Ellopott gyermekkor

Bibók Bea
Libri (2023 nov)

Címke: család, pszichológia

Ha ​gyermekként sokkal talpraesettebbnek kellett lenned, mint a

kortársaidnak, mert a szüleid ezt várták el tőled… Ha már kora
gyermekkorodban felnőttként kezeltek, és egész életedben
áldozatokat hoztál másokért… Ha időd jelentős részét a megoldandó
problémák és a feladatok töltik ki, mert önként magadra vállalod
mások életének felelősségét… Ha mindenki más fontosabb számodra
önmagadnál… Ha nem szívesen kérsz segítséget, mert azt gondolod,
mindent meg tudsz oldani… Ha nem tudod elengedni a kontrollt, és
a tökéletességre törekszel… Ha nem veszel tudomást arról, hogy
kimerültél, és akkor is kitartasz, ha közben önmagadat zsigereled
ki… Akkor ez a könyv neked szól.
A parentifikáció kifejezés arra a jelenségre utal, amikor a családi
szerepek felcserélődnek, és a gyerekekre olyan feladatok hárulnak,
amelyek nem az életkoruknak megfelelő felelősséggel járnak.
Ilyenkor a gyerek „kis felnőtté” válik, akinek az a láthatatlan
küldetése, hogy érzelmileg és fizikailag kiegyensúlyozza a családot.
Ezeknek a gyerekeknek ellopják a gyerekkorát, aminek hosszú távon
káros hatása van a felnőttkori és párkapcsolati működésre.
Ebben a kötetben konkrét példákon keresztül mutatom be, hogyan
alakul ki és működik a parentifikáció, és milyen kötődési problémák
állnak a hátterében. Foglalkozom azzal is, hogy az életben milyen
nehézségeik vannak a parentifikáltaknak, milyen társat választanak,
és milyen dinamikák jellemzik a kapcsolataikat. A bemutatott esetek
és a kötet utolsó fejezetében található gyakorlati feladatok révén
tudatosítani szeretném a megtanult gyermekkori működést, hogy az
önreflexió fejlesztése által elérhető legyen egy önazonosabb,
boldogabb, kiegyensúlyozottabb élet.
 Előszó
Kedves Olvasó, talán azért vetted kezedbe ezt a könyvet, mert a
témája téged is érint, de az is lehetséges, hogy az ismeretségi
körödben van olyan, akiről azt gondolod, hogy parentifikált, tehát
ellopták a gyermekkorát. Lehet, hogy neked sem járt a szeretet
alanyi jogon, és te már tudatos szülőként nem akarod ezt a hibát
elkövetni a saját gyermekeiddel. Hiszen átélted, hogy milyen
megterhelő, amikor gyermekként sokkal talpraesettebbnek kellett
lenned, mint a kortársaidnak, mert a szüleid ezt várták el tőled.
Talán tapasztaltad, hogy már kora gyermekkorodban felnőttként
kezeltek, így nem tanulhattad meg, hogyan szeresd önmagad. Lehet,
hogy egész életedben áldozatokat hoztál azért, hogy szerethetővé
válj mások számára.
Valószínű, hogy felnőtt emberként az időd jelentős részét a
megoldandó problémák és a feladatok töltik ki, hiszen még mindig
örömmel segítesz másoknak, és önként vállalod magadra a másik
ember életének felelősségét. Talán még pénzzel is támogatod a
családtagjaidat. Feladod a saját életedet, és mindenki más fontosabbá
válik önmagadnál. Nem szívesen kérsz segítséget, mert azt
gondolod, „Én úgyis megoldom!” Mivel talpraesett és jó
problémamegoldó ember vagy, nem tanultad meg, hogy néha el
lehet engedni a kontrollt. Törekszel a tökéletességre, nem elégszel
meg a félmegoldásokkal, ráadásul számodra nincsen lehetetlen
feladat.
Lehetséges, hogy már megtapasztaltad, mennyire veszélyes terep
az, hogy miközben az elvárásoknak megfelelően rendületlenül
teljesítesz, nem veszel tudomást arról, hogy kimerülsz és fáradsz.
Hatalmas lelkesedésednek és újdonságkereső énednek köszönhetően
akkor is kitartasz, ha közben önmagadat zsigereled ki. Talán a
párkapcsolatodban is csak te akarod megoldani a problémákat, és
rengeteget magyarázol a szótlan, magába fordult, kényelmes
párodnak, aki nem reagál az érzéseidre és a gondolataidra.
Mindeközben az egykor csillogó tekinteted és életigenlésed eltűnt,
helyüket átvette a fásultság és a fáradtság. Nem érted, mi történt
veled, mert csak árnyéka vagy önmagadnak.
El tudsz képzelni egy madarat, amint ráaggatott, nehéz súlyokkal
felszabadultan röpköd a levegőben? Ugye nem? Pedig így él egy
parentifikált ember, aki nehezékkel a hátán is szárnyalni próbál.
Ebben a könyvben a parentifikált, azaz a „szülősített” gyerekek
gyermekkoráról, felnőttkori és párkapcsolati működéséről írok.
Azokról az emberekről, akiknek ellopták a gyermekkorát, és akik
emiatt – illetve fejlett empátiájuknak köszönhetően – előbb érzik át a
másik ember szükségleteit, mint a sajátjukat.
Amikor egy parentifikált kliens érkezik a rendelőmbe, kínosan
ügyel, hogy ne legyen vele probléma. Tűpontosan érkezik, majd a
terápia végének közeledtével is figyeli az órát, és az idő letelte előtt
jelez nekem, hogy vége az ülésnek. Teljesen tudattalanul leveszi a
vállamról azt a felelősséget, ami az enyém lenne. Ez az apró példa
megmutatja, hogyan is élnek ők. Pontosak, maximalisták, és szeretik
kézben tartani a kontrollt. Van egy kimondatlan törekvésük:
mindenből kihozni a maximumot, és jobbá tenni a világot.
Amikor elkezdjük a terápiát, a parentifikálódott kliens gyakran
már az első mondatban megfogalmazza, hogy eltűnt a lelkesedése és
az életereje, keveset pihen, mert mindig rengeteg feladata van.
Ilyenkor megkérdezem tőle, hogy hány évesen kapta a családban az
első feladatot, és pontosan mit. Gyakran hangzik el olyan válasz,
amiből egyértelműen kitűnik, hogy túl korán kaptak olyan
feladatokat vagy küldetést a családban, ami nem a koruknak
megfelelő felelősségvállalással, érzelmi és fizikai terheléssel jár. Ezek
a felnőtt emberek elvesztették a gyermekkorukat, mert a szüleik
ellopták tőlük.
Ezek a gyerekek szinte már az anyatejjel szívták magukba azt,
hogy helyt kell állniuk. Például rendszeresen vigyázniuk kellett a kis
testvérre, vagy vigasztalniuk kellett az édesanyjukat az alkoholista
apa kegyetlenkedései miatt. Netán anya barátnőjének kellett lenni, és
tanácsot kellett adni pasiügyekben. Vagy csupán annyi történt a
családban, hogy a testvér kedvesebb volt az édesanya számára, ezért
a parentifikálódott gyerekek mostohább érzelmi bánásmódban
részesültek, ezért ők „jó gyerekek” módjára iszonyatosan dolgoztak
a szeretetért. Ezek a gyerekek nem élhették meg a felhőtlen
gyermekkort, mert a szüleik leginkább valamire „használták” őket.
Gyakran előfordul, hogy a parentifikáció hátterében nárcisztikus
szülő áll, akinek még az ötös jegy sem felelt meg, mert csakis az volt
elfogadható, ha a gyermeke egyetlen pontot sem veszített a
dolgozatában. Vannak olyanok is, akiknek az a szerep jutott a
családban, hogy a válófélben lévő szülők között közvetítőként
funkcionáljanak, mert a két szülő egyáltalán nem beszélt egymással,
és a gyermek vállalta magára azt a felelősséget, amit a szülők nem
tudtak felvállalni.
 Emlékszem, egy férfi kliensem mesélte el, hogy tízévesen
szeretett volna továbbtanulni egy nyolcosztályos gimnáziumban, és
mivel a szülők egyáltalán nem foglalkoztak a továbbtanulás
kérdésével, neki kellett kiválasztania az iskolát, és beadni a
jelentkezési lapot. Az ilyen gyermekkor nagyon magányos, éppen
ezért ezek a gyerekek korán megtanulnak olvasni, és szeretik a
könyveket. A magány ellen remek gyógyír a könyvekben rejlő
mesék varázsa, a gyerekek érzelmeket élnek át, a történetek
részesévé válnak, feloldódnak benne, s míg olvasnak, nem érzik a
mélyben bujkáló magány érzését.
*
Emlékszem, éppen otthonról dolgoztam, és a langyos tavaszi
időben kitártam az ablakot. A szemben lévő középiskola csengője
szünetet jelzett, és a gyerekek kacagva, vicceket mesélve szaladtak ki
az iskola elé. Érezhető volt, hogy övék a világ. Először zavart a
hangos nevetés, de egy idő után élveztem a zsivajt. Eszembe jutott a
gyermekkorom, és elgondolkoztam, hogy én vajon gyermekként
tudtam-e így kacagni? Mert azt a gyereket, aki felszabadultan tud
mókázni és nevetni, valószínűleg nem terhelték meg feladatokkal és
felelősségvállalással, élvezi a gondtalanságot és a felszabadult életet,
és meg tudja élni a felhőtlenséget.
Én is parentifikált gyermek voltam. A szüleim munka mellett
tanultak, és kislány koromban nem értek rá velem foglalkozni.
Reggel hatra jártak munkába, majd amikor kora délután
hazaérkeztek, éjszakába nyúlóan tanultak. Nagyon gyakran
hallottam tőlük, hogy foglaljam el magam, menjek ki az udvarra,
játsszak a szomszéd gyerekekkel. Az is előfordult, hogy egyedül
mentem óvodába a sötét téli reggeleken. Akkor ez teljesen
természetes volt számomra, de érett felnőttként pontosan tudom,
hogy ez így nincs rendjén. Felnőttként értem, hogy nem volt más
megoldás, de ettől még nem kaptam meg mindazt, ami egy
gyermeknek járt volna. Felnőttként együtt tudok érezni azzal a
kislánnyal, aki magányosan bandukol az óvodába, és azzal próbálja
csillapítani a magányát, hogy számolja a lépéseit, és néha
dudorászik.
Saját tapasztalatom miatt nemcsak pszichológiai tudásom van a
parentifikációról, hanem bőven van saját élményem is, kívülről-
belülről ismerem a témát. A szárnyalást, a sikert, a flow érzését, az
önátadás örömét, az önfeláldozó szeretetet, a lelkesedést, a hitet és a
kitartást, és az ebből kifolyólag megélt óriási csalódásokat, az
átvertség és a kihasználtság érzését is. Ismerem az ellopott
gyermekkor fájdalmát, az élethosszig tartó megküzdés ízét és
tapasztalatát, a megküzdés folyamatát, a saját önreflexióm által
megszerzett belső tudást és a minőségi, önazonos élet jutalmát.
Ebben a könyvben minden tudásomat felhasználom, hogy segíteni
tudjak a hasonló problémákkal küzdő olvasóknak.
*
A praxisomban olyan emberekkel dolgozom, akik akkor érkeznek
hozzám, amikor már nagyon fáradtnak, fásultnak és örömtelennek
érzik magukat, és nem tudják, mi áll a háttérben. A parentifikáltak
életében gyakran van egy megvilágosító élmény, például egy
megcsalás, amikor elkezdenek tisztán látni. Akkor kérnek segítséget,
amikor szeretnék megérteni, mi is történt velük.
Dolgozom olyanokkal is, akik úgy érzik, kifejezetten a
párkapcsolatukban fáradtak el, mert minden felelősség az ő vállukon
nyugszik. De ha rápillantunk a társas kapcsolataikra, akkor
láthatóvá válik, hogy legtöbbször a tetemes baráti kört is ők
mozgatják. Ők érdeklődnek a másik hogylétéről, sőt arra is
odafigyelnek, hogy a találkozók alkalmával legalább a saját
fogyasztásukat ők fizessék, de gyakran a másik emberét is. Nem
tudják feljogosítani magukat arra, hogy lehetnek igényeik és
kéréseik, inkább ők veszik le a terhet a másik ember válláról.
A rendelésemen gyakran megfordulnak olyan párok, akik már a
válás szélén állnak. Ilyenkor a parentifikált fél elmeséli, hogy már
sok-sok éve érzi egyenlőtlennek az erőviszonyokat. A parentifikáltak
esetében gyakori, hogy a párkapcsolati választásuk miatt megjelenik
a traumaismétlés, ami azt jelenti, hogy pont olyan párt választanak,
aki mellett önfeláldozó módon lehet élni, mint ahogy azt
gyermekkorban az eredeti családban megtanulták. Gyakran
választanak pszichológiai értelemben éretlen társat, aki szereti a
kényelmet, és nem szívesen vállal felelősséget. Bár egy idő után az
élet nehézzé válik az ilyen párkapcsolatban, mégsem válnak el, mert
a család is olyan projekt számukra, amit mindenáron sikerre kell
vinni. Ám egyszer csak elérkezik az a pont, amikor már nem bírják
tovább. Vannak olyan egyéni klienseim, akik felismerték, hogy
teljesen tudattalanul ugyanolyan dinamikákat hoztak létre az eddigi
kapcsolataikban, mint ami a gyermekkorukból ismerős. Így gyakran
azzal a szándékkal érkeznek terápiába, hogy szeretnék megismerni a
saját felelősségüket abban, miért is választottak többször olyan
társat, akikkel hasonló mérgező dinamikában éltek.
A közös terápiás munka során tudatosul bennük, hogy nekik is
van felelősségük, például mert nem tudnak határokat tartani. Az
erős kontrollszükséglet miatt szeretnek irányítani, hiszen ettől érzik
magukat biztonságban. Az eredeti családban megtanult önszabotázs
miatt teljesen természetessé válik számukra a felnőttkori
önbántalmazás vagy az olyan kapcsolódás, ahol a társuk például
passzív-agresszív eszközökkel bántalmazza őket. A parentifikált
embereknek az a legfőbb motivációja, hogy mindent megadhassanak
a környezetüknek, nemcsak anyagilag, hanem érzelmileg is. Egy
dologra nem figyelnek: saját magukra. Önmagukat cserben hagyják,
miközben átölelik és megmentik a világot.
Gyakran tapasztalom, hogy a parentifikáltak azért nem válnak le
a szüleikről, mert irántuk is fokozott felelősséget éreznek: az eredeti
családi rendszerben a saját szüleik szüleivé váltak, és felnőttként is
személyes feladatuknak érzik, hogy a még mentálisan és fizikailag is
jó karban lévő szüleiket anyagilag, fizikailag és érzelmileg is
támogassák. Még akkor is, ha gyermekként a szülőktől nem kapták
meg a kellő szeretetet.
Ebben a könyvben részletesen írok az eredeti családból hozott
kötődési mintákról, a gyermekkori parentifikációról, a jellemző
családi szerveződésekről és viselkedési mintázatokról. Arról, hogy
milyen érzelmi motivációi vannak annak a gyermeknek, aki azt
tanulta meg, hogy a szeretetért keményen meg kell dolgozni. Vajon
miért segít a másik emberen, miközben a saját hajója süllyed?
A parentifikáció témájával több pszichológiai elmélet is
foglalkozik, de ebben a könyvben leginkább azokat a terápiás
tapasztalatokat osztom meg, amelyekkel sokéves praxisomban
találkoztam mind a párterápiák, mind az egyéni terápiák során.
Mivel a családdal és a párkapcsolatokkal való munka
rendszerszemléletet igényel, a parentifikáció jelenségével is
rendszerszemléletben foglalkozom. Ez azt jelenti, hogy a családot és
a párkapcsolatot is mint rendszert vizsgálom, és jellemző
dinamikákat figyelek meg, így az egyéni és párterápiás intervenciók
(beavatkozások) során foglalkozunk az eredeti családdal és a
jelenlegi párkapcsolattal is.
Minden kliensemet tisztelem, hiszen pontosan tudom, hogy
minden egyes lépéssel mekkora munkát visznek véghez a változás
érdekében. Jó hír, hogy minden apró változás minőségibb életet
eredményez, hiszen a régi családból hozott önszabotáló életet szép
lassan felváltja az önszeretet képessége.
Tulajdonosa vagyok egy ötvenhatezer főt számláló Facebook-
oldalnak, amit azért hoztam létre, hogy azok az emberek is
segítséghez juthassanak, akik nem tudnak eljönni terápiára. Ez az én
társadalmi felelősségvállalásom. Élénk élet zajlik a posztjaim alatt,
sok élettörténetet mesélnek el a követőim. Ezekből az
élettörténetekből is kitűnik, hogy a gyermek számára az a
természetes, amit az eredeti családban megtapasztalt, a szeretet
fogalma pedig az, amit a szülők megtanítanak neki. Ha rendszeresen
bántják őt, akkor az jelenti számára a szeretetet, ha kihasználják,
akkor ezt érzik szeretetnek, ha pedig figyelnek a szükségleteire és az
odaadó szülő érzelmileg is kapcsolódik hozzájuk, akkor ez jelenti
számára a biztonság fogalmát.
Ajánlom a könyvemet minden leendő anyukának és apukának,
azért, hogy tudatosuljon bennük, hogy egy vagy több gyermek
mellett is joguk van foglalkozni a saját szükségleteikkel. A könyv
küldetése az is, hogy az olvasó megérezhesse annak a jelentőségét,
hogy az érzelmi kapcsolódás hiánya milyen mérgező lehet, és
milyen mély torzulásokat okozhat a gyerekekben, sőt minden
emberben.
Különösen fontosnak érzem, hogy a parentifikált fiatal felnőttek
szülei is megértsék, mi is történt a családjukban. Gyakori, hogy
komoly nehézségeket okoztak a saját gyermeküknek, aki emiatt egy
életen át túlterheli magát és elégedetlen önmagával. A felnőtt ember
általában pontosan azt csinálja, amit a szülei kisgyermekkorban
elvártak tőle. Képzeljük el, hogy a szülő ott csücsül láthatatlanul a
felnőtt gyermeke vállán, és a fülébe duruzsolja a gyermekkorból jól
ismert kegyetlen mondatokat, ami állandó bűntudatot okoz.
Ajánlom a könyvemet mindenkinek, aki gyermekként nem kapta
meg a neki járó szülői odaadást. Bízom benne, hogy e könyv segít
szembesülni azzal, hogy valójában mi is történt. Hiszen minden
gyermek idealizálja a saját családját, mert számára az a természetes,
amiben ő felnőtt. Talán ez a könyv segít átírni a traumatikus
tapasztalatokat. Fontos küldetésnek érzem, hogy egy merőben új
szemléletű generáció nőjön fel, akik kellő tudatossággal
rendelkeznek, és a megtanult destruktív mintázatokat nem adják
tovább a saját gyermekeiknek. Így talán csökkenthető a
transzgenerációs traumaismétlés.
A ma felnövő generáció már sokkal tudatosabb, mint a szüleik
voltak. Egyre több platformon lehet információkhoz jutni, és már
pszichológushoz járni sem bűn. Ha a szülő kellő hangsúlyt fektet a
saját személyes fejlődésére, akkor ez a gyermeke számára is pozitív
mintázattá válik, és nem fogja szégyellni, ha felnőttkorban
pszichológushoz kell mennie.
 Talán az az egyik legfontosabb üzenete a könyvnek, hogy a
szülőknek önmagukért is felelősséget kell vállalniuk, tehát kellő
önismerettel kell rendelkezniük ahhoz, hogy elég jó szülőként
bánjanak a gyermekeikkel, és ne parentifikálják őket. Mert ha a
szülőknek érzelmi hiányaik vannak, akkor tudattalanul a
kisgyermekkel fogják azokat pótolni. Hiszen a gyermek a saját
biztonságérzését csak úgy tudja biztosítani, hogy kiszolgálja az
édesanya vagy édesapa szükségleteit, tehát a „szolgálatával” eléri,
hogy anya vagy apa jobban érezze magát. Így máris nagyon
könnyen megfordulnak a szerepek. Csakis úgy óvhatjuk meg a
gyermeket az önfeladástól, ha szülőként érzelmileg stabil állapotban
vagyunk, hiszen ekkor tudunk olyan gyermekeket nevelni, akik
biztonságosan kötődnek.
A könyvben a családi rendszer működése mentén írom le,
hogyan alakul ki a parentifikáció, majd foglalkozom azzal is, hogyan
szerveződik a kizsákmányolt gyermek gondolkozása, viselkedése,
érzelem- és viselkedésszabályozása. Szeretnék kitérni arra is, hogy
az élet milyen területein vannak nehézségei a parentifikálódott
embernek, hogy jellemzően milyen társat választ, és milyen
dinamikák jellemzik a kapcsolatait, illetve hogyan szerveződik a
határokhoz való viszonya. A könyvben hangsúlyt helyezek arra,
hogyan jön létre az az óriási fájdalom, ami gyakran az
igazságtalanság, a kihasználtság, az átvertség érzésében, és a „nem
vagyok elég fontos” és „nem vagyok elég szerethető” érzésekben
manifesztálódik, és hogy miként bukkan fel a gyermekkori
sérülésből fakadó, zsigerig hatoló fájdalmas érzés a felnőttkori
életben. Foglalkozom azzal is, hogyan kell határt húzni és
megküzdeni a határhúzás során megélt hiánnyal, az „ennél sokkal
többre vagyok képes” érzéssel. Tudatosítani szeretném a megtanult
gyermekkori működést, ami után lehetségessé válik az önreflexió
fejlesztése. Hogy aztán meg tudjuk kérdezni önmagunktól: hogyan
lehet másként élni? Egy belső, kalandos utazásra és felismerésekkel
teli önreflektív munkára invitállak, kedves olvasó, ami segítség és
kulcs az önazonos élethez.
 1. fejezet
HOGYAN VÁLIK KORAÉRETT
„KIS SZÜLŐVÉ” A GYEREK
A terápiákon látom, hogy a láthatatlan szülői mérgezés mennyi
fájdalmat idéz elő. A gyerekek érzelmi és fizikai elhanyagolása,
kizsákmányolása sokszor észrevétlenül és természetesnek tűnő
módon történik meg gyerekkorban. Az érintett gyerekek sokszor
nagyon sikeresek és tehetségesek, kiváló tanulmányi, illetve
sporteredményeket érnek el. A környezetük makacs, kitartó és
küzdeni tudó gyerekeknek ismeri meg őket, akik pontosan tudják,
mit akarnak elérni az életben. Ezek a gyerekek keményen dolgoznak
a sikereikért, így a környezetükben az a kép alakul ki, hogy nincs
számukra lehetetlen, az erejük kifogyhatatlan. A család büszke
rájuk, a társaik pedig irigylik őket, mert látszólag minden könnyen
megy nekik. Gyakran ki is közösítik őket, hiszen a rossz tanulókhoz
hasonlóan a tehetséges gyerekek is „deviánsak”: másként kell
hozzájuk viszonyulni, mint a legtöbb gyerekhez, és a személyük
görbe tükröt tart a közösség, sőt sokszor a család elé is.
Senki nem sejti, hogy ez a túlműködés egy „élet-halál harc”-hoz
hasonló küzdelem megnyilvánulása: a mélyén ugyanis az a
motiváció rejlik, hogy a gyerek megszerezze az életben maradásához
szükséges szeretetet. Ezek a gyerekek ugyanis nem az
eredményekért harcolnak ilyen elkeseredetten, hanem a szeretetért.
Mert azt gondolják, ha jobban, sőt még annál is jobban teljesítenek,
akkor szeretni fogják őket. Olyan koravén gyerekekké válnak,
akiknek a biztonságot és a szerethetőségük illúzióját a megszerzett
és a szüleik által elismert eredményeik adják meg.
Amikor a klienseim megérkeznek az első terápiás ülésre,
megkérdezem tőlük, mit éreznek problémának az életükben. Azok,
akikről később kiderül, hogy parentifikálódtak a családban, gyakran
válaszolják, hogy nem tudják pontosan megfogalmazni, csak azt
érzik, hogy elfáradtak, kimerültek és magányosak a
párkapcsolatukban, pedig az élet egyéb területén nagyon sikeresek.
Gyakran azt is elmesélik, hogy egyik pillanatról a másikra
szeretnének kiugrani a párkapcsolatukból. Bár a végsőkig
kitartottak, a teljes kimerülésnek köszönhetően az összeomlás szélén
állnak.
Nem lep meg, amit mondanak, mivel a parentifikált emberek
nem figyelnek a belső élményeikre, és emiatt sokáig nem érzik a
fáradtságot sem. Nem tanulták meg, hogy a saját szükségleteikkel is
foglalkozhatnak. Számukra természetes, hogy mindig túl sokat
adnak magukból, mert a másik ember problémáját sokkal
fontosabbnak érzik a sajátjuknál. A másik iránt érzett empátia miatt
önátadó módon élik a mindennapjaikat, s mind érzelmileg, mind
fizikailag kizsigerelik magukat. Előfordul, hogy egy-egy fárasztó
nap végén minden átmenet nélkül az ájulás szélére kerülnek. A
parentifikált ember általános felnőttkori működése a
párkapcsolatában is önkizsákmányoló.
Felmerül a kérdés, honnan jön ez az önbántalmazó működés, hol
tanulta meg a parentifikált, hogy a saját szükségleteire nem szabad
odafigyelnie, neki nem jár az, amit másokért megtesz? Mindez a
származási családban megkapott kötődési mintára, a család által
jutalmazott működésre, a megtanult viselkedési mintázatra,
valamint a családi transzgenerációs forgatókönyvekre vezethető
vissza.
Gyermekkorunkban a szülői szeretet evidens módon járna, de ha
a családi szerveződés során ez nem érkezik magától értetődő
módon, akkor gyermekként mindent elkövetünk azért, hogy
szerethetővé váljunk. A szülői szeretetért vívott küzdelemben a
szülő által jutalmazott viselkedés határozza meg gondolkozásunk
szerveződését, az önmagunkhoz fűződő viszonyunkat, a
szerethetőségünk fogalomrendszerét, a világhoz való
viszonyulásunkat, a kritikai érzékünket, az önmagunk
elfogadhatóságáról alkotott képet, és nem utolsósorban azt, hogy
meg tudjuk-e adni a jogosultságot önmagunknak arra, hogy
szeressük magunkat. Ami a transzgenerációs forgatókönyveket illeti,
azok pont úgy működnek, mint amikor egy esztergapadba
belehelyezünk egy rosszul legyártott mintadarabot, és onnantól
fogva minden egyes elkészített darab hibás lesz. Csak a mi
esetünkben ez a rossz minta a családban megtanult szerep és elvárt
működés, az eredmény pedig a generációkon át megfigyelhető
önfeláldozás a felnőttkori érzelmi kapcsolatokban.
A parentifikáció kifejezés a családterápia fogalomrendszerében
arra a jelenségre utal, amikor a gyerek családi rendszerben elfoglalt
helye leginkább a szülőéhez hasonlít, tehát túlzott, a korának nem
megfelelő felelősségvállalás nehezedik a vállára. Így a gyerek „kis
felnőtté” válik, és a családi rendszerben ő lesz, aki érzelmileg és
fizikailag is kiegyensúlyozza a családot, mert egyébként a család
nem tudna működni. Amikor egy családi rendszer egyensúlya
valamilyen oknál fogva felborul, akkor könnyen felcserélődnek a
szerepek, és a családban az egyik gyerekre – általában a legidősebbre
– hárulnak olyan feladatok, amelyek során az életkorának nem
megfelelő felelősséget kell vállalnia. Ez a szerep azonban nagyon
megterhelő a gyerek számára. Kicsit szélsőségesen megfogalmazva
egyfajta észrevétlen, néma szülői mérgezésről van szó, amely
meghatározza a gyerek későbbi, felnőttkori működését is.
A családterápia fogalmi rendszere szerint gondozási űrről
beszélünk, amikor egy gyermek a családban nem kapja meg a
számára alapvetően fontos érzelmi és fizikai gondozást, és ezenfelül
a korának nem megfelelő teher hárul rá. Ez gyakran olyan mértéket
is ölthet, hogy a gyermek nemcsak átmenetileg, egy hirtelen
bekövetkező családi változás esetén kap szülői feladatokat a
kialakult új helyzet miatt, hanem tartósan. Ez az állapot válik
„normálissá” számára, hiszen nem tudja, hogy más családokban
esetleg egészen másként élnek a gyerekek. A „szeretet” definíciója is
egészen mást jelent neki. Gyakori, hogy a hozzám érkezőkben a
terápiás folyamat során tudatosul, hogy a problémáik gyökere
leginkább abban keresendő, hogy gyermekként nem a koruknak
megfelelő terheléssel éltek.

Alkoholista szülő a családban

Számtalan oka lehet annak, hogy a családban élő felnőttek
kihasználják a gyereküket. Ha az egyik szülő például alkoholista,
akkor nagyon gyakran a legnagyobb gyerek veszi magára az
alkoholista szülő feladatait, míg az alkoholproblémával küzdő szülő
tehetetlen „felnőtt gyermekként” funkcionál a családban. Ez a
helyzet amiatt is nehéz, mert az alkoholistával együtt élő másik
szülő is túlterheltté válik, és a családban élő gyerekeket nem tudja
érzelmileg támogatni, akik ezért érzelmi bizonytalanságban élnek.
Ilyen helyzetben a szülői szerepet sokszor az egyik gyerek vállalja
magára: ő lesz, aki az apát hazatámogatja a kocsmából, a siránkozó
anyát pedig megvigasztalja, és még a kisebb testvérek érzelmi és
fizikai gondozásáért is felel. Korán önállóvá válik, nem játszik,
örökösen feladatokat old meg, miközben érzelmi hiányt szenved,
hiszen az ő szükségleteit senki sem elégíti ki. Van például egy
alkoholista édesapja, akitől nem kap figyelmet és szeretetet, sőt: neki
kell aggódnia az apja épségéért, és még az anyát is neki kell
érzelmileg támogatnia.
A túlterhelt szerepbe kényszerített gyerek nem tudja és nem is
tanulja meg, hogy a szülő feladata lenne, hogy megteremtse az ő
biztonságát, és kielégítse az ő érzelmi szükségleteit, nem pedig
fordítva. A gyerek a rá háruló feladatok miatt túlérzékennyé válik,
így a fokozott empátiájának köszönhetően a családtagok tudattalan
üzenetei kerülnek a figyelmének fókuszába, míg a a saját igényeit
sem felfedezni, sem megfogalmazni nem tudja.
Mintha ezek a mondatok dobolnának folyamatosan a fejében,
hogy: „Vajon mire van szüksége anyának? Milyen állapotban lesz
apa, amikor részegen hazajön? Meg kell védenem a testvéreimet!
Inkább én megyek el az oviba a tesómért, mert anya nagyon rosszul
van, csak zokog a sötét szobában.” Ilyenkor a parentifikált gyerek
válik családfővé, miközben le kell mondania gyermeki
szükségleteiről, és fiatal életkora ellenére szülőként kell
funkcionálnia, össze kell fognia és egyben kell tartania a családot.
Ezen a parentifikált torzuláson alapszik majd később a felnőttkori
működése is, hiszen nem tanulja meg, mi az ő saját szükséglete.
Nem sír, nem kér, ő az, akivel soha nincsen probléma. Ez a
kulcsfontosságú sérülés aztán az egész életét végigkíséri.
Sokszor látom, hogy a családban az egyik szülő olyan
bűntudatkeltő, passzív-agresszív üzenetekkel manipulálja a
gyermekét, ami miatt a gyerekben az az érzés alakul ki, hogy ő a
bűnös azért, amiért anya vagy apa boldogtalan. Tehát egy olyan
érzést él át, amiben mindenért önmagát okolja, így átéli a szégyen
érzését, ami egy korholó belső monológgal, majd önbántalmazással
párosul.
Zoltán negyvenkét éves banktisztviselő, aki felnőttként sem tudta
lerakni azokat a terheket, amelyeket a családjában gyerekként
rápakoltak. Édesapja súlyos alkoholista volt, és a kis Zolika azt
érezte, a család széthullik, hiszen az esték vagy üvöltözéssel, vagy
metsző némasággal teltek. Mindig az volt a kérdés, hogy az apja
milyen állapotban ér haza. Ivott vagy sem? Ha ivott, akkor mit? Ha
pálinkát, akkor biztosan kötözködni fog, és kiabálással végződik a
nap. Ha bort, akkor az apja majd békésen alszik reggelig. A kisfiú
már előre felkészült arra is, hogy esetleg neki kell hazatámogatnia az
apját a kocsmából.
Zolika nagyon szenvedett ettől a helyzettől, mert féltette az
édesanyját és a testvéreit is. Bárhogy kérlelte azonban az édesanyját,
az nem vált el a férfitól. Amikor megkérdeztem, hány éves volt,
amikor megkérte az anyukáját, hogy váljon el, kiderült, hogy
mindössze hatéves kisgyermek volt.
Zoltán egész gyerekkorát az aggodalom töltötte ki. Nem vett részt
semmilyen bandázásban, közösségi programban, nem ment a
többiekkel focizni. Ő volt a családban az állandó békefenntartó, aki
kérlelte az apját, hogy feküdjön le, vagy éppen kiküldte a szobából, ha
kiabált. Fokozott felelősséggel élte az életét, hiszen féltette a lelkileg
összetört édesanyját, apját pedig rendületlenül „nevelte” és
 számonkérte, hogy miért ivott annyit. Gyakran kiabált vele, hogy
szedje össze magát, miközben a kis lelke reszketett belül. Olyan is
előfordult, hogy ő akadályozta meg, hogy az apja megverje az anyját.
Amikor a családban állt a bál, ő szaladt el az óvodába az iker kis
testvéreiért, mert az édesanyja nem mert kimozdulni a szobából.
Sajnos Zoltán a gyerekkori megpróbáltatások nyomait felnőttként
is viselte. Nagyon sokat aggódott az édesanyjáért, aki idős
asszonyként is a tönkrement apjával élt. Zoltán hiába költözött el
otthonról, munka után az első útja mindennap a szüleihez vezetett,
mert csakis akkor volt nyugodt, amikor tudta, mi történik otthon.
Ennek köszönhetően a párkapcsolatai is sorra tönkrementek, hiszen
a szüleiért érzett fokozott felelősségvállalás miatt nem tudott teljes
odaadással jelen lenni a párkapcsolataiban.
Zoltán hosszú terápia során jutott el oda, hogy képes volt
felszabadítani önmagát a bűntudat alól, és megengedte magának,
hogy dühöt érezzen alkoholista apja és kapcsolatfüggő, érzelmi
zsaroló anyja iránt. Ma már képes bűntudat, illetve önmarcangolás
nélkül élni a saját életét, kialakulóban van egy új párkapcsolata, és
elfogadta, hogy a szülei életéért nem őt terheli felelősség.

Nárcisztikus szülők
Parentifikálódhat a gyerek akkor is, ha a szülők túlságosan
kontrollálóak, és nagyon magasak az elvárásaik a gyerekkel
szemben. A nárcisztikus vonásokkal rendelkező szülők jellemző
viselkedése, hogy a saját gyereküket túl magas elvárások elé állítják,
tehát nem önmagáért szeretik. Leginkább arra használják a gyereket,
hogy a szépségével, sportteljesítményével, okosságával, jó
tanulmányi eredményével a saját nagyszerűségüket igazolják a
külvilág felé.
A nárcisztikus szülők nem fejeznek ki érzelmeket, nem
kapcsolódnak érzelmileg a saját gyerekükhöz, általában csak az
elvárásaikkal irányítanak. Utasítások, számonkérések és erős
kontroll jellemzik a gyerek mindennapjait, ami miatt a gyerek nem
érzi magát biztonságban, fél.
A nárcisztikus szülőben már a gyermeke korai életszakaszában
elkezdődik az elégedetlenség: csalódott, mert a gyereke nem mászik
elég gyorsan, így a szomszéd kislánya lehagyja. Később dühös azért,
mert nem tökéletes a gyerek óvodában készített rajza. Majd jönnek
az iskolai és a sportteljesítmények, amiket lehet kritizálni. Lassan
eljön az az időszak, amikor a tökéletes külső megjelenés lesz fontos.
A nárcisztikus szülő hajlamos kritizálni a gyerekét: „Lányom, tessék
lefogyni, mert szégyenkezem miattad! Hogyan lehetséges, hogy
ötven kilónál több vagy?” A gyerek már az anyatejjel szívja magába,
hogy a kis lénye nem elfogadható, és a szeretet teljesítményhez
kötött. Ezért egy idő után a saját maga kizsigerelése válik általános
működésmódjává, és csak akkor érzi magát biztonságban, ha mindig
ő teljesít a legjobban. Az így felnőtt gyerekek sokszor mesélik el a
terápián, hogy ha ötös jegyet kaptak a dolgozatukra, de volt benne
akár egy pont levonás is, akkor rettegve mentek haza, mert
büntetésre számíthattak.
A nárcisztikus szülők nem dicsérnek, mert a maximális
teljesítmény a minimum. A gyerek ezért azt tanulja meg, hogy nincs
lazítás, minden időt és energiát arra kell szentelnie, hogy kimagasló
eredményeket hozzon, mert csakis ekkor úszhatja meg a
zsebpénzmegvonást, a becsmérlő szavakat, a verést vagy a büntetés
egyéb formáit. Megtanulja, hogy nem foglalkozhat a saját gyermeki
szükségleteivel, hiszen az ki fogja verni a szüleinél a biztosítékot.
 Amikor a parentifikált klienseimet megkérdezem, hogy
megdicsérte-e őket az édesanyjuk vagy az édesapjuk bármiért, akkor
általában az a válasz, hogy ritkán előfordult ugyan, bár nem nekik
mondták el, hogy elégedettek a teljesítményükkel. Csak
„visszahallották” egy barátjuk szüleitől. Jellemző, hogy a külvilág
felé a szülő rendszeresen dicsekszik a gyerek eredményeivel, így
igazolja a saját sikerességét, így emeli a saját nagyszerűségét, de a
gyerek felé egyáltalán nem ad olyan pozitív visszajelzést, amely
lélekmelengető lenne a gyerek számára. Viszont nagyon szigorú
elvárásokat fogalmaz meg, már-már fenyegető módon, és bárhogyan
teljesít a gyereke, a nárcisztikus szülő a kiváló eredményt is
leginkább kritikával illeti. Lehetetlen neki megfelelni, csakhogy a
gyerek a lehetetlent is megpróbálja azért, hogy szeressék őt.
A nárcisztikus szülő egyik legfontosabb motivációja, hogy
mindenki számára egyértelmű legyen, hogy ő „csodálatos” ember.
Ezt nemcsak látványos és drága autóval, luxusnyaralásokkal, jachttal
és egyéb külsőségekkel kívánja a külvilág tudtára hozni, hanem a
„csodálatos” gyerekével is. A gyerek teljesítménye őt igazolja, ezért
nem a gyerek felé ad pozitív visszaigazolást, hanem a külvilág felé
dicsekszik. Mivel érzelmeket nem fejez ki a gyermek felé, a
nárcisztikus szülő az elégedettségét tárgyi jutalmakkal, szép
ruhákkal, pazar és látványos ajándékokkal, pénzzel fejezi ki.
Sokszor a nárcisztikus szülők maguk is rideg, érzelemmentes,
gyakran fizikailag, érzelmileg vagy verbálisan bántalmazó családban
nőttek fel, ahol ők sem kapták meg a gyermeknek járó létfontosságú
szeretetet. Felmerülhet a kérdés, hogyan lehet, hogy a nárcisztikus
szülő gyereke nem nárcisztikussá és érzelemmentessé, hanem pont
ellenkezőleg: érzelmes és magas empátiával rendelkező „kis
felnőtté” válik?
A gyerekek születésükkor már rendelkeznek egyfajta
személyiséggel. Ezenfelül az anya (az elsődleges gondozó) kötődési
mintája fogja meghatározni azt, hogyan fejlődik a személyiségük. Ha
például 0 és 2 éves kor között az érzelmi szükségleteik kielégültek,
és csak a későbbi életkorban megkapott elvárások és impulzusok
formálták őket, akkor parentifikálódnak. Előfordulhat például, hogy
az anya ebben az érzékeny időszakban képes megadni a gyereknek a
szeretetet, de később, amikor mondjuk az apa is aktív részesévé
válik a mindennapoknak, az ő elvárásai miatt a gyerek
parentifikálódik. Ha az anya már csecsemőkorban sem tudja
megadni a kicsi babának az érzelmi kapcsolódást, akkor nagy esély
van arra, hogy olyan mély, kötődésszintű sérülés éri a babát, ami
azzal jár majd, hogy nagyobb gyermek korában is letiltja az
érzelmeit, és nagy esélye van a nárcisztikus
személyiségszerveződésnek.
Klári, a 38 éves vállalkozónő azért érkezett hozzám terápiára,
mert boldogtalan volt, semmilyen eredmény nem tudta megadni
számára az elégedettség érzését, és a párkapcsolataiban sem érezte
jól magát. Klári a külső szemlélő számára kifejezetten sikeres volt,
hiszen már négy jól jövedelmező vállalkozást alapított. Ráadásul a jó
problémamegoldó képességének köszönhetően a környezete úgy
tartotta, hogy Klári „a kisujjából kiráz mindent”.
A fiatal nő mégsem érezte jól magát a bőrében, s úgy érezte,
beteljesületlen maradt az élete. Minden feladat befejezését egy újabb
pipaként élte meg, de egyáltalán nem érzett elégedettséget és
boldogságot. Minden vágy, ami beteljesült az életében, szintén csak
egy tollvonásnyi örömmel járt. Ő úgy fogalmazott, hogy olyanná vált
az élete, mintha egy sebesvonaton ülne, és a vonat száguldana vele
az örömtelen élet felé.
 A terápián kiderült, hogy egy nárcisztikus édesapa van a
háttérben, akinek soha nem lehetett megfelelni. Ráadásul az apja a
fizikai bántalmazás mellett becsmérlő, gúnyos szavakkal is
bántalmazta őt. Amikor Klári kis korában hibázott, az apja sokszor
megverte. A kislány egyre jobban teljesített, de nem volt olyan
eredmény, ami miatt megdicsérték volna. Az apja arrogáns,
erőszakos és durva ember volt, aki mindig hencegett az ismerőseinek,
cserélgette az autóit, ráadásul még szeretői is voltak a felesége
mellett. Gyakran kérte a lányát kamasz korában, hogy menjen el vele
sétálni. Klári ilyenkor azt érezte, mintha az apja azt akarná mutatni
a külvilág felé, hogy milyen fiatal nője van, és büszkén feszített a
csinos lánya mellett.
Az édesanyja ugyanakkor igyekezett láthatatlanná válni a
családban. Konfliktus esetén mindig azt súgta a kislány fülébe: „Okos
enged, szamár szenved!” „Ne szólj vissza apádnak, mert baj lesz!” Az
édesanya gyakran némán nézte végig, amikor a férje bántotta a
lányukat, de nem avatkozott közbe, nem védte meg a kislányát.
Leginkább csöndesen átvonult a másik szobába, és soha nem szállt
szembe a férjével, nem állt ki a lánya mellett. Klári sírva emlékezett
arra, hogy gyerekként arról ábrándozott, hogy ha majd neki is lesz
saját családja és két-három gyereke, ő biztosan nagyon odafigyelő és
szerető édesanya lesz, és olyan férjet választ majd, aki imádni fogja
őt is, és a gyerekeket is. Olyan családról ábrándozott, amilyen neki
sohasem volt.
Kiderült, hogy Klári felnőttként is mindennap felhívja az apját
telefonon, és akkor nyugszik meg, ha az apja megdicséri. Az anyját
meg kiszolgálja, minden kívánságát teljesíti. Ha epret kér télvíz
idején, Klári addig járja a boltokat, míg be nem szerzi. Mert
tudattalanul még mindig azért küzd, hogy bebizonyítsa önmagának,
hogy igenis értékes és szerethető. Nem jutott el még oda, hogy dühös
lehet a szüleire. Az apjára azért, mert bántalmazta, az anyjára azért,
mert soha nem állt mellé. Klári arra vágyik, hogy megélje az érzést,
hogy szereti és elfogadja az édesanyja. A terápián az is szóba került,
hogy Klári nemcsak a szüleire figyel oda kiemelten, hanem mindenki
másra is: kézzel készített ajándékokat ad a szeretett ismerőseinek, a
baráti kapcsolataiban is ő az aktív, a kezdeményező, a szervező.
 Kizsákmányolja önmagát, pont ugyanúgy, ahogy anno az édesanyja
tette vele, és fel sem tűnik neki, hogy jó néhányan kihasználják a
túlzott empátiáját.

A szülők válása
Amikor a szülők elválnak, és nem képesek arra, hogy ebben a
nehéz családi helyzetben a gyerekek szükségleteit is figyelembe
vegyék, akkor a válás kapcsán is megtörténik a parentifikáció. A
gyerekek kétségek között őrlődnek, bizonytalanságot élnek át, és ha
a szülők nem foglalkoznak a gyerekek érzéseivel, a válás áldozataivá
válnak.
Fontos lenne, hogy válás esetén a szülők mindig a gyerekek
nézőpontjából szemléljék a történéseket, és úgy alakítsák ezt a nehéz
élethelyzetet, hogy a gyerekek a legkevésbé sérüljenek benne. Az
ideális kommunikáció az lenne, ha a két szülő félre tudná tenni a
saját csalódottságát és dühét, a megélt fájdalmakat, és képesek
lennének arra, hogy szeretettel beszéljenek a gyerekeknek arról,
hogy elválnak. A gyerekeknek érezniük kell, hogy a szülők szeretik
őket. Fontos, hogy ezt kimondjuk, még akkor is, ha a gyerekek már
idősebbek. De ugyanígy az is fontos, hogy a szülők képesek
legyenek egymásról is szeretettel beszélni. Nagyon fontos, hogy ha a
szülők külön is válnak, ne alázzák meg egymást, ne gyalázkodjanak,
hanem a lehetőségekhez képest szeretetben váljanak szét. Ugyanis a
gyerekek mindkét szülőhöz lojálisak, mindkettejüket szeretik, és a
válófélben lévő szülők nem használhatják fel őket a saját
játszmáikhoz.
Egyszer egy huszonkét éves fiatal lány, Lujza azért keresett meg,
mert bár nagyon szerelmes volt a barátjába, minden szexuális
együttlét után kisebesedett a hüvelye. Én mint szexuálpszichológus
ezt fontos felhívó tünetnek éreztem, hiszen a test egyértelműen jelzett
valamilyen lelki probléma miatt.
A terápia során kiderült, hogy Lujza szülei elváltak, és a lakhatás
problémáját úgy oldották meg, hogy a válás után az édesapa a
kamasz lánya szobáját kapta meg, tehát az elvált szülők továbbra is
egy fedél alatt éltek. Sajnos a rossz szülői döntésnek köszönhetően a
lány kiszorult a saját birodalmából, és az anya ágya mellett csupán
egy matracnyi hely jutott neki. Mindennap együtt aludtak az
édesanyjával, az anya az ágyon, Lujza pedig a földön, matracon.
A családi rendszerben már előzetesen is az volt Lujza feladata,
hogy fenntartsa a két szülő között a látszólagos békét, de legalábbis
megelőzze a nagy családi cirkuszokat. A rendszeres vitáknak
köszönhetően Lujza volt az a közvetítő, aki a két szülő között oda-
vissza működtette a kommunikációt. Tehát már egész kislány kora
óta ő vállalta a felelősséget a két szülő kapcsolatáért. Mivel nem volt
testvére, ő lett a családfő, a két szülő pedig Lujza két civakodó
gyerekeként élte az életét.
A szeretetért áhítozó kislány már kiskora óta mindent megtett
azért, hogy ez a családi rendszer fennmaradjon. Lemondott a saját
szükségleteiről, és kielégítette a két érzelmileg éretlen szülő
szükségleteit. Ebből a felelősségvállalásból fakadóan olyan szoros
kapcsolata alakult ki az édesanyjával, hogy az anya még a
magánügyeit is megosztotta vele. Lujza tudta például, hogy az anyja
hogyan éli meg a szexualitását az éppen aktuális barátjával. Ez
nagyon megterhelő volt számára, mégsem mert határokat húzni az
anyja felé, mert félt, hogy megbántja őt. Az anyuka a lányát hol a
saját anyjaként, hol pedig a barátnőjeként kezelte, Lujza pedig
folyamatosan alkalmazkodott a szerepekhez, miközben neki is
szüksége lett volna támaszra. Így a hiányaival küzdő kislány felnőtt
nővé vált, akinek az volt az egyetlen célja, hogy az anyát megvédje és
támogassa.
Amikor Lujza a barátjánál aludt, és végre a saját életét élhette,
akkor volt csak átmenetileg boldog, de ebbe a boldogságba is a
bűntudat érzése vegyült. Mindig az járt a fejében, mi lenne az
anyjával nélküle? Hogy vannak a szülei, amikor ő nincs otthon?
 Vajon civakodnak-e? A terápia során Lujzi felismerte, hogy a szülei
konfliktusokkal teli élete nem az ő felelőssége, és joga van elköltözni
és magára hagyni a szüleit, hiszen a szülei életéért nem neki kell
felelősséget vállalnia. Képessé vált meghúzni a határokat, és
érzelmileg függetlenedett a szüleitől. Ahogy megszűnt az életében ez
a nyomás, a fizikai tünetek is elmúltak, és ma már egy kislány
édesanyja.
Válás esetén nagyon gyakori, hogy az egyik vagy mindkét szülő
felemeli társi szintre a gyerekét, és vele osztja meg a problémáit.
Ilyenkor „helyettes partner”-nek hívjuk azt a gyereket, aki pótolja az
eredeti társat. Sajnos az ilyen helyzetbe kerülő gyerek a rá osztott
szerepből kifolyólag gyakran él át lojalitáskonfliktust, hiszen
mindkét szülőt egyformán szereti. A válás során számára éppen az a
nehéz, hogy érzelmileg és fizikailag is külön kell választania a
szüleivel való kapcsolódását, hiszen előtte a két szülőt egyetlen
egységként kezelte. Ha ilyenkor az egyik vagy mindkét szülő
kisajátítja és a másik szülő ellen hangolja a gyereket, akkor a gyerek
nagyon nehéz érzéseket él át, és nem tudja, hogy ebben az áldatlan
szerepben hogyan egyensúlyozzon. Az ilyen szituációban szintén a
szülő válik gyerekké, hiszen felelőtlen játszmát indít el az extársa
ellen, amihez ráadásul a saját gyerekét is felhasználja.

Függő szülői kapcsolódás

Előfordul, hogy a családban generációkon átívelő forgatókönyvek
alakultak ki arra vonatkozóan, hogyan oszlanak meg a családi
szerepek. Ha a családi transzgenerációs mintázatnak köszönhetően
az az elfogadott forgatókönyv, hogy mindig a gyerek dolga
gondoskodni a szülőről, akkor gyakori, hogy a parentifikált gyerek
felnőttkorban szintén elvárja ugyanezt a saját gyerekétől. Ez a szülő-
gyerek kapcsolódás erősen függő kapcsolat, amiben a szülő
érzelmileg zsaroló, tehetetlen gyermekké válik, és kimondva vagy
kimondatlanul olyan elvárást fogalmaz meg a gyerekkel szemben,
amely miatt a gyerek két rossz közül választhat csak: vagy az
autonóm élet mellett voksol, de az érzelmi zsarolásnak
köszönhetően bűntudatot él meg, ami az egyik legnehezebb emberi
érzés, vagy lemond az autonómiájáról, és egy életen át kielégíti a
szülő szükségleteit.
Bűntudatkeltő szülő mellett sajnos nem létezik bűntudattól
mentes élet, és a már felnőtt gyereknek terápiás keretek között kell
megtanulnia bűntudat nélkül megvédeni az énhatárait. Képessé kell
válnia arra, hogy feljogosítsa önmagát, hogy felnőttként igenis élheti
a saját életét még akkor is, ha ez az anyjának vagy az apjának nem
tetszik.
Gyakori probléma, hogy a szülő a gyerekére testálja a saját
egzisztenciális krízisét. Például amikor az életközepi válsággal
küzdő szülő, aki nem talál új értelmet, új hobbit, feladatot,
kihívásokat, rátelepszik a saját gyerekeire, azt várva tőlük, hogy ők
töltsék meg az életét értelemmel, hiszen önmaga már nem képes
felelősséget vállalni a saját jóllétéért.
Brigitta fiatal, harminc-negyven év közötti nő volt, amikor
felkeresett. Párkapcsolatban élt, de úgy érezte, hogy párjával a
problémáik miatt nem jutnak egyről a kettőre. Miközben a rossz
érzései mögött rejtőző okokat kerestük, a következőkre derült fény:
Brigitta édesanyja egyedül élt, mert évekkel korábban elvesztette
a férjét, és a férje halála után a már négy felnőtt gyerekétől várta el,
hogy megadják számára a vágyott biztonságot. Létrehoztak egy
családi chatcsoportot, amibe mind a négy gyerek és azok házastársai
is beléptek. Mindennap ment a beszélgetés, de leginkább az volt a
csoport küldetése, hogy a másik kerületben élő anyuka elvárásainak
 megfeleljenek. Az édesanya ugyanis elvárta, hogy reggelente az
összes gyereke leírja neki az aznapi programját, méghozzá óráról
órára, mert ő csak így volt nyugodt. Munka után aztán a gyerekeknek
ismét be kellett jelentkezniük, majd az esti programokról is be kellett
számolniuk, és a nap végén, késő este ismét írniuk kellett az
anyukának, hogy lássa, már mindannyian hazaértek, élnek és
épségben vannak.
Fárasztó és a kapcsolatra is negatívan ható függő kapcsolódás
volt ez, hiszen ez a fajta kontroll semmi másról nem szól, mint hogy
az anya életét a gyerekek töltsék meg tartalommal, illetve hogy a
gyerekek csökkentsék az anya állandóan jelen lévő, túlzott félelmeit.
Brigitta megterhelőnek érezte mindezt, de rajta kívül a családban
senki sem lázadozott. Ő volt a parentifikált gyermek, aki aztán
néhány terápiás ülést követően hirtelen kivált a családi csoportból,
ami ebben a családban nagyon deviáns viselkedésnek számított.
Magára vállalta a fekete bárány szerepét.
Brigitta ülésről ülésre fejlődött. Az első időben nagyon szenvedett
a bűntudattól, és rosszul érezte magát, hiszen az évek óta megszokott
intenzív kapcsolattartás az édesanyjával korábban neki is kitöltötte
az életét. Eleinte ürességet érzett, aggódott, és nem érezte magát
biztonságban, ám éppen ez mutatta meg ennek a kapcsolódásnak a
mérgező jellegét. Néhány hét után azonban megérkezett a
felszabadultság érzése is, és lehetővé vált, hogy Brigitta egy olyan
felnőtt és autonóm életet éljen, amiben senkinek sem tartozik
beszámolási kötelezettséggel. Az ő példája nyomán ráadásul a
családban is elindult egyfajta fejlődés, mert már a többi családtag is
megengedte magának, hogy ne mindennap írjon a csoportba.
Brigitta szabadságharca az egész családi rendszerre pozitívan
hatott.
A fenti példához hasonló családokban a generációkon átívelő
szokásrendszer és forgatókönyv szerint az a szeretetképlet, hogy a
gyerek dolga gondoskodni a szülőjéről. Ez sokszor önpusztító életet
eredményez a gyerek számára, mert lemond a saját szükségleteiről
azért, hogy elkerülje az egyik legnehezebb emberi érzést, a
bűntudatot.
Gyakori, hogy a függő szülői kapcsolódás mellett megjelennek
egyéb függőségek is, például a drog-, a pornó-, a szex- és a
játékfüggőség, valamint az alkohol. A függő kapcsolatokban élő
családtagok nem élik meg a saját autonómiájukat, hiszen mindig
kötelékben vannak, és ez a kötelék jelenti számukra az érzelmi és a
fizikai biztonságot. Ebben a szorosságban az a törvény, hogy
minden, ami egyéni, az deviáns, tehát tiltott, hiszen megbonthatja,
széttörheti ezt a szoros, szimbiotikus kapcsolatot.
Mivel ez a kapcsolódási forma nagyon törékeny, a kapcsolatban
való lét azzal jár, hogy le kell mondani az egyéni igényekről, és meg
kell felelni a másik elvárásának, hiszen csakis így marad fenn a
mindent átható „biztonság”. A különböző függőségek azért jelennek
meg, mert az adott függés jelenti a személyes autonómiát a túl
szoros, ám biztonságot adó kapcsolódásban. Hiszen abba senki nem
szólhat bele, hogy titokban mennyi füves cigarettát szív valaki, vagy
mennyit maszturbál a sötét szobában, pornófilmet nézve. A zárt,
szoros családi rendszerben élők sokszor ilyen módon tudják
megvalósítani a saját autonómiájukat.

Beteg gyerek a családban

A parentifikáció akkor is megvalósulhat, ha a családban az egyik
gyerek tartósan beteg, vagy koraszülöttként, kis súllyal érkezik a
világra, és a szülők több figyelmet szentelnek neki, mint a többi
gyereknek. Mivel a problémamentes gyerek érzi, hogy a szülők
gondterheltek, és a testvére éppen elég gondot okoz számukra,
tudattalanul is megpróbálja őket kímélni, mégpedig úgy, hogy
láthatatlanná válik, hogy legalább vele ne legyen gond. Ez pontosan
ugyanazzal a lemondással jár, mint amilyeneket a fent említett
esetekben is láttunk. A gyerek lemond a saját szükségleteiről csak
azért, hogy a szülőknek ne okozzon pluszgondot, hiszen így tudja
tehermentesíteni őket. Ebben a szituációban is az történik, hogy a
gyerek igazi kis felnőtté válik, aki óvja a szüleit. Gyakran
tapasztalható, hogy olyan mondatok hagyják el a száját, mintha egy
óvó-féltő szülő beszélne: „Anya, menj, pihenj egy kicsit, majd én
vigyázok a testvéremre! Apa, vigyáznod kell magadra, nem szabad
túlterhelned magad, mert beteg leszel! Ne foglalkozz velem, én majd
megoldom a feladataimat, ne aggódj miattam!”
Karcsi kis testvérét egy születési rendellenesség miatt sokszor
kellett műteni. Karcsi hétéves volt, amikor a kishúga megszületett, és
mivel az édesapja kamionsofőrként dolgozott, gyakran voltak
hármasban az anyukájával és a kis testvérével. Anyagi gondjaik
ugyan nem voltak, de nagy fizikai igénybevételnek voltak kitéve, mivel
egy vidéki házban éltek az erdő szélén.
Amikor Karcsi édesapja úton volt, az anyukája csakis a kisfiúra
számíthatott. Ha az édesanya autóval elment bevásárolni, akkor
Karcsi maradt otthon a húgával. Telefonon tudták tartani a
kapcsolatot, ha bármi gond adódott volna. Gyakori volt, hogy az
édesanya elkeseredett és sírt, mert nem javult a kislánya állapota, és
Karcsinak kellett vigasztalnia az anyukáját: ő tartotta benne a lelket,
mint egy igazi felnőtt férfi. Az anya és fia kapcsolata túl szorossá
vált.
Karcsi fiatal felnőtt férfi korában, a párkeresés időszakában jött
rá, hogy valami miatt nem sikerül olyan társat találnia, aki mellett
tartósan ki tudna tartani. Azt érezte, hogy egyik lány sem az igazi, és
néhány hónap után visszaköltözött a családi házba, ahol az anyja és
a húga élt (az édesapa még mindig kamionosként dolgozott). A fiatal
 férfi azért jött el terápiába, mert nem értette, miért nem tud
elköteleződni a párkapcsolataiban.
A terápiás folyamat során világossá vált, hogy fokozott
felelősséggel élte az életét, és amikor komolynak tűnő lánnyal
találkozott, mindig mély bűntudatot élt át amiatt, hogy cserben
hagyja az édesanyját és a beteg húgát. Ezért inkább kihátrált a
kapcsolatból. A terápiás eredmény az volt, hogy otthon bejelentette,
albérletbe költözik, és megbeszélte az édesanyjával, hogy inkább
fogadjon külső segítséget, ha nehéz számára egyedül az élet, és ne
tartsa vissza őt, mert a saját életét szeretné élni, hiszen ebben az
életszakaszban ez a dolga.
Karcsinak ezzel a lépésével párhuzamosan átrendeződött és
megváltozott a családi dinamika. Az apa is átgondolta, hogy
továbbra is kamionsofőrként akar-e dolgozni, és végül úgy döntött,
felmond, és olyan munkát keres, amely mellett többet lehet otthon. A
családi szerepek átrendeződtek, és a fiatal férfi bűntudat nélkül
élhette a saját életét.

A családi fotók üzenete –

én is parentifikált gyerek voltam
A családi fényképeken sokszor nagyon jól kivehetően jelennek
meg a családi dinamikák. Amikor húsz év után először kerültek a
kezembe a gyerekkoromról az amúgy általam jól ismert családi
fényképek, teljesen sokkoltak a látottak. Egészen mást láttam, mint
ami az emlékeimben élt. Egyszerűen kézzelfoghatóvá vált mindaz,
amit mélyen magamban rejtegettem, amit csak sejtettem, és amivel
igyekeztem elodázni a szembesülést.
Valószínűleg már gyerekkoromban is éreztem, hogy nincs
minden rendben azzal, ahogy a szüleim kapcsolódnak hozzám, de
pont úgy, mint minden gyerek, én is mentegettem őket. A képek
láttán azonban hirtelen úgy éreztem magam, mint amikor az ember
új szemüveget kap, és hirtelen olyan élesen lát, mint még soha.
Egyszeriben minden részlet értelmet nyert, és összeállt a teljes kép.
Zsigerileg hatoló fájdalmat éltem át, amikor megláttam
önmagamat a felvételeken: szinte mindig a családtól elkülönülten
álltam, a tekintetem dühről és szomorúságról árulkodott. A szívem
szakadt meg azért a csoda szép kislányért, felnőttként helyette
sírtam és üvöltöttem a lelkem mélyén. A megdöbbentő felismerés
heteken-hónapokon át megviselt. Barátkoznom kellett a gondolattal,
hogy a gyerekkorommal kapcsolatos rossz érzéseim jogosak voltak.
A szüleim fiatalon házasodtak össze és egy kis faluban éltek, oda
születtem én is. Huszonéves fiatalként nagy terveik voltak, szerettek
volna jobb anyagi körülmények között élni, ezért mindketten
egyszerre iratkoztak be egy-egy főiskolára, ami akkoriban négyéves
képzés volt. Mindezt munka mellett vállalták, és egy kicsi gyerek
mellett, aki én voltam.
Emlékszem a sötét, téli reggelekre, amikor a szüleim már hajnali
öt órakor elindultak a vonathoz, hogy hat órára beérjenek a
munkahelyükre. Én egyedül maradtam a mi családunk szobájában, a
másik házrészben a nagynéném élt a családjával. Ha kellett, ők
segítettek nekem. Korán megtanultam, hogyan kell egyedül
felöltözni, felvenni a bundás cipőt, a tetejére pedig a hócipőt, azt a
patentokkal felcsatolható gumidarabot, ami megvédte a cipőt a
beázástól. Még sötétben elindultam a kihalt faluban az egy-másfél
kilométerre lévő óvodába.
Egyedül ébredtem fel, egyedül öltöztem fel, és magányosan
gyalogoltam az embermagasságú hókupacok között a sötétben.
Mivel akkoriban még nem volt telefon, még a mobiltelefon által
nyújtott álbiztonság érzése sem volt meg, ami a mai gyerekek
számára természetes. Emlékszem, hogy télvíz idején egy kora reggeli
öltözködés alkalmával eldöntöttem, hogy piros harisnyanadrágban
és a piros babos forgós szoknyámban megyek óvodába, mert nagyon
szerettem, ahogy pörög. Az óvónők el is csodálkoztak, hogy mit
adott rám az anyukám! Huncut voltam, és nem árultam el, hogy a
kordnadrág helyett én túrtam elő a szoknyát a szekrényből.
Az oviból gyakran egyedül jöttem el délutánonként. Mire
hazaértem, a szüleim már otthon voltak és tanultak. Sok
beszélgetésre nem volt idő, hiszen ők éjfélig bújták a tankönyveiket.
Amikor kapcsolódni szerettem volna hozzájuk, akkor mindig azt
mondták, menjek ki az udvarra, foglaljam el magam, ne zavarjam
őket, mert tanulniuk kell. Ilyenkor kimentem a nyulakhoz és a
csirkékhez az udvarra, vagy szedegettem a fekete epret a fa alól. A
kertben hatalmas kelkáposztafejeket találtam, és abban
gyönyörködtem, mennyire szép fodros levelei vannak a növénynek.
Magányos kislány voltam, de csak most látom, hogy kislányként ez
mennyire természetessé vált számomra. Amikor hétvégén együtt
voltunk, akkor kirándultunk, de leginkább szedret szedtünk, hogy
legyen házi szörp. A szüleim mindig „csináltak” valamit, felhőtlen,
feladatok nélküli napokra nem emlékszem. Igaz, van néhány
emlékem arról, hogy társasjátékkal játszunk vagy kártyázunk, de én
sokkal többször szerettem volna kapcsolódni a szüleimhez, mint
ahogy arra lehetőségem volt. Ez nem ment másként, csak úgy, hogy
amikor tanultak, odadőltem melléjük az ágyra, és kérdezgettem,
melyik betű milyen, hogy lerajzolhassam őket. Ennek az lett az
eredménye, hogy már négyévesen tudtam olvasni. Ezt követte a
magányos korszak következő fázisa, amikor a könyvekkel töltöttem
az időmet. Rengeteget olvastam, és már egyáltalán nem zavartam a
szüleimet. A könyvek adták meg nekem a biztonságot, az érzelmek
átélésének a lehetőségét.
Amíg nem láttam meg a családi képeket, ahol durcás
arckifejezéssel és állandó megbántottságommal a családtól
elkülönülve állok, addig nem tudatosult bennem, hogy olyan
magányos kislány voltam, aki sokszor volt egyedül, és akinek
önmagát kellett érzelmileg megtartania. Ez a kislány soha nem
hisztizett, úgy élt, hogy ne legyen vele baj, ne okozzon gondot, és
békén hagyta a szüleit, akik számára nehéz volt az élet, mert
tanulniuk kellett. Már látom, hogy pont úgy viselkedtem és éreztem
irántuk, mint ahogy a szülő érez a gyermeke iránt. Jóval később, már
pszichológusként megértettem, mi történt velem. A szép, idilli kép
összeomlott. Mert gyerekként pont azt éreztem természetesnek,
amiben éltem. A nehéz élethelyzetek rutinná váltak, és ami ismerős,
az biztonságos is a gyerek számára, még akkor is, ha megterhelő.
Honnan is tudhattam volna akkor, hogy nem ez a természetes?
Gyerekkoromban a tenyerem és az alkarom tele volt ekcémával, ami
rendszeresen elfertőződött, emiatt például a kisdobostáborokból is
hazaküldtek, mert merő seb volt a bőröm. A szüleim orvostól
orvosig jártak velem, de senkinek nem jutott eszébe, hogy a családi
rendszerrel van a baj. A magányos gyerek belső megélései nem
kaptak teret, tehát a testnek kellett beszélnie. Még kamasz lányként
is szenvedtem az ekcémától, és mindig attól rettegtem, hogy nem
lesz fiú, aki megfogja a kezem. A bőrbetegség később múlt el, akkor,
amikor tizennégy évesen elkerültem otthonról, ám nyáron, amikor a
kollégiumból hazatértem a szülői házba, mindig kiújult.
A parentifikált gyerekek a szülői közöny miatt minden
pillanatban azért dolgoznak, hogy szeressék őket. Tehát olyasmiért
küzdenek, ami egyébként alanyi jogon járna nekik. Úgy érzik, a
szülő akkor fogja szeretni és elismerni őket, ha egyáltalán nem
okoznak gondot.
Amikor a terápiás ülésen előkerülnek a családi fotók, a klienseim
maguk is fontos felismerésekre jutnak. Hirtelen ugyanis
nyilvánvalóvá válik számukra mindaz, amiről gyerekkorukban nagy
erővel igyekeztek nem tudomást venni, hiszen a szembesülés
nagyon nehéz érzésekkel járt volna számukra.
A parentifikált gyerekek sokszor morcosak a fotókon, és külön
állnak a családtól. A szülőktől is távolabb helyezkednek el, mint a
testvéreik. Mivel a szülők azt gondolják róluk, hogy olyan önállóak,
hogy nem igénylik a babusgatást, gyakori, hogy nem ölelik őket a
fotókon sem.
Gyakori az is, ami velem történt, hogy a parentifikált gyerekek
nagyon korán megtanulnak olvasni, hiszen így tudják pótolni a
családban számukra nem megadott érzelmeket. Amikor olvasnak,
belehelyezkednek az adott mese vagy történet világába, és olyan
érzelmeket élhetnek át, amire egyébként a családban nincs
lehetőségük. A szülők odaadó figyelmét nélkülözve így elégítik ki
önmaguk a saját szükségleteiket.

