David Gemmel

A Sötét Herceg

Delta Vision Kiadó

Budapest, 2014
 DAVID A. GEMMELL
A SÖTÉT HERCEG

© Delta Vision Kft., 2014

Hungarian translation © Sziklai István, 2014
Borítógrafika © Julien Delval, 2007
Szerkesztő: Antoni Rita
Korrektor: Dobos Attila
Nyomdai előkészítő: Ádám Krisztina Kiadja a Delta Vision Kft.

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

DAVID A. GEMMELL: DARK PRINCE
Copyright © David A. Gemmell, 1991
Minden jog fenntartva

ISBN 978 963 3950 36 4

Delta Vision Kft.

1092 Budapest, Ferenc krt. 40.
Telefon: 36 (70) 322-3755
Fax: 36 (1) 216-7054 www.deltavision.hu

Kiadja a Delta Vision Kft.

Felelős kiadó: Terenyei Róbert Nyomtatta és kötötte a NestPress Kft.
Felelős vezető: Fekete Iván
Megjelent 2014-ben, Budapesten 41 ív terjedelemben
 Gemmell-sorozatunkban eddig megjelent:

Drenai-saga - Árnyjáró-ciklus
Árnyjáró
A farkas birodalma
Árnyak hőse

Drenai-saga - Legendás Druss krónikája

Legendás Druss első krónikája
Haláljáró legendája
Fehér Farkas

Drenai-saga - egyéb Drenai-történetek

Legenda Király a kapun túl
Kallódó hősök
A tél harcosai
A Nappal és Éjjel Kardjai

Rigante-ciklus
Kard A Viharban
Éjféli Sólyom
Hollószív
Viharlovas

Trója-sorozat
Az Ezüst Íj Ura (első kötet)
Az Ezüst Íj Ura (második kötet)
A Villámlás Pajzsa
Királyok bukása

Makedónia-sorozat
Makedónia Oroszlánja
A Sötét Herceg
 AJÁNLÁS
A Sötét Herceg ezen kiadását ajánlom az összes múltbeli és
jelenlegi barátomnak a Random Centurynél. És mindazoknak,
akik értik, mit jelent, az, hogy: „Minél hangosabban bizonygatják
a becsületességüket, mi annál gyorsabban számolgatjuk a
kanalakat.”
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Hálás köszönetem szerkesztőmnek, Deborah Bealenek, aki
segített táplálni az ihletet, korábbi szerkesztőmnek, Lisa Reeves-
nek, mert megmutatta a Parmeniónhoz vezető utat és jelenlegi
szerkesztőmnek, Oliver Johnsonnak, aki felépítette a hidakat.
Köszönöm továbbá Alan Fishernek, Vikki Lee Francenek,
Valerie Gemmellnek, Stella Grahamnek, Edith Grahamnek, Tim
Lentonnak, Jean Maundnak, Tóm Taylornak és Charon Woodnak
a munka egésze során nyújtott segítségüket.
 TARTALOMJEGYZÉK
AJÁNLÁS
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

ELSŐ KÖNYV Kr. e. 352

PELLA, MAKEDÓNIA, NYÁR

KRÓKOSZ MEZEJE, NYÁR
A TEMPLOM, KIS-ÁZSIA, NYÁR
PELLA, MAKEDÓNIA, NYÁR
PELLA, MAKEDÓNIA, ŐSZ
PELLA, MAKEDÓNIA, ŐSZ A TEMPLOM,
KIS-ÁZSIA
A MAKEDÓNOSZ BIRODALOM
A TRÁK HATÁR, MAKEDÓNIA

MÁSODIK KÖNYV Kr. e. 352

OLÜMPOSZ ERDEJE A KŐKÖR, IDŐ

ISMERETLEN A KENTAUROK ERDEJE A
PINDOSZ-HEGYSÉG
ÁRKÁDIA DOMBJAI A GORGÓ-
ERDŐ

HARMADIK KÖNYV Kr. e. 352

ÁRKÁDIA SZIRTJEI
MANTINEIA SÍKJA
A TEGEAI-SZOROS
SPÁRTA VÁROSA
GÜTHEION DOMBJAI
 SPÁRTA VÁROSA
A VÉR MEZEJE
SPÁRTA VÁROSA
A VÉR MEZEJE
AZ ÓRIÁS KAPUJA

NEGYEDIK KÖNYV Kr. e. 337

MIEZA VÁROSA, KR. E. 337

PELLA, KR. E. 337
A TEMPLOM, KIS-ÁZSIA
A NYÁRI PALOTA, AIGAI
AIGAI VÁROSA, KR. E. 337, TÉLKÖZÉP PELLA, TÉLKÖZÉP
AZ AXIOSZ FOLYÓ, KR. E. 337 TELE
AIGAI VÁROSA
PELLA, KR. E. 337 TELE
AIGAI, KR. E. 336 NYARA
TRÓJA ROMJAI, KR. E. 335 TELE
NAGY-PHRÜGIA, KR. E. 336
IÓNIA, KR. E. 334 TAVASZA
AZ IDA-HEGY, KR. E. 334
A GRANIKOSZ FOLYÓ, KR. E. 334
ISSZOSZ, KR. E. 333
AZ ISSZOSZI CSATA, KR. E. 333
LINDOSZ, RHODOSZ, KR. E. 330 SZÚZA,
PERZSIA, KR. E. 330 ELÁM VÁROSA, KR. E. 330
BABILON, KR. E. 323 NYARA
AZ ÜRESSÉG, IDŐ ISMERETLEN
TENGERMELLÉKI VÁROS, IDŐ ISMERETLEN
A KAPU, SPÁRTA, KR. E. 352
ELSŐ KÖNYV
KR. E. 352.
 Pella, Makedónia, nyár
Az aranyhajú gyermek egyedül üldögélt, mint általában, és
azon merengett, hogy vajon meghal-e aznap az apja. Nem sokkal
odébb, a királyi kert túlsó felében dajkája beszélgetett a nappal rá
vigyázó két őrrel. A komor tekintetű harcosok nem néztek rá és
idegesen toporogtak, mikor a közelükbe merészkedett.
Alexandrosz megszokta már a viselkedésüket. Még négy évesen
is értette.
Szomorúan gondolt vissza arra a három héttel korábbi napra,
amikor harci díszbe öltözött apja ugyanezen a kerti úton
masírozott végig, mellvértje csak úgy csillogott a napsütésben.
Annyira szép volt a vért, hogy Alexandrosz kinyújtotta a kezét,
hogy megérintse az arannyal szegett tündöklő fémlemezeket,
mellrészén a hat oroszlánnal. Ám alig emelte fel a kezét,
Philipposz gyorsan hátralépett.
– Hozzám ne érj, fiú! – fortyant fel.
– Nem bántalak, apa – suttogta a herceg, és felnézett az apja
fekete szakállas képébe, ahol vak jobb szeme hatalmas opálként
meredt rá vissza a csúnyán összekaszabolt homlok alól.
– Azért jöttem, hogy elbúcsúzzam – dörmögte Philipposz –, és
hogy megmondjam, légy jó! És légy szorgalmas a tanulásban!
– Győzni fogsz? – kérdezte a gyermek.
– Győzök vagy meghalok, fiú – felelte a király, és letérdelt,
hogy arca egy szintbe kerüljön a fiáéval. Láthatóan
megnyugodott, bár a tekintete továbbra is zord maradt. –
Vannak, akik szerint nem nyerhetek. Nem felejtették még el, hogy
Onomarkhosz legyőzött legutóbb, mikor összecsaptunk.
Csakhogy... – suttogóra fogta a hangját –, amikor Methóné
ostrománál egy nyíl fúródott a szemembe, ugyanezek mondták,
hogy meghalok. Amikor a láz levert a lábamról Trákiában, az
embereim esküdöztek, hogy megszűnt dobogni a szívem.
Csakhogy én makedón vagyok, Alexandrosz, és nem halok meg
egykönnyen.
– Nem szeretném, hogy meghalj. Szeretlek – nyilatkoztatta ki a
gyermek.
Philipposz vonásai egyetlen pillanatra lágyultak csak el és
felemelte karját, mintha csak meg akarná érinteni a fiát. Ám a
pillanat elszállt és a király felállt.
– Én pedig... gondolni fogok rád.
Gyermeki kacaj rántotta vissza ismét Alexandroszt a jelenbe. A
kert falán túlról behallatszott, ahogy a palotában élő lurkók
játszottak. Nagyot sóhajtott és azon tűnődött, hogy vajon milyen
szórakozást találhattak maguknak. Talán „Kapd el a teknőst!”,
vagy „Hekaté érintését”. Időnként szobája ablakából nézte őket.
Az egyik gyereket megválasztották Hekaténak, a halál
istennőjének, aki a többieket üldözte: megkereste, hová bújtak,
megérintette és így a rabszolgáivá tette őket. A játék addig tartott,
míg az összes gyereket fel nem kutatta és le nem igázta a halál.
Alexandrosz megborzongott a napsütésben. Őt soha senki nem
kérte meg, hogy játsszon ilyet. Lepillantott parányi kezére.
Nem akarta, hogy az a kutya meghaljon: szerette az állatot. És
nagyon erősen próbálkozott, mindig koncentrált, hogy amikor
megsimogatja az ebet, nyugodtak legyenek a gondolatai. Ám egy
napon a játékos kölyök ráugrott és ledöntötte a lábáról.
Alexandrosz tenyere pedig azonnal kivágódott és nyakon
teremtette a jószágot. A kutya abban a pillanatban üveges
szemmel, vonagló lábbal terült el. Rögtön bevégezte, de ennél is
rosszabb volt, bogy néhány perc alatt teljesen szét is bomlott, és a
halál bűze lengte be a kertet.
„Nem az én hibám volt”, szerette volna mondani a gyermek,
pedig ő tehetett róla, hiszen tudta, hogy átok ül rajta.
Madarak kezdtek csiripelni a sudár fákon, Alexandrosz pedig
elmosolyodott, ahogy felpillantott rájuk. Behunyta zöld szemét és
hagyta, hogy elöntse a madárdal, kitöltse az elméjét és
összeforrjon a gondolataival. A madárfütty kezdett értelmet
nyerni, amit csak ő tudott megfejteni. Szavakba ugyan nem tudta
önteni, csak érzésekbe, félelmekbe, apró dühökbe. A madarak
egymást figyelmeztették a kiáltásokkal.
Alexandrosz ismét felnézett és azt zengte:
– Ez az én fám! Ez az én fám! El innen! El innen! Ez az én fám!
Ez az én fám! Megöllek, ha nem mész innen!
– Nem lenne szabad gyerekeknek gyilkosságról énekelni –
jegyezte meg a dajkája komoran, aki ekkor érkezett, de mint
mindig, most is karnyújtásnyira megállt tőle.
– Ezt dalolják a madarak – mondta Alexandrosz.
– Be kellene jönnöd, nagyon forrón tűz a nap.
– A gyerekek még kint játszanak a falon túl – vitázott a fiú. –
Én pedig szeretek itt üldögélni.
– Azt teszed, amit mondok, ifjú herceg! – csattant fel a dajka.
A szeme felparázslott, és Alexandrosz mármár hallotta, amint egy
sötét hang azt suttogja benne: „Öld meg! Öld meg!” Nagyot nyelt
és leküzdötte magában a rátörő haragot.
– Megyek – felelte végül csendesen. Felállt és elindult az
asszony felé, aki fürgén félreállt az útjából, aztán lassan követte a
termeibe visszatérő fiút. Alexandrosz megvárta, míg elmegy, majd
kisurrant a folyosóra és anyja lakosztályához szaladt: itt belökte
az ajtót, hogy bekukucskáljon.
Olümpiasz egyedül volt és elmosolyodott, mikor a fia belépett,
és kitárta felé a karját. A gyermek odarohant, átölelte, arcát
nekinyomta anyja puha keblének. Tudta, hogy senki sem olyan
gyönyörű, mint az édesanyja és vadul csimpaszkodott belé.
– Nagyon forró a tested – simította meg Olümpiasz fia haját és
homlokát. Hideg vízzel teli kupát nyújtott át neki és nézte, amint
a gyermek mohón felhajtja.
 – Jól ment ma a tanulás? – érdeklődött aztán a királyné.
– Ma nem volt óra, anya, mert Sztagra beteg. Ha egy kis
lovacskám lenne, ő is meghalna?
A gyermek látta az anyja arcára kiülő fájdalmat, ahogy
odavonta magához és megveregette a hátát.
– Nem vagy démon, Alexandrosz. Nagyszerű adományokat
birtokolsz és nagy ember lesz belőled.
– De meghalna a lovacskám?
– Azt hiszem, igen – vallotta be az asszony. – De amikor
idősebb leszel, megtanulod majd, hogyan irányítsd... az
adományt. Légy türelemmel!
– Senkit nem akarok megölni. Tegnap rávettem a madarat,
hogy szálljon rá a kezemre. Hosszú ideig ücsörgött rajta, mielőtt
elrepült. És nem halt meg.
Esküszöm!
– Amint apád visszatér Pellába, mind elmegyünk a tengerhez
és hajókázni fogunk. Tetszeni fog neked. Hűs szél fog fújni és
úszunk majd.
– De visszajön? – faggatózott Alexandrosz. – Egyesek szerint
megölik a phókisziak. Azt mondják, hogy elfogyott a szerencséje,
hogy az istenek elhagyták.
– Csitt! – suttogta Olümpiasz. – Nem okos ilyen gondoltatokat
hangoztatni. Philipposz nagy harcos... és ott van neki Parmenión.
– A phókisziak két éve már legyőzték, és akkor kétezer
makedón halt meg. Most pedig az athéniak dúlják a partvidéket,
és még a trákok is ellenünk fordultak.
Az asszony bólintott és felsóhajtott.
– Túl sok mindent hallasz, Alexandrosz.
– Nem akarom, hogy meghaljon... még akkor sem, ha nem
kedvel.
– Nem szabad ilyet mondanod! Soha! – kiáltott fel Olümpiasz,
és a vállánál fogva megragadta a fiát, majd jól megrázta. – Soha!
Szeret téged. Te a fia vagy. Az örököse.
 – Ez fáj – suttogta a gyermek, és könnyek szöktek a szemébe.
– Sajnálom – vonta az anyja ismét a karjába. – Oly sok
mindent szeretnék elmondani neked, oly sok mindent
elmagyarázni. De még nagyon kicsi vagy.
– Megérteném – bizonygatta Alexandrosz.
– Tudom. Ezért nem mondhatom el.
Egy darabig néma csöndben üldögéltek: Alexandrosz
elálmosodott anyja meleg karjában.
– Most már látom őket – szólalt meg végül álomittas hangon.
– Lila és sárga virágok borította mezőn állnak. Ott van apa
aranyvértjében. Szürke heréltje, Akhia mellett áll. És látom az
ellenséget is. Ó, anya, több ezren vannak. Látom a pajzsaikat.
Nézd! Az ott Spárta jele, ott meg Athéné baglya és... azt nem
ismerem, viszont Pheraiét és Korinthoszét igen... olyan sokan
vannak. Hogyan tudná apa legyőzni mindet?
– Nem tudom – suttogta Olümpiasz. – Most mi történik?
– Kezdődik a csata.
 Krókosz mezeje, nyár
Makedóniai Philipposz megdörgölte vak jobb szeme felett a
heget és a fél mérföldre felsorakozott phókiszi hadrendet nézte.
Több mint húszezer gyalogos gyűlt össze a síkon, a főerő mögött
és tőle jobbra további ezer lovas. Tekintete átvándorolt a
makedón hadsorokra, ahol tizenötezer gyalogos várakozott
alakzatban a centrumban, tőle jobbra és balra pedig háromezer
lovas.
Mindenfelé virágok nőttek – akadtak köztük lilák és sárgák,
másfelé fehérek és rózsaszínek – és ebben a pillanatban a király
szinte felfoghatatlannak tartotta, hogy perceken belül emberek
százai – talán ezrei – lehelik ki lelküket, vérüket beissza a föld.
Hirtelen rátört a sajnálat, és szinte a szépség istenei elleni bűnnek
érezte, hogy a virágokat hamarosan beletiporják a Krókosz
mezején nyíló sápadt fűvel együtt a porba.
– Ne légy bolond! – rótta meg önmagát. – Te választottad ezt a
csatateret. – Lapos volt, a lovasságnak lett kitalálva és Philipposz
most a thesszáliai dárdásokat vezette, egész Hellász legkiválóbb
lovasait.
Két nappal ezelőtt, miután a makedón sereg villámgyorsan
átkelt a Piniosz folyó gázlóján, sikerült meglepnie Pagaszai
kikötővárosának védőit. A város három óra alatt elesett.
Napnyugtára már a makedónok birtokolták az öbölre néző
mellvédeket, amelyen át az athéni hadiflotta triérészei szelték a
csendes hullámokat. Pagaszai elestével azonban a flotta nem
tudott hol kikötni, így a rajtuk szállított katonák nem lehettek
hasznára az ellenség ügyének. A legközelebbi sekély vizű öböl
egynapi hajóútra és négynapi gyaloglásra feküdt, így mire az
athéni katonák partra szállnának, a csata már befejeződik.
Most, hogy a hátát sikerült biztosítania egy athéni támadással
szemben, Philipposz magabiztosabban tekintett a közelgő csata
elé. Ezúttal Onomarkhosz sehova sem rejthette el hatalmas
katapultjait: itt nem voltak meredek, fákkal borított hegyek,
ahonnan az égre lövellhették a halált. Nem, ez ember ember
elleni, sereg sereg elleni ütközet lesz. Philipposz még nem
felejtette el azt az émelyítő rettegést, ahogy a hatalmas sziklák
záporozni kezdtek a makedónokra, még mindig fülébe csengtek a
szétzúzott haldoklók szörnyű sikolyai.
Ma azonban más lesz. Ma az esélyek kiegyenlítettebbek.
És ott volt neki Parmenión...
Balra nézett, és tekintetével a spártait kereste: nézte, ahogy
végiglovagol a balszárny mentén, elbeszélget a lovasokkal,
megnyugtatja a fiatalabbakat és lelkesíti a veteránokat.
Egy pillanatra harag tört Philipposzra. A spártai hét éve
Makedónia segítségére sietett, mikor az országot mindenfelől
ellenség fenyegette. Stratégiai képességei akkor létfontosságúnak
bizonyultak és ő képezte ki Philipposz akkor alakuló seregét, hogy
földművesekből és gazdákból a civilizált világ legfélelmetesebb
haderejét faragja.
Akkor még szerettelek – gondolta a király, és eszébe jutottak a
nyugaton az illírek felett, az északon a paiónok felett aratott
győzelmek szédítő napjai. Egyik város a másik után esett el a
makedónok előtt, ahogy erejük egyre nőtt. Ám a győzelmek
mindig Parmenióné voltak, a sztratégoszé, akinek haditervei
negyedszázadon át eredményeztek diadalt Thébaiban,
Phrügiában, Kappadókiában és Egyiptomban.
Philipposz leárnyékolta ép szemét és a phókiszi centrumot
kémlelte, ahol Onomarkhosznak kellett állnia a testőreivel. Ám a
távolság túl nagy volt, a nap túl sok mellvérten, pajzson és
sisakon csillant meg, hogy ki tudja választani az ellenség soraiból.
– Mit nem adnék érte, ha most a kardomat a nyakadra
tehetném – suttogta.
 – Mondtál valamit, felség? – fordult felé Attalosz, a király
bajnoka. Philipposz rámeredt a mellette álló fagyos tekintetű
férfira.
– Igen – de csak magamnak. Eljött az idő. Add ki a parancsot
az előrenyomulásra!
Philipposz megsimogatta szürke heréltjét, megragadta a
sörényét és felpattant a jószág hátára. Az állat felnyerített és
felágaskodott, de a király izmos lába erősen szorította hordószerű
horpaszát. – Nyugalom! – csitította az uralkodó. Egy ifjú katona
szaladt elő, kezében Philipposz magas taréjú vassisakjával. Addig
súrolták, míg már ezüstösen csillogott: a király átvette és
lepillantott a homlokrészt díszítő Athéné istennő ragyogó arcába.
– Légy ma velem, úrnőm! – tette a fejére a sisakot. Egy másik
férfi az uralkodó kerek pajzsát adta fel, amelyet az bal karjára
húzott és elrendezett, hogy jól üljön az alkarján.
Az első négy ezred, tizenegyezer ember, lassan megindult az
ellenség felé.
Philipposz odanézett, ahol Parmenión várakozott a
balszárnyon kétezer lovasával és a két tartalék ezreddel. A spártai
odaintett neki, majd tekintete a csatamezőre szegeződött.
Philipposznak most már kalapált a szíve. Még mindig őrizte a
vereség keserű ízét az Onomarkhosszal való utolsó találkozásából.
A maihoz hasonló nap volt – verőfényes, az égen egyetlen felhő
sem úszott mikor a makedónok megindultak az ellen felé. Csak
akkor mindkét oldalon hegyek magasodtak, ahol ostromgépeket
rejtettek el, amelyek hatalmas sziklákat zúdítottak a
makedónokra és csontot törve, életeket kioltva szétzúzták az
alakzataikat. Majd rohamra lendült az ellenséges lovasság és a
makedónok elmenekültek a csatatérről.
Philipposz még sokáig fog emlékezni arra a napra. Hat éven át
legyőzhetetlennek tűnt, egyik diadalt aratta a másik után,
mintegy isteni rendelésre. És az az egyetlen rettenetes óra
mindent megváltoztatott. A makedónok fegyelme már estére
visszatért és a sereg rendezte sorait, hogy harcolva vonuljon
vissza. Ám életében először, Philipposz elbukott.
Még bosszantóbbá tette a vereséget, hogy Parmenión nem vett
részt a csatában. Északnyugatra vezetett egy másik haderőt az illír
felkelés leverésére.
A király hat éven át kényszerült osztozni győzelmein a
hadvezérrel, de ez az egyetlen vereség az övé volt – és csak az övé.
Philipposz lerázta magáról az emlékeket.
– Küldd a krétai íjászokat! – kiáltotta Attalosznak. A király
bajnoka megfordította a lovát és a parancsra váró ötszáz íjászhoz
vágtatott. A könnyűvértezetű, égetett bőrmellvértet viselő
krétaiak futásnak eredtek, hogy felzárkózzanak a menetelő
ezredek vonala mögött.
Kétszáz lépéssel Philipposztól jobbra a második számú
hadvezér, Antipatrosz várakozott ezer lovasával. Philipposz
megrántotta hátasa kantárát és odalovagolt, hogy elfoglalja a
helyét az élükön. A többségében makedón nemesek alkotta
lovasok éljenzése fogadta a közeledő királyt, aki integetve
köszöntötte őket.
Kihúzta a kardját és lépésben megindult, nyomában az
előretörő makedón gyalogságtól jobbra kanyarodó lovasság.
– Ott jönnek! – rikoltotta Antipatrosz, és a phókiszi lovasságra
mutatott. Az ellenséges lovasok előreszegezett lándzsával
vágtattak feléjük.
– Makedónia! – bődült el Philipposz, és vágtába ugratta a
lovát: minden félelme szertefoszlott, ahogy a makedónok
dübörögve megindultak a síkságon.

