David Gemmell

MAKEDÓNIA
OROSZLÁNJA

Delta Vision Kiadó

Budapest, 2013
 DAVID A. GEMMELL
MAKEDÓNIA OROSZLÁNJA

© Delta Vision Kft., 2013

Hungarian translation © Sziklai István, 2013
Borítógrafika © Julien Delval, 2007
Szerkesztő: Antoni Rita
Korrektor: Dobos Attila
Nyomdai előkészítő: Ádám Krisztina
Kiadja a Delta Vision Kft.

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

David A. Gemmell: Lion of Macedon
Copyright © David A. Gemmell, 1990
Minden jog fenntartva

ISBN 978 615 5314 72 8

Delta Vision Kft.

1092 Budapest, Ferenc krt. 40.
Telefon: 36 (70) 322-3755
Fax: 36 (1) 216-7054
www.deltavision.hu
 Tamisz, a vén jósnő felkutatja az összes lehetséges jövendőt.

Mindegyikben gonosz erők fenyegetik Hellászt. A jövő csak egyetlen

reménysugarat kínál: a félvér spártai fiút, Parmeniónt. Így Tamisz nekilát a
küldetésnek, hogy a fiúból a világ leghalálosabb harcosát faragja – bármi áron.

Parmenión, akinek élete minden napja küzdelem, mit sem tud a sorsát
formáló varázslatról és rejtélyről. Egyre erősödik és okosodik, katonai zsenije
és a Thébai szolgálatában aratott diadalai pedig hőssé teszik, így kerül
Makedóniai Philipposz szolgálatába.

Ám ahogy azt Tamisz előre látta, a spártait sorsa a Sötét Istenhez,

Philipposzhoz és a még meg nem született Alexandroszhoz köti. A jövő pedig
túlságosan is hamar eljön érte.

Vajon Parmenión elég erős lesz-e, hogy legyőzze a gonoszt – vagy kitárja a
kaput a Sötét Isten előtt, aki pusztulást hoz a világra?

A történet itt nem ér véget, Parmenión – és Alexandrosz – küzdelme a

Káoszszellemmel a könyv folytatásában, a Sötét hercegben éri el
csúcspontját.
 AJÁNLÁS
A Makedónia oroszlánjának története egy görög szigeten
született, egy romba dőlt akropolisz árnyékában, egy olyan erőd
falainak tövében, amelyet még a keresztes lovagok emeltek. Az
első ötletek abban az öbölben jutottak eszembe, amely állítólag
Szent Pálnak nyújtott menedéket Rómába tartó útja során. A
Rhodosz szigetén álló Lindosz a csendes szépség és a fennkölt
bűbáj hona, a lakói pedig tükrözik ezeket a jellemvonásokat.
A regényt nagy szeretettel ajánlom azoknak, akik a Lindoszra
tett utazásomat hihetetlenül varázslatossá tették: Vaszilisznek és
Cambikának Flora bárjában, „Crispy”-nek és „Jax”-nek, valamint
Kate-nek és Alexnek.
Továbbá Brian Gortonnak és bájos hitvesének, Kathnek, a
„szem” adományáért.
 Köszönetnyilvánítás
Köszönöm szerkesztőmnek, Lisa Reevesnek,
kéziratszerkesztőmnek, Jean Maundnak, tesztolvasóimnak, Val
Gemmell-nek, Edith Grahamnek, Tom Taylornak, és az „ifjú
Jimnek a Penguintől”, aki rávett arra, hogy az elejétől fogva
újraírjam a szöveget. Külön köszönet kutatómnak, Stella
Grahamnak, aki vaskos könyvek tucatjain rágta át magát ihletet
keresve és Paul Hendersonnak, aki leellenőrizte a kézirat
történelmi hitelességét.
 A SZERZŐ ELŐSZAVA
Az ókori Hellász világában a felfordulás, a háború, a cselszövés
és az árulás volt az úr. Nem létezett görög nemzet; a megosztott
vidéken városállamok tucatjai hadakoztak szüntelenül a
hatalomért.
A két nagyváros, Athén és Spárta évszázadokon át csatázott
szárazon és vízen azért, hogy Hellász vezérei lehessenek. Thébai,
Korinthosz, Orkhomenosz, Plataia hol az egyikhez, hol a
másikhoz álltak, a csalfa Niké pedig ide-oda repdesett a háborúzó
felek között, ígéretekkel kecsegtette, majd cserbenhagyta őket.
A görögök háborúskodásait Perzsia pénzelte, attól a félelemtől
hajtva, hogy az egyesült Hellász világuralomra törne. A perzsák
meggazdagodtak és birodalmuk virágzott Ázsiában és
Egyiptomban; hatalmuk jelen volt a civilizált világ minden
városában. Ám vigyázó szemüket így sem vették le Hellászról:
kétszer támadták meg a görögöket a szárazföldön, és kétszer
szenvedtek szörnyű vereséget.
Az athéniak és szövetségeseik Marathón síkján zúzták szét
Dareiosz seregét. Dareiosz fia, Xerxész ezután több mint
negyedmillió embert számláló hatalmas sereg élén indult útnak,
hogy egyszer s mindenkorra leigázza Hellászt.
A Thermopülai-szorosban kis létszámú spártai haderő állta
útját és tartóztatta fel napokig. A perzsák végül győztek,
kifosztották Athént és feldúlták a vidéket, míg végül döntő
vereséget szenvedtek két ütközetben. Szárazon a Pauszaniasz
hadvezér vezette ötezer spártai mért megalázó vereséget a
MAKEDÓNIA OROSZLÁNJA 11
perzsa hordára, tengeren pedig az athéni tengernagy,
Themisztoklész semmisítette meg a perzsa flottát Szalamisznál.
 Perzsia ezután már soha többé nem indított támadást, inkább
intrikák révén próbált uralomra törni.
A Makedónja oroszlánjá-ban részletezett események (azaz
Kadmeia bevétele, a thermopülai, leuktrai és Hérakleia
Lünkésztisz-i csaták) mind történelmi események. A főszereplők
(Parmenión, Xenophón, Epameinóndasz és Makedóniai
Philipposz) mind jártak ezeken az ókori hegyeken és síkságokon,
követvén becsülettel, hűséggel és kötelességgel szegélyezett
útjukat.
Ám a Makedónia oroszlánjának története a sajátom. A
történelem szinte teljesen elfeledte Parmeniónt. Senki sem tudja,
hogy a pelagónok királya volt-e, vagy egy makedón kalandor,
netán thesszáliai zsoldos.
Ám bármi legyen is az igazság, remélem, hogy az árnya
mosolyogni fog a Hősök Csarnokában, amikor ez a mese eljut
hozzá.

David A. Gemmell
Hastings, 1990
ELSŐ KÖNYV
 Az athéni csodálatos egy nép. Minden évben tíz új hadvezért
választanak.
Én egész életem során csak egyetlenegyet ismertem – Parmeniónt.

II. Philipposz, Makedónja királya

KR. E. 389 TAVASZA

Azzal a morbid érdeklődéssel kezdődött, hogy megtudja halála

napját. Végigjárta a jövendő végtelen útjait, nyomon követte a
lehetséges holnapok miriádjait. Egyes jövendőkben betegség vagy
dögvész áldozata lett, másokban gyilkosság, vagy szélütés végzett
vele. Az egyikben még egy paripáról is leesett, noha utált
lovagolni és el nem tudta képzelni, hogy valaha is hajlandó lenne
felülni egy ilyen hátasra.
De ahogy hanyagul számba vette a lehetőségeket, minden
utolsó holnapjának peremén felfigyelt egy sötét árnyékra. Nem
számított, hogy mikor halt meg, az árnyék ott volt. Egyre kínozta
a rejtély: a jövendők ezrei mellett, hogy maradhat állandó ez az
árnyék? Habozva túllépett a halálai napján, és megnézte, ahogy a
jövendő kiterebélyesedik és növekszik. Az árnyék ekkor erősebb
lett, tapinthatóvá vált a gonoszsága. És egy pillanat alatt, ami még
a rettegést is meghaladta, rádöbbent, hogy ahogy ő tud az
árnyékról, az is tudomást szerzett róla.
Ám Tamiszból nem hiányzott a bátorság. Megacélozta magát,
kiválasztott egy utat és az árnyék szívébe repült, ahol érezte, hogy
a Sötét Isten hatalma úgy marja a lelkét, akár a sav. Nem sokáig
tudott itt maradni, így visszamenekült a kézzelfogható jelen
illékony biztonságába.
A megszerzett tudás szörnyű súllyal nehezedett a vén papnőre.
Senkivel sem oszthatta meg és tudta, hogy a legválságosabb
pillanatban, amikor tetemre kell hívni a gonoszt, ő már halott
lesz.
Ekkor imádkozni kezdett, minden addiginál elszántabban.
Fohászai kiáramlottak a világmindenségbe. Gondolatait sötétség
lengte be, majd felderengett egy kósza fény, és ő megpillantott
egy ráncok szabdalta, mégis erős, sólyomszerű arcot, amelyből
szúrós kék szempár sütött a vassisak alatt. Az arc elhomályosult
és elmosódott, s a helyén egy fiúé jelent meg. Ám a szeme még
mindig szúrós volt és kék, a szája pedig elszánt vonalként
húzódott. Egy név derengett fel a papnőben. De vajon a
megmentőé vagy a pusztítóé? Nem tudta, csak remélhette, hogy
melyik. Ám a név úgy visszhangzott a fejében, akár a távoli
égzengés. Parmenión!
 SPÁRTA, KR. E. 385 NYARA

Nesztelenül ütöttek rajta az árnyékok közül. Az arcukat

kámzsák és maszkok mögé rejtették, husángjaikat a magasba
emelték.
Parmenión oldalra szökkent, de ott két másik támadó állta
útját. Egy bunkósbot süvített el a feje mellett, végighorzsolva a
vállát. Ököllel egy maszkos arcba vágott, majd jobbra lendült és
futásnak eredt a Távozás utca felé. Athéné szobrának hideg
márványszeme mindvégig követte, s magához vonzotta. A fiú
felszökkent a talapzatára, majd feljebb mászva megkapaszkodott
az istennő lábszárában.
– Gyere le! Gyere le! – kiabálták kórusban a gyötrői. – Van
valamink a számodra, kevert vérű!
– Akkor gyertek fel és adjátok ide! – felelte erre. Az öt támadó
máris rárontott. Parmenión arcba rúgta az elsőt, aki ettől
hátrazuhant. Ekkor egy másik husáng a lábának csapódott,
amitől elesett. Odébb hengergőzött, a lábával egyfolytában
rugdosva, mire egy másik támadója is elterült. Aztán ismét talpra
szökkent és átugorva a fejük felett, rázósan ért földet az utcán.
Egy elhajított husáng a lapockái közé talált, amitől
megtántorodott. Egy pillanat alatt már rajta is voltak és lefogták
mindkét kezét.
– Most megvagy! – acsarkodott egy hang, amelyet eltompított
a száját elfedő gyapjúsál.
– Felesleges maszkot hordanod, Grüllusz – sziszegte
Parmenión. – Felismerlek a bűzödről.
– Holnap nem fogsz versengeni a döntőben – szólalt meg
ekkor egy másik hang. – Megértetted? Soha nem lett volna
szabad megengedni, hogy részt vegyél. A hadvezéri játékok a
spártaiaké... nem pedig félvéreké.
Parmenión elernyedt – a viselkedése alázatossá vált, a fejét
lehajtotta. Az őt fogva tartó karok szorítása enyhült... és akkor
hirtelen kitépte magát közülük, és az öklével Grüllusz arcába
sújtott. A támadói erre rávetették magukat, ütötték-rúgták, térdre
kényszerítették. Grüllusz a hajánál fogva rángatta fel, míg a
többiek ismét lefogták mindkét karját.
– Te akartad – morogta Grüllusz, és hátrahúzta az öklét.
Fájdalom robbant Parmenión állában és megrogyott foglyul
ejtői kezében. Az ütések csak úgy záporoztak rá: rövid, de erős
horgok az arcára és gyomrára.
Parmenión nem kiáltott. Nem létezik fájdalom, mondogatta
magában. Nem létezik...fájdalom.
– Mi folyik ott?
– Az éjszakai őrség! – suttogta az egyik támadó. Az ifjak
elengedték Parmeniónt, és berohantak a közeli sikátorba.
Megvert áldozatuk a földre rogyott és a hátára hengeredett.
Felette némán ott tornyosult Athéné, az Utak Őrzője. Mikor
felnyögött és talpra kecmergett, két őr szaladt oda hozzá.
– Mi történt veled? – nyúlt felé az egyikük.
– Elestem. – Az ifjú lerázta magáról a segítő kezet és vért
köpött.
– És felteszem, a társaid meg segítettek felállni? – mordult rá a
férfi. – Miért nem tartasz velünk egy darabig?
– Nem kell kíséret.
A katona az ifjú fakókék szemébe nézett.
– Még mindig a sikátorban vannak – súgta fojtott hangon.
– Nem kétlem – felelte Parmenión –, de most már nem fognak
készületlenül érni. – Ahogy a katonák otthagyták, az ifjú vett egy
nagy levegőt és futni kezdett, a sikátorokon át, a piactér felé,
jobbra-balra váltogatva az irányt. Egy ideig még hallotta az
üldözői lépteit, de azután már csak a városi éjszaka csendje
maradt.
Tudta, arra számítanak, hogy vagy a hadiszállásra, vagy anyja
otthonába tart. Így egyiket sem tette; ehelyett átfutott az
elhagyatott piactéren és a város feletti dombon álló szentélybe
igyekezett.
Athéné szobránál ekkor egy hosszú botra támaszkodó
öregasszony lépett ki a holdfénybe.
Felsóhajtott és leült egy márványpadra. Teste törődött volt,
elméjét szomorúság felhőzte.
– Sajnálom, Parmenión – szólalt meg. – Bármilyen erős is
vagy, vasat kell belőled kovácsolnom. A sors kiszemeltje vagy.
– Gondolatai ekkor a többi, hadiszálláson élő fiúra terelődtek.
Milyen könnyű volt meggyűlöltetni velük a félvért egy egyszerű
bűbájjal! Egy kelés meggyógyításához több pszichés energia
kellett, mint a gyűlölet felkorbácsolásához. Ez gyötrő gondolat
volt és Tamisz megborzongott.
Felpillantott a szoborra és belenézett a rá meredő vak márvány
szempárba.
– Ne légy olyan gőgös! – suttogta. – Tudom az igazi neved,
kőasszony. Ismerem a gyarlóságaidat, a vágyaidat, és
hatalmasabb vagyok nálad!
Tamisz talpra kecmergett.
Ekkor egy arc merült fel gondolatai között, mire
elmosolyodott. A bűbáj dacára Parmeniónnak volt egy barátja,
egy fiú, akire nem hatott a gyűlölség tüze. Noha ez Tamisz tervei
ellenére alakult így, mégis megnyugvást lelt a gondolatban.
– Drága Hermiász! Ha minden ember olyan lenne, mint te,
akkor az én munkámra sem lenne szükség.
*****
 Parmenión egy sziklán üldögélve várta a hajnalt. Éhes volt
ugyan, de az állkapcsa túlságosan sajgott ahhoz, hogy elrágcsálja
a még az előző napi reggeliről félretett állott kenyeret. A nap
lassan kúszott fel a Parnon vonulatának vöröses dombjai fölé és
az Eurotasz folyó vize csillogva kelt életre. A nap meleg sugarai
végigcirógatták az ifjú szikár testét, amitől önkéntelenül is
megborzongott. A spártaiak azt tanították, hogy a férfi tűrje a
fájdalmat, zárja be elméjét a hideg vagy a forróság elől. Magas
fokon sikerült is ezt elsajátítania, de a frissen érkező melegség
arra emlékeztette, hogy milyen hideg is volt az éjszaka, amit a
város feletti szentélydombon elrejtőzve töltött.
Zeusznak, a Mennyei Atyának tizenkét láb magas, fenséges és
szakállas szobra a várostól nyugatra elterülő vidéket figyelte, és
mintha csak a feltornyosuló Iliász-hegyet nézte volna. Parmenión
ismét megborzongott. Tétován beleharapott a fekete kenyérbe,
elfojtva egy nyögést, ahogy a kín fellángolt az állkapcsában.
Grüllusz jó erősen megütötte és, mivel lefogták, nem tudott az
ütéssel együtt mozdulni. Egyik ujját a szájához emelte. Az egyik
foga kilazult. Tépett a kenyérből, egy darabkát szája jobb sarkába
dugott és óvatosan rágni kezdte, Mikor végzett szegényes
reggelijével, felállt. A bal oldala érzékeny volt. Felemelte a
khitónját és megvizsgálta: a zúzódás haragoslila színben játszott
és teste a csípője felett véres volt.
Nyújtózkodott egyet, majd megdermedt, amikor lépteket
hallott a felfelé vezető úton. Gyorsan a Múzsáknak emelt szentély
mögé futott és zakatoló szívvel leguggolt, hogy bevárja a
jövevényeket. Felkapott egy éles márványszilánkot, amelynek
olyan volt az éle, akár egy szekerce fejének. Ha ismét rátörtnek,
akkor itt valaki meghal!
Egy karcsú, kék tunikás fiút pillantott meg. Sötét, göndör haja
volt és sűrű szemöldöke. Parmenión felismerte benne barátját,
Hermiászt, mire elöntötte a megkönnyebbülés. A kőről, ahol
eddig gubbasztott, fáradtan feltápászkodott. Hermiász is
észrevette, és odarohant hozzá.
– Ó, Szavra, barátom, hát még mennyit kell szenvedned? –
tette a vállára a kezét együtt érzőn.
Parmenión kipréselt magából egy mosolyt.
– Ma vége szakad. Talán.
– Csak amennyiben veszítesz, Szavra. És veszítened kell. Meg
is ölhetnek és félek, hogy meg fogják tenni! – Hermiász a barátja
fakó szemébe nézett, de nem látott benne egy szemernyi
megalkuvást sem. – Nem fogsz veszíteni, ugye? – kérdezte
szomorúan.
Parmenión erre vállat vont.
– De, lehet – ha Leonidász ügyesebb, vagy ha a bírák neki
kedveznek.
– Hát persze hogy neki fognak kedvezni! Grüllusz azt mondja,
hogy Agészilaosz is eljön. Mit gondolsz, a bírák hagyják majd,
hogy a király unokaöccse megszégyenüljön?
Parmenión Hermiász vállára tette a kezét.
– Ha ez a helyzet, akkor miért aggódsz? Veszíteni fogok. Ám
legyen! De nem fogok a vereségre játszani.
Hermiász leült a Zeusz-szobor lábához és elővett két almát a
derekán viselt erszényből. Az egyiket odaadta Parmeniónnak, aki
óvatosan beleharapott.
– Miért vagy ennyire makacs? – sóhajtott a fiú. – A makedón
véred miatt?
– Miért nem a spártai vérem miatt, Hermiász? Egyik nép sem
arról híres, hogy meghátrálna.
– Nem sértésnek szántam, Szavra. És ezt te is tudod.
– Tőled nem is az, nem – fogta meg a barátja kezét a magasabb
ifjú. – De gondolj csak bele, hogy mindannyian
 Szavrának, vagyis gyíknak hívtok és úgy gondoltok rám, mint
egy félvér barbárra.
Hermiász elhúzódott a másiktól; az arca elárulta, hogy
megbántották.
– Te a barátom vagy! – tiltakozott.
– Nem ez a gond, Hermiász, és ez nem válasz. Nem tehetsz
róla, hogy ki vagy – egy tisztavérű spártai, olyan hősök közül,
akiknek sora messze Thermopülaion túlra nyúlik vissza. Atyád
Lüszandrosszal menetelt és sosem szenvedett vereséget.
Valószínűleg vannak barátaid a helóták és a többi fajta rabszolga
között. Ám ettől még rabszolgaként tekintesz rájuk.
– A te apád is spártai volt, akit pajzson hoztak vissza, és
minden sebét elölről kapta! – bizonygatta Hermiász. – Te is
spártai vagy.
– Az anyám pedig makedón. – Parmenión kibújt a tunikájából
és összerezzent, ahogy a karját a feje fölé emelte. Inas testét
zúzódások és horzsolások borították, jobb térde feldagadt.
Szögletes arca is véraláfutásos volt, jobb szemével szinte alig
látott.
– Ezeket a vérem miatt viselem. Amikor elvittek anyám
házából, hétéves voltam. Attól a naptól fogva a nap egyszer sem
sütött le rám úgy, hogy ne borították volna sebek a testem.
– Nekem is voltak horzsolásaim – felelte Hermiász. –
Minden spártai fiúnak tűrnie kell a szenvedést... különben nem
lennének belőlük spártai férfiak, és többé nem lennénk
kiemelkedők. De értem, amit mondasz, Szav... Parmenión. Úgy
tűnik, Leonidász gyűlöl téged, és erős ellenség. Ám ettől még
felkeresheted és megkérheted, hogy szolgálhasd. És akkor vége
lenne.
– Soha! Csak kinevetne és kidobatna az utcára.
– Igen, lehetséges. De akkor is vége szakadna a veréseknek.
 – Te megtenned, ha a helyemben lennél?
– Nem.
– Akkor nekem miért kellene? – sziszegte Parmenión, és fakó
tekintete a barátja arcára tapadt.
Hermiász felsóhajtott.
– Rideg vagy velem, Parmenión. Viszont igazad van:
testvéremként szeretlek, mégsem tekintelek spártainak. Azaz a
fejemben igen, ám a szívemben...
– Akkor ugyan miért fogadnának el a többiek, akik még csak
nem is a barátaim?
– Adj nekünk időt, adj időt mindnyájunknak! Viszont tudd
meg, hogy bármit is választasz, én melléd állok – mondta
Hermiász szelíden.
– Ebben sosem kételkedtem. És hívj csak Szavrának! A te
szádból jól hangzik!
– Melletted állok a versenyben, és fohászkodni fogok
Athénéhez, az Utak Őrzőjéhez a győzelmedért – mosolyodott el
Hermiász. – Szeretnéd, hogy még veled maradjak?
– Nem, de azért köszönöm. Még egy ideig itt maradok Zeusz
Atyával, gondolkodni és imádkozni. Találkozunk Xenophon
házában három órával dél után, a versenyen.
Hermiász bólintott és távozott. Parmenión a tekintetével
követte, majd figyelme az ébredező város felé fordult.
Spárta. A hősök hona, a legkiválóbb harcosok bölcsője, akik
valaha is járták ezt a zöldellő földet. Alig egy évszázaddal ezelőtt
innen indult útjára a Thermopülai-szorosba a legendás
Kardkirály, háromszáz harcosával és hétszáz helótával. Ez a
csekély haderő nézett szembe a több mint negyedmillió embert
számláló perzsa sereggel.
A spártaiak mégis kitartottak, újra és újra visszaverték az
ellenséget, míg végül Xerxész, a perzsa uralkodó bevetette
Halhatatlanjait. A tízezer legkülönbb harcost, akit Perzsia ki
tudott állítani hatalmas birodalmából: a kiválóan képzett, a
katonák színe-javát adó alakulatot. És a spártaiak megalázták
őket. Parmenión érezte, hogy a keble dagad, amint elképzelte
azokat a zord arcú férfiakat, zárt bronzsisakjukban, vérvörös
köpenyükben, kezükben csillogó kardjukkal. Perzsia hatalma – a
világ hatalma! – megtört a háromszáz spártain. Az ifjú délkeletre
nézett. Nem látta, de tudta, hogy ott emelkedik a király
emlékműve, aki ott esett el. Egy görög árulta el őket, a spártaiakat
pedig bekerítették és lemészárolták. Értesültek az árulásról és a
királyt szövetségesei arra biztatták, hogy meneküljön a
csatatérről. Válasza bevésődött minden spártai szívébe. „Egy
spártai csak a pajzsával hagyja el a csatamezőt – vagy azon. Nem
vonulunk vissza.” Parmenión ironikusnak találta, hogy
legnagyobb példaképe és legelkeseredettebb ellensége ugyanazt a
nevet viseli és ugyanabból a vérvonalból származik: a
Leonidászból. Időnként elmerengett, hogy vajon a legendás király
is olyan kegyetlen volt-e, mint névrokona. Remélte, hogy nem.
Az ifjú felkapaszkodott az akropolisz legmagasabb pontjára, és
onnan pillantott le a dombot körülölelő városra. Alig harmincezer
ember élt itt, ám mégis Árkádiától Kis-Ázsiáig, Athéntől Illíriáig
áhítat övezte őket. Soha egyetlen spártai sem szenvedett
vereséget egyenlő létszámú ellenséggel vívott ádáz csatában. A
spártai gyalogos – a hoplita – három athénival, öt thébaival, tíz
korinthoszival és húsz perzsával ért fel. Ezeket a számokat
bevésték a spártai gyerekek agyába, és büszkén emlegették.
A makedónokat még csak említésre sem méltatták a spártai
számolásban. Görögöknek is alig-alig tekintették őket – barbárok
voltak és fegyelmezetlenek, fejletlen kultúrájú hegyi törzsek, akik
azt a keveset is a náluk jobbaktól lopták.
 – Spártai vagyok – szólalt meg Parmenión. – Nem makedón. A
Zeusz-szobor tekintete továbbra is a távoli Iliász-hegyre meredt,
az ifjú szavai pedig mintha üresen csengtek volna. Felsóhajtott,
ahogy eszébe jutott a pár perce Hermiásszal folytatott
beszélgetése. „Rideg vagy velem, Parmenión. Viszont igazad
van: testvéremként szeretlek, mégsem tekintelek spártainak.
Azaz a fejemben igen, ám a szívemben..
„Akkor ugyan miért fogadnának el a többiek, akik még csak
nem is a barátaim?” Parmeniónnak kisgyerekként csak kevés
gondja akadt a társaival. De hétévesen, amikor az összes spártai
fiút elszakították a szüleitől és a hadiszállásokra kerültek, hogy
ott harcosnak képezzék őket, először kellett eltűrnie
beszennyezett vére miatt mások gyötrését. Ekkor történt, hogy a
dicső király után elnevezett Leonidász kigúnyolta, és azt
követelte, térdeljen le, ahogy az a rabszolgák fajtájából valóhoz
illik.
A kisebb és fiatalabb Parmenión erre rávetette magát, mindkét
öklével az idősebb fiú képét csépelte. Leonidász akkor jól
megverte – és azóta még sokszor. Még rosszabb volt, hogy
Leonidász spártai nemesi családból származott és a
Lükurgoszhadiszálláson élő többi fiú közül sokan keresték a
kegyeit. A félvér kitaszítottá, üldözötté vált, akit mindenki
gyűlölt, Hermiász kivételével – őt még Leonidász sem tudta
ellene fordítani, mivel Parnasznak, a király barátjának a fia volt.
Parmenión nyolc éve állta az ütéseket és a sértéseket, szentül
meggyőződve arról, hogy egy napon úgy néznek majd rá, mint
fivérükre, mint spártaira. A mai nap kellett volna, hogy eljöjjön
diadala órája. Álmait messze meghaladó sikert aratott a
hadvezéri játékokon, egészen a döntőig verekedte magát. De ki
más lenne az ellenfele – Spárta összes ifjúja közül –, mint maga
Leonidász?
 Ahogy arra Hermiász figyelmeztette, a győzelme csak még több
kínt hozna magával, ám ő mégsem tudta... és nem is akarta...
rávenni magát, hogy vesztésre játsszon. A hadvezéri játékok
jelentették minden évben a fénypontot a spártai hadiszálláson
képzett harcosnövendékeknek. A győztes elnyeri a babérkoszorút
és megkapja a győzelmi pálcát: ő lesz a sztratégosz – a mester!
A játékokon két sereg állt ki egymás ellen, és a versenyzők,
parancsokat osztogatva, alakzatokat választva, hadvezérként
küzdöttek. A katonákat fából faragták – nem volt sem vér, sem
halál.
A veszteségeket két bíró döntötte el számozott csontkockák
dobásával.
Parmenión felkapott egy botot és négyszöget rajzolt a porba,
egy spártai falanxot mímelve, amelyben több mint ezer harcos
állt egymáshoz illesztett pajzsokkal, döfésre kész lándzsákkal. Ez
volt a fő haderő, utána következett a lovasság. A jobbszárnyon
felrajzolt egy második négyszöget: ők volt a spártaiak vazallusai, a
szkiriták, akik mindig a gazdáik oldalán harcoltak. Szívós,
kemény, kérlelhetetlen férfiak, ám mégsem engedték őket soha a
csata első sorába, mivel nem voltak spártaiak – és így
majdhogynem az embernél is alantasabbnak tekintették őket.
Ez volt a serege: háromezer ember. Spártai gyalogság, lovasság
és a szkirita tartalék. Leonidász hasonló haderőnek parancsol
majd.
Lehunyt szemmel idézte fel a múlt évi döntőt, amelyet a
Menelaosz-hadiszálláson játszottak. Az ütközet két órán át
tartott. Parmenión jóval a befejezése előtt elunta magát és
kiballagott a piactérre. Igazi anyagcsata volt, a két falanx
összeakaszkodott, a bírák pedig addig dobálták a csontkockákat,
leszedegetve a halottakat, míg végül a fehér sereg legyűrte a
vöröset.
 Értelmetlen erőpróba volt, vélekedett akkor Parmenión. Mi
haszna egy ilyen győzelemnek? A győztesnek végül még száz
embere sem maradt. A való életben egy következő sereg
könynyen legyűrte volna.
Egy csatát nem így kell megvívni.
Ma más lesz, határozta el. Akár győz, akár veszít, emlékezni
fognak rá. Lassan alakzatokat kezdett rajzolni, majd eltűnődött
rajtuk és tervezett. De a gondolatai minduntalan elkószáltak, és
ismét maga előtt látta a három héttel korábbi nagy versenyt. Arra
is teljes erőbedobással készült, edzett rá és arról álmodozott, hogy
a győzelem babérkoszorúját az ő fejére helyezik.
Húsz mérföld futás a perzselő nyári napon, a hegylábtól
indulva, majd felfelé a Parnon-hegység cserjésekkel borított
lejtőin, sajgó lábakkal, ziháló tüdővel. Az összes spártai ifjú részt
vett ezen az egyetlen, nagy versenyen, amely az ifjonti erő és
bátorság legvégső próbája.
Maga mögött hagyta mindnyájukat: Leonidászt, Nésztoszt,
Hermiászt, Learkhoszt és a többi hadiszállás összes legjobbját.
Mind az általa felvert port nyelték és küszködtek, hogy lépést
tartsanak vele. Leonidász szívósabb volt, mint a többiek, komor
árnyékként loholt a nyomában, de tizenkét mérföldre a céltól még
őt is megtörte Parmenión utolsó nekiiramodása, aki akkor már a
cél felé futott, energiája maradékát arra tartalékolva, hogy
felnyargaljon az agórára, ahol a király várta a győzelmi babérral.
Már látszott a fehér és hívogató város, amikor a Katonák
sétányán az olajfaliget tövében megpillantott egy kordét húzó
öregembert. Döbbenten látta, hogy a jobb oldali kerék kiszakad,
és a kordé tartalma a porba zúdul. A fiú lelassította futását. Az
öreg küszködve próbálta meglazítani a jobb karja csonkjára
hurkolt szíjat – nyomorék volt.
Parmenión erővel elfordította a fejét és futott tovább.
 – Segíts, fiú! – kiáltott ekkor fel az ember. Parmenión
lelassított és megfordult. Leonidász messze lemaradt mögötte,
látótávolságon túl... Megpróbálta megbecsülni, mennyi ideje
maradt, majd átkozódva lefutott a lejtőn és letérdelt a kerék
mellé. Az eltört, de azért a spártai ifjú megpróbálta a helyére
rakni, ráerőltetve a tengelyre. Az azonban csak egy pillanatig
tartott ki, majd szilánkokra hasadt. Az öreg a földre rogyott,
tönkrement kordéja mellé. Parmenión belenézett a szemébe, ahol
fájdalmat, vereséget és csüggedést látott. A férfi megviselt tunikát
hordott, színét rég kimosták már a téli esők, s kifakította a nyári
nap. A saruja vékony volt, akár a pergamen. – Merre tartasz? –
tudakolta Parmenión.
– A fiam egy órányira lakik innen az egyik faluban – felelte a
vénember, és dél felé bökött. Parmenión ráncos bőrű karjára
pillantott, ahol számos kardpenge vágta régi heget látott.
– Spártai vagy? – kíváncsiskodott a fiú.
– Szkirita – felelte a férfi. Parmenión felállt és a kordéra
nézett, melyet korsókkal és edényekkel, régi takarókkal rakták
meg, de volt rajta egy olyan stílusú mellvért és sisak is, amilyet
eddig csak vázákra vagy falakra festve látott.
– Segítek hazajutni – szólalt meg végül.
– Volt idő, fiú, mikor nem lett volna szükségem a segítségedre.
– Tudom. De most jöjj! Én majd tartom a tengelyt, ha te tudod
húzni és kormányozni a kordét.
Rohanó léptek neszét hallva, Parmenión felpillantott.
Leonidász szaladt át a dombgerincen, le sem pillantva. Lenyelve
csalódottságát, az ifjú megragadta a tengelyt, és felrántotta a
kordét. Az öregember befogta magát a hámba és ők ketten lassan
elindultak.
Már alkonyodott, amikor Parmenión végül beügetett a kapun.
Számos ifjú várt rá ott a hadiszállásról.
 – Mi történt, kevert vérű? Eltévedtél? – gúnyolták.
– Valószínűbb, hogy ledőlt pihenni – mosolygott rá
rosszmájúan egy másik. – A félvérekben nincs kitartás.
– Utolsó, utolsó, utolsó! – kántálták, ahogy befutott a
piactérre, ahol hadiszállása oktatója, Lepidusz várta, hogy a fejére
olvassa a bűneit.
– Hádész nevére, veled meg mi történt?! – kérte számon a
katona. – Ma a Lükurgosz-hadiszállásnak kellett volna
diadalmaskodnia! De csak hatodikak lettünk, hála neked!
Parmenión egy szót sem szólt. De mit is mondhatott volna?
Ám ez a múltban történt – és a múlt halott volt. Parmenión
megéhezett és lesétált a piactérre, majd a Távozás utcán a
hadiszállásig. Az ebédlőben sorba állt a Lükurgosz többi
növendékével, majd egyedül letelepedett a tálnyi sötét levesből és
egy darabka fekete kenyérből álló ebédjével. Senki sem szólt
hozzá. Leonidász a csarnok túloldalán ült Grüllusszal és tucatnyi
másik ifjúval és úgy tettek, mintha észre sem vennék. A félvér
befejezte az evést, örült, hogy tele a hasa, majd távozott és anyja
kis házához indult. Az anyját az udvaron találta, ahol a
napsütésben üldögélt. Felnézett, mikor a fia megérkezett és
elmosolyodott. Fájdalmasan sovány volt, az arca beesett. Az ifjú
megérintette a vállát és gyengéden megcsókolta: az ajka érezte a
száraz, feszülő bőr alatt a csontokat.
– Rendesen eszel? – kérdezte Parmenión.
– Nincs étvágyam – suttogta az anyja. – De a nap jót tesz
nekem, úgy érzem tőle, mintha élnék. – Az ifjú hozott neki egy
kupa vizet, és leült mellé a kőpadra. – Ma mérkőzöl meg a
döntőben?
– Igen.
Az asszony bólintott és sötét hajának egy tincse a homlokába
hullt. Parmenión visszasimította a helyére.
 – Lázas vagy. Be kellene menned.
– Majd később. Lehorzsoltad az arcod?
– Elestem egy futóversenyen. Ügyetlen voltam. Hogy érzed
magad?
– Fáradt vagyok, fiam. Nagyon fáradt. A király is ott lesz
Xenophón házában, hogy tanúja legyen diadalodnak? – Azt
mondják, ott lesz. De lehet, hogy nem győzök.
– Lehet. Az anyai büszkeség mondatta ezt velem. Viszont
megteszel minden tőled telhetőt, és ez elég. Még mindig népszerű
vagy a többi fiú körében?
– Igen.
– Ennek örülne atyád. Ő is népszerű volt, viszont sosem jutott
be a hadvezéri játékok döntőjébe. Annyira büszke lenne rád!
– Tehetek valamit érted? Hozhatok egy kis ennivalót? –
Parmenión megfogta az anyja kezét, és erősen tartotta, mintha
csak át akarná folyatni a saját erejét a törékeny végtagokba.
– Nem kell semmi. Tudod, az elmúlt pár napban sokat járt az
eszem Makedónián, az ottani erdőkön és síkságokon. Újra meg
újra egy fehér lóról álmodom a domboldalban. Ülök a mezőn, a ló
pedig felém tart. Annyira vágyom rá, hogy felüljek a lóra, hogy
érezzem a szelet az arcomban, ahogy az beletúr a hajamba.
Délceg egy paripa, pompás a nyaka. De mindig felébredek,
mielőtt odaérne hozzám.
– A lovak jó ómenek. Hadd kísérjelek be! Áthívom Rheiát, ő
majd főz neked. Enned kell, anyám, különben sosem nyered
vissza az egészséged.
– Ne, kérlek, ne! Szeretnék még egy kicsit itt üldögélni.
Szunyókálok egyet. Keress fel, amikor vége a játékoknak! És
mesélj el mindent!
Parmenión egy darabig még vele maradt, de anyja egy kopottas
párnára hajtva fejét, elaludt. Az ifjú bement a házba, lemosta a
port a testéről és megfésülte sötét haját. Majd tiszta khitónt öltött
és felvett egy másik sarut. A khitón hímzetlen volt és túl kicsi
neki, alig ért combközépig. Úgy érezte magát, mintha helóta
lenne, egy rabszolga. Parmenión átsétált a szomszédos házhoz és
bezörgetett. Alacsony, vörös hajú nő jött ki, aki rámosolygott,
amikor meglátta.
– Átmegyek hozzá – mondta a nő, mielőtt az ifjú
megszólalhatott volna.
– Szerintem nem eszik! Mindennap egyre soványabb.
– Ez várható volt – felelte Rheia kedvesen, de szomorúság
vegyült a hangjába.
– Nem! – fortyant fel Parmenión. – Most, hogy itt a nyár,
jobban lesz. Tudom.
Meg sem várva, hogy a nő feleljen, futásnak eredt, el a
hadiszállás mellett, és a Távozás utcán szaladt tovább Xenophón
házáig.
*****
A játékok napján Xenophón korán ébredt. A nap még éppen
csak kibukkant a keleti csúcsok mögött; hosszú, vékony
fénysugarak döfték át hálószobája ablakának megvetemedett
zsalugátereit. Az oldalára gördült és felnyögött. Mindig örömmel
ebédelt a királlyal, de, ahogy azt az élet oly gyakran bizonyította,
minden örömnek ára volt. A feje sajgott, a gyomra háborgott. Vett
egy nagy levegőt, felült, lelökte magáról a testére boruló vékony
takarót és lepillantott a felsőtestére. A hasizmai feszesek és
kockázottak voltak, nem árulkodtak negyvenhét évéről. Az arcán
és a testén a bőr aranyszínűre barnult a kora reggeli napsütésben
végzett tornagyakorlatoktól.
A hadvezér felállt és nagyot nyújtózott a bronztükre előtt. A
látása már nem volt olyan éles, mint ifjúkorában és kénytelen volt
közelről, hunyorogva nézni a képmását, hogy undorodva fedezze
fel kék szeme alatt bőrének enyhe táskáit, és az aranyhajában
megjelenő ezüstcsíkot. Gyűlölte az öregedést, és rettegett a
naptól, amikor szeretői már csak kötelességből vagy pénzért
jönnek hozzá, nem pedig a vágytól hajtva.
A múlt éjjeli ifjú viszont mindennél jobban szeretett volna
együtt mutatkozni Xenophónnal, a tengerhez vonulás hősével, a
lázadó athénival, akit kora egyik legnagyobb hadvezéreként
ismertek. Ettől a gondolattól Xenophón felderült, és kuncogva
otthagyta a tükröt. Kinyitotta a zsalugátereket és hagyta, hogy a
nap végigsimítson testén, majd visszaült a masszív ágyára.
A tengerhez vonulás: a dicsőség éve volt. A Moirák műve,
Athéné akarata vagy vakszerencse volt? Honnan is tudhatná ezt
egy ember? Odakint sütött a nap, az ég felhőtlen volt, akárcsak
Kunaxánál, mikor minden álma és hite próbára tétetett, mikor
Kürosz megvívott az örökrészéért. Xenophón tekintete
elködösült, ahogy az aznap történtek előáramlottak emlékezete
sötét folyosóiról. Kürosz, aki olyan jóképű volt, akár maga
Apollón, és olyan bátor, mint Héraklész, Perzsiába vezette
csapatait, hogy megvívjon a jog szerint őt illető koronáért.
Xenophón tudta, hogy nem veszíthetnek, mivel az istenek mindig
a bátraknak kedveznek, az igazaknak pedig kétszeresen is. Az
ellenség pedig, noha túlerőben volt, nem bírt sem olyan stratégiai
képességekkel, sem olyan vitéz fegyveresekkel, hogy legyőzhesse
a görög zsoldosokat, akik rajongtak Küroszért.
Mikor megkezdődött a csata, a kimenetele már előtte eldőlt.
A két had Kunaxa faluja mellett csapott össze. Xenophón akkor
még csak Proxenosznak alárendelt, alacsony rangú tiszt volt, és
eszébe jutott, ahogy hirtelen rátört a félelem, mikor először látta
meg a csatarendben felsorakozott óriási létszámú ellenséget. Zárt
alakzatba rendezte az embereit és várta a parancsokat. A perzsák
hangos üvöltésben törtek ki, a lándzsájuk nyelével pajzsukat
ütögették, míg a görögök néma csendben álltak.
Kürosz végigvágtatott paripáján az első sor előtt és azt
kiabálta: „Az istenekért és a dicsőségért!” A létszámhátrányban
lévő görög falanx aztán megrohamozta a perzsa hordát, amely
megtört és megfutamodott. Kürosz, aki istennek tűnt fehér
csődöre nyergében ülve, vad rohamot indított az ellenség
centruma ellen, amitől áruló fivére, Artaxerszész elmenekült a
csatatérről. Dicső győzelem volt, sorsának beteljesülése!
Xenophón megborzongott és az ablakhoz sétált, elnézett a
háztetők felett... de nem látta őket. Helyettük a dárdahegyeken
megcsillanó napfényt látta, a haldoklók sikolyát és pajzsokon
csattanó kardok kakofóniáját hallotta Kunaxánál, ahogy a négy
sor mélységben felállt görögök szétkergették a barbárokat.
Övék volt a győzelem. Az igazság diadalmaskodott, ahogy azt
minden igaz szívű ember tudta is. És hogy mi történt ezután?
Xenophón felsóhajtott. Azután egy közönséges perzsa katona –
minden valószínűség szerint egy földműves, akinek nem tellett
sem kardra, sem vértre – elhajított egy követ, ami halántékon
találta Küroszt, aki ettől lezuhant a lováról. A menekülőfélben
lévő ellenség látta, hogy leesik. Újrarendeződtek, rohamoztak és
rárontottak az éppen feltápászkodni készülő vitéz hadvezérre.
Vagy húsz döfést kapott, majd levágták a fejét és a jobb kezét.
Niké, akárcsak egy szeszélyes ara, magára hagyta a görögöket.
Az istenek aznap haltak meg Xenophón szívében, noha az
elméje tovább harcolt, hogy fenntartson valami halovány hitfélét.
Istenek nélkül a világ semmivé vált, a gyötrelmek és a
kiábrándultság honává, amelyből hiányzik a rend és az értelem.
Ám Kunaxa után csak ritkán lelt békére.
A hadvezér vett egy nagy levegőt és megpróbálta elfojtani
keserű emlékeit. Ekkor valaki halkan bekopogott.
 – Szabad! – szólt ki, mire rangelső szolgája, Tinosz lépett be, a
kezében erősen vizezett borral teli serleggel. Xenophón
elmosolyodott és köszönetet mondott.
Két másik férfiszolga forrásvizet hozott a mosakodáshoz, majd
szárazra dörgölték a gazdájuk testét. A páncélját már korábban
addig súrolták, míg a bronz aranyként csillogott, vassisakja pedig
mintha a legtisztább ezüstből készült volna. Az egyik szolgája
feladta rá fehér vászontunikáját, míg a másik belebújtatta
mellvértjébe, és oldalt meghúzta a szíjakat. A derekáról bronzzal
kivert bőr férfiszoknya hullt alá a csípőjén megkötve. A lábszárára
bronz lábvértet erősítettek. A hadvezér megvárta, míg szolgái
távoznak, és ekkor felemelte a kardövét. A bőr már rücskös volt, a
bronz kardhüvelyen számos horpadás látszott, de a benne levő
fegyver vasból készült és éles volt. Előhúzta és elgyönyörködött a
rövid penge és a bőrrel átkötött markolat pompás egyensúlyában.
Felsóhajtott, majd a fegyvert visszalökte a tokjába, s a derekára
kötötte a kardövet. Felvette sisakját és végigsimított a fehér
lószőr forgón.
A sisakját hóna alá vette és az ajtóhoz lépett. Tinosz kinyitotta,
Xenophón pedig kilépett az udvarra. Három szolgálólány hajolt
meg, ahogy elvonult előttük, amit ő mosollyal nyugtázott. Az
arcát a fény felé fordította. Pompás nap ígérkezett.
Három helóta már a homokgödröt készítette elő a bírák
utasításai alapján, dombokat, völgyeket és patakokat formázva.
Xenophón megállt, hogy szemügyre vegye a munkájukat.
– Az a domb legyen magasabb és meredekebb! – fordult az
egyikükhöz. – A völgy pedig legyen szélesebb! Ott vívják majd a
csatát, és elég helynek kell lennie, hogy a vonal elfordulhasson.
Ezután továbbindult, áthaladt az udvar nyitott kapuján, és
elindult a domboldal felé, ahol a Figyelő Athéné szentélye állt.
Nem volt valami nagy szentély, mindössze három oszlop tartott
egy alacsony tetőt, de egy megszentelt oltár állt benne. Xenophón
belépett, leoldotta kardját és megállt az ajtónyílásban. Aztán
letérdelt az oltár előtt, amelyen egy sudár és karcsú asszony
ezüstszobra állt, a fején hátratolt dór sisakkal, kezében éles
karddal.
– Légy üdvöz, Athéné, Bölcsesség és Háború Istennője! Egy
katona köszönt téged. – Lehunyt szemmel imádkozott, azokat az
ismerős szavakat ismételve, melyeket először öt éve ejtett ki,
mielőtt elhagyta volna a perzsák országát. – Katona vagyok,
Athéné. Ne engedd, hogy itt érjen véget dicsőségem! Oly
keveset értem el. Hadd éljek elég sokáig ahhoz, hogy elvigyem a
szobrodat a barbárok országának szívébe!
Felpillantott a szoborra, választ remélve, bár tudta, hogy csak a
csend lesz a felelet.
Xenophón felállt és kihátrált a szentélyből. Mozgást pillantott
meg az akropoliszon, és látta, hogy két fiú összeölelkezik.
Hunyorított és az egyikükben felismerte Hermiászt. A másik
nyilván a félvér lehetett, akit Szavrának neveztek; a furcsa fiút
gyakran látták háztetőkön szaladgálni és magas falakra mászni.
Xenophón kétszer találkozott vele személyesen. Sólyomként
lefelé görbülő orrával nem volt sem olyan jó vágású, mint
Leonidász, sem olyan szép, mint Hermiász, mégis mély
benyomást tett rá. Kék szemének pillantása szúrós volt –
egyszerre védekező és kihívó – és, hiába volt szegény, igen
büszkén járt-kelt. Xenophón először akkor látta, amint a Távozás
utcáján futott, és négy másik fiú üldözte; másodszor pedig akkor,
amikor Szavra Hermiásszal üldögélt Aphrodité templománál.
A fiú elmosolyodott Hermiász valami frivol megjegyzésére,
mire az arca átalakult és a szeméből eltűnt az a réveteg pillantás.
A változás annyira meglepte Xenophónt, hogy megállt és a fiúra
meredt. Szavra ekkor felpillantott és észrevette, hogy a hadvezér
nézi. Az arckifejezése ismét gyorsan váltott, maszkká merevedett,
az athénin pedig hideg borzongás futott végig, ahogy az a fakó
szempár rábámult.
Xenophón gondolatai aztán a ragyogó Leonidászra terelődtek.
No igen, ő igazi spártai volt, sudár, pazarul arányos testtel,
büszke járással, a haja, mint a befont arany. Xenophón úgy
gondolta, Leonidászban jelen van a nagyság, az égiektől kapott
igazi adomány. Nem gyakran fordult elő, hogy az athéni várta a
hadvezéri játékokat, de ma örült az elmék közelegő
megmérettetésének.
A hadvezér a kiképzőtér felé indult, melyet csak síkok néven
emlegettek. Itt, általában alkonyatkor, a fiatalabb fiúk színlelt
csatákat vívtak, kardok helyett botokkal. Viszont minden hatodik
nap reggelén a spártai sereg gyakorolta a manővereit. A síkoktól
délre ívelő alacsony hídon átsétáló Xenophón tudta, hogy a mai
nap különleges, mivel ma a Férfivá Értek felvonulására is sor
került. A spártai hadrendszer iránti csodálata nem csökkent,
noha ennek köszönhette, hogy száműzték Athénból. A spártaiak
tökéletes sereget fejlesztettek ki, olyan egyszerű elveket
alkalmazva, hogy Xenophón nem győzött értetlenkedni, hogy más
városállamok miért nem másolták még le. A férfiakat a Férfivá
Éréstől – azaz húszéves koruktól – számított éveik alapján
állították sorokba. Az együtt felnőtt, együtt tanult és már zsenge
korban barátságot kötött gyermekek együtt álltak a falanxban. Az
évek során mindvégig együtt maradtak, egymás mellett harcoltak,
míg el nem érték a tökéletességet a Férfivá Éréstől számított
huszadik esztendőben, amikor is jogukban állt visszavonulni.
Ez tette a spártai sereget legyőzhetetlenné. A falanx, mint
alakzat, többrétegű volt: az első sort a harmincévesek alkották,
akik a Férfivá Éréstől számított tizedik esztendőbe léptek –
kemény, harcedzett, ám még mindig ifjú és erős férfiak, akik
vasfegyelemhez szoktak, és számos csatát vívtak és nyertek meg.
Mögöttük álltak a Férfivá Éréstől számított huszadik esztendőbe
lépő büszke, sebhelyes és hatalmas harcosok. Egy sorral hátrább
jöttek a friss újoncok, hogy első kézből szerezzenek tapasztalatot,
hogyan küzdenek a spártai katonák. Mögöttük pedig a Férfivá
Éréstől számított kettő és tizenkilenc év közé esők. Csoda hát,
hogy soha egyetlen spártai sereg sem szenvedett még vereséget
egyenlő létszámú ellenséggel szemben?
Miért nem fogjátok megérteni soha? – töprengett magában
Xenophón, felidézve a szülővárosát, Athént. – A legelsők
akartatok lenni. Nektek kellett volna a legelsőknek lenni. Ám
nem, ti nem tanultok az ellenségeitektől. Athén és Spárta hosszú
és költséges háborút vívott a Peloponnészoszon. Ez volt
Xenophón életének legrosszabb időszaka, amikor a spártai sereg
húsz évvel korábban megostromolta Athént. Athéné városa,
melyet megáldottak az istenek, megadta magát. Xenophón úgy
érezte, sosem fogja elfeledni annak a napnak a szégyenét.
Ám hadművészetet tanulmányozó katonaként hogyan
gyűlölhetné Spártát? Hiszen korábban nem is álmodott
magasságokba emelték ezt a művészetet.
– Mint mindig, most is csatához öltöztél – szólalt meg
Agészilaosz, mire a merengő Xenophón pislogni kezdett, majd
felocsúdva, szinte szégyenlősen elvigyorodott. A spártai király egy
keskeny kőszéken üldögélt egy ciprus árnyékában.
– Bocsáss meg, nagyuram! – hajtott fejet Xenophón. –
Elmerengtem.
Agészilaosz megcsóválta a fejét és felállt: csak ekkor vált
láthatóvá elferdült bal lába. A jóvágású, sötét szakállú, szúrós kék
szemű Agészilaosz volt a történelemben az első spártai király, aki
testi torzulástól szenvedett, és ez a koronájába került volna, ha
Lüszandrosz hadvezér nem áll ki az érdekében az istenek és az
emberek előtt.
– Túl sokat töprengsz, athéni – karolt bele Xenophónba a
király. – Ma reggel mi foglalkoztatott? Athén? Perzsia? A
hadjáratok hiányoznak? Vagy már alig várod, hogy visszatérhess
az olümpiai birtokodra és megfossz minket társaságod örömétől?
– Athén – vallotta be Xenophón. Agészilaosz bólintott, okos
tekintete a másik arcára tapadt.
– Nem csekélység, amikor saját néped nevez árulónak, sem az,
hogy száműztek szülőföldedről. Ám másként is lehet ezt nézni,
barátom. Ha felelős posztot töltöttél volna be Athénban, talán a
háború sem lett volna olyan szörnyű – talán háború sem lett
volna. És akkor most hős lennél. Ami engem illet, én örülök, hogy
te nem vezettél sereget ellenünk. A veszteségeink sokkal
nagyobbak lettek volna.
– De nem veszítettek volna? – tudakolta Xenophón.
– Talán pár csetepatét elvesztettünk volna – engedett a
kuncogó Agészilaosz. – Az ütközet azonban nemcsak a hadvezéri
képességekről szól, de a harcosok kiválóságáról is.
Együtt ballagtak fel egy alacsony domb rézsűjére, ahol
letelepedtek a síkokra néző kőszékek első sorába.
A kétszáznegyven embert számláló Férfivá Értek vonala
nyolcas alakzatban helyezkedett el, Xenophón pedig érdeklődve
nézte, ahogy a friss újoncok a háromezer gyalogossal együtt
rohamoznak, elkanyarodnak, meglódulnak és végrehajtják az
átkaroló kampót.
A lelkesedésben jól látható változás állt be, ahogy a verítékező
emberek megpillantották a felettük emelkedő dombon ülő királyt.
Ám Agészilaosz nem őket nézte, hanem Xenophónhoz fordult.
– Túlságosan elszigetelődtünk – vette le a király vörös tollas
sisakját, letéve a maga melletti ülőhelyre.
 – Elszigetelődtetek? – csodálkozott Xenophón. – Hát nem ez
Spárta legnagyobb erőssége?
– Az erő és a gyengeség gyakran látszólag olyan közel áll
egymáshoz, mint férj és feleség. A büszkeségünk miatt vagyunk
erősek. És azért vagyunk gyengék, mert a büszkeségünk soha
nem hagyta, hogy növekedjünk. – Intett a karjával, az egész
vidékre utalva. – Hol is vagyunk? Messze délen, távol a
kereskedelmi utaktól. Egy kis városállam vagyunk. A
büszkeségünk nem engedi, hogy másokkal házasodjunk, noha ezt
egyetlen törvény sem tiltja, így az igazi spártaiak száma nem
emelkedik. Itt, ezen a mezőn háromezer ember van, ami az egész
seregünk egyharmada. Velük csatákat nyerhetünk, de birodalmat
sosem építhetünk. Átérzed az athéniak fájdalmát? Pedig ők
életben lesznek még akkor is, amikor Spártából már nem marad
más, csak por. Övék a tenger, ők vannak a centrumban, Hellász
szívében. Ezer csatában is legyőzzük őket, mégis elveszítjük a
háborút.
Agészilaosz megrázta a fejét és megborzongott.
– A jégvad járta át a lelkemet. Bocsásd meg komor
hangulatomat!
Xenophón tekintete visszatért a síkokon küzdőkre. Nagy
igazság rejlett a király szomorú szavaiban. Mert Spárta minden
katonai hatalma dacára csak egy kis városállam volt, melynek
népességét leapasztották a Peloponnészoszon dühöngő szörnyű
háborúk. Barátjára pillantott és témát váltott.
– Te fogod átnyújtani a hadvezéri játékok díját?
Agészilaosz elmosolyodott; mélabúja tovatűnt.
– Különleges ajándékot tartogatok a győztesnek: Leonidász
király hét kardjának egyikét.
Xenophón szeme ettől tágra nyílt.
 – Fejedelmi ajándék, nagyuram – suttogta. Agészilaosz erre
vállat vont.
– Az unokaöcsém a vérvonalból származik, és a király nevét
viseli, úgy illik hát, hogy övé legyen a penge. Mindenképpen
átadtam volna neki három hét múlva, a születésnapján. Ez
viszont remek alkalom lesz rá és pompás emlék lesz a fiúnak a
napról, mikor megnyerte a játékokat. Én magam is nyertem
harminc évvel ezelőtt.
– Pompás gesztus, nagyuram, de... mi van akkor, ha nem ő
nyer?
– Ugyan, hova gondolsz, Xenophón! Egy makedón félvérrel
csap össze, akit egyetlen lépés választ el egy helótától. Hogyan is
nyerhetne? Hiszen a fiam spártai és királyi vérből való. Mellesleg
pedig, te vagy a főbíró, így biztosra veszem, igazságos eredményre
számíthatok.
– Igazságosra? – kérdezett vissza Xenophón, és elfordította a
fejét, hogy leplezze haragját. – Legalább legyünk őszinték!
– Ó, ne légy sótlan! – karolta át Agészilaosz a barátja vállát.
– Ez csak gyerekek játéka. Kiben esik itt kár? – Valóban, kiben
is?
*****
Parmenión lelassította futását, ahogy közelebb ért Xenophón
fehér falú házához. A látogatók már gyülekezni kezdtek és
megpillantotta a tömeg szélén a Grüllusszal beszélgető
Hermiászt.
Harag villant benne, ahogy eszébe jutottak a rövid és erős
horogütések, és égett a vágytól, hogy átvágjon a tömegen, a
hajánál fogva megragadja Grülluszt, és addig verje a fejét a falba,
míg a köveket vér nem mocskolja be.
Csillapodj! Tudta, hogy Grüllusz itt lesz; hiszen egyrészt
Xenophón fiának ez volt az otthona, másrészt pedig ő viszi majd
Leonidász fekete köpönyegét. Parmeniónt sértette, hogy a
hadiszálláson a többi ifjú elfogadta, sőt még kedvelte is Grülluszt.
Miként lehetséges, hogy egy athéni elnyerte a rokonszenvüket,
én pedig nem? Hiszen nem spártai vérből származik, az én
apám pedig hős volt! Az ifjú kiverte fejéből ezeket a
gondolatokat, és a két másik felé tartva, átfurakodott a tömegen.
Grüllusz vette észre először; a mosolya az arcára fagyott, a
tekintete elsötétült.
– Üdv a megaláztatásod napján! – szólalt meg az athéni.
– Tűnj a szemem elől, Grüllusz! – figyelmeztette Parmenión
remegő hangon. – Már a puszta látványodtól hányingerem
támad. És csak szólok: ha ismét megtámadsz, meg foglak ölni.
Nem lesznek pofonok. Sem horzsolások. Csak férgek és halál!
Xenophón fia úgy tántorodott hátra, mintha megütötték volna
és elejtette a kezében tartott fekete köpönyeget. Gyorsan
felnyalábolta és eltűnt a ház ajtajában.
Parmenión Hermiászhoz fordult és megpróbált mosolyogni, de
az arcizmai merevek és feszesek maradtak.
Így inkább kinyújtotta a kezét, hogy megölelje a barátját, de
Hermiász elhátrált.
– Légy óvatos! Rossz előjel hozzáérni a köpenyhez!
Parmenión lepillantott a Hermiász karján átvetett sötét
gyapjúdarabra.
– Ez csak egy köpeny – suttogta, és ujjaival végigsimított rajta.
A köpenyt viselni kénytelen vesztes a csuklyát a szemébe húzva
rejti el szégyenét, amikor kikísérik a csatatérről. Egyetlen
spártaitól sem lehetett mást várni, mint hogy undorral fogadja az
efféle megaláztatást. Ám Parmeniónt egyáltalán nem érdekelte a
dolog. Ha Leonidász győz, az elég szégyen lesz számára; a köpeny
viselése már nem fogja jobban aggasztani.
 – Jöjj! – ragadta karon Hermiász Parmeniónt. – Sétáljunk
egyet, hiszen nem akarunk túl korán érkezni. Hogy van az
édesanyád?
– Erősödik – felelte Parmenión, bár, noha nagyon szerette
volna, hogy így legyen, tudta, hogy hazudik. Ahogy odébb
vonultak, ujjongás ütötte meg a fülüket, mire hátranéztek és
látták, hogy megérkezett az aranyhajú Leonidász. Irigykedve
nézték, ahogy az emberek köré gyűlnek, hogy szerencsét
kívánjanak neki.
A két ifjú felsétált a kikövezett ösvényen Ámon szentélyéhez,
egy apró, kör alakú, fehér kőből emelt épülethez, amely előtt
márványhopliták álltak. Parmenión innen rálátott a Szent-tóra és
a városon túl emelkedő, fákkal övezett, Aphroditének, a szerelem
istennőjének szentelt templomra.
– Ideges vagy? – tudakolta Hermiász, mikor letelepedtek a
márványszobrok tövébe.
– A gyomrom görcsbe rándul, de a fejem tiszta.
– Milyen alakzatot fogsz használni?
– Egy újfajtát. – Parmenión gyorsan felvázolta tervét.
Hermiász némán végighallgatta, majd megrázta a fejét.
– Ezt nem szabad megtenned, Szavra! Kérlek, hallgass rám!
Ez elképzelhetetlen!
Parmenión, akit megleptek barátja szavai, jót kuncogott.
– Ez csak egy színlelt csata, Hermiász! Fakatonákkal és
csontkockákkal. A cél nem a győzelem?
– Igen, az, de... ezt nem fogják megengedni, Szavra! Az
istenekre, hát nem érted?
– Nem. De mindegy, mert mit számít? Így legalább senkinek
sem kell végigszenvednie egy kétórás megpróbáltatást. Akár
győzök, akár veszítek, percek alatt vége lesz.
– Nem hiszem – suttogta Hermiász. – De menjünk vissza!
 Xenophón udvara zsúfolásig megtelt már, a vendégek
elfoglalták helyüket a nyugati falnál sorba állított székeken, ahol
árnyékban lehettek. Parmenión nagyon is tudatában volt a
szegénységének és kényelmetlenül érezte magát, ahogy
felbukkant rosszul szabott khitónjában, de hát anyjának csak egy
kis földbirtoka volt és az abból befolyó szerény jövedelemből
kellett elég pénzt megtakarítania ahhoz, hogy fussa ételre és
ruhákra, valamint Parmenión taníttatására. Minden spártai
ifjúnak fizetnie kellett az ennivalójáért és a szállásért, és a
fizetésképtelenség a tisztség elvesztésével járt. Mikor valamelyik
család elszegényedett, nemcsak a szavazati jogukat vesztették el,
de azt a jogukat is, hogy spártainak nevezhessék magukat. Ez volt
a legnagyobb szégyen, ami csak embert érhetett: ha valakit
kidobtak a hadiszállásról, munkába kellett állnia és nem
számított sokkal többnek egy helótánál.
Parmenión lerázta magáról az efféle komor gondolatokat és a
tíz négyzetlábnyi, homokból formált csatatérre nézett. A fából
faragott katonák sorokba rendezve álltak mellette. Az arany a bal,
a vérszínű a jobb oldalon. Noha festetlenek és dísztelenek voltak,
remekül mutattak. A fiú lehajolt és felvette az első arany
hoplitasort, melyet fehér fából faragtak, ám az idő sárgára
színezte őket. Csak tíz alakot erősítettek a kis tartódeszkához, de
azok száz pajzsos, lándzsás, rövid kardos, nehéz vértezetű harcost
jelentettek. Gondos kezek faragták ki őket, még a
bőrszoknyájukra és a bronz lábvértjükre is kiterjedt a figyelem.
Egyedül a sisakjaik voltak elavultak, zártak és tollasak,
amilyeneket már harminc éve nem készítettek. Ám ezek a
faragványok régiek voltak és már-már szentek. A legendás nagy
Leonidász is velük játszott, mikor megnyerte a tizenegyedik
játékokat.
 Parmenión visszatette a helyére a spártai sort és a szkiritákhoz
lépett. Őkét kevésbé gondosan faragták ki és nem is voltak olyan
régiek. Itt a férfiaknak nem volt lándzsája és kerek bőrsapkát
hordtak.
Árnyék vetült Parmeniónra, mire felpillantott és meglátott egy
arannyal szegett sárga tunikát viselő férfit. Ritkán látott nála
pazarabb külsejű harcost: a haja aranyszínű volt, ezüsttel
csíkozott, a szeme pedig kék, akár a nyári ég.
A férfi rámosolygott.
– Te biztosan Parmenión vagy. Üdvözöllek a házamban, ifjú
hadvezér!
– Köszönöm, uram. Megtiszteltetés, hogy itt lehetek.
– Igen, valóban az – bólintott Xenophón –, de kiérdemelted e
kegyet. Sétáljunk egyet!
Parmenión követte az athénit egy árnyékos beugróba, ahol lila
színű virágok fenségesen és buján fedték a falat, mintha csak egy
király köpönyege lettek volna.
– A szalmaszálakat már kihúzták, így tiéd az első lépés. És
most közöld velem az első három parancsodat! – rendelkezett
Xenophón. Parmenión nagy levegőt vett. Úgy tűnt, az idegei
első ízben mondják fel a szolgálatot, és azon kapta magát, hogy az
udvarban hátrább álló tömeget bámulja. Egy valódi csatában ahol
emberek ezrei csaptak össze, nem lehetett menet közben, a
kardok csattogása és a pajzsok döngése közepette, hirtelen
változtatni a stratégián. Azért kellett a játékok során az első
három parancsot egyszerre tudatni a bírákkal, hogy egyetlen
versenyző se gondolhassa meg hirtelen magát, ha szembekerülne
ellenfele egy pazar lépésével.
– Várom a választ, fiatalember – suttogta Xenophón.
Parmenión a tekintélyes athénire emelte fakókék szemét. Majd
megadta választ és közben figyelte, hogyan fogadja az idősebb
férfi.
Xenophón rezzenéstelen arccal hallgatta végig, majd
felsóhajtott és megrázta a fejét.
– Nem a főbíró dolga a tanácsadás, így csak annyit mondok,
hogy Leonidásznak négy – esetleg – öt olyan lehetősége van, hogy
ha azokat választja, akkor katasztrofális vereség vár rád.
Gondolom ezt fontolóra vetted?
– Igen, uram.
– Fontolóra vetted a hagyomány és a spártai büszkeség
kérdését is?
– Én csupán a csatát szeretném megnyerni.
Xenophón habozott. Már így is túllépett a kötelességén.
Végül bólintott és visszatért a rituáléhoz.
– Az istenek fogadjanak kegyeikbe téged, spártai! – hajolt meg.
Parmenión viszonozta a bólintást, és tekintetével követte az
athénit, aki a várakozó Leonidászhoz sétált. Nyelt egy nagyot. Ha
a hadvezér Leonidász barátja, és akár csak egy célzást is elejt az
imént hallott haditervről... Még csak ne is gondolj rá! Xenophón
nagy hadvezér – rótta meg magát Parmenión –, aki soha nem
vetemedne ilyen aljasságra. Ő volt az, aki a kunaxai vereséget
követően, ahol szemtanúja volt, amint a barátait barbárul
legyilkolják, átvette a harci kedvét vesztett görög sereg feletti
parancsnokságot és átverekedte magát a hatalmas perzsa
birodalmon a tengerig. Xenophón nem árulna el! ... Viszont –
őrlődött tovább –, ő Grüllusz apja is, valamint Leonidász
családjának barátja...
A tömeg felállt, Parmenión pedig látta, hogy belép Agészilaosz,
az oldalán hadvezéreivel és két szeretőjével. A király meghajolt,
és, miközben a tömeg rendületlenül tapsolt, az első sor közepére,
közvetlenül a homokgödör mellé állított székéhez sántikált.
Parmenión szája kiszáradt, ahogy odalépdelt Hermiász mellé és
szándékosan nem nézett a köpenyre.
Xenophón magához intette a két másik bírát. Perceken át
beszélgetett velük, majd helyet foglalt a király mellett. Az egyik
bíró – egy idősebb férfi, rövidre nyírt fehér hajjal és gondosan
ápolt szakállal – odalépett Parmeniónhoz.
– A nevem Klearkhosz. Odahelyezem a sereged, ahova
parancsolod, hadvezér. Kikérheted a tanácsomat az idő
késleltetése ügyében, de semmi másban. – Kinyitotta a csípőjén
viselt erszényt és kivett belőle három csontkockát. Mindegyik
csontocska hat bemélyedésébe számokat festettek, háromtól
nyolcig. – A veszteségek eldöntésére ezekkel a csontokkal dobok.
A legmagasabb és a legalacsonyabb számot kivesszük, és a
megmaradt érték jelenti az elesettek számát. Világos?
– Hogyne, természetesen – felelte Parmenión.
– Egy egyszerű igenre van szükség – közölte Klearkhosz.
– Igen. – Klearkhosz ekkor a sárga fabábokból álló sereg mellé
állt, míg a másik bíró a gödör túloldalán foglalt helyet a piros
fakatonáknál.
Parmenión első alkalommal nézett bele Leonidász szemébe,
mire a másik ifjú gunyoros tekintettel rávigyorgott. A király
unokaöccsét szépnek tartották, ám aranysárga haja és csinos
szája dacára a félvér csak rút kegyetlenséget látott benne.
Ahogy az szokásban volt, a két küzdőfél a gödröt megkerülve
megállt egymással szemben.
– Átadod a mezőt az arany spártainak? – kérdezte
Parmenión a rituálét követve.
– A vörös spártai sosem engedi át a mezőt – felelte Leonidász.
– Készülj a halálra!
A tömeg ujjongott, a király pedig felállt és, csendet kérve,
mindkét kezét felemelte.
 – Barátaim, ma különleges ajándékot szánok a győztesnek:
Leonidász király hét kardjának egyikét! – A magasba lökte a
vaskardot és a napfény megcsillant rajta, ezüstté változtatva a
színét. A tömeg hatalmas éljenzésben tört ki.
Leonidász odahajolt Parmeniónhoz.
– Porig alázlak, kevert vérű!
– Olyan bűzös a leheleted, mint a tehén segge! – vágott viszsza
Parmenión, és kiélvezte a Leonidász arcára kúszó vörösséget.
Majd mindketten visszatértek a helyükre.
– Kezdődjék! – parancsolta Xenophón.
Klearkhosz előrelépett.
– Parmenión hadvezér csapatait Lüszandrosz ötödik
alakzatába rendezte, a balszárnyon a szkiritákkal, tizenhat sor
mélységben, a spártaiakkal a centrumban, tizenhat sor
mélységben, a zsoldos gerelyvetőket pedig a lovasság mögé, a
jobbszárnyra helyezte. A hadvezér a centrum mögött áll. –
Parmenión észrevette, hogy a tömegben több harcos is
helytelenítően ingatja a fejét és sejtette, mire gondolhatnak.
Egyetlen hadvezér sem várhatja el az embereitől, hogy
harcoljanak érte, ha nem elég bátor ahhoz, hogy velük álljon ki az
első vonalba.
Ekkor három helóta lépett elő, és a fakatonák sorait
elhelyezték a homokban.
Most a másik bíró szólt a nézőkhöz:
– Leonidász hadvezér Agészilaosz harmadik alakzatát
választotta, a spártaiakkal a jobbszárnyon, tíz ember mélységben,
a lovassággal a centrumban, a szkiritákkal és gerelyvetőkkel a
balszárnyon. Ő maga a centrum második sorában foglal helyet. –
Erre a nézők tapsban törtek ki, mire Leonidász fejet hajtott.
Ahogy az egy spártai hadvezérhez illik, ő úgy döntött, hogy az első
sorhoz közel helyezkedik el.
 A tömeg előredőlt és árgus szemmel figyelte az alakzatokat.
Nyilvánvaló volt, hogy Parmenión védekezésre készül, arra, hogy
visszaverje a szemből érkező támadást. Leonidász elnyújtotta a
vonalait, és úgy tervezte, hogy hagyományos, átlós támadást indít
balról, miközben úgy mozog, hogy átkarolja az ellenséget. Tudta,
hogy most sok fog múlni az áldozatok számáról döntő
csontkockadobásokon.
Klearkhosz megköszörülte a torkát és a tömegben mindenki
tudta, hogy mit fog mondani – hiszen az alakzat nyilvánvalóvá
tette. Nincs lépés. Az arany spártai megvárja, míg Leonidász
támad, és a csontkockákra bízza az eredmény eldöntését. Ám a
beszélgetés abbamaradt, amint a bíró megszólalt.
– Parmenión hadvezér előrerendeli a lovasságot, rohamra, az
ellenséges centrum felé kanyarodva.
Minden tekintet Leonidász bírójára tapadt. Az első három
lépést nem lehetett megváltoztatni és sok függött attól, hogy az
ifjú hogyan használja lovasságát. Szokatlan volt – noha
korántsem ismeretlen –, hogy kezdéskor lovasrohamot rendeljen
el valaki.
– Leonidász hadvezér előrenyomul a gerelyvetőkkel és a
szkiritákkal a jobbszárny ellen.
Erre susmorgás támadt, mivel Leonidász nem számított
lovassági támadásra és nem adott parancsot a saját lovasainak.
Egy mérőpálcával felszerelt helóta előretolta a sárga
falovasságot. A bírók tanácskoztak, Xenophón pedig így szólt a
tömeghez:
– Egyhangúlag egyetértünk abban, hogy a roham sebessége
szétverte az ellenséges lovasságot és visszanyomta a hopliták
soraiba. Leonidász hatvan embert veszített, míg Parmenión
kilencet. Klearkhosz hangja harsogta túl a lármát.
 – Parmenión hadvezér azt a parancsot adja a spártaiaknak és a
szkiritáknak, hogy egyesítsék soraikat, és futva nyomuljanak
előre, harminckét sor mélységben, az ellenség jobbszárnya ellen.
Parmenión kőmereven állt, tekintete Leonidászra tapadt, aki
halálra váltan nézte a tömeges előnyomulást. A makedón értette,
miért érez így: nem egyetlen valószínűtlen haditervvel került
szembe, hanem kettővel. Egyetlen spártai had sem venné
fontolóra, hogy egyesítse erőit a szkiritákkal, és egyetlen görög
sereg sem támadná meg az ellenség jobbszárnyát, ami a
legerősebb pont. Ekkor ugyanis sebezhetővé válik az alakzat
oldala, mivel a pajzsot a bal karra csatolták, így az előrenyomuló
falanxra gond nélkül záporozhatnak a gerelyek, parittyakövek és
nyilak.
De nem itt – gondolta magában Parmenión. – Ma nem. Mert
Leonidász centrumát a saját lovassága tette tönkre, és sem a
peltasztészek, sem az íjászok nem álltak elég közel ahhoz, hogy a
lövedékeikkel kárt okozzanak az előrenyomuló soroknak. –
Felnézett, mert látni szerette volna ellensége arcának minden
rezdülését. Arra vágyott, hogy lássa és megőrizze az emléket,
amikor először jön rá, hogy veszített.
– Leonidász hadvezér parancsa szerint a hátsó hat vonal
megindul, hogy átkarolja az ellenséget.
Parmenión belül ujjongott, de elrejtette az érzéseit: a vonásait
maszk mögé rejtette, csupán kitáguló orrcimpája és felgyorsuló
légzése árulkodott izgatottságáról. Leonidász vereséget
szenvedett. Tömeges roham bontakozott ki a jobbszárnyán – ő
pedig csak négy sor mélységben védekezett.
A helóták felemelték az ékeket és előretolták őket. Most nem
kellett a bíráknak tanácskozniuk, hiszen a tömegben minden
katona tudta, mi történik, amikor egy harminckét sor mélységű
falanx megütközik egy négy sor mélységűvel. A kevesek ereje és
bátorsága nem állíthatta meg a roham súlyát. Leonidász nem
csupán vereséget szenvedett – hanem szétzúzták seregét. Az
aranyhajú spártai a katonákat nézte, majd hátralépett és hadarva
mondott valamit a bírónak. A férfi szavai megdöbbentették
Parmeniónt.
– Leonidász hadvezér arra kéri a bírákat, hogy vonják viszsza
Parmenión hadvezér második parancsát, azon az alapon, hogy
nem hihető. Ha ilyen parancsot adnának ki egy csatában, a
spártaiak minden kétséget kizáróan megtagadnák a teljesítését.
Parmenión elvörösödött és a királyra nézett. Agészilaosz
hátradőlt és beszédbe elegyedett a jobbján ülő ifjúval. Xenophón
magához hívatta a bírákat, távolabb a tömegtől, de mindenki
láthatta, hogy ezt követően heves vita bontakozott ki.
Parmenión elcsüggedt, ahogy a kicsiny csatatérre és a
megszakított harcban álló fakatonákra nézett. Kizárhatják? Hát
persze hogy kizárhatják. Felpillantott a nézők sorára. Ki vagy te,
Parmenión? – kérdezte magában. – Egy szegény félvér. Mit
törődnek ők veled? Ez a nap Leonidászé és te elrontottad.
Xenophón visszatért a homokgödörhöz. A tömeg az ítéletre
várt, és még a király is előredőlt, tekintetét az athénira tapasztva.
– Az óvás érdekes és megosztotta a bírákat is. Igaz, hogy a
soroknak a szkiritákkal történő egyesítése nem tekintendő sem
tiszteletre méltónak, sem valószínűnek... – Szünetet tartott,
Parmenión pedig látta, hogy egyesek helyeslően bólogatnak és
megérezte, hogy Leonidász őt nézi. Az ellenfele engedélyezett
magának egy mosolyt, mire Parmenión nagyot nyelt. – Viszont –
folytatta Xenophón –, számomra ez nem becsületbeli kérdésnek
tűnik, hanem inkább taktikainak, és olyannak, ami a fegyelemhez
kötődik. Parmenión hadvezér, ismerve ellensége haderejét, és
tudva, hogy az utolsó öt ütközetben ezt az alakzatot használta,
szokatlan lépéssort választott. Én athéni vagyok, de annak az
embernek a tekintélyével szólok, aki mindenki másnál jobban
csodálja a spártai sereg kiválóságát. És itt a fegyelem kérdéséről
van szó. Az óvás egyetlen ponton áll meg vagy bukik el:
megtagadnák a spártaiak egy ilyen parancs teljesítését? A válasz
egyszerű. Dicső történelmük során mikor tagadták meg valaha is
bármilyen parancs teljesítését? – Xenophón ismét szünetet
tartott, tekintete végigsöpört a nézők sorain, és végül
megállapodott a királyon.
– A lépés érvényes. Leonidász hadvezér vereséget szenvedett...
és mivel a második sorban állt, meg is halt. Az arany spártaié a
győzelem. Parmenión hadvezér a legfőbb sztratégosz.
Senki sem tapsolt, de Parmenión nem törődött vele.
Hermiászhoz fordult, aki eldobta a sötét köpönyeget és
odarohant, hogy átölelje a barátját.
A nézők döbbenten ültek. Agészilaosz király haragos pillantása
rátapadt Xenophónra, de erre az athéni csak vállat vont és hátat
fordított neki. Ekkor sustorgás kezdődött, ahogy az öreg katonák
tárgyalni kezdték a stratégiát. Leonidász felállt és tántorogva tett
pár lépést hátrafelé. Grüllusz odalépett mögé, átnyújtotta a
szégyen köpenyét, de az ifjú elhessegette és elhagyta az udvart.
Az árnyékból ekkor egy idős helóta lépett elő és megérintette
Parmenión vállát.
– Uram, egy nő van a kapuban. Azt mondja, menned kell.
– Egy nő? Milyen nő?
– Azt mondja, anyádról van szó, uram.
Parmeniónból erre kiszállt minden diadal- és örömittasság.
Úgy tántorodott meg, mintha megütötték volna... majd
kirohant az udvarból.
*****
 A tömeg elnémult, ahogy az ifjú spártai kiszaladt a kapun.
Agészilaosz talpra kecmergett és haragtól komor tekintettel
indult el Xenophón felé.
– Ennek nem lett volna szabad így történnie! – sziszegte a
király.
Xenophón bólintott.
– Tudom, felség – felelte, lehalkítva a hangját –, de egyikünk
sem számított rá, hogy Leonidász ilyen rosszul szerepel.
Semmilyen stratégiai képességet nem csillogtatott, és lekezelte az
ellenséget. Viszont te vagy a király, felség. Te vagy Spárta első
számú bírája. Jogodban áll... amennyiben ez a vágyad...
megsemmisíteni az ítéletemet.
Agészilaosz arra fordult, ahol a fakatonák hevertek elfeledetten
a homokgödörben.
– Nem – mondta végül –, igazad volt, Xenophón. De átkozott
legyek, ha én nyújtom át a kardot a félvérnek. Tessék! Add át neki
te!
Xenophón átvette a fegyvert és meghajolt. A király a fejét
csóválva távozott, a tömeg pedig ezután szétoszlott. Ahogy az
athéni belépett a nagyszoba, az andronitisz verandájának
árnyékába és némán leült, a gondolatai pedig visszaterelődtek
Parmeniónra, fia, Grüllusz lépett oda hozzá.
– Ez szégyenteljes volt, apám! – szólalt meg a fiú.
– Az bizony – bólintott a hadvezér. – Leonidász nem vette fel a
szégyen köpenyét. Illetlenség volt.
– Nem így értettem, és ezt te is tudod! A spártai sereg sosem
engedné, hogy olyan korcsok, mint a szkiriták, egyesítsék vele
soraikat. Erre senki sem számíthatott. A játékot újra kellett volna
kezdeni.
– Tűnj el, fiú és próbáld meg nem jártatni a szádat olyan
dolgokról, amelyekhez keveset konyítasz!
 Grüllusz azonban maradt, bár az arca vörös lett.
– Miért utálsz, apa?
Szavai megrázták az athénit.
– Nem utállak, Grüllusz. Sajnálom, ha ezt hiszed. – Felállt és
ölelésre tárt karral odalépett a fiúhoz.
– Ne érj hozzám! – kiáltott fel Grüllusz, és elhátrált. – Nem
kell tőled semmi! – Megfordult, átrohant az udvaron, ki a
főutcára. Xenophón felsóhajtott. Olyan elszántan próbálkozott a
gyerekkel, aprólékosan tanítgatta, igyekezett megtölteni az
elméjét a becsületről, a hűségről, a kötelességről és a bátorságról
szóló gondolatokkal. Sikertelenül. Xenophón látta felnőni, látta
megszületni benne az önteltséget, a kegyetlenséget, a hiúságot és
a csalárdságot. – Nem utállak – suttogta –, de szeretni sem
tudlak.
Már majdnem belépett a házba, mikor megpillantott a
homokgödörnél álldogálni egy öregembert, aki a katonákat nézte.
Xenophónt, mint vendéglátót, a jó modor arra sarkallta, hogy
szót váltson vele, így átballagott az udvaron.
– Szolgálhatok frissítővel? – érdeklődött.
Az öreg belenézett a hadvezér arcába.
– Nem emlékszel rám? – kérdezte, és felemelte csonka jobb
kezét.
– Paszián? Magasságos Héra! Azt hittem, hogy meghaltál!
– Úgy kellett volna történnie... időnként azt kívánom, bárcsak
megtörtént volna. Levágták a jobbomat, hadvezér, és
hátrahagytak, hogy elvérezzek. De sikerült hazajutnom.
Tizenhat évembe került. – Paszián elmosolyodott, kivillantva
elrothadt fogait. – Haza – ismételte sóvárogva. – Átvágtuk
magunkat a perzsákon és bevettük magunkat egy sziklakörbe.
Láttuk Agészilaoszt és a főerőt, és azt hittük, hogy a segítségünkre
jönnek. De nem jöttek. Végtére is csak szkiriták voltunk. Egymás
után haltunk meg, én aznap tizenegy emberrel végeztem. A
perzsák nem igazán örültek ennek, így lemetszették a kezem.
Sikerült elállítanom a vérzést, és találtam egy földművest, aki
forró szurkot kent a sebre.
– Kerülj beljebb, barátom! Hadd hozassak bort és ételt!
– Köszönöm, de nem. Csak a fiút jöttem megnézni – hogy
lássam, amint győz.
– Leonidászt?
– Nem. A másik fiút, Szavrát. Nem spártai, és áldassanak érte
az istenek!
– Honnan ismered? Még meg sem született, amikor Perzsiába
vonultál.
– Az úton találkoztunk, hadvezér... mikor már majdnem
hazaértem. Tudod, addig észre sem vettem, mennyire
megöregedtem, míg meg nem láttam gyerekkorom dombjait. Az
elmúlt évek alatt azon küszködtem, hogy hazatérjek – és most itt
voltam, aggastyánként, egy törött kerekű kordéval. Tőle kértem
segítséget, és ő nem tagadta meg. Hazavitt a fiam házába. És
egyetlenegyszer sem említette, hogy miattam veszítette el a nagy
versenyt. Hát nem hihetetlen?
– Azt hiszem, utolsó lett.
– Ő állt az élen, már látszott a város. És én semmit sem
adhattam neki. Nincs vagyonom. Nincs pénzem. Viszont
megfizetem az adósságom, Xenophón, valaki más révén. Kétszer
mentettem meg az életed. Megadod az adósságod?
– Tudod, hogy meg. És remélem, tudod azt is, hogy ha én is ott
lettem volna Perzsiában Agészilaosszal, érted mentem volna.
Paszián bólintott.
– Ez kétségtelen, hadvezér. Úgy tudom, a fiú kevert vérű,
kevéske vagyonkája van, és még kevesebb befolyása. Segítsd őt,
Xenophón!
 – Ígérem, így teszek!
Paszián elmosolyodott és távozott, majd még egyszer megállt,
hogy egy utolsó pillantást vessen a homokgödörre.
– Élveztem a csatát – szólt vissza a válla felett. – Remek látni,
mikor megaláznak egy spártait.
*****
Parmenión kiszáguldott a kapun, a délben elhagyatott utcákra.
Nem is érezte a bőrét égető nap hevét, sem a horzsolásai kínját.
Nem is vette észre a mellette elsuhanó házakat, sem a sarka után
kapkodó, kaffogó ebeket.
Fejében gyötrő gondolatok háborogtak, és csak anyja arca
lebegett lelki szemei előtt – a puha és mosolygós, nyugodt és
megértő arc.
Haldoklik.
Haldoklik...
A szó újra meg újra kalapácsként sújtott le rá, látása
elhomályosult, mégis futott tovább. Akkor már tudta, amit
mindig is tudott. Mikor anyja egykor szép arca elvesztette
teltségét, mikor a tagjai csontsoványak lettek, mikor a szeme
eltompult. Meg a vér és a fájdalom többi jele. Ám mégsem volt
képes szembenézni azzal, amit tudott, elfordította tekintetét és
gondolatait.
Megérkezett a Távozás utcájába, és ahogy átvágott a
szegényebb negyeden, egyenesen nekifutott egy hájas kalmárnak
és ledöntötte a lábáról. A férfi szitkai hosszasan szálltak a
nyomában.
Otthona ajtaját elállták a némán ácsorgó szomszédok.
Átnyomakodott közöttük és Rheiát találta az ágy mellett. Asztion,
az orvos a kis udvarban állt, háttal a szobának.
Parmenión zakatoló szívvel állt meg az ajtóban, Rheia pedig
odafordult hozzá.
 – Eltávozott – állt fel a nő, majd odalépett Parmeniónhoz, és a
dundi karjával átölelte. – Nem érez már több fájdalmat.
Könnyek csorogtak végig Parmenión arcán, ahogy az ágyon
heverő vézna testet nézte.
– Nem várt meg – suttogta.
Rheia még egy kicsit átölelve tartotta, majd az ajtóhoz ment, és
gyengéden kitessékelte a szomszédokat meg a barátokat,
becsukva előttük az ajtót. Ezután visszatért az ágyhoz és leült,
majd megfogta Artéma apró kezét.
– Jöjj! – szólt oda Parmeniónnak. – Ülj le a túloldalra!
Búcsúzz el tőle! – Az ifjú odabotorkált, megragadta az anyja jobb
kezét, és egy ideig csendben üldögéltek.
Asztion lépett be, de észre sem vették, így sietve távozott.
– Sikerült, anyám! – markolta meg az élettelen ujjakat
Parmenión. – Mindegyiküket legyőztem. – Lepillantott Artéma
arcára. Szeme csukva volt, vonásai nyugodtak.
– Olyan békésnek tűnik – suttogta Rheia.
Parmenión erre a fejet rázta. Ő nem látott békét, csak a halál
szörnyű véglegességét látta, a teljes mozdulatlanságot, az elválást.
Ám az anyja keze mégis meleg volt, az ujjai hajlékonyak.
Hányszor simogatta el e kéz a kínjait, vagy paskolgatta arcon... A
fiú úgy érezte, szörnyű csomó gyűlik a gyomrába és hatalmas
gombóc a torkába. Könnyei most még sűrűbben patakzottak,
lecsorogtak az arcán és anyja kézfejére hulltak.
– Egy fehér paripáról mesélt – szólalt meg Rheia. – Amit egy
domboldalban látott. Az lejött hozzá és azt mondta, hogy a hátán
fog visszalovagolni egészen Makedóniáig. Nem tudom, hogy ez
megnyugtat-e téged. Még azt is mondta, hogy találkozik atyáddal,
aki már vár reá.
Parmenión képtelen volt beszélni, de kezét kinyújtva
megérintette anyja arcát.
 Búcsúzz el tőle! – suttogta Rheia. – Mondj neki istenhozzádot!
– Képtelen vagyok rá – rázta a fejét Parmenión. – Még nem.
Hagyj magamra egy kicsit! Kérlek, Rheia!
– Fel kell készítenem... Kicsit később visszajövök. – Az
aszszony az ajtóhoz sétált, ahol megállt. – Szerettem őt, mert
csodás asszony volt és jó barát. Hiányozni fog, Parmenión. Nem
volt benne gonoszság, jobb sorsot érdemelt volna.
Mikor Parmenión meghallotta, hogy becsukódik az ajtó,
gyászának gátja átszakadt és vad zokogásban tört ki, ahogy a
fejében kavarogni kezdtek a képek. Az apjára csak homályosan
emlékezett, hatalmas, sötét óriásként, aki olykor-olykor
megjelent a házban, az anyja azonban mindig vele volt. Mikor
spártai szokás szerint hétévesen elvitték, hogy a hadiszálláson
éljen a többi fiúval, az anyja sírt, és úgy ölelte magához, mintha a
fia élete veszélyben forogna. A gyermek gyakran kilopózott,
falakon és háztetőkön mászott át, hogy láthassa.
Most pedig már nem láthatja többé.
– Ha szeretnél, visszajönnél – mondta Parmenión. – És soha
nem hagytál volna el. – Tudta, hogy badarságokat beszél, de e
szavak egyszerűen kiszakadtak belőle.
Addig ült ott a halottal, míg a kinti világosság szürkülni
kezdett. Hallotta, hogy nyílik az ajtó, és azt hitte, hogy Rheia az,
aki a vállára teszi a kezét.
– Elhoztam a trófeádat, hadvezér – szólalt meg ekkor halkan
Xenophón. – Takard le az arcát, és váltsunk pár szót az
udvarban!
– Képtelen vagyok letakarni! – tiltakozott Parmenión.
Xenophón az ágy túloldalára lépett.
Ő már nincs itt, fiú. Eltávozott. Már nem látsz mást, csak a
köpenyt, amit viselt. Nincs semmi szörnyűség abban, ha
letakarod. – A férfi hangja kedves volt, Parmenión pedig
kipislogta könnyeit és felnézett az athénira.
Aztán vigyázva ráterítette a fehér takarót az anyja mozdulatlan
arcára.
– Beszélgessünk egy kicsit! – sétált ki Xenophón az udvarra,
ahol letelepedett a kinti kőszékre. Az athéni a fehér
vászontunikája felett kékre festett hosszú gyapjúköpenyt viselt, a
lábikrát befedő saruja pedig a legfinomabb bőrből készült. Mégis
minden ízében valódi katonának tetszett. Leonidász kardja volt
nála, melyet Parmenión kezébe nyomott.
Az ifjú, anélkül, hogy ránézett volna, félrerakta. Xenophón
megértőn bólintott.
– Többet jelent majd neked az elkövetkező napokban, de most
ezt hagyjuk! Ifjú vagy még, Parmenión, az élet pedig számos
gyászt tartogat még neked. Ám soha egyik sem fog ennyire fájni,
mint ez a mostani. Ugyanakkor értelmes legény vagy és tudod,
hogy mindenki meghal. Elbeszélgettem a szomszédoddal
anyádról, így megtudtam, hogy nagy fájdalmai voltak.
– Tudok a fájdalmairól. Tudom, mennyit küszködött. Azt
szerettem volna... Szerettem volna építeni neki valamit. Egy
házat... nem is tudom. És szerettem volna boldoggá tenni,
megadni neki azt, amire vágyott. Volt a piacon egy ruha, ami
nagyon megtetszett neki, egy aranyszegélyű, csillogó ruha, egy
királynőhöz illő ruha, ahogy ő mondogatta. Nem volt rá pénzünk,
így elloptam, de visszavitte. Nem volt semmije.
Xenophón megrázta a fejét.
Túl keveset látsz: volt egy férje, akit szeretett és egy fia, akit
bálványozott. Azt hiszed, többet szeretett volna ennél? Igen,
lehet. Ám könyörtelen világban élünk, Parmenión. Minden férfi
és nő legfeljebb egy kevés boldogságra számíthat. A
szomszédotok szerint anyádnak ez megadatott. Semmit sem
tudott a te... gondjaidról... a többi ifjúval. Énekelt, kacagott és
táncolt az ünnepségeken. És igen, most meghalt – nem énekel
soha többé. Viszont fájdalmat sem érez már. Nem fog öregedni,
elaggni és nem kell elsiratnia a fiát.
– Miért jöttél ide? El is küldhetted volna a kardot.
Xenophón elmosolyodott.
– Valóban, el is küldhettem volna. Jöjj haza velem,
Parmenión! Vacsorázunk, és mesélsz nekem anyádról. Fontos,
hogy beszéljünk róla, hogy utána küldjük dicsérő szavainkat. Így
az istenek tudni fogják, milyen pompás asszony volt, és ízletes
borral fogadják majd, s arannyal szegett, csillogó öltözékkel.
– Nem akarom itt hagyni!
– Túl késő, mivel már eltávozott. Most fel kell őt készíteni a
temetésre, és nem illő, hogy egy férfi jelen legyen. Jöjj!
Parmenión követte a hadvezért, aki kilépett a házból, és némán
sétáltak végig a Távozás utcáján, majd a piacot elhagyva a
nemesség nagyobb házai felé.
Xenophón háza másként festett most, hogy sem a
homokgödör, sem a tömeg nem volt már itt. A falakon futó lila
virágok illatát mindenhol érezni lehetett, egy szolga pedig
lámpásokat hozott, hogy azok megvilágítsák az udvart. Meleg volt
az éjszaka, a levegő sűrű, Xenophón pedig Parmeniónt hallgatta,
ahogy a fiú elmesélte az anyja élettörténetét.
A szolgák vizezett bort és édességet hoztak, ők ketten pedig
még sokáig fennmaradtak. Végül Xenophón megmutatta a ház
hátsó traktusában álló kis szobát Parmeniónnak
– Aludj jól, barátom! – mondta a hadvezér. – Holnap
elrendezzük a dolgaidat. – Xenophón még megállt az ajtóban. –
Mondd csak, fiatalember – kérdezte váratlanul –, miért lettél
utolsó a nagy versenyen?
– Elkövettem egy hibát – felelte Parmenión.
– Amit megbántál?
Parmenión ismét maga előtt látta az öregember arcát, a
kétségbeesést a szemében.
– Nem bántam meg. Bizonyos dolgok fontosabbak, mint a
győzelem.
– Próbáld meg ezt nem elfelejteni.
*****
Tamisz a haldokló tűz mellett ült és a kis szoba fehér, durván
rakott falain táncoló fakuló árnyakat nézte. Csak a levelek száraz
zörgése törte meg az éjszaka csendjét, ahogy a szél tovasusogott a
fák között.
Az öregasszony várt és hallgatózott.
– Nem tévedtem – mondta csak úgy magának, dacosan. Egy ág
csattant nagyot az ablakon, ahogy a szél felerősödött, mire a tűz
egy kurta pillanatra fellángolt, majd ismét éppen csak pislákolt.
Az asszony száraz gallyakat dobott a lángok közé és szorosabbra
vonta hátán a vékony kendőjét.
A fáradtság végigsöpört rajta; a szemhéja már-már
lecsukódott, de ült tovább, ki-kihagyó szívveréssel, lassan véve a
levegőt.
Ahogy az éj egyre sötétebb lett, meghallotta egy közeledő ló
lépteit, a keményre perzselt földön dobbanó paták lassú ritmusát.
Tamisz nagyot: sóhajtva kecmergett talpra, felkapta a botját és a
nyitott ajtóhoz lépett, ahol megállt és az árnyak kísértette fákat
nézte.
Mostanra már közelebbről hallatszott a zaj, ám a ló még
mindig nem bukkant fel. A papnő lehunyta testének szemét és
kinyitotta a lelkéét, és akkor megpillantotta a tisztást átszelő
paripát, ami megállt előtte. Hatalmas, majdnem tizennyolc
markos jószág volt, a szeme, mint két opál.
Tamisz megint sóhajtott. Levette a kendőjét, helyette felkapott
egy szürke gyapjúköpenyt, melyet egy türkiz melltűvel a vállához
erősített. Az ajtót nyitva hagyva elindult az éjszakában, a város
felé, nyomában a kísértet lóval.
Komor gondolatok keringtek a fejében, ahogy lassan átsétált a
szinte teljesen elhagyatott piactéren – a botja a kockaköveken
kopogott. Parmenión anyja jóravaló asszony volt, kedves és
gondoskodó.
Te pedig megölted, suttogta egy hang a fejében.
– Nem, nem öltem meg – felelte magának hangosan. Hagytad
meghalni. Az nem ugyanaz?
– Sokan meghalnak. Én vagyok a felelős mindenki halálért?
Akartad a halálát. Azt akartad, hogy a gyermek egyedül
szenvedjen.
– Hogy erőssé tegyem! Ő a világ reménysége. Ő az, akit a sors
kiszemelt, hogy dacoljon a Sötét Istennel. Hatalmas emberré kell
válnia.
A hang elhallgatott, de Tamisz tudta, hogy nem győzte meg.
– Öregszel – sóhajtotta. – Nincs semmilyen hang. Csak
magadban beszélsz, és semmi értelme az ilyen vitáknak... Én az
értelem hangján szólok, ő pedig a szívén – helyesbített aztán.
És nincs benned hely egy ilyen hang számára?
– Hagyj békén! Azt teszem, amit meg kell tenni.
A közelben egy csapat férfi játszott csontkockákkal a
holdfényben üldögélve. Többen felnéztek, ahogy a papnő elhaladt
mellettük, az egyikük még babonásan a kör jelét is felrajzolta,
hogy távol tartsa a gonoszt. Tamisz ezen elmosolyodott, majd
kiverte őket a fejéből.
 Mikor megérkezett Parmenión házához, lehunyta a szemét és a
lelke, elválva a testétől, besuhant a halottas szobába, ahol Artéma
hevert temetési lepelbe csavarva. Itt viszont Tamisz nem találta,
amit keresett, így visszatért a testébe. Fáradtan vágott neki a
holdfényes utcáknak, nyomában lépdelt a paripa, míg végül
Xenophón kapujához nem értek. Itt a lelke ismét kiszállt belőle,
és a házba lépve elindult az emeletre egy kis szobáig, ahol
Parmenión aludt, elmerülve álmaiban.
Az ágyánál pedig egy fakó alak állt, fehér és éteri, olyan, akár a
szoborba faragott köd, vonások nélküli, izzó alak. Tamisz érezte a
szobát belengő, elsöprő érzelmeket, a szeretetet és a veszteséget,
a maró, szívszaggató fájdalmat. Parmenión álmában hangosan
felnyögött, mire az alak vibrálni kezdett. A varázslónő most már
érzékelte a jelenés zavarát és fájdalmát, amikor az sápadt karjával
a fiú felé nyúlt, de nem tudta megérinteni.
– Itt az idő – suttogta Tamisz.
– Ne! – Egyetlen szó lebegett a szobában, de nem a tagadásé,
hanem a kérlelésé.
– Nem láthat téged, még ha ébren van, akkor sem. Jöjj! Én
majd vezetlek.
– Hova?
– A nyughelyedre.
Az alak visszafordult az ágy felé. – Ő a fiam.
– Nagy ember lesz belőle, és megmenti a világot a sötétségtől.
– Ő a fiam – ismételte a jelenés, mintha nem is hallotta volna.
– Már nem vagy e világi. Búcsúzz el tőle gyorsan, mert
hamarosan itt a hajnal!
– Olyan elveszettnek tűnik – suttogta a jelenés. – Maradnom
kell, hogy megnyugtassam. – A köd kezdett megszilárdulni,
Artéma vonásai csillogó alakot öltöttek. Most odafordult
Tamiszhoz. – Ismerlek. Te a jósnő vagy. – Az vagyok.
 – Miért akarsz elszakítani a fiamtól?
– Már nem vagy e világi – ismételte Tamisz. – Te... meghaltál.
– Meghaltam? Ó, igen, már emlékszem! – A varázslónő
megacélozta magát a helyzetére ráébredő, megtört kísértet
fájdalmával szemben. – Most már soha többé nem fogom a
karomban tartani. Ezt képtelen vagyok elviselni! – Tamisz
elfordult, hogy ne is lássa az Artéma szemébe kiülő gyötrődést.
– Kövess! – parancsolta és visszatért a testébe. Egy darabig
némán álldogált a kapun túl, míg végül a kísértetalak ki nem
lépett az udvarra.
– Azt mondod, nagy ember lesz? De boldog is lesz? – tudakolta
Artéma.
– Igen – hazudta Tamisz.
Akkor hát elégedettnek kell lennem. Ismét találkozni fogok az
apjával?
– Ezt nem tudom megmondani. Mert ahova te tartasz, oda én
nem mehetek. De imádkozom, hogy úgy legyen, ahogy szeretnéd.
Szállj fel a lóra, mert egyedül ő ismeri a holtak útját, és épségben
elvisz.
A ködalak felült a paripa hátára.
– Vigyázni fogsz a fiamra? – kérdezte Artéma. – Leszel a
barátja?
– Vigyázni fogok rá – ígérte Tamisz. – Gondoskodom róla,
hogy meglegyen mindene, ami ahhoz kell, hogy betöltse sorsát.
De most indulj!
A paripa felemelte a fejét és elindult a temetődomb felé.
Tamisz addig nézte, míg el nem tűnt a szeme elől, majd
lehuppant egy márványpadra. De boldog is lesz? A kérdés
belemart, szomorúságát harag váltotta fel.
– Az erőseknek nem kell boldogság. Övé lesz a dicsőség és a
hírnév, a nevét áhítattal suttogja majd minden nép. Az
elkövetkező nemzedékek neki köszönhetően ismerik meg a
boldogságot. Ez azért biztosan elég.
Felpillantott Parmenión szobájának ablakára.
– Elégnek kell lennie, sztratégosz, mert ez minden, amit
adhatok.
*****
Parmenión kábán és bizonytalanul ébredt az éjszaka közepén.
Felült és nem tudta biztosan, hol van.
Holdfény szűrődött be a nyitott ablakon. Felnézett a holdra és
újra maga előtt látta az anyja halálba merevült arcát. Ahogy a
valóság belevágott, az rosszabb volt minden ütésnél, amit
Grüllusz vagy a többiek mértek rá, és egyenesen a szívébe talált.
Kikászálódott az ágyból és az udvarra néző ablakhoz lépett.
Lebámult az üres térségre, ahol már betemették a homokgödröt
és a diadala színhelyén már csak kőkockák álltak. A győzelmére
gondolt, de az mit sem számított elsöprő veszteségéhez képest.
Gyerekek játéka – hogy jelenthetett ilyen sokat? Visszanézett az
ágyra, és azon töprengett, vajon mi ébreszthette fel. Ekkor eszébe
jutott.
Zöld dombokon vágtázó fehér lóról álmodott.
Felnézett a holdra és a csillagokra. Oly messze vannak.
Elérhetetlenek, érinthetetlenek.
Akárcsak az anyja.
Az elválás gondolata elviselhetetlen volt. Leült egy székre és
érezte a bőrén végigsimító hűs éjszakai szelet. Mit számított már,
hogy utálják? Az egyetlen, aki szerette, eltávozott.
Mihez kezdesz most, Parmenión? Merre tovább? – kérdezte
magában.
Pirkadatig ült az ablaknál, és figyelte, ahogy a nap a Parnon-
hegység csúcsaira hág.
 A háta mögött kinyílt az ajtó, és mikor megfordult,
megpillantotta Klearkhoszt, a bírót a játékokról.
Parmenión felállt és meghajolt.
– Nem kell tiszteletet mutatnod irántam – szólalt meg a férfi.
– Alig vagyok több egy szolgánál. A ház ura meginvitál, hogy
költsd el vele a reggelijét.
Az ifjú bólintott, és a férfi már távozni készült, mikor
viszszafordult. Nyers arca ellágyult.
Valószínűleg semmit nem jelent neked, de sajnálom, ami
anyáddal történt. Az enyém tizenegyeséves koromban halt meg:
ez nem olyan veszteség, amit elfelejt az ember.
– Köszönöm – felelte Parmenión. Kibuggyantak a könnyei, de
ezt leszámítva rezzenéstelen arccal követte Klearkhoszt az
udvarra, ahol Xenophón ült. Jöttükre a hadvezér felállt és
elmosolyodott.
– Bízom benne, hogy jól aludtál, ifjú sztratégosz.
– Igen, uram, köszönöm.
– Ülj le és egyél valamit! Van méz és kenyér. A reggeli
előnyeire a perzsa hadjáratban jöttem rá: jól indul tőle a nap.
Parmenión vágott néhány szeletet a friss cipóból és megkente
őket mézzel.
– Üzenetet küldtem a hadiszállásra – mondta most Xenophón.
– Ma nem kell megjelenned a mustrán. Ezért úgy gondoltam,
kilovagolunk Élisz felé.
– Nem vagyok valami jó lovas, uram – vallotta be
Parmenión. – Nem tellett lóra.
– Akkor honnan tudod, hogy nem vagy jó lovas? Fejezd be
nyugodtan a reggelid, utána pedig meglátjuk, mennyire vagy jó.
Az étkezés végeztével visszamentek a házba, majd hátul, a
hosszú istállónál léptek ki, ahol hat lóállás és öt paripa
várakozott.
 – Válassz egyet! – szólalt meg Xenophón. – Nézd meg mindet
és válassz közülük!
Parmenión belépett mindegyik lóállásba és úgy tett, mintha
szemügyre venné a lovakat. Mivel nem tudta, milyet keres,
megsimogatta mindegyiket, végighúzva a tenyerét a széles
hátukon. Volt ott egy szürke, pompásan ívelt nyakkal és erős
háttal, de olyan rosszindulatú tekintettel bámulta, hogy az ifjú
nem bízott benne. Végül egy tizenöt markos pej kancára bökött.
– Magyarázd meg, miért rá esett a választás! – kötötte fel a
zablát Xenophón a kanca fejére, majd kivezette az udvarra.
– Mikor megsimogattam, hozzám dörgölőzött. A többiek csak
álltak – a szürkét kivéve. Mert ő úgy vélem, szívesen megharapta
volna a kezem.
– Nem kizárt, hogy megtenné – ismerte el Xenophón –, de
remekül választottál. Ez a kanca kedves fajta, és gyorsan
engedelmeskedik. Semmi sem ingatja meg. – A hadvezér egy
kecskebőr nyeregtakarót dobott az állat hátára. – Nem fog
lecsúszni, de ne felejtsd, hogy a comboddal szorítsd és ne a
lábikráddal!
A szürke hátára pedig egy fenséges kinézetű leopárdbőr
nyeregtakarót terített.
– Perzsiában számos barbár edzett bőrből készült ülést szíjaz a
ló hátára. De az barbároknak való, Parmenión. Egy úr csak
takarót használ vagy legjobb esetben állatbőrt.
Friss volt a levegő, a kora reggeli napból még hiányzott a pár
óra múlva esedékes bágyasztó perzselés. A hadvezér és a fiú a
lovakat vezetve kisétáltak a városból az észak felé elterülő
dombokhoz. Xenophón itt bakot tartott Parmeniónnak, hogy
felszállhasson, majd a hadvezér megmarkolta a heréit szürke
sörényét és a hátára pattant. Magabiztos, könnyed és kecses
mozdulat volt, a félvér ifjú pedig azon kapta magát, hogy irigyli az
idősebb férfi eleganciáját.
– Kezdetnek lépésben haladunk – szólalt meg az athéni –,
hadd szokják meg a súlyunk. – Előrehajolt és megveregette
hátasa hosszú nyakát.
Látom, szereted őket – állapította meg Parmenión. – Úgy
bánsz velük, mintha a barátaid lennének.
– Mert a barátaim. Rengeteg az olyan bolond, aki azt hiszi,
hogy az ostor leigázza a lovat, és engedelmességre kényszeríti.
Kétségtelen, hogy leigázza. Ám a lélek nélküli ló hasznavehetetlen
egy jószág. Felelj nekem, szratégosz! Kire számítanál inkább
csatában: arra, aki szeret, vagy arra, akit kínoztál és vertél?
– A válasz egyértelmű, uram. Inkább számítanék egy barátra,
aki az oldalamon áll.
– Pontosan. Miért lenne ez más egy lónál vagy egy kutyánál?
Addig lovagoltak a dombokon, míg végül száraz fűvel borított,
sima síkságra értek.
– Hadd menjenek a saját fejük után! – szólalt meg Xenophón,
és rácsapott a heréit tomporára. A jószág vágtába kezdett, a kanca
pedig követte a példáját.
Parmenión a térdével szorította a kanca horpaszát és
előrehajolt. A patadobogás eltömte a fülét, és a lovaglás hozta
ujjongás söpört végig rajta. Mámorító érzés volt, mintha most
élne csak igazán!
Xenophón pár perc múlva jobbra kanyarodott lovával, egy
keletre álló ciprusliget felé. Ott a heréltet lépésre fogta,
Parmenión pedig mellé ügetett. Az athéni leugrott és
rámosolygott az ifjúra.
– Ügyesen bántál vele.
A félvér is leszállt.
– Pompás jószág. Kiváló!
– Akkor veregesd meg és mondd el neki!
 – Megérti?
– Természetesen nem, de a hangodat hallja és az érintésedből
tudja, hogy elégedett vagy vele.
– Van neve? – simította végig a sötét kanca testét Parmenión.
– Bella. Trák felmenői vannak. A szíve akár az oroszláné!
Kipányvázták a lovakat és leültek egy ciprus alá. Parmenión
hirtelen feszengeni kezdett.
Miért is van itt? Miért mutat iránta érdeklődést a legendás
athéni? Nem szerette volna, ha Xenophón elcsábítja, mint ahogy
azt a kellemetlenséget sem kívánta, hogy el kelljen utasítania egy
ilyen hatalmas udvarlót.
– Min jár az eszed? – kérdezte váratlanul a hadvezér. – A
lovakon – hazudta Parmenión. Xenophón bólintott.
– Ne tarts tőlem, ifjú! A barátod vagyok – de semmi több. –
Isten vagy, hogy olvasol a gondolataimban?
– Nem. Csak egy hadvezér vagyok, és könnyű olvasni a
gondolataidban, mivel fiatal vagy és tapasztalatlan. A Leonidász
elleni csatában nagyon igyekeztél, hogy ne látsszon az arcodon a
diadalmámor. Ami hiba volt, mivel a vonásaid olyanok lettek
ugyan, akár egy maszk, ám a szemed mégis színtiszta
rosszindulattól csillogott! Ha álcázni szeretnéd a gondolataidat,
először magadat kell meggyőznöd, hogy amikor gyűlölt
ellenségedre pillantasz, tudj arra gondolni, hogy a barátod. Ettől
az arcod ellágyul és a mosolyod természetesebb lesz. Ne próbálj
meg rezzenéstelen arcot vágni, mert ezzel csak azt árulod el az
ellenségednek, hogy rejtegetsz valamit. És amikor csak lehet,
próbálkozz meg egy kevés őszinteséggel: ez mind közül a
legkiválóbb álca. Ám ezek a gondolatok más napra valók. Azon
morfondírozol, hogy vajon miért érdeklődik
irántad Xenophón? A válasz nem túl bonyolult. Néztem a
Leonidász elleni játszmádat, és meghatott, hogy milyen széles a
látóköröd. A háború művészet, nem tudomány, és ezzel te
ösztönösen is tisztában vagy. Tanulmányoztad Leonidászt és
kiismerted a gyengéit. Kockáztattál, és ez busásan kifizetődött.
Valamint remekül használtad a lovasságot, ami ritka egy
spártainál.
– A nézőket nem nyűgözte le.
– Következzen egy lecke, sztratégosz! Győztél, de a dicsőségből
nagyobb részt engedtél át a szkiritáknak. Ami nem volt okos
dolog. Ha a rabszolganép valaha is elhinné, hogy egyenlő a
spártaiakkal, újra kitörne a felkelés, és akkor az olyan
városállamok, mint Athén vagy Thébai, ismét egyesítenék erőiket,
hogy a spártaiak földjére támadjanak. Ez az egyensúly kérdése –
és ezzel tisztában voltak a nézők között ülő harcosok is.
– Akkor hát hibáztam? – tudakolta Parmenión.
– A játékban? Ott nem. Az életben? Ott igen.
– Akkor miért ítélted nekem a győzelmet? – kérdezte az ifjú.
– Mert megnyerted a csatát – felelte Xenophón. – Egy
játékban mit sem számít, hogy elvesztetted volna a háborút. – A
hadvezér felállt, a lovához lépett, Parmenión pedig követte. –
Tanítani fogsz? – érdeklődött az ifjú, mielőtt észbe kaphatott
volna.
– Talán. De most lovagoljunk!
*****
Leonidász három lépést futott, majd a gerelyt magasan
felhajította a levegőbe és a napfényben csillogó vashegy íves
röppályáját nézte. A fegyver kecsesen hullani kezdett lefelé, majd,
jó egy tucat lépéssel messzebb, mint az eddigi legnagyobb dobás,
becsapódott a napégette talajba. A király unokaöccse megpördült
és a levegőbe lökte mindkét kezét, mire vagy húsz ifjú tapsolt.
Ilyenkor általában hadiszállásuk tisztje, Lepidusz dobott
utolsóként, így Leonidász tekintete a férfira szegeződött.
 A tiszt megrázta a fejét és felkapott egy gerelyt. Hét lépést
hátrált, próbálgatta a fegyver súlyát, majd nekiiramodott és, az
erőlködéstől felnyögve, elhajította. Alig engedte el a fegyvert,
Leonidász máris engedélyezett magának egy diadalmas mosolyt.
Lepidusz látta, hogy gerelye három lépésre hullik le Leonidász
dobása előtt. Megfordult és meghajolt az ifjú előtt.
– Erős a karod – mosolygott rá kedvesen –, de nem döntöd
eléggé hátra a testedet a dobásnál. Még legalább nyolc lépés van
benned. Dolgozz rajta!
– Úgy lesz, uram! – fogadkozott Leonidász.
– És most látni szeretném, hogy futtok, ti spártai urak –
fordult hozzájuk Lepidusz. – Húsz kör a versenypályán, ha
kérhetném.
– És ha nem? – kiáltotta vissza egy fiú hátulról.
– Huszonöt kör – vágott vissza Lepidusz. Erre hangos nyögés
volt a válasz, de az ifjak engedelmesen felsorakoztak a rajthoz.
Lepidusz letelepedett az árnyékban felállított fapadra és onnan
nézte őket. Grüllusz tört az élre, nyomában Learkhoszszal.
Leonidász azonban máris a negyedik helyre jött fel, Hermiász
mögé.
Lepidusz megdörzsölte a vállát, ahol még mindig egy perzsa
dárdahegy lapult a csont alatt. Az ízület télen rettentően
hasogatott, de az olyan erőfeszítéstől, mint amilyen a gerelyvetés
volt, még nyáron is tompán sajgott.
Lepidusz nézte az előtte elfutó verítékező ifjakat. Irigyelte az
ifjúságukat, az energiájukat és eszébe jutottak azok az idők,
amikor ő élt hadiszálláson és már alig várta, hogy harcba
vonulhasson a falanxszal. Megpillantott egy lemaradt fiút a falka
végén.
 – Küzdj jobban, ifjú Pausziasz! – kiáltott oda neki, mire a
lomha növendék bevágtatott a csoport közepébe, így próbálva
meg elbújni a férfi bíráló tekintete elől.
Lepidusz gondolatai elkalandoztak és ismét maga előtt látta
saját fiatalságát. Spárta akkor még más volt, gondolta, hűbb az
isteni Lükurgosz lefektette elvekhez. A hadiszálláson élő fiúknak
csak két tunikájuk lehetett, egy téli és egy nyári. A
Márványszínházban nem léptek fel lantosok, nem voltak
színdarabok, sem a gazdagok otthonában rendezett mulatságok.
Az ifjak napi egy tál fekete levest kaptak, és a vasfegyelmet
nyírfavesszővel tartották fenn. Fajtájukat csatákra edzették.
Ismét a futókra nézett. Remek fiúk, erősek és büszkék, de
Leonidásznak sok tunikája volt, és meleg köpenye, védelmül a téli
szél ellen, Hermiász meg az estéinek zömét a szülei otthonában
töltötte, ahol finom étkeket falt és vizezett bort ivott. Az ifjú
Learkhosz thébai kézművesek kovácsolta aranyozott tőrrel
büszkélkedett, míg a lusta Pausziasz mézes süteményekkel tömte
a hasát és úgy futott, akár egy beteg disznó. Ezek a fiúk nem
maradnának életben napi egy tál levessel.
Tekintete Leonidászt kereste és látta, hogy az ifjú már a
második helyre jött fel és Grüllusz mögött lohol. Az athéni remek
futó volt, de Lepidusz tudta, hogy a király unokaöccse az utolsó
kanyarban majd felgyorsít és lehagyja. Egyedül Parmenión tudta
tartani a Leonidász szabta ütemet, de huszonöt körnél még ő
sem, mert akkor már érvényesült a másik nagyobb ereje.
Szkiritákat bevetni igazi férfiak mellett! Lepidusz a gondolatra
megcsóválta a fejét. Aznap reggel e lépés miatt magához hívatta a
rangelső.
– Semmi közöm nem volt a stratégiájához, uram! – felelte a
komor tekintetű vénembernek.
 – Pedig kellett volna, hogy legyen – fortyant fel az öregedő
hadvezér. – A király nem örült, és egyik legkiválóbb ifjúnkat
megszégyenítették. Te pedig azt állítod, hogy a fiú soha nem
próbálkozott ilyen lépéssel a gyakorlás során?
– Soha, uram – felelte Lepidusz, és a nyugtalansága
fokozódott. Ez az ember hét hadjáratban volt elöljáró tisztje és
bár mostanra a hadvezér már negyven éve maga mögött tudta a
Férfivá Érést, Lepidusz még mindig áhítattal nézett fel rá.
– Tedd őt helyre, Lepidusz! Hova jutunk, ha hagyjuk, hogy a
spártaiak ilyen visszataszító módszerekhez folyamodjanak?
– Ő csak egy félvér, uram. Soha nem lesz belőle spártai férfi.
– Az apja remek harcos volt – vetette ellen a hadvezér – és az
anyja is jól viselte magát. De értem, mire utalsz. A vére ki fog
ütközni. Úgyhogy küldd hozzám a fiút!
– Xenophónnál van, uram. Ma lesz az anyja temetése, és az
athéni házában vendégeskedik.
A hadvezér öklével sújtott le az asztalra.
– Nem akarom, hogy a fiaim egyike annak az embernek az
örömfiúja legyen!
– Gondoskodom róla, hogy holnapra itt legyen.
– Ajánlom is! – morogta a vénember. – És nem fogjuk átadni a
győzelmi pálcát, Lepidusz. – Uram?
– Idén nem adjuk át.
Lepidusz az öregember szemébe nézett és nagyot nyelt.
– Nem kedvelem különösebben a fiút, uram, de győzött.
Hogyan tagadhatnánk meg tőle a pálcát?
– Példát kell statuálnunk. Tudod te, hogy a helótáim a
győzelméről susmorognak, és az még a szkiriták között is
közszájon forog?
Lepidusz nem szólt többet. Most pedig itt ült és örült a magas
ciprus kínálta árnyéknak, miközben nézte a futó fiúkat. Nem
sokat törődött Parmeniónnal, akit ravasz, körmönfont ifjúnak
tartott, de kiérdemelte a pálcát és nem volt tisztességes
megfosztani tőle. Vajon a többi fiú hogyan fogadja a döntést?
Parmenión nem volt népszerű, de a díjátadás éjszakája általában
a dorbézolásról szólt és már sokan várták.
A verseny közben az utolsó szakaszába ért. Lepidusz felállt és
kisétált a mező közepére.
Még mindig Grüllusz vezetett, de mostanra Hermiász
felzárkózott Leonidász mellé és a második helyért vívott vele
csatát, elzárva a magasabb fiú elől annak lehetőségét, hogy
megkerülve őt, leelőzze az athénit. A király unokaöccse jobbra
vágott és félretaszította Hermiászt. A karcsú ifjú megtántorodott
és lemaradt, miközben Leonidász felgyorsított, még a vonal előtt
beérte Grülluszt és mellbedobással győzött.
Hermiász ötödik lett.
Lepidusz megvárta, míg az ifjak kifújják magukat, majd intett
nekik, hogy lépjenek hozzá.
– Szép futás volt, leszámítva téged, Pausziasz. Még öt kör, ha
kérhetném. – A fiúk gúnyolódni kezdtek kövér társukon, ahogy az
nekivágott magányos futásának. – És most, uraim, jöjjenek a
bejelentések. Először is, az olimpiászi válogatók. Leonidász és
Parmenión képviseli a hadiszállást közép- és hosszútávfutásban.
Leonidász gerelyvetésben is indul Nesztosszal. Hermiász és
Aszirón képvisel minket rövidtávfutásban. Miután
elbocsátottalak titeket, az atléták még maradjanak. Másodszor,
négyen elkéstek a tegnapi mustráról, ami nem mutat jó példát a
hadiszállás ifjabb tagjainak. Spártaiak vagyunk, uraim, ami azt
jelenti, hogy tudjuk, mi a fegyelem. Ez többé nem ismétlődik
meg. Harmadszor, a győzelmi pálca átadása... – Tekintete
Leonidászra villant. Futó mosoly suhant át a fiú arcán. Szóval
tudja, gondolta magában Lepidusz, és a harag gyertyalángként
pislákolt fel benne.
– Idén nem lesz átadás és nem lesz ünnepség sem. – Lepidusz
elcsodálkozott, mikor a fiúk hangos ujjongásban törtek ki, és
elkomorult az arca. – Uraim! – kiáltotta, és felemelte mindkét
karját.
Csend támadt.
– Nem értem, mi az öröm oka. Elmagyarázná valaki? Te, ifjú –
bökött Learkhoszra.
– Szavra csalt – jelentette ki Learkhosz, és a tiszt látta, hogy
többen egyetértően bólogatnak.
– Nem csalt! – bömbölte Lepidusz. – Hanem győzött! Ahogy
az egy spártaitól elvárható! És most hadd tisztázzak valamit
nagyon egyértelműen mindnyájatokkal! Ha Leonidász
előreparancsolja a lovasságát, azzal megszakította volna a
rohamot. Ugyanis akkor, mikor Parmenión előrenyomul, a
jobbszárnya védtelen maradt volna a gerelyekkel és a nyilakkal
szemben. Parmenión serege megsemmisült volna. Nem
helyeslem, hogy a szkiritákat használta, de elcsüggedek, amikor a
vereség miatt nyüszítő spártaiakat látok. Lelépni!
Ezzel sarkon fordult és, maga mögött hagyva megdöbbent
hallgatóságát, távozott.
– Azt hittem, nem kedveli Szavrát – suttogta Learkhosz.
– Igazat szólt – jelentette ki Leonidász.
– Nem, mert Szavra csalt – vágta rá Grüllusz.
Leonidász a többiekhez fordult.
– Igaza volt! Félvállról vettem Szavrát, és ő megszégyenített.
Fel kellett volna öltenem a szégyen köpenyét. Tucatnyi módon
szétzúzhattam volna, ha sejtem, mit tervez, és három más módon
is megnyerhettem volna a csatát, még akkor is, ha nem találom
ki, mi a szándéka. De nem voltam elég körültekintő. És most
legyen ennek vége!
Ezzel Leonidász otthagyta a többieket, Grüllusz pedig
odahajolt Learkhoszhoz.
– A kevert vérű a mai napot apám házában tölti – suttogta. –
Éjszaka viszont hazamegy, mert ma lesz a temetés éjjele.
– És?
– És nem fog tudni indulni az olimpiász válogatóján, ha
megsérül a lába.
– Nem is tudom...
– Megszégyenítette a barátunkat! – sziszegte Grüllusz.
– Mi lesz, ha apád rájön?
– Sötét lesz, Szavra pedig nem adja ki a nevünket.
– Akkor hát ma éjjel – bólintott Learkhosz.
***** A fehér lepedőbe bugyolált holttestet kiemelték az
ágyból, és két rúd között kifeszített erős vászonra fektették.
Parmenión nézte, ahogy az asszonyok kiviszik az anyját a halál
házából és megindulnak vele a temetődomb felé. Négyen vitték,
mind fehérbe öltözve, mögöttük pedig a dundi Rheia lépkedett,
mint gyászanya. Utána következett Parmenión, mellette pedig
Xenophón, az athéni hadvezér.
A temető a várostól keletre, a Márványszínház mögött
helyezkedett el. A kis létszámú menet a zsúfolt piactéren vágott
át, majd elhaladt a Pauszániasznak és Leonidásznak szentelt
emlékmű előtt.
Mikor elérték a barlang bejáratát, ott egy öregasszony várta
őket, akinek fehér haját meg-meglebbentette az enyhe szél.
– Ki akar együtt járni a holtakkal? – szólalt meg.
Rheia lépett elő.
– A barátnőm, Artéma – felelte. – Kinél van a folyó ára?
 – Nálam, Parmeniónnál. – Az ifjú egy ezüst tetradrachmát
ejtett az asszony kinyújtott tenyerébe, aki oldalra hajtotta fejét, és
fakó szeme a fiúét kereste. Egy pillanatra olyan mozdulatlanul
ült, akár maga a halál, majd tekintete a némán álldogáló
Xenophónra szegeződött.
– Aki Van, és Aki Lesz – suttogta a vénasszony. – Invitálj meg
az otthonodba, hadvezér!
A rítustól való eltérés megdöbbentette Xenophónt, és vett egy
nagy levegőt.
– Ahogy kívánod, öreganyám.
– Helyezzétek nyugalomra a holtat! – mondta most az
aszszony. Rheia parancsára a hordozók megindultak előre, és a
barlangszáj sötétje hamarosan elnyelte őket. A két férfi a
bejáratnál maradt.
– Nem tellett gyászolókra – szólalt meg Parmenión. – Az
istenek emiatt barátságtalanul tekintenek majd rám?
– Ez érdekes kérdés – válaszolta Xenophón. – Az istenekre
hatnak vajon a színlelt könnyek és jajgatás? Kétlem. Jó emberek
halnak meg anélkül, hogy meggyászolnák őket vagy akár
észrevennék a halálukat, míg a leggonoszabbak közül némelyeket
ezrek siratnak a temetésükkor. Jó dolog abban hinni, hogy az
istenek valamivel figyelmesebbek, mint az emberek.
– Hiszel ebben?
– Hiszem, hogy az életünket bizonyos hatalmak
kormányozzák. És mi számos nevet adunk nekik.
– Mit gondolsz, anyám újra élni fog?
– Szeretek hinni ebben. Jöjj, sétáljunk egyet! Ma nincs nagy
forróság.
Együtt baktattak vissza a Pauszaniasznak és Leonidásznak
emelt emlékműhöz. Az egy hatalmas márványkocka volt, tetején
egy spártai hoplita szobrával, a talapzatába pedig a Plataiánál
vívott nagy csata történetét vésték, ahol a támadó perzsa sereget
összeroppantotta a spártai falanx.
Xenophón levette fehér köpönyegét és letelepedett az
árnyékba. Egy idősebb özvegyasszony sétált oda hozzájuk és friss
gránátalmát kínált. A hadvezér egy érmét ejtett a tenyerébe és
hármat vett. Az egyiket odadobta Parmeniónnak.
– Mi volt Plataia tanulsága? – vette elő a tőrét az övéből
Xenophón, és négy részre vágta a gyümölcsöt.
– A tanulsága? – vont vállat Parmenión. – A spártaiak a perzsa
centrumra támadtak, az pedig megtört és elmenekült.
Ugyan mit tanulhatunk ebből?
– Miért menekültek el?
Parmenión leült a hadvezér mellé. Meghámozta a gyümölcsöt
és gyorsan befalta, a magokat a földre köpdösve. – Nem tudom.
Megijedtek?
– Hát persze hogy megijedtek! – fortyant fel Xenophón. –
Gondolkozz!
Parmenión elszégyellte magát és elvörösödött.
– Nem tudok eleget a csatáról – vallotta be. – Nem tudok
választ adni.
Xenophón nem hagyta annyiban. Végzett a gránátalmával és
nekidőlt a hűvös márványnak.
– Vizsgáld meg a bizonyítékokat, Parmenión!
– Nem tudom, hogy mit akarsz!
– Ha felelni tudsz erre a kérdésre, akkor megteszem, amire
kértél... tanítani foglak. Ha nem... akkor nem lenne értelme.
Gondolkozz rajta, és ma este keress fel! – Ezzel Xenophón felállt
és távozott.
A félvér sokáig ült ott, a kérdésen törve a fejét, de csak nem
találta a választ. Lesétált a piactérre, odalopózott egy árus asztala
mögé és elcsent két pitét. Az árus észrevette, de az ifjú beugrott
egy sikátorba és végignyargalt a Távozás utcáján, még mielőtt a
férfi elcsíphette volna. A spártai ifjakat arra biztatták, hogy a
szegényes étkezéseiket tolvajlással egészítsék ki. Ha elkapták
őket, szigorú büntetésre számíthattak – nem magáért a lopásért,
hanem annak bűnéért, amiért elcsípték őket.
A Távozás utcáján meglátott két idősebb férfit, akik
Agészilaosz palotájától nem messze üldögéltek. Odasétált
hozzájuk és meghajolt előttük. Egyikük egy idő után, érdeklődést
mutatva jelenléte iránt, felnézett rá.
– Mi járatban vagy? – kérdezte.
– Uram, mi volt Plataia tanulsága? – kérdezte tőle Parmenión.
– Tanulsága? – kérdezett vissza a férfi. – Miféle tanulsága? Az
egyetlen tanulságot a perzsák és a világ vonhatta le: ha
öszszeakaszkodsz egy spártai sereggel, ne várd azt, hogy győzöl!
Micsoda ostoba kérdés!
– Köszönöm, uram – hajolt meg Parmenión, és otthagyta őket.
Miféle talányt szegezett neki Xenophón? Ennyire egyértelmű
lett volna a válasz? Ha igen, akkor miért tette fel a kérdést
egyáltalán az athéni? Parmenión felrohant az akropoliszra, ahol
megette a pitéket és közben a Taigetoszhegységet bámulta.
„Vizsgáld meg a bizonyítékokat, Parmenión!” – ezt mondta
Xenophón. De miféle bizonyítékokat? Ötezer spártai harcos
ütközött meg Xerxész nagy seregével Plataia síkján. A perzsákat
szétzúzták, a háborút megnyerték. Pauszaniasz volt a spártai
hadvezér.
Mi volt a tanulság?
Parmenión felállt és leszaladt az emlékműhöz, ahol elolvasta a
csatáról szóló, márványba vésett feliratot, de az semmi olyat nem
mondott neki, amiről ne tudott volna. Hol van hát a bizonyíték?
Kezdett dühbe gurulni. Arra gyanakodott, hogy az athéni nem
akarja őt tanítani és kibúvót talált: olyan kérdést szegez neki,
amire nincs válasz, majd elzavarja. Ám Parmenión még a haragja
dacára is elvetette ezt a gondolatot. Miért lenne Xenophónnak
szüksége kibúvókra? Egyenesen is visszautasíthatná.
Pauszaniasz és Leonidász emlékműve ott magasodott felette, a
titkait kőbe zárva. Felnézett a hoplita szoborra. A harcos hosszú
lándzsája eltörött, ám így is hatalmasnak tetszett. Leonidász
lehetett vagy Pauszaniasz, vagy csak egy katona?
Leonidász? Miért került rá egyáltalán a Thermopülainál elesett
király a plataiai emlékműre? Hiszen hónapokkal korábban
megölték. A görögök arra kérték a spártaiakat, hogy ők legyenek a
közelgő perzsa sereg ellen felvonuló haderő éke, de a spártaiak
éppen egy vallási ünnepet ültek, így a papok nem voltak
hajlandók szentesíteni egy ilyen lépést. Viszont Leonidász, a
spártai király magával vihette 300 fős személyi testőrségét a
Thermopülai-szoroshoz, ahol patthelyzetet alakítottak ki a perzsa
hordával szemben, és a vonalukat még akkor is tartották, amikor
elárulták és bekerítették őket. A perzsák, akik túlságosan féltek
közvetlenül megtámadni őket, nyilakkal és gerelyekkel végeztek
velük.
Mint a felhőkön áttörő nap, úgy ragyogott fel Xenophón
kérdésére a válasz Parmenión fejében.
Hogy mi volt Plataia tanulsága? Még a vereségben is van
győzelem. A perzsáknak, akik túlságosan féltek szembeszállni a
háromszázak maradékával, végül ötezer spártai harcossal kellett
kiállniuk.
Nézték, ahogy vízszintesen kinyújtott lándzsákkal közeledik a
vonaluk – és akkor megfutamodtak. Ezért volt közös az emlékmű.
Plataia egyben Leonidász király diadala is volt, a győzelmet a
bátorság, a dac és egy hős halála vívta ki.
Felpillantott a márványhoplitára.
– Tisztelet néked, Leonidász!
 *****
Xenophón szolgái visszahúzódtak, ahogy az öregasszony
belépett a hadvezér otthonának kapuján. Egyikük sem mert a
közelébe menni. Az asszony, ahogy ott állt a botjára támaszkodva,
várva a ház urát, látta a félelmüket és örömtelenül elmosolyodott.
Érezte a rátapadó sok-sok szempárt. Egykor ezek a szempárok
a kéjvágytól csillogtak volna – egykor Tamisz puszta látványa
szenvedélyt szított és a férfiak hajlandóak lettek volna akár a
tulajdon fivérüket is kardélre hányni, csak hogy megfoghassák a
kezét. A vénasszony harákolt és kiköpött. Volt idő... Kit érdekel
ma már, hogy volt idő? Az első férje az Athén elleni háborúban
esett el, a második egy trákiai csatában. A harmadik belázasodott
a forró nyáron, mikor a víz megromlott és szörnyű kínok között
szenvedett ki, mialatt Tamisz Delphoiban járt. Az utolsót
megmenthette volna – ha tud a betegségéről. Meg tudta volna
menteni? Talán. De mit számított már? A múlt halott.
Hallotta, hogy kinyílik egy ajtó; az athéni hadvezér magabiztos
léptekkel közeledett. Az asszony mind testének, mind
adományának szemével végigmérte, így egyszerre látta a jó
vágású hadvezért és a lélek tüzének izzását.
– Köszöntelek az otthonomban, hölgyem! – szólalt meg a férfi.
– Kísérj árnyékos helyre, és hozass valamit inni! – A hadvezér
belekarolt, az asszony pedig érezte az erejét. Ez megzavarta, mert
felidézte az ifjúságának napjait. A napsütés enyhült, mikor
Xenophón bevezette egy jobbra nyíló falfülkébe, ahol számos
virág illata csapta meg az orrát, és érezte a kőfalból áradó
hűvösséget. Leült és némán várt, míg egy szolga hozott neki egy
kupa hideg vizet a kútról.
– Az istennőtől hozol üzenetet? – érdeklődött Xenophón.
Tamisz belekortyolt a vízbe, amely eljutott egyik rothadó
fogának nyitott idegéhez, így inkább letette a kőasztalra.
 – Nem fogod meglelni, amire vágysz, athéni. Nincs számodra
több, távolban vívott háború. Nincs több csatatéren aratott
dicsőség. – Az asszony érezte a hadvezér metsző és leplezetlen
csalódottságát. – Egyetlen embernek sem teljesül minden álma –
folytatta, ezúttal kedvesebb hangon. – Rád viszont még ezer év
múlva is emlékezni fognak. – Hogyhogy, ha a dicsőségemnek
leáldozott?
– Nem tudom, Xenophón, de megbízhatsz a szavamban.
Viszont nem azért jöttem, hogy rólad beszélgessünk. Hanem a
kölyökről.
– Kölyökről? Miféle kölyökről?
– A fiúról, aki eltemette az anyját. Róla, Aki Lesz.
Megismeri a dicsőséget és a fájdalmat, a tragédiát és a diadalt.
Ő fontos.
– Csak egy gyerek. Nem király, még csak nem is úr. Mit tehet
ő?
Tamisz felhajtotta a vizet. Egyszerre érezte itt magát
kellemesen és kellemetlenül. Kellemes lett volna a napot az
árnyékban eltölteni, felidézve hosszú-hosszú életének boldogabb
napjait. Felsóhajtott.
– Az ő sorsa a dicsőség, de a neve nem marad úgy fenn, mint a
tiéd, noha seregeket fog vezetni, át a világon. A te kötelességed
tanítani, átadni azt, amid van.
– Nekem nincs semmim! – fortyant fel Xenophón. – Nem
vagyok gazdag, és nem is parancsolok senkinek.
– Megvan mindened, amire neki szüksége van, athéni: ott
tárolod a fejedben. Ismered az emberek szívét és a csaták módját.
Add át neki ezeket az adományokat! És nézd, ahogy gyarapszik!
– Dicsőségre vezeti Spártát?
– Spártát? – kacagott fel az asszony komoran. – Spárta napja
leáldozott, Xenophón. A királyunk sánta. Nem hallgattak az
orákulumra. Lüszandrosz azt hitte, okosabb... ahogy az a férfiak
szokása. Spártának nem lesz már újabb dicsőségben része. Nem,
a fiú máshova kerül. Te fogod elküldeni, mikor eljön az ideje. –
Ezzel Tamisz felállt.
– Ez minden? – kelt fel Xenophón is. – Talányokkal halmozol
el. Miért nem tudsz többet mondani?
– Mert ez minden, amit tudok, athéni. Gondolod, hogy az
istenek engedik, hogy szolgáik megosszák minden tudásukat?
Megtettem, amit meg kellett tennem. Semmi többet nem tudok.
Miután ajkát elhagyta ez a hazugság, Tamisz kisétált a
napsütésbe, az utcára.
*****
A papnő lassan ballagott Spárta utcáin, elhaladt a tó és a kis
Aphrodité-templom mellett. A házának ajtajához vezető keskeny
csapást követte – az alacsony, szegényes, egyszobás hajlék
közepén tűzgödör állt, a tetőre nyílást vágtak, hogy a füst
kigomolyoghasson.
Az egyik sarokban egy priccs állt, de ezen kívül nem volt
semmi bútor. Tamisz leguggolt a kialudt tűznél, felemelte a kezét,
kimondott három szót, mire fényesen lobogó lángok csaptak fel a
hideg hamuból. Egy darabig meredten bámulta a tűz táncát, míg
végül magányának súlya maga alá temette. Megroggyant a válla.
– Merre vagy, Kasszandra? – suttogta. – Jöjj hozzám!
A lángok magasabbra csaptak, és úgy bodorodtak, mintha egy
láthatatlan gömböt akarnának közrefogni. Közöttük lassan egy
arc bontakozott ki, egy finom csontozatú királyi arc, hosszú
sasorral. Annyi szent, hogy nem egy szépségé volt, inkább csak
egy csinos, erős vonású arc, melyet hullámosan göndörödő szőke
haj keretezett.
– Miért keltesz fel álmomból? – kérdezte a tűzasszony.
– Magányos vagyok.
 – Túlságosan meggondolatlanul használod a hatalmadat,
Tamisz. És oktalanul.
– Miért ne szólíthatnálak? – csodálkozott az öregasszony.
– Nekem is szükségem van barátokra... társaságra.
– A világ hemzseg az élőktől – felelte a tűzasszony. – Ott
kellene barátokra lelned. De ha beszélni akarsz, hallgatlak.
Tamisz bólintott és mesélt Kasszandrának a jövőben látott
árnyékról, a Sötét Isten eljöveteléről.
– Mi közöd neked ehhez? – érdeklődött a tűzasszony. – Ez
része a Forrás és a Káoszszellem között dúló örök háborúnak. –
Meg tudom gátolni a születését. Képes vagyok rá.
– Meggátolni a... mit is mondtál? Láttad, hogy mi lesz. Hogyan
tudnád megváltoztatni?
– Hogy tehetsz fel ilyen kérdést? – kérdezett vissza Tamisz. –
Éppen olyan jól tudod, mint én, hogy ezer és ezer lehetséges jövő
van és mindegyik a férfiak és asszonyok, de még a gyerekek és a
vadak végtelen számú döntésétől függ.
– Pontosan erről beszélek, Tamisz. Nem azért kaptad a
hatalmadat, hogy beavatkozz az eseményekbe: ez sosem volt a
Forrás módszere.
– Akkor talán annak kellene lennie! – fortyant fel Tamisz. –
A lehetséges jövők százait tanulmányoztam. És legalább
négyben meg lehet állítani a Sötét Istent. Mindössze annyi volt a
dolgom, hogy visszakövessem a vonalakat addig az egyetlen
elemig, ami megváltoztathatja a történelem menetét. És meg is
tettem!
– A gyermekről, Parmeniónról beszélsz – mondta szomorúan a
tűzasszony. – Tévedsz, Tamisz. Abba kellene hagynod, hogy
belekontárkodj a dologba. Ez az ügy túlmutat rajtad, hatalmasabb
még a világnál is, a káosz és a harmónia közötti kozmikus
küzdelem része. Fogalmad sincs róla, mekkora kárt okozhatsz.
 – Kárt? – visszhangozta Tamisz. – Az fog majd csak igazán
kárt okozni, ha a Sötét Isten életre kel, hogy emberi alakban járja
e vidékeket. A hegyek vérben fognak fürdeni, a folyók füstöt
okádnak, a föld kietlen lesz és kopár.
– Értem. És természetesen egyedül neked áll hatalmadban
szembeszállni ezzel a gonosszal?
– Ne üss meg ilyen leereszkedő hangot velem szemben! Azt
hiszed, úgy kellene élnem, ahogy te éltél, olyan jövendöléseket
mondva, amelyeket senki sem hitt el? Mi hasznuk volt? És neked
mi hasznod volt? Tűnj el!
A tűz elhalt, az arc elenyészett.
Tamisz felsóhajtott. Akár helyes volt, akár helytelen, a pályát
kijelölte, a vonalakat meghúzta. Parmenión lesz a fényharcosa,
aki visszatartja a sötétséget.
– Még hogy ne kontárkodjak bele! – füstölgött Tamisz. – Mit
gondolnak, ki semmisítette meg az utolsó eljövetelt több mint
húsz évvel ezelőtt, mikor a perzsa királynak fia kellett volna, hogy
szülessen? Ki lépett be az ágyas elméjébe a fogantatás éjjelén és
vezette a lépteit a torony tetejére, hogy onnan a lenti kövezetre
vesse magát? Én voltam az! – sziszegte. – Én!
És tévedtél, mondta a hangocska a fejében. Most is tévedsz.
Parmeniónnak megvan a saját élete, amit él. Nem a te dolgod
megváltoztatni a sorsát.
– Nem változtatom meg – jelentette ki hangosan. – Segítek
neki beteljesíteni.
A választást rá kell bízni.
– Kap tőlem választási lehetőségeket. Az élete fordulópontjain
felkeresem őt és választásokat kínálok neki.
És mi van akkor, ha tévedsz, Tamisz?
– Nem tévedek. A Sötét Istent meg kell állítani. És meg is
állítjuk. Hagyj már békén!
 Az erre támadt csendben Tamisz nehéz szívvel nézett körül a
szegényes szobában. Az ő hatalmával lehetett volna gazdag
palotája, fényűző élete. Ehelyett ezt választotta.
– Ajándékaimat a Forrásnak adtam – mondta a szobának –, és
a bennem lévő fény mindaz, amim van.
Ezt senki sem vitatta, ám Tamisz továbbra is bizonytalan
maradt. Rámutatott a tűzre és elkiáltott egy nevet. Egy férfi arca
bukkant elő.
– Játssz nekem, Orpheusz! Könnyítsen szívemen a zene!
Ahogy a lant kedves akkordjai felhangzottak a szobában,
Tamisz az ágyához lépett, leheveredett rá, és az általa látott
jövendőkre gondolt. Közülük háromban a Sötét Isten Spártában
született meg, a Hellászt uraló városban.
Három lehetséges apa volt. Learkhosz, aki naggyá lehet.
Nésztosz, a királyi család rokona. És Kleombrotosz, akiből király
válhat.
Tamisz lehunyta a szemét.
– Majd meglátjuk, mi lesz a sorsod, Parmenión – suttogta. –
Majd meglátjuk.
*****
Parmenión a várostól keletre egy domboldalban feküdt, és az
ott játszó, futkározó fiatal lányokat figyelte. Újra meglepte, hogy
érdekli a látvány, mivel a tavalyi nyár előtt eszébe sem jutott
volna ilyesmivel tölteni az idejét. Felidézte a napot, amikor ez az
újfajta öröm megjelent az életében.
Fel s alá szaladgált a domboldalon, amikor egy hang, mely oly
szép volt, akár a hajnal születése, megszólította.
– Te meg mit csinálsz?
Mikor Parmenión megfordult, megpillantott egy fiatal lányt,
olyan tizennégy év körülit. Egyszerű fehér tunikát viselt, ami
nemcsak apró mellének mesés alakját engedte láttatni, de a
vászonhoz nyomódó bimbóit is. A lába napbarnított volt és sima,
a dereka keskeny, a csípője kerekded. Az ifjú bűntudatosan
sandított felfelé, tisztában lévén azzal, hogy elvörösödik – és
akkor a tekintete találkozott egy hihetetlenül szép archoz tartozó,
távol ülő szürke szempárral.
– Én... futok – hebegte.
– Azt látom – emelte fel a kezét a lány, és beletúrt vörösarany
hajába. Parmenión úgy látta, mintha a fürtjei csapdába ejtették
volna a napfényt, és drágakövekként csillognának. – Azt mondd
meg, hogy miért? Felfutsz a dombra, azután lefutsz a dombról,
majd megint fel. Ennek semmi értelme!
– Lepidusz, a hadiszállásmester szerint ettől tovább erősödik a
lábam. Gyors vagyok.
– Én meg Deraé.
– Nem, nem a nevem gyors. – Tudom. Csak tréfálkoztam
veled.
– Értem. Nekem... nekem most mennem kell. – A fiú ezzel
megfordult és felrohant a dombon. Hiába futott már előtte, most
olyan gyorsan száguldott, amit előzőleg nem tartott volna
lehetségesnek.
Ettől a találkozástól számítva közel egy éve járt le a tavon túli
dombokhoz és mezőkhöz, hogy nézze, ahogy a lányok futnak.
Lepidusztól megtudta, hogy a nőknek csak Spártában engedik
meg edzeni a testüket. Más városállamok az ilyen
tornagyakorlatokat illetlennek tartották, arra hivatkozva, hogy
ezek a férfiakat szörnyű bűnök elkövetésére sarkallják.
Parmenión úgy vélte, lehet benne igazság, ahogy hason feküdt
kimondottan kellemes, ugyanakkor feszélyezett állapotban és a
tekintetével Deraét követte.
 Látta, ahogy a lányok felsorakoznak a rövid távú versenyhez.
Deraé a legszélső sávban indult és könnyedén nyert hosszú
lábával, a talpa szinte alig érintette a füvet.
Az egy év alatt Parmenión kétszer szedte össze a bátorságát,
hogy szót váltson vele, mikor a lány a mezőre jött. Deraé azonban
mindig vidám mosollyal és integetéssel üdvözölte – hogy azután
megforduljon, és futni kezdjen, még mielőtt elkezdődhetett volna
a beszélgetés. Az ifjú azonban nem bánta.
Neki elég volt, hogy minden héten nézhette. Egyébként sem
lett volna sok értelme megismerkedniük, mivel egyetlen spártai
férfi sem nősülhetett meg a húszéves korban esedékes Férfivá
Érés előtt.
Az még négy év. Egy örökkévalóság.
Egy óra elteltével a lányok végeztek a tornagyakorlatokkal, és
készülődni kezdtek, hogy hazainduljanak. Parmenión a hátára
gördült és lehunyta a szemét, hogy ne tűzzön a szemébe az égető
napfény.
Sok minden járt a fejében, ahogy ott hevert, mindkét kezét a
tarkója mögé téve. Eszébe jutott Leonidásszal vívott csatája, a
hadiszálláson elszenvedett tengernyi gyötrelem, és Xenophón.
Hermiász és Deraé. Igyekezett nem sokat gondolni az anyjára,
mert a seb még túl friss volt, és amikor anyja arca felmerült lelki
szemei előtt, úgy érezte, lefegyverzi őt, és maga alá gyűri.
Ekkor egy árnyék vetült rá.
– Miért figyelsz? – csendült fel Deraé hangja, mire a
megszeppent Parmenión ülő helyzetbe rándult. A lány letérdelt
mellé a fűbe.
– Nem hallottam a lépteidet.
– Ez nem válasz a kérdésemre, ifjú Gyors.
– Szeretlek nézni – vigyorgott rá a félvér. – Jól futsz, bár
túlságosan lóbálod a karjaidat.
 – Vagyis azért figyelsz, mert szereted bírálni, ahogy futok?
– Nem, nem így értettem. – Parmenión nagy levegőt vett és
lassan kifújta. – És szerintem ezt te is tudod. Megint csak
tréfálkozol velem.
A lány erre bólintott.
– Éppen csak egy kicsit, Parmenión.
Az ifjú magában ujjongott. Tudja a nevem! Kérdezősködött
utánam, érdeklődött rólam!
– Hogyhogy ismersz?
– Láttam a Leonidásszal vívott csatádat.
– Ó! – felelte erre az ifjú csalódottan. – De hogyan, hiszen
nőket nem engedtek be nézőnek?
– Atyám Xenophón közeli barátja, és a hadvezér engedélyezte
három lánynak, hogy az emeleti ablakból nézhessük. Felváltva
kellett leskelődnünk, mivel nem láthattak meg minket. Érdekes
játszma volt.
– És győztem – felelte védekezve Parmenión.
– Tudom. Hiszen éppen az imént mondtam, hogy jelen voltam.
– Sajnálom. Azt hittem, bírálsz. Mint ahogy mindenki más.
A lány erre komolyan bólintott.
– Még csak nem is volt szükséged a szkiritákra. Ha a
tizenhatos alakzatban törtél volna előre, azzal is átszakítottad
volna Leonidász vonalait, hiszen az ő ereje négyre csökkent.
– Ezt én is tudom – vont vállat az ifjú. – De nem vonhattam
már vissza a lépést.
– Megvan még a kard?
– Természetesen. Miért ne lenne?
– Mert roppant értékes. El is adhattad.
– Soha! Hiszen az a hét kard egyike! Egész életemben
kincsként őrzöm majd.
 – Milyen kár! – szökkent talpra a lány. – Mert én szívesen
megvettem volna.
– Mi hasznát vennéd egy kardnak? – állt fel az ifjú is.
– Odaadnám a bátyámnak – jött a válasz.
– Szép kis ajándék lenne. Nem örülsz neki, hogy nézlek, amint
futsz?
– Örülnöm kellene? – kérdezett vissza a lány mosolyogva.
– Eljegyzett már valaki?
– Még nem, bár atyám már emlegeti. Ez egy lánykérés,
Parmenión?
Mielőtt Parmenión bármit mondhatott volna, egy kéz vállon
ragadta és odébb lódította. Azonnal megpördült, és ökle
Leonidász állán csattant, amitől a spártai megtántorodott. Az
aranyhajú ifjú megdörzsölte az állát, majd megindult előre.
– Hagyjátok abba! – kiáltotta Deraé, de a két farkasszemet
néző ifjú ügyet sem vetett rá. Leonidász előreszökkent,
horogütést mímelt, hogy azután egy jobbegyenest mérjen
Parmenión arcára. A kisebb termetű legény az ütés lendületét
kihasználva távolabb pördült, majd, megőrizve az egyensúlyát,
megmarkolta a király unokaöccsének tunikáját és az ágyékába
térdelt. Leonidász erre felnyögött és kétrét görnyedt. A félvér
ekkor lefejelte ellenfelét, aki ismét megingott és térdre rogyott. A
makedón a földre taszította, és ekkor megpillantott egy nagy,
recés élű követ kikandikálni a fűszálak közül. Kitépte a földből, és
megindult a kába Leonidász felé: semmire sem vágyott jobban,
mint hogy betörje vele a koponyáját.
Deraé szökkent az útjába, a tenyere égzengésként csattant az
arcán. Parmenión ujjai a lány nyakára fonódtak, a másik kezében
a kő felemelkedett... de azután az ifjú megdermedt, mikor
meglátta a rettegést a lány szemében.
Ledobta a követ és elhátrált.
 – Saj... sajnálom... Ő... ő az ellenségem.
– Ő a bátyám – közölte a lány, és az arca egyszerre olyan rideg
lett, akár a kő, ami az imént hullott a földre.
Leonidász addigra összeszedte magát, és a lány mellé lépett.
– Ha még egyszer a húgom közelébe merészkedsz, akkor
pengével a kezedben kell felelned érte.
Parmenión hirtelen felnevetett, de semmi jókedv nem volt
ebben a hangban.
– Micsoda öröm lenne – sziszegte –, mert mindketten tudjuk,
hogy milyen pengét forgatnék. Azt, ami sosem lesz a tiéd,
bármennyire sóvárog is utána a lelked. Ám ne félj, Leonidász!
Nem akarok tőled semmit... sem a családodtól.
– Azt hiszed, félek tőled, te paraszt?
– Ha nem félsz, akkor jobban tennéd. Támadj rám, amikor
csak akarsz, te öntelt disznó! De jobb, ha tudod, legközelebb
végzek veled!
Ezzel Parmenión sarkon fordult és távozott.
*****
Hermiász otthagyta a gyakorlóteret és végigloholt az utcákon,
át a piactéren, hogy éppen akkor érjen oda a tóparti szentélyhez,
amikor a lányok távozáshoz készülődtek. Parmeniónt nem látta
sehol, és már éppen vissza akart osonni a fák közé, mikor Deraé
megpillantotta és odaintett neki. Az ifjú szerény mosollyal az
arcán lépett elő.
A lány odafutott hozzá, és megcsókolta mindkét orcáját.
– Nem gyakran látni téged errefelé, unokafivérem.
Kezdenek érdekelni a lányok?
Ekkor Deraé két barátnője sétált oda hozzájuk, megfogdosták
az ifjú tunikáját, és úgy tettek, mintha a szövése érdekelné őket.
Hermiász erre elvörösödött.
 – A barátomat, Parmeniónt keresem. Erre elkomorult Deraé
arca.
– Itt járt, de már nincs itt! – felelte indulatosan.
– Megbántott? – kérdezte Hermiász félve.
Deraé kis ideig hallgatott. Félt, hogy Leonidász dühös lenne,
ha megtudná, hogy eljárt a szája a vereségéről, mégis késztetést
érzett rá, hogy kibeszélje magából a történeteket. Belekarolt
Hermiászba, és otthagyva a többi lányt, letelepedtek a tóparti
szentély árnyékába. Itt minderről beszámolt az ifjúnak.
– Fogalmad sincs, Deraé, hogy mennyit szenved – fejtegette
Hermiász. – Valamilyen, általam felfoghatatlan okból,
mindnyájan gyűlölik. Bármit tesz is, az nem helyes. Mikor győz a
versenyen, senki sem ujjong, még akkor sem, amikor más
hadiszállások versenyzőit győzi le. Mégis kedves és előzékeny.
Hiába csapatostul támadnak rá, és botokkal ütlegelik. Kevesen
vannak, akik egymagukban ki mernének állni ellene.
– De a bátyám nem vállalna részt ilyen aljasságokban. Hiszen
nemes és erős. Sosem futna együtt a falkával.
– Ebben egyetértek. Én mindig... tiszteltem Leonidászt.
Csakhogy az ütlegeket az ő nevében osztják, és meg sem próbálja
leállítani őket. Az utolsóra a játék előtti este került sor, így
Parmenión egész éjjel kénytelen volt az akropoliszon bujkálni. Te
is láttad a zúzódásait.
Deraé felkapott egy lapos követ és elhajította a tóba, követve a
tekintetével, ahogy az végigkacsázik a szikrázó kék vízen.
– Senkit sem gyűlölnek ok nélkül. Nyilvánvalóan öntelt, noha
alacsony sorból származik. Leonidász szerint félvér, kevert a vére,
mégis ott páváskodik a spártaiak között és lenézi őket.
Hermiász bólintott.
– Ebben van igazság. Ám amikor mindenki ellened van, nem
marad más, csak a büszkeség. Nem fogja hagyni, hogy
megalázzák. Azt tanácsoltam neki, szándékosan veszítsen a
játékon, de nem hallgatott rám. És nézd meg, mi történt! Most
még jobban gyűlöli mindenki. Milyen jövő vár rá, Deraé? Kezd
elfogyni a pénze és nincs rangja.
– Egyáltalán nincs barátja... rajtad kívül?
– Senki nincs. Bár azt hiszem, van egy lány, akit minden héten
megnéz. Mikor róla beszél, más ember lesz. De nem tudom, hogy
hívják a lányt, és kétlem, hogy Parmenión valaha is beszélt volna
vele.
– Beszélt vele. Még torkon is ragadta és egy kővel is
megfenyegette. Hermiász lehunyta a szemét és hátradőlt, fejét a
fűbe hajtva.
– Akkor hát te voltál. Nem értem. Születésétől fogva
megátkozta volna valami gonosz szellem? Meg kell találnom.
– Úgy vélem, jobb lenne, ha kerülnéd, Hermiász. Belenéztem a
szemébe, és van benne valami halálos. Jéggé fagyott tőle a vérem.
– Ő a barátom – felelte az ifjú, és könnyedén talpra szökkent –
, és van egy hírem a számára. Előbb azonban Leonidásszal kell
találkoznom. Merre van?
– Azt mondta, gyakorolni megy lándzsával és karddal, úgyhogy
még a gyakorlótéren kell lennie. De el ne mondd neki, hogy tőlem
tudod!
– Deraé, kérlek! Különben azt fogja hinni, Parmenión küldött.
A lány a fejét csóválva állt fel.
– Rendben van, Hermiász. Mondd meg neki, hogy velem
beszéltél! De figyelmeztetlek, hogy mostantól esküdt ellenségének
tekinti Parmeniónt. Nála nem lelsz vigasztalásra.
A mellvértet, férfiszoknyát és lábszárvédőt viselő Leonidász a
Nésztosz nevezetű ifjúval küzdött éppen, a gyakorlótér pedig csak
úgy zengett a pajzsokon csattogó kardok zajától, ahogy azok
ketten egymásra rontottak. Nem gyakorló fakardokat forgattak,
hanem a hopliták rövid vas döfőkardjait. A nézők feszengtek,
ahogy a két küzdő fél egymást kerülgette, a rést keresve a másik
védelmén. A tagbaszakadt Nésztosz volt a hadiszállás bajnoka
döfőkarddal, ám a király unokaöccse higgadt volt, erős és gyors.
Mindketten zihálva kapkodtak levegő után, Nésztosz pedig egy
vágást kapott a felkarjára, amiből vékony erecskében csöpögött a
vér a porba. Leonidász előreszökkent, de az ellenfele rávetette
magát, a pajzsával rásújtott, és a földre taszította. Nésztosz abban
a pillanatban Leonidász torkához érintette a pengéjét.
Visszafogott éljenzés harsant. A király unokaöccse elvigyorodott
és, elhajítva a pajzsát, talpra hengeredett. Megölelte a másikat,
gratulált neki, majd besétált az árnyékba, ahol a vízzel teli tömlők
lógtak.
Hermiász odaszaladt és segített neki kibújni a mellvértjéből. –
Köszönet, unokafivérem – törölte le az izzadságot Leonidász az
arcáról. – A fenébe is, nagyon ügyes! Viszont kevéssel maradok el
tőle, nem gondolod?
– De igen – bólintott Hermiász. – Volt esélyed, hogy ágyékon
szúrd. Csatában ki is használtad volna... és akkor győzöl.
– Észrevetted? Igen, így van. Szokása, hogy túl magasra emeli
a pajzsát. De mi szél hozott? Biztos nem azért jöttél, hogy harcolj.
– Nem – vett nagy levegőt Hermiász. – Azért jöttem, hogy
Szavráról beszéljek veled. – Nem nézett Leonidászra és felkészült
a dühkitörésre, amit elkerülhetetlennek vélt.
– Beszélt veled? – kérdezte ehelyett Leonidász higgadtan.
– Nem, Deraé mondta. – Hermiász a másikra pillantott,
megzavarta, hogy nyomát sem látta rajta haragnak.
– Mit kívánsz tőlem?
– Vess véget a veréseknek és az erőszaknak!
– Azokhoz semmi közöm. Nem én rendelem el őket! Csak
azután szerzek róluk tudomást, miután megtörténtek. Parmenión
nem népszerű – vont vállat Leonidász. – Miért akarod, hogy
közbenjárjak?
– Mondd meg Grüllusznak és Learkhosznak, hogy az ilyen...
verések... nincsenek a kedvedre.
– Ugyan miért kellene ilyet tennem?
– Mivel nemes lelkű vagy. Nem vagy gyáva, és nincs szükséged
arra, hogy mások vívják meg helyetted a csatáidat.
Leonidász kuncogott egy sort.
– Hízelegsz, Hermiász?
– Igen, viszont mindamellett hiszem, hogy ez igaz is.
Veréssel nem tudják alázatra bírni. Egy napon megölik őt – és
miért? Mert azt hiszik, ezzel a kedvedre tesznek. A kedvedre
tennének, rokon?
– Igen, a kedvemre – ismerte el Leonidász. – Viszont igazad
van: ez aljas dolog, és nem lesz több részem benne.
Gondoskodom róla, hogy abbahagyják, Hermiász. Már régen meg
kellett volna tennem. Szégyelltem, amiért sebekkel borítva
érkezett a játékra.
– Adósod vagyok, rokon.
– Nem – felelte Leonidász –, én vagyok a te adósod. De tudd
meg, hogy Parmenión az ellenségem és egy napon megölöm.
Hermiász két órán át kutatott barátja után, és végül
Athénének, az Utak Őrzőjének szobra alatt talált rá a
gránittömbön üldögélve. Az ifjú letelepedett mellé.
– Miért vagy ilyen búskomor, sztratégosz?
– Ne hívj így! Egy napon talán az leszek – de most még nem.
– Olyan a képed, mint az égiháború, Szavra. A Leonidásszal
való verekedésen jár az eszed?
– Erről meg honnan tudsz?
– Beszéltem Deraével. Nem tudtam, hogy őt figyelted.
 Parmenión elhajított egy követ a szomszédos mezőre,
felriasztva az ottani fekete és szürke madarakat.
– Utálom a varjakat. Gyerekként halálra rémítettek. Azt
hittem, az ablakon át berepülnek hozzám és felfalják a lelkemet.
Kihallgattam az egyik szomszédunkat, aki azt mesélte, hogy apám
szemét kiették a varjak a csatamezőn. Régebben éjszakánként
sírtam és gondolatban hallottam a szárnycsapásaikat.
– Szívesebben lennél egyedül, Szavra? Nem haragszom érte.
Parmenión mosolyt erőltetett az arcára és átkarolta barátja
vállát.
– Nem szeretnék magányos lenni, Hermiász, de hát az vagyok.
– Felállt, felkapott még egy követ és felhajította magasra, a mező
fölé. – Mi vár rám itt? Mivé válhatok, miben reménykedhetek?
– Mi szeretnél lenni?
Parmenión megrázta a fejét.
– Nem tudom. Fogalmam sincs. Egykor spártai hoplita
szerettem volna lenni, aki pajzsot, kardot és lándzsát fog.
Szerettem volna a királlyal vonulni idegen vidékekre, hogy a
zsákmányból meggazdagodjam. Mostanában azonban furcsa
álmaim vannak... – Az ifjú elhallgatott.
– Folytasd! – nógatta Hermiász. – Az álmokkal néha az
istenek üzennek. Sasokról álmodsz? Mert azok jó előjelek. Mint
ahogy az oroszlánok is.
– Nem szerepelnek benne állatok, csak harcra kész emberek.
Két sereg áll egy síkon – és én hadvezér vagyok. A falanxok
megindulnak, a por gomolyog és elfojtja a csatakiáltásokat. Az
egyik sereg a spártai és vérvörös köpenyt visel. Szörnyű öldöklés
folyik, és látok egy megölt királyt. Azután felébredek.
Hermiász egy darabig hallgatott, majd elvigyorodott.
 – Azt mondod, hadvezér vagy. Ez jó ómen, nemde? És úgy
sejtem, igaz is, mivel senki sem tud téged észben felülmúlni.
Szavra. És ha te vezeted őket, hogyan veszíthetne Spárta?
– Éppen ez a lényeg, barátom. Én nem a spártai sereg vezére
vagyok – viszont a spártai király hal meg.
– Csitt! – suttogta Hermiász. – Nem szabad ilyesmiket
mondanod. Verd ki még a fejedből is! Ez egyáltalán nem előjel –
csak a hadvezéri játékokról álmodtál, ez minden. Oly sokáig
lefoglalta a gondolataidat és oly sok bánatot okozott neked.
Felejtsd el, Szavra! Ne beszélj róla többet! Amúgy is olyan hírem
van, ami majd felvidít... esküszöm.
– Akkor ki vele, barátom! Rám fér egy kis vidámság.
– Leonidász felszólalt ma az érdekedben a gyakorlótéren, és
Lepidusz is. Leonidász elismerte, hogy rosszul játszott, és hogy
megérdemelted a győzelmet. Mások szerint csaltál – ő mégis szót
emelt érted. Hát nem pompás?
– Már-már hallom az örömükben danászó isteneket –
gúnyolódott Parmenión.
– Hát nem érted? Ez azt jelenti, hogy a veréseknek vége. Nem
kell többé elviselned őket.
– Majd elválik. Meglátjuk, hogy hányan jönnek el a győzelmi
ünnepségemre.
– Vannak kevésbé vidám híreim is – mondta erre Hermiász
szomorúan. – Mivel kíméletesen nem lehet elmondani, Szavra,
hát tessék: nem lesz győzelmi ünnepség.
Parmenión erre komoran elnevette magát.
– Micsoda meglepetés! – Merev arccal ugrott le a tömbről, és
megfordulva felmeredt a kőből faragott istennőre. – Mit tettem,
Athéné, hogy az istenek gyűlölnek? Gonosz volnék? Talán az
vagyok... – Ám egy napon megfizetek nekik a kegyetlenségükért.
Esküszöm!
 Hermiász hallgatott, de hirtelen mellbe vágta a félelem, ahogy
Parmenión arcára nézett és meglátta a jeges gyűlöletet a
szemében. Ő is lemászott és odaállt barátja mellé.
– Engem ne gyűlölj!
Parmenión pislogott párat és megrázta a fejét.
– Téged gyűlölni, barátom? Hogyan gyűlölhetnélek valaha is?
Hiszen a fivérem voltál, és ezt sosem feledem. Soha!
Fivérek voltunk és fivérek leszünk életünk összes hátralevő
napjára. Esküszöm neked. Most azonban mennem kell
Xenophónhoz. Később találkozunk: ma este keress fel a
házamban!
– Felkereslek. Addig is vigyázz magadra!
– Miért kellene vigyáznom? – kérdezte Parmenión. – Nem azt
mondtad, hogy vége a háborúnak?
*****
Xenophón bevezette Parmeniónt egy tágas, hűvös és világos
szobába a ház keleti oldalában.
– Nos? – fordult hozzá a hadvezér, elnyújtózva egy kereveten.
– Van válaszod Plataiára?
Az ifjú bólintott.
– Thermopülai a vereség gondolatát plántálta a perzsák
szívébe.
– Remek! Remek! Igen elégedett vagyok veled. Már mondtam
neked, hogy a háború művészet – és valóban az is. Ám művészet
egy csatát még azelőtt megnyerni, hogy a kardot kivonnánk,
mielőtt a lándzsát előreszegeznénk. Ha az ellenfeled azt hiszi,
hogy veszíteni fog, akkor veszít is. Ez történt Plataiánál is. A
perzsákra – akik alig háromszáz spártaival sem bírtak
szembenézni – rátört a páni félelem, amikor ötezerrel kerültek
szembe. A hadvezérnek meg kell nyernie az emberek szívét, de
nemcsak a sajátjaiét, hanem az ellenségét is.
 – Ez azt jelenti, hogy tanítani fogsz? – tudakolta Parmenión. –
Azt jelenti. Tudsz olvasni?
– Éppen csak, uram. Anyám tanítgatott, de ezzel a készéggel
nem sokat törődnek a hadiszálláson.
– Akkor meg kell tanulnod. Kapsz tőlem könyveket,
amelyekből majd be kell magolnod a stratégiát. A hadvezér nem
sokban különbözik a kovácstól, Parmenión. Sokféle szerszám van,
és ismernie kell mindegyik értékét és célját.
Az ifjú vett egy nagy levegőt.
– Van egy kérdésem, amit fel kell tennem, uram. Remélem,
nem sértelek meg vele.
– Addig nem tudjuk, míg fel nem teszed – felelte a hadvezér
mosolyogva.
– Nem vagyok sem gazdag, sem közkedvelt. Valószínű, hogy
amikor elérkezik a pillanat, egyetlen rangelső ebédcsarnoka sem
fogad be. Vagyis, uram, bármennyire szeretném is, hogy taníts,
mi értelme?
Xenophón komolyan bólintott.
– Sok igazság van abban, amit mondasz, ifjú sztratégosz.
Legjobb esetben az első sorba kerülsz, legrosszabb esetben
egyszerű sorharcos lesz belőled. Ám benned megvan, hogy
naggyá legyél, hogy embereket vezess. Ezt tudom, hiszen nálam
jobban ezt senki sem tudja megítélni. Ám jövőd lehet, hogy nem
Spártához köt – ami Spárta vesztesége lesz. Mi a te vágyad?
Parmenión erre vállat vont.
– Csak azt, hogy elfogadjanak, uram. Szeretnék emelt fővel
járni, miközben azt mondják rólam: „Ő a spártai Parmenión.”
– Ez minden, amire vágysz? Ugyan, légy őszinte hozzám,
sztratégosz!
Parmenión nagyot nyelt és a tekintete találkozott a hadvezér
szúrós pillantásával.
 – Nem, uram, ez nem minden. Szeretném a porba döngölni az
ellenségeimet, a kétségbeesésbe taszítani őket. Szeretnék hozzád
fogható hadvezér lenni. Embereket szeretnék csatába vezetni. –
Váratlanul elmosolyodott. – Volt egy álmom, ami szeretném, ha
valóra válna.
– Lehet, hogy nem mindent érsz el, amire vágysz, de
megtanítalak mindarra, amit tudok. Tudást kapsz tőlem, de
neked kell eldöntened, hogyan használod.
Az egyik szolga ételt és vizezett bort hozott, Parmenión pedig
csak ült és hallgatta Xenophónt, aki mesélt a tengerhez
vonulásról és a görögökre leselkedő veszedelmekről. Az athéni
felvázolta stratégiáit és sikereit, de beszélt kudarcairól és azok
okairól is. Az órák gyorsan teltek, az ifjú pedig úgy érezte magát,
mint a szomjazó, aki rátalált az élet kútjára.
Olyan tisztán látott mindent – a kunaxai csata után harci
kedvüket vesztett görögöket, akik mégis tartották az alakzatot.
Artaxerxész, a perzsa király biztos áthaladást ígért nekik a
birodalmon, majd álnokul leölette a hadvezéreiket, abban a
hitben, hogy a vezérek nélkül maradt görög hopliták könnyű
zsákmányai lesznek lovasságának. Ám a katonák állhatatosak
maradtak. Új hadvezéreket választottak, köztük Xenophónt. Az
ezt követő hónapok során a görögök végigmeneteltek Perzsián,
szétverték az ellenük küldött seregeket, feltérképezetlen
vidékeken keltek át. Ezer és ezer veszély lesett rájuk – számtalan
ellenség, az éhhalál, a jégfödte síkságok, az elárasztott völgyek
veszedelme. Ám Xenophón egyben tartotta őket, míg el nem érték
a biztonságot jelentő tengert.
– Nincs a világon a göröghöz fogható harcos – közölte a
hadvezér. – Egyedül mi tudjuk, mi az a fegyelem. Nincs egyetlen
civilizált király sem, aki ne görög zsoldosokat bérelne fel, hogy ők
legyenek a serege gerince. Egy sincs. És a görögök közül a
legnagyszerűbbek a spártaiak. Tudod, miért?
– Igen – felelte Parmenión. – Az ellenségeink a szívük mélyén
tudják, hogy győztesek vagyunk. És mi is tudjuk ezt a szívünk
mélyén.
– Spártát sosem fogják leigázni, Parmenión.
– Hacsak nem jön egy hasonlóan elszánt és nagyobb létszámú
ellenség.
– Erre nem fog sor kerülni. Városállamokra szabdalt nép
vagyunk, ahol mindenki fél a szomszédjától. Ha Athén és Thébai
ismét egyesíti erőit Spárta ellen, sok városállamot aggasztana a
szövetség... és Spárta mellé állnának. Történelmünk az efféle
vitákról szól. Szövetségek köttetnek és bomlanak fel, különböző
csoportok tucatjai árulják el egymást vég nélkül. Soha egyetlen
város sem aratott teljes diadalt. Meg kellene hódítanunk a
világot, Parmenión, de sosem fogjuk. Túlságosan leköt minket az
egymással vívott harc. – Xenophón most felállt.
– Későre jár, vissza kell térned az otthonodba. Három nap
múlva gyere el! Együtt vacsorázunk... és megmutatom neked a
majdani tankönyveidet.
– A fiadat is te tanítod? – kérdezte Parmenión, mikor felállt,
hogy távozzon.
Xenophónnak elkomorult az arca.
– A tanárod leszek, és kérdéseket intézel majd hozzám a
stratégiáról. De a családomról soha!
– Bocsáss meg, uram! Nem sértésnek szántam.
Xenophón a fejét ingatta.
– Nekem pedig nem lett volna szabad ilyen ingerülten
felelnem. Grüllusszal sok a baj, mivel nincs benne semmi
elszántság. Akárcsak te, ő is elfogadásra vágyik, arra, hogy
csodálják; csakhogy nincs túl sok esze. Az anyja csodaszép
asszony volt, Parmenión, de őt is korlátozott értelemmel átkozták
meg az istenek. Mintha, miután elhalmozták szépséggel, úgy
döntöttek volna, hogy a bölcsesség olyan fényűzés, amire nincs
szüksége. A fiam rá ütött. De többet szó erről ne essék!
*****
Az éjszaka csendje borult a városra, ahogy Parmenión a
holdfényes utcákon baktatott. Fent a magasban, az akropoliszon,
még éppen ki tudta venni Zeusz hatalmas szobrát és a bronzház
oszlopait. Megérkezett a széles Távozás utcájához, ahol megállt a
palota előtt és szemügyre vette a bejáratnál posztoló őröket. Ez
volt a Marhák Árának Palotája, Agészilaosz otthona. Furcsa
elnevezés egy királyi laknak, gondolta magában az ifjú. A múltban
Spárta egyik királyának elfogyott a pénze és feleségül vette egy
korinthoszi kalmár lányát, hogy hozzájusson az ezer marhát
számláló hozományához. Ezeknek az eladásából építette a
palotát. Parmenión tekintete végigsiklott az épületen, gigászi
oszlopain és hosszú, lejtős tetőzetén. Kezdetben azt hitte, hogy
annak a réges-régi királynak remek humorérzéke volt, amiért így
nevezte el, de mostanában arra jött rá, hogy az inkább
bűntudatból fakadt. Mivel kénytelen volt elvenni egy külhonit,
hátrahagyta hát a szégyenét az eljövendő nemzedékekre, hogy ők
is osztozzanak benne.
Furcsa nép volt a spártai.
Az egyetlen nép Hellászban, aki már megkezdte a férfiak
háborús kiképzését; és az egyetlen nép, amely engedte a nők
testgyakorlását azért, hogy megerősödve, Spárta eljövendő
dicsőségére harcosokat hozzanak a világra.
Parmenión továbbindult, míg a saját otthonával párhuzamos
utcához nem ért. Itt megállt és felmászott egy magas falra, ügyes
ujjaival a réseket keresgélve a habarcsban. Feltornászta magát a
cserepes tetőre, és átosont a túloldalra, ahonnan lepillantott kis
házának kapujára. Hermiász azt mondta, hogy a gyűlölet szülte
hadakozásnak vége, de ő nem hitte. Az árnyékban maradva
araszolt előre a kiugró tetőn, majd perceken át kémlelte a lenti
sikátorokat: figyelt és hallgatózott.
Amikor már éppen bizonyos lett volna abban, hogy minden
rendben, mozgásra lett figyelmes nyugat felől, és felismerte a
kockaköves utcán szaladó Hermiászt. Már majdnem oda kiáltott
neki, hogy üdvözölje, mikor öt alak vált ki az árnyékok közül és
vetette magát a futó ifjúra. Parmenión látta, hogy a kezükben
husángokat és botokat tartanak. A barátját egy, a fejére mért ütés
leterítette. Ekkor ő felpattant és leszökkent a tetőről, a lábát
előrenyújtva. Brutális erővel csapódott a talpa az egyik
köpönyeges alak hátának és az eltörő csont émelyítő reccsenését
hallotta, mire áldozata szörnyűt sikoltott és a kövezetre zuhant. A
támadója vele együtt esett el, hogy azután odébb hengeredve
szökkenjen talpra. Egy bot suhant a feje irányába, de ő lebukott
előle, és az öklével a csuklya rejtette arcba vágott. A csuklya
hátravágódott, a félvér pedig felismerte Grülluszt. A felhasadt,
vérző ajkú athéni rohamra lendült. Szavra lépett egyet felé és két
ütést mért a másik fiú gyomrára, mielőtt egy balhoroggal fültövön
vágta volna. Ellenfele elvágódott. Ekkor egy husáng csattant a
makedón fiú hátán, ami előrelökte, de máris sarkon pördült és a
következő ütést az alkarjával védte ki. Megragadta ellenfele
köpönyegét és közelebb rántotta. A fejük összecsattant, de
Parmenión olyan mélyen hajolt előre, hogy homloka eltörte a
másik orrát. Támadója kitépte magát a szorításából és oldalra
tántorodott. A játékok győztese felkapott egy elejtett husángot és
ide-oda suhogtatta, ahogy a többiek megindultak felé, majd
rácsapott vele legközelebbi támadója karjára. A fiú, akire
ráugrott, ájultan hevert a földön, Grüllusz pedig mostanra
elfutott. Már csak három ifjú állt vele szemben, de egyikük
botorkált és egyik karja hasznavehetetlenül lógott az oldala
mellett.
Parmenión megrohamozta a másik kettőt, és a husángjával
hasba vágta az egyiket, hogy azután rávesse magát a másikra. A
földre zuhant, maga alá gyűrve ellenfelét, majd lehengeredett
róla. Ez az ifjú tőrrel a kezében pattant fel – a penge gonoszul
csillogott a holdfényben.
– Most meghalsz, kevert vérű! – harsant Learkhosz hangja.
A másik két megmaradt támadó elrohant, ahogy Parmenión
könnyedén talpra pattant és két kézre fogta a husángot. Az
ellenfele előreszökkent, de a makedón ellépett előle és a
husánggal lesújtott a másik csuklójára. A tőr kiesett az ujjai közül.
Parmenión felvette és elindult Learkhosz felé, aki hátrálni
kezdett. Szavra követte, míg az a falnak nem ütközött.
Az ifjú vetett egy pillantást Hermiász továbbra is mozdulatlan
alakjára és látta, hogy vér csorog a halántékára kapott sebből.
– Túl messzire mentetek – mondta Learkhosznak, de hangja
alig volt több suttogásnál, a szeme csillogott. – Túl messzire –
ismételte, majd fogta és hátralökte a csuklyát a másik arcából.
A kés Learkhosz hasába hatolt és feltépte, egészen a tüdőig.
Parmenión még közelebb lépett, míg arca alig pár araszra került a
másik ifjú döbbent, tágra nyílt szemű képétől.
– Ilyen érzés meghalni, te spártai kurafi.
– Ó, istenek... – kiáltotta Learkhosz, és nekitántorodott a
falnak. Parmenión a hajánál fogva megragadta és talpra rángatta.
– A fohászok nem segítenek rajtad.
Learkhosz torkából reszelős zihálás tört elő, és a szeme
lecsukódott. Parmenión hagyta, hogy a test elzuhanjon, és a
haragja lassan elpárolgott. Lepillantott a holttestre, majd
elengedte a véres tőrt. Mikor meghallotta, hogy Hermiász
felnyög, odafutott hozzá.
 – Jól vagy? – kérdezte aggódva.
– Fáj... a fejem...
– Hadd segítsek!
– Megsérült a kezed – mondta Hermiász, és megérintette a
vért.
– Nem az enyém – dörmögte Parmenión, és rábökött a halott
Learkhoszra.
– Megölted? Ezt nem hiszem el. Ó, Parmenión!
– Hadd vigyelek be – utána pedig megkeresem az őrtisztet!
A holttestet egy órán belül elvitték, Parmeniónt pedig Lepidusz
a hadiszállásra kísérte, ahol az idősödő hadvezér várt rájuk a
hálóterem bejáratánál. A férfi egy szót sem szólt, csak sarkon
fordult és elindult a lépcsőkön fel a központi udvarra néző
szobájához. Ott leült a munkaasztalához és intett Lepidusznak,
hogy ő is foglaljon helyet. Parmenión állva maradt.
A két férfi arcát fürkészte a pislákoló lámpafényben. Lepiduszt
jól ismerte: kemény ember volt, de nem tisztességtelen.
A vasszürke hajú hadvezért csak látásból ismerte, és nagy
fegyelmezőnek tartotta, aki vagy húsz csata veteránja volt. Az
öregember egyenesen rámeredt.
– Mi mondandód van? – szólalt meg, és hangja olyan reszelős
volt, mint a tokjából kivont kardnak.
– Öt kámzsás támadt rá a barátomra – felelte Parmenión. –
Mit tehettem volna? A segítségére siettem.
– Megölted egy spártai honfitársadat – egy jó családból való
ifjút.
– Egy gyávát öltem meg, aki egy csapat barátjával husángokkal
felfegyverezve rajtaütött egy fegyvertelen ifjún.
– Ne pimaszkodj, fiú!
– Te pedig ne atyáskodj felettem, uram!
 A hadvezér hunyorogni kezdett. Mindkét erős kezét ökölbe
szorította, Parmenión pedig arra számított, hogy az öreg mindjárt
feláll és leüti, de az csak vett egy nagy levegőt és nyugalmat
erőltetett magára.
– Mondd el részletesen, hogy mi történt! – Parmenión
engedelmeskedett, de kihagyta a Learkhosszal folytatott utolsó
beszélgetését.
– Igaz az – tudakolta a hadvezér –, hogy népszerűtlen vagy a
többi fiú körében?
– Igaz.
– Igaz az is, hogy áldozatul estél már korábban is... e
kedvtelésüknek?
– Igaz.
Akkor hát tudtad, amikor rájuk támadtál, hogy valószínűleg
rád vadásznak, és hogy a barátodat csak tévedésből ütötték le?
– Hát persze, hiszen Hermiász közkedvelt.
– Vagyis, ha megvártad volna, amíg rájönnek tévedésükre,
akkor nem is lett volna semmiféle összecsapás, mert elmentek
volna. Egyetértesz ezzel?
– Akkor ez nem jutott eszembe – de most már látom, hogy
igazad van, hadvezér. Én csak azt láttam, hogy a barátomat
leütik, és a segítségére siettem.
– Rávetetted magad az egyik fiúra, és eltörted a vállát, egy
másikat megütöttél egy husánggal, és eltörted a karját, a
harmadikat pedig megszúrtad és megölted. Te vagy a hibás,
félvér. Felfogod ezt? Egy remek fiú hever holtan, mert nem
gondolkodtál. Csak egy barbár hozhatja fel kibúvóként, hogy nem
gondolkozott! Ha rajtam állna, ezért meghalnál! És most tűnj el a
szemem elől!
Lepidusz megvárta, míg a fiú léptei el nem haltak a lépcsőn.
Ekkor felállt, az ajtóhoz lépett és becsukta.
 – Ez a fiú egy szégyen – szólalt meg az öregember.
– Nem, hadvezér – felelte Lepidusz szomorúan. – Az a
szégyen, ami ma éjjel ebben a szobában történt.
– Bírálni merészelsz?
Lepidusz a vénemberre meredt.
– Mint spártainak jogomban áll. A barátja segítségére sietett, a
saját életét kockáztatta. Habozás nélkül. Neked pedig ezt
mindenkinél jobban kellene látnod! Nem lesz holnap róla
ítélkezés. Ha mégis, én is felszólalok.
Ezzel Lepidusz sarkon fordult és elhagyta a szobát. Kisétált az
éjszakába, és valami a harc színhelye felé vonzotta.
Parmenión házának ablakában egy lámpa égett, mire a férfi
megzörgette a kapufélfát.
Az ifjú kinyitotta a rácsos kaput, és beengedte a tisztet.
Lepidusz besétált a kis épületbe, és leült a keskeny ágyra.
Parmenión megkínálta egy kupa vízzel, de ő elhárította.
– Szeretném, ha kivernéd a fejedből, ami ma éjjel a
hadiszálláson történt – kezdte a férfi. – És szeretném, ha
megbocsátanál a hadvezérnek. Learkhosz az unokaöccse volt, és
szerette a fiút. Bámulatos tettet vittél végbe. Világos, amit
mondok?
– Igen, uram. Bámulatosat.
– Ülj le, Parmenión! Ide mellém! – A fiú engedelmeskedett. –
Most add ide a kezed és nézz a szemembe! – Az ifjú tette, amire
kérték. Érezte az idősebb férfi erejét, és látta a szemében bujkáló
aggodalmat. – Hallgass rám, fiú! Úgy fest, kevesen vannak, akik
értik, mit jelent spártainak lenni. Mikor harcolunk, a győzelemért
harcolunk. A barátaink mellett állva irtjuk az ellenségeinket.
Gyáva tett volt Hermiászra támadni.
Te viszont szép munkát végeztél, és büszke vagyok rád!
 – Nem kellett volna megölnöm Learkhoszt. – Ezt senkinek se
valld be! Érted?
– Igen – felelte Parmenión fáradtan, ahogy az elmúlt pár nap
történései feltolultak elméjében, és azzal fenyegettek, hogy
maguk alá gyűrik: anyja halála, a győzelem a játékokon, Deraé
elvesztése és most Learkhosz meggyilkolása. – Értem.
– Hallgass ide: aggódtál a barátodért és elintéztél egy egész
bandát. Ez bátor tett volt. És valóban, megöltél valakit. A fontos...
a leglényegesebb... kérdés viszont, hogy örömet leltéle a
megölésében?
– Nem.
Akkor ne aggódj emiatt!
Parmenión Lepiduszra nézett és bólintott.
De hát élveztem, gondolta. Bocsássanak meg érte az istenek!
Bárcsak megölhettem volna mindet!
*****
Tamisz a botjára dőlt és rámeredt az előtte térdeplő szolgára.
– A gazdám nyomatékosan arra kér, hogy keresd fel Parnasz
házát – mondta az ember, kerülve tekintetét.
– Nyomatékosan kér? Mikor a fia haldoklik? Biztosan úgy
értetted, hogy könyörög, igaz?
– A nemes Parnasz sosem tenne ilyet, de én könyörgök neked,
nagybecsű! Mentsd meg Hermiászt! – esdekelt a szolga
könnyekkel a szemében.
– Talán meg tudom menteni... talán nem – felelte az aszszony.
– Viszont mondd meg a gazdádnak, hogy útmutatást kérek az
istenektől. És most menj!
Tamisz ezzel sarkon fordult és eltűnt lakhelye sötétjében. A tűz
mostanra majdnem kialudt, de ahogy letelepedett elé, a lángok
fellobbantak és felfelé nyújtózva Kasszandra arcát öltötték.
– Nem hívtalak! – közölte Tamisz. – Távozz!
– Meg kell gyógyítanod a fiút, Tamisz. Ez a kötelességed.
 – Ne papolj nekem a kötelességről! Learkhosz meghalt és vele
megfosztottam a Sötét Urat egy lehetséges hús-vér atyától. Ez
volt a kötelességem. Hermiász gátolja Parmenión fejlődését.
Részben a barátságuk miatt még mindig gyengéd a lelke. Nem én
ártottam Hermiásznak. Nincs miért hibáztatni engem: ez volt a
Forrás akarata. Most pedig meg fog halni az agyában keletkezett
vérrög miatt. Amint megmozdul, az megöli.
– De te meg tudod gyógyítani – erősködött a tűzasszony.
– Nem teszem. Mert amikor meghal, Parmenión azzá a
vasemberré válik, aki kell nekem.
– Tényleg azt hiszed, Tamisz, hogy ez a Forrás akarata? Hogy
egy olyan fiúnak meg kell halnia, akinek nincs szívében
gonoszság?
– Állandóan halnak meg csecsemők, akiknek szívében szintén
nincs gonoszság, Kasszandra. Úgyhogy ne prédikálj itt nekem!
Elemészti őket a tűz, az aszály, a járványok és a háborúk. A
Forrás véget vet ezeknek? Nem. Én pedig többé nem
jajveszékelek emiatt. Ez az Ő világa. Ha Ő úgy dönt, hogy
ártatlanok halnak meg, akkor ahhoz joga van. Nem én ártottam
Hermiásznak – noha az utamban állt. És most haldoklik. Úgy
veszem, mintha az imáim meghallgatásra találtak volna.
Tamisz ezzel lehunyta a szemét, kilebegett a testéből, átrepült
az alacsony tetőn és felszállt magasan a város fölé.
Parnasz háza a város keleti felében állt, az asszony pedig arra
repült, majd lebegve megállt a virágfüzérekkel díszített udvar
felett, ahol Hermiász barátainak egy csapata gyűlt össze.
Parmenión a távolabbi falnál állt egyedül, vele senki sem
törődött.
– Állítólag hányt az éjjel – mondta éppen a kövér Pausziasz. –
Azután elájult. Rémesen fest, és bár az orvos eret vágott rajta,
semmi hatása.
 – Hermiász erős – mondta erre Nésztosz. – Biztosra veszem,
hogy rendbe jön. – A kard bajnoka Parmeniónra pillantott, majd
odasétált hozzá.
Mi történt múlt éjjel? – tudakolta. – Csak mindenféle
szóbeszédet hallottam.
– Hermiászt megtámadták – telelte Parmenión. – Egy
husánggal verték fejbe. Mikor hazahoztam, már szédelgett és
bizonytalanul járt.
– Állítólag te ölted meg Learkhoszt. Ez igaz?
– Nem tudtam, hogy Learkhosz az – hazudta Parmenión. –
Egyike volt azoknak, akik Hermiászra támadtak. Nésztosz
felsóhajtott.
– Ez baj, Szavra. Nagy baj. Nem mondhatom, hogy valaha is
kedveltelek, de te is tudod, hogy soha nem vettem részt ezekben a
támadásokban.
– Tudom.
– Ha Hermiász meghal, a többieket gyilkossággal fogják
vádolni.
– Nem fog meghalni! – fortyant fel Parmenión.
A kapunál mozgolódás vonta magára Szavra figyelmét, és
mikor arra nézett, Deraét és két barátnőjét pillantotta meg
belépni az udvarra. A lány is észrevette, de nem adta jelét, hogy
felismerte, csak lassú léptekkel elindult az andronitisz nyitott
ajtaja felé.
Tamisz belebegett a főépületbe; vonzotta az egy helyre gyűlt
csillagfényként lobogó lélektűz, ami a lányból áradt.
Hermiász apja az andronitiszben ült, és az orvossal, Asztionnal
beszélgetett. Felnézett, mikor Deraé belépett, majd felállt: az arca
megviselt volt és elgyötört. Arcon csókolta a leányt, majd vizezett
borral kínálta.
– Meglátogathatom? – kérdezte a lány.
– Haldoklik, kedvesem – felelte Parnasz megtört hangon.
 Ő a barátom... a legkedvesebb barátom. Hadd menjek be
hozzá!
Parnasz erre vállat vont és a hálószobához kísérte, ahol
Hermiász hevert a testét borító vászonlepedő fehérségével
vetekedő, sápadt arccal. Deraé leült mellé és végigsimított a
homlokán.
– Ne! – kiáltotta Tamisz, bár senki sem hallhatta. Deraé
lelkének tüze fellángolt, vakító fényben fürösztve Hermiászt. Az
öregasszony nem hitt a szemének: a fiú halántékán a fény
aranyszínűre váltott, majd vörösre, a csont alatti vérrög pedig
szertefoszlott. Az ifjú felnyögött és kinyitotta a szemét.
– Deraé? – suttogta. – Mit keresel te itt? Ez igen illetlen dolog.
– Azt mondták, hogy haldokolsz – mosolygott rá a lány. – De
most már látom, hogy nem ez a helyzet.
– Igen szörnyű álmaim voltak. Egy sötét helyen jártam, ahol
nem nőtt semmi és nem volt madárdal. De az emlék már most is
fakul...
– Ami így helyes, mert odakint süt a nap és minden barátod
idegyűlt.
– Parmenión is?
– Ő is – felelte a lány, és lehervadt a mosolya. – Most magadra
hagylak, hogy pihenj.
Ezzel felállt és visszatért az andronitiszbe.
– Felébredt – közölte Parnasszal –, és az arcszíne is
rendbejött.
Hermiász apja erre beszaladt a szobába és megölelgette
öszszezavarodott fiát.
Az orvos karon ragadta Deraét.
– Mit tettél vele?
Semmit. Amint leültem, magához tért.
 Tamisz egyre mérgesebben hallgatta, mit mond. Még csak
nem is tudsz róla, te ostoba lány! Bírsz az adománnyal, és még
csak észre sem veszed!
A látnok dühödten tért vissza a testébe. Tüze mostanra kialudt,
a szoba sötétbe borult. Deraé erejével eddig nem számolt, és most
összeszedte minden hatalmát, hogy végigjárja ennek az újfajta
jövendőnek az útját.
*****
Már alkonyodott, mikor Leonidászt a hadiszállás
rangelsőjének szobájába hívatták. A nap nagyobb részét az
Eurotasz-folyó partján töltötte lovaglással, és csak visszaérkezése
után értesült az előző éjszakai tragédiáról, mikor Lepidusz várta
az istállóban.
A katona keveset beszélt, miközben a hadiszállásra indultak és
megmászták a hadvezér szobáihoz vezető lépcsőt. Odabent a
rangelső mellett a város két ephorosza várakozott – Spárta merev
szabályokon nyugvó társadalmi, jogi és gazdasági ügyeinek
megszervezéséért felelős tanácsosok. Leonidász mindkettő felé
meghajolt. Egyikükben Memnászra, atyja egyik barátjára ismert.
Memnász vezető elöljáró volt, az éjszakai őrség és a polgárőrség
feje.
A rangelső felállt.
– Learkhosz barátodat meggyilkolták – közölte.
Leonidászt megdöbbentették e szavak.
– Meggyilkolták? Én úgy tudtam, hogy harcban esett el –
felelte.
Ezt fogjuk eldönteni – vágott közbe Memnász. Alacsony,
karcsú férfi volt, háromágú szakállal és sötét, sólyomszerű
arcvonásokkal. Az ephoroszok kék köntösében törékenynek
hatott, pedig Agészilaosszal vonult Perzsiába, és állítólag úgy
harcolt, akár egy oroszlán. – Foglalj helyet, ifjú! Azért kérettünk
ide, hogy igazold a gyilkos állításait.
– Én nem voltam ott, uram. Hogyan segíthetnék hát?
– Két fiú – két barátod – fekszik sebesülten: az egyiküknek
eltörött a válla, a másiknak pedig a karja. Ők egy szót sem
beszélnek a történetekről, csak annyit, hogy összeverekedtek.
Nem látták a gyilkos döfést. Azt is mondják, hogy Parmenión
figyelmeztetés nélkül rontott rájuk, és tagadják, hogy ártottak
Hermiásznak.
– Mit kívánsz tőlem? – kérdezte Leonidász. – Nem vagyok
polgárőr, sem az éjjeli őrség tagja.
– Nemes családból származol, és sokra tartanak a
hadiszálláson. Derítsd ki az igazságot, és két órán belül térj vissza
hozzánk! Egyébként teljes körű – és nyilvános – kikérdezésre
kerül sor, aminek bármi lesz is a kimenetele, ártani fog a
Lükurgosz-hadiszállás hírnevének.
– Megteszem, ami tőlem telik... de nem ígérek semmit – felelte
Leonidász.
Grülluszra a tornacsarnokban bukkant rá: az athéni ifjú orra
bedagadt, a szeme körül monoklik díszelegtek.
Leonidász kisétált vele a szabadba és kerestek egy nyugodt
helyet, melyet a jósok szentélyének fáklyái világítottak meg.
Itt Grüllusz elmesélt neki mindent, amire csak emlékezett a
verekedésből.
– Meggyilkolta, Leon! – bökte ki végül. – Még mindig nem
hiszem el!
Ti törtetek rá éjszaka, csuklyában, álarcban. És nem először,
Grüllusz. Mire számítottál? Hogy virágokkal köszönt titeket?
– A saját tőrével ölte meg. Láttam. Visszaszorította egy falig,
majd ledöfte.
 – Láttad, és nem tettél semmit?
– Mit tehettem volna? Ez egy démon, egy megszállott! Az égből
vetette ránk magát! Nem tudtuk, hogy Hermiász volt a másik:
csak azt akartuk megakadályozni, hogy Szavra induljon a
válogatón. Érted tettük, hogy megbosszuljuk a téged ért szégyent!
Leonidász keze kivágódott és az ujjai kígyókként fonódtak
Grüllusz torkára.
– Semmit nem tettetek értem! – sziszegte. – Már régóta
észrevettem nálad, athéni. Szeretsz fájdalmat okozni, de nem
vagy elég férfi ahhoz, hogy egyedül kiállj. A falkával futsz hát,
amilyen egy gyáva kutya vagy. És most jól figyelj: holnap eltűnsz
Spártából. Nem érdekel, hova mész. Ha itt maradsz, megkereslek
és egy tompa késsel foglak kizsigerelni.
– Ó, Leonidász, kérlek...
– Hallgass! Senkinek sem beszélsz az... aljasságodról.
Learkhosz halála a fejedre száll, és egy napon bűnhődni fogsz
érte.
Leonidász a mondott időre visszatért az ephoroszokhoz.
– Kiderítetted az igazságot? – tudakolta Memnász.
– Kiderítettem, uram. Egy csapat ifjú támadta meg Hermiászt,
akit Parmeniónnak hittek. A félvért ártatlanul vádolják: azért
tette, amit tett, hogy megmentse a barátját.
– És hogy hívják a többi ifjat?
Ez nem szerepelt az utasításodban, uram. A főkolompos – egy
athéni – még ma éjjel elhagyja a várost. És soha nem tér vissza. –
Talán jobb is így – jegyezte meg Memnász.
Két órával pirkadat után a Lükurgusz-hadiszállás ötszáz ifja
vonult ki a gyakorlótérre, ahol a sorparancsnokok soronként
felállították őket, hogy így várják a hadiszállás rangelsőjét. A hét-
és nyolcéveseknek megengedték, hogy legelöl leüljenek, a kilenc
és tizenkilenc év közöttieknek viszont vigyázban kellett állniuk.
Mostanra az összes idősebb ifjú tudott a tragédiáról és a szemle
megkezdése óta senki sem szólt egy szót sem Parmeniónhoz.
Az ifjú jobbra-balra pillantott. A két oldalán álló fiúk távolabb
araszoltak, hogy minél messzebb kerüljenek tőle. Parmenión erre
nem szólt semmit, csak mereven bámult előre, arra vágyva, hogy
a nap gyorsan érjen véget.
Az elöl ülő gyerekek is felálltak, mikor a hadiszállás rangelsője
megjelent, oldalán a szertartásos kék köntösüket viselő két
tanácsnokkal. Parmenión érezte, hogy fellobban benne a páni
félelem. A kék öltözékű ephoroszok komornak tűntek, és ő
elképzelte, amint odamennek hozzá és kikísérik a vesztőhelyre.
Elszakította róluk tekintetét és a hadvezérre pillantott. A
hadiszállás rangelsője teljes vértezetében még ádázabbnak tűnt,
mint amikor Szavra utoljára látta múlt éjjel.
Az öregember tekintete végigkúszott a sorokon.
– Közületek már sokan tudnak – dörögte – bajtársatok,
Learkhosz haláláról. Ezek az ephoroszok – folytatta, a tanácsosok
felé intve – teljesen a végére jártak az esetnek és bölcsen
elrendelték az ügy lezárását. Legyen hát így! A mai napon
felravatalozzuk halott barátunkat, holnap pedig ott
leszünk az elégetésén. A siratást maga Leonidász mondja el. Ez
minden! – Ezzel hátralépett, sarkon fordult és távozott.
Lepidusz pihenjt parancsolt a fiúknak, majd egy keveset
beszélgetett az ephoroszokkal, mielőtt odasétált volna
Parmeniónhoz, hogy félrevonja.
– Nehéz lehetett ez számodra és jól tetted, hogy eljöttél. De
van még valami más is... a mai naptól fogva nem tartozol többé a
Lükurgosz-hadiszálláshoz. Jövő héten átkerülsz a
Menelaoszcsapathoz.
 – És mi lesz az étkezési költségeimmel? Már egy évre előre
kifizettem itt, és nincs több pénzem.
– Majd én kölcsönadom az összeget. Bárcsak neked adhatnám,
de nem vagyok gazdag.
– Nem! Nem megyek el! – vitázott Parmenión, aki csak
nehezen fékezte magát. – Ehhez nincs joguk! Nem vagyok
hajlandó elmenni...
– Az élet itt elviselhetetlen lesz a számodra, fiú! Biztos te is
belátod ezt, nem? A jelenléted tönkretenné a harci szellemet. És a
hadiszállás rendje a harci szellemtől függ! Ezt te is megérted,
nemde?
– De igen, megértem – felelte Parmenión lecsillapodva. –
Szeretném felkeresni a hadiszállás rangelsőjét, hogy
megbeszéljem vele a költözést.
– Nem akar beszélni veled – mondta erre Lepidusz, akinek bár
feltűnt a változás Parmeniónban, nem tudta pontosan
megragadni annak jellegét.
– Hogy mit akar, lényegtelen. Ha nem akar fogadni, akkor
maradok. Mondd meg neki, Lepidusz! – Ezzel Parmenión sarkon
fordult és minden további szó nélkül távozott.
Még aznap délután hívatták a rangelső szobájába. Az öreg fel
sem nézett asztaláról, mikor belépett.
– Fogd rövidre! – reccsent rá. Ekkor a padlón megcsikorduló
széklábak zaját hallotta, és mikor felnézett, döbbenten látta, hogy
Parmenión leül. – Mégis mit gondolsz, mit művelsz te?
– Éppen tárgyalok, hadvezér – felelte az ifjú, és belenézett a
másik szemébe, farkasszemet nézve vele. – Azt akarod, hogy
elmenjek? Bárcsak elmehetnék! De itt van az étkezésem
költségének kérdése. Három nappal ezelőtt száz drachmát
fizettem ennek hadiszállásnak. Anyám a földbirtokunk
egyharmad részét adta el azért, hogy előteremtse a pénzt.
 – Ez nem az én gondom.
– De igen. Mivel fizettem, itt maradok. Nincs jogod arra kérni,
hogy menjek el. Nem szegtem meg semmilyen szabályt.
– Hogy nem szegtél meg...? De hiszen meggyilkoltál egy fiút! –
vicsorogta az öregember, és talpra szökkent.
– Az ephoroszok szerint nem – mutatott rá Parmenión,
megőrizve a nyugalmát. – Ha azt akarod, hogy elmenjek innen,
adj vissza kétszáz drachmát. Különben itt maradok.
A hadvezér közel egy percig meredt Parmeniónra vérvörösre
gyúlt képpel, végül lehiggadt, és elmosolyodott.
– Szóval a makedón vér végül mégis kiütközik. Abban az
országban nincs egyetlen olyan ember, aki ne adná el feleségét,
ha abból vehet egy birkát. Rendben van, földtúró. Megkapod
tőlem a kétszázat. Sok hasznát veszed majd. Befejezheted a
kiképzésed egy másik hadiszálláson, de amikor Férfivá Érsz,
egyetlen Harcoscsarnokot sem fogsz találni, ahol megtűrnek!
Soha nem leszel spártai, Parmenión. Soha!
Az ifjú ezen jót kuncogott.
– Ezt sértésnek szántad? Nem veszem annak. Tudom, ki
vagyok, hadvezér, mint ahogy azt is tudom, ki vagy te.
Leköteleznél, ha a pénzt még napszállat előtt a házamba
küldenéd.
Ezzel Parmenión felállt és meghajolt.
Egy óra sem telt bele és egy másik, szúrós tekintetű és komor
ajkú öregember előtt állt. Agénór székében hátradőlve, karját
kopasz feje mögött összekulcsolva mérte végig az ifjút.
– Nem szeretnék itt haláleseteket – közölte.
– Mint ahogy én sem, uram.
– Viszont harcosokat annál inkább – és gondolkodókat is. Úgy
tudom, jól futsz. Igaz ez?
– Igen, uram.
 – Remek. Keress magadnak egy ágyat a nyugati hálóteremben,
majd jelentkezz Szolónnál a gyakorlótéren! – Mikor Parmenión
már indult volna kifelé, a férfi felállt és visszaintette. – Lepidusz
jókat mondott rólad, fiú. Szerinte nehéz idők jártak rád, mégis jól
viselted. Tudd meg, hogy itt csak az alapján ítélünk meg, ami
látunk... és nem az alapján, amit hallottunk. – Ez minden, amit
szeretnék, uram. Köszönöm.
Parmenión a vállára lendítette takaróját és a nyugati szárnyba
indult. Kettő kivételével az összes gyékényágyon látott takarókat.
Az ifjú az ajtótól legtávolabbit választotta, és lefeküdt rá. Egy
darabig csak nézte az egyik törött zsalun át beszűrődő napfény
sugarában táncoló porszemeket, majd lehunyta a szemét.
Egy kéz érintette meg a vállát, mire azonnal felriadt. Csillagok
ragyogtak az égen, és a termet kezdték megtölteni a beérkező
ifjak. Felpillantott arra, aki megérintette.
Hermiász volt az.
– Mit keresel itt? – szökkent talpra Parmenión és megölelte a
barátját.
– Ma délelőtt költöztem át – felelte Hermiász. – Nem
szeretném, hogy egyedül érezd magad.
Parmeniónt ezt igazán meghatotta. A gazdagok a Lükurgusz-
hadiszállásra küldték a csemetéiket: ide járt a spártaiak színe-
virága. Szavra volt az egyetlen szegény fiú, akit felvettek ide –
mivel egy hős fia volt, taníttatásának költségeit részben atyja
egysége fizette. Hermiász pedig úgy döntött, hogy elhagyja ezt a
válogatott társaságot, és átlép a Menelaoszba, a legkisebb
hadiszállásba – a félvér alig akart hinni a szemének.
– Nem kellett volna ezt tenned, Hermiász barátom! Mégis
örülök, hogy megtetted. El nem tudom mondani, mennyire
örülök!
 – Ez egy új kezdet, Szavra. Esély, hogy elfelejtsük a múltat.
Parmenión bólintott.
– Igazad van.
De ő nem felejt majd. Megfizetnek. Azért a napért fog élni,
mikor az ellenségei a porban hevernek a lába előtt, és
megbocsátásért könyörögve néznek fel rá.
– Így már jobb, Szavra! Szeretem, mikor mosolyogni látlak!
 SPÁRTA, KR. E. 382 NYARA