Elvesztett gyermekkor
 Ha a családban a gyerekek szükségletei háttérbe szorulnak, az
olyan, mintha ezeknek a gyerekeknek ellopták volna a gyerekkorát.
Előfordul, hogy a gyerekek ilyenkor olyan intenzív és fájó érzéseket
élnek át, amit nem bír el a pszichéjük, ezért a gyerekek
önvédelemből lehasítják az érzelmeiket, amelyek aztán a
tudattalanban tárolódnak el. A gyermeki psziché így védi meg a
gyereket az összeomlástól.
Az ember pszichéjében a tudatos rész tíz százalék, a tudattalan
pedig kilencven, pont úgy, ahogy a jéghegy víz fölötti és víz alatti
része aránylik egymáshoz. Tudjuk, hogy a jéghegy csúcsa csak a
látszat, a mélyben van a markáns tömeg, a láthatatlan lényeg. A
tudattalan olyan, mint egy jó nagy puffer, ahol eltárolhatjuk például
a gyermekkorunk fájdalmas érzéseit.
Előfordul, hogy a felnőttkori életünkben egy, a régi helyzettel
egybecsengő helyzetben újraéljük azt a gyerekkori fájdalmat, amit
kisgyerekként lehasítottunk. (Ezt a jelenséget hívjuk
interferenciának.) Azok, akiket gyerekként kizsigereltek, gyakran
nem igazán emlékeznek a gyermekkorukra. Ilyenkor
valószínűsíthető, hogy nagyon fájdalmas dolgok történtek meg
velük: elhanyagolták, ignorálták, kihasználták vagy becsapták őket,
netán akaratlanul áldatlan szülői játszmák részesei lettek.
Gyakran tapasztalom, hogy a parentifikált gyerekek úgy érzik,
semmi baj nem történt a családjukban. Gyakran az a narratívájuk a
saját gyerekkorukról, hogy szép és szerethető időszak volt, nem is
értik, miért foglalkozunk vele a terápián. Nincsenek tisztában azzal,
hogy a szülői elvárások miatt gyakorlatilag elvesztették a
gyerekkorukat. Emiatt van, hogy nem, vagy csak nehezen
kapcsolódnak a saját érzéseikhez, hiszen azt tanulták meg, hogy a
figyelem fókusza mindig rajtuk kívül van. Ezért az önreflexiójuk
nem tudott kellőképpen fejlődni, sokszor a saját érzéseiket sem
tudják definiálni, így leginkább a külső visszajelzések alapján
határozzák meg önmagukat. Úgy érzik, hogy ha a szülők
elégedettek velük, akkor nekik biztosan szép gyerekkoruk volt. A
terápiás folyamat fontos része, amikor azon dolgozunk, hogy
képesek legyenek az önreflexióra, és a szüleik helyett elsősorban
önmagukhoz legyenek lojálisak, és a gondterhelt életük helyett
felszabadultsággal teli életet éljenek.
Emlékszem egy férfi kliensemre, aki büszkén mesélte, hogy
hétévesen soha nem kérdezték meg tőle, merre jár, mikor jön haza. A
fővárosban laktak, és gyakran előfordult, hogy kerékpárral reggel
meglógott otthonról, a fővárosi forgalomban jó messzire
elkerekezett, és csak este ért haza. Mivel nem volt internet és telefon
sem, a szülők egyáltalán nem tudták, mit csinál, és hol van egész nap
a hétéves gyerekük. Elhanyagolták, mert nem figyeltek rá, sőt
egyáltalán nem féltették őt, hiszen nem is foglalkoztak vele. A
gyerek számára ez a szülői viselkedés vált megszokottá és
természetessé, és sokáig fel sem tűnt számára, hogy egyébként ez
más családokban nem így van, mert ott a szülők odafigyelnek a
gyerekekre.
Ez a férfi ma sikeres vállalkozó. Amikor terápiába érkezett, azt
fogalmazta meg, hogy nagyon békés és szép gyermekkora volt,
hiszen semmiben sem korlátozták őt. Arra csak később, a terápiás
folyamat során látott rá, hogy ez valójában azt jelentette, hogy
egészen kicsi gyerekként önmagáért kellett felelősséget vállalnia,
neki kellett döntéseket hoznia az élete minden pillanatában, pedig ez
nem az ő dolga lett volna. A terápián ismerte fel, hogy a szülei
érzelmileg és fizikailag is elhanyagolták őt, és emiatt idejekorán fel
kellett nőnie.
Akkor vagyunk elég jó szülők, ha képesek vagyunk a gyerek
szempontjából szemlélni a világot, és képesek vagyunk átérezni az ő
érzéseit és szükségleteit. Ilyenkor nem fordul elő az a hiba, hogy túl
sokat vagy túl keveset adunk neki. Az igazi támogatás a szükséglet
szerinti segítségnyújtás, mert ha valami túl sok vagy túl kevés, az
tulajdonképpen valamiféle abúzusnak számít.
Ha valaki éhes, és nem adnak neki a szülei enni, akkor az
bántalmazás. Ha egy gyerek szereti a csokit, és a szülei minden
reggel odatesznek elé tíz táblát pusztán azért, mert nagyon szeretik
őt, az is abúzus. Ilyenkor ugyanis a gyereket megfosztják attól a
lehetőségtől, hogy vágyjon a csokoládéra, hiszen úgy elégítik ki a
szükségletét, hogy ez a szükséglet valójában még meg sem született.
Gyakori, hogy a szülők a megvásárolt tárgyakkal próbálják
feloldozni magukat a bűntudat alól, amiért nem foglalkoznak
érdemben a gyerekükkel, nem kapcsolódnak hozzá érzelmileg. Ám
azok a gyerekek, akik az érzelmi szükségleteik kielégítése helyett
csak tárgyi jutalmakat kapnak, nagyon boldogtalan emberekké
válnak.
Minden gyereknek az a szeretet, amit a szülők megtanítanak neki.
Vannak gyerekek, akiknek a dicsérő szavak, az ölelés, a kapcsolódás,
a közös játék, a szülő szeretettel teli érdeklődése, a mosolygós
tekintet, az érintés, a simogatás, a puszihegyek jutnak. És vannak,
akik kénytelenek azt megélni szeretetként, hogy nem vesznek róluk
tudomást, és kihasználják, kizsigerelik őket, mert abban
reménykednek, hogy mindezekért cserébe majd megkapják az
elfogadó szeretetet, amire nagy szükségük lenne.
A parentifikált gyerekek azért, hogy elfogadják és szeressék őket,
tulajdonképpen átlépnek egy generációs határt. Ennek
következtében megsemmisül a gyermekkoruk, amikor is az ő
szükségleteik köré kellene szerveződnie a családi életnek. Kimarad
mindaz, ami a gyerek számára szükséges az egészséges érzelmi
fejlődéshez és a felszabadult felnőtt élethez.
 2. fejezet
A KÖTŐDÉSI MINTÁK ÉS A PARENTIFIKÁCIÓ
A csecsemő 0–2 éves korig tanul meg kötődni az elsődleges
gondozójához, aki legtöbb esetben az édesanyja, hiszen ő táplálja a
babát, tehát tőle függ a kisbaba létezése. Az anya és a csecsemő az
első időszakban szimbiózist alkot, tehát egy olyan, egymásra
érzékenyen rezonáló kapcsolatban vannak, amelyben a csecsemő
leképezi az anya érzéseit, szükségleteit és a pillanatnyi hangulatát. A
kisbaba és az édesanya szimbiózisában az anya (elsődleges gondozó)
kötődési minősége határozza meg, hogy a baba hogyan tanul meg
kötődni. A parentifikáció legtöbbször olyan családokban jön létre,
ahol az édesanya kötődési mintázata nem biztonságos, hanem
bizonytalan, általában szorongó-ambivalens. Ez sokszor úgy jelenik
meg a mindennapokban, hogy az anya a saját érzelmi éretlensége
miatt például egy szimbiotikus összeolvadásban érzi jól magát, és
nem engedi a csecsemőnek azt, hogy szeparálódjon, tehát a korának
megfelelő önállóságát megélhesse. Ilyenkor az anya tudattalanul a
saját szükségleteinek kielégítésére használja a gyermekét, miközben
a kisbaba szükségletei nem elégülnek ki. Máris kialakult egy olyan
dinamika a szülő-gyermek kapcsolatban, ahol a gyermek azon
fáradozik, hogy az anya érzelmi igényeit minél intenzívebben
kielégítse.
Ahhoz, hogy megértsük a családi dinamikákat, nézzük meg,
milyen kötődésekkel találkozhatunk, és vizsgáljuk meg, hogy a
kötődési stílus hogyan befolyásolja a családi működést, ebből
kifolyólag a gyermekkel szemben támasztott szülői elvárásokat. A
kötődéselmélet John Bowlby (1907–1990) angol pszichiáter nevéhez
fűződik, és a lényege, hogy minden csecsemő létszükséglete a
kötődés, hiszen az élete függ attól, hogy milyen közel tud kerülni a
biztonságot adó személyhez, az anyához. A csecsemő
mindenképpen kötődni akar, mert a túlélése múlik ezen, a kötődés
minősége pedig attól függ, hogy a biztonságot adó személy
mennyire engedi magához érzelmileg közel a babát, és hogy
biztonságot adó-e a kötődés.
Biztosan sokan láttak már olyan családi jelenetet, amikor a
nagymama odalép a síró csecsemőhöz, és bárhogyan ringatja, a baba
nem nyugszik meg, sőt lehetséges, hogy még erősebben sír. Ha
viszont az anya veszi kézbe a picit, akkor az egy szempillantás alatt
megnyugszik. Ebből a mindennapos élethelyzetből is látszik, hogy a
kisbaba mindenekelőtt az anyához kötődik, ő a biztonságot nyújtó
személy, akinek a jelenléte megnyugtató számára.
Mary Ainsworth és munkatársai 1974-ben laboratóriumi
körülmények között vizsgálták a 12–18 hónapos gyermekek kötődési
mintázatát. Olyan társas helyzeteket hoztak létre, amelyben a
gyermek két szükségletét, a közelségkeresés és az exploráció, azaz a
felfedezés iránti igényét figyelték meg mesterségesen előidézett,
stresszkeltő helyzetekben.
A kísérletben az édesanyát és a gyermeket bevezették egy
játékokkal teli szobába, majd néhány percig az anya és a baba
egyedül maradt. Majd beküldtek a térbe egy idegen személyt, aki
beszélgetett az anyával, és próbált bekapcsolódni a játékba. Ezt
követően az édesanya kiment, és egyedül hagyta a gyermeket az
idegennel. Ez volt az első olyan alkalom, hogy a gyermek az
édesanya nélkül maradt egy ismeretlen emberrel. Majd az anya
visszatért, és az idegen kiment a szobából. Ezek után az anya ismét
egyedül hagyta a kicsit a szobában. Majd ezt követően csak az
idegen tért vissza, az anya nem, így az idegen próbálta
megvigasztalni a síró kisgyermeket.
Folyamatosan azt vizsgálták, hogyan reagál a gyermek a
különböző helyzetekben. Majd az édesanya újra belépett a térbe, az
idegen személy pedig észrevétlenül távozott. Ez már a második
olyan találkozás volt az anyával, ahol nagy szükség volt a
megnyugtatásra. Érezhető, hogy a kutatók arra törekedtek a
kísérletben, hogy egyre növeljék a stressz-szintet azért, hogy a baba
számára egyre nehezebb helyzetek adódjanak, és meg lehessen
figyelni a kötődés minőségét.
A megfigyelések alapján két eltérő kötődési stílust különítettek el:
a biztonságos és a bizonytalan kötődést. A bizonytalan kötődést
három eltérő kötődési mintára osztották: a szorongó-ambivalens
kötődésre, a szorongó-elkerülő kötődésre, valamint a dezorganizált
kötődésre. A bizonytalan kötődés esetén az anya jelenléte nem hatott
megnyugtatóan a gyerekekre, míg a biztonságosan kötődő anya
jelenléte minden esetben megnyugtatta a kisgyermeket.
Biztonságos kötődés esetén a baba bátran fedezi fel a környezetét,
majd amikor az anya kimegy a szobából, a kicsi sír, keresi és
nyugtalanná válik. Az anya visszatérésekor megnyugszik, de addig
semmi és senki nem tudja őt megvigasztalni, sőt az idegen jelenléte
esetén nő a stressz-szintje. Ez azt jelenti, hogy veszélyhelyzetben az
édesanyát igényli, így semmilyen idegen felnőtt jelenlétére nem
reagál pozitívan. Ez a biztonságos kötődés egyik legfontosabb
ismérve. Olyan édesanyák mellett alakul ki ez a kötődés, akik
rendben vannak önmagukkal, és érzelmileg elérhetőek a baba
számára.
Bizonytalan kötődés esetén a gyermek hektikusan reagál, és az
anya sok esetben nem tudja megnyugtatni. A szorongó-ambivalens
kötődésű gyermek az édesanya jelenlétében erős érzelmeket él át,
nyugtalanná válik, nem távolodik el az anyától még a játék kedvéért
sem. Ha az anya távozik, akkor a kicsi nagyon elkeseredik, és az
anya visszatérése sem tudja megnyugtatni. A baba kapaszkodik az
anyjába, de nem nyugszik meg tőle, el is tolja magától. Ezek a babák
még az anya jelenlétében sem játszanak, hanem az anya „szoknyája”
mellett maradnak. Ez azt jelenti, hogy az édesanya nem biztonságot
adó személy. Olyan anyák gyermekei válnak szorongó-ambivalens
kötődésűvé, akiknek viselkedése labilis és kiszámíthatatlan, így a
jelenlétük nem megnyugtató a baba számára.
A szorongó-elkerülő kötődésű gyermekek sokkal erősebben
szorongtak a kísérlet során. Egyáltalán nem, vagy kevésbé
érdeklődtek a játékok után, mert magas volt a stressz-szintjük. Az
elkerülő babák egyáltalán nem reagálnak az anya távozására, de a
visszatérésére sem. A betévedő idegen személyre sem mutatnak
reakciót. A baba viselkedését minden szituációban közöny és
közömbösség jellemzi. Nem mosolyog, nem sír, csak néz maga elé,
bármi is történik a környezetében. Ez azért van, mert nem alakult ki
kötődés az anya és a gyermek között. Az elkerülő kötődés már a
baba egyéves kora körül észrevehető. A gyerekek megtanulják, hogy
hiába fejezik ki az érzelmeiket, az anya nem reagál rájuk, ezért egy
idő után a bennük megszületett érzelmeket nem kommunikálják
kifelé, inkább elfojtják.
A dezorganizált kötődésű csecsemő esetében a csecsemők
reakciói ellentmondásosak voltak. Sokszor fakadtak sírva, majd
elindultak a szülő felé, de nem érkeztek meg hozzá, bár semmi sem
akadályozta őket. Gyakori, hogy szinte menekülnek az
édesanyjuktól, önbántalmazó magatartást tanúsítanak. A
dezorganizált kötődésű babák egyidejűleg mutattak haragot,
elkerülést és elutasítást is, miközben egyébként keresték a szülő
közelségét. Ebben az esetben annak ellenére, hogy a babák az
édesanyától megnyugvást várnak, az anya félelmet kelt bennük,
ezért nem konzekvens a baba viselkedése. Az ilyen gyerekek saját
megküzdési stratégiákat fejlesztenek ki a szülő jelenlétéből fakadó
veszély túléléséhez. A dezorganizáltan kötődő babák leképezik a
szülők kaotikus reakcióit, és ők is kiszámíthatatlanná válnak az
anya-gyerek kapcsolatban. Ez a kötődési minta gyakran bántalmazó,
érzelmileg elhanyagoló szülők mellett alakul ki.
A babának az anya a legelső érzelmi kapcsolata, és mivel az élete
függ az anyától, ezért nagyon érzékenyen reagál az anya tudattalan
üzeneteire. Ha szemfülesek vagyunk, akkor a játszótéren figyelve is
meg lehet állapítani a gyerekek viselkedéséből, hogy melyik anyuka
milyen kötődő. Azt láthatjuk, hogy egy biztonságosan kötődő anya
gyermeke bátor, kíváncsivá teszi a környezet, képes arra, hogy
eltávolodjon az édesanyjától, és felfedezze a játszótér kínálta
lehetőségeket. Ezt azért tudja megtenni, mert a gyermek érzi, hogy
az anya jelenléte biztonságot nyújt számára, így bármikor
visszafuthat hozzá. Ráadásul az anyával való kapcsolódása akkor is
megvan, ha az anya fizikailag eltávolodik tőle, mert érzi és látja,
hogy az anya a távolból is figyel rá, és tudja, mert megtapasztalta,
hogy érzelmileg is elérhető, ha bármilyen probléma adódik. A
kapcsolati térben tehát érezhető a feltétel nélküli elfogadás és a
biztonság. Az anya nem fogja vissza a babát, hanem bátorítja,
miközben minden idegszálával jelen van és figyel, tehát biztonságot
sugall, és ha kell, közbelép. Éppen ezért a felfedezés, az exploráció a
gyermek szükségletei szerint történik. A baba ebben a kapcsolatban
azt éli meg, hogy „te is jól vagy, és én is jól vagyok”.
Ha az anya képes arra, hogy a saját szükségleteit hátrahagyva a
kisbaba szükségleteire fókuszáljon, és pozitív érzelmekkel,
megnyugtató jelenléttel reagál, akkor a gyermek biztonságban érzi
magát a kapcsolatban. Olyan ez, mintha a gyermek mosolyogva
tudna átkelni egy hídon, mert nem fél attól, hogy az leszakadhat
alatta, hiszen nem inog, nincsenek hiányzó pallók – a gyermek
egyszerűen biztonságban érzi magát.
A szorongó-ambivalens kötődő gyermek éppen úgy szeretné
felfedezni a játszótér adta lehetőségeket, de érzi, hogy anya nagyon
szorong majd, ha ő eltávolodik. Így azt láthatjuk a szorongó-
ambivalens anyukák esetén, hogy a gyermek ugyan eltávolodik, de
elég gyorsan vissza is tér anya szoknyája mellé azért, hogy az
megnyugtassa őt. A kisgyermek azonban az anya mellett sem
nyugszik meg, hanem dühössé és csalódottá válik, majd a közelség
után ismét távolodni kezd. A gyermek igénye ugyan a felfedezés
lenne, de az anya érzelmi állapotát leképezve mégis arra jut, hogy
vissza kell térnie az édesanyja mellé. Két ambivalens érzés dúl a
gyermekben: a saját igénye, hogy világot lásson és
megtapasztalhassa a játszótér rejtelmeit, a másik pedig az, hogy
anyát megnyugtassa, hiszen egy szorongó anya nem tud számára
biztonságot nyújtani. Ehhez azonban le kell mondania a saját
szükségleteiről, és az anya igényeit kell kielégítenie azzal, hogy nem
akar „világot látni”, hiszen az anyát rémülettel tölti el, amikor a kicsi
explorál. A kicsi pedig erre válaszul a viselkedésével azt üzeni az
anyukának, hogy „Veled sem érzem jól magam, és nélküled sem.”
A szorongó-elkerülő kötődésű gyermekek a játszótéren is
apatikussá válnak, sokszor nem hatnak rájuk az ingerek, éppen ezért
semmi sem kelti fel igazán az érdeklődésüket. Egy helyben állnak és
nem mozdulnak. Elméláznak, nem mernek kapcsolódni, mert félnek
a kapcsolódástól. Olyan magára hagyott kis madárkák ők, akiknek
hiába mondja az anyukája, hogy „Nézd, mennyi gyermek játszik a
homokozóban!”, akkor sem indulnak el felfedező körútra, mert
szorongással tölti el őket az ismeretlen. Minden, ami új, az
szorongást generál bennük. Az új környezet, az idegen emberek, a
kihívások blokkolóan hatnak rájuk. Ezeknek a gyerekeknek
érzelmileg elérhetetlen az anyukájuk, éppen ezért az örömteli és a
szomorú helyzetben is érzelemmentesen viselkednek. Azt üzenik a
külvilág felé, hogy „Te sem létezel, és én sem létezem.”
A dezorganizált kötődésű gyermek szíve szerint keresné az
édesanyát, de mégis fél tőle, így nem tudja eldönteni, mit is
csináljon. A háttérben egy hektikusan működő, sérült anya áll, aki
nem képes az érzelem- és viselkedésszabályozásra, ezért
kiszámíthatatlan a viselkedése és az érzelmi igényei is. Gyakorlatilag
a gyermek életében nincs kiszámíthatóság, ami miatt a gyermek
akkor érzi magát biztonságban, ha „megszűnik létezni”. Pedig ő is
szeretne kapcsolódni, de az az ősi tapasztalata, hogy az anyával való
kapcsolatában nem voltak tájékozódási pontok. Játszótéri
környezetben egyrészről elhúzódik a többi gyerek elől, de közben
vágyik arra, hogy közeledjen hozzájuk és együtt játszhasson velük.
A kisgyermek viselkedése kaotikus és kiszámíthatatlan, sokszor
szélsőségesen dühös. Rúgkapál, miközben közeledne, de ezzel
egyidejűleg ismét elfogja az elkeseredettség, ami nagyon agresszív
megnyilvánulásokat eredményez a többi gyermek felé is. Ő azt
üzeni, hogy „Ketten vagyunk a káoszban, mert kiszámíthatatlan
vagyok, és te is kiszámíthatatlan vagy!”

Az „elég jó szülő” szerepe a kötődésben

Amikor kisbabát várunk, gyakori, hogy a még pocakban lévő
babáról is konkrét képet alkotunk. Nagyon kíváncsiak vagyunk a kis
lényére, arra, hogy milyen temperamentummal rendelkező gyermek
lesz az újszülöttből, kire fog hasonlítani, és milyen lesz a
személyisége. Izgalommal tölt el minket az a gondolat, hogy
hasonlít-e majd ránk, meglátjuk-e benne önmagunkat és a szeretett
társunkat. Elképzeljük, milyen lesz, amikor megszületik, és
lehetséges, hogy kétségek gyötörnek minket, hogy vajon elég jó
szülei leszünk-e a kis jövevénynek. Ez az időszak izgalommal,
ugyanakkor bizonytalansággal teli, ami óriási változás minden
ember életében. Egyéni szinten egy új szereppel bővül az életünk,
hiszen szülőkké válunk, párkapcsolati szinten pedig a
párkapcsolatból (duálból) családdá (triásszá) alakulunk.
A szülővé válás minden ember életében normatív krízis, hiszen
ilyenkor olyan tartós változás következik be mind az egyéni, mind a
családi rendszer szintjén, ami egy új élethelyzetet teremt. Vannak
párok, akik krízis nélkül átlépnek az új kapcsolati szakaszba, és
vannak olyanok is, akik elakadnak. Ilyenkor fontos, hogy kérjenek
pszichológusi segítséget, hiszen ez az állapot gyakran jár
talajvesztettséggel, depresszióval, önbizalomvesztéssel.
Az is gyakori, hogy a gyermek érkezése után nem indul meg a
szexuális élet, mert a férfi-nő szerepet nehéz összeegyeztetni a szülői
szereppel. Mivel a gyermek érkezése mindkét szülő számára
kapcsolati szakaszváltással is jár, fontos, hogy a szülők figyeljenek
egymásra, és próbálják megfogalmazni egymás felé a nehézségeiket,
ha adódik ilyen.
Nem egyszerű időszak ez sem az édesanyának, sem az apukának.
Vannak anyukák, akik nagyon ideálisnak képzelik el az
elkövetkezendő időszakot, és vannak, akik kételkednek
önmagukban, félelemmel gondolnak arra az időszakra, amikor
minden segítség eltűnik az életükből, és egyedül maradnak a
gyermekükkel. Azt, hogy hogyan viszonyulunk a leendő
anyaságunkhoz és apaságunkhoz, illetve hogy milyen szülő válik
belőlünk, nagymértékben befolyásolja a kötődési mintánk.
A gyermek az anyától, az elsődleges gondozótól, azaz attól a
személytől tanulja meg a kötődést, aki az első két-három évben a
legtöbbet van vele. Csecsemőkorban leginkább az anyára van
szüksége a gyermeknek, hiszen ideális esetben ő szoptatja. Az
édesapáknak leginkább az a szerep jut, hogy tehermentesítsék az
anyát, és ezáltal ők is részt vegyenek a babával járó feladatokban,
hiszen így tud kialakulni egy biztonságos apa-gyermek kapcsolódás
a kisbabával.
 Az ideális kötődés a biztonságos kötődés lenne, ami egy olyan
anya-gyermek kapcsolatot jelent, amiben az édesanya képes a
gyermek szükségletei szerint működni. Donald Winnicott (1896–
1971) brit gyermekgyógyász és pszichoanalitikus alkotta meg az
„elég jó anya” fogalmát. Az „elég jó anya” a gyermek igényei szerint
cselekszik: képes megteremteni a fizikailag is biztonságos
környezetet, ami a gyermek igényeihez mérten van megalkotva,
valamint képes arra is, hogy a gyermek érzelmi és testi szükségleteit
kielégítse.
A legelső időben a baba az anya tekintetében fürdőzik, és az anya
arckifejezése jelenti számára a saját magáról alkotott képet. Ha az
anya mosolyog és érzelmileg elérhető, tehát bensőséges érzelmi
légkört teremt, akkor a gyermek önértékelése egészséges lesz, mert a
piciben az képződik le, hogy ő egy szerethető kis lény, aki érdekes és
figyelemre méltó. Azt tanulja meg, hogy a világ szép és biztonságos
hely, hiszen nem fenyegeti őt veszély. Mindenféle érzelmet
kifejezhet szabadon, mert azokkal együtt talál elfogadásra, és nem
büntetik meg akkor sem, ha sír, szomorú, esetleg dühös. Ha az anya
megfelelő érzékenységgel figyel a gyermekére, és pozitívan tükrözi
vissza őt, akkor a gyermekben kialakul a biztonság érzése, és
önmagát is szerethető kis lénynek látja. Ha az anya elfogadja a
kisbabát az érzelmeivel együtt, akkor megalapozza, hogy a baba
önbizalommal teli felnőtté váljon, aki biztonságosan tud kapcsolódni
az érzelmi kapcsolataiban.
Mi történik akkor, ha az anya nem képes arra, hogy kitalálja, mire
is van szüksége a gyermekének? Milyen következménye van annak,
ha az anya szükséget szenved, tehát nincs jól, mert szüksége lenne
szeretetre és megtartóerőre? Sajnos ilyenkor tudattalanul a
gyermekét használhatja arra, hogy a tőle függő kis csecsemő pótolja
az ő érzelmi hiányait. Ha az anya a saját hiányai miatt már ebben a
korai időszakban is szomorúságot, dühöt, fájdalmat, netán haragot
sugároz, akkor a gyermek az anya tükrözése által azt látja, hogy a
születésénél fogva ő egyáltalán nem jogosult a szeretetre.
Ebben a korai időszakban az anya létrehoz a csecsemővel egy ún.
holdingot, egy olyan megtartó szeretetet, amiben megalapozza a
csecsemő önmagához és a világhoz fűződő viszonyát. Ahhoz, hogy a
gyermekben pozitív öndefiníció alakuljon ki, egy érzelmileg rendben
lévő anyára van szüksége. Ha az édesanya nincs jól, tehát olyan
kielégítetlen szükségletei vannak, amelyek miatt szenved, akkor
nagy valószínűséggel nem tud biztonságosan kötődni a gyerekéhez,
és nem tud a gyermek szükségletei szerint élni. A saját
tudattalanjában lévő hiányokat a kapcsolódás során az anya a
kisbaba által próbálja meg kielégíteni. Ilyenkor az anya tudattalanul
nem a gyermek, hanem a saját szükségletei szerint működik, és a
kisgyermek hiányt fog szenvedni.
Ha az anya szükségletei köré szerveződik az anya-gyermek
kapcsolat, akkor a gyermek tudattalanul létrehozott érzelmi
kizsákmányolása miatt olyan folyamat veszi kezdetét, ami lehet,
hogy egész életen át tart. A szerepeket leosztják, és a gyermek
szükségleteinek egy része mindenképpen kielégületlen marad.
Sajnos tudjuk, hogy gyakori a gyermekágyi depresszió, és
számtalan okból az újdonsült édesanyák sokszor nincsenek jól
érzelmileg. Éppen ezért anyaként az a felelősségünk, hogy
figyeljünk önmagunkra is, mert egy érzelmileg megtartó kapcsolatot
úgy tudunk létrehozni a kisbabánkkal, ha érzelmileg elérhetőek
vagyunk számára, és nem a saját, akár a gyermekkorból hozott
kielégítetlen igényeinket akarjuk a gyermekünkkel való
kapcsolatban pótolni. Csakis egy rendben lévő anya tudja azt a
fontos anyai feladatot ellátni, hogy pozitívan tükrözze a csecsemőt.
A minap gyalog sétáltam hazafelé, amikor felbukkant a
kanyarban egy másfél év körüli kislány, aki nagy sebességgel
száguldott a kis kerékpárján. Sajnos a szülők lemaradhattak, mert
nem láttam őket sehol. Aggódtam, mert túl gyorsan gurult a bicikli,
én pedig még messze voltam tőle. Aggódva figyeltem, mi fog történni,
mert a kislány vészesen közeledett az úttesthez, és láthatóan nem
tudott megállni. Már éppen elkezdtem futni felé, amikor a sarkon
felbukkant egy idegen fiatal nő, aki végül elkapta. A szülők csak
hosszú másodpercekkel később érkeztek meg a kanyarba, és akkor
szembesültek azzal, mi is történt.
Ha az arra járó fiatal nő nem kapja el a kislányt, akkor nagy
valószínűséggel a gyerek kigurul a forgalmas úttestre. Amikor a
szülők odaértek a gyermekükhöz, akkor az anya jól beolvasott a
kislánynak, majd káromkodva rángatni kezdte. Láthatóan dühös volt
a gyermekére, valószínűleg azt érezte, hogy a gyermeke jól kitolt vele,
hiszen olyat tett, amit nem lett volna szabad, tehát hibázott. Kiabált,
cibálta a gyereket, az apuka pedig csendben maradt.
Nagyon sajnáltam a kislányt, és pontosan éreztem a szülői
viselkedésből, hogy az anya leginkább azért dühös, mert gondot
okozott neki a kisgyermek, és nem az a félelem dominált benne, hogy
a gyereknek baja eshetett volna. Szóvá tettem, hogy ne bántsa a
kicsit, hiszen még nem fogja fel, mit tett, inkább meg kellene ölelnie
őt, mert arra van szüksége. Hiszen hogyan is lehet számonkérni egy
alig másfél éves kislányt, aki az ösztönei szerint cselekszik? Hol volt
az a megtartó szülői jelenlét, ami ebben a nehéz érzelmi helyzetben
támaszt nyújtott volna a gyermeknek? Biztosan az anyuka is nagyon
megijedt, de nem tudatosult benne a saját felelőssége. Abban a
pillanatban, amikor a kislánynak megtartó szeretetre lett volna
 szüksége, az anya cserben hagyta őt, és olyasmiért hibáztatta, amiért
ő, a szülő volt a felelős.
Minden ember gyermekként is és felnőttként is arra vágyik, hogy
elismerjék és szeressék őt, hogy fontosnak érezhesse magát az
érzelmi kapcsolódásaiban, mert ettől válik a világunk szerethető és
élhető hellyé, ettől érzik azt az emberek, hogy értékesek, szerethetők
és fontosak. A pozitív tükrözés egy olyan szeretetteljes érzelmekkel
megtöltött tó, amibe ha belenézünk, akkor megnyugszunk, és a látott
kép alapján képesek leszünk mi is szeretni önmagunkat.
Ha viszont gyermekként ezt az ősélményt nem kapjuk meg,
akkor egész életünkben keressük azt az élményt, azt a kapcsolódást,
amikor mi állunk a másik tekintetének a középpontjában. Arra
vágyunk, hogy legyen egy olyan elérhető, biztonságot adó személy
az életünkben, aki mellett megnyugodhatunk, akivel együtt
rezonálunk, aki kedvesen tekint ránk és mosolyog, aki kíváncsi ránk.
Talán még szavak nélkül is ért minket. Ezt keressük a
barátságainkban, a szerelmeinkben, a párkapcsolatunkban is.
Ha gyermekként nem tapasztaltuk meg az anyánkkal való
kapcsolatban azt, hogy pusztán a létezésünkért szerethetőek
vagyunk – tehát hogy semmit nem kell tennünk azért, hogy
elfogadjanak minket –, akkor nincsen meg az a pozitív ősélmény,
amit a felnőttkori kapcsolatainkban újrajátszhatunk majd. Hiszen
amikor választunk, tudattalanul olyan személyt választunk, akivel a
kapcsolódás ismerős, mert ami ismerős, az biztonságos, legyen az
valójában bármilyen destruktív kapcsolódás.
A csecsemőnek a megszületése után két alapérzése van, az egyik
az öröm, a másik pedig a fájdalom érzése. Alapvető szülői
feladatunk az, hogy az anya (elsődleges gondozó) a fájdalom érzését
örömmé alakítsa. Ez azt jelenti, hogy ha a baba sír, akkor csillapítjuk
a fájdalmát, ha fázik, betakarjuk, ha éhes, megetetjük, ha bepisilt
vagy bekakilt, akkor tisztába tesszük, ha testi közelségre vágyik,
akkor dajkáljuk. A testi közelség megadja a babának a megfelelő
biztonságot, ami megalapozza a kötődését. Tévhit, hogy a túlzóan
odaadó szülői magatartás biztonságos kötődést jelent. Nagyon
keskeny az a mezsgye, ami a biztonságos kötődés létrejöttét segíti,
mert ami túl sok, az pont annyira káros, mint a túl kevés. Ha
túlságosan óvjuk a gyermekünket, akkor pont úgy nem az igényei
szerint szeretjük, mintha elhanyagolnánk.
A „tökéletes anya”, aki megalkotni akar egy számára tökéletes
gyermeket, nem „elég jó anya”. Mert az „elég jó anya” olyan
szeretettel támogató anya, aki a gyermeke szükségleteit a gyerek
korának megfelelően elégíti ki, és abban támogatja és bátorítja
gyermekét, hogy szabad olyannak lennie, amilyen ő valójában. Tehát
elfogadja és elismeri az egyediségét. Leginkább abban segíti a
gyermekét, hogy önazonos életet élhessen a korának megfelelően.
Hány olyan történetet hallok, amikor az orvos- vagy a
jogászdinasztiákban kőbe vésett elvárássá válik, hogy a gyermek is a
szülő által preferált hivatást válassza! Hány olyan lelkileg
megnyomorított ember ült már a rendelőm kanapéján, aki nem
tudott ellentmondani a szüleinek, mert bűntudatot élt át, éppen
ezért inkább lemondott a saját álmairól!
Egyszer egy fiatal orvos, Brúnó, aki már néhány éve végzett az
orvosi egyetemen, arra a kérdésemre, hogy mi volt az első
kisgyermekkori emléke, akkor könnybe lábadt szemmel mesélte el a
történetét. Kisgyermek korában a szülei és a nagyszülei a családi
összejöveteleken mindig azt mondogatták neki, hogy majd híres
orvos lesz belőle. Az első emlékezetes karácsonykor már egy orvosi
 készletet kapott. Az orvosi ruhába beöltözött kisgyermekről készült
karácsonyi fényképek pedig a mai napig kinagyítva és bekeretezve
lógnak a nagyszülők hálószobájában. Gyakran mesélték el a kis
Brúnónak, hogy dédipapa az égből árgus szemekkel figyeli, hogy
milyen a tanulmányi eredménye, hiszen csak úgy válik majd belőle
híres orvos, ha kitűnően tanul.
Brúnó emlékezett arra, hogy milyen elveszettnek érezte magát a
rá erőltetett szerepben, mert már kisfiúként pontosan tudta, hogy
nem akar orvos lenni. Brúnó álma már kamaszkora óta az volt, hogy
környezetvédőnek tanul, hiszen mindig izgatta a környezettudatos
élet. Mivel mindkét szülő és mindkét oldalon a nagyszülők és a
dédszülők is orvosok voltak, ezért minden családtag elvárta, hogy a
családban született gyerekek is vigyék tovább a családi hagyományt.
Ez akkora súlyként nehezedett a fiatalember vállára, hogy majdnem
összeroppant.
A szülei kedvéért mégis az orvosi egyetemre adta be a
jelentkezését, mert a kicsi kora óta átélt érzelmi zsarolás
eredményeként képtelen volt meghúzni a határait, és meghozni az
életéről a saját autonóm döntését. A család anyagi kedvezményekkel
motiválta arra, hogy kezdje el az orvosi egyetemet. Ha Brúnó az
álmait követte volna, akkor a szülők kitagadták volna a családból, és
ezt a fiú érzelmileg nem bírta volna elviselni. Így a családi elvárás
szerint Brúnó elkezdte az orvosi egyetemet. Állandó bűntudatban élt,
miközben mindennap összeszorított foggal ment be a kórházba
gyakorlatra. A magányos estéken, amikor viszont egyedül volt és nem
ügyelt, akkor arról álmodozott, hogy külföldre megy tanulni. Minden
idejében autodidakta módon képezte magát, ebben lelte örömét. A
terápiás folyamatban Brúnó felismerte, hogy joga van a saját életét
élni, nem kell a vállára vennie ezt a transzgenerációs terhet, és
felnőtt férfiként dönthet másként. Felszabadult, boldog
fiatalemberként végül a saját útját járhatta.
Brúnó életútja arra példa, hogy mekkora terhet tud a gyermek
vállára tenni az a szülő, aki nem figyel arra, hogyan tud önazonosan
élni a gyermeke. Ez a folyamat nem Brúnó egyetemista korában
kezdődött, hanem már kisgyermek korában, hiszen a családi
kultúrában, a szeretet terében mindvégig benne volt az az üzenet,
hogy Brúnó csak akkor lesz szerethető és elfogadható, ha orvosnak
tanul.

Kötődési stílusok
Ahhoz, hogy megértsük a parentifikált felnőttek működésének a
lényegét, fontos, hogy beszéljünk arról is, milyen stílusú
kötődésekkel találkozhatunk, és milyen jellemzői vannak a
különböző kötődési stílusoknak. A kötődési stílus meghatározza a
gondolkodás szerveződését, a problémamegoldó képességet, a
világhoz való viszonyulásunkat, az érzelmi kapcsolódás minőségét,
továbbá a viselkedésünket és az érzelemvilágunkat is. A
parentifikált ember szorongó-ambivalens kötődésű. Ez egy
bizonytalan kötődés, amiben a szorongó-ambivalens személy a
közelség és távolság ambivalenciájában él, örök kétségek között.
Mivel az életükben erős az érzelmi hullámzás, nehezen találnak
kiutat az érzelmi viharokból, ami megnehezíti az életüket. A
parentifikált emberek már gyermekkorban kialakítanak egy speciális
működést, ami mind gyermekként, mind felnőttként megjelenik az
érzelmi kapcsolataikban, többek között a párkapcsolataikban is.
Egy gyermek az édesanyjától vagy az elsődleges gondozótól
tanul meg kötődni. Alice Miller pszichoanalitikus A tehetséges
gyermek drámája és az igazi én felkutatása című könyvében arról ír,
hogy a parentifikált gyermek már egészen kicsi korától kezdve úgy
nő fel, hogy megcserélődnek a szerepek, így nem az édesanya ad a
gyermek számára biztonságot, hanem a gyermek az édesanyának.[1]
Ahogy már volt róla szó, ha az édesanya „szükséget szenved” (azaz
a szükségletei nincsenek kielégítve), akkor a gyermekével létrejövő
érzelmi kapcsolódásban tudattalanul elsősorban a saját igényeit
igyekszik majd kielégíteni. Pedig minden gyermeknek az az ősi
igénye, hogy minden, ami ő, azt szeressék és tiszteljék, tehát vegyék
komolyan a szülők. Mert csakis ekkor jöhet létre az elválás
szakaszában az, hogy a gyermek megtegye az önállóság felé vezető
lépéseket, ami azzal jár, hogy feladja az anyával való szimbiózist. Ha
azonban a szülő nem kapta meg gyermekkorában azt az érzelmi
biztonságot, amire szüksége volt, akkor ő sem képes megadni a
gyermekének ezt, így transzgenerációsan öröklődik egy olyan
kötődési minta, amiben a kisgyermeket érzelmileg kizsákmányolják.
A parentifikált gyerekek az anyatejjel szívják magukba, hogy
hogyan tudják kárpótolni az édesanyjukat az anya saját
gyermekkorának hiányai miatt. Mindezt úgy, hogy kisgyermekként
lemondanak a saját jóllétükről. Alice Miller szerint csakis az a szülő
tudja önfeledten, a saját igényeit szabályozva megadni a
gyermekének mindazt, ami a gyermeke valódi igénye, aki
feldolgozta a gyermekkori hiányait és traumáit, és elgyászolta
mindazt, amit ő nem kapott meg a saját szüleitől. Csakis ez lehet a
garancia arra, hogy nem a saját gyermekét fogja tudattalanul a
személyes kielégülésére használni. Tévhit, hogy a fájó hiányokat
felnőttként majd egy másik szeretetkapcsolatban pótolni tudjuk. És
legtöbbször ez a tévhit okoz gondot a párkapcsolatokban is.
Ebből is látható, mekkora felelősség hárul a szülőkre, hiszen ha
ők nem küzdik meg az érett felnőtté válást – tehát nem hagyják hátra
a kielégületlen kicsiny gyermeki énjüket –, akkor egyrészt ők maguk
sem érzik jól magukat, másrészt a saját gyermekükkel való
kapcsolódás során olyan érzések törhetnek felszínre, amelyek nem
egy felnőtt ember érzései, hanem a gyermeki én érzései. Ha egy
gyermeknek nem elégítik ki az érzelmi igényeit, akkor nagyon
magányos gyermekkora lesz. És ez így gyűrűzik generációkon át.

Az életközepi válság kihívása

és a leválás szükséglete
A hozzám érkező kliensek élettörténetein keresztül megfigyeltem
egy gyakori családi forgatókönyvet. Meg szoktam kérdezni a
klienseimet, akiknek testvérük is van, hogy mit gondolnak, a
családjukban melyik gyermek áll érzelmileg a legközelebb az
édesanyjukhoz. Gyakori jelenség ugyanis, hogy egy családban a
szülők különbözőképpen kapcsolódnak érzelmileg a gyermekeikhez.
Ha például az édesanya érzelmi szükségleteit nem elégítették ki
gyermekkorában, vagy esetleg a párja nem figyel az anya érzelmi
állapotára, az anya pedig bizonytalanságot érez a párkapcsolatban –
például mert a társ tartósan távol van az otthontól –, akkor az anya
az elsőként megszületett kisbabával túl szoros érzelmi kapcsolódást
hozhat létre.
Akkor is kialakulhat egy szorongó-ambivalens kötődés a
születendő magzattal, ha az anya is nagyon szorongóan kötődött a
saját édesanyjához. De ez a helyzet akkor is bekövetkezhet, ha az
édesanya még tapasztalatlan, és nagyon szorong az új kihívástól.
Hogyan kell fürdetni a babát? Elég meleg-e a víz? Eleget eszik-e a
gyermek? Megfelelően hízik-e? Az élet ilyenkor tele van ismeretlen
kihívásokkal, az újdonsült édesanyát pedig kétségek gyötrik, így
előfordulhat, hogy a kisbaba érkezése egy nehéz, szorongással teli
időszakká válik.
Ugyanez a helyzet, amikor a gyermek kis súllyal vagy
koraszülöttként érkezik a világra, netán a várandósságot szorongás
kíséri végig egy korábbi vetélés vagy magzati halál miatt. Ilyenkor
nagy a valószínűsége az anya és az újszülött túl szoros kötődésének.
A családokban sokszor generációkon átívelő forgatókönyveket
fedezünk fel, amelyek meghatározzák, milyen viselkedési mintázat
rajzolódik ki az adott családban a különböző szerepek tekintetében.
Ezt a viselkedési mintázatot nagymértékben meghatározza, hogy
mit tanultunk meg a szüleinktől, és hogy ők mit tapasztaltak a saját
szüleik életében.
Gyakran lehet látni, hogy a parentifikált gyermek édesanyja
érzelmi zsarolással követeli ki, hogy a gyermeke gondoskodjon róla,
még akkor is, ha egyébként ő mentálisan és fizikailag is egészséges.
Sűrűn látok olyan szülő-gyermek kapcsolódást, hogy az alig
ötvenéves szülők elvárják, hogy a gyermekük minden hétvégén
menjen haza segíteni, oldja meg az egyébként még fiatal szülők
feladatait, szórakoztassa őket, tehát töltse meg tartalommal az
életüket. Sokszor a felnőtt gyermek pont abban az életszakaszban
van, amikor a saját életét kellene építenie, vagy a családalapítás
időszakában a saját életére kellene fókuszálnia. Így az érzelmi
zsarolás következtében megélt bűntudat megfertőzi ezt az
örömökben gazdag időszakot.
Biztosan te is jártál már úgy felnőttként, hogy a hétvégi
látogatásod után a szüleid az akaratod ellenére telepakolták az autót
gyümölccsel, zöldséggel, esetleg a levágott malacból készült
kolbásszal. Elmagyarázom, hogy bár kellemetlenül érezted magad,
miért hagytad mégis, hogy megtegyék! Kezdjük a gyermekkortól!
Egy kisgyerek motivációja az, hogy a szüleinek boldogságot
szerezzen, mosolyogni lássa őket, hiszen azt szeretné, hogy büszkék
legyenek rá. A gyerekek ezért szavalnak kipirosodott arccal az
iskolai ünnepségen, ezért követnek el mindent, hogy kiváló
eredményeket érjenek el. Mert apának és anyának jókedve lesz ettől,
és elégedettek lesznek. Ezzel háláljuk meg a szüleinknek azt, hogy
megszülettünk és élünk.
Kamaszkorban a legnagyobb feladatunk az, hogy megvívjuk az
autonómiaharcunkat azokkal az emberekkel, akik a legfontosabbak
számunkra, hiszen mindig ők jelentették az érzelmi biztonságot. A
lázadással azt akarjuk elérni, hogy független, autonóm, önálló
felnőttként definiálhassuk majd magunkat, hiszen felnőtt identitást
akarunk létrehozni azért, hogy ne a szüleink jelentsék a biztonságot,
hanem a szülőktől független öndefiníciót alkotva képesek legyünk
saját magunk felépíteni a belső biztonság érzését. Nagyon fontos
szakasza ez az életünknek: ekkor válunk felnőtté, függetlenné,
szabaddá. Olyan felnőtt emberré érünk, aki nem függ gyermeki
módon a szüleitől. Ha ezt az életszakaszt nem küzdjük meg, akkor
nem történik meg a leválás.
Gyakran érkeznek hozzám kliensek különböző szexuális
tünetekkel, például azzal a problémával, hogy nem működik a
szexuális életük, nem vágynak egymásra. Előfordul, hogy a
behatolás pillanatában merevedési zavar jelentkezik náluk. A nőknél
gyakoriak a hüvelyi és nőgyógyászati problémák, amelyek
rendszeresen meghiúsítják a szerelmeskedést. Más esetekben a
klienseim nem tudnak komoly, felnőtt kapcsolatot kialakítani a
partnerükkel, ehelyett a kamaszkorra jellemző „se veled, se
nélküled” kapcsolatokban élnek, és az érzelmi bizonytalanság miatt
nem képesek elköteleződni.
A terápiás üléseken beszélgetve aztán sokszor kiderül, hogy
például állandó bűntudat gyötri őket, ha nem hívják fel mindennap
az édesanyjukat, aki aztán úgy üdvözli őket, hogy „Szóval már nem
számítok neked, látom, már eszedbe sem jutok!” Ilyenkor a
klienseimben bűntudat érzése alakul ki. Rossznak és bűnösnek érzik
magukat, akik „hálátlanok”, mert merték a saját autonóm életüket
élni, és nem az unatkozó édesanya szükségleteit elégítették ki. Ha a
szülőkről való leválás biztonságosan megtörtént volna, akkor meg
mernék adni maguknak a jogosultságot arra, hogy a saját életüket
éljék.
A parentifikált gyerekként felnőttek szinte minden hétvégén, de
kéthetente biztosan hazalátogatnak. Sokszor egyedül, ha van társ,
akkor vele. Mivel ebben az esetben a felnőtt gyermek nem vívta ki az
érzelmi függetlenségét, a legfontosabb érzelmi kapcsolataiban, a
szülőkkel való kapcsolódásban gyermeki státuszban maradt.
Gyakori az érzelmi regresszió, ami azt jelenti, hogy felnőttként sem
mernek ellentmondani, nem állnak ki önmagukért, nem tudják
képviselni a határaikat, mert azt érzik, hálátlan gyerekek, akik rossz
érzést okoznak a szülőknek.
Az ilyen helyzetekben két rossz között lehet választani. Az egyik,
hogy azt tesszük, amit autonóm felnőttként tennénk, tehát
következetesen kiállunk a saját szükségleteink mellett, de
bűntudatot élünk át, hiszen a szüleink csalódottak lesznek. Például
nem telefonálunk, csak akkor, amikor mi szeretnénk. A másik, hogy
elviseljük a szülő túlzott gondoskodását: például, bár nem
szeretnénk, mégis beleegyezünk abba, hogy a hazalátogatás végén a
szüleink által ránk tukmált kolbász és a fazéknyi töltött káposzta
bekerüljön a csomagtartóba, bár amúgy vegánok vagyunk. Ilyenkor
lemondunk a saját igényeinkről, ezzel párhuzamosan kielégítjük
mindazt a szülői elvárást, ami nem adja meg számunkra az
önazonosságot, de nem élünk át bűntudatot. Összeszorítjuk a
fogunkat, kényszeredetten mosolygunk, miközben a bensőnkben
háború dúl, hiszen nem viselkedtünk önazonosan. Feladtuk
önmagunkat azért, hogy a szülőknek ne okozzunk csalódást, és ők
elégedettek lehessenek önmagukkal, jó anyának vagy jó apának
érezhessék magukat.
Az ilyen helyzetek végén aztán a parentifikált gyerekként felnövő
felnőtt hazafelé az autóban azon gondolkodik, milyen érdekes, hogy
a munkahelyén elismerik és megbecsülik, sőt még elő is léptetik,
mégis azt érzi, hogy az élete megrekedt. Minden ugyanúgy történik
a családban, mint húsz éve, mintha megállt volna az idő. Az anya
pont ugyanúgy félti őt, pont ugyanúgy csomagolja a főtt ételt, mint
anno, amikor bekerült a középiskolai kollégiumba. A szülői házban
plüssállatokkal telerakott szobában kell töltenie a szerelmével az
éjszakát, ahol a szex is csak olyan, már ha van, mint a kollégiumban.
Talán egy ilyen családi helyzet segít abban, hogy rájöjjünk: a
szülőkkel való kapcsolódásban gyermekek maradtunk, és lehet,
hogy azt is ki tudjuk mondani önmagunknak, hogy az édesanyánk
egy aggodalmaskodó, kontrolláló, elváró, mérgező szülő, aki mindig
mindenről szeretne tudni, és emiatt nem lehet privát életünk.
Megmaradtunk kiskamasznak, aki kora gyermekkorában jól
megtanulta, hogy a szülei igényeit minden körülmények között ki
kell elégíteni.
Rájövünk, hogy a szárnyainkat lehasogatták. Lehetséges, hogy a
szexuális életünk is romokban hever, mert inkább maszturbálunk,
mint a kamaszok, mint hogy valódi szexuális kapcsolatot
létesítsünk. Ezt még magunknak is nehéz bevallani, mert szégyent
érzünk miatta. Eszünkbe jut, mit szólna anyánk, ha tudná. Máris
bűntudatot érzünk a saját gondolatunk miatt. Arról fantáziálunk,
hogy milyen jó lenne, ha a hatvanpluszos, de egyébként még fiatalos
anyánk képes lenne örülni az életnek. Csillogó szemmel barátkozni,
apuval színházba menni, az ingyenes nyugdíjas közlekedéssel
elutazni Debrecenbe, Pécsre, gyógyfürdőbe, múzeumba.
Arra vágyunk, hogy egy kicsit éljen még. Ne tengesse az életét,
hanem jól éljen, hiszen neki ez kijár, annyit dolgozott már. Igazán
megérdemli, hiszen már a lemez másik oldala forog. Minket meg
hagyjon közben felnőni. Mert felnőttként akarunk élni, felelősséget
akarunk vállalni a saját életünkért és nem az anyánk életéért. El
szeretnénk jutni oda, hogy családot alapítsunk, és majd mi is életet
adhassunk egy vagy több gyermeknek. Mindezt felnőtt minőségben
szeretnénk megélni, szárnyalva, bűntudat nélkül. Ehhez azonban a
szüleinknek meg kell értenie, hogy már nem lehetünk az életük
értelme, nekünk pedig el kell fogadnunk, hogy ha határokat húzunk,
az nem bűnös dolog, hanem önvédelem, és eszköz az önazonos
élethez.
Azok a szülők, akik túl szoros kapcsolatot szeretnének a már
felnőtt gyermekükkel, hajlamosak az érzelmi zsarolásra. Sokszor
ennek nem a fizikai gondoskodási igény a valós oka, hanem az az
érzelmi bizonytalanság, amit akkor élnek át, amikor a gyermekük
fizikailag is távol van. A parentifikált gyermek édesanyja sok
esetben hasonlóan bánik a saját anyjával is: gyakori, hogy
odaköltözteti a családi otthonba, így nap mint nap gondját viselheti,
kiszolgálhatja, aggódhat érte. Ilyenkor gyakori, hogy az egész
családi rendszer a segítségnyújtás köré szerveződik. Senki sem
foglalkozik a saját szükségleteivel, minden generáció az idősebb
generáció szükségleteit elégíti ki. Ez egy transzgenerációs
forgatókönyv. Mintha kimondatlanul azt üzennék: „A gyerek dolga,
hogy mindig rendelkezésre álljon a szüleinek, és bármi áron
kielégítse a szülei igényeit!”
A túl szorosan kötődő családokban jellemző, hogy az életközepi
válságból fakadó normatív krízist nem küzdik meg a szülők.
Eszembe jut egy fiatal női kliensem, Kata, aki azért érkezett
hozzám, mert nagyon szenvedett attól, hogy az anyukája ötvenkét
évesen csak a sarki közértig megy le a kutyával, és ezután egész nap
sorozatokat néz. Nem volt barátnője, de még egy férfi sem volt a
láthatáron, hosszú évek óta magányosan élt, elhanyagolta magát.
Kata elkeseredetten és tehetetlenül nézte, ahogy az édesanyja kivonul
az életből. Eszköztelennek érezte magát, hiszen hiába kérte és
javasolta, az anya nem változtatott az életén. Elkeseredetten próbált
hatni az édesanyjára, de hiába hívta el színházba vagy moziba, az
anyukája nem fogadta el a meghívást.
Emlékszem, milyen reménytelenül sírt ez a fiatal nő az első
terápiás ülésen, mert a gyönyörű anyukájából néhány év alatt egy
öregasszony lett, pedig Katának minden vágya az volt, hogy az
anyukáját boldognak lássa. A terápián azt tanultuk meg, hogy ez
nem az ő felelőssége, nem áldozhatja arra az életét, hogy az
édesanyja kiüresedett életét megtöltse tartalommal. Hiszen
 mindenkinek joga van ahhoz, hogy úgy éljen, ahogy akar, még akkor
is, ha ez egy destruktív folyamat, és nem előre mutató élet.
Különleges életszakasz, amikor a szülők középkorúak lesznek, a
gyerekeik pedig fiatal felnőttek: a szülők mindennapjai kiüresednek,
a saját munkájukat, amelyet évtizedek óta végeznek, unják, mert
nagy valószínűséggel már nem tartogat kihívást számukra.
Valószínű, hogy erre az időre már a szülők saját párkapcsolata is
ellaposodott, leginkább a megszokás uralja a hétköznapokat. Ez az
életszakasz minden ember számára tartogat kihívást. Fontos, hogy
minden szerepünkben, tehát magánemberként, munkavállalóként,
társként és szülőként is megtörténjen a megújulás, és az életközép
tájékán a szülők megtöltsék az életüket olyan tevékenységekkel, új
kihívásokkal, amelyek új tartalmat adhatnak nekik.
Ha sikerül a minden életterületre kiterjedő megújulás, akkor nem
jelenik meg az életükben az üresség és a feleslegesség érzése, így
nem a gyermekeiktől várják majd, hogy megtöltsék az életüket. Ha
ez nem történik meg, akkor olyan felelősségvállalást helyeznek a
már felnőtt gyerek vállára, amiben a gyermek szenvedni fog a
bűntudattól, és hálátlannak érzi majd magát akkor, ha a saját életét
éli. Mivel a már felnőtt gyermek nagyon szeretné elkerülni a
bűntudat érzését, sokszor azt a megoldást választja, hogy lemond a
saját szükségleteiről, és a szülei igényei szerint él. Ez a működésmód
akár generációkon keresztül is megjelenhet, és óriási hatással lehet a
felnőtt gyermek párkapcsolatára is.

A biztonságosan kötődő ember

Amikor egy biztonságosan kötődő emberrel találkozunk, akkor
azt érezzük, hogy rendelkezik érzelmi megtartóerővel, empátiával,
érdeklődő és kíváncsi a személyünket illetően. Egyszerűen csak jó
érzése van az embernek, mosolyog a lelke, ha vele van. A
biztonságosan kötődő ember kérdései mögött valódi kíváncsiság
rejlik, és nem mímeli a jelenlétét. Teljes lényével figyel, és érezzük a
megtartóerejét. Képes kifejezni az érzelmeit, és akár a problémáját is
minden nehézség nélkül meg tudja fogalmazni annak reményében,
hogy a másik is konstruktívan áll a megoldáshoz. Ez azt jelenti, hogy
bizalommal telve él a világban. Valószínű, hogy esetében nem
találkozunk vulkánkitörés-szerű reakcióval, mert nem indulatos,
hiszen képes szabályozni az érzelmeit, és érthetően, tisztán
kommunikálja a saját szükségleteit is. Így nem kényszerülünk rá,
hogy ki kelljen találni, mit is akart mondani.
Nemcsak az érzelmeit, de a viselkedését is képes szabályozni.
Pontosan meg tudja fogalmazni a saját szükségleteit, és ebből
fakadóan az érzelmi kapcsolódásban létrejövő kötődése sem merev,
hanem rugalmas. A kapcsolódás pont olyan, mintha egy expander
lenne: megvannak a stabil rugók, ami miatt van lehetőségünk arra,
hogy igény szerint szabályozzuk a közelség-távolság mértékét,
hiszen a kapcsolat, mint egy állandóan változó folyamat, pont ezt
igényli.
A biztonságosan kötődő olyan életre szóló útravalót kapott a
szüleitől, amihez mindig hozzá lehet nyúlni, pont úgy, mint egy
rendelkezésre álló svédasztal esetén. Ez hatalmas biztonságot jelent
a biztonságosan kötődő embernek, hiszen számára nincsenek
félelmetes helyzetek, mert minden készsége megvan ahhoz, hogy
kézben tartsa az életét. Számára nem megerőltető a nyílt
kommunikáció, ami nagyon megkönnyíti a vele való kapcsolódást.
Mivel vannak énhatárai, és tudja is képviselni azokat, ezért a vele
való kapcsolódás játszmáktól mentes, hiszen az önreflexiójának
köszönhetően pontosan tisztában van a saját igényeivel, és meg is
tudja fogalmazni azokat.
Képes az elköteleződésre és pozitív az önképe, ami sokszor a vele
kapcsolatban álló embernek is bearanyozza az életét. Törekszik arra,
hogy az életében a család és a munka is egyensúlyba kerüljön, és az
is fontos számára, hogy ne hanyagolja el önmagát és a fontos
kapcsolatait sem. Ha egy szóval kellene jellemeznem a
biztonságosan kötődő embert, akkor azt mondanám, hogy
„balance”, egyensúly, amit beragyog a nap.
Ha mégis adódnak kudarcok az életében, az önmagába vetett hit
segít neki abban, hogy helyén tudja kezelni a negatív történéseket is.
Általában életigenlő, és az élet szeretete mellett elbírja a
nehézségeket is, mert konstruktívan áll a problémák megoldásához.
Kíváncsi önmagára, így, ha bármilyen trauma éri, nem mást
hibáztat, hanem önvizsgálatot tart, és képes a belső érzéseit is
felszínre hozni. Fejlődni akar, és fontos számára, hogy megértse, mit
rontott el. Nem hibáztatja a másik embert, mert képes a hibáiért
felelősséget vállalni, hiszen ez számára a fejlődés kulcsa. Felvállalja
önmagát, és a hibák esetén sem szégyenkezik, mert ezt az élet
természetes velejárójának tekinti.
Láthatóak és érzékelhetőek a határai, éppen ezért megvan az erős
önvédelmi rendszere. Ha egy interakcióban határsértés történik,
egyértelműen jelzi az igényeit, és nem játszmázik. A másik fél
számára ez biztonságot ad, hiszen pontosan érezhető, hogy nincs
félrebeszélés. Ez azt üzeni a partnernek, hogy „Én is felnőtt vagyok, és
téged is annak kezellek.”
Segítőkész, de nem veszi le a másik válláról a felelősséget, csakis
szükséglet szerint nyújt támogatást, az üldözői, a megmentői és az
áldozati játszma is távol áll tőle, ő csakis a felnőtt-felnőtt
kapcsolódást preferálja. Tudatos döntéseket hoz, és nemcsak
belecsúszik egy konfliktusba, hanem képes a véleményét is úgy
közvetíteni, hogy a másik ember számára az ne legyen bántó. Fontos
számára, hogy a kapcsolataiban érzelmi közelséget éljen át, de nem
akaszkodik senki nyakába, mert képes a távolságot és a másik ember
igényét is figyelembe venni. Nem jellemző, hogy függő
kapcsolatokat alakítson ki, mellette egy nem biztonságos kötődő
leginkább gyógyul és fejlődik.
A gyermek számára óriási kincs, amikor egy családban legalább
az egyik szülőnél jelen van a biztonságos kötődés. Mert ha például
az anya szorongó-ambivalens kötődő, de az édesapa biztonságos
kötődő, akkor ez gyógyítóan hat mind a szorongó-ambivalens anya,
mind a gyermek számára. A biztonságosan kötődő családokban a
gyerekek biztonságban élnek, hiszen a fizikai és az érzelmi
szükségleteik is ki vannak elégítve. A családi működésben is jól
érzékelhető határok vannak, sőt megjelenik a gyermekek korának
megfelelő szabályrendszer is, ami szintén biztonságot ad, hiszen a
gyerekek számára egyértelműek az elvárások és a feladatok. A
gyerekek koruknak megfelelő feladatot kapnak, így lehetőségük van
átélni a sikerélményt, és megtanulni a felelősségvállalást. A szülők
lekövetik a gyerekek fejlődését, így a kapcsolat minősége terén is
alkalmazkodnak a gyermek korához. Ebből fakad, hogy a
gyerekeknek nem kell felnőtt szerepet betölteni a családban. A
család működését kölcsönösség és együttműködés jellemzi, amiben
a gyerekek is megtanulnak tisztán és egyértelműen kommunikálni.
Amikor a családi élet helyszínét is megfigyeljük, nagyon érdekes
megállapításokra jutunk. Egy biztonságosan kötődő személy otthona
például általában rendben van. Nem kínos vagy kényszeres rendre
gondolok, hanem élhető tisztaságra és rendezettségre. Mert ez is
határkérdés, hiszen időt és energiát kell felszabadítani ahhoz, hogy
fizikailag is rend legyen, és ez fontos szükségletként megjelenik a
család működésében.
Jellemző, hogy a család mint rendszer nem érzi deviánsnak azt a
családtagot, aki el akar különülni. Általában a lakás is úgy van
kialakítva, hogy legyen tér a családi együttlétekre, de arra is legyen
lehetőség, hogy a családtagok igény szerint visszahúzódjanak. A
biztonságosan működő családok nem büntetik az autonómiát, nem
akarnak állandóan egy térben lenni, hiszen a közelség-távolság
változását tudják kezelni, és tiszteletben tartják a másik
szükségleteit. A családi életet nem lengi át a folytonos aggódás, mert
a légkör bizalommal teli, és jelen van az életigenlés, valamint az
emberekbe vetett bizalom, az optimista látásmód.
Ezekben a családokban rend van, az egymáshoz való viszonyulás
egyértelműséggel és tisztelettel átitatott, amiben minden családtag
tiszteli a másikat. Mivel a szülők rendelkeznek érzelmi és fizikai
megtartóerővel, a gyermekek nyíltan kommunikálnak és jól érzik
magukat a bőrükben. A biztonságos családokban a közelség-
távolság mértéke a gyermek igényeihez alkalmazkodik, és leköveti a
gyermek életkorát. A biztonságosan kötődő szülők képesek
alkalmazkodni a gyermek életkorához, hiszen örömmel tölti el őket,
hogy a gyermekük lassan egy autonóm felnőtt lesz, aki képessé válik
az önálló életre. Ők nem akarják visszatartani a felnövőfélben lévő
gyerekeiket. A saját szükségleteikkel is foglalkoznak, hiszen
fontosnak érzik azt, hogy tartalmas életet éljenek. Éppen ezért nem
élik meg krízisként, hogy a gyermek függetlenedése miatt kiüresedik
a családi fészek. Sőt, nagyon büszkék arra, hogy a gyermekeik önálló
felnőtt életet élnek.
Ha például a legnehezebb időszakban, a kamaszkorban a
gyermek a megbeszélt éjfél helyett reggel hat órakor érkezik haza
részegen, akkor a szülő nem megsértődik, hanem érzelmi
megtartóerővel rendelkező felnőttként viszonyul a helyzethez.
Elmondja a gyereknek, hogy kölcsönösen állapodtak meg abban,
hogy mikor kell hazajönnie, de ezt a gyerek megszegte. Egyébként
kamaszként pontosan ez a dolga, hiszen ő éppen abban az
életszakaszban van, amikor küzdelmek árán ki kell alakítania a saját
identitását, hogy önazonos felnőtt váljék belőle, és ehhez különböző
szerepeket is ki kell próbálnia. Ez lázadással és a határok átlépésével
jár, ami miatt nagyon bátornak érzi magát a kamasz. Az érzelmileg
érett és megtartóerővel rendelkező szülő nem bünteti a gyereket
érzelemmegvonással, nem zsarolja őt azzal, hogy „Bezzeg anyád
majdnem kórházba került, annyira idegeskedett éjszaka, és te még a
telefont sem vetted fel, fiam!”
Ez akkor lehetséges, ha a szülő elég erős ahhoz, hogy érzelmileg
megtartsa a gyermekét, és ne önmagát sajnálja. Az érzelmi
megtartóerő azt jelenti, hogy tiszta, világos határokat építünk fel, és
érzelmileg arra is képesek vagyunk, hogy legyen következménye, ha
a gyerek megszegte a megállapodást. Például az elkövetkezendő
három hónapban nem mehet a fiú bulizni. Ennek az a nagy előnye,
hogy a gyerek roppant bátornak és felnőttnek érzi magát. A büntetés
révén egyértelművé válik számára, hogy a büntetés letöltése után
tiszta lappal indul az élet, tehát a konfliktusnak nincs tartós, a
kapcsolatra is kiható következménye. Ettől biztonságos a kapcsolat,
és nem marad bűntudat a határsértés után, hiszen a szülők nem
vonják meg a szeretetet. Egy érzelmileg zsaroló, éretlen szülő esetén
egy ilyen helyzetben sajnos a gyerekben állandósul a bűntudat,
amitől soha nem tud megszabadulni. Érdemes ilyenkor azt is
tisztázni, hogy ha még egyszer előfordul, akkor mi lesz a
következménye a legközelebbi határszegéseknek. Ezek a gyerek
számára tiszta és világos határok, ami miatt abszolút biztonságban
érezheti magát, és büszke lehet arra, hogy a szülei komolyan veszik
őt is és a megállapodást is.
 3. fejezet
A SZORONGÓ-AMBIVALENS
KÖTŐDÉSŰ EMBEREK
Néhány hete a három és fél éves unokámmal, Milánnal
bábszínházban jártunk. Egy, a számára kedves kisvakondos
meseelőadást néztünk meg, amiben bábok is szerepeltek, de a
különböző szerepeket játszó felnőttek néha kijöttek a paraván elé.
Milán nagyon jó verbalitású kisfiú, aki magas érzelmi
intelligenciával rendelkezik, és gyakran megfogalmazza az érzéseit.
Emlékszem, amikor először hallottam tőle, hogy „Mami, olyan
elkeseredett vagyok!”, mennyire meglepődtem. Sok érzést be tud
azonosítani, és használja is az érzésekre utaló kifejezéseket. A
Kisvakond az egyik kedvenc meséje, ezért fokozott érdeklődéssel
figyelt.
Ebben az előadásban volt egy olyan jelenet, ahol a béka is
felbukkant mint szereplő. A kisvakond és a süni elindultak világot
látni, majd kikötöttek Párizsban. Ekkor egy szakácsnak öltözött
felnőtt bábszínész kijött a paraván elé, kezében egy serpenyővel, és
hangosan keresni kezdte a békát. Elmondta, hogy ő most
békacombot süt majd, mert az milyen finom. A nézőtéren az
egyébként hangos gyerekek elcsendesültek a feszült figyelemtől:
vajon megtalálja-e a szakács a mögötte bujkáló békát?
Ekkor Milán hangos zokogásban tört ki. A negyedik sorban
ültünk, meglehetősen közel a színpadhoz, Milán pedig zokogva,
könnyes szemmel mondta a szakácsnak, hogy ő nem szeretné, ha
megenné a békát, mert nem szabad fájdalmat okozni. Ő, Milán
nagyon szereti a békát, mert a barátja, és nem engedi, hogy a
szakács bántsa.
A szakács nagyon meglepődött, a nézőtéren pedig feszült csend
honolt, az előttünk ülő emberek hátrafordultak, mindenki Milánra
figyelt. A bábszínész sajnos rosszul reagált a helyzetre, mert azzal
próbálta nyugtatni Milánt, hogy nem is ő eszi meg, hanem a francia
 emberek, akik szeretik a békacombot, ő csak megsüti. Milán még
jobban sírt, és próbálta meggyőzni a szakácsot, hogy nem szabad
ilyet tenni, mert a békának az nagyon fáj, és hogy a béka szeretetre
méltó állat, és ő sem bántja az embert.
Ölembe vettem Milánt, vigasztaltam, nyugtatgattam. Az egész
nézőtér minket figyelt, és nem volt közöttük még egy olyan gyerek, aki
ennyire átérezte volna a történet tragikumát. Büszke voltam Milánra,
amiért ennyire empatikus kisfiú, és amiért ilyen magas az érzelmi
intelligenciája. Ez azt jelenti, hogy nagyon sok tükörneuronnal
rendelkezik, ami a kora gyermekkori anyai tükrözés következtében
termelődik.
Egy gyerek úgy tanulja meg megérteni és megnevezni a saját
érzéseit, ha a szülei kisgyermek korában empatikusan viselkednek
vele. Minél érzékenyebben reagálnak a szülők a gyerek saját
érzéseire, a gyerekben annál jobban kialakul az a képesség, hogy ő is
megértse a másik ember érzéseit. Az ún. tükörneuronok, amelyek az
empátiáért felelősek, a legintenzívebben a kötődés időszakában
alakulnak ki. Minél több tükörneuron termelődik az agyban, annál
nagyobb lesz a gyerek képessége arra, hogy átérezze a másik ember
érzéseit. Azért voltam nagyon büszke Milánra, mert a reakciójából
az derült ki, hogy nagyon empatikus kis lény.
A tükörneuron elnevezés arra utal, ahogy az ember a neuronok
által visszatükrözi a másik emberben lejátszódó érzelmi folyamatot.
Ha megfigyelünk egy anya-gyerek interakciót, akkor láthatjuk, hogy
az empatikus anya arckifejezése pontosan leképezi a gyermek
érzelmi állapotát. Ha a gyermek jókedvű, és mosolyog, akkor az
anya is mosolyog rá. Ha a kicsi hasa fáj, akkor az anya rémült
tekintettel vizsgálja a baba arcát. Ha a gyermek félelmet él át, akkor
az anya is félelmet sugárzó arccal tekint rá. Ezt nevezzük
tükrözésnek, és a gyerek a tükrözés által lesz képes arra, hogy a saját
érzéseihez is kapcsolódjon.
Minél érzékenyebben reagál és minél pontosabban tükrözi vissza
az anya a gyermeke lelkiállapotát, minél relevánsabban reagál a
gyermek igényeire, annál több tükörsejt képződik az
idegrendszerben. Minél több tükörsejt termelődik, a gyermek annál
intenzívebben fog tudni együttérezni másokkal. Ha az anya szóban
is megfogalmazza azt az érzést, amit a gyermekén lát, akkor a kicsi
az érzés nevét is megtanulja, és ami még lényegesebb: be tudja
azonosítani a megélt érzést és néven is tudja nevezni. Ez a folyamat
nagyon bonyolult és sok tanulást igényel.
A parentifikált gyerekek életében azonban akár már
kisgyermekkorban is megfordulhatnak a szerepek, így már
babakorban rákényszerülhetnek arra, hogy a saját érzelmeik
megélése helyett a labilis és érzelmi hullámvasúton utazó anya
éppen aktuális érzelmi állapotát képezzék le. A gyermek dolgozik
azért, hogy az anya érzelmi állapotát feltérképezze, és ki tudja
elégíteni a számára legfontosabb személy érzelmi szükségleteit.

