Bethany Webster

ANYASEB
Hogyan gyógyítsuk meg transzgenerációs
sebeinket
és találjunk rá önmagunkra?
 A fordítás alapja:
Bethany Webster: Discovering the Inner Mother – The Guide to
Healing the Mother Wound and Claiming Your Personal Power
Published by arrangement with „William Morrow, an imprint of
HarperCollins Publishers.”

Copyright © Bethany Webster, 2020

Fordította: © Szilágyi Zsófia, 2021

A könyvben szereplő versrészleteket (Mary Oliver: „Utazás”, Marge
Piercy: „Az élethez való jog”, Linda Reuther: „Hazatérés”) Lengyel
Enikő fordította.

Szerkesztette: Sződy Judit

Borítóterv: Grosan Cristina

HVG Könyvek
Kiadóvezető: Budaházy Árpád
Felelős szerkesztő: Krausz Veronika

ISBN 978 963 565 142 9

Minden jog fenntartva. Jelen könyvet vagy annak részleteit tilos

reprodukálni, adatrendszerben tárolni, bármely formában vagy
eszközzel – elektronikus, fényképészeti úton vagy más módon – a
kiadó engedélye nélkül közölni.

Kiadja a HVG Kiadó Zrt., az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók

és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.
 Budapest, 2021
Felelős kiadó: Szauer Péter
www.hvgkonyvek.hu

Elektronikus változat: Ambrose Montanus

Ajánlom ezt a könyvet minden nőnek, akiben
mély belső igény van arra, hogy
megfogalmazza saját igazságát, megtörje
családi traumái sorát, hogy erejét és
lehetőségeit jobban kiteljesíthesse. Személyes
és kollektív traumáinkból való gyógyulásunk
lehetővé teszi, hogy a női erő jobban
megnyilvánulhasson a világban. Kívánom,
hogy érezzük minden valaha élt és jelenleg
élő bátor nő támogatását.
És egy nap majd úgy ébredsz,
hogy tudod, mit kell tenned.
És nekifogsz.
Akkor is, ha körülötted mindenki
tovább kárálja rossz tanácsait.
Akkor is, ha reszketni kezd a ház,
és érzed a húsodba vájó karmokat:
„Ments meg!” – kiáltja minden száj.
Megállni? Eszedben sincs!
Kapjon hajadba görcsös ujjú szél,
búsan bánkódjanak utánad,
nálad az iránytű: az igazi kincs.
Épp eleget vártál már,
és azon a vad éjszakán,
mikor az úton
letört ágak és kövek hevernek,
lassanként, magad mögött hagyod
lehúzó kiáltásaik.
Ekkor a felhők mögül
előbújnak a csillagok.
Új hang szólít: a saját hangod.
Ráismersz, és biztos vagy:
már veled marad végig.
Részedről irány az Élet,
hogy tedd az egyetlen dolgot,
amelyre születtél,
hogy az egyetlent, kit meg tudsz,
megmentsd azt a lényt.

M O : Utazás (Fordító: Lengyel Enikő)[1]

 A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE

Az emlékezés és az érzékelés szubjektív, eredendően a

megfigyelő saját élményeiben gyökerezik.
A könyvemben szereplő személyes példák alapját az
emberekről szerzett benyomásaim és a gyerekkoromban átélt
események adják, illetve az, hogy milyen hatást tulajdonítok
nekik a felnőtt életemre nézve.
Minden tőlem telhetőt megtettem annak érdekében, hogy a
könyvemben pontos, igazságos képet fessek az emberekről és
eseményekről. Szeretném egyértelművé tenni, hogy nem
tényeket, hanem a saját személyes véleményemet és
meglátásaimat írtam meg.
 BEVEZETÉS

Már gyerekkoromtól fogva éreztem, hogy valami nem működik

az anyámmal való kapcsolatomban, de az ösztöneim azt
diktálták, hogy hallgassak és legyek engedelmes, mert „jó
kislány” szerepben tudok megbirkózni ezzel a helyzettel.
Tizenkilenc éves korom körül annyira felerősödtek a tüneteim,
hogy szakemberhez fordultam segítségért. Szerencsére több
évtizeden átívelő közös munkába kezdhettem egy terapeutával,
aki mélyreható korrektív kapcsolati terápiára szakosodott; ez az
utazás még ma is tart. Kezdetben kerültem, hogy megvizsgáljam
az anyámmal való kapcsolatomat, de éreztem, hogy
mindenképpen meg kell találnom a szenvedéseim gyökerét,
amely éveken át rejtve maradt előttem. Hétről hétre, évről évre,
évtizedről évtizedre újabb felfedezéseket tettem, újabb
összefüggéseket értettem meg, újabb felismerésekre jutottam,
amelyekkel nem találkoztam a rendelkezésre álló pszichológiai,
önsegítő és személyiségfejlődés témáját tárgyaló munkákban.
2013-ban blogírásba kezdtem, hogy minél több emberrel
oszthassam meg az anyasebbel kapcsolatos felismeréseimet.
Úgy tűnt, ezzel a jelenséggel senki sem foglalkozik, én pedig
szerettem volna segíteni azoknak a nőknek, akik hozzám
hasonlóan igyekeztek feltárni és beazonosítani tüneteik
gyökerét. Alig kezdtem hozzá a blogomhoz, az írásaim
futótűzként kezdtek terjedni, gondolataim hamarosan
világszerte ismertté váltak. E-mailek árasztottak el, amelyekben
nők osztották meg velem saját történetüket, és megköszönték,
hogy beszélek azokról a tapasztalatokról, amelyeket ők nem
tudtak vagy nem mertek kimondani.
Bámulatos egybeeséseknek lehettem tanúja. Néhány hónap
múlva, bár nagyon ritkán jutottam el nyaralni, szállást
foglaltam Barcelonában. Egyetlen nappal ezt követően, kaptam
egy e-mailt egy barcelonai tanárnőtől, amelyben azt kérdezte,
hogy lefordíthatná-e az egyik cikkemet egy nőknek szánt
workshophoz. Megírtam neki, hogy a tervezett időpontban
éppen ott leszek, és örömmel beszélnék is az írásomról. Egyik
esemény követte a másikat, végül ott-tartózkodásom hétvégéje
alatt két telt házas workshopon is részt vettem előadóként.
Bemutatott európai munkatársainak, így később már egy
előadókörútra tértem vissza Spanyolországba, Barcelonától
Bilbaón, Valladolidon és más városokon át Madridig. Egész
Európából érkeztek résztvevők. Mire észbe kaptam, már
bejártam Nagy-Britanniát, érintve Londont, Totnest, Frome-ot,
Nottinghamet és sok más helyet. Ezt követően további
meghívásokat kaptam Budapestre, Berlinbe, Olaszországba,
Bécsbe, Horvátországba, Belgiumba, Lengyelországba,
Hollandiába és Ausztriába, majd Indiába, Balira, Japánba és
Thaiföldre.
Ahány városba ellátogattam, az előadóterem mindenütt
zsúfolásig megtelt kíváncsi, félénk, egymáshoz kapcsolódni
vágyó nőkkel, akik a gyógyulást keresték. Voltak közük
nagyvállalati vezetők, terapeuták, kutatók és „háztartásbeli”
anyák, egyetemisták, nagymamák, vállalkozók és a felnőttkor
küszöbén álló fiatalok is. Minden egyes workshopon, a kezdeti
feszültségek oldódása után, a légkör könnyeddé vált, tágasnak
éreztük a teret, felélénkültünk, szinte szikrázott a levegő az
energiától. Bámulatos volt, milyen rövid idő alatt milyen mély
kapcsolódások alakultak ki, ahogy együtt dolgoztunk a tabuként
kezelt témával.
Ugyanabban az évben volt olyan alkalom, amikor
frusztráltan tértem haza egy női konferenciáról, mert úgy
éreztem, nagyon felületesen tárgyalják a nők helyzetét. Azt
láttam, hogy abszolút nem vesznek tudomást a még a
legsikeresebbek körében is jelen lévő anyasebről. Ez késztetett
„Az anyaseb: Miért rendkívül fontos nekünk, nőknek, hogy
begyógyítsuk az anyasebet?” (Mother Wound Healing: Why It’s
Crucial for Women to Heal the Mother Wound.”)[2] című esszém
megírására. A cikknek óriási szerepe volt abban, hogy
robbanásszerű gyorsasággal új szintre emelje az anyasebre
irányuló figyelmet. Ezt követően a nők sokkal gyakrabban
használták a kifejezést cikkekben, podcastekben,
workshopokon, illetve a közösségi médiában.
Tudtam, hogy szeretnék könyvet írni az anyasebről, de
sokáig nem szakítottam időt rá, mert egyre jobban lefoglalt a
blog- és cikkírás, az utazások és a tanítás. Amikor végre
lehetőségem nyílt, hogy otthagyjam az egyetemi állásomat,
minden időmet ennek a munkának szentelhettem. Idővel
felfedeztem, hogy a nőknek, akik tenni akarnak az anyaseb
gyógyításáért, van egy közös vonásuk: gyakran elhagyják a járt
utat, és erős késztetést éreznek, hogy hiteles, igaz életet éljenek,
és a maguk urai legyenek. Sok olyan nővel találkoztam, aki
kilépett a házasságából, kapcsolatából, esetleg a munkahelyéről
amennyiben az nem szolgálta a javát, vagy belülről kezdte
átformálni ezeket az „intézményeket”. Bármelyik utat
választották is, a körülöttük élő emberekre inspirálóan
hatottak, és pozitív változásokat okoztak a környezetükben is.
Amikor Trumpot megválasztották, még sürgetőbb késztetést
éreztem, hogy könyvet írjak, és így több nőhöz jusson el a
mondanivalóm arról, hogy az anyaseb hogyan függ össze a
patriarchális rendszerrel, és hogy miért olyan fontos a
gyógyulás. Egy reggel azzal a határozott érzéssel ébredtem,
hogy a könyvet a lehető leghamarabb ki kell adni, hiszen a világ
változik, és minden korábbinál nagyobb szükség van erre az
üzenetre. Elhatároztam, hogy saját ügynök hiányában magam
válaszolok a kiadónak, amelyik felkeresett. Ám úgy látszik, az
univerzumnak más tervei voltak, mert másnap váratlanul
kaptam egy e-mailt egy ügynöktől, aki felajánlotta, hogy
képvisel engem. Ebből az együttműködésből született ez a
könyv.
Az anyasebről írt könyvem két évtizedes kutatás és
fájdalmas önismereti munka eredménye. Ez a könyv óriási
segítségemre lett volna akkor, amikor elindultam a saját belső
világomat feltérképező úton. Bátran állíthatom, hogy a munkám
nagyon aktuális most, amikor az emberiség túlélésében
kulcsfontosságú szerepet kap a nők öntudatra ébredése.
 Ebben a könyvben szó lesz a saját utamról, és arról, hogyan
fedeztem fel az anyaseb létezését, valamint azokról az
eszközökről, amelyek nekem és nők ezreinek segítettek a
feldolgozásban. Beszámolok az alapvető áttörésekről, amelyek a
saját „belső anyám” megismeréséből fakadtak, és arról, mi
mindent tanultam a feminizmusról, transzgenerációs traumáról
és az emberekben rejlő lehetőségekről utam során.

AZ ANYASEB JELLEMZŐEN A PATRIARCHÁLIS

RENDSZERBEN ÉLŐK KULTURÁLIS ÉS CSALÁDI
TRAUMÁJA

Az anyaseb a nőket és a férfiakat is sújtja. A sebzettség

személyes, kulturális, spirituális és globális szinten is
megjelenik. Ez a jelenség olyannyira elterjedt a kultúránkban,
hogy több kötetet is meg lehetne róla tölteni. Ez a könyv csupán
bevezető, és elsősorban a személyes szintre fókuszál. Arra
helyeztem hangsúlyt, hogyan is fest az anyaseb ott, ahol az
ember elsődlegesen szembesül vele: személyes
élettörténetünkben. Hiszek abban, hogy mire az egyének elég
jól felgyógyulnak saját anyasebükből, addigra képessé válnak
arra, hogy társadalmi szinten is szembenézzenek ezzel a
jelenséggel, és hatással legyenek rá. Ez a könyv nem anyáink
hibáztatásáról, hanem a nemzedéki és nemzedékek közti
felelősségről szól, arról, hogyan szerezhetjük vissza saját női
erőnket, és ennek következtében hogyan teremthetünk
egyensúlyt és összhangot a világban az egészséges férfi- és női
energiák között.
Az évek során már több szerző is használta az „anyaseb”
kifejezést (például Adrienne Rich és Christiane Northrup),
azonban eddig senki nem világított rá, mit is jelent pontosan, és
mi az oka, hogy világszerte rengeteg nő küzd vele. Szeretném
helyére tenni a nők pszichológiájáról és emancipációjáról való
gondolkodást, ezért a könyvemben pontosan körülírom az
anyasebet, és elmagyarázom, milyen formában jelenik meg a
nők életében, átfogó képet adok a kialakult helyzetről, valamint
gyakorlati útmutatóval szolgálok a gyógyulás folyamatához.
Bár pszichológus egyetemi diplomával rendelkezem,
valójában nem pszichoterapeuta vagy traumaspecialista
vagyok, hanem coach. A terapeutám, Nicole Ditz állította össze
azt az itt található, szakkifejezéseket tartalmazó Függeléket,
amely segít a további tájékozódásban, hiszen ebben a könyvben
olyan témákat is áttekintek, mint az agy működése, illetve a
komplex fejlődési trauma.
Az Anyaseb érint genderrel, szexualitással kapcsolatos
témákat, etnikai, vallási kérdéseket és kultúránk más olyan
tényezőit is, amelyek szerepet játszanak az anyaseb
kialakulásában. Fontos, a könyvem témáival rokon kérdések,
mint a fiú-anya kapcsolat az anyaseb fényében, illetve az apák
kapcsolódási mintázatai lányaikkal. Ezek a témák az
anyasebhez való kapcsolódásukban olyan fokú elemzést
érdemelnek, amely túlmutat egyetlen kötet keretein. Feltett
szándékom a jövőbeni munkáimban ezeket a kérdéseket
megfelelő mértékben, alaposan körüljárni.
Végül fontos megjegyeznem, hogy tapasztalataim nem
választhatóak el kiváltságos társadalmi helyzetemtől: tanult,
fehér, középosztálybeli nő vagyok. Mindannyiunk látásmódját
meghatározza ahogy él, így az én nézőpontom nem lesz
érvényes mindenkire. Tisztában vagyok azzal, hogy a saját
tapasztalataim és identitásom korlátok közé szorítják a
szempontjaimat és értelmezésemet. Példaként és vitaindítóként
kínálom a történetemet, remélve, hogy az olvasó saját egyedi
helyzetének megértését szolgálja.
Ezt a könyvet olyan fehér nőként írom, aki pusztán
származásánál fogva előnyös helyzetből indul, profitált ősei
fájdalmas örökségéből, és önismereti munkán és egyéb
törekvéseken keresztül elszántan küzd a rasszizmus és az
elnyomó rendszerek leépítéséért, emellett az egyéni
felelősségvállalás elkötelezett híve. Kutatásaim és nők ezreivel
folytatott beszélgetés tanúsága szerint az anyaseb megléte
bőrszínen, kultúrákon átívelő jelenség: a rendszerszintű,
intézményesített rasszizmus, a származás alapú elnyomás,
trauma és számtalan más formában is jelen lehet különböző
hátterű nők életében.
Amikor az anyasebről a patriarchális kultúrák
vonatkozásában beszélek, akkor a gyarmatosításra és a világ
nagy része felett uralkodó, a föld kizsigerelésére épülő,
szüntelenül terjeszkedő patriarchális kapitalista kultúrákra
utalok. A személyes történetemen és megfigyeléseimen alapuló
könyv célja az, hogy a különféle hátterű, származású és
kultúrájú nők hangja hallhatóvá váljék, és megoszthassák saját
anyasebélményeiket.
Bár a könyvem középpontjában nők állnak, úgy vélem, bárki
értékes tudáshoz jut, aki elolvassa. Azoknak a nőknek, akiknek
már van saját gyermekük, javaslom, hogy gyermeki
szemszögből olvassák a könyvemet, mert az anyaseb ebből az
irányból gyógyítható. Ha jobban megismerjük saját
neveltetésünk körülményeit, és ránk gyakorolt hatásait, anyai
hozzáállásunk is pozitív irányba változhat, és erősebbé és
egészségesebbé válik kapcsolatunk a gyermekeinkkel.
Könyvem a személyes szint felől mozdul a kulturális rétegek
felé. Bemutatja az anyaseb fogalmát, megjelenési formáit, és
hogy milyen hatalmi dinamikákat tart fenn. Ezután mélyebbre
hatolunk a családban fennálló trauma megszólítása felé,
rávilágítunk az önismereti munka szükségességére, valamint
arra, milyen változásokra számíthat, aki elindul ezen az úton.
Az egyes fejezeteket kérdéssor zárja, ami az összefoglalás
mellett segít az olvasónak, hogy saját élményei fényében
dolgozza fel az olvasottakat. Azoknak, akik a könyv elolvasása
után késznek érzik magukat, hogy alaposabban elmerüljenek a
gyógyulás folyamatában, ajánlom a honlapomat, ahol további
információt és forrásokat találnak.
Végül szeretném újra kiemelni: az anyaseb gyógyítása nem
az anyánkról szól, hanem azokról a nőkről, akik szégyenkezés
nélkül elfogadják női mivoltukat és adottságaikat. A lényeg,
hogy felismerjük és tudatossá tegyük érzelmi sérüléseinket,
visszabillentsük a patriarchális rendszer által kialakított,
évszázadok óta fennálló egyensúlyhiányt. A cél az, hogy tudat
alatt ne tekintsünk magunkra egyedül hagyott, kétségbeesett
gyermekként, és öntudatlan fájdalmunkat ne sugározzuk a
környezetünkre. Az anyaseb gyógyulása révén képessé válunk
arra, hogy szeretettel forduljunk a belső gyermeki énünk felé,
és felébresszük a bennünk szunnyadó, teremtő női öntudatot. A
generációk közti gyógyuláshoz meg kell tanulnunk, hogyan
jelenítsük meg azokat a dolgokat, amelyeket soha nem kaptunk
meg, hogyan biztosítsuk önmagunk számára az olyannyira
szomjazott szerető jelenlétet, azt a feltétel nélküli jóindulatot,
amelyet nem befolyásolhat semmiféle körülmény. Fel kell
ismernünk, hogy egy olyan belső erő lakozik bennünk, amelyre
bármikor támaszkodhatunk. Egyszerre válunk megtartóvá és
megtartottá, vágyódóvá és vágyottá, az újnak, eddig nem
létezőnek a forrásává.

Néhány példa arra, hogy mit nyerhetünk az

anyaseb gyógyulásával

Újra teljességében érzékeljük az életet: Az élet elevenné válik.

Már nem címkék által kategóriákba csomagolva, vagy
traumatikus projekciók lencséjén keresztül látjuk az életet,
hanem újra könnyen érzékeljük a valóság zsigeri szépségét,
mélységét és értékét.
Részekre bontás helyett integrálás: Könnyebben érzékeljük az
életet egységes egészként, és önmagunkkal kapcsolatos
tudatosságunk is erősödik. Jobban észrevesszük a
kapcsolódásokat, mint az eltéréseket. Az érzékelt különbségek
kevésbé ébresztenek félelmet bennük. Nyitottabbá válunk a
visszajelzésekre.

A triggereket lehetőségként tudjuk kezelni: Az érzékenységünk

világosan megmutatja, hogy a gyógyulásunk során milyen
következő állomásra kell koncentrálnunk. Minden egyes trigger
egy lehetőség, hogy olyan döntéseket hozzunk, amelyeket nem
tudtunk meghozni gyermekként.

Klasszikus módon viszonyulunk a tudáshoz: Az átélt tapasztalat

a bölcsesség és tudás forrásává válik. Saját önismeretünkkel
harmóniában cselekszünk, és megtanulunk bízni
önmagunkban. Visszaszerezzük az irányítást saját
tapasztalataink felett. Megtanulunk bízni a megfigyeléseinkben
és az intuíciónkban.

Nagyobb tisztelettel fordulunk a lét, mint a tettek felé: Elfogadjuk

a pihenési idő iránti szükségleteinket, és nem rettegünk többé
attól, hogy mi lesz, ha nem vagyunk elég hatékonyak.

Nem kezeljük többé tárgyként az élőlényeket: Amikor érzelmileg

elérhetővé válunk a bennünk élő traumatizált gyermek
számára, a többi ember számára is érzelmileg elérhetőek
leszünk, empatikusabbá válunk, és erőteljesebben
kapcsolódunk az élőlényekhez és a környezetünkhöz.

Nagyra értékeljük a sebezhetőséget: Ha tudatosul bennünk,

milyen sokat szenvedtünk gyermekként, akkor örömmel
fogadjuk a düh, a gyász érzését, mindezt ítélkezés és szégyen
nélkül engedjük meg magunknak. Örömmel fogadjuk az általuk
kínált megújulást és gyógyulást, és a belőlük fakadó
megvilágosodást.

Az anyaseb gyógyulásának útja nem gyors, nem látványos és

nem is könnyű. Ám csak ez az út vezethet el a nemzedékeken
átívelő gyógyuláshoz és átalakuláshoz, és mindez
elengedhetetlen ahhoz, hogy a jövő generációi számára tartós
változást érjünk el. E munka révén jobb világot teremtünk
önmagunknak, a családunknak, gyermekeinknek és a
bolygónknak.
 1

MI AZ ANYASEB?

„Minden nagy igazság istenkáromlásként kezdte.”[3]

G B S

New-Englandben élő középosztálybeli család voltunk. A

szüleimnek stabil munkahelyük volt, és szép környéken éltünk.
Mindig volt fedél a fejünk felett, étel az asztalunkon, és nyaralni is
jártunk. Új iskolai ruhákat kaptam, és megünnepeltük a
ballagásomat. De – a szüleim jó szándéka ellenére – az
otthonomat érzelmi háborús övezetként éltem meg, amelynek ott
álltam a kellős közepén. Fiatalon házasodtak össze, és
meggyőződésem, hogy öntudatlanul ugyanazt a diszfunkcionális
mintázatot játszották újra, amelynek maguk is ki voltak téve
gyerekkorukban a saját családjukban.
Mindössze hatéves voltam, amikor anyám kijelentette, hogy én
vagyok a legjobb barátnője, és mindenki másnál jobban szeret a
világon. Nagyjából ugyanebben az időben tűnt fel, hogy apám
elkezdett kimaradozni otthonról. Én vigasztaltam a síró anyámat,
és vele együtt haragudtam apámra, amikor végre hazaért –
részegen. Anyám szövetségese, harcostársa és érzelmi értelemben
a férjpótléka voltam. Megértettem, hogy a biztonságom záloga az,
hogy érzelmi támogatást nyújtok neki. Amikor apám sokáig nem
jött haza, együtt néztük a tévét anyám ágyában, és beszélgettünk.
Fontosnak, nélkülözhetetlennek éreztem magam attól, hogy
anyám rám támaszkodott, ugyanakkor úgy éreztem: be vagyok
börtönözve az ő fájdalmába. Mindig reménykedtem, hogy egyszer
majd talán az én igényeim is sorra kerülnek.
Ahogy teltek-múltak az évek, egyre inkább közvetítői szerep
hárult rám a családomban: anyám pártját fogva kiabáltam
apámmal, tompítottam felé anyám dühét, és megvédtem az
öcsémet apám erőszakosságától. Én voltam a kellemetlen
érzéseket elnyelő zsák, a válságok lengéscsillapítója, a
problémamegoldó és a lelki szemetesláda. Ennek
eredményeképpen szüntelenül elnyomtam a saját szükségleteimet,
tapasztalataimat, érzéseimet és a belülről fakadó őszinte
reakcióimat; feláldoztam magam, miközben a családi rendszerben
túlságosan nagy szerep hárult rám. Kifelé nyugalmat sugároztam,
miközben titokban állandó készültségben álltam a mindig
küszöbönálló katasztrófa miatt.
Hétéves korom táján visszatérő álmom volt, hogy találok egy
kisbabát, aki az enyém, és akiről gondoskodhatok. Arra vágytam,
hogy igazi lány lehessek, ne egy bábu, egy tárgy, hanem egy igazi
gyerek, aki érzelmi gondoskodást és biztos, szeretetteljes figyelmet
érdemel egy egészséges felnőttől. Általános iskolás koromban
mély rajongást éreztem Szűz Mária iránt. A szüleim nem voltak
vallásosak, így ez az áhítat az ő világukon kívül esett, csak a
sajátom volt, vezérfonal az engem körülvevő zűrzavarban.
Időnként a dédnagymamámnál töltöttem néhány napot, aki
megtanított imádkozni. Tízéves voltam, amikor meghalt, és én
örököltem az összes, valláshoz köthető holmiját: szobrokat,
imakártyákat, rózsafüzért és könyveket. A szobámban egy oltárt
alakítottam ki, és azért imádkoztam, hogy Mária jelenjen meg
előttem az utcán, amikor hazafelé jövök az iskolából, vagy a
kertünkben, mint egykor a fátimai gyerekek előtt. Titokban
különböző jótetteket hajtottam végre: segítettem az
iskolatársaimnak, nagylelkű voltam az öcsémmel, és
jócselekedeteimet felajánlottam Máriának. Igyekeztem egész nap
olyan jó lenni, hogy semmi bűnt ne kövessek el.
Tizenegy éves koromban egyszer egyedül voltam otthon;
emlékszem, milyen nagy csend ült a házra. Elővettem a fiókból a
nagy recés kenyérvágó kést, és felhúztam a ruhámat. A kés hegyét
a mellkasomhoz illesztettem, és behunytam a szemem. Arra
gondoltam, így minden jobb lesz, és nélkülem mindenki
boldogabban él majd. Úgy éreztem, hogy ha én nem vagyok, az én
szenvedésem és az ő szenvedésük is véget ér. Végül nem volt
bátorságom végigcsinálni. Visszatekintve világosan értem, hogy
azért érzékeltem a létezésemet minden probléma okaként, mert
egész gyerekkoromban csak elutasítást kaptam a környezetemtől.
Főiskoláig végig én voltam a „jó kislány”, anyám igényei pedig
folyton elkísértek, amerre csak jártam. Mióta az eszemet tudom,
anyám rendszeresen rám bízott olyan ügyeket, amelyek valamiért
kényelmetlenek voltak neki – akár az apámmal való
diszfunkcionális viszonyában, akár a munkájával kapcsolatban.
Ahogy egyre nagyobb lettem, mintha azt várta volna tőlem, hogy
én legyek a szócsöve, bennem pedig egyre nőtt a harag és az
elutasítás amiatt, hogy a kapcsolatunkból teljesen hiányzott az
egyensúly, és ez mindig láthatatlanná tette az én igényeimet. Úgy
tűnt, azt várja el tőlem, hogy enyhítsem az aggodalmait. Ha az én
nehézségeim kerültek szóba, elutasítóvá vagy egyenesen
ellenségessé vált. Szolgájává váltam, akire az érzelmi villámhárító
szerepét osztotta. Tudtam, hogy büntetés vár rám, ha eltérek ettől
a szereptől.
Ha jól teljesítettem a tanulmányaimban vagy a művészetek
terén, akkor a büszkesége mellett mindig jelen volt a kimondatlan
elvárás, hogy ne hagyjam el, ne múljam felül és ne fenyegessem őt.
Az volt a határozott érzésem, hogy tátongó mélység vesz körül,
amit csak előttem fed fel, és amitől csak úgy menekülhetek meg,
ha megfelelek az elvárásainak, hogy a kiskutyája, rajongója és
legjobb barátnője legyek. Ha az övével ellentmondó véleményt
fogalmaztam meg, megvédtem a határaimat, pillanatnyi
magabiztosságot mutattam, vagy függetlenedni igyekeztem tőle,
azt mindig árulásként kezelte. Ilyenkor durván lehordott,
színpadiasan sóhajtozott, vagy azonnal megcáfolt. Néha csak
dühös hitetlenkedéssel meredt rám, mintha hirtelen fizikai
fájdalmat okozna számára az, hogy képes vagyok az övétől
független valóságról beszélni. Rendszeresen azt álmodtam, hogy
fogoly vagyok, anyám pedig a börtönőröm, aki a szemem láttára
eszik, míg én éhezem.
A főiskolán csak sodródtam. Elkezdtem anyám életét élni,
olyan kapcsolatokban találtam magam, amilyen az övé volt
apámmal, és a pályaválasztásommal őt követtem: tanárnak
készültem. Elveszettnek, üresnek éreztem magam, depressziós
voltam, és ezt egyre kevésbé tudtam leplezni. Egyre nyilvánvalóbb
lett a szenvedésem, de gyerekkoromban nem volt kitől
megtanulnom, hogyan szeressem önmagam. Tizenkilenc éves
koromban, amikor váratlanul teherbe estem, kénytelen voltam
megállni, és átértékelni, hogy ki vagyok, és kivé akarok válni.
Emlékszem, amikor odamentem egy bioboltban a
hirdetőtáblához, és böngészni kezdtem a kitűzött szórólapokat és
névjegykártyákat, hátha találok egy helybéli terapeutát. Egy
istennő jelképét ábrázoló kártyára tévedt a tekintetem. Felhívtam
a számot. Egy héttel az abortuszom után mentem az első terápiás
ülésemre. Akkor fogtam bele a több mint húsz évig tartó intenzív,
átfogó és mélyreható jóvátételi kötődési terápiába. Ez a terápia
azóta is tart, és mentőövként szolgál.
A konvencionális terápia jellemzően rövid ideig tart, és a gyors
eredményekre koncentrál, azaz rövid távú tünetcsökkentést
szolgál és felülről jövő megközelítést alkalmaz. A terapeutám,
Nicole ezzel szemben intenzív traumaalapú terápiát nyújtott,
amely a kapcsolatok jóvátételére fókuszált. Ez segített, hogy
alapjaiban átformáljam sebzett belső világomat, gyógyítsam belső
gyermeki lényemet, és képessé váljak szeretetteli figyelemmel
fordulni önmagam felé. A Nicole-lal közös munkám lényege a
biztonságos, gyógyító elsődleges kötődés kialakítása volt, ami
többféle pszichoterápiás iskola elméletén és gyakorlatán alapult.
A terápia együttműködésre épült. Nicole tiszteletben tartotta
az egyéniségemet, mély együttérzést tanúsított irántam, rám
hangolódott és elfogadott, még azokban a feszült helyzetekben is,
amikor az anyasebemet öntudatlanul őrá vetítettem. Mivel
következetesen az ellenkezőjét kaptam mindannak, amit éveken
keresztül a családomban megéltem, egészen a legmélyebb
alapokig át tudtam dolgozni az anyasebem, és végül én is képessé
váltam arra, hogy más nőket támogassak az öngyógyításban.
 Az abortuszomat követően halasztottam egy félévet, és
elhatároztam, hogy a tanárszak helyett átjelentkezem
pszichológiára. Visszaköltöztem a szüleimhez, de továbbra is
pincérkedéssel tartottam fenn magam. Ez idő alatt tudatosan
távolságtartó voltam a szüleimmel. Mire megszereztem a
pszichológusi diplomámat és ösztöndíjat nyertem a doktori
képzésre, beleszerettem Davidbe, aki a munkatársam és régi
ismerősöm volt. David sógornője bérlőket keresett manhattani
lakásába. Úgy döntöttem, hogy nem kezdem el a képzést, hanem
Daviddel együtt New Yorkba költözöm. Végül írói-szerkesztői
állást is kaptam az orvosi egyetemen. Soha nem felejtem el azt a
borongós szeptemberi reggelt: Daviddel Gordon Ramsay
főzőversenyének, A pokol konyhája színhelyére tartottunk a 95-ös
autópályán dél felé, amikor felnyitottam az anyámtól kapott
üdvözlőlapot. Ez állt benne: „Mindenkinél jobban szeretlek”. A
képeslapot gyorsan a táskámba csúsztattam, nagy levegőt vettem,
és boldog voltam, hogy saját fedél van a fejem fölött. Ekkoriban
kimért távolságot tartottam anyámtól annak érdekében, hogy
minimális, felületes összhangot tarthassak fenn vele. Akkor már
több éve tartó terápiám ellenére is csak némi fizikai
távolságtartás után láttam rá, milyen óriási hatást gyakorolt rám.
Ekkoriban fedeztem fel a dühnek és gyásznak azt a mély kútját a
lelkemben, ami abból fakadt, ahogyan anyám viszonyult hozzám,
és hogy apám nem védett meg tőle.
A jól képzett, finoman rám hangolódó korrektív terápiás
kapcsolatban a lelkem legmélyebb rétegeit érintő fájdalom tudatos
feltárásának köszönhetően lassan, szinte alig érzékelhető
fokozatossággal elkezdtem átformálni az énképemet, amely egyre
szilárdabb formát öltött. Lassú, fáradságos, felszabadító folyamat
volt.

Az anyák és lányaik közti nehézségek és küzdelmek mindent

átszőnek és mindenhol ott vannak, mégsem beszélünk nyíltan
erről a problémáról. Mintha tilos lenne elismerni és kimondani
az anyánkkal való kapcsolatban meglévő fájdalmas dinamikát.
Az igazság elhallgatása miatt az anyaseb így rejtve marad és
gennyesedik, nem tudatosul, és emiatt nem is tűnhet el. Az
utóbbi években egyre több nő akarja megtörni a hallgatást, hogy
felszínre kerüljön az igazság, és megszüntesse a generációról
generációra átadott fájdalmat, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy
a nők gyógyulhassanak, és visszanyerjék az erejüket.
Fogalmazzuk meg pontosan, mi az anyaseb, és hogyan jelenik
meg az életünkben. Az anyaseb egy, a patriarchális rendszerben
gyökerező társadalmi jelenség, ami négy szinten jelenik meg:
személyes, kulturális, spirituális és globális szinten.
A személyes anyaseb olyan korlátozó hiedelmek és
mintázatok összessége, amely a korai életszakaszból, az
anyánkkal való kapcsolatunkban megtapasztalt dinamikából
származik, és sokféle problémát okoz felnőtt életünkben.
Meghatározza, milyennek látjuk önmagunkat, egymást, és
milyen képességeket tulajdonítunk önmagunknak.
A kulturális anyaseb a nők sokféle szempontú, rendszerszintű
leértékelése a világ nagy részén dominánssá vált,
gyarmatosításban gyökerező patriarchális kultúrákban, illetve
az ebből fakadó, világszerte meglévő diszfunkcionális
egyensúlyzavar.
 A spirituális anyaseb a felsőbb erőtől és az élettől való
elszakadás és elidegenedés.
A globális szintű anyaseb nem más, mint az olyan káros
hatások (az erdőirtás, a fajok tömeges kihalása, a klímaválság
stb.), amelyek a bolygónkon kialakult életet veszélyeztetik.
Az egész a személyes szinten kezdődik. Ha meggyógyul a
személyes szintű anyaseb, jobban tudunk kapcsolódni
önmagunkhoz, egymáshoz és a természethez.

AZ ANYASEB A GYERMEKKOR SZINTJÉN

GYÓGYÍTHATÓ

Nem minden nő anya, de minden nő lánya egy másik nőnek. Az

anyaseb gyógyításának nem célja, hogy egymásnak ugrassza az
anyát és a lányát – éppen arról van szó, hogy minden szereplő
megerősödjön. Az anya azzal tehet a legtöbbet a saját lányáért,
ha lépéseket tesz a saját anyasebének gyógyulása érdekében. A
gyógyulási folyamat során képes lesz együttérezni önmagával,
így a lánya számára is együttérzőbbé és érzelmileg elérhetőbbé
válik. A kapcsolatukat már nem a vagylagosság jellemzi (csak
egyikük lehet teljes mértékben szerethető és cselekvőképes),
hanem mindkettejüknek elegendő teret nyújt, így egyformán
kapnak szeretetet, és cselekvőképességük kiteljesedik. Az anya-
lánya kapcsolatban mindkettőjük számára elegendő tér van az
összetartozásra és az önállóságra is. Ez a folyamat megtöri a
patriarchális kultúrák által támogatott függő egybeolvadást anya
és lánya közt, és a valódi kapcsolódás új lehetőségeit és kifejezési
formáit nyitja meg.
Az anyaseb gyógyításához nem feltétlenül szükséges, hogy
kapcsolatban legyünk az anyánkkal. Mivel az anyaseb bennünk
létezik, így akkor is gyógyítható, ha az anyánk nem elérhető, ha
meghalt, vagy, ha nem hajlandó egészséges formában
kapcsolódni velünk. Az anyaseb gyógyítása révén lehet, hogy
van olyan, aki közelebb kerül az anyjához, míg mások
eltávolodnak tőle. Nem tudhatjuk előre, hogy merre halad
tovább a folyamat. Ám – függetlenül az elmozdulás irányától –
abban biztosak lehetünk, hogy a lány gyógyul és erősödik. Ehhez
hinnünk kell abban, hogy bármerre mozdul is el a helyzet, az
önmagunkkal való kapcsolatunk egészségesebbé és stabilabbá
válik, és ez elengedhetetlenül szükséges a jóllétünkhöz.

HA NEM VESZÜNK TUDOMÁST AZ ANYASEBRŐL

Az anyaseb elszigeteli a nőket önmaguktól, egymástól és a valódi

szabadságuktól. Kollektív traumánk generációkon keresztül
kezeletlenül gennyesedett, amely az anya-lánya kapcsolatot egy
soha meg nem nyerhető hatalmi harccá torzította. Túl nagy ára
van annak, ha figyelmen kívül hagyjuk az anyasebet. A
megtagadott anyasebet egészen biztosan továbbörökítjük a jövő
generációira.
Személyes életünkben ez azt jelenti, hogy
 • Folyton az a homályos érzésünk van, hogy valami nincs
rendben velünk.
• A kudarctól vagy a visszautasítástól való félelmünkben
soha nem bontakoztatjuk ki teljesen a képességeinket.
• Nincsenek stabil határaink, és homályos képünk van
önmagunkról.
• Úgy érezzük, nem vagyunk elég értékesek vagy
tehetségesek ahhoz, hogy megteremtsük azt, amire
igazán vágyunk.
• Nem érezzük eléggé biztonságban magunkat ahhoz, hogy
hozzánk méltó helyet foglaljunk el, és hangot adjunk a
meggyőződéseinknek.
• Úgy rendezzük be az egész életünket, hogy „ne zavarjunk
túl sok vizet”.
• Szabotáljuk önmagunkat, amikor éppen meglépnénk
valami számunkra fontosat.
• Öntudatlanul anyánk engedélyére vagy jóváhagyására
várunk, mielőtt tennénk valamit saját magunkért.

Ha nem veszünk tudomást az anyasebről, komoly árat fizet a

társadalom és az egész világ. A nők nemzedékek óta
összehúzzák magukat, nehogy kellemetlenséget okozzanak
másoknak, folyton magukat hibáztatják, és nem merik
kibontakoztatni képességeiket. Rengeteg nő zsenialitása, ereje,
szeretete és tehetsége vész kárba a világ számára. Ezt a tragédiát
nem nézhetjük tovább tétlenül.
 A Föld által megfizetett árat talán Eckhart Tolle fogalmazta
meg a legpontosabban: „A környezetszennyezés csupán a belső
lelki szennyezés látható megnyilvánulása: öntudatlan egyének
milliói nem vállalnak felelősséget saját belső világukért.”[4]

MIT NYERHETÜNK AZ ANYASEB GYÓGYULÁSA

RÉVÉN?

Amíg el nem érünk a szenvedésünk gyökeréig, az életünk korai

időszakában lerakott alapvető mintázatokig, és el nem
gyászoljuk azokat a helyzeteket, amelyek során belsővé tettük
ezeket a mintákat, addig a személyes fejlődés vagy spirituális
munka legjobb esetben is csak a felszínt érheti el.
Kapcsolatainkkal, karrierünkkel vagy egészségünkkel
kapcsolatos visszatérő problémáink mind egyetlen közös pontra
mutatnak: az anyánkhoz köthető fájdalomra és az ebből a
kötődésből eredő, önmagunkról alkotott hiedelmek irányába.
Hiszek abban, hogy rendkívül fontos az anyaseb gyógyítása.
Muszáj ezzel foglalkoznunk, hiszen hihetetlenül nagy
lehetőségek tárulnak fel a túloldalon, és fantasztikus átalakulás
vár minket a gyógyulás révén. Nincs más kapcsolat az
életünkben, amelynek olyan korlátozó vagy felszabadító ereje
lenne, mint az anyánkkal való kapcsolatunk.
Az anyaseb gyógyítása sokféle pozitív hatást válthat ki.
Lássunk néhányat!
• Könnyebben és jobb eszközökkel tudjuk kezelni az
érzelmeinket. Az érzelmeink ettől fogva a bölcsesség és a
tudás forrásai.
• Az önmegvalósítást szolgáló egészséges határokat
alakítunk ki.
• Kialakítunk egy stabil „belső anyát”, aki feltétlen
szeretetet, támogatást és vigaszt nyújt.
• Elismerjük önmagunkat kompetens személyként; tudjuk,
hogy bármire képesek vagyunk, és nyitottá válunk a
csodákra és mindenféle jóra.
• Folyamatos kapcsolatba kerülünk saját belső
jóságunkkal, érezzük, hogy bármit teszünk, átjárja a
bennünk lévő jóság.
• Valódi együttérzést tanúsítunk önmagunk és a többi
ember iránt.
• Nem vesszük magunkat túlságosan komolyan, és nincs
szükségünk külső megerősítésre ahhoz, hogy jól érezzük
magunkat.
• Bízunk benne, hogy az élet minden pillanatban azt adja,
amire szükségünk van.
• Jól érezzük magunkat a bőrünkben, és merünk
önmagunk lenni.
• Pontosan látjuk önmagunkat és az anyánkat, és nem
vesszük magunkra anyánk korlátait.
• Hálásak tudunk lenni azért, amit az anyánk adni tudott,
és együttérzéssel fogadjuk azt, amit nem tudott megadni.
 DÜH, SZÉGYEN ÉS BŰNTUDAT

Az anyaseb kialakulásának oka, hogy nem létezik olyan

biztonságos közeg, ahol az anyák fel tudják dolgozni a dühöt,
amelyet azért éreznek, mert a társadalom folyamatosan mártír
szerepbe kényszeríti őket. A Teen Vogue magazinban jelent meg
„Most Women You Know Are Angry. And That’s All Right” (A
legtöbb nő, akit ismersz, dühös. És ez így van rendjén)[5] című
cikk Laurie Penny tollából. Ezt írja:

A nők dühe tabutéma, és ennek jó oka van: ha egyszer csak

elkezdenénk sokan, nyíltan beszélni róla, akkor valószínűleg meg
kellene változnia néhány dolognak. Rendszeresen megesik, hogy a
hatalommal rendelkező férfiak – például Donald Trump –
megpróbálják háttérbe szorítani és leszólják az őket kritizáló nőket,
és arra célozgatnak, hogy a véleményünk nem egyéb, mint a
nyavalyás hormonjaink megnyilvánulása, ami kizárt, hogy valódi
és racionális lenne. Ezek a viccek soha nem csak viccek. Valójában
az elnyomó stratégia részei. A patriarchális rendszer annyira fél a
nők dühétől, hogy végül mi magunk is megtanulunk félni tőle.

Sok felnőtté vált lány tudat alatt még mindig fél attól, hogy nem
fogadják el, ha nem hoz ugyanolyan áldozatot, mint az őt
megelőző generációk. Ez a félelem gyakran öntudatlanul is a
saját gyermekei ellen irányul. A kislány az anya dühének
célpontjává válhat, mert ő még nem kényszerült feladni a
személyiségét az anyaságért, és az anyát a saját élete meg nem
élt lehetőségeire emlékezteti. Ha pedig a lány elég értékesnek
érzi magát, hogy a patriarchális kötelességek egy részét
visszautasítsa – nem úgy, mint az anyja –, az könnyen
felébresztheti az anya felszín alatti dühét.

AZ ANYASEB GYÓGYÍTÁSA NEM EGYENLŐ AZ

ANYÁNK HIBÁZTATÁSÁVAL

Az anyák hibáztatása elhárítja a felelősségünket, az anyaseb

gyógyítása azonban a személyes felelősségvállalás egy formája.
Aki az anyját hibáztatja:

• Öntelt és áldozatként kezeli magát.

• Elrejtőzik saját ereje és felelőssége elől.
• Másokra vetíti feldolgozatlan haragját.
• Elfojtja a saját gyermekkora kapcsán érzett gyászt.

Az anyaseb gyógyítása során:

• A megismerés és tisztánlátás szándékával vizsgáljuk az

anyánkkal való kapcsolatunkat, hogy ez pozitív változást
gyakoroljon az életünkre.
• Átformáljuk az örökölt korlátozó hiedelmeinket, és az
önmegvalósításunkat támogató hiedelmeket építünk be.
• Felelősséget vállalunk a saját utunkért: tudatosítjuk
korábbi öntudatlan mintázatainkat és a valódi
vágyainkat ténylegesen tükröző, új döntések hozunk.
Napjainkban rengeteg szó esik a feminizmusról és a tudatos,
felvilágosult női létről. Ám igazából mindaddig nem tudunk a
saját erőre ébredni, azaz nem rendelkezünk valódi
cselekvőképességgel, amíg nem foglalkozunk a bensőnknek azon
részeivel, amelyeket leválasztottak a nőiségről. Első és
legfontosabb találkozásunk a női erővel az anyánkkal való
találkozás. Amíg nincs elég bátorságunk ahhoz, hogy
megdöntsük a tabukat, és szembenézzünk azzal a fájdalommal,
amelyet az anyánkkal kapcsolatban megéltünk, addig a női erő
csupán tündérmese, egy, pusztán a képzeletünkben élő, de soha
el nem érhető, vágyott anya mentőakciója. A várakozás a
megmentőre bizonyos fokig éretlenségben tart minket. Ahhoz,
hogy a tudatos női erőt valóban birtokolhassuk, el kell
választanunk a saját anyánk személyét az archetipikus anyától.
Legbelül kell lebontanunk a patriarchális hazugságokat,
torzításokat és hibás struktúrákat, csak ezt követően építhetünk
magunkban új alapot, amely lehetővé teszi, hogy ezt az energiát
megőrizzük. Amíg ezt nem tesszük meg, továbbra is fogságban
maradunk, és így csak rövid időszakaszokra lehetünk
befolyással az életünkre. Amíg ezt nem tesszük meg, addig bent
rekedünk egy bizonytalan, a fejlődésünket megakadályozó
helyzetben, amelyben csak rövid távon tudunk
cselekvőképességre szert tenni, és kizárólag önmagunk
hibáztatásáig juthatunk el.

A PATRIARCHÁLIS RENDSZER MINT AZ ANYASEB

EREDŐJE
A patriarchális berendezkedés az anyaseb melegágya. A férfiak
által uralt kultúrák arra szoktatják a nőket, hogy
alsóbbrendűnek, értéktelennek tekintsék magukat. Ezt az érzést
a nők sok-sok nemzedék óta hordozzák, és továbbörökítik
leányaikra.
Az anyaseb elterjedéséhez vezető patriarchális szemlélet
alapjai:

• A férfiak előnyös helyzete.

• Dominancia, hatalmaskodás jellemzi.
• Normalizálja az érzelmek elfojtását.
• Elítélendőnek vagy a gyengeség jelének tekinti az érzések
kifejezését.
• Szégyenérzetet kelt a szükségleteinkkel szemben.
• Szégyenérzetet kelt a pihenéssel és a lassítással szemben.
• A produktivitás alapján értékeli az embert.
• Határsértő.
• Folyamatosan pénz-, idő-, szeretet- és energiaszűkösség
érzetét kelti.
• Az elszigeteltség és magány érzetét kelti.
• Tárgyiasít; megakadályozza az emberek emberszámba
vételét.
• Engedelmességet és engedékenységet követel.
• Az erőszakot az erő jelének tekinti.
• Az empátia hiányát erényként tiszteli.
 • A hatalmaskodás és behódolás dinamikáját romantikus
vagy erotikus keretbe illeszti.
• Lenézi a női sajátosságokat.
• Az alapértelmezett emberi lény a férfi.
• A fehér felsőbbrendűség hiedelme meghatározó.
• A heteroszexualitást tekinti normálisnak és ideálisnak.

ANYASÁG ÉS AZ ANYASEB

A patriarchális kultúrák történelmileg az anyaságot nem csak

megbízatásnak tekintik, hanem az elnyomás eszközeként
értelmetlen elvárások elé állítják az anyákat, amikor azt
követelik, hogy:

• Adják fel a személyes ambícióikat a családjuk gondozása

érdekében.
• Áldozzák fel magukat a családjuk támogatása és
gyermekeik nevelése érdekében.
• Elsősorban ők gondoskodjanak a háztartásról.
• Folyamatosan szolgáljanak ki másokat. Elégítsék ki más
emberek igényeit, a sajátjukat pedig szorítsák háttérbe.
• Könnyedén tartsák kézben a feladataikat az élet minden
pillanatában, gyermekeik legyenek illedelmesek, ők
pedig legyenek szépek és vonzóak, sikeres karriert
fussanak be, és legyen szilárd a házasságuk.
Társadalmunk kimondatlan üzenetei az anyák felé:

• Ha az anyaságot megterhelőnek érzed, az csakis a te

hibád.
• Szégyelld magad, ha nem rendelkezel emberfeletti
képességekkel.
• Vannak olyan „ősanyák”, akiknek könnyen megy az
anyaság. Aki nem tartozik közéjük, azzal valami nagyon
nincs rendben.

A korlátozó hiedelmek és az irreális elvárások következtében a

nők lemondanak az álmaikról, és elnyomják a szükségleteiket,
hogy megfeleljenek a nőiség kulturális ideáljának. A legtöbb nő
számára ez fojtogató, dühöt, depressziót, bizonytalanságot és
fájdalmat okoz. A patriarchális kultúrákban nem szokás ezekkel
az érzésekkel foglalkozni, így tehát az anyák öntudatlanul
továbbadják ezeket lányaiknak, enyhe vagy akár súlyos érzelmi
elhanyagolás formájában (az anyák stressz hatása alatt nem
tudnak érzelmileg jelen lenni), manipuláció formájában
(szégyen, bűntudat keltése és túlzott elvárások) vagy
visszautasítás formájában. A gyerekek az elhanyagolást,
visszautasítást vagy manipulációt úgy élik meg, hogy velük nincs
rendben valami, ők a felelősek az édesanyjuk szenvedéséért,
illetve, hogy akkor tudják boldoggá tenni az édesanyjukat, ha jól
viselkednek. Ez ad magyarázatot az olyan gyermekek korlátozott
kognitív fejlődésére, akik önmagukat okolják mindenért. Ha
nem foglalkozunk ezekkel az anyaseb legmélyén rejlő,
öntudatlan, hamis hiedelmekkel, akkor az az életünk
valamennyi területére negatív hatást gyakorolhat.
Az anya, aki hatalmas áldozatokat hozott annak érdekében,
hogy gyermekei legyenek, valóban elutasításként élheti meg azt,
ha a lánya felülmúlja az ő gyerekkori álmait. Éreztetheti a
gyerekeivel, hogy tartoznak neki, vagy az ő elismerésére
szorulnának, ami egészen finom, de nagyon erős manipuláció.
Ez a dinamika arra késztetheti a következő generáció lányait,
hogy jelentéktelennek érezzék magukat, ezáltal megerősítsék és
hitelesítsék anyjuk identitását anyaként – egy olyan identitást,
amelyért rengeteg áldozatot hoztak, de alig kaptak érte
elismerést, támogatást.
Előfordulhat, hogy az anya öntudatlanul, burkoltan keserű
dühöt érez a gyerekei iránt. Ám a harag valójában nem a
gyermekei ellen irányul, hanem a patriarchális berendezkedés
ellen, amely azt várja el a nőktől, hogy áldozzák fel és teljes
mértékben szorítsák háttérbe magukat annak érdekében, hogy
gyermeket neveljenek. Mivel a gyermeknek szüksége van az
anyjára, ezért öntudatlanul úgy dönt, hogy feláldozza magát
azért, hogy enyhítse az anyja szenvedését. Ezt a döntést az élete
egész korai szakaszában meghozza a gyermek, és általában a
lány felnőtté válásáig nem derül fény arra, hogy ez áll a később
felmerülő nehézségek hátterében.
A folyamat nagy része rejtetten zajlik a kultúránkban,
mégpedig az anyaságról elterjedt olyan tabuk és sztereotípiák
formájában, amelyek szerint:

• Az anya mindig szeretetteli és gondoskodó.

 • Az anya soha nem lehet dühös és nem haragudhat a
lányára.
• Az anya és lánya egymás legjobb barátnői.

Bár az utóbbi évtizedekben sokat változtak a generációs

sztereotípiák, a szüntelen kritika mögöttes üzenete ugyanaz
maradt: az ötvenes években az anyák túl műviek voltak, a
hetvenes években túl lazák, a nyolcvanas években túl törekvőek,
a kilencvenes években folyton vigaszdíjat akartak osztogatni, a
kétezres években anyaoroszlánnak hitték magukat. Az „anyának
szeretettelinek kell lennie a nap minden percében”
sztereotípiája meggátolja a nőket az emberi mivoltuk
teljességének megélésében. Mivel a nők nem kapnak engedélyt
arra, hogy kiteljesedett emberi lények legyenek, ez elég indok
lehet a társadalom többi tagja számára ahhoz, hogy az anyák ne
jussanak teljes körű tisztelethez, támogatáshoz, és az
erőforrásokhoz való hozzáférésük korlátozott legyen.
Az igazság az, hogy az anyák is emberek, és minden anyának
vannak olyan pillanatai, amikor nem tölti el a szeretet. Sőt
vannak olyan anyák is, akik az idő nagyobb részében egyáltalán
nem éreznek szeretetet, amelynek hátterében állhat függőség,
mentális betegség vagy más nehézség. Amíg nem vagyunk
hajlandóak szembenézni ezzel a kellemetlen igazsággal, addig az
anyaseb továbbra is rejtve marad, és továbböröklődik
generációról generációra.
Természetesen a legtöbb anya a lehető legjobbat akarja a
lányának.
 Azonban, ha az anya nem foglalkozik a saját szenvedésével,
és nem tudja elfogadni azt, hogy áldozatokat kellett hoznia,
akkor a lánya iránti támogatásába olyan üzenetek vegyülnek,
amelyek alig észrevehetően elültetik lányában a szégyen, a
bűntudat vagy a lekötelezettség érzését. Ez az üzenet bármilyen,
amúgy pozitív szituációba be tud szivárogni kritika formájában
vagy úgy, hogy az anya önmagát dicséri. Többnyire nem is a
kijelentés tartalma, hanem az energiája közvetíti ezt a rejtett
neheztelést.
A patriarchális kultúrák nemcsak az anya-lánya kapcsolatot
torzíthatják el így, hanem egyben arra is kényszerítik a lányt,
hogy egyszerre két ellentétes elvárásnak feleljen meg. Ha
magáévá teszi az anyja tudat alatti hiedelmeit (a „nem vagyok
elég jó” valamelyik formáját), akkor bár megkapja az anyja
jóváhagyását, ám közben elárulja önmagát és saját képességeit.
Azonban, ha a lány nem teszi magáévá az anyja öntudatlan
hiedelmeit, akkor azt veheti észre, hogy az anyja öntudatlanul
személyes visszautasításként éli meg, hogy a lánya megerősödött
a saját erejének és képességeinek tudatában.
A lányok nem akarják veszélyeztetni anyjuk szeretetét és
elismerését, a hűség és az érzelmi túlélés érdekében belsővé
teszik ezeket az öntudatlan, korlátozó hiedelmeket. A lány
kockázatosnak érezheti a képességei nagyfokú
kibontakoztatását, mert így az anyja elutasíthatja őt. Tudat alatt
azt érezheti, hogy ha teljes mértékben szabaddá válik, az anyja
szomorú vagy dühös lesz attól, hogy a saját életében nem
bontakoztatta ki önmagát. A lány részvétet érez az anyja iránt,
fél a konfliktustól, és örömet akar szerezni az anyjának, ezért
úgy érezheti, hogy biztonságosabb, ha összehúzza magát, és kicsi
marad. Ezáltal a patriarchális kultúrákban felnövő lányok
kénytelenek választani az önmegvalósítás és anyjuk szeretete
között.

AZ ANYASEB MINDEN NŐT ÉRINT

Az anyaseb mélysége széles spektrumon helyezkedik el,

amelynek egyik végén az egészséges, támogató anya-lánya
kapcsolat anyasebe, a másikon pedig a bántalmazó, traumatikus
anya-lánya kapcsolat anyasebe áll. Sok tényezőtől függ az, hogy
ennek a spektrumnak melyik részén foglalunk helyet. Ebben
szerepet játszik, hogy anyánk milyen mélységben foglalkozott a
maga anyasebével, illetve, hogy a családon belül jelen volt-e
fizikai erőszak, függőség, illetve anyagi nélkülözés.
Aki egészséges, szeretetteli kapcsolatot ápol az anyjával,
valószínűleg nem szenved súlyosan az anyaseb személyes
szintjétől, de a kulturális anyaseb őt is érinti. Mivel a
patriarchális kultúrák alulértékelik a nőket és mindazt, ami a
nőkhöz köthető, ez a kulturális anyaseb befolyásolja, hogy a lány
milyennek látja a saját testét, képességeit és kapcsolatait. Egyben
az is igaz, hogy ha anyánkkal való kapcsolatunk stabil,
egészséges és szeretetteli, amelyben értékesnek tekintenek és
önmagunkért szeretnek, akkor ez megvéd minket vagy
legalábbis tompítja a patriarchális kultúra nőkről alkotott
hiedelmeinek negatív hatásait.
 Ahogy a pszichológus, író Mario Martinez fogalmazott, az
anyáink „fontos kulturális szerkesztők”, mert ők határozzák
meg, saját meggyőződésük és viselkedésük által, hogy mit lehet
és mit nem, mi pedig önkéntelenül magunkévá tesszük ezeket a
fejlődésünk korai szakaszában. Az anyától örökölt korlátozó
üzenetek összeolvadnak a szeretetre, biztonságra és
összetartozásra irányuló legmélyebb emberi szükségleteinkkel.
Megválni a minket visszatartó meggyőződésektől olyan érzés
lehet, mintha magától az „anyától” válnánk meg. Fontos
feladatunk, hogy a szeretet, biztonság és összetartozás igényéről
leválasszuk az örökölt meggyőződéseket és hiedelmeket, hogy
valóban meg tudjunk szabadulni tőlük. Az anyák által
közvetített negatív hiedelmek rombolóbbak, mint a kulturális
üzenetek együttvéve, mivel éppen attól a személytől
származnak, akihez gyermekként kapcsolódnunk kell a
túlélésünk érdekében.
Az anyaseb súlyossága leginkább attól függ, hogy anyánk
mennyire volt sebzett a saját anyjával való kapcsolatában. Az
anyák a legjobb esetben is úgy próbálják megvédeni a lányukat
a visszautasítástól vagy megszégyenítéstől, hogy akaratlanul a
fensőbbségesség és a sebezhetőség érzéseit vetítik rájuk (Ha nem
akarod, hogy magadra maradj vagy hogy visszautasítsanak,
legjobb lesz, ha nem vagy túl feltűnő). A legrosszabb amikor az
anyának mély saját anyasebe van, mert így szinte biztos, hogy
hibáztatni fogja a lányát, rávetíti fel nem vállalt fájdalmát,
bántalmazza vagy elhanyagolja őt.
 ÖNTUDATLAN, LETAGADOTT ÉS TABUSÍTOTT
SZENVEDÉS

A tudatalattink felelős azért, hogy megvédjen a feldolgozatlan

szenvedéstől. John Bargh ezt írja Before You Know It: The
Unconscious Reasons We Do What We Do (Mielőtt tudnánk: A
tetteink tudattalan okai)[6] című könyve előszavában:
„Ha sikerül megértenünk az elménk tudatos és tudattalan
működései közötti kölcsönhatásokat, új lehetőségek tárulnak fel
előttünk. Képessé válunk az öngyógyításra, szokásaink
megváltoztatására, előítéleteink leküzdésére, kapcsolataink
újraépítésére, és eddig ismeretlen képességeink feltárására.”[7]
Majd így folytatja: „Több évtizednyi kutatás és kísérletezés
eredményeként ma azt gondoljuk, hogy a tudatalatti nem egy
áthatolhatatlan fal, inkább egy ajtó, amit kinyithatunk.”[8] A
kedvenc mondatom ebből a részből nagyon jól rámutat a
legfontosabb következtetésre: „Képzeljük csak el, mennyivel
nagyobb szabadságunk van akkor, ha felismerjük és számításba
vesszük ezeket a [tudattalan] hatásokat, ahelyett hogy
megpróbálunk úgy tenni, mintha nem léteznének (egyúttal
engedve nekik, hogy átvegyék az irányítást felettünk).”[9]
Gyakran találkozunk azzal a társadalmi, kulturális üzenettel,
hogy az érzések a gyengeség jelei, és el kell nyomnunk őket.
Vannak olyan érzelmek, amelyeket egyenesen negatívnak
bélyegzünk, és gyengének, taszítónak, terhesnek, rossznak
állítunk be. Időnként mindannyian megéltünk negatív érzéseket
anyánkkal szemben, ha nem akarta vagy nem tudta kielégíteni a
szükségleteinket. Annak ellenére, hogy több
fejlődéspszichológiai tanulmány is megerősíti, hogy ezek az
érzések normálisak, természetesek és számítani kell rájuk, a
gyerekeket mégis megszégyenítik, ha negatív érzéseknek adnak
hangot az édesanyjukkal szemben. Ezek az érzések pedig így
fájdalmas dinamikát eredményeznek, és befolyásolják a
világban való megküzdési stratégiáinkat és az önértékelésünket.
Az anya-lánya kapcsolatot tárgyaló klasszikus My Mother/My
Self: The Daughter’s Search for Identity (Anyám/Én magam: A
lány útja az identitás felé)[10] című könyvében Nancy Friday
megállapítja, hogy az anyákat érő gyakori szélsőséges ítélkezés –
az idealizálás (az anyáknak tisztelet jár) és a hibáztatás (az anya
tehet az egészről) – egyéni szinten „az egyik legprimitívebb
védekezési mechanizmus”.[11] Lányokként nem szeretnénk a
patriarchális kultúra szövetségesei lenni, amely kárt tesz
anyáinkban, ezért hátat fordítunk annak a lehetőségnek, hogy
az objektivitás és gyógyulás reményében megvizsgáljuk a
kapcsolatunkat az édesanyánkkal. Belénk ivódott, hogy ez a
szándékos félrenézés hasznos, és védi őt és minket is. Mint
Friday írja: „Évekig várunk arra, hogy [a jó anya] visszatérjen,
miközben biztosak vagyunk abban, hogy az előttünk álló
asszony, aki bűntudatot, az alkalmatlanság érzését és dühöt kelt
bennünk, nem a valódi anya.”[12]
Kulturális kötelességünk révén csak a „szerető anyát” szabad
látnunk, ezért megtörténhet, hogy öntudatlanul kerüljük, hogy
az anyánkhoz kapcsolódó szenvedésünket kifejezzük, nehogy
hibáztatásnak tűnjön.
 Ha nem ismerjük fel az anyánk szenvedésének az életünkre
gyakorolt elemi hatásait, akkor bizonyos mértékig gyerekek
maradunk.
Csak akkor válhatunk igazán erőssé, ha megvizsgáljuk az
anyánkkal való kapcsolatunkat, és elég bátrak vagyunk ahhoz,
hogy elválasszuk a saját meggyőződéseinket, értékeinket és
gondolatainkat az övéitől. Az anyánk szenvedésének
megtapasztalása, és az övéből fakadó, jogos saját szenvedésünk
feldolgozása gyászfolyamattal jár; bár ez komoly kihívást jelent,
ebből születik meg az igazi szabadság. Ha befogadjuk a
szenvedést, önismeretté, önazonossággá és megerősödő
önbizalommá változtathatjuk.
Az anyaseb gyógyulása révén a nők közötti torz hatalmi
dinamika is elmozdulhat az egyensúly irányába. A gyógyult nő
nem várja el a másiktól, hogy húzza meg magát csak azért, hogy
a saját fájdalma csökkenjen. Nem marad tabutéma többé a
patriarchális rendszerben átélt szenvedés. Nem kell színlelnünk
és álarcok mögé bújnunk, vagy úgy tennünk, mintha erőfeszítés
nélkül kézben tudnánk tartani mindent. A szenvedés új keretet
kap: a fájdalmat legitimizáljuk, elfogadjuk, feldolgozzuk és
integráljuk, végső soron pedig bölcsességgé és
cselekvőképességgé formáljuk.
Minél jobban feldolgozzuk az anyasebet, annál inkább
módunk nyílik arra, hogy lehetővé tegyük más nőknek, hogy
biztonságos körülmények között kifejezzék szenvedésük igazát,
és megkapják az oly’ fontos támogatást. Az anyáknak és
lányoknak nem kell attól félniük, hogy valódi érzéseik
tönkreteszik a kapcsolatukat. A szenvedést nem kell többé
színfalak mögé rejteni, ahol manipuláció, versengés és önutálat
formájában ölt testet. Bátran elgyászolhatjuk a fájdalmunkat,
hogy szeretetté válhasson: olyan szeretetté, amely megágyaz
egymás támogatásának és az önelfogadásnak és felszabadít,
hogy vakmerően önazonosak, kreatívak lehessünk és
kiteljesedhessünk.
Az anyaseb gyógyulása révén megértjük, milyen erőteljesen
befolyásolja az anya jólléte a gyermeke egész életét, különösen
kisgyermekkorban, amikor ketten egy egységet alkotnak.
Anyánk teszi le személyiségünk alapjait: a meggyőződéseink az
ő meggyőződéseiből, a szokásaink az ő szokásaiból erednek.
Ezek egy része annyira mélyen van, és annyira tudattalan, hogy
jóformán nem is érzékelhető.
Elengedhetetlen, hogy foglalkozzunk az anyasebbel, mert
kulcsfontosságú szerepet játszik az önmegvalósításban és abban,
hogy képesek legyünk olyan magabiztos és erős nőkké válni,
amilyenekké válnunk kell. Az anyaseb gyógyulásának lényege,
hogy elismerjük az édesanyánkat és tisztelettel viszonyulunk az
általa nyújtott alapokhoz, hogy megteremthessük azt az életet,
amelyre igazán vágyunk, és ami megvalósítható.
Ahogy haladunk a gyógyulásban, lassan eloszlik a visszahúzó
projekciók vastag köde és tisztábban látjuk, jobban szeretjük
önmagunkat. Többé nem kell magunkkal cipelnünk anyánk
szenvedésének terhét, és nem kell miatta sérülni az
önbizalmunknak. Magabiztosan léphetünk be a saját életünkbe,
és szégyen és bűntudat nélkül, szenvedéllyel, határozottsággal,
örömmel és szeretettel valósíthatjuk meg azt, amire vágyunk.
 Az anyaseb olyan, mint egy fátyol, amely elválaszt és eltávolít
önmagunktól, másoktól és magától az élettől. Az élet első
napjaiban az anyánkról szerzett tapasztalatok megegyeznek a
világról szerzett tapasztalatokkal. Az újszülött számára az anya
az étel, a levegő, az anya az egész világ, az anya ő maga. Az
önmagunkról és a világról szerzett tapasztalataink átszűrődtek
az anyánk testén és lelkén. Az anyaseb gyógyulása során
objektíven kezdjük látni az anya-gyermek kapcsolatot
meghatározó dinamikát, amely hatást gyakorolt korai
fejlődésünkre, és még felnőttkorunkban is befolyásolja
döntéseinket. A gyógyulás része, hogy a dinamikához
kapcsolódó nehéz érzéseket feldolgozzuk a jóllét és az önismeret
fejlesztése érdekében. E folyamat gyümölcse lehet végül a mély
megértés, a bölcsesség, az elfogadás és a hála.
Minden ember az első lelki sebét az anyától, a nőtől kapja. A
gyógyulási folyamat során a védekezés és a félelem fenyegetett
állapotából új szintre kerülünk, ahol már a szeretet és az erő
dominálnak, és megérthetjük az élet valódi értelmét. Ezután
összekapcsolódunk az archetipikus kollektív szívvel, így az igaz
részvét hordozói és közvetítői maradunk, erre pedig
napjainkban a világnak igazán szüksége van. Ebben az
értelemben az anyaseb gyógyulása lehetőséget ad arra, hogy a
valódi női energiák érvényesüljenek. Nagyon fontos, hogy a nők
begyógyítsák az anyasebüket: a személyes gyógyulásunk és az,
hogy a nőiségen keresztüli újra kapcsolódhatunk az élet
lényegéhez, az egész világra hatással van, és előremozdítja a
kollektív fejlődést.
 SEGÍTŐ KÉRDÉSEK

1. Az itt jellemzett szemlélet kontextusában, a patriarchális

rendszer milyen szempontból gyakorol jelenleg hatást az
életemre? Hogyan birkózom meg vele?
2. A nők patriarchális lebecsülésének kiterjesztéseként a
kultúránk sebzett kapcsolatban áll az anyákkal: vagy mindenkor
szeretetteljesnek látja őket, vagy őket hibáztatja mindenért.
Hogyan küzdött meg az én anyám ezzel? Hogyan hatott ez a
kulturális torzulás az anyámmal való kapcsolatomra? Mennyire
éreztem azt, hogy a jó lány szerepében nekem kell magamra
vennem vagy elnyelnem anyám fájdalmát?
 2

HOGYAN NYILVÁNUL MEG AZ ANYASEB?

„A patriarchális rendszer első számú célpontja az anya-gyermek

kapcsolat.”[13]

A R

Gyerekkoromban a „jó kislány” szerepébe nőttem bele, mindig

túlteljesítettem, és én voltam a családi perpatvarok mediátora. Én
voltam anyám bizalmasa, velem tárgyalta meg az apámmal
kapcsolatos problémáit és a munkahelyi nehézségeit, a barátaival
kialakult konfliktusait és a távolabbi családtagokról szóló
pletykákat. Ez a szerep azt az érzetet keltette bennem, hogy fontos
vagyok, de közben kiüresedtem és csak sokkal később vettem észre
magamban azt a tátongó űrt, amit kialakított bennem. Emlékszem,
egyszer együtt ültünk anyámmal és a nagynénéimmel, mikor az
egyikük megszólalt: „Észre se vettelek! Te olyan jó gyerek vagy!” A
felszínen láthatatlan és segítőkész voltam, odabent azonban
félelemmel teli és felfokozott, örökké éber: fél szemmel mindig azt
figyeltem, milyen baj készülődik. Megtanultam, hogy akkor vagyok
jó, ha a környezetemben lévő felnőttek számára megszűnök létezni.
Kamaszkoromban, amikor elkezdtem kitekinteni a családi
egységből, élénk baráti társaságra találtam, és a támogató jelenlét
olyan módjait ismertem meg, amiben nem volt részem a családi
életben, így biztonságos körülmények között lázadhattam. A
barátaim körében azt éreztem, hogy a jelenlétemet értékelik, nem
pedig, ha láthatatlan vagyok. A „jó kislány” szerep azonban még
mindig működött, én mindig szolgálatkész és elérhető voltam,
bárkinek is volt éppen szüksége támogatásra.
Tizenkilenc évesen teherbe estem. Még nem akartam gyereket!
Ez fontos fordulópont volt az életemben: rájöttem, hogy nem
adhatok életet egy másik lénynek, amíg önmagamat nem szültem
meg. A terhességmegszakítás mellett döntöttem, és elkezdtem
terápiára járni. Elszántan álltam neki a munkának, hogy
megtudjam, ki vagyok én és mit akarok az élettől.
Halasztottam a főiskolán, pincérkedtem, és saját lakást
béreltem. Az első terápiás üléseken arról beszéltem, milyen
csodálatos a családom, és mennyire felnézek az anyámra. Ám
eközben szakadatlanul sírtam. Nem értettem, miért érzem úgy
magam, mint egy rakás szerencsétlenség. Csak azt tudtam, hogy
teljesen üresnek érzem magam. Elmerültem a spirituális
tanításokban, tanulmányoztam a keleti vallásokat, azaz olyan
elkerülő technikát kezdtem alkalmazni, amiről később megtudtam,
hogy neve is van: ez a spirituális hasítás (spiritual bypassing) –
öntudatlanul spirituális fogalmakat próbáltam használni, hogy ne
kelljen szembenéznem a gyerekkori traumáimmal.
A terápiás folyamatban a szakmai életpályámmal és a
táplálkozási és testképzavaraimmal foglalkoztam, valamint a
zátonyra futott kapcsolataim fonalát próbáltam kibogozni. Ám az
anyámmal való kapcsolatomtól még mindig távol tartottam
magam. Nem mertem ránézni, mert túl félelmetes és fenyegető volt.
Nem akartam hálátlan lány lenni. Nem akartam megzavarni a
családi állóvizet, mert mindig úgy véltem, hogy én vagyok felelős az
érzékeny egyensúlyért. Összességében úgy éreztem, hogy én
mentettem meg az anyámat a depressziótól, én óvtam meg apámat
az anyám érzelmi kilengéseitől, és védtem meg az öcsémet az apám
erőszakosságától. Szilárd meggyőződésem volt, hogy szükségük van
rám. Csak azt nem vettem észre, hogy születésemtől fogva mérgező
légkörnek voltam kitéve, ami már engem is átjárt, és csak arra várt,
hogy öntudatra ébredjen. Lassan utolért engem.
De végül azáltal, hogy az anyámmal való kapcsolatom
kivételével mindent áttekintettem, rájöttem, hogy szinte minden szál
ide vezet vissza. A párkapcsolati problémáim, a testképem és a
karrierem is mindig ugyanazokhoz a kérdésekhez,
meggyőződésekhez és mintázatokhoz vezettek vissza, amelyek mind
az anyámhoz fűződő elsődleges kapcsolatomból eredtek. A
háttérben mindig ott motoszkált az a szörnyű érzés, hogy velem
valami iszonyatosan nincsen rendben.
Mivel elég jól működtem a mindennapi életemben, fel sem merült
bennem, hogy traumatúlélő lennék. Ám idővel rájöttem, hogy
fejlődési traumatizációs zavarban szenvedek. Évekbe telt, míg
felfogtam, milyen nagy kiterjedésű és mély ez a trauma, és hogyan
tördelte szét az énképemet, amiből szélsőségesen makacs és
fájdalmas tünetek származtak az életem minden területén. A
tüneteim között volt a csillapíthatatlan félelem és rettegés,
bűntudat, kétely, szégyen, perfekcionizmus és az önbecsülés hiánya.
Jellemző volt, hogy társaságban tudatosan visszafogtam magam,
mert attól féltem, hogy visszautasítanak, ha túl erősnek tűnök.
Folytonos fenyegetettségérzésem volt, úgy éreztem, mindig
veszélyben vagyok, úgy éreztem, mintha valami ködben élném le az
életem, és rémálmaimban üldöztek és rám támadtak. Mindezt
gondosan elrejtettem a „jó kislány” álarca mögé, és csak
fokozatosan tártam fel a gyógyulás folyamata során.
Végül elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy az anyámmal
való kapcsolatomra közvetlenül is ránézzek, elsősorban azért, mert
tudtam, hogy éppen a félrenézés akadályoz az előrelépésben. A
szívem mélyén már biztos voltam benne, hogy ha ezt tovább
halogatom, akkor azt az életet halogatom, amit élni szeretnék.

TAGADÁS, MÁRTÍRSÁG ÉS JOGOSULTSÁG

Kultúránk kizsákmányolja a nők együttérzésre való képességét, és

bűntudattá, lekötelezettséggé, érzelmi szolgálattá, társfüggőséggé
és önhibáztatássá torzítja. Ezek a torzítások megbéníthatnak
minket és megakadályozzák, hogy a valódi hangunkat megtaláljuk
az életünkben.
Ha olyan nők vagyunk, akiknek az anyja képtelen volt az
akaratát érvényesíteni a saját életében, ijesztő lehet számunkra
ugyanezt megtenni. Idegenkedhetünk attól, hogy szeressük
önmagunkat. Egyedül kell helytállnunk, mindenféle minta nélkül.
Nagyon gyakori, hogy a lányok kényszeresen törekednek arra,
hogy megmentsék, meggyógyítsák a saját édesanyjukat. Ezt tovább
bonyolítja az a tény, hogy a korosabb anyák gyakran a lányukra
vetítik ki érzelmi problémáikat, és jogosultnak érzik magukat
arra, hogy lányuk teljes erejével támogassa őket.
Az anya szenvedése sok formában megjelenhet:

• boldogtalan házasság,
• függőségek,
 • mentális betegségek,
• tragikus kapcsolati nehézségek,
• betegség, egészségügyi problémák és fogyatékosságok,
• magány és félelem az öregedéstől,
• pénzügyi problémák.