Parmenión gyorsan beilleszkedett a Menelaosz életébe, és a

következő három év során – noha sosem lett népszerű – kevés
olyan gondja támadt, mint ami a Lükurgoszban gyötörte. Minden
évben ők ketten képviselték Hermiásszal a hadiszállást a rövid- és
középtávfutásban, de más területeken csupán a jobb diákok közé
tartoztak: nem maradtak el a felállított mércétől, de nagyon túl
sem szárnyalták, sem a gerely-, sem a diszkoszvetésben, sem a
kardvívásban vagy a birkózásban. Szavra örömmel forgatta a
rövidkardot, mivel gyors volt és erős, de halálossá csak a harag
emelte a képességeit.
Mivel ezt ösztönösen is felfogta, nem törődött azzal, hogy egyes
ifjak le tudták őt győzni a gyakorlás során. A szíve mélyén tudta,
hogy más lenne a végkifejlet, ha a harc vérre menne.
Viszont futóként Parmenión volt Spárta legkiválóbb atlétája. A
hadiszállások közötti versenyben kétszer győzte le Leonidászt a
négymérföldes versenyen, a harmadik évben azonban – igaz,
éppen csak –, de ő szenvedett vereséget, így Leonidászt
választották ki arra, hogy Spártát képviselője az elkövetkező
olimpián.
Parmenión keserű csalódottságot érzett, mivel keményen
edzett a Menelaosz soraiban.
– Megértem a haragod – mondta Xenophón, ahogy egyik este
az athéni udvarában üldögéltek –, de te megtettél minden tőled
telhetőt. Senki sem kérhet ennél többet önmagától.
Parmenión bólintott.
– Viszont elkövettem egy komoly taktikai hibát. Akkor
próbáltam megverni, amikor a célig még hátravolt kétszáz lépés.
Számított erre és tartotta velem a ritmust. Három lépéssel vert
meg.
– Három évvel ezelőtt legyőzted a játékokon, és jól viselte a
szégyenét. Hagyd meg hát neki a dicsősége pillanatát! – Az
ötvenedik életévébe lépő athéni még mindig jóvágású férfi volt,
bár a haja mostanra teljesen ezüstre váltott és gyérülni kezdett a
feje búbján. Töltött egy kupa vizet, bort öntött hozzá és
belekortyolt. Parmenión az együtt töltött órákért élt, amikor
taktikáról, stratégiáról, alakzatokról és csatákról beszélgettek. Az
ifjú megtanulta, mikor kell elfordítani egy falanxot, mikor kell
ritkásabb vonallal harcolni, mikor kell megnyújtani a vonalat,
mikor kell összébb húzni, és hogyan válassza ki a sort összetartó,
horgonyként működő harcost. Xenophón szeretett beszélni,
Szavra pedig boldogan hallgatta. Időnként nem értett egyet az
elemzéssel, és ilyenkor ők ketten éjszakába nyúlóan vitáztak. Az
ifjúba mindig elég józan ész szorult, hogy végül hagyja, hogy
Xenophón meggyőzze, és ettől kettejük kapcsolata elmélyült.
Grülluszt atyja athéni barátaihoz küldte, a félvér pedig gyakran
napokig az athéni hadvezérrel maradt, átvéve a fia helyét, mikor
Xenophón nyaranta második otthonába, a tenger melletti
Olümpiába utazott.
Az évek múlásával a hadvezér elbeszélgetett a kor
stratégiájáról és politikájáról is diákjával, Parmenión pedig
felfigyelt az athéni egyre erősödő cinizmusára.
– Hallottad, mi hír jött Thébaiból? – kérdezte tőle Xenophón
egy napon.
– Igen – felelte Parmenión. – Kezdetben nem hittem el.
Szörnyű hibát követtünk el, és tartok tőle, hogy keserűen
megisszuk a levét.
– Hajlok rá, hogy egyetértsek. – Három hónappal korábban
Amüntasz, a makedón király a spártaiak segítségét kérte a
Makedóniába betörő és székvárosát, Pellát kifosztó khalkidikéi
harcosok ellen. Agészilaosz három spártai zászlót küldött
Makedónia segítségére, amivel szétzúzták a khalkidikéieket. Ám
úton észak felé, az egyik spártai hadosztály, egy Phoibidász nevű
spártai hadvezér vezetésével elfoglalta Kadmeiát, a Thébai
közepén álló erődöt. Mivel nem üzentek hadat Thébainak és a
városnak nem volt köze a khalkidikéi behatolókhoz, a lépést
számos görög alattomosságnak tartotta.
– Agészilaosznak vissza kellene adnia Kadmeiát Thébainak! –
mondta Parmenión.
– Nem teheti – felelte Xenophón. – A spártai büszkeség nem
engedi. Viszont tartok a következményektől: az athéniak máris
felszólaltak Spárta ellen, és úgy vélem, nemsokára újabb háború
sújt majd minket.
– Csalódott vagy, barátom. Spárta nem bizonyult Hellász jó
vezérének.
– Csitt! – intette le gyorsan Xenophón, és lehalkította a
hangját. – Nem lenne szabad nyilvánosan ilyeneket mondanod. A
szolgáim hűségesek ugyan, de hozzám hűségesek és nem hozzád.
Ha bármelyikük is felszólalna ellened, árulásért perbe fognának.
És azt nem élnéd túl.
– Mondtam bármit az igazságon kívül? – kérdezte Parmenión,
és ő is suttogóra fogta: – Mi köze van ennek bármihez? Ha Spárta
csak feleolyan ügyesen tudna kormányozni, mint amilyen
ügyesen vívja csatáit, egész Hellász örvendene. Ám erre nem
képes. Ez az igazság – és a kimondása végez veled.
– Mások is mondogatják. Nem sok minden másról esik szó a
hadiszálláson. A spártaiaknak le kellett nyelniük pár keserű
pirulát és már csak azért kapaszkodnak a hatalomba, mert
Perzsia támogatja őket. A Kardkirály leszármazottai Xerxész
talpnyalóivá silányulnak!
 – A célszerűség politikája már csak ilyen – sóhajtott
Xenophón. – Ám most hagyjuk pár napra ezt a beszélgetést!
Akkor, miután ismét visszatérünk Olümpiába, kilovagolhatunk,
és csak a vidék hallgathatja ki félvállról vett árulásunkat. –
Mindketten felálltak és a kapuhoz ballagtak. – Hogy állnak a
pénzügyeid? – érdeklődött Xenophón.
– Nem jól. Eladtam a földbirtokom utolsó részét is – abból
fedezem tavaszig az étkezésem költségeit.
– És utána?
Parmenión vállat vont.
– Azután elhagyom Spártát. Egyébként sem fogadna be
egyetlen harcoscsarnok sem. Tudom. Valószínűleg belépek egy
zsoldosezredbe, és világot látok.
– Eladhatnád Leonidász kardját – mutatott rá Xenophón.
– Talán el is fogom – felelte Parmenión. – Két nap múlva
találkozunk.
Kezet ráztak, és az ifjú kilépett az éjszakába. Bár közeledett az
éjfél, nem érzett fáradtságot, így felsétált az akropoliszra, ahol
leült Zeusz bronzszobránál, és az eget meg a gyémántszerű
csillagokat nézte. Mostanra metsző szél támadt, és könnyű
gyapjúkhitónja kevés védelmet nyújtott. Kiverte fejéből a hideg
gondolatát és tekintetét a hegyekre szegezte.
Az elmúlt három év kegyes volt hozzá. Magasra nőtt, és bár
karcsú maradt, szikár és erős lett. Az arca soványabb lett,
elvesztette kisfiússágát, mélyen ülő kék szempárja tűnődővé vált.
Mégis tudta, hogy nem valami jóképű, még csak nem is volt
kellemes ábrázatú. Az orra túlságosan előreugrott, az ajka túl
vékony volt, amitől idősebbnek látszott tizenkilenc évesnél.
Végül, mikor Parmenión sem bírta már tovább a hideget,
felállt, hogy induljon. Ekkor pillantotta meg a bronzházat elhagyó
köpenyes, csuklyás alakot, aki felé tartott.
 – Jó estét! – köszönt rá. A holdfény megcsillant a tőrön, ami
egy szempillantás alatt termett az alak kezében. – Ki van ott? –
csattant fel egy női hang.
– Parmenión vagyok, és nem akarok ártani neked, hölgyem –
felelte az ifjú, és üres tenyerét mutatva, mindkét kezét
kinyújtotta.
– Mit keresel itt? Utánam kémkedsz?
– Egyáltalán nem! Csak a csillagokban gyönyörködöm. Miért
kémkednék utánad?
Deraé hátralökte csuklyáját: a holdfénytől a haja ezüstre
váltott.
– Hosszú ideje nem beszélgettünk, ifjú Gyors.
– Így igaz. És mi szél hozott éjfélkor a bronzházba?
– Az az én dolgom – felelte a lány, és elmosolyodott, hogy
elvegye a szavai élét. – Talán én is szeretem bámulni a
csillagokat.
Parmenión a szeme sarkából látott valamit, mire arra kapta a
fejét és észrevett egy ifjút, aki befutott a Múzsák szentélye mögé.
Nem szólt egy szót sem.
– Jó éjt! – búcsúzott el Deraé, mire Parmenión meghajolt,
majd tekintetével követte az úton távozó lányt. A hajadon
veszélyes játékot űzött. A még nem házas spártaiak nem
vegyülhettek tetszés szerint az ellenkező nem tagjaival, és egy
viszony könnyen torkollhatott kivégzésbe vagy száműzetésbe. Ez
volt az egyik oka, amiért az ifjakat arra bátorították, hogy a férfi
társaik közül válasszanak maguknak szeretőt. Szavra azon kapta
magát, hogy irigyli az imént elmenekült ifjút, és rádöbbent, hogy
ő is sok mindent kockára tenne, hogy egyedül lehessen a lánnyal.
Még nem felejtette el annak ruganyos, ifjonti testét, kicsi, de
feszes keblét, keskeny derekát...
– Elég! – szidta meg magát.
 Miután hazatért, leült a kis udvarban és elfogyasztotta szárított
halból és borból álló kései vacsoráját: két oboloszába került.
Ahogy romló pénzügyi helyzetére gondolt, rátört a lehangoltság.
Földbirtoka utolsó részének eladása százhetven drachmát hozott,
de ebből nyolcvanat máris elköltött étkezésére.
További harmincat félretett, hogy megvegye a vértet, amire
szüksége lesz, amikor jövőre Férfivá Érik. A többit ételre és
ruhára kellett félretennie. Megrázta a fejét. Egy új köpönyeg húsz
drachmába került, egy új pár cipő valamivel kevesebb volt tíznél.
Hosszú és nehéz télnek néz elébe, állapította meg gondterhelten.
Bement a házba, bezsaluzta az ablakot és meggyújtott egy
aprócska lámpást. Annak fényénél elővette Leonidász kardját a
távolabbi falnál álló szekrénykéből, és kivonta bronz
kardhüvelyéből. Egy férfi alkarjánál nem hosszabb vaspenge volt,
a markolatát arany drótszállal díszítették, és ez a szál vette körül
a legtisztább ezüstből készült markolatgombot is.
Xenophón sokszor biztatta arra, hogy adja el. Éltek Spártában
olyan családok, akik akár ezer drachmát is megadtak volna egy
ilyen dicső történelemmel bíró pengéért. Parmenión
visszacsúsztatta a kardot a hüvelyébe. Eltökélte, hogy előbb kezd
el éhezni, mint hogy megváljon élete egyetlen trófeájától.
Volt egy álma és a kard is szerepelt benne: zsoldosként vonul
majd háborúba, ahol nagy vagyonra meg egy seregre tesz szert,
amivel visszatér Spártába, porig alázza a várost és boszszút áll
összes ifjúkori ellenségén. Ostoba álom volt, és ezt ő is tudta, de
ez tartotta életben.
Tisztában volt vele, hogy valószínűleg kénytelen lesz
hoplitának elszerződni egy zsoldos kompániához, hogy napjait
azzal töltse, hogy Perzsia végtelen pusztaságaiban gyalogoljon
annak a szeszélyes fejedelemnek eleget téve, aki éppen felfogadja.
És mit nyerne ezzel? Naponta hét oboloszt – ami alig több egy
drachmánál. Ami azt jelentette, hogy ha húsz évet túlél egy ilyen
kompániánál, lehet – de csak lehet –, hogy meg tudja venni egy
tanya vagy földbirtok egy részét. És még az akkor sem lesz olyan
nagy, mint amekkorát az anyja – és ő – kénytelenek voltak
apránként pénzzé tenni.
Parmenión kiverte fejéből a szegénységről szőtt gondolatait.
Legalább nyolc héten át élvezheti Xenophón olümpiai birtokának
kényelmét: a puha ágyat, a finom kosztot, a remek lovaglásokat
és vadászatot, valamint némi szerencsével a lankás dombokon
birkákat legeltető árkádiai lányok valamelyikének kegyeit.
Tavaly sikerült találnia egy dundi és készséges lányt, aki kiváló
tanítónak bizonyult a járatlan városi ifjú számára. Parmenión
kibújt khitónjából, és maga elé képzelve a szeretője testét,
befeküdt az ágyba. Ám az arcára már nem emlékezett... Lelki
szemeivel azt látta, hogy az alatta nyögdécselő lány nem más,
mint Deraé.
*****
Egynapi távolságra a várostól a kis csapat feléjük nyargaló
lovasokra lett figyelmes.
Xenophón megmarkolta lándzsáját és vágtába ugratva hátasát,
eléjük lovagolt. Parmenión utána vágtatott, míg Tinosz,
Klearkhosz és a három másik szolga a szekérnél maradt. Az ifjú
beérte Xenophónt, és mellette lovagolt tovább.
– Úgy látom, ez Leonidász! – kiáltotta. Az athéni megrántotta
a gyeplőt és várt, Parmenión pedig látta arcán az aggodalmat. A
spártai lovasságot kiküldték a szkiriták dombjaihoz, miután
martalócok, a korinthoszi hatóságok által elbocsátott renegát
zsoldosok ütöttek rajta két falun. A rablóbanda állítólag
harmincnál is több főt számlált.
Parmenión leárnyékolta a szemét és látta, hogy valóban
Leonidász lovagol egy nagy csapat harcos élén.
 Mögötte apja, Patroklián nyargalt. Xenophón üdvözlésre
emelte a kezét, Leonidász pedig megrántotta a kantárt. Az atyja
odalovagolt hozzájuk.
– Balsorsú nap a mai, Xenophón – szólalt meg a vörös hajú
spártai. – A lányomat, Deraét, elragadták.
– Elragadták? De hogyan? – kérdezte döbbenten az athéni.
– Egyedül lovagolt hadoszlopunktól keletre. Úgy hiszem,
megállhatott egy pataknál, ahol leszállt a lováról. Van egy
nyomolvasó trák szolgám, és szerinte a lányom lova elnyargalt,
mikor Deraén rajtaütöttek. Északnak tartanak vele, a dombok
közé.
– Természetesen csatlakozunk hozzátok – mondta erre
Xenophón.
Parmenión megfordította a hátasát, és visszanyargalt a
szekérhez.
– Ide az íjjal! – fordult Tinoszhoz.
A szolga a szekér hátuljából kiemelte a szaruíjat meg a húsz
vesszőt rejtő kecskebőr tegezt. Parmenión a vállára lendítette a
tegezt és a tekintete végigfutott a környező vidéken. Patroklián
azt mondta, hogy az emberek északnak tartanak, de,
gondolkodott, mostanra tudhatják, hogy Deraé egy nagyobb
csapathoz tartozik, és nem sok értelme lenne tartaniuk ezt az
irányt. Északkeletre fákkal sűrűn benőtt dombvonulat húzódott,
amelyen túl az ifjú észak felé tartó hegyi hágót látott. Anélkül,
hogy bevárta volna a többieket, vágtába ugratta a kancáját, és
nekiindult az erdős kaptatónak.
– Hádészra, ez meg hova megy? – nézett utána Leonidász.
– Nem tudom, és nem is érdekel! – csattant fel Patroklián. –
Induljunk! A harcosok elnyargaltak északnak.
Parmenión a hágó felé fordította a hátasát, és fellovagolt a
dombokra. A hegy lába alattomos terepet rejtett: kavics és
meglazult pala borította a földet. Az ifjú lelassított, majd leszállt a
kancáról és száron vezette tovább a fák között. Mikor biztonságos
terepre ért, kipányvázta egy bokorhoz és felmászott egy magas
ciprusra. A legfelső ágakról többször is végigpásztázta a környező
dombokat, de nem látta mozgás nyomát, leszámítva az észak felé
vágtató üldözők verte port. Még egy darabig a fán maradt és már
kezdett megbarátkozni a tévedés lehetőségével, amikor alig
kétszáz lépéssel odébb jobbra néhány fekete és szürke varjú
rebbent fel a fákról. Láthatóan megijesztette őket valami, így
Szavra figyelme is arrafelé fordult – a szemét meresztve bámulta
a sűrű bokrokat.
Kisvártatva a napfény fémen csillant meg, és meghallotta, hogy
felnyerít egy ló. Gyorsan lemászott a fáról, lóra szállt és nyargalni
kezdett a hágó felé.
A martalócok előtt ért oda, és megrántotta a kantárt: a kanca
felnyerített és felágaskodott.
Parmenión leugrott a lováról, és gyorsan megbéklyózta.
Felkapaszkodott a keskeny hágóra néző egyik magas
sziklakiszögellés tetejére, kihúzott egy nyilat a tegezből és a húrra
illesztette.
A szíve vadul vert és a szeme mögött lüktető fájdalmat érzett.
Fejfájásai az utóbbi időben rosszabbodtak, éjszakánként felriadt
miattuk, hányinger és remegés tört rá. Most azonban nem volt
ideje ilyen jelentéktelen kényelmetlenséggel törődni.
Meglepte, hogyan viselkedett, mikor megtudta, hogy Deraét
elrabolták. Gondolatban sokszor elképzelte, de soha nem élte bele
magát a lehetőségbe, hogy elnyerheti a lány szívét. Most, amikor
arra gondolt, hogy mindörökre elszakítják tőle, egyre erősödő
páni félelem tört rá, és rádöbbent, hogy a lány is része álmának.
Ami egy ostoba álom! – rikoltotta az elméje, miközben
lekuporodva várta a haramiákat.
 Leonidász sosem engedélyezne egy ilyen frigyet. Frigyet? Maga
elé képzelte a mellette álló Deraét Héra szent kövénél, az
egymásba kulcsolódó ujjaikat, a karjukat babérlevelekkel
összekötő papnőt...
Izzadó tenyerét tunikájába törölte és kiverte fejéből az efféle
ábrándokat, ehelyett a fák vonalát kezdte kémlelni. Percekkel
később megpillantotta az első felderítőt. A férfit a nap
bronzszínűre égette, sötét szakállt és fémtaréjos phrüg sisakot
viselt, amelynek homlokára vörös szemet festettek.
Egy dárda volt nála. Mellette egy vasból kalapált, széles
boiótiai sisakos harcos lovagolt: a bal kezében íjat tartott, húrjára
vesszőt illesztett.
Parmenión leguggolt egy sziklatömb mögé és, a kövön csattogó
paták egyenletes, ritmikus zaját figyelve, várt. Majd
megkockáztatott egy pillantást, és meglátta a több mint harminc
embert számláló, a felderítők nyomában lovagló főcsapatot. Látta
a hátrakötözött kezű Deraét is. A nyakára kötelet hurkoltak,
amelyet egy nagy, szürke csődörön ülő harcos fogott. A férfi
ezüstpáncélt és fehér köpönyeget viselt. Parmenión olyannak
látta, mint a legendák fejedelmét.
*****
Larisz kilovagolt csődörén a fák közül, és megrántotta a
kötelet. A lány majdnem elesett a mozdulattól. Visszapillantott rá
és elvigyorodott. Micsoda szépség! Eddig még nem volt rá
alkalma, hogy hallja a sikolyait, hogy élvezze, ahogy alatta
vergődik, de azonnal sort kerít rá, amint lerázzák üldözőiket.
Spártaiak! Korinthosz gyenge gyomrú tanácsosai majdnem
összevizelték magukat, amikor megemlítette, hogy támadják meg
Spártát. Hát nem látják, hogy Spárta hatalma sem végtelen? Ha
Thébai, Korinthosz és Athén egyesíti erőit, egyszer s mindenkorra
szétzúzhatják Spártát. De nem. Az ősi félelem nagy úr. Emlékezz
csak Thermopülaira! – szajkózták. Emlékezz az athéniak
vereségére húsz évvel ezelőtt! Kit érdekelnek az egy emberöltővel
ezelőtt, a múltban történtek? A spártaiak legjobb esetben
tizenötezer embert küldhetnek csatába!
Korinthosz egymaga ki tudná állítani ennek felét, Athén pedig
a többit. Thébai és a Boiótiai Szövetség pedig megkettőzhetné ezt
a haderőt.
Miután mindezt előadta, elbocsátották! A szégyen még mindig
égette Lariszt. Mostanra azonban megmutatta nekik: alig
negyven emberrel mélyen bemerészkedett a spártaiak földjére.
Igaz, nem sok aranyat találtak, és az emberei boldogtalanok
voltak, de bizonyította az állítását. Ha negyvenen be tudnak
lovagolni a harcosok földjére és sértetlenül keverednek ki onnan,
akkor mi lenne az eredmény, amikor negyvenezren vonulnak be?
Előrenézett, a hágóba belovagoló felderítők felé.
Váratlanul egy nyíl süvített át a légen, és Xanthiasz torkába
fúródott, aki szörnyű sikolyt hallatva bukott le a lova hátáról.
Azonnal teljes lett a káosz. Az emberek leugráltak a lovaikról, és a
sziklák mögött kerestek fedezéket. Larisz a földre csuszszant,
maga mellé rántva Deraét is.
Egy spártai ifjú állt ki az emberek elé.
– Engedjétek el a nőt! – kiáltotta. – Akkor nem halnak meg
többen!
– Ki beszél? – kiáltott oda Larisz. – Egy férfi íjjal – felelte a
harcos. – És miért bízzunk meg benned, férfi íjjal?
– Nézzetek hátra! – kiáltotta az íjász. – Látjátok a porfelhőt?
Csapdába estetek. Ha vártok, meghaltok. Ha elindultok,
meghaltok. Vegyétek számba a lehetőségeiteket, ha úgy tetszik. –
Én nem látok ott veled senkit – állt fel Larisz, és kardot húzott.
– Nem látsz? Akkor nyilván egyedül vagyok. Támadjatok és
megtudjátok!
 – Jöjjenek elő az embereid!
– Fogytán az időd, akárcsak a türelmem. Ha nincs elég eszed,
hogy megmentsd a bajtársaidat, talán akad köztük más, aki
meghozza helyetted a döntést.
A harcos szavai belemartak Lariszba. Az emberei mostanra
már amúgy is zúgolódtak, és most ez a magányos íjász is
megkérdőjelezi a vezérségét.
Az egyik szikla mögül kibújt az egyik embere.
– Athéné szerelmére, Larisz! Engedd el a nőt, és tűnjünk el
innen!
A vezér, mit volt mit tenni, Deraéhez fordult, és a késével
átmetszette a kezét összefogó szíjakat, majd leemelte a nyakából a
hurkot. Mikor megfordult, látta, hogy a spártai, az íját a vállára
vetve, felé lovagol. Larisz tekintete végigfutott a sziklákon, de
senkit sem látott. Megnyalta az ajkát. Meggyőződése volt, hogy az
íjász egyedül van. Arra vágyott, hogy pengéjét a spártaiba mártsa,
hogy lássa, amint életadó vére elfolyik.
A harcos rámosolygott.
– Megmondtam a többieknek, hogy engedjenek át titeket, és
bízhatsz a szavamban. De a helyedben gyorsan nyargalnék. Nem
szólhatok azok nevében, akik utánatok erednek.
Az emberek a lovaikhoz futottak. Larisz elnyomta magában a
sürgetést, hogy lesújtson. Már hallotta a spártai had patáinak
csattogását. Megragadta csődöre sörényét, felugrott a jószág
hátára és átvágtatott a hágón. Ahogy arra számított, nem volt ott
senki – sem íjászok, sem hopliták, sem parittyások. Csak szikla és
pala. Érezte magán emberei tekintetét. Egyetlen spártai húzta a
csőbe, és kényszerítette arra, hogy adja át a zsákmányát.
Vajon mit mondanának most Korinthoszban?
*****
 Parmenión lehajolt Deraéhez, megfogta a kezét és maga mögé
emelte. Majd a sarkát a kanca oldalába vágta és lépésben betért
vele a fák közé.
Nemsokára Patroklián érkezett vágtatva, nyomában
Leonidásszal és a többiekkel.
Parmenión felemelte a kezét, mire a vörös hajú spártai
megrántotta a lova kantárát, s Deraé lecsusszant a földre.
– Itt meg mi történt? – dörögte Leonidász, és előretörtetett.
– Parmenión és a többiek elzárták a hágót – magyarázta
Deraé. – Parmenión megölte az egyik felderítőt, majd
megalkudott velük és átengedte őket, cserébe elengedtek engem.
– Milyen többiek? – tudakolta Patroklián.
– Felteszem, íjászok – felelte Deraé. – Parmenión
megfenyegette a martalócokat, hogy mindannyiukkal végeznek,
ha nem engednek el.
– Hol vannak azok a többiek? – érdeklődött Patroklián az
ifjúhoz fordulva. – Szeretném megköszönni nekik.
– Nincsenek többiek – felelte Parmenión. A hátasát mozgásra
ösztökélve, átlovagolt a csapaton, és lefelé indult a palaköves
lejtőn a várakozó szekér felé. A tegezt és az íjat Tinosznak dobta,
majd felkapta a szolga melletti ülésről a vízzel teli tömlőt, és
alaposan meghúzta.
Xenophón lovagolt mellé.
– Ügyesen csináltad, sztratégosz. Megtaláltuk, hol fordul
keletnek a csapás, de elkéstünk volna, ha nem zárod el a hágót.
Büszke vagyok rád! – Tinosznak odavetett egy véres nyilat. –
Szép lövés volt, egyenesen a torok tövébe, ami átvágta a légcsövet
és belefúródott a gerincbe. Remek találat!
– A mellére vagy a hasára céloztam, de elszámítottam magam
a lejtővel.
 Xenophón már mondani akart valamit, mikor észrevette, hogy
Parmenión keze remegni kezd. Az ifjú arcára pillantott, amely
kifejezéstelen volt, és a vér kifutott belőle.
– Jól vagy? – firtatta az athéni.
– Sajog a fejem és fények villóznak a szemem előtt.
– Itt verünk tábort – jelentette ki Xenophón. Parmenión
leszállt a lováról, néhány lépést tántorgott, majd térdre rogyott és
hányni kezdett. Végül felállt és hevesen zilált. A hadvezér egy
vizestömlővel lépett oda hozzá, hogy megnedvesítse a száját.
– Jobban érzed magad?
– Reszketek, mint a nyárfalevél. Egyszerűen nem hiszem el! Az
imént még olyan higgadt voltam, most meg úgy viselkedem, mint
egy rémült gyerek.
– Az imént úgy cselekedtél, mint egy férfi, mint egy higgadt
férfi. Egy olyan, akinek vasból vannak az idegei – nyugtatta
Xenophón. – Ez semmit sem von le belőle.
– Úgy érzem magam, mintha forró dárdákkal döfködnék
belülről a fejem. Még sosem éltem át ilyen kínt. – Parmenión
lerogyott a földre, s a hátát az egyik szekérkeréknek vetette. – És
a fénytől ég a szemem! – Tinosz lekászálódott a szekérről, és egy
széles szalmakalapot tartott az ifjú feje fölé, hogy árnyékot adjon.
A kín azonban csak erősödött, Parmeniónt pedig elnyelte a
sötétség.
*****
Az ifjú többször is felébredt az éjjel, de a fejét mintha perzselő
fény árasztotta volna el, szörnyű fájdalmat és hányingert hozva
magával. Akarata megfeszítésével süppedt vissza újra és újra az
álom menedékébe.
Mikor végül kinyitotta a szemét, a fájdalom elmúlta mármár
gyönyörteli volt. Egy hűvös szobában feküdt, csukott zsaluk
mögött és a meszelt falak túloldalán beszélgetés halk moraját
hallotta. Felült és látta, hogy a bal alkarja be van kötve, pedig
nem emlékezett rá, hogy megsebesült volna.
Valaki megmoccant a szoba túloldalán álló székben, ahonnan
egy férfi állt fel és lépett oda hozzá. Alacsony, vékony alak volt,
ritkás ősz hajjal. Elmosolyodott.
– Elmúlt a fájdalom, igaz? – érdeklődött a férfi mély hangon,
ami kissé komikusnak hatott, tekintve, hogy egy ilyen törékeny
testből jött.
– Igen – bólintott Parmenión. – Mi történt velem?
– A világ – telepedett le mellé az ágyra a férfi – négy elemből
áll: a földből, a levegőből, a tűzből és a vízből. Ezeket az istenek
akarata által a harmónia tartja össze. Amennyire én tudom, ritka
bátor tettet vittél véghez. Komoly nyomásnak tetted ki magad,
ami szervezetedet túltelítette tűzzel, felhevítette a véredet és
elpusztította ezt a harmóniát. Az agyadban forró vér keringett,
ami heves fájdalmat és hányingert okozott.
– Vagyis eret vágtál rajtam – érintette meg Parmenión a kötést
a karján.
– Ezt tettem, mivel közismert, hogy enyhíti a nyomást. Ha úgy
érzed, hogy ájuldozol, megismétlem az eljárást.
Felesleges. Remekül érzem magam!
– Pompás! Megmondom a hadvezérnek, hogy jól vagy. Viszont
meg kellene, hogy hajtsalak, fiatalember: úgy még
biztonságosabb lenne.
– Tényleg jól vagyok. Elmúlt a fájdalom. Elismerésem az
ügyességedért.
A kisteremtű férfi elmosolyodott. – Az igazat megvallva,
jobban értek a sebekhez, de azért folyton tanulok – tudatta
bizalmasan. – Ez történik majd velem, amikor csak veszélybe
kerülök?
 – Nem valószínű. Számos embert ismertem, aki ilyen
fejfájástól szenvedett, de a rohamok általában ritkák és csak
túlzottan nagy nyomás idején fordulnak elő. Gyakori a papok
között is, akik homályos látásról és a szemük előtt táncoló
fényekről panaszkodnak. Erre a legjobb orvosság a mákony, az
egyiptomi formula szerint elkészítve. Hagyok valamennyit
Xenophónnál, arra az esete, ha visszatérne a kín.
Parmenión visszahanyatlott az ágyra. Ismét elaludt, és mikor
felébredt, már Xenophón ült az ágya szélén.
– Megijesztettél minket, sztratégosz. A jó orvos szeretett volna
lyukat fúrni a koponyádba, hogy lecsapolja a rossz nedveket, de
lebeszéltem róla. – Hol vagyunk? – Olümpiában.
– Úgy érted, egy egész napot átaludtam?
– Annál is többet – magyarázta Xenophón. – Másfél napot:
már majdnem elmúlt dél! Reméltem, hogy elvihetlek vadászni, de
az orvos azt mondja, jobb lenne, ha ma még pihennél.
– Elég jól vagyok a vadászathoz – vitázott Parmenión.
Biztosra veszem, hogy az vagy – bólintott Xenophón, hogy
lecsillapítsa –, de nem engedem. Beszéltem az orvossal, és
követjük a tanácsát. Amúgy is van itt egy vendég, aki hozzád jött,
és biztos vagyok benne, hogy nem ellenkezel majd, hogy a lánnyal
töltsd az időt, míg én kilovagolok vadászni az apjával.
– Deraé itt van?
– A kertben vár. És ne felejtsd gyengének és erőtlennek
tettetni magad, fiú! Ébreszd fel benne az együttérzést!
– Meg kell fürödnöm és borotválkoznom.
– Továbbá fel kell öltöznöd. Ezt se felejtsük el! – tette hozzá
Xenophón, mikor a meztelen Parmenión ledobta magáról a
takarót és kipattant az ágyból.
 A kertet a keleti dombokról eredő sekély vizű patak köré
építették. Gondosan lecsiszolt és körben elrendezett fehér
sziklákat ástak be félig a földbe, és köréjük, perzsa mintára, élénk
színű virágokat ültettek. Kőutakat fektettek le, hogy azok
átkígyózzanak a tölgyligeteken, az árnyékos zugokba pedig
kőpadok kerültek. Imitt-amott Korinthoszból és Thébaiból
hozatott szobrok álltak; leginkább a teljes vértezetet viselő
Athéné istennőt ábrázolták, de akadt egy, amelyik az íját markoló
Artemiszt formázta. Az apró, ember alkotta tónál egy sor szobor
jelenítette meg Héraklész tizenkét próbáját. Parmenión általában
közöttük ült le, élvezve a vizet fodrozó hűs szelet, de ma nem.
Deraére a patakparton bukkant rá, az egyik fűzfa árnyékában. A
lány bokáig érő, zölddel és arannyal szegett fehér khitónt viselt.
Derekán és vállán átvetve tengerzöld khlamüszt hordott – finom
vászonból szőtt, hosszú, finoman hímzett négyszögletes leplet.
Mikor megpillantotta az ifjút, elmosolyodott.
Rendbejöttél, te hős?
– Már igazán jól vagyok. Te viszont csodaszép vagy, és pazar a
ruhád.
– Köszönöm. De sápadt vagy... talán pihenned kellene egy
kicsit. – Perceken át üldögéltek kellemes némaságba burkolózva,
míg végül Deraé Parmenión karjára tette a kezét. –
Szerettem volna köszönetet mondani. Rémült voltam.
Fogalmad sincs, mit éreztem, mikor megjelentél ott a sziklán
és követelted, hogy engedjenek el. Mintha csak az istenek küldtek
volna.
– Talán ők küldtek – suttogta az ifjú, és rátette a kezét a
lányéra.
– Atyámat lenyűgözte a bátorságod és a leleményességed.
Tényleg meg voltam róla győződve, hogy vannak még veled.
 Parmenión elvigyorodott.
– Xenophón tanított meg arra, hogy győzelmet úgy
arathatunk, ha elültetjük a vereség gondolatát az ellenség
szívében. Övé az érdem.
– Ám tiéd a dicsőség. Kedvelem, mikor mosolyogsz, Szavra:
jóképűvé tesz. Csak nem mosolyogsz eleget.
Parmenión a lány kezét melegnek érezte a sajátja alatt, érezte a
teste közelségét, a haja illatos olajának erős aromáját. Deraé feje
felé billent, de nem tudott olvasni a szemében: a lány szembogara
kitágult, az arca kipirult, az ajka kissé szétvált.
Parmenión azt vette észre, hogy ő is közelebb hajol hozzá. A
lány nem húzódott el, és Szavra ajka összeért Deraéével, aki
nyaka köré fonta karját, a testét nekinyomta az övének, az ifjú
pedig érezte a mellkasának nyomódó keblét. Szédelgett, mégis
ujjongott. A keze a lány vállára siklott, majd végig a karján.
Deraé felemelte a kezét és az ujjai összezárultak a fiúén, aki
azonban csak egy pillanatig érzett csalódottságot, mert a lány a
kebléhez vonta a kezét.
Majd, amilyen gyorsan indította, Deraé éppen olyan gyorsan
véget is vetett az ölelésnek és hirtelen elhúzódott.
– Ne itt! Ne most! – kérlelte a fiút.
– Hát mikor? – igyekezett elfojtani Parmenión a feltörő
vágyát.
– Amikor már elmentek. Hallani fogjuk a lovaikat.
– Igen... a lovaikat.
Feszült csend telepedett rájuk, ahogy várakoztak és hallgatták,
amint a kertfalon túl a lovászok elővezetik a hátasokat, hallották a
vadászok hahotáját, az ügyességükkel kérkedőket, akik szelíd
humorral csúfolták a többieket. Majd patadobogás támadt és
csend ereszkedett a kertre. Parmenión felállt és Deraét a kezénél
fogva magához húzta. Ismét megcsókolta a lányt, és áthaladtak a
kertkapun, be a házba. Szobájába érve Szavra finoman kioldotta a
lány vállán megkötött csomót, és a zöld-fehér khitón a földre
hullt.
Az ifjú hátralépett és tekintete végigsiklott a lány felsőtestén. A
karja és az arca bronzbarna volt, ám a melle és a dereka fehér,
akár a márvány. Habozva nyújtotta ki a kezét, hogy megérintse
Deraé mellét, a tenyere finoman siklott végig a felmeredő
bimbón. A leány kikapcsolta a félvér khitónját öszszefogó melltűt
és most, hogy mindketten meztelenek voltak, az ágyhoz léptek.
Egy ideig csókolóztak és simogatták egymást, de azután Deraé
a hátára hengeredett és magára húzta Parmeniónt. Az ifjú
felnyögött, ahogy belehatolt a lányba és érezte, hogy annak lába a
csípőjére kulcsolódik. Élete során még soha nem élt át ilyen
élvezetet, nem is álmodott arról, hogy eljut az öröm ilyen magas
ormára. Tudta, hogy őrültséget tesznek, de nem tudta uralni – és
nem is akarta. Még a halál gondolata sem tudta már megállásra
bírni.
Szenvedélye arra sarkallta volna, hogy erővel essen neki a
lánynak, de nem szerette volna, ha véget ér a pillanat és
kényszerítette magát, hogy lassan, ritmusosan mozogjon, és
közben nyitott szemmel fürkészte a lány arcát. Deraé lehunyta a
szemét, az orcája kipirult. Parmenión az ajkához nyomta az ajkát,
aki erre kinyitotta a száját és a nyelvük összeért. Szavra érezte,
hogy egyre közelebb jut a csúcshoz, így kicsusszant a lányból.
– Ne! – mondta Deraé, és próbálta visszahúzni. Az ifjú
azonban letérdelt az ágy mellé és nyelve végigvándorolt a lány
lapos hasán, majd a combját a vállára emelte. – Mit művelsz? –
kérdezte a király unokahúga, és erőlködve próbált felülni,
Parmenión azonban visszanyomta, és feje leereszkedett a két lába
közé. Deraé szőrzete puha volt, pihés és Szavra nyelve
végigsimított a lányon, aki nyöszörögni kezdett, eleinte halkan,
majd egyre hangosabban. Végül megrázkódott, és mindkét
kezével a félvér hajába túrt. A makedón visszatért az ágyba és újra
Deraébe hatolt. A lány a nyaka köré fonta a karját és rettentő
erővel kapaszkodott belé, egészen addig, amíg az ifjú is el nem
jutott a csúcsra.
Utána a karjukat összefonva, verítéktől csatakosan hevertek.
Most, hogy vége lett, hogy a mámor csillapodott, Parmenión
összes félelme rohanva tért vissza. Tudta: amit tettek, azt tiltja a
törvény. Mi van akkor, ha a szolgák látták őket kart karba öltve
kisétálni a kertből? És aligha kerülhették el figyelmüket a
sikolyok vagy az ágy recsegése. A könyökére támaszkodott és
lepillantott a lányra, aki behunyt szemmel, csodálatosan szép
arccal hevert ott.
Az ifjú tudta, hogy Deraé megérte a kockázatot, hogy megért
minden kockázatot. – Szeretlek – suttogta. A lány kinyitotta a
szemét.
– Álmodtam. Három nappal ezelőtt. Felkerestem vele egy
jósnőt, aki azt mondta, hogy azt jelenti, hogy csak egyetlen férfit
szeretek majd az életem során, aki egy egész sereggel is
szembeszáll és dacol értem.
– Mit álmodtál?
– Álmomban egy templomban voltam, ahol minden vaksötét
volt. Akkor így szóltam: „Hol van Makedónia Oroszlánja?” Ekkor
a nap felragyogott, és megpillantottam egy fehér tollforgós
sisakot viselő hadvezért. Sudár volt, büszke és a háta mögül
tűzött a fény. Észrevett és kitárta a karját. A szerelmének
nevezett. Ez minden, amire emlékszem.
– Miért volt vaksötét? Hiszen azt mondtad, sütött a nap.
 – Nem tudom. Viszont az álom felkavart. Nyilván rád
gondolhattam, hiszen félig makedón vagy. Te vagy Makedónia
álmomban látott Oroszlánja.
Az ifjú kuncogni kezdett.
– Úgy tudom, Makedóniában kevés oroszlán él. És nem arról
híres, hogy hadvezérek teremnének ott.
– Nem hiszel az álmomban?
– Hiszem, hogy arra rendeltettünk, hogy együtt legyünk. És
érted dacolnék egy sereggel.
– Máris megtetted.
– Az nem sereg volt, csak csőcselék. De áldhatom őket, mert ők
hoztak össze minket.
Megcsókolta a lányt, és ezzel visszatért a vágya is.
*****
A szerelmesek öt napon át rendszeresen kilovagoltak titokban
a magas dombok közé. Csak néhány pásztorlánnyal találkoztak,
miközben a lopott órákat az erdőben való bolyongással és a
védett völgyekben való szeretkezéssel töltötték.
Parmenión számára ez maga volt a földöntúli gyönyör. A
keserűsége elhagyta és örömét lelte a ragyogó nyári napsütésben,
a tiszta kék égben és a gyönyörű tájban. Az életének
kegyetlensége mostanra olyan távolinak tűnt, mint a téli hó
emléke. Nem felejtette el ugyan, de nem érezte a fagyos hidegét.
A hatodik napon azonban minden megváltozott.
Éppen a pej kancát vezette ki a fehér falú ház mögüli állásából,
és már a zablát is feltette rá, amikor Xenophón a karjára tette a
kezét.
– Ma ne lovagolj ki! – szólította fel csendesen.
– Éreznem kell az arcomba vágó szelet. Hamarosan
viszszatérek.
 – Azt mondtam, hogy nem! – csattant fel Xenophón. – És ha
ez kell, emlékeztetlek, hogy a kanca az enyém.
– Akkor gyalog megyek! – emelte fel a hangját Parmenión, és
az arca vörösre gyúlt haragjában.
– Te bolond! Mikor kezded használni az eszedet?
– Ezt meg hogy érted?
– Pontosan tudod, hogy értem! A szolgáim tudják, hová mész.
Én is tudom, hová mész. Patroklián is tudja, hová mész. Ezt az
egész viszonyt egy üzekedő bika finomságával intézted.
– Hogy merészeled? – dühöngött Parmenión. – Kémkedtél
utánam!
– Mi szükség lett volna kémkedésre? Már az első napon a
szobádba vitted a lányt, és a sikolyaitól zengett az egész ház. A
dombok között találkoztatok, és kézen fogva sétálgattatok, ott,
ahol mérföldekről lehetett látni titeket. Patrokliánnak jogában
állna elfogatni és kivégeztetni, de becsületes ember, és úgy véli,
adósod a bátorságodért.
– Nem úgy van, ahogy gondolod – jelentette ki Parmenión. –
El akarom venni a lányt!
– Ahogy azt már mondtam, Parmenión, bolond vagy! És most
vidd vissza a kancát az állásába!
– Hadd lovagoljak ki, hogy találkozzam Deraével!
Beszélnem kell vele! – könyörgött az ifjú.
– Nem találod ott, mivel visszaküldték Spártába.
Parmenión torka kiszáradt, a gyomra összefacsarodott.
– Visszaküldték? Felkeresem Patrokliánt!
Xenophón erre megperdült és pofon vágta Parmeniónt. Az ütés
csípett, és az ifjú megtántorodott tőle.
– Talán az orvos az agyadon is eret vágott?! – sziszegte
Xenophón. – Gondolkozol egyáltalán, ember?
Megbecstelenítettél egy szüzet. Mit mondasz az apjának?
„Szeretném elvenni?” Mit tudsz felajánlani neki? Milyen
hozományod van? Nincstelen vagy, se birtokod, se tanyád! Nincs
jövedelmed. Nem tettél mást, mint mindenki mást megfosztottál
a lánytól.
– Úgy mondod, mintha valami gaztett volna, pedig nem az.
– Nem érted, ugye? – mondta most a hadvezér szomorúan. –
Nem értheted. Deraét Nésztosznak ígérték, és úgy volt, hogy
tavasszal összeházasodnak. Mikor Nésztosz értesül az őt és házát
ért szégyenről... és értesül, mivel úgy döntöttél, nyíltan hajtod
végre... követelni fogja a hozomány visszafizetését, és ha
nyilvánosan megvádolja Deraét, a lány meghal.
– Én megmentem. Szeret engem, Xenophón! Ő az istenek
ajándéka számomra. Tudom. Nem hagyják, hogy bármi baj érje.
Ne gyűlölj ezért!
Az athéni Parmenión vállára tette a kezét.
– Nem gyűlöllek érte, ifjú barátom. Az életedet nem kísérte
kifejezetten áldás. Viszont hallgass rám és használd a józan eszed.
Ne gondolj Deraére! Térítsd el gondolataidat arról, amit
szerelemnek hívsz, és tekints az életre úgy, ahogyan az élni kell.
Hatalmas szégyent hoztál Patrokliánra és egész családjára.
Megszégyenítettél engem és megszégyenítetted magadat.
Szerelem? A szerelem a törődésből, a részvétből, a megértésből
fakad. Ne beszélj szerelemről, hanem szólj nyíltan és őszintén a
vágyról! Hatalmas veszélybe sodortad Deraét – egy szerelmes
nem így tesz! Elpusztítottad a becsületét és bemocskoltad egy
nemesi vérvonal nevét! Mondd csak, hol van ebben a szerelem?
Parmenión erre nem tudott mit felelni, így inkább
visszavezette a kancát az állásába és levette róla a zablát. Az
elmúlt öt nap eseményei hirtelen álomszerűnek és valótlannak
hatottak. Most már látta, hogy Xenophónnak igaza van:
szégyent hozott a barátjára és beszennyezte Deraét.
 Mire visszatért a napsütésbe, Xenophón már eltűnt.
Kiballagott hát a kertbe, ahol megállt a padnál, ahol a lány
először csókolta meg.
A fejét törte: miként lehetne mégis kimódolni, hogy ő és Deraé
együtt élhessenek? Hónapokkal ezelőtt eldöntötte, hogy mikor
Férfivá Érik, elhagyja Spártát, de a lány mindent megváltoztatott.
Most már csak elég pénzt szeretett volna ahhoz, hogy feleségül
vegye, családot: alapítson, és fizetni tudja a saját fiai költségeit a
hadiszálláson.
A nap nagyobb részében ezen a kérdésen rágódott, és csak egy
megoldást látott. Végül, mikor a nap már lement, visszatért a
házba. Xenophón éppen az udvaron üldögélt, fügéből és sajtból
álló vacsoráját költötte el, mikor Parmenión elé állt.
– Sajnálom, uram. Nagyon sajnálom, hogy szégyent hoztam a
fejedre. Szörnyű módon fizettem vissza az irántam tanúsított
barátságodat.
Xenophón erre csak vállat vont.
– Ilyen az élet, Parmenión. Ülj le és egyél! Holnap
ellovagolunk a tengerhez, hogy hűs szellő simítson végig az
arcunkon.
– Amikor visszatérünk Spártába, eladom Leonidász kardját.
Abból a pénzből feleségül veszem Deraét.
– Még közel két hónapig itt maradunk – felelte Xenophón
szomorúan, és elkapta a tekintetét. – Lesz még időd gondolkodni
a terveiden, és Patrokliánnak is lesz ideje, hogy kiadja a mérgét.
Sok minden történhet eközben. Talán a szolgák tartják a szájukat.
Talán Nésztosz megbocsát a lánynak. Ki tudja? De ha fel akarsz
nőni, Parmenión... ha olyan férfivá akarsz válni, akivé válnod
kell... akkor tanulni fogsz ebből a leckéből.
– Ugyan mit tanulhatnék? Hogy ne legyek szerelmes?
 – Nem. Arra egyetlen férfi sem képes. Viszont rá kell jönnöd,
hogy a szerelem veszélyes: kihat az elmére, elhomályosítja a
valóságot és vakká tesz! Gondolj Helenére és Pariszra! Együtt
idézték elő Trója bukását. Szerinted ezt akarták? Nem: csupán
szerelmesek voltak. Te az egyik legértelmesebb és
legtalálékonyabb ember vagy, akivel valaha is találkoztam, mégis
úgy viselkedtél, akár egy félnótás. Ha a szerelem ezt szüli, akkor
hálás vagyok, amiért engem elkerült.
– Minden jól végződik majd – suttogta Parmenión. – Ígérem.
– Még mindig a szerelem beszél belőled. Egyetlen értelmes
ember sem ígér olyat, amit nem tud betartani. Most viszont egyél,
és ma este ne essék erről több szó!
*****
A hetek múlásával Parmenión ismét megtapasztalta, hogy
Xenophón igazán bölcs. Deraé iránt érzett vágyódása és szerelme
nem múlt ugyan el, de elméje kitisztult, és mély szégyenérzet
öntötte el, amiért ilyen ostoba módon folytatta ezt a viszonyt.
Ha Patroklián annyira a szívére vette volna a dolgot, a Tanács
elé tárja az ügyet, akik az ephoroszoknak azt ajánlották volna,
hogy végezzék ki Parmeniónt. A védekezés szóba sem jöhetett, a
törvény egyértelműen rendelkezett. Minden spártai, aki erőszakot
tesz egy szűzön, méreg vagy penge általi halált haljon. Deraét
pedig feláldozták volna Hekaténak, a halál istennőjének.
Parmenión most már hűvös logikával tudott visszatekinteni a
szenvedélyére. Az igazat megvallva, nem bánta meg a
szeretkezéseket, mivel ezek jelentették az élete fénypontját,
megszabadították őt a gyerekkora nyomorúságától, és kiűzték
belőle a keserűséget és a gyűlöletet. Többé nem vágyott rá, hogy
bosszút álljon Leonidászon, többé nem álmodozott arról, hogy
sereget vezet a spártaiak ellen. Most már nem akart mást, csak
együtt élni Deraével és gyerekeket nemzeni a szerelmének.
 Nappal kilovagolt Xenophónnal a peloponnészoszi vidékre,
mikor pedig a nap leszállt, futni indult a domboldalban, hogy
erősödjön, és testedzéssel űzze ki magából a vágyat.
Éjjelente az athéni hadvezérrel beszélgettek hadi taktikákról
vagy politikai stratégiákról. Xenophónt mélységesen lehangolta,
hogy Spárta képtelen Hellász valódi vezérévé válni és komor
katasztrófát jövendölt.
– Agészilaosz ki nem állhatja Thébait, és nyíltan kimutatja az
undorát. Ami nem bölcs dolog. Kedvelem a királyt, de nem látja a
veszélyeket. Nem képes elfelejteni, hogy Thébai lépései miatt
kellett visszatérnie Perzsiából, ahol hadi sikereket aratott. Ezt
nem tudja megbocsátani.
– Viszont – mondta Parmenión – mégis sok hasznot húzott
abból, hogy hazatért Perzsiából. Szétzúzta Thébai seregét, és
helyreállította Spárta hírnevét.
– Ez népszerű nézet a spártaiak körében – bólintott Xenophón
–, ám valójában Perzsia volt az egyetlen győztes.
– De ők részt sem vettek a lázadásban, nemde?
Xenophón hangosan felnevetett.
– A politika miatt, Parmenión. Ne csak kardokban és
hadjáratokban gondolkodj! Agészilaosz megtámadta Perzsiát és
győzelemre állt. A perzsák aranyat – amiből kifogyhatatlan sok
van nekik – küldtek Thébaiba és Athénba. E városok lakosai
ebből az aranyból seregeket állítottak, ezért Agészilaosz kénytelen
volt hazatérni. Csak egy módon győzhetett: követeket küldött
Perzsiába, és beleegyezett, hogy Perzsia vazallusa lesz. Perzsia
ekkor a sorsára hagyta Thébait és Athént, és felügyelte a
béketárgyalásokat.
– Jó stratégia. Nem csoda, hogy a birodalom ilyen régóta
fennáll. Egy kis arany árán megállították a támadást.
 – Még ennél is jobb stratégia volt, mivel Perzsia az összes
ázsiai görög városra rátehette a kezét.
– Ezt nem is tudtam.
– A spártai ifjaknak nem tanítják, mivel rosszat tenne a harci
kedvnek. Agészilaoszt azonban rágja a métely. Tudja, hogy soha
nem vonulhat már újra Perzsia ellen, mert Thébai és Athén
felkelne Spárta ellen, amint elindulna.
– De csak találkozhatna a vezetőikkel? És akkor együtt
vonulhatnának Perzsiába.
Xenophón bólintott.
– Pontosan így van. Ám sosem fogja megtenni. A gyűlölet
elvakította. Ne érts félre, Parmenión! Agészilaosz jó uralkodó és
kiváló ember, kulturált és bölcs.
– Ezt nehezemre esik megérteni.
– Még most is? Pedig a szerelem és a gyűlölet nagyon hasonlít
egymásra. Gondolj csak saját őrültségedre Deraé iránt!
Fordítottál időt arra, hogy mérlegeld a veszélyeket? Nem.
Agészilaosz ugyanilyen: említsd csak neki Thébait, erre elborul az
arca, és látni fogod, hogy máris a kardja markolata után kap.
A szolgák behozták a halból és sajtból álló vacsorát. Egy ideig
némán falatoztak, de Xenophónnak nem volt valami nagy étvágya
és el is tolta magától a tányért, inkább csak egy kupa bort töltött
magának, amihez kevés vizet öntött. Gyorsan felhajtotta, és máris
töltött egy újabbat.
– Talán Kleombrotosz szava nyom majd a latban – vetette fel
Parmenión. A spártaiak mindig két királlyal dicsekedhettek,
mivel az volt az elvük, hogy amíg az egyik csatába vezeti a
harcosokat, addig kell egy másik, aki otthon marad, és a város
vagyonát kezeli. Agészilaosz unokafivérével, Agészopolisszal
osztozott a királyságon, aki azonban együgyű volt, és csak ritkán
mutatkozott nyilvánosan. Négy hónappal ezelőtt azonban
Agészopolisz meghalt, így Kleombrotosz, a kiváló harcos és atléta
került hatalomra.
– Kétlem, hogy meg tudja változtatni Agészilaosz
gondolkodását. Kleombrotosz épelméjű ugyan, de nem értelmes.
Féltem Spártát. Akiket az istenek el akarnak pusztítani, előbb
kevéllyé teszik – idézte.
– De nem éppen a kevélység Spárta nagy erőssége? – kérdezte
Parmenión, és aggódva nézte Xenophónt, aki ismét teletöltötte
kupáját, ezúttal vizet sem öntve a borhoz.
– Bizonnyal az, de tudod, hány igazi spártai maradt a
városban? Kétezernél is kevesebb. Mivel az étkezések költségei
emelkedtek, így a szegényebb spártaiak többé már nem
engedhetik meg maguknak, hogy a kaszárnyába küldjék a
gyermekeiket. Gondolj csak magadra! Anyádnak szép birtoka
volt, de ráment a taníttatásodra. Es ennek így semmi értelme! Tíz
éven belül a spártaiak száma ismét megfeleződik – hogy marad
akkor Spárta kimagasló? És mennyi időbe telik, mire azt látjuk,
hogy a játékokon használt stratégiádat a valóságban is
használják?
– Ne szomorkodj emiatt, Xenophón! Egyiken sem áll
hatalmadban változtatni.
Éppen ez szomorít el.
*****
Tamisz nem először kapta magát azon, hogy a kétségei
erősödnek. Az események immár felgyorsultak, és érezte a Sötét
Isten akolitusainak hatalmát, amivel utána kutattak, ahogy
módot kerestek rá, hogy megtámadják és elpusztítsák az
egyetlent, aki keresztülhúzhatja terveiket.
Ám Tamisznak is megvolt a maga hatalma, így köpönyeget
borított a lelkére, kitért a vadászok lélekszeme elől, és úgy siklott
el mellettük, ahogy a holdfényes ágak között sustorgó láthatatlan
szellő.
Learkhosz meghalt – Parmenión keze által. Tamisz nem
törekedett kimondottan a halálára, bár tudta, hogy a felelősség
részben az ő, egyre törékenyebb vállára nehezedik. Mindenki
meghal, mondogatta magában. És nem Learkhosz bújt el a
sikátorban, hogy rátámadjon egy fegyvertelen fiúra? Saját maga
idézte elő önnön végzetét.
Ám továbbra is kétségek mardosták. Az imái jobbára nem
találtak meghallgatásra, és egyedül érezte magát a Káosz
szolgáival szemben. Többé nem idézte meg sem Kasszandrát, sem
más lelket a múltból. Többé már nem álltak előtte nyitva az Utak.
Ez csak próba, biztatta magát. A Forrás még mindig velem van.
Tudom!
Biztosan jobb az, ha páran idő előtt meghalnak, mint hogy
sokan – nagyon-nagyon sokan – szenvedjenek?
Hányszor tette fel magának ezt a kérdést, és ismételgette, mint
a félelmeire elmondott varázsigét? Túl sokszor, döbbent rá. Ám
túl messzire merészkedett ahhoz, hogy most meginogjon.
Learkhosz halála után a Sötét Isten szolgái Spártára szegezték
a tekintetüket és varázslatokat szőttek a még életben lévő
Nésztosz és Kleombrotosz köré: figyelték őket. Így Tamisznak
nehezebb volt már titokban befolyásolni az érzelmeiket, és arra
sarkallni őket, hogy vakmerőek legyenek, és az életüket
kockáztassák.
Ám a figyelők sem láthattak mindent, Tamisz pedig
türelmesen várakozott, készen, hogy kihasználjon akár egy
pillanatnyi ellankadást is. És ez most eljött. A lányt, Deraét
nyilvánosan bevádolták, ami a vőlegényét, Nésztoszt jogos
haraggal, és igazi spártai vérszomjjal töltötte el. Csak a rá
szégyent hozó férfi halála fogja elcsitítani a harcos szívét.
 Tamisz tudta, hogy a figyelők dühöngtek. Úgy érezte a
haragjukat és a mérgüket, mint az éjben táncoló lángokat. Az
öregasszony kitárta a ház egyetlen ablakának zsaluit és a meszszi
akropolisz felé nézett.
Parmenión immár a számos veszély közül az elsővel került
szembe, ő pedig nem tud segíteni neki, mint ahogy a figyelők sem
tudják megvédeni Nésztoszt. Ez most a kardok, az erő és az
ügyesség ideje lesz. A figyelők pedig már közel járnak.
Hamarosan rátalálnak, akkor pedig megindul a roham, az éjben
démonok szaggatják szét, vagy a napvilágnál orgyilkosok merítik
bele a pengéiket törékeny testébe.
Megfordult és körülnézett a sivár szobában, mely oly sok
magányos éve volt már az otthona. Nem fog hiányozni neki, mint
ahogy Spárta sem; sem Hellász, lelkének hona.
Kinyitotta az ajtót és kilépett a napfénybe.
Jelenleg egyedül vagy, Parmenión – mondta hangosan. – Csak
saját erőd és bátorságod segíthet most rajtad.
Tamisz a botjára görnyedve, a vállán rongyos szürke
köpönyegével, lassan maga mögött hagyta Spártát.
Egyszer sem nézett vissza, nem engedte, hogy akár csak
egyetlen bánatmorzsa is megérintse a szívét.
A viskóban a hőmérséklet lezuhant, mikor egy sötét árnyék
vált el az ablakkal szemközti faltól. Egyre növekedett,
terebélyesedett, s végül egy magas, csuklyás, fekete fátylat viselő
nő félig áttetsző alakját öltötte.
A nő egy ideig ide-oda járkált a szobában, szellemszeme egyre
csak kutatott. Majd a sötét asszony eltűnt... ...hogy kinyissa a
testének szemét a tengeren túl, egy palotában.
– Megtalállak, Tamisz – suttogta halk és fagyos hangon. – És a
fejedre idézem a csüggedést.
*****
 Három nappal azelőtt, hogy az olümpiai tartózkodása
befejeződött volna, Parmenión meglepve látta, hogy Hermiász
lovagol át a házhoz vezető tágas réten. A barátja általában délre
utazott, a tengerhez a nyár legforróbb időszakában a családjával
és nyári otthonuk több száz mérföld távolságra volt Olümpiától.
Az elmúlt évben Parmenión ritkán látta Hermiászt, mivel a
barátja szoros kapcsolatba került az ifjú Kleombrotosz királylyal:
kettejüket gyakran látták együtt a városban, vagy kilovagolni a
Taigetosz-hegységbe.
Parmenión kisétált Hermiász fogadására. Ő is megváltozott a
Menelaoszban töltött idő alatt, és tizenkilenc esztendős korára
hihetetlenül szép ifjúvá serdült, noha még legénytoll sem
pelyhedzett az állán. Bár egykor remek futó volt, többé már nem
érzett késztetést a kemény testedzésre, és csak ritkán látták a
gyakorlótéren. Hosszúra növesztette haját, és Szavra még azelőtt
megérezte a rápermetezett illatos perzsa olajat, mielőtt a barátja
leugrott volna a hátasáról.
– Örülök, hogy látlak, fivérem! – kiáltotta Parmenión és
odafutott hozzá, hogy átölelje.
Hermiász azonban elhúzódott.
– Rossz hírem van, Szavra. Nésztosz, mivel hitelt adott a rólad
szóló hazugságoknak, úton van ide. Meg akar ölni. Parmenión
felsóhajtott és tekintetét a távoli dombokra szegezte.
– Lovagolj ki! – sürgette Hermiász. – Ne légy itt, mikor
megérkezik! Mondd el, mi az igazság, és én megpróbálom
meggyőzni.
– Hogy mi az igazság? – kérdezte Parmenión. – Mit
mondhatnék? Szeretem Deraét. Szeretném... kell... hogy a
feleségem legyen.
– Ezt megértem, de Nésztosz azt hiszi, hogy
megbecstelenítetted a lányt. Tudom, hogy még csak nem is
gondolnál egy ilyen undorító cselekedetre, de Nésztoszt elvakítja
a harag. Ha egy időre kilovagolsz a dombok közé, én majd
beszélek vele.
– Szeretkeztünk – felelte Parmenión halkan – és ostobák
voltunk. Minden joga megvan ahhoz, hogy haragudjon.
Hermiász tátott szájjal állt.
– Te... vagyis akkor igaz?
– Nem becstelenítettem meg! Szerelmesek vagyunk, Hermiász.
Próbálj megérteni, barátom!
Mit lehet itt megérteni? Úgy viselkedtél, akár egy... akár a
makedón, aki vagy. – Parmenión előrelépett és a barátja karja
után nyúlt. – Ne érj hozzám! – dörrent rá Hermiász. – Nésztosz a
barátom és gyerekkorom óta az. Most pedig olyan szégyent
hordoz, amire nem szolgált rá. Tudom, miért tetted, Szavra: hogy
így állj bosszút Leonidászon. Megvetlek érte. Fogj egy lovat és
tűnj el innen! Menj, ahova csak akarsz! De ne légy itt, mikor
Nésztosz megérkezik!
Hermiász a herélthez sétált és felpattant a jószág hátára.
– Sok mindenről lemondtam miattad, Parmenión. Most már
bánom a napot, mikor találkoztunk. Gonoszságot cselekedtél, és
ez sok szenvedés forrása lesz. Szerettelek... barátomként és
fivéremként. Ám a gyűlöleted... túl erős volt... és most is az.
– Ez nem gyűlölet – tiltakozott Parmenión, de Hermiász
megfordította a hátasát és elvágtatott. – Ez nem gyűlölet! –
kiáltotta a spártai. Az ifjú villámsújtottan állt, míg a barátja
átszáguldott a réten. Lépteket hallott maga mögül, de nem fordult
meg, hanem tovább nézte a távolba vesző alakot.
– Hasznos tanáccsal szolgált – mondta Xenophón szomorúan.
– Fogd a pej kancát, és indulj Korinthoszba! Elég pénzt adok az
útra, meg egy levelet egy ott lakó barátomnak. Örülni fog, hogy
vendégül láthat, míg el nem döntőd, hová szeretnél menni.
– Nem tehetem. Ez azt jelentené, hogy cserbenhagyom Deraét.
 – Őt már amúgy is elvesztetted.
– Ezt nem fogadom el! – fordult Xenophónhoz az ifjú. – Hogy
is fogadhatnám el?
– Hajlandó vagy meghalni a szerelmedért?
– Hát persze. Mit vártál, mit mondok majd?
– És hajlandó vagy megölni egy ártatlan embert is érte?
Parmenión vett egy nagy levegőt és erőlködve kereste a
nyugalmat, ami nem jött. Nem ismerte jól Nésztoszt, de sosem
volt az ellensége, sosem gyötörte. És most azért keresi – ahogy
minden spártai tenné –, hogy annak az embernek a vérével
mossa le magáról a szégyent, aki becstelenséget hozott a fejére.
Az ifjú az athéni szemébe nézett.
– Nem futhatok el, Xenophón. Az életem fabatkát sem érne
Deraé nélkül. Most már tudom.
A hadvezér leplezte csalódottságát.
– Milyen jól bánsz a karddal?
– Ügyesen.
– És Nésztosz?
– Ő volt a kard bajnoka – és most is az. És erős.
– Fölé tudsz kerekedni? Parmenión nem felelt.
– Gonosz vagyok? – kérdezte hirtelen. – Nem – felelte
Xenophón. – Hatás és ellenhatás, fiam. Egyszer ismertem egy
embert Perzsiában, akit arra kértek, hogy vezessen vizet egy
száraz vidékre. Épített egy kis gátat, ami elterelte a folyót, ezzel
öntözni tudták a földeket, és így megmentette a közösséget.
Hálásak voltak neki, amiért életet adott nekik, és a tiszteletére
ünnepségeket és lakomákat tartottak. Ez az ember több hónapon
át velük maradt. Mikor otthagyta őket, öt nap múlva egy
elhagyatott városba ért, ahol hullák hevertek és egy kiszáradt
patakmedret látott. Megmentette az egyik közösséget és
elpusztított egy másikat. Gonosz volt? Minden a szándékon
múlik. Nem akartál szégyent hozni sem Nésztoszra, sem Deraére,
most azonban el
kell szenvedned a következményeket. Egyikőtöknek meg kell
halnia.
– Nem akarom megölni, és erre meg is esküszöm az összes
olümposzi istenre! De ha elfutok, soha nem lehet Deraé az
enyém. Megérted?
– Kölcsönkérheted a mellvértemet és a sisakomat; feltéve, ha
Nésztosz is háborúhoz öltözött. Ó, Parmenión, hová vezetett az
ostobaságod?
Az ifjú felvillantott egy erőltetett mosolyt.
– Deraéhez, és én képtelen vagyok bánkódni ezen; bár
elvesztettem Hermiászt, aki gyerekkoromtól fogva a barátom
volt.
– Jöjj, egyél valamit! A test nem harcol jól, ha üres a gyomor.
Higgy nekem! Fogyassz mézet, az erőt ad!
Már késő délutánra járt, mikor Nésztosz és társai lóháton
megérkeztek a házhoz, ahol Parmenión ücsörgött Xenophónnal a
lejtős, cserepes tető vetette árnyékban. Az athéni felállt, intett
Parmeniónnak, hogy maradjon a helyén, majd a lovasok elé
sétált.
Hatan voltak Nésztosszal, de Szavra csak kettőt ismert:
Leonidászt és Hermiászt.
– Köszöntelek az otthonomban – fogadta őket Xenophón.
– Parmeniónt keressük – jelentette ki Nésztosz, aki máris
leugrott a földre. Sudár ifjú volt, széles vállú és keskeny csípőjű.
Jó megjelenésűnek lehetett mondani, bár a szépségén rontott
kampós orra.
Xenophón odasétált hozzá.
– Az ephoroszok engedélyt adtak a párviadalra?
 – Engedélyt – felelte Nésztosz, és benyúlt a tunikájába,
ahonnan kihalászott egy tekercset és átnyújtotta Xenophónnak.
Az athéni kinyitotta és gyorsan elolvasta.
– A becsületet helyre lehet állítani véren kívül máshogy? –
adta vissza a hadvezér a parancsot. – Nem. Tudod, hogy mit tett.
Milyen más választásom van?
– Mint, úrnak, semmilyen – felelte Xenophón nyugodtan. –
Viszont... és nem az ő védelmében beszélek, még csak nem is az
engedélyével... nem tudott a hölggyel kötött jegyességedről.
– Ő nem hölgy, hanem egy szajha, akit a félvér vendéged
gyalázott szajhává.
Xenophón bólintott.
– Akkor hát vérnek kell ontatnia! Viszont cselekedjünk
urakhoz méltóként! Hosszú utat tettél meg, és te meg a barátaid
nyilván szomjasak vagytok. Az én otthonom a ti otthonotok. A
szolgáimmal hozatok frissítőket.
– Erre semmi szükség, athéni! – fortyant fel Nésztosz. – Csak
küldd ide Parmeniónt! Végzek vele, és már megyek is az utamra.
Xenophón közelebb lépett az ifjúhoz.
– Noha becsülöm haragod – suttogta –, nem illik egy úrnak
ilyen gorombán viselkednie.
Nésztosz belenézett a halványkék szempárba, és meglátta
benne a dühöt.
– Igazad van, uram. A harag beszélt belőlem, és nem lett volna
szabad neked címeznem. Köszönöm az udvariasságod, és biztosra
veszem, hogy barátaim örülnének a frissítőnek. Én, az
engedelmeddel, a kertedben várakozom, míg el nem jön a harc
ideje. Xenophón meghajolt.
– Küldök neked vizet... vagy inkább bort szeretnél?
– A víz megteszi. – Ezzel Nésztosz besétált a kertbe. A többiek
leszálltak a lóról, és követték Xenophónt a házba. Egyikük sem
nézett Parmeniónra, aki némán ült, a tekintetét a patak menti
padon egyedül üldögélő Nésztoszra szegezve.
Pár perccel később a félvér hallotta, hogy valaki közeledik a
háta mögül, és felpillantott, mert Xenophónra számított.
– Gondosan dédelgetted a gyűlöletedet – szólalt meg
Leonidász – és a kilőtt nyilad célba talált.
Parmenión felállt, hogy szembenézzen régi ellenségével.
– Nem gyűlöllek, Leonidász, sem téged, sem a családodat.
Szeretem Deraét. Helytelenül cselekedtem, és szégyellem a
tetteimet. De el akarom venni őt.
A király unokaöccse egy ideig hallgatott, az arcáról semmit
sem lehetett leolvasni.
– Szeretem a húgomat, bár akaratos teremtés. Te viszont az
ellenségem vagy, Parmenión, és az is maradsz a halálod napjáig;
fohászkodom, hogy az ma legyen! Nem állhatsz meg Nésztosz
ellenében.
– Miért kell ennek folytatódnia? – fakadt ki Parmenión. –
Hogyan tud majd tovább élni benned a gyűlölet, mikor nőül
veszem a húgodat?
Leonidász erre elvörösödött, és Szavra nemcsak haragot, de
gyötrődést is látott a szemében.
– Nem lenne tisztességes beszélnem róla most, még mielőtt
harcolsz. Ha életben maradsz, majd elmondom.
– Mondd el most, és vigye Hádész a tisztességet!
Leonidász egy lépéssel közelebb ment Parmeniónhoz, és
megmarkolta annak tunikáját.
– Deraé hamarosan meghal. Fel tudod ezt fogni? Atyám
Kasszandra áldozatául jelölte, és máris a Trójába induló hajó
fedélzetén van. Mikor partközelbe érnek, kidobják a hajóból. És
ezt te hoztad a fejére! Te ölted meg!
 A szavak késként döftek Parmeniónba, aki hátratántorodott a
Leonidász szemében sistergő haragtól. Kasszandra áldozata!
Minden évben egy ifjú hajadont küldtek Spártából az isteneknek
szánt áldozatként, hogy Trója partjainál vízbe fojtsák. Ez volt a
vezeklés, amiért Kasszandra papnőt meggyilkolták a trójai
háború után, több száz évvel ezelőtt. Hellász összes jelentősebb
városának kötelessége volt áldozatokat küldeni.
A lányokat egy hajó vitte el Ázsia partjaihoz, majd jó egy
mérfölddel attól a kezüket összekötözték és ledobták őket a
fedélzetről. Deraé számára nem maradt remény, mert még ha
sikerül is kiszabadítania a kezét, és valahogy partra úszik, az ott
élő falusiak üldözőbe veszik és megölik. Ez is része volt a
rituálénak.
– Nos, mit tudsz erre mondani? – sziszegte Leonidász, de
Parmenión nem felelt. Kisétált a napsütésbe és kivonta a
kardját, annak súlyát mérlegelve. Nem tudott mit felelni
ellenségének, mivel minden érzelem eltűnt belőle. Furcsán
könnyűnek érezte magát, nem gyötörte semmi. Elvették tőle az
egyetlent, ami fényt vitt az életébe, és többé nem fog a
sötétségben élni. Jobb, ha Nésztosz inkább megöli.
Xenophón kisvártatva odasétált hozzá, és Nésztoszt is a ház
előtti lapos térségre szólította.
– Elküldettem az orvosért. Úgy vélem, tanácsos lenne
megvárni megérkeztét, még mielőtt kezdetét veszi az összecsapás.
– A halottakon az orvosok sem segíthetnek – mutatott rá
Nésztosz.
– Nagyon igaz, de valószínűleg a győztes is kap majd sebeket.
Nem szeretném, ha még egy ember elvérezne.
– Nem óhajtok várni – jelentette ki Nésztosz. – Hamarosan
lenyugszik a nap, úgyhogy kezdjük!
 – Egyetértek – mondta Parmenión. Xenophón erre gondosan
végigmérte.
– Rendben hát. Mindkettőtöknél van kard, és jelen van a
szükséges számú tanú is. Javaslatom, hogy üdvözöljétek egymást
és kezdjétek!
Nésztosz kivonta a pengéjét és Parmeniónra meredt.
– Én ugyan nem üdvözöllek, te kevert vérű!
– Ahogy óhajtod – felelte Parmenión higgadtan. – Ám a harc
előtt még tudatni szeretném, hogy szeretem Deraét... ahogy
nyilván te is.
– Szerelem? Ugyan, mit tudsz te arról? Nagy szeretettel fogok
emlékezni rá, különösen arra a pillanatra, mikor az ő jelenlétében
mondtam meg az apjának, hogy milyen árat kell fizetnie az
engem ért szégyenért. Akkor nem volt túl bájos, te félvér, mint
ahogy akkor sem, mikor térdre hullva könyörgött az apjának,
hogy ne hagyja meghalni.
– Te kérted, hogy haljon meg?
– Követeltem a halálát, mint ahogy követelem a tiédet is.
– Nos – mondta erre Parmenión, aki érezte a benne feltoluló
düh forróságát, de egyelőre kordában tartotta –, jól elbántál vele.
És most lássuk, hogy harcolni is úgy tudsz-e, ahogy gyűlölni.
Nésztosz hirtelen szúrt. Leonidász kardja megvillant, és vas
csattant vason, ahogy Parmenión hárította a döfést. A kard
bajnoka egy visszakezes vágással próbálkozott, de Szavra kivédte.
A nézők szétváltak és körülvették a harcolókat. Xenophón
visszasétált a tető árnyékába, ahol az állát mindkét kezére
támasztva, előregörnyedve leült, és úgy figyelt minden egyes
mozdulatot. Látta, hogy Nésztosznál van az erőfölény, Parmenión
azonban fürgébb volt. A kardok összecsattantak, és a felek
percekig köröztek egymás körül, próbálgatva a másik ügyességét,
majd a félvér pengéje apró sebet ejtett ellenfele jobb vállán. Vér
freccsent, bemocskolva az ifjú kék tunikáját.
Xenophón felállt és ismét csatlakozott a nézők csapatához,
akik Nésztoszt biztatták és jó tanácsokat kiabáltak neki.
Az ifjú támadott, egy döfést irányzott Parmenión torka felé, de
Szavra ellépett és ellenfele oldalába vágta a pengéjét: a kard
felszakította a bőrt és lepattant a bordákról. Nésztosz a
fájdalomtól nyögve elhátrált. Mindkét sebből folyt már a vér, és a
nézők elhallgattak. A félvér úgy tett, mintha elindítana egy
fejvágást, de lefelé rántotta a pengéjét, és Nésztosz bal oldalába
csapott vele, akinek az ütés erejétől eltörött az egyik bordája. A
kard bajnoka felordított fájdalmában, és csak részben sikerült
védenie a következő támadást, ami még jobban felnyitotta a
sebet. A vér most már átáztatta kék tunikáját és a lábán csörgött
lefelé.
– Elég! – rikoltotta Xenophón. – Távolodjatok el egymástól!
Egyik küzdőfél sem törődött vele. Parmenión közelebb
szökkent, hárította az utolsó, erőtlen döfést és a kardját Nésztosz
hasába mártotta. Az ifjú rettentő kiáltást hallatva elejtette a
pengéjét és térdre rogyott.
Parmenión kitépte belőle a kardját és lepillantott az
ellenfelére.
– Mondd csak – sziszegte –, így nézett Deraé is, amikor térdre
rogyva könyörgött az életéért?
Nésztosz megpróbálta elállítani a hasából ömlő vért.
Felemelte a tekintetét és belenézett Parmenión szemébe. –
Többet... ne – esdekelt.
– Halálért jöttél. Rátaláltál.
– Ne! – kiáltotta Xenophón, ahogy Leonidász kardja
felemelkedett, lesújtott a térdeplő ember torkára, átmetszette azt
és belevágódott a nyakcsigolyákba. Nésztosz az oldalára dőlt.
 Parmenión hátat fordított a hullának, és tekintetét
Leonidászra szegezte.
– Vedd fel a kardját! – nógatta a makedón. – Gyerünk! Vedd
fel, és halj meg úgy, ahogy ő!
– Vadember vagy – mondta erre Leonidász, látva a
Parmenión szemében kigyúló téboly fényét. Az ifjú spártai
odalépett Nésztoszhoz, letérdelt mellé, a hátára gördítette és
lezárta a szemét.
Xenophón karon ragadta Parmeniónt.
– Gyere innen azonnal! – mondta a hadvezér halkan. – Gyere
innen!
– Senki más nem akar megvívni velem? – kiáltotta Parmenión.
A tekintete végigsöpört a csapaton, de senki sem állta a
pillantását.
– Gyere innen! – nógatta Xenophón. – Ez nem illendő.
– Nem illendő? – tépte ki magát Parmenión az athéni
markából. – Nem illendő? Megölték Deraét, és azért jöttek, hogy
végezzenek velem is. Mi ebben az illendő?
Xenophón Leonidászhoz fordult.
– A ház mögött áll egy kis szekér, azon visszavihetitek
Nésztoszt a családjához. Azt javaslom, most távozzatok. –
Visszafordult Parmeniónhoz. – Hüvelybe azzal a karddal, mert
több harc itt nem lesz. A párbajra szóló parancsot kiadták és
eleget tettek neki. A további vérontás semmit sem oldana meg.
– Nem – mondta erre Szavra. – Azért jöttek, hogy megöljenek,
úgyhogy csak próbálkozzanak! Próbálják meg most rögtön!
– Ha nem teszed el a kardod, és nem térsz vissza a házba, én
leszek a következő, akivel megvívsz. Világosan beszéltem?
Parmenión csak pislogott és már szóra nyitotta a száját, de egy
hang sem jött ki rajta. Ledobta a kardot és besétált a házba.
Klearkhosz és Tinosz az ajtóban álltak, de utat engedtek neki. Az
ifjú a szobájába érve leült. Kavarogtak a gondolatai. Deraét
elvitték. Jelenleg még él, valahol a tengeren, de csak napok
kérdése és halott lesz, ő pedig elmúlása óráját sem fogja ismerni.
Az ajtó feltárult és Klearkhosz lepett be egy tál vízzel és egy
törülközővel.
– Jobb lesz, ha lemosod a vért – javasolta a szolga – és új
tunikát húzol. Mit szeretnél vacsorára?
Parmenión erre csak a fejét rázta.
– Vacsorára? Épp az imént öltem meg egy embert. Hogy
kérdezősködhetsz a vacsoráról?
– Én rengeteg embert megöltem, de mi köze ennek az evéshez?
Az az ember élt. Most meg halott. Bolond volt, és hallgatnia
kellett volna Xenophónra, hogy előbb pihenjen. Ám nem
hallgatott. Szóval... mit szeretnél vacsorára?
Parmenión felállt és érezte, hogy a feszültség elhagyja, ahogy
az öreg szemébe nézett.
– Te nem gyűlölsz, igaz? Miért nem? Tudom, hogy nem
kedveltél, mikor a bírám voltál a játékokon. Most miért
barátkozol velem?
Klearkhosz állta a tekintetét és elvigyorodott.
– Az ember meggondolhatja magát, fiú. És most, mivel
láthatóan képtelen vagy eldönteni, hogy mit egyél, készítek neked
egy kis tejfölös halat, ami megnyugtatja a háborgó gyomrot. És
most fürödj meg és öltözz át! Holnap hosszú lovaglás vár rád.
– Holnap? Hova kell mennem holnap?
– Korinthosz megteszi kezdetnek, de úgy vélem, Xenophón
Thébaiba küld. Él ott egy barátja, akit Epameinóndasznak
hívnak.
*****
– Vannak álmaink – mondta Xenophón, ahogy együtt sétáltak
ki a kertbe a ragyogó csillagok alatt –, és időnként azt gondoljuk,
hogy az istenek csúfot űznek belőlünk. Szerettem volna
meghódítani Perzsiát, egyesített sereget vezetni a leggazdagabb
királyság ellen, amit a világ valaha is ismert. Ám ehelyett
visszavonult úrként élek. Te szeretted volna meglelni a szerelmet
és a boldogságot, ám azt elragadták tőled. Te viszont még fiatal
vagy, Parmenión, van időd.
– Időm? Deraé nélkül semminek sincs értéke – legyintett
Parmenión. – A lelkem legmélyén tudom ezt. Ő volt az egyetlen.
Igen közel kerültünk egymáshoz az öt nap alatt.
– Tudom, hogy nyersnek hathat számodra, barátom, de talán
csak a vágyad téveszt meg. Még nem vagy világlátott ember és
lehet, hogy csak belehabarodtál. Thébaiban pedig számos olyan
nő él, aki boldoggá tud tenni egy férfit.
Parmenión tekintete az ember alkotta tóra tévedt és a felszínén
lebegő, töredezett hold képét nézte.
– Soha többé nem fogok már szeretni. Soha többé nem tárom
fel a szívem senkinek, hogy ennyi fájdalmat kockáztassak. Mikor
anyám meghalt, nagyon magányosnak és elveszettnek éreztem
magam. Számítottam rá, és valamelyest fel voltam rá készülve.
De Deraénél? Mintha csak egy szörnyű, karmos fenevad nyúlt
volna belém, és tépte volna ki a szívemet. Nem érzek semmit.
Nincsenek álmaim, nincsenek reményeim. Egy pillanatra azt
akartam, hogy végezzen velem Nésztosz. Ám ekkor elmondta,
hogy ő rendelte el Deraé halálát.
– Nem volt túl okos húzás, nemde? – jegyezte meg Xenophón
fanyarul, ám Parmenión nem mosolyodott el.
– Mikor azon az éjszakán megöltem Learkhoszt, elöntött az
öröm. Sütkéreztem a halálában. Ma viszont egy olyan embert
öltem meg, aki nem szolgált rá a halálra, és láttam, amint az élet
fénye kihuny a szemében. Még rosszabb, hogy könyörgött, ne
mérjem rá a halálos csapást.
 – Szörnyű kínok között szenvedett volna ki a hassebe miatt.
Ha ez számít, véget vetettél a nyomorúságának.
– De nem ez a lényeg, igaz? – kérdezte Parmenión halkan, és
az ezüsthajú athénira nézett.
– Nem, nem ez. Elpusztítottad, és nem volt valami szép
látvány. Egyben ellenségekre tettél szert. Aki látta a párbajt, azok
közül senki sem fogja elfelejteni, hogy halt meg Nésztosz. Ám
Thébaiban új életet kezdhetsz. Epameinóndasz jó ember, és talál
neked helyet.
Parmenión lerogyott az egyik márványpadra.
– Deraé álmodott rólam, de ez hamis álom volt. Azt álmodta,
hogy egy templomban van, én pedig odalépek hozzá hadvezéri
öltözékben. És Makedónia Oroszlánjának hívott.
– Ez jól hangzik – felelte Xenophón, akin hirtelen
végigsimított az esti hideg, mire megborzongott. – Térjünk vissza
a házba! Van valami a számodra.
Klearkhosz már kikészítette az ajándékokat a hosszú asztalra,
Parmenión pedig először a bronz mellvérthez lépett. Egyszerű
munka volt, és nem úgy alakították ki, mint a férfi mellkast
formáló drágább darabokat. Ám erős volt, és bármilyen
kardvágást megállít. A mellrész közepén egy vasból kovácsolt
oroszlánfő emelkedett ki. Az ifjú Xenophónra pillantott.
– Talán a lány nem tévedett – suttogta az athéni, ahogy Szavra
ujjai végigsimítottak az oroszlán állkapcsán. A mellvért mellett
egy kerek sisak hevert, szintén bronzból öntve és bőrrel szegve.
Volt ott még egy pár lábvért, egy bronzzal kivert bőr férfiszoknya,
meg egy ívelt pengéjű kurta tőr.
– Nem is tudom, mit mondjak – fordult Parmenión
megilletődve a barátjához.
 – Ezek a férfivá érési ajándékok lettek volna, de azt hiszem,
most alkalmasabb a pillanat. És van még valami más, ami
remélem, szintén hasznosnak bizonyul majd.
Xenophón felemelt egy bőrbe tekert pergament, és átnyújtotta
Parmeniónnak, aki kinyitotta az apró kapcsot és széthajtotta az
írást.
– Perzsiában tett utamat és a tengerhez való vonulást írja le
részletesen. Nem tartom magam valami nagy írónak, de egy
katona sokat tanulhat a feljegyzéseimből és számos barátom kért
belőle másolatot.
– Soha nem fogom tudni visszafizetni a kedvességedet.
– Barátoknak soha semmit nem kell visszafizetniük: éppen ez
teszi őket barátokká. És most készülődj az útra! Ahogy telik-
múlik az idő, némi szerencsével a spártaiak elfeledkeznek majd
rólad.
Parmenión megrázta a fejét.
– Nem fognak elfelejteni, Xenophón. Erről gondoskodom.
– Egyedül vagy és ostobaság ilyesmikre gondolni is. Spártáé a
hatalom Hellászban, és jóval a mi életünk után is az övé lesz.
Felejtsd el a bosszút, Parmenión! Még Perzsia hatalma sem tudta
térdre kényszeríteni Spártát.
– Persze, igazad van – ölelte meg az ifjú a barátját.
Ám amikor pirkadatkor kilovagolt a birtokról, Deraé álmára
gondolt, meg Thébaira és az ottani spártai helyőrségre. Egy
gyűlölt és félt ellenséges haderő él a harmincezer thébai lakta
város közepén.
Kivonta a kardját és a csillogó pengét nézte.
– Fogadom neked, hogy elpusztítom Spártát – suttogta. A
magasba emelte a fegyvert, majd délkeletre mutatott vele: noha a
várost innen nem láthatta, elképzelte, ahogy a feje fölé emelt
kardot a nap vakító fénye lobogó lánggá változtatja. – Magammal
viszem a gyűlöleted magvait – kiáltotta, szavait a szélbe szórva –,
és tudom, hol vessem el azokat!
Igen, gondolta magában. Thébai megfelelő úti cél lesz
Makedónia Oroszlánjának.
 THÉBAI, KR. E 382 ŐSZE

