Betty Forester – Apacsszív

1. fejezet
Bármerre nézett sötét volt, csak a távolban remegő halvány fényfolt mutatott
némi útjelzést. A hasadék sziklafalai fekete óriásként tornyosultak fölébe.
Jordan Cassidy rettegve rohant a másfél méter széles szurdokban.
Nem mert hátranézni, üldözőinek hangja egyre közelebbről hallatszott. Az
egyetlen reményt a hasadék túlsó végén pislákoló fény jelentette. Tábortűz
fénye volt. És ahol tábortűz van, ott emberek is vannak. Csak remélhette, hogy
nem ugyanolyan haramiák várnak rá a túloldalon, mint akik üldözték, de már
ez sem számított. Csak jusson ki ebből a halálcsapdából.
Szerencsére követői is gyalogosan voltak, lovaikat a hasadék bejáratánál
hagyták. Azt persze nem tudhatták, hogy Jordan remek futó, amikor
kisgyermek volt, az apja arra nevelte a ranchon, hogy fiútestvér híján, mindent
magának kell megoldania. Remekül bánt a lovakkal, és naponta hosszú
mérföldeket futott, hogy az erőnléte rendben legyen.
Még jó, hogy amikor kilovagolt a csordákhoz nadrágot és inget vett föl, így
most nem kellett a súlyos szoknyával bajlódnia. Az lényegesen lelassította
volna, de a fűző már így is fojtogatta. A tüdeje sípolt a megerőltetéstől, és az
izmai is kezdtek begörcsölni. A félelem jócskán rontotta az esélyeit.
Végre kiszabadult a fojtogatóan szűk járatból, a csillagos ég szinte olyan érzést
nyújtott, mintha mély vízből merült volna fel, hogy levegőhöz jusson. De a
reményei abban a pillanatban elszálltak, amint körülnézett.
Valóban volt tábortűz, és valóban ültek körülötte… apacsok. És a tűz a
sziklaperem alatt meghúzódó kis völgyben volt, amit képtelen lett volna időben
elérni.
Kétségbeesve próbált kiutat keresni, de nem vette észre a kaktuszok és cserjék
közt megbújó szűk ösvényt. A lábai remegni kezdtek, és reszketve rogyott
térdre. Megadta magát a sorsnak. A vállai előrebuktak, ahogy zokogva
összeroskadt.
A kábulat előtti pillanatban még úgy érezte, erős karok ragadják meg, és
emelik fel: hát utolérték…

Tukayoo lassan sétált fel az ösvényen. Derűsen hallgatta, ahogy harcosai

vidáman ünneplik azt a bejelentését, hogy hazatérnek. Már két hete távol
voltak a falutól, de szerencsére jó hírekkel mennek vissza. Az aggasztó
szóbeszédek a mexikói portyázó haramiákról alaptalannak bizonyultak. Ha
voltak is ilyen bandák, nem merészkedtek át a szurdokon. Az ifjú harcos
remélte, hogy betartják a határokat. Most végre megnyugodva térhettek haza.
Az élelmiszer tartalékaik megcsappantak, és ez a környék csak kígyókkal, és
apróvaddal szolgált. A harcosai tartalmasabb ételre vágytak.
Shadi is biztosan nagyon várja már. Ő is várta a viszontlátást. Remélte, hogy
még a szülés előtt hazaérnek. Ott akart lenni az asszonya mellett, amikor a fia
a világra jön. Shadi hiába mondogatta, hogy ő úgy érzi lányuk lesz, Tukayoo
biztos volt benne, hogy első gyermeke fiú.
Jól titkolta, de kisfiús izgalommal várta már. Nagyon fiatal volt még, ahogy az
asszonya is, de már gyermekkorukban tudták, hogy összetartoznak.
Amikor a fiú megkérte az lányt az apjától, az egész törzs örömmel fogadta.
Tukayoo zsenge kora ellenére kimagaslott a társai közül, és kivívta az idősebb
harcosok tiszteletét bátorságával, és ügyességével. Ő pedig tudta, hogy a
főnök fiaként milyen kötelességei vannak a népével szemben.
Mosolyogva áll meg a sziklafal mellett, hogy könnyítsen magán, amikor a lány
szinte kiesett a hasadék sziklái közül. Zihálva állt meg, az égre nézett, aztán
térdre rogyott. A fiú meghallotta az üldözők kiabálását. Gondolkodás nélkül a
lányhoz ugrott, a karjába kapta, és elindult vele a tűzhöz.
Az emberei meglepve néztek fel, ahogy a tűz mellé lépett, némán
figyelmeztette a többieket, adott néhány utasítást, és a harcosok késedelem
nélkül teljesítették. Felkapták a fegyvereiket, és hangtalanul eltűntek az
ösvényen.
Tukayoo bevitte a lányt a sátorba, intett a legfiatalabb harcosnak, hogy
maradjon vele, aztán az emberei után sietett.
Pont akkor ért fel, amikor az üldözők kirontottak a sziklák közül. Öten voltak,
mint a harcosok. Részegek, és az indián azonnal tudta, hogy könnyű dolguk
lesz. Néhány perc alatt felülkerekedtek rajtuk.
Tukayoo térdre kényszerítette a vezetőjüket. Agyát elborította a harcosok
vérszomja. Megragadta a férfi haját, hátrafeszítette a fejét, és szinte
öntudatlanul ragadta meg a kést. Üvöltve vágta el a torkát, és mielőtt ellenfele
meghalt volna, végighúzta a fejtetőn, és csak akkor tisztult ki az agya, amikor a
férfi összeroskadt előtte, és a véres hajcsomó ott maradt a kezében.
Zihálva próbált lehiggadni. Máskor tudta, hogy az áldozata egyben az ellensége
is. Ez a férfi nem őt fenyegette, nem kellett volna tennie semmit, de ahogy
felidézte a rettegő lány tekintetét, a reménytelen megadást, képtelen volt
másként cselekedni.
Lassan körbenézett, látta, hogy az emberei is hasonló állapotban vannak.
Térdre esett, és imádkozni kezdett a szellemekhez. A többiek csatlakoztak
hozzá. Csak miután teljesen megnyugodtak, akkor tértek vissza a sátorhoz. A
holttesteket úgy hagyták ott, ahogy összeestek.
Fáradtan ülték körül a tüzet, de Tukayoo azonnal bement, hogy megnézze, mi
van a lánnyal.
Még mindig eszméletlen volt.
- Hogy van? – kérdezte az ifjút.
- Nem mozdul. – felelt a másik.
- Menj ki nyugodtan, Hok’ee! Pihenjetek le! Mondd meg a többieknek, hogy
amint a lány magához tér, elindulunk.
- Haza akarod hozni, Tukayoo?
- Nem.
- Akkor?
- Elvisszük egy fehér város közelébe, ott elengedjük, hogy hazamehessen az
övéihez.
- Komolyan gondolod? Nézz rá! Miért nem tartjuk magunknál? Biztosan lenne,
aki szívesen az asszonyává tenné – mondta a fiú.
- Gusztust kaptál rá? – kérdezte Tukayoo.
- Nézd meg, milyen hamvas a bőre! – nyögte. – És a haja… Még sosem láttam
ilyen hajszínt.
- Nem bántjuk! – jelentette ki a csapat fiatal vezére. – Nem azért mentettük
meg. Ifjú vagy, és heves. Tanulj meg uralkodni az ösztöneiden!
- Értem. Bocsáss meg!
- Rendben. Most menj!
Amint kettesben maradt a lánnyal, végignézett a törékenynek tűnő testen. Az
őzbőr nadrág szorosan feszült a lány csípőjére, kiemelve a kerekded formát. A
világos ing se arra volt hivatott, hogy elrejtse a lány formálódó kebleit. Fiatal
volt, szinte még gyermek. Évekkel fiatalabbnak tűnt Shadinál is. Aranyszín haja
részben kibomlott, és huncut tincsek lógtak az arcába. Tukayoo sem látott még
ilyen hajat, sőt még sosem látott közelről fehér lányt. Nem tudta megállni,
megérintette az arcát, és kisimította a lágy, selymes tincseket.
A lány ijedten összerezzent, és kinyílt a szeme. Amint meglátta, hogy ki guggol
vele szemben, rémülten felugrott, és felsikított.
- Sss! – emelte fel a kezét Tukayoo. – Senki sem fog bántani. – szólalt meg
angolul.
Véres tenyere ellentmondott békés szándékainak, ezért gyorsan leengedte.
- Nem bántalak – ismételte meg. – Ez az üldözőid vére. Többé nem kell félned
tőlük.
A lány még mindig némán, rémült szemmel nézte őt. A rettegés elnémította,
tágra nyílt szemmel mérte végig a fiút.
Azonnal megbizonyosodott róla, hogy tényleg apacs. Elárulta jellegzetes
öltözéke, a térd alatt megkötött bőr mokaszin, a vastag, erős anyagból készült
ágyékkötő, aminek a hátsó fele jóval hosszabb volt, mint az eleje – Jordan nem
értette, miért nem fordítva van – és a dús, fekete hajat kordában tartó vászon
pánt, amit a tarkóján kötött meg.
- Elviszünk egy fehérek lakta városba – folytatta az idegen harcos – vagy, ha
megmondod, merre laksz, akkor oda. A szavamat adom, hogy sem én, sem az
embereim nem tesznek kárt benned. Épségben és érintetlenül hazaviszünk.
Megesküszöm rá. Megesküszöm a feleségem életére.
A lány szemében ekkor valami megvillant. Tukayoo most látta, hogy
smaragdzöld a színe. Megemelte a fejét, és döbbenten felnyögött.
Jordan is észrevette a reakciót, és éledő reménye azonnal elszállt. Ez a
vadember mégsem engedi el. Az apja mindig próbálta tiltani attól, hogy
egyedül ilyen messzire kilovagoljon, de muszáj volt jönnie, az egyik jól tejelő
marha elszökött. Nem tehetett mást, az embereket annyira lekötötte a
munkájuk, hogy mire észrevették, az már késő lett volna. Jordan gyorsan
kapcsolt, és utánaeredt.
És most itt volt, hatalmas bajba keveredett. Megszabadult ugyan az üldözőitől,
de apacsok kezére került. A hírhedten kegyetlen, barbár vademberek nem arról
voltak híresek, hogy kesztyűs kézzel bánnának a foglyaikkal. És most ez a
harcos látható vágyakozással nézett rá.
Rémülten nézett körbe, a menekülés útját keresve, de a fiú pontosan a
sátornyílás előtt guggolt. Azt tudta, hogy annyi ideje nincs, hogy átmásszon a
bőrök alatt.
Visszanézett az indiánra, akit láthatóan mulatatott a viselkedése.
- Szomjas vagy? – kérdezte.
Jordan dermedten kuporgott.
- Érted, amit mondok? – a fiú hangja most türelmetlenné vált.
Végre sikerült bólintania.
- Szo… szomjas vagyok – suttogta a lány.
Tukayoo a bejárat mellett felakasztott tömlőért nyúlt, és odanyújtotta neki.
- Víz.
- Köszönöm. – bátortalanul érte nyúlt.
Hatalmas kortyokkal itta a hűs nedűt. Most érezte csak, mennyire kimerítette a
futás. Még sosem menekült az életéért. Majdnem teljesen kiitta a tömlő
tartalmát, bocsánatkérően nézett az indiánra, ahogy visszaadta.
Meglepetésére a fiú nevetni kezdett.
- Látom, tényleg szomjas voltál. Jobban érzed magad?
Jordan megint bólintott.
- Ha az előbb nem szólaltál volna meg, azt hinném, néma vagy – folytatta
könnyed hangnemben Tukayoo.
Próbált minél kedvesebben beszélni a lányhoz, hogy csillapítsa a félelmét.
Közben pedig a tenyerébe öntötte a maradék vizet, és lemosta róla a vért.
Jordan összerázkódott.
A fiú felnézett rá. Szeme pajkosan, melegen csillogott.
- Hidd már el, hogy nem bántunk! Ha akarod, megmutatom neked, mit tettünk
azokkal, akik üldöztek, de nem hiszem, hogy látni szeretnéd.
A lány szemében újabb félelemszikra lobbant, Tukayoo azonnal tudta, hogy
hibázott.
Gyorsan megtörölte a kezét az ágyékkötőben, ami így belátást engedett alá, a
lány zavartan elfordult. A harcos leült Jordannal szemben, és melegen a
szemébe nézett.
- Tukayoo vagyok. Téged hogy hívnak?
- Jo… Jordan.
- Üdvözöllek, Jordan! – mosolygott.
A lány szemében a rémületet lassan értetlenség váltotta fel. Kezdte elhinni,
hogy az indián tényleg nem fogja bántani, de nem értette a viselkedését.
- Miért? – kérdezte halkan.
- Mit miért? – kérdezett vissza a fiú.
- Miért vagy ilyen kedves?
- Azt szeretnéd, ha bántanálak?
- Nem! – húzódott megint hátrébb a lány.
- Nyugodj meg! Nem is foglak. És az embereim sem.
- Hol tanultál meg angolul? – kérdezte Jordan.
Tukayoo-t meglepte a lány reakciója, nem értette, miért váltott hirtelen témát.
- Tessék?
- Hol tanultál angolul beszélni?
- Gyerekkoromban sokszor járt nálunk egy kereskedő, a törzsünk üzletelt vele.
Aztán apám az ő javaslatára elküldött keletre, az iskoláitokba.
- Hány éves vagy? – kérdezte hirtelen Jordan.
- Ezt nem értem – lepődött meg a fiú.
- Azt mondtad, megesküszöl a feleséged életére. Hány éves vagy, hogy már
van feleséged?
- Ez a huszadik nyár, amit megéltem, ha erre gondolsz.
- Igen.
- És te? – kérdezte.
- Ősszel leszek tizenhét.
Tukayoo megint megnézte magának a lányt, nem tévedett, nagyon fiatal, de
már kész nő.
- Neked van már férjed?
- Mi? Dehogy! – tiltakozott hevesen Jordan.
A fiú megint mosolyogni kezdett. A lány belenézett az arcába, és teljesen
megnyugodott. Már tudta, hogy az ifjú tényleg nem fogja bántani. Annyira
őszinte, meleg volt a mosolya, hogy minden kétségét eloszlatta.
- Merre laksz? – kérdezte Tukyaoo. – Hazaviszünk, nehogy valami baj érjen.
- Eljönnél velem a fehérek földjére?
- Fehérek földjére? – villant a szeme. – Itt minden a miénk, a fehérek csak
elvették tőlünk.
- Bocsáss meg! – suttogta Jordan megszeppenve.
A fiú azonnal ellazult.
- Semmi baj. – a hangja kimért maradt. – Próbálj aludni! Reggel elindulunk.
Kimászott a tűz mellé, és lekuporodott. A többiek az utasítását várták.
- Reggel indulunk. Elvisszük a legközelebbi város határába, vagy ha
megmondja, melyik ranchon lakik, akkor oda.
- Bölcs döntés ez, főnök? – kérdezte Lootah. – Annyira közel menni a
fehérekhez? Mostanában folyamatosan járőrőznek a csapataik.
- Majd óvatosak leszünk. – mondta Tukayoo.
- Főnök, miért érdekel a lány? Csak egy idegen.
- Védelemre szorul.
- És megkívántad – mondta Kohana.
- Mit beszélsz? Engem vár Shadi.
- Attól még kiélvezhetnéd a kicsikét. Mikor jutsz hozzá, hogy egy ilyen hamvas
bőrű, aranyhajú, kívánatos lányt megkaphass? – erősködött Kohana.
- Hallgass! – förmedt rá Tukayoo.
- Akkor engedd meg, hogy mi szórakozzunk vele!
- Senki nem nyúlhat hozzá egyetlen ujjal sem – mondta haragosan a fiú. – Ha
bárki megpróbálja, azt megölöm. Megesküdtem neki, hogy érintetlenül juttatjuk
haza.
- Megint túl jólelkű vagy! – mondta Kohana. – A fehérek talán tekintettel vannak
az asszonyainkra? Megalázzák őket, mielőtt megölik.
- Azt mondtam, hallgass! Ha ellenszegülsz a parancsomnak, akkor meg kell
küzdened velem. Mi nem leszünk olyanok, mint a fehérek. Menjetek aludni,
Lootah, te és Hok’ee őrködjetek! Lehet, hogy azoknak voltak még társaik. –
intett a szirt felé. – Holnap reggel elindulunk. Visszavisszük a lányt, aztán
indulunk haza.
Felállt, és elindult a sátor felé.
- Te vele alszol a sátorban? – kérdezte Kohana.
- Talán gondod van ezzel? – kérdezett vissza Tukayoo.
Kohana az egész felderítő út alatt próbálta aláásni a tekintélyét.
Megkérdőjelezte az utasításait, és volt, hogy nyíltan ellenszegült neki. Kezdett
nagyon dühös lenni rá. Igaz nem Tukayoo volt a törzsfőnök, egyelőre, de az
apja után őt illette meg a tisztelet. Kohana nehezen viselte, hogy egy nála jóval
fiatalabb harcos utasítgassa. Abban bízott, hogy a főnök halála után rá hárul
majd ez a megtiszteltetés, nem a taknyos Tukayoo-ra, aki épphogy férfikorba
lépett.
- Nem, csak minket tiltasz a szórakozástól, te pedig egész éjjel élvezheted.
Az ifjú harcos morogva fordult idősebb társa felé. Hok’ee elé állt:
- Főnök, ne engedd, hogy feldühítsen! Ez a célja. – súgta a fiú fülébe.
- Igazad van! – szólalt meg kimérten. – Menj be hozzá te! De ha csak egy haja
szála is meggörbül, megöllek.
Ellépett a sátor elől, és rezzenéstelen tekintettel meredt a harcosra. A másik
végül lehajtotta a fejét, és bocsánatkérésfélét mormolt.
Tukayoo megfordult, és bemászott.
Jordan ugyanúgy kuporogva ült, ahogy az indián ott hagyta, hallotta a kinti
beszélgetést, de mivel az indiánok az anyanyelvükön beszéltek, semmit sem
értett belőle. Csak annyit fogott fel, hogy megmentője kemény vitát folytat az
egyik harcossal. Sejtette, hogy ő a vita tárgya. Nagyot nyelt a gondolatra, hogy
mi lesz, ha Tukayoo képtelen megvédeni őt a többiekkel szemben. Végül
meghallotta, hogy a kellemesen zengő mély hang a sátor elől dörren haragosan
a másik felé. Összerezzent, érezte, hogy ez a vita csúcspontja, most dől el, ki
nyert. Remegve figyelte, ahogy a takaró megemelkedett, és a kinti
világosságból bemászott egy alak. Nem ismerte fel, rettegni kezdett, hogy a
másik hang tulajdonosa jön, hogy bántsa.
Az alak leült, és felé nézett. Hangosan engedte ki a levegőt, amikor megszólalt:
- Miért nem alszol? – kérdezte Tukayoo. – Pihenned kell, holnap hajnalban
indulunk, és hosszú lesz az út a városig.
- Nem kell a városig vinnetek – suttogta. – Alig egynapi járásra vannak a
legelők, ahova kihajtottuk a marhákat. Ha odáig elvisztek, ott már
biztonságban leszek. A hajcsárok ismernek.
- Nem lesz gond, ha mi viszünk vissza? Hányan vannak?
- Húszan vannak kint, de van köztük indián, nem lesz baj.
- Nem tudom – mormolta a fiú halkan.
- Te megvédtél azoktól a vademberektől, én megvédelek benneteket tőlük. –
mondta a lány határozottan.
Tukayoo felkacagott, most egészen kisfiússá vált, Jordan is mosolyogni kezdett.
- És a te szavad elég, hogy megfékezzen húsz feldühödött hajcsárt? – kérdezte
a fiú, amikor abbahagyta a nevetést.
- Meg tudom győzni őket. Hidd el!
- Hiszek neked – komolyodott el az indián. – De most már tényleg aludj!
- Az előbb miattam vitáztál az embereiddel? – kérdezte Jordan.
- Emiatt ne aggódj! Szót fogadnak nekem.
- Nem szeretném, ha miattam…
- Mondtam, ne aggódj miattuk!
- De egyszer csak idecsöppenek, és minden terveteket felborítom.
- Jordan, megígértem, hogy biztonságosan visszajuttatlak. Így is lesz. Az
embereim nem fognak bántani. És most próbálj meg aludni!
A sátor másik felében lévő fekhelyhez hajolt, felemelt egy szőrmetakarót, és
Jordan felé nyújtotta.
- Köszönöm – mondta halkan a lány.
Lefeküdt, magára húzta a szőrmét, és hamarosan álomba szenderült.
Tukayoo a másik fekhelyről figyelte őt. Képtelen volt aludni, Kohana
megjegyzése járt az eszében: megkívántad. Tényleg erről lenne szó? Vagy csak
a lány idegen külseje zavarta. A bőre, a szeme, és a csodásan aranyló haja.
Igaza volt Kohanának, a lány nagyon kívánatos volt. De csak ezek miatt, mert
más volt. Most, hogy beszéltek, még inkább érezte, mennyire más, mint a
törzsbéli lányok, ő még annyira gyerek volt, egy kisasszony, ugyanakkor
kemény. Rettegett, de igyekezett titkolni, és erősnek mutatta magát.
A fiú hirtelen megrázta magát. Nem gondolhat ilyesmire! Ez a lány egy
boszorkány. Megkavarja a fejét. Neki ott az asszonya, akit szeret, hamarosan
gyermekük lesz. Nem foglalkozhat egy ilyen kislánnyal,
egy sápadtarcú kislánnyal. Hajnalban elindulnak, visszaviszi, utána hazatér, és
elfelejti, hogy ismerte.
A lány megmozdult, ahogy fordult, a takaró lecsúszott a válláról, és a
mellkasáról.
Tukayoo megbabonázva nézte a formás kebleket. Közelebb hajolt a lányhoz,
amikor mozgolódást hallott kintről.
Pillanatok alatt cselekedett, a sátor előtt volt, kezében tőr, és hangtalanul
figyelt.
Látta az osonó alakot, ahogy a másik is észrevette őt. Megálltak egymással
szemben.
- Mit mondtam neked Kohana? – szinte lehelte a szavakat.
- Finom volt a fehér szajha? – kérdezte válasz helyett.
- Megmondtam, hogy ne szegülj ellen a parancsomnak!
- Én is kérem a részemet a lányból.
- Jordan a védelmem alatt áll. Ha őt akarod, előbb velem kell végezned.
- Legyen! – vigyorgott a harcos.
- Álljatok le! – állt közéjük Hok’ee. – Testvéreim, ne forduljatok egymás ellen
egy gyereklány miatt!
- Kohana! Most figyelmeztettelek utoljára. Nem nyúlhatsz a lányhoz!
A harcos felhorkant, és közelebb lépett Tukayoohoz. A fiú megfeszítette az
izmait, és felkészült a támadásra.
Kohana elérkezettnek látta az időt, hogy szembeszálljon Tukayooval, de Hok’ee
közéjük állt.
- Kérlek! – mondta a fiú. – A testvéreim vagytok, ne kelljen végignéznem, ahogy
megölitek egymást!
- Kohana, menj vissza a helyedre! Ha hazaérünk, megküzdhetünk, de ennek
most nincs itt az ideje. Össze kell fognunk, hogy mind túléljük.
- Nem lenne rá szükség, ha nem hoztad volna a nyakunkra! – sziszegte a férfi.
- Mit kellett volna tennem? Hagytam volna, hogy megöljék?
- Nem kéne, hogy egy sápadtarcú miatt kockáztass mindent!
- Így döntöttem. Nem hagyom, hogy a lánynak baja essen. Most pedig menj!
Kohana visszament a fekhelyéhez, de közben szúrós pillantást vetett Tukayoo
felé.
- Főnök – szólalt meg angolul Hok’ee, hogy Kohana ne értse. – Kint maradok,
figyelek rá.
- Nem, pihenj le! Meg tudom védeni magunkat.
Tukayoo maga elé engedte a fiút, aztán ő is bemászott.
- Istenem! – nyögte az ifjú harcos. – Tukayoo, ez a lány…
- Tudom. Feküdj le, kölyök, és próbálj nem figyelni rá!
Hok’ee hamarosan halkan horkolva elaludt, de Tukayoo nem hunyta le a
szemét. Minden apró zajra figyelt, de szerencsére az éjszaka hátralévő része
békében telt.
Az indián végül lehiggadt, bár a lány megjelenése zavart keltett az emberei
közt, és őt magát is felkavarta, de próbált hideg fejjel gondolkodni. Ő csak egy
fehér lány, aki segítségre szorul.
Talán azért akarta épségben visszavinni, hogy bebizonyítsa a sápadtarcúaknak,
hogy ők nem barbárok. Még élénken emlékezett arra, hogy amikor az apja
elküldte a fehérek iskolájába, hogyan néztek rá. Meg kellett küzdenie azért,
hogy elviseljék. El sosem fogadták, de mire befejezte, legalább nem zaklatták.
Bár visszagondolva, az sem volt jobb, hogy levegőnek nézték őt. Egyetlen
tanára volt, aki kedvelte őt, de miután végzett, az öreg angoltanárt megölte
néhány bandita…
- Tukayoo! Főnök! Ideje indulnunk! – szólt hozzá halkan Hok’ee.
A fiatal harcos pislogva nézett fel, a nap már kezdte megfesteni a keleti
látóhatárt.
2. fejezet
Amikor Jordan kinyitotta a szemét, először megdöbbent, de hamar rájött, hogy
hol van, és mi történt vele.
Felpattant, és ki akart szaladni a sátorból, de erős karok húzták vissza.
Rémülten fordult meg.
- Ne siess! – mondta halkan az indián. – Együtt megyünk ki.
- Miért? – nézett értetlenül a lány.
- Ugye nem akarod, hogy Kohana, és a többiek rád ugorjanak?
- Oh! – nyögött fel Jordan. – Értem. Persze, hogy nem akarom.
- Mellettem nem eshet bajod, de az embereim két hete nem voltak asszonnyal,
és te a szemükben nagyon kívánatos vagy. Nem akarom, hogy felizgasd őket.
- Persze – mondta ismét, és közben a fiú szemébe nézett.
Arra gondolt, ahogy Tukayoo tegnap este nézett rá. Elképzelte, mi járhatott
akkor a harcos fejében, és megborzongott. Hagyta, hogy a fiú előtte menjen ki,
aztán követte. A többi harcos már kint várt. Összepakoltak, és útra készen
várakoztak.
- Éhes vagy? – kérdezte Tukayoo.
Az egyik harcos dühös szemeket meresztett a fiúra. Jordan ijedten nézett körbe.
Tukayoo az anyanyelvén szólt a férfihoz:
- Megmondtam, nem eshet baja!
- Tudom… főnök!
- Akkor mi a gond?
- Mit kérdeztél tőle?
- Hogy éhes-e?
- Mégis kinek az adagját csökkented le? – kérdezte Kohana.
- A sajátomat – mondta kimérten Tukayoo, és máris elővette a csomagjából a
szárított húst. Kettéosztotta, és Jordan felé nyújtotta a nagyobb darabot.
A lány nem értette ugyan a szavakat, de a fiú gesztusaiból felfogta, miről van
szó. Ránézett, aztán kinyújtotta a kezét, és a kisebb húsért nyúlt. Tukayoo
szeme furcsa meglepetéssel megvillant. Halványan elmosolyodott.
Ekkor a másik fiatal harcos is elővette a saját adagját, letört belőle egy
darabot, és Jordan felé nyújtotta.
- Megosztozunk – mondta angolul, és ő is a lányra mosolygott.
- Köszönöm – nézett rá a lány hálásan.
Megreggeliztek, aztán elindultak. Tukayoo megfogta a lova gyeplőjét.
- Visszamegyünk a szurdokon át. – adta ki az utasítást. – Eltalálsz a
táborotokba?
- Gondolom – felelt a lány. – Végig kelet felé jöttem. Diablo nyomait biztosan
megtaláljuk.
- Diablo a lovad? – kérdezte Tukayoo.
- Igen, a szurdok előtt, elhajtottam. Elég okos hozzá, hogy egyenesen
visszamenjen.
- Rendben, akkor majd megkeressük a nyomát.
Elindultak az ösvényen, ám amikor felértek a szirtre, Jordan felnyögött.
Meglátta üldözői megskalpolt, vérbefagyott holttestét, és a gyomra
felkavarodott.
- Ne haragudj! Szólnom kellett volna – szólt halkan az indián. – Ne nézd őket!
Jordan szót fogadott, és hátat fordított a mészárszéknek. Lassan vette a
levegőt, hogy csillapítsa a rosszullétét.
- Hok’ee, Lootah, ti mögöttünk jöttök! Kohana, te és a többiek előrementek! –
rendelkezett az ifjú vezér.
Jordan látta, hogy a Kohana nevezetű férfi, megint szúrósan nézi a fiút. Az
előbbi beszélgetéskor rájött, hogy vele vitázott tegnap éjjel Tukayoo. Sejtette,
hogy ez volt az oka, amiért nem hagyta, hogy a férfi a hátába kerüljön.
Kantárszáron vezették a lovakat, ahogy beléptek a sötét hasadékba. Jordan
megborzongott, amikor felidézte a tegnap éjszakát, a rettegés emléke átjárta
őt, és megtorpant.
Tukayoo észrevette a reakcióját, bátorítóan megfogta a kezét, és közel húzta
magához.
- Nem eshet bajod – mondta halkan. – Senki sem fog bántani.
- Köszönöm – motyogta halkan a lány, de a remegése nem csillapodott, csak
akkor, amikor végre kijutottak a túloldalon.
Az indiánok feszülten figyeltek minden mozgásra, és jelre. Jordan csak állt, és
nézte, ahogy a nyomokat vizsgálták.
- Van itt néhány nyom, ami elég zavaros – mondta Tukayoo. – Nyugat felől
érkeztek, aztán dél felé fordultak, de azok már nem annyira mélyek. Ezek
lehettek az üldözőid lovai – nézett Jordanra.
- Diablo bal első lábán sérült a patkó. Egy helyen két szöggel van felfogatva. –
informálta az indiánt.
- Igen, látom. Itt van – mutatta. – Igazad volt, nyugat felé vezet, visszament.
Valóban okos állat.
Ezután az emberei felé fordult, megmutatta nekik a nyomot, és megbeszélték,
hogy amilyen gyorsan lehet, követik.
Felültek a lovakra, Tukayoo felhúzta maga elé a lányt, és elindultak. Gyorsan
haladtak, az apacsok nem akarták húzni az időt. Jordan hamar felvette a ló
ritmusát, szinte együtt mozogtak Tukayoo-val.
- Szóval az apád elküldött angol iskolába? – kérdezte a lány.
- Igen, ő a törzsünk főnöke, egy napon majd követem őt, és úgy gondolta,
fontos, hogy kapcsolatba tudjak lépni a sápadtarcúakkal.
- Főnök leszel? – nézett hátra meglepve.
- Egy napon majd igen – mondta a fiú egyszerűen.
Nem nézett a lányra, eltökélte, hogy figyelmen kívül hagyja a szépségét.
- Jó lovas vagy – mondta az indián egy idő után.
- Ötévesen már lovagoltam – felelt a lány könnyedén. – Apám már kis
koromban megtanított. Ahogy sok minden másra is.
- Mire? – kérdezte a fiú kíváncsian.
- A munkákra a földeken, a marhaterelésre, a farm ügyeinek a vezetésére.
- Miért kell ezt neked csinálnod? Erre a munkára ott vannak a férfiak.
- Igen, de valakinek kézben kell tartani a dolgokat. És apám már nem fiatal. Én
fogom átvenni a helyét.
- Nincs bátyád?
- Volt egy, de csecsemőkorában meghalt. Aztán amikor én születtem, anyám is
meghalt.
- Az apád nem akart új asszonyt?
- Nem tudom – vonta meg a vállát Jordan. – Nekem erről sosem beszélt.
- Értem. – mondta a fiú. – És a férfiak hallgatnak rád?
- Nem is tudod, mekkora szavam van. – mosolygott a lány. – Én vagyok a Casa
de Sol örököse.
- Casa de Sol. Hallottam róla. – bólogatott az indián. – Az többnapi járás, onnan
hajtottátok ki ilyen messzire az állatokat?
- A legelők kiégtek a szárazság miatt. Apám most próbálja odavezetni a folyó
vizét, hogy újra kihajtsanak, de az állatok nem bírják addig.
- És engedte, hogy te is kilovagolj ilyen messzire?
- Nem volt választása.
- Igen, te vagy az örököse a birtoknak. A te felelősséged, hogy vigyázz az
állatokra.
Jordan kiérezte a furcsa élt a hangjából.
- Miért mondod ezt? – nézett hátra. A fiú arca egészen közel volt, a szemei
belemélyedtek az övébe. Jordan megborzongott.
- Túl fiatal vagy ekkora feladathoz. Ráadásul asszony. Nem a te feladatodnak
kellene lenni.
- Mennyit tudsz te a gazdálkodásról? Ti csak vadásztok, és raboltok. – nem
akarta, de a hangja élesen csengett.
- Mi nem szoktunk rabolni! – csattant fel Tukayoo. – És igenis gazdálkodunk a
földjeinken. Azon a kevésen, amit ti, fehérek, még nem raboltatok el tőlünk.
- Az apám senkinek nem rabolta el a földjét – vágott vissza. – Amikor az őseink
Texasba jöttek az a terület a senkiföldje volt. Apám nagyapja megművelte,
állatokat vásárolt, és tenyészteni kezdte őket. Munkát adott az itt élő
népeknek.
- Gondolod, hogy az apád nagyapja békésen szerezte meg a földet? – kérdezte
keményen.
- Nem voltak itt indiánok. Nem kellett elvennie.
- Vagy neked ezt mesélték.
Jordan már épp vissza akart vágni, amikor Hok’ee hátrakiabált.
- Főnök, ott van a tábor, de…
Előrenéztek, Jordan felnyögött, amikor meglátta a sátrak füstölgő
maradványait.
- Istenem! Mi történt? – zokogott fel.
Le akart ugrani a lóról, de Tukayoo keményen visszatartotta.
- Várj!
- De az emberek… az állatok!
- Meghaltak – léptetett vissza Hok’ee.
Jordan elgyengült, a zokogás megremegtette a vállát. Tukayoo szorosan
megfogta a derekát, hogy ne essen le a lóról.
- Nyugodj meg! – mondta.
A lány azonban megfeszítette magát, és lecsúszott.
- Jordan! – szólt utána, és ő is leugrott, és megfogta a karját. – Jordan, várj!
Hadd vizsgáljuk meg a nyomokat!
- Mit akarsz vizsgálódni? – üvöltött rá. – Nem látod a nyílvesszőket? Pont, mint a
tieitek. A ti fajtátok volt!
Kirántotta magát a fiú fogásából, és elindult a sátrak közt. Kohana elé állt, és
lefogta.
- Nézzetek körül! – adta ki a parancsot Tukayoo, és Jordanhoz lépett.
- Mi nem rablunk ki békés tehenészeket. – vetette oda nyersen.
- Főnök, a nyílvesszők hegye nem csontból van, hanem fémből. Ilyet a kiowák
használnak. – mondta Lootah.
- Ezek itt patkolt lovak nyomai. És legalább egy naposak.
Tukayoo odahúzta a lányt.
- Nézd! – mutatta. – Ha annyira tisztában akarsz lenni az itteni dolgokkal, akkor
tudnod kell, hogy mi nem patkoljuk a lovainkat. Csak a fehérek és a mexikóiak.
- De a nyílvesszők…
- A miénknek csonthegye van, és egyszínű tollszárat használunk. Ezek
színesek, a kiowák használnak ilyet.
Hátranyúlt, és elővett egyet a hátára erősített tegezből.
- Látod a különbséget?
Jordan megvizsgálta, és már értette, miről beszél a fiú. Csendben bólintott.
- Ne haragudj! Én csak…
- Nem tudhattad. – enyhült meg az indián, és körülnézett. – De ezt nem
indiánok tették.
- De, ha nem a ti fajtátok volt, akkor kik?
- Talán mexikóiak.
- Azok nem használnak íjat. – gondolkodott a lány.
Tukayoo figyelte, ahogy a kétségbeesése átalakul kemény számításba.
- Pontosabban apám egyszer mesélte, hogy akad néhány rablóbanda, akik
előszeretettel hagynak olyan nyomokat, amik az indiánokra terelik a gyanút.
- Lehet – nézett rá a fiú.
- Főnök, senki sem élte túl. Az állatokat elhajtották délnek. Láttam a nyomokat.
– mondta Hok’ee.
- Istenem! – nyögte újra Jordan. – Mit fogok mondani az apámnak? Majdnem a
teljes csorda!
Elkeseredetten nézett körbe. Hirtelen megpillantotta Diablo-t, ahogy a
vízmosás rejtekében ivott, egy másik lóval.
Futni kezdett feléjük.
- Jordan, hova mész? – kiáltott utána Tukayoo, de aztán ő is meglátta az
állatokat. – Állj meg! Lehet, hogy…
A lány nem hallgatott rá, egyenesen a lóhoz futott. Hirtelen karok ragadták
meg.
- Miss Cassidy! Miss!
- Miguel? – tért magához a megdöbbenéséből. – Te élsz? Hála istennek! Azt
hittem, mindenkit lemészároltak!
Megölelte a férfit, aki rémülten hátrált, amikor meglátta a közeledő indiánt.
- Meneküljön, Miss Cassidy!
- Ne félj! Ők nem bántanak! Ők mentettek meg! Semmi baj, segítenek.
- Miss Cassidy, ezek támadtak meg minket! Felismerem, ő volt az! – mutatott
Tukayoo-ra a férfi.
- Butaságot beszélsz, ők egynapi járásra voltak innen, ott találkoztam velük a
szurdokon túl. Ők nem lehettek.
- Teljesen mindegy! – mondta remegve a férfi. – Indiánok voltak, mint ezek.
- Miguel, ők segítenek hazajutni. Nem kell félnünk tőlük.
Tukayoo közben odaért, és két lépéssel a lány mögött megállt. Gyanakvó
tekintettel figyelte az idegent.
- Ki ez? – kérdezte.
- Ő az egyik emberünk – mosolyogott Jordan. – Most már biztonságban vagyok.
- Én azért betartom az ígéretemet – mondta kimérten. – Azt mondtam,
hazaviszlek.
- Nem kell, hogy miattam veszélybe sodord az embereidet. Miguel majd
hazavisz.
- Betartom, amit ígértem. – mondta, és közben keményen méregette a
mexikóit. – Ha visszatérnének a támadók, ő egyedül nem tud megvédeni.
- Rendben – sóhajtott a lány. – De Miguel velünk jöhet, igaz?
Tukayoo hátranézett az emberei felé, aztán vissza.
- Nem hagyjuk magára.
- Köszönöm – nézett rá hálásan a lány.
- Én is köszönöm – szólt Miguel.
Jordan a lovához lépett, és határozott mozdulattal felült rá. Előrehajolt, és
megsimogatta a nyakát:
- Szia, kicsim! Visszajöttem. Hazamegyünk.
Tukayoo mosolyogva figyelte.
- Gyertek! Menjünk innen, nehogy tényleg visszajöjjenek!
A többiek döbbenten figyelték, ahogy főnökük egy újabb idegennel tér vissza:
- Ezek szerint őt is magunkkal visszük? – kérdezte Kohana.
- Van jobb ötleted? – vetette oda Tukayoo. – Talán hagyjuk itt meghalni?
- Nem főnök, csak nem biztos, hogy ez jó ötlet. Mi van, ha ránk szabadítja a
fehéreket, miután visszavisszük?
- Nem fogja.
- Miért vagy biztos benne?
- Mert az életét köszönheti nekünk.
- Gyerek vagy még, Tukayoo! – mondta keserűen a harcos. – Ez lesz a veszted.
Nem bízhatsz ennyire a fehérekben!
- Nem kérdeztem a véleményedet! Induljunk! A Casa de Sol többnapi út. Ne
vesztegessük az időt!
Innentől kezdve csendben haladtak tovább, Miguel a három idősebb harcos
mögött haladt, és időnként gyanakvó pillantást vetett hátra. Tukayoo nem
engedte el maga mellől a lányt.
Este megálltak egy kiszáradt vízmosásnál. Vacsora után a tűz körül ültek, az
indiánok csendesen beszélgettek.
Jordan Miguel mellett ült, és figyelte a férfiakat. Különösen egyet. Ahogy ott ült,
karját a térdén pihentetve, jól látszottak kidolgozott izmai, a combja feszesen
ragyogott a sárgás fényben. A haja két vaskos fonatban simult a hátára. Most
nem viselte a széles homlokpántot, így látszott magas homloka. A
szemöldökcsontja enyhén előreugrott, és ez kissé vadállatias jelleget adott
amúgy csinos arcának. Markáns arcéle élesen rajzolódott ki, fekete szemei
most kisfiúsan ragyogtak. A másik fiatal harcos valami mulatságosat
mondhatott, mert a többiekkel együtt felkacagott, aztán mosolyogva a lány
felé pillantott.
Jordan zavartan kapta el a fejét, Miguelre nézett, és ő is nevetni kezdett. A férfi
olyan testhelyzetben aludt, mintha lovon ülne, a lábai furcsán szétvetve, a
kezeit is kitárta, és a bajsza belelógott a szájába.
De aztán elkomolyodott. Eszébe jutott, amikor a mexikói gyűlölködve Tukayoo-t
gyanúsította a támadással. Annyira egyértelműen mondta, mintha arról akarná
meggyőzni a lányt, hogy tényleg ők voltak.
Jordan gondolkodni kezdett, amikor aznap reggel a marha után indult, már
követte valaki. Egyszer visszanézett, és látta a porfelhőt maga mögött. Hogy
nem jutott eddig eszébe? Most már biztos volt benne. És aztán az a dolog, hogy
Miguel túlélte. Nem rejtőzött el annyira, hogy ne vegyék észre. Akkor miért
hagyták életben? És Diablo? Emlékezett, hogy hányszor akarták megvenni az
apjától, annyira jó tenyészcsődörnek tartották. Őt miért nem vitték magukkal?
Hirtelen felállt, és arrébb sétált. Tukayoo azonnal felállt, és utána lépett:
- Hova mész? – kérdezte. – Ne kószálj el!
- Én csak… Beszélhetnék veled? – nézett fel.
- Persze – lepődött meg a fiú. – Mi a baj?
- Azt hiszem, igazad volt. Mexikóiak voltak.
- Igen, de ez most…
- Már követtek, amikor elindultam a marha után. Nem csak később jöttek
utánam.
- Igen?
- Nem érted? Már akkor ott voltak a támadók. És az az állat ki volt pányvázva,
én magam kötöttem ki előző este, emlékszem rá. Magától nem szabadulhatott
el.
- Arra gondolsz, hogy elcsaltak a táborból?
- Lehetséges. És a nyomok, meg amit mondtatok. És ha én észrevettem
Miguelt, akkor nekik is észre kellett volna venniük. Ráadásul itt van a lovam,
tudod hány farmernek fáj rá a foga? Miért hagyták itt?
- Úgy gondolod, hogy Miguel…? – ráncolta a homlokát Tukayoo.
- Figyelj! Szerintem Miguel az ő emberük. Két hónapja vette fel az apám. Csak ő
élte túl, és a saját lova, meg Diablo itt maradt. – kicsordultak a könnyei.
Tukayoo elnézett a válla fölött.
- Most is téged figyel – mondta halkan. – Ne áruld el magad, nem tudhatja meg,
hogy rájöttél! Ha tartani tudjuk ezt a tempót, holnapután hazaérsz.
- De mi lesz, ha rátok támadnak, mert azt hiszik…?
- Leleplezheted őt – fogta meg a lány karját. – Egyedül te teheted meg.
- És mi van, ha tévedek?
- Szerintem ez kiderül, még mielőtt visszaérnénk – figyelte továbbra is a férfit. –
Tudom, hogy felajánlotta a sátrát, de szeretném, ha inkább az enyémben
aludnál. Ott meg tudlak védeni.
- Rendben, köszönöm.
- Gyere, menjünk vissza! Úgy látom, gyanús neki, hogy félrevonultunk.
Lassan visszamentek a tűzhöz, és leültek. Tukayoo az anyanyelvén tájékoztatta
a többieket, akik többször Jordan felé néztek, és egyetértően bólogattak. A lány
most látta meg Kohana szemében a tisztelet szikráját.
- Miss Cassidy? Mi történt? Valami baj van?
- Nem, miért?
- Mert rólunk beszélnek. – bökött feléjük.
- Te érted a nyelvüket? – döbbent meg a lány. Szándékosan hangosan tette fel a
kérdést, hogy az indián meghallja.
Nem nézett feléjük, de Jordan látta, hogy azonnal fülelni kezdett.
- Nem, de jól olvasok a testbeszédből.
- Ja, értem – lazult el. – Ez téged meglep? Idecsöppenünk, és felborítjuk a
terveiket. Természetes, hogy beszélnek rólunk.
- Olyan furcsa, Miss Cassidy. Megfélemlítették magát?
- Nem, miért?
- Bántották? Ugye nem gyalázták meg? – kérdezte rettegve.
- Nem, dehogy! Igazán úriemberként viselkednek. Mindnyájan. – érezte, hogy
elpirul.
- Jaj, kisasszony! Tudja mi lesz, ha ezek visznek vissza minket? Miss Cassidy, az
apja megöleti őket. És ki tudja, mit művel majd magával? Senki sem fogja
elhinni, hogy ezek a vademberek nem…
- Az apám nem ilyen! Ő nem fog ítélkezni. És te igazolhatnád őket – mondta
Jordan. – Ha te elmondanád, hogy nem bántottak, akkor biztosan hinnének
neked.
- Gondolja?
- Apám bízik benned.
Tukayoo ekkor felállt, és odalépett hozzájuk.
- Jordan! Ideje lepihenni! Holnap korán indulunk. Gyere! – nyújtotta a kezét.
- Miss Cassidy? Mondtam, hogy itt van a sátram.
- Köszönöm, Miguel, de Tukayoo már felajánlotta, és…
- Én elalszom a szabad ég alatt – mondta az indián. – Neked nagyobb
szükséged van a nyugodt pihenésre.
- Miss Cassidy…
- Nyugodj meg, Miguel! Minden rendben – mosolygott Jordan, aztán bemászott
az indián sátrába.
A fiú bemászott utána:
- Légy óvatos vele! – mondta halkan.
- Ezek szerint egyetértesz velem?
- Nem mondtam, hogy nem.  Megteszed, hogy vigyázol? – nézett a lányra
melegen.
- Igen – Jordan zavarba jött a pillantástól.
- Rendben. Aludj jól! – mondta, és kimászott.
Tukayoo leült a bejárat előtt, és miután a többiek is visszavonultak. Ő is
lepihent, lehunyta a szemét, de nem aludt.
Késő éjjel a mexikói férfi kimászott, az ifjú harcos felemelte a fejét, és szótlanul
figyelte. A férfi elment, hogy könnyítsen magán, a visszaúton a sátor felé
nézett, egy pillanatra megállt, aztán visszamászott.
3. fejezet
Tukayoo némán figyelte a mexikói sátrát. Nem hagyták nyugodni a lány
szavai. Tényleg furcsa volt, hogy egyedül a férfi élte túl a támadást, de miért
várt? Talán azért, hogy rátaláljanak? Mégis kik? Jordan apja keresőcsapatot
indítana, ha a lánya nem ér haza? Valószínű. És vajon kiket küld utána.
Hajcsárokat, vagy katonákat?
A fiú kezdte érezni, hogy felelőtlen volt, de nem hagyhatta sorsára a lányt.
Bárki más talál rá, mostanra halott lenne. Benézett a sátorba, nyugodtan aludt,
a takaró megint lecsúszott róla, és szabadon hagyta csábító idomait. Tukayoo
gyorsan visszafordult, nem engedhet ezeknek a gondolatoknak. A lány olyan
vágyakat keltett benne, amit eddig csak Shadi volt képes. Felkavarta a vérét,
forróságot ébresztett az ágyékában, de ellen kell állnia. Talán a szellemek
teszik próbára az érzéseit. De nincs mit próbára tenni. Szereti az asszonyát, és
a születendő gyermekét. Jordan csak egy fehér démon. Gyönyörű, és
gyermekien ártatlan, de nem hagyhatja, hogy a vágyak magukkal ragadják.
Talán, ha megengedné az embereinek, hogy szórakozzanak vele, akkor ez a
vágy elmúlna. De tudta, hogy sosem tenne ilyet. Megesküdött a lánynak, hogy
épségben hazajuttatja, és így is lesz.
A térdére hajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. Valamikor a legsötétebb
hajnali órákban zajra lett figyelmes. Résnyire nyitotta a szemét, és
megpillantotta a felé közeledő mexikóit. Lassan haladt, minden lépésre figyelt,
és közben a többieket nézte.
A tőr megvillant kezében, és Tukayoo tudta, mire készül. Hangtalanul
cselekedett, ő is előhúzta a kését, ügyelve, hogy a férfi ne sejtsen meg semmit,
és várt.
Miguel leguggolt elé, és óvatosan az indián nyaka felé emelte a fegyvert. A
fiú villámgyorsan reagált. A mexikóinak ideje sem volt, hogy felkiáltson, máris a
földön feküdt, a tőr fél méterre volt a kezétől, és Tukayoo fegyvere a nyakához
feszült.
- Mire készülsz? – sziszegte az indián.
 - Megvédem a kisasszonyt – felelt, és feszengve próbált szabadulni a
szorításból.
- A kisasszonynak csak tőled van félnivalója. – morogta Tukayoo.
- Elraboltátok, meggyaláztátok – vagdalkozott a férfi, de a hangja bizonytalan
volt.
- Semmit sem tettünk vele, megvédtük a haramia barátaidtól, akik
megtámadták.
- Ez nem igaz.
- Te is közéjük tartozol, igaz? Miért tettétek? És miért akartad megölni Miss
Cassidy-t?
- Nem akartam megölni, csak titeket. Haza akartam vinni.
- Hazudsz! – Tukayoo hangja keményen csattant.
Jordan rémülten lépett ki a sátorból. A többi harcos is felébredt a zajra, és
szorosan körbeállták a férfit.
Tukayoo felrántotta, és a tűz hamvaihoz lökte. Hok’ee azonnal tudta, mi a
dolga. Felszította a tüzet, nem törődött a rémült mexikói rettegő pillantásaival.
Jordan értetlenül nézett körbe, csak nem meg akarják kínozni?
- Ne! – nyögte, és megragadta az ifjú harcos karját. – Kérlek, ne tegyétek!
- Mit? – nézett le a lányra.
- Ne bántsátok!
- Nem fogjuk, csak meg akarom tudni az igazat.
Leguggolt a remegő férfi elé. Jordan lekuporodott mögötte, és figyelt.
- Mondd el az igazat! – dörrent az indián a férfira.
- Nem tudom, miről beszélsz? Megtámadtak az indiánok, lemészároltak
mindenkit, és elvitt…
Hok’ee tőre Miguel nyakára feszült. Jordan és ő egyszerre sikoltottak fel, de
Lootah, lefogta a lány karját, és megnyugtatóan felé biccentett.
- Az igazat! – morogta Tukayoo.
- Rendben – nyögte a másik. – El akartuk hajtani a marhákat… Az embereim
lerohanták a tábort… Az egyik őr észrevette, és riasztotta a többieket… Nem
akartuk megölni őket.
- Hazudsz! Ha nem akartátok, akkor miért csaltátok el Jordant?
- Rátok akartuk terelni a gyanút, azt akartuk, hogy az apja azt higgye,
elraboltátok, és megöltétek.
- Miért? – szólalt meg Jordan döbbenten.
- A földért, Miss Cassidy. Mi másért? – nézett a lányra.
- Miért akartátok az apacsokra terelni a gyanút? – kérdezte.
- Mert így tőlük is megszabadultunk volna.
- Mocskos áruló – sziszegte Jordan.
Tukayoo felállt:
- Kötözzétek meg! – adta ki az utasítást.
- Mire készülsz? – nézett rá a lány.
- Megígértem, hogy visszaviszlek benneteket. Így is lesz.
- De… ez a… ez egy gyilkos!
- Pontosan. Ő tudja igazolni, hogy nem a mi bűnünk. Épségben hazaviszünk,
és apád tudni fogja, hogy ártatlanok vagyunk. Megkapja az igazi bűnöst.
- Gondolod, hogy hinni fog neked? Egy mocskos rézbőrűnek? – kiáltott
Miguel.
- Nekem hinni fog – nézett rá megvetően Jordan.
- Azt fogja hinni, hogy megfélemlítették.
- Az apám tudni fogja, hogy nem így történt. – csattant fel a lány, és villámló
szemmel nézett a reszkető mexikóira.
 Tukayoo meglátta benne az erőskezű vezetőt. Már értette, miért mondta,
hogy sokat számít a szava. Fiatal kora ellenére határozott volt, és kemény.
Közben Hok’ee szorosan összekötözte a fogoly kezét és lábát, egy kidőlt fa
korhadt törzséhez húzta, és ott hagyta, de néhány méterre tőle lekuporodott,
és szótlanul figyelni kezdte.
Tukayoo a lány felé fordult.
- Feküdj vissza, még alhatsz néhány órát, mielőtt elindulunk!
- Nem tudom, hogy képes leszek-e aludni ezek után.
- Azért próbáld meg! – mondta kedvesen, és váratlanul megcirógatta a lány
arcát.
Jordan döbbenten nézett a fiúra, aki szintén meglepődött a merészségén.
- Bocsáss meg! – motyogta, és sietve elfordult.
A lány úgy érezte, mintha lágy selymet húzott volna végig az arcán,
kellemes, borzongató érzés járta át. Aztán megrázta magát, nem foglalkozhat
ilyesmivel, ez a fiú egy másik világ szülötte, ráadásul felesége van. De ahogy
az indián távolodó alakja után nézett, el kellett ismernie, hogy az egész
farmon, de még a városban sem látott olyan férfit, aki ennyire tökéletes lett
volna.
A fiú izmai minden egyes lépésnél megfeszültek, és lágy, de mégis erős
kötegekben idomultak a testéhez. Olyan volt, mint egy erőtől duzzadó hegyi
oroszlán.
Gyorsan visszamászott a sátorba. Próbált lecsillapodni, de nehezen tudott
elaludni.
Amikor reggel felébredt, hallotta, hogy a férfiak már javában készülődnek.
Kiment, és csendesen figyelte, ahogy összepakolnak. A tábor romjai közt
találtak némi enni, és innivalót, amit a haramiák nem vittek magukkal. Jordan
most elővett néhány adag szárított húst, és felkapott egy tömlő vizet.
Odalépett Kohanához, aki kevéske maradék ételét rágcsálta. Leguggolt elé, és
odanyújtott felé egy jókora darab húst.
Az indián meglepve nézett rá, de amikor a lány mosolyogva felé nyújtotta az
élelmet, lassan bólintva elfogadta. Beleharapott, aztán szélesen a lányra
vigyorgott.
Tukayoo hálás tekintettel figyelte, ahogy a lány szétosztja a húst az emberei
közt. Amikor hozzá ért, így szólt:
- Köszönjük, Miss Cassidy. Nem csak kemény vezető, hanem nagylelkű is.
- Nem kértem, hogy így hívj! Szeretném, ha továbbra is Jordannak hívnál!
- Nem tudom, hogy lehet-e.
- Kötelező – mosolygott rá a lány.
- Azért takarékoskodj az adagoddal – mosolygott vissza a fiú. – Mi elvagyunk
a sajátunkkal. Miattunk ne éhezz!
- Nekem van elég. Nektek viszont szűkösen kell beosztanotok.
- Még egyszer köszönöm. A többiek nevében is.
Reggeli után lóra ültek. Miguelt a saját lovához kötözték. És Hok’ee szorosan
mellette lovagolt.
Csendesen, és gyorsan haladtak, az indiánok folyamatosan figyeltek
mindenre. Nem akarták, hogy valaki hirtelen támadjon rájuk.
Jordan se szólt. Lefoglalta a gondolatait, hogy Miguel milyen álnok módon
árulta el az apját.
Emlékezett, amikor két hónappal ezelőtt megjelent a ranchon, kiéhezve,
rongyosan. Azt mondta, a családja Mexikóban éhezik, és ő azért jött el, hogy
munkát találjon. Azt is mondta, hogy napok óta nem evett, Jordan apja
megszánta, ételt, szállást, és munkát adott az idegennek, és ígéretet tett arra,
hogy Miguel hamarosan idehozhatja a feleségét, és a gyerekeit. Ő pedig úgy
hálálta meg mindezt, hogy az első adandó alkalommal lemészárolta a társait,
és elhajtotta a munkaadója csordáját. Abba bele sem mert gondolni, hogy mi
volt a terve ővele.
Szomorúan gondolt az emberekre, akiket otthon várt a családjuk: Carlos,
Alejandro, Alberto és a többiek. Mindnek felesége és gyerekei voltak, akik most
családfenntartó nélkül maradtak. Jordan tudta, hogy az apja sosem küldené el
őket, és a ház körül adhatnak olyan munkát az asszonyoknak, amit el tudnak
végezni, de a veszteséget ezzel nem pótolhatják. Nem adhatják vissza nekik a
szerető férjeket, és apákat.
Könnyes szemmel fordult el, képtelen volt a mexikóira nézni. Inkább a kopár
sivatagot figyelte. Az idei év nagyon száraz volt. A vízmosások sorra
kiszáradtak, és a folyók vizét csak nagy nehézségek árán tudták elvezetni a
ranchokra a telepesek. Rengeteg birtok ment tönkre.
Casa de Sol szerencsés helyzetben volt. Rengeteg tartalékkal rendelkezett,
és Max Cassidy remek munkásokat talált, akik most is azon dolgoztak, hogy
vizet varázsoljanak a sivatag közepén megbújó Édenkertbe. Jordan csak így
hívta az otthonát. Itt született, és bár az édesanyját elveszítette, az apja
szeretete kárpótolta őt. Rajongott a birtokért, nem tudta volna máshol
elképzelni az életét.
Ráadásul ott volt Juanita, aki szakácsnőként került a birtokra, az apja
esküvőjét követően, de Jordan mindig is anyja helyett anyjaként tekintett rá.
Max Cassidy is családtagként kezelte az asszonyt, és örömmel vette, amikor a
férje, Pedro is munkát vállalt náluk, mint felügyelő.
Jordan boldog volt. Egészen mostanáig nem kellett szembesülnie a
csalárdsággal, és az árulással. Bár az apja úgy nevelte, hogy képes legyen
önállóan is megállni a helyét, azért az utóbbi időkben, már szervezett
összejöveteleket, bálokat, ahol a lánya megismerkedhetett a környékbeli
farmerek lányaival, és partiképes fiatalemberekkel.
Jordan szerette ezeket a vendégségeket, szívesen ismerkedett. És azt
kimondottan élvezte, hogy az ifjú férfiak körülzsongják. A barátnője, Scarlett,
és ő rengeteg fejet csavartak el, de sosem mentek tovább az illendőség
határain. Ezt a lovagok is tudták, éppen ezért érezték jól magukat a
társaságukban.
De az idei év a mulatságoknak is gátat szabott. A rengeteg telepes, az
elpusztuló földeket hátrahagyva a nagyobb városokba költözött, így nem volt
társaság. Scarlett családja is elköltözött, és Jordan az utóbbi fél évben
unatkozott. Egyre többet segített az apjának, hogy üres napjait kitöltse, és
egyre jobban élvezte a munkát.
Most is ő ajánlotta fel, hogy kijön a csordával, legalább nem kell otthon
ücsörögnie az üres házban.
Hirtelen érezte, hogy Diablo megugrik. Meglepve nézett körül.
- Elkóboroltak a gondolataid – mosolygott rá Tukayoo, erősen fogta a ló
gyeplőjét. – Azt mondtam, hogy ebédre megpihenünk itt az árnyékban. Ma
különösen forró napunk van. Megvárjuk, amíg csillapodik a hőség.
- Rendben – motyogta kábán a lány.
Lassan követte a kis csapatot, ahogy behúzódtak a hatalmas sziklák
árnyékába.
- Min gondolkodtál? – kérdezte az indián.
- Miguel árulásán, és a farmon. Hogy mennyi mindent felborított, családokat
tett tönkre.
- Apádat is, igaz?
 - Nem, apám tudja pótolni a veszteséget, és a munkások továbbra is nálunk
maradhatnak. Amit nem tudunk pótolni, az a családok vesztesége az elvesztett
férfiak miatt.
- És ahogy látom, ez téged elszomorít.
- Persze, hogy elszomorít. Egy szerető férj, vagy apa elvesztése mindig
tragikus. Még sosem szembesültem ezzel, de el tudom képzelni az asszonyok
fájdalmát.
- Apádnak igaza lehetett, amikor téged jelölt ki örökösnek. Lány létedre
nagyon jól látod a dolgokat.
Jordan fintorogva nézett az indiánra a megjegyzés miatt, de az nem reagált
rá.
- Egy jó vezető mindig törődik az emberei jólétével, nem csak utasítgat.
- Szerintem te is jó vezetője leszel a törzsednek – nézett rá a lány.
- Én nem hiszem. Felelőtlen vagyok, még egy gyerek, jól mondta Kohana.
- Miattam? – kérdezte Jordan. – Azért, mert nem hagytál a sorsomra?
- Részben, de főként a mexikói miatt. Én megbíztam benne, ő nem. És neki
lett igaza.
- De amikor rájöttél, helyesen döntöttél. Ezt Kohana is értékelte.
- Miről beszélsz? – fordult a lány felé.
- Láttam a tiszteletet a szemében, amikor megbeszéltétek, hogy mit kell
tennetek.
Tukayoo elmosolyodott, jó érzés volt tudni, hogy a harcos végre elismeri őt.
Fura, hogy ő maga nem vette ezt észre. Körülnézett, az emberei elbóbiskoltak
az árnyékban.
- Pihenj kicsit! – szólt a lányhoz. – Az egész napos lovaglás kimeríthetett.
- Nem érzem, hogy fáradt lennék – válaszolt Jordan, de azért elnyúlt az
árnyékban. – Te nem pihensz? – nézett fel.
- De – ásított a fiú, és a sziklafalnak támaszkodva behunyta a szemét.
Kohana a másik sziklánál ülve figyelte, ahogy az ifjú kimerülten dől hátra.
Halványan mosolyogva vette át a figyelő szerepét, tudta, hogy a fiú napok óta
nem aludt rendesen.
Amikor a nap ereje csökkent, csendesen odalépett hozzá:
- Főnök, ideje indulnunk! Estig még rengeteget haladhatunk.
Tukayoo kábán nézett fel:
- Minden rendben? – kérdezte. – Elaludtam.
- Legalább pihentél egy keveset. – veregette meg a vállát a férfi. – Amúgy
semmi sem történt. A foglyunk is rendesen viselkedett.
- Köszönöm, hogy figyeltél.
- Nem kell megköszönnöd. – állt fel, és elindult, hogy a többieket is
felébressze.
Tukayoo Jordan felé fordult, és óvatosan keltegetni kezdte.
- Jordan! Indulnunk kell! Ébredj!
A lány nehezen tért magához, közben a fiú alaposan megfigyelte az arcát.
Sápadt bőrét erősen megkapta a nap, néhol piros volt, amennyit a blúz láttatni
engedett, az a rész is barna volt. De alvás közben a dekoltázsa egy kissé
szétnyílt, és látszott, hogy ahol nem éri a bőrét a nap, ott tejfehér, selymesen
lágy. Tukayoo megint erős késztetést érzett, hogy megérintse, de visszafogta
magát. Csak a lány arcát cirógatta meg gyengéden.
- Jordan!
A lány végre kinyitotta a szemét. Zavartan ült fel, és gyorsan megigazította
magán a ruhát. Nem mert a fiú szemébe nézni.
 Tukayoo is zavart volt, gyorsan felállt, és arrébb lépett, hogy a lány
összeszedhesse magát.
- Hok’ee, most én viszem a foglyot, és te mész a lánnyal! – szólt a másik
ifjúhoz.
Jordan értetlenül nézett rá, de nem szólt. Szó nélkül felült Diablo hátára, és
csatlakozott a fiatal harcoshoz.
Estig szó nélkül mentek, amikor végül lepihentek, és leültek a tűz mellé az
indián úgy helyezkedett, hogy távol kerüljön a lánytól. Nem akart megint
kísértésbe esni.
Kohana szorosan kikötözte Miguelt, egy fához, aztán csatlakozott a
többiekhez.
Vacsora után Jordan elindult a mexikói sátra felé, és most senki sem állította
meg. Nem értette, mi történt Tukayoo-val, a fiú teljesen visszahúzódott.
Nem foglalkozott vele, ledőlt az egyik bőrre, betakarózott, és hamarosan
elaludt.
Tukayoo csendesen figyelte a lányt, szívesen felajánlotta volna a sátrát ma
éjjel is, de amikor a másik sátorhoz indult, nem állította meg. Jobb ez így, meg
kell tartaniuk a távolságot. Visszafordult a tűzhöz, és tovább beszélgetett a
társaival.
- Főnök, megkedvelted őt, igaz? – kérdezte Kohana. Az indián azonnal
kihallotta a változást a férfi hangjából.
- Okos, és becsületes – mondta a fiú.
- És jólelkű – mosolygott Kohana.
- Igen, az.
- Miért nem…?
- Shadi az asszonyom – mondta egyszerűen Tukayoo.
- Értem – nézett a mexikói sátra felé a férfi.
- De nem hagyom, hogy bárki bántsa! – értette félre a férfi szándékait.
- Nem is áll szándékomban. De nem kellene egyedül hagynod! Te is hallottad
a pumákat a közelben.
- Igen, de nem hiszem, hogy támadnának.
- Rátennéd az életedet, vagy az övét?
- Nem akarok bemenni hozzá – morogta Tukayoo.
- Te képes vagy ellenállni neki. Visszatart a feleséged, de mi? Minket semmi
sem tart vissza, és ez a lány nagyon csábító.
- Nem tudom – sóhajtott.
- Menj be! Rossz érzésem van, legalább egy puma ólálkodik a környéken.
- Majd a sátor előtt vigyázok rá.
- Aludnod kell! Kimerült vagy, napok óta nem aludtál rendesen. Menj be
hozzá! Kérlek, most fogadd el, amit mondok!
- Rendben – mormolta Tukayoo, felállt, és elindult a sátor felé.
Lassan mászott be, remélte, hogy a lány még ébren van, és nem ijed meg
tőle, de nem így volt. Jordan egy vastag takaróba burkolózva aludt.
A fiú körülnézett, de a szűkös helyen nem volt választása. Ez a sátor sokkal
kisebb, és kényelmetlenebb volt, mint a sajátja. Kénytelen volt szorosan a lány
mellé feküdni. Hátat fordított neki, és próbált Shadi-ra gondolni.
Végül sikerült elaludnia, de nem tartott soká a nyugalma. Az éjszaka közepén
közvetlen a tábor szélénél vonyítás verte fel a csendet. Mindketten ijedten
riadtak fel. Jordan döbbenten nézett a fiúra, aki szélsebesen arrébb húzódott. A
puma megint morogni kezdett, és Tukayoo szó nélkül kisiklott a sátorból. Mire
kiért, a tőr már a kezében volt, szeme a környéket pásztázta. A társai is
fegyverrel a kezükben figyeltek.
 A lány ki akart mászni, de az indián halkan sziszegve ráparancsolt:
- Menj vissza! Ne adj neki célpontot!
Macskamozgással körbejárta a tábort, közben elment a rettegő mexikói
mellett.
- Kérlek! – suttogta alig hallhatóan. – Ne hagyjatok itt!
Tukayoo szeme rávillant, aztán újra lesütötte, és figyelt. Ekkor hallotta meg a
mozgást a fogoly mögött. A férfi rémülten szűkölt, ahogy az indián lekuporodott
mellette.
Az állat támadott, Tukayoo pedig villámgyorsan mozdult, pont, mint előző
éjjel, csak most nem a mexikói volt a célpont. A puma halk nyikkanással
rogyott a földre, és nem mozdult többet.
A harcos most Miguel felé fordult, elvágta a kötelet, ami a fához szegezte.
Felrántotta, és a sátorhoz vonszolta. Amikor odaért, halkan beszólt:
- Jordan, gyere ki!
A lány remegve mászott ki, és félreállt, hogy Tukayoo belökhesse a másik
férfit.
Kohana már ott állt mellettük.
- Majd én vigyázok rá! Te maradj a lánnyal, Főnök!
Tukayoo gyengéden megfogta Jordan karját, és a saját sátrához kísérte.
Miután a lány bemászott, követte.
- Nem fogsz megijedni, ha melléd fekszem, igaz? – kérdezte.
- Nem, sőt megköszönöm. Most egy kicsit megijedtem. – motyogta. – Több
puma is lehet a környéken?
- Előfordulhat – válaszolt a fiú, és közben szorosan a lány mellé húzódott.
Jordan gyermekien összekuporodott, és Tukayoo mellkasához bújt.
- Most úgy érzem magam, mint amikor egy viharos éjszakán apa mellé bújok,
és ő megvéd. – suttogta mosolyogva.
Az indián gyengéden átölelte, örült, hogy a lány ezt mondta, most érezte
igazán, mennyire gyerek még. Lágyan megsimogatta a haját.
- Aludj jól! Én megvédelek.
4. fejezet
Jordan furcsa hangokra ébredt. Azonnal látta, hogy a nap még nem kelt fel,
és abból, hogy mennyire fáradtnak érezte magát, rájött, hogy nagyon korán
lehet. Alig pár órát alhatott.
Kintről tűz ropogásának a hangja, és kissé büdös, de számára jól ismert
szagok szálltak a sátorba. Akkor érzett ilyet, amikor levágták az állatokat.
Kíváncsian mászott ki, és a látvány megdöbbentette.
A harcosok az elejtett pumát darabolták. Tukayoo kezében az állat májával
felé nézett.
- Felébredtél? – mosolygott rá.
- Mit műveltek? – kérdezte döbbenten.
- Elvinni nem tudjuk, de amit lehet, azt hasznosítjuk.
- Úgy érted… megeszitek? – fintorgott a lány.
- Igen, lenyúztam, a szőrméje, tökéletes lesz télre mokaszinnak. A húst pedig
megesszük.
- Képesek vagytok megenni egy puma húsát? – Jordan-t a rosszullét
kerülgette.
- Persze, te is eszel húst, nem?
- Igen, marhát, és csirkét. Amit ezért tartunk.
- Ez sem más. – mondta a fiú, és jót mulatott a lány viszolygásán. – A
szárított készleteinkre szükség van a hazaútra, és a friss hús jól jön az
embereimnek.
- Én biztosan nem eszem belőle – nyögte Jordan elszántan.
- Ahogy gondolod – vonta meg a vállát Tukayoo, és lefejtette az állat hátsó
lábáról a húst. – Gondolom, még sosem éheztél.
Jordan elgondolkodott a harcos mondatán. Valóban, hallott róla, hogy az
indiánokat sokszor azzal kényszerítették megadásra, hogy kiéheztették őket.
Folyamatosan űzték a faluk lakóit egyik helyről a másikra, és nem hagyták,
hogy vadásszanak. Végül sokszor az éhség végzett velük. A férfiak a
vendégségek során nemegyszer azzal kérkedtek, hogy ifjú korukban, a
katonaságnál sokszor láttak olyan indián táborokat, ahol éhen halt gyermekek
és asszonyok tetemei hevertek szerteszét.
Odalépett Tukayoo mellé, elvette a levágott húst, nyársara tűzte, és a tűz
fölé helyezte. Aztán megfogta a fiú mellett heverő tőrt, és újabb darabot
hasított az állatból. A fiú csendben figyelte a lány ténykedését, aztán ő is
folytatta, amit elkezdett. Végül a tűz fölött ott sorakoztak a nyársak, minden
harcosnak egy.
Az indián kérdőn Jordan-ra nézett:
- Biztosan nem kérsz? – már hasította a következő darabot.
- Én…
- Kóstold meg, nem rosszabb, mint a marha! – mosolygott rá. – És sokkal
jobb, mint a szárított hús.
Jordan visszamosolygott, és bólintott.
- Neki is adsz belőle? – kérdezte Miguel felé intve.
 - Nem vagyunk vademberek, nem hagyjuk éhezni. – felelt a fiú egyszerűen.
Közben a többi harcos felkészült az indulásra. Utána leültek a tűz mellé, és
megették a húst. Jordan már nyúlt a maradékért, hogy odavigye a fogolynak,
de Tukayoo lefogta a kezét.
- Majd én – mondta, és elvette a nyársat a lány kezéből.
Odalépett a fatörzshöz, ahova hajnalban újra kikötötték a férfit, kioldozta az
egyik kezét, és odanyújtotta a húst:
- Itt maradok, amíg megeszed. Ne próbálkozz semmivel! – sziszegte
fenyegetően.
Leült, és mereven figyelte Miguel minden mozdulatát. A mexikói látszólagos
higgadtsággal ette meg az ételt, nem nézett fel egészen addig, míg az utolsó
falatot le nem nyelte.
Akkor Tukayoo felrángatta, odavitte a lovához, felültette, és a lábait
összekötve az állathoz rögzítette.
Ezután mind elkészültek, és útnak indultak. Tukayoo megint gyors tempót
diktált, hamar túl akart már lenni a dolgon, és elindulni haza. Nem értette,
miért zavarja ennyire a lány közvetlensége, kedvessége. Még a két nappal
ezelőtti apró vitájuk sem oszlatta el ezt a zavart, amiből pedig kiderült, hogy a
lány ízig-vérig fehér. Bár tudta, hogy erre számíthat, de legbelül valahogy
mégis azt remélte, megérti őt.
Már megint megzavarja a gondolatait. Megrázta magát. Mit számít neki,
hogy mit gondol a lány, hisz hamarosan megszabadul tőle, és többé nem
keresztezik egymás útját.
- Hok’ee! – szólt a társának. – Gyere ide! Én előrelovagolok.
Megsarkalta a lovát, és otthagyta a többieket.
Jordan értetlenül nézett utána, meglepte a harcos viselkedése. Rögtön az
első pillanattól kezdve közvetlen volt vele, de aztán hirtelen megváltozott. A
barátságos fiú teljesen eltűnt, és tartózkodóvá vált. Csak azt érezte, hogy
kedveli őt, és kíváncsi volt, milyen lehet a felesége. Hirtelen furcsa érzés tört
rá, rosszul esett neki, hogy a fiú szíve már foglalt, még sosem volt olyan férfi,
aki ilyen hatással lett volna rá, ahogy végignézett a harcos tökéletes testén,
eddig idegen vágyakozás járta át. Szerette volna megérinteni a feszes izmokat,
megtudni, milyen lehet a bronzos bőr alól látszó izmok játéka. Hogy milyen
érzés lenne, ha a karjában tartaná, úgy, mint Jeremy. Akkor nem érzett semmit.
A szomszédos ranch gazdájának fia mindig is szerelmes volt belé, hevesen
udvarolt neki, de Jordan képtelen volt viszonozni az érzéseit. Amikor néhány
hónapja – mielőtt a fiú családja visszautazott keletre – Jeremy elhívta lovagolni,
hirtelen kitörtek belőle a szavak:
"- Jordan, drága Jordan! Én képtelen vagyok itt hagyni téged! Szeretlek!
Azóta szeretlek, hogy először megláttalak! Légy a feleségem! Boldoggá tennél!
És én is azon lennék, hogy boldog asszony lehess mellettem! Mondj igent, és
beszélek apáddal! Velünk jöhetnél. Nem kellene, hogy itt maradj ezen a halott
vidéken. Kérlek, mondj igent!"
Szorosan magához ölelte a lányt, és ügyetlenül megcsókolta. Jordan
fintorogva tűrte, félt, hogy leesik a lóról, ha ellenkezik, de boldog volt, amikor
az ajkaik szétváltak.
"- Jeremy, ezt soha többé ne merészeld megpróbálni! – kiabált zihálva. – Nem
leszek a feleséged! Hogy képzelted, hogy így közeledhetsz felém?
- Bocsáss meg, én azt hittem… – a fiú láthatóan zavarban volt a
merészségétől, és megbántódott a visszautasítástól.
- Értsd meg, én még nem állok készen arra, hogy férjhez menjek. – Jordan
érezte, hogy goromba volt, ezért próbálta menteni a helyzetet. – Jeremy, én
mindig is barátként tekintettem rád, mint egy testvérre. Sosem gondoltam,
hogy te másként érzel. Bocsáss meg, ha félrevezettelek! Nem lehetek a
feleséged, mert te nekem sokkal többet jelentesz, mint egy férj.
Megsimogatta a fiú karját, és bocsánatkérőn mosolygott rá."
Megijedt, miért szeretné, hogy ez a vadember megölelje? Ráadásul neki
felesége van. Ennyire romlott lenne, más férjét akarná? Hirtelen hányingere lett
önmagától.
Körülnézett, vajon védelmezői észrevették a vívódását? De úgy tűnt, senki
nem figyelt rá, egyedül Hok’ee, de ő is csak azt figyelte, hogy jól érzi-e magát.
- Jordan, minden rendben? – kérdezte. – Szomorúnak látszol.
- Nem, semmi bajom, csak gondolkodtam – mosolygott a fiúra. – Hamarosan
megérkezünk, gondolom Tukayoo már örül.
- Honnan veszed? – nézett rá Hok’ee meglepve.
- Biztosan szeretné már újra látni a feleségét.
- Oh, igen. Szeretne hazaérni, mire Shadi ideje elérkezik. Ott akar lenni
mellette a szülésnél.
- Szülés? – döbbent meg Jordan. – A felesége várandós?
- Igen, a nővérem az első gyermeküket várja. Nagyon boldogok, Tukayoo már
nagyon várja a fiát.
- Miért biztos benne, hogy fiú? Ez csak akkor derül majd ki, amikor
megszületik.
- Megérzés – mondta.
- Értem. – nézett előre Jordan. – Sok dolgot nem értek veletek kapcsolatban.
- Nem is kell, hogy megértsd.
- Igazad van. Csak hajt a kíváncsiság.
- Mint minden fehér embert. – mondta keserűen a fiú.
- Tudom – felelt csendesen Jordan. – Telhetetlenek vagyunk. Mindent meg
akarunk szerezni magunknak, és mindent irányítani akarunk. Megértem az
elkeseredettségedet.
Elfordult, és az útra szegezte a tekintetét. Hamarosan megpillantotta az
ismerős vidéket, a dombot, ahol annyit játszadoztak gyerekkorukban Scarlett-
el, és mosolyra húzódott a szája. Most is benőtte a fű, bár a forró napfény, és a
hőség sárgára égette. És a kis facsoport, ami a tetején állt, szinte sikoltva
könyörgött az éghez némi esőért. A lombkoronák bágyadtan, elsárgulva
kókadoztak. Hazaért, és bár a környezet sivár volt, mégis melegséggel töltötte
el a lány szívét. Előrelovagolt Tukayoo mellé:
- Itt már nem fenyeget veszély. Nyugodtan visszafordulhattok.
- Nem hagylak egyedül a mexikóival – nézett rá a fiú.
- Tudok rá vigyázni, meg van kötve a keze. Semmit sem tehet.
Ahogy beszélt, felértek a domb tetejére. Jordan előrenézett, és döbbenten
nyögött fel:
- Uramisten! Mi…?
- Katonák – jegyezte meg nyersen Tukayoo.
- Mit kereshetnek Casa de Sol-ban?
- Gondolom az apja hívta őket, hogy megkeressék. – mondta kárörvendően
Miguel hirtelen támadt bátorsággal a hangjában.
- Vagy épp elfogták a barátaidat, és őket hozták vissza – nézett a karámok
felé a lány, de csalódottan látta, hogy a csordának nyoma sincs.
Hangosan sóhajtott.
- Tukayoo, innen elboldogulok. Menjetek, mielőtt észrevesznek benneteket!
Nem akarom, hogy veszélybe sodorjátok magatokat miattam.
 - Igazad van – nézett rá megint az indián. – De akkor sem hagylak vele
egyedül. Hok’ee, gyere velem! – majd az anyanyelvén folytatta. – Lootah,
Kohana, ti innen fedezzetek!
- Igen főnök – válaszolták. – Légy óvatos!
Hok’ee átvette a mexikói lovának a gyeplőjét Kohanától, és elindultak lefelé
a dombról.
Jordan idegesen figyelte a ranch bejáratát, remegve várta, hogy kinyíljon, és
kivágtassanak rajta a katonák.
- Tukayoo, erre nincs szükség. Csak veszélybe sodrod magatokat. Kérlek!
Gondolj a feleségedre! – nyögte a harcosnak.
A fiú lelassított, és feszülten nézett előre. Jordan követte a pillantását, és
rémülten látta, ahogy az apja, és három katona kivágtat a kapun.
- Kérlek, menjetek! – könyörgött. – Menjetek!
Végre bólintott, Hok’ee átnyújtotta a gyeplőt Jordan-nak. A két indián
visszafogta a lovát.
- Köszönöm. Köszönöm, hogy megmentettetek, és hazahoztatok. Örökké
hálás leszek.
- Nem tartozol köszönettel – mondta Tukayoo, az arca feszült volt.
- Menjetek, mielőtt ideérnek! Isten veletek!
- Isten veled! Légy boldog!
A két fiú sietve megfordította a lovakat, és elvágtattak. Jordan valamiért
szomorúságot érzett. És félelmet. Remélte, hogy az apja hisz neki, és engedi,
hogy az indiánok békében távozzanak.
Jordan reszkető kézzel ragadta meg foglya gyeplőjét, és elindult az apja felé.
- Jordan! Drága kislányom! Hát élsz! Istenem, már a legrosszabbtól
tartottam.
- Apám! – zokogta a lány.
Egymáshoz értek, és a férfi remegve, sírva ölelte magához a lányát.
- Hogyan? – kérdezte. – Elengedtek, de miért? Az apacsok?
- Nem voltam fogoly. Ők mentettek meg, mexikóiak támadtak ránk, és az
apacsok mentettek meg.
- Istenem, ez hogy lehet? – kérdezte a férfi döbbenten, és aggódva
végignézett a lányán.
- Mr. Cassidy, kiküldöm az embereimet, még elkaphatjuk őket – mondta a
lovas katona.
- Ne! – kiáltott Jordan rémülten. – Semmit sem tettek velem. Nem bántottak.
Mindent elmesélek, csak menjünk haza!
Max Cassidy ekkor vette észre, hogy a lánya a kezében szorongatja Miguel
lovának a gyeplőjét, és a férfi megkötözve ül a lovon.
- Várjon hadnagy! Hallgassuk meg a lányomat! Mi történt? Mi ez az egész? –
kérdezte döbbenten.
- Nem indiánok támadták meg a tábort, hanem a mexikóiak. Miguel is
közéjük tartozik. Mindenkit megöltek, engem előtte elcsaltak, és úgy intézték,
hogy azt higgyétek, apacsok tették. Az egész csordát elhajtották.
- Miguel, mit mondasz minderre? – nézett a férfira az apja.
- Valóban így történt uram, de engem is kényszerítettek, hogy eláruljam. A
családomat fenyegették.
Jordan megrökönyödve nézett hátra, legszívesebben leköpte volna a férfit.
- A családod biztonságban van. Tegnap megérkeztek, miattuk nem kell
aggódnod. – mondta Max. – Gyertek, menjünk haza! Hadnagy? Eressze el
Miguelt!
- Apám – kezdte Jordan. – Miguel nem…
 - Majd, ha kipihented magad, és túljutsz az ijedtségen, mindent elmesélsz
részletesen. Most menjünk, Juanita már élőhalott volt az aggodalomtól.
Jordan dühösen meredt a mexikóira, aki viszont elégedett vigyorral lovagolt a
katonák mellett.
Egyikük sem látta a domb tetején, a fák takarásában álló magányos
mescalero harcost, aki szúrós tekintettel figyelte, mi történik. Amikor Miguelt
eloldozták, haragosan villámló szemmel fordult az emberei felé. Kohanára
nézett, aki előre megmondta, hogy hibázik, ha megbízik a sápadtarcúakban.
Mennyire igaza volt. Most mégis keserű elégedettség járta át, hogy a harcos
ezt nem veti a szemére. Felé biccentett, aztán intett az embereinek, és
elindultak haza.
Amint beértek, mindenki rohanvást köszöntötte Jordant, aki a
megkönnyebbüléstől reszketve szállt le a ló hátáról. Az egyik lovász elvezette
Diablo-t az istálló felé, Max pedig szorosan ölelte a lányát, mintha többé nem
akarta volna elengedni maga mellől.
- Istenem, kicsim! Micsoda öröm! Már annyira féltem, hogy elveszítelek!
- Itt vagyok, apám! Minden rendben, jól vagyok!
- Mr. Cassidy! – kezdte a hadnagy. – Ha gondolja, még mindig…
- Ne! – csattant fel Jordan. – Apám, hagyd elmenni az indiánokat! Kérlek! Ők
mentettek meg, nélkülük halott lennék. Nem ártottak senkinek.
- Hadnagy, hallotta a lányomat. Nem megyünk utánuk. Elég volt a
gyilkolásból!
- Miféle gyilkolásból? – nézett döbbenten Jordan.
- Amikor Jose nem érkezett meg a hírekkel, hogy jól vagytok, üzentem a Fort
Stockton-ban állomásozó csapatok tábornokának, hogy küldjön segítséget. Ő
küldte a hadnagyot az embereivel. Útközben belefutottak egy apacs faluba, és
csatába bonyolódtak velük. Erről jut eszembe! Hadnagy, még be sem
mutattam hivatalosan a lányomat: Conrad Scott hadnagy, ő a lányom, Jordan
Cassidy.
- Kisasszony! – mosolygott kedvesen a férfi. – Megtiszteltetés, hogy
megismerhetem.
Szalutált, majd könnyed mozdulattal kezet csókolt a lánynak.
- Isten hozta az otthonunkban, hadnagy!
Jordan bájosan visszamosolygott, és közben alaposan végigmérte a férfit.
Szőke, göndör haja rafinált fürtökben lógott ki a kalap alól, szürkéskék, huncut
szeme, az óceánra emlékeztette a lányt. Finomvonású arca, még kackiás
bajusza ellenére is kisfiús volt. Tökéletes ellentéte volt az apacsnak. Jordan
nehezen hitte el róla, hogy képes lenne gyilkolni. Kék egyenruhája viseltes, de
makulátlanul tiszta volt, ahogy az a hadseregben már megszokott volt.
Diszkréten takarta alakját, de a lány azonnal meglátta a férfiban rejtőző erőt.
Conrad is alaposan felmérte magának a lányt. Fáradtsága ellenére is volt
benne valami csábító. Kócos aranyfürtjei rakoncátlanul keretezték a tökéletes,
gyermeki arcot. Ártatlanul csillogó smaragdzöld szemei bujaságot ígértek. És
tökéletes teste arra várt, hogy egy férfi karjában találjon gyönyört. A hadnagy
azonnal tudta, hogy ilyen feleségre vágyik. Bár sejtette, hogy a lány a
farmerélet hatására keményebb, mint a városi úrilányok, de ez a kihívás csak
tetszett neki. Rögtön tudta, hogy mit akar, megtörni ezt a szépséget, és a
magáénak tudni. Már amúgy is gondolkodott a családalapításon, most már azt
is tudta, hogy kit akar a feleségének. Elhatározta, hogy finom úrihölgyet formál
a csinos farmerlányból, akivel megjelenhet bármilyen puccos városi
rendezvényen, és büszkén mutogathatja, mint a feleségét.
 - Nos, akkor vonuljunk be! – mondta Max Cassidy, felrázva a két fiatalt a
kábulatból. – Jordan, szedd rendbe magad a vacsorához! Hadnagy, szívesen
látjuk az asztalunknál.
- Köszönöm a meghívást uram! A világért sem hagynám ki – mosolygott,
aztán elsietett az emberei felé.
Jordan az apjával bement a házba, és azonnal Juanitát kereste.
- Drága, kicsi leánykám! – sírta az asszony.
- Mamácska! Hazajöttem! – forrón átölelték egymást.
- Mi történt veled? Azt hallottam, hogy apacsok foglya voltál! Istenem, bele
sem merek gondolni, mit tettek veled!
- Jaj, mamácska! Semmit, semmit sem tettek. Megmentettek egy csapat
mexikói banditától, és végig úriemberek voltak. Egyetlen ujjal sem értek
hozzám.
Közben az apjára nézett, hogy elhiszi-e, amit mond.
- A vezetőjük megesküdött, hogy épségben, érintetlenül hoz haza, és így is
tett. Egyikük sem tett semmi olyat, ami bűnös lenne.
- Nehéz ezt elhinni a vademberekről – mormolta az apja.
- Pedig így történt. – felelte a lány – Hidd el! Ha másként lenne, én lettem
volna az első, aki utánuk küldi a hadnagyot. De ők semmi rosszat nem tettek,
bűn lenne, ha bántanánk őket.
- Hiszek neked, kicsim – ölelte meg a férfi. – Most menj, pihenj, és készülj a
vacsorára! Juanita, kérlek, segíts neki!
Ezzel kifordult a konyhából, és a dolga után nézett. Az asszony könnyek közt,
mosolyogva ölelte ismét magához a lányt.
- Kicsikém! El kell mesélned mindent!
- Rendben mamácska! Menjünk!