Parmenión összehúzta fakókék szemét, ahogy tekintete

végigpásztázott a csatatéren. Látta Philipposzt és a lovas társakat,
a hetairoszokat, amint rohamra lendülnek a jobbszárnyon, egy
vonalba érnek a pajzsukkal zárt falat képező, tizennyolc láb
hosszú vashegyű szarisszáikat az ellenségre szegező makedón
gyalogság menetelő ezredeivel, amelyek mögött a krétai íjászok
egyik süvítő nyílzáport zúdították a másik után a phókiszi
centrumba.
Minden a terv szerint alakult, a spártait mégis nyugtalanította
valami.
A király volt a makedón erők főparancsnoka, Philipposz mégis
mindig ragaszkodott hozzá, hogy az emberei élén vegyen részt a
csatákban és kockáztassa a halált az ő oldalukon. Parmenión
tudta, hogy bátorsága egyszerre áldás és átok. A makedónok
elszántabban harcoltak a királyt a soraikban tudva, ám ha
Philipposzra rátörne a páni félelem, az gyorsabban söpörne végig
a sorokon, mint ahogy nyáron a tűz terjed a száraz fűben.
Mint mindig, mikor a király a harc sűrűjébe vetette magát,
Parmenión vette át a csata stratégiai irányítását, ő figyelt arra, hol
mutatkoznak a gyengeség jelei, az arra utaló jelek, hogy a
hadiszerencse fordulni készül.
Háta mögött a thesszáliai lovasság a parancsára várt, míg
előtte az ötödik gyalogezred nyugodtan állt és az ütközetet nézte.
Parmenión levette fehér tollforgós sisakját és beletúrt izzadságtól
lucskos, rövidre nyírt barna hajába. Egyetlen gondolat uralta
most elméjét.
Mit terveztek a phókisziak?
Onomarkhosz nem volt hétköznapi hadvezér. Az elmúlt két
évben, amióta átvette a phókiszi erők parancsnokságát, seregeit a
lehető legügyesebben mozgatta Hellász középső vidékén,
kulcsfontosságú városokat foglalt el, és kifosztotta a boiótiai
erődítményt,
Orkhomenoszt. Ravasz és ösztönös vezér volt, alárendeltjei
tisztelték. Parmenión számára azonban ennél többet számított,
hogy a férfi kivétel nélkül mindig a támadásra építette
stratégiáját. Gyalogezredei most azonban mégis védekező állást
foglaltak el, egyedül a lovassága tört előre.
 Parmenión tisztán érezte, hogy valami nincs rendjén.
Leárnyékolta tekintetét és még egyszer szemügyre vette a
csatateret. Krókosz mezeje ezen a ponton lényegében laposan
futott, leszámítva messze jobbra egy alacsony dombsort és bal kéz
felé fél mérföldre egy kis erdős ligetet. Pagaszai elfoglalásával
hátulról nem fenyegetett veszély. Akkor viszont, merengett el
ismét, mi a phókisziak haditerve?
Parmenión tűnődését megzavarta a felharsanó makedón
csatakiáltás, ahogy az ezredek futásra váltottak és a csillogó
szarisszák behatoltak a phókisziak soraiba.
Most már a sebesültek és a haldoklók üvöltését is lehetett
tompán hallani a pajzscsattogás fölött. Parmenión a mellette lévő
lovashoz, egy vörös forgójú sisakot viselő, jóvágású ifjúhoz
fordult.
– Nikánor, fogj öt osztály lovast és indulj el velük az erdő felé!
Két nyíllövésre a fáktól állj meg és küldj ki felderítőket! Ha az
erdőcske tiszta, fordulj meg és várj a jelemre! Ha nem, gátold
meg, hogy az ottani ellenség egyesítse erőit Onomarkhosszal.
Megértetted?
– Igen, uram – tisztelgett Nikánor. Parmenión megvárta, míg
az ötszáz lovas könnyű vágtában távozik az erdő felé, majd
tekintetét a dombságra szegezte.
A makedón alakzatot nem lehetett nehéz előre megjósolni –
gyalogság a centrumban, lovasság a két szárnyon.
Onomarkhosznak ezzel tisztában kellett lennie.
A gyalogság immár zárta a sorait, a keskeny falanx alakzatban
harcoló makedónok tizenhat sor mélységben, százötven pajzs
szélességben küzdöttek. Az első ezred – a királyi testőrség,
Theoparlisz vezetésével – behatolt a phókisziak vonalába.
– Ne olyan mélyen! – suttogta Parmenión. – Fordítsd el a sort
és várd be a támogatást! – Létfontosságú volt, hogy a négy ezred
szoros kapcsolatban maradjon: ha szétválnak, a létszámfölényben
lévő ellenség körülfoghatja őket. A spártai megnyugodott, mikor
látta, hogy a királyi testőrség bal oldala megveti a lábát, míg a
jobb pedig előretör és a falanx félig elkanyarodva visszaveti a
phókisziakat. A második ezred már majdnem egyesítette vele a
sorait, ezért Parmenión a harmadik ezredre összpontosított. Az
alakulat erős nyomás alatt állt és egy tapodtat sem tudott
előrenyomulni, a hadsor pedig kezdett hátrahajolni.
– Koinosz! – kiáltotta Parmenión. A tartalék ezred
centrumában az egyik széles vállú harcosa felnézett rá és
tisztelgett. – Segítsd meg a harmadikat!
A kétezerötszáz fős ötödik ezred mozgásba lendült. Nem
futottak, hanem tartották az alakzatot és lassan megindultak a
síkságon.
Remek fiú – gondolta Parmenión. A félelem és az izgatottság
miatt túlságosan is erős volt a csábítás, hogy a parancsnok korai
rohamra vezesse az embereit, vagyis keményen megfuttassa őket,
még mielőtt csatába szállnának. Koinosz megbízható tiszt volt,
nyomás alatt is megőrizte hidegvérét. Tudta, hogy
nehézfegyverzetű embereinek szükségük lesz minden erejükre,
mikor megkezdődik a harc – de nem előtte.
A bal oldalon a makedón vonal váratlanul megingott és
megtört. Parmenión elkáromkodta magát, mikor látta, hogy egy
ellenséges, pajzsait szorosan záró ezred kitör a centrumból. Nem
is kellett látnia az ellenséges pajzsokon a jelet, hogy tudja, melyik
városból jöttek: spártaiak voltak, kiváló harcosok, akiktől
rettegett az egész világ. A harmadik ezred megroppant előttük és
a spártaiak megindultak, hogy bekerítsék a királyi testőrséget.
Koinosz és az ötödik azonban már majdnem odaért hozzájuk.
A szarisszákát leengedték, és megindult a roham. A hirtelen
átkarolt spártaiak visszavonultak, a makedónok rendezték
soraikat. Parmenión, elégedetten, hogy a közvetlen veszély
elhárult, megfordította fekete csődörét és elnyargalt jobb felé,
nyomában a thesszáliaiakkal.
A király és a társak halálos küzdelmet vívtak a phókiszi
lovassággal, de Parmenión látta, hogy a makedónok lassan
szorítják vissza az ellenséget. Balra nézett, ahol Nikánor és ötszáz
embere most állt meg az erdő előtt és a felderítők máris a fák
között jártak.
Parmenión magához intett egy lovast a jobbjáról és új
paranccsal küldte Nikánorhoz: amennyiben az erdő tisztának
bizonyul, derítse fel a dombságot is.
Ha Onomarkhosz bármilyen meglepetést épített be a
stratégiájába, akkor annak onnan kellett jönnie. Tekintete
visszavándorolt a centrumra, ahol Koinosz és az ötödik
megállította a spártai előrenyomulást és most azért harcolt, hogy
egyesítse sorait Theoparlisszal és a testőrséggel. A harmadik
ezred egyesült a negyedikkel és ismét a phókiszi sorokba hatoltak.
Parmenión két lehetőség közül választhatott. A király
segítségére vágtathatott vagy elfordíthatta hadsorát, hogy balról
csapjon le az ellenségre. Sarkát csődöre véknyába vágva még
jobban kilovagolt a jobbszárnyon. A harcból kivált egy lovas és a
várakozó Parmeniónhoz vágtatott: a férfi több kisebb vágást
kapott a karjára és arca jobb felén egy friss seb futott végig.
– A király azt parancsolja, hogy segítsd meg a jobbszárnyat! Az
ellenséget egy hajszál választja el a vereségtől.
A spártai bólintott és Berinre, a sólyomképű thesszáliai
fejedelemre nézett.
– Fogj ötszáz lovast és kanyarodj velük jobbra, mielőtt
egyesíted erőidet Philipposzéval!
Berin bólintott, elkurjantotta parancsait – emberei
legyezőszerűen elhelyezkedtek mögötte –, és átnyargalt a
csatatéren. A sebesült futár közelebb léptetett Parmeniónhoz.
 – A király az egész tartalékot harcba rendelte – suttogta.
– Jó munkát végeztél, ifjú. Most lovagolj vissza a táborba és
kötöztesd be sérüléseidet a seborvossal. Nem mélyek, de rengeteg
vért vesztesz.
– De uram...
– Tedd, amire kértelek! – fordított hátat Parmenión. Ahogy a
futár ellovagolt, a thesszáliaiak egy másik parancsnoka léptetett
oda a hadvezérhez.
– Mi mit csinálunk, uram? – Várunk.

Makedóniai Philipposz vértől csöpögő karddal a kezében

megfordította a lovát és megkockáztatott egy pillantást hátrafelé.
Berin és ötszáz thesszáliai lovasa jobb felé került és oldalba kapta
a phókiszi lovasságot, de Parmenión még mindig várt. A király
káromkodott egyet. A makedónok külső vonalán áttört egy
phókiszi lovas és lándzsáját előreszegezve felé szúrt. Philipposz
elhajolt balra, a vashegy elsüvített tőle jobbra, és beleállt a hátasa
horpaszába. A jószág felágaskodott fájdalmában, de az uralkodó,
miközben a sörényébe kapaszkodott, így is meg tudta lendíteni a
kardját egy visszakezes csapásra, ami a phókiszi íves sisakja alatt
feltépte a férfi torkát. A kíntól félőrült herélt ismét felágaskodott,
majd összerogyott. A király leugrott a jószág hátáról, de az egyik
rúgkapáló pata csípőn találta, és a földre terítette.
Látva, hogy Philipposz a földre zuhan, a phókisziak
ellentámadásra lendültek. Az uralkodó talpra szökkent,
elhajította a pajzsát és megrohanta az első lovast. A férfi
előredöfött a lándzsájával, de az lepattant a király mellvértjéről. A
makedón előreszökkent, lerántotta a lovast a hátasáról és kétszer
hasba és ágyékon döfte az ellenséget. A haldoklót hátrahagyva
annak lovához ugrott, megragadta a sörényét és a hátára pattant.
Mostanra azonban már körülvették a phókiszi harcosok.
Egy lándzsa hosszú sebet hasított Philipposz jobb combjába,
egy kardpenge pedig bronz csuklóvédőjéről lepattanva ejtett
vágást a bal alkarján. A király hárított egy kardszúrást, saját
pengéje pedig ellenfele bordái közé hasított.
Berin, Attalosz és vagy húsz lovas rontott a phókisziakra és
hátraszorították őket, el az uralkodótól.
Az ellenséges lovasságot kettévágták és a makedónok most már
előrezúdultak, hogy megütközzenek a phókiszi gyalogsággal.
Philipposz a lélegzetvételnyi szünetben megpillantotta a
gyalogság centrumában álló és övéit biztató Onomarkhoszt.
– Hozzám! – kurjantotta a király, és hangja túlharsogta a
kardcsattogást. A makedónok köré gyűltek és az uralkodó vágtába
ugratta hátasát, megrohamozva az első pajzssort.
A phókiszi vonal meghajlott és majdnem megtört, de
Onomarkhosz ekkor előreparancsolt egy tartalék ezredet, hogy
állítsa meg a rohamot, Philipposzékat pedig visszaszorították. Egy
dárda fúródott a hátasába és felnyársalta annak szívét. A jószág
összeesett, de a királynak ismét sikerült leugrania. Elbődült. –
Hol maradsz már, Parmenión?