– Fikarcnyit sem törődöm az ómenekkel – közölte Pelopidasz

remegő hangon. – Gyűjtsünk össze egy sereget, és űzzük ki az
átkozott spártaiakat a városból!
Az ablaknál álló magas férfi erre megfordult és rámosolygott a
beszélőre. Hagyta, hogy a csend elmélyüljön, és a sötét szemével
végigpásztázta a szobát.
– Mi hárman – szólalt meg végül – a szívünkben őrizzük a
városunk reménységét. Nem szabad kapkodnunk. – Ügyet sem
vetve a harcosra, tekintete összekapcsolódott a tengerzöld szemű
Kalépiosz szónok pillantásával. – A spártaiak azért foglalták el
Thébait, mert tudták, hogy nincs haderőnk, amit
szembeállíthatnánk velük. Azon kell töprengenünk, hogy mit
akarnak tőlünk.
– És ezt hogyan tudjuk meg? – tudakolta Kalépiosz.
– Nem akarnak mást, mint éles kardokat a gyomrukba! –
bömbölte a harcos, és talpra szökkent.
A magas férfi sietve előtte termett és lehalkította a hangját.
– Miért nem mész közelebb az ablakhoz, Pelopidasz? Akkor az
egész város hallhatna!
– Belebetegszem már, hogy állandóan csak a szánkat jártatjuk!
– panaszkodott a harcos, de ő is halkabban beszélt már. – Sért,
hogy hagyjuk, hogy a spártaiak Thébai-szerte pöffeszkedjenek!
– Szerinted te vagy az egyetlen, aki így gondolja? – ráncolta a
homlokát a magas férfi.
A tekintetük találkozott.
– Sajnálom, barátom – sóhajtott Pelopidasz –, de ettől
öszszeugrik a gyomrom és felhő üli meg gondolataimat. Folytasd!
 – Döntésre kell jutnunk, hogy mire vágynak a spártaiak – hogy
azután annak ellenkezőjét tegyük. Viszont agyafúrtnak kell
lennünk, és titokban kell ténykednünk. És meg kell tanulnunk
türelmesnek lenni.
A magas férfi visszatért az ablakhoz, ahonnan kinézett a
városra és a dombtetőre, ahol Kadmeia állt: a falain spártai
katonák járőröztek.
– Én úgy látom – szólalt meg Kalépiosz –, hogy a spártaiak
arra vágynak, amire mindig is vágytak: hódításra. Uralkodni
akarnak. Agészilaosz gyűlöli Thébait, és most a kezében vagyunk.
– De az is az övé, amit szeretne? – kérdezte a magas férfi.
– Úgy vélem, azt reméli, hogy fellázadunk ellenük és
megtámadjuk Kadmeiát. Ha így teszünk, azzal spártai vért
ontunk, ők pedig a teljes seregükkel lesújtanak ránk. Kifosztják a
várost... talán még el is pusztítják. És nincs haderőnk, hogy
szembeszálljunk velük.
– Vannak más városok is – vetette fel Pelopidasz. – Kérhetünk
segítséget.
– Kémekkel és fecsegőkkel teli városok! – fortyant fel a magas
férfi. – Nem. Azt javaslom, magunk szervezkedjünk. Neked,
Pelopidasz, el kellene hagynod a várost. Utazz vidékre! Gyűjts
magad köré harcosokat, és indulj északra, zsoldosként bocsásd
áruba a szolgálataidat Thesszáliában, Illíriában vagy
Makedóniában... lényegtelen, hol. Gyűjts haderőt! Készülj a
napra, mikor visszahívnak Thébaiba!
– És mi lesz velem? – kérdezte Kalépiosz.
– A Spárta-barát tanácsosok uralkodnak most a város felett,
így az uralkodó osztály tagjává kell válnod.
– De akkor meg fog gyűlölni a nép – tiltakozott a szónok.
– Nem! Mert nyíltan sosem szólsz a spártaiakról: nem dicséred
őket, de nem is bírálod. A thébaiak közötti munkának szenteled
magad: segítesz és tanácsokkal szolgálsz. Egyetlen spártait sem
hívsz meg az otthonodba. Bízz bennem, Kalépiosz! Szükségünk
van egy erős emberre a középpontban, és a képességeidet
mindenki tiszteli. Szükségük lesz rád... mint ahogy nekünk is.
– És mi a helyzet veled, Epameinóndasz? – tudakolta a harcos.
– A városban maradok, és lassan támogatókat gyűjtök az
ügyünknek. Ám ne feledjétek! Létfontosságú, hogy a spártaiak ne
találjanak ürügyet arra, hogy sereget küldjenek a földünkre, addig
ne, amíg készen nem állunk.
Az andronitisz ajtaja ekkor feltárult, Kalépiosz pedig felugrott
ültéből, mikor egy szolga lépett be és hajolt meg.
– Uram – fordult a magas férfihez –, egy spártai kíván látni.
– Rájöttek? – suttogta Kalépiosz elvörösödő arccal.
– Egyedül van? – tudakolta Epameinóndasz.
– Igen, uram. Egy levelet hozott Xenophón hadvezértől.
– Vezesd a keleti szobába! Ott fogadom. Várjatok itt egy kicsit
– fordult a többiekhez –, majd a hátsó sikátoron át távozzatok!
– Légy óvatos, barátom! – intette a harcos. – Nélküled semmit
sem érünk.
*****
Epameinóndasz hátradőlt ültében és sötét tekintetét az ifjú
arcára szegezte.
– És hogy van a hadvezér? – érdeklődött, miközben az ujjaival
az asztal lapján dobolt.
– Jól, uram. Üdvözletét küldi, és hoztam tőle egy levelet.
– Miért küldött hozzám, Parmenión? Én csak egy egyszerű
polgár vagyok egy olyan városban, amely felett... mások
uralkodnak. Nem sok mindent kínálhatok.
Az ifjú bólintott.
 – Tisztában vagyok vele, uram. Ám Xenophón azt mondta,
kiváló és ügyes katona vagy. Úgy vélem, azt remélte, hogy találsz
nekem helyet Thébai seregében.
Epameinóndasz ezen kuncogott egy sort, de nem valami
jókedvűen. Feláll, az ablakhoz sétált és kitárta a zsalut.
– Nézz oda! – mutatott rá a dombtetőn álló akropoliszra.
– Az ott Kadmeia. Hozzád hasonló spártaiak állomásoznak ott:
egyetlen thébait sem találsz köztük.
– Én nem vagyok spártai – felelte Parmenión. –
Megvetettek, mint kevert vérűt, mert részben makedón
vagyok, de ha thébai lennék, találnék rá módot, hogy...
meggyőzzem a spártaiakat, távozzanak.
– Megtennéd most? – kérdezte a thébai, akinek sovány,
himlőhelyes orcáján halvány pír terjedt szét, de a hangja fagyos
maradt. – Kevesen vannak, akik megpróbálkoznának egy ilyen
lépéssel. Ami engem illet, ahogy mondtam, egyszerű polgár
vagyok, és nem nagyon érdekelnek a hadügyek.
– Akkor nem is zavarlak tovább, uram – mondta erre
Parmenión. A Xenophóntól kapott levelet az asztalon hagyta,
meghajolt és az ajtóhoz sétált.
– Várj már, fiú! – kiáltott utána Epameinóndasz, aki nem
szerette volna, ha nemkívánatos látogatója észreveszi a többi,
éppen távozó vendégét. – Idegen vagy ebben a városban, és
egészen addig maradhatsz az otthonomban, amíg megfelelő
szállást nem találunk neked. Az egyik szolgám előkészíti a
szobádat.
– Erre nem lesz szükség. Nem kívánok ott maradni, ahol ilyen
gorombán fogadnak.
– Látom, nyíltan beszélsz, így hát hadd legyek én is ugyanilyen
őszinte! Nem rajongok különösebben a spártaiakért, akár
Xenophón barátai, akár nem. Viszont te idegen vagy egy idegen
városban. Időbe telik megfelelő szállást találni. Megkérlek, hogy
gondold át a dolgot – fűzte hozzá, és erőltetetten elmosolyodott –
, sőt még bocsánatot is kérek a nyers viselkedésemért.
A mosoly láttán Parmenión láthatóan megkönnyebbült.
– Én is bocsánatkéréssel tartozom. Nem illek ide, és sután
érzem magam.
– Akkor hát kezdjük elölről, Parmenión! Jöjj, ülj le és kortyolj
egy kis bort, míg elolvasom a levelet!
A thébai visszatért a kerevetére, kigöngyölte a pergament és
értesült a Nésztosszal vívott párviadalról, majd arról is, hogy
Parmenión ezért kénytelen egy másik városban szerencsét
próbálni.
– Miért vívtál meg ezzel az emberrel...? Vagy netán személyes
ügy? – érdeklődött végül.
– Jegyben járt egy lánnyal, akibe én is beleszerettem.
– Értem. Mi történt a lánnyal?
– Kasszandrának áldozták.
– Milyen barbárok is vagyunk – mondta erre
Epameinóndasz. – Csak ámulok, hogy milyen könnyedén
bírálunk más népeket és hívjuk őket barbároknak, miközben
ilyen ocsmány véráldozatokat tartunk.
– Az isteneknek szükségük van rájuk.
– Nincsenek istenek – felelte a thébai. – Az egész egy nagy
badarság... noha nekik is megvan a maguk haszna.
– Hogyan lehet haszna valaminek, ami nincs is? –
értetlenkedett az ifjú.
Epameinóndasz elmosolyodott.
– Ebből a teremből két ajtó vezet ki, Parmenión. Ha azt
mondom neked, hogy az egyik ajtót egy oroszlán őrzi, a másik
pedig a paradicsomba vezet, melyik ajtót nyitnád ki?
– A paradicsomba vezetőt.
 – Pontosan. Az oroszlán nem létezik – de segít, hogy
gondoskodjam róla, hogy azt az ajtót nyisd ki, amelyiket én
akarom. Roppant egyszerű az egész. A katonák hajlamosak hinni
az istenekben és az orákulumokban, de a tapasztalataim szerint
bármely prófécia az előnyünkre fordítható.
Parmeniónt nyugtalanította ez a hányaveti szentségtörés és
témát váltott.
– Xenophón azt mesélte, hogy egykor a spártai sereg oldalán
küzdöttél.
– Három évvel ezelőtt. Akkor huszonöt éves voltam és sokkal
tudatlanabb. Thébai és Spárta szövetségre léptek az árkádiaiak
ellen. Agészilaosztól tíz aranypénzt kaptam, és azt mondta, jól
harcoltam – egy thébaihoz képest.
– A vonal megtört, de te és Pelopidasz összezártátok a
pajzsaitokat és megállítottátok az ellenség előrenyomulását.
Mikor Pelopidasz a földre zuhant, hét sebből vérezve, megálltál
felette, és addig védelmezted, míg a spártaiak a segítségedre nem
siettek.
– Rengeteget tudsz rólam, míg én keveset. Xenophón a
szeretőd volt?
– Nem, csak a barátom. Fontos ez?
Epameinóndasz széttárta a kezét.
– Csak annyiban, hogy mennyire bízhatok meg az
ítélőképességében. Azt mondja, tehetséges sztratégosz vagy, Ez
igaz?
– Igaz.
– Pompás, hogy nincs benned álszerénység. Ki nem állhatom
azt, aki takargatja az adottságát. – A thébai felállt. – Ha nem vagy
fáradt a hosszú lovaglástól, járjunk körbe a városban, és
ismerkedjünk meg az új otthonoddal!
 Epameinóndasz Parmeniónnal az oldalán lépett ki a ház
főbejáratán, a dél felé, az Elektra-kapuhoz vezető széles főutcára.
Az ifjú alig egy órával korábban érkezett ezen a kapun át, most
azonban megállt, hogy szemügyre vegye a kő kapuívbe vésett
gyönyörű domborműveket. Egy elképesztően izmos férfialakot
látott, amint éppen egy sokfejű szörnyetegre támad.
– Héraklész csatája a hidrával – közölte a thébai. –
Alkamenész műve. Északnyugatabbra még több alkotása látható.
Együtt indultak sétára Thébai falai mentén, át a piactereken, el
a fehér márványból emelt házak és a napon égetett
agyagtéglákból rakott, fehérre festett kisebb hajlékok mellett.
Mindenütt emberek nyüzsögtek, Parmenión pedig döbbenten
nézte a változatos színű öltözékeket és a házak falainak
díszítéseit. Az utak is ki voltak kövezve és mozaikokkal
ékesítették őket, nem úgy, mint Spártában, ahol csak keményre
döngölt földutak vezettek. Az ifjú egyszer megállt és ránézett egy
alacsony falnál üldögélő nőre. A nő arannyal szegett vörös ruhát
viselt, és az ifjú a fülében ezüstfüggőket látott. Az ajka
elképesztően piros volt, és a fiú ilyen aranyszínű hajjal sem
találkozott még soha.
A nő észrevette az érdeklődőt, és kecsesen felállt.
– Van ajándékod az istennőnek? – kérdezte.
– Miféle ajándék? – kérdezte Parmenión, mire a nő kuncogni
kezdett, Epameinóndasz pedig odalépett hozzájuk.
– Idegen neki még Thébai, de nem kétséges, hogy egy napon
átadja az ajándékát. – Ezzel belekarolt Parmeniónba, és
elvonszolta az ifjút a lánytól.
– Milyen ajándékra vágyott?
– Ő Aphrodité templomának az egyik papnője, és szeretett
volna az ágyába vinni. Negyven oboloszba került volna. Egy
obolosz a templomé, a többi a papnőé.
 – Elképesztő! – suttogta Parmenión.
Továbbindultak és lassan átvergődtek a piaci árusok asztalai
körül tolongó tömegen.
– Még sosem láttam ennyi árut... ennyi csecsebecsét és
értéktelen holmit – jegyezte meg Parmenión.
– Értéktelen holmit? – vonta fel a szemöldökét
Epameinóndasz. – Szemet gyönyörködtető csak rájuk nézni is,
nemhogy viselni őket. Az pedig csak bír értékkel, nem? De
elfeledtem, hogy spártai vagy, és olyan szobában szeretsz élni,
ahol hegyes botokból összetákolt egyetlen szék áll, meg egy
tövises derékalj.
– Nem egészen így van – mosolyodott el Parmenión. –
Időnként azzal kényeztetjük magunkat, hogy meztelenül alszunk
a hideg kőpadlón!
– Egy spártai, akinek van humorérzéke. Nem csoda, hogy
népszerűtlen voltál a földijeid között.
Végül elérkeztek a Kadmeia déli tövében magasodó Héraklész
és Athéné ikerszoborhoz. A szobrokat fehér márványból faragták,
és több mint húsz láb magasak voltak.
– Alkamenész legnagyobb alkotása – közölte a thébai. – Mikor
te és én már porrá leszünk és elfeled minket a történelem, az
emberek még akkor is a csodájára járnak a művének.
– Olyan valóságosak, mint a kővé dermedt óriások – fogta
suttogóra a hangját Parmenión.
– Ha Athéné létezne, úgy vélem, elégedett lenne Alkamenész
alkotásával. Állítólag a modell Aphrodité egyik papnője volt, de
egy ilyen testtel ez aligha meglepő.
– Bárcsak ne lennél istenkáromló! Fontolóra vetted valaha is
annak lehetőségét, hogy tévedsz? A spártaiak nagyon vallásosak,
és soha nem veszítettek még a szárazföldön csatát egyenlő
létszámú ellenféllel szemben.
 – Tetszel nekem, Parmenión, így arra kérlek, gondolkozz el
ezen: Spárta az egyetlen város, amelynek fantasztikusan kiképzett
és kiváló fegyelmű állandó hadserege van. Nem lehet, hogy
inkább ez az oka annak, hogy csatákat nyernek?
– Talán mindkettő az ok.
– Úgy beszélsz, akár egy követ – mosolyodott el szélesen a
thébai. Parmeniónt egy olyan nyitott térre vezette, ahol székeket
és asztalokat helyeztek el a napsugaraktól védő vászontetők alatt.
Leültek az egyik üres asztalhoz, majd hamarosan egy fiú lépett
oda hozzájuk és meghajolt.
– Hozz vizet és mézeskalácsot! – utasította Epameinóndasz.
Míg ettek, a thébai arról kérdezősködött, hogyan élt Parmenión
Spártában, és hogy miképpen zajlott le a távozása. Némán
hallgatta végig, míg a spártai mesélt az életéről és a Deraé iránt
érzett szerelméről.
– Beleszeretni valakibe olyasmi, mint pengéjénél megragadni
egy kardot – mondta végül a thébai. – A kezedben tartod,
megszerezted, de súlyos áron. Mi már harminc éve nem küldünk
áldozatokat Kasszandrának. Athén tíz évvel később hagyott fel
ezzel az ocsmány gyakorlattal. Badarság az egész.
– Kiengeszteli az isteneket – mondta erre Parmenión alig
látható mosollyal.
– Egyetlen lényt sem imádok, aki ártatlanok vérét követeli –
felelte a thébai. Felnézett a fellegvárra: magas falak övezték,
amelyeken Parmenión ki tudta venni az ide-oda járkáló
őrszemeket. – Mondd csak, ifjú sztratégosz, pusztán a vita
kedvéért, hogyan foglalnád el Kadmeiát... ha thébai lennél?
– Nem törődnék vele. Én a várost foglalnám el.
– Meghódítanád Thébait, hogy megmentsd? – Hány polgár él
a városban vagy a környékén? Húszezer? Harminc?
 – Több, de nem ismerem a pontos számot – hajolt előre a
thébai, és lehalkította a hangját.
– És hány spártai van a helyőrségben?
– Nyolcszáz.
Parmenión felemelte kupáját és kiitta belőle a vizet.
– Van ott kút?
– Nincs.
– Akkor arra buzdítanám a polgárokat, hogy lázadjanak fel és
ostromolják meg Kadmeiát, éheztessék ki a spártaiakat, míg meg
nem adják magukat.
– És mi történne, amikor a spártaiak kardot rántanának és
kinyitnák a kaput? Páni félelem lenne úrrá mindenkin, és a
tömeg elmenekülne.
– Ha ki tudnák nyitni a kaput – bólintott erre Parmenión. –
De mi van akkor, ha kívülről eltorlaszolnák? Akkor nem lenne
kiút, hacsak nem ereszkednek le a katonák kötélen. Nem hiszem,
hogy eszembe jutna olyan csata, ahol egy falanx az ellenség
nyakába ugorva támadott volna.
– Érdekes, noha természetesen ez csak elméleti stratégia. De
tetszel nekem, ifjú, és azt hiszem, valószínűleg összebarátkozunk
majd. És most induljunk tovább, mert még sok a látnivaló!
*****
– Csodálatos egy város – mondta Parmenión később, mikor
visszatértek Epameinóndasz fehérre meszelt házába. Az egyik
szolga sajtot és kenyeret hozott nekik tálcán, ők pedig kiültek az
első emeleti erkélyre, élvezve a toronymagas Kadmeia vetette hűs
árnyékot.
– Még a tizedét sem láttad – felelte Epameinóndasz. –
Kadmeia volt az eredeti város, és Thébai a tövében nőtt ki.
Holnap felkeressük a színházat, megmutatom neked Hektór sírját
és a Nagy Északi kaput.
 – Megtisztelsz, de előbb a gyakorlóteret keresném fel. Az
izmaim sajognak a lovaglástól és szeretnék futni egyet.
– Akkor legyen úgy, ahogy te akarod!
Aznap éjjel Parmenión a ház tetején lévő szobában aludt, és a
hűvös keleti szél bejutott a nyitott ablakon át. Az ifjú egy ősi
templomról álmodott, ahol irdatlan, törött oszlopok álltak. Volt
ott egy öregasszony, aki az oltár mellett hevert egy priccsen:
Szavra megfogta a kezét és belenézett a vak szempárba. Furcsa
álom volt, és az éjszaka közepén felriadt, bár nyugalmat érzett és
különösmód kipihentnek érezte magát.
Visszafeküdt és Nésztoszra gondolt, meg a szemében látott
szörnyű rettegésre, és eszébe jutott a Hermiász arcán látott
szomorúság, miközben ő a véres kardot suhogtatta. Hermiász
többé nem volt a barátja – mi több, Parmenión meglátta benne a
kezdődő gyűlöletet.
Gyerekkora évei alatt Hermiász volt az egyetlen hűséges és
állhatatos szövetségese. Az ifjú spártainak fájt, hogy ilyen
szakadék támadt köztük.
Ez azonban csak egy újabb ár, amit meg kell fizetnem,
gondolta magában, hogy betöltsem a bosszúm.
Bosszú. A szó, mint valami élőlény motoszkált benne –
vergődött, dagadt, szétfoszlatta az álom emlékét, és az azt követő
nyugalmat.
– A bosszú nem lesz sem egyszerű, sem gyors – suttogta
magának. – Jól kell sáfárkodnom az időmmel, meg kell
ismernem ennek az új városnak a módszereit, fel kell kutatnom a
lázadókat, akik épp úgy gyűlölik a spártaiakat, mint én.
Viszont óvatosan kell cselekednem. – Gondolatai
Epameinóndaszra terelődtek. Kedvére való ember volt: remek
harcos, aki a fejét is használja. Parmenión felkelt, és kihúzta
Leonidász kardját a tokjából: a holdfény megcsillant a pengén, és
ezüstté változtatta. Sóvárgás ébredt benne, hogy a pengét újra
meg újra az ellenfelei szívébe mártsa, és lássa, amint csöpög róla
a vér.
– Elég türelmes leszek vajon? – kérdezte magától. – Meddig
leszek képes várni?
Xenophón szavai csendültek fel az elméjében: „A jó hadvezér –
ha van választása –, addig nem bocsátkozik csatába, míg nem
biztos benne, hogy győzhet, mint ahogy a harcos sem rohan
harcolni kezében egy darab érccel. Megvárja, míg a fegyverkovács
gyilkos élű pengét kovácsol belőle.”
Parmenión vett egy nagy levegőt, hogy lehiggadjon, és tokjába
lökte a kardot.
– Mint mindig, most is igazad van, Xenophón. És hiányzol. Jól
fogok sáfárkodni az időmmel. – Ezzel ismét lefeküdt, hogy
szunyókáljon még egy darabig, mialatt mindenféle képek
árasztották el az elméjét. A hadvezéri játékok, anyja halála, a
gyakorlótéren futó Deraé, a tölgyfaligetben alatta heverő Deraé, a
haldokló Nésztosz, amint saját vérébe fúl.
Azt álmodta, hogy egy sötét domboldalban lépked a vérvörös
ég alatt. Egy fehér fa nőtt a dombon, törzsét groteszkül
egymásba ékelt, tátott szájú koponyák alkották. Csontvázkezek
markolta kardok és lándzsák voltak az ágai, a fa gyümölcsei
pedig levágott fejek, amelyekből vér csöpögött a földre. Ahol a
vér a földre cseppent, sötét virágok nőttek, szirmaik arcokat
formáztak. Dermesztő szél süvített a virágok között, Parmenión
pedig szinte hallotta a messzeségből az ezernyi suttogást, amint
azt sóhajtozzák: „Kímélj meg! Kímélj meg!”
Árnyék vonult át a domboldalon, és a spártai megperdült,
majd azt látta, hogy egy csuklyás alak emelkedik fel a fa előtt.
– Mi a kívánságod, ifjú harcos? – érkezett egy női hang a
csuklya alól
 – Vért és bosszút akarok.
– Megkapod.
Parmenión pirkadatkor ébredt és csatlakozott az alsó teraszon
reggeliző Epameinóndaszhoz. A férfi egyszerű szürkészöld
tunikát viselt, és sápadt, himlőhelyes arca fakónak, betegnek
tűnt. Ám a sötét szeme csillogott, a mosolya pedig nyílt és
barátságos volt, mikor az ifjú megérkezett.
– Futást emlegettél, Parmenión. Talán atléta vagy?
– Gyorsan futok, és nekem kellett volna Spártát képviselnem
az olimpián. Ám az utolsó versenyen elkövettem egy hibát, és
Leonidász elém került.
– Érdekes. Él Thébaiban egy ember, aki roppant gyorsan tud
futni. Ő az egyik spártai a fellegvárból: Meleagrosznak hívják.
– Hallottam már felőle. Egy évvel ezelőtt Leonidász tíz lépést
vert rá.
– Szerinted le tudnád győzni?
Parmenión tört egy darab kenyeret és belemártotta a
hagymával, puha sajttal és olajjal teli tálba.
– Ha azóta nem növesztett szárnyakat, akkor igen.
– Mennyi pénzed van? – tudakolta Epameinóndasz.
– A házamat Xenophónra irtattam, amiért száznyolcvan
drachmát kaptam tőle, meg egy pej kancát. Nem fog sokáig
kitartani.
– Valóban nem. Meleagrosz ismer téged?
Parmenión erre vállat vont.
– Már hallotta a nevem, de mi köze ennek ahhoz, hogy mennyi
pénzem van?
– Mi itt Thébaiban fogadunk a futóversenyeken. Ha le tudod
győzni Meleagroszt – és senki más nem előzi meg –,
megháromszorozhatod, esetleg megnégyszerezheted a pénzed.
 Parmenión hátradőlt. Spártában senki sem fogadott, mivel azt
útszéli dolognak tartották. Viszont remek módja lenne az anyagi
helyzete javításának. Jelen pillanatban éppen csak futja a pénze
arra, hogy tavaszig kihúzza. Ha megnégyszerezné az összeget,
legalább két évre kitolhatná ezt a beosztó életet.
De mi van akkor, ha veszítesz? – kérdezte magában. Tudta: a
versenyek kemények, a futók a könyökükkel és a vállukkal törnek
utat maguknak. Mindig fennáll a veszély, hogy megbotlik vagy
elesik az ember. A verseny során semmi sem biztos.
– Gondolkodom rajta – mondta végül.
A Iolaiosz-gyakorlóteret északon és nyugaton tölgyfák
határolták. Keletre állt Dicső Artemisz szentélye, egy templom,
magasra nyúló oszlopokkal, amelyet a vadászat istennőjének
szenteltek, délen pedig Hektórnak, a hatalmas trójai harcosnak a
legendás sírja, akit Akhilleusz győzött le a trójai háborúban.
Míg Parmenión comb- és ágyékizmait nyújtotta a futás előtt, a
tekintete Hektór sírjára tapadt. Márványból faragták, és kiugró
domborművekkel díszítették, faragványokkal, amelyek a görög
hőssel vívott bátor csatáját ábrázolták. Az ifjú mindig roppantul
tisztelte a trójai királyfit.
A legtöbb spártai Akhilleuszt emlegette, mivel ő volt a győztes,
ám Parmenión úgy vélte, hogy Hektór nagyobb bátorságról tett
tanúbizonyságot. Egy jós figyelmeztette a trójait, hogy ha megvív
Akhilleusszal, akkor meghal, mivel az ellenfele legyőzhetetlen. A
tízéves trójai háború során mindketten gondosan kerülték, hogy
párviadalt vívjanak. Azután az egyik derűs reggelen Hektór
megpillantotta a bronz fogatán felé robogó páncélos Akhilleuszt –
vértjén csillogott a napfény, amitől mintha fehér tűztől izzott
volna. Ők ketten összecsaptak a harctéren – és Hektór győzött.
Lesújtotta ellenfelét a nyakára mért rettenetes csapással, és
végignézte, amint a nemezise kiszenved haláltusájában.
 Micsoda dicsőség volt ez Hektórnak, és milyen teher szakadt le
a szívéről! Most már látni fogja a csecsemő fiát férfivá serdülni, és
ismét megismeri a békét, amitől a jós megfosztotta. Letérdelt a
holttest mellé és letépte a fehér tollas sisakot a fejről – és egyszer
csak Akhilleusz szerelmének, Patroklosz-nak az arcával találta
magát szemközt! Hektór döbbenten és értetlenül tántorodott
hátra. Odarohant az egyik görög fogolyhoz.
– Mit jelentsen ez? – dörögte. – Miért viseli Patroklosz
Akhilleusz páncélját?
A férfi képtelen volt állni Hektór ádáz tekintetét és lesütötte
szemét.
– Akhilleusz úgy döntött, hazatér. Hogy nem harcol többé.
Ó, dehogyisnem és ezt Hektór is tudta. Azzal, hogy megölte
Patrokloszt, önnön végzetét siettette. Felugrott a fogatára és
visszavágtatott Trója városába, várva a kihívást, amiről tudta,
hogy jönnie kell.
Akhilleusz egy órán belül a kapu előtt állt.
Parmenión végzett a bemelegítéssel és a sírhoz sétált.
Megérintette.
– Kimentél, hogy megküzdj vele, Hektór. Bátor tett volt.
Férfiként haltál meg, szembeszállva az ellenséggel.
Hektór csontjait elhozták Trója romjai közül és Thébaiban
temették el, mivel egy másik jós azt jövendölte: „Thébaiak
Kadmosz városában, országotok bűntelen gazdagságra tesz szert,
ha elhozzátok Ázsiából Hektór csontjait. Vigyétek haza és
imádjátok a hőst Zeusz parancsára!”
A thébaiak engedelmeskedtek. Epameinóndasz szerint minden
évben egy napot szentté nyilvánítottak Hektór nevében és nagy
ünnepséget rendeztek a gyakorlótéren, ahol nők és férfiak
táncoltak és ittak a trójai tiszteletére. És a vagyon csak úgy áradt,
a déli, Athénnal való kereskedésből és az áruk északra:
Thesszáliába, Makedóniába, az illírekhez és a trákokhoz történő
kiviteléből. Thébaira csak úgy záporoztak az érmék.
Parmenión vett egy nagy levegőt és futásnak eredt. A pálya
kiégett agyagból volt, és a gyakorlóteret ovális alakban vette
körül. Öt kör egy mérföld. Az első kört könnyű iramban
teljesítette és a földet figyelte. A futóversenyek kivétel nélkül az
Artemisz-szentélynél kezdődtek és értek véget, így a cél előtti
utolsó kanyarban megállt és letérdelt, hogy megvizsgálja a pályát.
Az itt már homorúbb volt, az agyag porózusabb a felső rétegben.
Ami nem volt meglepő, hiszen a futók itt kezdenek vágtázni a cél
felé, és a pálya az évek során egyre nagyobb megterhelésnek volt
kitéve. Itt az ember akár meg is csúszhat és el is eshet, ha nem
figyel. Ezt az utolsó kanyart széles ívben kellene vennie...
akárcsak Meleagrosznak.
Parmenión közel egy órán át futott, rövid, tüdőperzselő
sprintekkel gyorsítva fel időről időre, mielőtt visszaváltott
egyenletesebb tempóra. Végül odakocogott Epameinóndaszhoz,
aki egy terebélyes tölgy árnyékában heverészett.
– Jól futsz – közölte a thébai –, de nem láttam bizonyítékot
arra a nagy gyorsaságodra. Meleagrosz gyorsabb.
Parmenión elmosolyodott.
– Nem kétlem, hogy gyorsabb. Ám a gyorsaság az erőből fakad
és a középtávfutás pompás arra, hogy megfossza tőle az embert.
Fogadsz majd rám?
– Persze hogy fogadok, hiszen a vendégem vagy.
Udvariatlanság lenne, ha nem tenném. Viszont ne tedd fel
minden pénzedet magadra, Parmenión! – Erre a spártai
felnevetett.
– Mikor versenyezhetek vele?
– Három hét múlva játékokat rendeznek. Addig elterjesztem a
nevedet. Hogy hívjunk majd?
 – Spártában Szavraként ismertek.
– Vagyis Gyíkként? – nézett fel Epameinóndasz. – Valami
makedón hangzású kell nekünk. – Felnézett és a fák ágain át
megpillantotta a Héraklésznek szentelt kőoroszlánt. – Meg is van.
– Egyszerűsítjük a dolgokat és Leonnak fogunk hívni.
Úgy futsz, akár egy oroszlán, ezekkel a rövid kirobbanásokkal.
– Miért nem maradunk a Parmeniónnál? Ebben érzek egy
árnyalatnyi fondorlatot.
– Árnyalatnyit? Ez színtiszta fondorlat, barátom. Vagy talán
nyugtassuk meg lelkiismeretünket azzal, hogy stratégiának
hívjuk. Majdnem sikerült bekerülnöd a közelgő olimpiára készülő
spártai csapatba. Ha ezt szétkürtöljük, senki sem fogad ellened...
és akkor nem keresel pénzt. És emellett – ha nyersz – az általad
begyűjtött arany főleg spártai lesz.
– Szükségem van pénzre – bólintott Parmenión vigyorogva.
– És meg is szerzed – felelte Epameinóndasz. – Ez a
hasznosság diadala az elvek felett. És még sokáig maradjon is így!
– Roppant cinikus vagy – állapította meg Parmenión. A thébai
bólintott.
– Valóban az vagyok, de hát van egy lecke, amit az élet
megtanít azoknak, akiknek van szeme a látásra. Mindenkinek
megvan az ára, legyen az pénz, hírnév vagy hatalom.
– Mit gondolsz, neked is van árad?
– Természetesen. Mindent feláldoznék, hogy felszabadítsam
Thébait.
– Ebben nincs semmi becstelenség – szállt vele vitába
Parmenión.
– Ha tényleg ezt hiszed, akkor még rengeteg tanulnivalód van.
*****
A versenyig tartó hetek során Parmenión mindennap két órán
át futott keményen, növelve az erejét és az állóképességét. Most,
mikor már csak egy nap volt hátra, lazított az edzésen, pusztán
csak körbeügetett a pályán és óvatosan nyújtotta az izmait. Nem
állt szándékában fáradtan kezdeni a versenyt.
Ahogy azt Lepidusz mondogatta: „Soha ne hagyjátok az
erőtöket a gyakorlótéren, uraim!” Mikor végzett a futással,
megfürdött az Athéné-szentély melletti szökőkútban. Majd, mint
általában, a délutánt a városban töltötte csavargással. Thébai még
mindig lenyűgözte az összetettségével, a színeivel és elkápráztatta
az építészetében megmutatkozó hozzáértés – Spárta hozzá képest
olyan volt, mintha egy vihar egymásra dobálta volna a
földművesek kunyhóit.
A középületek bámulatosan festettek a kolosszális oszlopaikkal
és a gyönyörű szobraikkal, de még a magánházakat is gondos
kezek emelték, méghozzá nem napégette téglából, hanem
sokszögűre formált, szorosan illeszkedő kövekből. Az ablakok
nagyok voltak, több fényt engedtek be, a falakat pedig belülről
festményekkel vagy élénk színű gyapjúszőttesekkel díszítették.
Még az északi negyed szegényebb házai is csinos, terrakotta
cserepes tetőket meg ügyesen faragott zsalukat kaptak, és számos
udvar dicsekedhetett saját szökőkúttal.
Parmenión spártai otthona szerény volt, de nem jobban, mint
számos más hajlék: keményre döngölt földpadló, mészhabarccsal
bevakolt agyag- és gyékényfalak. De még Xenophón otthona,
amit Parmenión csodásnak látott, sem vetekedhetett
Epameinóndasz házával. A nyolcszobás épületben a padló
mindenütt kövezett volt, köröket vagy négyzeteket formázó
fekete-fehér mozaikberakással. Az andronitisz kétszintes volt, hét
kerevettel a vendégeknek. És volt a házban fürdőszoba, belső
víztárolóval!
Thébai volt egyszerűen a legizgalmasabb hely, amit Parmenión
valaha is látott.
 Már alkonyodott, mikor a tér közelében keresett egy asztalt a
számos falatozó egyikében, és vacsorát rendelt. A szolgák lapos
fatálcákon hozták ki neki az ennivalót – a friss cipót, az
olívaolajjal összekevert, fűszeres tejföllel, amit hal követett. Már a
csillagok alatt fejezte be étkezését édes mézeskaláccsal, és az az
érzése támadt, mintha maguk az istenek hívták volna meg maguk
közé az Olümposzra.
Csak később, mikor egyedül maradt emeleti szobájában,
ütöttek rajta Deraéről szóló emlékei, fájdalmat hozva magukkal
és marokra szorítva szívét. Ekkor felkelt az ágyból és baljós
tekintettel, keserű gondolatoktól gyötörten nézett végig a
városon. A bosszúról szőtt álmai felerősödtek szívében, mintegy
lassan felhúzva benne a gyűlölet templomát. Megfizetnek majd.
Ki fizet meg? – kérdezte egy alig hallható hangocska.
Parmenión eltöprengett. Leonidász volt az ellensége, ám egész
életét megsebezte az elutasítás, a gyűlölködő „kevert vérű”
megszólítás. Sehol sem látták szívesen, kivéve Xenophón
otthonában. Spártában senki sem törekedett arra, hogy
odatartozónak érezze magát – még Hermiász sem.
– Mind megfizetnek – mondta magában –, az egész város.
Eljön a nap, mikor ugyanez a név, a Parmenión,
jajveszékelésként tör elő tízezer torokból.
Így leplezte Szavra a Deraé halála miatt érzett fájdalmát.
Epameinóndasz kevés időt töltött Parmeniónnal a verseny
előtti napokban. Minden este felkereste a város távoli részein élő
barátait: korán elment otthonról és későn ért haza. Ez idő alatt
hűvös volt, bár nem barátságtalan, viszont Parmeniónnak
egyedül kellett kószálnia a városban, megismernie utcáit és útjait,
eligazodnia.
Sokszor látott a piactéren áthaladó vagy a falatozókban
ücsörögő spártai katonákat. Úgy érezte, hangosak, fennhéjázóak
és öntelten viselkednek. Parmenión nyugodtabb pillanataiban
tudta, hogy ez nem igaz – pusztán nem szívesen látott idegenek
voltak egy külhoni városban. Ám a gyűlölete egyre csak nőtt, és
alig-alig tudott gyilkos indulatok nélkül rájuk nézni.
A verseny előtti éjszakán Epameinóndasz meghívta az
andronitiszbe, és elhevertek a kereveteken, hogy megbeszéljék a
versenyt.
– Meleagrosz szeret az élen haladó mögött menni, hogy azután
száz lépésről megindítsa a hajrát – árulta el a thébai.
– Ez kedvemre való – felelte Parmenión.
– Van egy barátja, akivel együtt fut, egy sötét szakállú,
alacsony férfi. Három versenyen is előfordult, hogy amikor úgy
látszott, Meleagroszt megverik, ez a fickó megbotlott és az élen
haladó elé esett, magával rántva őt.
– Meleagroszt ki kellett volna zárni.
– Talán – bólintott Epameinóndasz. – Legalább a második
alkalommal. De hát spártai, és a thébai tiltakozás nem sokat
számít. Csak a három az egyhez arányt sikerült elérnem. Mennyi
pénzt fogsz feltenni?
Parmenión sokat gondolkodott a versenyen. Négy az egy
esetén félretehetett volna némi pénzt, de így? Leakasztotta az
övéről az erszényét és átnyújtotta a thébainak.
– Százhatvannyolc drachmám van. Mindet felteszem.
– Bölcs dolog ez?
Parmenión vállat vont.
– Szép lenne, ha lenne választásom. Ha veszítek, eladom a pej
kancát, és munkát keresek egy zsoldoscsapatban. Ha nem? Akkor
ki tudok bérelni egy szobát.
– Tudod, hogy szívesen veszem, ha itt maradsz. – Kedves
tőled, de nem leszek senki terhére.
*****
 A gyakorlóteret zsúfolásig megtöltötték már a nézők, mire a
két férfi másnap reggel megérkezett, és a mező közepén az
emeletes széksorokat is felállították már. Parmenión nyugtalanul
várta a verseny kezdetét. Először még egy ökölvívó torna zajlott,
de ez a sport nem érdekelte, így elbaktatott Hektór sírjához és
leült az egyik tölgy árnyékába.
A középtávfutás újdonság volt Hellászban és a legnagyobb
dicsőség még mindig az egy sztadionos, vagyis a kétszáz lépéses
sprintversenyt övezte. Xenophóntól megtudta, hogy számos
városban még nem is voltak ovális pályák, ahol a csapatok
edzhettek, így a futók kénytelenek voltak ide-oda szaladgálni az
egy sztadionos távon, a földbe szúrt póznákat megkerülve. A
perzsák azonban imádták a hosszabb távokat, és ez fokozatosan
felkeltette Hellász lakóinak az érdeklődését is. Parmenión tudta,
hogy a vonzalom részben a fogadásokból ered.
Ha valaki tett egy futóra, akkor szívesen nézett egy hosszabb
versenyt, ahol az izgalom is tovább tartott.
Egy ideig szendergett, majd a tömeg morajára riadt fel, mikor
az utolsó ökölvívó összecsapás egy hatalmas kiütéssel végződött.
Parmenión feltápászkodott, és Epameinóndasz keresésére indult:
a thébaira a tér északi végében akadt rá, ahol a gerelyvetőket
nézte.
– A mai nap remek a futáshoz – mutatott fel az égre a férfi.
– A felhők miatt hűvösebb van. Hogy érzed magad?
– A nyakam kicsit merev – ismerte el Parmenión –, de készen
állok. – Epameinóndasz egy jó harminc lépésre lévő helyre
mutatott, ahol egy magas, simára borotvált alak baktatott.
– Ő Meleagrosz, mellette pedig a barátja: azt hiszem
Klétosznak hívják.
Parmenión alaposan szemügyre vette őket. Meleagrosz a térdét
kezdte nyújtani: fellépett egy padra és előrehajolásokat végzett,
majd az ágyéka két oldalán húzódó izmokat lazította el. Klétosz
fel s alá nyargalászott, a feje felett lengetve mindkét karját. Szavra
jól látta, hogy Meleagrosz magas és szikár, ideális a felépítése a
távfutáshoz. Egy ideig figyelte: a férfi gondosan készült és tudta,
hogy mit csinál, maximálisan odafigyelt.
– Úgy vélem, ideje neked is felkészülnöd – közölte
Epameinóndasz halkan, mire Parmenión összerándult. Annyira
lekötötte Meleagrosz, hogy szinte elfelejtette, hogy ellene fog
versenyezni. Bűntudatosan elmosolyodott, és az indulóponthoz
futott. Kibújt a khitónjából, lerúgta a saruját és belefogott egy
rövid nyújtásba, majd, kímélve magát, pár percet futott, míg az
izmai merevsége feloldódott.
A futókat egy rövidre nyírt, fehér szakállú idősebb ember a
rajtvonalhoz szólította. Ezután a tizenkét versenyzőt egymás után
bemutatta a nézőknek. Hét thébai futó volt jelen és ők kapták a
leghangosabb ovációt. Meleagroszt és Klétoszt egy kis spártai
csapat bátorította hangos kiáltásokkal. A makedón Leont
azonban csak udvarias taps köszöntötte.
Miután a futók ismét felsorakoztak a rajtnál, tekintetük az
indítóbíróra szegeződött, aki felemelte a kezét.
– Rajt! – kiáltotta. A thébaiak gyorsan az élre vágtak, a többi
futó mögöttük haladt egy sorban. Meleagrosz a negyedik helyen
állt, mellette Klétosz nyargalt, Parmenión pedig mögéjük
zárkózott. A húsz körből az első ötben nem változott az élen
haladó személye. Ekkor Leon megindult. Könnyedén a külső ívre
váltott és az élre vágott, majd növelte a tempót egy rövid és
gyilkos fél körös sprinttel, tizenöt lépésnyi előnyre téve szert a
másodikkal szemben. Az egyik kanyarban megkockáztatott egy
pillantást hátrafelé, és látta, hogy Meleagrosz közeledik hozzá. A
makedón tartotta a tempót, majd ismét robbantott. A tüdeje most
már égett és a csupasz talpát perzselte az égetett agyagföld. A
felhők szétváltak, ragyogó napsütésben fürdetve a futókat.
Veríték csorgott le Szavra testén. A tizenegyedik körben a spártai
még mindig tartotta vele a lépést, bár a félvér négy gyors sprinttel
mindig elszakadt tőle, de a spártai fáradhatatlanul újra meg újra
visszaküzdötte magát.
Parmenión nem esett pánikba. Még kétszer gyorsított,
Meleagrosz pedig még kétszer zárkózott vissza.
A makedón most már kínlódott – de úgy okoskodott, hogy
Meleagrosz is. A tizenhatodik körben újabb erőket mozgósított,
és ezt a gyorsabb tempót közel háromnegyed körön át tartotta.
Meleagrosz ezúttal jó húsz lépéssel lemaradt. Félreértette a
gyorsítást, és arra számított, hogy Parmenión kifullad, de mikor
nem így lett, máris kezdte csökkeni a távolságot. A
tizenkilencedik – és az utolsó – körre fordulva Meleagrosz már
csak hat lépés hátrányban volt.
Parmenión nem mert hátranézni, mivel az megtörte volna
futása ritmusát, és ez a verseny vége felé sokba kerülhetett volna.
Mostanra utolérte a lemaradókat és felkészült, hogy lekörözze
őket. Ketten thébaiak voltak, de megpillantotta Klétoszt is. A férfi
állandóan hátrafelé pislogott és a makedón sejtette, hogy mi fog
következni. A sunyi spártai megbotlik előtte, magával rántja a
földre vagy elállja az útját, hogy Meleagrosz elroboghasson
mellette.
A háta mögül zihálást hallott, és ahogy közeledett Klétoszhoz,
kitalálta, mi Meleagrosz terve. A spártai versenyző megpróbál
mellé zárkózni, hogy rátolja az előtte futóra. Parmeniónon harag
söpört végig, és ettől tagjai új erőre kaptak.
Még nagyobb sebességre kapcsolt, míg közvetlenül Klétosz
mögé nem ért.
– Utat a külső íven! – rikkantotta, és ebben a pillanatban
máris balra, a belső ívre váltott. A spártai megbotlott és eldobta
magát jobb felé, egyenesen neki Meleagrosznak. Mindketten a
földre zuhantak, Parmenión pedig elszakadt tőlük és az utolsó
körét futotta. A tömeg mostanra már talpon volt, ahogy a
célvonal felé száguldott.
Nem számított, hogy Leon volt, egy ismeretlen makedón.
Csak az számított, hogy két spártai hempergett a porban.
Epameinóndasz szaladt oda hozzá.
– Ez Makedónia Oroszlánjának első győzelme! – kiáltotta.
Parmenión hirtelen úgy látta, mintha egy sötét felleg takarná el a
napot.
*****
Szavra a kőből faragott udvari asztalra pakolta nyereményét,
tornyokat építve az érmékből és leplezetlen örömmel bámulta
őket. Ötszáztizenkét drachma volt ott, királyi summa egy olyan
spártainak, aki korábban ennyi pénzt még soha nem látott,
nemhogy birtokolt volna.
Volt ott öt aranyérme, mindegyik huszonnégy drachmát ért.
Felkapta az érmeket, a markába szorította, érezte a súlyukat és a
fémből áradó melegséget. A négyszáz ezüstdrachmából húsz
tornyocskát épített egy miniatűr templom mintájára.
Gazdag volt! Az aranyat szétterítette az asztalon és rámeredt a
mindegyik érmén ott díszelgő jóképű, szakállas arcra. Perzsa
pénzek voltak, és uralkodójukat, Artaxerxészt ábrázolták íjjal a
kezében. A hátoldalon egy asszony tartott a kezében egy
gabonakévét és egy kardot.
– Egész nap gyönyörködni fogsz bennük? – kérdezte
Epameinóndasz.
– Igen – felelte Parmenión vidáman. – És holnap is!
Erre a thébai kuncogott egyet.
 – Szépen futottál, és nagy örömömre szolgált, ahogy becsaptad
Klétoszt. Most nyilván a hajukat tépik. Meleagrosz koldusbotra
jut, mire rendezi a tartozásait.
– Nem érdekel. Most már megengedhetem magamnak, hogy
kibéreljek egy házat, és talán még egy szolgát is felvehetek. Ma
pedig elmegyek a piactérre, ahol veszek magamnak egy
köpönyeget meg néhány tunikát, és egy sarut. Meg egy íjat. És egy
kalapot! Talán egy trák nemezkalapot.
– Ritkán látni embert, aki ennyire örülne a vagyonának –
jegyezte meg Epameinóndasz.
– Voltál te valaha is szegény? – érdeklődött Parmenión.
– Szerencsére erről az állapotról keveset tudok.
A délutánt a nagy piactéren töltötték, ahol Parmenión vett egy
égkék gyapjúköpönyeget, két, finom vászonból szőtt tunikát és
egy lábikrát elfedő sarut. Egyben egyetlen különc dolgot is
engedélyezett magának – egy fekete bőr fejpántot, amelyet finom
aranyhuzallal szőttek át.
Már alkonyodott, amikor visszaindultak Epameinóndasz
házához. A thébai egyszer csak átvágott balra, egy sikátorba.
Parmenión megfogta a barátja ingujját.
– Hova megyünk?
– Haza! – felelte Epameinóndasz.
– De miért erre?
– Úgy vélem, követnek. Ne nézz hátra! – csattant fel, amikor
Parmenión meg akart fordulni. – Nem szeretném, ha tudnák,
hogy észrevettük őket.
– De miért követnének?
– Nem tudom. Amikor befordulunk a következő sarkon –
akkor uzsgyi!
A sikátor jobb felé tekergőzött, és amint bekanyarodtak,
futásnak eredtek, jobbra és balra vágva át szűk utcákon, míg el
nem érték az Epameinóndasz háza mögötti közt. A thébai megállt
az utcácska bejáratánál és kinézett. Négyen üldögéltek a ház
mögötti alacsony falon. Tőrökkel és kardokkal voltak
felszerelkezve, míg Parmeniónnál és a thébainál nem volt fegyver.
A házigazda gyorsan visszahátrált, nehogy észrevegyék.
Epameinóndasz újabb kerülő úton jutott el a ház főbejáratáig.
Itt is egy csapat fegyveres várakozott.
– Most mit csinálunk? – tudakolta Parmenión.
– Két választásunk van: vagy nekik rontunk, vagy máshová
megyünk.
– De kik ezek?
– A kinézetük alapján aljanép. Ha nálam lenne a kardom, nem
haboznék megütközni velük. Viszont kit akarnak? Téged vagy
engem? – Epameinóndasz nekidőlt a falnak. Csak két okból
várakozhattak itt ezek az emberek. Az egyik: a hatóságok
megtudták, hogy egy kis rebellis csoportosulás találkozott
Polüszperkhón házában. A másik: Meleagrosz kiderítette, kicsoda
is valójában Parmenión, és ezeket a zsiványokat fizette le, hogy
álljanak bosszút helyette. Egyik gondolat sem volt megnyugtató,
Epameinóndasz mindenesetre remélte, hogy az utóbbiról van szó.
– Mutasd meg a házhoz vezető többi utat! – szólalt meg
Parmenión halkan.
– Mi célból?
A spártai elvigyorodott.
– Hogy elcsaljam őket. Bízz bennem, Epameinóndasz! Az
életem jelentős része így zajlott: vadásztak rám, üldöztek,
megvertek. Ám ezúttal nem így lesz, barátom. És most mutasd
meg a sikátorokat és a mellékutcákat!
Közel egy órán át mászkáltak a házak között tekergőző
utcácskákban, míg Parmenión a fejébe vésett több jellegzetes
pontot. Ekkor visszatértek a ház mögötti utca bejáratához.
 – Itt várj, míg el nem mennek. Azután vedd magadhoz a
kardodat! És az enyémet is.
A spártai beszaladt az épületek alkotta útvesztőbe, hogy jó
negyven lépésre bukkanjon elő a várakozóktól balra. Egyikük
felpillantott és oldalba bökte a mellette ülőt. Erre az egész csapat
felállt.
– Te vagy az, akit Parmeniónnak hívnak? – kérdezte egy
zömök, vörös hajú harcos. – Az vagyok.
– Elkapni! – kiáltotta a vörös hajú, kardot rántott és futni
kezdett.
Parmenión sarkon fordult, majd, a nyomában négy
üldözőjével, elrohant a sikátor felé.
Epameinóndasz átszaladt a ház mögötti nyílt téren, és
bedörömbölt az ajtón. Az egyik szolgája kinyitotta, a thébai pedig
besietett az andronitiszbe, ahol felkapta a kardját. A szolgát
Parmenión szobájába küldte, hogy vegye magához Leonidász
kardját, majd a két pengével felfegyverezve, kifutott az utcára.
– Hova mész, gazdám? – kiáltott utána a szolga rettegve.
Epameinóndasz nem felelt.
A ház mögött minden csendes volt, a thébai pedig várt: a
gondolatai nyugodtak voltak, a teste készen állt.
Nem sok értelme lenne bevetnie magát a sikátorok
labirintusába – jobb, ha megvárja, míg Parmenión
visszacsalogatja hozzá az üldözőit. Mikor felfigyelt rá, hogy a
szája kiszáradt, engedélyezett magának egy fanyar mosolyt.
Mindig így volt ezzel csata előtt: kiszárad a szája és tele a
hólyagja. Ekkor lábdobogást hallott és megpillantotta a szaladó
spártait, szorosan a nyomában a négy férfival. Az ifjú felgyorsított
és kinyújtotta a kezét. Epameinóndasz odadobta neki a kardját –
Szavra ügyesen elkapta, és megpördült, hogy szembenézzen a
támadókkal.
 A férfiak megtorpantak és bizonytalanul hátrahőköltek.
– Veled nincs viszályunk – fordult a vörös szakállú vezér
Epameinóndaszhoz. A thébai tekintete a férfira szegeződött,
végigmérte a zsírpecsétes tunikáját és a csapzott szakállát. Az
ember mindkét alkarját sebhelyek cakkozták.
– Látom, katona voltál – szólalt meg Epameinóndasz. – Azóta
jókorát zuhantál.
A férfi elvörösödött.
– Thébaiért harcoltam, és igencsak jól csináltam. Állj félre,
Epameinóndasz, hadd bánjunk el ezzel a csalóval!
– Hogyan csapott be titeket? – tudakolta Epameinóndasz.
– A Leon név alatt versenyzett – pedig valójában ő Parmenión,
a spártai futó.
– A pénzed bánta? – kérdezte a thébai.
– Nem, nem fogadtam pénzben. Most azonban fizettek nekem,
és én betartom a megállapodást. Állj félre!
– Nem hiszem, hogy megteszem – felelte Epameinóndasz. –
És balvégzetű az a nap, mikor egy thébai katona vérdíjat fogad
el egy spártaitól.
– A szükség nagy úr – vont vállat a férfi, és hirtelen meglódult,
a magasba emelve kardját. Parmenión eléje szökkent, hárította a
csapást és a bal öklével arcba vágta a támadót. Az ellenfele
hátratántorodott. A spártai a levegőbe ugrott, jobb lábával orrba
rúgta a férfit, aki elterült a földön. A másik három maradt, ahol
volt, miközben a vörös szakállú vezér felkapta kardját és
imbolyogva talpra állt.
– Nincs értelme meghalnod – mondta neki Parmenión.
– Elfogadtam a pénzt – felelte a férfi törődötten, és újra
támadásra lendült: az ifjú hasa felé szúrt. Parmenión könnyedén
kivédte, a bal öklével állón vágta a férfit, aki ismét elterült.
 Epameinóndasz váratlanul rárohant a másik háromra, akik
már ettől megijedtek és elszaladtak. Parmenión letérdelt az ájult
ellenfele mellé.
– Segíts bevinni! – fordult házigazdájához. – Minek? –
Kedvemre való ez a fickó.
– Ez őrültség – felelte Epameinóndasz, de azért segített
becipelni a testet a házba, ahol az andronitisz hét kerevetének
egyikére fektették.
Az egyik szolga bort és vizet hozott, ők ketten pedig megvárták,
míg a vörös szakállú magához tér.
Percek teltek el, mire mozgolódni kezdett.
– Miért nem öltél meg? – ült fel.
– Kell nekem egy szolga – felelte Parmenión. A férfi
hunyorgott a zöld szemével.
– Ez valami tréfa?
– Egyáltalán nem – bizonygatta a spártai. – Öt oboloszt fizetek
egy napra, és havonta kapod a fizetséget. Kapsz egy szobát és ételt
is.
– Ez tiszta téboly! – tiltakozott Epameinóndasz. – Ez az ember
meg akart ölni!
– Pénzt kapott érte és megpróbálta megszolgálni. Ez tetszik
nekem – felelte Parmenión. – Mennyit kaptál?
– Tíz drachmát.
Parmenión kinyitotta az övén viselt erszényt és leszámolt
belőle harmincöt ezüstdrachmát.
– Leszel a szolgám? – kérdezte, mikor végzett. A férfi ránézett
az asztalon heverő érmékre, nyelt egy nagyot és bólintott. – Mi a
neved? – Mothak. És a barátodnak igaza van – ez tiszta téboly.
Parmenión elmosolyodott, felmarkolt az érméket és Mothak
kezébe nyomta.
 – Add vissza a tíz drachmát annak, aki felbérelt, a többi pedig
az első havi fizetséged. Fürödj meg és vegyél egy új tunikát! Majd
szedd össze az ingóságaidat, és még ma éjjel térj vissza ide!
– Megbízol bennem, hogy vissza is jövök? Miért?
– Nem nehéz megválaszolni a kérdésed. Az, aki kész tíz
drachmáért meghalni, az kész havonta huszonötért élni is.
Mothak hallgatott. Felállt és elhagyta a házat.
– Soha többé nem látod viszont – mondta Epameinóndasz a
fejét csóválva.
– Lenne kedved fogadni rá?
– Felteszem, a tét harmincöt drachma. Igaz?
– Igaz. Akkor állod?
– Nem – visszakozott Epameinóndasz. – Meghajlok előtted,
mint olyan előtt, aki nyilvánvalóan nálam jobban ismeri az
emberi fajt. Viszont rémes szolga lesz belőle. Mondd csak, miért
tetted?
– Nem olyan, mint a többiek, akik gyáva férgek voltak: ő
legalább kész volt harcolni. Mi több, mikor tudta, hogy nem
győzhet, kész volt meghalni, ahelyett, hogy érdemtelenül
elfogadja a pénzt. És ez effajta ember ritka.
– Egyetértünk, hogy nem értünk egyet. Mert azok, akik készek
tíz drachmáért ölni, nem túlságosan ritkák.
*****
A Mothak néven bemutatkozó ember elhagyta a házat. Szédült
és hányingere volt, de a harag elég erőt adott ahhoz, hogy ne
álljon meg. Öt napja nem evett és tudta, ez az oka, amiért a
spártai olyan könnyedén legyőzte. Hogy visszaadja a tíz
drachmát? Már kifizette belőle az orvosnak a gyógyszereket,
amelyektől Elea majd ismét erőre kap. Bevánszorgott az egyik
sikátorba és nekidőlt a falnak: próbált elég erőt gyűjteni ahhoz,
hogy hazatérhessen. A lába megroggyant, de megragadott egy
kiálló követ a falban és ismét felegyenesedett.
– Ne add fel! – suttogta magának. Vett egy nagy levegőt és
ismét elindult. Majdnem fél órába telt, mire a piactérre ért, ahol
gyümölcsöt és szárított halat vásárolt. Leült az árnyékba, befalta
és érezte, hogy az erő visszaáramlik a tagjaiba.
A spártai bolond, ha azt hiszi, hogy visszamegyek, füstölgött.
Nem leszek senki szolgája. Soha!
Jobban érezte magát így, hogy evett, és felállt. A spártai
megszégyenítette, gyengének és ostobának tüntette fel. Pár
szánalmas ütés és ő összeesett. Nehéz volt ezt elfogadnia
olyasvalakinek, aki az árkádiaiak, thesszáliaiak, khalkidikéiek és a
spártaiak ellen is állta a sarat. Soha senki nem terítette még le.
Ám az étel és a pihenés hiánya összeesküdött ellene és legyűrte.
Most még mindig volt harmincnégy drachmája és három
obolosza, ebből pedig két hónapra elég ennivalót vehetne. Elea
pedig idővel biztos felépül, igaz? Visszatért a piactérre,
élelmiszert vásárolt, majd megindult a hosszú hazavezető úton, az
északi negyed mélyére, ahol napégette téglából emelték a
házakat, a padlózatuk pedig keményre döngölt föld volt. Az
utcákon csordogáló csatornákból áradó bűz már rég nem izgatta,
sem az előtte átszaladó patkányok.
– Jókorát zuhantál – mormolta magában, nem először.
Mothak. A név olyan könnyedén jött az ajkára, hogy őt is
meglepte. Egy régi szó volt, még az idők szürke hajnaláról:
Kitaszított. De hiszen az vagy. Azzá lettél.
Befordult az utolsó sikátorba a fal tövében és belépett a kicsiny
házába, Elea a hálószobában aludt nyugodt arccal. A férfi
rápillantott, majd kigöngyölte az ennivalót és egy tálcára pakolta
a gránátalmákat és az édes mézeskalácsokat.
 Míg ténykedett, maga elé képzelte Elea mosolyát, és eszébe
jutott az első nap, mikor meglátta, a Hektór tiszteletére rendezett
táncon. A lány bokáig érő fehér khitónt viselt, mézszínű haját
elefántcsont fésű tartotta a helyén. A férfi egy pillanat alatt
belehabarodott, képtelen volt levenni róla a szemét.
Hat hét múlva összeházasodtak.
Utána azonban a spártaiak elfoglalták Kadmeiát és Spártabarát
tanácsosok irányították a várost. A lány családját letartóztatták,
és árulásért halálra ítélték, a birtokaikat elkobozták. Magát
Mothakot is körözték és a város szegénynegyedében keresett
menedéket a névtelenségben. Sűrű szakállt növesztett és más
nevet vett fel.
Mivel nem volt pénze és reménye sem, hogy munkát talál, úgy
tervezte, elhagyja Thébait és beáll egy zsoldoscsapatba. Ekkor
azonban Elea megbetegedett. Az orvosa tüdőlázat állapított meg
nála és rendszeresen eret vágott rajta, de attól mintha csak
tovább gyengült volna.
Bevitte a tálcát a szobába és letette az ágy mellé. Megérintette
a felesége vállát... aki nem moccant.
– Ó, áldott Héra, ne! – suttogta, és a hátára gördítette az
asszonyát. Elea halott volt.
Mothak megfogta a kezét, és addig ült vele, míg a nap le nem
nyugodott: akkor felállt és elhagyta a házat. Átvágott a városon,
míg a főtérre nem ért: a szemével nem látott, gondolatai
rendezetlenül csapongtak. Egy férfi karon ragadta.
– Mi történt, barátom? Azt hittük, megöltek.
Mothak kitépte magát a szorításból.
– Hogy megöltek? Bárcsak megtették volna! Hagyj békén!
Továbbindult, végig a hosszú fasorokon, a tekergőző utcákon
és sikátorokon, nem is törődve vele, merre tart, míg végül megállt
Epameinóndasz háza előtt.
 Mivel sehova máshova nem mehetett, odaballagott a széles,
kétszárnyú ajtóhoz és bekopogtatott.
Az egyik szolga a spártaihoz kísérte, aki az udvarban ücsörgött
és vizezett bort kortyolgatott. Mothak erőt vett magán és
meghajolt új gazdája előtt. Az ifjú alaposan szemügyre vette,
tiszta kék szeme mintha Mothak lelkébe nézett volna.
– Mi a baj? – kérdezte együtt érzőn spártai.
– Semmi... uram – felelte a thébai. – Itt vagyok. Mit kívánsz
tőlem? – kérdezte tompa, élettelen hangon.
A spártai töltött egy kupa bort és átnyújtotta Mothaknak.
– Ülj le, és idd meg!
Mothak leroskadt az egyik padra, majd egyetlen hajtásra kiitta
a bort: érezte, ahogy a melege szétárad benne.
– Mondd el! – kérte a spártai.
De Mothak szájára nem jöttek szavak. Lehajtotta fejét, és
könnyek csorogtak végig az arcán, bele a szakállába.
*****
Mothak képtelen volt beszélni Eleáról, de hálát érzett, amiért a
spártai nem gyötörte kérdésekkel. Csak megvárta, míg a férfi
könnyei elapadnak, majd ételt és még több bort hozatott. Néma
csendben iszogattak, míg a thébai be nem rúgott.
Ekkor a spártai megmutatta az új szolgának a hálószobáját az
épület hátsó traktusában, majd magára hagyta.
Mothak pirkadatkor ébredt. Egy új, zöld vászonkhitónt talált a
széken. Felkelt, megmosakodott, felöltözött, majd Parmenión
keresésére indult. Mint egy másik szolgától megtudta, a spártai
futni indult a gyakorlótérre. A thébai odament és leült Hektór
sírja mellé, onnan figyelte, ahogy új gazdája megerőltetés nélkül
rója a hosszú köröket.
Jól mozog, gondolta magában Mothak, a lába szinte alig éri a
földet.
 Parmenión több mint egy órán át futott, míg veríték nem
borította a testét, és a lábikrájának izmai már égtek a
fáradtságtól. Ekkor lelassított és odakocogott a sírhoz: intett
Mothaknak és szélesen rámosolygott.
– Jól aludtál? – érdeklődött.
Mothak bólintott.
– Az ágy jó volt és a bornál jobban semmi sem hoz édesebb
álmot.
– És édes volt? – kérdezte Parmenión szelíden.
– Nem. Te viszont remekül futsz. Még nem láttam nálad
jobbat.
Parmenión elmosolyodott.
– Lesz majd valahol egy nálam jobb, mert mindig van. – Újabb
nyújtógyakorlatokba kezdett, finoman megtornásztatta a vádlija
izmait, törzshajlításokat végzett a sírnál.
– Újra fogsz futni? – érdeklődött Mothak. – Nem. – Akkor
miért tornáztatod az izmaidat?
– Az izmok elmerevednek a futástól. Ha nem nyújtjuk őket,
begörcsölnek, és akkor holnap nem fogok tudni futni. Örömmel
láttam, hogy ma reggel nem várnak rám támadók – tette hozzá,
témát váltva.
– Visszajönnek majd. Egyesek elhatározták, hogy holtan
akarnak látni.
– Nem hiszem, hogy valaha is könnyű lesz velem végezni –
nyúlt el a fűben Parmenión. – Bár lehet, hogy ez öntelt beszéd.
– Nem kérdezted, ki bérelt fel a megölésedre.
– Elmondanád? – Nem.
– Ezért nem kérdeztem.
– Emellett – tette hozzá a vörös szakállú szolga, és elfordította
a fejét – nagy kegyet gyakoroltál, amikor nem kérdezted meg,
miért sírok. Ezt köszönöm.
 – Mindannyian hordozunk bánatot, barátom. Egyszer valaki
azt mondta nekem, hogy a tengerek az idő könnyei, melyeket a
szeretteink elvesztéséért hullattunk. Lehet, hogy nem igaz, de
tetszik ez a mondás. Örülök, hogy visszajöttél.
Mothak búsan elmosolyodott.
– Nem tudom biztosan, miért tettem. Nem állt szándékomban.
– Az ok nem számít. Jöjj, térjünk vissza, és reggelizzünk egy
jót!
Mikor az utolsó sarokhoz értek, Parmenión felemelt karral
megállította Mothakot. Előrehajolva kémlelt ki az utcára. Ismét
fegyveresek álltak a ház főbejárata előtt, mire a spártai vékony
réssé préselte az ajkát, ahogy a harag végigsöpört rajta. Elfojtotta
a felgyülemlő dühét és vett egy nagy levegőt.
– Menj oda hozzájuk – fordult Mothakhoz –, és mondd el
nekik, hogy az imént láttál a gyakorlótéren futni és nincs ott senki
más. Végeredményben nem is lesz hazugság.
A vörös szakállú thébai bólintott és odalépett a várakozókhoz.
Parmenión lebukott egy alacsony fal mögé és megvárta, míg azok
eldübörögnek mellette, majd felállt és odaballagott a várakozó
Mothakhoz.
– Harapjunk valamit! – mondta az ifjú.
Epameinóndasz előző éjjel elhagyta a házat és még nem tért
vissza. Szolgái vagy nem tudták, vagy nem akarták elárulni, hová
ment, így Parmenión és Mothak nem várták meg a ház urát,
nekiláttak a reggelinek.
– Nem kellene nekem is velük lennem? – tudakolta Mothak,
mikor a szolgák kezdték behordani az ételt a konyhából.
– Még nem – válaszolta Parmenión. – Érdemes lenne előbb
megismernünk egymást. Voltál már valamikor szolga? – Nem –
ismerte el Mothak.
– Nekem sem volt még egy sem.
 A thébai váratlanul kuncogni kezdett és megcsóválta a fejét.
– Mi olyan mulatságos? – kapta fel a fejét Parmenión.
A thébai erre megvonta a vállát.
– Egykor voltak szolgáim, így valószínűleg el tudlak igazítani,
hogy miként bánj velük.
Parmenión erre szélesen elmosolyodott.
– Útmutatás nélkül is elboldogulok. Nagyon kevés a holmim,
így nem lesz megerőltető a ruháimról gondoskodnod. Az
étrendem pedig... spártai? Kevés dolgot igénylek. Viszont kell
nekem valaki, akiben megbízhatok, valaki, akivel beszélgethetek.
Szóval kezdésnek adjunk neked valami jobb titulust – a társam
leszel. Ez hogy hangzik?
– Még csak egy napja álltam a szolgálatodba, és máris
előreléptem. Úgy látom, kedvezőek nálad a kilátásaim. De adnál
még egy napot, mielőtt belépnék hozzád? Még valaminek a
végére kell járnom.
– Hát persze. – Parmenión alaposabban szemügyre vette. – Ez
az... ügylet... olyasmi, amiben segíthetek?
– Nem. Majd én elrendezem.
Befejezték a reggelit, Mothak pedig távozott és visszatért a
piactérre, majd a Holtak közbe indult. Itt tizenkét drachmát
fizetett egy idősödő férfinak és útbaigazította az otthona felé.
– Napszállatra ott leszek – közölte a temetést intézővel. –
Gondoskodj róla, hogy a siratóasszonyok hangosan jajongjanak!
– Ők a legjobbak! – fogadkozott a férfi.
Mothak ezután hazatért és belebújt régi khitónjába, amely
egykor vörös volt, de mostanra a hajnali ég rózsaszínjére fakult.
Egy órát várt, mire az asszonyok megérkeztek. Hárman voltak,
mind a gyászolók szürkéjét viselték. Otthagyta őket, hogy
felkészítsék Eleát, felkötötte a kardövét s a tőrét és
viszszaballagott a térre.
 Elea eltávozott. Most már semmi sem hozhatta őt vissza, de
Mothak remélte, hogy megleli a boldogságot odaát, és ismét
találkozik a szüleivel. Neki hiányozni fog – és soha nem fogja
elfelejteni. Tudta, hogy vannak, akik újraházasodnak a feleségük
halála után. Mothak azonban nem ilyen volt.
Soha többé, döntötte el, ahogy arra várt, hogy ismét leszálljon
az éj. Mikor átkelek a túloldalra, megtalálom Eleát, és az ő
oldalán fogom élvezni az öröklétet.
A nap tündöklő ragyogás közepette ment le, és immár csillagok
világították meg az eget. Fáklyák gyúltak és kerültek a falba
ágyazott tartókba. Kötelekről lámpásokat lógattak le, a szolgák
pedig nekiláttak kihordani az asztalokat a térre, a vacsorázókra
várva. Mothak felállt és beleolvadt az árnyékba, ahol türelmesen
várakozott. Teltek-múltak az órák, és már éjfélre járt, mikor a
spártai Klétosz megjelent, odasétált az egyik asztalhoz és leült
enni. A thébai tudta, hogy a férfi miért gyűlöli Parmeniónt.
Meleagrosz, a futó nem tudta törleszteni minden adósságát, így
megszégyenítve hazaküldték.
És mivel Meleagrosz már nem segítette, Klétosz hamarosan
kifogy a pénzből és kénytelen lesz feladni eddigi fényűző életét.
A csaló ezért most mindennél jobban szeretett volna boszszút
állni a spártai árulón, aki becsapta – mindennél jobban vágyott
erre.
Mothak értette ezt a fajta bosszúvágyat.
Megvárta, míg a spártai végez a vacsorájával, majd követte a
Kadmeiára vezető meredélyig tartó hosszú ösvényen. Klétosz
éppen csak elindult felfelé a tekergőző úton, mikor Mothak
körülnézett. Senkit sem látott. Halkan a nevén szólította a férfit,
majd odafutott hozzá.
– Jó híred van számomra? – csillant fel a spártai szeme.
 – Nem – felelte Mothak, és a tőrét, mélyen a kulcscsont felett,
a férfi nyakába döfte. Klétosz hátratántorodott és a kardja után
kapkodott. A thébai erősen lesújtott az arcára, majd kitépte a
nyakából a kést és átmetszette a torkát. A sebből vér fröcskölt, de
Klétosz még így is támadni próbált: kétségbeesetten
meglendítette kardját. Az ellenfele hátraugrott. A spártai elterült
és rángatózva vívta a haláltusáját.
Mothak futásnak eredt az úton, vissza az otthona felé, ahol
kibújt vérmocskos khítónjából és megmosakodott. Ismét
felöltötte a Parmenióntól kapott új tunikáját és visszatért
Epameinóndasz házába.
Nem telik sok időbe, mire a felbérelt gyilkosok rájönnek, hogy
aki a zsoldjukba fogadta őket, halott.
Mikor Mothak belépett a házba, Parmeniónt az andronitiszben
találta, az egyik kereveten elnyúlva.
A spártai rápillantott.
– Végeztél az ügyleteddel? – Végeztem... uram. –
Elégedettségedre szolgált?
– Nem érzek elégedettséget, uram. Csak egy szükséges
feladatnak jártam a végére.
*****
Epameinóndasz nyilvánvaló elkeseredéssel adott hírt
Parmeniónnak Klétosz meggyilkolásáról.
– Azt hittem, nem rajongsz a spártaiakért – jegyezte meg
Parmenión, ahogy a Héraklész nagy szobrát övező kertben
sétálgattak.
Epameinóndasz körülnézett. Kevesen jártak a kertben és senki
sem volt hallótávolságon belül.
– Nem, nem rajongok, de nem ez a gond. Bízom benned,
Parmenión, de bizonyos tervek kibontakozóban vannak, és nem
lenne szabad, hogy bármi megzavarja őket. A Kadmeiát védő
spártai parancsnok nyomozást rendelt el. Egyben további
katonákat kért Spártából, mivel attól tart, hogy a gyilkosság egy
felkelés nyitólépése lehet.
– Pedig nem az volt, mert akkor tudnál róla.
Epameinóndasz éles pillantást vetett rá és pír terült szét a
himlőhelyes képén. Végül elmosolyodott.
– Vág az eszed, de hála az égnek, tudod tartani a szád. Igen,
egyike vagyok azoknak, akik Thébai felszabadításán ügyködnek.
Ám ez időt vesz igénybe, és amikor közeleg ez a pillanat, tanácsot
kérek majd tőled. Nem felejtettem el a felvázolt terved.
Megálltak egy szökőkútnál, ahol a víz a tenger istenének,
Poszeidónnak a kezéből lövellt.
Parmenión ivott a medencéből, majd leültek egy vászonponyva
árnyékában álló kőpadra.
– Óvatosabbnak kell lenned – figyelmeztette Parmenión a
thébait. – Még a szolgáid is tudják, hogy titkos találkozókra jársz.
– A szolgáim megbízhatóak, de értem, mire célzol. Viszont
nincs más választásom. Találkoznunk kell, hogy tervezhessünk.
– Akkor találkozzatok nappal! – javasolta Parmenión.
A két barát az egyik széles utcán sétált vissza az
Elektrakapuhoz, itt azonban Epameinóndasz, ahelyett, hogy a
házába tért volna, balra kanyarodott, egy árnyékos utcácskába,
ahol egy vaskapu előtt megállt. Belökte, és intett Parmeniónnak,
hogy kövesse. Egy magas kerítéssel körülvett keskeny udvarra
jutottak, ahol lila szirmú virágfüzérek futottak a falakon. Innen
egy kövezett utacska vezetett tovább, mely fölé keresztül-kasul
vezetett zsinegeken kúszónövények hajoltak. A thébai egy házba
vezette a spártait, ahol a kis, kétszintes andronitiszben hat
kerevet állt és két ajtó nyílt: az egyik a konyhába és a
fürdőszobába vezetett, a másik egy folyosóra, ahonnan három
hálószobába lehetett eljutni.
 – Kié ez a ház? – nézett körül elámulva Parmenión.
– A tiéd – villantott fel egy széles vigyort a trójai. – Háromezer
drachmát tettem fel rád a versenyen. Ez a ház mindössze
kilencszázba került. Úgy éreztem, tetszene.
– Tetszik is, de ekkora ajándékot nem fogadhatok el.
– Dehogynem... és el is kell, hogy fogadd! Tízszer annyit
nyertem, mint amennyibe ez a ház kerül. Emellett – fűzte hozzá a
férfi, és lehervadt a mosolya –, veszélyes időket élünk. Ha engem
lefülelnek, te pedig még mindig házam vendége leszel, akkor
téged is elvisznek.
Parmenión leheveredett az egyik kerevetre, élvezve a nagy
ablakon befúvó szellőt és az udvarban pompázó virágok illatát.
– Elfogadom, de csak kölcsönként. Meg kell engedned, hogy
amint módomban áll, kifizessem ezt a házat.
– Ha ez a vágyad, akkor megengedem.
Parmenión és Mothak másnap délelőtt beköltöztek. A thébai a
piacon ellátmányt vett, majd mindketten leültek az udvarban,
élvezve a kora délelőtti napsütést.
– Megláttak, mikor megölted Klétoszt? – kérdezte váratlanul
Parmenión.
Mothak a gazdája kék szemébe nézett, és fontolóra vette, hogy
hazudjon-e. Végül megrázta a fejét.
– Senki sem járt a közelben.
– Remek – viszont soha többé nem csinálsz ilyet, anélkül, hogy
ne szólnál nekem előbb. Megértetted?
– Igen... uram.
– És nem kell uramnak hívnod. A nevem Parmenión.
– Szükség volt rá, Parmenión. Halálra ítélt téged! Amíg élt,
veszélyben volt az életed.
– Ezt elfogadom, és ne tekintsd a bírálatomat hálátlanságnak.
Viszont a sorsomat magam tartom a kezemben.
 Nem szeretném – és nem is várom el –, hogy más cselekedjen
helyettem. – Nem kerül rá sor többé.
Az ezt követő nyolc hónapban Parmenión kétszer versenyzett
és mind a kétszer nyert is: először a korinthosziak bajnoka ellen,
másodszor pedig egy athéni futóval szemben. Továbbra is a Leon
név alatt versenyzett és csak kevesen fogadtak ellene, ami azt
jelentette, hogy nem nyert hatalmas összegeket. Az utolsó
versenyére kétszáz drachmát tett fel, és csak ötvenet nyert.
Azon az éjszakán, mint általában egy keményebb verseny után,
Parmenión kíméletes éjféli kocogással lazította el a fáradt lábát a
holdfényes versenypályán. Amint az izmait nyújtotta ebben a
csendes időszakban, rálelt a békére – már-már az elégedettségre
is. Spárta iránti gyűlölete nem csökkent, ám kordában tartotta,
láncra verte. A bosszújának napja közeledett, és nem kívánta
siettetni.
Hektór sírja mellett haladt éppen el, amikor egy árnyék
moccant a fák között. Parmenión hátraszökkent, a keze az oldalán
viselt tőréhez kapott.
– Parmenión, én vagyok az! – kiáltotta Epameinóndasz. A
thébai kilépett a fák vetette árnyékok közül.
A spártai a sírhoz sétált, és leült egy márványpadra.
– Mi baj van, barátom? – suttogta.
– Ismét követnek, de mostanra sikerült leráznom őket.
Tudom, hogy a versenyek után idejössz, és szükségem van a
segítségedre.
– Mit tehetek?
– Csak idő kérdése, mielőtt elfognak. Szeretném, ha készítenél
egy stratégiát Kadmeia visszavételére. Továbbá el kell vinnem
bizonyos leveleket a barátaimhoz, akik más boiótiai városokban
élnek. Te spártai vagy és nem fognak megmotozni út közben.
Üzleti érdekeltségek szólítanak Boiótia-szerte. Senki sem
furcsállja majd, ha elutazol Theszpiába vagy Megarába. Segítesz
nekem?
– Tudod, hogy igen. Viszont ide kell hoznod a vízhatlan
anyagba tekert leveleket. Itt hagyhatod e pad mögött, kövekkel
borítva. Senki sem veszi észre őket. Én szinte mindennap futok,
és megkeresem.
– Jó barát vagy, Parmenión. Ezt nem fogom elfelejteni.
Epameinóndasz ezzel visszasimult az árnyékba és eltűnt.
A következő pár hónapban Parmenión tizenegyszer indult
útnak Boiótiába, leveleket kézbesítve a tanagrai, plataiai,
theszpiai és hérakleiai lázadóknak. Ekkortájt keveset látta
Epameinóndaszt, de Mothak révén tudta, hogy a thébaiak
körében egyre nő a nyugtalanság.
A nyár végén két spártai katonát kővel dobált meg a tömeg a
piactértől nem messze, és csak az mentette meg őket, hogy egy
osztag fegyveres harcos rohant a segítségükre Kadmeiáról. A
tömeg meghátrált, mikor megérkeztek a katonák, de a hangulat
továbbra is cudar volt. A spártaiak kardot rántva rontottak a
csődületre, és a pengéik az elöl álló szerencsétlenek húsába
martak. A thébaiakat páni félelem vakította el, és rémülten
szóródtak szét. A piactéren éppen új sarut vásárló Parmenión
látta, ahogy nőket és gyerekeket tapos le a menekülő tömeg. Az
egyik fiatalasszony elesett, egyenesen az előrenyomuló spártai
vonal előtt. Az eddig a bolt ajtajából nézelődő ifjú odarohant,
felkapta a nőt, és visszavitte a bolt viszonylagos biztonságába.
Két spártai katona utánuk vetette magát.
– Spártai vagyok – közölte Parmenión, ahogy azok felemelték
a kardjukat. A pengékről vér csöpögött és az őrök szemében a
harc utáni vágy csillogott, de az ifjú állta a sarat és a tekintetüket.
– Melyik szobor tekint le a Távozás utcájára? – kérdezte az
egyik katona, véres pengéjével megérintve Parmenión mellkasát.
 – Athéné szobra – felelte Szavra, és félrelökte a kardot. – És
most kérdezd meg, hány téglából rakták a Marhák Árának
Palotáját!
– Rossz társaságba keveredtél – mondta erre a katona. –
Gondoskodj róla, hogy tudd, kihez húz a hűséged.
– Tudom, kihez húz, fivérem. Ettől ne tarts!
A katonák visszaszaladtak az utcára, Parmenión pedig a nőhöz
fordult. Annak ajka vérvörös volt, a szemhéját Aphrodité három
színére festették: a pirosra, a kékre és az aranyra.
– Papnő vagy? – meredt rá az ifjú.
– Dehogyis! Pásztorfiú – csattant fel a nő.
– Sajnálom. Buta kérdés volt.
Az asszony előrelépett és nekinyomta a testét.
– Ne sajnáld! Negyven oboloszért nagyon boldoggá tudlak
tenni. – Keze az ifjú tunikája alá siklott, de a spártai ellökte és
kilépett a boltból. Az utcán testek hevertek, de a katonák már
továbbvonultak.
Aznap éjjel ismét eszébe jutott a papnő, és a combjára simuló
meleg tenyere. A hold már magasan járt a város felett, mikor
elindult a templomba, ahol végül a második emelet egyik kis
szobájában talált rá. A nő fáradtan elmosolyodott, amikor
meglátta, és már szóra nyitotta a száját, mikor az ifjú keze
gyengéden megérintette az ajkát.
– Ne szólj egy szót sem! – mondta Parmenión fagyosan. – A
tested kell... nem a hangod.
Ahogy teltek-múltak a hónapok, sokszor felkereste a vörös
hajú fiatal papnőt. Szenvedélyét azonban gyorsan csillapította, és
általában szomorúan, szégyenkezve távozott. Úgy érezte, hogy
ezzel a viszonnyal elárulja a Deraével megismert szerelmet. Mégis
hétről hétre visszatért a vörös hajúhoz, de még arra sem vette a
fáradságot, hogy megkérdezze a nevét.
 A pénze fogyatkozott, ahogy a rá tett tétek csökkentek a
versenyen, a Thébaiban töltött harmadik éve kezdetén azonban
legyőzött egy Koránosz nevezetű thesszáliait, az olimpiai játékok
középtávfutásának győztesét, aki éppen csak jobbnak bizonyult
spártai Leonidásznál. Parmenión ellen öt az egyhez fogadtak, ő
pedig feltette mindenét. A verseny szoros volt, a spártai alig egy
karhosszal nyert a thesszáliai előtt, és akkor is csak azért, mert az
ellenfele az utolsó kanyarban, a porózus részen megbotlott. Ezt a
leckét viszont alaposan megtanulta Szavra: megfogadta, hogy
soha többé nem teszi fel mindenét egyetlen tétre.
Két nappal később érkezett a hír, amitől Parmenión már közel
három éve félt. Mothak szaladt be a ház udvarára.
– Epameinóndaszt elfogták Polüszperkhónnal együtt, és
Kadmeiára vitték, hogy megkínozzák!
MÁSODIK KÖNYV
 THÉBAI, KR. E. 379 ŐSZE

Parmenión megparancsolta Mothaknak, hogy maradjon a

házban, ő pedig a város nyugati negyedébe indult, Kalépiosz
tanácsos házához. Egy idős szolga bevezette egy kis szobába, ahol
három kerevet állt. Néhány perc múlva belépett egy újabb szolga,
meghajolt és a spártait egy választékos ízléssel berendezett
andronitiszbe kísérte, ahol a falakon perzsaszőnyegek és
szőttesek függtek, a padlón pedig színes mozaikberakás
díszelgett, amely Héraklésznek a némeai oroszlán feletti
győzelmét ábrázolta.
Kilenc kerevet volt a szobában, két szolga pedig vizes- és
boroskorsókkal odabent állt, míg a ház ura ejtőzött, és egy vaskos
tekercset olvasott. Kalépiosz felnézett, mikor Parmenión belépett
és felöltötte annak az embernek az arckifejezését, aki kellemesen
meglepődik egy régi barát láttán. A spártait azonban nem
tévesztette meg a színjáték: feszültség ülte meg a levegőt és a
tanácsos szemében félelem ült.
– Köszöntelek az otthonomban, ifjú Leon! – tette félre a
tanácsnok a tekercset és felállt. Nem volt magas, a maga
kifinomult módján mégis tekintélyt sugárzott. A bozontos
szemöldöke alatt mélyzöld szempár ült, a szakállát pedig perzsa
divat szerint gondosan bodorította. Ám az igazi erejét mély és
zengő hangja adta. – Minek köszönhetem a megtiszteltetést?
– Beszélhetünk magunk között?
– Magunk között vagyunk – felelte Kalépiosz, ezzel
öntudatlanul is elárulva a nemesi származását. Számára a szolgák
éppen úgy a berendezéshez tartoztak, mint az asztalok és a
kerevetek. Parmenión pillantása a bortartó szolgákra villant, mire
a thébai elbocsátotta őket. Mikor az ajtó bezárult mögöttük, a
tanácsnok intett a spártainak, hogy foglaljon helyet a mellette álló
kereveten. Mindketten leültek.
– Milyen közel állnak a terveid a megvalósuláshoz? –
tudakolta Parmenión.
– A terveim, fiam? Hogy érted ezt?
– Nincs most sok időnk a játszadozásra, uram. Polüszperkhónt
és Epameinóndaszt elfogták. De ezt tudod. Arra játszol, hogy
semmit sem árulnak el arról, hogy mi a szereped a Kadmeia
visszafoglalására szőtt tervben. Ismét megkérdem: milyen közel
jársz hozzá?
Kalépiosz zöld szeme Parmenión arcára szegeződött és a
vonásai megkeményedtek.
– Epameinóndasz megbízott benned – mondta szelíden –, de
én nem segíthetek. Nem tudom, miről beszélsz.
Parmenión elmosolyodott.
– Akkor talán az az ember, aki egy perccel ezelőtt még itt volt
veled, szolgálhat tanáccsal.
A spártai elfordította fejét és a válla felett egy hosszú, hímzett
függönyre pillantott.
– Talán lennél olyan szíves, uram, előjönni és csatlakozni
hozzánk.
A függöny szétvált és egy magas férfi bukkant elő. A válla
széles, a csípője keskeny volt, a bronzbarna karját számos heg
tarkította. Az arca szögletes és a maga komor módján vonzó,
szeme pedig olyan mélybarna, hogy feketének tűnt.
– Igen szemfüles vagy, Parmenión – jegyezte meg a jövevény.
– Még egy nagyivónak sem kell két korsó bor és két szolga
maga mellé. Ez a kerevet pedig még őrzi a tested melegét. Te
Pelopidasz vagy?
– Jó megfigyelő vagy és vág az eszed – lépett az egyik
szomszédos kerevethez Pelopidasz, és elnyúlt rajta, az oldalára
fekve. Felkapott egy kupa bort és belekortyolt. – Mi mondandód
van számunkra?
Parmenión alaposan szemügyre vette az embert, aki
Epameinóndasz oldalán harcolt, hét súlyos sebet kapott, mégis
túlélte, az embert, aki mindössze harminc társával kiélezett csatát
vívott kétszáz árkádiai ellen. Pelopidasz pontosan annak tűnt,
ami volt: páratlan harcosnak, aki háborúra termett.
– Epameinóndasz még régen arra kért, hogy készítsek egy
tervet Kadmeia elfoglalására. Megtettem. Mindössze arra vártam,
hogy közölje, mikor jön el az ideje. A tervet egy nap alatt végre
lehet hajtani, noha függ a rendelkezésre álló forrásoktól.
– Felteszem, ez alatt embereket értesz – mondta Pelopidasz.
– Pontosan. Viszont olyan embereket, akik tudják mi az, hogy
fegyelem, és ismerik az időzítés szükségességét.
– Több mint száz emberünk van ebben a városban, és percek
alatt lázadó thébaiak ezrei lepik el az utcákat, hogy Kadmeiára
vonuljanak. Úgy vélem, végezni tudunk pár száz spártaival.
– A tervemben nem szerepel spártaiak megölése – közölte
Parmenión.
– Megvesztél?! – fortyant fel Pelopidasz. – Ezek spártai
harcosok... azt várod, hogy harc nélkül megadják magukat?
– Igen – felelte Parmenión egyszerűen.
 – Hogyan? – vágott közbe Kalépiosz. – Ez ellentmondana
minden hagyománynak!
– Először is – kezdte Parmenión halkan – vizsgáljuk meg a
lehetőségeinket! Megrohamozhatjuk Kadmeiát és... talán... be is
vehetjük. A spártaiak megölésével Agészilaosznak nem marad
választása. A seregével Thébaiba jön és visszafoglalja a várost,
kardélre hányva mindenkit, aki részt vett a felkelésben. Nem lesz
időtök saját sereget gyűjteni. Ezeket a körülményeket tekintve
Kadmeia visszavétele lenne a legnagyobb ostobaság.
– Úgy beszélsz, akár egy gyáva kutya! – csattant fel Pelopidasz.
– És fel tudunk állítani egy sereget... emellett nem hiszem, hogy a
spártaiak legyőzhetetlenek csatában.
– Mint ahogy én sem hiszem – felelte Parmenión, megőrizve a
higgadtságát. – Csakhogy van mód arra, hogy visszavegyük
Kadmeiát... méghozzá csata nélkül.
– Ez színtiszta badarság! – hőbörgött Pelopidasz. – Nem
hallgatom tovább!
– Lenyűgöző – szólalt meg Parmenión halkan, mikor a harcos
felállt, hogy távozzon –, hogy egy isten testéhez nem párosul
ahhoz fogható elme.
– Sértegetni merészelsz? – dühöngött Pelopidasz, és minden
szín kifutott az arcából, ahogy az oldalán függő tőr után kapott.
– Vond ki a pengét, és meghalsz! – mondta erre Parmenión. –
Azután pedig meghal Epameinóndasz, Thébai pedig továbbra is
láncra vert rab maradt vagy teljesen elpusztul. – A spártai
farkasszemet nézett a másikkal és közben felállt. – Értsétek meg
– mondta az indulattól remegő hangon –, hogy az egész életemet
egyetlen álomnak szentelem: Spárta elpusztításának. Évek óta
vagyok kénytelen várni a bosszúmra, de megtanultam a türelmet,
bár a harag mardossa a lelkemet. És most közeleg a bosszúm első
pillanata! El tudjátok képzelni, hogy mennyire szeretném holtan
látni a spártaiakat Kadmeián? Hogy a szívem hogyan kiált azért,
hogy megaláztassanak, hogy levágják őket, hogy a tetemüket a
varjak lakomájául dobják? Ám a kicsinyes bosszúnak nincs
értelme, amikor egy nagyobb álom valósulhat meg. Először
felszabadítjuk Thébait, majd megtervezzük a nagy napot. És most
Pelopidasz, maradj csendben... és tanulj!
Hátat fordítva a harcosnak, Kalépioszra nézett és felvázolta
tervét, miközben figyelte a férfi arcának minden rezdülését. A
tanácsos értelmes ember volt, éles eszű, Parineniónnak pedig
kellett a támogatása. A spártai, gondosan megválogatva szavait,
halkan beszélt, választ adva minden kérdésre, amit Kalépiosz
feltett. Végül Pelopidaszhoz fordult.
– Most hogy látod a dolgot, harcos?
Pelopidasz csak vállat vont.
– Itt üldögélve jól hangzik, de nem tudom, hogy fog működni a
valóságban. És továbbra is úgy vélem, hogy a spártaiak így is
sereget fognak küldeni.
– Egyetértek – bólintott Parmenión –, de lehet, hogy nem
fognak harcolni. Arra számítok, hogy Agészilaosz Athén
támogatását kéri majd. A spártaiak három évvel ezelőtt azért
foglalták el Kadmeiát, mert a város Spárta-barát szakadárjai erre
buzdították őket. Mindig azzal érveltek, hogy ők csak vendégek...
barátok. Hazugságot faragnának belőle, ha harcolni térnének
vissza, mikor a városlakók arra kérik őket, hogy távozzanak.
– Mire van szükséged? – tudakolta Kalépiosz.
– Először is egy orvosra vagy vajákosra, valamint annak az
embernek a nevére, aki a spártaiak ellátmányáért felel. Azután
neked készülnöd kell egy beszéddel, amit holnap, a főtéren
tartasz, alkonyat előtt egy órával.
– És nekem mi a dolgom? – érdeklődött Pelopidasz.
 – Te végzel az összes Spárta-barát tanácsossal – halkította le
Parmenión a hangját.
– Magasságos Zeusz! – suttogta Kalépiosz. – Gyilkosság?
Nincs más út?
– Öten vannak – mondta Parmenión. – Ketten jó szónokok.
Hagyjuk őket életben, és Spárta emelőkarként használja őket a
felkelés leverésére. Kadmeia elfoglalása után a városnak
egységesnek kell látszódnia. Meg kell halniuk.
– De egyikük, Kaszkosz, az unokafivérem. Együtt nevelkedtem
vele – akadékoskodott Kalépiosz. – Nem rossz ember.
– De a rossz oldalra állt – közölte Parmenión vállvonogatva –,
és ez rosszá teszi. Hogy Thébai szabad legyen, ennek az ötnek
meg kell halnia. Viszont a fellegváron kívül minden spártai
katonát élve kell elfogni és Kadmeiára kell vitetni. – És azután? –
tudakolta Pelopidasz.
– Azután kiszabadítjuk a foglyokat – felelte a spártai.
***** Mothak arra ébredt, hogy valaki rázza a vállát.
– Hádészra, mi az? – morogta, miközben felült és félrelökte az
őt háborgató kezet.
– Szükségem van rád – közölte Parmenión.
Mothak kinézett az ablakon.
– De még hajnal sincs. – Megvakargatta a vörös szakállát és
kidörgölte az álmot a szeméből. Felült az ágyon, majd a talpát a
padlóra téve a khitonjáért nyúlt. – Mi ilyen sürgős?
– A szabadság – felelte Parmenión. – Az andronitiszben
várlak.
Mothak felöltözött és vizet locsolt az arcára. Több kupa
vizezetlen bort ledöntött lefekvés előtt, és most rájött, milyen
oktalanul cselekedett. Böfögött egyet, vett egy nagy levegőt, majd
csatlakozott az andronitiszben várakozó Parmeniónhoz. A spártai
fáradtnak tűnt, sötét karikák látszottak a szeme alatt.
 – Ma kiszabadítjuk Epameinóndaszt, de előbb számos dolog
vár megoldásra. Ismersz egy Amta nevű embert?
– A délnyugati negyedben élő húskereskedő. Mi van vele?
– Elmégy az orvoshoz, Horászhoz, és elhozol tőle egy csomag
gyógyfüvet. A csomagot elviszed Amtához, ahol várni fog egy
sötét szakállú, magas harcos. Ő elmondja, hogy mit kell tenned.
– Gyógyfüvek? Húskereskedők? Mi köze van ennek
Epameinóndasz kiszabadításához?
Parmenión elengedte a füle mellett a kérdést.
– Mikor teljesítetted a feladatodat, csatlakozol a harcoshoz.
Ismert és körözött ember. Nem szabad, hogy elfogják, így arra
kér majd téged – és másokat –, hogy üzeneteket vigyetek szerte a
városban. Tedd azt, amire kér – bármi legyen is az!
– Te felkelésről beszélsz – fogta suttogóra hangját Mothak.
– Igen. Pontosan arról.
– Mi lesz az őrség tisztjeivel? Több mint kétszáz katona
járőrözik a városban.
– Thébai katonák. Reméljük, ezt még nem felejtették el. És
most indulj! Kevés az időnk és másokat is fel kell még keresnem.
Mothak vette a sötétzöld köpönyegét és a vállára terítette.
– Vigyél kardot és tőrt! – tanácsolta Parmenión, mire a thébai
bólintott.
A szolga néhány perccel később már Horász, az orvos házánál
állt, ahol egy férfi várakozott az árnyékba borult bejáratnál.
Magas volt és sovány, mint, egy csontváz. Mothak odalépett
hozzá és meghajolt.
– Köszöntelek, orvos uram. Van számomra egy csomagod?
A férfi idegesen végignézett a sötét utcán, a tekintete ideoda
villant.
– Biztosíthatlak, hogy nincs itt senki más, csak én – mondta
Mothak.
 – Ez a csomag nem tőlem származik. Világos?
– Hát hogyne.
– Takarékosan használjátok! Óvatosan szórjátok rá a húsra!
Próbáljatok vigyázni, hogy ne ragadjon rá az ujjatokra, de ha
mégis, akkor gondosan mossátok le!
– Vagyis ez méreg? – suttogta Mothak meglepetten.
– Már hogy lenne méreg?! – csattant fel az orvos. –
Szerinted azért lett belőlem orvos, hogy embereket öldössek?
Ez az, amit a nagyurak kértek: hashajtó és hánytató. És most tűnj
innen! Ne feledd: nekem nincs hozzá közöm!
Mothak átvette a csomagot, és a város északi részébe indult.
Alig fordult be az agora közelében a sarkon, amikor egy katona
állta útját.
– Hová-hová, barátom? – firtatta. Ekkor már három másik őr
is feltűnt a közelben.
– Hazafelé tartok, uram – felelte Mothak mosolyogva. – Van
valami baj?
– Jól fel vagy fegyverezve egy esti sétához – állapította meg a
férfi.
– Nem árt óvatosnak lenni.
A katona bólintott.
– Továbbmehetsz.
Mikor Mothak megérkezett Amta, a hentes házához – a
vágóhíd és a raktár tőszomszédságában emelkedő nagy épülethez
–, megállt a főkapu előtt, és az árnyékokat fürkészte az ember
után, akivel találkoznia kellett.
– Te vagy Mothak? – hallott meg egy hangot a háta mögül.
A thébai ledobta a csomagot és megpördült, majd a kardja
után kapott. Ekkor hideg fém érintette meg a torkát.
– Az vagyok – felelte. – És te?
 – Hogy én? Ahhoz semmi közöd. Vedd fel a csomagot, és
ébresszük fel a barátunkat!
A kapu nem volt zárva és a magas harcos résnyire kitárta, majd
a két ember belopakodott az udvarba, onnan pedig a házba.
Minden sötétségbe burkolózott, de a holdfény besütött az egyik
nyitott ablakon, így látták a keleti faltól induló lépcsősort.
Mothak követte a névtelen társát a második emeletre, egy keletre
néző hálószobáig, ahol a férfi kinyitotta az ajtót és belépett. Az
emelvényen álló széles ágyban egy kövér férfi horkolt hangosan.
A harcos odalépett hozzá és a vállára tette a kezét. A horkolás
megszűnt, a thébai pedig látta, hogy Amta szeme felpattan. A
harcos a kését a hájas férfi rengő tokájához nyomta.
– Jó reggelt! – mosolyodott el a harcos. – Pompás nap virrad
ránk.
– Mit akarsz?
– Szeretném, ha megmutatnád, hogy mennyire szereted
Thébait.
– Szeretem, és ezt mindenki tudja is.
– Mégis élelemmel látod el a spártai helyőrséget?
Kalmár vagyok. Nem tagadhatom meg az áruim eladását.
Letartóztatnának és árulóvá nyilvánítanának.
– Minden nézőpont kérdése, kedves Amta. Tudod, éppen most
szabadítjuk fel Thébait. És akkor mi fogunk árulónak hívni.
A kövér férfi ülő helyzetbe küszködte magát és próbált nem
nézni a torkának szegezett késre.
– Ez nem lenne tisztességes! – tiltakozott, és kezdte
összeszedni magát. – Nem vádolhattok meg mindenkit, aki
üzletelt a spártaiakkal, vagyis minden boltost és kalmárt... arról
nem is beszélve, hogy akkor minden szajhát is el kellene
ítélnetek. Amúgy meg ki vagy?
– A nevem Pelopidasz.
 – És mit kívánsz tőlem? – tudakolta a kövér ember, és a
félelme is visszatért, ez jól látszott az arcán váratlanul kiütköző
verítékben.
– Mikor készíted elő a húst a helyőrségnek?
– Egy órával pirkadat előtt. Utána a legényeim felhúzzák a
kordét Kadmeiára.
– Akkor térjünk rá az üzletre! – lökte a hüvelybe a tőrét
Pelopidasz.
– Mi köze az én húsaimnak Thébai felszabadításához?
– Van nálunk egy kis gyógyfű, csak, hogy jobb íze legyen. – De
ha megmérgezitek őket, én leszek a bűnbak. Azt nem tehetitek!
– Ez nem méreg, te bolond! – sziszegte Pelopidasz. – Bárcsak
az lenne! És most ki az ágyból, és vezess a raktárba!
*****
Három órával múlt pirkadat, de Parmenión még mindig ébren
volt. A kovácsműhely bejáratánál várt, s a fejében örvénylettek a
gondolatok, amelyek aggályokat szültek, az aggályokból pedig
félelmek fakadtak.
Mi lesz, ha...?
Mi lesz, ha a spártaiak észreveszik, hogy a húst megbabrálták?
Mi van, ha Pelopidaszt rajtakapják, amint a vizet sózza? Mi van,
ha a cselszövés híre kiszivárog?
Parmeniónnak lüktetett a feje és a kora reggeli napsütés szúrta
a szemét: hányingere támadt és bizonytalanul állt a lábán, így
inkább lerogyott az út szélére. Azóta, hogy megmentette Deraét,
időről időre fejfájással küzdött, s az elmúlt két évben a rohamok
erősödtek – mind a hevességüket, mind a rendszerességüket
illetően. Időnként még a spártai neveltetés sem tudott
felülkerekedni a fájdalmon, és amikor a rohamok végképp
elviselhetetlenné váltak, mákonyt ivott. Most azonban nem volt
ideje a mákony kínálta alvásnak, így igyekezett nem törődni a
kínnal.
Norák, a kovács néhány perccel később megérkezett.
Nagydarab ember volt, széles vállú és bikanyakú. Parmenión
felállt, hogy üdvözölje.
– Korán jöttél, ifjú – mondta Norák –, de ha azt hiszed, hogy
rá tudsz venni valami sürgős munkára, jobb, ha elfelejted. Tele
vagyok megrendeléssel.
– Délre húsz vaskaróra van szükségem, mindegyik
alkarhosszúságú legyen – közölte vele Parmenión.
– Nem figyelsz rám, ifjú barátom. Erre a hétre már nem
vállalok több munkát.
A spártai belenézett a férfi mélyen ülő barna szemébe.
Figyelj jól, Norák! Nekem azt mondták, hogy megbízható
ember vagy. Pelopidasz küldött. Érted? A jelszó Héraklész.
A kovács szeme összeszűkült.
– Mire kellenek neked ezek a karók?
– Hogy beszögezzem velük a Kadmeia kapuját. És erős
emberek is kellenek a kalapácsok mellé!
– Héra keblére, fiú! Nem is kérsz ám sokat, de nem ám! Jobb,
ha beljebb kerülsz.
A kovácsműhely üresen állt. Norák a kemencéhez lépett,
gyújtóst dobott a benti forró hamura, majd a fújtatóval életre
keltette a tüzet.
– A karók nem jelentenek gondot, de hogy verjük be őket
anélkül, hogy a spártaiak ne esnének nekünk?
– Gyorsan és ügyesen. Amint a keresztrúd a helyére kerül,
hatan odafutnak a kapuhoz. – Parmenión a távolabbi falhoz
lépett és kivett egy lándzsanyelet a halomból, amely a vasfejekre
várt. A végénél megragadta a nyelet, kivonta a tőrét és két
bemetszést ejtett a fán. – A keresztrúd ilyen magas és vastag. A
kapu régi, tölgyből van, viharvert és olyan vastag, mint egy férfi
karja. Hat ütéssel át tudod ütni?
Norák megfeszítette domborodó izmait.
– Hogyne tudnám, fiú! De a többiek zömének hét-nyolc is
kelleni fog. Parmenión bólintott.
– Megduplázhatod a munka gyorsaságát, ha négy-négy
kalapácsos embert állítasz mindkét kapuszárnyhoz. Az időzítés
viszont létfontosságú. A legnagyobb veszély pillanata akkor jön el,
amikor a tömeg megindul Kadmeiára – ekkor fog a
parancsnoknak eszébe jutni, hogy kiküldjön egy fegyveres
csapatot.
Gondoskodom róla, hogy a dolog sikerüljön – fogadkozott
Norák, mire Parmenión elmosolyodott.
– A kaput általában alkonyatkor zárják. Legkésőbb délre vidd a
karókat Kalépiosz házához! És legyen veled tizenegy erős ember.
Parmenión kilépett a kovácsműhelyből, és lassan Kalépiosz
házához sétált. Az államférfi éppen reggelijét költötte, és
megkérte a spártait, hogy csatlakozzon, de ő elhárította.
– Hallottál Pelopidasz felől? – tudakolta inkább.
– Még nem. Szörnyen nézel ki, ember: szinte minden vér
kifutott az arcodból. Beteg vagy?
– Remekül vagyok, csak fáradtan. A hír, hogy beszélni fogsz,
nyilván már elterjedt a városban. A lehető legtöbb embernek
hallania kell.
– Ezt már múlt éjjel elmondtad. Mindent kézben tartunk,
barátom.
– Persze – töltött magának Parmenión egy kupa bort, és
belekortyolt.
– Menj be, és aludj egy kicsit! – tanácsolta Kalépiosz. –
Felébresztelek, mikor Pelopidasz visszatér.
 – Majd később. Hányan őrzik a város kapuit? Senki sem mehet
el addig, míg Thébai nem a miénk!
– Tíz ember lesz minden kapunál. Ne félj, minden úgy halad,
ahogy tervezted!
– Lesznek, akik íjjal mennek Kadmeiára, abban a reményben,
hogy esélyük lesz nyilat ereszteni egy spártaiba.
– A mi embereinken kívül mindenki fegyvertelen lesz. Nem
kerül sor nem tervezett támadásra.
Pelopidasz és Mothak lépett az udvarba, mire Parmenión
felállt.
Nos?
– Mothakkal leszállítottuk az élelmet. Ahogy azt gondoltad,
magunkra hagytak a raktárban. Én besóztam a vizeshordókat: tíz
volt belőlük. Az utolsó hordónál elfogyott a sónk. Először arra
gondoltam, hogy belevizelek, de végül kiöntöttük.
– Remek! Szép munka! – süppedt vissza székébe Parmenión.
– Akkor hát készen állunk. Kigondoltad már a beszéded? –
fordult Kalépioszhoz.
– Igen – felelte az államférfi –, és nem sokkal alkonyat előtt
előadom az agórán. Nagy tömeg lesz jelen. És most pihennél már
végre?
Parmenión ügyet sem vetett a kérlelésre, inkább Pelopidaszhoz
fordult. – Mi a helyzet a tanácsosokkal?
A harcos leült a Parmenión melletti padra.
– Az istenek velünk vannak, spártai. Úgy tudom, mind jelen
lesznek az Alexandrász házában tartott ünnepségen. Délben
gyűlnek össze: enni és inni fognak – utána pedig a szajhákért
küldetnek. Végzünk mindegyikükkel – kivéve Kalépiosz
unokafivérét, Kaszkoszt.
 – Nem! – csattant fel Parmenión. – Mindnyájuknak meg kell
halnia.
– Kaszkosz már nincs a városban – nézett Kalépioszra
Pelopidasz. – Egy különös, szerencsés fordulat révén két órával
ezelőtt elutazott Korinthosz melletti nyári birtokára.
Parmenión öklével rávágott az asztallapra, és tekintetét
Kalépiosz arcára szegezte.
– Mindent veszélybe sodortál!
Az államférfi vállat vont és széttárta a kezét.
Nem tagadom, hogy arra kértem, hagyja el a várost, de nem
árultam el senkit. Beszámoltam Kaszkosznak egy három
éjszakával ezelőtti álmomról, amelyben meghalt. Elmondtam
neki, hogy jártam egy jósnőnél az álom miatt, aki azt javasolta,
hogy Kaszkosz zarándokoljon el a korinthoszi Hekatészentélybe.
És mindenki tudja, milyen vallásos ember az unokafivérem,
azonnal útnak indult.
– Ez ostobaság volt, Kalépiosz – közölte Parmenión. – Ha
tényleg visszafoglaljuk a várost, Kaszkosz a spártaiakhoz
menekül, akik névleges vezetőnek kiáltják ki, mikor ellenünk
vonulnak. Lehet, hogy mindannyink vesztét okoztad.
Az államférfi bólintott.
– Nem is védekezem, viszont Kaszkosz a vérem és nagyon
kedves nekem. Emellett a maga módján éppen annyira a szívén
viseli Thébai sorsát, mint bármelyikünk. És már semmit sem
tehetek, hogy megváltoztassam a lépésemet – és ha tehetnék is,
akkor sem lennék rá hajlandó.
Parmenión úgy érezte, hogy a feje mindjárt szétrobban. Ivott
még egy kis vizet és besétált a házba, hogy elmeneküljön az
udvaron uralkodó ragyogás elől.
Mothak követte.
 – Láttam márványszobrokat, amelyek színesebbek voltak,
mint te – jegyezte meg a thébai, mikor Parmenión lerogyott egy
heverőre. – Azt hiszem, egy kis bor jót tenne.
– Nem – felelte a spártai, mikor összerándult a gyomra. – Csak
hagyj magamra egy kicsit! Alszom egy keveset.
Heves hullámok csapdosták a sziklás partot, miközben a
mélység fűrészes fogú szörnyei a keze kiszabadításán ügyködő
lány karcsú alakja körül köröztek. Parmenión a hullámokon át
úszott felé; azért küzdött, hogy még azelőtt odaérjen, hogy a
sötét tenger lerántaná a mélybe.
Egy hatalmas lény siklott el az ifjú mellett, olyan közel, hogy
a hátuszonyával súrolta Parmenión lábát, de egy gigászi hullám
felkapta az ifjú testét és az égbolt felé taszította. Mikor
kiszabadult, majdnem felordított, mert visszazuhant az így
keletkezett hullámárokba. A feje víz alá süllyedt, de ráébredt,
hogy tud lélegezni ott is. Deraé teste alatta süllyedt. Lebukott
utána, letépte a kötelet a csuklójáról és visszavonszolta a
felszínre.
– Élj! Élj! – kiáltozta az ifjú. A szörnyek nem tágítottak;
hideg, opál-fényű szemükkel a szerelmeseket bámulták.
Deraé magához tért és Parmeniónha csimpaszkodott.
– Megmentettél. Eljöttél értem!
Mothak rázta fel álmából, mire Parmenión kinyitotta a szemét
és felnyögött – nemcsak a kín lobbant a koponyájában, hanem
Deraé elvesztése és az álom is. Felült.
– Már dél van?
– Igen – felelte Mothak, mire Parmenión felkelt. Pelopidaszt
az udvarban találta, továbbá vele volt Norák, meg tizenegy
tagbaszakadt ember. Négyen hatalmas, hosszú nyelű kalapácsot
markoltak.
 – Megfelel neked, sztratégosz? – emelt fel Norák egy
rövidkard méretű vaskarót.
– Remek – felelte Parmenión –, de szeretném látni a
kalapácsosaidat munka közben.
– Hoztam pár tartalék karót – felelte a kovács –, pontosan erre
a célra. – Ketten megragadtak egy darab deszkát, felállították a
távolabbi falnál, míg egy harmadik odatartotta a karót. Norák
oldalra lépett és intett az egyik kalapácsosnak, hogy foglalja el a
helyét a deszka másik végénél. A kovács felemelte a pörölyt, majd
nagy erővel meglendítette és a kalapács feje nekicsattant a
karónak. Mikor a pöröly visszapattant róla, a másik férfi is
meglendítette kalapácsát; az első ütés után a szöget tartó ember
elengedte a karót és félrehajolt az útból. Három ütéssel később a
karó mélyre fúródott a deszkába.
– Gyakoroljatok még! – adta ki az utasítást Parmenión. –
Gyorsabbnak kell lennetek! Magához intette Pelopidaszt, és
besétáltak az andronitiszbe.
– Az Alexandrász házában tartott ünnepségen, amelyet
említettél, lesznek őrök?
– Igen. Nem valami népszerűek ezek az emberek.
– Hány őr lesz?
– Talán öt, talán húsz. Nem tudom.
– A házban vagy azon kívül?
– Kint. Ez egy magánorgia – vigyorgott szélesen Pelopidasz. –
Találkozzunk Alexandrász házánál! Akkor készítünk tervet, mikor
már tudjuk, hány őr lesz jelen.
Pelopidasz távozása után Kalépiosz a szobájába ment, hogy
gyakorolja beszédét, magára hagyva Parmeniónt az
andronitiszben. A spártai egy ideig a gondolataiba merült, de
azután ráébredt, hogy nincs egyedül. A fejét oldalra fordította és
megpillantotta Tamiszt, a spártai jósnőt, amint ott áll az asztalnál
a botjára támaszkodva.
Tamisz végigmérte az ifjú spártait és elgyönyörködött a
lelkének tüzében, érezte a fájdalmát és csodálta a bátorságot,
amit mutatott, ellenállva a kín erejének.
Parmenión egy pillanatig hitetlenkedve meredt rá.
Nos, hellyel kínálnál, ifjú spártai? – ösztökélte az öregasszony.
– Hát persze – állt fel Leon, és az asztalhoz kísérte, ahol töltött
neki egy kupa vizet.
– Hogy kerülsz ide, hölgyem?
– Odamegyek, ahova nekem tetszik. Rászántad magad, hogy
vezesd ezt a felkelést?
– Rá.
– Nyújtsd a kezed!
Parmenión engedelmeskedett, az asszony pedig rá tette a saját
tenyerét.
– Minden egyes szívdobbanáskor két választásunk adódik –
suttogta Tamisz. – Minden egyes választás létrehoz egy ösvényt,
és végig kell mennünk rajta, bárhova vezessen is. Te, Parmenión,
keresztúton állsz. Az egyik út a napfénybe és a kacagásba vezet, a
másik pedig a fájdalomba és a csüggedésbe. Thébai városa a te
kezedben van, mintha csak egy apró játékszer lenne. A napfényes
úton a város gyarapszik, de a másikon megtöretik, porrá zúzatik
és elfeledik. Ezeknek a szavaknak a kimondására rendeltettem.
– Akkor hát melyik út legyen? – kérdezte az ifjú. – Honnan
fogom tudni, melyik az?
– Nem fogod tudni, csak amikor már jó ideje rajta jársz.
– Akkor mi értelme volt elmondanod? – dühödött fel a spártai,
és elhúzta a kezét.
– Kiválasztott vagy. Te vagy Parmenión, Népek Halála,
Százezer sikoltozó és jajgató lelket küldesz a sötét folyóhoz, akik
mind a sorsukat siratják. Úgy igazságos és helyes, hogy tudj a
választásaidról.
– Akkor mondd el, hogyan járhatok a napfényben!
Megteszem, de akárcsak korábban Kasszandráé, az én szavaim
sem térítenek le az utadról.
– Csak mondd el!
– Hagyd el e házat és kantározd fel a kancát! Lovagolj ki a
városból és utazz át a tengeren Ázsiába! Ott keresd fel Könyves
Héra szentélyét!
– Ha! Már értem! Te boszorka! Hiszen te is spártai vagy, és
őket szolgálod! Nem hallgatok a hazugságaidra! Felszabadítom
Thébait, és ha a város hamuvá válik, akkor Spárta is követi.
– Hát persze – mosolyodott el az öregasszony, kivillantva a
rothadó fogait s a vérvörös ínyét. – A Népek Halála szólott, és
szavait meghallják az istenek. Engem viszont rosszul ítélsz meg,
Parmenión. Fikarcnyit sem érdekel Spárta, nem érdekelnek az
álmai sem, és örülök az általad választott útnak. Mert fontos vagy
nekem... és a világnak.
– Ugyan miért lennék fontos neked? – kételkedett az ifjú, de
Tamisz megrázta a fejét.
– Idővel minden kiderül. Ma örömet okoztál nekem; vág az
eszed, éles az elméd. Hamarosan vasember válik belőled, a sors
embere. – Az asszony kacaja olyan volt, mint az avaron
végigsöprő szél.
Parmenión hallgatott, de az ujjai az övén viselt tőr felé
araszoltak.
– Arra nem lesz szükséged – mondta lágyan az asszony. – Nem
jelentek fenyegetést számodra, és senkinek sem beszélek a
terveidről.
A spártai nem felelt. Nem volt hajlandó kockára tenni
Epameinóndasz életét egy spártai boszorkány szaváért!
 Előhúzta a tőrét...
Parmenión! – kiáltott fel ekkor Kalépiosz az ajtóban állva. – A
beszédem zárásán tépelődöm. Meghallgatnád, amit írtam?
A spártai figyelme egyetlen pillanatra elterelődött. Visszakapta
a tekintetét Tamiszra... de ő már eltűnt. Parmenión tőrrel a
kezében talpra szökkent és körbeperdült. Ám Tamisznak nyoma
sem volt.
– Hová tűnt? – faggatta Kalépioszt. – Kicsoda? – A
vénasszony, aki az imént még itt állt.
– Én nem láttam senkit, nyilván csak álmodtad. És most
hallgasd meg a befejezést...
Parmenión az ajtóhoz szaladt. Az udvarban a kovács és az
emberei a szögeket verték a deszkába, az udvari kapu pedig zárva
volt.
***** Parmenión végighallgatta Kalépiosz beszédét, ami
fennhéjázónak és hiteltelennek hangzott. Viszont nem szólt
semmit, a gondolatait lekötötték Tamisz szavai. Valódi volt az
öregaszszony, vagy csak a fájdalom szülte illúzió? Sehogy sem
deríthette ki. Miután odavetett az államférfinak pár sietős bókot a
beszédéért, elhagyta az épületet, és elindult a ragyogó
napsütésben Alexandrász házához. Alexandrász költő és színész
volt. Kalépiosz szerint egyik hivatásban sem tűnt ki, viszont
pompás orgiák szervezésével nevet szerzett magának a nemesség
körében. Az otthona nem volt messze a Homoloidesztől, a nagy
északi kaputól, és a Thesszáliába vezető dombokra nézett.
Parmenión megtalálta a házat, és jó hatvan lépésre a bejárati
kaputól leült egy kőfalra. Innen négy mellvértes-sisakos őrt látott,
mindegyiküknél dárda, bentről pedig zeneszó és nevetés
szűrődött ki. Pelopidasznak viszont nyoma sem volt. Nekidőlt hát
a hűvös kőfalnak és még egyszer átgondolta a tervet.
– Semmi többet nem tehetsz – gondolta magában. – Ez már
nem a te kezedben van.
 Csakhogy ezt a tanácsot nem fogadhatta meg. Amióta Deraét
elvették tőle, az elméjét a Spárta elleni bosszúról szőtt gondolatok
töltötték meg. Az eltelt évek után most pedig eljött ennek a napja
és közeledett bosszúja kezdete.
De hol járhat Pelopidasz? Ha a tanácsosok nem halnak meg,
a spártaiakhoz menekülnek, és még ha be is veszik Kadmeiát,
Agészilaosz vagy Kleombrotosz sereget vezetne a visszavételére.
Magában némán megátkozta a thébai harcost. Az öntelt
ostobája!
Az idő lassan telt. Az őrök továbbra is a kapu előtt járkáltak,
bentről pedig egyre rekedtesebb nevetgélés hallatszott.
Megérkezett Aphrodité hat, színes khitónba öltözött, aranyozott
drágaköves csattal összefogott hajú, fátylas papnője. Az őrök
félreálltak az útból, hogy beengedjék őket.
Parmenión ismét lehunyta a szemét a koponyájában lüktető
fájdalom miatt. A terve éppen elég bonyolult volt anélkül is, hogy
olyan megbízhatatlan emberekre kelljen támaszkodnia, mint
Pelopidasz.
Hűs szél simított végig az arcán, amitől egy pillanatra
enyhültek kínjai. Felült – ráébredt, hogy valami más lett, valami
megváltozott. Az őrök még mindig fel s alá jártak, és minden
olyannak tűnt, mint korábban. Csak ekkor jött rá, hogy nem hall
semmilyen zajt: nem volt zeneszó, sem nevetés.
– Vagyis – gondolta magában – megkezdődött az orgia.
De Hádész nevére, hol jár Pelopidasz?
Eltelt egy óra. Kalépiosz hamarosan megtartja a beszédét, hogy
a feltüzelt tömeget Kadmeia ellen küldje. Még egy utolsó szitkot
elmorogva a léha thébaiakról, Parmenión felállt és nekivágott az
agorára vezető hosszú sétának. Hirtelen zajt hallott a háta mögül,
mire megfordult és látta, hogy Alexandrász házának kapuja
kinyílik és a papnők lépnek ki a napsütésbe. Azok elindultak
Parmenión felé. A spártai nem is törődött velük, és folytatta útját,
de ahogy befordult a sarkon, rohanó léptek zaját hallotta, s egy
kéz ragadta meg a vállánál fogva.
– Hagyj békén! – csattant fel.
– Még csak nem is üdvözölsz? – kérdezte ekkor egy érces
férfihang. Parmenión rámeredt a magas, fátylas papnőre, aki
félrehúzta fátylát és rávigyorgott. Csinos, sima arca volt, az ajkát
vérvörösre színezte, és a szeme is ki volt festve.
– Tűnj el innen! Semmit sem akarok tőled! – emelte a kezét
Parmenión, hogy ellökje a férfit. Ám ekkor erős ujjak
kulcsolódtak vasmarokként az alkarjára.
– Hát nem ismersz meg? Én vagyok az, Pelopidasz! – kuncogta
a harcos, és a fátyollal letörölte a festéket az ajkáról. – Nem te
vagy az egyetlen sztratégosz, barátom.
Parmenión a csoport többi tagjára bámult, akik már kezdtek
megszabadulni a női ruháktól. Mindegyiküknél volt elrejtve tőr,
és a spártai csak most vette észre a rikító színű ruhákon a
vérfoltokat.
– Megcsináltátok! – kiáltott fel.
– Meghaltak – felelte Pelopidasz. – Akárcsak a fűzfapoéta,
Alexandrász, aki, ha engem kérdezel, nem fog hiányozni
senkinek.
A csapat álruháját a sikátorban hagyva az agorára szaladt, ahol
mostanra már hatalmas tömeg gyűlt össze.
Pelopidasz és társai elvegyültek a tömegben, Parmenión pedig
ott maradt a Poszeidón templomához vezető nagy lépcsősor
tövében. A tömeg már sok ezer fős volt, mire Kalépiosz megjelent
a templom előtt és lassan lesétált a lépcsőn. A csődület a nevét
harsogta, a szónok pedig láthatóan őszintén meglepődött az
éljenzés hallatán. Felemelt kézzel kért csendet. A spártai
rádöbbent, hogy ettől a pillanattól rettegett: vajon az államférfi
fennhéjázó beszédének milyen hatása lesz az izgatott tömegre?
Kalépiosz egy ideig csak nézte a hevült sokaságot, majd
felzendült a hangja.
– Hosszú idő telt el azóta, barátaim, mióta szólottam hozzátok.
Ám mindig is hittem, hogy ha egy embernek nincs mit mondania,
ami jó, akkor maradjon csendben! Barátainkat és
szövetségeseinket, a spártaiakat, három évvel ezelőtt Thébai
tanácsosai és ephoroszai hívták meg. Én már akkor elleneztem e
döntést! Elleneztem akkor, ellenzem most is! – Erre hatalmas
éljenzés támadt, de Kalépiosz intett, mire a csődület
elcsendesedett. – Miért, kérdezték a tanácsosok, ne szállják meg
a spártaiak Kadmeiát? Hát nem a barátaink? Nem Hellász
vezetői? Mi baj lenne abból, ha a városban vendégeskednek? Mi
baj? – bömbölte a szónok. – Egy thébai hős, akit maga
Agészilaosz dicsért meg, sínylődik egy zárkában... a teste
megtöretve, a bőre lenyúzva. És miért? Mert szereti Thébait!
Hát tesznek ilyet a barátok? Tesznek? – harsogta.
– Nem! – zúgta a tömeg.
Parmenión alig akart hinni a szemének. A fennhéjázásnak
nyoma sem maradt, és bár hallotta már korábban a szavakat,
azok most élénknek és lüktetőnek hatottak. A spártai ebben a
pillanatban megértette, hogy működik a nagy szónokok
varázslata. Az időzítés és az átélés önmagában nem elegendő, ám
Kalépiosz karizmatikus előadó volt, olyan erő lakozott benne,
amitől zöld szemével nem a tömeget, hanem annak minden egyes
tagját látta, és a hangja minden egyes szívet megérintett.
– Felmegyek a Kadmeiára – mondta a szónok. – Felmegyek, és
azt mondom a spártaiaknak: „Engedjétek szabadon a barátainkat
és hagyjátok el e várost! Nem látunk itt titeket szívesen.” És bár
bevonszolnak majd egy börtöncellába, bár szöges korbáccsal
nyúzzák le hátamról a húst, én dacolni fogok velük lelkem
minden erejével és egy thébai szívének bátorságával!
– Halál a spártaiakra! – kiáltotta egy hang a tömegből.
– Halál? – felelte Kalépiosz. – Igen, halált hozhatnánk rájuk.
Mi ezrével vagyunk, ők meg csak kevesen. Viszont nem szokás
megölni a nem szívesen látott vendéget: megköszönjük, hogy
eljöttek, és arra kérjük őket, távozzanak. És most indulok.
Egyedül leszek?
A válasz fülsiketítő volt, és egyetlen szó szakadt fel a tömeg
ajkáról, mint a morajló égzengés.
– Nem!
Kalépiosz lesétált a lépcsőn, a tömeg szétvált előtte és követte a
Kadmeiára vezető hosszú úton.
***** Norák a Kadmeia falaitól harminc lépésre, a sziklák közti
búvóhelyéről figyelte, ahogy a spártaiak bezárják a kaput. A
tenyere izzadt, így szárazra törölte a tunikájában. Körülötte a
többiek is idegesen várakoztak.
– Mi van akkor, ha még azelőtt kinyitják a kaput, hogy a karók
átütik? – kérdezte a balján kuporgó férfi.
– Gondolj erre, amikor lesújtasz a pöröllyel – tanácsolta a
kovács –, és azt se felejtsd el, hogy Epameinóndasz most a
fellegvárban sínylődik, ahol kínozzák! És a te neved éppen úgy ott
van a fejében, mint az enyém.
– Azt hiszem, látom a tömeget – suttogta egy másik. Norák
megkockáztatott egy pillantást a sziklák felett.
– Ők azok – bólintott. – És most tegyük a dolgunkat! – A
csapat kiszaladt a búvóhelyéről és a kapuhoz futott. A mellvéden
az egyik őrszem észrevette őket, és kiáltozni kezdett, de mielőtt
lőhetett volna, ők már biztonságban voltak a kiugró kaputorony
alatt. Norák a rovátkolt lándzsahegyet a bal oldali kapuszárnyhoz
illesztette. – Ide! – parancsolta. Az egyik karó hegyét a kijelölt
ponthoz nyomták. Norák megmutatta a következő karó helyét is,
majd a kalapácsosok a kovácsra néztek.
– Most! – harsogta az, és meglendítette a fegyverét.
A vason csattanó vas zengésére kiáltások kórusa felelt a kapu
túloldaláról.
– Hádészra, mi folyik itt? – bömbölte valaki.
– Egy tömeg gyülekezik, uram – felelte az egyik katona a
mellvédről.
– Ötös alakzat! – rikkantotta a tiszt. – Támadásra készülj!
Kinyitni a kaput! – A fal túloldalán Norák hallotta a spártai
katonák dübörgő lépteit, ahogy azok futva harci négyszöget
formáztak.
A kovács pörölye lezúdult a karóra, átütötte a kaput, bele a
mögötte lévő keresztrúdba. Balra ugrott, és félrelökte a másik két
kalapácsost, akiknek a karója még csak félútig jutott. Norák lépett
egyet hátra, minden erejével meglendítette kalapácsát és a szög
feje eltűnt a viharvert tölgykapuban.
– A keresztrúd nem mozdul, uram! – kiáltotta egy spártai
katona, mire Norák elvigyorodott, mikor meghallotta, hogy
rángatni kezdik az odaszögezett rudat. A tömeg pedig már
özönlött is a fellegvárhoz.
*****
Kalépiosz tíz lépést előrejött, és mindkét karját felemelve bírta
megállásra az áradó tömeget. Fent, a falon, az egyik spártai íjász
kihajolt és kilőtt egy nyilat, ami átfúrta az egyik ember vállát. A
tömeg meghátrált.
Kalépiosz zúgó hangja túlharsogta a tömeg moraját.
– Hát így bánnak egymással a barátok? Van nálunk fegyver?
Erőszakkal jöttünk?
A sebesültet visszavitték a városba, de Kadmeiáról nem
érkezett több nyíl.
 – Hol van a vezéretek? – kiáltotta Kalépiosz. – Hozzátok ide,
hogy választ adjon erre a szörnyűségre!
Egy vassisakos spártai hajolt át a mellvéden.
– A nevem Arimanész – kiabált le. – A katona, aki lőtt,
büntetést kap, de arra kérlek titeket, oszoljatok vagy kénytelen
leszek kiküldeni ellenetek az embereimet.
– Senkit nem fogsz kiküldeni – harsogta Kalépiosz –, kivéve a
fogdáitokba zárt thébaiakat.
– Ki vagy te, hogy parancsolgatsz nekem? – hördült fel
Arimanész.
– Én Thébai hangja vagyok! – felelte Kalépiosz, mire a tömeg
éljenzésben tört ki.
Mothak Parmeniónhoz lépett.
– A nyugati kapu le van zárva – mosolyodott el. – Nem tudnak
kijutni.
Ekkor a tömeg szétvált, és egy csapat thébai katona vonult elő.
Nyolc spártait vezettek: zúzódások tarkították őket, véresek
voltak, és a kezüket megkötözték.
Pelopidasz lépett elő és tisztelgett a thébai tisztnek.
– Vigyétek őket Kadmeia falához! – utasította. A tiszt
meghajolt, majd intett az embereinek.
Kalépiosz közelebb sétált a falhoz.
– Vedd vissza a katonáidat – kiáltott fel Arimanésznak –, mert
ha itt maradnak, aggódnék az életükért!
– Kaput kinyitni! – harsogta a spártai vezér, mire a tömeg
hahotázni kezdett.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha leengedsz pár kötelet – felelte erre
Kalépiosz. A tömeg a fal túloldaláról még mindig hallotta a
keresztrúd elmozdításán erőlködő, kintről nem látható spártaiak
ütötte zajt, amire nevetéssel és gúnyolódással feleltek.
 – Az istenekre, ezért megfizetsz, te zsivány! – tajtékzott
Arimanész.
– Én viszont úgy látom, hogy az istenek velünk vannak –
felelte Kalépiosz. – Mellesleg, úgy tudom, a helyőrségben
felütötte fejét a kórság. Felajánlhatom egy orvos szolgálatait?
Arimanész erre csak egy ocsmány szitokkal válaszolt, majd
eltűnt szem elől. Pár perccel később köteleket engedtek le a
falakról, amelyeken a sebesült spártaiak felkapaszkodtak a
mellvédre. A tömeg alkonyatig kitartott, azután a zömük hazatért.
Pelopidasz viszont a legelszántabb rebellisekből megszervezett
egy csapatot, akik a kapuknál maradtak, Kalépiosz pedig
felveretett egy sátrat, ahonnan – mint azt az örömittas
egybegyűltekkel közölte – nem szándékozott mozdulni, míg a
spártaiak el nem fogadják távozásra szóló felkérését.
Parmenión, Mothak és Pelopidasz vele várakoztak.
– Eddig minden úgy alakult, ahogy mondtad, sztratégosz –
fordult a spártaihoz a szónok. – De most mi lesz?
– Holnap felajánlod, hogy beküldesz egy békekövetet. De ezt
majd később megbeszéljük, még ma éjjel – feltéve, ha
viszszatérek.
– Erre semmi szükség – mutatott rá Mothak. – Hatalmas a
kockázat.
– A spártaiak nem szeretnek foglyokat átadni – felelte
Parmenión. – Lehet, hogy úgy döntenek, megölik
Epameinóndaszt. Ezt nem kockáztathatom. Addig is, barátaim,
hozzatok ide fát, és mondjátok meg Noráknak, hogy torlaszolja el
jó alaposan a kapukat! Egy óra sem kell hozzá, hogy átfűrészeljék
a keresztrudakat! – Tényleg azt hiszed, hogy megmentheted
Epameinóndaszt? De hogy? – tudakolta Pelopidasz.
– Spártában volt egy másik nevem is: Szavrának hívtak. És ma
éjjel meglátjuk, hogy ez a gyík tényleg tud-e még falat mászni.
 *****
A fekete, hosszú ujjú inget és sötét perzsa nadrágot viselő
Parmenión, az egyik vállára vetett kötéltekerccsel megvárta, míg
egy felhő eltakarja a holdat, majd nesztelenül a fal tövébe futott.
Az arcát földdel koszolta össze. A spártai kelet fele kezdett
araszolni a fal mentén, ahol a talaj meredeken zuhant a mélybe, a
fal pedig egy több mint kétszáz láb mély meredek szakadék fölé
magasodott.
Úgy okoskodott, hogy a falat ennél a pontnál egyetlen ostromló
haderő sem tudná megmászni, így valószínűtlennek tűnt, hogy
gondosan őriznék. Kinyújtotta a kezét és kitapogatta a négy
négyzetlábnyi szürke kőtömbök között futó keskeny repedések
közül az elsőt, majd becsúsztatta az ujjait.
Még mindig gyík vagy? – töprengett el magában.
A tömbök közötti repedések aprók voltak és keskenyek, de
Parmenión feltornászta magát. A csupasz lábával réseket
keresett, az ujjai a tömbökön simítottak végig – és bukkantak rá
azokra a pontokra, ahol az ősi kő elmállott, és barázdák meg
kiszögellések alakultak ki.
Lassan araszolt felfelé a falon: az ujjai elfáradtak, a lába
sajgott. Csak egyszer pillantott le: messze alatta a föld vibrálni
látszott a holdfényben, mire összeszorult a gyomra. Spártában
nem volt egyetlen ilyen magas építmény sem. A hirtelen rátörő
páni félelem tudatosította benne, hogy fél a magasságtól.
Tekintete visszafordult a falra, vett pár nagy levegőt, majd
felnézett. Még mindig harminc lábra járt a mellvédtől.
Ekkor a lába megcsúszott!
Ujjait acéltűkként döfte a kőbe, ahogy támasz után kalimpált a
lábával.
Higgadj le! – súgta neki az elméje. Ám a szíve vadul kalapált,
ahogy ott lógott a szédítő mélység felett.
 Ellazította a testét és a jobb talpával lassan tapogatózni kezdett
a falon, figyelmesen keresgélve valami repedést. A karja már
sajgott, de ismét visszanyerte higgadtságát. Feljebb tornászta
magát és óvatosan folytatta útját, míg a mellvéd alá nem ért.
Becsukta a szemét és hallgatózott: leste, hallja-e egy katona
lélegzetvételét vagy egy őrszem könnyed lépteit. De néma csend
honolt. Megmarkolta a mellvéd szélét és gyorsan felkapaszkodott
a gyilokjáróra, majd lekuporodott az árnyékban. Tőle húsz
lépésre balra egy spártai hajolt át a falon, de a lenti tömeget
figyelte. Jobbra egy lépcsősor vezetett le az udvarra.
Átlopakodott a gyilokjárón és lesuhant a lépcsőn, mindvégig a
holdfény vetette árnyékban maradva a falnál.
Kadmeia olyan volt, akár egy méhkas, tele épületekkel. A mai
fellegvár egykor a régi Kadmosz városa volt, amiből, annak
tövében kinőtt a jelenkori Thébai. Számos régi épület igen rozoga
volt már, Parmenión pedig megborzongott, ahogy átfutott az
üresen tátongó sikátorokon, mert megérezte a múltnak az üres
otthonokban és a tátongó ablakokban lebegő kísérteteit.
Lábdobogást hallott, mire behúzódott az egyik kapualjba.
Patkány szaladt át csupasz lábfején és hallotta, hogy több
rágcsáló is akad még a közelben. Az akaratát megfeszítve,
mozdulatlanul állt és megvárta, míg a hat katona elvonul az
ősrégi épület mellett.
– Erőtlen vagyok, mint a kutyahúgy – dörmögte egyikük.
– Át kellene fűrészelnünk a rudat és szétverni a rohadékokat.
– Ő nem ilyen – felelte a másik. – Valószínűleg már az ágy
alatt bujkál.
Az egyik ember felnyögött és letérdelt az út mellé, hogy
hányjon. Két társa segítette talpra a beteget.
– Jobb már, Androsz?
– Ma éjjel már negyedszer! A gyomrom nem sokáig bírja már.
 A katonák elvonultak, Parmenión pedig folytatta az útját
nyugatra, a kormányzó székhelyét keresve.
Pelopidasz szerint a régi tömlöcök az épület alatt húzódnak,
emlékezett vissza. Arimanész szobái az első emeleten
helyezkednek el, míg a földszinten a tiszti ebédlőt rendezték be.
Parmenión az átellenben lévő épület árnyékában várakozott,
őrszemek után kutatva, de egyet sem látott. Gyorsan átszaladt a
nyílt téren, besietett az egyik kapun, és egy fáklyákkal
megvilágított folyosón találta magát. Az ebédlőből beszélgetés
moraja szűrődött ki.
– A jól átsütött hús a megoldás, mert ellazítja a zsigereket –
hallotta valaki hangját.
De nem ezúttal, gondolta magában Parmenión komoran. Az
étkezőcsarnokkal szemközt újabb ajtó nyílt, ahonnan csigalépcső
vezetett lefelé. Odaszaladt és elindult lefelé a tömlöcbe. Ennél a
lépcsőnél nem égtek fáklyák, lentről viszont pislákoló fényt
pillantott meg.
Óvatosan lépdelve eljutott a legalsó lépcsőig, és
megkockáztatott egy pillantást a halványan megvilágított
folyosóra. Jobbra egy sor zárkát látott, balra egy asztalnál két őr
üldögélt: rézérmékért kockáztak. Parmenión halkan szitkozódott.
Egy őrt még elnémíthatna, de mivel fegyvertelen volt, kettő
meghaladta az erejét.
Gondolkodj, ember! Légy sztratégosz!
A kockázókat hallgatta, és arra várt, hogy kimondják a nevet,
amire szüksége volt. Egyedül érezte magát, mint akire veszély les,
csapdába esve a lépcsőn. Ha most bárki lejönne, neki vége lenne.
A férfiak rendületlenül kockáztak.
– Szerencsés egy disznó vagy te, Mentár! – mondta végül
egyikük.
 Parmenión feljebb húzódott a csigalépcsőn és leguggolt a
sötétben.
– Mentár! – kiabálta. – Gyere fel!
A férfi morgott valami ocsmányságot, Parmenión pedig
hallotta, amint széke megcsikordul a kőpadlón.
Mentár a lépcsőhöz sietett és kettesével véve a fokokat, futni
kezdett felfelé, de ekkor Parmenión felpattant előtte, és az öklével
állón vágta a férfit. A hajánál fogva megragadta és a fejét
nekikoccantotta a falnak. Mentár a karjába omlott.
Az ájult katonát a lépcsőkre fektetve, Parmenión elindult
lefelé, a börtönfolyosóra. A másik ember a lépcsőnek háttal ült,
hamisan fütyörészett és a kockákat gurítgatta. Szavra mögé
osont, és egy ütést mért a férfi tarkójára: az őr előrezuhant, a feje
visszapattant az asztallapról.
A tömlöcök ajtaja vastag tölgyből készült és a legegyszerűbb
módon zárták – egy farudat toltak keresztbe. De csak két fogda
volt így eltorlaszolva. Polüszperkhónra az elsőben talált rá. Mikor
Parmenión belépett a zárkába, a thébai éppen aludt. Az arcát
zúzódások borították, véres volt, a szoba pedig hányástól és
ürüléktől bűzlött. A thébai könnyű volt, a spártai így talpra
rángatta és a folyosó felé támogatta.
– Többet ne! – esdekelt a fogoly.
– Azért jöttem, hogy megmentselek – suttogta Parmenión. –
Kitartás!
– Hogy megments? Hát bevettük Kadmeiát?
– Még nem – felelte Parmenión, és kinyitotta a másik ajtót.
Epameinóndasz ébren volt, de még rosszabb állapotban leledzett,
mint Polüszperkhón. A szemét szinte csak résnyire tudta kinyitni,
és az arca szinte a felismerhetetlenségig feldagadt.
Parmenión őt is kitámogatta a folyosóra, de a thébai a padlóra
rogyott, mert a lába képtelen volt megtartani a súlyát. A
fáklyafényben a spártai lepillantott a barátja feldagadt
végtagjaira: a vádliját pálcákkal botozták meg.
– Nem fogtok tudni lemászni – állapította meg Parmenión. –
El kell rejtselek titeket.
– Mindenhol keresni fognak – dünnyögte Polüszperkhón. –
Reméljük, hogy nem! – csattant fel Parmenión.
Egy óra sem telt bele és a spártai ismét egyedül szaladt az üres
utcákon. Felrohant a gyilokjáróra vezető lépcsőn, a kötelét egy
márvány padhoz erősítette és átmászott a mellvéden.
– Hé, te ott! – kiáltott rá egy őr. – Megállj!
Parmenión átlendült a mellvéden és lesiklott a kötélen: a keze
szinte égett. Fölötte az őrszem a kötélhez futott és kardjával
vagdosni kezdte. Az elszakadt és lehullott a falról.
Jóval lejjebb Parmenión már egy kapaszkodót markolt, az
ujjait éppen akkor akasztotta be a résbe, amikor a kötél elszakadt.
Óvatosan lemászott és visszatért Kalépiosz sátrába. – Nos? –
kérdezte a szónok.
– Biztonságban vannak – suttogta Parmenión.
*****
Pirkadatkor a fellegvárban Arimanész kétrét görnyedve
markolászta a hasát. Már nem is számolta, hányszor hányt az
éjszaka folyamán, és mostanra már csak sárga epét okádott az
ágya melletti tálba. Több mint hétszáznyolcvan ember állt a
parancsnoksága alatt és ebből ötszáz olyan beteg volt, hogy járni
sem tudott, a többi meg úgy mászkált, mint a járóképes
sebesültek – szürke arccal, élettelen tekintettel. A spártai
ráébredt, hogy ha a thébaiak ma támadnának, a haderejét
perceken belül legyűrnék.
Az egyik segédtisztje kopogtatott az ajtón, mire Arimanész
talpra kecmergett, elfojtva egy nyögést.
 – Szabad! – mondta, és már a beszéd kívánta erőkifejtéstől is
remegni kezdett a gyomra.
Egy fiatal tiszt lépett be, aki szintén túl sápadtnak tűnt.
– Átkutattuk az egész Kadmeiát. A foglyokat megszöktették.
– Az lehetetlen! – harsogta Arimanész. – Epameinóndasz
mozdulni is alig tudott, nemhogy mászni! És csak egy embert
láttak átszökni a falon.
– Már mindent átkutattunk, uram – felelte a katona.
Arimanész visszahanyatlott a kerevetre. Biztosra vette, hogy az
istenek átka ül rajta. Az volt a terve, hogy kivégezteti az árulókat,
hogy így figyelmeztesse a csőcseléket: Spártát nem lehet
fenyegetni. Most azonban nem voltak foglyai, és egy olyan
haderőnek parancsolt, amely túl gyenge volt a falak védelmére.
Ekkor egy újabb tiszt lépett a szobába.
– Uram, a thébaiak szeretnének ideküldeni egy embert, hogy
megvitassa... a helyzetet.
Arimanész gondolkodni próbált, de elgyötört gyomorral és
zsigerekkel nehéznek bizonyult egy logikus okfejtést végigvinni.
– Mondd nekik, hogy küldhetik – parancsolta, és
visszabotorkált az árnyékszékhez, majd a nyitott kürtő fölé
guggolt.
Utána valamivel jobban érezte magát és visszatért a kerevetre,
ahol az oldalára feküdt és felhúzta mindkét térdét. Nem akarta
ezt a megbízatást, a gyűlölködő thébaiakat meg minden
züllöttségüket, de az apja ragaszkodott ahhoz, hogy
megtiszteltetés egy spártai helyőrség parancsnokának lenni –
mindegy, hogy hol van az a helyőrség. Arimanész karcsú kezével
beletúrt a gyérülő szőke hajába. Mit nem adna most egy korty
tiszta, hideg vízért! Hádészba a thébaiakkal, és az őt belülről
mardosó tűzzel!
 Néhány perc múlva visszatért a tiszt, egy sötét hajú, magas
ifjút terelve maga előtt, akinek közel ülő, kék szeme volt.
Arimanész felismerte benne a futót, Leont, a Makedónt, aki
minden valószínűség szerint kevert vérű spártai volt. – Ülj le! –
suttogta oda. A férfi előrelépett és kinyújtott felé egy kőkorsót.
– Ez a víz tiszta – közölte a hírnök.
Arimanész átvette és meghúzta.
– Miért téged választottak? – kérdezte, de a korsót nem
engedte el.
– Születésemnél fogva félig spártai vagyok, uram, ahogy azt
talán tudod – felelte a makedón habozás nélkül. – Talán azt
hitték, bennem megbíztok.
– És megbízhatunk?
Az ember erre csak vállat vont.
Könnyű feladatnak tűnik. Ehhez nincs szükség fondorlatra. –
Mi a tervük, ember? Támadni fognak?
– Nem tudom, uram. Viszont végeztek minden Spárta-barát
tanácsossal.
– Mit mondtak neked?
– Hogy sértetlen elvonulást biztosítanak neked és az
embereidnek a város határáig. Ott már sátrakat vertek fel, kaptok
friss ennivalót, meg lesz egy orvos, aki beadja az ellenszert a
méregre, amit megettetek.
– A méregre? – suttogta Arimanész. – Azt mondod, méreg?
– Igen, méreg. Gusztustalan cselszövés – jellemző a
thébaiakra. Lassan hat, de öt napon belül öl. Gyanítom, hogy
ezért nem támadtak korábban.
– Mit gondolsz, meg lehet bennük bízni? Miért ne ölnének
meg minket azonnal, amint... amint... – Képtelen volt kimondani,
hogy „megadjuk magunkat”. – Amint kimegyünk – nyögte ki
végül.
 – Úgy tudják – lépett előrébb Parmenión, és suttogóra fogta a
hangját hogy Kleombrotosz két ezreddel Korinthosztól északra
áll. Három nap alatt itt lehet. Úgy vélem, elengednek titeket,
mintsem kockáztassák, hogy a király ellenük vonul.
Arimanész ekkor felnyögött és kétrét görnyedt. A feje lüktetett
a fájdalomtól és a hányingertől, rátört az öklendezés. A hírnök
felkapott egy üres tálat és tartotta, míg a tiszt végzett s a
kézfejével megtörölte a száját.
– És átadják az ellenszert?
– Azt hiszem, Kalépioszban megbízhattok – igyekezett
Parmenión megnyugtatni a parancsnokot. – Végtére is nincs
semmi szégyen a város elhagyásában. Spártát felkérték, hogy
telepítsen ide egy helyőrséget, de a város mostanra meggondolta
magát. A királyok és a tanácsosok dolga a megoldás kidolgozása,
a katonák csupán engedelmeskednek a nagyok parancsainak, a
politikát nem ők űzik. – Ez igaz – bólogatott Arimanész. – Mit
mondjak hát a thébaiaknak?
– Mondd meg, hogy beleegyezem! Időbe telik, mire
átfűrészeljük a keresztrudat a kapun, de azután kivonulok a
városból az embereimmel.
– Sajnálom, uram, de a kapuk szóba sem jöhetnek. A tömeg
nagy lelkesedésében deszkákkal szegezte be azokat. Kalépiosz azt
javasolja, köteleken ereszkedjetek le, húszasával.
– Köteleken! – horkant fel Arimanész. – Azt akarjátok, hogy
köteleket használjunk?
– Ez is mutatja, mennyire félnek tőletek a thébaiak. Tudják,
hogy egy spártai haderő még ilyen legyengülten is szétzúzná őket.
Ez egyfajta bók.
– Hogy vesznének mind Hádész tüzében! Mondd meg nekik,
hogy ebbe is beleegyezem.
 – Bölcs döntés, uram. És biztosra veszem, hogy nem fogod
megbánni.
Két órával később az utolsó spártai is elhagyta Kadmeiát.
Parmenión megvárta, míg Norák és a többiek lebontják a kapura
szegezett deszkákat és átfűrészelik a túloldali keresztrudat. A
kapu ekkor feltárult.
Pelopidasz az öklét rázva szaladt be az udvarra.
– Megvertük őket! – harsogta, mire a tömeg éljenzésben tört
ki. Parmeniónhoz fordult és a vállánál fogva megragadta a
spártait. – És most mondd, hol rejtetted el a barátainkat!
– Még mindig a tömlöcben vannak.
De hát azt mondtad, hogy kiszabadítottad őket!
– Nem. Azt mondtam, biztonságban vannak. A spártaiak
nekiláttak átkutatni Kadmeiát, de reméltem, nem jut eszükbe
ilyen bizarr rejtekhelyen körülnézni. Egyszerűen átköltöztettem
őket egy cellába a folyosó legvégén. Vigyél magaddal egy orvost is
– mert Epameinóndasszal nagyon durván bántak.
Míg Pelopidasz egy tucat ember élén elnyargalt a kormányzó
házába, Mothak lépett oda Parmeniónhoz.
– Mi lesz a spártai parancsnok sorsa? – érdeklődött.
– Kivégzik – felelte Parmenión. – Azután pedig Thébai ellen
vonulnak. Úgyhogy még sok a teendőnk.
Aznap éjjel, mialatt a dorbézolássá fokozódó ünneplés zajlott a
városban, a spártai kinyitotta az otthona kapuját, bebotorkált az
udvarra, és az andronitisze ajtajában összeesett. Mothak itt talált
rá a kora reggeli órákban, és bevitte a nagy hálószobába.
Parmenión aznap háromszor tért magához: harmadszorra
Horász, az orvos magasodott föléje. A doktor egy apró, görbe
késsel eret vágott a spártai karján. A sztratégosz megpróbált
kiszabadulni, de Mothak segített Horásznak lefogni. Ekkor a
félvér ismét elájult.
 Sok mindenről álmodott, de az egyik álma újra és újra
viszszatért. Ebben egy tekergőző lépcsőn haladt és Deraét kereste.
Ahogy felfelé törtetett, eltűntek mögüle a fokok és csak a sötét
mélység maradt. Továbbindult a szoba felé, amelyről tudta, hogy
abban a lány várja, de ekkor megállt. Mert a mélység egyre
terebélyesedett, és Parmenión döbbent rémülettel jött rá, hogy ő
vonzza azt magával. Ha kinyitja a szobába nyíló ajtót, a mélység
elnyeli a helyiséget. Mivel nem tudta, hogyan mentse meg a
szerelmét, lelépett a lépcsőről és alázuhant, bele a verem
sötétjébe.
*****
Mothak az ágy mellett ült és ájult gazdája sápadt arcát nézte.
Az orvos tanácsa ellenére a thébai kinyitotta az ablak zsaluit,
hogy tisztábban lássa Parmenión vonásait. A spártai bőre minden
napbarnítottsága ellenére szürkének tűnt, a szeme besüppedt, az
orcája beesett. Mikor a szolga a sztratégosz mellére tette kezét,
csak gyenge és kihagyó dobogást érzett.
Az első két napot Parmenión átaludta, és Mothak nem
aggódott. Minden nap segített az orvosnak eret vágni a spártain –
megbízott Horászban, aki elmagyarázta, hogy Kadmeia bevétele
megcsapolta a félvér erejét és most csupán pihen. Most azonban,
a negyedik napon, Mothak többé már nem hitt neki.
Parmenión arcáról elsorvadt a hús, és nyomát sem mutatta
annak, hogy magához térne az ájulásból. Mothak megtöltött egy
kupát hideg vízzel és a spártai ajkához tartotta. A víz lecsepegett
az alvó ember szája széléről, így a thébai feladta.
Mikor meghallotta, hogy lent a kapu megnyikordul, az ajtóhoz
lépett. Horász érkezett, és a lépcsőkön elindult felfelé a
hálószobába, ahol kigöngyölte a késeit. Mothak szúrós szemmel
méregette a magas és sovány orvost: nem rajongott a
gyógyítókért, de irigyelte tudásukat. Soha nem hitte volna, hogy
egy napon dacolna fog egy ilyen ügyes és okos emberrel.
Ma azonban tudta, hogy nem lesz több érvágás, így odaállt az
orvos elé.
– Tedd el a késed! – szólt rá.
Mit jelentsen ez? – hökkent meg Horász. – Eret kell vágni
rajta. Anélkül meghal.
– Így is, úgy is meghal. Hagyd őt békén!
– Badarság – emelte fel Horász az egyik csontsovány kezét, és
megpróbálta ellökni az útból Mothakot. A szolga azonban nem
moccant, csak állt ott egyre vörösebb képpel.
– Volt egy hitvesem, orvos uram. Rajta is mindennap eret
vágtak... míg meg nem halt. Nem nézem végig, ahogy Parmenión
is követi. Azt mondtad, hogy pihen és visszanyeri az erejét, de
tévedtél. És most elmehetsz.
Az orvos kezére pillantott, ami még mindig a mellkasának
nyomódott.
Horász gyorsan elkapta a kezét, elrakta a kését és összetekerte
a csomagot.
– Olyan dolgokba ártod magad, amelyeket nem értesz. Az
igazságszolgáltatás színe elé járulok, és erővel távolíttatlak el e
szobából.
Mothak megragadta a férfi kék tunikáját és odarántotta
magához. Minden szín kifutott az arcából és a szeme zöldes
fényben izzott – Horász elfehéredett, ahogy belenézett.
– Te most nem teszel mást, mint hogy elhordod magad innen,
doktor. Ha bármi olyat teszel, ami Parmenión halálához vezet,
felkutatlak és kivágom a szívedet. Megértettél?
– Eszelős vagy – suttogta Horász.
– Nem, nem vagyok az. Csak egy ember vagyok, aki megtartja
az ígéreteit. És most menj! – fordította Mothak az ajtó irányába
az orvost.
 Miután az távozott, a thébai leült az ágy melletti székre.
Fogalma sem volt, mihez kezdjen, és az erősödő páni félelemtől
remegni kezdett a keze.
Elfojtotta ezt az érzelemkitörést és ránézett Parmenión arcára
– most először ébredt rá, hogy mennyire megszerette az embert,
akit szolgált. Milyen furcsa, gondolta magában. A spártai sok
tekintetben távolságtartó ember volt, gondolatai és álmai
rejtélyesnek tűntek Mothak számára. Ritkán beszéltek mély
dolgokról, sosem tréfálkoztak, soha nem beszélték meg a titkos
vágyaikat. Mothak hátradőlt és kinézett az ablakon; eszébe jutott
az első éjszaka, mikor Epameinóndasz házába jött: Elea halála
olyan volt, mintha izzó kést döftek volna a szívébe. A sztratégosz
akkor leült mellé, és érezte a férfiból áradó bajtársiasságot,
érezte, hogy törődik vele, anélkül, hogy szükség lett volna
szavakra.
A három év, amióta Parmeniónt szolgálta, boldogan telt – és
ezen nagyon csodálkozott. Eleáról szóló gondolatai
visszavisszatértek ugyan, de a fájdalom recés és éles szélei
eltompultak, és így legalább az örömteli időket képes volt már
felidézni.
A kapu nyikorgása szakította félbe gondolatait, így felállt és
kivonta a tőrét. Ha az orvos tért volna vissza az őrség tisztjeivel,
akkor majd meglátja, hogy mit jelent, mikor Mothak megígér
valamit!
Az ajtó kinyílt és Epameinóndasz lépett be rajta. A thébai arca
fel volt dagadva, szeme környéke sötét volt és véraláfutásos.
Lassan odacsoszogott az ágyhoz és lepillantott az alvóra. –
Nincs jobban? – tudakolta Mothaktól. A szolga a tokjába lökte
kését.
– Nincs. Meggátoltam, hogy az orvos újra eret vágjon rajta,
mire megfenyegetett, hogy az igazságszolgáltatáshoz fordul.
 A meggyötört Epameinóndasz óvatosan helyet foglalt az egyik
széken.
– Kalépiosz azt mondja, hogy Parmenión szörnyű fejfájástól
szenved.
– Időnként előfordul nála, főleg a versenyek után. A fájdalom
ilyenkor heves, és időnként már-már látni sem nagyon lát.
Parmenión alig egy hónapja mondta, hogy a rohamok
fokozódnak.
Epameinóndasz bólintott.
– Levelet kaptam egy barátomtól Spártából: Xenophónnak
hívják. Évekig volt Parmenión mentora és látta az első ilyen
rohamot. Az ottani orvos szerint valami növekszik a barátunk
koponyájában. Remélem, nem hal meg, mert szeretnék
köszönetet mondani neki. Már nem bírtam volna ki sokkal több...
fenyítést.
– Nem fog meghalni.
Epameinóndasz egy darabig hallgatott, majd felpillantott a
szolgára.
– Tévedtem téged illetően, barátom – ismerte el. – Nem
számít. Ismersz bárkit, aki segíthetne rajta?
Epameinóndasz felállt.
– Van egy gyógyító, egy füves ember, akit Argonasznak hívnak.
Tavaly az Orvosok Testülete megpróbálta kiűzetni a városból,
mert szerintük sarlatán. Az egyik barátom azonban esküszik rá,
hogy Argonasz megmentette az életét. És ismerek egy embert, aki
a jobb szemére megvakult, és most ismét lát. Még ma éjjel
idehívatom ezt az orvost.
– Hallottam erről az emberről. Hatalmas összegeket kér. Hájas
és gazdag, a szolgáival pedig még a rabszolgáknál is rosszabbul
bánik.
 – Nem mondtam, hogy kellemes társaság. Viszont legyünk
őszinték! Parmenión haldoklik. Nem hiszem, hogy még egy
éjszakát kibír. Az összeg miatt pedig ne fájjon a fejed, majd én
rendezem. Sokkal tartozom neki, egész Thébai többel tartozik
neki, mint amennyit visszafizethetnénk.
Mothak szárazon, örömtelenül felnevetett.
– Igen, nekem is feltűnt, hogy Kalépiosz és Pelopidasz milyen
gyakran eljöttek ide megnézni, hogy van – gúnyolódott.
– Kalépiosz Parmenión utolsó utasításának engedelmeskedett.
Athénba ment, hogy segítséget kérjen a spártaiak bosszúja ellen.
Pelopidasz pedig a hoplitákat képezi ki, megpróbál felállítani egy
sereget, arra az esetre, ha Kleombrotosz ellenünk vonulna. Te
maradj itt Parmeniónnal! Én majd ideküldöm Argonaszt. Még
valami, Mothak... egyél valamit és pihenj egy kicsit! Azzal nem
segítesz a gazdádnak, ha megbetegszel.
– Erős vagyok, akár egy ökör, de igazad van. Alszom egy
keveset.
Már alkonyodott, mikor Argonasz megérkezett a kis házhoz.
Mothak az udvarban hajtotta álomra fejét, és mikor felébredt, egy
ormótlan, vörös-sárga köpönyegbe burkolózott alakot pillantott
meg, amint fölé tornyosul.
– Nos, cimborám, hol van a haldokló? – tudakolta Argonasz
öblös hangon, ami mintha a roppant mellkasából tört volna elő.
Mothak felállt.
– Az emeleti hálóban van. Kövess!
– Előbb harapnom kell valamit. Hozz sajtot és kenyeret! Majd
éhen halok. – Ezzel a kövér ember lerogyott az udvari asztalhoz.
Mothak egy pillanatig csak állt ott és bámult, majd megfordult és
besietett a konyhába. Azután leült és nézte, ahogy Argonasz befal
egy jókora cipót, meg annyi sajtot és szárított húst, amennyi egy
öttagú családnak elég lett volna egy napra. Az étel egyszerűen
eltűnt a szájában, az orvos szinte semmi jelét nem adta annak,
hogy rág. Végül a hájpacni böffentett egyet, majd hátradőlt és
kisöpörte a kenyérmorzsát csillogó fekete szakállából. – És most
egy kis bort! – rendelkezett. A thébai öntött neki egy kupányit, és
átnyújtotta az asztal felett. Mikor Argonasz érte nyúlt és
hurkaszerű ujjait a kupa köré fonta, a szolga észrevette, hogy
mindegyiken ékkőberakásos aranygyűrű csillog.
Az orvos egy hajtásra kiitta a kupát, majd lomhán
feltápászkodott.
– Most már kész vagyok.
Követte Mothakot a hálószobába, ahol megállt és a
lámpafénynél lepillantott Parmeniónra. A szolga az ajtóban várt
és figyelte a jelenetet. Argonasz nem hozott magával egyetlen kést
sem, és legalább ez áldásosnak tűnt. Az orvos az ágy fölé hajolt és
megérintette a spártai homlokát, majd az ujjait végighúzta a
tűzforró bőrén. A kövér férfi felkiáltott és hátratántorodott.
– Mi baja van? – kérdezte rémülten Mothak.
Argonasz nem válaszolt azonnal és sötét szeme összeszűkült,
ahogy lepillantott a haldoklóra.
– Ha életben marad, megváltoztatja a világot – suttogta az
orvos. – Birodalmak romlását, népek bukását látom. Lehet, jobb
lenne hagyni, hogy elmenjen.
– Mi az? Beszélj már, ember! Nem hallom, amit mondasz –
lépett az orvos mellé Mothak.
– Semmi, semmi. És most hallgass, amíg megvizsgálom! –
A kövér férfi percekig néma csendben álldogált, keze finoman
siklott végig Parmenión koponyáján. Majd elhagyta a szobát.
Mothak követte, le az udvarra.
– Daganat van az agya közepén – közölte Argonasz.
– Honnan tudod, ha a koponyáján belül van?
 – Ebben áll a tudásom – ült le Argonasz az asztalhoz, és újra
megtöltötte a kupáját. – Jártam a fejében, és megleltem a
daganatot. – Akkor hát meghal?
– Az egyáltalán nem biztos, de valószínű. Van nálam egy
gyógyfű, ami meggátolja a daganat tovább növését: ez a szilfium
nevű növény, és élete összes hátralevő napján ebből készített
főzetet kell innia, mivel a daganat nem fog eltűnni. Ám még van
valami más is – és azzal én nem szolgálhatok.
– Mi lenne az? – tudakolta Mothak, amikor a kövér ember
hallgatásba merült.
– Amikor... egy ember fejében... jársz, sok mindent látsz –
érzed, hogy mit remél, miről álmodik, átéled a kínjait. Volt egy
szerelme – egy Deraé nevű nő –, akit azonban elragadtak tőle.
Magát hibáztatja az elvesztéséért, és odabent üres, csak azért él,
hogy a bosszú gondolatába csimpaszkodhasson. Az efféle remény
egy ideig táplálja az embert, de a bosszú a sötétség gyermeke és a
sötétségben nem nő semmi tápláló.
– Nem tudnád ezt egyszerűbben elmondani, te orvos? Csak
mondd, mit akarsz tőlem!
– Nem hiszem, hogy bármit is tehetnél. Deraé kell neki... aki
nem lehet az övé. Viszont tekintettel arra a halvány esélyre, hogy
esetleg mégis hasznosnak bizonyul – és hogy megszolgáljam az
Epameinóndasztól kapott fizetségemet –, elkészítem az első
főzetet. Jól figyelj majd, és nézd meg rendesen, hogyan csinálom!
A túl sok szilfium megölheti, a túl kevéstől viszont a daganat
tovább nő. Segíthet ugyan, de Deraé nélkül nem hiszem, hogy
életben marad.
– Ha olyan látnok vagy, amilyennek tartod magad –
fintorodott el Mothak –, hogyhogy nem tudsz szólni hozzá és
visszahívni?
A kövér ember megrázta a fejét.
 – Megpróbáltam – mondta halkan –, de abban a világban van,
amelyet ő teremtett magának: a sötétség és rettegés honában.
Ebben démonokkal és a rémület lényeivel csatázik. Nem hallhat
engem, vagy nem hallgatna meg. – Ezek a lények, amelyekről
beszélsz, megölhetik?
– Úgy vélem, igen. Tudod, vörös szakállú barátom, ezeket a
démonokat ő teremtette. És most a lelke sötét felével harcol.
A mélység körülötte örvénylett, miközben Leonidász
kardjával átmetszette egy ember méretű, fekete bőrszárnyú,
pikkelyes denevér torkát. A teremtmény vért köpött, ami
beterítette Parmeniónt és olyan volt akár a lámpaolaj – csak
nehezen tudta tőle meglendíteni a kardját. Folytatta hátrálását
az alacsony dombon felfelé. A lények körülötte repdestek, tisztes
távolságra a csillogó kardtól, de a mélység a lábát nyaldosta,
magába nyelve a földet.
Lepillantott, le a messzi-messzi verem távoli bugyraira,
ahonnan a megkínzott lelkek sikolya hallatszott.
Parmenión halálosan fáradt volt, a feje lángolt a kíntól.
Szárnyak csapdostak mögötte, mire megperdült és
előredöfött a karddal, egy szőrös hasba mélyen beleszúrva a
pengét. Ám a teremtmény már rávetette magát, fűrészes fogai
válla húsába martak. Hátravetette magát. Kitépte a kardot és
lemetszette a démon fejét.
Üresség nyelte el a talpa alatt a földet, és Parmenión a
mélység széle felé csúszott.
Hasra vetette magát, elkúszott onnan és felrohant a
dombtetőre.
Körülötte, mint valami haragvó tenger, a verem hívogatta,
lassan, feltartóztathatatlanul közeledve felé.
Felette denevérek köröztek.
Ekkor meghallott egy hangot.
 – Szeretlek – mondta a lány, mire fény szűrődött elő a sötét
égből, majd íves hídként nyúlt ki az égbolt felé.
Mothak a templom előtt állt, az asszonyra várt. Az asszonynál
két híve volt, és a thébai tudta, hogy eltart egy darabig. A
közelben állt egy szökőkút, így leült a szélére és a csillagfényes
eget nézte a medence vizében.
Végül a férfiak távoztak, Mothak pedig a templom kapuján át
belépett, majd balra fordult, a folyosóra, ahol a papnők a
szobáikat bérelték. A legtávolabbi helyiség ajtaján bezörgetett.
– Várj egy pillanatot! – szólt ki egy fáradt hang, majd az ajtó
kitárult. A nő emlékezetből felvillantott egy derűs mosolyt.
– Üdv néked! Remélem, igazi férfi érkezett leróni a hódolatát.
– Nem a hódolatomat jöttem leróni – lökte félre az útból
Mothak a nőt. – Fel akarlak fogadni.
– Ellentmondásba keveredtél – mondta erre a vörös hajú
papnő, és lehervadt a mosolya.
– Egyáltalán nem – felelte a férfi, és leült a széles ágyra és
megpróbált nem figyelni az átizzadt lepedő szagára. – Van egy
haldokló barátom.
– Nem bújok ágyba olyanokkal, akiket valami kór gyötör! –
fortyant fel a nő.
– Nem gyötri semmilyen kór... és nem kell ágyba bújnod vele.
– Mothak gyorsan elmesélte neki, milyen betegségben szenved
Parmenión, és elmesélte Argonasz félelmeit.
– És mit vársz tőlem, én mit tegyek? Nem vagyok gyógyító.
– Minden héten eljárt hozzád egyszer, néha többször is.
Láthattad őt a gyakorlótéren is. Parmeniónnak hívják, de Leon, a
Makedón néven fut.
– Ismerem. Sosem szól egy szót sem – még csak nem is
köszön. Besétál, kezembe nyomja a pénzt, használ és távozik. Mit
tehetnék érte én?
 – Nem tudom – vallotta be Mothak. – Arra gondoltam, talán
kedvel téged.
A nő erre felnevetett.
– Úgy vélem, jobb lesz, ha elfelejted – ült le a thébai mellé az
ágyra, kezét a férfi combjára téve. – Az izmaid merevek, és a
szemedből csak úgy süt a kimerültség. Te vagy az, akinek adhatok
valamit. – A papnő keze feljebb siklott, de Mothak megragadta a
csuklóját.
– Semmi más nem jut az eszembe. Megfizetem a
szolgálataidat. Megteszed hát?
– Még mindig nem mondtad meg, hogy mit kívánsz – érkezett
a válasz.
A szolga belenézett a nő festett szemébe, és vett egy nagy
levegőt.
– Azt szeretném, ha lemosnád az arcodról a fekete és sárga
festéket. Szeretném, ha megfürödnél. És azután együtt
lemegyünk a házhoz.
– Húsz drachmádba fog kerülni – nyújtotta a tenyerét a nő.
A thébai az erszényébe nyúlt és leszámolt tíz drachmát. – A
többit akkor kapod meg, amikor bevégezted a feladatodat.
Egy órával később, mikor a hold már magasan járt a város
felett, Mothak és a papnő beléptek a házba. Az asszony egyszerű,
fehér, bokáig érő khitónt viselt, a vállára kék khlamüszt terített.
Az arcát tisztára súrolta, Parmenión szolgája pedig már-már
bájosnak találta. Bevezette a hálószobába, ahol kézen fogta.
– Tégy meg minden tőled telhetőt, asszony – suttogta –, mert
ő sokat jelent számomra!
– A nevem Thétisz, és jobban kedvelem, mint az asszonyt.
– Ahogy kívánod, Thétisz.
Ekkor becsukta az ajtót a nő mögött, Thétisz pedig az ágyhoz
lépett, a khitónját és kendőjét a földre csúsztatva. Felhajtotta a
takarót és a haldokló mellé siklott. A férfi teste hideg volt. A
papnő megérintette Parmenión nyakán a lüktető eret: a szíve
tehát még vert, de a lüktetés gyenge volt és szabálytalan. Odabújt
a férfihoz, a jobb lábát átvetve annak combján, miközben a
kezével a mellkasát cirógatta. Érezte, ahogy a melegség kiáramlik
a testéből, de a haldokló meg sem moccant. Az ajkával
megérintette a másik arcát, a keze lejjebb siklott annak testén és
folyamatosan simogatta. Aztán az ujjait a férfi hímvesszője köré
fonta, de az nem moccant. Finoman megcsókolta az ajkát,
megérintve a nyelvével is.
Nem sok mindent tehetett még. Fáradt volt már a hosszú nap
után, és arra gondolt, felöltözik és kéri a tíz drachmáját. Ekkor
még egyszer ránézett a sápadt, ösztövér arcra, a sólyomszerű
orra, a beesett szempárra. Mit is mondott a szolga? Hogy
Parmenión elvesztette a szerelmét és képtelen elfelejteni?
Milyen bolond is vagy, gondolta magában. Mindannyian
megszenvedjük az elvesztett szerelmeket. Ám megtanulunk
felejteni, megtanítjuk magunknak, hogyan figyeljünk a
fájdalomra. Mi mást tehetnénk?
A fejét a párnára hajtotta, és a férfi füléhez nyomta a száját.
– Szeretlek – suttogta. Egy pillanatig semmi válasz nem jött,
ám ekkor halk, szinte észrevehetetlen sóhaj hagyta el a férfi ajkát.
Thétisz megfeszült és nekidörgölőzött Parmeniónnak, az ujjaival
annak belső combját és ágyékát cirógatta. – Szeretlek – ismételte,
ezúttal hangosabban. A makedón erre felnyögött és hímvesszője
megduzzadt a papnő kezében.
– Jöjj hozzám! – kiáltotta. – Jöjj hozzám... Deraé!
A férfi teste hirtelen ívbe feszült.
– Deraé?
– Itt vagyok! – felelte a nő. Parmenión az oldalára fordult,
magához vonta Thétiszt, és olyan szenvedéllyel csókolta, amilyet
a papnő már régen nem tapasztalt. Már-már felizgatta. A férfi
mindkét keze bebarangolta testét... keresve-kutatva...
megérintve. Az asszony belenézett a makedón szemébe: nyitva
volt ugyan, de nem fókuszáltak, és könnyek csorogtak belőle.
– Hiányoztál – mondta Parmenión. – Mintha kitépték volna a
szívem.
Most a nő húzta magához – mindkét lábát a férfi csípője fölé
lendítette és segített neki. A makedón belesiklott, de meg is állt:
nem jöttek hirtelen döfések, sem döngető mozdulatok. Thétisz
finoman hátranyomta Parmenión fejét és megcsókolta: annak
nyelve olyan volt, akár a nedves selyem, ahogy ajkához ért. A férfi
ekkor lassan, ritmikusan mozogni kezdett, Thétisz pedig teljesen
elvesztette az időérzékét, és a vágy önkéntelenül is hatalmába
kerítette – mintha csak egy rég elvesztett barátja tért volna vissza
hozzá. Mindketten úsztak a verítékben, és a papnő érezte, hogy a
férfi közeledik a csúcsponthoz, de ekkor Parmenión ismét
lelassított és kisiklott belőle. Érezte, ahogy ajka a keblére tapad,
majd a hasára, mindkét kezével megmarkolja a combját, nyelve
pedig belecsússzam puhán, melegen, kutakodva. Thétisz háta
ívben meghajolt, lehunyta szemét, reszketni és nyöszörögni
kezdett. Mindkét kezével megragadta a makedón fejét és
magához nyomta. A csúcspont egy sor heves, már-már fájdalmas
rángásként jött el. A párnák közé hanyatlott és érezte a férfi
testének hőjét, ahogy az megmozdult rajta – benne – ismét.
Parmenión ajka megérintette az övét, nyelvük összefonódott,
majd a makedón beléhatolt. Thétisz hitetlenkedve érezte, hogy
újabb orgazmus közeleg, és mindkét kezével maga felé húzta a
másik hátát, kitapintva megfeszülő izmait, ahogy az egyre
növekvő szenvedéllyel fúrta bele magát. A rángások most még
hevesebbek voltak, mint az előbb és a papnő felsikoltott, bár meg
sem hallotta. Érezte, ahogy a férfi is eléri a csúcspontot, a meleg
áradatot, majd Parmenión leroskadt rá.
Thétisz egy ideig mozdulatlanul feküdt, rajta a holt súly. Majd
finoman letolta magáról a férfit és észrevette, hogy annak a szeme
lecsukódott. Egy pillanatig azt hitte, hogy meghalt, de rendesen
vette a levegőt. Kitapintotta az ér lüktetését a nyakán, mely most
erősen vert.
Thétisz még percekig hevert némán az alvó mellett, majd
nesztelenül felkelt. Felöltözött és lement az udvarra, ahol Mothak
üldögélt, kezében egy kupa bort dajkálva.
– Kérsz inni? – tudakolta a thébai, fel sem nézve.
– Igen – felelte halkan a nő. Töltött magának egy kupa bort és
leült, szemközt a szolgával. – Szerintem életben marad – préselt
ki magából egy mosolyt Thétisz.
– A zajokból ítélve én is úgy sejtettem – jött a válasz.
– Azt hitte, Deraé vagyok. Bárcsak az lennék!
– De nem vagy az – mondta a férfi nyersen, majd felállt, és a
tíz drachmát a papnő elé szórta az asztalra.
Thétisz összeszedte a pénzt, és a thébaira nézett.
– Megtettem, amit akartál. Miért vagy rám mérges?
– Nem tudom – hazudta Mothak, udvariasságot erőltetve
magára. – De köszönöm. Most viszont jobb lenne, ha mennél.
Kinyitotta a kaput a nőnek és visszatért a borához, amit
gyorsan ledöntött és töltött magának még egyet. Majd még egyet.
Ám Elea arca még mindig ott lebegett a szeme előtt.
 A TEMPLOM, KIS-ÁZSIA, KR. E. 379