Conrad Scott odalépett az embereihez, és közben intett Miguel-nek.

- A kisasszony elfogultnak tűnik – mondta. – Meséld el te, hogy mi történt
valójában!
- Az úgy történt uram, hogy a haramiák, még akkor szemet vetettek Casa de
Sol állataira, mielőtt én idejöttem volna. Megfenyegették a családomat, hogy
ha nem segítek nekik, akkor megölik őket. Üzennem kellett nekik, amikor a
csorda védtelen helyen volt. Én úgy tudtam, hogy senkit sem akartak megölni,
csak a csordát akarták elhajtani. Ezért kellett elcsalnom, Miss Jordan-t azon a
reggelen. Hogy egyikük se essen kísértésbe. Aztán másnap hajnalban
támadtak, mindenki aludt kivéve egyetlen őrt, akit nem tudtak időben
elhallgattatni, így riasztotta a többieket. A mészárlásban nem vettem részt,
elrejtőztem. Úgy terveztem, hogy megkeresem a kisasszonyt, és hazahozom,
de közben rátaláltak az apacsok. Nem tudom, mit tettek vele, mielőtt rám
találtak, de a kisasszony nagyon kezes volt, túl kezes. Mindenben szót fogadott
a vezetőjüknek.
- Gondolod, megfélemlítették?
- Lehetséges, uram!
- Talán meg is… gyalázták?
- Nem tudhatom uram, de Miss Jordan a főnök sátrában töltötte az
éjszakákat.
- A mocskos, barbár vadember! Hozzá mert érni egy fehér lányhoz! Elvette a
tisztességét! Ezért megfizet! Esküszöm, megkeresem, és megölöm! De előtte
megtudja, milyen a pokol tüze. Tudni fogja, hogy nem nyúlhat büntetlenül egy
fehér asszonyhoz.
 - Uram. Legyen óvatos! A kisasszony védelmezi őket, és az apja feltétel
nélkül hisz neki.
- Ne félts, Miguel! Tudom, mit fogok tenni. Megmentem a kisasszony
becsületét. Most menj, a családod már biztosan vár!
Conrad fejében már kialakult a terv. Meg akart állapodni, egy birtokot akart,
ahol megbecsülésben élhet, és az emberek felnéznek rá. Tisztelik és tartanak a
hatalmától. Mindig is erre vágyott, és most az élet tálcán kínálja a lehetőséget.
Elégedett mosollyal készült a vacsorára, és felépítette a tervet, amellyel
meghódítja Jordan Cassidy szívét.

Tukayoo és csapata őrült tempót diktált, és másnap reggelre elérték a falut.

Jókedve azonnal elszállt, amikor meglátta a távolban a felszálló füstöt pontosan
az otthona fölött. Egy pillanatra megállította a kis csapatot. Mind döbbenten
nézték az elszürkült eget, és a szívüket rémület járta át. Óvatosan lovagoltak
be a faluba, figyelve minden apró mozgásra. Elszörnyedve nézték a feldúlt
tipiket. Tukayoo félelemmel, és haraggal kereste a túlélőket, amikor a
megmaradt főnöki sátorból kirontott az anyja, és rohanni kezdett felé:
- Fiam! – zokogta.
- Mi történt, anyám? – kérdezte, ahogy leugrott a lóról, és odarohant. – Hol
van Shadi?
- Fiam! – ölelte magához az asszony.
Tukayoo ekkor látta meg porig égett otthona maradványait.
- Hol van Shadi? – kérdezte újra, és a hangja megremegett.
- Megölték – sírta a nő. – Az egyik sápadtarcú leszúrta.
A fiú kétségbeesve rohant a sátorhoz, és őrjöngve túrta szét a romokat:
- Shadi! Hol vagy? Shadiiiiiiiiiiiiiiii!
Térdre rogyott. Nem érdekelte, hogy gyengének tűnik, a szeméből előtörtek a
fájdalom könnyei.
Érezte, hogy valaki mellé térdel:
- Bátyám! – suttogta Tehya.
- Hagyj egyedül! – morogta.
- Apánk beszélni akar veled.
Tukayoo felemelte a fejét, bólintott, és lassan, tántorogva elindult a sátor
felé. Odabent az apja fogadta, nem a törzsfőnök. Ő is megsérült a
küzdelemben, és bekötözve feküdt a fekhelyén. Most azonban tudta, hogy a
fiának szüksége van a támogatásra. Mindig büszke volt arra, hogy Tukayoo
kemény, kegyetlen harcos, tudta, hogy jó vezető válik belőle, de még fiatal
volt, és a lelke ép. Most pedig akkora sérülés érte, hogy egyedül képtelen lenne
megbirkózni vele.
Senki sem zavarta meg őket a gyászban. Amikor napokkal később az indián
kilépett a sátorból, már nem a boldog fiú volt, hanem egy keserű,
bosszúszomjas harcos.
A túlélők elmondták, hogy egy csapat kékkabátos támadta meg a falut, és
akik nem tudtak elrejtőzni, azokat könyörtelenül lemészárolták. Shadi nem volt
elég gyors, a katonák vezetője, akit a többiek Scott hadnagyként emlegettek,
utolérte, és kegyetlenül leszúrta. Esélyt sem adott a fiatalasszonynak a
menekülésre.
Nevetve mártotta belé a kardját, és közben így kiáltott:
- Legalább a fattyad nem fog fehéreket ölni!
Tukayoo egyetlen célja a bosszú lett. Feltette rá az életét, hogy megkeresi,
és bosszút áll a hadnagyon.
 Conrad Scott ez idő alatt magabiztosan kezdett bele a tervébe. Jordan
ártatlan és tapasztalatlan szíve könnyű prédának bizonyult. A csodás csokrok,
és ajándékok, amivel elhalmozta megtették a hatásukat. A lány úgy érezte,
beleszeretett a férfiba.
Város szerte az a hír járta, hogy milyen remek parti, és minden lány az ő
szerelméről álmodozott, irigyelték Jordant. De Conrad terveit senki sem
keresztezhette. Nyílegyenesen haladt a célja felé, és minden esélye megvolt a
győzelemre.
5. fejezet
Jordan a hátsó kertben ült. Amióta visszatért, minden felkavarodott körülötte.
Az a nyugalom, amit itt mindig érzett, most hirtelen semmivé foszlott. Nem
ideges volt, hanem izgatott. Az utóbbi időben érzelmileg teljesen
összezavarodott, és most ki kellett menekülnie a kert magányába, hogy
mindezt feldolgozza.
Visszaemlékezett azokra az időkre, amikor vágyott a város nyüzsgésére, és úgy
tekintett a ranch-ra, mint valami börtönre. A magas kőkerítés, ami kelet felől
elzárta a sivatagtól, hosszan nyúlt el észak-déli irányban. A gyermek Jordan-t
mindig egy börtön falára emlékeztette.
Ám, ami a fal mögött volt, arra most, fiatal nőként már úgy gondolt, mint egy
falatnyi Mennyországra a pokol közepén.
A kapu mögött helyezkedett el a hatalmas ház, U alakban, melynek középső
szárnya volt a fő épület, ahol ő és az apja éltek. Itt volt a csak vendégségek
alkalmával használt szalon, aminek teraszos ajtaja az udvarra nézett. Apja
dolgozószobája, a könyvtár, az étkező, és az emeleten kialakított két lakosztály.
Egy az apjának, egy pedig az ő számára. A hálószobák ablakai kelet felé
néztek, hogy éjszakánként ne szenvedjenek annyira a hőségtől.
A ház északi szárnya rejtette a vendégek számára fenntartott szobákat, ezek
mostanában kongtak az ürességtől, pedig régen az apja sűrűn szervezett több
napon át tartó összejöveteleket. Mostanra a társasági élet nullára csökkent,
mivel szinte minden szomszédjuk elköltözött. A déli szárny a ranch
munkásainak, és a családjuknak volt kialakítva. Max Cassidy nagyon ügyelt
arra, hogy az emberei a lehető legnagyobb kényelemben éljenek. Az volt a
mottója, hogy az elégedett munkás jobban dolgozik, és így több hasznot hoz a
birtoknak.
A ház három szárnyát boltíves átjáró választotta el egymástól, a déli irányba
nyíló az istállók, gazdasági épületek, és a karámok felé vezetett. Erre terültek
el a földek is, bár ezek mostanában nem sok hasznot hoztak. A szárazság
mindent megölt. Az északi átjáró pedig a „hátsó kertbe” vezetett. Ez maga volt
a Paradicsom Jordan számára, ám most ez is élettelenül sárgult a déli
forróságban. Az apja azért telepítette erre az oldalra, hogy a vendégszárny
védelmező árnyékot nyújtson a trópusi virágokkal teleültetett kis világnak. A
lány imádta ezt a helyet. Amikor kislányként belépett ide, mindig úgy érezte, a
dzsungel rengetegében jár. A hatalmas növények közt szinte mindennap
bújócskáztak, és fogócskáztak Scarlett-el. Mivel a kislány a szomszédos
birtokon élt, nagyon sokszor együtt töltötték az idejüket. Aztán pedig az apja
nevelőnőt fogadott mellé, és Scarlett szüleit is meggyőzte, hogy milyen
hasznos lenne, ha a lányuk Jordannal együtt tanulhatna. Számtalanszor
csábították a kert labirintusába a gyanútlan tanárnőiket – jó párat
elfogyasztottak az évek során – és mindig hagyták, hogy eltévedjenek a buja
növényzet közt futó ösvények útvesztőiben. Ilyenkor jókat derültek
csalafintaságukon, még az ezért járó büntetés sem szegte a kedvüket.
Felemelte a fejét, és körülnézett a haldokló kertben. Még sosem érzett ilyen
szomorúságot. Már csak néhány pálma bírta, de azok is a végüket járták.
Jordan remélte, hogy apja terve beválik, és néhány napon belül befejezik a
csatorna kiépítését. Akkor újra korlátlan mennyiségű friss vízhez jutnak. Már
előre eltervezte, hogy fogja életre kelteni az ő kis Paradicsomát. Persze először
a termőföldeket kell rendbe hozni.
Max már megállapodott néhány marhatenyésztővel, és amint újra lesz víz,
vásárol jó pár tenyészállatot.
Jordan már nagyon várta, hogy minden megint a régi legyen. Úgy érezte,
belepusztulna, ha el kellene mennie innen.
Csendesen ült, hátát a ház hűs falának támasztotta, és lehunyt szemmel
álmodozott.
Nem hallotta meg az érkező lovast.
Scott hadnagy úgy érkezett meg, hogy a munkások alig tudtak félreugrani az
útjából. Leszállt a lóról, és a gyeplőt az egyik lovász kezébe dobta.
- Merre találom Miss Cassidy-t? – kérdezte nyersen a fiútól.
- A hátsó kertben uram – válaszolt ijedten a gyerek.
A hadnagy késedelem nélkül elindult az északi szárny mögé. Már három hete
vissza kellett mennie Fort Stockton-ba, és ez hátráltatta a terveit. Most azonnal
látni akarta a lányt, beszélni vele. Remélte, hogy mostanra hiányzik annyira
neki, hogy rajongva omlik a karjaiba. Átért az átjáró alatt, és azonnal
megpillantotta. A fal melletti padon ült, csukott szemmel, és a falnak
támaszkodott. Könnyű, fehér, nyári blúz volt rajta, és világosbarna
lovaglónadrág. A poros csizma elárulta. Ebből a férfi azonnal tudta, hogy a lány
lovagolni volt.
Ha a felesége lesz, erről le kell szoknia. Egy tisztes úriasszonynak nem illik úgy
festenie, mint egy farmerlánynak.
A szája könnyed mosolyra húzódott, és elindult Jordan felé.
- Jó napot, Miss Cassidy! – köszöntötte.
- Jó napot, hadnagy! – kapta fel a fejét a lány, és kedvesen elmosolyodott. –
Micsoda öröm, hogy visszatért! Már nagyon hiányoltam.
Conrad még szélesebben mosolygott, elérte, amit akart.
- Hiányoztam magának? Ezt remélni sem mertem.
Odalépett a lányhoz, aki arrébb húzódott, és jelezte, hogy üljön mellé. Közben
kissé elpirult, és inkább félrenézett.
- Miss Cassidy! Csak nem hoztam kellemetlen helyzetbe? Bocsásson meg!
- Nem, ne kérjen bocsánatot! Én csak… – ismét elfordult.
- Ön csak? Istenem, Miss Cassidy! Csak nem azt akarta mondani, hogy gondolt
rám?
- De igen – suttogta elhaló hangon Jordan.
- Ezt azt jelenti, hogy reménykedhetek? Miss Jordan! Ez igaz? Istenem, a világ
legboldogabb emberévé tett. – lelkendezett Conrad. Lágy erővel megragadta
Jordan kezét, és megcsókolta.
Aztán hirtelen elengedte.
- Bocsásson meg a merészségemért! – nyögte.
- Ugyan! – mosolygott a lány. – Kérem, szólítson Jordannak, Conrad!
- Drága Jordan! Ekkora kegyet nem is remélhettem. Ön teljesen elvarázsolt.
Nem is tudom szavakba foglalni, hogy mit érzek most… Én… szeretem magát!
A lány döbbenten hőkölt hátra, de a szíve lángra lobbant.
- Oh – nyögte.
- Rosszat mondtam, drága Jordan? Én…
- Nem! Csak meglepett ez a hirtelen vallomás.
- Ön nem érez így. Jól látom? – mondta elkeseredve Conrad.
- Nem erről van szó! Ön sem közömbös a számomra, csak még sosem éreztem
ilyesmit, és ez most letaglóz.
- Akkor reménykehetek? Remélhetem, hogy egy napon talán igent mond?
- Igent? Mire? – kérdezte Jordan ártatlanul.
- A házassági ajánlatomra, drága Jordan. – mosolygott rendületlenül a férfi.
- Házassági… ajánlat? – hápogott a lány. – Talán meg akarja kérni a kezemet?
- Ez minden vágyam. Rajongok önért Jordan. Boldoggá szeretném tenni,
szeretném maga mellett leélni az életemet. Kérem, mondja, hogy
reménykedhetek! Hogy gondolkodik az ajánlatomon! Könyörgöm.
Lecsúszott a padról, térden állt Jordan előtt, és remegő kézzel fogta a lány
csuklóját.
- Könyörgöm! – ismételte meg.
- Megígérem, hogy gondolkodom rajta.
- Köszönöm – lehelte a férfi, és megcsókolta Jordan kezét.
A lány fátyolos szemmel nézte a férfi arcát, bátortalanul felemelte a kezét, és
megcirógatta. Aztán hirtelen, pirulva visszahúzta. Még sosem volt ennyire
merész senkivel. Jeremy csókja után reszketve rohant gyónni, és olyan
bűntudatot érzett, mint még soha, pedig nem ő kezdeményezett. És most
megsimogat egy férfit, aki láthatóan vágyakozik utána. Olyan volt ez, mintha
tálcán kínálná magát.
- Conrad! Kérem! Megígértem, hogy átgondolom az ajánlatát, de tartsa
tiszteletben a jóhíremet!
- Ezt kérnie sem kell Jordan! – válaszolt a férfi, és tekintetét sóvárogva siklatta
végig a lány testén.
„Már nemigen van mit tiszteletben tartani.” – gondolta, de nem mondta ki
hangosan. A katonái, és az itteni munkások közt elterjedt a híre az apacsoknál
történteknek – hála Miguel-nek – így mindenki tudta, hogy a lány már nem
ártatlan. Conradnak azonban tetszett, hogy ennyire megtagadja a történteket.
Úgy vélte, a lány annyira szégyellte a dolgot, hogy megtagadta. Elhatározta,
hogy ez lesz az első, amit elér. Visszaadja a tisztességét, ezzel aztán végleg
magához kötheti. Elégtétellel várta az esküvőt. Mert bizonyosan tudta, hogy a
lány más kérőre nem számíthat azok után, ami történt. Hallotta, hogy a
partiképes fiatalembereket tiltották a szüleik Jordantól. Egyik család sem nézte
volna jó szemmel, ha bekerül a köreikbe egy tisztátalan asszony.
Felállt, és a kezét nyújtotta Jordannak.
- Jöjjön, Jordan! Ne maradjunk sokáig kettesben!
- Köszönöm, hogy megért – mosolygott rá hálásan a lány.
Visszamentek a főépülethez, és leültek a tornácon beszélgetni, ahol mindenki
jól láthatta őket. Jordannak imponált a hadnagy visszafogott viselkedése. Egyre
inkább úgy érezte, hogy a szűkös lehetőségek közt rátalált a tökéletes társra.
Bár időt kért a férfitól, de tudta, hogy hamarosan választ ad neki, mégpedig
pozitív választ. Most már csak az apjával kell megértetnie, hogy ez a vágya.
Mindenesetre nem akarta siettetni a dolgot, úgy gondolta, még néhány hétig
hagyja, hogy a férfi ostromolja. Az eszébe sem jutott, hogy csapdába sétált.
A következő hetekben beavatta bizalmasát, Juanitát, és együtt tervezgették a
jövőt. Jordan egyre többet kocsizott be a városba, és elkezdett érdeklődni az
esküvői ruhák iránt. Néhány vele egykorú kisasszonynak feltűnt a sürgölődése,
és beszélgetésbe bonyolódtak vele.
- Mesélj, Jordan! Rég nem jártál felénk. Mi minden történt? Igaz, hogy apacsok
fogságában voltál? – kérdezte az egyikük, akit a lány sosem kedvelt igazán.
- Nem voltam a foglyuk. Megmentettek egy csapat mexikói haramiától, és
segítettek hazatérni. Mindenki mást megöltek a rablók.
- Oh, értem – mondta a Marissa, és jelentőségteljesen a barátnőjére pillantott. –
És most mi járatban vagy a városban?
- Vásárolni jöttem – mosolygott sejtelmesen Jordan – szükségem van néhány
dologra.
Nem akart előre elárulni semmit, hisz amióta elhangzott az a bizonyos
vallomás, Conrad visszahúzódott, és csak nagyon szolidan udvarolt a lánynak.
Jordan pedig nem merte szóbahozni a témát. Azt természetesen nem tudhatta,
hogy ez is része a férfi tervének.
A többi lány kissé sajnálkozva figyelte őt, hisz mielőtt szóba elegyedtek vele,
látták, hogy a menyasszonyi ruha katalógust nézegette. A városban is terjedt a
hír, miszerint az apacsok nem csak a szép szemeit csodálták, és most azt
hitték, Jordan kétségbeesetten vágyakozik arra, hogy ismét bekerülhessen az
elit társaságba.
Nem mintha ő erre vágyott volna. Tisztában volt vele, hogy lenézik, őt is és
Scarlett-et is. Őket nem küldte el az apjuk New Orleans-ba vagy St. Louis-ba,
hogy hírneves lányiskolában tanuljanak. Nekik csak nevelőnőik voltak, akik
megtanították őket mindarra, amire a városi lányokat az iskolák. Sőt Jordan
édesapja büszke volt, mert lánya és barátnője sok olyan ismeretre is szert
tettek, amire ezek az iskolák nem tanították meg a lányokat. Irodalmi és
tudományos tudásuk meghaladta az összes úri kisasszonyét a városban.
Már zavarta őt a kíváncsiskodó lányok hada, ezért gyorsan elbúcsúzott, felült a
kis kocsira, amit Pedro-tól kért kölcsön az útra, és elindult hazafelé.
Félúton járhatott, a forrón tűző nap még a félig fedett kocsi ellenére is
izzadtságcseppeket csalt Jordan nyakára. Nem hajtotta a lovat, nem szerette
volna, ha kitikkad, mire hazaér, de igyekezett gyorsan haladni. A városban
hallotta, hogy megint portyázó rablóbandákról beszéltek Greyson
szatócsboltjában.
Hirtelen a ló makrancoskodni kezdett. Jordan ismerte már annyira az öreg
jószágot, hogy tudja, mit kell tenni ilyenkor. Megállt, leszállt, és előrement az
állathoz. Simogatni kezdte a homlokát, és lágyan mormolt neki spanyolul.
Néhány perc múlva a kanca megnyugodott, és felhorkant.
- Jól van, kincsem. Menjünk tovább!
Visszaindult a kocsihoz, már éppen fel akart lépni a bakra, amikor meghallotta
a lódobogást. Ijedten nézett körbe, és megpillantotta a felé vágtázó bronzos
bőrű, fekete hajú alakokat. Rémülten ült fel, és már a gyeplőért nyúlt, hogy
meneküljön, bár tudta, hogy esélye sincs a kocsival elmenekülni a lovasok elől.
Ám ekkor az egyik alak visszafogta a lovát, ami idegesen ugrándozva megállt:
- Jordan? – kérdezte a férfi.
- Tukayoo? – kiáltott fel megkönnyebbülten a lány. – Tényleg te vagy az?
- Én vagyok – mondta kimérten az indián. – Mit keresel egyedül a sivatagban?
- A városban voltam. – felelt mosolyogva Jordan.
- Apád elengedett egyedül? Most már biztos vagyok benne, hogy felelőtlen.
- Hogy? Mi van veled? Mit képzelsz, hogy így beszélsz az apámról?
- Ti nem hallottatok a portyázókról? – kérdezte még mindig ridegen a férfi.
- Eddig nem. Csak most hallottam, ahogy a városban beszéltek róluk. Miért?
Talán ti vagytok azok?
- Nem! – mordult fel az indián. – Már megmondtam neked, mi nem bántunk
ártatlanokat!
- Igen… emlékszem – hebegte Jordan döbbenten. – Ne haragudj!
- Menj haza a lehető legrövidebb úton!
- Ti mit kerestek errefelé?
- Felderítjük a területet. Nem akarjuk, hogy meglepjék a táborunkat.
Mostanában jobban kell figyelnünk mindenre.
- Értem – suttogta Jordan furcsa szomorúsággal. Nem értette, hogy a harcos
miért ennyire kimért vele – Tukayoo, mi történt veled? Régebben nem voltál
ilyen.
- Megtudtam, mennyire alávaló a néped. – vágta keményen a szavakat.
- Hogy? De mégis, mi történt?
- Ne kérdezz, ha nem akarod tudni az igazat!
- De én…
- Menj haza, mielőtt bajod esik!
Ezzel megfordította a lovát, és elvágtatott. Hok’ee, aki mindvégig ott állt
mögötte, szúrós szemmel figyelte a lányt.
- Hok’ee! Mi történt? – nézett most rá.
- A katonáitok megölték a nővéremet.
- Tukayoo felesége meghalt? – nyögött fel Jordan. – Istenem! Ez annyira…
sajnálom Hok’ee! Nagyon sajnálom! Mondd meg neki is, hogy együtt érzek
vele.
- Az nem hozza vissza a nővéremet! – mondta ridegen. – Tedd, amit mondott!
Menj haza, és ne merészkedj ilyen messzire egyedül!
Ő is megfordult, és a másik férfi után iramodott.
Jordan még hosszú percekig állt mozdulatlanul, és döbbenten bámult a két
indián után, amikor végre összeszedte magát, és sokkal gyorsabb tempóban,
mint előtte, hazahajtott.
Az új hírek még jobban felkavarták. Könnyek szöktek a szemébe, hogy lehet a
saját népe ennyire kegyetlen. Megölni egy ártatlan asszonyt. Mégis, hogy
tehetnek ilyet?
Mire behajtott a kapun, már zokogott. Pedro rémülten szaladt oda hozzá:
- Mi történt, Miss Jordan? Csak nem támadták meg?
- Nem, Pedro. – szipogott. – Csak nagyon rossz híreket kaptam. Én jól vagyok.
- Ne mondjon ilyet, kisasszony! Hisz alig áll a lábán! Jöjjön – lesegítette Jordant
a kocsiról, és bekísérte a házba.
A lány remegő tagokkal ült le a könyvtárszobában, lehunyta a szemét, és
hagyta, hogy a szomorúság átjárja.
Néhány perccel később kinyílt a dolgozószoba ajtaja, és Jordan hallotta, hogy az
apja és Conrad derűsen beszélgetve kilépnek. Gyorsan megtörölte a szemét,
felállt, és kiment hozzájuk:
- Jordan, kislányom? Miért szomorkodsz itt egyedül? Valami baj ért a városban?
- Netán valaki illetlenül viselkedett önnel, kedvesem? – kérdezte Conrad is.
- Nem, dehogy. Csak szomorú híreket kaptam. És megijesztett az is, hogy
megint feltűntek a rablóbandák.
- Jordan, ettől nem kell félned – nyugtatta az apja.
- Így van! – tette hozzá Conrad. – Ha ez megnyugtatja, akkor visszamegyek Fort
Stockton-ba, és engedélyt kérek az őrnagytól. Kilovagolok az embereimmel, és
felszámoljuk azt az indián csürhét.
- Ne! Conrad, kérem ne! – Jordant hirtelen rémület járta át. – Ne kockáztasson!
- Jordan, ha ezzel megszabadítom a rettegéstől…
- Conrad! Én nem hiszem, hogy az indiánok garázdálkodnak. Ha utánuk folytat
hajtóvadászatot, csak magunkra haragítjuk őket. Erre semmi szükség. És nem
viselném el, ha valami baj érné.
- Aggódik értem? – kérdezte a férfi csillogó szemmel.
- Én csak… nem szeretném, ha kockáztatná az életét.
A hadnagy mosolyogni kezdett.
- Köszönöm, kedves Jordan. – kezet csókolt a lánynak, aki zavartan fordult el, és
közben kerülte az apja döbbent pillantását.
- Azt hiszem, jobb, ha megnézem Juanitát – mormolta halkan, és sebes
léptekkel megindult a konyha felé.
Vacsora után Jordan kisétált a hátsó kertbe. Ilyenkor, mikor a nap már nem
égette halálra a növényeket, és csak a csillagok, és a fáklyák fénye világított,
varázslatos, szinte misztikus világ tárult fel. Bár most, hogy a növények nagy
része elpusztult, inkább ijesztő volt.
- Jordan!
Conrad csendesen szólt, de a lány annyira megijedt, hogy sírva fakadt.
- Oh, kedves! Bocsásson meg! Nem akartam megijeszteni.
Mellé lépett, és gyengéden átölelte.
- Nem, nincs baj. – suttogta Jordan megilletődötten.
- Biztosan? De hiszen reszket.
- Csak az izgalom miatt. – hebegte a lány. Érezte, hogy egyre inkább zavarba
jön.
- Jordan. Kérem, mondja el, mi bántja!
- Nem is tudom… én… Conrad, emlékszik arra a beszélgetésre?
- Amikor itt voltunk a kertben?
- Igen, akkor megkért, hogy gondolkodjam az ajánlatán.
- És megtette? – kérdezte a férfi izgatottan.
- Igen, de előtte szeretném megkérdezni, hogy áll-e még az ajánlata?
- Oh, Jordan, hát persze, hogy áll! Könyörgöm, ne kínozzon! Döntött?
Kedvesem, kérem, elepedek!
- Igen, választ ígértem. Conrad, én… boldogan leszek a felesége.
- Istenem, Jordan! – megölelte a lányt, és szenvedélyesen megcsókolta. A lány
ügyetlenül viszonozta, de Conrad nem törődött vele. – Köszönöm, szerelmem!
El sem tudom mondani, mennyire boldoggá tett. Megyek, nem húzom az időt,
máris beszélek az édesapjával. De ön ne maradjon itt egyedül, kérem! Nem
venném a lelkemre, ha valami történne önnel.
- Itt? Mi történhetne itt?
- Bármi, egyetlenem! Jöjjön!
Kézen fogta a lányt, és visszavezette a házba. Jordan elindult Juanitához, míg a
hadnagy bekopogott a dolgozószobába, majd eltűnt az ajtó mögött. Ám előtte
még bátorító pillantást vetett a lányra.
- Mamácska! Mamácska!
- Mi van, kicsim? – kérdezte az asszony.
- Conrad most kéri meg a kezem apámtól – lelkendezett Jordan, és Juanita
nyakába borult. – Jaj, mamácska, én annyira… annyira…
- Boldog vagy? – mosolygott a lányra.
- Azt hiszem.
- Nem vagy biztos a dolgodban, kicsim?
- Nem erről van szó. Én csak úgy érzem, ez az egyetlen lehetőségem van.
- Mi bánt kicsim, eddig arra vágytál, hogy megkérjen?
- Igen, most is így érzem, csak félek, hogy talán elsietem a dolgot.
- Mire várnál? A hadnagy szeret téged. Boldoggá fog tenni. Vagy te talán nem
így érzel?
- Nem tudom. – sóhajtott Jordan. – Biztosan csak a mai hírek zavartak össze.
- Miféle hírek?
- Ma, amikor a városból jöttem haza, találkoztam azzal az apaccsal, aki
megmentett.
- Istenem! – nyögte rémülten az asszony.
- Ne ijedj meg! Csak váltottunk néhány szót. A társa, akivel volt, elmondta,
hogy fehér katonák megölték Tukayoo feleségét. Annyira megviselt.
- Ezért sírtál, amikor megérkeztél? – simogatta meg a karját Juanita.
- Igen. Az a lány alig volt idősebb nálam. Hogy lehetnek képesek az emberek
megölni egy ártatlant. Még ha az indiánok rabolnak is, de ebben sem hiszek,
akkor sincs joga senkinek megölni valakit, akinek semmi köze a dologhoz.
Szerintem a támadásokért pedig azok a mexikói haramiák a felelősek, akik
engem is megtámadtak.
- Miből gondolod? – nézett rá az asszony.
- Csak egy sejtés, mamácska. Egy nagyon erős sejtés.
- Jól van, kicsim, próbálj megnyugodni! Te most ne foglalkozz ezekkel a
gondokkal. Reménykedjünk abban, hogy apád áldását adja, és boldog leszel.
- Igen – sóhajtott a lány, és mosolyogni kezdett. – Nem kell, hogy zavarjon
néhány rabló. Itt nem érhet baj.
- Így van, leánykám! – szorosan magához húzta, és megcsókolta Jordan feje
búbját.
Ekkor Conrad és az apja beléptek a konyhába, mindketten szélesen
mosolyogtak, és ebből Jordan azonnal tudta, hogy Max kedvező választ adott a
férfi kérésére. Lelkesen gratulált a lányának, és utána boldogan tértek
nyugovóra.
Másnap Max Cassidy beutazott a városba, hogy megbeszélje a részleteket a
pappal. Amíg ő a templomban intézkedett, Jordan Juanita segítségével
kiválasztotta a megfelelő menyasszonyi ruhát, és az azt követő lakodalmas
ruhát. Mire az apja végzett a formaságokkal, már meg is rendelték.
A városban gyorsan elterjedt a híre a menyegzőnek, és Jordan hamarosan irigy
szemek össztüzébe került, amikor a szatócsboltból kilépve összetalálkozott a
múltkori beszélgetőpartnereivel. Visszafogottan köszönt nekik, de igyekezett
minél rövidebbre fogni a társalgást, mert látta, hogy az édesapja türelmetlenül
várja a kocsinál. Kimentette magát, és boldog elégtétellel vonult át a város
főterén.
Aztán már nem is törődött az emberekkel, mert meglátta Conradot, aki büszkén
megjelent a lován, és a kocsi mellé léptetett.
Melegen köszöntötte jövendő apósát, és gyorsan leszállt a nyeregből, hogy
felsegítse Jordant a bakra.
- Megengedik, hogy hazakísérjem Önöket? – kérdezte az üdvözlés után. – Nem
szeretném, ha valami baj történne az úton.
- Köszönjük, hadnagy úr! – felelte Max.
Jordan pedig boldog mosollyal hálálta meg a gesztust. Conrad viszonozta, és
elégedetten ült vissza a lovára, tervének első fele tökéletesen sikerült. Már azt
is tudta, hogy miként valósítja meg a továbbiakat. Hetykén ült a lován, ahogy a
kocsi mellett haladva végigvonultak a kis városon, és elindultak a hazafelé
vezető úton.