Megtehetjük, hogy úgy támogatjuk az édesanyánkat, hogy közben

nem merülünk ki teljesen érzelmileg. De vannak olyan esetek is,
ahol az anyánk úgy fordul hozzánk segítségért, hogy sérülnek a
határaink, bűntudatot érzünk, kifáradunk és elveszítjük az
önbizalmunkat. Szeretettől és részvéttől vezérelve
megpróbálhatunk megfelelni a túlzott elvárásoknak, de ez nem jó
döntés, ha az alapvető jóllétünket veszélyezteti.
Ha meg akarjuk élni és használni akarjuk saját belső erőnket,
meg kell szüntetnünk az anyánkkal való mérgező, függő
kapcsolatot. Az anya és lánya közötti egybefonódás sokféle formát
ölthet:

• Az anya arra használja lányát, hogy a feldolgozatlan

érzelmeit ráöntse és tompítsa azokat.
• A lánynak az élet minden területén az anyja támogatására
van szüksége: csakis az ő jóváhagyásával képes szeretni
önmagát és jó érzéssel tekinteni a döntéseire.
• Az anyát az tölti el elégedettséggel, ha a lánya kiskutyaként
követi, mindig egyetért vele, és bólogat, Elutasítja a lányát,
ha önálló nézeteket vall.
• Az anya nárcizmusa eszközeként használja a lányát, hogy
felhívja magára a figyelmet, és dicséretet csikarjon ki saját
 maga számára.
• A lányra óriási terhet ró az anyja igényeinek kielégítése;
rengeteg energiája megy el arra, hogy az anyja problémáin
aggódik, és igyekszik megoldani őket.
• Az anya úgy érzi, hogy a saját érzelmi stabilitása
érdekében naponta többször vagy több órát kell
beszélniük.
• Az anya úgy érzi, tudnia kell a lánya életének fontosabb
aspektusairól, a tárgyi dolgoktól az intim, személyes
részletekig, és jogában áll mindezt irányítani.
• A saját anyai mivoltában bizonytalan anya folyton a lányát
kritizálja, anyasága kudarcát és tekintélye csorbulását látja
abban, ha a lánya hangot ad a negatív érzéseinek.

Ezek az anyák többnyire nem szándékosan viselkednek így, sőt

nem is tudatosul bennük, mit tesznek, csupán így próbálják
enyhíteni a saját szenvedésüket és elkerülni megoldatlan
személyes problémáikat. Ugyanúgy kihasználják lányuk
együttérzését, mint ahogy a patriarchális társadalom teszi ezt
minden nővel.
A lányok csak akkor gyógyulhatnak meg, ha nem hajlandóak
bűntudatot érezni azért, mert szeretnének erőssé és függetlenné
válni, és képesek is erre. Ez akkor is így van, ha az egyértelmű,
egészséges határok kijelölése az anya elutasítását váltja ki.
Fontos, hogy az anyák felismerjék, hogy tudat alatt gátolják a
lányuk fejlődését a saját megoldatlan problémáik miatt. Fontos,
hogy az anyák felvállalják, hogy magukban hordozzák a
patriarchális szemléletet. Ha ezt nem akarják megtenni, akkor a
lányoknak határozottan ki kell állniuk azért, hogy fenntartsák a
jogot önmaguk és a saját életük irányítására.
Lehetünk jó lányok úgy is, hogy egészséges távolságot tartunk
anyánktól. Nem hagyatkozhatunk egyedül anyánk véleményére a
saját döntéseink meghozatalánál. Éreznünk kell, hogy a szigorúan
meghúzott határok erőt és biztonságérzetet adnak nekünk.
A lány nem felelős anyja érzelmi stabilitásáért. Ha szembe
tudunk nézni azzal a ténnyel, hogy nem áll hatalmunkban
meggyógyítani anyánkat, akkor képesek vagyunk ezt elgyászolni
és továbblépni, végül pedig érvényesíteni a saját erőnket, és
önazonosan, örömmel teli gazdag életet élni, bűntudat nélkül.
Tragédia, hogy vannak anyák, akik a saját tudattalan
veszteségérzetük és elhagyatottságtól való félelmük miatt aktívan
manipulálják lányukat. És az is tragédia, hogy van olyan lány, aki
az anyja iránt érzett bénító bűntudattól vezérelve elszalasztja az
önazonos, független élet lehetőségét.
Az anyában élő kisemmizett gyermek a lányától várhatja azt az
érzelmi gondoskodást, amit soha nem kapott meg a saját anyjától.
Ez az anyaseb átörökítésének egyik módja. Az anyának nem válik
a javára a lánya önfeláldozása és kettejük függő kapcsolata, ez az
állapot inkább konzerválja az anya elakadását és tagadását,
miközben a lányra is kifejezetten rombolóan hat, mert
lehetetlenné teszi, hogy magabiztosan vállalja függetlenségét.
A kultúránk idealizálja az önfeláldozást, ez a régebbi
generációk olyan hiedelmeiből fakad, mint

• a mártírság tiszteletet érdeme;

 • a nőket természetükből fakadóan boldogsággal tölti el, ha
szolgálhatnak másokat, és gondoskodhatnak róluk;
• a nőkhöz nem illik, hogy hangot adjanak az
elképzeléseiknek, erős akaratúak és asszertívek legyenek;
• azok a nők érdemelnek tiszteletet, akik visszautasítják a
dicséretet, és nem tartják magukat nagyra.

AZ ANYA GYÓGYÍTÁSÁNAK KÉNYSZERE

Ha mélyen magunkba nézünk, legbelül egy öntudatlan, gyermeki

meggyőződést találunk: ha sikerül meggyógyítanunk vagy
megmentenünk anyánkat, akkor olyan anyává válik, amilyenre
mindig is vágytunk. Erős, boldog, gondoskodó lesz, és feltétel
nélkül szeretni fog, azaz a lányaként végre megkapjuk azt, amire
mindig is szükségünk volt. Ám ez sajnos nincs így. Mivel a
gyermekkorunk már lezárult, nincs lehetőségünk arra, hogy ami
elveszett, bepótoljuk. A szabadságunk kulcsa, hogy ezt a tényt el
tudjuk gyászolni.
A bennünk élő gyermeki vágy, hogy megmentsük anyánkat a
szenvedésétől, összefügg azzal, hogy félünk attól, hogy a saját,
önálló életünket éljük.
Minden anya-lánya kapcsolat más. Minden felnőtt lánynak
tisztán kell látnia, hogy mit akar, és mit nem akar megtenni és
elfogadni az anyjával való kapcsolatában, és meg kell tanulni ezt
kommunikálni az anyja felé. Mindenkinek máshol vannak a
személyes határai, és időbe telik kitapasztalni, hogy pontosan hol
is vannak. A lánynak elsősorban és mindenekelőtt önmagához kell
hűnek maradnia. Paradox módon minden egészséges állapotban
lévő anya ezt kívánná a saját lányának: legyen jó önmagához, és
tegye azt, ami neki a legjobb.
Ám amikor az anyának feldolgozatlan traumája van, és a korai
fejlődési szükségleteit nem elégítették ki megfelelően, akkor a
saját szükségletei kielégítésének vágya meghaladhatja azt a
képességét, hogy tisztán lásson, és szuverén, önálló, független
felnőttként lássa a lányát, olyannak, akinek jogában áll bűntudat
nélkül nemet mondani.

SZÉGYEN, BŰNTUDAT ÉS ELSZIGETELTSÉG

„Képtelen vagyok megfelelően építeni a karrieremet. Fogalmam

sincs, miért szabotálom a saját boldogulásom.”

„Ha valamit önmagamért teszek, mindig bűntudat gyötör. Nem

tudok kilépni a bűntudat és a neheztelés mókuskerekéből.”

„Rájöttem, hogy gyakorlatilag az anyámmal kötöttem házasságot!”

„A szakmai életem szárnyal, a kapcsolataim viszont éppen csak

döcögnek.”

„A gyerekeim folyton a gombjaimat nyomkodják. Soha semmi

nem jó nekik.”

Mivel az anyaseb a lényünk legbelső magvát érinti, a tünetei –

erősebben vagy gyengébben – életünk bármely területén
felüthetik a fejüket. A házasságunktól kezdve a gyereknevelésen
és a karrierünkön át a testünkkel való kapcsolatunkig az anyaseb
mindenhol ott van a felszín alatt, és korlátok közé szorítja az
énképünket, beszűkíti az általunk érzékelt lehetőségeket, arra
kényszerít, hogy egy helyben toporogjunk. Észrevehetjük, hogy
újra meg újra ugyanazok a problémák bukkannak elő más-más
köntösben. Az anyaseb, mint egy láthatatlan korlát, mintázatok,
gondolati és magatartási sémák közé szorít. Elképzelhető, hogy
valami felszínes okra vezetünk vissza bizonyos nehézségeket, és
nem vesszük észre, hogy mindennek a legmélyén egyetlen
központi probléma áll. Gyakran a gúzsba kötöttség fájdalma váltja
ki a szükséges motivációt és energiát ahhoz, hogy megtaláljuk a
mélyebb okot, és változtatni tudjunk.
Az anyaseb megjelenési formái:

• az alsóbbrendűség érzése,
• önmagunk másokhoz hasonlítgatása,
• a többi nővel szembeni féltékenység és versengés,
• a kettős kötöttségek (legyél talpraesett, de ne túlságosan;
legyél vonzó, de csak módjával),
• túl sok munka, kiégés, kimerülés,
• „valami nincs rendben velem” érzése,
• a „hamisság” érzete; jókedv színlelésének kényszere,
• bénultság, változtatásra való képtelenség érzése,
• magány, depresszió, elszigetelődés,
• mások feletti uralkodás vágya,
• merevség és maximalizmus,
 • a tartós kapcsolatok kerülése,
• beavatkozás mások dolgába, másokról való gondoskodás
akkor is, ha nem akarják,
• függő kapcsolatok és másokkal való összeolvadás,
• kíméletlenség és részvétlenség önmagunkkal szemben,
• félelem az egyedülléttől,
• határállítás nehézségei,
• az érzelmi munka átvállalása másoktól,
• függőség, depresszió, táplálkozási zavarok stb.

Sok lány az anyja iránti hűség félreértelmezése miatt vállalja, hogy

hallgat a saját szenvedéséről.
Igen, anyánk bizonyára megtett minden tőle telhetőt. Igen,
bizonyára sokat szenvedett és küzdött az életében. De a MI
életünk is számít. Ugyanolyan fontos mindkettő. Nem vagy-vagy,
hanem is-is. Az anyánk iránt érzett részvét soha nem nyomhatja el
az önmagunk iránt táplált részvétet.
A nők gyakran vonakodnak belekezdeni az anyaseb
gyógyításának folyamatába, különösen ha az anyjukkal való
kapcsolatuk csupa fájdalom és feszültség. Ám minél jobban
ellenállunk ennek a munkának, annál nagyobb szükségünk van
rá. Az anyaseb fájdalmas megjelenési formái segíthetnek minket
abban, hogy kapcsolódjunk a traumáinkhoz és átformáljuk
azokat.
A nők akkor válnak igazán erőssé, önazonossá, magabiztossá,
és látják át világosan a helyzetüket, amikor engedélyezik
maguknak, hogy átérezzék annak a kislánynak minden haragját
és felháborodását, akik egykor voltak. Az így meglelt együttérzés
valódi, mély gyengédséget teremt önmaguk iránt, és a bennük élő
kicsi lányt anyatigrisként kezdik védelmezni.
„Nagyon félek, hogy olyan leszek, mint anyám.”
Az, hogy félünk attól, hogy pont olyanok leszünk, mint az
anyánk, teljesen helyénvaló érzés, ha nem éljük a saját életünket.
Nagyon is valós félelem, hogy elnyelnek azok a családi és
kulturális mítoszok, amelyek arra késztetnek, hogy
jelentéktelenebb életet éljünk, mint amilyenre lelkünk legmélyén
vágyunk. Ez a félelem nem más, mint hogy úgy telik el az életünk,
hogy saját magunk helyett az energiáinkat a kötelességeinkre, az
érzelmi gondoskodásra és a másoknak való megfelelésre fordítjuk.
Folyamatosan fogynak a lehetőségeink, ezt érezhetjük anyánk
meg nem élt életét látva, az erőltetett mosolyok mögött lappangó
keserűségből és elégedetlenségből, és a derűs pillanatokban is
előbukkanó leplezett agresszióból. Anyánk életében látjuk a
figyelmeztető jeleket, és nem akarjuk megismételni a hibáit, sem
továbbörökíteni a sebzettségét. Fontos, hogy tudatosítsuk
magunkban az okokat, és számot vessünk azzal, miért érzünk így,
és milyen tapasztalatok vezettek ide.

A HAMIS ÉN MEGTEREMTÉSE KISLÁNYKORBAN

A családban uralkodó ellenséges érzelmi környezet túlélése

érdekében sok kislány megtanulja elnyomni a személyiségét, és
így enyhíteni az anyja szenvedését. Lindsay C. Gibson az
Érzelmileg éretlen szülők felnőtt gyermekei (Adult children of
emotionally immature parents) című könyvében azt írja, hogy „Az
[érzelmileg éretlen szülő] úgy érzi, a gyerek személyisége, önálló
léte fenyegeti az ő saját érzelmi biztonságát, mivel saját,
elutasítástól, elhagyástól való félelmeire emlékezteti… A gyerekek
ezért gyakran megtanulják elnyomni valódi, hiteles gondolataikat,
érzéseiket és vágyaikat, hogy ne váltsanak ki szorongást a
szülőkből, és ne zavarják meg biztonságérzetét.”[14] A gyermekek
által belsővé tett fájdalmas meggyőződések ehhez hasonlóak
lehetnek: „Mindig arra gondolj először, hogy mit várnak tőled
mások! Ne kérj segítséget! Ne állj ki magadért! Ne akarj semmit
saját magadnak!”
A gyermek öntudatlanul elkezdheti saját létét (és önálló
igényeit és érzéseit) az anyja iránti hűtlenség formájaként
értékelni. Ez törést okoz a gyermekben, folyamatos harc kezdődik
az anyához való hűség és a saját, önálló létezés iránti vágya között.
Nem létezhet a „valódi gyermek”: a szülők szülőjeként kell
elnyelni a feszültséget.
A hibásan működő családokban sokszor annyira kényes
egyensúly uralkodik, hogy elfogadhatatlan az egyes családtagok
egyéniségének megmutatkozása. Az ilyen családokat nem a
meghittség és a valódi kapcsolódás tartja együtt, hanem az
egymásba fonódás és a kölcsönös függés. A családban fennálló
feszültségek hátterében lehet többek között addikció, anyagi
nehézségek, családon belüli erőszak és mentális betegségek. A
családon belüli elkent határok és a párkapcsolati problémák jó
talajt nyújtanak a gyermek parentifikációjának, azaz annak, hogy
a gyermek saját szüleinek szülőjeként funkcionáljon. A gyermek
úgy érzékelheti, hogy a feszültséget az ő szükségletei okozzák,
meggyőződésévé válik, hogy ő eleve rossz, hibás, és őt „meg kell
javítani”. Ezt a hamis énképet annak érdekében alakítja ki, hogy
szülei kedvére tegyen. A gyermek nem képes felismerni, hogy a
kínzó feszültség, amire ő válaszolni próbál, független tőle,
valójában a szülői életvezetés következménye, és ezért nem tudja
befolyásolni.

A JÓ LÁNYOK ÉS A SZÜLŐI SZEREPBE

KÉNYSZERÍTETT GYEREKEK TRAGÉDIÁJA

Magától értetődő, hogy a kislányok teljesen az anyjuk fizikai,

mentális és érzelmi támogatásától függnek. Ilyen értelemben az
anya és kislánya között egy „egyirányú utca” húzódik, a támogatás
következetesen az anya felől áramlik a lánya felé. Azonban az
anyaseb egyik, nagyon is elterjedt arca az a dinamika, amelyben
az anya a lánya mentális és érzelmi támogatására támaszkodik. Ez
a szerepcsere hihetetlenül rombolóan hat a lányra, hosszú távon
károsítja az önbizalmát és önbecsülését.
Anyja érzelmi elvárásainak kielégítése érdekében a lány
kénytelen feladni azokat az igényeit, amelyek a saját fejlődéséhez
szükségesek. Ahelyett, hogy az anya szolgálna példaképként a
lányának, épp a lánytól várják ugyanezt. Ahelyett, hogy a világ
felfedezése során az anyjára mint biztonságos érzelmi bázisra
támaszkodhatna, neki kell biztonságos érzelmi alapot nyújtania.
A lány sebezhető, túlélését csak az anyja tudja biztosítani, így
nem marad sok választása: vagy alkalmazkodik és kielégíti anyja
igényeit, vagy fellázad.
Az anya kizsákmányolja a lányát, amikor felnőttszerepeket oszt
rá, például partnerpótléknak, barátnőnek vagy terapeutának
használja. Ha az anya érzelmi támogatást vár a lányától, akkor a
lány nem támaszkodhat kellően az anyjára a saját fejlődése
érdekében.
A szülői szerepbe kényszerített lányok többféle módon
reagálhatnak erre a dinamikára:

• Ha igazán nagyon jó – engedelmes, csendes, szerény –

leszek, akkor anyu végre észrevesz engem, és gondoskodni
fog rólam.
• Ha erős maradok és megvédem anyut, akkor észrevesz
engem.
• Ha megadom anyunak azt, amit kér, akkor többé nem fog
bántani.

Felnőttként ugyanezt a dinamikát vetíthetjük ki más helyzetekre

is. Például a párkapcsolatunkban „Ha elég jó leszek hozzá, akkor
majd elkötelezi magát mellettem”, vagy a karrierünkben: „Ha
hétvégenként is dolgozom, akkor elég jó leszek, hogy
előléptessenek”.
Ezek az anyák versenyhelyzetet alakítanak ki önmaguk és
lányuk között. A tét: melyikük legyen a gondoskodás
kedvezményezettje.
Az üzenet az, hogy nincs a földön elég gondoskodás és szeretet.
Sok-sok lány nő fel abban a tudatban, hogy a szeretet, az
elismerés, az elfogadás ritka, mint a fehér holló, és az embernek
keményen meg kell dolgoznia azért, hogy kiérdemelje ezeket az
értékes javakat. Aztán felnőttként újra és újra hasonló dinamikájú
helyzetekbe kerülnek. (A fent leírtak többnyire a fiúgyermekekre
is igazak.)
 A szülői szerepbe kényszerített gyereket megfosztják a
gyerekkorától. Saját személye nem kap megerősítést, csupán az
általa betöltött szerep (anyja szenvedésének enyhítője) az, ami
elismerésre érdemes, mintha csakis az által válna szerethetővé.
Előfordulhat, hogy az anya elvárja a lányától, hogy hallgassa
meg a problémáit, nyújtson számára vigaszt, és enyhítse az ő
felnőttfélelmeit és aggodalmait. Az sem ritka, hogy a lánynak kell
kisegítenie anyját a bajból, és rendet teremtenie fizikai vagy
érzelmi környezetében. Az anya problémamegoldónak vagy
mediátornak is használhatja a lányát újra és újra.
Ez az anya azt sugallja a lányának, hogy mint anya gyenge,
túlterhelt, és képtelen kézben tartani az életét. Azt közvetíti felé,
hogy a lánya fejlődési szükségletei egyszerűen meghaladják az ő
anyai kereteit, ezért a gyermek magát hibáztatja azért, hogy
egyáltalán a világon van. A fiatal lány megérti az üzenetet, hogy
nincs joga önálló igényeket támasztani, meghallgatást vagy
elismerést várni.
A „jó lány” szerepe sok haszonnal is jár. Rengeteg elismerést
kaphat anyja harcosaként, megmentőjeként vagy vigasztalójaként.
A gyermek számára kényelmessé válhat ez a szerep, hiszen egy
amúgy kiszámíthatatlan környezetben úgy érezheti, hogy képes
kontrollálni. A szülői szerepbe kényszerített lányok még
felnőttkorukban is ragaszkodhatnak ehhez a szerephez és az ezzel
járó elismeréshez.
Sok lány számára saját igénye kifejezésre juttatása anyai
visszautasítással, bántalmazással jár.
Az így felnövő lány tart attól, hogy az anyja összeomlik, ezért
eltitkolhatja valódi érzéseit, vágyait. Ha a lány ki meri fejezni a
saját igazságát, az anya fenntarthatja ezt a státuszt azzal, hogy
önmagát áldozatnak, a lányát pedig elkövetőnek állítja be. Ez a
lányt arról győzi meg, hogy ő túl „sok”, és az igazi lénye fájdalmat
okoz másoknak.
A lány hordozhat magában egy „jó anya” képet, de a rossz anya
projekciója is megjelenhet. Ez akkor törhet a felszínre, amikor a
lány felnőttként kész érzelmileg leválni az anyjáról, az anyja
viszont öntudatlanul a saját anyja felől tapasztalt visszautasítást
látja maga előtt. Az anya ilyenkor nyílt gyerekes dühvel, passzív
duzzogással vagy ellenséges kritikával is válaszolhat.
Amikor a lány jelzi, hogy elégedetlen valamivel, vagy beszélni
szeretne anyjával a kapcsolatukról, a lányát kihasználó anya
gyakran így reagál: „Ne engem hibáztass!”, „Ne legyél hálátlan!”.
Az anya által érzelmileg kifosztott lányokat gyakran éri
támadás a saját anyjuktól, amikor bátorságukat összeszedve
beszélgetést kezdeményeznének a kapcsolatuk dinamikájáról.
Valószínű, hogy az ilyen anyák nem hajlandóak észrevenni,
milyen szerepet játszanak a lányuk szenvedésében, mert ez nekik
okozna túl nagy fájdalmat. Ugyanakkor nagy eséllyel arról sem
beszélnek, hogy milyen hatással volt rájuk a saját anyjukkal való
kapcsolatuk. A „ne hibáztasd anyádat” szólama jól használható
arra, hogy szégyent keltsen a lányban és beléfojtsa a szót, amikor
szenvedéseiről beszélne.
Ha nőként vissza akarjuk szerezni szabad
cselekvőképességünket, akkor világosan kell látnunk, hogyan volt
felelős anyánk gyerekkori szenvedéseinkért – és hogy felnőttként
felelősek vagyunk saját sebzettségünk gyógyításáért.
 A hatalom egyik megnyilvánulása, hogy képesek vagyunk
akaratlagosan vagy véletlenül ártani. Ha anyánk nem vesz
tudomást az általa okozott kárról, vagy ha fél szembenézni vele, a
tény akkor is tény: az anya-gyermek kapcsolatban az anya a
felnőtt, így ő a felelős. A lányoknak joguk van megélni
fájdalmukat. Ha nem tehetik, akkor soha nem következhet be a
valódi gyógyulás. A gyermekkorunkban átélt szenvedéssel
kényelmetlen és fájdalmas szembenézni, ám ez a felszabadulási
folyamat elengedhetetlen része. A lányok mindaddig korlátozzák
magukat és saját képességüket a kibontakozásra, amíg el nem
jutnak a káros minták forrásáig.
A patriarchális rendszer olyannyira megfosztja a nőket
erejüktől, hogy amikor anyává válnak, gyakran a lányaikból
igyekeznek elismerést, hitelesítést, elfogadást kicsikarni. Ám ezt
az igényt a lány soha nem elégítheti ki. Mégis ártatlan lányok
generációi áldozzák fel magukat anyjuk szenvedésének és
kiéhezettségének oltárán abban a reményben, hogy végül „elég
jók” lesznek neki. Ez a gyermeki remény azt diktálja, hogy ha
„etetik az anyát”, akkor ő idővel képessé lesz arra, hogy a lánya
lelkét táplálja. Ám ez soha nem következik be. Csak akkor lakhat
jól a lelkünk, ha végigjárjuk az anyaseb gyógyításának folyamatát,
és birtokba vesszük a saját életünket és értékünket.
Nincs értelme föláldozni magunkat anyánkért, mert a mi
áldozatunk nem táplálja őt. Anyánkat egyedül az gyógyíthatja
meg, ha átküzdi magát a saját fájdalmán és gyászán.
Ha nem ismerjük el, hogy anyánk felelős a gyermekkori
szenvedésünkért, akkor felnőtt életünkben is fennmarad az az
érzésünk, hogy valami nincs rendben velünk, és valamiképpen
rosszak, hibásak vagyunk. Ennek az az oka, hogy könnyebb
szégyent megélni, mint szembenézni azzal a fájdalommal, amit a
gyermekkori elhagyatottságunk vagy kifosztottságunk okozott. Így
a szégyen egyfajta védelmező pajzsot biztosít az igazság
fájdalmával szemben.
A bennünk élő kislány inkább a szégyent és az önutálatot
választja, hogy megőrizze a „jó anya” illúzióját.
Kitartunk a szégyen mellett, hogy ki tudjunk tartani anyánk
mellett. Ebben az értelemben önmagunk megszégyenítése
összemosódik a gondoskodás érzésével. Így a szégyen az anyaseb
egyik legjelentősebb megjelenési formája.
Elég bátornak kell lennünk ahhoz, hogy megszabaduljunk a
szenvedéstől, amelyet anyánk ránk terhelt. Akkor tudunk
megszabadulni a fájdalomtól, ha ott keressük a felelősséget, ahol
az valójában van: az anya-gyermek kapcsolatban a felnőttnél,
tehát az anyánál. Gyermekként nem voltunk felelősek a minket
körülvevő felnőttek döntéseiért és magatartásáért. Akkor tudunk
teljes mértékben felelősséget vállalni önmagunkért, ha
feldolgoztuk szüleink lépéseinek, tetteinek az életünkre gyakorolt
hatásait, csakis ezt követően tudunk felnőttként hiteles,
önmagunkkal összhangban lévő döntéseket hozni.
Sok nő igyekszik kihagyni ezt a fázist, és rögtön a megbocsátás
és az együttérzés felé mozdul, de ez megakadályozza a
továbblépést. Egy lépést sem tudunk haladni, ha nem tudjuk,
honnan mozdulunk el. A megbocsátást nem egyszerűen
elhatározzuk és megtesszük. Az igazi megbocsátás az átalakulás
mellékterméke, amelyben az ember tudomásul veszi, feldolgozza,
elfogadja és önismeretté alakítja a szenvedést. A megbocsátás nem
annyira a másik emberről szól, sokkal inkább a saját
teljességünkről. Nem tanácsos a megbocsátás külső vagy belső
kényszerének engedni; időt kell adnunk magunknak a
gyógyuláshoz.
Kislányként sokan átélhettük azt a félelmetes helyzetet, hogy a
családunkban „senki nem fogja a kormányt”. Sokféle oka lehet
annak, hogy úgy éreztük, a szüleink kiléptek a helyzetből, és mi
bizonyos mértékig magunkra maradtunk. Erre az
idegrendszerünk válaszreakciója a harc, a menekülés vagy a
lefagyás, ami megalapozta a stresszre adott későbbi válaszunkat
is.
Azok a nők, akik a jó kislány szerepében nőttek fel, úgy
érezhetik, kihasználják őket, csak a tökéletes teljesítmény
fogadható el tőlük, és azt tapasztalják, hogy kiüresedtek. A jó lány
valami ilyesmiben hisz: „Egy nap anyu/apu majd rendben lesz, és
megadja nekem azt, amire szükségem van”. A probléma azonban
az, hogy ez a nap soha nem jön el. Ezek a lányok olyan nővé
válnak, akik hétköznapi helyzetekben, például ha csalódást
okoznak, ha megdicsérik őket vagy meg kell húzniuk bizonyos
határokat, akkor nagyfokú stresszt vagy feszültséget élnek át.
Azt tanuljuk, hogy a túlélés része, ha produkáljuk magunkat a
„vezérhímnek”. Sok engedelmes és szülőszerepbe kényszerített
lány tanúja annak, ahogy az anyja elfogadja a bántalmazó férfi
viselkedését, és könnyen lehet, hogy ő is így fog viselkedni, és/vagy
ő is elfogadja a család férfitagjainak toxikus viselkedését. Sokan
élünk azzal a hiedelemmel, hogy „csak akkor fognak elfogadni, ha
feladom magam” vagy „akkor vagyok szerethető, ha leértékelem
önmagam”. Sokan láttuk, hogy anyánk faragatlan férfiak
elismerésmorzsáin tengődik. Láthattunk más idősebb nőket
csendben tűrni a bunkóságot és bántalmazást. Saját anyánk azért
hatalmaskodott fölöttünk, vagy azért zárkózott el tőlünk, mert ő
maga is nélkülözött.
Felépülő „jó kislányként” fontos felismernünk tudattalan
hozzájárulásunkat ahhoz, hogy kihasználtak minket, és vissza kell
követelnünk szuverenitásunkat.
A bennünk élő eszközként használt gyermek arra vágyik, hogy
igazi önmagáért szeressék, ne csak akkor, amikor magára veszi a
jó kislány álarcát, és a patriarchális elvárások szerinti erényeket
mutatja (azaz termelékeny, hibátlan, engedelmes, mutatós,
önfeláldozó, elfojtja az indulatait stb.). Az eszközként használt
gyermek arra vágyik, hogy akkor is szeressék, amikor csalódást
okoz, morcos, illetlen, rendetlen, amikor zavart, következetlen,
vagy ha nem hoz létre semmit, nem teljesíti az elvárásokat, vagy
meggondolja magát és így tovább. A lényeges kérdés az, hogy mi
mennyire vagyunk képesek szeretni önmagunkat ezekben a
pillanatokban? Minél inkább tudjuk szeretni valódi önmagukat,
annál inkább érdemesnek tartjuk magunkat arra, hogy mások is
szeressenek minket.

SEGÍTŐ KÉRDÉSEK

A gyermeki énnek:

1. Hogyan közvetítette felém és hagyományozta rám anyám a saját

meggyőződéseit, kimondva vagy burkoltan, a választásai,
 döntései, tettei révén?
2. Mik voltak anyám meggyőződései az élet nagy kérdéseiről – mint
a pénz, a férfiak, a szexualitás, a karrier, a saját teste, a házasság,
a női közösség, a saját anyja, a családi normák?
3. Hogyan jelennek meg az én életemben az anyám meggyőződései?
Milyen területeken vettem át öntudatlanul az ő meggyőződéseit?
4. Hogyan érhetném el, hogy inkább a saját meggyőződéseimmel
állítsam összhangba a tetteimet? Félek-e attól, hogy rosszul
hatnának a saját hiteles döntéseim és meggyőződéseim az
anyámmal való kapcsolatomra?

Segítő kérdések anyáknak, hogy megismerhessék önmagukat, és

megkönnyíthessék lányuk útját:

1. Mire lett volna szükségem az anyámtól, amit nem kaptam meg

tőle? Hogyan vetítem ezeket a kielégítetlen szükségleteimet a
lányomra vagy más emberekre?
2. Megkapom-e a mindennapokban azt a gondoskodást és
figyelmet, amire szükségem van? Ha nem, hogyan juthatok hozzá
mégis (barátok, élmények, eszközök, szaksegítség révén)?
3. Figyelmen kívül hagyom-e a lányom érzelmi szükségleteit? Van-e
olyan érzelmi szükséglete, ami kényelmetlenül érint? Ha igen,
melyik? Mit vált ki belőlem, milyen emléket idézi fel bennem?
4. Elvárom-e a lányomtól, hogy bármilyen módon az anya szerepét
töltse be számomra? Ha igen, milyen más forrásokból juthatok
hozzá ahhoz a támogatáshoz, amire szükségem van, hogy ne a
lányomra helyezzem ennek terhét?
5. Van-e bennem düh vagy neheztelés amiatt, hogy anya lettem? Ha
igen, hogyan tudnám ezt egészséges, biztonságos módon
feldolgozni?
6. Féltékeny vagyok-e a lányomra? Érzem-e úgy időnként, hogy
fenyegetést jelent rám? Ha igen, miért? Hogyan jelenik ez meg a
mindennapi interakcióinkban? Hogyan tudom ezt egészségesen,
biztonságos közegben feldolgozni?
7. Milyen korlátokkal kellett szembenéznem, amikor annyi idős
voltam, mint a lányom most? Hogyan hatottak az életemre?
Hogyan segíthetem a lányomat, hogy ne kelljen ugyanilyen
korlátok közé szorítania magát?
8. Hogyan fejezhetem ki a lányom előtt, hogy értékesnek tartom
magam?
9. Milyen érzést kelt bennem, ha arra gondolok, hogy a lányomnak
több lehetősége van, mint nekem volt?
10. Milyen módokon örökítettem át a lányomra a korlátozottság
hiedelmeit? Hogyan fordíthatom meg ezt a folyamatot?
 3

AZ ANYASEB HATALMI DINAMIKÁI

Gyerekkoromban eszményítettem anyámat. Évtizedekbe telt, mire

sikerült megkérdőjeleznem magamban a narratíváját arról, hogy mi
barátnők lennénk. Csak ekkor jöttem rá, hogy ezt az illúziót egyedül
az tette lehetővé, hogy engedelmesen eljátszottam a rám osztott
szerepet: én voltam a bizalmas barátnő, a család mediátora, a jó
kislány. A barátnőszerep azért működött, mert érzelmileg
elhanyagoltam magam, és helyette az ő igényeit elégítettem ki.
Ösztönösen igyekeztem palástolni az igazi érzéseimet és
szükségleteimet, és bármit, ami azt bizonyítja, hogy gyerek vagyok.
Alapvetően megpróbáltam úgy tenni, mintha felnőtt lennék. Voltak
pillanatok, amikor anyám szenvedése nyíltan vagy burkoltan
kiszivárgott a szigorú álarc alól. Ez minden alkalommal
megdöbbentett, összezavart és kétségbe ejtett. Ilyenkor mindig úgy
éreztem, a kapcsolatunk pillanatnyi zavara az én hibám, én
rontottam el valamit. Folyamatos készültségben éltem, feszült
figyelemmel igyekeztem elkerülni, hogy kétszer is elkövessem
ugyanazt a hibát. Valahányszor magabiztosan léptem fel, vagy a
véleményem élesen eltért az anyámétól, a zsigereimben éreztem
anyám elhidegülését. Nagy fájdalmat okozott a féltékeny pillantás, a
gőgös, rosszalló sóhaj, amit az önállóságom megnyilatkozása
kiváltott. A lelkem mélyébe szivárgott, hogy ha megcsap a
szabadság szele, vagy valamilyen örömet élek át, az óhatatlanul
együtt jár azzal, hogy megbüntet vagy magamra hagy.
Előfordult, hogy az anyám nyíltabban kifejezte a dominanciáját,
akkor éreztem, hogy egyértelmű jelét adja annak, hogy ki a rangidős,
és ki osztja a parancsokat – és ki az, aki semmilyen körülmények
között nem maradhat alul. Emlékszem egy esetre – nagyjából
hétéves lehettem –, az autó hátsó ülésén ülve elábrándoztam, és azt
mondtam: „Anyu, ha megnövök, gazdag leszek!”. A lámpa pirosra
váltott, és anyám nyúzott arccal, villámló tekintettel fordult hátra a
kocsiban. „Én is ezt hittem, Bethany” – mondta metszőn, keserűen.
Engem ez az üzenet ért el belőle: Ne merd azt képzelni, hogy te képes
vagy rá; ne merészeld azt hinni, hogy jobb vagy nálam, és sikeres
leszel abban, amiben én nem vagyok az. Ez a rövid kis szóváltás
nagyon mély nyomot hagyott gyereklelkemben.
Ha nyíltan, őszintén és értelmesen kifejeztem a véleményemet,
anyám néha megjegyezte: „Azt képzeled, hogy mások felett állsz!”.
Olyankor úgy éreztem, mintha a függetlenségem legkisebb jelét is
személyes sértésnek venné. A legjobb barátnőjeként ezek az
alkalmak elviselhetetlen fájdalmat okoztak, ezért egyre kevésbé
adtam hangot a saját véleményemnek, míg fokozatosan az ő tükrévé
nem váltam. Fogalmam sem volt arról, hogy lassan elvált bennem
egymástól a jó lány, akinek látni akart és az igazi, akit viszont
mélyen eltemettem.
Később jöttem rá, hogy bizonyos helyzetekben a saját szenvedését
vetítette rám. Abban az időben fogalmam sem volt a projekció
fogalmáról; csak azt érzékeltem, hogy az anyám bánt engem, és
nyilvánvalónak tűnt, hogy nem lehet más oka erre, csakis az, hogy
megérdemlem. Tizenegy-tizenkét éves lehettem, amikor egy este
meséltem anyámnak egy undok osztálytársnőmről, Laurie-ról, aki
kiszemelt magának több lányt is, és őket terrorizálta. Megerősítést
várva tőle megkérdeztem, hogy szebb-e nálam Laurie. Anyám
elhallgatott, megvonta a vállát, és azt mondta: „Igen, szebb nálad”.
Ez a válasz mélyen belém hasított, hiszen a beszélgetésben addig a
pillanatig szokatlanul kedves volt, ám hirtelen hűvössé, merevvé,
szenvtelenné vált. Miután ezt mondta, émelygés fogott el, és
bezárkóztam a szobámba. Össze voltam zavarodva, magányos
voltam, és úgy éreztem, visszautasítottak. Megtapasztaltam, hogy
veszélyes sebezhetőnek mutatkoznom előtte, és ezért még a
korábbiaknál is jobban bezáródtam előtte.

A patriarchális rendszer anya-lány kapcsolatokra gyakorolt hatása

miatt minden anya-lány páros megél bizonyos nehézségeket.
Ebben a kulturális légkörben bizonyos mértékig mindenütt
megjelenik a hatalom kérdése. Az erőteljesen autoriter nevelési
stílusú vagy ilyen személyiségű anyák felnőtt lányai szinte
lehetetlennek látják, hogy kölcsönösségen alapuló kommunikációt
és kapcsolatot alakítsanak ki az anyjukkal. Egy autoriter anyával a
„harmonikus” kapcsolatnak valamennyire mindig része lesz az
önfeladás. Ezzel a nevelési stílussal ugyanis nem fér össze az
együttműködés és az együttes fejlődés. Az ilyen nevelési stílust
alkalmazó anyák a kölcsönösséget a vereség és a hatalomvesztés
jelének tekintik. A helyzetet átláthatatlanná és kiszámíthatatlanná
teszi az, hogy ha az anyára valami triggerként hat, akkor
váratlanul kitörhet belőle az uralkodó, ha viszont jobb
hangulatban van, akkor együttműködés jellemzi. Ez valójában
maga az „időszakos megerősítés” (egy manipulációs technika – A
szerk.), amikor az anya olykor együttérző és szeretetteli,
triggerhatás esetén viszont kontrollálóvá, ellenségessé vagy
elvágólagossá válik. Ez a szüntelenül változó dinamika folyamatos
érzelmi hullámvasútra ülteti a gyermeket, és teljesen
bizonytalanná teszi.
Patricia Evans Szavakkal verve: szóbeli erőszak a
párkapcsolatokban (The Verbally Abusive Relationship)[15] című
kiemelkedő könyvében a hatalom két formájáról ír, ami áthatja a
világot. A világ évezredek óta a patriarchális rend szerint működik,
amely a többi ember feletti uralomra épül. Evans erről a
párkapcsolaton belüli szóbeli erőszak kontextusában ír, amelyben
a férfi az irányító fél, ám ez a hatalmi dinamika az anya-lánya
kapcsolatokban is jelen van, és sok fájdalmas mechanizmusra
magyarázatot ad. Ha úgy érezzük, hogy más nyelvet beszélünk,
mint anyánk, vagy hogy soha semmi nem oldódik meg, illetve, ha
rendszeresen megkérdőjelezzük a saját benyomásainkat, akkor sok
mindent megérthetünk a hatalmi dinamikák feltárása révén.
Evans ezt a fajta uralmat bántalmazó kapcsolatként definiálja,
amelyet az egyenlőtlenség, vetélkedés, manipuláció, ellenségesség,
irányítás és tagadás jellemez. Ebben a valóságban a
biztonságérzetet az adja, ha valaki egy szinttel magasabban van a
másiknál. A kölcsönösséget és a sebezhetőséget nagyfokú
bizalmatlanság övezi. Az így szocializálódó emberek súlyosan
sérültek saját gyerekkorukban, elszigetelődtek a saját érzéseiktől,
és mindezt másokra vetítik ki. A kölcsönösség számukra a
biztonságukat és identitásukat fenyegető veszélynek tűnik. A
másik emberrel való egyenlő viszonyt öntudatlanul
alárendeltségként érzékelik. Az ebben a valóságban élő emberek
nem élnek át személyes erőt, mert annyira elszigetelődnek a saját
érzéseiktől. Nem tapasztalják meg a sebezhetőség érzését, a mások
feletti kontrollra és uralkodásra koncentrálnak. Mások
kontrollálása számukra a személyes erő „legyártásának” kísérlete,
pedig ez az erő belülről fakad. Sebezhetőnek lenni, vagy valamit
kérni a másiktól, túlságosan veszélyes, mert benne van a
visszautasítás lehetősége, ezáltal pedig a csalódottság és
megalázottság érzése elkerülhetetlenné válhat. Az ilyen típusú
emberek mindenáron el akarják kerülni a szembenézést a saját
érzéseikkel és önmaguk sebezhető részeivel, mivel ezeket már
kénytelenek voltak elhagyni a gyermekkori túlélésük érdekében.
Mélyen tagadják az érzéseiket, eltorzíthatják és összezavarhatják a
valóságot, olyannyira, hogy az általuk félrevezetett emberek
megkérdőjelezhetik saját épelméjűségüket is. Ez a működésmód
gyakorlatilag ellehetetleníti az egészséges kapcsolatokat és
kommunikációt.[16]
A független személyes erő az egyenlőségen alapuló kapcsolatok,
az együttműködés, a társas kapcsolatok, a kölcsönösség, a jóakarat,
a meghittség és az önazonosság világában gyökeredzik. Ebben a
valóságban a személyes erő az egyén saját érzéseiből és az élethez
való kapcsolódásból származik. Az ezen értékek szerint élő
személy alapvetése, hogy az emberek kölcsönösen egymás
életének javulását, fejlődését kívánják, és támogatják egymást. Az
egyenlőségen alapuló kapcsolatok lényege, hogy egyetlen ember
önmagában nem lehet képes kölcsönös kapcsolatot kialakítani,
ehhez két résztvevő szükséges. A nők gyakran élnek át frusztrációt,
ha ők mindent megtesznek annak érdekében, hogy kapcsolódjanak
az anyjukhoz, mégsem működik semmi. Az az igazság, hogy nem
tudunk kölcsönösségre épülő kapcsolatot kialakítani az anyánkkal,
ha ő a bántalmazó kapcsolatok értékrendje szerint él.
Evans azt állítja, hogy elsősorban attól függ, hogy az ember
milyen típusú kapcsolatot alakít ki, hogy a gyermekkorában jelen
volt-e vele együttérző felnőtt, támogató tanú, mellette állt-e az
érzelmileg megterhelő helyzetekben olyan stabil, szeretetteli
személy, akitől megerősítést kaphatott. Ha a szenvedés
pillanataiban a gyermek mellett áll egy részvétteli felnőtt, akkor a
gyermek képes kapcsolatban maradni önmagával, és olyan
bizalmat kiépíteni, amire támaszkodhat a kihívást jelentő
helyzetekben. Ez a forrása annak, hogy az ember felnőttként
érezze a saját személyes erejét. Azok, akik mellett nem állt
részvétteli felnőtt, és érzelmi támogatás hiányában kellett
traumatikus érzelmekkel megküzdeniük, a túlélés eszközeként a
tudattalanjukba szorították fájdalmas érzéseiket, és a
hatalmaskodást bizonyos értelemben önvédelemből teszik
magukévá. Így a személyes erő elérhetősége hiányában nagyobb
eséllyel alakítanak ki bántalmazó kapcsolatokat, és lépnek fel
hatalmaskodó, domináns attitűddel.[17]

SZÖRNYŰ FELTÉTELEZÉS

Az egyik tényező, ami fenntartja az anyasebet, az a kulturális

feltételezés, hogy minden anya a törődés, kölcsönösség, kedvesség,
jó szándék és a lelki megerősítés birodalmából, azaz egyenlőségen
alapuló kapcsolatokból érkezik. Az igazság azonban az, hogy az
anyák emberi lények, akik jó eséllyel éltek át bizonyos fokú
traumát a családjukban és nőként a patriarchális rendszerben is.
És hacsak nem állt mellettük egy együttérző felnőtt gyermekkori
szenvedéseik során, aki kapcsolódási pontként és a személyes
erejével segített érzéseik elérésében, akkor elképzelhető, hogy a
manipuláció, uralkodás, kivetítések, torzulások, bántalmazás és
kontroll birodalmában működnek. Ha az anya nem tud saját
érzéseihez kapcsolódni, akkor elképzelhető, hogy a lányát önmaga
kiterjesztéseként érzékeli, saját negatív érzéseit pedig úgy
azonosítja be, mintha a lányától származnának, nem a saját
szenvedéséből. Ilyen értelemben nem is tud róla, vagy tagadja,
hogy elszigeteli és bántalmazza a lányát, és ugyanazt a
bántalmazást adja tovább, amiben egykor neki is része volt.

AZ ANYA DACKITÖRÉSEI ÉS AZ ANYAI MANIPULÁCIÓ

A patriarchális elnyomás folyamatosan enyhül, ha az idősebb nők

vállalják a felelősséget a saját szenvedésükért, a fiatalabbak pedig
többé nem hordják azokat a sebeket, amelyek nem az övék.
Ez teszi lehetővé azt, hogy a fiatal nők magabiztosan, bénító
szégyen és bűntudat nélkül haladjanak az álmaik felé.
Ha életünk megváltozik, mert új, pozitív meggyőződésekre
cseréljük a káros, régi hiedelmeinket, a családunk
összezavarodhat, családtagjaink úgy érezhetik, elárultuk őket. A
gondolkodási keretek változtatása a vagylagos viszonyról a
kölcsönösségen alapuló viszonyra, a hitelesség és a határok
felállítása együtt jár az elidegenedés kockázatával. Az anya
reakciója a fájdalmas ingerekre széles spektrumon mozoghat – a
jelentéktelen, nem támogató, kritikus megjegyzéstől egészen
szélsőséges kitörésig (dühös őrjöngés, féltékeny bezárkózás,
duzzogás, szitkozódás, minden korábbi hibánk fejünkhöz vágása,
hogy szégyenkezzünk, és így újra érzelmi mankóként szolgáljunk
neki).
 Azért neveztem el ezeket a reakciókat az „anya
dackitöréseinek”, mert ez az, amikor az anyában élő sebzett belső
gyermek nyíltan a lányára vetíti a feldolgozatlan fájdalmat arra
válaszul, hogy a lány nem teljesíti ki nem mondott kötelességét,
hogy továbbra is megmaradjon abban a szerepben, ami nem
fenyegeti az anyát. Akkor jelentkezik ez a dackitörés, amikor a lány
kilép az alázatos, engedelmes keretek közül, és vállalja, hogy
megváltoztatja az anyjával való kapcsolat dinamikáját úgy, hogy az
anyja előtt kifejezésre juttatja hiteles, valódi önmagát. (Ennek
formái lehetnek a határállítás, a saját igazának megfogalmazása,
az érintkezés korlátozása, illetve az anya meggyőződéseivel
szembemenő döntések meghozatala stb.)
Az itt következő történetek felnőtt lányok életéből vett valós
példák az anyai dackitörésekre. A példák a diákjaimtól és
klienseimtől származnak, akikkel online képzéseken,
workshopokon és elvonulásokon ismerkedtem meg. A neveket
megváltoztattam. A példák illusztrálják, hogy mi történik akkor,
amikor az anyák, akik nem foglalkoztak a saját anyasebükkel,
valamiféle inger, trigger hatására reagálnak és a sebzettségüket
sajnálatos módon a lányukra vetítik. A trigger önmagában nem
baj, normális, hogy a gyerekek néha triggerelik a szüleiket. Baj
akkor van, ha az anya nem vállal felelősséget azért, hogy
feldolgozza a triggert, és a saját sebeit a gyermekére vetíti.

S : „Anyám végigolvasta az összes naplómat, amelyek a

padláson voltak nála, miután mondtam neki, hogy néhány hét
szünetre van szükségem a kapcsolatunkban, amíg egy nagyobb
megbízást végzek a munkahelyemen. Azt írta nekem e-mailben, hogy
nem érti, miért fordulok el tőle, és mi egyebet tehetne még, hogy
hajlandó legyek szóba állni vele. Elkezdte kritizálni, amit a naplómba
írtam, és azt mondta, aggódik miattam. Tudtam, hogy nem okoz
problémát számára megsérteni a határaimat, de soha nem gondoltam
volna, hogy ilyen messzire megy.”

T : „Anyám ajándékot vett az esküvői próbavacsorám vendégeinek,

pedig kifejezetten megkértem, hogy ne tegye, amíg meg nem tudtam
nézni az interneten. Teli torokból üvöltött velem, hogy »Én fizettem
nekik az ajándékot, úgyhogy minden jogom megvolt rá!«.”

A. J.: „Minél sikeresebb a karrierem, anyám annál többet akar

jelentéktelen dolgokról fecsegni velem telefonon. Emlékszem, amikor
a jogi egyetemen a vizsgáimra készültem, ragaszkodott hozzá, hogy
minden áldott este három órán keresztül beszéljek vele telefonon a
mexikói nyaralását tervezgetve. Csak évekkel később jöttem rá, hogy
bizonyos szinten igyekezett lekötni a figyelmemet, hogy ne tudjam
felülmúlni. A diplomaosztóm napján mellkasi fájdalommal vitték be a
sürgősségi osztályra. Nem voltam ott az ünnepségen, mert a
testvéreimmel együtt a váróban ültünk. Kiderült, hogy semmi baja.”

T : „Anyám mindig hűvössé és távolságtartóvá válik, amikor

megosztok vele valami jó dolgot magammal kapcsolatban. Azonnal
témát vált, mintha nem bírna pozitívan reagálni. Ilyenkor időnként a
barátai gyerekeinek hasonló tevékenységeiről kezd beszélni, mintha
azt sugallná, hogy mellettük az én dolgaim elhalványulnak. Ez nagyon
bánt engem, pedig tudom, hogy teljesen öntudatlanul csinálja.”

O : „Anyámnak mindig van egy bántó megjegyzése a

megjelenésemre, amikor meglát. »Még mindig fogyókúrázol?« vagy
»Kivasaltad azt a blúzt?« vagy »Hú, de kócos a hajad! Tessék, használd
a fésűmet!« Úgy beszél velem, mint egy gyerekkel, mintha ötéves
lennék. Az abszurd ebben az, hogy az anyám alkoholista volt, és én
segítettem neki elkészülni, amikor dolgozni ment, kivasaltam a ruháit,
és én adogattam neki a zokniját meg a rúzsát. Ezzel a viselkedésével
letagadja azt a tapasztalatomat, hogy nekem kellett támogatnom őt. A
jelenlétem biztosan arra emlékezteti, mennyire cserben hagyott
engem. De abban sem vagyok biztos, hogy emlékszik rá. Nem vagyok
biztos benne, hogy képes odafigyelni rám. Az életét teljesen aköré
szervezi, hogy ne kelljen szembenéznie a fájdalmával.”

J : „Miután apám kamaszkoromban elhagyta anyámat, mintha

barátnőkké váltunk volna. Anyám nekem panaszkodott az életéről és
arról, mennyire egyedül van. Azt mondta, az egész világon egyedül én
értem meg őt. Főiskolás koromban otthon éltem, és ha hazahoztam
egy-egy fiút, akivel jártam, anyám mindig passzív-agresszív akciókba
lendült. Például »véletlenül« kihipózta a kedvenc ruhámat, vagy
órákra eltűnt a telefonom, aztán hirtelen megtalálta. Egyszer, amikor
egy pasimmal kezdett komolyra fordulni a dolog, megbütykölte az
autóm motorját, amit nem tudtam beindítani, amikor el akartam
menni a fiúval. Azt hittem, azért viselkedik így, mert szeret engem, de
most már tudom, hogy úgy érezte, rendelkezhet felettem.”

F : „Az egész családom azt mantrázta mindig, hogy »Ne idegesítsd

fel az anyádat«. Hihetetlenül ideges természetű volt, és nagyon kevés
türelme volt hozzánk, gyerekekhez. Folyamatosan foglalkoztatta az is,
hogy »mit szólnak majd a szomszédok«. Emlékszem, hétvégente
órákon keresztül tornáztam a kertben, amíg ő a konyhában főzött, azt
remélve, hogy észrevesz. Voltak alkalmak, amikor mindent félretett, és
órákon át beszélgetett a barátaival, akikre előzőleg panaszkodott. Ott
ültem és hallgattam a beszélgetésüket, szomjazva arra, hogy
meglásson. Valahányszor szomorú vagy dühös voltam, mindig azt
kérdezte gúnyosan: »Most meg mi baja van?«. Azt hiszem,
gyerekkorom nagy részét azzal töltöttem, hogy bámultam ki az
ablakon, és őt vártam. Amikor jelen volt, nem volt köztünk kapcsolat.
Azt hiszem, az érzelmi igényeim teljesen kimerítették.”

B : „Anyámnak mindig szebbnek kellett lennie nálam. Ha valaki

az ő jelenlétében megdicsért, mindig elkezdte tenni-venni magát, hogy
felhívja magára a figyelmet. Ezt néha olyan finoman csinálta, hogy
rajtam kívül senkinek nem tűnt fel, máskor mindenki előtt
fájdalmasan nyilvánvaló lett, hogy vetélkedik velem. Soha nem
felejtem el, hogy viselkedett az esküvőmön. Néhányan körülvettek, és
megdicsérték a ruhámat, anyám pedig közénk tolakodott, és követelte,
hogy valaki segítsen neki becsatolni a karkötőjét. Mindenki felé
fordult, látszott a vendégeken, hogy elegük van – ő pedig belekezdett
valami banális történetbe. Kamaszkoromtól fogva mindig irritálta, ha
a figyelem középpontjába kerültem.”

D : „Anyám imádja, ha a maga oldalára állíthatja a férjemet, és

viszályt szíthat kettőnk között. A családi összejöveteleken mindig
szinte észrevétlenül kacérkodik vele, ő pedig minden alkalommal
bedől neki. Mielőtt tudatosulna, már érzem, ahogy összeszövetkeznek
ellenem. A férjemnek évekig nem tűnt fel, hogy manipulálják.
Mostanra kezdi megtanulni kezelni ezt a helyzetet, ezért már hiába
próbál az anyám elszigetelni, és igyekszik azt éreztetni velem, hogy
nem vagyok elég jó, nem sikerült megbontania az egységünket. Bármi
jó alkalom a kötekedésre – hogy elsóztam az ételt, hogy túl hangos a
mosogatógépem, vagy hogy miért nem vettem még mindig új autót.
Mindig sikerül találnia valami kritizálnivalót, és a többieket is bevonja
abba, hogy megkérdőjelezzék a döntéseimet. Megőrülök tőle.”

E : „Az anyám tömör, látszólag jóindulatú e-maileket

küldözget nekem, de olyan rosszallást érzek a szavai mögött, hogy
mindig feszült leszek tőle. Az üzenet az, hogy ő jobb anya nálam, és
nekem alapvető hiányosságaim vannak. »Mikor lesz szünet a
gyerekeknek az iskolában? Megnézted a naptárt?« Ha megválaszolom
a kérdést, mindig visszakérdez még egyszer. »Négy nap szünet?!«
Annyira elegem van abból, hogy minden apróság miatt védekeznem
kell. Leszívja az energiámat.”

M : „Az anyám rendszeresen megszégyenít a gyerekeim előtt, olyan

dolgokat enged meg nekik, amiktől égnek áll a hajam. Egyszer azt
mondta a lányomnak, hogy aggódik az ép eszemért. Az volt az
érzésem, hogy szövetséget akar kötni a gyerekeimmel, ellenem. A
lányaim azt mondták, hogy többet nem akarnak együtt lenni a
nagyival. Megértem őket. De azt gondoltam, nem lenne szép, ha
megfosztanám őket a nagyanyjuktól, ezért inkább hagytam, hogy ő
vigyázzon rájuk, pedig nem tett jót nekik. Reméltem, hogy a
nagymamaság enyhíti majd a nárcisztikus hajlamát, de tévedtem.”
C : „A szüleim természettudományos pályán dolgoztak. A házunk
tele volt aktivistákkal, írókkal és kutatókkal. Esténként sokáig
fennmaradtam, és hallgattam a beszélgetésüket. Anyám olyan
szenvedélyes lelkesedéssel szolgálta az »ügyet«, hogy rendszeresen
elfelejtett vacsorát adni vagy megfürdetni. Egyedüli gyermekként
hamar megtanultam, hogy kell észrevétlen lenni, és magamról
gondoskodni. Egész felnőtt életemet a depresszió árnyékában éltem.
Valahányszor találkozunk, mindig abban bízom, hogy képesek leszünk
kapcsolódni, de folyton valami ilyesmi a vége: »Miért folyik ki minden
a kezeid közül? Mi baj van veled? Nem értem, neked miért nincs olyan
normális életed, mint a barátaim gyerekeinek.« Minden egyes
találkozás után több napra összezuhanok.”

A : „Az anyám egyedül nevelt kétéves korom óta. Amikor tízéves

voltam, közel állt az összeomláshoz, én lettem az ő elsődleges érzelmi
támasza. Az öcsém drogfüggő, és folyamatosan váltja a munkahelyeit.
Én az anyám »angyalkája« szerepet játszottam, jól tanultam, és
doktori fokozatot szereztem. Ahányszor csak felhív – a hét szinte
minden napján –, mindig védekező álláspontra helyezkedik, amikor
csak szóba kerül az öcsém, aki nemrégiben odaköltözött hozzá. Úgy
érzem magam, mintha összefogtak volna ellenem, pedig leghőbb
vágyam, hogy kapcsolódni tudjak vele. Azért küzdöttem annyit
ezekért a sikerekért, hogy végre észrevegyen és büszke legyen rám, de
ő mintha tartana tőlem. Folyton távol tart magától, vagy éppen
ellenkezőleg, magához húz, hogy megbánthasson. Nagyon vágyom
arra, hogy szeressen.”

D : „Megmondtam anyámnak, hogy nem tetszik, ahogy beszél a

fiammal. Keményen leszúrta, amikor elírt valamit a házi feladatában.
Először bocsánatot kért, de aztán másnap küldött nekem egy e-mailt,
hogy nem fog segíteni a diákhitelem fizetésében. Ez két héttel azután
történt, hogy megkértem, adja meg nekem a diákhitel bejelentkező
adatait, mert én szeretném intézni, de ő erősködött, hogy azt ígérte, ezt
ő kezeli. Úgy éreztem, hogy keresi az alkalmat, hogy megbosszulja,
hogy határt állítottam neki.”
Az anyai dackitörés alkalmával az anya nem a lányát látja maga
előtt, hanem a saját elutasító anyját. Ezért van az, hogy a lányával
a kettejük interakciója, bár a felszínen jóindulatúnak tűnik, a
mélyben felfedezhető egy agresszív tónus: ilyenkor a dühös
gyermek regresszív energiája érzékelhető, akit az anyának még
integrálnia és gyógyítania kellene magában. Ha ezt érti a lány,
akkor könnyebb nem magára vennie az anya magatartását. Mert
ez a viselkedés tényleg nem róla szól.
Természetes, hogy az ember mindenáron igyekszik megelőzni
az anyai dackitörést, vagy legalábbis nem tudomást venni róla,
hiszen senki nem akarja kitenni magát ezeknek a bántó,
nyomasztó szituációknak. A bennünk élő gyermeket pedig
megijeszti ez a helyzet, mert valószínűleg megismétli a
gyerekkorunk fájdalmas dinamikáit. A lényeg az, hogy segítsük a
belső gyermekünket, és tudatosítsuk magunkban, hogy bár
gyermekként nem éreztük magunkat érzelmileg biztonságban
(hiszen az anyai visszautasítás akkor egyet jelentett a halállal),
most, felnőttként már képesek vagyunk támogatni a belső
gyermekünket, amikor ez az élmény éri. Túl fogjuk élni a
dühkitörést, és felszabadítólag fog hatni az, hogy érzelmileg
felkészültünk a következményeire. Önmagunknak és anyánknak is
akkor tesszük a legjobbat, ha nem állunk bele abba, hogy
önmagunknak olyan változatait kínáljuk, amelyik igyekszik
megkímélni anyánkat a saját fájdalmától, hiszen önmagunk
lekicsinylése csak elnyújtja a szenvedését és késlelteti a
gyógyulását.

Az anyai manipuláció felismerése

A látványos, robbanékony, konfliktust szító anyai dühkitörés
dinamikájával szemben jelen van egy sokkal csendesebb,
leplezettebb megnyilvánulás is, az anyai manipuláció. A
manipuláció rejtett, finom jelenlétét sokkal nehezebb észrevenni,
mert az ítélkezés és ellenségesség az „anyáskodás” (gondoskodás,
törődés, imádat, támogatás) köpönyegébe van burkolva. Az anyai
manipuláció nehezen felismerhető, fő tünete sokszor a lány
nehezen megragadható rettegése, kétségbeesettsége vagy dühe,
amit nem lehet egyetlen interakcióra visszavezetni, amiért a lány
magát vádolja, hiszen aránytalannak tűnik az adott konfliktusra
adott válasza. Egy-egy helyzet másmilyennek tűnhet a felszínen –
kedves, jóindulatú, üdvös benyomást kelthet, míg a mélyben
egészen más minőségek munkálkodnak: nyers, ellenséges,
agresszív felhangja van. Mint a terror valamennyi formája, az
anyai manipuláció is úgy ismerhető fel a legkönnyebben, ha
megfigyeljük a testi érzeteinket az interakció közben. Ha a
felszínen minden rendben lévőnek tűnik, de mégis lehangolódunk,
rosszul érezzük magunkat az anyánkkal való párbeszédet
követően, akkor nézzünk a dolog mélyére: nagyon is lehetséges,
hogy az anyai manipuláció lépett működésbe.
Az anyai dühkitörésre vagy manipulációra adott válaszunk
attól függ, hogy milyen az anyánkkal való kapcsolatunk
dinamikája. A legnehezebb része, hogy nem engedhetjük
belerántani magunkat az áldozat, elkövető és megmentő
drámájába, hanem lássunk tisztán, és álljunk ki az igazunkért. Van,
amikor a megszólalás, máskor éppen a hallgatás a megoldás. Már
önmagában az is nagyon sok erőt ad, ha végiggondoljuk, melyik a
legfelszabadítóbb, legalkalmasabb reakció az anyai dühkitörésre,
illetve manipulációra.
 A LEKÖTELEZETTSÉG ÉRZÉSE

Az egyik legelterjedtebb és legtöbb problémát okozó hiedelem az,

ha a lány úgy gondolja, tartozik az anyjának azért, mert életet
adott neki. Természetesen semmi baj nincsen az anyánk iránt
táplált valódi szeretettel és tisztelettel mindazért, amit valaha
értünk tett. Csakhogy az „adósság” érzése egészen más, nagyon is
fájdalmas illúzió, amelynek súlyos következményei lehetnek. Sok
nő ezzel az érvvel tartja magát vissza attól, amire vágyik. Ide vezet
a bűntudata és önbizalomhiánya, ezért tűri el a rossz bánásmódot,
és marad megrekedve kedvezőtlen helyzetében.
A gyerekek nem tartoznak az anyjuknak, ez az adósságtudat
mégis nők generációit tartja bebetonozva. Egyszer láttam a
Facebookon egy videót, amely a stresszes, alváshiányban
szenvedő, alulértékelt anyáknak szólt. A végén ez volt az üzenet:
„ha a gyermeked szemébe nézel, tudhatod, hogy fontos vagy”. Az
anya alakja pillanatról pillanatra növekedett a gyermek szemében,
azt sugallva, hogy ez elég ahhoz, hogy helytálljon a
mindennapokban. Az egész videó azt igyekezett elhitetni, hogy az
anyának csak a gyermeke csodálatára van szüksége ahhoz, hogy
megerősítve érezze magát. Megütköztem rajta, hogy egyetlen
szóval sem említette, hogy milyen hatalmas szerepe van a barátok,
a partner, a közösség támogatásának abban, hogy az anya
megküzdjön ezzel a nehéz feladattal. Egyetlen szó sem esett arról,
hogy saját magunkra is figyelhetünk. Nem segített abban, hogy
önmagunkban is jelentősnek és értékesnek lássuk magunkat. Azt
sugallta, hogy nőként egyetlen helyről kaphatunk visszajelzést
arról, hogy fontosak, értékesek vagyunk: a gyermekük rajongó
tekintetéből.
 Ez a videó első pillantásra ártalmatlannak tűnhet, hiszen
elismeri az anyák által végzett szüntelen és láthatatlan munkát.
Több ezer ember „lájkolta”. Szerintem azonban sok tekintetben
nyugtalanító. Azt a hamis hiedelmet erősíti az anyákban, hogy
gyermekeik elismerése és ragaszkodása elegendő kárpótlás a soha
véget nem érő, kizsigerelő, elszigetelő munkáért, amit az anyaság a
modern világban jelent. Emellett a gyereket arra tanítja, hogy
magára vállalja az érzelmi gondviselő szerepét, az anya lelki
terheit. Azt erősíti, hogy a gyermek feladata megvédeni az
édesanyját a fájdalomtól. Ez pedig ebben a formában egy mérgező
hiedelem, amely rongálja a lány énképét, önbecsülését és az
egészséges kapcsolódásra való képességét.
Sajnos az anyaseb egyik leggyakoribb megnyilvánulási formája
az anya és lánya közti kölcsönösen függő, egymásba fonódó
kapcsolat. A fenti videóhoz hasonló tartalmak normális anyai
szeretetként ábrázolják az efféle egészségtelenül összekuszálódott
viszonyt. A gyermektől nem lenne szabad elvárni, hogy az anyja
megmentője, tükre, terapeutája legyen, és azt sem, hogy ő legyen
az élete elsődleges értelme. Felnőttként az anya felelőssége, hogy
más felnőttektől – terapeutától, házastárstól, közösségtől,
intézményektől stb. – hozzájusson a szükséges támogatáshoz.
Az anya jólléte nem a gyermek felelőssége. A gyermekétől
érzelmi munkát elváró anya saját szenvedésének túszává teszi
gyermekét. Amennyiben ez a mintázat a lány gyerekkorában
megjelenik, akkor gyakori, hogy a felnőttkorára is kihat, ami
önbizalomhiányt, bűntudatot, elfojtott haragot,
imposztorszindrómát, problémákkal terhelt kapcsolatokat és más
tüneteket okoz. Az a nőellenes kultúra, amelyben élünk, korlátozza
a reprodukciós egészségügyi ellátást, a nemek között
bérkülönbséget tart fenn, az anyasági juttatásokat alacsonyan
tartja, a nők elleni erőszakot elfogadja, és támogatja az
intézményesített rasszizmust. Ez a kultúra izolálja az anyát, és arra
kényszeríti a gyermeket, hogy – a felnőttek, az anya partnere, az
intézmények és általában a társadalom támogatásának hiányában
– magára vegye az anyja érzelmi hitelesítésének terhét. Ám ezt a
küldetést a gyerek soha nem töltheti be. A gyerektől elvárják, hogy
ellensúlyozza az anya felé tanúsított tisztelet és érzelmi támogatás
hiányát. A társadalom azt várja az anyától, hogy legyen számára
elegendő jutalom a gyermeke, és megszégyeníti, ha ez nem elég
neki.
Az anya különböző okokból terheli lelki problémáit a
gyerekére:

• A saját családjában megtapasztalt trauma vagy

bántalmazás tudattalan továbbadása.
• A kulturális anyaseb: a női létből származó szenvedés
generációk közti öröklődése.

A gyerek sok különböző okból érezheti, hogy „adósa” az anyjának:

• A gyerek természetéből fakadóan hű az anyjához.

• Látja, hogy az anyja szenved attól, hogy nem kap elég
támogatást, miközben tudja, hogy az életben maradáshoz
az anyjára van utalva.
• Az anya táplálja azt az elképzelést a gyerekben, hogy ő
felelős az anyja jóllétéért.
 • Az anya meggyőződése arról, hogy a gyermeke adósa neki,
eredhet a saját történetéből is – mert ő maga is adósnak
érezte magát az anyja felé.
• Az anya nem kap támogatást a házastársától/partnerétől,
családjától, barátaitól stb.

Generációkon keresztül és sokszor még napjainkban is a szülőség

azt jelentette, hogy élelemmel, hajlékkal, ruhával látjuk el a
gyermeket, és gondoskodunk a taníttatásáról. Korábban az érzelmi
szükségleteket kevésbé tekintették fontosnak, mint a fizikai
szükségleteket. A gyerekre úgy tekintettek, mint a tárgyakra vagy a
háziállatokra, azaz legyen szem előtt, de ne szóljon bele a felnőttek
dolgába. A függőségekről, mentális betegségekről, anyagi
nehézségekről és a bántalmazásról egyszerűen nem is esett szó. Az
emberek úgy gondolták, hogy ha úgy tesznek, mintha ezek a
problémák nem léteznének, akkor minden rendben van. Ma már
kezdünk rájönni, hogy ez, ebben a formában nem igaz. Ezek a
nehézségek nem szűnnek meg attól, hogy megpróbálunk
elfeledkezni róluk. Jelen vannak a mindennapi küzdelmeinkben.
A gyermek természetes fejlődésének része a felnőtté válás és a
saját, önálló élet kialakítása.
A lány önállóságra törekvése kegyetlen csatározássá válhat, ha
anya és lánya között kórosan erős a kötelék. Nagyon fontos, hogy a
lány támogatást kapjon abban, hogy leleplezhesse a torz
patriarchális logikát, amely szerint a saját önálló élet súlyosan
sérti az anyát, a különállás az agresszió szinonimája, a határállítás
pedig támadás. A világ ilyen értelmezését vissza kell utasítanunk,
és különböző forrásokból támogatást kell szereznünk ahhoz, hogy
egészséges mintázatok gyökeresedjenek meg. Szülőszerepbe
kényszerített gyermekként már a gyógyulási folyamatom korai
szakaszában ráébredtem, milyen hamis az a fájdalmas hiedelem,
hogy ha saját magammal foglalkozom, azzal ártok anyámnak.
Hosszú utat tettem meg, amíg megtanultam:

• Elkülöníteni az anyám szükségleteit a saját

szükségleteimtől.
• A magamra maradástól való félelem nélkül kialakítani a
saját életteremet.
• Egyenlőségen és kölcsönösségen alapuló párkapcsolatot
kialakítani.
• Egyértelműen nemet mondani azoknak az embereknek,
akik bármilyen finoman is, de a saját
gyámoltalanságommal való csendes cinkosságot várják el
tőlem.
• Különválasztani az önállóságot a magányosságtól.

Ez a munka időigényes: csakis fokozatosan alakíthatunk ki bizalmi

viszonyt a bennünk élő gyermekkel, és tanulhatjuk meg az új
paradigmát, amely szerint nem jelent veszélyt, ha önmagunk
vagyunk, vannak saját igényeink és érzelmeink, merünk nemet
mondani és nem burkolódzunk láthatatlanságba. Ehhez szakmai
segítségre is szükségünk lehet (például a kapcsolati pszichoterápia
valamilyen formájára), és arra, hogy világos határokat szabjunk,
mindennél jobban figyeljünk saját magunkra, és lehetőséget
teremtsünk az elengedésre és a gyászra. Sok gyerek tanúja anyja
önfeláldozásának, elnyomástól való szenvedésének. A gyerekek
természetükből fakadóan hűségesek az anyjukhoz, hiszen ez
szükséges az életben maradásukhoz. Ám a gyermeki kötelességek,
a szégyen vagy az érzelmi alárendeltség nem eredményezhetnek
valódi tiszteletet. A lekötelezettségnek semmi köze a tisztelethez,
sokkal inkább a kontrollról szól.
Az anya akkor érzi azt, hogy gyermekei tartoznak neki, ha
anyaként:

• Felnőtt élete más területein nem értékelik vagy súlyosan

korlátozzák.
• Nem lát rá megfelelően a saját gyermekkora történetére.
• Saját gyermekkorában bántalmazást, elhanyagolást vagy
traumákat élt át és nem, vagy alig kapott terápiás
segítséget.
• Lehetséges mentális betegség jeleit mutatja.
• Hisz benne, hogy az anyáknak teljes hatalmuk van a
gyerekeik felett.
• Autoriter szellemben neveli a gyermekeit.

Ezek az anyák nem mindig ismerik fel tudatosan a fenti

összefüggéseket. Nagyon fontos, hogy a lányaik támogatást
kapjanak, és képesek legyenek egészséges határokat állítani az
anyjukkal szemben. Az anyai szeretet, fizikai és érzelmi erőfeszítés
valóban tiszteletet és társadalmi elismerést érdemel. Ám
mindaddig nem nyerik el méltó helyüket, amíg anyaként elvárjuk,
hogy a gyerekünk tükörképünk, megmentőnk és életünk értelme
legyen. Ugyanígy az anyaság is mindaddig alulértékelt marad,
amíg a társadalom maga leértékeli a nőket, és a gyerekeket készteti
arra, hogy kiegyenlítsék a számlát.
 Tudatosítanunk kell magunkban, hogy a patriarchális rendszer
milyen módon zsigereli ki az anyákat, és ezeket a veszteségeket
miként örökítjük át a gyermekeinkre, végül valamilyen szinten
mindannyiunkat megbénítva.
A „tartozom az anyámnak” gondolat égisze alatt sok mindent
elfogadhatunk: az érzelmi és fizikai bántalmazást, elhanyagolást,
fájdalmas elszigetelést és sok más traumát. Ez a gondolat számos
elfojtáshoz vezet: mivel azt tanultuk, hogy a valódi önkifejezés
fájdalmat okozhat másoknak, ezért a valódi vágyainkat,
lehetőségeinket, álmainkat, kreatív erőnket félrerakjuk, a bőséget,
jómódot és a jóllétet igyekszünk elkerülni. Az érzelmi hiányban élő
anya, aki hozzájárul ehhez a dinamikához, gyakorlatilag elszívja a
lánya életerejét.
A patriarchális gondolkodásmódú anya képtelen a saját életét
kontrollálni, és így a következő üzeneteket sugallja, akár tudat
alatt:

• „Hálátlan vagy, ha kiteljesedett, hiteles nőként élsz.”

• „A szenvedésed tiszteletet fejez ki irántam. Nézd csak,
mennyi szenvedést álltam ki, amikor világra hoztalak,
felneveltelek.”
• „Én vagyok az anyád, és ez önmagában elég ahhoz, hogy
tisztelettel fordulj felém, nem számít, mennyit bántalak
vagy hogyan sározlak be téged.”
• „Amikor eléred az önálló céljaidat, feleslegesnek érzem
magam.”
A „biztonságot nyújtok” érzése eggyé válik a „nem vagyok veszélyes”
érzésével.
Sok nő számára az egyik legnehezebb feladat, hogy hagyja,
hogy az anyja megtanulja a saját fájdalmas leckéit, és hogy
végigmenjen a saját gyógyulási folyamatán. Ne akarjunk hamis
képet mutatni magunkról az anyánk kedvéért, hanem vállaljuk fel
magunkat a jelenlétében is, akkor is, ha ez nem tetszik neki. Ezzel
együtt hagyjuk, hogy anyánk kifejezze elégedetlenségét a saját
igazságunkkal szemben anélkül, hogy ez eltérítene minket vagy
hagynánk belerángatni magunkat egy újabb csetepatéba.
Nem vagyunk rosszak attól, ha hagyjuk anyánknak megtanulni a
saját leckéit és szembenézni a saját kihívásaival, és eközben nem
sietünk a segítségére.
A legszerencsésebb esetben, ha az anya nyitott, és megvan
benne a vágy a fejlődésre, a tény, hogy engedjük anyánkat
megküzdeni a saját fájdalmas problémáival és tanulságaival,
segíthet neki, hogy meginduljon benne egy, a valódi gyógyulást
támogató gyászfolyamat. Sajnos van olyan anya, aki nyíltan
visszautasítja a saját sebzettsége gyógyulásához szükséges nehéz
munkát, és inkább a lányára teszi a felelősséget.
Ha anyánk ellenségesen reagál önálló személyiségünk,
érzéseink és cselekvőképességünk kifejezésére, annak az lehet az
oka, hogy hitelességünkkel és önállóságunkkal az ő soha ki nem
bontakoztatott lehetőségeiről lebbentjük fel a fátylat. A mi igaz,
élő, hiteles önmagunk fájóan mutathat tükröt neki arról, hogyan
volt kénytelen cserben hagyni önmagát a saját családjában való
túlélése érdekében. Mindez mély gyászt indíthat el benne a saját
veszteségei iránt. Ha nem képes vagy nem hajlandó teret engedni
gyászának, és feldolgozni a fájdalmat, akkor elképzelhető, hogy
dühösen, manipulációval, vetélkedéssel, féltékenységgel vagy
elzárkózással fog reagálni.
Anyánk hiányérzetét azonban mi nem tudjuk megszüntetni,
bármit is teszünk.
Nem enyhíti a fájdalmát, ha jelentéktelenek vagy boldogtalanok
maradunk. Rövid távon „békét” teremthet, ha lábujjhegyen járunk,
és figyelünk arra, hogy ne zavarjunk sok vizet, de ha ezt a
helyzetet fenntartjuk, az anyaseb fel fogja emészteni az
energiánkat, így elherdáljuk az életerőnket. Nem tartozunk az
anyánknak semmivel. A boldogtalanságunk és elégedetlenségünk
soha nem kárpótolhatja őt a be nem gyógyult sebeiért és a
küzdelmeiért. A saját helyzete megváltoztatásához szükséges
lépéseket egyedül csak ő teheti meg.
Ha határt szabunk a saját fejlődésünknek annak érdekében,
hogy anyánk jobban legyen, akkor valójában hátráltatjuk az ő
gyógyulási folyamatát, mert cinkossá válunk az illúziói
fenntartásában. Ráadásul az ő (soha be nem következő)
jóváhagyására várva határozatlan időre parkolópályára állítjuk a
saját életünket.
Ezt a mintázatot akkor tudjuk megtörni, ha megtapasztaljuk,
hogy akkor is képesek vagyunk életben maradni, ha anyánk
visszautasít. Gondolkodó felnőtt agyunk számára ez nyilvánvaló,
ám a bennünk élő belső gyermek, azaz az agyunk primitív,
érzelmileg vezérelt részei számára anyánk elutasító magatartása
még mindig nagyon veszélyesnek és kockázatosnak tűnhet. Ez az
oka annak, hogy amikor eljutunk valameddig, sokszor hirtelen
ránk tör a bizonytalanság érzése, és visszatérünk a régi mintákhoz:
a bűntudathoz, az érzelmi gondviselő szerepéhez, a „bocs, hogy
élek” hozzáálláshoz, és úgy érezzük, csak akkor vagyunk jók, ha
egy külső személy megerősít minket.
Nem jó érzés gyámoltalannak és tehetetlennek érezni magunkat,
de a belső gyermekünk számára mégis ez tűnik biztonságos
terepnek.
Az önszabotázsból való gyógyulás érdekében meg kell
szüntetnünk a képzelt összefüggést önmagunk hiteles megélése és
anyánk elvesztése (magunkrahagyatottság, visszautasítottság)
között. Egyúttal észre kell vennünk az összefüggést: ha hitelesek
vagyunk, ezzel együtt biztonságban lehetünk és szerethetőek
maradunk.
Anya és lánya egészséges érzelmi elválása teszi lehetővé, hogy
mindkettőjük személyisége kivirágozzon, és hiteles, a fejlődésüket
biztosító, szívbéli kapcsolódás alakuljon ki kettejük között.
Bármi, ami kötelező, az erőltetetté válik. Nincs köze a
szabadsághoz és a valódi kapcsolódáshoz, hanem csupán alkuvá,
cserévé torzul. Az adósság illúzióján túl új világ tárul fel, amelyben
mindenki a saját életét éli, ahol elfogadják a szükségleteit és
érzelmeit, és nem szégyenítik meg miattuk. Az életünk a sajátunk,
nem tartozunk vele anyánknak. Az, hogy úgy érezzük, egyedül
nem megyünk semmire, a patriarchális rendszer taktikája a nők
elnyomása érdekében. Az, hogy önálló vagy, nem jelenti egyben azt
is, hogy rideg vagy, esetleg menekülsz valami elől. Az önállóság
lényege az egyediség, a teljesség és az önazonosság.
Önálló személyiségünkben erő lakozik, amire vigyáznunk kell.
Ez a függetlenség nem kirekesztő és nem szigetel el minket. Minél
inkább úgy érezzük, jogosultak vagyunk önmagunk szeretetére és
támogatására, annál erősebbé válunk, és annál nagyobb pozitív
változást tudunk elérni másokkal összefogva.
 Itt az ideje, hogy törekedjünk az önállóságra és a
függetlenségre. Az anyaseb tabuja hosszú időre korlátozta a nők
egyéni és kollektív gyógyulásának folyamatát. Fontos tudnunk és
elfogadnunk: az anyaseb gyógyítása nem azonos az anya
hibáztatásával, sokkal inkább a tudatos, érett felnőtté válás
elengedhetetlen része. Sőt az anyaseb begyógyítása (a következő
nemzedékre való örökítés helyett) az érettség és személyes
felelősségvállalás végső kifejeződése.