A spártai hadvezér érezte, hogy háta mögött az emberei egyre

nyugtalanabbak. Mint minden harcos, ők is tudták, hogy a csata
kimenetele pár röpke pillanaton múlhat. És ez az ütközet még
nem dőlt el. Ha Philipposz lovasságát visszaszorítják,
Onomarkhosz kiaknázhatja gyalogsága létszámfölényét, hogy
kettévágja a makedón centrumot és így kivívhatja a diadalt.
Parmenión balra nézett. Az erdőben elrejtőzött gyalogoshad
kitört a rejtekéből, de Nikánor és ötszáz harcosa útjukat állta.
Innen képtelenség volt megbecsülni, hogy Nikánor és katonái
hány emberrel csatáznak, így a spártai újabb kétszázat küldött a
megsegítésükre.
– Nézzétek! – kiáltott fel az egyik thesszáliai, és a jobbra
húzódó dombsor gerincére mutatott.
 Több száz lovas jelent meg ott. Philipposz és a lovas társak a
pöröly és az üllő közé szorultak.
A phókisziak rohamoztak...
Parmenión a levegőbe lökte kezét.
– Előre Makedóniáért! – harsogta, és csapásra emelte a
kardját. Csődőrét vágtába ugratta és elszáguldott a phókisziak
felé, hogy oldalba kapja őket. Háta mögött a megmaradt
nyolcszáz thesszáliai kirántotta görbe lovassági kardját és
csatakiáltást harsogva a nyomába eredt.
A két had a síkság közepéért egymással tusakodó, nyomakodó
harcosok masszája felett csapott össze a domboldalban.
Onomarkhosz, látva, hogy lovasságának útját állják, új
parancsokat kiáltott embereinek, akik bátran próbáltak pajzsfalat
vonni köré. Csakhogy a makedónok immár három oldalról
szorongatták őket: Theoparlisz és a testőrség szemből, Koinosz és
az ötödik balról szorította vissza a spártaiakat, míg a király
szúrva-vágva jobbról hasított magának véres ösvényt.
Mindenütt tetemek hevertek. Nehézfegyverzetű
falanxharcosok tiporták agyon a még esetleg élőket, és többé már
egyetlen virágot sem lehetett látni a csatamező feltúrt földjén.
Philipposznak gondolatai azonban már rég nem a szép virágok
körül jártak. Harmadik lova hátán utat vágott magának a phókiszi
pajzsok között: kardja belevágott az egyik harcos arcába és látta,
hogy a férfi eltűnik a makedón lovasság patái alatt. Ellensége,
Onomarkhosz már nem volt messze és a phókiszi vezér elhajított
egy gerelyt, amely a király feje felett süvített tova.
Hirtelen a phókisziak, érezve, hogy közel a vereség, megtörtek
és futásnak eredtek a szélrózsa minden irányába. Onomarkhosz –
akinek hódításról szőtt álmai ezzel romokban hevertek – kardot
rántott és várta a halált. Theoparlisz és a testőrség áttört a
védelem utolsó vonalán is. Ahogy az ellenséges hadvezér
megpördült, hogy hárítsa támadásukat, egy szarissza felnyársalta
bőr férfiszoknyáját, szétzúzta csípőjét és felszakította ágyékán a
hatalmas ütőeret.
Látva, hogy a phókiszi vezér halott, serege pedig rettegve
menekül, a zsoldosok meg az athéni, korinthoszi és spártai
egységek harcolva megkezdték a visszavonulást Krókosz mezején.
Philipposz leszállt a lováról halott ellensége mellett,
elválasztotta Onomarkhosz fejét a testétől, majd nyársra húzta
egy szarisszán és a magasba emelte, hogy mindenki jól láthassa.
A csata véget ért, a győzelem Philipposzé lett, akin ekkor lett
úrrá a szörnyű fáradtság. A csontjai sajogtak, kardforgató karját
mintha tűzbe dugta volna. Ledobta a szarisszát, lerángatta fejéről
a sisakját és a földre rogyott, tekintete körbejárt. Emberek százai
és lovak tucatjai hevertek holtan a csatatéren, számuk pedig még
most is egyre nőtt, ahogy a makedón lovasság a menekülő
phókisziak nyomába eredt. Parmenión lovagolt oda hozzá.
Leszállt a lováról és meghajolt a király előtt.
– Nagy győzelem, felség – közölte halkan a spártai.
– Igen – bólintott Philipposz, és egyetlen ép szemével felnézett
a másik arcába. – Miért nem jöttél, mikor érted küldettem?
Mások – Attalosz, Berin, Nikánor és még néhány tiszt – a
közelben ácsorogtak, és most mind a spártaira néztek a válaszát
várva.
– Arra kértél, hogy kövessem nyomon a csata alakulását,
felség. Úgy gondoltam, Onomarkhosznak még lehetnek tartalékai
– ahogy voltak is.
– A fenébe veled! – dörögte Philipposz, és talpra szökkent. –
Mikor a király parancsot ad, annak engedelmeskednek! Felfogtad
ezt az egyszerű tényt?
– Felfogtam – válaszolta a spártai, akinek megvillant fakó
szeme.
 – Felség – szólt közbe Nikánor –, ha Parmenión korábban a
segítségedre siet, csapdába kerülhettél volna.
– Hallgass! – bőgte Philipposz, és ismét Parmeniónra nézett. –
Nem tűrök meg olyan embert a szolgálatomban, aki nem
engedelmeskedik a parancsaimnak!
– Ezen könnyű segíteni, felség – felelte a spártai fagyosan.
Ismét meghajolt, majd hátat fordított a királynak, megfogta
csődöre kantárját és elhagyta a csatateret.

Philipposz haragja a hosszú délután folyamán sem csillapult. A

csatában szerzett sebei, noha nem voltak nagyok, fájdalmasnak
bizonyultak, és az uralkodón komorság lett úrrá. Tudta, hogy
igazságtalanul bánt Parmeniónnal, ám furcsa mód ez csak még
jobban bőszítette. Ennek az embernek valahogy mindig igaza
volt. A király sebeit borba áztatott gyolccsal kötözték be és a
kopasz seborvos, Berniosz tiltakozása dacára a király személyesen
felügyelte az összes súlyosan sebesült makedón átszállítását a
Pagaszai előtt felállított ispotályba, mielőtt kora este visszatért az
elhagyatott város szívében álló lefoglalt palotába. Innen nézte
végig a lovasság által elfogott hatszáz phókiszi fogoly kivégzését.
Az öldökléstől jobb kedvre derült. Onomarkhosz kemény
ellenfélnek bizonyult, köré sereglett mindenki, aki félt
Makedóniától. Nélküle megnyíltak a Hellász középső részébe
vezető utak.
Philipposz alkonyatkor az andronitiszbe, a kilenc kerevettel
ellátott nagyterembe indult. A falakat a thébai művész, Natilész
freskói díszítették: főleg vadászjeleneteket ábrázoltak, lovasok
űztek oroszlánokat, a királyt azonban magával ragadták az élénk
színek, a festményekből áradó kifejezőerő. A festőről
egyértelműen látszott, hogy ért a vadászathoz. Lovai valóságosak
voltak, oroszlánjai szikárak és halálosak, a vadászok egyszerre
tükröztek bátorságot és félelmet. Az uralkodó elhatározta, hogy
amint vége a hadjáratnak, udvarába hívatja az alkotót. Az ilyen
jelenetek fenségesen mutatnának pellai palotájában.
Philipposz tisztjei egymás után érkeztek és hozták az aznapi
veszteséglistát. Theoparlisz, a testőrség parancsnoka száztíz
embert és hetven sebesültet vesztett. Antipatrosz nyolcvannégy
halottról számolt be a lovas társak között. A makedónok közül
összesen háromszázheten haltak meg és kétszázhuszonheten
kaptak sebet.
A phókisziak ellenben gyakorlatilag megsemmisültek. A
csatatéren kétezret vágtak le, még legalább ezren fúltak vízbe a
tengerpartra menekülők és az athéni triérészekhez úszva –
sikertelenül – eljutni próbálók közül.
Ez az utolsó hír módfelett felvidította Philipposzt. Izmos teste
elnyúlt a selyemhuzatú kereveten és kiitta ötödik kupa borát is,
amitől érezte, hogy a feszültség kilúgozódik belőle. Tisztjeire
pillantott és így kedélyesen odaszólt nekik:
– Jó nap ez a mai, barátaim! – Felült és ismét teletöltötte
serlegét egy aranykancsóból. Ám a tisztek továbbra is komorak
maradtak és senki sem osztozott vele a pohárköszöntőn. – Mi
ütött mindnyájatokba? Hát így ünnepeljük a győzelmet?
Theoparlisz ekkor felállt és sután meghajolt. Tagbaszakadt férfi
volt, fekete szakállal és sötét szemmel.
– Bocsáss meg, felség – zendült öblös hangja, amelyben csak
úgy szoktak ropogni az r-ek, ami az északi hegyekben élők sajátja
–, de szeretném felkeresni az embereimet.
– Menj csak! – intett Philipposz. Ezután Nikánor állt fel, majd
Koinosz és Antipatrosz is követték példáját. Pár perc elteltével
csak Attalosz maradt.
– Hekaté nevére, ezeknek meg mi bajuk? – dörgölte meg a
király vak szemgödrét.
 Attalosz megköszörülte a torkát és ivott egy korty bort, mielőtt
felelt volna: jeges tekintete összekapcsolódott Philipposzéval.
– Még találkozni akarnak Parmeniónnal, mielőtt elhagyja
Pagaszait.
Philipposz lecsapta boroskupáját és hátrahanyatlott a
párnázott kereveten.
– Túl nyers voltam vele.
– Egyáltalán nem, felség – jegyezte meg Attalosz. – Parancsot
adtál neki és ő nem engedelmeskedett. Most viszont esetleg ki
kell adnod egy másikat.
Philipposz a bajnokára nézett és felsóhajtott.
– Ó, Attalosz – mondta halkan –, egy orgyilkos mindig
orgyilkos marad, igaz? Szerinted tartanom kellene attól az
embertől, aki az elmúlt években megóvta Makedóniát minden
bajtól?
Attalosz elmosolyodott, kivillantva sírkőszerű fogait.
– Ezt neked kell eldöntened, Philipposz – suttogta. A király le
nem vette a tekintetét a bajnokáról és eszébe jutott tizenkilenc
évvel ezelőtti találkozásuk Thébaiban, amikor még Attalosz
Philipposz nagybátyja, Ptolemaiosz király zsoldjában állt. Az
orgyilkos akkor, valamilyen okból megmentette az életét, és azóta
is hűen szolgálta. Ám attól még ugyanolyan rideg, magának való
ember maradt.
– Nem öletem meg Parmeniónt – közölte a király. – Menj és
kérd meg, hogy járuljon színem elé!
– Mit gondolsz, eljön?
Philipposz megvonta a vállát.
– Egy próbát megér.
Attalosz felállt, meghajolt és magára hagyta királyát a
boroskancsóval. Philipposz az ablakhoz sétált. Innen rálátott az
öbölben horgonyzó tizenkét athéni triérészre: simára csiszolt
törzsükön megcsillant a holdvilág. Karcsú, szép hajók voltak,
csatában mégis halálosak: három evezősor egy vágtató ló
sebességével hajtotta őket és az orrukra erősített bronz
vágósarkantyúk a gyengébb hajók gerendázatát ízzé-porrá tudták
zúzni.
– Egy nap – merengett el Philipposz – nekem is lesz hozzájuk
mérhető flottám.
Vak szeme fájdalmasan lüktetni kezdett, így hátat fordított az
ablaknak és öntött magának még egy kupa bort. Lerogyott a
kerevetre, lassan kortyolgatta italát és úgy várta az első hadvezért.
– Csak irigységről lenne szó, Parmenión? – gondolkodott
fennhangon. – Egykor szerettelek. Ám akkor még fiatalabb
voltam, te pedig mintha maga a hadisten lettél volna:
legyőzhetetlen és verhetetlen. De most? – Léptek zaja ütötte meg
a fülét, mire feltápászkodott és a szoba közepére állva várta a
vendégét.
Belépett Parmenión, nyomában Attalosszal. Philipposz az
orgyilkoshoz lépett és a vállára tette a kezét. – Hagyj magunkra,
barátom!
– Ahogy kívánod, felség – felelte a férfi, és a tekintete üres
maradt.
Mikor behúzta maga mögött az ajtót, a király megfordult.
Parmenión mereven állt, halványkék tunika rejtette el szikár
alakját, válláról szürke utazóköpeny hullt alá. Philipposz a spártai
kék szemébe nézett.
– Hogy lehetséges, hogy ilyen fiatalnak tűnsz, Parmenión?
Nem látszol idősebbnek egy nappal sem harmincnál, pedig
mennyi is vagy... ötven?
– Ötvennyolc, felség.
– Valami különleges ételt eszel netán?
– Látni kívántál, felség?
– Haragszol rám, ugye? – mosolyodott el erőltetetten a király.
– Hát, meg tudlak érteni. Igyál velem egy kis bort! Rajta,
gyerünk! – Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a spártai nemet mond,
de azután felemelte a korsót és megtöltött egy kupát. – És most
ülj le és beszélgessünk!
– Mi mondandóm lehetne, felség? Két parancsot adtál nekem.
Ahhoz, hogy az egyiknek engedelmeskedni tudjak, meg kellett
szegnem a másikat. Mikor harcba szállsz, én vezetem a sereget.
Te magad mondtad nekem. „Cselekedj úgy, ahogy a szükség
diktálja!” Mit akarsz tőlem, Philipposz? Hosszú az út lóháton
Pellába.
– Nem akarom elveszíteni a barátságodat, de nem könnyíted
meg a dolgomat. Meggondolatlanul szóltam.
Ez kielégíti sértett spártai büszkeségedet?
Parmenión felsóhajtott és a feszültség kiszállt belőle.
– Sosem fogod elveszíteni a barátságomat,
Philipposz, ám az elmúlt két évben valami közénk állt.
Mit tettem, amivel megsértettelek?
A király megvakargatta fekete szakállát.
– Hány győzelem az enyém?
– Nem értelek. Mind tiéd.
Philipposz bólintott.
– Spártában mégis azt mesélik mindenkinek, aki hajlandó
odafigyelni, hogy egy renegát spártai vezeti diadalra a
makedónokat. Athénban meg azt mondják: „Hol lenne Philipposz
Parmenión nélkül?” Mégis, hol lennék?
– Értem – nézett bele a király szemébe Parmenión. – Ezzel
nem tudok mit kezdeni, Philipposz. Négy éve a te lovad győzött az
olimpián. Nem te ültél rajta, ám attól még a te lovad maradt és te
lehettél rá büszke. Én sztratégosz vagyok: ez a hivatásom és az
életem. Te viszont király vagy: harcos király. A Csaták Királya. A
katonák ádázabbul verekednek, mikor mellettük küzdesz, mert
szeretnek. Ki tudja, hány csata veszett volna el, ha nem vagy ott?
– Ám az egyetlen csata, amelyet én vezettem, vereséggel
végződött – mutatott rá Philipposz.
 – És ugyanaz lett volna, akár ott vagyok, akár nem –
biztosította Parmenión. – A paión felderítőid elteltek maguktól,
és nem úgy fésülték át a hegyeket, ahogy kellett volna. Csakhogy
van itt még valami más is, nemde?
A király odalépett az ablakhoz és ismét a messzi triérészeket
nézte. Hosszú ideig hallgatott, de végül csak megszólalt.
– A fiam rajong érted – mondta fojtott hangon. – A dajka
szerint időnként a te nevedet kiáltja, amikor rosszat álmodik és
utána megnyugszik. Azt beszélik, te meg tudod ölelni... és nem
érzel fájdalmat. Igaz ez?
– Igaz – suttogta a spártai.
– A gyereket megszállta valami, Parmenión. Vagy ha nem,
akkor ő egy démon. Én nem tudom megérinteni, pedig
próbáltam, de olyan, mintha forró szénnel sütögetnék a bőröm.
Te miért tudsz hozzáérni?
– Nem tudom.
A király erre nyersen felnevetett és megfordult, hogy
szembenézzen a hadvezérével.
– Az összes csatát érte vívtam. Olyan királyságot akartam,
amire büszke lehet. Azt akartam... annyi mindent akartam.
Emlékszel még, amikor Szamothrakéra utaztunk? Igen? Az
életemnél is jobban szerettem Olümpiaszt. Most pedig húsz
szívdobbanásnyi ideig sem tudunk úgy meglenni egy helyiségben,
hogy ne váltanánk haragos szavakat. És nézz rám! Mikor
találkoztunk, tizenöt éves voltam, te pedig felnőtt harcos,
menynyi is... huszonkilenc? A szakállamba mára ősz szálak
vegyültek, az arcom sebhelyes, a szemem gennyedző, állandóan
lüktető golyóbis. És mindez miért, Parmenión?
– Megerősítetted Makedóniát, Philipposz – állt fel Parmenión.
– És összes álmod alig karnyújtásnyira került. Mi többet akarsz
még?
 – Egy fiút, akit a karomba vehetek. Egy fiút, akit lovagolni
taníthatok, és közben nem kell attól félnem, hogy a szerencsétlen
jószág felbukik és elpusztul, a szemem láttára rohad szét.
Semmire sem emlékszem arról az éjszakáról ott Szamothrakén,
mikor nemzettem. Időnként arra gondolok, egyáltalán nem is az
én fiam.
Parmenión arcából erre kifutott minden szín, de Philipposz
éppen nem nézett felé.
– Hát persze hogy a te fiad – felelte a spártai, és nem engedte,
hogy a félelem a hangjába lopózzon. – Ki más lehetne az apja?
– Valami Hadész küldte démon. Hamarosan ismét
megnősülök és egy nap örököst nemzek. Tudod, azt rebesgetik,
hogy amikor Alexandrosz megszületett, az első hang, amit
kiadott, állati morgás volt. A bába majdnem elejtette. Azt is
mondják, hogy amikor először kinyitotta a szemét, az hasított
volt, mint egy egyiptomi macskáé. Nem tudom, mennyi ebből az
igazság. Mindössze annyit tudok, hogy szeretem a fiút... mégsem
tudom megérinteni. De elég ebből! Még mindig barátok vagyunk?
– Mindig a barátod leszek, Philipposz. Esküszöm.
– Akkor rúgjunk be és beszélgessünk szebb napokról! –
parancsolta a király.