6. fejezet
Az esküvőt kora őszre tervezték. Nem akarták, hogy a túl forró nap tönkretegye
az ünnepséget, de azt sem szerették volna, ha egy esetleges vihar rombolná le
a hangulatot.
Max Cassidy gondoskodott róla, hogy az egész város tudjon az eseményről,
mindenkit meghívott. Így akarta megmutatni, hogy a lánya a tavasszal
történtek ellenére is tisztességes maradt, és egy olyan remek férfi lesz a férje,
mint Conrad Scott hadnagy.
Büszke ember lévén elégedettséggel figyelte az emberek reakcióját, és
örömmel töltötte el, hogy a városi, elkényeztetett ifjú hölgyek irigyen figyelik
lánya minden mozdulatát, és sóvárognak a boldogsága után.
Jordan mindebből semmit sem vett észre, ha be kellett mennie a városba az
előkészületek, vagy a ruhapróba miatt, igyekezett rövidre fogni az utazást.
Zavarta, hogy úton-útfélen megállítják, hogy gratuláljanak neki, vagy épp
kérdezősködjenek a részletekről. Ilyenkor mindig az apjához irányította a
kíváncsiskodókat, és sietve bevonult a város egyetlen szabóságába, ahol már
várták.
A ruha meseszép volt, és szerencsére nem volt szükség sok igazításra, szinte
olyan volt, mintha ráöntötték volna. Teljesen zárt volt, a nyakáig ért, de a felső
része a mell vonala fölött, és az ujja áttetsző csipkéből készült. A hófehér
szatén feszesen simult az alakjára, egészen a csípőjéig, ameddig a fűző is ért.
Alatta lágyan nyílt szét az anyag, hogy bő szoknyában folytatódjon. A szatén
fölött puha, könnyűesésű tüll anyag volt, amelyre ezüstös fonallal finom
virágmintákat hímeztek.
Jordan ámulva forgolódott a hatalmas tükör előtt, és csodálta az egyszerű, de
mégis álomszép ruhakölteményt.
- Csodálatos menyasszony lesz, Miss Jordan! – mondta a varrónő. – Minden ifjú
hölgy ilyen esküvőről álmodik, és ön megkapja. Ráadásul a hadnagy! – tette
hozzá ábrándozva. – A lehető legjobb parti a környéken. Nagyon szerencsés
kisasszony!
- Köszönöm, Margarita! – mosolygott a lány. – Én is így érzem. Boldog vagyok.
És valóban így érzett. Bár senki sem mondott neki semmit, és ő gyermeki
naivságában nem jött rá, hogy pontosan miért, de érezte a népek burkolt
rosszallását. Annyira bízott az emberek őszinteségében, hogy fel sem merült
benne a dolog, hogy hazugnak tartsák.
Miután az apacsok visszahozták, elmesélte, hogy semmit sem tettek vele, és ő
akkor úgy hitte, ez mindenki számára egyértelmű volt, nem kételkednek a
szavában. Az a legmerészebb álmaiban sem jutott az eszébe, hogy nem
hisznek neki.
És most, néhány héttel az esküvő előtt, kezdte azt érezni, hogy az emberek
furcsán néznek rá. Úgy döntött, kizárja ezeket a gondolatokat, és csak a rá váró
eseményekre koncentrál. Kedvelte Conradot, a férfi mindig udvarias volt vele,
sosem viselkedett tolakodóan, egyszer csókolta meg, amikor igent mondott
neki, de azóta csak a kezére, vagy az arcára lehelt vágyakozó csókot.
Pedig Jordan néha látta a hadnagy szemében azt a fajta vágyakozást, amit
annak idején Tukayoo szemében, amikor annyira megijedt tőle, mert azt hitte,
hogy talán mégsem engedi szabadon.
De most ezzel sem akart foglalkozni. Eldöntötte, hogy boldog lesz, és mindent
megtett, hogy ez így is legyen. Szorgosan készült az esküvőre, Juanita-val
folyton a konyhában töltötték az időt, és a menüt próbálták összeállítani. A
szakácsnő, már beszélt az asszonyokkal, akik azonnal felajánlották a
segítségüket. Mostanra készen álltak, csak a nagy eseményt várták.
Amikor nem fogadott anyjával volt, akkor Jordan az apjának segített kint az
állatoknál, vagy a hátsó kert rendbehozatalával foglalatoskodott. Szerette
volna, hogyha az idő engedi, akkor ott tartsák a lakodalmat. Viszont ehhez
rengeteg munkára volt szükség. Jordan újratelepítette a szárazságban
elpusztult növényeket, kigazolta az elvadult ágyásokat, és az ösvényeket, de
nehezen boldogult egyedül.
Egy alkalommal kisétált a karámokhoz, ahol az apja az újonnan vásárolt
marhák beterelését irányította, és megkérdezte tőle:
- Papa? Tudnád nélkülözni Pedro-t? Szükségem lenne rá. Egyedül nem
boldogulok a kerttel, és szeretnék elkészülni az esküvőig.
- Persze, szívem. Máris hívom. – ezzel már oda is kiáltott a férfinak, aki
villámgyorsan mellettük termett.
Jordan mosolyogva kérte meg, hogy menjen vele, és látta, hogy Pedro hálás
ezért. Sosem szerette, amikor ezeket a fiatal suhancokat kellett betanítani.
Hiányoztak a régi emberei, de őket sajnos nem kaphatta vissza.
Könnyed beszélgetésbe merülve sétáltak vissza a kert felé, amikor megérkezett
Conrad.
- Jó napot, Jordan! – kiáltott már messziről.
- Jó napot, hadnagyom! Végre megérkezett! Mire jutott a tábornokkal? – szaladt
elé a lány játékos szökkenésekkel.
Nem értette, miért nézi szúrós szemmel a férfi, de nem foglalkozott vele.
- Mondja már hadnagyom! – nyújtotta felé a kezét bájosan.
Conrad fanyar mosollyal csókolta meg.
- Drága Jordan! Milyen holmi van önön?
A lány nem értette a kérdést:
- A kertben dolgoztam, ahhoz ez volt a legmegfelelőbb.
- Kérem, kedves! Ne mutatkozzon így a személyzet előtt! Ez nem illendő egy
úrihölgyhöz.
- Ugyan, Conrad! Hisz ezek az emberek születésem óta ismernek – ellenkezett
Jordan.
- De akkor még gyermek volt. Maholnap asszony lesz, az én feleségem. Én
pedig nem szeretném, ha holmi szolganépség legeltetné a szemét önön. Ezek
itt annyira faragatlanok, még zaklatnák önt. Kérem, Jordan! Megteszi a
kedvemért, hogy többé nem mutatkozik nadrágban?
- Persze, Conrad – válaszolt megszeppenve a lány.
Megdöbbentette, a férfi hirtelen, heves reakciója. Eddig sosem tette szóvá, ha
nadrágban, és blúzban dolgozott. Jordan számára ez természetes viselet volt a
birtokon. Persze, ha a házban volt teendője, vagy bement a városba rendesen
felöltözött, de soha senkit nem zavart, ha nadrágban jelent meg. Az emberek
így is szerették, és tisztelték őt. Egyikük sem tett kétes megjegyzéseket rá.
Meglepte, hogy a férfit ez most ennyire zavarja.
De aztán belegondolt, hogy Conrad katonai rangja, és hírneve biztosan
megköveteli, hogy az ilyen dolgokra is figyeljen, így megértette a férfi
álláspontját.
- Pedro, menjen, és folytassa a munkát a kertben! – vetette oda a hadnagy
flegmán a mexikóinak. – Kedvesem, kérem, öltözzön át! Szeretném bevinni a
városba. Arra gondoltam, talán meglepném önt néhány csodás ruhával. Úgy
láttam, a ruhatára igen szegényes.
- Ugyan hadnagyom, erre semmi szükség…
- A leendő feleségem ne nézzen ki úgy, mint egy cseléd. Ön megérdemli, hogy
a legdrágább ruhái legyenek. Oh, és szóljon Juanita-nak, ő is velünk jön. Nem
szeretném, ha megszólnák, hogy kettesben vagyunk.
- Máris – motyogta megadóan Jordan.
Gyorsan beszaladt a konyhába, és tolmácsolta a férfi utasítását. Meglepte ez a
határozottság. Tudta, hogy Conrad kemény katona, és az emberei rettegnek
tőle, de mindezidáig vele úgy viselkedett, mint egy úriember. Nem, mintha
most másképp viselkedett volna, hisz egyetlen udvariatlan szó sem hagyta el
az száját, de a lány nem volt hozzászokva ehhez a keménységhez. Megrázta
magát, majd, ha a felesége lesz, akkor bátrabban kiáll önmagáért, döntötte el.
Nem hagyja, hogy a férfi mindenben az irányítása alá vonja őt. Az apja mindig
arra nevelte, hogy álljon ki önmagáért, és védje meg a jogait. Tudta, hogy a
házasságban engedményeket kell tennie, de nem fogja hagyni, hogy Conrad
rátelepedjen, és mindenben ő irányítson.
Hirtelen feléledt benne a dac, legszívesebben ebben a ruhában ment volna el,
de tudta, hogy azzal nemcsak Conrad dühét szítaná fel, de az emberek
megszólnák. Most tehát engednie kell, de majd máshol ő fog dönteni.
Belépett a szobájába, elővette az utazó ruhát, és kapkodva átöltözött. Conrad
mosolyogva várta a tornácon, és amint Juanita is megérkezett, azonnal
elindultak.
- Conrad, még mindig nem mondta el, hogy mit intézett a tábornokkal – nézett
rá Jordan, amikor már a város felé zötykölődtek.
- Oh, igen – mosolygott kedvesen, és elégedetten a férfi. – Engedélyezte, hogy
tartalékosként, a milíciára figyeljek, és így nem kell az erődben lennem.
Mostantól minden időmet önnek szentelhetem. – huncut pillantással mérte
végig a lányt.
- Ne hozzon zavarba, Conrad! – pirult el Jordan.
- Bocsásson meg, kedvesem! – félénk mozdulattal megcirógatta a lány arcát,
mire Juanita hátulról köhintett egyet. Mindketten zavartan fordultak el
egymástól.
Amint beértek a városba, Conrad egyenesen a szabóhoz irányította a kocsit.
- Juanita, maga itt marad, és vigyáz a kocsira! – utasította a férfi az asszonyt.
- Conrad, kérem! – súgta Jordan. – Ne beszéljen így mamácskával! – de a
hadnagy határozottan megfogta a lány karját, és bevezette a boltba.
- Kedvesem, nem szabadna, hogy ennyire közel engedje magához a szolgákat!
Még a végén azonosítják velük. Nem szeretnék szégyenkezni emiatt. Mostantól
ön úriasszony, viselkedjen is ennek megfelelően. Már nem gyereklány, és
tudom, hogy rendelkezik a megfelelő neveltetéssel. Kérem, a kedvemért,
alkalmazza, amit tanult!
Jordan ismét megdöbbent, és szóhoz sem jutott, de nem is lett volna tanácsos
vitába szállnia a hadnaggyal. A boltban ugyanis ott nyüzsgött a város szinte
összes ifjú, cserfes szájú kisasszonya, akik csak arra vártak, hogy tanúi
legyenek Jordan bukásának. A lány tudta, hogy mindenki most készítteti a
ruhát az ő esküvőjére, így a varrónőknek rengeteg munkájuk volt, arra azonban
nem számított, hogy Conrad pont ezt az időt választja, hogy megajándékozza
őt. Ez természetesen nem volt véletlen a részéről.
Néhány varrónő, amint meglátta a belépő párt, azonnal félbehagyta a
munkáját, és sürgölődve megindult feléjük.
Jordan órákon át próbált, és tűrte, hogy ráigazítsák a ruhákat. Közben a szeme
sarkából látta, hogy a többiek kíváncsi, olykor irigy pillantásokat vetnek felé, de
ez most büszkeséggel töltötte el. A városi kisasszonyok, akik mindig lenézték,
most irigylik a boldogságát. Feltűnően nem siettek végezni a vásárlással, ami
még inkább arra késztette Jordant, hogy elővegye úri kisasszonyos
viselkedését, és ezzel kivívta Conrad elismerő pillantását, aki büszkén figyelte a
menyasszonyát.
Végül jócskán felpakolva a csomagokkal kisétáltak a szabóságból, és
visszaindultak a birtokra.
- Conrad! Ugye remélhetem, hogy ma este nálunk vacsorázik? – kérdezte
Jordan félénken. – A papa biztosan nem bánná.
- Örömmel, kedvesem! Reméltem, hogy meghív.
- Ez számomra nem kérdés – bátorodott fel a lány, és Juanita rosszalló
ciccentése ellenére megsimogatta a férfi karját.
Végül aztán Max felajánlotta a hadnagynak, hogy maradjon, és a
vendégszárnyban lévő lakosztályok egyikét sebtében kitakarítatta a számára.
- Ugyan már, fiam! Csak nem megy vissza ilyen későn a városba, hogy
szállodában aludjon. Hamarosan úgyis itt fog lakni.
Conrad visszafogottan mondott igent, de közben magában derűsen
megállapította, hogy Max Cassidy jobban befolyásolható, mint hitte. Az a tény,
hogy a lánya, a kétes események ellenére, kérőt talált, tökéletesen elég volt
hozzá, hogy a hadnagy végleg befészkelje magát a birtokra. Figyelte, ahogy
Jordan gyermeki rajongással viseltetik iránta, és élvezte a helyzetet. Már alig
várta az esküvőt, bár tudta, hogy nem ő lesz az első, de izgatta a lány. Csak az
a tény zavarta, hogy egy, vagy több mocskos rézbőrű érintette ezt a szépséget.
Megfogadta, kiharcolja, hogy az ő feleségét tiszteljék. Megtorolja az indiánokon,
amit Jordannal tettek. Megkeresi az apacsokat, és megöli mindet.

Az esküvőig hátralévő időt, már végig a ranchon töltötte, és fokozatosan

mindenbe beletanult. Jordan boldog volt, amikor Conrad kiment vele a
karámokhoz, vagy a kukoricáshoz, és azt látta, hogy a férfi szívét lelkét kiteszi
a birtokért. Aztán szépen lassan a hadnagy átvette a lánytól az irányítást. Az
emberek eleinte morgolódva fogadták, de amikor látták, hogy sem a gazda,
sem a kisasszony nem ellenkezik, ők is elfogadták, hogy új úr érkezett.
Conrad végül egy reggelen megkérte Jordant, hogy ne menjen ki vele, inkább a
hátsó kertben fejezze be a munkákat, ha azt szeretné, hogy az esküvőre a régi
pompájában ragyogjon. Utasította Pedro-t, hogy segítsen a kisasszonynak, aki
szívesen vállalta a feladatot, az idős férfi nem kedvelte ezt a kemény,
parancsolgató idegent. Tudta, hogy nem szólhat az urának, de valamiért rossz
érzése volt a férfival szemben. Ha tehette volna, lebeszéli Jordant az esküvőről,
de sajnos ez nem állt módjában. Még a felesége, Juanita sem hitt az öreg
hóbortos képzelgéseiben, miszerint Conrad Scottnak hátsó szándékai vannak.
A férfi mindenkit elbűvölt kifogástalan modorával, és azzal, ahogy
ragadozóként védte Jordant mindenféle erkölcsi támadással szemben. Még
csak a gyanúját sem engedte befészkelni senki fejébe, hogy a lány tisztessége
csorbát szenvedett volna.
Aztán végre elérkezett az esküvő előestéje. Minden készen állt, a vendégek
lassan mind megérkeztek, a birtok díszbe borult, és a vidámság visszaköltözött.
A nagyszabású vacsora, amit Max Cassidy rendezett, már véget ért. A
vendégek pedig nyugovóra tértek a vendégszárnyban. Conrad visszatért a
városba, hogy az esküvő napján érkező egykori csapatát fogadja. Velük együtt
fog megérkezni másnap az eskető pap.
Jordan ezen az estén izgatottan, és félelemmel telve ereszkedett a kádba.
Juanita ott sürgölődött a szobájában. Előkészítette az ágyát, és a hálóruháját.
Miután megfürdött, és felöltözött, remegve ült le az ágy szélére.
- Mamácska!
- Igen, kincsem? – fordult felé az asszony. – Mi bánt?
- Gyere ide! – mutatott maga mellé. – Jaj, mamácska, annyira félek.
- Mitől, kicsikém? Talán már nem akarod az esküvőt?
- De igen…
- Szereted a hadnagyot, igaz?
- Azt hiszem.
- Ő is szeret téged. Akkor mégis mi a baj?
- Mi fog velem történni? Mi lesz holnap? – nézett rá rémülten a lány.
- Férjhez mész, angyalkám – mosolygott az asszony. – Minden lány erre vágyik.
És te találtál egy csodás, jóképű és fiatal férfit. Scott hadnagy remek parti.
Boldog leszel mellette.
- Igen, mamácska, ezt tudom. Én nem is ettől félek, hanem… mi történik… a…
nászéjszakán?
- Jaj, kicsim! Ez aggaszt? Csak szeresd a férjed, és légy odaadó, a többit ő
megoldja.
- Igen, de nem tudom, mit kell tennem, hogy mi fog történni, és… mondd el,
mamácska, kérlek! Te tudod. Tudod, hogy mit csinál ilyenkor egy férfi és egy
nő. Mondd el! Tudnom kell! Nem akarok ügyetlen lenni.
Juanita pironkodva mesélni kezdett, elmondott Jordannak mindent. A lány
először félve aztán egyre növekvő kíváncsisággal hallgatta, de még mindig
nem értett mindent. Ám végül az asszony nem mondott többet.
- Hidd el, kicsim, csodálatos lesz! Boldog leszel.
- De ez az egész olyan szemérmetlenül hangzik – suttogta.
- Férj és feleség közt ez nem szemérmetlen. A családotok így fog gyarapodni.
- Ettől? – döbbent meg Jordan.
- Igen, kedvesem! De most már aludj, hogy holnap frissen, üdén állhass az oltár
elé, és a hadnagy büszke lehessen rád!
- Rendben. Jó éjszakát, mamácska!
- Jó éjt, kicsim!
Kilépett a szobából, ám Jordan félelmei nem csillapodtak. Még órákon át feküdt
ébren, és gondolkodott. Most érezte igazán, hogy mennyire szüksége lenne az
édesanyjára. Az apja taníttatta, és felkészítette arra, hogy egy napon majd át
kell vennie a birtokot, de erre nem tudta. Hiába volt mindig is bensőséges a
kapcsolatuk, ezt egy férfi nem mondhatta el neki. A nevelőnői pedig túl
szemérmesek voltak, hogy ilyesmiről beszéljenek. És most, amikor itt állt az
esküvő kapujában, tanácstalan volt. Juanita sok mindent elmondott ugyan neki,
de minden olyan ködösnek tűnt, és ő ahelyett, hogy megnyugodott volna, csak
még jobban félt.
Valamikor hajnaltájt zavaros álomba zuhant, és reggel, amikor Juanita
ébresztette, csak álomittas morgásra futotta az erejéből.
Az asszony a többi szolgáló segítségével felöltöztette őt, aztán a lányok
elmentek a dolgukra.
Jordan idegesen ült a fésülködő asztal előtt, és tűrte, hogy az asszony csodás
frizurát varázsoljon kócos hajából. Kintről beszűrődtek a zajok. A vendégek
nevetgéltek, és izgatottan várták az eseményt. Jordan hallotta, ahogy néhány
későn érkezőt köszöntenek hangos üdvözléssel.
- Mamácska, Conrad megérkezett már?
- Nem, kedvesem, de biztosan hamar itt lesz. Nyugodj meg!
Jordan feszülten bólintott. Valaki kopogott az ajtón.
- Kislányom, hogy állsz? – hallotta az apja hangját.
- Nemsokára elkészülök, papa!
- Rendben, a vendégek már mind megérkeztek. Senor Valdez mondta, hogy a
vőlegényed is úton van, csak lassabban haladnak, mert együtt jönnek a pappal.
- Köszönöm, papa! – sóhajtott megkönnyebbülten a lány. – Hamarosan
elkészülök.
- Jól van, kicsim. – mondta, aztán döngő léptei elhaltak a folyosón.
- Látod, kicsikém! Minden rendben halad. Hamarosan férjes asszony leszel.
Annyira boldog vagyok, hogy megérhettem! Istenem! – könnybe lábadt a
szeme.
- Jaj, mamácska! Ne sírj, mert én is pityeregni fogok! – ölelte meg Jordan.
- Rendben, szívem. Magadra hagyhatlak egy kicsit? Felküldöm Rosa-t, nekem
utána kell néznem az ebédnek.
- Persze, menj csak! Én elleszek idefent.
Amikor magára maradt, felállt, és megnézte magát a tükörben. A terasz ajtaján
át beáradó napfényben a ruhája ezüstösen csillogott, köszönhetően a
hímzéseknek. A szoknya lágyesésű vonala kiemelte az alakját, örült, hogy ezt a
ruhát választotta. Már csak a fátyol hiányzott, ami elfedte az arcát a szertartás
elején, legalábbis azt a zavart pírt, ami folyamatosan elárasztotta, amint
végiggondolta, hogy mi is történik vele.
Most, hogy egyedül maradt, megint rátörtek a félelmek. Megrázta a fejét, és
próbált másra figyelni. Az ablakhoz lépett, és az árnyék rejtekéből figyelte a
lent nyüzsgő vendégsereget. Halványan mosolyogva figyelte a kisasszonyokat,
szebbnél szebb ruhakölteményeikben, amint izgatottan csacsogtak, és
kíváncsian leskelődtek az ajtó felé, hogy mikor pillanthatják meg a
menyasszonyt. Aztán látta az ifjú hódolók hadát, akik közül néhányan féltékeny
pillantásokkal lestek a kapu felé, míg a többiek a kínálkozó lehetőségeket
lesték sóváran.
Jordan is átnézett a birtok fala fölött, és a távolt kezdte kémlelni. Végre
megpillantotta a porfelhőt, ami remélhetőleg vőlegénye érkezését jelezte.
Alig tíz perccel később a hadnagy bevágtatott a kapun, mögötte egy lovas
kocsin megérkezett a pap, majd őt követte a hadnagy zászlóalja. Úgy harminc
fess, fiatal katona lovagolt be, peckesen, mosolyogva, kivívva ezzel a
kisasszonyok csodáló pillantásait.
Conrad gyors léptekkel eltűnt a vendégszárny számára fenntartott
lakosztályában, hogy felkészüljön. Jordan pedig visszahúzódott a szoba
rejtekébe. Rosa csendesen téblábolt mellette, nemigen tudta, mit kellene
tennie, végül Jordan visszaküldte a konyhába.
Néhány pillanattal később, rövid kopogás után belépett az apja:
- Készen állsz, kicsim? – kérdezte, és a lányához lépett.
- Nem tudom – suttogta Jordan könnyes szemmel.
- Ugye nem akarod lemondani? – nézett aggódva Max.
- Nem, papa! Eszembe sem jutott, csak… nem mindennap megy férjhez az
ember.
- Oh, értem. Izgulsz, igaz?
Jordan bátortalanul bólintott. Ekkor belépett Juanita is, és felhelyezte a fátylat.
- Most már készen állsz, kicsim – mondta mosolyogva. – Jaj, uram! Olyan
gyönyörű kisasszony lett a lányából!
- Igen, Juantia, én is büszke vagyok rá.
- Bár szegény édesanyja is itt lehetne! – mondta az asszony könnyes szemmel.
- Ő a Mennyországból figyeli őt.
- Igen, ebben biztos vagyok. – szipogta.
Jordan idegesen toporgott, már szerette volna, ha túl vannak a szertartáson, ez
a várakozás teljesen felőrölte.
Pedro bekopogott:
- Uram, a vőlegény, és a vendégek készen állnak, már csak önökre várunk.
- Azonnal megyünk – szólt ki a férfi, majd Jordan felé fordult.
- Kicsim, indulhatunk?
A lány nyelt egy nagyot, és bólintott.
A karját apja karjába fonta, és kiléptek az ajtón.
7. fejezet
Kiléptek az ajtón, és Jordant elborította valamiféle kábulat. Alig érezte, ahogy
az apja levezeti az emeletről, és nem érzékelte a szolgálók ámulattal teli,
csodáló pillantását.
Lassan mentek, Max észrevette a lánya bizonytalanságát, és egy pillanatra
megállt.
- Nem akarod az esküvőt? – kérdezte a lányától.
- Dehogynem – zihálta halkan. – mehetünk, csak kicsit szédülök.
- Ha gondolod, várhatunk – fordult felé aggódva.
- Ne! Legyünk túl rajta, utána jobb lesz. – mosolygott bágyadtan, és előre
lépett.
Az apja idegesen követte, de a lány határozottan megindult, így mellé lépett,
és felvette büszke tartását.
Jordan fel sem fogta, mi történik, szinte nem is látta a papot, aki összeadta
őket, a tömegből csak egy valakit látott élesen, jövendőbelijét. Conrad Scott
hadnagy egyenes derékkal, peckesen állt díszegyenruhájában az oltár előtt,
díszkardja fényesen lógott az oldalán. Szőke haját borzolta a lágy északi szél,
ami enyhítette a hőséget, amely ezen az őszi napon meglepő módon rátört a
vidékre, jelezve, hogy a nyár még nem adta át a helyét az elmúlásnak. A férfi
arcán széles, elégedett mosoly terült el, ahogy figyelte közeledő aráját.
Büszkeség feszítette a mellkasát, és kihívóan nézett a vendégseregre, akik közt
sok ifjú irigy pillantásokkal méregette.
A szertartás rövid volt, Jordan arra sem emlékezett, mikor mondta ki a
boldogító igent, az égetően forró, vakító napfényben nem látta férje katonáit
sem, akik felemelt karddal, sorfalat állva tisztelegtek az ifjú pár előtt. Az
egészből annyit érzékelt, mintha fehér tűzzel égő lugas alatt kellene
végigvonulnia.
Végre elkezdődött a lakoma, evett pár falatot, és már tudta, hogy a
rosszullétért jórészt az éhsége volt felelős. És a nap erős fénye. Amint a kert
árnyékba került, és az asztalok jótékony hűsbe borultak a vendégszárny
védelmében, Jordan is jobban érezte magát.
A vendégek hangosan örvendeztek, és gratuláltak, a lány pedig kedvesen
mosolyogva fogadta.
 A kései ebéd után elérkezett a tánc ideje, az ifjú férj, és édesapja tánca után
mindenki fel akarta kérni Jordant. Végül a lány úgy érezte, megfullad, és
menekülni akart a tömeg elől.
Zihálva ült le egy félreeső zugban, ahol néhány perc nyugalmat remélt. Az
apja észrevette, és azonnal mellé lépett.
- Kicsim, rosszul vagy? – nézte a lány sápadt arcát.
Jordan a mellkasa alá szorította a kezét, a fűző annyira szorította, hogy úgy
érezte, menten elájul.
- Nem… kapok… levegőt. – zihálta.
- Gyere, kicsim! – mondta az apja.
Felsegítette a lányát, és amikor Conrad odalépett, kimentette, és elvezette őt
az udvarra, ahol végre csend volt, de ez sem segített, Jordan szeme előtt
karikák ugrándoztak, a kivilágított udvar elsötétült, és a lába megroggyant.
Max érezte, hogy a lánya azonnal elájul, ezért erős karját a dereka köré fonta.
Jordan megérezte az óvó mozdulatot, és bevillant előtte egy bronzos bőrű
fiú, komor, de mégis kedves arca:
- Tukayoo – suttogta, aztán elborította a sötétség.
Juanita erős repülősója térítette magához. Fintorogva nyitotta ki a szemét, és
édesapja aggódó pillantásával találta szembe magát:
- Jobban vagy? – kérdezte a férfi.
- Igen, köszönöm – suttogta.
- Ki az a Tukayoo?
- Tukayoo? – nézett fel a lány. Honnan tudja az apja az apacs nevét, ő sosem
említette neki.
- Ezt a nevet suttogtad, mielőtt elájultál.
- Oh, ő volt az a harcos, aki megmentett tavasszal. – mondta lassan. –
Amikor átöleltél, felötlött bennem az emlék.
- Rendben, értem. De lehetőleg a férjed előtt ne hozd szóba. Ismered a
véleményét a rézbőrűekről.
- Ahogy a tiédet is – nézett az apja szemébe.
A férfi elgondolkodva viszonozta, aztán pislogott kettőt, és megszólalt:
- Kicsim! Vissza kell menned, a vendégek már hiányolnak!
- Igen – felelt, és felállt.
A szédülés elmúlt, és levegőt is könnyebben kapott, segített neki a
kényszerpihenő. Apja oldalán visszament a vendégek közé, és kedvesen
mosolygott.
Conrad mellé lépett, aki kissé már kapatos volt az elfogyasztott
italmennyiségtől, de még volt ereje táncra hívni a feleségét. Jordan azonban
visszautasította, azzal, hogy még mindig nem érzi teljesen jól magát. Nem
vette észre a férfi szemében felvillanó haragos fényt, ahogy a háta mögött
összesúgó kisasszonyokat sem, akik cinkosan tudni vélték titokzatos
rosszullétének okát. Sajnálkozva figyelték, ahogy próbált folyamatosan
mosolyogni.
De legbelül borzalmasan érezte magát, nem tudta meghatározni az okát, de
tudta, ez az esküvő nem úgy sikerült, ahogy eltervezte. A vendégek álszent
viselkedése dühítette, és legszívesebben hazazavart volna mindenkit.
Nem sokkal éjfél előtt Conrad odalépett hozzá:
- Drága Jordan! – kezdte botladozó nyelvvel, és letérdelt. – A mai nap életem
legcsodálatosabb napja. Elnyertem a nő kezét, akit szeretek, most szeretnék
bebocsátást nyerni az ágyába is.
Megfogta a lány kezét, felállt, és magával húzta. A vendégek felé fordultak,
és Conrad elnézést kért, amiért kis időre visszavonul a feleségével.
 Jordan reszketve követte a férjét, aki kéjesen röhögő katonái közt vezette ifjú
feleségét a ház felé. Jordan apja aggódva figyelte, ahogy egyetlen lánya az
asszonnyá válás útjára lép. Csak remélni merte, hogy boldog lesz. Conrad
jóképű, intelligens fiatalember, akik ismerik, mind csupa jót mondanak róla. És
Jordan is gyengéd érzelmeket táplál iránta.
De Max Cassidy-nek rossz érzése volt, nem tudta, honnan ered, de mélyen
befészkelte magát az idős férfi lelkébe.
Conrad bevezette a lányt a házba, fel az emeletre, és megállt a hálószoba
előtt. Kinyitotta az ajtót, kedvesen mosolyogva előreengedte a feleségét, majd
miután belépett utána, gondosan kulcsra zárta.
Jordan ijedten rezzent össze, amikor Conrad keze vad hevességgel a mellébe
markolt. Maga felé fordította a lányt, és olyan vad tűz lobogott a szemében,
amilyet Jordan még sosem látott. Remegve próbált hátrálni, de a férfit már
elragadta vágy.
- Ne menekülj! – suttogta zihálva. – Ma éjszaka az enyém leszel, Mrs. Scott! –
a lányt meglepte a férfi viselkedésében beállt hirtelen változás. – Most már
nem kell tartanod a csípős nyelvektől. Holnaptól tisztességes asszonyként
fognak rád nézni az emberek.
- Ezt most miért mondod? – nézett fel Jordan értetlenül. – Rólam nem…
- Ugyan drágám! Mit gondolsz, mit beszélnek az emberek? Hogy élhetted túl
az apacsokat? Tudják, hogy a szajhájukká tettek.
- Nem, dehogy! – hirtelen elhallgatott. – Te is ezt gondolod?
- Tudom, drágám. De én visszaadom a tisztességedet.
- Conrad, kérlek! Higgy nekem, én még soha…
Vad csókkal némította el a lány erőtlen próbálkozását. Durván feszítette szét
az ajkát a nyelvével. Jordan ügyetlenül viszonozta. Remélte, a férfi észreveszi
tapasztalatlanságát, de úgy tűnt, tévedett.
- Conrad…
- Hallgass! A mocskos apacs beléd mászhatott, a férjedet nem akarod
beengedni?
- Dehogy! Én csak…
- Akkor miért vonakodsz?
Jordan Conrad szemébe nézett, de nem látott, csak éhes vágyat. Egyáltalán
nem volt magánál. Durva mozdulattokkal szabadította meg a menyasszonyi
ruhától. Amikor Jordan alsóneműben állt előtte, elégedetten szemlélte végig
zsákmányát. Bár ebben a házasságban számára nem Jordan volt az érték,
hanem a föld, tudta, hogy rengeteg irigyet szerzett magának az ifjú
agglegények körében. Hátrált két lépést, és gyorsan vetkőzni kezdett.
Jordan némán figyelte a férfit. Amikor az utolsó ruhadarab is lekerült a róla, a
lány hátrálni kezdett. Rettegve meredt az ágaskodó hímtagra. Hatalmas volt,
és fenyegetően meredezett előre, mint valami gyilkos lándzsa. Jordan szeméből
kicsordultak a rémület könnyei. Hiába beszélt neki erről Juanita, nem erre
számított. Amikor a nő elmondta, hogy hova kell a férfi szervének bejutnia,
Jordan ártatlan gyermeki kíváncsiságában megpróbálta megkeresni a helyet a
kezével, de olyan éles fájdalmat érzett, hogy feladta. Ha az ujja nem fért hozzá,
akkor ez a hatalmas meredező, gusztustalan valami, biztosan nem fog bejutni.
A teste görcsbe rándult.
Conrad nem vette észre a lányban feléledő rémületet, alkohol mámorban
úszva közeledett felé. Amikor közvetlenül elé ért, vágytól elvakultan lökte
hanyatt az ágyon. Még sosem volt dolga érintetlen nővel. A bordélyházak
odaadó lányai nagyon képzettek voltak, tudták, hogy miként okozzanak
örömöt. A férfinak nem tűnt fel a különbség, ködbe burkolózó aggyal feküdt
Jordanra. Letépte a csipkeszegélyű, selyem alsónadrágot, szabaddá téve az
utat.
- Conrad… kérlek! Kérlek, ne! – könyörgött, de a férfi nem törődött vele.
Vágyakozva nyomta a lábát a lány combjai közé. Szétfeszítette, megragadta
Jordan térdeit, és durván beléhatolt, azonnal hevesen pumpálni kezdett.
Hangosan nyögött, ahogy megérezte a szűken, görcsösen feszülő ágyékot
hímtagja körül. Nem hallotta meg a lány kétségbeesett, fájdalmas sikolyait.
Jordan rettegve feküdt a férfi alatt, az agya próbált védekezni, nem
érzékelte, ahogy szétfeszíti a lábait, és erőteljesen a válla felé nyomja, de a
mindent elsöprő fájdalom, ahogy szerető férje belényomta azt a valamit,
minden bástyát lerombolt. Sikított, remélte, hogy Conrad ettől észhez tér, de
tévedett. Csak még inkább felgerjesztette benne a vágyat. A lány rettegve,
eltorzult arccal zokogott. Elfordította a fejét, hogy ne kelljen látnia férje kéjesen
vonagló arcát, ahogy élvez fölötte. Szerencsére gyorsan végzett. Hörögve
gördült le róla, és lihegve pihent.
Jordan mozdulatlanul feküdt, gyengének, megalázottnak érezte magát. Úgy
érezte, soha többé nem lesz képes emberek közé menni. Reszketett, ahogy a
férfi megmozdult.
Conrad felállt, és lenézett rá.
- Kelj fel! – mondta közömbösen.
Végignézett a lányon, és a szeme megakadt az ágyékánál. Pillantása
meglepetést tükrözött.
- Hát mégsem? – mormolta. Elégedett vigyor jelent meg az arcán. – Azt
mondtam, kelj fel! Öltözz! Várnak a vendégeink, Mrs. Scott!
Lenyúlt, megragadta Jordan karját, és felrántotta az ágyról. A lány rémülten
engedelmeskedett. Gyorsan felvette a menyecske ruhát, és rémülten rándult
össze, amikor a férfi a derekához nyúlt.
- Csak segítek felöltözni – a hangja most negédesen kedves volt. – Miért nem
mondtad, hogy még ártatlan vagy?
- Próbáltam elmondani – suttogta Jordan.
Hatalmas pofon csattant az arcán.
- Ne hazudj az uradnak, asszony!
Könnyek lepték el a szemét, de csöndben maradt, érezte, hogy az ajka
felrepedt.
- Fésülködj meg! Úgy nézel ki, mint egy koszos utcalány. Öt perc múlva pedig
lemegyünk, és te mosolyogni fogsz! Te leszel a legodaadóbb háziasszony!
Jordan szótlanul nyúl a keféért.
- Hallottad, amit mondtam? – Conrad megragadta a karját.
- Igen – nyögött fel a lány.
Öt perc múlva valóban elindultak, és Jordan mosolygott, de a szeméből
örökre eltűnt a gyermeki ártatlanság, helyét mély fájdalom vette át. A férfi
egyik karjával fogva tartotta őt, a másikban büszkén maga előtt vitte a lepedőt,
a lány ártatlanságának bizonyítékával.
Kiléptek az udvarra, a hadnagy füttyel hívta fel katonái, és a vendégek
figyelmét. Feje fölé emelte a lepedőt:
- Mrs. Scott érintetlen volt! – kiáltott. – Ha még valakitől meghallom, hogy
apacsok szajhájának nevezi, azt megölöm!
Az ágyneműt ledobta a porba, és magával ragadta ifjú feleségét a következő
táncra.
Jordan rendületlenül mosolygott, de Max Cassidy a háttérből látta őt, és
fájdalommal telve jött rá, hogy élete legrosszabb döntése volt, amikor áldását
adta erre a házasságra.
 Jordan másnap kábán ébredt, először nem is tudta, mi történt vele, a szája
kiszáradt, nem tudta kinyitni, bár nem is akarta, lassan oldalra fordult, és
megpillantotta a férfit.
Elkerekedett a szeme, hogy kerül az ágyába Scott hadnagy? Aztán tisztulni
kezdett a kép. Tegnap hozzáment, Conrad mostantól a férje, hites ura. Semmi
kivetnivaló nincs abban, hogy mellette fekszik. Akkor miért szomorú? Aztán ez
is eszébe jutott. Juanita elmondta, hogy mit tesz a férfi a nővel, amikor
egyesülnek, de azt nem mondta, hogy ez ennyire fájdalmas, gyötrelmes, és
főként megalázó.
Felült, hogy rendbe szedje magát, de az ágyékába hasító éles fájdalom
megijesztette. „Istenem” – gondolta – „még mindig fájnia kell?” Könnyek
szöktek a szemébe.
Lassan felállt, és botladozva a fésülködő asztalhoz lépett. Belenézett a
tükörbe, és elborzadva nyitotta sikolyra a száját, amitől újabb éles fájdalom
hasított bele. Ezúttal sebzett ajka repedt fel újra. Lerogyott a székre, és hagyta,
hogy az elkeseredettség könnyei utat találjanak.
Miért nem mondta el Juanita, hogy ez ilyen? Talán azt hitte, nem jön rá? Vagy
ez így természetes, és ezért nem mondta?
Kétségek gyötörték, amikre nem kapott magyarázatot.
Mozgolódást hallott a háta mögül. Kiegyenesedve várt, amikor Conrad mögé
lépett, és gyengéden megsimogatta a vállát, amitől a lány összerezzent.
- Jó reggelt, kedvesem! – köszöntötte, és lágyan megcsókolta a nyakát.
Jordan rémülten húzódott arrébb. – Mi a baj?
- Semmi – mondta halkan a lány.
Conrad felemelte a fejét, és meglátta Jordan sebes száját.
- Istenem! – nyögte. – Ezt én tettem?
Letérdelt mellé, és maga felé fordította a lányt.
- Én tettem, kedvesem?
Jordan aprót biccentett, szemében félelem villant.
- Bocsáss meg! Hogy tehettem? Istenem, hogy lehettem ilyen vadállat?
Bocsáss meg! Azt hiszem, túl sokat ittam, nem emlékszem semmire.
Jordan ölébe hajtotta a fejét, átölelte a derekát, és a hasába motyogott:
- Bocsáss meg, kérlek! Soha többé nem teszek ilyet.
- Rendben – suttogta a lány.
Conrad felemelte a fejét, könyörgés volt a tekintetében:
- Szeretlek.
- Én is szeretlek, Conrad. – válaszolt, és nehézkesen felsóhajtott.
 A férfi felállt, és a szekrényhez lépett. Jordan félénk pillantásától kísérve,
kinyitotta, és kivett belőle egy utazóruhát, amit a legutóbbi alkalommal vett
neki.
- Ezt vedd fel, kérlek! Megreggelizünk, és azonnal indulunk New Orleansba. A
levegőváltozás mindkettőnknek jót fog tenni.
- De hiszen úgy volt, hogy csak a jövő héten indulunk – ellenkezett Jordan.
- Azt mondtam, ma indulunk. Jobb, ha minél hamarabb elmegyünk.
Szeretnék távol lenni innen, amíg megnyugszunk. Valahogyan ki kell
érdemelnem a bocsánatodat, amit tettem az … istenem, hogy üthettelek meg.
Még csak nem is emlékszem rá.
- Megbocsátottam. És ha ezt szeretnéd, akkor menjünk.
Conrad rámosolygott, odavitte neki a ruhát, aztán kilépett a szobából.
Jordan visszafordult a tükörhöz, és nézte az arcát. Nem volt nagy a seb, de
rettenetesen fájt, ahogy az ágyéka is. De a legnagyobb fájdalmat a lelkében
érezte, és ezt a fájdalmat nem tudta, mi fogja meggyógyítani. Percekig csak
ült, és nem mozdult.
Juanita bejött, hogy elkészítse Jordan fürdővizét, de amikor meglátta a lányt,
hangosan felkiáltott.
- Kicsikém, mi történt veled?
- Semmi komoly, Juanita – mondta a lány.
- Ezt a hadnagy tette?
- Igen, de csak, mert sokat ivott. Nem is emlékszik rá, és megesküdött, hogy
többet nem tesz ilyet.
- Jaj, kicsikém…
- Azt mondta, már ma elutazunk, hogy kivívja a bocsánatomat. Minden
rendben lesz. – halványan elmosolyodott, és megsimogatta az asszony könnyes
arcát.

Amikor Pedro kivitte őket az állomásra, Jordan jókedvűnek látszott, de csak

az apja, és Juanita tudta, hogy a lány lelkében micsoda fájdalom van.
Jordan alig tudta visszafogni őket, amikor meglátták őt reggel. De a lány
addig győzködte őket, míg végül engedtek.
- Papa, Isten előtt tettem esküt. Ezt nem másíthatom meg. És Conrad
megbánta. Én hiszek neki.
- Ahogy gondolod, kicsim! De ha még egyszer meglátom, hogy bánt,
megölöm.
- Papa, kérlek! – nyögte Jordan.
- Rendben, de ebből nem engedek.

Jordan most a szállodai lakosztály nappalijában ült. Három hete voltak New
Orleansban. Szomorú szemmel nézett ki az ablakon. A város esti fényei
majdnem nappali világosságba vonták az utcákat. A lányt taszította ez a
nyüzsgés. Az egész életét a birtokon töltötte, és a város is csak poros falunak
tűnt ahhoz képest, ami itt volt. A bérkocsik zaja, a kiabálás, a
szórakozóhelyekről kihallatszó hangos zene olyan kavalkádot alkotott, amitől
Jordan feje folyamatosan fájt. És mindezt egyedül kellett elviselnie.
Conrad a harmadik éjszakán megelégelte, hogy fiatal felesége nem adja meg
neki azt, amit elvár tőle. Csak görcsösen feküdt alatta, az arca undort tükrözött.
Arra sem volt képes, hogy felkeltse a vágyat a férfiban. Így Conrad az estéit a
bárokban töltötte, és készséges pincérlányok társaságát kereste.
Jordant különösebben nem zavarta a dolog. Tudta, mit művel a férje. Csak
azt nem értette, hogy lehet, hogy ezek a lányok örömet leltek abban, amit a
férje tett velük. Amikor egy-egy éjszakán mégis Jordan ágyában keresett
élvezetet, a lány csak fájdalmat, és gyötrelmet érzett.
Próbált kedves lenni a férfihoz, de amint meglátta férje árulkodó vágyát, a
teste tiltakozásul görcsbe rándult, és képtelen volt annyira elengedni magát,
hogy egy csöppnyi örömöt is leljen a dologban.
Végül Conrad megunta a város nyüzsgését, és bejelentette, hogy
hazatérnek. Jordan végre talált valamit, aminek örülhetett. Otthon legalább
nem lesz magányos. Mellette lesz az apja, és Juanita. A városban pedig
találkozhat a többi kisasszonnyal, és most már nem lesz oka szégyenkezni.
A férje a nászút alatt elmesélte, hogy mindenki úgy vélte, összeszűrte a
levet az apacsokkal, amikor hazahozták.
Már tudta, hogy hálával tartozik a férjének, amiért mindezeket a
híreszteléseket megcáfolta, és ő emelt fővel, büszkén mehet az emberek közé.
 De itt egyedül volt, és kezdte kirekesztettnek érezni magát. Természetes
volt, hogy örült a férje bejelentésének, és örömmel ugrott a nyakába.
Conrad magához húzta, és hevesen megcsókolta. Jordant megint elragadta a
jeges rémület. Tiltakozni próbált, de a férfi vágyát felébresztette a lány hirtelen
érzelmi kitörése, úgy értelmezte, hogy végre megtörte az ellenállását. Az ágyra
fektette őt, és lázasan fosztotta meg a ruhájától.
- Oh, Jordan! Annyira vártam már erre – lihegte elvakultan.
- Conrad, kérlek! – suttogta elhalóan a lány.
A férfi felemelte a fejét, már tudta, hogy tévedett, de ezúttal sem hagyta
magát. Jordan karját a feje fölé feszítette.
- Kellesz nekem – hörögte.
- Ne! – nyögte Jordan, de a férfi agyát elborította a düh. Hatalmas pofont
kevert le a lánynak, amitől elkábult.
- Miért ellenkezel folyton? – kérdezte. – A férjed vagyok, jogom van hozzád,
akár tetszik, akár nem.
Jordan csukva tartotta a szemét, és összeszorította a száját, amikor a férfi
beléhatolt. Nem mert sikoltani, de a fájdalom a mellkasáig hatolt. Conrad vad,
heves lökései, mint megannyi késdöfés, kiöltek minden érzelmet a lányból.
Némán tűrte, hogy a férfi befejezze, szemei üvegesen meredtek az ablakra, és
már a könnyeket sem érezte.
A közösülés után olyan durván rántotta fel az ágyról, hogy a lány karján
zúzódások jelentek meg.
- Pakolj össze! – köpte felé a szavakat. – Reggel indulunk.
Elfordult, felöltözött és kivonult a szobából.

A tábor ezen a reggelen nyüzsgött. Mióta felállították a téli tábort, a férfiak

már csak apróvadakat találtak, azokat is egyre kevésbé. Az állatok menedéket
kerestek a téli hideg elől. Mostanra tartósították az élelmiszereket, kikészítették
a bőröket, és megvarrták a téli ruhákat.
Ma reggel azonban az egyik felderítő jelezte, hogy rábukkant egy kisebb,
elkóborolt antilop csapatra. A vadászok már elindultak, az asszonyok pedig
lázasan készülődtek. A friss hús reménye, mindenkit izgalomba hozott. A téli
tartalékokkal takarékosan kellett bánniuk. Az idei évben a nagy bölényvadászat
nem volt olyan sikeres, mint szerették volna.
Tukayoo is a vadászokkal tartott, és kivette a részét a portyából. Amikor este
visszatértek, átadták a zsákmányt a nőknek, akik ízletesen elkészítették, és
este nagy ünnepséget tartottak.
A férfi elfogadta az ételt, amit a húga adott neki, de utána elvonult a
sátrába. Shadi halála óta nem vett részt az ilyen eseményeken, senki sem
neheztelt rá, tudták, hogy a gyász milyen mélyen érintette őt.
De ma reggel keserű remény éledt benne. A felderítő nem csak az állatokról
hozott híreket. Találkozott néhány marhahajcsárral az út során, akik elmesélték,
hogy a hírhedt indiánvadász, gyűlölt ellensége, Conrad Scott, megnősült.
Tukayoo-ban estére megszületett a terv, és bár ez ellenkezett a
neveltetésével, eltökélte, hogy úgy áll bosszút a sápadtarcún, hogy pontosan
azt teszi vele, amit ő is tett.
Elveszi, és megöli az asszonyát.
8. fejezet
A téli hónapok gyötrelmesen teltek Jordan számára. A kertben nem volt
teendője, Conrad pedig teljesen eltiltotta attól, hogy „alantas szolgamunkát”
végezzen az állatoknál, és a földeken. Be volt zárva a házba. Néhanap kiment
lovagolni, de csak olyankor, amikor a férje a városban múlatta az időt. Ilyenkor
felnyergelte Diablo-t, és órákon át száguldott a birtok körüli területeken.
Conrad biztosan megfenyítette volna, ha tudja, hogy férfiruhába öltözik, és
vadóc kislány módjára viselkedik. Nem merte elmondani az apjának, hogy a
hadnagy veri, mert attól félt, az apja olyat tesz, amivel elveszítheti. Az ütések
nyomát ügyesen elrejtette, így senki, még Juanita sem jött rá, mi történik a pár
csukott hálószobaajtaja mögött.
A szórakozást az jelentette, amikor a férje vendégséget adott. Ezt sűrűn
megtette, a városban gondosan megőrizte jó hírnevét, és mindenki kedvelte őt.
A nemesek szívesen jöttek hozzájuk, és Jordan legalább ilyenkor úgy érezhette,
hogy fontos. Mostanra tisztelték, és senki nem szólt egyetlen rossz szót sem. A
kisasszonyok irigységét azonban nem tudta élvezni. Az igazat megvallva ő
irigyelte a lányokat. Látta, ahogy a fiatalemberek udvarolnak nekik, úgy
ahogyan régebben neki is, és ők örömmel fogadják a közeledésüket. Neki
ebben már nem lehetett része. Persze kapott bókokat, de mind udvarias, és
távolságtartó volt, ahogy az egy tisztes úriasszonyhoz illett. A szerelem,
amelyre mindig vágyott elkerülte őt. Semmi másra nem vágyott, csak arra,
hogy valaki gyengéden bánjon vele.
Boldogtalan volt, de ezt remekül palástolta. Senki nem vett észre semmit.
Gyötrelmes éjszakáiról pedig csak ketten tudtak. Conrad egy idő után már nem
is törődött azzal, hogy megpróbálja felszítani a vágyát. Érzéketlenül a magáévá
tette, de csak azért, mert remélte, hogy a lány hamarosan teherbe esik, és
örököst ad neki. De az élvezetet már nem Jordan ölében kereste. Voltak nagyon
készséges szolgálók, és a városi szalonok buja utcalányai is tökéletesen
kielégítették az igényeit.
Mivel Fort Stocktonban szükség volt rá, így szívesen visszatért a hadsereg
soraiba, legalább így is kevesebbet kellett otthon lennie.  Ezen a kora tavaszi
napon is éppen a városban volt, és az embereivel ünnepelte, hogy kapitányi
rangot kapott.
Jordan megkönnyebbülten beszélgetett az apjával a dolgozószobában, de
nem volt felhőtlen a nyugalom.
- Mi aggaszt, papa?
- A gazdaság pénzügyei. – válaszolt a férfi. – A férjed úgy szórja a pénzt,
mintha egy feneketlen kútból kapnánk.
- Nagyon rosszul állunk? – kérdezte Jordan aggódva.
- Nem, de ha így folytatja, hamarosan gondjaink lesznek.
- Próbálj meg beszélni vele, papa!
- Rám nem hallgat. Te vagy a felesége, neked kell megtenned.
- Nem – vágta rá a lány. – Én ilyesmit nem hozhatok szóba.
A lánya hangjában bujkáló rettegés azonnal feltűnt Max-nek.
- Még mindig bánt? – kérdezte haragosan.
 - Nem érdekes, papa – felelt a lány csendesen.
- Már hogyne lenne az! – kiáltott fel felháborodva. – Nem hagyom, hogy ezt
tegye veled! Beszélek a békebíróval, hogy tegye semmissé a házasságot.
- De semmit sem tehetsz! A férjem, Isten színe előtt, ezt senki nem tépheti
szét.
- Akkor is tenni fogok ellene – mondta eltökélten az apja.
A következő napokban a férfi folyamatosan figyelte a lányát. Amikor Conrad
visszatért, megpróbált beszélni vele, de csak egy kiadós veszekedés lett az
eredménye. Aztán este Jordan még gyötrelmesebb éjszakán ment keresztül.
Max Cassidy csak egy megoldást látott a helyzet rendezésére. Belovagol a
városba, és megkeresi a békebírót. Egyrészt semmissé teszi azt a szerződést,
amely a halála után Jordan férjére ruházza a birtok tulajdonlevelét, másrészt
módot keres rá, hogy magát a házasságot is megszüntessék.
A kapitány elérkezettnek látta az időt, hogy megszilárdítsa a birtok fölött
tulajdonjogát.
Amikor Max egy kora tavaszi, verőfényes napon belovagolt a városba,
Conrad az egyik emberét azonnal utána küldte.
Jordan két napig hiába várta az apját. Már majdnem beleőrült az
aggodalomba, amikor egy marhaterelő csapat visszatért, és kétségbeesve,
megtörten hozták Max Cassidy megskalpolt holttestét.
- Apacsok tették – mondta elgyötörten a hajcsárok vezetője.
Jordan alig állt a lábán, minden tagja reszketett, de erősen tartotta magát.
Odalépett az apja mellé, mély levegőt vett, és ránézett. A gyomra kavargott a
látványtól, de a pillantása azonnal a nyílvesszőre tévedt, ami árulkodón meredt
ki a férfi szívéből. A fém nyílhegy, és a színes tollszár beszédes volt a lány
számára.
- Nem apacsok voltak – suttogta.
- Ugyan, kedvesem – mondta Conrad, és gyengéden megölelte a feleségét.
- Ez kiowa nyílvessző, megismerem – felelt, és lerázta a férje karját. – Azok
tették, vagy talán a te bérenceid, és az indiánokra akarták terelni a gyanút. –
köpte Conrad felé a szavakat.
A férfiak döbbenten néztek feléjük.
- Kedvesem, ezt most a fájdalom mondatja veled. Hogy gondolhatod, hogy
képes lennék ártani az apádnak, vagy neked? Gyere, pihenj le! Én intézkedem
a temetésről, neked nem kell tenned semmit.
Jordan kábán ment a szobájába, bezárkózott, az ágyra vetette magát, és
keservesen felzokogott. Tudta, hogy a pokol kapui most zárultak be mögötte
véglegesen.

A tábor felbolydult, mindenki készült a költözésre.