AMIKOR AZ ANYA IRÁNTI EGYÜTTÉRZÉS NEM ENGED

TOVÁBBLÉPNI

Az anya patriarchális meggyőződései különösen rombolóan

hatnak a lánya személyes fejlődésére és önállósodási folyamatára.
Az anyaseb fennmaradásának egyik oka az, hogy az anya tagadja a
saját fájdalmát. A lányok a fiúknál gyakrabban látják anyjukat
áldozatnak, aki nem tudta megvalósítani az álmait, nem voltak
megfelelő lehetőségei, akit alulértékeltek a férfiak. A lány anyja
iránti együttérzése miatt nagyobb eséllyel azonosul anyja
szenvedésével, emiatt kóros kötődés alakul ki köztük, amely
megakadályozza, hogy a lány érvényesüljön a saját életében. Minél
intenzívebb az anya fel nem dolgozott sebzettsége, és minél
kevésbé tudatosítja az anya, annál inkább fenyegetettségként éli
meg a lánya különállását és önálló egyéniségét. Így a fájdalmas
környezetben fejlődő anya-lánya kötődés mindkettőjüket
hátráltatja a fejlődésben.
Minél szabadabb egy nő, és minél jobban tiszteli önmagát, annál
inkább képes ugyanezt kínálni a lányának is. Az anya nem tudja
támogatni, szeretni, orientálni és erősíteni a lányát, ha ő maga nem
kapta meg mindezt. Ha az anya nem tud mintát adni egészséges
önszeretetből, akkor a lányának máshol kell mintát találnia.
A patriarchális előírások azt diktálják, hogy a nő legyen sikeres,
de ne túl sikeres, vonzó, de ne túl vonzó, erős, de ne túl erős,
talpraesett, de ne túlságosan talpraesett stb. Az anya akaratlanul is
fenntarthatja azt az igényt, hogy a lánya ne váltson ki belőle
kellemetlen reakciókat. Ha a lánya gyámoltalan és erőtlen marad,
és mindig kételkedik magában, akkor az anya biztos lehet abban,
hogy a lánya nem fogja triggerelni benne a fel nem vállalt, saját
maga elől is titkolt szenvedést. Az az anya, aki nem hajlandó
elvégezni a saját belső munkáját, így tudja öntudatlanul a lánya
kárára kivédeni az érzelmi megrázkódtatásokat.
Az olyan anya számára, aki nem tudatosítja lelki sebzettségét, a
saját nyomorúságának tökéletes gyógyszere, ha a lánya
gyámoltalan. Az anya így fenntarthatja a személyes erő illúzióját
anélkül, hogy el kellene indulnia a fejlődés és gyógyulás útján. Ha a
lány erős, boldog és kiteljesedett, akkor a sebzett anya nagyobb
eséllyel kénytelen szembenézni a saját szenvedésével.
Előfordulhat, hogy az anya kifelé nyugodt és boldog, de a felszín
alatt érzelmi üresség rejlik, amit elsősorban a lánya fog
megsínyleni, aki magára veszi az anyja fel nem vállalt sebeit.
A ki nem mondott üzenet mindkét esetben a következő: „csak
gyengeként fogadlak el”. A lány nem válhat erőssé, mert az anyát
az el nem gyászolt veszteségeire, ki nem fejezett dühére
emlékezteti, amelyet a családjában és kultúrájában fennálló
patriarchális szemlélet okozott. A lány erejét az anya árulásként,
személyes visszautasításként vagy tiszteletlenségként értékelheti.
Öntudatlanul arra kényszerítheti, hogy fogja vissza magát, ne
adjon hangot a saját szenvedéseinek, faragjon le a célkitűzéseiből,
érje be kevesebbel, vagyis ugyanazokat támasztja a lányával
szemben, amelyeket vele szemben támasztottak gyerekkorában.
A lány erejének láttán az anya nem behegedett sebei újra
lüktetni kezdhetnek, gyógyulásért kiáltva. Lehet, hogy a sebzett
anya a lánya jelenlétében érzett fájdalomról azt hiszi, az a lánya
hibája és felelőssége, és nem veszi észre, hogy a fájdalom
mindvégig jelen volt, és egyedül hozzá, az anyához tartozik. Ha úgy
vesszük, a lány hatalmas ajándékot ad ezzel az anyjának. Az ő
fénye mellett válik láthatóvá az anyára vetülő árnyék, és az, merre
kell elindulnia, hogy meggyógyulhasson. Ha az anya egészséges és
nyitott, akkor meglátja ebben az ajándékot, de ha nem tudatos,
mélyen sebzett és képtelen a fejlődésre, akkor nyílt vagy burkolt
támadást fog intézni a lányával szemben.
Az anya patriarchális hatalmi játékainak példái:

• Lelki szemetesládának használja a lányát.

• Miközben lelkileg elhanyagolja a lányát, ugyanakkor
nárcisztikus eszközként használja, hogy magára vonja
mások figyelmét.
• Nem fogadja el a lányát, ha az nem azonosul a nézeteivel.
„Vagy úgy lesz, ahogy én mondom, vagy fel is út, le is út!”
• Dühkitörések, nyílt ellenségeskedés, becsmérlés,
veszekedés, dühöngés, fizikai bántalmazás.
• Anyai manipuláció – hűvös elzárkózás, vetélkedés,
féltékenység, koalíció más családtaggal a lány ellen, alig
palástolt fenyegetés és szidalmazás, ártatlan visszajelzés
köntösébe bújtatott bírálat, gúnyolódás stb.
(Megjegyzés: ugyanezek a dinamikák megjelenhetnek a
fiúgyermekkel szemben is. Ezek a reakciók az anya mentális
betegségének következményei is lehetnek.)

Megfigyelhetjük, hogy a felsorolt jelenségek mindegyikének köze

van a hatalom- és kontrollszerzéshez. Az anya különböző
módszerekkel igyekszik visszaszerezni elveszett erejét.
Mindannyian ezt csinálnánk. Ha elvész az erőnk, a kialakult űrt
igyekszünk betölteni valahogy, erre a legjobb lehetőség a
feldolgozás és a kivetítés. Az anyának a kivetítésre legkönnyebben
kínálkozó célpont a lánya. Ez egy élősködő kapcsolati formát
teremt, amelyben a lány gyenge, az anya pedig erősnek érzi magát.
Ez a viszony mindkettőjük számára ártalmas.
A patriarchális rendszer az egyik legfontosabb emberi működés
elé gördít akadályt: nem engedi, hogy átérezzük az érzéseink
valódiságát. Bizonyos mértékig a férfiak és a nők (fiúk és lányok)
egyaránt elidegenedhetnek a saját érzéseiktől a társadalomban
vagy a családon belül megjelenő erőszak, bántalmazás vagy
elhanyagolás következményeként. A szégyenérzetet a patriarchális
meggyőződés okozza, amely szerint az érzések a gyengeséggel
azonosak, és így el kell nyomni azokat.
A gyógyulás mindannyiunk számára azt jelenti, hogy teljes
egészében feldolgozzuk, megemésztjük a fájdalmunkat. Amint
felvállaljuk a sérüléseinket, mindenestül átérezzük a fájdalmunkat
és gyászunkat, az anyaseb energiája bölcsességgé, szeretetté és
erővé formálódik bennünk. Az anya-lánya kapcsolatra
vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy létre kell hozni az egészséges
érzelmi távolságot, amely lehetővé teszi, hogy mindketten a
gyógyulási folyamat felé forduljanak, és mindketten
megtapasztalhassák belső erejüket és szabadságukat. Anyának és
lányának egyaránt támogatásra és munícióra van szüksége ahhoz,
hogy sikeresen végigjárhassa ezt az utat.
Ha feldolgoztuk a gyermekkori traumáinkat, függetleníthetjük
saját emberi értékeinket attól, ahogy anyánk bánt velünk.
Felismerjük, hogy anyánknak megvan a saját útja, feladatai,
tanulságai; hibás működései, korlátai és szenvedése pedig nem
azonos velünk. A leválasztási folyamat elengedhetetlen az önállóvá
váláshoz és az önmegvalósításhoz, és hatalmas bátorságra,
lelkierőre és kitartásra lesz szükségünk hozzá.
A patriarchális rendszer lényege a hatalom megszerzése és
fenntartása mindenáron. A hatalom megszerzésének egyik módja
a merev szabályok felállítása, kinyilatkoztatások arról, mi jó és mi
rossz. Pedig a valóságban nincsen abszolút jó vagy abszolút rossz,
hanem preferenciák és következmények vannak. A jóban és
rosszban, helyesben és helytelenben gondolkodó, polarizáló
szemlélet fokozatos feloldása révén végtelen lehetőségek tárulnak
fel. Így lehetségessé válik, hogy az egyének félelem és szégyen
nélkül hozhassanak hiteles, számukra helyes döntéseket.
A patriarchális intézmények (a vallások, a kormányok, a média
stb.) belülről hullanak szét. A hagyományos család maga is
patriarchális berendezkedésű, ugyanakkor egyre nagyobb nyomás
nehezedik a családokra, hogy egyfajta új tudatosságra tegyenek
szert és ezt meg is védjék. A patriarchátus elnyomó rendjében a
tagok individualitása fenyegetést jelent a hibásan működő
családokra. Ebben az értelemben a patriarchális szemléletű anya
fenyegetve érezheti magát lánya önálló egyéniségétől, és
tudattalanul szabotálhatja. Véleményem szerint a család új
formáinak megjelenésével a családok rugalmasabbak,
befogadóbbak lesznek, és jobban elfogadják, ha valaki önálló
személyiség. Az is elképzelhető, hogy maga a család átalakul,
kiterjedtebb lesz. A magukat családnak tekintő embercsoportokat
talán nem a vérségi kötelék, hanem a szeretetkapcsolat fogja
összetartani, amely kölcsönösen támogatja őket fejlődésükben és
hiteles igazságuk megélésében. Ez a kulturális változás a gyógyulás
és felépülés munkáját felvállaló egyének szintjén kezdődik.
Az anyák úgy szabadíthatják fel a lányaikat a fájdalmas örökség
hatása alól, hogy begyógyítják anyasebüket.
Ahhoz, hogy kiteljesedett, erős nők lehessünk, meg kell
tagadnunk anyánk patriarchátusból származó vonásait. Nemet kell
mondanunk. Többé nem fordíthatjuk erőnket arra, hogy anyánk
fájó lényét tápláljuk, és ez végső soron nagy ajándék neki és az
egész világnak. Itt az ideje tisztelettel fordulnunk önmagunk felé.
Ideje, hogy a nők begyógyítsák az anyasebet. El kell indulnunk
azon az áldott, de nehéz úton, hogy a saját gyógyulásunkra
koncentrálunk, míg végre teljesnek érezhetjük magunkat, és végül
mintát adhatunk a lányainknak és minden jövőbeli nőnek.
A következő fejezetben részletesen megvizsgáljuk azokat a
személyes és kulturális vonásokat, amelyek fenntartják az
anyasebet.

SEGÍTŐ KÉRDÉSEK

1. Hogyan befolyásolják a hatalmi dinamikák az életemet? Hogyan

jelenik ez meg az emberi kapcsolataimban, közösségeimben?
2. Hogyan jelenik meg és milyen szerepet játszik az életemben és a
környezetemben élő nők életében a „patriarchális kötelesség”? (A
patriarchális kötelesség az a tudat, hogy legyünk sikeresek, de ne
túl sikeresek, szépek, de ne túl szépek stb.)
3. Gyermekkoromban hogyan viszonyult a családom a nehéz
érzelmekhez? Hogyan foglalkoztak vele vagy kerülték el? Hogyan
hatnak ma rám ezek a megküzdési mechanizmusok?
4. Hogyan alakult a hatalmi dinamika az anyámmal való
kapcsolatomban? Milyen hatást keltettek bennem ezek a
jelenségek (együttérzés az anyával, az anyai manipuláció, anyai
dühkitörések)?
 4

MI TARTJA FENN AZ ANYASEBET, ÉS

MIÉRT ILYEN NEHÉZ MEGSZABADULNI
ETTŐL?

Roppantul féltem attól, hogy megvizsgáljam a kapcsolatomat

anyámmal. Hogy is kérdőjelezhetném meg a családomat? Ők
biztosítottak tetőt a fejem fölé, vittek el nyaralni, és ők fizették a
zongora- és varráskülönóráimat. Karácsonyi és húsvéti
ajándékot vettek nekem. Kívülről úgy tűnt, minden a legnagyobb
rendben van. Normális, sőt szerencsésnek mondható család
voltunk. Ám a tüneteim egészen mást mutattak. Pánikrohamaim
voltak, nem is túl ritkán. Bizonyos események több napra padlóra
küldtek.
Idővel rájöttem, hogy a hamis önképembe, a
jókislányságomba, a segítő szerepbe fáradtam bele. Hiteles és
valódi akartam lenni. Ez a vágyam egyre erősödött.
Tanulmányoztam a nőközpontú spiritualitást, és
megismerkedtem a feminizmussal. Anyám idealizált képe
repedezni kezdett. Vágytam, hogy bölcsességre tanítson és
bátorítson, miközben értelmet és célt próbáltam adni az
életemnek. Úgy éreztem, elvesztettem az irányítást. Anyám
azonban, fura módon, még távolságtartóbbá és hallgatagabbá
vált. Tudtam róla, hogy ő maga is súlyos élményeket élt át, de
soha nem beszélt erről. Továbbra is ellátta idősödő anyját,
miközben szüntelenül panaszkodott rá, és láttam rajta, milyen
feszültséget okoz ez benne. Anyám mindig is azt vallotta, hogy
nem szabad gyengének mutatkozni. „Csak nyelj egy nagyot, és
lépj tovább!” Húszas éveimben már érezni véltem a velem
szemben táplált féltékenységét és megvetését, de még magam
előtt sem igazán tudtam elismerni. Hinnem kellett abban, hogy
mindig a legjobbat akarja, és segít, hogy egyszer majd
viszonzásra talál az a sok támogatás, amit az évek során
nyújtottam neki. Elvégre az anyám volt.

Az anyasebet sokféle tényező bonyolult összessége tartja fenn,

ezek négy szinten jelennek meg: személyes (a saját
élettörténetünkből fakadó, személyünket érintő), kulturális (a
légkör, amelyben felnövünk), spirituális (az élet egészétől érzett
elidegenedés) és globális (kiszakítva a környezetünkből mint
biztonságot nyújtó helyből), valamint a négy szint egymásra
hatásaiban. Ha megértjük ezeket a tényezőket és
összefüggéseket, jobban felismerjük az anyaseb működését, és
jobb eszközeink lesznek, hogy megszelídítsük és enyhítsük a
szorítását, és ily módon kevésbé korlátozza a döntéseinket,
határozza meg a magatartásunkat. Amint tisztábban látjuk a
helyzetet, kevésbé érezzük majd az ismerős bénító bűntudatot,
szégyent és elszigeteltséget. Erősebbé, kreatívabbá, ihletettebbé
és aktívabbá válunk, így képesek leszünk kulturális változások
elindítására, és arra, hogy segítsük a következő generációkat.
Mivel az anyaseb a patriarchális rendszer terméke, ezért
elsőként feltárom, hogy milyen nagyobb kulturális erők
támogatják az anyaseb személyes dinamikáit és
megnyilvánulásait.

TAGADÁS, „KEMÉNYSÉG” ÉS AZ ÉRZELMEK

LENÉZÉSE

A korábbi generációk valószínűleg hittek abban, hogy van egy

feneketlen zsák, amely elnyeli a nemkívánatos dolgokat. Úgy
vélték, hogy ha nem beszélünk az érzelmekről és az igazi
érzésekről, akkor azok egyszerűen eltűnnek – megszűnnek
létezni, és a hatásuk köddé válik. Például, ha valakivel
összevesztünk, de erről soha többé nem beszélünk, akkor ez
automatikusan meg nem történtté tette a konfliktust is.
A fejlődéslélektan ismeri a „tárgyállandóság” fogalmát: a
gyermek a fejlődés egy bizonyos fokán megtanulja, hogy a
tárgyak akkor is léteznek, ha egy ideig nem láthatóak. A
gyermek fejlődésében elérkezik egy pont, amikor tudja, hogy a
plüssállat akkor is ott van, ha a gondozó eldugta egy takaró alá.
Ám ez a kulturális tagadás olyan, mintha kulturálisan nem
sikerült volna meglépni az „érzelemállandóság” fejlődési
szakaszát. Az érzelemállandóság azt jelenti, hogy felelősséget
vállalunk az érzelmeinkért és azok másokra gyakorolt
szükségszerű hatásaiért. Bizonyos értelemben semmi meglepő
nincs abban, hogy általános félelem övezi az erős érzelmeket,
hiszen nagyon kevés mintát kaptunk arról, hogyan lehet
egészséges módon feldolgozni ezeket. Gyakorlatilag
mindannyiunkról elmondható, hogy érzelmileg
visszamaradottak vagyunk.
Amit nem tudunk elfogadni, azt kivetítjük.
Napjainkban egyre több ember ébred rá, hogy nincs
feneketlen zsák, és az elnyomott fájdalom nem szűnik meg
attól, hogy nem veszünk tudomást róla vagy besöpörjük a
szőnyeg alá. Sőt nemcsak tovább létezik, hanem tudattalan
romboló erővé válik, ami negatívan befolyásolja a
viselkedésünket és mérgezően hat a körülöttünk élőkre. Az
elnyomott fájdalmat továbbadjuk. A szenvedés, amit nem
vagyunk hajlandóak feldolgozni, hatni fog ránk, korlátoz a
döntéseinkben, csökkenti az energiánkat, keserűséget,
neheztelést és szenvedést okoz. Azaz a tagadásban,
keménységben nincs semmi nemesség. Az igazság az, hogy ez
valójában gyengeség. Változnak az idők, ma már egyre inkább
tűnik nemes döntésnek, ha elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy
segítséget kérjünk fájdalmunk feldolgozásához és helyzetünk
megértése nyomán változtassunk a viselkedésünkön, segítve
ezzel másokat is.
A patriarchális rendszer fennmaradásának legfőbb
kulturális oka a szégyen. Ez az elnyomottak által elsődlegesen
megélt érzelem. Éppen ezt a bénító érzést kívánja kiváltani az
elnyomó. A szégyen könnyen kontrollálhatóvá és engedelmessé
teszi az embereket. A nyugati civilizáció szemlélete szerint az
érzelmek – különösen a „negatív” érzelmek – kimutatása
szégyellnivaló, és a gyengeség jele. Ez a szemlélet bénítóan hat
az egyénre és a közösségre is.
A korábbi generációk úgy hitték, a színlelésért jutalom jár.
Ma már sokan fedezik fel, hogy erre a jutalomra azonban hiába
várnak. Az egymást követő generációk gyakran mondogatták,
hogy ők nem akarják ugyanúgy elszúrni a gyerekeik életét,
ahogyan a szüleik tették velük, és azt hitték, elég ezt kimondani
ahhoz, hogy így legyen. Valójában sok-sok év tudatos,
célorientált belső munka szükséges ahhoz, hogy megszakítsuk a
generációkon átívelő fájdalom ciklusát. Ez a világon a
legfontosabb belső utazás. Támogathatjuk és bátoríthatjuk
egymást, eszközöket nyújthatunk egymásnak, hogy mindenki
átjusson a túlpartra. Az érzelemállandóság az, hogy elfogadjuk
azt a tényt, hogy az érzelmeink hatnak a kapcsolatainkra és a
körülményeinkre, akár akarjuk, akár nem.

A NŐI ALSÓBBRENDŰSÉG HAZUGSÁGA

Hatalmas hazugsággal élünk együtt. Teljesen átjár mindent, és

épp ettől marad láthatatlan. A közgondolkodásban rejtetten
még mindig elfogadott, hogy a nő természettől fogva
alacsonyabb rendű, és hogy minden, ami a nőkhöz köthető, az
hibás, tökéletlen. Ez a hazugság romlást okoz az anya-lánya
kapcsolatban, megbénítva minden nőt. Ez a bénító hatás addig
érvényesülhet, amíg nem tudatosítjuk magunkban az ezernyi
formában megjelenő veszélyt – az anyasebet. A jelen történelmi
korszakban az egyik legfontosabb feladatunk, hogy az anyaseb
forrásait azonosítsuk – annyit, amennyit csak lehetséges. Ez
elkerülhetetlen ahhoz, hogy továbbléphessünk.
A patriarchális miliő hazugsága a nők alsóbbrendűségéről
konfliktushelyzetbe hozza a lányt: természetes vágya valóra
váltani a képességeit, ugyanakkor látja, hogyan fosztják ki
anyját a patriarchális intézmények: a család, az egyház, az
iskola, a média, az állam. Az anya-lánya kötődés hátterében
meghúzódhat az abból fakadó feszültség, hogy a társadalom
mindkettőjük hatáskörét korlátozza, és a helyzetükből fakadóan
életük egybefonódik. A kapcsolatukat bizonyos fokon árnyalja,
hogyan viszonyulnak a női alsóbbrendűség hazugságához.
A női tökéletlenség hiedelme folytonos fejlődési kényszert
vált ki, amely során a „kívánatos, példaértékű nő” elérhetetlen
képéhez igyekeznek idomulni. Gyakran az anya az első, aki
ezeket az elvárásokat a lányába oltja, többnyire azért, hogy
biztonságban tudja a lányát a nőkkel szemben ellenséges
világban. Csakhogy ezek az elvárások ártanak a lánynak
éppúgy, ahogyan ártottak korábban az anyának és az ő
anyjának is.
Minden gyermek azzal az egészséges vággyal jön világra,
hogy saját igényeinek megfelelően élhesse az életét.
Előfordulhat, hogy az anya árulásnak éli meg, amikor a
lánya megpróbál az ő szintjén túllépve, a maga igényei szerint
élni. Ezzel együtt egészséges az a törekvés, hogy túl szeretne
lépni az anyja keretein, és valódi önmagaként élni. Ha az anya
ennek a késztetésnek akadályokat állít, akkor a lányát érzelmi
éretlenségben, folytonos önbizalomhiányban és önmagában
való kételkedésben tartja, ami megakadályozza, hogy valaha is
igazán a saját életét élhesse.

„ÉN IS KIBÍRTAM, TE IS KI FOGOD BÍRNI. MIÉRT

KELLENE MEGKÖNNYÍTENEM A HELYZETEDET?”

Ez a hozzáállás családokban, munkahelyi közösségekben és

más szervezeti szinteken egyaránt megfigyelhető. Többnyire így
alakul ki: egy generáció vagy egy szervezet bizonyos szintjén
állók valamikor valamilyen szenvedést tapasztaltak meg, és ez a
sérülés neheztelést, feldolgozatlan haragot okozott bennük,
illetve bántja az igazságérzetüket. De mivel nem vállalták fel és
nem tettek erőfeszítést a szenvedés feldolgozásáért, vagy
próbálkozásuk sikertelen volt, a neheztelés fennmarad, és
egyfajta örömöt éreznek, ha ugyanazokon a nehézségeken más
is keresztülmegy. Nem segítenek az utánuk következőknek,
mert úgy érzik igazságosnak, ha a többiek is megtapasztalják
ugyanazt a szenvedést. A szenvedés valódi okát nem ismerik
fel, és nem foglalkoznak vele. A helyzet tragikumát az adja,
hogy az elnyomó védett helyzetbe kerül, az elnyomottak pedig
egymást is elnyomják. Egyesek idővel az identitásuk részévé
teszik azt, hogy bírják a „gyűrődést” és a viszálykodást, így
amikor a fiatalabb generációk azért küzdenek, hogy
változtassanak (önmagukon, a szervezeten vagy a
hagyományokon), akkor az idősebb generációk ezt a saját
identitásukkal szembeni támadásként élhetik meg, és aktívan
elutasítják vagy igyekeznek ellehetetleníteni. Ez sokszor
megakadályozza a kommunikációt és a kapcsolódást, holott
mindannyiuknak erre lenne a legnagyobb szükségük.

A GYERMEKEKET MEGSZÉGYENÍTŐ
ANYAIDEALIZÁLÁS

Mindannyiunk élete érzelmek megéléséből áll, mégis sokszor

megszégyenítenek minket a negatívnak ítélt érzelmeinkért,
mint a harag, a bánat, a féltékenység, a csalódottság, a düh, a
vágyakozás. A valóság az, hogy minden emberi lény képes az
anyjával szemben is negatív érzelmeket táplálni, de ez a létező
legnagyobb tabu.
Az alábbi közhelyek mind az anya tökéletességének illúzióját
táplálják, miközben leszólják a gyermek természetes érzelmeit:
„Ne hibáztasd anyádat!”
„Az anyádnak köszönheted az életedet.”
„Hogy merészeled megkérdőjelezni az anyádat?!”
„Anyád minden tőle telhetőt megtesz.”
„Anya csak egy van.”

AZ ÉRZELMI MUNKÁÉRT FELELŐS NŐ

SZTEREOTÍPIÁJA

A patriarchális rendszer az érzelmeket frivolnak, a gyengeség

jelének és szégyenteljesnek tekinti, ráadásul az egész témát a
nők nyakába varrja. Az önállóvá váláshoz elengedhetetlen,
hogy a lány hátrébb lépjen, és ne végezzen az anyja helyett
érzelmi munkát, ne legyen bűnbak, érzelmi bizalmas,
problémamegoldó, ne ő legyen az eszköz, aki eltereli az anya a
figyelmét, vagy akin az anya levezetheti feszültségét.
Alapvetően fontos, hogy a lány ne várja, hogy az anyja olyan
dolgokat tegyen meg, amelyekre képtelen: ne várjon az anyja
elismerésére, ne remélje, hogy az anyja reális képet alkot róla,
ne gondolja, hogy az anyja elfogadja, hogy különböznek
egymástól. Ez egy nagyon nehéz kihívás és általában jelentős
gyászmunkát igényel.
El kell távolodnunk érzelmileg a saját anyánktól ahhoz, hogy
a magunk kezébe vehessük a sorsunkat.
Sajnos a kultúránk az anya hibáztatásának tekinti, ha egy
lány alaposabban megvizsgálja az anyjával kialakult
kapcsolatát. Bár úgy tűnhet, hogy ez az előítélet megvédheti az
anya tökéletességének illúzióját, valójában éppen ennek az
eredménye a káros patriarchális normák továbbörökítése, és
ugyanez gátolja meg az anyát abban, hogy felismerje saját
szenvedésének eredőjét. A valódi felnőtt felelősségvállalás
záloga a kapcsolat tudatos vizsgálata, ám sokan még mindig
ennek ellenkezőjében hisznek.
A lányra tudatosan vagy tudattalanul is nagy terhet róhat
anyja meg nem élt élete. Ebben fontos tényező, hogy az anyának
milyen konfliktusai voltak a saját anyjával, mennyire tette
magáévá a saját alsóbbrendűségét hirdető hazugságot, és
milyen egyéb titkok vannak a család történetében. Vagyis:
amivel az anya nem hajlandó szembenézni, az akadályt fog
jelenteni a lányával való kapcsolatában, ezenfelül a lány saját
életében is nehézséget okozhat.
Az anya féltékeny lehet a lányára, és ezzel nagyon nehéz
helyzetbe hozza őt. A lány úgy érezheti, hogy ő a felelős anyja
nélkülözéséért. Egyszer egy nő ezt így foglalta össze: „Mindig
úgy éreztem, mintha a környezetem azt sugallná, rossz vagyok,
mert nekem jobban megy a sorom. Mindig hallottam a
kimondatlan kérdést: »Szerinted milyen érzés ez anyunak?«, és
emiatt bűntudatom volt, ha jól éreztem magam.”
Az egészséges leválás azt jelenti, hogy már nem tekintjük
magunkénak anyánk hibás működését.
Egy másik nő élményei: „Nagyon rosszul éreztem magam
amiatt, hogy nem tudom megértetni anyámmal: az én
boldogságom forrása nem a vele szembeni kegyetlenkedés.
Akárhogy próbálkoztam, ő nem tudta másképp értelmezni.
Lassacskán megértettem, hogy a magamban való állandó
kételkedés valójában az anyámnak tett hűségnyilatkozat. Azzal
fejeztem ki a szeretetemet, hogy nem vagyok igazán sikeres,
igazán ambiciózus. Éreztem rajta, ahogy hátrébb lép az
életemből, amikor úgy vélte, átléptem vagy egyáltalán csak
megközelítettem a tartós elégedettség vagy önbizalom küszöbét.
Ilyenkor gúnyolódott, bírált vagy éppen burkoltan büntetni
kezdett. Szerintem nem volt ennek tudatában. Amikor nem
engedtem az elnyomási kísérleteinek, teljesen elfordult tőlem.
Később rájöttem, hogy bizonyos értelemben függ attól, hogy a
képességeimet megfékezzem, mert az ő élete különben
érvénytelennek tűnik.”
Ilyenkor egy hiánydinamika alakul ki: nincs köztük elég
szeretet, távolság vagy belső erő. Az összehasonlítgatás, a
vetélkedés, a féltékenység mind a háttérben meghúzódó
hiányállapot megnyilvánulása.
A féltékeny anya lányának ez olyan érzés lehet, mintha
választania kéne az anyja szeretete és a saját lehetőségei közül.
Mivel a gyermek függ az anyjától, ezért minden bizonnyal az
anyját választja, és önmagát hagyja el. Ha ezt a folyamatot nem
ismeri fel és nem indul el a gyógyulás útján, akkor megmarad a
kifosztottság és neheztelés érzése, amit bizonyára a saját
lányára is átörökít. A seb így öröklődik generációról
generációra.
Egyre erősebb a meggyőződésem, hogy a világ gyógyulásának
záloga nem más, mint hogy a nők az érzéseik teljes spektrumát
szabadon megélhessék.
Ahhoz, hogy a saját érzéseinket valódi érzésekként éljük
meg, szükséges, hogy ne legyünk hajlandók sajátjaink helyett
más emberek érzéseit érezni. Úgy is fogalmazhatunk, hogy
tartózkodjunk attól, hogy azok helyett is vállaljuk a felelősséget,
akik nem végzik el saját belső munkájukat a gyógyulásuk
érdekében.
Nekünk kell felismernünk, hogy mikor vállaljuk át mások
érzelmeinek kezelését, és a továbbiakban tartózkodnunk kell
ettől.
 A nők feladatai közé hagyományosan nemcsak a főzés,
takarítás, gyermekgondozás tartozott, hanem a kapcsolatok
érzelmi munkája is: kibogozni a gubancokat, elindítani a
kellemetlen beszélgetéseket, hordozni a csend terhét,
kimondatlan dolgokkal együtt élni, ki nem mondott igényeket
eltemetni, felületként szolgálni a fel nem vállalt szenvedés
projekcióinak, csendben gázolni a passzív-agresszív helyzetek
mocsarában és így tovább. Nagy baj, hogy a férfiakat
hagyományosan arra nevelik, hogy lebecsüljék az érzelmi
munkát, és azt tanítják nekik, hogy ez csak a nők feladata;
holott a partnereknek egyenlő mértékben kellene vállalniuk az
érzelmi intelligencia és a kommunikációs készségek
felelősségét.
A nők hagyományosan a kultúra „takarítónői”, a
nemkívánatos érzések szemetesládái, akiktől elvárják, hogy
együttérezzenek másokkal, és akiket hibáztatnak, ha kifejezik
azokat az érzéseket, amelyeket mások nem hajlandóak megélni.
Ideje kilépni ebből a szerepből. Olyan koloncot veszünk
magunkra, amelyek a saját tisztánlátásunktól és erőnktől
zárnak el. Az embereket pedig a saját fájdalmas igazságuktól
védjük meg – attól az igazságtól, amely felszabadíthatná őket.
Itt az ideje lebontanunk a patriarchális rendszer hamis
etikáját, amely a nőket az érzelmi munkások szerepében tartja.
A patriarchális szemlélet az érzelmi munkát hamis erkölcsi
kategóriába sorolja. Ez a hamis etika rákényszeríti a nőket,
hogy azonosuljanak az elnyomással. Sokféleképpen tanítják
nekünk, hogy az érzelmi munka a női létből fakadó készség, és
ha nem vállaljuk magunkra, akkor azt sugallják, hogy nem
vagyunk „jó emberek”, „nőies nők”. Így saját magunkkal
szemben is gyanakvóvá válunk, amikor elegünk lesz, és nem
akarjuk mások érzelmi terheit cipelni. Sokan szégyellik
magukat, hogy egyáltalán megfordul a fejükben, hogy letegyék
ezt a terhet.
Nem vagyunk rossz emberek attól, hogy nem cipeljük mások
érzelmi batyuját.
Azt tanultuk, hogy legyünk büszkék arra, hogy kibírjuk a
kiegyensúlyozatlan érzelmi felelősségvállalást a
kapcsolatainkban. Azért nem ellenkezünk, mert a szűkösség
tudatában élünk, és az a képzetünk, hogy a vállalásunkért
cserébe elénk szórt morzsáknál jobbat nem is kaphatnánk. Az
anyaseb begyógyulása sokféle módon a szűkösségtől a bőség
felé való elmozdulásról szól.
Legnehezebben az anyánk számára végzett érzelmi munkát
tesszük le.
A nőkkel folytatott beszélgetéseim egyik legszívszorítóbb
témája, hogy mennyire kimeríti őket az anyjuk boldogságáért
érzett felelősség. Amikor azt fontolgatják, hogy kilépnek ebből a
szerepből, még amiatt is bűntudatuk támad, hogy elismerik,
hogy ez milyen kimerítő számukra. Pedig ez a szerep teljesen
felőrli az embert. Soha nem tehetünk eleget az anyánkért, mert
nem az számít, amit mi teszünk, egyedül csak önmagában
találhatja meg azt, amit keres. Jobb, ha nem megyünk be ebbe a
zsákutcába, és nem vállaljuk fel az ezzel járó bűntudatot.
Elfogadhatjuk az érzést, hogy elegünk van és le akarjuk tenni
ezt a terhet. Hiszen ez a teher nem a miénk.
Az érzelmi munka elvégzésére elsősorban anyánk tanít,
amikor szemtanúi vagyunk, ahogy folyton a saját anyja vagy
mások érzelmi rumliját igyekszik rendbe tenni.
Nemrégiben egy kliensem így jellemezte az anyjával való
kapcsolatát: „Védem anyámat önmagától, és végül nagy árat
fizetek érte.” Folyamatosan ezt hallom más-más formában.
Sokan vagyunk, akiknek az anyja nem volt jelen érzelmileg,
majd felnövekedve mi éppen az ellenkezőjét tesszük: túlzott
érzelmi gondoskodást mutatunk, és másoknak próbáljuk
megadni azt, amire olyan nagy szükségünk lett volna
anyánktól. Sokféleképpen védelmezhetjük anyánkat önmagától:

• Álarc mögé bújunk, azaz csak olyan érzelmeinknek

adunk hangot, amelyek elfogadhatóak a számára.
• Nem szegülünk szembe vele akkor sem, ha a
magatartása sértő, lekicsinylő vagy manipulatív.
• Engedjük neki, hogy mérgező, negatív érzésekkel
árasszon el minket.
• Hagyjuk, hogy ránk vetítse ki az érzelmeit, és nem
tesszük szóvá (tojástáncot járunk).
• Korlátozzuk önmagunkat, kiszolgáljuk a
bizonytalanságait, hogy kiteljesedett létünket ne érezze
fenyegetőnek.
• Nem állítunk határokat amikor dühkitörései vannak,
mert függetlenítjük magunkat tőle.
Ezzel kárt okoz bennünk, mert:
• erősíti azt a gondolatot, hogy igazságos rajtunk
kitöltenie a negatív érzelmeit,
• szégyenérzetet kelt bennünk a saját jogos
véleményünkért, gondolatainkért, megfigyeléseinkért,
• gyermekkori félelmeknek és hiedelmeknek megfelelő
mintázatokban tart,
• ahogyan visszafogjuk magunkat anyánk jelenlétében,
visszaköszön más kapcsolatainkban és egyéb
helyzeteinkben is (karrier, gyereknevelés, párkapcsolat).

Az anyaseb begyógyulása nélkül lehetetlen megszabadulni az

érzelmi rabszolga szerepétől. A gyógyulás lehetővé teszi, hogy
kiszabaduljunk az anyánkkal kialakult hibás kötődési
mintázatból, és megtartsuk az önálló személyiségélményhez
szükséges érzelmi távolságot. Ez az egészséges határok
felállításával alakítható ki, amely tiszteletben tartja a személyes
szuverenitásunkat.
A jövőben élő nők nem fogják mások érzelmi munkáját
elvégezni.
Amikor visszaadjuk anyánk kezébe a felelősséget saját
szenvedésének feldolgozásáért, akkor elegendő terünk nyílik a
saját szenvedésünk feldolgozására. A kettő kéz a kézben jár. Az,
hogy hordozzuk anyánk fájdalmát, és felelősséget vállalunk a
boldogságáért, a felszínen önzetlennek és nagylelkűnek tűnhet,
de ha reálisan nézzük, ez valójában a saját belső erőnk
elhanyagolása.
 Tudnunk kell, hogy bármit megvonunk magunktól anyánk
kedvéért, az olyan, mint egy csekk, amit később valaki másnak
nyújtunk be – a partnerünknek, a gyerekünknek vagy
barátnőinknek. Ezt az aránytalanságot idővel ki kell
egyensúlyoznunk! Ne terheljük az anyai vérvonalunkon
keletkezett adósságot a következő generációra! Követeljük
vissza az életünket most: szabadítsuk fel magunkat és a jövő
generációit!
Egyetlen kapcsolat sem ér annyit, még az anyánkhoz fűződő
sem, hogy miatta elveszítsük önmagunkat. Ha anyánk (vagy
bárki más) csak akkor hajlandó szóba állni velünk, ha vállaljuk
az érzelmi gondviselő vagy az érzelmi szemetesláda szerepét,
akkor biztosak lehetünk benne, hogy nem szeret, hanem
használ minket. Ezzel a ténnyel nagyon fájdalmas szembenézni,
de elengedhetetlen, ha valóban szeretnénk visszakapni az
életünket.
Amellett, hogy felemeljük a hangunkat azokban a
helyzetekben, amelyekben korábban hallgattunk, meg kell
tanulnunk hallgatni azokban a helyzetekben, amelyekben
korábban úgy szólaltunk meg, hogy az gyengítette a
pozíciónkat. Ki kell bírnunk azt a csendet, és hallgatni – hogy ne
töltsük ki azt a teret, ahol másoknak kellene elvégezniük a belső
munkájukat és foglalkozniuk a saját szenvedésükkel.
Ez a legnagyobb szolgálat, amit az életünkben tehetünk
másokért, még akkor is, ha ellenkeznek miatta.
Amikor visszautasítjuk a mások helyett elvégzendő munkát,
és mi sem kérünk másokat a mi érzelmi munkánk elvégzésére,
akkor tudjuk kiküszöbölni az ősi egyensúlyzavart, amely annyi
ember szenvedésének volt már okozója.
Arra biztatok mindenkit, hogy bátran vállaljon úttörő
szerepet egy olyan aránytalanság kiegyenlítésében, ami miatt a
nők évszázadok óta szenvednek. Tervezzünk hosszú távra, és
legyünk mozaikkövek a női emancipáció új korszakában! Így
nemcsak a saját családunkban, hanem minden nő számára
megújulást kínálunk anyai ágon. Nem szabad alábecsülnünk az
apró lépéseket, amelyeket mi magunk tehetünk afelé, hogy új
utak nyíljanak meg mindannyiunk előtt.

ÉLETTANI FELÉPÍTÉSÜNK

Az ember fiziológiai felépítése azt a célt szolgálja, hogy

mindenáron biztosítsa fizikai túlélését. Lényünk szívesebben
választja azt, ami ismerős, a változást és az újdonságokat
fenyegetésként érzékeljük. A rendszerünk elsődleges célja a
túlélés, nem pedig a gyarapodás. Ez viszont azt is jelenti, hogy a
gyermekkorunkban a kedvezőtlen körülmények túlélése
érdekében kifejlesztett megküzdési stratégiáink később
akadályozhatnak abban, hogy egészséges felnőtté váljunk.
Háromféle fiziológiás válaszunk van az észlelt fenyegetésre:
harc, menekülés vagy lefagyás. Ha nem dolgoztuk fel a
traumáinkat, akkor a gyerekkorban átéltekre hajazó
mindennapi helyzetek érzelmi emlékbetöréseket válthatnak ki.
Ezek, illetve maguk a triggerek nagyon jó lehetőséget kínálnak
arra, hogy gyógyítsuk a múltbéli történések nyomait, hogy más
döntéseket hozhassunk, mint amilyeneket gyermekkorunkban,
és a jövőben másképp tudjunk a világhoz viszonyulni. Ám
enélkül a tudatosság nélkül figyelmen kívül hagyhatjuk azon
ingerek, triggerek gyökerét, amelyek aránytalan mértékű
érzelmi reakciót okoznak, mivel nem feltétlenül vesszük észre,
hogy ezek valójában csak egy óriási múltbéli jéghegy csúcsát
alkotják. Ugyanazon problémák, kérdések mentén járunk
körbe-körbe megoldás nélkül, lassan elfelejtve az eredeti okot,
és hiába próbálkozunk újabb és újabb workshopokkal,
könyvekkel és gyógyulási módszerekkel, csak felszínes, rövid
távú eredményekre jutunk velük.
A „belső gyermek” fogalma az 1970-es években jelent meg,
nem más, mint a bennünk élő energia megrekedve a fejlődés
korábbi fázisában, amikor az eredeti trauma ért minket. Az
érzelmi emlékbetörések és a triggerek innen, a belső
gyermekünkből erednek. A jó hír az, hogy kapcsolódhatunk
önmagunknak ezen egészen kiskori énjével és átkeretezhetjük
az átélt korai kötődési traumákat, hogy egészségesebb,
szabadabb felnőttekké váljunk. Megtanulhatjuk az anyánkkal
kialakult elsődleges kötődést önmagunkra irányítani, és saját
energiánkból fedezni ezeket a szükségleteinket.
Amikor a „belső gyermekről” gondolkodunk, felmerülhet az
a fontos kérdés, hogy milyen szülei vagyunk belső
gyermekünknek. Ha ugyanazt a mintát követjük, amivel felénk
fordultak gyerekkorunkban, akkor valójában újra
traumatizáljuk magunkat. Ezért van az, hogy „önmagunk
szülőségének” munkája központi szerepet játszik az anyaseb
gyógyításában. (Erről később bővebben is írok majd.)

A HAGYOMÁNYOKAT KÖVETJÜK, BÁR SZENVEDÉST

OKOZNAK

A különböző kultúrák más-más értékeket vallanak, és más-más

hagyományokkal rendelkeznek. Az anyaseb tekintetében fontos
kérdés, hogy milyen mértékben fogadjuk el a nőket elnyomó
kulturális hagyományokat – függetlenül attól, hogy mennyire
„értékesek” azok a hagyományok a kultúrán belül. Előfordul,
hogy az idősebb generációk bizonyos szokásokat nem tartanak
károsnak – elvégre ők is kibírták, amikor nekik okoztak
kellemetlenséget. Ám a fiatalokat még nem befolyásolja a
megszokás, és ha elég éberek, akkor megvan a lehetőségük a
hagyományok megváltoztatására, hogy a kultúra szabadabbá és
a nők számára támogatóbbá váljon. Megváltoztathatják a
kultúrát bátorságukkal, a status quo megkérdőjelezésével, és
azzal, hogy egy új irányt jelölnek ki a nők szerepéről és
helyéről.
Minden egyes kultúrában megjelenik a kérdés, hogyan bánik
a nőkkel, és hogyan és miért tartják fenn ezt a bánásmódot.
Erre nincs jó vagy rossz válasz, egyszerűen leírja a nők
tapasztalatait. Mi az ára annak, hogy másokhoz tartozhassunk,
hogy életben maradjunk, hogy elismerjenek? El kell nyomnunk
magunkat? Milyen helyzetekben gondoljuk azt a
bántalmazásról, hogy ez csak egy szokás? Mikor gondoljuk a
bántalmazásról, hogy a hűség jele?
A patriarchális szemlélet legravaszabb vonásai az anya révén
öröklődnek.
A legtöbben patriarchális gondolkodásmódra
szocializálódunk a családunkban. Elsősorban az anya tanítja
erre öntudatlanul a lányát, amikor meg akarja óvni attól, hogy
baja essék. Az üzenet jellemzően ilyesmi: „Ne zavarj sok vizet!
Sorolj másokat magad elé! Hallgass! Légy csinos és
szolgálatkész!” Éppen ezeket a hiedelmeket kell magunk mögött
hagynunk az anyaseb gyógyulása és a kultúránk fejlődése
érdekében. Míg egy ellenséges, férfiközpontú világban ezek az
üzenetek megvédtek minket attól, hogy bajunk essen, egyúttal
be is szűkítették a lehetőségeinket és a képességünket arra,
hogy felnőtt nőként kiteljesedhessünk. A lány beépíti
személyiségébe az anyja üzeneteit, és ez hátráltatja abban, hogy
később önálló nőként érvényesüljön. Nincs a kulturális
hiedelmeknek még egy kombinációja, ami annyira ravasz és
romboló lehetne, mint az anyák patriarchális szemléletű
üzenetei. Hogy miért? Mert attól a személytől származnak,
akitől az életünk függ.
Minden hibásan működő anya-lánya dinamikában jelen van a
következő patriarchális elvárás: légy engedelmes, akkor fognak
szeretni!
A szenvedést okozó anya-lány viszonyok egyvalamiben
mindig hasonlítanak. Függetlenül attól, hogy az anya
elhanyagoló vagy éppen ellenkezőleg, tolakodó, ugyanazt a
patriarchális üzenetet közvetíti: az elfogadás feltétele az
engedelmesség. Azt is mondhatnánk, hogy a patriarchális
rendszer üzenete a nők és a férfiak felé is ugyanaz: csak akkor
kaphatsz szeretetet, ha engedelmeskedsz. Ez az üzenet járja át a
társadalom minden szintjét: az oktatást, a vallást, az
államigazgatást és a médiát.
Annak érdekében, hogy teljes mértékben cselekvőképes,
önmegvalósító, kiteljesedett nők lehessünk, szembe kell
fordulnunk az anyánkban és így a bennünk is meglévő
patriarchális nézetekkel.
Az üvegplafon létezésében az anyánk keze is benne van: úgy
érezhetjük, hogy viszonoznunk kell az áldozatot, és nem
válhatunk igazán cselekvőképessé, mert anyánknak nem volt erre
lehetősége.
A lányok gyakori hiedelme:

• Gyámoltalannak kell lennem ahhoz, hogy szeressenek.

• Amikor magamnak adok, azzal mástól veszek el.
• Ha erősnek látnak, senki nem fog szeretni.

Vissza kell utasítanunk, hogy a „vérünkkel tápláljuk” éhező

anyánkat.
Nem engedhetjük neki, hogy burkolt vetélkedéssel és
bűntudatkeltéssel a mi álmainkból merítsen energiát. Ez nem
segítene rajta, nem jutna hozzá ahhoz, amire szüksége van, bár
a saját fájdalmán keresztül úgy látja, nem tehet mást. Lehetővé
kell tennünk, hogy ő is bejárja gyógyulásának útját, hiszen csak
akkor változhat meg, ha meggyászolja a saját sérüléseit.
Anyánk csak a saját gyásza által megélt megkönnyebbülésből
meríthet energiát a gyógyuláshoz.
Bármilyen fájdalmasan is hangzik, az anyának el kell
siratnia mindazt, amiben nem lehetett része, ahelyett hogy a
lányára terhelné a veszteségeit és tőle várna kompenzációt. Az
anyának kell rászánnia magát arra, hogy foglalkozzon a saját
nehéz érzelmeivel, nem pedig a lányára hárítani ennek
felelősségét.
Teljesen természetes, ha egy idősebb nő más nőktől, akár a
lányától remél vigaszt, de nagy különbség van aközött, hogy
őszintén beszélünk arról, hogyan érezzük magunkat, és aközött,
hogy minden lelki terhünket egy fiatal nőre, vagy pláne egy
gyerekre zúdítjuk. Előfordul, hogy az anya tudat alatt a lányától
várja, hogy olyan módon gondoskodjon róla anyjaként, ahogyan
a saját anyja képtelen volt róla gondoskodni. Ennek az az oka,
hogy az idős nő nem tudja, hogy van egy „belső anyja”, akivel
kapcsolatot alakíthat ki, és akihez támogatásért fordulhat. A
fiatal nők megvédhetik magukat az anyaseb megöröklésétől, ha
elég erősek ahhoz, hogy ne legyenek az idősebb nők érzelmi
szemetesládái.
Az anya tudat alatt visszafoghatja lányát a saját
meggyászolatlan fájdalma miatt, úgy, hogy észre sem veszi, hogy
ezzel megbénítja a lányát. Értsük meg: a lány akkor is hűséges
marad az anyjához, ha nem cipeli többé női felmenőinek
feldolgozatlan problémáit.
 A lány nélkülözése, „éhezése” senkinek nem szolgálja a
javát, csupán fenntartja az anyasebet, ami így nemzedékről
nemzedékre száll. Amikor az „éhező anya” számára táplálékul
ajánljuk fel magunkat, megörököljük az ő szenvedését, és utána
mi magunk válunk éhezővé.
Tudatosítani kell magunkban, hogy jogosultak vagyunk
önmagunkra, hogy aztán az igényeinknek megfelelően élhessük
meg saját nagyságunkat.
Meg kell vizsgálnunk és át kell értékelnünk azokat a
kapcsolatainkat, amelyeknek hasznára válik a
gyámoltalanságunk. Észre kell vennünk, mennyire nem visz
előre, ha azoktól várunk vigaszt és támogatást, akik
fenyegetőnek érzik az erőnket – még akkor is, ha olyan nők,
akiket szeretünk. Azok a nők, akik akár tudatosan, akár
akaratlanul hátráltatják nőtársaikat, biztosan maguk is
sebzettek – de megmutathatjuk nekik, hogy van más lehetőség.
Megmutathatjuk, hogy erős emberként is szerethetőek
vagyunk.
A vagylagosságról át kell térnünk az is-is modelljére. Fel kell
vállalnunk a hitelesség és a határállítás kockázatát. Úttörővé
válhatunk akkor is, ha kevés mintánk és példaképünk van.
Tegyünk egy lépést, vállaljuk a kihívást, és találjuk meg azokat a
nőtársakat, akikkel kölcsönösen támogathatjuk egymást az új
paradigma meghonosításában, amely mindannyiunk
kiteljesedését támogatja.
Az egyik legnagyobb hatású üzenetünk az lehet, hogy „nem
fogom senki kedvéért korlátozni magam, csak azért, hogy
eltereljem a figyelmét a feladatáról, hogy szembenézzen a saját
szenvedésével”.
Sok nőtől hallottam, hogy az anyja patriarchális szemléletű
magatartást tanúsít: nem tűri az eltérő véleményt, az önállósági
törekvéseket, csak a saját nézeteit tekinti elfogadhatónak,
kigúnyolja vagy megszégyeníti az érzelmi megnyilvánulásokat
stb. Az ilyen anyák jellemzően a patriarchális rendszer
kárvallottjai, akik félnek azoktól a nőktől, akik nem simulnak
bele ebbe a rendszerbe.

Válaszút: Jelentéktelenné vagy egyéniséggé

váljunk?

A család, mint minden rendszer, az egyensúlyi állapotot keresi

a status quo fenntartása révén. Gyakori, hogy a lány azon
töpreng, miért nem tud beilleszkedni a családjába, és miért nem
működnek a kapcsolatai. Könnyen lehet, hogy bűnbaknak
kiáltják ki, vagy úgy gondolják, ő lóg ki a sorból. Általában a
rendszerben lévők legegészségesebb tagja ismeri fel a
problémát, hogy valami nincs rendben, valami nem jól
működik. Ha a lány lelkileg egészségesebb, ha tudatosul benne
a mérgező családi dinamika, ez kihívást jelent a családi
rendszer számára, mert veszélyezteti a status quót, a fennálló,
mérgező, nőgyűlölő, heteropatriarchális normáknak megfelelő
egyensúlyt. Ezeknek a családi és kulturális normáknak a
megkérdőjelezése kiközösítést, vádaskodást vagy támadást
eredményezhet, nem azért, mert mi rontottunk el valamit,
hanem mert zavart okozunk a mérgező egyensúlyban: ez
minden rendszer magasabb szintre emelésének
elengedhetetlen lépése. A nő, aki küzd az anyaseb
gyógyulásáért, választás elé állítja a környezetét.
Egy új világért harcolunk. Ha többé nem vagyunk
hajlandóak csendben meghúzni magunkat, megnyirbálni az
álmainkat és csorbítani a célkitűzéseinket, akkor a saját erőnk
visszaszerzése mellett jelentős munkát végzünk az emberiség
fejlődéséért is.

SEGÍTŐ KÉRDÉSEK

1. Felnövekedésem során éreztették-e velem, hogy az én

felelősségem, hogy az anyám mennyire viszi, az én dolgom az
anyámat megvédeni vagy gondoskodni róla? Ha igen, akkor
milyen gyakran és milyen körülmények között történt ez?
Hogyan hatott ez rám gyerekként, és hogyan hat rám most,
felnőtt nőként?
2. Mit jelentett a családomban a hűség fogalma, kimondva,
illetve kimondatlanul?
3. Lánygyermekként milyen gyakran éreztem úgy, hogy titkolni
kell a valós érzelmeimet? Elvárták-e tőlem, hogy mosolyt
erőltessek az arcomra? Vajon milyen hiedelmeim fakadtak
ebből?
 5

VÁGY-VALÓSÁG SZAKADÉK

Anyám érzelmi szükségletei hatalmas teret követeltek maguknak

otthon és aránytalanul nagy hangsúlyt kaptak a
kapcsolatunkban, úgy találtam biztonságosnak, hogy előbb az ő
igényeit elégítem ki. Arra számítottam, hogy végül én is
megkapom tőle azt a támogatást és megerősítést, amire
szükségem volt. Attól éreztem biztonságban magam, hogy képes
voltam háttérbe húzódni, és összeolvadni vele: átéltem a
frusztrációit, visszatükröztem a véleményét, csillapítottam a
félelmeit, tápláltam a reményeit és támogattam őt, mindig
rámutatva a dolgok jó oldalára – mindeközben mélyen titkoltam
a saját szükségleteimet és problémáimat. Anyámtól mindig
dicséretet kaptam, amikor jó tükör, együttérző szemtanú és
bizalmas barát voltam, és gyakran tartózkodóvá vált velem
szemben, vagy kigúnyolt, amikor kifejeztem a saját igényeimet és
érzéseimet. Amikor a saját problémámat nem tudtam eléggé
eldugni – ami igazán ritkán történt meg, és csakis olyankor,
amikor valóban nagyon küszködtem –, mintha mindig ugyanaz a
fáradt, mély sóhaj lett volna a válasza, és érdes, frusztrált
hangon azt kérdezte: „Mi bajod van?”. Én ebből azt a
következtetést vontam le, hogy nem helyes, ha feldúlt vagyok, és
azt éreznem, amit érzek. Ilyenkor könnyemet nyelve mindig azt
válaszoltam, hogy „semmi”, és vigyázva, hogy ne essek ki a
magamra erőltetett szerepből, elvonultam a szobámba egyedül.
Végül már egyáltalán nem fordultam hozzá a gondjaimmal.
Amikor halasztottam a főiskolán és felszolgálóként dolgoztam, a
szomszéd városba költöztem albérletbe. Egy álmom vált valóra:
találtam egy megfizethető harmadik emeleti lakást, amiben volt
egy pluszszoba, ahova elvonulhattam meditálni és írni.
Emlékszem, anyám valósággal őrjöngött, amikor közöltem, hogy
el akarok költözni, de tudtam, hogy a lelki egészségem érdekében
távolságra van szükségem.
Ez a távolság óriási megkönnyebbülést hozott. Ugyanakkor
megjelentek az anyámmal kapcsolatos betöltetlen szükségletek
tünetei. Életemben először éltem egyedül, és hirtelen azzal
szembesültem, hogy képtelen vagyok főzni vagy ételt készíteni
magamnak. Korábban mindig a főiskola menzáján ettem vagy a
barátaimmal közösen főztem. De most, hogy egyedül éltem,
képtelen voltam elég erőt gyűjteni ahhoz, hogy ellássam magam.
Volt bennem egy meghatározhatatlan érzelmi gát. Vagy beültem
enni valahova, vagy rendeltem valamit, vagy abban az
étteremben ettem, ahol dolgoztam, de gyakran csak kávén éltem
délután négyig. Szinte eljátszottam, hogy nincsenek
szükségleteim, és még ennem sem kell.
Anyám gyerekkoromban mindig főzött ránk, többnyire igen
jókat. De mindig úgy éreztem, hogy az étel elválaszthatatlanul
összekapcsolódik egy kimondatlan érzelmi munkatervvel. Úgy
tűnt, az, hogy etet minket, a jéghegy csúcsa, aminek a mélyén az ő
öntudatlan érzelmi hiánya rejlik: „Egyél anyu kedvéért. Egyél,
hogy örüljek. Kérlek, hitelesíts engem!” Gyerekkoromban ritkán
evett együtt velem és az öcsémmel; általában akkor ült le az
asztalhoz, amikor mi befejeztük. Esténként általában egyedül
evett a konyhában, a tévé előtt. Mielőtt lefeküdt aludni, mindig
kint hagyott egy tál ételt fóliával lefedve a konyhapulton
apámnak, aki majd ki tudja, mikor ér haza. Esténként apám
többnyire a haverjaival volt valamelyik közeli kocsmában, és
csak akkor jött meg, amikor mi már mind aludtunk. Ritkán ette
meg a neki kikészített ételt.
Rengeteg titok lebegett abban a házban: a szüleim közötti
kimondatlan fájdalom, az én leplezett nyomorúságom, amit csak
éreztem, de megnevezni nem tudtam volna. Folyamatos fásultság
és disszociáció a szüleim funkcionális alkoholizmusa közepette,
és az egymás iránti alig titkolt megvetésük, amely háttérbe
szorított bármilyen szülői fogékonyságot az öcsém és az én
érzelmi igényeim iránt. Mivel az életben maradáshoz szükségem
volt a szüleimre, így továbbra is idealizáltam őket, de a felszín
alatt zombinak éreztem magam, és nem igazán voltam jelen,
hogy valahogy kibírjam. Mindig mosolygó jó kislány voltam, aki
belül halottnak érezte magát.
A táplálkozási zavaraim jól szimbolizálták, hogy az
anyámmal való dinamika milyen vesztésre ítélt belső küzdelmet
okozott: valami kellemetlen, idegen érzés kerített hatalmába, úgy
éreztem, hűtlen vagyok, ha rendszeres táplálásra érdemesnek
tekintem magam. Kicsi lánynak éreztem magam, aki képtelen
elárulni az anyját, azt az anyát, aki valójában mindig arra
tanított, hogy az én igényeim másodlagosak. Ezzel
párhuzamosan a lelkem másik fele tiltakozásképpen nem akarta,
hogy úgy tápláljam magam, ahogyan anyám tette magával, a
szenvedését leplezve, és ahogyan engem etetett, az ételt a
függőség, a szégyen és a bűntudatkeltés eszközeként használva.
Az, hogy anyám főztjét eszem, számomra bizonyos értelemben
mindig önmagam elvesztését jelképezte.
A terápiás folyamatban Nicole felém mutatott feltétel nélküli
pozitív figyelme olyan volt számomra, mint egy biztonságos
„külső anyaméh”, amit idővel elkezdtem internalizálni. A
terápiámnak ebben a szakaszában léptem be a különálló
személyiséggé válás addig ismeretlen birodalmába. A terápiában
sokféle eszközt használtunk erre, egyik volt a kognitív
viselkedésterápia, hogy megtanuljam jobban szervezni a
napjaimat, ezáltal kevésbé legyek elhavazva, megváltoztassam a
negatív önértékelési mondataimat, és erőteljesebb határokat
tudjak vonni a baráti és párkapcsolataimban.
A terápia feladatai közé tartozott, hogy miután végeztem az
étteremben, vásároljak magamnak zöldséget, amit megtisztítok
és felvágok salátának. A saláta volt számomra az elképzelhető
legegészségesebb és legkönnyebben elkészíthető étel. Emlékszem,
milyen jólestek azok a saláták a Zöld Istennő öntettel, és milyen
teljességet és örömet tapasztaltam meg azáltal, hogy az
alárendeltség után felfedeztem az evést mint az önmeghatározás
és az önmagamról rendelkezés eszközét.
Ebben az időszakban anyám gyakran állított be hozzám
váratlanul, és hozott nekem egy szatyornyi ételt, pedig nem
kértem, hogy vásároljon be nekem. Ha én mentem a szüleimhez,
akkor is mindig rengeteg ennivalóval pakolt meg – sokszor olyan
fagyasztott vagy félkész ételeket is rám tukmált, amiket én
biztosan nem vettem volna meg. Ilyenkor mindig napokig
pocsékul éreztem magam. Nem akartam, hogy tönkremenjen az
étel, de sokszor egy hétig is az autóm hátsó ülésén várták a
sorsuk beteljesedését, mert annyira lebénított, hogy képtelen
voltam bármit is csinálni vele. Ahhoz elég erős voltam, hogy ne
egyem meg az ételt, de annyi erő nem volt bennem, hogy szóbeli
határt állítsak. A szívem mélyén éreztem, hogy az étel elfogadása,
megevése azt jelképezi, hogy hagyom magam irányítani és
gyerekként kezelni. A meleg nagylelkűség fátyla alatt hideg
követelést éreztem, amely azt üzente: „még mindig az enyém
vagy”.
Az anyámmal megtapasztalt függő viszony és szerepcsere
több katasztrofális kapcsolatomnak is mintaként szolgált.
Nagyon vágytam a kapcsolódásra, szomjaztam az összeolvadás
élményét, amibe belefonódott az a kielégítetlen gyermekkori
vágyam, hogy igazán észrevegyenek, dédelgessenek, tiszteljenek.
Alacsony önbecsülésem miatt fel sem merült bennem, hogy
értékes lennék. Azt tanultam, hogy az igazi önmagam fájdalmat
okoz másoknak, és hogy akkor tudok kapcsolódni másokkal, ha
titkolom, ki vagyok. Soha nem gondoltam, hogy valaha különálló,
független személyiséggé válhatnék, másokétól eltérő igényekkel,
véleménnyel, és eközben szerethető és vágyott személy maradok.
Nem meglepő, hogy párkapcsolataim mennyire tükrözték
ennek a kondicionálásnak a mélyebb rétegeit. Izgalmas vagy
bizonyos értelemben művészi beállítottságú férfiak vonzottak,
akiknek az életében ugyanakkor valami stagnálás vagy zavar állt
be. Képtelenek voltak érzelmileg egyenrangú kapcsolatba lépni
velem. A dinamika az anyámmal való kapcsolatomat tükrözte:
többnyire egyirányú viszonyok voltak, ahol én támogató,
bátorító, érzelmi túlterhelést vállaló mentori szerepben voltam,
míg ők jó szándékú, ám viszonzásra képtelen szereplői voltak a
kapcsolatnak. A gyerekkoromhoz hasonlóan ezekben a
kapcsolatokban is láthatatlannak éreztem magam, mint akit csak
használnak. Öntudatlanul olyan férfiakat választottam, akik azt
tükrözték vissza felém, amit gyerekkoromban normálisként
ismertem meg.

A vágy-valóság szakadék az a szakadék, amely elválasztja

egymástól azt, amire szükségünk lett volna az anyánktól, és azt,
amiben részünk volt. Ez a szakadék szenvedést okozhat, és
lerombolja az önmagunk szeretetének képességét (így rontja az
önértékelést), a biztonságba és az élet szépségébe vetett
bizalmat (így szorongást okoz) és a kiteljesedés képességét (így
depresszióhoz vezet). Ha nem foglalkozunk ezzel a betöltetlen
hiánnyal, akkor öntudatlanul más emberekre, dolgokra,
helyzetekre és alkalmakra vetíthetjük ki a gondoskodásra való
igényünket. Ez problémát okozhat kapcsolatainkban, a
munkahelyünkön és az önképünkben is.

MIRE VAN VALÓJÁBAN SZÜKSÉGE EGY

GYERMEKNEK AZ ANYJÁTÓL?
Akinek nagy szakadék választja el a gyermekkori szükségleteit
attól, amiben valójában része volt, sokszor nem is igazán tudja,
mi hiányzik neki. Az alábbiakban felsoroljuk azokat a
tényezőket, amelyekre minden gyermeknek szüksége van az
optimális fejlődéshez. Ez a lista Jasmin Lee Cori The Emotionally
Absent Mother (Érzelmileg elérhetetlen anyák)[18] című
könyvéből származik, segítséget nyújt áttekinteni a gyermek
érzelmi szükségleteit és azt, hogy mely területeken
keletkezhetnek hiányaink. Az optimális fejlődésnek nem
feltétele, hogy az összes felsorolt igényt folyamatosan
kielégítsék, de egy bizonyos arányban ennek mégis teljesülnie
kell. Itt sem az a célom, hogy az anyákat hibáztassam vagy
irreális elvárások elé állítsam, hanem, hogy felismerjük, milyen
szenvedést okoz felnőttként, ha gyermekkorunkban nem
elégítették ki szükségleteinket, és milyen fontos, hogy az
anyaseb gyógyításának részeként mi magunk tegyünk lépéseket
a hiány betöltéséért.
Az anyának más-más arca lehet.
Az anya mint forrás: A gyermekben azt a tudatot alapozza
meg, hogy szeretet és jóság hívta a világra. Az, hogy az
anyánkra hasonlítunk és tőle származunk, jó érzést és
biztonságot nyújt. A gyermek érzi, hogy tartozik valakihez, és
része valami nála nagyobb, hatalmasabb egésznek.
Az anya mint kötődési pont: Az anya következetesen reagál a
gyermek szükségleteire. A gyermek biztonságban érzi magát, és
tudja, hogy biztosan támogatást kaphat. Identitástudatot és
valakihez tartozás érzetét adja a gyermeknek.
 Az anya mint elsődleges válaszadó: Az anya jelen van a
gyermek számára, elérhető, ha szükség van rá vagy ha a
gyermek veszélybe kerül. Szeretettel, együttérzéssel és
gondoskodással válaszol a gyermek jelzéseire.
Az anya mint szabályozó: Az anya segít a gyermeknek
megtanulni saját érzelmei szabályozását azáltal, hogy
együttérez a gyermekkel, és gyengéden segít neki
nyugalmasabb vizekre evezni. Az anya segít abban, hogy a
gyermek képes legyen megnevezni az érzelmeit, visszatükrözi
érzéseit, megóvja a széteséstől, értő figyelemmel hallgatja, és
finoman biztatja. Fontos, hogy ura legyen az érzelmeinek. Az
anya a gyermek szükségleteinek megfelelő biztonságos és
egészséges környezetet teremt.
Az anya mint gondoskodó személy: Az anya gyengéd és
szeretetteli a gyermek felé. Megnyugtatja, bátorítja, vigasztalja.
Elfogadó és megértő vele.
Az anya mint tükör: Az anya visszatükrözi a gyermek
érzelmi állapotát, amivel azt tudatosítja a gyermekben, hogy
látható, létező személy, akit értékelnek. A pozitív tükrözés
erősíti a gyermek önbecsülését.
Az anya mint szurkoló: Az anya lelkesen örül a gyermek
fejlődési állomásainak és eredményeinek. Engedi, hogy
különálló személyként fejezze ki magát, és örömmel fogadja
egyéni megnyilvánulásait. Bátorítja a képességei
érvényesítésére, és megerősíti abban, hogy képes megvalósítani
a vágyait. Azt az érzést erősíti a gyermekben, hogy értékes és
megérdemli, hogy jó dolgok történjenek vele.
 Az anya mint mentor: Az anya támogatja a gyermekét,
amikor új dolgokat tanul és új dolgokat próbál ki. Bátorítja őt,
visszajelzést ad neki, és tiszteletben tartja a gyermek korlátait.
Türelmesen ráhangolódik a gyermek fejlettségi szintjére, annak
megfelelően nyújt segítséget.
Az anya mint védelmező: Az anya gondoskodik a gyermeke
biztonságáról, és példát mutat neki, hogyan húzza meg maga
körül a határokat, és hogyan védje meg magát.
Az anya mint biztos pont: Az anya stabil pontot jelent a
gyermek életében, akihez mindig hazatérhet bátorításért,
támogatásért és vigasztalásért.[19]
Ha elhanyagoljuk a kielégítetlen gyermekkori
szükségleteket, akkor a hiány úgy jelenik meg, mint egy sűrű
köd önmagunk és a felnőtt életünk között. Ha közvetlenül
megvizsgáljuk ezeket a hiányokat, akkor felszáll a köd, és így
tisztán láthatjuk az életünket, a védekezési mechanizmusok,
félelmek és szorongás nélkül, amelyek korábban
megakadályoztak a fejlődésben. Ha szembenézünk
gyermekkori kielégítetlen szükségleteinkkel és igyekszünk
pótolni, amiben régen hiányt szenvedtünk, már nem szükséges
gyermekkorunkból hozott fájdalmunkat kivetítenünk másokra
(ami úgyis csak felesleges szenvedést okozna). Ha nem
foglalkozunk ezekkel a hiányokkal, különböző formákban
újratermeljük ezeket. Ha viszont feltárjuk, akkor el tudunk
szakadni a gyerekkori projekcióktól, és olyannak láthatjuk az
életet, amilyen valójában, és hitelesen, védekezési kényszer
nélkül megélhetjük önmagunk és mások szeretetét.
 A PATRIARCHÁTUS: AZ ÉRZELMI BÁNTALMAZÁS ÉS
ELHANYAGOLÁS KOLLEKTÍV ÖRÖKSÉGE

Fontos megállnunk egy pillanatra, és megvizsgálnunk, hogyan

alakult ki a vágy-valóság szakadék. A régi gyereknevelési
stratégiák a fegyelmet és az engedelmességet helyezték
előtérbe. A múltban a testi fenyítést normálisnak tekintették,
otthon és az iskolában is. Úgy gondolták, hogy a gyermek
fejlődéséhez ételre van szüksége, tetőre a feje fölött, ruhára és
oktatásra; a gyermek érzelmi szükségletei és érzelmi fejlődése
meg sem jelent a közgondolkodásban. Az anyáknak azt
javasolták, hagyják a gyermeket, hogy álomba sírja magát, és
gyakran elhangzott, hogy „Ne sírj, mert adok én neked, hogy
legyen miért sírnod”. A gyerekek érzelmi életét lényegtelennek
gondolták, csak akkor foglalkoztak vele, ha a gyermek rossz
útra tért vagy manipulálni kezdte a szüleit. Ahogy az érzelmi
biztonságát nem tekintették fontosnak, úgy az egyéniségét sem
tartották tiszteletben. Így ebben az időszakban azokat a
gyerekeket, akik ki merték fejezni természetes érzelmeiket,
megbüntették, megalázták, megverték vagy kiközösítették. Ez a
szemlélet azt eredményezte, hogy a gyerekek már egészen kicsi
korukban bezárkóztak érzelmileg, ami lehetetlenné tette
további érzelmi fejlődésüket, így amikor ők maguk szülővé
lettek, nagyon nehézzé vált, illetve szinte ellehetetlenült, hogy
megfelelően kommunikáljanak saját gyermekeikkel.
Ha anyánkat is engedelmességre és az érzelmek figyelmen
kívül hagyására nevelték, a patriarchális nevelési elveknek
megfelelően, akkor ez az örökség bizonyos mértékben a mi
neveltetésünkben is jelen volt. Ennek hatására alapvető
kapcsolódási nehézségünk alakult ki anyánkkal,
következésképp önmagunkkal is. Figyelembe véve ezt a
kulturális és generációkon átívelő hatást, könnyen belátható: az,
hogy az anyákat megszégyenítették és nem elégítették ki
alapvető érzelmi szükségleteiket, jelentősen megnehezítette,
hogy gyermekeik számára érzelmileg elérhetőek legyenek. Ez a
folyamat nagyrészt tudattalanul és akaratlanul zajlott.
Azonban, ha egy anya ebben a paradigmában működik, akkor
az ő érzelmi szükségletei mindig előnyt fognak élvezni a
gyermekével szemben, és az, hogy kizárólag magára tud
fókuszálni, lehetetlenné teszi az egészséges felnőtt-felnőtt
kapcsolatokhoz szükséges kölcsönösséget.
Lindsay C. Gibson az Érzelmileg éretlen szülők felnőtt
gyermekei című könyvében ezt úgy írja le, hogy mivel az
érzelmileg éretlen felnőttek olyan korai életszakaszban
kényszerültek elfojtani az érzéseiket, nem volt lehetőségük
érzelmeik felfedezésére, ami elengedhetetlen lenne az erős
öntudat és saját identitás kialakításához. Ez a tény gátolja az
önismeret, a nyílt kommunikáció és az érzelmi meghittség
megteremtésének képességét.[20]
Gibson több olyan személyiségvonást sorol fel, amely az
érzelmileg éretlen szülőket gyakran jellemzi:

• merev és szűkre szabott gondolkodási sémák,

• alacsony stressztűrő képesség,
 • érzéseik irányítják a viselkedésüket,
• az objektív értékelés helyett szubjektivitás,
• kevéssé tisztelik a különbségeket,
• énközpontúság,
• gondolataik szinte mániákus módon saját maguk körül
forognak,
• önreflexió helyett önimádat,
• azt szeretik, ha övék a porond,
• szülőből gyerek,
• érzelmi érzéketlenség, alacsony empátiakészség,
• következetlenség, kiszámíthatatlanság,
• folyamatos védekezés az őszinte önismeret helyett,
• az érzelmektől való félelem,
• az érzelmek helyett a testi gondoskodásra helyezik a
hangsúlyt,
• ünneprontók,
• intenzív, de felszínes érzelmek,
• nincsenek ellentmondásos érzelmeik,
• különbségek a gondolkodás nehézségében,
• a fogalmi gondolkodás nehézségei,
• hajlamosak szó szerint venni a dolgokat,
• kényszeres intellektualizálás.[21]

Az anyai jelenlét hiánya következtében kialakul a D.W.

Winnicott által elnevezett „hamis én”. A hamis én eredetileg
gyermekkorban alakul kárpótlásként, amikor a gyereket
visszautasították, ha a valódi önmagát mutatta. Amikor meg
akarja változtatni önmagát, valójában öntudatlanul el szeretné
érni, hogy elfogadja őt a külvilág. Könnyen előfordulhat, hogy
felnőttként hamis énünket tekintjük valódi önmagunknak, és
oda juthatunk, hogy a hamis énünk vív ki elismerést, miközben
legmélyebb vágyunk, hogy valódi önmagunkért szeressenek
minket. Az, hogy álarcot viselünk sebezhetőségünk és
szégyenünk leplezése érdekében, oda vezethet, hogy
elhatalmasodik rajtunk a depresszió, ürességet érzünk és
szélhámosnak érezzük magunkat. A felnőtté válás során egyre
erősebbé válik a hamis én és a valódi én közti feszültség. Valódi
önmagunkhoz akkor juthatunk el, ha leépítjük azokat a
korlátozó hiedelmeinket, amelyeket családunk és kultúránk
ültetett el bennünk.