Kint az ajtó előtt Attalosz érezte, hogy haragja nőttönnő.

Halkan elindult a fáklyafényes folyosón, majd kilépett a
szabadba, az éjszakába, ahol a hűvös szellő csak még jobban
felszította gyűlölete lángját.
Hogyhogy nem látja Philipposz, hogy milyen veszély jelent a
spártai? Az orgyilkos harákolt és köpött egyet, de szájába még
mindig epe tolult.
Parmenión. Mindig csak Parmenión! A tisztek bálványozzák, a
katonák hódolattal viseltetnek iránta... Hát nem látod, hogy mi
folyik itt, Philipposz? Ez a külhoni zsoldos elhódítja tőled a
királyságodat! Attalosz megállt egy ott magasodó templom
árnyékában és megfordult.
Megvárhatnám itt – tűnődött el és ujjai tőrének markolatára
fonódtak. – Mögé osonhatnék, a pengét a hátába döfhetném,
megcsavarhatnám, és ezzel felhasítanám a szívét.
De ha Philipposz rájön...
Légy türelemmel! – intette magát. Az öntelt kurafi saját maga
idézi elő bukását, a becsületről és a büszkeségről vallott dőre
eszméivel. Egyetlen király sem kíváncsi az őszinteségre. Ó,
persze, mind erről beszél! „Ide egy őszinte emberrel! –,
mondogatják. – Nem akarunk csúszómászó talpnyalókat!” Egy
lótrágyát! Engedelmességet és behódolást akarnak. Nem,
Parmeniónnak már nincs sok hátra.
És amikor eljön az áldott nap, hogy kegyvesztetté válik,
Philipposz Attaloszhoz fordul majd, előbb azért, hogy eltakarítsa
az útból az utálatos spártait, majd hogy őt tegye meg Makedónia
első hadvezérévé.
A sztratégosz! Mi olyan nehéz egy csata megnyerésében?
Viharsebesen csapj le az ellenre, zúzd szét a centrumát és végezz
az ellenséges királlyal vagy hadvezérrel! Ám Parmenión
mindnyájukat lóvá tette, elhitette velük, hogy ez az egész valami
csodás misztérium. És miért? Mert gyáva alak, aki mindig távol
tartotta a magát az ütközettől, mindig kerülte a veszélyt. Egyikük
sem látott át rajta. A vak bolondok!
Attalosz kivonta tőrét és élvezettel nézegette a pengéjén
megcsillanó ezüstös holdfényt.
– Egy nap – suttogta – ezzel öllek meg, spártai.
 A templom, Kis-Ázsia, nyár
Deraé fáradt volt, már a kimerültség kerülgette, mikor az
utolsó kérelmezőt behozták a Gyógyítás Termébe. A két férfi a
gyermeket letette az oltárként működő ágyra, majd hátraléptek,
tisztelettudóan lesütötték a szemüket és nem néztek a vak
gyógyító arcába. Deraé vett egy nagy levegőt, elcsitította elméjét,
majd a gyermek homlokára tette kezét és lelke beszüremlett a
kislány vérkeringésébe, együtt úszott vele: érezte, hogy a szíve
gyengén és szabálytalanul ver. A sebre a gerinc tövében bukkant
rá – a csigolyák megrepedtek, az idegvégződések megsérültek, az
izmok elmorzsolódtak.
Deraé végtelenül gondosan gyógyította be a csontot, szüntette
meg a letapadásokat, enyhítette a megduzzadt idegcsomókra
nehezedő nyomást és kényszerítette a vért, hogy az ismét a sérült
szövetekbe áramoljon.
A papnő kiszállt a testből, nagyot sóhajtott és megingott. Az
egyik férfi erre azonnal odaugrott, hogy segítsen, keze hozzáért a
nő karjához.
– Hagyj békén! – csattant fel Deraé, és elhúzódott.
– Sajnálom, úrnőm! – suttogta az ember. A gyógyító csak
legyintett és a férfi felé küldött egy mosolyt.
– Bocsáss meg, Láertész! Fáradt vagyok.
– Honnan tudod a nevemet? – rebegte a férfi halkan, mire
Deraé felnevetett.
– Vakokat gyógyítok és senki sem kérdi, honnan az adomány.
A bénák ismét járnak, mire az emberek azt mondják: „Nos, igen,
de hát ő a gyógyító!” Ám elég egy olyan egyszerű dolgot tennem,
mint kimondanom egy ki nem mondott nevet és máris ámulattal
néznek rám. Megérintettél, Láertész. És azzal, hogy megérintettél
feltártad előttem minden titkodat. Ám ne félj, jó ember vagy! A
leányodat egy ló rúgta meg, igaz?
– Igen, úrnőm.
 – A rúgás megsértette a gerincét. Eloszlattam a fájdalmát és
holnap, miután kipihentem magam, meggyógyítom. Ma este itt
kell hát maradnotok! A szolgáimtól kaptok enni.
– Köszönöm – felelte a férfi. – Van pénzem... – Deraé intett,
hogy hallgasson és magabiztos léptekkel otthagyta. Két
szolgálólánya félrehúzta az oltárterem ajtaját, látva, hogy
közeledik, egy harmadik pedig karon fogva bevezette az ajtó
mögött nyíló folyosóba és onnan a szobájába.
Amikor beért, a vak gyógyító felhajtott egy kis hideg vizet, és
leheveredett keskeny priccsére. Oly sok a beteg, oly sok a
sebesült... a Templom előtti sor minden nappal egyre hosszabbra
nyúlt. Időnként verekedések robbantak ki és azok közül, akik
végül eljutottak hozzá, sokan kénytelenek másokat
megvesztegetni ezért. Az elmúlt pár évben Deraé elég gyakran
megpróbálta megszüntetni ezt a gyakorlatot, de minden hatalma
dacára sem igázhatta le az emberi természetet. A Templom falain
kívül várakozók szükségleteit csak ő csillapíthatta. És ahol
szükséglet támadt, ott mindig lehetett hasznot is húzni. Most
éppen egy Pallasz nevű görög zsoldos vert tábort harminc
emberével a Templom előtt. Ő szervezte meg a sorokat, belépti
érméket árult a kérelmezőknek és némi rendet vitt a káoszba.
Mivel Deraé képtelen volt teljesen keresztülhúzni a számítását,
kijárta, hogy minden tíz tehetős emberre jusson naponta öt
szegény. A férfi már az első nap megpróbálta becsapni, ezért
aznap senkit nem fogadott. Mostanra azonban a rendszer
beindult. Paliasz szolgákat, szakácsokat, cselédeket, kertészeket
fogadott fel, hogy lessék a papnő minden óhaját. Csakhogy még ez
is bosszantotta a gyógyítót, mert tudta, hogy a zsoldos csak azt
akarja, hogy ő minden idejét a betegek gyógyításának szentelje, és
így keressen neki pénzt és ne foglalkozzon olyan
haszontalanságokkal, mint a kertészkedés, amit imádott, és a
főzés vagy a takarítás. Bármi is volt azonban Paliasz indítéka,
mindez azzal járt, hogy több ember gyógyult meg. Vajon hálásnak
kellene lennem neki? Nem. A férfit a kapzsiság vezérelte, az
aranyban lelte örömét.
Deraé kiverte fejéből a róla szóló gondolatait. Lehunyta nem
látó szemét és kiröppent a testéből. Ahol a lelke szárnyalhatott,
ott lelte meg a szabadságot, sőt még örömet is talált a gondtalan
boldogság illékony formájában. Míg a teste pihent, a papnő
átszelte a Thermai-öblöt, magasan szállt Khalkidiké szigony alakú
földdarabja felett, át a Pieria-hegységen Thesszáliába, ahova
lelkét ifjúkori szerelme szólította.
Oly rég volt már, döbbent rá. Harminc év telt el azóta, hogy
Parmenión és ő egy ágyban pihegtek Xenophón nyári lakában,
elveszve az ifjúkori szenvedély mámorában.
Pagaszai elfoglalt városában talált rá a férfira, amint éppen
elhagyta a palotát. Bizonytalanul járt és a gyógyító látta, hogy
ivott. Ám ennél többről volt szó: megérezte a belőle áradó
szomorúságot. Deraé egykor azt hitte, hogy együtt élhetik le az
életüket, a szerelem rabigájában, a gyönyörtől leigázva, amely
azonban egyáltalán nem a hús gyönyöre volt. Egyáltalán nem...?
Eszébe jutott a másik gyengéd érintése, a testének feszülő forró
teste, puha bőre, az alatta megfeszülő izmok ereje, meleg
mosolya, a szemében tündöklő szerelem... Csüggedés fogta el.
Mostanra öregedő papnő lett belőle egy messzi-messzi
templomban, míg Parmenión a diadalmas makedón sereg
hadvezére. Ami még ennél is rosszabb, bogy az elmúlt harminc
évben halottnak hitte őt.
A csüggedés érintését a bánaté váltotta fel, de félrelökte és
közelebb suhant a férfihoz, hogy érezze lelkének melegét.
– Mindig szerettelek – sóhajtotta. – És ezen soha semmi nem
változtatott. És amíg élek, vigyázni fogok rád.
Csakhogy a hadvezér nem hallhatta. Hideg szél söpört végig
Deraé lelkén és hirtelen rátört a félelem, mert tudta, hogy nincs
egyedül. Felröppent magasan az égre és lelkének húsát
fénypáncélba vonta, kezében fehéren izzó kard termett.
– Mutasd magad! – harsogta. A közelben egy férfi anyagiasult.
Magas volt, rövidre nyírt ősz üstökkel és perzsa módra bodorított
szakállal. Elmosolyodott és kitárta a karját.
– Én vagyok az, Arisztotelész.
– Miért kémkedsz utánam?
– A templomban kerestelek téged, de azt most pénzsóvár
zsoldosok őrzik, és ők nem engednének be. Pedig beszélnünk kell.
– Miről akarsz beszélni? A gyermek megszületett, a
Káoszszellemmel a testében és minden jövő arra utal, hogy
kínszenvedést hoz erre a világra. Reméltem, hogy segíthetek neki,
hogy segíthetek megőrizni az emberségét. De képtelen vagyok rá.
A benne lapuló Sötét Isten erősebb nálam.
Arisztotelész megcsóválta a fejét.
– Nem egészen. Hibás a logikád, Deraé. De hogyan juthatok be
hozzád?
A nő felsóhajtott.
– A nyugati falban van egy kis oldalkapu. Légy ott éjfélkor, és
én kinyitom a kaput. És most hagyj magamra egy időre!
– Ahogy óhajtod – felelte a férfi, és eltűnt.
Az ismét magára maradt Deraé követte Parmeniónt a tábori
ispotályba, és nézte, amint a sebesültek között sétál, beszélgetve
sérüléseikről a kistermetű orvossal, Berniosszal. Ám a papnő
sehogy sem lelte az áhított békét, ezért felrepült az éjszakai égre
és a csillagok alatt szárnyalt.
Négy év telt el azóta, hogy a magát Arisztotelésznek nevező
mágus felkereste a Templomot. Látogatása tragédiába torkollott.
Deraé segítségével a mágus Parmenión lelkét Hadész üregeibe
küldte, hogy megmentsék a még meg nem született Alexandroszt.
Csakhogy a sok szenvedés semmit sem ért. A Káoszszellem
összeolvadt a gyermek lelkével és Deraé legközelebbi barátját – a
teljesen megváltozott harcost, Leukiónt – a papnő elpusztítására
küldött démonok szétszaggatták.
Visszatért a Templomba, felkelt, hideg vízben megmosakodott
és illatos levelekkel dörzsölte be a testét. Nem hagyta, hogy
lélekszeme öregedő tagjaira nézzenek, mert már nem bírta
elviselni saját látványát – ezüstös haját, vézna és megviselt testét,
lógó mellét. Tiszta, földig érő sötétzöld kbitónt húzott és leült az
ablakba, hogy megvárja az éjfélt. A Templom előtt többtucatnyi
tábortűz lobogott. Akadtak kérelmezők, akiknek fél évébe telt,
mire bejutottak a gyógyítóhoz. Sokan halnak meg, mielőtt
beválthatnák érméiket. Egyszer, még Paliasz megérkezése előtt,
megpróbálkozott azzal, hogy ő maga ment ki a betegek közé, hogy
annyit gyógyítson meg, amennyit csak tud. A tömeg azonban
megrohanta, a földre zuhant és szolgája, egyben barátja, Leukión
mentette meg, husángjával szorítva vissza a csődületet. Deraé
még mindig gyászolta a harcost, aki az ő magatehetetlen testét
védelmezve halt meg.
Maga elé képzelte az arcát – a tarkójánál összefogott hosszú,
ezüstös haját, öntelt járását, könnyed mosolyát.
– Hiányzol – suttogta.
Nem sokkal éjfél előtt, szellemlátásától vezérelve kilopakodott
a nyugati kapuhoz és elhúzta a reteszt. Arisztotelész máris
belépett. A papnő visszazárta a kaput, és elvezette a férfit a
szobájába, ahol a mágus öntött magának egy kis vizet és
letelepedett a keskeny ágyra.
– Nem bánod, ha lámpást gyújtok? – tudakolta
Arisztotelész.
– A vakoknak nincs szükségük lámpásra, de hozok egyet.
– Emiatt ne izgasd magad, úrnőm! – Ezzel a férfi megfogott
egy ezüst boroskupát és a magasba emelte. A fém
megcsavarodott, önmagába fordult és csőrt növesztett, amelyből
egy lángnyelv kelt életre, egyre nőtt, míg végül fényárba vonta az
egész szobát. – Nem festesz valami jól, Deraé – állapította meg
Arisztotelész.
– A teendőid túlságosan kifárasztanak.
– Térj rá látogatásod lényegére! – förmedt rá a nő fagyosan.
– Nem – felelte vendége. – Előbb a számos jövőről
beszélgessünk! Felmerült benned, hogy ellentmondás rejtőzik a
mi időutazásainkban?
– Ha úgy érted, hogy az általunk látott jövők megváltozhatnak,
természetesen igen a válaszom.
A férfi megrázta a fejét és elmosolyodott.
– De tényleg változnak is? Ez itt a kérdés.
– Persze hogy változnak. Emlékszem, hogy a vén Tamisz
állandóan arról mesélt, hogy számos jövőben látta saját magát
meghalni. Az egyikben egy ló hátáról esett le, pedig már magának
a lovaglásnak a gondolatára elszörnyedt.
– Pontosan ez a lényeg. Hadd magyarázzam el! Tamisz látta
önmagát, amint leesik a lóról. Csakhogy nem így halt meg. Vagyis
akkor – ki esett le a lóról?
Deraé leült egy párnázott karosszékbe és lelkének szeme a
mágus arcára szegeződött.
– Tamisz – felelte. – Csakhogy a jövőt megváltoztatták a múlt
eseményei.
– És éppen ebben rejlik az ellentmondás – közölte a férfi. – Mi
most nem profetikus látomásokról beszélgetünk, Deraé. Te meg
én... mint egykor Tamisz... számos jövőbe el tudunk utazni és
megnézhetjük őket. Amit látunk, az megtörténik... valahol.
Minden jövendő valóságos.
– Hogy lehetne az összes valóságos? – gúnyolódott a papnő. –
Tamisz meghalt, de csak egyszer... mint ahogy én is meg fogok.
– Nincs mindenre válaszom, kedvesem, de a következőt
tudom: számos világ létezik, több ezer és mind hasonló a
miénkhez. Talán valahányszor az ember döntést hoz, új világot
teremt. Nem tudom. Amit viszont tudok, az az, hogy ostobaság
megvizsgálni az összes ilyen hasonszőrű világot és tetteinket az
azokban zajló eseményekre alapozni. Én is láttam, amint
Alexandrosz vérbe és káoszba rántja ezt a világot. Láttam, hogy
megöli Philipposzt és megkaparintja a trónt. Láttam meghalni
gyerekként, pestisben, kutyaharapástól, orgyilkos pengéjétől. De
nem érted, hogy nem számít? Egyetlen jövő sem a mi jövőnk.
Ezek csupán visszhangok, tükröződések, annak jelzései, hogy mi
történhet.
Deraé hallgatott és a másik szavait mérlegelte.
– Érdekes felfogás. Majd gondolkozom rajta. De most érjünk
rá látogatásod lényegére!
Arisztotelész hátradőlt az ágyon és tekintete az alacsony
mennyezeten ugrándozó árnyékokat követte.
– A lényeg – mint mindig – az e világi fiúcskát érinti. Mi ketten
vittük le Parmeniónt Hadészhoz, ahol a gyermek lelke összeforrt
a Káoszszellemmel. Mi vereségnek fogtuk fel, de még kiderülhet,
hogy nem az volt.
– Különös győzelem lenne – gúnyolódott a papnő. – A fiúban
egy rettentő gonosz lakozik. Minden daganatnál veszélyesebben
gyarapodik és a gyermeknek nincs elég ereje, hogy megvívjon
vele.
– Elég ereje volt ahhoz, hogy meggátolja Parmenión
elpusztítását az Ürességben – mutatott rá Arisztotelész. – De ne
vitázzunk ezen, inkább találjuk ki, hogyan segíthetnénk a
gyermeknek!
Deraé a fejét rázta.
– Már rég megtanultam, hogy ostobaság megpróbálni
változtatni a jövőn. Ha korábban tudtam volna, amit most tudok,
akkor meg sem születhetik a Démonherceg.
– Szerintem pedig megszületik, úrnőm – mondta erre
Arisztotelész csendesen –, bár mindegy. A gyermek nem sokban
különbözik azoktól, akiket minden nap eléd hoznak, csak éppen
neki nem a teste béna, hanem a lelkét marcangolják.
Egyikünknek sincs elég hatalma hozzá, hogy kiűzzük a démont.
Viszont együtt... és a fiú segedelmével... talán visszaküldhetjük a
Sötét Istent az alvilágba.
Deraé ekkor keserűen felnevetett.
– Én sebeket gyógyítok be, mágus, nem vagyok felfegyverezve
egy csatára Kadmilosszal. És nem is áll szándékomban
megütközni vele.
– Akkor mit szándékozol tenni, úrnőm?
– Egyedül szeretnék maradni.
– Azt már nem! – dörögte a férfi, és talpra szökkent. – Ezt nem
fogadom el egy spártai nőtől! Mégis, mi történt veled, Deraé?
Nem bárány vagy, aki arra vár, hogy mikor vágják le! Harcosok
sorából származol! Szamothrakén megküzdöttél a Sötét
Asszonnyal! Hova lett belőled a tűz?
Deraé felsóhajtott.
– Megpróbálsz feldühíteni – suttogta –, de nem fog sikerülni.
Nézz rám, Arisztotelész! Megöregedtem. Itt élek és betegeket
gyógyítok. Halálom napjáig fogom csinálni. Egykor volt egy
álmom, de már nincs. És most hagyj békén!
– Vissza tudom adni a fiatalságodat – mondta csalogató
hangon Arisztotelész és a szeme sokat ígérőén csillogott.
A papnő egy darabig csak hallgatott, és szenvtelen arccal
meredt a másikra.
– Szóval – jegyezte meg végül – te voltál az. Mikor
eltávolítottam Parmeniónból a daganatot, láttam, hogy a szemem
láttára fiatalodik meg. Azt hittem, a gyógyítás miatt.
– Te is lehetsz fiatal és ismét meglelheted az álmodat.
– Mágus vagy... mégis bolond – válaszolta a nő színtelen
hangon, fáradtan. – Parmenión házas és három gyermek apja.
Számomra már nincs helye. Lehet, hogy beleárthatjuk magunkat
a jövőbe, de a múlt kőbe van vésve.
Arisztotelész felállt és az ajtóhoz sétált. Ott még visszafordult,
mintha mondani akarna valamit, de végül csak megcsóválta a
fejét és eltűnt a Templom folyosójának sötétjében.
Deraé megvárta, míg a léptei elhalnak, majd lerogyott az ágyra.
A férfi szavai visszhangzottak a fülében: Vissza tudom adni a
fiatalságodat.
Persze tudta, hogy a mágus téved. Ó, mágiája természetesen
bevégezheti művét a testén, megerősítheti izmait, feszesebbé
teheti a bőrét. Ám az ifjúság egy lelkiállapotot takar. Senki, sem
isten, sem ember nem adhatja vissza az ártatlanságát, a felfedezés
örömét, az első szerelem szépségét. Nélkülük mi értelme lenne
egy ifjú és ruganyos testnek?
Érezte, hogy előtörnek a könnyei és ismét maga előtt látta az őt
elrabló martalócokkal szembeszálló Parmeniónt, ismét átélte a
pillanatot, mikor először ölelte.
– Szeretlek – suttogta, és sírva fakadt.