- Bátyám, apánk hív. Menj! Addig én lebontom a sátrad, és összepakolom a
holmidat.
- Köszönöm, Tehya – mondta Tukayoo, és elindult az apja sátra felé.
- Apám, hívtál. Itt vagyok.
- Fiam, itt az ideje, hogy elbeszélgessünk arról, amire készülsz. Komolyan úgy
véled, hogy azzal állsz bosszút, ha megölsz egy védtelen asszonyt?
- Scott hadnagy sem törődött azzal, hogy Shadi ártatlan, vagy a fiam. –
morogta a férfi. – Esküt tettem. Ne akard, hogy megszegjem!
- Nem akarom. Állj bosszút, de gondold át, mit teszel! Ne máson állj bosszút,
csak a bűnösön!
- Már döntöttem. Elveszem az asszonyát…
 - De nem szükséges, hogy megöld. Legyen a rabszolgád, de a vére nem kell,
hogy a lelkeden száradjon. Gyáva dolog megölni egy védtelen nőt.
- Átgondolom – mondta csendesen Tukayoo, felállt, és visszament a húgához,
de közben magában dühöngött.
Nem akart vitába szállni az apjával, mert mélységesen tisztelte, de
haragudott, amiért beleszólt az életébe, és a döntéseibe.
- Köszönöm, hogy összerámoltál. – morogta a húgának nem túl kedvesen.
A lány megszeppenve bólintott, és nézte, ahogy a harcos felül a lovára, és
csatlakozik a többi férfihoz.

A temetést követően Jordan teljesen magába zárkózott. Minden idejét otthon

töltötte, az egyetlen, akivel beszélgetett, Juanita volt, és amit eddig eltitkolt
előtte, azt most mind elmondta. Az összes megaláztatást, fájdalmat, és a
szörnyű gyanúját, hogy apja haláláért a férje a felelős.
Az asszony elkerekedett szemmel hallgatta a lányt, és tudta, hogy
tehetetlenek. Semmit sem tehetett, hogy megvédje Jordant a kapitány kénye-
kedvétől, zsarnokoskodásától. Az egyetlen megoldásnak az látszott, ha megöli,
de ehhez nem volt bátorsága.
Csak azért imádkozhattak, hogy a férfi minél kevesebb időt töltsön a
birtokon, ami szerencsére így volt, hisz Conradot gyakran elszólította a katonai
szolgálat, és a városi utcalányok nyújtotta gyönyör.
Most is az erődben volt, és a tábornokkal tárgyalt egy újabb portyázó túra
részleteiről.
Jordan úgy döntött, hogy bekocsizik a városba, és beszerez néhány dolgot, a
jövő heti nagy vendégséghez. Gyűlölte a fekete ruhát, de ilyenkor kénytelen
viselni, különben az emberek megszólták volna.
Amikor belépett Greyson boltjába, érezte magán a kíváncsi, sajnálkozó
tekinteteket. Nem foglalkozott velük, egyenesen az öreg tulajdonoshoz lépett:
- Jó napot, Eric!
- Isten hozta Mrs. Scott! Miben segíthetek?
A lány nem vette észre a négy kalapos marcona mexikóit, akik felkapták a
fejüket a név hallatán.
- Kellene néhány dolog a jövő heti vendégséghez. – mondta halkan Jordan. –
Itt a lista, összeállítaná nekem?
- Természetesen, asszonyom. Elsa, szórakoztasd a kapitány feleségét, amíg
elkészülök! – szólt a lányához az öreg.
Jordan nem volt épp beszélgetős kedvében, de udvariasan mosolygott, és
válaszolt a fiatal lány csacska kérdéseire.
A négy mexikói, visszarakott mindent, amit válogattak, és szó nélkül
kisétáltak.
Greyson gyorsan összeszedte a listán szereplő dolgokat.
- Mrs. Scott, elkészültem, kivigyem a csomagot a kocsihoz?
- Igen, Eric, köszönöm. – sietve odalépett a férfihoz, és kifizette a számlát.
Miután a férfi végzett a pakolással, Jordan szó nélkül felült, és elindult.
- Szegény Miss Jordan – mondta Elsa. – Amióta meghalt az apja, olyan, mint
egy kísértet.
- Neked ő Mrs. Scott! De igazad van. Teljesen megváltozott. Már nem is
emlékeztet arra a vidám kislányra, aki egy évvel ezelőtt volt.
- Megértem, hogy szükséges a fekete ruha a gyász miatt, de miért van
szüksége a fátyolra? Alig lehet felismerni.
- Talán nem akarja, hogy az emberek lássák a fájdalmát. Nagyon szerette az
apját, hatalmas csapás volt neki az elvesztése.
 - Igen, talán igazad van, apa. Én is így éreznék, ha elveszítenélek. – mondta
csendesen Elsa, és melegen átölelte az apját.
Jordan eközben elindult, és egyenesen a birtok felé hajtott. Egy pillanatra
sem állt meg, csak némán biccentett az őt üdvözlő ismerősöknek. Nem vette
észre a nyomában haladó négy alakot.
Már messze kint járt a városból, amikor zajt hallott, és hátrapillantva
meglátta a porfelhőből kibontakozó négy lovast. Sombrerójuk, és ponchójuk
azonnal elárulta őket Jordannak. Rémülten fordult vissza, és gyorsabb tempóra
ösztökélte a lovat, bár tudta, hogy reménytelen. Az öreg igavonó képtelen volt
olyan gyorsan futni, hogy lehagyja üldözőit.
A négy férfi hamarosan beérte őt, és közrefogták. A lány könnyes szemmel,
rémülten nézett fel a hozzá legközelebb álló lovasra, de semmit sem látott,
mert a kalap alatt porfogó kendő takarta az arcát. Pont olyan, amilyet a rablók
hordanak.
Rekedten, szinte suttogva, megszólalt:
- Vigyenek mindent, itt a pénzem.
A férfi felé nyújtotta a kis táskát, de az durván félrelökte. Közelebb hajolt
hozzá, és megragadta a karját. Jordan sikoltva próbált ellenállni, de
hasztalanul. Az erős szorításból nem szabadulhatott. A szíve eszeveszett
tempóban zakatolt, és a következő pillanatban ájultan rogyott vissza az ülésre.
Tukayoo lehúzta a kendőt az arcáról, és ádáz tekintettel nézte az eszméletlen
asszonyt, majd erőteljes mozdulattal maga elé rántotta, az embereire nézett,
aztán vad vágtára fogta a lovát. Lootah kifogta az igavonó lovat a kocsi elől, és
mind a hárman vezérük után indultak.
Estig meg sem álltak, akkor egy sziklacsoport védelmébe húzódtak, és
letáboroztak éjszakára.
- Gondolod, hogy elég messzire jutottunk? – kérdezte Hok’ee.
- Majd figyelünk! – felelt Tukayoo. – De gondolom, mire észreveszik az
eltűnését, és csapatot szerveznek a keresésére, eltelik némi idő. És sokat
haladtunk. Ha el is indulnak, nem juthatnak el idáig.
- Nem értem, mi ez a rengeteg ruha rajta. – nézte a fiatalabbik. – És minek ez
az arca elé.
Felemelte a kezét, hogy elhúzza a fátylat, de Tukayoo megállította.
- Várj! Biztosan oka van, talán a por miatt.
Leguggolt a lány mellé, és megrázta a vállát.
- Ha meg akarod ölni, akkor miért ébreszted fel? – kérdezte Kohana.
Tukayoo nem válaszolt, csak újra megrázta a lányt. Most összerezzent, és
ijedten felsikkantott, ahogy meglátta a fölé magasodó sötét alakot.
- Mutasd az arcod! – dörrent rá a férfi.
A lánynak ismerős volt a hang, de nem mert megszólalni, csak némán,
remegő kézzel nyúlt a fátyolhoz, és feltolta a kalap tetejére.
- Jordan? – döbbent meg a harcos.
- Tukayoo? Tényleg te vagy az? Mi… mi ez az egész?
Felállt, de azonnal megtorpant, ahogy a dühtől eltorzult arcba nézett.
- Tukayoo?
- Te… te vagy Conrad Scott felesége? – kérdezte a férfi döbbenten.
- Igen, az vagyok, de mi ez az egész? Hol vannak a mexikói…? – ekkor
végignézett a harcosokon. – Istenem! Ti voltatok? Ti raboltatok el? De mégis
miért?
- A férjed miatt – sziszegte Tukayoo.
 - De hát, mit tett ő ellenetek? – Jordan-ben feléledt a düh. – Te sem vagy
más. Ugyanolyan vagy, mint az összes, mocskos rézbőrű. Azok a szavak, hogy
ti nem raboltok, és nem bántjátok az ártatlanokat, csak mese volt, igaz?
- Mert te más vagy? Hozzámentél a legaljasabb sápadtarcúhoz. Még te
mondtad, hogy zavar, amiért ártatlanul vádolnak minket, de annak a felesége
lettél, aki a legaljasabb módon írt ki minket.
- Hogy mondhatod ezt? – kiabált a lány.
- Hallgass, vagy kipeckelem a szád! Nem akarom a hazug beszédedet
hallgatni. – dörgött rá a harcos. – Még egy szó, és az út hátralévő részét
összekötve teszed meg.
- Köss csak meg, különben nem megyek veletek! – sziszegte Jordan.
A férfi felmordult, felrántotta a földről, és a lovához húzta. Elővett egy
keskeny bőrszalagot, és szorosan összekötötte a lány kezeit, aztán egy közeli
fához rángatta, és kikötötte hozzá. A száját is kipeckelte, ahogy mondta, és
közben ádáz szemekkel figyelte a reakcióját.
Jordan meg se mukkant, annyira megdöbbentette az indián viselkedése.
Némán ült, és igyekezett nem figyelni a másik három harcosra, akik szintén
döbbenten figyelték a kettejük közt zajló vitát. A lány könnyes szemmel
figyelte, ahogy a férfi visszamegy a többiekhez, leül a tűz mellé, és csendes
beszélgetésbe merül velük.
A szája gyorsan kiszáradt, és öklendezni kezdett. Tukayoo odanézett a
lányra, de csak dühösen szikrázó szemeit látta a sötétben. Visszafordult,
mintha nem hallaná köhögését.
Jordan nem akarta megadni az örömöt, hogy a férfi szenvedni lássa.
Elfordította a fejét, és próbált nem törődni a fojtogató érzéssel, de egy idő után
már úgy érezte, megfullad.
Ekkor az indián megkönyörült rajta, visszament, kiszabadította a száját, és
egy tömlőből vizet adott neki.
- Köszönöm – motyogta Jordan.
Belenézett a férfi szemeibe, és nem látott benne, csak kegyetlen, higgadt
gyűlöletet.
- Én…
- Hallgass! – sziszegte Tukayoo. – Mostantól a foglyom vagy, csak akkor
beszélhetsz, ha megengedem.
- Miért gyűlölsz? – kérdezte Jordan. – Nem ártottam neked.
- A néped ártott.
- Én nem vagyok…
- Azt mondtam, hallgass! Itt van, egyél pár falatot, aztán aludj, hajnalban
továbbmegyünk.
Eloldotta a lány kezét, megvárta, amíg megeszi az ételt, aztán újra
megkötözte. Felállt, és visszaindult a többiekhez.
- Tukayoo!… Sajnálom, ami Shadival történt.
A férfi megdermedt egy pillanatra, visszanézett, de most nem haragot,
hanem együttérzést látott a smaragdszemekben.
- Köszönöm – suttogta, és visszament a többiekhez.
Nem értette a lány viselkedését, tudnia kell, mit művel a férje. Hisz tud
Shadiról is. Csak az a mocskos, aljas féreg dicsekedhetett el azzal, hogy megölt
egy védtelen, várandós asszonyt. Micsoda dicső tett! – dühöngött magában. –
Igazán büszke lehet rá!
Visszanézett a lány felé, aki most összekuporodva feküdt a fa tövében,
szemei csukva voltak, és egyenletesen lélegzett.
- Most még kívánatosabb, mint egy évvel ezelőtt – mondta halkan Kohana.
 Tukayoo szeme rávillant.
- Még mindig akarod őt? – kérdezte.
- Csak, ha te lemondasz róla, főnök.
A törzsben mostanra mind elfogadták, hogy az apja halála után őt illeti majd
meg a cím. Az utóbbi egy évben olyan harci érdemeket szerzett, amelyek ezt
egyértelművé tették. Mind tudták, hogy a bosszú élteti, de azt senki sem
sejtette, hogy kergeti a halált. Nem akart élni. Minden csatába úgy indult, hogy
készen állt a végzetére. Az első sorban lovagolt, a legvadabb küzdelmek
sűrűjébe vetette magát, de mindig győztesen került ki belőle.
Mostanra rájött, hogy a Nagy Szellemnek valami célja van vele. Talán az,
hogy megszabadítsa a népét attól a kegyetlen gyilkostól.
Igen, ez a feladata, és a sors most fegyvert adott a kezébe. Megint Jordan
felé nézett. Tisztában volt vele, hogy nem tudja megölni, és nem csak azért,
mert egyszer tett neki egy esküt. Egy ilyen szépséget nem pusztíthat el. Egy
évvel ezelőtt még csak gyereklány volt, mostanra nővé érett, igaza volt
Kohanának. Fura gondolat fészkelte be magát a lelkébe. Nem öli meg, az
ágyasává teszi. Fanyar mosoly jelent meg az arcán, így még könyörtelenebb
lesz a bosszú. Már most kíváncsi volt Scott hadnagy arcára, amikor rájön. Ha
majd meglátja kedves, hű feleségét, egy apacs karjai közt.
Arra gondolt, hogy már az első találkozásukkor milyen vágyakat ébresztett
benne a lány. Most már senkinek nem tartozik hűséggel. Még mindig gyászolta
Shadit, de tudta, hogy az ágyéka megváltásért üvölt. A faluban nem volt egy
olyan asszony sem, akinek az ágyában megváltást keresett volna, bár több
önként jelentkező is akadt az özvegyek közt. Sokan büszkén lettek volna az
asszonyai, de ő mindenkiben halott feleségét kereste.
Ahogy azonban Jordanra nézett, sápadt bőrére, aranyszín hajára, ő teljesen
más érzéseket keltett benne. Pusztán fizikailag vonzotta, ez a különleges lány.
Az ágyéka felforrt, ahogy ránézett, még így ebben a fekete, förtelmes ruhában
is csábítóan vonzotta magához.
Visszafordult, Kohana szemébe nézett, és a másik harcos már tudta a
választ. Bólintott, és a tűz felé fordult.
- Ezek szerint nem ölöd meg – mondta halkan.
- Tudom, hogy ezzel az esküm ellen teszek, de ő ártatlan, nem fizethet
olyanért az életével, amit nem ő követett el.
- És még mindig kívánod – vigyorgott a férfi, mintha az az egy év el sem telt
volna.
A másik két harcos is halkan felnevetett, és Tukayoo is mosolyogni kezdett.
- Itt az ideje, hogy tovább lépj! – mondta Hok’ee. – Shadi a nővérem volt, én
is szerettem, de nem temetted el magad vele. És Jordan igazán kívánatos nő,
még akkor is, ha fehér.
- Ne győzködjetek! – mondta Tukayoo. – Döntöttem, az ágyasom lesz, és
mielőtt megölöm a férjét, visszadobom neki, mint valami használt rongyot.
Igen, használni fogom, amíg kedvemet lelem benne, és Scott hadnagy tudni
fogja a halála előtt, hogy megszereztem tőle a legdrágább kincsét.
Másnap kora hajnalban indultak. Lootah felkeltette Jordant, aki kábán,
ellenkezés nélkül ült fel a lóra. Nem figyelte, hogy a kezeit összekötik, és a lova
gyeplőjénél fogva húzzák.
Csak valamikor délelőtt döbbent rá minderre, amikor a nap már
elviselhetetlenül tűzött, a haja, és ruhája vizesen tapadt a testére. Akkor
tudatosult benne, hogy mi is történik vele. De az agya nem akarta elfogadni a
tényt, hogy azok, akik egy évvel ezelőtt megmentették, most elrabolták, és
fogolyként viszik egy indián táborba. Hirtelen rettegni kezdett. Hallott
történeteket arról, hogy mit művelnek az indiánok a fehér foglyokkal, a
válogatott kínzásokról, amit az asszonyok követtek el, miközben élvezettel
figyelték áldozatuk szenvedését.
A forróság ellenére reszketni kezdett.
Tukayoo visszafordult a lován, amikor meghallotta Jordan összekoccanó
fogait.
- Rosszul vagy? – kérdezte közömbösen.
A lány csak megrázta a fejét, de a szemét könnyek lepték el. Nem amiatt
sírt, ami történt vele, hisz annál bármi jobb volt, mint ami a férje mellett várta.
Az indián miatt sírt, amiatt a férfi miatt, akivé vált. A barátságos fiú a múlté
volt, helyette egy kegyetlen harcos vezette most a lovát. Ha néha eszébe jutott
az a pár nap, mindig kedves emlékek ötlöttek fel benne, és most elkeserítette a
tény, hogy elrablója egy kíméletlen vademberré vált.
Nem tudta, mire számítson, nem merte remélni, hogy amikor megérkeznek,
nem adja a törzs asszonyainak kezére, hogy azok bosszút álljanak rajta a
halottaikért.
A félelem újabb hulláma söpört végig rajta, de keményen állta a férfi
tekintetét.
Tukayoo látta a lányban zajló érzelmek harcát, és megsajnálta. Nem akarta,
hogy szenvedjen, de azt sem akarta, hogy az emberei gyengének lássák.
Lelassított, és Jordan mellé léptetett, odaadta neki a vizes tömlőt.
- Hamarosan megpihenünk – mondta halkan. – Javaslom, vedd le a ruhádat,
különben rosszul leszel.
Mivel a lány tisztában volt a sivatag kegyetlenségével, nem ellenkezett. A
pihenőnél levette a fekete gyászruhát, és csak az alsónemű maradt rajta. Most
örült, hogy a vászonblúzt is felvette, mert így nem kellett elviselnie a harcosok
sóvár tekintetét a nedves ruha ellenére sem.
Tukayoo a rövid pihenő után gyorsabb tempót diktált a kis csapatnak, estére
meg akart érkezni a táborba. Jordan mostanra kimerült a feszültségtől, a
könnyei elapadtak, és a combjába hasító fájdalmat sem érezte. Mindez csak
halvány visszhangja volt mindannak a fájdalomnak, amit a férje mellett kellett
elviselnie. Ám, amikor megpillantotta a hatalmas folyó, és az erdők
védelmében felállított indiánfalut, újra elkapta a rettegés.
Rémült szemét Tukayoo-ra meresztette. A férfi visszanézett rá, és megértette
a pillantást:
- Az én foglyom vagy, az engedélyem nélkül senki sem nyúlhat hozzád. –
mondta halkan, hogy megnyugtassa a lányt, aki most már egyértelműen
remegett a félelemtől. – Senki sem bánthat. Erre megesküdtem. – emlékeztette
régi ígéretére a lányt.
9. fejezet
Büszkén lovagolt be a faluba, maga mögött vezette a foglyát, a másik három
harcos pedig mosolyogva követte.
Jordan rémülten pillantott körbe, a gyűlölködő tekintetek végigkísérték, amíg
elértek a főnök sátráig. Igyekezett nem figyelni rájuk, inkább a falut pásztázta.
Nem tudta felmérni a tábor nagyságát, de amennyire megfigyelhette
körülbelül száz sátor volt elszórtan a folyópart, és az erdő védelmében.
Mindnek kelet felé nézett a bejárata, és mindegyik előtt fura keretre
emlékeztető tákolmány állt. Némelyiken kifeszített bőr száradt. Jordan azonnal
rájött a rendeltetésére. A sátrak előtt asszonyok főztek, de mikor megjelentek,
kíváncsian odasereglettek az érkezők köré. A kutyák csaholva ugrándoztak
körülöttük, a gyerekek pedig játékosan uszították őket a fogoly felé.
Néhány asszony nyíltan Jordan felé kapott, megrángatta a lány ruháját, és
számára érhetetlen, becsmérlő szavakat kiabáltak.
Tukayoo dühösen feléjük dörrent valamit, mire mind meghunyászkodva
húzódtak vissza. Nem nézett Jordanra, de remélte, a lány érzi, hogy megvédi
őt.
Jordan egyedül a férfi előbbi szavaiba kapaszkodhatott. Eddig sosem
hazudott neki, de most mások voltak a körülmények. A törzs előtt erősnek
kellett mutatnia magát. Hallott már történeteket kereskedőktől, hogy miként
bánnak az indiánok a foglyaikkal, és hogy csak egyetlen módja van a
túlélésnek, a feltétlen engedelmesség, és alázat. Ha Tukayoo megtartja
magának, van esélye, de ha átadja egy másik harcosnak, vagy az
asszonyoknak, az a halálát jelenti. Kínoktól meggyötörve fog könyörögni a
megváltásért.
Amikor a harcos megállt, és leszállt a lóról, Jordan ismét remegni kezdett.
Könyörögve nézett rá, de Tukayoo arca kifejezéstelen volt. A törzsfőnök felé
fordult, és a lány számára érthetetlen nyelven beszélni kezdett:
- Apám, a sors kegyes volt hozzám. Megtaláltam Scott hadnagy feleségét, és
magammal hoztam. Az engedélyedet kérem, apám, hogy megtarthassam.
 A törzsfőnök végignézett a fián, majd megszemlélte a foglyot:
- Már nem akarod megölni?
- Nem, megtaláltam a megfelelő módját a bosszúmnak. Használom, a
szolgámmá, és ágyasommá teszem. Ennél jobban nem büntethetem álnok
férjét. És amikor már nem elégít ki, visszadobom a férjének, aki így egy
szajhával kell, hogy éljen.
- Legyen – bólintott az apja.
Tukayoo büszkén körbenézett.
- A lány a foglyom, és bosszúm eszköze, kizárólag én rendelkezem felette –
mondta fennhangon, hogy mindenki jól hallhassa kizárólagos igényét.
Jelentőségteljesen az asszonyokra nézett, akik megértették a figyelmeztetést.
Ezután a lányhoz lépett, és angolul folytatta.
- Szállj le! – a hangja kemény volt.
Jordan remegő tagokkal lecsúszott az állat hátáról. Alig állt meg a lábán, de
nem kért segítséget. Elgyötört pillantását a férfira vetette, de nem talált
vigaszt.
Tukayoo a húgához fordult:
- Vidd a tipimbe, és készítsd fel! Hamarosan én is megyek.
Jordant a másik, kedves arcú, de kemény tekintetű lány elé lökte. A lány szó
nélkül megragadta a karját, és maga után húzta. Jordan figyelte, és azon
gondolkodott, hogy Tukayoo talán új asszonyt talált magának. Megértette
volna, az indián feltűnően jóképű volt, és most, hogy férfivá érett, biztosan sok
nő verseng a kegyeiért. És ez a lány csinos, és szép volt, illett a harcos mellé.
Botladozva követte az indiánlányt, aki az egyik sátor előtt megállt, és a
fejével intett, hogy lépjen be. Követte az utasítást, de amikor megfordult a lány
nem volt sehol. Nem mert visszalépni, csak ijedten nézett a bejáratra, de a
súlyos bölénybőr eltakarta a kilátást. Megfordult, és körülnézett a sátor
belsejében. Meglepően tágas volt, nem is emlékeztetett arra a sátorra, ahol
egy éve aludt, amikor az indián megmentette. Az a sátor kicsi, és kényelmetlen
volt. Ennek a belseje tágas, tiszta és barátságos volt. Igazi otthon hangulatát
keltette. A bejárattól balra volt elhelyezve a harcos ágya, amit puhára dolgozott
szarvasbőrrel vontak be. Az egyik végénél egy láda állt, Jordan szerint ebben
tarthatta a férfi a holmiját. A sátormerevítő rudakra fegyvereket, és egyéb
használati tárgyakat lógattak. A középen található tűzhely fölött a sátort borító
bölénybőrök szétnyíltak, hogy a füstnek szabad utat engedjenek.
Jordan félelméről elfeledkezve, ámulattal nézett körbe.
Amikor zajt hallott a bejárat felől, ijedten fordult meg, de csak az idegen lány
jött be, és egy furcsa halmot hozott magával. Szó nélkül a sátor falához dobta,
majd gyakorlott mozdulatokkal ággyá formálta, és letakarta egy őzbőrrel.
Felállt, a lányra nézett, aztán az ágyra mutatott. Jordan megértette, és félénken
bólintott. Ekkor olyasmi történt, amire nem számított, a lány bátorítóan
rámosolygott. Az arca most egészen megváltozott, gyermekien kedvessé vált,
a szeme melegen csillogott.
Jordan leült, ő pedig megint kiment. Néhány perc múlva visszatért egy tállal,
és egy ronggyal és egy ruhával a kezében.
Letérdelt Jordan előtt, és megmerítette a rongyot a vízben.
Amikor felé nyúlt, Jordan ösztönösen hátrébb húzódott.
- Miért menekülsz? – kérdezte a lány értetlenül. Tökéletes angolsága
meglepte Jordant.
- Mi… mi az? – nézett rá bizalmatlanul.
- Víz. A bátyám megkért, hogy segítsek neked, rendbe szedni magad, és
átöltözni.
 - A bátyád?
- Tukayoo. Ő hozott ide. Azt mondta, azt akarja, hogy tiszta légy, amikor az
asszonyává tesz.
- Micsoda? – rémült meg Jordan. – Nem! Ezt nem teheti! Ő megígérte nekem,
hogy soha nem bánt.
- Persze, hogy nem bánt. Ez megtiszteltetés. Ő a főnök fia, még az is nagy
tisztesség, hogy a szolgája lehetsz, de ő többet akar tőled.
- Nem! Nem teheti! Menj innen! – majdnem sikoltotta a szavakat. Rettegve
kúszott a sátor falához.
Reszketve ölelte át a térdeit, kicsordultak a könnyei.
- A bátyám azt akarja… – kezdte a lány döbbenten, de ekkor Tukayoo
belépett.
- Menj ki, Tehya!
A lány engedelmesen eltűnt.
Tukayoo Jordan elé térdelt, kezét a lány reszkető karjára helyezte.
- Miért nem mosakodtál meg? – kérdezte halkan, de kimérten.
- Nem mindegy neked, milyen vagyok? Így is meg tudsz erőszakolni.
Képtelen vagyok védekezni.
- Nem akarlak megerőszakolni – mondta egyszerűen.
- Most mondta a húgod. Az asszonyoddá akarsz tenni.
Az indián döbbenten nézte a rémült lányt.
- Tudod te, miért vagy itt? – kérdezte.
- Mert elraboltál – köpte felé megvetően.
- És azt tudod, hogy miért raboltalak el?
- Mert egy civilizálatlan, barbár vadember vagy!
Tukayoo megrándult, de más reakciót nem mutatott.
- A férjed, a civilizált, úriember, katona férjed, lerohanta a falut, amikor én
téged vittelek haza. Eljött a régi táborhelyünkre, és megölte Shadit, és a
fiamat. Leszúrta őket. Egyetlen döféssel ölte meg a nőt, akit szerettem, és a
testében növekvő gyermekemet. – keserűen sziszegte a szavakat.
Jordan szemét ellepték a könnyek, befogta a fülét, és megrázta a fejét.
- Nem, nem, nem! Ez hazugság, ő nem tenne ilyet. – de a lelke mélyén tudta,
hogy a férfi igazat beszél.
- Tehya látta, végignézte az egészet. – mondta halkan, lehajtotta a fejét. –
hónapokon át kerestem a családom gyilkosát. Most végre megtaláltam.
- És most bosszúból megkínzol, vagy megölsz engem?
- Nem akarlak bántani – suttogta.
- Akkor miért hoztál ide?
- Elveszlek tőle, ahogy ő elvette tőlem Shadit. – felemelte a fejét. –
Használlak, aztán, ha megunlak, visszaadlak neki. De akkor már tudni fogja,
hogy egy mocskos apacs járt ott, ahol csak neki lenne joga.
Jordan elborzadva nézett a fiúra. Mert most fiú volt. Az arca fájdalmas
elszántságot tükrözött, egy gyermek dacát, akitől elvették a játékát, és most
bosszút forral. Csak ez nem egy gyerekjáték volt. Ez egy sokkal fájdalmasabb
veszteség volt, Conrad Scott az életét döntötte romba. És most ő, Jordan lett a
bosszú eszköze. Haragudott a férjére, hogy ezt tette vele. És azért is, hogy a
józan, megfontolt, ártatlan Tukayoo-t – aki alig egy évvel ezelőtt megmentette
őt – egy bosszúálló, hidegfejű szörnyeteggé változtatta.
Elhúzta a férfi keze alól a karját, de csak azért, hogy megfoghassa a kezét.
- Ne akarj kedves lenni velem! – mordult fel. – Én nem leszek az veled. Csak
arra kellesz, hogy megalázzam a férjedet.
 Jordan szó nélkül felállt, levette a ruháját, és a vízzel teli tálhoz lépett. Lassú
mozdulatokkal letörölte magáról a mocskot. Ijedten rándult meg, amikor
megérezte a férfi érintését a vállán.
- Nem kell megtenned! Nem ma éjjel.
- Akkor mégis mit akarsz? – suttogta Jordan. – Az előbb még erről beszéltél.
- Látom, hogy megrémítettelek.
- Mit érdekel az téged? Ha így akarsz bosszút állni, legyen. Nekem mindegy.
Tukayoo értetlenül eresztette le a karját, nem tudta, miről beszél a lány.
Hátrébb lépett, és már ki akart menni a sátorból, amikor a pillantása a
meztelen keblekre tévedt. Még sosem látott ilyen hamvasan fehér, telt
idomokat. Hatalmasat nyelt, és visszafordult a lányhoz.
Jordan látta a jól ismert tűz villanását a fekete szempárban. Elégszer jelezte
neki a férje gerjedelmét hasonló pillantás. Körülnézett, és tekintete megakadt a
puha, őzbőrrel borított ágyon.
- Ott akarod? – kérdezte a férfit.
Tukayoo némán bólintott, vágyakozva figyelte, ahogy a fehér asszony
hanyatt feküdt. Tekintete végigsiklott a testén. A formás, izmos lábaknál
kezdte, lassan haladt felfelé, megnyalta kiszáradt ajkát, ahogy megpillantotta
az aranyszínű ágyékot, a lapos, feszes hasat, a telt kebleket, a finom ívű vállat
és a kecses nyakat. Az eltelt idő alatt a kislányból, kívánatos nő lett. Vágyott rá,
hogy megérintse a tejfehér bőrt. Milyen bársonyos lehet, Jordan testét nem
szívta ki a nap, a gyermeki puhaság, és selymesség még így is látszott.
Nézte a lány testét, de az arcát nem akarta látni. Lelkifurdalást érzett, amiért
ez a hamvas bőrű idegen olyan vágyat keltett benne, mint egykor Shadi. Tudta,
hogy ezt a vágyat csak egy módon csillapíthatja, de a testi vágy nem ugyanaz,
mint, amit a felesége iránt érzett. Csak a vágyainak enged, a szívét örökre
bezárta. Használni fogja Jordant, aztán ha megunja, visszadobja a gyilkosnak.
És amikor a hadnagy rájön, hogy ki, és hogyan alázta meg, odamegy, és
megöli. Így lesz teljes a bosszúja. Lassan letérdelt Jordan mellé, és fölé hajolt.
A lány hanyatt fekve várta a harcost, végignézett a testén. Csupa izom volt,
az apró ágyékkötő árulkodóan jelezte, hogy a meredező valami hamarosan
beléhatol. Még most sem volt képes félelem nélkül tekinteni a szervre, bár
most nem a férje állt előtte, de a gyűlölt testrész annyi fájdalmat okozott már
neki, hogy most is ösztönösen görcsbe rándult a teste.
Lehunyta a szemét, és várt. Nem akarta elismerni, hogy a vad indián teste
furcsa, eddig nem tapasztalt érzéseket keltett benne. Idegen forróságot érzett
a hasa aljában, de ez az érzés valahogy kellemes volt.
Összerezzent, amikor Tukayoo fölé hajolt, és összefont haja megcsiklandozta
a hasát. A férfi hátravetette a két fonatot.
- Kérlek, nyisd ki a szemed! – suttogta. – Szeretném látni a szemed. Még
sosem szeretkeztem zöld szemű asszonnyal.
Jordan engedelmeskedett, és megijedt. A férfi arca alig néhány centire volt
az övétől. A fekete szemek melegen, vágyakozva merültek el Jordan
tekintetében.
Kapkodni kezdte a levegőt. Megint elkapta a rettegés, tudta, hogy pillatokra
van csak a következő gyötrelmes éjszakától, de tudta, mi a kötelessége.
Beletörődve nézett a sátornyílás felé, szeme rémületet tükrözött, és
kicsordultak a könnyei, de szétnyitotta a combjait, és hagyta, hogy a férfi
közéjük ereszkedjen.
Tukayoo halk sóhajjal siklott a lábai közé, és lassan simogatni kezdte a lány
testét. Azóta kísértette ez a vágy, amióta először meglátta a hamvas fehér
bőrt, a kivillanó dekoltázsban. Most úgy érezte, a Nagy Szellem kényezteti őt.
De amint a keze Jordanhoz ért, a lány halk, ijedt nyögéssel rántotta el magát.
Megremegett az érintésétől. A férfi egy pillanatra leállt, de a vágya erősebb
volt, kezét a lány combjára simította, és gyengéd erőszakkal húzta feljebb.
Jordan ajkát egyre gyorsabban hagyták el a rémület nyögései, halkan zihált.
Tukayoo kihallotta belőle a félelmet. Döbbenten emelkedett fel.
- Mi van veled? – kérdezte.
- Nem értelek – suttogta Jordan. – Ezt akarod, nem? Vagy annyira sem
vagyok jó neked, hogy használj?
- Miért félsz?
- Én…
- Csak addig voltam jó neked, amíg épségben hazavittelek? – a hangja
haragot tükrözött. – Most már csak egy mocskos rézbőrű vagyok, igaz?
Jordan képtelen volt túllépni a félelmén.
- Nem, de azt ígérted, hogy sosem fogsz bántani.
- Nem is áll szándékomban.
- Ezt komolyan mondod, hisz pont arra készülsz?
Tukayoo értetlenül meredt a lányra.
- Miért bántanálak?
Jordan könnyei újra kicsordultak.
- Jordan, mi a baj? Ne félj tőlem! – mondta, és közben a kezét, gyengéden a
lány lábai közé helyezte, és megsimogatta nőiessége központját.
A lány rettegve megrándult, és rémülten felkiáltott.
Tukayoo olyan gyorsan térdelt fel, hogy a lány megrémült.
- Miért félsz? – kérdezte újra. – Férjnél vagy, tudnod kell, hogy mire számíts!
- Igen, tudom – suttogta Jordan remegve, és elfordította a fejét.
Tukayoo-ban szörnyű gyanú ébredt. Lassan visszaereszkedett, lágyan
megfogta a lány arcát, és maga felé fordította:
- Bánt téged?
 Jordan nem válaszolt.
- Erőszakos veled?
A lány vállához nyúlt, hogy felültesse, de ő felszisszent. A férfi ekkor vette
észre a gyógyuló zúzódást.
- Szentséges Manitu! – nyögte, és felállt.
Dühösen járkált a szűk helyen, aztán hirtelen a lány mellé térdelt, és
megrökönyödve nézett végig rajta. Most látta meg a lány sebzett karját.
- Mit tett veled? – kérdezte.
- Semmit – motyogta Jordan.
- Bánt téged.
- Nem. Csak figyelmeztet, ha nem fogadok szót neki.
- Jordan, a férjed egy vadállat. Senki nem tehet ilyet egy asszonnyal.
Elvette a tál mellett felejtett tunikát.
- Vedd ezt fel! – mondta kedvesen.
Jordan sírni kezdett.
- Nem foglak bántani, pihenj! – suttogta Tukayoo, és kiment a sátorból.
A lány döbbenten, megszégyenülten ült az őzbőr takarón, és nézte a ruhát.
Nem értette, mit csinált rosszul.
Tukayoo megállt a sátor előtt, most még egy okkal több volt a bosszúra, de
tudta, hogy ennek nem engedhet. Veszedelmes lenne hagyni, hogy ez a vágy
eluralja. Emlékezett rá, amikor hazavitte a lányt. Már akkor is felkeltette benne
a gerjedelmet. Bűnös, tiltott gondolatokat ébresztett benne. Nem érzelmet,
arra csak Shadi volt képes. Az egyetlen nő a világon, de ez a lány…
 Csak fehér bőre, izgató, arany haja, és smaragdzöld szeme keltett benne
testi vágyat. Jordan volt az első fehér nő, akit látott. Tudta, hogy csak erről van
szó. Kiéli a vágyait, használja a nőt, aztán visszaküldi.
Akkor pont olyanná válik, mint a hadnagy.
Nem!
Ő sosem teszi meg a lány engedélye nélkül. Rá fogja venni, hogy
megengedje, bár tisztában volt vele, hogy iszonyatosan nehéz feladatra
vállalkozik. Látott már fogoly nőket, akiket a harcosok megerőszakoltak, és azt
is látta, hogy reagálnak ezek a nők egy ilyen dolog után a férfiak közeledésére.
Jordan majdnem ugyanígy tett. Amikor meglátta félelemtől reszkető testét, és
érezte görcsbe ránduló izmait maga alatt, szánalom töltötte el a lány iránt. A
reakciójában volt még azonban valami, amitől Tukayoo-ban őrjöngő harag
ébredt. Jordan megalázottan felajánlotta magát, az egyetlen érzelem, amit
képes volt mutatni a félelem, és a belenyugvás a fájdalomba.
Mit tett vele az a vadállat, hogy a kedves, élettel teli, erős lányból egy
megtört, rettegő asszony lett?
Egyszer esküt tett, hogy nem bántja, most egy újabb eskü fogalmazódott
meg benne, ezt csak önmagának tette, de erősebb volt minden eddigi
esküjénél. Újra visszaadja a lány életét.
Mély levegőt vett, és visszalépett.
Jordan hanyatt feküdt, felvette a tunikát, és egy takarót húzott a csípőjére,
de a lábait szabadon hagyta. Lehunyta a szemét, és próbált úrrá lenni
szégyenén. Mi rosszat tett, hogy nem kell az indiánnak? Talán undort keltett
benne, hogy egy másik férfi úgy bánik vele, mint egy szajhával? Vagy talán úgy
véli, ő maga is egy szajha, ha ezt engedi?
Hallotta a férfi könnyed lépteit, ahogy visszatért. Nem reagált, most nem lett
volna képes a szemébe nézni. A derekánál vibrálni kezdett a levegő. A
következő pillanatban a takaró lecsúszott róla. Nem mozdult, remélte, hogy a
férfi azt hiszi, elaludt, és nem bántja. Ekkor azonban erőteljes tenyér siklott
lágyan az ágyékára. Felpattant a szeme, és rémülten nézett az indiánra.
Tukayoo visszarántotta a kezét, ahogy meglátta az elgyötört szemeket.
- Én nem foglak bántani, esküszöm. – suttogta gyengéden. – Sosem fogok
fájdalmat okozni neked. Soha.
Visszahúzta a takarót, Jordan arcához hajolt, és lágy csókot lehet az orcájára.
- Aludj nyugodtan! Biztonságban vagy.
Átment a saját fekhelyéhez, és lefeküdt.
Jordan hamarosan nyugtalan, zaklatott álomba merült. Tukayoo csendben
figyelte. Nézte az arcát, a bájos gyermeki arcot, ami most, az öntudatlanság
jótékony leplének köszönhetően megbékélt, és újra feléledt benne a harag.
Hogy tehette ezt a hadnagy ezzel a törékeny szépséggel. Hisz szinte még
gyermek volt, amikor összeházasodtak. Igaz ő is fiatalon nősült, és a felesége is
ennyi idős volt akkor, de soha eszébe sem jutott, hogy durván közeledjen az
asszonyához. Soha nem vett részt a harcosok durva játékaiban, amikor a
foglyokat gyötörték, ellenkezett a jellemével, hogy nőt bántson.
Jordan megrándult, az arca eltorzult, és rémülten felkiáltott álmában:
- Ne!
Tukayoo vele együtt rándult össze. Szívesen a lány mellé bújt volna, hogy
védelmezőn átölelje, de tisztában volt vele, hogy Jordan ezt nem így venné,
hanem támadásnak vélné a közeledést, ezért inkább nem mozdult.
Órákig nézte a lányt, ahogy az álmait is kísértik a múlt eseményei. Aztán
hirtelen Jordan felült, rettegve nézett körül, de látszott, hogy nem tudja, hol
van. A rémület teljesen letaglózta, és zokogni kezdett.
 Tukayoo azonnal mellé kuporodott.
- Ne sírj! – suttogta. – Biztonságban vagy. Senki sem fog bántani.
Csak a kezét fogta meg, nem mert jobban közeledni. Jordan ránézett, kezdte
felfogni, mi történik körülötte. Belenézett a férfi fekete szemeibe, és
megnyugodva látta, hogy most csak féltés van benne, az esti vágyakozás most
eltűnt.
- Szeretnéd, hogy melléd feküdjek? – kérdezte a férfi.
Jordant meglepte a kedves, atyáskodó hang. Az apja beszélt így hozzá,
amikor kislányként egy-egy nagyobb vihar alkalmával hozzá menekült.
Halványan elmosolyodott, és már bólintani akart, amikor eszébe jutott, mit is
akar tőle valójában a harcos. A szeme elsötétült, és feszülten nemet intett.
Tukayoo megértően biccentett, és visszament a helyére.
„Miért vagyok kedves vele? Nem lehetek ilyen!”
„De csak így leszel képes eloszlatni a félelmeit. Csak így érheted el, amit
akarsz.”
Az indián két énje hadakozott, a harcos küzdött a vágyakozó férfival. A
harcost csak a könyörtelen bosszú éltette, a férfit a vágyai, és a késztetés,
hogy segítsen a gyámoltalan lánynak.
Lefeküdt, és hátat fordított a lánynak, igyekezett úrrá lenni feszítő
sóvárgásán, az ágyéka megkönnyebbülésért kiáltott, de tudta, ha most
letámadja, azzal végleg megöli a lány bizalmát. Csak azt nem tudta, hogy ez
miért zavarná. Hisz csak élvezetet keresett benne, és a lány megadóan
készséges volt, neki csak annyi lenne a dolga, hogy élvezze, amit ad. Pontosan
ez zavarta a férfit, ez a lány képtelen adni, tőle eddig csak elvettek. Semmit
sem adhatott önként, és Tukayoo nem ezt akarta. Nem erőszakkal akarta
megszerezni a lányt, azt akarta elérni, hogy önként nyújtson örömöt neki, hogy
a férje utána tudja, másnak adta mindazt, amit ő várt el tőle.
Zaklatott álomba merült, egész éjjel a lány kísértette. Megjelent előtte az
érzelmekkel teli, de főként vidám lány, akinek a kacaja, és még gyermeki teste
tiltott vágyakat keltett benne. Aztán hirtelen átváltozott, és fájdalommal telt
meg a szeme. Könnyek áztatták az arcát, és Tukayoo magához ölelte az
álomképet, megnyugtatóan duruzsolt neki, amíg a könnyek felszáradtak, és a
lány szerelmesen nézett rá.
Jordan eközben a másik ágyon kétségbeesetten feküdt, még hosszú ideig
nem aludt vissza, csak nézte a harcos izmos hátát, ami a sátor tetején át
beszűrődő holdfényben óarany színben ragyogott, és nem értette a
viselkedését.
„Ne akarj kedves lenni velem! Én nem leszek az veled.”
A férfi viselkedése ellentmondott a szavainak, és ez teljesen összezavarta a
lányt. Arra számított, hogy azt teszi vele, amit a férje is, ez lett volna a
természetes, hisz ezt akarta, és majdnem meg is tette. Miért állt vajon le?
Conrad befejezte volna. Vajon azt akarja elérni az indián, hogy könyörögjön
neki? Vagy ő ajánlkozzon fel? Azt sosem fogja megtenni, hiába vár rá
ítéletnapig. Nem fogja önként elviselni a fájdalmat. Soha nem fogja kérni tőle,
hogy tegye meg. Nem enged a férfinak. Kedvelte őt, mindazok ellenére, amit
most tett, még örült is, hogy megszabadította a férjétől, de nem akarja újra
átélni a megaláztatást, amit a férje mellett kellett. Szolgálni fogja, engedelmes
lesz, és teljesíti minden egyéb kívánságát. Ezerszer inkább lesz az indián
szolgája, mint Conrad játékszere. Vetett még egy pillantást a bronzosan
ragyogó széles hátra, majd megfordult, és lassan elaludt.
Álmában ő is az indiánnál járt, látta a büszke harcost, aki védelmezi, és
harcba száll érte, de aztán eltaszította őt, és ő zokogva nézte, ahogy a férfi
magára hagyja. Könnyáztatta arccal ébredt a nap első sugaraival, és megtörten
nézett a sátornyílás felé.

10. fejezet
Pillanatok alatt teljesen éberré vált, és körülnézett. Gyorsan eszébe jutottak
az elmúlt két nap zavaros emlékei, és most kezdte csak felfogni, hogy mi is
történt vele. Tukayoo és az emberei elrabolták, de valamilyen oknál fogva ez
nem keltett félelmet benne. Az indián egyértelműen a törzs tudtára adta, hogy
csak az övé. A harcosok elfogadták az ifjú akaratát. Attól sokkal jobban félt,
hogy viszonyulnak majd hozzá az asszonyok.
Az a lány tegnap kedvesnek tűnt, amikor a sátorban voltak, de vajon a
többiek előtt is így fog viselkedni. Körülnézett, de Tukayoo nem volt itt, hogy
megkérdezze tőle.
Hamarosan választ kapott a kérdésre, a bőrszárny fellibbent, és mosolyogva
belépett a lány:
- Jó reggelt, Jordan! Az én nevem Tehya. Tegnap este nem volt módom
bemutatkozni.
- Jó reggelt! – felelt bátortalanul a lány, meglepte a másik választékos
modora, de aztán eszébe jutott, mit mesélt egyszer régen Tukayoo a
neveltetéséről.
- Gondolom, a bátyám tegnap nem sokat mondott neked arról, hogy mi is
lesz itt veled.
Jordan megrázta a fejét.
- A foglya vagy, és a törzs előtt bejelentette a kizárólagos igényét rád, így
senki nem nyúlhat hozzád, vagy bánthat. De ha valakivel engedetlen vagy,
akkor büntetést kapsz, és ezt ő sem akadályozhatja meg.
- Akkor bárki parancsolhat nekem? – nézett rá rémülten.
- Nem, de vigyáznod kell, hogy mit csinálsz. Az én feladatom, hogy
tanítsalak, igyekszem végig melletted lenni, és védeni, de nem biztos, hogy
mindig sikerülni fog.
- Értem, és köszönöm. Megkérdezhetem, miért vagy ennyire kedves velem?
- Mert Tukayoo megkért rá. – mondta egyszerűen. – Öltözz fel, és fond be a
hajad! Kint várlak.
Ledobott egy ruhát az ágyra, és kilépett. Jordan gyorsan engedelmeskedett.
A napja azzal telt, hogy Tehya útmutatása mellett elvégzett minden
házimunkát, bogyókat, zöldségeket gyűjtött, és fát a tűzrakáshoz. Az indiánlány
a körülményekhez képest barátságosan bánt vele, nem hajtotta túl, és nem
volt durva. Jordan ennek örült, mert így nem érezte megalázónak a helyzetet.
Mindent maradéktalanul elvégzett, amit a másik lány kért tőle, és mire délután
a harcos megérkezett az aznapi zsákmánnyal, már mindennel elkészültek.
A férfi lerakta az elejtett őzet a sátor elé, aztán távozott a férfiakkal.
Tehya odaintette Jordant.
- El kell készítenünk a vacsorát. Csináltál már ilyet? – kérdezte a fehér lányt.
- A birtokon vágtunk állatokat, és segítettem benne.
Tehya meglepve nézett rá, de nem szólt, ahogy arról sem szólt mennyire
elégedett volt a lány munkájával a nap során. Egy panaszszó sem hagyta el a
száját, engedelmesen dolgozott. Nem úgy, mint más foglyok, akik lázadoztak,
és ezért állandóan büntetni kellett őket. Nem értette a lány viselkedését, de
örült, hogy a bátyja ennyire engedelmes foglyot bízott rá. Sosem szerette
bántani a foglyokat, ebben ő is, és Tukayoo is a szüleikre hasonlítottak. Az
egész törzsben tudta mindenki, hogy az ő foglyaiknak jó soruk van, de ezt nem
rótták fel gyengeségnek, mert látták, hogy megkövetelik a nekik járó
tiszteletet. Tehya persze nem tudhatta, hogy Jordan számára a házimunka
sosem volt idegen, édesanyja nélkül a lány kénytelen volt már gyermekként
hozzászokni a házvezetéssel járó munkákhoz. Juanita ugyan próbálta
lebeszélni, de Jordan, mint annyi minden másban is, ebben is hajthatatlan volt.
Amikor Tukayoo este belépett a sátorba, frissen elkészített ragu fogadta, és a
két lány a férfi szakadt ruháit hozta rendbe.
- Jó estét! – köszöntötte őket angolul, mire mindketten felkapták a fejüket, és
visszaköszöntek.
A húga kiszolgálta a harcost, majd intett Jordannak, hogy most már ő is ehet,
aztán elköszönt, és magukra hagyta őket.
Szó nélkül vacsoráztak, közben mindketten a másikat figyelték.
Jordan megkönnyebbülten látta, hogy a férfi tegnapi ellenségessége teljesen
elszállt. Most töprengve figyelte a lány mozdulatait.
Tukayoo-ban kavarogtak a gondolatok, egyrészt büszke volt, mert a lány
illendően viselkedett, és elfogadta a helyzetét, másrészt sajnálta, mindazért,
ami történt vele, és amivel ő maga tetézte a szenvedéseit. Szerette volna
megvigasztalni, de nem tudta, hogyan közeledjen felé. A barátság annyira
törékeny kötelék volt köztük, alig ismerték egymást, és a lány most rettegett
tőle. Először a bizalmát kell megszereznie, hogy érezze, nem fogja bántani.
Majdnem felnevetett a helyzet iróniáján, méghogy nem bántja. A lehető
legaljasabb módon készül megalázni a testét, és még azt is eléri, hogy majd a
lány fogja kérni tőle.
Jordan zavartan figyelte a férfi fürkész tekintetét, aztán lesütötte a szemét,
és elfordult. Érezte, hogy az arcát halvány pír lepi el.
- Mi zavar? – kérdezte Tukayoo gyengéden.
- Az, ahogy bámulsz – suttogta a választ.
- Csak csodállak. Csodálom az erődet, a kitartásodat.
Jordan keserűen felnevetett:
- Erő? Kitartás? Miről beszélsz?
- Anyám egész nap figyelt. Azt mondta, ugyanolyan keményen dolgoztál,
mint a többi asszony. És ugyanolyan jól végezted a dolgod – mosolyogva a tűz
mellé helyezett üstre mutatott. – Ne mondd el neki, de finomabb vacsorát
készítettél, mint ő. Köszönöm. Büszkévé tettél.
- Sosem okozott gondot a munka – motyogta Jordan, és most már pipacs
piros volt zavarában.
- Igen, emlékszem, beszéltél erről. Én tudom, de ők nem – intett kifelé. – Ha
továbbra is ilyen engedelmes leszel, hamarosan elnyered anyám elismerését.
Jordan halványan elmosolyodott, de a szája megrándult. Tukayoo mellé
térdelt, és leült a sarkára, két tenyerét Jordan combjaira simította. A lány
megmerevedett, de nem mert megmozdulni. A férfi érezte a lányban keletkező
görcsöt, és nem mozdult.
- Boldogtalan vagy – jelentette ki gyengéden.
Jordan könnyes szemmel nézett vissza rá.
- Mit tett veled? Hova lett az a kedves, erős lány, aki voltál? – kérdezte
suttogva.
Jordan kérdéssel válaszolt a kérdésre:
- Mit tett veled? Hova lett az a jólelkű, nemes harcos, aki voltál?
 Tukayoo pillantása ellágyult, elfeledkezett minden rossz gondolatáról, csak a
lányt látta, aki itt ül előtte, és szenved. Felemelkedett, így az arcuk egy
magasságba került. Lassan előrehajolt, és lágy csókot lehelt a telt ajkakra. Az
érzés robbanásszerűen rohanta le, az ágyéka görcsbe rándult, ahogy a
félelemtől reszkető édes ajkak a szájához értek. Nem akarta elengedni, de erőt
vett magán, mert érezte, hogy a lány teste megfeszül, és remegni kezd.
Elhúzódott, és gyengéden mosolygott, pillantásával igyekezett megnyugtatni
az óceánként hullámzó zöld szemek gazdáját.
- Ne félj tőlem! Sosem bántanálak – suttogta.
Jordant nem lepte meg a férfi próbálkozása. Amióta Tukayoo belépett a
sátorba, a lány erre várt, és félt a pillanattól. De most, amikor a harcos
óvatosan hozzáért, és a csókja nem durvaságról, hanem gyengédségről
árulkodott, teljesen összezavarodott. Még sosem csókolta így senki, nem volt
erőszakos, nem követelt, csak nyugalmat árasztott. Meleg szemei kedvességet
sugároztak, és a szavai megnyugvást. A tegnap esti furcsa érzés a hasa aljában
megint életre kelt, és arra vágyott, hogy a férfi ajkai újra megérintsék. Nem
mondta ki, mert megesküdött, hogy nem könyörög a férfinak, de a szeme
vágyakozva tapadt, az izgalomtól telt szájra.
Tuakyoo lágyan elmosolyodott, és újra közelített. Amikor újra megérezték a
másik ajkát, nem álltak ellen a csábításnak. A férfi Jordan karcsú dereka köré
fonta a karját, míg a lány a nyakába kapaszkodott. A férfi nyelve lassan
körbeízlelte Jordan száját, és óvatosan tört utat beljebb, hogy a nyelvét is
táncra hívja. Érezte, ahogy az édes kapuk szétnyílnak, és ő azonnal bejutott.
Lassan ismerkedtek az érzéki csókban, egyikük sem mozdult. Jordant a félelem
bénította meg, Tukayoo-t a hirtelen fellángoló vágy. Pár másodperccel később
elengedték egymást, és némán néztek egymásra.
Aztán a férfi lassan megmozdult. Gyengéden lefektette a reszkető lányt, és
mellé feküdt. Átölelte, és érzéki ajkait kereste a szájával. Közben halkan
duruzsolt:
- Semmi olyat nem teszek, amivel fájdalmat okoznék.
A keze nagyon lassan, puhán kalandozott a lány vállán, karján, aztán
óvatosan az oldalára siklott. Jordan megremegett, de a férfi most nem hagyta
abba, lejjebb haladt, egészen a kerek csípőig, és ott megállt. Felemelte a fejét,
és belenézett a smaragdszemekbe.
Jordan minden ízében reszketett, de a félelembe most újfajta bizsergés
keveredett, ahogy a férfi hozzáért. Nem próbálta letépni a ruháját, azon
keresztül simogatta, és az ajka most még lágyabban becézte. Amikor a keze
leállt, és felemelte a fejét, hogy a lányra nézzen, meleg borzongás öntötte el
Jordan ágyékát. Nem ismerte ezt az érzést, de ennél kellemesebbel még sosem
találkozott. A harcos mosolya lehengerlő volt.
- Csak annyit teszek, amennyit engedsz – suttogta. – Ha úgy érzed, rossz
neked, azonnal szólj, és abbahagyom.
Lassan lejjebb csúsztatta a kezét, és lágyan Jordan combjai közé csúsztatta.
A lány megmerevedett, de nem szólt. A férfi gyengéden simogatni kezdte a
finom domborulatot, amitől Jordan hirtelen forróságot érzett. A gerincén
remegés futott végig, megrázkódott, és önkéntelenül felnyögött.
Tukayoo kihallotta a nyögésből az elfojtott vágyat, de érezte, hogy még nem
oldotta fel a lány félelmét. Visszahúzta a kezét, gyöngéden megsimogatta
Jordan arcát, és újra megcsókolta.
- Nem erőltetek semmit – lehelte, mintha félreértette volna a lány reakcióját.
– Aludj jól! Biztonságban vagy. – ismételte előző esti szavait.
 Gyengéden betakarta a puha őzbőrrel. Csókot lehelt az arcára, és
visszafeküdt a saját ágyára.
Jordan néma döbbenettel figyelte a férfi önuralmát, ahogy lefekszik, és hátat
fordít neki. Nem is sejtette, mekkora kínt él át Tukayoo, hogy felajzott
állapotban magára kell hagynia a lányt, de tudta, hogy még nem jött el a
megfelelő idő. A félelem még csöppet sem csillapodott a szemében, de ezen
nem is csodálkozott. Várnia kell még, bár most már önmaga előtt nem
titkolhatta, hogy vágyik a lányra. Felesége halála óta Jordan volt az első nő, akit
megkívánt. Ha eszébe jutottak a törzsbeli asszonyok, lányok, akik szinte nyíltan
felajánlották magukat, rosszullét kerülgette. Nem akarták elfogadni a gyászát.
Ma látta az arcukat, miután visszatért a vadászatból, a gyűlölet, és irigység
csak úgy sütött a pillantásukból. Már örült, hogy tegnap nyíltan a magáénak
nyilvánította, és a védelme alá vonta Jordant. Ezek a hárpiák halálra kínoznák,
ha hagyná. Reggel beszél a húgával, és az anyjával, hogy vigyázzanak rá,
amikor nincs itt. Szerencsére a családja megértette őt, és elfogadták a
döntését, még az apja is, akitől a legjobban tartott. De ő volt az, aki lebeszélte
a gyilkosságról, és ma ő is elismerte a lány jó tulajdonságait.
Ezek a gondolatok segítettek a férfinak, hogy lehiggadjon, ekkor hallotta
meg a furcsa hangot a másik fekhely felől.
Jordan végképp megzavarodott, az érzések, amiket az indián előhívott
benne, teljesen ismeretlenek voltak a számára. A teste olyan új jeleket küldött
az agyának, amiket nem tudott feldolgozni. A lágy, gyengéd érintések, a
becéző szavak, és a visszafogott vágy, amit Jordan egyértelműen kiolvasott a
fekete szemekből, új élményként hatottak rá. És mégsem teszi meg, nem
bántja, nem erőszakos, hanem megértő és türelmes. A lány nem értette, miért.
Csak azt tudta, hogy az érzékeit felkorbácsolta ez a viselkedés, és vágyott rá,
hogy újra érezze. És ettől félt, rettegett attól, hogy így érezzen egy férfi iránt,
aki fájdalmat okozhat. Bár Tukayoo megesküdött, hogy nem teszi meg, de mit
tudhat ő arról, min megy keresztül egy asszony, amikor a férfi a magáévá teszi.
Akkor csak a saját élvezetével foglalkozik, nem a nőével.
De az a csók, az érzéki játék a nyelvével, kiváltotta belőle azt a bizsergető,
borzongató érzést. Az ujjával az ajkához nyúlt, végigsimította, és nem vette
észre, hogy kétségbeesetten zihálni kezd. Újra át akarta élni, azt akarta, hogy
Tukayoo csókolja.
Lassan a férfi felé fordult, és elkerekedett a szeme. Nem vette észre, mikor
fordult felé a harcos, de a sötétben is látta, hogy csillogó szemmel őt figyeli.
Percekig némán nézték egymást, nem szóltak, és nem is mozdultak, de a
szemeik nem engedték el a másikat. Nagy sokára Jordan szemei lassan
lecsukódtak, és nyugodt álomba merült.
A harcos felállt, és kiment a sátorból. Nem mutatta a lány előtt, de a perzselő
zöld pillantás megint felélesztette benne a vágyat. Meg kellett szabadulnia a
látványtól, friss levegőre volt szüksége, képtelen volt ilyen közel feküdni
mellette anélkül, hogy hozzáérjen. Tudta, hogy nem sokáig lesz képes ellenállni
a csábító vonzerőnek.
Nem tudta, hogy egy bölcs szempár figyeli a mozgását, és aggódik érte. A
törzsfőnök sem aludt, miután beszélt a fiával, sétálni indult. Tukayoo az este
folyamán elmondta neki, mit művelt a lánnyal Scott hadnagy, és ő képtelen
újabb kínnal tetézni a szenvedéseit. Büszke volt fia önuralmára, mostanáig
azért aggódott, hogy Shadi halála kiölt minden érzelmet belőle. Most
reménykedni kezdett, végre úgy reagált, ahogy egy embernek reagálni kell. De
pont egy lélekben megtört asszonyt kellett találnia? Olyasvalakit, aki nem
nyújthat megnyugvást az ő fájdalomtól meggyötört lelkének? Milyen szándékai
voltak ezzel a Nagy Szellemnek? Nem tudhatta, csak remélte, az idő választ ad
a kérdéseire.