A kielégítetlenül maradt gyermeki szükségletek

feldolgozásának három szintje

A kielégítetlenül maradt gyermeki szükségletek feldolgozásakor

három szinttel kell foglalkoznunk: a mentális tisztánlátással, az
érzelmi feldolgozással és a testi integrációval. A három szint
egymást támogatja, egymásból következik, de nem feltétlenül
követi egymást időben.

Mentális tisztánlátás
Akkor látjuk tisztán azokat a helyzeteket, amikor anyánk miatt
feszültté válunk, dühösek leszünk vagy szorongani kezdünk,
amikor ahelyett, hogy eluralkodnának rajtunk érzelmeink,
képessé válunk feldolgozni őket. A mentális tisztánlátás azt
jelenti, hogy meg tudjuk fogalmazni, milyen dinamikák és
mintázatok működnek az anyánkkal kialakult
kapcsolatunkban.

• Mire volt szükségem az anyámtól, amit nem kaptam

meg?
• Hogyan küzdöttem meg azzal, hogy nem kaptam tőle
olyan szeretetet, amilyenre szükségem volt?
• Hogyan hatott ez az életemre?
• Hogyan igyekeztem ezt ellensúlyozni? Milyen
megküzdési stratégiákat használtam gyerek- és
felnőttkoromban, hogy betöltsem az anyai szeretet
hiányát?

Ha tisztázzuk magunkban, milyen dinamikákat és hiedelmeket

örököltünk anyánktól, akkor könnyebben felismerjük azokat a
saját felnőtt életünkben. Így ahelyett, hogy hiedelmeink tudat
alatt irányítanának minket, lehetőségünk nyílik rá, hogy adott
pillanatban le tudjuk állítani azokat, és tisztán az adott, valós
helyzetre reagáljunk. Ez a tudás képessé tesz minket arra, hogy
könnyebben megtörjük az ismétlődő régi mintázatokat és
tudatos, felelős döntéseket hozzunk helyettük.
Érzelmi feldolgozás: kapcsolódás a fájdalomhoz,
amit nem érezhettünk gyerekkorunkban

Az érzelmi feldolgozás lényege, hogy valamennyi felmerülő

érzelmünk megélését és biztonságos kifejezését, még a dühöt és
a gyászt is, megengedjük magunknak. Általában azért kerüljük
a kellemetlen, negatív érzelmeket, mert olyan sebezhetőek
voltunk tőlük gyermekkorunkban, és megszégyenítettek minket
miattuk. De ez az elkerülő magatartás több szenvedést okoz,
mint az érzelmek maguk. Ahogy valóban átéljük ezeket az
érzelmeket, rögtön átalakulnak. A kényelmetlen érzés átmeneti,
de a megkönnyebbülés, amely az érzelmeink szabad átélését
követi, hosszan tart. Ha eleget gyakorlunk, ösztönös szinten
megtanuljuk, hogy az érzelmeink fontos szövetségeseink, nem
pedig betolakodók, nem kell ellenük védekeznünk.
John Bradshaw ezt eredendő fájdalommunkának nevezi
könyvében.[22] Az eredendő fájdalommunka része a
gyermekkorban fenyegetőnek érzett és elnyomott érzelmek
valódi átélése. Azt állítja, egyedül ez okozhat igazi, tartós
változást, az érzelmek feloldását. Ha nem dolgozzuk fel a
gyerekkorunk valós kontextusában az eredendő fájdalmat,
akkor a szenvedés valószínűleg érzelmi triggerek és
emlékbetörések formájában fog visszaköszönni. Például ha egy
helyzet emlékeztet egy gyermekkori fájdalmas élményünkre,
amelyet nem tudtunk teljesen feldolgozni, akkor az aktuális
szituáció aránytalanul heves érzelmeket válthat ki belőlünk.
Ennek hatására dühbe gurulhatunk vagy szomorúság,
szorongás keríthet minket hatalmába, de előjöhet bármely
feldolgozatlan múltbéli érzelem. Ebben az értelemben az
érzelmi triggerek nagyszerű lehetőséget nyújtanak arra, hogy a
mindennapokban gyógyítsuk a múltbéli sebeket. Ha
megtanuljuk meghallgatni és megvigasztalni a belső
gyermekünket ezekben a helyzetekben, egyre szabadabban
vehetjük birtokba a jövőt.

Testi integráció

Még ha elménk el-elmereng is a múlton, a testünk mindig a

jelen pillanatban él, és soha nem hazudik. A testünkkel való
kapcsolódás, az önmagunkról való gondoskodás fontos formája
a testünkben való jelenlét. Amint gondolkodásunk egyre
tisztábbá válik, és minél jobban feldolgozzuk az érzelmeinket,
benyomásaink testi jóllétünkre is hatást gyakorolnak:
gyógyulásunk és átalakulásunk során az elméleti
tapasztalataink fizikai erőnlétünkre is hatással vannak.

Szerepek és álarcok: miként kompenzálhatjuk

kielégítetlen szükségleteinket

Mindenkit befolyásol, hogy mennyire voltak a szülei érzelmileg

elérhetőek. Ahhoz, hogy megtudjuk, milyen hatást gyakoroltak
ránk, meg kell vizsgálnunk a kielégítetlen szükségleteinket, és
végig kell gondolnunk, hogy gyerekkorunkban, a túlélés
érdekében, hogyan próbáltuk áthidalni a szükséglet és a
valóság közti szakadékot. Különösen fontos megvizsgálnunk az
ismétlődő magatartási dinamikákat, amelyek végigkísérték az
életünket. Könnyen azt hihetjük, azonosíthatjuk ezeket a
mintázatokat önmagunkkal, de elképzelhető, hogy inkább
azokban a túlélési mechanizmusokban gyökereznek, amelyek
egykor segítettek, hogy megbirkózzunk az érzelmi
bántalmazással vagy elhanyagolással. Jó hír, hogy ezek a
megküzdési stratégiák megváltoztathatóak.

Családi szerepek

A jó kislány szerep mellett sok más szerep is van, amelyet a

családtagok eljátszhatnak. Az erős nővér, a család bohóca, a
csendes, az okos, a szabad szellem, a méhkirálynő, a
szemérmes, a kisbaba a legkisebb, a partiarc, a magányos
farkas, a kőszikla stb. Ezek a szerepek többnyire álcaként
szolgálnak, amely mögé a szenvedésünket rejtjük.
Kiszámíthatóságot, stabilitást és családon belüli identitást
biztosítanak. Felnőttkorban is korlátozhatnak minket abban,
hogy képességeinket megfelelően kamatoztassuk.
Én a jó kislány szerepét játszottam el, de sok más szerepbe is
bújhattam volna. Ez attól függ, hogy a családi dinamikánk
hogyan formált minket gyermekkorunkban. Sok nő éppen
ellenkező irányba mozdul el: kezdettől fogva harcol az anyja
ellen. Sokan ahelyett, hogy eggyé válnának az anyjuk
döntéseivel és meggyőződéseivel, az önvédelem és a
különállóság fenntartása érdekében távolságot tartanak és
lázadnak. De akár a jó kislány, akár a lázadó lány szerepébe
vagy bármilyen más szerepbe bújtunk, a legfontosabb az, hogy
a felvett szerep mögött mély fájdalom húzódik, és a szenvedést
leplezi más-más módon.
Családon belül a testvéreknek nagyon különböző
benyomásai lehetnek a szüleikről, annak dacára, hogy együtt
élnek. Sokféle oka lehet annak, hogy az anyák más-más módon
kapcsolódnak a gyermekeikhez. Elképzelhető, hogy a testvérek
érzelmileg közel állnak egymáshoz, de mivel más-más szerepet
töltöttek be a családi rendszeren belül, egészen eltérően élik
meg a gyerekkorukat és a szülőkkel való kapcsolatot. A sokféle
magatartási mintázat közül a leginkább heves érzelmekkel
társuló, kényszeres, védekező mintázatok többnyire a fájdalom
enyhítése érdekében gyermekkorban kialakított reakciók. Azért
maradnak fenn, hogy megvédjük magunkat a további
sérülésektől, még sok-sok idővel a veszély elmúltát követően is.

„Minden rendben”

A hamis én megalkotása mellett előfordulhat az is, hogy

bemagyarázzuk magunknak, hogy minden rendben van, holott
nincs így. Mindezt azért, hogy megvédjük magunkat a
helyzetünkből fakadó fájdalmas érzelmektől. A gyermeki
szükségletek csorbulásának súlyosságát igyekszünk így
elbagatellizálni, gyerekkorunkat jobb színben feltüntetni, ami a
túlélés záloga. Ám a gyógyuláshoz elkerülhetetlen annak
tudatosítása, hogy valójában az egész nehezen volt elviselhető.
A „tényleg nagyon rossz volt” kimondásával a fájdalom
tudatosításával a valódi élet felé teszünk egy lépést. Ha ezt
megtettük, elmozdulhatunk a tagadás állóvizéből, elkezdhetjük
meggyászolni veszteségeinket, részvétet érezhetünk gyermeki
önmagunk iránt, és tisztább képet alkothatunk a világról.
Fontos lehet, hogy elég támogatást kapjunk a feldolgozás során.
A következőkben a kielégítetlen gyermeki szükségletek
néhány példáját mutatom be, amelyeket a csoportjaim tagjai
fogalmaztak meg. A történeteket az engedélyükkel használom
fel, a neveket megváltoztattam.

K : „Ötvenhárom éves vagyok. Egész életemben dühös voltam

az anyámra, lenéztem, mert nem adta meg nekem azt a
támogatást és gondoskodást, amire szükségem volt. Számára az
volt a legfontosabb, hogy jó benyomást tegyen másokra.
Nemrégiben ébredtem rá, hogy tőle örököltem a jó tulajdonságaim
nagy részét, amelyeket szeretek magamban: a kreativitást, a
nagylelkűséget, a szolidaritást, a gondoskodást (igaz, nem
önmagam felé), a kíváncsiságot, az utazás, a könyvek és a kultúra
szeretetét és így tovább. Anyám soha nem tudott támogatni a
célkitűzéseimben és terveimben, mert féltékeny volt rám, és félt
attól, hogy elveszti az irányítást felettem (én voltam az a bezzeg-
gyerek, akinek elismerést kellett kivívnia anyám számára apám
családjában). Én mindig arra vágytam, hogy együtt legyünk bátor,
kalandvágyó, ambiciózus, erős nők (már kicsi koromban is nagyon
erős volt bennem a tettvágy és a szabadságvágy). De ő cserben
hagyott, és gyakran nevetségessé tett. Gyászolom, hogy soha nem
leszünk úgy társai egymásnak, ahogy én vágytam rá. Azzal is
tisztában vagyok, hogy az ő sebzettsége még sokkal nagyobb, mint
az enyém, és dühös vagyok azért, hogy ő soha nem foglalkozott
vele. Átütő élmény volt korlátok nélkül megélni a kielégítetlenül
maradt gyermeki szükségleteimből fakadó érzelmeimet. Mielőtt
elkezdtem ezt a munkát, az érzéseim folyton ellehetetlenítették a
szakmai projektjeimet. Visszafogtam magam, dühös voltam, és
nem volt erőm belevágni a terveimbe. De most, éppen ezen a
héten, üzleti ajánlatot kaptam egy társaságtól, hogy tartsak női
elvonulásokat havi rendszerességgel. Az üzleti modell szuper, a
tartalom pedig éppen az, amiről mindig is ábrándoztam, és amire
évek óta készülök. Nem hiszem, hogy ez véletlen, sírni tudnék az
izgalomtól és a hálától. Anyámmal nem túl gyakran találkozom, de
valahányszor írunk egymásnak, vagy együtt ebédelünk (talán
évente háromszor), mindig mesélek a terveimről, projektjeimről.
Már feladatnak tekintem, hogy megmutassam neki, ki vagyok
valójában, és milyen nővé váltam. Csodálatos érzéssel tölt el, hogy
képes vagyok rá, miután egy egész életet éltem le úgy, hogy
igyekeztem rejtve maradni előtte, hazudtam neki, és úgy tettem,
mintha nekem is hétköznapi állásom lenne (nem az volt).”

J : „Nemrég láttam egy nagyon szórakoztató színházi

előadást zenei betétekkel egészen az 1960–1980-as évek zenéivel.
A finálé alatt az előadók arra bátorították a közönséget, hogy
álljanak fel, énekeljenek és táncoljanak ők is. A férjemnek
csípőproblémái vannak, és nem állt fel, és vele együtt egy darabig
én is ülve maradtam, míg körülöttünk mindenki jól érezte magát.
Elöntött a szomorúság, aztán egyszer csak világosan láttam az
anyasebet: önmagam korlátozását, ami abból fakadt, hogy más
fájdalma arra késztetett, hogy magam helyett rá összpontosítsak.
Hűséges maradtam anyámhoz a szenvedései miatt, ezzel
kompenzáltam, hogy figyelmen kívül hagyta az én fájdalmamat,
az igényeimet pedig önzőnek minősítette. Felpattantam a székről,
és én is énekelni kezdtem, bár még mindig visszafogott és szomorú
voltam. Észrevettem, hogy az energiamezőm egy része a
férjemhez kapcsolódik, és még az ő szenvedéséhez láncol,
ahogyan annak idején anyáméhoz. Ha másként cselekedtem
volna, anyám önzőnek nevez. Végül valahogy kiszabadultam a
csapdából, és megerősítettem a határaimat. Rájöttem, hogy jogom
van a saját érzelmeimet érezni és azok szerint élni, nem kell
másoknak alárendelnem magam. Egész életemben fogva tartott a
félelem, hogy önzőnek fognak tartani. Hirtelen ráébredtem, hogy
mindez hamis manipuláció volt és nem valós elutasítás.
Feldolgoztam azt a szégyenkezést és kirekesztettséget, amelyet
azért éreztem kislányként, mert nem ismerték el a valós
érzéseimet és szükségleteimet, és így meglegyintett a szabadság
szele. Már nem szégyenkezem miattuk, mint régen. Biztonságban
érzem magam attól, hogy önálló személyiség, hogy önmagam
vagyok. Nagyszerű érzés önt el, amikor az előzőekben ismertetett
lépéshez hasonlóra szánom el magam.”

A : „A volt férjemmel sokat küzdöttünk a gyerekek felügyeleti

jogáért. Anyám hagyományos családból származik, szerinte
semmi sem számít, csak hogy a házasság egyben maradjon. A
válás nagyon sok vitával járt, és anyám soha nem kérdezte tőlem,
hogy vagyok. Olyan volt, mintha nem is venne tudomást az
egészről. Aztán egy napon felhívott, hogy mondjak el neki
mindent. Először megkönnyebbüléssel töltött el, hogy érdekli, min
megyek keresztül, de amikor letettem a telefont, sokkal rosszabbul
éreztem magam. Napokkal később jöttem rá, hogy azért érintett
olyan rosszul ez a beszélgetés, mert semmiféle együttérzést,
törődést, részvétet nem tanúsított irántam. Csak a tényekre volt
kíváncsi, aztán hamarosan letette a telefont anélkül, hogy mondott
volna valamit. Rájöttem, hogy ez egyenes folytatása annak, amit
gyerekkoromban tapasztaltam meg vele. Mindig arra próbált
rábírni, hogy beszéljem ki az érzésemet, aztán legyen „nyugalom”
otthon. Az volt a fontos számára, hogy ne legyenek látványos
konfliktusok, és a viselkedését mindenben ennek rendelte alá.
Apám folyton idegeskedett a pénz miatt, és úgy tűnt, anyámnak
egyetlen dolog fölött volt hatalma: hogy mi csendben legyünk,
engedelmeskedjünk, és jó benyomást tegyünk másokra, és arra
 figyelt, hogy nehogy a szokásosnál rosszabb legyen a helyzet.
Szerintem ez az egyik oka, hogy mindig úgy választottam meg a
partnereimet, hogy egy kicsit megbillent az egyensúly közöttünk.
Eleinte mindig elhalmoztak a szeretetükkel és gyengédségükkel, de
mindig bekövetkezett egy »fordulat«, és onnantól fogva
lekicsinyelték, bagatellizálták, kigúnyolták az érzéseimet. Ettől én
megkérdőjeleztem és alacsonyabb rendűnek éreztem magam, a
saját véleményemet pedig az övéknél kevésbé tartottam fontosnak.
Most már átlátom, hogy mivel egész kiskoromtól fogva azt
tanultam, hogy az én érzéseim nem számítanak, így hozzászoktam
ehhez. Ez a tisztánlátás adott elég erőt ahhoz, hogy megszakítsam
ezt a mintázatot, amikor felüti a fejét. Csodálatos érzés látni, hogy
minél nagyobb teret engedek a saját érzelmeimnek, és minél
inkább együttérzek önmagammal, annál inkább képes vagyok
erre a lányaim felé is.”

A támogatás elengedhetetlen

Legyünk türelmesek és megértőek önmagunkkal szemben,

amikor felfedezzük kielégítetlen gyermekkori szükségleteinket.
Természetes, hogy a gyermeki szükségletek csorbulásának
vizsgálata és a szerepek, álarcok és a fedőtörténetek mögé való
bepillantás fájdalmas. A gyermekkorunkban megtapasztalt
mintázatok, események, helyzetek és érzelmek vizsgálata során
számítsunk rá, hogy dühösek és szomorúak leszünk.
Az eredendő fájdalommunkát csak megfelelő támogatással
leszünk képesek elvégezni. Sokféleképpen támogathat minket
környezetünk. Az ideális az, ha több különböző forrásból jutunk
segítséghez. A támogatás formái:
 • Hosszú távú egyéni terápia.
• Csoportterápia.
• Művészetterápia.
• Önsegítő csoportok.
• Workshopok.
• Szeretetteli kapcsolatok.
• Bodywork, masszázs, energiakezelések.
• Egyedüllétre és végiggondolásra szánt rendszeres
alkalmak.
• Mozgás, testedzés, nyújtás.
• Elegendő pihenés és alvás.

SEGÍTŐ KÉRDÉSEK

1. Hogyan csorbultak a szükségleteim gyerekkoromban? Mely

gyerekkori szükségleteimet nem elégítette ki az anyám, amit
neki kellett volna?
2. Milyen módon igyekeztem mostanáig kielégíteni ezeket a
szükségleteimet? Milyen álarcokat, illetve szerepeket vettem
fel annak érdekében, hogy tudat alatt kompenzáljam ezt a
hiányt?
3. Mit tehetek most annak érdekében, hogy ezt a hiányt belülről
betölthessem?
 6

MI FIGYELMEZTET ARRA, HOGY

MUSZÁJ VÁLTOZTATNOD?

Az idő múlásával, ahogy a terápiám során egyre jobban ráláttam

a családom hibás működésére, fokozatosan növekedett bennem a
gyász és a frusztráció érzése. Annak ellenére, hogy láttam,
hogyan mutatkozik meg az anyámmal való dinamika az életem
különböző területein, még mindig nem éreztem magam készen
arra, hogy közelebbről megvizsgáljam a kapcsolatunkat. Sötét
sikátornak tűnt, amerre nem akartam menni, pedig tudtam, hogy
előbb-utóbb kénytelen leszek. Egyre több tünetem alakult ki.
Függetleníteni szerettem volna magam az anyámtól, és
akkoriban ezt a testmozgás, egészség és testkép
hangsúlyozásával értem el.
Remek volt a baráti társaságom, sokat jártam táncolni, ettől
pozitívnak és energikusnak éreztem magam. Érdeklődésem a
spiritualitás és a meditáció felé fordult. Rendszeresen jártam
workshopokra egy közeli kisváros spirituális központjába. Meg
akartam találni az életem célját, hogy miként tehetném jobb
hellyé a világot. Szerettem volna, ha inspirációt meríthetek
anyámból, és támogat abban, hogy nagyszabású terveim
legyenek, és valami jelentős dolgot tegyek le az asztalra, de ő
csak hallgatott, és kimért távolságot tartott tőlem. Ekkoriban
ismerkedtem meg egy Miranda nevű nővel, aki pszichológusként,
tanítóként és gyógyítóként érdekes workshopokat tartott. Mindig
én voltam a legfiatalabb az ülésein, „jó” voltam és eminens
tanuló. Egy személyes konzultáció alkalmával elmondtam neki,
hogy úgy érzem, valami jelentősebbnek kell szentelnem az
életemet, de nem tudom, mi lenne az.
Nem sokkal később Miranda meghívott, hogy legyek a
tanítványa, és hogy segítsek neki megnyitni egy új központot több
száz kilométerrel arrébb. Elfogadtam az ajánlatot, annak
ellenére, hogy néhány vészvillogó felvillant a lelki szemeim előtt,
és a terapeutám is tartózkodással fogadta a hírt. A központnak
semmi köze nem volt a spiritualitáshoz, és nem is úgy alakult,
ahogyan én gondoltam. Végül rájöttem, hogy mérgező
környezetbe csöppentem, és csak arra kellek, hogy ingyen
takarítónő és titkárnő legyek. Még ennek tudatában is hat
hónapba telt, míg feladtam a hitemet abban, hogy a dolgok
jobbra fordulnak, és eljöttem onnan.
Akkoriban még nem értettem, hogy a kötődésem ehhez a
tanítóhoz abból fakad, hogy gondoskodásra és elismerésre
vágyom: egy olyan erős anyafigurára, aki önmagamért értékel.
Kapcsolatom Mirandával gyakorlatilag ugyanazt a dinamikát és
traumát hordozta, mint amit anyámmal megtapasztaltam.
Illúzióromboló volt erre rájönni, de végre segített abban, hogy
sokkal kevésbé bálványozzam a tekintélyszemélyeket, mint
korábban.
 Amikor visszatértem, belevetettem magam a főiskolai
tanulmányaimba. A túlteljesítő jólány-önmagam gőzerővel tört
elő. Minden tárgyból jelesre vizsgáztam. A tanszéken
tanársegédként dolgoztam, és közben feltett vágyam volt, hogy
bejussak a doktori képzésre (amiről később letettem). Sokkal
később ébredtem rá, hogy azt hittem, ha elég sikeres vagyok,
akkor a családom majd végre észrevesz engem, én pedig
értékesnek fogom látni magam, és kezembe veszem a saját
sorsomat. Akkor még nem tudtam, hogy a külső tényezők nem
tudják kitölteni a bennem lévő űrt, a gyógyulást csakis belülről
adhatom meg önmagamnak.
Ekkoriban kezdődött a kapcsolatom egy David nevű férfival,
akivel hat éve együtt dolgoztunk az étteremben. Egy éven belül
New Yorkba költöztünk. A költözés tette lehetővé, hogy
távolságot tartsak a családomtól, és jobban megvizsgálhassam a
gyerekkoromat és azt, hogy a gyerekkorom történései hogyan
hatnak a felnőtt életemre. Mivel a Davidhez fűződő kapocs
szorosabb volt bármely korábbi kapcsolatomnál, az anyasebem
szinte lüktetni kezdett. Háromszögekről kezdtem álmodni: David
más nőt választott helyettem, vagy éppen anyám is szerepelt az
álmomban, és megpróbált szétválasztani vagy szembefordítani
minket egymással.
Egy este egy klubban voltunk, és a társaság egyik nőtagja
nyíltan flörtölni kezdett Daviddel az orrom előtt, ő pedig nem
állította le, nem mondta neki, hogy hagyja abba. Hazafelé menet
teljesen kiborultam, és teli torokból üvöltöttem vele. Felbőszített,
hogy egy szót sem szólt, mintha ott sem lettem volna. Davidnek
fogalma sem volt arról, hogy a határállítás elmaradása milyen
triggerként hat rám: felidézte bennem az elhagyatottság intenzív
érzését. Akkor még nem kapcsoltam ezt össze az anyámmal.
Aznap éjjel kibeszéltük, és azt mondtam neki, hogy én akarok
lenni a legfontosabb ember számára. Nagyon nehéz volt ezt
kimondanom, de úgy éreztem, az életem múlik rajta. Ő rám
nézett, és azt mondta: „Te vagy számomra a legfontosabb
ember.” Akkor valami átkapcsolt bennem, és megértettem a
szavait. Hihetetlen megkönnyebbülés öntött el, és egyúttal mély
gyász kerített hatalmába. Később, amikor David már elaludt,
felkeltem, és kimentem a fürdőszobába. Hosszan vizsgáltam
magam a tükörben, fürkésztem az arcom a halvány fényben, és
próbáltam rájönni, mi zajlik bennem. Miről beszél valójában ez a
pusztító érzés?

MELYEK AZ ANYASEB JELEI?

MIÉRT OLYAN NEHEZEN ÉSZREVEHETŐK?
ÉS HA ÉSZREVESSZÜK,
MIÉRT ÁLLUNK ELLEN NEKIK?

Mivel az anyaseb valamilyen mértékben az életünk minden

területén jelen van, ha felismerjük a jeleit az egyik területen,
máshol is áttörést és tudatosságot tapasztalhatunk. Az anyaseb
jeleit nők generációi társították tévesen más lehetséges okokkal,
amelyek kevésbé tűntek ijesztőknek, így soha nem jutottak el
valójában a probléma gyökeréig. Az a baj, hogy amíg nem
érünk el a fájdalom kiindulópontjáig, addig újra és újra
ismétlődnek a nehézségeink, elkísérnek az új munkahelyünkre,
új párkapcsolatunkba és így tovább.

Ismerjük fel a leggyakoribb mintázatokat!

Vannak olyan tünetek, amelyekről a felszínen nem látszik, hogy

bármi közük lenne az anyánkhoz. Elképzelhető, hogy
tapasztalataink ellenére is azt gondoljuk, hogy harmonikus a
kapcsolatunk az anyánkkal.

• Nehéz érzelmek elkerülése. Állandó kényszeres

derűlátás.
• Az érzéseink eltompítása (tudatmódosító szerek,
közösségi média, vásárlás stb. eszközével).
• Az adott szituációhoz képest aránytalanul heves
érzelmek megélése.
• Ismétlődő mintázatok, amelyek soha nincsenek
megnyugtatóan lezárva.
• Időnként egyik pillanatról a másikra ránk támad a
tehetetlenség, védtelenség vagy kétségbeesés érzése.
Hirtelen kislánynak érezzük magunkat.
• Feltűnő a kontraszt a kifelé mutatott életünk és belső
valóságunk között.
• A szélsőségesség bármilyen formája, például a habzsolás
és a megvonás váltakozása (legyen az étel, testedzés,
 szerfogyasztás, szex stb.).
• Félelem az elhagyatottságtól (baráti vagy
párkapcsolatokban, illetve szülőként).
• Félelem a személyes terünk megsértésétől
(távolságtartás igénye).
• Elengedési nehézségek, félelem a búcsútól.
• Félelem attól, hogy az érzelmeink feldúlják a belső
világunkat, ha nem nyomjuk el őket.
• Önszabotázs a célegyenesben, illetve az áttörés előtt.
• Véget nem érő negatív belső monológ.
• Önzésnek tekintjük, ha szem előtt tartjuk a saját
érdekeinket.
• Örökös elégedetlenség önmagunkkal.
• Önmagunk másokhoz hasonlítgatása.
• Meghunyászkodás, túlzott szolgálatkészség.
• Folyamatos vágy az elismerésre; minden visszautasítás
mélyen megrendít és kibillent minket az
egyensúlyunkból.
• Függőségek (vásárlás, szerhasználat, internet stb.).
• Depresszió (lehangoltság, reménytelenség, üresség
érzése).
• Szorongás.
• Táplálkozási zavarok (az étkezéssel, a testünkkel és az
önképünkkel kapcsolatos nehézségek).
• A szexualitásunkhoz köthető szégyenérzet.
 • Az önfeláldozást erénynek érezzük.
• Az emberek jellemzően nem tartják tiszteletben a
határainkat és az időnket.
• Mindig ugyanolyan partnert választunk, aki előbb-utóbb
méltatlanul bánik velünk.
• Attól érezzük jó embernek magunkat, ha eltűrjük, hogy
rosszul bánnak velünk.
• Kisebb-nagyobb mértékű megszállottság, megrögzött
reménykedés: „Ez az, amitől majd minden rendbe jön!”
• A női békefenntartó szerep: konfliktusok megelőzése és
elsimítása, elsődleges cél, hogy ne legyen konfliktus.
• Elemzésbe, gondolkodásba menekülés, amikor
cselekedni kellene.

Vannak olyan tünetek is, amelyek látványosabban

kapcsolódnak anyánkhoz.

• Félelem attól, hogy túlszárnyaljuk anyánkat: gyakori a

félelem attól, hogy felülmúljuk az anyánk eredményeit
és ettől kapcsolatunk helyrehozhatatlanul elromlik. A
lojalitásunk és a kapcsolatunk harmóniája
szempontjából biztonságosabbnak tűnik a
célkitűzéseink megnyirbálása.
• Lehangoltság lesz úrrá rajtunk, miután anyánkkal
találkozunk: ez annak a jele, hogy anyánkkal mérgező
dinamika működik köztünk, de ezt még nem
tudatosítottuk magunkban.
• Úgy érezzük, anyánk kedvére kell tennünk, de soha nem
lehetünk elég jók ebben: olyan, mintha anyánk
semminek sem örülne, de mégis olyan érzésünk van,
hogy a jövőben egyszer majd minden rendbe jön. A
remény hal meg utoljára.
• Önkontroll anyánk jelenlétében: egész kicsire húzzuk
össze magunkat, nehogy megbántsuk, fenyegessük vagy
felbosszantsuk őt. Ennek egyik formája lehet, hogy nem
fejezzük ki a saját véleményünket, hanem inkább
bólintunk, hogy elkerüljük a konfliktust.
• Dühösek vagyunk anyánkra, de semmit nem kezdünk
ezzel.
• Messzire költözünk anyánktól, hátha ez megold minden
problémát.
• Néha átsuhan az agyunkon a gondolat: „Majd könnyebb
lesz, ha meghal”, vagy „A halála után majd azt csinálok,
amit akarok”.
• Túl sok érzelmi munkát fektetünk a kapcsolatba: nagy
tehernek érezzük anyánk igényeit, de attól félünk,
elárulnánk őt, ha meghúznánk a határokat.
• Attól tartunk, hogy ha őszintén beszélnénk az
érzéseinkről, akkor véget érne a kapcsolatunk.
• Hálátlannak tartanánk magunkat, ha elismernénk, hogy
fájdalmas érzelmeket is táplálunk anyánk felé.
• Anyánk gyámoltalan, folyamatosan támogatásra szorul.
• Kerüljük az anyánkat.
 Anyánk csak akkor keres minket, amikor szüksége van
•
valamire.
• Anyánk pletykálkodik, vagy túl sokat foglalkozik olyan
emberekkel, akiket nem is ismer közelről.
• Felelősséget érzünk anyánk jólléte iránt. Ha anyagi
nehézségei vagy párkapcsolati problémái vannak, úgy
érezzük, hogy nekünk kellene az adott gondot
megoldanunk.
• Az anyánk azt hangoztatja, hogy mi vagyunk a kedvence
vagy a legjobb barátja, minket szeret legjobban a
világon – vagy néha éppen ellenkezőleg, soha nem
vagyunk elég jók neki.
• Anyánk gyakran kritizál, gúnyol minket.
• Lekicsinyli, kineveti az érzéseinket és tapasztalatainkat.
• Hideg ellenségességgel, zárkózottsággal, keserűséggel
vagy féltékenységgel fogadja, ha őszintén kifejezzük
érzelmeinket.
• Úgy érezzük, anyánk féltékeny ránk.
• Az az érzésünk, hogy „meglesz a böjtje” annak, ha nem
játsszuk el a kötelességtudó lány szerepét.
• Az az érzésünk, hogy anyánk fegyverként használja az
anyai szerepét velünk szemben, ha nem úgy cselekszünk
vagy beszélünk, ahogyan ő elvárná.
• Anyánk kommunikációja érzelmileg ragályos: rábírja az
embereket, hogy találgassanak és tojástáncot járjanak,
egyenes, tiszteletteljes kommunikáció helyett.
 Anyánk kiszámíthatatlan: nem tudjuk, mikor milyen
•
hangulatban találjuk, emiatt folyamatos
készenlétben vagyunk.
• Azon vesszük észre magunkat, hogy romantikus
köntösbe bújtatjuk anyánk kellemetlen viselkedését,
mondván: „ő már csak ilyen”.

AZ ANYASEB MŰKÖDÉSE

Előtörhetnek olyan élmények és mintázatok, amelyeknek a

tartalma változó lehet, és előfordulhat, hogy nem is tudjuk,
honnan erednek.

• Triggerek és érzelmi emlékbetörések: A társas helyzetek

időnként erőteljes, aránytalanul heves érzelmi
reakciókat válthatnak ki belőlünk.
• Negatív belső monológ: Szigorú belső kritikus, ami
valójában anyánk hangjának internalizálása.
• Kimerültség és gyengeség: nem egyszerű fizikai
fáradtság, hanem mélységes érzelmi agyonhajszoltság.
• Stresszreakciók: küzdelem, menekülés és lefagyás. Ezek
a reakciók erőteljes testi tünetekkel járnak együtt,
például szapora szívveréssel és izzadó tenyérrel.
• Túlterheltség: Minden túl soknak tűnik, nincs elegendő
idő és tér a pihenésre és az elcsendesedésre, mert
folytonos rohanás az élet.
 Nagy terhek nyomják a vállunkat: Úgy érezzük, minden
•
rajtunk múlik, és egyedül mi tudunk mindent
elintézni, beszűkült és korlátokkal teli az életünk.
• Rabszolgának érezzük magunkat: Úgy érezzük, a
körülményeink és/vagy a kapcsolataink rabjai vagyunk,
és képtelenek vagyunk kiszabadulni ebből a helyzetből.
• Küzdelem az életben maradásért: Az az érzésünk, hogy
csak akkor lehetünk biztonságban és akkor
irányíthatjuk az életünket, ha mindig ugrásra készen
állunk. Úgy érezzük, hogy valami baj történhet, ha
igazán ellazulunk.

Az önszabotázs és az anyaseb között szoros kapcsolat áll fenn.

Az önszabotázs az a jelenség, hogy ugyan van valamilyen
vágyunk vagy kitűzött célunk, de öntudatlanul akadályokat
gördítünk annak a célnak vagy vágynak az elérése elé.
Előfordulhat, hogy az önszabotázs mintázata semmilyen
látványos összefüggést nem mutat az anyánkkal.
Az önszabotázs sok esetben a biztonság, a kényelem és az
ismerős környezet fenntartását szolgálja. Ha mindig is
akadályoztak, büntettek vagy megszégyenítettek a saját
személyiségünk, a szükségleteink vagy a vágyaink miatt, akkor
felnőttként mi magunk fogunk megálljt parancsolni a
fejlődésünknek vagy karrierünknek, hogy nehogy ugyanaz
történjen velünk, mint gyerekkorunkban. Ennek nagy része
nem tudatosul bennünk; a belső gyermek megoldatlan
félelmeiből fakad, az énünk lehasadt tudati részéből: nagyon is
valós fenyegetést jelent, ha érzelmileg elhanyagolnak minket, és
ezt mindenáron meg szeretnénk akadályozni.
Néhány nőben a nagyság, a láthatóság és az erő öntudatlanul
az anyjával szembeni árulás érzését kelti, és úgy próbálnak
megszabadulni ettől a bűntudattól, hogy inkább ellehetetlenítik a
saját érvényesülésüket.
Az anyaseb és az önszabotázs közti kapcsolat meglehetősen
összetett. A mintázat már a korai fejlődés során kialakul, és
éppen ettől olyan alattomos. A gyerekek az életben maradás
érdekében ösztönösen, minden erejükkel az anyjuk elismerését
keresik.
Ez a mintázat még felnőtt nőként is működhet bennünk
észrevétlenül. Még mindig úgy érezhetjük, hogy a mi
boldogságunk anyánk boldogságától függ. Anyánk
boldogtalanságát látva bűntudatunk támadhat a saját
sikerességünk miatt. Ez különösen azoknál a nőknél gyakori,
akiket gyerekkorukban szülőszerepbe kényszerítettek (azaz
amikor a lányt az anyja a saját sebzett belső gyermeke
pótanyjaként használja).
Az önszabotázst alkalmazhattuk túlélési stratégiaként,
nehogy anyánk elhagyjon vagy visszautasítson minket. A
patriarchális kultúra pedig ezt erősíti.
Tudat alatt azt gondolhatjuk, hogy nem lehetünk tökéletesen
boldogok vagy sikeresek, ha anyánk magányos, szomorú,
nyugtalan, keserű, féltékeny stb. Ez a bennünk élő gyermek
szemszöge, aki még mindig úgy gondolja, hogy az életben
maradása az anyja jóllététől függ.
 Kulcsfontosságú, hogy megismerjük az anyaseb jeleit, tüneteit
és dinamikáját, mert csak így teremthetjük meg és tarthatjuk
fenn a belső biztonságunkat. Ez az első lépés önmagunk
gyógyításához, az átalakuláshoz vezető úton.
Az önmagunkban és a kapcsolatainkban jelen lévő
dinamikák egyre növekvő tudatosítása és tisztánlátása
felszabadítólag hat ránk, így kevésbé leszünk a mérgező
dinamikák rabjai. Úgy nyerhetjük vissza személyes erőnket,
hogy tudatosítjuk magunkban a tudattalanunk tartalmát.

SEGÍTŐ KÉRDÉSEK

1. Kislánykoromban milyen helyzetekben dicsért meg, ismert el,

jutalmazott anyám, illetve mit viszonzott szeretettel?
2. Milyen helyzetekben szembesültem anyám részéről kisebb
vagy nagyobb fokú visszautasítással, ellenségességgel, hideg
elzárkózással, rosszindulattal, féltékenységgel vagy
keserűséggel?
3. Milyen aktuális vagy régóta fennálló, jelentős kihívással
küzdök? Milyen viszonyban áll ez a korai gyerekkoromat
jellemző dinamikával? Milyen, már a gyerekkoromból ismerős
fájdalmas érzés fog el ezzel kapcsolatban?
 7

AZ ANYAI VÉRVONAL
TERHELTSÉGÉNEK MEGSZAKÍTÁSA:
ÖNÁLLÓSÁGUNK ÁRA

„Nőnek nem születünk, hanem azzá tesznek minket.

Ebben a folyamatban a saját emberségünket veszítjük el.
Hol ennek, hol annak a szimbólumává válunk:
az ősanya, a világ szajhája, de soha nem lehetünk önmagunk,
mert az tilos .”[23]

A D

A New Yorkban töltött első évben anyám olyan tulajdonságait

fedeztem fel, amelyeket korábban nem vettem észre. A földrajzi
távolság, és az, hogy Daviddel egyre meghittebb, mélyebb lett a
kapcsolatom, lassan megvilágította, hogyan idealizáltam
anyámat az életem nagy részében: nagylelkűnek, kedvesnek,
önzetlennek hittem, miközben a legtöbb beszélgetésünkben,
amelyet fel tudtam idézni, az apámról vagy más családtagokról
pletykált vagy panaszkodott. Amikor beszéltünk, szégyelltem
magam a vonal másik végén, és idővel egyre jobban rettegtem a
hívásaitól. Soha nem beszéltünk tíz percnél tovább, és mindig
csak felületes témákat érintettünk. Végighallgattam a
beszámolóját a pletykákról és hírekről, de ha utána egy-két
mondatot mondtam neki a saját életemről, ő rendre letette a
telefont, mondván, nem ér rá. Mély gyász öntött el, amikor
tudatosult bennem, hogy ez mindig is így volt, csak én nem
vettem észre. A kitartó és következetes terápiás munkának
köszönhetően (amely ekkor már csaknem egy évtizede tartott)
öntudatosabb lettem, egyre bátrabban hittem önmagamban, és
egyre tisztábban láttam a családom hibás működéséből fakadó
dinamikát.
A gyermekkori traumák túlélői között nagyon gyakori
jelenség, hogy sokáig kerülik, sőt tagadják a fájdalmas
élményeiket és szörnyű emlékeiket – én is így tettem. Egyre
jobban láttam a családom hibás működését, de mégis csendben
tűrtem, mert könnyebb volt az életem aktuális ügyeivel
foglalkozni. Még nem álltam készen rá, hogy szétszaggassam a
gyerekkori biztonságérzetemet szolgáló pozitív kerettörténetet,
bár lényem egy része tisztában volt vele, hogy ez is az önismereti
utam elengedhetetlen része kell, hogy legyen.
Ahogy az életem különböző területein egyre inkább magamra
találtam, felébredt bennem a vágy, hogy anyámhoz fűződő
kapcsolatom is hasonlóképpen hiteles legyen. Az anyámmal való
fájdalmasan mérgező és korlátozó viszonyrendszer egyre inkább
szöges ellentétben állt az életem más területein kialakított
értékrenddel, amelyet a terapeutámmal, Nicole-lal való
kapcsolódásom alapján építettem ki. Elkezdtem megtanulni,
milyen, amikor magam gondoskodom önálló, független életemről.
Nicole mindig következetesen tiszteletben tartotta a
meglátásaimat, bátorított, és érdeklődéssel hallgatta
gondolataimat és felismeréseimet, még akkor is, ha azok nagyon
eltértek az övéitől. Lelkesen fogadta minden sikeremet, ahogy
erősödtem, önállósodtam, mert örömét lelte abban, hogy látta:
tőle függetlenül jól érzem magam.
Kilenc hónapja dolgoztam felszolgálóként New Yorkban,
amikor felvettek a Cornell Egyetemre kutatónak. Nagyon
örültem, hogy lesz végre egészségbiztosításom és rendszeres, fix
fizetésem. Alig vártam, hogy felhívjam anyámat, és elújságoljam
neki. Olyan izgatott voltam, hogy beszélni is alig tudtam. Anyám
hosszan hallgatott, aztán színtelen hangon csak ennyit mondott:
„Hát ez nagyon jó, gratulálok”, aztán azt mondta, hogy most
mennie kell, és letette a telefont. Meglepődtem, dühös lettem,
nagyon bántott, hogy még egy pár percig sem képes örülni az
örömömnek.
Nagyjából egy hónap múlva jutottam el a fordulópontig.
Anyám telefonbeszélgetés közben megkérdezte, milyen az új
munkahelyem. Mondtam, hogy szuper, és elkezdtem mesélni a
munkatársaimról. Erre ő csak annyit mondott gőgösen, hogy
„épp olyan vagy, mint én, úgyhogy minden rendben lesz”. Másnap
reggel, amikor feljöttem a metróból, éreztem, ahogy elönt a düh
és felháborodás a fülemben visszhangzó szavaitól: „épp olyan
vagy, mint én, úgyhogy minden rendben lesz”.
A következő két hétben ezen gondolkodtam. Sokkal tisztábban
átláttam, milyen mérgező az anyámmal való kapcsolatom, és
eljutottam odáig, hogy nekem ebből elég. Szemtől szembe
akartam kimondani, úgy akartam megváltoztatni a köztünk lévő
dinamikát, hogy észrevegyen, de ne zárkózzon el tőlem. Többé
már nem akartam a jó kislánya, a kiskutyája, a puha takarója
lenni. Olyan kapcsolatot akartam, ami engem is táplál.
Soha nem felejtem a telefonhívás előtti pillanatot. Aprócska
lakásom hálószobájában ültem, kezemben a mobilommal,
előttem a jegyzetem, amibe összeírtam, hogy mit akarok mondani
neki. Mielőtt hazatelefonáltam, az univerzum segítségéért
fohászkodtam, mert tudtam, hogy amire készülök, az
felrobbantja a családunkban ketyegő időzített bombát – de nekem
pontosan erre volt szükségem a lelki épségem érdekében. Amikor
anyám felvette a telefont, megkérdeztem tőle, hogy ráér-e, mert
beszélni akarok vele egy megjegyzéséről, amivel megbántott: „épp
olyan vagy, mint én, úgyhogy minden rendben lesz”. Elmondtam
neki, hogy ezzel feldühített, mert ezzel is kimondta, mennyire
nem tekintett különálló személyiségnek egész életemben. Azt a
régóta fennálló mintázatot jelképezte, hogy engem csak
önmagához viszonyítva lát, és nem külön egyénként.
– Úgy éreztem, hogy ellopod a sikereimet azzal, hogy mindig
azt mondod, hogy azért vagyok sikeres, mert hasonlítok rád –
mondtam neki. – Saját magamra szeretnék büszke lenni, nem a
tükörképedre. Tudom, hogy nem direkt csinálod, azért nem
beszéltem eddig róla. De tudnod kell, hogy ezzel fájdalmat okozol.
Szeretnék jóban lenni veled, de ehhez meg kell változtatnunk
bizonyos dolgokat.
Egy pillanatig hallgatott, aztán azt mondta:
– Szerintem ezt inkább csak belemagyarázod. Igenis különálló
személyként tekintek rád. Majd figyelni fogok rá, hogyan
fogalmazok. – Ezt kínos csend követte, majd így folytatta: – Most
mennem kell. Hosszú napom volt, fáradt vagyok.
Másnap reggel kaptam tőle egy bocsánatkérő e-mailt,
amelyben leírta, hogy mennyire boldoggá teszi, hogy milyen
egyéniség vagyok, és sajnálja, hogy akaratlanul megbántott.
Megdöbbentem. Talán rosszul mértem fel őt! Ám az első e-mailt
újabbak követték, védekező és vádló hangnemben. Visszatolta
rám a felelősséget, és egyre abszurdabb elméleteket gyártott, ami
nagyon felháborított.
Ezt több hónapnyi intenzív e-mailezés követte. Azt hajtogatta,
hogy milyen ellenségesen viselkedem, pedig ő szeret engem.
Egyszer sem kérdezte, hogy miért érzek így. Alaptalan
támadásnak és vádaskodásnak érzékelte a saját érzelmeim
kifejezését. Én pedig bizonygattam, hogy szeretem őt, és
szeretném, ha jobb lenne a kapcsolatunk. Hogy nem akartam
hibáztatni őt, és tudom, hogy nem szándékosan teszi ezt velem.
Próbáltam megtalálni az egyensúlyt: megértő legyek vele, hiszen
elszomorítja, amit mondtam, de közben mégis kifejezzem
asszertíven a saját érzéseimhez és benyomásaimhoz való
jogomat. Már nem éreztem bűntudatot, és nem nyeltem tovább
csendben, ahogyan régen. Telt-múlt az idő, de én nem vettem át
az ő narratíváját, hanem kitartottam a saját élményeim mellett,
az ő bánata pedig dühbe csapott át. Szememre hányta, hogy
bármit tesz vagy mond, az mindig csak rossz lehet. Zátonyra
futott kapcsolataimat és más sikertelen kezdeményezéseimet
mind a tökéletlenségem bizonyítékaként értékelte.
 Ez a levelezés olyan érzelmi hullámvasutat generált, amilyet
korábban el sem tudtam képzelni. Úgy éreztem, hogy teljesen más
nyelvet beszélünk. Akárhogy igyekeztem kifejezni a jó
szándékomat, együttérzésbe és szelíd megfogalmazásba
csomagolni a saját érzéseimet, mit sem ért. Hosszú órákat
töltöttem a terápián azzal, hogyan tudom átgondoltan és
tapintatosan kifejezni magam, hogyan kommunikáljak
tisztelettudóan, együttérzőn, őszintén. Nem változott semmi.
Anyám mindig szárazon, elutasítóan köszönt el: Szervusz,
Bethany.
Anyám dühe egyre nőtt. Mélyen megdöbbentett, hogy az
energiáiban nem jelent meg az anyaság, esze ágában sem volt
felelősséget vállalni, nem volt kíváncsi a szempontjaimra, meg
sem próbálta megérteni, nem vágyott kölcsönösségre. Az első
bocsánatkérő e-mail után fegyvert rántott, és úgy tűnt, nem
nyugszik, amíg ki nem csinál engem, mintha az élete múlna azon,
hogy felszámolja az övétől eltérő látásmódomat és a
különállásomat. Láthatóan nagyon feldühítette, hogy nem állok
vissza a sorba, és nem leszek többé a jó kislánya, hogy elég
szabadnak érzem magam ahhoz, hogy szembesítsem azzal,
hogyan hagyott cserben. Hogy nem helyezem az ő érzéseit a
magamé elé, sőt egyenrangúként képviselem önmagam. Új
befejezést talált az e-mailjeinek: „Nincs lányom”.
Fizikailag is rosszul lettem, mintha a nap huszonnégy
órájában máglyán égetnének: kiugró adrenalincsúcsok és több
napig húzódó bénító gyász időszakai váltogatták egymást. Sokkal
rosszabb volt a reakciója, mint amire számítottam, sikerült
elbizonytalanítania. Nagyon kibillentett az egyensúlyomból az az
érzés, hogy az anyám nyíltan manipulál, kiforgatja a szavaimat,
és megszégyenít. Éreztem rajta a kárörömöt a gyerekes
megjegyzéseiből. A legrosszabb a tehetetlenség érzése volt: hiába
próbáltam kifejezni felé, hogy jó szándék vezérel, ő nem akarta
észrevenni.
Hálát adok az égnek, hogy Nicole és David szilárdan álltak
mellettem, és támogattak, amíg ez az egész zajlott. Dolgoztam,
edzésre jártam, és heti egyszer telefonos terápiás ülésen vettem
részt, de amúgy ki sem mozdultam otthonról. Tudatosan meg
akartam tapasztalni a szenvedést, amit ez okozott, jelen lenni, és
figyelni, hogy mit érzek. Egy szörnyű napon az anyám küldött egy
e-mailt, amiben azt írta, hogy valami nem stimmel velem, és
idegen vagyok számára. Sírva mentem haza a munkából.
Elképesztő volt, hogy anyám mennyire nem hajlandó magába
nézni, és nem vállal felelősséget, sőt: engem kiált ki patológiás
esetnek, hogy védje magát. Arra fókuszált, hogy mi a baj velem.
Több hónapig tartott ez az indulatos levelezés, amelyben végig
hibáztatott, megszégyenített, dühös és bántó mondatok célpontja
voltam. Egy idő után nem válaszoltam az e-mailjeire. Miután nem
írtam neki, anyám más módon igyekezett a közelembe férkőzni.
Az aggodalom fátylába burkolva értesített róla, hogy
végigolvasta az összes naplómat, amit még mindig az ő
pincéjében tartottam. Ez teljesen kiborított. Azonnal autóba
ültem, és sok órát vezettem, hogy visszaszerezzem a naplóimat.
Ezt követően is keresett, annak ellenére, hogy megkértem rá,
hagyjon békén. Minél tovább nem válaszoltam, annál
szélsőségesebbé vált a kommunikációja. Megfenyegetett, hogy
beállít a lakásomra, ha nem állok vele szóba. Elkezdte a
terapeutámat hibáztatni a kettőnk közti törésért, és arról próbált
meggyőzni, hogy Nicole tevékenysége agymosás. Úgy tűnt,
mintha azt képzelné, egy terapeuta fondorlatainak áldozatává
váltam, ő pedig a gyermeke megmentéséért eltökélten küzdő
anya. Ez a téves következtetés éles kontrasztban állt azzal a
ténnyel, hogy még soha életemben nem voltam ilyen sikeres,
stabil és elégedett. Azzal is fenyegetett, hogy bejön a
munkahelyemre, ha nem írok választ az e-mailjeire.
Visszatekintve ez a folyamat az anyai vonal megtörése volt,
mert a lelki fejlődésemhez szükség volt arra, hogy megszakítsam
a kapcsolatunk mérgező dinamikáját. Biztos van, akinél az efféle
törés végül elvezet egy egészségesebb anya-lánya kapcsolathoz,
de a súlyosan diszfunkciós családokban végleges szakítás is lehet
belőle. Az ilyen családi rendszer nem képes befogadni a
megerősödött lányt, aki képes kifejezni egyet nem értését és elég
értékesnek érzi magát ahhoz, hogy felemelje a szavát, többé ne
vegye magára mások feladatait, ne húzza meg magát a sarokban,
saját teret követeljen magának, és szem előtt tartsa a saját
jóllétét. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy anyámat megrémíti a
fejlődésem, amely az évtizedes belső munkán alapuló
önmegvalósítás egészséges formája volt.
A családom a felnőtt gyermek valós érzelmeinek elnyomását
hőstettként, a szeretet megnyilvánulásaként, könyörületességként
értékelte. Az a tény, hogy nem voltam hajlandó elfojtani a
fájdalmamat, ahogyan anyám tette a saját anyjával szemben,
égbekiáltó árulásnak minősült, különösen azért, mert szoros
kapcsolatban álltam egy másik nővel, a terapeutámmal, akit
anyám egyre inkább a bosszúm eszközének tekintett. Nyíltan és
burkoltan is igyekezett démonizálni Nicole tudatosságát, és úgy
feltüntetni, mintha befolyásolni próbálna, és ártana nekem.
Meggyőződésem, hogy amilyen szélsőséges és zavart volt ez a
képzete, anyám a legkevésbé sem volt tudatában a saját lelki
motivációinak és szándékainak.
Mégis úgy éreztem, hogy a felém áradó nyers harag az anyai
vonal megtörése ellen irányult, mert nem követtem a régi
parancsot: „Tedd magadévá anyád szenvedését, és egyszer majd a
lányod is ugyanígy fog cselekedni érted.” A törést azzal okoztam,
hogy tiszteletteljesen kinyilvánítottam a magam igazát, és azt
kértem tőle, hogy közösen alakítsunk ki egy új, egészségesebb
dinamikát. Nem tudhattam előre, hogy megszegem a
kapcsolatunkat és az anyai örökséget vezérlő kimondatlan
szerződést. Úgy tűnt, mintha anyám a megértésért tett
fáradozásaimat az ő befolyásolására vagy bűntudatkeltésére tett
aljas próbálkozásoknak ítélné. Elviselhetetlen volt számára, hogy
nem hátrálok meg, és kitartok a saját megéléseim igaza mellett,
és végül letépte a fedelet a régóta halmozódó feldolgozatlan
traumája ládájáról. Megértettem, hogy a szélsőséges
magatartása az anyai vérvonalunkon végigvonuló, régóta
hordozott, feldolgozatlan anyasebből fakad. Kerestem a jeleket,
és lassan kirajzolódtak előttem. A kirakós darabjai kezdtek
összeállni, miközben a kapcsolatunk fonata egyre bomlott.
Az egészségesebbé váló, megerősödő nőket egy mérgező családi
közegben gyakran fenyegetésként érzékelik. Minél hibásabban
működik a család, minél kevésbé tolerálja az individuális
törekvéseket, annál inkább igyekszik elérni, hogy a nő
megkérdőjelezze önmagát, és bűntudatot érezzen. Ez pedig
számos konfliktusba és tragédiába torkollhat.
Sok anya nem továbbítja az anyasebet a lányának
ugyanolyan mértékben, ahogyan ő örökölte, ám ez nem jelenti
azt, hogy nincs köztük konfliktus. Sőt az anyjuknál
egészségesebb lányok olykor könnyebben vállalnak konfliktust
a saját érdekük, fejlődésük szolgálatában, ami az anyjuknak
idegen és ijesztő lehet.
Az anya-lánya kapcsolat egyik legnehezebb tapasztalata,
amikor az anya öntudatlanul törekszik rá, hogy a lánya minél
jelentéktelenebb maradjon. A lánynak különösen fájdalmas,
hogy édesanyja a saját sebzettségéből fakadóan egyéni
veszteségként könyveli el az ő fejlődését. Ez azonban nem
személyes és egyéni szintű probléma, sokkal inkább egy fel nem
dolgozott intergenerációs trauma okozta tragédia, amely abból
ered, hogy a nőket lenézik a patriarchális társadalomban.
Mindannyian arra vágyunk, hogy valódi egyéniségünkért és
önmagunkért ismerjenek el és szeressenek minket. Ez alapvető
emberi igény. Ahhoz, hogy önmagunk lehessünk, el kell
fogadnunk, hogy rendetlenek, hevesek, asszertívek és
bonyolultak is tudunk lenni – a patriarchális szemlélet szerint
ugyanakkor éppen ezek a tulajdonságok taszítóak egy nőben.
 Kultúránk a történelem során nem tűrte, hogy a nőt
egyéniségként kezeljék.
A patriarchális szemlélet szerint a tökéletes nő szívélyes,
szolgálatkész, konfliktuskerülő, kiszolgálja érzelmileg a
környezetét, és eltűri a rossz bánásmódot. Az anyák bizonyos
mértékig tudattalanul továbbadják lányaiknak ezeket az
üzeneteket, amivel hamis énalkotására ösztönzik őket. Pedig
minden generáció a valódiság vágyával jön világra. Minden
egyes újabb generációval gyengül a patriarchális rendszer és
egyre fokozódik a nők vágya az önállóságra; napjainkban pedig
már-már elengedhetetlen, hogy mindez sürgősen valóra váljon.

VÁGY A VALÓDISÁGRA ÉS VÁGY AZ ANYÁRA

A patriarchális rendszerben felnőtt nőkként úgy érezhetjük,

hogy a vágy, hogy önmagunk lehessünk, ellentétes a vággyal,
hogy az édesanyánk gondoskodjon rólunk, és ezért
választanunk kell a kettő között. Ebből pedig egyértelműen az
következik, hogy önmegvalósításunk mértéke függ attól, hogy
az édesanyánk mennyire fogadja el a patriarchális értékeket és
várja el tőlünk, hogy a kiegyensúlyozott anya-lánya kapcsolat
érdekében mi is ezek szerint éljük.
A valódi önmagunkká válás gyakran együtt jár az anyai ág
bizonyos fokú sérülésével.
A spektrum egyik végén az áll, hogy bár az egészségesebbé
váló anya-lánya kapcsolat kialakítása során bekövetkező
repedés konfliktust okoz, végső soron a kötődés megerősítését
és valódibbá válását szolgálja. A spektrum másik végén pedig,
ahol a betegebb, abuzívabb anya-lánya kapcsolatok
helyezkednek el, a repedés olyan triggerként hat a gyógyulatlan
sebeket hordozó anyában, hogy az teljesen szembefordul vagy
elidegenedik a lányától. Sajnos vannak olyan esetek is, amikor a
lánynak nincs más választása: az érzelmi jólléte érdekében
határozatlan ideig távolságot kell tartania az anyjától. Ebben az
esetben az anya a szeparációt fenyegetésként, személyes
támadásként élheti meg, illetve az egyénisége
visszautasításaként is érzékelheti. Nagyon fájdalmas azt
tapasztalni, hogy a saját erőnkre ébredésünk és személyes
fejlődésünk vágyát anyánk halálos fenyegetésként kezeli. Ez
ékes példája annak a pusztító csapásnak, amit a patriarchális
rendszer mér az anya-lánya kapcsolatokra.
„Nem lehetek boldog, ha az anyám boldogtalan.” Éreztünk
már így?
Általában ez a meggyőződés abból táplálkozik, hogy
részvétet érzünk a patriarchális elvárások ellen küzdő
édesanyánk iránt és fájdalommal tölt el minket a szenvedése.
Ám ha feláldozzuk a saját boldogságunkat az anyánkért, akkor
megakadályozzuk az anyai águnkban keletkezett sebek
gyógyulását. Így sem az anya, sem a lánya nem tudnak
továbblépni. Hiába erőlködünk, nem tudjuk meggyógyítani
anyánkat, és nem láthatjuk át helyette a helyzetet. Gyászolnunk
kell önmagunkért és az anyai örökségünkért. Ez a gyász pedig
hihetetlenül felszabadító.
 A gyász minden egyes szakaszában újra egyesülhetünk énünk
egy-egy darabjával, amelyekről azért mondtunk le, hogy a
családunk elfogadjon.
Az egészségtelen rendszereket meg kell szüntetni annak
érdekében, hogy egészségesebb, magasabb szintű egyensúly
jöhessen létre. Ellentmondásnak tűnik, mégis igaz: csakis a
patriarchális értékek lebontásával gyógyíthatjuk meg az anyai
vérvonalunkat, nem pedig úgy, hogy a felszíni béke fenntartása
érdekében továbbra is cinkosként szolgáljuk a patriarchális
mintázatokat. Nagy bátorságra és kitartásra van szükség, hogy
ne engedelmeskedjünk a családi rendszerünkben
hagyományokkal rendelkező patriarchális mintáknak.
Valódi individuumokká kell válnunk és saját értékeinket le kell
választanunk azokról az értékekről, amelyek a patriarchális
normáknak való megfelelést szolgálják.
A nőknek hagyományosan azt tanítják, hogy nemes dolog
más emberek szenvedését cipelni, hogy kötelességük mások
érzelmi kiszolgálása, és bűntudatot kell érezniük, ha eltérnek
ettől a kiosztott szereptől. Ebben a kontextusban a bűntudat
nem jogos, sokkal inkább a kontroll meglétét szolgálja. A
bűntudat fenntartja anyánkkal való összefonódásunkat. Be kell
látnunk, hogy a bűntudatnak nincs valós oka. Az érzelmi
gondviselő szerepe nem a saját szerepünk, egyszerűen csak az
elnyomó rendszer öröksége. E szemlélet segítségével
megakadályozhatjuk, hogy a bűntudat vezéreljen minket.
Ha tartózkodunk az érzelmi gondviselő szerepétől, és hagyjuk,
hogy az emberek tanuljanak a leckéből, ezzel őket és magunkat is
tiszteletben tartjuk.
Mások feladatainak magunkra vállalása hozzájárul a
társadalom egyensúlyának kibillenéséhez, és megakadályozza
az embereket abban, hogy fejlődjenek, kibontakozhassanak.
Nem cipelhetjük tovább mások terheit, be kell látnunk, hogy
teljesen felesleges. Nem vállalhatjuk az érzelmi gondviselő és
lelki szemetesláda szerepét azok számára, akik nem vállalják a
saját fejlődésükhöz szükséges munka elvégzését.
Bár lehet, hogy ezt sulykolták belénk, nem kell
meggyógyítanunk az egész családunkat. Csak önmagunkat kell
meggyógyítanunk.
Ahelyett, hogy bűntudatot éreznénk azért, mert nem sikerül
meggyógyítanunk anyánkat és más családtagjainkat, biztosítsuk
magunkat arról, hogy ez nem a mi dolgunk. Ha így teszünk,
akkor függetlenné válhatunk az anyasebtől, egyúttal a
családtagjainknak is biztosítjuk, hogy rátaláljanak saját
hangjukra és végigjárhassák a maguk útját. Hatalmas
energetikai többlet származik abból, ha felismerjük a saját
értékünket: így megőrizzük az erőnket, annak ellenére, hogy
környezetünk arra törekszik, hogy elszívja tőlünk.
Saját hangunk megtalálásának ára soha nem olyan magas,
mint a hamis én fenntartásának ára.
Elképzelhető, hogy anyánk (és a családunk) részéről erős
ellenállást tapasztalunk az önmagunkká válás felé vezető
utunkon. Ellenségessé válnak, elzárkóznak tőlünk, duzzognak,
pletykálnak rólunk. A megdöbbenés hullámai az egész családi
rendszeren végigvonulhatnak. Amikor nem vesszük át
másoktól a terheiket, és elkezdjük megmutatni valódi
önmagunkat, hamar elutasításba ütközhetünk, és ez
bizonytalanná tehet minket. Ha tényleg meg szeretnénk találni
a valódi hangunkat, hinnünk kell az igazunkban és el kell
viselnünk a szenvedést, ami ezzel az úttal jár – ehhez azonban
támogatásra van szükség.
Phillip Moffitt a „Healing Your Mother (or Father) Wound”
(Az anya/apaseb gyógyulása)[24] című cikkében felsorolja az
anya által betöltött szerepeket: gondoskodó, védelmező,
felhatalmazó és kezdeményező. Moffitt szerint az anya
kezdeményezői szerepe „a legönzetlenebb mind közül, mivel a
gyermeket leválásra bátorítja, aminek eredményeképpen
elszakad tőle”. Ez a szerep azt az anyát is nagyon mélyen érinti,
akit egész életében támogattak és tiszteletben tartottak, de azok
számára szinte elképzelhetetlennek tűnik, akik nagy
fájdalmakat éltek át, és sebzettségük nem gyógyult be
megfelelően.
A patriarchális rendszer rontja az anya képességét arra,
hogy a lánya önálló személyiséggé válását kezdeményezze, mert
az anyát magát is megfosztja a saját önálló személyisége
megélésétől. Ez a lányt önszabotázsra, a fiút nőgyűlöletre
készteti, sőt a mindannyiunknak életet adó földanyával
szemben is tiszteletlenségre sarkall.
Pontosan az anyának ez a kezdeményező szerepe az, ami
bevezeti a lányát a saját életének megélésébe, ám ez csak
annyiban lehetséges, amennyiben az anya maga is szert tett a
saját kezdeményezőkészségére. Az anya és lánya közötti
egészséges különválás folyamatát nagymértékben akadályozza
a patriarchális kultúra.
Nagy baj, hogy sok nő egész életében arra vár, hogy az anyja
engedje, hogy saját, önálló, független életet élhessen, de az anya
egyszerűen képtelen ellátni ezt a feladatot.
Az anyaseb elgyászolása nagyon gyakran késik, a nők pedig
addig is anyjuk „kiszáradt kútjához” járnak vissza
megerősítésért és szeretetért, pedig ő ezt nem tudja megadni
nekik. A teljes gyászfolyamat megélése helyett a nők
hajlamosak magukat hibáztatni, ami cselekvőképtelenné teszi
őket. El kell fogadnunk, hogy anyánk nem képes olyan
inspirációs forrást nyújtani nekünk, amit ő maga nem kapott
meg soha, és tudatosan nekünk magunknak kell kezünkbe
venni a sorsunkat.
A törés valójában egyfajta fejlődés: elválunk az anyai ág
patriarchális szálaitól, megszabadulunk a patriarchális rendszer
által támogatott „anyafüggőségünktől”, és elindulunk a saját
utunkon.
Fontos szem előtt tartanunk, hogy anyánk patriarchális
programozottságának visszautasítása nem azonos anyánk
visszautasításával. Valójában csak visszaköveteljük az életünket
a személytelen korlátozó mintázatokból, amelyek évszázadokon
keresztül fogva tartották a nőket.

TEREMTSÜNK BIZTONSÁGOS TERET AZ ANYA

IRÁNTI VÁGYNAK
Felnőtt nőként is vágyunk az anyai gondoskodásra. Szívszorító
érzés, hogy ezt a vágyunkat anyánk soha nem elégítheti ki,
bármennyire is igyekszik. Fel kell ismernünk, hogy így van, és
meg kell gyászolnunk. Ez a vágyakozás magasztos és mint ilyen
tiszteletet, elismerést érdemel. Akkor válhatunk igazán jó
anyjává önmagunknak, ha teret engedünk a gyásznak. Ha nem
gyászoljuk el a gondoskodás iránti kielégítetlen vágyunkat,
akkor az öntudatlanul be fog kúszni a kapcsolatainkba, sok
feszültséget és fájdalmat okozva.
Az anyaseb gyógyulási folyamatának lényege az, hogy mi
magunk akarjuk megtalálni az életünk célját, és a saját
életerőnket.
Az anya kezdeményező szerepéről Moffitt azt állítja, hogy „a
kezdeményező erő a sámánnal, az istennővel, a mágussal, a
füvesasszonnyal társítható”. Ahogy egyre több nő gyógyítja be
az anyasebét és érvényesíti saját erejét, végre képessé válunk,
hogy mi indítsunk el bizonyos folyamatokat. És nemcsak a saját
lányunk lehetőségeit, hanem – a jelen pillanatban hatalmas
átalakuláson áteső – egész kultúránkat megváltoztathatjuk. A
mi feladatunk, hogy önmagunkban, lelkünk legmélyén
megtaláljuk azt, amit nem kaptunk meg. Ahogy az anyaseb
begyógyítása révén magunkhoz vesszük a kezdeményezést, úgy
mi is egyre jobban megtestesítjük az új világnak életet adó
istennőt.
A történelem jelen szakaszában a nők egyre erőteljesebb
hívást éreznek, hogy felemeljék a hangjukat, kimondják az
igazat, és megváltoztassák a hibás mintázatokat mindenhol,
ahol csak találkoznak vele. A „bevésődött szokásokat”
megcáfoló igazmondás a mi hatalmunk. Minél ügyesebben
tudunk nehéz beszélgetéseket kezdeményezni és kézben
tartani, annál nagyobb változást tudunk létrehozni a világban,
bárhol is legyünk. Számos belülről hibás, az élettel ellentétes
rendszer és gyakorlat vesz körül minket. Hatalmunkban áll
változtatni a megszokott renden a családunkban,
munkahelyünkön, közösségeinkben és a hazánkban is. Az
igazság kimondása, a szokásokkal való szakítás nem egyenlő az
öncélú káosz- és konfliktuskereséssel. Sokkal inkább a hibás
folyamatok megszüntetése a célunk, hogy a dolgok menetét
magasabb szintre emelhessük.
Kislányként sokan azt tanultuk, hogy ne bízzunk meg a saját
megfigyeléseinkben és megérzéseinkben. Sok családban
büntetés, megalázás, elzárkózás vagy testi megtorlás járt azért,
ha valaki kimondta az igazságot. Elképzelhető, hogy az igazság
kimondása zsigeri félelmet kelt bennünk, és ezért nem merünk
felállni és felemelni a hangunkat a változás érdekében.
Fájdalmas előtörténetünk a konfliktuskerülésre nevelt, és
megszoktuk, hogy a „nyugalmat” mindenáron tartsuk fenn,
abban bízva, hogy így a félelem is elkerülhető. Az aktuális
kihívások miatt érzett bénultságunkat akkor tudjuk majd
feloldani, ha szembenézünk ezekkel a gyermekkori félelmekkel.
Meggyőződésem, hogy korunkban a világot leghatékonyabban
átformáló vezetők azok a nők lehetnek, akik képesek rá, hogy
nehéz beszélgetéseket kezdeményezzenek.
 Ahhoz, hogy ki tudjuk mondani a bevésődött szokásokat
megtörő igazságokat, két fontos területen kell fejlődnünk:

1. Le kell mondanunk arról a törekvésünkről, hogy

mindenáron fenntartsuk a „békét”. Minél inkább
konfliktuskerülők vagyunk, annál kevésbé lehetünk
valódi önmagunk, és másoknak sem engedjük meg, hogy
önmaguk legyenek, mivel a konfliktuskezelés képessége
és valódi személyiségünk megélésének képessége között
közvetlen kapcsolat áll fenn. Ennek egyik oka, hogy
gyermekként sokan igen viharos, konfliktusos
környezetben éltünk, és megfogadtuk, hogy a
biztonságérzetünk érdekében soha nem keltünk és nem
táplálunk konfliktusokat. Ez gyermekként biztonságot
nyújthatott, azonban, ha nem lépünk túl rajta, akkor
megakadályozhat abban, hogy felnőtt nőként teljesen a
saját erőnkre ébredjünk. Akkor tudjuk elviselni a
viszonyaink megváltoztatásával és magasabb szintre
emelésével együtt járó bizonytalanságot, ha a
bensőnkben megtaláljuk a stabilitás forrását, amely
nyugalmat és vigaszt nyújt, amikor a világ megváltozik
körülöttünk.
2. Szakítanunk kell azzal az örökös vágyunkkal, hogy
kedveljenek, értsenek és elismerjenek minket.
Természetes, hogy örömet okoz, ha kedvelnek és
megértenek minket. Ám ha csak akkor vagyunk
rendben, ha ez teljesül, akkor lemondunk a saját erőnk
 egy részéről. A gyermekkorban az biztosítja az érzelmi
stabilitást, ha a szülők helyeslik, amit a gyermek tesz.
Mivel minden ezen a kapcsolaton múlik, nekünk is erre
volt szükségünk kislányként. Ha ez a kötődés sérült
gyermekkorunkban, akkor felnőttként összemoshatjuk
egymással a biztonságot és a kedveltséget, azaz az
érzelmi jóllétünket önmagunkon kívülre helyezhetjük,
ahogyan tettük ezt gyermekkorunkban is. A
gyógyuláshoz hozzátartozik, hogy önmagunkban
alakítjuk ki az elismerés elsődleges forrását. Ez a belső
forrás teszi lehetővé azt, hogy felvállaljuk az igazi
önmagunkká válással és az igazság kimondásával együtt
járó kockázatot, így élhetjük át annak örömét, hogy
minden cselekedetünk azt tükrözi, amit valójában
gondolunk és jónak tartunk. Csodálatos
szabadságérzetet nyújt az a képesség, hogy érvényesként
ismerjük el a saját valóságunkat, még akkor is, amikor
körülöttünk a többiek erre nem képesek.

Akkor tudjuk kifejleszteni magunkban a fenti két kitételhez

szükséges erőt, ha szoros kapcsolatot ápolunk a bennünk élő
kislánnyal, és foglalkozunk a félelmeivel. A belső gyermekünk
még mindig azt hiheti, hogy az igazság kimondása szörnyű
veszteséggel jár, így előfordulhat, hogy ezért kerüljük őt.
Sokszor a belső gyermek akadályozza meg az erőfeszítéseinket,
és bír hallgatásra minket a biztonságérzetünk fenntartása
érdekében. A belső gyermekünk szabja meg fejlődésünk felső
határát. Az anyaseb begyógyítása és az, hogy a belső
gyermekünk szeretetteli belső anyjává válunk, lehetővé teszi,
hogy megfogalmazzuk a saját igazságunkat a belső erőnkre és
az önbecsülésünkre támaszkodva. Így a gyermekkorunk régi,
korlátozó mintázatai helyett belső gyermekünk egyre inkább a
mai, felnőtt énünkhöz fordul megerősítésért és vigaszért.
A belső gyermekünk és felnőtt önmagunk (belső anyánk)
közti szoros kapcsolat biztos alapot nyújt ahhoz, hogy
megfogalmazzuk a saját igazunkat és változásokat érjünk el. Az
alábbiakban néhány megtörtént esetet mutatok be (a neveket és
bizonyos részleteket megváltoztattam).
Maya: Maya olyan családban nőtt fel, amelyben a szülei
gondoskodtak a fizikai szükségleteiről, de következetesen
elhanyagolták az érzelmi szükségleteit. Az apja munkamániás
volt, anyja pedig szorongással küzdött, és Mayától várt érzelmi
támogatást. Maya folyamatos készültségben élte az életét, mivel
érezte anyja sebezhetőségét és a család érzelmi gyengeségét.
Úgy érezte, erre alkalmatlan szülei helyett neki kell a
kormánykerék mögé állnia, hogy biztonságban érezze magát.
Maya a hallgatással és készenléttel tudta megteremteni
magának az érzelmi stabilitást.
Érzékeny gyermekként nagyon is pontosan érzékelte a
kimondatlanul is jelen lévő problémát: szülei
hangulatingadozásait és a családban uralkodó feszültséget;
saját éberségét pedig arra használta, hogy megelőzze, elkerülje
a konfliktusokat. Felnőttként Maya vezető beosztást töltött be
egy nagyvállalatnál, és nagyra becsülték a munkatársai. A
gyermekkori tapasztalatai nyomán kifinomult az a készsége,
hogy felismerje a változtatásra szoruló, kimondatlan dolgokat,
ezáltal harmonikusabbá tegye az adott helyzeteket, és
előmozdítsa a projekteket. A munkahelyén a legnagyobb
kihívás számára az volt, hogy nem érezte eléggé biztonságban
magát ahhoz, hogy megossza a munkatársaival észrevételeit.
Belső gyermeke, a kicsi Maya rettegett attól, hogy ha
megfogalmazza a gondolatait, akkor az emberek
megharagudhatnak rá és csalódnak benne, ezért éveken
keresztül hallgatott észrevételeiről és ötleteiről, és
folyamatosan megkérdőjelezte önmagát.
Maya gyógyulásának egyik legfontosabb áttörése az volt,
amikor kapcsolódni tudott a kicsi Mayával, és meg tudta
nyugtatni őt, mielőtt ő, a felnőtt Maya megszólalt. Ennek a belső
kapcsolatnak az elmélyítése és az egyre bátrabb próbálkozásai
a bevésődött szokásokat megtörő őszintesége terén lassan
megmutatta a belső gyermekének, hogy az igazság kimondása
egyáltalán nem veszélyes kockázatvállalás, mint
gyermekkorában volt, hanem inkább egy jó eszköz ahhoz, hogy
segítséget nyújthasson másoknak és az önmaga iránti hűség
egyik formája. Boldogan nyugtázta, hogy nem tragédia, ha nem
kedveli őt mindenki, sőt ez gyakran csak átmeneti eltávolodás,
amelyből igazabb kapcsolat alakulhat ki. Amikor Maya elkezdte
következetesen megosztani a munkahelyén az észrevételeit,
akkor hirtelen ráébredt, hogy egyszeriben minden jobb lett.
Hatékonyabbnak érezte magát, nagyobb tiszteletet vívott ki
magának a cégnél, és ugrásszerűen növekedni kezdtek
projektjeiben elért sikerei. Maya egyre inkább képesnek érezte
magát a bevésődött szokásokat megtörő őszinteségre, és
lelkesedéssel töltötte el minden alkalom, amikor
kiegyensúlyozottan és önbizalommal telve járult hozzá a nagy
egészhez. Ezt megelőzően Maya sok workshopon vett részt,
könyveket olvasott, és többféle módszert kipróbált, hogy
leküzdje a nyilvános megszólalástól való félelmét, ám addig
nem tudott túllépni rajta, amíg gondoskodó kapcsolatot nem
épített ki belső gyermekével.
Őszinte gondolataink megosztása másokkal, akkor is, ha
negatívan reagálnak rá, valójában szolgálja őket. Bízzunk benne,
hogy ha valamit mélyen igaznak érzünk, akkor ez az igazság
mások javát is szolgálja, még ha nem is tudjuk, hogyan.
Liza: Liza kicsi korától fogva azt tanulta, hogy biztonságának
záloga, ha elnyomja saját szükségleteit, és aláveti magát anyja
követeléseinek. Lizát négyéves korában súlyos baleset érte.
Anyja ellátta a testi sérüléseit, de a legkevésbé sem vette
figyelembe, hogy a kislánynak milyen nagy szüksége lenne az
érzelmi megerősítésre. Liza ezután kétségbeesett fogadalmat
tett: elfojtja valós igényeit, és mindenben engedelmeskedik
anyjának, hogy elismerést kapjon tőle. Ez a mintázat Liza
felnőttkorában is fennmaradt: erejét átadta a főnökeinek,
spirituális tanítóinak és partnereinek. Csak akkor ébredt rá,
hogy muszáj őszintének lennie, amikor beteg lett. A mintázat
megtörésének része volt az is, hogy a belső gyermeke, a Kicsi
Liza nevében megfogalmazza felháborodását, akkor is, ha a
belső gyermek egykor azonosította magában a biztonságot a
csendes engedelmességgel. Amikor szavakba foglalta
kisgyermekkori önmaga felháborodását, és elgyászolta
gyermekkori szenvedéseit, jobban felismerte saját értékeit, és
egyre több erőt tudott gyűjteni ahhoz, hogy szembesítse az
igazsággal a férjét, aki éveken keresztül a háttérbe szorította
Liza érdekeit. A belső gyermekével kialakított szeretetteli
kapcsolat által Liza ráébredt arra, hogy régen milyen hiedelmek
alapján működött, és hogy ez ahhoz vezetett, hogy évekig
képtelen volt továbblépni. Liza kimondta otthon, ami a szívét
nyomta, és beadta a válópert. A munkahelyén is kiállt magáért,
ahol korábban éveken át csak nyelt és tűrte, hogy kihasználják.
A zsigeri megkönnyebbülés és a belső gyermekével egyre
szorosabbra fonódó kapcsolat új fejezetet nyitott Liza életében,
magabiztosabbá és erősebbé vált, mint valaha.
Ha egy bizonyos területen felemeljük a szavunkat, ezután már
más területen is könnyebben megtesszük ugyanezt.
Michelle: Michelle vállalkozó, aki nemcsak az üzletben,
hanem a képzőművészetben is remekel. Élénk, tehetséges fiatal
lányként anyja rosszallása miatt elfojtotta magában a művészi
hajlamait. Valahányszor kifejezte a festészet iránti szeretetét és
vágyát arra, hogy festő legyen, anyja elzárkózott és epés
megjegyzéseket tett Michelle elképzeléseire. Michelle elnyomta
magában vad, bölcs, intuitív oldalát, és sikeres üzleti karriert
épített. Ez az elfojtás az élete más területeire is átszivárgott:
bántalmazó kapcsolatokba keveredett, túlhajtotta magát a
munkahelyén, és az alkalmazottai modortalanságát is eltűrte.
Gyógyulási folyamatába a Kicsi Michelle-lel való kapcsolódás
hozott áttörést, ami által a furcsaságából fakadó szégyenérzetet
felváltotta az, hogy személyiségének zabolátlan és kreatív
oldalát különlegesnek és értékesnek kezdte érezni. Ráébredt,
milyen sokszor tűrte el, hogy lenézzék és megalázzák, amikor
hitelt adott a belső gyermeke elismerés iránti vágyának, és
jóként és szerethetőként kezdte kezelni lényének kreatív
oldalát. Ez a fokozódó tudatosság és erősödő önbecsülés
segítette ahhoz, hogy értékesnek tekintse magát, többet várjon
el az alkalmazottaitól, üzleti partnereitől és párjától. Bizonyos
emberek eltűntek mellőle, de másokkal mélyebb kapcsolatot
alakított ki. Michelle most úgy érzi, új szintekre emelkedett az
élete. A nyílt őszinteségétől minden jobbá vált körülötte,
hatékonyabb vezetőnek érzi magát, és ihletet merített a
festéshez is.
Akárhol is vagyunk, lehetünk teljesen őszinték. Ha valahol
kimondásra kerül az igazság, akkor utána mindenütt könnyebb
dolgunk lesz.
Vannak alkalmak a mindennapi életben, amikor fel kell
emelnünk a hangunkat, és őszintén ki kell állnunk magunkért:

• Amikor az emberek tiszteletlenül beszélnek velünk.