A papnő a nyitott kapun át kinézett az azon túl zöldellő buja

mezőkre és a szemöldökfás bejáratot körbeölelő rózsákra – a
vörös és fehér szirmú virágok szédítő illata megtöltötte a levegőt.
Most tényleg megszököm, tökélte el magában Deraé. Ezúttal
úgy összepontosítok, mint korábban még soha!
Összeszedte magát és lassan, egyetlen gondolatot dédelgetve a
fejében, elindult.
Menj át a kapun! Lépj ki a mezőre!
Mindegyik lépését megfontolta, ahogy a csupasz talpa a
kövezett úthoz ért. Mindkét oldalon rózsák nőttek, gyönyörű
sárga és rózsaszín szirmokkal.
Ne gondolj a virágokra! Csak a kapura. Összpontosíts a
kapura! Lépett még egyet.
Madarak szálltak el felette, ő pedig felnézett, hogy kövesse a
röptüket. Sasok voltak, együtt szárnyaltak, megdőlve a
hőáramlatokon, a testük kecsesen siklott a légben. A papnő
tekintete visszatért a kapuhoz és a rózsákhoz. Vigyázva a
tövisekre, egy szirmot letépett és az orrához emelte. Körülnézett a
kertben, az embert keresve, aki a növényeket ápolta: az öreg most
fáradtan felállt és odasétált hozzá.
– Ez már majdnem elfonnyadt. Vegyél egy még ki nem nyílt
bimbót! És ha vízbe teszed, megillatosítja a szobádat.
– Köszönöm, Náza – mondta a lány, amikor az öreg lemetszett
két bimbót és a kezébe nyomta őket. Deraé visszasétált a
templomhoz, és megállt a kapujában.
Ekkor már emlékezett. Lehunyta a szemét és egyetlen
könnycsepp gördült alá a lehunyt szemhéján át, majd
végigcsordult az orcáján. A kapun át nem volt menekvés... mint
ahogy szobája ablakán át sem. Kihajolhatott rajta, és élvezhette a
napsütést vagy láthatta a messzi hegyeket, de amint megpróbált
kimászni a szobából, azon vette észre magát, hogy
összezavarodva ül az ágyában.
És ez így ment három éve – három magányos, lélekölő éve.
Eszébe jutott az első nap, amikor kinyitotta a szemét és
megpillantotta az ágyánál ülő öregasszonyt.
– Hogy érzed magad, gyermekem? – hajolt hozzá a nő.
– Jól vagyok – felelte. – Te ki vagy?
– A nevem Tamisz. Az a feladatom, hogy tanítsalak.
Deraé felült, eszébe jutott a hajó, amelynek fedélzetén a férfiak
mindkét kezét a háta mögé kötözték, majd felkapták és
lehajították... Eszébe jutott a hideg víz dermesztő döbbenete, a
szörnyű küszködés, hogy kiszabaduljon köteleiből, miközben
egyre lejjebb süllyedt. Utána azonban nem rémlett semmi,
leszámítva egy furcsa emléket arról, hogy az éjszakai égen
magasan szárnyal egy ragyogó fényfolt felé.
– Mire fogsz tanítani? – kérdezte.
– A misztériumokra – felelte az asszony, és megérintette a
homlokát, mire Deraé ismét elaludt.
A kapura mondott varázst a lány a harmadik napon fedezte fel,
amikor egyedül sétált a kertben. Amint odalépett, hogy
szemügyre vegye a réges-régi, kőbe vésett rúnákat, ismét a fehér
oszlopos templomban találta magát. Még kétszer próbálkozott
hiába a szökéssel, és az utolsónál Tamisz észrevette.
– Nem mehetsz el innen, kedvesem. Most már papnő vagy,
Kasszandra örököse.
– Nem értem. Semmit nem értek az egészből!
– Áldozatnak szántak. A legenda szerint az a lány, aki túléli,
hogy feláldozzák és eljut a templomba, papnővé válik, egészen
addig, míg a következő áldozat szintén el nem jut ide élve. De
hiszen ezt te is tudtad.
 – Igen, tudtam, de... megkötözték a kezemet. Nem emlékszem,
hogy jöttem ide.
– Viszont itt vagy – mutatott rá Tamisz. – így okítani foglak.
Az öregasszony onnantól fogva minden áldott nap
megpróbálta megtanítani Deraét a misztériumokra, de a lány
láthatóan képtelen volt a lényegre ráérezni. Nem tudta letépni
lelkének láncait, hogy az égen szárnyaljon, és nem tudta lehunyni
a szemét, hogy a gyógyító révületbe merüljön. Még az olyan
egyszerű feladatok is, mint az elhervadt rózsa visszaváltoztatása
friss, ifjú bimbóvá, meghaladták az erejét.
Az első év végen Tamisz bevezette őt egy kis dolgozószobába a
templom végében.
– Sokat gondolkodtam azon, miért nem tudod kibontakoztatni
a tehetséged – mondta az öregasszony –, és utánajártam a
legenda eredetének. Réges-régen lemondtál már erről az
adományról, amikor hagytad, hogy egy férfi megbecstelenítsen.
Ez mélyre temette az erődet. Ahhoz, hogy előcsalogasd, fel kell
áldoznod egy másik adományodat.
– De én nem akarok papnő lenni! – tiltakozott Deraé. – Nem
rendelkezem semmiféle különleges erővel. Hadd menjek el!
Tamisz azonban folytatta, mintha nem is hallotta volna, és a
szavai éles késként döftek Deraébe.
– Láttalak, mikor meggyógyítottad Hermiászt, akinek betört a
feje! Akkor már tudtam, hogy te vagy az, aki követni fogsz. Képes
vagy rá, Deraé, de csak akkor, ha lemondasz egy másik
adományról. Tudod, mire van szükség, miért dacolsz hát ilyen
állhatatosan?
– Nem teszem meg! – dühöngött a lány. – Nem tolod ki a
szemem!
Tamisz megvonta a vállát és türelmesen folytatta a tanítást.
Ám Deraé a harmadik évben sem sok sikert tudott felmutatni.
Mindössze annyit ért el, hogy a kertben állva a verebek a
tenyerébe röpüljenek, valamint egyszer meggyógyította Názát,
amikor az megvágta a karját: az ujjait a sebre tette és heg nélkül
beforrasztotta.
Éjszakánként még mindig a szökésről álmodott: hogy elszalad
a dombok közé, elrejtőzik a messzi erdőkben, és valahogy hazajut
Spártába... Parmeniónhoz.
De az nem ma lesz, döbbent rá, ahogy a nyitott kaput, és a
mögötte húzódó mezőket nézte. Lassan átsétált a templom
oszlopai között a nyitott oltárhoz, ahol letette a Názától kapott
rózsákat. – Mikor veszed már tudomásul, gyermekem? – szólalt
meg Tamisz.
A lány körülnézett.
– Nem is tudtam, hogy visszatértél.
Az öregasszony odalépett a papnőhöz és vállára tette a kezét. –
Így kell lennie. Próbáld meg elfogadni, hogy Kiválasztott vagy!
– De én nem akarom! – kiáltotta a lány, és lelökte Tamisz
kezét a válláról. – Soha nem is akartam!
– Azt hiszed, én akartam? Az akaratnak nincs köze az
adományhoz. Vagy van, vagy nincs.
– Nos, nekem nincs! Nem mondok jövendöléseket, nincsenek
látomásaim.
Tamisz belekarolt a lányba, és visszasétáltak a kertbe, ahol
leültek a fehér falú medence mellé.
– Lesznek férfiak és nők, akik ma meghalnak – mondta az idős
asszony szelíden. – Pedig nem akarnak. Mindegyiküknek marad
be nem végzett munkája, és hagynak hátra gyerekeket vagy férjet,
feleséget. Nincs választásuk, mint ahogy neked sincs. A Sötét
Isten napjai közelegnek, kedvesem, és akkorra én már halott
leszek. Valakinek a nyomomba kell lépnie. Valakinek, akiben van
bátorság és lelkierő. Valakinek, akiben van törődés. Mindig is te
voltál az.
– Süket vagy, Tamisz? Csak kevés adományom van!
– Ott vannak azok, csak mélyebbre kerültek. Megleled őket,
mikor a saját ajándékodat átnyújtod Minden Dolgok Urának:
akkor, amikor lemondasz a látásodról.
– Nem! Erre nem kényszeríthetsz! Nem fogom megtenni!
– Senki sem fog kényszeríteni, az tönkretenne mindent, amiért
munkálkodtam. Saját döntésednek kell lennie.
– És ha nem döntök így?
– Nem tudom, mi lesz akkor, gyermekem. Bárcsak tudnám!
– De hiszen látod a jövőt, elvégre varázslónő vagy.
Tamisz elmosolyodott. Előredőlt, a kezéből kupát formázott, és
ivott a medence vizéből.
– Az élet nem ilyen egyszerű. Számos jövendő létezik. Egyetlen
ember élete olyan, akár egy hatalmas fa: minden ág, minden
gally, minden levél egy lehetséges jövendő. Évekkel ezelőtt
végignéztem az összes halálomat; közel egy esztendeig tartott
felkutatni mindet, és végén arra jöttem rá, hogy még mindig nem
láttam több ezret. Most, hogy a vég közeleg, már tudom a napját.
És igen, azt is láttam, hogy állsz a kihívás elébe, és azt is, hogy
visszautasítod. Láttalak győzni és veszíteni is. De hogy melyik
lesz?
– Tudok majd beszélni az istenekkel? – kérdezte a papnő.
Tamisz hallgatott egy ideig, majd felsóhajtott.
– Türelmes vagyok ugyan, Deraé, de az idő kezd drágává válni.
Három éve várom, hogy ráébredj, nincs visszaút. Ám most itt az
ideje, hogy másik útra lépjek. Lehet, hogy tévedek, de elmondom
neked az igazságot, az egészet, noha lehet, hogy fájdalmas lesz.
Először is, úgy nincsenek istenek, ahogy te gondolod. Az általunk
ismert neveket – Zeusz, Apollón, Aphrodité – egykor mind olyan
férfiak és nők viselték, mint amilyenek mi vagyunk. Ám nem azt
mondom ezzel, hogy nincsenek istenek. Mert a mítoszokon túl
jelen vannak a fény és a sötétség, a szeretet és a káosz erői.
– És te melyiket szolgálod? – érdeklődött a papnő. Tamisz
vihogott egy sort.
– Ne is próbálj felbosszantani, te lány! Ha a Káoszszellemet
szolgálnám, erővel vettem volna el az adományodat!
– Viszont erővel tartasz itt. Nem távozhatok kedvem szerint.
– Mint mondottam, semmi sem egyszerű. Nem gyűlöletből
tartalak itt, hanem szeretetből. Tudod, kedvesem, nem hagyhatod
el ezt a helyet, soha többé. És ez nem az én művem.
– Akkor ki a fogva tartóm? Ki tart engem itt? – tudakolta a
papnő.
– A halálod – felelte Tamisz.
– Ez meg mit jelent? – kérdezte a lány, és hirtelen félni
kezdett.
– Sajnálom, Deraé, de meghaltál, mikor ledobtak a hajóról. A
sziklák között bukkantam a testedre. Idecipeltelek és
visszahoztalak az életbe. Ezért nem mehetsz el innen. – Hazudsz!
Mondd, hogy hazudsz!
Tamisz megfogta a lány kezét.
– Ha elhagynád a templomot, a tested pillanatok alatt
elbomlana, a húsod lemállana, megrohadna és férgek lepnék el,
napszítta csontjaid pedig tíz lépésre sem hevernének a kaputól.
– Nem hiszek neked. Ez csak egy trükk, hogy itt tarts!
– Gondolj vissza arra a napra, amikor megkötözték a kezed,
amikor a tüdődet megtöltötte a sós víz, és ahogy egyre
gyengébben rúgkapáltál, miközben lefelé süllyedtél!
– Hagyd abba! – kiáltotta Deraé, és a tenyerébe temette az
arcát. – Kérlek, hagyd abba!
 – Nem kérek bocsánatot, mert az életemből évekbe, és az
összes hatalmamba került, hogy visszahozzalak. Náza segített
idecipelni. Beszélj vele, ha nekem nem hiszel.
– Magasságos Héra, miért mondtad ezt el? Három éve élek itt,
várva, hogy Parmenión eljöjjön értem, imádkozva és
reménykedve. És most összezúzod minden reményem.
– Akkor hát hiszel nekem?
– Bárcsak ne hinnék – felelte Deraé –, de most már soha többé
nem látom viszont Parmeniónt. Miért nem hagytál meghalni?
– Látni fogod őt – erősködött Tamisz. – Éppen ezért
mentettelek meg. Amint megtanultad a misztériumokat, a lelked
szabadon szárnyalhat bárhová a világon... a múltba vagy a számos
jövőbe. Viszont időbe telik megtanulni minden misztériumot...
talán évekbe is.
– Mit számítanak az évek a holtaknak?
– Ebben a templomban nem vagy halott. Öregszel, akárcsak
mindannyiunk, végül pedig a tested felmondja a szolgálatot, a
lelked pedig kiszabadul. Mikor ez megtörténik, várni fogok rád,
és megmutatom a Paradicsomot.
Deraé felállt és a medence fölé hajolt, farkasszemet nézve
tükörképével: nézte vörös-arany haját és az egészségről árulkodó
pírt orcáin. Gyorsan elkapta a tekintetét.
– Miért engem választottak ki?
– Mert szereted Parmeniónt.
– Nem értem.
– Közeleg a Sötét Isten. Nem ma jön el, nem is idén, de
hamarosan. Hús-vérként születik meg, és férfivá érik. Az egész
világ meghajol előtte, és a káosz lesz az úr. A vér folyamként árad,
a holtak hegyeket alkotnak. Meg kell állítani.
– És Parmenión el tudja pusztítani?
 – Ez a kérdés gyötör engem, Deraé. Ezért kellesz te. Mikor
először láttam meg a Sötét Isten árnyékát, imádkoztam a
Forráshoz, hogy mutasson olyan módot, amivel legyőzhetem.
Akkor láttam meg Parmeniónt és hallottam nevét visszhangozni a
mennyboltozat alatt. Azt hittem, ő lesz a kard, aki lesújt a
Káoszszellemre. Azóta viszont rájöttem, hogy ő is a Sötét Istenhez
kapcsolódik, így követtem a jövendő ösvényeit. Parmenión Népek
Halála és megváltoztatja a világot.
– Ezt nem tudom elhinni róla – tiltakozott Deraé. – Hiszen
szelíd... és kedves.
– Bizonyos értelemben az. De amióta... elveszített téged...
eltöltötte a keserűség és a gyűlölet. Ami pedig a Káoszszellemet
szolgálja. Ha biztosabb lennék benne, elintézném, hogy
meghaljon. Ám nem vagyok benne biztos. – Tamisz ismét ivott a
medencéből, majd megdörzsölte égő szemét. – Ha azt látod, hogy
egy veszett kutya meg akar ölni egy csecsemőt, mit teszel?
– Megölöd a kutyát – felelte Deraé.
– De ha ismered a természetét és tudod, hogy a kisbabából egy
gonosz pusztító válik, aki vérbe és tűzbe borítja a világot?
– Hagyod, hogy megölje a kicsit?
– Pontosan; de mi van akkor, ha a pusztító egy másik
csecsemőt nemz, aki újjáépíti a világot, békét és örömöt hoz ezer
évre?
– Most már elvesztettem a fonalat, Tamisz. Nem tudom. Hogy
válaszolhat bárki is ilyen kérdésre?
– Valóban, hogyan? – suttogta az öregasszony. – Az első
fohászomba fogózkodom, mikor a Forrás megmutatta
Parmeniónt. Tépelődő ember, akit magához vonz a sötétség, de
sóvárog a fényre. Mikor eljön a Sötét Isten, vagy szolgálni fogja
őt, vagy segít elpusztítani.
– Képes vagy elpusztítani egy istent? – tudakolta Deraé.
 – A lelkét nem. Viszont hús-vér alakban jön el, emberi
álcában. És ebben rejlik majd a gyengesége.
Deraé vett egy nagy levegőt.
– Segíteni szeretnék, Tamisz, tényleg szeretnék. Nincs viszont
más módja annak, hogy fejleszthessem a... hatalmamat... anélkül,
hogy lemondanék az ajándékról, amit kérsz?
– Arra nincs időnk – felelte Tamisz szomorúan. – Vagy
harminc évbe is beletelne.
– Fájni fog?
– Igen – ismerte el Tamisz –, de nem sokáig... ezt megígérem.
– Mutasd meg Parmeniónt! És azután válaszolok.
– Lehet, hogy ez nem lenne bölcs dolog.
– Ez az ára.
– Rendben van, gyermekem. Fogd meg a kezem és hunyd le a
szemed!
A világ megpördült, Deraé pedig úgy érezte, hogy valami nagy
űrbe zuhan. Kinyitotta a szemét... és felsikoltott. Köröskörül
hatalmas és fényes csillagok ragyogtak, messze alatta pedig a
hold lebegett a sötétség tengerében.
– Ne félj, Deraé! Veled vagyok! – hallotta meg Tamisz hangját,
és ettől megnyugodott. Színek villóztak körülötte, majd
észrevette, hogy Thébai éjbe burkolózó városa felett lebeg, és
lenéz Héraklész és Athéné gigászi szobraira. Közelebb repültek,
míg végül egy házhoz nem értek, amelynek kis udvara volt.
Egy vörös hajú férfi üldögélt az udvaron egy asztalnál, de az
emeletről egy szeretkező pár zaja hallatszott.
Még közelebb repültek, át a hálószoba falán.
– Hiányoztál – mondta Parmenión az alatta nyögő nőnek. –
Mintha kitépték volna a szívemet.
– Vigyél vissza! – suttogta Deraé. – Vigyél haza! Tiéd lehet az
ajándékom, tiéd lehet a szemem.
 *****
Mothak kinyitotta az Argonasztól kapott csomagot,
végigsimított a benne lapuló felaprított leveleken és szárakon.
Egy nagy kupába forró vizet öntött, hozzászórt egy maroknyi
levelet, mire csípős – édeskés, már-már émelyítő – illat töltötte
be a konyhát.
Parmenión már felébredt az emeleten, de egy szót sem szólt,
még csak a fejét sem mozdította, amikor Mothak bekukkantott
hozzá. A thébai egy fakanállal összekeverte a főzetet, kihalászta
belőle a felszínen úszkáló leveleket-szárakat, és felkaptatott a
lépcsőn. A spártai még ki sem kelt az ágyból.
Csak felült, és a nyitott ablakon át bámult kifelé.
Mothak az ágy mellé lépett.
– Idd ezt meg! – kérte halkan. Parmenión egy szó nélkül
átvette a főzetet és belekortyolt. – Idd meg az egészet! –
utasította Mothak, a spártai pedig némán engedelmeskedett.
A szolga elvette a kiürült serleget és lerakta az ágy mellé a
földre.
– Érzel még fájdalmat? – fogta meg Parmenión kezét.
– Már múlóban van – felelte a spártai, de mintha messziről
jött volna a hangja.
– Öt napot átaludtál. Lemaradtál az ünnepségekről, az agorán
táncoltak. Látnod kellett volna!
Parmenión lehunyta a szemét és suttogó hangon megszólalt:
– Eljött értem, Mothak. Eljött értem a halálon túlról.
Megmentett a Bánat Dombján.
– Ki jött el érted?
– Deraé. Még most is fiatal volt és szép. – Parmenión szeméből
csorogni kezdtek a könnyek. – Kiszabadított, és elmúlt a
fájdalom!
 Mothak visszanyelte az igazságot, pedig a szavak már a nyelve
hegyén voltak.
– Az jó – mondta végül. – Az jó. És most itt az ideje, hogy
felkelj az ágyból és szívj egy kis friss levegőt! Gyere, hadd
segítsek! – Azzal karon fogta Parmeniónt, és óvatosan talpra
állította.
A spártai megbotlott, de máris visszanyerte egyensúlyát.
Mothak kivett egy tiszta fehér khitónt, segített Parmeniónnak
felölteni, majd letámogatta a gyengélkedőt az udvarra.
Felhős volt az ég, de a nap melegen sütött és üde szellő
fújdogált. Mothak fügéből és szárított halból készült ebédet
hozott Parmeniónnak, és megkönnyebbült, mikor a spártai mind
megette.
Az ezt követő napokban a sztratégosz lesoványodott tagjaiba
visszatért az erő. Argonasz kétszer kereste fel, megvizsgálta a
koponyáját, és elégedetten jelentette ki, hogy a daganat lappang
ugyan, de nem nő.
Ám Parmenión még mindig nem merészkedett ki a házból.
Sokat aludt és csekély érdeklődést mutatott Thébai ügyei iránt.
Mindennap megitta a Mothak készítette főzetet, elfogyasztotta
könnyű reggelijét, és ebéd után ledőlt szenderegni. Mivel a
szolgáját aggasztotta gazdája letörtsége, felkereste Argonaszt.
– Ne aggódj! – nyugtatta meg a hájas ember. – Ez a szilfium
hatása: egyben erős altatófőzet is. A teste majd hozzászokik, és
akkor a hatása csökken.
Epameinóndasz ez idő alatt nem jött el látogatóba. Mothak
tudatta Parmeniónnal, hogy a thébai új városi tanácsot szervez a
felkelés és összeesküvés többi tagjával, a harcos Pelopidasz meg
közel ötszáz thébai ifjút gyűjtött maga köré, és most a szinte
biztosan elkövetkező háborúra képezi ki őket. A spártai
kifejezéstelen arccal hallgatta a híreket, a véleményének nem
adott hangot, és egyetlen kérdést sem tett fel.
Egy hónappal Kadmeia bevétele után Parmenión éljenzésre
figyelt fel kint az utcán és kiküldte Mothakot, hogy tudakolja meg
az okát. A thébai pár percen belül visszatért.
– Megérkezett egy csapat athéni katona. Azért jöttek, hogy
segítsenek Spárta ellen.
– Ez nem valószínű – felelte Parmenión. – Az athéniak
nincsenek olyan helyzetben, hogy háborúzzanak Spártával: kevés
szárazföldi csapatuk van, míg Spárta három sereget is Athén ellen
küldhet, anélkül, hogy szinte ellenállásba ütköznének. Menj, tudj
meg többet!
Mothak vidáman szaladt ki a házból. Parmenión metsző,
tekintélyt parancsoló hangon beszélt, a szolgája pedig úgy érezte,
mint az ember, aki megpillantja a tavaszi napsütés első sugarait
egy hosszú tél után. Két órába telt, mire rábukkant
Epameinóndaszra, aki éppen visszatért egy kadmeiai
találkozóról. A thébai vezér fáradtnak tűnt, a válla megroskadt, a
szeme tompán meredt előre.
– Parmenión a katonákról kérdezősködik – lépett oda a
tömegben előrejutni próbáló férfi mellé Mothak.
– Ezek zsoldosok – felelte Epameinóndasz. – Kalépiosz
vásárolta meg szolgálataikat Athénban. Hogy van Parmenión?
– Olyan, mint régen – válaszolta Mothak, mire a
beszélgetőtársa felvidult.
– Visszamegyek veled. Beszélnem kell vele.
Égzengéssel kísért vihar tört ki a város felett, Árész
lándzsáihoz fogható villámok hasogatták az eget. A három férfi
elnyúlt kerevetén az andronitiszben. Epameinóndasz hátradőlt,
az egyik hímzett vánkosra hajtotta a fejét és lehunyta a szemét.
– Rengeteg jelentéktelen vita zajlik mostanában – mondta. –
 Kezd úgy tűnni, mintha a spártaiak eltávolítása gyerekjáték lett
volna egy következetes politika megtervezéséhez képest. Vannak,
akik zsoldosokat akarnak fogadni a város védelmében, mások
meg arról beszélnek, hogy a nyílt mezőn ütközzünk meg a
spártaiakkal. Megint mások csak reszketnek és arra várnak, hogy
az athéniak a segítségünkre siessenek. Kalépiosz szerint az
athéniak örülnek a felkelésnek és megígérnek nekünk mindent...
csak éppen valódi segítséget nem. Tombolnak az örömtől, hogy a
spártaiakat megaláztuk, de semmit sem fognak tenni, hogy
segítsenek rajtunk.
– És mi van a spártai sereggel? – tudakolta Parmenión.
– Kleombrotosz hétezer embere állomásozik Megara mellett,
kétnapi járóföldre tőlünk. Eddig még nem tett semmit. Vele van
Kaszkosz is, akit nem lett volna szabad hagynunk elszökni.
Kalépiosznak e tekintetben sok mindenért kell felelnie, hiába a
vérrokona! Kaszkosz mindenkinek azt mondja, aki csak hajlandó
meghallgatni, hogy a thébai felkelést egy csapat áruló száműzött
agyalta ki, és hogy a nép nem támogatja őket. Arra biztatja
Kleombrotoszt, hogy induljon Thébai ellen, és győzködi, hogy a
thébai polgárok majd felkelnek a lázadók ellen.
– Akkor a spártaiak miért nem indultak már meg? – vetette fel
a kérdést Mothak.
– Agészilaosz beteg. Egyesek szerint haldoklik, az előjelek
pedig nem jók. Remélem, meg is hal.
– Imádkozzunk, hogy ne haljon meg! – ellenkezett Parmenión.
– Amíg csak beteg, a spártaiak nem tesznek semmit. Viszont ha
meghal, Kleombrotosz rögtön késztetést érez majd, hogy
megmutassa az erejét Spárta népének. És ti még nem álltok
készen a háborúra.
– Mit tanácsolsz, barátom?
 – A választási lehetőségeitek korlátozottak. Egész Boiótiában
spártai helyőrségek állnak – Thébaitól északra, délre, keletre és
nyugatra. Amíg azok a helyőrségek ott vannak, addig nincs esély
a sikerre. Ám addig nem rohanhatod le őket, míg a spártai
seregek támadásba nem lendülnek. Nem könnyű megoldani ezt a
dilemmát.
Epameinóndasz felült és megdörgölte a szemét.
– Thesszáliában vannak szövetségeseink, de egymagukban
nem tudnak győzelemre segíteni minket. Még rosszabb, ha egy
erősebb hatalommal szövetkezünk, mert akkor egyszerűen csak
gazdát cserélünk.
– Hol a legerősebbek a spártai helyőrségek?
– Északon Orkhomenoszban, nyugaton Tanagrában és délen
Aigoszthénánál. Mindegyik városban vannak embereink, és
megpróbálnak felkelésre buzdítani, de az ottani lázadók – igen
okosan – kivárják, hogy alakul a mi sorsunk. Olyanok vagyunk,
akár a saját farka után kapkodó kutya. Ahhoz, hogy győzzünk,
más városok támogatása kell. Ám ezek a más városok látni
akarják, hogy tudunk-e győzni, mielőtt csatlakoznának. Egy
győzelemre van szükségünk, Parmenión.
– Nem – felelte a spártai. – Ez egyelőre lehetetlen. Azt
tanácsolom, hogy kerüljetek minden komolyabb csatát
Kleombrotosszal. Szétzúzna titeket.
– Így is, úgy is szétzúznak minket, amint megindulnak
ellenünk!
Parmenión hallgatott egy darabig, tekintetét egy pontra
szegezve, jobbra, fent az északi falon. Lassan felemelte a kezét és
megdörzsölte az állát. Mothak elvigyorodott,
Epameinóndasz pedig várta a kinyilatkoztatást.
– Lehetséges – mondta végül Parmenión –, hogy Kaszkosz
szökése a mi malmunkra hajtja a vizet. Ha meggyőzte a
spártaiakat arról, hogy a thébai nép kész felkelni ellenünk, akkor
nem valószínű, hogy Kleombrotosz megtámadja a várost.
Ehelyett feldúlja majd a környező vidéket abban a reményben,
hogy már maga az erőfitogtatás kirobbantja a lázadókkal
szembeni ellenállást. A tél már majdnem a nyakunkon és vele az
esőzések. A spártai sereg zöme hazatér.
És mi ekkor fogunk lecsapni.
– És ugyan hol támadnánk? És milyen haderővel? –
faggatózott Epameinóndasz.
– Athénnál – felelte Parmenión széles mosollyal. – És a spártai
sereggel.
*****
A városban napról napra nőtt a feszültség. Viták robbantak ki a
köztereken arról, hogy mennyire volt bölcs lépés kiűzni a
spártaiakat. A félelem szinte tapintható volt, ám a spártai sereg
még mindig Megarában állt, kétnapi járóföldre, délnyugaton. A
környező vidékről rossz hírek érkeztek. Thébaitól északkeletre,
egy kisvárosban, Theszpiában, egy csapat lázadó megostromolta
az akropoliszt, ahol a spártai helyőrség állomásozott. A spártaiak
kivonultak, huszonhárom embert levágtak és szétzavarták a
csődületet. Tanagra és Aigoszthena városában a bajkeverőket
felkutatták és elfogták, míg
Plataiában két embert, akiket lázongással vádoltak, kivégeztek,
miután egy áruló beszámolt róla, hogy miben mesterkednek.
Pelopidasz egy százfős csapattal kivonult Thébaiból a tanagrai
felkelők megsegítésére. Nagy reményeket fűztek hozzájuk, mikor
áthaladtak a Proitiai kapun, de nyolc nappal később már vissza is
tértek, miután a hegyekben rajtuk ütött egy spártai csapat.
Negyvenegyen meghaltak, huszonhatan megsebesültek. Nagy
csapás volt ez, Pelopidasz mégis becsülettel került ki a fiaskóból,
mert amikor körülvették, maga köré gyűjtötte az embereit,
megrohamozta a spártaiak sorait, kitört velük és egymaga
levágott négyet. A thébaiak a hegyek között kerestek menedéket,
az ellenség pedig nem üldözte őket, mivel nem akartak embereket
veszíteni a szűk szorosokban az egyre fogyatkozó világosságban.
Az athéni zsoldosokat Erüthraiba küldték kétszáz thébai
hoplitával, hogy az ottani lázadóknak segítsenek, de több hír nem
jött felőlük, és a félelem egyre jobban eluralkodott a thébaiak
népén. Epameinóndasz tehetséges közszónoknak bizonyult, de a
lázadóknak hiányzott Kalépiosz ékesszólása, mivel az államférfi
Athénban maradt.
Ahogy a tél elmúlt és megkezdődtek az esőzések, hírt kaptak
délről, hogy Agészilaosz felépült az őt gyötrő lázból.
A spártai sereg pedig megindult északra.
Parmeniónt ez láthatóan nem aggasztotta, és a nappalokat
azzal töltötte, hogy Xenophónnak a perzsiai vonulásról írt
történetét olvasgatta. A tél legrövidebb napja közeledett már,
mikor Mothak sétált be az andronitiszbe, levette eső áztatta
köpönyegét, és töltött magának egy kupa vizezett bort.
– Napok alatt vége lesz – jegyezte meg a szolga savanyúan.
– Az utcákon a teljes csüggedés lett úrrá. Amikor megjönnek a
spártaiak, a nép harc nélkül megadja magát.
– Ha megjönnek a spártaiak – helyesbített Parmenión, és
félretette a tekercset.
– Hogy tudsz ilyen higgadt maradni?! – csattant fel Mothak.
– Próbálom a fejemet használni... és nem az érzelmeimet –
felelte Parmenión. – Figyelj ide! A spártai seregek nem ostromra
valók; jobban szeretnek nyílt mezőn csatázni. A falanx nem tud
falat mászni. Nem hiszem, hogy Kleombrotosz megtámadja a
várost. Abban reménykedik, hogy kicsalogathatja a csapatainkat,
és megpróbálja majd meggátolni, hogy ellátmány jusson be
Thébaiba.
 Mothakot a hallottak nem győzték meg, és a
balszerencsesorozat tovább sújtotta az ostromlott thébaiakat. Az
athéni zsoldosokat visszaverték Erüthrainál, Kleombrotosz pedig
átvonult Aigoszthenán és Plataián, a serege pedig mármár
látótávolságra ért Thébaitól.
Pelopidasz össze akart szedni egy haderőt, hogy megtámadja,
de a higgadtabb tanács diadalmaskodott. Ekkor érkezett a hír,
amiben Parmenión reménykedett. Mivel a tél nehezítette a
katonai megmozdulásokat, Kleombrotosz kettéosztotta seregét és
délnek vonult, vissza Aigoszthenán, Megarán és Korinthoszon át,
nagy haderőt hagyva hátra Theszpiában, Szphodriász hadvezér
parancsnoksága alatt.
Parmenión felkereste Epameinóndaszt és Pelopidaszt.
– Eljött a cselekvés ideje – közölte velük. – Tavaszra
Agészilaosz elég erős lesz, hogy vezesse a sereget, ami azt jelenti,
hogy Thébai ellen indul.
– De mit tehetünk? – tárta szét a kezét Pelopidasz. – Felfordul
a gyomrom már a gondolatára is, hogy tétlenül üldögéljek.
Viszont milyen más választási lehetőségünk van?
– El kell fogunk egy spártai hírnököt, egy spártai lovast.
– Egyetlen hírnököt?! Ez a terved? – horkant fel Pelopidasz.
– Ez hozza majd el Spárta vereségét?
Parmenión belenézett a férfi sötét szemébe és kuncogott egyet.
– Eljön majd az ideje a hozzád hasonló harcosoknak is, bízz
bennem, Pelopidasz! Ez az egyetlen ember olyan, akár a kőomlást
elindító kavics. Viszont létfontosságú, hogy elfogjuk. Le kell venni
róla a páncélját és a ruháját, a testét pedig oda kell temetni, ahol
soha nem találják meg. És mindent, amit visz, ide kell hozni. – Ez
elég könnyűnek tűnik – dünnyögte Pelopidasz.
– Akkor majd én megnehezítem. Nem szabad, hogy bárki lássa
a halálát; az eltűnése rejtély kell, hogy maradjon.
 – Hát, legalább az általa vitt üzenet még hasznosnak
bizonyulhat – vélekedett a thébai.
– Még csak az sem – mondta erre Parmenión. – A
spártaiaknak fogalmuk sem lehet róla, hogy mi ütöttünk rajta.
– Akkor lennél olyan kedves, és felvázolnád, mi az értelme
ennek az egésznek? – türelmetlenkedett Pelopidasz.
Parmenión Epameinóndaszra nézett, aki bólintott.
– Én fogom átvenni a hírnök helyét és Szphodriászhoz
lovagolok Theszpiába. Ám ezt hármunkon kívül nem tudhatja
senki.
– Úgy lesz, ahogy mondod – fogadkozott Pelopidasz. –
Lovasokat küldök ki, hogy figyeljenek minden Theszpiába
vezető utat.
Parmenión az éjbe borult városon át haladt. Feszült volt és
izgatott, és ahogy elhaladt Aphrodité temploma mellett, eszébe
jutott a vörös hajú papnő. Megállt a márvány szökőkút előtt és a
templomra nézett: érezte az ágyéka mélyén megmoccanó vágyat.
A pénzes erszényébe kukkantott, majd besétált a templomba, és a
már ismert folyosó felé vette az irányt. Későre járt, de látta a nő
szobája ajtaja alól kiszűrődő lámpás fényét. A fülét az ajtóra
tapasztva hallgatózott, hall-e mozgást odabentről, de csak a csend
honolt, így halkan bekopogtatott.
Ágy recsegését hallotta, ahogy az asszony felkelt.
Kinyílt az ajtó.
A spártai előrenyújtotta a pénzt, és meglepve látta, hogy a
papnő mosolyog.
– Örülök, hogy felgyógyultál – mondta.
– Nem óhajtok társalogni! – csattant fel a férfi. A nő arcára
fagyott a mosoly, az arca pedig elkomorult.
– Akkor fogd a pénzed és tűnj el! – csapta az ajtót a spártai
képébe. Parmenión egy pillanatig döbbenten állt, majd
elsomfordált és hazatért ágyának hideg kényelmébe. A nővel való
találkozás felkavarta. A papnő tudta, hogy azt kéri tőle,
hallgasson, hiszen már többtucatszor volt nála. Ő fizet neki,
kielégíti a saját kéjvágyát és távozik. Egyszerű ügylet volt az
egész. Akkor meg miért szegi meg a szabályokat?
Ahogy ott állt az ajtóban, az asszony illatszerének illata
átsöpört rajta, és elöntötte az érzékszerveit. Az arcán pedig –
amikor ő ráripakodott – a döbbenet, a meglepődés és az undor
olyan keveréke látszott, amit nem tudott hova tenni. Parmenión
már-már fizikai késztetést érzett arra, hogy felkeresse és
bocsánatot kérjen tőle. De miért is? Hiszen hogyan sérthette
meg?
Végül nyugtalan álomba merült, és Deraéről álmodott.
Parmenión három órával később felébredt, és kimászott a
lapos tetőre, hogy onnan nézze végig a várost beragyogó
napkeltét.
Tekintete délnyugatra tévedt, a Kithairon-hegység hatalmas
csúcsaira és az azon túli hegyekre.
Gyönyörű vidéken élünk, gondolta, mégis úgy civakodunk
rajta, mint a gyerekek.
Csak üldögélt a napsütésben, és eszébe jutottak a
Xenophónnal töltött napjai.
– Hellász soha nem éri el dicsősége csúcsát – mondta egyszer a
hadvezér –, mivel nem vagyunk egységes nép, és nem vagyunk
egy nézeten. Nekünk vannak a legkiválóbb katonáink a világon, a
legjobb hadvezéreink, és mi uraljuk a tengert. Ám olyanok
vagyunk, akár a farkasfalka: egymást tépjük és marcangoljuk,
ellenségeink kárörvendése közepette.
– De a farkasok mindig találnak maguknak vezért – mutatott
rá Parmenión.
 – Igaz – bólintott Xenophón –, és itt véget is ér a hasonlóság.
Hellászt több tucat városállam alkotja. Még egy igazán nagy
ember, mondjuk Athénból, sem lenne képes összekovácsolni
Hellászt. A spártaiak irigykednének rá és tartanának tőle,
akárcsak a thébaiak. Nem tekintenék görögnek, csak athéninak. A
gyűlölet túl mélyen gyökeredzik, és nem fognak tudni
felülemelkedni rajta... legalábbis az én életemben nem. Így hát
mit látunk? Perzsia uralja a világot, és mindezt görög
zsoldosokkal teszi, miközben mi egy szépséges hegyekkel és rossz
földekkel teli országban élünk. Mindent, amire szükségünk van,
Egyiptomból vagy Ázsiából kell behoznunk, és minden egyes
üzletért busás díjat kell fizetnünk a perzsáknak.
– Mi van akkor, ha egyetlen ember vezetne egy egyesített
hadat a perzsák ellen? – tudakolta Parmenión.
– Annak kolosszusnak kellene lennie az emberek között, egy
Héraklészhez fogható félistennek. Mi több, egy város nélküli
embernek, aki csak görög. És ilyen ember nincs, Parmenión.
Reméltem, hogy Spárta veszi át a vezérséget, de Agészilaosz nem
tudja feledni a Thébai iránti haragját. Az athéniak az anyatejjel
szívják magukba a spártaiakkal szembeni gyűlöletet. A thébaiak
és a korinthosziak az athéniakat gyűlölik. Hol találna hát Hellász
ilyen vezért?
– Te mit tennél?
– Ha isten lennék, felemelném a népet a tengerből és
megráznám, hogy minden város porrá hulljon. Majd
összegyűjteném a túlélőket, és megmondanám nekik, hogy
építsenek egyetlen nagy várost, és nevezzék el Hellásznak.
Parmenión ezen jót derült.
– És akkor az athéni túlélők elfoglalnák a város északi részét,
elneveznék Athénnak, a spártaiak pedig elfoglalnák a déli részét.
Majd mindketten úgy döntenének, hogy a szomszéd kerület
többet ér, mint az övék.
– Tartok tőle, hogy igazad van, fiam. Viszont, minden
csüggedésem dacára, van egy jó oldala is a helyzetnek.
– És mi lenne az? – tudakolta Parmenión.
– Hogy mindig szükség lesz jó hadvezérekre.
Parmenión elmosolyodott, ahogy eszébe jutott az emlék és
lemászott a tetőről. Mothak hozott neki egy kupa szilfiumfőzetet,
amelyet sietve felhajtott. A „Deraé” által végrehajtott csoda óta
nem fájt a feje, és ismét erősnek érezte a testét.
– Futnom kell egyet – közölte Mothakkal.
A kiképzőtér azonban tele volt karddal és pajzzsal gyakorló
harcosokkal. Pelopidasz parancsokat ordibált, az emberek között
pedig tisztek járkáltak, tanácsokat osztogattak nekik, vagy
bátorították őket. Parmenión már pár perce figyelte őket, amikor
Pelopidasz észrevette, és odafutott.
– Elég jól teljesítenek – mondta a thébai. – Jó és büszke
emberek.
– Idővel pompás kis haderőd lesz – válogatta meg gondosan
szavait Parmenión. – De melyik alakzatot tervezed velük
gyakoroltatni?
– Mindig egy alakzattal zárunk, viszont az emberek jobban
szeretik a nyílt harcot, ami felébreszti bennük a versenyszellemet.
– Ez így van, barátom, tökéletesen igazad van. Ám biztosra
veszem, te is tudod, hogy amikor összecsapnak a spártaiakkal, az
zárt alakzatban történik majd. Ha így szétszóródnak, darabokra
vágják őket.
– Nem segítenél kiképezni az embereket?
– Megtiszteltetés lenne – felelte Parmenión. A thébai erre
belékarolt és kisétált vele a tér közepére.
 – Pazar támadás! – kiáltott oda Pelopidasz, mikor az egyik
kardos hárított egy szúrást és a vállával belebokszolt az
ellenfelébe, ledöntve őt a lábáról. A férfi elvigyorodott és
tisztelgett a fapengéjével.
– Hogy hívják ezt az embert? – érdeklődött Parmenión, ahogy
továbbsétáltak.
– Nem tudom. Szeretnéd, hogy kiderítsem?
– Nem – felelte Parmenión halkan. Pelopidasz maga köré
rendelte az embereket, hogy azok egy hatalmas félkört alkossanak
a spártai körül.
– Ez az ember tervelte ki Kadmeia visszavételét – harsogta a
thébai. – Ő a sztratégosz, aki felmászott a vár falán és
megmentette Epameinóndaszt. – Erre az emberek hangos
éljenzésben törtek ki, mire Parmenión elvörösödött: a szíve vadul
vert, és értelmetlenül ugyan, de rátört a félelem.
Pelopidasz fesztelenül szólt a katonákhoz, és egyértelmű volt,
hogy mennyire bálványozzák, de a spártai korábban még sosem
szólt ekkora csoporthoz, és az idegei máris romokban hevertek. –
Ő fog kiképezni titeket az alakzatban történő mozgásra, így
amikor legközelebb találkozunk a spártaiakkal, vasökölként
zárulunk össze rajtuk! – A thébai most a makedónhoz fordult. –
Kívánsz mondani valamit nekik? – Igen. – Több száz ember ült
körülötte és szegezte rá a tekintetét. Érezte, ahogy azok a szemek
a lelkébe hatolnak, és ettől megroggyant a lába: már-már
összecsuklott. – A zárt alakzatban történő harc... – kezdte.
– Nem halljuk! – kiabálta valaki hátulról. Parmenión vett egy
nagy levegőt.
– A zárt alakzatban történő harc a testvériségről szól –
kiabálta. – A megértésről és az egymással való törődésről. Arról,
hogy a közjó megelőzi azt, ami jó az egyénnek. – Itt szünetet
tartott, hogy levegőt vegyen.
 – Miről beszél ez? – kérdezte egy ember az első sorban. Erre
nevetés hullámzott végig a sorokon, mire harag lobbant
Parmenión szívében.
– Felállni! – ordította el magát, és hangja parancsolóan
zendült. A katonák azonnal engedelmeskedtek. – Alkossatok egy
teljes kört körülöttem, úgy, hogy én legyek középen! – utasította
őket, és a gyakorlótér közepére sétált. A katonák utána
trappoltak. – Ki itt a legjobb kardvívó? – kérdezte a spártai,
ahogy az emberek sok sor mélységben nagy kört alkottak.
– Pelopidasz! – harsogták.
– És ki a legrosszabb? – Szavait csend fogadta, majd végül egy
ifjú feltette a kezét. Már-már kórosan sovány volt.
– Nem vagyok túl ügyes... egyelőre, de egyre erősebb leszek. –
A kijelentésre újra nevetés hullámzott át a sorokon.
– Lépjen e két ember a körbe!
Pelopidasz felállt, és az ifjúval együtt a spártai mellé álltak.
– Mondhatok valamit? – kérdezte a thébai harcos
Parmenióntól, aki bólintott. – Közületek egyesek nevettek, mikor
a barátunk... a fivérünk... Kallinosz elismerte, hogy hiányosságai
vannak a kardforgatás terén. Beismerése bátorságra vall. – A
harcos dühös tekintete végig vándorolt az embereken. –
Bátorságra – ismételte –, és az az ember, aki ilyen bátor, fejlődni
fog! Ti pedig segíteni fogtok neki... ahogy mindnyájan segítünk
egymásnak. Thébai ügye számomra szent, és mindenki, aki segít
Thébainak, ugyanúgy szent számomra. Mi nemcsak valami
hadijátékot űző férfiak vagyunk, hanem egy szent csapat, akit
összeköt az élet és a halál. Úgyhogy több gúnyolódást meg ne
halljak! – Ezzel a férfi hátralépett, és Parmeniónhoz fordult. –
Elnézést, sztratégosz, kérlek, folytasd!
A spártai hagyta, hogy elmélyüljön a csend. Pelopidasz szavai
meglepték, de a thébai jól beszélt.
 – Ma hallottatok valami olyasmit – szólalt meg végül
Parmenión –, aminek bele kell égnie a szívetekbe. Mert az
eljövendő években, amikor majd megöregedtek, megőszültök és
az unokáitok a lábaitok előtt játszadoznak, halljátok majd, amint
az emberek büszkén így szólnak: „Ott van ő. Egykor a Szent
Csapat tagja volt.” Ti pedig felnéztek, és látjátok, hogy az ifjak
ámulva és irigykedve néznek fel rátok. – Parmenión szavai után
ismét csend támadt. – Nos, most pedig jöjjön ide még két
kardforgató, két tehetséges és gyors kardvívó!
Mikor a négy ember, megmarkolva kardját és bronzpajzsát,
felkészült, a spártai odalépett Pelopidaszhoz.
– Ideadnád a kardodat, uram? – Az összezavart thébai
átnyújtotta fapengéjét Parmeniónnak, aki a hadvezér mellett álló
ifjúhoz fordult. – Elkérhetem a pajzsodat? – A férfi átadta, a
spártai pedig ledobta őket a kör belső pereménél, majd ugyanezt
megismételte a másik párosnál is. – Most pedig – intézte szavait
az értetlenül bámuló tömeghez – példát fogunk látni a zárt
alakzatú harcra. Itt van négy ember: kettőnek csak kardja, a
másik kettőnek pedig csak pajzsa van. A pajzsosnak védenie kell a
kardost, de magának nincs fegyvere, amivel támadhatna. A
kardosnak védenie kell a pajzsost, neki viszont nincs pajzsa,
amivel magát védené. A páros mindkét tagja a másiktól kell, hogy
függjön. És most harcra fel, ha kérhetem, uraim!
Pelopidasz és Kallinosz együtt indultak meg. A szemközti
kardos váratlanul támadott, de a hadvezér a pajzsával hárította a
csapást, a társa pedig szúrt, ám az ő döfése is lepattant ellenfele
pajzsáról. A harcosok egymás körül köröztek, de nem találtak rést
a védelmen.
Percek múltán a szemközti páros suttogva tanácskozni kezdett,
majd ismét előrenyomultak – a kardos pedig váratlanul jobbra
szökkent és megpróbált Pelopidasz oldalába kerülni. A hadvezér
nem törődött vele, hanem megrohamozta a pajzsost és rávetette
magát. Pajzsaik összecsattantak és Pelopidasz ellenfele elterült a
földön. Kallinosz máris odaugrott és a földön fekvő férfi torkához
érintette a kardját. A hadvezér megperdült, mert az ellenfél
kardosa mögötte termett, és éppenhogy csak a pajzsa peremével
sikerült hárítania a csapást. A társa ekkor a segítségére sietett.
Pelopidasz hárított egy döfést, majd a pajzsával rácsapott
ellenfele kardforgató karjára és hátralökte. Kallinosz erre
odaugrott, tompa kardjával a férfi ágyékába döfött, aki hangos
nyögéssel a földre zuhant.
– Az imént azt láttátok – lépett a kör közepébe ismét
Parmenión, hogy felsegítse az embert –, hogy a legrosszabb
kardvívótok végez két ellenfelével. Lényegében ez a falanx titka.
Jól képzett hétköznapi emberek csodákat képesek művelni a
csatában. A nagy harcosok pedig legyőzhetetlenek lesznek tőle. Ti
is legyőzhetetlenek lesztek!
Parmenión két órán át gyakorlatozott az emberekkel, míg
Pelopidasz megálljt nem parancsolt, és be nem rekesztette a
kiképzést. A thébai belekarolt a spártaiba, és a Hektór sírja
vetette árnyékba sétált vele.
– Remek munkát végeztél, barátom, el vagyok ragadtatva!
Nevet adtál nekünk, egy ösztönző nevet! Mától kezdve mi
vagyunk a Szent Csapat!
– Ez nem igaz – hárított Parmenión –, mivel a név a tiéd,
neked jutott eszedbe, amikor felszólaltál az ifjú Kallinosz
érdekében. Viszont illik rájuk a név, és nem árt, ha a harcosok
úgy érzik, összeköti őket valami. Kiváló vezér vagy.
– Elég mára a bókokból, mert feszélyeznek. És most áruld el,
miért kérdezted, hogy hívják azt a kardforgatót még az elején?
Parmenión elmosolyodott.
– Nem nekem kellene, hogy tudjam a nevét – hanem neked.
 A hadvezér olyan, akár a kézműves, aki ismeri a birtokában
levő összes szerszám nevét és erényeit. Az emberek felnéznek rád:
csodálnak a bátorságodért és az erődért. Mint hadvezér, nem
barátkozhatsz össze mindenkivel, mert akkor meglazulna a
fegyelem. Ám szólítsd mindegyiket a nevén, és annál jobban
fognak küzdeni érted, és Thébaiért.
– De le tudjuk győzni a spártaiakat? – firtatta Pelopidasz. – Ha
létezik ilyen ember, akkor te le fogod győzni őket.
*****
Deraé kinyitotta a szemét... de a sötétség teljes volt. Arca jobb
oldalán melegséget érzett, és tudta, hogy a nap feljött az égre, így
megsiratta veszteségét.
Megvakult. Az emberek már az idők hajnala óta rettegtek ettől,
mert így kiszolgáltatottá válnak a természet szeszélyeinek, a
kegyetlen vadállatoknak.
A szívét elöntötte a szomorúság, amikor Tamisz fölé
magasodott. A kezében tartott réztálkából gőz áramlott ki, s a
tartalma bugyborékolt. A következő pillanatban nyitott szemét
megérintette a tűz, a kíntól elgyötört sikolyát pedig a sav csókja
követte.
Hallotta, hogy kinyílik az ajtó és az ágy megmoccant, ahogy
Tamisz leült mellé.
– Maradj fekve – szólalt meg az öregasszony –, és figyelj rám!
Ne moccanjon a tested, gondolj vissza a kék égre és egy hosszú
aranyfonálra! Képes vagy rá?
– Igen – felelte Deraé elhaló hangon.
– Képzeld el az aranyfonalat a kék háttér előtt, és nézd, ahogy
a vége megduzzad és megnő. Tekergőzik, csavarodik, és hurkot
formálva visszahajlik a fonálba, mint valami hatalmas aranytű. A
fejedben van a kép?
– Igen, megvan. Az arany a kék háttér előtt – suttogta Deraé.
 – A hurok alatt, mint egy perzsa kard keresztvasa, két újabb
szár szökik ki az aranyfonálból. Őrizd meg az elmédben a kéket és
az aranyszínt! Mondd csak, mit érzel?
– Mintha meleg szellő lengedezne a fejemben.
– Remek. És most repülj! – parancsolta Tamisz.
Deraé úgy érezte, mintha minden súly lehullna róla, mintha az
ólombéklyók szétnyílnának. Repült... és kinyitotta a szemét. A
mennyezet közel volt, így megfordította lelkét és lepillantott
önmagára, ahogy a priccsen hever, az ágy szélén az
öregasszonnyal.
– Most már látsz – közölte a vénség –, és felfedezted a Forrás
egyik titkát. A neki adott ajándékot sokszorosan viszszafizeti.
Szabad vagy, Deraé. Szabadon repülhetsz, és szabadon
tanulhatsz. Most menj! Szárnyalj, mint a sas, és nézz meg
mindent, amire vágysz! Ám ne nézz a jövőbe, gyermekem, mert
arra még nem állsz készen!
Deraé lelke kisüvített a templomból, sütkérezett a
napsütésben, felhőkön robogott át és átszelte a tengert. Messze
maga alatt megpillantotta Hellász szárazföldjét, felmagasodó
hegyeit és kopár síkságait.
Apróvá zsugorodott triérészek horgonyoztak az Athén melletti
öbölben, és halászhajók bukdácsoltak körülöttük a vízen.
A lány délnyugatra repült, Spártába, elidőzött a régi otthona
felett, és látta az anyját meg a húgait az udvarukban.
Rátört a bánat, nem szerette volna őket látni – inkább látta
volna azt, ami volt. A kép elhomályosult és váltott – most már
önmagát látta, amint kiszalad a kapun, le a rétre, ahol a lányokkal
edzett, míg a közeli dombtetőn megpillantotta a hasán fekvő ifjú
Parmeniónt, aki arra várt, hogy egy pillantást vethessen rá.
A jelenet fájdalmas volt, de képtelen volt ellenállni, és hagyta,
hadd peregjen tovább. Látta, amint megmenti, látta első
szenvedélyes napjukat Xenophón nyári lakában. Képtelen volt
végignézni a saját halálát, így inkább Parmeniónnal maradt, és
rémülten nézte végig, ahogy elpusztítja Nésztoszt.
Majd követte Thébaiba és elkísérte gyors, szenvedélytől
mentes találkozóira Thétisszel, a szajhával. Felvillant benne a
harag. Hogy tehette?
Sértődöttsége dacára büszkeséget érzett, amikor az ifjú
megtervezte Kadmeia visszavételét, majd döbbenten nézte,
amikor összeesett és ölben vitték ágyba. Látta, hogy Mothak
mennyire aggódik, milyen dühös az orvosra, és hogy végül
kétségbeesetten kérleli Thétiszt, a szajhát. Ezúttal végignézte a
teljes jelenetet és hallotta, mint Parmenión az ő nevét suttogja
álmában.
Hagymázas volt és rá gondolt!
Ekkor elöntötte az öröm. Szerette volna megérinteni,
elmondani, hogy él és szereti. Ám a jéghideg valóság úgy tört rá,
akár a tél fagyos lehelete. Hiszen nem élek, döbbent rá. És ő
sosem lehet az enyém.
Felgyorsította az idő folyását – látta, amint Parmenión a
gyakorlótéren fut, és odaröppent hozzá. Az arcuk alig pár
arasznyira volt egymástól. Kinyújtotta a kezét és megpróbálta
megsimogatni az ifjú komor arcát, de az ujjai átsiklottak a bőrén
és a koponyáján – a sztratégosz gondolatai belezuhantak a
sajátjai közé.
Parmenión futás közben a hegyekre gondolt, még azelőttre,
hogy a titok kitudódott, a réteken átélt szeretkezéseikre, meg
arra, ahogy egymás kezét fogták a fák alatt.
Ekkor a lány visszahúzódott, mert az ifjú keserűsége úgy
égette, akár a sav, ami megfosztotta a szemétől. Az öröme
elpárolgott, és visszatért a templomba, a sötétség világába.
Tamisz segített neki felöltözni.
 – Mit tudtál meg? – érdeklődött az öregasszony.
– Hogy a szerelem fáj – felelte tompán a lány. – Ma mire fogsz
megtanítani?
– Megtanítalak, hogy láss. A lélek szeme sokkal élesebb, mint a
szemgolyók, amelyeket elvesztettél. Összpontosíts! Már
meglazítottad lelked láncait, és most tested burkában lebegsz. Ezt
a burkot bármikor ledobhatod, akár egy fátylat. Próbáld meg!
Tudod, képzeld el az aranyat és a kéket!
Deraé a hurkos fonálra gondolt és kiszabadult.
– Ne menj túl messze! – kiáltott utána Tamisz, és elkapta az
elzuhanó testet, majd leengedte a földre. – Uralnod kell
önmagad. Gyere vissza! – A papnő visszatért a testébe, és
feltápászkodott. – Gyakorolni kell, de ehhez elég előrebillentened
lelked fejét, és ügyelni rá, a testedé ne moccanjon.
Deraé megpróbálta. Egy pillanatra mintha működött is volna,
mert látott, és közben érezte testét is. Ám ekkor a szédülés
legyűrte és nekitántorodott Tamisznak, aki megtartotta.
– Menni fog ez – ígérte meg az öregasszony. – Minden egyes
lépés egy győzelem. Most azonban ideje munkához látnunk.
Tanulnod kell. Fel kell derítenünk az összes gyengeségedet.
– Miért?
– Te is beléptél az örök háborúba, Deraé, és máris van egy
halálos ellenséged. A Sötét Isten próbára fog tenni, megpróbál
majd valahogy elpusztítani.
– Megrémiszt a gondolat is – vallotta be Deraé.
– Ez így is van rendjén; mert amikor az összecsapás döntő
pillanata eljön, én már halott leszek, te pedig egyedül maradsz.
*****
Parmenión megállította lovát a gerinc tetején és lepillantott a
spártai sereg sátraira. Hosszú, téglalap alakban helyezkedtek el a
völgyben, nem messze Theszpia városától. Gyorsan megszámolta
a sátrakat. Öt sorban álltak, mindegyik sorban ötven sátor volt, és
mindegyikben tíz harcos lakott – az öszszesen kétezer-ötszáz fő,
nem számolva a városban elszállásoltakat.
Parmenión megvakargatta a fekete herélt nyakát, majd sarkát
a jószág oldalába vágta, mozgásra ösztökélve. Közeledett a
veszély, de az ifjú meglepetésére, félelméhez egyre fokozódó
izgalom is társult. Arra jött rá, hogy ez csempész örömet az
életébe: a félelem és az ujjongás páratlan érzése együttesen
pallérozza az elméjét és borzongatja meg érzékeit. Mintha csak a
Thébaiban töltött elmúlt évét színek nélkül élte volna le.
Felpillantott az égre és a sodródó fellegekre, és érezte, ahogy a
hegyi levegő a tüdejébe tódul.
Most élt csak igazán!
Odalent várt Hekaté, a halál istennője, kivonva sötét tőrét,
készen, hogy ha csak egyetlen hibát is ejt, egyszer is megbotlik,
akkor az életét vegye.
Parmenión kuncogott egy sort, meghúzta bőrsisakjának
álladzóját és dúdolni kezdett egy régi dalt, amire még az anyja
tanította. Az újonnan szerzett herélt a fülét hegyezte, és dobálni
kezdte a fejét nótára. Pompás jószág volt. Pelopidasz elmondta,
hogy majdnem sikerült leráznia az üldözőket, de egy szerencsés
nyíllövés éppen tarkón találta a lovast, aki a földre zuhant. A
herélt erre rögtön megállt és visszafordult, hogy az orrával
megbökdösse az ott heverő holtat.
A férfi vértje jól illett Parmeniónra, egyedül a mellvért volt egy
kicsit nagy. A lábpáncélt és a fémmel kivert férfiszoknyát viszont
mintha a karcsú spártaira öntötték volna. A futár köpenye finom
gyapjúból készült, vörösre festették, és egy arany melltű tartotta a
helyén, amit a sztratégosz bronzra cserélt.
– Egy ilyen melltűt felismernének, ami pedig
kérdezősködéshez vezetne – okoskodott.
 A lovas iratai is Thébaiba kerültek, ahol Epameinóndasz
nyitotta ki és olvasta el az üzenetet. Az ellátmányról volt benne
szó, valamint arról, hogy Thébait el kell szigetelni, de a végén
megemlítette Athént is, és hogy nem árt ébernek maradni.
Epameinóndasz átnyújtotta a tekercset egy idő előtt megőszült,
középkorú írnoknak.
– Le tudod másolni készítője kézírását?
– Nem lesz nehéz – vette szemügyre a jelentést a férfi.
– Hány sort tudunk a király aláírása fölé beszúrni? – tudakolta
Parmenión.
– Kettőnél többet nem – felelte az írnok. Parmenión átvette az
írást, és többször is elolvasta. A levél az alábbi szavakkal zárult:
„Az áruló Kalépiosz zsoldosokat fogad fel Athénban.
Légy éber!” Ezután volt egy kis hely, majd jött Kleombrotosz
aláírása.
Parmenión lediktálta a rövid betoldást, amit az írnok
gondosan lekörmölt. Epameinóndasz olvasta, amit írt, és
komoran elmosolyodott.
– „Légy éber! Indulj Pireusz felé, és pusztíts el minden
ellenséges haderőt!” Ha ez sikerül, Parmenión, kitör a háború
Athén és Spárta között.
– Ami csak jó lehet Thébainak – mutatott rá a sztratégosz.
– Nagy veszélynek teszed ki magad ezzel – mondta most a
thébai halkan. – Mi van akkor, ha felismernek, vagy ha nem
hisznek az üzenetnek? Vagy ha van valami jelszó? Vagy...
– Akkor meghalok! – csattant fel Parmenión. – De meg kell
próbálni.
Most, ahogy a sátrak felé lovagolt, a spártai érezte, hogy
feltolul benne a félelem. Három őrszolgálatos katona állta útját: a
szkiriták hegyeiből valók voltak, nem spártaiak.
 Tisztelegtek, amikor odaért, az ökölbe szorított kezükkel
megérintve bőr mellvértjüket. Az ifjú viszonozta az üdvözlést és
megrántotta a kantárt.
– Szphodriász hadvezért keresem – közölte.
– A városban van, Anaximenész ephorosz házában szállt meg.
Átlovagolsz a főkapun, és a Zeusz-templom felé indulsz. Ott látni
fogsz egy magas házat, aminek a kapuja két oldalán két karcsú fa
nő.
– Köszönöm – felelte Parmenión, és ellovagolt.
A város kisebb volt, mint Thébai, alig tizenkétezren lakták.
Theszpia a szatócsok városa volt, lakói kimondottan
fogatgyártásra és lovak idomítására szakosodtak. Mikor
Parmenión belovagolt, számos kis legelőt látott, rajtuk pompás
méneseket. Addig nyargalt, amíg el nem érte az ikerfás házat,
ahol leszállt hátasáról és a heréltet a fehér falú épület kapujához
vezette. Egy szolga futott ki, átvette a ló kantárját, majd egy
másik szolga, ezúttal egy fehér ruhás fiatal lány meghajolt a
spártai előtt, és arra kérte, hogy kövesse a házba.
Parmenión áthaladt egy nagy andronitiszen, ahol több spártai
tiszt üldögélt és iszogatott. A szolgálólány odalépett egy
nagydarab, sűrű, vörös szakállú alakhoz, aki feltápászkodott és
csípőre tett kézzel alaposan szemügyre vette az ifjút. A
sztratégosz mélyen meghajolt, majd közelebb lépett. – No, te
meg ki vagy? – csattant fel Szphodriász. – A nevem Andoklesz,
uram. Üzenetet hoztam a királytól.
– Sosem hallottam még rólad. Hol van Kleophón?
– Leesett a lováról és eltörte a vállát, uram. Viszont
elhatározta, hogy ma este így is a király oldalán lovagol, és
mellette lesz a csatában.
– Lovagol? És milyen csata? Miről beszélsz, ember?
 – Bocsáss meg, uram! – nyújtotta át a hadvezérnek Parmenión
a bőr futárhengert. Szphodriász kigöngyölte a benne található
tekercset és felnyitotta. Közben a sztratégosz vetett egy pillantást
a tisztekre, és tekintete az ablak melletti asztalnál kockázó ifjúra
tévedt. Ekkor a gyomra vagy hatot fordult... mert Leonidász volt
az.
– Ebben itt egy szó sem esik számokról – dörmögte
Szphodriász. – Hány embert számlál az ellenség? Hol ütnek
tábort? Nem vonulhatok be csak úgy athéni területre és
mészárolhatom le azokat, akiken először páncélt látok.
– Állítólag ötezren vannak – hadarta Parmenión. – Háromezer
hoplita, a többi lovasság. Úgy hírlik, perzsa arannyal fizetik őket.
Szphodriász bólintott.
– Az athéniaktól mindig számíthatsz árulásra. Egész éjjel
menetelnünk kell, hogy meglepjük őket. Nem kétséges, hogy
felderítőket küldtek ki. Mellettem maradsz, amíg eligazítom a
tisztjeimet. Lehetnek kérdéseik.
– Minden tiszteletem a tiéd, uram – kezdte Parmenión, és
igyekezett, hogy higgadtnak tűnjön –, de a király azt a parancsot
adta, hogy azonnal térjek vissza hozzá a terveiddel, hogy azután a
lehető leghamarabb csatlakozhasson hozzád a thriasziai alföldön.
– Rendben van. Utasítom az írnokom, hogy készítse el a
választ.
– Erre nem lesz szükség, uram. Ha egész éjjel menetelsz, azt
javaslom majd a királynak, hogy találkozzatok Eleuszisz és Athén
között.
Szphodriász ismét bólintott, és a tekintete visszatért a
tekercsre.
– Furcsa egy levél ez. Azzal kezdődik, hogy az ellátmányról ír
és Athén megtámadásával fejeződik be. De hát ki vagyok én, hogy
vitatkozzam a paranccsal, nem igaz?
 – Így igaz, uram – tisztelgett Parmenión. Pillantása
Leonidászra villant, aki már abbahagyta a kockázást, és most őt
figyelte meredten. A félvér meghajolt és elindult az ajtó felé,
kidübörgött az udvarba és a ház mögötti istállóhoz futott. A
heréltet eddigre lekefélték, a sörényét megfésülték, az
oroszlánbőr nyeregtakarót pedig gondosan ráfektették a
kerítésre. A spártai a jószág hátára dobta és kisimította a
ráncokat, mielőtt megragadta volna a ló sörényét és a hátára
pattant.
Ekkor lábdobogást hallott, és vágtába ugratta a heréltet,
elszáguldva a kirohanó Leonidász mellett.
– Megállj! – kiáltott rá a férfi.
A ló kiszáguldott a főútra, ahol Parmenión lelassította futását,
míg el nem ért a főkapuig, utána már hagyta, hadd robogjon, és
szélsebesen vágtatott a hegyek felé.
Mikor hátranézett, két lovast látott kivágtatni a városból. A
herélt nehezen szedte a levegőt, mire felnyargaltak egy rézsűn, így
Parmenión kénytelen volt lassítani. Ezért keskeny csapásokon és
kacskaringós ösvényeken haladt tovább, ahová remélte, hogy a
lovasok nem követik majd.
Tévedett. Éppen csak tábort ütött egy barlangban, fent az egyik
hegygerincen, amikor a kinti kavicsokon lépkedő paták zaja
ütötte meg a fülét. A tüzet már meggyújtotta, és sehogy sem tudta
álcázni, hogy ott van.
– Gyertek be, meleg tűz vár! – kiáltott ki, és a hangja vidáman,
derűsen csengett. Kisvártatva ketten léptek be a barlangba.
Egyikük magas volt, a szakálla sűrű, sötét, a másik karcsú, de
izmos. Mindketten kardot és mellvértet viseltek.
– Leonidász szeretett volna szót váltani veled – szólalt meg a
szakállas. – Hogy hívnak, barátom?
– Andoklesznak. És titeket? – kérdezte Parmenión, és felállt.
 – Melyik családból származol? – folytatta a férfi. – Hol élsz?
– Milyen jogon vonsz te engem kérdőre, szkirita? – förmedt rá
Parmenión. – Mióta zaklatják a rabszolgák a gazdáikat?
A férfi arca erre vérvörösre gyúlt.
– Szabad ember vagyok, harcos, és akár spártai teszi, akár
nem, senkitől sem tűröm, hogy sértegessen!
– Akkor te se tedd! – csattant fel Parmenión. – A király
hírnöke vagyok, és nem tartozom felelettel senki fiának. Ki ez a
Leonidász, hogy titeket küldd kifaggatni engem?
Most előrelépett a karcsú férfi.
– Az összes istenre mondom, Leonidásznak igaza volt! Te vagy
az, Parmenión!
A félvér szeme összeszűkült, ahogy felismerte az embert:
Aszirón volt az, egyike azoknak a fiúknak, akik tíz éve a
Lükurgosz hadiszálláson kigúnyolták.
– Nyilvánvaló, hogy összetévesztesz valakivel – felelte
mosolyogva.
– Nincs itt tévedés – mondta Aszirón. – Az életemet tenném
rá.
– Meg is tetted – válaszolta Parmenión, és kirántotta kardját,
majd villámgyors mozdulattal Aszirón torka felé suhintott. A férfi
hátravetődött a csillogó penge elől, de még így is ömleni kezdett a
vér a nyaksebéből.
A szkirita balra ugrott, kivonta kardját, és farkas módjára
elvigyorodott.
– Még sosem öltem spártait – sziszegte –, de mindig is
szerettem volna.
Vakító sebességgel támadott. Parmenión hárított és
hátraszökkent, a jobb alkarjában szúró érzés támadt. Mikor
lenézett, azt látta, hogy vércsík tekereg elő egy keskeny vágásból.
 – Azt hiszem, apránként szeletellek fel – közölte a szkirita. –
Vagy inkább megadod magad, és az irgalmamra hagyatkozol?
– Igazán ügyes vagy – mondta Parmenión, ahogy egymás
körül köröztek. A szkirita elmosolyodott, de hallgatott. Azután
támadott, bevetett egy cselt, mintha hasba akarná szúrni
ellenfelét, hogy azután a másik arca felé vágjon kardjával. A
penge fájdalmasan közel suhant el a félvér torkához, a hegye meg
is karcolta arcbőrét.
– Egyszerre csak egy kis szeletkét – ismételte a szkirita.
Parmenión balra lépett, így a tűz kettejük közé került, majd egyik
lábát előrecsúszatta és égő gallyakat rúgott az ellenfele arcába. A
férfi hátratántorodott, beolajozott szakálla meggyulladt. A félvér
odaugrott és az ember ágyékába mártotta kardját. A szakállas
felordított és csapott egyet a pengéjével, de a sztratégosz elhajolt
és kitépte a fegyverét. A sebből élénkvörös vér lövellt ki, jelezve,
hogy ütőeret talált, és máris eláztatta a szkirita combját.
Parmenión elhátrált, arra számítva, hogy a másik elzuhan. Ám az
ellenfele ehelyett megrohanta. A félvér hárított egy erős vágást,
de a férfi ökle nagyot csattant az állán, amitől elterült a barlang
padlóján. Odébb gurult és a szakállas pengéje a feje mellett
csendült, szikrazáport zúdítva a levegőbe. A harcos ekkor
megtántorodott és a vér tócsába gyűlt a talpa alatt.
– Az istenekre – dörmögte nehézkesen –, azt hiszem, megöltél,
fiú.
Ezzel a térdére rogyott és elejtette a kardját.
Parmenión a tokjába lökte saját kardját és elkapta a férfit,
ahogy az oldalra dőlt. Leengedte a földre, és leült a harcos mellé,
akinek arca egyre sápadtabb lett.
– Már soha... nem sikerül... végeznem egy... spártai... – A
szkirita szeme ekkor lecsukódott, és utolsó reszelős lehelete
távozott az ajka közül. Parmenión felállt, és Aszirónhoz sétált. A
férfi beütötte a fejét a barlang falába, mikor hátraugrott a félvér
vad suhintása elől. A torka vérzett ugyan, de a vágás nem volt
mély, és a vér máris kezdett alvadni. A sztratégosz levette róla a
kardövét, a háta mögött megkötözte a kezét, és újra megrakta a
tüzet. Jobb lábát megperzselték a lángok, és levette mindkét
saruját, majd a barlang túlsó felébe dobta. Több mint egy órába
telt, mire Aszirón felébredt: először a kötelet próbálta eltépni,
majd felült és rámeredt a makedónra. – Te áruló kutya! –
sziszegte.
– Igen, hát hogyne – mondta erre Parmenión elgyötörten. –
Először sértegessük egymást egy darabig, utána majd
beszélgethetünk!
– Nincs mit mondanom neked – válaszolta Aszirón, és
tekintete a szkirita testére villant, mire szeme kerekre tágult a
döbbenettől. – Az istenekre, sosem hittem, hogy bárki is képes
lesz legyőzni pengével!
– Minden ember legyőzhető. Mit mondott neked Leonidász?
– Felismerni vélt téged, de nem volt benne biztos. Elküldött
engem meg Damasztászt, hogy tartóztassunk fel.
Parmenión bólintott.
– Nem biztos benne... az jó. Akkor a spártai sereg talán máris
régi ellensége ellen vonul. Vajon énekelnek-e dicső harci dalokat?
Te mit gondolsz, Aszirón? – Azt gondolom, hogy egy fattyú vagy,
egy alattomos kutya.
– Hát illik így beszélni egy régi baráttal, aki úgy döntött, hogy
nem öl meg?
– Tőlem aztán ne várj köszönetet!
Parmenión jót derült ezen.
– Emlékszel a hadvezéri játékok előtti éjszakára, mikor te,
Learkhosz és Grüllusz rám támadtatok? Azt az éjszakát az
akropoliszon töltöttem, ott bujkáltam és arról a napról
álmodoztam, amikor mindnyájatoknak megfizethetek. De hát a
gyerekek már csak ilyenek, nem igaz? Tele van a fejük mindenféle
képzelgéssel. Míg viszont te itt ücsörögsz, én elküldtem a spártai
sereget, hogy támadja meg Athént.
Úgyhogy a szívem most derűs.
– Hánynom kell tőled! Hol van a hűséged? A becsületed?
– Becsület és hűség? Hát, azt hiszem, azt kiverték belőlem az
olyan derék spártai urak, mint amilyen te vagy, amikor
kiközösítettetek azzal, hogy makedón vagyok... és egyáltalán nem
spártai. Kinek kellene tehát kimutatnom a hűségemet? – A
hangja rideggé változott. – Azoknak, akik megölték a nőt, akit
szerettem? A városnak, amely kitaszított? Nem, Aszirón.
Egyszerű az ok, amiért életben hagylak. Azt akarom, mondd el
Leonidásznak, hogy én szerveztem meg Kadmeia
visszavételét... és én rendeztem el, hogy Spárta és Athén között
kitörjön a háború. Mi több, drága, régi barátom, én leszek az, aki
gondoskodik róla, hogy Spárta elpusztuljon, az épületeit
lerombolják, a hatalma véget érjen!
– Mit gondolsz, ki a fene vagy te? – kérdezte Aszirón száraz,
örömtelen nevetéssel.
– Megmondom, ki vagyok – felelte Parmenión, és Tamisz
szavai visszhangoztak a fejében. – Parmenión vagyok, Népek
Halála.
*****
Nem sokkal pirkadat után a sztratégosz elengedte Aszirónt, és
ellovagolt Thébai felé. Az arcára és a karjára kapott vágások
gyorsan gyógyultak, de a jobb lába megégett és felhólyagzott,
amitől komor hangulatban vágtatott a város kapuja felé. A füle
mellett elsüvített egy nyíl, majd egy újabb. Rántott egyet a
kantáron, és lőtávolságon kívülre nyargalt. Lovasok eredtek a
nyomába kivont karddal. Parmenión lerángatta fejéről a spártai
sisakot és bevárta őket.
– Én vagyok az – kiabálta –, Parmenión! – A lovasok
körülvették, ő pedig felismert közülük kettőt, a Szent Csapat két
tagját. Kérdezgetni kezdték, de elhessegette őket, és hátasával a
város felé indult, hogy jelentést tegyen Epameinóndasznak.
Négy nappal később éjfél körül kintről behallatszó kiabálás
ébresztette. Morogva és bosszankodva kászálódott ki az ágyából,
köpenyt terített csupasz testére és elindult lefelé a lépcsőn, majd,
ahogy kilépett az udvarra, összefutott Mothakkal.
– Betöröm a fejét, akárki is az – dörmögte a thébai, ahogy a
kapun dörömbölni kezdtek. Mothak kinyitotta a kaput, mire
Pelopidasz szaladt be rajta, nyomában Epameinóndasszal. A
részeg thébai harcos derékon kapta Parmeniónt, felemelte a
levegőbe és körbeforgott vele.
– Megcsináltad! – rikkantotta Pelopidasz. – A fene beléd,
megcsináltad!
– Tegyél már le, te tulok! Eltöröd a bordám!
Pelopidasz elengedte és Mothakhoz fordult.
– Hé, ne álldogálj ott tátott szájjal, ember! Hozz bort!
Ünnepelünk!
Mothak meg sem moccant.
– Betörjem a képét? – kérdezte Parmenióntól.
A spártai jót nevetett.
– Inkább ne! Hozz helyette egy kis bort! – A spártai
Epameinóndaszra nézett.
– Mi folyik itt?
– Egy futár érkezett egy órája Kalépiosztól Athénból.
Szphodriász és serege három nappal ezelőtt: pirkadatkor
megjelent a várostól északra. Feldúltak pár falut és Pireusz felé
nyomultak. Az athéniak kiküldtek egy csapatot eléjük a spártai
követtel együtt, így Szphodriász kénytelen volt visszavonulni.
Az összes istenekre, bárcsak láthattam volna!
– És mi lett azután? – fortyant fel Parmenión.
– Ezt hadd mondjam el én! – hadarta Pelopidasz, akinek
féloldalas vigyor és már-már gyermeki öröm ült ki az arcára.
Epameinóndasz meghajolt felé.
– Folytasd, nemes Pelopidasz!
– Az athéniak nem örültek. Ó, de nem ám! Összeült a tanácsuk
és úgy határoztak – magasságos Zeusz, de tetszik ez – , úgy
határoztak, hogy ötezer hoplitát és hatszáz lovast küldenek
Thébai védelmére. Ötezret! – ismételte.
– Csodálatos ez a hír – vett át az egyik kupát Epameinóndasz
Mothaktól. Pelopidasz betámolygott az andronitiszbe, és elterült
az egyik kereveten.
– Önmagában ezzel még nincs vége – mondta Parmenión
halkan –, de kezdetnek jó. Mi történt Szphodriasszal?
– Visszarendelték Spártába, a seregével együtt. Boiótia szabad,
a helyőrségeket leszámítva.
– Szóval – suttogta Parmenión – Spárta és Athén immár
háborúban állnak. Biztonságban kell tehát, hogy legyünk...
legalábbis jövő tavaszig.
Epameinóndasz bólintott.
– És most Boiótia más városai is megpróbálnak megszabadulni
a spártai helyőrségektől. Pelopidasz holnap kivonul a Szent
Csapattal, hogy megsegítse a tanagrai lázadókat. Azt hiszem,
győzhetünk, Parmenión. Tényleg azt hiszem.
– Ne kísértsd az isteneket! – szólt közbe Mothak.
Epameinóndasz hangosan felnevetett,
– Réges-régen azt jósolták, hogy a mantineai csatában fogok
elesni. Ettől rettenetesen megijedtem, mivel a látnok a híres
Tamisz volt, akit kedveltek az istenek. Szóval el tudjátok képzelni,
hogy éreztem magam, amikor egyszer csak Pelopidasszal az
oldalamon ott álltam Mantineánál és az árkádiaiakkal harcoltam.
Körülvettek minket és a barátom a földre került. Én azonban
álltam a sarat, készen a halálra. Mégsem haltam meg. És miért
nem? Mert nincsenek istenek, és minden jövendölést lehet úgy
csavarni, hogy azt jelentse, amit a jövendölés alanya hallani
szeretne. Hogy kísérteném az isteneket, Mothak? Egyenesen
dacolok velük! És még ha valóban léteznek is, túlságosan
lefoglalja őket, hogy alakot váltsanak, és meghágjanak mindent,
ami mozog, mintsem hogy azzal törődjenek, hogy ugyan mit
gondol róluk az egyszeri halandó. Most viszont, azt hiszem, itt az
ideje, hogy összeszedjem Pelopidaszt és hazakísérjem. – Ekkor
hirtelen belekarolt Parmeniónba, és a mosoly leolvadt az arcáról.
– Ismét megmentettél minket, spártai barátom! Attól tartok, ki
sem tudom fejezni, mennyire hálás vagyok ezért, de egy napon
meglelem a módját, hogy lerójam az adósságom!
Pelopidasz közben elaludt a kereveten, de Epameinóndasz
felrázta, talpra rángatta, és a kapu felé támogatta. A részeg thébai
hamarosan rázendített egy menetdalra, és a két férfi eltűnt a
sötétben.
*****
Az ezt követő hónapok során Parmenión magánügyeivel
foglalkozott: a hoplitákkal gyakorlatozott, futott és sokat olvasott.
Időnként, Epameinóndasz vagy az Athénból diadalmasan
visszatérő Kalépiosz vendégeként, elment egy-egy mulatságra
vagy ünnepségre. Leginkább azonban a magányt kereste; lóra ült,
és bejárta a Thébai körüli dombokat és völgyeket.
Mikor kitavaszodott, a városban magasba szökött a remény,
hogy a spártai fenyegetésen sikerül úrrá lenni és hogy a régi
Boiótiai Szövetség átalakítható. Pelopidasz és a Szent Csapat
jelentős szerepet játszott a tanagrai és a plataiai felkelők
megsegítésében, akik kiűzték a spártai helyőrséget, és még azt is
pedzegették, hogy a perzsa nagykirály megadja Thébainak a
Spártától való önállóságot.
Ezután viszont félelmetes hírek érkeztek. Agészilaosz
tizenegyezer hoplitából és kétezer lovasból álló sereget gyűjtött,
és megindult, hogy szétzúzza a lázadókat. Másnap este Mothak az
Elea sírjánál tett látogatásról tért haza, ahol az általa ültetett
virágokat gondozta. Már későre járt és a sötétben gyalogolt
hazafelé, komor gondolataiba merülve. Mikor a Parmenión
házához vezető keskeny utcába ért, megpillantott egy alakot,
amint előugrik az árnyékból és megmássza a falat. Pislogott párat
és a szemét meresztgette, de már nem volt ott senki. Ekkor egy
újabb alak kapaszkodott fel gazdája otthonának falán.
Mothak érezte, hogy végigfut a hideg a hátán. Gyorsan a
kapuhoz futott és betaszította.
– Parmenión! – bődült el. Ahogy átszaladt az udvaron, egy
sötét alak vetette rá magát az árnyékból és csapódott neki. A
holdfény megcsillant az arca felé süvítő késpengén. Mothak
félrehengeredett előle, és felpattant, hárított egy szúrást, majd az
öklével a férfi arcába sújtott. Az orgyilkos hátratántorodott. A
thébai rávetette magát és vadul a kést tartó csukló felé kapott.
Elvétette, a penge pedig belemélyedt a bal vállába. Erre a térdét
felrántotta, egyenesen a másik ágyékába, mire az fájdalmában
felnyögött. A szolga ujjai máris az orgyilkos torkára fonódtak.
Mothak nagyot szökkent előre, és a férfi koponyája hatalmasat
csattant az udvar falán. A gyilkos teste elernyedt, de a thébai azért
még háromszor a kövekhez csapdosta az ember fejét. Vér és
agyvelő záporozott a kezére, mire elengedte a hullát, és az a földre
zuhant. – Parmenión! – kiáltotta ismét.
*****
 Gleamosz, az orgyilkos halkan szitkozódott egyet, mikor
meghallotta a szolga kiabálását, majd a lépcsőn felszaladt az
emeleti hálószobához, ahol az áruló aludt. Az ajtó előtt megállt,
hallgatózott, de nem hallott semmi neszt odabentről. Lehetséges,
hogy a spártai nem hallotta meg a kiáltást?
Talán így volt, de Gleamosz már több mint húsz éve űzte a
szakmáját Egyiptomban és Perzsiában, Athénban és Illíriában, és
mindig azért maradt életben, mert használta az eszét és nem
bízott semmit a véletlenre.
Immár napok óta figyelte a házat, követte az áruló minden
lépését és felmérte a spártait. Zsákmánya igazi harcos volt.
Ügyesen mozgott, könnyedén, mindig éberen. A gyenge pontját a
ház jelentette. A hálónak csak egyetlen kijárata volt – hacsak az
ember nem akart leugrani az udvarra, ahol biztosan eltöri
valamijét.
A terv már balul sült el, de még mindig maradt idő, hogy
begyűjtse az Agészilaosz felkínálta jutalmat. Gleamosz
eltöprengett, mi legyen a következő lépés. A férfi az ajtó mögött
mostanra felébredhetett. Ha így van, akkor hol lehet? Tegnap,
amikor senki sem volt itthon, bejárta az épületet, s a fejébe véste
a hálószoba elrendezését. Odabent sehol sem lehetett elbújni,
olyan kicsi volt a szoba. Így azután kevés választási lehetősége
maradt az odabent lévőnek. Ha felébredt, akkor vagy az ajtótól
jobbra vagy attól balra helyezkedik el. Mögötte Arisz és Szturma
közeledett a lépcsőn, de nem lesz szüksége rájuk. Ezt a
gyilkosságot egyedül is végre tudja hajtani. Megmutatja nekik,
hogy még mindig ő a mester. Elhúzta a reteszt és betaszította az
ajtót, mely a bal oldali falnak csapódott. Abban a pillanatban
látta, hogy az ágy üres és vad rikoltással előreszökkent, a késével
jobbra vágva, ahol az árulónak lennie kellett. A penge a falba
ütközött.
 Az egy pillanatra elkábult Gleamosz mozdulatlanul állt, a
tekintete ide-oda cikázott a holdfényben fürdő szobában. Az áruló
eltűnt! Ami lehetetlen volt, hiszen látta belépni. Sehova máshova
nem mehetett!
Ekkor egy árnyék moccant meg felette. Megpördült, és maga
elé kapta a pengéjét. De már túlságosan későn. Az áruló kardja a
keresztcsontja mellett fúródott a testébe, mélyen elmerülve a
tüdejében. Gleamosz felnyögött és hátratántorodott, tőre a
padlón csattant. Miközben az élet elszállt belőle,
orgyilkosságokon edzett elméjét önkéntelenül is csodálattal
töltötte el a csel. A spártai felmászott az ajtó feletti kőarchitrávra.
De hiszen olyan egyszerű, gondolta magában Gleamosz.
A padlódeszka fája hűvösen nyomódott neki az arcának, és
eközben az elméje elkalandozott. Ismét maga előtt látta apja
házát Kréta szigetén, a domboldalban játszó fivéreit, az anyját,
amint altatódalt énekel nekik istenekről és emberekről.
Vér bugyogott fel a torkán, és az utolsó gondolata
visszaterelődött a spártaira. Nagyon okos húzás volt. Nagyon
ok...
***** Parmenión kirántotta a kardját a hullából, és kilépett az
ajtón. Egy penge vágott az arca felé. A spártai felrántotta a
kardját, hárította a vágást, ökölbe szorított bal kezével pedig állón
vágta a támadót, aki ettől hátratántorodott, neki a lépcsőn felfelé
tartó harmadik orgyilkosnak. Mindketten meginogtak. A
sztratégosz ekkor a levegőbe ugrott és talppal előre, a levegőben
úszva érkezett – jobb lába az első férfi állának csapódott. A két
orgyilkos legurult a lépcső lábáig. A félvér átlendült az erkélyen és
a lenti andronitiszben ért földet.
Mostanra mindkét férfi talpra kecmergett és megindultak felé.
– Halott vagy, kevert vérű – dörmögte egyikük.
 A két férfi szétvált, két irányból közelítettek a spártaihoz.
Parmenión váratlanul rávetette magát a jobb oldalira, azután
sarkon pördült, és a kardja átmetszette a bal oldali ember torkát,
ahogy az odaugrott. Az orgyilkos elzuhant, a vére sugárban
fröcskölt a kőpadlót borító perzsaszőnyegre. A megmaradt
gyilkos most már óvatosabban mozgott, és veríték csillogott
szakállas arcán.
– Nem olyan könnyű engem megölni – közölte vele Parmenión
szelíden.
A férfi az ajtó felé araszolt. Mögötte Mothak magasodott fel és
hátulról tőrt döfött a tüdejébe.
Az orgyilkos a padlóra rogyott.
Mothak megtántorodott az ajtóban állva, majd kibotorkált az
udvarra, ahol leült az asztal mellé: a vállából még mindig kiállt a
kés bronzmarkolata. Parmenión meggyújtott két lámpást, és
megvizsgálta a sebet.
– Húzd ki azt az átkozottat! – nyögte Mothak.
– Nem húzom. Jelenleg ott van a legjobb helyen. Meggátolja az
erősebb vérzést, amíg nem kerítünk egy orvost.
– Parmenión töltött Mothaknak egy kupa vizezetlen bort. – Ne
mászkálj el! – parancsolta. – Hozom Argonaszt.
Mothak megragadta Parmenión karját.
– Értékelem, hogy sietni akarsz – erőltetett képére egy vigyort.
– De lehet, hogy jobb lenne, ha előbb felöltöznél. Parmenión
elmosolyodott, az arca ellágyult.
– Megmentetted az életemet, Mothak. És majdnem odalett a
tiéd. Ezt nem felejtem el.
– Ugyan, semmiség volt! De legalább elmondhatod, hogy
ugyanezt megtennéd értem.
Két órával később, amikor a kést kihúzták, a sebet bekötözték,
és Mothak már aludt, Parmenión Argonasszal üldögélt és nézte,
ahogy a hájas ember magába töm egy oldal sonkát, felhörpint
négy kupa bort, majd mindezt hat édes mézeskaláccsal fejeli meg.
Az orvos végül böfögött egy jóízűt, aztán hátrahanyatlott a
kerevetre, amely felnyögött a súlya alatt.
– Érdekes életet élsz, fiatalember – jegyezte meg Argonasz. –
Spártainak adod ki magad, és orgyilkosokkal harcolsz az éjszaka
közepén. Vajon mennyire biztonságos a közeledben lenni?
– Mothak ismét a régi lesz? – tudakolta Parmenión, elengedve
füle mellett a kérdést.
– A seb a válla húsos részén húzódik, ahol erős az izomzata.
Nem kör alakú, így gyorsabban fog gyógyulni. Fügefagyantát
tettem rá, amitől megalvad a vére. Pár hétig még kényelmetlen
lesz neki, de az izmok ismét összezárulnak, és mire eljön a nyár,
felépül.
– Nagyon hálás vagyok érte. Mothak nagyon sokat jelent
nekem.
– Igen – simogatta meg Argonasz olajozott szakállát –, nehéz
jó szolgát találni. Nekem volt egy trák személyi szolgám, egy
csodálatos ember, aki hamarabb tudta minden szükségletemet,
mint én magam. Soha nem találtam hozzá foghatót.
– Mi történt vele? – érdeklődött Parmenión, inkább csak
udvariasságból, mintsem őszinte kíváncsiságtól hajtva.
– Meghalt – felelte Argonasz szomorúan. – Agydaganata volt...
olyan, mint neked... csakhogy ő soha nem beszélt a bajairól, és
amikor végül összeesett, már túl késő volt, hogy meggátoljam a
halálát. Soha ne felejtsd el meginni a szilfiumfőzetet, barátom! Az
ilyen halált látni is szörnyű, de még roszszabb elszenvedni. Meg
kell mondjam, hogy a szolgád egy újfajta gyógymódot talált ki
neked. Magam is használnám, de már így is tengelyt akasztottam
a többi orvossal.
– Azt hittem, a szilfium mentett meg.
 – És ez így is volt. Ám előbb vissza kellett hoznia, hogy
megihasd. A szolgád gondoskodó, és hozzá még okos is. Ha
valaha is fontolgatná, hogy kilép a szolgálatodból, örömmel
fogadnám.
– Jó, jó, de mit csinált?
– Hát nem emlékszel?
– Az ég szerelmére, Argonasz! Ha emlékeznék, ugyan miért
kérdezném?! – fortyant fel az egyre bosszúsabb Parmenión.
– Az ágyadba hozta a kedvenc szajhádat, egy papnőt. Úgy fest,
hogy az élni akarás jelentősen megerősödik az olyan emberben,
akiben felébred a közösülés vágya.
– Nem – suttogta Parmenión –, nem így volt. Deraé jött el
értem.
Argonasz ülő helyzetbe szenvedte magát, és sötét szeméből
csak úgy sütött az aggodalom.
– Sajnálom, Parmenión. Nem túl bölcsen válogattam meg a
szavaimat. Tudd be az alváshiányomnak és a túl sok bornak.
Talán mindkét nő volt az ok; Deraé lelkileg, a papnő testileg.
Parmenión csak fél füllel figyelt oda. Ismét maga előtt látta az
ajtóban álló papnőt, mosolyát, érezte illatszere illatát, észrevette a
szemében megjelenő bánatot és haragot, majd hallotta az ajtó
csapódását.
– Gondolkoztál már rajta, hogy az orgyilkosok miért akarnak
megölni? – tudakolta Argonasz.
– Hogyan? Nem, fogalmam sincs, mi okuk lenne rá. Talán csak
rablók voltak.
– Rablók zsákok és erszények nélkül? Nem hiszem. Nekem
viszont mennem kell. Holnap visszajövök, hogy megnézzem
Mothak sebét és begyűjtsem a járandóságomat.
– Rendben. És köszönöm – mondta Parmenión távolba
révedőn.
 Óvatosan közlekedj, barátom! Mert bárki bérelte is fel ezeket
az embereket, bármikor felbérelhet még többet.
*****
Két nappal később a városi polgárőrség egyik rangidős tisztje
tett látogatást Parmeniónnál. Menidész már hetven felé járt, és
több mint fél évszázada katonáskodott. Az elmúlt tíz évben ő volt
a városban működő kis polgárőrség feje, aki azért felelt, hogy
sötétedés után az utcákon legyenek járőrök és őrizzék Thébai
nagy kapuit.
– Idegenek voltak – közölte Menidész, és sűrű, fehér
szemöldöke alól szúrós szürke szempár meredt Parmeniónra. –
Négy nappal ezelőtt érkeztek a városba, a Proitiai kapun át. Azt
állították, hogy Korinthoszból keltek útra és thébai fogatokat
akarnak venni. Úgy vélem, valójában Spártából jöhettek. – A vén
katona várt, hogy lássa, mondandója milyen hatást vált ki az
előtte ülő ifjúból, de a sztratégosz arca szenvtelen maradt.
– Közismert, hogy milyen szerepet játszottál abban, hogy
megszabaduljunk a spártaiaktól – folytatta végül. – Úgy vélem,
azért fogadták fel őket, hogy megöljenek.
Parmenión csak megvonta a vállát.
– Kudarcot vallottak – közölte.
– Ezúttal igen, ifjú barátom. Ám tegyük fel egy pillanatra, hogy
egy gazdag nemesember fogadta fel őket. Ehhez fogható
zsiványokat könnyű találni. Sajnos téged is könnyű megtalálni. –
Azt javaslod, hagyjam el Thébait? Az öreg elmosolyodott.
– Hogy mit teszel, az a te dolgod. Adhatok melléd embereket,
akik elkísérnek, bárhová is mégy, és még az álmodat is őrzik.
Epameinóndasz nagyúr a legkevesebbet kérte; hogy állítsunk
őrszemet a kapud elé. Ám ettől még lesznek alkalmak, amikor a
zsúfolt utcán jársz, vagy megállsz a piaci árusoknál, vagy betérsz
egy boltba. Egy igazán elszánt gyilkos pedig megtalál.
 – Ez így van – bólintott Parmenión –, de nincs kedvem
menekülni. Ez az otthonom. És nem akarok itt őröket látni, de
azért köszönöm az ajánlatot. Ha egy orgyilkos végez velem, hát
legyen! De nem leszek könnyű préda.
– Ha nem lett volna a thébai szolgád – mutatott rá Menidész –
, a legeslegegyszerűbb préda lettél volna. Az alvó ember nem sok
ellenállást fejt ki. Viszont a döntés a tiéd, és már meghoztad.
A katona felállt és feltette bronzsisakját, megkötve az álladzót.
– Árulj el valamit! – kérte Parmenión. – Érzem, hogy nem
különösebben érdekel, sikerrel járnak-e vagy sem. De miért?
– Nagyon jó megfigyelő vagy, én pedig az őszinte beszéd híve
vagyok, így most is tartom magam ehhez. Mikor úgy döntöttél,
hogy elárulod a saját városod és segítesz Thébainak, azzal hálára
köteleztél. Ám ettől még spártai vagy, és én utálom a spártaiakat.
Szép napot!
Parmenión nézte, amint az öreg távozik, majd megrázta a fejét.
Furcsamód Menidész szavai jobban aggasztották, mint a
támadás. Felsétált Mothak szobájába, ahol a szolgája éppen
szitkozódott, miközben sebesült karját igyekezett betuszkolni egy
khitónba.
– Hadd segítsek, bár Argonasz ragaszkodott hozzá, hogy egy
hétig ágyban maradj!
Két nap is olyan volt, akár egy egész hét – fortyogott Mothak. –
Elég erőt érzel magadban egy sétához?
– Hát persze! Vagy nyomoréknak látszom? – Parmenión
belenézett a férfi arcába, és kiolvasta a szemében felgyűlő dühöt.
Mothak arca majdnem olyan vörösre pirult, mint amilyen a
szakálla volt, és a thébai szinte zihált.
– Makacs ember vagy, de legyen, ahogy mondod. Sétáljunk
egyet! – Parmenión felkötötte kardját és tőrét, majd lassan
elindultak a Kadmeia nyugati lejtőjén álló kertek felé, ahol
szökőkutak álltak, lehűtve a szelet és az egész évben itt nyíló
virágokat. Letelepedtek az egyik sekély patak mellé, egy sárga
fűzfa alá, a spártai pedig elmesélte a thébainak a Menidésszel
folytatott beszélgetését.
Mothak jót derült.
– Nem lágyítja meg a kor, nemde? Két éve elfogatott két
spártai katonát és betörte a koponyájukat. Az állította, hogy egy
makulátlan erényű thébai asszonyt zaklattak, ami képtelenség!
Makulátlan erényű thébai nő ugyanis ki sem léphet az utcára.
– Ebben – de semmi másban – Spárta mögött kullogtok. Ott a
nők éppen úgy kényükre-kedvükre járhatnak az utcákon, mint a
férfiak.
– Micsoda szégyen! – jegyezte meg Mothak. – Akkor hogyan
különböztetitek meg őket a szajháktól?
– Spártában nincsenek szajhák.
– Nincsenek szajhák? Ez hihetetlen! Nem csoda, hogy olyan
lelkesen vágytok más városok meghódítására.
– Ha már a szajháknál tartunk, Mothak, mesélj csak arról az
éjszakáról, amikor egyet az ágyamba hoztál!
Hogy jöttél rá?
– Nem számít. De miért nem mondtad el?
Mothak vállat vont, majd összerezzent, ahogy a fájdalom
belenyilallt. Megdörzsölte a sebet, de attól csak még jobban fájt.
– Meg voltál róla győződve, hogy csoda történt. Szerettem
volna elmondani az igazságot, de... de nem tettem. Nincs
mentségem. Sajnálom, de csak ez jutott eszembe. De azért
működött, nem igaz?
– Működött – bólintott Parmenión.
– Mérges vagy?
– Csak egy kicsit szomorú. Jó volt úgy érezni, hogy Deraé jött
vissza értem, még akkor is, ha csak egy álom volt. Talán
Epameinóndasznak igaza van, és nincsenek istenek. Remélem,
téved. Mikor az eget nézem, vagy a tengert vagy egy pompás
paripát, szeretek hinni az istenekben. Szeretem azt érezni, hogy
létezik valamilyen rend, és van valami értelme a létezésnek.
Mothak bólintott.
– Tudom, hogy érted, és én is hiszek. Muszáj. Mert van valaki,
aki a túloldalon vár rám. Ha nem hinnék ebben, elvágnám a
torkomat.
– Aznap halt meg, amikor idejöttél – mondta erre Parmenión.
– Eleának hívták.
– Honnan tudtál róla?
– Az első napodon követtelek. Láttam a temetési menetet.
Amikor elmentél – mint kiderült azért, hogy megöld Klétoszt – ,
felkerestem a sírját, hogy lerójam a tiszteletemet.
– Csodálatos asszony volt. És soha nem panaszkodott. És még
mindig látom magam előtt az arcát, amikor lehunyom a szemem.
Legalább több jutott neked öt napnál – suttogta Parmenión, és
felállt. – De most menjünk vissza! Úgy hiszem, fáradtabb vagy,
mint amilyennek látszol.
Hirtelen egy férfi lépett ki mögöttük az árnyékok közül.
Parmenión kardja suhogva szelte a levegőt, mire az ember
hátraugrott, a magasba emelte mindkét kezét, és a száját eltátotta
döbbenetében.
– Nincs nálam fegyver! Nincs nálam fegyver! – óbégatta.
Mögötte egy olyan hét év körüli gyermek állt az apja köpenyébe
csimpaszkodva.
– Sajnálom – szabadkozott Parmenión. – Megijesztettél. – A
tokjába lökte a kardját, és rámosolygott a gyerekre, de a kisfiú
sírva fakadt.
– Jobban aggódsz, mint ahogy mutatod – jegyezte meg
Mothak, ahogy elindultak a hosszú hazaútra.
 – Igen, megrémiszt a tudat, hogy bárhonnan jöhet egy kard
vagy nyíl. Mégis, ha egy napon elhagyom Thébait, úgy teszem,
ahogy idejöttem, lényegében nincstelenként. Több kereskedelmi
vállalkozásban fekszik pénzem, de még mindig ki kell fizetnem
Epameinóndasznak a házat.
– Jobb szegénynek lenni, de élőnek, mint gazdagnak és
halottnak. – Még jobb gazdagnak és élőnek lenni.
– Beléphetnél a Szent Csapatba. Pelopidasz örülne, és még a
legbátrabb orgyilkos is megszenvedné, ha a közeledbe kerül.
– Ez igaz – bólintott Parmenión –, de továbbra sem szolgálok
senki fiát... Epameinóndasz lenne talán az egyetlen kivétel. Mi
ketten egyformán gondolkozunk. Pelopidasz túlságosan vakmerő,
és a vakmerőség nem kifizetődő, ha a spártaiakkal állsz szemben.
Még mindig úgy hiszed, hogy nem vagyunk elég erősek, hogy
nekik menjünk?
– Ez nem hit kérdése, Mothak. Tudom. Még mindig húznunk
kell az időt, nem szabad nyílt csatába bocsátkozni velük. Eljön
majd ez az idő, de türelemmel kell lennünk.
*****
Leukión rosszul aludt, az álma tele volt szorongással és
méreggel. Korán ébredt, rémes hangulatban, míg a másik kilenc
harcos még mindig szendergett.
Átok arra a szajhára! – gondolta Leukión, miközben
belekotort a tűz hamvába, míg nem talált egy izzó zsarátnokot,
amire avart és gallyakat szórt, hogy életre keltse a tüzet. A nő
szerelmével áltatta, de amikor a pénze elfogyott, az a ringyó csak
nevetett rajta, és kiparancsolta a házából. Átkozott perzsa ribanc!
A csaták befejeződtek, a zsoldosokat elbocsátották. Emlékezett
még rá, hogy éljenző tömeg fogadta őket, virágokat szórtak az
útjukba, de az éjjel egy marék érmével és köszönőszavak nélkül
elbocsátották őket.
Mindannyian lenéznek minket, döbbent rá. A perzsák. De hol
lennének nélkülünk, ki vívná meg a nyomorult csatáikat?
Mindannyian barbárok.
Kinyitotta az övén viselt erszényét, és kiemelte belőle az utolsó
érmét. Arany volt, súlyos és meleg. Az egyik oldalára a nagykirály
arcát verették, a másikra pedig egy térdelő íjászt, megfeszített
íjjal. A perzsák dáriknak hívták, Nagy Dareiosz után. A görög
zsoldosok azonban csak íjásznak hívták, és kizárólag ezért
harcoltak a perzsák háborúiban.
Egyetlen görög sem áll meg a perzsa íjászok előtt – mondta
neki Artabazarnész egy ivászat alkalmával. A perzsák akkor jót
nevettek, gúnyosan. Ő pedig szívesen letörölte volna azt a gúnyos
vigyort a perzsa képéről.
Leukión leült a tűz elé, haragja magasabbra csapott, mint a
lángok. Pendarosz is felébredt és odaült mellé.
– Mi nyugtalanít? – kérdezte a barátja.
– Ez az átkozott ország – felelte Leukión.
– Tegnap még remek hangulatban voltál.
– Az tegnap volt! – fortyant fel a másik. – Ébreszd fel az
embereket, és induljunk tovább! A város még tíznapi lovaglásra
van.
– Gondolod, hogy beérnek minket?
– Csak tedd, amire kértelek! – bődült el Leukión. Pendarosz
hátrahőkölt, majd nekiállt felébreszteni az embereket, míg
barátja megsimogatta kurta, fekete szakállát. Mostanra már
összegubancolódott és illatos olaj után áhítozott... meg fürdő
után. Felvette a mellvértjét, a helyére igazította vállvédőjét és a
lovához sétált.
 Mikor végre lóra ültek, az emberek nekivágtak a zöldellő
domboknak, a páncéljuk csillogott a reggeli napsütésben.
Felértek egy rézsű tetejére, ahonnan ráláttak egy sor kis falura,
meg a távolban egy fehér oszlopos templomra, amelyen túl a
tenger csillogott.
Leukión megrántotta a kantárt és a legközelebbi falu felé
indult. A feje most már lüktetett, így hunyorogni kezdett, hogy
elűzze a fájdalmat.
Átok rád, szajha, a férgek faljanak fel!
Már a falu közelében jártak, mikor ismét a templom felé
nézett. Mivel a dombtetőn lovagoltak, átláttak a templomkert
magas falán. A kertben egy fiatal nő sétált, vörös-arany haja
csillogott a napfényben. A teste karcsú volt, a melle
nekinyomódott leheletvékony ruhájának.
Egy kép villant fel az elméjében: alatta vergődik a nő,
könyörög, hogy hagyja abba, rimánkodik neki, de Leukión kése a
torkának feszül, a penge a bőre alá csusszan, vér fröcsköl belőle...
A lovát vágtába ugratta, és a rózsával borított kapu felé
nyargalt.
Még nem ért oda, de már rájött, hogy a többiek soha nem
állnának ki mellette, ha azelőtt ölné meg a lányt, hogy előtte
végigmennének rajta. Nem, türelmesnek kell lennie. A gondolatai
meglepték, mivel korábban sosem jutott eszébe, hogy a
gyilkosságban élvezetet is lelhet. A harcban persze igen, a
háborúban pedig okvetlen!
Milyen furcsa! – gondolta magában. Megrántotta a kantárt,
leugrott a lóról, és átsétált a kapun. A lány éppen egy rózsabokor
előtt térdelt. Most felemelte a fejét.
Vak volt. Valamiért ettől csak még hevesebb vágy tört
Leukiónra, hatalmának érzete a magasba csapott.
 Hallotta, hogy a többiek is leszállnak, majd megtorpannak, és a
lányt nézik. Nagyon szép volt, inkább görög, mint perzsa, de
Leukiónt nem érdekelte, milyen népből származik.
– Ki vagy? – kérdezte a lány. A hangja lágy volt, de mélyebb,
mint amire a férfi számított, a kiejtése pedig elárulta dór
származását. Spártai vagy korinthoszi lesz, gondolta Leukión és
ez örömmel töltötte el. Nem érzett volna ilyen elégedettséget, ha
egy athéni nőn tett volna erőszakot.
Miért hallgatsz? – tudakolta a lány, és félelemnek nyoma sem
volt a hangjában. Leukión persze tudta, hogy ez csak idő kérdése.
Lassan kivonta a kését és megindult.
– Mit művelsz? – kiáltott rá Pendarosz.
Leukión ügyet sem vetett rá, csak közelebb lépett a nőhöz. Még
a rózsaillat dacára is érezte hajának illatát. Megragadta ruháját a
vállánál, a késével átmetszette, majd az egészet letépte róla. A
lány meztelenül tántorodott hátra – és most már megjelent rajta
a félelem.
– Hagyd abba! – kiabálta Pendarosz, és odarohant
Leukiónhoz, megragadva a karját. A harcos önkéntelenül is
megpördült a sarkán, és a barátja mellébe mártotta a kését. – De
miért? – suttogta Pendarosz. Nekidőlt Leukiónnak, majd
lecsúszott a földre. Vére összekente a harcos bronz mellvértjét.
– Akarjátok? – fordult a vezér a többiekhez.
– Miért is ne? – kérdezett vissza Borasz, egy vaskos trák. –
Elég zsengének tűnik. – Az emberek elindultak a meztelen lány
felé, Leukiónnal az élen, aki a magasba emelte véres kését. A
papnő nem mozdult.
A következő pillanatban felemelte a karját, a harcos pedig
érezte, hogy a kés megrándul a kezében. Ránézett és felordított –
mert egy viperát tartott a kezében, amely hátracsapta a fejét, és
támadásra készen kivillantotta méregfogait. Leukión eldobta, és
hallotta, amint nagyot csattan a kövön.
 – Mi ütött beléd, ember? – csodálkozott Borasz.
– Hát nem láttad? Nem láttad a kígyót?
– Megőrültél? Most akarod őt elsőnek, vagy nem? Én nem
várok sokáig.
Halk morgás hallatszott mögülük.
Egy fenevad állt közöttük. A feje oroszláné, a teste medvéé, a
marja hatalmas, a mancsa pedig karmokban végződött. Kardok
suhogtak, ahogy a harcosok rárontottak a lényre, ami ellenállást
sem fejtett ki, ahogy azok belemartak erős testébe. Véresen
zuhant el – és máris a bajtársukká, Métrodórosszá változott.
– Ez egy boszorkány! – kiáltotta Borasz, és hátrálni kezdett a
lánytól.
– Igen, boszorkány – felelte a vak nő, és a hangja már-már
sziszegéssé torzult. – És most mind meghaltok!
– Ne! – kiáltotta egy másik hang, Leukión pedig megpillantott
egy, az ösvényen botorkáló öregasszonyt, aki áttolakodott a
kardforgatók között. Letérdelt a halott Métrodórosz mellé, kezét a
sebeire tette és kántálni kezdett. Mintha az égen a felhők rohanni
kezdtek volna, hogy azután megdermedjenek. A szél először
bömbölt, majd elhalt, és hátborzongató csend támadt. Leukión
felnézett és látta, hogy egy sas függ mozdulatlanul a levegőben
széttárt szárnyakkal. A kántálás folytatódott, és az emberek
látták, ahogy Métrodórosz sebei összezárulnak. Reszketés futott
végig a testén, majd felnyögött.
– Nézd meg a másikat! – fordult a varázslónő a vak lányhoz. –
De ezek gyilkosok! Megérdemlik a halált! – kiáltotta ő.
Az öregasszony ügyet sem vetett rá. A fiatal papnő Pendarosz
testéhez lépett, s a tenyerét rátette a mellsebére. Leukión némán
és ámultán nézte, ahogy a seb bezárul. A harcos felébredt és a vak
gyógyítóra emelte a tekintetét.
 – Ártottak neked? – kérdezte Pendarosz. A lány megrázta a
fejét. – Haldoklom? – Nem. Jól vagy.
Leukión kábultan pislogott a napsütésben. A szél feltámadt, a
sas folytatta röptét, a harcos pedig Tamiszhoz támolygott.
– Nem is tudom... Még sosem... – De a szavak csak nem jöttek
ajkára.
Pendarosz feltápászkodott és karon ragadta a barátját.
– Most már jól vagy, Leukión?
A vezér váratlanul sírva fakadt.
– Ismersz, Pendarosz. Én soha... nem tennék ilyesmit.
Tamisz Deraéhez fordult, de egy szót sem szólt. A fiatal papnő
odalépett Leukiónhoz és kézen fogta.
– Menj Türoszba! – mondta neki hidegen. – Ott megtalálod,
amit keresel.
– Sajnálom.
– Semmi komoly nem történt – nyugtatta meg Deraé.
Pendarosz felkapta a lány ruháját, és összekötve a tépett
darabokat, a papnőre csavarta.
– Neked pedig, Pendarosz, érdemes lenne visszatérned
Athénba, ahol a családodnak szüksége van rád.
– Úgy lesz, úrnőm.
Miután a betolakodók távoztak, Tamisz odasétált a
medencéhez és hideg vizet fröcskölt az arcába. Deraé leült mellé.
– Miért állítottál meg? – tudakolta Deraé.
– Megérintetted Leukiónt, úgyhogy tudod, miért jött. A
Káoszszellem dolgozott benne.
– De megölhettem volna!
– És ki nyert volna ezzel, Deraé? Ki aratná le a győzelmet? A
Sötét Isten fikarcnyit sem törődik Leukiónnal. Tudta, hogy nem
fog tudni elpusztítani: téged akart ezzel próbára tenni. Mi pedig
nem élhetünk az ő fegyvereivel. Minden így elért aprócska
győzelem az ő jövendő vereséghez vezet. Tudom, én is öltem
embereket. Leukión megleli a boldogságot és a szerelmet
Türoszban. Felneveli a fiait, akik jó és büszke emberek lesznek.
Ám ezt a napot soha nem fogja elfelejteni.
– Mint ahogy én sem – mosolygott Deraé. Tamisz érezte a lány
örömét, és egy röpke pillanatra összeolvadt vele, füllel nem
hallható suttogásként simítva végig a lelkén. A spártai nő
elégedetten idézte fel magában, hogy ugrottak neki a férfiak a
bajtársuknak. Megfürdött hatalma emlékében.
Tamisz talpra kecmergett és visszatért a szobájába. Fáradt volt,
azért nem vette észre a mögötte, a falon formálódó fekete árnyat,
miközben lerogyott az ágyra. Töltött magának egy kupa hideg
vizet és belekortyolt – a falból karmok bukkantak elő és siklottak
a háta felé. A víz hozzáért az egyik rothadó fogához, mire az
öregasszony felnyögött és felállt. A nap kibukkant a felhők mögül
és fénysugár tört be az ablakon, az ágyra vetve a karmok
árnyékát. A varázslónő megpördült, és a karmok az arca felé
kaptak. Felemelte a karját, az ujjaiból ragyogó fény csapott ki és
izzó aranypajzzsá nőtt. A karmok végigkaristolták a pajzsot, a fal
pedig vibrálni kezdett és egy busa fej tört át rajta, mintha a kő
nem lett volna tömörebb a füstnél. A démon bőre pikkelyes volt,
fogai hegyesek.
Lassan lépett át a szobába; irdatlan karjai és karmos kezei a
vén jósnő felé nyúltak.
– Távozz! – dörögte Tamisz, és a lényre mutatott. Ám a fény
eltűnt a kezéből, és tudta, hogy túl sokat használt el hatalmából a
megölt emberre.
A démon rávetette magát a pajzsra, ami kettéhasadt és
elenyészett. Karmok martak bele Tamisz köntösébe és vonszolni
kezdték az asszonyt a kőpadlón a tátongó lyuk felé, ahol egykor a
fal állt.
Kinyílt az ajtó...
 Izzó fényoszlop csapott a démon mellébe. Tűz és füst tört elő a
fenevadból és szörnyű kiáltás töltötte be a szobát. A karmok
elengedték Tamiszt, és a lény Deraé felé pördült.
A spártai nő megvárta, míg a démon ráveti magát, majd
előrelökte mindkét kezét. Az ujjaiból villám tört elő. A lény alól
kiszaladt a padló; megpróbált felállni, de kék fény fonta körbe,
leláncolva hatalmas karját és lábát.
Deraé előrelépett és a bestia fölé magasodott.
– Távozz! – suttogta. Szél támadt, és beszippantotta a démont
a falba, ami vibrált még egyet, mielőtt ismét visszaszilárdult volna
kővé.
– Jól... csináltad... – ragadta meg Tamisz az ágy szélét, és
talpra kászálódott.
– Mi volt ez... az izé?
– Egy éji vadász. Az ellenségeink áttörték a védővarázst, amit a
templomra tettem. Segítened kell egy másikat létrehozni.
– Tudod, kik az ellenségeink?
– Hát persze. A vezérüket Aidának hívják.
– Nem tudjuk megtámadni őket?
– Nem figyelsz rám, Deraé. Nem élhetünk a fegyvereikkel.
– Nem győztél meg. Hogyan harcolhatunk velük, amikor az
összes fegyver az övék?
– Bízz bennem, gyermek! Nincsenek olyan válaszaim, amelyek
meggyőznének. Egyszerűen bízz bennem!
Tamisz ledőlt az ágyra és behunyta a szemét: nem tudott a
fiatal papnőre nézni. A spártai ma kétszer ízlelte meg a hatalom
örömét...
És Tamisz szinte hallotta a Sötét Isten hahotáját, ahogy
kimerültén álomba merült.
*****
 Thétisz az otthonába vezető keskeny utcákon baktatott a város
déli felében, mivel véget ért Athéné templomában letöltendő
ideje. Amint hazaért, lesuvickolta magáról a fekete és a sárga
festéket, és a sarokba hajította a csillogó ruhát és az élénk színű,
leheletvékony khlamüszt. Fehér pamutruhába bújt, és elnyúlt a
kereveten, majd az átizzadt gönceire nézett. Elhatározta, hogy
holnap elégeti őket, és soha többé be nem teszi a lábát Aphrodité
templomába. Eltérően a többi lány zömétől, Thétisz okosan
költötte el a keresményét, befektette három, fűszerkereskedéssel
foglalkozó kalmárnál, meg egy theszpiainál, aki csataméneket
fedeztetett és idomított.
Így hát anyagilag stabil helyzetben volt. Vett egy házat
kilencszáznyolcvan drachmáért, és felfogadott egy szolgálólányt
is, egy tizenöt éves thesszáliai leányt, aki a konyha végében egy
beugróban aludt.
Mostantól végre nem fogják izzadó tenyerek össze-vissza
fogdosni, nem fognak a fülébe nyögdösni a hívek, gondtalan lesz
az élete...
Damón nélkül, hasított egyszer csak belé a gondolat. Lehunyta
a szemét és, a hasához szorítva egy hímzett párnát, hátradőlt.
Damón nélkül...
Hogyan halhat meg egy fiatal, edzett férfi úgy, hogy egyszer
csak összerogy a gyakorlótéren egy verseny után? Az orvos azt
mondta, gyenge volt a szíve. Pedig erős volt, a testén nem akadt
szemernyi zsír sem, az izmai feszesek és olyan pompásan
formáltak, mint magának Héraklésznek. Nem, nem volt gyenge a
szíve – ezt Thétisz tudta. Az istenek sújtottak le rá, mivel
féltékenyek voltak a szépségére, őt pedig megfosztották egyetlen
szerelmétől, akit valaha is ismert.
A nő egy darabig szendergett a kereveten, majd felkelt és
kisétált a konyhába, ahol evett egy kis kenyeret és sajtot, amit
hideg vízzel öblített le. A szolgálólánya, Kleó halkan szuszogott az
ágyában, így Thétisz halkan tett-vett a konyhában, nehogy
felébressze.
Miután csillapította éhségét, visszatért a kerevethez. A
tekintete a padlóra szórt ruháira tévedt, és rájött, hogy nem tud
várni az elégetésükkel. Fogta apró, görbe kését, amit önvédelem
céljára hordott magánál, és lassan apró darabokra hasogatta az
öltözékét, míg a kerevet körül a padló már úgy nézett ki, mintha
virágszirmokkal szórták volna tele.
Hat éven át viselte ezeket a ruhadarabokat – hat hosszú éven
át, ami tele volt arctalan, névtelen férfiakkal. Szakállasokkal és
szakáll nélküliekkel, hájasokkal és véznákkal, fiatalokkal és
öregekkel, akik mind ugyanazt a szolgálatot várták el.
Megrázta a fejét, mintha csak az emlékeit akarná kirázni
belőle, és Parmenión arca derengett fel a gondolatai között.
Gyakran gondolt rá az elmúlt hónapokban azóta, hogy
viszszahozta a halálból. Ráébredt, hogy milyen erős ellentét van a
némán üzekedő állat és a figyelmes, másikkal törődő szerető
között, akit azon az egyetlen éjszakán látott, amikor a férfi arról a
lányról álmodott... hogy is hívták? Deraé?
Külsőre teljesen más volt, mint Damón, ám mégis ugyanazt a
gyengédséget mutatta, és megértette, mire van szüksége. Nem,
nem azt, hogy neki mire van szüksége, emlékeztette magát
Thétisz. Hanem Deraének.
Felkapta a magához szorított vánkost, és ismét elaludt.
Legközelebb csak hajnalban ébredt fel. A konyha mögött Kleó
már forró vízzel megtöltötte a kádat, így Thétisz beszállt, elmerült
benne és megmosta rövid, sűrű, göndör, vörös haját. Mikor
felállt, a szolgálója meleg törülközőt csavart köré és szárazra
törülte. Ezután illatos olajat kent az egykori papnő testére, majd
lehúzta egy gömbölyű élű csontkéssel.
 Thétisz belebújt kék színű, bokáig érő khitónjába és kisétált az
udvarra. A hosszú, keskeny kertben már szikrázott a kora reggeli
napsütés. A kapun túl hallotta az utcai járókelőket és a távolból
Norák, a kovács műhelyéből kihallatszó kalapálást. Egy órán át
ücsörgött a napon, majd visszatért a házba, és felvette a három
éve elkezdett hímzését. Egy sor egymásba fonódó négyzet és kör
volt, a zöld, a barna és a sárga különböző árnyalataiban játszott.
Mikor ezen dolgozott, a gondolatai megnyugodtak.
Kleó lépett oda hozzá.
– Egy férfi kíván látni, úrnőm.
– Egy férfi? Nem ismerek egyetlen férfit sem – felelte, és
rájött, hogy az igazat mondta. Százakkal, talán ezrekkel feküdt
össze, de egyiküket sem ismerte.
– Beszélni szeretne veled.
– Hogy hívják?
A lány elpirult és kiszaladt az udvarra, majd kisvártatva
visszatért.
– Parmeniónnak, úrnőm.
Thétisz vett egy nagy levegőt, hogy nyugalmat erőltessen
magára.
– Kísérd be, majd hagyj magunkra minket!
– Hagyjalak magatokra, úrnőm? – kérdezte csodálkozva Kleó.
Thétisz elmosolyodott.
– Ha kellesz, kiáltok.
Az egykori papnő visszatért a hímzéséhez, míg a lány bekísérte
Parmeniónt. Thétisz zord arccal nézett fel a férfira.
– Foglalj helyet, kérlek! Kleó, hozz vizet a vendégünknek!
– Erre nincs szükség – foglalt helyet a férfi a szemközti
kereveten. Néma csendben ültek, míg Kleó el nem távozott,
behúzva maga mögött az ajtót.
 – Nem látok szívesen hívatlan vendégeket az otthonomban –
közölte Thétisz. – Nagyra értékelném, ha gyorsan előadnád, mi
járatban vagy.
– Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek – fogott bele
Parmenión.
– Miért?
A férfi váratlanul és félénken elmosolyodott. Így kisfiúsabb az
arca, kevésbé zord, gondolta Thétisz.
– Nem tudom biztosan, de azt tudom, hogy kell. Fogalmam
sem volt róla, hogy azon az éjszakán te hoztál vissza.
– Megfizettek érte! – csattant fel a nő, és erőlködnie kellett,
hogy uralkodjon a haragján, amit alig értett.
– Tudom – felelte a férfi szelíden. – Mégis úgy éreztem...
úgy érzem... hogy fájdalmat okoztam neked. És nem szeretnék.
– Szeretnél a barátom lenni?
– Szeretnék, nagyon is.
– A barátságom ára negyven obolosz – állt fel a nő, és
félrelökte a hímzését –, de már nem árulom. És most kérlek,
távozz! A templomban számos barátot találsz, és az ár is ugyanaz.
– Nem erre gondoltam – kászálódott fel a spártai –, de legyen
úgy, ahogy mondod. – Az ajtóhoz sétált, ahol még visszafordult. –
Nagyra tartom a barátságot. Talán azért, mert az életem során
nagyon kevés barátra tettem szert. Tudom, hogy fizetséget kaptál
azért, amit tettél, de attól még megmentetted az életemet. Ezt az
adósságot magammal cipelem. Ha valaha is szükséged lenne rám,
ott leszek. És ez nem kérdés. Akár akarod, akár nem, a barátod
vagyok.
– Nincs szükségem barátokra, Parmenión, de ha valaha is
hiányozni fog a negyven oboloszom, gondolni fogok rád.
Miután a férfi távozott, Thétisz lerogyott a kerevetre és
felemelte a hímzést. Kleó lépett be és térdelt le előtte.
 – Remeg a kezed, úrnőm.
– Többé nem engedheted be ezt az embert. Amikor
legközelebb idejön, állítsd meg a kapunál! Megértetted?
– A kapunál. Igen, úrnőm.
Ahogy azonban teltek-múltak a napok, Parmenión nem jelent
meg újra, és valamilyen furcsa okból ettől Thétisz csak még
dühösebb lett az ifjú spártaira.
Miután kitavaszodott, Thétisz egyre nyomasztóbbnak találta új
életét. Amikor papnő volt, éjjel-nappal sétálgathatott az utcán.
Ám egyetlen erényes thébai nő sem engedhette meg magának,
hogy kísérő nélkül mutatkozzon odakint – a piac kivételével –, és
a ház, ami az álma volt, hamar kényelmes börtönné változott.
Kleó mindennap hozott neki híreket, de főképpen a legújabb
ruhákról, illatos olajokról vagy drágaköves nyakláncokról
csacsogott. A lány nem sok figyelmet szentelt a Boiótiába
behatoló spártai sereg mozgásának. Thétisz mindössze annyit
tudott kihámozni, hogy a spártai király, Agészilaosz – miután a
csapataival kierőszakolt egy átkelést délen a Kithairon-hegy
hágóin át – a vidéket pusztítja, és hogy Epameinóndasz
megerősített egy Thébai melletti hegygerincet ötezer athéni
hoplitával és háromezer thébaival.
Nem mintha számított volna Thétisznek, hogy a spártaiak
győznek vagy vesztenek. Úgy látta, hogy bárhol születtek is, a
férfiak mindig ugyanúgy szuszognak a fülébe.
A háború viszont kihatott a befektetéseire, mivel a spártaiak
elkobozták az utolsó mákonyszállítmányát, amikor a szekerek
begördültek Plataiába. Thétisz közel hatszáz drachmát vesztett és
most a Makedónián át Ázsiából érkező fűszerekre épített, hogy
megmaradjon busás haszna.
 Amikor az anyagi helyzetére gondolt, eszébe ötlött a templom.
Semmi sem veszi rá arra, hogy ismét visszatérjen ahhoz az
életmódhoz – ezt megfogadta.
Ekkor Parmenión arca jelent meg lelki szemei előtt.
– Átok rá! – gondolta magában. – Miért nem jelentkezik?
*****
Mivel Agészilaosz nem mutatott hajlandóságot arra, hogy
megtámadja az athéniak és a thébaiak védte gerincet,
Epameinóndasz pedig elvetette a nyílt síkon vívott csatát, a
háborúban patthelyzet alakult ki – a spártaiak végigvonultak
egész Boiótián, egymás után kifosztották a kisvárosokat és a
falvakat, megerősítették a helyőrségeiket, de Thébait sértetlenül
hagyták.
Ekkor Agészilaosz, aki belefáradt az anyagcsatába, megindult a
város felé. Az volt a terve, hogy megrohanja a
Proitiai kaput, és a földig rombolja Thébait. A kevésbé kitartó
városlakók, kordékra vagy szekerekre pakolva ingóságaikat,
elmenekültek.
Az egyik szekéren Horász, az orvos utazott hitvesével és három
gyerekével. A legidősebb gyermek, Szümión, erős fejfájásról
panaszkodott, mikor a szekér kigördült az éjszakába Theszpia
felé. Pirkadatra a fiút láz kezdte gyötörni, és a torkában meg a
hónaljában a mirigyek a háromszorosukra duzzadtak. Vörös
foltok jelentek meg a bőrén, és délre meghalt. Aznap délután
Horász is érezte, hogy hatalmába keríti a láz és kezd félrebeszélni.
A spártai sereg egyik előretolt felderítőcsapata felfedezte a
szekeret. A tiszt belenézett, majd gyorsan elhátrált.
– Pestis – súgta oda segédtisztjének.
– Segítsetek! – hörögte Horász, és megpróbált lemászni a
szekérről. – A feleségem és a gyerekeim betegek!
 – Maradj, ahol vagy! – kiáltott rá a tiszt, és odaintette az egyik
íjászt. – Honnan jöttök?
– Thébaiból, de nem vagyunk árulók, uram. Betegek vagyunk.
Segítsetek, kérlek!
A tiszt intett az íjásznak, aki nyilat röpített Horász szívébe.
Az orvos lebucskázott a szekérről.
– Gyújtsátok fel! – parancsolta a vezér.
– De azt mondta, hogy egy asszony és gyerekek vannak bent –
szállt vele vitába segédtisztje.
A tiszt ráförmedt:
– Akkor mássz fel és szabadítsd meg őket a nyomorúságuktól!
A katonák rőzsét hordtak oda és felhalmozták a szekér körül. A
száraz fa kisvártatva ropogva égett, és ahogy a sikoltozás
elkezdődött, az emberek elvonultak, hogy jelentést tegyenek
Agészilaosznak.
*****
A pestis a város legszegényebb negyedében kezdődött, de
gyorsan terjedt. Mivel a tanácsosok féltek attól, hogy a seregre is
átterjed, megparancsolták, hogy zárják be és torlaszolják el a
kapukat. Senkit sem engedtek ki a városból – vagy be. A tömeg
megrohamozta az Elektra kaput, de a vén harcos, Menidész
vezette íjászok a falakon visszakergették őket.
Egy héten belül Thébai harmincezer fős lakosságának több
mint ötödénél mutatkoztak a tünetek: a megduzzadt mirigyek és
az arcukon meg a karjukon kirajzolódó csúf, gyulladt, piros erek.
A halálos áldozatok száma nőtt és a városban minden éjjel kordék
tucatjai zörögtek végig, hogy összegyűjtsék a házak kapui elé, a
sikátorokba kitett hullákat.
Mothakra a kilencedik napon tört rá a betegség, Parmenión
pedig előbb betámogatta a szobájába, majd elrohant Argonasz
házába. Az orvost nem találta ott – a szolgáitól megtudta, hogy a
város északi negyedében a betegeit keresi fel. A spártai hagyott
egy üzenetet a számára, majd hazatért. Mostanra már csak kevés
élelem akadt, de vett szárított húst és száraz kenyeret a piacon, az
eredeti ár négyszereséért, és abból húsleveset főzött Mothaknak.
Már alkonyodott, amikor megérkezett Argonasz. Arcán a bőr
petyhüdten lógott, és a szeme körül sötét karikák húzódtak.
Megvizsgálta Mothakot, majd félrevonta Parmeniónt.
– A láz két napig erősen tombol majd benne. Fontos, hogy a
bőre ne legyen ilyen forró. Óránként fürdesd meg, meleg vízzel,
de ne töröld meg! Hagyd, hogy a teste melege elpárologjon a
vízzel, attól majd lehűl. Utána nagyon fog fázni, és meleg
takaróba kell csavarni, míg a láza ismét fel nem szökik. Ezután
ismételd meg újra! És gondoskodj róla, hogy rengeteg vizet igyon!
Adj hozzá egy kevés sót – ne sokat, különben kihányja! Ha
megjelennek a duzzanatok, várd meg, amíg kifakadnak, és levet
eresztenek, utána tegyél rájuk mézet! – Ez minden, amit tehetek?
– Igen. Négy napja elfogytak a gyógyfüveim.
– Ülj le és igyál egy kis bort! – kínálta Parmenión az orvost, és
a konyhapolcon álló kancsóhoz lépett.
– Nincs időm – felelte Argonasz, és talpra kecmergett.
Parmenión vállon ragadta.
– Figyelj rám, ember! Ha így folytatod, össze fogsz rogyni, és
azzal semmire sem mész. Ülj le!
Argonasz visszaroskadt a székébe.
– A legtöbb orvos még a kapuk lezárása előtt elment. Korán
felismerték a tüneteket. Már csak kevesen maradtunk itt.
– Miért nem mentél velük? Argonasz elmosolyodott.
– Mindenki ezt várná. „Nézzétek a hájas Argonaszt, aki a
pénzért él, hogy menekül!” Hát, tényleg rajongok a pénzért,
Parmenión. Élvezem az örömökkel és falánksággal teli életet.
Szegénynek születtem, földművesként egy idegen vidéken. És
réges-régen eldöntöttem, hogy finom ételeket fogok enni, és
fényűzően fogok élni. Ám ettől még nem leszek rosszabb orvos.
Érted ezt?
– Idd meg a bort, barátom, és lakj jól egy kevés olcsó
húslevessel!
– Már nem olcsó. Az árak nagyon gyorsan emelkednek.
– Mennyire pusztít a pestis? – mert ki Parmenión a levesből
egy öblös tálba, és letette a kövér ember elé.
– Nem annyira pusztító, mint az athéni volt. Úgy nyolcezer
embernél mutatkoznak a tünetek, de furcsamód sokaknál megállt
és nem lett belőle pestis. A gyerekekre és az öregekre halálos, de
az erősek jól láthatóan le tudják győzni. Sok függ a duzzanatoktól.
– Ha csak a hónaljban van, akkor van esély, de ha már átterjed az
ágyékra, hamarosan beköszönt a halál. – Argonasz barlangszerű
szájába lapátolta a húslevest, majd felállt. – Ideje mennem.
Holnap este meglátogatom Mothakot.
Parmenión kikísérte a kapuig és a tekintetével követte a
keskeny sikátorban hazafelé tartó kövér embert, aki átlépkedett a
sorokban lefektetett tetemeken.
Mothak már erősen izzadt, mire Parmenión visszatért, de az
ajka kicserepesedett és kiszáradt. Felemelte a thébai fejét, hideg
vizet erőltetett az ajkai közé, majd Argonasz útmutatása alapján
megfürdette. A szolgája két napon át alig-alig moccant.
Félrebeszélt és Elea után kiabált, meg sírt. A harmadik napon
nagy duzzanatok jelentek meg a hóna aljában, és félájult
állapotba került. A spártai mostanra már kimerült, de éjjelnappal
Mothak ágya mellett maradt. A bal karja alatti duzzanat belilult,
és ahogy arra az orvos figyelmeztette, felszakadt és vizes gennyet
levedzett. A sztratégosz mézet kent a sebre, és friss takarókat
terített a thébaira.
 Másnap reggel, ahogy az ágy mellett aludt a széken, hallotta,
hogy valaki rázza a kaput. Kidörzsölte az álmot a szeméből és
kitámolygott az udvarba, ahol megpillantotta Thétisz szolgálóját.
– Az úrnőm – sírta Kleó – haldoklik!
Parmenión Mothakhoz kísérte a lányt, és utasította, hogy
maradjon mellette, majd ellátta útmutatásokkal, hogyan mossa le
az alvót. Ezután fogta köpenyét, felfegyverkezett karddal és tőrrel,
majd óvatosan útnak indult Thétisz házához. Mindenfelé hullák
hevertek, és a piactér elhagyatottan, üresen árválkodott.
Thétisz az ágyban feküdt, lázálomban vergődve. Parmenión
lehúzta róla a takarót, és megvizsgálta a nő meztelen testét.
Mindkét hónaljában és az ágyékán is duzzanatok látszottak.
Betekerte egy pokrócba, a karjába kapta, és lassan elindult vissza
a házához.
Útközben találkozott két emberrel, akik egy hullákkal
megrakott kordét vonszoltak, és odakiabáltak neki:
– Majd mi elvisszük! – Parmenión erre csak a fejét rázta és
tovább botorkált. Az izmai már égtek a fáradtságtól, mire
betámolygott az udvarra, majd az andronitiszbe, ahol letette a
nőt az egyik kerevetre. Kleó segítségével lecipelte a saját ágyát a
lépcsőn a szobába és letették Mothak mellé.
– Könnyebb lesz ugyanabban a szobában ápolni őket – közölte
Kleóval. – És most térj vissza a házába, szedd össze az élelmet és
hozd át ide!
Mikor a lány elment, Parmenión megfürdette Thétiszt, és
mézet kent a jobb karja alatt levedző fekélyre. Kitapintotta
erőtlen, szakadozott érverését, majd leült mellé, és megfogta a
kezét. A nő kisvártatva kinyitotta a szemét.
– Damón? – suttogta kiszáradt ajakkal.
– Nem. Parmenión vagyok.
– Miért hagytál el, Damón? Miért haltál meg?
 – Eljött az időm – felelte a spártai kedvesen, és megszorította a
kezét. – Most pihenj! Gyűjtsd össze az erődet... hogy élj!
– Miért? – érkezett a kérdés, és az úgy vágott a férfiba, mint
egy fűrészes élű kés.
– Mert arra kérlek. Mert... szeretném, ha boldog lennél.
Szeretném újra hallani a nevetésed.
De a nő már ismét elaludt. Hamarosan vacogni kezdett, így
Parmenión meleg takaróba tekerte, magához ölelte a törékeny
testet, s megdörgölte mindkét karját és vállát, hogy felmelegítse.
– Szeretlek, Damón – mondta Thétisz, és a hangja hirtelen
tiszta lett. Parmenión szeretett volna hazudni, ahogy egykor a nő
hazudott neki. De képtelen volt rá.
– Ha szeretsz, akkor élni fogsz. Hallod? Élni!
*****
Az idő gyorsan múlt Deraé számára. Mindennap új
képességeket tanult, meggyógyította a környező falvak betegeit,
akiket hevenyészett saroglyákon cipeltek a templomba.
Összeforrasztotta egy tímár törött lábát, elsimogatott egy levedző,
daganatos kelést egy gyermek nyakáról, és visszaadta a látását
egy vak, serdülőkorú lánynak, aki az apjával utazott hozzá
Türoszból. Ázsia görög városaiban híre kelt az új gyógyítónak, és
a templomnál a sorok nap nap után egyre hosszabban kígyóztak.
Tamisz több hónapra elment, de az egyik késő este visszatért
és megkereste a kertben üldögélő, a hűs éjszakai levegőt élvező
Deraét. A kinti mezőkön mostanra már elaludtak az emberek,
akik arra vártak, hogy fogadja őket a gyógyító.
– Üdv itthon! – köszöntötte a fiatal lány.
– Soha ki nem fogyó forrásai lesznek ők a kimerültségnek –
intett Tamisz a kinti mezők felé. – Az egész birodalomból
seregleni fognak, Babilonból és Indiából, Egyiptomból és
Kappadokiából. Sosem fogod meggyógyítani mindet.
 – Egy vak gyerek azt kérdezte, miért nem gyógyítom meg
magamat.
– És mit feleltél? – érdeklődött Tamisz.
– Azt feleltem, hogy nincs szükségem arra, hogy
meggyógyuljak. És igazat mondtam, meg is lepődtem rajta.
Fáradtnak tűnsz, Tamisz.
– Öreg vagyok! – mordult fel Tamisz. – Ilyenkor az ember már
számíthat arra, hogy olykor-olykor elfárad. Viszont van valami,
amit meg kell tennem, mielőtt újra elmegyek. Láttad Parmeniónt,
amíg távol voltam? Deraé elpirult.
– Szeretem figyelni. Baj?
– Egyáltalán nem. Viszont eddig még nem néztél a jövőbe, és
most eljött az idő, hogy rálépj annak számos ösvényére. Fogd meg
a kezem!
A lelkük összekapcsolódott és elrepültek Thébai városába, ott
is Parmenión házába. A ház sötétbe borult és az építmény körüli
utcákról jajgatás hallatszott.
– Mi van itt? – tudakolta Deraé.
– Kitört a pestis a városban – felelte Tamisz. – És most figyelj!
Az idő megdermedt, a levegő csillámlani kezdett. Deraé látta,
hogy Parmenión, foltos, piros arccal és duzzadt torokkal
kitámolyog az udvarba. Összerogyott, és a lány megpróbált
odasuhanni hozzá, de Tamisz visszafogta.
– Ebbe nem avatkozhatsz bele, mivel ez a jövő. Még nem
történt meg. Mint ahogy nem tudjuk megváltoztatni a múltat,
nem tudunk munkálkodni az eljövendő napokon sem. Úgyhogy
figyelj tovább! – A kép elmosódott, a helyszín egyre változott, de
az ágyban, az utcán, Kalépiosz otthonában, s a domboldalban is
egyaránt a haldokló Parmeniónt mutatta. Tamisz ezután
mindkettejüket visszareptette a templomba, és ahogy ismét
belépett a testébe és érezte merev, sajgó nyakát, felnyögött. – Mit
tehetünk? – esett kétségbe Deraé.
– Jelen pillanatban semmit. Túl fáradt vagyok... De mondd
csak, te elég erősnek érzed magad, hogy ilyen távolságból is
használd a hatalmadat?
– Igen, elég erősnek – bólogatott a lány.
– Remek! Előtte viszont hadd kérdezzem meg, hogyan
viselnéd, ha Parmenión megnősülne?
– Megnősülne? Nem... nem is tudom. Fáj erre gondolnom, de
hát miért is ne tenné? Halottnak hisz... mint ahogy az is vagyok.
De miért kérded?
– Nem fontos. Keresd fel! Mentsd meg, ha tudod! Ha nem
sikerül leküzdened a pestist, térj vissza ide! Addig pihenek, és
összeszedem az erőmet.
Deraé lefeküdt és szabadjára engedte a lelkét.
Thébai ott csillogott alatta. Parmenión otthonába repült, de a
férfi nem volt ott. Mothak betegen feküdt, és egy fiatal lány ült az
ágya mellett, egy nedves kelmével törölgetve a verítéket az
arcáról. Deraé felrepült, magasan a ház fölé, s a tekintete
végigsiklott az elhagyatott utcákon. Ekkor megpillantotta a
spártait, aki a karjában cipelt nő súlya alatt tántorgott.
Felismerte a szajhát, Thétiszt, és végignézte, ahogy Parmenión
hazaviszi és ellátja. Végighallgatta, ahogy a nő szerelméről beszél
lázálmában. Deraé közelebb röppent a spártaihoz, mindkét
tenyerével benyúlt a fejébe, mire a férfi gondolatai elárasztották
az elméjét. A sztratégosz azt akarta, hogy a szajha éljen.
Deraé lazított gondolatai szövedékén és összeolvadt
Parmeniónnal, belefolyt az ütő- és a verőereiben keringő vérbe.
A pestis benne volt már, de gyengén és jelentéktelenül, ám
egyre erősödött, már azalatt is, amíg figyelte. Összpontosított,
megkereste a romlás zugait, és addig pusztította őket, míg
elégedetten vissza nem vonulhatott. A nő viszont haldoklott, az
álla alatt, a hónaljában és az ágyékán nagy duzzanatok nőttek.
Ám Parmenión biztonságban volt. Deraé felröppent az éjszakai
égre, s lebegni kezdett. Bizonytalanság és értetlenség tört rá. A
spártai azt szerette volna, hogy a nő éljen. Vajon szerette? Nem: a
gondolatai nem szerelemről árulkodtak, hanem visszafizetetlen
adósságról. Ám ha Deraé megmentené, a sztratégosz lehet, hogy
beleszeretne, ő pedig másodszor is elveszítené a férfit.
– Ez nem olyan, mintha megölném a szajhát – győzködte
magát Deraé. – Így is, úgy is meghalna. Nem vagyok hibás. –
Szeretett volna visszarepülni a templomba... de képtelen volt.
Ahelyett, hogy visszatért volna a hálószobájába, összeolvadt
Thétisszel.
A keresés itt sokkal, de sokkal nehezebb volt. A halálos pestis
mindenütt ott dühöngött. A nő szíve háromszor remegett meg, és
mindannyiszor majdnem megállt. Deraé újra életre keltette a
kimerült mirigyeket, energiát áramoltatott a nőbe, majd
visszatért a testbe, tovább csatázva a kórral. A pestis hosszú ideig
győzelemre állt vele szemben, gyorsabban többszöröződött, mint
ahogy pusztítani tudta. Visszavonult így hát a szívbe,
megtisztította az azon átpumpált vért, és erővel töltötte fel a
szervet. Rájött, hogy a veszélyes terület az ágyék, ahol a
duzzanatok szétrobbantak és méreggel teli gennyet levedztek. Itt
felgyorsította a szövetek gyógyító erejét. Az órák rohantak. Deraé
már majdnem elájult a kimerültségtől, mire végül kiszállhatott a
testből.
Megkezdte a visszautat a templomba, de a gondolatai
szétszórtak voltak, és egyszer csak azt vette észre, hogy egy
ismeretlen palota felett lebeg, ahol egy asszony sikoltozik.
Deraé megpróbált összpontosítani.
 – A fiú megszületett! – kiáltotta valaki, mire a palota előtt álló
seregnyi ember hangos éljenzésben tört ki.
Sötét felleg tört felfelé, az ő irányába, gigászi pofaként nyílva
szét. Akkora karmokat látott benne, mint egy felnőtt ember, meg
egy lila színű, villás, duzzadt nyelvet. Képtelen volt ellenállni.
Villámlándzsa fúródott a szájba – éppen akkor, amint az
szétterült alatta.
– Fogd meg a kezem! – kiáltotta Tamisz.
De Deraé már elájult.
A saját szobájában ébredt, a templomban és érezte, ott van
mellette Tamisz. – Mi volt ez?
– Eltévedtél a jövőben. A sötét születést láttad.
– Fáradt vagyok, Tamisz. Olyan... fáradt vagyok.
– Akkor aludj, gyermekem! Még egy ideig védelek.
***** Amikor Kleó visszatért az úrnője házában összegyűjtött
elemózsiával, úgy ítélték meg, hogy azzal, ha kiegészítik
Parmenión készleteivel, talán egy hétig szűkösen meglesznek.
A napok vánszorogtak. Argonasz többé nem jelent meg és
Parmenión megtudta az egyik hullahordótól, hogy a kövér ember
is osztozott ezrek sorsában – testét a pestis emésztette el.
Mothak viszont erősödött, eltűntek a vörös erek, a duzzanatok
lelohadtak, ám még mindig gyenge volt, és gyakran elaludt. Kleó
fáradhatatlanul dolgozott, fürdette úrnőjét, kicserélte az átizzadt
lepedőket, főzött és takarított. Parmenión átfésülte a várost
ennivaló után, de már a lovakat és a kutyákat is levágták.
Ekkor, akár egy kifulladt vihar, a pestis múlni kezdett. A
hullahordóknak egyre kevesebb testet kellett begyűjteniük. A
kapukat megnyitották, hogy végre bejuthassanak a ragály sújtotta
városba érkező élelmiszerszállító szekerek. Parmenión
átverekedte magát a szállítmányt körülvevő tömegen és egy
marhacombbal, meg egy zsák szárított gabonával bukkant elő.
 Kleó odahaza megsütötte a hús egy részét, és falatonként
megetette vele a mostanra már többször magához térő Thétiszt. A
két férfi felcipelte az ágyat Parmenión szobájába, hogy az egykori
papnő nagyobb fokú intimitást élvezhessen, Kleó pedig az
andronitisz egyik kerevetén aludt.
A nyár végére a város élete szinte visszatért a megszokott
kerékvágásba. Több mint ezren vesztek oda a pestisben, de ahogy
arra Kalépiosz rámutatott, ez csak töredéke volt azoknak, akiket
megöltek vagy rabigába hajtottak volna, ha a spártai sereg
kifosztja a várost. Mivel a spártaiak megijedtek a kórtól, harc
nélkül kivonultak Boiótiából, így most a szövetséges csapatok
biztosították a Kithairon-hegyen átvezető hágókat. Tegürából híre
jött, hogy Pelopidasz és a Szent Csapat szétvert egy kétszeres
túlerőben lévő hadosztályt és végeztek Phoibidásszal, a
spártaival, aki négy évvel korábban elfoglalta Kadmeiát. A
legyőzöttek nem spártai sorkatonák voltak, hanem orkhomenoszi
zsoldosok, ám még így is egész napos ünneplést rendeltek el
Thébaiban, a kacagás és az éneklés hangjai pedig beszűrődtek a
szobába, ahol Thétisz feküdt. Még mindig igen gyenge volt, a
szívverése akadozó és szabálytalan, de a távoli nevetés
felvidította.
Parmenión lépett be a szobájába, étellel és itallal megrakott
tálcával. Letette és leült a nő mellé.
– Ma már jobb színben vagy – közölte. – Mothaknak sikerült
friss mézeskalácsot kerítenie. Egy régi barátom esküdött arra,
hogy erőt ad a megfáradtaknak.
A nő zöld szemével Parmenión arcát fürkészte, de nem szólt
semmit. Ehelyett megfogta a spártai kezét, miközben könynyek
csorogtak végig mindkét orcáján.
– Mi a baj? – tudakolta a férfi.
– Semmi – érkezett a válasz.
 – Akkor miért sírsz?
– Miért tetted ezt értem? – kérdezett vissza Thétisz. – Miért
nem hagytál meghalni?
– Időnként nincsenek válaszok – emelte az ajkához a nő kezét
Parmenión és megcsókolta a tenyerét. – Te nem Deraé vagy, én
pedig nem Damón. Ám az életünk keresztezte egymást,
sorsvonalaink összefonódnak. Többé nem hiszek a távoli
istenekben, viszont hiszek a Moirákban. Úgy vélem, minket
egymásnak szántak.
– De én nem szeretlek – felelte a nő, és hangja alig volt több
suttogásnál.
– Mint ahogy én sem. Viszont törődöm veled. Azóta nem
tudtam másra gondolni, hogy rájöttem, mi az igazság arról az
éjszakáról, amikor visszahoztál. Maradj hát velem, Thétisz! Nem
ígérhetem, hogy boldoggá teszlek, de megpróbálom.
– Nem megyek hozzád, Parmenión, de maradok. És ha
boldogok leszünk, ám legyen, és együtt maradunk. De tudd meg,
egy napon majd arra ébredsz, hogy elmentem. Ígérd meg, hogy
ha ez bekövetkezik, soha nem próbálsz meg rám találni. –
Megígérem. De most egyél és nyerd vissza az erődet!
*****
A férfi megállt a Parmenión kapuját beragyogó holdfényben.
Senkit sem látott, így óvatosan becsúsztatta kését a két
kapuszárny közé, és felemelte a benti farudat. A kapu kinyílt, a
rúd pedig csúszni kezdett lefelé, de még mielőtt lepuffanhatott
volna a földre, az alak a fába döfte kését, megakasztva zuhanást
addig, amíg át nem slisszolt, majd óvatosan a földre engedte a
rudat. A kést visszadugta tokjába és elindult az andronitisz
csukott ajtaja felé.
Ekkor valami hideg érintette meg a torkát és egy kéz vállon
ragadta.
 – Ha a helyedben volnék, meg sem moccannék – súgta egy
hang figyelmeztetően a fülébe.
– Üzenetet hoztam Parmeniónnak – suttogta a férfi.
– A kés a torkodnál igen éles. Tedd mindkét kezed a hátad
mögé!
A férfi engedelmeskedett és némán állt, míg a csuklóját
összekötözték. Ezután bevezették a sötét andronitiszbe, ahol
látta, hogy vörös szakállú foglyul ejtője meggyújt három lámpást.
– Te volnál Mothak?
– Az volnék. Ülj le! – A thébai egy székre lökte a férfit. –
Parmenión! – kiáltotta el azután magát. Kisvártatva egy sovány
képű, szúrós, halványkék szemű, magas, karcsú férfi lépett a
szobába, kezében csillogó karddal.
– Klearkhosz! – kiáltotta Parmenión, félredobta a pengét és
szélesen elmosolyodott.
– Pontosan – dörmögte Xenophón szolgája.
– Oldozd el! – parancsolta a sztratégosz. Mothak a késével
átvágta a bőrbogokat, Klearkhosz pedig megdörzsölte a csuklóját.
A haja fehérebb és gyérebb volt, mint amilyenre az ifjú spártai
emlékezett, és arcán is, mint megannyi, bőrbe szántott késvágás,
mélyebben futottak a ráncok. – Furcsa időpont ez egy
látogatáshoz – jegyezte meg Parmenión.
– Az uram arra kért, ügyeljek rá, nehogy meglássanak! –
Klearkhosz ezzel benyúlt a gyapjúingébe és előhúzott egy
tekercset, amelyet átnyújtott az ifjú spártainak.
Parmenión félretette és leült, szemközt az idősebb férfival.
– Hogy s mint van a hadvezér?
Klearkhosz megrántotta a vállát.
– Szomorúan. Mostanában írogat. Sok mindenről értekezik – a
lovaglásról, a taktikáról, Hellász állapotáról. Minden áldott nap
órákat tölt el írással. Már nem is emlékszem, mikor volt utoljára
vadászni vagy lovagolni. És meghízott. – Klearkhosz majdnem
köpte az utolsó szót, mintha csak a kimondása is sértené a száját.
Parmenión felvette a tekercset, de ekkor észrevette, hogy
Mothak még mindig ott áll, késsel a kezében.
– Minden rendben, barátom. Ő Klearkhosz, Xenophón
hadvezér egyik bajtársa. Megbízható.
– Ő egy spártai – dörmögte Mothak.
– Vigyázz, fiacskám, nehogy betörjem a koponyádat! –
csattant fel Klearkhosz elvörösödve.
– Talán volt olyan idő, nagyapó! – vágott vissza Mothak, mire
a spártai talpra szökkent.
– Mindketten hagyjátok abba! – parancsolta Parmenión. – Itt
mind barátok vagyunk... legalábbis annak kellene lennünk. Mióta
vagy Thébaiban?
– Ma este érkeztem – felelte Klearkhosz, gyilkos pillantást
vetve Mothakra. – Korinthoszi barátaimnál jártam látogatóban,
ahol vettem egy lovat, és Megarán, meg Plataián keresztül jöttem.
– Örülök, hogy látlak. Szeretnél valamit enni és inni?
Klearkhosz megrázta a fejét.
– Azonnal távozom, amint választ adtál az uramnak.
Mothak jó éjszakát kívánt Parmeniónnak, és magára hagyva a
két spártait, visszaballagott a szobájába.
A fiatalabbik kinyitotta a tekercset és leült a lámpás mellé.
Üdv néked, barátom – olvasta –, az évek tovaszállnak, az
évszakok elsietnek, a világ és bajai egyre messzebb sodródnak
tőlem. Mégis világosabban látok dolgokat, mint ifjúkoromban,
és teszem mindezt egyre fokozódó szomorúsággal.
Élt Spártában egy ifjú, aki megölt egy másikat egy nő miatt
vívott párbajban. A halottfiú atyja még mindig gyászol, és
orgyilkosokat fogadott fel, hogy kerítsék elő az elkövetőt, aki
többé már nem Spártában él. Úgy tudom, hogy a fiú, aki immár
férfi, négy orgyilkossal végzett. Ám újabbak is jöhetnek.
Remélem, jól vagy, és hogy életed boldogabb, mint a spártai
fiúé, aki immár otthonától távol él. Gyakran gondolok erre a
fiúra. Gyakran gondolok arra, hogy milyen bátor és milyen
magányos.
A legrosszabb esetben mosolyogjanak rád az istenek, de
leginkább azt kívánom, hogy ne is figyeljenek rád!
Aláírás nem volt.
Parmenión ránézett az öreg szolga viharvert képére.
– Sokat kockáztattál, hogy ezt elhozd nekem, Klearkhosz.
Köszönet érte.
– Ne köszönd meg! A hadvezérért tettem. Kedveltelek, fiú. Ám
ez még azelőtt volt, hogy áruló lett belőled. Remélem, hogy az
orgyilkosok rád találnak, még mielőtt újabb halálos játékot
űzhetnél.
– Soha, egyikőtök sem fogja megérteni, igaz? – kérdezte
Parmenión jeges hangon. – Ti, spártaiak félistennek hiszitek
magatokat! Fogtok egy gyereket és egész életében gyötritek,
egyfolytában azt hajtogatva, hogy nem is spártai, majd amikor
megszívleli, amit tőletek hallott, árulással vádoljátok. Nos, lenne
valami, amin elgondolkozhatsz, Klearkhosz. Te is, meg az
ocsmány fajtád is. Miután átvertem Szphodriászt, rajtam ütött
egy szkirita harcos. Évek óta harcolt értetek, hiszen erre nevelték.
És amíg kardot húztunk egymás ellen, elárulta nekem, hogy
mindig is szeretett volna megölni egy spártait. Szóval, nemcsak a
thébaiak és az athéniak gyűlölnek titeket, de még az a nép is,
amelyik mellettetek harcol.
Klearkhosz szóra nyitotta a száját, de Parmenión felemelte a
kezét.
 – Egy szót se, szolga! – sziszegte. – Átadtad az üzenetet. És
most takarodj!
Az öreg egy pillanatig fenyegetően meredt az ifjúra, de azután
kihátrált, és eltűnt a sötétben.
Ekkor Mothak lépett elő, még mindig kezében a késsel. – Ne
izgasd magad ezen! – mondta szelíden. Parmenión keserűen
felnevetett.
– Hogyan tanácsolhatod ezt? Miután az orgyilkosok rám
törtek, Menidész közölte, hogy őt nem érdekli, élek vagy halok-e.
Így néznek rám a thébaiak, Mothak. Spártai áruló vagyok. És ez
csontig hatol, hogy úgy mondjam.
– Azt hiszem, le kellene innunk magunkat – javasolta Mothak.
– Nem éppen erre a válaszra számítottam – felelte Parmenión.
– Márpedig jobbat nem adhatok.
– Akkor hát legyen. Hozd a korsót!
 THÉBAI, KR. E. 371 NYARA