A következő pár nap a gyötrelemről szólt. Jordan napközben Tehya, és most

már az anyja, Mahal mellett is segített. Ellátta Tukayoo háztartását, és
rengeteget tanult. Nem tudta, miért kapott kiemelt figyelmet a törzsfőnök
feleségétől, de az asszony soha nem hagyta magára. Ha Tehya-nak máshol
akadt dolga, az asszony azonnal mellette volt, és egy pillanatra sem tágított a
közeléből. Hamarosan rájött, hogy az egész család beszéli a fehérek nyelvét,
így a kommunikáció nem okozott gondot. A családfő ragaszkodott hozzá, hogy
mind megtanulják.
Jordan önmagában elkönyvelte, hogy az idősödő vezér nagyon bölcs ember.
Éppen ezért mindent megtett, hogy ne okozzon csalódást nekik, ráadásul
gyorsan rájött, hogy védelmezik őt. Ő is észrevette a nők bosszúra éhes
pillantásait, és bár nem mondta ki, félt tőlük. Tukayoo pedig nem volt a
közelében, hogy tiszteletet parancsoló jelenlétével visszatartsa őket. Távolról
hallotta a megvető megjegyzéseket, nem kellett értenie, elég volt a hangsúly.
Hiába állt Tukayoo, és a családja védelme alatt, a szóbeli gúnyolódásoktól
nem tudták megóvni.
Az éjszakáktól azonban rettegett. Bár a férfi semmit sem tett vele, amit ő
nem engedett, de tudta, hogy eljön az a nap, amikor nem fog leállni.
Megmondta: használni fogja, és akkor adja vissza, ha megunta. Minden éjjel
kicsit továbbjutott, és Jordan képtelen volt ellenállni a vonzerejének.
Az ötödik éjszakán történt meg. Tukayoo bemászott a sátorba, ahogy minden
éjjel, és ruganyos mozdulatokkal mellé feküdt. Az ágyékkötő rejtette vágyait,
de Jordan érezte, hogy ez csak idő kérdése. A haja most ki volt bontva, és
bársonyosan omlott le a hátán, és a mellkasán, egészen a csípőjéig.
Félkönyékre támaszkodva járatta végig a tekintetét, az izgató idomokon, és
már érezte, ahogy a vér férfiassága felé tódul. Nehezen tudta csillapítani
szapora légzését, ma különösen vágyott a lány teste után. Ma éjjel végre meg
akarta kapni, és félt, hogy Jordan megint elutasítja.
Lassan lehúzta a lányról a takarót, és éhesen nézte a fehér combok rejtette
aranybarlangot. Be akart jutni. Óvatosan simogatni kezdte a lány lábát, és
lassan odacsúsztatta a kezét, gyengéden masszírozni kezdte.
Jordan már tudta, hogy a férfi érintése nem okoz neki olyan fájdalmat, mint
várta, a keze varázslatos, és egyben bűnös vágyakat keltett életre bensőjében.
Az égető forróság, ami az érintése nyomán ágyékában keletkezett, minden éjjel
egyre kínzóbbá vált, és többet akart. De ezt nem merte bevallani. Néha úgy
érezte, meg kellene érintenie a férfi szervét, kísértést érzett, hogy megtegye,
de amint ránézett elborzadt. Tukayoo szerve nagyobb volt, mint Conradé, ha a
férje olyan nagy fájdalmat okozott neki vele, akkor el sem merte képzelni, mi
történne, ha az indián próbálná ugyanazt tenni.
Reszketni kezdett, ahogy meglátta a dudorodó ágyékkötőt. Tukayoo követte
a pillantását, és ösztönösen megszabadult a csöppnyi ruhadarabtól, felfedve
vágyának meredező bizonyítékát.
Jordan rémülten felnyögött, és könyörögve nézett a férfira.
- Ne félj! – suttogta Tukayoo. – Csak annyi fog történni, amennyit
megengedsz. Azzal ott lent ne foglalkozz!
Lágyan megcsókolta a lány ajkát. Simogatni kezdte Jordan dús, feszes
kebleit, olyan gyengéden, mintha selymet húzna végig a bőrén. Aztán lassan
lesiklott a combja közé, és ismét becézni kezdte a rejtelmek kapuját. Jordan
halkan felnyögött, és ösztönösen széjjelebb nyitotta a lábait. Lehunyt szemmel
próbált ellazulni, egyre kevésbé zavarta ez a fajta közelség. Halkan zihálni
kezdett.
Tukayoo nagyot nyelt, ahogy meglátta a szaporán emelkedő kebleket, és
nem tudott ellenállni. Ajka lecsapott, bekapta az egyik mellbimbót, és csókolni
kezdte. Jordan halkan felsikkantott, és megrándult. A férfi felemelte a fejét.
- Bocsáss meg! Elragadott a vágy.
Belenézett a csodás smaragdzöld szemekbe, és látta, hogy nem a fájdalom
okozta a lány reakcióját. Felbátorodott.
- Megengeded, hogy az ujjammal beljebb hatoljak? – kérdezte rekedten. –
Esküszöm, nem fog fájni.
Jordan csak bólintani tudott, de a teste megmerevedett félelmében.
Tukayoo végtelenül lassan betolta egy ujját, és halkan felsóhajtott. Alig mert
haladni, folyamatosan a lány szemét figyelte, a fájdalom jeleit kereste, de csak
valami mást látott. Valamit, amit az első éjszaka óta várt: vágyat. Halványan
elmosolyodott. És újra megcsókolta a lányt. A másik kezével az arcát cirógatta.
Jordan furcsán érezte magát, az indián ujja benne volt, és nem okozott
fájdalmat, sőt ellenkezőleg, kellemes érzéssel töltötte el. A forróság ugyan nem
csillapodott, de jó volt odabent érezni. A csókot követően a kísértés, hogy
megérintse a másikat, gyötrően erőssé vált. Felemelte a kezét, és
megsimogatta a férfi arcát, aztán lassan lejjebb haladt a mellkasára. Érezte a
finom remegést az ujjai alatt, belenézett a fekete szemekbe, és az újra
fellobbanó vágy most nem töltötte el rémülettel. Engedni akart neki. Félt, de
mégis akarta. Bátortalanul csúsztatta lejjebb a kezét, egészen az indián
ágyékáig. Remegve simított végig férfiasságán, amitől most Tukayoo nyögött
fel, és ő kezdett reszketni.
Jordan még szélesebbre tárta a combjait, a férfi pedig azonnal közéjük
siklott. Kihúzta a kezét:
- Megengeded, hogy továbbmenjek? – kérdezte alig hallhatóan.
Jordan nagyot nyelt, és bólintott.
- Mondd ki! – kérte lágy hangon a férfi.
- Megengedem, hogy továbbmenj.
Tukayoo a lány térdei alá nyúlt, és gyengéden megemelte a lábait. Duzzadó
férfiasságának a hegyét Jordan ágyékához érintette. Nem hatolt be, csak
óvatosan hozzásimította. Azonnal megérezte, hogy a lány megdermed, és
görcsbe rándul. Nem szólt semmit, csak visszahelyezte a kezét, és betolta az
ujját. Jordan szemében felvillant a rémület.
- Csak az ujjam – suttogta. – Nem fog fájni.
Lassan mozgatni kezdte a kezét, a lány érezte, hogy ugyanazt a mozgást
végzi, mint a férje szokta azzal a másik dologgal, de most nem volt rossz érzés.
Megint zihálni kezdett, a melle szaporán emelkedett, alig pihegett. Lehunyta a
szemét, és halkan felnyögött.
A férfi ujja egyszer csak eltűnt.
- Most – suttogta Tukayoo, lehet, hogy kérdésnek szánta, de nem várt
választ, cselekedett.
Jordan megérezte a vaskos hímtagot, ahogy lassan, nagyon óvatosan
belécsúszott. Megint remegni kezdett, de a várt fájdalom elmaradt.
Tukayoo halk sóhajjal hatolt egyre beljebb, nem sietett. Egészen besiklott a
szűk, görcsösen kötött barlangba. Ekkor megállt, felemelte a fejét, és a lány
szemét kereste.
- Nyisd ki a szemed, kérlek! Szeretném látni közben! Még sosem
szeretkeztem zöld szemű asszonnyal. – ismételte meg az első éjjel kimondott
szavakat.
 Jordan engedelmeskedett, és ahogy kinyitotta a szemét, megpillantotta az
indián ónix szemeit, alig néhány centire a sajátjától. Melegen, vágyakozva
nézett rá.
- Emeld fel a lábad! – suttogta csendesen. A lány értetlenül nézett rá. – Fond
a derekam köré! Bízz bennem!
Jordan megtette, és ekkor Tukayoo megmozdult, lassan kiemelkedett, hogy
aztán visszacsúszhasson. Nem sietett, pedig szinte elemésztette a forró vágy,
de tudta, hogy ettől most sokkal több függ, mint az ő öröme. A lányt kell
boldoggá tennie.
Jordan felnyögött, és kezdett hinni a férfinak. Elsöprő forróság járta át, és
olyan hely felé repítette, ahol eddig nem járt. A karja önkéntelenül Tukayoo
hátára siklott, kezével megragadta a férfi tarkóját, és dús hollófekete hajába
túrt. A férfi ajka lecsapott, és heves vággyal vette birtokba a lány száját is. A
külvilág megszűnt Jordan számára, csak az ölében fekvő indián létezett, aki
örömet szerzett neki, most először, amióta megismerkedett a szexualitással.
Remegni kezdett, és nem tudta visszatartani a feltörő sikolyt.
Tukayoo leállt, és felemelte a fejét, de azonnal látta, hogy a lány ajkát a
gyönyör sikolya hagyta el. Az élvezettől haragos zölddé sötétült szemek forró
vágytól ragyogtak.
- Mondd ki, most mire gondolsz? – kérte a lányt.
- Ez lehet ilyen? – zihálta.
- Mindig ilyennek kell lennie. Vagy még jobbnak. – suttogta a férfi. – Mire
gondolsz?
- Többet akarok belőle!
- Megkapod. Tőlem megkapod. – biztosította a férfi mosolyogva.
Megragadta a lány kezét, összekulcsolta az ujjaikat, az őzbőrre feszítette, és
újra mozgásba lendült. Most nem fogta vissza magát, hevesen lökte magát a
lány ágyékába. Néhány másodperc múlva érezte, hogy Jordant elragadják az
ösztönök, megemelte a csípőjét, és szorosan hozzápréselte magát. Tukayoo
felemelkedett, szabad karját a lány csípője alá csúsztatta, és ahogy a sarkára
ült, magával húzta. Jordan még mindig ölelte őt, felemelkedett vele. A férfi
meglepődött, amikor a lány ösztönösen mozogni kezdett. Ritmikusan táncolt az
ölében, amitől a férfi az őrület határára jutott. Vadul csókolta a lány melleit, és
vágyakozva zihált.
- Jordan! – nyögte.
- Még többet akarok! – zihálta a lány, és elhomályosult tekintettel nézett a
férfi szemeibe. – Még!… Még!
Visszazuhantak az őzbőrre, Jordan hagyta, hogy magával ragadja a férfi
vágya, szorosan fogta a derekát a lábával, a kezük összefonódva feszült
egymásba. Úgy szorította a férfi kezét, hogy szinte összeroppantotta a
csontjait… és sikoltott. A férfi nevét kiáltotta élvezettől elcsukló hangon. Ha az
előbb úgy érezte, hogy nem létezik más csak az indián, akkor most már tudta,
hogy tévedett. Az indián volt a mindenség, elsöpörte minden addigi félelmét, a
világ kigyulladt, csak azért, hogy az ő örömét táplálja, égető, gyönyörrel teli tűz
járta át. Görcsösen megrándult a férfi karjában, a hangja bejárta a tábor
minden zugát, amikor a beteljesülés elérte. Nem érdekelte, ki hallja meg, csak
azt akarta, hogy Tukayoo tudja.
Ő pedig tudta, érezte a lány reszkető gyönyörét, ahogy még szorosabban
szorítja a kezét, hogy aztán hirtelen ellazuljon, egy időben a gyönyör sikolyával.
Még jobban magához húzta, ő még nem végzett, de nem akart lemaradni. Most
már elengedte magát, bár képes lett volna tovább fokozni a lány extázisát, de
nem akart mindent elsőre megmutatni neki. Tovább mozgott a lány
barlangjában. Egy pillanatra találkozott a tekintetük. Jordan szeme lenyugodott,
ismét smaragdfényben ragyogott.
Leállt, de ekkor a lány mosolyogni kezdett:
- Fejezd be! Ne csak rám figyelj! – suttogta lágyan, ám a lábai keményen
reagáltak. Nem eresztették el a férfi ölét. – Fejezd be… harcosom!
Tukayoo szemére köd ereszkedett, heves mozgásba kezdett, és közeledett a
csúcsra. Jordan megint lángolni kezdett, megragadta a férfi arcát, és
összekulcsolta a tekintetüket. Kapkodva zihált, és amikor az indián a csúcsra
ért, ő is újra a paradicsomban volt. Együtt ernyedtek el. A férfi kimerülten
rogyott le rá, Jordan reszkető kézzel simogatta a hátát, arcán boldogság ömlött
szét. Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy fogvatartója csókokkal borítsa el
minden porcikáját.
Aztán a férfi lelassult, gyengéden mellé feküdt, és a mellkasára húzta a lány
fejét. Szorosan átölelte, és néhány percen belül mindketten elaludtak.
11. fejezet
A hajnal egymás karjában találta őket. Mindketten ébren voltak már, de
egyikük sem mozdult. Jordan a férfi mellkasán pihentette a fejét, és
mosolyogva nézett végig a lapos, izmos hasfalon, majd lejjebb. Most is elpirult,
amikor meglátta az elősző éjszaka gyönyörének a forrását. Tudta, hogy bűnös
dolgot tett, megvetendőt. Megcsalta a férjét, ráadásul egy indiánnal, és
mindezt még élvezte is, de mégsem érzett bűntudatot. Furcsa érzelmek
kavarogtak benne, amiket nem értett, de jóérzéssel töltötték el. Nem akarta,
hogy ezek az érzések elmúljanak, vágyott rá, mint az éhező egy falat kenyérre.
Többször szerették még egymást az éjjel, és a lány mindannyiszor
elképzelhetetlen magasságokba jutott, és olyan boldogságot élt át, amiről nem
is álmodott.
Szorosabbra fonta karját a férfi derekán, erre válaszul, érezte, ahogy puha
ajkak csókolnak a hajába, és gyengéd kéz simogatja meg a hátát.
Lassan felemelte a fejét, és belenézett a fekete szempárba. Meleg mosolyt
kapott válaszul, de észrevette, hogy Tukayoo valahol a lelke mélyén szomorúvá
válik.
- Mi a baj? – kérdezte Jordan. – Megbántad, amit tettél?
- Nem – simogatta meg a lány arcát. – Csodálatos gyönyört adtál nekem. Arra
gondoltam, hogy a hadnagy miért bánt úgy veled, mint egy szajhával.
- Kapitány – suttogta alig hallhatóan Jordan.
- Tessék?
- Kapitány. Tavasszal előléptették. Erről nem tudtak a felderítőitek?
- Nem – keményedett meg Tukayoo hangja. – Milyen hőstettet hajtott végre,
hogy kiérdemelte? Hány testvéremet ölte meg a címért?
- Bár tudnám! Mindenesetre nagyon kérkedik vele.
- Meg fogom ölni – mondta egyszerűen a férfi, és Jordan szemét fürkészte, hogy
miként reagál a szavaira.
A lány azonban meg sem rezzent, zöld szemeiből nem olvasott ki sajnálatot,
vagy rémületet. Állta a férfi pillantását, sőt az ajkán halvány mosoly jelent meg.
Felemelte a kezét, és lágyan megsimogatta a férfi ajkát.
- Nem is érdekel, amit mondtam? – kérdezte megzavarodva Tukayoo.
- Most nem akarok Conraddal foglalkozni.
A szeme lázasan villant, és az indián lelkébe félelem mart. Néhány napja,
álmában a lány ugyanígy nézett rá, szerelemmel telve. Nem akarta ezt, nem
szeretheti a lány, hiszen megalázta, most vette el a becsületét.
Talán csak az éjszaka történtek hatása – nyugtatta magát –, ha mindketten
intézik a dolgukat, elmúlik ez az érzés. Hisz ő maga is elégedettséget érez, a
lány az összes igényét teljesítette. Az ágyéka megkönnyebbült, és éket vert a
had… kapitány és felesége szerelme közé. Befurakodott, és készen áll szétzúzni
a boldogságát, mielőtt megöli.
Aztán eszébe jutottak Jordan sebei, és az első esték, amikor rettegve,
boldogtalanul várta, hogy mit tesz majd vele. Talán Jordan tényleg nem bánná,
ha megszabadulhatna a férjétől.
Ezzel nem törődhet, csak az számít, hogy a kapitány szenvedjen, és lássa,
miként válik szajhává a felesége. Nem engedi, hogy a lány belészeressen, úgy
bánik vele, ahogy eredetileg tervezte. Csak a testét használja, akkor nem fog
így nézni rá, azt sem fogja bánni, ha gyűlöli, csak ne kelljen még egyszer látnia
ezeket a gyönyörű szemeket ilyen fényben ragyogni.

A kapitány őrjöngve vágta földhöz a whiskey-s üveget, ami ezer szilánkra

robbant szét a simára döngölt földön. Tántorogva ment a priccséig, leült, és a
felderítők jelentésein gondolkodott. Már hat napja, hogy úton voltak, és semmi
nyomát nem találták a rablóknak.
Conrad éppen otthon volt, és már a megfelelő büntetésen járt az esze. Nem
hagyhatta, hogy a felesége ilyen sokáig időzzön a városban az engedélye
nélkül. Az utóbbi időben teljesen a befolyása alá vonta a lányt, és ez az
engedetlenség most nagyon feldühítette. Talán itt lenne az ideje, hogy
alaposan megfenyítse, eddig csak fenyegetőzött, és néhány kisebb pofonnal
elintézte az ügyeit, de nem használt. Ha komolyabb büntetést kap, akkor
szófogadó lesz.
Ekkor lovagolt be az udvarra néhány katona. Conrad épp az udvaron
veszekedett Pedroval.
- Kapitány úr! Találtunk egy kirabolt kocsit félúton a városból.
- Milyen kocsit? – üvöltötte mennydörgő hangon.
- A… felesége… kocsiját – nyögte reszketegen a közlegény.
- Pedro, hozd a lovamat!
Egy óra múlva, már az elhagyatott kocsi mellett állt, és féktelenül dühöngve
átkozta felesége elrablóit.
Nem késlekedett, hívott egy kiowa nyomolvasót, aki tartozott neki egy
szívességgel.
- Chankoowashtay, eljött az idő, hogy segíts nekem! Mit látsz a nyomokból?
A zömök férfi vizsgálódni kezdett, hosszasan nézte a nyomokat, időnként
leguggolt, és megérintette a földet, körberajzolt néhány nyomot. Végül
felemelkedett.
- Indiánok voltak. Talán apacsok. Követték őt dél felől. – magyarázta erősen
gesztikulálva közben.
- Így van, uram – szólt közbe az egyik újonnan érkező altiszt. – A városban is
láttak néhány fura alakot, de azt mondták, mexikóiak voltak.
- Ezek a nyomok indián lovaktól származnak – mutatott az indián a földre. – a
feleségét az egyik maga mellé ültette, az igavonót vezetőszáron vitték
magukkal. Kelet felé mentek.
- Uram – szólt a katona, mikor látta, hogy a kapitány dühtől tehetetlenül áll –
szervezhetnénk egy mentőcsapatot.
- Igaz – nyögte. – Persze, intézkedjen!
- Igen, uram! Egy órán belül készen állunk.
- Chankoowashtay, te velünk jössz! Szükségem van rád.
A kiowa bólintott, és rezzenéstelen arccal csatlakozott a tiszthez.
Most itt ül, hat nap telt el, bejárták az egész környéket, de reménytelen volt.
Egy nagyobb sziklacsoportnál elvesztették a nyomukat, még az indián
nyomkövető sem talált rá újra. Most csak találomra indultak minden irányba,
de hasztalan volt.
Conrad elkeseredésében az italhoz nyúlt. Ma már túl volt a harmadik üveg
whiskey-n, és már kezdték kényszerképzetek kísérteni. Rémképek jelentek meg
előtte, hogy mit művelhetnek a feleségével az indiánok. Sejtette, hogy már túl
van az első erőszakon, de vajon hányan élvezik a bájait? Hirtelen keserűen
felnevetett; bájait. Ő sem lett volna ennyit távol, ha a felesége megosztja vele
a bájait,  és mindez meg sem történik. Talán a vademberek rájönnek, hogy
semmi örömöt nem lelhetnek egy érzéketlen nőben. Az esküvő előtt Jordannak
szerencséje volt, a jóisten védte őt, amikor olyan apacsok kezére adta, akik
nem bántották. De most, már tudják, hogy nem egy ártatlan virágszállal van
dolguk. Bár ez sosem zavarta a barbár vadembereket. De Jordan – ha még él –
halálos veszélyben van. Nem fogja hagyni, hogy elvegyék tőle a feleségét.
Megpróbált felállni, hogy beszéljen a nyomkövetővel, el akarta küldeni, már
nem vette hasznát. A nyomok használhatatlanná váltak. Újabb tervet kell
kitalálnia a felesége felkutatására.
De ahogy megpróbált felemelkedni, szédülni kezdett, majd öntudatlanul a
priccsre zuhant.

Tukayoo eltolta magától a lányt, felkelt, felöltözött, és szó nélkül magára

hagyta. Jordan mosolyogva készülődött, és vidáman nézett föl, amikor Tehya
belépett. A lány is észrevette a változást, és még kedvesebb volt vele. Jordan
örült, hogy legalább egy vele egykorú lány elfogadja.
A nap folyamán Tehya még inkább mellette volt, mint eddig.
- Miért véded a szajhát? – kérdezte élesen Suletu, amikor épp visszatértek a
bogyógyűjtésből. – Talán Tukayoo fehér lotyót akar maga mellé venni
asszonynak, a büszke és szép Shadi helyére? Ennyire nem tiszteli a népét?
- Fékezd a nyelved Suletu! – szólt rá Tehya. – Jordan a bátyám szolgája, nem
pedig a szajhája.
- Azért hallottam az éjjel, hogy az ágyban is milyen remekül szolgálja a
bátyádat. – vágott vissza élesen a lány.
- Féltékeny vagy egy szolgára? – kérdezte Tehya. – Hallgatózol, kutakodsz a
bátyám után? Képes vagy ennyire megalázni magad, hogy megszerezd? A
bátyámnak nem kell olyan nő, aki felajánlja magát, mint egy szajha.
- Gondolod, hogy a fehér lotyó nem ajánlkozott fel? Azt reméli, így jobban bánik
majd vele.
- Lehet, de ő egy fehér nő, aki tudja, hogy semmi mást nem kaphat. Tudja,
hogy örökre fogoly, és szolga marad. Te mire számítasz? Féltékeny vagy rá,
amiért kiszolgálja a bátyám igényeit?
- Közülünk valót kellene választania!
- Majd választ, ha asszonyt akar. Most beéri egy szolgával.
Ezzel megfordult, és karon fogva elvezette az értetlenül álló Jordant.
- Gyere! – mondta halkan. – Ne nézz vissza! – mondta halkan, amikor Jordan
feje elindult. – Meg kell őriznünk a felsőbbrendűséget. Nem hiheti, hogy
figyelemre méltatjuk a szavait.
- Mégis, mi volt ez az egész? – kérdezte Jordan ijedten.
- Majd a sátorban elmondom.
Kissé durvábban lökte be a lányt, mint várta, így majdnem orra bukott.
- Ne haragudj! Azt kell látniuk, hogy haragszom rád, amiért féltékennyé tetted
őt.
- Féltékennyé? Suletu féltékeny rám?
- Majdnem minden lány az.
- De hát én csak egy fogoly vagyok.
- A bátyám ma éjjel megosztotta veled az ágyát. Sokan szerették volna ezt
Shadi halála óta, és ő téged, egy sápadtarcút választott. Dühösek rád.
- Akkor most meg fogsz büntetni? – nézett rá.
Tehya felnevetett.
- Semmi rosszat nem tettél. De, ha így is lenne, a bátyám foglya vagy, csak ő
büntethet.
- Mi van, ha Suletu panaszkodni fog rám?
- Lehet, hogy megpróbál bemocskolni, de a bátyám ismeri őt, és kettőnk közül
nekem fog hinni. Ne aggódj! Ne félj attól, hogy bántani fog!
Megsimogatta Jordan karját, a mitől a lány megrándult.
- Nem tudom, min mentél keresztül, de látom, hogy sokat szenvedtél. A bátyám
nem fog bántani.
- Tudom – suttogta Jordan. – És köszönöm.
Lekuporodott a tűhelyhez, és meggyújtotta. Mire a férfi megérkezett, elkészült
a vacsorával.
Zord tekintettel lépett be a sátorba, és ahogy leült, folyamatosan Jordanon
tartotta a szemét.
A lány sejtette, hogy a gyanúja beigazolódott, és Suletu panaszkodott rá, de
fogolyként nem hozhatta szóba.
- Mi történt? – kérdezte a férfi.
- Mire gondolsz?
- Suletu azt mondta, sértegetted. – mondta vádlón.
- Mivel nem beszélem a nyelveteket, ez nehezen ment volna – csattant fel
Jordan. – De te vagy az úr, dönts belátásod szerint, én nem fogok vagdalkozni.
- Mondd el, mi történt!
- Vitáztak Tehya-val miattam, de semmit sem értettem belőle. – mondta
csendesen a lány.
- Tehya szerint Suletu féltékeny, és sértéseket mondott rád. Miért véded?
- Én nem…
- Dehogynem. Ha nem mondod el, hogy bántanak, nem tudlak megvédeni.
Jordan meglepetten nézett rá.
- Meg akarsz védeni? Egy fehéret a fajtáddal szemben? Tukayoo, ennek nincs
értelme. Ezzel megingatod a tiszteletüket.
- Megvédem a tulajdonomat.
- Ennyi vagyok? – sápadt el a lány. – A tulajdonod? Értem.
Felállt, és odaadta az ételt a férfinak. Tukayoo elvette, és mosolyogva nézett fel
rá.
- Gyere ide! – paskolta meg maga mellett az ágyat. – Nem lehetsz több a
szolgámnál.
- Szajhát akartál mondani. – suttogta a lány. – Mindenki így tekint rám, főként
Suletu.
- Ő szívesen lenne az asszonyom, de nekem sosem kéne. Féltékeny, mert
hallotta mi történt a múlt éjjel. Dühös rád, és rám is, mert valami különleges
volt köztünk.
Jordan reménykedve nézett a férfira.
- Nem tekintelek a tulajdonomnak, de kifelé ezt kell látniuk. Viszont nem
szeretném, ha félreértenéd a helyzetet. A foglyom vagy, és egy napon
visszamész a férjedhez.
- Elégedetlen vagy velem, igaz? – sóhajtott. – Nem nyújtom azt, amit szeretnél.
De tudnod kell, hogy én még soha nem voltam így, Conrad soha nem törődött
azzal, hogy én…
- Sss – fojtotta belé a szót Tukayoo. Gyengéden a szájára nyomta az ujját. –
Nem tudom szavakba foglalni, mennyire elégedett vagyok. Csodás éjszakával
ajándékoztál meg, és még jó ideig élvezni szeretném, de csak  a foglyom vagy.
Ezen semmi sem változtat. Annyit ígérhetek, hogy a családom és én
megvédünk, amíg itt vagy.
- És az meddig lesz? Két hét, három? Vagy talán egy-két hónap?
- Nem tudom. Amíg nem unok rád. – mondta sóhajtva. Nem mert még csak
gondolni sem arra, hogy mennyire kívánja a lányt. Tegnap éjjel olyasmit kapott
tőle, amire nem számított, lényegében Jordan neki adta a szüzességét.  Mert
Tukayoo számára egyértelműen kiderült, hogy a lánynak szemernyi
tapasztalata sincs, pusztán az ösztönei vezették. Amit a kapitány tett vele, az
kegyetlen erőszak volt, egy ártatlan tündérrel. Tukayoo szemét
elhomályosították a könnyek, amikor a lány szemében felcsillant az öröm, és a
vágy, a felismerés, hogy a szeretkezés jó is lehet. Nem akart erre gondolni.
Nem engedheti közel magához, hatalmas, megbocsáthatatlan hiba lenne.
Akkor képtelen lenne visszaküldeni, és a törzs előtt megszégyenülne. Ráadásul
az apjára is szégyent hozna a gyengeségével.
Jordan felé nézett, látta a szomorú szemeket.
- Ne nézz így rám! – kérte a lányt.
- Hogy nézek?
- Elesetten. Megmondtam, ne várd, hogy túl kedves legyek. Fogadd el, hogy
nem maradhatsz velem!
- Tisztában vagyok vele – nézett a férfi szemébe Jordan. – De addig…
- Addig a sátram, és a családom védelmét élvezed. Megosztom veled az
ágyamat, mint a szolgámmal. Nem, mint a szajhámmal – tette hozzá, és
megsimogatta a lány arcát, akinek könnyes lett a szeme.
Jordan is érezte a különbséget a két jelző közt, és halványan elmosolyodott.
- Sosem tekintenélek a szajhámnak. – suttogta Tukayoo, és lágyan
megcsókolta. – Akkor osztoznom kellene rajtad másokkal. Azt pedig nem
viselném el.
Az utolsó két mondat mélyen beleégett Jordan szívébe.
Az elmúlt évben többször eszébe jutott az indián, emlékezett, hogy már az első
találkozásukkor is védelmezte. És most, bár még csak néhány napja volt itt,
sokkal nagyobb biztonságban érezte magát mellette, mint a férje mellett.
Tukayoo-tól a körülmények ellenére csak gyengédséget, és megértést kapott,
és a férfi segített neki, hogy csökkenjenek a félelmei. Nézte a markáns arcot, a
meleg szemeket, amelyek tökéletesen ellentmondtak az elhangzott szavaknak,
és a lelkét elöntötte valami újfajta melegség. Nem tudott hála nélkül nézni a
férfira.
- Ne nézz így rám! – kérte újra a férfi, de a hangja elcsuklott a vágytól.
- Hogyan? – suttogta érzékien a lány.
Elvette a kiürült tányért, és elindult, hogy elmossa, amikor megérezte magán a
férfi kezét.
- Várj vele! – búgta a fülébe. Gyengéden a lány nyakába csókolt, Jordan
ijedtében elejtette a tálat, ami kettétört. Rémülten nézett Tukayoo-ra, de ő csak
mosolygott.
- Semmi baj, gyere!
Visszahúzta az ágyhoz, átölelte a derekát, és maga elé állította.
- Ne félj tőlem!
A keze lassan a lány combjaira siklott, gyengéd erőszakkal szétfeszítette a
lábait, és az ölébe húzta.
- Engedd el magad! – súgta Jordan fülébe, és óvatosan megharapta.
A lány ujjai a férfi vállába markoltak, és halkan felsikkantott.
- Ez…? – nyögte vágyakozva.
- Rossz volt neked? – nézett a szemébe az indián.
- Nem, csak… nekem minden olyan új, én…
- Szólj, ha rossz, és leállok – mosolygott a férfi.
Lassan a lány nyakára tapasztotta a száját, és lágyan becézni kezdte az
artériáját a nyelvével. Jordan nyögve vetette hátra a fejét, és vágyakozó
mosolyra húzódott a szája. Közelebb nyomult a férfi mellkasához, aki a
reakciótól felbátorodott, szorosabban ölelte, és nyögve csókolta tovább.
Valaki megzörgette a sátornyílást takaró bölénybőrt, és a következő pillanatban
belépett Mahal.
Tukayoo az anyjára nézett, bűntudatos, kisfiús pillantással tolta maga mellé
Jordant, aki igyekezett összeszedni magát, és csillapítani heves zihálását.
Az indián nő a földön heverő összetört tányérra nézett, aztán a lány csapzott
külsejére, de nem tett megjegyzést.
- Tehya beszámolt a délutáni vitáról – mondta kertelés nélkül. – A szolgád
bölcsen csöndben maradt, így nem adott okot a büntetésre.
- Nem is állt szándékomban megbüntetni – nézett rá Tukayoo. – Ok nélkül nem
bántom.
A nő megint a tányérra nézett.
- Nem Jordan hibája – mondta gyorsan a fia.
- Értem – nézett jelentőségteljesen. – De azért ne legyél túl elnéző vele.
Megértem, hogy kedveled, és nem akarsz szigorú lenni, de ne engedj meg neki
mindent. Tudnia kell, hogy te vagy a gazdája.
- Köszönöm a figyelmeztetést, anyám, de tudom, hogy bánjak vele. – nézett fel
a férfi, dühítette, hogy az anyja még mindig gyermeknek kezeli, és beleszól a
dolgaiba. – Eddig azt hittem, kedveled.
- Így is van, de ha hagyod, hogy a maga feje után menjen, előbb-utóbb kivívod
a néped megvetését.
- Megszabom a határokat, Jordan tudja, hogy a szolgám, és nem szegül ellen.
Teljesíti az utasításaimat. Mi mást kellene még tennem?
- Ahogy érzed, fiam. – megint az összetört tányérra nézett, majd a lányra.
Jordan ijedten nézett vissza rá, aztán szó nélkül felkapta a cserepeket, és
kivitte a sátorból.

Conrad Scott a következő hetekben folyamatosan rajtaütéseket szervezett

különböző apacstáborok ellen, amivel elérte, hogy az összes törzs haragját
kivívta maga ellen. A törzsfőnökök tárgyalást szerveztek, hogy megbeszéljék az
ellencsapást.
A megbeszélést egy távoli helyre szervezték, ahol nem kellett a fehér ember
rajtaütésétől tartaniuk. Csak a főnökök, és egy-két harcos volt jelen.
Tukayoo apja beszámolt minden részletről, és előzményről, ami elvezetett
idáig.
- Értem – mondta az egyik főnök. – A kapitány a feleségét keresi, talán vissza
kellene adni neki, és akkor véget érne, ez a mészárlás.
- Ezt te sem hiszed, testvérem – mondta Tukayoo apja. – Tudod, hogy fehér
ellenségeink mohósága nem ismer határokat. Hiába küldenénk vissza a fehér
nőt.
- Apám, talán igazuk van, ha…
- Fiam, a kapitány és az emberei nem jelenthetnek komoly veszélyt, ha
összefogunk, legyőzhetjük őket.
- Mi mellétek állunk – mondta a másik törzs főnöke. – A harcosaim együtt
fognak lovagolni a ti harcosaitokkal.
- Köszönjük, testvérem. – mondta Tukayoo rezzenéstelen arccal, de magában
megkönnyebbült.
- Távozzatok békével! Remélem, a fehér asszony megéri – nézett a harcosra.
Tukayoo nem válaszolt, elfordult, mielőtt az arca elárulta volna. Felült a lovára,
és elindult az apja után.
Az út vissza a táborba két napig tartott, de a férfi olyan gyors tempóra
ösztökélte a lovát, hogy másfél nap alatt visszaért. Hajtotta a vágy, hogy újra
lássa Jordant, rossz érzése volt. Félt, hogy baj éri, most, hogy nincs ott, hogy
megvédje.

Jordan szomorúan figyelte, ahogy Tukayoo az apja oldalán ellovagol. Érezte

magán Suletu izzó pillantását, de nem reagált rá. Szó nélkül visszament a
sátorhoz, hogy ellássa a feladatát. Néhány perc múlva meghallotta, hogy valaki
a bejáratnál motoszkál. Kilépett, és szembe találta magát az indián lánnyal, és
a barátaival.
Megvetően mérték végig, és számára idegen sértéseket vágtak a fejéhez.
Szótlanul tűrte, de közben megremegett. Most senki sem volt itt, hogy
megvédje, és ő nem vághatott vissza nekik következmények nélkül.
Suletu felé nyúlt, és megrángatta a haját, közben tovább szidalmazta. Amikor
elengedte, a kezében jó csomónyi hajszál éktelenkedett.
- Mit műveltek? – csattant egy éles hang.
- Ne szólj bele, Nara! – nézett vissza Suletu. – A fehér szajha tiszteletlen volt,
megbüntetjük.
- Semmit sem tett, láttam. Ne hívjátok ki Mahal, és a főnök haragját! Hagyjátok
békén!
- Miért véded? Megbabonázott?
- Nem tűröm, hogy ok nélkül bántsátok. – mondta Nara egyszerűen.
Jordan semmit sem értett, de hálásan nézett a segítségére siető lányra.
Mostanáig egyszer sem adta jelét, hogy foglalkozna vele, így most meglepte a
fehér lányt, hirtelen reakciójával.
Közben Tehya is odaért, mert hiába várták Jordant a sátrukban. Látta a jelenet
végét, és hálásan biccentett Nara felé. Suletu látva, hogy hátrányba került,
vetett még egy gyűlölködő pillantást Jordan felé, aztán szó nélkül visszavonult.
- Mi történt? – kérdezte Tehya Jordant.
- Nem tudom. Kijöttem, ők itt álltak, beszéltek hozzám, de nem értettem, aztán
jött Nara, és megvédett. – mondta egy szuszra, aztán a másik indián lány felé
fordult. – Köszönöm. Tehya, hogy mondják a nyelveteken?
A lány lefordította Narának, aki kedvesen elmosolyodott.
Ettől a pillanattól kezdve a három lány elválaszthatatlanná vált. Jordan lassan
kezdte megérteni a szavakat, és néha próbált beszélni velük, de ez inkább csak
nevetésre adott okot. Mindenesetre Nara, és Tehya mindig a közelében voltak,
és nem hagyták, hogy a többiek bántsák őt, és ettől Jordant újabb melegség
járta át. Örült, hogy barátokra lelt, és nem kell egyedül szembenéznie az egész
törzzsel.
A következő napon, amikor éppen végeztek a házimunkával, és begyűjtötték a
csapdákból az apróvadakat, hangos kiabálásra lettek figyelmesek. Ők is
odanéztek, és Jordan torkából hangosan tört fel a megkönnyebbülés okozta
nyögés. Tukayoo és az apja bevágtattak a faluba. A férfi tekintetével a lányt
kereste, és a fény, ami megcsillant a szemében, Jordan számára megváltást
jelentett, és egy gyönyörrel teli éjszaka ígéretét.

12. fejezet
Kilépett a dolgozószobából, és olyan erővel vágta be maga mögött az ajtót,
hogy az ablaküvegek beleremegtek. Hiábavalók voltak a portyák, az emberei
már hőbörögtek, parancsmegtagadásról beszéltek. Úgy vélték, Scott kapitány
lassan beleőrül a kutatásba, de abban mind biztosak voltak, hogy megszállottá
vált.
Conrad mindenkibe belekötött, aki a közelébe jutott, folyamatosan üvöltözött.
Juanita rettegett, ha meglátta, félt, hogy éppen milyen ürüggyel fogja
megbüntetni.
De ezen a napon a kapitány mosolygott. A sátáni vigyor oka pedig nem volt
más, mint az, hogy megtalálta a megoldást felesége felkutatására.

Jordan csendesen kelt fel a harcos mellől, nem akarta felébreszteni.

Mosolyogva végigsimított a feszes mellkason, aztán a saját ágyához lépett.
- Miért mész el?
Összerezzent a kérdéstől.
- Meg kell mosdanom – mondta csendesen. – Mostantól néhány napig
nélkülöznöd kell a… – pirulva elhallgatott.
Tukayoo elmosolyodott:
- Használd az asszonyok sátrát!
- Suletu is ott van a napokban, én inkább nem mennék oda. Zavarna?
- Nem – ült fel. – Ha téged nem zavar.
- A fehér nőknek is megvannak a módszerei erre az időszakra, és nem vonulunk
félre a férfiaktól.
- Értem.
- Sietek vissza – mosolygott a férfira.
Amikor visszatért, Tukayoo még mindig ülve várta, tekintete feszült volt
- Mi a baj? – nézett felé.
- Sokáig voltál oda, azt hittem, elszöktél.
- Nem bízol bennem? – kérdezte elszomorodva. – Nem bizonyítottam eléggé?
Leült Tukayoo mellé, és a kezét a férfi vállára simította.
- Miért mennék el? Jobb sorom van itt a szolgádként, mint ott a birtok
úrnőjeként.
- Ne beszélj így, megzavarnak a szavaid. – az indián szavai keményen
csengtek.
- Valóban így érzem. Hogy értessem meg veled? Conrad cudarul bánt velem,
sőt arra nincsenek is szavak, ahogy velem bánt. Te könyörületesebb vagy. Az a
vadállat, minden éjjel megerőszakolt, már amikor gusztust kapott rám. Mert
szerencsére inkább kereste a szajhák társaságát. Örültem, amikor így tett, de a
megaláztatásnak nem. Bár lett volna bátorságom számon kérni őt! Bár mertem
volna megölni, mielőtt elvette apám életét!
Jordan kifakadása megdöbbentette az indiánt, sosem hallott még ennyi
keserűséget elhangozni egy asszony szájából.
Felé fordult, magához húzta a lányt, és átölelte. Tudta, hogy nem lenne szabad
így bánnia vele, mert bátorításnak veszi, de az elmúlt órákban olyan érzelmi
gátakat rombolt le a lányban, hogy ő maga is látta, egyedül képtelen
megbirkózni vele. Amikor visszatért a tárgyalásról, meglátta a csillogást a
szemében, úgy örült a viszontlátásnak, amennyire ő is. Boldog volt, hogy
balsejtelmei nem igazolódtak be, és a lány vidáman fogadja. Alig várta az
estét, hogy kettesben lehessenek, és nem csalódott. Jordan odaadóbban
szerette, mint eddig bármikor.
- Ennyire gyűlölöd? – kérdezte, hogy elterelje a gondolatait. Most néhány napig
fékeznie kell a vágyait.
- Miért kéne szeretnem?
- Akkor miért mentél hozzá?
- Amikor udvarolt, egy teljesen más embert láttam benne, másnak mutatta
magát, udvariasnak, igazi úriembernek. Soha nem hittem volna, hogy képes
mindarra, amit tett.
- Szeretted őt valaha?
- Talán… az elején. Annyira kedves volt, és jóképű, és én naiv voltam. Csak
később tudtam meg, mit gondolnak rólam az emberek. Ha egy fehér nő
indiánok közt tölt, akár csak egy napot is, megbélyegzik. Kikiáltják szajhának,
nem hisznek a tisztességében. És ő mellém állt, visszaadta a becsületemet. De
csak azért, hogy kihasználjon, és magához láncoljon. – Könnyek lepték el a
szemét. – Most már tudom, hogy csak Casa de Sol kellett neki. Most boldog
lehet, megkapta. Már nem vágyom vissza oda.
Tukayoo nem szólt, a lány szavaiból tudta, hogy egyre jobban kötődik hozzá.
Fanyar mosolyra húzódott a szája, ezt akarta, de azt nem, hogy beleszeressen.
Teljesen összezavarodott. Most jött rá, hogy a két dolog mennyire nem fér meg
egymással, hogy köthetné magához a lányt, anélkül, hogy az ne szeressen
belé?
Mostantól úgy kell kezelnie, mint egy foglyot, nem lehet barátságos vele. Ellen
kell állnia a csábításának, örült ennek a néhány napnak, mert így kialakíthat
kettejük közt egy kis távolságot. Gyengéden eltolta a lányt.
- Pihenj le! Kimerültnek tűnsz.
- Megviselt, hogy elmentél.
- Nem harcba mentem, csak egy békés törzsi megbeszélésre – nevetett fel
halkan.
- Tudom, de hiányoztál, és… és féltem Suletu-tól.
- De nem volt okod rá. Anyám és Tehya vigyáztak rád.
- És Nara – mosolygott Jordan.
- Nara? Lootah asszonyára gondolsz?
- Igen, a barátom lett.
Tukayoo mélyet sóhajtott.
- Örülök, de most aludj! Kimerültél, és én is.
- Igen – mondta halkan a lány. – Jó éjszakát!
- Jó éjszakát!
A következő néhány napban Tukayoo rengeteg időt töltött az apjával, és a többi
férfival. Volt ideje gondolkodni, és arra jutott, hogy meg kell tartania ezt a
távolságot, csak így lesz képes uralni a helyzetet. Megpróbált minél
közömbösebben viselkedni a lánnyal, aki ettől megzavarodott. Értetlenül
figyelte, hogy a férfi barátságos viselkedése megváltozik, és nem tudta, milyen
hibát követett el. Amikor rákérdezett, Tukayoo kitért a válasz elől.
Próbált erről beszélni Tehya-val, de ő sem értette a bátyját, azzal magyarázta,
hogy így áll ellen addig a néhány napig, amíg nem lehetnek újra együtt.
Jordan ezen a reggelen vidáman készülődött. Tukayoo már elment, és nem
szólhatott neki, hogy este már nem kell megtartóztatniuk magukat, de egész
napra felvidította a gondolat.
Délután kilépett az erdőből, szorosan fogta a halom tüzelőt, és mosolyogva
indult a sátor felé. A következő lépésnél egy pillanatra megdermedt, és a lába a
levegőben maradt.
Tukayoo, kedvesen simogatta meg az asszony karját, és csillogó szemmel
nézett rá. Vidám kacaja az egész falut bejárta.
Jordan szemét ellepték a könnyek, hangos nyögés szakadt fel belőle, és
dühösen eldobta a rőzséket.
Többen felé néztek, köztük a férfi is, és értetlenül figyelte, ahogy a lány
haragtól villogó szemmel közeledett felé.
- Mégis mit képzelsz? – sziszegte az indián felé.
- Mi bajod van? – kérdezte Tukayoo.
- Oya anyja ennyire elbódított? Látom, mennyire jó kedved van, ha vele vagy.
- Szedd össze a fát, és vidd a sátorba! – mondta keményen a férfi, magában
azonban jót mulatott a lány féltékenységén.
- Nem!  - szegte fel az állát büszkén.
- Azt mondtam, vidd be! – sziszegte most az anyanyelvén.
Jordan nem jött rá, hogy mi a célja a férfinak. Eddig szinte mindig angolul
beszélt vele, de már nem okozott gondot, hogy megértse.
- Vitesd be Oya anyjával, ha az ágya jó neked, akkor szolgáljon ki ő! – sziszegte
haragosan.
Elrobogott Tukayoo mellett, hogy a sátorban keressen nyugalmat, de a férfi
erős kézzel megragadta a karját, és maga felé fordította.
- Szedd össze, és vidd a sátramba! – sziszegte indián nyelven.
- Nem!
A pofon hangosan csattant, többen odakapták a fejüket. A következőt Jordan
már alig érezte, mert az elsőtől is elkábult kissé. Döbbenten nézett a harcos
dühtől szikrázó fekete szemeibe. A harmadik pofontól felrepedt az ajka, és
ahogy Tukayoo elengedte a karját, ernyedten rogyott a földre.
- Szedd össze a fát, és vidd be! – mondta remegő hangon a férfi. Háttal áll a
többieknek, így senki sem láthatta a szemében megjelenő bűntudatot.
Legszívesebben a karjába kapta volna Jordant, hogy most azonnal a
bocsánatáért esedezzen. Gyűlölte, hogy nem tehette, gyűlölte, hogy meg
kellett ütnie.
Felemelte a fejét, rendezte a vonásait, és rezzenéstelen arccal nézte, ahogy
Jordan támolyogva felállt, elmegy a fáért, összeszedi, és szó nélkül bemegy a
sátorba.
Megfordult, és szembe találta magát a törzzsel. Többen elismerően néztek rá,
az asszonyok pedig egyenesen kárörvendően vigyorogtak. Ekkor találkozott a
pillantása az apjáéval. A törzsfőnök szótlanul intett, hogy kövesse a sátrába.
- Mi volt ez az egész? – kérdezte, amikor a bölénybőr lehullt mögöttük.
- Jordan engedetlen volt. Túl sokat enged meg magának.
- Mi sosem ütjük meg a foglyainkat.
- Meg kellett tennem, apám. Nem hagyhattam, hogy nyíltan szembeszegüljön
velem.
- Tudod, hogy van más módja is a büntetésnek.
- Igen. De Jordan az én foglyom, én döntöm el, hogy miként fegyelmezem.
Teljes jogú harcos vagyok, úgy élem az életemet, ahogy jónak látom.
- A törzsfőnök fia vagy, a népünk elvárja, hogy eszerint élj, és cselekedj.
Követned kell a törvényeinket!
- A törvényeink nem tiltják, hogy megfenyítsem a foglyomat, ha engedetlen.
- Jordan nem volt engedetlen, bátyám – szólt közbe Tehya. – Úgy érezte,
megalázod, amikor Oya anyjának udvaroltál.
- Nem udvaroltam…
- Ő ezt így értelmezte. Senki nem tűri el, ha megalázzák mások előtt, akkor
sem, ha csak fogoly.
- Úgy tűnik, túl barátságos voltam vele. Keményebbnek kell lennem.
- Ezt tanultad a sátramban? – kérdezte döbbenten az apja. – Mit tehet ez a lány
arról, hogy nem bírsz parancsolni az ágyékodnak. Ő úgy érezte, ha magatok
vagytok, akkor nem csak egyszerű szolgáló. Ha annak tartod, közöld vele, és
aszerint fog viselkedni. De ezt nem veréssel kell elérned.
- Nem akarok változtatni azon, ahogy bánok vele. Nem akarok kemény lenni
vele, épp eleget szenvedett a férje mellett. De úgy érzem, kezd túlságosan
kötődni, ennek gátat kell szabnom.
- És ezért ütötted meg?
- Igen, és mert a törzs úgy véli, hogy… hogy nekem ő sokkal többet jelent, és
legyengít. Az asszonyok féltékenyek rá, féltem, hogy előbb-utóbb
bántalmaznák. Most legalább látták, hogy nem így van.
- Védelmet ígértél neki, ezt most megszegted.
- Megyek, és beszélek vele. – állt fel.
- Várj! Adj időt neki, és a húgodnak. Megpróbálja megnyugtatni.
Tukayoo körülnézett, most vette észre, hogy a húga eltűnt a sátorból.