Mielőtt Deraé átengedte volna magát az alvás fényűzésének,

ellenőrizte a szobája falait, ajtaját és ablakát óvó három
védővarázslat vonalait. Egy olyan hatalmas jósnőt, mint amilyen
Aida, nem állítanának meg, de a varázslatok megszakadása még
időben felriasztaná, hogy megvédje magát.
Majdnem öt év telt el az utolsó támadás óta, mikor Leukión
elesett a varázslónő küldte démonokkal vívott harcban. Azóta
Deraé nem sokat hallott Aida felől. A Sötét Úrnő elhagyta
szamothrakéi palotáját és visszatért a kontinensre – a pletykák
szerint a Perzsa Birodalom északi szegletébe utazott, hogy ott
várja be, míg Alexandrosz férfivá érik. A papnő megborzongott.
A Káoszgyermek hamarosan olyan pusztító erővé válik, amilyet
a föld még nem látott.
 Gondolatai Parmeniónra terelődtek és leheveredett ágyára,
magára terítette vékony fehér vászontakaróját. Meleg és fülledt
éjszaka volt, mindössze enyhe szellő jutott be a nyitott ablakon.
Az alvás menedékét kereső Deraé maga elé képzelte a sok évvel
ezelőtti Parmeniónt – a keserű, társai által megvetett ifjút, aki
Olümpia csendes dombjai között lelte meg a szerelmet.
Pillanatról pillanatra élvezte ki az együtt töltött öt nap szédítő
örömeit, hogy megálljt parancsoljon az emlékek árjának a
szörnyű reggel előtt, amikor apja kivonszolta a házból és
visszaküldte Spártába a megszégyenült lányt. Lassan, ábrándozva
ragadta el egy új álom, amelyben különös lények – félig ló, félig
ember teremtmények – száguldottak erdei ösvényeken és
gyönyörű, elbájoló driádok üldögéltek a szikrázó vizű patakok
partján. Itt nyugalomra lelt. Békére.
Az álom azonban folytatódott és egy menetelő sereget, égő
városokat, leöltek ezreit látta. A harcosok fekete köpenyt és vértet
viseltek, kerek pajzsukra egy hatalmas, sugarait szóró
napkorongot véstek.
A horda közepén arannyal szegett fekete mellvértben egy
harcos lovagolt. Fekete szakállú, jóképű férfi volt, Deraé mégis
egy szemvillanás alatt felismerte. Mégis volt benne valami furcsa,
valami különös. Közelebb úszott hozzá és látta, hogy jobb szemét
mintha aranyból öntötték volna, és érezte, hogy sötét lelkének
érintése egyszerre jég és tűz, dermeszt és éget.
Visszahőkölt és menekülni próbált, vissza a varázsos erdőbe,
ahol a kentaurok járnak. Csakhogy nem volt menekvés és lelki
szemei előtt egy új látomás bontakozott ki.
Egy komor és árnyékok ülte palotát látott, ahol egy gyermek
sírdogált: az egyik kis szobában. A király lépett be. Deraé
megpróbálta befogni a fülét és behunyni a szemét, de
sikertelenül. A férfi odalépett a pityergő gyermekhez, kezében
hosszú, görbe tőrt tartott.
– Apám, kérlek! – esdekelt a kisfiú.
A papnő felsikoltott, ahogy a kés belehasított a gyermek
mellkasába. A kép villózni kezdett, és látta, hogy a király elhagyja
a szobát, száját és szakállát vérfoltok pettyezik.
– Most már halhatatlan vagyok? – kérdezte a szoba előtt
várakozó borotvált fejű paptól.
A férfi meghajolt, táskás szeme kerülte a király tekintetét.
– Talán húsz évvel sikerült meghosszabbítanod az életedet,
felség. De ő nem az Aranygyermek volt.
– Akkor keresd meg! – bődült el az uralkodó, és vér fröcsögött
az ajkáról, bemocskolva a férfi világos köntösét.
A Deraét a jelenethez kapcsoló láthatatlan láncok lehulltak és a
gyógyító elmenekült, hogy sötét szobájában riadjon fel.
– Láttad? – érdeklődött csendesen Arisztotelész.
– Szóval a te műved volt – ült fel a nő, és az ágy melletti
asztalon álló serlegért nyúlt.
– Én küldtelek oda – ismerte be a mágus –, de a valóságot
láttad. A Káosznak sok arca van, Deraé, sok világban. Hellászban,
mint azt te is tudod, már létezik egy Démonkirály.
– Miért mutattad meg? Mi célt szolgált?
Arisztotelész felállt, az ablakhoz lépett és elnézett a
holdfényben úszó tenger felé.
– Felismerted a királyt?
– Hát persze.
– Összes gyermekét megölte, hogy halhatatlanná váljék. És
most a legendás gyermeket, Iszkandert keresi.
– És nekem mi közöm hozzá? Gyorsan nyögd ki, mágus, mert
fáradt vagyok!
– Az általad látott világban a varázslat hanyatlik, és vele együtt
kihalnak a kentaurok és más szépséges teremtmények is. Hitük
szerint eljő egy gyermek, az Aranygyermek, aki mindnyájukat
megmenti. A király ezt a gyermeket keresi, mert ő meg azt hiszi,
ha megeszi a szívét, elnyeri a halhatatlanságot. Talán igaza is van.
– Arisztotelész vállat vont. – Sokféle módon meg lehet
hosszabbítani az életet, viszont nem ez a lényeg. Papjai apró
kapukat tudnak nyitni a világok között, és már most ezt a
különleges kisfiút keresik. És azt hiszik, már meg is találták.
– Alexandroszban? – suttogta Deraé. – El fogják hurcolni
Alexandroszt?
– Megpróbálják majd.
– És ezzel eltűnik a világunkból? Biztos kívánatos dolog ez?
Arisztotelész szeme összeszűkült.
– Szerinted az kívánatos, hogy egy másik gyerek szívét is
kivágják?
– Azt hiszem, egyáltalán nem kedvellek – suttogta Deraé. –
Nem a Forrásért cselekszel és nem a Káosz ellen harcolsz.
– Nem – ismerte el a férfi. – Csak magamért teszem, mert az
életem veszélyben forog. Segítesz?
– Gondolkodom rajta – érkezett a válasz. – De most hagyj
békén!
 Pella, Makedónia, nyár
Alexandrosz felemelte a kezét és a magas ciprus alsó ágán
gubbasztó kék-szürke madárra nézett. Az apró teremtény
felborzolta a tollait és oldalra billentette a fejét, úgy méregette az
aranyhajú gyermeket.
– Gyere ide! – suttogta a kisfiú. A madár végigugrándozott az
ágon, majd szárnyra kapott és a gyermek feje fölé röppent.
Alexandrosz szobormereven állt, teljes erővel összpontosított.
Lehunyt szemmel is követni tudta, ahogy a madár átröppen a
kertfalon, leír egy kört és visszatér a palotába, immár lejjebb
szállva, egyre közelebb kinyújtott kezéhez. A pinty kétszer süvített
el mellette, de harmadszor apró karmai a mutatóujjára zárultak,
hogy megüljön rajta. A kisfiú kinyitotta a szemét és lepillantott a
kis lényre.
– Most már barátok vagyunk? – kérdezte kedvesen. A madár
ismét oldalra billentette a fejét, Alexandrosz pedig érezte a belőle
áradó feszültséget és félelmet. Lassan kinyújtotta bal kezét, hogy
végigsimítson vele a pinty hátán.
Váratlanul tört fel benne a gyilkos erő, a szívverése felgyorsult,
karja remegni kezdett. Visszaszorította és kétségbeesetten kezdett
el hangosan számolni. Még csak hétnél tartott, mikor megérezte,
hogy a rettentő halál a karjába áramlik.
– Repülj! – parancsolta a madárnak, a pinty pedig felszállt az
égre.
Alexandrosz lerogyott a fűbe, és a gyilkolás utáni vágya éppen
olyan gyorsan foszlott szerte, mint ahogy érkezett.
Nem adom meg magam – suttogta. – Eljutok tízig... utána meg
húszig. És egy nap mindörökre megállítom.
– Soha – felelte erre szívéből egy sötét hang. – Soha nem fogsz
legyőzni. Te az enyém vagy. Most és mindörökké.
 Alexandrosz erre csak a fejét rázta és felállt, egyre mélyebbre
és mélyebbre szorította a hangot magában. A nap kezdett lebukni
a távoli hegyek felé, és a fiú a nyugati fal vetette hűs árnyékba
húzódott. Innen láthatta a kapunál álló, csillogó vértezetű őröket,
akiknek sisakja úgy fénylett, akár a nap. Magas férfiak voltak,
komor tekintetűek, büszkék és dühösek, amiért hátrahagyták
őket, mikor a király ellovagolt a háborúba.
Az őrök ekkor vigyázzállásba merevedtek és felemelték
dárdáikat. Izgalom vibrált át a kisfiún, ahogy az őrök tisztelegtek
valakinek, aki a kapu túloldaláról érkezett. Alexandrosz futásnak
eredt.
– Parmenión! – kiáltotta, és éles hangja felzavarta a fákon
üldögélő madarak tucatjait. – Parmenión!

A hadvezér viszonozta a tisztelgést és besétált a kertbe:

elmosolyodott, ahogy meglátta a kitárt karokkal felé szaladó
négyéves csöppséget. A spártai letérdelt, a kisfiú pedig a karjába
vetette magát.
– Győztünk, ugye, Parmenión? Levertük a phókisziakat!
– Valóban így történt, kis herceg. De vigyázz, nehogy
megsértsd magad a páncélommal! – Parmenión gyengéden
lefejtette a nyakáról a kisfiú ölelő karját, megoldotta a sisakja
fülvédőjén át futó bőrszíjat, leemelte a fejfedőt és lerakta a fűbe.
Alexandrosz letottyant a sisak mellé és kicsike ujjaival
simogatni kezdte a fehér lószőr forgót.
– Tudom, hogy apa oroszlánként küzdött. Tudom, mert láttam.
Az ellenség szárnyát támadta és három lovat is megöltek alatta.
Majd levágta az áruló Onomarkhosz fejét.
– Igen, mindezt megcselekedte. De majd ő maga fogja
elmesélni, mikor hazatér.
 – Nem fogja – felelte erre Alexandrosz halkan, és a fejét rázta.
– Nem fogja elmesélni. Nem beszélget velem túl gyakran. Nem
kedvel. Mert már több lényt megöltem.
Parmenión kinyújtotta a kezét, magához vonta a fiút és
felborzolta a haját.
– Szeret téged, Alexandrosz, esküszöm. De ha ahhoz van
kedved, majd mesélek én a csatáról.
– A csatáról már mindent tudok. De tényleg. Viszont apának
vigyáznia kéne a nyakra irányuló vágásokkal. Mivel az egyik
szemére vak, jobban el kell fordítani a fejét, mint általában egy
harcosnak, de ezzel szinte felkínálja a torkát. Bőrből és bronzból
nyakvédőt kellene csináltatnia.
Parmenión bólintott.
– Igen bölcs meglátás. Jöjj, menjünk be!
Megszomjaztam az úton, és túl forrón tűz a nap.
– Viszel a válladon? Kérlek?
A spártai könnyedén talpra szökkent, megfogta a herceget a
karjánál és a magasba lódította. A fiú felvisított az izgalomtól,
ahogy a férfi a nyakába vette. Parmenión felmarkolta sisakját és
elindult a palota felé. Az őrök ismét tisztelegtek, a herceg pesztrái
pedig térdre ereszkedtek, mikor elhaladtak.
Úgy érzem magam, akár egy király! – kiabálta Alexandrosz. –
Magasabb vagyok mindenkinél!
Olümpiasz lépett ki a kertbe, nyomában szolgálóival. A spártai
nagy levegőt vett, mikor meglátta. Szorosan befont vörös hajával
és zöld szemével a megszólalásig hasonlított Deraére, akit oly
régen szeretett. A királyné tengerzöld ázsiai selyemruhát viselt,
amelyet a vállánál a lángoló napkorongot formázó aranytű
tartotta a helyén. Hangosan felnevetett, mikor megpillantotta a
spártai hadvezért és terhét. Parmenión meghajolt, mire
Alexandrosz félelmet tettetve visongott, mintha bármikor
leeshetne.
– Üdvözletem, úrnőm! Behoztam a fiadat.
 Olümpiasz odalépett Parmeniónhoz és arcon csókolta.
– Itt mindig szívesen látott vendég vagy. – Az asszony a
szolgálóihoz fordult, bort és gyümölcsöket rendelt a vendégének,
majd bevezette a termeibe. Mindenfelé finom selyemfüggönyök,
brokáthuzatú kerevetek, párnázott székek pompáztak, a falakat
pedig Homérosztól kölcsönzött gyönyörűen megfestett jelenetek
díszítették. Parmenión felemelte Alexandroszt és lerakta az egyik
kerevetre, de a fiú máris lemászott róla és megfogta a hadvezér
kezét.
– Nézd, anya! Meg tudom fogni Parmenión kezét.
És nem fáj neki, ugye, nem?
– Nem fáj – felelte a férfi.
– Megmentette apa életét, ő vezette a phókiszi lovasság elleni
támadást. Nem tudtak lóvá tenni, igaz, Parmenión?
– Valóban nem – bólintott a spártai.
Két szolgálólány lesegítette a hadvezérről a mellvértjét, egy
harmadik pedig hideg vízzel kevert borral teli serleget hozott
neki. Ekkor belépett még egy lány, kezében gyümölcsöstállal,
amelyet a férfi elé tett, majd meghajolt, és szinte kiszaladt a
teremből.
A spártai megvárta, míg az összes szolgálót elbocsátják, majd a
királynéra emelte kupáját.
– A szépséged minden évvel csak egyre növekszik.
Az asszony bólintott.
– Kedves tőled ez a bók, barátom, de beszélgessünk komolyabb
dolgokról! Kiestél Philipposz kegyeiből?
– A király azt mondja, nem.
– Csakhogy ez nem válasz.
– Nem az.
– Féltékeny rád – rebegte Alexandrosz halkan.
A királyné szeme tágra nyílt meglepetésében.
 – Nem lenne szabad olyasmiről beszélned, amit nem értesz –
rótta meg a gyermeket. – Túl kicsi vagy még, hogy tudd, mire
gondol a király. – Alexandrosz anyja szemébe nézett, de
hallgatott. Végül a királyné ismét a hadvezér felé fordult. – Nem
hagysz el minket, ugye?
Parmenión megrázta a fejét.
– Hova mehetnék, úrnőm? Itt él a családom. Az őszt a
birtokomon fogom tölteni, Mothak szerint rengeteg a tennivaló.
– És hogy van Phaidra? Jártál már nála? – kérdezte a királyné,
és igyekezett semleges hangot megütni.
Parmenión erre megvonta a vállát.
– Még nem. Mikor utoljára felkerestem, jól volt. Hektór
születése nem ment éppen gondok nélkül, és egy darabig
gyengélkedett.
– És mi a helyzet a többi fiaddal?
A spártai kuncogott egy sort.
Philótász állandóan bajba keveri magát, de az anyja
elkényezteti, mindent megad neki. Nikki sokkal szelídebb: még
csak kétéves, de már mindenhova követi Philót. Bálványozza.
– Phaidra roppant szerencsés – jegyezte meg Olümpiasz. –
Biztosan boldog.
Parmenión felhajtotta a vizezett bort és felállt.
– Ideje hazaindulnom.
– Ne, ne! – kiabálta Alexandrosz. – Megígérted, hogy
elmeséled a csatát.
– Az ígéreteket pedig illő betartani – mondta a királyné.
– Valóban az – bólintott a hadvezér. – Nos, ifjú herceg, rajta,
tedd fel a kérdéseidet!
– Hány makedón halt meg?
Parmenión lehajolt és összeborzolta a gyermek aranyszínű
haját.
 – Kérdéseid, mint nyilak röppennek a céltábla felé,
Alexandrosz. Valamivel több, mint háromszáz embert
veszítettünk és olyan kétszázan kaptak súlyos sebet.
– Több seborvosra lenne szükségünk – vetette fel a gyermek. –
Nem lenne szabad több halottnak lennie, mint sebesültnek.
– A halottak zöme az elején elesettek közül kerül ki –
magyarázta a spártai. – Ők a csata során véreztek el, még mielőtt
a seborvosok eljuthattak volna hozzájuk. Abban azonban igazad
van, hogy több ügyes orvosra lenne szükségünk. Beszélek majd
apáddal.
– Mikor királlyá koronáznak, nem lesznek ekkora
veszteségeink – fogadkozott a kisfiú. – Leszel akkor a
hadvezérem, Parmenión?
– Addigra talán már egy kissé megöregszem, hercegem. Apád
még ifjú – és nagy harcos. – Én mégis nagyobb leszek nála.