• Amikor elferdítik a rólunk alkotott képet.
• Amikor ránk vetítik a kellemetlen érzéseiket.
• Amikor nem tartják tiszteletben a határainkat.

Ha a mindennapokban gyakorlatra teszünk szert az

önmagunkért való kiállásban, akkor a nagyobb horderejű
ügyekben is könnyebben felszólalunk:

• Ha egy csoport szem elől téveszti a célját.

• Ha más embereket vagy élőlényeket bántanak.
• Ha valakinek a jogait csorbítják.

A legtöbb katasztrófa a nők és a színes bőrű emberek

csoportjainak szándékos elhallgattatásából és az egyetemes
értékek devalválásából fakad. Fel kell emelnünk a hangunkat,
ahol és ahogyan csak lehetőségünk nyílik rá. Minden lehetséges
módon támogatnunk kell a nőket és a színes bőrű
népcsoportokat abban, hogy hangot adhassanak az igazuknak.
A színes bőrű nőket még jobban veszélyezteti a hallgatás, mint a
fehéreket. A bármilyen módon kiváltságos helyzetben élőknek
kötelességük teret adni és meghallgatni más csoportokat, és
felerősíteni a hangjukat, amikor erre lehetőségük nyílik.
Mindenkinek lehetősége van arra, hogy hallassa a hangját, és
ezzel hozzájáruljon a pozitív változásokhoz. Támaszkodjunk a
többiek szolidaritására és támogatására, ha az igazság
kimondása kockázatokkal jár.
Hangunk felemeléséhez erőt meríthetünk önmagunkból, ha
visszaszerezzük a tapasztalatainkba és intuícióinkba vetett
hitet, ha hiszünk bennük, és nem fojtjuk el azokat a
biztonságérzetünk és elfogadottságunk kedvéért. A nők közötti
testvériség is nagyon fontos erőforrás. Azt kívánom, hogy
mindannyian olyan nők legyünk, akik bátorító példaként
szolgálnak nőtársaiknak az önmagukkal szembeni
hitelességben, az igazságuk kimondásában, és félelem nélkül
használjuk ezeket a képességeinket a valós életben.

SEGÍTŐ KÉRDÉSEK

1. Hogyan kezelték a családomban a konfliktusokat?

2. Jellemzően mi tart vissza attól, hogy nehéz beszélgetéseket
kezdeményezzek?
3. Miben kell hinnem, hogy bátran kimondjam az igazságot?
Milyen hiedelmeimtől kell megválnom ehhez?
 8

HATÁROK

Én döntöm el, mi lépi át testem kapuját,

mi válhat húsommá, véremmé.
Döntök, mert ki nem dönt, annak léte sodródás, erkölcsi ingovány.
Földed vagy bányád? Nem vagyok.
Sem borjú, mit hizlalsz, se tehén, hogy megfejj.
Gyárnak se használhatsz.
Papok és törvényhozók – se méhemnek,
se elmémnek részvényesei nem vagytok.
Ez az én testem. Ha odaadom – visszavárom.
Az életem nem alku tárgya.
M P : Az élethez való jog
(részlet, fordító: Lengyel Enikő)[25]

Az anyámmal való szakítás központjában meglátásom szerint a

határok kérdése állt. A különálló személyiség képes határokat
tartani. A családomban a lány határállítása az anyával szemben
árulásnak, hálátlanságnak és éretlenségnek minősült. Megtörtem
az anyai vonalat, és ez felszínre hozta azt a családomban
uralkodó, íratlan szabályt, hogy a lánynak mindig egyet kell
értenie az anyjával, vidámnak kell lennie, csendben el kell
fogadnia az anyja negatív érzelmeit, enyhítenie kell az anyja
félelmeit, és mindig a sajátja elé kell sorolnia az anyja igényeit.
 Ha valamelyik gyerek határokat akart állítani a családomban,
úgy tekintettek rá, mint aki tiszteletlenséget követ el, nem
szerethető, és kontrollálni próbálja a család más tagjait. Mindig
nagyon erősen éreztem ezt, de soha nem fogalmaztam meg. A
nyílt konfliktus, ami kipattant az anyámmal, látványos és
fájdalmas bizonyítéka volt annak, hogy megfigyeléseim helyesek
voltak – korábban nem is képzeltem volna, hogy ennyire
pontosak.
Anyám továbbra is igyekezett ellentmondani a megélt
tapasztalataimnak, úgy döntött, hogy én vagyok a hibás, és rossz
embernek tart, felém és a család többi tagja felé is azt
kommunikálta, hogy „valami nincs rendben” velem. Úgy látszott,
képtelen felelősséget vállalni azért a fájdalomért, amit okozott, és
inkább sok-sok energiát fektet abba, hogy megpróbáljon
meggyőzni: tévedek. A terapeutám, Nicole hibáztatásától sem
riadt vissza, sőt megpróbált álnéven bejelentkezni hozzá. Nicole
biztonsági kamerákat szereltetett a házára, és a connecticuti
rendőrséghez fordult. A rendőr pedig, ha nem tévedek,
közvetlenül felhívta anyámat, és elmondta neki, hogy ha nem
hagyja abba Nicole zaklatását, akkor Connecticut állam vádat
fog emelni ellene. Anyám továbbra is azzal fenyegetőzött, hogy ha
nem vagyok hajlandó beszélni vele, akkor előzetes bejelentés
nélkül fog beállítani az otthonomba vagy a munkahelyemre. A
helyzet odáig fajult, hogy úgy éreztem, a biztonságom érdekében
nincs más választásom, mint távoltartási végzést kérni vele
szemben, hogy végre felhagyjon ezzel a magatartással. (A
kérvényemet elutasították, mert anyám nem fenyegetett fizikai
bántalmazással.) A helyzet egyszerre volt tragikus és szürreális.
Szilárdan hittem abban, hogy ha egy család tagjai szeretik
egymást, akkor mindent megtesznek a problémák megoldása
érdekében. Ám lassan rá kellett eszmélnem, hogy a családom
szeretetfogalma más, mint az enyém. Ők úgy gondolták, hogy a
szeretet lényege a lelki bántalmazás csendes tűrése, a problémák
szőnyeg alá seprése, az, hogy nem veszünk tudomást saját
szenvedésünkről, és az, hogy jó képet vágunk mindenhez. A
szeretet tagadás. A szeretet hallgatás. A szeretet titkolózás. És
legfőképpen a szeretet lemondás önmagunkról. A családomban
uralkodó hallgatás és önelfojtás annak a patriarchális
elvárásnak a visszhangja volt, amely azt követeli meg a nőktől,
hogy fogadják el másodrendűségüket, alávetettségüket, és azt
képviseli, hogy a nők nem érdemlik meg az önmegvalósítás
lehetőségét.
Ezek a határállítási lépések – a távoltartási végzés
kérvényezése és az ellentmondás apámnak, amikor ő azt várta,
hogy legyek továbbra is az anyám „terapeutája” – egyszerre
voltak ijesztőek és felszabadítóak. Hatalmas terhet raktam le
magamról, amelyet egész addigi életemben cipeltem: az anyám és
apám meg az apám és bátyám közti lökhárító szerepét, amelyben
mindig én nyeltem el helyettük az ő fájdalmaik hullámait és
tudattalan érzelmeiket. Azt is felismertem, a szüleim mennyire
erőtlennek és tehetetlennek látták magukat
konfliktushelyzetekben, és milyen kínosnak érezték, hogy
konfliktuskezelési gyakorlatuk, készségeik, eszközeik és mintáik
olyan hiányosak.
Minél előrébb haladt a gyógyulási folyamatom, annál kevésbé
voltam képes eltűrni és fenntartani azokat a régóta működtetett
dinamikákat, amelyekkel korábban életben tartottam a családi
békét. Ez a határállítási képesség hihetetlenül felszabadító
élmény volt. Soha nem felejtem el, hogy aznap, amikor a bátyám
felé állítottam határt egy e-mailben, úgy éreztem, hogy élesebbé
vált a látásom, és a színeket is tisztábban érzékelem. Olyan érzés
volt, mintha addig köd ereszkedett volna rám, ami most elkezdett
feloszlani. Megdöbbentett, hogy a határállítás a látásomra is
közvetlen hatást gyakorolt. Úgy éreztem, hogy minden egyes
alkalommal, amikor kiállok magamért, visszatér az életerőm egy
része.
A szívem mélyén mindig is tudtam, hogy ha kijelölöm a
határaimat, az óriási káoszt fog okozni a családomban. Ám
miután felnyílt a szemem, már azt is láttam, hogy a kör
megszakítása által a saját életemhez kerülök közelebb – ami
végül teljes egészében az enyém lesz.

Rengeteget beszélhetnénk még a határokról, és arról, hogy

milyen alapvető szerepet játszanak az énképünk
kialakításában. Erős határok nélkül kapcsolataink könnyen
függéssé alakulhatnak, ennek eredménye mások érzelmi
kiszolgálása, túlzott felelősségvállalás, a saját szükségleteink
elhanyagolása. Ha viszont túl merevek a határaink, akkor
ellökjük az embereket magunktól, és elszigetelődünk.
 Az egészséges határok „szelektíven átjárhatóak”. Se nem túl
merevek, se nem túl lazák, hanem rugalmasak, szükség szerint
megnyithatók vagy erősen ellenállnak, csakúgy, mint az
egészséges sejt hártyája.
A határok a gyermekkori korai kötődési szükségletünkhöz
kapcsolódnak, és a legfontosabb kérdés, amit
megfogalmazhatunk a segítségükkel az, hogy „Hol végződöm
én, és hol kezdődsz te?”. Az életet csecsemőként mindannyian
anyánkkal szoros egységben, a „mi” állapotában kezdtük. Az
anyánkkal kialakuló biztonságos kötődés segít belsővé tenni a
biztonságérzetet, amely a saját énképünk szilárd alapjává válik.
Ám ha nem alakul ki biztonságos kötődés, akkor belső
bizonytalanság lehet úrrá rajtunk, és öntudatlanul felnőttként is
a biztonságot keressük mindenhol.
Ennek következményeképpen rendkívül gyengék lehetnek a
határaink: bárkit beengedünk, aki csak távolról is együttérzést
vagy megértést tanúsít felénk. Túl könnyen a bizalmunkba
fogadunk embereket, vagy éppen túlságosan elnézőek vagyunk,
ha valaki rosszul bánik velünk. Ha gyengék a határaink,
könnyen kihasználnak minket, és érzelmi hullámvasútra
kerülünk, mert a biztonságérzetünk nem elég szilárd alapokra
épül.

ÖNBIZALOM ÉS BIZTONSÁGÉRZET

Az egészséges határok kialakításának fontos lépcsője, hogy

megtanuljuk: a belső biztonságérzetet, amire szükségünk van,
már nem szerezhetjük meg mástól; kora gyermekkorban ez így
volt, de az már régen elmúlt. Felnőttként elgyászolhatjuk ezt az
elvesztett lehetőséget, és kifejleszthetjük saját belső
biztonságérzetünket.
Saját személyiségünk ismerete elengedhetetlen feltétele a
meghitt kapcsolatok kialakításának. Az önismereti
finomhangolás révén egyre pontosabb képet alkothatunk saját
szükségleteinkről, vágyainkról és preferenciáinkról. A belső
munkára szánt idő és tér az önmagunkról való gondoskodás
fontos formája, és a teljesség érzetét erősíti meg bennünk.
Minél kiegyensúlyozottabbak vagyunk, és szilárdabb a belső
énképünk, annál jobb baráttá, társsá válhatunk.

A régi paradigma: ha engedelmes vagy, akkor

elfogadnak

Saját magunkat nem ismeri nálunk jobban senki. Nem

probléma, ha vállaljuk önmagunkat, ha vannak szükségleteink,
és ha a preferenciáink eltérnek a környezetünkben lévő
emberekétől. Ez nyilvánvalónak tűnhet, de a társadalom által
elvárt „tökéletes nő” többnyire engedékeny és behódolásra kész.
És a csapból is ez a nőkép folyik. Ezek az üzenetek mindaddig
fennmaradnak a tudatalattinkban, amíg aktívan le nem bontjuk
ezeket.
Az, hogy mire mondunk nemet, meghatározza azt, hogy mire
tudunk sikerrel igent mondani.
 A határaink kijelölik, hogy mire mondunk igent és nemet. A
nemet mondás képesség, valójában művészet. Mielőtt
kijelölnénk egy határt, fontos, hogy időt adjunk magunknak a
kezdetben esetleg meglévő érzelmek (például düh vagy félelem)
feldolgozására, hogy ebben a párbeszédben legnagyobb
teljességünkben lehessünk jelen. Valahányszor sikerül
keserűség és negatív érzések nélkül egyértelmű nemet
mondanunk, mindig a magas szintű önértékelésünket
bizonyítjuk.
Amikor szeretünk valakit, nemcsak a hasonlóságainkat, de a
különbözőségeinket is tudatosítanunk kell.
Amikor magunkra vesszük a más fel nem dolgozott
fájdalmából fakadó szégyent, amelyet ránk vetít, akkor
lemondunk a saját erőnkről. Akkor tudjuk támogatni őt, ha
rávilágítunk arra, hogy ő is képes másféle döntéseket hozni,
nem pedig akkor, ha felvállaljuk a szenvedését. Nem vagyunk
kötelesek mások fájdalmát hordozni.

EGÉSZSÉGES HATÁROK: AZ ÉN FENNHATÓSÁGA

A szégyen gyermekkorunktól fogva belénk táplált mérgező

érzelem. Gyengíti akaratunkat, önbizalmunkat, elveszi az
erőnket, így könnyebben engedelmeskedünk mások
kívánságainak. Amikor egészséges, erős határokat húzunk,
akkor felszabadítjuk önmagunkat a gyermekkorunkban megélt
mérgező szégyen alól, és független személyiségekké válunk,
akinek jogában áll, és képes is rá, hogy meghatározza, kicsoda
ő, és mit fogad be és mit tart távol magától.

Részvét és erős határok

Az önfeláldozó, saját szükségleteit mások mögé soroló „nekem

MINDEN jó” anya kulturális elképzelésének kiterjesztéseként
sokan azzal az öntudatlan meggyőződéssel nőttünk fel, hogy
akkor vagyunk „elfogadható nők”, ha eltűrjük a rossz
bánásmódot, úgyhogy mindig jó szándékot tételezünk fel
másokról (még akkor is, ha kételkedünk), vagy mi magunk
tapintatosan viselkedünk (mások durvasága ellenére). Ám
gyakran elkövetjük azt a hibát, hogy engedjük, hogy a sebzett
emberek iránt táplált részvétünk felpuhítsa a határainkat, így
akaratunkon kívül sérülés veszélyének tesszük ki magunkat.
Más szóval: elterjedt az a nézet, hogy ha részvétet táplálunk
azok felé, akik bántanak minket, akkor nem is tarthatjuk őket
felelősségre vonhatónak, mert nem szándékosan bántanak
minket.
Az igazság azonban az, hogy a részvét és az erős határok
nem zárják ki egymást, sőt kéz a kézben kell járniuk. Ne legyen
bűntudatunk azért, hogy felelősségre vonhatónak tartunk
másokat. A részvétünknek nem szabad megbénítania az
önvédelmi ösztöneinket. A részvétünk nem tehet védtelenné
minket. Szívesen használom a veszett kutya metaforáját. Ha egy
veszettséggel fertőzött kutya közelítene felénk, akkor
nyilvánvalónak tűnne számunkra, hogy a biztonságunk
érdekében távolságot kell tartanunk tőle, ugyanakkor ez a
biztonság nem akadályozna abban, hogy sajnáljuk a beteg
állatot. Egyszerre lenne meg bennünk a távolságtartás
nyilvánvaló igénye és a kutya iránt táplált együttérzés, aki nem
saját hibájából került ilyen állapotba.
A részvét és keretek megtartása közötti egyensúly
fenntartása fontos feladatunk. Az erős határok megtartása és
kapcsolataink korlátozása azokkal, akik elveszik az
energiánkat, az önmagunkról való gondoskodás egyik formája.
Amikor valaki eltűri, hogy bántsák, lehet, hogy erkölcsi fölényt
érez. Ez különösen igaz azokra, akik gyermekkorukban a
bántalmazó szüleiknek való hízelgés segítségével biztosították a
túlélésüket, vagy anyjuk ajnározta bántalmazó apjukat (vagy
fordítva). Ne feledjük, felnőtt, cselekvőképes nőként nem kell
olyan emberek környezetében lennünk, akik nem tisztelnek
minket. Nem kell szó nélkül tűrnünk mások tudattalan
magatartásának vagy gyógyulatlan sebeinek következményeit.
Néha, amikor határokat húzunk, az emberek dühösek lesznek,
mert a határok arra kényszerítik őket, hogy maguk kezeljék az
érzelmeiket, ahelyett hogy mi cipelnénk helyettük saját érzelmi
terheiket. Nem kell felelősséget vállalnunk a szenvedésükért, ez
nekünk sem segít és őket sem szolgálja.
Jogunk van hozzá, hogy mi rendelkezzünk saját energiáink
felett, és azt is mi döntjük el, hogy mit fogadunk be a saját
terünkbe, és mit tartunk távol tőle. Nem kell bocsánatot
kérnünk, sem magyarázkodnunk egy számunkra megfelelő
döntés miatt. A megfelelő keretek tartása azt jelenti, hogy
személyes erőnket magunk építésére fordítjuk, és szeretjük
önmagunkat. Tegyük fel magunknak a következő kérdéseket:
Mit nézek el a kapcsolataimban? Hol kell erősebb határokat
állítanom? Hogyan szívja el az energiáimat, hogy túlságosan
sok mindent elnézek? Hogyan szabadítaná fel az energiáimat,
életerőmet az, ha erősebb határokat húznék?
Az embereknek nem alapértelmezett joguk, hogy jelen vannak
az életemben, hanem kiváltság, amelyet tőlem kaphatnak meg.
Ahogy egyre jobban felismerjük valódi értékünket, egyre
kevésbé hajlunk arra, hogy olyan embereket, körülményeket,
helyzeteket tűrjünk meg magunk körül, amelyek nem tartják
tiszteletben értékeinket és önbecsülésünket. Senkinek nincs
joga az engedélyed nélkül belépni az életedbe vagy rendelkezni
az időddel. A kiváltságot, hogy részese lehessen az életednek,
csak úgy szerezheti meg bárki, ha tisztel és figyelembe veszi az
igényeidet. Azok, akik a múltban felhatalmazottnak érezték
magukat, hogy belépjenek az életünkbe, lehet, hogy tiltakozni
fognak az újonnan meghúzott határok miatt, és öntudatlanul is
bűntudatot akarnak belénk csepegtetni, éreztetik, hogy
tartozunk nekik, esetleg hálátlannak és önzőnek neveznek
azért, mert ragaszkodunk a határaink tiszteletben tartásához.
Ne feledjük, hogy mindig van választásunk. Nem kötelező
engednünk mások követeléseinek, és nem kell lemondanunk a
saját erőnkről. A határaink kifejezése és megtartása, a
környezet rosszallása ellenére, az önértékelés erőteljes
megnyilvánulása.
 Gyógyulás a „jó kislány” szindrómából

Kislányként azért jutalmaztak minket, ha simulékonyak,

engedelmesek, csendesek és láthatatlanok voltunk. Ez
burkoltan azt sugallta, hogy nem érdemeljük meg, hogy
önmagunk legyünk. A megjelenés és a vonzerő elsődleges
jelentőségéről szóló üzenetek is azt közvetítik, hogy a testünk
nem a sajátunk, hanem mások örömére szolgál. Ezek a korai
kulturális és családi üzenetek hozzájárulhatnak a hamis én
kialakulásához.
Az érettség része az, hogy lefoszlik rólunk ez a hamis én, és
felfedezzük valódi önmagunkat: az igazi szükségleteinkről és
vágyainkról leválasztjuk azokat a hamis vágyakat, amelyeket a
túlélésünk érdekében tudattalanul sajátítottunk el.
Valódi szükségleteink és vágyaink felfedezése során sok
minden megváltozhat az életünkben. Ez komoly kihívások elé
állíthat minket, de végül másféle kapcsolatokat, helyzeteket és
dinamikákat élhetünk meg, amelyek valódi énünkkel
összhangban állnak. Azok az emberek, akik megszokták, hogy
engedelmesek, alázatosak vagy könnyen irányíthatóak
vagyunk, meglepődnek, dühösek, ingerültek lesznek, ha
határokat állítunk. Ám az érzéseikért ők a felelősek.
Hajlandó vagy megengedni másoknak, hogy rosszul érezzék
magukat az új határok miatt?
Amikor új területekre merészkedünk, ahol a barátaink vagy
a családtagjaink esetleg még soha nem jártak, könnyen lehet,
hogy nem fogjuk jól érezni magunkat. Sikerünk a saját világunk
megteremtésében nagyrészt azon múlik, hogy mennyire tudjuk
elviselni, ha félreértenek minket, és neheztelnek ránk, amikor
elkezdjük a saját utunkat járni. A határállítás annak kifejezése,
hogy bátran, bűntudat nélkül vállaljuk, hogy a kezünkbe vettük
az életünket.

Határállítás anyagi függőségben

A határszabás nehézséget okozhat azoknak a nőknek, akik még

anyagilag függnek a családjuktól. Sok olyan nő van, akinek az
anyja ugyan nem volt érzelmileg elérhető, és nem adott érzelmi
biztonságot, egyedül az anyagi támogatás, amit nyújtani tud,
ebben az esetben nincs is ok bűntudatra a támogatás
elfogadásáért. De előfordulhat olyan helyzet, amikor az anyától
nem biztonságos anyagi támogatást elfogadni, mert az számára
kontroll és manipuláció eszközévé válik. A saját helyzetünket
mi ismerjük a legjobban: bízzunk magunkban, kérjünk
segítséget, és hozzunk olyan döntéseket, amelyek saját fizikai és
érzelmi biztonságunkat szolgálják.
Az anyánktól való anyagi függőség különleges lehetőségeket
rejt az anyasebből való gyógyulás során. Ez egy kemény helyzet:
eldöntjük, hogy ezentúl mi magunk oldjuk meg saját
problémáinkat, és igyekszünk kifejleszteni különálló
személyiségünket, mindeközben viszont anyánk felel az anyagi
biztonságunkért. Sok erőt adhat, ha annak ellenére, hogy anyagi
támogatást fogadunk el tőle, meg tudjuk fogalmazni
önmagunknak, hogy nem vagyunk anyánk tulajdona, és a
támogatásért cserébe nem tartozunk neki azzal, hogy álarcot
viseljünk vagy szerepet játsszunk előtte. Egészségesebb módon
kapcsolódhatunk, miközben támogatást kapunk. A legjobb, ha
apránként teszünk lépéseket. Az anyánk reakciói további
információkat szolgáltatnak a kapcsolatunkról, és ez segít
eldönteni, hogy milyen lépést tegyünk legközelebb a
kapcsolaton belül. Rendkívül hasznos segítséget jelenthet
ilyenkor egy terapeuta vagy tanácsadó támogatása.
Amikor az egyetemi képzésem ideje alatt a lakhatásom
megoldása érdekében anyámra kellett támaszkodnom, nem
sokkal a beköltözésemet követően volt vele egy beszélgetésem,
amikor mindketten jó hangulatban voltunk. Elmondtam neki,
hogy nagyra értékelem a felajánlását, hogy nála lakhatok, de
most, hogy felnőttem, már máshol vannak a határaim. Azt
mondtam neki, hogy a zökkenőmentes átmenet érdekében ne
osszon meg velem személyes részleteket az apámmal és más
családtagokkal kapcsolatban. Úgy tűnt, meghallotta a
kérésemet, és nem tiltakozott. Onnantól fogva gondoskodtam
róla, hogy felszínes maradjon a viszonyunk, és a személyes
információk megosztásában a legszükségesebbre szorítkoztam,
ha pedig mégis átlépte a határaimat, akkor gyorsan témát
váltottam, vagy magára hagytam. Ez jó példa arra, ahogyan
önvédelemből a szüleink környezetében megvédjük magunkat,
és hibás működésük ellenére függetlenek maradunk és
megőrizzük a teljességünket.
Saját magunk számára értéket képviselünk, csakis
önmagunknak tartozunk.
 Az egészséges határok megtartásának része, hogy elismerjük
saját értékeinket, saját igazságunkhoz kitartóan ragaszkodunk,
és tiszteletteljesen és hitelesen kommunikálunk a
környezetünkben lévőkkel. Ez tanulható, gyakorolható,
finomítható képesség. Kezdetben ijesztőnek tűnhet, de minden
egyes alkalommal egyre könnyebbé és felszabadítóbbá válik.
Idővel egyre több és több olyan embert vonzunk magunk köré,
akik tiszteletben tartják az új, egészséges határainkat. Azok
pedig, akik ezt nem szeretnék megtenni, idővel kikopnak az
életünkből.
Az egészséges határok között egyre inkább biztonságban
érezzük magunkat, magunkra támaszkodunk és hatékonyabbak
leszünk.
A múltbéli fájdalmainkkal való szembenézés nyomában
mindenre fittyet hányó, erős, védelmező szeretet születik.
Minden egyes alkalommal, amikor nemet mondunk, arról is
határozunk, hogy kik vagyunk, mit érünk, és miként
gondolkodunk a jövőnkről. Az egyik legfontosabb dolog, hogy a
nő megtanuljon határozottan, önazonos módon nemet
mondani.
A „nem” olyan, mint egy éles kard, amely lenyesi a fölösleget,
így hozzájárul a teljes élethez.
Ha úgy érezzük, elegünk lett abból, amiben vagyunk,
életünk nagyon fontos fordulópontjához érkeztünk. Ezen a
ponton jön el a változás lehetősége. Sokféle okból kerülhetünk
ilyen helyzetbe, reakciónk többnyire válasz valamire, amit
sokáig tűrtünk, de többé nem viselünk el. Ez a „nem” fakadhat
az érzelmeinkből, de akár a testünk is rászoríthat arra, hogy
belássuk: ez így nem mehet tovább.
Olyan korban élünk, amikor két paradigma áll szemben
egymással bennünk: a régi a küzdelem és vetélkedés
paradigmája, az új pedig a bőségé és az együttműködésé.
Minden apró, hétköznapi tettünk erőteljesen begyűrűzik a
kultúránkba.
A „nem” az egyéniség és különállás kifejezése, ami minden
patriarchális elnyomásra épülő rendszerre nézve fenyegető,
legyen az a család, egy cég vagy egy politikai testület. Éppen ez
az oka annak, hogy a „nem” a legnagyobb szövetségesünk az
elnyomás minden formájával szemben. Sok kislánynak nem
volt lehetősége arra, hogy nemet mondjon úgy, hogy nem
büntetik meg, hogy nem utasítják vissza vagy nem tapasztal
valamilyen megtorlást. Felnőttként az egészséges, erős határok
felállításának megtanulása a valódi önmagunkká válás
folyamatának fontos lépése. A „nem” olyan, mint egy izom, amit
azáltal tehetünk erőssé, hogy gyakoroljuk, hogy őszintén
kimondjuk, amit gondolunk, és tartózkodunk attól, hogy a
feszültségeket mások helyett feloldjuk.
Miért ne lehetnének ezek az új hiedelmeink?

• Úgy is szeretni fognak, ha önállóvá válok.

• Kibírom, ha az emberek nem értenek meg.
• Akkor is biztonságban vagyok, ha vannak emberek, akik
nem szeretnek.
Az egészséges női asszertivitás a belső munka mellékterméke.
Igazi női asszertivitás, azaz a támadás nélküli hatékony
kommunikáció akkor alakulhat ki, ha megéljük az egykori
gyermeki önmagunk, a kihasznált kislány dühét. Ha
megtaláljuk az egészséges impulzust az egykori gyermeki
önmagunk megvédésére, elérhetjük, hogy felnőtt nőként a
kihasználás semmilyen formáját ne tűrjük el. Ha a belső
gyermek még mindig abban hisz, hogy az engedelmesség és
hallgatás révén egyszer mégis „eljön a mami”, akkor a felnőtt
nő továbbra is lemond a saját erejéről. Ha sikerül
leválasztanunk magunkról a gyermekkorunkban megélt
elhagyatottság érzéseit, akkor többé nem fogunk félni a
dühünktől. Egyedül a múltban megtapasztalt tehetetlenség
elgyászolása és a történtek feletti egészséges, felnőtt
felháborodás lehetnek az autentikus válaszok erre a késztetésre
. Mindaddig, amíg halogatjuk ezt a belső munkát, újra és újra,
felnőttként is megéljük, hogy tehetetlenek vagyunk.
A belső munka lényege tulajdonképpen a „nem”
megtisztítása a múlt maradványaitól. Le kell győznünk az
ösztönös védekezési mechanizmusokat és félelmeinket, hogy
amikor „nemet” mondunk, tisztán, erővel és egyértelműen
mondja ki a valódi énünk. Ez hihetetlen jelentőségű lehetőség,
mert minden ilyen helyzet egy-egy alkalom arra, hogy
megélhessük a saját igazságunkat. Minden egyes „nem” egy
lépés a nagyobb „igen” felé.
„Számos kutatás igazolja: az, hogy mi történt valakivel a
múltban, kevésbé számít, mint az, hogy feldolgozta-e, ami vele
történt”[26] – állítja Lindsay C. Gibson. Rendkívül fontos, hogy
támogatót találjunk ebben a folyamatban. A történtek
feldolgozása és a vele kapcsolatos harag megfelelő kontextusba
helyezése felszabadító hatású, így ezek az energiák önismeretté
és önbecsüléssé alakíthatók. A világnak minél több olyan felnőtt
nőre van szüksége, aki alaposan megvizsgálta a
gyermekkorával kapcsolatos igazságot. Csak ezt követően
tudunk szembenézni a valóság jelen állapotával, és cselekedni
annak érdekében, hogy megváltozzon az a veszélyes folyamat,
amelynek részesei vagyunk.
A fehér felsőbbrendűség szemléletét hordozó társadalomban
jelen lévő hatalmi különbségek miatt a színes bőrű nőktől
mindig elvárták, hogy ők enyhítsék a fehér nők feszültségét.
Ezért nagyon fontos, hogy a fekete és más színes bőrű nők
visszautasítsák, hogy az ő feladatuk a fehér nők kapcsolati
feszültségeinek enyhítése, és támogassák egymást ebben a
törekvésben. Itt az ideje a színes bőrű nők felemelkedésének és
önérvényesítésének. A fehér nőknek pedig mielőbb
tájékozódniuk kell a rasszizmus és a tudattalan előítéletesség
kérdéskörében, mert bizonyos mértékben ők is részesei
ezeknek a nemzedékről nemzedékre átadásra kerülő családi és
kulturális hagyományoknak. Ez a tudás elengedhetetlen annak
az öntudatlan impulzusnak a megszüntetéséhez, hogy másoktól
várjuk a feszültségeink oldását. A fehér nők támogathatják
egymást a felelősségvállalás folyamatában, és egyúttal
mélyebben elköteleződhetnek saját kiteljesedésük iránt.
 A saját értékeink felett való önrendelkezés nem valami
felesleges luxus, hanem egy alaptézis.
Mario Martinez pszichológus és író úgy fogalmaz, hogy
akkor léphetünk túl azon, amit a kultúra engedélyez a
számunkra, ha létrehozzuk a „jóllét szubkultúráját”, ami az új
paradigmát hitelesíti és méltatja.[27] Szükségünk van másokra,
és együtt kell működnünk egymással, ha átmenetet szeretnénk
teremteni az új kultúra felé, ami minden tekintetben –
önmagunkban, a férfiakban, a gyerekekben, az állatokban és a
földi létben is – tiszteletben tartja a nőiséget és az életet magát.
A lényegünkhöz, lelkünkhöz, valódi önmagunkhoz való hűség
mindig jobban szolgálja a nagy egészet, mint önmagunk
engedelmes, visszafogott, gyengített formája.
Ez egészen biztosan kényelmetlen lesz időnként, de mégis
megéri. A kényelmetlen helyzetekben is támogathatjuk
egymást.
Új narratívába csakis úgy kezdhetünk, ha felismerjük és
felszínre hozzuk a saját értékeinket.
Az úttörő szerep feszültséggel jár, amit könnyebb elviselni,
ha tudatosítjuk a belső értékeinket, a bölcsességünket, a
tapasztalatainkat, elkötelezettségünket és szeretetünket.
Fedezzük fel ezeket a tulajdonságainkat, és emlékeztessük rájuk
magunkat nap mint nap!
Sok szempontból árulásnak tűnhet, ha felvállaljuk, hogy
értékesek vagyunk és tulajdonképpen az is. Az új paradigma
megteremtésével eláruljuk a régit. Ez egy szükségszerű árulás:
életünk és a világ tektonikus lemezeinek elmozdulása révén
valami új jön létre.
Még azt is mondhatnánk, hogy a generációk közti árulás a
fejlődés szükségszerű feltétele.
Dr. Mario Martinez így fogalmaz: Hogyan is fejlődhetnénk,
ha senki nem vállalná azt a kockázatot, hogy megszégyenítik,
ha új területre merészkedik?
Valós énünk megmutatása és önmagunk megvalósítása
megéri azt a kényelmetlenséget, amivel ez jár, mert erővel tölt
fel és elősegíti az önelfogadásunkat, és mert valódi lényünk
kisugárzása igazi kincs a világ számára.
Az újonnan kialakult helyzetből mindenki csak profitálhat,
és mindez egy boldog élet alapjául is szolgálhat.

A legradikálisabb határhúzás: az érintkezés

teljes megszakítása

Néhányunk számára az anyaseb gyógyulása nem akadálya a

kapcsolat fenntartásának anyánkkal. Ebben az esetben a
gyógyulás új, mélyebb kapcsolódást tesz lehetővé anya és lánya
között, ami csodálatos dolog. Voltam ilyen helyzetnek tanúja, és
valóban nagyon inspiráló folyamat. De vannak köztünk sokan,
akik számára lassanként nyilvánvalóvá válik, hogy a jelen lévő
dinamika olyan súlyos, ami lehetetlenné teszi, hogy az
anyánkkal való kapcsolat fenntartása mellett gyógyuljunk.
Ma is tabunak számít, ha valaki megszakítja a kapcsolatot a
családjával, különösen, ha az anyjával teszi ezt. Elképzelhető,
hogy ez csak rövid ideig tart, ideiglenesen szakítják meg a
kapcsolatot, de olyan is van, hogy végleges a döntés. Hatalmas
erőre és szilárd elhatározásra van szükség ahhoz, hogy ezt
végigvigyük, és azt tegyük, ami számunkra a legjobb.

Mi vezethet a kapcsolat megszakításához?

Sokféle oka lehet annak, hogy valaki ezt a megoldást választja.

A legfontosabb az, hogy felismerjük, anyánk diszfunkciós
magatartása olyan hatalmas mentális vagy érzelmi árat követel
tőlünk, amit többé nem tudunk vagy nem akarunk megfizetni.
Hiszek abban, hogy ilyen döntést nem felelőtlenül, hirtelen
felindulásból hoz az ember, hanem több éven át tartó
próbálkozás után, úgy, hogy végig azt szerette volna elérni,
hogy fenntartsa és magasabb szintre emelje a kapcsolatot. Egy
bizonyos pontnál azonban, amikor már túl nagy a tét, választás
elé kerülünk.
Ez lehet életünk legnehezebb döntése. Ugyanakkor lehet, hogy
éppen ez a legfelszabadítóbb is.
A család bonyolult rendszer. Amikor egyvalaki többé nem
hajlandó tovább játszani a megszokott szerepét, akkor a
rendszerben kibillen az egyensúly, vagy káosz alakul ki.
Amennyiben a család tagjai nyitottak és hajlandók fejlődni,
akkor a konfliktus hozzájárulhat a rendszer magasabb szintre
emeléséhez. Sajnos előfordul, hogy a család a változással
szembeni ellenállás részeként támadni kezdi a fejlődni vágyó
családtagot. Az illető ilyenkor döntés elé kerül: vagy marad a
mérgező légkörben, vagy pedig elhagyja a beteg rendszert, és
gyógyul. Többnyire akkor döntünk a kapcsolat megszakításáról,
amikor nyilvánvalóvá válik, hogy az adott családi rendszerben
lehetetlen a gyógyulásunk.
A lányok gyakran kerülnek a mediátor, a bűnbak, a titkok
tudója vagy éppen az érzelmi gondviselő szerepébe. Ha a lány a
fejlődése során szeretne túlnőni a családon belüli szerepén
(például cselekvőképesebbé akar válni, erősebb határokat
kíván húzni, őszintén szeretné megbeszélni a dolgokat, vagy
nem akarja eltűrni, hogy nem tisztelik), akkor a kialakuló káosz
súlyossága jól mutatja, hogy milyen mértékű a család egészének
hibás működése.
Ha a családtagok mindegyike viszonylag egészséges, stabil és
nyitott szemléletű, akkor elképzelhető, hogy a családban súlyos
válság nélkül új egyensúly alakul ki. Azonban, ha a családtagok
mélyen sebzettek vagy traumatizáltak, akkor a lány fejlődése a
családi rendszerre gyakorolt súlyos fenyegetésnek tűnhet a
szemükben. Ez a káosz felkavaró lehet és nehezen kezelhető,
fontos ilyenkor segítségért fordulni.
Az egyensúly fenntartásának és a változás
megakadályozásának öntudatlan reményében a családtagok
különböző eszközökkel támadhatják a lányt. Igen gyakori és
kártékony formája ennek a lány „patologizálása”: a konfliktus
okaként a lány gyenge képességeit vagy kóros elmeállapotát
jelölik meg. Azt üzenik ezzel, hogy a lány ellenállása a családi
rendszeren belül kapott szerepének továbbhordozásával
szemben azt bizonyítja, hogy valami mélyen nagyon nincs
rendben vele. Ez abban segít, hogy az anyának és a többi
családtagnak ne kelljen őszintén megvizsgálnia a saját
magatartását és felvállalnia a saját felelősségét. A lány mentális
stabilitása, szexuális élete, múltbéli hibái, minden vele
kapcsolatos dolog nyíltan megkérdőjelezhető, egyetlen dolgot
nem vizsgálnak soha: az anya szerepét a konfliktusban.
Nem menthetjük meg anyánkat. Nem menthetjük meg a
családunkat. Csak önmagunkat menthetjük meg.
Elképesztő, micsoda elszántsággal igyekeznek sokan
elkerülni, hogy szembenézzenek saját dolgaikkal, döbbenetes,
hogy milyen messzire mennek a tagadásban, akár annyira,
hogy száműzik a gyereküket. Amikor a család többi tagja azt a
családtagot tekinti hibásnak, rossznak, aki a változást
kezdeményezi, akkor a változás megakadályozására tesznek
öntudatlan kísérletet. Ebben semmi személyes nincsen. Erre
akkor kerül sor, amikor az, aki korábban figyelmen kívül
hagyta lelki sebeit, egy katalizáló esemény hatására szembesül
a fel nem vállalt fájdalmával. Ilyen, amikor egy nő a családi
rendszeren belül meghaladja azokat az uralkodó dinamikákat,
amelyek generációkon keresztül egyensúlyban tartották a
családot. Akármennyit magyarázzuk, bárhogy igyekszünk
meggyőzni családtagjainkat, nem jutunk sehova. Elképzelhető,
hogy tudat alatt arra kötelezték el magukat, hogy ne értsenek
meg minket, mert az túl nagy fenyegetést jelentene a mély
meggyőződéseikre és értékrendjükre nézve. A megértés
földrengésszerűen rázná meg azokat az alapokat, amelyekre az
identitásukat és világnézetüket építették. Ezt fájdalmas
felismerni, de segít kialakítani a belső szellemi origónkat. El kell
fogadnunk, hogy önmagunk megértése éppen elegendő.
Elsődlegessé válik, hogy önmagunk szemében legyünk
hitelesek, és felismerjük, hogy akkor is lehetünk jól, ha mások
nem értenek meg minket.
Családtagjaink rólunk alkotott negatív véleményét tekintsük
kényelmes illúziónak, amely megvédi őket attól, hogy szembe
kelljen nézniük a saját életük olyan elemeivel, amelyekkel nem
akarnak találkozni. Ezeknek valóban semmi közük hozzánk.
A kapcsolat megszakítását követően sokféle pozitív változás
következhet be életünkben. Láttam krónikus beteget
meggyógyulni, neurotikus félelmeket megszűnni, évtizedes
mintázatokat átalakulni. Önmagában az is kihívást jelenthet,
hogy elviseljük a saját életünk örömét. Nehéz lehet megélni,
hogy a bőség, az intimitás, az öröm, a szabadság újabb és újabb
szintjeinek élményeit nem oszthatjuk meg a családunkkal, vagy
éppen rágondolni, hogy milyen büntetéssel járt
függetlenségünk kifejezése vagy az örömünk átélése. Pontosan
ezeken a szinteken élhetjük meg a gyász örvényeit. Semmi mást
nem kell tennünk, csak megélni a gyászt, amikor jön, és
engedélyt adni magunknak a továbblépésre.
A gyász nem azt jelenti, hogy hibás döntést hoztunk. A gyász
valójában a gyógyulás, az egészség jele.
Tartsunk ki stabilan az új paradigma mellett, ami erőt adott,
hogy kilépjünk a mérgező kapcsolatból. Ha nem így teszünk,
akkor a bűntudat vagy a szégyen visszahúzhat. Nagyon fontos,
hogy számunkra biztonságot nyújtó emberektől támogatást
kapjunk, és elegendő időt és teret kell adnunk magunknak,
hogy feldolgozzuk a döntésünkkel együtt járó érzelmeket.
Tudatosítsuk, hogy pontosan miért tesszük mindezt, és
használjuk ezt a lehetőséget arra, hogy az új paradigmát
életünk részéve tegyük.

A kapcsolat megszakítása: hihetetlen erőforrás

Felfedezhetünk valami hihetetlen dolgot, amit kevés embernek

sikerül megtapasztalnia: anyánk visszautasítása túlélhető. Ez a
felismerés olyan szintre emelheti a szabadságunkat és
elhatározásunkat, ami ugrásszerű változásokat hozhat az
életünkbe. A tökéletes őszinteséghez való ragaszkodást és
szilárd becsületességet erősítheti bennünk, és mindez az
életünk sok területére kiterjed. Lángra lobbantja a mindig is
bennünk szunnyadó igazságérzetet. Megérezzük saját belső
energiaforrásunkat.

A gyászmunka: egyenes út a szabadsághoz

A gyász többször is felütheti a fejét, amikor újabb és újabb

szintre lépünk, ahova anyánk vagy a családunk soha nem jutott
el. Csontig hatoló, ősi gyászt érezhetünk, hogy egyedül kell
előrelépnünk az életünkben. Ám idővel ez egyre könnyebbé
válik. Úgy vettem észre, hogy minél nagyobb szeretettel tudjuk
megengedni magunknak a gyászt, annál nagyobb tér nyílik az
életünkben a varázslatnak, a szépségnek és az örömnek. Van
valami mély szentsége a szakítással járó gyásznak. Alkalmat ad
arra, hogy mélyen kapcsolódjunk valódi érzéseinkhez és ezek
határozzák meg a cselekedeteinket. Értelmet kell találnunk
ebben a veszteségben, hogy jobb legyen az életünk. Az elveink
és őszinteségünk szilárd alapot nyújtanak életünk hátralevő
részében.
Jogos, ha magunk mögött hagyjuk a mérgező kisugárzású
embereket, akkor is, ha történetesen a családtagjaink.
A generációk közt átadott sebekből való gyógyulás olykor
magányos munka lehet. De az így megnyíló térben szívbéli
kapcsolódások alakulhatnak ki. A kötődési igény a legerősebb
emberi szükségletünk. Amikor megszakítjuk a mérgező
kapcsolatokat, szembenézünk szenvedéseinkkel,
megtapasztaljuk emberi mivoltunkat, visszaköveteljük saját
életünk teljességét. Legnagyobb félelmünk az, hogy egyedül
maradunk. Ám az a magány, amitől félünk, már réges-rég
bekövetkezett a családi traumáink miatt. Ne féljünk, idővel
megtaláljuk a lelki családunkat, azokat az embereket, akik
látják és értékelik valódi énünket.

Aki kilép a mérgező családi kapcsolatból:

spirituális harcos

Abban a világban, ahol a nőktől elsődlegesen azt várják el, hogy

hallgassanak, és szolgálják ki mások igényeit, és ahol nem
ismerik el, hogy az anyák szenvedést okozhatnak lányuknak, az
elidegenedés, a kapcsolat megszakítása a tudatosság új
szintjéhez vezető út lehet. Ezt a tudatosságot az emberek
jelentős része soha nem tapasztalja meg életében. Megnyílik a
tér, ahol lelkünk fénye teljes erejével ragyoghat. Mit kezdünk a
belőlünk sugárzó fénnyel?
A kapcsolatot megszakító lányok egymásra találnak, és új
anyai vonalat alakítanak ki; a kapcsolódásuk a hitelességen,
valódiságon alapszik, és segíti a társaik tudatosságát. Voltam
már szemtanúja annak, ahogy rövid időn belül bajtársias
kapcsolat alakult ki két nő között, akik ezen az úton jártak.
Többen vagyunk, mint ahogy bárki gondolná. Nem vagyunk
egyedül!
Azt kell tennünk, ami nekünk a legjobb, bízzunk magunkban!
A családi kapcsolat megszakítása nem azonos azzal, hogy
nem szeretjük a családunkat. Nem igaz az sem, hogy nem
vagyunk hálásak azokért a jó dolgokért, amiket kaptunk. Csak
azt jelenti, hogy szükségünk van saját térre, hogy úgy élhessük
az életünket, ahogyan szeretnénk. Azok a nők, akik úgy
döntenek, hogy megszakítják anyjukkal a hibásan működő
kapcsolatot, azért teszik ezt, mert egyedül így tudják eljuttatni
anyjukhoz az üzenetet, hogy „Anya, a te életed a te felelősséged,
az enyém pedig az enyém. Nem engedem, hogy feláldozz engem
a saját szenvedésed oltárán. Nem engedem, hogy a háborúd
áldozatává tegyél. Még ha nem is tudsz megérteni, nekem a
saját utamon kell járnom. Az igazi életet kell választanom.”

SEGÍTŐ KÉRDÉSEK
1. A lányok a nevelkedésük során gyakran kapnak olyan üzenetet,
hogy nemet mondani illetlen, csúnya dolog. Hogyan reagált
anyám és a többi családtagom arra, ha nemet mondtam
valamire?
2. Magamévá tettem-e olyan meggyőződéseket, amelyek
bűntudatot keltenek a határállítással szemben? Melyek ezek a
meggyőződések? (Például: nemet mondani egyenlő azzal, hogy
visszautasítjuk, magára hagyjuk a másikat. Ha meghúzzuk a
határokat, akkor azt fejezzük ki, hogy nem szeretjük a másikat.
Ha korlátokat állítunk, azzal veszélyeztetjük a kapcsolatot.)
3. Milyen meggyőződések segíthetnek most a határaim erősebb
megtartásában? (A határok az emberi kapcsolatok normális,
szükséges részei. A határállítás önmagunk tiszteletének egyik
formája. Független, különálló lény vagyok. A határállítás nem
rombolja, hanem javítja a kapcsolataimat.)
 9

AZ ANYA MEGKÉRDŐJELEZÉSÉNEK
TABUSÍTÁSA

Az ezt követő években kezdtem rájönni, hogy az anyámmal

megtapasztalt összetett, nyugtalanító dinamika az anyai
vonalam mélyebb, többgenerációs sérülésében gyökerezik.
Anyámat izzó haragra gerjesztette, hogy nem akarok
találkozni vele, és ami saját rögeszmés magatartásának tűnt,
kezdett összefüggésbe kerülni azokkal a korábbi családi
eseményekkel, amelyekről már hallottam. Kezdtem megérteni,
hogy anyám toxikus magatartásának és reakcióinak nem én
vagyok az igazi oka, hanem ez valószínűleg a saját anyjával való
kapcsolatában gyökerezik, sokkal az én születésemet megelőző
időkből.
Évekkel korábban már hallottam más családtagoktól néhány
szomorú és aggasztó dologról, amelyek hatással voltak anyámra,
de ő soha nem beszélt velem ezekről: az anyja alkoholizmusáról,
arról, hogyan kellett neki egyedül gondoskodnia az öt testvéréről,
amikor az anyja részeg volt, és hogy az anyai nagyszülők
mennyit zaklatták az anyámat amiatt, hogy férjhez ment. Az
anyai vonalamban ez a szenvedés, féltékenység, alkoholizmus,
erőszakos magatartás és határátlépés vonult végig anélkül, hogy
bárki megkérdőjelezte, enyhítette vagy megtörte volna – egészen
addig, amíg én meg nem tettem ezt.
A mentális egészség szemüvegén keresztül nagyrészt
megértettem ezt a magatartást. Sok családtagom halt meg túl
fiatalon alkoholizmus vagy betegség miatt, és ezt kénytelen
voltam összefüggésbe hozni azzal, hogy ilyen zavaros
dinamikákat és traumatikus élmények örökségét kellett
hordozniuk a „minden rendben” fátyla mögött.
Miért volt olyan nehéz anyámnak szembenéznie a saját
gyerekkori szenvedéseivel, és észrevenni, hogy adja át
önkéntelenül ezeket a mintákat nekem? Mi okozta azt, hogy ezt a
tengernyi dühöt rám vetítette? Miért nem kérdőjelezte meg senki
ezt a magatartást generációkon keresztül?
A szüleim nagyon fiatalon házasodtak össze, hogy
kikerüljenek az eredeti családjukból, és soha nem jártak
terápiára. Sorra kerültem, nekem kellett volna továbbvinni azt a
hagyományt, hogy „nyeljek egy nagyot, és lépjek tovább”.
Emlékszem, milyen mély fájdalmat keltett, amikor ez tudatosult
bennem, mert annyira vágytam az önmegvalósítás szabadságára,
arra, hogy különálló, független egyén lehessek, hogy
kapcsolódjak önmagamhoz, és csak magamnak tartozzak, és
közben szomjaztam a női családtagjaim áldását és támogatását.
Átéltem, hogy ezek a nők mind hátat fordítottak nekem,
tartózkodóak, hűvösek, féltékenyek, dühösek, a szenvedésemre
érzéketlenek voltak. A meleg, szerető felszín alól régóta sejlő
árnyékok mostanra rideg valósággá váltak. Tudtam, hogy akkor
válhatok egész emberré, ha bízom a törés folyamatában, és
hajlandó vagyok megfizetni az önmagammá válás árát. Ekkorra
már túl messzire mentem, ahonnan nem volt visszaút.

A SÖTÉT ANYA ÉS A PUSZTÍTÓ ANYA

Néhány nőben az anyja megkérdőjelezése élet-halál kérdése.

Sokan érezzük, hogy anyánkban mély fájdalom lappang, ami
feltör, ha megkérdőjelezzük kapcsolatunk stabilitását. A
lánynak mégis meg kell ezt tennie, és vállalni a törés veszélyét
is, ha független, teljes egyénként szeretné élni a saját életét.
Ezt a generációk közti kezdeményezést tárgyalva a Sötét
Anyára gondolok, amelyet a jungiánus analitikus és író Marion
Woodman írt le elsőként, majd Bud és Massimilla Harris tovább
kutatta az Into the Heart of the Feminine: Facing the Death
Mother Archetype to Reclaim Love, Strength and Vitality (A
nőiesség szíve – Szembenézés a Sötét Anyával a szeretet, erő és
életrevalóság eléréséért) című könyvében.[28]
A Medúza mítoszából kiindulva vizsgálják a kultúránkban a
nőiség megtagadásának és lebecsülésének jelenségét és azt,
hogy ez milyen különösen negatív energiaként hat a lelkünkre.
Azt állítják, hogy „Amikor a női alapérték visszaszorul a
tudatalattinkba, akkor a kollektív árnyék részévé válik. Ez az
árnyék a hatalomért való sóvárgásként, sőt követelésként vetül
ki.”
Marion Woodman és Daniela Sieff „Confronting the Death
Mother” (Szembenézés a Sötét Anyával)[29] rendkívül érdekes
párbeszédet folytat, amelyet Sieff így foglal össze:
 Ha gyermekkorunkban sebet kapunk, akkor később sebezhetővé
válunk az Sötét Anya előtt, ezért az életünket a szégyen és az azt
követő lelepleződéstől való félelem kezdi uralni. Félünk attól, hogy
kiderül, nem vagyunk megfelelőek. Félünk attól, hogy kiderül,
nem felelünk meg amiatt, amit tettünk, és amit nem tettünk.
Félünk attól, hogy ha kiderül a „meg nem felelésünk”, amit
feltételezünk magunkról, akkor elhagynak és megsemmisítenek.
Amikor egészen elmerülünk ebben a mérgező, szégyenvezérelt
világban, akkor Sötét Anyaként cselekszünk. Öntudatlan, de
nagyon is létező halálvágyat alakítunk ki, ugyanakkor támadunk
vagy elhagyunk mindenkit, aki megpróbálná felhívni a figyelmet
arra, amit annyira igyekszünk elrejteni. Egyúttal a magunkra
hagyottságtól való rettegést kielégíthetetlen hatalomvággyal
próbáljuk meg kompenzálni.

A hatalomvágy és az anya megkérdőjelezésének tabusítása

generációk sokaságán keresztül ki nem mondott szenvedéshez
vezet, ami így mélyen elzárva a tudattalanban marad, ám
szükségszerűen kifejeződik valamilyen formában, többnyire
abban, hogy önmagunkat bántjuk vagy más embereket sebzünk
meg, ahogy ez az anyaseb oly’ sok megnyilvánulására jellemző.
Világosan látszik, hogy a Sötét Anya archetípusa különösen
pusztító a patriarchális rendszerben élő anyákra és lányokra
nézve, mert az önmagunkkal és egymással szembeni soha meg
nem nyerhető csatározásra fecsérli belső erőnket.
Van azonban egy másik archetípus, amelyet segítségül
hívhatunk, az „Apokaliptikus Anya”, amely elnevezése alapján
hasonlónak tűnhet, ám mégis homlokegyenest különbözik tőle.
A Sötét Anya archetípusával ellentétben, benne a halál nem az
élettel való ellenállásban, hanem az élet szolgálatában jelenik
meg. Az „apokalipszis” szó görög eredetű, „a korábban rejtve
maradottak megnyilatkozása”. A Daniella Sieff által megalkotott
kifejezés jelentése „az elavult halála és az új születése”. A Sötét
Anya állandósítja az anyasebet az anya megkérdőjelezésének
tabusításával. Az Apokaliptikus Anya archetípusa olyan
energia, amely megnyitja az utat a nő előtt, hogy kezdeményező
legyen a saját életében, még akkor is, ha az anyai vonalban
bekövetkező törést kockáztatja. Ha a nő támogatást kap, elszánt
és részvéttel teli, akkor a Sötét Anyával való találkozást az
Apokaliptikus Anyával való találkozássá tudja átformálni. Az
Apokaliptikus Anya a hindu hagyományokban Káliként
szerepel, aki az élet és halál természetes körforgásának
istennője, az orosz hagyományokban pedig ő Bába Jága. Marion
Woodman szerint „az igazul megélt élet szüntelenül égeti az
illúzió fátylát, és felfedi lényünk lényegét. Az Apokaliptikus
Anya legforróbb lángjaival perzsel minket, hogy megtisztítson
mindattól, ami nem eredeti. Energiája személytelen, és fogalma
sincs arról, hogy milyen fájdalmas vagy rémisztő ez a folyamat.
Egyetlen célja az élet szolgálata.”
Woodman így folytatja: „Az Apokaliptikus Anyára adott
válaszunk meghatározza, hogy barátunk vagy ellenségünk lesz.
Az utunk elején, amikor a Sötét Anya különösen kegyetlenül
fojtogat, és amikor a tudatosság még nem mer megnyílni a
tudattalan előtt, könnyen az apokalipszis áldozatának
érezhetjük magunkat. Idővel sikerül tudatosítanunk a Sötét
Anyát, és megtapasztaljuk, hogy az ő szorításán túl is van élet,
egyúttal önmagunkat az apokaliptikus folyamat partnereként
tudjuk látni.
A Sötét Anya archetípusa olyan, mint a valódi erőnk
kapuőre. Ez az erő tudná megtörni az anya
megkérdőjelezésének szégyenben, bűntudatban és félelemben
tartó tabuját. A gyógyulásunk útján az egyik legnagyobb
akadály a félelmünk, hogy hálátlan lányként tekintenek ránk. A
rettegés miatt nem teszünk lépéseket azért, hogy
visszaszerezzük saját erőnket, megfosztjuk magunkat a fejlődés
lehetőségétől, és még sok ajándéktól, amit a jövő tartogat
számunkra.
Az anyánkkal való kapcsolatunk felülvizsgálatának tabuja
sok formában van jelen. Ezeknek a meggyőződéseknek a
többsége egyenlőségjelet tesz az anyánkkal kapcsolatos
fájdalmas érzelmekből való gyógyulás és anyánk hibáztatása
között. Ez egy hamis egyenlőség, ami bűntudatot és szégyent
ültet el a lélekben, megrekeszti a nő fejlődési folyamatát, és
visszatart a felnőtté válástól. Ha elhisszük ezeket a
gondolatokat, akkor a Sötét Anya befolyása alatt állunk. Külső
segítséggel viszont leküzdhetjük a bűntudat, szégyen és kétség
hangjait, és a minket megrekedésben tartó Sötét Anyát
Apokaliptikus Anyává formálhatjuk, aki pedig segít a
szenvedésből tudatosságot, a szégyenből felszabadulást
teremteni.
A saját anyasebüket tagadó emberek nyomást
gyakorolhatnak ránk annak érdekében, hogy figyelmen kívül
hagyjuk a saját érzéseinket, és magunkat hibáztassuk.
 Ezt matrázzák:

• Neki sem volt könnyű, ne terheld őt még tovább!

• Anyád minden tőle telhetőt megtett. Tudod, hogy szeret
téged.
• Csak egy anyád van, nézd a kapcsolatotok jó oldalát!

Ezek az állítások igazak lehetnek: anyánk szeret minket,

minden tőle telhetőt megtett, csak egy anyánk van, és neki is
nehéz volt. Ennek ellenére, még ha mindez igaz is, nem ok arra,
hogy továbbra is elfojtsuk a fájdalmunkat, ne keressük a
gyógyulás lehetőségeit, és elhallgattassuk önmagunkat. A
hallgatásunk összhangban áll a világ összes nőjének az
elhallgattatásával.
Ez a nyomás akár saját anyánktól is származhat.
Diplomatikus, empatikus, együttérző kommunikációnk ellenére
szembesülhetünk azzal, hogy őszinteségünk visszavágáshoz
vezet. Attól függően, hogy anyánk mennyire hanyagolta el a
saját anyasebét, a reakciója lehet: dühöngés, mártírkodó
duzzogás, metsző gúny vagy szándékos ellenségesség.
Megpróbálhat manipulálni, megszégyeníteni vagy hibáztatni
azért, hogy szóba hoztuk, ami eddig rejtve volt. Különösen igaz
ez abban az esetben, ha arra nevelték, hogy soha ne
kérdőjelezze meg a szüleit, és ne adjon hangot fájdalmainak. Ha
anyánknak sikerült továbblépnie a személyiségfejlődés útján, és
már jobban tudja kezelni a nehéz érzelmeket, akkor lehet
esélyünk arra, hogy együtt fejlődjünk tovább.
 Sokféle sztereotípia okozhat szégyenérzetet bennünk, ezek
pedig visszatartanak attól, hogy lebontsuk a tabut és
elkülönítsük önmagunkat az anyánktól. Ezek a sztereotípiák
fokozzák a szégyent, és önvádat keltenek bennünk amiatt, hogy
nem vagyunk elég jók. Ilyen sztereotípiák a következők:

• Az anya és a lánya egymás legjobb barátnői, akiknek

nincs titkuk egymás előtt.
• A tökéletes család mítosza.
• A hálátlan lány és a méltánytalanul meg nem becsült,
önfeláldozó anyja.
• Az anyának mindig igaza van, azaz, ha nézeteltérésünk
van az anyánkkal, az biztosan a mi hibánk.

A kultúránk szégyent kelt bennünk az anyánk iránt érzett valódi

érzéseinkért, amelyek közt törvényszerűen vannak kevésbé
pozitívak is. Ne érezzünk bűntudatot emiatt!
Nem azért érzünk bűntudatot, mert nem vagyunk jó
emberek. Azt tanultuk, hogy a bűntudat az emberi értékeink
megkérdőjelezhetőségének a jele. A „rossz lány/rossz ember”
stigmájától való félelem sok nőt hallgattat el, akik szabadabbak
lehetnének, ha kimondhatnák az igazat. A valóságban ez a
bűntudat az ellenőrzés eszköze, része a nők hangja és érzései
feletti szélesebb patriarchális kontrollnak. Akkor érzünk
bűntudatot, amikor áthágjuk azt az ősi elvárást, hogy a
kapcsolataink fenntartása érdekében mélyen hallgassunk a
fájdalmunkról. Az őszinte beszéd azonban a kontrollal
szembeni ellenállás, és ez pozitív dolog. A félelem kezeléséhez
hasonlóan arra biztatom a nőket, hogy „ha bűntudattal is, de
folytassák azt, amit elkezdtek”. A bűntudatot ne mint valódi
akadályt lássák, hanem ismerjék fel, hogy ez egy régi érzés,
amiről jobb, ha nem vesznek tudomást, amikor arról van szó,
hogy felemeljék a hangjukat és azt tegyék, amit helyesnek
látnak.
Az akaratunk, hogy ledöntsük az anya megkérdőjelezéséről
szóló tabut, azonos azzal az akarattal, hogy szabaddá váljon a
nők fejlődése.
Ezt a tabut le kell bontani, hogy a világon élő összes nő
gyógyulhasson. Ez égbekiáltó istenkáromlásnak tűnhet az
idősebb generációk szemében, akik a társadalom minden
szintjén azt tanulták, hogy „tiszteld atyádat és anyádat”.
Vallásos megközelítésből, aki megszegi ezt a parancsolatot, az
örökre a pokol tüzére kerül. A szülők azért nem tudják
támogatni gyermekük kiteljesedését, mert az megkérdőjelezné
a saját hatalmukat, és oda vezetne, hogy a gyermek ellenáll az
elnyomás és tagadás különböző formáinak, amelyeket ők
maguk kénytelenek voltak kiállni. Ha nem így tennének, akkor
az érzések olyan széles skálájával lennének kénytelenek
szembenézni, amelyeket ők maguk nem tanultak meg
felismerni. De nem szabad többé így élnünk! Minél erősebb
bennünk az elfojtás és a tagadás, valódi élményeink
megtagadása, minél inkább szűk korlátok közé szorítjuk az
életünket, annál inkább megfogyatkozik a rezilienciánk, azaz a
lelki alkalmazkodóképességünk.
 Nagyon sok tabunk van, amelyeket le kell bontanunk.
A mi kultúránkban tabu:

• Meghallgatni önmagunkat mint legfőbb hiteles forrást.

• Őszintén megélni az érzelmeinket, amennyiben az
mások számára kellemetlen.
• Érdemesnek érezni magunkat arra, hogy nagy
dolgokban legyen részünk.
• Szeretni önmagunkat és felvállalni saját értékeinket.
• Időt adni a folyamatoknak és türelmet gyakorolni.
• Tökéletlennek lenni, hibákat elkövetni és meggondolni
magunkat.
• Elismerni a gyermekkori történetünk igazságát.
• Sebezhetőnek lenni.
• Figyelmet fordítani az önismeretre (önzésnek minősítik,
különösen nők esetében).

Az anyaseb gyógyulása az egész női vonalunk felé gyakorolt

tisztelet egy formája: megtiszteljük vele az előttünk élő és az
utánunk következő nők generációit.
A kultúránkban normának számító elnyomás következtében
a nők történelmileg lekötelezve érezték magukat: úgy tűnik,
mintha az anyánk tiszteletéhez szükséges lenne lemondani az
erőnkről, és egyúttal a saját erőnkre ébredésünk mintha
csorbítaná az anyánk iránti tiszteletet. Ez a vagylagos viszony
régóta problémát okoz a nők tudatra ébredésében, az oka pedig
az a patriarchális rendszerben átörökített hatalmi dinamika,
amely a nélkülözés érzetét kelti, ezáltal megakadályozza, hogy
elhiggyük, hogy anya és lánya lehetnek mindketten erős
egyéniségek.
Látnunk kell, hogy saját magunk tisztelete teljes mértékben
összhangban állhat az anyánk tiszteletével.
Ahogy egyre több generáció nőtagjai válnak egyénné és élik
saját őszinte életüket, többé nem fog megütközést kelteni, hogy
a lányok megvizsgálják anyasebüket, és igyekeznek gyógyulni
belőle. Nyilvánvaló lesz, hogy az anyasebből való gyógyulás
elengedhetetlen ahhoz, hogy felelősséget vállaljunk
önmagunkért, és tudatosan, teljességben éljük az életünket. Sőt
az is egyértelművé válik, hogy az egyén ereje és szellemi
képességei is csak így nyilvánulhatnak meg.
Ellen kell állnunk annak a kulturális nyomásnak, hogy
kerüljük anyánk megkérdőjelezését, és tagadjuk le a kapcsolaton
belüli fájdalmas érzelmeket és egészségtelen mintázatokat. Ez az
ellenállás szükséges ahhoz, hogy kiteljesedhessünk.
Ha szemet hunyunk az anyaseb fájdalma felett, akkor azt
kockáztatjuk, hogy meghatározatlan ideig a szégyen, az
önszabotázs, a vetélkedés, a hasonlítgatás, a kétely és
önmagunk gyengítésének jegyében élünk. Fennáll a veszélye,
hogy mindezt továbbadjuk a gyermekeinknek is. Az anyánktól
örökölt, a patriarchális rendszer következtében torzult minta
mindaddig érintetlenül fennmarad, amíg tudatosan nem
teszünk azért, hogy átformáljuk, így tökéletesen őszintén és
kiteljesedve élhessünk.
 A gyógyulási folyamat során lehetnek olyan pillanatok,
amikor nehéz érzések – bánat, düh, csalódottság – támadnak
anyánkkal szemben. Ezek a gyógyulás ciklusának átmeneti
állapotai. Ha kitartunk a gyógyulás folyamata mellett, akkor
idővel elfogadássá és békévé alakulnak.
Hinnünk kell abban, hogy érdemesek vagyunk a gyógyulásra,
és képesek vagyunk arra, hogy túltegyük magunkat
sebzettségünkön.
Az anyaseb gyógyulása egyéni utazás, nem szükséges hozzá,
hogy anyánk is velünk együtt gyógyuljon. Az viszont
elengedhetetlen, hogy megvizsgáljuk, amit a vele való
kapcsolatunkról tudunk. Így mi kerülünk fókuszba, a saját
gyógyulásunk és átalakulásunk. Ugyanakkor nagy az esélye,
hogy a gyógyulási folyamatunk valamilyen módon triggerként
hat anyánkra. A triggert tekinthetjük értékes lehetőségnek,
amely révén az anya és lánya között mélyebb megértés alakul
ki. Arra is lehetőséget nyújthat, hogy az anya önmagába nézzen,
és visszatekintsen a saját életére – ha hajlandó rá.
Az anyaseb gyógyulásának részei:

• Megvizsgáljuk az anya-lánya kapcsolatunkat azzal a

céllal, hogy a tisztánlátás pozitív változást
eredményezzen a kapcsolatban.
• Átformáljuk az öröklött korlátozó hiedelmeket, és olyan
új meggyőződéseket teszünk magunkévá, amelyek
segítik, hogy igazi énünk kivirágozhasson.
 • Tudatosítjuk a korábban öntudatlan mintázatainkat, és
újfajta döntések meghozatalával felelősséget vállalunk
életünkért.

Az anyaseb gyógyítása nem az anya visszautasítása, hanem az

önmagunk teljessége érdekében tett határozott lépés.
Mivel magunkhoz való viszonyunk alapját elsősorban az
anyánkkal való kapcsolatunk adta meg, a gyógyulási folyamat
óriási fejlődési és átalakulási lehetőségeket rejt. Ekkor kell az
anyaseb gyógyulása érdekében megkérdőjeleznünk anyánkat –
nem hibáztatni, ítélkezni felette vagy elutasítani őt, hanem
megtapasztalni az önérvényesítés békéjét és szabadságát, ami
minden nőnek veleszületett joga.
Erősnek kell maradnunk akkor is, ha anyánk igyekszik
megszégyeníteni vagy bűntudatot kelteni a gyógyulásunk
érdekében végzett belső munka miatt. Jogunk van az
egyéniségünkhez és az önálló énünkhöz.
A szüleink és a gyerekeink is nagy-nagy tiszteletet érdemelnek,
ha vállalják a sebzettségükből való gyógyulás felelősségét.
Ha elegen végezzük el ezt a belső munkát, és visszautasítjuk
a kultúra felől érkező szégyent és a bennünk lévő Sötét Anya
archetípus hallgatásra, félelemre, engedelmességre kényszerítő
hangját, akkor át tudjuk formálni a kollektív Sötét Anyát
kollektív Apokaliptikus Anyává, aki átkísér abba az új világba,
ahol a mérgező megalázás nem tart többé vissza a
változtatástól, hanem minden változást „az életet szolgáló
halál” lencséjén keresztül látunk majd.
 SEGÍTŐ KÉRDÉSEK

1. Milyen mítoszok, sztereotípiák vagy kulturális üzenetek

okoztak bennem bűntudatot vagy szégyent az anyámmal
kapcsolatos tapasztalataim vonatkozásában?
2. Milyen tabuk tartanak vissza a mindennapi életemben attól,
hogy jobban önmagam lehessek? Milyen tapasztalatok
erősítették meg ezeket a tabukat a korai életszakaszomban?
3. Vajon mi az, ami valóra válna, ha többé nem
engedelmeskednék ezeknek a tabuknak, hanem a valódi
vágyaimnak megfelelően tudnék továbblépni? Hogyan
változna meg ettől az életem?
 10

A REMÉNYTELEN ÁLOM FELADÁSA

Az érzelmeim brutálisan örvénylettek, miután a bíróságon

távoltartási végzést kérvényeztem az anyámmal szemben. Most,
hogy még jobban eltávolodtam a családi rendszeremtől és az azt
jellemző káosztól, szembe kellett néznem a bennem uralkodó
káosszal. Olyan érzés volt, mintha a talaj folyamatosan mozogna
a lábam alatt, miközben próbálok egyenesen járni. Részben
izgalom és büszkeség töltött el, hogy kiálltam anyámmal
szemben, és erős határokat állítottam a családtagjaim elé.
Miközben megtapasztaltam a saját erőmet, időnként
megtorpantam: gyász, nosztalgia, szorongás és vágyódás
periódusai követték egymást. Sokszor ébredtem azzal az érzéssel,
hogy lépnem kellene anyám felé, azzal az ismerős régi reménnyel,
hogy „hátha most sikerül jobban elmagyaráznom neki, és akkor
megérti, mit szeretnék”. Szerencsére minden alkalommal sikerült
emlékeztetnem magam arra, hogy már nagyon sokszor
megpróbáltam, mindannyiszor sikertelenül.
Hónapok teltek el anélkül, hogy egyetlen szót is váltottam
volna bármelyik családtagommal. Észrevettem, hogy felüti a fejét
a régi narratíva, ami egykor a kontroll érzetét biztosította
számomra: „Ha megváltozom, hogy ott tudjak találkozni velük,
ahol ők vannak, akkor végre »észrevesznek«, és jobbra fordulnak
a dolgok.” Kezdtem megérteni, hogy gyerekkoromban ez volt az
én vezércsillagom, útmutatóm. Azt is kezdtem belátni, hogy soha
nem fogják viszonozni a tisztelet morzsáiért kifejezett hálámat és
a végtelen támogatást, amit nekik nyújtottam. Tudtam, hogy ez a
sóvárgás volt a gyerekkorom soha be nem teljesülő álma, és
felismertem, hogy teljes erővel működik még mindig.
A terapeutámmal, Nicole-lal a mély Belső Családrendszer
Modell (IFS – Internal Family Systems) módszerével a
személyiségrészekkel végzett munka során megtanultam, hogy a
reménytelen álom a gyermekkori trauma túlélőinek gyakran
alkalmazott stratégiája. Engem is ez védett meg attól az
elviselhetetlen igazságtól, hogy érzelmileg tökéletesen
elérhetetlenek a szüleim. Az abúzus, elhanyagolás és családi
trauma felnőtt túlélői ezt a kisgyermekkori álmot gyakran úgy
fordítják le, mint törekvést arra, hogy tökéletesek, elég jók,
elismertek legyenek, mindenkinek igyekeznek kedvében járni, és
öntudatlan fogadalmat tesznek azért, hogy úgy szeressék őket,
ahogyan gyermekkorukban soha nem volt részük benne.
Elképesztően sok időbe telik visszaalakítani a traumatikus
fájdalom miatt kialakult személyiségváltozást.
Emlékszem, egy New York-i parkban feküdtem a fűben egy
vasárnap délután, és azt mondtam a belső gyermekemnek: „Kicsi
Bethany, Anyu soha nem lesz olyan édesanya, amilyenre
szükségünk van. Itt az ideje, hogy lemondjunk erről. Nem képes
megadni neked azt, amire szükséged van. De most már itt vagyok
neked én, hogy szeresselek és vigyázzak rád.” Megdöbbentett a
belső gyermekem válasza: „Semmi baj, én örökké várok Anyura.
Mindennél jobban vágyom arra, hogy észrevegyen engem.
Boldogan várok rá, míg meg nem halok. Az egész világon
semmire nem vágyom jobban, mint hogy szeressen, és nem
érdekel, ennek mi az ára. Szükségem van rá. Akkor tudok jól
lenni, ha szeret engem.” Akkor ébredtem rá, milyen mélyen
beágyazott volt ez a reménytelen álmom, és hogy hosszú időbe
telik, amíg a belső gyermekem el tudja engedni ezt az illúziót. Azt
is elkezdtem felismerni, hogy az életem egyéb területein hogyan
mutatkozik meg az egyoldalú kötődés: a kapcsolataimtól, a
munkahelyeimtől és a barátaimtól sem számíthattam soha
semmire, míg én megrekedve, csalfa reménnyel vártam a
viszonzást. Átéreztem, hogy a belső gyermekem ezen elakadás
ellenére hogyan igyekszik mégis megszerezni anyám szeretetét,
és ezt hogyan vetítettem rá az életem nagy részében más
emberekre és dolgokra.
Idővel az anyámról szőtt reménytelen álom fokozatosan
oszlani kezdett. Egyik réteg foszlott le róla a másik után, ahogyan
az életem más területein szőtt más lehetetlen álmok is. Ahogy a
köd ritkulni kezdett az elsődleges kapcsolódásom körül, kezdtem
jobban rálátni a többi kapcsolatomra is, többek közt a Daviddel,
az apámmal és az öcsémmel való kapcsolatomra is. Nagyobb
figyelmet kezdtem szentelni az egyéni törekvéseimnek, például a
közösségi aktivizmusnak és az írói szárnypróbálgatásoknak.
Minél jobban haladtam a gyógyulás útján, annál jobban élveztem
az utazást, és az írásnak és pihenésnek szentelt időt és teret.
 A reménytelen álom elillanásával elöntöttek a gyász hullámai,
de stabil alapot is kezdtem érezni a talpam alatt. A terápiám
középpontjában az állt, hogy ezt a sok kihívást integrálni tudjam
magamban. Önkéntelenül is úgy éreztem, mintha valaminek a
kezdetét élném át; felfokozottá vált az érzékelésem, és nagyon
erősen rá tudtam hangolódni önmagamra. Azt éreztem: az, hogy
hajlandó lettem tudatosan megélni a családomtól való
elszakadás rettentő fájdalmát, egyszersmind meg is nyitott
engem. Mintha egy részem meghalt volna, de helyette az énemnek
egy új része született.