Az „érett” és az „infantilizált” szorongó-ambivalens

Amikor a bizonytalan kötődő szülő mellett van egy
biztonságosan kötődő szülő, akkor nagyon jó esély van arra, hogy a
családban a biztonságosan kötődő fél mellett a partnere is gyógyul.
A biztonságos kötődő fél mind a gyerekekre, mind a társára
pozitívan hat, tehát ilyenkor egy sokkal élhetőbb családi kultúra
alakul ki, mint amikor két szorongó kötődő alakít ki egy kapcsolatot.
 Témánk szempontjából a szorongó-ambivalens kötődés és a
szorongó-elkerülő kötődés a leglényegesebb, mert a parentifikált
felnőttek szorongó-ambivalens kötődőek, és gyakran választanak
olyan szorongó-elkerülő társat, akivel kapcsolatban azt gondolják,
hogy az odaadó szeretetükkel megmenthetik majd. Mindkét fél pont
azt szeretné újrajátszani a kapcsolatában, amit az eredeti családjában
megtanult: a szorongó-ambivalens módon kötődő parentifikált az a
fél, aki mindent megold még akkor is, ha az határátlépéssel jár. Ez
pedig jól jön az elkerülő kötődőnek, hiszen ő szereti, ha megmentik
őt. A parentifikált pont úgy működik, mint az újfundlandi kutya,
aki, ha embert lát a vízben, akkor kimenti. Igen ám, de nemcsak a
fuldoklót, hanem a fürdőzőt is kihúzza a vízből. A szorongó-
elkerülő pedig olyan, mintha mindig fuldokolna, és sok esetben arra
vár, hogy megmentsék őt.
A szorongó-ambivalens kötődés ismertetésénél általánosságban
írok a személyiség jellemzőiről, majd a családi mintázatoknál térek
ki arra, hogyan is lehetséges az, hogy bár a kötődés azonos, mégis
egészen eltérő személyiségű testvérek nevelkednek a családban.
Vannak, akik talpraesettek és nagyon jó problémamegoldók lesznek
felnőttkorukra (ők a parentifikáltak, róluk szól ez a könyv), annak
ellenére, hogy szorongó-ambivalens kötődésűek, és vannak, akik
sodródóak és tehetetlenek a saját életükben, és nagyon komoly
határproblémákkal küzdenek az élet minden területén. Ők nagyon
gyakran nem költöznek el otthonról, mert egyáltalán nem válnak le
az anyjukról. Mindezt az határozza meg, hogy a szorongó-
ambivalens édesanya mit vár el a gyermekétől, mit üzen neki.
 Ha az édesanya a gyermeknek olyan üzenetet küld, hogy „Ne
távolodj el tőlem, és ne nőj fel, mert nem akarok egyedül maradni!”,
akkor tudattalanul olyan elvárást támaszt a gyermekével
kapcsolatban, ami nem segíti a gyerek érzelmi fejlődését. Így a
gyerekre hárul az a feladat, hogy megadja az anyának azokat az
érzelmeket, amiket az a társától nem kap meg. Ez a feladat
olyannyira lefoglalja az anyával szimbiózisban élő gyereket, hogy
nem fejlődik ki benne a felelősségvállalás képessége, és ebből
kifolyólag a határhúzás képessége sem. Hiszen a szimbiózisban az a
törvény, hogy ketten egyek vagyunk, nincs meg az a határ, ahol
elválik a két ember, így a felelősségvállalási körök sem különülnek
el.
Azzal, hogy az anya „infantilizálja” a gyermekét, konzerválja a
családban azt a korszakot, amikor a gyermek még egészen kicsi volt.
Az idő megáll, és érezhető, hogy a családi rendszer működése, a
rituálék, a szokásrendszer nem követi le a gyermek életkorát.
Nagyon gyakori, hogy az anya együtt alszik az akár már húszéves
gyermekével, mintha az csak néhány éves lenne, a húszéves gyerek
szobája még mindig tele van plüssállatokkal, az anyuka gügyögve
beszél hozzá, és kiszedi neki a levest a tányérba. Pont úgy, mint
kisgyermek korában. Az anya tudattalanul azt szeretné elérni, hogy
kimerevítve megmaradjon az a korszak, amikor még a gyermek rá
volt utalva és tőle függött. Ez a folyamat gyakorlatilag egyfajta
gyermekbántalmazás, hiszen a gyerek érzelmi fejlődése megakad és
infantilizálódik az anyai kapcsolatban azért, hogy anya biztonságban
érezze magát.
 A szimbiózisban benne ragadt gyerekek az élet legtöbb területén
határproblémával küzdenek, mert nem fejeződik be az érzelmi érés,
és a felelősségvállalás képessége is csorbul. Sokszor sodródnak az
életben, nem tudnak bánni a pénzzel, nem képesek betartani a
határidőket. Jellemző rájuk, hogy az otthonuk rumlis, a körülöttük
lévő fizikai térben is káosz uralkodik. Szívesen mondják magukról,
hogy nem emlékeznek semmire, ezzel is elodázzák a
felelősségvállalást. Vannak olyan éretlen személyiségek, akik mindig
elviccelik a komoly témát. Ez segít nekik abban, hogy eltereljék a
figyelmet a mulasztásukról vagy az ő felelősségükről, és nagyon jó
eszköz arra, hogy az élet lényeges kérdéseiben se kérjék őket
számon. Hallottam már olyan történetet, hogy az apuka elfelejtett a
gyerekéért menni az óvodába, és az egészből egy jópofa viccet
csinált, nem érzett semmi megbánást, így nem kellett felelősséget
vállalnia.
A szorongó-ambivalens felnőtt úgy él a világban, hogy a
szorongás az élet minden pillanatát áthatja. Csak akkor érzi
biztonságban magát, ha érzelmileg közel tud kerülni a másik
emberhez. Nagyon fél attól, hogy nem eléggé szerethető, így tart
attól, hogy az érzelmi kapcsolataiban lecserélhető, vagy hogy
elhagyják. Eszembe jut egy régi kliensem, aki olyan szoros
szimbiózisban élt a férjével, hogy oda még egy gyerek sem férhetett
be. Amikor a férfi autóval vidékre utazott, az asszony otthon ült a
fotelben és egyfolytában sírt. Amikor hozzám érkezett,
megkérdeztem, meg tudná-e fogalmazni, hogy miért sírt, amikor a
férje elment és a munkáját végezte. Elmondta, hogy mindig arra
gondolt és attól rettegett, hogy mikor lesz a férjének valami baja,
hiszen ő nem tud a férje nélkül élni. És rettegett attól is, hogy mi
lesz, ha a férje majd rájön, hogy mégis akar gyereket, ő pedig már az
életkorából fakadóan nem tud neki szülni. A kliensem
kiszolgáltatottnak érezte magát, hiszen a pénzt is a férje kereste.
Kiderült, hogy nincsenek barátai, és a családja is külföldön élt. Ez a
negyvenpluszos hölgy pont úgy rettegett, pont olyan tehetetlennek
érezte magát, mint egy elhagyatott kisgyerek. Éppen ezért megkérte
a férjét, hogy húsz kilométerenként álljon meg az autóval, és hívja őt
föl, hogy még él. Ez nyugtatta meg, a férfi pedig megtette, de
nagyon terhes volt a számára ez a túlzott aggódás.
A szorongó-ambivalens emberek óriási hullámvasúton utaznak,
mintha egy vonat száguldana velük hegyeken és völgyeken át,
hiszen az érzelmi megélésük rendkívül széles skálán mozog. Sokszor
nagyon szélsőséges érzelmeket élnek át, így gyakran az előbb még
boldog ember a partner szeme láttára változik át elkeseredett és
magára hagyott kisgyermekké, aki képtelen az
érzelemszabályozásra. Mivel nagyon impulzív emberek, akik óriási
emóciókkal reagálnak az élet minden helyzetére, ráadásul az élet
minden területét, még a racionális dolgokat is érzelmi oldalról
közelítik meg. A munka területén is jellemző, hogy érzelmileg
közelítik meg a feladatokat, éppen ezért gyakran diffúz (átjárható)
határokkal rendelkező vezetők, akik nem tudnak következetes és
egyértelmű kereteket tartani. Előfordul, hogy főnökként is inkább
barátokká válnak, mert nem tudják megtartani azt az érzelmi
távolságot, ami egy munkakapcsolatnál elvárható lenne. Vezetőként,
ha a kolléga nem halad kellőképpen, hajlamosak átvenni a beosztott
feladatát, és játszva megoldják azt, hiszen nekik könnyen megy, és
ezzel is gyorsítják a folyamatokat. Azok a szorongó-ambivalens
emberek, akiket a szülők infantilizáltak, általában nem vállalnak
vezetői feladatokat, vagy ha mégis, akkor nagyon szenvednek a
helyzetben, és nem is sikeres vezetők. A vezetésük alatt álló emberek
azt érzik, hogy káosz uralkodik körülöttük, és nincsenek jól
definiálható határok.
Az „érett” és az „infantilizált” szorongó-ambivalens emberekre is
jellemző, hogy a baráti és a párkapcsolataikban különösen nagy a
közelségigényük. Előfordul, hogy túl közel szeretnének kerülni a
másikhoz, és a másik ember ezt a közelséget már fullasztó
szimbiózisnak érzi, ami ijesztő és gyakran élhetetlen számára.
Mindkét típusra jellemző, hogy nem tudják tartani a határokat: az
„érett” parentifikált a túlzott felelősségvállalással hágja át őket, míg
az érzelmileg éretlenebb, „infantilizált” szorongó-ambivalens fél a
gyermeki közelségkereséssel.
Azt a szorongó-ambivalens embert, akit a szülők visszatartottak,
infantilizáltak, akár távolról is megismerhetjük: gyakran túlzott az
érintés igénye, és fizikailag is közel húzódik az emberekhez.
Bizalmaskodó, és nem tartja be a határokat a kommunikációban sem.
Sokszor válik követhetetlenné és kaotikussá a gondolatmenete, a
mondatai szerteágazóak, a szavakból virágfüzérekhez hasonló
szófüzéreket alkot. Gyakran lehet az az érzése a partnernek, hogy
nem lehet kivárni, mit is akar mondani a másik, mert óriási türelmet
igénylő módon, hosszan beszél, és nem követhető, hová is akar
kilyukadni. Rengeteg töltelékszót használ, ami terjengőssé teszi a
beszédét, és ugyanazt többféleképpen is próbálja megfogalmazni.
Gyakran vágyik arra a szeretetkapcsolataiban, hogy szavak nélkül is
megértsék őt, és kitalálják a gondolatait, mert ez jelenti számára a
szeretetet. Hiszen ez pont olyan, mintha eggyé válna, egy lenne a
másikkal! Ezért elvárja partnerétől a gondolatolvasást, aminek
további előnye, hogy mentesíti őt a felelősségvállalás alól. Ez a
kommunikációs forma azonban nagyon sok félreértéshez, és ebből
kifolyólag csalódáshoz vezet. Hiszen nagyon rossz hatásfokkal
tudjuk kitalálni, hogy mit is szeretne a másik, akármennyire szoros
érzelmi kapcsolatban élünk is vele. Vannak olyan szorongó-
ambivalens klienseim, akik azt fogalmazzák meg elvárásként a
társuk felé, hogy az a szeretet, ha a másik pontosan tudja, neki mire
van szüksége, mert ha szeret, akkor kitalálja.
Az „érett” szorongó-ambivalens parentifikált ezzel szemben
egészen máshogy működik. Bőbeszédű ugyan, de nagyon érthetően
kommunikál. Nincsenek töltelékszavak, inkább nagyon részletesen
szeretné átadni a másik fél számára az információkat azért, hogy a
partnere a legpontosabban értse őt. Ez a motiváció egészen ellentétes
az éretlen szorongó-ambivalens ember kommunikációjával. Míg az
„érett” parentifikált fókusza a másik ember megsegítése a
kommunikációban is, addig a terjengős beszéd leginkább egy
énközpontú, gyermeki szükséglet kielégítése. Az „érett”
parentifikált a párkapcsolatában is mindent elkövet azért, hogy a
problémákat elmagyarázza a párjának – egyszer, tízszer,
százféleképpen, hogy megértesse, mi a problémája. A saját
kapcsolatfüggősége miatt ugyanis nem szeretne szembesülni azzal,
hogy a másik fél nem teszi bele a kapcsolatba mindazt, amire
szükség lenne.
 Társként mind az „érett”, mind az „infantilizált” szorongó-
ambivalens kötődő nagyon odaadó, de a hirtelen hangulatváltások
miatt szélsőségesség jellemzi az érzelmi reakcióikat. A „te vagy a
mindenem” és a „gyűlöllek” érzés széles skáláján mozognak.
Túlságosan odaadó partnerek, de szélsőséges fájdalommal tölti el
őket, amikor a társ meg szeretné élni a saját autonómiáját. Ezért
gyakran túlzott féltékenységgel átitatott a velük való párkapcsolat,
ami egy idő után a nem szorongó-ambivalens kötődő fél számára
nagyon megterhelő.

Az infantilizált szorongó-ambivalensek anyaként

Anyaként a szimbiotikus, éretlen szorongó-ambivalensek túl
szorosan kötődnek a gyermekükhöz, és igénylik a vele való testi
kapcsolatot. Szülőként ugyanakkor nem képesek lekövetni
gyermekük szükségleteit, és hektikusan, kiszámíthatatlanul
reagálnak a gyermek jelzéseire, mivel a saját érzelmeik uralják a
gondolkozásukat.
Sokszor annyira igénylik a másik ember közelségét, hogy azt egy
idegen tolakodónak érezheti. A kommunikációjukból is érezni, hogy
az infantilizált szorongók nem látják a másik ember határait, például
leszedik a hajszálat a ruhájáról, ha ismeretlenül beszédbe
elegyedünk velük, esetleg rögtön tegeződnek, és néhány perc
ismeretség után már a magánéleti problémájukat osztják meg
velünk. Ami számukra természetes közelség, az egy biztonságosan
kötődő számára már túl sok. Amikor időpontkérő levelet írnak,
nagyon gyakran túl hosszúra sikerül a levél, mert elmesélik az egész
élettörténetüket. Gyakori, hogy a terápiás kapcsolatban is nagyon
lelkesek, majd egyszer csak, egyik pillanatról a másikra, le akarják
zárni a terápiát. Általában akkor, amikor már komoly energiát
igényel a terápiás munka. Ugyanakkor abban a pillanatban, amikor
ismét nehéz érzésekkel telik meg az életük, azonnal újra igénylik a
foglalkozást.
Működésük érzelemvezérelt és hektikus. Sodródnak, és
legtöbbször az a problémájuk, hogy nem látják az életük irányát,
nem tudnak elköteleződni sem a munka, sem a magánélet terén.
Gondolkodásuk és érzelemviláguk is határok nélküli, ezért nagyon
szeretnek ábrándozni, vágyakozni, de a megvalósítás gyakran késik.
Nem igazán jellemző rájuk a kiemelkedő szakmai siker, mert nincs
kitartásuk ahhoz, hogy a felbukkanó akadályokkal megküzdjenek.
Kudarckerülő személyiségük, a változástól való félelmük erősen
visszafogja őket abban, hogy kiteljesedjenek. A működésük inkább
félelemvezérelt, és minden igyekezetükkel azon vannak, hogy
elkerüljék a veszélyt rejtő helyzeteket.
Az infantilizált szorongó-ambivalens szülő sokszor megérinti a
gyermekét, ami első pillantásra nagyon jó szülői magatartásnak
tűnik, de sajnos ez a magas intimitásigény gyakran túl sok a
gyermek számára, hiszen gyakori, hogy a szülő nem képes tolerálni,
ha a gyermek éppen az autonómiáját, a távolodást vagy az
egyedüllétet preferálná. A szorongó-ambivalens anyukák annyira
hatása alatt vannak a saját érzelmeiknek, hogy ugyanazokban a
szituációkban egészen különböző válaszokat adnak a gyereküknek.
A gyerek vagy azt tanulja meg, hogy az édesanya nem elégíti ki az
igényeiket, vagy éppen ellenkezőleg: túlzásba esik, ami egyfajta
infantilis bánásmódot jelent a szülő részéről. Szeretnek a
gyerekekkel játszani, könnyen megtalálják a gyerekekkel a hangot,
és az egész kicsi gyermekek szintjén is jól érzik magukat.
A határproblémás, szimbiózisban élő emberek gyakran
túlsúlyosak, mert az anyával való túl szoros érzelmi kapcsolódás
miatt az evés jelenti számukra az autonómiát. Gyakori, hogy
függőségek is megjelennek az életükben, így lesz tudattalanul is
túlélhető a túl szoros anyai közelség. Gyakran pánikrohamoktól
szenvednek, ez is mindig túl szoros kapcsolódásra utal. Mivel az
infantilizáló kapcsolatot létrehozó anyák számára a főzés és az etetés
jelenti a szeretetet, a gyerekeik már kicsi koruktól fogva másként
viszonyulnak az ételhez, mint egy biztonságos kötődésű gyerek.
Mivel a túl szoros szimbiózis széttörik, ha bárki meghúzza a saját
határait, érzelmi zsarolás, passzív-agresszív kommunikáció és
játszmák jellemzik a mindennapokat. A szimbiózisban növekedő
fiatal felnőtt érzelmileg nem elég érett arra, hogy ellentmondjon a
szülőknek, és nem képes meghúzni a határait, mert fél a bűntudattól.
Ilyenkor a bennük megszülető érzések is ambivalensek, hiszen
megvan a biztonságot adó szülői közelség, ugyanakkor vágynának
az autonómiára, amit azonban az érzelmi éretlenség miatt nem
tudnak kivívni. Így benn ragadnak az anyával való kapcsolatban, és
csak fantáziálnak arról, hogy milyen jó lenne külön élni a szülőktől,
elköltözni azonban már nem mernek.

Amikor a szorongó-ambivalens anya

infantilizálja a gyerekét
Volt egy kliensem, a harmincegy éves Géza, akinek még
egyáltalán nem volt tapasztalata lányokkal. Az ő példája jól mutatja
azt a jelenséget, amikor a szülők infantilizálják a gyermeküket.
Szülőként felelősek vagyunk azért, hogy gyermekeinket ne
akadályozzuk a fejlődésükben. Segítenünk kell, hogy
megtapasztalják a világot, kipróbálják a határaikat, megvívják a
harcaikat annak érdekében, hogy a kamaszkor után célokkal is
rendelkezzenek, képesek legyenek válaszolni önmaguknak arra a
kérdésre, hogy „Ki is vagyok én, és hová tartok a saját életemben?”
Azok a fiatalok, akik nem küzdik meg a leválást, kerülik mindazokat
az élethelyzeteket – mint például a házasság, a családalapítás és az
otthonteremtés –, amelyek a felnőtt élet velejárói. Magányos és
kényelmes életük legtöbbször egy elakadás következménye, ami
félelemből, kényelemből, esetleg valamilyen személyiségfejlődési
zavarból, valamint az anyától megtanult kötődési minta miatt alakul
ki, így nem képesek a felnőtt énállapot elérésére.
Napjainkban egyre több éretlen fiatal marad a mamahotelben, az
eredeti családdal egy fedél alatt, hiszen ez nagyon idilli és
kényelmes élet számukra. Nem kell háztartást vezetni, nem kell
főzni és takarítani, mert az édesanyjuk mindezt boldogan
megcsinálja helyettük. Pénzbe sem kerül otthon lakni, tehát lehet
spórolni és félretenni. Csakhogy mire egy lakás ára összejönne,
addigra gyakorlatilag már képtelenné válnak arra, hogy
különköltözzenek, hiszen az önálló életet egyre inkább veszélyesnek
és nehéznek érzik. Egyáltalán nem vágynak arra, hogy majd ezek
után egyedül oldják meg a mindennapos problémákat. A
gondtalanság, az éretlenség, a felelősségvállalás hiánya jellemzi őket.
Félnek a felnőtt lét kihívásaitól, éppen ezért semmit sem tesznek
azért, hogy kikerüljenek ebből a helyzetből.
 „Harminckét éves fiatalemberként a legnagyobb problémám, hogy
még mindig szűz vagyok. Még soha nem voltam nővel, pedig már
nagyon vágyom rá. Persze nincs könnyű helyzetem, mert nem vagyok
a nők esete. Semmi baj nincs velem, csak kicsit kövér vagyok, és
egyszerűen nem jövök be a lányoknak. Túl jó fiú vagyok, és talán a
nők a rosszfiúkat szeretik. Anyámmal élek egy lakásban, amióta
nagymamám meghalt, már csak ketten vagyunk. Nekem jó érzés,
hogy anyámmal lehetek, mert tudok neki segíteni. Ő meg abban segít
nekem, hogy kimossa a ruháimat, és mindig főtt étellel vár.
Tulajdonképpen kifizetődőbb vele élnem, mintha külön lakásba
költöznék. Egyikőnk sem tudna egy önálló lakást fenntartani. Anyám
sem szeretné, ha elköltöznék, mindig mondja, hogy nagyon szomorú
lenne, mert én az ő egyetlen kicsi fia vagyok, aki a legfontosabb neki
az életben. Ezt érzem is, mert éppen úgy szeret, mint kicsi koromban.
Olyan, mintha soha nem akarnánk elengedni egymást. Gondoskodó,
féltő, állandóan a kedvemet keresi, én meg azt érzem, ezt úgy
hálálhatom meg, hogy nem hagyom magára.
Anya és fia szimbiózisban élnek egymással, pont úgy, mint
amikor Géza még kisbaba volt. Az anyuka gondoskodik és ellátja őt,
cserébe a fiatal férfi úgy viselkedik, hogy megfeleljen az
édesanyjának. Ez már egy kamasznál sem helyénvaló magatartás,
hiszen a kamaszkor az öndefiniálásról, az identitáskeresésről, a
konfliktusokról és a harcokról szól, Géza azonban már régen nem
kamasz.
Az eriksoni fejlődéselmélet[1] szerint a fiatalok 13–18 éves korban
jutnak el oda, hogy próbálgatják a különböző szerepeket, és a kapott
visszajelzések alapján definiálják magukat. Kipróbálnak sokféle
viselkedést és tevékenységet, és a környezet reakciói segítik őket
abban, hogy egy idő után tudják, merre induljanak, mit várjanak el
önmaguktól; tulajdonképpen a fejlődési folyamat során képesekké
válnak arra, hogy meghatározzák életcéljaikat. Ebben a korban a
kamasz újraértelmezi a szüleivel való kapcsolatot, a barátok
szerepét. A kamasz azért vív harcokat a szüleivel, azért lázad, hogy
felmérje a határokat és a saját értékét, hogy alkalmassá váljon a
leválásra és az önálló életre.
Géza megrekedt a fejlődésnek egy korai fázisában, hiszen
egyáltalán nem lázadt, az egész életét az édesanyjával való
kapcsolatnak rendelte alá. Nincsenek céljai és tervei, nincsen
elképzelése a saját jövőjéről. Fontos különbséget tenni Géza és egy
kényszerpályán lévő fiatal között, aki rendelkezik célokkal és
vannak elképzelései az önálló életről, vágyik is rá, csak az anyagi
körülmények miatt lakik még mindig a szülőkkel. Ha elolvassuk
Géza szavait, akkor érezhető, hogy ő nem rendelkezik jövőképpel, és
ideológiát gyárt ahhoz, hogy miért is él még mindig az édesanyjával.
Hangsúlyozza, hogy az édesanyja sem szeretné, hogy elköltözzön.
Ehhez a megrekedt állapothoz az édesanya hozzáállása is kell,
hiszen neki legalább olyan fontos és komfortos, hogy a fia otthon
éljen. Ez egy élethosszig tartó játszma Géza és az édesanyja között,
amiben kölcsönös előnyökhöz jutnak, de hosszú távon mindkettőjük
számára káros.
Az említett példában a két ember viszonya rámutat a szülő-
gyerek kapcsolat infantilis jellegére. Ez azt jelenti, hogy a kettőjük
között konzerválódott kapcsolatot az édesanya is fenntartja, ő sem
törekszik arra, hogy a fia önálló életet éljen. Gyakori, hogy a
családban „bent ragadt” fiatalok végül csak eljutnak oda, hogy plátói
szerelmek helyett valódi testi kapcsolatot létesítsenek, de sokszor
egy jóval fiatalabb nővel teszik ezt, idősebb koruk ellenére például
egy tini lánnyal kerülnek párkapcsolatba. Mindez nem szándékos,
hanem egy ösztönös választás következménye, mivel hiába jóval
idősebbek, a személyiségük fejlettsége hasonló szinten tart, mint egy
tinié. Az ilyen kapcsolatokban nem érzik a felelősségvállalás súlyát,
hiszen a fiatal társ még valószínűleg nem akar családot, gyermeket.
A szülőknek óriási szerepük van abban, ha a serdülőkori krízis
elhúzódik és konzerválódik egy családban – tehát abban, hogy a
családi rendszer infantilis módon működik, pedig a gyerekek már
felnőttek. Ha a szülők nem választják le a gyerekeket, nem bíznak
bennük, és nem engedik nekik, hogy tapasztalatot szerezzenek a
világról, akkor ezzel megakasztják a személyiségfejlődésüket és a
pszichoszexuális fejlődésüket is.
A problémák a gyerekek felnőtt korában kezdődnek, mert a
túlzott segítségnyújtás, az odaadó figyelem terhessé válhat a már
felnőtt gyerek számára. A szülő természetesen csak jót akar, és
odafigyel a gyermekére, erre azonban már nincs szükség a gyerek
felnőtt korában, hiszen ez már túlzó, nem a szükséglet szerinti
segítségnyújtás. Nekem a három lányom nagyon erős
határhúzásokkal jelezte, hogy túl sok vagyok számukra, és tartsam
tiszteletben a határaikat. Soha nem fogom elfelejteni, amit a
legfiatalabb lányom egy vasárnap délutáni telefonhívásomat
követően visszahíváskor mondott:
„Anya, arra kérlek, hogy vasárnap délután ne hívj telefonon, mert
ilyenkor a szerelmemmel vagyok. Vagy étteremben ebédelünk, vagy
barátokkal töltjük az időnket, de lehet, hogy éppen összebújunk, vagy
alszunk, vagy valamilyen programunk van. Arra kérlek, hogy ha valami
életbe vágóan fontos, akkor írj sms-t, és amint tudlak, visszahívlak. Ha
pedig nincs semmi fontos, akkor inkább hétfőn hívj fel.”
 A telefonhívást követően két érzés vetekedett bennem. Egyrészt
nagyon büszke voltam a lányomra, hiszen a jelek szerint képes a
személyes határok meghúzására, tehát érett felnőtt személyiséggé
vált, másrészt örültem, mert ilyen határokat csak olyan biztonságos
kapcsolatban lehet meghúzni, ahol a gyerek tudja, hogy a szülő nem
fog benne bűntudatot kelteni. Azt gondoltam magamban, hogy itt a
bizonyíték arra, hogy már felnőtt-felnőtt kapcsolódásban élünk a
lányommal, és ebben a kapcsolatban éppen átrendeződnek a
határok. A tiszta és nyílt kommunikáció segített megértenem, hogy
az én szülői pozícióm megváltozott: már nem kislányként kellett
viszonyulnom a gyerekemhez, hanem úgy, mint egy felnőtt nőhöz,
és már nem irányíthatom egyedül ezt a kapcsolatot.
Ilyenkor a szülőnek meg kell tanulnia, hogy a gyereke autonóm
felnőtté vált, aki úgy dönt az életében, ahogy akar. Biztosan lesznek
nehéz döntései, sőt olyanok is, amelyekben hibázik, de ezekből
tapasztalja meg a világot és önmagát. Szülőként bíznunk kell abban,
hogy minden értéket átadtunk a gyermekeinknek, és már az ő
dolguk, hogy ezekkel jól gazdálkodjanak. Nekünk, szülőknek a
háttérben kell maradnunk „stand-by” üzemmódban, és ha a
gyerekünknek szüksége van segítségre, és ezt kéri, sőt
megfogalmazza, hogy pontosan mire, akkor kell lépnünk. Engem
nagyon jó érzéssel töltött el ez a felismerés, és hihetetlenül büszke
voltam a kapcsolatunkra.

Az „érett” szorongó-ambivalens kötődésű parentifikált

A parentifikált felnőttek az empátiájuknak köszönhetően
érzékenyen leképzik a másik ember érzéseit, és gyakran
megsajnálják őket. Alapműködésük, hogy a saját szükségleteiket
hátrahagyva a másik embernek kedvezzenek. Szívesen beszélgetnek,
nagyon megértőek, átérzik a másik ember nehézségét, miközben a
saját belső hangjukat nem hallják.
Kutatások igazolják, hogy a segítő szakmákban dolgozó emberek
(pszichológusok, orvosok és szociális segítők) 80%-a
parentifikálódott, ezért tudják jól és szívesen művelni a segítői
szakmát. Mivel az empátián kívül az élet gyakorlati területén is
nagyon produktívak, jó segítő válik belőlük, igyekeznek átérezni a
másik ember nehézségét és a gyakorlatban is a maximumot nyújtani
nekik. A jelmondatuk az lehetne, hogy „Én még ezt is megoldom!”,
vagy „Ne okozzak gondot senkinek!” Ők azok a túlságosan megértő
és empatikus felnőttek, akik nemcsak sajnálkoznak, hanem a tettek
mezejére lépnek. Éppen ezért mindig lehet rájuk számítani, ráadásul
a maximalizmusuknak köszönhetően minden feladatot a legjobb
minőségben oldanak meg, bár ennek sokszor az az ára, hogy
elfeledkeznek önmagukról és a saját feladataikról. Rendben tartják a
környezetüket, mert vágynak a rendezettségre. Feladatorientáltak, és
nyughatatlanok, ráadásul nagy sebességgel élnek, ami a másik
embernek azt az érzetet adja, hogy a parentifikáltnak minden
könnyű.
Ez a működés onnan ered, hogy már egészen kicsi korukban
olyan feladatokat bíztak rájuk, amikhez fel kellett nőniük, így
számukra az vált az alapéletérzéssé, hogy nincs lehetetlen. Eszembe
jut Gábor, egy negyvenéves férfi kliensem, aki minden terápiás
ülésre úgy érkezett, hogy hétről hétre olyan volumenű döntéseket
hozott, ami egy másik embernek tízévente adatik meg. Gábor tele
volt életerővel és energiával, így a feladatokat nem tehernek élte
meg, hanem kihívásnak, egy újabb sikerélményforrásnak, ezért
telepakolta az életét nagy súlyú, markáns feladatokkal.
Ám pont ez a nyughatatlanság a probléma a parentifikáltakkal. A
szenvedély magával ragadja őket, és nem érzik a fáradtságot.
Túlterhelik önmagukat, ráadásul a másik ember szolgálata közben
nem veszik észre, hogy kizsigerelik önmagukat. A hatalmas
lelkesedésnek azonban nagy ára van, gyakran tele vannak
pszichoszomatikus tünetekkel, mert a testük jelez.
Mivel nagyon jó képességekkel rendelkeznek, a gondolkozásuk
gyors és komplex. Nem ismernek lehetetlent, bátran belevágnak új
dolgokba, előremutató, innovatív gondolkozással élnek, gyorsan és
folyamatosan fejlődnek. Jól bánnak a pénzzel, tudatosak, és kézben
tartják a folyamatban lévő feladatokat. Szeretnek élni, alapvetően
életigenlés lengi át az életüket, mert a bezsebelt sikerek motiválják
őket, és nagyon szenvedélyesen küzdenek azért, hogy a lehető
legjobban valósítsák meg a feladataikat. Az újdonságkereső énjük, a
lelkesedésük és szenvedélyük segíti őket ahhoz, hogy sikeresek
legyenek, ugyanakkor ez a vesztük is, hiszen e miatt a felfokozott
érzelmi állapot miatt nehezebben érvényesítik a saját érdekeiket. A
megélt flow és szenvedély mellett eltörpül a feladat racionális
oldala, tehát amikor nagy szenvedélyt élnek át, akár a feladatok
terén, akár a párkapcsolatban, akkor elengedik a határokat, és semmi
sem számít. Emiatt aztán nagyon sérülékennyé válnak.
Erős az igazságérzetük, és képesek kommunikálni az érzéseiket.
Kiállnak önmagukért is, és másokért is, sőt elég élesen tudják
megfogalmazni, mi bántja őket. Itt bukkan föl a gyermekkori, a
tudattalanba lehasított érzés, az igazságtalanság érzése, amit azért
éreztek gyermekként, mert ők nem voltak fontosak a szülőknek, de
például a testvérük igen. Valahol mélyen érezték azt, hogy nem
igazságos ez a kettős mérce, és gyermekként még jobban akartak
teljesíteni, mert ez lehetett az egyetlen eszköz arra, hogy felhívják
magukra a figyelmet.
Leginkább csak az érzelmi kapcsolataikban van
határproblémájuk, az élet racionális, pragmatikus területén nagyon
jól tartják a határokat, struktúrákban gondolkoznak, és kiválóan
menedzselik az életüket, ami jól észrevehető az eredményeikben is.
Mindent megoldanak, hiszen remek a problémamegoldó
képességük. Ezt azért tudták jól megtanulni, mert az anyának az volt
az elvárása, hogy ne legyen feladata és gondja a gyermekével, tehát
minél előbb nőjön fel, és élje a saját életét.
Nagyon odaadó szülővé válnak, és mivel volt egy fájdalmas
ősélményük, elhatározzák, hogy sokkal jobb szülők lesznek, mint a
saját szüleik voltak. Az anyaságban és az apaságban is őszintén rá
tudnak hangolódni a gyerekek szükségleteire. A kicsi babát óriási,
meleg szeretettel veszik körbe, és a nagyobb gyerekekhez is remekül
tudnak kapcsolódni érzelmileg. (Előfordul ugyanakkor olyan is,
hogy a parentifikált szülők szívesebben és erősebben kapcsolódnak a
gyerekekhez nagyobb korukban, mint egy-két éves korban, így a
viszonyulás minősége miatt akaratlanul is meggyorsítják a gyermek
felnövésének tempóját.)
Az „érett” parentifikált szülők érdeklődőek, és nagyon fontos
számukra, hogy támogassák a gyerekeiket. Árad belőlük egy olyan
meleg érzelmi töltet, amely mellett megmelegednek a gyerekek,
hiszen sejtszinten érzik az odaadó szeretetet. A gyerekeik nagyon jól
érzik magukat a szülők mellett, hiszen azt élik meg, hogy ők vannak
a fókuszban, és a kapcsolat tele van érzelemmel és szeretettel. A
szülő maximalista: nemcsak a gyerekeire figyel, de hétvégén
süteményt süt, takarít, és akár sportol is, mert a saját kinézetének és
az egészségének is rendben kell lennie. Próbál lavírozni a feladatok
elvégzése és a gyerekek szükségletei között, hiszen az otthon
melegéhez a rend és a tisztaság is, a sütemény és a finom gőzölgő
ebéd is hozzátartozik.
A parentifikáltakra sokszor jellemző, hogy remekül főznek, akár
egy parentifikált anyukáról, akár egy parentifikált apukáról
beszélünk. A parentifikált férfiak is nagyon fontosnak érzik, hogy
minőségi ételt rakjanak az asztalra, és meglepjék a párjukat az
odaadó gondoskodással. Mert szeretnek gondoskodni és adni, ez
adja meg nekik azt a biztonságot, amit anno gyermekkorban nem
kaptak meg. Nagy bennük a vágy, hogy ők sokkal nagyobb
szeretettel vegyék körbe a családjukat, azt viszont elfelejtik, hogy a
túlzó gondoskodás is megterhelő lehet egy párkapcsolatban vagy
családban.
A parentifikált szülők nem tudnak lazítani, így a gyermek
gyakran azt érzi, hogy túlterheltek. Ebben az esetben a parentifikált
szülő gyermeke is parentifikálódhat. Hiszen az erős érzelmi
kapcsolódás érzékennyé teszi a gyerekeket is, akik pont ugyanúgy
szeretnének könnyíteni az anya terhein, mint ahogy az anyukájuk
akart segíteni anno a saját édesanyjának. Itt rejlik az a veszély, hogy
a parentifikált anya is elkövetheti azt a hibát, hogy a magas
elvárásoknak vagy a saját túlterheltségének köszönhetően olyan
tudattalan üzeneteket küld a gyermekének, amelyek miatt az ő
gyermekei is helyt akarnak majd állni, s magukra vállalnak olyan
feladatokat, amelyek nem a koruknak megfelelőek.
Olyan is előfordul, hogy az anya felnőttebbnek kezeli a saját
gyermekét, mint amilyen korú. Például megosztja vele a nehéz
érzéseit. Volt olyan kliensem, aki azt is elmesélte a nyolcéves
gyerekének, hogy milyen volt a terápia.
A negyvenhat éves Judit azért érkezett hozzám, mert
egyedülállóként nevelte a kisfiát, és nem találta az életében az
egyensúlyt a munka, a gyereknevelés és a párkeresés között. Kiderült,
hogy Judit nagyon nagy tempóban élt: sportolt, triatlonversenyre
edzett, miközben felsővezetőként dolgozott egy multinál, és egyetemre
is járt. Volt egy hatéves kisfia, Botond, aki hol az apukánál, hol nála
élt.
Amikor kettesben voltak, Judit sok olyan dolgot is megosztott a
gyerekével, ami nem tartozott a kisfiúra, hiszen gyerekként neki
felhőtlenül kellett volna élnie. Ám mivel az anya túlterhelte magát, és
szusszanásnyi ideje sem volt a sok feladat miatt, Botond aggódott az
édesanyjáért. Azt érezte, hogy neki magának mindenképpen jól kell
lennie, mert ha vele bármilyen baj lenne, az megviselné az
édesanyját. Botond gyakran féltő-óvó mondatokkal biztatta az
anyukáját, pont úgy, mint egy kis felnőtt. Szorosan kapcsolódtak
egymáshoz, és a kisfiú szinte az anya partnerének érezte magát.
Amikor Botond megbetegedett, akkor megfogalmazta, hogy sajnálja,
hogy nehézséget okoz az anyukájának. Ez már a parentifikáció
látható jele volt. Juditnak nagy a felelőssége abban, hogy
tudattalanul továbbadja-e a gyerekének azt a mintázatot, amitől
neki is terhelt és frusztrált az élete.

A családi szerveződés a szorongó-ambivalens kötődésű

családokban
 A bizonytalanul kötődő szülők közül a szorongó kötődésű szülő
rendszerint túl szoros kapcsolatot alakít ki az egyik gyerekével:
kettejük között a határok teljesen elmosódnak, és ők ketten egy
egységként, szimbiózisban léteznek a családban. Miközben a két
ember közötti határok teljesen eltűnnek, a szimbiózis külső határa
átjárhatatlanná válik. A két családtag a lezárt és megerősített külső
határok miatt megközelíthetetlenné, míg a családtagok vagy a másik
gyermek kirekesztetté válik. Olyanok ők, mint egy tojás, ahol a
tojásfehérje és a tojássárgája együtt van a tojáshéjjal védett tojásban.
Kívülről nem lehet bejutni, bent pedig a fehérje és a sárgája
egységként léteznek, mégis két külön részei a tojásnak.
Ahogy arról már volt szó, a bizonytalanul kötődő anya sokszor a
babát használja tudattalanul arra, hogy kielégítse a saját érzelmi
szükségleteit, amelyeknek a kielégítését hiába várta a társtól, az
apától. Ilyen helyzetekben az anya „elfelejti” lekövetni a baba fejlődő
autonómiáját és az ebből fakadó igényeit, az autonómia ugyanis
veszélyt jelentene kettejük szimbiotikus kapcsolatára. Az ilyen
helyzetekben a gyerekek áldozatok, hiszen a háttérben a két szülő
játszmája zajlik: az anya szorosan szeretné magához „ragasztani” a
férjét, a férfi pedig ellenáll, próbálja elkerülni a fullasztó közelséget.
Amikor az anya közelségkeresését a társ túl soknak érzi, és
eltávolodik az anyától, a gyerek lép a helyébe. Ő lesz a benn tartott
gyermek, és a családi rendszer szintjén ő úgy szolgálja majd a
rendszert, hogy éretlen marad. Belesimul a szoros kapcsolatba, nem
konfrontálódik, „felissza” az anya szeretetét, mert az anyának ez a
jó.
 Az egyik kliensem, Kata felismerte, hogy a problémái a túl szoros
szülői kapcsolatból fakadnak:
„Harmincnégy éves vagyok, de két évvel ezelőtt még otthon éltem.
Azóta már elköltöztem, de még mindig egy házban lakom az
édesanyámmal, csak egy emelettel feljebb. Gyakran ebédelek a
szüleimnél. Ha nem tudok róluk, akkor aggódom, ezért létrehoztunk
egy családi chatcsoportot, ahol naponta többször mindenki
elmondja, hol van és mit csinál. Ez jó érzéssel tölt el, hiszen
egyébként mindannyian aggódnánk, nehogy bármelyikünknek baja
legyen. Nincs kapcsolatom, és nem is akarok kapcsolatot addig,
amíg anyu él, hogy minden időmet vele tudjam tölteni.”
A háromgyerekes anyák általában a legnagyobb vagy a legkisebb
gyermeket emelik magukhoz, ritkán látok olyat, hogy a középső
gyermekkel alkotnának túl szoros köteléket. Két gyermek esetén, ha
az anya az első gyermeket vonja be a szimbiózisba, akkor a
következő baba már nem fér be oda. A kapcsolati és a családi térben
érezhető, hogy a következő babának egészen más szerep jut. Mivel ő
már az első pillanattól kezdve nem tud elég közel férkőzni
érzelmileg az anyához, kirekesztetté válik, ő lesz a
„mostohagyerek”, a család fekete báránya. Általában sokkal
komolyabb a testvérénél, nagyobb terhet cipel, kritikus, szókimondó,
ami a szívén, az a száján.
Az ilyen testvér nagyon aktívan és kitartóan dolgozik azért, hogy
elérje az édesanyjánál ugyanazt a figyelmet, szeretetet és érzelmi
kapcsolódást, amit a testvére esetében tapasztal, és amit oly
fájdalmas látnia. A kirekesztett gyermek árnyékgyermekké válik a
családban, és úgy él, hogy ne legyen vele semmi gond. Vigyáz arra,
nehogy megterhelje az anyát, és a tőle telhető maximális módon
dolgozik az édesanya kegyeiért. Magányos gyermekkor ez, tele
reménytelenséggel és igazságtalanságérzettel. A parentifikálódott
felnőttek gyakran mesélik, hogy amikor látták, hogyan bánik az
édesanyjuk a testvérükkel, azt érezték, ők biztosan nem az anya
édesgyermekei, hiszen sosem kaptak annyi figyelmet és szeretetet,
mint amennyit a testvér. Előfordul, hogy a parentifikált gyermek
úgy próbál az anya kedvére tenni, hogy ő is odaadó szeretetet mutat
a testvére felé. Úgy gondolkozik, hogy ha ő is szereti a testvérét, akit
anya is nagyon szeret, akkor őt is pont úgy fogja szeretni az
anyukája.
A szimbiózisban tartott gyerek infantilizálódik a túl szoros
kapcsolatban, amiből egy idő után szinte lehetetlen kitörni. Az ilyen
gyermek személyisége a szoros kapcsolat nyújtotta kisgyermeki
létben nem fejlődik megfelelően. A kirekesztett gyerek pedig
mindeközben magányosan, elhagyatottan, kizsigerelve és sok
fájdalommal él a családban. Mivel az anya azt az üzenetet küldi
neki, hogy az élet pragmatikus oldalán kell teljesíteni, így is fog
tenni, hiszen a szeretetért vívott küzdelemben alulmaradt, és csakis
az elvárások teljesítésével lehet némi esélye arra, hogy megkaphassa
a hőn áhított figyelmet és szeretetet. Az ilyen gyermek kis koraérett
felnőtté válik, aki nem a korának megfelelő terheléssel él. Sokkal
korábban nő fel, mint a társai, és sokkal érettebb lesz a korabeli
gyerekeknél. Mindig kilóg a sorból, a különböző csoportokban is
megosztó személyiséggé válik: vagy nagyon szeretik, vagy nagyon
nem. Sokan elismerik a tehetségét, sok ember számára viszont nehéz
belenézni az általa tartott görbe tükörbe, amiben a környezet azt
érzékeli, hogy a parentifikált sokkal tehetségesebb, mint ők. Az ilyen
lánygyerekek szívesen barátkoznak fiúkkal, mert úgy érzik, a fiúk
gondolkozása közelebb áll hozzájuk, nem igazán tudnak mit kezdeni
a lányok „hisztijével” vagy éppen a siránkozással, netán a
semmitmondó női locsi-fecsivel a körömlakkok színéről.
Az ilyen családban az édesanya szükségletei két oldalról vannak
kielégítve: az egyik gyermek (a bent tartott) az érzelmi szükségleteit,
a másik (a parentifikált) pedig leginkább a fizikai szükségleteit oldja
meg, vigyáz a testvérre, testvérekre, bevásárol, ügyet intéz, jól tanul,
takarít, és sok-sok felelősséget vállal. Az életkorváltozással azonban
változhat az anya igénye a parentifikált gyermekkel szemben is.
Jellemző, hogy a parentifikált gyerekek hamar elköltöznek
otthonról, és korán elkezdik a saját életüket élni. A szülők erre
kétféleképpen reagálnak: vagy úgy értékelik, hogy ez a gyermekük
ignorálja őket. Pedig a felnőtt parentifikált gyermek semmi mást
nem tesz, csak pont olyan önállóan él, mint ahogyan azt már
gyermekkorában is elvárták tőle, pont ugyanolyan jól szervezi az
életét, mint ahogy a családban is szükség volt erre. Más esetekben a
család egyáltalán nem bánja, ha már tizennégy éves korukban
kollégiumba mennek, így az anya „zavartalanul” élvezheti a másik
gyermekével megélt szimbiotikus kapcsolatot. Mivel a parentifikált
gyermek nagyon talpraesett és sikeres, az anya még inkább a benn
tartott gyermekét támogatja, hiszen azt látja, hogy a másik
gyereknek minden könnyen megy az életében, így nem kell vele
foglalkozni. Eközben a szimbiózisban tartott éretlen gyermekkel
még szorosabbá válik a kapcsolat. Ezzel együtt ugyanakkor az
anyában disszonáns érzések dúlnak, mivel a benn tartott gyermek
kevésbé ügyes, és nem alakul jól az élete, hiszen sodródik, és nem
tud egyről a kettőre lépni, ráadásul még a pénzzel sem tud bánni.
Így a szülő anyagilag is elsősorban őt támogatja, hogy felzárkóztassa
a testvéréhez, bár ez nem az ő dolga, nem az ő életfeladata lenne.
Ezen a területen is jól lekövethető az anya megkülönböztető, túlféltő,
éretlen, mégis irányító viselkedése. Ilyenkor általában megtörténik a
családban az az igazságtalanság, ami minden parentifikált számára a
legfájóbb pillanat, hiszen láthatóvá válik, amit egész életében érzett:
a testvére a kedvezményezett a figyelemben, az érzelmekben és az
anyagiakban is. A parentifikált gyermekre rásütik, hogy hálátlan,
akinek „úgyis mindene megvan, ráadásul ránk se hederít, csak éli az
életét”, így a szülők őt gyakran „ellenségként” definiálják.
Gyakori jelenség, hogy a szülő halála előtt olyan végrendeletet
készít, ahol kizárólag az infantilizált gyermek örökli a családi
vagyont, ami miatt a parentifikált magánya és a kirekesztésből
fakadó ősfájdalma ismét felszínre kerül. Ez az örökösödési játszma a
parentifikált felnőttnek akkor is óriási fájdalmat okoz, ha nincs
szüksége a pénzre. Az örökség, a végrendeleti rendelkezések
ugyanis újra kézzelfoghatóvá teszik mindazt, amit magára hagyott
gyermekként már korábban is érzett. Mindez zsigerig hatoló
fájdalmat jelent akkor is, ha már megszokott dolog számára a
kirekesztettség érzése. A végrendeletben foglaltak leírva és
kimondva a családi élet egészét leképezve végérvényes érzelmi
ítéletté válnak. Ez sok esetben olyan mély fájdalommá válik, hogy az
egyébként erős, kirekesztett gyermekként nevelkedő felnőtt emberek
pszichológusi segítségre szorulnak, mert annyira megviseli őket a
visszavonhatatlan és egyértelműen látható értékítélet.
A szülők hajlamosak elfelejteni, hogy a sikeresebb gyermek az
egész életét végigküzdötte, és jól teljesített, hogy ezzel kivívja a
szülők szeretetét és elismerését. Mindez azonban egy kényszerpálya
volt számára, egy sérülés következménye, amelynek ugyanakkor
pozitív hozadéka, hogy olyan készségekre és látásmódra tett szert,
amit nem lehetett volna megszerezni az anyuka szoknyája mellett.
Tamás sikeres kutatóorvos és három gyermek édesapja. Az első
találkozásunk alkalmával nagyon szembetűnő volt szomorú, sötét
szeme, amely nagy fájdalomról tanúskodott. Tamás parentifikált
gyermekként nőtt fel, egy magas elvárásokkal élő, nárcisztikus
édesanyával, akinek lehetetlen volt megfelelni.
Tamás már középiskolában elköltözött otthonról, mert fájt otthon
lennie, ahol az öccsét odaadó érzelmekkel szerették, míg őt szigorú
szabályok között nevelték. Ha a kis testvére csinált valami rosszat,
Tamást náspángolták el, vagy büntették újabb feladatokkal,
mondván, hogy nem figyelt a testvérére eléggé. A szülei kettős mércét
alkalmaztak, ami nap mint nap érzékelhető volt.
Ezért ez a talpraesett fiú úgy döntött, jó messzire megy
továbbtanulni, és ki is választott egy debreceni középiskolát,
miközben a család Pécsett élt. Tamás jól haladt a tanulmányaival, az
édesanyja nagyon sokat büszkélkedett a tehetséges fia eredményével,
főleg amikor az kitűnő eredménnyel államvizsgázott az orvosi
egyetemen. Az anyukája állandóan az utcán sétált, hogy
eldicsekedhessen a fia eredményeivel, és megmutathassa az
ismerősöknek a diplomaosztón készült képeket, és demonstrálja,
hogy ő mennyire nagyszerű szülő.
Tamás öccse, Bence sokáig a családdal élt. Nem volt barátnője
sem, vagy csak nagyon rövid kapcsolatkezdemények. Bence
sodródott, egész nap füves cigit szívott, néha keményebb drogokat is
használt. Egyszer Bence egy Tamással való beszélgetés során elszólta
magát, és kiderült, hogy ügyvédnél járt az édesanyjával: az anya egy
családi ingatlant ajándékozott Bencének úgy, hogy Tamás nem is
tudott róla. Néhány év múlva, amikor az édesanya már
betegeskedett, megismétlődött az eset, és Tamás ezt is csak jóval
később tudta meg. Amikor az anyjuk meghalt, Tamás akkor
 szembesült vele, hogy olyan végrendelkezés született, amiben ő
lényegesen kevesebbet örökölt, mondhatni alig valamit.
Nem a pénz fájt neki. A zsigerig hatoló fájdalmának oka az volt,
hogy ez a szülői döntés legalizálta mindazokat az érzéseket,
amelyeket egész gyermekkorában érzett. Azt gondolta, azért volt
Bence a kedvenc gyermek, mert az édesanyjuk elesettnek látta őt. A
terápián tudta meg, hogy Bence sodródásának, határhúzási
problémáinak oka az édesanyjuk túl szoros kötődése volt. Azért
alakultak ki Bencénél függőségek, mert az édesanya szoknyája
mellett nem élhette meg az autonómiáját, és erre az volt az egyetlen
csatorna, hogy füvezett, mert azt akkor csinálta, amikor akarta, és
annyit szívott, amennyit ő akart. Ezután Tamás végre őszintén tudott
haragudni az anyjára, aki a maga módján mindkét gyermekét
megnyomorította. A terápiás folyamat arra irányult, hogy Tamás
megértse a családban uralkodó dinamikát, a sérelme ellenére fel
tudja dolgozni a veszteséget, és fel tudja menteni önmagát az
értéktelenség érzése alól.
A családi vagyon elosztása kapcsán élesen és fájdalmasan válik
láthatóvá az a dinamika, amelyet egy parentifikált gyermek egész
életében átél. Az eltérő bánásmód miatt a két testvér között általában
elromlik a kapcsolat, mert a szülők elidegenítik őket egymástól. A
terápiás üléseken úgy fogalmazzák meg a testvéri kapcsolat
minőségét, hogy „távol vagyunk egymástól”, „valahogy nem
találjuk a közös hangot”, „nem keressük egymást”, „olyan, mintha
idegenek lennénk”. Ha több gyermek van a családban, akkor is
általában a parentifikált gyermek válik le legkorábban a családról, és
kerül legmesszebbre. A parentifikáltak sokszor azt érzik, hogy minél
előbb szeretnének családot alapítani, mert a saját családjukban
akarják pótolni mindazt a szeretetet, amelyet soha nem kaptak meg
gyermekként, és azt az illúziót ringatják magukban, hogy talán ezek
után már nem magányosan élnek majd.
 4. fejezet
A SZORONGÓ-ELKERÜLŐ KÖTŐDÉSŰ EMBEREK
A szülők általában nagyon büszkék, amikor óvodába
szoktatáskor a kisgyerekük nem sír az édesanya után. Azt gondolják,
milyen nagy már ez a fiú, milyen vagány és kíváncsi, meg sem
kottyan neki a beszoktatás. Amikor érte mennek, a gyerek akkor sem
sír, de nem is örül az anyukának: nem mutat sem pozitív, sem
negatív érzelmeket. Bár ezek a gyerekek explorálnak, azaz felfedezik
a környezetüket, de a felfedezés örömét nem tudják átélni és
megosztani az anyával, éppen ezért visszajelzést sem várnak tőle.
Az anyával való együttlét során nem tapasztalhatók érintések, így
a gyermek nem tanulja meg, hogy érinteni jó dolog. Az anyával való
kapcsolatban sem a taktilis, sem az érzelmi kapcsolódás nem alakul
ki. Az Idegen helyzet tesztben megfigyeltek szerint a szorongó-
elkerülő gyerekek aktívak ugyan, de nem adnak érzelmi reakciót az
anya megjelenésekor. Leginkább apatikusak, maguknak való
gyerekek. Közösségben is leginkább egyedül játszanak, nem lépnek
interakcióba a többiekkel, így a játszótársak is megtanulják, hogy
nem érdemes közös játékot kezdeményezni, mert nem lesz pozitív
fogadtatása. Olyan, mintha a szorongó-elkerülő kisgyermek
üvegbúra alatt élne: nem lehet közel férkőzni hozzá. Számukra ez a
„láthatatlan” lét jelenti a biztonságot, igyekeznek észrevétlenek
maradni, mert megtanulták, hogy akkor vannak biztonságban.
Az érzelmek kifejezésének hiánya azonban nem azt jelenti, hogy a
szorongó-elkerülő gyermek nem vágyik az anyára. Leginkább azért
viselkedik így, mert az anyával való kapcsolatban megtanulta, hogy
nem érdemes kifejeznie az érzéseit, hiszen az anya nem reagál rájuk
érzelmileg. Gyakori, hogy a szorongó-elkerülő gyerekek édesanyja
nem tükrözi vissza a gyermek érzelmeit, és az anya leginkább
valamilyen bagatellizáló választ ad a gyermek érzelmi
megnyilvánulásaira: „Ki látott már ilyet, hogy egy ilyen butaság
miatt sírva fakadsz!” vagy „Egy fiú nem sír, csak a pisis kislányok
szoktak picsogni!” Az anya érzelemmentes viselkedése miatt a
kisgyermekben nem termelődnek kellő számban tükörneuronok. A
szorongó-elkerülő gyerek a hozzá hasonló gyerekekkel barátkozik,
mert velük tud kialakítani olyan távolságot, egyfajta sorsközösséget,
amiben biztosan nem jelenik meg az az elvárás, hogy érzelmileg
közel kelljen kerülnie érzelmileg a másikhoz. Számára már
kisgyerekként is ez jelenti a biztonságot.
*
Azok az édesanyák, akik kételkednek önmagukban, akik
megijednek az anyaságtól, és éppen ezért minden, a gyermektől
érkező jelzést a személyük elleni merényletként értelmeznek, nem
tudnak szeretettel és empátiával fordulni a csecsemő felé. Ők akkor,
amikor a kisbaba sír, leginkább dühösen és felháborodottan
reagálnak, sőt rideg elutasítással viszonyulnak a babához, hiszen
úgy érzik, képtelenek odaadó anyaként csillapítani a gyermek
fájdalmát. Az anya nem képes empátiára, mivel a szüleitől ő maga
sem kapta meg azt. A belső feszültségét gyakran úgy csillapítja,
hogy apátiát mutat a gyereke felé, tehát nem törődik azzal, hogy a
kicsi sír. Ha a karjába veszi, akkor a testi kapcsolódás is leginkább az
anya frusztrációjáról szól, ezért nagy esélye van annak, hogy nem
szeretettel és megnyugtatóan ringatja a babát, hanem dühösen és
erőszakosan, még az is lehet, hogy ingerülten rászól, hogy „Az
anyád úristenit, legyél már csendben!”
Előttem van egy kép, amint a postán egy anyuka a karjába vette a
síró, egy év körüli babáját, és olyan erővel rázta, hogy hagyja abba a
sírást, hogy belesajdult a szívem. Ingerülten beszélt hozzá, és nem
volt egyetlen megnyugtató gesztusa sem. Erre általában a gyerekek
még több sírással reagálnak, tehát ez az anyai viselkedés azon túl,
hogy ártalmas a gyerek számára, még kontraproduktív is, hiszen
nem nyugszik meg tőle a gyermek. Ilyen helyzetekben jól
megfigyelhető az anya-gyermek közötti cirkularitás, azaz körkörös
okság: a gyermek fokozott sírása úgy hat az anyára, hogy az még
kevésbé lesz kedves, és egyre kevésbé fog reagálni a gyerek sírására,
hiszen azt tapasztalja, semmit sem ér az igyekezete. Erre a gyerek
apátiával reagál, azaz egy idő múlva kioltódik benne az érzelmek
kimutatásának képessége, hiszen a külvilágból úgysem érkezik rá
releváns válasz. Ha kicsit távolabbról nézünk rá az interakcióra,
feltűnhet, hogy az anya nem rendelkezik érzelmi megtartóerővel, és
pont úgy reagál, mint egy durcás gyermek. Így kialakul az anya-
gyerek viszonylatában egy olyan dinamika, amelyben két sértődött
gyerek mérkőzik, és az egésznek az a vége, hogy egyáltalán nem
kapcsolódnak egymáshoz.
Felnőttként a szorongó-elkerülő emberek első látásra nagyon
stabilnak tűnhetnek, éppen ezért sokan vonzódnak hozzájuk. A
kívülálló ugyanis azt látja, hogy kritikus helyzetben is megőrzik
stabilitásukat és nyugalmukat, és a vele érzelmi kapcsolatban álló
ember a kapcsolat elején úgy érzi, biztonságot adnak. A szorongó-
elkerülő embert például egy házibuliban gyakran lehet elkülönülve,
megfigyelőként látni. Ha férfi az illető, akkor egy titokzatos,
elérhetetlen, magányos cowboy képe jut róla eszünkbe, ha nő az
illető, akkor egy megközelíthetetlen femme fatale. Pont a
távolságtartás teszi őket izgalmassá és vonzóvá, és pont azok
számára, akik szeretik a kihívásokat, mint például a parentifikált
személyiségű emberek.
A szorongó-elkerülő kötődők úgy élnek, mintha azt üzennék a
külvilágnak, hogy én sem számítok, és te sem számítasz. Vannak
olyan emberek, akik vonzódnak az olyan elérhetetlen emberekhez,
akik érzelmeket kiváltó helyzetben semmire nem adnak látványos
érzelmi reakciókat. Az a tapasztalatom, hogy az emberek gyakran
tévesztik össze az egykedvűséget és a közönyt az érzelmi
stabilitással, és emiatt gyakori, hogy az ismerkedéskor nagyon
vonzónak érzik a „stabil” partnert, akiről később kiderül, hogy
egyáltalán nem stabil, hanem apatikus, akiből az érzelmi helyzetek
nem váltanak ki érzelmi reakciókat.
A szorongó-elkerülő a racionalitás talaján érzi jól magát, nem tud
látványos érzelmi reakciókat adni. Általában akkor jönnek el
terápiába, amikor a kapcsolatukban ultimátumot kapnak. Mivel az
őt jellemző apátia miatt ő maga nem érzi rosszul magát, bármi is
történik a párkapcsolatban, nem érzi szükségét, hogy ő
pszichológushoz forduljon. Ha mégis eljön, akkor a vele való
terápiás munka során is nehezen tudja megnevezni az érzelmeket, és
nem érez empátiát. Kommunikációjában szűkszavú, két-három
szavas mondatokkal kommunikál, amiből sokszor a másik embernek
kell kihámoznia, hogy mit szeretne mondani. Gyakran előfordul,
hogy a hozzá forduló ember mondataira az énközpontúságának és
az apátiájának köszönhetően nem válaszol, csendben marad, ami
passzív-agresszív viselkedés. A partnernek rengeteg energiát kell
belefektetnie a kommunikációba, hiszen pluszkérdéseket kell
feltennie, hogy sikerüljön némi információhoz jutnia. Zárt a
nonverbális kommunikációja is, tehát az arckifejezésén sem
látszanak érzelmek. Pont olyan, mint egy feketedoboz, amelyben
bezárva vannak a környezet számára elérhetetlen információk és
érzések. Éppen ezért az az ember, aki kapcsolatba lép vele, elveszíti
a tájékozódását, így nehéz számára az alkalmazkodás.
Eszembe jut egy fiatal női kliensem, Viktória, aki évekig gyűjtötte
a pénzét, hogy a negyvenedik születésnapján egy motorosruhával
lepje meg a párját, amire az már régóta vágyott. Viktória sokáig
spórolt, lemondott moziról és színházról is, és pluszmunkát is vállalt
azért, hogy összejöjjön a vágyott ajándék. A motorosruha
vásárlásakor az eladó meg is jegyezte, hogy nem találkozott még
ilyen odaadó barátnővel, aki ennyi áldozatot hoz a szerelméért.
Amikor Viktória repesve, izgalommal és odaadó örömmel átadta az
ajándékot, hideg zuhanyként érte, hogy a párja semmilyen érzelmi
reakciót nem mutatott, csak állt és nézett, de nem változott az arca,
és a tekintete sem árult el semmit. A férfi mindössze annyit mondott,
hogy „köszönöm”. Viktória leforrázva ült, és csalódottságában elsírta
magát, hiszen a spórolás végtelenül hosszú időszaka alatt végig arról
ábrándozott, hogyan fogja boldoggá tenni a párját. Sajnos a várva
várt reakció, a közös öröm és boldogság nem érkezett meg, hiszen a
férfi közönye szétrombolta Viktória jó érzését is. A nő teljes
kudarcként élte meg ezt a születésnapot, és nem értette a helyzetet.
Végtelenül csalódott volt, és minden sejtjében fájdalmat élt át a sok
munka és készülődés elvesztegetett energiája miatt.
A szorongó-elkerülő ember a zártsága ellenére vágyik a
közelségre, de ezt az igényét nem tudja kifejezni. Ugyanakkor
különbséget kell tennünk a között a szorongó-elkerülő ember között,
aki kötődésképes, és aközött, aki egyáltalán nem képes a kötődésre.
Az, aki képes a kötődésre, akkor is „jelen van”, amikor például
futballmeccset néz vagy olvas. A társnak az az érzése, hogy nem
szakad meg vele a kapcsolat annak ellenére sem, ha az egyéni
szükségleteit elégíti ki, vagy esetleg olyan dolgot csinál, ami befelé
figyelést kíván. Például ha a kötődésre képes társunk elhúzódik a
kedvenc foteljébe és könyvet olvas, nincs az az érzésünk, hogy
magányosak vagyunk, és egyáltalán nincs közöttünk kapcsolat.
Ilyenkor a társ nem veszíti el velünk a kapcsolatot, például
előfordul, hogy olvasás közben is meleg érzésekkel, szeretettel
gondol ránk. Mindez érezhető a kapcsolati térben. Kötődésképes
emberrel való kapcsolat esetén a kötődés folytonossága azt mutatja,
hogy van egy fejlett „érzelmi tárgyállandóság”, ami azt jelenti, hogy
akkor is megmarad a kötődés, a partnerrel kialakított érzelmi
kapcsolat könnyed és magától értetődő jelentése, ha a partner éppen
nincs jelen, vagy éppen nem a társával foglalkozik.
Ezzel szemben a kötődésre képtelen emberrel való
párkapcsolatban a partner magányt és magárahagyottságot él át, ami
különösen azért frusztráló, mert a társas magány elemésztőbb, mint
amikor az ember egyedül él. Ennek oka, hogy kötődésképtelen
emberek a saját érzelmeikhez sem képesek folyamatosan
kapcsolódni: újból és újból elveszítik a kapcsolatot a saját
érzéseikkel, ami miatt az érzelmi kapcsolódás a másik ember felé is
töredezetté válik. Olyan, mintha lenne egy telefonunk, ami tőlünk
függetlenül ki-be kapcsol, néha használható, néha pedig nem. Néha
tudunk rajta beszélni a másik emberrel, de gyakran fordul elő, hogy
cserbenhagy bennünket.
 Felmerülhet a kérdés, hogy a szorongó-elkerülő emberek miért
„kapcsolnak ki” egy kapcsolatban. Azért, mert valószínűleg túl sok
számukra az érzelem, amely akár a partnerben, akár bennük
született meg. Lehet, hogy azt érzik, a partner túl közel merészkedett
hozzájuk, már túlságosan sok időt töltöttek együtt. Mivel a túl erős
közelség fenyegetettséget jelent számukra, beindul bennük egy
vörösen izzó vészvillogó, hogy „Veszély! Veszély! Elhagyni a
területet!” Az is lehetséges, hogy a szorongó-elkerülő így próbálja
meg előre kivédeni az érzést, hogy esetleg a másik eltávolodhat tőle,
azaz a megkapott elszakadás fájdalma helyett az általa szabályozott
eltávolodást választja. Még mindig könnyebb neki dönteni az
eltávolodásról, mint megkapnia azt a partnerétől.
A szorongó-elkerülő szájából nem lehet olyan szavakat vagy
mondatokat hallani, amiben az érzelmek kifejezésre kerülnének.
Ettől válik nehézzé a hozzá való kapcsolódás, mert a társ azt érzi,
mintha vaksötét szobában próbálna tájékozódni. Mivel meg vannak
győződve arról, hogy el fogják hagyni őket, nehezen vagy egyáltalán
nem köteleződnek el. Jellemző, hogy nehezen jutnak el a házasságig,
nem szívesen vásárolnak közös ingatlant, és sokszor érezhető, hogy
nem merülnek bele teljes lényükkel a kapcsolatba. A szorongó-
elkerülő vágyik a kötődésre, de a közelség is rémisztő neki, és ebben
a hullámzásban éli az életét: amikor a partnerrel érzelmi közelséget
alakítanak ki, akkor hirtelen és váratlanul távolságot teremtenek. A
szorongó-elkerülő hol közel szeretne kerülni, hol pedig egyik
pillanatról a másikra kihátrál, majd az egész újra elölről kezdődik.
Remek technikái vannak a távolságtartásra, például a szótlanság.
Csak úgy „elvan” a partner mellett. Nem beszél, nem dicsér, nem
marasztal el, nem akar, nem követelőzik, csak van és létezik. Sajnos
ez a viselkedés általában nem tudja eléggé táplálni a
párkapcsolatokat, így az eleinte lelkes partner (ő a parentifikált)
elfárad és elégedetlenné válik.
A szorongó-elkerülő saját magához fűződő viszonya is hasonlít
ahhoz, ahogy a kapcsolatban működik. Minden mindegy alapon él,
hiányzik belőle az életigenlés és a lelkesedés, a szenvedély. A
mellette élő partner nem tud kapcsolódni hozzá az örömben és a
boldogságban, ezért leginkább csak a destruktív energiák jelennek
meg. A tépelődés, az önmarcangolás, a szorongás, és ha beszédbe
elegyedik, az általában panaszáradat. Mintha azt akarná üzenni a
világnak, hogy „mennyire szörnyű nekem!” Szeret panaszkodni, és a
kapcsolat elején a partner általában még türelmes: rendelkezésre áll,
meghallgat, tanácsol, segít és megold, tehát minden energiájával a
szorongó-elkerülővel foglalkozik, miközben a saját problémáját
háttérbe helyezi, és viszonzásul nem kapja meg azt a figyelmet, amit
ő belefektet a másik problémájába. Mivel az elkerülő-szorongó
személyiségre jellemző az elfojtás, a környezetében élő emberek nem
igazán látják, hogy milyen hangulatban van.
További elhárító technika a beszélgetés ignorálása, így a vele
együtt élő partner óriási társtalanságot és magányt él át. Bár a
partner kezdeményezi a beszélgetést, de az pár mondat után
kifullad. A kapcsolatokban jellemző, hogy az ismerkedés fázisa után
hirtelen elmaradnak a kedves gesztusok, az udvarló mondatok,
nincs virág és szép üzenet, marad a magánnyal teli űr. Gyakran
hallom a párterápiákon, hogy az ilyen személyiségű férfiak nem
szívesen mutatkoznak a párjukkal társaságban, de ha igen, akkor is
kerülik az intimitással teli megnyilvánulásokat. Nem csókolják meg
nyilvánosan a partnerüket, és nem udvarolnak. Sokszor még attól is
ódzkodnak, hogy az utcán bármi személyes dologról beszéljenek a
párjukkal, mert rettegnek attól, hogy meghallják mások, és szerintük
az nem tartozik másra. Ebből is látszik, hogy a szorongó-elkerülők
mennyire szorongóak és frusztráltak, ha bármit meg kell mutatniuk
magukból.
A párkapcsolatban a közelség-távolság dinamika speciális
eszközöket hív életre, amelyek révén megteremthető a távolság.
Ilyen például, hogy amikor a társ megkéri a szorongó-elkerülő
partnert, hogy pakolja el a cipőjét, akkor az a válasz érkezik, hogy
„Ne piszkálj!” Ebben a válaszban minden benne van, ami a
szorongó-elkerülő személyiséget jellemzi: a szűkszavúság, a
felelősség elodázása, a konstruktivitás hiánya és a másik hibáztatása.
Ebből is látszik, hogy egy szorongó-elkerülő társ esetén nehéz elérni
az együttműködést. Ezért mondjuk, hogy erős énközpontúság
jellemzi a működését, de ezt passzívan fejezi ki. A társ ilyenkor
tehetetlenséget, csalódottságot és eszköztelenséget él át, hiszen egy
kérés esetén természetes lenne az, hogy a másik fél megtegyen
bizonyos dolgokat, de a szorongó-elkerülővel sajnos nem megy
könnyen a hétköznapi problémamegoldás sem. Megoldás helyett
hibáztatással teli játszmák jellemzők, ami egy passzív-agresszív
működésmód. Mivel a szorongó-elkerülő személyiség őssérülése az,
hogy „nem létezem” a szüleim számára, ezért mindent megtesz,
hogy ezt a nagyon fájó őstapasztalást ne kelljen átélnie. Az elkerülő
magatartás segíti őt abban, hogy ne élje át újra ezt a megsemmisítő
érzést: kerüli a konfrontációt, és leginkább passzív-agresszív
eszközökkel kommunikál.