Tehya óvatosan lépett be, de Jordan így is ijedten húzódott hátrébb. Az

indiánlány leült mellé, és kivette a kezéből a benedvesített kendőt, amivel a
száját próbálta letörölni. Óvatosan borogatta a lány duzzadt ajkát.
- Nem volt bölcs dolog, amit tettél – mondta csendesen.
- Tudom, de amikor megláttam, nem tudtam uralkodni magamon, én…
- Jordan, mindegy, hogy te mit érzel, Tukayoo nem vállalhat fel a törzs előtt. A
szolgája vagy, semmi több. El kell fogadnod! Soha nem lehetsz az asszonya.
Nem is viselkedhetsz úgy. És ő nem engedheti, hogy így viselkedj mások előtt.
A sátorban megteheted, ha engedi, de odakint csak egy szolga vagy. És még
örülhetsz neki, hogy nem a szajhájaként kezel, és nem ad oda valamelyik
harcosnak. Így is büntethetne, de nem teszi. Ne játssz a türelmével, és a
becsületével.
Jordan arcán szakadatlanul csurogtak a könnyek, elkeveredtek az ajkából
szivárgó vérrel, és a sós íz összeszorította a torkát, alig tudott nyelni, nehezen
nyögte ki a szavakat:
- Apád nagyon haragszik rám, amiért ilyen helyzetbe hoztam, igaz? Szégyent
hoztam mindnyájatokra.
- Nem, de csak azért, mert a bátyám megbüntetett. Ha ezt válasz nélkül hagyta
volna, akkor most szégyenkezhetnénk. De nem ért egyet azzal, hogy a bátyám
megütött.
- Bocsánatot kell kérnem tőle, és anyádtól.
- Nem kell, csak viselkedj bölcsen!
Felállt, hogy kimenjen. Pillantása a tűz fölött rotyogó üstre tévedt.
- Ragut készítesz neki?
Jordan csendben bólintott, Tehya pedig halványan mosolyogva kiment.
Még mindig szomorúan ült a sátorban, amikor a férfi belépett. Nem nézett fel,
nem tudta, mi jár a férfi fejében. Félt, hogy megtört köztük az a bizalom, ami
eddig megvolt, és mostantól ugyanaz a sors vár rá, mint a férje mellett.
Tukayoo sem nézett a lányra, még mindig zavarodott volt. Az apja szavai még
mindig a fejében visszhangzottak, és bűntudat gyötörte. De ugyanakkor dühös
is volt, amiért Jordan az egész falu előtt felemelte a hangját, és vitába szállt
vele, kikényszerítve ezzel, hogy megüsse. Amióta csak élt, még soha egyetlen
asszony, főként fogoly asszony, nem mert így beszélni a férfival, aki ellátta. Ő
pedig úgy perlekedett vele mindenki előtt, mintha a felesége lenne. Ezt nem
hagyhatta, ugyanakkor tudta, hogy nem engedhette volna, hogy így reagáljon.
Ráadásul, bosszantotta a tudat, hogy amikor a lány haragosan kiabált vele, a
szemei méregzöld szikrákat szórtak felé, és a keble úgy emelkedett és süllyedt
izgalmában, hogy őrjítő vágyat ébresztett a férfiban. Amikor beküldte a
sátorba, csak egy hajszál választotta el attól, hogy utána menjen, és fényes
nappal a magáévá tegye, elfeledkezve a kötelességéről. Gyűlölte, hogy nem
tud ellenállni neki.
Most, ahogy Jordan összekuporodva ült, és az ő ingét varrta, elszállt minden
haragja. Látta a lány kisírt szemeit, és szerette volna megbékíteni, ám amikor a
pillantásuk találkozott, Jordan szemében félelem villant, és ez szétzúzta a
pillanatot.
A lány felállt, és a kész ételt elvette a tűz fölül, szedett a harcosnak, és némán
odaadta. Aztán szedett magának is.
Vacsora után Jordan visszaült, és folytatta a varrást, a harcos pedig magában
morogva a ládájához lépett, és kotorászni kezdett benne. Nem tudta, mit keres,
de el akarta foglalni magát, hogy ne kelljen a lányra figyelnie. Gondolkodás
nélkül dobálta ki a holmiját.
- Remélem, nem várod el, hogy majd én rámolom vissza! – mormolta halkan
Jordan. – Vagy ezért is megütsz?
- Semmit sem várok tőled – sziszegte. – De nem foglak megütni. – bántotta a
tudat, hogy Jordanban újra előhívta a félelmet, amit végre sikerült elűznie.
Már majdnem üres volt a láda, amikor megtalálta a furulyát, amit régen mindig
elől tartott. Elővette, és elbambult. Szinte minden este játszott rajta. Most
inkább félredobta.
Jordan odanézett, és megakadt rajta a pillantása. Az egyszerű, fából faragott
hangszert tollak, és színes szalagok díszítették. Óvatosan a kezébe vette, és
csodálta.
Tukayoo felemelte a fejét, először ki akarta venni a lány kezéből, de aztán
meggondolta magát.
- Tudsz játszani rajta? – kérdezte.
Jordan a fejét rázta.
- Zongorázni tanultam gyerekkoromban – felelt.
- Zongora – ismételte a férfi, hallott már a fehérek fura hangszeréről. A városi
szalonokban láttak ilyet néhányan. Lenézően felhorkant.
- Nem a kocsmai hangszerre gondolok – Jordan azonnal megértette a férfi
gondolatát. – Hanem a hangversenyzongorára. Nagyon szép műveket lehet
eljátszani rajta.
- Értem – mondta halkan.
- És ezen ki játszik? – kérdezett vissza a lány félénken.
- Én játszottam… régebben.
- Most már nem játszol?
- Nem – mondta zordan.
- Miért?
- Shadi-nak játszottam, amikor szomorú volt… vagy megbántottam. Így kértem
bocsánatot.
Ez a mondat mellbe vágta Jordant. Szó nélkül letette a furulyát, visszafordult az
inghez, és nem nézett újra a férfira.
„Még mindig szereti” – gondolta. – „Mire számítottam, hogy miattam elfelejti a
nőt, akit imádott?”
Megint szomorúság költözött a szemébe, de megfogadta, hogy nem sír az
indián előtt.
Az első hangoknál fel sem fogta, mit hall, aztán könnyes szemmel fordult a férfi
felé. Lassan maga mellé tette az inget.
Tukayoo észrevette a lány szomorúságát, ahogy visszafordult. Nem akarta
ilyennek látni, azt szerette volna, hogy mosolyogjon, és megbocsásson neki. A
szájához emelte a furulyát, és játszani kezdett egy kedves dallamot.
Ahogy Jordan megfordult, meglátta könnyben úszó szemét, és még erősebb
késztetést érzett, hogy megvigasztalja. Tekintetét a lányéba fúrta, és csak
akkor hunyta be a szemét, amikor biztos volt benne, hogy Jordan nem fordul el.
A tipi előtt Mahal már emelte a kezét, hogy bezörgessen, amikor meghallotta a
játékot. Meg akarta kérdezni, hogy a fia rendezte-e a vitát a lánnyal, de ebben
a pillanatban már tudta a választ. Hangtalanul megfordult, és könnyek közt
mosolyogva visszament a férje sátrába.
Tukayoo végigjátszotta a dalt, a furulyát visszahelyezte a régi helyére az ágy
fölé, és lassan felnézett Jordanra.
- Meg tudsz nekem bocsátani?
Jordan nem válaszolt.
- Ha lett volna más lehetőségem, akkor nem teszem ezt. Én soha nem ütöttem
meg nőt, és…
- Én már megszoktam, rajtam gyakorolhatsz. – Jordan hangja közömbös volt.
- Ne, ne mondd ezt! Soha többé nem ütlek meg. – mondta a férfi, és könnyek
lepték el a szemét.
- Ezt már hallottam. – mondta a lány keserűen.
Tukayoo villámgyorsan előtte termett, letérdelt elé.
- Bocsáss meg! Könyörgöm. – a kezét Jordan combjára helyezte, mint az első
éjjel, és a lány most ugyanúgy hőkölt vissza. – Jordan! Könyörgöm! Mondd meg,
mit tegyek! Annyira szer… szer… annyira szeretném meg nem történtté tenni.
Szeretném átvenni a fájdalmadat, amit okoztam, a sebet, amit ejtettem rajtad.
- Az esküvőnk éjszakáján… – kezdte Jordan, és félrenézett, nem akarta
észrevenni, hogy Tukayoo megrándul –, miután megerőszakolt… akkor kaptam
tőle az első pofont. Az még fájt… a többit már nem éreztem. Egészen
mostanáig. Ez a pofon nagyon fájt. Akkor ő is azt mondta, hogy nem üt meg
többször, de tudtam, hogy hazudik. Nem hittem neki, és igazam volt. Amikor az
előbb te mondtad, hinni akartam neked. A te szemedben látom a megbánást,
amit az övében sosem láttam. Ne engedd, hogy csalódjak!
- Oh, Jordan! Köszönöm! – suttogta könnyek közt, a fejét a lány hasához
szorította. – Oya anyja semmit sem jelent nekem. Nem is történt köztünk
semmi.
Felemelte a fejét, és meglátta a zölden csillámló tengert, és a benne rejtőző
fájdalmat a lány tekintetében.
- Bocsáss meg! Megesküdtem, hogy soha nem bántalak. Sem a testedet, sem a
lelkedet, és most mindkét eskümet megszegtem. Remélem, egyszer
feledtethetem veled ezt a csalódást. Nem kerestem megkönnyebbülést más
asszony ölében, és nem is fogok.
Jordannak ennyi elég volt, látta az őszinte megbánást, és tudta, hogy Tukayoo
valóban így is gondolja. A tenyerébe fogta a férfi arcát, és felhúzta. Ő
engedelmesen felemelkedett, amíg az arcuk egy magasságba került. A harcos
felemelte a kezét, és nagyon óvatosan végigsimított a felsebzett ajkakon.
Szomorúan nézte, az arca megrándult, ahogy az ujja hozzáért.
- Hogy tehetném jóvá? – kérdezte elgyötörten.
- Légy velem gyengéd! Hitesd el velem, amit mondtál! Hinni akarok neked.
- Bebizonyítom – suttogta, közel hajolt, és óvatosan megcsókolta, vigyázva,
hogy ne okozzon újabb fájdalmat.
Lassan érzékien simogatta a lányt, aki az érintése nyomán végül
megnyugodott. Lefektette az ágyra, és mellébújt.
- Itt maradhatok? – kérdezte a férfi.
Jordan válaszul átölelte.
Hosszan, gyengéden szeretkeztek. A férfi végtelenül figyelmes volt,
folyamatosan a lányra figyelt, közben többször a bocsánatáért esedezett.
Egyikükben sem tudatosult, hogy ennél közelebb nem is kerülhettek volna
lélekben.
Késő éjjel, amikor Tukayoo zaklatott álomba merült – legalábbis Jordan így hitte
– fejét Jordan mellkasán pihentetve, Jordan szomorúan nézett ki a sátor
nyílásán. Könnyes szemmel simogatta a férfi haját, és átkozta a sorsot, amiért
így érzett. Nem tudott haragudni rá, pedig az ő pofonjai sokkal nagyobb
fájdalmat okoztak neki, mint azok, amiket a férjétől kapott. Nem fizikailag, az a
fájdalom csupán néhány percig tartott. Tukayoo ütései a lelkét sebezték meg,
és mégis tudta, hogy a férfi megbánása sokkal őszintébb volt, mint a férje
mentegetőzései. Tudta, hogy hihet neki.
Mintha erre kapna választ. A harcos karja szorosabban ölelte a derekát:
- Bocsáss meg! – motyogta.
Jordan elmosolyodott, újra megsimogatta a férfi haját, lehunyta a szemét, és
elaludt.
Tukayoo érezte, amikor a lány elaludt. A simogató kéz megállt, és ellazulva,
lágyan a tarkójára csúszott. A férfi mélyet sóhajtott.
„Miért nem tudok ellenállni neki? Nem tudok távolságot tartani, pedig muszáj
lenne. Nem hagyhatom, hogy magával ragadjon!”
Óvatosan felemelte a fejét, látta a lány arcán bujkáló kedves mosolyt, és ő is
mosolyogni kezdett. Gyengéden megcsókolta a lány melleit, amitől Jordan
jólesően megborzongott. Mellé gördült, szorosan magához húzta, és ő is
álomba merült.
13. fejezet
Tukayoo nem ellenkezett tovább az ellen, hogy kettejük kapcsolta szorosabbá
váljon, de azt nem engedte, hogy mély érzelmek keljenek életre benne.
Napközben mindenesetre kerülte őt, amennyire tehette, de távolról többször
figyelte, és örült, hogy igyekszik beilleszkedni.
Tehya, és Nara is sokat segített ebben. Jordan is szívesen vette a lányok
barátságát, és boldognak érezte magát.
Lassan az idősebb asszonyok, is kezdték elfogadni őt, és néha a gyerekeiket is
rábízták, mert látták, milyen jól bánik velük. Sokszor levitte őket a folyópartra
játszadozni, ilyenkor volt, hogy Tehya, és Nara is csatlakoztak hozzá.
Az egyik ilyen alkalomkor Jordan észrevette, hogy Nara sápadtabb, mint
máskor.
- Rosszul érzed magad? – kérdezte a nőt.
- Nem – mosolygott sejtelmesen. – Minden a lehető legnagyobb rendben van.
Ám a következő pillanatban az arca szinte elsárgult, felugrott, és elszaladt az
egyik szikla mögé. Mire Jordan odaért, már csak az öklendezést hallotta.
- Nara, mi a bajod? Szóljak Lootah-nak?
- Ne, nem kell! – mondta remegve néhány pillanattal később. – Semmi bajom,
csak… – Lágyan végigsimított a hasán.
- Oh, Istenem! Egy baba?
Az asszony bólintott
- Nara, ez csodálatos! – megölelte őt. – És biztos?
- Igen – mosolygott.
- Mégis, honnan tudod?
- Vannak jelei. Például ez a rosszullét, a fáradékonyság, és a melleim olyanok,
mint két hatalmas labda, feszülnek.
- Gondolom, Lootah nagyon boldog.
- Még nem mondtam neki, majd ma este.
- Miért? – nézett meglepve Jordan.
- Mert nem voltam biztos benne. Tudod, Lootah már nagyon szeretne egy fiút,
és egyszer már elvesztettem egy babát. Most nem akartam hiú reményt
ébreszteni benne, de ez már biztos. – mosolygott. – Wahkan Tanka
megajándékozott minket. A népünk számára egy gyermek a legnagyobb
ajándék.
- Annyira örülök a boldogságotoknak – mondta Jordan könnyes szemmel.
Lódobogást hallottak, és arrafelé fordultak. Lootah közeledett.
- Menj, mondd el neki! – intett Jordan nevetve.
Amikor az asszony eltűnt a sziklák mögött, visszament a gyerekekhez, és leült
közéjük.
Tukayoo jókedvűen ment haza, az antilop nemcsak neki, de apjáéknak is pár
napig friss élelmet szolgáltat. Gondolta, a folyó felől kerül, így lemoshatja a
lovat, és ő is tisztálkodhat. Mosolyogni kezdett, eddig nem zavarta, hogy csak
reggel fürdött, most viszont volt valaki, aki miatt nem akart mocskosan
hazatérni.
A part felől gyerekkacajt hallott, és fecsegést. Aztán egy idősebb asszony
nevetős hangját angolul. Az egyik fiú válaszolt neki valamit, amin nevetni
kezdtek, aztán a nő apacs nyelven próbált beszélni.
Tukayoo megállt, és leszállt a lóról. Nem akarta meglesni Jordant, de a
kíváncsisága erősebb volt. Figyelte a lányt, ahogy tunikában összefont hajjal ült
a sarkán a gyerekek közt, és mosolyogni kezdett. Leszámítva a haját, és a
szemét, most annyira közülük valónak tűnt, annyira indiánnak. A bőrét az itt
eltöltött idő alatt megbarnította a nap, már nem volt annyira hamvas, mint az
első napokban, de még így is világosabb volt az övéknél. Annyira kívánatos
volt, ahogy ott játszott, mintha ő maga is gyerek lenne. Tukayoo szíve
gyorsabban kezdett verni, ahogy titokban figyelte.
A sziklák közt ültek, és a gyerekek körbevették a lányt, hevesen gesztikulálva
magyaráztak neki, és kacagva figyelték, ahogy ügyetlenül próbál felfűzni egy
láncot. Úgy tűnt, Jordant ez egyáltalán nem zavarja, sőt, élvezte, hogy együtt
lehet a lányokkal, amikor hirtelen néhány fiú rontott rájuk. Megjátszott
ijedtséggel ugrottak fel, és futni kezdtek.
A férfi jókedve elpárolgott, ahogy végignézte a játékot, a fiúk úgy tettek,
mintha lerohannák a lányokat. Az egyik nagyobb fiú, ő már közel járt a férfivá
avatásához, Jordanra ugrott, és a földre teperte. Hanyatt fordította a meglepett
lányt, és a derekára ült. Tukayoo azonnal észrevette a rémületet a lány
szemében. A fiú a játék hevében, és tudatlanságában nem tudta, hogy Jordan
komolyan megijedt, és erőszakosan lefeszítette a karját.
Az indián előrontott rejtekéből, és felrántotta a fiút Jordanról, miközben
dühösen kiabált vele. A játék azonnal abbamaradt, és a gyerekek
megszeppenve szaladtak vissza a faluba.
Tukayoo leguggolt, és gyengéden felültette a lányt.
- Bocsáss meg Oya-nak! Még gyermek, nem tudta, mit tesz.
Jordan reszketve bólintott.
- Hogy jutott eszetekbe ilyet játszani? – kérdezte hirtelen a férfi.
- A fiúk szerettek volna harcosat játszani, nem hittem, hogy számukra ez jelenti
a harcot. – csattant fel a lány haragosan. – Hogy számotokra ezt jelenti a harc.
Lerohanni védtelen nőket, és gyerekeket. Megölni, és meggyalázni őket.
Kirántotta a karját Tukayoo kezéből, és felállt.
- Nem ezt jelenti – kapott utána a férfi. – Oya tele van bosszúvággyal. A kiowák
megölték az apját, az anyját a szeme láttára erőszakolták meg. Ne várd tőle,
hogy könyörületes legyen. Ha felnő, ő lesz az egyik legkegyetlenebb
harcosunk. Ezt már most tudja mindenki.
- Úgy fog bosszút állni, hogy minden nőt megerőszakol?
- Igazad van. Azt hiszem, beszélnem kell a keresztapjával.
A lány lassan lehiggadt.
- Oya anyját megerőszakolták? – kérdezte.
- Igen – mondta röviden.
- Azért voltál vele olyan kedves a múltkor?
- Azért is, meg másért is, de arról nem szeretnék beszélni. Nem akarom feltépni
a sebeidet.
- El akartál távolodni tőlem, igaz?
- Rájöttél? – nézett a lányra.
- Nem volt nehéz, de tényleg ne beszéljünk róla. Korán visszaértél. – váltott
témát.
- Sikeres volt a vadászat – mosolygott. – Gyere!
Odavezette a lóhoz, és elindultak a táborhoz.
- Szép példány – mondta elismerően a lány, ahogy végignézett az elejtett
antilopon. – Adsz belőle apádéknak is, igaz?
Tukayoo lelkét melegség járta át, ez a lány ide tartozik. Miért küzd még ellene?
Ugyanakkor eszébe jutott, miért hozta ide. Lelassította a lépteit, és hagyta,
hogy a „foglya” megelőzze. Nem gondolhat rá másként, hamarosan itt az idő.
Nem viheti magával az őszi vadászatra, a téli táborba pedig biztosan nem. Még
előtte be kell végeznie a bosszúját. Vissza kell adnia a lányt, és tudatni a
gyilkossal, hogy elvette tőle mindazt, amire büszke volt. Amire most ő büszke;
a lány az övé. Conrad soha nem kapja vissza azt a szerető asszonyt, akit
elhozott tőle. Már ez örömmel kellene, hogy eltöltse, de Tukayoo lelkét
szomorúság járta át. Önmagának is hazudott, de tartotta magát az eredeti
tervéhez. Még ha fájdalommal is jár, akkor is visszaviszi őt. Esküt tett a törzs
előtt, ha megszegi, megszégyenül.
Jordan megállt, és visszafordult felé.
- Előremegyek, szólok a húgodnak, hogy visszatértél. Elkészítjük a húst.
Ezzel előreszaladt. Tukayoo egyenesen az apja tipijéhez ment, és átadta neki a
zsákmányt. A két lány késedelem nélkül nekilátott a feldolgozásának.
A törzsfőnök egy ideig figyelte őket, aztán intett a fiának, hogy kövesse.
- Biztos vagy a döntésedben, fiam?
- Igen.
- A gyász ideje lejárt. Fiatal harcos vagy. Kötelességed, hogy asszonyt válassz,
és gyarapodj!
- Majd választok asszonyt, ha úgy látom jónak, apám!
- Miért nem veszed magadhoz a fehér asszonyt? Úgy látom, dolgos, és Tehya
szerint rendben tartja a tipidet. És azt vettem észre, hogy te is vonzónak
találod.
- Ő már egy másik férfi asszonya. – tisztában volt vele, hogy ez nem
magyarázat. Sok olyan esetről hallott már, hogy apacs harcos más, fehér férfi
asszonyát rabolta el magának, és aztán az asszonyává tette. – Ő csak a
foglyom. Beteljesítem a bosszúmat. Ezen nem változtatok.
Az apja nehézkesen sóhajtott, nem erőltette a dolgot. De éles szeme észrevette
a fia tipródását. Tudta, hogy Tukayoo újra megnyitotta a szívét, csak még
magának sem akarja elismerni. Nem erőltethette a dolgot, ha ezt teszi, azzal
csak dacot vált ki belőle.
Vacsora után a férfi bevonult Jordannal a sátorba, és ahogy minden éjjel, ezen
az éjszakán is szeretkeztek. A harcos pedig megint érezte a lány kötődését
iránta, és ettől megijedt. Nem akarta magához láncolni őt, nem akart érezni
semmit, csak használni akarta.

Hajnalban felriadt. Rossz érzése volt, és azonnal a lány felé nézett. Békésen
aludt, a takaró teljesen lecsúszott róla, és a tunika is a derekára gyűrődött.
Formásan kerek csípője csábítóan hívta. A vágya azonnal legyőzte.
Felkelt, és mellé bújt. Szorosan hozzásimult, és meredező férfiasságával a lány
ágyékát kereste. Ahogy besiklott, Jordan megremegett, görcsösen
összerándult:
- Conrad, ne! Kérlek, ne! – nyögte rémülten.
Felpattant a szeme, és próbált elhúzódni.
- Tukayoo vagyok – suttogta a férfi, és azonnal visszakozott. – Nem Conrad! Ne
félj, nem bántalak!
- Ne! – nyöszörögte továbbra is. – Conrad!
A végén szinte felsikított, a harcos gyengéden befogta a száját.
- Ébredj fel, Kedves! Conrad nincs itt – suttogta.
Ekkor végre Jordan magához tért, a férfi nem tudta, de a lány meghallotta a
megszólítást, és ettől melegség járta át, a rémület egy pillanat alatt elillant.
- Tukayoo – suttogta megkönnyebbülten, és elengedte magát. Hagyta, hogy az
indián magához húzza.
- Annyira megkívántalak – lihegte a lány fülébe.
Jordan vágyakozva igazította a csípőjét a férfi ágyékához, és hangosan
sóhajtott, amikor megérezte a beléhatoló nemi szervet.
Tukayoo a mozdulatot, és a sóhajt a keserű megadás jelének vette, próbált
megállni. Nem akarta, hogy a lány erőszakosságnak vegye a közeledését, de
nem tudott ellenállni a csábító forróságnak.
Megkönnyebbülve siklott a lány szűk, gyönyört rejtő nőiességébe. Lassan
kezdett mozogni, hogy Jordan teljesen magához térhessen, és élvezze, közben
lágy csókokkal halmozta el a nyakát és vállát.
Jordan halkan, szenvedélyesen nyögdécselt Tukayoo mozgásának a ritmusára.
Karja hátrasiklott, és simogatni kezdte a harcos izmos fenekét, amitől a férfit
elkapta a hév. Gyorsított a tempón, és ő is zihálni kezdett.
- Istenem – suttogta Jordan. – Ne hagyd abba, harcosom!
Még jobban hátrafeszítette a csípőjét, és vonaglani kezdett. Hangosan nyögött,
Tukayoo teljesen elvesztette az irányítást. Jordan is megérezte, és elhúzódott.
Megfordult, hanyatt lökte a férfit, a csípőjére helyezkedett, és vad táncba
kezdett. Az indián megdöbbent a lány merészségén, de tetszett neki.
Erőteljesen megragadta a lány fenekét, és vadul adta át magát az élvezetnek.
Nyögve, zihálva élveztek, a férfi egy idő után magához tért, és visszakövetelte
az irányítást, de a lány nehezen adta. Ekkor a tenyerébe fogta a törékeny arcot:
- Engedj! – hörögte.
A lány csukott szemmel rázta a fejét.
- Nézz rám!… Engedj!
Jordan kinyitotta a szemét, meglátta a szenvedélytől fekete tekintetet, és
hangosan felnyögött. Elragadták az érzelmek. Engedett, hagyta, hogy az indián
a csillagok közé repítse.
Néhány pillanattal később a csillagok felrobbantak, és fényes esővel hűtötték le
tűzben égő testét. Tukayoo mellkasára zuhant, és zihálva suttogta a férfi nevét.
- Köszönöm, harcosom – mondta halkan.
Tukayoo a gyönyör pillanatában olyan vágyat látott meg a lány szemében,
amitől újra elöntötte lelkét a fájdalom. Szorosan húzta magához, és keményen
küzdenie kellett, hogy ne nyíljon meg a lány előtt.
A nyelvébe harapott, és próbálta felidézni Shadi arcát, de csak homályos foltot
látott. Aztán az aranyosan simogató hajtenger mindent elborított.
Nyelt egyet, és visszatolta Jordant a fekhelyére. Pillanatok alatt felöltözött, és
szó nélkül magára hagyta a sátorban.
Szinte futva ment a folyóhoz, belegázolt a vízbe. Örült, hogy a hideg víz lehűti
a benne dúló forró vágyat. Remegve kelet felé fordult, kisétált, és a sarkára
rogyva imádkozni kezdett a Nagy Szellemhez. Erőt kért, hogy legyőzze alantas
emberi vágyait, és a bosszúra tudjon összpontosítani. Jordan csak eszköz. Nem
kelthet benne érzéseket.
A lány értetlenül ült a fekhelyén, az előbb olyasmit látott Tukayoo szemében,
ami reménnyel töltötte el. Érzelmet, de aztán olyan gyorsan eltűnt, hogy azt
hitte, csak képzelődik. Lassan felállt, felöltözött, rendbe tette a fekhelyeket,
megfésülte, és befonta a haját, aztán kilépett a kelő nap fényébe. Körülnézett,
látta, hogy a tábor még alszik, csendesen elindult a folyó felé, az asszonyok
fürdőhelyéhez. Útközben látta, hogy Tukayoo a parton imádkozik. Megállt egy
kicsit, és figyelte a férfit. Erőtől duzzadó feszes izmai pattanásig feszültek,
ahogy a sarkán ült, és csukott szemmel, lehajtott fejjel meditált. Kibontott haja
nedvesen tapadt a hátához, a légzése egyenletes, de gyors volt. A lány azonnal
tudta, hogy zaklatott. Talán túl kihívó volt az előbb? – gondolta magában. –
Talán most lett elege belőle, lehet, hogy nem kellett volna így viselkednie, de
elragadta a szenvedély.
Eldöntötte, hogy ha az indián vissza akarja vinni, meggyőzi, hogy ne tegye. Bár
hiányzott neki az otthona, de az apja halála óta már csak Juanita és Pedro volt
ott, akik miatt érdemes lett volna visszamennie. A férje miatt pedig egyenesen
menekült onnan. Nem, nem akart visszamenni. Elkövet mindent, hogy rávegye
ezt a megtört, zord, ugyanakkor szenvedélyes férfit, hogy szeresse.
Továbbindult, a hideg víz megborzongatta a testét, de jólesett neki. Sietett,
vissza akart érni, hogy elkészítse a férfi reggelijét, mire visszaér.
A sátor előtt ülve várta őt, és amikor a harcos mogorva tekintettel odalépett
hozzá, szó nélkül felé nyújtotta az ételt. Bevonultak a sátorba, és a férfi
elismerően nézett végig, Jordan valóban odaadóan leste minden igényét.
Gyorsan ettek, aztán az indián már el is tűnt. Jordan úgy érezte, beleőrül ebbe
az erőltetett némaságba. Félt. Amióta idekerült, az első éjszakákat leszámítva,
most félt igazán. Érezte a kettejük közt tomboló érzelmi vihart, és szerette
volna, ha megbeszélik, ha csillapíthatja a feszültséget. Annyira szerette volna
elmondani a férfinak, hogy beleszeretett, és csak ő számít, senki más, hogy
vele akar maradni, de a forró éjszakákon túl, Tukayoo teljesen közömbösen
viselkedett vele. Napközben fogolyként kezelte, és volt, hogy egész nap nem
szólt hozzá, még csak felé sem nézett. Tehya ilyenkor mindig vigasztalta őt, de
neki ez nem volt elég. Azt akarta, hogy a férfi úgy viselkedjen, ahogy az a
fehérek közt működött. Hogy legyen büszke arra, hogy a lány mellette van.
Hogy együtt vannak, és ezt mindenki tisztelje.
Merengéséből Nara térítette magához:
- Jordan! Gyere! – intett felé.
Felállt, és követte az asszonyt.
- Baj van? – kérdezte.
- Nincs – mosolygott. – A gyerekek szeretnének lemenni a folyóhoz.
- Oh, értem. Vigyázzak rájuk?
Nara bólintott.
- A többieket nem zavarja, hogy ennyit vannak velem? – kérdezte Jordan.
- Nem, örülnek, hogy valaki figyel rájuk, amíg ők a dolgukat végzik.
Mostanában a felderítők kiowa portyázókat láttak a környéken, nem merik
egyedül hagyni őket.
- Rendben, értem. Nem megyek messzire velük. Itt maradunk a sziklák
védelmében.
- Jó, majd szólok az asszonyoknak.
A gyerekek kacagva szaladtak hozzá. Neka beszélt angolul, az apja
ragaszkodott hozzá, hogy megtanulja a nyelvet, így nem okozott gondot, hogy
megértsék egymást.
A parton aztán a lányok különvonultak, és babázni kezdtek. Jordan lassan
sétált, és figyelte őket, de közben a fiúk birkózására is ügyelt. Aztán Neka és
Oya odaléptek hozzá.
- Jordan – kezdte Neka. – Oya szeretne megkövetni a múltkori ballépése miatt.
Ránézett a fiúra, aki bűntudatos, de büszke arccal nézett. Mondott valamit,
aztán Neka Jordan felé fordult, és lefordította.
- Szeretné, ha tudnád, hogy ő csak játéknak szánta, de az érzelmei elragadták.
- Mondd meg neki, hogy megértem. Hallottam, mi történt a szüleivel, és értem
a fájdalmát. Elfogadom a bocsánatkérését.
Miután Neka lefordította a fiúnak, amit mondott, Jordan ölelésre tárta a karját.
Oya kicsit zavartan ugyan, de elfogadta.
Aztán a lány kedves mosoly kíséretében félrelépett, hogy a fiúk
futkoshassanak.
A délelőtt nagy részében kint voltak a folyónál, még fürödtek is egy keveset.
A játék hevében Neka elesett, és meghúzódott a bokája, Jordan levette a
mokaszinját, és a vízhez lépett, hogy benedvesítse borogatásnak, míg
hazaérnek, és elláthatják, amikor porfelhőre lett figyelmes a folyó túlsó
partjánál az északi oldalon.
- Neka! Nem tudod, vannak kint portyázó csapatok? – kérdezte a fiút.
- Nem, nincsenek, miért?
A lány a porfelhő irányába mutatott, aztán azonnal összeterelte a kicsiket.
- Szólj Oya-nak, hogy vigye vissza őket, és figyelmeztesse a falut! – kiáltott
Jordan.
A gyerek gyorsan lefordította a kérést, de Oya nem mozdult. Mondott valamit
az egyik idősebb lánynak, aki bólintott, majd elfutott a kicsikkel. Közben egy
másik idősebb fiú is csatlakozott Jordan mellé. Ketten felemelték a sérült Nekát,
és a sziklák védelmébe húzták.
- Menj, Jordan! – sziszegte fájdalmas arccal a fiú. – Én elbújok, nem fognak
észrevenni.
- Nem hagylak egyedül. Vállaltam, hogy vigyázok rátok.
- Ennek semmi értelme, ha többen vagyunk, akkor felfedeznek, és titeket is
megölnek.
- Nem hagylak egyedül! – mondta most már éles hangon a lány, és lehúzta a
másik két fiút. – Mondd meg nekik, hogy menjenek vissza!
Közben a tábor felé mutatott, de a két ifjú a fejét rázta. Jordan kétségbeesve
nézett körbe, hirtelen nem tudta, mit tegyen.
Már nem volt esélyük elérni a tábort. Jordan megkérdezte Nekát, hogy hova
bújt el a múltkor, amikor nem találták meg. A fiú azonnal megmutatta a két
nagyobb szikla közti szűk hasadékot. A lány odaintette őket, és a két fiú
behúzta Nekát, majd ők is behúzódtak. Ők gond nélkül befértek, de Jordan már
nem.
- Mi lesz veled? – kérdezte rémülten Neka.
A lány tanácstalanul nézett, már hallotta a lovasokat. Lekuporodott a hasadék
bejáratához.
- Maradjatok csendben! – tátogta.
Neka elővette a tőrt, és Jordan felé nyújtotta. A lány megrázta a fejét.
- Vedd el! – suttogta a gyerek.
- Tukayoo…
- Nincs itt – sziszegte. – lefoglalja a falu védelme. Minket neked kell
megvédened!
Jordan remegve vette el a fegyvert. Tudta, hogy egy tőr vajmi kevés a kiowa
harcosok íjaival szemben, de látta, hogy a fiúkat megnyugtatja.
 A lovak elérték a sziklák tövét, a lány intett, hogy maradjanak teljesen
csendben, és ne mozduljanak.
Hallották, ahogy a férfiak hangosan beszélnek, aztán Jordan megkönnyebbülve
hallgatta, amint a lovak távolodni kezdenek.
Már éppen fel akart állni, amikor kavicscsikorgásra lett figyelmes. Mire
felnézett, a harcos már előtte állt. Elégedett vigyorral ragadta meg a karját,
felrántotta, és az egyik szikla falához lökte. A szeme rémülten villant a
gyerekek felé, de ők némán figyelték a jelenetet. A kiowa láthatóan nem vette
észre őket.
Jordan az alkarjához feszítette a kést, és remegve figyelte az indián mozgását.
A férfi láthatóan könnyű prédának tekintette, véres ujjával jelezte, hogy
maradjon csendben. Eldobta az íját, és az ágyékkötőjéhez nyúlt. Közben kimért
lépésekkel közeledett a lány felé. Jordan hallgatott, és várt.
Ahogy a harcos odaért elé, jobb karját a háta mögé rejtette, a férfi nem
gyanakodott, megfogta Jordan bal kezét, és durván a hímtagjához rántotta.
Egyértelműen jelezte a lánynak, hogy mit akar. Jordan mosolyogni kezdett.
Hirtelen mozdult, a tőr villant, a harcos pedig döbbenten meredt Jordan kezére,
aztán elviselhetetlen hangon visítani kezdett, amint meglátta férfiúi
büszkeségét. Jordan keze szétnyílt, és a húsdarab ernyedten hullott a földre.
Az indián tehetetlenül rogyott össze, de közben úgy üvöltött, hogy Jordan tudta,
nagy bajba került.
Lehajolt, és a férfi mellkasába mártotta a tőrt, aki elhallgatott, már csak halk
nyögdécselésre futotta az erejéből. Aztán az is elhalt.
Tukayoo döbbenten meredt a sziklák felé, amikor meghallotta a visítást. Amikor
Chapa rettegve szaladt vissza a faluba, hogy figyelmeztesse őket, mindenki
arra figyelt, hogy a gyerekeket, és az asszonyokat biztonságban eljuttassák az
erdőbe. A harcosok pedig azonnal a fegyvereikért, és a lovaikért rohantak. Azt
senki sem vette észre, hogy Jordan, és a három fiú eltűnt. Most jutott eszébe,
hogy a lány napok óta a folyóparton játszadozott a gyerekekkel. A támadás
kezdete óta nyomát se látta. Jeges félelem járta át a lelkét.
- Jordan! – suttogta rettegve.
Vágtára fogta a lovát, odakiáltott Hok’ee-nak, és Lootah-nak, hogy kövessék, és
a sziklák felé indult.
Remegve rohant be a hasadékhoz.
Megkönnyebbülten nyögött fel, amikor meglátta a rémülettől reszkető lányt.
Láthatóan kikészült, de Tukayoo nem látta rajta sérülésnek a nyomát.
Odalépett elé:
- Jól vagy?
Képtelen volt válaszolni, csak biccentett. A harcos megfogta a kezét,
lefeszítette az ujjait a tőr markolatáról.
- Semmi baj! – suttogta megnyugtatóan. – Vége van.
Jordan felemelte a fejét, könnyek áztatták az arcát. Még sosem ölt embert,
főleg nem ilyen kegyetlenül. Tukayoo gyengéd erőszakkal elvette tőle a kést, és
simogatni kezdte a kezét.
- Megöltem – motyogta a lány.
- Ha nem teszed, ő öl meg téged. – magához húzta, most nem érdekelte, hogy
milyen fogadalmat tett magában. Nem tarthatta távol magát a lány érzéseitől.
- A gyerekek – suttogta Jordan, és a hasadék felé pillantott.
Tukayoo követte a lány mozdulatát, és felnyögött.
- Hok’ee, Lootah! Gyertek ide!
A két harcos néhány másodperccel később ott állt mellettük.
- Vigyétek ki innen a fiúkat! – intett a kicsik felé.
- Máris. Ti nem…? – nézett vissza Hok’ee.
- Mi is megyünk utánatok – nézett Tukayoo a barátjára. – Igyekezzetek, mielőtt
a kiowák észrevesznek minket!
A két férfi kiterelte a három megszeppent gyereket, felültették őket a lovaikra,
és elindultak. Neka visszanézett:
- Köszönjük, Jordan!
A lány csak biccenteni tudott.
Miután eltűntek, Tukayoo gyengéden magához szorította a lányt.
- Minden rendben! – mondta halkan. – Nagyon bátor voltál. Köszönöm, hogy
megvédted őket.
A lány ráemelte a szemeit.
- Azt hitted, hagyom, hogy bántsa a kicsiket?
- Nem. Tudom, hogy nem hagytad volna. – mosolygott le rá. – Most viszont
menjünk vissza! Nem maradhatsz itt! Gyere!
Hátrált egy lépést, de aztán hirtelen megtorpant, a torkát fura, nyögéshez
hasonló hang hagyta el, mintha hirtelen elszállt volna a levegő a tüdejéből. A
szeme elhomályosult, hogy aztán végtelen fájdalom jelenjen meg benne. A
szája néma sikolyra nyílt, és lenézett a mellkasára. Jordan is lenézett, és
sikoltani akart, de Tukayoo keze a szájára tapadt.
A nyílvessző véresen meredt ki a férfi mellkasából, Tukayoo lábai
megroggyantak, de ahogy összeroskadt, maga alá húzta a lányt.
- Ne mozdulj! – lehelte a fülébe.
Jordan érezte, ahogy a nyílhegy a mellének feszül, de szót fogadott a férfinak.
A következő pillanatban árnyék vetült rá.
Hallotta, ahogy a két kiowa harcos a fejük fölött beszél. Az egyik belerúgott
Tukayoo oldalába, aztán nevetve odébb álltak.
Jordan egy idő után kinyitotta a szemét:
- Tukayoo? Hallasz? – kérdezte.
Az indián halkan felnyögött. A lány óvatosan felült, és felemelte a harcost.
- Húzd… húzd ki! – nyögte, és erőtlenül a nyílvesszőhöz nyúlt.
Jordan remegve emelte fel a kezét:
- Hogyan? Ha visszafelé húzom…
- Törd le… a… hegyét! – zihálta fájdalmasan.
Jordan ügyetlenül megfeszítette a nyilat, de azonnal elengedte, ahogy meglátta
Tukayoo megvonagló arcát.
- Ne… foglalkozz… velem!… Húzd ki!
Jordan szeméből kicsordultak a könnyek, megfeszítette a vesszőt, és letörte a
hegyét. Tukayoo a lány vállára hajtotta a fejét, és megragadta a derekát, hogy
Jordan a hátához férjen.
- Húzd! – nyögte.
Jordan hallotta, ahogy halkan felnyög, érezte, hogy egy pillanatra megszorítja a
derekát, ahogy kirántotta a nyílveszőt, aztán elernyedt, és ájultan zuhant a
lány karjába. Szája szegletéből vér szivárgott.

14. fejezet
Jordan sikítani akart, segítségért kiáltani, de tudta, amíg a kiowák a környéken
vannak, semmit sem tehet.
Letépte a tunika alját, és azzal próbálta csillapítani a vérzést. Zokogva nyomta
a sebre, és imádkozott, hogy minél hamarabb megtalálják őket.
Percekkel később megint megcsikordult a kavics. Rettegve nézett föl, de
azonnal felsóhajtott, amikor meglátta Hok’ee alakját.
- Hol vagytok már? Kezdtünk aggód…
Amint meglátta, mi történt, azonnal cselekedett. Felnyalábolta a férfit, és szó
nélkül elindult a tábor felé. Jordan remegő lábakkal követte.
- Rendbe jön, ugye? – kérdezte aggódva a fiút.
- Súlyos a sebe – felelt csendesen. – Remélem nem lesz gond.
- Az én hibám, ha nem maradunk ilyen sokáig…
- Ne hibáztasd magad! – vágott közbe, és próbált kedvesen nézni a lányra. –
Neka elmondta, miért maradtál.
Beértek a faluba, és Hok’ee azonnal a sátrába vitte a sebesültet. Jordan
körülnézett, látta, hogy mindenki elrejtőzött. A harcosok a kiowákat üldözték, a
falu teljesen kihalt volt. A lány felkapott egy tálat, és visszaszaladt a folyóhoz,
vizet hozott, és bement utánuk. Hok’ee addigra lefektette Tukayoo-t az ágyra,
és kerített egy tiszta kendőt.
- Hoztam vizet – suttogta Jordan, és leült a fiú mellé.
Megnedvesítette a kendőt, és nagyon óvatosan lemosta a férfi mellkasát a seb
körül.
- Emeld meg, kérlek! – nézett Hok’ee-ra.
Az ifjú indián megtette, és aggódva figyelte, mit csinál a lány.
- Csináltál már ilyet? – kérdezte.
- Egyszer. Apámat megtámadta néhány apa… – elharapta a szót. – néhány
indián. Akkor kapott ilyen sebet, de az nem volt ennyire súlyos. Neki csak a
karja sérült. Visszaengedheted.
Körbenézett, meglátta az alsószoknyáját, ami azóta itt pihent a sátorban, hogy
az első éjjel levette. Magához húzta, és lehasított belőle egy darabot.
- Segítenél? – nézett a fiúra. – Ebből kéne ilyen csíkokat tépni.
Hok’ee bólintott, és követte Jordan mozdulatait. Hamarosan a fehér
vászonagyag tökéletes kötszerként feküdt a bőrön.
A lány gyors, gyengéden erős mozdulatokkal bekötözte a sebet.
- Mikor jönnek vissza a többiek? Most bekötöztem, de valamivel fertőtleníteni
kellene, és ahhoz én nem értek.
- Utánanézek. Elleszel egyedül?
- Persze. Menj csak! Minél hamarabb segítség kell neki. – mondta Jordan.
Visszafordult a férfi felé, és lágyan megcirógatta az arcát. Hok’ee a bejárattól
visszafordult, és még látta a mozdulatot. Szomorkásan figyelte a lányt,
sajnálta, amiért a barátja ennyire semmibe veszi az érzéseit.
Jordan egy másik ruhát is benedvesített, és megtörölte az indián gyöngyöző
homlokát. Tukayoo szeme felnyílt.
- Jordan?
- Itt vagyok – suttogta a lány.
- Jól vagy?
- Istenem! – nyögte. – Én igen. Te sebesültél meg.
- Emlékszem – motyogta. – De téged nem bántottak?
- Nem, a testeddel védtél meg. Köszönöm.
A férfi fölé hajolt, és lágy csókot lehelt az ajkára.
- Köszönöm.
- Kérlek, ne! – suttogta Tukayoo.
- Mit ne?
- Ne legyél kedves velem!
- Én csak…
- Jordan… kérlek!
- Rendben.
A lány felegyenesedett. Megint megtörölte a homlokát. Percekig némán nézték
egymást, Jordan a nedves ronggyal hűsítette Tukayoo testét, mert látta, hogy a
fájdalom kezdi legyűrni. Végül a férfi ismét az öntudatlanságba zuhant.
Zajt hallott kintről, rémülten dermedt meg.
- Ne ijedj meg, Jordan! – hallotta Hok’ee hangját.
Mahal berontott a sátorba, és a fia mellé guggolt. Megnézte a kötést, aztán
elismerően pillantott a lányra.
- Ügyes vagy. Köszönöm, hogy elláttad a sebét.
- Kellene valami, amivel kitisztítjuk. – mondta Jordan. – Csak azért kötöttem be,
hogy elállítsam a vérzést.
- Értem. Tehya azonnal hoz gyógynövényt, és kenőcsöt, meg gyógyitalt. –
Megérintette a fia mellkasát.
Tehya megjött, és Jordan hátrébb húzódott, hogy a két nő elláthassa a férfit.
Rátették a kenőcsöt a sebre, aztán a gyógynövény leveleivel fedték be. Végül
az alsószoknya darabjaival bekötözték.
- Ez nem a te ruhád volt? – kérdezte Tehya.
- Nem találtam mást, amit használhattam volna. – vonta meg a vállát.
- Köszönjük. – mondta Mahal.
Jordan szeme könnybe lábadt.
- Ugye meggyógyul?
- Csak remélhetjük – suttogta az asszony. – Ha a seb elfertőződik, akkor csak a
szellemek jóindulatában bízhatunk.
- Istenem – sóhajtott Jordan.
Az egész éjszakát a férfi mellett töltötte, gyengéden törölte fájdalomtól
eltorzuló arcát, és ha kellett, kicserélte a kötést. Tehya, és Mahal is ott voltak,
felváltva ültek Tukayoo-nál. Hajnalban az anyja visszament a sátrába, amikor
Tehya bejött.
- Aludj egy kicsit, Jordan! – mondta.
- Nem vagyok álmos.
- Pihenned kell, én itt vagyok.
Jordan megrázta a fejét, de nem tágított. Gyengéden simogatta Tukayoo
mellkasát ott, ahogy nem borította kötés.
Már annyira fáradt volt, hogy nem tudta megtartani magát. Óvatosan ledőlt a
férfi mellé, és a fejét ép vállára fektette. Gyengéden cirógatta.
- Gyógyulj meg, Tukayoo! – suttogta, és lehunyta a szemét.
Néhány perc elteltével lágy érintést érzett a haján.
- Jordan?
Nem válaszolt, még ahhoz is fáradt volt, hogy a száját kinyissa.
- Jordan? –ismételte Tukayoo kábán egy idő után.
A lány felemelte a fejét.
- Felébredtél? – kérdezte a férfit.
- Igen, köszönöm, hogy itt vagy.
- Ez természetes.
Az indián erőtlenül megsimogatta a lány arcát. A tekintete meleg volt.
- Pihenj! Anyám és a húgom is itt vannak.
- Tudom – suttogta Jordan. – Most ők pihennek.
- Aludj te is! Én jól vagyok.
- Csak, ha te is alszol!
- Legyen! – mosolygott a férfi.
Átölelte Jordant, és szorosan magához húzta, halkan felnyögött, de amikor a
lány el akart húzódni, nem engedte.
- Maradj! Jólesik a közelséged. – mondta halkan. – Van valahol egy takaró?
Jordan hátranyúlt, és magukra húzta a szőrmét. Tukayoo szeme lecsukódott, és
perceken belül visszaaludt. Jordan szívét melegség töltötte el, mosolyogva
hunyta be a szemét.

Hajnalban furcsa éneklésre, és dobszóra ébredt. Felemelte a fejét, és a kintről

beszűrődő fényben látta a mozgolódást.
Kiment, és épp összetalálkozott Tehya-val, aki a bátyjához jött.
- Hogy van? – kérdezte a lány.
- Alszik, de félek – mondta Jordan. – nyugtalan, és folyamatosan rázza a hideg.
Attól tartok elfertőződik a sebe.
- Van gyógyszerünk, majd elhozom, hogy kezelhesd vele.
- Köszönöm. Mire készülnek a férfiak? – fordult a hatalmas tűz felé Jordan.
- Bosszúra. – felelt egyszerűen a lány.
- Mi? Megtámadják a kiowákat?
- Igen. Nem hagyhatjuk megtorlatlanul, amit tettek.
- De… ez…
- Barbárság? – kérdezte élesen Tehya.
- Pontosan. Ezzel csak szítjátok az ellenségeskedést.
- Jordan, ők nem csak egyszerűen portyáztak. Nem a lovaink kellettek nekik,
ölni jöttek. Nőkre, gyerekekre, és idősekre támadtak könyörtelenül. Ezt nem
hagyhatjuk. Ha most nem lépünk, akkor lerohannak, és elpusztítanak
mindenkit. Nézd meg Tukayoo-t! Hátulról, gyáván lőtték le, mint valami állatot.
- Igen, de nem féltitek a férfiakat? – kérdezte a lány rémülten.
- De igen. Csak nem mutathatjuk.
- És mi ez a tánc, meg éneklés? Ha harcba indulnak, nem arra kellene
összpontosítaniuk?
- Pontosan azt teszik. Ez egy rituális tánc. A Nagy Szellem áldását, és védelmét
kérik.
- És miért festik ki magukat? Már láttam, hogy mindenféle jeleket szoktak
viselni. Ezzel akarják elijeszteni az ellenséget?
- Nem, ez is a része a védelemnek. Megmutatják az ellenségnek, hogy mekkora
harcosok, milyen tetteket hajtottak végre, és hogy mennyire bátrak. De főként
ezek védik őket az ellenfél fegyvereitől.
- Értem – suttogta Jordan, és csendben figyelte a harcosok készülődését. – Nem
fogja visszavetni őket, hogy Tukayoo nincs ott, hogy vezesse a csapatot?
- Kohana, majdnem olyan nagy vezér, mint a bátyám. Utána őt tisztelik a
legjobban.
Most értette meg, miért volt annyira feszült a viszonyuk, amikor először
találkoztak. Csendes hatalmi harcot vívtak. Büszke volt, hogy ezt a csatát
Tukayoo nyerte.
- Jordan! – hallották a sátor belsejéből.
Mindketten berohantak, és azonnal látták, hogy baj van. A férfit rázta a hideg,
szemei kifordultak. Jordan rögtön tudta, hogy igaza volt, a harcos sebe
elfertőződött.
Délután hallotta, hogy a harcosok, győzelmi mámorban kiabálva visszatértek,
de nem foglalkozott velük. Reszkető kézzel törölgette a férfi homlokát, és
folyamatosan cserélte a vizes borogatást, de hiába.
- Hoztam ennivalót – suttogta Tehya, ahogy belépett a sátorba.
Gyengéden elhúzta a lányt, és a kezébe nyomta a tálat.
- Nem vagyok éhes – tiltakozott Jordan.
- Enned kell! – mondta ellentmondást nem tűrően a másik.
Legyűrt néhány falatot – addig Tehya ült a harcos mellett –, de aztán
visszakuporodott a férfi mellé, és nem mozdult.

Önkívületben feküdt, a sebláz minden porcikáját átjárta. Hideg veríték borította

a testét, és reszketett.
Jordan tudta, hogy a seb csúnyán elfertőződött. Látott már ilyet, és tudta, mi
lesz a vége, de nem tágított. Eltökélte, hogy megmenti az életét. Folyamatosan
Tukayoo mellett ült, nedves kendővel próbálta csillapítani a lázát, és sűrűn
cserélte a kötést a seben. Mindig friss gyógykenőcsöt tett rá, és közben
imádkozott, hogy hasson. Mahal is a fia mellett virrasztott, többször rászólt a
lányra, hogy pihenjen le, de Jordan nem hallgatott rá.
- Hol van az a gyógyital? – kérdezte az asszonyt.
- Tehya elment érte. Hamarosan itt lesz. – felelt aggódva.
- Mi van, ha már késő? – nézett fel Jordan.
- Akkor a fiam átkel a vadászmezőkre.
- Ne! – nyögte a lány. – Tukayoo, hallasz? Nem halhatsz meg! A törzsnek
szüksége van rád! Anyádnak, és a húgodnak szüksége van rád! Nem
hagyhatod cserben őket! Térj vissza!
Újra megnedvesítette a rongyot, és megtörölte a férfi homlokát.
- Shadi…! – nyögött fel Tukayoo. – Shadi!
Jordan elejtette a kendőt, szemét ellepték a könnyek.  Nem akart Mahalra
nézni, tudta, hogy mit látna a szemében. Lágyan megsimogatta a férfi arcát, de
tudta, hogy neki itt nincs helye. Felemelkedett, hiába nyúlt utána Mahal, és
kimászott a sátorból. Zokogva rohant le a folyóhoz, leült, átölelte a térdét, és
elkeseredetten nézte a fodrozódó vizet. Nem ment oda a sziklákhoz, oda se
nézett. A támadáskor valami szikra fellobbant benne attól, ahogy Tukayoo a
testével védte őt, és ahogy a szemébe nézett. De most már tudta, hogy
tévedett, az a tüzes elszántság a csata hevének volt köszönhető. Csak
reménytelen vágy volt, hogy Tukayoo szeretheti.
Az orrában érezte a harcos vérének a szagát, a láz szagát, a betegségét.
Öklendezni kezdett, majd azt a kevéske ételt is kihányta, amit aznap megevett.
Mahal eközben tovább törölgette a fia homlokát, aki továbbra is motyogott
lázálmában. Tehya is megérkezett a gyógyszerrel.
- Shadi!… Ne!… Menj el! Ne!… Már nem!… JORDAN!
Kinyílt a szeme, de nem volt magánál. A távolba meredt, és rettegés jelent meg
benne.
- Jordan! A kiowák… vigyázz! … Kedves… vigyázz!
A két nő felkapta a fejét.
- Jordan! – a harcos megragadta az anyja kezét, hirtelen nagyon tisztán,
összefüggően kezdett beszélni. – Anyám, Jordan a szikláknál van a gyerekekkel,
a kiowák. Érte kell mennem! – a keze elernyedt. – Jordan!… Jordan!
- Menj, lányom! Hozd vissza! – szólt az asszony, aztán a fiához fordult. –
Elküldtem érte, nyugodj meg! Nem lesz baja!
Tehya lélekszakadva kereste meg Jordant. A parton ülve talált rá.
- Jordan! Téged hív.
- Ugyan! Erre nincs szükség! – mondta elcsukló hangon a lány.
Tehya mellé lépett, és megrángatta.
- A bátyám téged akar! Téged hív, ne hagyd magára!
Jordan bénultan emelte fel a fejét, de végre felállt. Botladozva futott Tehya
után.
A sátorba lépve reszketni kezdett.
- Shadi, menj el! – suttogta Tukayoo delíriumban. – Nem mehetek veled…
Jordan!… Jordannak kellek… Nem hagyhatom… magára. Jordan!
A lány mellé térdelt, és átvette a kendőt Mahaltól.
- Itt vagyok! – suttogta a férfi fülébe. – Itt vagyok melletted.
- Jordan! – suttogta megnyugodva. – Jordan, szeretlek.
A lányból hangosan szakadt fel a zokogás. Tukayoo vállára hajtotta a fejét,
közben az arcát simogatta.
Elöntötte a fájdalom, a rettegés, hogy elveszíti a harcost.
Nem vette észre, hogy egyedül maradtak. Nem szólalt meg, kétségbeesve
csókolta meg a férfi láztól forró ajkait. Nem mondta ki, látni akarta a szemét
közben. Szerette az indiánt.
Gyengéd mozdulatokkal törölte végig a férfi tűzben égő testét, lassan
simogatta a feszes mellkast, az izmos hasfalat. Remegő kezét a férfiassága fölé
emelte, de rájött, mennyire bűnös dolog, amit tenni készül. Visszahúzta hát, és
megnedvesítette a kendőt.
Tukayoo homlokára akarta helyezni, amikor ijedten felsikkantott. Az indián
lázban égő szemmel nézte őt.
- Jordan! – suttogta rekedten.
- Jobban vagy, harcosom?
- Jól vagy, Kedves?
- Én igen, de te megsérültél.
- Akkor jó – sóhajtott, mintha nem is hallotta volna a mondat második felét. –
Épségben akarlak visszaadni neki.
A lány karja megfeszült.
- Nem akarok visszamenni – suttogta, de nem mert a férfi szemébe nézni.
- Jordan…
- Igen? – kapta fel a fejét. A harcos megint nem volt magánál, a szemei kábán
meredtek az ég felé.
- Jordan – suttogta.
- Mondd, harcosom! – törölgette meg a homlokát.
A könnyei megállíthatatlanul potyogtak. Tudta, hogy Tukayoo állapota
rosszabbodott. A fertőzés nem javult, és ő semmit sem tehet, amivel
megmenthetné. Imádkozni kezdett, nem törődött azzal, hogy Mahal, és Tehya
visszajöttek, és döbbenten figyelték. A harcos mellett térdelt, és a
Mindenhatóhoz fohászkodott.
Kintről beszűrődött a harcosok hangja. Ők is imádkoztak, a maguk módján.
Mahal levette a kötést a fia sebéről, és megtisztította. Egy másik kenőcsöt kent
rá, Jordan kíváncsian nézte.
- A másik nem használ. A sámánunk kikevert egy másik gyógyszert, azt
mondta, ha ez sem segít, akkor…
- Ne mondd ki, kérlek! – nézett rá elgyötörten a lány. – Az nem történhet meg.
Mahal megsimogatta a karját, aztán felállt.
- Neki most rád van szüksége – mondta, amikor a lány ellenkezni akart. –
Maradj mellette!
Ezzel kilépett a sátorból.
Jordan Tukayoo mellé feküdt, egészséges vállára hajtotta a fejét, és lassan
álomba szenderedett. De csak felületesen. A férfi első, apró rezdülésére
felpattant. Már nyúlt a kendőért, hogy megtörölje a homlokát, amikor
megérezte, hogy elmúlt a láz.
Végignézett a harcoson, és látta, hogy nyugodtan alszik. Nem zihált, és az arca
végre békés volt. A lány azonnal felébredt, és feszülten várakozott.
Néhány órával később Tukayoo kinyitotta a szemét, és kábán körbenézett.
- Jordan?
- Itt vagyok, szer… harcosom.
- Mi… mi történt?
- Eltalált egy nyílvessző. Súlyos sebet kaptál, és elfertőződött. De úgy látom,
most már jobban vagy.
Az indián megpróbált felülni, de Jordan visszanyomta:
- Ne erőlködj! Pihenned kell!
- Te nem sérültél meg? A fiúk épségben visszaértek?
- Mind rendben vagyunk – helyezte a tenyerét a férfi vállára. – Most magaddal
törődj! Meg kell erősödnöd!
Tukayoo végignézett magán, látta a kötésnek elhasznált alsóneműt, és
meglepve nézett Jordanra.
- Fáradt vagy, pihenj! – suttogta. – Neked is aludnod kell.
- Majd, ha biztos leszek benne, hogy jól vagy.
- Jordan…
- Hozok neked levest – áll fel hirtelen a lány, de közben megszédült, és
visszarogyott.
- Jól vagy? – ült fel hirtelen Tukayoo, és sérült oldalára támaszkodott. – Aohh! –
üvöltött fel.
Jordan azonnal visszakuporodott mellé.
- Harcosom, ne erőlködj! Szétnyílhat a seb.
Tukayoo fölé hajolt, hogy megnézze a vállát, ám a férfi ép karjával megragadta,
hevesen magához húzta, és olyan hévvel csókolta, ahogy eddig soha. Jordan
remegve simult hozzá, a könnyek ellepték a szemét, és amikor az ajkuk
szétvált, szóra nyitotta a száját.
Ekkor a sátor bejárata kinyílt, és Mahal rontott be.
- Fiam! Jól vagy?
- Igen, anyám, sokkal jobban – próbált mosolyogni, de felszisszent.
Jordan lehajtott fejjel húzódott arrébb, amikor az asszony szúrós pillantással
nézett rá.
- Nem az ő hibája – mondta Tukayoo. – Én akartam felkelni, ő csak próbált
visszatartani.
Jordan felemelte a fejét, Mahalra nézett.
- Hozok ételt a fiadnak – mondta, és kisietett.
Az asszony leült a fia mellé:
- Mit teszel vele? – kérdezte.
- Visszaviszem – mondta eltökélten. – esküt tettem.
- Azzal megölöd.
Tukayoo felkapta a fejét.
- Erős asszony, túl fogja élni. – mondta zaklatottan.
- Végig melletted volt. Ápolt, nem törődött azzal, hogy kifárad. Etetett, itatott,
csillapította a lázad, cserélte a kötést. Ennél odaadóbban senki sem tudott
volna gondozni.
- Elég! – szólt haragosan. – Ne akard megtörni az elhatározásomat! Vissza KELL
vinnem. – nyögte.
- Fiam…
- Anyám, kérlek! Ne!
Jordan visszatért, lekuporodott a férfi fejéhez, és a szájához emelte a tálat.
- Add ide! – mordult rá. – Egyedül is tudok enni. Most hagyjatok magamra!
Kimentek, és Tukayoo nem vette észre a lány szemében gyűlő könnyeket.
Túl dühös volt az anyjára, és a családjára. Mindenki bele akart szólni az életébe,
az apja, az anyja, még a húga is, az a kotnyeles kislány. Miért akarnak helyette
dönteni? Megszégyenítik a törzs előtt, ha úgy bánnak vele, mint egy taknyos
kölyökkel.
Megitta a levest, azonnal tudta, hogy Jordan készítette, ő máshogy ízesítette,
mint az anyja, vagy a húga. Letette a tálat, és visszadőlt. A sebe fájni kezdett,
kezével óvatosan megérintette, és levette a kötést. Szépen gyógyult a
gyulladás ellenére, szabadon hagyta, és lehunyta a szemét.
Amikor újra felnézett, látta a lányt, amint épp lefekvéshez készül.
- Jordan – suttogta.
Azonnal mellette termett.
- Jól vagy? – kérdezte aggódva.
- Igen. Bocsáss meg! Nem akartam gorombáskodni veled. És köszönöm, hogy
ápoltál.
- Nincs mit megköszönnöd, ha nem vagy ott, már halott vagyok.
Tukayoo megremegett a szavaktól.
- Nem – simogatta meg a lány arcát. – Visszajutottál volna. Tudom.
- Bekötöm a sebed – motyogta zavartan a lány.
- Várj! – suttogta vágyakozva a férfi, lassan magához húzta, és megcsókolta. –
Szeretkezel velem?
- A sérülésed…
- Úgy, ahogy akkor hajnalban – mondta mosolyogva. – Kérlek!
Jordan szó nélkül a férfi ölébe siklott. Lassú mozdulatokkal, hogy neki ne kelljen
mozdulnia. Lehajolt, megcsókolta az ajkát, majd a nyakát. Az indián megfogta a
lány egyik fonatát, és bontogatni kezdte, de nem boldogult. Jordan megértette,
villámgyors mozdulatokkal kiszabadította rakoncátlan tincseit, és hagyta, hogy
a fürtök Tukayoo mellkasára omoljanak. A férfi megragadott néhányat, és
mélyen beleszippantott. Vágyakozva nézett a zöld szemekbe, amelyek most is,
mint már annyiszor, rabul ejtették.
A lány érezte, hogy a férfi vágya követelve lüktet combja tövénél, de még várt.
Végigsimogatta a feszes mellkast, aztán az ajkával becézte, amitől a harcos
remegni kezdett, reszketve nyögött, és zihálva könyörgött bebocsátásért.
Jordan végül engedett, kissé felemelkedett, hogy aztán szenvedélyes sóhajjal
befogadja a férfit. Óvatos táncba kezdett, de a vágy hamarosan mindkettejüket
elragadta, és az őrületig fokozták az eksztázist. Tukayoo végül nem érezte a
fájdalmat, felült, magához szorította a lányt, és hagyta, hogy az a fejét a válla
gödrébe hajtsa. Végül a gyönyör egyszerre érte el őket, és Jordan zihálva
felemelte a fejét. Belenézett Tukayoo ónix szemeibe, és végre kimondta:
- Szeretlek, harcosom.
A férfi megmerevedett. A tekintete elsötétült, kifejezése haragossá vált.
Durván lelökte a lányt az öléből, és felállt. Nem foglalkozott vele, hogy felvegye
az ágyékkötőt, látta, hogy már késő éjszaka van, senki nem láthatja meg, és a
sátor bejáratához lépett. Mielőtt kimászott volna, visszafordult:
- Elég volt belőled! Meguntalak. Készülj fel! Amint a vállam teljesen rendbe jön,
hazaviszlek a férjednek. Beszélek apámmal, holnaptól az ő sátrában alszol! Ma
még itt maradhatsz.
Ezzel eltűnt, és a lány összetörten kuporgott a földön, a könnyei
megállíthatatlanul potyogtak. Képtelen volt elhinni, amit hallott. Alig fél órája a
férfi könyörgött neki, úgy bánt vele, mintha az asszonya lenne. És most itt ült
egyedül, megalázottan, reménytelenül.
Végül gépiesen a fekhelyéhez kúszott, és lefeküdt. Zavaros álomba sírta magát.
Tukayoo sokkal később merészkedett csak vissza, amikor a lány már mélyen
aludt. Meztelen volt, és a férfi dühösen fordult el. Még ezután is kívánta őt, de
úgy érezte, hogy a lány hazudott neki.
Abból, ahogy a családja erőltette a dolgot, és ahogy most szerelmet vallott,
úgy érezte, összebeszéltek ellene. Jordan annyira menekülni akart a férjétől,
hogy még ő is megfelelt volna neki. Abba nem gondolt bele, hogy a lány
vallomása igaz lehet.
Morgolódva feküdt le a fekhelyére, és hátat fordított a fehér démonnak. Milyen
régen hívta így, persze, hisz elvarázsolta. De most magához tért, megtört a
bűbáj.
Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Hát persze, erről volt szó. És most, hogy rájött,
megszabadult tőle. Amint jobban lesz, hazaviszi, és aztán csak a bosszúra
figyelhet.
Asszonyt bármikor találhat magának. Oya anyja is szívesen megosztaná vele az
ágyát. Nincs szüksége a fehér nő ágyékára.
Végül elaludt, de az álmai kísértették, Jordan megosztotta vele az ágyát, és
mennyei örömöket adott neki. Zihálva ébredt, a válla sajgott, de nem ez
keltette fel. A szemét könnyek égették.
- Manitu, ne kínozz! – suttogta.
15. fejezet
Felült az ágyon, a férfi megint izzadtan feküdt. Azonnal mellette termett, de
amikor megérintette, érezte, hogy nem lázas.
Tukayoo szeme felpattant:
- Mit akarsz? – mordult a lányra.
- Azt hittem, visszatért a láz – motyogta rémülten.
- Jól vagyok – mondta keményen. – Öltözz, reggeli után beszélek apámmal, és
átmész az ő sátrába!
- Kérlek, ne! Tukayoo, ne küldj el! Könyörgöm! Soha többé nem mondom ki,
csak ne…
- Nekem nem kell egy szajha szerelme! – köpte felé a szavakat, amitől a lány
szemét ellepték a könnyek.
- Mi…?
- Nem kellesz, szajha! – ismételte meg, és ellökte magától. – Öltözz!
Felkelt, és dühösen dobta oda a lánynak a ruhát.
- Kérlek! – suttogta újra erőtlenül.
- Hallgass!
Valaki megzörgette a bejáratot, és Mahal már be is lépett. Döbbenten nézte a
földön kuporgó, meztelen lányt, és a dühösen fölé tornyosuló fiát.
- Mi folyik itt? – kérdezte.
- Anyám, ha apám is beleegyezik, Jordan a sátratokba költözik. Amint rendbe
jövök, visszaviszem a férjének. – dörögte Tukayoo, és kirobogott a sátorból.
Jordan felzokogott, az asszony pedig mellé kuporodott, és átölelte.
- Mégis mi történt? – kérdezte.
- Meg… megmondtam… neki, hogy… hogy szeretem – hüppögte Jordan.
Elgyötört szemeit Mahalra szegezte. – Tudom, hogy nem tehet mást, nem tehet
az asszonyává, de…
- Jaj, kicsim! – suttogta a nő. – Kemény választás elé állítottad. Döntenie kell,
hogy téged választ, és elviseli, hogy a törzs kitaszítja, vagy a törzset, és rólad
mond le.
- Sosem fog engem választani, igaz?
- Nem teheti, de szenved. Ő is szeret téged, de nem hajlandó beismerni, még
önmagának sem.
- Szeret? – csillant fel a lány szeme.
- Igen, de nem téged fog választani.
- Akkor ne is reménykedjek?
- Öltözz fel! – sóhajtott, és megsimogatta a lány fejét.