A családunkban uralkodó érzelmi fájdalommal és zavarral való

megküzdés érdekében sokan egy titkos álomba kényszerítjük az
életünket, ami felnőttkorunkban is öntudatlanul szorongat.
Amíg nem ismerjük fel, ezt az álmot vetítjük ki más emberekre,
helyzetekre és dolgokra, azt várjuk tőlük, amit képtelenek
megadni, így örökös elégedetlenségre és önutálatra ítéljük
magunkat.
A reménytelen álom egy olyan megküzdési mechanizmus,
amelyben a gyermek azt reméli, hogy egyszer, amikor majd
„elég jó” lesz, az anyja végre észreveszi őt, és megadja neki azt a
szeretetet, amire mindig is vágyott. Ennek a legalapvetőbb
formája az, hogy „Amikor én valamilyen leszek, akkor Anyu
végre észrevesz majd engem, és az igazi önmagamért fog
szeretni”. Ez a titkos álom egy hibásan működő családban
hihetetlenül nagy reményt tud adni a gyermeknek, és segít neki
túlélni azt a káoszt vagy szenvedést, amit a családban
megtapasztal. Egyúttal kontroll érzetét is kelti benne, enyhíti a
félelmét, és megvédi attól a fájdalmas igazságtól, hogy
valójában teljesen tehetetlen a családjában uralkodó
dinamikákkal szemben.
A reménytelen álom megvéd a fájdalmas valóságtól, amellyel
gyermekkorunkban nem tudtunk megbirkózni, mert még nem
voltunk rá érettek.
A reménytelen álom sok tekintetben zseniális túlélési
stratégia, amely segít átvészelni a trauma valamely formáját.
Olyan, mint egy biztonságos kikötő; a fókuszt eltereli az
anyáról, aki a gyermek számára bizonyos fokig elérhetetlennek
tűnik, vagy nem elég biztos támasz, és helyette a gyermekre
magára tereli a figyelmet, így azt az érzetet kelti benne, hogy
hatással van önmaga helyzetére. Figyelmét ugyanakkor a
jelenről a jövőre irányítja, amikor majd minden rendben lesz,
ami segít neki kibírni azt a mindennapi szenvedést és
zavarodottságot, amit átél.
A gyermek öntudatlanul azt hiszi, hogy „biztosan velem van
valami baj, de megváltozhatok, hogy olyan legyek, amilyennek ő
akar engem”.
Ez hamis remény, mert az az igazság, hogy nem számít,
mennyire voltunk „jók”, az semmit sem változtathatott a családi
viszonyainkon. Még ha létezne is tökéletes gyermek, aki minden
tekintetben csak örömet szerez az anyjának, a gyermekkori
fájdalmas, hibásan működő dinamikákat az sem változtathatná
meg. Ennek pedig az az oka, hogy a szenvedésnek, amit a
családunkban átéltünk, semmi köze hozzánk. A hátterében
kizárólag anyánk, apánk vagy kettőjük együttes
problémakezelése állt. Az anyánk amúgy is meglévő
szenvedését talán fokozhatta, hogy gyermeke született, de nem a
mi gyermekkori énünk volt az oka szenvedésének.
A reménytelen álom feladása azonos annak a ténynek az
elfogadásával, hogy anyánk szenvedésének semmi köze hozzánk.
Nem mi okoztuk, és nem a mi felelősségünk segítséget nyújtani
abban, hogy kigyógyuljon belőle.
Felnőttként a reménytelen álom a jelen pillanat fájdalmával
szembeni védekezéssé válik. Határt képez köztünk és az
aktuális esemény között. Hamis kontrollérzetet kelt és hamis
reménnyel kecsegtet, amelyeket gyakorta a felnőttéletünk más
területeire vetítünk ki.
Nőként átélt reménytelen álmunk sokféle formát ölthet:

• Folyamatos nyomás a fejlődésre: A háttérben mindig azt

érezzük, hogy „valami nincs rendben velünk”, ezért
szüntelen nyomásként nehezedik ránk, hogy
igyekezzünk értékesebbé, tiszteletre méltóbbá válni.
• „Leszel az anyám?”: Más emberekre (házastársunkra,
partnerünkre, gyerekeinkre) vetítjük ki az öntudatlan
igényünket az anyai gondoskodásra. Nagyon fontosnak
érezzük, hogy kedveljenek minket, idealizálunk
másokat, és lekötelezettnek érezzük magunkat.
• Jövőbeni biztonság: Abban reménykedünk, hogy a
jövőben majd kialakuló külső körülmények végül
 nyugalmat, elfogadást, „megérkezést” tesznek lehetővé.
Mindig a „következőt” keressük.
• Önszabotázs: Gyakori, öntudatlan tétovázás, „anyám
jóváhagyása nélkül egy lépést sem”.
• Túlfeszített elme: Szüntelen gondolkodás,
stratégiagyártás, tervezés a jelen pillanatban felmerülő
fájdalmas érzések tompításáért.

IGYEKEZET, TÖREKVÉS, KÜZDELEM, ERŐFESZÍTÉS:

A REMÉNYTELEN ÁLOM ÉLETBEN TARTÁSÁNAK
FÁJDALMA

A reménytelen álom életben tartása temérdek energiát emészt

fel, de ezt észre sem vesszük, mert túl régóta csináljuk. Ez csak
akkor tűnik fel, amikor kiiktattuk az életünkből – olyan ez, mint
amikor a háttérben hosszan jár egy motor, és egyszer csak leáll:
csak ekkor tűnik fel, milyen hangos is volt.
„Én vagyok az, akire vártam.”
Soha nem felejtem el azt a nőt, aki Coloradóban vett részt
egy workshopomon. Azt mondta: „Emlékszem, hogy amikor
kislány voltam, azt mondtam magamban: ez a nő nem lehet az
igazi anyukám, mert az igazi anyukám soha nem viselkedne így
velem. Egy szép napon majd eljön értem az igazi anyukám.”
Könnyek között folytatta: „Már tudom, hogy én vagyok az a jó
anya, akire a belső gyermekem várt. Most már itt vagyok neki.
Én tudom megadni neki azt, amire szüksége van. A belső
gyermekem erre a pillanatra várt.”
Amikor többé nem ragaszkodunk ahhoz a gondolathoz, hogy
anyánk megváltozik, akkor ugyanezt az elvárást elengedjük a
többi ember felé is, azaz nem várunk többé arra, hogy
megváltozzanak. Mivel az anyánkkal való kapcsolat minden
emberi kapcsolatunk mintájául szolgál, az ott bekövetkező
változások az összes többi kapcsolatunkban is megjelennek
előbb vagy utóbb.
A reménytelen álom feladása azt jelenti, hogy újra
kapcsolatba kerülünk a valósággal.
Az eszünkkel talán nagyon is jól tudjuk, hogy anyánk olyan,
amilyen, és soha nem fog megváltozni. Ám a tudatos réteg alatt
ott van belül egy kisgyermek, aki még mindig csak vár és
reménykedik abban, hogy megkapja az anyukájától azt, amire
szüksége van.
A reménytelen álom sokféle formában megjelenhet:

• Frusztrálttá válunk az anyánkkal együtt töltött időtől.

• Reményekkel telve készülünk az anyánkkal való
találkozásra, majd pedig az előre látható csalódással és
önbizalomhiánnyal távozunk.
• Idealizáljuk a minket körülvevő embereket, és
rendszeresen csalódunk.
• Úgy érezzük, mintha folyamatos függésben lennénk.
Talán valami külső engedélyre várunk, hogy azt
tehessük, amire valójában vágyunk?
 Ismerős számunkra az önszabotázs. Közel kerülünk az
•
áttöréshez, de mindig összeomlunk az utolsó
pillanatban.
• A másik emberben rejlő lehetőségekbe szeretünk bele,
nem pedig abba, aki ő valójában.

A reménytelen álom örökös gyerekségben tart.

Akkor következhet be jelentős változás, amikor úgy látjuk,
biztonságos elhagynunk a régi mintázatokat, amelyekről azt
feltételeztük, hogy biztosítják számunkra anyánk
gondoskodását. Ilyen mintázat például:

• Gyámoltalan vagyok.
• Bűntudatom van és szégyellem magam.
• Félek, és örökké készenlétben vagyok.
• Kevés igazán jó dolog van a világban.
• Meg kell vonnom magamtól jó dolgokat.
• Áldozat vagyok.
• Meg kell oldanom más emberek problémáit.
• El kell fojtanom a valódi érzéseimet és reakcióimat.

Ezeket a mintázatokat valószínűleg anyánk tanította nekünk

vagy nyíltan, vagy a saját viselkedésével ezeket sablonokat adta
át nekünk. Ő pedig valószínűleg a saját anyjától és/vagy a
kulturális neveltetése során sajátította el. Mivel patriarchális
rendszerben élünk, amely alsóbbrendűnek tekinti a nőket,
valamilyen fokon mindannyian elhisszük ezeket a
meggyőződéseket. (Ezek az elképzelések még nagyobb kárt
okozhattak abban az esetben, ha az anyánk beteg vagy lelkileg
labilis volt.) Nehéz lehet megszabadulnunk ezektől, mert
bizonyos szinten olyan érzést kelthet az, hogy meg akarunk
szabadulni az anyai mintázatoktól, mintha a saját anyánktól
akarnánk megszabadulni, azaz a belső gyermekünk számára ez
a halál érzetét keltheti. Például, ha anyánk állandóan félt
valamitől, akkor öntudatlanul átvehettük az ő félelemmel teli
hiedelmeit, hogy így érezzük közelebb magunkhoz. Az élet
félelemvezérelt megközelítésének elengedése ugyanolyan
ijesztő lehet, mintha az anyánkról mondanánk le. Hasonló
példa az önvád is. Ha egész életünkben azt tanultuk, hogy
magunkat hibáztassuk, és még jutalmat is kaptunk érte, akkor
úgy érezhetjük, hogy önvád hiányában eláruljuk anyánkat.
Mivel ezekhez a mintázatokhoz társult a gondoskodás,
idővel a mintázatok elkezdik a gondoskodás érzetét kelteni
bennünk. Ezek a gyerekkorunkban átmeneti elismerést,
elfogadást biztosítottak, de felnőtt nőként már csak korlátoznak
minket. Ám mivel a személyiségfejlődésünk oly’ korai
szakaszában alakultak ki, ezek a meggyőződések és mintázatok
jobbára tudattalan szinten maradnak, és hosszú évekig jelen
vannak, mielőtt felfedeznénk, honnan erednek. Bizonyos
értelemben még a javunkat is szolgálhatták. Például, ha
megszoktuk, hogy anyánk szeretetét ki kell érdemelnünk, akkor
ennek hatására jelentős eredményeket érhettünk el az életben.
Az érzelmi gondviselés révén gyakorlottak lehetünk abban,
hogyan hangolódjunk rá más emberek érzéseire. A kontrolláló
és merev személyiségvonásaink eredményeképpen hihetetlenül
termékeny, hatékony munkaerővé válhattunk. Azonban nagyon
fontos hangsúlyozni, hogy ezek a stratégiák és mintázatok nem
teremtették meg számunkra azt, amire legjobban vágytunk:
hogy anyánk úgy legyen jelen velünk, ahogyan arra nekünk a
legnagyobb szükségünk volt. Ha elgyászoljuk ezt a veszteséget,
fel tudjuk szabadítani magunkat, és újfajta modell szerint
cselekedhetünk.
Felnőttként saját erőnk kiteljesítésének első, legjelentősebb
lépése az, hogy elfogadjuk, mennyire tehetetlenek voltunk
gyermekként. A legkevésbé sem tehettünk arról, hogy a
szüleink nem tudták megadni azt, amire szükségünk volt.
Ennek teljes belátásához gyászmunkára és támogatásra van
szükség. A valódi elengedés a gyász, amely lehetőséget teremt
egy másféle életre: a fejlődés és a teljesség útjára léphetünk.
Fontos új, pozitív meggyőződéseket és mintázatokat
meghatároznunk, hogy felválthassák a negatív régieket. Miután
megfogalmaztuk, köteleződjünk el ezek mellett.
Új mintázatok, például:

• Nem jelent veszélyt, ha túllépek a félelmeimen és hiszek

önmagamban. (Megvalósítás: amikor legközelebb
valamilyen kockázatos dologba fogunk, és elfog a
félelem, megnyugtatjuk magunkat, és belekezdünk
olyan dolgokba is, amelyekhez láthatóvá kell válnunk
mások előtt.)
 Megengedem magamnak, hogy tiszteletben tartsam a
• szükségleteimet, és őszintén kimondjam, amit
gondolok. (Megvalósítás: Nem hagyjuk szó nélkül,
amikor nem tartják tiszteletben a határainkat.)
• Tiszteletben tartom a saját igazságomat akkor is, ha a
környezetemben lévők nem értenek egyet velem.
(Megvalósítás: Teszünk valamit a saját igazságunk
mentén akkor is, amikor mások elutasítanak minket
érte.)

Ez a tettekre fordítás olyan új élményt nyújt, ami erőteljes

üzenetet hordoz a tudattalanunk felé: igenis biztonságos a
gyermekkorban elsajátított elvekkel szembemenni. Más szóval,
ha nem az eddigi mintáknak megfelelően cselekszünk, az ma
már nem okoz olyan visszautasítást, megaláztatást és magányt,
amilyet gyerekkorunkban okozott. Kicsit olyan ez, mintha a
jelenbe hoznánk a belső gyermekünket, ahol ő is
megtapasztalhatja az önmagáért kapott támogatást, mert
felnőttként ott vagyunk neki úgy, ahogyan annak idején anyánk
nem tudott ott lenni. Ez segíti az integrációt önmagunkkal, és
azt, hogy jobban el tudjunk távolodni azoktól a romboló
mintázatoktól, amelyeket gyermekkorunkban öntudatlanul
elsajátítottunk. A kulcs a következetesség. Az apró, következetes
lépések hosszú távon nagy átalakuláshoz tudnak vezetni.
Fontos belátnunk, hogyan vallottak kudarcot a gyermekkori
stratégiáink.
Például:
 • Az emberek nem kezdtek jobban értékelni attól, hogy
nagyon csendes voltam.
• A családom problémáinak megoldása nem vezetett
tartós békéhez, és engem sem védett meg a
visszautasítástól.
• Az anyámmal való folytonos egyetértés nem segített
abban, hogy anyám önálló személyiségként kezeljen
engem.
• Anyám nem ismert el jobban attól, hogy gyámoltalannak
és csendesnek mutatkoztam.
• Attól, hogy én folyton anyámra és a problémáira
fókuszáltam, ő nem kezdett jobban figyelni rám vagy
meghallgatni engem.

Ha belátjuk, miért nem működtek ezek a stratégiák, akkor

könnyebben megszabadulunk láthatatlan láncaiktól.
Amikor elismerjük, hogy a „jó anyuka” nem jön el, akkor el
tudjuk gyászolni ezt a tényt, és engedélyt adhatunk magunknak
arra, hogy a világban való létezés és cselekvés új útjait
válasszuk, amelyek a teljesség érzését adják, és örömmel
töltenek el. Ezek a felismerések automatikusan változást
hoznak az életünkbe. A negatív mintázatok visszautasítása nem
egyenlő anyánk személyének visszautasításával. A mintázatok
meghaladása rólunk szól, arról, hogy a gyógyulást és másféle, a
mentális egészségünket támogató utat választunk. Elképzelhető,
hogy anyánk ezt a változást személyes árulásnak tekinti – épp
annyira, amennyire magát azonosítja ezekkel a mintázatokkal.
Reakciója csak arról tanúskodik, hogyan van önmagával; tehát
valójában nem ránk irányul. Lehet, hogy mi jól látjuk, hogy
milyen rossz hatással van ez a mintázat az életünkre, ő viszont
nem veszi észre. Előfordulhat, hogy ő még mindig a lét hiteles
formájának tekinti. Ám véleményének nem kell meghatároznia
a valóságunkat. Engedjük meg neki, hogy megélje a saját
tapasztalatait, és ne rohanjunk hozzá, hogy segítsünk rajta, ne
is magyarázkodjunk. Valójában ezzel magunkat és őt is
megtiszteljük.
A sebzett anyák generációk óta tudattalanul jóvátételt
várnak a lányaiktól azért, mert a patriarchátus és a családjuk
megtagadta tőlük a célok, befolyás és személyes hitelesség
érzetét. Ám ezt a lányaik nem adhatják meg nekik. Lehetetlen
mindezt kívülről megkapni, az anya csakis belül, önmagában
fedezheti fel, ami hiányzik neki, azáltal, hogy elköteleződik a
gyógyulása és átalakulása mellett. Ez a mérgező spirál úgy
törhető meg, ha nem vagyunk hajlandók sebzett anyánk ki nem
mondott üzenetének engedelmeskedni, amely valahogy így szól:
„nem hagyhatsz el azáltal, hogy te magad kiteljesedsz”. Minden
nőnek joga van ahhoz, hogy saját élete legyen. Bár a
patriarchális szemlélet az ellenkezőjét sugallja, mégsem
kegyetlenség, ha megadjuk a lehetőséget anyánknak is a
tapasztalatszerzésre és a gyógyulásra, hiszen így ő is
egészségesebbé válhat. A legnagyobb változás akkor következik
be, amikor a saját integritásunk fontosabbá válik anyánk
rólunk alkotott véleményénél: így szerezzük meg saját erőnket,
és mutatunk példát másoknak is.
 Csak egyetlen dolog adhatja meg azt az elégedettséget, amit
keresünk: a létünk központjában meglévő hitelesség, és az, ha
autentikusan élhetünk, nem törődve azzal, milyen árat fizetünk
érte.
Mivel a belső igazságunk felkutatásának tabuja számtalan
nemzedék óta működik, mindannyian dilemmával
szembesülünk: folytatjuk, háttérben a soha nem szűnő
fájdalommal, a béke és biztonság illúziójával, vagy pedig
farkasszemet nézünk a sérülésünkkel, hogy átvergődve rajta
eljuthassunk az igazság, a tisztánlátás és a mély
megelégedettség birodalmába.
Az új paradigmánk szerint a család iránti tisztelet nem a
hallgatással lesz azonos, hanem az őszinteséggel, a teljességgel
és eredetiséggel, még akkor is, ha ezáltal elkerülhetetlenül
szembe kell néznünk fájdalmas, kellemetlen érzésekkel. Az
érzelmi sebek gyógyulása során fellépő kellemetlen érzéseket
ne bagatellizáljuk el, hanem egy egészséges folyamat részének
tekintsük, ami tisztánlátást, bölcsességet és együttérzést szül.
Az igazság vágya lassan meghaladja a kulturális és családi
elfogadás iránti vágyunkat.
A tény, hogy a kultúránk egyenlőségjelet tesz a történetünk
őszinte megvizsgálása, valamint az árulás és a hagyományok
megkérdőjelezése között, nagyon jól jelzi, hogy a felületes
tisztelet valójában nem az őszinte szeretetről szól, hanem a
mások feletti kontroll egy formája. A megkövetelt szeretet nem
lehet szeretet. A történetünk újragondolása során, ha végig
kitartunk a folyamat mellett, eljuthatunk a szüleink iránti
őszinte tisztelethez és szeretethez. Nem azért, mert valaki
kötelezően elvárja.
Valójában a szeretetünket fejezzük ki azzal, hogy kimondjuk a
fájdalmas igazságot a belső gyermekünknek: „Anyu nem jön el,
de te biztonságban vagy!”.
Ha megfelelő kontextusba helyezzük az egyén érzelmi
szenvedését, akkor könnyebben tudja magabiztosan felvállalni
a saját egyéniségét. A belső gyermek sem vádolja magát többé.
Amikor az elhanyagoló vagy invazív anya projekcióját
kitöröljük az életünkből, jobban a jelenben élhetünk, és nem a
múlt torzító szemüvegén keresztül nézzük az életünket. Ez a
folyamat nagyon lassú, évekig is eltarthat, de minden egyes
réteg lehántása által jobban előkerül igazi énünk, és egyre
inkább sajátunkká válik az életünk. A belső gyermekünk is
magabiztosabbá válhat az elfogadás révén, és így szintén egyre
erősebbé válik a zsigeri meggyőződésünk arra vonatkozólag,
hogy önmagunkhoz tartozunk. A függetlenség és a
szerethetőség már nem egymást gyengítő, kizáró szükségletek,
hanem egymással szorosan összekapcsolódó alapköveinkké
válnak. Furcsa módon a belső középpontunk megerősödése
mélyíti azt az érzést, hogy összekapcsolódunk a világgal.

SEGÍTŐ KÉRDÉSEK

1. Milyen formában jelent meg az életemben a reménytelen álom

gyerekkoromban és felnőtt nőként?
 Milyen öntudatlan stratégiákat alkalmaztam gyerekkoromban a
2.
biztonságérzetem, elfogadottságérzetem javítására?
3. A gyermekkori negatív hiedelmeim leváltása érdekében milyen
új meggyőződéseket tudok magamévá tenni, amelyek érezhető
változást hoznak az életembe, és bizonyos értelemben
továbblendítenek a családi örökségem korlátain?
 11

A SZÁMVETÉS LEHETŐSÉGE

„A patriarchátus fő intézménye a család.”[30]

K M

„Nincs fontosabb kérdés a világon annál, hogy milyen

körülmények között fejlődnek a gyerekek.”[31]

M G

Pusztító, sokkoló érzés volt minden kapcsolatot megszakítani

anyámmal, ugyanakkor így sok mindent megértettem, és
bebizonyosodott, hogy jók voltak a megérzéseim azzal
kapcsolatban, hogy gyerekkoromban miért kellett eltávolodnom
az életben maradásom érdekében igazi önmagamtól. Úgy
éreztem, mintha egy kirakós játék darabjai állnának össze:
amikor megszülettem, kerek egész voltam, de mivel kénytelen
voltam alkalmazkodni a rosszul funkcionáló családhoz és a
patriarchális kultúra egészéhez, ezért az énem töredezetté vált,
és darabjaimra hullottam, elszakadtam önmagamtól. Ebben az
időszakban raktam újra össze magam azáltal, hogy
tudatosítottam gyerekkoromban szerzett tapasztalataimat.
Rátaláltam egy mélyebb teljességre, amely mindig bennem volt,
csak nem ismertem fel korábban. A valódi megértésre csak akkor
nyílt lehetőségem, amikor átengedtem magam a felismerések
révén támadt érzelmeknek. Olyan volt, mint egy második
születés, amikor teljesen önmagammá válhatok, képes vagyok
képviselni önmagam, az érdekeimet, megvédeni a határaimat, és
felfedeztem, hogy a saját teljességem a legnagyobb erőforrás az
életemben.
Abból, hogy a szüleim képtelenek voltak arra, hogy
együttérezzenek velem, és nem vállalták a felelősséget a családi
dinamikáért, arra következtettem, hogy a saját megítélésük
szerint ők jobb szülők voltak, mint a saját szüleik. Az apám nem
vert péppé engem, ahogyan az ő apja tette vele (bár az öcsémet
verte, igaz, nem annyira durván). Az anyám nem ütötte ki magát
az itallal napokra, és nem hagyta rám az egész háztartást,
ahogyan az anyja tette, ellenben olyan érzelmi terhet rakott rám,
amilyet egyetlen kislányra sem lenne szabad tenni. Megértettem,
hogy a szemükben mekkora előrelépést tettek ahhoz képest,
amiben ők nevelkedtek. De az a tény, hogy a gyermekkori
élményeiket semmiféle belső munkával nem igyekeztek
feldolgozni, agresszív ellenállást szült bennük mindennel
szemben, amivel azt próbáltam alátámasztani, hogy én is
sérültem az ő nevelésük nyomán.
Úgy éreztem, támadásként értékelik, hogy számot akarok
vetni az életemmel. Számomra az ellenállásukkal jóváhagyták
azt, hogy bántottak. Sajnos, szinte biztosra veszem, hogy a
szemükben ez az ellenállás a saját szüleik iránti szeretet vagy
hűség jele volt. Az igazság feltárása nem gyógyulásnak, hanem a
család szégyenteljes elárulásának számított. Én viszont úgy
gondoltam, hogy az az erőfeszítés, amivel kiléphettek volna a
tagadásból, az önmagunk és gyerekeink iránt érzett szeretet
legerősebb jele lett volna. Számvetés nélkül nincs változás. Ha az
egymást követő generációknak fontosabb a saját szüleik
ártalmas tetteit védelmezni, mint a gyerekeik jóllétét biztosítani,
akkor az egész társadalom traumatizálttá válik.
Ekkoriban már több mint egy évtizedes terápiás munka állt
mögöttem. A felépített hosszú távú terápiás kapcsolat megadta
mindazt, ami a gyermekkoromból hiányzott. Ennek
eredményeképpen átláttam ezeket a mintázatokat, és elég
erősnek éreztem magam ahhoz, hogy kifejezzem a változtatási
szándékomat. De meggyőződésem, hogy szüleimet azért nem
töltötte el büszkeséggel ez a hatalmas lépés, mert nem mentek
végig ugyanezen a folyamaton. Az egészet inkább fenyegetésként
élték meg. Ennek az lett az eredménye, hogy a családi rendszer
képtelen volt befogadni önálló erővel rendelkező énemet, és ezért
kivetett magából. Minden család egyensúlyra és működőképes
állapotra törekszik, vannak olyan családok, amelyekből távoznia
kell a legnagyobb belső erővel rendelkező embernek, különben
olyan erőteljes feszültség jön létre, ami megbontja a rendszer
stabilitását.
Miután szembesültem azzal, hogy képes vagyok túlélni, hogy
anyám elutasít, egyre fejlődött az a képességem, hogy felismerjem
a mérgező viszonyokat, és felszólaljak ellenük. Ahogy a
számvetés újabb és újabb rétegeihez értem, egyre több düh
szabadult fel bennem, és egyre inkább gyászba borult a lelkem.
Azt vettem észre, hogy hatalmas erőt szabadított fel bennem,
hogy sikerült feldolgoznom a gyermekkorom sérüléseinek valódi
súlyossága miatt érzett gyászt és dühöt, és már nem hívtak elő
fájdalmas érzéseket bizonyos helyzetek, amelyek egészen addig
triggerként működtek. Sokszor előfordult, hogy miután
feldolgoztam az eredeti okot, indulat nélkül, tisztán kirajzolódott,
hogy milyen lépéseket kell tennem az aktuális helyzetben.
A történetemmel való egyre felelősebb szembenézés és a
reménytelen álom fokozatos szétfoszlása által a magán- és
közösségi életemben is egyre inkább kimondtam az igazságot, és
folyton jeleztem, ha valamiről úgy éreztem, nincs rendben. A
mindennapi életben könnyebben észrevettem a mérgező
dinamikákat és a hibás működést, és ezekre a tapasztalatokra
mindig mint a teljességem megélésének lehetőségére tekintettem.
Az anyám nem volt része az életemnek, de az anyaseb fájdalma
még mindig fel-felsejlett. Minden ilyen alkalomra lehetőségként
tekintettem, amikor valódi önmagam lehettem úgy, ahogyan
anyám mellett soha. Gyakoroltam a hitelességet, önmagam
vállalását, a tiszteletteljes határtartást és azt, hogy mások
projekciói ne befolyásolhassanak, mindeközben pedig igyekeztem
megtartani a saját egyensúlyomat és ápolni a belső gyermekemet.
Szinte zsigeri szintű változásokat tapasztaltam minden ilyen
alkalommal, mintha a testemet alkotó sejtjeim is
újraszerveződnének.

A gyermekkori sérülésekkel kapcsolatos kijózanító igazság az,

hogy önmagában a szeretet nem elég sem a megelőzéshez, sem
a gyógyuláshoz. A gyerekek iránt érzett szeretet nem nyújt kellő
védelmet a szülők okozta öntudatlan sérülésekkel szemben. A
szüleink iránt érzett szeretet sem elég ahhoz, hogy a
gyermekkori sebeink elmúljanak. Ugyanez igaz barátainkra,
párunkra, munkatársainkra is. A be nem gyógyított anyaseb a
legjobb szándékunk ellenére is korlátokat szab annak, hogy
mennyire tudunk jó hatással lenni másokra. Megmutatja,
milyen szűk keretek közé szorulnak a képességeink bármely
pillanatban. A trauma felülírja a szeretetet.
Nem állítom, hogy a szeretetnek és a jó szándéknak nincs
semmi jelentősége. Azonban a mások felé táplált szeretetünk és
jó szándékunk másodlagos a múltunkkal való szembenézéshez
képest. Ha nem fordítunk rá elegendő energiát, a tudattalanunk
átgázol a tudatos szándékainkon. Bármilyen gyermekkori
fájdalmunk felett igyekszünk is szemet hunyni, az vissza fog
köszönni a felnőttkapcsolatainkban, a sok szenvedéssel és hibás
döntéssel, amelyek traumáinkból fakadnak. Ha nem nézünk
vissza a saját történetünkre, akkor a kapcsolati problémáink
megoldhatatlan rejtélynek tűnnek majd, magunkat pedig az
ismétlődő mintázatok áldozatainak tekintjük, és kifelé
figyelünk, másokat hibáztatunk, és mindig marad bennünk
némi szégyenérzet.
A szüleink megvédése attól, hogy felelősséget vállaljanak a
tetteikért, nem egyenlő a szeretettel. Ha szívesebben hunyunk
szemet afölött, hogy milyen károkat okoztak bennünk a
szüleink, ezzel elősegítjük, hogy a következő generáció is
sérüljön.
 A szeretet fogalmába bele kell tartoznia a számvetés
lehetőségének.
A számvetés a felnőttkorunkat is meghatározó,
gyermekkorban elszenvedett sebekkel kapcsolatos tisztánlátás
és tudatosság, valamint mindaz, amit a gyógyulásunkért és a
bennünk élő gyermekről való gondoskodás érdekében teszünk.
Az idősebb generációk szerint: ha szeretünk valakit, akkor nem
beszélünk az általa okozott fájdalomról. De a szeretet fogalmát
ki kell terjesztenünk a számvetés lehetőségére is. Ez is lehetne a
szeretet alternatív definíciója: „Mivel felismertem, hogy a
gyermekkori szenvedéseim hogyan kapcsolódnak a jelenlegi
magatartásomhoz, ezért folyamatosan és tudatosan lépéseket
teszek a gyógyulásom és fejlődésem érdekében, hogy ne
okozzak szenvedést az öntudatlan projekcióimmal.”
„Az anyám minden tőle telhetőt megtett.” Sokszor hallom ezt
a mondatot olyan nőktől, akik szenvednek az anyasebüktől, de
nem szívesen vizsgálják meg a kapcsolatukat az anyjukkal.
Azért szenvednek még mindig, mert ez a mondat csak az
igazság egy része.
Mert az egész kép így írható le: „Anyám minden tőle telhetőt
megtett, én pedig szenvedtem gyermekként.” Látom, amikor a
nők tudattalanul igyekeznek átsiklani a mondat második része
felett. Pedig pontosan ez az, ami lehetővé teszi a gyászmunkát, a
gyógyulást, és végül a továbblépést, hogy azzá váljunk, akik
valójában vagyunk.
Ha még nem sikerült eléggé meggyógyítanunk a belső
gyermekünket, akkor szinte képtelenek vagyunk teljes érzelmi
jelenléttel fordulni a saját gyermekeink felé. Más szóval, csak
olyan mértékben tudunk együttérezni a gyermekeinkkel,
amennyire gyermekkori önmagunk szenvedéseivel képesek
voltunk együttérezni. Minél jobban tudunk gondoskodni a belső
gyermekünkről, annál jobban gondoskodhatunk a külső
gyermekünkről is.
Nincs kit hibáztatni. Egy patriarchális kultúrában
alapvetően mind a szülők, mind a gyerekek áldozatok.
Mindannyian a hallgatás kötelességének áldozatai; hallgatni
kénytelenek az érzéseikről és valódi tapasztalataikról. Mégis,
csakis a számvetés hívhatja fel a figyelmet a gyerekek szomorú
helyzetére a társadalmunkban, és hozhat változást a jövő
generációk számára.
Minden gyermek ártatlan. A bennünk élő gyermek is
ártatlan, és a saját gyermekeink is ártatlanok. Szívszorító lehet
látni, hogy milyen károkat okoztunk gyerekeinknek, és
bennünk milyen sérüléseket okoztak gyermekkorunkban. De
egyedül úgy kerülhetjük el a trauma átadását, ha hajlandók
vagyunk szembenézni a fájdalmas igazsággal. A tudatosságon
múlik minden, és azon, képesek vagyunk-e elviselni a
tudatossággal járó fájdalmat. Amikor képessé válunk a
számvetésre, gyógyulásunk folyamata hatalmas lendületet kap.
A számvetés több lépésből áll:

• Számot vetünk azzal, hogy pontosan min mentünk

keresztül gyermekként, és együttérzünk saját belső
gyermekünkkel. A nevében megélt bánattal és dühhel.
 (Így amolyan szemtanúvá válunk, olyanná, akire neki
szüksége volt a múltban.)
• Végiggondoljuk, hogy a gyermekkori fájdalmas
élményeink gyerekként hogyan hatottak ránk
akkoriban, és áttekintjük későbbi, felnőttkori
kompenzálási kísérleteinket.
• Figyelembe vesszük, hogy gyermekként nem volt
befolyásunk a helyzetünkre. A felnőttek voltak a
felelősek azért, ami velünk történt.
• Végül egyre nagyobb „rutint” szerzünk az egymás után
felbukkanó rétegek gyászmunkájában, és átérezzük
saját megronthatatlan jóságunkat.

A számvetés legerősebb formája, ha önmagunkat szembesítjük

mindazzal, amin keresztülmentünk. Akármi is történt velünk
gyermekkorunkban, az nem a mi hibánk. Ez a felszabadító
tudás lehetővé teszi, hogy magunk mögött hagyjuk a szégyent,
és visszaszerezzük a bennünk élő gyermeket. De nem elég az
eszünkkel tudni, éreznünk is kell, át kell járnia az egész
testünket. Ez tud újra összekapcsolni valós önmagunkkal –
valódi ösztöneinkkel, érzéseinkkel, megfigyeléseinkkel.
Nem az az elsődleges, hogy összeütközésbe kerülünk-e
szüleinkkel.
Személyes döntésünk, hogy felelősségre vonhatónak
tekintjük-e a szüleinket, és egyenesen beszélünk-e velük. Ez
gyógyító hatású lehet, de az időzítésen és a tálaláson is sok
minden múlik, ezért alaposan meg kell fontolnunk minden
lépésünket. Van, amikor jobb, ha nem kerülünk közvetlen
összeütközésbe. Az elsődleges az, hogy lélekben hagyjunk fel
önmagunk hibáztatásával: nem mi tehetünk arról, amit
gyerekkorunkban elszenvedtünk. A szüleink megértése és
belátása irántunk másodlagos, és nem szükséges a
továbblépéshez. A gyógyulásunkhoz nem kell harmonikus
kapcsolatban lennünk velük.
Nem a mi hibánk volt. Ez az egyszerű és mély tudás
visszaadja az erőnket, amelyet az anyaseb elvett, és megerősíti
a belső egyensúlyunkat. Ez az ellenszere annak az öntudatlan
meggyőződésnek, hogy a családunk akkor fogad el minket, ha
hajlandók vagyunk az ő szenvedésüket és szégyenüket a
magunkénak tekinteni.
A gyerek szemében a fájdalmas érzések életveszélyesnek
tűnnek. Úgy érzi, a fenyegető erejüket muszáj elfojtania
valahogy. Gyermekkorunkban meg kell hasadnunk ahhoz, hogy
ne érezzünk, és életben tudjunk maradni. Felnőttként viszont
begyógyíthatjuk ezt a hasadást, ha megengedjük magunknak az
érzelmeink teljes megélését, és ráébredünk, hogy ezek az
érzelmek valójában nem életveszélyesek. Felismerhetjük, hogy
erősebbek, hatalmasabbak vagyunk bármely fájdalmas
érzelemnél, ahogyan azt is, hogy a fájdalmas érzések nem
jelentik azt, hogy „rosszak” vagyunk. Megtanulhatjuk azt, hogy
az igazsághoz való hozzáférés és a feldolgozás együtt járnak
azzal, hogy jóvá, autentikus önmagunkká váljunk.
A sebzettségünk beismerése nélkül lehetetlen a gyógyulás.
 Ha nem történik meg a gyermekkori sebzettséggel való
számvetés, nagy árat fizethetünk érte. Fejletlen kognitív
képességei miatt a bántalmazott gyermek csak magát tudja
okolni, ha bántják. A tudatosság és számvetés természetes
hiánya miatt lehetetlen, hogy elinduljon a szükséges
gyászfolyamat, ez csak akkor következhet be, amikor felnőtt
fejjel tudatosulnak a szenvedés okai. A gyászmunka nélkül a
sebzett gyermek tovább él a felnőtt testben, és miközben
fájdalmát másokra vetíti, újratermeli a fájdalmas helyzeteket,
és folyton magát vádolja.
Miért félünk a számvetéstől?
Sokan azért nem merik megvizsgálni mindazt, amin
keresztülmentek, mert azt gondolják, hogy ezzel a szüleiket
hibáztatják. A két dolog összemosása a patriarchális rendszer
által kierőszakolt egymásbafonódottság tünete. Nagyon fontos,
hogy a kettőt elválasszuk egymástól, ugyanis ez a hiedelem
okozza azt, hogy a bántalmazás akadálytalanul söpör végig több
generáción. Minél több felnőtt gyászolja el teljes mértékben a
gyermekkori sebzettségét, annál kevésbé fog a társadalom úgy
tekinteni a számvetésre, mintha az a szülő hatalmi státuszára
gyakorolt fenyegetés lenne. Sőt a saját gyermekkori
sebzettségeik megfelelő feldolgozásán túl lévő szülők képesek
lesznek a számvetést a tisztelet és a büszkeség forrásaként
értékelni.
A számvetés növeli a valós változáshoz elengedhetetlen
tudatosságot.
 Megvan a képességünk arra, hogy felfedezzük és
meggyászoljuk azt, hogy a tudattalan, gyógyulatlan
szenvedésünk hatására milyen vakon tudunk bántani másokat.
Elég bátornak kell lennünk ahhoz, hogy világosan lássuk,
nekünk milyen károkat okozott mások gyógyulatlan fájdalma,
és a mi gyógyulatlan fájdalmunk milyen károkat okozott
másoknak. Ha együtt látjuk mindezt, akkor a felismerés
részvétet, megbocsátást és valódi változást szül. Akkor
következhet be ez a felismerés, amikor odáig jutunk a saját
szenvedésünk fölötti gyász folyamatában, hogy megértjük,
mások viselkedése nem rajtunk múlik. Az, ahogy egy ember a
másikkal bánik, az a saját belső állapotát tükrözi. Ez a
felismerés olyan pszichés teret hoz létre, ahol már nem érezzük
szükségét annak, hogy védekezzünk, vagy éppen ellenségesek
legyünk, amikor valaki a saját fájdalmától vezérelve cselekszik.
Azonban amíg nem gyászoljuk el a gyermekkori
sebzettségünket, addig magunknak tulajdonítjuk mások tetteit,
mert a sebzett, korlátozott belátással rendelkező belső gyermek
minden eseményért önmagát okolja. Amíg nem jutunk el egy
bizonyos pontig a gyászmunkában, addig nem tehetünk
egyebet, mint ismételjük a szenvedést. A gyermekkori
sebzettség teljes elsiratása olyan érett cselekedet, ami megnyitja
a kaput egy új világ felé.
Vannak, akik elismerik, hogy a gyermekkori sérülések sok
szenvedést okoznak, de közben úgy vélik, hogy az ezekből
fakadó düh vagy fájdalom segít megélni a kreativitásukat,
különcségüket és szenvedélyességüket. Van, aki attól fél, hogy
ha meggyógyulna, akkor kevésbé lenne szellemes, vagy
elvesztene valamit, ami motiválja és sikeres felnőtté teheti. Ám
az igazság az, hogy a gyógyulástól nem veszítjük el
egyediségünket, sőt szárnyakat kap valódi teremtő energiánk,
így igazán innovatívak és eredetiek lehetünk. Ezáltal lelki
szabadságot élhetünk meg, amelynek révén továbbláthatunk a
családi kultúránk kereteinél, és olyan új lehetőségeket vehetünk
észre, amelyek túlnyúlnak a gyermekkori sebzettség által
korlátozott érzékelés határain.
A gyógyulás felé vezető utamon komoly kihívást jelentett,
hogy tudjak bízni abban, hogy a pihenés és az ellazulás nem jár
negatív következményekkel. Ez a félelem azon a
gyerekkoromban kialakított téves hiedelmemen alapult, hogy
csak akkor lehetek biztonságban, ha folytonos készenlétben
állok, és szüntelenül menetelek a következő kitűzött cél felé.
Felnőttként újfajta kapcsolatot kellett kialakítanom a
pihenéssel, és fel kellett ismernem, hogy serkenti az
alkotóképességemet és hatékonyságomat, nem pedig
akadályozza. Emlékszem, egy nap holtfáradtan úgy éreztem,
muszáj lenne valahogy rávenni magam, hogy belehúzzak a
munkába, mert közeleg a határidő. Ehelyett arra a radikális
lépésre szántam el magam, hogy egy egész napot pihenéssel
töltök. Semmi munkával kapcsolatos dolgot nem csináltam.
Nem fecséreltem az időmet filmekre vagy közösségi médiára,
hanem tudatos, mély pihenés mellett döntöttem. Egy ideig az
ablakom előtti fákon ugrándozó mókusokat figyeltem. Aztán
csak az órát néztem, és arra összpontosítottam, hogyan telnek a
percek. Aztán feltört bennem a bánat, és sírtam egy keveset.
Minden percben azt tettem, amire éppen szükségem volt.
Hihetetlenül megnyugtató érzéssel töltött el. Engedtem
magamnak, hogy egyszerűen csak legyek. Magam is
meglepődtem, hogy a teljes pihenéssel töltött nap után milyen
hihetetlenül hatékonyan és jól szervezetten tudtam dolgozni, és
nem éreztem tehernek a munkát. Annyira kipihent voltam,
hogy még az egyébként unalmas feladatok is szórakoztatónak
tűntek, és feltöltöttek.
Az alapján, amit leszűrtem ennek a mintázatnak az
átírásából, most már úgy intézem az életemet, hogy minden
héten legyen egy teljes szabadnapom, ettől kreatívabb és
hatékonyabb leszek. Ez jó példa arra, hogy a gyerekkori
készültségi állapotommal való számvetés hogyan segített
kiszabadulni a kiégés csapdájából. Ha nincs elég bátorságunk
szembenézni ezekkel a dolgokkal, akkor beláthatatlan ideig
benne ragadhatunk a működésképtelen mintázatok csapdáiban.
Miért szükséges a számvetés?
A gyászmunka csak akkor lehetséges, ha számot vetünk
azzal, min mentünk keresztül. A gyászmunka köt össze minket
lényünk mélyebb részeivel, és megnyitja a teret az inger és a
válasz között, így több lehetőség közül tudunk választani,
mielőtt reagálnánk.

A BELSŐ HASADÁS GYÓGYULÁSA

Miközben haladunk ebben a folyamatban, belső gyermekünk
hitelessé válik, és elfogadjuk őt, aki egykor kénytelen volt
elnyomni az érzéseit, önmagával szemben gyanakodni,
megtagadni ösztöneit és visszautasítani önmagát. Ez a
meghasadás tette lehetővé az elviselhetetlen valóság túlélését.
Amikor megtesszük ezt a számvetést, újra valódivá válhatunk.
Az igazság elviselhetetlen volt, és el kellett fojtanunk
gyermekként, de felnőttként újra kapcsolódnunk kell vele, hogy
hitelesen élhessünk.
A személyes és a társadalmi változás kulcsa az, hogy
együttérzést tanúsítsunk a mindannyiunkban ott lévő
bántalmazott gyermek felé.
Ahhoz, hogy a nők valódi erejüket visszanyerve
létezhessenek és cselekedhessenek, olyan világot kell
teremtenünk, ahol a gyermeknek nem kell választania a saját
belső ereje és az anyja szeretete között.
A számvetés legmagasabb rendű cselekedete az
önmagunkról való gondoskodás. Ha így teszünk, többé nem
másoktól várjuk el, hogy gondoskodjanak rólunk. Nem kérjük a
gyerekeinktől, partnerünktől, barátainktól, hogy adják meg
nekünk azt, amit nem tudnak megadni. Fokozatosan megszűnik
az a kényszerünk, hogy öntudatlanul újratermeljük a
szenvedést. Csak akkor tudunk hatékonyan gondoskodni
önmagunkról, ha előtte őszinte együttérzést tanúsítunk az
egykori élményeink igazságával. Ennek érdekében
kapcsolódnunk kell a belső gyermekünkkel, hitelesként kell
elfogadnunk az érzéseit, és meg kell engednünk, hogy
gyászoljon. Ez megnyitja számára a lehetőséget az örömre és
azt, hogy határtalan jóság vegyen körül mindent, amibe
belekezdünk.

SEGÍTŐ KÉRDÉSEK

1. Vannak olyan emlékeim vagy élményeim a gyermekkoromból,

amelyeknek a feltárásából és feldolgozásából profitálhatnék?
Mi az a gyerekkoromból, amivel még nem tudtam számot vetni
magamban, amelynek az elfogadása, elismerése mély
megnyugvást és új lendületet hozhatna jelenlegi életembe?
2. Mely részeimet kellett lehasítanom magamról vagy elfojtanom
abban a reményben, hogy a családom jobban elismerjen?
3. Hogyan tudom támogatni önmagam, hogy újra felélesszem,
magamévá tegyem ezeket az eltemetett jellemvonásokat?
Milyen lépéseket kell tennem, hogy ezek a minőségek újra
megjelenjenek az életemben?
 12

GYÁSZ

„A fájdalom fontos: fontos, hogy hogyan kerüljük el, hogyan

engedjünk neki, hogyan kezeljük, hogyan haladjuk meg.”[32]

A L

Miközben próbáltam feldolgozni a családom szétesését, és azt, hogy

a házasságom is felbomlóban volt, időnként úgy éreztem magam,
mintha porrá zúztak volna. A mindennapi életben úgy tűnt, hogy
működöm, de a belső szerkezetem mintha szétesett volna, kicsúszott
volna a kezeim közül. Csődöt mondtak azok a stratégiák, amelyekre
egész életemben támaszkodtam. Azok az eszközök, amelyek révén
megtaláltam önmagam és a világ értelmét, most elavultnak tűntek,
vagy iszonyú fájdalmat okoztak. A jó lány szerepe teljesen
kiüresedett. Míg korábban arra vágytam, hogy elfogadjanak,
népszerű legyek, ezt felváltotta a nyers igazságvágy. A folytonos
túlteljesítés, a kiválóság hajszolása is a múlté lett. Úgy éreztem,
többé nincs semmilyen célom az életben. A lehámló maszkok és
stratégiák alól pedig előtörtek a düh és gyász újabb és újabb rétegei,
melyek azokból a korai élményeimből táplálkoztak, amikor azt
éltem át, hogy nem fogadnak el, nem szeretnek, hogy hitvány
vagyok, és soha nem lehetek elég jó. Kezdtem úgy érezni, hogy csak
egyik percről a másikra élek, egyik lélegzettől a másikig.
 A terápiám különösen intenzív és megterhelő volt ebben az
időben. Nicole-lal elkezdtem dolgozni az anyaseb lüktető, nyers
alapjaival, amit én csak „fekete lyuknak” neveztem. Úgy éreztem,
teljesen széthullok belül, és magával ragad a kétségbeesés. Ezt az
érzést mindig valami ismerős gyászos hangulat vezette be,
amelynek a zavarodottságból, önbizalomhiányból és kimerültségből
komponált dallama egész életemben elkísért, de a hétköznapi
életemben elnyomtam ezt az érzést, vagy egyszerűen csak nem
vettem róla tudomást. Ám újabban egyre jobban előtört a
mindennapi életben. Összezavart ez a fejlemény: voltak már nagyon
tiszta pillanataim, amikor úgy éreztem, szabad vagyok, most pedig
mélységes kétségbeesés fogott el.
Nicole elmagyarázta, hogy minél jobban közelítünk a
gyógyuláshoz, annál több trauma feldolgozására válunk képessé.
Egészen máshogy haladnak a dolgok, mint ahogy elképzeltük. Azt
hisszük, hogy majd szép egyenes vonalon haladunk a javulás felé, de
a traumából való felépülés sokkal inkább spirálhoz vagy
hullámzáshoz hasonlít. A spirálhoz hozzátartozik a gyakori
visszaesés, amikor az egyén újra meg újra szembetalálkozik a
traumák árnyékával, miközben apránként, fokozatosan kialakul az
a képessége, hogy feldolgozza, integrálja, és túlnőjön a traumatikus
narratívákon, meggyőződéseken, érzéseken, magatartáson, a
traumák által meghatározott életen és kapcsolatokon.
Az egyik terápiás ülésünk alkalmával azt mondtam Nicole-nak:
érzem, hogy közelít a fekete lyuk. Olyan érzés, mintha egy gonosz
erő üldözne.
– Akkor most hozzuk a felszínre, és vegyük alaposan szemügyre.
Itt vagyok veled, biztonságban vagy. Vizsgáljuk meg együtt –
mondta Nicole.
– Biztos vagy benne? Úgy érzem, hogy ha ránézek, megöl. Ha a
felszínre engedem, akkor biztosan elpusztít.
– Igen, biztos vagyok. Veled vagyok, nem fenyeget veszély –
felelte.
Na jól van, gondoltam.
Engedtem az érzelmeimnek. Úgy éreztem, mintha egy
szakadékba zuhannék. Nicole megkérdezte, mit érzek sírás közben,
én pedig a mélységből így feleltem:
– Annyira rossz vagyok. Meg akarok halni. Rossz, szörnyűséges,
visszataszító, utálatos lény vagyok.
Aztán még mélyebbre kerültem, és mintha az anyámhoz szóltam
volna:
– Nem tudom semmibe venni a szükségleteimet. Ne hagyj el,
kérlek! Próbáltam, hogy ne legyenek igényeim, de nem megy! Meg
akarok halni, hogy szeress! Annyira rossz vagyok, gyűlölöm
magam!
Láttam magam előtt, hogyan hagyom el önmagam, és hogyan
nyomom el a saját érzéseimet, azért, hogy fennmaradjon az
anyámmal való kapcsolatom.
A traumatikus magány, a rémület, a tehetetlenség, a soha véget
nem érő balsors érzete, az önutálat, az anyám iránti vágyakozás
mind-mind egyszerre voltak jelen. Miközben sírva beszéltem,
minden erőm elhagyott, reménytelenséget éreztem, mintha sejtről
sejtre átjárt volna a kétségbeesés. De az, hogy mellettem volt valaki,
míg ebben az állapotban voltam, mégis segített, hogy jelen
maradjak. Nicole rengetegszer megerősített abban, hogy
biztonságban vagyok, és ő velem van. A lábam végig remegett.
Engedtem, hogy az érzéseim és a szavaim úgy törjenek elő belőlem,
ahogyan akarnak, és hogy a testem remegjen, amíg erre szüksége
van. Hullámokban tört rám. Zokogtam, jöttek a szavak és
remegtem, aztán pár perc csend és nyugalom következett, majd
tovább folytatódott. Képek nem jelentek meg előttem. Beszéd előtti
állapot volt, mintha az életem első éveiből származna, vagy mintha
a lelkem legmélyebb bugyraiban rejtőző árnyak kúsztak volna elő.
Az egyik ilyen nyugalmi szakaszban mély levegőt vettem, és
akkor tudatosodott bennem a fájdalom körül tapintható, jóindulatú
jelenlét: tiszta, szeretetteli, tudatos figyelem, amely érzékeli a
fájdalmat, mégsem zavarja, nem korlátozza. Aztán észrevettem,
hogy ez a szeretetteli jóindulat én magam vagyok; az én lényem
része a rettenetes fájdalom, és végtelen, szeretetteli, gyengéd
figyelem is, ami körülveszi. Ez a zsigeri felismerés hihetetlen
felszabadító erővel hatott.
Attól féltem, hogy a teljes kétségbeesés meg fog ölni, de ez nem
következett be. Ott álltam legnagyobb fájdalmammal körülvéve… és
életben voltam! Utazásom nagyon lényeges fordulópontjához
érkeztem.

Saját fájdalmunk csendes tanújának lenni nagyon egyszerű

cselekedet, és mégis az egyik legnehezebb feladat lehet.
Hatalmas bátorságra van szükség ahhoz, hogy ha fájdalmat
érzünk, ne akarjuk rögtön kijavítani, tompítani, elkerülni vagy
elfedni. Elérkezik az a pont, amikor megadod magad. A
gyógyulásunk során, amikor már minden könyvet elolvastunk,
minden mesterrel konzultáltunk, minden divatos technikát
kipróbáltunk, elérünk egy pontra, amikor már csak egyetlen dolog
maradt, amit a legkevésbé akarunk megtenni: átérezni a
fájdalmunkat. Furcsa módon, éppen a saját fájdalmunk átélése éri
el azt a hatást, amire vágytunk, miközben épp a fájdalmunkat
próbáltuk elkerülni.
Az érzelmi seb gyógyulása során az egyik legfontosabb dolog,
hogy az átalakulás érdekében hajlandók legyünk elviselni az ezzel
járó rossz élményeket. Ez a hajlandóság elengedhetetlen ahhoz,
hogy valóban túljussunk a gyermekkori sebzettségünkön.
Nehéz élmények gyógyulás közben:

• A családtagjaink nem értenek meg minket.

• Megéljük a fájdalmainkat; érezzük, és engedjük, hogy jelen
legyen.
• Haragosak leszünk és felháborodunk, amikor ráébredünk,
micsoda szenvedést éltünk át gyerekkorunkban.
• Engedjük, hogy a felszínre törjön a szomorúságunk, bár
nem tudjuk, ez meddig fog tartani.
• Energiahiányban szenvedünk, bizonytalannak,
elveszettnek érezzük magunkat.
• Megengedjük magunknak, hogy sebezhetőek legyünk, és
mások támogassanak minket.
• Elidegenedünk azoktól az emberektől, akik régen közel
álltak hozzánk.

A kultúránk az azonnali jutalom és a gyors eredmények mítoszát

élteti. Nagy bátorságra van szükségünk ahhoz, hogy kitartsunk a
gyógyulás időigényes, de egyáltalán nem látványos folyamata
mellett. Megnehezíti a dolgunkat, hogy a kulturális hatásra
rárakódik a nehéz helyzetekre adott ösztönös „üss vagy fuss”
reakció. Ezért különleges fontosságú, hogy valaki megtartson és
támogasson a gyógyulás folyamatában.
A belső gyermek – mielőtt meggyógyulna – csak úgy talál
megnyugvást, ha a családjában bevésődött mintázatokat
alkalmazza. Sajnos éppen ezek a mintázatok okoznak sok
szenvedést. Ebből a csapdából csakis úgy szabadulhatunk meg, ha
megtanuljuk belső anyaként megvigasztalni a belső
gyermekünket, és olyan új döntéseket hozunk, amelyek jobban
megfelelnek valós vágyainknak és szükségleteinknek. Ez a belső
kötelék tud segíteni abban, hogy hatékonyan leválasszuk
magunkról a szenvedést okozó családi és kulturális mintázatokat.
Sokunknak gyerekként sorozatosan el kellett árulnia magát,
azaz az életben maradásunk érdekében kénytelenek voltunk
lehasítani önmagunk egy részét. Ezt a hasadást az érzéseink
eltompításával, önmagunk visszautasításával hoztuk létre, annak
reményében, hogy családunk elfogad minket. A gyógyulás része,
hogy megtanuljunk újra teret adni az érzelmeinknek, és ezáltal
érezhetjük és kifejezhetjük, hogy kik is vagyunk valójában,
anélkül hogy szégyellnénk magunkat.
Idővel a saját igazságunk megélésének vágya minden egyéb
vágyat felülír – még komoly fájdalmat is képesek leszünk elviselni
érte.
Ez az igazságvágy kiszámítható és minden pillanatban a valódi
szükségleteink felé vezet. Időnként pedig arra van szükségünk,
hogy a belső szenvedés újabb rétegét fogadjuk be. A fájdalom
befogadása nyomán fellépő boldogság és megkönnyebbülés
pillanatai annyira értékesek, hogy megéri vállalni ezt a kihívást.
Újra és újra azt tapasztaljuk, hogy a saját szenvedésünk
befogadása és a vele való tudatos jelenlét összeköt valódi,
autentikus önmagunkkal.
Tágasabb belső tér jön létre így, amelyben lehetőségünk nyílik
arra, hogy megéljük a valóságot.
Miközben a belső munkát végezzük, idővel mélyen
elköteleződünk aziránt, hogy minél őszintébben, hitelesebben
éljünk. Ahogy egyre inkább szembenézünk azzal, hogy mit éltünk
át gyerekként, és az hogyan befolyásolta az életünket, egyre
jobban vágyunk arra, hogy minden pillanatban a valódi
önmagunkból merített erő adja az energiánkat. Így minden
pillanat egy-egy új lehetőség az egyszerű, nyílt tudatosság
megélésére.
Megtanuljuk, hogy a tudatosság maga a befogadás.
A fájdalom perifériáján kezdődik a folyamat. Ahogy egyre
jobban el tudjuk viselni a kellemetlenséget és bizonytalanságot,
felfedezzük a szenvedésünk mélyén rejlő lehetőségeket, és
felismerjük, hogy valójában ez önmagunk igazsága. Valahol
legbelül sokan érzünk megfoghatatlan vágyódást és kínzó bánatot.
Sokan tapasztaltunk meg gyermekként talajvesztettséget és
sodródást anyánk mellett. Amikor az anyaseb gyógyulása során
elfogadjuk ezt az otthonosság iránti vágyat, tudatossá válik, hogy
már soha nem lehetünk teljesen elhagyatottak. Akkor jutunk el
idáig, amikor szerető belső anyjává válunk kétségbeesett belső
gyermekünknek.
Ez a kétségbeesés olyan, mint egy ajtó: ajtó a belső forrásunk
felé, az egyetemes tudatosság felé, amelyben egyek vagyunk a
mindenséggel.
 Ilyen értelemben a szenvedés üzenet önmagunknak: ideje
hazaérkeznünk, megtalálni valódi önmagunkat. Ily módon pedig
tudatosítjuk magunkban, hogy a lelkünk szabad, valójában semmi
sem árthat nekünk, nem maradunk magunkra, hiszen egyek
vagyunk a mindenséggel.
Úgy szabadulhatunk meg a szenvedéstől, ha átéljük azt.
A fájdalom gyengéd elfogadása segít felismerni, hogy a
szenvedés nem része a valódi énünknek. Megértjük, hogy
autentikus személyiségünk – a nyitott, szeretetteljes jelenlét –
mindig is létezett, megbújva a számtalan, ránk erőltetett szerep
mögött. Az „én” életének „csúcspontja”, a „nem-én”-ként való élet:
azaz a végtelen, tágas lélek, amely szeretettel teli, és mindenestül
elnyeli a fájdalmunkat.
Anyasebünk gyógyulása révén önmagunk – és minden élet –
szeretetteljes anyjává válunk.
Mi testesítjük meg a belső anya feltétel nélküli szeretetét, és így
újra összekapcsolódunk magával az élettel. Összekapcsolódunk a
soha meg nem születő és soha el nem pusztuló „értelemmel”, a
folyamatos körforgással, a születés és a halál ezernyi formájával.
Ezt az evolúciós fejlődést maga az anyaseb fájdalma segíti elő.
Nőként abban a hiszemben növünk fel, hogy a szent erő
valahol kívül van; a gyógyulás folyamatában azonban rájövünk,
hogy az áhított, éteri tisztaságú, örök érték valójában bennünk
van, és mindig is ott volt. Sőt: mi magunk vagyunk ez az érték.
Nemcsak egyikünk vagy néhányunk, hanem mindannyian és
minden élőlény.
Mivel kapcsolódunk egymáshoz, amikor elfogadjuk a saját
fájdalmunkat, egyúttal az egység erejét is életre keltjük
mindenkiben.
Az élményeink érzelmi feldolgozásának folyamata a gyász. A
gyász segít a továbblépésben. Termelékenységre és tökéletességre
fókuszáló kultúránkban a gyász élménye, a bánat, a düh és a
veszteség átérzése sokszor olyan színezetet kap, mintha
visszaléptünk vagy megtorpantunk volna, de ez nem igaz. A gyász
valójában felgyorsítja a folyamatokat.
Máté Gábor orvos és író szerint emberként két fő
szükségletünk van: a kötődés és a hitelesség szükséglete.[33] A
hibásan működő családokban a gyermek jellemzően elfojtja a
saját hitelességi szükségletét a gondozójához – elsősorban az
anyjához – való kapcsolódás érdekében.
Elsődleges emberi szükségletünk a kötődés. Ha ez nem elégül
ki, akkor a kötődési sérüléseink felnőttkorunkig fennmaradnak, és
öntudatlanul arra késztetnek minket, hogy úgy rendezzük be az
életünket, hogy ne kelljen szembesülnünk a traumatikus emlékkel,
hogy magunkra maradtunk. Ennek hatására rekedünk benne a
kapcsolatainkban, maradunk a munkahelyünkön ahelyett, hogy
munkát váltanánk vagy bizonyos helyzetekben akkor is, ha már
ártanak nekünk.
Ha elfojtjuk a hitelességünket, annak érdekében, hogy
fennmaradjanak kapcsolataink, ez vagylagos gondolkodási sémát
teremt: „vagy hiteles vagyok, vagy kapcsolódom”. Ez a hiedelem
kitartóan velünk marad, és hatással lehet az életünk más
területeire is. A gyógyulás feltétele az, hogy a hasadás bezáródjon,
és mind a hitelességi, mind a kötődési szükségletünk bőségesen
kielégülhessen, személyes szinten és a kapcsolatainkban is.
 Az újraegyesítés lehetővé teszi, hogy tágabb értelemben is
meglegyen az „is-is” élményünk a vagylagosság helyett, és
kialakuljon a minden életet átható szeretet és összetartozás
köteléke.
A hitelességi szükségletünk: az az élmény, hogy lássák,
értékeljék és elfogadják a valódi énünket

• a tökéletlenségünkkel és korlátainkkal,
• kudarcainkkal és ballépéseinkkel,
• egyéni kifejezésmódunkkal és furcsaságainkkal,
• tehetségünkkel és adottságainkkal,
• nagyságunkkal és egyediségünkkel együtt.

Kötődési szükségletünk: a szeretet, biztonság, összetartozás

igénye, amelyhez hozzátartozik, hogy

• észrevegyenek és kedvesen fogadjanak,

• érzelmileg megtartsanak,
• érezzem, valakihez, vagy egy csoporthoz tartozom,
• megérintenek, vonzódom/vonzónak tartanak,
• támogatnak, megértenek,
• érzelmi biztonságot élek meg.

Nincs igazán kiről példát vennünk a tekintetben, hogy milyen is

kitartóan végighaladni ezen a gyógyító utazáson, ezért sokan idő
előtt abbahagyják. Kulcsfontosságú, hogy hajlandók legyünk a
fájdalmunkra figyelni. Természetes emberi reakció, hogy
igyekszünk elkerülni a fájdalmat, de sajnos a fájdalom elkerülése
valójában fájdalmasabb, mint maga a fájdalom. Ezért olyan
nagyon fontos, hogy támogatást kapjunk valakitől. A
sebzettségünket kapcsolatban szerezzük, viszont a végső
gyógyulás is csak kapcsolatban tud megtörténni.
Ha nem állunk ellen a fájdalom átélésének, akkor ez igazán
erős megtisztuláshoz, megvilágosodáshoz és szabadsághoz
vezethet.
Ha átérezzük az eredeti gyermekkori magányosságot, újra
talajt érezhetünk a lábunk alatt. A tudatos szembenézés a
lelkünket ért sérülésekkel, megerősíti az énképünket. Óriási
megkönnyebbülést okozhat, ha a lehető legmélyebben átérezzük a
sebzettségünk okozta fájdalmat, és nem halunk bele, hanem
talpon maradunk. Eredetileg féltünk attól, hogy a fájdalom
elpusztít minket, valójában azonban a végtelen erőnkre ébreszt rá:
hatalmasabbak vagyunk bármely sérülésnél.
Jelentős különbség van a kétségbeesés és a gyász között. A
kétségbeesés állapotában úgy éljük át a múlt fájdalmát, mintha az
a jelenben történne meg velünk. A múltbéli szenvedést a jelen
helyzetünkre vetítjük ki. Ez a belső gyermek szenvedése a
szeretetteli felnőtt jelenléte nélkül. Könnyen felismerhetjük, ha
megfigyeljük a belső monológunkat, amely a fájdalmunkat kíséri.
Ha kétségbe vagyunk esve, akkor a narratíva negatív színezetű,
arra koncentrál, hogy minden rossz, és nincs remény. Ez a
támogatást nélkülöző, magára hagyott gyermek narratívája.
Amikor elkeseredünk, a régi mintázatok felelevenítése során belső
gyermekünk újra és újra átéli a magárahagyatottság érzését.
 A gyász nem ilyen. A gyászfolyamat akkor indul útjára, amikor
a fájdalom mellett jelen van a felnőtt szeretetteljes, tudatos
figyelme, amely azt közvetíti: „Itt vagyok melletted a
fájdalmadban, nem vagy egyedül. Ez a múlt fájdalma. Nem
fenyeget veszély. Vigyázok rád. Sajnálom, hogy ilyen sokat
szenvedtél, és olyan egyedül voltál. Nem kell félned az érzéseid
miatt, és hamarosan biztonságban elengedheted ezt a fájdalmat.”
Együttérzésünk saját magunkkal, aki fájdalmat él át, és belső
tudatosságunk lehetővé teszi a fájdalom feldolgozását, és ezzel azt,
hogy szabadabbak legyünk és könnyebbnek érezzük magunkat.
Emlékszel gyermekkori önmagadra? Aki méhekkel, virágokkal
és pillangókkal beszélgetett? Ha szembenézünk a bennünk rejlő
fájdalommal, akkor magunkhoz öleljük azt a kicsi gyermeket, aki
odabent vár ránk. A szenvedéssel való együttérzés kinyitja az
ajtót, hogy a bennünk élő gyermek ártatlansága, életkedve,
játékossága, alkotóereje, nevetése és bölcsessége áraszthassa el
újra az életünket.
Amikor tudatosak maradunk a fájdalom megélése közben,
sokkal inkább rátalálunk a világmindenség szerves részét is
képező énünkre, amely az összes földi lényhez hasonlóan, mindig
is szeretett és óvott minket.
Az anyaseb kapu lehet az úton, amely segít, hogy a világ minden
élőlényéhez mélyen kapcsolódhassunk.
Ha hajlandók vagyunk tudatosan megtapasztalni a fájdalmat,
akkor sokkal tisztábban láthatunk mindent.
A fájdalom minden apró momentumában, amikor bátran
szembenézünk a veszteségeinkkel egyre inkább önazonos életet
élhetünk.
 Idővel ráébredünk, hogy a végső biztonság forrása nem az
elme, hanem a nyers, nyitott, valódi jelenlét; amely saját
fájdalmunkban gyökeredzik. Idővel – talán az egész életünk kell
hozzá – egyre jobban elfogadjuk, hogy a biztonság nem a
küzdelemből és a gondolkodásból fakad, hanem abból a
kimunkálatlan, nyitott nemtudásból, amely egyik pillanatról a
másikra vezet minket. Így tapasztalhatjuk meg a gyermeki
rácsodálkozást, mélységet és bölcsességet, amelyet a saját
szenvedésünkkel való szembenézésünk tesz lehetővé.
Ez a radikális teljesség az alap, amelyre hiteles életet és a
mindenség szolgálatát építhetjük.
Ellentmondásnak tűnik, hogy legnagyobb
magányosságunkban, a gyermekkori fájdalmas
magunkrahagyatottságban való megmártózás mutatja meg, hogy
soha nem szakadtunk el az isteni minőségtől. Ezt követően az
egész világ biztos terep lesz, hogy további felfedezéseket tegyünk.
Ez a biztonság végtelen, a kialakult egység örök. Azonosuljunk
lelkünk ezen részével, nyitottan fogadva mindent, ami a
bensőnkben megjelenik.
Egymás után hántjuk le a hamis rétegeket, amíg el nem
érkezünk a valódihoz.
Fájdalmunk feldolgozása vezet el minket a keresett igazsághoz,
és e folyamat közben, közvetett módon, a környezetünkben is
gyógyító hatást érünk el.
A hitelességünk, eredetiségünk, különcségünk az isteni
minőség legerőteljesebb és legörömtelibb megnyilvánulása. Isteni
minőségünk furcsa módon éppen azon vonásainkon keresztül
jelenik meg, amelyeket gyermekként el kellett fojtanunk
önmagunkban.
Valódi hangunk megtalálása egyenlő az isteni minőségre való
rátalálással.
Mindehhez pedig semmi különlegeset nem kell tennünk.
Mindig is részesültünk az isteni erő végtelen szeretetében és
elfogadásában. Idővel ez a közvetlen tapasztalataink révén zsigeri
bizonyossággá válik. Eleinte csak pillanatokra érezzük, majd egyre
hosszabb ideig átéljük, végül ez lesz létezésünk elsődleges
formája.

EREDETISÉGÜNK ÉS FÜGGETLENSÉGÜNK
BIZTONSÁGOS MEGÉLÉSE

Az anyaseb fájdalmas érzelmei segítenek abban, hogy lefejtsük

magunkról a gyermekkorunkban elsajátított hibás működéseket,
és elérjük a bensőnkben lobogó tüzet és egyre inkább felszabadító
fényként legyünk jelen a világban.
Ilyen értelemben az anyaseb tanító természetű. Gyógyulásunk
során a szenvedés forrásából a bölcsesség forrásává alakul át. A
szenvedéssel való szembenézés nem semmisít meg minket,
ahogyan az ego azt képzeli, hanem újfajta kapcsolatba kerülünk az
élettel, az elkülönüléstől az egység felé mozdulunk el. A jelenlét
képessége, a „belső szeretettség” minden pillanatban elmélyültebb
jelenlétet eredményez, lehetővé teszi, hogy levegyük az
álarcainkat, levetkőzzük a hamisságot, a félelmeket, hogy ne csak
az elménkre hagyatkozzunk, és a harmónia vezesse az életünket.
 Amikor a fájdalom egy-egy újabb szintjét elérjük, egyre
közelebb kerülünk a belső énünkhöz és egyre elfogadóbbá,
nyitottabbá válunk.
Mélyebb szinten az anyaseb az élettel kapcsolatos sérülés.
Amint személyes szinten sikerül begyógyítanunk, átlépünk az
egyetemes minőségbe. Ha megszabadulunk a mérgező kulturális
és családi üzenetektől és a védekezőmechanizmusainktól,
megtaláljuk a belső energiaforrásunkat, amely az életünk minden
területét átjárja.

HOGYAN ÉLJÜK EZT MEG A MINDENNAPOKBAN?

Az igazság átformálja az egész gondolkodásunkat, mivel

mindennel ellentétes, amire korábban a társadalmunk tanított. A
kulturális környezet, amelyben felnőttünk, valójában
folyamatosan megakadályozza, hogy körülnézzünk, és
megismerjük a valóságot. Óriási bátorság és alapvető integritás
kell ahhoz, hogy valóban megéljük a világ legértékesebb,
legfelemelőbb élményeit.
Az autentikusság legfontosabb ismérve, hogy minden egyes
pillanatban képesek vagyunk szembenézni a saját érzéseinkkel.

• Szembenézünk a fájdalmunkkal, megvizsgáljuk és

megismerjük, időt adunk magunknak a feldolgozásra.
• Felismerjük a védekezési mechanizmusainkat, és úgy
döntünk, nyitottak maradunk.
• Elfogadjuk azokat a történéseket is, amelyek
szégyenérzetet keltenek bennünk, és aktív önszeretetet
 gyakorlunk.
• Csak az ihletettség állapotában, inspiráció segítségével
tevékenykedünk, ennek hiányában inkább pihenünk.
• Felülvizsgáljuk azokat a pillanatainkat, amelyekben
hamisak vagyunk, és a valódiságot választjuk helyettük.
• Minden pillanatban arra törekszünk, hogy ne bújjunk a
„végső, elvégzett, végcél” fogalmak mögé.

Az anyaseb begyógyulása időbe telik. Nem ritka, hogy amikor

valaki nagyon rosszul érzi magát a folyamat során, felteszi a
kérdést: „Vajon mit csinálok rosszul?”; „Azt hittem, gyógyulok,
mégis nyomorultul érzem magam! Mikor ér véget a szenvedés?”
Ez az a pont, amikor valaki dühös lehet magára, feladja az egészet,
vagy megkérdőjelezi saját gyógyulási képességét. Pedig nagyon
fontos, hogy még ekkor is kitartsunk, és gondoskodjunk róla, hogy
legyen valaki, aki támogat a továbbhaladásunkban.
Gyakori tévhit, hogy a fejlődés bizonyos fokán már soha nem
szembesülünk nehéz érzelmekkel: soha nem vagyunk dühösek,
haragosak, szomorúak, féltékenyek. Ennek éppen az ellenkezőjét
állítom. Az éberség, a tudatos figyelem azt jelenti, hogy meg tudjuk
teremteni a szükséges teret a felmerülő érzelmek teljes
spektrumának, és ítélkezés nélkül figyeljük meg azokat. Az
érzelmi intelligencia abból fakad, hogy mindenféle érzelmet
képesek vagyunk elfogadni anélkül, hogy beleragadnánk vagy
azonosítanánk ezekkel önmagunkat. Úgy is mondhatnánk, hogy
„jól beszéljük” az érzelmek nyelvét.
Gyermekként mások jóváhagyására volt szükségünk az életben
maradáshoz, de felnőttként csakis önmagunk jóváhagyására van
szükségünk.
Az az érzésem, hogy nem vesszük észre a szenvedés valódi
ajándékát: hogy nincs más lehetőségünk, mint elismerni a saját
értékeinket mások jóváhagyása és hitelesítése nélkül. Így lehetünk
igazán önmagunk. Ez csakis akkor következhet be, ha elegendő
gyászmunkát végeztünk: gyermeki önmagunk
felháborodottságának hangot adtunk, meggyászoltuk
kielégítetlenül maradt jogos szükségleteinket, elfogadtuk, hogy
mindez nem a mi hibánk volt, megértettük, hogy a háttérben jelen
volt szüleink/gondviselőink öntudatlan sebzettsége, és hogy nem
állt módunkban befolyásolni mindezt. Gyászunk útját követve,
részvétet érezhetünk minden ember és minden élőlény iránt. A
gyász nem gyengít és nem merít ki minket, hanem feltölt,
megerősít és lehetővé teszi a megújulást.