Thétisz korán ébredt. Szépeket álmodott, az alvás pihentető

volt. Kinyújtotta mindkét karját, az oldalára gördült, és
rápillantott a mellette alvó férfira. Gyengéden kisimított egy
kósza hajfürtöt a homlokából, mire Parmenión felsóhajtott, de
nem ébredt fel.
Az elmúlt hat év kegyes volt mindkettőjükhöz. A férfi
huszonkilenc éves lett, élete virágjába lépett és versenyeket nyert
Korinthoszban, Megarában, Plataiában, de még Athénban is. Az
arcvonásai élesebbek lettek, kiugró orra sasszerűbb és lassan
kopaszodni kezdett. Ám a mosolya még mindig kisfiús volt, az
érintése gyengéd.
Kegyes évek voltak...
Kezdetben – mint azt Parmenión észrevette – Thétisz
elégedetlenségét az okozta, hogy lényegében nem mozdulhatott ki
a házból, így az egyik délelőttön a spártai a piactérről egy sötét
khitónnal, egy pár térdig köthető szíjas saruval, egy perzsa stílusú
könnyű vászonnadrággal és hozzá való nemezkalappal tért vissza.
– Vedd fel ezeket! – fordult oda a nőhöz, aki kinevette.
– Azt akarod, hogy úgy öltözzem, akár egy férfi? Kellenek
nekünk ilyesféle eszközök?
– Nem – válaszolta Parmenión vigyorogva. – De megtanítalak
másképpen lovagolni.
Ezt a kalandot Thétisz jobban élvezte, mint ahogy azt valaha is
képzelte volna. A pestistől még mindig gyengén, de
felkapaszkodott a pej kanca hátára és kilovagolt a városból. A
nemezkalap eltakarta a fejét, és a laza khitón elfedte testének
gömbölyded idomait. A dombok közé érve felfedezte a vágta, a
hajába kapó szél és az elképesztő sebesség örömeit.
 Szeretkeztek egy hegyi legelőn, a délutáni nap heve elől egy
magas ciprus ágai vetette árnyékba húzódva, majd meztelenül
megmártóztak egy hegyi patakban. Annak a napnak az emléke
tiszta fénnyel ragyogott emlékezetében.
– Amikor elmegyek – mondta neki a férfi –, küldd el Mothakot
a lovakért, és járj ki azután is lovagolni! Itt megleled a
szabadságot, senki sem kérdezget majd, vagy ráncolja a
szemöldökét, hogy miért nem viselkedik méltóságteljesen egy
erényes nő.
– Elmész? – szomorodott el Thétisz. – Hová mész?
– Epameinóndasz úgy döntött, itt az ideje Boiótia
felszabadításának. Az elfoglalt városokhoz vonulunk a
katonákkal, és segítünk nekik fellázadni. Biztosítanunk kell a
szárazföldet Spárta ellen.
Kora reggel, jó öt héttel később Thétisz arra ébredt, hogy
Parmenión áll az ágya mellett. Bronzsisakot viselt, keményre
főzött bőr arc védővel, és egy bömbölő oroszlán fővel díszített
mellvértet. A kardját az oldalára kötötte, a hüvely a bronzszegélyű
bőrcsíkokból készített férfiszoknya felett lógott.
– Tehát ma van a napja? – Igen.
– Mondhattad volna tegnap este.
– Nem akartalak ezzel terhelni. Talán egy hónapig leszek távol,
talán kettőig. – Thétisz erre bólintott. Hátat fordított a férfinak,
lehunyta a szemét, és úgy tett, mintha aludna.
Napokig nyugtalan volt, lelki szemeivel már látta, ahogy
Parmenión a halálba lovagol.
– Nem fogok beleszeretni – fogadkozott magában. – Nem
fogom megsiratni a holttestét, ahogy azt tettem Damónnal.
De a félelme egyre nőtt, ahogy az összecsapások és ostromok
híre elérte a várost. A thiszbéi spártai helyőrség – ami zömében
orkhomenoszi zsoldos egységekből állt – kivonult, hogy
összecsapjon a thébai csapatokkal. Ezután rövid ütközetre került
sor, majd a zsoldosokat szétverték, és a jelentések szerint a
thébaiak közül tizenheten elestek. A városok egymás után
hódoltak be, leginkább vérontás nélkül, az ostromlott spártai
helyőrségek beleegyeztek, hogy távoznak, miután szabad
elvonulást ígértek nekik a Peloponnészoszra. Ám Parmeniónról
még mindig nem jött hír.
Hat hét telt el azóta, hogy Thétisz nem volt hajlandó még csak
elköszönni sem tőle, mikor a férfi beballagott az udvarba. Az
egykori papnő az emeleti ablakból nézte, és erővel vette rá magát,
hogy ne fusson elé. Ehelyett szép kényelmesen elindult lefelé, és a
lépcsőn, félúton találkoztak. A sztratégosz sisakja két helyen
behorpadt, mellvértjét vágásnyomok csúfították, az oroszlánfőn
pedig hosszában egy mély barázda futott végig.
– Hiányoztam? – oldotta ki a férfi az álladzót, és levette
sisakját.
– Egy kicsit – ismerte el Thétisz. – Végleg hazajöttél?
– Nem. Csak kifutottam a szilfuimból; holnap visszaindulok.
A szobába érve a nő segített kibújni a mellvértből és lesegítette
róla az ingét is. Csak ekkor vette észre az élénkpiros sebhelyet a
jobb felkarján.
– Nem vérzett sokat – próbálta megnyugtatni a nőt
Parmenión. – Az egyik zsoldos túl közel jutott, de
Epameinóndasz végzett vele.
Nem akarom tudni a részleteket! – fortyant fel a nő. –
Elkészítettem a fürdőd.
Aznap éjjel szeretkeztek, de Thétisz képtelen volt ellazulni,
Parmeniónnak pedig igencsak sietős volt. Másnap reggel a spártai
megint elment.
Ahogy teltek-múltak a hónapok, Epameinóndasz, Kalépiosz és
mások fokozatosan újjáalakították a régi Boiótiai Szövetséget, és
Thébaiban, miután az összes felszabadított városból érkező
tanácsosok népgyűlést tartottak, ki is kiáltották azt. A gyűlés
demokratikus volt, és a résztvevők nagy reményekkel vágtak neki
az előttük álló évnek.
Parmenión, akit őszre felmentettek katonai kötelezettségei
alól, már nem volt ilyen magabiztos a jövőt illetően. Egyik
lovaglásuk során megosztotta félelmeit Thétisszel.
– Kevésbé demokratikus, mint amilyennek tűnik – mondta,
ahogy ott ültek a hegyi réten, melyet szinte már a sajátjuknak
tekintettek. – Thébai bármilyen döntést megvétózhat, és
közvetlenül irányítja Theszpia, Plataia és Tanagra szavazatait.
– Mi ezzel a gond? – tudakolta Thétisz. – Thébai nagy város,
és minden tanácsosunk sokra tartja a szabadságot és törődik
mások jogaival. Te is hallottad Kalépiosz beszédét. Boiótia új
államszövetségében nem lesznek zsarnokok.
– Hallottam, és remélem, ez igaz is lesz. Ám egy régi barátom
azt mondta, hogy a társadalom olyan, akár a lándzsahegy – a töve
széles, a vége hegyes. A demokraták azt képzelik,
újrakovácsolhatják, eltüntethetik a hegyét. Ám az, mintha csak
varázslat működne, ismét vissza fog nőni. Mindig is lesznek
királyok, Thétisz, és ha nem királyok, akkor zsarnokok. Az emberi
természet már csak olyan, hogy igyekszik mások fölé emelkedni,
mindenre ráerőltetni az akaratát.
– Thébaihoz semmi sem fogható. Talán az ősidőkben ez így
volt, de ez egy új világ, Parmenión. Soha többé nem kell olyannak
lennie. Epameinóndaszból sosem lesz zsarnok, sem
Pelopidaszból. Sem belőled. Szerintem túl sokat aggódsz.
És az eltelt évek láthatóan Thétiszt igazolták. Öt évvel Kadmeia
visszavétele után Athén és Spárta békeszerződést kötött, ami
Thébainak és a boiótiai városoknak önkormányzati jogot
biztosított.
 A nő jól emlékezett arra az őszre. Epameinóndasz felkereste a
házukat Kalépiosz társaságában, hogy megvitassák Parmeniónnal
a megegyezés feltételeit. A spártai fittyet hányva a hagyományra,
intett a szobát elhagyni készülő Thétisznek, és jelezte, hogy üljön
le mellé.
A két thébai csodálkozva bámult egymásra.
– Ez megkímél attól, hogy mindent kétszer mondjak el –
tudatta velük Parmenión. – Úgyis ragaszkodni fog hozzá, hogy
hallja, miután elmentetek.
– Na de... – hebegte Kalépiosz. – Ő... egy nő...
– Ő lenne a nagy és híres szónok? – kérdezte Parmenión, és
igyekezett komoly képet vágni. – Ugyan már, Kalépiosz! Évek óta
ismered Thétiszt. Nem lehet olyan nehéz előtte beszélned.
– Nem a nehézség itt a kérdés – csattant fel az államférfi –,
hanem az illem! Tudom, hogy nektek, spártaiaknak furcsa
elképzeléseitek vannak a nőkről, de itt Thébaiban mi jobban
szeretjük megőrizni a civilizált módit. Azok a dolgok, amelyek
megvitatására készülünk, egyszerre untatnák és zavarnák öszsze
a kedves Thétiszt.
Biztos vagyok benne, hogy Kalépiosznak igaza van – állt fel a
nő –, és hálás vagyok kedvességedért, amiért gondoltál rám. –
Lenyelte haragját és visszatért a szobájába. Parmenión később
részletesen beszámolt a találkozóról, de csak miután kiengedte
saját dühét.
– Maradnod kellett volna! – tajtékzott. – Értékes lett volna a
tanácsod.
– Nem érted, sztratégosz. A találkozó nem haladt volna előre
tapodtat sem, Kalépiosz elment volna. Nem hányhatsz fittyet a
hagyományra – Thébaiban nem. És most meséld el, hogy látod a
béketárgyalásokat!
 – Athénnek fogytán a pénze, Spárta meg szinte teljesen a tönk
szélére jutott. Vagyis csak egy kis időt nyertünk. A háborúnak
nincs vége, de mi bölcsen fogjuk felhasználni ezt az időt.
– Mennyi ez az idő?
A férfi vállat vont.
– Két-három év. Ám ez a kérdés nem fog csata nélkül eldőlni,
ami azt jelenti, hogy azt Thébai fogja vívni Spártával, mivel Athén
főleg tengeri hatalom.
– A spártaiak is csak emberek, olyan emberek, mint a többiek
– mutatott rá Thétisz.
– Talán, de még sosem vesztettek nagy csatát egyenlő létszámú
sereg ellen. És bármi történjék is, nem mérkőzhetünk az
erejükkel.
– Majd kitalálsz valamit, hiszen te vagy a sztratégosz –
mondta erre a nő könnyedén, és ettől Parmenión is jó kedvre
derült, visszatért a mosolya.
Thétisz kirázta a fejéből az emléket, és visszatérve a jelenbe,
felkelt.
Parmenión felnyögött álmában, de nem ébredt fel, ahogy a nő
felöltözött és lement a földszintre, ahol Mothak már a reggelit
készítette.
A thébai elmosolyodott, mikor meglátta.
– Újabb szép napra virradt – közölte, ahogy Thétisz belépett a
konyhába. Mothak vörös szakállába mostanra ősz szálak
vegyültek és a haja ritkulni kezdett a feje búbján. A nő
megborzongott. Remek volt az ágyban fekve újraélni az
emlékeket, de ez csak még jobban kihangsúlyozta a múló időt.
Kleó már rég elment, elvette Noráknak, a kovácsnak a fia, így
Thétisz segédkezett Mothaknak a házimunkában.
– Meg kellene nősülnöd – szólalt meg Thétisz váratlanul,
ahogy ott ültek az udvaron és élvezték a kora reggeli napsütést.
 – Volt már feleségem – felelte Mothak. – És nem szeretnék
másikat, viszont szerettem volna, ha van egy fiam.
Thétisz érezte, hogy elpárolog a jókedve, és Mothak elhadart
bocsánatkérése fikarcnyit sem változtatott lehangoltságán.
Némán fejezték be a reggelijüket, a szolga pedig visszatért a
konyhába, hogy elkészítse Parmenión napi szilfiumfőzetét.
Egy fiú. Az egyetlen ajándék, amit sosem adhatott meg a
spártainak.
Régóta tudta, hogy meddő, mivel sosem szenvedett a többi nőt
havonta gyötrő vérzéstől. Amióta azonban Parmeniónnal élt, a
tudat keserűvé tette. A férfi sosem beszélt erről, ami jó kedvre
hangolta Thétiszt, de tudta, hogy minden férfi eljut életében arra
a pontra, ahol örökösre vágyik.
Hallotta, hogy Parmenión közeledik, de nem fordult meg. A
férfi, mindkét kezét a vállára téve, megcsókolta a nyakszirtjét.
– Jó reggelt, úrnőm! – köszöntötte.
A nő elmosolyodott.
Egyre később ébredsz – csipkelődött vele. – Úgy látszik,
öregszel és lustulsz.
– Majdnem pirkadatig fent voltam Kalépiosszal.
Thétisz a másik arcába nézett.
– Ismét kitör a háború?
– Nem tudom. Epameinóndasz Spártába utazik, hogy
találkozzon Agészilaosszal.
– Okos dolog ez? – kérdezte a nő.
– Az összes város ott lesz a találkozón. Agészilaosz teljes
sértetlenséget ígért, és Athén is képviselteti magát. Talán tartós
békét szül ez a megbeszélés. – De te nem hiszed.
– Nem áltathatom magam. Attól félek, hogy Athén és Spárta
egyezségre jut, és Thébai egyedül marad. Ha ez a helyzet,
Agészilaosz kénye-kedve szerint fogja a hadait Boiótiába vezetni
– és ezúttal szembe kell néznünk vele.
– Thébai Spárta ellen – suttogta Thétisz.
– Méghozzá halálig.
– Ezt szeretnéd? – kérdezte a nő váratlanul.
– Hogy érted ezt?
– Gyűlölöd a spártaiakat. Tényleg békére vágynál?
Parmenión elmosolyodott.
– Okos nő vagy, Thétisz, és igazad van. Nem akarok békét. Az
elmúlt évek kemények voltak, de közel állok az álmom
beteljesüléséhez. Egy napon a spártaiak jönni fognak, és én
bosszút állok! – És mi lesz azután? – faggatta tovább Thétisz.
– Ki tudja azt? Eddig úgy éltem, hogy ez az egy álmom volt.
Nem látok túl Spárta megaláztatásán. Annyi mindent elvettek
tőlem, és minden egyes pillanatáért vérrel és szégyennel fizetnek.
– Vagy így lesz... vagy meghalsz. – Vagy így lesz, vagy úgy.
*****
Parmenión leállította a harctéri gyakorlatot, és a Szent Csapat
tagjai hüvelyükbe lökték a kardjukat. Teljes harci vértjükben
erősen izzadtak. Volt, aki lerogyott a gyakorlótér keményre
döngölt agyagföldjére, míg mások Hektór sírja mellé, az árnyékba
indultak.
– Ne olyan sietősen a pihenéssel, uraim! – kiáltotta
Parmenión. – Tíz kör elég lesz a fáradt izmok ellazítására.
Erre felnyögtek, majd futásnak eredtek. Parmenión éppen
csatlakozni akart hozzájuk, amikor meglátott egy fiút, aki a fák
alatt ülve árgus szemmel leste a kiképzést. Az ifjú olyan
tizenhárom éves lehetett: sötét, göndör haja volt, és látszott, hogy
idővel hihetetlen jóvágású férfi lesz belőle. Ám az arckifejezése
megpendített egy húrt a spártaiban. A vonásai rezzenéstelenek
voltak, az érzelmeit álcázta, és a sztratégosznak eszébe jutott még
régről saját kisfiúkora, a Spártában átélt megpróbáltatások és
szenvedések.
Odaballagott a fiúhoz.
– A háború művészetét tanulmányozod?
A fiú felállt és meghajolt. Alacsony volt, ellenben masszív
felépítésű. Sötét szeme szinte rátapadt Parmenión arcára.
– Hasznos tanulmányozni az idegenek módszereit – felelte a
fiú halkan.
– Miért hasznos?
Egy napon lehet, hogy ellenségek leszünk. Ha így lesz, tudni
fogom, hogyan harcolsz. Ha barátok vagy szövetségesek leszünk,
tudni fogom, hogy számíthatok-e rád.
– Értem. Bölcs ifjú vagy. Talán egy király fia vagy? – Valóban
az vagyok. Makedónia királyi hercege vagyok és a nevem
Philipposz. – Az enyém Parmenión.
– Tudom. Láttalak futni. Miért versengsz makedón név alatt?
Parmenión leült és intett a fiúnak, telepedjen mellé.
– Anyám makedón volt. Az ő tiszteletére teszem. Városunk
vendége vagy?
A fiú felnevetett.
– Nem kell ilyen szemérmesnek lenned, Parmenión. Túsz
vagyok, aki szavatolja, hogy Makedónia jól viselje magát. Viszont
jó itt az élet, és Pammenész kiválóan gondoskodik rólam. Azt
gondolom, jobban, mint ahogy Makedóniában tennék. Ahol
valószínűleg végezne velem valamelyik türelmetlen rokonom.
– Ezek kemény szavak, ifjú herceg.
– Kemények, de igazak. Számos fivérem és féltestvérem van,
akik mind igényt formálhatnak a trónra. És mi nem szoktuk
életben hagyni a vetélytársainkat. Úgy hiszem, értem a dolog
logikáját.
 – Úgy tűnik, hogy szorult helyzetedet igen higgadtan fogadod,
ifjú herceg.
– Mi mást tehetnék?
Parmenión elmosolyodott.
– Erre a kérdésre nem tudok válaszolni. Én nem vagyok
herceg.
– Nem – bólintott Philipposz –, és én sem szeretek az lenni.
Mint ahogy király sem akarok lenni. Főleg nem Makedóniában.
– Mi a baj Makedóniával? – csodálkozott Parmenión. – Úgy
hallottam, szép vidék, tele hullámzó síkságokkal és pompás
erdőkkel, hegyekkel és tiszta patakokkal.
– Így is van, Parmenión. Ám ezt a földet erős ellenségek veszik
körül. Nyugaton Bardülisz király illírjei: kemény és szívós
harcosok. Északon élnek a paiónok: törzseik semmit sem
szeretnek jobban, mint délre lovagolni és fosztogatni. Keleten ott
vannak a trákok: remek lovasok, pompás a lovasságuk. Délen
pedig ott találjuk a thesszáliaiakat meg a thébaiakat. Ki lenne egy
ilyen ország királya?
Parmenión nem felelt. A fiú szeme szomorú volt, a hangulata
komor, és a spártai erre semmit sem tudott felelni. A legénynek
minden valószínűség szerint igaza volt. Amint visszatért
Makedóniába, az élete nem ér majd túl sokat. A gondolat
lehangolta a spártait.
A feszült csend egyre jobban elnyúlt, és Parmenión felállt, hogy
elmenjen. A Szent Csapat még mindig a köröket rótta, és a spártai
az ifjú herceghez fordult.
– Réges-régen megtanultam, hogy soha ne adjam meg magam
a csüggedésnek. Lehet, hogy a szerencse szeszélyes, de azt az
embert szereti, aki újra és újra próbálkozik. Úgy hiszem, éles az
eszed, Philipposz. Gondolkodó vagy és tervező. A legtöbb ember
egyszerűen csak a körülményekhez igazodik, de a gondolkodók
maguk teremtik meg a körülményeket. Mutasd azt, hogy nem
jelentesz fenyegetést! Mutasd meg, hogy hasznos lehetsz! Ám
mindennél fontosabb, fiú, hogy olyanná kell válnod, akit nehéz
elpusztítani.
– És ezt hogyan tegyem?
Maradj életben! Gondold végig az összes módot, ahogyan az
ellenségeid rád törhetnek! Készülj fel rájuk! A csüggedés a
vereség fivére, Philipposz. Soha ne hagyd, hogy megérintsen!
A fiú bólintott, majd a futókra mutatott, akik támolyogva
fejezték be a tizedik kört.
Parmenión odasétált hozzájuk.
– Azt hiszem, mára végeztünk, uraim. Holnap legyetek itt egy
órával pirkadat után!
– Legyen szíved, Parmenión! – kiáltotta az egyik ifjú. – Három
nap egymás után?
– Nincs szívem, én kőből vagyok. Tehát egy órával pirkadat
után, ha kérhetem.
Mikor Parmenión visszafordult a fák felé, látta, hogy a fiú már
elment és felsóhajtott.
– Az istenek fogadjanak a kegyeikbe, Makedóniai
Philipposz!
*****
A spártai béketárgyalás már három hete tartott, és úgy tűnt,
hogy a háború minden gondolatát végleg kiveri a fejekből.
Kereskedelmi egyezményekről folytattak tárgyalásokat és
állapodtak meg, határvitákat folytattak, de végül ott is
megegyezések születtek. Epameinóndasszal tiszteletre méltó
vendégként bántak és kétszer is együtt ebédelt Agészilaosz
királlyal.
Pelopidasz a negyedik héten visszatért Thébaiba, és
történeteket mesélt a tárgyalásokat övező szívélyességről.
 – Úgy vélem, Agészilaosz belenyugodott, hogy elvesztette
felettünk a hatalmat – közölte Pelopidasz. – Jelen volt a
nagykirály követe is, egy aranyhajú, bodorított szakállú perzsa.
Látnod kellett volna, hogy milyen ruhát viselt! Zeuszra esküszöm,
több drágakövet varrtak a köpenyébe, mint ahány csillag van az
égen! Valósággal szikrázott, amikor belépett a terembe.
– Mondott is valamit?
– Ő nyitotta meg a tárgyalásokat, továbbítva a nagykirály
üdvözletét és áldását. Azt mondta, a király örül, hogy gyermekei a
megbékélés útjára lépnek.
– Ha már királyokról van szó, mi a helyzet
Kleombrotosszal?
– Ő nem volt jelen. Állítólag beteg. Viszont meg kell, hogy
mondjam, Spárta rémes egy hely: nem tudom, hogy bírjátok azt a
bűzt. A mocsok az utcákon folyik és a légyfelhők sűrűbbek a
füstnél is. Csúf egy hely, illik rút népéhez.
– Beteg? – vonta fel a szemöldökét Parmenión. – Mi baja?
– Nem mondták, de nem lehet nagyon komoly, mivel
láthatóan nem aggasztotta őket a távolléte. Tudod, mikor azt
mondtad, hogy a spártai nők szabadon járhatnak-kelhetnek,
igazából nem hittem neked. Viszont igazat szóltál. Mindenütt
jelen voltak. Akadtak köztük félmeztelenek is, akik a réteken
szaladgáltak. Én mondom, nem tudom, hogyan nemzhet ilyen rút
férfiakból álló faj ilyen szépségeket. Volt ott egy nő, olyan
csípővel...
– Ismerem az ottani nőket, hiszen ott éltem – mondta erre
Parmenión türelmesen. – Viszont jobban érdekel Kleombrotosz:
erős, mint egy tulok, és önszántából nem maradt volna távol a
tárgyalásoktól. Mi a bizonyíték, hogy egyáltalán Spártában van?
– Hol máshol lenne?
Mi van a sereggel? Hány katonát láttál?
 – Agészilaosz délre vezényelte a seregét gyakorlatozni. Azt
mondta, a tárgyalások békésebben folynak majd, ha a spártaiak
nem döngetik egyfolytában a pajzsaikat, amit még egyesek rejtett
meggyőzésnek tekinthetnének.
– Aha. Tehát mind a Csaták Királyát, mind a sereget szem elől
tévesztettük. Ez nem mond neked semmit, Pelopidasz?
A thébai harcos felkelt a kerevetről és az ablakhoz sétált.
Odakint a nap ragyogott a tiszta égen. Visszafordult
Parmeniónhoz és elmosolyodott.
– Szerinted valami ármányon törik a fejüket? Kétlem. Ha
támadni akartak volna, megtehették volna már hosszúra nyúló
fecsegés és vitatkozás, meg egyezmények végtelen sorának
aláírása nélkül is.
– Ezzel egyetértek – bólintott Parmenión. – Ám mégis az
egésznek olyan rossz mellékíze van. Hány embert tudnánk
összegyűjteni, mondjuk két nap alatt?
– Elméletileg kérded? Háromezret Thébaiból, talán ezret a
Szövetségből.
– Annyi nem elég, ha Kleombrotosz és a sereg északnak vonult
és nem délre. Mikor esedékes a tárgyalások vége?
– Tíz... nem is, mert kilenc nap múlva. Az Athéni Szövetség,
Spárta és Boiótia közötti végső megállapodás aláírásával ér majd
véget. Amit két napig tartó ünnepség követ.
– És hány embert tudunk kilenc nap alatt csatasorba állítani?
– Az istenekre, Parmenión, hát ennyire megszállott vagy, ha
Spártáról van szó? Nem is gondoltunk rá, hogy most sereget
gyűjtsünk. Ha megtesszük, és a hír eljut a tárgyalásokra, hogy
venné az ki magát? Támadó hozzáállással vádolnának, és a
megbeszélés semmit sem érne el. Miért kell mindenhol árulást
orrontanod? Talán a spártaiak megbékéltek azzal, hogy Thébai
ismét felemelkedik.
 – Hány embert tudunk? – erősködött tovább Parmenión. –
Elméletileg. Pelopidasz vizezett bort töltött a kupájába, és
visszatért a kerevetre.
– Talán hétezret, ha kapunk lovasságot Thesszáliából. De
őszinte leszek veled: Pherai Iaszón éppen annyi okot ad a
félelemre, mint a spártaiak, vagy talán most még többet.
Thesszáliai lovassága már most huszonnégyezer emberre rúg, és
legalább tizenkétezer hoplitája van. Úgy gondolom, észak felé kell
félve pislognunk. A spártaiak kiszálltak.
Parmenión hallgatott, csak némán bámult egy pontot fent a
falon és jobbjával az állát simogatta. Kisvártatva visszafordult
Pelopidaszhoz.
– Két dolgot kell itt fontolóra venni, barátom. Ha igazad van,
nincs mitől félnünk. Ha az én félelmeim igazolódnak be, akkor
mindazt, amiért harcoltunk, elveszik tőlünk. Úgyhogy tegyük fel
egy pillanatra, hogy nekem van igazam, és a spártai sereg
közelebb jár, mint gondolnánk. Merre lehetnek? Mi a tervük,
hogy jutnak be Boiótiába? A Kithairon-hegy szorosait még
mindig a mi csapataink ellenőrzik. Észrevennék a spártaiakat és
riadóztatnának, viszont az is valószínűtlen, hogy megpróbálnának
áthajózni a Korinthoszi-öblön, mivel jelenleg tizenkét harci
triérészünk állomásozik Kreusziszban. De akkor hol jönnek,
Pelopidasz... ismered a vidéket? – Parmenión a másik falnál álló
ládához sétált, és előhúzott egy marhabőr térképet, amelyre
Hellász középső részét karcolták. Leült Pelopidasz mellé, a thébai
ölébe ejtve az irhát.
A hadvezér felhajtotta borát.
Eljátszom veled ezt a játékot, Parmenión, bár ezúttal tévedsz.
De hadd gondolkodjam csak! Miénk a Peloponnészosz összes
kijárata, és a déli hágók. Hónapokig le tudnánk ott kötni egy
spártai sereget. Amint te is mondod, nem tudnának átkelni az
öblön tengeri csata nélkül... hacsak nem sokkal északabbra szelik
át, mondjuk itt, Agionnál – bökött a térképre. – Onnan
Orkhomenosz és a Kopaisz-tó felé indulnának. A városból
szövetségeseket tudnának toborozni, és délnyugat felé törnének
előre Koróneián és Theszpián át magáig Thébaiig. És mivel
északról érkeznének, elvágnának minden, Thesszáliából jövő
segítséget.
– Pontosan ezt mondom én is. A csapataink zöme délen őrzi a
szorosokat. Ám mi van északon?
– Khaireász ezer, főként megarai és tanagrai hoplitával. Jó
harcosok. Megbízhatóak. Theszpiában állomásoznak.
– Küldj lovasokat Khaireászhoz, és vezényeld északra, hogy
zárja el a koróneiai hágókat! Ha tévedek, mondhatjuk, hogy
Khaireász csak gyakorlatozni vitte a katonáit.
– Néha igen nyomasztó a társaságod. Az apám régen azokról a
sötét démonokról mesélt, akik ellopják a kisfiúk lelkét. Utána
mindig képtelen voltam elaludni, bár tudtam, hogy a rohadék
csak rémisztgetni próbált. Ki nem állhattam! Most meg te hozod
rám a frászt – sóhajtott fel Pelopidasz. –
Megteszem, amit javasolsz, de... amikor kiderül, hogy
tévedtél... nekem adod az új fekete heréltedet. Mit szólsz hozzá?
Parmenión jót derült.
– Megegyeztünk. És ha kiderül, hogy nekem van igazam, te
nekem adod az új pajzsodat?
– Na de azt a pajzsot Korinthoszból hozattam! Kétszer annyit
ér, mint amennyit egy józan ember fizetne a lovadért.
– Tudod – jegyezte meg Parmenión –, máris kezded azt
gondolni, hogy igazam lehet.
– Minden reggel fel s alá fogok lovagolni a kapud előtt a
herélteden – mordult fel Pelopidasz. – Akkor majd meglátod,
mennyibe került a Spárta iránti megszállottságod.
 Egy héttel később nyugtalanító hírek érkeztek, bár nem
északról, ahol Khaireász Koróneiába vonult és megerősítette az
ottani hegygerincet. Kalépiosz tért vissza Spártából és egyenesen
Pelopidasz házát kereste fel. A thébai hadvezér végighallgatta,
majd mindketten Parmeniónhoz siettek. A futópályán találtak rá,
ahol mindenféle megerőltetés nélkül rótta a mérföldeket. A
harcos integetni kezdett, hogy jöjjön oda.
A spártai, leplezve bosszúságát, csatlakozott hozzájuk – nem
szenvedhette, ha a napi futását megzavarják vagy félbeszakítják.
Mindazonáltal udvariasan meghajolt Kalépiosz felé, a szónok
pedig viszonozta a meghajlást, majd a három férfi helyet foglalt
Hektór sírja mellett egy új márványpadon.
– Az események különös fordulatot vettek – közölte Kalépiosz.
– Már a békeszerződés aláírására készültünk, mikor
Epameinóndasz észrevette, hogy Boiótia helyett Thébai szerepel
benne. Mikor megkérdezte, miért, Agészilaosz azt felelte, hogy
Thébai – és nem a Boiótiai Szövetség – van jelenleg hatalmon a
Peloponnészosztól északra. Epameinóndasz ekkor emlékeztette,
hogy ő a Szövetség képviselője, nem csupán Thébaié. A spártaiak
azonban rendíthetetlennek bizonyultak. Epameinóndasz vagy
Thébai nevében írja alá a békeszerződést... vagy egyáltalán nem
írja
alá. A többiek addigra már mind aláírták, Parmenión.
Epameinóndasz három napot kért, hogy átgondolja a dolgot és
beszámoljon róla a Szövetségnek. Ezért vagyok most itt. Mi a
terve Agészilaosznak? Miért tenne ilyesmit?
– Hogy leválasszon minket Athénról. Ha minden város aláírja
– Thébai kivételével –, akkor körön kívülre kerülünk, így Spárta
anélkül vonulhat ellenünk, hogy félnie kellene egy athéni
támadástól.
– Az athéniak ezt sosem engednék meg – tiltakozott Kalépiosz.
– Kezdettől fogva velünk voltak.
 – Nem egészen – mutatott rá Parmenión. – A spártaiak
támadása kellett az ösztönzésükhöz. Nyilván kezdenek lehetséges
fenyegetésként tekinteni a Boiótiai Szövetségre. Az athéniak
régóta vágyódnak arra, hogy ők lehessenek Hellász vezetői. Ha
hátradőlve nézik, hogy tépi egymást ízekre Spárta és Thébai, ki
húz hasznot belőle, ha nem ők? Majd ők szépen összeszedegetik a
darabkákat.
– Vagyis – szólalt meg Pelopidasz – alá kellene írnunk a
szerződést. Hiszen mit számít?
Parmenión felnevetett és megrázta a fejét.
– Nagy harcos vagy, Pelopidasz, de a politika színterét kerüld
el! Ha Epameinóndasz aláírja, az üzenet lesz Boiótiában
mindenkinek, aki a demokrácia híve, hogy Thébai mindnyájuk
urává nyilvánította magát. Ez szétzúzná a Szövetséget. Ravasz
cselszövés. Agészilaosz még mindig olyan agyafúrt, mint régen.
– Akkor mit jelentsen ez az egész? – tárta szét a kezét
Pelopidasz. – Aláírja, vagy ne írja alá?
– Nem írhatja alá. Ha aláírja, az a Szövetség lassú, de biztos
halála lenne. Úgyhogy össze kell szednünk egy sereget.
Agészilaosz jönni fog, annyi biztos.
– Csak úgy nem tudunk összeszedni egy sereget – vágott közbe
Kalépiosz. – Demokrácia van! Először a hét választott boiótiai
hadvezért kell összehívni: ez is része az alkotmánynak. És az
egyik hadvezér Epameinóndasz.
– Ezt a szabályt tökfilkók hozták – fortyant fel Parmenión. –
Te mit teszel, Pelopidasz? Te is egyike vagy a heteknek.
– Utasítom a Szent Csapatot, hogy ismét gyűljenek össze, és
összeszedek annyi hoplitát Thébaiból és a környező vidékről,
amennyit csak tudok. Most nem tehetünk mást, mint hogy
riasztjuk a többi várost, és katonákat kérünk. Parancsot nem
adhatunk nekik. Parmenión erre már csak ennyit jegyzett meg:
 – Csodálatos dolog a demokrácia.
*****
Már majdnem pirkadt, amikor Parmenión hazaindult. Az
elhagyatott utcákon és fasorokban ballagott, maga mögött hagyva
a szökőkutakat és a holdfényben fürdő szobrokat. Óvatosan
haladt, kerülte a szűk sikátorokat és kezét kardja markolatán
nyugtatta. Éppen egy nyitott téren vágott át, amikor
megpillantott egy sötét, kámzsás figurát, aki az egyik, fallal
körülvett medencénél üldögélt.
Idegesen pillantott körül a téren, de nem látott senki mást,
sem más búvóhelyet, ahol egy orgyilkos elrejtőzhetett volna, így
azután továbbindult.
– Hát már nem is köszöntesz egy régi barátot? – hallotta meg
ekkor Tamisz reszelés hangját, ahogy igyekezett nagy ívben
elkerülni az alakot. A spártai megállt és megfordult: a vénasszony
felemelte a fejét és elmosolyodott.
– Ember vagy, vagy netán szellem? – kérdezte Parmenión, és
érezte, hogy az éji szél hűvösen végigsimít a bőrén. – Tamisz
vagyok – jött a válasz. – Mit kívánsz tőlem? Miért kísértesz,
asszony?
– Nem kívánok semmit, Parmenión. Én csak figyelek.
Elégedett vagy az életeddel?
– Miért ne lennék? És ne mondj nekem több hamis
jövendölést! Thébai még mindig áll, bármit is mondtál.
– Nem azt mondtam, hogy egy nap alatt bukik el – felelte
Tamisz törődötten –, és a jövendöléseim soha nem hamisak.
Időnként azt kívánom, bárcsak azok lennének. Nézz magadra:
fiatal vagy és a virágkorodat éled! Nézz rám, és egy két lábon járó
hullát látsz, aki csak a megfelelő sírt keresi! Ráncos bőrt és
rothadó fogakat látsz. Gondolod, hogy ez vagyok én? Gondolod,
hogy ez Tamisz? Nézz meg újra, Parmenión! – állt fel az asszony,
és hátralökte a csuklyáját. Egy pillanatra olyan erős volt az őt
fürösztő holdfény, hogy a férfi nem is tudott ránézni, majd
kitisztult a látása. Egy lélegzetelállítóan szép fiatal nő állt előtte,
aranyhajú, telt csípőjű, a szeme ragyogóan kék, mégis
melegséggel teli és több mint barátságos. Ekkor a kép megfakult,
és a férfi látta, ahogy a nő bőre kiszárad és megereszkedik, a válla
megroggyan, és a csípője megvastagszik.
Parmeniónnak kiszáradt a szája.
– Te varázslónő vagy! – suttogta.
Az asszony kacaja vihogásba ment át, és Tamisz visszarogyott
ültébe.
– Hát persze, hogy varázslónő vagyok – felelte, és a hangjába
szomorúság lopózott. – Ám amit láttál, az egykor valóság volt.
Nincs a világon olyan öregasszony, aki ne értené. Egy napon,
Parmenión, talán te is megöregszel, a bőröd száraz lesz és foltos,
a fogaid meglazulnak a szádban... Ám belül olyan leszel, mint
amilyen mindig is voltál – csak éppen egy szétbomló burok
börtönében találod magad.
– Nincs időm ilyesmire. Mit akarsz?
– Még mindig erősen lobog benned a gyűlölet? Még mindig
Spárta halálát kívánod?
– Arra vágyom, hogy lássam, amint Thébai felszabadul a
spártai befolyás alól. Ez minden.
– Aszirónnak azt mondtad, te vagy a Népek Halála.
– Hát ezt meg honnan tudod? – A férfi ekkor hirtelen
felnevetett. – Ostobaság ilyet kérdezni egy varázslónőtől. Vagy
egy spártai kémtől. Igen, azt mondtam neki, de az évekkel ezelőtt
volt. Talán akkoriban a jövendöléseid aggasztottak. Ma azonban
már nem így áll a helyzet. Te mondtad Epameinóndasznak, hogy
Mantineánál fog meghalni? Az egy újabb hamis prófécia volt?
 – Igen, én mondtam. Ám az csak a nagy emberre és rám
tartozik. Szereted Thétiszt?
– Nem tudom, miért pazarlóm arra az időmet, hogy veled
társalogjak. Fáradt vagyok. Aludnom kell. – Ezzel Parmenión
otthagyta az asszonyt, és ismét nekivágott a térnek.
– Szereted? – szólt utána halkan a vénség, mire a férfi
megtorpant. A kérdés ott visszhangzott a fejében. Parmenión
megfordult.
– Igen, szeretem. De nem úgy, ahogy Deraét szerettem, és még
most is szeretem. Van valami oka, hogy ezt kérded? Vagy csak egy
újabb játszmába kezdtünk?
– Egyszer arra kértelek, hagyd el ezt a várost, és a sorsod a
trójai Héra-szentélyben keresd. Akkor nem hallgattál rám. Most
sem fogsz. Ám mégis azt mondom, ne menj haza, hanem még ma
éjjel hagyd el Thébait! – Tudod, hogy nem teszem.
– Tudom – felelte az asszony, és Parmenión olyan mély
szomorúságot hallott ki hangjából, amitől jobban megütődött,
mintha arcul csapták volna. Szóra nyitotta a száját, hogy szelíd
szavakkal búcsúzzon, de Tamisz már sietős léptekkel távolodott,
csuklyáját a fejébe húzva.
Az ég már világosodott, megérkezett a pirkadat előtti derengés,
mikor odaért háza kapujához. Nagyot ásított és felemelte a kezét,
hogy bezörgessen, tudva, hogy Mothak azonnal felriad és felemeli
a rudat.
Ekkor vette észre, hogy a kapu résnyire nyitva van. Fellobbant
benne a bosszúság. Amióta Klearkhosz olyan könnyedén bejutott,
Parmenión ragaszkodott hozzá, hogy éjszakánként lánccal és
rúddal zárják a kaput: nem vallott
Mothakra, hogy elfeledkezne egy ilyen parancsról. A spártai a
kapura tapasztotta a tenyerét, de valami visszatartotta. A
Tamisszal folytatott beszélgetés nyugtalanította, de győzködte
magát, hogy a szolgája nagy valószínűséggel csak túl sok bort
nyakalt és várakozás közben elaludt.
Ám nyugtalansága nem szűnt, és egy elsuttogott szitok
keretében jobbra indult, míg el nem érte a fal legalacsonyabb
pontját. Az ujjaival megmarkolta a peremét, felhúzódzkodott,
gondosan kerülve a korsókat és edényeket, amelyeket azért
helyezett oda, hogy az óvatlan behatolók lelökjék azokat, és a
törés zaja riassza az alvókat. Nesztelenül odébb pakolt közülük
kettőt, elég helyet csinálva ahhoz, hogy feltornássza magát a falra.
Körülhordozta tekintetét a lenti udvaron és két embert pillantott
meg: egyet-egyet a kapu két oldalán.
Visszaereszkedett a sikátorba és kivonta a kardját. A szája
kiszáradt, a szíve vadul vert, de párszor nagy levegőt vett, hogy
megnyugodjon, majd a kapuhoz osont. Egyetlen előnye van, jól
tudta: az orgyilkosok arra számítottak, hogy meglepik
áldozatukat. A vállával nagyot taszított a bal oldali kapuszárnyon,
ami ettől befelé lendült. Az első orgyilkos a földre zuhant, míg
Parmenión jobbra szökkent és a kardja átmetszette a másik férfi
nyakát. Az első támolyogva talpra állt: kardja kirepült a kezéből,
de a kése után nyúlkált. A spártai pengéje a mellébe fúródott.
Az orgyilkos nekitántorodott Parmeniónnak, aki kitépte belőle
a kardját és félrelökte. A férfi nyögve, arccal előre zuhant az
udvarra: a lába rángatózott, a belei megadták magukat és bűz ülte
meg a levegőt. A sztratégosz futva indult az andronitisz felé, és
feltépte az ajtót.
– Üdv! – köszöntötte egy magas spártai. – Tedd le a kardod,
vagy a nő meghal! – A bal kezével Thétisz torkát szorongatta, a
jobbjában rövid tőrt fogott, és az asszony oldalához szorította.
*****
Thétisz mozdulatlanul állt. Éjjel arra ébredt, hogy valami
motoszkál lent az udvaron. Felkapott egy tőrt és lerohant, ahol
négy embert talált, akik Mothak teste felett álltak. Gondolkodás
nélkül vetette rájuk magát. Egyikük megragadta, de kitépte
magát a szorításából, és a tőrt mélyen az ágyékába döfte. Ekkor
egy ököl csattant a járomcsontján, amitől a tengelye körül
megperdülve a földre zuhant. Majd máris rajta voltak,
leszorították mindkét karját és kitépték kezéből a tőrét. A férfi,
akit megszúrt, mozdulatlanul hevert, a vére szétfolyt az udvaron.
Az egyik férfi visszavonszolta Thétiszt az andronitiszbe, a többiek
pedig behúzgálták a testeket a konyhába.
– Te ringyó! – förmedt rá az őt vonszoló férfi. – Megölted! –
Olyan visszakezes pofont kent le a nőnek, hogy az leesett a
lábáról, majd az alak Thétisz tőrével a kezében odalépett hozzá.
– Hagyd békén! – parancsolt rá ekkor a vezér, a sötétzöld
khitónt és lovaglócsizmát viselő magas férfi.
– De hát megölte Kinónt! – tiltakozott a másik.
– Figyeljétek a kaput! Mikor megjön, öljétek meg! Azután azt
tehettek a nővel, amit csak akartok.
Így kezdődött a hosszú éj. Thétisz elhatározta, hogy amikor
meghallja Parmenión lépteit, figyelmeztetést kiált neki. Ám az
első zaj a kapu csattanása volt, amit a haldoklók sikolyai
követtek.
És Parmenión állt az ajtóban, véres ruhában, szörnyű haraggal
a szemében.
– Tedd le a kardod... vagy a nő meghal!
Thétisz látta a bizonytalanságot a sztratégosz szemében és
nézte, ahogy kardot tartó keze lassan lehanyatlik.
– Ne tedd! – kiáltotta. – Így is, úgy is megöl mindkettőnket. –
Hallgass, ribanc! – parancsolta a spártai.
Parmenión kardja a padlóra hullt.
 – És most rúgd ide! – utasította az orgyilkos, és a sztratégosz
engedelmeskedett. A spártai a falnak lökte Thétiszt és megindult
Parmenión felé.
– Lejárt az időd, áruló! – sziszegte.
Parmenión behátrált az andronitiszbe, és távolodni próbált a
késestől.
– Ki küldött? – tudakolta higgadtan.
– A királyt és az igaz ügyet szolgálom – felelte a férfi.
Hirtelen előreszökkent, s a kése Parmenión hasa felé villant.
A spártai oldalra ugrott és ütött, de csak súrolta a férfi állát. A
kés elsuhant az arca előtt és felhasította vállán a bőrt.
Thétisz fejjel zuhant a falnak, mikor az orgyilkos odalökte és
most vékony vérpatak csordogált a halántékán nyílt apró sebből.
A látása elhomályosult, de így is mászni kezdett a padlón és
felvette Parmenión kardját. Lassan felállt, mire rátört a
rosszullét. Látta, hogy a sztratégosz az orgyilkossal tusakodik, aki
háttal állt neki. Odaszökkent és a kardot a spártaiba döfte... aki
megpróbált megfordulni, de ellenfele késes csuklójánál fogva
visszatartotta.
Thétisz nekiesett az egyik kerevetnek. A helyiség őrülten
forgott körülötte. Látta a két férfit birkózni, meg látta az orgyilkos
hátából kiálló csillogó kardot. A kardmarkolat nekiütődött a
kőpadlónak, így a penge még mélyebbre merült a spártai
hátában. Vér buggyant a férfi szájából. Parmenión odébb
hemperedett, mikor a spártai még egy utolsó kétségbeesett
tőrdöféssel kísérletezett. A férfi szeme ekkor lecsukódott és
elernyedt a földön.
Parmenión Thétiszhez futott, és ráemelte a kerevetre.
– Jól vagy? – kérdezte két tenyere közé fogva a nő arcát.
– Igen – felelte az elhaló hangon. – Mothak... a konyhában
van.
 Parmenión felállt és kitépte a kardot a halott spártaiból. A
véres pengével a kezében áttörtetett a házon a konyhába, ahol a
padlón két test hevert. Átlépett az elsőn és letérdelt Mothak
mellé, megérintve a férfi torkát. Vert az ér! A spártai letépte
szolgájáról vérmocskos ingét és két sebet talált: az egyiket fent, a
mellkasán, a másikat a bal csípője felett. A mellsebből folydogáló
vér már lassult, de a csípőből ömlő nem mutatta jelét, hogy el
akarna állni. A sztratégosz látta, hogy dolgoznak a csatatéren a
seborvosok, így összecsippentette a húst a vágás felett, összefogta
a bőrt, és szorosan tartotta. Percekig ült így, a vér az ujjai között
szivárgott, de végül a vérzés csendesedni kezdett.
Mothak felnyögött.
– Ne mozdulj! – utasította Parmenión, és óvatosan elengedte a
bőrt. Még mindig folyt a vér a sebből, de éppen csak csordogált.
Mikor visszatért az andronitiszbe, ott az alvó Thétiszt találta.
Otthagyta és Dronikosz, az orvos házához futott, aki Argonasz
helyére lépett. A férfi Athénból jött és hírhedten nyers alak volt,
de a hozzáértését nem lehetett megkérdőjelezni és, akárcsak
korábban Argonasz, ő is csak ritkán vágott eret. A férfi kopasz
volt, nem növesztett szakállt, és olyan alacsonyra sikeredett, hogy
már-már gnómnak tűnt.
A két férfi ágyba tette Mothakot, majd Dronikosz
fügefalevélből nyert gyantával bekent gyapjúval eltömte a
sebeket. Aztán vörösborba áztatott borogatást tett rájuk, amit
végül fehér vászonnal kötött át.
Parmenión visszament az andronitiszbe, és letérdelt Thétisz
mellé: felemelte a kezét és megcsókolta az ujjait.
A nő felébredt és elmosolyodott.
– Miért van ilyen sötét? Nem tudnál lámpást gyújtani?
Az ablakon betűzött a napfény és Parmenión érezte, hogy
valami hideg – olyan volt, akár a jég – simít végig a lelkén.
Elhúzta a tenyerét a nő arca előtt, de az még csak nem is
pislogott. Nyelt egy nagyot.
– Dronikosz! – kiáltotta. – Gyere gyorsan!
– Mi a baj? – suttogta Thétisz. – Gyújts nekem egy lámpást! –
Egy pillanat, szerelmem. Egy pillanat.
– Mothak jól van?
– Igen. Dronikosz!
Megérkezett az orvos. Parmenión egy szót sem szólt, csak még
egyszer elhúzta a tenyerét a nő arca előtt. Dronikosz megérintette
a sebet Thétisz halántékán, és finoman megnyomta, mire a nő
felnyögött.
– Te vagy az, Parmenión? – Thétisz szavai most már
öszszefolytak.
– Itt vagyok – suttogta a férfi, és megfogta a kezét.
– Azt hittem, meg fogunk halni, és minden boldogság véget ér.
Azután az jutott eszembe, hogy ez az ára az együtt töltött
éveknek. Az isteneknek nem tetszik, ha túl sokáig boldogok
vagyunk. Tudom, hogy furcsán hangzik, de arra jöttem rá, hogy
nem bánom. Visszahoztál az életbe, mosolyra és nevetésre
fakasztottál. De most... mi... ismét győztünk. És jön még pár év,
igaz, Parmenión? – Igaz.
– Szeretlek. Nem bánod, hogy ezt mondom?
– Nem bánom – suttogta a férfi. Dronikoszra nézett, de az
orvos arca nem árult el semmit.
– Mi a baj? – formálta meg Parmenión hangtalanul a szavakat.
Dronikosz felállt, de intett a spártainak, hogy ő maradjon.
Kisétált az udvarra, ahol leült a napsütésbe.
– Te is szeretsz? – kérdezte Thétisz, akinek hirtelen kitisztult a
hangja.
Parmenión érezte, hogy gombóc gyűlik a torkába, és könynyek
csípték a szemét. – Igen – felelte.
 – Nem... hallak... te vagy az, Parmenión? Par... – Thétisznek
még egy sóhajra volt ideje.
– Thétisz! – kiáltotta a spártai, de a nő nem mozdult, csak üres
tekintettel meredt rá. Dronikosz néma csendben viszszatért és
lezárta a szemét. Majd belekarolt Parmeniónba, és kiterelte a
kábult férfit a napsütésbe.
– Miért történt? Hiszen csak egy apró seb volt!
– A koponyája betört a halántékánál. Sajnálom, Parmenión.
Nem tudom, még mit mondhatnék, de lelj vigaszt abban, hogy
nem szenvedett, nem is tudta, hogy haldoklik. És próbálj arra
emlékezni, amit a közös életetekről mondott. Kevesen ismerik az
ilyen boldogságot.
Parmenión oda sem figyelt rá. Leült az udvari asztalhoz, és a
falon növő lila virágokra meredt. Még akkor sem moccant, mikor
Menidész és egy csapat katona megérkezett, hogy eltakarítsa az
orgyilkosok tetemeit. Az idős tiszt leült vele szemközt.
– Meséld el, mi történt!
Parmenión megtette, higgadtan és gépiesen. Még csak azt sem
vette észre, hogy Menidész feláll és távozik.
Pelopidasz így talált rá alkonyaikor. A thébai hadvezér leült
mellé.
– Sajnálom a téged ért veszteséget. Tényleg sajnálom. De fel
kell ráznod magad, Parmenión! Szükségem van rád. Thébainak
szüksége van rád, mert Kleombrotosz északon van tizenkétezer
emberrel. Khaireászt és embereit lemészárolták, és nyitva áll az
út Thébaiig.
*****
Epameinóndasz egyedül üldögélt a gerincen egy napi
járóföldre Thébaitól, és a Leuktra síkján táborozó spártai sereget
figyelte. Lassan kioldotta egyszerű vassisakja álladzóját, majd
levette a fejéről, letéve a köves lejtőre, de a szemét le nem vette a
távoli tábortüzekről.
Mikor feltámadt a szél és felé fújt, elhozta a spártaiak
hahotáját és a tüzeken túl kikötött lovak nyerítését.
A másnap úgy magasodott fel gondolatai között, akár
gyerekkori álmainak mára félig-meddig elfeledett szörnyei.
Epameinóndasz harminchét esztendejéből több mint tizenöt éven
át munkálkodott, fondorkodott és kockáztatta az életét Thébai
szolgálatában, hogy felszabadítsa városát a spártai uralom alól.
És igen közel került hozzá.
Igen közel...
Most azonban egy tizenkétezres spártai sereggel állt szemben –
kétszer annyian voltak, mint a boiótiai had – és Thébai jövője
törékeny ékszerként függött egy lángoló szakadék felett.
Spártában megengedte magának, hogy dicső napokról
álmodozzon. Agészilaosz szívélyes volt, már-már barátságos – a
tárgyalások gördülékenyen haladtak –, addig a keserű pillanatig,
míg meg nem látta a békeszerződésben eszközölt változtatást.
Epameinóndaszt úgy elkapták, ahogy a hálóba akadt halat szokás.
Ha aláírja, az Boiótia végét jelenti. Ha nem írja alá, az egy új
támadást vetít előre.
Nagy levegőt vett és lehunyta a szemét. Megpróbált hadvezérei
tanácsára összpontosítani, de nem látott mást, csak a spártai
sereget, egész Hellász – és az egész világ – legkiválóbb harcosait.
Parmenión tervére gondolt, de azután kiverte a fejéből.
Zajt hallott maga mögül, és felnézett: a theszpiai hadvezér,
Iktinosz érkezett. Fiatal és karcsú férfi volt, kisuvickolt
vaspáncélja ezüstként csillogott. Epameinóndasz hallgatott. Az
ifjú bosszantotta ugyan, de mivel ő képviselte Theszpiát, el kellett
viselnie.
 – Nem fogunk nyílt csatába bocsátkozni velük, ugye,
Epameinóndasz? – kérdezte Iktinosz. – Az embereim aggódnak.
Nem az életüket féltik, természetesen, amelyet szívesen
áldoznának... szívesen áldoznának, de... ostobaság lenne. Ugye
nem veszed számításba ezt a lehetőséget?
– Én minden lehetőséget számításba veszek, uram és
elképzelésemet a megbeszélt időpontban a hetek elé tárom. Most
viszont magamra hagynál, hogy gondolkozhassak?
– Igen, igen, persze. De tudjuk majd tartani a gerincet?
Meggyőződésem, hogy az jó és üdvös stratégia lenne.
– Egy órán belül ott leszek, Iktinosz... a többi boiótarkhosszal!
– fortyant fel Epameinóndasz. A férfi erre meghajolt és elment,
de nem sokkal később a thébai hadvezér hallotta, hogy ismét
visszatér. – Az istenek szerelmére! – tajtékzott. – Békén hagynál
végre?
– Innod kell valamit – mosolygott rá szélesen Pelopidasz, és
hátba veregette a barátját.
– Sajnálom. Azt hittem, az a félkegyelmű Iktinosz az.
– Bármi lesz is holnap, barátom, úgy vélem, a stratégiád
mellőzni fogja a theszpiaiakat. Már attól elrohannak, ha a
spártaiak rájuk kiabálnak.
– És így csak öt és fél ezer emberünk marad, tizenkétezer ellen.
Jó esélyek, nem gondolod?
Pelopidasz vállat vont.
– Nem érdekel, mennyien vannak. Holnap szétzúzzuk őket. –
Harákolt és leköpte az egyik sziklát. – Nekem tetszik
Parmenión terve.
Epameinóndasz egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Thétisz meggyilkolása óta tisztára tébolyult. Képtelen vagyok
akár csak fontolóra venni is. Hogy mindent egyetlen lépésre
tegyünk fel, hogy kockáztassuk a megsemmisülést? Ne érts félre,
Pelopidasz, de te rátámadnál egy oroszlánra melltűvel?
– Már miért lenne egy oroszlánnál melltű? – vigyorgott rá a
hadvezér.
Epameinóndasz kuncogott egy sort.
– Ha az összes ember olyan lenne, mint te, nem haboznék
követni Parmenión tanácsát. De nem olyanok, Pelopidasz. Te...
különleges vagy, még talán egyedi is. Nem vállalhatok ekkora
kockázatot.
– Kérdezd meg magadtól, miért nem! – vetette fel
Pelopidasz.
– Tudod, miért. Mert ez a terv mindent, amiért dolgoztunk,
kockára tesz.
– Ez nem válasz, és ezt te is tudod. A stratégia vagy jó, vagy
nem. Semmi más alapján nem tervezhetsz meg egy csatát. Azt
mondod, hogy ha semmi sem múlna a kimenetelén,
megpróbálkoznál vele?
– Talán igen – nevetett fel Epameinóndasz. – Ám az igazság
az, hogy a frász kitör tőle.
– Gondold csak végig: ha Parmenión nem jött volna rá, hogy a
spártaiak támadásra készülnek, nem lett volna sereged, amely
elzárja a koróneiai hágókat. Még így is elfoglalták Kreusziszt és
megkaparintották kincset érő triérészeinket. Ez jókora csapás volt
a büszkeségünkre – és a hitelünkre. A Szövetség megingott. Ha
nem mérünk a spártaiakra elsöprő erejű csapást, mindenképpen
végünk. Thébai elesik. És Agészilaosz azt ígérte, hogy földig
rombolja a várost, és minden férfit, asszonyt és gyereket elad
rabszolgának. Ezt nem szeretném megérni. Te igen?
Epameinóndasz feltápászkodott. A jobb térde sajgott, és
megdörzsölte, hogy felmelegedjen.
 – Még ha bele is mennék, soha nem fogjuk tudni meggyőzni a
többi boiótarkhoszt.
– Megarai Bakhülidészt már meggyőztem. Veled együtt az már
három a hétből. Biztosra veszem, megnyerjük a szavazást.
– Ilyen taktikát még sosem próbált senki – vitatkozott
Epameinóndasz.
– Ó, de igen – felelte Pelopidasz komoly arcot vágva. –
Parmenión azt mondta, egyszer megnyert vele egy játékot
Spártában.
Epameinóndasz egy pillanatig csak állt ott és régi barátját
nézte, majd hahotázni kezdett. Pelopidasz is csatlakozott, és
vidámságuk zaja végighullámzott a néma táboron.
*****
Már majdnem délre járt, mikor a spártaiak és szövetségeseik
kivonultak a síkság közepére, felvették harci alakzatukat, és
kiabálni kezdtek a boiótiaiaknak, hogy álljanak ki ellenük.
Epameinóndasz jobbra nézett és végigpillantott indulásra kész
seregén. A jobbszárny legszélén álltak a theszpiaiak Iktinosz
vezérletével, Parmenión és négyszáz lovasa mögött falanxba
fejlődve. A centrumban a Szent Csapat állt, mögöttük pedig a
gerelyvetők és az íjászok. Maga a hadvezér a négyezer fős,
mellvértes, sisakos, fémmel szegett bőr férfiszoknyás és a
lábszárat védő bronz lábvértes thébai csapattest ötödik sorában
állt. Mindegyikük nagy, bronzperemű bőrrel borított fapajzsot
markolt. A férfi kivonta rövid döfőkardját és felemelte a pajzsát.
Zengő hangon elkiáltotta magát:
– Előre! Thébaiért és a dicsőségért! A sereg megindult.
A thébai hadvezér próbált nyelni egyet, de a szája kiszáradt.
Úgy érezte, a szíve valami szaggatott ütemre ver, és olyan feszült
volt, hogy a lába remegett, ahogy próbált lépést tartani a tőle
jobbra és balra haladókkal. Innen már nem volt visszaút.
 A heves vita az éjszakába nyúlt, és történt egy furcsa baleset is,
ami tovább rontotta a kedélyeket. Alighogy Epameinóndasz leült
a sátorban, hogy beszédet intézzen a hetekhez, összerogyott alatta
a szék, ő pedig elterült a földön. A többiek először ideges
nevetésben törtek ki, de ekkor Iktinosz így szólt: – Ez rossz előjel,
Epameinóndasz. Nagyon rossz. – A többi boiótiai is feszültnek
tűnt.
– Igen, valóban előjel! – csattant fel a thébai. – Arra vezérel,
hogy ne üljünk tétlenül, hanem férfiként álljunk ki! – Ezután
felvázolta haditervét.
– Nyilván nem gondoltad át – mondta Iktinosz. – A spártaiak
halálosak. Ha támadnunk kell, akkor sújtsunk le a
balszárnyukon, ahol az orkhomenosziak állnak. Zúzzuk szét a
szövetségeseiket és szigeteljük el Kleombrotoszt!
– És mit gondolsz, Kleombrotosz mit csinál addig, míg mi a
balszárnya ellen vonulunk? – emelte fel a hangját
Epameinóndasz. – Majd én megmondom: odafordítja az ezredeit
és szétver minket! Nem! Én azt javaslom, a kígyó fejét zúzzuk
szét!
A vita majdnem pirkadatig tartott. A megarai Bakhülidész és
Pelopidasz támogatta Epameinóndaszt, de csak akkor kerültek
többségbe, amikor sikerült maguk mellé állítani a plataiai
Ganeoszt.
Most pedig elindultak a síkságra vezető hosszú lejtőn.
Epameinóndasz önkéntelenül is aggódott a döntés miatt. Soksok
éve fondorkodott és tervezgetett, az életét kockáztatta, hogy
felszabadítsa szeretett városát. Most viszont, ha téved, a városa
elpusztul, szobrait ledöntik, otthonait letarolják – a történelem
pora fogja befedni az elhagyatott Kadmeiát. A keze izzadt, ahogy
kardját markolta, és érezte, hogy a verejték patakokban csorog le
a hátán.
 Negyed mérfölddel odébb a spártaiak néma csendben
várakoztak, hadseregük hatalmas félholdat formázott. Jobbra,
testőrei gyűrűjében tisztán látszott a spártai Csaták Királyának,
Kleombrotosznak színes, aranyozott mellvértet viselő alakja.
A seregek közötti távolság lassan csökkent, míg végül
Epameinóndasz kétszáz lépésre az ellenségtől megálljt kiáltott. A
spártai jobbszárny állt vele szemben, míg a centrumban az
ellenséges íjászok és parittyások már készenlétbe helyezték
fegyvereiket. A hadvezér ideges pillantásokat vetett az ellenséges
balszárnyra, és látta, hogy a hatszáz fős spártai lovasság
végigvágtat az ellenséges vonal előtt, hogy elfoglalja állását a
centrumban, az íjászok előtt.
Most minden Parmenióntól függött. Epameinóndasz a
magasba emelte kardját.
A Parmenión vezette thébai lovasság vágtázni kezdett,
egyenesen az ellenséges balszárny felé. Por gomolygott
körülöttük és a paták dübörgése idáig hallatszott. A lovasság
mögött azonban az Iktinosz vezette theszpiaiak megfordultak és
elmenekültek a csatatérről.
– Átok rád, te gyáva! – ordította Epameinóndasz.
– Nélkülük is megcsináljuk, hadvezér – mondta erre a mellette
álló ember.
– Meg – bólintott Epameinóndasz, és elszakította tekintetét a
menekülőktől, hogy ismét Parmenión felé nézzen, aki egyenesen
nekivágtat majd a spártai lovasságnak.
A spártai furcsa nyugalmat érzett, ahogy négyszáz lovasa élén
nyargalt. A por fullasztó felhőként gomolygott, de ő előtte járt, és
a fekete csődör nyaktörő sebességgel közeledett az ellenség felé.
Nem gondolt sem a győzelemre, sem a vereségre. Éjjel Thétiszről
álmodott és Deraéről, nyugtalan álmában Leonidász és gúnyos
hahotája kísértette. Most nem kívánt mást, csak szemtől szembe
kerülni a spártaival, ütni és vágni, zúzni és ölni.
Az ellenséges balszárny összezárta pajzsait és felkészült a
lovasroham visszaverésére. Parmenión megrántotta a baloldali
kantárt és hirtelen elfordította a csődört. Mögötte a thébai
lovasság követte példáját, és a hadrend centrumában várakozó
spártai lovasság felé kanyarodtak. A sztratégosz előrenyújtotta
dárdája hegyét és keresett egy célpontot: kiszúrt magának egy
szürke lovon ülő, hosszú, vörös köpönyeget viselő tisztet.
A spártai lovasság túl későn ébredt rá, hogy az első roham java
őket éri. A tisztjeik parancsokat kiabáltak és megpróbálkoztak egy
ellentámadással, de a thébaiak már rajtuk voltak –
csatakiáltásokat harsogtak, és dárdáikkal letaszították
ellenségeiket hátasaikról. Parmenión dárdája lecsúszott a tiszt
mellvértjéről és az állkapcsába fúródott, azon keresztül pedig az
agyába. A férfi lerepült a ló hátáról, s a holtteste súlya alatt
eltörött a dárdanyél. A sztratégosz elhajította a törött fegyvert és
kivonta Leonidász kardját.
Körülötte már a káosz tombolt: a spártai lovasságot sikerült
visszaszorítani az íjászok, parittyások és gerelyvetők sorai közé.
Páncélt nem viselő emberek zuhantak a páni félelem hajtotta
hátasok alá, és az ellenséges centrum rendezetlenül hátrálni
kezdett.
Az egyik lovas görbe kardjával Parmenión fejére sújtott. A
sztratégosz elhajolt a csapás elől és a férfi nyakába döfte a
kardját.
A csatarend első sorait mostanra gigászi porfelhő borította be,
és ettől a levegő sűrűvé és fojtogatóvá vált.
A jobbszárnyon, a hátsó spártai sorokban álló Leonidász látta,
ahogy a támadó lovasság elkanyarodik és lesújt a centrumra.
Kezdetben nem izgatta magát miatta, mivel a gerelyvetők és az
íjászok aligha számítottak: mint mindig, a csatát most is a spártai
falanx nyeri majd meg. Ám az emlékei mélyén valami
megmoccant, egy dermesztő gondolat suttogott valamit, amit
nem tudott megragadni. Furcsamód úgy érezte, mintha már
megvívta volna ezt a csatát korábban, amikor az ellenséges
lovasság lecsapott a centrumra. A tekintetét előreszegezte, az
örvénylő porfelhőre.
És ekkor eszébe jutott...
Ebben a pillanatban Kleombrotosz, a Csaták Királya mozgó
alakokat vett észre a porfelhőben, és rádöbbent, hogy a thébaiak
megindultak felé. A férfi ujjongott magában. Arra számított, hogy
a boiótiaiak megerősítik a dombnyerget, és támadásra csábítják,
de hogy elég merészek lesznek ahhoz, hogy kivonuljanak ellene,
olyan ajándék volt, amire nem is számított.
– Hátsó négy sor lándzsát jobbra, átkarolás jobbról! –
harsogta. A harcosok, köztük Leonidász, könnyedén,
begyakoroltan jobbra fordultak, így a spártaiak vonala tizenkét
sorra csökkent, és felkészültek, hogy átkarolják az előrenyomuló
ellenséget.
Leonidász a jeges rémület pillanatában ismét maga előtt látta
Xenophón házának homokgödrét, ahogy az ellenség tömött sorai
szétzúzzák a meggyengült spártai vonalat.
– Ne! – kiáltotta. – Felség! – De a hangja elveszett a felzendülő
thébai csatakiáltásban, ami olyan volt, akár az égzengés.
A porfelhő leple alatt Pelopidasz és a Szent Csapat futott,
megelőzte a közeledő thébaiakat és elfoglalták helyüket a roham
élén.
– Halál a spártaiakra! – süvöltötte Pelopidasz.
– Halál! Halál! Halál! – bömbölték a thébaiak, és futni
kezdtek.
 A nyolcvan pajzs széles és ötven sor mély thébai sereg úgy
csapott le a spártaiak első sorára, ahogy a fejsze sújt le a fára. Az
első két spártai sor megrogyott és elzuhant a döfködő kardok
sűrűjében: a falanxot felszakította a roham súlya.
A bátor spártaiak megkíséreltek újrarendeződni, de nincs
olyan tizenkét sor mélységű sereg – bármilyen vitéz legyen is – ,
amelyik azt remélheti, hogy sikerül feltartóztatnia ötven tömött
hadsort. Mivel a spártaiak nem tudtak összefüggő pajzsfalat
vonni, álltó helyükben vágták le őket.
A roham élén járó Pelopidasz Kallinosszal az oldalán vágott
rendet a spártaiak között. Egy kard a hadvezér fejét vette célba,
de társa hárította a szúrást a pajzsával, saját kardját mélyen a
spártai ágyékába döfve. A falanx, most már lassabban ugyan, de
még mindig előrenyomult. Pelopidasz szúrt és vágott, ügyet sem
vetve a karjára és a lábára kapott, vérző, apró kis sebekre.
Mögötte Epameinóndasz – a falanx centrumában, ahol még
harcolnia sem kellett – a portól hunyorogva kereste a spártai
királyt, Kleombrotoszt, aki az előrenyomulás fő irányától alig
valamivel jobbra küzdött testőrei oldalán.
– Pelopidasz! – harsogta a thébai hadvezér. – Tőled jobbra!
Jobbra!
A szólított meghallotta – még vérszomja dacára is –, és
körülnézett. Meglátta Kleombrotoszt, és elindult jobb kéz felé, a
spártai király irányába. Kallinosz mellette haladt: a két férfi
vállvetve, egymást védelmezve egy csapatként harcolt. Mögöttük
a Szent Csapat is változtatott az előrenyomulás irányán, és a
spártai Csaták Királyát vették célba.
Jobb oldalon Leonidásznak sikerült a thébaiak átkarolására
küldött spártai sor elejére küzdenie magát. Mikor látta, hogy az
ellenség Kleombrotosz felé közeledik, megparancsolta az
embereinek, hogy zárják soraikat.
 – A királyhoz! A királyhoz! – bömbölte. A spártaiak
meglódultak, kétségbeesetten próbáltak eljutni a szorongatott
uralkodóhoz. – Vissza, felség! Vissza! – kiáltozta Leonidász.
Kleombrotosz, bár felismerte a veszélyt, képtelen volt rávenni
magát, hogy meghátráljon a thébaiak elől.
– Állj szilárdan! – fordult testőréhez. – Úgy törnek meg majd
rajtunk, ahogy a tenger a sziklán.
Parmenión és lovassága még mélyebbre tört az ellenség
centrumába, a könnyű vértezetű íjászok menekülőre fogták. A
spártai lovasságot szétverték. A sztratégosz balra nézett, és látta,
hogy a thébai arcvonal lelassul, ahogy próbál elfordulni és
eltiporni Kleombrotoszt. Tekintete a spártai jobbszárnyra villant,
ahol megpillantotta Leonidászt, aki két hadsort gyűjtött maga
köré és most utat vágott, hogy megmentse királyát.
– Thébaiak, hozzám! – harsogta Parmenión. Csak ötven lovas
volt hallótávolságon belül, mivel a többiek a menekülő íjászokat
üldözték, de ők odanyargaltak hozzá.
– Kövessetek! – kiáltotta a sztratégosz, és paripája oldalába
vágva sarkát megrohamozta a spártai vonalat.
A spártaiak megpróbálták ugyan összeilleszteni pajzsaikat a
thébai falanxszal szemben, de így a balszárnyuk nyitottabb
maradt, és a támadó lovasság belehasított soraikba.
Ez a lépés meglepte a spártaiakat, akik próbáltak megfordulni
és védeni magukat, amivel azonban csak meggyengítették az első
vonalat, így Pelopidasz és a Szent Csapat áttörhetett.
Kleombrotosz elmorzsolt egy szitkot. A kardjával szúrt – a
penge áthatolt egy támadó fogsorán és az agyában állapodott
meg. Újabb thébai, majd még egy hullott el a Csaták Királya előtt.
Sikolyt hallott maga mellől, és még éppen időben pördült oda,
hogy lássa, amint szeretője és társa, Hermiász feltépett torokkal
elesik. Ekkor egy sötét szakállú harcos, az arcán halálfejszerű
vigyorral vetette rá magát a királyra. Kleombrotosz hárított egy
döfést, majd egy újabbat is. Pelopidasz ekkor rácsapott pajzsával
a királyra és visszanyomta, majd térdre vetette magát, és ágyékon
döfte Kleombrotoszt. A spártai még így is megpróbálta folytatni a
harcot, de az életadó vére már elszivárgott – és vele együtt az
ereje is. Pajzsot tartó karja lehanyatlott, és a thébai kardja
szilánkokra zúzta az állkapcsát.
Mikor a király elesett, a spártai centrum is megroggyant.
Leonidásznak és embereinek végül sikerült áttörniük és felkapva
a halott királyt, hátvédként harcolva megkezdték a visszavonulást
éjszakai táboruk védővonaláig.
Végül lassan elült a csatazaj. A spártai harcosok elszigetelt
csoportjait körülvették és megsemmisítették, de Leonidász a
megmaradtakkal erős védőállást foglalt el a közeli gerincen. A
spártaiak szövetségesei, látva Kleombrotosz elestét, harc nélkül
menekültek el a csatatérről.
A thébaiak Pelopidasz és Epameinóndasz köré gyűltek, és a
vállukra kapva körbehordozták őket a csatamezőn – éljenzésük
egészen a spártai vonalakig elhallatszott.
Parmenión, akinek elpusztult a lova, lassú sétára indult a
harctéren, a kifacsart pózokban heverő halottak között nézelődve.
Több mint ezer spártai esett el, szemben kétszáz thébaival, de
jelen pillanatban ezek a számok semmit sem jelentettek a
számára. Kábult volt és érzelemmentes. Látta, ahogy a valamikori
Csaták Királya elhullik Pelopidasz kardjától, de még rosszabb volt
azt látnia, ahogy a thébai pár pillanattal korábban végez
Hermiásszal. A sztratégosz letérdelt a holttest mellé. Belenézett a
férfi arcába, és annak a fiúnak látta, aki összebarátkozott vele.
Eszébe ötlött az éjszaka, amikor együtt ültek Athénének, az
Utak Őrzőjének szobánál, amikor megtudta, hogy hiába nyerte
meg a Játékokat, nem lesz győzelmi ünnepség.
 – Egy napon megfizetek nekik a kegyetlenségükért.
Esküszöm!
Hermiász ekkor megérintette a karját.
– Engem ne gyűlölj!
– Téged gyűlölni, barátom? Hogyan gyűlölhetnélek valaha
is? Hiszen a fivérem voltál, és ezt sosem feledem. Soha! Fivérek
voltunk, és fivérek leszünk életünk összes hátralevő napjára.
Esküszöm neked.
Lezárta a halott szemét és felállt. A csatatérre mostanra
megérkeztek a seborvosok és a sebesült thébaiakhoz siettek.
Parmenión tudta, hogy a többségük meg fog halni, mivel az olyan
ügyes orvosok, mint Argonasz vagy Dronikosz, ritkaságszámba
mentek. Körülnézett. Bal felől hevert Kallinosz, aki elismerte,
hogy gyenge kardforgató. Odébb megpillantotta Norák, a kovács
tetemét. Később értesült a többi halottról is, így Kalépiosz, a
szónok és Melón, az államférfi elestéről. Lenézett a tenyerére,
amelyen a vöröslő vér mostanra matt, alvadt barnára változott.
A síkság felett máris varjak köröztek.
Eszébe jutottak a hadvezéri játékok, a szépen kifaragott
katonák a homokozóban. Ott nem volt bűz, sem megnyíló belek.
Csak egy gyerekjáték, amit kínok nélkül vívtak a napsütésben, egy
másik korban.
„Egy napon megfizetek nekik mindenért” – fogadkozott
Hermiásznak.
És megfizetett. De milyen áron? Hermiász meghalt, akárcsak
Deraé, és most már Thétisz is halott volt.
Spártának vége volt, legyőzhetetlensége odalett. Az addig
Spárta által leigázott többi város is fel fog lázadni, és a város
addig hanyatlik, amíg a hatalma már csak emlék marad. Tudta,
hogy ez nem rögtön következik majd be, mert lesznek még spártai
győzelmek. Viszont soha többé nem emelkednek Hellász vezető
hatalmává.
– Népek Halála vagyok – suttogta maga elé.
– Vagy éppen megmentőjük? – szólalt meg Epameinóndasz.
Parmenión megfordult.
– Nem is hallottalak közeledni. Győztél, barátom. Nevezetes
győzelmet arattál. Remélem, Thébai jobb uralkodónak bizonyul
majd, mint Spárta.
– Megpróbálunk majd senki felett sem uralkodni.
Parmenión megdörgölte égő szemét.
– Rá fognak kényszeríteni, hadvezér. Ahhoz, hogy
biztonságban legyetek, Spártába kell mennetek harcolni, és meg
kell alázzátok. Ekkor az athéniak és szövetségeseik félni fognak
tőletek, és ellenetek indulnak. Vagy uralkodtok, vagy meghaltok,
de nincs más választásotok.
– Ne légy oly komor, Parmenión! Ez egy új kor, amikor nem
kell megismételnünk a múlt botorságait. A spártaiak követet
küldenek majd, hogy engedélyt kérjenek halottaik elszállítására:
te fogadod őt.
Parmenión megrázta a fejét.
– Hallgass ide! – mondta ekkor Epameinóndasz szelíden. –
Túl sok éve cipeled magaddal a gyűlöletedet. Ezzel a diadallal
mindörökre eltemetheted ezt a gyűlöletet. Megszabadulhatsz tőle.
Tedd meg értem!
– Ahogy akarod – bólintott a spártai, akinek kiürült az elméje,
és minden érzelem kilúgozódott belőle. Egész felnőtt élete során
erről a pillanatról álmodott, de most úgy érezte, mintha meghalt
volna benne valami. Thétisz azt kérdezte tőle egyszer, hogy mit
tesz majd, miután a bosszúja beteljesedik. Akkor nem volt rá
válasza, és most sem talált. Végignézett a néma tetemeken. Vajon
hova tűnt a győzelem mámora? Hová tűnt az elégedettség?
 Három órával később, amikor már alkonyodott, egy spártai
nyargalt be a thébai táborba.
Leonidászt bevezették a sátorba, ahol Parmenión már várt rá.
– Tudtam, hogy a te terved – szűrte a foga közt a spártai. –
Milyen érzés legyőzni szülőfölded seregét?
– Azért jöttél, hogy elismerd a vereséget – felelte Parmenión
jeges hangon – és hogy engedélyt kérj a halottaid elszállításához.
Megadom az engedélyt.
– Nem is akarsz kárörvendeni? Itt vagyok, Parmenión.
Gúnyolódj velem, ha kívánod! Mondd, hogy megígérted, ezt
teszed! Mondd el, hogy milyen remekül érzed magad!
– Nem vagyok rá képes. De ha képes lennék, akkor sem
tenném. Majdnem sikerült feltartóztatnotok. Alig tizenkét sorral
majdnem megfordítottátok a csatát. Ha Kleombrotosz
visszavonult volna, hogy egyesítsétek az erőiteket, kitarthattatok
volna. Soha nem volt még olyan fegyelmezett vagy bátor sereg,
mint a spártai. Tisztelgek a halottaitok előtt, tisztelgek mindaz
előtt, ami nagy volt a spártai történelemben.
– Két kupába bort töltött, és az egyiket átnyújtotta a döbbent
spártainak. – Réges-régen – folytatta – a húgod szeretett volna
neked venni egy ajándékot. De az nem eladó. Most azonban eljött
az ideje, hogy visszaadjam. – Ezzel leoldotta a kardövét és
átnyújtotta a legendás pengét Leonidásznak, aki hitetlenkedve
meredt a kardra.
A király unokaöccse ekkor leült a priccsre és egy hajtásra kiitta
borát.
– Mit művelünk mi tulajdonképpen egymással? – tette fel a
kérdést. – Tisztességes úton nyerted meg a játékokat. Ezt akkor is
mondtam, és most is azt mondom. Én soha nem kértem azokat a
fiúkat, hogy verjenek meg. Mi több, nem is tudtam róla, hogy ezt
tették. És bárcsak elvetted volna Deraét! Ám az események
maguk előtt görgetnek minket, Parmenión. A lelkünk nem más,
mint levél a viharban, és csak az istenek tudják, hol ér véget az
utunk. Ellenségek vagyunk, te és én: ez a Moirák rendelése. Ám
bátor ember vagy... és úgy harcolsz, akár egy spártai. Tisztelgek
hát győzelmed előtt. Ekkor felállt és visszaadta az üres kupát.
– Most mihez kezdesz?
– Elhagyom Thébait, és utazgatni fogok. Bejárom a világot,
Leonidász.
– Katonaként?
– Ez minden, amihez értek, nincs más választásom.
– Akkor hát ég veled, Parmenión! Ha ismét találkozunk,
minden tőlem telhetőt elkövetek, hogy megöljelek.
– Tudom. Az istenek kísérjenek utadon, Leonidász!
– Téged is... sztratégosz.
*****
Tamisz lelke értetlenül nézte, ahogy Parmenión visszaadja a
legendás kardot. Nem ennek kellett volna történnie. A kettejük
közötti gyűlöletnek meg kellett volna erősödnie – az összes
jövendő ezt mutatta. Egy pillanatra az értetlensége már-már páni
félelemmé terebélyesedett, de gyorsan félresöpörte kétségeit. Mit
számít ez? Három Kiválasztott halott. Már csak egy maradt.
És még bőven lesz idő vele foglalkozni. Hiszen mindenféle
baleset érhet egy tizennégy éves túszt Thébaiban.
Biztos, hogy kisebb fenyegetést jelent majd a spártai
Kleombrotosznál, a hatalmas Csaták Királyánál. A fiú még csak
nem is valami civilizált városból származott, hanem Makedónia
erdei és hegyei között született és nevelkedett.
Valószínűleg ugyanúgy meggyilkolják, mint az apját. Ez volt a
sorsa azoknak, akik közel álltak a trónhoz az ilyen elmaradott
népeknél: a király elpusztítja minden lehetséges vetélytársát.
 Nem, gondolta Tamisz, nincs miért félnie Makedóniai
Philipposztól.
HARMADIK
KÖNYV
 THÉBAI, KR. E. 371 ŐSZE

Makedóniai Philipposz az éljenző tömeget nézte, ahogy

Leuktra világkoszorús hősei felvonultak az utcákon. Hihetetlen
győzelem volt. Korábban még egyetlen spártai sereg sem
szenvedett vereséget ily módon. Egyszerre volt lehetetlen és
valahogy mégis csodálatos – még egy makedónnak is.
Philipposz átérezte a tömeg csillapíthatatlan ujjongását, hiszen
olyan eseményt ünnepeltek, amit csak kevesen tartottak
elképzelhetőnek – hogy a spártaiakat szétveri egy annál kisebb
haderő.
Az utcákról zeneszó szűrődött be és Philipposz szívesen
elhagyta volna a csendes házat, hogy csatlakozzon hozzájuk,
velük táncoljon és elfeledkezzen saját kínjairól.
De Pammenész azt mondta, hogy látogatót várnak.
A thébai képtelen volt a szemébe nézni, idegesen izgettmozgott
beszéd közben. Abban a pillanatban félelem és harag lángolt fel
Philipposzban, de mindkét érzelmet elrejtette, míg Pammenész el
nem távozott. A makedón otthagyta az ablakot, töltött magának
egy kupa vizet, és átgondolta a dolgot.
Két hónapja semmit sem hallott a fivéréről, Perdikkaszról, így
aligha számított új keletűnek ez a mostani félelem. Perdikkasz
három évvel volt idősebb Philipposznál, így közelebb állt a
trónhoz. Ő hal meg elsőnek. Ezért a fiú folyamatosan írogatott
neki, valamint az unokafivéreinek és – húgainak – érdeklődött a
királyi ménesekről, rokonai egészsége iránt tudakozódott. Mikor
Perdikkasztól nem jött több levél, öccsére álmatlan éjszakák
köszöntöttek, ahogy arra várt, melyik napon érkezik meg az
orgyilkos. És most elérkezett a nap. Addig nem ölik meg, míg
Thébaiban van – ezzel nyugtatgatta magát –, mert az
udvariatlanság lenne. Önkéntelenül is megérintette az övébe
dugott tőrt. Nem sok hasznát veszi majd. Noha erős volt,
mindössze tizennégy esztendősen csak a legügyetlenebb
felnőttekkel szemben lehetett esélye. És nem ügyetleneket fognak
küldeni.
– Mit tegyek, Kroszi? – kérdezte a vénember szellemétől.
Nem kapott választ, de már az elsuttogott név is enyhítette
feszültségét. Eszébe jutott a kések éjjele, ahogy az öreg rövid
kardjával a kezében nesztelenül besurrant a hálószobájába.
Philipposz akkor tízéves volt. Kroszi a szoba egyik árnyékos
sarkába húzta és ráparancsolt, hogy bújjon el a kerevet mögé. –
Mi folyik itt? – tudakolta Philipposz.
– Vér és halál – felelte az öreg. – De én megvédelek, fiú, ne
félj!
Philipposz hitt neki. Tízévesen egy gyerek még hisz a
felnőtteknek. Kroszi leült karddal a kezében a kerevetre, és
pirkadatig vártak. De nem jött senki.
Philipposz a hidegben kucorgott egy takaróba bugyolálva, túl
rémülten, hogy megkérdezze, milyen veszély fenyegeti.
Ahogy a nap felbukkant a távoli Krousszia-hegység felett,
Kroszi megnyugodott.
– Gyere elő, fiú! – fogta kézen Philipposzt, és kihúzta a
gyereket. Magához vonta a herceget, és egy pillanatra magához
ölelte. – Az éjjel elhunyt atyád. Immár Ptolemaiosz uralkodik
Makedóniában.
– De... apa olyan erős! Nem halhatott meg!
– Senki sem erősebb a szívébe döfött tőrnél, Philipposz.
– De ki tette? És miért?
– Ezekre a kérdésekre nem tudok felelni, fiú. Most azonban
remény ébred bennem, hogy már nem vagy veszélyben.
– Ptolemaiosz bácsi majd gondoskodik rólam – mondta
 Philipposz, de még tízévesen is észrevette Kroszi haragos
tekintetét, mielőtt az öreg felállt és elfordult volna. Akkor nem
egészen értette, de most tisztán emlékezett rá. Mostanra tudta a
válaszokat, noha soha senki nem mondta meg neki azokat.
Ptolemaiosz ölette meg Amüntasz királyt. Ptolemaiosz bácsi,
aki három hónap múlva elvette Philipposz anyját, Eurüdikét és
egy évvel később meggyilkolt férje mellé temette. Philipposz
szülei ridegek voltak legkisebb fiukkal, de a gyerek még így is
szerette őket, bálványozta az apját és megtett minden tőle
telhetőt, hogy a kedvében járjon.
A következő évben Philipposz életét az intrikák és váratlan
halálesetek árnyékolták be. Philipposz legidősebb bátyját,
Alexandrast holtan találták aigaiai nyári lakában – ismeretlen
támadók végeztek vele. További három felnőtt unokatestvére is
titokzatos körülmények között hunyt el.
Ekkor érkezett a thébaiak követelése, akik túszokat akartak,
miután a makedón sereg és a nagy thébai harcos, Pelopidasz
vezette haderő között egy kurta, keserves hónapon át folytak az
összecsapások. Végül a makedónokat szétverték. Ptolemaiosz
tizenkét túszt küldött – köztük Philipposzt – Thébaiba, és az ifjú
herceg hónapok óta először érezte magát biztonságban.
Nem engedték, hogy Kroszi is vele tartson, az öregembert
pedig előző tavasszal elvitte a láz. Philipposz még mindig
gyászolta, és azért imádkozott, hogy a szelleme hadd legyen vele,
míg el nem jön az ő megölésének pillanata is. Akkor talán együtt
indulhatnak a Holtak Földjére.
A lépcsőn felhangzó léptek zaja felrázta a gondolataiba merült
Philipposzt. Felállt – és ekkor vette észre, hogy remeg a lába.
Egy tetőtől talpig páncélt, a fején pedig fehér forgós sisakot
viselő, magas harcos lépett be. Nem volt még idős, talán
tizennyolc lehetett, de a szeme fakó volt és hideg.
 Meghajolt.
– Jó reggelt! Azért jöttem, hogy hazakísérjelek, Philipposz.
– Hoztál levelet? – kérdezte a fiú, és büszke volt rá, hogy
hangja nem árulta el, mennyire retteg.
– Igen, uram. A fivéredtől, Perdikkasztól.
– Jól van?
– Él, uram, bár leterítette a láz, és még lábadozik. A nevem
Attalosz, és remélem, összebarátkozunk.
Philipposz bólintott.
– Nem kétlem, hogy egy életre – felelte, és sötét szemének
pillantását belefúrta a harcos fakó, kígyószerű tekintetébe. A férfi
pislogott, mire Philipposz elmosolyodott. – Ne izgasd magad,
Attalosz! Nem ítéllek el.
– Nem azért jöttem, hogy megöljelek, uram – felelte a harcos.
– Egyértelmű parancsokat kaptam. A fővárosba kísérlek és
semmi egyéb.
– Akkor járjunk egyet! – mondta Philipposz, és kisétált a
döbbent Attalosz mellett. Kiléptek az utcára, átfurakodtak a
kereszteződésekben összegyűlt tömegen és az agórára mentek,
ahol Epameinóndasznak már el kellett volna kezdenie
szónoklatát. A hadvezért azonban a csődület feltartotta, de ez
nem izgatta különösebben az embereket. Énekeltek, táncoltak,
vedeltek, boldogságuk kisugárzása majdnem olyan mámorossá
tett mindenkit, mintha bort ittak volna. Philipposz jobban érezte
magát itt a szabadban, de időnként Attaloszra pislogott, és látta,
ez nem mondható el a sudár termetű harcosról. Philipposz
belekarolt és behúzta egy elhagyatott mellékutcába.
Ott kivonta tőrét és saját mellének nyomta a hegyét.
– Mit művelsz? – meredt rá Attalosz.
Philipposz megfogta a férfi kezét és a markolathoz húzta.
 – Ha meg kell ölnöd, itt megteheted. Senki sem fogja
észrevenni, és mondhatod, hogy egy thébai tette. Így sokkal
egyszerűbb volna neked.
– Most jól figyelj! – sziszegte Attalosz. – A király embere
vagyok, és azt teszem, amire kér. Ha azt mondta volna, hogy
öljelek meg, megtenném. De csak vissza kell vigyelek Pellába.
Hogyan győzhetlek meg róla?
– Épp most tetted meg – dugta vissza a tőrt Philipposz a
hüvelyébe. A szíve vadul vert és elvigyorodott. – Veszedelmes
napokat élünk, Attalosz.
– Kifejezetten különöseket – bólintott a férfi, és mereven
elmosolyodott. A fogai túlságosan kiállnak, olyanok, akár a
határkövek, gondolta magában Philipposz. A tekintete pedig egy
gyilkosé. Eszébe jutott Parmenión tanácsa, és belekarolt a
harcosba, majd melegen rámosolygott. – Kedvellek – közölte
vele. – Szóval, ha Ptolemaiosz valaha is úgy döntene, hogy
megölet... akkor kérd meg, hogy valaki mást küldjön. Nem lenne
szabad olyasvalakinek megölni minket, akit kedvelünk.
– Megpróbálom nem elfelejteni.
A Pellába tartó út lassú volt, de ennek ellenére meglepően
kellemes, ahogy átlovagoltak a Pindosz-hegység vonulatán,
északkeletnek, Aigai városa felé. Attalosz érdekes, noha nem
különösebben szórakoztató társaságnak bizonyult, Philipposz
pedig azt vette észre, hogy csodálja a férfiban lakozó, célratörő
becsvágyat. Útközben értesült a királyságban történtekről. A
paiónok betörtek északról, de Ptolemaiosz szétverte seregüket és
arra kényszerítette a királyukat, hogy évi kétszáz talentum
aranyat fizessen adó gyanánt. A makedónok öröme azonban rövid
életűnek bizonyult, mivel Bardülisz király illír serege két
hónappal később vereséget mért Ptolemaioszra nyugaton, a
Preszpa-tó mellett. A vereség miatt Ptolemaiosz kénytelen volt
évi kétszázötven talentum arany adót fizetni Bardülisznek.
– Túl sok farkas vadászik egy túl kicsi karámban – jegyezte
meg Attalosz, mire Philipposz bólintott. Valójában persze nem
Észak-Hellász volt túl kicsi, de mivel Illíria, Makedónia, Paiónia
és Trákia mind-mind büszkélkedhetett sereggel, a számtalan
független város, mint Olünthosz és Amphipolisz pedig nagy
zsoldoscsapatokat fogadtak, egyetlen király sem volt képes
uralma alá hajtani a térséget.
Kroszi régebben azt mondogatta, hogy Észak-Hellász a
zsoldosok paradicsoma. Mivel nem volt hiány munkában, az
ember szépen meggazdagodhatott a vér és az erőszak révén, majd
vehetett magának egy csendes kis tanyát a civilizáltabb délen.
Bármerre járt is Philipposz és Attalosz, mindenfelé észak
határvidéki jellegét látták. A városokat falakkal vették körbe, a
falvakat sánckarókkal, különálló tanyák vagy magányos házak
egyáltalán nem voltak. Az emberek egy helyre gyűltek, mert soha
nem tudhatták, mikor csap le rájuk egy izzó szívű és hideg vassal
felszerelt sereg.
– Ez a férfiaknak való ország – közölte Attalosz, ahogy fent, a
Pieria-hegység láncai között lovagoltak, alaposan bebugyolálva
magukat köpönyegükbe, mert északról csípős őszi szél fújt.
– A férfiaknak feleségek és gyerekek kellenek – felelte
Philipposz. – A gyerekeket tanítani kell. A szántóvetőknek béke
kell, hogy művelhessék a földet. Makedónia gazdag ország, egész
Hellászban nincs ennél kiválóbb faanyag. A föld elképesztő
gazdagságot kellene, hogy fialjon. Mégsem teszi. Mert a
férfiaknak harcossá kell válniuk, el kell felejteniük a földet és
kincseit. Kell lennie ennél jövedelmezőbb módnak.
 – Egy napon talán te leszel a király – mondta erre Attalosz
halkan. – Talán nagy király leszel. És akkor leigázhatod az
illíreket és a trákokat, és beteljesítheted álmodat.
– Nem vágyom rá, hogy király legyek – mosolyodott el hirtelen
Philipposz. – És ezt ne felejtsd el jelenteni Ptolemaiosznak!
 PELLA, MAKEDÓNIA, KR. E. 371