A királynéval és a fiával lezajlott találkozás felkavarta az észak

felé, az emathiai síkon fekvő hatalmas birtokai felé tartó
Parmeniónt. Ahogy azt mindenki tudta, a fiút megszállta valami,
a spártai pedig rémülten, egyszersmind büszkén idézte fel
magában a gyermek lelkéért öt évvel ezelőtt a Hadész völgyében
vívott csatát.
A csodák korát írták akkor. Parmenión, aki haldoklott a
fejében növekvő daganattól, öntudatlanul hevert az ágyán – de
amikor kinyitotta szemét, egy lidércnyomásos világ tárult elé:
szürke volt, lélektelen, sivár és torz. Itt találkozott
Arisztotelésszel, a mágussal és a halott varázslónővel, Tamisszal
együtt megpróbálták megmenteni a még meg sem született
Alexandrosz lelkét.
A Szamothraké misztikus szigetén fogant gyermeket a Sötét
Isten, Kadmilosz emberi porhüvelyének szánták, akinek az a
végzete, hogy káoszt és rettegést zúdítson a világra. Az
Elátkozottak völgyében sikerült egy kisebb győzelmet aratni. A
kisfiú lelkét nem pusztította el a gonosz, de mivel eggyé vált vele,
a Fény és a Sötétség szüntelen harcát vívta benne.
– Szegény Alexandrosz – merengett el Parmenión. – Ragyogó
eszű, szép és érzékeny gyerek, mégis a Káoszszellem lakozik
benne.
Leszel akkor a hadvezérem, Parmenión?
Legszívesebben azt felelte volna: „Igen, hercegem. Vezetni
fogom seregeidet át a világon.”
De mi van akkor, ha a Sötét Isten győzedelmeskedik?
Mi van akkor, ha a szép hercegből démonherceg válik?
A pej herélt elérte a birtok előtti utolsó dombtetőt, ahol
Parmenión megrántotta a kantárt és lóhátról mérte végig
otthonát. A nagy ház fehér kövei ragyogtak a napsütésben, a
körülötte magasodó ciprusok őrszemként álltak. Bal kézre a
szolgák és a földművesek kisebb épülete húzódott, jobbra meg az
istállók, karámok és legelők adtak otthont a spártai egyre
gyarapodó számú csataménjének.
A hadvezér leárnyékolta szemét és a nagy ház udvarát kezdte
kémlelni. Látta Phaidrát, a szökőkútnál üldögélt Philóval és
Nikkivel, karjában a kis Hektórt tartotta. Parmeniónon úrrá lett a
szomorúság. Kelet felé fordította hátasát, és lelovagolt a síkságra,
hogy a nagy házat megkerülve az istállóépületek felé tartson.

Mothak a szénában üldögélve simogatta a kanca hosszú nyakát

és megnyugtató szavakat sugdosott neki. A jószág felnyihogott és
feltápászkodott. Mothak is felállt.
– Még semmi mozgás – közölte segédje, Kroni, egy szíjas
thesszáliai, aki hátul állt, készen, hogy segédkezzen a csikó
születésénél.
A kanca immár órák óta vajúdott és a végkimerültség határára
jutott. Az öreg thébai tudta, hogy szokatlan ilyen hosszú vajúdás.
A legtöbb ló gyorsan és szinte gond nélkül hozza világra a
csikókat.
A múltban Larina mindig gyorsan megellett és erős utódokat
fialt. Ezúttal azonban a trák csődör, Titán hágta meg, a tizenhét
maroknál is magasabb hatalmas állat.
A kanca ismét nyihogott egyet és leheveredett a földre. Mothak
félrelökte Kronit, és finoman belenyúlt a jószágba, ujjai
kitapintották a magzatburkot.
– Csak óvatosan, mester! – suttogta a thesszáliai, mire a másik
rámordult és káromkodva lehordta, de az csak vihogott és a fejét
csóválta.
– Ez az! Jön már. Érzem a lábát.
– Far- vagy fejfekvéses? – idegeskedett Kroni. Mindketten
tudták, hogy a farfekvéses szülés valószínűleg a csikó életét
követeli.
– Fogalmam sincs, viszont még mozog. Várj csak! Ki tudom
tapintani a fejét. Zeuszra, jó nagy! – Mothak óvatosan kihúzta a
kezét, felállt, és nagyot nyújtózott. Az elmúlt két évben a gerince
fokozatosan egyre merevebbé vált, vállát csúz gyötörte és egyre
jobban fájt. – Hozz zsírt, Kroni! Attól félek, hogy a csikó szét fogja
repeszteni.
A thesszáliai elszaladt a nagyházba, hogy pár perccel később
egy csöbörnyi állati zsírral térjen vissza, amivel leginkább a lovak
patáit szokták bekenni, hogy így előzzék meg a patarepedést vagy
behasadást. Mothak fogta a csöbröt és beleszagolt.
– Ez nem jó – mordult fel. – Már szinte avas. Keríts inkább
olívaolajat... méghozzá gyorsan!
– Igen, mester.
Egy nagy korsót hozott: Mothak két kézzel nyúlt bele, belülről
jól megkenegette az olajjal a kancát, ott, ahol a csikó fejét és lábát
érezte. Az anyaállat ismét megfeszítette testét, mire a
magzatburok kijjebb mozdult.
– Ez az, Larina, édesem! – biztatta Mothak. – Gyerünk!
A két férfinak még egy darabig várnia kellett, mire a fakó és
félig áttetsző burok előbukkant. A csikó mellső lába éppen csak
látszott a hártya alatt.
– Segítsek neki, mester? – tudakolta Kroni.
– Még ne. Adj neki időt: mostanra már elég tapasztalatot
szerzett.
A kanca felnvihogott és a burok még kijjebb lökődött – és
azután megállt. Fényes vörös vér fröccsent a burokra, ahonnan
lecsöpögött a szénára. Az anyaállat teste immár tajtékban úszott
és az aggódó Mothak a ló hátsó részéhez lépett és finoman
megragadta a csikó mindkét mellső lábát és óvatosan húzni
kezdte. A hártya most már akármikor megrepedhetett és
létfontosságú volt, hogy a csikó feje kiszabaduljon, mert különben
megfullad. Mothak ezért gyengéden húzta az újszülöttet, míg a
thesszáliai a kanca fejéhez lépett és halkan, lágyan,
megnyugtatóan beszélt hozzá.
A burok egy nagy rándulással szabadult ki és zuttyant a
szalmára. Mothak lehántotta a hártyát a csikó szája és orrlyukai
körül, friss szalmával csutakolta le a testét. Szénfekete csődör jött
világra, nemzőjéhez megszólalásig hasonlított, még a homlokán is
ugyanolyan volt a fehér, szétágazó napsugarakra emlékeztető folt.
Felemelte a fejét és heves borzongás járta át a testét.
– Pompás! – ujjongott Kroni. – Fiad született, Larina! Egy
királyhoz illő paripa! És méghozzá mekkora! Még sosem láttam
ilyen nagy csikót!
Az újszülött pár perc múlva megpróbált feltápászkodni,
Mothak pedig segített neki, és anyja felé terelgette. Larina, noha
teljesen kimerült, szintén talpra állt, a kiscsikó pedig több
sikertelen kísérlet után megtalálta anyja csecsét, és szopni
kezdett.
 Mothak megveregette a kanca hátát és kisétált a napsütésbe,
ahol megmosta kezét és karját egy vödör vízben. A nap magasan
járt, így feltette nemezkalapját, hogy megóvja tar kobakjának
érzékeny bőrét.
Fáradt volt, de egyben békét is érzett a világ iránt. Az ellés – a
születés szépsége, a kifelé törekvő élet – mindig ezt az érzést
hozta ki belőle.
Kroni lépett mellé.
– Rengeteg vért vesztett, mester. Meghalhat a kanca.
Mothak lepillantott az alacsony emberkére, és látta, hogy
mennyire aggódik.
– Maradj mellette! Ha még két óra múlva is vérzik, keress
meg! A nyugati legelőn leszek.
– Igen, mester – felelte Kroni, majd a thesszáliai elnézett a
dombok felé. – Nézd, mester, urunk ismét hazatér.
Mothak is felemelte a tekintetét és megpillantotta a lovast.
Még túl messze volt ahhoz, hogy az öreg thébai felismerje, de a ló
Parmenión második hátasa volt, a fehér fejű, tüzes herélt.
Nagyot sóhajtott és megrázta a fejét.
– Előbb haza kellett volna menned, Parmenión – gondolta
szomorúan.

– Makedónia Oroszlánja újabb diadalt aratott – töltött Mothak

egy kupa bort a spártainak.
– Igen – felelte a hadvezér, és szikár alakja elnyúlt a kereveten.
– Itt hogy mennek a dolgok?
– Mármint a lovakkal? Huszonhat csikó ellett. Az utolsó igazi
szépség. Larina és a trák csődör fia. Szénfekete, Parmenión és
mekkora! Szeretnéd megnézni?
– Most nem, barátom. Fáradt vagyok.
A zömök thébai helyet foglalt barátjával szemközt, megtöltötte
a saját kupáját és belekortyolt a tartalmába.
 – Miért nem mentél haza?
– Majd hazamegyek, de előbb látni akartam, hogy áll a
gazdaság.
– Éppen elég lótrágyát kell mindennap lapátolnom! – fortyant
fel Mothak. – Ne hozz még a házamba is!
Parmenión megoldotta bőrcsizmája szíjait és levetette
lábbelijét.
– Ez az örökös lobbanékonyságod, barátom! Talán a te
társaságod nyújtotta örömért jöttem ide. Ugyan, mit számít ez,
Mothak? Ez itt az én birtokom, oda megyek, ahova nekem tetszik.
Fáradt vagyok. Netán nem fűlik hozzá a fogad, hogy itt aludjak?
– Tudod, hogy nem erről van szó. Csakhogy téged a feleséged
és a családod vár – és messze kényelmesebb ágy, mint amit én
kínálhatok.
– Meglátásom szerint a kényelemnek sokkal több köze van a
hangulathoz, mint ahhoz, hogy milyen puha az ágy. Én
megtalálom itt a magam kényelmét. Mostanában egyre
ingerlékenyebb vagy, Mothak. Mi ütött beléd?
– A kor, fiam – felelte a thébai, és ezúttal fékezte heves
vérmérsékletét. – De ha nem akarsz beszélgetni velem, nem
erőltetem. Majd este fecsegünk.
A háztól távolodó és a dombon át a nyugati legelő felé tartó
Mothak azon kapta magát, hogy egyre dühösebb. Több mint
harminc éve szolgálta Parmeniónt, mind szolgájaként, mind
barátjaként, ám az elmúlt öt évben azt vette észre, hogy a spártai
egyre zárkózottabb, egyre titkolózóbb. Óva intette attól, hogy
elvegye Phaidrát. A tizenhét éves lány még túl fiatal volt, szinte
gyerek, még az örökifjú hadvezérnek is, de még lapult ott valami
más is... a nő szeméből sugárzó hidegség. Mothaknak erről a
mellékes gondolatról eszébe jutott barátja thébai szeretője, az
egykori szajha, Thétisz, akire szeretettel gondolt vissza. Micsoda
remek nő volt! Erős, magabiztos, gyengéd! Ám, akárcsak az ő
szeretett Eleája, már nem élt.
 Megállt a dombtetőn és az első legelőről a trágyát lapátoló
munkásokat nézte. A thesszáliaiak nem rajongtak ezért a
feladatért, de segített féken tartani a lovakat megfertőző férgeket.
A legelésző jószágok ugyanis megeszik a fű között található
féreglárvákat, amelyek kikelnek a gyomrukban és peterakó férgek
lesznek belőlük, és az új peték az ürülékkel távoznak. Egy idő
után az összes legelőt megfertőzik, így egyre satnyább csikók
jönnek a világra, vagy éppen sokan meghalnak az újszülött csikók
közül. Mothak mindezt két éve hallotta egy perzsa lókupectől, és
azóta az embereivel mindennap kipucoltatta a legelőket.
A thesszáliaiakat kezdetben nem volt túl egyszerű meggyőzni.
A remek lovasoknak nem ízlett az efféle alantas munka. Viszont
amikor látták, hogy a férgesedés egyre ritkább, a csikók meg
egyre erősebbek, már nagyobb elszántsággal vetették magukat a
feladatra. Furcsamód még Mothakot is népszerűbbé tette
körükben. Nehezükre esett olyasvalakinek dolgozni, aki csak
ritkán ült lóra, és amikor mégis megtette, semmit sem mutatott
abból a lovas tudományból, amire a thesszáliaiak népe oly büszke.
A thébai viszont remekül értett az állatok kiképzéséhez és
felneveléséhez, a sebek és a betegségek meggyógyításához. Eme
képességeinek köszönhetően a lovasok egyre jobban tisztelték,
még lobbanékony természetén is elnézően mosolyogtak.
Mothak odaballagott, ahol a mezőn a fiatal lovakat arra
oktatták, miként engedelmeskedjenek lovasuk finom jelzéseinek,
hogyan kanyarodjanak hirtelen jobbra vagy balra, váltsanak át
vágtába, faroljanak vagy álljanak meg villámgyorsan, hogy
lovasuk kilőhessen egy nyilat.
A lovasok ezt imádták. Esténként körülülték a közös
tábortüzeket és hosszan méltatták mindegyik ló erényét, hogy
azután késő éjszakáig vitatkozzanak rajta.
 A kiképzés már a vége felé járt, mikor Mothak megérkezett. A
szinte még kölyök Orszin egy kétéves fekete kancával az ugratást
gyakorolta. A thébai nekidőlt a kerítésnek, úgy nézte. Orszin ritka
tehetségnek számított, még a thesszáliaiak között is, és mindegyik
rúd felett átröpítette a kancát, hogy erőfeszítés nélkül fordítsa a
következő felé. Mikor megpillantotta a jövevényt, odaintett és
lepattant a ló hátáról.
– Hahó, mester! Akarsz lovagolni?
– Nem, fiú. Hogy vannak?
A legény odafutott a kerítéshez és átmászott rajta. A földön
imbolyogva, esetlenül járt.
– Hat csődör vár miskárolásra, mester. Túlságosan is hevesek.
– Mondd meg a nevüket Krómnak! Mikor lesz kész az új
legelő?
– Holnap. Kroni azt meséli, hogy hazajött az úr. Hogy
viselkedett a csődör a csatában?
– Még nem nyílt alkalmam megkérdezni, de meg fogom. A
következő pár napban várható egy perzsa lókupec. Öt csődört
keres – a legjobbjainkat. Úgy volt, hogy engem keres fel a házban,
de nem kétlem, hogy mielőtt hozzám jönne, kilovagol ide, hogy
személyesen nézzen körül. Figyeljetek rá! Nem szeretném, ha
találkozna az új trák alommal, úgyhogy a hegyi legelőre vigyétek!
– Igen, mester. De mi legyen Titánnal? Azt a lovat még én is
szívesen máshol tudnám.
– Pedig marad, mert Parmenión nagyúr kedveli.
– Akkor is gonosz egy jószág. Szerintem legszívesebben a
lovasa nyakát szegné.
– Parmenión nagyúr mindig értett a lovak nyelvén.
– Minden bizonnyal, de azért megnézném, hogy üli meg
Titánt. Nagyot esne róla.
– Talán – bólintott Mothak –, de aznap én a helyedben másra
tenném a tétemet. Most csutakold le az állatot és ne felejtsd el,
mit mondtam a perzsáról!
 Parmenión enyhén berúgott és hónapok óta először lazult el.
Az andronitisz kitárt széles ajtószárnyain járhatott a levegő, és
enyhe szellő fújt északról, meglebbentve a függönyöket,
kellemesen hűtve a szobát. Nem volt egy nagy helyiség, csak
három kerevet állt benne, a falakat pedig sem festmény, sem más
dísz nem ékesítette. Mothak egyszerűen szeretett élni és nem
rendezett vendégségeket, otthona mégis olyan melegséget
árasztott, ami mindig hiányzott a spártainak, mikor távol járt a
birtoktól.
– Boldog vagy? – kérdezte Parmenión váratlanul.
– Magadban beszélsz vagy tőlem vársz választ? – kérdezett
vissza Mothak.
– Az istenekre, ma igazán harapós kedvedben vagy. Hozzád
beszéltem.
– Elég boldog. Számomra ez az élet, Parmenión. Nézni, ahogy
növekszik minden, a búza és a zab, a lovak és a marhák. Ettől a
föld részévé válok. Igen, elégedett vagyok.
Parmenión komor arccal bólintott.
– Ez nyilván jó érzés lehet. – Elvigyorodott és felült. – Még
mindig hiányzik Perzsia és a palota?
– Nem. Ez az otthonom. – A thébai előrehajolt és vállon
ragadta a spártait. – Egy emberöltő óta vagyunk barátok,
Parmenión: mégsem tudod elmondani, mi háborgat?
A hadvezér felemelte a kezét és megragadta Mothak karját.
– Azért nem tudom elmondani, mert barátok vagyunk. Öt
évvel ezelőtt még egy daganat volt az agyamban, amely
meggyógyult. Most azonban másféle daganat tenyészik a
szívemben... nem, nem igazi, barátom – tette hozzá sietve, látva
az öreg thébai szemében megjelenő aggodalmat. – Viszont erről
nem merek beszélni, még neked sem, mert azzal súlyos terhet
raknák a válladra. Bízz bennem, Mothak! A legdrágább barátom
vagy és meghalnék érted. Ne kérj arra, hogy megosszam veled...
ezt a bánatot!
A thébai egy darabig hallgatott, majd újratöltötte a serlegeiket.
– Akkor rúgjunk be és hordjunk össze hetet-havat! –
mosolyodott el erőltetetten.
– Az lenne csak a jó. Milyen feladatok várnak rád holnap?
– Két lesántult lovat viszek le a tóhoz, mert az úszás segít
erősíteni az izmaikat. Azután pedig egy Parzalamisz nevezetű
spártai lókupeccel fogok alkudozni.
– Akkor találkozzunk délben a tónál!
Sétára indultak az éjszakában és Mothak látta, hogy lámpás ég
a fialtató istállóban. Halkan szitkozódva vágott át az épülethez,
Parmeniónnal a nyomában. Odabent Kroni, Orszin és három
másik thesszáliai ülte körül a kanca, Larina tetemét. A tiszta
fekete csikó halott anyja mellett feküdt.
– Miért nem értesítettél?! – bődült el Mothak. Kroni felállt és
mélyen meghajolt.
– A vérzés elállt, mester. Nem sokkal ezelőtt rogyott össze.
– A csikónak kerítenünk kell egy másik szoptatós kancát.
– Teriász már elment, hogy hozzon egyet – közölte Orszin.
Mothak elhaladt a fekete hajú fiú mellett, és letérdelt a kanca
mellé, jókora tenyerét a nyakára tette.
– Remek anyaállat voltál, Larina. A legjobb.
Kroni oldalazott mellé.
– Ez Titán átka. Démoni jószág és a fia is az lesz.
– Badarság! – szólalt meg Parmenión nyersen. – Holnap hozd
Titánt a lovaglókörbe! Majd én betöröm.
– Igen, nagyuram – felelte a szerencsétlen Kroni. – Úgy lesz,
ahogy kéred.
Parmenión sarkon fordult, és elhagyta az istállót. Mothak
utánaeredt és karon ragadta.
 – Nem kellett volna ezt mondanod – suttogta. – A
thesszáliaiak értenek a lovakhoz. Az a jószág eszelős... és te is az
vagy, ha megpróbálod meglovagolni.
– Megmondtam, hogy mit fogok tenni – dörmögte a spártai. –
Még nem láttam lovat, amelyet nem tudtam megülni.
Mothak csak ennyit morgott:
– Remélem, ezt holnap is elmondhatod még.