A szorongó-elkerülő ember és a passzív agresszió

Aktív agresszió az az agresszió, amikor egy kívülálló számára is
egyértelmű az agresszivitás. Ilyen a testi erőszak, a kiabálás, a dühös
ajtócsapkodás, a tányérok összetörése, de az agresszió megjelenhet a
verbális kommunikációban is, durva szavak vagy káromkodás által.
Előbbi fizikai bántalmazás, utóbbi pedig érzelmi bántalmazással
párosuló verbális agresszió. Ezekből a megnyilvánulásokból a
kívülálló számára is egyértelmű, mi történik a két ember között, és a
résztvevőknek is nyilvánvaló az agresszivitás.
Ennél sokkal alattomosabb a passzív-agresszív magatartás, ami
láthatatlan bántalmazás az emberi kapcsolatokban. Ilyenkor
egyáltalán nem nyilvánvaló, mi is történik, mert a bántalmazás
csendesen, láthatatlanul, már-már megszokottan zajlik. Passzív-
agresszív viselkedés esetén nincsenek kimondva az érzések, néha
csak a hangsúlyok vagy a becsmérlő tekintet árulkodnak
rosszallásról. Sokszor látom, hogy a passzív-agresszív fél társai
szinte megszokták, ahogyan a párjuk bántja őket. Elviselik, hogy
például a passzív-agresszív fél számára kínos beszélgetés esetén a
másik csak úgy, szó nélkül kimegy a szobából és magára hagyja őket
a felkorbácsolt érzéseikkel. Vagy nemes egyszerűséggel nem
válaszolnak a partner nyílt kérdéseire, csak szótlanul ülnek tovább,
esetleg azt mondják, erre nem tudnak mit mondani. A passzív-
agresszív társ tulajdonképpen tégláról téglára masszív falat épít fel,
ami ellehetetleníti a másikat.
 Gyakori passzív-agresszív megnyilvánulás, ha megosztjuk velük
a legbensőbb érzéseinket, ők pedig csak némán nyomkodják a
telefont, nem figyelnek, de azt sem mondják ki nyíltan, hogy most
éppen nem alkalmas számukra a beszélgetés. Ez a „kivonulás” pont
olyan, mint amikor kikapcsoljuk a telefont, és nem vagyunk
elérhetőek.
A szorongó-elkerülő ember (más néven rejtőzködő nárcisztikus)
gyakran kerül disszociatív állapotba, ami azt jelenti, hogy abban a
pillanatban, amikor a másik embertől érkező impulzusok fenyegetők
számára, hirtelen elérhetetlenné válik. Ez a passzív-agresszív
technika nagyon sok energiát rabol el a partnertől.
A passzív-agresszív partner sokszor a manipuláció eszközeivel
éri el, hogy a másikat ki lehessen kiáltani hibásnak, ő pedig
megússza a felelősségvállalást. A szorongó-elkerülő kötődő akkor
támad passzív-agresszív eszközökkel, amikor félelmet él át a
kapcsolatban. Tipikusan ilyen helyzet, amikor felelősséget kellene
vállalnia, és mondjuk nyíltan fel kellene vállalnia valamilyen
tévedést, hibát. Nagyon gyakori szófordulat, hogy valami azért
történt, mert a másik fél nem tett meg valamit, tehát a társát
hibáztatja azért, hogy önmagát felmenthesse.
Gyilkos módszer ez, mert a partner megalázottságot,
kirekesztettséget, tehetetlenséget és magányt él át, valami olyan
elképzelhetetlenül nagy, tátongó űrt, ami megsemmisítőleg hat rá, és
ami a megszokásból eredendően sokáig elfogadható a számára. A
passzív agresszió tehát egy rejtett agresszió, egy „hideg, metsző
düh”. Ilyenkor érzelmi bántalmazás zajlik, hiszen a passzív-
agresszív társ érzelmileg elérhetetlenné válik a párkapcsolatban, és
minden energiáját arra fordítja, hogy megússza a felelősségvállalást.
Nem megbeszélni akarja a problémákat, hanem kivonul a
konfliktusos helyzetekből, a társ pedig eszköztelenné válik.
Zoltán azért érkezett hozzám terápiára, mert úgy érezte, teljesen
zátonyra futott a házassága. Igazi családcentrikus férfi volt: nagyon
fontosak voltak számára a gyerekei, és mindennél többre értékelte,
ha együtt volt a család. A felesége, Kata viszont nagyon szeretett
félrehúzódni és sorozatokat nézni. Kata egész nap otthon volt,
félállásban dolgozott, de azt is otthonról végezte, szabadon és lazán.
A férfi a hosszú munkanap után elment a gyerekekért, és ő vitte őket
haza, mert félt, hogy Kata elfelejti, hogy fél ötig az óvodába kell érnie.
Zoltánban volt egy állandó készenlét, hiszen nem tudott megbízni a
feleségében, mert gyakran előfordult, hogy elfelejtett lényeges, a
gyerekekkel kapcsolatos feladatokat.
Zoltán arra vágyott, hogy Kata meleg vacsorával és rendezett
otthonnal várja őt haza a hosszú munkanap után, hiszen egészen
kisgyermekkora óta olyan felnőtt életről álmodott, amiben rend,
nyugalom és szeretet honol. Ehelyett úgy érezte, hogy óriási érzelmi
távolság született közte és Kata között a mindennapos játszmák
miatt. Amikor Zoltán megfogalmazta a problémáit, a felesége
megsértődött és bevonult a hálószobába, ahol tovább nézte az éppen
aktuális filmsorozatot. Zoltán egy ideig próbálta elmagyarázni
Katának, hogy ő ezt hogyan éli meg érzelmileg, de Kata csak némán
hallgatott, majd sértődötten elment otthonról. Zoltánra maradt a
gyereknevelés minden feladata, miközben eszköztelenséget és
tehetetlenséget élt át, hiszen nem voltak eszközei arra, hogy
megértesse a fájdalmát a saját feleségével. Azért jött el terápiára,
mert végső elkeseredettségében a váláson gondolkozott, de mivel
nagyon féltette a gyerekeket a válás fájdalmától, szerette volna
megmenteni a házasságát.
Ebben a helyzetben is jól látszik, hogy egyedül a férfi viselte a
felelősséget a párkapcsolatáért, egyedül, magányosan, míg a párja,
Kata vérig sértődötten elérhetetlenné vált. A terápián azon
dolgoztunk, hogy hol van Zoltán számára az a határ, amit már nem
hajlandó eltűrni. Mikor fogja kimondani, legalább önmagának, hogy
 nem így szeretne élni? Hol van az a pont, amikor el kell engedni a
kormányt, és a párkapcsolata helyett az ő saját önazonos életét kell
megalkotnia, ha Katával nem megy, akkor egyedül?
Arról is beszélgettünk, hogy parentifikált személyiség módjára
irdatlan erővel magyaráz, mindig másként, és rendületlenül, mert
mindenáron meg akarja értetni a másikkal, hogy mi is történik a
kapcsolatukban. Kata azonban elzárkózott, nem volt partner a
megoldásban. Ilyenkor a magabiztos határhúzás olyan energiákat
visz bele a párkapcsolatba, amit a rejtőzködő nárcisztikus társ is
érzékel. Azt is érzi, hogy komolyra fordult a dolog, és a párja, Zoltán
már nem akar mindenáron a kapcsolatban maradni.
Zoltán megértette, hogy a szorongó-ambivalens kötődéséből
fakadó kapcsolatfüggőség túlzott kitartásra ösztönzi őt, amiben a
rejtőzködő nárcisztikus Kata hatalmas biztonságot él át, ezért
elbillen a kapcsolat. A terápia eredményeként Zoltán stabilabb és
határozottabb önértékeléssel rendelkezett, amiben már fel tudta
jogosítani önmagát arra, hogy érvényesítse az elvárásait, és bűntudat
nélkül tudjon határokat húzni. A kapcsolat dinamikája látványosan
megváltozott, és elindult egy pozitív irányú folyamat.
Ebben a hétköznapi történetben jól megfigyelhetők a láthatatlan
játszmák. A játszmák azért előnyösek a kapcsolatokban, mert az
áldozati játszmát indító fél megússza a felelősségvállalást,
ugyanakkor sajnos hosszú távon a játszmák által kiüresedik a
kapcsolat, és a két fél között óriási érzelmi távolság születik.
A szorongó-elkerülő fél azt tanulta meg gyermekkorában, hogy
ha bármilyen nehéz helyzet áll elő a családban, akkor az a legjobb,
ha „megszűnik létezni”, tehát észrevétlenné válik. Felnőtt
kapcsolataiban is ehhez az eszközhöz folyamodik: ha a passzív-
agresszív veszélyt érez, megszűnik létezni, kimegy a szobából,
elhallgat, vagy olyan áthatolhatatlan falat épít, ami mögött ő ugyan
biztonságban érzi magát, a társ azonban magára marad. Ez a
viselkedés egy felnőtt-felnőtt kapcsolatban azért nem élhető, mert a
párkapcsolat egy közös, kölcsönösségen alapuló játék. Ha a társ
felnőttként viszonyul a párjához, aki kimenekül a helyzetekből, mint
egy kisgyerek, akkor a társ eszköztelenné válik, és rá hárul az a
felelősség, hogy egyedül oldja meg a problémákat.
A passzív-agresszív ember gyakran nem kommunikálja a
sérelmeit, ezért a társ mit sem sejt a benne zajló folyamatokról.
Ilyenkor a társ nem kap információt arról, mi a passzív-agresszív
társ problémája, és éppen ezért orvosolni sem tudja azt. Így a
sérelem csak nő és nő, míg egyszer csak derült égből
villámcsapásként bekövetkezik a szakítás. Hiszen az is
felelősségvállalás, ha elmondjuk a társunknak, mi bánt bennünket,
és tudunk arról is beszélni, mit szeretnénk megváltoztatni a
kapcsolati működésünkben vagy a közös életünkben. Hirtelen
szakításkor a társ nagyon becsapottnak érzi magát, hiszen nem kapta
meg annak lehetőségét, hogy változtasson, mert a párja nem jelezte
felé az érzéseit.
Ha elkerülő emberrel létesítünk párkapcsolatot, szinte biztosan
nem tudjuk megúszni a sérüléseket. Az elkerülő társ ugyanis
létrehoz egy olyan, saját maga által alkotott szabályrendszert, amiről
senki sem tud, de számára mégis ez lesz az iránytű az életben.
Emiatt a környezete azt érzi, hogy ő meggyőzhetetlen,
megingathatatlan, csakis az ő általa felépített szabályok szerint lehet
élni.
Gyakran előfordul, hogy a szorongó-elkerülő ember sodródó,
érdektelen, közömbös magával és a külvilággal kapcsolatban is. Az
életéből hiányzik az életöröm, a lelkesedés, a tűz. A
párkapcsolatokban a másik ember energiájának hullámain úszik, a
másik ember élete tölti meg az ő életét is, és bár nem köteleződik el
teljes mellszélességgel a kapcsolatban, mégis képes arra, hogy benne
maradjon, ha a társa kényelmessé teszi az életét.

A szorongó-elkerülő mint szülő

A szorongó-elkerülő szülőként sem fejez ki érzelmeket, általában
nem hat rá a kisgyermek bája, és amíg a gyermek nincs tudatánál,
nem igazán tud hozzá kapcsolódni. A kötődésük sokszor nem
biztonságos, hiszen érzelmi síkon nehezen, vagy egyáltalán nem
tudnak kapcsolódni. Ha a racionalitás síkján, például egy közös
legózás alkalmával kapcsolódnak, a szorongó-elkerülő szülő akkor is
inkább tanácsot ad a gyermeknek, például hogy hogyan kellene
ügyesebben építeni. Az érzések helyett leginkább elvárásokat
fogalmaz meg. Amikor a gyermek nehézséget él át, nem képes
empátiára, inkább csak magyarázatokat ad a kialakult helyzetre.
Ezzel együtt szívesen segít és szívesen vesz részt olyan közösségi
tevékenységekben, amelyeknél a praktikum dominál. Például teljes
mellszélességgel benne van a hulladékgyűjtésben, vagy hétvégén
kifesti az osztálytermet.
Ugyanakkor a szorongó-elkerülő szülő is tud odaadó szülő lenni.
Főleg akkor, ha a tettek mezejére léphet. A gyermek fizikai
szükségleteit szívesen kielégíti, de az érzelmek kifejezésére nem
képes ebben a szituációban sem. Ha intellektuális vitát folytat, vagy
magyaráz a gyermekének, akkor szenvedélyes, lelkes és odaadó, de
csakis a racionalitás talaján. A családtörténetek mesélése közben
gyakran hallom a már felnőtt gyerekektől, hogy nagyon hálásak
amiatt, hogy az apjuk szívesen elvitte őket az edzésre, vagy szurkolt
nekik a focimeccsen, és mindezt éveken át, kitartóan tette, viszont
szomorúsággal tölti el őket, hogy érzelmeket soha nem kaptak tőlük,
hiszen csakis a racionalitás mentén lehetett hozzájuk kapcsolódni.
László negyvenkilenc éves, és középvezetőként dolgozik egy
marketinges cégnél. Családtörténetében nagyon szépen
kirajzolódott, hogy az édesapja szorongó-elkerülő ember volt, aki
nem tudott érzelmeket közvetíteni. Az apa szokásává vált, hogy
amikor megelégelte a családot, szó nélkül kivonult a garázsba, és
egész nap tett-vett. Mindenki érezte, hogy ez nem a „sürgős”
feladatról szól, hanem arról, hogy az édesapának terhes volt a
családi melegség, és szándékosan el akart különülni, de mindezt úgy,
hogy ezt a vágyát nem kommunikálta nyíltan a család felé.
A család megszokta mindezt, de a kicsi Lacikának nagyon
hiányzott az édesapja jelenléte. A felnőtt László ezt már úgy mesélte
el, hogy mindig várta az apját, hátha bejön majd, de mivel egy idő
után rájött, hogy az apja órákon át motoz majd a garázsban,
megtanulta, hogy nem érdemes várni rá. Télen ugyanez a jelenet úgy
játszódott le, hogy az apa egy doboz cigarettával kiült a konyhába, és
mivel a feleségét nagyon zavarta a dohányfüst, ezzel érte el, hogy ne
kövesse őt, amíg ő dohányzik. Az apa ezzel legalizálta az
elkülönülését, és elérte, hogy senki ne zavarja őt kapcsolódási és
érzelmi igényeivel, beszélgetésekkel.
A kis Lacika ritkán töltött érdemi, tartalmas időt az apjával. Az
apa leginkább iskolai sporteseményekre kísérte el, vagy közösen
mentek el szurkolni egy-egy focimeccsre, és leginkább a sportról
folytatott beszélgetésekben tudtak kapcsolódni egymáshoz. A kisfiú
érzelmi igényeit az édesapja látható módon nem tudta kielégíteni.
Lászlónak nem voltak élményei nagy apa-fia beszélgetésekről, és
nem emlékezett, hogy az édesapja akár csak egyszer is mosolyogva
megkérdezte volna tőle, hogyan érzi magát. A férfinak ez a hiány még
felnőtt korában is nagyon fájt.
A gyermek szempontjából ilyenkor nagyon fontos, hogy legyen a
családban egy olyan érzelmi pólus, akihez bármikor odafordulhat az
érzelmi igényeivel, például az édesanya, vagy egy nagymama, aki
képes a feltétel nélküli szeretetre. Ilyenkor ez életmentő lehet a
kisgyermek számára, hiszen bármilyen odaadó is az édesapa a
racionális területen, bármennyire is igyekszik kielégíteni a gyermek
fizikai szükségleteit, az ilyen szülő-gyerek kapcsolódásban a
gyermek érzelmileg sérül. Szüksége van egy érzelmileg elérhető
személyre, aki abban segít neki, hogy megtapasztalja az érzelmi
kötődés adta biztonságot.
 5. fejezet
A PARENTIFIKÁLTAK MŰKÖDÉSMÓDJA
Sok-sok évvel ezelőtt, amikor a gyermekkoromra gondoltam,
csupa olyan emlék jutott eszembe, ami melegséggel töltött el. A
nyúlketrecben gubbasztó puha orrú kisnyuszik, akik a bársonyos
orrukkal cirógatták az ujjaimat; a lépcső melletti homokozó, aminek
jellegzetes, nedvesföld-illata volt, és aminek a gödrébe vizet
öntöttem, hogy abban áztathassam a lábamat. Leginkább egyedül
játszottam, ami természetes volt számomra, ugyanakkor maga volt a
mennyország, amikor az unokatestvéremmel együtt
huncutkodhattunk, és együtt készíthettünk például finomabbnál
finomabb homoksütiket.
A nagynéném sütötte „vasba kalács” ünnepi étek volt. Amikor
tudtam, hogy ünnepi „vasba kalács” készül, akkor ott ólálkodtam a
nagynéném körül, és csodáltam a sparhelten felforrósított, kovács
által készített, összenyomható, kör alakú, fém ostyasütőt, amelyet a
nagymamám neve, Nyírfa Anna, valamint egy csodálatos
virágminta díszített. Micsoda varázslat volt ez! Felmelegítettük a
sütőt, belemertük az ostyatésztát, összenyomtuk, majd egy
világosbarna, meleg, illatos, virágmintás ostya lett az eredmény. A
„vasba kalács”-hoz hasonlóan a fatüzeléses tűzhelyen sütött
krumplis lángos emléke is megbizseregteti a szívemet. Az apám
oldalkocsis Pannónia motorkerékpárja szintén felejthetetlen.
Emlékszem, mennyire csodáltam a hatalmas szénfekete csillogást,
prüszköltem a benzinszagtól, és nagyon mókásnak tartottam a
kipufogó hangját. Annál a görögdinnyénél nem is volt fenségesebb,
mint amit apám az oldalkocsiban hozott haza, hogy aztán én
mezítláb majszolhassam el az udvaron. Emlékszem a szederszörp
ízére, amihez a szüleimmel együtt szedtük a szedret, és arra is, hogy
a gyümölcsből lepedővászon segítségével kézzel préseltük ki az
értékes nedűt.
Eszembe jutott az is, hogy amikor egyedül mentem óvodába,
gyakran betértem a kisboltba, és Irma nénitől, a boltostól kértem egy
csomag mazsolát, mondván, hogy majd anyukám úgyis kifizeti, ha
arra jár. Továbbmentem, és minden idős néninek büszkén
köszöntem, és botladozó nyelvvel mondtam, hogy: „Dicsértessék a
Krisztus Prisztus!”, mert Mari néni, akinek százéves diófa állt a
kertjében, megtanította nekem, hogyan kell köszönni. Bár nem
sikerült tökéletesen, mégis nagy sikere volt a próbálkozásaimnak.
Gyakran beszélgettem a szembejövő emberekkel. Én voltam a cserfes
kis Bettike, akit sokan ismertek. Ha tehettem, átszaladtam a
nagynénémhez, amikor tésztát gyúrt, és én is kaptam a nyers
tésztából. Ezek voltak a „csak anyád meg ne tudja!” tésztacsíkok. Így
cinkosokká, közös titkok őrzőjévé váltunk a nagynénémmel, amit
mosollyal pecsételtünk meg. Akkoriban mindez maga volt a
mennyország!
Az ehhez hasonló emlékek egy ideig nagyon szép emlékek voltak
számomra, ám egy napon rájöttem, hogy legtöbbjük valójában
idealizált emlékkép. A kisgyerekek azért hoznak létre idealizált
emlékképeket, mert általuk, a segítségükkel élik meg, hogy szeretve
vannak. Ha felnőttként és pszichológusként megvizsgálom ezeket az
emlékképeket, szembetűnik, hogy ennek a kislánynak az életében
kevés volt az érzelmi kapcsolódás, és minden lehetőséget
megragadott, hogy beszélgessen és kapcsolódjon valakihez, a szülei
híján bárkihez: hol a csirkékhez, hol a nyuszikhoz, Mamuhoz, a
nagynénjéhez, esetleg a bolti eladó nénihez vagy Mari nénihez, aki
szembe jött a görbe botjával. Ők voltak ott éppen akkor, amikor
szükségem lett volna egy mosolyra, visszatükrözésre, elismerésre
vagy kedves szavakra.
Az emlékek sokszor az érzelmi élmény alapján raktározódnak.
Ha a megélt érzés pozitív, akkor megmarad, ha viszont megviseli a
gyermek pszichéjét, akkor két megoldás létezik: a gyermek vagy
idealizálja és megszépíti, így feldolgozhatóvá válik a számára, vagy
lehasítja, és az az emlék feledésbe merül. Amikor a terápián kiderül,
hogy a klienseim által idealizált gyermekkor a valóságban nem is
annyira szép, mint ahogy ők azt gondolták, és amikor szembesülnek
azzal is, hogy a szüleik kihasználták őket, szó szerint megfordul
velük a világ.
Kevés olyan emlékem van, amikor a szüleimmel együtt,
örömmel, közösen csinálunk valamit. Ahogy arról már meséltem, a
szüleim munka után mindig tanultak, hiszen mindketten főiskolára
jártak, hogy diplomát szerezzenek. A megjelenő emlékképek idilli
gyermekkort sejtetnek, és fájdalmas érzés szembesülni azzal, hogy
amit az ember korábban szépnek látott, az tulajdonképpen egy
nagyon szomorú emlék. Ma már leginkább azt látom, hogy van egy
kislány, aki magányosan kergetőzik és beszélget a csirkékkel,
babusgatja a kisnyuszikat, egyedül majszolja a dinnyét, és
magányosan pöcköli a dinnyemagokat. Az utcán kószál, mert abban
reménykedik, hátha találkozik valakivel, aki kedves tekintettel és
szavakkal ajándékozza meg. Úgy tűnik, ez a kislány a számára
fontos érzelmi élményeket nem a szüleitől kapta meg, hanem
különböző helyekről szedegette össze. Felnőttként már azt is tudom,
hogy sokszor arra a gyerekre mondják, hogy eleven és cserfes, aki
intenzíven akar kapcsolódni, fel akarja hívni magára a figyelmet, és
boldoggá teszi őt minden megkapott mosoly és kedves szó, hiszen
azokban a pillanatokban figyelnek rá, kapcsolódnak hozzá, így
átélheti a számára életmentő érzelmeket. Így legalább ezekben a
pillanatokban nem érzi magányosnak magát.
A kisgyerek, aki magára marad a családban, sokszor idealizál,
mert nem engedheti meg magának, hogy megélje a súlyos magányt,
az elhagyatottságot, a szeretetlenség érzését, a félelmet, a haragot és
a tehetetlenséget, hiszen ezeknek az érzéseknek a súlyától
összeroppanna. A gyerekek például csakis akkor merik megengedni
maguknak, hogy sírjanak, féltékenyek legyenek a születendő kis
testvérükre, vagy irigyek legyenek a szomszéd kisfiú játék autójára,
ha van mellettük egy olyan szülő, aki elismeri és megérti ezeket az
érzéseket, és ezáltal mintegy „át is veszi” tőlük őket, illetve ha van,
aki végigkíséri őket az érzelmek megélésének nehéz útján. A
gyerekek ugyanis ezáltal érzik magukat biztonságban. Ha ez a
biztonság nincs meg a szülő-gyermek kapcsolatban, akkor a
gyermek nem fejezi ki az érzelmi igényeit, hiszen attól fél, gondot
okoz a szüleinek, és emiatt elveszítheti a számára legfontosabb
személyek szeretetét. Ilyenkor a gyermek a legtermészetesebb
érzelmi reakciókat sem meri egyedül átélni, inkább elfojtja őket, és a
lehasított érzések elraktározódnak benne. A terápiák során ezek a
lehasított érzések később felszínre törnek, és ilyenkor nagyon szépen
látszik, hogy az illető mekkora fájdalmakat hurcolt magában. Azokat
a fájdalmakat, amelyeket empatikus, biztonságosan megtartó közeg
hiányában sohasem tudott megélni.
A parentifikált felnőttek például sokszor egyáltalán nem
féltékenyek a párjukra, toleránsak, és nem zavarja őket, ha a párjuk
szombat este például külön programot csinál két kolléganőjével.
Szélsőséges esetben az sem okoz gondot nekik, ha a társuk kilép a
kapcsolatból, mert még ilyenkor is megértőek, és arra gondolnak,
bármi is történjék, úgyis megoldják. Ez azért tragikus, mert olyan
emberekről beszélünk, akik nagyon érzékenyek, és át tudják élni az
érzelmeket, ám vannak olyan érzéseik, amelyek gyermekkorban túl
nagy fájdalmat okoztak számukra, így ezeket kénytelenek voltak
lehasítani, máskülönben összeroppantak volna.
A saját élményeimnél maradva látjuk, hogy a gyerekkori énem a
magányosság és az elhagyatottság érzése ellen olyan emberekkel
próbált kapcsolatot teremteni, akikhez valójában szinte semmi köze
nem volt, akik nem adhattak neki biztonságot. Ha ló nincs, jó a
szamár is alapon ugyanis bármilyen kapcsolódás jobb, mint ha
valaki egyáltalán nem kapcsolódna senkihez. A mai világban ilyen
kapcsolódási pótlékot jelent a chat vagy éppen a telefon. Hányszor
mesélnek arról a klienseim egy-egy magánéleti válság esetén, hogy a
legjobb barátnőjükkel órákat beszéltek telefonon, vagy ha ő nem volt
elérhető, akkor előhúztak egy olyan ismerőst a Facebookon, akivel
már évek óta nem beszéltek, és kiöntötték neki a lelküket.
Gyermekkoromban a szüleim nem voltak tisztában a rossz
érzéseimmel, hiszen ők egy mosolygós, eleven, cserfes kislányt
láttak, aki könnyen teremt kapcsolatokat. A gyerekek ugyanis védik
a szüleiket, hiszen nem akarnak nekik pluszfeladatot adni, és rossz
érzéseket okozni, hiszen a szülők amúgy is olyan elfoglaltak és
gondterheltek. Felnőttként és pszichológusként tisztában vagyok
vele, hogy a szüleim nem azért nem kapcsolódtak hozzám, mert
gonosz vagy rossz emberek voltak, hanem mert a szüleik valamikor
anno az ő gyermekkori szükségleteiket sem elégítették ki
megfelelően.
A gyerekek mindig kapcsolódni akarnak, hiszen a
kapcsolódásban megmelegszik a lelkük. A szülő pedig olyannak
neveli a gyermekét, ami számára kényelmes: ha szeretné, hogy ne
legyen a gyerekkel gondja, ne kelljen foglalkoznia vele, akkor a
kisgyermek láthatatlanná válik, begubózik, elhúzódik, és csendben
megszűnik létezni, mint egy kiszáradt patak, ami azért nem csobog,
mert nem kap vízutánpótlást. Ha a szülő talpraesett, önálló
gyermeket szeretne, akkor a gyerek maximális teljesítményt nyújt
majd, és ezzel elégíti ki a szülei elvárását annak reményében, hogy
megkapja a számára nélkülözhetetlen szeretetet. A kitartóbb
gyerekek sokáig próbálkoznak azzal, hogy megszerezzék a
számukra fontos vízutánpótlást, még az is lehet, hogy hisztiznek és
óriási energiát fektetnek abba, hogy látványosan tudassák a
szülőkkel, mire is van szükségük. Ám ha a szülő nem figyel a
gyermekére, és nem hallja meg a segélykérő hangokat, ez az
igyekezet egy idő után megszűnik, és csobogó patak helyett
kiszáradt meder marad hátra.

Azonosulás a szülő igényeivel

Az a szülő, aki nincs rendben önmagával, nagyon sokszor válik
tekintélyszeméllyé, aki fürdőzik a gyermek csodálatában,
szeretetében. Élvezi, hogy a gyerek pozitív üzeneteket küld számára,
de ha már nagyon elege van a szülői feladatokból és a gyerek
érzelmi igényeiből, akkor magára hagyja a gyereket, nem reagál
érzelmileg, esetleg ignorálja. Az is előfordulhat, hogy rákiabál, és
bűntudatot kelt benne, mert az anya türelmetlen, fáradt és fásult,
tehát nem tud biztonságot nyújtani a gyermekének. Ilyenkor az
történik, hogy az anya nem tudja háttérbe helyezni a saját igényeit,
hogy a gyermekére figyeljen és a kicsi igényei szerint éljen. Ha az
anyának sem adta meg a saját anyja azt, amire szüksége lett volna,
akkor a saját gyermeke remek lehetőség, hogy kárpótolja a hiányt.
Az anya tudattalanul elkezdi a saját szükségletei kielégítésére
használni a gyermekét. Például, ha az apa nem elégíti ki az anya
érzelmi szükségleteit, akkor az anya tudattalanul olyan üzeneteket
küld a babának, ami arra ösztönzi a kicsit, hogy az anya igényei
szerint működjön, például ne akarjon szeparálódni, legyen mindig a
közelében. Ilyenkor fordul elő, hogy a kisgyermek az anya mellett
akar aludni, és a szülő nem tudja elérni azt, hogy a helyén, a saját
kiságyában aludjon. Sajnos a szülők ebben az esetben azt gondolják,
hogy a gyermek akar mellettük aludni. Mindig óriási vita támad a
Facebook-posztjaim alatt, amikor leírom, hogy a kisgyermek azért
alszik a szülő mellett, mert maga a szülő küldi ezt az üzenetet a
gyermeke felé, amit aztán a kicsi kielégít. Tehát a szülőnek van arra
szüksége, hogy a gyermeke mellette aludjon, hiszen a férje nem adja
meg neki a biztonságot. Vagy akkor is előfordulhat ez, ha az anya
félti a gyermekét, nehogy baja essék egyedül a szobájában. Tehát egy
szorongó, bizonytalan anya van a háttérben, akit a kicsi gyerek úgy
nyugtat meg, hogy átmászik anyához a szülői ágyba. A gyerek
ilyenkor úgy működik, mint egy kukta, ami túl nagy nyomás esetén
kiengedi a gőzt. Érzi, hogy az édesanya nincs jól, és leszokik arról,
hogy kifejezze a saját szükségleteit. Így kezd megszületni a „jó
gyermek”, akivel nincsen semmi baj.
Ezek a gyerekek megtanulják, hogy a figyelem fókusza az általuk
szeretett személyen van, ezért az önbizalmuk és az önreflexiójuk
nem fejlődik megfelelően. Képzeljünk el egy kis cserepet, amelybe
beleültetünk egy-egy kis magot, az önbizalom és a szerethetőség
magocskáit, és várjuk, hogy kikeljenek. Már elképzeltük, milyen
szépen zöldellnek majd a szobánkban, ám a körülmények nagyon
mostohák: senki sem öntözi a magokat, melengető napfény sincs. A
szobában dermedt sötétség és káosz uralkodik. Gyakran pakoljuk a
törékeny cserepet egyik helyről a másikra, de sehol sincs jó helye, és
egyszer csak leejtjük, a magok pedig nem tudnak kicsírázni, így
elpusztulnak. Lemondunk róluk, szomorúan tudomásul vesszük a
történteket, és megpróbáljuk elfelejteni. Ilyen, amikor a gyermek
próbálná felismerni a saját igényeit, de a kívülről jövő szülői hatások
ezt nem teszik lehetővé. Ahhoz, hogy ne élje át a disszonancia (belső
feszültség) érzését, egyszerűen figyelmen kívül kell hagynia a saját
szükségleteit és igényeit, ami miatt megtanulja, hogy ne figyeljen
magára, hiszen úgysem kapja meg.
Ezzel párhuzamosan viszont nagy ütemben fejlődik az a
képessége, hogy az anya rezdüléseiből kiválóan megtanuljon
olvasni. A saját igényeit nem képes azonosítani, tehát nem
tudatosítja önmagában, ő mit szeretne, a szülő szükségleteire viszont
erőteljesen fókuszál. A kisgyermek saját igénye így nem kerül
konfliktusba az édesanya igényével, és a gyerek nem él át
disszonanciaérzést. Ennek következtében egy idő után elveszíti a
kapcsolatot önmagával, viszont az édesanya vagy a szeretett
gondozó szükségleteit a megnövekedett számú tükörneuronoknak
köszönhetően egyre érzékenyebben képezi le. Szép lassan kialakul
az a működés, hogy a gyerek a világ legtermészetesebb módján,
magától értetődően, hihetetlen érzékenységgel elégíti ki a szülő
szükségleteit, miközben a saját igényeit negligálja, és kialakul a
lelkében egy érzelmi üresség.
Amikor Dia, a harmincnyolc éves tanárnő érkezett hozzám, már
éreztem, hogy nagyon szoros a kapcsolata az édesanyjával. Arról
panaszkodott, hogy kiüresedettnek érzi az életét, nem találja a helyét,
a hétköznapok szürkék és egyhangúak. Fásultnak és enerváltnak
érezte magát, nem látta, merre tart az élete. Az első beszélgetés
alkalmával néhány perc után már az édesanyjáról mesélt: láthatóan
gyorsan átkerült a fókusz önmagáról az anya problémáira. A
narratívában túlnyomórészt az édesanyja nehézségeit fogalmazta
meg, nem a sajátját. Ebből a számomra nagyon értékes
információból arra következtettem, hogy Dia még nem vált le az
anyukájáról, és a túlzott azonosulás miatt az anya problémáit a
sajátjaiként éli meg.
Dia gyerekkorában az édesanya, aki doktornő volt, éjt nappallá
téve dolgozott, és nem volt ideje a kislányára. A szülők a kislány
néhány éves korában elváltak, és az édesanya egyedül nevelte Diát. A
kis Dia úgy nőtt föl, hogy iskola után hazament és egyedül volt
otthon, sőt a háztartási feladatok nagy részét is neki kellett ellátnia.
Természetes volt számára, hogy amikor az édesanyja fáradtan
hazaért, rend és tisztaság fogadta őt a házban. Bár a kislány egyedül
érezte magát, nem követelőzött, azt mondta, megszokta mindezt. A
tanulással is csak azután kezdett el foglalkozni, miután rendet tett a
lakásban.
Dia elmondása szerint soha nem érzett dühöt az édesanyja iránt,
leginkább sajnálta őt, és aggódott érte, nehogy túlterhelje magát.
Mindez számára természetes volt, nem érezte, hogy probléma lenne
 az anyukájával való kapcsolatával. Külső szemlélő számára azonban
egyértelmű volt, hogy teljesen megcserélődtek a szerepek. Amikor a
terápiás folyamatban először beszéltünk a családról, Dia feszültté
vált, mert rávilágítottam, hogy az anyja elhanyagolta őt, és mivel
nem a korának megfelelő terhekkel kellett megküzdenie, ezért
parentifikálódott.
Éreztem, ahogy Diában ellenállás születik, és éppen úgy védte az
édesanyját, mint ahogy egy anya védené a gyermekét. Szép lassan
azonban bizonyossá vált, hogy Dia nincsen kapcsolatban a saját
fájdalmával, és más felnőttkori kapcsolataiban is leginkább a másik
ember igényeit tartja szem előtt, tehát alárendelődik. Ebben a
kérdésben nem alakult ki megfelelően az önreflexiója, és a helyzet
annyira természetes volt számára, hogy fogalma sem volt arról, mi is
az ő valódi szükséglete. Terápiás célként azt fogalmaztuk meg, hogy
Dia a terápia végén képes legyen olyan önreflexióra, hogy meg tudja
állapítani a saját igényeit, és a saját határainak meghúzásával képes
legyen érvényesíteni is őket. A terápiás munka során nagyon szép és
felszabadító folyamatot éltünk meg, ami után Dia tisztán meg tudta
fogalmazni a saját érzéseit, és meg tudta húzni a határait is.
A parentifikáció kialakulása során a gyermek a szülőkhöz való
alkalmazkodása révén egy „mintha” személyiséget hoz létre, amit
hamis szelfnek nevezünk, ugyanis a gyermek nem engedi a tudatába
azokat az információkat, amelyek a saját igényeiről szólnak, ezért
létrejön egy olyan magas szintű azonosulás, aminek következtében
azt érzi, ő is pont azt szeretné, amit a szülő. Tehát teljesen
észrevétlen marad számára a saját szükséglete, így nem fejlődik ki az
a képessége, hogy ő valóban meg tudja állapítani a saját igényeit.
Mivel nincs önreflexió, a gyerek feszültséget sem érez. Az
azonosulás megnyugtató számára, és biztonságban is érzi magát.
Teljesen az a belső élménye, hogy ő, a gyermek a saját igényeit
elégíti ki, hiszen azonosul az anya szükségleteivel. Ráadásul azt
érzékeli, hogy az anyukája megnyugszik, mosolyog és elégedett, így
a pozitív szülői reakció még inkább megerősíti ezt a működést. A
folyamat azonban a gyermek lelkében valamiféle elszegényedéshez
vezet, hiszen a mozgástere leszűkül a szülő által zöld lámpával
jelzett lehetőségekre, és tudattalanul elkezdi „szolgálni” a szülőt. A
szülő és a gyermek között erősen függő kapcsolat alakul ki, ami
aztán gyermekként, és később felnőttkorban is, határtartási
problémákat okoz.
A gyermek számára az a természetes, amit a családban megtanul.
Számára az a szeretet, amit a szülő megtanít neki: ha a szolgálat,
akkor a gyerek a saját szükségleteit hátrahagyva egész életében azért
dolgozik, ami a másik embernek jó, és kizsigereli, kizsákmányolja
önmagát. Ráadásul ezt észre sem veszi, nem tudatosul benne.
Amikor terápián először visszajelzem a klienseimnek, hogy
tulajdonképpen a másik igényei szerint élnek, akkor elutasítják a
felvetést, hiszen számukra teljesen természetes, ahogyan működnek.
Aztán egy idő után már kezdik felismerni a rögzült működésmódot.
Felnőttként az képezi fogalomrendszerünk alapjait, amit az eredeti
családban megtanultunk. Ha saját magunk cserbenhagyását tanultuk
meg, akkor eszerint fogunk élni felnőttként is. Biztos vagyok abban,
hogy Dia a párkapcsolatában is cserben hagyta volna önmagát, ha
nem jön el terápiába, és nem tudatosítjuk a működését. A terápiás
folyamatban nagyon nehéz pont, amikor eljutunk oda, hogy a
kliensnek meg kell húznia a szülő felé a határokat, és meg kell adnia
önmagának a jogosultságot arra, hogy igenis élhet úgy, ahogy akar,
nem tartozik senkinek elszámolással.
Az azonosulás fontos aspektusa a parentifikációnak, ami egész
életen át elkíséri a parentifikált gyermeket attól függetlenül, hogy a
parentifikáció miért következett be. Már áttekintettük, milyen
módjai vannak a parentifikálódásnak. Mindegyikben közös, hogy a
gyermek azt éli meg, csakis akkor szerethető, ha a szülő igényeit
helyezi fókuszba a sajátja helyett. Például amikor anya sír és
összeveszik apával, akkor a gyerek nem sír, hanem az anyukáját
vigasztalja. Még ha haragszik is emiatt az édesanyjára, a gyerek
akkor sem meri és nem tudja kifejezni a dühét és csalódottságát,
mert tart attól, hogy érzelmi büntetést kap. Kialakul egy állandó
szoros patológiás kötelék, ami miatt a gyermek nem tud
elhatárolódni az anyától. A szülők a gyermek hamis énje által
megkapják a vágyott biztonságot, a gyermek viszont, aki a
„szolgálat” miatt nem tudta felépíteni a saját biztonságát, előbb
tudatosan, majd tudattalanul függő helyzetbe kerül a szüleivel. Nem
képes arra, hogy felfedezze a saját érzéseit, és arra sem, hogy ki is
fejezze azokat. Nem tudja megfogalmazni a saját igényeit, hiszen
számára ezek idegenek és ismeretlenek, a saját érzelmeinek a
kifejezésére sosem volt lehetősége, nem kapott a szülőktől erre
vonatkozó felhatalmazást. Érzelmileg nincs lehetősége leszakadni a
szüleiről, és később minden fontos érzelmi kapcsolatában megjelenik
a kapcsolatfüggőség. A barátságokban éppúgy, mint a
párkapcsolatban és a saját gyermekeivel való kapcsolatában is. A
családban megtapasztaltak hosszú távú következménye, hogy a
parentifikáltak még önmaguk előtt is elrejtik valódi szelfjüket, és a
„hamis szelf” irányítja a működésüket.

Túlzott felelősségvállalás és kitartó feladatmegoldás

 A parentifikált gyerekek egész életre szóló sérülése, „hogy nem
számítok, nem kellek, nem vagyok fontos”, hiszen a szülő
fókuszában nem a gyerek igényei vannak, és a szülő nem odaadó,
feltétel nélküli szeretetet sugároz, így a gyermek leginkább az
elvárások tengerében él, főleg, ha van egy olyan testvére, akivel a
szülő szimbiózisban él. A parentifikált gyerek szeme előtt pereg a
szomorú film, amelyben láthatóvá válik számára, hogy a testvérét
jobban szeretik, mint őt. Ez arra készteti, hogy még jobban, még
intenzívebben teljesítsen, legyen szó a külső elvárásokról és a látható
eredményekről, vagy akár egy fokozott felelősségvállalást igénylő
problémáról. Iszonyatos energiákat mozgósít önmagában azért,
hogy megoldja a nem a korának megfelelő feladatot. Mindezt azért,
hogy őt is szeressék egy kicsit. Ez a fájdalom és az
igazságtalanságérzet, amely átlengi az egész érzelemvilágát, egész
életében arra késztetik őt, hogy fokozott felelősséget vállaljon, és
túlterhelje magát, hiszen mindenképpen be szeretné bizonyítani,
hogy ő is szerethető ember, miközben a saját szükségleteit háttérbe
helyezve kizsigereli önmagát. A gyerek, aki gyakran él át
megsemmisítő érzéseket és igazságtalanságérzetet például a
testvérével való eltérő bánásmód miatt, úgy védekezik, hogy a
kellemetlen érzéseket lehasítja a tudattalanjába, azaz nem vesz róluk
tudomást. Ez pont olyan érzelmi folyamat, mint amikor egy gyerek,
aki nem akar házi feladatot írni, érzelmileg függetleníti önmagát a
bűntudattól, tehát nem születik meg benne egy olyan inspiráló
feszültség, ami arra késztetné, hogy megírja a leckéjét. Valami
hasonló érzelmi folyamat játszódik le a gyerekekben, amikor nem
vesznek tudomást a saját szükségleteikről.
 Az igazságtalanság érzése már egészen korai gyermekkorban
megjelenhet, például amikor egy kisgyerek játszani szeretne, de az
édesanyja nem áll a rendelkezésére, vagy amikor a gyermek
támogatóan és szeretettel viszonyul a szülőhöz, de nem kap
viszonzást, például, amikor a nagy energiabefektetéssel megépített
torony nem vált ki a szülőből őszinte pozitív érzelmi reakciót.
Ilyenkor a gyerek elveszti a motivációját, elszomorodik, mivel a
szülő nem tud osztozni az örömében. Egy énközpontú, elváró,
nárcisztikus szülő még tetézheti a gyermek gyötrelmeit azzal, ha
kritizálja vagy leszólja azt, amit a gyereke nagy odafigyeléssel
megalkotott. Jellemző mondat, persze kellő hangsúlyokkal, hogy:
„Ez így nem jó! Miért nem piros tetőt tettél a torony tetejére? Úgy
szép lenne, viszont így elég ronda!”
Akár tudatosul, akár nem, a gyermekként megélt igazságtalanság
érzése a későbbiekben, felnőttkorban is nagyon megnehezíti az
életet, és a felnőttkori érzelmi működésben is kulcsfontosságú
szereppel bír, hiszen iszonyatosan nagy szenvedést okoz a
legapróbb hétköznapi helyzetekben is. A parentifikált gyerekek
egészen eltérő módon küzdenek meg az igazságtalanság érzésével.
Van, hogy a szülők azt érzik, hogy a kiváló tanulmányi eredmény
ellenére állandóan csak baj van a gyerekkel, mert nagy a szája, és
veszekszik. Ezt a szülők úgy fogalmazzák meg, hogy „beolvas” vagy
„felesel”, csapkodja az ajtót, és elviselhetetlen hangsúlyokkal reagál
egy-egy olyan helyzetre, ami nem tetszik neki. Ezek a parentifikált
gyerekek átélik a lelküket mélyen sértő igazságtalanságérzetet. Azt
ugyan nem tudják megfogalmazni, hogy miért érzik, de a dühös
reakcióik érzelmi motivációjaként mégis megjelenik. Már tudjuk,
hogy a mély igazságtalanságérzet onnan fakad, hogy a családban az
egész gyermekkorát átlengte ez az érzés. Éppen ezért felnőttként
hétköznapi helyzetekben látott igazságtalanságok esetén kiállnak
akár idegen emberekért is, mert fontos számukra, hogy a dolgok
rendben és igazságosan történjenek. Sokan az igazság bajnokának
nevezik őket.
Vannak olyan gyerekek is, akik néma csöndben tűrik az
igazságtalanságot, amit átélnek, és egy idő után ez már nem okoz
bennük feszültséget, mivel „kioltódik” bennük az ellenállás, azaz
betörnek. A mardosó, fájó igazságtalanság ugyanakkor ott lapul a
lelkükben, még ha ignorálják is. Ők azok, akik benn ragadnak a
szülői kapcsolatokban, és egy életen át szolgálják a szülőket úgy,
hogy emiatt nem tudják a saját életüket élni. Például nem tudnak
felnőttkori párkapcsolatot létesíteni, mert a bűntudatkeltő anyával
való patológiás kötődés nem engedi. Előfordul, hogy mégis lesz
párkapcsolatuk, de a szülők melletti házban vagy utcában,
súlyosabb esetben a szülőkkel egy házban laknak, hiszen így
továbbra is könnyedén ki lehet elégíteni a szülők szükségleteit.
Ezekben az esetekben a megélt bűntudat felülírja az
igazságtalanságérzetet.
Az egyik kliensem, Gréta, fiatal közgazdász. Bár már elköltözött a
szülői házból egy háromszáz km-re lévő másik nagyvárosba, mégis
rendszeres, hogy az édesanyja tőle várja a problémáinak a
megoldását. Bár a szülők együtt élnek, mégis az éppen az esküvőjére
készülő Gréta dolga, hogy a beteg édesanyját autóval elvigye a húsz
kilométerre lévő orvoshoz, pedig az édesapja is vezet. Az anyukája
érzelmi zsarolással éri el, hogy a lánya szabadságot vegyen ki, és
időt, pénzt, energiát nem számolva odautazzon. Nincs apelláta, az
édesanya hisztizik, kiabál, bűntudatkeltéssel zsarolja őt. Jól
érzékelhető, hogy Gréta a mai napig nem vált le az édesanyjáról, és a
 távolság miatt egyre nehézkesebb fenntartani a szoros szimbiózist. A
terápiára érkező fiatal nő a visszajelzésem hatására sírva fakadt.
Gréta felszabadítónak érezte azt, hogy kimondtam helyette a
problémát, mivel érezte, hogy ez a túl szoros kötődés csonkítja meg
az életét. Pontosan tudta, hogy meg kell tanulnia határokat húzni,
hiszen számára ez a „szolgálat” már nem jelent boldog életet. Ebben
a helyzetben az volt a terápiás feladat, hogy Gréta megtanuljon
érzelmileg függetlenedni a saját anyukájától, és megadja magának a
lehetőséget a saját életre. Ha Gréta változik, a családi rendszer
működése is változni fog, hiszen a családtagok is rákényszerülnek,
hogy másként szervezzék a mindennapokat.
Gréta a terápiának köszönhetően eljutott oda, hogy megtartották
az esküvőt. A fiatal nő eldöntötte, hogy csak két tanúval szeretnének
ünnepelni, és megtanulta, hogy joga van az önálló élethez, és már
egyáltalán nem akar megfelelni a szülőknek. Eljutott érzelmileg oda,
hogy a saját életét önazonosan szeretné élni, és fel merte vállalni,
hogy szembeforduljon a családi elvárásokkal. Ma már boldog,
felszabadult feleség.
Az igazságtalanságérzet különösen erősen jelenik meg akkor, ha
testvérek vannak a családban, és a szülő kettős mércét alkalmaz, és
különbözőképpen bánik a két gyerekével. A szorongó-ambivalens
kötődésű családokról szóló részben már volt arról szó, hogy a
parentifikált gyerek, aki kirekesztődik a vágyott szimbiózisból,
nagyon fájdalmas tapasztalatokra tesz szert. Az a belső érzése, hogy
miközben ő a jó tanuló, a kiváló sporteredményekkel rendelkező
aktív gyerek, akire mindig lehet számítani, mégsem tudja elérni a
szülő figyelmét és szeretetét. Óriási igazságtalanságérzetet él meg,
ami ráadásul állandósul is a mindennapokban. Ha valamiért az
érzés kifejezetten intenzívvé válik, akkor a parentifikált gyerek
hangot adhat a fájdalmának, indulatos lehet, kiabálhat, tiltakozhat,
ugyanakkor szégyent és bűntudatot érez. Ráadásul önmaga is
hálátlan, rossz gyermekként definiálhatja magát, és olyan racionális
érveket próbál felsorakoztatni, amelyekkel alátámaszthatja a szülő
vele szemben tanúsított igazságtalan viselkedését, hogy végül is
mentse őt. Például: „Anya azért nem figyel rám, mert nem pakoltam
el a ruhámat az ágyamról.” Vagy: „Biztosan haragszik anya, mert
nem lett százpontos a dolgozatom.” Tehát a gyermekben felbukkanó
igazságtalanságérzetet úgy próbálja megmagyarázni a gyerek, hogy
önmagát hozza ki hibásnak, és a racionalizálás miatt
megkönnyebbül. Kialakul egy olyan működés, hogy ha mindent
tökéletesen megcsinál az életben, akkor talán anya örülni fog. Ez
nagyon fontos része annak a működésnek, amiben a gyerek fokozott
felelősséget vállal, hogy ne kelljen a szüleire haragudnia.
Ez az érzelmi ambivalencia és önszabotáló folyamat később a
párkapcsolatokban is megjelenik egy-egy heves vita során. Az itt
leírt igazságtalanságérzés és ennek a belső feszültségnek a feloldása
olyan fontos motivációvá válik, ami felnőttkorban is meghatározza
az érzelmek, a gondolkodás és a viselkedés szerveződését. Innen
fakad a perfekcionizmus is, ami gyermekkorban a fent említett
módon alakul ki: „Akkor vagyok biztonságban, ha mindent
tökéletesen csinálok meg. Akkor nem lesz baj!”
Ahogy arról már volt szó, a parentifikált gyerekek csak akkor élik
át a biztonság érzését, amikor megoldják a problémákat, hiszen anya
is akkor mosolyodik el, akkor küld pozitív megerősítést, akkor él át
elégedettséget. Ilyenkor az anya feltételhez köti a szeretetét, tehát a
gyermek azt tanulja meg, hogy pusztán a létezésért nem jár szeretet,
azért nagyon keményen meg kell dolgoznia. A biztonságérzet és a
feladatmegoldás összekapcsolása már kiskorban elkezdődik. A
gyermek azt tapasztalja, hogy anya akkor érzi jól magát, ha ő
elpakolta a játékát, ha vigyáz a ruhácskájára, vagy ha a feladatok
időben és maradéktalanul készülnek el. A feladatmegoldásnak
különösen akkor van nagy szerepe, ha nagyon erősen elváró szülők
vannak a háttérben. Akkor az a fő szabály a családban, hogy csak a
maximum az elfogadható.
Tímea, egy negyvenes éveiben járó fiatal nő, a terápián mesélte,
hogy amikor nyolcéves korában fel kellett mosnia, az édesanyja
annyiszor öntötte ki újra és újra a felmosóvizet, amíg ő tökéletesen ki
nem törölte a sarkokat. A kislány zokogva mosta fel az előszobát és a
konyhát, miközben az elváró anya becsmérlő szavai ostorként
csattantak a lelkében.
Tímea azóta is minden feladatot nagyon körültekintően és
alaposan végez el, mert ahogy az édesanyja számára sem, úgy
számára sem elfogadható a „félmunka”. Tímea olyanná lett, mint a
saját édesanyja, aki sohasem elégedett az eredménnyel. Pont olyan
sokat ostorozza önmagát, mint ahogy az édesanyja tette vele, és pont
olyan módon, ahogyan az gyermekkorában is történt. Tímea élete
ettől nagyon terheltté vált. Bár a környezetében mindenki elismerte
nagyszerű teljesítményét, hiszen nem lehetett elmenni mellette,
annyira kiemelkedő volt, Tímea mégis boldogtalan volt. Nem tudta
megengedni önmagának, hogy lazítson, és arra fókuszáljon, hogy mi
is lenne számára a jó. Ez a legnehezebb feladat azok számára, akik
soha nem tapasztalták meg az önszeretet erejét és áldásos hatását,
azt a felszabadultságot, ami egyébként minden embernek alanyi
jogon járna.
Mivel a szülők azt várják a parentifikált gyermektől, hogy a
problémák megoldásában segítsenek, mindez általában gyakorlati
feladatokkal is jár. Még akkor is, amikor a szülő érzelmileg van
nehéz helyzetben. Mivel az elvégzett feladat azzal a jelentéssel bír,
hogy minden rendben van, a gyerekek nagyon igyekeznek jól
teljesíteni, így a teljesítmény számukra összekapcsolódik a
biztonságérzettel. Egy parentifikált férfi például nem nyugszik, amíg
a szeretteinek nem teremti meg a legjobb körülményeket, és el nem
bűvöli őket. Ő ekkor nyugszik meg, és ezek után tudja csak
elengedni a rengeteg magára aggatott feladatot. Egy parentifikált nő
pedig azt érzi, hogy addig nem tudja elengedni magát, amíg nem
pakolt el a vasárnapi ebéd után. Jellemző, hogy addig, amíg nem
fejezik be az elkezdett feladatokat, markáns belső feszültséget élnek
át, ami szégyennel és félelemmel tölti el őket, így nem tudják
elengedni magukat. A gyermekkorban megtanult és megélt fokozott
felelősségvállalás miatt képtelenek feljogosítani magukat arra, hogy
úgy és annyi feladatot végezzenek el, ami valóban jólesik nekik.

Destruktív kitartás és grandiozitás

A parentifikált gyerekek iszonyatosan nagy energiákkal
küzdenek a figyelemért, a szeretetért és az elismerésért, és
megtanulnak egyfajta destruktív, romboló kitartást, ami
felnőttkorban valamiféle önszabotázsként jelenik meg. Egyszerűen
nem adják fel, nincs számukra lehetetlen, hiszen ez az opció nem
volt elfogadható a családban. A feladatokat és a kapcsolatokat
illetően is túlzottan elkötelezettek, így kapcsolatfüggőkké válnak. Ez
azt jelenti, hogy a kapcsolat fontosabbá válik számukra, mint a saját
jóllétük. Ennek a kitartásnak a motivációja az a tudattalan
reménykedés és örök optimizmus, hogy majd egyszer ők is fókuszba
kerülhetnek. Egyre nagyobb eredményeket érnek el, mert nem adják
föl azt a vágyukat, hogy egyszer majd megjutalmazzák őket
szeretettel, odaadó figyelemmel, és lesz majd olyan időszak, amikor
megpihenhetnek. Ám ha a családi szerepek nem változnak, nem
valószínű, hogy ez a vágyott állapot bekövetkezik.
Van egy pont, amikor el kell engedni a kormányt, mert a kontroll
már a saját épségünket veszélyezteti. A múltkoriban egy
kliensemmel az elengedésről beszélgettünk. Ő mesélte a következő
történetet, amit nagyon tanulságosnak éreztem. Talán segít
megérteni az elengedés fontosságát, amikor már nem szabad
kontrollálni az eseményeket, hanem érdemes elengedni az
igyekezetet, és hagyni, hogy történjenek a dolgok, mert a kontroll
fenntartása kontraproduktív.
A Forma–1 versenyeken, amikor az autó elkezd kisodródni, és
már lehet tudni, hogy óriási sebességgel be fog csapódni a
gumifalba, van egy nagyon fontos pillanat. A pilótának tudnia kell,
hogy most mindenképpen el kell engednie a kormányt. Tudjuk,
hogy ha megcsúszik az autó, a tapasztalatlan sofőr ellenkormányoz,
a tapasztalt pedig a csúszás irányába kormányoz. A Forma–1-es
pilótának pedig fel kell ismernie azt a pillanatot, amikor az
ösztöneivel ellentétben el kell engednie a kormányt, és karját a
mellkasa előtt keresztbe téve várnia kell a becsapódás pillanatát. Ez a
megadó póz óvja meg attól, hogy megsérüljön a karja. A pilóta
megadja magát, feltétel nélkül. Ez az elengedés már nem a
győzelemről, az első helyről, az autó épségéről, hanem a saját
biztonságáról szól, arról, hogy minél kevesebb sérüléssel szálljon ki
az autóból.
Az elengedés pillanata meghatározó, nem lehet sem túl korán,
sem túl későn elengedni a kormányt. Pont akkor kell, amikor már az
irányítás és az igyekezet káros. Ilyen helyzet például, amikor egy
párkapcsolatban két ember méltatlanul él együtt, ennek ellenére nem
lépnek ki a kapcsolatból. Minden áron benne maradnak egy áldatlan
kapcsolatban, fogva tartják egymást, meghiúsítva az újrakezdés adta
lehetőségeket. Egy ilyen helyzetben a kitartás sérüléssel jár, és
bizony az a gondolkodás egyáltalán nem segít, hogy: „Nem akarok
fájdalmat okozni a páromnak, ezért nem mondom ki, hogy jobb
lenne külön.” A hegymászók életében is van olyan pillanat, amikor a
csúcstól néhány méterre kell visszafordulniuk, mert a küzdés és a
kitartás az életükbe kerülhet. Ezek azok az esetek, amikor a
kőkemény küzdelem feladása egy fontos önvédő mechanizmussá
válik, amikor is az eredeti cél, a győzelem megváltozik. Az új cél az
lesz, hogy minél kevesebb sérüléssel kerüljenek ki a helyzetből.
A parentifikáltak úgy érzik, nem tehetik meg, hogy kivonják
magukat a családi történésekből, emiatt nem engedélyezik
önmaguknak, hogy érzelmileg függetlenedjenek a családtól. Ez azért
van, mert túlzott felelősséget vállalnak, és úgy érzik, fájdalmat
fognak okozni, ha a saját igényeiket preferálják. Felelősnek érzik
önmagukat, hiszen gyakran a családtagok is rájuk támaszkodnak, és
minden határt átlépve bevonják őket a magánügyeikbe, lelki
szemetesládának használják őket. Ezért a parentifikáltban kialakul a
pótolhatatlanság érzése. Úgy érzik, csakis ők tudják megoldani a
másik ember életét és nehézségeit.
A harmincéves Brigitta azt a szerepet kapta a családjában, hogy
neki mindig jókedvűnek kellett lennie. Azért érkezett hozzám, mert
tizenkét év után éppen szétköltöztek a párjával, és Brigitta szerette
volna megérteni, mi is történt valójában. Az első ülésen, miközben a
fájdalmáról mesélt, nevetős tekintettel és mosolyogva ült a kanapén.
Disszonáns érzésem volt, hiszen a verbális információt nem tudtam
összepárosítani azzal, amit láttam. Hallottam és értettem a
nehézségeket, de a kép, amit láttam, nem volt ezzel összhangban. Ha
nem hallottam volna a hangját, nem értettem volna, amit mond, azt
gondoltam volna, éppen egy felhőtlen, szerelmes nyaralásról mesél.
Elkezdtük a terápiát, és idővel mindenre fény derült. Brigittára a
családjában az a feladat hárult, hogy mindig bájos kislánynak kellett
lennie, hiszen az édesanyja csakis így tudott vele büszkélkedni. Az
édesanya depressziós volt, és ez volt az egyetlen öröme az életben.
Amikor nem az utcán parádézott a kislányával, akkor általában a
szobában feküdt, és a boldogtalan házasságát és életét siratta.
Gyakran mondogatta a kislányának, hogy „te vagy az életem értelme
és a szemem fénye, és ha te nem lennél, akkor én már nem élnék”,
ami a kislánynak óriási teherként nyomta a vállát.
Ezek a mondatok a kislány egész gyermekkorát megkeserítették.
Brigitta úgy érezte, csakis mosollyal és tökéletes kinézettel tarthatja
életben az anyukáját, aki csalódott a férjében és a házasságában. Az
iskolából mindig hazasietett, hiszen mielőbb fel kellett vidítania az
édesanyját, és közben rettegett, hogy az édesanyja él-e még. Belül
ürességet és reménytelenséget érzett, és annyira aggódott, hogy
iskola után még órákig képtelen volt például enni.
Soha nem mesélte el az anyukájának, hogy őt éppen mi bántja, és
milyen sérelem érte az iskolában, hogy a lányok kiközösítették, mert
mindig szomorú, hiszen csak az iskola volt az a közeg, ahol a kislány
teret engedett az érzéseinek. Nem mesélte el a szerelmi csalódásait
sem, nehogy terhelje az édesanyját. Brigitta látszólag mesterien el
tudta nyomni ezeket a gyötrelmes érzéseket, hiszen az anyjának arra
volt szüksége, hogy jókedvűen meséljen neki és szórakoztassa őt.
A lány csakis akkor tudott zöld lámpát adni a saját érzéseinek,
amikor magára maradt a szobában, és rajzolt. Amikor arra kértem,
hozza el a rajzait, kiderült, hogy a kész rajzokat mindig összetépi és
kidobja, mintha bűnös dolog lenne minden szomorúság és düh, ami
megjelenik az alkotásaiban. Brigitta nagyon tartott attól, hogy mit
szólna hozzá az édesanyja, ha meglátná ezeket a rajzokat. Már attól
bűntudata volt, hogy ezek a szenvedést ábrázoló rajzok nem fértek
bele a róla kialakult, mindig jókedvű, tökéletes és csodaszép kislány
képbe, amit az édesanyja várt el tőle.
 A fokozott terhelésnek köszönhetően a kisgyermekben
megjelenik az az érzés, hogy mindenre képes, ami tulajdonképpen
grandiozitást jelent, hiszen az egész élete arról szól, hogy számára
nincs lehetetlen. Ez tulajdonképpen egy nárcisztikus, énközpontú
vonássá válik a személyiségben, ami abban segíti a gyermeket, hogy
a megterhelő, súlyos elvárásokból fakadó, de kiemelkedő
eredménnyel kecsegtető feladatokat minden kétség nélkül meg tudja
oldani. Egy idő után a pozitív eredmények beépülnek az önmagáról
alkotott képbe, és a legközelebbi kemény kihívást sem érzi majd
megterhelőnek. A megszerzett pozitív tapasztalat abban segíti őt,
hogy ne kételkedjen önmagában, és ne riadjon meg a kihívásoktól.
Amikor sikerül megoldania egy kemény feladatot, és a szülő
mosolyog és elégedett, akkor a gyerek azonosul a szülő
elégedettségével, és ő is átéli a szülőben megjelenő pozitív érzést. Ez
adja meg számára az idealizált és vélt biztonságérzetet. Ennek a
működésnek aztán később, felnőttkorban is nagy szerepe lesz,
hiszen a parentifikált emberek fő motivációja, hogy a párjukat
boldoggá tegyék, így sokszor önként vállalt, és irreálisan sok időt és
energiát igénylő kedveskedéssel varázsolják el a társaikat.
A negyvenes Áron a párkapcsolata miatt érkezett hozzám. Saját
elmondása szerint halálosan elfáradt abban, hogy a házasságában
minden az ő vállát nyomja. Úgy érezte, a felesége elhagyja magát, és
mindent neki kell csinálnia, mindenért ő felel. Ahogy elkezdtünk
beszélgetni az eredeti családjáról, feltűnt, hogy Áron idealizálja az
édesanyját, és pont úgy beszél róla, mint egy büszke szülő a sikeres
gyerekéről.
Kiderült, hogy Áron erősen parentifikált gyermek volt, akit az
édesapa halála után egyedül nevelt a könyvelőként dolgozó édesanya.
Amikor az anyának határidős munkái voltak, sokszor csak késő este
ért haza, és ilyenkor Áron vigyázott a kishúgára is. Gyakran fordult
elő, hogy Áron este egyedül mesélt a kislánynak, és ő is fektette le.
Magányos volt és félt is, de ezeket az érzéseket nem engedhette meg
magának.
Előfordult, hogy Áronnak kellett befizetnie a napközi díját az
iskolában, hogy anyának ne kelljen külön bemennie ezért az
intézménybe. Ica néni, az iskolatitkár mindig megcirógatta Áron
arcát, és megdicsérte őt. Ilyenkor a fiú elgondolkozott azon, hogy az
édesanyjától sohasem kap dicséretet, számára természetes, hogy
Áron ügyes és mindent elintéz. Áron világéletében sajnálta az
anyukáját, aki korán megözvegyült, de soha nem keresett új társat
magának. Már kora gyermekkorában úgy érezte, csakis ő lehet
támasza az édesanyjának, akinek még új társat keresni sem volt
ideje. Valószínű, hogy ha az asszony újra férjhez ment volna, nem
hárulnak ilyen nagy felelősségek a fiára, így azonban társi szerepbe
kényszerült, miközben fel sem merült benne, hogy nincs rendjén,
hogy tízévesen ő vigyáz a hatéves kishúgára.
Áron felnőve sikeres üzletember lett, aki több céget is vezet, tele
van lelkesedéssel, és nincs számára lehetetlen. Nagyon aktívan
dolgozik, az elmondása alapján mindent a családjáért tesz.
Támogatja az idős anyukáját, és szeretne mindent előteremteni a
gyermekei számára, ami a felhőtlen élethez szükséges. Most vett
éppen egy nagyon drága autót a lányának azért, hogy biztonságos
autóval közlekedhessen.
Miután sokat beszélgettünk a családi dinamikákról és az anyjával
való kapcsolatáról, Áron megértette, hogy nem természetes és
elfogadható, hogy kisgyermekként annyi felelősséget kellett vállalnia.
Hat-hét ülés után ő maga fogalmazta meg, hogy olyan érzése van,
mintha a terápián kapott volna egy szemüveget, amivel elkezdett
másként látni, és elkezdte összerakni az élete mozaikdarabkáit. Látja
és érti a családi szerepek leosztását, a dinamikákat, és azt is, hogy
kisgyerekként neki is szüksége lett volna az édesanyjára. Hogy nem
rendben lévő, ahogyan ő nevelkedett. Eljutottunk oda, hogy már
képes dühös lenni az anyukájára, bár az érzéseivel nem szeretné
szembesíteni a közel kilencvenéves asszonyt. Áron megértette, hogy
honnan fakad a saját maximalizmusa és felfokozott tempója, és már
azt is kezdi érteni, hogy a saját életét feláldozva túlzóan elhalmozza a
 családját minden jóval, pedig ezt senki sem kérte tőle, ez az ő
megmentői játszmája. Mivel elkezdte meghúzni a határait a családi
és munkakapcsolataiban, Áron kezdi egyre jobban érezni magát. A
közös munka folytatódik, de nagyon jó érzés tudni, hogy ráléptünk
arra az ösvényre, amelynek a végén Áron megtalálja majd önmagát,
és önfeledten elkezdi élni a saját, önazonos életét.
Az egyik ülésen felolvastam Áronnak Alphonse Daudet Legenda
az aranyagyú emberről című elbeszélését[1], amit Alice Miller A
tehetséges gyermek drámája és az igazi én című könyve kapcsán
ismertem meg. A történet egy olyan fiúról szól, akinek aranyból volt
az agya. A szülei mit sem sejtettek erről, ám egy napon a kisfiú
elesett, megsérült a feje, és fény derült a titokra. A szülők rájöttek,
milyen különleges a gyermekük, és ezután fokozott figyelemmel
vigyáztak rá, például nem engedték, hogy másokkal játsszon, mert
tartottak tőle, hogy baja esik.
„Csak tizennyolc éves korában fedték fel előtte a szülei az
iszonyatos adományt, melyet a sorstól kapott; s amiért idáig ellátták
és nevelték őt, cserébe egy kevés aranyat kértek tőle. A gyerek nem
habozott; abban a pillanatban – hogyan, mi módon, a legenda nem
mondja el – egy darab tömör aranyat rántott ki a koponyájából,
akkorát, mint egy dió, s büszkén az anyja ölébe dobta… Aztán,
elkápráztatva a fejében hordozott gazdagságtól, őrült vágyakkal
telten, saját hatalmától megrészegülve, elhagyta az atyai házat s
kiment a nagyvilágba eltékozolni kincsét.”
Királyi életmódot folytatott, számolatlanul szórta az aranyat,
majd később visszafogottabban élt. Ekkor történt, hogy az egyik
barátja kirabolta az éj leple alatt, és megfosztotta őt egy kis darab
arany agyvelőtől. Egy napon beleszeretett egy nagyon szép leányba,
aki viszontszerette őt, de ez a lány még jobban kedvelte a
csecsebecséket és a csinos ruhadarabokat. A férfi mindent meg akart
tenni a lány kedvéért, le akarta őt nyűgözni, sosem mondott nemet
neki, pedig az aranykészlet egyre fogyott. A történet szerint két évig
ment ez így, a kincs már a végét járta, amikor is, nem tudni, miért, az
asszonyka egyszer csak meghalt. Az arany agyvelejű özvegy pazar
temetést rendezett, és a vagyonát mindenfelé elosztogatta: „mire
kijött a temetőből, nem is maradt neki jóformán semmi abból a
csodálatos agyvelőből, alig pár morzsácska a koponyafalon”. Az
utcán botladozva aztán az egyik kirakatban meglátott egy
hattyúprémmel szegett kék selyemcipellőt, és bár a felesége már
nem élt, ő mégis bement, hogy megvásárolja. A lábbelit azonban már
nem tudta megvenni, mert a boltos holtan talált rá a pultnak dőlve:
„Egyik kezében a hattyúprémes kék cipellőket tartotta, a másik keze
csupa vér, úgy nyújtotta feléje, arany kaparékkal a körmei végén”.
Daudet az elbeszélés végéhez még ezt fűzte hozzá: „Fantasztikus
mesének látszik, pedig elejétől végig valóság… Vannak a világon
szerencsétlen emberek, akiket a sors arra kárhoztatott, hogy az
agyukból éljenek, s finom színarannyal fizetnek, velejükkel és egész
lényükkel, az élet legkisebb dolgaiért. Számukra mindennapos
fájdalom ez – mikor aztán belefáradtak a szenvedésbe…”
Ha mi magunk akarjuk befejezni a gondolatot, talán arra jutunk,
hogy egy ilyen önszabotáló, önmagunkat kizsákmányoló élet után
csakis betegség és halál várhat ránk. Hiszen most már tudjuk, hogy
vannak olyan családok, ahol a lényünk feladásával kell fizetni a
szülői szeretetért. Ha azonban nem élünk önazonos életet, ha nem
tudjuk megvalósítani mindazt, amiért a világra születtünk, akkor
cserben hagyjuk önmagunkat, és a saját életünk helyett a szeretett
másik ember életét töltjük meg minden jóval, amiért végül az
egészségünkkel, eltékozolt idővel és egészségügyi problémákkal
fizetünk majd.
A történet szépen megmutatja, hogy a gyermeknek, akit a saját
szülei kizsákmányoltak, és aki számára ez vált ismerőssé és
megszokottá, tehát biztonságot adó működéssé, az a sorsa, hogy a
későbbi kapcsolataiban is ugyanezt a biztonságot keresse, és az élete
abból áll majd, hogy a legtermészetesebb módon kizsákmányolja
önmagát.
Ez az elbeszélés számomra arról is szól, mekkora felelőssége van
a szülőknek abban, hogyan alakítják a gyermekük életét. Egyáltalán
nem mindegy, mit adnak meg neki, és mit vesznek el tőle. Éppen
ezért nagyon fontos az a szülői kötelességünk, hogy feldolgozzuk a
saját gyermekkori traumáinkat, mert csak úgy tudunk jól és a
gyermekünk igényei szerint, minőségi módon kapcsolódni a
gyermekünkhöz. Csak akkor tudjuk megadni neki szülőként azt,
amire szüksége van: a biztonságot, a szeretetet, az érzelmi
kapcsolódást, az empátiát, az időt, a jelenlétet, egyszóval akkor
tudunk érzelmileg elérhetők lenni számára. Csak így tudunk jó
önreflexióval rendelkező, érző és gondolkozó embereket nevelni,
akiknek azt is meg kell tanulniuk, hogy önmagunk szeretete nem
bűn. Igen, szülőként a mi feladatunk megértetni a gyermekünkkel,
hogy bár fontos az empátia, a mások segítése, mindezeknek nem
láthatja kárát a saját identitásunk és a saját, önazonos életünk.
 6. fejezet
A PARENTIFIKÁLT EMBER PÁRKAPCSOLATA
Ahhoz, hogy megértsük, mi is történik egy parentifikált ember
párkapcsolatában, beszélnünk kell arról, hogy általában milyen
fejlődési szakaszokra bonthatók a párkapcsolatok. A párkapcsolatok
ugyanis egy fejlődési folyamaton mennek át, ami nagyon hasonlít az
édesanya és a csecsemő kapcsolatának fejlődésére. Mindannyian
tudjuk, hogy a kezdeti, lila ködös szerelem időszaka nem tart
életünk végéig, hanem átalakul egy egészen más minőségű
kapcsolódássá. Az az ideális, ha a vak, lángoló szerelemből és a
mindent elsöprő szenvedélyből idővel érettebb, biztonságosabb
kapcsolat születik, ami hosszú távon élhető a pár két tagja számára.