Pella egyre növekvő város volt. Philipposz atyja, Amüntasz

komoly kölcsönöket vett fel, hogy építészeket hozasson délről,
akikkel széles utakat és templomokat építtetett, és kibővíttette a
palotát. A gazdagabb makedón nemeseket is arra bátorította,
hogy költözzenek a székvárosba, építsenek házakat a dombokon,
és hozzák magukkal szolgáikat, akiknek olcsóbb házak kellettek.
Az új lakók beáramlása magával vonzotta a kalmárok és
szatócsok érkezését, és a város felvirágzott.
Philipposz palotája hálószobájának ablakában állt és a kert
magas falain túli piacteret nézte. Hallotta a portékáikat
fennhangon kínáló árusokat, ahogy a vevőket csalogatták, és azt
kívánta, bárcsak ő is elhagyhatná e vészjósló palotát és
elvegyülhetne a tömegben.
De nem tehette. Ptolemaiosz világosan megmondta, hogy nem
szeretné, ha ifjú unokaöccse kikerülne a látóteréből, állítólag
azért, mert aggódott a biztonságáért. Ez meglepte Philipposzt,
mivel a király láthatóan nem aggódott ennyire saját fiáért,
Arkhelaoszért, aki kedvére lovagolhatott, vadászhatott és
járhatott a szajhákhoz. Philipposz nem rajongott Arkhelaoszért,
és – Parmenión tanácsa dacára – képtelen volt rávenni magát,
hogy megkedveltesse magát a bugrissal.
A király fia kiköpött apja volt, csak fiatalabb kiadásban:
ugyanaz a kampós orr, ugyanaz a kegyetlen vonalú száj, ugyanaz
az előreugró áll. Philipposznak nehezére esett kedvességet
tettetnie a gyilkos bácsikája irányába úgy, hogy közben nem
alázkodik meg a trónörökös előtt. Annyit beszélt fivérével,
Perdikkasszal, amennyit csak tudott, bár a bátyja még mindig a
betegágyat nyomta.
 – Nem sok értelme lenne megkedveltetned vele magad –
suttogta Perdikkasz, akinek már a beszéd is elszívta az erejét. –
Arkhelaosz egy disznó: minden barátságos közeledést a
gyengeség jelének tekintene, és megtenne minden tőle telhetőt,
hogy kihasználja. Gyűlölöm azt az embert. Tudod, mit mondott
nekem tavaly tavasszal? Hogy ha Ptolemaiosz életben is hagyna,
amint az ő fejére kerül a korona, első parancsával az én halálomat
rendeli el.
– Elmenekülhetnénk – felelte erre Philipposz. – Már majdnem
tizenhét vagy. Beállhatnál zsoldosnak, én meg lehetnék a szolgád.
Sereget gyűjthetnénk és visszatérhetnénk.
– Álmodozz csak, kisöcsém, de én még ebből a lázból sem
tudok kikecmeregni. Gyenge vagyok, akár az újszülött csikó. –
Köhögni kezdett, Philipposz pedig hozott neki egy vízzel teli
kupát. Perdikkasz felkönyökölt és belekortyolt. Szemben sötétebb
bőrű, már-már füstös képű fivérével, az idősebb testvér
aranyszőke volt és mielőtt rátört a kórság, az emberek elámultak
szépségén. Mostanra azonban bőre ráfeszült a húsára, fakó és
egészségtelen színt öltött. A szeme vérben úszott és tompa lett,
ajka kék a tüdővésztől. Philipposz elkapta a tekintetét. Perdikkasz
haldoklott.
Még egy darabig üldögélt a bátyja mellett, azután
visszaballagott saját termeibe. Ezüsttálcán ennivalót hagytak ott a
számára, de nem volt éhes. Rosszul érezte magát aznap reggel, és
majd egy órán át hányt, míg végül a sárga epe utolját is
felöklendezte. Inkább ivott egy kis vizet, majd leheveredett a
kerevetre. A kertből felhangzó ugatás riasztotta fel és eszébe
jutott, hogy Beria, a kutya nemrég fialt meg. Felült, az ebédre
kapott, mostanra kihűlt hússzeletet egy vászonlepelbe göngyölte
és kisétált vele a kertbe, ahol egy ideig eljátszadozott a fekete
kutyakölykökkel és megetette őket apró húscafatokkal. A
kiskutyák felmásztak rá, nyalogatták, és játékosan harapdálták.
Ettől jobb kedve kerekedett és visszatért termeibe. Egy szolga
érkezett, hogy elvigye a tálcát. Hermon névre hallgató kedves,
fehér szakállú öregember volt, akinek bozontos szemöldöke alatt
átható kék szempár ült.
– Remélem, jobban érzed magad, ifjú nagyuram?
– Igen, köszönöm.
– Akkor jó, uram. Szeretnél egy kis édes mézeskalácsot?
Most sütötték.
– Nem, Hermon. Inkább alszom egyet. Jó éjt!
Philipposzt baljós álmok gyötörték, és kétszer is felriadt az
éjszaka folyamán. A kutyák vonyítva ugatták a holdat és szél
fütyült a zsaluk között. Végül a vonyítás annyira kezdte
idegesíteni, hogy a vállára terítette köpönyegét és lesétált a
kertbe. Az ő hálószobája volt a legrosszabb helyen a palotában:
közel a kutyaólakhoz és északra nézett, így a nap szinte sosem
érte, ellenben ki volt téve a csípős északi, téli szélnek. A kertben
hideg volt, a szirmok elvesztették színüket, és szinte éterinek
tűntek a holdfényben. Philipposz Beriára a fal tövében akadt rá,
ahol magas hangon és szívet tépően vonyított. Körülötte hevert
hat kölyke, feketén és élettelenül. Philipposz letérdelt melléjük:
körülöttük a föld tele volt az okádékukkal. Beriát a nyakánál
fogva vonszolta el az apró tetemektől, majd letérdelt és
mellkasához szorította a kutya nagy, busa fejét és megsimogatta a
füle tövét. Az állat szánni valóan nyüszített és próbálta
visszarángatni az ifjút kicsinyeihez.
– Már eltávoztak, kedvesem – mondta Philipposz. – Te viszont
velem jössz és együtt maradunk: te és én.
A szelindek követte őt, fel a lépcsőn, de azután az ablakhoz
trappolt és még egyszer felvonyított. Philipposz a nyakszőrénél
fogva odébb rángatta és hagyta, hadd feküdjön rá az ágyra. Majd
mellé heveredett, karjával átölelte, és Beria fejét a fiú mellkasán
nyugtatva aludt el.
Ahogy Philipposz ott hevert és nem jött álom a szemére, a
kölyköknek adott kis húscafatokra gondolt.
Meg a fakókék szemű, kedves, öreg Hermonra...
*****
Philipposz ébren hevert azon az éjszakán, a haragja elsöpörte
félelmét. A méreg nem számított új keletű módnak az ellenség
elpusztítására, de miért nem az ősrégi módit használták? Hiszen
az orgyilkos pengéje mindig gyors és biztos. Könnyen rájött a
válaszra. Ptolemaiosz nem volt népszerű a sereg körében, mivel
vereséget szenvedett mind nyugaton Bardülisztől, mind keleten
Kotüsztől, a trákok királyától. Egyetlen sikerét a gyenge északi
paiónok ellen aratta.
Philipposz tudta, hogy mint minden király, Ptolemaiosz is
jóváhagyással uralkodik. A gazdag makedón nemesek olyan
uralkodót akartak, aki gyarapítja a vagyonukat. Olyan királyt
akartak, aki dicsőséget hoz nekik. Hiszen mi más számíthatott az
életben egy harcias nép számára? És immár nem voltak
hajlandók tovább tűrni a király vetélytársainak látszólag vég
nélküli – és egyértelmű – leöldösését. Ptolemaiosz tehát
megpróbált óvatosan eljárni.
Philipposznak hirtelen Perdikkasz jutott az eszébe. Hát persze.
Őt is lassan mérgezik meg!
De mit tegyen? Kiben bízzon? A második kérdésre könynyebb
volt válaszolnia, mint az elsőre. Ne bízz senkiben! Felkelt és
átsurrant a szobán, nagyon ügyelve, nehogy felébressze a
szelindeket. A folyosóra érve nesztelen léptekkel indult el a
palotában, végig a konyhákhoz vezető keskeny lépcsőn, ahol a
húsokat és a gyümölcsöket tartották, és jól belakott. Majd egy
kisebb iszákba ellátmányt pakolt és óvatosan Perdikkasz szobája
felé vette az irányt. A bátyja aludt, így felébresztette, finoman
megnyomkodva fivére vállát. – Mi az? – tudakolta Perdikkasz. –
Hoztam neked enni.
– Nem vagyok éhes, öcsém. Hagyj aludni!
– Figyelj rám! – sziszegte Philipposz. – Téged megmérgeznek!
Perdikkasz rásandított, mire az öccse beszámolt neki az
elpusztult kutyakölykökről.
– Bármi végezhetett velük – felelte az idősebb fivér nyúzottan.
– Mindig előfordulnak ilyesmik.
– Lehet, hogy igazad van – suttogta Philipposz, de ha így is
van, semmit sem veszítesz azzal, ha együttműködsz velem. Ha
pedig nincs, akkor ez megmenti az életed.
Segített Perdikkasznak felülni, és megvárta, míg a bátyja
lassan elmajszol egy kis marhasültet meg sajtot.
– Hozz vizet! – kérte Perdikkasz, mire Philipposz a közeli
asztalon álló korsóból vizet töltött egy kupába... de félúton
megállt a keze. Az ablakhoz sétált és kiöntötte mind a kupa, mind
a korsó tartalmát.
– Nem bízhatunk semmiben, amit nem magunk szerzünk be.
Kiment és a korsót a konyhában álló hordóból vett vízzel
töltötte meg!
– Senki sem tudhatja, hogy gyanakszunk – figyelmeztette a
bátyját, miután visszatért. – Azt kell hinniük, hogy megeszszük,
amit adnak.
Perdikkasz bólintott. A feje hátrahanyatlott a vánkosra, és
elaludt.
Philipposz négy napon át látogatta éjszakánként fivérét, és
Perdikkasz arcába lassan kezdett visszatérni a szín. Az ötödik nap
reggelén Hermon lépett be a fiatalabbik testvér szobájába, egy
tálca sajttal és fügével, valamint egy korsó friss vízzel. – Hogy
aludtál, nagyuram? – érdeklődött az öreg kedvesen mosolyogva.
 – Nem jól, barátom – felelte Philipposz; halk és fáradt hangon
beszélt. – Úgy tűnik, nem tudok szabadulni ettől a hányingertől.
És nem vagyok valami jó erőben sem. Nem kellene orvost
hívatnunk?
– Erre nincs szükség, nagyuram. Ilyen... apróbb
gyomorpanaszok előfordulnak ősz táján. Hamarosan jobban
leszel.
– Köszönöm, nagyon kedves vagy. Nem tartasz velem a
reggelinél? Túl sok ez nekem.
Hermon széttárta a karját.
– Bárcsak megtehetném, uram, de még nem végeztem a
feladataimmal. Jó étvágyat az ételhez! Azt tanácsolnám, hogy
akár erőszakkal is, de egyél – csak így nyered vissza ismét az
erődet.
Mikor elment, Philipposz hosszú, kék köpenyt terített magára,
és annak leple alatt egy korsót rejtegetve a szolgaszállásra sietett,
ott is Hermon szobájába. Tudta, hogy az öreg Perdikkasznál van,
így belépett a szobájába. Az ablaknál friss vízzel teli korsó állt. Az
ifjú kihajolt, látta, hogy a lenti kert üres, és kiöntötte a vizet az
öreg korsójából, a sajátjával töltve tele.
Másnap egy másik szolga hozta a herceg reggelijét.
– Hol van Hermon barátom? – érdeklődött Philipposz.
– Nincs jól, uram – hajolt meg a szolga.
– Sajnálattal hallom. Kérlek, mondd meg neki, hogy remélem,
hamarosan felépül!
Aznap délután Perdikkasz felkelt. A lába erőtlen volt, de az
ereje kezdett visszatérni.
– Mihez kezdünk? – fordult az öccséhez.
– Ez nem mehet így tovább – felelte Philipposz halkan. –
Hamarosan rájönnek, hogy már nem vesszük be a mérget. És
utána, attól tartok, jön a kés vagy a kard.
 – Említetted, hogy szökjünk el – vetette fel Perdikkasz. – Úgy
vélem, elég erős vagyok, hogy veled tartsak. Mehetnénk
Amphipoliszba.
– Thébai jobb volna. Ott vannak barátaim. Viszont nem
várhatunk túl sokáig, legfeljebb három napot. Addig ágyban kell
maradnod, és bárki kérdi is, mondd, hogy egyre gyengébbnek
érzed magad. Kell még pénz is és lovak.
– Nincs pénzem.
– Majd gondolkodom a dolgon, Perdikkasz.
*****
Hermon a három férfi előtt térdepelt és ideges pillantásokat
vetett felfelé, ahonnan Ptolemaiosz sasként méregette.
– Nyilván nagyon erősek, hogy ellenállnak a poroknak, felség,
de növelni fogom az adagokat. Az idősebb három napon belül
halott lesz, ígérem.
Ptolemaiosz Attaloszhoz fordult.
– Rád kellett volna hallgatnom – mondta öblös és síri hangon.
– Még nem késő, felség – felelte Attalosz. – Perdikkasz gyenge.
Meg tudom fojtani álmában. És senki nem tudná meg. – De mi
van Philipposszal? Attalosz habozott.
– Szeretném én megölni – szólalt meg hirtelen Arkhelaosz.
– Örömömre szolgálna.
Az apja felnevetett.
– Nem tudom, mi van abban a fiúban, amiért ennyire utálod,
hiszen elég kellemes a külseje. Ám... legyen! Te ölöd meg... de
nem ma éjjel. Haljon meg előbb Perdikkasz! Philipposz várhat
még egy-két hetet. – Attaloszhoz fordult. – Azt mondod, senki
nem fog gyanakodni, hogy a fiút megfojtották? Nem lesz nyoma?
– Semmi nyoma, felség.
Ptolemaiosz magához intette a fiát, és valamit a fülébe súgott.
A magas herceg erre bólintott, és úgy tett, mintha el akarná
hagyni a termet. Majd hirtelen Hermonhoz ugrott és a háta mögé
rántotta mindkét karját.
– Mutasd meg! – parancsolta a király, Attalosz pedig felkapott
egy hímzett vánkost és Hermon képére nyomta, erősen
nekinyomva a párnát a vénember orrának és szájának. Az áldozat
egy ideig erőtlenül rúgkapált, majd a lába megrándult és
elernyedt, megnyíló zsigerei bűze pedig betöltötte a termet.
Attalosz elvette a vánkost az öregember arcáról, Arkhelaosz pedig
elengedte a testét, amely a padlóra rogyott. Ptolemaiosz fölé
hajolt és szúrós szemmel meredt a halott képébe.
– Nem tetszik az arckifejezése. Nem úgy fest, mint aki álmában
halt meg.
Attalosz kuncogott és letérdelt a tetem mellé, becsukta tátott
száját és lezárta a holt szemeket.
– Igen, így már jobb – suttogta a király. – Remek. Történjék
így!
Közeledett az este, Attalosz pedig termeiben üldögélt és
vizezett bort kortyolgatott. Nem akart berúgni az esti munka
előtt, ám mégis késztetést érzett, hogy szárazra szívja a fémkupát.
Azzal büszkélkedett önmaga előtt, hogy képes rendbe szedni a
gondolatait, így félretette a boroskupát.
Mi ütött beléd? – kérdezte magától. Gyorsan megkapta a
választ. Feszélyezte a gondolat, hogy Philipposz meghal, bár
fogalma sem volt, miért. Nem mintha különösebben kedvelte
volna a fiút: Attalosz senkit sem kedvelt. Mégsem akarom holtan
látni, döbbent rá. Az egész ügylet kezdte felkavarni. Ptolemaiosz
bolond volt: kellőképpen könyörtelennek bizonyult, de tehetsége
ezzel ki is fújt. Arkhelaosz sem volt jobb nála. Ha ez lehetséges
egyáltalán, még kevésbé volt tehetséges, mint az apja. A férfi
egyre nyugtalanabb lett. Mostanra már számos nemes távol
tartotta magát a palotától, és a sereg harci kedve mélypontra
zuhant. Ha a király megbukna, a kegyenceit is magával rántaná,
Attalosz pedig nem óhajtott a bukottak közé kerülni.
De akkor mit tegyek?
Észrevette, hogy úgy lesz egyre komorabb, ahogy besötétedik.
Nem volt más választása. Még nem. Előbb megöli Perdikkaszt,
utána felkutatja a szakadár makedónok vezéreit és felkészül, hogy
átálljon, amikor a vérontás napjai elközelgenek. Káromkodott
egyet – és ismét a borért nyúlt.
Éjfélig várt, majd nesztelen léptekkel elindult az elhagyatott
folyosókon, mígnem a Perdikkasz termeibe vezető tölgyajtóhoz
nem ért. Fényt látott kiszűrődni bentről, és fülét a fára
tapasztotta. Hangokat hallott bentről, de szavakat nem tudott
kivenni. Halkan káromkodott egyet, és már éppen távozni
készült, mikor kinyílt az ajtó és szembetalálta magát
Philipposszal. A fiú döbbentnek tűnt és a tőre felé kapott.
– Nincs mitől félned – nyomakodott el mellette Attalosz, be a
szobába. Az idősebbik herceg az egyik kereveten ült, kenyeret és
sajtot majszolt, és erősebbnek tűnt, mint amilyennek a férfi
valaha is látta.
A harcos Philipposzhoz fordult.
– Téged kerestelek – hazudta könnyedén –, de nem voltál a
termeidben. Gondoltam, hogy itt lehetsz.
– Ugyan miért keresnél engem az éjszaka közepén? – kérdezte
Philipposz gyanakodva.
– Cselt szőnek a megölésetekre, de ezt már tudod. Ezért ez az
éjféli lakoma. Nem csoda, hogy a méreg nem hatott. Ezért
utasított Ptolemaiosz, hogy ma éjjel végezzek a bátyáddal. Te a
jövő héten halsz meg.
Attalosz hallotta, amint egy vaspenge reszelős szisszenés
kíséretében előtör egy tokból, és mikor megperdült, látta, hogy
Perdikkasz tart felé, kezében karddal. Eddig nem vette észre,
hogy milyen magas a herceg, sem azt, hogy milyen erő árad
belőle.
– Erre semmi szükség – felelte halkan. – Nem azért jöttem,
hogy engedelmeskedjem a parancsnak. Azért jöttem, hogy
figyelmeztesselek titeket.
– Miért hinnék neked? – tudakolta Perdikkasz, és a penge
hegyét Attalosz torkához érintette.
– Várj! – kiáltott rá Philipposz, mert látta, hogy bátyja
megfeszíti izmait, hogy szúrjon. – Ne kapkodjunk! Én hiszek
neki.
– Köszönöm – suttogta Attalosz, és lassú mozdulattal eltolta a
pengét a nyakától. – A kérdés, hogy mihez kezdjünk? Azt
javasolnám, lovagoljatok Amphipoliszba. Ott már segítséget
kaphattok az elégedetlenkedő nemesektől és... talán...
magatokhoz ragadhatjátok a trónt. – Nem – felelte Philipposz.
– Mi mást tehetnénk? – vágott közbe Perdikkasz.
– Még ma éjjel trónra lépsz – közölte az öccse. – Ptolemaiosz
meggyilkolta atyánkat, és a trón joga téged illet. Megöljük a
királyt.
– Az istenekre, ember! Te megtébolyodtál! – felelte
Perdikkasz. – Nincs egyetlen szövetségesünk sem, akiről
tudnánk. Az őrök Ptolemaioszhoz hűek... levágnának minket.
– Nem egészen – felelte Philipposz. – Ptolemaiosz nem
népszerű, így senkiben sem marad iránta hűség, miután meghalt.
Láttam, hogy Arkhelaosz ma délután kilovagolt a palotából, és
úgy tudom, Thébaiba indult. Úgyhogy ő nem jelent majd
fenyegetést. Mivel a király halott lesz, a nemesek összegyűlnek,
hogy utódot válasszanak... de addigra az őrök már kinyilvánítják
a hozzád való hűségüket.
– Hogy lehetsz ebben ilyen biztos?
 – Ilyen az emberi természet. Az a vágy hajtja, hogy vezessék.
Attalosz majd beszél velük. Ő az őrkapitány és hallgatni fognak
rá. Nem igaz, Attalosz?
– Talán – bólintott a harcos óvatosan. – De a kockázat még így
is túlságosan nagy.
Philipposz felnevetett.
– Kockázat? Évek óta annak árnyékában élek, hogy mikor
öletnek meg. Milyen kockázat van itt? Hogy meghalhatunk?
Mindenki meghal: gazdagok és szegények egyaránt. De ha meg
kell halnom, akkor harc közben érjen a halál és ne hízómarhaként
várjam, mikor sújt le rám a bárd a karámban!
Attalosz meghallgatta a tervet felvázoló Philipposzt, és az ifjú
iránti csodálata egyre nőtt. Azt vette észre, hogy azt kívánja,
bárcsak idősebb lenne a fiú. Remek király válna belőle: erős és
éles eszű uralkodó. Perdikkaszra nézett. Benne is látott erőt, de
fivérénél kevesebbet. Ám ha ez a holdkóros vállalkozás sikerrel
járna, Perdikkasz tenné fejére a koronát. Attalosz megvárta, míg
Philipposz elhallgat, majd a bátyjához fordult és letérdelt elé.
– Remélem, felség, hogy amikor trónra ültetünk, nem orrolsz
rám többet azért, amiért atyád gyilkosát szolgáltam.
Nekem nem volt részem a tettben.
Perdikkasz lenézett a férfira, majd a vállára tette a kezét.
– Megbocsátok, Attalosz. És gondoskodom róla, hogy elnyerd
a jutalmad ma éjszakai tettedért.
Mindhárman elhagyták a szobát. A harcos haladt elöl, át a
palotán a király terméig vezető folyosóig. A két fivér itt megvárta,
míg odasétál a hálószoba ajtaja előtt ücsörgő két fekete köpenyes
őrhöz.
Attalosz intett az őröknek, hogy kövessék. A két férfi felállt,
egymásra néztek, majd elsétáltak a folyosó végéig, ahol a harcos
bevárta őket.
 – Láttatok bármi gyanúsat? – suttogta Attalosz.
– Milyen értelemben, uram? – kérdezte egyikük. Az őrök
mögött a hercegek kióvakodtak a folyosóra. Attalosz érezte, hogy
kiszárad a szája. Ez tiszta őrület, gondolta.
– Láttatok bárkit a folyosón ma éjjel? – tudakolta, míg a két
fivér odaosont a háló ajtajához.
– Csak téged, uram. És magát a királyt. Van valami baj?
– Valószínűleg nincs, de legyetek éberek! – Philipposz ekkor
kinyitotta az ajtót és a két herceg besurrant.
– Ez csak természetes, uram. Nem alszunk szolgálatban.
Attalosz látta, hogy a hálóterem ajtaja becsukódik.
– A világ teli van meglepetésekkel. Időnként előfordul, hogy az
ember egyszerűen rossz helyen van rossz időben.
– Nem értem, uram – felelte a férfi.
– Nem, attól félek, valóban nem érted – felelte Attalosz, és
tőrével villámgyorsan átvágta az őr torkát. A másik ember földbe
gyökerezett lábbal állt egy pillanatig, majd a kardja után kapott,
de a harcos kitépte tőrét a halottból, és hegyét a férfi szemébe
döfte.
A király hálóterméből rettentő sikoly hallatszott. Attalosz
odarohant és feltépte az ajtót.
Ptolemaiosz félig lelógott az ágyról és két kard meredt elő
melléből és hasából. A király a padlóra zuhant és megpróbált a
harcos felé kúszni, de Philipposz odaugrott és kirántotta testéből
a kardját. Az uralkodó ismét felsikoltott – majd a penge átvágta a
nyakát.
Philipposz felállt, megfordult és letérdelt Perdikkasz előtt.
– Előttem neked sosem kell letérdelned – fogadkozott
Makedónia új királya, és talpra segítette Philipposzt. – És soha
nem feledem, mit tettél értem.
 A TEMPLOM, KR. E. 359 NYARA
Parmeniónnak a Leuktránál kivívott győzelme óta eltelt
tizenegy évben Deraét számos különös álom gyötörte már – a
sötétségről és a gonoszságról szóló, démonok kísértette rettenetes
látomások. Kezdetben Tamisz is meg-megjelent az álmaiban,
megmentette és mesélt a Sötét Isten szolgáiról, akik így próbálják
mindkettejüket elpusztítani. Ahogy teltek-múltak az évek, úgy
növekedett Deraé hatalma, és az éjszakai támadásokat egyre
kevésbé találta ijesztőnek. Most mégis elveszett egy komor,
zavaros rémálomban, ahol árnyalakok cikáztak a látómezeje
szélén, ahogy ide-oda tekergőzött és forgolódott, hiábavalóan
igyekezve azon, hogy egy pillantást vessen rájuk. Mindössze
szürke várfalakat látott és hideg kövön megcsillanó vízcseppeket.
A sötétség füstként gomolygott körülötte, és a mélyéről
reszelős zihálást hallott: karmok csikordultak a kövezeten. Szúró
fájdalom tépett mindkét karjába, ahogy egy pikkelyesnyálkás lény
rávetette magát. Deraé ujjaiból fehér fény csapott ki, és szörnyű
rikoltás visszhangját verték vissza a kőfolyosó falai. Mikor
lenézett a karjára, látta a húsába véres barázdát szántó
karomnyomokat, de magának a lénynek nem volt se híre, se
hamva, csak a fagyos, opálszerű szempár és a széles, metszett
pofa illékony emléke. A papnő gyorsan begyógyította a sebet és
megpróbált elrepülni, de a kőmennyezet csapdába ejtette,
akárcsak a falak és a padló.
Távolabb fekete állóvíz kezdett bugyogni és felfelé törni, míg
egy köpönyeges és csuklyás, sápadt arcú és sötét szemű asszony
alakját nem öltötte.
– Szóval te vagy a gyógyító – szólalt meg a nő mély és rekedtes
hangon. – Bájos vagy. Gyere ide, szépségem! Deraé ekkor
felnevetett és a félelme szertefoszlott.
– Mit akarsz tőlem?
 – Tudni akarom, kit szolgálsz. Gondot okozol nekem.
– Hogyan okozhatnék én gondot? – érdeklődött Deraé, – Én,
amint azt te magad mondtad, gyógyító vagyok. Több mint húsz
éve élek a templomban. Még csak nem is ismerlek, hölgyem.
– Rá tudsz lépni a számos jövő útjára?
– Te igen? – kérdezett vissza Deraé.
– Hogy én mit tudok, az nem a te dolgod! – csattant fel a
csuklyás.
– Értem. Tehát nem tudsz – felelte a papnő halkan. – Mi
érdekel belőle?
A nő elmosolyodott, de ettől sem lágyultak el a vonásai.
– Nem lehetnénk barátnők? Én is gyógyító vagyok, továbbá
jós. Egyszerűen csak megéreztem a hatalmadat és szerettem
volna többet tudni rólad.
Deraé megrázta a fejét.
– Te és én nem lehetünk barátnők, mivel ellentétes hatalmakat
szolgálunk. De te nem is a barátságomra vágysz, nemde? Mondd
meg az igazat! Vagy attól tartasz, hogy égetné a nyelved?
– Égetné?! Tüzet szeretnél látni? – sziszegte az asszony.
Lángok törtek elő a falakból, Deraé köntöse pedig meggyulladt,
a bőre felhólyagzott. Mégsem moccant, nem is sikoltott. Halvány
aranyfény burkolta be, begyógyította bőrét és védelmező
köpönyegként tekeredett köré. Az immár mérges papnő felemelte
kezét. Két, tövises fénylándzsa villant az asszony keble felé,
hátradobták és felszegezték a falra. A nő sikoltott, majd
megérintette a lándzsákat, mire azok egy szempillantás alatt
eltűntek.
A sötét ruhás asszony elmosolyodott.
– Pompás. Rosszul ítéltelek meg. Nincs mitől félnem.
A vár falai vibrálni kezdtek és eltűntek, Deraé pedig a
templomban ébredt.
 A kísértetvárban vívott csata felkavarta, így felkereste Tamiszt.
Az öregasszony még aludt, nyál csordult végig az állán. Deraé
finoman megérintette, de erre nem ébredt fel. Az elmúlt két
évtized nem volt túl kegyes a vén papnőhöz, hatalma gyengült,
akárcsak látása és hallása. A fiatalabbik nő vállon ragadta és
erősebben megrázta.
– Ha! Mi az? – motyogta Tamisz, és megdörzsölte a szemét.
Deraé vizet hozott neki, és megvárta, míg az öregasszony
magához tér az alvásból.
– Miért zavartál fel? Éppen az első férjemről álmodtam.
Micsoda férfi volt! Ha! Mint egy kos, olyan volt!
Deraé elmesélte a várat és a sötét köpönyeges nőt. Tamisz
némán hallgatta végig, majd megrázta a fejét.
– Nem tudom, ki volt. Nem mi vagyunk az egyedüliek ebben a
küzdelemben, Deraé. Vannak más, hozzánk hasonlók, megáldva
az adottsággal és a látással. Egyesek a Fényt szolgálják, mások a
Sötétséget. De miért kavart ez fel ennyire?
– Félt tőlem, de amikor legyőztem, minden félelme elmúlt.
Ennek semmi értelme, nem igaz?
Tamisz felsóhajtott és kikászálódott az ágyból. A hajnal fénye
beszűrődött zsalus ablakán. Felöltötte egyszerű fehér
gyapjúköntösét, és kisétált a kertbe. Deraé követte.
– Azt mondod, legyőzted. Hogyan? – kérdezte Tamisz. A
fiatalabb nő elmagyarázta, mire az öregebb felsóhajtott. –
Megpróbáltad megölni, és ezáltal legyőzött, mivel ez nem a
Forrás Útja. És akik nem a Forrást szolgálják, azok csakis a
Káoszt szolgálják.
– De ez nem igaz! – tiltakozott Deraé. – Én gyógyító vagyok.
Nem vagyok gonosz.
– Nem, nem vagy gonosz – mondta Tamisz elgyötörten. –
 Rosszul tanítottalak. Oly sok mindent csináltam rosszul.
Gigászi önteltséggel. Kasszandra próbált figyelmeztetni, de nem
hallgattam rá. Egykor azonban bölcs voltam – közölte egyszer
csak, és lehajolt, hogy megszaglásszon egy rózsabimbót. –
Számos titkot ismertem. Ám minden bölcsesség bolondság is
egyben. Azt gondoljuk, mi mozgatjuk a szálakat, de közben
minket rángatnak zsinórón. Azt gondoljuk, miénk a hatalom, de
közben olyanok vagyunk, mint levelek a viharban. Jó dolgokat
művelünk, ami gonoszságba torkollik. Minden zűrzavaros.
Minden hiábavaló.
Deraé kézen fogta.
– Beteg vagy, Tamisz? Még soha nem hallottalak így beszélni.
– Nem vagyok beteg, Deraé. Haldoklom. És a művemből még
semmit sem végeztem be. Időnként elgondolkozom, hogy
egyáltalán befejezünk-e bármit, amit elkezdünk. Annyira
belefáradtam az egészbe. Szörnyű dolgokat műveltem...
szörnyűeket. És azt hittem, okos vagyok. – Ekkor felkacagott,
száraz vihogással, ami gyötrő köhögésbe fulladt.
Megköszörülte torkát és a rózsabokrok közé köpött. – Nézz
rám! A gyönyörű Tamiszra! Nehéz elhinni, hogy a férfiak egykor
kívántak.
– Miről álmodtál?
– Álmodtam?
– Azt mondtad, az első férjedről álmodtál. Meséld el!
– Azt láttam, hogy milyen jó, amikor még szeretik az embert,
amikor megérintik, milyen jó, amikor támaszkodhatsz másra és ő
is rád. Mindazt láttam, ami mára elveszett; az összes hibámat, az
összes hiúságomat.
– Mutasd meg! – suttogta Deraé, és az öregasszony fejére tette
a kezét. Tamisz teste ellazult, a fiatalabbik nő beúszott a
tudatába, és látta, ahogy az ifjú Tamisz egy erős, szakállas ifjú
alatt nyögdécsel. Nem nézte végig a jelenetet, hanem a magasba
emelkedett, ide-oda forgott a levegőben, keresett... és kutatott.
Ekkor megpillantotta a fekete köpenyes nőt. Az nevetve
mutogatott az üzekedő párra. Deraé közelebb szállt hozzá. Az
asszony nem volt egyedül, árnyalakok lebegtek körülötte.
Deraé visszatért a hűvös hajnali kertbe.
– Nem álmodtál, Tamisz: az a nő tette, akiről beszéltem. Ő jött
el hozzád, hogy csüggedéssel árassza el elmédet.
– Ez badarság. Láttam volna őt. Hiszen még mindig megvan a
hatalmam! – tiltakozott Tamisz. – Miért próbálsz ellenem
áskálódni?
– Nem próbálok, esküszöm neked. Ostromolnak minket,
Tamisz. De miért?
– Közeleg a sötét születése – suttogta Tamisz. – Nagyon közel
van már. Talán csak egy év, de legfeljebb kettő. Tényleg a
fejemben járt ez a nő?
– Igen. És sajnálom.
– Nem számít. Minden hatalom elenyészik egyszer – sóhajtott
fel Tamisz. – Bárcsak többre taníthattalak volna! De csak ennyire
tudtalak. Egy nap pedig meggyűlölsz majd – mondta az
öregasszony, és könnyek kezdtek potyogni a szeméből.
– Rengeteg mindenre megtanítottál, barátnőm... drága
barátnőm. Hát hogyan gyűlölhetnélek meg valaha is?
– Láttad a nőt? Nos, ez akkor költői igazságszolgáltatás. Egy
nap azt is megtudod, miért. De mondd, merre jár Parmenión?
– Szúzában van. A nagykirály egy díjnyertes paripát
ajándékozott neki mezopotámiai győzelméért.
– Bele fog keveredni a Makedóniáért vívott csatába. Az most a
középpont. Minden erő odaáramlik, arra a helyre. Menj oda!
Most azonnal menj oda! Nézd meg! Érezd!
– Most nem mehetek. Aggódom érted, Tamisz.
 – Már túl késő aggodalmaskodni, kedvesem. A jövő utolért
minket. A Sötét Isten közeleg.
– De meg tudjuk még állítani?
Tamisz erre csak a vállát vonogatta és körülnézett a kertben.
– Nézd csak a rózsákat! Több száz van belőlük. Minden évben
ezrével nyílnak a bimbók. Ha arra kérnélek, hogy úgy metszd és
nyesd meg őket, hogy csak egy tökéletes bimbó nyíljon, az összes
többi pedig zöld maradjon, képes lennél rá?
– Úgy vélem, igen, de igénybe venné minden erőmet.
– Mi lenne, ha arra kérnélek, hogy metszd meg úgy az öszszes
rózsát a világon, hogy csak egy bokor hozzon egy tökéletes
virágot?
– Mit akarsz mondani ezzel, Tamisz?
Menj Makedóniába, kedvesem! Én addig itt elüldögélek és
nézem, ahogy nyílnak a rózsák.
Deraé felszállt a templom fölé és nyugatnak repült, át a trák
hegyeken, a nagy folyók – a Nésztosz, a Sztrümón és az Axiosz –
síkságain. A tiszta kék égen szárnyalva elcsitította az elméjét,
lehunyta lelkének szemét és meglovagolta a hatalom ritmusát,
ami a lenti földből pulzálva tört elő. Érezte, hogy valami dél felé
vonja, át a tengeren, egy hegyvonulat irányába. Egyre lejjebb és
lejjebb repült. Odalent egy csapat lovas egy oroszlánt űzött. Az a
sziklák közé menekült, majd kikerülve üldözői látómezejéből,
megfordult és felkészült a támadásra. Az egyik vadász, egy jó
vágású, sötét szakállú ifjú megelőzte a csapatot. Bevágtatott a
sziklák közé, ahol leugrott a lováról, könnyű vadászlándzsával a
kézben. Az oroszlán ekkor rávetette magát, de a vadászra nem
tört rá a félelem. Fél térdre rogyott, erősen megmarkolta a
lándzsát, és úgy várta a fenevad rohamát.
Deraé kilőtt nyílként suhant az oroszlán felé.
 MAKEDÓNIA, KR. E. 359 NYARA

Philipposz megrántotta lova kantárszárát, amikor látta, hogy

az oroszlán a sziklák közé veti magát. A vadászat izgalma
hatalmába kerítette, a veszély mámorító íze – mint mindig –
erősebb volt még a bornál is. Könnyedén a földre szökkent, rövid
döfőlándzsáját erősen markolta a jobbjában – vashegyét
borotvaélesre fente.
A Ptolemaiosz megölése óta eltelt évek kegyesek voltak hozzá.
Már nem az a karcsú fiú volt – a herceg széles vállú, izmos férfivá
serdült, az arcát párducszőrméhez hasonló fényes fekete szakáll
ékesítette. Makedónai Philipposz huszonhárom évesen élete
virágában járt.
Amikor Perdikkasz trónra került, Philipposz évek óta először
lelt békét. Elköltözött a székvárosból, ahol az ősi fővárostól,
Aigaitól délre elterülő királyi birtokokon, belevetette magát a
makedóniai nemesek kedvelt élvezeteibe – vadászott,
tivornyázott, szajhákkal múlatta az időt. Ám mind közül a
vadászat lobbantotta fel legjobban a vérét. Medvék, farkasok,
szarvasok, vadbivalyok, vadkanok és párducok – Makedónia
hemzsegett a vadon élő állatoktól.
Az oroszlánok száma viszont egyre fogyatkozott. Nemrégiben
egy bozontos hím költözött le a hegyekből, és rájárt a
birkanyájakra, kecskéket és marhákat ölt. Öt napja kutattak
utána, hol elvesztették a nyomát, hol ismét rátaláltak, és egyre
délebbre jutottak. Úgy tűnt, mintha a fenevad egyre közelebb
csalogatná őket az Olümposzhoz, az istenek honához.
Philipposz délre nézett, a távoli hegység felé.
 Légy most velem, Zeusz atya! – suttogta, ahogy lassan
beóvakodott a sziklák közé. Be kellett volna várnia a társait, de
Philipposz, mint mindig, most is alig várta, hogy ölhessen, hogy
elsőként csaphasson le.
A déli nap a herceg hátát ostromolta, ahogy előrearaszolt.
Tudta, hogy az oroszlánok nem szívesen mozognak a melegben,
szívesebben szunyókálnak valami árnyékos helyen. Ez a példány
pedig nemrégiben ölt le egy nagy birkát és jól belakott zsíros
hússal. Philipposz felemelte a lándzsát. A hegyének az oroszlán
marja mögé kell fúródnia, hogy mélyre hatolva átdöfje a tüdejét
és a szívét. Az állat a mancsának akár egyetlen csapásával is képes
bezúzni egy férfiember bordáit, a karmaival könnyedén
kibelezheti a lándzsást.
Philipposz hátrapillantott, és látta, hogy Attalosz meg a
többiek még mindig nem értek oda. A fakó szemű orgyilkos
dühös lesz, ha az ifjú nélküle végez az állattal. Ezen kuncogott egy
sort. A harcos már így is dühös volt, mivel Perdikkasz nyugatra
indult a sereggel, Bardülisz ellen, őt pedig hátrahagyta. Bár az
orgyilkos tizenegy évvel korábban segített neki, Perdikkasz sosem
bízott meg benne, és nem engedte azt sem, hogy felemelkedjen:
még mindig az őrség kapitánya volt csupán.
A sziklák mögül mély hangú morgás tört elő. A hang öblös volt
és morajló. A félelem lángoló ujjakkal mart Philipposzba, ő pedig
úgy mártózott meg benne, akár egy gyönyörű nő ölelésében.
– Jöjj hozzám! – suttogta.
Az oroszlán kirontott a sziklák közül. Hatalmas volt –
Philipposz kisebb ló méretűnek látta. Nem maradt ideje
félreugrani és így vinni be a gyilkos döfést.
Így aztán fél térdre vetette magát, és a földre támasztotta a
lándzsa nyelét – a hegye az oroszlán torkára mutatott. Tudta, ez
nem állítja meg az állatot. A nyél elroppan a súly alatt, a
szemfogak az arcába tépnek. Azonnal tudta, eljött halála napja,
mégis nyugodt maradt, elszánta magát, hogy nem egyedül hal
meg. A szörny mellette lépked majd a Hádészhoz vezető úton.
Mögötte patadobogást hallott, de a barátai elkéstek, hogy
megmenthessék.
– Gyerünk! – ordított rá az oroszlánra. – Jöjj, és halj velem!
A fenevad teste hirtelen megrándult – mintha csak kínok
gyötörnék rohama megtorpant, felemelte a busa fejét, és szörnyű
üvöltést küldött az ég felé... A bestia megállt, alig pár arasznyira a
vas lándzsahegytől.
Philipposz érezte a fenevad bűzös leheletét, és egyszer csak azt
látta, hogy az állat szemfogait nézi, melyek olyan hosszúak és
görbék voltak, akár egy perzsa tőr. Belenézett a bestia
sárgásbarna szemébe.
Megállt az idő, csak a pillanat létezett.
Philipposz lassan felállt, majd a lándzsa hegyét az oroszlán
sörényéhez érintette. A jószág pislogott, de nem mozdult. Az ifjú
érezte, hogy mögötte megjelenik Nikánor, és nyilat húz elő a
tegezéből.
– Senki se lőjön! – parancsolt a herceg halkan és lágyan.
Az oroszlán lépett egyet előre, bundáját Philipposz lábához
dörgölte, majd megfordult és elügetett a sziklák között. Attalosz a
herceghez rohant.
– Még soha nem láttam ilyet – suttogta. Philipposz
megborzongott.
– Én sem.
– Üldözzük tovább?
Azt hiszem, inkább nem, barátom. Már elment a kedvem a
vadászattól. – Philipposz visszapillantott oda, ahol az oroszlán
állt.
– Ez valamiféle előjel volt? Tényleg oroszlán volt? – tudakolta
Attalosz.
 – Ha isten volt, rémes a szájszaga – felelte Philipposz, és
ideges pillantásokat vetett a távoli Olümposz felé.
A vadászok kényelmes iramban indultak vissza Philipposznak
az Aigaitól délre húsz mérföldre fekvő nyári lakába. Már
majdnem odaértek, amikor egy lovas érkezett vágtatva északról,
egyenesen Philipposzhoz. A lova tiszta tajték volt és a kimerültség
szélén tántorgott.
– Meghalt a király! – zihálta a futár. – A sereget szétverték!
– Meghalt Perdikkasz? Nem hiszem el! – kiáltott fel Attalosz,
de a lovas nem törődött vele, csak Philipposzt nézte.
– A király rátámadt az illírekre, de a centrumunk nem bírta.
Perdikkasz ellentámadással próbálkozott, de az ellenség számított
rá. A lovasságot ízekre szedték, a király fejét lándzsára tűzték.
Több mint négyezer embert vesztettünk!
Philipposz sosem állt közel bátyjához, de ellenségek sem
voltak. A fiatalabbik fivér csodálta a királyt államférfiúi és katonai
erényeiért. És most mi lesz? A király fia csak kétéves volt, a sereg
pedig – bármennyi maradt is belőle – soha nem egyezne bele,
hogy egy csecsemőt koronázzanak meg – úgy nem, hogy az
országot veszély fenyegeti. A herceg otthagyta a többieket és
leszállt lováról, majd leült egy sziklatömbre és a tengert nézte.
Soha nem vágyott rá, hogy király legyen. Soha nem kívánt mást
az élettől, mint hogy vadászhasson, vedelhessen és üzekedhessen.
Perdikkasz ezt megértette, és ezért nem gondolt egy percig sem
rá, hogy megölesse az öccsét.
Ami őt illeti, jobbára kerülte az államügyeket. Figyelmeztette
Perdikkaszt, milyen veszélyekkel jár megtámadni az illíreket, de
az efféle csaták mindennaposak voltak, és igen ritkán bizonyultak
döntő ütközetnek: a vesztesek általában beleegyeztek, hogy szép
summát fizetnek sarc gyanánt a győztesnek, és az élet ment
tovább. De hogy a király a harctéren maradt, négyezer
makedónnal együtt! Ez félelmetes tragédia volt. Hellász északi
részén a hatalmi egyensúly a legjobb esetben is ingatag volt, és
Philipposz tudta, hogy ezzel a katasztrófával ki fog törni a
zűrzavar.
Perdikkasz jó királynak bizonyult: népszerű volt és erős. Ám
megszállottá tette a vágy, hogy szétzúzza Bardüliszt és Philipposz
mondhatott bármit, nem tudta eltántorítani ettől.
– Küldess Parmeniónért! – nógatta a herceg.
– Nem kell nekem egy spártai félvér – felelte Perdikkasz.
– Szeretnéd, hogy veled tartsak?
Egy pillanatig azt hitte, bátyja igent mond. Perdikkasz jóképű
arca ellágyult egy pillanatra, de szinte azonnal ismét szúróssá vált
a tekintete szúrós tekintetét.
– Nem, öcsém. Aigaiban maradsz. Mulass jól!
Mikor Philipposz megfordult, hogy távozzon, Perdikkasz
megragadta a vállát.
– Soha nem felejtettem el, amit értem tettél.
– Tudom, nem kell mondanod.
– Vannak, akik arra biztattak, ölesselek meg, Philipposz.
Vannak, akik szerint... á, mit számít? Nem ölettem meg
Arkhelaoszt sem, és nem is bizonyult veszélyesnek.
Engem ne félts, bátyám! Nem óhajtok király lenni. Bardülisszel
azonban vigyázz! Ha vesztesz, olyan sarcot ró ki, amit lehet, hogy
nem lesz könnyű megfizetned. Perdikkasz elvigyorodott. – Nem
fogok veszíteni.
Philipposz ismét visszatérve a jelenbe, lerázta magáról az
emléket, és magához intette a lovast.
– Hol járnak most az illírek?
– Nem indultak meg, felség. Kifosztották a halottakat, és
négynapi járóföldre táboroznak Pellától.
– Ne nevezz felségnek! Nem vagyok király! – fortyant fel
Philipposz, és intett a futárnak, hogy távozzon.
 Gondolatai viharként romboltak a fejében. Csak a hatalmi
egyensúly számított! Nyugaton az illírek, északon a paiónok,
keleten a trákok, délen pedig Thébai. Amíg mindegyik népnek
erős a serege, kicsi a veszély, hogy átfogó támadás induljon. Most
azonban, hogy a makedón hadat szétverték, az ország nyitva áll
mindazok előtt, akik elég bátrak, hogy elfoglalják. Philipposz
ellenségeire gondolt. Először Bardüliszre, a ravasz illír királyra:
nyolcvanéves, talán még több is, de úgy vág az esze, mint egy
prérifarkasnak. Azután ott van Kotüsz, a trák uralkodó, aki alig
múlt hatvan: a kapzsi és könyörtelen király irigy tekintetét máris
a keleti, trák határtól, alig egynapi lovaglásra húzódó makedón
bányákra veti. Azután ott vannak még a törzsekben élő, a
háborúskodásért és a fosztogatásért élő-haló paiónok északon.
Utánuk következett a hatalomvágyó Thébai, a fennhéjázó Athén.
Csak az istenek tudják, még mennyien!
– Egyszerre elég egy félelem – intette magát. Vajon mi lesz, ha
nem száll harcba a koronáért? Egy név villant fel az elméjében.
Mostohatestvéréé, Arkhelaoszé. A kettejük közötti gyűlölség a
vasnál is erősebb volt, és dermesztőbb, mint egy téli hóvihar.
Arkhelaosz küzdene a trónért, és az első lépése Philipposz
halálának elrendelése lenne.
Philipposz magához intette Attaloszt.
– Pellába lovagolok! – tudatta a harcossal. – Arkhelaosz
valószínűleg még nem tudja a hírt. Amint megtudja, ő is a
székvárosba jön, ő viszont Kerkinéből indul. Fogj húsz embert, és
gondoskodj róla, hogy ne élje túl az utat! Attalosz elmosolyodott.
– Ezt a feladatot élvezni fogom, annyi szent.
 SZÚZA VÁROSA, PERZSIA, KR. E. 359 ŐSZE

– A te hibád – közölte Mothak, miközben Parmenión fel-alá

járkált a szobában. – Ugyan ki tehetne róla?
A spártai a kertbe vezető széles ajtóhoz lépett és az aláhulló,
nyíló virágokkal és a virágzó fákkal teli teraszokat nézte. Édes
illat áradt felőlük és pompás látványt nyújtottak, de Parmenión
mégis hátat fordított: arca kipirult, szeme haragtól fénylett.
– Kit hibáztassak? – vicsorogta. – Ki mást, ha nem azt az
átkozott perzsa kölyköt? Hetven embert veszít, mert nem törődik
azzal, hogy a harctérről eltakarítsa a sziklatömböket. Hetvenet!
Azután pedig van képe azt mondani nekem, hogy nem számít,
mert úgyis csak földművesek voltak.
– Parmenión, ő egy királyi herceg. Mit vártál, mikor
viszszavontad a kinevezését? Hogy megdicsérnek? Kapsz egy
újabb díjnyertes paripát?
– Perzsák! – sziszegte Parmenión. – Émelygek tőlük.
– Nem – felelte Mothak kedvesen. – Perzsiától émelyegsz,
barátom. És túl okos vagy ahhoz, hogy ne értsd, milyen
következményekkel jár Dareiosz elbocsátása.
– Mit beszélsz? Hogy én akartam, hogy visszavonják a
kinevezésemet?
– Pontosan.
– Marhaság! Itt mindenünk megvan, amit ember csak
kívánhat. Nézz körül, Mothak! Selymek, pompás kerevetek,
gyönyörű kertek. Hellászban hány király dicsekedhet ilyen
palotával? Rabszolgák lesik minden óhajunkat, és több pénzünk
van, mint amit két élet alatt elverhetnénk. Gondolod, hogy
mindezt szándékosan dobtam el? – Igen.
– Levegőzzünk egy kicsit! – dörmögte a spártai, és kisétálva a
kertbe, elindult a kövezett úton. Mothak követte a hadvezért a
derűs napsütésbe, és közben halkan szidta magát, amiért
elfeledkezett szalmakalapjáról. A thébai az elmúlt tíz évben egyre
jobban kopaszodott, és ezt a csapást kizárólag az erős perzsa
napsütésnek tulajdonította. – Hogy lehetett ilyen ostoba? –
kérdezte Parmenión. – Tudta, hogy addig a harci szekerek nem
tudnak rajta segíteni, amíg meg nem tisztítja a terepet. És
ráadásul ezer ember állt a parancsnoksága alatt. Egy, legfeljebb
két óránál tovább nem tarthatott volna az egész. De nem, a mi
kiváló perzsa hercegünk hagyta, hogy az emberei a napsütésben
csak üldögéljenek, miközben ő fellovagolt a dombok közé, hogy
fürödjön egyet egy hideg patakban.
– Így is, úgy is végeztünk itt – mutatott rá a thébai. – A
szatrapák háborúja már majdnem befejeződött. Mi mást
kérhetett volna még tőled a nagykirály? Csatákat nyertél neki
Kappadókiában, Phrügiában, Egyiptomban, Mezopotámiában és
máshol, amelyeknek a nevére nem is áll rá a nyelvem. Nincs
szükségünk több háborúra. Csak maradjunk a fenekünkön és
élvezzük ki életünk alkonyát! Az istenek tudják, hogy nincs
szükségünk több pénzre.
Parmenión megrázta a fejét.
– Még nem állok készen az alkonyra, Mothak, barátom. –
Szeretnék... – Vállat vont. – Nem tudom, mit szeretnék, de nem
tudok tétlenül ülni. Mi volt a legutolsó ajánlat?
– Az egyiptomi szatrapa a szolgálatodat kéri a déli törzsek
támadásainak visszaverésére.
Túl nagy ott a meleg.
– Az olünthosziak zsoldosokat toboroznak. Szeretnék, ha te
vezetnéd a csapatokat Makedóniába.
– Már megint Makedónia. Csábító. Mi van még?
– Az illírek királya, Bardülisz munkát ajánl, akárcsak a trák
Kotüsz. A trákok jó ajánlatot tettek: két talentum aranyat ígértek.
– És a makedón király... Perdikkasz?
 – Nem hallottunk felőle semmit.
Parmenión egy darabig némán tűnődött.
– Nem éget a vágy, hogy visszatérjek Hellászba. Még nem.
Mothak bólintott és hallgatott. Tudta, hogy Parmenión
gondolatai ismét Epameinóndaszra terelődtek. A thébai hős
szétzúzta a spártaiakat, egészen Spárta külvárosáig tört előre a
thébai sereggel, míg Agészilaosz, a spártai király eltorlaszolta az
utcákat és került minden összecsapást.
Thébaira dicső napok köszöntöttek, de a thébaiak becsvágyától
tartó athéniak szövetségre léptek Spártával, és hét éven át egyik
véres csata követte a másikat.
Parmenión a szúzai nagytanácsban tartózkodott éppen, mikor
híre jött a Mantinea mellett vívott ütközetnek. A spártaiak és az
athéniak együtt támadtak Epameinóndaszra. A thébai
megpróbálta lemásolni a Leuktránál alkalmazott taktikát, a
tömeges rohamot. Csak részben járt sikerrel, mert egy osztag
athéni lovas utat vágott magának a hadvezérhez, aki a győzelem
pillanatában elesett, és állítólag nem más volt a gyilkosa, mint
egy Grüllusz névre hallgató athéni kapitány, Xenophón fia.
– Nagy ember volt – suttogta Mothak.
Hogyan? Igen, az volt. De hogy van az, hogy te mindig tudod,
mire gondolok?
– Barátok vagyunk, Parmenión. Féltem Thébait. Pelopidasz
Thesszáliában halt meg, és Epameinóndasz is elesett. Ki maradt,
hogy a városért harcoljon?
– Nem tudom, de nem veszek részt a dologban. Xenophónnak
igaza volt. Hellász sosem fog egyesülni, és az állandó
csatározások csak tovább gyengítik.
Ekkor egy rabszolgalány futott ki a házból, meghajolt
Parmenión előtt és Mothakhoz fordult.
– Egy hírnök érkezett, uram. A hadvezért szeretné látni.
 – Kitől jött a hírnök?
– Görög, uram. – A lány ismét fejet hajtott és várt.
– Kapjon bort! Máris beszélek vele – felelte Mothak.
Parmenión a napsütésben várta meg Mothak visszatértét. –
Nos, mi az?
– Egy illír volt. Bardülisz visszavonta a neked tett ajánlatát.
Úgy fest, nélküled is szétverte a makedón sereget és végzett
Perdikkasszal. Lehet, hogy itt a kellő idő, hogy elfogadd Kotüsz
ajánlatát. Trákia és Illíria a koncon fog marakodni.
Makedóniának befellegzett.
– Ki lett Perdikkasz utódja?
– Az egyik herceg... azt hiszem, azt mondta, Philipposz. –
Thébaiból ismerem. Megkedveltem ott.
– Ó, ne! Még csak ne is gondolj rá!
– Mire ne gondoljak?
– Látom a szemeden, Parmenión! Nincs seregük, és a farkasok
már gyülekeznek. Botorság még csak gondolni is rá.
De mindegy, hiszen ez a Philipposz nem tett ajánlatot.
Parmenión kuncogott egy sort.
Nincs sereg és erős ellenség körös-körül. Nagyon csábító,
Mothak.
– A halálban nincs semmi csábító!

Arkhelaoszt akkor ölték meg, amikor Pellától északnyugatra az

Axiosz folyón kelt át, és a halálával Philipposz leszámolt a
Makedónián belüli ellenzékével. Viszont a gondjaival nem. Az
illírek szétverték a makedón sereget északnyugaton, északról
pedig betörtek a paión törzsek, kifosztottak két várost és harminc
falut. Az új királyra pedig még rosszabb dolgok vártak. Keleten a
trákok gyülekeztek támadásra készen – s készen arra, hogy
Philipposz távoli unokaöccsét, Pauszaniaszt ültessék trónra
bábkirályként. Délről pedig híre jött, hogy az athéniak egy másik
unokafivért támogatnak, Argaioszt, aki máris megindult
seregével, hogy magának követelje a trónt.
– Engem az lep meg – tudatta Philipposz legközelebbi
barátjával, Nikánorral –, hogy miért akarja bárki is most
megkaparintani a királyságot. Hiszen nem sok olyan érték
maradt, ami még nem került az ellenség kezére.
– Győzni fogsz, Philipposz. Győzni! Nincs ember egész
Hellászban, aki okosabb nálad.
A király ezen jót derült, és átölelte barátja vállát.
– Ezt a bókot szívesebben fogadnám, ha tényleg lenne bármi
alapja. Viszont egy csodára lenne szükségem. Vagyis
Parmeniónra.
– Mit tehetne értünk egy spártai?
– Kiképezhetne nekem egy sereget, és Héraklész csontjaira
mondom, szükségem is van egyre! Keresd meg őt, Nikánor!
Küldj ki lovasokat, vedd igénybe a látnokokat! Mindegy hogy,
de találd meg!
Kiűzte a gondokat a fejéből, és egyszer csak azon kapta magát,
hogy tizenegy évvel korábban jár, amikor Thébaiban volt túsz,
amikor nézte, hogyan képezi ki a legendás Parmenión a Szent
Csapatot. Volt valami abban az emberben: nagy belső erőről
árulkodó nyugalmat érzett benne, fakó szemében pedig megértést
látott – hasonszőrűnek érezte a spártai harcost.
Ezután jött Leuktra és az elképesztő spártaiak legyőzése.
Parmenión diadala. Attól fogva Philipposz leste a spártai útjairól
szóló híreket, lelkesen hallgatta az Egyiptomban és Perzsiában
aratott győzelmeiről szóló beszámolókat. A szatrapák gyakran
kínáltak a sztratégosznak aranyat és ékszereket, viaskodtak kora
legnagyobb hadvezérének kegyeiért. Állítólag még a nagykirályt is
lenyűgözte a hozzáértésével.
 Egyszer az ellenség már arra a hírre megadta magát, hogy
Parmeniónt fogadták fel arra, hogy a sereget ellenük vezesse. Még
a neve is hatalommal bírt.
– Nagyon nagy szükségem van rád – gondolta Philipposz.
Attalosz lépett oda az ablaknál álldogáló, gondolataiba révedő
királyhoz.
– Mi legyen a kisdeddel, felség? – suttogta. – Szeretnéd, ha
megszabadulnánk tőle?
Logikus kérdés volt, és Philipposz eltűnődött rajta. Ha hagyja,
hogy az unokaöccse felnőjön, egy nap talán megpróbálja
megkaparintani atyja trónusát. A szokás azt diktálta, hogy
szabaduljon meg az összes többi trónkövetelőtől. Philipposz
felsóhajtott.
– Hol van Szimikhe?
– Amint azt parancsoltad, a királyné fogoly saját termeiben.
Vele van mindhárom szolgálólánya és a gyermek.
– Ezt majd én elrendezem. – Philipposz kisietett a
trónteremből, öles léptekkel haladt végig a hosszú folyosón, mely
a szomszédos, keleti épületbe vezetett át. A két őr tisztelgett,
mikor a királyné szállására ért, ő pedig bólintással nyugtázta és
belépett Szimikhe magánlakosztályába. A királyné apró termetű
volt, arca tündérszerű, a haja hosszú és sötét. Felnézett, mikor a
király belépett, és a félelem éppen csak tükröződött az arcán. A
kis Amüntasz elmosolyodott, mikor meglátta a nagybátyját és felé
totyogott. Szimikhe, végigsimítva sötét fürtjein felállt, és felkapta
a gyermeket.
Philipposz elküldte a szolgálólányokat, akik erre kiszaladtak a
szobából. Szimikhe hallgatott: nem esdekelt, csak ült és magához
ölelte fiát. A király tépelődött. Kezét a kése markolatán nyugtatta,
de bizonytalanság és nyugtalanság gyötörte. Perdikkasz halálra
ítélhette volna őt, de nem tette. Most pedig ott állt előtte a nő,
akit a bátyja szeretett és a fia, akit bálványozott.
 Sóhajtott egyet.
– A fiúnak nem esik bántódása, Szimikhe – mondta végül. – A
haja szála sem görbül. A nyári lakomba költözöl, ott neveled fel.
Kellő támogatást kapsz tőlem a taníttatására.
– Ne csapj be, Philipposz! Ha azt tervezed, hogy megöletsz
minket, tedd meg most! Ne kelts hiú reményeket! Légy férfi, és
használd azt a kést! Nem fogok ellenállni.
– A szavamat adom, Szimikhe. Szó sem lehet a fiú
megöléséről.
A nő lehunyta a szemét, és lehajtotta a fejét. Könnyek
csordultak végig az arcán, a feszültség elmúltával remegni
kezdett. Erősen magához szorította a kisfiút, és az arcát
puszilgatta. A gyermek fészkelődött, hogy megszabaduljon a
heves érzelemnyilvánítástól. Philipposz leült a királyné mellé és
átölelte. Amüntasz a kezét nyújtogatta és vidáman gőgicsélt,
mikor megrángatta a király sötét szakállát.
– Áldjanak meg az istenek! – suttogta Szimikhe.
– Jelenleg nem végeznek éppen túl jó munkát.
– Majd megteszik – biztatta az asszony. – Perdikkasz szeretett
téged, Philipposz... és egyben csodált is. Azt mondta, nagyság
lakozik benned, és most már én is elhiszem. Mihez kezdesz majd?
A férfi vállat vont és elmosolyodott, összeborzolta a kisfiú
haját.
– Nincs seregem és támadnak nyugatról, északról, keletről és
délről. Azt hiszem, leborotválom a szakállamat, és
vándorkomédiásnak állok.
Szimikhe felnevetett.
– Majd kitalálsz valamit. Mire van most leginkább szükséged?
– Időre – felelte a férfi habozás nélkül.
– Ki a legnagyobb ellenséged?
 – Bardülisz, a vén ordas. Az illírjei már szétverték a sereget.
Ha Pella ellen vonul, nincs semmi, amivel megállíthatnám.
– Állítólag van egy borzalmasan csúnya lánya – mondta most
Szimikhe halkan. – Audatának hívják, és a király eddig
sikertelenül próbálta meg kiházasítani, még áron alul sem kellett
senkinek. Bátran mondhatom, már feladta, hogy férjet keressen
neki.
– Egy borzalmasan csúnya ara? Mindig is erre vágytam –
felelte Philipposz, és nevetésükbe belezengett a szoba.
*****
Teltek-múltak a napok és ellenségeik baljós módon nem
mozdultak, Philipposz pedig minden áldott nap késő éjszakáig
dolgozott, üzeneteket írt Athénnak, délen thesszáliai, keleten
pedig amphipoliszi barátainak. Nikánort Bardüliszhez küldte
Illíriába, és hivatalosan is megkérte a lánya, Audata kezét, ötszáz
talentumnyi sarcot ígérve a kézfogó napjától számítva egy éven
belül. Hosszú levelet küldött Kotüsznek, a trák királynak,
amelyben biztosította őt barátságáról, de ezt a bizonygató levelet
a rideg tekintetű Attalosz vitte.
Philipposz két kis fémfiolát adott neki, mindegyiken más betű
állt.
– Ebben – tudatta – halálos, de lassan ölő méreg van. A másik
az ellenszer. Valahogy meg kell mérgezned a királyt, de úgy, hogy
a gyanú árnyéka se vetüljön rád. Kotüsznek három fia van és
gyűlölik egymást. Amint a vénember halott, soha nem
szövetkeznek össze ellenünk.
Attalosz elmosolyodott.
– Elég ügyesen látod el a feladatod, barátom. Azt hittem, nem
vágysz a királyi címre.
– Az ember elfogadja, amit az istenek rátukmálnak – felelte
Philipposz. – Létfontosságú, hogy Kotüsz meghaljon. Mielőtt ez
bekövetkezne, keresd fel a trónkövetelő Pauszaniaszt, és mondd
azt, hogy kiábrándultál belőlem. Mondd, hogy őt akarod szolgálni
ellenem. Rád bízom, hogy ölöd meg... csak végezz vele!
– Nem akarok krétai zsoldosnak tűnni, felség, de örömteli
lenne tudni, hogy a szolgálatodban vár rám valamiféle
megbecsült állás.
Philipposz bólintott és belekarolt a magas harcosba – így
sétáltak oda a beltéri márványmedencéhez.
– Nem kell felségnek szólítanod, amikor magunk között
vagyunk. A barátom vagy, Attalosz, és úgy bízom benned, ahogy
senki másban. Te vagy a király jobbja, és amíg az én sorom jól
megy, a tiéd is. Bízol bennem?
– Természetesen.
– Akkor tedd, amire kértelek!
Attalosz jót kuncogott.
– Máris úgy beszélsz, akár egy király. Rendben, Philipposz. Az
ajtó ekkor feltárult és egy szolga lépett be, majd meghajolt.
– Nagyuram, az athéni követ kihallgatást kér.
Philipposz felállt és vett egy nagy levegőt.
– Közöld vele, hogy azonnal megyek! – A király elbúcsúzott
Attalosztól, majd a hálótermébe indult, ahol átöltözött: hosszú,
halványkék tunikát és finom, sötétkék perzsa gyapjúköpönyeget
öltött.
Ezután leült, és gondolatai a gondokra terelődtek: felidézte
mindegyiket és felkészült a tárgyalásra. Sürgető és fontos volt,
hogy Athént távol tartsa az összecsapástól – de az sokba kerülne.
A város ismét azért harcolt, hogy egész Hellász vezére legyen.
Amióta Parmenión szétzúzta a spártaiakat, igazi hatalmi harc
bontakozott ki Thébai és Athén között: mindketten szövetségeket
kötöttek, hogy biztosítsák fennhatóságukat. Perdikkasz a
thébaiakat részesítette előnyben, és makedón csapatokat küldött
keletre, Amphipolisz független városába, hogy így segítse őket az
athéniak ellen. Ez érthető módon feldühítette az Amphipoliszban
uralkodó athéniakat. Fontos település volt, a város kezében
futottak össze a kereskedelmi utak egészen a nagy Sztrümón
folyóig, népe azonban semmit sem akart Athéntól, és több mint
ötven éve harcolt a függetlenségéért.
Most azonban az athéniak egy sereget küldtek, hogy
megdöntsék Philipposzt, neki pedig nem volt serege, amivel
szembeszállhatott volna vele. Ha sikerrel járnak,
Amphipolisznak így is, úgy is befellegzett.
A vékony aranykarikát a fejére illesztette, és belépett a
trónterembe, hogy találkozzon Aiszkhinésszel. A követ alacsony,
zömök férfi volt, arca gyenge szíve miatt egészségtelen bíborban
játszott.
Philipposz széles mosollyal üdvözölte.
– Üdv néked, Aiszkhinész! Bízom benne, hogy jó egészségnek
örvendsz.
– Nem panaszkodhatok, felség – felelte a férfi mély hangján,
kimérten és precízen formálva a szavakat. – Azt viszont látom,
hogy te kirobbanó erőben vagy, felség, akár az ifjú Héraklész.
Philipposz felnevetett.
– Bárcsak tizenkét próbát kellene csak teljesítenem!
Mindazonáltal nem terhellek a gondjaimmal. Több üzenetet is
küldtem Athénba – melyet mindig csodáltam –, és remélem,
tartós lesz a barátságunk.
– Sajnos ezt az álláspontot nem osztotta néhai bátyád. Úgy
tűnt, jobban kedveli a thébaiakat, sőt – bátorkodom megemlíteni
– még csapatokat is küldött ellenünk az
Amphipolisz visszavételéért folytatott csatába.
Philipposz bólintott.
 – Sajnos a bátyám nem osztotta az én Athénhoz fűződő
nézeteimet. Nem úgy tekintett a városra, mint a demokrácia
atyjára, nem értette meg a valódi nagyságát. Úgy vélem,
elkápráztatták Epameinóndasz és Pelopidasz hőstettei, és abban
bízott, hogy népünk felvirágzásnak indul a thébaiak bölcsessége
révén. Milyen kár! – csóválta a fejét a király. – De sétáljunk egyet,
és séta közben élvezzük a hűs alkonyt!
A király a külső folyosók felé vette az irányt, majd onnan a
királyi kertekbe, és megmutogatott több virágot, amelyeket
Szimikhe növesztett Perzsiából hozatott magokból. Séta közben
Philipposz vadul törte a fejét. Szüksége volt Athén elismerésére,
sőt még inkább közvetlen segítségére. Közben pedig egy Athén
pénzelte had már elindult, hogy elorozza tőle királyságát és
Argaioszt ültesse a trónra. A makedón csapatok még nem álltak
készen egy újabb nagy összecsapásra, de nem elhamarkodottság
átengedni Amphipoliszt, a Thermai-öbölben folytatott tengeri
kereskedelem számára létfontosságú várost? Csak megfontoltan,
Philipposz! – intette magát.
Megálltak az egyik magas fal tövében, és leültek egy fa alá,
amelyet szinte teljesen elborítottak a lila virágok. Philipposz
felsóhajtott.
– Őszinte leszek hozzád, Aiszkhinész. Végül is a kémeitek
tudják, kikkel állok kapcsolatban Thébaiban. – Aiszkhinész
komolyan bólintott, amit a király igen mulatságosnak talált,
hiszen eleddig még senkivel sem lépett kapcsolatba. – Egy sereget
kívánnak küldeni, de... amint azt mindketten tudjuk... nem azért,
hogy megóvják Makedóniát, hanem, hogy meggátolják Athént
Amphipolisz visszavételében. Nincs szükségem újabb hosszú,
makedón földön vívott háborúkra, és nem vágyom új urakra sem.
Ehelyett szeretnék jó barátságot ápolni Hellász első városával.
 A thébaiakat – formálta Aiszkhinész gondosan a szavakat –
csak a zsarnoki hatalom érdekli. Műveletlenek. Mi az ő
filozófiájuk? A kard hatalma? Az elmúlt száz évben két nagy
emberük volt, őket pedig már említetted. Amikor Pelopidaszt
megölték Thesszáliában, Epameinóndasz pedig elesett
Mantineánál, nem akadt senki, aki a helyükre léphetett volna. A
hatalmuk hanyatlik. Athéné viszont ismét felemelkedőben van.
– Egyetértek – csitította Philipposz –, de milyen választásom
van? Az illírek betörtek Felső-Makedóniába, a paiónok északot
dúlják. A trákok a határaimon gyülekeznek és Pauszaniaszt
próbálják meg trónra ültetni. Mindenfelől fenyegetnek. Ha
Thébai az egyetlen válasz, akkor legyen Thébai; ötezer hoplita
biztosítaná a trónomat.
– Csak Théba számára, de nem neked, felség. Philipposz
belenézett a követ szemébe.
– Csak most ismertelek meg, Aiszkhinész, de látom,
megbízható ember vagy. Ékesen szólsz városod érdekében és
becsületes, nemes férfiú vagy. Ha azt mondod, hogy Athén
barátságra törekszik velem, neked elhiszem, és elutasítom a
thébaiak ajánlatát.
Aiszkhinész nagyot nyelt. Egyikük sem említette az Argaiosszal
vonuló athéni hadat.
– Még mindig ott van Amphipolisz kérdése. Amint azzal te is
tisztában vagy, az egy athéni város, és nagyon szeretnénk, ha
visszatérne a szövetségünkbe. Jelenleg azonban, tudomásom
szerint egy helyőrséged állomásozik ott.
– Abban a pillanatban kivonom a csapataimat, amint
megegyezésre jutunk – tett ígéretet Philipposz. – Amphipoliszt
nem tekintem makedón földnek. Valójában a város polgárai
kérték a segítségünket és a bátyám... véleményem szerint
helytelenül... beleegyezett, hogy segít nekik. Mondd hát,
Aiszkhinész, milyen üzenetet küldjek Thébaiba?
 – Látom, hogy művelt és bölcs férfiú vagy – mondta a követ. –
Biztosíthatlak, hogy Athén tiszteli az ilyen embereket... és csak a
barátságukra vágyik. Azonnal elküldöm jelentésemet a
tanácsnak, és egyenesen hozzád jövök a válasszal.
Philipposz felállt.
– Kellemes találkozó volt ez a mai, kedves Aiszkhinész.
Remélem, holnap velem tartasz a színházba, ahol egy új komédiát
adnak elő. Már alig várom, hogy láthassam. A színészek athéniak,
és megtiszteltetés lenne számukra – és számomra is –, ha
mellettem ülnél.
Aiszkhinész meghajolt.
Philipposz visszakísérte a palotába, majd haragtól komor
képpel visszatért termeibe. Nikánor már ott várt rá.
– Nem alakultak jól a dolgok az athénival? – érdeklődött a
barátja.
– Elég jól alakultak – fortyogott Philipposz –, de ha még
átengedek valamit Makedóniából, három fa, meg egy büdös tó
uralkodója leszek. Mondj valami jó hírt, Nikánor! Vidíts fel!
– Közel ezer embert sikerült összeszednünk a sereg
maradékából. A harci kedv azonban nem valami fényes,
Philipposz. Valahol győzelmet kell aratnunk.
– Kroussziából még mindig jön arany?
– Valamennyi jön, de gyanítom, hogy a kormányzó vissza is
tart belőle. Arra vár, hogy kiderüljön, vajon ki győz. Lehet, hogy
máris tárgyal Kotüsszel vagy Pauszaniasszal.
Akkor nem tudunk több zsoldost felfogadni. Ám legyen! Egy
győzelem, azt mondod? Beszéltél a tisztekkel, szóval áruld el,
melyikükben van meg az a mersz, amire most szükségem van?
Nikánor hátradőlt a kereveten és a mennyezetet fürkészte.
 – Antipatrosz jó ember. A csapatait szépen egyben tartotta, és
harcolva vonultak vissza. Úgy tűnik, tisztelik is. A többiek meg?
Nincs köztük egyetlen különleges sem.
– Akkor küldd őt hozzám! Még ma éjjel! – Kivel fogunk
harcolni? Philipposz erre felnevetett és széttárta a kezét.
– Az egyetlen, amiben nem szűkölködünk, az az ellenség. De
legyenek a paiónok. Mi hír Parmeniónról?
– Megnyert egy csatát a kappadókiai szatrapának. Szúzában
van, a nagykirály kegyelméből. Üzenetet küldtünk neki. Viszont
meg kell mondjam, Philipposz, nem látom be, miért jönne.
Mostanra biztosan gazdag. Miért térne vissza Hellászba? Mit
kínálhatunk neki?
Philipposz csak a vállát vonogatta. Nem tudott válaszolni a
kérdésre.
És ez lehangolta.
*****
A pirkadat előtti halvány derengés már elárasztotta az Axiosz
folyóra néző alacsony dombvonulat lankáit, mikor Nikánor
finoman felrázta Philipposzt. A király felnyögött és felült, lelökte
magáról takaróját és kinyújtóztatta a hátát. Körülötte az ezer
lovas zöme még aludt. A makedón uralkodó felállt, egy kis
melegséget dörzsölt izmos karjába, és közben felnézett a gerincen
álló őrszemekre.
– Van valami mozgás? – fordult Nikánorhoz.
– Semmi, felség.
Philipposz felemelte bronzvasalású bőrmellvértjét és
felcsatolta. Nikánor segített helyére igazítani a szárny formájú
vállvérteket, és erősen rögzítette őket. Ekkor egy fekete szakállú
harcos bontakozott ki a félhomályból, és meghajolt a király előtt.
– Az ellenség egy mérföldre táborozik innen, egy
völgyteknőben, észak felé. Számításom szerint kétszer annyian
vannak, mint mi: a múlt éjjel erősítést kaptak.
 Philipposz legszívesebben káromkodott volna egy jót.
– Szép munkát végeztél, Antipatrosz! És ne törődj a
számokkal! Csak azt ne felejtsd el, hogy makedónok vagyunk, és a
királyotok veletek lovagol.
– Igen, felség – kapta el pillantását a férfi. Philipposz
gyanította, mire gondol. Alig pár héttel ezelőtt egy másik király
valószínűleg valami nagyon hasonlót mondott... és az a hadi
vállalkozás mészárlásba és katasztrófába torkollott.
– Én nem Perdikkasz vagyok – közölte halkan Philipposz.
Antipatrosz meglepett képet vágott, mire a király belebokszolt a
vállába és jót derült. – Nem engedhetünk meg magunknak két
vereséget ilyen rövid idő alatt, nemde?
Antipatrosz ideges mosolyt villantott fel, mert
elbizonytalanodott, mit is kezdjen ezzel a furcsa emberrel. –
Szeretnél szólni a seregedhez, felség?
– Nem. Közöld velük, hogy később majd tartok nekik egy
győzelmi beszédet és jól berúgunk!
Esetleg több eredményre vezetne egy beszéd a csata előtt –
vetette fel Nikánor.
Philipposz odafordult hozzá.
– Perdikkasz remek szónok volt, nem igaz, Antipatrosz? – A
harcos válaszul bólintott. – És nem tüzelte fel netán az emberek
szívét a csata előtti éjjelen?
– De feltüzelte, felség.
– Akkor pontosan azt mondd az embereknek, amit az imént
mondtam! És most induljunk! Pirkadatra a táboruk fölé akarok
érni. Antipatrosz, fogd az emberek felét! A másik felének
személyesen fogok parancsolni. Keletről és nyugatról sújtunk le
rájuk. Nem ejtünk foglyokat. Keményen csapjatok le rájuk – és
ügyesen!
 Egy órával később Philipposz ötszáz embere élén egy meredek
kaptatón haladt felfelé – a lovaikat száron vezették, míg el nem
érték az ellenséges táborra néző gerincet. A sátrak húszasával
álltak odalenn, és több száz embert lehetett látni takaróikba
burkolózva a kihunyó tüzek körül. Őrszemeket nem állítottak,
ami különösképpen még inkább felszította a király haragját.
Kivonta görbe kardját és jobbra mutatott vele. A makedónok
felszálltak hátasaikra és hosszú vonalban felsorakoztak a
gerincen. Még vártak. A nap egyelőre a távoli Kerkine-hegység
mögött rejtőzött, de már derengett. Az uralkodó szemét
leárnyékolva fedezte fel a keletről felbukkanó Antipatroszt és
ötszáz emberét: porfelhő gomolygott a dübörgő paták nyomában.
A paión harcosok kikászálódtak takaróik alól, és kardot, íjat vagy
dárdát ragadtak. Ám Antipatrosz már rajtuk is volt. Egy ideig úgy
tűnt, mintha a paiónok kitartanának, de ekkor a centrumuk
megtört és futni kezdtek a dombgerinc felé, ahol a király
várakozott. Philipposz felemelte kardját.
– Hallassátok a hangotok! – bődült el, mire felharsant a
makedón csatakiáltás, ami hömpölygő hangorkánként söpört
végig a síkságon.
Philipposz vágtába ugratta fekete heréltjét, és levágtatott a
szelíd lankán. A paiónok így a kalapács és az üllő közé szorultak,
mivel Antipatrosz elől egyenesen a király és lovasainak karjába
menekültek! Páni félelem lett rajtuk úrrá és a szétrebbentek,
fedezék reményében, a szélrózsa minden irányába. A makedónok
lecsaptak rájuk, ütötték-vágták őket. A király megrántotta hátasa
zabláját, mert látta, hogy hatvan-
hetven vadember megpróbál négyszögbe rendeződni
gyékénypajzsaik menedékében. A vérszomj hatalmába kerítette,
és bevágtatott közéjük, görbe kardjával kaszabolta őket. Egy
lándzsa lepattant a mellvértjéről, egy kard felhasította a combját,
de csak kisebb sebet ejtett. Nikánor, látva, hogy királya
veszélyben forog, húsz lovas élén a segítségére sietett – ettől a
négyszög megtört.
Ezután kezdetét vette az öldöklés. A paiónok kardjukat-
pajzsukat eldobálva menekültek, de a csoportokba verődött
lovasok felkutatták őket, és nem járt más a fejükben, mint
bosszút állni ellenségeiken és végezni velük.
Alkonyodott már, Philipposz pedig az ellenséges vezér
sátrában ült, bekötözött combbal. Eddigre közel ezerszáz paión
hevert holtan vagy sebesülten, míg a makedónok mindössze
hatvankét embert vesztettek – közülük egyiküknek felbukott a
lova és agyonnyomta lovasát. A táborban halomban állt a
zsákmány: arany, nemesfémek, ezüstérmék, nemesfém szobrok.
Több mint ötven makedón nőt vertek rabláncra, azok pedig
szabadságuk felett érzett örömükben szívesen
részesítettek megmentőiket ugyanazokban a gyönyörökben,
melyeket a paiónoknak erőszakkal kellett megszerezniük.
Philipposz parancsára a kincseket kordákra pakolták és
Pellába vitték, majd a király betartotta ígéretét, és nagy körben
maga köré rendelte az embereit.
– Ma – zengte érces és öblös hangján, ami láthatóan
különösebb erőlködés nélkül is eljutott mindenkihez – győzelmet
arattatok. Ellenségeitek százával hevernek holtan, és észak
hamarosan megszabadul gyötrőitől. Ez a mai nap. Ez a kezdet. De
nehogy félreértsetek! Ez nem egy nagy diadal volt, ámde mégis
történelmi diadal. Mert ez volt sok közül az első, és megígérem
nektek, hogy eljő a nap, mikor a makedónok csatakiáltásába
beleremeg a föld fundamentuma! Hallani fogják még a
tengereken túl is, visszhangot vet a hegyek felett. Nem lesz
egyetlen élő ember sem, aki ne ismerné, és ne félné e hangot.
Megígérem nektek, Makedónia harcosai! Ezt ígéri nektek
Philipposz! – Elhallgatott, és a katonákra nézett. Senki sem
éljenzett, és a királyt egy pillanatra összezavarta, hogy egyetlen
hangot sem adtak ki, és meg sem moccantak. Ekkor újra
végigsiklott rajtuk a tekintete, és látta, hogy sokan nem viselnek
mellvértet, és csak párnak van sisakja. – Fegyvereket kaptok
tőlem, méghozzá fényes páncélzatot, éles kardokat, lábvérteket,
sisakokat és lándzsákat. Aranyat és bőséget kaptok tőlem, és
földeket, ahol felnevelhetitek a fiaitokat. Ma éjjel azonban bort
kaptok tőlem. Úgyhogy... igyunk!
Nikánor kezdeményezésére pár tenyér összecsattant, ahogy a
bort előhozták, az emberek pedig felálltak és elvonultak, hogy
csapatokba verődve letelepedjenek a kis tábortüzek köré.
Philipposz megkereste Antipatroszt.
– Ilyen rossz volt a beszédem? – érdeklődött a harcostól.
– Egyáltalán nem, felség. Viszont ezeknek az embereknek a
zöme Pelagóniából és a Pindosz-völgyéből származik. A
szülőföldjük jelenleg az illírek kezén van, elvesztették a
feleségeiket és a gyerekeiket. Ha tudnál mondani egy-két szót a
Bardülisz elleni hadjáratról...
– Csakhogy nem tudok mit mondani... és nem fogok hazudni
nekik, Antipatrosz. Soha. Holnap fogod az ötszáz emberedet, és
átfésülöd északot. Sújts le az összes vademberre, akit csak találsz!
Űzd ki őket Makedóniából!
– Embereket fogunk veszíteni a szökések miatt – közölte
Antipatrosz halkan. – Megpróbálnak majd hazajutni.
Philipposz másnap reggel az elsők között ébredt. Megkérte
Nikánort, ismét gyűjtse köré az embereket.
– Múlt éjjel több ígéretet is tettem. Ma viszont valami másról
kell beszélnem. Közületek sokan Antipatrosszal tartanak majd...
hogy kiszorítsák a paiónokat a földünkről. Lesznek köztetek
olyanok, akik szeretnének hazatérni az otthonukba, hogy
megkeressék feleségüket és a gyermekeiket. Megértelek titeket.
Viszont arra kérlek titeket, hogy válasszatok ki magatok közül egy
húszfős csapatot, akik az elfoglalt vidékekre lovagolnak, és hírt
hoznak az elvesztett családokról. Ezek az emberek teljes fizetést,
huszonöt drachmát kapnak havonta, míg távol vannak: bérük
Pellában várja a visszatértüket. A többiek három hónapon belül
otthon lesznek, erre is a szavamat adom! Ám eljön majd az idő,
amikor szólítalak titeket, és ha becsületes emberek vagytok,
eljöttök hozzám. Tisztességes ez így? – mutatott rá Philipposz egy
tagbaszakadt, sötét szakállú harcosra az első sorban. – Hé, te!
Tisztességes ez így?
– Ha igaz, akkor igen – felelte a férfi.
– Én nem tudom ugyan megtenni, de az idő igazolja majd a
szavam. Ám ti vagytok Philipposz első harcosai... és sosem
hagylak cserben titeket. – A tekintete végigsöpört a csapaton,
elidőzött minden egyes arcon. – Lesznek döntések, amelyeket
nem értetek majd az első napokban, de tudjátok meg, hogy
Makedóniáért élek... és minden, amit teszek, az ország ügyét
mozdítja előre. Arra kérlek titeket, bízzatok bennem! – Ezzel
sarkon fordult és a lovához lépett. A tagbaszakadt harcos felállt.
– A király! – kiáltotta.
– A király! A király! – kiabálták a többiek, és ők is talpra
szökkentek.
Philipposz meghajolt, és megvárta, amíg elül a lárma, majd
felzúgott a hangja.
– Makedónia! Makedónia!
A harcosok éljenzésben törtek ki és átvették a kiáltást,
miközben Nikánor Philipposz mellé lépett.
– Büszke lehetsz erre a pillanatra, felség. Elnyerted a szívüket.
Philipposz nem felelt. Már a trónkövetelő Argaiosz és az athéni
sereg járt a fejében.
*****
 Az ezt követő öt napban Philipposz fáradhatatlanul dolgozott,
embereket gyűjtött össze délről, felfogadott kétszáz krétai íjászt –
csillagászati összeget fizetett mindegyikükért, negyven drachmát
havonta –, folytatta tárgyalásait Aiszkhinesszel és rosszul
leplezett feszültséggel várta a híreket Trákiából és Illíriából.
A kincstár kezdett kiürülni, a keletről Kroussziából érkező
aranyszállítmányok elapadtak, és már csak annyi pénze maradt,
hogy egyhavi hadjáratot pénzelhessen.
Ekkor érkezett a hír, hogy a rebellis Argaiosz partra szállt
Methoné kikötőjében, kétnapi járóföldre Aigaitól. Vele tartott
háromezer athéni hoplita, nyolcszáz fős zsoldos segédhad és több
mint száz lázadó makedón.
Philipposz hívatta Antipatroszt.
– Milyen erőket tudunk egybegyűjteni ellenük? – tudakolta a
tiszttől.
– Még mindig van ötszáz emberünk északon Meleagrosz
parancsnoksága alatt, akik a paiónokat hajkurásszák. Újabb ezer
ember várakozik Nikánorral keleten az esetleges trák támadást
várva. Bármelyiküket visszahívhatjuk, de akkor rést nyitunk a
védelmen.
– Itt mennyien vannak?
– Hétszáznál nem többen, de ezek fele veled harcolt az első
csatádban. Hádész tüzébe is belovagolnának érted.
– Az nem elég, Antipatrosz, az athéni hopliták ellen nem.
Hívasd Aiszkhinészt! Légy vele udvarias, de gyorsan itt legyen!
Philipposz megfürdött és teljes harci öltözékét felvette – mell-
és lábvértjét, bronzvasalású férfiszoknyáját, oldalára felcsatolta
kardját és a trónteremben várakozott. Aiszkhinész egy órán belül
megérkezett és a követ láthatóan meglepődött, mikor
megpillantotta a háborúhoz öltözött királyt.
 – Nem vártam ezt az árulást – szólalt meg Philipposz, aki
halkan és szomorúan ejtette a szavakat. – Bíztam benned és
bíztam az athéniakban. Most azonban egy sereg áll az egyik
kikötőmben. A futáraim készen állnak, hogy Thébaiba
induljanak, és sajnálattal ugyan, de azt javaslom, Aiszkhinész,
hogy készülj fel Pella elhagyására.
– Itt valami tévedés lesz, felség. Kérlek... bízz bennem! –
kérlelte Aiszkhinész elvörösödő képpel. – Számos hírnököt
küldtem vezéreinkhez, és biztosra veszem, hogy a Methonénál
álló had nem nyomul be Makedóniába. Némi zavar támadt,
amikor útnak indultak, de nem fognak háborúzni egy
szövetségessel... márpedig te az vagy, felség. Szövetséges.
Philipposz hosszan s szúrósan nézte az előtte állót, mielőtt felelt
volna.
– Biztos vagy te ebben, Aiszkhinész, vagy inkább csak
reménykedsz?
– Épp ma kaptam futárpostát Athénból, és az egyik egyenesen
Mantiasznak, a hopliták parancsnokának szól.
Ígérem, hogy visszatérnek Athénba.
Philipposz bólintott.
– Akkor még ma küldd el a levelet, uram, méghozzá sietve!
Mert holnapután az áruló ellen vonulok.
Antipatrosz összeszedte a hétszáz lovast, és Philipposz –
bármit mondott is Aiszkhinésznek – még aznap éjjel
villámsebesen délnek lovagolt és letáborozott a Methoné és Aigai
közötti lankákon, elrejtőzve az erdőben.
Két órával pirkadat után a távolban megjelent az ellenség.
Philipposz leárnyékolta a szemét és az előrenyomulókat
fürkészte. Több mint száz lovas haladt a menet élén és mögöttük
közel ezer hoplita caplatott. A gyalogság elég szedett-vedettnek
tűnt: volt, aki tollas sisakot viselt, mások csak trák bőrsapkát. A
pajzsukon mindenféle ábrát lehetett látni: Olünthosz szárnyas
lovát, a thébai Héraklész bunkóját, Methoné keresztezett
lándzsáit. Ám egyiken sem látszott Athéné sisakja. A király
ujjongott. Az athéniak – ahogy Aiszkhinész ígérte – nem tartottak
Argaiosszal.
A hason fekvő Philipposz tekintete a közeledő ellenség két
oldalát vizslatta. Nem küldtek ki felderítőket és közel negyed
mérföldre elnyúló, szakadozott vonalban haladtak.
A király visszakúszott a gerincről és magához hívatta
Antipatroszt.
– Küldd a krétaiakat arra a kiugró sziklára! Azonnal kezdjenek
el lőni, amint az ellenség lőtávolba ér. Te fogj négyszáz embert,
vidd őket a dombhát takarásába, és északról csapj le! Várok, hogy
legyen elég időd, majd délről támadok. Antipatrosz elvigyorodott.
– Ezúttal ne légy oly vakmerő, nagyuram! Maradj az
embereiddel, és ne ronts egymagad az ellenségre!
A krétaiak első nyílzápora megtizedelte az elöl haladó
lovasságot, a hátasok rémülten nyerítettek, ahogy a halálos eső
lezúdult az égből. Az orrukba toluló vér szagától a lovakon úrrá
lett a páni félelem, és szinte lehetetlen volt irányítani őket.
Ekkor Antipatrosz négyszáz embere élén megérkezett északról
és csatakiáltásaikat a sziklák verték vissza. A makedónok
átzúdultak az ellenséges lovasság zűrzavar uralta masszáján,
lekaszabolták a lovasokat, majd nekirontottak az ide-oda
szaladgáló gyalogosoknak, éppen akkor, amikor Philipposz
csapata délről lecsapott rájuk.
A zsoldosokból álló gyalogság létszámának több mint felét
elvesztette, még mielőtt védőnégyszöget formálhatott volna,
pajzsaikat összezárva a második támadás ellen, de Antipatrosz
ekkor elkanyarodott az embereivel, és ismét a lovasságnak
rontott, amely ekkor megtört és elvágtatott a harctérről.
 Philipposz is visszavonta lovasait, és a krétai íjászok egyik
nyílzáport a másik után zúdították a zsoldosok pajzsfala felett.
A pajzsnégyszög centrumában állt a sisakját vesztett Argaiosz,
akinek aranyhaja csak úgy ragyogott a napfényben.
– Hé, Philipposz! – harsogta. – Szembenézel velem, vagy nem
bírod a harcot?
Egy már megvert ember kétségbeesett utolsó dobása volt ez, de
Philipposz tudta, hogy az emberei rá szegezik a tekintetüket.
– Lépj elő – kiáltotta –, és majd meglátjuk!
Argaiosz áttörtetett a pajzsfalon és elindult Philipposz felé. A
király leszállt a lováról, kivonta a kardját, úgy várt. A trónkövetelő
szemrevaló férfi volt, sudár és karcsú, a szeme kék, akár a tavaszi
ég. Annyira hasonlított Nikánorra, hogy az uralkodó tekintete
önkéntelenül is a barátjára villant, összehasonítva kettejüket.
Argaiosz ebben a pillanatban támadott. Philipposz a pajzsával
csak félig védte a csapást, ami lepattant a mellvértjéről és apró
vágást ejtett az arcán.
Megvillant a király kardja is, belehasított ellensége
bronzvasalású bőr férfiszoknyájába. Argaiosz előrevetette magát,
pajzsaik összecsattantak. Philipposz azonban, aki bár
alacsonyabb volt, egyben zömökebb és erősebb is, állta a sarat.
Meglendítette a kardját, alacsonyan szúrt és átdöfte a
trónkövetelő bal lábát a térde felett, aki felüvöltött fájdalmában,
ahogy az uralkodó megcsavarva a pengét, inakat, izmokat vágott
át. Argaiosz megpróbált hátraugrani, de sérült lába megroggyant,
mire elesett. Philipposz eldobta a pajzsát, és lépett egyet a
sebesült felé.
Argaiosz kardja meglendült, de a király eltáncolt a csillogó
penge elől, majd előreszökkent, és a talpa alá gyűrte a
trónkövetelő kardot fogó karját, leszorítva a poros földre.
– A király kegyelméért folyamodok! – visította Argaiosz.
 – Árulóknak nem jár kegyelem – sziszegte Philipposz, és
pengéje átjárta a trónkövetelő nyakát, átmetszette légcsövét és a
nyaki eret.
Mire leszállt az éj, az ellenség közül hatszázan holtan hevertek,
másik száz zsoldos pedig fogságba esett. A negyven makedón
foglyot a Philipposz elnökletével tartott rövid tárgyalás után a
katonák halálra kövezték. A többi közül hatvanketten zsoldosok
voltak, akik szabadon visszatérhettek Methonéba, míg
harmincnyolcan athéni önkéntesek, akiket váltság nélkül
engedtek el, a király pedig meghívta őket sátrába, hogy együtt
vacsorázzanak és elmagyarázza nekik az Athénhoz fűződő
békepolitikáját.
Pirkadatkor Philipposz még mindig ébren volt és Antipatroszt
hallgatta, aki a makedón veszteségeket taglalta.
– Negyvenen meghaltak, hárman megnyomorodtak, heten
felépülnek a sebeikből – közölte a tiszt.
– Derítsd ki a neveket és a halottak családjaik hollétét, majd
küldess mindegyiknek száz drachmát! A nyomorékok ennek
kétszeresét kapják és havi tízdrachmás kegydíjat.
Antipatrosz meglepődött.
– Az embereket jobb kedvre deríti majd a hír.
– Így igaz, de nem ezért tettem. Makedóniáért haltak meg és
Makedónia ezt nem felejti el.
Antipatrosz bólintott.
– Én sem fogom elfelejteni, felség, sem az érted harcba induló
harcosok.
Miután a tiszt távozott, Philipposz ledőlt a priccsére és magára
terített egy takarót. A paiónokat legyőzték, az egyik trón-
követelőt elintézték. Ám még mindig komoly ellenségek vártak rá.
Merre járhatsz vajon, Parmenión?
 A TRÁK HATÁR, KR. E. 359 ŐSZE

Parmenión finoman megrántotta a kantárt, ahogy

megpillantotta az egyik sziklán ücsörgő férfit.
– Szép napot! – köszönt rá a spártai, és tekintete a szomszédos
kőtömböket fürkészte, esetleg ott rejtőző emberek után kutatva.
– Egyedül vagyok – közölte az ismeretlen, nyájas, sőt
barátságos hangon. Parmenión le nem vette tekintetét a környező
vidékről. Mikor elégedetten látta, hogy a férfi valóban egymaga
van, a messzi Nésztosz folyó felé nézett, majd a Kerkine-hegység
távolban kéklő csúcsai és a makedón határ felé. Pillantása
visszatért a sziklán ücsörgő emberhez és leszállt a lováról. Az
idegen nem volt magas, viszont keménykötésű igen, ősz hajjal,
perzsa mintára bodorított szakállal, szeme színe a viharfelhőkét
idézte. Hosszú, kifakult khitónt viselt, meg bőrsarut, melyet
láthatóan nem sokat használtak. Ám fegyvernek semmi nyomát
nem látta, még csak egy kis tőrt sem.
– Szép innen a kilátás – jegyezte meg Parmenión –, de a vidék
sivár. Hogy kerültél ide?
– Én más utakon járok – felelte a férfi. – Te hét nap alatt
Pellába érhetsz, én viszont már ma délután ott lehetek. – Mágus
vagy?
– Nem olyan, akit a perzsák annak hívnak, noha egy napon
lesznek olyan mágusok, akik az általam használt utakra lépnek
– válaszolta az ismeretlen könnyedén. – Telepedj le egy időre,
és egyél velem!
– Hagyjuk itt és lovagoljunk tovább! – mondta Mothak. – Nem
tetszik nekem ez a hely, túl nyitott. Ez meg itt valószínűleg egy
rabló.
– Sok minden voltam életemben, thébai, de rabló soha.
Viszont rád vártam, Parmenión. Okos dolognak véltem, ha
leülünk és beszélgetünk – a múltról, a jövendőről és a nagy dal
visszhangjairól.
– Úgy beszélsz, akár egy görög – lépett a spártai az ismeretlen
baljára, és tekintete ismét a környező sziklákat fürkészte.
– Nem vagyok... egészen... görög, de megteszi. Nagy tetteket
hajtottál végre Perzsiában, amihez gratulálok. A Szpecabarész
elleni támadásod ragyogó volt. Túlerő ellen harcolva
kényszerítetted megadásra, és eközben mindössze száztizenegy
embert vesztettél. Figyelemreméltó tett.
– Hátrányban vagyok veled szemben, uram. Én semmit nem
tudok rólad.
– Parmenión, én tudós ember vagyok. Az életemet a
tanulásnak szentelem, a tudást keresem. Arra vágyom, hogy
minden alkotást megértsek. Szerencsére nem kerültem még az
igazi megismerés közelébe.
– Szerencsére?
– Hát persze! Egyetlen embernek sem lenne szabad teljesen
valóra váltania az álmait. Hiszen azután miért élne?
– Nézd! – kiáltott fel Mothak, és a hegy lankáin lejjebb
gomolygó porfelhőre mutatott. – Lovasok! – Azért jönnek, hogy
Kotüszhöz vigyenek – közölte a férfi. – Vagy ha nem mész, akkor
megöljenek. A trák király nem szeretné, ha Parmenión segítené a
makedónokat.
– Rengeteg mindent tudsz – mondta erre a spártai higgadtan.
– Felteszem, annak módját is tudod, hogyan kerülhetem el ezeket
a lovasokat?
– Természetesen – állt fel egyetlen könnyed mozdulattal az
ember. – Kövessetek!
Parmenión nézte, ahogy egy meredek sziklafalhoz sétál, amely
villódzni kezdett, amint odaért. A spártai pislogott párat, mert az
ismeretlen eltűnt.
 – Ez egy démon vagy félisten – suttogta Mothak. – Inkább
maradjunk a lovasoknál! Azok legalább emberek.
– A kardok hamarabb végezhetnek az emberrel, mint a
varázslatok – felelte Parmenión. – Én megpróbálkozom a
mágussal. – Csődöre kantárját jobb kezébe fogva elindult a
sziklafal felé. Ahogy egyre közelebb ért, úgy lett egyre hidegebb, a
kő pedig átlátszóvá vált. Folytatta az útját, áthaladt a sziklán –
súlytalannak érezte magát és elvesztette az irányérzékét.
Mothak mögötte bukkant elő a falból, és csak úgy ömlött róla a
veríték, ahogy barátja mellé húzódott.
– És most mi lesz? – suttogta a thébai.
Egy hatalmas, föld alatti barlangban álltak, melynek kupolás
mennyezetéről irdatlan cseppkövek lógtak. Vízcseppek egyenletes
ritmusú csepegését hallották, és az üreg padlózatán sötét tócsák
csillogtak.
Az ismeretlen jó ötven lépéssel odébb bukkant fel ismét. –
Erre! – kiáltott oda nekik. – Már félúton vagytok haza.
– Inkább félúton Hádész birodalmába – dörmögte Mothak, és
kivonta a kardját.
A két férfi lovaikat száron vezetve indult el a barlangban, míg
egy tágas, természetes nyíláshoz nem értek, amely harsogóan
zöld rétre nyílt. Itt egy piros tetős, sima fehér falú házikó állt.
Parmenión kilépett a napsütésbe és megállt. Dimbesdombos,
zöldellő vidéket látott, viszont hegyeket sehol, és a Nésztosz
folyónak sem volt nyoma.
Mindketten lóra szálltak és leügettek a házig, ahol az
ismeretlen hideg húsokkal, sajtokkal és gyümölcsökkel megrakott
széles asztalt terített meg éppen. Vendégeinek töltött két kupa
bort, és letelepedett egy virágzó fa árnyékába.
– Nem mérgezett – közölte, ahogy vendégei az ennivalót
méregették.
 – Te nem eszel? – tudakolta Parmenión.
– Nem vagyok éhes. De gondolj csak bele! Aki képes hegyeket
eltüntetni, nem valószínű, hogy arra kényszerül, hogy
megmérgezze a vendégeit.
– Ez megfontolandó érv – bólintott Parmenión, és az egyik
almáért nyúlt.
Mothak megragadta a csuklóját.
– Először én – vette ki kezéből a gyümölcsöt a thébai és
beleharapott.
– Micsoda elkötelezettség! – jegyezte meg az ismeretlen.
Mothak szép komótosan megízlelte az összes húst és sajtot,
majd végül böffentett egyet.
– Ez a legfinomabb étel, amit valaha is kóstoltam – közölte.
Parmenión mértékkel evett, majd leült az ismeretlen mellé.
– Miért vártál rám?
– Egyike vagy a nagy dal visszhangjainak, Parmenión. Sokan
voltak előtted és sokan lesznek utánad. Azért vagyok itt, hogy
felajánljam a segítségemet. Ám, hogy lehet az, hogy ilyen
közömbösen viszonyulsz a mágiámhoz? Megmozgatott érted
bárki is egy egész hegyet?
– Láttam, ahogy a mágusok kígyóvá változtatják a botot, és
embereket lebegtetnek a levegőben. Szúzában pedig van egy
varázstudó, aki el tudja hitetni bárkivel, hogy ő madár, mire az a
karjával csapkodva megpróbál repülni. Talán a hegyek még
mindig ott vannak, csak te valahogy megakadályozod, hogy
lássuk őket. De engem nem érdekel. Ellenben mi ez a nagy dal,
amit emlegetsz?
– Az álom és a rémálom között dúló háború. Örök háború. És
te része vagy. Homérosz is megénekelte, csatáit Trójára ültetve át.
Más népek másképpen énekelnek róla, más időkbe helyezik,
Gilgames és Ekodász, Parisztur és Szarondel néven emelgetik
őket. Ezek mind visszhangok. Hamarosan egy újabb legenda
születésének leszünk szemtanúi, és a Népek Halála áll majd a
középpontban.
– Erről én mit sem tudok, és mondandódat rejtélyek szövik át.
Köszönetet kell, hogy mondjak az ennivalóért és a
vendéglátástért, de beszéljünk őszintén! Ki vagy te?
A férfi jót derült ezen és nekidőlt a virágzó fa törzsének.
– Egyenesen a lényegre, nemde? Mindig a jó öreg hadvezér
szól belőled. Nos, nincs ezzel semmi baj, spártai barátom. Hiszen
az eltelt évek alatt jól szolgált téged, nemde? Hogy ki vagyok én?
Mit mondottam volt, egy tudós. Sosem voltam harcos, bár sokat
ismertem. Te nagyon emlékeztetsz engem Leonidászra, a
Kardkirályra. Igen vitéz ember volt és megvolt benne az adottság,
hogy naggyá tegye az embereket.
– A Kardkirály több mint száz éve halott – felelte a spártai.
– Azt mondod, hogy ismerted?
– Nem azt mondtam, hogy ismertem, Parmenión. Azt
mondtam, hogy rá emlékeztetsz. Milyen kár, hogy úgy érezte,
Thermopülainál kell meghalnia! Ő igazán magasra emelhette
volna Spártát. Ám ettől még a nagy dal egyik igen erős
visszhangja volt. Háromszázan szembe kétszázezerrel. Elképesztő
bátorság!
– Mikor Thébaiban éltem – mondta Parmenión –, volt ott egy
ember, aki megpróbált megtanítani, hogyan fogjak halat puszta
kézzel. A veled való beszélgetés is ezekre a napokra emlékeztet.
Hallom, amit mondasz, de a szavak elsuhannak mellettem,
homályos a jelentésük. Hogyan tudnál te segíteni nekem?
– Jelen pillanatban nincs rám szükséged, spártai – felelte a
férfi, és eltűnt a mosolya. Megragadta Parmenión karját. – Ám
eljön majd az az idő. Kapsz egy feladatot, és eszedbe jut a nevem.
Akkor fel kell, hogy keress! Ott találsz meg, ahol először
találkoztunk. El ne feledd, Parmenión... mert sok függ tőle!
A sztratégosz felállt.
– Nem feledem el, és még egyszer köszönet a vendéglátásért.
Ha visszamegyünk arra, ahonnan jöttünk, ismét látni fogjuk a
hegyet és a folyót?
– Nem. Ezúttal a Pella fölötti dombok között bukkantok elő.
Az ősz hajú férfi felállt és kezet nyújtott. Parmenión
megragadta, és érezte az erőt a kézszorításban.
– Nem is vagy olyan öreg, mint amilyennek látszol – jegyezte
meg a spártai mosolyogva.
– Ez nagy igazság. Keress, amikor szükséged lesz rám!
Mellesleg pedig, miközben itt beszélünk, a trák király haldoklik,
mivel Philipposz egyik barátja megmérgezte. De hát ez a kapzsi
királyok sorsa, nemde?
– Időnként igen – bólintott Parmenión, és paripája hátára
pattant. – Van neved, tudós? – Sok nevem van, de te hívj csak
Arisztotelésznek!
– Már hallottam rólad, bár sosem mágusként. Állítólag
filozófus vagy.
– Vagyok, ami vagyok. Jó utat, Parmenión, a dal már vár rád!
*****
Az árok több mint kétszáz láb hosszú volt, ötven ember ásta ki
csákánnyal és lapátolta el az agyag- és sziklarétegeket, miközben
a nap görnyedező csupasz hátukat sütötte. A többi katona a
törmeléket hordta el, amiből azután dombot képeztek az árok két
partján.
Philipposz belevágta csákányát a földbe, és érezte, hogy a válla
beleremeg, ahogy a fémhegy ismét sziklát talál. Félredobta a
szerszámot, térdre ereszkedett, az ujjaival beletúrt az agyagba, a
kő köré fonta őket és kirángatta. Nagyobb volt, mint ahogy
először gondolta, a súlya elérte egy kisebb emberét. Már éppen
segítséget akart hívni, mikor észrevette, hogy többen is
vigyorogva nézik. Visszamosolygott rájuk, a kő oldalához
szorította a karját és felrántotta a mellkasára. Egyetlen erőteljes
mozdulattal felállt és az árok partjára lökte a bűnös követ. Ezután
kimászott és sétára indult az árok mentén: elbeszélgetett a
munkásokkal, s a haladás ütemét találgatta.
Az árok mindkét végén derékszögben elfordult: a munkások a
kifeszített kötélsort követték. Philipposz otthagyta a
munkálatokat és elképzelte az új hadi szállásokat. Egyemeletesek
lesznek, hosszú étkezőcsarnokkal és hét hálóteremmel, ahol több
mint ötszáz ember fér el. Az építésze egy perzsa volt, aki
Athénban tanult, és a király azt kérte tőle, hogy az építmény jövő
tavaszra legyen készen.
A munkások mind az északnyugati pelagóniai és lünkeoszi
kerületekből jöttek: ezt a vidéket Bardülisz és illírjei tartották
megszállva. Az emberek viszonylag vidáman dolgoztak, főleg
amikor a király is velük robotolt, de Philipposz tudta, hogy nem
felejtették el az ígéretét, miszerint a paiónok legyőzését követő
három hónapon belül visszatérhetnek az otthonukba.
Ez öt hete történt – és még mindig nem egyezett meg
Bardülisszel. Ám a dolog jobbik oldalát nézve, Philipposz ezt
ígéretesnek tartotta, mivel az illírek nem nyomultak be
mélyebben a makedón területre és az illír uralkodó fontolóra
vette az ajánlatát, hogy nőül veszi lányát. Bardülisz a jó szándék
és a „folyamatos testvéri jó viszony” jeleként arra kérte a
makedón királyt, hogy adja át Illíriának az összes földterületet a
Bora-hegység és Pindosz vonulatai között: ez hat körzetet
jelentett, köztük Pelagóniát is, fában gazdag területeket, jó
legelőket és pompás réteket.
 „Úgy tűnik, hogy a csúf arák sem olcsóak”, jegyezte meg
Philipposz Nikánornak.
A király kemény fizikai munkával igyekezett megszabadulni a
feszültségtől. Az árok holnapra elkészül, majd jön az alapzat,
utána pedig örömmel nézheti már, ahogy a hadi szállás kinő a
földből.
Nem egyszerű, fából és agyagtéglából emelt építmény lesz:
homlokzata faragott kőből épül, a tetőzete agyagpalás lesz, termei
tágasak és világosak.
– Na de, felség, te egy palotáról beszélsz! – tiltakozott az
építész.
– És a központi udvarra három kutat meg egy szökőkutat is
akarok. Valamint kell majd egy különálló részleg a
parancsnoknak, továbbá egy andronitisz, ahol elfér húsz... nem
is... inkább harminc ember.
– Ahogy óhajtod, felség... de nem lesz olcsó.
– Ha olcsót akarnék, egy spártait fogadtam volna fel – felelte
Philipposz, és megveregette az építész vézna vállát.
A király odabaktatott egy sziklakupachoz és leült rá. Az egyik
munkás töltött neki egy kupa vizet az egyik hidegen tartott
kőkorsóból: mintha nektárt, ivott volna. Megköszönte a férfinak,
és felismerte benne azt a tagbaszakadt, szakállas harcost, aki az
első csata után elsőként éljenezte meg.
– Hogy hívnak, barátom?
– Theoparlisznak, uram. A legtöbben csak Theónak szólítanak.
– Pompás épületnek ígérkezik ez, Theo. Ami illik a király
katonáihoz.
– Valóban az lesz, felség. Sajnálom, hogy nem élvezem majd az
itt lakás örömeit, de két hónap múlva visszatérek a feleségemhez
Pelagóniába, nem igaz?
 – De igaz – bólintott Philipposz. – És még egy év sem telik
bele, amikor felkereslek az otthonodban... és helyet kínálok ezen
a pompás hadi szálláson neked, a feleségednek pedig felajánlok
egy házat Pellában.
– Már alig várom a látogatásod – hajolt meg Theo, és
viszszatért munkájához. Philipposz egy ideig nézte távolodó
alakját, majd tekintete kelet felé fordult, amerről két lovas
közeledett, a városközpont irányából. Kiitta a vizet, úgy nézte
őket tovább. Az első lovas bronz mellvértet és vassisakot viselt, de
a királyt jobban érdekelte a lova: jó tizenhat markos pej csődör
volt. Minden makedón nemest lovasnak neveltek, és az uralkodó
mindennél jobban rajongott ezekért a jószágokért. A csődör
pompásan tartotta a fejét, a két szeme távol ült: mindez
egészséges jellemre vallott. A nyaka hosszú volt, de nem
túlságosan, sörényét sisaktaréj formájúra nyírták. A király
elindult a lovasok felé, és olyan szögben kanyarodott, hogy
láthassa a paripa hátát és horpaszát. Erős és lejtős marja volt, így
a jószág hosszú, lendületes léptekkel haladhatott, így egyben
gyorsan is, mégis kényelmes volt meglovagolni. Philipposz tudta,
hogy az egyenes martól a lovaglás döcögős lesz, ami
kényelmetlenséget okoz a lovasnak.
– Hé, te ott! – kiáltotta valaki, mire a király felnézett. A
második lovas, egy alacsony, zömök férfi, csapott hátú szürke
herélten ülve, felé mutogatott. – A királyt keressük. Kísérj hozzá!
Philipposz végigmérte a férfit. Kopasz volt, de vörösesezüstös
haj nőtt a füle felett, mint valami babérkoszorú.
– Ki akarja látni? – tudakolta.
– Ahhoz semmi közöd, te földtúró! – fortyant fel a lovas.
– Finoman, Mothak, finoman! – mondta erre a másik, és
átemelve lábát a ló háta felett, leugrott a földre. Magas volt és
karcsú, de a két karja izmoktól duzzadt, és számos harci heg
látszott rajtuk. Philipposz belenézett a férfi szemébe: halványkék
szempár nézett vissza rá, de arcát bőrszínűre cserezte a nap, így
szeme szürkének hatott, akár a viharfelhő. A király szíve nagyot
dobbant, ahogy felismerte Parmeniónt, de elfojtotta a sürgetést,
hogy odaugorjon hozzá és megölelje a spártait. Így az arca
rezzenetlen és érzelemmentes maradt, ehelyett csak elindult
visszafelé.
– Zsoldos vagy? – érdeklődött Philipposz.
– Igen – válaszolta Parmenión. – Te meg építőmunkás?
A király bólintott.
– Úgy tudom, hogy az uralkodó a hadi szállásnál lesz. Egy
napon talán téged is itt szállásol el.
– Az alapzat jó mély – jegyezte meg a harcos, és odasétált az
árokhoz, végigmérve a munkásokat.
– Időként rengeni szokott a föld – tudatta Philipposz –, így
lényeges, hogy az alapzat erős legyen. Nem számít, milyen szép az
épület, mert szilárd alapzat nélkül összedől.
– Ugyanez érvényes a seregekre is – felelte a harcos halkan.
– Harcoltál a paiónok ellen?
– Harcoltam. Szép győzelem volt.
– A király is harcolt?
– Akár egy oroszlán. Akár tíz oroszlán – mosolyodott el
Philipposz szélesen.
A spártai bólintott és egy ideig hallgatásba merült, majd a
királyhoz fordult és ő is elmosolyodott.
– Örömmel hallom, nem szívesen szolgálnék egy gyávát.
– Láthatóan biztosra veszed, hogy a király felfogad.
A harcos erre vállat vont.
– Tetszik a lovam, felség?
– Igen, pompás paripa... de honnan ismertél fel?
 – Sokat változtál, mióta kisfiúként Thébaiban láttalak, és talán
fel sem ismertelek volna. Viszont te vagy az egyetlen, aki nem
dolgozik, és gyanítom, hogy ilyesmi csak a király előjoga.
Melegem van, a torkom kiszáradt, úgyhogy kellemes lenne, ha
keresnénk egy napsütéstől védett zugot és megtárgyalnánk, miért
kérettél ide.
– Valóban ezt fogjuk tenni – mosolygott rá Philipposz
szélesen. – Ám előbb hadd mondjam el, hogy te vagy a
meghallgatásra talált fohász. Fogalmad sincs róla, milyen nagy
szükség van rád.
– Úgy vélem, van – felelte Parmenión. – Emlékszem a fiúra,
aki az ellenségeitől, az illírektől, a paiónoktól és a trákoktól
körülvett országról mesél. Egy katona emlékszik az ilyesmikre.
– Hát, most még rosszabb a helyzet. Nincs említésre méltó
seregem, és az eszemen kívül nem sok minden tartja vissza az
ellenségeimet. De az istenekre mondom, ember, örülök, hogy
látlak!
– Lehet, hogy nem maradok – figyelmeztette Parmenión.
– De miért? – tudakolta Philipposz, és jeges félelem simított
végig a szívén.
– Még nem tudom, hogy olyan ember vagy-e, akit szolgálni
szeretnék.
– Őszintén szólsz, de nem kérdőjelezhetem meg a szavaidban
megbúvó bölcsességet. Tarts velem a palotába, ott
megfürödhetsz, megborotválkozhatsz és felfrissülhetsz! Utána
beszélhetünk.
Parmenión bólintott.
– Tényleg úgy küzdöttél, mint tíz oroszlán? – kérdezte végül
rezzenéstelen arccal.
– Inkább úgy, mint húsz – felelte Philipposz –, de szerény
természetű vagyok.
 *****
Parmenión kiszállt a kádból és az ablakhoz lépett. A víz
elpárolgott a testéről és lehűtötte. Beletúrt gyérülő hajába és
Mothakhoz fordult.
– Mit gondolsz róla?
Mothak megcsóválta a fejét.
– Nem szívesen látok egy királyt ágyékkötőben, amint úgy
túrja a földet, akár egy földműves.
– Túl sokáig időztél a perzsák között, barátom.
– Maradunk?
Parmenión nem felelt. Hosszú utat tettek meg Kis-Ázsián és
Trákián át, hegyeken és folyamokon keltek át. És bár nyertek
egyheti utat azzal, hogy találkoztak Arisztotelésszel, Parmenión
fáradt volt és érezte a jobb válla alatt a régi, lándzsa ütötte seb
tompa sajgását. Megtörülközött, majd leheveredett az egyik
kerevetre, ahol Mothak olajat dörzsölt a hátába.
Makedónia. Zöldebb volt, mint ahogy képzelte, bujább. Ám
enyhe csalódottságot is érzett, mert remélte, hogy úgy érzi majd,
hazajött. Ám ez csak egy másik ország volt, magas hegyekkel és
termékeny síkságokkal,
Egyszerű tunikát és sarut öltött, és kisétált, az udvarra, hogy
megnézze a napnyugtát. Öregnek és halálosan fáradtnak érezte
magát. Epameinóndasz meghalt – Mantineánál esett el, ahogy
Tamisz megjósolta.
Megborzongott.
Mothak kivitt neki egy korsó hideg vizet és a csendet élvezve
ücsörögtek. Mikor a nap lement, a thébai meggyújtott egy
lámpást és elköltötték szerény, kenyérből és sajtból álló
vacsorájukat.
– Tetszett neked, nem igaz? – szólalt meg végül Mothak.
– De igen. Pelopidaszra emlékeztet.
 – Valószínűleg ugyanúgy végzi ő is – jegyezte meg Mothak.
– Az égre, de keserű vagy ma! – fortyant fel Parmenión. – Mi
ütött beléd?
– Belém semmi. Csak tudni szeretném, hogy miért hagytuk el
Szúzát és jöttünk ide. Fejedelmi életet éltünk, gazdagok voltunk,
Parmenión. De mit tartogat számunkra ez a határvidéki ország? A
makedónok soha nem viszik semmire. És mit fogsz te itt nyerni?
A civilizált világ legnagyobb hadvezérének tartanak. De ez nem
elég, igaz? Képtelen vagy ellenállni a lehetetlen csábításának.
– Valószínűleg igazad van. Viszont megkérdeztelek, nem
akarsz-e inkább Perzsiában maradni. Nem tettem rád zablát,
Mothak. A thébai felmordult.
– Úgy gondolod, hogy a barátságnak nincsenek láncai? Hát
vannak. Annyira vannak, hogy követlek téged – és a büszkeséged
– ebbe a félgörög barbárok lakta vadonba.
Parmenión karon ragadta a barátját.
– Megszégyenítesz, Mothak! Sajnálom, hogy ez a vállalkozás
nem nyeri el a tetszésedet. Én sem értek minden okot, ami
idevonzott. Részben a vérem szólított. Az őseim ezen a földön
éltek, érte harcoltak, érte haltak. Látnom kellett. De abban is van
igazság, amit mondtál. Tudom, hogy neveznek az emberek, de
igazuk van? Mindig is jól képzett seregeket vezettem, általában
túlerőben lévő ellenségekkel szemben. Amint azt te is látod, akad
itt bőven kihívás. Az illírek fegyelmezettek és jó vezéreik vannak,
a trákok félelmetesek és sokan vannak, az olünthoszaik meg elég
gazdagok, hogy a legjobb zsoldosokat fogadják fel. Mi dicsőség
lenne őket vezetni? Na de Makedóniát? – Elmosolyodott. – Nem
tudok ellenállni a kihívásnak, barátom.
– Tudom – felelte Mothak bágyadtan. – Mindig is tudtam. –
Hogy Makedóniába jövünk?
 – Nem. Nem könnyű szavakba önteni. – A thébai hallgatott
egy darabig, tekintete Parmenión arcára tapadt. Végül
elmosolyodott és ő is vállon ragadta a barátját. – Azt hiszem,
hogy mélyen legbelül te még mindig az a félvér spártai fiúcska
vagy, aki azért harcol, hogy bizonyítsa, mennyit ér. És ha itt
sikerrel jársz... ami kétséges... máshol keresel majd lehetetlen
kihívásokat. Az ostoba Mothak pedig veled tart majd. Most pedig,
jó éjt kívánok! – Ezzel a szolga felállt és elvonult a szobájába.
Parmenión még egy darabig egymagában ücsörgött tovább,
komor gondolataiba merülve, majd kisétált az udvaron túli kertbe
és felkaptatott a magas falra vezető lépcsőn, ahol nekidőlt a délre,
Thesszáliára néző mellvédnek.
Tudta, hogy Mothak igazat szólt. Szavra, a fiú benne maradt
Parmeniónban, a hadvezérben – szomorúan és magányosan, még
mindig az otthonát, a szerelmet és a boldogságot keresve.
Remélte, Perzsiában megleli a vagyonban és a hírnévben. Ám
nem a hírnév volt a válasz, a vagyon pedig pusztán arra szolgált,
hogy emlékeztesse mindarra az örömre, amit nem vásárolhatott
meg.
A városon túl minden sötétbe burkolózott, de valahol délen
esett el Pelopidasz, a thesszáliaiak oldalán küzdve Pherai
zsarnoka ellen. A mindenfelől előnyomuló ellenséggel szemben
megrohamozta a centrumot és utat vágott magának a türannosz
felé. Ez megfordította a csata állását, de a thébai elesett a
rohamban. A győztes thesszáliaiak levágták lovaik farkát és
sörényét az elesett hadvezér iránti megbecsülésük jeleként.
Parmenión megborzongott. Legyőzhetetlennek hitte
Pelopidaszt.
– Csakhogy egyetlen ember sem az – suttogta. – Áldják meg az
istenek a lelked, Pelopidasz! Lelj örömet a Hősök Csarnokában!
 – Mit gondolsz, megleli? – szólalt meg Philipposz, aki éppen
ekkor jött fel a lépcsőn és leült Parmeniónnal szemben.
Az idősebb férfi felsóhajtott.
– Így lenne illő. Látnod kellett volna Leuktránál, mint a
hadisten, úgy vágott rendet az ellenség soraiban, magát a Csaták
Királyát is lesújtva.
Philipposz bólintott.
– Miközben te az ellenséges centrumot rohamoztad meg,
elűzve a gerelyvetőket és íjászokat a harctérről. A te győzelmed
volt az, Parmenión, előfutára a számos későbbinek, melyet
Kappadókiában, Phrügiában, Egyiptomban,
Mezopotámiában arattál. Sosem vesztettél. Miért?
– Talán mert úgy harcolok, akár húsz oroszlán, felség.
– Komolyan kérdeztem, sztratégosz.
– Hadi szállásod rá a válasz. A lábazatnak erősnek kell lennie,
az alapnak szilárdnak, a falaknak erős talajra kell épülniük. Egy
seregnek sok minden kell, de legelsősorban magabiztosság, hit
abban, hogy övék lesz a nap. A kiképzés magabiztosságot ad, ez a
lábazat. A jó tisztek jelentik az alapzatot. – És a falak? –
tudakolta a király.
– Ők a gyalogság, felség. Egyetlen sereg sem remélheti, hogy
bármit is leigázhat, ha nincs erős gyalogsága.
Ki tudnál képezni nekem egy sereget egy év alatt?
– A válasz igen; de mihez kezdenél vele?
Philipposz ezen jót derült.
– Mindketten nehéz helyzetben vagyunk. Te zsoldos vagy –
ami azt jelenti, hogy bármikor átpártolhatsz Kotüszhez vagy
Bardüliszhez. Nem árulhatom el neked az összes tervemet. És
gyanítom, hogy ha nem teszem meg, nem fogsz a szolgálatomba
lépni. Hogy oldjuk hát fel ezt a dilemmát?
 – Mondd el, mit tettél eddig, felség, és ne hagyj ki semmit! És
ebbe beletartozik mostohafivéred megölése is.
– Miért is ne? – A király közel egy órán át beszélt arról, milyen
erőfeszítéseket tett, hogy elhárítsa a katasztrófát, hogyan
hizelgett Athénnak, milyen ajánlatot tett Bardülisznek, és milyen
biztosítékokat ígért a trák Kotüsznek. Végül elhallgatott és
Parmenión arcát fürkészte a holdfényben. A spártai kifejezéstelen
képet vágott, tekintete összekapcsolódott Philipposzéval.
– Ez minden? – kérdezte végül.
Philipposz elmélázott, hazudjon-e, de valamilyen sugallat
hatására megrázta a fejét.
– Nem, egyáltalán nem minden. Lehet, hogy Kotüsz már
halott. – A király látta, hogy ettől Parmenión megkönnyebbül.
– Valóban az, felség. Ám még mindig ott van Pauszaniasz mint
trónkövetelő.
– Aki hamarosan szintén meghal – közölte Philipposz, és már-
már szinte suttogott. – Ennél többet nem mondhatok.
– Hány emberre lenne szükséged egy év múlva?
– Kétezer lovasra és tízezer gyalogosra.
Az túl sok. Annyi csak nem megfelelően lenne kiképezve. Érd
be hatezer talpassal – így elég embered lesz, hogy elbánj
Bardülisszel. Hogy áll a kincstár?
– Majdnem üres – vallotta be Philipposz.
– Akkor első lépésként mentsd fel a kroussziai kormányzót és
állítsd helyre a vagyoni helyzetedet. Ezután vásárolj vértet és
fegyvert! Phrügiában pompás, kifőzött bőr mellvérteket
készítenek, vastag béléssel – nem olyan hatékony, mint a bronz,
viszont könnyebb. A phrügiai sisakot is nagy becsben tartják.
– Hasznos tanácsokkal szolgálsz, sztratégosz, de azt nem
árulod el, hogy csatlakozol-e hozzám.
 – Egy évig maradok, felség. Kiképezem a sereged. Utána
pedig... meglátjuk.
Philipposz felállt és végignézett a lámpásokkal megvilágított
városon.
– Szokványos esetben a király áll elő a kéréssel, de te
megfordítottad a szerepeket. Mit mondtam, ami miatt úgy
döntöttél, hogy maradsz?
– Semmi olyat nem mondtál, felség. Hanem tettél valamit,
felség.
– De nem fogod elárulni mi az, ugye?
– Pontosan, felség. És akkor most nézzük a feltételeket!
Holnap szeretnék találkozni azokkal a tisztjeiddel és barátaiddal,
akik itt vannak Pellában. Én leszek az első hadvezér, aki senkinek
sem felel, csak neked. Nem tűrök ellenkezést az emberek
kiképzésénél használt módszerekről, sem nemestől, sem
földművestől. Te teljes támogatásodról biztosítasz minden, a
kiképzéssel kapcsolatos dologban.
Megegyeztünk?
Meg. De mi lesz az első lépésed? – tudakolta Philipposz.
– Egy elitcsapat kialakítása, a király gyalogos társaié, a Királyi
Testőrségé, ez az ötszáz ember lesz a legjobb.
– Olyanok lesznek, mint amilyen a thébai Szent Csapat? –
Jobbak. Mert ők makedónok lesznek.
*****
Amikor az alapzatnak ásott árok elkészült, a katonák helyét
átvették a kőművesek, az ácsok és a falépítők. Az így felszabadult
emberek kis csapatokba verődve kocka- és egyéb hazárdjátékokat
űztek, és arról beszélgettek, hogy hazamennek. A hírek
futótűzként kezdtek terjengeni közöttük. A király Illíria
megtámadására készül, hogy visszafoglalja szülőföldjüket, a
thébaiak Pella ellen meneteltek, a trákok sereget gyűjtenek.
Theo nem igazán foglalkozott ezekkel a történetekkel. Jobban
érdekelték a fővároshoz közelebbi események, és figyelmesen
hallgatta a fakó szemű spártairól szóló pletykákat, akit
mostanában a királlyal és tisztjeivel láttak. Éppen tegnap látták
ezeket a tiszteket a dombokon futni, verítéktől csatakos testtel,
remegő lábbal. Ez igencsak szórakoztatta az embereket. A
lovasoknak nem esett jól a rohangászás. A spártai is velük futott,
hosszú, öles lépteivel messze lehagyta őket – a tisztek úgy
loholtak a nyomában, mint a szarvast üldöző fáradt kopók. Ám
bármennyire szórakoztató látvány volt is, Theót mégis
elgondolkoztatta. Miért kell nekik futniuk? Mi értelme?
Ma pedig száz önkéntest kerestek, hogy holnap jelenjenek meg
a spártai előtt az új gyakorlótéren. Theo az elsők között lépett ki.
Egy órával pirkadat után bújt ki takarója alól és csatlakozott a
szakadozott menetoszlophoz, amely a térre indult, ahol a spártai
már várt rájuk. A férfi gyapjútunikát viselt és nem volt nála
fegyver. Körülötte halomban álltak a fapajzsok és egy kupacban a
kurta husángok.
Amikor az emberek köré gyűltek, intett nekik, hogy üljenek le,
majd tekintete lassan végighaladt a csapaton.
– Mi az elsődleges cél a csatában? – kérdezte váratlanul, és
ujjával rábökött egy férfira, aki Theótól balra ült.
– Hogy megnyerjük – felelte az ember.
– Tévedés. – Az ujj ismét felemelkedett és Theo érezte a
feszültséget a körülötte levőkben, ahogy azok szerették volna,
hogy elkerülje őket. A spártai az ölébe ejtette a kezét. – Tudja
valaki a választ?
Theo megköszörülte a torkát.
 – Hogy ne veszítsük el?
– Remek! Ezen gondolkozzunk el egy kicsit! – A spártai fakó
tekintettel az embereket fürkészte. – A csatában aratott győzelem
olyan, mint a levegőben lebegő szeszélyes szellem, ami soha nem
tudja, hova szálljon le. A lovasroham szétveri az ellenséget, arra
kényszerítve a királyt, hogy visszavonuljon. Veszített-e? Még
nem. Ha a szárnyait a lovasság köré tudja fonni, megfosztva őket
mozgékonyságuktól, még megkaparinthatja a győzelmet is. De ha
megteszi, győzött-e? Nem, ha a lovasság tömörül és tovább tör a
király ellen és végez az őreivel. Miért semmisítette meg Bardülisz
a seregeteket? – Az ujj ismét felemelkedett és rábökött egy férfira
hátul.
– Mert az istenek neki kedveztek – felelte az ember, mire a
többiek kórusban helyeseltek.
– Talán igen. Ám tapasztalatom szerint az istenek mindig az
okosnak és az erősnek kedveznek. Azért veszítettetek, mert
királyotok – a bátor és tetterős ember – mindent egy rohamra
tett fel. Amikor a roham elbukott, elbukott ő is. És elbuktatok ti
is.
– És a spártaiak jobban csinálták volna? – kiabálta egy férfi
Theo mögött.
– Talán nem – fortyant fel Parmenión –, de ti majd jobban
fogjátok! A király arra kért, hogy keressek neki egy csapat
különleges harcost. Ők lesznek a király társai, akik gyalogszerrel
küzdenek.
– De mi lovasok vagyunk – mondta erre ugyanaz az ember.
Theo odanézett és felismerte benne Akhillaszt.
– Valóban azok vagytok – bólintott a spártai és így huszonöt
drachmát fogtok keresni. Ám az általam kiválasztottak ennek a
kétszeresét kapják. Mindenki ötven drachmát kap havonta.
Akiket ez érdekel, maradjon, a többiek nyugodtan
visszatérhetnek feladataikhoz.
Senki sem mozdult. Ötven drachma valóságos vagyon volt.
Mind földművesek voltak, kisbirtokkal, és kellett a pénz, hogy
lovakat, marhákat vagy kecskéket vehessenek belőle. Egy ekkora
összeget nem lehetett egy kézlegyintéssel elutasítani.
A spártai felállt.
– Figyelmeztetlek titeket, hogy minden száz emberből lehet,
hogy csak ötöt, esetleg tízet választok ki. A király a legjobbakat
akarja. És most felállni!
Miközben az emberek feltápászkodtak, Parmenión kinyitott
egy kis dobozkát, ami eddig mellette volt, és kivett belőle egy apró
melltűt – akkora lehetett, mint egy férfiember öregujja.
Vasból kovácsolták.
– Ezen a melltűn Héraklész husángja látható. Amikor valaki
elnyer ebből ötöt, elnyeri helyét a király társai között. Minden
egyes melltű mellé tíz drachma is jár. Az elsőt az nyeri el, aki jól
fut. Tíz kör a tér körül. Felkészülni! – Az emberek erre nekiláttak
levenni mellvértjeiket. – Állj! – szólt rájuk Parmenión. – Amikor
megrohamozzátok az ellenséget, akkor sem vetitek le a vértet.
Úgy fogtok futni, ahogy vagytok. Rajta!
A futás gyilkos iramban indult, ami egy kör elteltével kifulladt.
Theo az élen szaladók közepén foglalt helyet és a mellvértje
kezdte kidörzsölni a tarkóját. Az ötödik körre a vezető csapat
félkörös előnyre tett szert az üldözőkkel szemben, a hetedikre
pedig kezdték lekörözni a leglassabbakat.
Theo ötödikként futott be, és a földre rogyott, miközben
Akhillasz átvette a jelvényt.
A spártai megvárta, míg az összes ember beért.
– Vegyétek fel a pajzsokat és a kardokat! – parancsolt rájuk. A
kardokat fából faragták, de ugyanolyan súlyúak és hosszúak
voltak, mint a legtöbb hoplita által használt rövid döfőkard. –
Most elválik, hogyan harcoltok. Válasszatok ellenfelet és álljatok
fel két sorban! Csak addig harcoltok, míg olyan ütést nem adtok
vagy kaptok, ami valódi kard esetén halálos sebet jelentene vagy
harcképtelenné tenne. A vesztes kiszáll a harcból és leül jobbra, a
győztes pedig balra.
A küzdelem több mint egy órán át tartott, és a végén az
emberek éljenezve buzdították a két döntőst, akik egymás körül
köröztek, pajzsukkal hárítva, kardjukkal szúrva és védve. Theo
megnyerte az első két csörtét, de a harmadikban veszített.
Akhillasz négyig jutott, de kikapott Damorasztól, aki most éppen
Petrosszal, a Pelagoniától északra, Theo vidékéről származó
harcossal vívott. Damorasz erősebb volt, de az alacsonyabb
Petrosz fürgébben mozgott, és fakardja nagyot csattant ellenfele
koponyáján, amitől az megingott.
– Gyilkos találat! – kiáltotta Parmenión. A győztes ledobta
kardját és pajzsát, öklét örömittasan lökte az ég felé, majd átvette
a jelvényt a spártaitól, és a magasba tartotta, hogy barátai jól
lássák.
– És most, uraim – közölte Parmenión –, mulassunk egy
kicsit! Álljatok párba azzal, akivel először vívtatok. – Ahogy a
harcosok elfoglalták helyüket, a spártai két melltűt emelt ki a
dobozból. Öt kört fogtok futni a téren, hátatokon a társatokkal! Ti
dönthetitek el, ki lesz a cipelő és ki a cipelt. Az elsőként ideérkező
páros mindkét tagja kap egy-egy jelvényt.
Theo egy vékony lünkoszival került egy párba. Mivel nem sok
esélyt látott rá, hogy a harcos képes lenne vele fürgén szaladgálni,
így Theo felajánlotta, hogy majd ő lesz a cipelő. A férfi felugrott a
hátára.
– Felkészülni! – kiáltotta a spártai. – Rajta!
 Az ötven páros elindult. Theo, akit erős lába fürgén hajtott,
hamar az élre állt, de még egy fél kör sem telt el és érezte, hogy
fogy az ereje. A fogát összeszorítva futott tovább, miközben
többen is leelőzték. A második körben meg kellett állnia. A hátán
cipelt férfi becsületére váljon, megpróbálta a hátára venni és
tartani a lépést a többiekkel, de Theo rettentő súlya alatt
egyszerűen megingott és elesett. Közben Theónak sikerült
kifújnia magát. A gondot az jelentette, hogy úgy fusson, hogy
közben a társa lába ne akadályozza. Maga elé lökdöste a másikat,
leguggolt és a vállára emelte a férfit, aki összekulcsolta két lábát a
hátán és a nagydarab makedón a többiek nyomába eredt. Az
szóba sem jöhetett, hogy ismét helyet cseréljenek, így Theo meg
sem próbált sprintelni.
Amennyire csak tudta, az utolsó körre tartogatta erejét, és
lassan ledolgozta hátrányát az élen állókkal szemben. Az utolsó
körre érve Theo már harmadik volt. A második páros futója
megbotlott és elesett, így nyugodtan üldözőbe vehette
Akhillaszt és társát.
Akhillasz pedig egyre fáradtabb lett, miközben Theo
felzárkózott mögé. Az élen futó hátán kapaszkodó férfi
hátranézett, és rákiáltott Akhillaszra, hogy fokozza a tempót, de
az már elkészült az erejével. Leengedte a társát és mögé futott,
hogy helyet cseréljenek. Theónak csak ennyi kellett. Utolsó,
kétségbeesett erőkifejtéssel két lépéssel előbb ért be a célba, mint
a másik páros.
Parmenión odalépett hozzájuk a győzteseknek járó jelvénnyel,
de Theo társa, az ifjú harcos visszautasította.
– Nem érdemeltem ki.
– Hogy hívnak, legény? – tudakolta a spártai. – Gaelannak.
– Mit csináljak a jelvényekkel, Gaelan?
– Add mindkettőt a társamnak! Egész végig ő futott.
 – És te mit mondasz erre? – fordult Parmenión Theóhoz.
A férfi átölelte Gaelan vállát.
– Egy csapat voltunk. – Kivette a jelvényt Parmenión kezéből,
és Gaelan tenyerébe nyomta. – Csapatként nyertünk és
megosztozunk a díjon.
– Pompás! – felelte a spártai. – Kiváló befejezése ez a délelőtti
munkának. Menjetek és harapjatok valamit! Két óra múlva
térjetek vissza, amikor az utolsó jelvények is gazdára találnak.
*****
Parmenión egyedül üldögélt a gyakorlótéren, vizet ivott és
egyszerű, fügéből meg egyéb gyümölcsökből álló ebédjét
fogyasztotta, amikor a király lovagolt oda két tisztjével.
– Hogy halad a dolog, sztratégosz? – érdeklődött Philipposz.
Parmenión felállt és meghajolt.
– Akadnak ígéretesek, de majd meglátjuk. – A hadvezér
előrelépett és megsimogatta a király lovának szügyét. – Pompás
jószág: erős a tüdeje és izmos a lába.
– Trák az apaállat és makedón az anya – veregette meg
Philipposz a csődör nyakát. – Viszont még fiatal, sok
tanulnivalója van. Nem adod el nekem a te paripádat?
Csodálatos fedezőmén lenne.
Parmenión felnevetett.
– Nem adom el – viszont kedved szerint eresztheted össze a
kancáiddal. Bátran mondhatom, élvezni fogja.
Philipposz bólintott.
– Mondd csak, az összes perzsa lovas ilyen jószágokat ül meg?
– Nem, felség. Ez különleges paripa, a nagykirály méneséből.
Csak a Királyi Testőrségnek vannak hasonlóan pompás hátasai.
– És hány emberből áll a Királyi Testőrség?
– Ezerből, felség.
Philipposz ezen láthatóan eltűnődött, majd elvigyorodott.
 – Ideje vadászni menni. Magadra hagylak az ebédeddel. –
Sarkát a csődör oldalába vágva, elnyargalt a távoli erdő felé,
tisztjeivel a nyomában.
Parmenión befejezte az étkezést és a délelőtt végzett munkára
gondolt. A makedónok kemények voltak, szívósak és masszívak,
de még mindig érezte a gyanakvásukat. Egy éve van rá, hogy
kiképezzen hatezer gyalogost lovasokból.
– Egyszerre csak egyet – intette magát. Felnézett és látta,
hogy az emberek kezdenek visszaszállingózni: nagy félkörbe
gyűltek körülötte és a parancsaira vártak.
– Szeretnék kiválasztani közületek három hadvezért – tudatta
velük.
– Mi célból? – érdeklődött Akhillasz.
Parmenión elmosolyodott.
– Mi célt szolgál egy hadvezér? Embereket fogtok csatába
vezetni ezen a gyakorlótéren. És most válasszatok vezéreket!
Parmenión hátradőlve nézte, ahogy kezdetét veszi a vita, és
figyelmesen hallgatta a felmerült neveket, szemügyre vette azt is,
hogy az említettek hogyan viselkednek. Ahogy azt gyanította,
Akhillaszt nevezték meg elsőként, de a vita folytatódott. A spártai
meg sem próbált beleavatkozni, még akkor sem, amikor az
indulatok felcsaptak.
Ekkor Theo felpattant.
– Ebből elég! – kiáltotta, mire csend támadt. – Még napokig itt
leszünk, ha ez így folytatódik, pedig ez aztán nem valami
bonyolult feladat. A sztratégosz három embert kért. Akik
Akhillaszt szeretnék, tegyék fel a kezüket! – Az emberek
kétharmada feltette. – Nos, sokan javasolták Petroszt. Őt hányan
szeretnék? – Ezúttal a szavazás kiegyenlítettebb volt, így Theo
megszámolta a feltett kezeket, mielőtt kijelentette volna, hogy
Petrosz lesz a második vezér. – Ki nevezi meg a harmadikat? –
tudakolta a fekete szakállú harcos.
– Majd én – felelte Parmenión. – És én téged nevezlek meg...
ezúttal pedig nem lesz róla szavazás. Lépjen elő a három
hadvezér! – A spártai odaállt melléjük, szemben a földön
üldögélőkkel. – Mindegyikőtök felváltva kiválaszt egy-egy
harcost, és ők alkotják majd a seregeteket. Egyszerre csak egyet,
így senki sem mondhatja, hogy bármelyik hadvezér nagy előnyt
kapott volna. Mindegyikőtök huszonöt embert fog kiválasztani.
Akhillasz, te kezded.
Parmenión ezután ismét leült, és úgy nézte, mi történik. Az
elején a kiválasztottak felálltak, a levegőbe lökték öklüket és
vezéreik mögé álltak, míg a többiek éljeneztek. Ám ahogy a
kiválasztás folytatódott, úgy ereszkedett csend a várakozókra.
Senki sem szerette volna, ha őt nem választják és a feszültség
nőtt. Mikor az utolsó embert is kijelölték, Parmenión a három
hadvezérhez fordult.
– Amott, a fák között, pajzsokat és fegyvereket találtok.
Szerelkezzetek fel! – Ahogy azok eltrappoltak, a spártai az ülve
maradt huszonöthöz fordult.
– Ennél nincs rosszabb érzés a világon – közölte velük. –
Amikor Spártában éltem, ifjúkoromban, számos játék így
kezdődött. Mindig engem választottak ki utoljára, vagy ki sem
választottak. Mondogathatjuk magunknak, hogy ez nem
tisztességes, mondogathatjuk magunknak, hogy tévedtek, akik
választottak. – Parmenión az arcokat fürkészte. – Ám végső
soron el kell fogadnunk, hogy a saját cimboráink ítéltek meg így.
Közületek egyeseket azért hagytak ki, mert alacsonyak vagy
gyengébbek a többieknél. Mások azért vannak itt, mert nem
népszerűek egyik hadvezérnél sem. Nem számit, miért. Erre a...
próbára most én leszek a hadvezéretek. A többiekkel fogunk
versengeni, és kiderül, hogy tévedtek-e. És most kövessetek!
A búsuló csapatot a többi, már várakozóhoz vezette.
Uraim, ez lesz az első csatátok gyalogos egységként. A
szabályok egyszerűek. Mindegyik hadnak van egy hadvezére. Az
ellenség célja a hadvezér megölése vagy elfogása – ami annak
számít, ha valaki megérinti a hadvezért. Világos? Akkor jó.
Akhillasz, vidd az embereidet a tér déli felére, Theo a nyugatira,
Petrosz a keletire! Amint jelet adok, megindulhattok, bármelyik
csapat ellen. Én az északi részen parancsolok. Még valami: itt két
jelvényt lehet nyerni. Az egyiket a győztes csapatot vezénylő
hadvezér kapja, a másodikat pedig ez a hadvezér adja annak, akit
az emberei közül a legbátrabbnak ítél. Vezérek, foglaljátok el a
helyeteket!
A csapatok pajzzsal és husángokkal felfegyverkezve elvonultak.
Parmenión a mögötte türelmesen várakozókhoz fordult.
– Ott vannak a fegyverek! – Husángok és pajzsok hevertek a
közelben, de mögöttük tíz láb hosszú rudakat hánytak
öszszevissza egymásra.
Theo összegyűjtötte embereit a tér nyugati szélén.
– A legveszélyesebb csapat az, amelyet Akhillasz vezet –
fordult harcosaihoz. – Közelebb van Petroszhoz, mint mi.
Átvonulunk a téren, feléjük tartunk, de megvárjuk, amíg
öszszecsapnak, majd lesújtunk a győztesre.
– Mi van a spártaival? – tudakolta Gaelan.
– Láttátok, milyen emberei vannak – vont vállat Theo. – De
azért folyamatosan figyeljük. Arra számítok, hogy ő is ki fog
várni.
Akhillasz csapata indult meg elsőként, és, ahogy azt Theo
gyanította, egyenesen Petrosz felé vezette az embereit. Hangos
kiáltással lódultak neki, összecsaptak az ellenséggel, husángok
csattantak a fejeken és a pajzsokon. Petrosz egyik embere áttört
és rárontott Akhillaszra, aki hátraugrott az ütés elől és
fütykösével lecsapott a harcos állára, amitől az elkábult. Közben
Petrosz egy sor ütés alatt elesett. Ekkor Theo és csoportja indult
rohamra, hátulról kapva el Akhillaszt. A vezér megpróbált az
emberei mögé menekülni, de Theo ráugrott és a földre gyűrte.
– A spártai! – kiáltotta ekkor Gaelan, mire vezére talpra
szökkent.
– Vissza! – utasította embereit. Csapata visszahúzódott a
közelharcból, zárták pajzsaikat és figyelték a közelgő spártait.
A sztratégosz kis csapata szintén zárt alakzatban közeledett.
– Megrohamozzuk? – türelmetlenkedett Gaelan.
– Várjatok még! – felelte Theo.
A legyőzőttek időközben leültek, úgy figyelték a harcot. A
spártai hadereje váratlanul meglódult és hosszú botjaikkal
leverték az embereket a lábukról. Theo első sora összeomlott.
– Vissza! – bömbölte vezérük, mire emberei a tér déli végébe
futottak, ahol ismét megfordultak, hogy szembenézzenek a
közeledő alakzattal. Theo gyorsan felvázolta tervét Gaelannak és
a többieknek. Ezután összezárt pajzzsal vártak. A spártai serege
ismét meglódult, az első sor ismét a földre került, az ellenség
pedig átzúdult rajtuk, közelebb kerülve Theóhoz, aki csapata
mögött állt.
A spártai négyszögben Gaelan ekkor felpattant a pajzsa alól és
husángjával megérintette Parmenión vállát.
– Gyilkos találat! – kiáltotta Gaelan.
Az ütközetet néző harcosok hangos éljenzésben törtek ki.
Parmenión megfogta Gaelan karját és a magasba emelte, ahogy
az egy győztesnek dukál, majd az összes embert visszavezette a
tér északi részére.
 Ma délután – fordult hozzájuk – szinte az összes jelentősebb
gondot láttátok, amivel a gyalogság szembe szokott kerülni.
Petrosz, te megtapasztaltad, mi történik, amikor váratlan
rohamot kapsz, és annak puszta ereje áttöri a centrumot.
Akhillasz, te kettős átkarolás áldozata lettél: akkor csaptak le a
szárnyadra, amikor Petrosszal viaskodtál. Theo, noha te lettél a
győztes, láttad, mi történik, amikor az ellenségnek jobb a
fegyverzete, mivel a lándzsa jóval hosszabb és erősebb, mint a
kard. A cseled ügyes volt, és nem becsülöm le, mi több, tanulni
fogok belőle. Egy igazi csatában azonban, noha talán
elpusztíthattad volna az ellenséges hadvezért, a katonáidat
lekaszabolták volna, és eközben te is meghalsz.
Ezzel Parmenión átnyújtotta a jelvényeket és örömmel látta,
hogy Theo a másodikat Gaelan kezébe nyomja.
– Ma éjjel minden jelvényes megkapja a jutalmát. És most
uraim, visszatérhettek feladataitokhoz, – a hadvezéreket kivéve.
Ahogy az emberek elszállingóztak, Theo, Akhillasz és Petrosz
leült Parmeniónnal együtt.
– Holnap – kezdte a spártai – délnek lovagolok Aigaiba, hogy
megkezdjem az ottani kiképzést. Egy hétig leszek távol. Ezalatt
mindennap kihozzátok ide az embereket, akik futni fognak,
színlelt csatákat vívnak, ti pedig jelvényeket osztogattok.
Egyikőtök lesz a parancsnok, a két másik pedig a beosztott tiszt.
Mindezért naponta egy drachma üti a markotokat a szokványos
járandóságotokon felül.
– Melyikünk lesz a parancsnok? – tudakolta Akhillasz.
– Kit választanál? – Magamat.
– És ha téged nem lehetne, akkor kit?
Theót.
Parmenión most Petroszhoz fordult.
– Te kire szavaznál, ha nem magadra?
– Theóra – felelte a szőke szakállú harcos.
 – Mielőtt engem kérdezel – szólalt meg Theo –, hadd
mondjam meg, hogy én nem tudok választani. Akhillasz régi
barátom és olyan harcos, akit tisztelek. Petrosz remek ember, de
őt nem ismerem jól. Érzem, hogy ebben a kérdésben az enyém
lesz a döntő szavazat, és tiltakozom egy ilyen szavazás ellen, ami
nem tisztességes. Te vagy a sztratégosz. Mind idegenek vagyunk
számodra, és te láttál minket... továbbá meg is ítéltél. Úgyhogy ne
játszadozz tovább, Parmenión! Válassz te!
– Jól vág az eszed – mondta a spártai –, de ne panaszkodj
arra, hogy az élet nem tisztességes. Soha nem tisztességes...
legjobb esetben is pártatlan. Úgy vélem, mindhármatokban
vannak vezetői erények, de jelen pillanatban nem bátorkodnék
megítélni, melyikőtökben rejlik a legnagyobb lehetőség.
Mindannyian remek kardvívók vagytok és bátrak.
Mindegyikőtök kivívta cimborái tiszteletét. Arra kérlek titeket,
hogy most döntsétek el egymás között, ki vezeti a kiképzést.
A férfiak egymásra néztek, de végül Akhillasz szólalt meg
elsőnek.
– Legyen Theo – mondta, mire Petrosz helyeslően bólintott.
– Legyen így – jelentette ki Parmenión. – Köszönöm
mindegyikőtöknek. Theo, mi pedig sétáljunk egyet és beszéljük
meg a stratégiát!
*****
Ez sértés! – dühöngött Attalosz. – Húsz ember! Hogy utazhat
egy király ellenséges vidéken mindössze húsz emberrel? –
Egyetértő dörmögés hallatszott a Philipposz tróntermébe gyűlt
tisztek köréből.
– Te mit mondasz, Parmenión? – érdeklődött a király.
– Bardülisz a győztes. Szétverte a makedón sereget. Azt akarja,
a világ lássa, kérelmezőként járulsz elé, nem királyként.
– És te mit tanácsolsz?
 – Tedd, amit mondd! – felelte Parmenión.
– Mi mást várnál egy spártaitól? – sziszegte Attalosz, amin a
sztratégosz jót derült és a fejét csóválta, miközben Philipposz
csendre intette az orgyilkost.
– Oszd meg velünk gondolatmeneted gyümölcsét! – biztatta
Parmeniónt a király.
– Nem számít, hogy most mit lát a világ. Sőt, akár azt is
mondhatjuk, jobb, hogy ha Makedónia... sebezhetőnek tűnik.
Leginkább időre van szükségünk. Jövőre Bardüliszével felérő
sereged lesz. Egy évvel később pedig olyan, amit egész Hellász
irigyelni fog.
– Na de – vetette fel Nikánor –, ott van a büszkeség, a becsület
kérdése...
– Ez a királyok játszmája, ifjú – mondta erre Parmenión. –
Philipposznak most le kell nyelnie a békát bátyja vereségéért.
Hamarosan azonban mások fejére hull a szégyen.
– És te hogyan vélekedsz, Antipatrosz? – tudakolta Philipposz.
– Eddig keveset szóltál.
– Nem sokat mondhatok, felség. Egyetértek Attalosszal. A
helyzet nincs az ínyemre, de mégis menned kell, vagy különben
nem lesz nász. Nász nélkül pedig biztos a támadás.
Philipposz hátradőlt kerevetén, és végignézett a négy emberen.
Mindegyikük annyira más volt, de mindegyikük egyedi
képességekkel bírt. A rideg tekintetű Attalosz, aki irgalom nélkül
tudott gyilkolni, amíg az egyéni becsvágyát táplálta. Az
elképesztően bátor és kutya módra hűséges Nikánor, aki a
forgószélbe is belovagolna, ha ő azt parancsolná. Antipatrosz, a
hűvös és hatékony harcos, akit az egész sereg tisztelt.
Továbbá Parmenión, aki pár röpke hét alatt újra életre keltette
a makedón harci szellemet, összegyűjtött a harcosokból egy
magot, büszkeséggel és bajtársiassággal töltve fel őket.
 És annyira eltérő a kinézetük is. Attalosz sovány, az arcát
mintha baltával faragták volna, a bőre ráfeszül a járomcsontjára,
a fogai túlságosan kiállnak, amitől úgy néz ki, mint egy sietve
kiásott koponya. Nikánor vonásai szinte nőiesek, a csontozata
finom, a tekintete becsületes. Antipatrosz fekete szakálla úgy
ragyog, mint a párduc bundája, sötét szeme éles, és többet lát,
mint amit elárul. Parmenión magas és vékony, fiatalabbnak tűnik
negyvenkét événél, s fakó szeme oly sokat tudó.
Együtt, rátok fogom építeni Makedóniát, gondolta
Philipposz.
– Négy lovast viszünk magunkkal – folytatta ezután, immár
hangosan. – Elutazunk Illíriába, és hazahozzuk az arámat.
– Ez maga a téboly, felség! – tiltakozott Attalosz. – Ezek
rablók, útonállók, hazátlan bitangok!
– Nem egész úton leszünk ennyien – nyugtatta meg
Philipposz. – Csak az utolsó pár mérföldön, már Illíriában.
Majd ott találkozunk velük.
– De miért csak négyet, felség? – tudakolta Nikánor.
A király fagyos mosolyt villantott fel.
– Mert a négy mellett döntöttem. Nincs ember, aki
megmondja Philipposznak, hogy hányan kísérjék – még
Bardülisz sem teheti.
A megbeszélés után a király kisétált Parmeniónnal a palota
kertjébe.
– Hogy halad a kiképzés, sztratégosz?
– Jobban, mint reméltem. Amíg az új vértek megérkeznek
Phrügiából, folytatjuk az egyszerűbb tevékenységeket: futunk,
gyakoroljuk az ember ember elleni harcot, meg néhány alapvető,
egységszintű dolgot. Viszont szívderítő, felség, hogy az emberek
milyen jók, és hogy milyen szívesen fogadják be az új ötleteket.
Máris van több beosztott tisztem, akikben nagy lehetőséget látok.
 Philipposz erre bólintott, és a kert végébe sétáltak, egy csendes
zugba, ahol leültek a magas fal árnyékába.
– Tudom, hogy könnyebb lenne a számodra, Parmenión, ha az
összes embert egy helyre gyűjthetnénk. De tudod, hogy miért
nem tehetem. Ha híre megy, hogy sereget állítok, Bardülisz máris
megtámadna.
– Csak akkor, ha azt hiszi, hogy ő a célpont – mutatott rá
Parmenión. – Amikor találkozol vele, magyarázd el, hogy a
paiónokra készülsz lecsapni, mert belefáradtál, hogy újra meg
újra betörnek Makedóniába.
– Nem ismered Bardüliszt. Ő egész Hellász legravaszabb
rókája. Mostanra már olyan nyolcvan felé járhat, és láthatóan
még a halál istennője sem szedte össze a bátorságát, hogy érte
jöjjön.
– Milyen erős a hatalma Illíriában?
– Elég erős – felelte Philipposz. – Három nagy törzs él ott, de a
Bardülisz vezette dardanoiok vagy dardánok messze a
legerősebbek. A király serege is jól képzett és fegyelmezett. Sőt,
jobbak is ennél, mivel a győzelemhez szoktak. Nem törnek meg
könnyen.
– Majd elválik.
Philipposz felállt.
– Keletre lovagolok, Kroussziába. Az aranyszállítmányok ismét
elindultak, de nincs sok. A távollétemben te vezeted a sereget.
Minden jelentés hozzád érkezik.
– Meddig tervezel távol maradni?
– Két hétnél nem tovább. Utána irány Illíria... és a házasság.
*****
Philipposz kétszáz lovast vitt magával és északkeletre indult, a
hatalmas Kerkine-hegységbe, amely Kroussziától északra
tornyosult. Még sosem látta az ottani tárnákat, nem is találkozott
az ottani kormányzóval, Elüphionnal. Viszont a róla szóló hírek
nem voltak túl bizalomgerjesztők: szoros kapcsolatot ápolt
Kotüsszel, Trákia néhai királyával, és a meggyilkolt trónkövetelő,
Pauszaniasz másodunokatestvére volt. A király azonban még így
is hajlandó volt megbocsátani ezeket a kapcsolatokat, ha meg
tudja nyerni Elüphiont az ügyének.
Átkeltek az Axiosz folyón és átlovagoltak a nagy
Emathiaisíkságon, falvakon és kisvárosokon, erdőkön és
rengetegeken haladtak át. Vadban gazdag vidéken jártak, medve-,
oroszlán-, vadkan- és szarvascsapdákat láttak. Északabbra
állítólag éltek fekete bundájú párducok is, de száz év alatt senki
sem látott egyetlenegyet sem.
Már alkonyodott a harmadik napon, mikor Philipposz csapatai
élén felvágtatott egy magas dombra, épp akkor érve el annak
gerincét, mikor a nap lebukott a Bernon-hegy nyugati csúcsai
mögé. A magasban szakadozott szürke fellegek úsztak, mögöttük
a napfény lilára és vérvörösre színezte az égboltot. Philipposz
megrántotta a gyeplőt, és tekintetét végighordozta a dimbes-
dombos, füves táj, az erdők és a hegyek felett, leárnyékolva
szemét a lenyugvó nap miatt.
– Miért álltunk meg, felség? – érdeklődött Nikánor, de a király
elengedte füle mellett a kérdést. Éles tekintete keletre fordult, a
Messzapion-hegy ágaskodó csúcsai és a gigászi Kerkine-hegység
felé: kőóriásokként álltak ott, a hó volt szakálluk, az erdők
köpönyegük.
A király körül várakoztak az emberei. Philipposz leszállt a
lováról és elindult a dombgerincen. A szél belekapott köpenyébe,
az esti hideg végigsimított fedetlen alkarján, de a táj szépsége
megérintette, és hatalmába kerítette a napnyugta igézete.
Nikánor lépett oda hozzá, kezét a vállára téve.
– Jól vagy, Philipposz? – tudakolta halkan.
 – Nézd meg ezt, barátom! Jóval azután, hogy porrá leszünk, ez
a vidék még mindig itt lesz, itt lesznek ezek a hegyek, az erdők, a
síkságok és a dombok.
– Mindez a tiéd. Minden, amit látsz, a tiéd.
– Nem így van. Ez ostobaság. Én csak a gondnok vagyok,
semmi több. És ennyi elég is, Nikánor. Mert ez egy büszke vidék.
Érzem, beleeszi magát a csontjaimba. És nem tűröm, hogy
meghódítsák, addig nem, míg élek!
A lovához sétált, megfogta az állat sörényét, és a hátára
pattant.
– Indulás tovább! – parancsolta.
Hatnapi könnyű út után elérték a Messzapion-hegység
előhegyeit, ahol tábort vertek egy fákkal övezett völgyteknőben.
– Mesélj Elüphion kormányzóról! – utasította Philipposz
Attaloszt. – Holnap félkészülten akarok vele találkozni.
Az orgyilkos leterítette a földre a köpönyegét és leheveredett a
tűz mellé.
– Hájas, rettentő hájas. Mindig kéket visel, van három
felesége, de az ideje java részét a rabszolgafiúkkal tölti. Tizenegy
éve kormányzó. Olyan palotája van, amely felveszi a versenyt
bármelyik pellaival, még a tiéddel is. Gyűjti a szobrokat és a
műalkotásokat, leginkább a perzsákat.
Philipposz felmordult.
– Az aranyszállítmányom elapad, de ő műalkotásokat gyűjt, és
palotát emel! Azt hiszem, kezdem megismerni ezt az embert. Mi
van magukkal a tárnákkal? Hogy működnek?
– Honnan tudnám, felség? Sosem láttam egyet sem.
– Holnap majd látsz – biztosította Philipposz.
– Milyen lenyűgöző kilátások – dörmögte Attalosz, mire a
király nagyot nevetett és vállon veregette. – Nem is érdekel,
honnan származik az arany?
 – Nem – vallotta be Attalosz –, csak jöjjön.
– És te hogy vagy ezzel, Nikánor? Te szeretnéd látni a
tárnákat?
– Ha ez a parancsod, felség, akkor igen. De mi látnivaló van
ott? Az emberek vakondként túrják a földet: sötét van és büdös.
És ahogy egyre lejjebb ásnak, úgy ott az örökös veszély, hogy a
fejükre omlik. Én azt szeretném, hogy csak halálom után
temessenek el, ne előtte.
Philipposz csak a fejét csóválta.
– Akkor megengedem, hogy megtérjetek Krousszia
húsosfazekaihoz. Majd Antipatrosz elkísér.
– Ez a kitüntető kegy egyedül az övé – vigvorodott el gúnyosan
Attalosz.
– Mindig kitüntetés a királlyal tartani – felelte Antipatrosz,
leplezve dühét, bár sötét tekintetét az orgyilkosra szegezte.
– Nem kedvelsz, igaz? – ült fel Attalosz, és állta a másik
tekintetét.
– Nem kedvellek, és nem is utállak, Attalosz. Az a helyzet, hogy
ritkán gondolok rád.
– Vigyázz, hogy beszélsz velem! – fortyant fel az orgyilkos.
– Kemény ellenfél vagyok.
– Hallgassatok el, mindketten! – kiáltotta Philipposz. – Azt
hiszitek, nincs elég bajunk? Amikor Makedónia szabad lesz...
talán... megengedem, hogy hangot adjatok az
ellenségeskedéseteknek. Talán. De jobb, ha tudjátok, ha
bármelyikőtök is a másikra támad, a győztest kivégeztetem. Ha
nem vagytok képesek értem barátságot kötni, akkor legalább
szenvedjetek egymás miatt. Világos?
– Nem akarok ellenségeskedést – mondta erre Attalosz. – Én
sem – tette hozzá Antipatrosz.
 Philipposz leterítette takaróit, fejét ráhajtotta az összegöngyölt
oroszlánbőr lótakarójára, és a fényes csillagokat nézegette
– Olyan messze vannak, oly messze a világ bajaitól.
Lehunyta a szemét és álomba szenderült.
Egy fűvel benőtt domboldalban sétált, a feje felett ragyogott
az ezüstös hold, mikor megpillantotta az egyik terebélyes tölgy
alatt üldögélő nőt. A király körülnézett és meglepődve látta,
hogy az asszony egymaga van. Mikor odasétált a nőhöz és
meghajolt, az felnézett rá, és hátradobta köpönyege csuklyáját.
Az arca sápadt volt és gyönyörű, a szeme sötét, mégis világított.
– Üdv néked, nagy király! – suttogta a nő. Philipposz leült
mellé.
– Nem vagyok én nagy, asszony, hát király az igen.
– Nagy leszel, ezt megígéri Aida. Az istenek így rendelkeztek.
Ám szükséged van még valamire, Philipposz. Meg kell még
szerezned egy talizmánt.
– És hol találom?
– Az talál majd rád. Nézd csak! – Ezzel a dombra mutatott,
ahol egy csermely csillogott a holdfényben. Ott egy másik nő ült.
– Menj oda hozzá és megismered a világegyetem örömeit!
Philipposz már kérdezni akart valamit, amikor a sötét
asszony elenyészett. Felállt és a patakhoz sétált. Az ott ülő még
éppen csak kilépett a kislánykorból: karcsú volt, a melle apró és
kerek.
A nő haja vörös volt, mint a visszatükröződő tűzfény, szeme
zöld, akár a drágakő. Amikor a király letérdelt mellé, a lány
megsimogatta szakállát, majd keze a mellkasára, onnan pedig a
hasára siklott. Philipposz csak ekkor vette észre, hogy ő éppen
úgy meztelen, mint a nő, és elöntötte a vágy. Lehúzta a fűbe a
teremtést, csókokkal halmozta el nyakát és arcát, s a combja
belső részét cirógatta. Érezte saját szívdobogását.
 – Szeress! – suttogta a lány. – Szeress!
A király beléhatolt, és olyan elsöprő gyönyört érzett, hogy
egy szempillantás alatt eljutott a csúcsra. Hihetetlen módon
azonban merevedése mégis megmaradt, a vágya
csillapíthatatlannak tűnt. Érezte, ahogy alatta a lány szinte
remeg, hangosan nyög, majd felsikolt. Lehengeredett róla, de az
nem engedte el – gyengéden simogatta, puha ajka becézgette.
Végül a férfi felnyögött, és a hátára gördült és magához
szorította a nőt.
– Ki vagy te? – tudakolta Philipposz. – Tudnom kell. Az
enyém kell, hogy légy.
– Találkozunk még. Tőled születik a gyermekem, a király fia.
– Hol keresselek?
– Ennek még nem jött el az ideje. A mai naptól számítva két
év múlva találkozunk a Misztériumok szigetén. Ott fogunk
egybekelni, ott fogan meg a fiad.
– Mondd, hogy hívnak, mondd meg a neved!
– Mondd meg a neved! – kiáltotta a király.
– Mi az, felség? – tudakolta Nikánor, odalépve a fekvő
királyhoz. Philipposz kinyitotta a szemét, és az éjszakai égen
fénylő csillagokat nézte.
– Álmodtam – suttogta. – Az istenek ajándékoztak meg vele.
*****
Mivel nem tudott visszaaludni, Philipposz az éjszaka hátralevő
részében a látomását élte át újra. A lány azt mondta, hogy két év
múlva a Misztériumok szigetén lesz.
Vagyis Szamothrakén.
Még sosem járt ott – soha nem is vágyott oda. Most azonban
tudta, hogy csak a halál tudja meggátolni abban, hogy ne legyen
ott a találkán.
 Nem sokkal pirkadat után felébresztette a többieket, és
belovagoltak a bányavölgybe. Krousszia nem volt nagy település,
ezernél is kevesebben éltek itt, Elüphion palotája pedig árnyékba
borította a városkát fehér oszlopaival és elegáns szobraival:
hegyes tetőzetén gyönyörű dombormű ábrázolta a pillanatot,
ahogy Athéné istennő kipattan atyja, Zeusz fejéből.
A kétszáz lovas az épület előtt rántotta meg a gyeplőt és
Philipposz leszállt a lováról. Az egyik melléképületből egy idős
szolga lépett ki és végigmérte a palota előtti sereget.
– Hé, te! – kiáltott rá Philipposz. – Fogd a lovamat! – Az öreg
erre odavánszorgott.
– Várnak... odabent? – tudakolta riadt tekintettel.
– Remélem, nem – felelte a király, és odadobta neki a kantárt,
majd elindult az oszlopok mögötti hatalmas kétszárnyú kapuhoz.
Attalosz, Nikánor és Antipatrosz követte őt az épületbe, majd
belépve a négy ember megállt az óriási csarnokban.
Perzsaszőnyegek fedték a padlót, a fal mellett szobrok sorakoztak,
a mennyezetet pedig gigászi mozaik díszítette: Pariszt, a trójai
királyfit ábrázolta, Aphrodité, Héra és Athéné istennők
társaságában.
Philipposz már-már alázatot érzett a gigantikus méretek
láttán. Észrevette, hogy sáros csizmája foltot hagyott a szőnyegen,
és hogy a keze koszos.
– Elüphion! – bődült el, és a szó visszhangot vert a
márványcsarnokban. Rejtett ajtókon rémült tekintetű szolgák
szaladtak elő. Egyikük, egy aranyhajú, karcsú fiú, egyenesen
belerohant Antipatroszba és térdre esett. A katona talpra
segítette.
– Ne ölj meg! – könyörgött a fiú.
– Senki sem öl meg – felelte Antipatrosz. – Kerítsd elő a
gazdád és közöld vele, hogy itt a király!
 – Igen, uram. – A fiú elindult a lépcső felé, majd megfordult. –
Elnézést, uram, de... melyik király?
– Makedónia királya.
Ekkor egy idősebb férfi lépett elő és hajtott fejet Philipposz
előtt.
– Felség, esetleg szeretnél az andronitiszben várakozni, ahova
frissítőket is hozathatnék?
– Végre – jelentette ki a király –, itt egy szolga, akibe szorult
egy csöppnyi ész is. – A csapat követte a férfit a jobbra nyíló
hosszú terembe. Selyemhuzatú kerevetek álltak itt, a falakra
grandiózus képeket festettek: lovasok űztek egy fehér szarvast,
Héraklész végzett a némeai oroszlánnal, íjászok nyilaztak egy
hatalmas medvére. – Az istenekre, Pella ehhez képest egy
tehénistálló! Irigykednék, ha nem az én aranyamból emelték
volna.
A szolga bort hozatott Elüphion szőlőjéből – édes vörösbor
volt, szíverősítővel dúsítva. Philipposz, koszos csizmáját a
selyemhuzatra téve, sárfoltokat hagyva a szöveten, elnyúlt az
egyik kereveten.
Komor hangulatban leledzett, és társai is szótlanul várakoztak.
Végül felbukkant Elüphion. Attalosz mondta ugyan, hogy a
kormányzó hájas, de mint kiderült, visszafogottan fogalmazott –
a férfi álla alatt hatalmas húsredők sorjáztak, és gigászi hasán
csak úgy feszült perzsa köntöse. Sötét haját rövidre nyírta, csak a
feje búbján hagyta meg, amitől úgy festett, mintha egy kicsi, oda
nem illő kalapot hordana. Megpróbált meghajolni, de a pocakja
erősebbnek bizonyult.
– Üdv néked, felség! Ha tudtam volna a látogatásodról, pazar
fogadtatásban részesítelek. – Elüphion hangja öblös volt, és
kedélyes, mint ahogy nagy barna szempárja is, ahogy arra
Philipposz felfigyelt. – Azért jöttem, hogy meglátogassam a
tárnákat.
– De miért, felség? Nem sok látnivaló akad ott egy magadfajta
előkelőségnek. Nagy lyukak tátongnak a földben, meg pár alagút,
ami szörnyen bűzlik. Viszont örömmel megmutatom neked a
pénzverőket.
Philipposz lehalkította hangját és szemében megjelent valami
baljós csillogás.
– Azt mutatod meg, amit látni óhajtok – tagolta lassan. – És
ezt azért teszed, Elüphion, mert a szolgám vagy. És most vezess a
tárnákhoz!
A király felállt.
– Hogyne, felség. Csak átöltözöm. Nem fog sokáig tartani. –
Attalosz! – horkant fel Philipposz. – Igen, felség?
– Ha ez a hájas bolond még egyszer nem engedelmeskedik
valamelyik parancsomnak, fogd a késed és hasítsd fel az
ágyékától a torkáig!
– Igen, felség – vigyorgott rá Attalosz a halálra vált
Elüphionra.
– És most, uram... azt hiszem, a tárnák következnek – közölte
a király.
– Máris... felség – hebegte Elüphion. A kövér kormányzó
hangos szóval kérte a kocsiját, és pár perc múlva egy szekér
gördült a palota elé. Négy fekete herélt vontatta és egy hatalmas
fogatra emlékeztetett, csak éppen széles, párnázott bakja volt.
Elüphion itt foglalt helyet, mellé pedig felkapaszkodott egyik
szolgája, és megrántotta a gyeplőt.
Noha bizonygatták, hogy mennyire nem érdekli őket a
bányászat, Attalosz és Nikánor Philipposz mögött lovagoltak –
nem szerettek volna lemaradni a királyi látogatásról.
 Majdnem egy órán át lovagoltak, míg végül egy kis völgybe
értek, ahol a föld olyan lyukacsos volt, mintha óriási csákánnyal
dolgozták volna meg. Messze lent látták a földet ásó rabszolgákat,
mások meg a hegyoldalba vájt alagutakból vánszorogtak elő.
A lovasok lassan, lépésben ereszkedtek le a völgybe.
Nikánor végigmérte a munkálkodók csoportjait. Férfiak és nők
is robotoltak itt: csontsovány testüket levedző kelések borították,
és mindenfelé kurta, gonosz kinézetű korbácsot markoló őrök
álltak. Tőle jobbra az egyik asszony, aki egy kosárban követ cipelt,
megbotlott és elesett, feje nagyot csattant az egyik sziklatömbön.
Fel sem kiáltott, csak fáradtan talpra kászálódott és tovább
botorkált.
Az élen haladó Philipposz a legközelebbi alagút bejáratához
lovagolt és leszállt hátasáról.
Elüphion nehézkesen lekecmergett szekeréről.
– Ahogy parancsoltad, felség. Ez itt a bánya. – Vezess be! –
Be?
– Süket vagy?
A kormányzó lassan elindult a sötét alagút felé, és csak addig
torpant meg, míg a szeme meg nem szokta a félhomályt.
A falakról lámpások lógtak, de az alagútban fojtogató füst
terjengett.
Elüphion szolgája, ugyanaz az ember, aki a királyt az
andronitiszbe kísérte, vizet öntött egy vászongyolcsra, és gazdája
kezébe nyomta. A kormányzó az arcához szorította, és beljebb
indult a bányába. A talaj lejtett, a levegő sűrű volt és állott. A
messzeségből a követ törő fémszerszámok kopácsolása
hallatszott.
Por szitált Attalosz mellvértjére és a harcos idegesen pillogott
fel a mennyezetet tartó támdúcokra. Az egyiken észrevette egy
hasadást: ezen keresztül pergett át a föld.
 De azért mentek tovább.
Egy fiatal nő holttestéhez értek, akit az alagút egyik falához
húztak. A szeme földes volt, a szája is tele volt vele. Itt már
alacsonyabb volt az alagút, így lehajtott fejjel haladtak. De a járat
csak egyre alacsonyabb lett.
Elüphion megállt.
– Nem tudom, mit szeretnél itt látni, felség – nyüszítette.
– Indulás! – förmedt rá Philipposz. Elüphion így négykézlábra
ereszkedett és mászott tovább. A király a többiekhez fordult.
– Itt várjatok! – közölte, és követte a kormányzót.
Nikánor Attaloszra nézett.
– Mit gondolsz, nem mehetnénk vissza egy kicsit, oda, ahol
magasabb a járat? Mit gondolsz, Philipposzt zavarná?
Attalosz kormos arcán egy verítékcsík csörgött lefelé. Fázott és
elöntötte a rettegés, de állta a sarat. Antipatroszra nézett. – Te
mit gondolsz?
– Hát... ööö... nem hiszem, hogy a király tiltakozna – felelte a
katona. A három férfi visszaaraszolt a szélesebb alagútba, és
megálltak ott, ahonnan láthatták a távolban megcsillanó
napfényt. Vártak. Nikánor önkéntelenül is a halott nőt bámulta. –
Miért nem temették el? – tette fel a kérdést.
– Láttad a rabszolgákat – felelte Antipatrosz. – Szinte jártányi
erejük sincs. Olyan ez a hely, mint az elátkozottak völgye –
suttogta a tiszt. A bejárat felől léptek hallatszottak, és a három
férfi oldalra húzódott, ahogy egy sor rabszolga, hátukon
kosarakkal elcsoszogott mellettük a bánya félhomályos mélye
felé.
– Én kimegyek a szabadba – jelentette ki Nikánor. – Nem
bírom tovább.
 – A király azt mondta, várjunk – emlékeztette Attalosz. – Én
sem kedvelem ezt a helyet jobban, mint te, de legyünk
türelemmel!
– Azt hiszem, megőrülök, ha nem jutok ki – felelte Nikánor, és
egyre sivítóbb lett a hangja.
Antipatrosz az ifjú vállára tette a kezét.
– Valakinek ki kellene mennie és megmondani az embereknek,
hogy minden rendben van. Már jó ideje idelent vagyunk, és lehet,
hogy egyesek aggódnak emiatt. Várj meg minket, Nikánor!
Az ifjú erre bólintott, és szinte futott a fény felé. Attalosz
Antipatroszra nézett.
– Ki vagy te, hogy ellenszegülsz a király parancsának? –
sziszegte.
– Nem sok híja volt, hogy összeroppanjon. Ha nem hagyom
kimenni, valószínűleg így is, úgy is kiszaladt volna.
– És akkor? Elfutott volna. Mi közöd neked hozzá?
Antipatrosz bólintott, mintha csak most értette volna meg.
Értem már. Azzal akár kegyvesztetté is válhatott volna. Az
istenekre, Attalosz, vannak neked barátaid? Hát senki sem
törődik veled?
– Csak a gyengéknek kellenek barátok, Antipatrosz. Én pedig
nem vagyok gyenge.
A katona erre nem felelt semmit és csendben várakoztak – úgy
tűnt, egy örökkévalóságig. Végül felbukkant Elüphion hájas
alakja – kék köntösét koszfoltok csíkozták. Mögötte érkezett a
király, vészjósló arccal: kisétált az alagútból a napfényre, ahol
nagy kortyokban szedte a levegőt, majd a kormányzóhoz fordult.
A kövér ember hátrált egy lépést, meglátva a haragot a király
szemében.
– Mit tettem, felség? Mondd el! Esküszöm, hű vagyok hozzád!
Philipposz szinte szóhoz sem jutott.
 – Hozzon valaki inni valamit! – dörögte, mire Nikánor futott
oda hozzá, kezében egy vizestömlővel. Philipposz kiöblítette a
száját, majd kiköpte a vizet. – Ez az én aranybányám – mondta
végül. – Az enyém. Makedóniáé. Mondd csak, te hájas bolond, mi
kell neked ahhoz, hogy kiásd az aranyat a földből? – Szerszámok,
felség. Csákányok, mindenféle ásók...
kosarak. – És ki használja ezeket a szerszámokat?
– Amint te is látod, rabszolgák, bűnözők, tolvajok, gyilkosok.
Elítéltek, akiket ideküldtek. Nők is.
– Nem érted, igaz? – bömbölte Philipposz. Körös-körül leállt a
munka, a korbácsos őrök már nem a munkásokat figyelték, akik
fáradtan a földre rogytak és ledobták szerszámaikat. Minden
tekintet a szerencsétlen Elüphionra szegeződött.
Csak annyit értek, hogy megtettem minden tőlem telhetőt –
nyüszítette Elüphion. – Nincs már annyi arany, mint egykor, de
ez az én hibám? A telérek lefelé tartanak, ahova nem tudjuk
követni őket.
Philipposz az egyik őrhöz fordult.
– Hé, te! – ordított rá. – Terelj ki mindenkit a bányából!
Mindenki jöjjön ki a napfényre! – Az ember meghajolt, és
elfutott az alagút felé. – Elüphion – folytatta a király csendesen.
– Megbocsátanám a mohóságodat, megbocsátanám a vagyon
utáni vágyadat. Még azt is megbocsátanám, hogy loptál abból,
ami az enyém. De az ostobaságodat képtelen vagyok
megbocsátani. Igen, ők szerszámok. De ki az a tökfej, aki hagyja,
hogy a szerszámai ilyen állapotba kerüljenek? Az éhhalál szélén
tántorognak, testüket fekélyek borítják, reménytelenül
tengődnek: hát hogyan tudnának dolgozni ezek az emberek? Az
ásáshoz erő kell, izmos kar, masszív hát. Ehhez pedig ennivaló,
sok és kiadós ennivaló, meg bor, hogy lelkesítsen. Attalosz!
 – Igenis, felség.
– Te veszed át ennek a vállalkozásnak az irányítását. Itt hagyok
száz embert. Azt akarom, hogy a rabszolgák kapjanak enni, és két
hétig pihenjenek. Küldök majd újabbakat is. Keress egy jó
munkafelügyelőt, és úgy oszd el a munkát, hogy senki se
dolgozzon tizenkét óránál többet! – Philipposz a harcos szemébe
nézett és váratlanul elmosolyodott. Attalosznak nem ízlett ez a
szerep és ezt ki is mutatta. – Továbbá – fejezte be mondandóját a
király –, a kibányászott arany száz része után megtarthatsz
magadnak egyet.
Köszönöm, felség – csillant meg Attalosz szeme, ahogy mélyen
meghajolt. – De mi lesz Elüphionnal?
– Ki Makedónia legfőbb bírája? – kérdezett vissza
Philipposz. – A király, felség.
– Való igaz. Elüphiont kapzsiságáért öt év munkára ítélem a
bányában. Gondoskodj róla, hogy rendesen dolgozzon!
A kormányzó térdre vetette magát.
– Könyörgöm, felség...
– Tüntessétek el a szemem elől! – ordította a király, mire
három katona elvonszolta a zokogó férfit.
– Mi legyen a feleségeivel? – tudakolta Nikánor.
– Vegyetek nekik egy házat Kroussziában, és kapjanak
életjáradékot! A kincseket pedig szállítsátok Pellába! Hol van
Elüphion szolgája?
– Itt vagyok, felség. A nevem Paralosz. – Philipposz a férfi
szemébe nézett. Az ember középmagasra nőtt, haja kurta volt és
erősen göndör, az orra kampós, az arcbőre sötét. – Perzsa vagy?
– Phrüg, uram.
– Mióta szolgálod Elüphiont?
– Tizenegy éve vásárolt meg, tizenkét éves koromban.
 – Milyen módon szolgáltad?
– Kezdetben az örömfiúja voltam... az egyik. Utána
kitaníttatott a könyvei kezelésére.
– Hol rejtegeti az aranyát?
– A palota alatti raktárban.
– Attalosz, küldesd el nekem mindazt, amit ott találsz –
századrészét megtarthatod. Nos, Paralosz, új gazdát kaptál. Jól
fogod szolgálni?
A szolga Attaloszról a királyra pillantott.
– Felség, Elüphion megígérte, hogy huszonöt évesen
felszabadít. Azt is mondta, hogy utána fizetséget kapok a
munkámért. Érvényes még ez az ígéret? Vagy továbbra is
rabszolga leszek az új gazdám alatt?
– Ennél többet ígérek. Három hónap múlva felszabadulsz, és
ettől a pillanattól kezdve aszerint kapsz fizetséget, hogy Attalosz
milyennek ítéli meg a munkád. Újfent megkérdem hát: jól fogsz
minket szolgálni?
– Jól, felség, és becsületesen.
– Legyen hát így!
 ILLÍRIA, KR. E. 359 ŐSZE