A nagy házban csend honolt, mikor Parmenión átlovagolt a

főkapuhoz vezető ciprusligeten. Egyetlen ablakban sem égett
fény, ám ahogy a ház elé ért, személyes szolgája, Perisz szaladt ki
és ragadta meg a herélt kantárját.
A spártai leugrott.
– Üdv, Perisz, hát semmi sem kerüli el a figyelmedet? –
mosolyodott el.
A szolga meghajolt.
– Láttalak ma délután, nagyuram, a dombtetőn. Azóta várlak.
Hideg sültet, sajtot és gránátalmát találsz az andronitiszben.
Eissza ma délután süteményt süt majd, és ha kívánod, viszek
belőle.
– Köszönöm. Hogy van a karod?
Perisz felemelte a bőrrel behúzott csonkot, amiben a jobb karja
végződött.
– Szépen gyógyul, nagyuram. Már alig érzek fájdalmat, ami
viszont van, az mintha az ujjakból jönne – mintha még
meglennének. Ám, ahogy te is mondtad, egyre ügyesebben bánok
a balommal.
Parmenión vállon veregette.
– Hiányoztál Krókosz mezején. Már-már nem éreztem magam
biztonságban.
Perisz erre bólintott és sötét szeme megcsillant a holdfényben.
 – Én is szerettem volna ott lenni, nagyuram. – Majd
elmosolyodott és lepillantott dudorodó pocakjára. – De még ha
használni tudnám is mindkét kezemet, attól tartok, nincs olyan
ló, amely elbírna.
– Túl sokat eszel Eissza mézes süteményéből – mondta erre a
hadvezér. – Kedves volt tőled, hogy megvártál.
– A semminél is kevesebb volt – hajolt meg Perisz, és pufók
képe elvörösödött.
Parmenión besétált a házba, Az andronitisz végében két
lámpás égett, puha izzásukba vonva a termet. Jókora, L alakú
helyiség volt, húsz kerevettel és harminc székkel. Amikor a
spártai vendégeket fogadott, az egész terem megtelt, most
azonban csak a nyugatra néző kertbe vezető nagy ajtónyílás
melletti alkóvban égtek a lámpások. A hadvezér kisétált a zárt
belső udvarra és beszívta a fal mellett növő lonc illatát. A házban
béke honolt és csak ilyenkor élvezte az ittlétet. A gondolat
lehangolta.
Mozgást hallott a háta mögül, mire megfordult: a csonka
Periszre számított.
– Üdv itthon, férjuram! – köszöntötte Phaidra, és mereven
meghajolt. Felesége karcsú alakjára simuló csillogó, kék köntöst
viselt, aranyhaját hátrafogva hordta és ezüstszállal kötötte a
keskeny csípőjéig érő lófarokba. Parmenión belenézett hideg kék
szemébe, és olyan lett, mintha karót nyert volna.
– Nem leszek itt sokáig, hölgyem.
– Remélem, addig azért igen, hogy felkeresd a fiadat.
– A fiaimat – javította ki a férfi.
– Számomra csak egy létezik – felelte szenvtelen arccal az
asszony. – Philótászból nagy ember lesz: a legeslegnagyobb.
– Ne mondj ilyet! – sziszegte a spártai. – Ez nem igaz! Hallod?
A nő ekkor vérfagyasztó hangon felnevetett.
– Elvesztettem minden hatalmamat, mikor neked adtam
magam, hadvezér, de sosem fogom elfelejteni a látomást,
amelyben akkor volt részem, mikor először érintettél.
Elsőszülötted fog uralkodni a világ felett.
Tudom. Ő pedig Philótász.
Parmenión érezte, hogy kiszárad a szája.
– Bolond vagy te, asszony – nyögte ki végül. – Csak egy bolond
hinné el, és csak az mondaná ki hangosan, aki kétszer akkora
bolond. Gondold csak végig! Ha Philipposz vagy Olümpiasz
tudomást szerez a látomásodról, nem fogják megpróbálni
megölni a gyereket?
A nő arcából erre minden szín kifutott.
– Honnan tudnák meg? – suttogta.
– Vajon éppen ki hallgat ki minket? Honnan tudod, melyik
szolga jár éppen a kertben vagy ül hallótávolságon belül?
– Csak meg akarsz rémiszteni.
– Így van, Phaidra. Mert nemcsak a gyermekkel végeznének,
hanem az anyjával, apjával és a fivéreivel is. És ugyan ki
hibáztatná érte őket?
– Te majd megvéded, hiszen te vagy Makedónia Oroszlánja, a
királyság leghatalmasabb embere – derült fel Phaidra.
– Feküdj le, asszony! – mondta erre Parmenión fáradtan.
– Csatlakozol, férjuram?
Szíve szerint nemet mondott, de testének látványa
felébresztette a vágyát.
– Igen. Hamarosan. – A nő diadalittasan elmosolyodott és
távozott: a spártai hallgatta puha lépteit, míg a hang el nem
enyészett. Egy darabig csendben üldögélt, nehéz szívvel, majd
felállt és felsétált az emeleti gyerekszobába, ahol a csemetéi
aludtak. Hektór az oldalán hevert bölcsőjében és pirinyó
hüvelykujját szopta. Nikki, mint mindig, átmászott Philó ágyába
és ők ketten összeölelkezve aludtak el.
Parmenión legidősebb fiára nézett.
 Mivé nevel ez a nő? – tűnődött.
Tudta – évek óta tudta –, hogy Phaidra undorral tekint rá. A
tudat fájt, de ennél sokkal fájdalmasabb volt a kettejüket
összekötő hazugság. Az asszony valaha látnok volt és szép jövőt
jósolt. Csakhogy rosszul értelmezte a látomását, Parmenión pedig
nem mondhatta el neki, hogy miért téved, sőt még annak
kockázatát sem vállalhatta, hogy ellöki magától, mert a
bosszúszomjas Phaidra kiszámíthatatlan károkat okozhatott
volna. Olümpiasz legközelebbi barátnőjeként tisztában volt a
hatalommal, amit a királynő szüzessége rejtett. Ha felkeresi a
királynét és elmeséli neki a vízióját... A spártai érezte, hogy
feltámad benne a páni félelem. Nem, ezt a titkot mindenáron meg
kell tartania! Tudta, hogy az egyetlen és végleges megoldást
Phaidra megölése jelentené, ezt azonban képtelen volt megtenni.
– Ó, Philó – suttogta a hadvezér, és megsimogatta fia fejét –,
remélem, elég erős leszel, hogy megállj anyád veled szemben
támasztott becsvágyával szemben. – A fiú megmoccant és
felnyögött álmában.
Parmenión elhagyta a szobát, hajtotta a gyűlölt nő iránt érzett
vágy.