Egy hét telt el, és Jordan teljesen összeroppant. Tukayoo egész héten a
közelébe sem ment, ha a lány közelített felé, inkább elfordult, és ellovagolt.
Volt, hogy csak késő éjjel ért vissza a faluba.
Tukayoo-t nem zavarta sajgó válla, ha meglátta Jordant, menekült. Volt egy
hely, ahova sokszor kilovagolt, ha magányra vágyott, és az utóbbi napokban itt
töltötte az ideje nagy részét. De sajnos most itt sem lelt nyugalomra.
Folyamatosan kísértették a lány szavai, a mosolya, vagy épp vágytól ragyogó
smaragdzöld szeme. Menekült a démoni lány elől, aki ennyire megbabonázta.
Minden éjjel küzdött a vágy ellen, hogy átrohanjon az apja sátrába, és magával
ragadja őt, visszarángassa, és szeretkezzen vele.
Amikor eszébe jutottak ezek a dolgok, dühtől reszketve üvöltött, és imádkozott
a szellemekhez, hogy kíméljék meg ezektől a gondolatoktól.
Jordan alig járt el a faluban, Tukayoo apja megengedte, hogy főként a sátor
körüli teendőkben segítsen, a férfi sem akarta, hogy a törzs asszonyai a lányon
csámcsogjanak, de nem tudta elejét venni a pletykáknak. Nara volt az
egyetlen, aki kiállt mellette, és Tehya-val együtt igyekeztek vigasztalni a lányt.
Nara próbálta elterelni a gondolatait, és mindig mesélt az állapotáról, bár még
alig látszott, de a boldogsága mindenkire átragadt, még Jordan is mosolygott
néha, de mind a két lány látta, hogy az öröme nem őszinte.
Tehya egy alkalommal elment a bátyja után, és próbált a lelkére beszélni, de
hiába, a férfi hajthatatlan volt.
- Jordannak mennie kell! – sziszegte dühösen. – Az egész törzset veszélybe
sodrom azzal, ha itt tartom. A férje utána jön, és nem egyedül.
- Csak ez az oka? Nem az, hogy félsz, mert szereted?
- Nem szeretem.
- Bátyám…
- Fejezd be! – förmedt rá. – Nem maradhat!
Felállt, és otthagyta a húgát.
Amikor a lány visszaért a sátorhoz, Jordant megint ott találta, összekuporodva,
ahogy a zöldségeket pucolta. Leült mellé, de nem szólt. Nem volt értelme még
jobban elkeseríteni.
- Nocsak! – hallották meg Suletu hangját. – Tukayoo hamar rád unt. Tudtam én,
hogy egy ilyen büszke harcos csak addig használ egy fehér szajhát, amíg az
ágyéka örömöt lel benne.
- Tukayoo beteljesíti a bosszúját. – mondta Jordan csendesen. – Végig tudtam,
hogy erre kellek neki. Melegítettem az ágyát, mert megkért rá, de a célja az
volt, hogy megalázza Shadi gyilkosát. Most jött el ennek az ideje, visszavisz,
hogy Scott kapitány lássa, mit tett, aztán pedig megöli.
Döbbent csend követte a szavait. Nem nézett fel, így csak Tehya látta, amint a
könnycseppek a kezére hullanak. Suletu zavarodottan állt egy darabig, aztán
csendben megfordult, és elment.
Tukayoo pontosan ekkor lépett ki a sátor védelméből, hallotta a lány szavait, és
fájdalom mart a lelkébe, de megacélozta magát. Odalépett az apja elé:
- Apám, a sebem begyógyult. Köszönöm az eddigi segítségedet, már csak
holnapig kell megtűrnöd a foglyomat. Reggel elindulok vele.
Gyorsan megfordult, és elsietett.
Jordant iszonyatos remegés rázta meg, zihálva kapkodta a levegőt, és a kés
kiesett a kezéből.
- Mahal, megbocsátanál, ha én most egy kicsit lemennék a folyóhoz?
Egyedüllétre vágyom.
- Menj csak! – nézett rá megértően az asszony.
Zokogva futott, nem állt meg, hanem a part mentén sétált, és próbálta
lecsillapítani sajgó lelkét, amikor egy kiszögellés után hirtelen szembetalálta
magát a harcossal.
Néhány pillanatig szótlanul néztek egymás szemébe, aztán a férfi magához
rántotta, és szenvedélyesen megcsókolta.
- Ne küldj vissza hozzá! – könyörgött a lány, amikor az ajkuk elvált egymástól. –
Megteszek bármit, adj oda valamelyik harcosodnak, ha már nem kellek, de ne
dobj vissza neki!
- Nem maradhatsz! – nyögte Tukayoo. – Te is tudod, hogy esküt tettem.
- Kérlek! – a szemeiből előtörtek a könnyek.
- Ne akarj elbűvölni! – mondta erőltetett közönnyel. – Nem tudsz meghatni.
- Értem – suttogta a lány, és elhúzódott. – Tudom, hogy nincs jogom hozzá, hisz
csak a szajhád vagyok, de kérhetnék egy valamit?
Tukayoo beleremegett, amikor a lány kimondta a lealacsonyító jelzőt, felé
lépett, hogy megsimogassa, de Jordan még távolabb húzódott.
- Bármit – lehelte a férfi.
- Add nekem az utolsó éjszakát! Tudod, mi vár rám, ha visszaviszel. Kitaszított
leszek. Egy utolsó boldog éjszakára vágyom veled. Kérlek, könyörgöm, ne
tagadd meg tőlem!
Térdre esett a férfi előtt, és zöld szemeit a férfi közömbös fekete szemeibe
mélyesztette.
Tukayoo látta a gyötrelmet, felemelte Jordant.
- Kérlek! – suttogta a lány.
- Este beviszlek a sátramba – mondta halkan. – De ne reméld, hogy
megváltoztatom a döntésemet!
- Értem. Köszönöm! – mondta reszketve. – Köszönöm!
Megölelte az indiánt, aki nem tudott ellenállni, visszaölelte őt. Tukayoo
felemelte a fejét, és igyekezett leplezni a gyötrelmét, nem akarta, ő sem akarta
elengedni a lányt. Szeretett volna elszökni vele, örökre elveszni az ölelésében,
a gyönyörben, amit nyújtott neki.
De végül elengedte.
- Most menj! – suttogta. – Este elbúcsúzunk.

Jordan Mahal mellett ült, és a tűz fészkét bámulta, napok óta alig hallották a
hangját. Mahal gyengéden megsimogatta a karját, amitől összerezzent.
- Jordan, így lesz a legjobb. Hazamész a férjedhez, és elfelejtheted ezt az
egészet.
Lassan az asszony felé nézett, szemében könnyek csillogtak.
- Nem akarom elfelejteni – suttogta.
- Jordan, téged a sorsod nem ide köt.
- Én sehova sem tartozom.
- Jordan, holnap hazavisz a fiam, a férjedhez.
- Gondolod, hogy a férjem vissza fog fogadni ezek után? Meg fog ölni.
- Nem, dehogy! Ne mondj ilyet!
Jordan sóhajtott, és visszafordult a tűz felé. Az asszony nem értheti, nem tudja,
mit érez a kapitány iránt. Azt meg főleg nem tudhatja, mi vár rá, ha
visszamegy.
A férfiak a nagy tűz mellett ültek, Tukayoo gyógyulását ünnepelték. Az indián
többször lopva az asszonyok felé nézett. A lány összekuporodva ült, és némán
bámult maga elé, hiába beszélt hozzá az anyja, nem tudta felrázni.
Kegyetlen volt vele, de amikor Jordan a fülébe suttogta azt a szót, úgy érezte, a
lány az érzéseivel játszik. Hogy szerethetné, hisz, amióta itt van, Tukayoo
folyamatosan megalázta a testét. Használta, mint egy szajhát. Ezt neki is
tudnia kell.
Most mégis zavarta, hogy a lány ennyire szomorú. Délután, amikor egyedül volt
a folyóparton, és Jordan odament hozzá, legszívesebben visszautasította volna,
de ahogy a smaragdszemekbe nézett, képtelen volt nemet mondani neki. Csak
annyit kellene tennie, hogy látványosan visszavonul a sátrába, Jordan nem
merne utána jönni, megértené, hogy meggondolta magát.
Felállt, és elindult. Jordan felkapta a fejét, és ránézett. A pillantásuk találkozott,
és a férfi megbabonázva lépett hozzá. Felé nyújtotta a kezét.
Jordan kétségbeesetten ragadta meg. Remény csillant a szemében, ahogy
követte a férfit.
Beléptek a sátorba. Tukayoo eltökélte, hogy folytatja a kegyetlen játékot:
- Vetkőzz! – mondta nyersen.
Jordan összerezzent a hangtól, de szótlanul megtette, amit a férfi kért tőle. Mire
megfordult, az indián megszabadult az ágyékkötőtől. Letérdelt, megfogta a
lány kezét, és maga mellé húzta. Határozottan az ágyra nyomta, és nem
kegyelmezett. Durván a lányba hatolt.
Jordan felnyögött, könnyben úszó szemeit az indián szemébe fúrta:
- Ennyire meguntál? – kérdezte. – Hogy ilyen türelmetlenül akarj megkapni?
Őt magát is meglepte, milyen kimért a hangja, de hatott. A férfi visszakozott,
kihúzódott a lányból, kissé megemelkedett, és csak nézte őt.
- Csak ezt az utolsó éjszakát kérem tőled – suttogta a lány. – Kérlek, ne légy
olyan, mint… mint…
- Mint ki? – kérdezte Tukayoo, bár tudta a választ.
- Mint az a barbár. Te nem vagy olyan.
- Ne akarj elcsábítani! – sziszegte a férfi.
- Már megtettem – mondta, és megmarkolta a lüktető férfiasságot. – Azt
akarom, hogy az utolsó éjszakád velem, csodálatos legyen.
Lassan mozgatni kezdte a kezét, Tukayoo pedig elgyötörten felnyögött:
- Fejezd be!
- Azon vagyok, harcosom. – súgta a fülébe Jordan. – Azon vagyok.
Tukayoo megszorította a csuklóját, és a feje fölé feszítette. Aztán vadul
megcsókolta a lányt, aki vágyakozva vonaglani kezdett alatta. A lábát szorosan
a dereka köré fonta.
- Jordan, állj le! – nyögte.
- Nem kérek mást – zihált. – Csak légy önmagad. Szeress! Még egyszer utoljára,
szeress!
Tukayoo elvesztette az önuralmát, elmerült a hófehér gyönyörben, és mozogni
kezdett.
- Drága, kicsi Jordan! – zihálta.
A lány szorosan magához húzta, fogságban tartotta a derekát a lábával, a
nyakát a karjával.
- Szeretlek, Tukayoo! – nyögte.
A férfi megállt, de Jordan kegyetlen volt, megemelte a csípőjét, megrándította
a lábát, és ahogy megfeszítette a hátát, már tudta, hogy a férfi az övé. Újra
kezdte a táncot, vadabbul, mint eddig. Jordan belemarkolt a hajába, és
felemelte az indián fejét:
- Egyszer… – zihált. – Csak egyszer… mondd ki! Kérlek! – Kicsordultak a
könnyei, ahogy a férfi lökései a csúcs felé repítették. – Kérlek! – zokogta. –
Hazudj!
Tukayoo nézte a könnyben úszó zöld szemeket, de nem szólalt meg.
- Hazudj! – könyörgött a lány. – Hazudj!
- Gyűlöllek! – nyögte Tukayoo. – Gyűlöllek, Jordan! Gyű… löllek… Kedves! –
zihálta élvezettől elfúló hangon.
Egyszerre értek a csúcsra. Hangosan kiáltották az éjszakába szenvedélyüket,
aztán összebújva maradtak még egy ideig.
- Ne küldj vissza! – suttogta Jordan. – Ne dobj vissza neki, könyörgöm! Élve ne!
Ölj meg inkább!
Szorosan a férfihoz bújt. Zokogva kapaszkodott az utolsó reménybe.
- Ölj meg! – suttogta egyre elhalóbb hangon. – Kérlek, szerelemem!
Tukayoo kiszabadította magát az ölelésből.
- Nem tehetem. Nem leszek a gyilkosod. – a hangja keményen csengett. Jordan
nem érezte meg, mit rejt előle az indián. – Visszaadlak neki, különben
hajtóvadászatot indít ellenünk.
- Ne! – zokogott újra a lány.
- Maradj itt nyugodtan! Majd alszom máshol. – mondta, és felállt mellőle.
- Tukayoo, kérlek! Ne hagyj magamra! Legalább ma éjjel ne, kérlek!
A férfi még egy utolsó pillantást vetett az őzbőrön kuporgó lányra, és már
indult volna kifelé, amikor megérezte a mozdulatot. Jordan gyors volt, mire
visszaért, a lány már a saját torkának szegezte a kést.
- Tedd le! – sziszegte rettegve Tukayoo.
Jordan nem válaszolt, csak hátrébb húzódott. A férfi felé nyújtotta a kezét:
- Add ide a tőrt!
- Nem megyek vissza – mondta eltökélten.
- Nyugodj meg! És add ide a tört! Veled maradok ma éjjel, csak add ide, kérlek!
– a hangja most kedvesen, melegen csengett. Pont úgy, mint amikor először
találkoztak.
Jordan megingott, Tukayoo pedig kihasználta az alkalmat, és kirántotta a
kezéből a gyilkos szerszámot. Újra egymás karjában voltak, az ajkuk alig pár
centire egymástól, és a férfi nem tudott ellenállni a mézédes ajkak újabb
csábításának. Megcsókolta a lányt, szenvedélyesen, vadul, de csak addig, amíg
meg nem érezte, hogy a lány ellazul. Akkor lelassult, és gyengéddé vált.
Nem tudott kegyetlen lenni vele, nem tudott fájdalmat okozni neki, mint az a
másik. Nem akarta bántani, megesküdött neki, hogy sosem teszi.
- Drága Jordan! – suttogta, amikor az ajkuk szétvált. – Nem maradhatsz velem,
a férjed utánad jön. – a hangja elgyötört volt.
- Eddig sem jött. – suttogta a lány.
- Mert nyomokat keresett, és embereket gyűjtött. Visszaviszlek, nem tudod
megakadályozni.
- Inkább meghalok.
- Azt nem hagyom – mosolygott az indián, és mire Jordan kapcsolt volna, már
bőrszalagok fonódtak szorosan a csuklójára, a háta mögé kényszerítve a kezét.
– Ma éjjel már nem teszel kárt magadban, Mrs. Scott.
Jordan döbbenten nézett a férfira.
- Te kérted, hogy hazudjak – magyarázta. – Hazudtam, hogy elgyengülj, és én
győzhessek. Nem hagyom, hogy kárt tegyél magadban. Épségben adlak vissza
a férjednek.
- Épségben, de nem érintetlenül. – sziszegte a lány.
- Shadi életére esküdtem meg. Az az eskü már nem köt.
- Gyűlöllek, apacs!
- Így csak jobb – mosolyogott rendületlenül az indián.
- Bár meghalnál, rézb…
Tukayoo úgy nézett Jordanra, hogy a lány ereiben megfagyott a vér. A férfi szó
nélkül az ágyhoz vonszolta őt, lelökte, és rádobott egy takarót.
- Reggel indulunk. Aludj!
Mielőtt kiment, körülnézett, hogy semmi ne maradjon, amivel Jordan
ostobaságot csinálhatna.
 „Gyűlöllek, apacs! Bár meghalnál!” Miért fájnak neki ezek a mondatok? Hisz
pont ezt akarta, hogy a lány ne szeresse.
Iszonyatosan dühös volt magára, amiért hagyta, hogy a dolgok idáig fajuljanak.
Igen, itt az ideje, hogy visszavigye! Ez a démon megzavarja a lelkét. Nem
mehet vissza hozzá, akkor megint elvarázsolja. Annyira kívánta a lányt, mint
még soha senkit. Még Shadit sem.
Hazudott neki, igen, mert kérte. De legfőképp magának hazudott. Akkor sem
hagyhatja, hogy az ellenségének a felesége ilyen hatással legyen rá.
Jordan felnyögött a sátorban, Tukayoo pedig egy gepárd gyorsaságával és
kecsességével siklott vissza hozzá.
A lány aludt, de nyugtalan volt. A karja természetellenesen csavarodott hátra a
kötés fogságában.
A férfi mellé bújt, és gyengéd mozdulatokkal kiszabadította a kezét. Jordan
abban a pillanatban szorosan átölelte. Nem ébredt fel, de még álmában is
vigyázott, hogy ne érjen a harcos érzékeny vállához. A finoman feszes, kecses
test lágyan simult Tukayoo felsőtestéhez, és azonnal felébresztette benne a
vágyat.
„NE!”- nyögte magában az indián.
Jordan álmában motyogni kezdett:
- Ne!… Ne küldj vissza…! Ölj meg! – Még szorosabban simult a férfihoz. -
Conrad… NEEEE! Neeeeee! – sikoltott fel, és görcsösen szorította meg az indián
derekát. – Tukayoo, menekülj!
A harcos megremegett, könnyek csordultak ki a szeméből.
„Erősnek kell lennem – gondolta magában. – Ő nem hozzám tartozik, nem az én
világomba. Vissza kell őt adnom!…”
Lassan megsimogatta a lány haját, mire Jordan felemelte a fejét:
- Szeress, kérlek! – suttogta álomittasan. – Ma éjjel felejts el mindent, hogy kik
vagyunk, és hova tartozunk. Hogy mire készülsz. Add át magad a testednek,
hagyd, hogy a vágyaid vezessenek!
- Ne kérd ezt! – suttogta a férfi, de tudta, hogy képtelen ellenállni. Nem tudta
legyűrni a vágyat, akarta a lányt – Istenem, miért vagy fehér? – nyögte. És fölé
gördült, hogy újra szeretkezzenek.
Alig aludtak az éjjel, a férfi minden pillanatot ki akart használni. Tudta, hogy
Jordan után megint sokáig nem fog más nő után vágyakozni. A lány pedig
mindent megtett, hogy így érezzen. Odaadóan szerette, és titkon mégis
remélte, hogy megváltoztathatja a férfi elhatározását.
- Szeretlek – suttogta a fülébe többször a gyönyör pillanataiban, de nem kapott
választ.
Tukayoo keményen ellenállt, a nyelvébe harapva hallgatott. Ám közben a
lelkében olyan fájdalom született, mint Shadi elvesztésekor. Amikor a lány
hajnalban kimerült álomba zuhant, sírva ölelte magához.
- Nem maradhatsz velem, szerelmem! – suttogta. – Bár ne lenne így, de vissza
kell, hogy vigyelek. Conrad nem nyugszik, amíg vissza nem kap. Ha megölöm,
talán…
„Akkor sem! Ő fehér, nem lehet az asszonyod! Azzal elárulnád a törzsedet.”
- Bocsáss meg! Bocsáss meg azért, hogy ezt tettem veled! És bocsásd meg azt
is, ahogy bánni fogok veled! Nem gyengülhetek el, azt kell hinned, hogy
gyűlöllek. Bár ne lennél fehér, hogy harcolhassak érted! Akkor már az
asszonyom lennél.
Magához húzta a lányt, lágyan megcsókolta, és lehunyta a szemét.
- Bár elmondhatnám neked, hogy mit érzek, de nem tehetem! Remélem,
egyszer megértesz, és megbocsátasz nekem mindenért.

16. fejezet
Kivörösödött szemmel figyelte, ahogy a harcos a ládájában kotorászik, majd
elővesz valami selymes fekete anyagot.
Felállt, és kemény pillantással Jordan ölébe dobta a ruháját.
- Vedd fel! Abban viszlek vissza, amiben elhoztalak. Szólok Tehya-nak, hogy
segítsen.
- Ne készítsek előbb reggelit neked? – próbálkozott Jordan kétségbeesetten.
- Anyám elintézi, és az útravalót is, te csak öltözz! Én addig előkészítem a
lovakat.
Úgy lépett ki, hogy nem nézett a lányra. Nem hagyhatta, hogy meglássa a
szemében bujkáló gyötrelmet. Eldöntötte, hogy nem fog ránézni.
Jordan zavarodottan nézte az ölében heverő halmot, először fel sem fogta, mi
az. Kellett néhány perc, hogy rájöjjön, ezt a ruhát viselte egykor régen –
számára éveknek tűnt –, amikor Tukayoo elhozta magával. Közben belépett a
sátorba Tehya, és szólongatta, hogy visszatérjen:
- Jordan! Jordan, hallasz? Fel kell öltöznöd!
- Hogy? Ja, persze – motyogott kábán, és felállt.
- Segítek, csak mondd meg, hogy kell bekapcsolni! Még sosem láttam ilyet.
Jordan megmutatta, hogy használják a gombokat, és a kapcsokat, aztán
nehézkesen felhúzta a ruhadarabot. Tehya elkezdte begombolni, de hiába
rángatta, nem sikerült. Jordan végül már zihálva mondta, hogy hagyja abba.
- Jordan, ez a ruha nem megy rád. Nem tudom bekapcsolni.
- Talán a fűző miatt – lihegte a lány.
- Nem emlékszem, hogy lett volna rajtad fűző, amikor idejöttél.
- Tukayoo útközben levetette velem a ruhát a meleg miatt, akkor eldobtam a
fűzőt – hazudta. Tökéletesen emlékezett, hogy ez alá a ruha alá nem vett fűzőt,
pontosan a nagy meleg miatt.
- Akkor ez a gond, de így nem tudod felvenni.
Közben belépett a férfi, és mogorván figyelte őket.
- Miért késlekedtek?
- Fűző nélkül nem megy rá Jordanra a ruha – mondta a húga.
- Akkor adj rá egy tunikát! Ezt meg add ide, odakötöm a nyereghez. Nem
akarom, hogy bármi itt maradjon tőle. – sziszegte, és kifordult a szabadba.
Jordan szemét újra ellepték a könnyek.
- Ne sírj! – mondta Tehya, de az ő pillantása is fátyolos volt.
- Tegnap éjjel a Mennyekben jártam, most megint olyan, mintha a pokolba
kívánna. Miért gyűlöl? Miért ilyen kegyetlen velem?
- Ne hidd, hogy ezért csinálja! Meg akarja könnyíteni neked.
- Mivel? Hogy könyörtelen velem?
- Te maradni akarsz, de ez lehetetlen. Nem ide tartozol, bármennyire szeretnéd,
és szeretném én is. A világaink nem keveredhetnek.
- Igazad van – mondta Jordan hirtelen. – Nem tartozom ide.
Megrázta magát, a lány szavai annyira igazak voltak. Éles tőrként hasítottak a
szívébe. Látta Tehya szemében a bánatot, tudta, hogy nagyon jó barátot veszít
el, de ekkor már érezte, hogy minden hiába. Nem tehet semmit, letörölte az
utolsó könnyeket, a másik lányra nézett, és miközben sietve átöltözött, lopva
végignézett az otthonán. Minden részletet magába égetett, hogy soha ne
feledje el, de egy szót sem szólt.
Amikor a férfi újra belépett, már teljesen készen állt.
- Indulunk – mondta halkan az indián, és Jordan némán követte.
Felült az igavonó hátára, amit most felnyergeltek, hogy kényelmesen
utazhasson, és döbbenten figyelte, hogy Tukayoo odalép hozzá egy bőrszíjjal.
Elrántotta a kezét:
- Nem fogok megszökni. Vagy azt hiszed, visszajönnék? Végre megszabadulok
tőled. Erre várok, amióta idehoztál.
A férfi összevonta a szemöldökét a rideg megnyilvánulástól, de visszahúzódott.
- Rendben – mondta halkan.
Ekkor odalépett hozzájuk Mahal, a férje, és Tehya. Nem szóltak Jordanhoz, az
arcuk rezzenéstelen volt, de a tekintetük elárulta az érzelmeiket. Jordan
szomorúan biccentett feléjük, aztán elfordult, hogy ne lássák a könnyeit.
Tukayoo felé nézett, aki épp felült a lovára, intett Lootah-nak, és Hok’ee-nak,
hogy kövessék őket, és elindultak. Nara ott állt a sátruk előtt, és nem csak a
férjétől, hanem Jordantól is búcsút vett egy kedves-szomorú pillantással, és
most már nem tudott parancsolni a könnyeinek. Dühösen törölte le az arcát,
nem akarta, hogy Tukayoo észrevegye. Eldöntötte, hogy nem mutatja ki a
férfinak az érzelmeit, lassan megnyugodott, és kifejezéstelen arccal lovagolt
mögötte.
Némán haladtak, az indián ment elől, őt követte a lány, majd a két másik
harcos. A férfi egyszer sem nézett hátra, meg sem szólalt, Jordan hiába meredt
kitartóan a hátára. A két másik férfi pedig nem mert közelebb menni, ki akartak
maradni a néma csatából, mindketten érezték, hogy a két ember közt olyan
feszültség vibrál, amit ők nem érthetnek.
A lányban gyűlt a harag, és a dac. Már tudta, hogy nem fog könyörögni a
férfinak, és némán tűri, amit neki szánt. De a szíve sajgott, ahogy nézte az
előtte lovagoló büszke harcost, és tudta, hogy többé nem ölelheti, nem
szeretheti. Legszívesebben üvöltött volna vele, hogy legalább szóljon hozzá,
vagy nézzen rá, de néma a maradt. Nem tudhatta, hogy mi megy végbe a
férfiban, hogy a kemény, rendíthetetlen harcos arcát könnyek áztatják, és nem
mer megfordulni, nehogy a többiek meglássák a gyengeségét.
Dél körül megálltak egy facsoportnál pihenni, de a néma játék folytatódott.
Tukayoo csak a legszükségesebb dolgokat mondta, és igyekezett a lehető
legtávolabb húzódni a lánytól, aki viszonozta a viselkedését, és megvetően
figyelte a férfi feszült mozdulatait.
Délután kezdte érezni a hasa aljában a tompa fájdalmat, sejtette, mi okozza, de
nem szólt. Csak abban reménykedett, hogy Tukayoo nem akar egész éjjel
lóháton maradni.
Szerencsére a férfi is így gondolta, és nem sokkal azután, hogy a nap
lenyugodott, megállította a kis csapatot. Mostanra Jordan tagjai teljesen
elgémberedtek, ahogy leszállt a lóról, a lábai össze akartak csuklani. Még volt
annyi ereje, hogy megkapaszkodjon a nyeregben, de megtántorodott.
Tukayoo azonnal mellette termett, és a derekára siklott a karja:
- Mi a baj? Rosszul vagy? – kérdezte, és ahogy a pillantása találkozott
Jordanéval, a lány aggodalmat vélt felfedezni benne.
- Semmi bajom – sziszegte dühösen. – Mit érdekel az téged?
Elhúzódott a férfitól, és odalépett Hok’ee mellé:
- Megharagudnál, ha melletted aludnék? – kérdezte kedvesen.
A fiú rémülten nézett Tukayoo felé, de ő közömbösen vállat vont.
- Persze, gyere nyugodtan – mondta, de közben a másik férfit figyelte.
Csendesen megvacsoráztak, közben Hok’ee kitartóan figyelte hol Jordant, hol
Tukayoo-t.
- Jordan! – szólította meg a lányt csendesen.
- Tessék.
- Sajnálom.
- Mégis mit? – nézett rá meglepve a lány.
- Ezt az egészet, amin keresztülmentél, és mész. Tudom, hogy te az egészről
nem tehetsz. Szeretném, ha tudnád, hogy sosem hibáztattalak a nővérem
haláláért.
- Köszönöm – mormolta halkan Jordan.
- Sajnálom, hogy Tukayoo így bánt veled. Látom, hogy szereted.
- De ez mit sem számít.
- Te méltó lettél volna arra, hogy Shadi örökébe lépj. – mondta a fiú kedvesen. –
Sajnálom, hogy ő nem így gondolta.
- Neked nincs mit sajnálnod – mosolygott rá Jordan, és ösztönösen
megsimogatta a karját. A fiú döbbenten húzódott el. – Oh, bocsáss meg! Nem
akartam túl közvetlen lenni.
Nem vette észre, hogy Tukayoo kissé távolabbról őket figyeli, és szinte
felrobban a dühtől. Az indián leült, és hátat fordított nekik, de legszívesebben
odaugrott volna, hogy elragadja a lányt a fiú mellől, és alaposan megrázza.
Reszketett a haragtól, a gondolatai az előző éjszaka körül forogtak, az a
szenvedély, ami a lányból áradt, a szerelem, amit neki adott, most úgy tűnt,
mintha csak a képzeletében létezett volna. Szerette volna megkérdezni, hogy
csak megjátszotta a lány az érzéseit, vagy komolyak voltak. Magával akarta
rángatni, hogy újra szeresse, és ettől iszonyatos haragra gerjedt. Ez a lány még
mindig birtokolta az érzékeit, képtelen volt szabadulni a bűbája alól.
Elbizonytalanodott, pedig tudta, hogy erősnek kell maradnia. Nem lágyíthatja
meg a szívét Jordan játszadozása, hisz pont ezt akarja elérni. Kihúzta magát, és
eltökélte, hogy erős marad a végsőkig. Eldőlt, és nyugtalan álomba merült.

Másnap reggel minden folytatódott tovább, csendben lovagoltak, és Jordan

sejtette, hogy hamarosan elérik a végcéljukat, egyre komorabbá vált, de nem
mutatta. Sokkal jobban aggasztotta a hasa aljában állandósuló fájdalom, félt,
hogy baj lesz, de nem volt, akinek szólhatott volna. Remélte, hogy már nem
tart soká az út.
Lootah reggel óta figyelte a lányt, feltűnt neki, mennyire kába. Amikor látta,
hogy a keze ernyedten leesik, és a gyeplő kicsúszik az ujjai közül, azonnal
mellé léptetett, épp időben, hogy elkapja, mielőtt leesett volna a lóról.
- Tukayoo! Álljunk meg, Jordan elájult!
A férfi egy pillanat alatt mellettük volt, és maga elé húzta a lányt.
- Jordan! – suttogta aggódva. – Kedves, hallasz?
- Tukayoo, van ott nem messze egy árnyas liget – mondta Lootah, figyelmen
kívül hagyva a másik elejtett megszólítását. – talán be kellene húzódnunk,
nagyon meleg van. Szerintem ezért ájult el.
- Igazad van – válaszolt a férfi, és máris vágtára fogta a lovát, hogy minél
hamarabb odaérjen.
Lootah és Hok’ee jelentőségteljesen összenéztek, de tudták, hogy nem
szólhatnak bele. Hiába látták társuk szenvedését, és a lány megtört reakcióit,
ez nem az ő döntésük volt, nem vonhatták kérdőre a törzsfőnök fiát.
Tukayoo lefektette a lányt az egyik fa árnyékába, és gyengéden paskolni kezdte
az arcát.
- Jordan, kérlek, térj magadhoz!
A lány pislogni kezdett, aztán zavartan felemelte a fejét:
- Mi történt?
- Elájultál, Kedves. Hogy vagy, minden rendben?
- Nem kell kedveskedned egy szajhával – mondta Jordan, és felült. – Jól vagyok,
gondolom, a meleg miatt volt.
Közben a két másik harcos is megérkezett.
- Miért beszélsz így? – kérdezte a férfi.
- Nincs szükségem a szánalmadra, Tukayoo. Elfogadtam a sorsomat, nem kell,
hogy kedveskedj.
Felállt, és elindult a lovak felé.
- Menjünk, szeretnék minél hamarabb hazaérni. – nem nézett hátra, odalépett a
lova mellé, és megpróbált felülni.
Erős karok ragadták meg hátulról, és visszahúzták.
- Pihenned kell! Ebben a nagy hőségben őrültség továbbmenni. – súgta a fülébe
Tukayoo, és szorosan magához ölelte.
- Eressz el! – mondta kimérten a lány. – Undorodom attól, hogy hozzámérsz.
A férfi megrökönyödve engedte el. Jordan lassan visszasétált az árnyékba, és
leült.
- Mikor mehetünk tovább? – kérdezte látszólag nyugodtan.
- Várunk, amíg egy kicsit csökken a hőség. Nem akarom, hogy megint elájulj. –
felelt Tukayoo, és értetlenül nézte.
- Mikorra érünk haza?
- Ha jól számolom, estére már a birtokon leszel.
- Csodás, végre megszabadulok tőled – nézett jelentőségteljesen a férfira, és
pimaszul mosolygott.
Tukayoo rezzenéstelenül állta a tekintetét. Percekig nézték egymást, végül
mindkettejük szeme égni kezdett, és egyszerre fordultak el.
- Azt hiszem, mehetünk tovább – állt fel végül az indián. – Ne vesztegessük
tovább az időt!
Néhány órán belül Jordan ismerős helyeket látott, és tudta, hogy most már
tényleg hamarosan vége. Rémülten nézett körbe, pillantása a harcosra
szegeződött. Kétségbeesetten kívánta, hogy a férfi megforduljon, odalépjen
hozzá, és kérje, hogy menjen vissza vele, de nem tette.
„Ne küldj el! – rimánkodott magában, remélve, hogy az indián meghallja néma
könyörgését. – Szeretlek, engedd, hogy veled maradjak!”
És ekkor felértek a birtok közelében lévő domb tetejére. Jordan meglepve
nézett körbe a kis ligetben, melynek fái alatt annyit játszott. Emlékezett, hogy
az udvarról nézve semmit nem lehetett látni, a bokrok remek takarást
nyújtottak.
Tukayoo megállt, és felé fordult.
- Hazaértél, Mrs. Scott – mondta ridegen.
- Végre – sóhajtotta a lány, a fájdalom most már kifejezetten aggasztotta.
A férfi megremegett, tényleg ennyire menekülni akart tőle? Ennyire gyűlölt vele
lenni?
Elfordult, és dühös volt, hogy a szeme megint készült elárulni őt.
Egy ideig szótlanul figyelt, aztán megfogta a lány lovának a gyeplőjét, és
kiléptek a fák rejtekéből. Néhány perccel később a birtok kapuja kinyílt, és egy
magányos lovas vágtatott ki rajta. Ahogy közelebb ért, Jordan felismerte
Miguelt, érezte, hogy Tukayoo megfeszül mellette, és tudta, hogy ő is tudja, ki
közeledik.
A mexikói húsz méterre tőlük megállt.
- Miss Jordan, maga az? – nézett gyanakodva.
- Igen, Miguel, én vagyok – kiáltott vissza.
- Jól van, asszonyom?
- Igen. Hazajöttem. Szólnál a férjemnek?
- A kapitány a városban van.
Jordan Tukayoo felé pillantott. A férfi arca megfeszült.
- Hát… – szólt neki Jordan. – Nem kapod meg a lehetőséget a bosszúra.
- Megtalálom a módját – vágott vissza csendesen, de a hangja elfojtott haragról
árulkodott.
Lassan elindult a mexikói felé, és a gyeplőnél fogva húzta maga után Jordan
lovát. A lány tudta, hogy a két másik harcos készenlétben figyel. Ha most
megszólalna, egy csapásra elintézhetné mindhármukat, de ez eszébe sem
jutott.
Amikor elég közel értek, Tukayoo megállt, és így szólt:
- Emlékszel rám? Én mentettem meg az úrnődet egy évvel ezelőtt a barátaid
karmából.
Miguel megremegett, ahogy felismerte a harcost.
- Mondd meg az uradnak, hogy mialatt én megmentettem azt, akit szeretett, ő
megölte azt, akit én szerettem. Bosszút esküdtem a feleségem sírjánál,
elraboltam az asszonyát, és elvettem tőle, minden módon, ahogy egy asszonyt
el lehet venni. Mondd el neki, hogy a nő, akit szeret, az én ágyamat
melegítette, és nekem adta a szerelmét. Így a bosszúm egyik része teljesült.
De nem végeztem be. Tudasd vele, hogy Tukayoo, a mescalero egy napon újra
eljön, és szörnyű kínok közt vet véget az életének. Minden reggel úgy ébredjen,
és minden este úgy térjen nyugovóra, hogy nem tudhatja, mennyi időt adtam
még neki.
Elengedte a gyeplőt, és Jordanra nézett:
- Hazahoztalak épen, ahogy ígértem. – belenézett a lány smaragdszemeibe, és
látta benne a fájdalom, és a harag könnyeit. Bocsáss meg! – gondolta.
– Egyszer visszatérek, és magammal viszlek, de nem most.  – Visszatérhetsz a
régi életedhez. Remélem, látlak még.
- Én nem – mondta halkan a lány. – Remélem, hogy többé nem hallok rólad.
Most hallasz tőlem ilyet utoljára, soha többé nem beszélek veled. Gyűlöllek!
Átkozom a napot, amikor megismertelek. Bár hagytad volna, hogy azok a
rablók végezzenek velem, akkor nem kellett volna átélnem mindezt a
szenvedést.
- Jordan…
- Szenvedtem! – fojtotta belé a szót. – Attól a perctől csak szenvedtem! Az
egyetlen örömöt az apám jelentette, de már ő sincs. Aztán jöttél te, és csak
gyötrelmet okoztál. Gyűlöllek, mert elérted, hogy beléd szeressek, hogy aztán
még jobban a porba tiporhass. Gyűlölöm, hogy szeretlek! De van valami, ami
elégtételt nyújt, amivel én is gyötörhetlek egész hátralévő életedben. Tudnod
kell, hogy most fosztalak meg attól, ami a legnagyobb kincsed az életben.
Elveszem tőled, úgy, hogy nem is sejted.
Ezzel megfordult, és az elképedt indiánt otthagyva elindult a kapu felé. Miguel
rémülten figyelte, hogy mikor emeli fel a harcos az íját, hogy lelője a lányt az
arcátlanságáért.
Tukayoo szemét könnyek égették, nem értette a lány minden szavát, de így is
beletiport a lelkébe. Szeretett volna utána menni, visszafogni, és hazavinni,
megfeledkezni minden törvényről, de Hok’ee, és Lootah ott álltak a fák közt, és
éber szemmel figyelték, és tudta, hogy minden szót tisztán hallottak. Nem
gyengülhet el, nem helyezheti a fehér nőt a törzs elé.
Figyelte, amint a mexikói Jordan mellé léptet, és a lányt támogatva elindulnak a
birtok kapuja felé.
Lassan megfordult, és visszament a társaihoz.
- Talán jobb is így – mondta halkan Lootah. – Ez az asszony túl akaratos, és
túlságosan sokra tartja magát.
- Lehet – suttogta Tukayoo. – de ha még egy rossz szót szólsz rá, megöllek.
Menjetek előre, én is megyek hamarosan.
Megfordult, és szemével kísérte a távozókat. Amikor hallotta, hogy a társai
eltávolodnak, utat engedett a fájdalmának. Tudta, hogy most kell kiadnia
magából a gyászt, hagyta, hogy a könnyei áztassák az arcát, nézte a távolodó
lány kecses alakját, és siratta őt.
Figyelte, ahogy áthalad a kapun, és remélte, hogy visszafordul. Hangosan
felnyögött, amikor a lány visszanézett, és a szeme a fák közé tévedt.
Egyenesen őt nézte, és Tukayoo tudta, hogy látja őt. Felemelte a karját, ökölbe
szorított kezét a szívére tette, majd búcsúzóul előrenyújtotta:
- Isten veled, szerelmem! Légy boldog! A Nagy Szellem óvjon utadon!
Megfordította a lovát, letörölte a könnyeit, és a társai után vágtatott.
Jordan az utolsó szavakat alig tudta kimondani, szerette volna tudatni a férfival,
az örömteli hírt, de tudta, hogy csak cselnek hinné. Azt gondolná, ezzel akarja
elérni, hogy visszavigye. Hisz a faluban senkinek sem beszélt róla, még
Narának, és Tehya-nak sem, pedig mostanra biztos volt benne. De figyelte a
férfi kemény vonásait, és eszébe jutott az esküje, hogy nem könyörög neki.
Nem mondta hát el.
Amikor befejezte a mondandóját, elfordult, és Miguel mellé léptetett.
Elindultak, és a lány remegve próbálta visszatartani a könnyeit, senki sem
láthatja a fájdalmát, csak így lesz esélye, hogy visszatérjen a régi életéhez.
Nem tudhatják meg, hogy visszavágyik az apacsok közé, mert kitaszítják.
Beléptek a kapun, és Jordan még egy elgyötört pillantást vetett a domb felé.
Tudta, kit keressen, és meg is látta a fák árnyékában rejtőző harcost.
- Isten veled – suttogta némán. – Sosem felejtelek el drága harcosom.
Ekkor meglátta, hogy a férfi a szívére teszi a kezét, majd a búcsú jelét inti felé,
aztán megfordult, és elvágtatott a megnyúló árnyékok irányába.
17. fejezet
Reszketve csúszott le a ló hátáról. Szerencsétlen állat annyira fáradt volt, hogy
a lovászfiú alig tudta az istállóba vonszolni. Jordan érezte, hogy szerető karok
ölelik védelmezőn, hallotta a kérdéseket, de képtelen volt válaszolni. Kábán
hagyta, hogy bevezessék a házba. Aztán egy erélyes asszonyi hangot hallott,
majd mindenki eltűnt, kivéve Juanitát, aki átölelte a derekát, és felvitte a lányt
a szobájába.
- Gyere, kincsem! Ülj le! Máris készítek neked egy forró fürdőt, utána sokkal
jobban leszel.
- Jól vagyok, mamácska! – motyogta alig hallhatóan.
- Jaj, drágám, hiszen alig élsz.
- Tényleg jól vagyok. – mondta, és érezte, hogy sírni kezd.
Közben az asszony eltűnt a fürdőszobában néhány pillanatra, Jordan hallotta,
hogy utasításokat ad az egyik szolgálónak, és már vissza is tért, és segített a
lánynak levetkőzni.
Mire előkészült, a kádat megtöltötték vízzel. Lassan beleereszkedett, és
azonnal érezte a megkönnyebbülést.
- Jaj, mamácska! – sóhajtotta. – Ez csodálatos!
Elnyúlt a kádban, lehunyta a szemét, de rögtön ki is nyitotta. Maga előtt látta
Tukayoo arcát, ahogy szeretettel mosolygott rá. Újra eleredtek a könnyei.
- Mi a baj, kincsem? – kérdezte ijedten Juanita. – Fáj valamid? Bántottak?
- Nem, dehogy! Senki sem bántott. – nézett az asszonyra elgyötörten.
- Elmondod, mi történt veled? Erőszakoskodtak veled?
- Nem. Mamácska, tudod ki rabolt el? Tukayoo, az az indián, aki egy éve
megmentett.
- Istenem! Ezek szerint már akkor kiszemelt magának. – rémült meg a nő.
- Jaj, dehogy is! Azért tette, mert… Conrad megölte a feleségét. Úgy akart
bosszút állni, hogy megöl…
- Krisztusom, kicsikém!
- De, amikor felismert, rögtön… meggondolta magát. Tudod, amikor
megmentett, esküt tett arra, hogy sosem bánt, és ezt be is tartotta.
- Úgy érted, kicsim, hogy nem bántott? Egyszer sem?
- Nem, mamácska, sőt, igazából nagyon figyelmes volt velem. Kedves, és
törődő, és gyengéd, és… – elhallgatott, és zavartan félrenézett.
- Oh, Istenkém! – suttogta az asszony.
Jordan ránézett, és a látta az asszony szemében, hogy tudja, mit érez.
- Beleszerettél, kicsikém?
- Jaj, mamácska! Ha ismernéd, ha láttad volna a szemeit, ha tudnád, milyen
gyengéd, és figyelmes… és… és
- Jordan, ezt el kell felejtened! Férjed van.
- Istenem! – nyögött fel könnyes szemmel. – Tényleg, hol van Conrad?
- A városban. Miguel már elment érte.
- Jaj, ne! Mamácska, most mihez kezdjek?
- Nem tudom, kicsim. Csak azt, hogy el kell felejtened azt az indiánt.
- Nem tudom.
- Ugyan! Az idő segít majd.
- Nekem nem. Mamácska, bajban vagyok. – suttogta, és megsimogatta a hasát.
– A gyermekét várom.
Az asszony halkan felsikkantott:
- Megerőszakolt? – kérdezte elborzadva.
- Nem, egyszer sem.  – nézett könnyes szemmel Juanitára. – Én is
beleegyeztem, akartam, és boldoggá tett. És most visszadobott ennek a… a
vadállatnak.
- Nem beszélhetsz így a férjedről!
- De hát te is tudod, milyen volt. Még mindig annyira… vad?
- Jaj, kicsim!
- Nem tudhatja meg! Megölné a kicsit, és engem is. Aztán megkeresné
Tukayoo-t. De hogyan tarthatnám titokban?
- Csak egy megoldást tudok. Együtt kell lenned vele. Sokszor, minden éjjel. El
kell hitetned vele, hogy a gyerek az övé.
- Arra képtelen vagyok – suttogta elgyötörten.
- Pedig ezt kell tenned, és hazudnod kell. El kell hitetned vele, hogy a gyerek az
övé. – ismételte az asszony nyomatékosan. – Ezt kell tenned, ha élni akarsz, és
azt akarod, hogy ő is túlélje. – intett a fejével Jordan hasa felé.
- Ne beszélj így róla, kérlek! – nézett rá a lány rosszallón.
- Jordan, tudom, hogy nincs jogom így beszélni veled, hisz csak egy cseléd
vagyok, de nem viselkedhetsz úgy, mint egy gyerek! Felnőtt asszony vagy, aki
várandós egy indián fattyával. Mégis mit vársz? Az emberek így is a szájukra
fognak venni. Az egyetlen esélyed, hogy csillapítsd a szóbeszédet, ha eléred,
hogy a kapitány ne kergessen el. És ezt csak úgy tudod megoldani, ha
engedelmes asszony leszel. Hazudnod kell neki!
- Mamácska, segítened kell! Egyedül nem fog menni – kérte kétségbeesve.
- Persze, hogy segítek, kicsikém, hisz ezért vagyok.
Jordan sírni kezdett, és átölelte az asszonyt.
- Gyere! Pihenj le! Az segít.
- De, ha megérkezik…
- Majd beszélek vele.
- Köszönöm – motyogta a lány.
Juanita segített neki megtörölközni, ráadta a hálóingét, és betakarta, amikor
eldőlt az ágyon. Utána behúzta a sötétítőket, és csendesen kiment a szobából.
Jordan dobálta magát, teljesen elszokott a hálóruhától, és a puha ágytól, forrón
égetőnek érezte. Visszavágyott a tipibe, ahol a hamvadó tűz fénye barátságos
homályba burkolt mindent. Szorosan átölelte a mellkasát, és sírni kezdett.
Tukayoo után vágyott, ölelő karjára, testének melegére, férfias illatára, a
gyengédségére.
- Szeretlek – suttogta halkan.
A kimerültség erőt vett rajta, és hamarosan elaludt.

Conrad úgy robbant be a házba, mintha az élete múlna rajta:

- Hol van? – üvöltötte.
- Alszik, uram – mondta halkan Juanita. – Kimerült, nagyon megviselték a
történtek.
- Felmegyek a szobájába. – dörrent a szakácsnőre.
- Uram, kérem, hagyja pihenni!
- Hallgass! – förmedt rá, és már rohant is fel a lépcsőn.
Nagy robajjal lökte be az ajtót, Jordan rémülten ugrott fel, és zavarodottan
nézett körbe.
- Hát itt vagy! – nyögte, és a hangjában furcsa megkönnyebbülés hallatszott. –
Drága Jordan! Hát élsz!
Térdre rogyott az ágy mellett, és megragadta a lány kezét. Hevesen csókolgatni
kezdte.
Jordan először döbbenten, aztán egyre növekvő félelemmel próbált elhúzódni.
Erre nem készült fel, a férfi máris letámadja?
Ám ekkor meglepő dolog történt, Conrad megállt:
- Bocsáss meg! Én csak, annyira boldog vagyok, hogy épségben vagy.
Leült mellé az ágyra, és nézte a reszkető lányt.
- Megerőszakoltak, igaz? – kérdezte.
Jordan agya azonnal kattogni kezdett, hazudj, hallotta Juanita szavait.
Lassan bólintott.
- Szinte minden éjjel. – a könnyek ellepték a szemét. Utált hazudni, de most
muszáj volt. – Gyűlöltem minden pillanatot – suttogta. – Meg akartam halni,
mert tudtam, hogy mit akar velem az a vadember, és féltem úgy visszajönni.
Nem akartam szégyent hozni rád, Conrad! – zokogta. – Könyörögtem neki, hogy
inkább öljön meg, de ne tegye ezt velem, de ő csak nevetett rajtam. Azt
mondta, így áll bosszút.
- Jaj, Kedvesem! Min kellett keresztülmenned. Annyira sajnálom, de esküszöm,
ezt nem ússza meg. Megölöm őt.
- Édesem, ne! – nyögte a lány ijedten. – Nem tudod, mennyire vad, és
kegyetlen. Ő ölne meg téged, és azt nem viselném el.
Conrad magához húzta a lányt, és meglepően gyengéden megcsókolta.
- Ne félts engem! Tudom, hogy kell elbánni ezekkel a mocskokkal. De tennem
kell valamit. Visszaadom a tisztességedet.
- Akkor nem kergetsz el? – kérdezte Jordan, és igyekezett reménykedően nézni.
- Hogy gondolhattál ilyet? – nézett le rá a férfi döbbenten. – A feleségem vagy,
nem mondanék le rólad senki kedvéért.
- Köszönöm – suttogta a lány.
Közel húzódott a férfihoz, meg kell tennie, gondolta, erőt kell vennie magán, le
kell gyűrnie a viszolygását.
- Feledtesd el velem a borzalmakat! – suttogta a férfi fülébe, és hagyta, hogy
Conrad az ágyra fektesse, és teljesítse a férj kötelességét.
Hetekig kábulatban élt, nem vett tudomást semmiről, csak sodródott, és
hagyta, hogy megtörténjenek a dolgok.
Egy reggel felébredt, szeme könnyben úszott, mint mindig. Tukayoo ezen az
éjjelen is meglátogatta álmában. Miután Conrad a magáévá tette, és
visszavonult a másik lakosztályba, Jordan az indiánra gondolva aludt el. Csak
így volt képes elviselni az éjszakákat. Bár a szex már nem volt gyötrelmes a
számára, de továbbra sem tudta élvezni.
Lassan felkelt, a tükörbe nézett, és meglátta, hogy a hasa alja megduzzadt.
Eljött az ideje, hogy közölje a férjével a hírt.
Conrad büszke férfiként azonnal elhitte, és szinte azonnal eldicsekedett az
embereinek, hogy apa lesz. Peckesen sétált, és mindenkivel meglepően
kedvesen bánt.
Ettől kezdve Jordan kezdett megbékélni, úgy érezte, ez talán segíthet, hogy
újra képes legyen élni. Talán a gyermek megváltoztatja Conradot, gondolta
reménykedve. Talán eljött az ideje, hogy elengedje Tukayoo-t – ő már biztosan
elfelejtette – és a jövő felé kell néznie. Lassan képes volt újra mosolyogni.
Egy késő őszi napon lesétált az előcsarnokba, és a terasz felől hangokat hallott.
- Chankoowashtay! – köszöntötte Conrad az érkezőt. – Mi járatban nálunk?
- Kapitány! A törzsem főnöke küldött, hogy megkérdezze, mikor fizeted ki a
megbeszélt árat?
- Ugyan, ugyan! Hisz nem teljesítettétek a rátok bízott feladatot. Az apacs
túlélte, és még hazudtál is. Azt mondtad, a feleségem meghalt.
- Így is volt kapitány. Én lőttem le az apacsot. Láttam, ahogy meghalt, ott álltak
ölelkezve a feleségével. Sajnos a nyílvessző őt is megölte. Már akkor is
mondtam uram, hogy sajnálom, de túlságosan összebújtak, nem tudtam
megmenteni a feleségét. De maga amúgy is azt mondta, hogy nem bánja, hisz
a birtok…
- Hallgass! A feleségem él, és visszatért.
- Az lehetetlen, láttam. Ott feküdt az apacs alatt, összeölelkezve feküdtek a
felesége csupa vér volt…
Jordan ekkor rontott ki a teraszra.
- Te? Te küldted a kiowákat a falura? Miattad támadtak asszonyokra, és
gyerekekre? Átkozott! Légy átkozott, Conrad Scott! Gyűlöllek!
Conrad éktelen haragra gerjedt, dühében, amiért elárulta, leszúrta az indiánt,
és berángatta Jordant a házba.
- Ezt akartad? – üvöltött az asszonyra. – Most meg kellett ölnöm a
nyomkövetőmet, hogy amiért ilyen ostoba volt.
- Gyilkos vagy! – visította Jordan.
A férfi odalépett hozzá, és visszatérte óta először elcsattant a pofon. Conrad
megragadta a karját, és a lépcső felé rángatta.
- Talán mégsem volt olyan rossz neked a vademberek közt? – kérdezte
fenyegetően, miközben felfelé vonszolta az emeletre. – Talán még élvezted is,
amikor az az állat megkefélt.
Jordan megbotlott, és elesett, de a férfi nem állt meg, vonszolta magával a
hálószoba felé.
- Mondd el az igazat! Élvezted, amikor megkefélt? – belökte, és az ágyra dobta
Jordant. – Élvezted?
Letépte róla a ruhát, ránehezedett, és a szemébe nézett. Jordan rettegve
nézett vissza rá.
- Uramisten! – suttogta a férfi elborzadva. – Az ő fattyát hordod.
- Nem! – sikoltott Jordan. Végre megtalálta a hangját.
- Azt hitted, nem jövök rá?
- Conrad, kérlek! Nem az övé a gyerek – a lány hangja remegett.
- Hamarosan kiderül – mondta a férfi, és fenyegetően vigyorgott. – Amint
megszületik, minden kiderül. Ha fekete hajú lesz, akkor az ő fattya. Akkor eljön
az ítélet ideje, Mrs. Scott.
Felállt, és visszanézett az ágyra.
- Undorodom tőled, szajha! – kiment a szobából.
Jordan remegve feküdt az ágyon, amikor Juanita beszaladt. Hallotta a kiabálást,
és látta a halott indiánt az udvaron.
- Mi történt? – kérdezte. – A kapitány azt mondta, hogy az a vadember odalent,
megtámadott téged, és meg kellett ölnie. Kicsim, mi történt?
- Mamácska, rájött – zokogott fel a lány, és mindent elmesélt.
Az asszony rémülten hallgatta végig.
- Ki kell találnunk valamit, Mamácska! Nem hagyom, hogy bántsa a fiamat!
- Jaj, bár tudnám, mit tegyünk! – nyögte a szakácsnő. – Talán Pedronak van
ötlete.
Lementek a konyhába, és szerencsére az asszony férje pont ott volt. Őt is
beavatták, és reménykedve néztek rá.
- Miss Jordan, biztos benne, hogy a gyermek nem a kapitányé?
- Teljesen, már várandós voltam, amikor hazatértem.
- Értem. Akkor tényleg csak egy dolgot tehetünk. A baba a várthoz képest
előbb fog megszületni. El kell hitetnünk a kapitánnyal, hogy meghalt a szülés
közben, és el kell vinnünk innen. Él egy unokahúgom Mexikóban, ő és a férje
évek óta szeretnének gyermeket, de az Jóisten nem ad nekik. Talán elvihetném
hozzájuk, ott jó dolga lenne, szeretnék őt.
- Nem! Bocsáss meg Pedro, de nem adom idegeneknek a gyermekemet.
- Akkor mindketten meghalnak.
- Akkor meghalunk – suttogta könnyes szemmel, és megsimogatta a hasát. –
Ne haragudj, Egyetlenem! Esélyt sem adhatok neked.
Juanita mellé lépett, és magához ölelte.
- Kitalálunk valamit.
- Mikorra várható a szülés? – kérdezte hirtelen Pedro.
- Májusra.
- Addigra az apacsok visszatérnek a nyári táborba. Megkeresem Tukayoo-t,
elviszem neki a gyermeket. Így jó lesz?
- Megtennéd? Vállalnád a veszélyt, hogy megölnek? Ezt nem kérhetem. –
suttogta Jordan.
A férfi azonban már nem figyelt rá, hanem a részleteket tervezte.
- Valahogy el kell csalnunk a férjét, hogy ne legyen itt a szülésnél, eljátsszuk,
hogy a baba meghalt, látszólag eltemetem, és közben elviszem neki.
Juanita is bekapcsolódott a tervezésbe, és Jordan értetlenül kapkodta a fejét.
Mire aznap este Conrad dúvadként hazatért, már mindent megbeszéltek.
Jordannak csak annyi volt a feladata, hogy lenyugtassa a férjét, és meggyőzze
arról, hogy téved. Továbbra is odaadó feleségként kellett viselkednie, de ez
egyre nehezebben ment a lánynak, mert a férfi újra úgy viselkedett, mint az
esküvő után. A pokol visszatért Jordan életébe, vagy inkább Jordan tért vissza a
pokolba.
Nehezen tudta eljátszani a szerető feleséget. Minden éjjel imádkozott, hogy
Tukayoo eljöjjön végre, és teljesítse a bosszúját, mielőtt a baba világra jön. Úgy
érezte, ez az egyetlen esélye. Pedro és Juanita terve annyi buktatót rejtett
magában, hogy képtelen volt bízni a sikerben. Ha Conradot nem tudják
eltávolítani, abban a pillanatban megöli őket, ahogy megszüli a kicsit. Ha ezt
sikerül is elkerülniük, akkor is veszélyben van a fia. Pedro lóháton tervezte,
hogy elviszi, már ez magában veszélyes, meghalhatnak útközben, rájuk
támadhatnak. Mi van, ha a férfi nem talál rá a falura. Jordan elmondta ugyan,
hogy merre van, de nem tudhatta, hogy Pedro megtalálja, ha mégis, még
mindig megölhetik. És mi van, ha Tukayoo-nak nem kell a gyermek?
Rengeteget sírt, amikor senki sem látta, bár kifelé mutatta az erős, engedelmes
feleséget.
De a Jóisten, és a sors úgy döntött, hogy kegyes lesz hozzá. Amikor elérkezett a
szülés, a kapitány épp úton volt Fort Stockton felé.
Aznap reggel kapott híreket, hogy nyugaton a sziúk egyre többet mozgolódnak,
és szükség van minden emberre.
Egy órával a távozása után kezdődtek a fájdalmak. Jordan szólt Juanitának, aki
segített neki. Nem engedték, hogy orvost hívjanak. Kettesben voltak az
asszony hálószobájában, és Jordan rettegve feküdt az ágyon.
- Mi lesz, ha visszajön?
- Nem fog, kincsem. Tudod, hogy neki minden fontosabb a családjánál.
A lány csak bólintani tudott, mert a rátörő fájdalom legyűrte. Késő éjszakába
nyúlóan vajúdott, mire végül megszületett a baba. Kifáradva könnyek közt
hanyatlott az ágyra.
- Oh, kicsikém! – suttogta ámulattal telve Juanita. – Gyönyörű kisfiú. Itt van,
nézd!
Jordan azonban elfordult a gyerektől.
- Hívd Pedrot! – mondta alig hallhatóan.
- Nem akarod megnézni? – kérdezte döbbenten az asszony. – Nem akarod
megölelni?
Jordan a fejét rázta.
Pedro belépett a szobába, amikor hallotta, hogy Jordan elcsitul.
- Megvan? – kérdezte feszülten.
- Igen – nézett felé a felesége. – Olyan gyönyörű!
- Elkészítettem a sírt. Minden készen áll.
- Akkor vidd! – nyögte Jordan.
- Kisasszony! El kellene búcsúznia tőle!
- Nem.
- Miss Jordan! Egész életében bánni fogja, ha nem teszi meg. Ne fossza meg a
fiát attól, hogy egyszer érezze az anyja ölelését, a szeretetét.
A lány visszafordult, és zokogva nyúlt a kis csomagért. Remegve ölelte
magához a kicsit.
- Édesem – suttogta. – Milyen világra születtél? Remélem, boldog leszel.
Annyira szeretlek… örökké szeretni foglak.
Megcsókolta a fiúcska homlokát, és visszaadta Pedronak.
- Vidd, mielőtt meggondolom magam – suttogta. – Ne feledkezz meg a levélről!
- Itt van nálam, kisasszony. Megtalálom, ígérem. – mondta, és kifordult a
szobából.
Jordan görcsösen felzokogott.
- Mamácska! Segíts! A fiam!
Az asszony mellé kuporodott, és ringatni kezdte a zokogó asszonyt.