A párkapcsolat fejlődési szakaszai

Ellyn Bader és Peter Pearson párterapeuták a párkapcsolat
fejlődését a csecsemő fejlődéséhez hasonlítják, azaz a párkapcsolati
fejlődési szakaszokat a babák fejlődési szakaszai mentén értelmezik.
Úgy gondolják, hogy a párkapcsolat fejlődése során is pont
ugyanazok a szakaszok figyelhetők meg, mint amelyek az anya-
gyermek kapcsolatra is jellemzőek. Margaret Mahler magyar
származású pszichológus sokat foglalkozott az anya-gyermek
kapcsolat vizsgálatával, azon belül is a gyermek 0 és 3 éves kora
közötti időszakkal, és a következő szakaszokat különböztette meg
egymástól:
Szimbiózis – „Nem tudok nélküled létezni, te vagy az életem!”
 Korábban írtam egy novellát A szerelem színes egypercesei címmel,
ebből idézek most. Ez a novella a szívemnek kedves írás, és azt
remélem, hogy az ebből merített idézetek segítenek értelmezni a
kapcsolat fejlődési szakaszait.
„Ezt a meleg, mindent kifejező tekintetedet akkor láttam először,
amikor karácsony előtt randevúztunk. Szakadt a hó, és te
szerelmesen vártál rám. Megérkeztem, megöleltél, s azzal a
jellegzetes, melegséget árasztó tekinteteddel néztél rám boldogan.
Olyan volt, mintha kandalló tüzénél melegednék. Azt kívántam,
bárcsak megállna az idő, inkább ne is menjünk ajándékokat
vásárolni, mert nem akarok véget vetni a pillanatnak. Csak állni
akartam a sötétedésben, téged nézni és ölelni, fürödni a meleg
tekintetedben. Eggyé akartam forrni veled, együtt akartam lélegezni
veled, és nem tudtam elképzelni a következő heteket nélküled. Ez volt
az első karácsonyunk.”
A szimbiózis szakasza kisgyermekkorban egészen addig tart,
amíg az édesanya és a kisgyermek között ki nem alakul a kötődés.
Ez általában másfél-két év. Ez idő eltelte után a gyermek már egy
explorációs időszakot él át, és egyre erőteljesebben foglalkoztatja a
külvilág felfedezése. (Az átmenet persze nem hirtelen történik meg:
hét hónapos kortól már vetekszik a babában az anyához való
közelség igénye és a világ felfedezésének az igénye.) A kisbaba a
születése utáni időszakban nagyon törékeny, és olyan sok törődést
kíván az anyától, amit csakis egyfajta szimbiózisban lehet
megvalósítani. Ilyenkor az anya lemond a saját igényeiről, és teljesen
átadja magát a babának, tulajdonképpen eggyé válnak.
A felnőtt párkapcsolatok első szakaszára is nagyon jellemző az a
viselkedési mintázat és érzelmi összeolvadás, amikor minden
személyes igényünket alárendeljük a kapcsolat igényeinek. Mivel a
megismerkedést követően még nem alakult ki a kötődés a két ember
között, a kapcsolatban még nincs megfelelő biztonságérzetünk, és a
biztonságot csak nagyon szoros közelséggel tudjuk megadni
egymásnak.
Amikor két ember megismerkedik, az első benyomások alapján
döntik el, hogy akarnak-e az ismeretségből kapcsolatot. Ezután a
közös találkozások során egyre közelebb kerülnek egymáshoz, és a
kezdeti idealizált fantáziáikat felváltja a konkrét tapasztalat:
elkezdik „látni” egymást. A fantáziáik révén először csakis arra
tudnak gondolni, hogy kölcsönösen fantasztikus partnerre leltek,
akit a fél világ irigyelni fog tőlük, és nem figyelnek arra, hogy a jó
tulajdonságokon és személyiségjegyeken kívül vannak olyan
megnyilvánulások is, amelyekhez bizony nagy türelemre lesz
szükségük. Tehát a pozitív benyomásokat felnagyítják, a negatívakat
pedig lehasítják, hogy átélhessék azt a felhőtlenséget, ami
biztonságot nyújt számukra. A kapcsolat elején pont úgy indulnak el
egymás felé, mint amikor két ember egymás felé sétál a híd két
végéről, hogy középen találkozzanak. A kialakult vonzalom hatására
egyre több időt töltenek együtt a felek, majd egy idő után azt érzik,
hogy nem tudnak egymás nélkül létezni. A két ember feloldja a
határait a szimbiózisban, viszont a külvilág felé megerősítik azokat,
így senki nem férhet bele ebbe a nagy összeolvadásba. Az egész
világ kettejükről szól, mindent együtt szeretnének csinálni, így nem
jelenik meg az egyén igénye, csakis a kapcsolatról szól az élet.
Ilyenkor gyakori, hogy még a barátságokat is elhanyagolják, ami
miatt az addig fontos barátok sokszor neheztelnek, hiszen a heti
focira nem megy el a fiú, a lány pedig megfeledkezik a csajos
partikról.
 Mély, érzelmes beszélgetésekre kerül sor, és a szexualitás is
remekül működik. Érzelmileg olyan intenzíven kapcsolódnak össze,
hogy szinte kitalálják egymás gondolatait, úgy érzik, mintha mindig
is ismerték volna egymást. A szex is kiemelten fontos, hiszen a
szexuális motiváció lényege, hogy két ember a teljes lényével
megélje a testi-lelki-érzelmi közelséget. Ez képezi a kapcsolat
későbbi érzelmi aranytartalékát, amiből a pár majd táplálkozni tud
az esetleges nehézségek idején.
Differenciálódás – „Olyan, mintha kihűlt volna a szerelem”
„Fontosak voltak az érintések, a meghitt éjszakai suttogások, a
szenvedélyes szeretkezések. Aztán te elutaztál Szicíliába. Rossz volt,
hogy elmentél, mert óriási hiányérzetem támadt. Szerelmes voltam
beléd, és arra vágytam, hogy veled lehessek. Nem találtam a helyem,
nem értettem, miért nem maradtál velem. Miközben tudtam, hogy
menned kell, azt éreztem, maradnod kellett volna, hiszen hogyan is
lehetne bármi más is fontosabb a szerelmünknél? Önző, kisajátító
fájdalmat éreztem, és arra vágytam, te is ezt érezd irántam. Hogy
még egy kicsit én legyek a legfontosabb az életedben.”
A kisgyermek a differenciálódás szakaszában egyre több időt tölt
a saját testrészeinek játékos felfedezésével, felfedezi a mozgás
örömét, így kitágul számára a világ. Már képes magát az anyán kívül
is definiálni, a figyelmét elkezdi a saját testrészeire összpontosítani,
felerősödik az én-élménye, élvezi azt, amikor önmagára figyel, és
nem az anyát keresi.
A párkapcsolat nagyjából egy-másfél év után jut el a
differenciálódás szakaszába. Itt a közös igények után már
megjelennek a személyes, egyéni szükségletek is, ami azzal jár, hogy
a pár két tagja a kapcsolati szükségletek mellett meg akarja élni a
saját autonómiáját is. A férfiak focizni és sörözni mennek,
előfordulhat, hogy sokszor késő este érnek haza. A lányok is
visszatérnek a barátnőikhez, tornázni és szépítkezni járnak, a
kapcsolatról áthelyezik a fókuszt saját magukra. A „MI” után az
„ÉN” lesz fontos, megjelennek a kapcsolatban a személyes
különbségek, körvonalazódnak a személyes határok, ami szokatlan a
szimbiózis után.
Ha a pár két tagja nem egyszerre, hanem időben eltolódva lép ki a
szimbiózisból, és differenciálódik, akkor kialakul egy aszimmetria,
ami miatt felerősödhetnek a nézetkülönbségek. Sok vita fakadhat
abból, ha az egyik fél a saját egyéni szükségleteit preferálja, míg a
másik arra vágyik, hogy a jó kis meleg, bensőséges szimbiózis még
tovább tartson. Először mindketten meg akarják változtatni a
másikat, ám idővel elfogadják a másik egyediségét. A párkapcsolat
ilyenkor érettebb szakaszba lép, amikor nem az összeolvadás jelenti
a biztonságot, hanem a kapcsolat korábbi szakaszában megalapozott
és kialakult kötődés. A szexuális energiák is megállapodottabbak, a
szexuális életet is érettebb hozzáállás jellemzi, a lángolás alábbhagy,
kialakul egy kiszámítható és tervezett szexuális élet.
A gyakorlás fázisa – „Túlterhelt vagyok és fáradt, és hol
vannak az érzelmek?”
„Szeretlek, de dühös vagyok rád. Úgy érzem, kettészakad a lelkem,
mert nem értjük egymást. Téged elrabol a munkád, engem
beszippant a család. Alig találkozunk, miközben egyfolytában
epekedünk. A maradék kis időben könnyen robbanunk, és nem
értjük, miért. Ilyenkor megnézegetem a közös fényképeinket, és
próbálom elfelejteni a múlt heti vitánkat. Velence jutott eszembe, az
első közös utazásunk, ahogyan a tavaszi napfényben ültünk a
vaporettón. Te titokzatosan mosolyogtál ugyanabban a kabátban,
amibe ma reggel szomorúan begomboltam a meleg bélést. Akkor
mindketten azt éreztük, miénk a világ. Emlékszem, fújta a szél a
hajamat, a nap szokatlanul erősen tűzött, és a világ legboldogabb
nőjének éreztem magam. Csak néztük egymást, és élveztük, amint a
 hajó keresztülhaladt a csatornákon. Figyeltük és tanultuk egymás
rezdüléseit, és éreztük a szerelem bizonyosságát. Akkor még csak
néhány hónapja voltunk egy pár, ma már több mint tíz éve tart a
kapcsolatunk. Sok mindent megéltünk az első lépések óta.”
Ha a kisgyermek fejlődését nézzük, akkor ebben a szakaszban a
baba törekszik az önállóságra, hiszen mindig izgalmasabb felfedezni
a világot, mint az édesanyától „megkapni” azt. A csecsemő számára
ez egyfajta bátorságpróba, amely a saját magáról megszerzett
tapasztalatokon alapul. Ám ebben a szakaszban is nagyon fontos,
hogy az édesanyja elérhető legyen, hiszen egy-egy kalandos
felfedezés után a babának jó megpihenni az anya biztonságot nyújtó
karjában, és átmenetileg újra megélni a közelséget, az anyával való
szimbiózis biztonságát.
A párkapcsolatokat tekintve, ha a pár megküzd a differenciálódás
szakaszának kihívásaival, akkor jó esetben egy idő után közös életet
terveznek. A közös otthon megteremtése, az elköteleződés és a
gyermekvállalás a gyakorlás szakaszának fő kihívásai. Ez a szakasz
addig tart, amíg a gyerekek kirepülnek, tehát nagyjából húsz-
harminc évig.
Igazán terhelt párkapcsolati szakaszról van szó, amiben a
konvenciók szerint a nő otthon marad a gyerekekkel, és idejét a
pelenkázás–játszótér–bevásárlás Bermuda-háromszögében tölti, míg
a férfi eltávolodik, és a családon kívüli világban építi a karrierjét. A
nő „bent marad” a családban, a férfi „kimegy”: sikereket ér el,
biztosítja az anyagi jólétet.
Ennek a szakasznak az egyik legnagyobb nehézsége, hogy a pár
tagjainak új szerepet, a szülői szerepet kell megtanulniuk, ami
nehezen összeegyeztethető a szexi nő/férfi szerepével. A nők az
intimitásszükségletük nagy részét kielégítik a gyermekükkel, hiszen
egész nap babáznak, ölelik, kézben tartják a gyermeket, a férfiak
viszont vágynak a nőre, a közelségre és a szexre is. Fizikai
szempontból is nehezek ezek az évek: az otthonteremtés, az anyagi
biztonság és a gyerekekkel járó állandó gond elviszi a figyelmet a
romantikus kapcsolatról. Ebben a szakaszban nagy szüksége van a
párnak arra, hogy a szimbiózis szakaszában felhalmozott érzelmi
tartalékokat elő tudják bányászni.
Ráadásul ebben a szakaszban jelenik meg legmarkánsabban az
önmegvalósítás vágya is, amikor a fókusz átkerül a kapcsolati
szükségletekről a személyes karrier építésére. Ha a nő otthon van a
kisbabával, akkor a férfi tud személyes sikereket elérni a munkája
területén, majd amikor a férfi már végzett a karrierépítéssel, akkorra
a nő szabadul fel, és az ő személyes karrierépítésén lesz a fókusz. Az
ebben a folyamatban megfigyelhető erős aszimmetria az egyik
legmarkánsabb kihívása ennek a szakasznak, mert amikor a férfi
már ismét a párjára fókuszálna a munkahelyi sikerek után, a nő pont
kezdi megvalósítani önmagát a gyermeknevelés évei után.
Fáziseltolódásban vannak, ezért kölcsönös támogatás és empátia
szükséges ahhoz, hogy a kapcsolat egyensúlyban maradhasson.
Újraközeledés – „Jó, hogy vagy nekem,
bár néha elegem van belőled.”
„Nem is tudod, milyen biztonságérzetet ad egy nőnek, ha azt érzi,
hogy a párjától mindent megkap. Nem rózsacsokrokra gondolok, és
nem pénzen megvehető ajándékokra. Azt hiszem, azokkal nem sokra
mennék. Szerelmet, elismerést és biztonságot kapok tőled. Érzem,
hogy büszke vagy rám. Támogatod minden új és bolond ötletemet.
Felmászunk együtt a hegytetőre, és közösen halunk bele, ha kell.
Végigsátrazzuk a világot, ha el tudunk szabadulni az unokáinktól.
Világító planktonokkal fürdünk a sötétben, meztelenül. Én fotózok, te
 írsz hozzá. Hétközben te hozod ágyba a kávét, hétvégén én. Sudokut
fejtünk versenyben, persze mindig te győzöl. Este a kandallót te
gyújtod be, míg én az almát teszem a sütőbe. Meg merem mutatni
magam neked, és te is nekem, nincs köztünk szégyenérzet. Láttál
már tündökölni, és láttál betegen is. Láttalak fáradtan, és láttalak
lenyűgözve. Barátok is, szeretők is vagyunk, elválaszthatatlanok.
Feltétel nélkül megbízom benned, és te feltétel nélkül megbízol
bennem. Inspirálsz és inspirállak. Néha vitatkozunk, és azt mondod,
olyan, mintha a tekintetemmel ölni tudnék. Te elnémulsz, én
tehetetlennek érzem magam. Én mondom a magamét, tombolok, te
hallgatsz. Én lehiggadok, te megszeretgetsz. Később megbeszéljük,
aztán szerelmesen összebújva alszunk el.”
A gyermek az újraközeledés szakaszában ismét vágyik az
anyával való szimbiózis megélésére, de közben attól is fél, hogy az
anya „bekebelezi”. Mivel a tapasztalatszerzés során megélte az
autonómiáját, ebben a szakaszban már félelmetesnek tűnik az
összeolvadás. A gyermek ekkor jut el oda, hogy amikor az édesanya
nem elérhető és nem látható, akkor is meg tudja magát nyugtatni,
hiszen ha az anya korábban internalizált, azaz belsővé tett képét
felidézi, az megnyugtatóan hat rá. Kialakult a stabil éntudat és az
érzelmi tárgyállandóság, ami az érzelmi biztonság előszobája.
Amikor két ember már túl van az életközepi válságon, amiben
újra kellett definiálniuk önmagukat, és új célokat kellett találniuk,
akkor hátradőlhetnek, hiszen megküzdötték az életük egyik
legmarkánsabb kihívását. A gyerekek kirepültek, az ő életükben
pedig új fejezet kezdődik.
Ilyenkor hirtelen úgy érezhetjük, értelmét vesztette az életünk,
mert esetleg a párkapcsolatunkat nem tápláltuk eléggé, és csak a
gyerekeknek éltünk. Az ő távozásukkal kiüresedik a közös élet, és
nem tudunk mit kezdeni egymással. Éppen ezért az utolsó szakasz
az újraközeledés időszaka. Ebben a szakaszban felismerjük, hogy
szükségünk van egymásra, és néha morgósan, néha újra
megfiatalodva megadjuk az esélyt arra, hogy elmélyüljünk a
kapcsolatban. Érezzük, hogy újra aktivitásra vágyunk, hiszen
számot vetünk az életünkkel, értékelünk, végiggondoljuk, mit is
tettünk le az asztalra. Ha a leltár negatív, akkor boldogtalanságot
élünk meg, hiszen érezzük, hogy már nincsenek újabb lehetőségeink.
A szexualitást lassan felváltja az intimitás, amiben megszületnek
a nagy beszélgetések, miközben simogatjuk egymást. Az
egymásrautaltság is nagyon intim, hiszen „én hallok, te látsz”,
tudjuk, hogy számíthatunk a másikra, ott van velünk, mert már egy
életen át ott volt. Tudjuk, hogy képesek vagyunk arra is, hogy egy
másodvirágzásként éljük meg ezt az életszakaszt, és újra tudjuk
definiálni a kapcsolatunkat. Önmagunkkal is, és a párunkkal is.
Talán a régi sérelmeket is felül tudjuk írni, ha megélhetjük az
időskori örömöket.
Ideális esetben ebben a szakaszban az életünket harmónia
jellemzi, érezhetjük magunkban a vitalitást, és elképzelhetjük azt is,
hogy a gondokat itthon hagyva elutazunk, hiszen már megtehetjük.
Finoman, magától értetődően tudunk és merünk közeledni a
párunkhoz, boldogan ölelkezünk. Ez egyfajta második fiatalkor, új
célokkal, sikerekkel, beteljesüléssel. Sokkal magabiztosabbak
vagyunk, felfedezhetjük a bennünk rejlő erőt. Bűntudat nélkül
érezhetjük jól magunkat. A világ kitágul, és mi otthon vagyunk
benne, mert otthon vagyunk önmagunkban.
Ha visszanézünk az életünkre, elégedettek vagyunk.
Tisztességgel felneveltük a gyerekeket, és még maradt időnk és
erőnk ábrándozni és vágyakozni. Van bátorságunk megvalósítani
mindazt, amire hosszú évekig nem volt lehetőségünk. Ettől úgy
érezzük, boldogan halunk meg, és érdemes volt élni. Visszanézve
elégedettek vagyunk, mosolygunk, és mosolyra késztetünk másokat
is. Elmondhatjuk, hogy jó dolog megöregedni, és az öregkornak is
vannak szépségei.
Ebben az életszakaszban újra önmagunkra figyelünk, hirtelen
fontosak leszünk önmagunk számára. Azt érezzük, hogy még nem
késő, még neki lehet kezdeni az álmaink megvalósításának.
Nemcsak magunkért, hanem a gyermekeinkért is, akik egy teljes
életet élő anyára és apára vágynak, és akik számára mintát adunk
arról, hogy milyen a tartalmas időskor, hogy aztán ők ezt a mintát
továbbadhassák az unokáinknak.

A parentifikáltak működési módjai a párkapcsolatban

Azok a felnőttek, akiktől a szüleik ellopták a gyermekkorukat
azzal, hogy megfosztották őket a felhőtlenségtől, a biztonságtól és az
alanyi jogon járó szeretettől, egy dologban hasonlítanak egymásra:
kapcsolatfüggők, és ezért az érzelmi kapcsolatokban odaadó
szeretettel viszonyulnak a párjukhoz. Gyakran túlzó módon,
határokat átlépve halmozzák el a társukat minden jóval,
figyelemmel, szenvedéllyel, kedvességgel és szép szavakkal.
A praxisomban kétféle parentifikálttal találkozom: az egyik
csoportba azok tartoznak, akik azt érzik, hogy nem szeretnének
gyereket, mert a szüleik és a testvéreik személyében volt már nekik
„néhány”. Mivel a róluk való gondoskodást annak idején nagyon
kimerítőnek érezték, nem szeretnének többé gyereket nevelni.
 A másik típusba azok a parentifikált felnőttek tartoznak, akik úgy
érzik, csakis akkor lehetnek boldogok, ha létrehozzák az általuk
mindig is vágyott családot. Mivel az eredeti családban nem kapták
meg az elfogadó szeretetet, úgy érzik, nekik kell megalkotniuk egy
olyan családot, amelyben ők is szerethetők, ahol a társuk és a
gyerekeik szeretettel veszik majd körül őket, és ő is bőven adhat
szeretetet. Az ebbe a csoportba tartozó parentifikáltak nagyon
vágynak gyerekekre. Az ilyen típusú parentifikált számára az tűnik
a legbiztosabb megoldásnak, ha megalkot egy olyan családot,
amiben a saját értékrendje szerint neveli majd a gyermekeit, ez a
biztosíték arra, hogy boldogan élhessen: a kontroll az ő kezében van,
és szülőként úgy alakítja ki a saját családi életét, ahogyan akarja.
Tudattalanul pontosan azt a gyermekként meg nem élt, ám
létfontosságú érzésekkel teli kapcsolatot szeretné megalkotni,
amiben neki soha nem volt része, de mindig nagyon vágyott rá.
Mivel egy parentifikált ember számára nincs lehetetlen, létre is fogja
hozni azt a kapcsolatot, amiben feloldódik, és jól érzi magát,
legalábbis egy ideig.
Hiszen ez már önmagában egy igen erős csapdahelyzet: a túlzott
eltökéltség és elköteleződés magában hordozza annak veszélyét,
hogy nem fókuszál önmagára, és nem fogalmazza meg a saját
szükségleteit. Hiszen gyermekként azt tanulta meg, hogy a figyelem
fókuszának rajta kívül – egy feladaton vagy egy szeretett személy
szükségletein – kell lennie. Mivel az azonosulási képessége sokkal
fejlettebb, mint a saját szükségleteire irányuló önreflexiója, sokkal
előbb csillapítja a szeretett személy (szülő, társ, gyermek) által
megélt gyötrő érzelmeket, mint hogy a saját szükségleteivel vagy
fájdalmával foglalkozna.
Mivel számára a kapcsolat is olyan „projekt”, aminek, ha törik, ha
szakad, sikerülnie kell, a gyermekkorából ismerős működéssel él
tovább: a másik ember szükségleteit fogja kielégíteni, pont úgy,
mintha ő vágyott volna erre. A párkapcsolatban nagyon fontos, hogy
a túl nagy lelkesedés és odaadó szeretet mellett meg tudjuk
fogalmazni, mit várunk el a másik embertől. Tévedés azt hinni, hogy
egy igazán szerető és biztonságos kapcsolatban elvárások nélkül
szeretjük egymást. Feltétel nélkül csakis a gyerekeket szeretjük.
Ezzel ellentétben két felnőtt ember partnersége arról szól, hogy meg
tudjuk fogalmazni és ki tudjuk mondani a saját szükségleteinket. Ha
meg tudjuk élni, hogy önmagunkért és a saját jóllétünkért is
felelősséget kell vállalnunk, és tartósan nem mondunk le a
szükségleteinkről, tehát nem rendelődünk alá, akkor sokkal
kiegyensúlyozottabb lesz a párkapcsolati rendszer. Egy
parentifikálódott múlttal rendelkező ember sajnos ezt a
jogosultságot nem, vagy csak nehezen tudja megadni önmagának,
hiszen a szülei nem erre szocializálták. Azt erősítették meg, hogy a
gyermekük akkor szerethető, ha nem akaratoskodik, hanem olyan
gyermekké válik, akivel nincs gond. Annyira azonosulnak a másik
fél elvárásaival, hogy azt a sajátjukként élik meg.
A parentifikált gyermekkorral rendelkező felnőtteknek igazán jól
megy a kapcsolódás, hiszen mindig azt keresik, hogyan tudnak
érzelmileg közel kerülni a másik emberhez. Jellemző, hogy a
parentifikált tartja fenn a barátságokat, ő az aktívabb a
párkapcsolatban, és még a szülői munkaközösségben is ő vállal
óriási szerepet. A hozzám érkezők gyakran megfogalmazzák, hogy
általában egy-egy társaságban megosztó embernek számítanak,
hiszen egészen másként működnek, mint a többi személyiségű
ember. Ők azok, akik gyorsak, intenzívek, kitartóak, maximalisták,
kreatívak és lelkesek, szenvedélyesek, tehetségesek, érzékenyek a
zajokra, az ízekre, arra, hogy forró legyen a leves, és általában forró
vízben fürdenek. Ha az egyetemen vagy a munkahelyen unalmas az
előadás vagy a meeting, akkor egy-két érdekes kérdéssel feldobják,
mert nem tudják elviselni, ha nem úgy alakul, ahogy szerintük a
legtökéletesebb. Nem adják alább, általában törekszenek arra, hogy
egy-egy helyzetből a lehető legtöbbet hozzák ki. Mivel nem
szégyenlősek, kifejezik, ha valami nem tetszik nekik. Mivel nagyon
intenzív érzéseket élnek meg, néha túl erős érzelmi reakciókat
adnak, akár örömről legyen szó, akár fájdalomról. Az átlagember
számára néha ijesztő az az érzelmi hullámvasút, amelyben ők
léteznek. Hol a világ legboldogabb emberei, hol a legmélyebb
fájdalmat élik át. Látható, hogy az érzelmek szabályozásában
általában fejlődniük kell, hiszen ez az intenzív érzelmi hullámvasút
nagyon megterhelő számukra és a környezet számára is.
Általában remek szexuális partnerek, mert az is egy olyan
kapcsolódás, ahol lehetőségük van arra, hogy odaadhassák magukat
a másiknak, különösen akkor, ha a partnerük is odaadó szerető.
Nagyon érzékenyek a partner rezgéseire, és mivel leképezik azokat,
gyakran olyan fergeteges szexuális együttlét kerekedik, amilyen csak
a filmvásznon látható. A szexualitásban képesek a nyitottságra, az
érzéki kapcsolódásra, az önátadásra, és hihetetlenül tudják élvezni a
szex minden formáját. Találkozom ugyanakkor olyan
parentifikáltakkal is, akiknél viszont a kontroll sokkal erősebb, tehát
az önátadás és a szexuális önkifejezés szükségletét felülírja az az
érzés, hogy a partnerüknek mindent meg kell adniuk, ami a szexben
inkább hátráltató tényező, mint egy inspiráló viselkedés. Ilyenkor
nem tudják beleengedni magukat az élvezetbe, mert a szexet is
projektként fogják fel.
Lelkesek és életigenlőek, addig nem nyugszik meg a lelkük, amíg
nem haladnak jól a dolgok. A feladatokat mielőbb szeretik
elkészíteni, és biztosan nem dőlnek le szunyókálni vasárnap délután,
hiszen, ha vízszintes helyzetbe kerülnek, akkor az addig egyáltalán
nem észlelt fáradtság miatt órákat alszanak, ezért sajnálják az időt a
pihenésre. A terápiás ülésen azt mondják, ők élni szeretik az életet,
és nem átaludni. Gyakran fogalmazzák meg, hogy sokáig akarnak
élni, éppen ezért sokszor túlzóan félnek a betegségektől, néha már-
már hipochondriába hajlóan járnak vizsgálatokra. Mivel nem érzik a
fáradtságot, túlterhelik magukat, ezért gyakori, hogy testi tüneteik is
vannak, amelyek nagyon ijesztőek a számukra, hiszen a testüktől is
elvárják, hogy maximálisan jól működjön. Éppen ezért egyfajta
rugalmatlanság is jellemző lehet rájuk, hiszen nem alkusznak meg
önmagukkal sem: csakis a maximális teljesítmény az elfogadható
számukra. Dühösek, ha az étteremben langyos a leves, és olyan
kifejező a tekintetük, hogy a pincér arcáról lefagy a mosoly, amikor
reklamálnak. Csalódottságot és igazságtalanságot élnek át, amikor
úgy érzik, hogy egy-egy ajándék, vagy egy pohár limonádé, amit
kapnak, nem olyan odaadó szeretettel készült, mint ahogyan ők
készítették volna. Ilyenkor átélik azt az ősfájdalmat, amit az eredeti
családjukban oly sokszor, és azt gondolják, „Nem vagyok fontos.”,
„Nem számítok.”, „Nem figyelnek rám.” Ilyenkor zsigerig hatoló
fájdalom jelenik meg bennük, ami nagyon megviseli őket.
Táncolnak, ha szól a zene, mert azonosulnak a zene hangulatával, és
hatalmas jókedv kerekedik bennük.
A környezetükben élők gyakran érzik azt, hogy a parentifikáltak
részéről túl sok hatás éri őket, mert nagyon intenzív személyiségek.
Minden intenzív velük, az öröm, a bánat, a szerelem, a szex, a
legtöbb feladatot eszméletlen gyorsan és precízen oldják meg, és
nem érzik, hogy olyan gyorsan élnek, mint senki más. Amikor a
rendelőmben arról mesélnek, hogy csalódottak, mert a párjuk nem
maximális odafigyeléssel alkotta meg a reggelt, netán nem dicsérte
meg az új ruhát, akkor azt a nagyon fontos tanácsot adom nekik,
hogy tanulják meg, hogy a világ nem úgy működik, mint egy
parentifikált! A világ átlagos módon működik, és nem a maximális
fordulatszámon, ahogyan ők. A világ nem alkalmazkodik a
parentifikáltakhoz, így nekik kell megtanulniuk, hogyan
alkalmazkodjanak az átlagosan működő világhoz.
A terápiában a parentifikáltakkal azt tanuljuk meg, hogy képesek
legyenek különválasztani a saját vágyaikat a másik ember vágyaitól.
Mert a valóban önazonos viselkedéshez fejlett önreflexióval kell
rendelkezni, ami megakadályozza, hogy észrevétlenül azonosuljunk
a másik embertől jövő információval. Ha van önreflexió, akkor az
emberben egy erős feszültség ébred, ha nem önazonos, amit csinál.
Éppen ezért a tanulási folyamat markáns részét képezi, hogy a
parentifikált emberek képesek legyenek önmagukkal kiépíteni egy
olyan kapcsolódást, amely abban segíti őket, hogy minden
pillanatban meg tudják érezni, hogy mit is szeretnének ők, mi is a
valódi igényük.

Parentifikáltak, akik nem akarnak gyermeket

Azok a parentifikáltak, akik számára a szülőkről való
gondoskodás megerőltető élménnyé vált, felnőttként is gyakran
érzik úgy, hogy a saját család nem fér bele az életükbe. Sokszor azért
is jutnak erre a döntésre, mert felnőttként még mindig túlzott
felelősséget vállalnak a saját szüleikért. Mivel odaadó módon
szolgálják a szülőket, gyakran úgy élnek, mint egy egyedülálló
anyuka vagy apuka, akinek a saját szülei a gyerekei. Bár a külső
szemlélő azt érezheti, idilli lehet ez a szoros kötelék, az, aki benne él,
a zsigereiben érzi, hogy valójában milyen levegőtlen és merev a
folyamatos függő kapcsolódásra épülő családi rendszer.
Érzelmileg zsaroló szülők esetén jellemző, hogy a már felnőtté
vált gyerek vágyik ugyan egy tartós, elkötelezett párkapcsolatra, de
mégsem tudja rászánni magát. Egy ideig remek fájdalomcsillapító az
a kitartó munka, amit a diplomák megszerzésébe, a megfelelő
munkahelyi pozíció elérésébe fektetnek, de egy idő után mégis el
szokott érkezni a pont, amikor társat szeretnének.
Sok olyan, a gyermekkortól megfosztott embert látok, aki annyira
belefeledkezik a munkába, hogy nem is foglalkozik a párkereséssel.
Sokszor a szülőkről való gondoskodás is oly mértékben lefoglalja
őket, hogy úgy érzik, egyáltalán nem fér bele párkapcsolat az
életükbe. Ha mégis összejönnek valakivel, akkor gyakori, hogy
tudattalanul olyan partnert választanak, akivel biztosan nem lehet
vagy nem kell elköteleződni. Például egy távoli országban élő
partner válik vonzóvá számukra, esetleg házasságban élő emberrel
jönnek össze, akivel legfeljebb szeretői kapcsolatot tudnak
kialakítani. Ilyenkor tudattalanul hárítják a gyermekvállalást, és nem
is gondolkoznak azon, hogy az idő halad.
Párválasztás esetén is érzékelhető az az ambivalencia, amit a
parentifikált gyermek átélt a családban. Bár vágyik saját életre, erről
fantáziál, mégsem tudja megvalósítani, hiszen a saját vágy, a saját
életéért meghozott felelősségvállalás még mindig háttérbe szorul a
szülők iránt érzett felelősségvállalással szemben. Tulajdonképpen
szabotálják a saját életüket. Ha a szülő azt üzeni, hogy segítségre
szorul, akkor a parentifikált a túlzott empátiájának köszönhetően
azonosul a szülők igényeivel, és nem hallja meg a saját igényeit, így
a fantáziájában megélt vágyai ellenére mégsem a saját életútját
választja.
Az egyik fiatal kliensem, Johanna egy távoli országban élő, nős,
háromgyermekes férfi szeretőjeként élt. Johanna okos, talpraesett,
sugárzó nő, aki számára nem létezett megoldhatatlan probléma.
Rendkívül gyors tempóban élt, élvezte, hogy egyik feladat a másik
után találta meg, ő pedig mindennel boldogult, miközben mindez
óriási sikerélményt biztosított számára.
Egy nemzetközi rendezvényen aztán megismerkedett a svéd
Ludvikkal, és úgy érezte, mintha mindig is őrá várt volna. Ezt az
érzést még az a nehezítő körülmény sem tudta felülírni, hogy a férfi
háromgyermekes családapa volt. Szinte izzott körülöttük a levegő, és
a találkozásból elementáris szerelem lett. Johanna úgy érezte, végre
van egy idősebb férfi, aki érti őt, aki intellektuálisan is partnere,
ráadásul kiváló szerető. Ludvik olyan mértékben ráhangolódott
Johannára, hogy minden rezdülését érezte, és pontosan azt tudta
megadni neki az ágyban és intellektuálisan is, amire szüksége volt.
Amikor a konferencia végén el kellett búcsúzniuk, Johanna számára
kilátástalannak tűnt az élet, ám hamar kitalálták a folytatást.
 Online tartották a kapcsolatot: röpködtek a szerelmes,
vágyakozással teli üzenetek, a vicces, évődő párbeszédek, a sötét
szoba magányában megszületett, epekedő monológok, a titkos
videóhívások és szexchatek, a kamera előtti közös maszturbálások.
Így ment ez hónapokig, ám egy idő után kevésnek bizonyult. Mivel
Johanna megbecsült munkaerő volt, így el tudta érni a főnökénél,
hogy néha elengedje őt néhány napra azért, hogy találkozhasson
Ludvikkal Stockholmban. Johanna hét közben éjszakába nyúlóan
túlórázott, hogy szabadnapot kaphasson az utazásaihoz, hiszen a
szerelme a feleség és a három gyerek mellől nehezebben tudta
megoldani az utazást.
Johanna gyakran a férfi tudta nélkül utazott el Stockholmba, mert
így szeretett volna kedves meglepetést okozni neki, kockáztatva azt
is, hogy tudnak-e találkozni vagy sem. Ezzel akarta bizonyítani,
mennyire szereti a férfit. Előfordult, hogy csak néhány röpke óra
jutott nekik, mert a férfi nem tudott elszabadulni a családjától.
Johanna egyre inkább a kapcsolat köré szervezte az életét, és nem
volt egyéb gondolata, csak az, hogyan tud elszabadulni itthonról, és
hogyan tudna egyre több időt együtt tölteni a távolban élő Ludvikkal.
A viszony hosszú évei alatt megtanult svédül, és reménykedett, hogy
egyszer ő is kiköltözhet majd Stockholmba, hiszen akkor minden
egyszerűbb lenne. Bár Ludvik nem tudott elszakadni a családjától,
Johanna odaadó szeretettel fonta körbe a férfit, és maximálisan
beletette a kapcsolatba az idejét, a kreativitását, a szerelmét, a
pénzét és az önbecsülését is. Több éven át csupán az a morzsányi
boldogság éltette, amit a titokban megszervezett találkozók adtak
neki. Nem tudatosult benne, hogy kizsigereli önmagát, és a
boldogság illúziója miatt irreális áldozatokat hoz, miközben elhiteti
önmagával, hogy ez a kapcsolat jelenti az igazi, boldog élethez vezető
utat. Johanna annak is örült, hogy Ludviknak már vannak gyerekei,
mert ő egyáltalán nem akart gyereket vállalni. Ő csak egy olyan
kapcsolatra vágyott, amelyben biztonságban érezheti magát, ahol
van mellette végre egy erős férfi, hiszen ő már annyit küzdött az
életben.
Amikor Johanna megérkezett a terápiás ülésre, egy kimerült,
boldogtalan, elfáradt fiatal nőt láttam, aki az összeomlás szélén állt.
Johanna belső élménye az volt, hogy bár ő mindent megtett ezért a
kapcsolatért, Ludvik mégsem őt akarja. A terápiás üléseken kiderült,
hogy Johanna parentifikált gyermek volt, akinek az édesapja
alkoholizmussal küzdött. Mivel az apa elérhetetlen volt a gyerekek és
az édesanya számára is, az édesanya Johanna bátyját tartotta közel
érzelmileg magához, vele alakított ki szoros érzelmi szimbiózist,
Johannára pedig a praktikus, gyakorlati feladatok hárultak. Így a
családi rendszerben Johanna érzelmileg kirekesztődött, miközben őt
lehetett ugrasztani egy-egy probléma esetén, hogy oldja meg.
Johanna így pont olyan túlzott felelősséggel élt, mint egy családfő.
Döntéseket hozott, kézben tartotta a család pénzügyeit,
kiegyensúlyozta a családot, aggódott az alkoholista apjáért, nevelte
az anyját és a bátyját, mint általában egy megfelelni akaró gyerek
teszi, aki küzdelmet vív a szeretetért és elfogadásért.
Johanna harmincöt éves bátyja maradt a család kis kedvence, aki
az anyával való szimbiózisban infantilizálódott, így nem vált le
érzelmileg az édesanyjáról, és nem költözött el otthonról. Az anya
egész életét az töltötte ki, hogy a fiát nap mint nap ellássa, aggódjon
érte, és biztosítsa számára a mamahotelt. Mindezek mellett az
alkoholista apa is gyermekként funkcionált a családban, hiszen a
család mindennapjait az határozta meg, hogy ő éppen milyen
állapotban van. Johanna életét a családi problémák megoldása és a
magas pozíciójából fakadó munkahelyi feladatok töltötték ki. Úgy
érezte, az élete maga a káosz. A fiatal nő számára a svédországi férfi
jelentette a lélegzetvételt, azt a menekülőútként megjelenő szerelmet,
ahol végre ő lehetett a főszereplő.
Idővel azonban be kellett látnia, hogy bármennyire is szeretné,
egyedül nem tudja megmenteni a Ludvikkal való kapcsolatát, ahhoz
a férfi odaadására is szükség lenne. Johanna csak akkor merte
bevallani önmagának, hogy hagyta magát kihasználni és
kizsigerelni, amikor már halálosan elfáradt, így nem volt más
megoldás, véget kellett vetnie a kapcsolatnak. Rájött, hogy egy olyan
odaadó férfit szeretne választani társául, aki viszonozza az érzelmeit,
és megadja neki az összetartozás és a közös jövő élményét még akkor
is, ha nem vállalnak gyermeket. Sajnos a túlzott kitartásának
köszönhetően túl sokáig tartotta benne magát ebben a kizsigerelő
 kapcsolatban, és már csak akkor eszmélt, amikor az utolsó
szeretetmorzsái is elfogytak.
Ha megvizsgáljuk Johanna életét, szépen láthatjuk a parentifikált
ember működési formáit. Például azt, hogy nem jelenik meg
Johannában a disszonanciaérzés, nem fogalmazza meg egy-egy
áldozatot kívánó helyzetben azt, hogy mi is az ő saját szükséglete. Ez
azt jelenti, hogy nincs önreflexiója, aminek a segítségével definiálni
tudná a saját vágyait, és ezt ütköztetni tudná a másik ember
igényével. Így nem jelenik meg egy olyan belső feszültség, a
disszonanciaérzés, amely döntésre késztetné őt. Ennek hiányában
azonosul a másik ember igényével, és úgy elégíti ki azt, mintha a
sajátja lenne. Így becsapja önmagát, miközben az a szubjektív
élménye, hogy valóban ez a legjobb a számára. Johanna a
párkapcsolatában is pont olyan önfeláldozó módon viselkedett, mint
a saját családjában, és nem érezte, hogy a kapcsolatba bele tett
energia sokkal több az ő oldaláról, mint amit visszakap. Ez a
működés ismerős volt a számára, tudat alatt ezért is választott olyan
partnert, akiért nagy áldozatokat kellett hoznia.
Johannának egyfajta belső szükséglete volt, hogy újraélhesse a
kapcsolatában mindazt, ami az eredeti családban biztonságot adott
neki. Azt a működést, amit a család elismert és preferált. Hiszen a
gyerek számára az jelenti a biztonságot, amit a család megerősít,
még akkor is, ha ez a viselkedés destruktív és érzelmileg
bántalmazó. Johanna esetében a túlzott felelősségvállalás, az
önszabotáló életforma volt a család által elvárt viselkedés, így ez a
működés az idők során megerősített, jutalmazott viselkedéssé vált.
Mivel a szeretet érzése és az önszabotázs összefonódott benne,
felnőttkori mély érzelmi kapcsolatában is ezt a mintát valósította
meg.
Bár vágyott rá, hogy olyan férfival lépjen kapcsolatba, aki
támasza tud lenni, és aki mellett elengedheti magát, tudattalanul
mégis olyan kapcsolatot választott, ahol az erős férfi csakis egy
illúzió képében jelent meg számára, és csak álbiztonságot adott neki.
Gyakori, hogy amikor egy erős nő vágyik egy még erősebb férfira,
tudattalanul mégis olyan férfit választ, aki nehezen vállal
felelősséget, és nincsenek rendben a határai.
Johanna a párkapcsolatában újraélte a gyermekkorára jellemző
fokozott felelősségvállalást, a túlzott lelkesedést és elköteleződést, az
önátadás élményét, valamint a mindenre kiterjedő kontrollt. Ezek a
család által preferált működések gyermekkorában megadták
Johannának az értékesség, a szerethetőség érzését, valamint a pozitív
öndefiníciót, amitől egy nagyszerű, odaadó és szeretni tudó, értékes
embernek érezhette magát. Így azonban Johanna zsigeri fájdalmat élt
át, amikor Ludvik a hatalmas teljesítmény ellenére sem értékelte őt
kellően. Bár Johanna érezte, hogy nem kap annyi figyelmet,
amennyire szüksége lenne, mégis kitartott, mert úgy gondolta,
biztosan vele van a baj, így még inkább rákapcsolt, még több
energiát rakott a kapcsolatba, Ludvik pedig még inkább
elkényelmesedett.

A párválasztás tudattalan motivációi –

minden, ami ismerős, az biztonságos
Amikor megismerkedünk valakivel, és vonzónak érezzük, akkor
olyan tudattalan élményt élünk újra, amit az anyánkkal vagy az
apánkkal éltünk át kiskorban. Ha például az apánk érzelmileg
elérhetetlen volt, akkor jó érzékkel választunk olyan társat, aki
később, a kapcsolat mély érzelmi fázisában szintén elérhetetlenné
válik számunkra. Ha az anyánk csakis akkor szeretett minket, ha
teljesítettük az elvárásait, akkor jó eséllyel választunk olyan partnert,
aki hasonlóan viszonyul majd hozzánk, amikor kialakult a kötődés.
Egy induló kapcsolatban akkor válik elementárissá és
megbonthatatlanná a szerelem érzése, ha mindkét fél átéli a
gyermekkorból hozott ismerős kapcsolati dinamikát. Ennek az
újrajátszása adja meg ugyanis a „hazatalálás” élményét.
Bármennyire is negatív volt a gyermekkori tapasztalat, akkor is az
ismerősség lesz a vonzó, hiszen ez tűnik kiszámítható és ezért
biztonságos terepnek. A mindent elsöprő vonzalom érzése miatt
pedig nehéz kilépni a kapcsolatból, így még akkor is benne
maradunk, ha esetleg sérülésekkel jár.
Különösen erős kötődés alakul ki, amikor ezt az elementáris
energiát mindkét ember érzi. A mindent elsöprő szerelem érzése
annyira magával ragadó tud lenni, hogy sokszor teljesen felülírja a
racionális énünket. Ilyenkor azt érezzük, mintha az isten is
egymásnak teremtett volna minket, mintha egy hosszú távollét után
végre hazaérkeznénk – még akkor is, ha legbelül jól tudjuk, hogy
egyáltalán nem ideális a kapcsolat.
Jó néhány párkereső férfivel és nővel dolgozom, akik
rendszeresen olyan partnerekkel élik át a szerelmet, akiket minden
„épeszű” ember elkerülne, mert a választott fél zűrös életet él és
megbízhatatlan. A barátoktól és a szülőktől aggódó visszajelzések
érkeznek, ám ezek ellenére sem akarnak kilépni az alakuló
kapcsolatból. Valami rejtélyes energia beszippantja és fogva tartja
őket. Gyakori, hogy a vonzalom mindent elsöprő vággyá változik,
amiben elementáris szexuális élményeket élnek át.
Megfigyelhető, hogy ezekben a kapcsolatokban az ismerkedés
fázisa ahhoz hasonlít, mint amikor két ember egy híd két végéről
sétál egymás felé, egyre közelednek, de van közöttük egy
áthághatatlan távolság. Ebben a távolság adta plátóiságban a
másikat nagyszerűnek, érdekesnek, szépnek érzékeljük, és vágyunk
az összeolvadásra. Ez a párkapcsolatok legelső szakasza, amikor
idealizáljuk a párunkat, hiszen a képzeletünkre hagyatkozunk.
Johannának például Ludvik pont ezt a plátóiságot adta meg az
elérhetetlenségével és azzal, hogy a rövid találkozások után ismét
hosszabb, plátói vágyakozással teli időszakok következtek. A plátói
kapcsolatokban idealizáljuk a partnert, azaz a negatív benyomásokat
lehasítjuk.
Párválasztás során annyira vonz bennünket az ismerős érzése,
hogy például egy alkoholista apa gyermeke sokszor olyan partnert
választ, akiről néhány év múlva kiderül, hogy alkoholista, de a
megismerkedés pillanatában még nem volt az. Mivel a két ember
között létrejövő dinamika ismerős, az egyén szubjektív élménye az,
hogy megtalálta azt a kapcsolatot, amiben biztonságban érezheti
magát. Gyakran az is előfordul, hogy valaki válás után, új
tapasztalatokkal felvértezve új kapcsolatba lép, de egy idő után
ismét kiderül, hogy alkoholista partnert választott. A választás
minősége tehát generációkon keresztül öröklődhet egészen addig,
amíg egy terápia keretén belül nem születnek meg a mindent
megváltoztató felismerések.
 Johanna példájánál maradva, számára nagyon biztonságosnak
tűnt, hogy neki kell energiát tennie abba, hogy haladjon a
párkapcsolat, és a találkozók megszervezése is az ő reszortja volt.
Ennek az volt a jutalma, hogy egy autonóm, szerelmes nőnek
érezhette magát, aki azon fáradozik, hogy megszervezze a
szerelmével való együttlétet úgy, ahogy szerinte a
legromantikusabb. Ez a magányos szervezés tulajdonképpen a
kontrollszükségletét elégítette ki. Valószínű, hogy az ábrándokkal
teli magányos esték is ismerősnek tűnhettek számára, hiszen
gyermekként – sok parentifikált gyerekhez hasonlóan – sokat
olvasott egyedül. Ezeken a magányos estéken képzeletben élhette
meg az érzéseit, pont úgy, mint kislány korában.
Johanna elbeszélése alapján Ludvik hasonlított Johanna
édesapjára, aki egy énközpontú, zárkózott, szorongó férfi volt, aki
sodródott az életben. Nem fejezte ki az érzelmeit, és a kicsi Johanna
sem tudott hozzá kapcsolódni még akkor sem, amikor a férfi nem
ivott. A kislánynak sokat kellett küzdenie azért, hogy létrejöjjön
némi kapcsolódás, amiért az édesapja nem sokat tett. A kis Johanna
mellőzöttnek és tehetetlennek érezte magát, és azt érezte, ő biztosan
nem szerethető, hiszen az édesapja nem kíváncsi rá. Amikor az apja
már napi szinten ivott, akkor elérhetetlenné vált, és a szorongó férfi
teljesen elszeparálta magát.
Johanna az eredeti családban már fiatal lányként is törte a fejét,
hogyan oldja meg az apja életét, ő keresett neki segítséget, amivel
végül a hitegetések ellenére mégsem élt az apja. A kislány
reménytelennek érezte a helyzetet, és megélte, hogy a család magára
hagyta őt az egész italproblémával.
 Látható, hogy Johanna Ludvikkal is hasonló érzéseket élhetett
meg. Tehetetlenséget, mert a férfi házassága ott volt a háttérben.
Amikor hetekig nem találkoztak, akkor fészket rakott a lelkében a
magány. Amikor együtt voltak, először azt érezte, hogy a kapcsolat
maga a mennyország. Majd később, amikor már kezdett elfáradni a
kapcsolatban, szembesülnie kellett azzal, hogy a férfi az ígéretek
ellenére sem válik el, és nem ad zöld lámpát a kapcsolatuknak. A
kapcsolatban megélt álbiztonság is nagyon hasonlított arra, ahogyan
egy alkoholista apa mellett érezhette magát a kicsi Johanna. A
kapcsolatba fektetett energia egyoldalúsága, a mindent megoldani
akaró, túlhajszolt élet is a kislánykorát idézte, bár ezt ő nem vette
észre. Johanna azt is megélte, hogy Ludvik nem mondott igazat neki:
több alkalommal fordult elő, hogy a férfi nem teljesítette az ígéreteit.
Pont, mint az édesapja, aki számtalanszor megígérte, hogy elmegy
elvonókúrára, de végül sosem tette meg.
A terápiás folyamatban Johannával azon dolgoztunk, hogy
felismerje a saját szükségleteit, és hogy ezek fontossá váljanak a
számára, ne mondjon le róluk. Kiemelkedő feladatunk volt az is,
hogy Johanna tudatosítsa és védje a saját határait, valamint elérje
önmagában érzelmileg azt, hogy ezeket a határokat meg is tudja
tartani. Tehát ne érezzen bűntudatot azért, mert a saját szükségletei
szerint él. Megtanultuk, hogy meg tudja adni önmagának azt a
jogosultságot, hogy szabadon dönthet, és ezzel a döntéssel senkinek
sem kell elszámolnia. Johanna terápiás célkitűzéseiben az is
szerepelt, hogy képes legyen bűntudat nélkül megengedni
önmagának a pihenést, ami abban segítheti őt, hogy lenyesegesse a
telezsúfolt életében elvállalt feladatokat és az ezzel járó
felelősségeket, és végre önfeledten és felszabadultan élhessen.
Johanna, mint általában a hasonló érzelmi sérülésekkel élő emberek,
képes arra, hogy élvezze az életet, de a sok feladat gondterheltté
teszi őt, és ez akadályozza a felszabadultság megélésében.

Az elementáris szerelemtől a kapcsolati problémákig

Az előző fejezetekben megtanultuk, milyen kötődési minták
fordulnak elő, és ezek a mintázatok hogyan befolyásolják az
önmagunkról, a kapcsolatainkról és az egész életről való
gondolkodásunkat. Azt is láttuk, hogyan determinálja a felnőttkort,
ha a szülők kihasználják a gyermeket, vagy nem a korának
megfelelően bánnak vele, netán túlságosan kritikusak, és a
gyermeknek azért kell küzdenie hosszú éveken át, hogy megkapja a
számára létfontosságú szeretetet, és azon igyekszik, hogy a szülőnek
ne okozzon gondot. Láttuk azt is, hogy ha nem rendelkezünk kellő
önismerettel és önreflexióval, nagy eséllyel tudattalanul újrajátsszuk
a párkapcsolatunkban a gyermekkorunkra jellemző kapcsolódási
formákat.
Ebben a fejezetben szeretnék példát hozni arra, hogy az egyéni
eltérések mellett milyen jellemző dinamikák alakulnak ki egy olyan
párkapcsolatban, ahol az egyik fél parentifikálódott
gyermekkorában. Milyen személyiségű társhoz vonzódik, és milyen
nehézségeket élnek át mindketten a kapcsolatban. Szeretném, ha
láthatóvá válna, hogy vannak jellemzően ismétlődő működési
formák, amelyek könnyebben változtathatók, ha felismerjük és
tudatosítjuk őket.
 A rendelésemen megjelenő párok kapcsolatának megfigyelése
során vettem észre egy olyan jellemző kapcsolati folyamatot, aminek
legtöbbször a hirtelen kihátrálás és szakítás a vége. Kétféle
forgatókönyvet látok. Egyrészt az történik, hogy a már kimerült és
elfáradt fél az odaadó igyekezet miatt a kapcsolatban sokáig nem
észleli az elfáradás folyamatát, majd egyszer, a végleges kimerülés
előtt, egyik pillanatról a másikra, hirtelen szakítani akar, mert már
csak az összeomlást érzi. Ilyenkor azt fogalmazzák meg a
parentifikáltak, hogy halálosan elfáradtak, és nem értik, miért nem
csillog már a szemük. Kimerültek, sokszor önmaguk árnyékai, nem
foglalkoznak a megjelenésükkel, elhanyagolják magukat, ami
sokszor hízásban is megnyilvánul. Gyakori, hogy nincs energiájuk
arra, hogy változatosan öltözzenek, mint korábban, mert minden
energiájukat felemészti a párkapcsolat, amit a párjuk
elkényelmesedett élete miatt egyedül nekik kell fenntartaniuk. A
parentifikált számára sokáig egyszerűen nem létezik olyan opció,
hogy merjen szembesülni a párja kényelmes életmódjával és
szakítania kelljen. Hiszen a párkapcsolat mindennél fontosabb, egy
gyermekkori álom megvalósulása a saját család, amire mindig is
vágyott. Éppen ezért inkább kizsigereli önmagát, és vállalja azokat a
feladatokat is, amiket a társának kellene belepakolnia a kapcsolatba.
A másik gyakori forgatókönyv szerint az empatikus, önfeláldozó
emberek gyakran egy megvilágosító élmény kapcsán kezdenek el
önmagukról, az életükről és a saját kimerülésükről gondolkozni.
Gyakran ez a megvilágosító élmény egy megcsalás, amikor az
„elkényeztetett”, énközpontú társ megcsalja a szabálykövető,
korrekt és túlságosan jóhiszemű, kissé idealizált világképpel
rendelkező parentifikáltat. Utóbbi ilyenkor mély, zsigeri fájdalmat él
át, ami kísértetiesen hasonlít arra a fájdalomra, amit
gyermekkorában élt meg a szülei mellett. A kihasználtság,
becsapottság, átvertség és magány mezsgyéjén már nem érzi azt az
óriási biztonságot, ami a fokozott odaadásának köszönhetően
kialakult a kapcsolatban. Hiszen az az ember, aki elkényezteti a
társát, joggal érezheti úgy, hogy pótolhatatlan, hiszen nincs a
földkerekségen még egy ennyire odafigyelő és odaadó partner, aki
ennyi mindent megtenne a párjáért, mint ő.
Van olyan eset is, hogy a kapcsolatban nem történik megcsalás,
de a parentifikált fél kimerül, és hirtelen ez a zsigerig hatoló
fáradtság lesz az a megvilágosító élmény, ami miatt elkezd
gondolkozni önmagáról. Ilyenkor gyakori, hogy a bizonytalanság és
a lelkében dúló kérdőjelek hatására eljön terápiára. Jellemző
narratíva egy parentifikált kliens bejelentkezésekor, hogy tartósan
kimerültnek és fáradtnak érzi magát, és alig várja, hogy egyedül
lehessen, mindenki hagyja őt békén. Ilyenkor már sejthető, hogy
határproblémákkal állunk szemben, hiszen a kapcsolat hosszú
éveiben túlságosan odaadó partnerként élt. Ez azt jelenti, hogy
önszabotáló életmódot folytatott, amiben a saját szükségleteiről nem
vett tudomást, és csakis a szerettei igényeinek rendelte alá önmagát.
A parentifikált fél csak akkor érzi, hogy túlságosan odaadó és túlzó
mértékben kiszolgálja a szeretteit, amikor már szó szerint leesik a
lábáról. Ez az élmény párosul egy tartós érzelmi hiánnyal, hiszen
gyakran olyan társat választ, aki nem vagy csak néha tud érzelmileg
kapcsolódni hozzá. Ilyenkor történik meg az az életmentő döntés,
hogy eljön pszichológushoz, vagy elkezd gondolkozni azon, hogy
hová tűnt az életéből a boldogság, és eljut odáig, hogy utánajárjon,
mi is történik a kapcsolatában.

A szorongó-ambivalens
és a szorongó-elkerülő kapcsolata
A szorongó-ambivalens kötődő nagyon gyakran választ
szorongó-elkerülő kötődésű (rejtőzködő nárcisztikus) társat.
Ilyenkor egészen különböző gondolkodással és érzelemvilággal
rendelkező két ember köti össze az életét. A párkereső embereknek
gyakran mondom el, hogy amikor társat választanak,
tulajdonképpen gondolkodást választanak, ami az egész életet
belengi majd, a feladatokhoz való hozzáállástól az érzelmek
kifejezéséig, a problémák megoldási módjától a hétköznapi
szokásrendszerig. Tévedés azt hinni, hogy az igazi kapcsolat csakis
két hasonló, sőt egyforma személyiségű ember között tud létrejönni.
Hiszen egy szorongó-ambivalens (a parentifikált) ember a
sérüléseiből kifolyólag pont azt tudja adni, amire egy szorongó-
elkerülő kötődéssel rendelkező rejtőzködő nárcisztikus embernek
szüksége van. A parentifikált nagyon intenzíven tud érzelmeket
adni, ráadásul gyorsan és odaadóan megoldja a problémákat, a
szorongó-elkerülő, „cover” vagy rejtőzködő nárcisztikus
személyiség pedig akkor érzi jól magát, ha vele foglalkoznak, és
energiabefektetés nélkül megoldódik az élete.
Ahogy arról már volt szó, a rejtőzködő nárcisztikus félnek pont az
a sérülése, hogy nem tudja kifejezni az érzelmeit, és a
felelősségvállalás is nehéz számára, hiszen gyermekkorában
megtanulta, hogy a rejtőzködés jelenti számára az érzelmi túlélést.
Felnőttként első ránézésre határozottnak tűnik, hiszen érzelmi
kilengésektől mentesen működik, és ezt gyakran stabilitásként
definiálja a másik ember. Ráadásul egy rejtőzködő nárcisztikus
gyakran él át önsajnálatot, amit kifejezésre is juttat, ezért számára
kifejezetten ideális partner egy önfeláldozó, erős, lelkes partner, aki
mindent megold, odaadó és támogató, netán még a céltalansággal
bélelt életét is megtölti értelemmel és tartalommal. Ezek az ellentétes
megélések sokszor akkor figyelhetőek meg, amikor egy énközpontú
és egy önfeláldozó személy már együtt él egy ideje. Mivel mindkét
ember szorongó kötődésű, olyan masszív, függő kapcsolatot fognak
kialakítani, amiben a rejtőzködő nárcisztikus fél nagyon jól érzi
magát, az önfeláldozó fél számára pedig az okoz örömet, hogy
mindent megadhat a szerelmének, pont úgy, mint annak idején a
saját szüleinek.
A parentifikált fél felnőtt működése pont olyan, mint ahogyan
gyermekként az eredeti családban megtanulta. Mivel a saját
édesanyjának a működése hektikus és bizonytalan volt, a
bizonytalanul kötődő anya által küldött ellentétes üzenetek óriási
alkalmazkodást igényeltek tőle. Hol a saját nagymamájának, tehát az
édesanyja anyukájának kellene lennie, hol pedig egy aranyos kicsi
gyermeknek. Hol erősebbnek kellett mutatkozni, hol egy ártatlan,
alárendelődő, szófogadó gyereknek. Mindig éppen azt kellett
nyújtania, amit a szülő elvárt tőle. Ezek a már felnőtt parentifikáltak
a párkapcsolatban pont olyan hektikusan működnek, mint ahogyan
a családban kellett. Hol a társuk szülőjeként jelennek meg túlzott
gondoskodásukkal és felelősségvállalásukkal, hol pedig egy
fájdalommal és csalódottsággal teli gyermekként, aki átéli a
szeretetlenség és kizsákmányoltság érzését. Utóbbi csak idővel
jelenik meg a kapcsolatban, amikor már túl hosszú ideig éltek a
másik fél szükségletei szerint, és azt érzik, hogy az ő igényeik
egyáltalán nincsenek kielégítve. Ilyenkor hirtelen komoly, túlzott
felelősséget vállaló felnőttből egy pillanat alatt síró, toporzékoló, a
jussát követelő kisgyermekké válnak. A társ nem érti, hogy eddig
önként és dalolva, túlzó módon és lelkesen vették kézbe a
feladatokat, miközben ezt senki sem kérte tőlük, majd hirtelen
összeomlanak, és az átélt igazságtalanságérzet miatt kezelhetetlen és
durva kitörésekkel tarkított követelőzésbe kezdenek.
A rejtőzködő nárcisztikus fél passzív-agresszív eszköztárral
rendelkezik, és láthatatlanul vált ki bizonyos működéseket a
parentifikáltból. Elég csak elejteni egy óhajt, hogy „drágám, olyan jó
lenne utaznunk a közeljövőben”, és a parentifikált máris rákap a
horogra, és böngészi a repülőjegyeket, pedig senki sem kérte tőle. A
rejtőzködő nárcisztikus a gyermekkori érzelmi szükségletek
kielégítetlensége miatt egyfajta passzív bántalmazás áldozata volt,
amiben az értéktelenség érzete állandósul. A felnövekedés során sem
válik meg a kisgyermekkorra jellemző énközpontúságtól, hanem
továbbra is fenntartja, ezzel biztosítva a tökéletesség illúzióját.
Felelősséget nem vállaló gyermekként funkcionál a kapcsolatban,
ahol a másik, a felnőtt fél nagyrészt egyedül dolgozik a kapcsolat
életben maradásáért, míg a nárcisztikus valójában a kapcsolatot
csakis a saját szükségletei kielégítésére használja.
Mivel a nárcisztikus fél az énközpontúsága miatt sok esetben
egyáltalán nem képes empatikusan átérezni a másik nehézségeit, sőt
a kérésekre leginkább dühös reakcióval és agresszív magatartással
válaszol, gyakori jelenség, hogy a két fél érzelmileg eltávolodik
egymástól. Ezt követően azonban a nárcisztikus előveszi a
megnyerő, sármos énjét, és ilyenkor a társ egy álomszerű időszakot
él meg, amit hamarosan ismét távolodás követ majd. Bizonytalan és
hektikus az élet, amit a nárcisztikus társ három énállapota irányít: a
grandiózus énállapotban a nárcisztikus személy a saját értékességét éli
meg – ehhez kell a partner, aki kielégíti a szükségleteit, felnéz rá és
felmagasztalja. Csakis ez az állapot ideális számára, hiszen ő van a
középpontban, a partner számára viszont mindez kimerítő, hiszen
nincs benne kölcsönösség. A másik énállapot az elidegenedett,
önmegnyugtató állapot, amikor a partner érzelmileg elérhetetlen, és
amikor a saját megtartóereje semmire sem elég. Ilyenkor olyan
tevékenységekkel foglalja el magát, amelyek során nem kell
szembesülnie a belső sérült gyermek fájdalmával: filmnézéssel,
játékkal, alkohollal kivonja magát a jelenből, így az önfeláldozó társ
egyáltalán nem tud hozzá kapcsolódni, hiszen elérhetetlenné válik a
számára. A társ ilyenkor egy nagy ürességet és igazságtalanságot él
át, amire sok esetben kirohanással reagál. Ha a nárcisztikus
környezetében nincs olyan elérhető, biztonságot adó személy, mint a
parentifikált társ, aki pozitívan tükrözi őt, és egy megnyugvással teli
állapotot hozna létre a nárcisztikus számára, akkor a nárcisztikus a
magányos gyermek énállapotban éli át a gyermekkori ősfájdalmat,
ürességet és magányosságot – ilyenkor válik érzelmileg teljesen
elérhetetlenné az önfeláldozó társ számára.
A parentifikált társ ebből kifolyólag érzelmileg egy óriási
hullámvasúton ül, ami magányossággal és fájdalommal teli. Mivel
számára nem létezik olyan, hogy feladom, elengedem, hősiesen és
örök optimizmusának köszönhetően túlzó mértékben kitart a
kapcsolatban, és csak a végső összeomlás előtt egy hajszállal jön el
terápiára. A rejtőzködő nárcisztikusok önszántukból ritkán, de
inkább egyáltalán nem fordulnak pszichológushoz, legfeljebb akkor,
amikor a társuk ultimátumot ad nekik.

