Részletek fiatalkori naplójából:

Én, fraknai gróf Eszterhás Pál lettem ez világra Kismartony várában, in anno 1635 Kisasszony nap estén éffélkor, azaz midőn éppen
tizenkettőt ütne az óra, mely immár Kisasszony napjának mondattatik, szeptember nyolcadik napján, Rák jel alatt.
Volt atyámuramnak s anyámasszonnak nagy örömök, kiváltképpen, hogy úgy, azmint régen óhajtotta atyámuram, lettem ez világra,
minden fogaim meglévén számban születésemkor, kik azután csakhamar kihullottak; s más jelek is lévén rajtam, kiket csak
atyámuram tudott. […]
Meglévén szegény néném temetése, Nagyheflánban vitetett atyámuram bennünköt, Orsicskát is, azhová maga is eljövén, Zrinyi Miklós
uram csakhamar odajött avégre, hogy Julianka nénémasszont elvegye. Az kertben sétálván, azért Zrinyi uram engem meglátván
magához hivott s kezemet fogván, fölemelt az földről s megcsókolt, mondván Tar Mihálynak, azki is akkor ott állott, nem sok ember
tudja, micsoda gyermek légyen ez. Kire mondá Tar Mihály, talám szerencsés leszen, mert hetedik gyermeke az úrnak, igen is szereti,
majd jobban az többinél. Kire felelt Zrinyi Miklós: „Bár sok ilyen gyermek volna Magyarországban.” Kit én ugyan igen szivemben
vettem ekkor, s tekéntvén Zrinyi uramat, eszemben vettem, hogy egyféle természetűek vagyunk, kit nékem atyámuram már
esztendővel azelőtt megjelentett vala.
Azon kertben nénémasszony is kijött, kit meglátván, azután megírt Zrinyi Miklós uram megkedvellett, s kévánta is házastársul elvenni,
mely dolog, azmint hallottam, mások miatt múlt el.
Nemsokára azután jött el Nádasdy Ferenc uram, azki is kérvén nénémasszont, odaadták néki s az 1643. esztendőben az lakodalma is
megvolt Kismartomban. […]
Azon gyűlésben Leopoldina császárné magyar táncot kévánt látni, engem azért fölvitetvén az várban, ott köllött táncolnom az
magyarországi kisasszonyokkal az császár és császárné előtt. Volt penig akkor igen jó táncos kisasszony, Esteras Rebeka, […] de azzal
köllött az oláh táncot járnom. […] Annakutána két mezételen karddal köllött a hajdútáncot járnom, kinek igen mestere voltam akkor.
Azon tánc igen tetszett az császárnak s az császárnénak; voltak penig muzsikások, Forgách Ádám uramé, az hegedűst Hanzlinak hítták.
[…]
Annakutána […] Szombatban visszamentem az tanulásra.
Azhol böjtben igen szép comaedia tartatott egy Gualbertus nevő emberről, ki ellenségének az Istenért megengedvén, az feszület előtt
letérdepelve imádkozván, azon feszület hozzá hajlott s megköszönte könyörületességét. Mely feszületnek képit én viseltem, ki mellett
kétfelől angyali ruhákban szövétneket tartának Draskovith János és Miklós uraimék. Azonban Draskovith János uram, föl lévén az fél
kezem kötve az körösztfára, kezdé az kezemet az égő szövétnekkel tréfában érdezni; kit végre nem szenvedhetvén, nagyon
megszólítottam, kit hallván az emberek, elfakadtak nevetve. Mely dologért igen megharagadott az mester Draskovith János uramra.
Ezen comaedia penig böjtben volt. […]
Ezen vacatiókban egykor az én kedves mátkám [Esterházy Orsolya] szállásomra jövén reggel idején, hogy még az ágyban fekünném s
alunnám, általölelvén megcsókolt; kire fölébredvén, én is viszont megcsókoltam. Mely dologgal annyira magához kapcsolt, hogy én is
fölötte igen kezdeném szeretni. De ebben mások semmit nem tudtak, csak egy Marianka névő szolgáló leány, azki jelen volt, ki az
húgom dajkájának leánya volt. […]
Ugyanezen vacatiókban mentünk bátyám urammal nyulászni, […] azután megént Nagyszombatban mentem az tanulásra, az én édes
mátkámtul igen nehezen válván el, ki sokat is siratott elmenetelemkor. […]
Azonban […] hogy szinte visszá akarna bátyámuram [Esterházy László] térni Sentére, ihol jön az hír, hogy az pogányság Gémesallyát
rabolja. Kire nézve újobban kimenvén [1652. Augusztus 26-án] Vezekény nevő falunál eleiben álla Forgách uram az hadakkal, az
gyalogság körül szekérből való sáncot csináltatván, maga is béállott oda gróf Pálffy Miklós urammal s Serényi Pál vicegenerális
urammal együtt, bátyámuramat penig jobb kéz felől szélről állatta. Meglátván azért az ellenség az mieinket, azonnét kétfelé választotta
népit, s mivel az mieink igen idején kezdtek tarackkal lőni, egyszersmind az két szárnyának ment, nagyobb része penig bátyámuram
seregére, majd kétezerig való török; kikkel jól öszvelövöldözködvén s alkalmas török is hullván le, végre az kevés magyarság
megtolyattatott, azhol bátyámuram azon Zöldfikár névő lovon ülvén, kit nékem ígért vala, együtt menvén Esterhás János urammal s
Marci névő inasával s vagy húsz lovassal egy nagy sáros pataknak szoríttatott, azhol az ló megesvén véle, gyalog sokáig harcolt s két
törököt is vágott le. Végtére az sok sebektől ellankadván, életét dicsőségesen letette azon körülötte lévő szolgáival együtt, estve hat s
hét óra közben, kit Isten nyugosszon az örök életben.
Másnapra kelve, fölkeresvén az testeket, találák szegény bátyámuramot, Esterhási Ferenc, Tamás, Gáspár uraimékkal együtt, kik
minnyájan vitézül veszének el Istenekért s hazájokért. Az szegény bátyámuram szolgái közül negyvenötön vesztenek az harchelyen s
sokan sebesedtek.
Az testeket penig mind megfosztva találták, csupán csak szegény bátyámuram testén az imeg, lábravaló és nadrág maradván meg. Volt
penig huszonöt seb rajta, ki lövés, ki szúrás, ki vágás. […]
Elvégezvén azért szegény bátyám uram temetését, […] mentem föl Fraknóban az én szerelmes édes mátkámhoz, Esterás Orsik[a]
kisasszonyhoz, azhol […] az én szerelmes mátkámmal öszveadattam magamat Fraknóban […] az ezerhatszázötvenharmadik
esztendőben, tizenkettődik Maii [május 12-én], mely dolog mindazáltal igen nagy titokban volt köztünk, sok nagy okokra nézve. […]