Pedro rémülten vágtatott. Nem tudta kik követik, de azt igen, hogy gyorsabbak
nála. Rettegett, hogy mexikói haramiák törnek rá, vagy talán Scott kapitány
sejtett meg valamit, és ő küldte utána az embereit.
De a lelke mélyén tudta, hogy egyik sem, az üldözők lovai nem voltak
megpatkolva, tompán ütődtek a szikár talajhoz; apacsok. Csak remélhette,
hogy arra a táborra lelt, amit keresett. Ha nem, akkor teljesen mindegy. A
gyermek is meghal, és ő is.
Nem menekült tovább, megállt, és bevárta a lovasokat.
Az öt harcos azonnal körbevette, és neki szegezték az íjaikat. Pedro remegve
nézte a vad, zord tekintetű férfiakat. Végighordozta rajtuk a tekintetét, alig
voltak idősebbek, mint a gyermekek, de kemény arcuk elszántságról
árulkodott.
- Beszél itt valaki angolul? – kérdezte reszketeg hangon.
- Miért akarsz beszélgetni? – kérdezte az egyik. Láthatóan ő volt a harcosok
vezére. Nemes tartású, büszke, fiatal férfi.
- Keresek valakit, talán segíthettek megtalálni.
A harcos fanyarul felnevetett.
- Mi? A barbár apacsok? Akik megkínozzák, és megölik a foglyaikat? Bátor vagy,
hogy ezt feltételezed rólunk.
Pedro úgy tett, mintha nem hallotta volna az indián fenyegető megjegyzését.
- A neve Tukayoo. A táboruk ezen a környéken van, legalábbis remélem.
A fiatal indán felegyenesedett a lovon.
- Honnan veszed, hogy erre van?
- Aki küldött, részletesen elmondta, hogy tavaly nyáron itt verték fel a nyári
tábort, és azt is közölte, hogy az életemmel fizetek, ha akár csak egy fehérnek
is beszélek róla. – tette hozzá gyorsan, mert látta, hogy az egyik lovas feljebb
emeli az íját. – Nos, hallottatok már erről a harcosról?
- Attól függ ki küldött – tért ki a válasz elől az indián. – Nem árulom el a
testvéremet egy sápadtarcúnak.
- Aki küldött, az… az úrnőm. Miss Jordan Cassidy.
Az indián most megrándult. Több mint nyolc telihold múlt el azóta, hogy
visszaadta a nőt. Azóta semmit sem hallott róla. Maga sem tudta, miért hagyott
fel a bosszúval, de most minden emlék előtört benne. Új harag gerjedt a
lelkében. Miért kísérti még mindig a nő? Használta, megalázta, és visszalökte a
katona férjének. Azt mondta neki búcsúzóul, hogy gyűlöli. Hallotta dühös,
megbántott hangját, amikor ellovagolt. Most miért küldte ezt az embert?
- Én vagyok Tukayoo – mondta kimérten.
Végignézett az idős férfin. A nyakában, a mellkasára fektetve egy csomag
nyugodott, ami meglepő volt. Miért nem a nyereghez kötötte? gondolta az
indián.
Pedro felsóhajtott.
- Leszállok. – mondta. – Hoztam neked egy üzenetet, és még valamit. Miss
Jordan a lelkemre kötötte, hogy adjam át. De előbb kérdeznem kell valamit.
Tudnom kell, hogy tényleg te vagy az.
- Az úrnőd a lelkedre kötötte, hogy megkérdezd – mondta Tukayoo, és most már
kíváncsi volt. Mit küldhet neki Jordan?
- Az úrnőm azt mondta, mondott neked valamit, mielőtt otthagytad őt. Mi volt
az?
Tukayoo ismét megrándult, de elismételte a szavakat:
- „Most fosztalak meg attól, ami a legnagyobb kincsed az életben.” – mondta ki
a kegyetlen szavakat, melyek azóta is égették a lelkét.
Pedro bólintott, és leszállt a lóról, a többi indián azonnal megmozdult. Tukayoo
feléjük intett, és követte a férfit. A deresedő hajú ember elé lépett.
- Halljam az üzenetet! – mondta kimérten. Próbálta elrejteni valódi érzéseit. Ez
az öreg nem tudhatja meg, hogy a lelkében valami megmozdult.
Pedro elővette a levelet, és felé nyújtotta.
A férfi biccentett, elvette, kibontotta a papírost, és olvasni kezdett.
Tukayoo,
                Amikor visszaadtál a férjemnek, gyűlöltelek. Meg akartalak sebezni,
pont úgy, ahogy te is megsebeztél engem. Amit mondtam, azt halálosan
komolyan gondoltam… Akkor. El akartam venni tőled a legdrágábbat. Aztán
amint eltűntél, rájöttem, hogy olyanná váltam, mint az, akihez nem akartam
visszajönni.
Bocsáss meg, hogy ennyire kegyetlen voltam!
Tudtodon kívül adtál nekem valamit, ettől akartalak megfosztani, de rájöttem,
hogy a kegyetlenségem az életébe kerülhet.
Visszaadom az ajándékodat, visszaadom a gyermekünket.
Tégy belátásod szerint! Nevelj belőle büszke, bátor harcost, amilyen Te is vagy.
Vagy ha úgy érzed, hogy már annyira gyűlölsz, öld meg a fehér szajha fattyát.
Nyugodj meg! Többé nem hallasz rólam, tudom, hogy nem kellek már Neked,
de tudd, a fiad adott erőt, hogy elviseljem a szörnyeteget, akinek visszadobtál!
Remélem, megérted, meg kellett próbálnom, hogy megmentsem, mert ő
belőled egy rész.
Szerettelek, még most is szeretlek, ahogy a fiadat is.

                                Jordan

Tukayoo dermedten állt néhány másodpercig, próbálta felfogni, amit olvasott.

Zavarodottan pillantott a csomag felé, most már egyértelműen látta a takarón
át kirajzolódó csecsemő alakját, a keze remegni kezdett. Jordan szült neki egy
fiút.
- Ő az? – kérdezte szárazon.
Pedro leemelte a mellkasából a csomagot, és átnyújtotta az indiánnak. A
harcos ránézett az alvó fiúcskára, és azonnal felfedezte az indián vonásokat.
- Milyen kegyetlen az úrnőd – suttogta. – Csak azért adja nekem ezt a gyereket,
hogy ne neki kelljen vállalnia a felelősséget. Nem akart a gyilkosává válni, és
így könnyen megszabadult tőle.
- Tévedsz! – mondta haragosan Pedro, ő maga is meglepődött, hogy mennyire
bátran száll szembe az indián megvetésével. – Az úrnőm azóta gyötrődik, hogy
visszatért. Az első perctől kezdve tudta, hogy a te fiadat hordja, és rettegett,
hogy a kapitány mikor jön rá. Hazudott mindenkinek, a férjének, a világnak.
Számára a fia meghalt ma éjjel, amikor megszületett. Elengedte, hogy
lehetőséget adjon neki az életre, és csak remélheti, hogy te nem mészárolod
le.
- A levél nem a megbánásáról árulkodik. – vetette oda a szavakat az öregnek.
- A levelet a vajúdása közben írta, nem merte előbb, nehogy a kapitány
megtalálja. Nem volt magánál, de senkit nem engedett magához, csak a
feleségemet. Még az orvost sem, nehogy rájöjjenek, mi az igazság. Egy
jelöletlen halmot emelt a sírkertben, hogy ne árulja el a titkát. Rám bízta a
kicsit, hogy keresselek meg, és adjam oda neked.
Tukayoo megremegett a hallottaktól. Most értette meg.
- Miért nem jött el ő maga?
- Mert nem tudott jönni. A szülés legyengítette, de főként azért, hogy ne
zúdítsa rátok a kapitány bosszúját. Azt kérte még, hogy mondjam meg, ne
keresd őt többé! Nem akar látni.
Tukayoo a mellkasára emelte a csomagot, és észrevétlenül, szeretettel
megszorította. Nézte a gyermek arcát, és felismerte benne Jordan vonásait.
Elszorult a torka, a mellkasában fojtogató nyomást érzett.
Pedro aggódva figyelte az indiánt, de az a gyengédség, ahogy a kicsihez nyúlt,
ellágyuló tekintete, ahogy végignézett a gyermeken, megnyugtatta az öreget.
- Értem. Menj vissza békével! – mondta egy idő után a harcos.
Megfordult, és szó nélkül felült a lovára.
- Mit teszel a gyermekkel? – kérdezte Pedro, de nem kapott választ.
Az indián megfordult, és elvágtatott. Harcosai még egyszer végignéztek az
öreg férfin, aztán követték vezérüket.
Gyorsan hazaért, nem nézett hátra, nem nézett a mellkasán függő csomagra,
csak hajtotta a lovat. Remélte, a sebesség elmossa a fájdalmat, ami
megszületett benne, ahogy meglátta a fiát. Remélte a száguldás elsöpri az
asszony arcát, aki először félt tőle, aztán egy röpke időre odaadó, szerető
asszonyává vált, és akit kegyetlenül ellökött, hiába könyörgött neki, hogy ne
tegye. Már tudta, hogy egy szív többször is megszakadhat. A sajátját
másodszor ő maga zúzta porrá.
Amikor megérkezett, szinte futtában ugrott le a lóról. Futva sietett a
tábortűzhöz, ahol az asszonyok már várták őket. Nara épp nemrég született
lányát etette, a többiek pedig mosolyogva figyelték őt.
Tukayoo megállt a kör szélénél. Minden tagja feszült volt, keményen küzdött,
hogy az arca ne árulja el, de tudta, hogy ezt a csatát ma elveszíti.
Nézte a boldog anyát, ahogy magához szorítja a kisdedet, és a testéből
táplálja. Figyelte a köztük lévő megbonthatatlan kapcsot, a feltétlen szeretet
kapcsát.
Jordan erről mondott le, hogy megmentse a gyermeket, kitépte a saját szívét,
hogy a fia élhessen. Eszébe jutott, amikor a lány a folyóparton játszadozott a
gyerekekkel, látszott mennyire szereti őket. És amikor a kiowák megtámadták a
törzset, anyatigrisként óvta őket. Elképzelte, mekkora fájdalom lehetett neki,
amikor odaadta a fiút, hogy elhozzák tőle. Tukayoo reszketni kezdett.
Tehya észrevette őt, és meglátta a mellkasán nyugvó csomagot, amit a bátyja
olyan gyengéden tartott. A lány döbbenten lépett hozzá megnézni, mi van
benne.
A férfi azonban szorosan tartotta, nem engedte, hogy a húga elvegye. Narát
nézte, a szeme ragyogott, amikor elcsukló hangon feltette a kérdést:
- Nara, képes vagy még egy gyermeket táplálni?
Minden szem rászegeződött.
- Képes lennél táplálni a… fiamat? – a könnyei utat találtak.
Tehya megérintette a csomagot, ő pedig hagyta, hogy elvegye tőle. Elhagyta
az ereje, a harcos ma éjjel kint maradt a sivatagban, Tukayoo pedig
megtántorodott. Hok’ee mellé ugrott, és megpróbált támaszt nyújtani neki, de
sikertelenül.
Félrelökte a segítő kezet, megfordult, és a sátrába ment. A többiek csendesen
figyelték, senki nem állt az útjába. A harcosai szemében a tisztelet, és
megértés keveredett. Soha senki nem kételkedett a férfi erejében, és
bátorságában. Most sem, mind tudták, mit érzett Jordan iránt, tisztelték az
erejét, hogy ellenáll a kísértésnek, és nem megy vissza az asszonyért.
Tukayoo sátrának bejárata bezárult, de a csönd továbbra sem tört meg. Tehya
döbbenten nézte a kezében alvó csecsemőt, aki megszólalásig hasonlított
Jordanra, és a bátyjára.
A következő pillanatban a sátor belsejéből fájdalmas üvöltést hallottak, a férfi
összerogyott, és elvesztette az eszméletét.
18. fejezet
Öt hosszú év telt el.  Öt év pokol Jordan számára. Már régen beletörődött, hogy
életének rövidke, hamis boldogságban eltöltött időszaka örökre a múlt
homályába süllyedt. Semmit sem remélt. Soha semmilyen jelzést, vagy utalást
nem kapott, hogy a gyermekét életben hagyták.
A napjai keserű egyhangúságban teltek. Délelőtt a ház körül, vagy az istállóban
sürgölődött, délutánonként, mikor a forró hőség csillapodott, kiment sétálni, a
családi sírok közé. Minden nap a jelöletlen, apró földkupacnál végezte, ahol a
férje tudomása szerint, halott, névtelen gyermekük nyugodott. Elmondott egy
imát érte, aztán azért, hogy az éjszakája nyugalomban teljen. Csapongó férje
szinte minden éjjel a városban dorbézolt, és utcalányokkal múlatta az időt.
Azon a kevés estén, amit otthon töltött, részegre itta magát, és miközben
érzéketlenül magáévá tette az asszonyt, folyton szidalmazta, hogy mennyire
nem képes boldoggá tenni őt, ezért jár más asszonyok után. A bordélyházak
legutolsó bárcás ribanca több örömet nyújt neki, mint a felesége. A férfi
gyűlölte őt azért, mert az első terhessége után többé nem esett teherbe, és
nem volt képes örököst adni neki.
De Jordan nem foglalkozott ezzel, csak hagyta, hogy a férfi kiélje mocskos
vágyait. Szerencsére minden éjszakával egyre kevesebb időt töltött vele.
Ilyenkor pedig azokra az időkre emlékezett, amikor boldog volt. Az évek
elfeledtették vele Tukayoo kegyetlen szavait, csak az együtt töltött boldog
percek maradtak meg benne. És a fia emléke.
Nem tudhatta biztosan, hogy a kegyetlen apacsok megkímélték-e a kicsi életét,
de anyai szíve érezte, hogy a gyermek él, és biztonságban van.
Az idő múlásával beletompult a fájdalomba.
 Conrad az utóbbi éveket azzal töltötte, hogy az indiánokat irtotta. Felkutatott,
és lemészárolt minden útjába eső apacs falut. Akikre nem talált rá, azoknak
menekülniük kellett. Egyszer, amikor a férje vadászportyán volt, ki akart
lovagolni Tukayoo régi táborához, de Pedro nem engedte. Azt mondta, az
életével játszik. Elment Jordan helyett, és amikor visszatért, megnyugtatta az
asszonyt: a tábort elhagyták, nincsenek hátrahagyott holttestek, tehát élnek.
Csak elmentek.
Ez a hír adott erőt a nőnek, hogy folytassa, és ne adja föl. Sosem halt meg
benne a remény, hogy egy napon újra találkozhat a fiával, és a férfival, akit
még mindig halott szívében őrzött.
Ezen a reggelen is felkelt, nadrágot és inget húzott, mert a napját, mint mindig,
az istállóban fogja tölteni. Az egyik marha vemhes, bármikor megindulhat az
ellés. Conrad megint a városban volt, már egy hete, remélte, hogy még sokáig
nem is tér vissza.
Pedro és ő már kora reggel óta kint voltak.
Juanita kilépett a konyhából a kertbe, hogy az ebédhez zöldséget szedjen,
amikor meglátta a két közeledő lovast. Már messziről látta, hogy indiánok.
Hosszú, fekete hajuk lobogott a szélben, meztelen felsőtestük bronzosan
ragyogott a forró déli napfényben. Ahogy közelebb értek, már azt is látta, hogy
az egyikük egy gyermek.
Határozottan lovagoltak be a kapun. A férfi tekintete keményen pásztázta
végig az udvart. Ahogy meglátta az asszonyt, leugrott a lováról, és elindult felé.
- Hol van a ház úrnője? – kérdezte köszönés nélkül.
Juanita reszketni kezdett, amikor rájött, hogy az indián apacs. Egyszer sem
találkozott Tukayoo-val, így nem ismerhette fel. Némán rázta a fejét.
- Azt kérdeztem, hol az úrnőd! – ismételte meg a férfi rideg hangon. – Tudom,
hogy Pedron és rajtad kívül csak ő van itthon. Hol van?
Miközben beszélt, a gyermek is leszállt, és megállt a férfi mögött.
Jordan meghallotta az ismerős hangot, de nem mert reménykedni. Kiment az
istálló elé, és amint megpillantotta a harcost, a térde megremegett. Felcsillant
a szeme, és oda akart rohanni, de amikor a tekintetük találkozott megtorpant.
Egy idegen nézett rá, rideg, elutasító pillantással.
A kisfiús arc az eltelt évek alatt megkeményedett, az ifjúból férfi lett. Egykor
lágyan feszülő izmai kötötté váltak, erőtől duzzadtak. Az indiánból áradt a
fenyegetés, de még most is megborzongatta Jordan érzékeit. Annyira szerette
volna a karjába vetni magát, újra elalélni az érintésétől, átérezni a gyönyört,
amit kapott tőle, és viszonozni mindezt. Bizonyítani akarta, hogy szereti, hogy
azóta az átkos éjszaka óta szereti, amikor először szeretkezett vele. Vágyott a
férfi elutasító közönyére, amit mindig felemésztett a szenvedély. Jordan tudta,
hogy Tukayoo nem gyűlölte, amikor visszahozta. De sosem remélte, hogy
valaha is meghódíthatja a szívét.
Figyelmeztette magát, hogy veszélyes gondolatok próbálnak utat törni a
felépített védőfalon keresztül. Megrázta magát, felszegte a fejét, és büszke,
magabiztos léptekkel elindult felé.
- Mit keresel a földemen, rézbőrű? – köpte a szavakat.
Tukayoo arca megrándult, a nő a legmegalázóbb névvel illette, amit fehér
ember mondhatott rá. Nem válaszolt, csak keményen végignézett az asszony
törékeny, mégis erős, karcsú alakján. Az eltelt idő nem csorbított szépségén,
hanem megérlelte. Kívánatos fiatal, és büszke asszonnyá érett. Még mindig
felébresztette benne a vágyat. Örült, hogy az ágyékkötő jótékonyan elrejti a
bizonyítékot. Megfeszítette a karját, hogy fékezze keze remegését, az arcára
felöltötte a közöny maszkját, és próbálta felidézni első asszonya arcát. De csak
Jordan viszonzatlan vágytól szomorú szemei jelentek meg előtte, a mondatai,
amikor könyörgött, hogy ne küldje vissza. El akart merülni a feszes, hófehér
combok közt, csillapítani az ott születő forróságot.
Gyűlölte ezért a nőt, ahogy saját magát is.
- Azt kérdeztem, mit… – kezdte újra Jordan.
- A fiamat tanítom vadászni. Erre vezetett az utunk, gondoltam, megnézzük,
hogy megy a sora, Mrs. Scott.
Miközben beszélt, hátra nyújtotta a karját, és előretolta a megszeppent öt év
körüli fiúcskát.
Most Jordan rándult meg. Reszketni kezdett, a szemét ellepték a könnyek.
Gyorsan elfordult, hogy ne kelljen a gyermekre néznie.
- Ki ez a nő, apám? – kérdezte a fiú tökéletes angolsággal.
- Anyád gyilkosának a felesége.
Jordan döbbenten emelte rá a tekintetét. Az ónix szemek jeges hűvöse haragot
gerjesztett benne, de aztán lecsillapodott. Jobb, ha a fiú így hiszi.
- Az ő férje ragadta el tőlem az anyádat, és kegyetlenül bánt vele. Mindent, ami
egykor az anyád volt, kiölt az asszonyból.
- Ő – mutatott a nőre. – Ő volt az anyám?
- Valaha igen. Most már csak egy, sápadtarcú ellenségeink közül.
A könnyek kicsordultak az asszony szeméből.
- Nem is nézed meg a fiadat, asszony? – kérdezte. – Nézz rá! Nézd meg, mivé
neveltem! Bátor és büszke mescalero harcos válik majd belőle.
- Pont, mint az apja – suttogta Jordan keserű büszkeséggel.
- Így van. Nézd meg, ő Tokalah! – förmedt az asszonyra.
Jordan remegve fordította a fejét a gyermek felé. Azonnal felismerte a nemes
vonásokat. A magas, kiugró arccsontot, a tüzesen villámló tekintetet. A
gyermek álla egy hajszálnyival lágyabb ívű volt, mint az apjáé. A haja, és a
bőre egy árnyalattal világosabb. Szemei nem feketék, hanem barnák voltak, és
a bogarukban enyhe zöldes fény bujkált, pont olyan, mint az ő szemének a
színe.
Jordan ösztönösen felé nyúlt, de a fiú hátrébb húzódott. Megadóan ejtette le a
karját, a könnyek világos csíkokat rajzoltak poros arcára.
Tukayoo szenvtelenül figyelte a nő fájdalmát. Maga sem tudta, miért hozta ide
a fiút, azért-e, hogy újabb fájdalmat okozzon az asszonynak, vagy azért, hogy
feltépje a múlt sebeit.
Ekkor a nő térdre rogyott a gyermek előtt, könyörögve nézett rá, ismét
felemelte a karját. A fiú az apjára nézett, aki bólintott, ő pedig vonakodva az
asszonyhoz lépett. Jordan zokogva, reszketve ölelte magához, szorosan
tartotta, és simogatta a fiúcska hátát. El akarta mondani, mennyire szereti, el
akarta halmozni csöppnyi megmaradt szeretetének minden morzsájával, de
nem merte. Csak térdelt, és forrón ölelte őt.
Amikor hosszú percek múltán elengedte a megszeppent gyereket, Jordan a
férfira nézett:
- Köszönöm. Köszönöm, hogy büszke harcost nevelsz belőle.
A férfi arcára kiült a döbbenet. Sok mindent várt a nőtől, átkozódást,
veszekedést, őrült tajtékzást, amiért ellökte magától, de azt, hogy szinte
könyörögve mond köszönetet, azért, hogy kínozza; erre egyáltalán nem
számított.
- Miss Jordan! Jön a férje – kiabált Pedro, aki épp az egyik lovat hajtotta be a
kapun.
- Micsoda? – fordult felé rémülten a nő. – Mikor? Messze van még?
- Az északi úton jönnek – lihegte. – húsz perc, talán fél óra, és itt vannak.
Jordan rettegve fordult vissza az indiánhoz.
- Menekülj! Menj! Vidd a fiadat!
A férfi mellkasára támasztotta a kezét, és tolni kezdte a ló felé, de hirtelen
megállt. Mindkettőjükön forró tűz söpört végig. A hirtelen testi kapcsolat,
minden emléket felébresztett bennük: a rideg nappalokat, a forró éjszakákat.
Tukayoo magához ragadta a lányt, az ajka vészesen közel került az övéhez, de
az utolsó pillanatban Jordan elfordult.
- Menjetek, mielőtt hazaér! – suttogta elgyötörten, és Tukayoo számára minden
érzelme egyértelművé vált.
Jordan elhúzódott, nem mert a férfira nézni. Az előbb majdnem elgyengült, de
tudta, hogy Tukayoo halott szíve képtelen Shadi-n kívül más nőt beengedni. A
testi közelség csak neki fájna, és ezt a fájdalmat nem akarta újra átérezni.
Tukayoo szó nélkül megfordult, felemelte a fiát a ló hátára, aztán ő is felült.
Visszafordult a nő felé, és Jordan olyasmit pillantott meg a kemény maszk
mögött, amire minden együtt töltött percben vágyott. Fájdalmat, könyörgést…
szerelmet. Mindez csupán néhány másodpercig tartott, de Jordan megértette,
és viszonozta. A férfi arca még egyszer utoljára fájdalmasan megvonaglott,
megfordította a lovat, megsarkalta, és a fiával együtt elvágtatott.
Jordan kétségbeesve nézett Juanita-ra, és Pedrora:
- A férjemnek nem szabad tudomást szereznie erről a találkozásról! Soha!
Megértettétek?
- Igen, kisasszony! – válaszolták egyszerre.

Tukayoo a domb tetején megállt, és a fák védelméből visszanézett. Látta a

meggyötört asszony alakját, és olyasmit érzett, ami megrémítette bátor szívét.
Emlékezett az utolsó éjszakájukra, amikor Jordan álmában arra kérte, hogy
meneküljön. Most is ezt kérte. Felidézte a pillantását, és tudta, hogy az asszony
még mindig szereti. Megtörte az élet, vagy inkább a férje, de az érzelmei, amit
őiránta érzett egy cseppet sem változtak. Ebben biztos volt. Jordan az ő
biztonságát nézte, amikor azt kérte, hogy ne keresse.
Most megtagadta ezt a kérést, és már tudta, hogy hibát követett el, amikor öt
évvel ezelőtt hátat fordított Jordannak. Vissza akarta kapni, és vele együtt az
életét is.
- Apám – szólalt meg Tokalah. – rosszul mondtad. Az anyám nem halt meg.
Tüzes, gyermeki tekintetét a férfira emelte.
- Vissza akarom kapni.

Amikor Conrad megérkezett a barátaival, azonnal utasította a feleségét, hogy

készíttessen nekik lakomába illő vacsorát, és hozassa fel a legjobb évjáratú
bort a pincéből. Jordan mosolyogva tett eleget a kérésnek. Tudta, hogy ma éjjel
nem kell kiszolgálnia a férfi igényeit, hajnalig inni fognak.
A vacsora végén kimentette magát, belépett a szobájába, bereteszelte az ajtót,
és hosszú idő után először boldogan aludt el.
A vendégek egy hétig maradtak, amikor végre elmentek, Jordan tudta, hogy az
elkövetkező éjszaka az utolsó lesz. Vagy így, vagy úgy véget vet ennek a
házasságnak.
Felvitt egy üveg bort a hálószobába, és a kis üvegcsét, amit délután kért el
Juantia-tól. Kibontotta az italt, és beleöntötte a kis üveg tartalmát.
Conrad berontott a szobába.
- Mrs. Scott! Ma éjjel kielégítesz! – mondta vészjóslóan.
- Ahogy óhajtod. De nem vagy szomjas, nem innál előbb egy pohárral?
A férfi kiragadta az üveget az asszony kezéből, és egy húzásra megitta a felét.
Jordan elégedetten mosolygott. Tudta, hogy az egész üveg álomital
pillanatokon belül hatni fog, és a férje legalább két napra álomba szenderül
tőle. Nem akarta megölni, csak időt akart. Hogy ne találjon rá, miután elmegy.
Conrad két lépést tett a nő felé, megtántorodott, de a szomjúság erősebb volt.
Megitta a bor maradékát.
Már nem érte el Jordant. A földre roskadva merült álomba. Az asszony nem
tétovázott, sebesen átöltözött, azt az őzbőr nadrágot, és világos inget vette föl,
ami az első találkozásukkor volt rajta. Viseltes volt, néhol már az anyag is
foszlásnak indult, de nem érdekelte. A fűzővel sem bajlódott, otthagyta az
ágyon.
Lerohant az istállóba, Juanita és Pedro már várták.
- Drága kis Jordan! – zokogta az idős asszony. – Mi lesz így velünk? Mihez
kezdünk nélküled?
- Ne sírj, Mamácska! Ha a sors úgy akarja, látjuk még egymást. Menjetek
Mexikóba, ott nem talál rátok! Pedro, vigyázz Mamácskára!
- Úgy lesz Miss! Maga is vigyázzon magára!
Megölelték egymást, mind felültek a lovakra, és a két szolga délnek, Jordan
keletnek indult.
Egy teljes napig lóháton volt, a vize, és az élelme elfogyóban, de tudta, hogy
már kellően messze jutott. Leszállt a ló hátáról, a fejéhez lépett, és elbúcsúzott:
- Menj haza, Diablo! – ezzel erőteljesen a ló farára ütött.
Az ijedt állatot, pillanatokon belül elnyelte a nyugati látóhatár. Jordan keletnek
fordult – apró, könnyed léptei nem hagytak nyomot a kiszáradt, kérges talajon –
és futni kezdett.

Az üres tábor szomorú képet nyújtott. A gyermek nem emlékezett már rá, csak
apja, és nagynénje elmondásaiból. Tehya sokszor mesélt neki az anyjáról. Arról,
hogy az apja mennyire szerette, és gyűlölte egyszerre. És hogy csak akkor jött
rá minderre, amikor elveszítette őt.
Most megálltak itt pihenni, és Tukayoo képtelen volt elindulni. Már egy hete itt
voltak, annak ellenére, hogy pont ő tanította a fiát arra, hogy sose időzzön
hosszabb ideig egy helyen a falun kívül.
A fiú szomorúan nézte, ahogy az apja késő estig kint ült, és a nyugati látóhatárt
kémlelte. Tudta, hogy vár, és reménykedik. Közben pedig gyötrődik, vissza
akart menni, de tudta, ha egyedül jelenik meg a ranchon, a kapitány emberei
lemészárolják, mielőtt az anyja egyáltalán megtudná, hogy ott van.
Tokalah most látta először az anyját, de azonnal érezte, hogy szereti, ahogy azt
is tudta, hogy az apja sem szűnt meg szeretni őt.
Ezen az estén is kint állt, és némán figyelt. Tokalah mellé lépett.
- Még mindig őt várod, igaz? – kérdezte. – Anyámat.
Tukayoo nem válaszolt, de a kezét fia fejére simította.
- Miért nem megyünk vissza érte? – a gyerek hangja elcsuklott, ő is nyugatra
nézett.
- Megölnének minket, és őt is – mondta halkan a férfi.
- Nem érdekel. Az anyámat akarom!
- Meghalnál érte? – kérdezte az apja. – Mert ez lesz a vége.
- Ha nem kaphatom vissza, akkor… – elhallgatott.
Tukayoo érezte, hogy Tokalah gyötrődik. Ezt a kérdést nem tehette volna fel
neki.
- Holnap hajnalban elindulunk – mondta.
A gyerek felkapta a fejét, szemét ellepték a könnyek.
- Feladod, apám?
- Holnap hajnalban elindulunk, te hazamész. Én pedig hazahozom az
édesanyádat.
- Köszönöm – sírta el magát a gyerek.
A férfi felé fordult, és leguggolt:
- Fiam, holnap haza kell menned! Az utat tudod, ne állj meg sehol, és estére
hazaérsz! Mondd el a nénédnek, hogy hova mentem! Ha nem térek vissza, ő a
fiaként fog vigyázni rád. Én reggel elindulok, és megpróbálom visszakapni az
anyádat, de lehet, hogy mindketten odaveszünk. Erősnek kell lenned!
Megígéred nekem?
- Igen, apám – mondta büszkén a kisfiú, ám közben a könnyeivel küzdött. – A
Nagy Szellem segítsen, és hozd haza őt!
Megölelték egymást, és a férfi végre érezte, hogy újra átjárja a harci szellem,
döntött.
Tokalah szorosan ölelte őt apró karjaival, tudta, hogy ez a pillanat valaminek a
vége, és valami jó dolognak lehet a kezdete, de túl gyermek volt még, hogy
felfogja.
Tukayoo másnap reggel elindult, de előtte még aggódva figyelte, ahogy a fia
egy férfi bátorságával felérő, kemény tekintettel elindult.
Aztán nyugatnak fordult, és vágtába kezdett. Nem látta, hogy Tokalah
visszafordítja a lovat, és visszamegy a táborba. Tudta, hogy ha az apja
visszatér, itt fog megpihenni. Megállt ott, ahol előtte Tukayoo állt, és figyelni
kezdte a nyugati látóhatárt.
Egy idő után mozgásra lett figyelmes.
Először nem ismerte fel a közeledő alakot, de azt látta, hogy egyedül van. A
lenyugvó nap vöröses fényében botladozva közeledett, a haja ziláltan,
csapzottan tapadt nedves ingéhez. Még ilyen távolból is látszott, mennyire
kimerült.
A fiú egy pillanatig sem tétovázott. A nő elé rohant.
- Anyám! – kiáltotta könnyek közt, és a nő karjába vetette magát.
- Tokalah! – zokogott Jordan. – Édes, kicsi fiam!
Térdre rogyott, és szorosan ölelte a gyereket.
- Anyám! – sírt a gyerek. – Hol van az apám?
- Tukayoo nincs itt? – döbbent meg Jordan.
- Érted ment vissza – szipogta a fiú. – Hol van?
- Nincs velem, Kicsim. Mikor indult el?
- Ma reggel.
A nő arcára rémület ült ki. Tudta, hogy már nem érheti utol a férfit. Ránézett a
fiára, és összeszedte magát. Nem ijesztheti meg a gyereket. Erősnek kell
mutatnia magát.
- Megvárjuk – jelentette ki. – Megvárjuk.
Megsimogatta a kicsi arcát, aztán kézen fogta, és a sátorhoz mentek. Jordan
körülnézett, és keresett valamit, amiből vacsorát készíthetett a fiának. Egy
pillanatra sem engedték el egymást, nem mondták ki, de attól féltek, ha
megszakad a kapcsolat, akkor újra elveszítik egymást.
Egy szót sem szóltak, de a végeérhetetlen gyermeki, és anyai simogatások
minden szónál többet elmondtak. Jordan folyamatosan cirógatta a fia arcát, és
karját, puszit lehelt a fejére, és szorosan ölelte. Tokalah pedig sírva
csimpaszkodott az anyjába.
Egy idő után egyszerre fordultak nyugat felé. Semmit sem láttak a sötét
éjszakában, de mindketten egyvalakit vártak.
- Visszajön, anyám – suttogta reménykedve Tokalah. – A szellemek megóvják
őt.
- Tudom, Kicsim – simogatta a hátát Jordan. – Tudom. – Remélte, hogy ezzel
nem kellett hazudnia a fiúnak. – Remélem, hamarosan visszatér.
- Ugye nem igaz, hogy meghalt benned az anyám?
- Sosem halt meg, csak volt, aki ezt szerette volna, de ez már nem számít.
Édesapád eljött értem, hogy megmentsen.
- Miért mondta?
- Mit, Kicsim?
- Hogy meghaltál.
- Mert attól félt, hogy ez történt.
- De nem.
- Nem – mosolygott az asszony. – Nem ez történt, és remélem, hogy örül neki.
- Visszament érted. Szeret téged – nézett fel Tokalah az anyja szemébe. –
Egyszer, amikor Tehya rólad mesélt, azt mondta, hogy apám nélküled sosem
lesz boldog – vonta meg a vállát, amitől még kedvesebbnek tűnt.
Jordan megölelte a gyereket, és újra nyugat felé néztek.
Késő éjjel volt már, amikor bementek a sátorba, és szorosan összebújtak.
Tokalah pillanatokon belül békés álomba zuhant anyja szerető karjai közt, de az
asszony nem hunyta le a szemét. Gyönyörködött abban a fiúcskában, akivé
cseperedett, lágyan simogatta a haját, az arcát, és halkan duruzsolt neki
megnyugtató szavakat. Eközben azonban rettegett, hogy most, amikor végre
elég bátor volt, és döntött, talán elkésett, és végleg elveszíti a szeretett férfit.

Tukayoo egy nap alatt elért a Casa de Solhoz, szinte halálra hajszolta a lovát. A
felkelő nap a domb tetején találta. Lenézett a völgybe, és meglepte a kihalt
ranch. Az embereknek már dolgozniuk kellene, de sehol nem volt egy lélek
sem.
Óvatosan elindult, tudta, hogy nem számítanak látogatóra, de nem mert
kockáztatni.
Végül beléptetett az udvarra, és már látta, hogy a hely teljesen kihalt. Az egyik
sarok mögül előlépkedett egy hatalmas fekete csődör:
- Diablo! – sóhajtott megkönnyebbülten. Leszállt, és odalépett mellé. – Hol van
a gazdád? Hol van Jordan? – megsimogatta a ló homlokát, aztán a ló nyakához
nyomta a homlokát. – Hol van az asszonyom?
Zajt hallott maga mögül, hirtelen megpördült, és meglátta az ellenségét,
Conrad Scott kapitányt, aki mindkét asszonyát elvette tőle. A keze ösztönösen
a tőrre siklott.
- Mit keresel a földemen, rézbőrű? – förmedt rá a férfi.
- A TE földeden? – kérdezte Tukayoo, és érezte, hogy a harag elönti minden
porcikáját. – A TE földeden? Ez itt Jordan Cassidy öröksége! Neked itt semmi
keresnivalód!
- Milyen sokat tudsz, rézbőrű! De ha még egyszer így mered nevezni a
feleségemet, megöllek.
- A feleséged?  Jordan egy barbár szörnyetegnek tart, gyűlöl téged.
- Honnan tudod? – hirtelen elhallgatott, és a felismerés megcsillant a
szemében. – Te voltál! TE! Átkozott rézbőrű kutya! Te raboltad el, te kefélgetted
őt! Azt hitted, örömét lelte benned? – fennhéjázóan felnevetett.
Tukayoo-ban forrt a harag, de nem mutatta. Már tudta, hogy miért kellett
várnia a bosszúval. Most jött el az ideje.
- Tudod kapitány, hatalmasat tévedsz. – mosolyogni kezdett. – Jordan sosem
szeretett téged.
- Ne beszélj így a feleségemről, rézbőrű kutya!
- Emlékszel, arra, amikor visszahoztam neked?
- Hogyne emlékeznék – vigyorgott a férfi. – Úgy próbált elfelejteni, hogy minden
éjjel az ágyába csábított.
- És persze gyermeket adott neked.
- Igen… vagyis majdnem. Korán született, és meghalt. De én voltam, aki
megadta ezt neki.
- Láttad te azt a gyereket?
- Nem, mondom, hogy halva született.
- Megint tévedsz. Az a fiú időben született. És tudod, miért? Mert akkor fogant,
amikor Jordan velem volt. A fiam itt született meg, és Jordan, hogy megvédje
tőled, megkérte az egyik szolgálót, hogy hozza el nekem. Megkért, hogy
neveljek belőle büszke harcost. Egy büszke mescalero harcost.
Conrad halántékán kidagadtak az erek. Őrjöngve rontott az indiánra, vadul
csapkodva próbálta legyűrni a férfit. Előhúzta a kardját, és eszelősen
hadakozott. Tukayoo hideg fejjel védekezett, és néhány perc múlva, Conrad a
földre került.
Az indián a mellkasára ült.
- Elérkezett a bosszúm ideje sápadtarcú – mondta fenyegetően. Felemelte a
tőrt. – Ezt a feleségemért kapod, akit megöltél – végighúzta a pengét a férfi bal
arcán.
Conrad visítva üvöltött fel.
- Ezt a meg nem született fiamért – a másik arcát is megsebezte. Keserű öröm
járta át, ahogy látta a kapitány félelmét. – Hol van Jordan? – kérdezte hirtelen.
Conrad reszketve, zihálva hallgatott.
- HOL VAN JORDAN?
- Megöltem – vigyorgott fájdalmasan Conrad. – Megöltem, mert nem adta meg,
amit kértem tőle – most már nevetett, élvezettel nézte, ahogy az indián arca
megvonaglik a fájdalomtól. – Aztán kivittem a testét, és elhajítottam a
sivatagban, mint egy koszos rongyot, a keselyűk, és prérikutyák martakélául.
- Ezt… azért kapod – folytatta Tukayoo, és a hangja most csak kegyetlenségről
árulkodott. – Mert megerőszakoltad őt. Minden alkalommal, amikor az ágyába
másztál. – Végighúzta a tőrt a férfi kulcscsontjának vonalán, bár inkább az
ágyékát kurtította volna meg.
- És ezt… - suttogta, és a szemét ellepték a könnyek. – Ezt azért, mert
megölted a nőt, aki az életemet jelentette. Jó utat a pokolba sápadtarcú féreg!
Lassan, mintha simogatni akarná, hozzányomta a tőrt a kapitány nyakához,
pontosan az artéria fölött. Egyre erősebben nyomta, egészen addig, amíg a bőr
fel nem hasadt, és az üvöltő férfi vére be nem terítette Tukayoo arcát, és
mellkasát. Az indián zihálva figyelte, hogy ellenfele szeme elhomályosul.
Az utolsó előtti pillanatban megragadta Conrad haját, és a fejbőrét határozott
mozdulattal elválasztotta a koponyájától. A férfi halálfélelemmel átitatott
visítása betöltötte a teret, de Tukayoo nem hallotta. Saját, fájdalommal teli
üvöltése minden más hangot törölt az elméjéből.
- Jordan! – zokogta. – JORDAN!

Nem tudta, meddig ült a holttest mellkasán. Végül egy idő után tompán felállt,
körbenézett, a lovához botorkált. Teljes öntudatlanságban felült, és elindult
kelet felé.
A ló tudta az utat, egyenesen a régi táborhelyhez vitte a gazdáját.
- Apám! – hallotta meg távolról. – Apám! Nézd, ki van itt!
Kábán felemelte a fejét, és döbbenten figyelte, ahogy a fia nevetve szaladt
felé.
De a nagyobb döbbenetet a gyerek mellett futó asszony okozta, először azt
hitte, képzelődik. Kábán nézte a tüneményes látomást, képtelen volt felfogni,
amit látott, de aztán a nő felé kiáltott:
- Tukayoo!
Tokalah megállt, és hagyta, hogy Jordan az apja elé fusson.
Az indián leugrott a lóról, és lélekszakadva rohant. Amikor elérték egymást, a
karjába kapta a lányt, megpörgette, és szorosan ölelte:
- Azt hittem, meghaltál! – zokogta a férfi. – Azt mondta, megölt. Azt mondta… –
kétségbeesve simogatta az asszony arcát, csókolta, ahol érte. – Azt mondta az
a mocsok…
- Élek szerelmem – sírta Jordan. – Élek, és itt vagyok! – hevesen viszonozta az
érintést. Szorosan a férfihoz simult.
- Édes, kicsi Jordan! Drága asszonyom!
- Mondd, hogy nem küldesz el! – nézett rá könyörögve Jordan.
- Soha! Soha többé nem eresztelek el! – suttogta a férfi, végre felfogta, hogy
akit a karjában tart, az nem egy tűnő látomás.
Jordan felemelte a fejét, mosolyogni kezdett:
- Mondd ki! Egyszer mondd ki!… Hazudj!
- Gyűlöllek! Gyűlöllek, életem!
Forrón megcsókolta, és örökre magához ölelte a nőt.

Utóhang
Visszaszaladtak Tokalah-hoz, szorosan megölelték egymást, és visszamentek a
sátorhoz.
Leültek a kis tűz köré, és felváltva meséltek egymásnak. Jordan elmesélte,
mennyit őrlődött, amikor a férje a portyákon volt. Hogy el akart jönni a táborba,
figyelmeztetni őket, de rettegett, mert a kapitány sosem hagyta felügyelet
nélkül. Végül Pedro volt, aki eljött, és aztán elmondta, hogy elhagyták a falut.
Onnantól kezdve a nő élete üressé vált, csak sodródott. Eleinte reménykedett,
hogy lesz alkalma, elhagyni Conradot, de nem tudta, merre menjen. Túl gyáva
volt, hogy nekivágjon, pedig folyton a fiára, és Tukayoo-ra gondolt. Aztán,
amikor egy hete megjelentek, az megadta neki a lökést, és döntött. Csak
remélhette, hogy itt megtalálja őket, és amint lehetősége nyílt rá, nem
habozott, elindult.
Tukayoo is elmesélte, hogy amióta Pedro odaadta a fiát, annak szentelte az
életét, hogy teljesítse Jordan kérését. Szeretettel nevelte a gyermeket, és
minden nap mesélt neki az anyjáról, hogy ne felejtse el.
- Mondtam neked, anyám, hogy szeret – mosolygott Tokalah álmosan.
- Miért nem jöttél értem hamarabb? – nézett rá a lány.
- Te kértél meg, hogy ne keresselek – mondta a férfi. – Azt hittem, meggyűlöltél.
- Soha! Soha, szerelmem! – ölelte meg Jordan forrón az indiánt.
- Ez már nem számít. Csak az, hogy együtt vagyunk – suttogta Tukayoo
melegen. – Rengeteg bepótolnivalónk van.
- Miénk az örökkévaló – mosolygott rá a lány. – Soha többé nem válunk el.
- Soha, szerelmem – mosolygott Tukayoo. – Szeretlek.
- Most mondtad ki először, tudod?
- Tudom, és sajnálom, hogy eddig vártam vele.
- Semmi baj. Én is szeretlek.
Tokalah közben elaludt mellettük, szorosan az anyjába kapaszkodva.
- Vigyük be! – mondta az asszony.
Tukayoo gyengéden felemelte a fiút, és bemászott a sátorba. Utána
visszakúszott, mint egy pajkos kisfiú. Jordan a tűzet bámulta. Eldőlt az asszony
mellett, és vágyakozó, éhes pillantását nem vette le róla.
- Miért bámulsz így? – kérdezte mosolyogva Jordan.
- Csak csodállak.
- Nincs mit csodálni rajtam. – suttogta, és zavartan elfordult.
- Hogyne lenne. Amikor egy hete láttalak, halott voltál. Most azt látom, hogy
percről percre tér vissza beléd az élet.
- Nektek köszönhetem – simogatta meg a férfi arcát. – Neked, és a fiúnknak.
- Most az egyszer örülök, hogy Tokalah engedetlen volt – sóhajtott mosolyogva
a harcos.
- Engedetlen volt? – nézett le Jordan a férfira.
- Igen – mosolygott. – Amikor visszaindultam érted, megkértem, hogy menjen
vissza a faluba. De ő itt maradt. És így legalább találkoztatok.
- Istenem – nyelt Jordan. – Én abban reménykedtem, hogy visszatértetek. Azért
mertem elindulni. Egy hajszálon múlt.
- Mit tettél volna, ha nem találsz itt minket? – kérdezte aggódva a férfi, félt a
választól.
- Azt inkább ne akard tudni. Akkor, azt hiszem, én…
- Jordan, soha ne gondolj ilyesmire! – rémült meg Tukayoo. – Az bűn. Nem
dobhatod el az életedet. Nem vethetsz véget neki önkezűleg!
- De számomra ti jelentitek az életet! Csak miattatok vagyok még életben, csak
miattatok viseltem el a megaláztatást, amit az a vadember…
Elhallgatott, az arca fájdalmasan megrándult.
- Mi a baj, Egyetlenem? – kérdezte aggódva Tukayoo, és szorosan mellé bújt.
- Utánunk fog jönni – suttogta remegő hangon.
- Nem fog, beteljesítettem a bosszúmat.
- Megölted? – nézett rá a lány meglepve. – Hogyan?
- Tokalah nem mondta, hogy mindenáron visszahoztalak volna?
- De igen. Csak én azt hittem, ha nem találsz ott, akkor visszafordulsz…
- Ahogy odaértem, összetalálkoztam vele. Éreztem, hogy most kell
megtennem, nem akartam megölni, csak megalázni, és újra elvenni tőle téged.
Látni akartam, hogy szenved, amikor otthagyod, és eljössz velem. De akkor azt
mondta, hogy megölt, és a tested kihajította a sivatagba – a hangja elcsuklott.
– Meg kellett tennem.
Ahogy Jordan mellett feküdt, most felnézett rá, a tekintete fájdalmat tükrözött.
- Megöltem a férjedet, képes vagy ezek után…
- Köszönöm – suttogta a lány. – Köszönöm, így végre szabadon szerethetlek.
Forrón megcsókolta a férfit, aki lehúzta maga mellé.
- Miért nem kerestél egy új asszonyt, aki Tokalah anyja lehetett volna? –
kérdezte, amikor az ajkuk elvált.
- A te apád, miért nem keresett neked új anyát? – mosolygott a férfi.
- Azt hiszem, most már tudom – merült el Jordan az ónix szemekben.
A férfi ekkor lázasan a blúz gombjaihoz nyúlt, de nehezen boldogult vele.
Jordan gyengéden eltolta a kezét:
- Erre többé nem lesz szükségem – suttogta, és letépte magáról a viseltes
ruhadarabot.
Aztán sietve szabadult meg a nadrágtól is. Közben Tukayoo is ledobta magáról
a ruháit.
Ott feküdtek egymás mellett az éjszakában, alakjukat lágy aranyfénybe vonta a
tűz fénye. Reszketve feküdtek egymás mellett, és nézték a másikat, a kezük
újraismerkedett a másikkal. Halkan ziháltak, és érezték, hogy a szenvedély
megint fellángol bennük.
- Szeretlek – suttogta Tukayoo. – És többé nem hazudok neked.
- Én is szeretlek. Csináljunk Tokalah-nak egy testvért!
- Teremtőm, Jordan! – nyögte az indián, és vadul csókolni kezdte.
Próbált uralkodni az ösztönein, de csak a lány buja testét érzékelte. Besiklott a
combjai közé, és a kezét becsúsztatta Jordan nőisségébe. A nő hangosan
felnyögött.
- Gyere, harcosom! – zihálta, felemelte a lábát, és szorosan a férfi derekára
fonta. – Akarom… most!
Tukayoo nyögve foglalta el a helyét. A szemére köd ereszkedett, és úgy
szeretkezett az asszonnyal, mintha életében először lenne nővel. Vadul,
hevesen, tele elfojtott vággyal. Képtelen volt visszatartani magát, néhány
másodperc alatt végzett.
Bűntudatosan emelte fel a fejét:
- Bocsáss meg! – suttogta. – Én…
- Csodálatos volt! – simogatta meg az arcát Jordan.
- Adj pár percet, és boldoggá teszlek, esküszöm.
- Tudom. Annyiszor tehetsz boldoggá, ahányszor csak akarsz.
Az indián lassan mellé gördült, és a tenyerével lefogta a szemét.
- Mi a baj, Édesem?
- Most azt hiszed, olyan vagyok, mint a férjed.
- Soha nem hittem ezt. – ellenkezett a lány. – Te sosem bántottál, tőled mindig
örömöt kaptam, gyengédséget…
- Tudod, kik szeretkeznek így, Jordan? Akik csak azt akarják, akiket nem
érdekel, hogy mit érez a másik.
- Nem, szerelmem – simult Tukayoo mellkasára. – Azok szeretkeznek így, akik
az életüknél jobban szeretik a másikat, és éveket kellett várniuk egymásra.
A férfi ránézett, és a szeme megtelt könnyel.
- Te vagy az egyetlen asszony, akivel együtt voltam. Rajtad kívül csak… –
elhallgatott.
- Csak Shadi volt. – fejezte be Jordan. – Ne szégyelld, ő az asszonyod volt.
Szeretted, természetes, hogy nem felejted el.
- Jordan… én azóta senkivel sem…
- Én azért imádkozom, hogy minél hamarabb elfelejtsem azt a vadállatot, aki a
férjem volt. És tudom, hogy te vagy az, aki ebben segíteni tud nekem – nézett
az indiánra. – Lehet, hogy te azóta egy asszonyt sem engedtél az ágyadba, bár
én is képes lettem volna távol tartani Conradot, de erősebb volt, és…
- Tudom, hogy a szíved csak az enyém. Az a barbár meggyalázta a testedet, de
a lelked tiszta maradt.
- Tisztítsd meg a testemet is! – suttogta vágyakozva a lány.
- Feleségül veszlek – mondta hirtelen a férfi.
- De a törzs…
- Nem érdekel a véleményük. Apám véleménye sem.
Elfogadom, ha száműznek, ha te elviseled, hogy kitaszítottként kell élnünk…
- Melletted mindent elviselek – suttogta az asszony.
Tukayoo ismét megcsókolta, újra elfoglalta a helyét, de most már képes volt
uralni a testét. Lassan mozgott, közben folyamatosan becézte a nő testét az
ajkával, a kezével. Lágyan cirógatta a még mindig telt kebleket, a csípőjét.
Halkan nyögve szeretette.
Jordan aléltan vonaglott a férfi teste, a keze alatt. Kiélvezte a gyengéd
érintéseket. Amikor érezte, hogy a forróság elönti, ívbe feszítette a hátát, és a
testét szorosan az indiánhoz préselte.
- Szeretlek! – zihálta élvezettel.
A tűz elragadta, és bele kellett harapnia a férfi vállába, hogy a sikolya ne
ébressze fel a fiút a sátorban. Görcsösen kapaszkodott Tukayoo-ba, aki szintén
megfeszült a gyönyör pillanatában. Végül együtt ernyedtek el. Szorosan
összesimultak, és egymás karjában aludtak el.
A sátorban eközben az ötéves kisfiú kuporogva ült a fekhelyén, szeméből
megállíthatatlanul ömlöttek a boldogság könnyei. Felnézett az égre:
- Köszönöm, Manitu! – tátogta.
Visszafeküdt, és boldog, angyali mosollyal az arcán visszaaludt.

Vége