Amikor a parentifikált hirtelen válni akar –

Anna és Márk története
Gyakran az a benyomásom a párterápiás üléseken, hogy a velem
szemben ülő két fél megélése egészen különböző. Olyan, mintha
nem is egy kapcsolatban élnének, hanem két különböző kapcsolatról
mesélnének. Míg az egyik, a parentifikált fél halálosan kimerült, a
másik, az énközpontú partner feltűnően jól érzi magát a
kapcsolatban, ezért sok esetben nem is érti, miért van szükségük
párterápiára. A közöttük levő dinamika sok szenvedést okoz az
önfeláldozó félnek, mégis olyan masszív kötelékké alakulhat, ami
miatt nagyon nehezen tud kilépni a kapcsolatból annak ellenére,
hogy a kapcsolatba fektetett energia, szeretet és odafigyelés
egyáltalán nem térül meg a számára.
Az alábbiakban Anna és Márk párkapcsolatának elemzésén
keresztül mutatom be, hogyan merül ki és fárad el a kapcsolat, és
miként érkezik el a tisztánlátás pillanata egy olyan párkapcsolatban,
ahol az egyik fél túlzóan empatikus, határait nem tartó szorongó-
ambivalens kötődésű fél, míg a másik egy zárt, szűkszavú,
érzelmeket kifejezni nem tudó, énközpontú partner, aki szorongó-
elkerülő kötődésű, és az egyéni életében sem túl sikeres. Ez a
folyamat öt stációra osztható: (1) rajongás, (2) azonosulás, (3)
elfáradás, (4) kimerülés és kitartás, (5) tisztánlátás és a határok
meghúzása.
Rajongás
Amikor a harmincas éveik végén járó Anna és Márk megérkeztek
hozzám, az első benyomásom az volt, hogy Anna zaklatott,
megviselt, halálosan fáradt és kimerült. Márkról nem tudtam
leolvasni semmit: visszafogott nyugalommal és mogorva tekintettel
ült a terápiás szobában. Kíváncsian vártam, mit éreznek
problémának a kilencéves kapcsolatukban. Mivel Anna vette fel
velem a kapcsolatot, az ülésen őt szólítottam meg elsőként. Arra
kértem, mesélje el, hogyan érzi magát a házasságában. Kiderült,
hogy Márk megcsalta őt, ezért Anna hosszú idő óta nem alszik, és
mélyen megviselte a férfi viselkedése. Néhány napja ultimátumot
adott Márknak: ha nem jön el párterápiára, akkor elválik, mert nem
tud így tovább élni. Anna úgy érezte, hogy Bellának, a hároméves
kislányuknak tartoznak annyival, hogy megpróbálják helyrehozni a
kapcsolatukat.
„Márkkal egy munkahelyen dolgoztunk, én közgazdászként, ő
jogászként, és ott ismerkedtünk meg, de Márk hamarosan, hirtelen
kilépett a cégtől. Utólag már tudom, hogy kidobták. Bár akkor még
nem közeledtünk egymáshoz, mégis nagyon sajnáltam, mert tetszett
a férfias megjelenése. Magas és sportos testalkatú férfi volt, aki
komolynak tűnt. Az volt az érzésem, hogy alaposan megválogatja,
kire fordítja az energiáját, és ez vonzó volt számomra.
Elérhetetlennek tűnt, de talán éppen ezért volt férfias. Amikor már
nem számítottam rá, akkor kaptam Márktól egy e-mailt, amiben
kifejezte a sajnálatát, hogy ettől fogva nem találkozunk. Elkezdődött
köztünk egy levelezés, amiben finom évődésekkel üzentük meg
egymásnak, hogy vonzódunk a másikhoz. Amikor a sorait olvastam,
az olyan érzelmi fröccs volt, amilyet még sohasem éltem meg. Néha
csak egy mondatot írt, ennek ellenére azt éreztem, hogy
 legszívesebben a karjába omlanék. Amikor az első randevún együtt
kávéztunk, elementáris vonzalmat éreztem iránta, azt szerettem
volna, ha a randevú sosem ér véget.
Ebben a mámorban telt el egy év, akkor még minden nagyon
idillinek tűnt. Az viszont feltűnt, hogy Márk nem olyan férfi, aki bókol
és udvarol. Soha nem kaptam tőle virágot, viszont egyszer elvezetett
egy parkba, ahol egy hatalmas terület tulipánnal volt beültetve, és
azt mondta, hogy mind az enyém. Meghatódtam ezen a kedvességen.
Viszont olyan emlékem is van, hogy Márk viselkedése már az első
randevúk egyikén fájdalmat okozott. Egyszer egy koncertről kifelé
menet meglátott egy ismerőst és odalépett hozzá, engem pedig
otthagyott néhány méterre. Nem mutatott be, és nem jelzett felém,
hogy kér egy kis türelmet. Bántónak és tiszteletlennek éreztem a
viselkedését, mégis lecsillapítottam magamban ezeket az érzéseket,
mert nem akartam elrontani az esténket.
Most visszanézve már látom azokat az énközpontú, önző dolgait,
amiket akkor ügyesen meg tudtam magyarázni magamnak. Az volt a
belső élményem, hogy itt van egy férfi, aki megmozgatja a lelkemet,
akivel nagyon jól tudunk intellektuálisan kapcsolódni, és aki akar
engem. Amikor elkezdődött a szerelmi kapcsolat, bebizonyosodott,
hogy őrülten szenvedélyes szexuális együttléteink vannak. Egy idő
után viszont feltűnt, hogy a kezdeti kedves, évődő, vágyakozó levelek
elmaradtak. Ő ezt azzal magyarázta, hogy minek kapcsolódni online,
amikor úgyis találkozunk. Elég sokáig nem költöztünk össze, mert
egyikünk sem akart kapkodni, és nekem hiányzott, hogy a találkozók
közötti szünetben írásban tartsuk a kapcsolatot. Próbáltam elhitetni
magammal, hogy nem lehetek ennyire követelőző, hiszen még a
kapcsolat elején vagyunk, és egyébként is a legnagyszerűbb férfi van
mellettem. Bár gyakran láttam, hogy Márk lehangolt a munkahelyi
nehézségei miatt, igyekeztem segíteni neki, és ekkor még nem tűnt
fel, hogy milyen sokszor látom lehangoltnak, és hogy mennyi
megoldatlan probléma nyomja a vállát” – mesélte Anna.
Márk is elmondta az ő megéléseit. És miközben beszélt, feltűnt,
hogy kevés érzelmet fejez ki a történet elmondása kapcsán.
 „Amikor a munkahelyemen megláttam Annát, egy olyan
szimpatikus, energikus, kedves nőt láttam, akinek vág az esze, okos,
és ráadásul élettel teli, tehát pont hozzám való. Mindig azokhoz a
nőkhöz vonzódtam, akik intenzív személyiségek, mert én
visszahúzódó vagyok, és valószínű, hogy az én hangulatomon is
lendít a pozitív energiájuk. Jó volt Anna közelében lenni, de mégsem
mertem kezdeményezni. Akkor döntöttem úgy, hogy írok neki egy e-
mailt, amikor eljöttem a cégtől. Akkoriban nagyon rosszul éreztem
magam, mert bizonytalan volt, hogy hová megyek majd dolgozni. Az
ismerkedés során a kettőnk közötti kommunikáció és a közös
programok feldobtak, így átsegítettek egy nehéz életszakaszon.
Akkoriban egyáltalán nem voltam vidám, inkább befelé fordultam,
talán még depressziós is voltam, de amikor Annával találkoztam,
minden sokkal könnyebb volt. Biztos vagyok benne, hogy Anna érezte,
mire van szükségem, mert sok energiát fektetett a kapcsolatba. Jól
tudtunk együtt utazni, beszélgetni, szexelni, de azt hiszem, keveset
nevettünk együtt, ezt Anna fel is rótta nekem. Megértő partner volt,
elfogadta, hogy nem vagyok túl vidám” – mesélte Márk.
A kapcsolatban az érzelmi folyamatok legelső szakasza a
rajongás. Ilyenkor olyan tudattalan folyamatok indulnak el bennünk,
amelyeket nem tudunk megmagyarázni. Hiába szenvedtünk
gyermekként attól, hogy például az édesapánk nem szólt hozzánk,
felnőttként vonzó partnernek tartjuk majd a szűkszavú, csöndes
társat. Hiszen ami ismerős, az biztonságos, még akkor is, ha az
ismétlődés egy negatív érzéssel járó folyamat. A rajongás
szakaszában a feloldott határoknak és az idealizálásnak
köszönhetően nagyon közel érezzük magunkat a társunkhoz. Mivel
idealizálunk, a benyomásainkat átszűrjük egy pozitív szemüvegen.
Lehasítjuk mindazt, ami zavarja az idilli képet, és megtartjuk, sőt
felnagyítjuk azt, ami beleillik az ideális partner képébe. Mint ahogy
Anna is lehasította azt, hogy Márk nem figyelt rá a koncerten, és a
kedves udvarlás is elmaradt akkor, amikor már kimondták, hogy
párkapcsolatban élnek.
Egy parentifikált a szívét-lelkét beleteszi a kapcsolatba, a rajongás
időszaka alatt szárnyalva éli az életét. Hiszen csakis azt látja, ami
erősíti az érzelmeit, ezáltal az intenzív pozitív érzéseknek
köszönhetően értékesnek érzi önmagát. Pont azt az érzést éli át, amit
a szüleivel való kapcsolatban ritkán vagy soha nem élt meg.
Mindent a kapcsolatnak rendel alá, turbó sebességre kapcsol, és
sokkal gyorsabban oldja meg a feladatokat, mint bármikor előtte.
Mindezt azért, hogy minél több időt tölthessen el a kedvesével. A fő
motiváció az együttlét megvalósítása, amikor feloldódhat a szerelem
érzésében és a rajongásig szeretett partner karjai között.
Mivel ebben a szakaszban egy szimbiózis jön létre, a rejtőzködő
nárcisztikus is közel akar kerülni a párjához, és ebben a szakaszban
képes arra, hogy feloldja a kontrollt és a határokat. De már itt is
észre lehet venni a személyiségét. Hiszen a működés énközpontú,
amit Márk szavaiból is lehet érezni. Neki volt szüksége támaszra, és
Anna megadta neki mindazt, amit gyermekkorában nem kapott
meg: figyelmet, odaadó szeretetet és kényelmet.
Márk narratívájában kevés érzelem jelenik meg, inkább racionális
oldalról elemzi a kapcsolatot, és megfogalmazza, hogy a választás fő
mozgatórugója az volt, hogy Anna, az erős nő támaszt tud neki
nyújtani, meg tudja adni számára mindazt, amitől könnyebben fogja
viselni a rá háruló terheket és feladatokat. Mivel egy rejtőzködő
nárcisztikus nem tudja megélni és kifejezni az érzelmeket, a másik
embertől megkapott érzelmek töltik meg az életét. Ez az egyik
legfontosabb nyeresége a kapcsolatban. Míg Anna rajongásig
szerette Márkot, Márk leginkább azt élte meg, hogy számára előnyös
lesz ez a kapcsolat. Márk általában racionálisan ítéli meg a dolgokat,
és a kapcsolatról is így gondolkozik, amit Anna a rajongása és az
ebből fakadó intenzív érzelmei miatt nem vett észre.
Azonosulás
Az azonosulás szakaszában a parentifikált fél olyan szoros és
önátadó kötődést alakít ki, amelyben a külső fókusznak
köszönhetően nem definiálja a saját vágyait, viszont leképezi a
másik ember vágyait, és észrevétlenül azonnal azonosul is velük. Ez
a folyamat nagyon gyorsan és észrevétlenül megy végbe, így az
azonosuló félnek nem tűnik fel, hogy becsapja magát, hiszen az ő
szubjektív megélése a másik igényein alapul. Pont úgy, mintha egy
étteremben nem tudnánk megállapítani, hogy mit is szeretnénk
ebédelni, hanem inkább gondolkozás nélkül azt választanánk, amit a
párunk rendelt. Az azonosulás azért jön létre túlzó mértékben, mert
a parentifikált kisgyermek nem tanulta meg, hogy a saját
szükségleteire figyeljen, ennek hiányában pedig a kívülről jövő
impulzussal azonosul. Ez azért veszélyes, mert nem tudja
megállapítani a saját igényeit, így azokat megfogalmazni sem tudja
önmaga és a társa számára, így ezek az igények egyáltalán nem
lesznek kielégítve.
Mivel a parentifikált ember a feladatok megoldása terén is
szenvedélyes és lelkes, a párkapcsolatában is a partner igényeit látja
csak, így a külső fókusznak köszönhetően önfeláldozó módon oldja
meg a társ problémáit. A hiba akkor következik be, amikor ez válik a
saját öndefiníciója alapjává. Éppen ezért a párkapcsolat mindennél
fontosabbá válik számára, hiszen ez lesz az egyetlen lehetőség, hogy
megalkossa a saját pozitív öndefinícióját. Mivel foggal-körömmel
ragaszkodik a kapcsolathoz, egyáltalán nem érzi, hogy a rengeteg
önként vállalt feladat mennyi energiát igényel tőle. Ilyenkor átél egy
olyan illúziót, hogy együtt szárnyal a párjával, és nem veszi észre,
hogy a rejtőzködő nárcisztikus társ csak passzívan vár. Mivel egy
parentifikált nem tűri, hogy visszahúzzák vagy feltartóztassák,
inkább belerakja ő azt az energiát, ami szükséges a kapcsolati
szárnyaláshoz, miközben átéli a flow-t, a sikert, a számára fontos
közös élményt, és nem érzékeli, hogy csupán az történik, hogy
magával vonszolja a másikat. Anna és Márk kapcsolatában ez a
szakasz a következőképpen alakult.
„Szép lassan kialakult a közös életünk Márkkal, összeköltöztünk
az én lakásomban, és a világ legboldogabb nője voltam. Amikor
otthon voltam, állandóan azon járt az eszem, hogy szép renddel és
finom falatokkal várjam Márkot haza. Ő volt a gondolataim
középpontja, állandóan meglepetéseken törtem a fejem. Volt, hogy
különleges vacsorával és különleges borral, szépen megterítve
vártam izgatottan, hogy hazaérjen, és volt, hogy valamilyen váratlan
kedvességgel leptem meg. Születésnapra és karácsonyra kézzel
készített ajándékokkal, például egyedi és különleges fotóalbummal,
mert boldoggá akartam tenni. Volt, hogy névre szóló, kézzel készített
bőr pénztárcát kapott tőlem, amit évekig nem használt.
Sokszor ért csalódás, mert végtelenül fájt, hogy nem láttam, hogy
örült volna. Sokszor éreztem, hogy az ajándékba fektetett energia
nem vált ki érzéseket, bár ő azt mondta, hogy örül. Semmi nem
látszott rajta, csak a közöny, majd megőrültem tőle. Zsigerig hatoló
fájdalmat éltem át, és szenvedtem attól, hogy egyszerűen a
kedveskedéseimmel nem érem el az ingerküszöbét. Utólag
visszanézve már látom, hogy ez csak olaj volt a tűzre, mert ezek után
még odaadóbban kerestem a kedvét, mert szerettem volna azt az
érzést megélni, hogy boldognak látom, és együtt örülünk.
Ráadásul Márknak állandóan problémái voltak a saját életében.
Nem találta a helyét, így nagy nehezen elkezdett egy képzést, ami azt
jelentette, hogy nem dolgozott. De még ezt is elnéztem neki, ami azért
volt nagyon nehéz, mert én már azon gondolkoztam, hogy ha Márk
dolgozna, akkor boldogan vállalnék gyereket. Mivel én jól kerestem,
úgy éreztem, nekem kell állni a közös költségeinket. Utólag már
látom, hogy olyan voltam, mint egy nagyszerű anyuka, aki mindent
előteremt azért, hogy a saját gyereke haladjon az életben. De ezt
akkor egyáltalán nem vettem észre, félelmetes, hogy mennyire
természetes volt, hogy a kapcsolatunk anyagi terheit is én viselem.
Hozzám költözött, így ő kiadta a lakását, aminek a bevételének teljes
összegét zsebre tette. Én, balek még ebbe is belementem, ő pedig meg
sem kérdezte, hogy igénylem-e, hogy hozzájáruljon a közös
költségeinkhez. Bár már éreztem, hogy ez nincs rendben, de még
ekkor is elnyomtam az igazságtalanságérzetemet.
Naponta voltak olyan helyzetek, ahol Márk leblokkolt és szorongó
kisgyerekké vált. Nem fogalmazta meg az érzéseit és a kéréseit, de
még azt sem, milyen igényei lennének, így nekem kellett kitalálnom
azokat. Utólag már látom, hogy bármilyen öröm adódott az
életünkben, ő mindig savanyú pofával ült. Elneveztem őt
örömgyilkosnak. Abban sem segített, hogy elmondja, mi bántja őt,
min kellene változtatnom. Nagy hullámzásokat éltem át. Hol
őrjöngtem és ki akartam dobni, hol optimista voltam, lelkesen
segítettem neki, és alig vártam, hogy például az általam kitalált és
megszervezett utazáson részt vegyünk.
Emlékszem, szótlanul ült a teraszon és nyomkodta a telefonját.
Nem mondta, hogy szeret, sem azt, hogy hálás. Nem éreztem a
jelenlétét, és ilyenkor az volt a jellemző, hogy még jobban
rákapcsoltam, és még többet adtam, hiszen azt hittem, velem van a
baj. Néha elmondta, hogy mardossa a lelkét, hogy nem találja a
megfelelő munkát, de nem tett ez irányban felelősségteljes lépéseket.
Én sokat dolgoztam, ezután pedig otthon pörögtem. Bár ő otthon volt
és tanult, mégsem fordult elő, hogy ő várt volna engem ebéddel.
Sokszor voltam csalódott és magányos, de elcsitítottam magamban
ezeket az érzéseket, és a feladatokba menekültem. A hosszú munka
után lelkesen nekiálltam főzni, de valahol mélyen éreztem, hogy ez
így nem igazságos. Egyszer megkértem, hogy sikálja ki a mosdót, és
tegye rendbe a fürdőszobát. Amikor hazaértem, láttam, hogy ez nem
történt meg, és mindig az volt a válasz, hogy majd másnap
 megcsinálja. Én azonban azt éreztem, hogy ezt nem tudom megvárni,
és valószínűleg nem is bíztam abban, hogy tényleg megtörténik majd.
Inkább ripsz-ropsz megcsináltam.
Emlékszem, hogy Márk néha csak úgy óvatosan megjegyezte,
hogy nem gondoltam-e arra, hogy sütök egy finom süteményt. Ez a
kérdés bennem olyan érzést keltett, hogy milyen jó ötlet, nem is jutott
eszembe, persze hogy sütök egy isteni süteményt! Önként és dalolva
összedobtam egy tepsi almás rétest, és még hálás is voltam, amiért
Márknak eszébe jutott. Ugyanígy történt az utazásokkal. Amikor
elmesélte, hogy csoda szép képeket látott Teneriféről, még aznap
elkezdtem böngészni az utazási lehetőségeket, és már tálaltam is a
különböző alternatívákat. Természetesen a repülőjegyeket is én
vettem, és hamarosan elutaztunk Tenerifére, ahol ismét egy
sértődött, magába fordult kisgyermekként viselkedett, ami óriási
csalódás volt számomra, és tönkretette a közös utazást” – mesélte
Anna könnyes szemmel.
Anna megéléseiből szépen látszik az azonosulás folyamata, ami a
legnagyobb csapda az önfeláldozó személyek számára, hiszen pont
az történik, mint gyermekkorban. A parentifikált gondolkodásának
alapja, hogy kötelessége kielégíteni a szerettei szükségleteit. Mindezt
Anna úgy éri el, hogy azonosul Márk vágyaival, és egyértelműen a
saját vágyaiként éli meg őket. Pedig Annának valójában az volt az
igénye, hogy együtt tudjanak örülni. Márk számára azonban nem
létszükséglet, hogy megéljék a közös örömet. Egyedül Anna számára
fontos, hogy érzelmileg is kapcsolódjon, és a párkapcsolatát pozitív
érzésekkel töltse meg. Ennek érdekében a túlzott
felelősségvállalástól sem riadt vissza. Ám mivel az odaadó figyelem
és a kimagasló teljesítmény gyermekkorában sem váltott ki a
szülőkből elismerést, Anna most is úgy érezte, vele van a baj, és még
grandiózusabb módon akarta Márkot boldoggá tenni.
 Az egész tulajdonképpen nem is Márkról szólt, hanem Anna azon
igényéről, hogy együtt, ketten éljék meg az örömöt és boldogságot,
hiszen Anna gyerekkorából ez hiányzott, nem kapta meg a szüleitől
sem. Úgy gondolta, hogy végre itt van Márk, és vele mindenképpen
sikerülnie kell! Így kettejük között létrejött egy életre szóló játszma.
Márk passzív-agresszív eszközökkel váltotta ki Annából azt, hogy
kényelmes legyen az élete, Anna pedig Márknak ezt az igényét
önként, de egyre kényszeresebben elégítette ki. Ehhez azonban
azonosulnia kellett a Márkban megszületett igényekkel, hiszen
ennyire odaadóan csakis úgy lehet a másik szükségleteit kielégíteni,
ha azt a sajátunknak tartjuk. Ez óriási csapda a parentifikáltak
számára, amiben borítékolva van a kiégés és a boldogtalanság,
hiszen sohasem érkezik meg a teljesítmény és az odaadó figyelem
jutalma, a boldogsággal bélelt megnyugvás. Ráadásul egy idő után
muszáj azzal szembesülniük, hogy teljesen egyedül vannak a
kapcsolatban.
Az azonosulás megértéséhez kiemelek még egy példát Anna és
Márk életéből. Márk meghívta egy régen látott barátját vendégségbe,
így amikor Anna meghallotta ezt, magától ajánlotta fel, hogy
vasárnap főz a két férfinak egy kiadós bográcsgulyást. Anna még a
bevásárlást és ennek a teljes anyagi költségét is magára vállalta, mert
úgy érezte, ki akar tenni magáért, és a két férfi kedvében szeretne
járni. Vágyott arra, hogy lenyűgözze Márkot, és hogy a férfi büszke
lehessen rá a barátja előtt. Abban a pillanatban, amikor magától
felajánlotta, hogy főz, Annának is az volt a belső élménye, hogy ő
maga is pont ezt akarja, hiszen ehhez van kedve.
 Amikor autóba pattant és elment bevásárolni, és fizikailag is
eltávolodott Márktól, akkor kezdte el érezni a feszültséget
(disszonanciaérzést), ami azért jött létre, mert felismerte a saját
szükségletét, és akkor már szavakba tudta önteni a saját egyéni
érdekeit. Azt mondta önmagának: „Anna, te nem vagy normális!
Magadra vállalod ezt az egész napi programot, még a bevásárlást is,
amikor a saját dolgaiddal kellene foglalkoznod, és pihenned kellene,
mert fáradt vagy. Ráadásul ezt a barátját nem is kedveled. Miért
kellett jó kislány módjára felajánlani a szolgáltatásaidat? Miért nem
figyelsz magadra? Miért ígérted meg önként és dalolva, hogy megint
mindent megcsinálsz? Miért nem fogalmaztad meg, hogy te ezt nem
szeretnéd?”
Annának fizikailag is el kellett távolodnia Márktól azért, hogy
kapcsolódni tudjon a saját érzéseihez, és meg tudja állapítani, mit is
szeretne ő valójában. Egészen addig, amíg fizikailag is közel volt
Márkhoz, nem tudta önmagában elindítani az önreflexió folyamatát,
ami segített volna a saját igényeinek a felismerésében. Az azonosulás
olyan folyamat, ami becsapja az empatikus felet, hiszen a
tükörneuronok aktivitása miatt a másiktól jövő, sokszor
kimondatlan vágy válik egy illuzórikus saját igénnyé.
Nézzük, Márk hogyan emlékezett erre az időszakra:
„Sokat beszélgettünk Annával erről az időszakról. Valóban rossz
passzban voltam, és semmi sem sikerült. Elég baj volt ez nekem!
Tanultam, mindent megpróbáltam, mégsem ment. Szerencsétlen
flótásnak éreztem magam, pedig évekig küzdöttem, de kudarcot
vallottam. Anna végig azt üzente nekem, hogy ő boldogan támogat,
és bármi lesz, mellettem áll. Ez nagyon jó érzés volt számomra,
hiszen ilyet még a szülői házban sem tapasztaltam. Nehéz
gyermekkorom volt, rengeteget veszekedtek a szüleim. Sem az anyám,
 sem az apám nem tudott érzelmeket kifejezni, és én akkor éreztem jól
magam, ha elvonulhattam a szobámba, és mindenki nyugton
hagyott. Teljes káosz volt a családi életünk, vagy üvöltöttek a szüleim,
vagy napokig senki sem szólt hozzám. Ugyanakkor Anna állandó
intenzív érzelmi kirohanásai nagyon félelmetesek és fárasztóak
voltak számomra, és megviseltek. A túlzott lelkesedése, a rengeteg
beszéd, az állandó kapcsolódási igény azt váltotta ki belőlem, hogy
meneküljek, mert itt érzelmek vannak, és megfulladok. Mivel az én
családomban az érzelmek egyenlőek voltak a verbális vagy a fizikai
bántalmazással, menekülési kényszert érzek akkor is, ha Annában
túltengenek az érzelmek. Ilyenkor inkább kihátrálok a kapcsolatból,
mint hogy közeledjek hozzá, nem értem, miért nem lehet végre
nyugalom. Általában válaszolok neki, de szerinte szűkszavú vagyok,
és nem kapcsolódom érzelmileg. Szerintem pedig igazán megteszem
a tőlem telhetőt. Anna szerint sokszor vagyok mogorva, és kétszavas
mondataim vannak. Én meg azt mondom, hogy már az is nagy dolog,
ha válaszolok neki. Van olyan is, hogy ürességet érzek legbelül, és
inkább átmegyek a másik szobába, mert ha meccset vagy filmet
nézek, akkor arra figyelek, és nincs igényem a másik emberre, csak
egy-két sörre. Anna ezt nem érti, és olyankor kiakad. Kiborul és sír,
nem tudok mit kezdeni vele, azt érzem, szívja a vérem. Ilyenkor
lefagyok, és napokig nem tudok hozzá szólni” – mesélte Márk.
Márk szubjektív megélése szerint Anna támogatni akarja őt,
pedig ő nem is kérte. Márk szorongó-elkerülő kötődő, aki jól érzi
magát akkor is, ha nem kapcsolódik a másik emberhez. Míg egy
szorongó-ambivalens kötődő állandóan érzelmeket akar átélni, és
nagy a kapcsolódási igénye, a szorongó-elkerülő Márkot mindez
kihátrálásra készteti. Márk egyértelműen úgy definiálja Anna
odaadását, hogy ez csupán Anna igénye, hiszen ő találja ki
mindazokat a helyzeteket, ami munkát és feladatot jelent a nő
számára, ami igaz is. Viszont azok a szükségletek, amiket Anna
kielégít, valójában Márk igényei, amelyeket Anna tudattalanul képez
le, hiszen így érzi magát biztonságban a kapcsolatban. Az a
megélése, hogy nincs még egy ilyen társ az életben. Mivel
kapcsolatfüggő, ez jelenti számára a biztonságot.
Az ilyen mértékű azonosulás ugyanakkor állandósult
határproblémához vezet, hiszen ha Anna nem tudja megfogalmazni
a saját igényeit, akkor nem is tudja képviselni azokat. Olyan
mértékben válik odaadóvá, hogy szinte megszűnik külön
identitásként létezni, összeolvad a párjával, és teljes
természetességgel éli Márk életét. Az azonosulás szakaszában még
egyáltalán nem tudatosul a parentifikált félben, hogy mit is csinál a
párkapcsolatban, így a rejtőzködő nárcisztikus egyre inkább
elkényelmesedik, és természetessé válik számára, hogy a társa
önként és dalolva megteszi mindazt, ami kényelmessé teszi számára
az életet. A kapcsolat egyre inkább elbillen, és egy odaadó szülő és
egy elkényeztetett gyermek kapcsolatává válik.
Elfáradás
Ebben a szakaszban a parentifikált elkezdi megérezni, hogy
valami nincs rendben a kapcsolatban. Már érzi, de még nem érti, mi
is történik. Az élet telítődik feladattal, egyik jön a másik után, nincs
megállás. De még ebben a szakaszban is lelkesedéssel teli életet él,
ezért maximálisan teljesít, bár érzi, hogy önmagára már egyáltalán
nem marad ideje. Azzal magyarázza, hogy a család áldozatokat
kíván, és neki kell gyorsabban pörögnie ahhoz, hogy a változó
körülmények ellenére még mindig kézben tartsa a feladatokat.
Miközben a rejtőzködő nárcisztikus társ egyre jobban megszokja, és
már el is várja, hogy ne legyenek feladatai, addig az önfeláldozó fél
már rogyadozik a növekvő felelősségtől és a fáradtságtól. Anna és
Márk életében is változások következtek be.
 „Már öt éve voltunk együtt, és évek óta én tartottam fenn
magunkat, amikor megfogant Bella. Boldog voltam, de ugyanakkor
dühös is, hogy nem tudom nyugodtan várni őt. Márk még mindig
nem dolgozott, miközben már eltelt öt év a megismerkedésünk óta.
Rajzórákra járt, és azt tervezte, hogy nyáron majd portrékat rajzol a
Váci utcában. Ekkor éreztem először, hogy összeomlik a világ, hiszen
megint egy olyan ötlettel állt elő, ami inkább hobbi, mint komoly
munka. Már feléltük az anyagi tartalékaim nagy részét, hiszen
minden költséget én álltam. Miközben állandóan dolgoztam, és
kimerült voltam, lassan tudatosult bennem, hogy Márk nem akar
dolgozni. Láthatóan ő is érezte, hogy nem egy sikertörténet az élete,
mert néha depresszióssá vált, és napokig nem lehetett hozzá szólni.
Nem válaszolt, átment a másik szobába, és az sem érdekelte, hogy
babát várok. Miközben émelyegtem és hánytam, ő önmagát sajnálta
a sötét szobában. Szerettem volna, ha összeházasodunk, ezért szóba
hoztam az esküvőt is, de hallani sem akart róla, ami nekem nagyon
fájt. Miközben vártam a babát, a levegőben lógott az életem. Nem jött
el az ultrahangos vizsgálatokra sem, ami miatt sokat sírtam. Utólag
nem értem magamat, de még ekkor sem jutott eszembe, hogy ki
kellene lépnem a kapcsolatból.
Ebben az időszakban különösen hullámzóvá vált a kapcsolatunk.
Amikor Márk érzelmileg elérhetetlenné vált, akkor olyan volt, mint
egy sértődött kisgyerek, én pedig magányosnak, eszköztelennek,
dühösnek és csalódottnak éreztem magam, és nem értettem, mi
történik. Zsigerig hatoló fájdalmat éltem át, mert bármit mondtam
vagy tettem, Márk passzív maradt, minden lepergett róla. Tombolt a
lelkem, fájt minden sejtem, miközben a szívem alatt hordtam Bellát.
Úgy éreztem, emberkínzás, ami történik, mégsem akartam feladni.
Már a környezetem is jelezte, hogy gondoljam át a jövőmet, mert
kívülről az látszik, hogy boldogtalan vagyok, de én még mindig
reménykedtem. Hiszen amikor Márk jobb passzban volt, akkor
kedves volt, mosolygott és szépeket mondott. Ilyenkor egy szerelmes
férfit láttam magam mellett, aki pontosan érzi, mire van szükségem,
és pontosan meg is adja azt nekem. Ezek a helyzetek nagyon
emlékeztettek arra, amikor megismertem őt: egy szárnyaló, okos férfi
éppen egy prezentációt mutatott be a munkahelyen, és lenyűgözte a
 hallgatóságot. De sajnos ezek az időszakok rövid ideig tartottak, és
felváltotta a passzív-agresszív viselkedés, amiben érzelmileg
elhanyagolt nőként kínlódtam, magányosan, magamra hagyottan.
Sokszor éreztem azt, mintha szándékosan akarna bántani. Mondok
egy példát: általában olyan filmsorozatot választott, amit én nem
szerettem, de ő feljogosítva érezte magát, hogy nézze anélkül, hogy
megkérdezett vagy megbeszéltük volna. Vagy szó nélkül bekapcsolta
esténként a meccset, pedig tudta, hogy én ezt nem viselem jól,
szenvedek a meccs hangjától. Ha félrevonult olvasni, nem lehetett
zavarni, mert közölte, hogy most nem tud velem foglalkozni, mert
fontosabb dolga van, és hagyjam békén. Ilyenkor néha elpattant a
húr bennem, és kiabáltam vele, mert nem bírtam ezt az érzelmi
sivárságot. Ilyenkor én lettem a kibírhatatlan házisárkány. Azt
éreztem, hogy Márk olyan embert csinál belőlem, amilyen nem
szeretnék lenni, mert nem önazonos, és mégis kiváltotta belőlem a
passzív-agresszív viselkedésével. Ilyenkor bőgve hívtam fel a
barátnőmet. Ha hánytam, akkor kényeskedésnek fogta fel, és rám
szólt, hogy fejezzem már be, mert zavarja, és ne szimuláljak. Amikor
halálosan fáradt voltam, meg volt sértődve, hogy nem szolgálom ki.
Úgy éreztem magam, mint akinek kitépik a lelkét és megtapossák.
Aztán megráztam és összeszedtem magam. Az a mondat zakatolt
bennem, hogy »Anna, nem adhatod fel, hiszen soha semmitől nem
futamodtál meg. Tarts ki, és hidd el, menni fog!«” – mesélte sírva
Anna, aki még ekkor sem érezte azt, hogy ki kellene lépnie a
kapcsolatból.
A kapcsolat hullámzása, a békés és a nehéz időszakok
váltakozása erős kötelékké válhat, amiből nehéz kilépni. Mivel a
nárcisztikus fél inkább használja a kapcsolatot, így csak annyit tesz
bele, amennyi az „aranytojást tojó tyúk” megtartásához kell. A
kapcsolaton belül egy idő után megjelenhet a kiüresedés és az
elmagányosodás, hiszen az érzelmi közelség és az elérhetetlenség
váltakozása felőrli a partnert. A párkapcsolatokban sokáig nem
tűnhet fel, mi is zajlik a háttérben. Pont olyan, mint amikor a pók
vékony, láthatatlan szálakkal hálózza körbe az áldozatát, aki
mindezt egyáltalán nem érzékeli. Az empatikus fél jellemzően akkor
kezd gyanakodni, amikor már önmaga árnyékává válik, és fáradtan,
kimerülten, érzelmileg apatikusan éli a mindennapokat. A
nárcisztikus ember nagymestere annak, hogy a benne rejlő síró
gyermek magányát átrakja az empatikus társra. Az empatikus ennek
ellenére kitart, hiszen a kapcsolat vagy a család köteléke mindennél
fontosabb számára. A parentifikáltak gyakran nem definiálják, hogy
ez már bántalmazó kapcsolat.
Nézzük, hogyan élte meg ezt az időszakot Márk:
„Borzalmas időszak volt. Ott kezdődött a mélyrepülés, hogy Anna
érezhetően nem vette komolyan, hogy meg akartam tanulni rajzolni.
Nem tisztelt, nem hitt bennem. Rosszkedvűvé vált, nem volt velem
kedves, nekem pedig elegem lett abból, hogy mindig mindent jobban
tudott és kritizált. Állandóan veszekedett velem, nem volt egyetlen
perc nyugtom sem. Nem lehettem önmagam, mert ez neki nem felelt
meg. Aztán jött a gyerek, aki egyáltalán nem volt betervezve! Átverve
éreztem magam, mert felborított mindent, miközben a saját életemet
kellett volna egyenesbe hoznom. Szerintem Anna szándékosan esett
teherbe. Átvertek és behúztak a csőbe. Szeretem Annát, de nem érti
meg, hogy egy házisárkány lett belőle. Állandóan sírt és követelőzött,
azt hittem, megfulladok a közelében. Mindig rosszul volt és hányt,
szerintem nincs nő a világon, aki ennyit nyavalyog! Nem is szexelt
velem, pedig nagyon vágytam rá! Amikor előállt az esküvő
gondolatával, azt hittem, a Dunának megyek. Még hogy vegyem
feleségül és legyünk egy család! Pont most, amikor minden
megváltozott és elromlott, és úgy érzem magam, mintha nem is
léteznék a számára?
Nem akartam még gyereket! Mérges voltam, mert gyökerestül
megváltoztatta az életünket azzal, hogy szándékosan teherbe esett,
hiába mondja, hogy nem így volt. Néha volt egy-egy jó pillanat, de
nagyon törékeny volt a hangulat. Ebben az időszakban úgy éreztem,
 egyáltalán nem vagyok neki fontos, csak a terhességéről tudott
beszélni” – panaszkodott Márk.
Márk ebben a szakaszban azt élte meg, hogy a sok érzelmi vihar
miatt az eddig megszokott kényelme megingott. Ráadásul a kis
jövevény vetélytársként jelent meg a lelkében, aki el fogja venni tőle
azt az „ideális anyát”, akit Anna testesített meg a párkapcsolatban.
Ha megfigyeljük Márk kommunikációját, felismerhető benne a
sértődött kisgyermek, aki elveszti azt az odaadó figyelmet és
biztonságot, amit eddig megkapott. Márk érezte, hogy a váratlan
baba olyan feladatok elé fogja állítani, amire nincs felkészülve.
Előállt egy szerepkonfliktus, hiszen a kapcsolaton belül megszokott
eddigi szerepéből kilépve hirtelen egy felelősséget vállaló apává
kellett válnia, ami óriási ugrás. Ráadásul a házasság mint egy
végleges elköteleződés is elvárássá vált a kapcsolatban, miközben
egy szorongó-elkerülő kötődéssel rendelkező ember számára
nagyon nehéz az elköteleződés. Márk kétségbeesett, hiszen az
Annával eddig kialakított élet gyökerestül felfordult, és fennállt az a
veszély, hogy ettől kezdve Annának majd kevesebb energiája lesz
arra, hogy az ő szükségleteivel és kényelmével foglalkozzon.
Kimerülés és kitartás
Miközben Anna érezte, hogy a párkapcsolatuk nagyon távol áll
az idillitől, próbálta magát megnyugtatni, és igyekezett arra
koncentrálni, hogy kisbabát vár. Nem állt készen arra, hogy
szembesüljön a kapcsolatban felbukkanó általános és napi
problémákkal, hiszen akkor a szokásos aktivitás miatt tennie is
kellett volna valamit. Azok a parentifikáltak, akik minden sejtjükkel
családra vágynak, meg akarják alkotni azt a szoros, szeretettel teli
szövetséget, amit a saját családjukban soha nem élhettek meg. Az
egész gondolkozásuk arra irányul, hogy össze kell tartani a családot.
Úgy érzik, hogy a család érdeke sokkal fontosabb, mint a saját
egyéni életük. Nem ismerik fel, hogy nehéz hosszú távon jól élni
úgy, ha a saját szükségleteiket szabotálják. Azért válnak
kapcsolatfüggővé, mert az egész működés a párkapcsolat és a család
fennmaradása köré szerveződik. Viszont egy rejtőzködő nárcisztikus
óriási erőfeszítést igényel tőlük, hiszen az énközpontú társ csak a
legritkább esetben mond le a saját szükségleteiről, és gyakorlatilag ő
irányít, méghozzá passzív-agresszív eszközökkel úgy, hogy a
társának fel sem tűnik.
Ez a hétköznapokban úgy néz ki, hogy a szorongó-elkerülő
rejtőzködő nárcisztikusak szabotálják a közös, kapcsolati
feladatokat, nem örülnek, és nem fejezik ki a sérelmeiket sem.
Egyszóval, passzivitásba vonulnak, ami egyenlő az
érdektelenséggel. Mintha azt üzennék, hogy „Mindegy, mi történik,
csak hagyj békén!” A parentifikált fél közelsége és kapcsolódási
vágya egy ideig elviselhető a nárcisztikus társ számára, ám egy idő
után fullasztóvá válhat. Ezért érzelmileg távolító játszmákat
indítanak el, ami azonban még intenzívebb közeledésre és
önfeláldozásra készteti partnert. Így kialakul egy olyan dinamika,
amiben a nárcisztikus kihátrál, a parentifikált fél pedig egyre
elkeseredettebben keresi a közelséget, ami az aktivitásban nyilvánul
meg. Mivel a parentifikált a nyughatatlanságából kifolyólag
általában sikerre viszi az elképzeléseit, nehezen értik meg, amikor a
másik ember nem hozza ki a maximumot önmagából. Sokszor olyan
társat választanak, mint amilyen Márk, aki pont ezt az intenzitást
igényli, hiszen az életét a társnak kell megtöltenie energiával,
lelkesedéssel.
A parentifikált emberek ambivalensen működnek a
párkapcsolatban. Miközben intenzívek és türelmetlenek, általában
egy lassabb, nyugodtabb, kényelmesebb társat választanak. Ők
akarnak dominálni, és mindent bele akarnak pakolni a kapcsolatba,
egy idő után azonban elkezdi zavarni őket, hogy a másik háttérbe
húzódik. Sokszor vágynak arra, hogy kevesebb dolguk legyen, de
közben úgy érzik, mindent kézben kell tartaniuk és kontrollálniuk
kell, hiszen nem tudják elviselni, ha nem készülnek el a feladatok.
Vágynak arra, hogy a társuk is pontosan ugyanannyi felelősséget
vállaljon, mint ők, ehhez azonban kissé háttérbe kellene
helyezkedniük, ami nem megy nekik.
Amikor a terápiás ülésen megkérdeztem Annát és Márkot, hogy
szerintük ki irányít a kapcsolatban, mindketten rávágták, hogy
Anna. Ugyanis Anna mindig akart valamit, Márk szerint sohasem
tudott nyugton maradni, ezért mindketten úgy érezték, hogy
egyértelműen Anna irányítja a párkapcsolatot. Pedig a
párkapcsolatban, amikor valamilyen közös dologról beszélünk,
mindig a passzív fél irányít. Képzeljük el, hogy a párunkkal
megbeszéljük, hogy holnap öt órakor együtt fogunk kávézni a sarki
cukrászdában, és még egy finom süteményt is eszünk majd.
Izgatottan várjuk a másnapot, hiszen remek lehetőség lesz, hogy
kilépjünk a mindennapi rutinból, és kikapcsolódjunk. Eltervezzük,
hogy kicsit csinosabban öltözünk, mint egy hétköznapi napon, és
készülünk a randevúra. Pár perccel korábban odaérünk, és azt
látjuk, hogy sehol sincs a párunk. Türelmesen várunk, majd egyre
csalódottabbak leszünk. Már a megbeszélt időpont is eltelt, és
kapunk egy sms-t, hogy a párunk mégsem tud jönni, és az izgatottan
várt közös kávézás és beszélgetés lehetősége egy pillanat alatt
elillan. Bár bemehetünk a kávézóba egyedül, és elfogyaszthatjuk az
áhított finomságokat, mégis átverve érezzük magunkat, és
csalódottak vagyunk. Bár aktív félként mi találtuk ki a közös
programot, valójában a passzív fél irányított annak
megvalósulásával kapcsolatban.
„A várandósságom alatt a kapcsolatunk egy érzelmi
hullámvasúthoz hasonlított. Egyik pillanatban halálosan fáradtnak
és összetörtnek éreztem magam, a másik pillanatban pedig hittem
abban, hogy jó páros vagyunk Márkkal, és mindent meg fogunk
oldani. Márk nagy nehezen talált egy határozott idejű munkát, ami
megnyugtatóan hatott rám, mert végre volt egy fix keresete, és nem
kellett azt éreznem, hogy rajtam múlik a megélhetésünk. Voltak olyan
napok a kapcsolatunkban, amikor érzelmileg közel tudtunk kerülni
egymáshoz, de zömében zord hallgatással teltek a napok. Márk nem
mutatott semmi kedvességet, általában kétszavas mondatokkal
kommunikált, külön aludtunk. Esténként meccset nézett, engem
semmibe vett. Ha bármit szóvá tettem, azt mondta, kötözködöm vele.
Nem tudtam neki elmondani, mire lenne szükségem fizikailag vagy
érzelmileg, mert akkor jött a büntetés. Magányosnak és
elhagyatottnak éreztem magam, nagyon sokat sírtam. Anyámékhoz
nem mehettem, mert nem volt olyan a viszonyunk, így nagyon
egyedül maradtam a kisbabámmal. Éreztem, hogy nem bírom tovább.
Halálosan kimerültem, hiszen minden vágyam egy szerető család
volt, de úgy tűnt, ez az álom dugába dőlt. Nagyon fájt, hogy Márk
nem volt társam ebben az időszakban, és csak megnehezítette az
életemet. Bár továbbra is maximálisan próbáltam az ő igényeire
figyelni, a közöny uralta a mindennapokat. Úgy éreztem, kizsigereltek
és kihasználtak, visszaéltek a szeretetemmel. Márk elhagyta magát,
és semmit sem csinált otthon, mondván, hogy elfáradt a munkában.
Még a babaágyat is egyedül vettem meg, és egy ismerősömet kértem
meg, hogy segítsen hazahozni.
Márk a szülés megindulásakor sem volt otthon, egyedül mentem
be a kórházba taxival, ott találkoztunk. Nagyon hálás vagyok, hogy
Bella könnyen született meg, semmi komplikáció nem volt. Márk
először benn volt a szülésnél, de egy idő után nem bírta, és kiment, a
kitolási szakaszban már egyedül voltam. Nem tudtam vele
foglalkozni, mert csak a baba volt és én, és a nehéz érzéseim ellenére
nagy boldogságot éltem át, amikor Bella megszületett. Azt éreztem,
hogy Bella születése Márkot is megérintette, és a következő hetekben
közel tudtunk kerülni egymáshoz. Bár érzelmeket nem láttam rajta,
de szavakkal kifejezte, hogy örül Bellának. Ambivalens érzéseket
éltem át, Bella csodálatos kislány volt, én pedig nagyon jól éreztem
magam anyaként. Minden zökkenőmentesen zajlott, belerázódtunk a
családi életbe.
Akkor kezdtem el gondolkozni, hogy mi is történt velem, amikor
már beállt a napi rutin az életünkben. Ekkor jöttem rá, hogy
halálosan elfáradtam a kapcsolatomban, és átéltem egy zsigerig
hatoló, mély igazságtalanságérzést. Rájöttem, hogy évek óta Márk
körül forog az életem, elhanyagolom magamat, és mégsem kapok
szeretetet. Pont úgy, mint gyermekkoromban. Anyám jutott eszembe:
bármit megtettem neki, amit kért, de soha egyetlen dicsérő szót sem
kaptam, csak kritikát, dühös becsmérlést, érzelmi és fizikai
büntetéseket. Felismertem, hogy a saját gyermekemmel kevesebb a
probléma és a gond, mint Márkkal, aki hol megsértődött, hol
érzelmileg ignorált, hol pedig eljátszotta a szerető férjet. Ez a
felismerés nagyon fájt, de tudtam, hogy ki kell tartanom és meg kell
oldanom, hogy rendbe jöjjön a kapcsolatunk. Azt is tudtam, hogy rá
nem nagyon számíthatok. Kértem, hogy menjen el pszichológushoz,
mert szükségünk van rá mint egy olyan társra és apára, aki
érzelmileg elérhető. Márk kinevetett, és azt mondta, ő nem hülye,
hogy pszichológushoz kelljen mennie. Végtelenül elkeseredtem. Az
ismétlődő viták, hiábavaló veszekedések, értelmetlen kötözködések
ellenére elhatároztam, hogy kitartok, és Bellának akkor is lesz
apukája! Hiszen már nemcsak rólam van szó, hanem Belláról is!
 Ekkor nagy fordulat történt, és olyan napok jöttek, amikor
érzelmileg is közel tudtunk egymáshoz kerülni. Volt, amikor nagyon
idilli módon tudtunk kis családként működni. Megmelegedett a
lelkem, és azt éreztem, ez a jutalma a kitartásomnak. Szerintem
Márk a munkahelyén is megnyugodott, és valószínű, hogy Bella is
érezte ezt. Voltak időszakok, amikor jókedvű és nevetős családként
éltük a mindennapokat.”
Egy-egy összeveszés során Annából özönlöttek az intenzív
érzések. Mivel képtelen volt elfogadni, hogy Márk nem akarja
meghallani, amit kér tőle, Anna egyfolytában csak magyarázott.
Magyarázott arról, milyen érzései vannak, aztán arról, hogyan
kellene Márknak viselkednie, mindezt naponta többször megtette, a
férfi pedig hallgatott. A parentifikált emberek egyszerűen
képtelenek feladni a célt, Anna esetében pedig ez a cél az idilli család
képe volt. Sajnos Annának sok energiája veszett kárba, Márk pedig
félelmében inkább kivonult a térből, elzárta az érzelmeit, néma
maradt, ami Anna számára csak olaj volt a tűzre. Kialakult egy
negatív spirál, amiben azok a viselkedési formák erősödtek meg,
amelyek egyre nagyobb távolságot szültek kettejük között. Amikor
Anna szerette volna megbeszélni a helyzetet, Márk passzív-agresszív
eszközökkel ellehetetlenítette azt. Kiment a szobából, elment
otthonról, Annát hibáztatta, hogy már megint piszkálja, kötözködik.
Ennek eredményeként egyre kezelhetetlenebbé váltak a
konfliktusok. Amikor azonban ideiglenesen ki tudták alakítani a
kellő közelség-távolságot, akkor megjelentek a kapcsolatban
harmonikusabb időszakok. Ehhez Annának szabályoznia kellett az
érzelmeit, és el kellett érnie, hogy Márkban ne keltsen félelmet, és ne
késztesse őt kihátrálásra.
 „Nagyon nehéz időszak volt Bella érkezése. Előtte kerültem új
munkahelyre, igazán helyt kellett állnom, én lettem a
családfenntartó. Amikor hazaértem, pihenésre lett volna szükségem,
de Anna előállt az elvárásaival, hogy segítsek neki. Sokat
veszekedtünk, bár én próbáltam nem visszaszólni Annának.
Szerintem ez az időszak volt a legnehezebb a kapcsolatunkban.
Láttam, hogy Anna fáradt, de én is az voltam. Nekem elegem volt a
sok feladatból, nem tudtam a saját igényeimmel foglalkozni, Anna
követelőzött, és a gyerek is ordított. Én átköltöztem a másik szobába,
hogy ne is halljam a gyereksírást, mert reggel munkába kellett
mennem.
Szerintem én igazán helytálltam, Bella volt az, aki sokat
nyavalygott. Mivel a gyereknek az anyjára van szüksége, miért is
kellett volna nekem felkelnem éjszaka? Ebből voltak vitáink Annával,
mert általában nem értettünk egyet. Ő közösen akart fürdetni, én
nem értettem, miért. Azt szerettem volna, ha békén hagy, és amíg
fürdet, addig én játszhassak a laptopomon. Az ő feladata volt, hogy
babázzon, ő akarta a gyereket, engem behúzott a csőbe.
Aztán egyszer csak elküldött pszichológushoz, nem is értem,
miért. Szerintem neki lett volna rá szüksége, mert ő volt mindig
kiborulva. Én, ha valami bajom van, akkor átvonulok a másik
szobába, és elintézem magamban, bezzeg ő csak mondja, és mondja,
és magyaráz, és nem érti meg, hogy felesleges annyiszor elmondania.
Ilyenkor elmentem otthonról, és mire visszamentem, abbahagyta.
Amikor Anna nyugodt volt és kiegyensúlyozott, akkor szerettem
vele lenni, együtt aludtunk, és vágytam a közelségére. Ilyenkor
mindketten jól éreztük magunkat, és valóban családként működtünk.
Szerintem ezek a helyzetek segítettek át minket ezen a nagyon nehéz
időszakon. Ő azt nem tudta megérteni, hogy nekem túl sok az az
intenzitás, ahogyan ő nekem jön és ócsárol, máskor meg babusgat és
kedvesen szerető” – mesélte Márk.
A harmonikus időszakok azért tudtak létrejönni a kapcsolatban,
mert Anna visszafogta az érzelmi cunamikat. A fókusz átkerült
Márkról Bellára, és valószínű, hogy a Bellával való kapcsolat pótolta
azt az érzelmi hiányt, amit Anna nem kapott meg Márktól. Ebből
kifolyólag a férfi nem érezte, hogy távolodnia kell Annától, mert
elviselhetetlenek a társa kontrollálatlan érzelmei. A harmonikusabb
időszakokban mindketten óvatosan közeledtek, és ez a lassú,
lekövethető, mindkét fél számára elviselhető közeledés tette
lehetővé, hogy nem sebezték meg egymást.
Tisztánlátás és a határok meghúzása
A passzív-agresszív eszköztárral rendelkező nárcisztikus kettős
üzeneteket közvetít, a partner pedig nem képes lekövetni a
hullámzását. Van, hogy a nárcisztikus fél mély intimitásra vágyik,
közeledik és érzelmesnek tűnik, majd váratlanul homlokegyenest
kihátrál a kapcsolatból. Ez az ambivalencia erősen hat a partnerre,
akinél megjelenik az érzelmi kontrollvesztés, az úgynevezett érzelmi
inkontinencia, ami azt jelenti, hogy képtelen az érzelmeket magában
tartani, így felszínre törnek, és óriási intenzitással jelennek meg a
kapcsolatban.
Ahhoz, hogy párkapcsolati konfliktus során a felek segítséget
kérjenek, mindenképpen olyan tünetek megjelenése szükséges,
amelyek a parentifikált fél számára is egyértelműen jelzik a
problémát. A legmarkánsabb tünet a fáradtság és az egyre erősödő
kimerültség, aminek az a következménye, hogy a személy a saját
dolgait elhanyagolja, köztük önmagát és a saját céljait is.
Kizsigereltnek érzi magát, sokat sír, a hangulata ingadozik, és
krónikus fáradtságot él át. Ilyenkor meg is tudja fogalmazni azt,
hogy a másik jelenlétében érzi fáradtnak magát, mintha a
nárcisztikus társa elszívná az energiáit. Ráadásul megjelenhetnek
különböző pszichoszomatikus megbetegedések is. A parentifikált
egykori sugárzó énje helyett egy megkeseredett ember néz vissza rá
a tükörből, aki árnyéka hajdani önmagának. Jellemző, hogy a
kommunikáció is leszűkül, egyre inkább csak a kapcsolati
problémákról szól, hol elkeseredetten, hol követelőzően. Gyakori,
hogy a parentifikált fél cikkeket küldözget a partnerének, vagy
önsegítő irodalmat vásárol, mert még mindig képtelen azzal
szembesülni, hogy önerőből nem fogja tudni megoldani a kapcsolati
problémákat. Sajnos még ebben a krízishelyzetben is a partnerrel
foglalkozik, és nem saját magával.
Ennek a szakasznak jellemzője lehet az is, hogy a parentifikált fél
hirtelen annyira erőtlenné válik, hogy a korábbi odaadó toleranciát a
részéről is felváltja egy erős, végletes kihátrálás. Pont úgy, mint az
üzemanyagjelző esetén: egy ideig nem látható a benzin csökkenése,
majd hirtelen drasztikusan leesik a mutató. Sokszor olyankor
keresnek fel a párok, amikor a parentifikált egyedüli megoldásnak
azt látja, hogy megszakítja a kapcsolatot. Hirtelen eljut oda, hogy
drasztikusan meghúzza a határait, ami viszont váratlanul éri a
partnert. Sokszor valami olyan markáns dolog történik a
kapcsolatban, ami kijózanítólag hat, és amit már észre kell venni. Ez
általában vagy egy súlyos betegség, ami arra készteti a
parentifikáltat, hogy most már itt az ideje önmagára figyelnie, vagy
egy szerető felbukkanása a nárcisztikus fél életében, amit az
önfeláldozó fél olyan erős átverésnek és igazságtalanságnak érez,
hogy komoly döntésre szánja el magát. Ezek a megvilágosító
élmények pont olyanok a párkapcsolatban, mint egy földrengés. A
nehezen összerakott, ám bizonytalan alapokon álló kártyavár
összeomlik, és muszáj szembesülni a romokkal.
 Egy ilyen megvilágosító élménynek ugyanakkor nagyon jó hatása
lehet mind az önfeláldozó társra, mind a párkapcsolatra nézve.
Muszáj látni mindazt, amit eddig eltakart a jótékony szemellenző.
Ennek a krízisnek az a legfontosabb eredménye, hogy az önfeláldozó
fél eljut végre oda, hogy valóban önmagáról és a saját jóllétéről
gondolkozzon. A „Mi a jó nekünk?” kérdést felváltja a „Mi a legjobb
nekem?” kérdés. Nézzük, hogyan alakult Anna és Márk kapcsolata
ebben a szakaszban.
„A Bella születése utáni megnyugvás eltartott egy darabig, de
aztán megint mélypontra kerültünk. Bár a nyugodt időszak segített
abban, hogy elhiggyem, képesek vagyunk jól együtt lenni, mégis
megváltozott valami. Bella két év körüli kislány volt, amikor
visszamentem dolgozni, és azt vettem észre, hogy abban a csekély
időben, amíg együtt vagyunk, Márk teljes mértékben elérhetetlenné
vált. Már nem az érzelmi hullámzás volt jelen a kapcsolatunkban,
hanem óriási távolság és közöny uralta a mindennapokat. Ez sokáig
nem változott, bármit tettem, bárhogyan kedveskedtem, azt éreztem,
Márk nincs jelen. Volt szexuális életünk, hiszen nekem is fontos volt,
de azt éreztem, hogy egyedül vagyok, egészen másként, mint
korábban. Márk, mint egy árnyékember járt-kelt a lakásban.
Megkértem, hogy mondja el nekem, mi a probléma, hogyan érzi
magát. Megint jöttek a kétszavas feleletek, de most nem nézett rám.
Mintha kerülte volna a tekintetemet. Megkérdeztem, hogy van-e
valakije. Erre nagyon ingerülten válaszolt. Szokatlan volt ez a
felhördülés, mert korábban nem tapasztaltam ilyet. Akkor éreztem
először, hogy valami nem tiszta.
Elkezdtem tudatosan figyelni Márkot, és azt vettem észre, hogy
mindenhová magával viszi a telefonját, és többször megy le
mindenféle ürüggyel a garázsba, takarítani, autót mosni. Ezt
korábban nem csinálta. Kicsit kutakodtam, és felfedeztem egy
chatbeszélgetést egy munkatársnőjével, amiből egyértelműen
kiderült, hogy Márknak szeretője van. Ez volt az a pont, amikor
borítottam mindent. Éreztem magamban a zsigerig hatoló fájdalmat,
 azt az igazságtalanságérzetet, amit már annyiszor, csak most sokkal
fájóbban. Azt éreztem, Márk kihasználja, elhasználja, felzabálja,
feléli, elfogyasztja a párkapcsolatot, és gátlástalanul passzív. Én
teremtek, ő felemészti. Ez egy gusztustalan, destruktív leépülés,
károkozás, kihasználás. Rájöttem, hogy Márk lemeríti mindazt, amit
én beleraktam a kapcsolatba. Nem teremt, hanem pusztít. Baleknak
éreztem magam, mert minden nehézség ellenére kitartottam, és
Márk visszaélt a bizalmammal. Megint bebizonyosodott, hogy
képtelen a felnőtt viselkedésre, mert nem állt elém, és nem mondta el,
mi a problémája.
Szembesítettem azzal, amit megtudtam, és magam is
meglepődtem, milyen szépen beszéltem vele. Megkértem, mondja el,
mi történt, mert tudom, hogy szeretője van. Közben legbelül azt
éreztem, hogy képes vagyok kilépni a kapcsolatból, mert ez az a pont,
ami nekem egyáltalán nem fér bele a párkapcsolatba. Valamiféle
felszabadulást éreztem, amiért megéltem, hogy fontos vagyok
önmagamnak, és most először éreztem, hogy komolyan meg tudom
húzni a határaimat.
Felismertem, hogy a kitartásommal én is hozzájárultam a
megcsaláshoz. Márkot gyerekként kezeltem, kontrolláltam, én voltam
az „erőszakos”, aki mindig akart valamit. Bűntudatom volt, mert
Márk fuldoklott mellettem. Rájöttem, hogy talált valakit, aki felnéz
rá, aki nem dominálja, és valószínű, ez nagyon üdítően hatott rá. Ezt
talán még meg is tudtam volna érteni, de azt nem, hogy miért nem
állt elém, és miért nem mondta el nekem. Valószínű, hogy meg tudtuk
volna beszélni. Borzasztó fájdalmat éltem át, lepergett a szemem
előtt, hogy Bella apa nélkül fog felnőni. Azt hiszem, ha nincs Bella,
végleg szakítottam volna Márkkal, de Bella miatt komolyan el kellett
gondolkoznom, hogy mit tegyek. A párterápia mellett döntöttünk, és
most ezért vagyunk itt” – mesélte Anna, aki most először jutott el
oda, hogy önmagáról kezdett el gondolkozni.
Anna narratívájából érezhető, hogy nagyon megrázta őt Márk
árulása, mély igazságtalanságérzetet élt át, ami kisgyermekkorából
ismerős volt számára. A parentifikáltak gyerekkorban azért éltek át
zsigerig hatoló fájdalmat, mert a szülő a testvérüket jobban szerette,
vagy pedig egyszerűen csak kihasználták őket a családban. Ez a
gyermekkorból elraktározott, nagyon mélyen, a tudattalanban
meghúzódó érzés villámgyorsan felszínre kerül krízis esetén, amikor
a partner átlépi a parentifikált által legvégső határként definiált
határt. A parentifikált sokáig nagyon toleráns, ám a végső
határátlépésnél világossá válik számára, hogy visszaéltek a
bizalmával, a nagylelkűségével, és kihasználták őt. Ekkor dühösek
lesznek, és a környezetük szinte rájuk sem ismer.
A megcsalást hajlamosak vagyunk a megcsaló fél hibájának
tekinteni, pedig a megcsalás gyakran inkább kapcsolati tünet, krízis.
Olyan, mint betegség esetén a láz, ami megrázza a kapcsolatot, mert
az már nem tud jól működni: változásra van szükség. Ilyenkor már
általában akkora a feszültség a kapcsolatban, hogy mindenképpen
történnie kell valaminek, ami robbanást okoz. A krízis jótékony
hatása, hogy mindkét félnek nagyon komolyan el kell gondolkoznia
arról, hogyan képzelik el az életüket. Együtt, más minőségben, vagy
külön, más partnerrel. Ez a fájdalmas helyzet pszichológiai
értelemben vett növekedéshez vezethet, hiszen egy sokkal magasabb
szinten, fejlettebb önismerettel és tudatossággal folytathatja a pár
vagy az egyén az életét. Ennek feltétele, hogy a párterápiás
folyamatban megértsék a nehézségek okát, és a változásuk révén
létrejöhessen az új egyensúly. Anna és Márk az együttélés mellett
döntöttek, ezért jöttek el terápiára. Meg kellett vizsgálnunk, hogy
Márknak milyen szükséglete elégült ki a külső kapcsolat által.
Nyilván valami olyan, ami az Annával való kapcsolatában nem
tudott kielégülni.
 Esther Perel párterapeuta kutatásai szerint a párkapcsolatokkal
szembeni elvárások sokat változtak az idők során. Míg régen
leginkább gazdasági érdekek vezérelte státuszt adtak, a
gyermeknemzés és a név továbbvitele volt a cél, addig a mai
párkapcsolatoktól már sokkal többet várunk. Arra vágyunk, hogy a
párunk egy személyben legyen biztonságot adó, megértő társ, a
gyermekeink odaadó apja vagy anyja, valamint szexuálisan mindig
felajzott szerető. Egy személyben legyen a barátom is, akivel az
összeolvadásban megélt intimitás során a legtitkosabb érzéseimet
oszthatom meg, ugyanakkor legyen mindig megújuló, izgalmas,
változatos, titokzatos és kiszámíthatatlan. Azt várjuk a kapcsolatban,
hogy minden szükségletünket egyetlen ember, méghozzá a párunk
elégítse ki. Ezt várta Anna is, hiszen a párján kívül nem nagyon volt
barátnője sem. Mivel a szüleivel nem volt jó a kapcsolata, az egyetlen
érzelmi kapcsolata Márk volt.
Márk összetörten mesélt erről az időszakról:
„Nagyon rossz visszaemlékezni arra, amit tettem. Anna kérte
tőlem, hogy fogalmazzam meg, miért volt szükségem egy másik
kapcsolatra, hiszen ő mindig ott volt nekem, mégsem kapcsolódtam
hozzá. Nem tudom pontosan megfogalmazni, mi történt velem,
igazán én sem értem. Egészen véletlenül keveredtem bele. Egy
csapatépítőn voltam, és egy kolléganővel alkottunk egy párt.
Szóvicceket kellett gyártanunk, és rengeteget nevettünk. Olyan
felszabadultnak éreztem magam, mint még soha. Ez a kolléganő
utána írt nekem egy levelet, ami szintén tele volt szóviccel, és elindult
közöttünk egy szórakoztató levelezés. Egy idő után már erotikus
szóviccekbe is belementünk, nagyon izgalmas volt. Amikor
hazaértem, akkor is azon gondolkoztam, hogyan fogom lenyűgözni
Kingát, a kolléganőmet. Egy idő után le is feküdtünk egymással, és a
szex is nagyon önfeledt volt. Csak néhány alkalommal voltunk együtt,
mert Anna nagyon gyorsan megérezte rajtam a változást. A Kingával
 való találkozásom alkalmával azt éltem meg, hogy nem kell senkinek
megfelelnem, úgy fogadnak el, ahogy vagyok, hibázhatok, és hogy
ehhez Annának semmi köze. Valószínűleg ebben én is hibás vagyok,
hiszen soha nem mondtam el Annának, hogy zavar, hogy elvárásai
vannak felém, és ha nem úgy csinálok valamit, ahogy Anna szerint a
legjobb, akkor megszid, mint egy kisgyereket. Nem éreztem magam
felnőtt férfinak ebben a párkapcsolatban, a Kingával való
kapcsolatban éltem meg a felnőtt férfi minőségemet. Lehet, hogy
csak átmenetileg, de szükségem volt erre. Ezzel együtt azt gondolom,
hogy Anna és Bella nagyon fontos nekem, és nagyon szeretném
helyrehozni a kapcsolatunkat.”
Az, hogy Anna és Márk kapcsolata nem volt harmonikus,
mindkettőjük számára frusztráló és fárasztó volt. Mindketten
hozzátették a részüket ahhoz, hogy a párkapcsolati dinamika
elbillenjen, így mindketten felelősek azért, amilyen állapotba a
kapcsolatuk került. Márknak ebben a viszonyban olyan tudattalan
szükséglete elégült ki, ami sem az eredeti családban, sem az Annával
való kapcsolatban nem tudott. Mivel a Kingával való kapcsolatban
nem volt olyan mély érzelmi kötődés, nem érezte azt, hogy meg kell
felelnie. Tulajdonképpen az adta a felszabadultság élményét, hogy
nem kellett félnie a biztonság elvesztésétől, amit a viszony alatt is
Anna biztosított számára.
Az is igaz azonban, hogy ha Márk felnőtt minőségben és
felnőttekre jellemző felelősségvállalással élt volna a párkapcsolatban,
akkor nem kellett volna Annának irányítania őt. Már az is
felelősségvállalás lett volna Márk részéről, ha kimondta volna, hogy
valami nem komfortos számára a kapcsolatban, így Anna kapott
volna információt arról, hogy muszáj változtatnia. Mivel Márk ezt
sohasem tette meg, mindenképpen Annának kellett döntéseket
hoznia és felelősséget vállalnia. Mivel Annának ez volt ismerős a
gyermekkorából, ez a maga természetességében tudott megvalósulni
a párkapcsolatban is.
A megcsalás motivációi
Ha végiggondoljuk az eddigi párkapcsolatainkat, bizonyára
érezzük, hogy mindegyikben kicsit más emberek voltunk. Nemcsak
az életkorunk és a tapasztalatunk miatt, hanem azért is, mert a
különböző párjaink egészen mást hoznak ki belőlünk. Innen nézve
tulajdonképpen olyanok vagyunk, mint egy sokoldalú prizma: az
egyik kapcsolatban a piros oldalunkkal kapcsolódunk, a másikban
pedig a sárgával. Bár ugyanazok az emberek vagyunk mindkét
kapcsolatban, mégis más személyiségrészünk dominál. Amikor egy
tartós párkapcsolatban elköteleződünk, akkor arra az életre
voksolunk, amely a jelenlegi párunk mellett megvalósítható. Előbb
vagy utóbb azonban megjelenhet bennünk egy vágy, hogy más
színeink is látszódjanak. Ilyenkor az az ideális, ha nem egy másik
társat keresünk magunk mellé, hanem lehetőséget és eszközt arra,
hogy valahogyan megélhessük a saját másságunkat. Előfordul, hogy
egy soha meg nem élt identitás után kutakodunk, ami egy alternatív
valóságban megélt nosztalgiaérzésben manifesztálódik. Ez jelenti az
illuzórikus vágy kielégülését. Mivel egy tartós elköteleződés során
arra is voksolunk, hogy milyen élettörténetet választunk
magunknak, a kíváncsiság, hogy milyen életem lehetett volna
mással, egész életünkben ott dolgozik bennünk. A szerető
személyére néha azért van szükség, mert általa elképzelhetünk és
meg is élhetünk egy másik életet. Porondra lép egy nosztalgikus
vágy, egy soha meg nem élt élet, amit kipróbálhatunk. Ez egy
szürreális valóság, amiben megjelenik az autonómia és bátorság
érzése. Két olyan érzés, amit Márk is nehezen tudott megélni Anna
mellett, a biztonságos, elköteleződött kapcsolatban. Hiszen amikor
egy párkapcsolatban „annyira szeretjük” a másikat, hogy
lemondunk a saját igényeinkről, mindig a másik fél kívánságai
teljesülnek, akkor nem egyenrangú partnerként vagyunk jelen. Ilyen
esetben egy nagyon fontos belső szükségletünk, az
autonómiaszükségletünk és önmagunk szeretetének igénye nem tud
kielégülni.
Gyakran tapasztalom, hogy az autonómia iránti igény már
önmagában egy tudattalan motiváció a megcsaláshoz. Hiszen a saját
autonóm lényünknek a megélése nélkül sérül az öndefiníciónk.
Hogyan is lehetnénk értékes társak, ha mi magunk sem érezzük
értékesnek magunkat? Ilyenkor elmegyünk és megkeressük azt a
kapcsolatot, ahol értékesnek látnak bennünket. Azért, mert a nagyon
fontos és értékes szeretetkapcsolatban nem merjük megélni mindazt,
amik valójában vagyunk. Félünk, hogy elveszítjük a társunkat. A
szerető által egy új öndefiníciót kaphatunk, egy határozott, dönteni
képes ember képe rajzolódik ki bennünk, aki titokban bátor, irányít
és döntéseket hoz. A szeretői kapcsolatban nincs vagy legalábbis
kisebb a kockázat, mert „nem fontos kapcsolatként” definiáljuk
magunkban. A szeretői kapcsolatban megélt autonómia által
hazaviszünk egy olyan energiát, amitől jobb társak, partnerek
lehetünk. Sokszor ez az oka annak a paradoxonnak, hogy a
megcsalás fellendítheti a hosszú távú párkapcsolatot, hiszen az új
identitás, a bátorság és az autonómia megélése sokat ad hozzá a
megcsaló fél öndefiníciójához, aminek eredménye legtöbbször az
eredeti fontos érzelmi kapcsolatban realizálódik.
 Akik szeretői viszonyt tartanak fent, azok általában nem akarják
elhagyni a párjukat. Márk sem akarta elhagyni Annát. A kapcsolat a
szemében inkább egy lehetőség volt arra, hogy kipróbálhassa azt az
életet, amit egyébként nem akart „teljes munkaidőben” élni. A
szeretői viszony során feloldotta a saját határait. Ez bizonyos
szempontból egy gyermeki állapot, hiszen pont az a pszichológiai
folyamat zajlik, mint ami kamaszkorban. A számára érzelmileg
legfontosabb embernek szegült ellen, hogy bizonyítson önmagának.
Ilyenkor a szerető egy infantilizálódott játszótárs. Mindez azonban
ez csak ideig-óráig tud működni, mert előbb-utóbb a szeretői
kapcsolatban is bekövetkezik a felnövekedés, és ezzel együtt
felbukkannak azok a szükségletek, amelyeket csakis egy tartós
párkapcsolat tud kielégíteni. Ha a megcsaló fél mégis elhagyja a
társát a szeretőjéért, akkor gyakran meglepődve tapasztalja, hogy az
új kapcsolat sem működőképes. Hiszen a varázs és a titokzatosság
elmúltával bebizonyosodhat, hogy az új kapcsolat (ami eredetileg
egy infantilizált kapcsolat volt) nem rendelkezik azokkal a
potenciálokkal, ami egy tartós kapcsolathoz szükséges. Anna és
Márk fontos döntést hoztak, amikor a párterápiára szavaztak, mert
akár sikerül rendbe hozni a kapcsolatukat, akár nem, mindenképpen
fejlődik a saját személyiségük.
A krízishelyzetek feladata és hozadéka
A krízishelyzet felszínre hozta Anna életében azt a problémát,
hogy a saját életét alárendelte a párkapcsolatának. Láttuk, hogy a
megcsalás után megjelent Anna önreflexiója: képes volt önmagáról
gondolkodni, ami annak a jele, hogy a párkapcsolat mellett
megjelent az „én”, az individuum szempontja is. Mivel a
parentifikált emberek általában kapcsolatfüggők, az érzelmi
kapcsolatok miatt automatikusan lemondanak a saját igényeikről,
ezért nekik azt kell megtanulniuk, hogy a kapcsolat helyett saját
magukat helyezzék előtérbe. Fontos, hogy az érzelmi
kapcsolataikban meg tudják húzni a határokat, hogy jól érezhessék
magukat, és a saját szükségleteik is ki tudjanak elégülni.
Az egzisztenciális pszichológia megközelítése szerint az egyén
születésétől fogva önálló entitás, tehát van egy saját életútja, ami a
haláláig tart. Amikor idős emberekké válunk, eljutunk egy nagyon
fontos életszakaszba, amikor leltározunk, és értékeljük a saját
életünket. Az élet fejlődési folyamat, aminek vannak krízispontjai.
Ezeket a különböző életszakaszokra jellemző kríziseket normatív
kríziseknek hívjuk: minden ember életében megjelennek, így
mindenki átesik rajtuk. Az időskori normatív krízis során fontos
kérdések zakatolnak bennünk: Megvalósítottuk-e mindazt, amire
vágytunk? Megalkottuk-e a saját önazonos életünket? Megtudtuk-e
önmagunkról, hogy kik vagyunk, és hová tartunk? Szerettük-e és
tiszteltük-e a saját életünket és önmagunkat? Arra az emberre, aki
mindezekre a kérdésekre nem tud jól és igennel felelni, boldogtalan
időskor vár, hiszen úgy érzi, nem sikerült megvalósítania önmagát,
nem élt teljes, önazonos életet, vagy rájön, hogy elmulasztott
valamit. Én azt vallom, hogy sohasem késő, de időskorban
valószínűleg nem tudunk már grandiózus változást előidézni az
életünkben. Így ilyenkor a terápiába érkező idős emberek azt
fogalmazzák meg, hogy: „Ez a hajó elment, már nem tudok
változtatni.”
Valamelyik nap kint ültem a kertünkben, és a közel nyolcvanéves
diófában gyönyörködtem, amint lassan bontogatja a levelét. Közben
azon kezdtem el gondolkozni, hogy ha önmagamról kellene pár
mondatot mondanom, mi lenne az, amit elmondanék. Eszembe
jutott az életem egyik legnehezebb időszaka, amikor a férjem
meghalt, és egyedül maradtam a három kislányommal. Hirtelen
döbbenetes felismerésem született: mindaz, ami gyökerestül
megváltoztatta az életemet, a férjem halála és az ezzel járó gyász, a
feladatok, a három kislány felnevelése, az, hogy fenekestől felfordult
a világ, mindössze egyetlen mondat az élettörténetemben.
Felismertem, hogy a diófa gyökere, törzse és a fő ága az én egyéni
életem. Döbbenetes felismerés volt, hogy az én egyéni életem sokkal
több, mint a húszéves házasságom és a férjem halála. Sorsfordító
felismerés volt, hogy az életem a születésemmel kezdődött, tehát a
házasságom előtt is volt már, és a férjem halála után is tart, egészen a
halálomig.
Ahogy gyönyörködtem a diófában, megkerestem a számomra
fontos események ágait. A gyermekkorom ágacskáját, a férjemmel, a
gyermekeimmel való kapcsolataimat, a jelenlegi párkapcsolatomat
szimbolizáló formás diófaágat, és a fontosabb barátságaimat
jelképező faágakat. A diófa szépen szimbolizálja azt, hogy minden
ember a kapcsolataitól függetlenül külön entitás, és mindenkinek a
saját felelőssége, hogy az életét megtöltse tartalommal. Meg kell
alkotnunk a saját pozitív öndefiníciónkat, ami hozzásegít minket az
önazonos élethez, kapcsolatoktól függetlenül. Hiszen akkor is
tartozunk önmagunknak azzal, hogy jól éljük a saját életünket, ha
van párkapcsolatunk, és akkor is, ha nincs. Azt gondolom, hogy a
boldogság titka az önazonos élet. Az, hogy megélhetjük a
létezésünket és az önazonosságunkat. Ehhez csak részben járul
hozzá a gyermekeinkkel való kapcsolatunk és a párkapcsolatunk.
Nem szabad csak a kapcsolataink által definiálnunk önmagunkat.
A parentifikált emberek kapcsolatfüggők, hiszen a kapcsolatukat
használják arra, hogy megalkossák a saját öndefiníciójukat. A
parentifikált embernek azt kell megtanulnia a terápiában, hogy
érzelmileg függetlenítse magát a másik ember igényeitől, és ne éljen
át bűntudatot akkor, ha önmagára szavaz. A rejtőzködő nárcisztikus
félnek pedig abban kell erősödnie, hogy az énközpontúság helyett
olyan felnőtt felelősségvállalással élő partnerré tudjon válni, aki meg
tudja élni az önazonos életet, és nem a másiktól várja azt. Ahhoz,
hogy mindkét fél jól érezze magát a kapcsolatban és autonóm
felnőttként éljenek együtt, mindkét félnek rendelkeznie kell
önreflexióval és önszeretettel. Ez a terápia célja, és ez volt a cél Anna
és Márk esetében is.