Bardülisz mozdulatlanul ült, míg a borotvaéles kés eltüntette a

hajszálakat befont kontya alól. A fejbőre ráncos volt és petyhüdt,
de a szolga keze nem remegett meg, ahogy a pengét végighúzta a
bőrön.
– Egyetlen karcolás és lemetéltetem a kezed – szólalt meg
hirtelen Bardülisz. A szolga egy pillanatra megdermedt, majd
még több olajat dörzsölt a király arcára és fejére, hogy
megpuhítsa a borostát. A kés végigsiklott a király jobb füle feletti
részen, majd a szolga az uralkodó elé állt.
– Hajtsd hátra a fejed, felség! – mondta. Bardülisz a férfira
nézett és felkínálta csupasz nyakát. A kés folytatta munkáját, míg
végül a szolga hátra nem lépett.
A király végigsimított arcán és fején.
– Jó munkát végeztél, Boli – közölte. – És most áruld el, miért
nem idegeskedtél az ígéretem miatt? A férfi vállat vont.
– Nem tudom, nagyuram.
– Majd én megmondom – mosolygott Bardülisz. – Mert úgy
döntöttél, hogy ha egy karcolást ejtesz rajtam, akkor elvágod a
torkom és utána mented az irhád.
Boli szeme kerekre nyílt és Bardülisz látta, hogy telibe talált.
Szárazon felvihogott és talpra kecmergett.
– De ne aggódj emiatt!
– De ha tudtad, nagyuram, akkor miért fenyegetőztél?
– Egy kis veszély az élet sója, és Zeusz golyóira mondom, ha az
ember megéri a nyolcvanhármat, rengeteg só kell már neki. Küld
be Grigerüt!
Bardülisz a bronztükörhöz lépett, és a tükörképére meredt:
gyűlölte petyhüdt arcbőrét, vézna tagjait és hosszú bajuszának
vékony, hófehér szálait. Volt idő, amikor azt kívánta, bárcsak ne
lett volna olyan ügyes az árulók kiszimatolásában. Talán,
mélázott el mintegy mellékesen, hagynom kellett volna, hogy
Bikhlüsz megöljön. A fia remek harcos volt, sudár és büszke, de
már ötvenéves lett, és még mindig apja uralkodott a dardanoiok
felett. A lázadás nem tartott sokáig, fia seregét szétverték, a király
pedig végignézte, ahogy gyermekét lassan megfojtják.
Otthagyta a tükröt, mikor belépett fia gyilkosa. Grigerü magas
volt, széles vállú, a csípője keskeny. Noha a dardanoiok borotvált
koponyája és befont kontya nála sem hiányzott, sem szakállt, sem
bajuszt nem viselt: a délen élő görögöket majmoló simára
borotvált képe sápadt volt és jó vágású. Meghajolt. – Jó reggelt,
felség! Bízom benne, hogy jól vagy.
– Igen, jól vagyok, de a jól más értelmet nyer öregkorban.
Megjött a makedón?
– Meg, felség. Viszont csak négy embert hozott magával.
– Négyet? Hogyhogy, nem talált húsz olyan makedónt, aki elég
bátor ahhoz, hogy Illíria földjére lépjen?
Grigerü jót derült ezen.
– Úgy vélem, nem erről van szó.
– És ki az a négy?
– Az egyik egy Theoparlisz nevezetű közkatona, a másik a
király szeretője, Nikánor, a harmadik egy Antipatrosz névre
hallgató tiszt – ő vezette a paiónok elleni rohamot. Az utolsó
pedig egy zsoldos, akit Parmeniónnak hívnak.
– Ezt a nevet ismerem – felelte Bardülisz. – Munkát
ajánlottam neki.
– Úgy tudom, a perzsa nagykirályt szolgálta. Egyben a thébai
Epameinóndasz barátja volt.
– Ennél azért több ez az ember. Ott volt Leuktránál, ahol a
spártaiak vereséget szenvedtek. Vannak más hírek is?
 – Semmi fontos, felség. Neoptolemosz belement, hogy emeld a
sarcot. De erre számítottál is.
– Hát hogyne. Mivel a serege megsemmisült, nem sok
választása maradt.
– Egyben fel is ajánlotta egyik lányát arádnak, felség.
– Bolond az az ember. Bármennyire szeretném is, hogy
másképp legyen, de a nők iránti érdeklődésem már egy évtizede
kihunyt. De most foglalkozzunk fontosabb ügyekkel! Azt akarom,
hogy Philipposszal jól bánjanak, de egyben tudja, ki itt az úr.
– És ezt hogyan érjem el, nagyuram?
– Légy udvarias a királlyal, de a háta mögött piszkáld a
követőit! Érdekes lenne, ha sikerülne az egyiküket rábírni, hogy
kihívjon téged. Ekkor természetesen nem lenne más választásom,
mint engedélyt adni a párbaj megvívására. És akkor te végeznél
vele.
– De melyikükkel, felség?
– Nikánorral semmiképp. Azt akarom, hogy a király kapjon
egy kisebb leckét alázatból, nem haragra akarom gerjeszteni. A
harag ostobasághoz vezet. Legyen az a katona, az a
Theoparlisz! És ma éjjel kísérd termeimbe Parmeniónt, de
ügyelj rá, nehogy Philipposz megtudja, hogy meghívtam!
– Felfogadod?
– Miért is ne? Az újabb csapást mérne a makedónra. Mondd
csak, mit gondolsz Philipposzról?
– Láthatóan alig várja, hogy a kedvedre tegyen. Ugyanakkor
nehéz megítélni. Nagyon elbűvölő, és ezt remekül ki is használja.
A tekintete viszont hűvös, és harcban vigyáznék vele. Ami viszont
a természetét illeti... fogalmam sincs róla.
– A fivére makacs, de lendületes ember volt. Érdekel, vajon
miért hagyta életben Perdikkasz Philipposzt. Vagy nem tekintette
fenyegetésnek vagy bolond volt. És ugyanígy, Philipposz miért
nem ölette meg Perdikkasz fiát? Ez a család felkelti a
kíváncsiságomat.
– Viszont nem habozott végezni a saját mostohatestvérével
– mutatott rá Grigerü.
– Tudom – sóhajtott fel Bardülisz, és visszatért a trónjára.
– Ó, ha biztosan tudnám, hogy fenyegetést jelent, nem távozna
innen élve. De sosem gondoltam, hogy találok férjet Audatának.
Hívd meg magánbeszélgetésre! Egy órán belül legyen itt!
Grigerü távozása után Bardülisz magához kérette Audatát.
Magas, csontos nő volt, tekintélyes orral, és bár a király tudta,
hogy sokan csúfnak tartják, ő csak azt a gyermeket látta benne,
akit születésétől fogva szeretett. A király lánya belépett a terembe
és megölelte atyját.
– Láttad már? – fogta meg Bardülisz Audata kezét.
– Igen. Jóképű, bár tartok tőle, hogy alacsonyabb nálam.
– Azt szeretném, ha boldog lennél. És még mindig nem tudom,
bölcs dolog-e.
– Huszonhét éves vagyok, apa. Ne aggódj miattam!
– Úgy mondod ezt, mintha a huszonhét év már aggkor lenne.
Még mindig van időd, hogy egészséges fiakat szülj és lásd őket
felnőni. Én ezt szeretném neked. Azt akarom, hogy megismerd
azt az örömet, amiben nekem volt részem, míg te felnőttél.
– Nekem öröm, ami neked örömet szerez. – A beszélgetés
folytatódott, míg Grigerü vissza nem tért és be nem jelentette
Philipposzt. Audata sietve távozott, de a trónterem előtt megállt,
onnan figyelte a benti történéseket a behajtott, de be nem csukott
ajtón át.
Bardülisz a trónja előtt várakozott, amikor Philipposz belépett.
A makedón odasétált hozzá, letérdelt a király előtt, megfogta a
kezét és megcsókolta.
 – Nem illendő egy királynak térdet hajtania egy másik király
előtt – rótta meg érte Bardülisz.
– Ám a fiúnak illendő lerónia tiszteletét új atyja iránt – felelte
az ismét felegyenesedő Philipposz.
– Jó érv – bólintott az illír, és egy kézmozdulattal elbocsátotta
Grigerüt. – Jöjj, foglalj helyet! Rengeteg megbeszélnivalónk van.
*****
Parmenión beleszórta a szilfiumleveleket a forró vízbe és
megkavarta tőre pengéjével.
– Mi ez? – tudakolta az illír szolga, aki a vizet hozta.
– Makedón gyógyfű, ami felfrissíti az embert. Köszönet a
vízért.
Parmenión a kerevethez lépett és leült, megvárva, míg a főzet
lehűl. Mothak mérges volt, amikor meghallotta, hogy
hátrahagyják, és úgy tüsténkedett a spártai körül, akár egy
vénasszony. – Be fogod venni a szilfiumot minden este lefekvés
előtt? Nem felejted el?
– Persze hogy nem felejtem el.
– Egyiptomban is elfelejtetted! Három napig nem szedted,
mikor levert a lábamról a láz.
– Más dolgok miatt kellett aggódnom. Éppen ostrom alatt
álltunk.
Mothak dörmögött valamit, és továbbra sem győzték meg a
hallottak.
– Öt napra elég adagod van, de legfeljebb hatra.
– Óvatos leszek, anyám, ígérem.
– Ez az! Gúnyolódj csak! Az életedről van szó, Parmenión.
Próbáld meg ezt észben tartani!
A spártai feltette a lábát a kerevetre és elnyújtózott rajta,
miközben a lassan hűlő főzetet kortyolgatta. Akárcsak számos
délen élő görög, az illírek is lapos szilkékből ittak. Egyedül
Thébaiban találtak igazi otthonra a perzsa kupák. Felhajtotta a
szilfiumlevet, és hátradőlt. Az izmai még sajogtak a hosszú
lovaglóúttól. Philipposz délen, a Babuna-hegy mellett hagyta a
király társainak kétszáz fős csapatát és megígérte, hogy öt napon
belül visszatér. Itt találkoztak a Grigerü nevezetű férfival és száz
illír lovasával. A Bardülisz palotájáig vezető út feszülten telt,
Parmenión pedig már jóval azelőtt elfáradt, hogy megpillantották
a hosszú, földszintes építményt. Nem díszítették szobrokkal, és
kertek sem terültek el körülötte, csak a király lovainak istállói
álltak itt, viszont a rendelkezésükre bocsátott szobák
kényelmesek voltak, és mindenki kapott egy szolgát.
Parmenión már alváshoz készülődött, amikor meghallotta,
hogy valaki kopogtat az ajtaján. – Ki az? – kiáltott ki. – Grigerü
vagyok, uram. A király hívat.
Parmenión felült és kidörgölte az álmot a szeméből. A
mellvértjére és a sisakjára pillantott: azok a padlón hevertek a
kardja mellett. Felállt, az ajtóhoz sétált és kitárta. Grigerü
meghajolt. A spártai elhagyta a szobát, és követte a harcost a
széles folyosón egészen a király terméig. A férfi remekül mozgott,
tökéletes egyensúlyban, a lábujjain járt. A sztratégosz tudta, hogy
atlétával van dolga – sőt, egy igazi harcossal.
Grigerü bevezette az előszobába, és bejelentette Bardülisznek.
A spártai meglepetten konstatálta, hogy a király egyedül van. Fel
sem kelt a kerevetről, mikor Parmenión belépett, és a sztratégosz
meghajlását egy kézmozdulattal fogadta.
– Üdvözöllek az otthonomban, Parmenión! Megtiszteltetés,
hogy ilyen híres hadvezér látogat el Illíriába.
– Ez aligha ér fel az engem ért megtiszteltetéssel, felség.
Ritkaság, hogy magánkihallgatáson fogadjon egy ilyen neves
uralkodó.
 – Jól forgatod a szót, spártai, de tegyük félre a kellemkedést! –
csattant fel a vénember. – Jöjj, ülj mellém, és meséld el, mit
csinálsz Makedóniában.
Parmenión helyet foglalt a király mellett.
– A hadvezér oda megy, ahol munka van. Attól félek, a
kelleténél kis híján tovább maradtam Ázsiában. Philipposz király
pedig volt olyan kegyes, hogy ideiglenes megbízást adjon.
– Ideiglenest?
– Néhány száz harcost fogok kiképezni a paión határ
védelmére. És egy királyi testőrséget is felkészítek.
A király elmosolyodott, felvillantva csúnyán megsárgult
fogazatát.
– És mi van Illíriával? Mit gondol a király erről a határról?
Parmenión fejében fürgén kattogtak a kerekek.
– Nem tetszik neki a jelen helyzet, de neked tetszene? Viszont
megmondtam neki, hogy nem sokat tehet. Jelentős erőforrások
kellenének, egy zsoldossereg, és még akkor sem lenne egyenlő
esélye a sikerre.
– A végsőkig őszinte vagy – mondta a király meglepetten.
– Semmi titkot nem árulok el ezzel, felség. És úgy érzem, nem
lenne... helyénvaló hazudni neked.
– Elfogadnád, ha munkát kínálnék?
– Természetesen, felség. Viszont szavamat adtam
Philipposznak, hogy egy évig maradok és kiképezem a
testőrségét. Hogy utána mi lesz? Új munkát keresek. Ugyanakkor
nem hiszem, hogy szükséged van rám. Általában olyanok
fogadnak fel, akik vesztettek. – Csak nagyon kevés győztesnek
kell egy zsoldosvezér.
– Ez igaz – bólintott Bardülisz. – Mondd csak, kedveled
Philipposzt?
 – Nagyon is. Kedves ember, bizonyos értelemben szelíd is.
Sokfelé jártam már és kevés ilyennel akadt dolgom.
– Ezért nem ölette meg Perdikkasz fiát?
– Azt gondolom, igen, felség. Ám nehéz kitalálni, mi jár egy
király fejében.
– Még egy utolsó kérdés, Parmenión: ha Philipposz sereget
állítana, ellenem vonulnál?
Természetesen, felség. Furcsa egy hadvezér lennék, ha nem
tenném.
A király jót derült ezen.
– Meg is ölethetnélek, ugye tudod?
– Minden elképzelhető – nézte meg magának alaposabban az
öreg királyt Parmenión. – De nem hiszem, hogy megteszed. –
Miért?
– Mert unatkozol, felség, és bármilyen csekély fenyegetést is
jelent Philipposz, felkelti a kíváncsiságod.
– Jó megfigyelő vagy. Azt hiszem, érdemes lesz figyelnem rád,
most azonban menj, és élvezd illíriai tartózkodásod!
*****
Philipposzt már harmadik napja szórakoztatták – Bardülisz
lakomákat, atlétikai bemutatókat, táncokat rendelt el a
tiszteletére, sőt a külvárosi színházban még egy korinthoszi
komédiát is előadtak neki. A makedón király láthatóan örömét
lelte a látványosságokban, viszont Parmenión egyre terhesebbnek
érezte az eltelt időt. Theoparlisz, a harcos feszültnek és
zaklatottnak tűnt, a spártai pedig kétszer is látta beszélgetni a
gúnyosan vigyorgó Grigerüvel.
Oda is lépett Theóhoz, miközben a tömeg elhagyta a színházat.
– Minden rendben? – érdeklődött.
– Jól vagyok – felelte Theo, és faképnél hagyta.
 Parmenión kiverte ezt a gondot a fejéből, mivel Philipposz
lépett oda hozzá és karolt belé.
– Jó kis színdarab, nem igaz? – tudakolta a király.
– Nem rajongok a komédiáért, felség.
Philipposz odahajolt hozzá.
– Ha olyasvalakit vesz el az ember, mint Audata, annak
egyszerűen imádnia kell a komédiát – súgta oda.
Parmenión kuncogott egy sort.
– Úgy tudom, a szerelem többről szól, mint a szépség.
– Ez igaz, de a kinézetnek is számítania kell valahol. Tegnap
két órát töltöttem a társaságában, és ezalatt egyetlen olyan
testrészével találkoztam, amiről bókolhattam.
– És ez melyik volt?
– Arra gondoltam, elárulom neki, hogy milyen szép a könyöke.
Parmenión hangosan felnevetett és ettől kilúgozódott belőle a
feszültség.
– És utána mi történt?
– Szeretkeztünk.
– Hogy? Az apja palotájában? Az esküvő előtt? És hogy
sikerült, ha semmi vonzót nem találtál benne?
Philipposz hirtelen komoly képet vágott.
– Láttam egy álmot, Parmenión. Azt a nőt képzeltem magam
elé, akit abban láttam, a nőt, akivel jövőre Szamothrakén
találkozom. – A palotába tett visszaút során Philipposz elmesélte
a spártainak a rejtélyes találkát.
– Biztosra veszed, hogy előjelet láttál?
– Az életemet tenném rá, és az életemet adnám érte, hogy
valóra váltsam. Gyönyörű nő volt, a legszebb, akit valaha láttam.
Az istenek ajándéka ő, Parmenión. Tudom. Megígérte, fiút szül
nekem, egy gyermeket, akiben ott lakozik majd a nagyság.
Már a palota közelében jártak, mikor Philipposz megragadta
Parmenión karját és megállította.
 Bardülisz szeretné, ha ma délután megnézném a seregét.
Gondolom, felvidító látvány lesz.
– Valóban az lesz – bólintott Parmenión. – De mi aggaszt?
– Theoparlisz. Egyre mogorvább, és gyanítom, hogy az a
Grigerü bosszantja. De nem szabad, hogy harcra kerüljön sor.
Antipatrosz már kérdezősködött Grigerüről, és a jelek szerint ő a
király bajnoka, aki karddal a kezében valóságos démon.
– Meg fogok gátolni minden párbajt a makedón és az illír
között – fogadkozott Parmenión.
– Remek! Találkoztál újra Bardülisszel?
– Nem. Talán meggyőztem, hogy nem áll szándékunkban
háborúzni Illíriával.
– Ne légy ebben olyan biztos! – intette Philipposz. – Szerintem
egy varázsló ez az ember, olvas a gondolatokban.
Aznap délután Philipposz és társai végignézték, ahogy az illír
lovasság átvágtat egy széles mezőn, dárdáik csak úgy csillogtak a
napfényben. Ezután megjelent a falanxot formázó gyalogság.
Mindegyik katona lándzsával, rövidkarddal és bronzzal
megvasalt, négyszögletes fapajzzsal volt felszerelve, taréjos
sisakot, mellvértet és lábszárpáncélt viseltek, bár a combjukat
fedetlen hagyták. A vezérük parancsára a falanx gördülékenyen
váltott alakzatot, három ember mély hosszú vonalba rendeződött,
előreszegezve a lándzsákat. Philipposz és a makedónok a mező
szélén álldogáltak, mikor a király felfigyelt rá, hogy a kétoldalt
lebzselő illírek elkezdenek visszahúzódni.
– Maradjatok a helyeteken, bármi történjék is – súgta oda
Philipposz a többieknek.
A gyalogság eget rengető ordítással lendült rohamra. A
makedón király nézte a felé szaladó lándzsásokat, és egy
pillanatig arra gondolt, vajon vége-e az életének. Úgy tűnt, semmi
sem állíthatja meg a rohamozó tömeget, és hogy pár pillanat
múlva egy vashegy fúródik védtelen mellébe. Ám csak állt ott,
csípőre tett kézzel, szemben a rohanókkal.
A legeslegutolsó pillanatban a falanx megtorpant,
Philipposz pedig lenézett a mellétől gyűrűsujjnyi távolságra
remegő lándzsahegyre. Lassan felemelte a kezét, és végighúzta
öregujját a fémdarabon. Majd belenézett a lándzsás szemébe.
– Rozsdás – jegyezte meg halkan. – Jobban kellene ápolnod. –
És ezzel hátat fordított a fegyvernek.
A társai még csak meg se rezzentek a roham során, ami
büszkeséggel töltötte el Philipposzt. Bardülisz odaintett neki, a
király pedig csatlakozott az öreg uralkodóhoz a széles padon,
amelyet az ételekkel roskadásig megpakolt asztalfőre helyeztek.
Parmenión már éppen le akart ülni az asztalhoz, mikor
megpillantotta jó húsz lépésre Grigerüt és Theót. Az illír éppen
valami újabb gúnyos megjegyzést tett, és a spártai még ilyen
messziről is látta, hogy a makedón arca elvörösödik, és a
kardmarkolata után kap.
– Theo! – kiabált oda, mire a katona megdermedt.
Parmenión odaballagott a két férfihoz. – Itt meg mi folyik?
– Ez a tetves kutya kihívott – közölte Grigerü.
– Megtiltom! – vágta rá Parmenión.
– Nem tilthatsz meg semmit Illíriában – vágott vissza
Grigerü, és sötét szeme csak úgy csillogott. Parmenión vett egy
nagy levegőt.
– Theoparlisz megütött? – tudakolta csendesen.
– Nem.
Értem. Szóval semmi ilyesmire nem került sor – vágta képen
Parmenión Grigerüt egy olyan visszakezessel, hogy a férfi elterült.
Az éppen lakomához készülődő tisztek erre egyszerre ordítottak
fel. A spártai ügyet sem vetett a talpra kecmergőre, és
Bardüliszhez sétált. Mélyen meghajolt a király előtt.
 – Felség, bocsánatodat kell kérnem eme illetlenségért.
Csakhogy az embered, Grigerü, párbajra hívott, és engedélyedet
kérem, hogy elfogadjam.
– Nem téged hívtalak ki! – kiáltotta Grigerü.
– Akkor hát nem óhajtasz megküzdeni azzal, aki felképelt?
– kérdezte Parmenión.
– De igen... úgy értem... – Az illír tekintete királyára villant.
– Mindenki tanúja volt a viszály kitörésének – mondta
Bardülisz. – Úgyhogy most már a végére kell járnunk. Engedélyt
adok a harcra.
– Köszönöm, nagyuram – felelte Parmenión. – Vendégként
lehet egy kérésem? Úgy tűnik helyesnek, hogy mivel
félbeszakítottuk e pompás lakomát, ne csak ügyességünknek
adjuk tanúbizonyságát, hanem bátorságunknak is. Elleneznéde,
ha úgy küzdenénk meg, ahogy a mezopotámiai nemesek teszik azt
királyuk színe előtt?
Bardülisz szúrós pillantást vetett Parmeniónra. Fogalma sem
volt, hogyan küzdenek a mezopotámiai harcosok, de ezt a tényt
nem állt szándékában elárulni.
– Legyen, ahogy kívánod.
– Akkor kerítsenek egy parázstartót, amit forró parázzsal
rakjanak meg annyira, hogy ellepje egy férfi alkarját.
Bardülisz megparancsolta két szolgának, hogy hozzanak egy
parázstartót, Parmenión pedig otthagyta az asztalt. Philipposz és
a többiek követték.
– Hádészra, itt meg mi folyik? – tudakolta a makedón király. –
Nem volt más választásom, felség. Megígértem, hogy nem lesz
harc a makedón és az illír között. Bármi történjék is, az egy
spártai és Bardülisz harcosa között zajlik. – Ezzel Theóhoz
fordult. – Az asztalon találsz mézet, úgyhogy hozz belőle...
meg vörösbort is! Keríts gyolcsot és áztasd a borba!
 – Milyen módon folyik ez a harc? – érdeklődött Antipatrosz.
– Valami egészen új keletű módon – felelte Parmenión.
– Vagyis hazudtál Bardülisznek? – suttogta a király.
– Igen, de nem kell aggódnod, felség, mivel nem
gondolatolvasó.
Négy szolga vaskos fa keresztrudakon kicipelte a mezőre
parázstartót. Parmenión levette mellvértjét és sisakját, tunikáját
és lábvértjét, kivonta a kardját és odaállt a parazsas edény elé. Az
elképedt Grigerü szintén levetkőzött és megállt szemközt vele, a
parázstartó túloldalán. A király és tisztjei körbeállták a
harcosokat és várták, hogy kezdetét vegye a csata.
– Ahhoz kell a tűz, nehogy megfázz, vénember? – csúfolódott
Grigerü.
– Tedd azt, amit én! – mondta erre Parmenión. A spártai ezzel
a parázstartó felé fordult és kardját mélyen beledöfte, majd benne
hagyta és hátralépett, karba fonva kezét. Grigerü a sztratégoszé
mellé döfte pengéjét.
– És most mi lesz? – érdeklődött az illír.
– Most várunk – nézett farkasszemet Grigerüvel a spártai.
A percek lassan teltek. A nézők tekintete a meztelen férfiakról
a pengékre szegeződött, amelyek kezdtek lassan mélyvörösen
izzani.
Grigerü kardmarkolatának bőrszalagja megcsavarodott és
elrepedt, majd füstölögni kezdett és fekete füst szállt fel belőle. A
szalag lassan teljesen lemállott. Parmenión pengéjének
fémmarkolata volt, amelynek kígyóbőr borítását finom
aranyszállakkal szőtték át. A bőr lángra lobbant, az aranyszálak
leestek.
– Amikor készen állsz – szólalt meg Parmenión –, fogd a
kardod és kezdjük!
 Grigerü megnyalta az ajkát és a füstölgő kardokra meredt. –
Először te – sziszegte. – Talán együtt kellene csinálnunk. Készen
állsz?
Grigerü a kardért nyúlt, de a markolat közelében olyan
elviselhetetlen volt a forróság, hogy visszarántotta a kezét. A
pillantása végigfutott a tömegen és látta, hogy milyen izgatottan
lesik a versengést, majd tekintete megpihent a király fagyos
vonásain. A bajnok tudta, mit vár tőle az uralkodó, és ismét
ránézett az izzó, vörös kardra.
– Minél tovább vársz, annál forróbb lesz – jegyezte meg
Parmenión bárányszelíden.
– Te nyomorult kurafi! – visította Grigerü, és megragadta a
kardot, majd egy mozdulattal kirántotta. A kín belehasított,
ahogy húsa felhólyagzott és lehámlott, rátapadva a
kardmarkolatra. Szörnyűt kiáltva hajította messzire a fegyvert.
Parmenión bal kezével kihúzta a kardot a lángok közül és az
illírhez lépett.
A spártai arca szenvtelen maradt, de gyorsan, rövideket
lélegzett, fogát összeszorította és kivicsorította. Felemelte a
csillogó pengét és végighúzta Grigerü mellkasán. Az égő szőr és
hús sercegése eljutott minden néző fülébe, az illír pedig
hátraugrott és elterült a fűben.
Parmenión Philipposz felé fordult és meghajolt, majd
felemelte a tűzvörös pengét és tisztelgett vele Bardülisznek. A
spártai meglendítette a kardját, és belevágta a földbe a lába elé.
Ezután áttörtetett a tömegen Theóhoz, aki már várta a mézzel,
amellyel bekente a felhólyagzott, levedző húst.
– A gyolcsot – krákogta Parmenión. A makedón kivette a
kelmét a borral teli sekély szilkéből, kinyomta belőle a felesleges
folyadékot és óvatosan rátekerte a hadvezér kezére. – Ezt meg
hogy csináltad? – tudakolta Theo.
 – Jelenleg... nem tudok beszélni – hunyta le a szemét
Parmenión, ahogy a hűs gyolcs kiszívta a forróságot a tenyeréből.
Émelygett és gyengének érezte magát, a lába remegett. Minden
erejét összeszedve Theóra emelte pillantását. – A mézet és a többi
gyolcsot vidd Grigerünek! Azonnal!
A makedón alig távozott, mikor a spártai közeledő lépteket
hallott. Megfordult és megpillantotta Bardüliszt és Philipposzt,
nyomukban vagy húsz tiszttel.
– Érdekes ember vagy, Parmenión – szólalt meg az öreg király
–, és okosabb is lehettem volna, mintsem engedjem kiállni az
emberemet egy spártaival, amikor a próba a kitartásról szól.
Hogy van a kezed?
– Meggyógyul, felség.
– De nem vetted biztosra, igaz? Ezért fogtad meg ballal. –
Pontosan.
– Elég erős vagy ahhoz, hogy velünk lakmározz?
– Elég erős, felség. És köszönöm.
A fájdalom elviselhetetlennek tűnt, de Parmenión minden
akaraterejét összeszedve ülte végig a lakomát, sőt még evett is,
annak jóleső tudatában, hogy Grigerüt sehol sem lehetett látni.
 A TEMPLOM, KR. E. 359 ŐSZE

Ahogy Tamisz szellemileg fokozatosan leépült, az élet egyre

nehezebbé vált Deraé számára. Az idős asszony most a
templomkertben ücsörgött naphosszat, gyakran beszélt magában
és időnként lehetetlen volt szót érteni vele. A fiatalabb nő egyre
jobban elcsüggedt, és a templomi feladatok is egyedül az ő vállára
nehezedtek. Minden áldott nap kérelmezők érkeztek – betegek és
nyomorékok, gazdagok és szegények hosszú sora, akik mind a
gyógyító kezének érintésére áhítoznak.
A munka kimerítette Deraét, főleg most, hogy Náza, a vén
segítő is meghalt és már senki sem végezte el a kerti munkákat
vagy gyűjtötte be a tavasszal elvetett zöldségeket.
Deraénak csak hébe-hóba futotta az idejéből – és még
ritkábban az erejéből –, hogy Parmeniónt figyelje.
Teltek-múltak a napok, ő pedig csak robotolt.
Majd egyszer csak érezte, hogy megbetegszik, a láz gyorsan
hatalmába kerítette, amitől a lába elgyengült és a gondolatai
ködössé váltak. Minden ereje dacára sem tudta meggyógyítani
önmagát, sem ápolni a zárt kapu előtt hiába váró betegeket.
Tamisz sem segített, mert amikor kiáltozva hívta, az öregaszszony
a jelek szerint meg sem hallotta már.
Deraé tizenegy napig feküdt betegen és kimerülten, furcsa
álmok és zavaros ébrenlétek között lebegve. Amikor felébredt,
lelkének szemével egy férfit pillantott meg az ágya mellett. Az
alak felültette és levessel megetette. Majd a papnő ismét elaludt.
Mikor végül ismét magához tért, érezte, hogy napfény árad be
a nyitott ablakon. Mivel az időérzéke cserbenhagyta, csak annyit
tudott, hogy bár fáradt, de már nem beteg. Ekkor hálószobájának
ajtaja kinyílt és belépett rajta egy férfi. Magas volt, a szakálla ősz,
kopott vörös tunikát viselt. Kezében a tálkányi vízzel az ágyhoz
lépett és megitatta Deraét.
– Jobban érzed magad, papnő? – tudakolta.
– Igen. Köszönöm neked. Ismerős a hangod, ugye tudod? De
nem emlékszem...
– A nevem Leukión. Régen már jártam itt, és akkor azt
tanácsoltad, menjek Türoszba. Megfogadtam a tanácsod.
Ráleltem a szerelemre és találtam egy pompás arát, akivel öt fiút
és két lányt neveltünk fel.
Deraé hátrahanyatlott az ágyban, és lelkének szemével
végigmérte a férfit, felidézve, mit látott a tekintetében, amikor az
megpróbálta meggyalázni.
– Már emlékszem. Miért jöttél vissza?
– A hitvesem meghalt, papnő, és a legidősebb fiam ül már az
asztalfőn. Téged viszont sosem felejtettelek el. Szerettelek volna...
szerettelek volna újra látni. Hogy bocsánatot kérjek. Ám amikor
megérkeztem, beteg voltál és nem akadt segítséged. Így hát
maradtam.
– Milyen régóta fekszem ágyban?
– Tizenkét napja. Először azt hittem, meghalsz, de sikerült
etetnem téged. Megetettem az öregasszonyt is, bár úgy tűnik, azt
sem tudja, hogy itt vagyok.
– Tizenegy napja? De akkor, hogy lehet az ágyneműm ilyen
tiszta?
– Áthúztam, a többit meg kimostam. Amint ismét jól érzed
magad, távozom.
Deraé megfogta a férfi kezét.
– Köszönet a segítségért, és örülök, hogy visszajöttél. Annak is
örülök, hogy boldog életet éltél. És ha megbocsátást szeretnél,
akkor én már régen megbocsátottam neked, Leukión.
– Rengetegen várnak rád. Mit mondjak nekik?
 – Mondd azt, hogy holnap fogadom őket! – Ezzel Deraé
ledobta magáról a takarót. Ingatag lábakon ugyan, de felállt és
érezte, kezd visszatérni az ereje. Leukión ruhákat hozott neki, és
felajánlotta, hogy segít felöltözni.
– Minden rendben, Leukión. Lehet, hogy vak vagyok, de
egyedül is fel tudok öltözni. – Kiválasztott egy dísztelen fehér
ruhát, és kisétált a kertbe, ahol Tamisz ücsörgött a szökőkútnál.
– Kérlek, ne gyűlölj! – nyüszítette az öregasszony.
Deraé magához ölelte és megsimogatta a haját.
– Fáradtnak tűnsz, Tamisz. Miért nem pihensz le?
– Minden elromlott. Minden. Egyáltalán nem a Fényt
szolgáltam. Az én hibám, Deraé. – A fiatalabb nő belekarolt
Tamiszba, és bekísérte a saját szállására. Az öregasszony itt
lerogyott az ágyára és azonnal elaludt.
– Még mindig gúnyol az a nő? – suttogta Deraé, és leült a vén
papnő mellé. – Lássuk csak! – Kiszállt a testéből, és körülnézett,
de senkit sem látott a közelben: nyoma sem volt a csuklyás
asszonynak, és a jelenlétét sem érezte. Akkor vajon mi okozta
Tamisz kétségbeesését? Mivel a papnő elaludt, úgy döntött,
kideríti. Korábban még sosem hatolt be az idős asszony fejébe
hívatlanul, de most amúgy is haszontalanul próbált volna tőle
értesüléseket kérni. Most, hogy meghozta döntését, a lelke
beáramlott a vén papnőbe, és eggyé vált az alvóval. Látta az
elszálló sok-sok évet, érezte a másik reményeit, álmait,
csüggedését, látta, ahogy az egyedi adottsággal bíró gyermekből
befolyásos és hatalmas nő válik, nézte, ahogy növekszik,
szemtanúja volt szerelmeinek és gyászának, és osztozott bennük.
Végül megpillantotta az első látomást, amelyet Tamisz látott a
Sötét Isten születéséről – és rémülten nézte végig, ahogy az
asszony elrendezi a gyermekkel viselős perzsa lány halálát.
 – Nem élhetünk az ellenségfegyverével – mondta egykor
Tamisz. Ötven évvel ezelőtt a jósnő mégis behatolt a terhes perzsa
asszony elméjébe, és átvette az uralmat a tagjai felett. Utána
pedig felsétált a torony tetejére, erővel rávette, hogy felmásszon a
bástyafokra és levesse magát a mélybe. Deraé lerázta magáról az
emléket, amelyen osztozott, és növekvő nyugtalansággal folytatta
az utazást. Ahogy teltek-múltak az évek, úgy lett egyre komorabb
a kedve. A vén papnő kezdte befolyásolni az eseményeket. Ő kérte
meg Xenophónt, hogy tanítsa meg a fiút a stratégiára, ő volt az is,
aki hatalmát használva elválasztotta Parmeniónt a többi fiútól a
hadi szálláson, utálatot ültetve el bennük az ifjú kevert vérű iránt.
Ám a legrosszabb mind közül akkor jött el, mikor Deraé választ
talált egy emberöltővel ezelőtti rejtélyre.
Bár rettenetesen szerette Parmeniónt, sosem értette, hogyan
lehettek olyan meggondolatlanok, mikor szeretkezésre került sor,
hogyan tehették azt olyan ostobán és nyíltan.
És most már látta.
Most már tudta...
Mert akárcsak a Tamisz álmaiban látott csuklyás nő, most
Tamisz lebegett ott a szerelmesek felett, és a hatalmát használta,
hogy elvakítsa őket, hogy ösztönözze, hogy a pusztulásba sodorja
őket.
Még ennél is rosszabb volt, hogy Tamisz lelke vezette hozzá a
martalócokat, hogy Tamisz ugrasztotta meg a lovát, hogy miatta
nem tudott elmenekülni. Tamisz árasztotta el Nésztoszt
bosszúvággyal, ő ültette el a férfiban a vágyat, hogy holtan akarja
látni Deraét.
Mindent Tamisz tervelt ki.
Parmeniónt is befolyásolta, úgy terelgette ide-oda, mint egy
lovat láthatatlan kantárszáron vezetve – Thébaiba, Perzsiába,
Makedóniába.
 Ám a legutolsó hazugsága volt a legrosszabb mind közül. Deraé
magát látta, ahogy a tengerben vergődik megkötözött kézzel,
miután ledobták a hajóról. A csuklója köré tekert bőrszíj
megnyúlt a vízben, így ki tudta tépni belőle a kezét, és úszni
kezdett az életéért: a hullámtörők moraja egyre közelebb ért. Erős
volt és fiatal, és már majdnem partot ért, megküzdve a mélység
erejével, amikor egy hatalmas hullám felkapta és fejjel előre egy
sziklának vágta. Kisvártatva Náza gázolt be a vízbe és vonszolta ki
a partra.
– Él! – közölte az öreg.
– Vidd a templomba! – parancsolt rá Tamisz. Élt hát!
Egyáltalán nem tartotta fogva a halál béklyója. Hazudott,
hazudott, hazudott! Bármikor elmehetett volna Parmeniónhoz,
megmenthette volna üres és gyötrelmes életétől.
„Kérlek, ne gyűlölj!”
Deraé visszamenekült a testébe és felállt. Lenézett az alvó
öregasszonyra. Szerette volna megütni, felébreszteni és a képébe
ordítani az igazságot.
Ő lenne a Fény szolgája? Ő lenne az asszony, aki azt állította,
hogy hisz a szeretet erejében?
Deraé hátrahőkölt önnön gyűlölete hevességétől, és kifutott a
szobából, a kinti folyosón pedig beleütközött Leukiónba.
Majdnem elesett, de a férfi elkapta.
– Mi baj, úrnőm?
– Minden – suttogta Deraé.
És ömleni kezdtek a könnyei.
 PELLA, KR. E. 358 TAVASZA
Philipposz nézte, amint az ezerfőnyi gyalogos társak harci
négyszögbe rendeződnek, és rohamozni kezdenek, át a mezőn.
Parmenión elkiáltott egy parancsot, mire megálltak, és tartva az
alakzatot végrehajtottak egy balra fordulást. Újabb parancsra az
utolsó öt sor kivált és szélesebb arcvonalat hozott létre.
Fegyelmezettek voltak, és ez örömmel töltötte el a királyt.
Látta, ahogy az emberek felkapják a maga Philipposz tervezte
szarisszákat – az embermagasságnál háromszor hosszabb
lándzsákat. Mindegyik lándzsa vashegyben végződött, a tövénél
pedig egy tüskében. A falanx első sorában álló harcos jobb
könyökhajlatába fogta a szarissza nyelét, míg a mögötte állóra
nehezedett a lándzsa súlya, aki azt bármikor előrelökhette az
ellenség soraiba. Ormótlan fegyver volt, de a király úgy vélte,
taktikai előnyt biztosít a még kialakulatlan makedón
gyalogságnak az első ütközetekben. A falanx megindul az ellenség
irányába, aki nem menekül el, mivel rohamra számít, a páncélt
viselők közti lökdösődő közelharcra.
Ám az uralkodó úgy érezte, a szarisszával fölénybe került.
Parmenión nem volt ebben ilyen biztos.
– Felség, e fegyverek szemből valóban félelmetesek, de ha az
ellenség az oldalukba tud kerülni, akkor hasznavehetetlenné
válnak.
– Ez igaz, sztratégosz, de ehhez az ellenségnek egész serege
taktikáját meg kell változtatnia, azt a taktikát, amit több mint egy
évszázada használ.
– Még így is szükségünk van egy saját, második taktikára.
Így hát Parmenión kiagyalt egyet.
Philipposz lovassága többé nem intéz frontális támadást az
ellenséges vonalak ellen: ez az újfajta gyalogságra marad, míg a
lovasság a falanx két szárnyán foglalja el állását, középre sajtolva
az ellenséges sereget.
Az ősz és a tél folyamán a sereg napról napra nőtt. Falusiak és
földművelők özönlöttek Pellába, hogy a szigorú kiképzésen átesve
elnyerjék az új phrügiai páncélzatot, a fekete mellvértet és a vörös
taréjú sisakot. A tél derekára Parmenión kiválogatta a királyi
testőrség tagjait, és mindegyikük a legfinomabb gyapjúból szőtt
köpenyt kapott, valamint bronzszegélyű pajzsot, amelynek a
közepére Makedónia csillagát vésték. Mindezt a krousszai
tárnákból kibányászott aranyon vették. Attalosz irányításával a
tárnák ismét ontották magukból a színesfémet, Philipposz pedig
azonnal elköltötte a bevételt, amint az megérkezett Pellába:
páncélt vásárolt belőle Boiótiában és Phrügiában, lovat
Trákiában, márványt délen, köpenyt Thébaiban, Athénból és
Korinthoszból pedig építőmestereket hozatott.
Eddigre elkészült a hadi szállás, és a testőrök itt éltek, a
legfinomabb étkeket kapták, csak a legjobb bor került az
asztalukra, viszont ezeket a kiváltságokat ki is érdemelték, mivel
páratlan bizonyságot tettek szívósságukról és kitartásukról –
Parmenión sasszemmel leste minden lépésüket.
Theoparlisz és Akhillasz a király mellett maradt, miután
visszatért Illíriából. Miután meglátogatták a családjukat
Pelagóniában, és elég pénzt adtak nekik, hogy átvészeljék a telet,
ők ketten most egy-egy kétezer fős gyalogos falanxnak
parancsoltak.
Akhillasz kitüntette magát Paióniában, ahol Philipposz
csapatai előző ősszel átestek a tűzkeresztségen. A paión király
elesett, seregét kardélre hányták. A makedón uralkodó egy
aranymarkolatú karddal jutalmazta meg Akhillaszt.
Philipposz még egy órán át figyelte a katonák kiképzését, majd
felpattant új fekete paripájára, és visszalovagolt pellai palotájába.
 Ahol Nikánor sietett elé.
– A királynét elhelyezték az aigaiai birtokon – közölte az ifjú. –
Szimikhe azt mondta, örül a társaságnak.
– Hogy van Audata?
– Az út során rosszul lett, de már jól van. Az orvosok vele
vannak és még mindig aggódnak a keskeny csípője és a kora
miatt. Ám a jövendőmondók szerint a terhesség jól halad majd.
Diomakhosz úgy véli, lány lesz.
– Pellában szeretett volna maradni, de én javasoltam, hogy a
legjobb lesz, ha délre költözik. – Philipposz felsóhajtott. – Nincs
vele semmi baj, Nikki, de nem szeretném, hogy itt legyen. Ez a
palota különleges arát kíván.
– Már megint az álom?
– Újra meg újra álmodom és mindig erősebb, mint legutóbb.
Most már tisztábban látom a lányt, mint ahogy téged látlak.
– Megbabonáz, Philipposz – mondta Nikánor, és a tekintete
elárulta, aggódik.
– Ha ezt teszi, akkor ez olyan igézet, amiért a férfi képes
meghalni... vagy ölni. Azt mondja, hogy fiunk lesz, aki páratlanul
hatalmas lesz. És hiszek neki. Így hát olyan királyságot kell
emelnem, ami méltó hozzá. De nem tehetem meg, amíg ilyen
nagy sarcot fizetek Bardülisznek.
– Mit fogsz tenni?
Philipposz elmosolyodott.
– Már megtettem. Nem fizetek több sarcot.
– Parmenión tudja?
– Ő itt a király? – dörögte Philipposz.
– Nem, felség, és nem így értettem. Bardülisznek nem lesz más
választása, mint támadni. Készen állunk?
– Úgy hiszem, igen. Eljött Makedónia ideje, és nem fogok
valaki más vazallusaként Szamothrakéra utazni. Amikor
hazahozom a lányt, már egy győztes nép vár rá. Vagy így lesz,
vagy meghalok, és akkor már nem kell aggódnom sem a fiak, sem
a dicsőség miatt. – Belekarolt Nikánorba és odahajolt hozzá. –
Amit most, mondok, azt senkinek sem árulhatod el.
– Hallgatni fogok – ígérte meg Nikánor. Philipposz bólintott.
– Makedónia szabad lesz.
Később, Nikánor távozása után Philipposz a nyugati falba
vágott hosszú ablakhoz sétált és leült, a messzi hegyek mögé
süllyedő napot figyelve.
Nem mondott el mindent Nikánornak, és nem is fog.
A grandiózus stratégiai játszma kezdetét vette. Először jön
Bardülisz, majd délen Thesszália, azután Trákia keleten.
És utána...?
Már az első álma óta napról napra erősödött a becsvágya.
Másképp kezdte látni az eseményeket, tágabb
összefüggésekben. A nagy városok évszázadok óta próbálták meg
ráerőltetni akaratukat a többi görögre, de mindegyikük kudarcot
vallott. A szárazföldön legyőzhetetlen hatalmas Spárta, Athén, a
tengerek királynője, Thébai, Boiótia ura. Egyikük sem járt
sikerrel túl sokáig. És soha nem is fognak, ébredt rá Philipposz,
mivel legnagyobb álmaik is aprócskák voltak, a saját városukhoz
láncolták őket.
Ám ha egy erős, magabiztos és a távlatokat kereső nép
emelkedne fel, akkor a városok elbuknának, és egész Hellász
szabadon egyesülhetne, hogy egyetlen harcos király vezetésével
induljon harcba.
És akkor a világ megremegne. Philipposz megborzongott.
– Mi jár a fejemben? – mélázott el. – Korábban miért nem
mutatkozott ez a becsvágy?
– Mert most király vagy – suttogta egy halk hang a fejében. –
Mert hatalmas, éleslátó, bölcs és bátor király vagy.
 Mire Parmenión megérkezett, hogy jelentést tegyen, a király
már több korsó borral végzett. Vidám volt, szellemes és jókedvű,
de a spártai érezte a felhőtlen boldogság mögött a feszültséget.
Mindketten leheveredtek egy-egy kerevetre, és majdnem
éjfélig iszogattak. Philipposz ekkor tette fel a kérdést, amit
Parmenión már várt.
– Mondd csak, sztratégosz, az emberek készen állnak?
– Mire, felség? – húzta az időt Parmenión.
– Hogy megvívjanak Makedónia függetlenségéért.
– Az emberek mindig készek megvívni a szabadságért. De ha
azt kérdezed, hogy le tudjuk-e győzni az illíreket, akkor nem
tudom. Újabb hat hónap múlva további kétezer kiképzett
emberünk lesz, és akkor már igennel felelek.
– Nincs hat hónapunk – töltötte ismét tele boroskupáját
Philipposz.
– Miért? – tudakolta Parmenión szelíden.
– Nem fizetek több sarcot. Hat hetünk sincs, és az illír sereg
átkel a hegyeken.
– Megkérdezhetem, mi ennek az oka? – érdeklődött a spártai.
– A pénzt páncélokra és fegyverekre költöttem, így
Bardülisznek már nem maradt semmi. Le tudjuk győzni?
– Attól függ, milyen taktikát választ, meg a tereptől. A
gyalogságunknak sima terep kell, és hely a lovasságnak, hogy
lecsaphasson a szárnyakon. Viszont, felség, a lényeg a sereg harci
szelleme.
– Mit gondolsz, hogy zajlik majd a csata? Parmenión vállat
vont.
– Az illírek magabiztosan kezdik, újabb könnyű győzelemre
számítanak, ami a mi malmunkra hajtja a vizet. De amikor
visszaszorítjuk őket, harci négyszöget formálnak, és utána már az
erő, a bátorság és az akarat lesz a döntő. Valami megroppan,
valami eltörik... vagy náluk, vagy nálunk. Úgy kezdődik majd,
hogy egy ember megfordul, hogy elfusson, kitör a pánik, a
vonalak elmozdulnak és szétesnek. Vagy náluk, vagy nálunk.
– Nem öntesz belém valami nagy önbizalmat – dörmögte
Philipposz, és felhajtotta a borát.
– Én kimondottan bizakodó vagyok, felség, viszont egyenlő
erők harca lesz. Szóba sem jöhet, hogy szavatoljam a győzelmet.
– Hogy van a kezed? – váltott témát a király.
Parmenión felemelte balját, és ujjait szétterpesztve
megmutatta a sebhelyes tenyerét.
– Elég szépen begyógyult ahhoz, felség, hogy megfoghassak
egy pajzsszíjat.
Philipposz bólintott.
– Még most is emlegetik azt a napot. Büszkék rád, Parmenión,
és érted fognak harcolni. Addig nem törnek meg, amíg te sem.
Téged fognak figyelni, te leszel Makedónia harci szelleme.
– Nem így van, felség, de köszönet a bókért. Mert a királyt
fogják figyelni.
Philipposz elmosolyodott, majd hahotára fakadt.
– Arass győzelmet, Parmenión! Szükségem van rá.
Makedóniának szüksége van rá.
– Megteszek minden tőlem telhetőt, felség. Ám már
régesrégen megtanultam, hogy milyen veszélyei vannak, ha
mindent egy lapra teszünk fel.
– De nyertél – mutatott rá Philipposz.
– Igaz – állt fel Parmenión, majd meghajolt, és elhagyta a
palotát. Egymást kergették fejében a gondolatok.
Miért vállalt a király ilyen szörnyű kockázatot? Miért nem várt
addig, míg biztosabb nem lett a végkimenetel? Philipposz
megváltozott azóta, hogy felkereste őt az álombéli nő – időnként
szeszélyesebb és hevesebb lett.
 Parmenión másnap magához hívatta alárendelt tisztjeinek
zömét, és kisétált velük a Pella melletti gyakorlótérre. Tizenketten
alkották a csapatot, de köztük Akhillasz és Theoparlisz volt a két
legkiválóbb – a két elsőként toborzott embere.
– Ma új kiképzéssorba fogunk – tudatta velük –, és úgy
megdolgoztatjuk az embereinket, mint még soha.
– Van valami, amiről tudnunk kellene? – tudakolta Theo. – A
sereg olyan, akár a kard – fordult hozzá Parmenión. – Csak
csatában lehet megítélni az értékét. És több kérdést ne halljak!
Összpontosítsatok az alattatok szolgálókra: keressétek meg a
gyengéket, és szűrjétek ki őket! Jobb, ha az ellenség túlerőben
van, mint ha gyávákkal mennénk harcba.
A tekintetét lassan végighordozta a csapaton és belenézett
mindegyikük szemébe. Végül halkan még ennyit mondott:
– Fenjétek élesre a kardotokat!
 LÜNKÉSZTISZ SÍKJA, KR. E. 358 NYARA

A két sereg csatarendbe állt a poros síkon,

FelsőMakedóniában, egynapi lovaglásra a határtól. Az illírek
tízezer gyalogossal és ezer lovassal érkeztek, és majdnem
kétszeres túlerőben voltak a makedónokhoz képest.
Philipposz leszállt lováról és a gyalogos testőrséghez sétált,
amelynek tagjai éljenezve fogadták, ahogy felcsatolta pajzsát és
elfoglalta a helyét soraikban, középen. Parmenión lovon maradt,
Attalosszal és Nikánorral együtt – mögöttük négyszáz lovas
várakozott türelmesen. A spártai tekintete a három falanxon túlra
tévedt, ahol a jobbszárnyon Antipatrosz parancsolt háromszáz
makedón lovasnak: a fekete szakállú harcos az utolsó pillanatra
tartogatott utasításokat osztogatta éppen.
– Hekatéra – suttogta Attalosz, végignézve az illírek vonalain –
, szép számmal vannak ezek a kurafik.
– Később kevesebben lesznek – nyugtatta meg Parmenión. A
spártai megkötötte fehér taréjú sisakjának álladzóját, és még
egyszer végighordozta tekintetét az alig fél mérföldre álló
ellenséges sorokon.
Bardülisz emberei harci négyszöget alkottak, a jobbszárnyon a
lovasság sorakozott fel. Parmenión tudatában volt annak, hogy a
vén ordas kihasználta az első előnyt, mivel a négyszöget nem lesz
könnyű megtörni, és az ütközet első szakaszában jóvátehetetlen
csapást mérhet a makedónok harci kedvére.
– Előre! – bömbölte Philipposz, mire a testőrség felemelte a
szarisszáját és megindult az ellenség felé, szorosan a nyomában
Theo és Akhillasz falanxaival. Parmenión a magasba lökte a
karját és sarkát paripája oldalába vágta: a lovasság követte, balra
kanyarodva a menetelő gyalogságtól.
 Por gomolygott, de az erős szél elfújta, így a látási viszonyok
jók maradtak. Parmenión nézte, amint testőrség futni kezd, és a
szíve most már gyorsabban vert, miközben az alakzatukat
figyelte. Az még mindig zárt, szoros maradt. Nagyon akarta, hogy
ez ne is változzon.
– Jönnek! – kiáltotta el magát Attalosz. Parmenión
elszakította tekintetét a gyalogságtól, és látta, hogy az illír
lovasság vágtat át a síkon.
– Ne feledjétek az éket! – rikkantotta a spártai, és lándzsáját
magasba emelve vágtába ugratta csődörét.
A makedónok utána zúdultak.
A lovasok egyre közelebb és közelebb értsek, a dárdáikat
előreszegezték. Parmenión felemelte az alkarpajzsát, kiválasztotta
az ellenfelét, majd megkockáztatott egy oldalpillantást jobbra és
balra. Attalosz és Nikánor mellette lovagoltak – valamivel
hátrébb –, a lovasság pedig óriási lándzsahegyet formázott. A
spártai ismét előrenézett, ahonnan egy sárga köpönyeges lovas
tartott felé pej heréltjén. A sztratégosz tekintete a férfi dárdájára
villant, amelyet lova nyakán keresztbe fektetett, majd amikor a
hegye felfelé lendült, térdével balra kormányozta paripáját, így
ellenfele fegyvere csak a levegőt hasította, elkerülve a hadvezér
arcát. A spártai viszont a harcos torkába döfte saját lándzsáját, és
a földre taszította. Hárított egy másik lándzsaszúrást, fegyverét
pedig egy illír lovas védtelen gyomrába mártotta. Ahogy a férfi
lezuhant, Parmenión dárdája eltörött. A spártai kardot rántott és
szúrva-vágva mélyen betört az ellenség soraiba.
A makedón ék kettéhasította az illír lovasságot, akik hiába
próbálkoztak azzal, hogy elvágtatva átrendeződjenek. Miközben
ezzel kísérleteztek, a jobbszárnyról dübörögve megérkezett
Antipatrosz, és oldalba kapta őket. Az ollóba fogott illírek most
már az életben maradásért harcoltak.
 Kard csattant Parmenión sisakján és lándzsa kondult a
mellvértjén, majd onnan lecsúszva kisebb sebet ejtett a combján.
Saját kardja felemelkedett és lesújtott, vér spriccelt a levegőbe.
Az illíreket lassan összenyomták egy olyan tömör masszává,
ahol a többségük nem tudott harcolni, mert a társaik
akadályozták őket. Lovak zuhantak el, a sikoltozó harcosokra
tapostak, a lovasság közti csata pedig fejvesztett meneküléssé
változott – az illírek utat vágtak maguknak dél felé, és
elmenekültek a csatatérről. Antipatrosz a nyomukba eredt, de
Parmenión, Attalosz és Nikánor visszarendelte az embereit, és a
csatasorok mögött átrendeződtek.
Philipposznak nem jutott ideje a lovasok közötti összecsapást
végignézni. Mikor a testőrség harminc lépésre került az illír
vonaltól, megálljt parancsolt. A falanx lelassított, majd
megtorpant, így Theo ezrede felzárkózhatott a balszárnyon,
Akhillaszé pedig hátramaradt, hogy meggátoljon bármiféle
átkarolást a jobbon.
Mostanra elég közel jutottak az ellenséghez, hogy lássák az
arcukat és a rájuk váró lándzsa- és pajzsfalat.
– Győzelemre fel! – bődült el Philipposz.
A vonal háromszáz pajzs szélesen, tíz sor mélyen megindult
előre. Még közelebb érve az illír négyszöghöz, a makedónok
megvetették a lábukat, és ismét megálltak – a szarisszákát eddig
könnyedén fogták, a hegyük csak úgy csillogott a napfényben. A
második sorban állók megemelték a hosszú lándzsák nyelét, és
Philipposz elrikkantott parancsára, a szörnyű fegyvereket az
illírek első sorába nyomva előreszökkentek. A szarisszák
vashegye pajzsokat és mellvérteket döfött át, felborította az
embereket. A lándzsákat ekkor ismét visszahúzták, hogy újra
előreszúrjanak vele, ezúttal a második sorba.
 Az első döfésnél Philipposz úgy látta, hogy az illírek mindjárt
megtörnek és elfutnak, kis híján olyan páni félelem kerítette
hatalmába az ellenséget. Ám ekkor egy illír harcos, akinek a
gyomrát döfték keresztül, megmarkolta a halálát okozó
szarisszát, és nem engedte visszahúzni. Mások is tanúi voltak
dacos bátorságának, és a példáját követve megragadták a
fanyeleket, így a fegyverek hatástalanná váltak.
– Le a lándzsával! – kiáltotta Philipposz, mire az első sor
eldobta a szarisszákat, és kivonta rövid döfőkardjait. – Előre! –
bőgte a király. A makedónok ismét megindultak, átlépdeltek az
illír tetemeken. Ám mostanra a csata jellege már megváltozott, és
az előrenyomuló vonalat az illírek pajzsfala fogadta. A
makedónok pedig hullani kezdtek Bardülisz hoplitáinak döfködő
lándzsái előtt.
A hátramaradt Akhillasz látta, hogy a roham megtorpan.
– Lándzsát szegezz! – bődült fel, és embereit egy újabb
rohamra vezette Philipposz jobbszárnyán. Az illírek ismét
hátrálni kezdtek, a halálos szarisszák rést ütöttek soraikban, de
hamarosan ezeket is megragadták, így téve őket
használhatatlanná. Immár mindhárom makedón falanx halálos
harcot vívott.
Parmenión és a lovasság várakozott és egyre növekvő
aggodalommal figyelték a küzdelmet.
– Ne támadjunk? – kérdezte Nikánor.
– Még ne – felelte a spártai.
– De feltartóztatnak minket, és ezrekkel többen vannak, mint
mi. A puszta tömegük visszatol minket, ha ellentámadásra
indulnak.
– Még ne – ismételte Parmenión. A spártai a kavargó tömeget
nézte, és azt kívánta, bárcsak a sűrűjében lenne, és minden
idegszálával arra gondolt, hogy Theo el ne felejtse az oly sokszor
elpróbált hadmozdulatokat.
A Philipposz előtti makedón vonalon egy illír egység verekedte
át magát. A király előreszökkent, kardját az élen haladó harcos
ágyékába döfte, aki erre szörnyű kiáltást hallatva elterült. A király
átugrotta, és pajzsával a következő ember képébe vágott.
Körülötte a testőrség megszilárdította az arcvonalat, de ekkorra
már a makedón uralkodó elérte az első sort, szembekerült az
ellenség lándzsáival és kardjaival.
A királytól balra, Theo végre elordította a parancsot, melyet
Parmenión annyira várt.
– Hetes sor! Hetes sor!
A balszárnyon harcolók visszahúzódtak, míg a jobbszárnyon
lévők zárták pajzsaikat és meglódultak előre, elkanyarodva a
falanxtól és leválva a testőrségről. Ahogy az ezredek között rés
támadt, az illírek előreözönlöttek, ahogy a tenger robog át az
áttört gáton.
– Most! – rikkantotta Parmenión, és a makedón lovasság
vágtába ugratta hátasait, megcélozva a rést és az illírek
rendezetlen sorait. Az ellenséges katonák túl későn eszméltek a
veszélyre, de megpróbáltak átrendeződni. Ám a makedón
harcosok ekkor már kétfelől szorongatták őket és a lovasság is
feléjük dübörgött.
Az illírek kemény, harchoz szokott férfiak voltak. Megtették,
ami tőlük telt, pajzsfalat húztak és vártak. A lovasság azonban
áttört rajtuk és behatolt az illír négyszög szívébe.
Mostanra a káosz és a zűrzavar lett az úr – a négyszög
felbomlott, a még mindig zárt és szoros alakzatot tartó
makedónok lassan, de ellenállhatatlanul törtek Bardülisz és
hadvezérei felé.
 Az öreg király testőrsége gyűrűjében állta a sarat. A csata
azonban eddigre már öldökléssé fajult, az illír hoplitákat
százával vágták le az előretörő makedónok.
Bardülisz megpróbálkozott egy utolsó, kétségbeesett lépéssel:
testőreinek megparancsolta, támadják meg a vonalat, ahol
Philipposz állt, de Akhillasz és Theoparlisz ezredei is odaértek
addigra, és oldalba kapták őket. Négy harcosnak szúrva-vágva
még így is sikerült átverekednie magát a makedón királyig. Az
uralkodó az elsőt egy torokra mért szúrással ölte meg, a testőrei
pedig bekerítették a másik hármat, tucatnyi penge végzett velük.
Bardülisz kivonta karddal és felemelt pajzzsal várta a halált.
Ám Philipposz elordított parancsára a makedónok
viszszahúzódtak.
– Lépj elő, atyám! – kiáltotta oda a makedón király. Bardülisz
felsóhajtott. A tokjába lökte kardját és áthaladt testőrei utolsó
vonalán, hogy megálljon veje előtt.
– Felteszem, azt akarod, hogy letérdeljek – szólalt meg az
öregember.
– Nem illendő egy királynak térdet hajtania egy másik király
előtt – felelte Philipposz, és ő is a hüvelyébe csúsztatta kardját.
– Nem éppen te tanítottál meg erre?
– Mit kívánsz tőlem?
– Csak annyit, hogy a királyságom kerüljön vissza hozzám. Az
összes illír és származékuk visszaköltözik Illíriába. A sarc
megmarad, csak éppen te fizeted nekem.
– Hosszú utat tettél meg rövid idő alatt, fiam. És jól harcoltál.
Mi lesz most Audatával? Eltaszítod magadtól?
Philipposz látta a gyötrődést Bardülisz szemében, így odalépett
hozzá és az öregember vállára tette mindkét kezét.
 – Kedves ő a szívemnek – nyugtatta meg a király –, és
várandós. Immár saját birtoka van a tenger mellett. Amikor
megszületik a kisbaba, elküldöm hozzád látogatóba.
Bardülisz bólintott, majd a lováról ekkor leszálló és közeledő
Parmeniónhoz fordult.
– Lehet, hogy szükségem lett volna rád, spártai – mosolyodott
el erőltetetten.
A sztratégosz nem felelt, de mélyen meghajolt.
Az öregember ekkor megfordult és visszabaktatott életben
maradt testőreihez.
Ebben a pillanatban a makedónok eget rengető éljenzésben
törtek ki, Philipposz pedig már csak azt érezte, hogy a testőrei a
vállukra kapják, és úgy vonulnak el vele a csatatérről.
Parmenión maradt, és végighordozta pillantását a harcmezőn.
Mindenfelé testek hevertek, lovaké és embereké – most úgy tűnt,
több, mint amennyit meg lehetne számolni. Később majd
megtudja, hogy hétszáz makedón esett el, köztük Akhillasz és
Petrosz. Az ellenség viszont hatezer harcost veszített ezen a
napon, és Illíria hatalma jóvátehetetlenül megroppant.
– Segíts! – nyögött fel valaki mellette a földön, és amikor
Parmenión lenézett, megpillantotta Grigerüt: az arca egyetlen
véres maszk. Egy kardvágás felhasította a homlokát, kioltva
mindkét szeme világát és az ágyékán mély seb tátongott.
Életadó vére bugyogva folyt ki e sebből.
Parmenión letérdelt a haldokló mellé, és ölébe húzta a fejét.
– Győztünk? – tudakolta Grigerü.
– Igen, győztünk.
– Ki vagy? – suttogta az illír egyre elhalóbb hangon.
– A nevem... Szavra.
– Ó, az istenekre, telement vérrel a szemem. Töröld le, mert
nem látok semmit!
 – Pihenj, barátom! Feküdj nyugodtan, ne kapálózz! Már nincs
miért harcolnod.
Grigerü ezután némán hevert jó ideig, és Parmenión már azt
hitte, meghalt. De az illír ismét beszélni kezdett.
– Azt hittem... veszítünk. Tudod, hogy hívják... a spártait?
Népek Halálának. Elpusztította a saját városát. Bármerre jár is...
a halál jár nyomában. De többé már nem, nem igaz, Szavra?
Ezzel Grigerü feje hátranyaklott, és utolsó lehelete hörögve
hagyta el a torkát.
A spártaira rátört a szomorúság, ahogy felállt és az égre nézett.
A dögevő madarak már odafent köröztek, lakomájukra várva.
 A TEMPLOM, KR. E. 357 NYARA

Deraé Tamisz ágya mellett ült, és az elkerülhetetlent várta. Az

öregasszony már egy hete nem evett semmit és napok óta nem
beszélt. Amikor a fiatalabb papnő megfogta a kezét, érezte, hogy
forró és száraz, hogy bőre szinte lóg a csontján. Tamisznak
elfonnyadt a húsa, és szemébe űzött, elveszett kifejezés költözött,
ami szomorúsággal töltötte el Deraét.
Megpróbálta hatalmát használni a haldoklón, de érezte, hogy
az öregasszony ellenáll.
Már majdnem éjfélre járt, amikor a vén papnő végül meghalt.
Sem mozdulat, sem hang nem jelezte elmúlását. Az egyik
pillanatban lelke még halványan pislákolt, a következőben pedig
eltűnt. Deraé nem sírt, bár a szomorúság vele maradt. Betakarta
Tamisz arcát, visszatért saját szobájába, és lefeküdt aludni.
Leukión egy korsó vizet és egy tál gyümölcsöt hagyott az ágya
mellett. De nem volt sem éhes, sem szomjas, és mély álomba
merült.
Zene hangjára riadt, és mikor kinyitotta a szemét, szokatlan
látvány tárult elé. Egy hatalmas tó partján találta magát, amely
egy természetes völgyben szikrázott, és magas, hósipkás hegyek
láncolata ölelte körül. Mellette egy csodaszép asszony ült: magas
volt, elegáns és csillogó zöld khitónt viselt.
– Tamisz? – suttogta Deraé.
– Amilyen egykor voltam – nyújtotta ki kezét a papnő, hogy
habozva megérintse Deraé karját. – Mit is mondhatnék?
Hogyan kérhetném, hogy bocsáss meg? Sosem lett volna
szabad hazudnom neked, és nem kellett volna
belekontárkodnom a dolgokba. A büszkeség nem a Forrás
adománya, és én áldozatául estem. Csakhogy nincs sok időnk,
Deraé, és sok a mondanivalóm. Azok az ősi kapuk, amelyeket
mutattam neked, amelyek kontinenseket és óceánokat ívelnek
át, nem szabad használnod őket. Nem szabad szembe-szállnod a
Sötét Istennel, sem a szolgáival. Mert megrontanak.
– Egyedül is elbírok velük. Erre tanítottál.
– Deraé, kérlek, hallgass meg! Hagyd el a templomot! Keresd
meg Parmeniónt! Tégy, amit csak akarsz – de ne kövesd a
példámat!
Deraé erre felnevetett.
– Hol voltak a kételyeid akkor, amikor a haramiákat hozzám
vezetted, amikor a vezér lova után kötöttek? Hol voltak, amikor
felettem lebegtél, amikor elfojtottad a félelmeimet, amikor arra
biztattál, hogy üzekedjek Parmeniónnal, és legyek érte
kárhozott?
Tamisz hátrahőkölt a spártai nő haragjától.
– Kérlek, ne! Kértelek, hogy bocsáss meg. Kérlek, kérlek!
– Ó, Tamisz, barátném – mondta erre Deraé halkan, fagyos
tekintettel. – Megbocsátok neked. De láttam, hogyan gátoltad
meg az utolsó sötét születést. Milyen okos voltál: behatoltál a
lány elméjébe és rávetted, hogy ugorjon le a toronyból. Talán
ezúttal én is ezt a módszert választom. Majd gondolkodom rajta.
– Hagyd abba! Könyörgöm, Deraé! Tévedtem. Ne folytasd
ostobaságomat!
Deraé lehunyta a szemét.
– Meg kell állítanom a sötét születést. Elvetted az életemet,
Tamisz. Hazudtál, becsaptál, kijátszottál. Ha a Sötét Isten
sikerrel jár, mindez a semmiért történt. És ezt nem hagyom!
Spártai vagyok, és ebben a küzdelemben sosem adom meg
magam. Most pedig – ragadta karon az asszonyt – mesélj el
mindent, amit a Születésről tudsz!
– Nem tehetem!
 – Tartozol nekem, Tamisz! Mindazért, amit elvesztettem. És
most mondd el, vagy esküszöm, hogy halált hozok Makedóniai
Philipposz és a Sötét Isten összes többi szolgájának fejére!
Könnyek csorogtak Tamisz szeméből.
– Te vagy a büntetésem – suttogta. – Te vagy az újjászületett
Tamisz.
– Mondd el, amit tudnom kell! – sürgette Deraé. –
Megígéred, hogy nem ölöd meg?
– Megígérem, hogy soha nem alacsonyodom le a
gyilkoláshoz.
Tamisz felsóhajtott.
– Akkor megbízom benned, bár legyen a lelkem átkozott, ha
elárulsz! Láttad a makedóniai történéseket? Hát persze, hogy
láttad. Philipposz felemelkedését, az ország születését. Ez a
születés hírli a Sötét Isten eljövetelét. Hús-vér teste
Szamotkhrakén fogan meg a harmadik misztérium éjjelén,
nyárközépkor. Minden elrendeztetett. Az anyja Olümpiász lesz,
az épeiroszi király, Neoptolemosz lánya. Apja Makedóniai
Philipposz lesz. A királyt elbűvölték és felkészítették. Csak
egyetlen tényleges lehetőséged van a sikerre. Ahhoz, hogy a
Sötét Isten életre keljen, a fogantatásnak akkor kell
végbemennie, amikor a csillagok bizonyos együttállása
bekövetkezik. Ehhez Szamothrakéra kell utaznod, hogy
félbeszakítsd a szertartást.
– Nyárközépig már csak tíz nap van hátra. Hogyan juthatnék
el ilyen rövid idő alatt Szamothrakéra?
– A kapuk, melyeket mutattam, a világok közötti, az idők
közötti utakhoz vezetnek. Figyelj rám, Deraé, mert most látsz
engem utoljára, és ezt a leckét jól meg kell tanulnod!
 Deraé kinyitotta a szemét, és azt látta, hogy hajnalpír kúszik át
az égen, és a csillagok visszavonulót fújnak láttán. Felállt és
töltött magának egy kupa vizet, majd lassan elkortyolta.
Szamothraké, a Misztériumok szigete. Megborzongott. Tamisz
egyszer a Sötét Isten birodalmának nevezte. Az utazás
gondolatára hirtelen félelem, már-már páni félelem döfött belé...
most döbbent csak rá, hogy Parmenión is ott lesz. Egy
negyedszázad elteltével első ízben lennének együtt. De mi lesz
azután? Már nem volt a férfi emlékeiben őrzött lángvörös hajú
bakfis, mint ahogy a férfi sem az a szégyenlős ifjú harcos. Immár
több választotta el őket egymástól, mint az idő. Ám mégis jó
lenne még egyszer a közelében tudni.
Vegyes érzelmekkel figyelte Parmeniónnak a Philipposz
nevében kivívott sikereit: az előző évben az illírek szétverését,
majd utána a Thesszáliába történő bevonulást, a déli határok
biztosítását, Paiónia lerohanását és Amphipolisz városának
ostromát.
Mostanra a nagy városok ravasz rókái más szemmel nézték
Makedóniát. Ahol egykor levágásra vagy elhurcolásra szánt birkát
láttak, onnan egy oroszlán nézett vissza rájuk – ifjú és erős,
büszke és öntelt.
Deraének a Parmenión sikerei felett érzett büszkeségét
szomorúság árnyékolta be, mivel minél hatalmasabbá lett
Makedónia, annál halálosabb hatást gyakorol majd a világra a
gonosz, mikor elfoglalja trónját.
Ismét elöntötte a félelem. Úgy érezte magát, akár a gyerek, akit
erdőtűz fenyeget: aki körül a világot elnyeléssel fenyegető óriási
lángnyelvek lobognak. És vajon mit kell tennem azért, hogy
megállítsam? Lepillantott, és észrevette, hogy még mindig
kezében tartja a vizeskupát. Elmosolyodott és visszament Tamisz
szobájába.
 A test még mindig lepedővel volt letakarva. Amikor Deraé
lehúzta, már csak egy széthullott csontváz volt alatta, a csontok
nem kapcsolódtak többé egymáshoz. Ahogy felemelte a lepedőt, a
koponya legurult a párnáról és a padlóra zuhant, ahol darabokra
tört.
 SZAMOTHRAKÉ, KR. E. 357 NYARA

Az átkelés csendes volt, és a hajó könnyedén simult a mólóhoz.

A három sor evezős visszafelé lapátolt, hogy lassítsa a haladást. A
tengerészek köteleket dobtak a rakparton várakozóknak, és a
hatalmas gálya megállapodott.
Philipposz a pallón lesétált a partra, nyomában Parmeniónnal.
– Alig bírok az izgatottságommal – közölte a király, amikor
már szilárd talajt érzett a lába alatt, és tekintete végigfutott a
fákkal szegett dombokon. – Szerinted már itt van a lány?
– Nem tudom, felség – felelte Parmenión –, de nyugtalanít,
hogy nincsenek itt a testőreid. Lapulhatnak a közelben
orgyilkosok, akiket számos ellenségünk közül bárki felbérelhetett.
Philipposz erre felnevetett és finoman vállon bokszolta
Parmeniónt.
– Túl sokat aggódsz. Hiszen csak utazók vagyunk, vándorok,
zsoldosok. Kevesen tudnak a terveimről.
– Antipatrosz, Attalosz, Nikánor, Theoparlisz, Szimikhe... és az
istenek tudják, még hányan – dörmögte Parmenión. – Mindössze
egyetlen, rossz helyen elejtett szóra van szükség.
Philipposz ezen jót derült.
– Semmi ilyesmire nem fog sor kerülni, barátom, mert ezt
maguk az istenek rendezték így! Amúgy meg, itt van Makedónia
Oroszlánja, hogy oltalmazzon. – Ismét nevetett egyet, látva,
mennyire feszélyezi ez Parmeniónt. – Tudod, komolyan fontolóra
kellene venned, hogy feleséget veszel magad mellé... vagy egy
szeretőt. Összességében túlságosan is komoly vagy.
Ekkor egy fekete köntöst viselő, magas nő lépett oda hozzájuk
és mélyen meghajolt.
– Üdv néked, Szamothrakén, Philipposz nagyúr!
 – Csodás – suttogta Parmenión. – Talán még felvonulást is
rendeznek. – A nő erre kérdőn nézett rá, de a tekintete ismét a
királyra szegeződött.
– Ma éjjel lakomát rendeznek a tiszteletedre, holnap pedig a
hegyek között vadászatot.
Philipposz megfogta a nő kezét és belecsókolt a tenyerébe.
– Köszönöm, úrnőm. Igazi megtiszteltetés és kiváltság, hogy
ilyen bájos szépség köszönt. De honnan tudtatok az
érkezésemről?
Az asszony elmosolyodott, de nem felelt.
Ehelyett kivezette őket a zsúfolt kikötővárosból: itt két másik
nő várt rájuk, két fehér csődört tartva kantárszáron. Eddigi
vezetőjük rámutatott egy fehér palotára, ami jó egy mérfölddel
odébb, északon állt.
– A termeiteket már előkészítették, nagyuraim. Remélem, a
lovak elnyerik a tetszéseteket.
– Köszönöm – válaszolta Philipposz. A jószágok ránézésre
remekül festettek, de a szügyük nem volt elég terjedelmes, és
tudta, ez annak a jele, hogy nem jut elég hely a tüdejüknek és a
szívüknek, így hiányt szenvednek mind erőben, mind kitartásban.
Mindketten felszálltak és lassan, lépésben a palota felé
indultak, míg a nők gyalogszerrel, lemaradva követték őket.
Jobbra-balra mezők terültek el, ahol lovak legelésztek. Gacsos
lábú jószágok voltak, köztük sok púpos is akadt: gerincük felfelé
görbült, ami miatt kényelmetlen volt rajtuk lovagolni.
Philipposz csak nehezen tudta elrejteni megvetését.
– Mi értelme ilyen haszontalan állatokat tenyészteni? – fordult
Parmeniónhoz.
A spártai visszafelé mutatott, a kikötőre.
– Fogatok és szekerek elé szánják őket, felség, nem
lovasoknak. Egyértelmű, hogy a lovaglás nem érdekli őket.
 A király felmordult. Egy makedónt semmi sem ingerelt jobban,
mint a rossz lovak tenyésztése.
Jókedve azonban a palotában visszatért, mert itt három
gyönyörű, sárga-zöld köntösbe bújt nő fogadta.
– Férfiak nincsenek is errefelé? – érdeklődött.
– Csak te és a társad, felség – felelte az egyik. Ezután fényűző
szállásukra vezették őket, ahol selyemhuzatú kerevetek és
aranyhímzéses vánkosok fogadták őket.
– Ha bármi óhajod van, nagyuram, csak kérned kell – közölte
a királlyal az egyik ifjú, hollófekete hajú lány.
Philipposz elmosolyodott és derékon ragadta a nőt.
– Egész pontosan mit értesz bármi alatt?
A lány keze a férfi tunikája alá siklott és végigsimította combja
belső felét.
– Pontosan azt értem, amit érteni szeretnél.
Parmenión közben az ablakhoz sétált, félrehúzta a függönyt és
kinézett: mezőket és legelőket látott. Fáradt volt, és csak egy
fürdőre vágyott. Mikor meghallotta háta mögött a lány vihogását,
halkan elkáromkodta magát.
– Mi bajod van, sztratégosz! – tudakolta Philipposz, mire
Parmenión megfordult. A lányok már elmentek.
– Csupán nyugtalan vagyok.
– Meg kellene fogadnod a tanácsomat. Leld örömed ezekben a
nőkben, mert az könnyít a lelkeden!
– Talán így teszek.
Philipposz megtöltött két boroskupát a kisasztalon álló
kancsóból, és az egyiket átnyújtotta Parmeniónnak.
– Beszélgessünk egy kicsit, régi barátom! – lépett az egyik
kerevethez a király. – Mikor Thébaiban éltem, meséltél arról,
hogy szerelmes lettél egy Thétisz nevű papnőbe...
– Nem szeretnék erről beszélni, felség.
 – Soha nem beszéltél magadról, sem róla, sem más nőkről,
akiket szerettél. Miért?
Parmenión nyelt egy nagyot és félrenézett.
– Mi értelme a múltról társalogni? Mit érünk el vele?
– Időnként felfakasztja a keléseket, Parmenión.
A hadvezér lehunyta szemét, elfojtva a rátörő emlékeket.
– Két... két nőt szerettem. Más-más módon, de mindketten
miattam haltak meg. Az elsőt Deraének hívták és spártai volt. A
mi... szerelmünk... miatt feláldozták, és a tengerbe dobták Ázsia
partjainál. A második volt Thétisz, akit az Agészilaosz által
küldött orgyilkos ölt meg. Azóta nem voltak mások. Soha többé
nem lesz senki, aki azért hal meg, mert szeret. És most, ha
megbocsátasz, felség, szeretnék...
– Nem bocsátok meg. Az élet egyik ténye, hogy az emberek
meghalnak. Első hitvesem, Phila, alig egy évvel az esküvőnk után
halt meg. Bálványoztam őt, és azon az éjszakán, amikor elhunyt,
szerettem volna felvágni a torkomat és követni őt Hádészhoz. De
nem tettem, és nemsokára találkozni fogok álmaim asszonyával.
– Bocsáss meg – közölte Parmenión hidegen –, de te és én
különbözőek vagyunk.
– Annyira nem is – vágott közbe Philipposz. – Te viszont
páncélt viselsz, mind testeden, mind lelkeden. Fiatalabb vagyok
nálad, barátom, de most olyan vagyok, mint a rémült gyerekével
társalgó apa. Kell neked egy feleség, saját fiakra van szükséged.
Ne izgasd magad a szerelem miatt! Atyád, bárki volt is, ajándékul
adott e világnak. Te vagy az ő halhatatlansága. Cserébe pedig a te
fiaid lesznek a te halhatatlanságod. De többet nem prédikálok.
Megfürdök, majd azért a szép karú-lábú leányért küldetek. Te
pedig, gyanítom, körüljárod a palotát, megszemléled a
természetadta védelmét, és közben bujkáló orgyilkosokat keresel.
Parmenión erre felnevetett, hangja öblös volt és jó kedélyű.
 – Túlságosan is jól ismersz, ifjú atyám.
– Eléggé ismerlek, hogy kedveljelek, ami ritkaság.
A spártai kiballagott a palota kertjébe, majd tovább, az öbölre
néző domboldalba. Megpillantott egy birkanyájat, amelyre egy fiú
vigyázott. A gyerek odaintett. Parmenión rámosolygott és ment
tovább, a magas domb tetejére kacskaringózó, habarcstalan
kőfalat követve. Innen egy fás liget vonta magára a tekintetét: a
lehajtó ágakon rózsaszínfehér virágok nyíltak. Az egyik fa
árnyékos tövében letelepedett és elszunnyadt.
Arra riadt, hogy egy nő tart felé: magas és karcsú. A spártai
felállt és összevonta a szemöldökét. Mert egy pillanatra úgy tűnt,
mintha az asszony hajszíne megváltozott volna. Először ezüsttel
pettyezett lángvörösnek tetszett, de mikor jobban megnézte, már
sötét volt.
Nyilván a fények játéka csaphatta be a szemem, gondolta.
Meghajolt, amikor a jövevény odaért hozzá. Első pillantásra a
köntöse éjfeketének tetszett, de ahogy mozgott benne, a redőkre
ráhullt a fény, és az öltözék már a tenger ragyogó kékjében
tündökölt. Az asszony arcát fátyol fedte, ami azt jelezte, hogy
nemrég gyász érte.
– Üdv néked, idegen! – köszöntötte a nő, akinek hangja
egyszerre volt furcsán ismerős és különös módon izgató.
– Ez a te földed, úrnőm?
– Nem. Minden, amit látsz, Aida úrnőé. Én is idegen vagyok
itt. Te hova valósi vagy?
– Makedóniában élek.
– És korábban?
– Spártában és Thébaiban laktam.
– Vagyis katona vagy?
– Ennyire nyilvánvaló? – tudakolta a spártai, mivel csak egy
halványkék khitónt és sarut viselt.
 – A lábszárad világosabb, mint a combod és sejtésem szerint
ott szokványos esetben lábvértet hordasz. A homlokod pedig
ugyancsak nem olyan mélybarna, mint az arcod többi része.
– Remek megfigyelő vagy. – Parmenión megpróbálta kivenni a
nő arcvonásait a fátyol alatt, de végül feladta. A szeme
átlátszatlannak tűnt, mint az opál. – Leülnél mellém egy kicsit? –
kérdezte váratlanul, magát is meglepve.
– Jól elüldögélek én itt – felelte az asszony csendesen. –
Viszont egy kicsit még veled maradok. Mi hozott
Szamothrakéra?
– Van egy barátom, aki itt találkozik a jegyesével. És te hova
valósi vagy?
– A tenger túlpartján, Ázsiában élek, de gyakran utazgatok.
Sok idő eltelt, hogy Spártában jártam. Te mikor laktál ott? –
Gyerekkoromban.
– A feleséged is spártai?
– Nincs feleségem.
– Nem kedveled a nőket?
– Dehogynem – vágta rá gyorsan Parmenión. – Fiúszeretőm
sincs. Volt... volt feleségem. Thétisznek hívták. De meghalt.
– Ő volt életed nagy szerelme? – érdeklődött az asszony.
– Nem – vallotta be a férfi –, viszont derék asszony volt:
hűséges, szerető és bátor. De miért beszélünk rólam?
Gyászolsz valakit? Vagy leveheted a fátylad?
– Gyászolok. Hogy hívnak, katona?
– A barátaim Szavrának szólítanak – felelte a férfi, mert nem
akarta, hogy az asszony megtudja azt a nevet, amit szerte a világ
városaiban suttognak.
– Sok boldogságot, Szavra! – emelkedett fel a nő kecsesen.
– Muszáj menned? Én... én élvezem a beszélgetést – mondta
Parmenión sután.
 – Igen, muszáj mennem.
A férfi is felállt, és kezet nyújtott. Az asszony egy pillanatra
hátrahőkölt, de utána megfogta a kezét. Parmenión érezte, hogy
az ereiben száguldani kezd a vér, és arra vágyott, hogy
félrehúzhassa azt a fátylat. Az ajkához emelte a nő kezét, majd
habozva elengedte.
Az asszony búcsú nélkül távozott, Parmenión pedig ismét leült
a földre, azon ámélkodva, hogy mit váltott ki belőle az ismeretlen.
Arra gondolt, talán a Philipposszal folytatott beszélgetés
pendített meg benne mélyen egy húrt. A nő mostanra már eltűnt
a domboldalban. A spártai felpattant és odafutott, ahonnan még
egy utolsó pillantást vethetett rá.
Az asszony a távoli erdőség felé tartott, a haja, ahogy a napfény
végigsimított rajta, mintha ismét vörös-aranyban játszott volna.
*****
A bal karjában érzett kezdődő görcs ébresztette fel Philipposzt
egy órával pirkadat után. Lepillantott a szőke akolitusra, akinek a
feje a felkarján pihent, és óvatosan kihúzta alóla a karját. Valaki
megmoccant tőle jobbra. A fekete hajú és bájos arcú másik lány
kinyitotta szemét és rámosolygott.
– Jól aludtál, nagyuram? – tudakolta a lány, és ujjai lassan
végigsiklottak a férfi hasán.
– Mesésen – ragadta meg a csuklóját a király –, most viszont
szeretnék választ kapni pár kérdésre.
– Nem várhatnak a kérdések? – suttogta a nő, és úgy fordult,
hogy szembekerüljön Philipposszal.
– Nem várhatnak – közölte zordan az uralkodó. – Kié ez a
palota?
– Aida úrnőé.
– Nem ismerős ez a név.
– Ő a misztériumok főpapnője.
 – Nos, drágám, akkor közöld vele, hogy szeretném
meglátogatni.
– Igenis, nagyuram. – A lány ledobta magáról a takarót, és
felállt. Philipposz pillantása beitta hosszú hátát és karcsú derekát,
a tekintetét magához vonzotta kerekded csípője és tökéletes
feneke.
– Azonnal! – mondta, hevesebben, mint ahogy szándékában
állt. – Most rögtön indulj!
A szőke lány is felébredt és nagyot ásított.
– Kifelé! – bődült el Philipposz. – És valakivel küldjétek be egy
korsó hideg vizet! – Miután elsiettek, a király felkelt, és szorosan
lehunyta szemét, mert a fejében vadul kalapáltak, és félrehúzta a
függönyt a széles ablakon.
A napfény szinte felnyársalta az agyát, így szitkozódva fordított
hátat neki. A bor erős volt, de a sötét magokra még annál is
élénkebben emlékezett. A lányok hozták ezüstdobozkákban, és az
első szerelmi tusa után megkínálták vele. A nyelve kiszáradt a
magoktól, de a testét és az elméjét feltüzelték. A színek
lehetetlenül élénkké váltak, míg a tapintása, az ízlelése és a
hallása is felerősödött. A király új erőre kapott – és ezzel az
étvágya is.
Mostanra azonban már csak a feje hasogatott és gyengének
érezte magát. Ez utóbbi érzés egyáltalán nem szolgált örömére.
Belebújt tiszta, sötétzöld khitónjába, leült az egyik kerevetre, és
várta a vizet. A sötét hajú lány hozta be, a király pedig mohón
ivott. Az ezüstdobozt is felé nyújtotta, felcsapta a fedelét, hogy a
király megszemlélhesse a benne levő sötét, aszott magvakat. –
Ezektől visszanyered az erődet – ígérte a lány.
Erős volt a kísértés, de Philipposz egy intéssel visszautasította.
– Mi van a főpapnővel?
– Délre itt lesz, nagyuram. Akkor beszélek vele a kérésedről.
 – Még hány vendége van a palotának?
– Jelenleg csak egy: Olümpiasz úrnő.
– Olümpiasz? Hova valósi?
– Épeiroszra, nagyuram. Az ottani király leánya.
– Akkor hát őt látogatom meg.
A lány előbb döbbent, majd rémült arcot vágott.
– Nagyuram, ezt nem lehet, ez tilos. Az egyesülés rítusán vesz
részt, így egyetlen férfi sem láthatja őt a kijelölt éjszaka előtt,
főleg nem a jegyese. Az istenek vaksággal sújtanának!
– Küldd be Parmeniónt!
– Nincs a palotában, nagyuram. Nem sokkal pirkadat után
futni indult a dombok közé.
– Akkor szólj neki, amint visszatért! – fortyant fel Philipposz.
– És most hagyj magamra!
A lány távozása után a király egy pillanatra megbánta, amiért
komiszul bánt vele, de olyan bosszús volt, hogy ez az érzés
hamarosan elenyészett.
Egy órán át járkált fel s alá a szobájában, majd befalta körtéből
és kecskesajtból álló reggelijét, utána pedig kiballagott a palota
melletti rétre. Nem derítették jobb kedvre az ott látott pipaszár
lábú és erőtlen lovak. Leült egy széles kerítéskapura, és
tekintetével a dombokat fürkészte, ahol kecskék és birkák
legelésztek egy vézna fiúcska felügyelete alatt.
– Mi ütött beléd, Philipposz? Hiszen a lányok
csodálatraméltóan lelkesek és végtelenül találékonyak voltak.
Általában egy üzekedéssel töltött éjszaka után úgy ébredt,
mintha ő lenne az ifjú Héraklész. Azok az átkozott magvak! –
gondolta. – Soha többet! – Megpillantotta a domboldalon lefutó
Parmeniónt, és odakiáltott neki. A spártai lelassította lépteit.
– Jó reggelt, felség! Korán keltél.
 – Órák óta fent vagyok. – Parmenión nekidőlt a kerítésnek, és
nyújtani kezdte vádlija izmait. – Még mindig fürge vagy, Leon.
Úgy vélem, még mindig le tudnál győzni bárkit. – Bárcsak így
lenne, felség, de nem áltatom magam! Mi baj van?
– Ilyen nyilvánvaló?
– Úgy festesz, mint az égiháború.
– A várakozás az oka, Parmenión. Két éve várom sóvárogva e
napot, és most már nem bírom tovább. Itt van. Olümpiasznak
hívják; és nem láthatom! Az istenekre, ember! Philipposz vagyok,
és azt veszek el, amit csak akarok!
Parmenión bólintott.
– Még csak egy napja vagyunk itt, felség. Légy türelemmel!
Ahogy azt mondtad, ezt az istenek rendezték így, szóval menjen
csak minden a maga útján. Miért nem futsz egy kicsit? Az
kitisztítja a fejed.
– Verseny addig a ligetig! – mondta Philipposz, és váratlanul
futni kezdett. A reggeli szellő jóleső érzést keltve simított végig az
arcán, és a versenytől ismét életre kapott, elmúlt a fejfájása.
Hallotta, hogy Parmenión felzárkózik mögé, mire felgyorsítva
vágott neki a domboldalnak. Nem számított, hogy a spártai már
majdnem egy órája futott. Csak a verseny számított. Átugrott egy
alacsony kőrakást és száguldani kezdett a száz lépésre álló fák
felé. Mostanra kapkodva szedte a levegőt, és érezte, hogy sajog a
vádlija, de a sztratégoszt is hallotta, méghozzá közvetlenül maga
mögött. Lassított, mire Leon felzárkózott mellé. A király oldalra
lökte a karját és kibillentette egyensúlyából az ellenfelét. Szavra
megbotlott és teret vesztett, ami éppen elég előnyt biztosított az
uralkodónak, hogy elérje az első fát és rácsapjon a tenyerével.
– Ez tisztességtelen húzás volt! – kiabálta Parmenión.
– Győzelem – lihegte Philipposz erőtlenül, és a földre roskadt,
kezét a magasba emelve, vörös képpel, gyorsan és gyengén
kapkodva a levegőt. Néhány perc alatt összeszedte magát, és a két
férfi letelepedett az árnyékba, ahonnan láthatták a mezőket és a
hegyeket, de a király tekintete újra meg újra visszatért a
fehérmárvány palotához.
– Ilyen otthonom lesz – jelentette ki. – Még az istenek is
szívesen élnének ott. Egy napon meglesz mindenem, Parmenión.
– Ez minden, amit szeretnél, felség?
– Nem. Mire vágyik minden férfi? Izgalomra. Hatalomra.
Gyakran eszembe jut Bardülisz, vén, elaggott, akár halott is
lehetne. Amikor magamra nézek, egy erős, ifjú testet látok. De
nem áltatom magam, Parmenión. Bardülisz csak a jövendő
Philipposz tükörképe. Szeretném fenékig kiélvezni az életet.
Nem szeretném, hogy akár csak szikra megbánás is kísértsen
aggkoromban.
– Nagyon sokat kérsz, Philipposz – mondta erre Parmenión
csendesen. – Mindenkinek van mit megbánnia... még a
királyoknak is.
Az uralkodó a spártaira nézett és elmosolyodott.
– Két éve kérlellek, hogy szólíts Philipposznak, amikor egyedül
vagyunk, ám te eddig vártál. Miért?
A spártai vállat vont.
– Furcsa napokat élünk. Tegnap úgy szóltál velem, ahogy egy
apa teszi. Utána találkoztam egy nővel, és olyan izgatott lettem,
mint az elmúlt egy évtizedben soha. Ma... másnak érzem
magam... ismét férfinak.
– Ágyba bújtál vele?
Parmenión ezen jót derült.
– Philipposz, a kiszámíthatóságod időnként egyszerűen
elképesztő, nem, nem bújtam ágyba vele. De az igazat megvallva,
szerettem volna. És ez az érzés túl régóta volt ismeretlen a
számomra. Mellesleg, a múlt éjjel hány nő volt a termeidben? A
hangokból ítélve egy egész tánckar.
– Alig húsz-harminc – felelte Philipposz. – És hogy hívták ezt
a nőt?
– Nem tudom.
– Hol él?
– Azt sem tudom.
– Értem. Nem gondolod, hogy így egy kicsit nehéz lesz
továbblépni ebben a kapcsolatban? Hogy nézett ki?
– Fátylat viselt.
– Vagyis Parmenión, a hadvezér beleszeretett egy olyan nőbe,
akinek nem látta az arcát, és akinek nem tudja a nevét. Képtelen
vagyok megérteni e vágyad természetét. Legalább a lába szép
volt?
Parmenión harsány hahotára fakadt. A hátára dőlt és felnézett
az égre.
– Nem láttam a lábát. – Majd újra nevetni kezdett, ami
ragályosnak bizonyult, és Philipposz is vihogni kezdett, amitől
komor hangulata szertefoszlott.
Nem sokkal később mindketten visszatértek a palotába, ahol a
király elköltötte második reggelijét. A sötét hajú lány nem sokkal
azután érkezett, hogy elmúlt dél.
– Aida úrnő most már fogad, nagyuram – közölte.
Philipposz követte őt egy hosszú folyosón, egészen addig a
teremig, ahol a magasan húzódó mennyezet alatt a falak mentén
fiatal nők szobrai sorakoztak. A délre néző ablaknál egy asszony
várakozott, aki megfordult, amikor a király belépett. Sötét,
kámzsás köpönyeget viselt, az arca sápadt volt, akár az
elefántcsont. Az uralkodó nagyot nyelt, ahogy ráismert első
álmából.
 – Végre találkozunk hát – szólalt meg a nő. – Hol az arám? –
suttogta Philipposz.
– Rád vár – válaszolta a csuklyás asszony. – Holnap, a
harmadik misztérium éjjelén a termeidbe kísérik. Ám van valami,
amit meg kell tenned, Makedónia királya.
– Mondd, mi az!
– Meg kell várnod az éjfél utáni harmadik órát, csak akkor
érintheted. Előtte még csak nem is láthatod. A kijelölt órában
megfogan a fiad, de egy pillanattal sem előtte, egy perccel sem
utána. A harmadik órában háljátok el a nászt. Ha ez nem így
történik, nem lesz esküvő. Philipposz felnevetett.
– Azt hiszed, hogy gondjaim lesznek ezen a téren?
– Remélem nem, Philipposz – mondta az asszony fagyosan.
– Sok függ tőle. Ez a fiú nagyobb lesz, mint bármely harcos
előtte... de csak akkor, ha a harmadik órában fogan.
– Mint már mondtam, nem látok okot rá, hogy féljek a
kudarctól.
– Akkor majd adok neked, kettőt is. Ha kudarcot vallasz,
minden, nagyságról szőtt álmod semmivé foszlik, az istenek
elpártolnak tőled. És másodszor, már van egy fiad, Arrhidaiosz.
Együgyű, a tagjai erőtlenek: a hitvesed, Phila meghalt,
miközben megszülte. Ezt az egyetlen esélyt leszámítva,
Philipposz, már csak lányaid fognak születni. Úgyhogy most
esélyt kínálok neked – az egyetlen esélyt –, hogy egy tökéletes fiút
nemzzél.
– Honnan tudtál Arrhidaioszról? – suttogta a király.
– Ismerem az összes titkodat. Ismerem a világ titkait is.
Készülj fel, Makedónia királya, mert Olümpiasz várni fog rád!
*****
Aida nézte, amint a makedón hátat fordít és kisétál a teremből.
Ahogy az ajtó becsukódott mögötte, visszatért a magas támlájú
székéhez és leült: a gondolatai háborogtak, az érzelmei zavarosak
voltak.
Philipposz hatalmas ember volt, személyes vonzereje
lenyűgöző, ám valami mégsem volt rendjén és Aida egyre
feszültebb lett. Rengeteg múlott ezen az egyesülésen: oly sok
tervet szőttek oly sok év alatt.
Ő még gyerek volt, amikor az anyja először tett említést a sötét
születés álmáról és az ezt követő számtalan kudarcról. Mint
elmondta, ötvenévenként csak egyszer inogott meg a
világegyetem harmóniája, és enged teret a planéták egyedülálló,
zűrzavaros pillanatának.
Mikor az utolsó együttállásra sor került Mezopotámiában, Aida
tizennégy esztendős volt. Anyja megigézte a nagykirályt és
felkészített egy kivételes szépségű akolitust. A nászéjszaka úgy
haladt, mint tervezték, de a lány – akinek az elméjét elkábították
a bódítószerek – leugrott az erkélyről és halálra zúzta magát az
udvar márványkövezetén. Aida anyját annyira lesújtotta a dolog,
hogy két hónapig egy szót sem szólt, majd amikor már úgy tűnt,
hogy jól van, átvágta a torkát egy bronzkéssel.
És most ismét eljött a pillanat. Olümpiasznál nem lesz erkély,
a király lányát semmilyen vész nem fenyegeti. Philipposz egy
kos volt, akinek nem lesz szüksége segítségre, hogy teljesítse...
azt, ami... szükséges.
Vagyis mi sülhetne el rosszul? Aida nem tudta, ám mégis
érezte a félelem jeges simogatását.
Lehunyta a szemét és kiszállt a testéből, a lelke magasan a
palota fölé emelkedett, átröppent a zöldellő dombok felett –
keresett, egyre csak keresett, de nem tudta, mit.
Az Olünthoszból küldött orgyilkosok meghaltak, hajójukat
váratlan vihar pusztította el. Mindössze egyikük jutott ki
Szamothraké partjára, az ő fejét viszont Aida két akolitusa egy
súlyos kővel verte szét. Az orgyilkosok tehát nem jelentettek
veszélyt, és ezt Aida is tudta.
Ám ez sem oszlatta el félelmeit. Bízott az adottságában és a
megérzéseiben. Noha nem tudott járni sem a múlt, sem a jövő
útjain, hatalmas volt, képes volt olvasni az emberek szívében és
elméjében, és előre látott eseményeket. Olünthosz városának urai
féltek Philipposztól. Nem volt túl nehéz kiszimatolni
szándékaikat, főleg így nem, hogy a király kegyence, Nikánor egy
olünthoszi szeretőt tartott pellai otthonában.
A vihar sokba került – Aida két akolitusát áldozták érte, a
szívüket kitépték a testükből. Ám még ennél is többet megért
annak biztosítása, hogy a Tűz Ura hús-vér testet öltve
megszülethessen. Aida egy egész népet feláldozott volna ezért a
szentséges csodáért.
Visszatért a testébe és kinyitotta a szemét.
Hol leselkedik hát a veszély?
Gondolkozz, Aida! Használd az eszed! Átkutatta az egész
szigetet, mind a tizenhét falut, mind a négy kikötőt, de semmi.
Tamisz jutott az eszébe és már-már azt kívánta, bárcsak élne,
hogy ismét rá irányíthatná gyűlöletét.
Tucatszor, tucatszor megölhettelek volna! A vén papnő
évtizedeken át állandó fejfájást okozott neki. Furcsamód a halála
sem sokat enyhített Aida iránta érzett gyűlöletén.
Mennyi hatalmat pazarolt el arra a szajhára, gondolta, és
méla undorral emlékezett vissza Tamisz szeretőire.
A másik papnő miatt eleinte aggódott, de az is selejtesnek
bizonyult. Hol leskelődik hát a veszély?
Ismét behunyta a szemét, átrepült a tengeren, és lebegve
állapodott meg a templom felett. Egy magas férfi a kertet
gondozta, és a réten egyetlen kérelmező sem várakozott. Aida
gyorsan felvértezte magát védővarázslatokkal, majd belépett a
templomba. Az üres volt.
Hol vagy, galambom? – gondolta.
Visszatért Szamothrakéra, és ismét átfésülte a szigetet –
gondosan, alaposan, dombról dombra, fáról fára.
Végül törődötten és szinte teljesen kimerülten, visszatért a
palotába, és a külső fal tövében álló kutyaólakhoz indult. Alig
neszelték meg, a fekete kopók máris csaholni kezdtek. Kinyitotta
a fakaput, és bement közéjük, leguggolt, míg azok köré
sereglettek. Felidézte magában Deraé képét, és ezt a képet
elültette mindegyik kutya agyában, beleégetve, egészen addig,
míg a csaholás abba nem maradt. Ekkor felemelte a karját és a
nyitott kapura mutatott.
– Induljatok! – kiáltotta. – Ízleljétek meg a vérét, törjétek el a
csontjait! Induljatok!
Deraé egy völgyteknőben ült egy virágzó fa alatt, éber elmével.
Megérezte, hogy keresik, és megtalálta Aida lelkét is, amint az
kiszárnyal a palotából. Elcsitítva az egy pillanatra felülkerekedő,
vibráló páni félelmét, a karját keresztezve, tenyerét a vállán
nyugtatva nekidőlt a fa törzsének. Az elméje összeolvadt a fával,
áthatolt a kérgén, a nyálkás gyantán, amely végzett a legtöbb
rovarral és belefolyt a hajszálerekbe, ahol a víz eljutott a levelekig
és a virágokig.
Már nem Deraé volt. Ő volt a fa, gyökerei a mélyben kutattak,
nedvességet és tápanyagot keresve a sötét földben – az ágai
növekedtek, kinyúltak, elárasztotta őket a lassan csordogáló élet.
Érezte a leveleit sütő napfényt, és a magokat hordozó virágokra
összepontosított, amelyek gondoskodnak arról, hogy az
örökkévalóságig létezzen. Béke honolt a fában... oly nagy béke.
Végül a lelke visszahúzódott, és Aidát kereste. A
boszorkányasszony visszatért a palotájába. Deraé felállt, és lassan
kisétált az erdő melletti rétre, ahol ma éjjel megünneplik a
harmadik misztériumot. Egy patak csordogált át a mezőn, és ő
jóízűen kortyolt belőle.
A távolban meghallotta a vadászatra készülő kutyák
csaholását.
Megigazgatta fátylát és várt. Letelepedett az egyik
sziklatömbre és nem nézett arra, amerről tudta, hogy a férfi jönni
fog. Halkan lépkedett, öntudatlanul is osont.
– Hát ismét találkozunk, úrnőm – szólította meg a férfi, mire
Deraé megfordult.
– Hogy vagy, Szavra?
– Jól vagyok, és most még jobban, hogy ismét találkoztunk.
Az asszony lelkének szemével vette szemügyre Szavra arcát. A
kisfiús vonások rég eltűntek, és helyükre egy férfi szögletes, már-
már nyers vonalai költöztek. Ám ő mégis az emlékeiben látott
Parmenión volt. Az ő Parmeniónja!
– Milyen kedvesen beszélsz, egy katonához képest.
– Ez nem szokványos, úrnőm. Te a legjobbat hozod ki belőlem.
Hogy hívnak?
Az asszony magában hirtelen tépelődni kezdett, elöntötte a
vágy, hogy levegye fátylát, hogy megmutassa az arcát, hogy
elmondja a férfinak, mennyire hiányzott neki a magányos évek
alatt. De azután csak elfordította a fejét.
– Nincsenek nevek – nyögte ki végül.
– Van valami baj? – lépett közelebb Parmenión.
– Semmi – erőltetett Deraé vidámságot a hangjába. –
Gyönyörű napunk van ma.
Egy karcsú fekete kutya ügetett ki az erdőből és közelebb
óvakodott hozzájuk. Hirtelen hátrahúzta az ajkát és kivillantotta
hosszú metszőfogait, s torkából mély hangú morgás tört elő.
Parmenión Deraé elé állt, kezét az oldalán függő tőrre téve.
 – Takarodj innen! – bődült rá a férfi, a kutya pedig hátrált pár
lépést... majd Deraére vetette magát.
Parmenión tőre villanva tört elő. A kutya a nő felé ugrott, de a
spártai nekitámadt a kopónak, karját az állat nyaka köré fonta, s
tőrét a horpaszába vágta. Alig tápászkodott fel, két újabb kutya
szaladt ki az erdőből.
Mikor Parmenión megfordult, látta, hogy Deraé a palota felé
tart, a kutyák pedig utána vetik magukat.
– Ne! – ordította Parmenión, mivel hirtelen ráébredt, hogy
nem érhet időben az asszonyhoz. Ám ahogy a kopók ugráshoz
készülődtek, egyszer csak a földre rogytak. A nő még csak meg
sem fordult, hogy megnézze ezt a valóságos csodát, hanem
átsétált a palota kapuján.
Parmenión a kutyákhoz szaladt. Azok békésen szunyókáltak.
Megzavarodva, a tokjába lökte tőrét, és befutott az udvarra.
Ahol nyomát sem látta a nőnek.
*****
– Ezt nézd meg! – mutatott Philipposz a hosszú, fehér
köpönyegre és a teljesen zárt ezüstsisakra, amely az egyik
kereveten hevert. – Hát nem hihetetlen, hogy állítólag ezt fogom
viselni a házasság elhálása alatt?
Parmenión felemelte a sisakot. Gyönyörű volt, arannyal szegett
csillogó ezüstből készült, a domborműves fülvédőkön pedig
mintha fűrészes késeket markoló démonokat jelenítettek volna
meg. A tarkót ezüstlemezek védték, nem szélesebbek egy férfi
hüvelykujjánál. Tarajos tollforgója nem volt, viszont két oldalán
fekete kosszarvak görbültek alá halántéktól nyakig.
– Káprázatos – közölte a spártai –, és nagyon régi. Ritkaság az
ilyen kézművesmunka.
– Ritkaság? – dühöngött Philipposz. – Lehet, hogy ritkaság.
De az is ritkaság, hogy arra kérnek egy férfit, hogy úgy hágja meg
az asszonyát, hogy közben ezt a... ezt a... nászi kalapot hordja!
Parmenión elmosolyodott.
– Magad mondtad, hogy ez a nász elrendeltetett. Biztos
számítottál egy kis rituáléra, nem? Még Bardülisz is egy teljes
napig tartó esküvői mulatságot rendezett, táncokkal,
szónoklatokkal és a testőrei közötti versenyekkel.
– Igen, azt rendezett, de ott én álltam a középpontban. Itt úgy
érzem magam, mint egy néző, mint valaki, aki véletlenül
keveredett ide. – A király az ablakhoz sétált, és elnézett az éjsötét
erdő és a távoli tüzek felé. Parmenión csatlakozott hozzá. –
Hallgasd csak őket! – mondta Philipposz, ahogy az éjszakai szél
nevetés és zene hangját hozta feléjük a fák közül.
– Tudod, hogy mit művelnek?
– Nem, felség.
– Hát, én sem... és ez bosszant, Parmenión. Valószínűleg
meztelenül táncikálnak a tüzek körül, én meg itt ücsörgők, és
várom, hogy az arámat ágyba vigyem, mint valami díjnyertes kos.
Olyan rút vagyok, hogy egy sisakkal kell eltakarnom a képem?
-Úgy látom – vetette fel Parmenión –, ideges vagy. Azt
tanácsolnám, tartózkodj a bortól, mert már majdnem egy egész
korsóval megittál.
– A bor nem befolyásolja a képességeimet! – fortyant fel
Philipposz. – Miért nem lopózunk ki innen és lessük meg őket?
Mit gondolsz?
– Úgy vélem, ez nem lenne okos dolog.
– Az istenekre, ember, te mindig olyan komoly vagy! –
Philipposz leroskadt a kerevetre, és kitöltötte magának a
megmaradt bort. – Lennél olyan jó cimbora, és kerítenél nekem
még itókát?
 Parmenión kilépett az üres folyosóra és leballagott a konyhába
vezető lépcsőn. Már majdnem éjfélre járt, és most már rajta is
kezdett úrrá lenni az izgalom a közelgő esküvő miatt.
A misztériumok lenyűgözték Parmeniónt, mi több, ennek a
vulkanikus szigetnek a kultúrája is. Maga Xenophón is itt nyert
beavatást, de csak keveset mesélt a spártainak a szertatásokról,
azt leszámítva, hogy hozzá tartoztak a „nagy istenekről” szóló
misztikus ismeretek. A sztratégosznak úgy rémlett, hogy közülük
az egyiket Kadmilosznak hívták – ő volt a kosszarvú halhatatlan,
a Káoszszellem.
A spártai besétált az üres konyhába, megtöltött egy korsót
borral, majd visszatért a király szállására. Philipposz addigra már
boldogan kortyolgatott.
– Látom, találtál még – vette észre Parmenión a király mellett
álló aranykorsót.
– Egy asszony hozta. Nem mondhatod, hogy nem ismerik
errefelé a vendégszeretetet, Parmenión, és ez a legfinomabb bor,
amit valaha is kóstoltam. Igyál belőle!
– Én semmilyen asszonyt nem láttam, felség. Honnan került
ide? Philipposz vállat vont.
– Olyan ez a palota, akár egy labirintus. Ki tudja? Jöjj és igyál!
Parmenión megtöltött egy serleget a király borából és
belekortyolt. Erős volt, sűrű, már-már édes. Ekkor hallotta meg a
kántálást, így letette a bort és az ablakhoz sétált. Az erdőből
fáklyafényes menet vonult ki.
– Közeleg az arád, felség – szólalt meg, mire Philipposz, erősen
megmarkolva a kő ablakpárkányt, kihajolt az ablakon.
A menet élén, akár egy ősi, minószi hercegnő, gyönyörű,
lángvörös hajú leány haladt – haját aranyszalagokkal kötötték
hátra, keblét szabadon hagyták és vörösre festették, a csípőjét
kavargó selyem ölelte.
 – Az Olümposz összes istenére! – suttogta Philipposz. – Ha
ettől a látványtól nem csordul túl az ember lelke, akkor semmitől!
Parmenión nagyot nyelt. A lány Deraé szakasztott mása volt: a
távol ülő szempár, a telt, érzéki ajak. A spártai ellépett az
ablaktól, és eltépte róla a tekintetét. A menet bevonult a palotába,
kántálásuk távolivá tompult. Philipposz töltött magának még egy
kupa bort, amit egyetlen hajtásra kiivott.
– Már majdnem itt az idő – mondta Parmenión. – Fel kellene
készülnöd.
– Igaz – válaszolta Philipposz, és a szavai összefolytak.
– Fel... felkészülni. – Valahogy kibújt khitónjából, és
támolyogva elindult a fehér köpönyeg felé, hogy azután lerogyjon
a kerevetre. – A fenébe is! – dünnyögte. –
Cserbenhagyott a lábam.
Parmenión azonnal mellette termett.
– Mi az, felség?
– Nem... nem tudom. Segíts... fel! – Parmenión ülő helyzetbe
ráncigálta a királyt. – Mindjárt jól leszek. Csak hozz vizet!
A spártai léptek zaját hallotta a folyosóról, majd azt, ahogy a
hálószobába vezető ajtó feltárul. A két szoba közötti függönyhöz
lépett és behúzta, utána pedig vizet vitt a királynak. Philipposz
duzzadt, és vizenyős szemmel nézett vissza rá.
– Tessék, felség – suttogta Parmenión. – Össze kell szedned
magad. – Az uralkodó elvette a vizet, amelyet csupasz mellkasára
öntött. Megpróbált inni, de a feje hátranyaklott és a serleg kiesett
a kezéből.
Parmenión halkan szitkozódott. Nem hitt a szemének. Számos
ivászaton látta már Philipposzt, aki legendásan sok sört vagy bort
meg tudott inni. Viszont még sosem látta ilyen állapotban.
Mindössze két korsó bor után? Felfoghatatlan volt.
 Édeskés füstölőillat szűrődött át a függönyön, és hallotta, hogy
az akolitusok kivonulnak a szobából. Nesztelenül átosont a
termen, és résnyire félrehúzta a függönyt. A másik helyiséget csak
sárgás lánggal égő lámpások világították meg, a meztelen
Olümpiasz pedig a széles ágyon hevert. Halkan nyöszörgött és a
testét tekergette.
Parmenión megint elkáromkodta magát, és visszatért a
királyhoz.
Ütött az óra.
Philipposz pedig részeg mámorba merült.
*****
Deraé kisurrant a palotából, miután a fáklyás menet elvonult.
Fürgén elindult a dombok és az almaliget fái miatt többé-kevésbé
takart ősi kőkör felé. Jókedvű volt, és csak nehezen tudott
uralkodni szédítő győzelemmámorán.
– Megcsináltam, Tamisz – suttogta. – Megállítottam. Nem lesz
Sötét Isten!
Leszaladt a domboldalon, és már látta a sötétlő, magasba törő
fákat. Lelkének szeme ekkor mozgásra lett figyelmes az árnyak
között, így térdre ereszkedett, úgy várakozott és közben az erdőt
kémlelte.
Ott! A bokrok között, jobbra.
Deraé lelke felröppent az égre és a fák felett lebegett. Egy
fekete köntösű, a kezében kést szorongató ifjú nő várt ott. Bal felé
szárnyalt, de ott meg egy másik guggolt, hasonlóan
felfegyverezve.
Deraé visszatért a testébe, és visszahátrált a dombtetőre –
azután merőlegesen elkanyarodva futásnak eredt. Már alig pár
percre járt a kőkörtől. Ha eléri, oda egyetlen orgyilkos sem tudja
követni.
 Hallotta a bokrok között utat törő üldözőit, amint láthatatlan
társaiknak kiabálnak.
Hirtelen megérezte Aida jelenlétét!
A sötétség köpönyegként borult a fejére. Megvakult! Páni
félelem söpört végig rajta, ahogy négykézlábra ereszkedve kúszott
tovább. Levelek súrolták végig az arcát. Az ujjai egy bokorba
martak. Sűrű és magas bokorba. Bemászott a közepébe, az ágakat
elrendezte maga körül, avart és földet szórt köntösére.
Lelke ismét a levegőbe emelkedett.
Továbbra sem látott, de már jobban tudott összpontosítani. A
szeméből tűz csapott ki, és a sötétségvarázs megadta magát.
Egy pikkelyes kéz kapott az arca felé, karmok mélyedtek
lelkének húsába. Iszonyatos volt a kín, de keze máris emelkedett
és megmarkolta a hüllőszerű csuklót. Lángok gyúltak ki a karja
mentén, átterjedtek a démonra és tűzbe burkolták.
Deraé egy szempillantás alatt fehér ezüstből kovácsolt
mellvértbe és lábpáncélba öltözött, a fejére spártai sisak került, a
kezébe vakító csillagfényű kard.
– Merre vagy, Aida? – kiáltotta. – Mutasd magad, ha mered!
– Merem, gyermek – érkezett Aida suttogó hangja, mire Deraé
megpördült, és megpillantotta a nem messze lebegő, sötét
köpönyeges asszonyt, aki elmosolyodott. – Ostoba vagy, te lány,
hogy hús-vér alakban idemerészkedtél. Máris éles kések
közelítenek a búvóhelyed felé. Repülj oda, Deraé! – Legyőztelek!
– harsogta a papnő. – Már nem számít, ha meghalok.
– És hogy győztél le, gyermek? Én még mindig itt vagyok.
– Nem lesz sötét születés – felelte Deraé, és lepillantott a
bokrokat átkutató akolitusokra, akik egyre közelebb kerültek
elrejtett testéhez. Nem szeretett volna meghalni, és csak nehezen
tudott úrrá lenni félelmén.
Aida kacaja hideg pengeként döfött belé.
 – Gondolod, hogy egy gyermek – még ha tehetséges gyermek
is – keresztezheti Kadmilosz terveit? – Az asszony a magasba
emelte mindkét karját. Fekete kígyók szöktek ki az ujjaiból, és
sziszegve szelték az éjt, majd vergődő masszájuk elborította
Deraét. Méregfogaik csak úgy csillogtak a holdfényben.
Deraé, nem törődve a fájdalommal, behunyta a szemét. A
kígyók színt váltottak, feketéből vörösre, alakjuk apró körökké
csavarodott, míg le nem hulltak a papnőről rózsaszirmokként a
földre.
– Nem árthatsz nekem – közölte Deraé csendesen. – Amíg...
Vakító fénygömb ragyogott fel Aida körül, és csapdába ejtette a
nőt annak közepében. Deraé a testébe menekült, amire abban a
pillanatban ráakadt az egyik akolitus.
A kés lefelé sújtott, de Deraé megragadta az azt tartó csuklót.
Feltérdelt és ököllel arcba verte a nőt, amitől az a hátára esett. A
papnő felpattant és rohanni kezdett a kőkör felé.
Mögötte üldözői az égre sivították gyűlöletüket, de Deraé futott
tovább. Egy elhajított kés suhant el a feje mellett, ahogy átugrott
egy kidőlt kőoszlopon. A kör közepére érve megpördült és a
magasba emelte mindkét karját. A világ vibrálni kezdett. Ahogy a
Kapu körülölelte, még hallotta Aida suttogó hangját a fejében.
– Lesz még más alkalom, galambom.
*****
Olümpiasz a selyemhuzatú ágyon hevert, teste a mámor
tengerében fürdött, bőre bizsergett, fejében színek tomboltak.
Megnyalta az ajkát, az ujjaival végigsimított két keblén és a
hasán, tudatában volt már-már fájdalmas vágyának.
– Philipposz! – kiáltotta. A szoba forgott körülötte, testében a
bódítószerek erejük csúcspontjához közeledtek. Korábban táncolt
a tűz mellett, élvezte, ahogy az akolitusok tucatjai megérintik és
simogatják testét, az ajkuk puha volt és édes a bortól. A harmadik
misztérium titkai az éj dallamának szárnyain érkeztek, a Korifi
Fengari messzi, szent csúcsáról fúvó széllel. Egy istenkirálynak ad
majd életet, egy elképesztő adottságokkal bíró férfinak. A neve
visszhangozni fog a történelemben, tetteit nem feledik el, míg
csillagok ragyognak az égen. – Philipposz!
Még bódultságában is érezte az idő múlását – érezte, hogy a
misztérium órája már majdnem letelt. Az oldalára hengeredett.
A függöny ekkor szétvált.
És ott állt ő, a köpenyét és Kadmilosz kosszarvas sisakját
leszámítva meztelenül. Elindult felé, a lány pedig kitárta a karját.
A férfi egy pillanatig csak állt és a szeme beitta teste látványát,
majd durván beléhatolt. Olümpiasz felsikoltott, mindkét kezével
lefelé nyomta a férfi hátát, a sisak fémmaszkja az arcának
nyomódott.
Ujjai a fémhez értek, végigsimítottak a fekete szarvakon.
A férfi felemelte a fejét, és a lány egyszer csak a sisak mögötti
szempárba bámult. A bódítószerek ekkor felülkerekedtek rajta, ő
a sötétségbe siklott, és magával vitt egy utolsó, furcsa gondolatot.
A lámpás fényében Philipposz zöld szeme valahogy –
lehetetlen módon – kékké változott.
 A TEMPLOM, KR. E. 357 NYARA