A gyász az önrendelkezés kifejeződése

Volt már olyan élményünk, hogy örömet és megkönnyebbülést

éreztünk egy nehéz érzés feldolgozása nyomán? Éreztük már a
megtisztulást, hogy felfrissülünk, megújulunk? Minden nehéz
érzelmünkben ott lappang a megújulás lehetősége. Sokszor nem
vesszük észre, hogy az érzelmek a maguk útján haladnak és így,
vagy úgy de eljutnak a beteljesülésig. Mivel a körülöttünk lévő
felnőttek többnyire féltek az érzelmeiktől, valószínűleg
győzködtek, megszégyenítettek vagy más irányba terelték a
figyelmünket, hogy eltávolítsanak minket az érzelmeinktől. Az
érzelmek azonban átmenetiek. Ha elfogadjuk, befogadjuk azokat,
mindig elmúlnak.
 Fontos, hogy felismerjük: akkor tudunk fejlődni, megváltozni,
ha utat engedünk az érzelmeinknek. Ugyanakkor a patriarchális
kultúrában olyan struktúrákat és meggyőződéseket kellett
elsajátítanunk, amelyek megakadályozzák a nők felemelkedését és
önmegvalósítását. Így valódi átalakulás nem lehetséges a
struktúrák lebontása és az ezzel járó kellemetlenség nélkül.
Őszintén kell beszélnünk arról, hogy ez a munka milyen sok időt
vesz igénybe, mégis minden nő megérdemli, hogy időt és energiát
szánjon rá.
Ha továbbhaladunk az anyaseb gyógyulásának útján,
csodálatos, mély változásokat tapasztalhatunk magunkon.
Tudatosabban érzékeljük saját jelenlétünket, megnyugtató
ismerősség jár át minket. Egyetemes vágyódást, tökéletes
boldogságot élhetünk át, olyasmit, ami mindig és öröktől fogva
bennünk van. Ezt akár az erő túlcsorduló áradásaként, valódi
önmagunk gyökereként, mindenek forrásaként is azonosíthatjuk.
Ebben a szakaszban egyre magabiztosabbá válunk: tisztában
vagyunk azzal, hogy a szeretetet saját magunkban kell keresnünk,
és így mindig elérhető lehet a számunkra.
A teljes elengedéshez előbb meg kell tapasztalnunk a teljes
támogatottságot. Meg kell bizonyosodnunk arról, hogy létezik
számunkra egy olyan biztonságos környezet, amely elősegíti a
belső munkát. Véleményem szerint ez a munka ideális esetben
olyan közegben folyik, amely rendelkezik az alábbi három
elemmel; ugyanakkor – bár ezt tartom ideálisnak – nem mindenki
számára szükséges, hogy mindhárom meglegyen. Egyenként is
csodálatosak, de együtt olyan biztos alapot képeznek, amely
végigkísérhet minket az anyaseb feldolgozási folyamatában.
Lehet, hogy utunk során bizonyos szakaszokban egyet vagy többet
is megtapasztalunk közülük.

1. Hosszú távú egyéni pszichoterápia egy kötődési terápiában

jártas terapeutával, aki képes érzékenyen ránk hangolódni,
és többéves tapasztalattal rendelkezik a kötődési sérülések
és a komplex fejlődési trauma területén. Ez lehetővé teszi
számunkra a mélyreható érzelmi feldolgozást, amely
elengedhetetlen ahhoz, hogy korai mintázataink és
meggyőződéseink jelentős változáson menjenek keresztül.
A megfelelő terapeuta megtalálása időigényes, fontos, hogy
türelmesek maradjunk. (Szükség van arra, hogy minél több
terapeuta végezze el maga is ezt a mély önismereti
munkát, hogy segíthessen másoknak is elérni az ilyen
mélységű gyógyulást és átalakulást.)
2. Személyes ülések egy kompetens, együttérző mentorral
vagy coachcsal, aki maga is többévi gyógyulási folyamaton
van túl, és továbbra is ezen az úton jár. Ez a személy
támogat abban, hogy az anyaseb feldolgozása és
gyógyulása során bekövetkező változásokat és
felismeréseket a gyakorlatban is alkalmazzunk. Privát
üléseimen én is ezt a szolgáltatást nyújtom.
3. Stabil támogató közösség, amely a biztonság, hitelesség és
átláthatóság jegyében működik. Ez lehet akár informális
baráti társaság, vagy olyan rendszeres találkozókat tartó
formális közösség, amelynek célja a tagjai
kibontakozásának támogatása. Fontos, hogy a csoport
 hosszú távon működjön, megbízható és traumatudatos
legyen, és elérhető legyen számunkra.

A gyógyulás felé való bátor, életre szóló elköteleződés nem ok

arra, hogy ítélkezzünk önmagunk felett, inkább tiszteletet
érdemel. Ez a gyógyulási folyamat időigényes, és csakis gyengéd
együttérzéssel, lépésről lépésre bejárható.
A modern társadalom hajlamos ítélkezni azok felett, akik
hosszú távú terápiát vagy coachszolgáltatást vesznek igénybe,
mintha az a gyengeség vagy alkalmazkodási képtelenség
bizonyítéka lenne. Ezt ne vegyük magunkra! Az intergenerációs
traumából való gyógyuláshoz valóban sokévnyi belső munka
szükséges, különösen, ha a gyermekkori traumáink a súlyosabbak
közül valók. Sok mindenkit megfigyeltem, köztük magamat is,
ahogy egyedül próbáljuk elvégezni ezt a munkát, de mondjuk ki:
ez csupán az elodázása a dolognak.
A szenvedés enyhülésének vágya természetes emberi vonás.
Ám ha éretten szeretnénk hozzáállni, akkor az enyhülést nem a
sebzettségünktől eltávolodva tanácsos keresnünk, hanem
sebzettségeink általi átformálásban.
A sérüléseink miatt kialakult haragunk és a szenvedésünk
feletti ítélkezés nem szolgálja a fejlődésünket. Akkor tudunk
fejlődni, ha elfogadjuk a sérüléseinket, és felismerjük, hogy a
fájdalmas érzelmek nem okozhatnak kárt bennünk. Ez a mély
felismerés csak akkor lehetséges, ha nem ragaszkodunk ahhoz,
hogy „letudjuk” az egészet, hanem átadjuk magunkat a
folyamatnak, és szaksegítséget kérünk. A tudatosan megélt élet
gyümölcsét csakis akkor szüretelhetjük le, ha alapvetően
megváltoztatjuk a gyógyulási folyamatunkról alkotott
véleményünket.
A vágy a gyógyulásra semmi esetre sem lehet beteges; nagyon
is egészséges, az életet szolgáló ösztön. A sebzettségünk feletti
ítéletalkotás a kultúránkba, családunkba ágyazott szemlélet.
Kívülállónak érezhetjük magunkat, vagy úgy gondolhatjuk, hogy
valami nem stimmel velünk. De az az igazság, hogy a gyógyulást és
fejlődést kereső emberek általában a hibásan működő családi
rendszerek legegészségesebb tagjai.
A szaksegítség feladata fenntartani a folyamathoz szükséges
gondolkodásmódot, hogy valóban átjussunk a túlsó partra, és
bőségesen legyen részünk a fejlődésünk gyümölcséből.
Ne akarjuk megúszni a fő célunk elérésével együtt járó
fájdalmat. Ne akarjunk „túl lenni” rajta. Vegyük észre, hogy a
sebzettségünk a belső erőnk felé vezető kapu.
Minél jobban kigyógyulunk az anyasebből, annál tudatosabban
tudjuk megtestesíteni saját isteni természetünket.
Olyan ez, mintha a gyógyulási folyamat során eltakarítanánk a
fejlődésünket akadályozó törmeléket, amelyet a családunkban és a
kultúránkban felhalmoztunk. A tisztulás révén pedig valós énünk
kinyílik, jobban kibontakozhatunk és újszerű megoldásokkal és
gondolatokkal gazdagíthatjuk hatalmas változásokon
keresztülmenő világunkat.
Bár a többnemzedéknyi sebzettség gyógyulásának folyamata
óriási, kihívásokat rejtő, és sokszor magányos munka, mégis
kiváltságos az, aki elég tudatos e munka elvégzéséhez. Őseink
átadták egymásnak a szenvedésüket és ez számtalan felmenőnk
életét bénította meg. Napjainkban jó pár eszköz és maga a
tudatosság is a rendelkezésünkre áll, hogy sérüléseinket
begyógyíthassuk.

SEGÍTŐ KÉRDÉSEK

1. Melyek azok az érzések, amelyeket általában igyekszem

bagatellizálni vagy kerülni, pedig, ha elfogadnám és megélném
ezeket, akkor az érzelmi terheim könnyebbé válhatnának?
2. Amikor legközelebb egy nehézséget jelentő érzelem támad
bennem, igyekszem nyugodtan, jóhiszeműen és nyíltan elfogadni.
Kit hívhatok segítségül, hogy mellettem álljon ebben a
helyzetben?
3. Melyek voltak a gyermekkoromban a hitelességi szükségleteim?
Melyek voltak a kötődési szükségleteim? Hogyan kellett
elfojtanom a hitelességi szükségleteimet annak érdekében, hogy
megőrizzem a kapcsolódásomat anyámmal (gondviselőimmel)?
Hogyan tudom most kifejezni és támogatni az egykor elnyomott
hitelességi szükségleteimet?
 13

A BELSŐ ANYA FELFEDEZÉSE

És a Földanya így szólt: Gyere, gyermekem,

add nekem mindazt, ami vagy!
Nem ijeszt a benned élő erő és sötétség.
Félelmeid, fájdalmaid sem rettentenek.
Elbírom könnyeidet:
ők táplálják hömpölygő folyóimat, zúgó óceánjaimat.
Add át nekem dühödet:
Fortyogó vulkánjaimban, eget szaggató villámaimban eresztem
majd szabadon.
Add nekem megfáradt lelked:
Puha rétjeimre fektetve pihentetem.
Add nekem álmaidat és reményeidet:
Napraforgóföldem fölé feszített szivárvány lesznek.
Nekem nem vagy túl sok.
Karom és szívem üdvözli igaz teljességed.
Világom elegendő teret biztosít számodra.
Minden elfér benne, ami vagy.
Öreg fenyveseim ágai közt és gyöngéden hullámzó dombjaim
völgyeiben ringatlak.
Puha szellőm suttog neked altatót, nyugtatja nehéz szívedet.
Csak engedd el mély fájdalmadat.
Nem vagy egyedül – sosem voltál.
L R : Hazatérés[34] (Fordító: Lengyel Enikő)
Az évek során Daviddel eltávolodtunk egymástól, és úgy
döntöttünk, hogy véget vetünk a házasságunknak, de barátok
maradunk. Nagy megkönnyebbülést jelentett számomra, hogy a
válás folyamata viszonylag simán ment. Ez idő alatt a terápiás
folyamatom tovább mélyült, és az illúzióim, veszteségeim és
gyermekkori történetem régi narratívájának meggyászolására
fókuszált. Egyre gyakorlottabb lettem abban, hogy traumatizált
részeimmel dolgozzam, lecsillapítsam, szabályozzam ezeket, és
jobban felelősséget tudtam vállalni belső énrendszeremért.
Büszkeséggel töltött el, hogy az akkor már tizenhét éve tartó
terápiámnak köszönhetően, eléggé szerettem magam ahhoz, hogy
a valódi önmagammal és valódi vágyaimmal összhangban álló
döntéseket hozzak, annak ellenére is, hogy azok népszerűtlenek és
szokatlanok voltak. Amikor hivatalosan véget ért a házasságom,
úgy éreztem, kitárultak a lehetőségeim.
Abban az időben nem tartottam a kapcsolatot az anyámmal,
az apámmal, az öcsémmel és a családom más tagjaival sem. Az
írásaim egyre ismertebbekké váltak világszerte, és rendszeresen
szerepeltem magazinokban és podcastekben. Coachként
végeztem, és kialakítottam a saját hétlépcsős folyamatomat,
amellyel az anyasebből gyógyuló nőket támogathatom. Amikor
nem utaztam, akkor otthoni üzleti ügyeimet intéztem, és a
barátaimmal voltam. Elkezdtem női „Újhold kör” találkozókat
tartani az otthonomban, hogy kapcsolódhassak más nőkkel, ami
valódi feltöltődést jelentett.
Saját belső anyámmá fejlődésem útját jártam, és ez az újonnan
felfedezett belső biztonság és a növekvő rugalmas lelki
alkalmazkodóképesség tette lehetővé, hogy rátaláljak arra a
párkapcsolatra, amire mindig is vágytam. Nagyjából egy évvel a
válásomat követően született meg a vágy bennem arra, hogy egy
másik erős nővel legyek kapcsolatban. Tudtam, hogy általa
rengeteg új lehetőség fog adódni az életemben. Ez az eddigi
életemből adódó természetes lépés volt.
J.-vel, az egyik legjobb barátommal a helyi környezetvédelmi
aktivizmusunk révén ismerkedtünk össze; ekkor már négy éve
barátok voltunk. J. vállaltan leszbikus volt, aki mindenki szerint
jóval bölcsebb volt a koránál. Eljárt az általam tartott női körbe,
és gyakran úsztunk, vacsoráztunk és táncoltunk együtt. Pár éve
egyedülálló volt már, és hozzám hasonlóan csakis „az igazi”
mellett akart elköteleződni.
Rájöttem, hogy már egy ideje szerelmes vagyok J.-be, de féltem,
hogy elveszítem hosszú távú, szoros barátságunkat. Egy este,
miután együtt úsztunk a közeli tóban, felfedtem előtte az
érzéseimet. Bár ő is féltette a barátságunkat, megegyeztünk
abban, hogy közösen vállaljuk ezt a kockázatot. Nyílt, tiszta
kommunikáció mentén vágtunk bele a szerelmi kapcsolatba.
Az anyasebből és a patriarchális rendszerből való gyógyulás
részeként elkezdjük eléggé biztonságban érezni magunkat ahhoz,
hogy figyelmen kívül hagyjuk a patriarchális normákat, amelyek
közt felnőttünk, és hitelesebben tudjuk vállalni magunkat. Így
kapcsolatainkban is megjelenik az a magasabb szintű biztonság,
szeretet és nyitottság, amely bennünk kialakult. Számomra a
hiteles önmagam felé vezető út azt jelentette, hogy nemet mondok
a családom megszokott működésére, és egy újfajta létből találok
új erőre és állhatatosságra. Amikor először öleltük át egymást J.-
vel párként, minden porcikámban éreztem, hogy kitárul bennem
egy ajtó egy egészen új világra, amelyről a régi önmagam soha
nem hitte volna, hogy létezik.
J.-vel való kapcsolatom első évében sokat sírtam. Annyi
minden gyűlt össze: új meglátások, felismerések, mélyebb
igazságok magamról, az anyasebemről és a patriarchális
rendszer nőkre gyakorolt hatásáról.
Egészséges, támogató párkapcsolatban egy másik nővel, és
különösen azzal a nővel, aki J., felfedeztem az erotikus erőmet:
nem korlátozódott a szexualitásra, hanem a női létem
elengedhetetlen részeként nyilvánult meg, amelynek része az
intellektuális, spirituális és ösztönös tapasztalat, a humor, a
játékosság és a védekezés nélküli nyíltság. Úgy éreztem, mintha a
létezésem most már tényleg a valódi énemen belül folytatódna és
ily módon túlnyúlna a családomon és a patriarchális normákon.
Mintha megtapasztaltam volna, milyen egy nem patriarchátuson
alapuló világban élni. A bizalmunk biztonságából láttam, hogy a
korábbinál jobban megértem és megtapasztalom önmagam
határait. A heteronormatív szerepek eltűnésével szabadabban
megélhettem önmagam, a férfi- és női energiák akadálytalan,
szüntelen áramlását, a heteroszexuális kapcsolatot jellemző
elvárások, sztereotípiák és kötelezettségek nélkül.
Lehetőségem nyílt rá, hogy végiggondoljam, hogyan hatott
rám és az énképemre a patriarchális rendszer és a férfiakkal
létesített párkapcsolataim. Sok mindenről, amiről korábban azt
gondoltam, hogy „ez a dolgok rendje”, kiderült, hogy pusztán a
heteronormatív patriarchátusban gyökerező gondolkodás
maradványai, és nem úgy általában a kapcsolatok sajátjai. Egyik
legjelentősebb felismerésem az volt, hogy a „falak lebontója”
szerepem nem a párkapcsolataimat jellemzi, hanem a férfiakkal
való kapcsolataim többségének volt szerves alkotórésze.
Kapcsolatomban J.-vel erre a szerepre egyáltalán nem volt
szükség, és ez megdöbbentett. Elpárolgott az a feladat, hogy
megpróbáljam kisilabizálni, hogyan tudok érzelmileg kapcsolódni
valakivel, hogyan tudom kicsalogatni a páncéljából és
kapcsolódásra csábítani – pedig ezekről korábban azt hittem, a
párkapcsolat elkerülhetetlen részei –, és helyettük szabad tér
maradt. Korábban el sem tudtam képzelni, hogy egy
párkapcsolatban lehetséges ilyen fokú kölcsönösség, világos
kommunikáció és érzelmi kapcsolódás, mint amilyen J.-vel volt.
Amiatt sírtam, hogy régen mennyit hibáztattam magam azért,
mert „nem bírom megérteni”, és mennyi energiámat emésztette
fel, hogy mindig diplomatikus próbáltam maradni, ráadásul
meggyőztem magam arról, hogy kiteljesedtem azokban a
kapcsolatokban, amelyekben ez valójában nem történt meg.
Nők világába léptem: a partnerem, a munkatársaim, a
barátaim, az általam olvasott könyvek szerzőinek és hallgatott
zenék előadóinak világába. Ahogy egyre célzottabban léptem be a
nők közegébe, a férfiaktól való távolság révén képes voltam
elismerni, mennyire kimerített, hogy szüntelenül a támaszukként
kellett szolgálnom, küzdenem kellett a megbecsülésük morzsáiért,
igyekeznem kellett, hogy örömet szerezzek, csábítanom kellett,
meg kellett fejtenem, mit akartak, és cipelnem a terheiket,
önmagamat minél kisebbre összehúzva, hogy ezáltal teremtsek
egy kevéske lehetőséget a kapcsolódásra. A legrosszabb az volt az
egészben, hogy elhittem, ez a szerepem, a helyem, ez a legtöbb,
amit remélhetek. Korábban nem ismertem fel, hogy mennyire
fárasztó és kimerítő volt a férfiakkal való kapcsolatok
fenntartása. Aztán végre elég erős lettem lelkileg ahhoz, hogy
elismerjem magam előtt, hogy ezt milyen rossz volt átélni, és
megsirattam mindent.
Minden párkapcsolat a korai „mézeshetekkel” indul, amelyet a
különbözőség szakasza követ, amikor az egyén meghatározza
önmagát a kapcsolaton belül. J.-vel a „mézesheteink” szakaszának
örömét és kiterjeszkedését kellemetlen időszak követte, amikor
egyre nőtt a feszültség kettőnk között. Ez a különbözőség, amely
az anyámmal való kapcsolatból adódó kötődési mintámból eredt,
különös kihívások elé állított.
Mivel J.-vel olyan erős érzelmi kapcsolatunk volt, ez a szakasz
lehetőséget adott arra, hogy tovább gyógyuljak az anyasebemből,
különösen azon a területen, amely korábban érintetlenül maradt.
Eddig a pontig már hihetetlenül nagy részét fel tudtam dolgozni
az anyasebemnek azáltal, hogy szeretetteli, támogató belső anyát
alakítottam ki magamban, aki képes megvigasztalni és
megerősíteni a belső gyermekemet a pusztító
magárahagyatottsággal szemben, amelyet kénytelen volt átélni.
Addig a pontig ennek az érzésnek a felidézői az érzelmileg
elérhetetlen férfiak voltak. Azonban az anyasebem invazív
oldalával mindeddig nem foglalkoztam, elsősorban azért, mert a
korábbi partnereimnél nem éreztem úgy, hogy eléggé
elkötelezettek lennének irányomba ahhoz, hogy egyáltalán
triggerként tudnának hatni anyasebemnek erre az oldalára.
J.-vel olyan egymás iránti szereteten alapuló útra indultunk,
ahol a kapcsolatunkra saját gyógyulásunk és átalakulásunk
menedékhelyeként tekintettük. Mivel soha nem voltam képes
érzelmileg megkülönböztetni magam a számomra elsődleges
kötődési személytől, az anyámtól, ezért óriási kihívást jelentett a
kapcsolatunknak ez a különbözőségi szakasza J.-vel, aki
felnőttéletem elsődleges kötődési személye volt.
Az anyámmal való kapcsolatomból egészen kicsi koromban
elsajátítottam a kapcsolataimra nézve azt, amit az „érzelmi
rabszolgaság mintájának” nevezek. Az elsődleges kapcsolódás
fenntartása érdekében hajlandó voltam elnyomni a saját
érzéseimet, és összeolvadni a másik emberrel, a sajátom fölé
helyezni az ő igényeit és vágyait. Azt tanultam meg, hogy a
különállásom, az önállóságom, a határaim szégyellni valók, és
visszautasítást, megszégyenítést és elzárkózást váltanak ki.
Idővel felismertem, milyen önkéntelen és szinte észrevehetetlen
volt ez a dinamika a kapcsolatomban J.-vel. Mivel a kapcsolatunk
korai szakaszában nem éreztem magam feljogosítva arra, hogy
határokat állítsak, ezért inkább az elfojtást és az összeolvadást
választottam, ez azonban neheztelést váltott ki belőlem.
Megszállásként és nyomásként éltem meg az aktuális helyzetemet,
és úgy éreztem, összeomlok a kimerültségtől. Sok-sok belső
munkát és párterápiát követően felismertem, hogy valójában nem
J.-re vagyok dühös, hanem az anyámra és a patriarchátusra
általában, mert azt hitették el velem, hogy el kell nyomnom
magamban a határtartás igényét, és el kell hagynom önmagam
azért, hogy fennmaradjon a kapcsolatom az elsődleges kötődési
személyként mellettem álló nővel.
A szülőszerepbe kényszerített belső gyermekem további
gyógyulásához az kellett, hogy jogosként ismerjem el a saját
haragomat, és kezdettől fogva és gyakran jelezzem a határaimat –
anyám egyiket sem tűrte volna. J. szeretetteljes bátorítása a
határállításra hihetetlenül gyógyítóan hatott rám. Idővel egyre
jobban sikerült megtestesítenem a „nem patriarchális” belső
anyámat, aki nemcsak vigasztalni és nyugtatni tudta a belső
gyermekemet, hanem képes volt megvédeni és a szabadságát is
növelni.
Óriási erőt adott, hogy felismertem, mi a különbség a valódi
együttérzés és annak látszata között. Akkor fedeztem fel, amikor
megfigyeltem magamat, milyen türelmetlenné válok és védekező
álláspontra helyezkedek, ha J. mély érzelmi fájdalmat él át. Egy
alkalommal J. kifejezte, mennyire vágyik arra, hogy minőségi időt
töltsön velem, és milyen távolinak érez magától. Könnyek között
beszélt, felvállalva sebezhetőségét, én viszont azt vettem észre
magamon, hogy egyre inkább elfog a harag és a szégyen.
Ráébredtem, hogy a bánatát és az együttérzésemre való igényét
úgy értékeltem, mintha azt várná tőlem, hogy alárendelődjek neki,
a dühöm pedig az önvédelem megnyilvánulása volt. Azáltal, hogy
ezt megbeszéltük egymással, kezdtem felismerni, hogy a reakcióm
onnan eredt, hogy gyermekként az anyám iránti együttérzést
önmagam felszámolásával azonosítottam.
Gyermekként anyám érzelmi igényei azt az érzést keltették
bennem, hogy szégyellni való hiányosságaim vannak, mert soha
nem vagyok képes megoldani a problémáit, és így soha nem
tapasztaltam, hogy együttérzett volna velem. Tehetetlen voltam.
Emlékszem egy alkalomra, amikor főiskolás koromban
hazautaztam. Akkoriban erős depresszióval küzdöttem. Alig
tettem be a lábam az ajtón, anyám rögtön beszélni kezdett
magáról: milyen munkahelyi feszültségek gyötrik, és hogy azon
gondolkozik, hogy elválik apámtól. Emlékszem, ahogy csak ültem
és hallgattam őt, és közben tisztában voltam vele, mennyire nem
vagyok fontos számára, és csupán használ engem. Láttam, hogy
csak a saját megkönnyebbülése eszközének tekint, hogy mennyire
nincs is tudatában ennek, és hogy mennyire egyedül vagyok ebben
a kapcsolatban. Kimerültség, kétségbeesés és reménytelenség
öntött el. Az együttérzésre való igénye olyan fojtogató volt, mint a
futóhomok: végeláthatatlan, a megkönnyebbülés vagy viszonzás
reménye nélküli.
Amíg gyászoltam a belső gyermekemről való gondoskodást és
az anyám érzelmi igényei hatására önmagam feladásának
kényszerét, felismertem, hogy a valódi együttérzés nem
alárendeltség vagy rabszolgaság, ahogyan egykor megéltem. Az
együttérzésnek nem része a problémák megoldása, mások
szenvedésének cipelése, az ő illúzióik táplálása önmagunk
elhallgattatásával. A valódi együttérzés a nyugodt belső erőből, a
különállásból, belső önrendelkezésből és biztonságérzetből ered.
Ahogy megszilárdult a saját különállóságom érzése, sokkal
inkább együtt tudtam érezni J.-vel, megértettem, és szeretettel,
megerősítéssel és elfogadással tudtam megtartani őt. És mivel
már nem teszek egyenlőségjelet a vele való együttérzés és
önmagam elvesztése között, képes vagyok úgy jelen lenni mellette,
hogy közben nem próbálom magamat védeni. Nagyszerű volt
felismerni, hogy az empátia nem jár együtt a függéssel, hanem
teret nyit a másik ember számára, hogy megérezze a saját belső
erejét, mindez pedig elgördíti az akadályokat a kapcsolódás elől.
Így mindkét ember megélheti a különállást és a megértést, a
kiválóságot és a kapcsolódást.
 Hálás vagyok azért, hogy a J.-vel való kapcsolat megtartó
erejében képes voltam beazonosítani és átformálni sok fájdalmas,
gyerekkoromból származó forgatókönyvet, és hogy együtt tovább
tudtunk gyógyulni és párként fejlődni. A kapcsolatok alapul
szolgálnak az olyan új tapasztalatoknak, amelyek túlmutatnak az
„anyai horizonton”, segítségükkel pedig belakhatjuk saját szabad,
önálló, felnőtt-tájainkat.

Az anya-lánya kapcsolat felnőttként is tovább él bennünk.

Anyánk hangján szól a fejünkben a támogatás és a bátorítás, de
a belső kritikusunk is, és ettől elakadunk, elbizonytalanodunk és
kételkedni kezdünk. Az anyaseb gyógyulása során az a
feladatunk, hogy a belső anyánkat a valódi anyánk másolatából
olyan anyává formáljuk, amilyenre mindig is vágytunk: olyan
belső anyává, aki pontosan és teljes mértékben kielégíti
szükségleteinket, aki támogatni tud minket, hogy sikereket
érjünk el, és valódi önmagunkért szeret. Ezt a bennünk élő,
feltétel nélkül szerető anyát úgy tudjuk kialakítani, ha szüntelen
párbeszédet folytatunk a belső gyermekünkkel, miközben
aktívan teszünk azért, hogy gyermekkori énünket egyre jobban
tudjuk szeretni, vigasztalni és gondoskodni róla. Idővel a belső
anya és a belső gyermek között biztonságos belső kötődés alakul
ki, és betölti azt a hiányt, ami a gyermekkorunkban betöltetlenül
maradt anyai szükségleteinkből ered. Így az elsődleges
kötődésünk a külső anyánkról áttevődik a belső anyánkra, ami
hihetetlen szabadsággal és életerővel ruház fel. Többé nem kívül
keressük ezt az alapvető szeretetet, mert megtaláljuk belül. Ez
nagy terhet vesz le a barátaink, rokonaink válláról, mert nem
nekik kell betölteniük azt az űrt, amire nem képesek, mi pedig
már jelen vagyunk az életünkben, nem kell védekeznünk a
kapcsolatainkban. A belső biztonságunk megnő, így a
kifejezőerőnk, a kezdeményezőképességünk, bátor
eredetiségünk, valódiságunk és őszinteségünk is megerősödik
önmagunk és a többi ember irányába is.
Sok ember nem jön rá, hogy elsősorban önmagunk szeretetét
szomjazzuk, ami valóban végtelen és korlátok nélküli szeretet.
Ennek valószínűleg az az oka, hogy felnőttként még mindig
anyánk szeretetére vágyunk, mert a gyermeknek az anyai
szeretet ad engedélyt arra, hogy szeresse önmagát. Csakis azt
követően, hogy meggyászoltuk, hogy anyánk
gyermekkorunkban nem fogadott el minket (mivel nem
térhetünk vissza a gyermekkorunkba), találunk rá a saját
erőnkre. Megértjük, hogy nem a belső gyermekünk hibája, hogy
az anyja nem tudta megadni neki azt, amire szüksége volt. Ha
azt képzeljük, hogy a mi hibánk volt, akkor még mindig abba a
hamis reménybe kapaszkodunk, hogy anyánk egy szép napon
majd olyan anyává válik, amilyenre szükségünk volt. Az igazság
megértése – hogy anyánk nem biztos, hogy meg fog változni, és
az ő sebzettségének nem mi vagyunk az okozói – áthelyezi az
elsődleges anya szerepét a külső anyáról a belső anyára, így
kapunk egy második esélyt, hogy megtapasztaljuk azt a
gondoskodást, amelyben korábban nem lehetett részünk.
A belső anya gondoskodása tanulható képesség, egészen új
belső kapcsolat kialakításának lehetőségét hordozza magában. A
belső anyai gondoskodás révén első kézből tapasztaljuk meg,
hogy a gyermekkorunk nem a végzetünk, hanem egyszerű,
alakítható táptalaj. A belső anyai gondoskodás révén a belső
biztonság kiapadhatatlan forrását teremthetjük meg, ez pedig
lehetővé teszi, hogy hozzáférjünk a bennünk rejlő
lehetőségekhez.
Belső gyermekünkről úgy gondoskodhatunk, hogy tudatosan
meghozzuk azokat a döntéseket, amelyekre a múltban nem
voltunk képesek, és ezáltal olyan érzelmi táplálékhoz jutunk,
amelyben korábban hiányt szenvedtünk. Például, ha valakit
gyerekkorában megszégyenítettek azért, hogy kimondta, amit
gondolt, akkor úgy tudja megváltoztatni ezt a mintázatot, ha
felnőttként vállalja annak a kockázatát, hogy kimondja, amit
gondol, még akkor is, ha kellemetlenül érzi magát tőle. Amikor
az eredeti mintázattól eltérően cselekszünk, és mást
tapasztalunk, mint gyermekkorunkban (például megszégyenítés
helyett támogatásban van részünk), akkor a belső gyermekünk
azt az üzenetet kapja, hogy a dolgok jóra fordultak.
Ha az emberek úgy reagálnak, ahogyan egykor a szüleink
tették: visszautasítással vagy elzárkózással, akkor a belső
anyánk még mindig szólhat hozzánk másképp – támogathat és
megerősíthet. Minden tapasztalat egy-egy lehetőség arra, hogy
felülírjuk a múltat, és ezáltal új utakat teremtünk a jövőre
nézve. Így megtapasztalhatjuk, hogy nem ragadunk bele a
múltba és a múltbéli mintázatokba, hanem felnőttként képesek
vagyunk másfajta tapasztalatokat szerezni, és másképpen élni.
A belső kapcsolat kialakításának első lépése az, hogy
rendszeres párbeszédet folytatunk a belső gyermekünkkel. A
gyermekkori traumánk súlyosságától függően előfordulhat,
hogy belső gyermekünk eleinte nem szívesen bízik meg
bennünk, és időbe telik, hogy megnyíljon előttünk. Még az
egészen rövid, mindennapos párbeszéd is hatalmas fizikai
energiát, pozitív érzelmeket szabadíthat fel és általános jóllétet
teremthet. Idővel belső gyermekünk egyre jobban meg fog bízni
bennünk. Tartsunk ki, bámulatos eredményeket érhetünk el
vele!

A TRIGGEREK SZEREPE ÉS AZ ÖNMAGUNKKAL

SZEMBENI ŐSZINTESÉG MINT A VALÓDI
BIZTONSÁG

Az érzelmi triggerek azt jelzik, hogy a régi félelmeinket vagy

mintázatainkat más emberekre vetítjük a jelenben. Ha a belső
gyermekünk érzelmi emlékbetörést él meg, az arról árulkodik,
hogy ez a traumacsomagja készen áll a feldolgozásra,
megemésztésre és gyógyulásra. A triggerek lehetőséget
nyújtanak arra, hogy megvizsgáljuk, a múltból melyik az a
mintázat, amely annyira aktiválódott, hogy készen áll a
gyógyulásra és elengedésre. Sokan attól félnek, hogyha olyan
erős nővé válunk, amilyenek lehetünk, akkor fenyegetést
jelentünk a környezetünkre nézve. Akár el is rejthetnénk a
fényünket, hogy meg ne sértsünk másokat, és ne triggereljük a
bizonytalanságaikat. A bennünk élő gyermek attól fél, hogy
egyéniségünk teljes felvállalása miatt majd magunkra
maradunk. Ez a magunkrahagyatottság, érthető módon, nagyon
ijesztő volt gyermekkorunkban. Ám felnőttkorunkban másféle
egyedüllétet fedezhetünk fel, amely nem ijesztő, hanem
ellenkezőleg: jó hatással van ránk.
Bizonyos értelemben az életünk minden pillanatában az
evolúció és a biztonság, az önállóság és a máshoz tartozás közti
feszültségben működünk. A kötődéselméletet kidolgozó John
Bowlby vezette be a biztonságos kötődés fogalmát annak
leírására, hogy a gyerekek hogyan használják anyjukat biztos
alapként a felfedezéshez.[35] Ha az anya kellő biztonságot nyújt
azzal, hogy ráhangolódik a gyermekre, akkor a gyermek eléggé
biztonságban érzi magát ahhoz, hogy távolabbra merészkedjen,
és felfedezze a környezetét. A biztonság forrását át kell
helyeznünk a külvilágból önmagunkba.

A szenvedés elfogadásának csodálatos ereje

Belső anyaként nem próbáljuk a szőnyeg alá söpörni a

szenvedésünket. Nem próbáljuk elhessegetni a belső
gyermekünket a saját érzéseitől, ahogyan az anyánk vagy más
felnőttek tették. Szeretetteli jelenlétet biztosítunk a szenvedés
mellett, és engedjük, hogy az érzelmek a felszínen legyenek
addig, amíg csak szükséges. A berögződéseknek aktívaknak kell
lenniük ahhoz, hogy átalakítsuk. Ezt nem tudjuk elméleti
szinten megtenni; éreznünk kell ahhoz, hogy gyógyulhasson.
Csak az eredeti érzelmi aktivitásban tudjuk a traumatikus
válaszreakciót gyógyítani és átalakítani. A jelenben a belső anya
szeretetteli, jóindulatú jelenlétet tud biztosítani, ezt közvetítve:
„Értelek. Itt vagyok veled a fájdalmadban. Biztonságban vagy
akkor is, ha érzelmi fájdalmat élsz át. Engedjük most, hogy ez a
fájdalom itt legyen. Csináljunk valami olyat, ami megnyugtató.
Mi lenne, ha elmennénk sétálni, bekrémeznénk a kezünket,
vagy kinéznénk az ablakunk előtt álló fákra?” Ha teszünk
valami egyszerű fizikai dolgot, miközben jelen van a fájdalom,
akkor a belső gyermek könnyebben megtapasztalja ösztönös
szinten, hogy biztonságban van a jelenben.
Alább felsoroltam azokat a dolgokat, amelyek szerintem a
belső anyai gondoskodás pillérei. Idővel, ha következetesen
alkalmazzuk, képesek behegeszteni a gyermeki szükségletek
kielégítetlenségének sebeit, és megerősíteni a bizalmat a belső
gyermek és a belső anya között. Az anyaseb különböző
rétegeinek gyógyulása során egyik vagy másik pillér nagyobb
szerepet kaphat.

A belső anyai gondoskodás pillérei

Az érzelmek elfogadása: Elfogadja a felmerülő érzelmeket,

együttérző és szeretetteli kíváncsisággal tekint rájuk.

Kényelem: Biztosítja a gyermek kényelmét. Táplálék, vigasz és

biztonság nyújtása.

Szabadság: Időt és teret ad a gyermeknek, aki így érzi a saját

energiáját, megkapja azokat a dolgokat, amelyeket szeretne,
követheti a saját ritmusát – például mikor szeretne elkezdeni és
abbahagyni valamit.
Játék: Elegendő időt biztosít a gyermeknek, hogy ne legyen
túlterhelve, használja a képzeletét, nevessen, derűs legyen és
élvezze az életet.

Struktúra: A gyermekben annak az érzésnek az erősítése, hogy

biztonságos, megbízható, következetes támogatói vagyunk.
Bizonyos fokig kiszámítható rutin kialakítása.

Következetes kommunikáció: Rendszeresen odafordul a

gyermekhez, megerősíti, meghallgatja, érdeklődik iránta,
kifejezi, hogy milyen fontos számára, és azt teszi, amit mond. A
kommunikációs rések lehetőséget teremtenek arra, hogy a régi,
gyermekkori repedéseket megjavítsuk.

Meghallgatás: Meghallgatja a gyermek félelmeit, aggodalmait,

megerősítő, együttérző és biztonságot sugárzó, gyors válaszokat
ad. Például: „Mondd el, mi minden dühít. Szívesen
meghallgatom az összeset. Itt vagyok.”

Fegyelem: Olyan dolgokat kezdeményez, amelyek felnőtt

önmagunknak és a belső gyermekünknek is a javára válnak.
Ezek közé tartozhat az időpont kérése az orvoshoz és az
elegendő alvás is.

Néhány példa a belső gyermekünknek mondható megerősítő

mondatokra:

• Úgy örülök, hogy megszülettél!

 • Igazán jó vagy.
• Különleges és szeretetre méltó vagy.
• Biztonságban vagy.
• Tisztellek.
• Büszke vagyok rád.
• Örülök, hogy itt vagy!
• Képes vagy rá.
• Itt vagyok, amikor csak szükséged van rám.
• Természetes, hogy az embernek vannak igényei.
Számíthatsz rám, bármire szükséged van!
• Szeretek gondoskodni rólad.
• Nem baj, ha hibázol.
• El tudom fogadni az érzéseidet.
• Bízhatsz bennem!
• Bármit is mondasz vagy teszel, én mindig szeretni foglak.
• Nem kell mindenről magadnak gondoskodnod. Gyerek
vagy, az a dolgod, hogy tanulj, játssz, felfedezz és
növekedj. Nyugodtan rám bízhatod magad, én majd
gondoskodom a dolgokról.
• Nem kell gondoskodnod rólam. Felnőtt vagyok, és
megvan minden támogatásom, amire szükségem van. Te
gyerek vagy, én adok támogatást neked. Nem kell
viszonoznod.
• Szeretlek úgy, ahogy vagy, ezt semmi nem befolyásolja.

Néhány kérdés, amit feltehetünk belső gyermekünknek:

 • Hogy érzed magad ma?
• Mire van most szükséged tőlem?
• Mit tehetek érted?
• Úgy érzem, olyan ……… vagy. Szeretnél beszélni róla?
• Mihez lenne most kedved?

A BELSŐ ANYA

A belső anyánk felnőttkori önmagunk, minden tudásunkkal és

erőnkkel, belső anyánkat támogatják a felsőbb erők – az
univerzum, Isten/Istennő, és a felettes énünk.
Belső anyaként segítjük belső gyermekünket, hogy megértse,
a múlt valóban a múlté. Ezt úgy tudjuk megtenni, hogy tisztában
vagyunk belső gyermekünk érzelmi állapotával, és olyan
döntéseket hozunk, amelyek megmutatják, hogy a kora
gyermekkorában őt fenyegető veszélyek ma már nem léteznek.
Belső anyaként úgy tudunk gondoskodni belső
gyermekünkről, ahogy anyánk nem volt képes, és olyan
dolgokat tudunk megadni neki, amelyeket anyánk nem tudott.
Néhány példa:

• Enyhíthetjük a félelmét.
• Megnyugtathatjuk, amikor olyan új irányt vesz az
életünk, ami veszélyesnek tűnik számára.
• Megerősíthetjük abban, hogy értékes, és megérdemli,
hogy jó dolgok történjenek vele.
 • Megvédhetjük a határait.
• Támogathatjuk a játékkal, tanulással, felfedezéssel és
fejlődéssel kapcsolatos vágyaiban.
• Megerősíthetjük abban, hogy ő jó, és ezt semmi sem
rombolhatja le, történjék bármi is az életben.

A belső kapocs, amely alapvetően

megváltoztatja az életünket

Folyamatosan lépegetünk a belső gyermek és a belső anya

között, így részesülünk abban a gondoskodásban, amire
szükségünk van, és megteremtjük azt a biztonságos közeget,
amelyre gyermekként szükségünk volt. Ha kialakítjuk ezt a
kapcsolatot, akkor egyúttal a teljesség és biztonság belső
központját is megteremtjük, amely lehetővé teszi a
boldogulásunkat és érvényesülésünket a világban. A kapcsolat
idővel egyre jobban elmélyül, és gazdagítja életünket. A
szülőszerepbe kényszerített lányok esetében nagyon fontos,
hogy belső gyermeküket emlékeztessék arra, hogy nem kell
dolgoznia vagy ügyeket intéznie, ahogyan kellett
kisgyermekkorában; most pihenhet, játszhat, lehet igazi gyerek,
mivel mellette áll egy cselekvőképes felnőtt, aki megvédi és
gondoskodik róla.
Amikor a belső gyermekünk a segítségünkkel igazán megérti,
hogy a szenvedésének soha nem ő volt az oka, ez hatalmas
változást okoz:
 Az elsődleges kötődési kapcsolatunk áttevődik tökéletlen
•
külső anyánkról a feltétel nélküli szeretetet tápláló
belső anyára.
• Egyre inkább képessé válunk átérezni saját
szerethetőségünket, és a külső körülményeinktől
függetlenül örülni annak, hogy értékes, jó emberek
vagyunk.
• Könnyebben elfogadjuk a szeretetet másoktól, mivel nem
köti le lényünk egy részét az, hogy az anyánk iránti
hűség jegyében leértékeljük magunkat (azaz nem várunk
végeláthatatlanul arra, hogy anyánk egyszer csak úgy
forduljon felénk, ahogyan szükségünk volt rá).
• Pontosabb képet alkotunk önmagunkról. Látjuk a
hibáinkat, hiányosságainkat, tévedéseinket, de közben
erős meggyőződés él bennünk, hogy értékes, jó emberek
vagyunk. El tudjuk fogadni a külső elismerést, de már
akár enélkül is jól éreznénk magunkat.

AZ „ELÉG JÓ” BELSŐ ANYA NEVELGETÉSÉNEK

MÓDJAI

Ha kialakítunk magunkban egy „elég jó” belső anyát, akkor új

kapcsolatot hozunk létre önmagunkban. Nem kell tökéletesnek
lennünk; továbbra is követünk el hibákat. Az a lényeg, hogy
tartsunk ki. A sok kis lépéssel hosszú utat tudunk megtenni.
 Mire volt szükségünk kiskorunkban, amiben soha nem volt
részünk? Kislányként talán azt kívántuk, bárcsak anyánk

• kedvesen megfésülné a hajunkat,

• kikészítené az iskolai ruháinkat előző este,
• esténként mesét olvasna,
• figyelmesen meghallgatna és együttérző válaszokat
adna,
• megvigasztalna, és segítene megoldásokat keresni,
amikor feldúltak vagyunk,
• támogatná a zenei, művészeti érdeklődésünket,
• gyakran megölelne, gyengéden megérintene minket,
• támogatna az önállóságunkban, engedné, hogy órákon
keresztül a fantáziánkban elmerülve játsszunk,
• örvendezne a sikereink, áttöréseink láttán, és lelkesen
ünnepelne minket, amikor alkalma nyílik rá?

Van valami nagyon ősi a szívünk mélyén.

Egykori gyermek önmagunk nemcsak egy fotó a múltból,
hanem ma is működő energia, akire szükségünk van az élethez.
A belső gyermekünk személyiségünk része, az az énünk, akik
voltunk, mielőtt álarcot kellett öltenünk és hamis ént kellett
felvennünk a családunkban és a kultúránkban való túlélésünk
érdekében. Amikor belső gyermekünk gondját viseljük, valódi,
természetes önmagunk felépülését segítjük. Újraépítjük
magunkban azt, hogy érezzük: jó emberek vagyunk, és azt a
tudatot, hogy méltók vagyunk a jóra.
 Hihetetlenül felszabadító elfogadni személyiségünk azon
részeit, amelyeket korábban el kellett utasítanunk.
Elfogadhatjuk személyiségünk korábban elnyomott részeit,
és tetteinkkel megmutathatjuk a belső gyermekünknek, hogy a
múlt már lezárult, és biztonsággal lehet igazi önmaga.
Néhány példa arra, mit tehetünk a gyógyulásért, a
szabadságunkért:

• Határokat állíthatunk, amit korábban nem tehettünk.

• Kiállhatunk az igazságunkért akkor is, ha eddig emiatt
elutasítottak.
• Időt adhatunk magunknak a játékra vagy a
semmittevésre, annak ellenére, hogy korábban azt
tanultuk, hogy csak az az értékes, ha keményen
dolgozunk.

Lázadnunk kell a gyógyulás érdekében. Bátornak kell lennünk

ahhoz, hogy lebontsuk a hibásan működő mintázatokat,
amelyek életünk korai szakaszában alakultak ki. Ez hosszú és
nehéz folyamat, de megéri, mert így olyan készségekre teszünk
szert, amelyek segítségével az öröm, az élvezet, a kreativitás és a
kapcsolódás egészen új szintjeire léphetünk.
Szeretet, korlátok nélkül.
Úgy tűnik, a kultúránkban több elismerést kapnak a
gyerekek azért, ha mielőbb kinőnek a gyerekkorból, mint
amennyire képesek lennénk szeretni őket a gyermekkor
bármely szakaszában. Emiatt sokan úgy nőttünk fel, hogy úgy
éreztük, megbüntettek minket a szükségleteink puszta léte
miatt, mert etetésre, ölelgetésre, megértésre, meghallgatásra,
pihenésre volt szükségünk. Sokan megtanultuk utálni a
szükségleteinket és utálni magunkat azért, mert vannak
szükségleteink. Talán még ma is magunkban hordozzuk az
önmagunk iránti megvetést, ami megnehezíti a továbblépést.
A belső gyermekünkkel végzett munka helyreállítja az
életkedvünket és biztonságérzetünket.
Mindannyiunknak szüksége van arra, hogy önmagáért
szeressék, vigasztalják, gondozzák, megbecsüljék. Amikor
segítünk a belső gyermekünknek megélni ezeket az érzéseit,
akkor az életünk minden területét új energia és életkedv tölti be,
mert magunk mögött hagyjuk a szégyent, és megengedjük
magunknak, hogy szerencsésnek érezzük magunkat, és hogy
elhiggyük, hogy jó emberek vagyunk. Ez megerősíti az
önbizalmunkat, derűvel és örömmel tölt el.

Biztonságos belső környezetet teremtünk, hogy

belső gyermekünk fejlődhessen

Hallgassuk meg, mit szeretne mondani belső gyermekünk, és

figyeljük meg, hogyan változnak ezáltal testi és érzelmi
energiáink. Fessünk, rajzoljunk, vezessünk naplót, írjunk
levelet, beszélgessünk, akár egy üres székkel[36], vegyük elő a
legkedvesebb régi játékainkat. Élvezzük! Létrehozunk egy olyan
menedéket, ahol a külső körülményektől függetlenül mindig
minden rendben van. Menedéket a gyermeknek, ahol
biztonságban érezheti magát akkor is, ha vannak érzései, ha
rendetlen, ha kócos. Olyan helyet, ahol biztonságban tud sírni,
játszani, bolondozni.

Felfedezzük, hogy jóságunk elpusztíthatatlan

Régen volt az íróasztalomon egy fénykép egy rókáról.

Emlékszem, egyik nap, valahányszor ránéztem, elfogott a sírás.
Éreztem, hogy valami jelentős dolog rejtőzik a felszín alatt, ezért
leültem a fénykép elé, és engedtem a feltörő érzéseknek. A róka
szemét nézve megláttam az állat ártatlan, tiszta jelenlétét. Sírni
kezdtem, és rájöttem, hogy a belső gyermekem ártatlan, tiszta
jelenléte miatt sírok. Sírás közben ráébredtem arra, hogy a korai
trauma nem zúzta össze az ártatlanságomat és tisztaságomat,
ahogy féltem tőle, hanem jelen volt velem abban a pillanatban.
Sőt valójában nem is lehet megsemmisíteni, sem tőlem teljesen
elválasztani, hiszen ez az ártatlanság és tisztaság a lényem
esszenciája, és az élethez kapcsolódásom része.
Belső gyermekünk iránt táplált szeretetünk révén válik
elérhetővé a lényegünk, igazságunk és életerőnk.
Az érzelmi gondoskodás hatására kialakuló megbonthatatlan
kötelék felnőtténünk és belső gyermekünk között eltörli kora
gyermekkorunk hiányait, és erőt ad ahhoz, hogy teljes, hiteles
önmagunkként éljünk. Így új alapot teremtünk, amely valódi
végtelen lényünket támogatja.
Az egyik kedvenc mondatom: „Az önmagunkról való
gondoskodást mesterfokra emelhetjük.” Belső gyermekünknek a
saját erőnkre ébredésünk minden egyes lépcsőjén megerősítésre
van szüksége afelől, hogy az új területekre lépés biztonságos,
nem lesz baj abból, hogy családtagjaink és barátaink korlátain
túlra merészkedünk. Meg kell nyugtatnunk, hogy nem marad
egyedül, mert innen ered a legtöbb félelmünk, amit magunkban
hordozunk.
Valahányszor új szintet érünk el az életünkben, a bennünk
élő kislány újra és újra megerősítésért és támogatásért kiált.
A belső anyai gondoskodás gyógyító energiáit adjuk át,
amikor:

• gyengédséggel enyhítjük félelmeinket és szorongásunkat,

• megengedjük, hogy találkozhassunk az érzéseinkkel,
• türelmesen dolgozunk azon, hogy megéljük, hogy a
jelenünk már biztonságos, nem hatnak rá a múlt árnyai,
• nap mint nap tudatosítjuk az életünkben jelen lévő szép
és jó dolgokat,
• lassítunk, óráról órára haladunk,
• megkérdőjelezhetetlen sarokköveket helyezünk le a
határaink védelme érdekében,
• felnőttként higgadtan, egyértelműen cselekszünk,
miközben megnyugtatjuk a szorongó belső gyermeket,
• külső elismerésektől függetlenül is megünnepeljük
sikereinket és saját nagyságunkat,
• bátran, bűntudat nélkül véget vetünk az olyan
kapcsolatoknak, amelyek kimerítenek minket, vagy a
velünk szembeni tiszteletlenségen alapulnak,
 • az önmagunkról való gondoskodás szokásait beépítjük a
mindennapjainkba.

Ahogy egyre magasabb szintre fejlesztjük a belső anyai

gondoskodást, újabb és újabb nagyszerű változásokat élhetünk
meg:

• Jobban érzékeljük a lehetőségeinket és nagyobb

lelkesedéssel fordulunk a jövő felé.
• Megingathatatlan szeretetet érzünk önmagunk iránt,
nem érezzük magunkat értéktelennek.
• Tudjuk, hogy bármit meg tudunk teremteni, amit
szeretnénk.
• Érezzük, hogy megérdemeljük a támogatást és a jó
kapcsolatokat.
• Tudjuk, hogy minden lénynek juthat elegendő abból,
amire vágyik.
• Érezzük, hogy megvan a helyünk a világban, amit senki
sem vehet el tőlünk.
• Nagylelkűek vagyunk, és támogatni szeretnénk
nőtársaink álmait.
• Hajlandók vagyunk az ismeretlenből fakadó
kényelmetlen helyzeteket is vállalni az igazság és a
hitelesség érdekében.

A belső anyai gondoskodás nem könnyű kis séta a parkban.

Nagy része valóban gyengédség, de közben mégis szükség van
türelemre, kitartásra, és arra is, hogy felvállaljuk a
kényelmetlen helyzeteket:

• Teret adjunk a kellemetlen, gyakran fájdalmas

érzelmeknek, amelyeket kislány korunkban elnyomtunk
magunkban.
• Elköteleződjünk a belső gyermekünkkel való
következetes kapcsolattartás és párbeszéd mellett.
• Legyen bátorságunk ahhoz, hogy támogatást kérjünk,
ahelyett, hogy egyedül próbálnánk megbirkózni a
helyzettel.
• Kipróbáljunk elsőre sutának vagy időigényesnek tűnő új
dolgokat.
• Elengedjük az azonnali jutalomra irányuló vágyainkat,
és hosszú távú tervekben gondolkodjunk.
• Elsődleges helyre soroljuk belső életünket, hallgatunk a
testünk és érzelmeink jelzéseire, és a belülről fakadó
tudásunknak megfelelően cselekszünk.

Több jel is utalhat arra, hogy szükségünk lenne saját belső anyai
gondoskodásunkra. Ilyen, ha:

• A stresszel járó helyzetekben gyakran úgy érezzük

magunkat, mintha kislányok lennénk.
• Többször érezzük tehetetlennek, erőtlennek magunkat,
mint eddig.
• A végkimerülésig, kiégésig hajszoljuk magunkat.
 • Úgy tudunk megbirkózni a helyzetünkkel, ha lenyeljük
sérelmeinket.
• Kapcsolatainkban a gyerekkorunkból származó
ismétlődő mintázatok jelentkeznek.
• Attól félünk, hogy magunkra maradunk, mert
visszautasítanak vagy elhagynak minket.
• Bűntudatunk van, szégyelljük magunkat, vagy úgy
érezzük, tartozunk valamivel, és ez megbénít, amikor
változtatni szeretnénk az életünkön.

Hát, ez a hatalmas igazság…

Ellentmondásnak tűnik, de amint lelassítunk, hogy
gondozzuk a bennünk lévő kisgyermeket, lendületet kapunk,
hogy felnőtt nőként élhessünk.

FELADAT: A PÁRBESZÉD KIALAKÍTÁSA BELSŐ

GYERMEKÜNKKEL HAT LÉPÉSBEN

1. Kapcsolódás: Akár magunkban, akár hangosan vagy írásban

szólítjuk meg belső gyermekünket, köszöntsük őt: „Szia! Itt
vagyok most neked.” Fejezzük ki, hogy jelen vagyunk számára,
és elérhet minket. (Ha még csak most kezdjük, akkor már az is
nagyon megnyugtató tud lenni, ha egész nap az 1. lépést
gyakoroljuk.)
2. Érdeklődés: Tegyünk fel kérdéseket a belső gyermekünknek: „Mi
történik veled? Hogy érzed magad? Mire van szükséged?
 Szeretnél beszélni arról, ami felkavaró a számodra?”
3. Meghallgatás: Ténylegesen adjunk lehetőséget a belső gyermek
meghallgatására, és figyeljük meg alaposan, hogy mi tör elő
bennünk! Figyeljünk a szavakra, képekre, érzetekre!
4. Együttérzés: Adjunk hitelt belső gyermekünk érzelmi
tapasztalatainak, ismételjük el kedvesen, amit hallottunk tőle,
és empatikusan feleljünk neki: „Értem. Igen, ez teljesen világos,
természetes, hogy így érzel. Teljesen normális, és természetes,
hogy ezt váltja ki belőled az, amin keresztülmentél.”
5. Belső megtartás: Képzeljük el, ahogy fizikailag megtartjuk és
megvigasztaljuk őt – gyengéden, tiszteletteljesen megfogjuk a
kezét, a szemébe nézünk, ölünkbe vesszük, finoman
megsimogatjuk az arcát stb.
6. Pozitív átkeretezés: Fogalmazzunk meg megerősítő narratívát,
így segítsünk neki megérteni a múltban történteket és a jelen
történéseit. Kedvesen magyarázzuk el neki, hogy a múlt már
lezárult, és most már biztonságban van. A pozitív narratíva
legyen őszinte, bátorító és szívből jövő. Kézzelfogható
bizonyítékkal támasszuk alá az új narratívát, hogy megerősítsük
belső gyermekünkben az értékesség és a biztonság érzetét.

SEGÍTŐ KÉRDÉSEK

1. A fent leírtak közül ismerős valamelyik tétel? Melyik?

2. Válasszunk fényképet kislánykori önmagunkról és figyeljük
meg: vegyük észre a részleteit, és merjünk örülni annak, milyen
 ártatlanok és különlegesek voltunk. Felnőttként közvetítsük a
kicsi lány felé az elfogadás és szeretet energiáit. „Szeretlek, és
itt vagyok neked.” Tegyük ki a fényképet egy olyan helyre, ahol
mindennap látjuk.
3. Milyen tevékenységgel tudnám most ápolni belső
gyermekemet? Mitől érzem magam szeretve, támogatva,
feltöltődve? Nem elég kitalálni, tennem is kell érte. Hogyan
érzem magam utána?
 14

ÉLET AZ ANYASEBEN TÚL

„Azt hitted, hogy az egység felé vezető út döntés kérdése.

De a lélek az elutasított és csaknem elfeledett dolgokat követi.
Igazi vezetőd a gátat nem ismerő patakból iszik.”
R

J. beköltözött hozzám, az erdei házamba. Nagyon jó volt végre

együtt élni, közösen főzni, ülni a kandalló előtt, és túrázni a ház
körüli ösvényeken. Elképzeltük, milyen házat szeretnénk majd
közösen venni: olyat, ahol kertészkedhetnénk, vendégül
láthatnánk a barátainkat és szeretteinket és nagy
összejöveteleket rendezhetnénk. A ház egyben közösségi térként
is szolgálna nők számára, ahol az emberek együtt találhatnának
rá a maguk igazságára.
Alig pár hónapon belül csodával határos módon
rábukkantunk a tökéletes otthonra, és nők egy csoportjával is
megismerkedtünk, akik hamarosan a barátaink és „választott
családunk” lettek. Amikor beköltöztünk, azon viccelődtünk, hogy
a viktoriánus házat, amely a nők elnyomásának korszakában
épült, a női szabadság és önkifejezés jegyében alakítjuk át. J.-vel
összevontuk kettőnk könyvtárát. Felolvastunk egymásnak Audre
Lorde, Adrienne Rich, Alice Walker, Judy Grahn, Mary Daly,
Andrea Dworkin, Denise Levertov, Muriel Rukeyser, Leslie
Feinberg és mások könyveiből. Régi önmagamra visszatekintve
rádöbbentem, hogy milyen tudatlan voltam, mennyire nem
vettem észre feminista elődeim erejét, lelki ellenálló képességét,
tudásának mélységét. Mindaz, amit tanultam és amit átéltem,
alázattal, bánattal és hálával töltött el. Büszke voltam, hogy
forradalmi nők között találhattam magam.
Végtelenül természetesnek és felszabadítónak éreztem, hogy
egy nőbe vagyok szerelmes. Én nem éltem át a „coming outot”
(előbújás) a családommal, mivel akkor már több éve nem volt
velük semmiféle kapcsolatom. Ráébredtem, hogy nem azért
vetettek ki maguk közül, mert a leszbikusságomat, hanem mert
az önálló személyiségemet felvállaltam. Ez a patriarchális
engedetlenség és önmagam helyreállítása volt az előzménye
annak, hogy a fejlődésem fontos állomásaként felfedeztem
leszbikus szexuális orientációmat.
Idővel kezdtem elfogadni, hogy míg a családom úgy hitte, hogy
szeret engem, nem volt meg a képessége arra, hogy olyan
cselekvőképes, erős nőként szeressen, amilyenné váltam. Újra és
újra tudatosítottam magamban, hogy mindez valóban véget ért,
és többé nem fogok találkozni velük. Nem számított, mennyire
szerettem őket és milyen jó szándék vezérelt, képtelenek voltak
megérteni. Fájdalmas, de fontos volt felidéznem magamban azt,
hogy hányszor bíztam és csalódtam bennük újra és újra, és
különösen fontos volt számomra, hogy ne hagyjam megint
kialakulni magamban a reménytelen álmot. Minél teljesebben el
tudtam fogadni és el tudtam gyászolni ezt a tényt, annál inkább
sajátomnak éreztem a partneremet, az új otthonunkat, a
közösségünket. Büszkeséggel töltött el, hogy bár életem temérdek
vesztesége sok szenvedést okozott, mostanra úgy éreztem, hiteles
vagyok, fejlődöm és a valóságban élek. Bár még mindig tart
traumáim feldolgozása, az életem igazán az enyém; életerő és
hála tölt el. Az egykori tátongó űr helyét most helyi baráti
közösség, egészséges párkapcsolat és együttműködő
munkatársak világméretű hálózata tölti be. El sem tudtam
képzelni korábban annyi szeretetet és lelki gazdagságot, amennyi
az egykori szenvedésből származik.
Az élet olyan, mint egy vallásos gyakorlat, amelyben újabb és
újabb gyógyulásra váró rétegek mutatkoznak meg, de minden
egyes réteggel egyre nő a szabadságunk és tisztánlátásunk.
Minden réteg lényege, bármilyen triggerek is jelenjenek meg, a
gondoskodás belső gyermekünkről, a múlt és a jelen
szétválasztása, és teljesebb élet megélése – bízva abban, hogy
mindig a lehető legjobb történik velünk akkor is, ha éppen még
nem tudjuk, hogyan vagy miért is lesz ez jó. Túlfeszített elmém
már nem próbált anyaként működni, hanem egyre inkább az
életem alapjaként szolgáló stabil talaj lett. Minden egyes réteggel
nőtt a gyengédségem és az elszántságom is. Teljesebb egésznek
érzem magam: ártatlan gyermeki és bölcs idős asszonyi energiák
ötvözeteként váltam azzá a felnőtt nővé, aki vagyok.
Idővel eljutottam a „jótékony vereség” állapotába, elfogadva
azt, hogy mindaz a stratégia, ami a családomban az életben
maradásomat segítette, már nem szolgál többé. Gyermekként úgy
hittem, hogy az életben maradás érdekében folyamatosan
kontrollt kell gyakorolnom. Fel kellett térképeznem és
mesterfokon kellett alkalmaznom az élet törvényeit: küzdeni,
érvényesülni, stratégiát kidolgozni, a jó lány szerepét játszani,
örökké készenlétben állni és túlteljesíteni. Úgy képzeltem, hogy a
mentális stratégiák hatására minden rendbe jön, és amikor ez
megtörtént, majd pihenhetek. De a sok igyekezet és erőfeszítés
kudarcot vallott, mert nem értem el vele az elsődleges célomat,
amire annyira vágytam: hogy anyám és a családom szeressen és
megértsen.
A gyász kijózanító mélységbe rántott, de megérthettem az
igazságot. A legmélyén volt az, amire a belső gyermekem mindig
vágyott: pihenni és csak LENNI. Hosszú ideig azt hittem, hogy a
családom szeretete ad felhatalmazást ahhoz, hogy szeressem
magam. A megkönnyebbülést az hozta, hogy amikor egyre
mélyebbre zuhantam, megadtam magam, és elfogadtam:
bármennyire is igyekszem, nem tudom uralni az életemet és a
körülményeimet. A lét tápláló örömét nem extra erőfeszítések
árán érhetjük el; csak a jelenben lehet átélni és megtapasztalni.
És az igazi alkotóképesség és tudás a jelenben található.
Az igazságvágy és a teljességben megélt élet vágya újra és újra
visszavezet ahhoz a tényhez, hogy nincs semmi a világon, legyen
az bármilyen szép, jutalmazó, nagyszabású vagy örömteli, ami
kitörölhetné az átélt traumáimat, és megszüntetné a
felelősségemet azzal kapcsolatban, hogy foglalkoznom kell a
fájdalmammal. A feltöltődést nem a jövőbeni megmenekülés vagy
viszonzás reményét ígérő mentális stratégiák alkalmazása hozza,
hanem a pillanatban való jelenlét ereje – ebben olyan szeretet
van, amihez nem szükséges semmiféle stratégia. Mintha a belső
anya minden pillanatban azt mondaná: „Fogadd el a jótékony
vereséget, és maradj velem. Nem kell menekülnöd vagy
védekezned, nem kell keresned semmit. Én mindig itt vagyok
melletted: biztonságot teremtek neked, és mindenről
gondoskodom.”
Világunkban idővel minden megváltozik vagy eltűnik. A
szellemi erőfeszítés elvon minket attól, amit szeretnénk, nem
pedig közelebb visz hozzá. Ha belső anyánk megtestesítése révén
bátran szembenézünk a szenvedésünkkel, és jelen vagyunk
sebzettségünk ellenére, akkor megtalálhatjuk azt az enyhülést,
amit addig kerestünk. Ez teszi lehetővé, hogy tagadás, szőnyeg
alá söprés és elszigetelődés nélkül, teljes mértékben
kapcsolódjunk az élettel. Meggyőződésem, hogy valójában ezt az
élettel és az igazsággal történő teljes kapcsolódást keressük.
Az anyaseb begyógyulása révén megérthetjük, mi is a valódi
erő és cselekvőképesség, és elkezdhetünk ezek szerint élni. Ez
nem a patriarchális hatalmi erő, nem uralkodás, hanem a lét
ereje. Ekkor már nem szükséges külső hatalomra
támaszkodnunk, sem annak engedelmeskednünk, hanem a saját
igazságunkból fakadó belső erőnkben bízva, a pillanatban élünk,
a flow-val haladunk előre.
Az anyaseb gyógyulásával járó átalakulás nem a múlt
szenvedéseitől való megszabadulás, hanem az élet befogadása a
jelenben. Nem könnyű folyamat. Bátorságra, kitartásra,
rezilienciára van szükség hozzá, de megéri. Mindenkinek a maga
ritmusát kell követnie. Az utazás viszont soha nem ér véget,
mindig van lehetőségünk a fejlődésre, egyre több illúziót hagyunk
magunk mögött: örömmel és szabadon fogadjuk el megújult
önmagunkat.

Ahogy egyre jobban begyógyul az anyaseb, rájövünk, hogy

semmi baj nem volt velünk. Hihetetlen energiák szabadulnak
fel így. Idővel egyértelmű ösztönös tudássá válik saját lényünk
isteni vonása, és annak felismerése, hogy minden élőhöz
kapcsolódunk. A seb a gyógyszerünk. A gyógyulás során az
anyaseb nem egyszerűen eltűnik, hanem a fájdalom forrásából
a bölcsesség forrásává alakul át, amely az életünk minden
területét táplálja. A gondozott, ápolt seb tökéletesen
megmutatja, hogy mikor jön el az ideje az új világot teremtő
áttöréseknek, változásoknak és felismeréseknek.
Ahogy fokozatosan begyógyítjuk az anyasebünket, utunkon
előrehaladva, sokszor váratlanul, különleges módon mi
magunk is átalakulunk az önmagunkról alkotott képpel együtt,
és kapcsolódásunk az élethez egyre szorosabb lesz. Felismerjük,
hogy mind összetartozunk. Több lehetőségünk nyílik a játékra,
az örömre és az alkotásra. Bizonyos mértékig továbbra is jelen
lesz életünkben a gyász, és érezzük a traumák maradványainak
hatásait, de minden egyes lépéssel jobban felszabadulunk,
felismerjük céljainkat, és tisztában leszünk azzal, mi mindenre
vagyunk képesek.

LOVAGOLD MEG A GYÓGYULÁS HULLÁMAIT!

Az anyaseb utáni életre a legjobb metafora, amit eddig
hallottam, a szörfözés. Tizenhét éves koromban kezdtem
szörfözni a barátaimmal. Egész nyáron jóformán fel sem bírtam
egyenesedni a deszkán, de ismerkedtem a hullámokkal,
megtanultam megérteni őket, edzettem a felsőtestem izmait,
elsajátítottam a helyes időzítés technikáját, hogy felismerjem,
melyik hullámot kapjam el, és melyiket engedjem elmenni.
Kezdetben a hullámok levertek és magukkal rántottak, néha a
víz alá nyomták a fejem, olykor pedig a deszka billent meg úgy,
hogy fejbe verjen. De nem adtam fel. Idővel megtanultam
kiszámítani a hullámokat, kihasználni a lendületet, jól időzíteni,
mikor lendüljek a hullám hátára, és hogy tudok boldogan
siklani rajta, ahelyett hogy remegve tűrném, ahogy maga alá
gyűr. Ugyanilyen az anyaseb gyógyulásának folyamata is:
megtanuljuk meglovagolni a gyógyulás hullámait, megismerjük,
hagyjuk, hogy előrevigyenek, megértjük, hogyan
hasznosíthatjuk az erejüket és fogadjuk az újabb áradást.
Idővel valóban hála és őszinte részvét formálódik bennünk
anyánk és az ő útja felé. Hálásak tudunk lenni mindazért, amit
anyánk képes volt megadni nekünk, és részvéttel vagyunk az
iránt, ami nem sikerült neki. Fejlődünk és gyarapodunk általa.
A gyógyulásunk olyan, mint egy spirál. Nem létezik végpont,
amikor „készen vagyunk”, de ez az idő előrehaladtával kikerül a
fókuszból, már nem a gyógyulás lesz a cél. A figyelmünk inkább
átterelődik arra az erőre és szabadságra, amelyet az egyes
szakaszokon való átlendülés során megtapasztalunk. A
gyógyulás hullámainak meglovaglása a mindennapi
rutinfeladatból inkább az ismeretlen felé vezető kalandos úttá
válik, olyan úttá, amelynek mentén támogatókra és kincsekre is
lelünk.

ENGEDÉLY A VALÓDISÁGRA

A valódiság megélésére nem kívülről kapunk engedélyt, hanem

a bensőnkben megnyíló intim térben. Az anyaseb gyógyulása
nyomán, egyre inkább képesek vagyunk megérteni
önmagunkat. A belső gyermekünk belső anyjává válunk, és így
lehetővé tesszük, hogy minden rendben legyen. A szeretet jelen
van a belső kapcsolatainkban, segítségével pedig egyre jobban
magunk mögött hagyhatjuk azokat a korlátozó mintázatokat,
amelyek a családunktól és patriarchális kultúránkból
származnak. Lehetőségünk nyílik a kísérletezésre, és végre
hibázhatunk is. Ekkor már nincs kudarc, csak tanulás. Belső
biztonságérzetünk megerősödésével könnyebben vállalunk
kockázatot, hódítunk meg új területeket, és feltérképezzük,
megismerjük belső világunkat anélkül, hogy azon
aggodalmaskodnánk, mit fognak gondolni rólunk mások.
Előfordulhat, hogy félünk valamitől, de a félelem már nem tud
megbénítani minket.
A patriarchális szemlélet azt követeli meg a nőktől, hogy
kicsik maradjanak, és mondjanak le belső erejükről a kívülről
jött elismerés fejében. Női ébredésünk révén is kicsinnyé
válunk – de nem a külső hatalom előtt hunyászkodunk meg,
hanem a bensőnkben lévő isteni forrásnak adjuk át magunkat.
Onnantól fogva ez vezérli az életünket. Ebben az értelemben a
kicsinnyé válás a végső felmagasztalás, mert a felettes erő
eszközeivé válunk. Ebben az állapotban az életünkben minden
ennek az igazságnak a megjelenése lehet. Bennünk van az igazi
hatalom. Ez mélyen gyógyító gondolat, hiszen a patriarchális
szemlélet arra tanít, hogy az elfogadásért meg kell hasadnunk
és el kell árulnunk magunkat. Ám ennek az új szemléletnek a
lényege, hogy a hatalom már bennünk van, lelkünk része, és így
rátalálunk a saját hangunkra: kiteljesedünk. A Radikális
elfogadás (Radical acceptance)[37] című könyvében Tara Brach
megfogalmazza, hogy szenvedésünk megtapasztalása az út
érzelmeink felébresztése felé. Így nézve nem kell
megszabadulnunk a szenvedéstől, mert éppen az nyit ablakot a
mélyebb igazságok felé. Brach szerint a fájdalmunk személyes
felelősségünk. Belső biztonságunk ápolása érdekében úgy
gondoskodunk belső gyermekünkről, ahogyan a külső anyánk
nem tudott. Az eredeti szükségleteink kielégítése érdekében
kezdetben teljes mértékben át kell élnünk a hiány fájdalmát.
Meg kell tapasztalnunk azokat az érzéseket, amelyeket
gyerekkorunkban belénk fojtottak. Ez az első lépés a valódi
hitelesség felé vezető úton.
Ahogy egyre inkább önazonos módon élünk, időről időre
eltávolodunk az ismert dolgoktól, és rákényszerülünk, hogy az
ismeretlenben kis megnyugvást találjunk. Ez a ritmus teszi
lehetővé, hogy megbarátkozzunk a magányunkkal, és
biztonságot találjunk a saját jelenlétünkben. Ebben az
egyszerűségben szokatlan, már-már nem is e világi, mély
teljesség rejlik. Az ego elcsendesedik, és saját fejlődésünk
titokzatos útját szolgálja. Az anya iránti vágyakozás és az
önmagunk szeretete között egyértelmű kapcsolat van. Ez a
vágyódás ugyanis egyazon csatornán keresztül áramlik: a
gyermek vágya az anyja után és a felnőtt vágya a végső
igazságra, az Isten, Istennő vagy mindenség formájában,
hasonló. Ez az oka annak, hogy amikor teszünk az anyaseb
gyógyulásáért, képesek leszünk megtalálni a bennünk lakozó
spirituális erőt.
Ha elég mélyre ásunk a saját fájdalmunkban és
magányunkban, akkor azzal szembesülünk, hogy valójában
soha nem voltunk egyedül. Saját szenvedésünket és kusza
érzéseinket is elkíséri a szeretetteli jelenlét, amit soha nem
vettünk észre korábban. Belső biztonságérzetünk megerősödése
révén a családunktól és társadalmunktól örökölt külső
hiedelmek iránti feltétlen hűségünk megszűnik: saját belső
igazságunkra és teljességünkre tevődik át. Idővel megerősödik a
képességünk, hogy saját érzelmeink alapján gondoskodunk
önmagunkról, azaz önmagunk iránti őszinteség képessége lesz
a belső biztonságunk valódi forrása. Ez a belső biztonság pedig
túllép a képzelt biztonságon, amit a gyermekkorunkban
elsajátított védekezőmechanizmusoktól reméltünk.
A gyógyuláson áteső belső gyermek és a tudatos, bölcs
felnőtt énünk egymásba fonódásának eredménye egy új
létforma: a szellem és az anyag közti kapcsolat, ez pedig egy
teljesen új világot teremt számunkra. Az Istennőt testesítjük
meg, amikor anyaként gondoskodunk a bennünk élő
traumatizált gyermekről. Az önmagunkról való gondoskodás
békét és szabadságot hoz, és egyre inkább el tudjuk engedni az
elvárásunkat, hogy mások megváltozzanak azért, hogy mi jól
érezhessük magunkat. Megengedhetjük másoknak, hogy
önmaguk lehessenek, és nem kell szorosan kapcsolódnunk
hozzájuk, hogy pontos képet lássanak rólunk. Ez akkor válik
lehetségessé, amikor már pontos képet alkotunk saját
értékeinkről és képesek vagyunk önazonos módon létezni.
Szeretettel átsegítjük traumatizált belső gyermekünket a jelen
pillanat biztonságába. Egyszerre két szinten gondoskodunk
önmagunkról: szembenézünk a múltbéli traumákból eredő
szenvedéssel és ezzel párhuzamosan foglalkozunk a jelen
helyzet fájdalmával is. Lehetőségünk nyílik arra, hogy több
szinten tudatosan éljünk: egyszerre legyen ébren a felnőtt
énünk a jelenben, a belső gyermekünk és az a forma nélküli
isteni minőség, ami nem más, mint lényünk legmélységesebb
pontja.
A traumatikus gyerekkorunkat leginkább úgy élhetjük meg
pozitívan, ha a családunk hiányosságait saját nagyságunk
megteremtésére használjuk. Ez az ajándék a velünk szemben
elkövetett bántalmazás fájdalmában rejlik. Ez az igazi
feltámadás. Amikor a legnagyobb fájdalmunkban felfedezzük a
fényt, akkor képesek leszünk ezt mindenben és mindenhol
meglátni. Megtapasztaljuk az egységesség és az összetartozás
érzését. Független nőként egyszerre vagyunk gyengédek és
erőteljesek. Engedjük meg magunknak, hogy kiteljesedjünk,
hogy naggyá váljunk! Engedjük meg magunknak, hogy saját
terünk legyen! Idővel eljutunk oda, hogy a belső gyermekünk
eléggé biztonságban érzi magát, így képes lesz elengedni korai
hiedelmeit, miszerint kicsinynek kell lennünk ahhoz, hogy
szeressenek. Ezáltal egyre inkább életünk része lesz az
életteliség, a csodálat, az alkotóképesség, az öröm, a boldogság,
a lelkesedés, nyugalom és fogékonyság. A belső kötődés révén
érzelmileg egyre jobban eltávolodhatunk a nők felé közvetített,
az alárendelődésre és meghúzódásra késztető mérgező
kulturális üzenetektől.
Sokan vágyunk arra, hogy képesek legyünk igazán hiteles
önmagunkká válni, hogy a környezetünkben lévők észrevegyék,
hogy valójában milyenek vagyunk, és úgy szeressenek és
fogadjanak el. Mindannyian vágyunk az igazi teremtőképesség,
erő és szépség zsigeri élményére, amelyet nem csorbítanak,
nem hígítanak fel a kulturális rendszerünk korlátozó struktúrái.
Mindannyiunkban ott a képesség, arra, hogy valódi
önmagunkat megélve megváltoztassuk a világot. Az idő
megérett arra, hogy létrehozzunk bármit, amit akarunk.

Előrelépünk?