Parentifikált férfiak a párkapcsolatban

A parentifikáció jelensége a férfiakat is ugyanúgy érinti, mint a
nőket. Több kliensem életében látom, hogy gyerekként nehéz anyagi
körülmények között éltek, és a családi rendszer működése gyakran
rájuk is azt a feladatot rótta, hogy magukra vállalják például a család
anyagi hátterének megteremtését. Gyermekként sokszor érezték,
hogy sajnálják a szüleiket, és a családi nehézségek láttán túlzottan
empatikusak voltak: mindent elkövettek, hogy például valóra
váltsák az édesapjuk álmát (például hogy Trabant helyett jobb autója
legyen az apának), és hogy az édesanyjuknak kényelmet
biztosítsanak. A parentifikált kamasz fiú vagy fiatal felnőtt például
azon töri a fejét, hogyan teremthetné meg a szülei nyaralásának
költségeit, vagy hogyan küldhetné el őket egy wellness hétvégére
ahelyett, hogy azon gondolkodna, melyik lányt szédítse el, holott
ebben az időszakban sokkal inkább a szülőknek kellene azzal
foglalkozniuk, hogyan teremtsék elő a gyermekük minőségi életéhez
szükséges feltételeket.
Amikor egy parentifikált fiatalember úgy dönt, majd ő
megmutatja a szüleinek, mire képes, akkor tulajdonképpen arra
vágyik, hogy a szülei büszkék legyenek rá, hátha akkor majd jobban
szeretik őt. Gyakori, hogy a családban olyan érzelmileg éretlen, és
ebből kifolyólag gyakran sikertelen szülői hátteret találunk, ami erős
motivációként hat a fiatalra. Elhatározza, hogy ő biztosan nem úgy
akar élni, mint a szülei. Nem Trabanttal akar járni, mint az édesapja,
hanem jó autót és nyugodtabb életet szeretne. Az egyik kliensem
például már középiskolás kora óta az ebédjegyekkel üzletelt. Mivel
kitűnő tanuló volt, ezért sokkal olcsóbban kapta meg a menzajegyet,
és úgy tudott pénzt keresni, hogy kedvező áron eladta egy rossz
tanulónak, aki viszont otthonról az eredeti, jóval magasabb összeget
kérte el a szülőktől. Így mindketten jól jártak. Persze a jó tanuló,
önfeláldozó fiúnak meg kellett hoznia azt az áldozatot, hogy
lemondjon a menzáról, de ez neki nem okozott gondot. Olyan férfi
klienssel is találkoztam, aki már tizenhat évesen vállalkozást
indított, és néhány évvel később ő vitte el nyaralni a szüleit.
Mivel a parentifikált férfiak is nagyon érzékenyek és
empatikusak, remekül leképezik a szülők érzéseit és igényeit, és
tudattalanul is meg akarják valósítani azokat. A munka már korai
életkorban fontossá válik az életükben, mert a szülők gyakran már
egészen fiatalon elküldik őket dolgozni. A parentifikált fiatal férfiak
nem mástól várják a megoldást, ők akarnak tenni a saját
boldogulásukért.
Gyakran látok olyan eseteket, ahol a parentifikált férfi még
idősebb korban sem válik le a szüleiről, ám ilyenkor nem
infantilizálódik, hanem a szülő-gyermek kapcsolatban ő válik az
anyagi támasszá. Az egész szülő-gyermek kapcsolódás arra irányul,
hogy a parentifikált hogyan tudja megteremteni a szülei számára a
kényelmet. Ebben a kapcsolatban általában a parentifikált férfi
képviseli az érzelmi pólust, ő érez az idős szüleiért túlzott
felelősséget. Együttérez, ha egészségügyi probléma adódik, és teljes
mellszélességgel ott áll a szülők mögött.
Gyakori, hogy gyermekként olyan „megbízást” kapnak a
szülőktől, hogy gondoskodjanak és vigyázzanak a kis testvérekre,
vagy vállaljanak felelősséget értük például egy-egy házibuliban. A
parentifikált a korának nem megfelelő felelősségvállalás miatt így
nem fogja élvezni a házibulit, a szülők és a testvérek viszont
mentesülnek a felelősségvállalás alól. Gyakori, hogy az iskolai szülői
értekezletre is a korán felnőtt státuszba kerülő fiúgyerekek mennek
el.
A parentifikált fiúkban is ugyanazok az érzelmi folyamatok
mennek végbe, mint a lányokban: cserben hagyják önmagukat,
miközben átölelik és megmentik a világot. Egy parentifikált férfi
minden rezdüléséből érezni lehet az odaadó szeretetet és az érzelmi
közelséget. A korai élmények miatt olyan teremtőerővel és
problémamegoldó képességgel rendelkezik, ami miatt az élet sok
területén sikeres. Legfőbb motivációja, hogy a családnak és a
gyerekeknek mindent megadhasson, nemcsak anyagilag, hanem
érzelmileg is. Egy dologra nem figyel: saját magára. Éppen ezért,
amikor elfárad a párkapcsolatában, összeomlik a kártyavár, amit
tulajdonképpen egyedül épített.
A parentifikált férfi sokszor támogatásra szoruló, törékeny nőt
választ, aki tudattalanul megmentésre vágyik. Ez viszont azzal jár,
hogy egy idő után elbillen a párkapcsolat egyensúlya. Mivel gyakori,
hogy a fiúgyermekre olyan feladat és felelősség hárult, ami miatt az
édesanya helyébe kellett lépnie, korán beépült a személyiségébe
egyfajta gondoskodó energia, ami miatt olyanná válik, mint egy
tyúkanyó. Előfordul, hogy váláskor az édesanya fizikai és érzelmi
támaszává kell válniuk, ilyenkor érzelmes, de támogató és
problémamegoldó attitűddel élnek az édesanyjuk mellett. Hiszen
kimondatlanul ott lóg a levegőben, hogy az ő dolguk odafigyelni az
anya fizikai és érzelmi igényeire, támogatni, vigasztalni,
gondoskodni, szeretgetni kell az elárvult szülőt. Innen ered, hogy a
parentifikált férfiak odaadó, bensőséges érzelemvilággal
rendelkeznek, ami erősíti az empátiát és a másik szükségleteire való
odafigyelést. Gyakori, hogy a saját családjukban is ők válnak az
érzelmi pólussá, az empatikus társsá, ezért a gyerekek is nagyon
szeretnek a társaságukban lenni. Felnőttként leginkább abban kell
megtalálniuk az egyensúlyt, hogy a töméntelen sok feladat mellett
maradjon idejük és energiájuk a gyerekekkel való kapcsolódásra is.
Volt egy kliensem, Ferenc, aki tizenhét éves korától kezdve, a
tanulmányai mellett már komoly pénzt keresett, amiből a szüleit
támogatta. Keményen dolgozott, miközben egyre nehezebb, nem a
korának megfelelő problémák terhelték őt érzelmileg. Jó érzést
jelentett számára, hogy a szüleit, a testvéreit a figyelmével, a
törődésével és anyagilag is támogatja, és ezenkívül még arra is
 képes, hogy megteremtse a saját életéhez szükséges anyagi
feltételeket.
Mire negyvenéves lett, már volt három gyermeke és egy
csodálatos háza, Ferenc valóságos birodalmat hozott létre, amiben ő
volt a problémamegoldó ember. Ellátta a saját családját, tanult a
gyermekeivel, este ő fürdetett. Korán kelt, és ilyenkor leginkább a
munkájával foglalkozott, hiszen vezetőként is jól kellett teljesítenie a
munkahelyén. Emellett a nagyszüleit is ápolta, hogy az édesanyjának
ne legyen vele gondja, de ő szervezte az osztálytalálkozót is, és sok
ideje ment el arra, hogy a felesége karrierjét is egyengesse.
Egy ideig nagyon jól bírta a gyűrődést, ám egy idő után kezdett
elfáradni, és kezdte magát rosszul érezni, hiszen az egész élete arról
szólt, hogy kímélje a szüleit, akiket anyagilag is támogatott, a saját
családjának pedig anyagilag és fizikailag is mindent előteremtett. Az
élet egy merő feladathalmazzá vált számára, ami miatt nem maradt
idő és energia arra, hogy a saját szükségleteivel is foglalkozzon. Alig
negyvenévesen ötvenévesnek nézett ki. A fél világot a vállán cipelte,
és mindenki csak akkor kereste a társaságát, amikor segítséget
kértek tőle, hiszen természetessé vált, hogy ő egy erős, kitartó ember,
aki mindig megoldja a problémákat. Annyira elkényeztette a
környezetét, hogy mindenhatóként tekintettek rá. Kihasználták őt,
pont úgy, mint gyermekként a szülei.
A parentifikált férfi nem könnyed, nem felszabadult, mert sok
önként vállalt felelősséget cipel. Elborítják őt a feladatok, a túlzott
felelősségvállalás. Általában a munkahelyen is vezető tisztséget tölt
be, ott is hatalmas felelősség nyomja a vállát. Bármennyire szeretne
felszabadultan élni, sajnos nem megy, mert csakis a feladatokról és a
másik elkényeztetéséről szól az élete, hiszen maximalista.
Empátiájának és az érzéseinek köszönhetően nagyon
családcentrikus, és addig nem nyugszik, amíg létre nem hozza a
saját családját, amiben odaadóan szolgál. Maximalizmusának
köszönhetően van egy idilli fantázia a fejében, amit nem ad alább, és
bármit megtesz azért, hogy ezt a vágyat beteljesítse. Kiváló érzékkel
választ olyan feleséget, aki támogatásra szorul, gyakran életképtelen,
nehézkes, képtelen megoldani a problémákat, és érzelmileg
megközelíthetetlen, így nagyon tudja élvezni a parentifikált férfi
figyelmét. Bár úgy tűnik, hogy a férfi dominál a párkapcsolatban,
valójában inkább csak a másik ember szükségleteit elégíti ki, úgy,
hogy észre sem veszi. Ilyen módon a párkapcsolat a férfitől pont azt
az önmagát cserbenhagyó, más feladatait megoldó működést
igényli, ami már gyermekkorból ismerős számára.
Miközben fontos számára a munkája, hiszen sikeres benne, és az
ő vállát terheli a család anyagi felelőssége, a gyerekekért is ő vállal
felelősséget. Azt tapasztalom, hogy a parentifikált férfiak minden
olyan tevékenységet nagyon szeretnek, ami gondoskodó energiát
igényel: remekül főznek, sütnek, grilleznek, és élvezik, ha az egész
család ott van körülöttük.
A parentifikált férfi ugyanúgy nem tud határt tartani a
párkapcsolatban, mint a parentifikált nő. A partnere számára ez
roppant kényelmes, mivel neki így nem, vagy csak ritkán kell
felelősséget vállalnia. Mindez azért történik, mert a férfi mindenáron
össze akarja kalapálni az ideális családot, olyat, amilyen soha nem
volt az életében, és ezért dolgozik hatalmas erőkkel akkor is, ha a
társa passzív. Mivel maximalista, nem elégszik meg kevesebbel, így
azt az energiát is belepakolja a kapcsolatba, amit a társának kellene.
A napokban az egyik kliensem felhívott, hogy késni fog a
terápiáról, mert el kell mennie a gyereke szülői értekezletére, mivel a
felesége elment szaunázni. Előtte még az autóból lezavar egy
meetinget, de ha szerencséje van, időben az iskolába ér, és miután
hazavitte a gyereket, kis késéssel érkezik majd hozzám. A terápiás
ülésen megkérdeztem tőle, miért nem delegálta a feleségére a szülői
értekezletet? Azt válaszolta, hogy az a biztos, ha ő megy be a suliba,
és ő beszél a tanárnővel. Ebből is érezhető az a párkapcsolati
játszma, amiben a parentifikált férfi vállal túlzott felelősséget a közös
dolgokért, miközben biztosítja a kényelmet a nőnek, a nő pedig
belehelyezkedik ebbe a szerepbe, és nem vállal felelősséget. Ez
ugyanakkor egy olyan, az aktivitásból fakadó kontrollt és
dominanciát is jelent a férfi számára, ami által meg tudja alkotni és
élni a saját értékességét. Már tudjuk, hogy a „közös” csak akkor jön
létre, ha mindkét fél aktív. Ennek értelmében a kapcsolatot a passzív
fél irányítja, hiszen ha ő hiányzik, akkor nem jöhet létre a „közös”,
csak ennek az illúziója.
A parentifikált férfi nem bízik senki másban. Remek,
pótolhatatlan társnak érzi magát, aki mindent megtesz a feleségéért.
Olyan kényelmes életet teremt a nőnek, hogy a hölgy biztosan nem
akar majd mást keresni. Tehát a „mindent megengedés művészete”
megadja a férfinak a pótolhatatlanság és a lecserélhetetlenség
érzését, így meg tud felelni az erős férfi mítoszának, ami biztonságot
nyújt neki a kapcsolatban. A parentifikált férfi a támogató és
megmentői játszma leple alatt valójában megóvja és fenntartja a
kapcsolatot.
Egy ponton azonban a parentifikált férfi is azt éli meg, hogy elég,
és felmerül benne, hogy miért van az, hogy a párja tehetetlen és
kényelmes, hogy nem várja őt rendezett otthon és főtt vacsora,
amikor egész nap a családért gürizett? Mi az oka annak, hogy nem
kap szeretetüzenetet, amiből érezné, hogy fontos, és szeretik őt?
Ahogy arról a parentifikált nők esetében már volt szó, ilyenkor
gyakori, hogy történik egy olyan megvilágosító élmény, ami
megrázza a kapcsolatot. Lehetséges, hogy a férfi találkozik egy olyan
nővel, aki nem igényli, hogy megoldja az életét. Ilyenkor rádöbben
arra, hogy lehetne másként, sokkal könnyedebben is élni. Ennek
ellenére először a fokozott felelősségvállalásnak köszönhetően
mindenképpen megpróbálja a kapcsolatot rendbe hozni. Ám a társ
gyakran hiányzik a közös megoldásból, mert sértődötten gubbaszt,
nem kommunikál, nem szeretne közös megoldásban gondolkozni és
párterápián részt venni. A férfi egy ideig erőlködik, mindent elkövet,
hegyeket mozgat meg, győzködi a nőt, magyaráz, érvel, kér, amíg
végleg ki nem merül. Ekkor tör be a gondolatai közé az a
bizonyosság, hogy ő feltette az egész életét a kapcsolatra, amiben
valójában egyedül volt. Egyedül építette a kártyavárat, ami
összeomlott. Óriási igazságtalanságot él át, és szakítani akar. Egy
ilyen kapcsolati krízisben az lenne a legnagyszerűbb megoldás, ha
mindkét fél vállalna felelősséget azért, hogy a kapcsolat rendbe
jöhessen. A parentifikált férfinek azt kellene megtanulnia, hogy a
saját maga szükségleteit is előtérbe kell helyeznie, a partnerének
pedig azt, hogy lépjen ki a kényelemből, és ő is vállaljon önmagáért
is, és a kapcsolatért is felelősséget. A férfiak ilyenkor gyakran érzik
úgy, hogy nincs már több idejük, mert már sokat elfecséreltek, és
hiábavalónak érzik a párkapcsolatukat. Így nagyon nehezen, de
eljutnak ahhoz a döntéshez, hogy elválnak.
Amikor eljönnek hozzám terápiába, általában az a terápiás cél,
hogy bűntudat nélkül tudjanak kilépni a kapcsolatukból. Ezzel
kapcsolatban érdekes jelenségre lettem figyelmes: ha sikerül kilépni,
akkor nagyon gyorsan túl vannak a gyász időszakán, és óriási
energiával kezdenek el kutatni egy új társ után, és ha megvan,
hatalmas energiákkal kezdik el építeni a kapcsolatot és az új életet.
Ennek egyik oka, hogy a túlzott kitartás miatt már a kapcsolaton
belül elgyászolták a válást, a társuktól való elszakadást. A másik ok,
hogy válás után nagyon motiváltak arra, hogy minél gyorsabban
hozzanak létre egy új kapcsolatot és családot, hiszen az
erőkifejtésükhöz a család a fő motiváció. Család nélkül elveszítik a
lendületet és a tenni akarást, ami óriási hajtóerő az életükben. Ha
nincs kiért küzdeni, akkor nincs kirobbanó erő, nincs motiváció.
Szükségük van egy külső személyre vagy szeretetkapcsolatra. Ebben
a gondolkozásban benne rejlik az is, hogy önmagukat mennyire
hátrasorolják, hiszen saját magukért nem érdemes tenniük. Ha nincs
társuk és családjuk, akkor olyanok, mint egy szárnyaszegett madár.
Váláskor jellemző, hogy a parentifikált férfiak nagyvonalúak, a
kapcsolatból származó gyerekeknek a legjobbat akarják, törekszenek
arra, hogy minél több időt töltsenek együtt velük. Ők azok az
édesapák, akik otthagyják a saját kezükkel épített családi házat a
feleségüknek azért, hogy a gyerekek életében ne történjen nagy
változás. Túlságosan nagyvonalúak, és jellemző, hogy ebben a
helyzetben is túlzóan kiengedik a határaikat, és még ilyenkor sem
figyelnek a saját érdekeikre. Egyszerűen nem kúszik be a
gondolataik közé, hogy „Mi lesz majd akkor, ha új életet akarok
kezdeni?” Érzik és tudják legbelül, hogy úgyis megoldják majd, de
azt elfelejtik, hogy csakis egy önszabotáló életformával tudják majd
megoldani az új kapcsolat igényeit. Extrém módon jószívűek és
nagyvonalúak, így az új életet valóban a nulláról kezdik, de mivel
sikeresek és hatalmas teremtőerővel rendelkeznek, az a belső
megélésük, hogy ez számukra egyáltalán nem nehéz feladat.
Dominanciájuknak köszönhetően gyakori jelenség, hogy a gyerekek
számára váláskor ők válnak a fő bázissá, és elérik még azt is, hogy az
édesanya háttérbe szoruljon. Ez a viselkedés pont az ellentéte annak,
amikor egy nárcisztikus férfi válik. Ő gyakran nemcsak anyagilag
károsítja meg a feleségét, hanem érzelmileg és verbálisan is
bántalmazza. Ezzel szemben egy parentifikált férfinak nagyon
fontos, hogy az exfeleségével is jó kapcsolatot ápoljon, és mindent
meg tudjon beszélni vele. Gyakran a nő nem partner ebben.
Amennyiben az expartner szorongó-elkerülő kötődő, akkor gyakori,
hogy az elhagyott nő elzárkózik, ami még válás után is bántó a férfi
számára, hiszen ő a szétválást is korrekten szeretné megoldani.
 7. fejezet
CSALÁDI FORGATÓKÖNYVEK
Ahogy arról korábban már volt szó, parentifikáltak esetén is
óriási jelentősége van annak, hogy foglalkozzunk az eredeti
családból hozott kötődési mintákkal, hogy a következő generáció, a
gyermekek ne éljék át azokat a személyes és kapcsolati
nehézségeket, mint parentifikálódott szüleik. Parentifikált gyermek
szülővé válása esetén Böszörményi-Nagy Iván pszichiáter szerint
három jellemző forgatókönyv fordul elő. Ha a parentifikálódott
szülő felismeri, hogy anno a saját szülei traumatizálták, ő maga
gyakran nagyon vigyáz arra, hogy ne kövesse el ugyanezeket a
hibákat. Éppen ezért túlkompenzál és nyomasztóan gondoskodó
szülővé válik a saját gyerekeivel. Ezt a folyamatot nevezzük korrektív
családi forgatókönyvnek. Ilyenkor a parentifikált szülők odaadó,
sokszor erőszakosan gondoskodó szeretettel veszik körbe a
gyerekeiket, ami komoly határátlépéssel jár. Az ilyen parentifikált
szülő működése pont az ellenkezője a gyermekkorban megtapasztalt
családi forgatókönyvnek.
Azonban vannak olyan szülők is, akiknek bár a gyermekkori
traumáik miatt bőven van saját élményük, szülőként mégis úgy
viselkednek, mint ahogy az édesanyjuk vagy az édesapjuk tette
annak idején. A családban ugyanaz válik jutalmazott viselkedéssé,
mint anno a szülő gyermekkorában. Az ilyen parentifikált szülők a
saját gyereküktől is pontosan azt várják el, amit nekik is teljesíteni
kellett gyermekként. „Ötévesen én is elmentem bevásárolni a
kisboltba, akkor te is képes vagy rá!” Azt üzenik, hogy a gyermek
legyen önálló, ne nyafogjon, mert ebben a családban a kényeskedés
nem divat, haladni kell, nem lehet lazsálni, és egyébként is, ha nem
tesszük a dolgunkat, elmegy a fejünk felett az élet. A család terében
jelen van az az üzenet is, hogy az élet kemény, de lehet sikereket
elérni, ha kitartóan dolgozunk. Ezt a jelenséget replikatív családi
forgatókönyvnek hívjuk.
A harmadikféle viselkedésmintázatot negatív jogosultságnak
hívjuk. Ilyenkor azok a szülők, akik elhanyagoló nevelésben
részesültek gyermekkorukban, tudattalanul elvárják a gyermeküktől
a kompenzációt, a túlságosan gondoskodó viselkedést, mert csakis
így tud kielégülni az a tudattalan szükségletük, amit a saját szüleik
nem elégítettek ki. A szülő elvárja, hogy a saját gyerek adja meg neki
mindazt a figyelmet, szeretetet és gondoskodást, amit a saját
szüleitől nem kapott meg.

„Megadom neked, amit én nem kaptam meg” –

a korrektív családi forgatókönyv
Egy túlzóan kritikus, magas elvárásokkal élő nárcisztikus szülő
esetén a parentifikálódott gyermekre olyan feladatok hárulnak,
amelyek megterhelőek számára, és felnőtt felelősségvállalást
igényelnek. Ráadásul a gyerek akkor sem tud megfelelni a kritikus
szülőnek, ha maximálisan teljesít, az elégedetlen szülő csak a vélt
vagy valós hibákat sorolja. Emiatt sajnos az válik a gyermek
alapérzésévé, hogy ő sohasem tud elég jól teljesíteni, amit tesz, az
nem elfogadható. Bűnösnek érzi magát, és belül bizonytalanságot él
át még akkor is, ha határozottnak tűnik. Hiszen soha nem biztos
abban, képes lesz-e elég jól teljesíteni. Hol felnőttként kell teljesítenie
a családban, másszor pedig kicsi gyermekként kell kielégítenie az
elvárásokat. Nincs meg az az érzelmileg biztonságos légkör, amiben
megéli az elfogadást és a feltétel nélküli szeretetet. Felnőttként is
túlzóan magas elvárásokat fog saját maga felé támasztani, miközben
belül óriási félelmet és bizonytalanságot él át.
Amikor szülővé válik, az életében megjelenik egy fontos
motiváció: ő sokkal jobb szülő szeretne lenni, mint a saját anyja vagy
apja volt, és nem akarja elkövetni a szülei hibáit. Nem akar
bűntudatot kelteni a gyermekeiben, és sokkal jobban odafigyel a
gyerekei szükségleteire. Mindeközben olyan túlzóan odaadó szülővé
válik, aki nagy szeretettel öleli körbe a gyermekeit, miközben nem
mond le arról, hogy ő maga minden feladatot jól teljesítsen.
Egy nárcisztikus szülő parentifikált gyermeke állandó
elégedetlenséget él át önmagával és a gyermekeivel kapcsolatban is,
de képes meleg érzelmeket közvetíteni a gyerekek felé. A
projektszemlélet és a túlzott felelősségvállalás azonban áthatja a
mindennapokat, és a gyerekek azt látják, hogy anyának állandóan
sok a dolga: a lakásban rend van, finom vacsora kerül az asztalra,
nincsenek anyagi gondok, anya arra is odafigyel, hogy be legyen
pakolva a tornazsák, de közben nincs ideje játszani a gyerekeivel. A
gyerekek érzik, hogy szereti őket az édesanyjuk, de azt is látják,
hogy anya csak akkor tud lazítani és kapcsolódni hozzájuk, ha
minden feladatot elvégzett.
A parentifikált szülő gyakran válik túl intenzívvé, miközben a
belső megélése az, hogy csak jót akar. Még akkor is, ha közben már
mondjuk felnőttek a gyerekei. Egy saját történettel szeretném
bemutatni azokat az észrevétlen határátlépéseket, amelyek a
parentifikált gyermekkorral rendelkező szülőket jellemzik. Ezzel a
történettel szeretném megüzenni minden szülőnek, hogy nagyon
oda kell figyelni arra, amikor a gyerekek meghúzzák a saját
határaikat, mert ez nekünk, szülőknek nagy segítség. Az a gyerek
tudja érvényesíteni a határait, aki azt érzi, hogy a szülőjével
kialakított kapcsolata biztonságos. Tehát a szülő nem omlik össze
azért, mert a gyereke jelezte a határátlépést. Remek dolog, ha a
gyerek ki tudja fejezni a sérelmét, és elmondja, mi jelent számára
nehézséget a szülő-gyerek kapcsolatban. Az a szülő pedig, aki nem
sértődik meg, és nem kelt bűntudatot a gyermekében, érzelmileg
érett, rendben lévő szülő, aki ezzel a viselkedéssel teremti meg a
biztonságos kapcsolódást. Íme a történet:
Az a bizonyos sapka és a bojtja – Hogyan tanította meg nekem a
felnőtt gyermekem, hogy nem kell őt megmentenem?
Ha szemfülesek vagyunk, a saját gyermekeinktől tanulhatunk a
legtöbbet. Az olyan, már felnőtt gyerekektől, akik nem akarnak
örökké kisgyermekek maradni, hanem öntudatos, önazonos
felnőttként szeretnének élni. Akiket nem kell megmenteni, hiszen
kompetensek, és rendben vannak a határaik. Ám egy anya – még
akkor is, ha pszichológus – néha átlépi a határokat. Én is így jártam.
Az alábbi történetből sokat tanultam önmagamról, a lányomról, a
gyermekeim felnőtté válásáról és a saját határaimról.
Aki ismer, tudja, hogy nagyon szeretek kötni, és szerelmese
vagyok a szép fonalaknak. Egyik este meglátogattam a lányomat,
majd a lakásában, egy kosárban megláttam egy gyönyörű, kék
árnyalatos gyapjúfonalat, ami teljesen lenyűgözött a színeivel. Nem
volt a fonalból tetemes mennyiség, csak pont egy sapkára való.
Megkérdeztem a lányomat, szeretné-e, ha ebből a fonalból kötnék
neki egy sapkát, amire mosolygós igennel válaszolt. Elég hamar
elkészült a gyapjúsapka, amit büszkén és örömmel mutattam meg
neki. Mivel maradt egy egészen kicsi fonal, felmerült bennem, hogy
legyen-e bojt a sapkán. A lányom felpróbálta a kész művet, és úgy
döntött, tökéletes számára így is, nem szeretné, ha bojtos lenne a
sapka. Majd elment aludni.
Belső hang: „Ez a megmaradt, pár méteres fonaldarab már
úgysem jó semmire. El fog kallódni, inkább csinálok egy bojtot belőle,
hiszen néhány perc alatt elkészül. Megcsinálom, majd rávarrom a
sapkára, és reggel megmutatom a lányomnak. Ha látja bojttal is,
jobban tud majd döntést hozni (mintha a bojt egy életre szóló
döntés lenne…) arról, hogy legyen-e bojt a sapkán, vagy sem. Csak
egy-két öltéssel fogom rávarrni, így, ha tetszik neki, akkor ráerősítem,
ha nem, akkor egy nyisszantással levágjuk. Így a fonal sem kallódik
el.”
Belső élmény: „Elégedett és büszke vagyok magamra, mert
néhány óra alatt kötöttem egy csodálatos sapkát, és még arra is
gondolok, hogy bojtügyben majd biztosan a legjobb döntést hozza a
lányom. Nem sajnálom az időt és az energiát, a legtökéletesebb
megoldást találtam ki. Mindenre gondolok, de a döntést ő fogja
meghozni. Nem okoz majd rossz érzést nekem, ha a végső döntése az
lesz, hogy az elkészített bojtot ne varrjuk fel.”
Önreflexió: „Bea, ugye tudod, hogy a bojt arról szól, hogy a
magányos, elhagyatott, sérült belső gyermeked biztonságban akarja
magát érezni? Ugye tudod, hogy ettől érzed szerethetőnek magad?
Mert ha mindent kimaxolsz és kontroll alatt tartasz, akkor
biztonságban érzed magad. Pont azt teszed, amit a szüleid elvártak
tőled. Nem emlékszel? Komoly feladataid voltak, és csakis az volt
elfogadható, ha maximálisan teljesítettél.”
Reggel, ébredés után büszkén és elégedetten mutattam meg a
lányomnak a bojtos sapkát. A legfantasztikusabb édesanyának
éreztem magam, aki mindenre gondol, és a legjobb döntés
érdekében nem sajnálja belefektetni az idejét és energiáját a bojt
elkészítésébe.
Soha nem felejtem el a lányom arcát! Kikerekedett szemmel
nézett rám, csalódott tekintetében a kék összes árnyalata dühöt és
tehetetlenséget fejezett ki. Elmondta, hogy érvénytelenítettem a
döntését, tehát nem adtam meg neki a lehetőséget, hogy a saját
belátása szerint döntsön. Hogy feljogosítottam magam arra, hogy a
végleges döntését ne vegyem komolyan, és felülírjam. Hiába
mondtam, hogy a bojt levágható, a fájdalom ott maradt a szobában.
Belső hang: „Nem értem, mi a probléma, hiszen én csak jót
akartam! Ez legyen anyaként a legnagyobb bűnöm! Hová
csöppentem, mi történik itt? Nem értem, csak azt érzem, hogy nagyon
fáj, ami történik. Hiszen mondtam, hogy levágjuk a bojtot, nem
történt semmi rossz!”
Belső élmény: „Ürességet érzek, bénultság vesz rajtam erőt, mély,
zsigeri fájdalom járja át a bensőmet. Megbántottam a lányomat,
pedig örömet szerettem volna szerezni neki. Hallom, amit mond, de
nem értem. Gondolkoznom kell, el kell mennem sétálni, hogy
megértsem, mi történt. Majd később megbeszéljük, most nagyon
sebzettek vagyunk mindketten. Szeretem a lányomat, de ez a reakció
szinte összetört.”
Önreflexió: „Azért fáj neked ez az elutasítás, mert pont azt éled
át, mint gyermekkorodban, amikor szidást kaptál, ha nem
teljesítettél jól. A fájdalom ugyanaz, hiszen mindkettő azt üzeni, nem
vagy szerethető és elfogadható. De ez csak a gyermekkori érzés
újrajátszása. Nyugodj meg, valójában nem ez történt, csupán a
lányod meghúzta és megtartotta a határait!”
A konfliktus után sokat gondolkoztam, és felismertem, hogy a
segítség akkor minősül segítségnek, ha a másik fél szükséglete
szerint történik. Nem minősül annak, ha a tudattalan
szükségleteinket elégítjük ki egy társas interakcióban, bármennyire
is ez a belső élmény. Ilyenkor a határátlépést úgy racionalizáljuk,
hogy „csak jót akarok”, vagy „segítek”, esetleg „annyira figyelmes
vagyok”, de valójában egy belső, mélyen rejlő bizonytalanságot
csillapítunk vele. Ezt a másik felnőtt ember komoly határátlépésként
éli meg, és ha a határokat nem tartjuk tiszteletben, elvesszük a másik
embertől a saját terét, ahol a számára fontos, öndefiníciót adó saját
döntéseit meghozhatná. Joga van bárhogyan dönteni, joga van
hibázni, és joga van azt kijavítani, vagy viselni a hibás döntéseinek a
súlyát. Ha egy felnőtt ember nem kér segítséget, akkor valószínűleg
nem szeretné, hogy kitaláljuk a nem létező gondolatait, és aszerint
cselekedjünk. Ez a túlműködés tudattalan viselkedés: jónak,
szerethetőnek, értékesnek érezhetjük magunkat akkor, amikor
levesszük a másik fél válláról a felelősséget. Ugyanakkor, ha
áthágjuk a biztonságot adó énhatárokat, a másik ember sérül. Ha egy
konfliktus után kellő mértékű önreflexiót gyakorlunk, van esélyünk
arra, hogy tanuljunk az érzelmileg megterhelő helyzetekből. Ehhez
olyan komplex gondolkozásra és önismeretre van szükség, amikor
képesek vagyunk saját magunkra is kellő távolságból ránézni, és
meg merjük látni azt, mit is csináltunk rosszul.

„Add meg nekem, amit nem kaptam meg gyerekként!” – a

negatív jogosultságon alapuló családi forgatókönyv
Ez a családi transzgenerációs forgatókönyv nagyon ambivalens,
mert a szülő pont azt várja el a gyermekétől, amitől ő szenvedett
fiatal korában. Olyan, mintha a szülő teljesen lehasítaná, elfelejtené
azokat a súlyos, megsemmisítő érzéseket, amelyeket akkor élt át,
amikor a saját szülője zsarolta őt érzelmileg. Ő is feljogosítva érzi
magát, hogy elkényelmesedjen és önzővé váljon, amikor már felnőtt
a gyermeke. Gyakori például, hogy a magáról még abszolút
gondoskodni tudó szülő elvárja, hogy a felnőtt gyereke vigye
orvoshoz, intézzen neki gyógyszert, szórakoztassa, töltse meg az
életét energiával és olyan történetekkel, amelyeket ő nem él át az
életében. Mert ha valaki csak a közeli élelmiszerboltba megy át
naponta, és csak a szomszédasszonnyal beszélget, annak bizony
bezárul a világ. Hiszen nem küzdi meg az életközepi válság adta
kihívásokat, amire szükség lenne. Amikor a gyermek kirepül, a
szülőnek másként kell önmagáról gondolkoznia, és olyan
tevékenységeket kell találnia, ami segít neki megalkotni az új
öndefinícióját. Meg kell töltenie a saját életét új értelemmel. Negatív
jogosultságon alapuló családi forgatókönyv esetén sajnos ez nem történik
meg, a szülő elárvultan és boldogtalanul él, az örömöket a saját
gyermekétől kicsikart szolgálatok által próbálja biztosítani a maga
számára.
Gyermekként mindenképpen fontos feladatunk, hogy amikor
valóban szükséges, támogassuk a szüleinket. De az nem
elfogadható, hogy állandóan stand-by üzemmódban éljen egy olyan
fiatal, aki éppen a saját életét építi, és a saját gyerekeiről
gondoskodik nap mint nap. Ha a szülő megújul és képes örülni
ennek az új életszakasznak, azaz képes újraalkotni az életét, akkor
közte és a gyermeke között egészséges szeretetkapcsolat jön létre.
Amikor nem ez történik, akkor lép életbe az érzelmi zsarolással
kicsikart gondoskodás, ami pluszterhet ró a már felnőtt gyermekre.
Gyakori, hogy ha még él a szülő szülője, azaz a gyermek
nagymamája, akkor a szülő állandóan a saját szülőjének a
szükségletét elégíti ki, a gyermeke pedig az övét. Ahelyett, hogy
mindenki a saját életét élné, azt alakítaná úgy, hogy élvezettel
telhessenek a hátralévő évek. Ezek a családok sokszor nagyon
statikusak, és nem fejlődnek. Mintha megállt volna az idő. Olyan,
mintha egy egybegyúrt gombócban élnének a családtagok, ami azért
nem tud elmozdulni, mert akkor széttörne, és megszűnne a
szimbiózis, ami álbiztonságot ad. Az ilyen típusú kötődés fullasztó,
és ha bárki megpróbálja kifejezni a saját függetlenségét,
autonómiáját, azért büntetés jár.
Amikor egy fiatal eljön hozzám terápiába, és felismerjük azt,
hogy a családban határproblémák vannak, akkor az a terápiás cél,
hogy megtanulja meghúzni a saját határait. Ilyenkor távolság
születik a szülő és a gyerek között, ami miatt a szülő gyakran
megsértődik és hálátlannak érzi a gyermekét, majd egy idő után
óriási változás áll be a családi rendszerben. Mert ha a rendszer egyik
tagja változik, a többi tag is kénytelen változtatni a működésmódján.
Tehát a család lassacskán reagál a határokra, és elkezdődik egy
olyan folyamat, ami sokkal egészségesebb közelség-távolságot hoz
létre, amiben majd egyre kevesebb feladat hárul a fiatalra.
Mindenkinek furcsa a szokatlan „tágasság”, majd szép lassan
kialakul az új rend.
Volt egy kliensem, Edina, aki azért keresett meg, mert nem tudott
komoly párkapcsolatot kialakítani. Az ülések során kiderült, hogy az
anyukája naponta többször hívja telefonon, és barátnőjeként kezeli.
Nehéz volt hallanom Edina mondatait, és mély empátiát éreztem
iránta, hiszen az édesanyja akaratlanul is megnyomorította az életét.
A szülő-gyerek kapcsolatban az anya tehetetlen gyermekké vált, aki
elvárta, hogy a lánya csakis vele foglalkozzon. Edina már alig tudta
ellátni a munkáját, gyógyszerlátogatóként naponta több száz
 kilométert vezetett, és nagyon kellett koncentrálnia, de útközben is az
anyja sirámait volt kénytelen hallgatni telefonon. Ha hangot adott
annak, hogy számára ez zavaró és fárasztó, az anyja megsértődött és
sírt. Edina a poklok poklát élte át, így inkább összeszorított foggal
meghallgatta az anyját.
Az ülések során kiderült, hogy Edina édesanyja valójában egy
fiatal, fitt, sportos édesanya, aki a lányával való kapcsolatban úgy
viselkedett, mint egy nagyon idős, érzelmileg éretlen fejkendős
anyóka, aki hatszor balra és hétszer jobbra keveri a rántást, és
semmi másról nem tud beszélni, mint a beszűkült életéről. A
valóságban azonban Edina édesanyja egy talpraesett nő volt, aki
világéletében minden problémát megoldott. Ahogy a családtagokról
és az idősebb generációról beszélgettünk, kiderült, hogy az édesanyja
egész életében a saját anyját istápolta, és anyagilag is, fizikailag is
igyekezett őt segíteni. Az édesanyja pont olyan problémáktól
szenvedett, mint most a lánya, Edina, mert a nagymama elvárta, és
érzelmi zsarolással el is érte, hogy a lánya kiszolgálja őt, és mindig
rendelkezésére álljon. Amikor Edina felnőtt, az amúgy talpraesett és
vagány édesanyja ugyanazt az áldozati játszmát kezdte el játszani a
lányával, mint amit ő maga élt át a saját édesanyjával.
A terápián megtanultuk, hogy a határok meghúzása nem azt
jelenti, hogy nem szeretjük a másikat. Végül Edina talált egy komoly
társat, és a csinos édesanyja is megtalálta élete párját. Nagyon
gyakori a túlságosan összeolvadt, szimbiotikus kapcsolatokban, hogy
sem a szülőnek, sem a gyereknek nincs komoly kapcsolata, hiszen
egymással állnak függő kapcsolatban. A terápiás folyamat hatására
az anya-lánya kapcsolat két felnőtt nő kapcsolatává változott, és
mindkettőjüknek kialakult a saját élete.

„Én is megoldottam, te is képes vagy rá!” – a replikatív családi

forgatókönyv
Ha röviden kellene jellemeznem ezt a családi forgatókönyvet, azt
mondanám, hogy pont olyan, mintha generációkon keresztül
egyetlen szemüvege lenne a családnak, és a szülő ezt rakná a
gyermeke orrára, hogy azon keresztül nézze a világot. Azok a
szülők, akik például egész életüket végigdolgozták gyermekként,
elvárják majd a saját fiuktól is, hogy ne nyafogjon, amikor ki kell
menni az édesapával szántani a földekre. Ilyen esetben a szülők nem
gyakorolnak önreflexiót, azaz nem gondolkodnak el azon, hogy a
saját fiatalkori élményeik mit is okoztak a lelkükben, és milyen
sérülésekhez vezettek. Így sajnos nem jutnak el oda, hogy megadják
önmaguknak azt a jogosultságot, hogy lehet másként élni, nem csak
úgy, ahogyan elvárták tőlük, és ők is olyan fokozott elvárással
viseltetnek a saját gyermekeik felé, mint amikben ők nevelkedtek.
Ha például sok gyermek volt a családjukban, és ők is több gyereket
vállaltak, akkor valószínű, hogy teljesen evidens elvárássá válik,
hogy az idősebb gyerek pesztonkálja a fiatalabbat vagy
fiatalabbakat, és kis felnőttként viselkedjen.
Az elvárások nemcsak fizikai elvárásokban nyilvánulnak meg,
hanem egy egész látásmódban, amely meghatározza, hogyan
gondolkozunk önmagunkról és a világról, a saját szabad
döntéseinkről és a jóllétünkről, az önmagunkhoz fűződő viszonyról.
Például a parentifikált szülő, aki maga is parentifikálódott, a saját
gyerekétől is elvárja a talpraesett működést. A szülőnek az a belső
élménye, hogy jót akar, és ő mindent megtesz azért, hogy a gyermek
sikeres legyen, ezért elvárja, hogy a gyerek is mindent beleadva azon
dolgozzon, hogy jó eredményeket érjen el. Ilyenkor a szülő létrehoz
a gyerekével egy olyan szövetséget, egy túl szoros kapcsolatot,
amelyben a gyermek az ő tökéletes másává válik. Az ilyen szülő
ugyanakkor képes az empátiára, és az önreflexió fejlettségétől függ,
hogy mennyire képes a belátásra, változtatásra. Jellemző, hogy a
replikatív családi mintázatban felnövekvő gyerek még felnőtt
korában is elismerően nyilatkozik arról a szülőről, aki parentifikálta
őt. Olyan dinamika jön létre közöttük, mintha a kapcsolatuk baráti
lenne, amiben mindkét fél egyenrangú. Ez az erős szövetség attól
válik még erősebbé, hogy nagy benne az egyetértés, és nehéz
észrevenni a szülői mérgezést. Amikor a klienseim úgy kezdik, hogy
az anyukám a barátnőm, már sejtem, hogy az illetőnek magas
elvárásokkal tűzdelt gyermekkora volt.
 8. fejezet
HOGYAN ÉLHETÜNK ÖNAZONOS ÉLETET
PARENTIFIKÁLTKÉNT
Az önazonos élet alapvető és legfontosabb feltétele a megfelelő
önreflexió. Az alábbi ábrák a parentifikáltak önreflexióját segítik
azzal, hogy vizuálisan is bemutatják azt a párkapcsolati dinamikát,
ahogyan a parentifikált egyre aktívabbá, a szorongó-elkerülő,
gyakran rejtőzködő nárcisztikus társ pedig egyre passzívabbá válik.
Vegyünk egy mély érzelmeken alapuló párkapcsolatot, amiben már
kialakult az érzelmi kötődés. Ahogy arról volt már szó, a
kapcsolatban olyan dinamika alakul ki, amiben a parentifikált sokáig
önként és dalolva teljesít, minden felelősséget magára vállalva,
lelkesen küzd az élet feladataival, a problémákkal, míg a párja egyre
passzívabbá válik. Nemcsak azért, mert elkényelmesedik a
kapcsolatban, hanem azért, mert gyakran már a párválasztás során
az válik a parentifikált számára szimpatikussá, akit meg lehet
menteni. Így a két félnek komplementer, egymást kiegészítő
szükségletei lesznek.
Az alábbi ábrán (lásd 1. ábra) a négyzet a kapcsolat tere. Minden
kapcsolatban van egy olyan tér, ahol átéljük az érzelmeket. Ez most
egy olyan tér, amiben a két ember együtt él az érzelmeivel, az
aktivitásával, a kapcsolatba fektetett energiájával. A kapcsolatban
részt vevő két felet két egymástól elkülönülő kör mutatja. A körök
mérete a kapcsolatban vállalt felelősségvállalás, illetve az aktivitás és
a passzivitás arányait mutatja meg.
 1. ábra
Tudjuk, hogy a parentifikált ember szorongó-ambivalens
kötődésű, így nagyon erősen érzelemvezérelt működésű. Ez azt
jelenti, hogy számára a kapcsolat nagyon fontos, tehát mindent
megtesz, hogy létrehozzon egy olyan párkapcsolatot, majd családot,
ami neki soha nem adatott meg gyermekkorában. Ha a társ nem
teszi bele a kapcsolatba a szükséges energiát, akkor a parentifikált
önkéntelenül pótolja azt, hiszen kapcsolatfüggő. Így könnyen
dominánssá válik a kapcsolatban, ezért a parentifikált felet nagy
körrel, míg a passzív felet jóval kisebb körrel ábrázolom.
Jól látható, hogy a kapcsolatban egy idő után alaposan elbillen a
dinamika. A vastag fekete vonal a kapcsolódás létrejöttének a helyét
szemlélteti. Szembetűnő lehet, hogy ez a jobb alsó sarokhoz nagyon
közel helyezkedik el, oda szorítja le a parentifikált fél nagy köre. A
parentifikált ember ugyanis hajlamos arra, hogy elfoglalja a
kapcsolat terét, ha a másik fél, ez esetben egy rejtőzködő nárcisztikus
fél ezt hagyja azáltal, hogy nem teszi bele a kapcsolatba a megfelelő
energiát. Ez a helyzet a passzív fél számára azért jár előnyökkel,
mert így neki sokkal kevesebb felelősséget kell vállalnia. A
parentifikált tehermentesíti őt, ugyanakkor gyakorlatilag át is veszi
az irányítást.
A partnerségen és egyenrangúságon alapuló kapcsolódást
kölcsönösség jellemzi, azaz a két fél hosszú távon együtt vállalja a
felelősséget a kapcsolatban, még ha helyzettől függően kisebb
különbségekkel is. Ilyenkor kialakul egy olyan kapcsolati kultúra,
amelyben mindkét ember tudja és érzi, hogy számíthat a másikra.
Mindkét embernek megvannak a saját egyéni problémái, amelyeket
jó esetben önállóan próbálnak megoldani a saját életükben, és csak
akkor kérnek segítséget egymástól, ha egyedül nem képesek a
megoldásra. Ilyenkor a társ eldöntheti, hogy tud-e vagy akar-e
segíteni. A felnőtt minőségben élő emberek alkotta párkapcsolatban
nincs abból sértődés, ha a társ valami miatt nem tud, vagy nem akar
segíteni. A konstruktív hozzáállás azt jelenti, hogy nem indítok el
egy áldozati játszmát, amiben érzelmileg zsarolom a másikat azért,
hogy segítsen, hanem felnőtt felelősségvállalással elfogadom a
döntését. Ilyenkor be kell látni azt is, hogy valójában semmi sem
történt, hiszen csak az eredeti problémát kaptam vissza.
A párkapcsolatban az lenne a kiegyensúlyozott állapot (2. ábra),
ha a kapcsolatot jelző fekete vonal az ábra közepén helyezkedne el,
és nagyjából 50-50% energiát és felelősségvállalást tenne mindkét
partner a közös párkapcsolatba.
 2. ábra
Miért éri meg egy parentifikáltnak, hogy túlzott
felelősségvállalással éljen a kapcsolatában? Tudjuk, hogy a
parentifikált fél kapcsolatfüggő, ráadásul türelmetlen és gyors, és
erős kontrollal rendelkezik. Számára nem felel meg bárhogyan az
élet, szereti, ha úgy történnek a dolgok, ahogy szerinte jó, tehát a
számára legideálisabb helyzet megteremtésére törekszik. Mivel
ennek érdekében pluszerőfeszítést is hajlandó tenni, amivel
nagyságrendekkel minőségibb lesz az élete, a társsal szembeni
elvárása is erős. Ha a társ nem úgy éli az életét, ahogy a parentifikált
szeretné, akkor vélhetően sok kritikát fog kapni a parentifikált
társától, aki nem tudja elfogadni a félmegoldásokat. A parentifikált
egyszerűen nem tudja értelmezni, hogy a másik ember miért akarja
megspórolni a munkát.
A parentifikált gyakran szenved attól, hogy a világ nem úgy
működik, ahogyan ő. Sokszor él át csalódottságot, igazságtalanságot,
és állandóan rendet akar teremteni a világban. Túlérzékeny
embereknek tartják őket, akik minden pillanatban mindenből a
maximumot akarják kihozni, legyen szó önmagukról, egy
nyaralásról vagy bármilyen más helyzetről. Ha valamiért ezt nem
tudják megtenni, akkor meglehetősen elégedetlenek. Például
parkolásnál, ha látják, hogy valaki nem jól áll be a parkolóhelyre,
szólni fognak neki csak azért, hogy majd a következő autósnak
könnyebb dolga legyen. Kiállnak nemcsak önmagukért, hanem
általában a másik emberért is. Nagy az igazságérzetük, ezzel
kompenzálják azt, hogy őket nagy igazságtalanság érte
gyermekkorban.
Az 1. ábrán látható, hogy a parentifikált milyen erős
határátlépéssel működik. Mivel kapcsolatfüggő, és vezérelve, hogy
mindenképpen kapcsolódni kell, ha a partner nem tölti ki a
párkapcsolati teret a felezővonalig, azaz például nem teszi bele a
párkapcsolatba mindazt a lelkesedést, amit kellene, akkor a
parentifikált fél a felezővonalat átlépve kitölti a rendelkezésére álló
teret.
A 3. ábra azt szemlélteti, hogy a parentifikált úgy működik, mint
egy maratoni futó. Indulástól a felezőig 100 egység energiát használ
fel a félmaraton lefutására, hiszen pihenten indult el, míg a
felezővonalon túli táv megtétele már 200 egységnyi energiát követel
tőle, hiszen ezen a ponton már fáradt, tehát a második félmaratoni
távot már fáradtan kezdi el. Tulajdonképpen háromszor annyit
pakol bele a párkapcsolatba, mint kellene. A lelkesedéstől fűtve nem
érzi a saját kimerülését, csak az hajtja őt, hogy ha törik, ha szakad,
lefutja a maratont, ha hason csúszva, akkor is. „Akkor is megcsinálom
azt a párkapcsolatot és családot, ami nekem soha nem adatott meg, ha a fene
fenét eszik is! Akkor is, ha a párom lassú vagy kényelmes! Nem adhatom föl,
hiszen ez életem vágya, és egyébként sincs lehetetlen számomra!”
 3. ábra

A parentifikáltak tudat alatti szükségletei

KONTROLL: A 3. ábra jól ábrázolja, hogy a parentifikált ember nem
tartja meg az énhatárait, mert az egész gondolkozását átlengi az a
szükséglet, hogy mindennek úgy kell történnie, ahogyan szerinte jó.
Ki ne látott volna már olyan családtagot vagy ismerőst, aki csak
akkor érzi jól magát, ha friss és illatos lakással várja haza a családot
vagy a vendégeket, hiszen le szeretné nyűgözni a környezetét? Itt
valójában a kontrollszükséglet kielégüléséről van szó.
A parentifikált gyerekeket sokszor túlságosan szigorú szülők
nevelik, akik csakis a maximális teljesítményt fogadják el. Így ezek a
gyerekek félelemalapú nevelésben részesülnek, amiben a büntetés
elkerülése a cél, és nem a pozitív megerősítésen alapuló nevelés
érvényesül. Azzal is gyakran találkozom, amikor a szülő túlzott
szabadságot biztosít a gyermekének, azaz nem irányítja, mert azt
hiszi, ez a jó és szerető szülői magatartás. Ezek a gyerekek már
gyermekként is kénytelenek saját döntéseket hozni. Ezekben a
családokban a szülők vagy túl szoros kereteket állítottak fel, vagy
egyáltalán nem voltak keretek, ezért a gyermek számára az volt a
biztos, a túlélést szolgáló működés, hogy maximálisan, hiba nélkül
teljesít. Számára ez vált őstapasztalattá: ha hiba nélkül teljesít, a
szülők elégedettek lesznek, és talán szeretni is fogják őt.
A felnőtt párkapcsolatokban az erős kontroll gyakran a sírba
kergeti a partnert. A partnereknek az az élményük, hogy bármit
tesznek a kapcsolatért vagy a hétköznapi életben, semmi sem felel
meg a társnak. Éppen ezért a partnerek a parentifikált „Inkább
megcsinálom én!” felkiáltása után felteszik a kezüket és hátradőlnek,
hiszen úgy érzik, képtelenség megfelelni a párjuknak. Így kialakul az
a kapcsolati kultúra, hogy örömmel ráhagyják a parentifikáltra a
feladatok megoldását, és felmentik önmagukat azzal, hogy „Úgysem
lesz neki elég jó, akkor inkább csinálja meg ő, ahogyan csak akarja!”
BIZTONSÁG: Ebből a túlműködésből fakad a másik szükséglet
kielégülése is, hiszen így alkotják meg a biztonság érzését. Azt
gondolják, ha nem hibáznak, szeretni fogják őket, ha szeretik őket,
akkor pedig biztonságban vannak. Sőt, az is a biztonságot jelenti
számukra, hogy kényelmes életet biztosítanak a párjuknak, aki kezd
beleszokni ebbe a könnyű létezésbe. A partner háttérbe húzódik,
hogy teret adjon a parentifikált társnak a kiteljesedéshez, ami azt is
jelenti számukra, hogy nem lesz számonkérés és összeveszés. Az
aktív fél ezáltal megkapja azt az elégedettségérzést, hogy minden a
legnagyobb rendben alakult, semmiben sincs hiba, és remekül
mennek a dolgok, így biztonságban érezheti magát. Ez a szituáció
így mindkét fél számára tartogat előnyöket.
ELÉGEDETTSÉG: Az elégedettségérzés nagyon fontos összetevője a
parentifikált emberek életének. Hiszen csakis elégedettséget átélve
tudnak lazítani és megpihenni egy kicsit. Ezért az érzésért
rengeteget dolgoznak, és nem spórolják meg az energiát, hiszen
érzelmileg nem tudják elviselni, ha valami nem tökéletes. Olyan
lendülettel igyekeznek maximálisan helytállni, hogy nem érzik a
befektetett energia és az eredmény aránytalanságát. Az elégedettség
érzése megnyugvást ad számukra, aminek következtében
biztonságban érzik magukat, és azt élik meg, hogy kerek a világ,
lehet végre lazítani. Ugyanis az ellazulást is feltételhez kötik, mert
nem tudják megadni önmaguknak a jogosultságot a pihenésre, csak
akkor, ha elégedettséggel tölti el őket az elvégzett feladatok
minősége.
NAGYSZERŰSÉG ÉS SZERETHETŐSÉG: A nagyszerűség és a
szerethetőség megélése meghatározó szükséglete a
parentifikáltaknak, hiszen ez az az érzés, amit a szülőktől nem, vagy
nem megfelelő mértékben kaptak meg gyermekkorban. Elmondok
egy saját történetet, ami talán érthetővé teszi a parentifikáltakat
jellemző belső folyamatokat.
A gyapjúzokni története
Aki ismer, az tudja, hogy nagyon szeretek kötni. A legidősebb
lányom Kanadában él, és ott nagyon hideg a tél. Egyszer, amikor kint
jártam náluk, láttam, mennyire szép gyapjúzoknit visel a lányom is,
és a vőm is. Ha valaki esetleg nem tudná, zoknit kötni nem könnyű
dolog. Öt darab pici és vékony tűvel kötjük, mivel vékony
gyapjúfonalból készül, a sarok- és az orr-rész kialakítása pedig
bonyolult. Igazi kihívást jelent egy parentifikált embernek, jelen
esetben nekem. Természetesen a családban mindenkinek volt már
egy-két zoknija, amit én kötöttem, a páromnak volt a legtöbb, neki
már négy párat készítettem. Hozzáteszem, magamnak még sohasem
kötöttem gyapjúzoknit, pedig nagyon vágytam egy szép feketére.
Végül úgy lett saját zoknim, hogy az egyik lányomnak kötött zokni
kicsinek bizonyult, és az enyém lett. Bár a színe nem igazán tetszett,
mégis ez lett az én saját, kötött zoknim.
Egyszer jártamban-keltemben megláttam egy csodálatos
zoknifonalat. Sötétzöld árnyalatokban pompázott, emlékszem,
magával ragadott a zöld minden árnyalata, csodáltam, dobogott a
szívem, és megjelent bennem a vágy, hogy zoknit kössek belőle. Bár
eredetileg akkor éppen nem terveztem zoknit kötni, mégis úgy
döntöttem, annyira gyönyörű a fonal, hogy nem lehet ellenállni neki.
Azt éreztem, ez lehetne életem legszebb kötött zoknija, és nem volt
kérdés, hogy megveszem a fonalat. Rögtön arra gondoltam, hogy
csodálatos zoknit kötök majd belőle a páromnak (nem magamnak!),
akinek pont a sötétzöld a kedvenc színe. Már a gondolat is
büszkeséggel töltött el, úgy éreztem, „Nincs még egy olyan nő a
földön, aki a saját kezével kötött gyapjúzokniban járatja a párját!”
(Szeretném felhívni a figyelmet a mondat súlyosságára és
grandiozitására!)
Boldogan kezdtem neki a zokni kötésének, természetesen munka
után, esténként. Elmondtam a páromnak, hogy a zoknit ajándéknak
szánom, méghozzá a névnapjára. Boldogan, mondhatnám
euforikusan kötöttem le minden szemet, elmondhatatlan
elégedettséggel töltött el, hogy valami olyat készítek, amire én is
büszke leszek majd, és neki is örömet szerzek vele. Egészen addig
éreztem ezt, amíg egyik este a párom elmondta, hogy szerinte nem
kellene zoknit kötnöm, inkább pihenjek munka után, mert van már
neki négy pár, és egyáltalán nincs szüksége új zoknira. (Milyen szép
határhúzás!) Bár utólag tudom, hogy nem bántó szándékkal mondta,
hiszen pihenésre biztatott, ott és akkor mégis olyan érzésem volt,
mintha kést döftek volna a szívembe. Az euforikus boldogság, a
pótolhatatlanság érzését felváltotta a zsigeri fájdalom. Azt éreztem,
hogy a mérhetetlenül nagy szeretetnek és odaadásnak egyáltalán
nincs értéke. Érzéketlennek éreztem őt, a kezdeti lendületem elillant,
helyébe szomorúság, elkeseredettség, kiüresedettség és magány
lépett. Ám elhatároztam, hogy akkor is megkötöm, és odaadom neki
névnapjára, ha törik, ha szakad, hiszen neki szántam. Elégedettséget
és boldogságot azonban már nem tudtam átélni a kötés során.
 Ide be kell szúrnom egy másik saját élményt, ami összefügg a
zokni történetével. Nem sokkal a zokni névnapi átadása után
csirkemájas rizottót készítettem. Jól főzök, mint általában a
parentifikáltak, akik szívüket-lelküket beleteszik egy finom ebédbe is,
csak azért, hogy a szeretteiknek örömet szerezzenek. Rizottórizsből
csirkemájjal, kukoricával, borsóval, répával, fehérborral felfőzve
elkészítettem a rizottót. Szépen megterítettem, kis amorf, különleges
kőtányérokban tálaltam. Tettem a tetejére parmezán sajtot,
bazsalikomlevelet, citromkarikát, paradicsomkarikát, olívabogyót,
majd kiöntöttem egy-egy pohár rozét, és nagyon elégedett voltam az
eredménnyel. Finom illatok terjengtek, az asztal csodálatosan nézett
ki, az isteni rizottó kellette magát az asztalon, a rozé és a háttérben
szóló lágy jazz gondtalan, önfeledt ebédidőt kínált. Nagyon elégedett
voltam a látvánnyal is, és az ízélménnyel is, azt éreztem, hogy ennél
szebbet és jobbat nem igazán lehet alkotni, a zene pedig csak fokozta
a melegség és szeretet érzését bennem. A párom dicsérete is sokat
jelentett, megerősítette bennem az elégedettséget. Az ebédet jó
hangulatban fogyasztottuk el, a maradékot egy dobozban beraktam
a hűtőbe. Arra gondoltam, másnap úgyis otthonról, online dolgozom,
jó lesz nekem ebédre.
Másnap volt egy rövid ebédszünetem, így kivettem a hűtőből a
rizottót, rákanalaztam egy hétköznapi tányérra, és betettem a
mikróba. Amikor elég meleg lett, félig ülve, félig állva, sms-t írva és
leveleket megválaszolva elfogyasztottam. Ekkor jött a döbbenet!
Tudatosult bennem, hogy úgy fogyasztottam el az ételt, hogy nem
terítettem meg magamnak, nem figyeltem oda az ízekre, nem is
tettem szép tányérba, és még meg sem pirítottam. Nem szórtam rá
parmezánt, sem bazsalikomot, pedig annyira szeretem őket! A
citrom- és paradicsomkarikákat is elfelejtettem, és a kedvenc
olívabogyó sem került rá a tetejére. Zene sem szólt, nem figyeltem
magamra, inkább a klienseim leveleivel foglalkoztam.
Tudatosult bennem, hogy a párom kedvéért minden létező
energiát előbányászok önmagamból, hogy mindenre odafigyeljek, de
a saját jóllétem egyáltalán nem fontos számomra. Rájöttem, hogy
cserben hagytam önmagam, pont úgy, ahogyan engem hagytak
cserben gyermekkoromban. Akkor jutott eszembe, hogy zoknit sem
 kötöttem még magamnak, csak „örököltem” egyet, aminek még a
színe sem tetszik. Zsigerig hatoló fájdalmat éltem át a felismerés
kapcsán, és korholni kezdtem magam:
„Szégyelld magad, Bea! Önmagadért nem teszed meg azt, amit a
párodért megteszel. Szóval a párodra van szükséged ahhoz, hogy
legyen motivációd, és kihozhasd magadból a maximumot. Mindezt
azért, hogy nagyszerűnek érezhesd magad! Pont ugyanaz a helyzet,
mint kislány korodban, amikor az anyukád volt az a személy, akinek
meg akartál felelni, mert csak így tudtad szerethetőnek érezni
magad! Most is pont ezt csinálod pepitában! Szóval nem szereted
magad, és a párodat használod fel ahhoz, hogy legyen kinek zoknit
kötni, és finom ebédet készíteni, amitől nagyszerű társnak érezheted
magad! Tehát a párod lett az »anyád«, akinek meg akarsz felelni. Az
a biztonságot kereső kislány vagy, aki fél, hogy az ehhez hasonló
szolgálatok nélkül nem lesz szerethető. Vedd észre, hogy azért
melózol egész életedben, mert nem szereted magad eléggé, és a párod
és a családod kell ahhoz, hogy a szolgálataid révén képes legyél erre!”
Ez a felismerés nagyon letaglózott. Rájöttem, hogy azért fektettem
ennyi energiát mindenbe, ami közös a kapcsolatban, mert ennek
révén tudtam megélni a nagyszerűségnek azt az érzését, amit
gyermekként soha nem érezhettem, hiszen nem kaptam dicséretet, és
nem éltem át azt, hogy elégedettek velem a szüleim.
PÓTOLHATATLANSÁG ÉS LECSERÉLHETETLENSÉG: A párkapcsolatban
átélt nagyszerűség érzése a pótolhatatlanság és lecserélhetetlenség
érzését is megadja a parentifikáltnak, hiszen nincs még egy olyan
társ a földön, aki ennyi mindent megtenne. A parentifikált
tudattalanul azt gondolja, hogy ha mindent megtesz a másikért, és
gyakran szerez örömet és meglepetést, a társ nem fog másik partner
után nézni, tehát igazán biztonságban érezheti magát.
*
Ha megnézzük a 3. ábrát, a nyilak megmutatják, hogy a
kapcsolatban élő két ember hova koncentrálja az energiáit. A
parentifikált kapcsolatközpontú, tehát az ő motivációja mindig a
közös érdekekre irányul. A MI vagy a TE sokkal fontosabb a
számára, mint az ÉN. Ez egyenes út a kapcsolatfüggőséghez, hiszen
nem tudja megtartani azt a határt, ami a kiegyensúlyozottabb
párkapcsolat feltétele. A kényelmesen élő szorongó-elkerülő,
rejtőzködő nárcisztikus fél pedig a kapcsolaton kívülre koncentrálja
a meglévő energiáit, tehát jól érzi magát, és leginkább a saját
szükségletei kerülnek fókuszba, hiszen bőven marad rájuk energiája.
Gyakran találkozom olyan párokkal is, ahol a rejtőzködő
nárcisztikus önmagával sem hajlandó foglalkozni, csak úgy „elvan”
a párkapcsolatban, nincs arra sem motivációja, hogy megtöltse a
saját életét. Hiszen azt érzi, hogy minden kikerekedik anélkül is,
hogy ő energiát pakolna a kapcsolatba.
Ha a két ember életét külön-külön elemezzük, szépen
kirajzolódik, hogy a parentifikált aktivitásának fókusza maga a
kapcsolat, illetve azok az emberek, akikkel mély érzelmi
kapcsolatban áll, tehát a társ és a saját gyerekek, illetve sokszor azok
a szülők is, akik egyébként kizsákmányolták őt. Míg az énközpontú
társ leginkább úgy éli az életét, hogy az egész gondolkozásának az
az alapja, hogy mi esik éppen jól neki. Gyakori, hogy egyszer ezt
mondja, majd néhány óra múlva az ellenkezőjét, ezzel cincálja a
parentifikált társát, aki mindezt nagyon nehezen viseli, hiszen ő
mindig az előre eltervezett cél felé tartana. A toporgást, a tehetetlen
várakozást, a hiábavaló cincálást feleslegesnek érzi, ő inkább
szárnyalna a kitűzött célok felé. Az is nagyon gyakori, hogy a
rejtőzködő nárcisztikus energiatakarékos üzemmódja, a gyakran
odavetett kétszavas mondatok azt üzenik a parentifikáltnak, hogy
partnere még a kommunikáció szintjén is megspórolja az energiát,
amit ő tiszteletlenségként és fájdalmasan él meg.

A határok megtartása
Mit tud tenni egy parentifikált, hogy kiegyensúlyozottabb legyen
a kapcsolata, és megkímélje magát a kimerüléstől? Nézzük meg a 3.
ábrát. Ha a parentifikált arra törekszik, hogy olyan határt tartson,
amely lehetővé teszi, hogy a másik félnek is legyen elég tere a
kapcsolatban, akkor bizonytalanságot érez. Ezt próbálja
kiküszöbölni a túlműködésével. Azt is érzi, hogy nem aknázza ki
mindazt az energiát, amivel rendelkezik, ezért megjelenik benne a
feleslegesség és a hiábavalóság érzése. Ráadásul a felesleges,
megmaradt energiájával nem tud mit kezdeni. Mivel nem tanulta
meg, hogy a saját szükségleteivel is szabad foglalkoznia, a változás
kezdetén még veszteségként éli meg a határok közötti működést.
Azt érzi, keletkezett egy űr, amiben nincsen rá szükség, pedig ennél
sokkal többet tudna tenni. A felszabadult energiát önmagára, a saját
jóllétére is fordíthatná, ám mivel gyermekkorban a család nem
jutalmazta a játékot és az önfeledt, gyermeki életformát, felnőttként
is nagyon nehéz megengednie saját magának a felszabadult és
önfeledt életet.
A parentifikáltak fő motivációja, hogy hasznosak legyenek, ami a
lazulás időszakában nem tud megvalósulni, így nem is érzik
értékesnek önmagukat. Látszik, hogy le van tiltva bennük az a
jogosultság, hogy szabad pihenni és semmit sem csinálni, szabad
töltekezni és énidőt szavazni maguknak. A klienseim arról
számolnak be, hogy ilyenkor szürkébbé válik számukra az élet,
hiszen nem jelenik meg a nagyszerűség érzése, mert „csak”
átlagosan működnek.
Olyasmi ez, mintha a maratoni futót felkérné a barátja, hogy
menjen el szombaton egy iskolai futóversenyre, ahol a gyerekekkel
kellene futni 3 km-t az iskola körül. A maratonfutó úgy fogja érezni,
hogy 3 km-ért még a futócipőjét sem érdemes felvennie. Nincs
motiváció, hiábavalónak érzi az egészet, hiszen az esemény nem
kecsegteti őt semmiféle impozáns eredménnyel. Valószínű, hogy a
gyerekek kedvéért megteszi, mert örömet akar szerezni nekik, de
nem éli át azt az elégedettségérzést, amit egy szupermaraton
futóversenyen átélne.
Ha a parentifikált megtartja a határt, tehát teret enged a
partnerének is, akkor ez a lépés arra serkenti a másik felet, hogy a
kényelmes kis sarkából lépéseket tegyen a kapcsolat irányába. A
parentifikált félnek pedig ezáltal lehetősége nyílik rá, hogy
szembesüljön azzal, hogy a társa valóban képes-e energiát tenni a
kapcsolatba. Sajnos előfordul, hogy a parentifikáltnak azzal kell
szembesülnie, hogy a társ nem hajlandó vagy nem képes a kapcsolat
érdekében több energiát belefektetni a közös életbe. Ez a
szembesülés abban segíti, hogy elgondolkodjon, nem lenne-e
könnyebb az élet egyedül. Ilyenkor azt a kérdést kell feltennie
magának, hogy mit szeretne, mire van neki szüksége.

Kapcsolódás a valódi énünkhöz

Az önreflexió azért nagyon fontos, mert ahhoz, hogy megéljük
önmagunkat, a valódi lényünket, kapcsolatot kell teremteni
önmagunkkal, a saját énünkkel. A saját, valódi énünkkel való
kapcsolódás abban segít, hogy erőteljesebben éljük át az érzéseinket,
köztük azokat is, amelyek a védelmünket szolgálják. Például a
félelem, a szorongás, a pánik figyelmeztet minket arra, hogy veszély
fenyeget, tehát résen kell lennünk, az öröm és a boldogság érzése
pedig megerősíti a biztonságérzetünket.
Az önmagunkhoz való kapcsolódás segít abban is, hogy
felfedezhessük az ősi tudást, a zsigeri érzéseinket. Ezek olyan,
sokszor megmagyarázhatatlan érzések, amelyeket egyszerűen csak
tudunk és mélyen érzünk, és nem is szükséges megmagyarázni őket.
Ezek a zsigeri érzések alapvetésként jelennek meg, és irányítják a
gondolkozásunkat. Aki kapcsolódni tud önmagához, az megtanulja,
hogy ezekre az érzésekre oda kell figyelni. Érzi, hogy olyan mély, ősi
tudás birtokában van, aminek súlya van, éppen ezért támaszul
szolgál.
Ha kapcsolódunk a valódi énünkhöz, akkor egy hétköznapi
helyzetben is vulkánszerűen tudnak előtörni olyan érzések és
gondolatok, amelyek ihletet adhatnak. Hatalmas erővel törnek
felszínre, mint egy hőforrás. Ezek a mélyből feltörő, sok esetben
felszabadító gondolatok egy-egy probléma esetén megoldást
kínálnak, illetve ihletet adhatnak ahhoz, hogyan is valósítsuk meg
önmagunkat.
Feladat
1. Idézz fel olyan eseteket, amikor egy konstruktív ötlet vagy
gondolat tört be az elmédbe, ami segített valamilyen probléma
megoldásában! Gondold végig ezt a mentális folyamatot! Lehet, hogy
megnyugtató érzés tölt el, hiszen realizálod, hogy érdemes
önmagadhoz kapcsolódni, és képes is vagy rá.
2. Keress a múltban olyan megélt helyzeteket, amikor ösztönös
megérzéseidre hagyatkoztál, és ez segített egy katasztrófa vagy
 probléma elkerülésében! Ha fel tudsz idézni ilyesmit, akkor látod,
hogy tudattalanul is szoktál kapcsolódni a saját, mélyben rejlő
tudásodhoz. Ilyen helyzet lehet például, amikor visszafordultál az
otthon hagyott telefontöltőért, és ezáltal elkerültél egy balesetet.
3. Gondolkozz el, hogy volt-e olyan helyzet az életedben, amikor
egy nem várt helyzetben ihletet kaptál egy alkotáshoz, vagy olyan
ötlet bukkant fel a gondolataidban, ami később meg is valósult!
Lehet, hogy az is kiderül, leginkább milyen napszakban tolulnak a
kreatív ötletek az elmédbe. Nekem például kora reggel, ébredés után
támadnak nagyszerű ötleteim. Ha ezt tudod magadról, akkor ezt a
tudást jól tudod használni az életedben.

Az önreflexió erősítése
Ahhoz, hogy egy társas helyzetben képviselni tudjuk
önmagunkat, és ki tudjuk jelölni a saját határainkat, meg kell
tudnunk állapítani, hogy mit is szeretnénk valójában, mi szolgálná a
saját érdekeinket, mi lenne a vágyunk. A parentifikált embereket
úgy képzeljük el, mintha egy sötét szobában állnának egyetlen
elemlámpával a kezükben, és állandóan kifelé, a társukra, vagy a
másik emberre világítanának. Ők sötétben maradnak, tehát
egyáltalán nem láthatók, így csakis a másik fél szükségletei kerülnek
fókuszba. A parentifikált sötétben tartja magát, így nincs kapcsolata
a saját szükségleteivel. Azért mondjuk, hogy MI- és nem TE-
központú, mert a fényárban úszó másik ember igényeit tudja csak
definiálni. Ugye érezhető, mennyire mellőzötté válik azáltal, hogy az
elemlámpáját nem fordítja önmaga felé, és nem világít rá önmagára?
Azt üzeni magának és a külvilágnak is, hogy „nem létezem, csakis te
vagy a fontos”. Az egész parentifikált működés a másik ember
szükségletein alapszik. Elképesztő történeteket hallok. Olyan
adakozó, a saját érdekeiket semmibe vevő döntésekről mesélnek a
klienseim, hogy még mindig meg tudnak lepni. Olyan önszabotáló
életformát valósítanak meg, amiben kizsigerelik és becsapják
önmagukat. Változásra van szükség.
Feladat
Ez a gyakorlat növeli az önismeretedet, az önreflexiós
képességedet. Segít a jelenben lenni, megtanít magadra figyelni és
megfogalmazni a szükségleteidet. Képzeld el, hogy egy sötét
szobában állsz valakivel (a társaddal, valamelyik szülőddel), és van a
kezedben egy elemlámpa! Irányítsd ezt az elemlámpát a másik
emberre! Ezáltal érzékelheted, hogy te sötétben vagy, láthatatlanná
válsz. Most az a feladat, hogy csak önmagadra világíts ezzel a
mentális elemlámpával. Közben fókuszálj önmagadra, és próbáld
tudatosítani, hogy mi történik benned! Érdemes megfigyelni és
megfogalmazni, mire gondolsz éppen. Például: „Most eszembe jutott
az apám.” Vagy: „Fáj a vádlim a tegnapi focitól.” Vagy: „Borongós a
hangulatom, de nem tudom az okát.” Esetleg: „Magányos vagyok, és
nagyon vágyom a társam figyelmére.” Próbálj meg információkat
gyűjteni arról, mi történik benned! Hogyan érzed magad? Mire
gondolsz? Mire vágysz? Éppen mi esne jól neked? A cél, hogy a
jelenben benned zajló dolgokra összpontosíts! Biztos vagyok abban,
hogy érdekes érzéseket, gondolatokat tapasztalsz majd. A cél, hogy a
feladat során azok az idegpályák, amelyeket eddig ritkán használtál
– hiszen nem foglalkoztál a saját szükségleteiddel –, most aktívabbá
váljanak.
A kezdeti időszakban valószínűleg könnyebb, ha egyedül
gyakorlod az önreflexiót. Teremts olyan helyzetet, amikor nyugalom
van körülötted, és egyedül vagy, így kevésbé tudsz azonosulni valaki
más szükségleteivel! Feküdj a hátadra, és lazítsd el a tested! Figyeld
meg, milyen érzetek jelennek meg a különböző testrészeidben!
Igazán extra lehetőség, ha ki tudsz menni a természetbe, és tudsz
arra figyelni, hogyan nyugtat meg téged a madárcsicsergés és a zöld
környezet. Kérdezd meg önmagadtól, hogyan érzed magad és hogyan
hat rád a természet, és mondd ki hangosan, amit gondolsz! Például:
„Élvezem a természetet. Azt érzem, hogy megnyugszom, feltöltődöm,
és kerek egész ember vagyok.” Van-e valami, ami éppen zavar?
 Állapítsd meg, milyen érzések jelennek meg benned, és ha teheted,
írd is le! Beszélgess magaddal! Kérdezd meg, hogy ebben a
pillanatban mire vágysz éppen, mire lenne szükséged!
Ha mindez egyedül már jól megy, próbáld meg társas
helyzetekben is elvégezni ezt a feladatot! Miközben benne vagy a
társas helyzetben, párhuzamosan figyeld meg a belső érzéseidet: mi
zajlik benned? Hogyan érzed magad? Mi esne jól? Mire vágysz?
Később, például este, ismét átgondolhatod, hogy az adott társas
szituációban hogyan érezted magad. A felmerülő gondolataidat le is
jegyezheted, például így:
Azt éreztem, hogy…
Az jutott eszembe, hogy…
Arra gondoltam, hogy…
Nem hagyott nyugodni, hogy…
Jólesett azt éreznem, hogy…
Ezután próbáld úgy elvégezni ezt a feladatot, hogy a veled mély
érzelmi kapcsolatban élő társad is ott van melletted, hiszen az lenne
a végcél, hogy az ő társaságában is tudj kapcsolódni önmagadhoz!

A női és férfi energiák aktivizálása

A minket körülvevő világ ontja ránk az ingereket, miközben mi
sokszor gondolatban máshol járunk. Hol a múltban, például azon
rágódunk, mi történt a munkahelyen aznap, hol a jövőben, amikor
azon gondolkozunk, milyen feladataink vannak még, amiket el kell
végezni. Amikor nem a jelenben tartózkodunk, akkor nem fogjuk fel
az ingereket. Az „itt és most”-ban levés, a tudatos jelenlét képessége
azért nagyon fontos, mert a női és férfi mivoltunkat csakis a jelenben
élhetjük meg.
A szexuális vágy is a jelenben születik meg, ehhez érzékelnünk
kell a partnerünkben a kívánatos szexuális lényt. A nőnek az a
feladata, hogy nőként legyen a jelenben, élje meg a nőiségét, mert ez
hat a férfira, a férfinak pedig az a feladata, hogy a férfi mivoltát élje
meg a jelenben, mert így tudnak összekapcsolódni. Gondoljuk csak
végig! Ha az egyik fél nincs a jelenben, akkor hiába nézünk rá
sokatmondóan, hiába küldjük a nonverbális szexuális jelzéseket,
nem veszi észre. Mivel a parentifikáltak legkönnyebben a
gondoskodó, szülői energiáikat képesek mozgósítani, nekik
különösen érdemes azt is gyakorolni, hogyan tudják aktivizálni a
férfi/női energiáikat.
Feladat
Amikor emberek között vagy, törekedj arra, hogy nőként/férfiként
légy jelen: nőként/férfiként lépj be egy terembe, a bankba, vagy
nőként/férfiként utazz a tömegközlekedési eszközökön! Ha segít, a
gyakorlás idejére viselj nőiesebb/férfiasabb öltözéket, és öltözz fel a
szokásosnál csinosabban! Ha jelen vagy a pillanatban egy adott
térben, akkor az energiáidat a környezeted is érzékeli. Például ha
belépsz egy bankba, figyeld meg, hányan vették észre az érkezésed, és
érzékeli-e a külvilág azt, amikor elmész? Kapsz-e egyenes, elismerő
pillantásokat? Keresik-e a tekintetedet? Ha igen, az azt jelenti, hogy
érzékelték, hogy ott vagy, tehát nagy valószínűséggel jelen voltál
azokban a pillanatokban.
Ha ez sikerült, próbálkozzatok a pároddal ugyanezt a feladatot
otthon elvégezni az ismerős falak között, vagy akkor, amikor
programot csináltok, esetleg, ha társaságban vagytok! Beszéljétek
meg egymással, mit tapasztaltatok! Értékeljétek 1-től 10-ig terjedő
skálán, mennyire láttátok a másikat nőiesnek/férfiasnak! Írjátok le a
tapasztalataitokat!