Deraé nem sokkal dél előtt ébredt. Lerúgta magáról a

takaróját, és repesve az örömtől, az ablakhoz lépett. Látta
Parmeniónt és keresztülhúzta Aida számításait. Ma elhagyja a
templomot és Makedóniába utazik, hogy ott várja be a
sztratégosz visszatértét.
Tudta, hogy a férfi még mindig szereti, és lesz még sok-sok,
együtt leélt, örömteli évük. Ismét fiatalnak érezte magát, telve
derűvel és élettel.
Olyan könnyű volt bódítószert csempészni Philipposz borába.
Oly feleslegesek voltak azok a félelemben leélt évek.
A nap melengette az arcát – de a hátán hűvös szélroham
söpört végig, mire fürgén megpördült. Az ajtó melletti falra
árnyék kúszott, és szárnyas démonként terült szét rajta. Deraé
felkészült, hogy rátámad, de nem tette – ehelyett az árnyak
köpönyeggé formálódtak Aida szellemalakja körül.
– Mi dolgod itt? – tudakolta Deraé.
– Szerettem volna köszönetet mondani. A te segítséged és
nyomorult elődödé nélkül az álmaim nem teljesedhettek volna
be. – A csuklyás asszony vérfagyasztó hangon felnevetett. –
Képes vagy járni a múlt és a jövendő útjain. Lépj hát rá... és
zokogj, galambom! Majd egy szemvillanás alatt eltűnt.
Deraé leült az ágyára és lehunyta a szemét, majd ismét
elröppent a szamothrakéi palotába, és ismét átélte az elmúlt
órákat. Látta magát, amint bort visz Philipposznak, tölt neki, és
nézte, amint felhajtja. Látta saját menekülését és Aidával vívott
csatáját.
Majd rettegve visszatért a palotába, ahol szemtanúja volt,
ahogy Parmenión megpróbálja felrázni a királyt. Felkiáltott,
amikor a spártai felállt és ledobta ruháit, hogy felöltse
Káoszszellem sisakját és köpenyét.
– Ó, magasságos egek! – suttogta, ahogy a férfi magához ölelte
a meztelen lányt.
Elmenekült a palotából, és ismét kinyitotta szemét a
templomban.
„A te segítséged... nélkül az álmaim nem teljesedhettek volna
be.”
Most már tisztán látta az egészet: önteltségüket és
ostobaságukat.
Tamisz látomásában megjelent a sötét születés, majd
Parmenión arca. Mivel a vén papnő azt hitte, hogy a férfi lesz az
emberiség kardja, amelyet a sötétség erőivel szembeállítanak,
belépett a fiú életébe – formálta jövőjét, a keserűség és a gyűlölet
útjára kényszerítette. Tökéletes harcost faragott belőle, tökéletes
gyilkost...
A Sötét Isten tökéletes emberi atyját.
Harag lobbant Deraében. Annyi eltökéltséggel és gyógyítással
töltött év, annyi reménykedő és álmodozó év! Es mindez a
semmiért!
Nem vár rá Parineniónnal töltendő élet, sem szerelmes utazás
Makedóniába.
Kinézett az ablakon, végighordozta pillantását a hullámzó
dombokon és réteken, a fellegekbe burkolózó hegyeken, ismét
maga előtt látta az évtizedeken át őt gyötrő vérontás és rémségek
képeit. Seregek vonultak át véres csatatereken, özvegyeket és
árvákat látott, romba dőlt városokat, elesett birodalmakat. A
Sötét Isten időnként görög volt, máskor perzsa – vagy egy
párthus törzsfő, netán egy ifjú fejedelem a messzi északi törzsek
közül. Egyszer még a bőre is fekete volt, aki a csapatai élén az
Egyiptomtól messze délre fekvő buja dzsungelekből vonult elő. Ez
a miriádnyi jövő többé nem létezett ugyanebben a formában.
Deraé hagyta, hogy az idő tengere felkapja és elvigye a messzi
holnapokba, ahol egy aranyhajú, szép arcú ifjút látott, akinek
vértezete aranyszínben ragyogott.
Mindegyik jövőben Makedónia seregei masíroztak, hosszú
lándzsáik vérben áztak.
A lehetséges – sőt, valószínű – jövendők százaiban látta ezt az
aranyból formált alakot. Mindegyik ugyanolyan volt – a Sötét
Isten diadalt aratott, halhatatlanná lett, vérből és tűzből fogant
lénnyé, amelynek emberi húsa leolvadt, és a szarvas isten
mérhetetlen gonoszsága telepedett rá a világra. Deraé minden
levertsége dacára kutatott tovább, míg végül rá nem akadt a
megcsillanó reményre, amely olyan volt, akár a télen rakott tűz
bágyadt szikrája.
A gyermek a szentségtelen óra utolsó pillanatában fogant, így
legalább megvolt benne az emberség szikrája. A Sötét Isten
hatalmas lesz benne, de Deraé akkor és ott elhatározta, hogy
életét ezen szikra felszításának szenteli, megpróbálja táplálni a
jövendő démonban rejlő emberi lelket.
– Végső soron igazad volt, Tamisz – szólalt meg szomorúan. –
Nem küzdhetünk ellenük az ő fegyvereikkel. Mert akkor nincs
esélyünk a győzelemre. – És akárcsak korábban a vén papnő, ő is
útmutatásért fohászkodott.
És akárcsak Tamisz, ő is azt látta, hogy egy ember áll a Sötét
Isten mellett, egy erős ember – egy jó ember.
Parmenión volt az – Makedónia Oroszlánja.
 A PRESZPA-TÓ, KR. E. 356 TELÉNEK
KÖZEPE

Phaidra lehunyta szemét és megpróbálta megtalálni a veszély-

forrást. Körös-körül csak megnyugtató zajokat hallott – a királyi
testőrség lovainak egyenletes, lassú, szinte már ritmikus
patadobogását, a cserjéken és laza palán átgördülő, vörösrézzel
vasalt szekérkerekek zörgését, a sűrűn lefüggönyözött kocsi két
oldalán ügető katonák beszélgetését és nevetését.
Ám valahol mélyen legbelül Phaidra haldoklók hörgését
hallotta, és közben véres, erőszakos jelenetek képei tolakodtak az
agyába. Csakhogy nem tudta hova tenni őket. Kinyitotta fakókék
szemét, és a kocsi másik felébe pillantott, ahol Olümpiasz hevert
tollal tömött selyemvánkosokon. A hercegnő aludt. Phaidra
legszívesebben megérintette volna. Egy pillanatra fellobbant a
jósnőben a harag, de gyorsan elfojtotta. Olümpiasz gyönyörű volt,
ám ezt a szépséget mostanra elcsúfította a pellai barbárral kötött
frigy, megrontotta a hasát kétszeresére duzzasztó kisbaba.
Elszakította tekintetét a nő arcáról.
– Már nem szeretlek többé – suttogta, és reménykedett, hogy a
hazugság kimondásával azt igazzá teheti. Persze hiú remény volt.
Ismét nővérek vagyunk, nem többek, gondolta Phaidra.
Szerelmük éppen úgy halott volt, akár a nyár virágai. A jósnő
felsóhajtott, és eszébe jutott három évvel ezelőtti első
találkozásuk. Két tizennégy éves lányé a királyi palotában.
Phaidra szégyenlős volt, viszont megáldották – vagy
megátkozták – a látás adományával, Olümpiasz pedig gyönyörű,
tele örömmel, a teste máris formás és karcsú, a bőre majd
kicsattant az egészégtől, az arca minden képzeletet felülmúlóan
szép.
 Phaidra jól érezte magát a király lányának társságában, mert
az ő életébe nem tudott belelátni, és nem tudta olvasni az elméje
sötét folyosóján rejtegetett titkait. Olümpiasz mellett
hétköznapinak érezte magát, ami elképzelhetetlenül nagy ajándék
volt.
Senki sem értette, milyen magányt teremt a látás. Minden
egyes érintés látomásokat hívott elő. Egy kedves, jó vágású férfi
lehajol, hogy kezet csókoljon neki, ám ő mégis egy kéjencet lát,
aki uralkodik a nők felett és birtokolja őket. Egy nő rámosolyog,
karon veregeti, ő pedig érzi, hogy valójában gyűlöli azért, mert
fiatal. Az emberi lélek összes pókhálója csupaszon terült el
mindent látó szeme előtt. Phaidra megborzongott.
Oliimpiasszal viszont teljesen más volt. Nem voltak sem
látomások, sem kínos pillanatok. Csak a szeretet, először a
testvéri, azután...
A kocsi nagyot rándult, ahogy hatalmas kerekei átgördültek
egy kövön. Phaidra elhúzta a függönyt és kinézett az ablakon.
Balra a Preszpa-tó vize csillogott, azon túl a Makedóniát és
Illíriát egymástól elválasztó Pindosz-hegység nyújtózott az ég
felé.
Olümpiasz ásított és nyújtózott egyet. Beletúrt lángvörös
hajába, felült és rámosolygott Phaidrára.
– Hol járunk?
– Hamarosan elérjük a síkságot – felelte a jósnő. – Ott vár
ránk a király kísérete.
– Melegem van és szomjas vagyok – panaszkodott Olümpiasz
–, ettől a szörnyű szekértől pedig felkavarodik a gyomrom.
Phaidra felállt, felcsapta a kocsi tetejét takaró ponyvát, és
odakiáltott a hajtónak. A férfi megrántotta a gyeplőt, Olümpiasz
pedig kilépett a napfénybe. Az épeiroszi őrkapitány azonnal
leszállt a lováról, fogta vizestömlőjét és megtöltött egy
ezüstkupát. Olümpiasz elmosolyodott.
– Köszönöm, Herkon, nagyon kedves tőled.
Phaidra látta, hogy az ifjú elpirul. Meg sem kellett érintenie,
hogy tudja, mire gondol. Ahogy kiszállt Olümpiasz után, a
látomás ismét lesújtott rá, ezúttal elképesztő erővel. Látta, hogy
lovasok vágtatnak le a lejtőkön, a szekér felborul, Herkon holtan
hever a földön, felszakított torokkal...
Felsikított és elájult.
Arra eszmélt, hogy egy férfi törölgeti az arcát egy vizes
gyolccsal.
– Jönnek – suttogta a lány.
– Kik jönnek? Miről beszélsz? – tudakolta Herkon.
Hirtelen eget-földet rázó patadobogás hallatszott. Phaidra egy
pillanatra azt hitte, hogy a látomás tért vissza, de ekkor Herkon
talpra szökkent és görbe lovassági kardja szisszenve tört elő
hüvelyéből.
A hegy lejtőiről pedig több száz lovas zúdult alá, élénk színű
köpenyeik szivárványos lobogóként úsztak utánuk.
– Illírek! – ordította Herkon, és a lovához futott. Ötven
épeiroszi katonája is előrántotta a fegyverét, de támadóik már
rajtuk is voltak. Olümpiasz odaszaladt a földön fekvő Phaidrához
és bevonszolta a lányt a szekér alá. A por fojtogató felhőként
gomolygott. A királylány vászonkeszkenőt tartott a szája elé, és a
két nő összekapaszkodva hallgatta a fegyvercsattogást és a
haldoklók hörgését. A kocsi mellett felágaskodott egy ló, lovasa
fejjel előrezuhant a földre, az arcát beütötte az egyik kerékbe.
Herkon volt az, feltépett torokkal, holt tekintete Olümpiaszra
meredt, aki elfordította a fejét.
A csata mintha órákon át tombolt volna, de végül a por kezdett
leülepedni. Már ki tudtak venni alakokat, férfiak mozogtak a
sebesült épeirosziak között, hogy éles tőrökkel oltsák ki életüket.
Olümpiasz kivonta karcsú tőrét a magasan a combjához kötözött,
rejtett tokból és várt. Phaidra lehunyta a szemét, több rettegést
már nem tudott elviselni.
– Na nézd csak, mi van itt! – kiáltott fel egy harcos, aki
leguggolt, hogy benézzen a szekér alá. Térdre ereszkedett, és
négykézláb a nők után mászott, majd kinyújtotta a kezét.
Olümpiasz a szemébe döfte tőrét, és a férfi hangtalanul rogyott
össze, előrebukó feje még mélyebbre préselte a tőrpengét a
szemgödrében. A király lánya hiábavalóan erőlködött, hogy
kiszabadítsa. Ekkor egy csapat harcos megragadta a kocsit és
felfordították.
Olümpiasz zöld szemében harag izzott, ahogy felszegett állal
felállt.
– Ezért meghaltok – fogadkozott.
– Nem hal meg senki – felelte egy magas, szőke, jóvágású
harcos, aki befont villás szakállat viselt. – Makedóniai Philipposz
viszont szép summát fizet azért, hogy visszakapjon. Ha kedves
leszel hozzám, hercegnő, lehet, hogy rövid itttartózkodásod még
kellemes is lesz.
Olümpiasz végighordozta tekintetét a csapaton, jól láthatóan
undorodott. Ekkor tekintete mögéjük tévedt, a keleti dombokra.
Ott lovasok sora jelent meg, közöttük pedig kiemelkedett egy
harcos, aki hatalmas szürke lovat ült meg. A férfi csillogó
bronzpáncélt viselt, és fehér lószőr forgós sisakot.
– Szerintem rájössz majd – tagolta lassan Olümpiasz –, hogy
Makedóniai Philipposz már kiszabta az árat, és te fogod
megfizetni.
– Arkétasz! Nézd! – kiáltotta egy férfi, és a várakozó lovasok
felé mutatott. Arkétasz elkáromkodta magát. Szemügyre vette a
makedón vonalat, ahol hetven lovasnál nem lehetett több.
 – Lóra! – bődült el. – Túl kevesen vannak, hogy megállítsanak
minket. Vágjátok le őket!
Az illírek lóra szálltak, és elvágtattak a várakozó makedónok
felé.
– Nézd csak, Phaidra! – suttogta Olümpiasz, és leguggolt a
rettegő jósnő mellé. – Nézd, hogy harcol a férjem! – Phaidra
kinyitotta a szemét, és látta, amint megcsillan a napfény a
hatalmas szürkén ülő makedón bronz mellvértjén. A férfi kivonta
kardját és a magasba emelte.
A makedónok pedig lezúdultak a lejtőn, hogy fogadják az
illírek rohamát: a szürke paripán ülő lovas alkotta az illír sorokba
hasító ék csúcsát, amelv kettévágta lovasságukat és kioltotta a
lendületüket. Olümpiasz látta, hogy a villás szakállú Arkétasz
mindent megtesz, hogy elérje a szürke lovast. Por kavargott, de
még éppen ki tudta venni a harcolókat, ahogy kardjaik
összecsattantak. A király lánya számára nem volt kérdéses a
végkimenetel, és nem is aggódott a szürke lovas biztonságáért.
Pusztán csak várta, hogy bekövetkezzen az elkerülhetetlen és
felugrott örömében, mikor a csillogó kard átvágta Arkétasz
nyakát, és az illír feje oldalra billent, vért spriccelve a levegőbe.
– Ez hát az ár, te kurafi! – kiáltotta.
Az illírek ekkor megtörtek, és menekülőre fogták, a
makedónok pedig ismét rendezték a soraikat, és üldözőbe vették
őket. Ám a szürkén ülő lovas, nyomában három tisztjével, a nők
felé vette az irányt.
– Philipposz! – futott elé Olümpiasz.
– Nem, úrnőm – vette le a férfi a sisakját –, a nevem
Parmenión.
*****
A Haliakmón folyó mellett egy fás ligetben vertek tábort. A
spártai meglátogatta a sebesülteket, akiket a főcsapattól távolabb
helyezett el, nehogy jajveszékelésükkel felzaklassák a nőket, míg a
seborvosok dolgoznak rajtuk. A makedónok tizenhét embert
vesztettek a csatában, és heten megsebesültek. A szétvert
illíreknek több mint nyolcvan halottjuk volt. Parmenión letérdelt
az egyik ifjú katona mellé, aki jobb kezének három ujját vesztette
el. A fiú arca szürke volt a megrázkódtatástól és a fájdalomtól, és
fénylett a verítéktől.
– Használhatatlanná váltam – suttogta a kölyök. – Most mihez
kezdek?
– Az istenek két kezet adtak neked, Perisz, meg kell tanulnod
használni a balodat. Nem olyan vészes. Nem gyalogos vagy, így
amiatt nem kell aggódnod, hogy így is elfoglalhatode a helyed az
alakzatban. Lovas katona vagy, méghozzá jó. Túl bátor vagy te
ahhoz, hogy egy ilyen kis seb erősebb legyen nálad.
– Ballal nem vagyok túl ügyes, vezérem.
– Majd közösen javítunk rajta.
Ezzel Parmenión átment a következőhöz, de az közben már
elvérzett. Ráterítette köpönyegét a halott arcára, és ment tovább.
Berniosz, a seborvos felállt, hogy köszöntse, mikor a spártai
végzett a szemlével.
– Jó munkát végeztünk – törölte le az izzadságot kopasz fejéről
a férfi egy véres gyolcsdarabbal.
– Ha egy órával korábban érkezünk, csata sem lett volna –
felelte Parmenión. – Az még jobb lett volna, barátom.
– Valóban az lett volna, vezérem. Viszont – vont vállat a
seborvos, és széttárta a kezét – sokkal, de sokkal rosszabb is
lehetett volna. Jöhettünk volna még egy órával később, és akkor a
királyt megfosztják új arájától. Úgy gondolom, akkor Philipposz
kissé megbántódott volna.
Parmenión elmosolyodott. Vállon veregette a seborvost, majd
visszatért a főcsapathoz. A nők szállását a fák között verték fel,
ahol maguk lehettek, míg az ötvenegy életben maradt katona a
tábortüzeket ülte körül. A spártai odakiáltott Nikánornak és intett
az ifjúnak, hogy kövesse.
– Kiküldted a felderítőket? – tudakolta.
– Igen, uram. Hatan járőröznek a dombok között. Hárman az
erdőtől északra, nyugatra és keletre állnak.
– Remek! Ma jól harcoltál. A király büszke lesz rád.
– A király már rég nem törődik velem – felelte Nikánor
szégyenlős mosollyal. – De igazából nem is bánom, Parmenión.
Ne izgasd magad miattam! Egy ideig a kegyence voltam, most
meg mások azok. Tudod, öregszem, már huszonhét vagyok. – Az
ifjú vállat vont. – Viszont Olümpiasz igazi szépség, nem
gondolod?
– De igen – vágta rá Parmenión túlságosan is sietve. Nikánor
erre felkapta a fejét, de a spártai már hátat is fordított neki. –
Gondoskodj a szükségleteikről! – szólt még vissza, és takarói felé
vette az irányt.
A fiatalabb férfi felkapott egy borostömlőt, és azzal indult a
királyné tábortüzéhez. Olümpiasz a kocsijából kimentett
vánkosokon üldögélt, míg a lány, akiről Nikánor úgy vélte, hogy a
szolgálója lehet, a tüzet élesztgette.
– Hoztam egy kis bort, hölgyeim – hajolt meg az ifjú.
Olümpiasz felvillantotta vakító mosolyát.
– És te ki vagy, uram?
– A nevem Nikánor. Parmenión helyettese vagyok.
– Csatlakozz hozzánk, Nikánor! – utasította a királyné. A férfi
teletöltötte a boroskupákat, majd összehajtogatva maga alá
terítette a köpönyegét. – Miért nem Parmenión van itt? –
tudakolta Olümpiasz.
 – Ő... hogy is mondjam... fáradt, úrnőm. Nem sokat aludt múlt
éjjel. Aggódott, hogy időben ideérjen. Attól félt... nos, attól félt,
hogy az illírek rajtatok üthetnek, és igaza is volt.
Általában igaza van, ami igen-igen bosszantó.
– De azért kedveled?
– Ó, igen, úrnőm. Remek hadvezér, a világon a legjobb. Ó
emelte Philipposz seregét azzá a haderővé, ami félelmet kelt
minden ellenségünk szívében!
– Pedig nem is makedón – mutatott rá Olümpiasz. – Félig
makedón – felelte Nikánor. – Csak Spártában nevelkedett.
– Akkor talán illő lenne megbocsátanunk azt a neveletlenségét,
hogy nem keresett fel minket. A spártaiak nem az
udvariasságukról híresek.
– Nem hiszem, hogy udvariatlan akart lenni. Távolról sem.
Megparancsolta, hogy gondoskodjam a szükségleteitekről.
Valószínűleg úgy vélte, előbb kipihennétek a megrázkódtatást, és
csak utána tenné próbára tűrőképességeteket a társaságával.
Olümpiasz elmosolyodott és megérintette Nikánor karját.
– Jó barátja vagy a hadvezérnek és hathatósan szólsz az
érdekében. Egy szemvillanás alatt megbocsátok majd neki, de
most, Nikánor, szeretnék lepihenni.
Az ifjú erre felállt és meghajolt, majd felkapta köpönyegét és
elballagott a fák között.
– Szégyentelen vagy – szólalt meg Phaidra. – Teljesen
elkápráztattad szegény embert.
Olümpiasz arcáról leolvadt a mosoly.
– Idegen földön járunk – mondta halkan –, és szükségem van
itt barátokra. Miért nem jött ide Parmenión?
– Talán úgy van, ahogy a tiszt mondta: fáradt.
– Biztos nem. Idefelé jövet nem nézett a szemembe. De végtére
is, mit számít? Biztonságban vagyunk, és fényes jövő elé nézünk.
 – Szereted Philipposzt? – kérdezte Phaidra váratlanul.
– Hogy szeretem-e? Ő a férjem, a gyermek apja, akivel viselős
vagyok. Mi köze ennek a szerelemhez? Ráadásul csak egyszer
találkoztunk, Szamothrakén, az esküvőnk éjjelén, hét hónappal
ezelőtt.
– Milyen volt a Misztériumok szigetén? Milyen volt, amikor
szeretkeztél vele?
Olümpiasz hátradőlt és elmosolyodott az emlék hatására.
– Az első varázslatos volt és különös... de reggel már olyan
volt, mint mindig. A férfiak nyögnek és bőgnek, sóhajtoznak és
elalszanak. – Ásított egyet. – Hozd ide a takarókat, Phaidra! Meg
még pár vánkost! Aludni térek.
– A kocsiban kellene aludnod, ott melegebb lesz.
– Szeretem nézegetni a csillagokat – válaszolta Olümpiasz. –
Szeretem nézni a Vadásznőt.
Olümpiasz leheveredett, a gondolatai lustán kanyarodtak
vissza Szamothrakéra és a misztériumok éjjelére. A többtucatnyi
nő a ligetben táncolt – meg ittak, nevettek és a látomásokat,
élénk, színes álmokat okozó szent gyógyfüveket rágcsálták. Utána
a fáklyás menet besorjázott a palotába, és Olümpiasznak eszébe
jutott, ahogy bevitték Philipposz ágyába.
Ahol várt, gondolatai kavarogtak, a színek természetfelettien
fénylettek... a vörös függönyök, a sárga selymek, az aranykupák.
Végül megérkezett ő – az arcát, ahogy a rituálé megkívánta, a
Káoszsisak takarta el. Érezte az arcának nyomódó fémet, érezte,
ahogy a teste tűzforró takaróként ráborul.
Ekkor a pokrócaiba bugyolált új makedón királyné
elszenderült a csillagfényes ég alatt.
*****
Parmenión ébren hevert és ugyanazokat a csillagokat nézte és
ugyanaz az éjszaka járt a fejében. Erős, már-már fájdalmas
szégyenérzet gyötörte. Számos olyan dolgot tett élete során, ami
szomorúsággal töltötte el, mások pedig egyszerre sebezték meg
testét-lelkét. Ám a szégyen új dolog volt a spártai számára.
Akkor is olyan éjszaka volt, mint a mostani, a csillagok úgy
ragyogtak, mint drágakövek a fekete cobolyprémen, a levegő üde
volt és tiszta. Philipposz berúgott, miközben arájára várt, és
ájultan terült el a kereveten, mikor az asszonyok a hálókamrába
vitték új hitvesét.
Parmenión belesett a függöny résén át, és megpillantotta a
meztelen Olümpiasz csillogó testét, amely várakozott... egyre csak
várakozott...
Megpróbálta meggyőzni magát, hogy létfontosságú, hogy a
nászt ezen az éjjelen hálják el, emlékeztette magát, hogy
Philipposz pontosan ugyanezt mondta.
„Ha nem teljesítem kötelességemet a Szent Órában, az
esküvőnek befellegezett. Hát nem hihetetlen, Parmenión?”
De a spártai nem ezért vette fel az ősrégi sisakot. Ahogy
meglátta a meztelen nőt, megkívánta – de úgy, ahogy senkit sem
kívánt azóta, hogy megfosztották szerelmétől egy negyed
századdal ezelőtt. Szeretkeztek, és amikor a lány elaludt,
viszszatért Philipposzhoz, ráadta a még mindig ájult királyra a
sisakot és a köpönyeget, majd bevitte Olümpiasz ágyába.
Elárultad a királyt, akinek szolgálatára felesküdtél. Hogy
fogsz vezekelni ezért?
Hideg volt az éjszaka, így inkább felkelt. Fekete
gyapjúköpönyegét szorosan összefogta magán, és felkereste az
ébren lévő őrszemeket.
– Nem alszom, uram – mondta az első, akit Parmenión nem
ismert fel a sötétben.
– Biztosra veszem, hogy nem – felelte a hadvezér –, hiszen
makedón katona vagy. – Elindult a fák között, és leballagott a
Haliakmón partjára. A víz sötét volt, akár a Sztüx, de a
csillagfényben csillogott. Leült az egyik sziklatömbre és Deraére
gondolt.
Ötnapnyi szerelem – izzó, szenvedélyes szerelem. Azután
megfosztották tőle, elvitték a lányt Ázsia partjaihoz, ahol a kezét
hátrakötve a tengerbe vetették, hogy belefulladjon. Áldozatként
az isteneknek, hogy azok megóvják Spártát.
Márpedig Spártának nagy szüksége volt rá, hogy megóvják!
Parmeniónnak eszébe jutott a leuktrai csata, ahol a spártai sereg
nagyra törő álmai az ő katonai zsenialitásának estek áldozatul.
„Te Parmenión vagy, a Népek Halála”, mondta neki egykor a
vén jósnő. És milyen igaza volt! A múlt évben a makedónokat az
illír király, Bardülisz ellen vezette és elsöpörte seregét. A vén
uralkodó a vereség után alig hét hónapot élt még, országa
romokban hevert.
Parmenión felnézett a csillagokra, és maga elé képzelte Deraé
arcát, lángarany haját, zöld szemét.
– Mit érek nélküled? – suttogta maga elé.
– Magadban beszélsz, hadvezér? – szólalt meg mellette egy
hang. A folyóparti árnyak közül egy fiatal katona lépett elő.
– Előfordul, ahogy az ember öregszik – válaszolta a spártai. A
hold kibukkant a felhők mögül, és Parmenión ráismert Kleitonra,
az ifjú kelet-makedónra, aki tavaly ősszel lépett be a seregbe. –
Csendes az éj, uram. Imádkoztál?
– A magam módján. Egy lányon járt az eszem, akit egykor
ismertem.
– Szép volt? – támasztotta neki lándzsáját az ifjú egy sziklának
és leült, szemben a hadvezérrel.
– Nagyon szép... de már meghalt. Van feleséged?
 Van, uram. Hitvesem és két fiam él Kroussziában. Amint
megengedhetem magamnak, hogy házat béreljek Pellában,
odaköltöznek.
– Az még beletelhet egy időbe.
– Ó, nem hiszem, hogy túl sokba, uram. Hamarosan újabb
háború lesz. És a háborúban járó fizetségemmel alig hat hónap
múlva viszontláthatom az én Lakiámat.
– Vagyis háborúra vágysz? – tudakolta Parmenión.
– Hát persze, uram. Eljött a mi időnk. Az illíreket
felmorzsoltuk, a paiónokat is. Hamarosan háború lesz keleten
Trákiával vagy délen Pherai-jal. Esetleg Olünthosszal. Philipposz
harcos király, és gondoskodik róla, hogy ne hanyagolja el a
sereget.
– Felteszem, valóban gondoskodik róla – bólintott Parmenión
és felállt. – És remélem, meglesz az a ház.
– Köszönöm, uram. És jó éjt!
– Jó éjt, Kleiton! – A hadvezér visszatért takaróihoz, de alvását
álmok kísérték. Deraé szaladt a zöldellő domboldalban,
félelemtől tágra nyílt szemmel. Parmenión megpróbált odafutni
hozzá és elmondani, hogy minden rendben, de alig indult el felé,
mikor a lány felsikoltott és elrohant. Képtelen volt utolérni, így
megállt egy pataknál, ahol meglátta a tükörképét. A Káosz
bronzmaszkjából fakó szempár nézett vissza rá.
Letépte fejéről a sisakot és a lány után kiáltott.
– Állj meg! Én vagyok, Parmenión.
Ám a lány nem figyelt rá és eltűnt szem elől.
A spártai felriadt és felült. A háta sajgott és a koponyájában
tompa, fájdalmas lüktetés dörömbölt.
– Te bolond – szólt magához –, elfelejtetted a szilfiumot..
 Az egyik tűznél vizet melegítettek. Mikor belemerítette a
kondérba a kupáját, majdnem leforrázta az ujjait. Ezután
szárított gyógyfüveket szórt a folyadékba, tőrével összekeverte,
megvárta, míg kihűl, majd felhajtotta a főzetet. A fájdalom szinte
azonnal eloszlott.
Berniosz lépett oda hozzá.
– Szörnyen nézel ki, barátom – köszöntötte a seborvos. Alszol
egyáltalán?
– Amikor kell, igen.
– Hát, most kell. Már nem vagy fiatal, és a testednek pihenésre
van szüksége.
– Negyvenhárom éves vagyok! – fortyant fel Parmenión. –
Aligha vagyok aggastyán. És még mindig bármikor lefutok húsz
mérföldet, ha úgy döntök.
– Nem azt mondtam, hogy vénség vagy, csak arra mutatok rá,
hogy már nem vagy többé fiatal. Nagyon harapós vagy ma reggel,
ez is a kor jele.
– Fáj a hátam, és ne mondd azt, hogy azért, mert öreg vagyok!
A lapockám alá egy vas lándzsahegy fúródott. De mi van veled?
Miért nem alszol?
– Éjjel meghalt még egy ember. Végig ott ültem mellette.
Senkinek sem lenne szabad egyedül meghalnia. Hasba szúrták, és
annál nem létezik szörnyűbb fájdalom. De nem panaszkodott,
csak a legvégén.
– Hogy hívták?
– Nem kérdeztem meg, és ne oktass ki! Tudom, milyen
fontosságot tulajdonítasz az ilyen részleteknek, de képtelen
vagyok minden arcra emlékezni.
– Mit adtál be neki?
– A jótékony mákonyt – felelte Berniosz. – Halálos adagot.
 Ez törvényellenes. Bárcsak ne mondanál el nekem ilyesmiket!
– Akkor ne kérdezd, a fenébe is! – válaszolta a seborvos, de
azonnal meg is bánta. – Sajnálom, Parmenión. Én is fáradt
vagyok. Viszont kezdek aggódni miattad. Már napok óta feszült
vagy. Van valami baj?
– Semmi fontos.
– Badarság! Elég értelmes vagy hozzá, hogy ne izgasd magad
apróságok miatt. Nem szeretnél beszélni róla? – Nem.
– Szégyelled?
– Igen – vallotta be a spártai.
– Akkor tartsd meg magadnak! Gyakran mondogatják, hogy a
gyónás gyógyít. De ne hidd el, Parmenión, mert az minden kínok
anyja. Hányan tudnak a... szégyenedről?
– Senki, csak én.
– Akkor meg sem történt.
– Pompás lenne, ha ilyen egyszerű volna az élet.
– Minek bonyolítani? Túl sokat vársz magadtól, barátom. És
van számodra egy rossz hírem: nem vagy tökéletes. Most viszont
pihenj még!
*****
– Járjunk egyet! – parancsolt rá Olümpiasz Parmeniónra,
ahogy a második éjszakán tábort vertek az emathiai síkon egy
völgyteknőben. A spártai követte a királynét, és a Phaidra rakta
kis tábortűz felé vették útjukat. A nő látta, hogy a sztratégosz
nyugtalan és belekarolt. Örömét lelte abban, amikor annak izmai
váratlanul megfeszültek. Vagyis, gondolta, nem marad rá
hatástalan a szépségem. – Miért kerültél eddig, hadvezér?-
tudakolta kedvesen.
– Nem arról van szó, hogv kerülnélek, felség. A feladatom
viszont az, hogy épségben eljuttassalak a férjedhez Pellába.
Leginkább ez foglalkoztat, és attól tartok, nem is vagyok valami jó
társaság.
Olümpiasz letelepedett vánkosára és arannyal hímzett
gyapjúkendőt terített a vállára.
– Mesélj Philipposzról! Rengeteg mindent nem tudok róla.
Kedvesen bánik a szolgáival? Veri a feleségeit?
Parmenión elhelyezkedett a tűz mellett.
– Hol is kezdjem, úrnőm? Ő a király, és úgy is viselkedik. Nem,
nem veri a feleségeit – sem a szolgáit –, de nem is puhány vagy
gyenge. És csak egy felesége van rajtad kívül: Audata, Bardülisz
király lánya. Ő viszont Pelagóniában él, ő döntött így.
– Úgy tudom, van egy gyermeke Philipposztól – jegyezte meg
Olümpiasz; és kezét önkéntelenül is saját domborodó hasára
tette.
– Van egy lánya. Bűbájos gyermek.
– Ami különös, mikor ilyen csúf az anya – csattant fel
Olümpiasz önkéntelenül is.
– Sokféle szépség létezik, úrnőm, és nem mindegyik foszlik
szét olyan könnyen, mint a testé – felelte a férfi hűvösen.
– Bocsáss meg! – hadarta a királyné. – Nehéz nem
féltékenynek lenni, én pedig szeretném, ha barátok lennénk.
Barátok leszünk? – kérdezte a nő váratlanul, és zöld szemének
pillantása összekulcsolódott a férfiéval.
– Életünk összes hátralévő napjára – felelte Parmenión
egyszerűen.
Miután a hadvezér távozott, Phaidra lépett oda királynéjához.
– Nem helyes, hogy így kacérkodsz, Olümpiasz. Nem az, ezek
között a makedónok között.
– Nem kacérkodtam, noha szemrevaló férfi, kivéve a
karvalyorrát. Philipposz harcos király és sok feleséget vesz még
maga mellé. Gondoskodnom kell róla, hogy a fiam maradjon a
trón igazi örököse, és sosem lehet elég korán szövetségeseket
szerezni. Parmenión véget vetett Spárta hatalmának és naggyá
tette Thébait. Tavaly szétverte az illíreket. Előtte meg a
nagykirályért harcolt. Sosem győzték le csatában. Barátnak éppen
jó, mit gondolsz?
– Sokat tanultál – suttogta Phaidra.
– Ó, még rengeteg tanulnivalóm van. A királynak három olyan
tanácsosa van, akikben mindenkinél jobban megbízik. Az első
Parmenión, aki páratlan, ha stratégiáról van szó, utána
következik a rideg és halálos Attalosz, a király orgyilkosa. És
végül Antipatrosz, a második hadvezér, a kemény és érdemes
harcos. – És mi van a nőkkel?
– Philipposz nem sokra tartja a nőket – Szimikhét, a bátyja
özvegyét leszámítva. Benne bízik, beléveti a bizalmát. Az ő
barátságát is el fogom nyerni.
– Úgy fest, jól kigondoltad a terveidet – jegyezte meg Phaidra.
– Még Szamothrakén agyalta ki őket Aida úrnő. Ő tud
mindent, ismeri a múltat és a jövendőt. Engem választott – és
nem fogok csalódást okozni neki.
– Szeretted őt? – tudakolta Phaidra.
– Féltékeny vagy, szívem nővére?
Igen, féltékeny mindenkire, aki csak hozzád ér, vagy akár rád
néz.
– Fognod kellene magadnak egy férfit. Majd én elrendezek
egyet neked, ha te is kívánod.
– Ennél rosszabbat ki sem találhatnék – bújt oda a
barátnéjához a látnok.
Ebben a pillanatban zeneszó csendült fel a katonák
tábortüzénél – halk és gyászos. Egy hang dalolni kezdett – de
nem az egyik harci himnuszt, hanem egy meglepően gyengéd,
szerelmes dalt, amit magas hangú, kedves dallamot fújó
pásztorsíp kísért. Olümpiasz felállt, és a fák között átsétált a
katonákhoz, akik nagy körben ülték körül a sípost és az énekest.
A királyné megborzongott, ahogy a jelenet a szeme elé tárult: a
mellvértet és lábszárpáncélt viselő hadfiak, oldalukon karddal két
szerelmes történetét hallgatták. Az énekes Nikánor volt, aki
meglátta, hogy közeledik a két nő, és elhallgatott, a katonák pedig
felálltak, ahogy az új királynéjuk közéjük sétált.
– Kérlek, ne – szólalt meg Olümpiasz –, ne hagyd abba,
Nikánor! Ez gyönyörű szép. – Elmosolyodott és meghajolt, a
sípos játszani kezdett, Nikánor hangja pedig ismét felcsendült.
A királyné is leült a körbe, Phaidrával az oldalán. A látnoknő
megborzongott, mire Philipposz hitvese szétnyitotta kendőjét, a
lány pedig szorosan hozzá bújt, fejét a vállára hajtva. Az énekes
több mint egy órán át dalolt. A katonák nem éljenezték meg, és
nem is fütyültek, mikor egy-egy dal véget ért, ám mégis valami
megfoghatatlan melegség érződött, Olümpiasz pedig ismét
gyermeknek érezte magát: biztonságban volt, és semmi sem
feszélyezte ezeknek a nyers lovasoknak a társaságában. Phaidra
elaludt, fejét barátnéja vállára hajtva.
Parmenión lépett oda hozzá és guggolt le mellé.
– Majd én visszaviszem – szólalt meg csendesen a férfi, hogy
ne ébressze fel a szunyókáló látnoknőt.
– Köszönöm – felelte Olümpiasz. Mikor Parmenión letérdelt
és Phaidrát a karjába kapta, a lány dünnyögött valamit, de
láthatóan nem riadt fel. A katonák tüzeket raktak és
elszivárogtak, hogy nyugovóra térjenek, míg a hadvezér
visszaindult a kocsihoz. Nikánor kinyitotta az ajtaját, a spártai
pedig lefektette a látnoknőt a benti vánkosokra, majd két
gyapjúköpönyeget terített rá.
– Gyönyörűen daloltál, Nikánor – szólalt meg Olümpiasz. –
Ezt az emléket kincsként őrzöm meg. A férfi elpirult.
– Az emberek szeretik hallani a dalokat: az otthonukra és a
családjukra emlékeztetik őket. El nem tudom mondani, hogy
milyen sokat jelent nekem, hogy örülsz – hajolt meg az ifjú, és
hátrálva távozott. Parmenión követte példáját, de Olümpiasz
visszahívta.
– Maradnál még egy kicsit, hadvezér?
– Ahogy óhajtod – felelte a spártai. A tűz kialvófélben volt, így
tűzifát dobott rá, hogy felszökjenek a lángok. A kezdődő tél korai
hidege söpört végig a síkságon, a hegyekben pedig máris
havazott. – Mitől félsz? – suttogta a férfi.
– Miért kellene félnem bármitől? – ült le mellé a királyné.
– Még fiatal vagy, úrnőm. Én pedig nem. Jól elrejted, de azért
ott bujkál benned.
– Féltem a fiam – felelte az asszony olyan csendesen, hogy a
spártai alig hallotta. – Nagy király lesz belőle... ha megéri. És meg
kell érnie!
Katona vagyok, Olümpiasz. Nem ígérhetek neki biztonságot.
Viszont érjen bármennyit is a szavam, tőlem telhetően
védelmezni fogom.
– Miért?
Egyszerű kérdés volt, mégis mintha tüzes korbáccsal sújtottak
volna le Parmenión fejére. Egyenes választ nem adhatott, így
inkább a tűz felé fordult és öntudatlanul is babrálni kezdte egy
gallyal.
– Philipposzt szolgálom. Ő pedig Philipposz fia – mondta
végül.
– Ennyivel beérem. Épeiroszban azt beszélik, hogy Makedónia
hamarosan megindul a khalkidikéi városok ellen. Állítólag
Philipposz Hellász ura akar lenni.
– Nem beszélhetek a király terveiről, úrnőm, és nem is mindig
osztja meg velem gondolatait. Amennyire tudom,
 Philipposz Makedónia biztonságára törekszik. Ezt az országot
túl sokáig uralták mások, biztonsága athéni, thébai vagy spártai
politikusok szeszélyétől függött.
– Philipposz mégis elfoglalta Amphipoliszt, egy független
várost.
– Senki sem független. A város egy beékelődött athéni terület
volt, ahol megvethették a lábukat Makedóniában – felelte
Parmenión, akit feszélyezett a nő nyílt kérdezősködése.
– De akkor mi a helyzet a Khalkidikéi Szövetséggel és
Olünthosszal? Ők nem jelentenek fenyegetést? Olünthoszt
szoros szálak fűzik Athénhoz, akárcsak Püdnát és Methónét.
– Látom, hogy használod a fejed és bölcsebb vagy a korodnál.
Ám mégsem vagy elég bölcs, hogy fékezd a nyelved olyan
ügyekben, amelyekről jobb nem nyíltan diskurálni. Ne bízz meg
bennem túlságosan, Olümpiasz! Én a király embere vagyok.
– Éppen ezért bízom meg benned – érkezett a válasz. – Én
Philipposz asszonya vagyok. A fiam élete az ő életben
maradásától függ. Ha a király meghal, a makedónok között nem
az a szokás, hogy az új király megöleti előde örököseit?
– Ez volt a szokás, úrnőm, de majd te is látni fogod, hogy
Philipposz nem ölette meg bátyja fiát. Én viszont azt próbálom
mondani, hogy jobb lenne, ha nem bíznál meg senkiben. Sem
bennem... sem Nikánorban... senkiben. Egyenesen az uradhoz
intézd a kérdéseidet!
– Rendben van, Parmenión. Megreguláztál. Megbocsátasz
nekem? – A lány mosolya bűbájos volt, de a hadvezér ellen tudott
állni a belőle áradó bűverőnek.
– Ezt a fegyvert viszont érdemes forgatnod – jegyezte meg.
– Ah, hogy te mily bölcs vagy! Hát nincsenek előtted titkaim,
Parmenión?
 – Annyi van, amennyit csak akarsz. Gyönyörű vagy és egyben
értelmes is. Úgy vélem, egyre-másra elkápráztatod majd a királyt.
Ám tévedés ne essék, ő is eszes és átlát a szitán.
– Ez egy figyelmeztetés, hadvezér?
– Baráti jó tanács.
– Sok barátod van?
– Kettő. Az egyik Mothak, a másik Berniosz. A barátság
ajándékát nem könnyen osztogatom – nézett bele a férfi a
királyné szemébe.
Aki megérintette a karját.
– Akkor hát megtisztelsz vele. De Philipposz nem a barátod?
A királyoknak nincsenek barátaik, úrnőm, csak hűséges
szolgáik és elkeseredett ellenségeik. A kettő időnként
felcserélődhet: az árulkodik a királyról, hogy mindezt milyen
ügyesen ítéli meg.
– Pompás tanító vagy. De lehetne még egy utolsó kérdésem? –
Amennyiben az nem a stratégiára vonatkozik – felelte a hadvezér
mosolyogva. A nő egy időre elhallgatott, mivel a spártai arca
megváltozott a mosolytól, már-már kisfiús lett tőle.
– Nem, nem a stratégiára vonatkozik, legalábbis nem
közvetlenül. Rajtad töröm a fejem, Parmenión. Miféle becsvágy
mozgatja azt az embert, aki olyan hírneves, mint te?
– Nos, valóban, miféle? – állt fel a férfi. Meghajolt, megfordult
és visszasétált a katonák tábortüzéhez, majd meglátogatta az
őrszemeket, mielőtt átadta volna magát az alvás fényűzésének.
*****
A kocsiban Phaidra dobogó szívvel, ébren hevert. Amikor
Parmenión felemelte, a férfi lelkének ereje kitépte a
szendergéséből. Túl erős volt ahhoz, hogy olvasni tudjon benne és
a lányt elsöpörte a hihetetlenül heves képek tengere. Ám az egyik
mindegyiknél erősebbnek bizonyult. Ettől kezdett hevesen
dobogni a szíve, ettől száradt ki a szája és kezdett remegni a keze.
Phaidra egész életében csak egyetlen módját ismerte annak,
hogy megszabaduljon a látás átkától. Az anyja mesélt róla.
„Amikor odaadod magad egy férfinak, a hatalmad elhervad és
meghal, akár a rózsa télen.”
A gondolat korábban olyan taszító volt, hogy Phaidra inkább
megtartotta az átkot, mintsem ilyen módon szabaduljon meg tőle.
Az igazat megvallva, a gondolat még mindig taszította – de a
jutalom! Az emlékezetéből előhívta a képet, és ismét végignézte a
dicső jövendőt.
Hogy volt képes nem vállalni ezt a kockázatot?
Felült, összehúzta magán a kendőt, és a kocsi ablakán besütő
ragyogó csillagokat nézte. Hallotta a tűz mellett beszélgető
Parmenión és Olümpiasz hangját. A férfi halkan, már-már
szelíden beszélt, ám szavai mégis magabiztosságról és belső
erőről tanúskodtak.
– Megszerethetném – biztatta magát Phaidra. – Akarattal
rávehetném magam. – Ám maga sem hitt ebben. – Amúgy sem
számít – suttogta. – Nem kell őt szeretnem.
Megvárta, míg Parmenión elmegy, és úgy tett, mintha aludna,
mikor Olümpiasz beszállt a kocsiba. Az órák lassan teltek-múltak.
Phaidra erőt vett magán, és kisurrant a kocsiból, hogy átlopózzon
a táboron, megkeresve a hadvezér hálóhelyét: a férfi katonáitól
távolabb, egy védett zugban tért nyugovóra. Ahogy a tekintete
végigfutott az alvó spártain, bátorsága majdnem cserbenhagyta,
de azután megacélozta magát, kibújt a ruhájából és leheveredett a
sztratégosz mellé, óvatosan saját karcsú testére terítve az
egyetlen takarót. Egy darabig mozdulatlanul feküdt, képtelen volt
összeszedni bátorságát, hogy felébressze Parmeniónt. Ám a
látomás ismét megrohanta – még erősebben, mint korábban. Az
ujjai finoman megérintették a spártai mellkasát. Még most is
lehetetlennek bizonyult olvasni benne, a véletlenszerű képek
hullámként söpörtek végig Phaidrán, és eltömítették az
érzékszerveit.
A keze lejjebb siklott és végigsimított a férfi hasán. Parmenión
felnyögött álmában, de nem ébredt fel. A lány ujjai megérintették
a hímvesszejét és – mindössze egyetlen pillanatra –
visszarántotta a kezét. Bátorságát összegyűjtve ismét
megérintette, az ujjai ráfonódtak és érezte, ahogy megduzzad az
érintésétől. Ekkor a hadvezér felébredt és felé fordult. Jobb
karjával átölelte, keze Phaidra vállára nehezedett, majd a mellére
siklott.
Megvagy! – gondolta a lány. – Az enyém vagy! És a mi fiunk
lesz az istenkirály. Aki uralkodni fog a világon.
Ismét maga előtt látta a látomást és benne a harcos királyt, aki
csapatai élén átmenetel a világon.
Parmenión elsőszülött fia.
Az én fiam!
 A TEMPLOM, KIS-ÁZSIA, KR. E. 356 TELE

Deraé leheveredett az ágyára és levetette lelke láncait.

Kiröppent a templomból és felszárnyalt a kéklő téli égre. A
messzeségben viharfelhők gyülekeztek, de itt, a tenger mellett
szép volt az idő. Sirályok kanyarogtak és buktak le láthatatlan
alakja körül, ő pedig örömét lelte szabadságukban.
Gyorsan átszárnyalt a tenger felett, átkelt Khalkidiké
háromágú szigonyt formázó félszigete felett, majd továbbrepült
Pella felé – mint mindig, szerelmét kereste, akitől a sors
megfosztotta. A trónteremben bukkant rá – és azt kívánta,
bárcsak más napot választott volna, hogy útra kelljen. Mert
mellette ott állt Olümpiasz.
A szomorúság szinte hasba vágta Deraét.
Hiszen ő a Sötét Isten anyja!
Parmenión gyermekének anyja.
Végigsimított rajta a gyűlölet és elhomályosult a látása.
– Segíts rajtam, Minden Harmónia Ura! – fohászkodott.
Végignézte, ahogy Olümpiasz Philipposz ölelő karjába veti
magát, és látta a Parmenión arcán megrezdülő féltékenységet.
Mit tettünk veled, szerelmem? – töprengett el, és eszébe
jutottak a Tamisszal töltött évek, ahogy együtt harcoltak, hogy
megakadályozzák a Sötét Isten megfoganását. A vén jósnő szerint
Parmenión volt a Forrás kardja, az egyetlen, aki képes
meggátolni, hogy Kadmilosz hús-vér alakban megszülessen.
Milyen hiábavalóan erőlködtek... és milyen ostobák voltak!
Tamisz titokban befolyásolta a spártai életének eseményeit, a
civilizált világban páratlan harcossá formálta: harcost, gyilkost,
mással összemérhetetlen stratégát teremtett. Mindezt azért, hogy
kész legyen elpusztítani a Sötét Isten terveit. Ám ehelyett éppen
az ellenkezőjét érte el.
 Deraé egyre mérgesebb lett. Egy pillanatra semmi mást nem
akart, csak arra használni a hatalmát, hogy elpusztítsa az új
királynő hasában lévő kisdedet. Az ötlettől megrémülve
visszamenekült a templomba.
Ahol haragja szomorúsággá csillapult, mert ahogy a teste felett
lebegett, meglátta saját, elnyűtt arcát és ezüsttel csíkozott haját.
Egykor olyan szépség volt, mint Olümpiasz. Parmenión egykor
szerette. De többé már nem.
Nem, gondolta –, ha most láthatna, elfordulna tőled, a szemét
az olyan lányok ifjonti teste és az általuk nyújtott e világi
örömök vonzzák, mint amilyen Olümpiasz.
Deraé visszatért a testébe, és két órát aludt.
Leukión ébresztette fel.
– Fürdőt készítettem neked – közölte a férfi. – És vettem
neked három új ruhát a piacon.
– Nem kell nekem ruha. És pénzem sincs.
– A ruháid viseltesek, Deraé. Kezdesz úgy festeni, mint egy
koldus. És nekem van pénzem.
A papnő egy pillanatig arra gondolt, hogy ledorongolja, de
végül ejtette a gondolatot. Leukión harcos volt, aki úgy döntött,
eljön a templomba, hogy őt szolgálja. És cserébe nem kért
semmit.
– Miért maradsz? – kérdezte a férfitől, és a lelkének szeme
annak sólyomszerű, oly zord és erős vonásait fürkészte.
– Mert szeretlek – érkezett a válasz. – És ezt te is tudod.
Elég gyakran elmondtam.
Csak a hiúságom miatt kérdezgetem folyton – vallotta be
Deraé –, viszont bűntudatot érzek, mert köztünk soha nem lehet
több annál, mint ami most van. Fivér és nővér vagyunk, most és
mindörökre.
– Ez is több annál, mint amit érdemlek.
 A papnő végighúzta az ujját a férfi arcának egyik ráncán, keze
követte állának vonalát.
– Sokkal többet érdemelsz. Nem szabad, hogy a gondolataid
elkalandozzanak, vissza az első találkozásunkra, mert az nem te
voltál. Léteznek a világban olyan erők, amelyek kihasználnak,
meggyaláznak és eldobnak minket. Akkor megszálltak téged,
Leukión.
– Tudom – felelte az ezüsthajú harcos. – Én is
tanulmányoztam a misztériumokat. Ám a Sötét Úr csak azt tudja
fokozni, ami már ott honol. Majdnem erőszakot tettem rajtad,
Deraé, és megöltelek volna. Nem is sejtettem, hogy ilyen sötétség
lapul a lelkemben.
– Hallgass! Minden lélekben ott lapul a sötétség és a fény is. A
te esetedben – végül – a fény bizonyult erősebbnek. Légy büszke
rá! Megmentetted az életemet, és az egyetlen barátom maradtál.
Leukión felsóhajtott, majd elmosolyodott.
– Ennyi elég nekem – hazudta.
A harcos tüzet rakott, Deraé pedig leült mellé. A gondolatai
elkalandoztak, lelkének szeme a lángok táncát nézte.
– Segítségre lenne szükségem – suttogta. – Hol vagy, Tamisz?
A tűz erőre kapott, a lángok magasabbra törtek, önmagukba
hajoltak, és egy női arccá alakultak. Deraé maga elé kapta
mindkét kezét, és puha fény áradt ki az ujjaiból, ragyogó pajzszsal
ölelve körül.
– Nem kell megvédened magad tőlem – szólalt meg az arc a
tűzben. – És többé nem szólíthatod Tamiszt. A nevem
Kaszszandra.
Az arc szilárdabbá lett, vibráló lángok alkotta haj övezte.
Deraé óvatosan ugyan, de leengedte a védővarázslatot.
– Te a trójai királylány vagy?
– Valaha rég az voltam – felelte Kasszandra. –
 Figyelmeztettem Tamiszt, hogy ostobaságot követ el, de nem
hallgatott rám. Mikor Parmenión életet adott a Sötét Istennek,
Tamiszt elöntötte a kétségbeesés. A lelke most már távol jár
tőlünk, törött, akár egy kristály, darabjaira hullott, akár a hold
képe a vízen.
– Tudsz rajta segíteni?
– Nem. Noha mindenki más megbocsát neki, magának
képtelen megbocsátani. Talán idővel majd visszatér a fénybe. Én
a magam részéről, kétlem. Ám mi a helyzet veled, ifjú spártai?
Hogyan segíthetek neked?
– Mondd el, hogyan harcoljak az eljövendő gonosszal?
– Életem során azt az ajándékot kaptam, már ha lehet ezt
ajándéknak hívni, hogy az igazat mondom, amit azonban senki
sem hisz el. És ez nehéz volt, Deraé. Csakhogy mindenben
engedelmeskedtem a Forrásnak. Tamiszt a büszkesége rontotta
meg. Úgy hitte, egyedül ő az eszköz, amely meghiúsítja Kadmilosz
terveit. A büszkeség azonban nem a Forrás adománya. Amikor
Tamisz megtanított téged a misztériumokra, ugyanezt a
büszkeséget csepegtette beléd. Én azt tanácsolom, hogy ne tégy
semmit! Folytasd a gyógyítást, segíts a szenvedőkön, és szeress
sokat!
Ezt nem tehetem – vallotta be Deraé. – Én éppen olyan hibás
voltam, mint Tamisz. Legalább meg kell próbálnom jóvátenni.
– Tudom – felelte Kasszandra szomorúan. – Akkor hát
használd a fejed! Láttad Aidát és gonoszságát. Mit gondolsz, ő
nem látott téged? Ha készen áll elpusztítani egy perzsa gyereket,
akkor nem fogja megpróbálni, hogy elpusztítson téged is...
ráadásul még eltökéltebben?
– Mindössze kétszer találkoztunk. Nincs hatalma, amivel
fölém kerekedhetne.
– Ezt mondatja veled a büszkeség – felelte erre az arc a tűzben.
– Csakhogy Aidának számos szolgája van, és ha úgy tetszik,
szellemeket, démonokat szólíthat. Azoknak pedig nagy a
hatalmuk. Higgy nekem, Deraé!
A félelem visszatért, a papnő pedig érezte, hogy hideg huzat kél
a háta mögötti, elfüggönyözött ablak felől.
– Akkor hát mit tehetek? – suttogta.
– Amit minden ember. Harcolj és imádkozz, imádkozz és
harcolj! Ám ha harcolsz, Aida győz, mert a sikeres harchoz ölnöd
kell, és az ölésben a sötétség öröme rejlik, amely cirógat, megront
és megváltoztat.
– Akkor hát hagyjam, hogy megöljön?
– Nem ezt mondtam. A fény és a sötétség közötti csata nem
nélkülözi a bonyolultságot. Hallgass az ösztöneidre, Deraé! Azt is
tanácsoltam, hogy használd a fejed! Gondolj arra, mit kell tennie
Aidának ahhoz, hogy az álma teljesülön! Van egy nagy ellensége,
akit meg kell ölnie.
– Parmenión?
– Ezt a szerelem mondatja veled. Nem Parmenión az. Ki hát a
nagy ellenség, Deraé?
Nem tudom. Hány férfi és nő él a világon? Hogyan láthatnám
mindet, követhetném mindnyájuk jövőjét?
– Gondolj egy magas falakkal övezett erődre! Egy
bevehetetlenre. Hol szeretne az ellenség leginkább lenni?
– Benne – felelte Deraé.
– Így van – bólintott Kasszandra. – És most használd a fejed!
– A gyermek! – suttogta Deraé.
– Az arany gyermek – erősítette meg Kasszandra is. – Két lélek
egy testben: a sötét és a világos. Amíg a gyermek lelke él,
Kadmilosz soha nem tud teljes diadalt aratni. Létezik egy madár,
Deraé, amely nem rak fészket. Mások fészkébe rakja tojásait, a
többi tojás mellé. Amikor kikel, nagyobb, mint a többi fióka és
egyesével kilöki őket a fészekből, hogy lezuhanjanak a mélybe. És
ezt addig ismétli, míg csak ő marad egyedül életben.
– És Kadmilosz ki fogja lökni a gyermek lelkét? De az hova
kerül? És hogyan védhetem meg?
– Sehogyan, mert nem kapcsolódsz hozzá. Amikor közeleg a
születés, a gyermek lelke az alvilágba kerül, Hádész barlangjaiba,
az Ürességbe. Ahol ragyogó lángként fog égni, még egy darabig.
– És utána mi történik?
– Ragyogása magához vonzza a sötétség lényeit, azok pedig
elpusztítják.
– Kell lennie valami módnak! – tiltakozott Deraé, és talpra
szökkent. – Nem hiszem el, hogy így ér véget! – Az ablakhoz
lépett, és a szél végigsimított arcán. Megpróbált lehiggadni,
uralkodni önmagán.
Azt mondod, nem kapcsolódom hozzá – szólalt meg végül,
ismét visszafordulva a tűzhöz. – Ki az, aki igen?
– Ki más, drágaságom, mint az apja?
– És hogyan juthat el Parmenión az alvilágba? Kasszandra
válasza egyszerű volt.
– Ha meghal, Deraé.
 A TEMPLOM, KR. E. 356 TAVASZA

Kasszandra szavai hetek óta gyötörték és kísértették Deraét, de

bármilyen erősen próbálkozott is, nem tudta ismét megidézni a
tűzasszonyt.
– Talán egy démon volt – vetette fel Leukión, mikor végül a
papnő beavatta.
– Bárcsak az lett volna, mert akkor elengedhetném a fülem
mellett a szavait. Nem, Leukión, nem démon volt. Éreztem volna,
ha gonosz. De most mihez kezdjek?
A harcos erre vállat vont.
– Nem a tiéd a világ összes gondja-baja, Deraé. Hagyd
másokra a harcot! Nem sokat tudok az istenek dolgairól, mert –
az egeknek hála! – nem nagyon törődnek velem, ami meg engem
illet, én széles ívben kerülöm őket. Annyi azonban biztos, hogy
nekik kell leginkább aggódniuk, hogy eljön ez a... Káoszszellem,
nemde?
– Nem ismered a teljes történetet... és nem is mondom el –
felelte Deraé –, de Tamisz és én nagy részben felelősek vagyunk a
gonosz eljöveteléért. Kasszandra a tiedhez hasonló tanácsot
adott. De nem érted, ugye, hogy miért nem fogadhatom meg?
Azért élek, hogy gyógyítsak. A harmónia hatalmát szolgálom.
Hogyan élhetném le az életem hátralevő részét abban a tudatban,
hogy ilyen szörnyűséget szabadítottam a világra?
Leukión csak a fejét rázta.
Vannak jóvátehetetlen hibák. De még ha így is van, miért
hibáztatod magad, úrnőm? Nem te készültél arra, hogy elvégezd a
sötétség művét.
– Nem, nem arra készültem – bólintott erre a nő. – De én
Spártában nevelkedtem, és egyetlen spártai sem gondol arra,
hogy abbahagyja a harcot, amíg nem nyer... vagy amíg ki nem
terítik a pajzsán. A csecsemőnek esélyt kell kapnia az életre.
Kasszandra szerint, ha a lélek még él a gyermek megszületésekor,
Kadmilosz kénytelen lesz osztozni a testen. Így esélyünk lenne a
gyermeknek segíteni, hogy kordában tartsuk a Káoszszellemet.
– Csakhogy ehhez a férfinak, akit szeretsz, meg kell halnia –
mutatott rá Leukión. Deraé erre lehunyta a szemét és nem felelt.
– Nem irigyellek – folytatta a harcos –, de ez számomra
ellentmondásnak tűnik. Kasszandra azt mondja, tilos ölnöd,
különben azzal a sötétséget szolgálod. Ám ahhoz, hogy győzz...
még ha csak ideiglenesen is... meg kell ölnöd Parmeniónt. Ennek
semmi értelme.
Deraé hátat fordított a férfinak és az ablakhoz lépett: elnézett a
dombok és a messzi tenger felé. Leukión magára hagyta, és
kiballagott a kertbe. A rózsák mostanra elburjánzottak, a virágok
keresztbe-kasul nőttek egymáson, a színekben tobzódva, és
elzárták a kerti ösvényt. Leukión felbaktatott a lépcsőkön a keleti
falra, leült az egyik bástyafokra és a mezők felé nézett. Hirtelen
hunyorogni kezdett.
Mert egy ember jelent meg a rét közepén és a kapu felé indult.
Leukión a jövevény mögé nézett, mélyedést vagy horpadást
keresve a tájon. Biztos, hogy nem volt még ott, amikor először
kelet felé nézett? Az idegen élénksárga, mármár aranyszínű
tunikát viselt, a haja rövid volt és ősz, szakállát perzsa módra
bodorította. Nem léphetett elő a levegőből, igyekezett
megnyugtatni magát Leukión. Hacsak... a harcos szája hirtelen
kiszáradt.
Hacsak nem egy isten – vagy egy démon.
Miután elátkozta magát, amiért tőrét a szobájában hagyta,
Leukión a mellvéd lépcsőjéhez szaladt és lefutott rajta, a keleti
kapuhoz, amely a mezőre nézett és nyitva állt. Kilépett rajta, úgy
várta a jövevényt.
 – Az Olümposz áldása szálljon az otthonodra! – köszöntötte az
idegen vidáman.
– Nem léphetsz be – válaszolta Leukión. – Eredj utadra! – A
verejték a szemébe csöpögött, úgy pislogta ki. Az ismeretlennél
látszólag nem volt fegyver, de ez nem igazán nyugtatta meg a
harcost. Ha az idegen egy démon, akkor nincs szüksége kardra,
hogy elintézze emberi ellenfelét.
– A gyógyítót keresem. Itt van?
– Nincs itt senki más, csak én. Távozz, vagy űzz varázslatot, és
légy átkozott!
– Á! – mosolyodott el az újonnan jött. – Szóval láttad az
érkezésemet. Nem jelentek fenyegetést sem rád, sem itt élő
úrnődre. Mondhatjuk, hogy barát vagyok. Szövetséges.
Leukión arca elkomorult.
– Barátom, láthatóan baj van a hallásoddal. Ha nem fordulsz
meg, kénytelen leszek megküzdeni veled.
Az idegen hátrált egy lépést.
– Hogyan tudnálak meggyőzni? Várj egy kicsit! Már meg is
van. – A melléhez emelte a kezét és behunyta a szemét. Leukión
érezte, hogy valami lefelé húzza a jobb kezét, és
amikor odapillantott, megpillantott benne egy csillogó
rövidkardot. – Tessék! Most már jobban érzed magad?
– Ki vagy te?
– A nevem Arisztotelész. És gondolj arra, barátom, hogy ha
ártani akarnék neked, akkor ez a kard nem a kezedben jelenik
meg, hanem a szívedben. Igaz? Továbbá megfontolásra érdemes
az is, hogy amikor utoljára jött ide valaki, hogy ártson a
gyógyítónak, annak nem volt szüksége segítségre, nemde,
Leukión?
Amikor te és a barátaid megpróbáltátok meggyalázni és
megölni. Emlékszel még rá?
 Leukión elejtette a kardot és pár lépést hátratántorodott.
– Én... én megpróbáltam vezekelni azért a napért.
– És sikerrel is jártál – lépett át a kapun Arisztotelész. – Most
pedig légy jó cimbora és vezess hozzá! Á, már látom, hogy nincs is
rá szükség.
Mikor Leukión megfordult, megpillantotta a kerti ösvényen
álló Deraét. Új, zölden csillogó ruháját viselte, a haja arany- és
ezüstszínben fürdött a napfényben, és a harcos leírhatatlanul
gyönyörűnek találta.
– Mi dolgod itt? – tudakolta a papnő az idegentől.
– A veszélyes időkről óhajtok szót váltani veled, kedvesem.
– Nem a Forrás küldött – mondta erre az asszony jeges
hangon.
– És nem is a Káosz. A saját magam ura vagyok.
– Az lehetetlen.
– Minden lehetséges, de mondjuk azt, hogy a két birodalom
határán élek és egyiket sem szolgálom. Ám van egy közös célunk,
Deraé. Én sem szeretném, ha Kadmilosz hús-vér testet öltene.
– Miért jöttél ide? Arisztotelész jót kuncogott ezen.
– Elég a játszadozásból, gyógyító! Egy régi barátom kért meg
rá, hogy keresselek fel, és segítsek, ahol csak tudok. A neve...
Kasszandra... vagy csak volt? És most már beljebb kerülhetek?
Melegem van, szomjas vagyok, és hosszú volt az út.
Deraé egy ideig csak hallgatott. Behunyta a szemét és a lelke
kiszökkent belőle, hogy egy szemvillanás alatt összeolvadjon az
idegenével. Ám bármilyen gyors volt is, a jövevény még fürgébb
volt, hatalmas területeket zárt el az emlékezetében, leláncolva
azokat az asszony előtt, aki így csak fénylő darabkáit csípte el az
életének. A papnő visszahúzódott, és Leukiónhoz fordult.
– Arisztotelész egy ideig a vendégünk lesz, barátom. Hálás
lennék, ha udvariasan bánnál vele. Leukión meghajolt.
 – Ahogy kívánod, úrnőm. Előkészítem a szobáját.
Miután a harcos távozott, Deraé odalépett az Arisztotelész
teremtette kardhoz.
– Visszafogott, de okos módja a hatalom kimutatásának –
közölte a férfi.
– Korántsem visszafogott, és lássuk csak, mi ez! – A papnő
letérdelt és tenyerét a penge fölé tartotta, ami vibrálni kezdett és
átalakult: hosszú fekete kígyó lett belőle, csuklyás fejjel. – Ha
megpróbált volna megszúrni ezzel, a kígyó visszamart volna és
megöli.
– De nem tette – védekezett Arisztotelész fesztelenül.
– Figyelj rám, és jól figyelj! Ha meghalt volna, sikoltozó lelked
Hádészhoz küldöm.
– Megértettem – biztosította a férfi.
– Ügyelj rá, hogy ez így is maradjon!
 PELLA, MAKEDÓNIA

– Egy birodalmat emelek neki – közölte Philipposz, a kezét

gyengéden Olümpiasz feszülő hasán nyugtatva, ahogy a széles
ágyban hevertek. – Meglesz mindene, amire csak szüksége van. –
Fenséges voltál az első éjszakán.
– Semmire sem emlékszem belőle, ami kár. Viszont nagyon is
emlékszem az azt követő reggelre. Két éve forralod a véremet – az
álom óta. Csak az istenek tudják, hogy mennyire hiányoltalak az
elmúlt hét hónapban. Miért töltöttél olyan sok időt Épeiroszban?
– A terhesség sok gondot okozott. Ha útra kelek, akkor
elveszíthettem volna a fiadat.
– Akkor bölcsen tetted, hogy vártál. Minden, amit eddig
építettem, az övé... és a tiéd.
– Ő lesz az örökösöd? – suttogta el a kérdést a királyné.
– Ígérem, hogy az egyetlen örökösöm.
– És mi van a jövendő feleségeidtől született fiaiddal?
– Nem fogják átvenni a helyét.
– Ennyi nekem elegendő, Philipposz. Tényleg elegendő. De
megtámadod-e Olünthoszt?
Philipposz ezen jót derült és felült.
– Parmenión elmondta, hogy stratégiát tanultál. Nem hittem
neki. Miért foglalkoztatnak ilyen kérdések?
A nő zöld szeme rideg lett.
– Atyám király volt, királyok leszármazottja. Mit gondolsz, mit
kellett volna tanulnom, szövést és virágtermesztést? Nem,
Philipposz, Olümpiaszra nem ilyen élet vár. És most mesélj az
olünthosziakról!
– Nem – kelt ki az ágyból az uralkodó.
– Miért nem? Ostobának tartasz? Segíteni szeretnék. Részese
akarok lenni a terveidnek.
 – Részese vagy a terveimnek – fordult vissza hozzá Philipposz.
– A fiam anyja vagy. Ennyivel nem tudod beérni?
Számos tanácsadóm van, de csak kevés olyan, akikkel
megosztom legbensőbb gondolataimat. Fel tudod ezt fogni?
Senki sem árulhatja el a terveimet, ha senki sem ismeri
minden részletüket.
– Szerinted én elárulnálak?! – fortyant fel a királyné.
– Még sosem találkoztam olyan nővel, aki tudta, mikor kell
tartania a száját – bődült el a király –, és eddig nem igazoltad,
hogy kivétel lennél! – Philipposz köpenyt kanyarított a vállára, és
elhagyta a szobát.
Már majdnem éjfélre járt, és a kinti folyosó elhagyatott volt, a
hét lámpásból mindössze kettő pislákolt. A király öles léptekkel a
folyosó végéig dübörgött, ahol feltépte az ajtót. A kint álló két őr
vigyázzállásba vágta magát. Philipposz ügyet sem vetett rájuk,
hanem kirobogott a kertbe. Az őrök egymásra néztek, majd
követték.
– Hagyjatok magamra! – förmedt rájuk az uralkodó.
– Nem tehetjük, felség. Attalosz nagyúr...
– Ki itt a király? – bömbölte Philipposz átható pillantást vetve
rájuk. Azok feszengve álltak egyik lábukról a másikra, mire az
uralkodó haragja lelohadt. Tudta, mi nyomasztja őket. Ha a király
kiruccan az éjszakába és meggyilkolják, a saját fejükkel
játszanának, így lehetetlen helyzetbe kerültek.
Sajnálom, cimborák. Csak egy kis indulat, semmi több. –
Nagyot sóhajtott. – Nők! A legjobbat és a legrosszabbat hozzák ki
a férfiemberből. – Erre az őrök elvigyorodtak. – Jól van,
kísérjetek el Parmenión lakrészéig!
A félmeztelen király és két fekete köpönyeges őre átszelte a
kertet, a palota nyugati szárnya felé tartottak. Parmenión
szállásáról lámpafény szűrődött ki, és a király arra sem vette a
fáradságot, hogy bezörgessen a keskeny oldalajtón. Kinyitotta és
belépett.
Parmenión és szolgája, egyben barátja, a thébai Mothak még
ébren voltak. Mindketten térképek fölé hajoltak. A spártai
felpillantott, és meg sem lepődött, hogy a király jött.
– Ma mit tanulmányozunk? – szelte át a szobát Philipposz, és
lepillantott a térképekre.
– Az Axiosz folyó felső szakaszát, a Bora-hegységtől északra –
felelte Parmenión. – Ma érkeztek meg a térképek. Még tavaly
rendeltem meg őket.
– Gondokra számítasz azon a vidéken? – érdeklődött
Philipposz.
– Van egy új illír vezér, bizonyos Grabosz, aki megpróbál
összehozni egy szövetséget a paiónokkal. Még gondokat
okozhatnak.
Philipposz leült az egyik kerevetre és Mothakra nézett.
– Tölts nekem egy kis bort, thébai! – parancsolta.
– Miért? – kérdezett vissza Mothak lángoló tekintettel. – Nem
tudod használni a karodat?
– Hogy mi? – ordította Philipposz elvörösödő arccal. Korábbi
haragja kettőzött erővel tért vissza.
– Nem vagyok makedón, és nem vagyok a szolgád – felelte
Mothak, mire Philipposz felpattant.
Elég legyen! – bődült el Parmenión, és a két ember közé
ugrott. – Micsoda badarság ez? Mothak, hagyj magunkra minket!
– A thébai szóra nyitotta száját, de azután csak sarkon fordult és
kiviharzott a szobából. – Sajnálom, felség – fordult a spártai a
királyhoz. – Nem önmaga. Szinte el sem hiszem, hogy így
viselkedik.
– Intézkedem a haláláról! – vicsorogta Philipposz.
 – Nyugodj meg, felség! Engedd meg, hogy egy kis bort töltsék
neked! Maradj még egy kicsit!
– Ne is akarj lecsillapítani, Parmenión! – dörmögte a király, de
azért csak visszahuppant a kerevetre és átvette az ezüstkupát. –
Ma már torkig vagyok az emberekkel.
– Gondok vannak a királynéval? – próbált meg témát váltani a
spártai.
– Egyre csak körülötte forognak a gondolataim. Amikor az
égre nézek, az ő arcát látom. Nem tudok enni. Nem tudok aludni.
Megbabonázott. Most pedig az összes tervemet meg akarja
ismerni. És ezt nem hagyom! Parmenión megőrizte hidegvérét.
– Nagyon fiatal még, Philipposz. Ugyanakkor egy király leánya
is, aki jó taníttatást kapott, és akinek remekül vág az esze.
– Nem az esze érdekel. Ragyogó eszű férfiak vesznek körül.
Egy nőnek legyen pompás teste és kedves természete. Tudod,
hogy felemelte a hangját velem szemben? Hogy vitázott velem?!
Hát nem hihetetlen?
– Spártában arra buzdítjuk a nőket, hogy kimondják, amit
gondolnak. Minden tekintetben – a háborút kivéve – a férfiakkal
egyenrangúnak tekintik őket.
Gondolod, hogy magyarázattal tartozom neki? Nem! Ez nem
Spárta. Ez egy férfi királysága, amelyet férfiak uralnak a férfiak
érdekében.
– A királyság – felelte Parmenión halkan – a tiéd. Úgy
uralkodsz fölötte, ahogy kedved tartja.
– És ezt soha ne felejtsd el!
– Miért felejteném?
– Ráncba szeded a szolgádat?
 – Nem, felség, mert ő nem szolga. Viszont bocsánatot kérek a
nevében. Mothak magányos, szomorú ember, és hirtelen haragú.
Sosem viselte jól, ha megmosták a fejét.
– Az ő pártját fogod? Velem szemben?
– Senkinek sem fogom a pártját veled szemben, Philipposz.
Ám figyelj rám! Haraggal telve jöttél ide, és indulatodban
rabszolgaként bántál vele. Amire ő válaszolt. Igaz, hozzá
méltatlan módon válaszolt, de azért válaszolt. Mothak hűséges,
megbízható barát, méghozzá a legremekebb.
– Nem kell az én nevemben szólnod – szólalt meg Mothak a
nyitott ajtóból. Odasétált Philipposzhoz és letérdelt elé. –
Bocsánatodat kérem... uram. Udvariatlan voltam. És sajnálom,
hogy ilyen szégyent hoztam a barátom házára.
Philipposz lenézett a térdelőre – még mindig forrt benne a
harag, de erőltetetten felnevetett.
– Talán így volt jó. – Felállt, és felsegítette Mothakot is. –
Időnként a korona túl önteltté teheti az embert, aki túl hevesen
cselekszik a büszkeségtől hajtva, barátom. Ma éjjel alaposan
megtanultam ezt a leckét. És most... hadd töltsék neked egy kupa
bort! Azután pedig jó éjt kívánok nektek!
Philipposz teletöltötte a kupát, és átnyújtotta a döbbent
thébainak. Majd meghajolt és elhagyta a házat. Parmenión a
tekintetével követte holdfényben távolodó alakját, oldalán
őreivel.
*****
– Nagy ember – jegyezte meg Mothak –, de nem kedvelem.
Parmenión becsukta az ajtót, majd barátja szemébe nézett.
– A legtöbb király megöletett volna, Mothak. A legjobb esetben
is megkorbácsoltatott vagy száműzött volna.
 – Ó, az már igaz, hogy okos – felelte a thébai. – Nagyra becsül
téged és az adottságaidat. És megvan hozzá az ereje, hogy
felülkerekedjen alantasabb vágyain. De ki ő valójában,
Parmenión? Mit akar? Makedónia erős... ebben senki sem
kételkedhet. Ám a serege tovább növekszik, a toborzótisztek
faluról falura járnak. – Mothak belekortyolt a borába, majd
egyetlen hajtásra kiitta. – Hátradőlt a kereveten és rámutatott a
széles asztalra kiterített térképekre. – Arra kértél, hogy gyűjtsem
egybe a Makedónia körüli országokról szóló értesüléseket, így
mostanra folyamatosan jönnek a hírek a kalmároktól, a
katonáktól, az utazóktól, a vándorszínészektől, építőmesterektől
és költőktől. Tudod, mi zajlik FelsőMakedóniában?
– Hát persze – felelte Parmenión. – Philipposz egy sor
erődvárost épít a jövőbeli illír támadások elhárítására.
– Ez így van. Ugyanakkor erővel elűz minden illír származásút
azokról a vidékekről, ahol már évszázadok óta élnek. Hatalmas
erdővidékek, völgyek és legelők... mindent ellopnak a gazdáiktól.
Az elűzöttek között akadnak a makedón sereg egykori katonái is.
Parmenión erre csak vállat vont.
– Az illírek évszázadok óta Makedónia esküdt ellenségei.
Philipposz megpróbál véget vetni a fenyegetésnek, egyszer s
mindenkorra.
– Ó, hát persze! – horkant fel Mothak. – Ezt én is értem, nem
vagyok teljesen féleszű. De ki teszi rá a kezét ezekre a földekre? A
király vagy Attalosz? A múlt hónapban három pelagóniai
fakereskedőt fosztottak meg a vagyonától, földjétől, házától. A
királyhoz fellebbeztek, de még mielőtt meghallgathatták volna
őket, titokzatos gyilkosok végeztek velük, és a családjukkal.
– Ebből elég, Mothak!
– Valóban elég – válaszolta a thébai. – Tehát ismét felteszem a
kérdést: mit akar?
 – Nem ismerem a választ. Nem hiszem, hogy maga Philipposz
válaszolni tudna. De gondold csak végig, barátom! Minden
sereget etetni kell. A katonáknak zsold kell. Philipposz kincstára
nincs tele, így hát győzelmeket és zsákmányt kell juttatnia a
katonáinak. Úgyhogy van benne logika, hiszen egy nép csak addig
erős, amíg terjeszkedik. Ha már nem, megkezdődik a hanyatlás.
De miért zavar ez téged? Láttad a főhatalomért küzdő Spártát és
Athént, láttad a Hellász feletti uralomért harcoló Thébait. Most
mi változott?
– Az égvilágon semmi – bólintott Mothak –, csak annyi, hogy
öregebb vagyok, és remélem, bölcsebb is. Ez egy gazdag ország.
Ha gondosan bánnak vele, Makedónia egész Hellászt táplálni
tudja. Csakhogy a földműveseket Pellába csábítják, zsoldot
kínálnak nekik, a harci mének tenyésztése pedig megelőzi a
marhákét és a birkákét. Nem látok mást a jövőben, csak háborút
és halált. És nem azért, mert a birodalom veszélyben van, pusztán
csak azért, hogy csillapítsa egy barbár király dicsőségszomját.
Nem kell elmondanod, hogy mire vágyik. Meg fogja próbálni
leigázni Hellászt. Látom, amint Thébai ismét ostrom alatt áll. És
rabszolgává tesz mindnyájunkat.
A thébai letette boroskupáját, és fáradtan talpra kecmergett.
– Nem olyan sötét alak, mint amilyennek hiszed – válaszolt
Parmenión.
Mothak elmosolyodott.
– Próbáld meg nem a tükörképedet látni benne, Parmenión!
Te jó ember vagy, de te csak a kardja vagy. Jó éjt, barátom!
Holnap majd kellemesebb dolgokról diskurálunk.
*****
Az ólomszín fellegek füstfelhőként függtek Pella felett, a
távolból égzengés morajlott végig dühösen az égen, ahogy
Olümpiasz óvatos léptekkel haladt a déli kert sarkában álló tölgy
alatt elhelyezett padhoz. Lassan lépdelt, jobb kezével a hasát
tartotta, és gyakran megállt, hogy megmozgassa a hátát.
Nyugtalanító napokat élt át Philipposz mellett, ahol a
simogatás és a meghittség pillanatai váltakoztak a dühös viták
okozta gyötrelemmel, amikor a király arca elvörösödött, és zöld
szeme szikrázott a dühtől.
– Ha még mindig karcsú lennék, rá tudnám venni –
mondogatta magának Olümpiasz. – És még leszek is karcsú. –
Bosszantotta, hogy kecses lépteit felváltotta a totyogás, és hogy
többé nem tudta átölelni férjét, nem tudott a közelébe férkőzni,
hogy felélessze a vágyát. Mert a vágykeltésben hatalom lapult.
Enélkül Olümpiasz elveszettnek, bizonytalannak érezte magát.
A tölgy alatti hosszú padra vánkosokat helyeztek, a királyné
pedig elnyújtózott rajtuk, és megkönnyebbülten érezte, hogy
megszűnik a gerince tövénél érzett erős sajgás. Úgy tűnt, mintha
már hónapok óta, minden reggel hányna – a gyomra minden éjjel
felkavarodott, amitől epe gyűlt a szájába.
Viszont az elmúlt pár nap volt a legrosszabb. Zavaros álmokat
látott, és nagyon-nagyon messziről hallotta kisbabája sírását.
Hajnalonként pedig úgy ébredt, hogy halottnak hitte hasában
lévő gyermekét.
Megpróbált vigaszt találni Phaidra társaságában, de barátnője
gyakran távol volt a palotától – napoknak tűnő órákat töltött
Parmenión társaságában. Ezt Olümpiasz értetlenkedve fogadta,
mert tudta, hogy társnője mennyire utálja a férfiak érintését.
Esni kezdett, először csendesen, majd egyre erősebben, csak
úgy verte a kő gyalogutat, és lekonyultak tőle a kert virágai.
Olümpiasz a hatalmas tölgy alatt biztonságban érezte magát,
mivel a fa vastag ágai szinte áthatolhatatlan védőpajzsot
képeztek.
 Parmenión bukkant fel a kő gyalogúton futva, hazafelé tartva,
de amikor meglátta a királynét, irányt váltott. A fa legszélső ágai
alá húzódva lépett elé és meghajolt.
– Itt nem vagy biztonságban, úrnőm. Könnyen lecsaphat ide
egy villám. Hadd takarjalak be a köpenyemmel és kísérjelek a
szállásodra!
– Még ne, hadvezér. Ülj ide egy kicsit! – mosolygott rá a nő.
Parmenión a fejét csóválva kuncogott egy sort, majd leült és
kinyújtotta hosszú lábát, mialatt lesöpörte válláról és karjáról az
esőcseppeket.
– Különös teremtmények az asszonyok – jegyezte meg. –
Gyönyörű, meleg és száraz termeid vannak, te mégis idekint
üldögélsz a hideg és nyirkos időben.
– Nem úgy találod, hogy honol itt egyfajta békesség? –
tudakolta az asszony. – Körös-körül vihar tombol, de itt mégis
biztonságban vagyunk, és meg sem ázunk.
Ismét megdördült az ég, ezúttal közelebb, és villám cikázott át
odafent.
– A látszólagos biztonság – felelte Parmenión – nem egyenlő a
biztonsággal. Szomorúnak tűnsz – váltott hirtelen témát, és
ösztönösen megfogta a királyné kezét. Olümpiasz elmosolyodott,
és nagy akaraterővel tudta csak visszafojtani a könnyeit.
– Nem vagyok igazán szomorú – hazudta a nő. – Csak éppen...
Idegen vagyok egy idegen földön. Nincsenek barátaim, csúnya
lettem és darabos, és nem találom a megfelelő szavakat, hogy
Philipposz kedvére tegyek. De megtalálom, mikor megszületik a
fiunk. A férfi bólintott.
– A kisded miatt izgulsz. Philipposz azt mondja, hogy a
haláláról álmodsz. Éppen tegnap beszéltem Berniosszal, aki
megnyugtatott, hogy erős vagy, és a gyermek úgy növekszik,
ahogy kell. Berniosz pedig jó ember és remek orvos. Nem
hazudna nekem.
Most már fölöttük dörgött az ég, a szél a tölgy ágai között
süvöltött és vadul rázta azokat. Parmenión talpra segítette a
királynét, fejére és vállára ráterítette köpönyegét és együtt tértek
vissza a palotába.
Mikor bevezette termeibe, a spártai megfordult, hogy
távozzon, de ekkor Olümpiasz felkiáltott és megtántorodott. A
spártai odaugrott, elkapta mindkét karjánál fogva és
odatámogatta az egyik kerevethez.
A nő megmarkolta a hadvezér tunikáját.
– Elmegy! – sikoltotta. – A fiam! Elmegy!
– Nyugodj meg, úrnőm! – csitította Parmenión, és a haját
simogatta.
– Ó, magasságos Héra anyám! – nyögött fel Olümpiasz. –
Meghalt!
A spártai kisietett a külső termekbe, beküldte a királyné három
szolgálólányát, hogy megnyugtassák, majd futárt küldött, hogy
kerítse elő Bernioszt.
Az orvos egy órán belül megérkezett, és altatófőzetet adott a
királynénak, mielőtt jelentést tett volna Philipposznak. A király,
oldalán Parmeniónnal, a trónteremben várta.
– Nincs ok az aggodalomra – nyugtatta meg a kopasz orvos az
uralkodót. – A gyermek erős, tisztán kivehető a szívdobogása.
Nem tudom, miért gondolja a királyné, hogy halott. De hát még
fiatal, és talán csak saját butuska félelmeinek enged.
– Eddig nem olyannak tűnt, mint akit könnyű megijeszteni –
vetette fel Parmenión. – Amikor a portyázók megtámadták,
végzett az egyikükkel és szembeszállt a többivel.
 – Egyetértek az orvossal – mondta erre Philipposz. – Olyan,
akár egy bátor paripa: gyors, erős, viszont olyan is, mint egy
kifeszített húr. Mikor fog szülni?
– Már csak öt nap, felség, talán még hamarabb – felelte az
orvos.
– Utána már jobban lesz – mondta a király –, amint a gyermek
szopni kezdi a csecsét. – Philipposz elbocsátotta az orvost, majd
Parmeniónhoz fordult. A spártai erősen markolta a király
székének háttámláját, az arca kísértetiesen sápadt volt és vér
csörgött az orrából és a füléből.
– Parmenión! – kiáltotta Philipposz, és a hadvezére felé
nyújtotta a kezét. A spártai megpróbált válaszolni, de a torkából
csak elfojtott nyögés tört elő. A sztratégosz a király karjába
hanyatlott, és érezte, ahogy tengernyi fájdalom önti el a fejét.
Utána már csak zuhant... ...és várta a verem.
*****
Deraé lelke Parmenión ágya felett lebegett, és érezte maga
mellett a láthatatlan Arisztotelész jelenlétét.
– Most jött el a legveszedelmesebb pillanat – súgta oda a férfi
a lelkének.
Deraé nem felelt. Az ágy mellett Mothak és Berniosz ült,
mindketten némán, mozdulatlanul. Parmenión éppen csak
lélegzett. A jósnő lelke beleröppent a haldoklóba, elkerülte az
emlékeit, és megragadta az élet központi szikráját. Érezte
magában a páni félelmet, ahogy a duzzanat sötét csápjait
nyújtogatta az agyban. Könnyűnek bizonyult elzárni a szilfium
útját, de még a papnőt is megdöbbentette, hogy a daganat ilyen
gyorsan terjedt. Tudta, hogy a duzzanatok undorítóak, és az élet
rút utánzatai, de mégis gondoskodnak róla, hogy vér jusson el
hozzájuk – amiből táplálkoznak, amivel biztosítják a létezésüket,
egészen addig, míg a gazdatest eltűri őket. De ez a daganat nem
ilyen volt: elképesztően gyorsan sokszorozta meg önmagát,
messze túlterjeszkedve saját magján. Mivel nem tudta táplálni
önmagát, hosszú nyúlványai egyszerűen elrothadtak, megfertőzve
az agy zsírszöveteit. Ekkor újabb nyúlvány bújik elő, és ugyanígy
viselkedik.
Parmeniónt csak pillanatok választották el a haláltól, az
üszkösödés és a rothadás már a véráramában keringett, és elvitte
a fertőzést teste minden porcikájába. Mindenfelé felütötte már
fejét a daganat.
Deraé pedig a nyomába eredt, és elpusztította, ahol csak
rátalált.
– Egyedül nem vagyok elég hozzá! – ismerte fel, ahogy hirtelen
rátört a páni félelem.
– Nem vagy egyedül – szólalt meg ekkor Arisztotelész
higgadtan. – Én visszatartom a duzzanatot az agyban.
Miután lecsillapodott, Deraé a szívet vette kezelésbe. Ha
Parmenión túl akarja élni ezt a próbatételt, ahhoz erős szívre lesz
szüksége. Világéletében futó volt, így, ahogy arra a papnő
számított is, erősek voltak az izmai. De az ütő- és verőerek már
így is az elhasználódás jeleit mutatták, mattsárga zsír rakódott le
falaikra, elzárva a vér áramlását. A férfi szíve gyengén és
kikihagyva dobogott, a vére híg volt. Az asszony itt látott
munkához először, megerősítette a billentyűket, leszaggatta az
erek falát eltömő és a véráramlást akadályozó fakósárga salakot,
darabokra tördelte őket, hogy a vér a zsigerekbe szállítsa őket. A
hadvezér tüdeje egészséges volt, ide nem jutott el a fertőzés, de az
epehólyagban a vérből kimosódott salak éles és tarjagos kövekké
állt össze. Ezeket is porrá zúzta.
Deraé továbbhaladt, elpusztította a férfi veséjébe, gyomrába és
zsigereibe befészkelődött daganatos sejteket, majd végül
visszatért a központi magba, ahol Arisztotelész várta.
 A fejben lévő duzzanat már nem nőtt tovább, de még mindig az
agy jókora területét lepte el, és úgy terpeszkedett rajta, mint
valami óriási pók.
– Most már a halál peremére sodortuk – közölte Arisztotelész.
– Itt kell tartanod, míg én megkeresem őt az Ürességben. Képes
vagy rá?
– Nem tudom – vallotta be Deraé. – Érzem, ahogy a teste a
szakadék peremén reszket. Elég egyetlen hiba, vagy ha rám tör a
fáradtság. Nem tudom, Arisztotelész.
– Mindkettőnk élete a te kezedben lesz, asszony. Mert ő lesz az
én kapcsom a világhoz. Ha meghal az Ürességben, csapdába esem
ott. Légy erős, Deraé! Légy spártai!
És a papnő magára maradt.
Parmenión szívverése gyenge és szabálytalan maradt, Deraé
pedig érezte, ahogy a daganat nekifeszül a hatalmának,
nyúlványai rezegnek és megpróbálnak terjeszkedni.
*****
Nem érezte, hogy felébredne, vagy hogy még álmos lenne. Az
egyik pillanatban még nem volt semmi, a következőben pedig
Parmenión már egy színtelen tájon járt, fölé élettelen, szürke ég
borult. Megállt, ködös volt az elméje és zavarodott.
Ameddig a szem ellátott, nyoma sem volt életnek vagy
bárminek, ami nőne. Rég halott, kopár, csontvázszerű fákat
látott, éles sziklatömböket, magasba nyúló dombokat és a
távolban sötét hegyeket. Minden árnyékba borult.
Végigsimított rajta a félelem, keze az oldalán hordott
kardjához kapott.
A kardjához?
Lassan kivonta a tokjából, és ismét lepillantott ifjúkora
legbüszkébb emlékére, a csillogó pengére és az arany
oroszlánfejes markolatgombra. Leonidász kardjára!
 De honnan került ez ide? Hogy szerezte meg? És Hádészra, hol
volt egyáltalán?
A szó visszhangot vetett a fejében. Hádész!
Nagyot nyelt és eszébe ötlött a vakító fájdalom, a váratlanul
támadt sötétség.
– Nem – suttogta. – Nem, nem lehetek halott.
– Szerencsére igazad van – szólalt meg egy hang, mire
Parmenión megpördült és előrelökte a kardot.
Arisztotelész hátraugrott.
– Kérlek, légy óvatos, barátom! Az embernek csak egyetlen
lelke van.
– Mi ez a hely? – tudakolta Parmenión a mágustól.
– A Sztüx folyón túli föld, Hádész első barlangja – válaszolta
Arisztotelész.
– Akkor nyilvánvalóan meghaltam. Csakhogy nincs nálam
érme a révésznek. Hogyan fogok átkelni?
Arisztotelész belékarolt és egy sziklahalomhoz vezette, ahol
leültek a színtelen ég alatt.
– Figyelj rám, spártai, mert kevés az időnk! Nem vagy halott...
egy barátunk most is életben tart téged... ám van valami, amit
meg kell tenned ezen a helyen. – Arisztotelész gyorsan beszámolt
a gyermek eltévedt lelkéről és az Üresség veszélyeiről.
A spártai némán hallgatta végig, fakó tekintete a mindenfelé a
végtelenbe nyúló torz tájat kémlelte. A messzi távolban alakokat
tudott kivenni, a szürke tájnál is sötétebb árnyékok röpködtek
mindenfelé.
– Hogyan lehet egy ilyen helyen megtalálni egy lelket? –
kérdezte végül.
– Fényesen fog ragyogni, Parmenión. És a közelben kell majd
lennie, mivel hozzád kapcsolódik.
 – Ezt hogy érted? – tudakolta a spártai, és jól látszott a félelem
a szemében.
– Tökéletesen érted, hogy miről beszélek. Te vagy a fiú apja. –
Hányan tudnak erről?
– Csak én... és még valaki más: a gyógyító, aki az életedre
vigyáz a hús-vér világban. A titkod biztonságban van.
– Egyetlen titok sincs biztonságban – suttogta Parmenión –,
de az idő nem alkalmas vitára. Hogyan fogjuk megtalálni ezt a
fényt?
– Nem tudom – ismerte be Arisztotelész. – Mint ahogy azt sem
tudom, hogyan védjük meg, amikor megtaláljuk. Talán nem is
tudjuk.
Parmenión felállt és körbesandított.
– Merre van a Sztüx?
– Keletre – válaszolta Arisztotelész.
– És honnan tudom, merre van kelet? Nincsenek csillagok,
csak egy, sem egyéb feltűnő dolgok a tájon, amelyeket
felismerhetnék.
– Miért mennél a Holtak Folyójához?
– Valahol kezdenünk kell, Arisztotelész. Nem vándorolhatunk
csak úgy összevissza ezen a kopár síkon.
Arisztotelész is felállt.
– Legjobb tudásom szerint két fűrészes élű csúcs között van,
amelyek magasabbak, mint a környező hegységek. Nézzük csak...
– A mágus hirtelen Parmeniónhoz fordult. – Várj csak! Mit
mondtál a csillagokról?
– Hogy csak egy pislákol ott – felelte a spártai, és a magasan
fent, a sötét égen tündöklő tompa fényfoltra bökött.
– Az Ürességben nincsenek csillagok. Az lesz az! A lélekláng.
– Hogyan jutunk el egy csillaghoz?
 – Az nem csillag! Nézd meg alaposabban! Az egy magas hegy,
ott van a fény. Gyere gyorsan, most azonnal! Mert magához
vonzza a gonoszt, így nekünk kell előbb odaérnünk.
Mindketten futni kezdtek, lábuk felverte a szürke port, amely
felkavarodott mögöttük, hogy azután ismét leülepedjen – itt nem
fújt szél, ami felkavarja.
– Nézd! – kiáltotta Arisztotelész, ahogy átszáguldottak a
síkságon. Messze bal kéz felé árnyak kezdtek összeolvadni,
hatalmas, alaktalan teremtmények indultak meg imbolyogva a
fény felé. – A fájdalom ereje vonzza őket oda. Ki kell oltaniuk, el
kell pusztítaniuk.
Futottak tovább – noha nem igazán volt időérzékük, de a
hegyek immár sötéten és fenyegetően magasodtak föléjük, ahogy
eljutottak azok alsó lejtőire. Itt halott, napszítta fák erdejére
bukkantak, amelyek olyan fehérek voltak, mint a vén csontok.
Parmenión balra indult, utat keresve.
– Ne arra! – süvítette Arisztotelész.
Parmenión megpróbált visszafordulni, de egy hosszú ág
fonódott a torkára, karomszerű ágak döftek lelkének húsába. A
kardja átmetszette az ágat és a földre zuhant, ahol fehér gyökerek
törtek elő a talajból, csontvázujjak rángatták a karját.
Arisztotelész kinyújtott karokkal ugrott elő, és perzselő
fénysugár csapott ki mindkét tenyeréből, elárasztva Parmeniónt.
A gyökerek porrá váltak, a spártai pedig talpra szökkent.
– Ez balszerencse volt – közölte a mágus –, és az ilyen ha-
talomfitogtatás csak gyorsabban magunkhoz vonzza
ellenségeinket.
Parmenión karddal a kezében követte Arisztotelészt a fényhez
vezető kaptatón. Egy szétszórt sziklacsoport közelében jártak,
mikor sötét árnyak olvadtak le a kőtömbökből, és az égre
szárnyaltak. A spártai látta, hogy tollatlan-bőretlen madarak:
fekete csontvázak suhantak ide-oda felettük, lelebukva.
A sziklák közül halk nyögés tört elő. Parmenión megtorpant és
megfordult, hogy megnézze, honnan jön a kiáltás.
– Erre nincs idő! – kiáltotta Arisztotelész.
Parmenión ügyet sem vetett rá és jobbra araszolt.
A kőtömbök között egy fiatal nő hevert, tüzes láncok szögezték
a két karját a sziklákhoz. Csontvázmadarak csipkedték a húsát,
véres csíkokat téptek le róla, amelyek azonnal begyógyultak.
Parmenión kiabálva, a karját lengetve a madarak közé rontott,
mire azok nagy szárnycsattogás közepette felszálltak a testről. A
spártai kardja egyiküket szilánkokra zúzta, mire a többi
elszárnyalt. A hadvezér letérdelt és gyengéden megérintette a nő
arcát, megtámasztva fejét.
– Ismerlek, igaz? – kérdezte a férfi, ahogy az asszony tekintete
rászegeződött.
– Igen – felelte a nő erőtlenül, álomittas hangon. –
Megmutatkoztam előtted fiatalságomban, mikor Thébaiban éltél.
Álom vagy, Parmenión?
Nem, úrnőm. – A spártai kinyújtotta kardját, és a pengét a
tüzes láncokhoz érintette, amelyek lehulltak. Tokjába lökte
fegyverét és felsegítette Tamiszt.
Arisztotelész szaladt oda hozzá.
– Mondom, hogy nincs idő ilyesmire. A démonok gyülekeznek.
– Megszületett már a gyermek? – tudakolta Tamisz.
– Még nem – felelte Parmenión. – Jöjj velünk! – Belekarolt és
támogatta az asszonyt a kaptatón felfelé. Messze alattuk árnyékok
gyülekeztek és olvadtak össze, hogy azután sötét folyamként
áramoljanak a hegy felé.
*****
 Magasabbra kapaszkodtak, ahol hideg szél sustorgott a sziklák
között. A fény is közelebb volt már – tiszta, fehér láng,
embermagas és egy fekete sziklán lobogott. Körülötte
csontvázmadarak köröztek, éles hangú vijjogásuk visszhangot
vert a hegyen. A tűz mellett sötét árnyék formálódott... egyre
növekedett és terjeszkedett.
– Aida! – suttogta Tamisz, és előreszökkent.
A Sötét Asszony felemelte mindkét kezét. Az ujjaiból sötétség
szivárgott, s beterítette a tüzet, amely pislákolni kezdett, és
összefonnyadt, míg már nem volt erősebb egy lámpás fényénél.
– Ne! – sikoltotta Tamisz. Aida megpördült, és sötét lándzsák
röppentek ki mindkét kezéből. Tamisz bal karján megjelent egy
aranypajzs és a lándzsák lepattantak róla. Arisztotelész feltépte a
tunikáját, és keze ráfonódott az ezüstláncról lelógó apró
aranykőre. A sziklán égő láng a levegőbe emelkedett, erőlködve
szabadult az őt kioltani akaró sötét nyálkától.
– Kapd el, Parmenión! – kiáltotta a mágus. A spártai a láng
felé futott, amely kinyújtott keze közé lebegett, majd leszállt a
tenyerére. Nem érzett belőle hőt áradni, de mégis valami
melegség érintette meg belülről a sztratégosz szívét, és a láng
erősödni kezdett, önmagába hajlott és puha, fehér fényű gömbbé
alakult.
Tamisz és Aida egymásnak rohant. Tamisz szeméből villám
csapott ki, ami átégette a Sötét Asszony köntösét. Aida
hátrazuhant – és eltűnt. A győztes a spártaihoz fordult, remegve
emelte kezét a gömb fölé.
– Ő a még meg nem született gyermek, hús-vér fiad. Most már
értem. Kadmilosznak meg kell őt ölnie, különben örökre
osztoznia kell vele a testen. – Az asszony ujjai megérintették a
gömböt, mire a fény átterjedt a kezére. – Ó, Parmenión! Oly szép
ez a gyermek!
 – Mit tehetünk? – tudakolta a spártai, és megfordult, hogy
lenézzen a hegyről, oda, ahol a démonok gyülekeztek: egyesek
gyalogoltak, mások siklottak a köveken, rikoltásaikat idáig
sodorta a fagyos szél.
Arisztotelész lépett oda hozzájuk.
– Azt hiszem, közel van a Thanatosz-hegy. És ha igazam van,
onnan nyílik egy kapu az Élüszioni Mezőkre, a Hősök
Csarnokába. Viszont lehet, hogy oda nem engednek be minket.
– Miért ne engednének? – érdeklődött Parmenión.
– Nem vagyunk halottak – felelte Arisztotelész, és mosolyt
erőltetett az arcára. – Legalábbis még nem.
Nézzétek! – mutatott le a hegyről Tamisz, ahol sötét vértezetű
harcosok lovagoltak feléjük csontvázhátasokon.
– Akkor hát a kapuhoz! – bólintott Parmenión. A gömb
fényesen ragyogott a kezében, ő pedig futni kezdett felfelé a
kaptatón, szorosan nyomában a két varázslóval.
 SZAMOTHRAKÉ SZIGETE

– Még most is belekontárkodik! – sziszegte Aida, és kinyitotta

a testének szemét, majd felállt ébenfekete trónusáról.
– Mi történt, úrnőm? – suttogta akolitusa, Porisz. A fekete
köntösű asszony rámeredt a térdeplő lányra.
– Hárman küzdenek ellenünk, hogy életben tartsák a
gyermeket. Tamisz – átok rá! – és az a Parmenión. De van ott
még egy férfi, akit nem ismerek. Maradj itt mellettem! – A Sötét
Asszony ismét behunyta a szemét, teste lerogyott az ében trón
mellé. A karcsú akolitus megfogta Aida kezét, és csókkal illette.
Még jó ideig ült ott és simogatta a varázslónő ujjait, amikor a
Sötét Asszony felsóhajtott.
– Az az ember egy mágus. A teste őt várva hever a gyógyító
templomában. Az a nő, Deraé is ott fekszik, az ő lelke Pellában
tartja életben Parmenión testét. Nos, drágám, túlerőltetik
magukat. Nagyon is. Eljött az ideje, hogy meghaljanak.
– Kiküldőd az éji vadászokat, úrnőm?
– Három elég kell, hogy legyen. Csak egy vénember őrzi a
testüket. Tarts velem, kedvesem!
Porisz követte úrnőjét a palota hideg kőfolyosójára, majd a
lenti fáklyafényes alagutakba. Aida kinyitott egy levél alakú ajtót
és belépett egy kis szobába, ahol nem álltak bútorok, csak egy
kőtömb annak közepén. Aida végighúzta ujjait a belevésett
betűkön.
– Tudod, mi áll itt? – fordult Poriszhoz.
– Nem, űrnőm.
Akkádul van, még történelmünk hajnalán írták. Ez egy
varázsige. Mondd csak – tette rá kezét az asszony a lány vállára –,
szeretsz te engem?
– Az életemnél is jobban – bizonygatta Porisz.
 – Remek – ölelte meg erősen Aida –, és én is szeretlek,
gyermek. Többet jelentesz nekem, mintha a lányom lennél. Ám
Kadmiloszt szolgálni kell, és engem csak az ő egészsége érdekel. –
Karcsú tőrét Porisz hátába mártotta, a bordái közé, egyenesen a
szívébe. A lány teste megmerevedett, majd a Sötét Asszony
karjába omlott.
A feketébe öltözött nő a kőtömbre fektette a holtat, és nekiállt
citálni a hatalom szavait. A kőbe vésett betűkből füst gomolygott
elő, eltakarva a halott lányt. Szörnyű bűz ülte meg a szobát, a
rothadás bűze. Aida intett a kezével, mire a füst visszaszivárgott a
kőbe. És mostanra a kőtömbön csak fehéresszürke hamu rajzolta
lenyomat maradt.
Árnyékok táncoltak a sötét falakon, groteszk alakok, melyek
egykor emberek voltak.
Az asszony egyesével odasétált mindegyikhez, és torz
homlokukhoz érintette kezét.
– A templom védtelen – közölte velük. – Keressétek meg a
Deraé nevű asszony testét és faljátok fel a húsát... és mindenkiét,
aki vele van!
Az árnyak eltűntek.
Aida a kőtömbhöz sétált és beletúrt a hamvakba. – Hiányozni
fogsz, Porisz – dünnyögte.
*****
Átkelve a hegygerincen, az üldözőiktől űzött hármas lefelé
rohant a cserjés lejtőn. Tamisz elesett és egy szakadék felé kezdett
csúszni, de Arisztotelész elé vetette magát, elkapta fehér köntösét
és visszarántotta, távol a vésztől.
Szaladtak tovább, de üldözőik rikoltásai egyre közelebbről
hallatszottak. Fent bőrszárnyak suhogtak, és amikor Parmenión
felnézett, hatalmas alakokat pillantott meg maguk felett lebegni –
a bőrük pikkelyes volt, az alakjuk éppen csak emberi. De nem
támadtak, így a spártai nem törődött velük és rohant tovább.
– Balra! – kiáltotta Arisztotelész, és két égbe nyúló fekete
hegycsúcs közötti hágóra mutatott.
Mögöttük a kísértetlovasok gyorsan közeledtek. Parmenión
megkockáztatott egy pillantást a válla felett hátrafelé, majd ismét
az előttük nyíló hágóra szegezte a pillantását.
Nem fog sikerülni. Elmorzsolt egy szitkot, majd megállt és
megpördült, hogy karddal a kézben fogadja az ellenséget.
Húsznál is több lovas jött, az arcukat eltakarta szárnyas sisakjuk.
Kezükben a vörös lánggal égő kardok fáklyaként csillogtak.
Tamisz most ért oda Parmeniónhoz.
– Menjetek tovább, én feltartom őket! – kiáltotta az aszszony.
– Nem hagyhatom, hogy egyedül szállj szembe velük.
– Menj! – kiáltotta Tamisz. – Csak a lélekláng számít.
A spártai csak egy pillanatig habozott, majd megfordult és
futni kezdett. A lovasok a jósnő felé vágtattak, aki felemelte
mindkét kezét, és fehér tűz perzselt át az Ürességen, négy démont
taszítva le hátasaikról. A többiek dübörögtek tovább, széthúzva
soraikat, hogy elvágtassanak Tamisz mellett. A
villám ismét fellobbant, lekaszálta az első sort, rég halott lovak
zuhantak el recsegve-ropogva, darabokra zúzva.
Két lovas a jósnőre rontott. Az elsővel egy fénylándzsa végzett,
de a második kardja átjárta az asszony mellét, majd a hátán
bukkant elő, és lángra lobbantotta a köntösét. Tamisz
megtántorodott – de nem esett el. Lerobbantotta a lovast
hátasáról, és félig hátrafordult – látta, hogy Parmenión és
Arisztotelész elérték a hágót.
A lovasok, mit sem törődve a haldokló asszonnyal, a menekülő
férfiak után vágtattak. Tamisz a porba rogyott, gondolatai
kavarogtak. Ismét maga előtt látta első eltávozását, eszébe jutott
a fájdalom és a keserűség. A lelke az Üresség legtávolabbi zugába
szállt, elveszve és magányosan. Itt bukkantak rá Kadmilosz
szolgái. Tüzes láncokat raktak rá, és ráküldték a halálvarjakat,
hogy azok szellemtestét marcangolják. Annyira csüggedt volt,
hogy nem maradt ereje sem harcolni velük.
Megragadta a tüzes kardot és kihúzta testéből, majd
elhajította.
– Oly sok hibát követtél el, Tamisz – rótta meg magát. – Ám
itt, amikor eljött a vég, talán vezekeltél mindezért.
Látta, hogy a távolban a lélekláng eléri az élüszioni kaput.
Hádész lovasai tisztes távolságban megálltak tőle: nem tudtak
átkelni a nyitott kapun, hacsak nem kaptak rá parancsot.
– A feladat immár a te válladat nyomja, Parmenión fiam –
gondolta. – Én pedig... minden hibám dacára... jó kiképzésben
részesítettelek.
Tamisz immár elégedetten adta át magát a második és
végleges halálnak.
*****
A kaput csillogó fekete kőből faragták – három ember magas,
tíz ember széles volt. A két szárny mögött zöld mező terült el,
virágzó fák, magas, hósipkás hegyek és álomszerűen kék ég.
Parmenión mindennél jobban vágyott arra, hogy ott
lépdelhessen, maga mögött hagyva az Üresség szürke, lélektelen
rettenetét.
Ám a kaput két őr vigyázta.
– Nem léphetsz át – közölte az egyik.
Parmenión odalépett a férfihoz. Az őr archaikus vértezetet
viselt: mellpáncélja aranyozott volt, bronzpajzsa hatalmas ovális,
a sisakja zárt, vörös taréjjal. Csak a férfi kék szeme világlott ki
belőle.
Parmenión felemelte a lángot.
 – Ez egy veszélyben lévő gyermek lelke. A Káosz Ura
megpróbál alakot ölteni a hús-vér világban, el akarja ragadni a
gyermek életét és testét.
– A hús-vér világ semmit sem jelent nekünk – mondta a másik
őr.
– Nincs senki a kapun túl, akihez folyamodhatnánk? – szólt
közbe Arisztotelész.
– A törvényt nem lehet csűrni-csavarni – felelte ismét az
elsőként szóló. – A parancs egyértelmű. Csak a holt hősök lelkei
léphetnek át itt, akiket a homlokukon ragyogó fénylő csillagról
ismerünk fel.
Parmenión mozgást hallott a háta mögül és megfordult. A
lovasok közelebb merészkedtek, mögöttük pedig hatalmas
démonsereg töltötte meg a szoros torkát.
– Legalább a léleklángot vegyétek át! – noszogatta
Arisztotelész az őröket.
– Nem tehetjük. Mert ő él... akárcsak ti.
Parmenión az egyik sziklához lépett, szétnyitotta a tenyerét, és
arra gondolt, hogy a láng folyjon ki az ujjai közül. A fehér fény a
kőtömbhöz áramlott, a spártait pedig elöntötte a veszteség
mindent átható érzete. Kivonta a kardját, és mit sem törődve az
őrökkel, elindult a hágó közepe felé.
– Várj! – kiáltott oda neki az első őrszem. – Honnan került
hozzád ez a penge?
– Egykor az enyém volt – felelte Parmenión.
– Úgy értem, hogy került hozzád?
– A hadvezéri játékokon nyertem el. Egykor városom
legnagyobb hőse forgatta – Leonidász, a Kardkirály. Több mint
egy évszázada halt meg, a Thermopülai-szorost védelmezve a
perzsa hódítók ellen.
 – Egy évszázada? Olyan rég volt már? Akkor hát spártai vagy?
– Az vagyok.
– Akkor nem maradsz magadra – hagyta el a férfi a kaput, és
elfoglalta a helyét Parmenión balján.
– Térj vissza! – mérte végig Parmenión az előttük gyülekező
hordát. – Már az is értelmetlen, hogy így haljon meg egy ember,
és eggyel több kard mit sem számít már.
Az őrszem felnevetett.
– Kettőnél azért többen leszünk, testvér. Bólusz már hozza a
többieket. – Alig mondta ezt ki, mikor menetelés zaja hallatszott
mögöttük, és háromszáz páncélos harcos vonult ki a kapun, hogy
három vonalba rendeződjön el a szorosban.
– Miért teszed ezt értem? – tudakolta Parmenión.
– Mert az én pengémet forgatod – felelte a legendás Kardkirály
–, és mert spártai vagy. És most húzódj vissza a barátoddal és a
léleklánggal! A démonok addig nem jutnak át, amíg mi élünk.
Mögöttük eltűnt a kapu, csak a fekete és áthatolhatatlan sziklafal
maradt.
*****
– Úgy fest, hatalmas barátaid vannak – jegyezte meg
Arisztotelész, és belekarolt Parmeniónba, hogy elvezesse oda,
ahol a fénygömb ragyogott a sziklákon.
A spártai még mindig kába volt.
– Ő...
– Tudom, ki ő. Leonidász, a Kardkirály. Vele pedig azok a
hősök, akik Thermopülainál estek el, és most az örökkévalóságot
teszik kockára érted. Alázatra int ez a gondolat. De hát a
spártaiak mindig is furcsák voltak.
– Ezt nem engedhetem – suttogta Parmenión. – Egykor a
városukért és Hellászért haltak meg. Nem tudják, ki vagyok.
Megaláztam a városukat, porba tiportam nagyságát! Meg kell
mentenem őket!
– Tudnak mindent, amit tudniuk kell! – sziszegte
Arisztotelész, és karon ragadta a spártait. – A kisded jelent
mindent!
Parmenión kitépte magát Arisztotelész markából, és látta,
hogy a fénygömb villózni kezd. A gyermek lelke. Az ő gyermekéé!
Balra pillantott, ahol a spártaiak harci sorokba rendeződve álltak
– egymáshoz illesztett pajzsokkal, előreszegezett lándzsákkal,
rajtuk túl pedig ott állt a roppant démonsereg.
A Kardkirály letette pajzsát és kardját, majd visszabaktatott
Parmeniónhoz.
– Várnak valamire – közölte –, de így jut időnk beszélgetni.
Hogy hívnak, testvér?
– Szavra – vágta rá gyorsan Arisztotelész.
A spártai megrázta a fejét.
– Gyerekként hívtak így – közölte csendesen. – Most már
Parmenión vagyok.
A Kardkirály egy pillanatig csak hallgatott, majd megfogta
sisakját és levette. Szabályos arca volt, noha nem jóképű, hoszszú
aranyhaja, szeme kék, akár a nyári ég.
– Hallottam már rólad: számos spártai testvérünket küldted az
Élüszioni Mezőkre.
– Így van. Bár lett volna időnk, hogy elmondjam az igazat!
De olyan gyorsan történt, hogy mellém álltál. Ki tudjátok még
nyitni a kaput, hogy visszavonuljatok?
– Nem. De akkor sem tennénk, ha megtehetném. Semmin sem
változtatott volna, Parmenión. És most sem változtat semmin.
Egymás oldalán állunk.
– Ezt nem értem – suttogta Parmenión.
 – Azért, mert egy másik kor gyermeke vagy, testvérem.
Thermopülainál az egyesített görög sereget vezettük a hódítók
ellen. Akkor helytálltunk és meghaltunk. Nem örömmel haltunk
meg, de így akartuk, fivér a fivér mellett. Te is spártai vagy, és ez
elegendő nekünk. A mi vérünk csörgedezik a te ereidben.
– Ti elfogadtok engem? – kérdezte Parmenión, és gyerekkora
összes gyötrelme a felszínre tódult: az elutasítások, a verések, a
megaláztatások végtelen sora.
A Kardkirály Parmenión vállára tette a kezét és elmosolyodott.
– Jöjj, és állj mellém, testvérem, és akkor a démonok majd
meglátják, hogyan harcolnak a spártaiak!
Ebben a pillanatban Parmenión minden keserűsége elillant,
mintha csak friss tavaszi szellő suhant volna végig elméje
pókhálós zugain.
Befogadták! A legnagyobb spártai fogadta be, aki csak valaha
élt!
Kivonta a kardját, és követte a királyt a harci alakzatba.
 A TEMPLOM

Leukiónnak úgy tűnt, mintha ez az éjszaka szebb volna minden

korábban látottnál. Az ég tiszta volt, fekete, akár a cobolyprém, a
messzi csillagok lándzsa hegyekként csillogtak, a hold olyan volt,
akár egy hatalmas csillogó ezüstpénz.
Egykor hozzájutott egy ilyen érméhez, melyet Szúzában vertek,
amikor Egyiptomban volt zsoldos. Mivel a legtöbb harcos athéni
volt, a perzsák az érmékre Athéné baglyát kalapálták. Az érme
szépsége felett érzett ámulata azonban csak egy éjszakán át
tartott, mert másnap egy numídiai szajhának adta.
Ahogy most a holdat bámulta a templom mellvédjéről, azt
kívánta, bárcsak megtartotta volna. Felsóhajtott, hátat fordított a
falnak és lebaktatott a holdsütötte kertbe vezető lépcsőn. A
rózsák elvesztették színüket, a hold fényében mind a szürke
árnyalataiban játszott, de az illatuk megmaradt.
Átsétált a gyógyítás csarnokán és felkaptatott a Deraé
szobájához vezető lépcsőkön, ahol azután leült a két ágy közé. Az
egyiken Arisztotelész, a varázsló feküdt, mellén összekulcsolt
kézzel, jobbja a nyakláncán lévő követ markolta. A másikon
hevert a papnő, még mindig abban a zöld ruhában, amelyet
Leukión vásárolt a piacon. A férfi megsimogatta az asszony arcát.
Deraé nem mozdult és a harcos derűsen idézte fel magában
visszatértét a templomba, ahol a papnőt a láz karmai között
találta. Megfürdette, ápolta, etette. Akkor boldog volt, hiszen az
asszony az övé volt, gondoskodott róla, akár egy gyermekről.
Deraé arca sápadt volt és alig-alig lélegzett. Már két napja volt
ilyen állapotban, de Leukión nem aggódott. A papnő azt mondta,
öt napig lesz így. Utána visszatér, és minden olyan lesz, mint
egykor: gyógyítja a betegeket, majd lassú sétára indulnak a
kertben, és csendes beszélgetéseket folytatnak a holdfényes
éjszakában.
A varázsló halkan felnyögött, jobb keze lecsúszott a
nyakláncáról. Leukión előredőlt, hogy szemügyre vegye az
aranykövet. Fekete vonalak csíkozták, és mintha halványan izzott
volna. A tekintete visszatért Deraére, és ismét elámult, hogy
milyen szép. Megérintette, akár egy bűvige: fájdalmas volt ugyan,
mégis szívesen fogadta. Felállt és megtornásztatta a hátát.
Kardhüvelye megtörve a csendet, nekicsattant a széknek.
Mostanában már zavarta a kard, a templomban töltött évek
eltompították a harcos szellemét. Ám a varázsló azt mondta,
szükség van rá, hogy a testeket állandóan őrizni kell.
– Mitől? – tudakolta Leukión.
Arisztotelész a vállát vonogatta.
– A kiszámíthatatlantól – felelte.
Leukión az ajtó felé nézett... és kővé dermedt.
Mert az ajtó már nem volt ott. A fal is eltűnt, és sápadtan
csillogó kőfalak határolta hosszú, keskeny folyosó váltotta fel. Az
ezüsthajú harcos kivonta rövidkardját meg a tőrét, és a szemét
meresztgette, hogy átlásson a félhomályon. Két árnyék vált el a
folyosó falától, Leukión pedig hátrált egy lépést, ahogy irdatlan,
torz alakjuk lassan megindult felé. Pikkelyes volt a fejük és a
válluk, karjuk és törzsük a bomló hullák szürkéje, karmos lábuk a
kőpadlót karistolta, és egyre közeledtek.
Leukión émelyegve és rettegve vette észre, hogy pofájukat
hegyes agyarak töltik ki.
Még tovább hátrált, míg végül lába az ágyba nem ütközött,
amelyen Deraé feküdt.
Az első démon a harcosra vetette magát. Leukión előrelendült,
fogadta a rohamot, és rövidkardját a fenevad hasába döfte, majd
a szíve felé rántotta. Karmok martak a vállába, átszakítva húst és
izmot, és eltörték a kulcscsontját. Ahogy a démon elzuhant, a
másik lény a sebesült férfira rontott és karmai jobból zárultak
össze az oldalán, összezúzva lejjebb a csípőt. Leukión a bestia
nyakába mártotta a tőrét, a füle alatt. Szürke nyálka lövellt ki a
sebből, eláztatva a harcos kezét és égetve a bőrét. A démon
haláltusájában lelökte magáról az embert, aki a padlóra zuhant,
elejtve tőrét és kardját.
Vér folyt a vállára kapott sebből és a törött csípője okozta
fájdalom kis híján elviselhetetlennek bizonyuk. Ám Leukión
mégis azon küszködött, hogy felálljon.
Felemelte rövidkardját a padlóról és talpra kecmergett, bal
lábára helyezve a testsúlyát. A két démon eltűnt, de a folyosó
maradt.
– Megcsináltam – suttogta a harcos. – Megmentettem Deraét.
Öt, kardhosszúságú karom csapódott a hátába. A melléből
törtek elő, majd a roppant kéz ökölbe zárult és a tulajdonosa
visszarántotta.
Vér bugyogott fel a férfi szétszaggatott tüdejéből és a feje
előrebukott.
A démon ráhajította a testet az ágyra, ahol Leukión erőtlen
karja az Arisztotelész mellén pihenő aranykőhöz ért. A kő
fényesen felragyogott, új erőt öntve a haldokló harcosba.
Megpördítette kardját, és visszafelé döfött, belemártotta a
mögötte álló démon gyomrába.
Újra karmok hasítottak a testébe és letépték a fejét.
A tántorgó démon a földre lökte a tetemet, majd vágott,
opálszínű szeme Deraére szegeződött. Az agyarairól nyál
csöpögött, ahogy megindult felé.
*****
 A démoni horda megtöltötte a szoros száját és mozdulatlanul
állt, tekintetét a háromszáz vérvörös köpenyű harcosra szegezve,
akik elállták a fényhez vezető útjukat.
– Mit gondolsz, miért várnak? – fordult Parmenión a
Kardkirályhoz.
– Őrá várnak – suttogta Leonidász, és kardjával rábökött egy
távoli, sötét, hömpölygő viharfelhőre.
– Én nem látok senkit.
A király nem felelt és a felhő egyre közeledett, áthömpölygött a
vidék felett, megtöltötte a palaszürke eget. Ahogy közelebb ért,
Parmenión már látta, hogy nem is felleg, csupán mindennél
sötétebb feketeség, olyan, amilyet el sem tudott képzelni soha. A
bestiák meghunyászkodtak a láttán, futva kerestek menedéket a
sziklák között és a közeli barlangokban.
A sötétség lassított, ahogy elérte a hágót, és ekkor szél támadt
a várakozó katonák soraiban, a rettegés érintését hozva magával.
Az összes ismert emberi félelmet magával hozta ez rémséges szél,
a sötétség összes ősi iszonyatát. A sor megremegett. Parmenión
érezte, hogy a keze reszketni kezd, kardja a földre hullt.
– Spártaiak, tartsatok ki! – kiáltotta a király... de az ő hangja is
erőtlen, kásás és félelemmel teli volt. Ám mégis egy spártai király
hangja volt, a harcosok pajzsai pedig ismét összezárultak,
bronzfalat képezve.
Parmenión letérdelt és felkapta a kardját. A szája kiszáradt és
komor, rettentő bizonyosság szállta meg: a sötétség hatalmát
semmi sem állíthatja meg.
– Minden elveszett – jajongta Arisztotelész, és áttörve a sorok
között, megrángatta Parmenión karját. – Semmi sem állhat meg
vele szemben a saját királyságában. Gyere innen, ember! Vissza
tudlak juttatni a testedbe!
 Parmenión lerázta magáról. – Menj hát! – parancsolta.
– Te bolond! – szisszent fel Arisztotelész, és a keze ráfonódott
a mellén viselt kőre. Egy szemvillanás alatt eltűnt.
A sötétség feléjük hömpölygött, a fellegből pedig lassú, mégis
hihetetlenül hangos dobpergés hallatszott – olyan volt, mint
valami szabályos mennydörgés.
– Mi ez a zaj? – kérdezte Parmenión remegő hangon.
– A Káosz szívdobogása – felelte a Kardkirály.
A spártaiak azonban még mindig a helyükön álltak.
A démonsereg közben ismét összegyűlt, és lassan megindult
előre, elárasztotta a szorost – mögöttük ott lebegett a feketeség.
Az élet melege simított végig Parmenión hátán, és mikor
megfordult, hogy megnézze mi az, látta, hogy a fénygömb nőni
kezd a sziklán, egyre gyarapodik, fénye beragyogja a sziklát, majd
felemelkedik, és napfényként ragyog a szoros felett.
A horda megtorpant, eltakarták szemüket a bántó ragyogás
miatt, Parmenión pedig érezte, ahogy a félelem súlya már nem
nyomja a szívét. A Káosz szívdobogása ismét felhangzott,
hangosabban, a sötétség pedig folyni kezdett feléjük.
Fény és sötét, iszonyat és remény találkozott a szoros közepén,
hogy összefonódjanak, ide-oda tekergőzzenek, majd egyre
magasabbra emelkedjenek az égen, egyetlen hatalmas, csíkos
gömbben kavarogva, melynek közepében villámok cikáznak.
Hádész serege még mindig odalent állt, minden szem az égen
vívott gigászi csatára szegeződött. Kezdetben úgy tűnt, hogy a
sötétség kioltja a fényt, de a lélek ismét felvillant, tépte-szaggatta
a sötétséget, tisztán ragyogott, aranyszín fényoszlopokat lövellve,
amelyek váratlan felvillanásaikkal fénybe borították a hágót.
 A csata egyre magasabban és magasabban örvénylett, míg
végül már csak nagyon halvány szikrákat lehetett látni. Azután
már azt sem, csak Hádész egének könyörtelen szürkeségét.
A Kardkirály tokjába lökte pengéjét és Parmeniónra nézett.
– Ki ez a gyermek? – kérdezte elfojtott hangon,
tisztelettudóan.
– A makedón király fia – felelte a sztratégosz.
– Bárcsak spártai lenne! Bárcsak ismerhetném!
– Mi folyik itt? – tudakolta Parmenión, mert a démonsereg
kezdett felbomlani, az Üresség teremtményei mogorván
elvonultak a szorosból, hogy visszatérjenek örökkön árnyékba és
homályba burkolózó otthonaikba.
– Megszületett a gyermek – válaszolta a Kardkirály.
– És a Sötét Isten vereséget szenvedett?
– Attól tartok, nem. Összefonódtak, és így is maradnak,
állandóan csatázva egymással. Ám a gyermek hatalmas lesz. Még
az is lehet, hogy diadalmaskodik.
– Vagyis kudarcot vallottam – suttogta Parmenión.
– Nem vallottál kudarcot. Ő a fény és a sötétség gyermeke lesz.
Barátokra lesz majd szüksége, akik vezetik, segítik, erősítik. És ott
leszel neki te, Parmenión.
Az Élüszioni Mezőkre vezető kapu villózva feltárult ismét,
ragyogó napsütés közepette. A spártai király megfogta Parmenión
kezét.
– Hív az élet, testvérem. Térj vissza hozzá!
– Nincs... nincs rá mód, hogy kifejezzem köszönetemet.
Többet adtál, mint amit lehetségesnek tartottam.
A király elmosolyodott.
 – Te sem tennél ennél kevesebbet egy honfitársadért,
Parmenión. Menj, és védelmezd a gyermeket! Mert arra született,
hogy nagy legyen.
Arisztotelész abban a pillanatban nyitotta ki a szemét, hogy a
démon kinyújtotta a kezét Deraé felé.
– Ne! – süvöltötte. Fénynyaláb csapódott a teremtmény
mellkasába, és nekitaszította a hátsó falnak. A bőre felhólyagzott,
lángok csaptak fel a sebből. A tűz pillanatok alatt beborította a
bestiát, és fekete füst töltötte meg a szobát.
A mágus lekászálódott az ágyáról, és aranyfényű kard jelent
meg a kezében. Gyorsan előreszökkent, és a pengét a lángoló
fenevadhoz érintette, amely egy szemvillanás alatt eltűnt.
Elenyészett a folyosó is, a szoba falai ismét helyükre kerültek.
Arisztotelész lepillantott Leukión megcsonkított tetemére.
– Bátran harcoltál – suttogta a mágus –, mert egynél többen
kellett, hogy legyenek. – A kard felszívódott Arisztotelész kezében
és tűzgolyóvá vált, amelyet Leukión mellére helyezett. A test
összes sebe begyógyult és a feje is visszagördült a nyakára. – Jobb
lesz Deraének, ha inkább így lát – közölte a varázsló a holttesttel
és lezárta a halott szemét. Az oldalán függő erszénybe nyúlt, majd
előhalászott egy ezüst oboloszt, amelyet a harcos szájába tett. – A
révésznek – mondta halkan. – Végződjék utad a fényben!
Arisztotelész odalépett az ágyakhoz, megfogta Deraé kezét és
hazahívta.
 PELLA, KR. E. 356 TAVASZA

Mothak éppen az ágy mellett állt, amikor a csoda

bekövetkezett. Parmenión arcába visszatért a szín, húsa kitelt, de
ennél is több történt – mert a haja sűrűbb lett és sötétebb, a
szeme, orra és álla körüli ráncok elhalványultak és eltűntek.
Fiatalabbnak tűnt, mintha csak a húszas éveiben járt volna.
Mothak nem hitt a szemének. Az egyik pillanatban még gazdája
és barátja haldoklott, a következőben pedig már erősebbnek tűnt,
mint két évtizede.
Megfogta Parmenión csuklóját, hogy kitapintsa a szívverését.
Az erősen és ritmikusan vert.
Ebben a pillanatban eget rengető éljenzésben törtek ki a palota
körül álló katonák. Egyre hangosabb és hangosabb lett a zsivaj.
Parmenión megmoccant és felébredt.
– Az összes istenekre, ez hihetetlen! – kiáltotta Mothak.
A spártai felült, átölelte a barátját, és érezte, hogy a thébai
könnyei végigcsorognak az arcán.
– Visszatértem és jól vagyok. De miért ez az éljenzés? –
Megszületett a király fia – felelte Mothak.
Parmenión ledobta a testét borító takarót, és az ablakhoz
lépett. Katonák ezrei álltak a palota körül és a trónörökös nevét
kiáltozták.
– Alexandrosz! Alexandrosz! Alexandrosz!
 BIBLIOGRÁFIA

ANDRONICOS, M.: Sarissa. Bulletin de Correspondence

Hel-lenique, 94. szám
ANDERSON, J. K.: Xenophon. Duckworth, 1974
ARISTOTLE: Ethics. Penguin. Classics, ford. J. A. K.
Thomson, a bevezetést írta Jonathan Barnes, átdolg. kiadás,
1976 (Magyarul Arisztotelész: Eudémoszi etika, Nagy etika,
fordította: Steiger Kornél; Gondolat, Budapest 1975,
Nikomakhoszi etika, fordította: Szabó Miklós; Európa Kiadó,
Budapest 1997
ADRIAN: Campaigns oj Alexander (Penguin Classics, ford.
Aubrey de Selincourt, átdolg. J. R. Hamilton, 1971
AUSTIN, M. M. & VIDAL-NAQUET, P.: Economic and
Social History of Ancient Greece. Batsford 1977
BENGTSON, H.:The Greeks and the Persians. Weidenfeld,
1968
CASSIN-SCOTT: The Greek and Persian Wars. Osprey,
1977
CAWKWELL, GEORGE: Philip of Macedón. Faber, 1978
COOK, J. M.: The Persian Empire. Dent, 1983
DIODORUS SICULUS: Books 15-17. Loeb
ELLIS, J. R.: Philip II and Macedonian Imperialism. Thames
and Hudson, 1976
FITZHARDINGE, L. F.: The Spartans. Thames and
Hudson, 1980
FLACELIERE, R.: Daily Life in Greece. Macmillan, 1966
 FORREST, W. G.: A History of Sparta. Duckworth, 1980
HAMMOND, N. G. L. és GRIFFITHS, G. T.: History of
Macedonia. Vol. II. Oxford University Press.
HATZOPOULOS, M. B. & LOUKOPOULOS, L. D: Philip of
Macedón. Heinemann, 1981
LANE FOX, ROBIN: Alexander the Great. Omega, 1973
LANE FOX, ROBIN: The Search for Alexander. Allen
Lane, 1980
KEEGAN, JOHN: The Mask of Command. Cape, 1987
KERENYI, C: The Gods of the Greeks. Thames and
Hudson, 1951 [Eredetiben: Kerényi Károly: Die Götter- und
Menschheits-geschichten] (Kerényi Károly: A görög mítoszok,
ford. Kerényi Grácia, Gondolat, Budapest, 1977)
LAZENBY, J.: The Spartan Army. Aris and Philips
MAY, C.: The Horse Care Manual. Stanley Paul, 1987
PAUSANIAS: Guide to Greece. Vol. I – II. Penguin
Classics, ford, és a bevezetőt írta Peter Levi, 1971. (Magyarul
Pausza-niasz: Görögország leírása I-II., ford. Muraközy
Gyula, Budapest: Pallas-Attraktor, 2000, 2008)
PLUTARCH: Lives. Routledge, ford. J. and W. Langhorne.
(magyarul: Plutarkhosz, Párhuzamos életrajzok I-II., ford.
Máthé Elek, Magyar Helikon: 1978; Budapest: Osiris, 2005)
RENAULT, MARY: The Nature of Alexander. Penguin,
1975 (A szerzőtől az Égi tűz című, szintén Nagy Sándorról
szóló regény megjelent magyarul, ford. Osztovits Levente,
Budapest: Európa: 1977)
RUTTER, N. K.: Greek Coinage. Shire Archaeology, 1983
SEKUNDA, NICK: The Army of Alexander the Great. Osprey,
1984
STARR, CHESTER G.: The Ancient Greeks. Oxford
 University Press, 1971
SYMONS, DAVID J.: Costume of Ancient Greece.
Batsford, 1987
WYCHERLEY, R. E.: How the Creeks Built Cities. Macmillan,
1962
XENOPHON: A History of My Times. Penguin Classics.
XENOPHON: The Persian Expeditions. Penguin Classics.
(Mindkettő magyarul In Xenophón történeti munkái, Ford.
Fein Judit, Gradvohl Edina, Nemeth György és Vilmos László,
Budapest: Osiris, 2001)
 A SZERZŐRŐL

DAVID GEMMELL az angliai Londonban született, 1948

nyarán. Tizenhat évesen kicsapták az iskolából, ezután
kidobóember lett sohói éjszakai klubokban. A jó beszélőkével
megáldott Gemmellnek ritkán kellett ténylegesen kidobnia az
ügyfeleket, ehelyett nagy dumájával beszélte ki magát a bajból.
Végül ez az adottsága eredményezte, hogy szabadúszóként
állást kapott a londoni Daily Mailnél, a Daily Mirrornál és a
Daily Expressnél. Első regénye, a Legenda, 1984-ben jelent meg
és azóta is folyamatosan újranyomják. David Gemmell 2006-ban
hunyt el.