Kívülről nem kapunk engedélyt, hiába is várnánk rá. Egyedül

saját felhatalmazásunkkal léphetünk tovább.
A lehetőség nem más, mint a meg nem kérdőjelezhető
értékeink és tehetségünk megélése.
Amikor alulértékeljük és lebecsüljük önmagunkat, akkor
nem éljük meg a teljességünket. Itt az ideje, hogy leszámoljunk
azzal a gondolattal, hogy önmagunk leértékelése valami nemes
cselekedet lenne. A legnagyobb ajándék, amit másoknak
adhatunk, a saját működő életünk példája, a saját erőnk
megvalósítása és igazi önmagunk megélése szégyenkezés és
bocsánatkérés nélkül, belső örömmel és ünnepléssel.
Az erő maga a felhatalmazás. Jogod van betölteni a teret.
Az erőnk, hangunk megtalálásának feltétele a jogosultság,
felhatalmazás átérzése. Ezt senki nem adhatja meg kívülről,
mégis ez minden másnak az alapja: a felhatalmazás lényege,
hogy értékesnek és jónak érezzük saját magunkat. Elsődlegesen
kisgyermekkorban tud kifejlődni, amikor az anya
megajándékozza a gyermeket a jogosultság érzetével, példát
mutatva neki azzal, ahogy ő felnőttként kapcsolódik a
külvilághoz. Ha az anya nem érzi az összetartozást, a
kapcsolódást, akkor a gyermek belső értékekkel és
felhatalmazással kapcsolatos érzetei is csorbulnak. Nem tudunk
visszamenni az időben, hogy megszerezzük ezt a fajta
biztonságot, csupán arra van lehetőségünk, hogy elgyászoljuk
az elvesztett lehetőséget, és belülről teremtsük meg
magunknak, amire úgy vágyunk.
Mivel anyáink a patriarchális kultúrákban nevelkedtek,
valamilyen mértékben mindannyiunknak veszteségélményünk
van. Amikor meggyógyítjuk az anyasebet, akkor a veszteség
ajándékká formálódik át, és elvezet ahhoz az önazonossághoz
és jogosultságérzethez, amelyre vágytunk: megszerezzük a
léthez, a boldoguláshoz, az eredményes cselekvéshez való jogot.
Bár számtalan ettől eltérő tartalmú kulturális üzenetet kapunk,
születésünkből, létünkből fakadóan mindannyiunknak megvan
ez a jogosultságunk. Minél jobban lehántjuk a lényünket elfedő
korlátozó hiedelmek és traumáink maradványait, ez annál
nyilvánvalóbbá válik számunkra.
Merjünk erősek lenni!
A lényünk, szellemi valónk maga az erő szikrája. Minél
jobban bízunk benne, annál fényesebben ragyogja be életünket,
annál érthetőbb útmutatóvá válik, annál nagyobb mértékű
átalakulás lehetőségét tudjuk kínálni a környezetünkben
élőknek a saját vibráló erőnk révén.
Az megélt jogosultság magában hordozza az erő szikráját,
támogatja és kibontakoztatja belső erőnket. Úgy is
fogalmazhatnánk, hogy a jogosultság alapvető érzése teremti
meg annak a lehetőségét, hogy megjelenjen isteni minőségünk.
Saját erőnk felvállalása: az élet bátorsága és saját igazságunk
megalkuvás nélküli képviselete.
A saját erőnk felvállalása egyenlő életünk lényegiségének
megélésével, miközben átlépjük az egónk határait. Legmélyebb
igazságunknak engedelmeskedünk és bízunk abban, hogy jófelé
vezet, még akkor is, ha az agyunkkal mást gondolnánk. Ehhez
nagy bátorságra és lelkierőre van szükségünk.
Szorosan idetartozik az egónkba beépült belső falak
lebontása, amiket eredetileg azért húztunk magunk köré, hogy
védekezzünk az élettel szemben. Amikor ezek a falak
leomlanak, akkor személyes akaratunk egyesül az isteni
akarattal – ahogyan a folyó a tengerbe torkollik. Hirtelen
hihetetlen energiát, inspirációt eredményező, támogató erő
születik bennünk. Többé már nem folyócskák vagyunk, hanem
végtelen óceánná válunk. A mindennapi élet lényege az
áramlás megtalálása lesz, és az, hogy engedjük, hogy elénk
sodorjon mindent, amire szükségünk van, amit tudnunk kell, és
amit ki akar fejezni általunk.
Mi akadályoz meg abban, hogy összhangba kerüljünk azzal,
ami számunkra igaz? És mibe kerül ez nekünk?
Meg kell vizsgálnunk, hogyan vitt rá az agymosás az
önostorozásra, és új, a már megismert igazságunkat tükröző és
kifejező gondolatok és meggyőződések útján kell
visszaszereznünk életerőnket. Sok nő elakad a valódi áttörés
elérése előtt. Hajlamosak vagyunk külső engedélyre várni
ahhoz, hogy boldoguljunk, sikereket érjünk el. A patriarchális
rendszer elhitette a nőkkel, hogy értéktelenek és erőtlenek. Ez
egy tartós örökség, a hiedelmek mélyen rögzültek. Anyáinknak
és nagyanyáinknak nem volt más választásuk, elhitték és ránk
hagyományozták hiedelmeiket. A mi feladatunk, hogy igazoljuk
önmagunk létezését, oly módon, ahogy anyáink nem tették. Más
lehetőségünk nincs. Úgy is mondhatnánk, hogy pontosan mi
magunk vagyunk azok, akikre eddig vártunk.
Ne keressünk kifogást, hogy miért nem követjük az
álmainkat. Itt az idő. Kár lenne alábecsülni a szilárd elhatározás
erejét. Bízzunk benne, az elhatározást olyan események
követik, amelyek a megvalósuláshoz vezetnek. Nehéz, de
megéri: semmi sem hasonlítható ahhoz a boldogsághoz, amit
akkor élünk át, amikor megtapasztaljuk lelkünk mélységeit.
 Önmagunk leértékelése, a láthatatlanná válás az egyik
központi sérülés, amit nőként ebben a világban elszenvedünk.
Kicsi korunktól kezdve azt tanítják nekünk, hogy bizonyos
dolgaink szégyellni valók, ezért, hogy elfogadjanak minket,
megtanulunk elrejtőzni, torzítani és átalakítani önmagunkat. A
túlélésünk érdekében el kellett hinnünk, hogy hibásak vagyunk.
Kénytelenek voltunk beleegyezni saját elnyomásunkba.
Ám a szégyent erős szeretetté tudjuk átformálni.
Az a tény, hogy nem fogad el minket a családunk és a
társadalom, nem jelenti azt, hogy nincs is jogosultságunk rá. Azt
sem jelenti, hogy velünk van valami baj. Azt jelenti, hogy a
családunk és a társadalom mélyen sérült. Ennek elismerése
nem vádaskodás, hanem egyszerűen az igazság
megfogalmazása a gyógyulás érdekében.
Önmagunk gyengítése akkor ér véget, amikor nem érdekel,
hogy félreértenek-e minket, vállaljuk a kockázatát, hogy valódi
önmagunk megmutatásával megbántunk másokat. El kell
fogadnunk, hogy lehet, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat,
és kellemetlenkedőként tekintenek ránk.
Ezt nyers és szilaj erővel, önmagunk kiteljesedéséért, teljes
elszántsággal küzdve érhetjük el.
Társadalmunk nyomására hajlamosak vagyunk a
megbocsátást, a részvétet és a megoldásokat előtérbe helyezni.
Nőként pedig megtanultuk cukormázba vonni vagy szőnyeg alá
söpörni azokat a dolgokat, amik kellemetlen helyzetbe hoznak
minket vagy másokat. Ilyen, amikor a „béke” kedvéért
kevesebbel is beérjük, mint amennyit megérdemlünk.
 Az engedékenység ideje lejárt. Elszántnak kell lennünk ahhoz,
hogy rendelkezhessünk önmagunk felett, és biztosnak kell
lennünk abban, hogy önmagunkhoz tartozunk.
Lánygyermekként igent kellett mondanunk a sérült
családunkra és a sérült világra, amely éveket követelt az
életünkből. A generációs és kollektív fájdalom hordozóiként
megvan a képességünk arra, hogy ezt a fájdalmat tudatossággá
formáljuk át. Gyermekként nem volt más lehetőségünk, le
kellett mondanunk az erőnkről. Itt az ideje, hogy az akkori
beleegyezést erőteljes ellenállássá alakítsuk azokkal a dolgokkal
szemben, amelyek továbbra is elnyomásban tartanak – kezdve
az önmagunkkal szembeni elnyomással.
Önmagunk felszabadításához először is meg kell értenünk
belső megosztottságunk formáit, különben továbbra is
korlátozni és irányítani fognak. Az engedelmességnek nagy ára
van.
Hogyan vagyunk engedelmesek? Milyen módokon korlátozzuk
magunkat?
Az út az önrendelkezés felé hosszú és kockázatos lehet, mert
szembe kell néznünk mindazzal a gyásszal, szenvedéssel és
dühvel, ami valódi énünket elzárja. Szembe kell néznünk
ezekkel a rémisztő érzésekkel. Ha elértük a szeretet állapotát,
nem félünk már attól a feldarabolódástól, ami kialakult
bennünk. Így tud eléggé bátorrá tenni a szeretet ahhoz, hogy
szembenézzünk a szenvedésünkkel, és kilábaljunk belőle.
A minket alkotó szeretet feldolgozza a szenvedést, és
szeretetté formálja át.
 Megtanultunk hátat fordítani az ijesztő és kényelmetlen
dolgoknak. Ám ez a saját erőnkről való lemondás egyik formája.
Ahogy egyre éberebbé válunk, tudatosul bennünk, hogy
változtatnunk kell ezen, és a kellemetlen érzéseket fel kell
dolgoznunk annak érdekében, hogy átalakulhassunk.
Az anyaseb gyógyulása nem lehetséges a kötődés és trauma
területén jártas terapeutával kialakított terápiás kapcsolat
megtartó ereje nélkül, különösen a jelentős bántalmazást és
traumát átélt emberek számára. Kapcsolaton belül alakult ki a
sebzettség, és a gyógyulás is kapcsolatban jöhet létre. Az
önmagunk felé gyakorolt anyai gondoskodás éppen azt a
minőségi támogatást adja meg, amire szükségünk van. Ezzel
kapcsolatban további ajánlás található a függelékben.
A biztonságérzetünk kulcsa, hogy készen álljunk rá, hogy a
töredezettség felé forduljunk.
Az igazi énünket alkotó szeretet nem fél a töredezettségtől és
a sérültségtől. Ha elfogadjuk a sebzettségünket, az
elpusztíthatatlan teljességgé formálódik át. Felismerjük, hogy ez
az örök, időtlen teljesség, amely nem más, mint igazi valónk,
mindig is jelen volt. Létrejöttét az teszi lehetővé, hogy vállaljuk
a nehézségeket, hogy szembenézünk a bennünk lévő árnyakkal,
a „valódi” iránti elkötelezettségünk pedig táplálja.

AZ ELSZÁNTSÁG ÉS A GYÖNGÉDSÉG KÖZÖTTI

KÉNYES EGYENSÚLY
Ahogy feldolgozzuk belső feldarabolódottságunkat, szó szerint
felszámoljuk azokat a rétegeket, amelyek elhomályosították
ragyogó énünket. E munka során felszínre kerül valódi
önazonosságunk mélyebb vonatkozása – a szeretet tudatossága,
amely a szenvedés során is tiszta és érintetlen maradt. Ezt
akkor ismerjük fel, ha szembenézünk azokkal a hiedelmeinkkel,
amelyek azt állítják, hogy nem vagyunk elég jók vagy elég
erősek az életünkben. Nem könnyű ezt az üzenetet semmissé
tenni, de a színtiszta igazság ez: minden kényelmetlenséget és
kellemetlenséget megér, hogy mi rendelkezzünk önmagunk
felett, és szeressük saját magunkat.
Az intimitás legmagasabb foka, amikor semmilyen érzelem
vagy élmény nem választhat el minket önmagunktól. Ez az igazi
biztonság és a valódi szabadság. Ezt az ajándékot fedezhetjük
fel az anyaseb túlélése mélyén.

SEGÍTŐ KÉRDÉSEK

1. Sok lánygyerek kénytelen beleegyezni olyan dolgokba is,

amelyekre nemet szeretne mondani. Talán elviselhetetlennek
tűnő vagy nehéz tapasztalatokat is ki kell állnia, miközben nem
tudja kifejezni a szenvedését. Idézz fel ilyen élményeket!
2. Képzeletben belső gyermekemhez kapcsolódva kifejezhetem
együttérzésemet az ő magányossága, tehetetlensége,
elnémítása iránt. Tudatosíthatom magamban, hogy a
 felnőtténem most már képes megvédeni őt, biztosítani a
szükségletei kielégülését és a határai tiszteletben tartását.
3. Hogyan tudom megerősíteni a mindennapi életemben azt,
hogy jogom van nemet mondani? Mi az a módszer, ami
egyszerre támogatja felnőttkori függetlenségünket, és táplálja
belső gyermekünkben a védettség és megértettség érzését?
 KÖVETKEZTETÉS

A NŐ, AKI A HELYÉRE KERÜLT:

MÁSOK KISZOLGÁLÁSA HELYETT ERŐNKKEL
TEREMTÜNK BÉKÉT

…A nők közötti kapcsolat a világon a legrettegettebb, legproblémásabb

erő, amelyben egyben a legnagyobb transzformációs lehetőség is
rejlik.[38]

A R

Az anyaseb napjainkig a nők felemelkedésének vakfoltja volt. Még

azok sem vizsgálták, akik a legkorszerűbben gondolkodtak. Az
anyaseb gyógyulása a feminizmus következő területe, mert az
anyaseb tartja működésben az önkorlátozás legalattomosabb
formáit, azt a hiedelmünket, hogy háttérbe kell szorítani
magunkat azért, hogy szeressenek, biztonságban lehessünk és
valakihez tartozhassunk. Ezek az alattomos, önkorlátozó
mintázatok évszázadok óta öröklődnek anyáról lányra. Itt az ideje
megálljt parancsolni.
A történelem során a fiúgyermekek csak addig függtek
apjuktól, amíg a saját feleségük mellett családfővé nem váltak, de
a lánygyermekek, anyák és feleségek életük végéig függtek az
apjuktól, illetve a férjüktől. Egy régi angol mondás szerint: „A férfi
addig fiú, amíg feleséget nem szerez magának, de a lány élete
végéig apja lánya marad.” A történelmi családi berendezkedés,
amely szerint a nő csak a férfi védelmező révén lehet erős, a
szilárd női szolidaritás és csoportösszetartás fejlődésének útjában
állt, ugyanúgy, mint az az illúzió, hogy a társadalmi rang és a
származás megvédi a fehér nőket a nőgyűlölőktől.
A történelem során sok nő számára az élet bizonyos
szakaszaiban a férfi „védelme” jelentette a biztonságot, ami
gyermekszerepbe kényszerítette a nőket, egész életükben a férfiak
gyámsága alatt tartva őket. Ebben a formában a család írta elő a
felnőtt nő kötelességeit és szerepeit, amelyeket egész életében
követnie kellett: az apja, a férje, a fia és gyakran bizonyos
mértékben az anyja vagy anyósa is szerepet játszott ennek
kikényszerítésében. Ez, azzal együtt, hogy nem volt hagyomány a
nők autonómiájának és függetlenségének megerősítése, a
láthatatlanságig eljelentéktelenítette a nőket, olyannyira, hogy
sokáig el sem tudták képzelni az életet másmilyen formában, mint
úgy, hogy születésüktől a halálukig engedelmeskedjenek a család
akaratának.
Amikor a nőnek gyereke született, általában az otthona a saját
birtokává vált; lánykori börtöne anyaként a hatalom terepe lett,
ahol a maga módján érvényesíthette befolyását. A nyugati
civilizáció történelmének nagy részében ez volt a dolgok rendje, és
a nőknek nem sok lehetőségük volt az otthonukon kívül. A családi
vagy társadalmi normákkal szemben lázadó nőt kitagadhatták,
magára hagyhatták, hogy védje meg magát, ahogyan tudja, vagy
megszégyeníthették, megkínozhatták, megölhették. Egyesekre
éppen az anyjuk vagy az anyósuk vetette az első követ, vagy
üldözte el otthonából. A világ egyes tájain ez ma is a mindennapi
valóság része.
 2021-ben különleges korban élünk: az elmúlt évtizedekben a
patriarchális berendezkedésben változás állt be: a legtöbb
felsőoktatási diplomát nők szerzik meg; kevesebb gyermeket
vállalnak, ha egyáltalán úgy döntenek, hogy szülnek; és több
politikai posztot töltenek be, mint korábban bármikor. De a nők
reprodukciós jogai még így is szüntelen fenyegetésnek vannak
kitéve, a színes bőrű nők még mindig nagy arányban halnak bele a
szülésbe, még mindig sok színes bőrű nő tűnik el, és a
szegénységben élők többsége is színes bőrű nő.
A feminizmus digitális korszakában sokkal több információhoz
férünk hozzá, mint korábban, a nők egymásra találnak, és nagy
létszámú női közösségek számára válik valósággá a patriarchális
alárendeltség alóli felszabadulás. De ez akkor lehet általános és
tartós, ha elvégezzük az anyaseb gyógyulásához vezető belső
munkát, szem előtt tartva a patriarchális rendszer mérgező
kulturális légkörének hatását, amely összemosta egymással a
szeretetre, biztonságra és összetartozásra való igényt a
kisebbrendűség hiedelmével, és amelyek következtében
alattomosan elnyomjuk egymást és önmagunkat. Különösen a
fehér nőkre érvényes, hogy nem szabad hagynunk, hogy szégyen
és bűntudat öntsön el a fehér felsőbbrendűség öröksége miatt,
hanem inkább alázattal telve tudjunk hátralépni, figyelni a színes
bőrű nőket és tanulni tőlük – ez elengedhetetlen lépés ahhoz, hogy
az emberségünket visszaszerezzük a fehér felsőbbrendűség és a
patriarchális szemlélet karmai közül.
Az anyaseb gyógyulása révén tudatosodik bennünk személyes
múltunk és kultúrtörténetünk, így tudunk valódi feminizmusra
épülő posztpatriarchális jövőt építeni az egész emberiség számára.
Ez hosszú távú, több generáción átívelő munka. Segít az
önmagunkról való tudatos gondoskodás és a transzperszonális
belső anya kialakításában: ez a jóságos, szeretettel teli belső
személy lesz az, akihez minden pillanatban fordulhatunk
megerősítésért, vigaszért és útmutatásért.
A mai korban sok nő tesz a gyógyulásáért, és egyre kevésbé tűri
el a mérgező rendszereket. Inkább maguk mögött hagyják, akár a
családjuktól, a munkahelyüktől, a gyülekezetüktől vagy a
közösségüktől való elszakadás árán is. Az anyaseb gyógyulása
révén bátrabbakká válunk, megváltoztatjuk a fennálló állapotot,
vállaljuk a nehéz dolgok kimondását, tudjuk, mikor kell
továbblépni, nem vagyunk hajlandók tovább fenntartani a hibás
működést, és olyan támogatási rendszereket építünk ki, amelyek a
nőket és személyesen minket helyeznek előre a fontossági
sorrendben. Szembenézünk a belső szenvedéssel, és
életformánkká válik az átalakulás, ezért többé nem vetítjük a
minket körülvevő emberekre és helyzetekre a múltbéli
kielégítetlen kötődési szükségletünket. Önállóbbá, függetlenebbé,
egyedülállóbbá válunk. Szilárdabban állunk a valóság talaján,
jobban kapcsolódunk önmagunkkal és a bennünk lévő felettes
erőkkel. Az erőlködés, az erőfeszítés, a küszködés helyét átveszi a
ráhangolódás a belső igazságunkra: felismerjük a bennünk jelen
lévő magasabb bölcsességet, és többé nem keverjük össze azzal a
patriarchális rizsával, amit tanítottak nekünk önmagunkról.
Gerda Lerner a The Creation of Patriarchy[39] című könyvének
következtetéseiben két dolgot tanácsol a nőknek, hogy véget
vethessenek a patriarchátusnak: 1. legalább egy időre váljunk
nőközpontúvá és 2. lépjünk ki a patriarchális gondolkodás
köréből. Magyarázata szerint az, hogy a nőket állítjuk a
középpontba, azt jelenti, hogy bízunk a saját női
tapasztalatainkban, és többé nem hisszük el a kultúránkat átható
hazugságot az alárendeltségünkről. Azt jelenti, hogy megtanuljuk
felismerni és figyelmen kívül hagyni a belső monológunkká tett
férfikommentárokat, és helyettük önmagunktól, nőtársainktól és
feminista elődeinktől várunk hitelesítést.
A patriarchális gondolatkörből való kilépés egyenlő azzal, hogy
bizalmatlanná válunk minden ismert gondolkodási értékrenddel
szemben, hiszen mindegyiknek lényegi része a mi
ellehetetlenítésünk. Azt tanácsolja, hogy a saját mentális
narratíváinkat is kritikus szemmel nézzük, mert azok is a
patriarchális környezetben alakultak ki. Végül pedig azt állítja,
hogy a patriarchális rendszer ledöntéséhez nagy bátorságra van
szükség: hogy merjük megkérdőjelezni magunkat, vállalni a
küzdelmünk magányát, merjük elfogadni önmagunkat, és
képviselni, hogy érvényesek a tapasztalataink. Úgy gondolja, hogy
a legnagyobb kihívást az jelenti, hogy túllépjünk a külső elismerés
nyújtotta biztonság illúzióján, és feljogosítva érezzük magunkat a
világ átformálására, szégyenkezés nélkül meghatározva és
középpontba helyezve benne önmagunkat.
Ahogy egyre több nőt segítek a képzéseimen,
mentorprogramomban és elvonulásainkon az anyaseb
begyógyításában, megfigyeltem, hogy pontosan ez a két változás
köszönt be náluk földcsuszamlásszerűen. A nők anyasebük
gyógyulása réven egyre inkább középpontba tudják helyezni
magukat és nőtársaikat, és idővel egyre inkább közösségként
tekintenek magukra. Egyénenként szabadulunk meg elődeink
önelfojtásának mintázataitól, aminek következtében felfedezzük
valódi energiánkat, kiteljesedett életerőnket, ami utat mutat az
életünkben, és egyre láthatóbbá válik. Ennek a folyamatnak
természetes velejárója, hogy kapcsolódunk nőtársainkhoz és
segítjük más nők felemelkedését, egyre inkább testvérként
tekintünk rájuk, hiszen ugyanazzal az elnyomással szembesülnek,
amelyekkel korábban mi és az elődeink is. Egyre erősebben
vágyunk emberségünk visszaszerzésére, ahogy a társadalmi
problémák kapcsán – a fehér felsőbbrendűség, a homofóbia, az
elitizmus – egyre tudatosabbá válunk. Ennek elengedhetetlen
része a reziliencia, ami teret ad a nőtársak fájdalmának és
szenvedésének. A fájdalmat pedig ezentúl már nem zsákutcának,
gyengeségnek vagy a saját hatalmunkra gyakorolt fenyegetésnek
tekintjük, inkább az önismeret és a szabadság kapujának.
Lerner második pontjához kapcsolódva láttam, hogy a nők az
anyaseb gyógyulásának nyomán megkérdőjelezik a patriarchális
gondolatmenetet, és már nem tiszteletet érdemlő, egyetemes
igazságként tekintenek rá csak azért, mert „így tanultuk”, hanem a
nők feletti kontroll gyakorlását megalapozó, elavult történelmi
maradványként kezelik, amely akadályozza a nőket. Többé nem
gondolják, hogy a biztonság záloga a családnak és a
férfiintézményeknek való behódolás. A nők a saját hatalmukban,
önmagukban és a nőtársaikkal való együttműködésben fedezik fel
a biztonságukat, értékeiket és jövőképüket. Az anyaseb
gyógyulásának segítségével kikerülünk az internalizált
patriarchális torzulások díszletei közül, és többé nem függünk
azoktól a patriarchális rendszerektől, amelyeket születésünk óta
ránk kényszerítettek.
A kapcsolataink egy része nem éli túl valódi önmagunk
kibontakozását.
 Mint nők, személyes szinten sokan megyünk keresztül a
patriarchális kötelezettségektől való megszabadulás folyamatán,
és már nem fogadjuk el azokat a nézeteket, hogy hallgatnunk kell,
meg kell húznunk magunkat, nem fogadjuk el, hogy mi vagyunk
az alárendelt nem. Bár a mindennapi életünkben szinte fel sem
tűnik: hatalmas, kiaknázatlan lehetőség rejlik a patriarchális rend
megdöntésére abban, hogyan veszünk részt a kapcsolatainkban.
A forradalom a személyes kapcsolatok talaján valósul meg.
Nőként hozzászoktunk, hogy a legfőbb értékünk a kapcsolatok
működtetése; hogy a mi valódi birodalmunk az érzelmek vidéke,
és ha a kapcsolatok zátonyra futnak, azért csakis mi lehetünk
felelősek. Még amikor tudjuk, hogy a legjobb egy kapcsolatot
elengedni, akkor is megmarad bennünk az önvád halvány
árnyéka, ami a felszín alatt tovább rombol még sokkal a kapcsolat
felbomlását követően is. A nemi szerepekről szóló kulturális
üzenetek szerint akkor érdemlünk jutalmat, ha mi vagyunk az
„érzelmes nem”, és azt tekintik értékesnek, aki megpróbálja
rehabilitálni az éretlen férfiakat, és elviseli a véget nem érő
tiszteletlen bánásmódot a barátai, családtagjai és munkatársai
részéről. Ugyanez szűrődik ki sok-sok vígjáték és romantikus film
sorai közül is.
A „hitelesség” vált a „női felemelkedés iparágának”, a
coachingnak és a személyes fejlődést támogató egyéb
módszereknek a divatos kifejezésévé. Ám a vágyott hitelesség
sokkal élesebben szemben áll a fennálló állapottal, mint azt
gondolnánk. A női szerepünkben felhalmozódott élményeink
erősen elfedik legmélyebb igazságunkat. A változáshoz
megingathatatlanul el kell köteleződnünk belső igazságunk iránt,
még akkor is, ha emiatt rossznak tartanak vagy visszautasítanak.
 Nagyon gyakran hallom a nőktől, hogy attól félnek, hogy az
igazi hitelességük kárt tesz a kapcsolataikban – legyen az
párkapcsolat, baráti, munkahelyi vagy családi kapcsolat.
Azt kérdezik maguktól:

• Vajon túléli a házasságom azt, amilyen valójában vagyok?

• Vajon összetöri-e a páromat az őszinteségem?
• Kitagad-e a családom, ha azzá válok, aki szeretnék lenni?
• Meg tudom tartani az állásomat, ha bizonyos dolgokat
többé nem vagyok hajlandó eltűrni?

A patriarchális rendszer visszatartó erejének kulcsa, hogy

rettegünk attól, hogy megszakadnak a kapcsolataink. Azért
maradunk csendben, azért túlozzuk el, vagy éppen tompítjuk az
igazságot és manipulálunk, hogy a leginkább megfelelő módon
alakuljanak a dolgaink, és a hűség nevében gátoljuk saját
fejlődésünket. Nem kell elítélnünk vagy hibáztatnunk magunkat
ezekért a mintázatokért. Ezek olyan, generációkon átívelő túlélési
mechanizmusok, amelyek segítenek kibírni a nőgyűlöletet.
Sürgősen túl kell lépnünk rajtuk, hogy új kapcsolatba kerüljünk az
igazságunkkal és erőnkkel.
A nők kendőzetlen őszintesége komoly fenyegetést jelent a
patriarchális rendszerre nézve.
Olyan apró, egyszerű, intim pillanatokban bontjuk le a
patriarchátust, amelyeknek a világ valószínűleg soha nem lesz
tanúja:
 • Amikor hallgatunk arra a kis belső hangra, amely azt súgja,
hogy valami nincs rendben egy bizonyos emberrel vagy
helyzettel.
• Amikor úgy döntünk, hogy teret adunk a gyásznak,
ahelyett, hogy vidámságot erőltetnénk magunkra.
• Amikor elismerjük, hogy mennyire dühösek vagyunk, és
nem vagyunk hajlandók figyelmen kívül hagyni ezt a tényt.
• Amikor elég bátrak vagyunk, hogy elismerjük a saját
rasszizmusunkat, fogyatékosellenességünket,
homofóbiánkat stb.
• Amikor úgy döntünk, kiállunk azokért, akik nem tudják
képviselni magukat.
• Amikor a saját jóllétünk érdekében nem erőltetünk
magunkra illendőséget és túlzott szívélyességet.
• Amikor kilépünk a mindennapi rohanásból, és tiszteletben
tartjuk a saját térre, csendre, pihenésre irányuló
szükségleteinket.
• Amikor átérezzük egy kényelmetlen igazság tisztaságát, és
vállaljuk a kimondását még akkor is, ha ezzel esetleg
csalódást okozunk valakinek.

Minden alkalommal jót teszünk a többi emberrel, amikor

szégyenkezés nélkül, tisztelettel fordulunk saját igazságunk felé,
anélkül hogy mások lelki békéjének megóvása érdekében
tompítanánk rajta. Amikor határozott, egyértelmű és tiszteletteljes
magatartást tanúsítunk, akkor megerősítjük az embereket, még
abban az esetben is, amikor ez triggerhatással is van rájuk. A
triggerek valójában a status quo repedései; ezek segítségével
válhatunk szabaddá, ha van elég bátorságunk elvégezni az ehhez
szükséges belső munkát.
Vállalnunk kell egyes kapcsolataink elvesztésének kockázatát
annak érdekében, hogy:

• Ne adjuk tovább a megélt egyéni és kollektív traumáinkat.

• Kreatívak, eredetiek és újítók lehessünk.
• Lecserélhessük az elnyomó intergenerációs mintázatokat a
jövő gyermekei számára.
• Véget vessünk a fehér felsőbbrendűség eszméjének, a
rasszizmusnak és a homofóbiának az intézményeinkben és
a közösségeinkben.
• Megőrizzük az életet a földön.
• Képesek legyünk kapcsolódni a miénktől eltérő
tapasztalatokkal rendelkező emberekhez (ez különösen
igaz a fehér, kiemelt helyzetű, heteroszexuális, gazdag,
fogyatékossággal nem küzdő nőkre).

Lehetnek olyan kapcsolataink, amelyek fennmaradása erősen

kérdéses, például:

• Olyan családtagjainkkal, akik arra támaszkodnak, hogy egy

bizonyos szerepet játsszunk, amely megvédi őket a saját
bizonytalanságaiktól és tagadásuktól.
• Szűkebb látókörű vagy nagyon eltérő értékrendet valló
családtagjainkkal.
• A fejlődésünket veszélyforrásként érzékelő barátainkkal.
 • Párkapcsolatunk, amennyiben a partnerünk nem kíván
ugyanúgy felelősséget vállalni a saját fejlődéséért.
• Munkatársainkkal, akik fenyegetésként érzékelik bátor
szókimondásunkat, és jobban örülnének, ha inkább nem
kavarnánk fel az állóvizet.

A saját erőnk elfogadásának része az is, hogy elviseljük, hogy a

hitelességünk időnként elkerülhetetlenül fájdalmas érzéseket fog
kelteni másokban, és tudjuk, hogy túléljük.
Amikor véget vetünk kapcsolati túlműködésünknek, nagyon
sok energiánk szabadul fel, amit a saját fejlődésünkre
fordíthatunk. Ugyanakkor mások is visszakapják az erejüket
ahhoz, hogy feldolgozzák az érzelmeiket, és a saját átalakulásukra
használják. A triggerek vezetik el az adott embert a saját
gyógyulásához – mindenkinek egyedi triggerei vannak, és
mindenkinek végig kell járnia a maga belső útját ahhoz, hogy a
triggert mint kulcsot használhassa belső szabadsága
kibontakoztatásához. A saját döntésén múlik, hogy használja-e
vagy sem.
A hibáinkban, a félreértelmezésünkben és az ellenünk táplált
ellenszenvben különleges szabadság rejlik.
Nagyszerű tudni, hogy ezek többé már nem csorbíthatják
önmagunk iránt táplált szeretetünket. Talán rövid időre
kellemetlenül érezhetjük magunkat, de nem billentenek ki az
egyensúlyunkból. Sőt alkalmat adnak arra, hogy jobban tudjunk
anyai gondoskodást nyújtani önmagunknak, és megerősödjünk
saját belső igazságunkban.
 Ez az édes szabadság nem azonos az öncélú lázadozással és
szembenállással. Azért édes, mert akkor lehetünk teljes egészek,
ha szabadok vagyunk. Az egyénnek joga van megélni minden
érzelmet és érzést, amely tiszteletet érdemel, még akkor is, ha
ezzel mások nem értenek egyet. Az igazi önmagunkká válás olyan
szabadság, amit nagyanyáink többsége nem élhetett át. Már
önmagában a szándék megfogalmazása bántalmazással, halállal,
száműzetéssel járhatott. Vannak olyan nők, különösen a színes
bőrűek között, akikre ez még ma is igaz. A jelentéktelenségbe
burkolózás csakugyan a biztonság elérésének egyik módja volt.
A saját erőnkkel való kibékülés része az is, hogy tudjuk, erőnk az
elnyomás eszköze is lehet, különösen fehér nők esetében, akik a
patriarchális rangsorban a fehér férfiakat követik.
Kulturálisan és személyesen is nagy szükségünk van a gyászra.
A külső világban kialakuló helyzetek is tükrözik, hogy milyen nagy
szükség van saját szenvedésünk vizsgálatára. Az anyaseb izgalmas
fejlődési lépést kínál, ha hajlandók vagyunk megvizsgálni, amiben
vagyunk, szembenézni a helyzetünkkel, és elgyászolni a
veszteségeinket. Ám ha tagadásban maradunk, és halogatjuk a
gyászmunkát, akkor fájdalmunkat továbbra is átterheljük
másokra, és a természeti környezetet is tovább károsítjuk. Minél
több ember végzi el ezt a munkát, annál inkább átalakul a kultúra.
Nőként könnyen alakul ki bűntudatunk a miatt a hiedelmünk
miatt, hogy mi vagyunk a felelősek, hogy az emberek mindig jól
érezzék magukat. Ha pedig nem érzik jól magukat, akkor azt saját
kudarcunk bizonyítékának tekintjük. Adjunk engedélyt
magunknak arra, hogy elengedjük ezt az ősi bűntudatot. Valójában
soha nem volt kötelességünk másokat szórakoztatni.
 Túl kell lépnünk az „örömszerzési felelős” szerepén, hogy
erőnk kiteljesedhessen.
Az az igazság, hogy nem védhetjük meg az embereket a saját
fájdalmas érzéseiktől, az, hogy eltereljük a figyelmüket, nem
szolgálja őket, csak meghosszabbítja a szenvedésüket és elodázza a
gyógyulásukat.
Furcsa, rossz érzéssel tölt el, ha a saját értékünket nem a mások
felé tett szolgálatunkból eredeztetjük.
Kényelmetlenül érezzük magunkat, mert elhagyunk egy jól
ismert mintázatot. Mások pedig attól érzik kényelmetlenül
magukat, mert eltűnik a gondjukat-bajukat tompító közeg, és így
kénytelenek közvetlen kapcsolatba kerülni a szenvedésükkel. A
változásból fakadó kényelmetlenség elviselésének képessége
kulcsfontosságú a folyamat szempontjából. Soha ne feledjük, hogy
ez csupán átmeneti kényelmetlenség! Fontos, hogy ellen tudjunk
állni, ha esetleg bűntudatot érzünk, és ne engedjük, hogy ez
irányítsa a magatartásunkat. Legyen inkább a bűntudatunk
eszköz, ami hozzásegít önmagunk teljesebb megerősítéséhez.
Ha következetesek vagyunk, egy idő múlva a kényelmetlenség
helyett azt fogjuk érezni, hogy az élet édes, az önmagunkhoz való
tartozás örömmel tölt el. Az önmegvalósítás engedélyétől sugárzó
nő hatalmas lehetőséget jelent másoknak is. Megvalósíthatjuk női
őseink álmát: csak önmagunkért felelősséggel tartozó egyénné
válhatunk.
Az anyaseb olyan sérülés, amelyben mi, nők mindannyian
osztozunk, és ezáltal hidat jelent köztünk a gyógyuláshoz, a
fejlődéshez és a patriarchális rendszerből való kilépéshez, a
kollektív női erő új korszaka felé.
 A patriarchális rend a végéhez közeledik, ahogyan előbb-utóbb
minden korszak. Az anyaseb gyógyulása révén új, családokon,
időn, kultúrákon túlterjedő anyai vonalat hozunk létre, amelyben
erősebb a globális összetartás, és amely egyre növekvő közösségi
tudatosságában előresorolja a nőket. Olyan közösségi tudatosságot
alkotunk, amely megkérdőjelezi a férfiak felsőbbrendűségét és
téves igényüket az egyedüli egyetemes igazsághoz. Az anyaseb
gyógyulása nyomán a nők középpontba helyezésével és a
patriarchális rendszerek aktív lebontásával önmagunkban és a
világban új korszakot teremthetünk.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Szeretnék köszönetet mondani azoknak a bátor nőknek, akik

íróként elkötelezettek voltak amellett, hogy megírják az
igazságot: Adrienne Richnek, Audre Lorde-nak, Marge
Piercynek, Andrea Dworkinnak, Kate Millettnek, Bell Hooksnak,
Phyllis Cheslernek. Tiszteletem fejezem ki Mary Oliver, Maya
Angelou, Alice Walker, Virginia Woolf és Gerda Lerner felé is.
Az évek során az ő szavaik segítették fejlődésemet, azt, hogy
mélyebben vizsgáltam fájdalmaimat, felfedeztem és
felismertem belső titkaimat, és mindezt más nőkkel is
megoszthattam.
Köszönöm az ügynökeimnek, Terra Chalbergnek és Meg
Thompsonnak, hogy hittek ebben a munkában, és hogy olyan
sokat tettek a könyvem megvalósulásáért. Bölcsességük,
hozzáértésük és barátságuk sokat jelent nekem. Köszönöm a
szerkesztőmnek, Emma Brodie-nak a fantasztikus
visszajelzéseket és a szakmai hozzáértést. Nem lehetek elég
hálás a sok megbeszélésért, bátorításért és a könyv
megvalósulásának lelkes támogatásáért. Köszönöm Cassie
Jonesnak, Kiele Raymondnak, Maggie Stephensonnak és Trista
Hendrennek.
Szeretnék köszönetet mondani Sophia Style-nek, Mónica
Manso Benedictónak és Isabel Villanuevának, akik elsőként
vették fel a kapcsolatot velem, és hívtak meg workshopokat
tartani Barcelonában, valamint bemutattak az Európában és
azon túl is működő hálózatuk tagjainak.
Szeretnék köszönetet mondani szeretett régi és új
barátaimnak: Toko-pa Turnernek, Karen Sharpe-nak, Heather
Kaminsnak, Abigail Hartmannak, Elizabeth Bridgewaternek,
Pam Parmakiannak, a Webster családnak, Tayla Findeisennek,
Jillian Casadeinek, Rachel Smith Cote-nak, Kathleen Fakete-nek,
Jim Bauerleinnak, B.A.S.I.L. nővéreimnek és a Pottern
családnak.
Köszönöm a nőknek, akikkel más projekteken dolgoztam
együtt, és lelkesedésükkel, bölcsességükkel és támogatásukkal
vettek körül: Lourdes Viadónak, Karly Randolph Pitmannek,
Lucy Pearce-nek, Layla Saadnak, Erica Mathernek, Emmeline
Changnak, Katarzyna Majaknak, Anna Channak, Rachel
Rickettsnek és Jeannie Zandinak.
Köszönöm a beszélgetéseket Lisa Weilnek, Kim Cherninnek,
Cynthia Richnek, a szakvéleményt és visszajelzéseket pedig
Karna Naunak, Sandra Derksennek, Ali Brownnak és Eleanor
Beatonnak.
Köszönöm a világ minden tájáról származó klienseimnek,
diákjaimnak és olvasóimnak, akik megosztották velem a saját
történetüket a képzéseimen, workshopjaimon és
elvonulásaimon. Köszönöm a nehéz munkához szükséges
bátorságukat és a visszajelzéseiket arról, milyen változásokat
okozott és okoz ez máig az életükben. Boldogság és
megtiszteltetés kísérni és támogatni őket ezen az úton.
 Köszönöm J.-nek, akinek a jelenlétében gyógyulhattam,
átformálódhattam és kiteljesedhettem, aki szeretetteljes
támogatásával és türelmével kulcsfontosságú szerepet játszott a
könyv létrejöttében.
Végül pedig szeretnék köszönetet mondani a terapeutámnak,
Nicole Ditznek, aki fáradhatatlan, megingathatatlan
támogatásával és fantasztikus szakértelmével immár huszonkét
éve segíti a gyógyulásomat, a gyászfolyamataimat és
legfőképpen a kibontakozásomat. Tizenkilenc éves korom óta
mellettem áll minden nehézségemben. Nem lehet szavakba
önteni az iránta érzett hálámat, ahogyan feltétlen anyai
szeretetével segített nekem felismerni, hogy méltó vagyok a
szeretetre, és segített lassan kifejleszteni és önmagamban
megvalósítani a szerető anyát; egy olyan támogatót, aki
elpusztíthatatlan és elűzhetetlen, aki egész életemben
mellettem áll.
 FÜGGELÉK

Könyvem témái érintik az agy működését és a komplex fejlődési

traumát. Mivel én nem pszichoterapeuta vagy
traumaspecialista vagyok, hanem coach, ezért a terapeutámat,
Nicole Ditzet kértem meg az alábbi függelék megírására, amely
további információval szolgál azok számára, akik többet
szeretnének tudni a témáról. A függeléket követő klinikai
források listája további kutatást tesz lehetővé.

Nicole Ann Ditz

Integratív pszichoterapeuta, több mint húsz éve felnőttek

komplex fejlődési traumájának hosszú távú intenzív
kezelésével foglalkozik. www.holisticdepthterapy.com

Az egyre alaposabban megismert komplex fejlődési trauma

témaköre olyan átfogó, multidiszciplináris területeket fed le,
amelyek széles körű tudományos vizsgálatokhoz, elméleti
tudáshoz és megszámlálhatatlan kezelési módszerhez járulnak
hozzá. Ezek közé tartozik többek között az agykutatás, az
interperszonális neurobiológia, a fejlődéslélektan, a kötődés
kutatási és gyakorlati területei, a kognitív tudományok, a kortárs
kapcsolati pszichoanalízis, a jellemfejlődési modellek, és számos
kísérleti, szomatikus, affektív/érzelmi, komponensalapú és
kapcsolati terápiás iskola. Mivel ez egy rendkívül összetett
terület, a függelék terjedelmi korlátai miatt csak rövid
magyarázatokkal szolgálok, azonban a weboldalamon és az
alább felsorolt forrásokból további információt kaphat, aki
szeretne jobban elmélyülni a témában.
A terápiás gyakorlatomhoz többféle modell és elmélet
tartozik. A gyakorlatok között szerepel a CBT (kognitív
viselkedésterápia), a DBT (dialektikus viselkedésterápia), a
szorongás toleranciájának tanulása, a Gestalt-szerepjátékok, a
rossz anya internalizálásával szemben alkalmazott
pszichodinamikus tárgykapcsolatok, a jungiánus gyakorlatok,
álommunka, művészeti önkifejezés, naplóvezetés a belső
folyamatokról, párbeszédes munka a belső kritikussal,
megoldásközpontú terápiák, a Belső Család Rendszer, az
emlékezeti rekonszolidáció, traumaáthelyezés, traumás
újjáépítési munka, a belső énrészek strukturális disszociációjával
való munka, az érzelemszabályozási gyakorlatok, valamint a
transzperszonális munka és párterápia.

A komplex fejlődési trauma gyakran tartós testi és érzelmi

bántalmazás és/vagy elhanyagolás, illetve fenyegetés,
visszautasítás, hiteltelenítés, invazív és krónikus érzelmi
félrehangoltság eredménye, amelyek jellemzően kora
gyermekkorban, a gyermek elsődleges gondozójával fennálló
kötődési kapcsolatában alakulnak ki. Gyakori, hogy a szülők jó
szándéka ellenére saját pszichológiai problémáik és
feldolgozatlan traumáik hatására képtelenek egészséges módon
gondozni és nevelni gyermekeiket. A fejlődési trauma sokféle
formában fejeződhet ki az agy gyorsan fejlődő idegi és
szerkezeti felépítésében, illetve az autonóm idegrendszer
szimpatikus és paraszimpatikus rostjaiban egyaránt. Ezek a
rostok felelősek a jelentős fenyegetésekre, illetve traumára
adott harc/menekülés/lefagyás/összeomlás/lezárás reakciókért.
A traumatizált agyra jellemző, hogy hiányzik az erős kapcsolat a
vezető szerepet betöltő prefrontális kérgi terület és a
primitívebb, érzelmi és túlélési mechanizmusokért felelős
limbikus köztiagyi agytörzsi rész között. Ráadásul a trauma
romboló hatással lehet a jobb és bal agyfélteke közti gazdag
szinaptikus kapcsolatokra, ami a két agyfélteke közti
szabályozás romlásához vezet. A jobb félteke szubkortikális
területei sok más funkciójuk mellett a beszédfejlődés előtti
érzelmi traumák emlékének hosszú távú tárolásáért és a
szomatikus traumához köthető érzetekért is felelősek, míg a bal
agyfélteke a tudatos logikai, elemző, verbális és kognitív
absztrakt megértés területe. Mivel a gyermekkori kapcsolati
trauma jelentős része a preverbális agyi idegekben tárolódik, a
gyógyulást kevéssé tudja szolgálni a kognitív verbális analízisen
alapuló terápia. A kompetens traumaterapeutának sokkal több
időt kell fordítania a mély, kötődési alapú folyamatokra és az
élményalapú lelki munkára, hogy a terápia elérje a felnőtt
érzelmi működését szabályozó jobb agyféltekéjének primitív
szubkortikus részét.
 A komplex fejlődési trauma és az agyra és az idegrendszerre
gyakorolt káros hatásai sokféle hátrányos agyi elváltozást
okoznak, amelyeknek következménye a tudatosság, az éberség,
az érzelmi, érzékelési, kognitív és kötődési-kapcsolati
rendszerek eltérései, valamint az egyén önmagáról, másokról
és a világról alkotott sérült képe. Ez érzelmi
szabályozatlansághoz, disszociációs tünetekhez, gyakran
szégyenérzettel terhelt, sérült énképhez, tartós magányosság- és
elszigeteltségérzethez, alkalmanként súlyos pánik- és
kétségbeesési hullámokhoz, krónikus szorongáshoz,
izgatottsághoz, depresszióhoz vagy haraghoz vezethet. Az
interperszonális tünetek között megjelenhet a bizalmatlanság, a
szociális szorongás, a bizonytalan kötődési formák (szorongó-
aggodalmaskodó, elutasító-elkerülő, bizalmatlan-elkerülő,
illetve dezorganizált kötődés). A mélyreható negatív, eltorzult
világnézet eredhet a gyermekkori traumatikus családi
környezetből. Egyrészről, az összetett tudattalan projekciók, a
homályos külső fenyegetés és általános feszültség, valamint az
ismert és ismeretlen, a sebezhető énnek ártó, elnyomó, kritizáló
személyek köré rendeződnek. Másrészről, a tudattalan
gyermekkori érzelmi ínségből eredeztethető traumatikus
világkép alapján az egyén öntudatlanul idealizált védelmező
anya- vagy apafigurát kereshet a kapcsolataiban, az
intézményekben, közösségekben, vallási/spirituális
szervezetekben stb.
A trauma mélyen beágyazódik a gyermek (később a felnőtt)
agyi idegpályáiba, így a traumatikus tüneteket a felnőtt újra
meg újra átéli a jelenben fájdalmas érzetek, érzelmek, eltorzult
érzékelés, valamint az agy számára tolerálható mértéket
meghaladó (tehát nehezen integrálható), váltakozó
paraszimpatikus és szimpatikus túlingerlés formájában. Emiatt
a traumatúlélők úgy érezhetik magukat, mintha egy
kétségbeejtő hullámvasúton ülnének, amely a felfokozott
félelem/pánik/düh szimpatikus állapotok és a
fásultság/disszociáció/összeomlás paraszimpatikus mélypontjai
között száguld fel-le. A traumához köthető élmények idegi
triggerelése akkor következik be, amikor a jelen körülmények
finom asszociációi tudattalanul emlékeztetik az agyat a
gyermekkori traumás eseményekre, amitől ezek a régen
bevésődött, túlságosan könnyen aktiválható agyi idegpályák
kisülnek. Ha például mások figyelmetlennek tűnnek egy olyan
emberrel kapcsolatban, aki érzelmi elhanyagolásban
nevelkedett, akkor ez benne aránytalanul erős visszautasítás-,
magárahagyottság- vagy szégyenérzetet kelthet. Mivel a
jelenben folyamatosan újrajátszódik az agyi, idegi trauma, ezért
munkám során sokkal több időt töltünk a fejlődési trauma
jelenkori megnyilvánulásaival és következményeivel, mint a
múlt emlékeinek feltárásával. A múltbéli trauma nem igazán a
múltban létezik, hanem erőteljesen és megtapasztalhatóan
tovább él a jelenben, ha nem következik be gyógyulás.
Szerencsére az agy jelentős neuroplaszticitást mutat, és az élet
során nagymértékben képes változni. Az elmúlt évtizedben
végzett agyi képalkotó, molekuláris biológiai, neurobiológiai és
epigenetikai kutatások azt mutatják, hogy a hosszú távú
pszichoterápia képes átformálni a szinaptikus kapcsolatokat, a
neurotranszmitter-anyagcserét, sőt a génexpressziót is.

Az önvédelmet szolgáló hamis személyiségjegyek: Ezek a

komplex kapcsolati fejlődési trauma fémjelei: a gyermek agya,
énképe, személyisége a traumatizáló és biztonságát fenyegető
családi rendszer olvasztótégelyében alakult ki, és a gyermeknek
e körülmények között kellett életben maradnia. A hamis én
páncélként védi az igazi énjét, és a gondviselők kimondott és
kimondatlan elvárásainak megfelelően idomul. Ezek az
idomulások az elsődleges gondviselővel fennálló bizonytalan és
sérülékeny kötődés fenntartását és a bántalmazás és
visszautasítás minimalizálását szolgálják. Ezek a
személyiségjegybeli változások sokféle formát ölthetnek. A jól
funkcionáló klienseim között leggyakrabban az örökké
szolgálatkész/engedelmes/túlalkalmazkodó; az
erős/hős/mindent kézben tartó; a kényszeresen tökéletességre
törekvő/sikeres/eredményes; a
gondoskodó/közvetítő/szülőszerepbe kényszerített; az érzelmi
kapcsolódásra képtelen/hidegfejű; és az
álmodozó/disszociatív/spirituális típusokkal találkozom. Ezeket
és egy sor másik alkalmazkodási formát sajnálatosan gyakran
díjaz és erősít a társadalmunk mind gyermek-, mind
felnőttkorban. Terápiás munkám nagy részében ezeknek a
hamis személyiségeknek a fojtogató feleslegét bontjuk le
klienseimmel gyengéden és óvatosan, miközben segítek nekik
az erőteljes, életteli, szabad, hiteles én kialakításában és
fejlesztésében. (A traumáról, a lélektani álarcokról, a hamis és
valódi én kérdéseiről érdekes leírás található a weboldalam
„The Invisible Faces of Complex Trauma” című aloldalán.)

Fekete lyuk: A kortárs pszichoanalízis és traumaelmélet fekete

lyuknak nevezi a stabil, egységben maradó énképben kialakuló
disszociációs réseket, hasadásokat, belső sérüléseket, formát
nem öltött élményeket és a hiányzó struktúrákat. Az énfogalom
e hiányosságai, pszichológiai lyukai az egyén bántalmazó,
tolakodó, elhanyagoló családban történt gyermekkori
fejlődésének következményei. A hiteles, stabil énfogalom akkor
tud egyesülni és megszilárdulni, ha a környezet, amelyben a
gyermek fejlődik, általánosan nyugodt, támogató, biztonságos,
védelmező, és érzelmileg ráhangolódik. Amennyiben a
környezet traumatizáló, a gyermek nem tud pihenni és
felfedezni saját lelkivilágát, hanem bizonyos értelemben kifelé
kénytelen élni, folyamatos készenlétben a külső családi
környezet felől érkező esetleges fenyegetést figyelve, próbálva
megóvni magát a lelki és akár testi bántástól. Ez
megszakításokat okoz az énfejlődés folyamatában. Az
énfogalomban kialakuló lyukak összefüggésben állnak az agyi
és idegrendszeri rendezetlenséggel, szabályozatlansággal és
belső szerkezeti zavarokkal. Ennek következtében az
elpusztítástól való félelem, a rettegés és az erős szégyenérzet
primitív kitörései időnként átszakítják a védelmi struktúrákat,
és elöntik a gyermek és később a felnőtt tudatos énjét. Néhány
kliensem ezt úgy jellemezte, mintha „eltűnne, feloszlana,
lerombolódna, megőrülne, összeomlana vagy darabokra
hullana”. Mások ezeket a lyukakat „üresnek, sötétnek, a semmi
hideg tereinek” érzékelik, ahol teljesen egyedül vannak, és attól
félnek, hogy megszűnnek létezni.

A külső anyaméh: Mélyintegrációs és kapcsolati fejlődési

traumaterapeutaként úgy vélem, a hosszú távú helyreállító
terápiás kapcsolat olyan, mint egy gyógyító terápiás fészek vagy
külső anyaméh. A terápiás kapcsolat, illetve szövetség minden
pszichológiai és interperszonális neurobiológiai elméleti iskola
tapasztalata szerint központi szerepet játszik a gyógyulásban,
függetlenül attól, hogy milyen egyéb gyakorlatot és terápiás
stratégiát alkalmaznak. A speciális terápiás méh alkalmazása
folyamatosan, állandóan kielégíti a kliens pszichológiai,
érzelmi, kognitív és kapcsolati szükségleteit, amelyek
betöltetlenül maradtak az agy és az én fejlődésének
kulcsfontosságú, meghatározó korai időszakában. Ebben a dús
kapcsolatfejlődési környezetben rengeteg olyan pillanat van,
amikor megjelenhet az együttérző ráhangolódás, a részvétteli
jelenlét, a gyakorlott válaszkészség, az érvényesség, a
megbecsülés, az érzelmi megtartás és szabályozás, az érzékelési
torzulások átkeretezése, a traumatikus emlékek feldolgozása, a
terápiás sérülések kijavítása, a pszichoedukáció, a sokféle új
pszichológiai készség kifejlesztése, és sok lehetőség nyílik
gyakorolni az egyénné vált, kapcsolódni képes, hiteles én
működését. A terápiás méh lehetővé teszi a szerzett biztonságos
kötődés internalizált működési modelljének fejlődését. Néhány
akadémiai pszichológiai iskola erre mint „korlátozott szülői
újragondoskodás” lehetőségére utal. Az agykutatás és
neurobiológia fejlődő területei és az új technológiák, mint
például az fMRI, egyre több bizonyítékkal szolgálnak arra, hogy
ez a fajta hosszú távú helyreállító terápiás kapcsolat tényleges
neuroplaszticitási hatást gyakorol az agy feldolgozási,
integrációs folyamataira és a szerkezetére.

Hiteles énkép kialakítása a terápiában: Az egyén énképe

születésétől fogva folyamatosan fejlődik, illetve torzul az
elsődleges gondozóval való kapcsolatában. Amikor ezekben az
elsődleges kötődési kapcsolatokban traumatikus interakciók
ütik fel a fejüket, a hiteles énkép kialakításához szükséges
egészséges kapcsolati összetevők ezrei hiányoznak, és a szilárd
énkép alapvetően sérül. Ám az élethosszig tartó agyi
plaszticitásnak köszönhetően az integratív kapcsolatitrauma-
terapeuták új, helyreállító terápiás kapcsolatban hosszú évek
alatt pótolni tudják a kliens számára a kulcsfontosságú
időszakban hiányzó vagy torzult kapcsolati összetevőket. Ez
természetesen nem egyenértékű azzal, amikor csecsemő- és
kisgyermekkorban van része az egyénnek ezekben a kapcsolati
elemekben és a biztonságos kötődésben. Számomra mégis
lenyűgöző, hogy milyen sok kliens képes elmozdulni a krónikus
érzelmi szabályozatlanság, elveszettség, önmagától elszakadás
állapotából, saját belső igényeinek és akaratának nem
ismeretéből és a fájdalmas védekező személyiségvonások és
egészségtelen kapcsolatok csapdájából, és jelentősen
asszertívebb, magabiztosabb, öntudatosabb, elevenebb, az
érzelmeit jobban szabályozó, biztonságos önértékeléssel
rendelkező emberré válni, aki képes egészséges, elégedettséget
nyújtó kapcsolatok létesítésére, és stabilnak és valódinak éli
meg önmagát. Sok munkával lehet elérni a valódi én lassú
épülésének csodáját. Olyan, mintha örökké tartana: kettőt
lépünk előre, egyet hátra. A régi működési mechanizmusok, a
védekezés és a sebzettség mintázatai ijesztőek és makacsak. Ám
azoknál, akik igazán kitartók és állhatatosak, láttam, hogyan
alakul a hiteles, fejlődő önképük úgy, hogy azelőtt összetörtnek,
értéktelennek és reménytelennek érezték magukat. Az emberek
sérülnek a korai traumatizáló kapcsolatokban, de ha segítséget
kapnak, akkor az érzelmileg válaszkész kapcsolatnak
köszönhetően élethosszan változni, gyógyulni tudnak, és új
önképet alakíthatnak ki. A hiteles énkép kialakítása azonban
egyedül lehetetlen.

A belső anya, belső gyermek és a belső kötődés: A belső gyermeki

lélek részeit az egészséges, nem traumatizált felnőtt
alszemélyiségeknek tekintjük. Ezek a részek a
személyiségfejlődésben kulcsszerepet betöltő években
vésődnek be: explicit és implicit emlékek, érzések,
meggyőződések, önmagunkról és a világról alkotott nézetek, és
a korai elsődleges kötődési élmények. Fejlődési traumáról
beszélünk, ha ezekbe a formáló élményekbe az elsődleges
kötődési kapcsolatban folyamatosan olyan nehéz érzések
vegyültek, mint a félelem, szégyen, bizalmatlanság és fájdalom,
valamint sérült a testi és érzelmi biztonságérzet is. A
traumatúlélők esetében ezek a gyermeki részek, illetve
regresszív agyi állapotok gyakran legalább részlegesen leválnak
az énről, hogy a felnőtt működni tudjon a világban. Úgy is
megfogalmazhatjuk, hogy ezek a traumatizált gyermeki részek
a felnőtt emberben a szabályozatlan szimpatikus idegrendszeri
aktivitás – erőteljes félelem, düh –, vagy éppen túlzott
paraszimpatikus állapot – szégyen, kétségbeesés – idején
jelennek meg. Ezt a metaforát kiterjeszthetjük a traumatizált
belső gyermeki állapotokra, amelyek a primitívebb, tudattalan
agytörzsi és limbikus rendszer működése megnyilvánulásainak;
a beszéd kialakulása előtti erős érzelmek, érzékelések, túlélési
szükségletek; a bizonytalan kötődésen alapuló kapcsolatok
torzult belső modelljeinek; illetve a traumatikus
harc/menekülés/lefagyás/lezárás állapotok megjelenését okozza.
A képletes „belső anya” a tudatos gondolkodásért, logikáért,
problémamegoldásért és a belső folyamatok érzékeléséért
felelős, érett kétoldali prefrontális agyi területekhez köthetően
képzelhető el. Ez a belső anya képes irányítani az ént,
megtanulni a gyermeki énrészek intenzív szorongásos
állapotainak szabályozását és lecsillapítását, és ezeket
megértésre és hatékony tettekre fordítani. Ezek a készségek
hosszú idő alatt tanulhatók meg a traumaterapeuta „anyai”
gondoskodásának internalizálása révén. A traumatúlélőknek
eleinte nehezükre esik a belső megértés és az érzelmi
önszabályozás, mivel a traumatizált primitív érzelmi állapot
rendkívül erős, és könnyen az agy tudatosabb működései fölé
kerekedik. Így a terapeutának közvetlenül kell kielégítenie
kapcsolati szükségleteket, és hosszú időn keresztül kell a kliens
gyermeki részeire hangolódnia, amíg a felnőttben kifejlődik a
képesség, hogy maga vegye át ezeket a funkciókat.
Sok idő elteltével, amikor kialakul a biztonságos belső
kötődés a belső anya és belső gyermek énrészek között, az agy
vertikális és horizontális integrációja teljesebbé válik a
szabályozás és az agyféltekék közti egyensúly tekintetében. Így
a gyógyuló traumatúlélő mélyebben megéli a nyugalom,
harmónia, alkalmasság, biztonság, érzelmi szabályozottság és
jóllét érzetét. A belső gyermeki énrészek nem tűnnek el,
ahogyan néhányan hiszik, inkább átalakulnak a szeretetteli
belső anya jelenlétéből fakadó érzelmi biztonság és részvétteli
figyelem érzetévé. Mindez integrálódik az egyén sokszintű
énképébe. Ez a belső agyi egységesség lehetővé teszi, hogy az
egyén kompetens legyen a felnőttélete feladatainak
megoldásában, miközben átjárja a gyógyult, megtartott
gyermeki énrészek életkedve, képzelőereje és elevensége.
A témában további olvasnivaló található a weblapomon a
„Trauma and Treatment of the Inner Child” és a „Voices of the
Inner Child” címek alatt.
 FORRÁSOK A KOMPLEX FEJLŐDÉSI
TRAUMA, A PSZICHOTERÁPIA ÉS AZ
IDEGTUDOMÁNYOK TÉMAKÖRÉBEN

Armstrong, Courtney: Rethinking Trauma Treatment:

Attachment, Memory Reconsolidation, and Resilience. New
York, W. W. Norton & Company, 2019.
Badenoch, Bonnie: The Heart of Trauma: Healing the Embodied
Brain in the Context of Relationships. New York, W. W.
Norton & Company, 2017.
Cozolino, Louis: The Neuroscience of Psychotherapy: Building
and Rebuilding the Human Brain. New York, W. W. Norton &
Company, 2002.
Fisher, Janina: Healing the Fragmented Selves of Trauma
Survivors: Overcoming Internal Self-Alienation. New York,
Routledge, 2017.
Heller, Laurence – LaPierre, Aline: Healing Developmental
Trauma: How Early Trauma Affects Self-Regulation, Self-
Image, and the Capacity for Relationships. Berkeley, North
Atlantic Books, 2012.
Pease Banitt, Susan: Wisdom, Attachment, and Love in Trauma
Therapy: Beyond Evidence-Based Practice. New York,
Routledge, 2019.
Schore, Allan, N.: Right Brain Psychotherapy. New York, W. W.
Norton & Company, 2019.
Solomon, Marion – Siegel, Daniel J.: How People Change:
Relationships and Neuroplasticity in Psychotherapy. New
York, W. W. Norton & Company, 2017.
Streep, Peg: Daughter Detox: Recovering from an Unloving
Mother and Reclaiming Your Life. Ile D’Espoir Press, 2017.
Van der Kolk, Bessel: A test mindent számontart – Az agy, az
elme és a test szerepe a traumafeldolgozásban (The body
keeps score). Ford.: Kós Judit, Budapest, Ursus Libris, 2020.
 IRODALOMJEGYZÉK

Bargh, John A: Before You Know It: The Unconscious Reasons We

Do What We Do. New York, Atria Paperback, 2019.
Bowlby, John: A biztos bázis (A secure base). Ford.: Balázs-Piri
Tamás. Budapest, Animula, 2009.
Brach, Tara: Radikális elfogadás – Öleld magadhoz az életedet
egy Buddha szívével (Radical Self-Acceptance). Ford.: Kós
Judit. Budapest, Ursus Libris, 2019.
Bradshaw, John: Vissza önmagunkhoz – A bennünk élő gyermek
felfedezése. Budapest, Duna International Könyvkiadó, 2012.
Cori, Jasmin Lee: The Emotionally Absent Mother: A Guide to
Self-Healing and Getting the Love You Missed. New York,
Experiment, 2010.
Dworkin, Andrea: Pornography: Men Possessing Women. New
York, Plume, 1989.
Evans, Patricia: Szavakkal verve – Szóbeli erőszak a
párkapcsolatokban (The Verbally Abusive Relationship).
Ford.: Recski Ágnes. Budapest, Háttér Kiadó, 2019.
Friday, Nancy: My Mother, My Self: The Daughter’s Search for
Identity. New York, HarperCollins, 2010.
Gibson, Lindsay C.: Érzelmileg éretlen szülők felnőtt gyermekei –
Hogyan gyógyíthatjuk meg az elérhetetlen, elutasító vagy
énközpontú szülők okozta lelki sebeinket? (Adult Children of
 Emotionally Immature Parents). Ford.: Károlyi Juli.
Budapest, Kulcslyuk Kiadó, 2017.
Harris, Bud – Harris, Massimilla: Into the Heart of the Feminine:
An Archetypal Journey to Renew Strength, Love, and
Creativity. Asheville, Daphe Publications, 2014.
Lerner, Gerda: The Creation of Patriarchy. New York, Oxford
University Press, 1986.
Martinez, Mario E.: The Mindbody Code: How to Change the
Beliefs That Limit Your Health, Longevity, and Success.
Boulder, CO: Sounds True, 2016.
Máté Gábor: A sóvárgás démona. Budapest, Libri, 2008.
Millett, Kate: Sexual Politics. New York, Columbia University
Press, 2016.
Moffitt, Phillip: „Healing Your Mother (or Father) Wound”,
dharmawisdom.org, 2011.
Oliver, Mary: Dream Work. Boston, Atlantic Monthly Press,
1986.
Penny, L.: „Most Women You Know Are Angry – and That’s All
Right”, Teen Vogue, teenvogue.com, 2017. augusztus 2.
Piercy, Marge: Circles on the Water: Selected Poems of Marge
Piercy. New York, Knopf, 2002.
Reuther, Linda: „Homecoming.” Her Words: An Anthology of
Poetry about the Great Goddess. Szerk.: Burleigh Mutén,
Shambala, 1999.
Rich, Adrienne: On Lies, Secrets, and Silence: Selected Prose,
1966–1978. New York, W. W. Norton & Company, 1995.
Shaw, George Bernard: Annajanska, the Bolshevik Empress.
Whitefish, Kessinger Publishing, 2004.
Sieff, D. F.: „Confronting Death Mother: An Interview with
Marion Woodman”, Spring Journal 81 (2009): 177–99.
Tolle, Eckhart: A most hatalma (Practicing the power of now).
Ford.: Tótisz András. Budapest, Édesvíz, 2020.
Winnicott, D. W.: „Ego Distortion in Terms of True and False
Self”, The Maturational Processes and the Facilitating
Environment: Studies in the Theory of Emotional
Development, New York, International Universities Press,
Inc., 1965, 140–57.
 JEGYZETEK

1 Eredeti vers: Oliver, Mary: „The Journey”. Dream Work.

Boston, Atlantic Monthly Press, 1986, 50.
2 Webster, Bethany: „Anyaseb: Miért olyan fontos nekünk
nőknek, hogy begyógyítsuk az anyasebet?” („Mother
Wound Healing: Why it’s crucial for Women to Heal the
Mother Wound?”), inspira.blog.hu, 2014.
3 Shaw, George Bernard: Annajanska, The Bolshevik Empress.
Twentieth Century-Drama Full Text Database, Proquest,
Cambridge, 2008, 23.
4 Tolle, Eckhart: The Power of Now: A Guide to Spiritual
Enlightenment. Sydney, Hachette Australia, 2018, 78.
5 Penny, Laurie: „Most Women You Know Are Angry. And
That’s All Right”, teenvogue.com, 2017.
6 Bargh, John, A.: Before you know it: the unconscious reasons
we do what we do. New York, Atria Paperback, 2019.
7 Uo., 9.
8 Uo., 19.
9 Uo., 20.
10 Friday, Nancy: My Mother/My Self: The Daughter’s Search
for Identity. New York, Delta Books, 1977. 21.
11 Uo., 21.
12 Uo., 22.
13 Rich, Adrienne: „Husband-right and father-right”, On Lies,
Secrets, and Silence: Selected Prose, 1966–1978. W. W.
Norton & Company, New York, 1995, 194.
14 Gibson, Lindsay, C.: Érzelmileg éretlen szülők felnőtt
gyerekei (Adult children of emotionally immature parents).
Ford.: Károlyi Juli. Budapest, Kulcslyuk Kiadó, 2017, 204.
15 Evans, Patricia: Szavakkal verve: szóbeli erőszak a
párkapcsolatban (The verbally abusive relationship). Ford.:
Recski Ágnes. Budapest, Háttér Kiadó, 2019.
16 Uo., 36–49.
17 Uo., 194–97.
18 Cori, Jasmin Lee: The emotionally absent mother: how to
recognize and heal the invisible effects of childhood
emotional neglect. New York, The Experiment, 2017.
19 Uo., 23.
20 Gibson, Lindsay, C.: imbd., 15–37.
21 Uo., 44–66.
22 Bradshaw, John: Vissza önmagunkhoz – A bennünk élő
gyermek felfedezése (Homecoming: Reclaiming and Healing
Your Inner Child). Ford.: Szász Ilma. Budapest, Hunga-print,
1993, 85.
23 Dworkin, Andrea: Pornography: Men Possessing Women.
New York, Penguin Group, 1989, 156.
 Moffitt, Philip: „Healing Your Mother (or Father) Wound”,
24
dharmawisdom.org., 2011.
25 Az eredeti vers: Piercy, Marge: „Right to life”, Circles on the
Water: Selected Poems of Marge Piercy. Knopf, New York,
2002, 352.
26 Gibson, Lindsay, C.: imbd., 178.
27 Martinez, Mario, E.: The Mindbody Code: How to Change the
Beleifs That Limit Your Health, Longevity and Success.
Boulder, CO: Sounds True, 2016.
28 Harris, Bud – Harris, Massimilla: Into the Heart of the
Feminine: Facing the Death Mother Archetype to Reclaim
Love, Strength and Vitality. Asheville, NC: Daphne
Publications, 2014.
29 Sieff, Daniela: „Confronting the Death Mother: An Interview
with Marion Woodman.” Spring Journal, 81, A Psychology of
Violence, New Orleans, 2009, 17–20, online elérhető:
danielasieff.com.
30 Millett, Kate: Sexual Politics. New York, Columbia University
Press, 2016, 33.
31 Máté, Gábor: A sóvárgás démona. Budapest, Libri, 2008.
32 Lorde, Audre – Wylie Hall, Joan: Conversations with Audre
Lorde. Jackson, University Press of Mississippi, 2004, 16.
33 Máté, Gábor: imbd.
34 Eredeti vers: Reuther, Linda: „Homecoming”. In Her Words:
An Anthology of Poetry about the Great Goddess. Szerk.:
 Burleigh Mutén, Shambala, 1999, 222.
35 Bowlby, John. A biztos bázis: a kötődéselmélet klinikai
alkalmazásai (A Secure Base: Parent-Child Attachment and
Healthy Human Development). Budapest, Animula, 2009.
36 A Gestalt-terápiás „üres szék” módszerre utal. (A szerk.)
37 Brach, Tara: Radikális elfogadás – Öleld magadhoz az
életedet egy Buddha szívével (Radical Self-Acceptance). Ford.
Kós Judit. Budapest, Ursus Libris, 2019.
38 Rich, Adrienne: „Dislolyal to Civilization: Feminism, Racism,
Gynphobia”. On Lies, Secrets, and Silence: Selected Prose,
1966–1978, New York, W. W. Norton & Company, 1995, 247.
39 Lerner, Gerda: The Creation of Patriarchy. New York, Oxford
University Press, 1986.
 NÉV- ÉS TÁRGYMUTATÓ

anya
~ jólléte
~ mint biztos pont
~ mint elsődleges válaszadó
~ mint forrás
~ mint gondoskodó személy
~ mint kötődési pont
~ mint mentor
~ mint szabályozó
~ mint szurkoló
~ mint tükör
~ mint védelmező
~i dackitörések
~i manipuláció
~idealizálás
éhező ~
„elég jó” belső ~
anyagi függőség
anyák hibáztatása
anyaseb
~ átörökítése
~ gyógyítása/gyógyulása
 globális szintű ~
kulturális ~
megtagadott ~
spirituális ~
személyes ~
„Apokaliptikus Anya”
autentikusság
autoriter nevelési stílus
Bargh, John
Before You Know It: The Unconscious Reasons We Do What We
Do (Mielőtt tudnánk: A tetteink tudattalan okai)
belső anyai gondoskodás pillérei
belső feldarabolódottság
„belső gyermek”
„belső szeretettség”
berögződések
bevésődött szokások
boldogtalan házasság
Brach, Tara
Bradshaw, John
burkolt vetélkedés
coaching
„Confronting the Death Mother” (Szembenézés a Sötét Anyával)
Cori, Lee
családi szerepek
depresszió
egészséges leválás
egyenlőségen alapuló kapcsolatok
együttes fejlődés
élet szépségébe vetett bizalom
ellenséges érzelmi környezet
elnyomó intergenerációs mintázatok
eltávolodás
eredendő fájdalommunka
érzelmi
~ bántalmazás
~ elhanyagolás
~ emlékbetörések
~ feldolgozás
~ felelősségvállalás
~ gondoskodás
~ gondviselő
~ stabilitás
~ túlélés
Érzelmileg éretlen szülők felnőtt gyermekei (Adult children of
emotionally immature parents)
eszközként használt gyermek
Evans, Patricia
evolúciós fejlődés
Facebook
fájdalom
~ átélése
~ gyengéd elfogadása
~ tudatosítása
fehér felsőbbrendűség
feldolgozatlan trauma
félelem az öregedéstől
felszabadulási folyamat
feminizmus
feminizmus digitális korszaka
Friday, Nancy
függő kapcsolat
függőségek
generációs sztereotípiák
Gibson, Lindsay C.
gondolkodási keretek
gondoskodás érzete
gyászmunka
gyermek
~ felelőssége
~i kötelességek
~i vágy
eszközként használt ~
gyógyító energia
hamis én
Harris, Bud és Massimilla
hatalomvágy
határállítás
határszabás
„Healing Your Mother (or Father) Wound” (Az anya/apaseb
gyógyulása)
hitelesség
homofóbia
intimitás
Into the Heart of the Feminine: Facing the Death Mother
Archetype to Reclaim Love, Strength and Vitality (A nőiesség
szíve – Szembenézés a Sötét Anyával a szeretet, erő és
életrevalóság eléréséért)
irreális elvárások
isteni minőség
„jó kislány” szindróma
jóllét szubkultúrája
kapcsolati túlműködés
kapcsolódási pont
kielégítetlen gyermekkori szükségletek
kiteljesedés képessége
kollektív trauma
korlátozó hiedelmek
kötődés
~i igény
~i sérülések
következetesség
közösség támogatása
közösségi média
különállás
lekötelezettség
lelki sebzettség
Lerner, Gerda
Martinez, Mario
Máté Gábor
megbonthatatlan kötelékek
mentális betegségek
mentális tisztánlátás
Moffitt, Phillip
múltbéli szenvedés
My Mother/My Self: The Daughter’s Search for Identity (Anyám/
Én magam: A lány útja az identitás felé)
negatív belső monológ
nő
~i alsóbbrendűség
~i asszertivitás
~i létből származó szenvedés
~i tökéletlenség hiedelme
~k együttérzésre való képessége
~k feletti kontroll
önfeláldozás
öngyógyítás
önmagunk felszabadítása
önmagunk leértékelése
önmegvalósítás
önrendelkezés
önszabotázs
önvád
önvédelmi ösztön
örökös gyerekség
„örömszerzési felelős” szerepe
összetartozás igénye
patriarchális rendszer
pénzügyi problémák
Penny, Laurie
posztpatriarchális jövő
Radikális elfogadás (Radical acceptance)
rasszizmus
rejtett neheztelés
reménytelen álom
reprodukciós jog
saját erő
sebzettség
Sieff, Daniela
„Sötét Anya”
stresszreakció
számvetés
Szavakkal verve: szóbeli erőszak a párkapcsolatokban (The
Verbally Abusive Relationship)
szélsőséges ítélkezés
személyes ambíciók
személyes döntés
személyes felelősségvállalás
személyes hitelesség érzete
szülő
~ hatalmi státusza
~i szerepbe kényszerített gyerek
tárgyállandóság
társadalmi változás
társfüggőség
Teen Vogue
testi integráció
The Creation of Patriarchy
The Emotionally Absent Mother (Érzelmileg elérhetetlen anyák)
torzulás
triggerek
Trump, Donald
tudatos és tudattalan működéseink közötti kölcsönhatások
tudatos szembenézés
túlterheltség
új világot teremtő áttörések
újraegyesítés
vágyott hitelesség
vágy-valóság szakadék
valódi erő
valódi gyógyulást támogató gyászfolyamat
valódi jelenlét
valódiság
Winnicott, D. W.
„Women You Know Are Angry. And That’s All Right” (A legtöbb
nő, akit ismersz, dühös. És ez így van rendjén)
Woodman, Marion
 TARTALOM

A szerző megjegyzése

Bevezetés

1. Mi az anyaseb?
2. Hogyan nyilvánul meg az anyaseb?
3. Az anyaseb hatalmi dinamikái
4. Mi tartja fenn az anyasebet, és miért ilyen nehéz
megszabadulni ettől?
5. Vágy-valóság szakadék

6. Mi figyelmeztet arra, hogy muszáj változtatnod?

7. Az anyai vérvonal terheltségének megszakítása:
önállóságunk ára
8. Határok

9. Az anya megkérdőjelezésének tabusítása

10. A reménytelen álom feladása

11. A számvetés lehetősége

12. Gyász
13. A belső anya felfedezése
14. Élet az anyaseben túl

Következtetés

Köszönetnyilvánítás
Függelék
Források a komplex fejlődési trauma, a pszichoterápia és az
idegtudományok témakörében
Irodalomjegyzék
Jegyzetek
Név- és tárgymutató
 Forgalmazza:
eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu

Felhasznált betűtípusok
Crimson Text – SIL Open Font License
Fira Sans – SIL Open Font License
Noto Serif – Apache License 2.0