Az énidő megteremtése
A parentifikált embernek önmagán kívül, például az elvégzendő
feladatain van a fókusza. Fontos cél, hogy érzelmileg függetlenedni
tudj a kötelezettségektől, és ne legyen bűntudatod, ha úgy döntesz,
hogy például egy napra szabaddá teszed magad, és a saját igényeid
szerint töltöd el az adott napot.
A parentifikált emberek arról számolnak be – és magam is ezt
tapasztalom –, hogy el kell utazniuk otthonról ahhoz, hogy
megengedjék önmaguknak a pihenést. Nem tudnak érzelmileg
függetlenedni akkor, ha úgy próbálnak meg pihenni, hogy közben
látják a rumlit, vagy várja őket a mosás, ráadásul a gyerekkel is
tanulni kell, mert holnap nagydolgozatot ír, netán a komposztláda
összeszerelése is félbemaradt. Ha elutaznak, és távol kerülnek a
megoldandó feladatoktól, akkor valahol mélyen tudják, hogy ez
most a pihenés időszaka.
Segíti a pihenést, ha a technikai eszközöktől is függetlenítjük
magunkat, így a belőlük érkező ingerhalmaz nem tereli el a
figyelmünket önmagunkról. Kapcsolj ki mindent, és kapcsold be
magadat! Teremts telefonmentes és laptopmentes napot, amikor a
természetet és az aktivitást preferálod! A sok számítógép-használat
és az állandó online jelenlét fásulttá és fáradttá teszi az embereket, és
az intenzív ingeráradat után minden szürke és érdektelen. Az online
világból érkező színes és változatos ingerek mesterséges ingerek, így
a feldolgozásuk nagyon elfárasztja az agyat, emiatt is érezzük
magunkat kimerültnek és fásultnak. Ha teheted, vezess be egy olyan
napot a héten, amikor nem kapcsolod be a telefont és a számítógépet
sem! Erre a napra találj ki valamilyen aktív programot, menj ki a
természetbe, a zöld környezetbe! Túrázni, sétálni, evezni, futni vagy
piknikezni nagyon jó dolog, segít abban, hogy ne fásulj el, hanem
töltődj, és tudj kapcsolódni önmagadhoz.
Az érzéseink megismerése és megfogalmazása
A gondolatokra érzelmekkel reagálunk, és mivel az érzelmeink
spontán születnek meg, ezért nem vonhatóak kétségbe. A mérgező
szülők gyakran megkérdőjelezik a gyermekeik érzéseit, és a negatív
megjegyzéseik – például „Hülye vagy, hogy ezt érzed!”, „Nem
lehetsz szomorú, hiszen gyönyörű gyermekkorod van, mindent
megadunk neked!” – rögzülnek a gyermek elméjében. Ilyenkor a
gyermek megtanulja, hogy az érzései nem jogosak, és már akkor
elkezdi büntetni magát, amikor megéli őket. Ráadásul azért, hogy
ezt a büntetést elkerülje, inkább lehasítja az érzelmeit, és nem vesz
róluk tudomást, miközben a szülő érzéseivel és igényeivel azonosul.
Sajnos gyakori, hogy a klienseim annyira nem kapcsolódnak a saját
érzelmeikhez, hogy a testi érzeteknél kell kezdeni a munkát. Ez azért
van, mert a félelemvezérelt működés arra ösztönzi őket, hogy a
szülő érzéseivel és igényeivel azonosuljanak. Az egyik kliensem,
Máté, így beszélt minderről:
„Azt hittem, megvan mindenem: szép feleségem, gyerekeim,
diplomáim és egy jól menő cégem. Sikeres üzletember vagyok.
Tulajdonképpen sokkal több pénzem van, mint amennyiről valaha is
álmodtam. A legjobb autókkal járok, oda utazom a világban, ahová
kedvem tartja. Apám elégedett velem, hiszen mindig is úgy éltem, és
úgy tettem a dolgom, ahogy elvárta tőlem. Most már tudom, hogy
apám sok mindenre megtanított, egy fontos dologra azonban nem.
Arra, hogyan kell megélni az érzéseket. Hogyan kell érezni, szeretni,
lelkesedni, kíváncsinak lenni, egyszóval boldognak lenni. Ma már azt
sem tudom megmondani, hogyan érzem magam, és azt sem, hogyha
néha érzek is valamit, azt valóban én érzem-e, vagy az apám. Szürke
ködfelhőben élek, nem tudom, merre van az én irányom, nem tudom,
ki is vagyok én!”
 A testérzetek felhívják a figyelmet az érzelmi állapotunkra. Ha
például tikkel a szemhéjunk, valószínűleg stresszesek és fáradtak
vagyunk. Amikor felszabadultak vagyunk, könnyen veszünk
levegőt, kitágul a tüdőnk, nem feszítjük meg a vállunkat, és
nincsenek fájdalmas testérzeteink. Ha szorongunk, aggódunk vagy
félelmet élünk át, tehát nagy a stressz-szintünk, megfeszítjük a
vállat, a nyakat, összeugrik a gyomrunk, és zihálva veszünk levegőt.
A szívünk gyorsabban ver, magasabb a pulzusszám is.
Aki képes megfigyelni a testének a jelzéseit, sok információt kap a
saját érzelmi állapotáról. A parentifikált embereket annyira
lefoglalják a magukra vállalt feladatok, hogy nehezen veszik észre,
hogy nem bánnak jól önmagukkal. Számukra ezért is fontos, hogy
megtanuljanak a testi érzetekre fókuszálni.
Az érzéseink megfogalmazásához és ezáltal az önmagunkhoz
való kapcsolódáshoz szükségünk van a megfelelő szókincsre is,
hiszen meg kell tudnunk nevezni az érzéseinket. Amikor
megkérdezem a klienseimtől, hogyan érzik magukat, azt szokták
válaszolni, hogy jól vagy rosszul. Ez azonban csak egy előjel: pozitív
vagy negatív előjel. Ennél pontosabb megfogalmazásra van szükség.
Az érzelmeinket több dolog válthatja ki: a környezet, a
gondolataink, a cselekvéseink, az emberi kapcsolataink. Érdemes
megvizsgálni, hogy egy adott érzelmet milyen hatás váltott ki
belőlünk.
Feladat
1. Figyeld meg, hogyan reagál a tested, amikor a szüleidnél vagy!
Írd fel egy füzetbe! Amikor legközelebb is találkozol velük, ismételd
meg a feladatot!
2. Figyeld meg a testérzeteidet erdőben! Biztosan azt tapasztalod
majd, hogy pozitívan hat rád a természet. Ebből is látszik, hogy van
 eszköz a kezedben, mert ha feszült vagy, a zöld erdőben vagy egy tó
partján megtett séta alatt képes vagy megnyugodni.
3. Összpontosíts a testedre, a különböző testrészeidre, és
fogalmazd meg az érzéseidet! Figyeld meg, hogy amikor nem
érzékelsz stressztüneteket, a pozitív érzések kerülnek túlsúlyba,
amikor pedig görcsös a tested, esetleg fájdalmad is van, akkor a
negatív érzések kerülnek túlsúlyba. Jegyezd fel az érzéseket, és
gondold végig, illetve fogalmazd meg, miért érezhetted őket!
4. Mondj egy virágot, ami kifejezi a jelenlegi hangulatodat!
Indokold meg, hogy miért éppen ezt a virágot választottad!
5. Mindennap írd össze azokat az érzéseket, amelyeket intenzíven
éltél meg, és 1-től 10-ig pontozd, hogy aznap mennyire érezted jól
magad! Ezt a naplót vezesd három héten keresztül, majd nézd meg,
melyek azok az érzelmek, amelyeket nagyon gyakran élsz át! A napi
pontszámokat helyezd el egy koordináta-rendszerben, és figyeld meg,
hogy az érzelmi görbéd hogyan alakult!
6. Fejtsd meg, hogy a megélt érzések miért keletkeznek benned! A
környezeti hatások miatt, a gondolataid vagy a cselekvéseid miatt,
esetleg valamelyik emberi kapcsolatodra vezethetők vissza? Írd fel a
megélt érzéseket, és keresd meg mindegyiknek a forrását!

Energiaszint
Az önreflexió az energiaszintünk állapotáról is információt ad, az
energiaszint pedig azért fontos, mert befolyásolja a közérzetedet, a
hangulataidat és a megélt érzelmeidet is. Az energiaszintünk
érzékeny műszer, amely minden külső és belső hatásra reagál.
Biztosan tapasztaltad már, hogy vannak olyan emberek, akik rossz
hatással vannak rád, tehát elszívják az energiádat, vagy voltál már
olyan környezetben, ahol nagyon hamar elfáradtál. Gondolj például
egy zsúfolt bevásárlóközpontra vagy egy zajos pályaudvarra, ahol
tömeg van, és mindenki hangosan beszél!
 A különböző helyzetekben érdemes megkérdezned magadtól,
hogy a szituáció inkább feltölt, vagy ellenkezőleg: elszívja az
energiádat. Ha nyomott hangulatot élsz át, netán a
párkapcsolatodban azt tapasztalod, hogy a hazaérkezésed után kis
idővel sokkal nyomasztóbb hangulatban találod magad, érdemes
megvizsgálnod, hogy megfelelő-e a környezet, amelyben élsz. Az is
fontos kérdés, hogy vajon nem a kapcsolatod vagy a társad az, aki
elemészti az energiádat, például mert frusztrál a némaságával, vagy
stresszel az énközpontúságával.
A parentifikáltak számára nagyon fontos a környezet, a rend és
rendezettség. Rengeteg olyan történetet hallok a rendelőmben,
amikor a parentifikáltak azért nem képesek benne maradni a
kapcsolatban, mert a párjuk hanyag, például nem pakolja el a
poharakat, széthagyja a zokniját vagy a ruháit, netán rumlis az
íróasztala. Mivel nincs rend és rendszer, ez nagyon nyomasztóan hat
a parentifikált emberre.
Van olyan eset is, hogy a társ hat nyomasztóan. Vannak olyan
emberek, akik azt veszik észre, hogy a munkából való hazatértük
után elillan a jókedvük, és amikor felszabadultnak kellene érezniük
magukat, inkább letargiát élnek át, és maguk sem értik, miért
uralkodik el rajtuk az apátia és a közöny. Lehet, hogy mindez nem
belőlük fakad, hanem a társ érzésével azonosulnak, aki egykedvűen,
apatikusan éli át az életét. Éppen ezért nagyon fontos, hogy
kapcsolódjunk a saját érzéseinkhez, és képesek legyünk
önmagunkban differenciálni azt, hogy a megélt érzés valóban a
miénk, nem pedig a másik ember érzéseivel azonosultunk. Ha
gyakran fordul elő, hogy a társunk mellett lehangoltak leszünk, és a
ránk jellemző pozitív érzelmeket felváltja a negatív érzelem, akkor
érdemes átgondolni, jó helyen vagyunk-e, és valóban a számunkra
megfelelő közegben élünk-e.
Feladat
1. Menj egy csendes helyre, és figyeld meg az energiaszintedet!
Osztályozd 1 és 10 között! Majd menj el egy zsúfolt helyre, és ott is
figyeld meg, és ott is osztályozd az energiaszintedet!
2. Figyeld meg, hogy a hazatérés után a pároddal való
kapcsolódás jobb kedvre derít vagy lehangol? Adj a kedélyállapotodra
osztályzatot 1 és 10 között! Végezd el ezt a feladatot egy hónapon
keresztül mindennap, és ha azt tapasztalod, hogy sokszor adsz
alacsony pontszámot, írj naplót, amiben megfogalmazhatod az
érzéseidet! A hónap végén számold össze, hányszor regisztráltad a
hangulatodat inkább pozitívnak, és hányszor inkább negatívnak! Az
eredmény magáért beszél.

A büszkeség megélése
Jó néhány olyan parentifikált klienssel találkozom, aki
kiemelkedő teljesítmények garmadáját tudja felmutatni az életében,
mégsem büszke magára. Számukra ez a kimagasló teljesítmény
természetes, sok esetben csak egy pipa, és máris jöhet a következő
megoldandó feladat. Ők olyan sebességgel élnek, hogy nincs idejük
megélni a büszkeség érzését. Félelmetes látni, számukra milyen
megszokott a rohamtempó, és nem tudnak mit kezdeni azzal a
visszajelzéssel, hogy fontos lenne lelassulni, és az önreflexió
segítségével előbányászni a büszkeség és öröm érzését.
Azt is megfigyeltem, hogy gyakorlatilag belefásulnak az állandó
feladatmegoldásba, főleg, ha olyan partner mellett élnek, akihez nem
lehet érzelmileg kapcsolódni. Ilyenkor ugyanis még nagyobb a
késztetésük az egyre jobb teljesítményre, ami elviszi a fókuszt az
önreflexióról, az örömről és az elégedettségről. A belső narratívájuk
valahogy így hangzik: „Még mindig értéktelen vagyok, hiszen a
számomra legkedvesebb ember nem örül, tehát nem teljesítettem
elég jól. Belehúzok, hátha így elérem, hogy elégedett legyen.”
Ha parentifikálódtál gyermekkorodban, akkor racionálisan
tudod, hogy sok mindent megvalósítottál az életedben, de érzelmi
síkon valószínűleg nem jelenik meg a bizonyosság, tehát nem érzed
a büszkeséget. Ilyenkor kiemelten fontos annak tudatosítása, hogy
vannak olyan értékeink, amelyekre büszkék lehetünk. Néha nem árt
leltárt készíteni ezekről az értékekről, hiszen a mindennapi
rohanásban könnyen elfelejtjük, hogy hibáink és rossz döntéseink
ellenére különlegesek és szerethetőek vagyunk.
Fontos, hogy nem csak a nagy dolgok miatt lehetünk büszkék.
Nemcsak a félmaraton vagy a maratoni táv teljesítése, esetleg
valamilyen előléptetés adhat okot büszkeségre, hanem az is, amikor
önmagadat győzöd le, és ha átléped a saját korlátaidat, vagy ha
önmagadhoz képest fejlődsz valamiben. Parentifikáltként leginkább
az jelenti majd a fejlődést, a komfortzóna elhagyását, ha nem
feladatot oldasz meg, hanem a saját igényeidre fókuszálsz. Tehát ha
önmagaddal teszel jót.
Feladat
Ha párkapcsolatban élsz, a pároddal együtt szánj három napot
erre a feladatra! (Ha nem élsz párkapcsolatban, akkor egyedül
végezd el a feladatot!) Gondolkozzatok el arról, milyen értékeitek
vannak, és mire vagytok büszkék! Ne úgy tegyétek mindezt, hogy
leültök és rágjátok a ceruza végét, hogy mielőbb túl legyetek az
egészen, inkább úgy lássatok hozzá, hogy három napig mindketten
figyelitek magatokat, és amikor elégedettek vagytok magatokkal,
akkor azt feljegyzitek!
 A három nap alatt külön-külön gondoljátok végig azt is, hogy az
élet különböző területein van-e olyan teljesítményetek, amely
büszkeségre ad okot! Gondoljátok át azt is, mikor toltátok ki utoljára
a komfortzónátok határait, mikor léptetek át a saját korlátaitokon!
Idézzétek fel az életetek jelentősebb erőkifejtéseit, nehéz időszakait,
és azt, hogy hogyan, milyen erőforrások mozgósításával jutottatok túl
ezeken az időszakokon!
A harmadik nap végén üljetek le és meséljétek el egymásnak, mire
jutottatok! Figyeljetek egymásra, ne legyen körülöttetek semmi
zavaró körülmény! Izgalmas beszélgetésnek néztek elébe
önmagatokról, és bizonyára sok új dolgot tudtok majd meg
egymásról.

Túlzott önkritika
A parentifikáltak mind saját magukkal, mind a másik emberrel és
szinte az egész világgal nagyon kritikusak. Mivel saját maguktól is
sokat várnak el, van bennük egy fokozott vágy arra, hogy azt a
magas minőséget, amit ők nyújtanak a környezetüknek,
visszakapják. Az önkritika fontos képesség, de nem szabad túlzásba
vinni: ha elfogadóbb vagy önmagaddal (és másokkal is), az segít
abban is, hogy képes legyél szeretni önmagad.
Feladat
Amikor azt érzékeled, hogy túlságosan kritikus vagy önmagaddal,
gondold végig, mit éreztél gyermekkorodban, amikor a szüleid nem
ismerték el valamelyik komoly erőfeszítést igénylő eredményedet!
Tudatosítsd, hogy most olyan, mintha te magad lennél a kritikus
szülőd! Fogalmazd meg hangosan, hogy most te vagy az az
elégedetlen szülő, aki nem tudja értékelni az eredményt! Fogalmazd
meg és írd le azokat az érzéseket, amelyeket átélsz a saját, önmagad
felé irányuló kritikád miatt, utána pedig dicsérd meg magad!
Tanulj meg segítséget kérni!
A parentifikált emberek sokszor nem ismerik fel azt a lehetőséget,
hogy kérhetnek segítséget egy másik embertől! Egészen kicsi
koruktól fogva arra szocializálták őket, hogy mindent kifogástalanul
oldjanak meg. Abban a tévhitben élnek, hogy a segítségkérés a
gyengeség jele, ezért nem elfogadható számukra. Attól félnek, hogy
mások elítélik őket emiatt. Mindez a családból származó
hiedelemből fakad, amiben az egész gyermekkorukat töltötték. A
parentifikáltak többnyire egyedül tanulnak, és a szüleik egyáltalán
nem tudnak arról, milyen problémáik és nehézségeik vannak. Így
kialakul egy olyan túlzott önállóság, amiben még lehetőségként sem
merül fel a segítségkérés.
Feladat
Kezdd kicsiben! Kérj az utcán segítséget, és kérdezd meg, hogy egy
bizonyos hely hol található!
Kérj papír zsebkendőt egy kollégádtól!
Kérj egy apró szívességet a párodtól!
Kérj meg egy kollégát, hogy magyarázzon el neked valamit
a munkájával kapcsolatban!
Figyeld meg, hogy a fenti segítségkérések közben milyen érzések
keletkeznek benned, és jegyezd le őket! Figyeld meg, hogy mit
tapasztalsz, hogyan viszonyul a másik ember a te igényeidhez,
mennyire készséges, és milyen érzelmeket közvetít! Meg fogsz
lepődni, és azt fogod tapasztalni, hogy segítséget kérni természetes,
és mindez csak számodra furcsa és félelmetes.

Legyél a saját ideális, elfogadó szülőd!

Lehet, hogy a szüleid erős elvárásokkal rendelkeztek, érzelmileg
zsaroltak téged, és nem foglalkoztak a szükségleteiddel. Ha így
történt, a közöttetek lévő kommunikáció leginkább a teljesítményről,
az eredményekről és a szüleid nehézségeiről szólt. Ha nem
teljesítettél megfelelően, akkor valószínű, hogy elhangoztak
bűntudatkeltő mondatok, amelyek megsemmisítően hatottak rád.
Most arra kérlek, hogy legyél a saját anyukád vagy apukád! Bánj
úgy magaddal, ahogy egy ideális szülőtől elvártad volna! Ez azt
jelenti, hogy a felbukkanó belső, korholó hangokat meg kell
semmisítened, és ki kell cserélned egy megértő és empatikus szülő
mondataira.
Bűntudatkeltő szülői hang: Milyen hanyag gyerek vagy, mit
képzelsz te, hogy nem porszívóztál fel? Látom, az sem számít neked,
hogy a hullafáradt anyádnak kell majd helyetted megcsinálni! Ki
akarsz készíteni? Nem látod, mennyi dolgom van?
Elfogadó szülői hang: Édes kincsem, ha fáradt vagy, pihenj!
Semmi baj nem történik, ha holnap porszívózol fel. Az a fontos, hogy
meglegyen valamikor a porszívózás, de akkor csináld, amikor jólesik,
és ha nem vagy fáradt. Biztos vagyok abban, hogy ügyesen megoldod,
egy percig sem kételkedem benned, hiszen mindig bebizonyítod, hogy
számíthatok rád.
A két narratíva közötti különbség óriási. Az első egy önsajnálaton
és érzelmi zsaroláson alapuló kommunikáció, ami miatt a
kisgyermek bűntudatot él át. A második egy szeretetteljes,
bizalommal teli és elfogadó szülői magatartás, amiben a gyermek
számára érezhető a szeretet, a bizalom, az elfogadás és az elismerés,
valamint az érzelmi biztonság. Valami ilyesmit kellene megadni
önmagadnak mint egy szerető és elfogadó szülő.

A saját jogosultságod
 A szigorú, elváró szülő olyan üzeneteket küld a gyermekének,
hogy nincs létjogosultsága az érzelmeinek, csakis a teljesítmény és a
feladat tökéletes megoldása számít. A gyermek nem lehet gyenge,
nem fájhat a lába, amikor elesett, és nem is sírhat, mert az a
gyengeség jele, és a gyengeség mélységesen elítélendő. Ezek a
gyerekek úgy nőnek fel, hogy a saját belső élményeik le vannak
tiltva, ezért felnőttként is mostohán bánnak önmagukkal. Nem
vigyáznak magukra, túlhajszolják magukat, mindig a másik
szükséglete lesz a fő motivációjuk. Sajnálják az időt a pihenésre, és
bűntudatuk van, ha egy kis szabad idejük adódik, amit nem tömtek
tele feladatokkal. A parentifkált felnőttek maximalisták és nagyon
önkritikusak, és a környezetük jelzései ellenére sem képesek
meglátni saját túlzó működésüket.
Fontos lenne, hogy képesek legyünk bűntudat nélkül megadni
magunknak azt a jogot, hogy örülhetünk az életnek. Hiszen az élet
nem csak munkából és problémamegoldásból áll, és igenis lehet, sőt
szabad szárnyalni súlyok nélkül is. Ehhez azonban észre kell
vennünk, amikor túlzóan önkritikusak vagyunk. Fontos, hogy
használjuk az önreflexiónkat, és a feladatra irányuló fókuszt
helyezzük át önmagunkra, a saját érzéseinkre. Figyeljünk befelé, és
kutassuk fel a legbensőbb szükségleteinket, amelyekről tévesen azt
gondoljuk, hogy bűnös és hiábavaló dolgok! Legyen gyanús, ha
önmarcangoló érzéseket élünk át, mert ekkor valószínűleg
hadakozik bennünk a túlzott önkritikusság és a pihenni vágyás.
A parentifikált gyerekek nehezen adják meg maguknak azt a
jogosultságot, hogy komolyan vegyék a saját szükségleteiket, és ne
bagatellizálják a belső élményeiket. Ám csakis akkor tudnak kiállni a
saját igazukért, akkor tudják megadni maguknak mindazt, amire
szükségük van, ha elismerik a saját igényeik jogosultságát. Ehhez
tudniuk kell vágyakozni, és a belső érzéseiket és élményeiket is
jogosnak kell érezniük.
Ha parentifikálódtunk gyermekkorban, érdemes számontartani a
hiányainkat, a vágyainkat és a legfontosabb álmainkat, hogy idővel
megvalósíthassuk őket. Hiszen születésünktől fogva a saját,
önazonos életünk a legfőbb küldetésünk. A szüleink ezt a
jogosultságot vonták meg tőlünk a parentifikáció során, így a mi
feladatunk megadni önmagunknak ezt a jogosultságot, önszeretettel
és öngondoskodással. Tudnunk kell, hogy jogunk van az
érzéseinkhez, a belső világunkhoz, a véleményünkhöz, hogy
számítsanak az érzéseink, hogy hallgassunk magunkra és a
megérzéseinkre, hogy szabadon dönthessünk. Mindenhez jogunk
van, ami önazonos velünk.
Feladat
Ne bíráld önmagad! Ha lekicsinylően és bántón gondolsz
önmagadra, írd fel, pontosan mit érzel! Direkt módon is
gyakorolhatod mindezt: ha például ebédet főzöl, szándékosan
korhold magad, hogy miért nem tettél bele több fűszert és kevesebb
sót! Figyeld meg az érzéseidet, és jegyezd fel őket! Ez a mesterséges
helyzet segít, hogy kívülről is meg tudd figyelni, mit is teszel
önmagaddal akkor, amikor spontán módon vagy túl kritikus. Az
önostorozó mondatokat írd fel, és próbáld meg úgy átírni őket, hogy
kevésbé legyenek bántóak! Keretezd át őket biztató, optimista
mondatokká! Például: „Te nem vagy normális, hogy elszúrtad az
ebédet!” helyett „Bátor vagy, hogy nekifogtál, és ez a mai tapasztalat
segít majd, hogy legközelebb még finomabbat főzz!”
 Fogadd el magadat akkor is, ha hibázol! Ha valamit elrontasz,
a szokásos korholás helyett mondd azt önmagadnak, hogy: „Szeretem
magam akkor is, ha hibáztam. Nincs semmi baj, a hibázás az élet
része. Nem kell mindig tökéletesen teljesítenem. Ha úgy érzem,
mindent megtettem, akkor jól van ez így!”
Mantrázd magadnak a következő mondatokat:
Szeretem önmagam.
Elismerem magam.
Mindig is boldogultam.
Azt csinálhatom, ami éppen jólesik.
Én döntök, és én viselem a következményt.
Csak magamnak tartozom elszámolással.
Azért vagyok ilyen szigorú magammal, mert valaki másnak
akarok megfelelni, de ezen tudok változtatni.
Jogom van úgy élni, ahogy én szeretném.
Jogom van hibázni, senkinek nem tartozom elszámolással.
Gondolkozz el azon, hogy ha lenne egy varázspálcád, mit
varázsolnál az életedbe! Tudd, hogy mindenhez van jogosultságod,
bármit kívánhatsz! Felnőtt vagy, te döntesz!
Ha szívesen alkotsz, fess egy képet, amely a feljogosított
énedet ábrázolja! Te választod meg a színeket, a formákat, mindent.
Amikor elkészültél, tedd jól látható helyre! Amikor rápillantasz, jóleső
érzést fogsz érezni.

Öngondoskodás
Az emberek igénylik a szeretetet, és a szeretet egy részét
önmaguknak is meg tudják adni. Éppen ezért akár párkapcsolatban
élünk, akár egyedül, az önszeretetnek és az öngondoskodásnak
óriási szerepe van az életünkben. Hiszen enélkül nem tudunk jól
élni, és nem tudunk önazonos életet kialakítani.
Ha egy embernek száz egység szeretetre van szüksége, és ebből
megad önmagának hatvan egységet, a párjától csak negyvenet fog
várni. Fontos, hogy nem elvárható, hogy az összes szükségletünket a
párunk elégítse ki, hiszen ezt csak a gyerekekkel tesszük. Azokkal a
gyerekekkel, akik még nem tudják ellátni magukat, akik a saját
fájdalmukkal még nem tudnak mit kezdeni, így a csillapítását is
csakis a szüleiktől várhatják. Ha felnőtt minőségben élünk, képesnek
kell lennünk arra, hogy kezeljük és szabályozzuk az érzelmeinket, a
viselkedésünket, és képesnek kell lennünk arra is, hogy mindenkitől
függetlenül szeressük magunkat. Meg kell tennünk olyan dolgokat
is, amelyek csak rólunk szólnak, hogy ezáltal kiegyensúlyozottabb és
örömtelibb legyen az életünk. Ha minden örömöt a párunktól vagy
mástól várnánk el, az érzelmileg kiszolgáltatott létezést jelentene.
A parentifikáltaknál azonban az önszeretet le van tiltva, hiszen a
szülők nem adták meg számukra ezt a jogosultságot. Ők inkább a
családjuk, a párjuk és gyerekeik öröméért dolgoznak. Éppen ezért
számukra nagy feladat, hogy megengedjék önmaguknak, hogy
bűntudat nélkül foglalkozhatnak a saját szükségleteikkel, és nem
kötelező gondterhelten élni az életüket. Nem kell belerokkanni a
családba, és nem szükséges minden pillanatot a feladatok
megoldásával tölteni. A felszabadultság érzése pont olyan nehéz és
megterhelő számukra, mint amikor valakinek hirtelen szokatlanul
nagy teherrel kell élnie. Az öngondoskodás része, hogy
önmagunkról gondolkozunk, tervezgetjük a jövőt, és arról
fantáziálunk, mi a legjobb nekünk, magunknak. Ez azért fontos, mert
csak így tudok olyan döntéseket hozni, amelyek valóban kielégítőek
számomra.
Az önszeretet művészete egy olyan alkotófolyamat, amely során
megvalósítjuk önmagunkat a szó szoros értelmében. Az önszeretet
művészete, amelyet meg kell tanulni, olyan önazonos élethez vezet,
amelyről egyébként sokat ábrándoznak a parentifikáltak. Szép út ez,
pont olyan, mint egy kanyargós ösvény egy rododendronerdőben,
ahol minden bokor virágzik, csak a kezünket kell kinyújtanunk
értük. A parentifikáltak előtt is ott vannak a lehetőségek, de nem
tanultak meg élni velük, mert akkor önzőnek érezték volna
magukat. Így felnőttként kell megtanulniuk, hogy nekik is szabad
élvezni a rododendronerdőt, és nemcsak arról lehet ábrándozni,
hogy valaki másnak vigyenek haza egy bokorral, hanem ők maguk
is megérdemlik azt. Az önszeretettel megüzenjük a világnak, hogy
értékesnek érezzük magunkat, és válaszként a világ is így viszonyul
majd hozzánk.
A parentifikáltak nagy energiákat raknak abba, hogy önazonosan
éljenek. Ezért is hasznos, ha pontosan meg tudják fogalmazni, mi az
értékrendjük, mit várnak el önmaguktól, hogyan szeretnék
megalkotni a saját értékeiket, mert így kirajzolódhat egy
kristálytiszta értékrend, amely fontos útjelző az életben. A
határainkat is könnyebben fel tudjuk állítani, és könnyebben tudjuk
képviselni, ha tisztában vagyunk vele, milyen irányba haladunk, és
hogy mit képviselünk.
Feladatok
Gondold végig az elmúlt egy évedet, és írd össze, mi volt az a
vágyott program, utazás vagy bármilyen örömet okozó vágy, amit
nem valósítottál meg! Állíts össze listát, aminek a tetejére írd rá, hogy
a be nem teljesült vágyak listája! Gondold végig, hogy ezekből melyek
azok, amelyeket még mindig szívesen megadnál önmagadnak!
Írd össze, hogy az életedben melyek azok a tevékenységek,
amelyek csakis rólad szólnak! Értékeld 1 és 10 pont között, mennyire
érzed önazonosnak és értékesnek ezeket a tevékenységeket!
Gondold végig, hogyan tudnád átszervezni az életedet úgy,
hogy megtehesd a régen vágyott dolgokat! Írj listát arról, mire vágysz
még, mi az, ami a mostani éned szükséglete!
Menj el egy régen vágyott programra, majd utána írd le az
átélt érzéseket! Lehet, hogy kicsit kellemetlenül érzed majd magad,
mert számodra ismeretlen a felhőtlenség és a kikapcsolódás terepe.
Tudatosítsd, hogy nem baj, ha más esetleg nem nézi jó szemmel, hogy
magaddal is foglalkozol!
Amikor rosszkedved van, vagy szomorúnak, magányosnak,
netán elhagyatottnak érzed magad, esetleg szorongást élsz át,
próbáld megvigasztalni önmagad úgy, mint ahogy egy jó anyuka
tenné a gyermekével! Mondj magadnak szépeket, és fogadd el
magadat a rosszkedveddel együtt! Bátran írd le a nehéz érzéseidet és
a vigasztaló és elismerő mondatokat is! Most te leszel önmagad
érzelmileg megtartó, cölöpként funkcionáló ideális szülője.
Küldj levelet a barátaidnak, és kérd meg őket, hogy írják meg,
miért szeretnek téged! Meglátod, sok olyan levelet kapsz majd, ami
könnyet csal a szemedbe. Ezzel párhuzamosan te is írj önmagadnak
levelet, és gondold végig, milyen értékeid vannak, mit tartasz
szerethetőnek önmagadban!
 Írd össze az értékrended főbb pilléreit! Fogalmazz meg olyan
alapvetéseket, amelyek megadják számodra az önazonosság érzését!
Határozd meg mindazokat az alapvetéseket, amelyek szerint élni
szeretnél!

Negatív énkép helyett pozitív énkép

A gyermekkori szülői mérgezésnek köszönhetően kialakított
negatív énképünk markánsan meghatározza azt, hogy túl sokat
adunk a környezetünkben élő embereknek úgy, hogy észre sem
vesszük. A negatív énképet, amelynek alapja az önbizalomhiány, a
mindenáron teljesíteni akarás, azonban képesek vagyunk lecserélni.
Mivel a szülői visszajelzések mélyen rögzültek, a negatív énkép
lecseréléséhez sokat kell gondolkodnunk önmagunkról, és el kell
ismernünk a saját érdemeinket. Az önképünket néha szükséges
megvizsgálni és „frissíteni”, hiszen az életünkben előforduló
változások, kihívások és a kihívásokkal való megküzdések miatt mi
magunk is változunk.
Feladat
Alkosd meg a felnőttkori énképed, a gyermekkori énképed
frissített verzióját!
Emlékezz vissza, mit gondoltál magadról gyermekként, majd
az azóta szerzett tapasztalataid fényében írd le, mit gondolsz
önmagadról most! Légy nagyvonalú, ne fukarkodj önmagad
elismerésével!
Vegyél elő családi fényképeket, ahol még gyermekként vagy
jelen a családban! Nézd meg a képeket, és írd le, mit látsz! Fókuszálj
önmagadra, az arckifejezésedre! Figyeld meg, hogy a családtagok
 milyen közel állnak egymáshoz, és ehhez képest te hol helyezkedsz el
a fényképen! Írd le a benyomásaidat! Írd le, mit érzel a képek
nézegetésekor! Ezután írj levelet a gyermekkori énednek, amiben
elmondod, mennyire szép és értékes gyerek ő! Fogalmazd meg, hogy
mindig is szeretni fogod őt!

Asszertivitás
Az asszertivitás olyan egészséges önérdek-érvényesítés, amely
során úgy képviseljük a saját igényeinket, hogy nem bántjuk meg a
másikat. Tulajdonképpen nem egy győztes-vesztes játszmát hozunk
létre, hanem két egyenrangú partner érdekegyeztetése a cél, ami egy
„win-win”, tehát győztes-győztes eredményhez vezet. Két partner
megbeszéli, ki hogyan látja a helyzetet, de nem kell feltétlenül
egyetérteniük. A jó hír az, hogy megtanulható az asszertív
kommunikáció, ami egy nagyszerű eszköz arra, hogy tisztán
elmondhassuk az álláspontunkat oly módon, hogy nem bántjuk meg
a másik felet.
Az asszertív jogok ismerete abban segít, hogy felismerhessük
azokat az élet- és kommunikációs helyzeteket, amikor
érvényesíthetjük a jogainkat. Különösen fontos ez a mély érzelmi
kapcsolatainkban, ahol nagyon sérülékenyek vagyunk. A
parentifikáltak ezekben a helyzetekben kiengedik a határaikat és
lemondanak a jogaikról, mert gyermekkorukban sem kapták meg az
őket megillető jogosultságokat. Így most, felnőttként kell
megtanulniuk az asszertív magatartást, amelynek révén bűntudat
nélkül érvényesíthetik a saját érdekeiket. Ahhoz, hogy egy
határhúzás során érvényesíteni tudjuk a jogainkat, tisztában kell
lennünk azzal, hogy melyek is ezek a jogok, hogy a
mindennapokban meg tudjuk adni magunknak azt a felszabadító
jogosultságot, ami az önszeretet és az önazonos élet kulcsa. Lindsay
C. Gibson a Szülősebek[1] című könyvében nagyon jól összefoglalja
mindazt, amit az asszertív jogokról tudni érdemes.
Merj NEM-et mondani, merj véleményt nyilvánítani, merd
kimondani, amit érzel, hiszen jogod van mindehhez! Ha nem fejezed
ki a véleményedet, akkor egy idő után alá fogsz rendelődni a
párkapcsolatodban, hiszen nem adsz információt arról, te mit
szeretnél. Ilyenkor nem elvárható, hogy a másik fél gondolatolvasás
útján kitalálja majd! Sajnos, ha lemondasz a saját igényeidről, és nem
fejezed ki az érzéseidet, „láthatatlanná” válsz a párkapcsolatodban.
Tulajdonképpen az autonómiád hullik szét, hiszen nem állsz ki
magadért.
Sokan azt hiszik – és ez egy erős hiedelem –, hogy ha két ember
szereti egymást, akkor mindenben egyetértenek és soha nincs
ellenkező véleményük. Ez azonban óriási tévhit! Mivel a másik fél
nem tudja kitalálni a vágyainkat, akkor járunk a legjobban, ha
képesek vagyunk elmondani, amire vágyunk, esetleg a sérelmeinket,
a véleményünket és azt is, ha valamivel nem értünk egyet.
Sokféleképpen lehet kommunikálni. Az egyik lehetőség, hogy
megtámadom a másikat, ez a győztes-vesztes játszma, a másik
lehetőség a fent említett győztes-győztes felállás, amiben mindkét
ember érthetően kifejezi a szükségleteit, amely alapjául szolgálhat a
kompromisszumnak. Nézzünk egy rossz példát:
Feleség: Már megint aljas módon későn értél haza, és nem hívtál
fel, hogy késni fogsz!
 Férj: És amikor te a múltkor a barátnődnél aludtál, az mi volt?
Nem szégyelled magad, még te vádaskodsz? Bizalmatlan némber
vagy, aki mindig számonkéri minden percemet!
Ha ezt a párbeszédet megnézzük, láthatjuk, hogy a pár két tagja
„bunyózik”, ez egy destruktív párbeszéd, ami semmit sem old meg,
sőt: csakis sérelmeket gyűjtünk azáltal, ahogy a másik minket
minősít, és csakis megsértjük a másikat azzal, ahogy mi minősítünk
személyeskedő mondatokkal.
Nézzük meg, milyen az asszertív kommunikáció: bántó
hangsúlyok nélkül csupán elmondom, milyen érzéseket élek meg.
Ehhez szükséges az, hogy meg tudjam magamat tartani a saját
érzelmeimmel együtt, és képes legyek szabályozni a bennem
megszülető érzelmeket.
Feleség: Amikor későn jössz haza, azt érzem, hogy nem figyelsz
rám, nem vagyok fontos neked, ráadásul féltelek, nehogy baleset
történjen veled. Ilyenkor magányos vagyok, és tehetetlennek érzem
magam, mert nem tudom, mit tehetnék, hiszen nem veszed fel a
telefont sem. Arra kérnélek, hogy máskor jelezd felém, mikor érkezel,
és akkor biztosan nem fogok izgulni.
Férj: Drágám, nem is gondoltam, hogy izgulsz értem, azt hittem,
alszol. Azt is tudnod kell, hogy engem nagyon frusztrál, ha úgy
érzem, nem bízol bennem, és ellenőrizni akarsz. De megértem a
rossz érzéseidet, és ígérem, legközelebb felhívlak, vagy írok egy sms-
t. Ne haragudj!
Amikor az ember asszertíven képviseli önmagát, nagyon fontos,
hogy ne a másikról beszéljen, ne őt minősítse. Tehát ne úgy szóljon a
mondat, hogy: „Annyira borzasztó, hogy te ilyen későn értél haza!”
Az asszertív kommunikáció lényege, hogy magamról adok
információt, tehát egyes szám első személyben kell megszólalnom.
Az asszertív megnyilatkozás három részből áll. Először leírom
magát a szituációt: „Amikor későn érsz haza, és nem vagy elérhető
telefonon…” Aztán megfogalmazom a saját érzéseimet, amelyeket
átéltem a szituációban: „…akkor azt érzem, hogy magányos vagyok, és
nem számítok. Féltelek, mert arra gondolok, valami baj történt útközben.
Féltékeny vagyok, mert lehet, hogy elcsábítottak. Frusztráltnak érzem
magam, mert közös dolgunk lenne, hiányzol, mert mostanában keveset
voltunk együtt…” Végül elmondom a számomra elfogadható
megoldást, mint egy megoldókulcsot: „Arra szeretnélek kérni,
legközelebb küldj egy sms-t, hogy késel.”
Mivel érzelmi síkon kommunikálunk, a partner is érzelmi síkra
kerül, és mivel nem támadóan korholjuk és minősítjük őt, empátiát
érez, mert elképzeli, hogy a párjának mennyire nehéz volt otthon
várakozni, miközben nem lehetett őt elérni telefonon. Az asszertív
kommunikációban nincs hibáztatás, leginkább csak
információátadás történik. Mivel nem támadjuk a másikat, a partner
nem kezd el védekezni, hanem nyitottan figyel, és megértően
hallgatja, illetve átérzi, hogy a társának milyen nehéz érzései voltak.
Feladat
Egy konfliktusos helyzetben próbáld a gyakorlatba átültetni a fent
leírtakat! Ha a párkapcsolatodban fordult elő ez a helyzet, akkor
később beszéljétek meg a pároddal, kinek milyen érzés így,
asszertíven közelíteni az adott problémához! Ki mit érzett? Ki hogyan
reagált?

Asszertív jogok
 Az alábbi asszertív jogokat témák szerint csoportosítva teszem
közzé. Lindsay C. Gibson Szülősebek[1] című könyvében látott
csoportosítását vettem alapul, néhol módosítottam a
megfogalmazáson. Bízom abban, hogy így, témakörönként
csoportosítva talán alaposabban át lehet gondolni azokat a
lehetőségeket, hogy milyen élethelyzetekben kellene megadni
önmagunknak a határhúzás jogát.
A határok kijelölésének a joga
Jogom van meghúzni a határaimat akkor, ha méltatlanul
viselkednek velem, ha fájdalmat okoznak nekem, vagy kizsákmányoló
viselkedés áldozata lettem.
Jogom van véget vetni bármilyen interakciónak, ha nyomást
gyakorolnak rám, vagy kényszerítenek.
Jogom van akár magyarázat nélkül is kilépni egy helyzetből,
ha az kimerüléshez vezet.
Jogom van nemet mondani anélkül, hogy megmagyaráznám.
Jogom van befejezni az interakciót, ha nem élvezetes a
számomra.
Az érzelmi kényszerítés elutasításának a joga
Jogom van hozzá, hogy ne legyek mások örökös megmentője.
Jogom van azt kérni, hogy máshoz forduljanak segítségért, és
nem kell bűntudatot éreznem.
Jogom van hozzá, hogy ne érezzem kötelezőnek a mások
problémáinak megoldását, dönthessek arról, hogy megteszem-e.
Jogom van bűntudat nélkül hagyni, hogy a mások által megélt
negatív érzésekkel ők maguk küzdjenek meg. Nem az én feladatom.
Jogom van hozzá, hogy ne engedjek magamban bűntudatot
kelteni.
Az érzelmi autonómiához és szellemi szabadsághoz való jog
Jogom van a saját érzéseimhez.
Jogom van a gondolataimhoz.
Jogom van ahhoz, hogy ne váljak megvetés tárgyává a
gondolataim, az értékrendem, az ötleteim és az érdeklődési köreim
miatt.
Jogom van ahhoz, hogy dühös legyek, ha méltatlanul bánnak
velem.
Jogom van ahhoz, hogy zokon vegyem mások viselkedését vagy
hozzáállását.
A kapcsolatok megválasztásának a joga
Jogom van tisztában lenni az érzéseimmel.
Jogom van tudni, hogy szeretek-e valakit vagy sem.
Jogom van ahhoz, hogy lojális legyek önmagamhoz, és ne
hagyjam magamat cserben csak azért, hogy a másiknak könnyebb
legyen.
Jogom van hozzá, hogy bármikor véget vessek egy
kapcsolatnak, még akkor is, ha rokonok vagyunk.
Jogom van ahhoz, hogy ne éljek függő kapcsolatban.
Jogom van kilépni minden olyan kapcsolatból, ahol nem
tisztelnek, ahol kihasználnak, vagy elszívják az energiámat, és ahol
nem érzem jól magam.
Jogom van ahhoz, hogy ne én vigyem a vállamon a
kapcsolatot.
Az egyértelmű kommunikációhoz való jog
Jogom van bármit mondani, ha azt asszertíven teszem, és nem
erőszakosan és bántón.
Jogom van kérni, hogy hallgassanak meg.
 Jogom van szólni, ha bántónak érzem a másikat.
Jogom van megmondani, hogy mit szeretnék.
Jogom van arra, hogy ne kelljen kitalálnom, mit vár el tőlem a
másik, az ő felelőssége annak a megfogalmazása.
A saját érdekeim érvényesítésének a joga
Jogom van nem csinálni valamit, ha nekem nem alkalmas az
időpont.
Jogom van akkor távozni, amikor akarok.
Jogom van nemet mondani olyan elvárásokra, ami nem
önazonos.
Jogom van nemet mondani olyan programokra, amelyek során
nem érzem jól magam.
Jogom van hozzá, hogy a saját ügyeimben én döntsek.
Jogom van hozzá, hogy ne kételkedjek magamban.
A saját élethez való jog
Jogom van önállóan cselekedni még akkor is, ha mások ezt
nem helyeslik.
Jogom van arra áldozni az időmet és energiámat, amit
fontosnak érzek.
Jogom van megbízni a belső tudásomban, és komolyan venni
önmagamat és a terveimet.
Jogom van siettetés nélkül addig gondolkozni, amíg
szükségem van rá.
Az egyenlőséghez, a kölcsönös tisztelethez való jog
Jogom van hozzá, hogy ugyanolyan fontos legyek, mint a
másik ember.
Jogom van arra, hogy úgy élhessem az életemet, ahogy
akarom, és jogom van ahhoz, hogy emiatt ne gúnyoljanak ki.
 Jogom van ahhoz, hogy tisztelettel bánjanak velem, mint egy
autonóm felnőtt emberrel.
Jogom van hozzá, hogy ne kelljen szégyellnem önmagam.
Az egészséghez és jólléthez való jog
Jogom van a boldog és kiegyensúlyozott élethez.
Jogom van nemcsak vegetálni, hanem teljes életet élni.
Jogom van időt szánni a kedvteléseimre, amikor úgy döntök.
Jogom van eldönteni, hogy mennyi időt és figyelmet áldozok
másokra, a kapcsolataimra.
Jogom van arra, hogy végiggondoljam a dolgokat, mielőtt
döntök.
Jogom van önmagammal és a kedvteléseimmel foglalkozni,
bármit is gondolnak mások.
Jogom van a fejlődésre, az érzelmeim megélésére és a belső
világom fejlesztésére.
Az önmagam szeretetéhez és védelmezéséhez való jog
Jogom van együttérezni önmagammal, amikor hibát követek
el.
Jogom van változtatni az énképemen, amikor az a fejlődésnek
köszönhetően pontatlanná válik.
Jogom van szeretni és kényeztetni magam.
Jogom van ünnepelni önmagamat.
Jogom van hozzá, hogy ne legyek önkritikus, és szeressem az
egyediségemet.
Jogom van hozzá, hogy önmagam legyek, még akkor is, ha ez
másnak nem tetszik.

A határok érvényesítése az asszertív jogok alapján

 Bármit is tanultunk vagy tapasztaltunk erről gyermekkorunkban,
felnőtt emberként jogunk van ahhoz, hogy képviseljük a határainkat.
Ahhoz, hogy meghúzzuk a határainkat, rendelkeznünk kell
önreflexióval, amely révén megállapítjuk, hogyan érezzük
magunkat, és milyen szükségleteink vannak. A jogosultságot csakis
mi adhatjuk meg önmagunknak. Asszertív jogaink és az asszertív
kommunikáció ismeretében már kimondhatóak a szükségleteink
úgy, hogy senkit ne bántsunk meg, de magunkat se hagyjuk cserben.
A határok meghúzása általában a mély érzelmi kapcsolatban a
legnehezebb, hiszen pont itt, a legmélyebb érzelmi kapcsolatban
történt a szüleink által okozott sérülés. Éppen ezért a szüleinkkel
való kapcsolatunk, illetve a párkapcsolatunk a legnehezebb terep.
Ha az új határokat és szabályokat a kapcsolati rendszer szintjén
szeretnénk bevezetni, akkor azt békés időszakban érdemes
megtenni, és nem valamilyen feszültséggel teli, konfliktusos
helyzetben. Ha például azt szeretnénk megtanítani a szüleinknek,
hogy nem hívjuk fel őket mindennap, mert nekünk ez nem
komfortos, bármennyire is szeretnék, akkor olyan időszakot
válasszunk ennek a kommunikálására, amikor nyugalom van.
Egyszerűen mondjuk el nekik, hogy ezentúl csütörtökönként öttől
fél hatig tudunk beszélni velük. Az már a szülő felelőssége, hogy
megsértődés helyett elmondja, ő milyennek látja ezt a megoldást. Így
mindkét fél számára tervezhetővé válik az élet, és megnyugtató
érzés, hogy egyenrangú partnerként tudjuk alakítani a
kapcsolatunkat. Hiszen mi is, és ő is felnőtt státuszban vagyunk,
felnőttként a szüleinkkel való kapcsolatunkban sem jelenhetünk meg
kisgyermekként. Nem kell bűntudatot éreznünk, hiszen nem
dolgunk egy másik felnőttet megmenteni a rossz érzésektől.
Mivel minden érzelmi kapcsolatban vannak fájdalmas érzések,
mindannyiunknak rendelkeznünk kell rezilienciával, azaz azzal a
védekezőképességgel, megtartóerővel, ami abban segít, hogy egy-
egy negatív hatás esetén ne omoljunk össze. A reziliencia
megteremtése vagy fejlesztése azonban mindenkinek az egyéni
feladatai közé tartozik.
Próbáljuk meg a határainkat minden szituációban képviselni.
Határozottan, de kedvesen, mert ha nem így tesszük, sokkal
nehezebbé válik a konfrontálódás, és a helyzet rossz szájízt hagy
majd maga után. A kedvesség azt sugallja, hogy nem vagyunk
ellenségek, a határozottság pedig azt, hogy komolyan kell venni,
amit mondunk.
Szülői és párkapcsolat esetén is fontos, hogy előre megbeszélt
időpontban üljünk le beszélgetni, és ne jövet-menet dobjuk be a
kapcsolati térbe a megoldandó problémát. Tehát nem reggel a
cipőfűző bekötése közben fogom elmondani a páromnak, hogy
egyébként elegem van, és változást szeretnék, mert a nagy
rohanásban szétforgácsolódik és komolytalanná válik az információ.
Sokkal szerencsésebb megbeszélni egy időpontot, amikor azzal az
előre egyeztetett szándékkal ülünk le teázni vagy kávézni, hogy
megbeszéljük a problémát, és közös megoldást keresünk a nehéz
helyzetre.
Előfordul, hogy a környezetünk – a szüleink, testvéreink, a
társunk, a gyermekeink és a barátaink, tehát mindazok, akikkel mély
érzelmi kapcsolatot alakítottunk ki – döbbenten áll majd a
megtapasztalt határhúzás előtt, hiszen ez egyáltalán nem komfortos
számukra. Az eddig megszokott jó kislány és megértő kisfiú attitűd
helyett ugyanis váratlanul azzal szembesülnek, hogy a parentifikált
félnek is vannak határai, ami szokatlan a számukra. Ha valaki
hosszú ideig megengedte a környezetének, hogy kihasználja őt,
akkor a környezet először nem tud mit kezdeni a hirtelen
határhúzással, a meglepő változással, a kimondott „nem”-mel.
Ilyenkor a környezet először felháborodik, majd sokszor szövetséget
alkotnak egymással a családtagok a „deviáns” családtaggal
szemben, és különböző eszközökkel büntetik a parentifikáltat.
Kiközösítik, elzárkóznak előle, kirekesztik a családból, esetleg
megsértődnek. A környezet szeretné visszakapni azt a kényelmet,
amit már megszoktak, és nagyon nehéz hirtelen azzal
szembesülniük, hogy elveszítették a kényelmüket, és most már
nekik is kell dolgozni a kapcsolatban. El kell telnie egy kis időnek,
amíg a családtagok – beleértve a szülőket, a gyerekeket és a társat is
– megszokják az új rendet.
Van, hogy annyira egyedül marad a parentifikált fél a családdal
szemben, hogy nem bírja el a néma, rideg, metsző büntető
hadjáratot, és visszatér az eredeti működéséhez, mivel az
pillanatnyilag kevesebb energiát igényel, és talán szerethetőbbnek is
érzi magát tőle. Ha egy parentifikált nem tartja meg a határait és
visszaesik, akkor megerősíti a környezetében azt a tudást, hogy
bármit kérnek, megkapják. Éppen ezért a környezet egyre nagyobb
elvárásokat fogalmaz meg a parentifikált fél felé, így az önfeláldozó
fél még nehezebb helyzetbe kerül.
 Az önmagukat feladó, mindig a másik ember szükségletei szerint
működő embereket nem becsülik, hiszen kiszolgáló üzemmódban
élik az életüket. Itt is felismerhető, hogy azt az embert, aki önmagát
nem szereti és nem tiszteli, a környezete sem fogja tudni elismerni és
megbecsülni. Tőlük csak a szolgáltatásokat várják, és ha valamilyen
oknál fogva nem érkezik meg az elvárt tett, akkor a környezet fel
van háborodva. Ha például egy szülő megszokja, hogy csak a
gyermeke hívja fel őt, akkor megsértődik, ha egyszer kimarad a
szokásos telefonhívás. Eszébe sem jut, hogy ő is felvehetné a telefont,
és megkérdezhetné a gyerekétől, hogy van, mi újság van vele.
A változás eléréséhez tudatosságra van szükség, mert a környezet
ellenállása extra energiákat igényel. Miközben egy parentifikált
nagyon várja, hogy elismerjék és szeressék, hiszen ebből van
deficitje, ebben az átmeneti időszakban pont az ellenkezőjét kapja. Ki
kell tartani, nem szabad feladni, mert egy idő után a környezet is
rájön, hogy nem tehet meg akármit a parentifikált családtaggal, és új
időszak következik, ahol mindenkinek felelősséget kell vállalnia.
Feladat
Ha olyan családból érkeztél, ahol a szüleid akár tudattalanul
bűntudatot keltettek benned, akkor a tudtukra kell adnod, hogy ez a
kommunikáció számodra nagyon káros, és nem elfogadható. Ülj le a
szüleiddel egy beszélgetésre, és asszertíven mondd el nekik, hogy mi
a személyes problémád a kapcsolatotokban! Természetesen az nem
kiszámítható, hogyan reagálnak majd, de ha nem próbálod meg,
esélye sincs annak, hogy esetleg belátóak lesznek a kérésedet
illetően.
Figyelj arra, hogy ne emeld fel a hangod, hanem kedvesen, de
határozottan, kéréseket megfogalmazva tudasd velük, mire lenne
szükséged! Például: „Arra szeretnélek kérni titeket, hogy amikor
 hazajövök látogatóba, csak olyan és annyi ételt csomagoljatok
nekem, amit én kérek. Ha nem kérek semmit, akkor köszönöm, de
nem fogok elvinni semmilyen ennivalót. Ha rám erőltetitek, amit nem
szeretnék, akkor úgy érzem magam, mintha még gyerek lennék,
ráadásul később, amikor az el nem fogyasztott ételt ki kell dobnom,
rosszul érzem majd magam. Kérlek, tartsátok tiszteletben ezt a
kérésemet!”
Ez egy tanulási folyamat a környezet számára is. Ha türelmes
leszel, meglátod, hogy meg fogják tanulni, hogy csakis az működik,
amiben te is partner vagy, és egy idő után tiszteletben tartják majd a
kéréseidet. Ehhez azonban neked is hinned kell magadban. Ugyanezt
a határtartó magatartást megvalósíthatod a párkapcsolatodban is.
Ha a környezetedből bűntudatkeltő üzenet érkezik, nagyon kell
törekedned arra, hogy ne veszítsd el a kapcsolatot önmagaddal.
Ilyenkor érdemes egy belső monológot mondanod önmagadnak,
amiben megfogalmazod a saját jogosultságodat, amihez felnőtt
emberként jogod van. Például: „Jogom van úgy dönteni, ahogy
szerintem megfelelő, ahogy nekem jó, még akkor is, ha ez a
családomnak nem tetszik. Jogom van rosszul dönteni, és a hibát
kijavítani.”
Feladat
Fogalmazz meg egy olyan megnyugtató szöveget, amelyben
elismered a saját felnőtt jogaidat, és amely segít, hogy egy
elbizonytalanító párbeszédben visszatalálj önmagadhoz! Tudatosítsd
magadban, hogy felnőtt ember vagy, aki szabadon dönthet, még
akkor is, ha ez a környezetéből ellenérzést vált ki! Lehetnek saját
igényeid és vágyaid, olyan saját érzéseid, amit a környezeted nem
ismer el. Fontos, hogy tudatosítsd magadban, hogy nem az ő
értékítéletük szerint kell élned, hanem arra kell törekedned, hogy
önazonos életet élj, az önazonos döntéseid alapján! Alkoss meg egy
 olyan belső narratívát, amit elő tudsz venni, amikor attól félsz, hogy
a külső hatások következményeként elbizonytalanodsz önmagadban!

Saját lelkünk gyógyítása

Ha képesek vagyunk dühöt érezni például azért, mert a szülői
bánásmód akár akaratlanul is károkat okozott számunkra, az már jó
hír, hiszen ez önismeretről és érettségről tanúskodik. Ilyenkor
nagyon mardos bennünket a belső fájdalom, és tehetetlennek
érezzük magunkat, mert nem ismerünk olyan eszközt, amellyel ezt a
mardosó fájdalmat és dühöt csillapítani tudnánk. Úgy érezzük, nem
vagyunk képesek „beolvasni” a szüleinknek azért, mert
elhanyagoltak bennünket.
Az egyik megoldás az lenne, ha elmondanánk nekik a
fájdalmainkat és a csalódottságunkat. Sokszor azonban erre nincs
mód és lehetőség, mert vagy nárcisztikus szülő áll a háttérben, aki
lesöpri a felelősséget és további sérüléseket okozó, megsemmisítő
kommunikációval reagál, vagy pedig annyira idősek már a szüleink,
hogy nem szabad felzaklatni őket, hiszen nekünk sem a károkozás a
célunk. Ilyenkor saját magunknak kell megoldanunk önmagunkban
a bennünk zakatoló sérelmek rendezését, méghozzá egyedül. Erre
nagyszerű lehetőség, ha írunk a szüleinknek egy olyan levelet,
amelyről előre tudjuk, hogy nem küldjük majd el nekik, hiszen nem
ez a célja, hanem az, hogy kontrollált és biztonságos körülmények
között szabad folyást engedjünk az indulatainknak, az eddig
elnyomott érzéseinknek. Ebben a levélben nem kell megválogatnunk
a szavainkat: káromkodhatunk, szidalmazhatjuk a szüleinket,
beolvashatunk nekik, leírhatunk mindent, ami kikívánkozik
belőlünk. Nem kell félned, ez most csak rólad szól, senkinek nem
kell megfelelned, és nyugodtan kiengedheted a határokat,
megengedhetsz mindent magadnak, ami jólesik. Fontos, hogy
megéld a benned rejlő, már régen elfojtott érzelmeidet. Nem kell
aggódnod, semmi rosszat nem teszel, csak zöld lámpát adsz annak,
amit egész életedben letiltottál magadban. Ha megírtad a levelet,
érzed majd, hogy mennyire megkönnyebbültél, és milyen jótékony
hatása van az érzelmek megfogalmazásának és megélésének, amit a
hétköznapokban sohasem mertél megtenni.

Érzelmi függetlenedés és érzelmi szabályozás

Ahhoz, hogy a környezet hatásai ne viseljenek meg minket, meg
kell tanulnunk érvényt szerezni a jogainknak. Hosszú távon ez
akkor fog sikerülni, ha nem vesszük a vállunkra a világ összes
fájdalmát, hiszen nem vagyunk felelősek mindenért. Meg kell
tanulnunk távolabbról szemlélni a dolgokat. Képzeljük el, hogy
kiülünk a mozi nézőterére, és figyeljük a saját életünk történetét,
tehát távolabbról szemléljük az eseményeket, a kapcsolatainkat, az
életünket. Ha nagyobb perspektívából nézünk rá az életre, és egy-
egy helyzetre nem nagyítunk túlzóan rá, akkor elfogadhatóbbnak
tűnik egy-egy első érzésre rémisztő szituáció. Ha nem mindenhol a
katasztrófát keressük – amire amúgy egy parentifikált hajlamos,
hiszen mindig attól fél, hogy valamit elhibázik –, talán az élet
történéseit is könnyebben el tudjuk fogadni.
Az is nagyon sokat tud segíteni, ha egy félelmetes helyzetben
mindig csak a következő lépésig gondolkozunk, és nem lovaljuk bele
magunkat valamilyen negatív spirálba, ahol a legrosszabb verziót
éljük át. Létezik egy varázsmondat, a „Nem eszik olyan forrón a kását”,
ami abban segít, hogy csak a jelen helyzetet értékeljük, és ne
szaladjunk előre. Lépésről lépésre haladjunk, és csakis a jelennel
foglalkozzunk!
Ha egy diák az érettségiről úgy jön haza, hogy egy nagy nulla lett
az egész vizsgája, és biztosan nem veszik fel sehová, akkor a
pontszámok kihirdetéséig abban a tudatban él, hogy elvesztette a
dédelgetett jövőképét. Miközben csak annyi történt, hogy úgy érezte,
nem hozta ki magából a maximumot. Nem tudja még, hány pontja
lett, és azt sem, mennyi ponttal lehet bekerülni a vágyott egyetemre.
Addig, amíg ez ki nem derül, az lesz a szubjektív valósága, hogy
minden elúszott, és menthetetlen a helyzet. Itt az történik, hogy a
legrosszabb verzió válik átmenetileg konkrétummá, és erre adjuk a
nagyon negatív érzelmi választ. A diák elkeseredik,
reménytelenséget, tehetetlenséget, bűntudatot, eszköztelenséget,
netán szégyent és jövőnélküliséget él át, és jól megbünteti önmagát.
Majd pár hét múlva lehet, hogy az derül ki, sikerült becsusszannia a
vágyott képzésre, és ősszel a barátaival folytatja diákéletét az
egyetemen.
Ahhoz, hogy elkerüljük ezt a negatív gondolkodást, tudatos
érzelemszabályozás szükséges. Vannak olyan személyiségtípusok,
például a szorongó-ambivalens kötődésű parentifikáltak is, akik
nagyon széles érzelmi spektrumot élnek meg, és a hirtelen
érzelemváltozások nehezítik az életüket. Ők nagyon ki vannak téve a
külső, érzelmeket generáló helyzeteknek. Szinte más tudatállapotba
kerülnek akkor, amikor valami fajsúlyos nehézség éri őket. Ugyanez
történik az érzelmi kapcsolataikban is. Ha a szeretett személy nincs
megelégedve velük, és mindazzal, amit ők pakoltak bele nagy
szeretettel a kapcsolatba, tehát nem érkezik elismerés és hála, akkor
villámgyorsan a legmélyebb árokban találják magukat érzelmileg.
Ahhoz, hogy el tudják viselni a rossz érzéseiket, meg kell tanulniuk
az érzelmi függetlenedést, amihez sokszor terápiás támogatás
szükséges.

Az egyéni változás hatása

Az előzőleg javasolt feladatok elvégzése és az emiatt az egyénben
bekövetkező változás hat a párkapcsolatra, tehát a párkapcsolati
rendszerre is, így a parentifikált fél egyéni fejlődése nagy segítség
kapcsolati szempontból is. Van, amikor azonban a parentifikált fél –
aki eddig is a vállán hordozta a kapcsolat sorsát – megunja, hogy
egyedül dolgozik a kapcsolatért. A párterápia ilyenkor azért lehet
fontos, mert egyenlőségen alapuló szándéknyilatkozat, hiszen
párterápia esetén a felek együtt, közösen akarnak tenni a változásért,
és egyenlő mértékben vállalnak felelősséget a kapcsolatukért. Ha a
parentifikált fél érzelmileg képes függetlenedni a másiktól, és képes
arra, hogy határokat húzzon, a passzív fél pedig felelősséget vállal
magára, akkor a két ember már egészen más minőségben tud
kapcsolódni egymáshoz. A határtartás ugyanakkor azt jelenti, hogy
képes vagyok szembesülni azzal, mert érzelmileg is elbírom, ha
esetleg a párom továbbra sem fog felelősséget vállalni a
kapcsolatban. Ez valójában a kapcsolatfüggőség megszűnése, hiszen
a parentifikált fél már tudja, hogy a társa nélkül is képes önazonos,
boldog életre. Ez az energia és változás sokszor olyan erős, hogy a
passzív felet is aktivizálja, ha ő is elköteleződött a kapcsolatban, és
nem csak a kényelemért él benne. A párkapcsolat elbillent
dinamikája így normalizálódhat. Ha két egyenrangú felnőtt fél
alkotja a kapcsolatot, akkor van esély egy sokkal érettebb, élhetőbb
és egészségesebb dinamikán alapuló kapcsolatra, amelyben van
kölcsönösség és egymásra figyelés.
Mindenkit arra buzdítok, hogy engedje meg önmagának az
önazonos életet. Ha ez nem megy, mert a társ nem partner, akkor
nem bűn a különválás. Természetesen nem az a cél, de egyetlen
kapcsolatért sem szabad tartósan feladni önmagunkat. Az lenne a jó,
ha kapcsolaton belül sikerülne megalkotni a közös, mindkét fél
számára önazonos életet. Emlékezzetek a diófára: a gyökér, a törzs
és a fő ág ti vagytok, az emberi kapcsolataitok pedig az oldalágak.
Elsősorban önmagadnak tartozol elszámolással, és neked kell
vállalnod a felelősséget azért, hogy időskorban elégedettséget élj
meg, mert nem hagytad magadat cserben. Egy parentifikált ember
sok időt szán a család és a társ igényeinek kiszolgálására.
Az egyik kedvenc kisregényem a hitről és az önazonos életről
Richard Bach Jonathan Livingstone, a sirály[1] című műve. Én azt a
címet adnám neki, hogy Jonathan, a parentifikált sirály. A történetben
Jonathan nem hétköznapi sirályként élte az életét, hiszen a repülést a
felszabadult élet kulcsának tekintette. Jonathan nagyon szeretett
volna magasan repülni, de vágyaival megbotránkoztatta a
környezetét. Minden öreg sirály óvta őt attól, hogy rövid szárnya
ellenére egyre magasabbra törjön. Felelőtlennek titulálták, mert
szokatlan vágyai voltak, és nem elégedett meg a középszerű
sirályélettel. Nem értette, hogy a társai miért nyugszanak bele a
középszerű, szürke életbe, miért nem tesznek azért, hogy érdekesebb
és színesebb legyen a világuk. A vén sirályok azt tanították neki,
hogy nem létezik olyan sirály, aki olyan magasságokban élne, ahová
ő vágyik. Jonathan rendületlenül gyakorolt, és egyre magasabban
szárnyalt. Próbálta az élményeit megosztani a barátaival, de egyetlen
madár sem akart vele röpülni. Így Jonathan magányosan szelte az
eget, gyakorolt, próbálkozott, sérüléseket szerzett, de nem adta föl,
rendületlenül hitt önmagában és a vágyaiban. Mivel Jonathan nem
az élelemért repült, hanem leginkább a repülés szenvedélye hajtotta,
különbözött az átlagos sirályoktól, akik emiatt ki is rekesztették.
Jonathan túl sok volt nekik, senki sem értette meg őt. Jonathan
azonban megfogadta önmagának, hogy akkor is elhagyja alacsonyan
repülő barátait, akik csak az élelemért szárnyalnak, ha ott fenn, a
nagy magaslatokban magányos lét vár rá. Elhatározta, hogy ha
egyedül marad egész életében, akkor is olyan magasan fog
szárnyalni, ahol jól érzi magát. Egy idő után már sikerült olyan
magasan repülnie, ami minden képzeletet felülmúlt. Egyszer,
amikor már olyan elképzelhetetlen magasságokban röpködött,
amiről korábban nem is álmodott, rájött, hogy ott is élnek sirályok.
Nem azok, akik a földön, hanem olyanok, akik csak a nagy
magasságokban érzik jól magukat, pont úgy, mint ő. Fent, a felhők
felett repülnek, és ez számukra a világ legtermészetesebb dolga,
hiszen ők is csak ott tudnak boldogok lenni. Jonathan úgy érezte,
megtalálta az önazonos életet, hazaérkezett. Rájött, hogy a földön élő
sirályok nem is tudnak arról, hogy léteznek nagy magaslatokban élő
sirályok is. Tudta, hogy hiba lett volna feladni a vágyait és az
önazonos életet. Hiszen addig, amíg nem szárnyalt fenn, a
magasban, ő sem tudta, hogy ott is léteznek társai. Jonathan bátran
vállalta a kockázatot, és ennek jutalmául megtalálta azokat, akik
hasonlóan élnek és gondolkoznak, mint ő. Jonathan története arra
ösztönöz bennünket, hogy soha ne adjuk fel az álmainkat.
 Jegyzetek
1 Alice Miller: A tehetséges gyermek drámája és az igazi én
felkutatása. Budapest, Osiris Kiadó, 2016. Pető Katalin fordítása.
2 Az eriksoni pszichoszociális fejlődésmodellt Erik H.
Erikson (1902–1994) neves fejlődéspszichológus fogalmazta
meg. Ebben nyolc különböző szakaszt állapít meg, amiken az
egészséges fejlődésmenetű ember a csecsemőkortól kezdve a
késő öregkorig áthalad.
3 Alphonse Daudet: Legenda az aranyagyú emberről.
Levelek a Malomból. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1957. K.
Eckhardt Ilona fordítása.
4 Lindsay C. Gibson: Szülősebek. Budapest, Kulcslyuk
Kiadó, 2022. Szabó Olimpia fordítása.
5 Lindsay C. Gibson: Szülősebek. Budapest, Kulcslyuk
Kiadó, 2022. Szabó Olimpia fordítása.
6 Richard Bach: Jonathan Livingstone, a sirály. Budapest,
Szenzár Kiadó, 2020. Simóné Avarosy Éva fordítása.
 Tartalom

Előszó
1. Hogyan válik koraérett „kis szülővé” a gyerek
Alkoholista szülő a családban
Nárcisztikus szülők
A szülők válása
Függő szülői kapcsolódás
Beteg gyerek a családban
A családi fotók üzenete – én is parentifikált gyerek voltam
Elvesztett gyermekkor
2. A kötődési minták és a parentifikáció
Az „elég jó szülő” szerepe a kötődésben
Kötődési stílusok
Az életközepi válság kihívása és a leválás szükséglete
A biztonságosan kötődő ember
3. A szorongó-ambivalens kötődésű emberek
Az „érett” és az „infantilizált” szorongó-ambivalens
Az infantilizált szorongó-ambivalensek anyaként
Amikor a szorongó-ambivalens anya infantilizálja a
gyerekét
Az „érett” szorongó-ambivalens kötődésű parentifikált
A családi szerveződés a szorongó-ambivalens kötődésű
családokban
4. A szorongó-elkerülő kötődésű emberek
A szorongó-elkerülő ember és a passzív agresszió
A szorongó-elkerülő mint szülő
5. A parentifikáltak működésmódja
 Azonosulás a szülő igényeivel
Túlzott felelősségvállalás és kitartó feladatmegoldás
Destruktív kitartás és grandiozitás
6. A parentifikált ember párkapcsolata
A párkapcsolat fejlődési szakaszai
A parentifikáltak működési módjai a párkapcsolatban
Parentifikáltak, akik nem akarnak gyermeket
A párválasztás tudattalan motivációi – minden, ami
ismerős, az biztonságos
Az elementáris szerelemtől a kapcsolati problémákig
A szorongó-ambivalens és a szorongó-elkerülő kapcsolata
Amikor a parentifikált hirtelen válni akar – Anna és Márk
története
Parentifikált férfiak a párkapcsolatban
7. Családi forgatókönyvek
„Megadom neked, amit én nem kaptam meg” – a korrektív
családi forgatókönyv
„Add meg nekem, amit nem kaptam meg gyerekként!” – a
negatív jogosultságon alapuló családi forgatókönyv
„Én is megoldottam, te is képes vagy rá!” – a replikatív
családi forgatókönyv
8. Hogyan élhetünk önazonos életet parentifikáltként
A parentifikáltak tudat alatti szükségletei
A határok megtartása
Kapcsolódás a valódi énünkhöz
Az önreflexió erősítése
A női és férfi energiák aktivizálása
Az énidő megteremtése
Az érzéseink megismerése és megfogalmazása
Energiaszint
A büszkeség megélése
Túlzott önkritika
Tanulj meg segítséget kérni!
Legyél a saját ideális, elfogadó szülőd!
A saját jogosultságod
Öngondoskodás
Negatív énkép helyett pozitív énkép
Asszertivitás
Asszertív jogok
A határok érvényesítése az asszertív jogok alapján
Saját lelkünk gyógyítása
Érzelmi függetlenedés és érzelmi szabályozás
Az egyéni változás hatása