A spártai egy órával pirkadt előtt ébredt. Nesztelenül elhagyta

az ágyat, vigyázva, nehogy felébressze Phaidrát, és átvágott a
fapadlóra többfelé terített szőnyegeken. Saját szobájába lépve
hideg vízben megmosdott, majd olajat dörzsölt karjába és
mellébe, amelyet egy elefántcsont késsel húzott le.
Egyszerű khitónt vett és lesétált a kertbe. A madarak még
aludtak a fákon és egyetlen hang sem zavarta fel a pirkadat előtti
csendet. A felhőkkel csíkozott ég sötétszürkén borult a világra, de
keleten már világosabb színt öltött, ahogy Apollón és tüzes
szekere egyre közeledett. Parmenión mélyen beszívta a friss
levegőt, megtöltötte vele a tüdejét, mielőtt finoman masszírozni
kezdte combja, lágyéka és vádlija izmait.
 A nyitott kertkapun kocogott ki. Izmait még mindig merevnek
érezte és vádlija is jóval hamarabb égni kezdett, mint hogy elérte
volna az első dombgerincet. A phókiszi hadjárat hónapjai során
nem tudott rendszeresen futni, és teste most keservesen
panaszkodott. A kényelmetlenségre fittyet hányva növelte a
tempót és izzadság csörgött le az arcán, ahogy falta a mérföldeket.
Sosem jött rá, hogyan történhetett csodás gyógyulása, hogyan
lehetett ismét feszes a bőre, miként áramolhatott ismét testében a
fiatalság ereje, de nem kellett értenie, hogy kiélvezze. Egyetlen
olyan tevékenységet sem talált, ami felért volna a futás jelentette
végtelen örömmel – amikor a test és az elme tökéletesen
összeolvad, felszakadnak a gátak, megtisztul a lélek. Futás közben
felszabadult, tudott gondolkodni a gondjain és olyan könnyen
talált rájuk megoldást, hogy az még magát is meglepte.
Ma a trák csődörön, Titánon merengett. Rengeteg pénzbe
került és – perzsa mércével mérve – mégis olcsónak számított.
Elképesztő családfát tudhatott magáénak: Perzsia legkiválóbb,
díjnyertes csődöre nemzette a leggyorsabb kancának, amely még
az olimpián is győzött. Két fivérét valóságos vagyonért adták el,
amit a leggazdagabbakon kívül senki más nem engedhetett meg
magának, Parmeniónnak mégis mindössze kétezer drachmájába
került.
A csődör azóta végzett két lovával és megcsonkította az egyik
lovászát, ezért most a ménestől külön, embermagas kerítéssel
körülvett legelőn tartották.
Parmenión tisztában volt vele, milyen ostobaság azzal
dicsekedni, hogy megüli, de minden más módszer csődöt
mondott. A thesszáliaiak nem hittek a trákok „betöréses”
eljárásában, akik nehéz súlyokat pakoltak az állatokra és addig
futtatták őket, míg majdnem teljesen kimerültek és csak ekkor ült
rájuk egy lovas. Az emberei azt bizonygatták, hogy ezzel a
megoldással csak a ló szellemét törik meg. A thesszáliaiak hite
szerint a hátas és a ló közötti kötelék megteremtése jelentette a
lényeget. Egy csatamén és lovasa között pedig egyenesen
létfontosságúnak minősült. Ha a bizalom erős, a legtöbb ló
önként veszi hátára a lovasát.
Titánnal nem ez volt a helyzet. Három lovászt sebesített meg
eleddig, hegyes fogaitól vagy rúgásaitól csak úgy törtek a csontok.
Az utolsó alkalommal viszont nemcsak ledobott egy thesszáliai
ifjút, hanem meg is taposta a lábát és a hátát. A szerencsétlenül
járt ember azóta nem érzett semmit derékon alul, és egész nap az
ágyában feküdt a közös szálláson. Berniosz úgy vélte, hamarosan
ott is hal meg.
Parmenión végigkocogott a dombnyergen és gondolatait az
előtte álló napra összpontosította. A thesszáliaiak szerint Titánt
egy démon szállta meg. Talán igazuk volt, bár a spártai
kételkedett benne. Igen, vad egy jószág, valóban, zabolátlan. De
hogy megszállták volna? Mi haszna lenne egy démonnak abból,
ha megszáll egy lovat a legelőn? Ugyan! Kell lennie jobb
magyarázatnak – még akkor is, ha eddig nem találta meg.
Addig futott, míg a pirkadat vérvörös csíkot nem húzott az
égre, majd megállt, hogy szemügyre vegye a kék égen
gyémántként szikrázó csillagok illékony csodáját, amelyek lassan
kihunytak, míg végül már csak az apró Sarkcsillag maradt, ő
dacolt a csak a felkelő nappal. Majd ő is eltűnt.
Hűs szél lengedezett a dombtetőn, és verejtékes teste
megborzongott. Összehúzta a szemét és tekintete körbejárt a
vidéken, amely immár az övé volt, és több száz mérföldön át
húzódott az emathiai síkon, füves sztyeppéken, erdőkön,
dombokon és patakokon. Egyetlen pontról senki sem láthatta be
teljesen, de innen, erről a dombgerincről rálátott a hét legelőre,
ahol a ménesét őrizték. Hatszáz jószágot tartottak itt, a keleti
domb mögött pedig marhák és kecskék legelésztek, továbbá öt
falu és két városka terült el, meg a kis rengeteg, amelynek kiváló
fáit oly lelkesen vásárolták a rhodoszi és krétai hajóácsok.
– Mára gazdag ember lett belőled – mondta ki hangosan, és
erről eszébe jutottak a szűkös napok Spártában, mikor viseltes
tunikát és pergamenvékony sarut hordott. Megfordult és
visszanézett az oszlopos nagy házra, ahol húsz tágas szobában
helyezhette el a vendégeit. Még innen is ki tudta venni a tájba
illeszkedő kertet díszítő szobrokat és a rabszolgáknak és egyéb
szolgáknak otthont adó többtucatnyi kisebb épületet. – Az
embernek boldognak kellene itt lennie – rótta meg magát, de
mégis elszomorodott a gondolatra.
Ismét futásnak eredt, az istállók és a legelők felé szaladt,
tekintete a dombokat pásztázta és rátalált a legelőn magányosan
bóklászó Titán hatalmas alakjára. A ló is futott éppen, de megállt,
hogy őt nézze. Parmeniónnak bizseregnie kezdett a fejbőre, ahogy
elhaladt a kerítés mentén és magán érezte a jószág gyűlölködő
pillantását. A csődörnek nem jutott túl nagy tér, mindössze
nyolcvan lépés hosszú és ötven lépés széles, a kerítést pedig erős
deszkákból ácsolták. Nem létezett olyan ló, amelyik át tudott
volna ugrani egy ekkora akadályt, de amikor Titán a spártai felé
nyargalt, a hadvezér önkéntelenül is jobbra mozdult, hogy
messzebbre kerüljön a kerítéstől. Ez a pillanatnyi félelem
feldühítette és csak még inkább megacélozta elszántságát, hogy
ma megtöri az óriást.
Megpillantotta a karcsú Kronival és az Orszin nevű legénnyel a
kerítés túlsó végén beszélgető Mothakot, ahol már több mint húsz
thesszáliai gyűlt össze, hogy megnézzék a közelgő küzdelmet.
Egyikük felmászott a kerítésre, mire Titán átszáguldott a legelőn
és felágaskodott, hogy lesújtson a férfira, aki gyorsan leugrott,
társai nagy derültségére.
 – Nem éppen jó nap a mai egy kis lovaglásra – közölte Mothak
Parmeniónnal. – Az éjjel esett és a föld puha.
A spártai elmosolyodott. Az öreg thébai így akart neki hihető
kiutat kínálni.
– Éppen csak szemerkélt egy kicsit – válaszolta. – Gyerünk,
kezdődjék a nap! Melyik bátor legény fogja megpányvázni a
jószágot?
Mothak erre csak a fejét rázta, jól láthatóan aggódott.
– Rendben, fiúk, mutassátok meg, mire olyan büszkék a
thesszáliaiak!
Erre több férfi hosszú, tekercselt köteleket kapott fel. Mostanra
láthatóan elmúlt a jókedvük – komor képpel, szúrós szemmel
láttak munkához. Ketten elszaladtak jobbra, de közel a kerítéshez,
árkányaikat lengették, és Titánnak kiabáltak. A ló feléjük
vágtatott, még a kerítésoszlopok is beleremegtek, ahogy
nekivetette magát. Tőle balra, Orszin és Kroni bemásztak a
legelőre – a dühöngő paripa észre sem vette őket –, és a fekete
csődör mögé kerültek. A ló hirtelen megfordult és Orszin felé
száguldott. Kroni rádobta a pányváját a mén busa fejére és
meghúzta, éppen akkor, mikor Titán felágaskodott, hogy rávesse
magát az ifjúra. A csődör, megérezve a nyakába harapó kötél
rántását, ismét fordult, és ezúttal Kronit vette célba. Most viszont
Orszin hajította árkányát át a ló fején és nyakán, majd feszesre
húzta. A többi thesszáliai ebben a pillanatban átvetette magát a
kerítésen, készen, hogy segítsenek, de Titán szobormereven állt,
hatalmas teste csak úgy remegett.
Óriási fejét nagyon lassan elfordította, és rosszindulatú
tekintete megállapodott Parmeniónon, ahogy a spártai beugrott a
legelőre.
– Tudja – gondolta magában a hadvezér, és hirtelen rátört a
félelem. – Rám vár.
A spártai elindult felé, ügyelve rá, hogy a ló egy percre se
veszíthesse szem elől, míg végül elérte a nyakát és a fejét.
Óvatosan felemelte a kezét és megérintette a felső kötelet,
meglazította, majd lehúzta az állatról.
– Csak nyugalom, Titán! – suttogta. – A gazdád van itt.
Nvugalom!
A csődör még mindig csak állt, mint valami fekete szobor.
Parmenión ujjaival a második kötél alá nyúlt, áthúzta a fejen, át a
fülek felett, végig a hosszúkás orron, és várta, hogy Titán
odakapjon és harapjon, amivel akár az ujjait is letépheti.
De nem harapott.
Parmenión végigsimított a jószág remegő horpaszán,
megragadta fekete sörényét és könnyedén a csődör hátára
szökkent.
Titán felágaskodott, amint a spártai súlyát megérezte, de a
hadvezér addigra már lábával szorította a horpaszát és
megtartotta magát odafent. Titán a levegőbe vetette magát, majd
csontroppantó erővel landolt négy lábán, fejét leszegte, amitől a
lovasa előredőlt. Majd bokkolt: felpúposította a hátát, de
Parmenión számított erre a mozdulatra, így hátradőlt és
megőrizte egyensúlyát.
A fekete csődör vágtába ugrott, majd a földre vetve magát
hengergőzött: kétségbeesetten próbálta lerázni magáról és
agyonnyomni gyötrőjét. Parmenión leugrott róla, ahogy a földre
hemperedett, átszökkent a hasa és a rúgkapáló paták felett és
ismét Titán hátán termett, ahogy a ló talpra ugrott. A
thesszáliaiak megéljenezték a mozdulatot.
Az óriás csődör körbe-körbenyargalászott a legelőn, jobbra-
balra csavarta a törzsét, hol ugrott, hol bokkolt, hol felágaskodott,
de képtelen volt lerázni magáról a hátán ülő gyűlölt embert.
Végül Titán megindult a kerítés felé. A spártai erre a húzásra
nem számított, de ösztönösen is tudta, mi jár a ló eszében.
Elvágtat a deszkakerítésig, majd oldalra fordul, hogy horpaszával
nekinyomja őt a fának és szilánkosra törje Parmenión lábát, egy
életre megnyomorítva őt. A hadvezérnek egyetlen esélye maradt –
ha időben leugrik –, de ekkor a csődör már rátámadhat.
Az ifjú Orszin észlelte a veszélyt, ismét felmászott a kerítésre és
beugrott a karámba, ahol torkaszakadtából ordítani kezdett és
feje felett árkányát lengette. Ez megosztotta a csődör figyelmét, és
a jószág irányt váltott, így már nyílegyenesen száguldott a
deszkák felé.
Magasságos Zeusz, ez megöl mindkettőnket! – gondolta
Parmenión, ahogy Titán a fafal felé dübörgött.
Ám az utolsó pillanatban a mén megfeszítette izmait és a
levegőbe szökkent, könnyedén átugrotta a kerítést és vágtázott
tovább a dombok felé. Az ott legelésző lovak szétfutottak
közeledtére. Parmenión még sosem száguldott ilyen
viharsebesen, a szél süvített a füle mellett, a föld zöldes homállyá
folyt szét alatta.
– Fordulj, te szépség! – rikoltotta. – Fordulj és mutasd, milyen
erős vagy! – Mintha csak a csődör értette volna, széles ívben
fordult és visszafelé kezdett száguldani, a karám felé.
Mothak és Kroni kitárták a kapuját, de az önsorsrontó Titán
ismét irányt váltott és egyenesen a kerítés legmagasabb pontját
célozta meg.
– Magasságos Héra, légy velem! – fohászkodott Parmenión,
mert a kerítés legmagasabb rúdja közel hét láb magasra nyúlt. A
csődör lassított, megfeszítette izmait és elrugaszkodott, hátsó
patája nekicsattant a fának.
Ahogy Titán földet ért, a spártai átlendítette a háta felett a
lábát és leszökkent róla. A csődör azonnal felé fordult,
felágaskodott és patájával felé rúgott. A spártai hengergőzött
egyet, felpattant, átvetette magát két kerítésrúd között és fejjel
előre landolt a feltúrt földön. A thesszáliaiak hangosan
hahotáztak, miközben Parmenión talpra kecmergett.
 – Azt hiszem – vigyorodott el a spártai –, még szoktatni kell
egy kicsit. De micsoda jószág!
– Vigyázz! – kiáltotta Kroni. Titán ismét megrohamozta a
kerítést és most megtorpanás nélkül suhant át felette. Parmenión
félrevetődött az útjából, de a csődör már fordult is vissza, őt
kereste. Mikor Kroni, kezében a pányvával, futni kezdett felé, a
jószág észrevette és a thesszáliai felé vágtatott, hatalmas marjával
nekicsapódott a kis embernek és ledöntötte a lábáról. Mielőtt
bárki mozdulhatott volna, a mén a férfi fölé magasodott és mellső
patája lesújtott a fejére. A koponyája érett tökként repedt szét, a
feje vér- és agyvelőzáporrá robbant, émelyítő hang kíséretében.
Orszinnak sikerült pányváját a ló fejére vetnie, de a paták még
kétszer sújtottak le a fűben heverő ernyedt testre. Titán
megérezte a nyakán megfeszülő kötelet és nagyot rántott a fején,
ledöntve lábáról a thesszáliait. A fiúra ügyet sem vetve, vágtatva
indult meg Parmenión felé. A spártai balra dobta magát, de
mintha csak a ló számított volna a mozdulatra, hirtelen
felágaskodott és véres patái lecsaptak. Parmenión ismét
elvetődött, ezúttal jobbra, háta nekicsattant a kerítésoszlopnak. A
csődör fölé tornyosult.
Az állat feje hirtelen hátrarándult, ahogy nyíl fúródott a
koponyájába.
– Ne! – ordította Parmenión. – Ne! – Ekkor egy második
vessző tollig merült Titán horpaszába és átjárta a szívét. A csődör
térdre rogyott, majd oldalra dőlt.
A spártai támolyogva kászálódott talpra, és a halott
kolosszusra meredt. Megfordult, és az íját a fűbe hajító Mothakra
meredt.
– Démon volt – suttogta a thébai. – Nem kérdés.
– Betörhettem volna – felelte Parmenión a haragtól fagyos
hangon.
 – Meghaltál volna, nagyuram – szólalt meg az ifjú Orszin. –
Mint ahogy Kroni bácsikám. És az istenekre, még így is megülted!
Méghozzá nem is akárhogy!
– Soha nem lesz hozzá fogható – suttogta Parmenión.
– Ott a csikó – felelte Orszin. – Még nagyobb is lesz, mint a
nemzője.
Ekkor a spártai mozgásra lett figyelmes Titán élettelen
szemében. A szemhéja alól vastag fehér kukacok másztak elő és
tekergőztek végig az állat fején, mint groteszk könnycseppek.
– Itt vannak a démonaitok – szólalt meg Parmenión. – Az
agyában nyilván valósággal hemzseghettek. Az istenekre, tőlük
őrült meg!
A thesszáliaiak azonban már hallótávolságon kívül jártak.
Barátjuk, Kroni holtteste köré gyűltek, vállukra vették és
elindultak vele a nagy ház felé.

A csődör halála lehangolta Parmeniónt. Sosem látott még ilyen

pompás lovat, sem ilyen leigázhatatlan lelkületüt. Még rosszabbá
tette a dolgot, hogy Titán lelövéséről a kis Alexandrosz jutott az
eszébe.
Egy másik, szépséges teremtmény, akit maga a gonosz szállt
meg. Értelmes – talán ragyogó eszű is – és mégis egy benne
rejtőző rosszindulatú akarat átkát nyögi. Szörnyű kép villant fel
előtte: a holtan heverő gyermeké, akinek élettelen szeméből,
kövér, sápadt kukacok másznak elő.
Kiverte fejéből a gondolatot és embereivel együtt robotolt:
megtisztították a legelőket, segített nekik befogni a fiatal lovakat,
szoktatta őket az emberhez és parancsaihoz.
Délre járt az idő, mikor a spártai leballagott a tóhoz, ahol
Mothak szokta úsztatni a lesántult vagy sérült állatokat.
Rönkfából tutajt ácsoltak és a tavacska közepén lehorgonyozták,
hadd lebegjen nyíllövésnyire a vízparttól. A lovat bevezették a
vízbe, majd az őt vezető csónak mögött elúszott a tutajig. Mikor
megérkeztek, a nyakára kötött kötelet átdobták Mothaknak, aki a
tutaj körül körbeúsztatta a jószágot. A gyakorlat fokozta az állatok
erejét és kitartását, anélkül, hogy a sérült izmokat vagy
ínszalagokat megerőltette volna. Mothak, aki kopasz fejét
hatalmas nemezkalappal óvta, a tutaj szélén sétált körbe-körbe,
és éppen egy, a vízben küszködő pej kanca kötelét fogta.
Parmenión kibújt tunikájából és belegázolt a hideg vízbe, majd
lassan úszni kezdett a tutaj felé, hosszú, lusta karcsapásokkal. A
hűvös tó felfrissítette, de gondolataiba minduntalan szörnyű
képek tolakodtak: kukacok és szemek, szépség és bomlás.
Feltornászta magát a tutajra és meztelenül leült napozni: a szél
hűsítően simított végig vizes testén. Mothak magához intette a
csónakot és átdobta a vezetőszárat az evezősnek.
– Mára ennyi elég! – kiáltott oda. Az evezős bólintott, és kifelé
vette az irányt, maga után húzva a kancát. Az öreg thébai
letelepedett Parmenión mellé és megkínálta egy kancsó vízzel.
– Ez a kalap szörnyen áll rajtad – állapította meg a spártai.
Mothak elvigyorodott és levette a lehajtó karimájú fejfedőt.
Viszont kényelmes – törölte le az izzadtságot a karimáról és
ismét kopasz kobakjába nyomta.
Parmenión felsóhajtott.
– Milyen kár, hogy meg kellett halnia!
– A lónak vagy az embernek? – csattant Mothak hangja.
A spártai szomorkásan mosolygott.
– A lóról beszéltem, bár igazad van, az emberre kellett volna
gondolnom. Titán viszont nyilván szörnyű fájdalmakat élt át,
mert azok a kukacok felfalták az agyát. Visszataszítónak tartom,
hogy egy ilyen fenséges jószág bukását ilyen undorító
teremtmények idézték elő.
– Csak egy ló volt, nekem viszont nagyon fog hiányozni Kroni.
A családja Thesszáliában élt. Mennyit küldjek nekik?
 – Amennyit csak méltányosnak ítélsz. Hogy viselték az
emberek a halálát?
– Nagy népszerűségnek örvendett – felelte Mothak. – De ezek
kemény emberek és lenyűgözted őket a lovas tudományoddal. –
Hirtelen jóízűen felkuncogott. – Héraklészre, engem is
lenyűgöztél!
– Soha nem látok hozzáfogható lovat – jegyezte meg
Parmenión szomorúan.
– Szerintem pedig lehet, hogy mégis. A csikó kiköpött az apja.
És nagy lesz – a feje már most akkora, mint egy bikáé.
– Múlt éjjel láttam az istállóban – a halott anyja mellett. Nem
túl jó előjel ez Titán fiának – élete első tettével megöli a
szülőanyját.
– Úgy beszélsz, akár egy thesszáliai – rótta meg Mothak. A
thébai nagyot húzott a vizeskorsóból és hátradőlt,
megtámaszkodva izmos alkarján. – Mi a baj közted és Philipposz
között?
Parmenión vállat vont.
– Király, aki a dicsőséget hajhássza, és nem akar osztozni rajta
senkivel. Még csak azt sem mondhatnám, hogy hibáztatom érte.
És ott van a talpnyaló Attalosz, hogy szavaival mérgezze.
Mothak bólintott.
– Sosem rajongtam érte, de Philipposzért sem.
Mihez kezdesz most?
A spártai elmosolyodott.
– Mit tehetnék? Megvívom Philipposz csatáit, míg úgy nem
dönt, hogy már nincs többé rám szüksége. Akkor visszavonulok
ide és megöregszem a fiaim körében.
Mothak felmordult és káromkodott egyet.
– Bolond lennél, ha ezt hinnéd – márpedig nem vagy bolond.
Ha otthagynád Philipposzt, Hellász összes városa a te kegyeidért
versengene. Még egy évszak sem telne el és te már ismét sereget
vezetnél. És mivel csak egyetlen nagy ellenség létezik, Philipposz
ellen vezetnéd azt a sereget. Nem, Parmenión: amikor a király
úgy dönt, hogy már nincs többé szüksége rád, Attalosz adja majd
át az üzenetet – az orgyilkos pengéjével.
Parmenión fakó tekintete jéggé fagyott.
– Nagyon jó kell, hogy legyen.
– És az is – figyelmeztette Mothak.
– Nyomasztó ez a beszélgetés – dörmögte
Parmenión, és felállt.
– Meghívott a király a győzelmi felvonulásra? – próbált
Mothak a témánál maradni.
– Nem. De tudja, hogy nem rajongok az ilyesmiért.
Talán tudja – felelte a thébai a legkevésbé sem meggyőzve. –
És hol fogják vívni a következő háborút? Khalkidiké városai ellen
vonultok vagy végig Boiótián, hogy kifosszátok Athént?
– Ezt majd a király dönti el – kalandozott el Parmenión
tekintete a keleti hegyek felé. A thébai figyelmét nem kerülte el a
mozdulat.
– Vagyis Trákia lesz az – jegyezte meg halkan.
– Túl sokat látsz, barátom. Hálát adok az isteneknek, hogy
tudod tartani a nyelved.
– Mi vet majd véget a becsvágyának?
– Nem tudom. És ami lényegesebb, ő sem tudja. Már nem az,
akit egykor ismertem, Mothak: valami egyre űzi-hajtja. Több száz
phókiszit végeztetett ki a Krókosz mezei csata után, és állítólag
végigállta és – röhögte az egészet. Mielőtt elhagytam Makedóniát,
végignéztem, hogyan bíráskodik. Tudtam, hogy azon a bizonyos
napon vadászni szeretett volna menni és remélte, hogy kora
délutánra végez. Végül bejelentette, hogy a bíráskodásnak vége, a
kérelmezők jöjjenek vissza egy másik napon. Alig hagyta el a
bírák székét, mikor egy kérelmező öregasszony csoszogott elő és
utánakiáltott, igazságot követelve. A király megfordult: „Nincs
erre most időm, asszony.” A nő csak állt ott egy darabig, majd
ahogy Philipposz elindult, azt süvöltötte: „Akkor hát királynak
lenni sincs időd!” A közelben állók mind levegő után kaptak.
Vajon az uralkodó kivégezteti? Megbotoztatja? Netán bebörtönzi?
És tudod, mit tett? Lefújta a vadászatot és a nap hátralevő
részében csak az asszony ügyével foglalkozott. Ráadásul még az ő
javára is döntött.
Mothak felállt és intett a csónaknak, hogy jöjjön értük.
– Nem azt mondtam, hogy nem nagy ember, Parmenión.
Csupán arra mutattam rá, hogy én nem szenvedhetem, és hogy
nem bízom benne. Neked sem kéne. Egy nap kiadja a parancsot a
megölésedre. A féltékenység félelmet szül, a félelem pedig
gyűlöletet fial.
A nyugtalan Parmeniónnak erre csak egy válasza akadt:
– Senki sem él örökké.
 Pella, Makedónia, ősz
– A testőrség előtt fogok haladni, hogy a népem jól láthasson –
közölte Philipposz.
– Ez őrültség! – fortyant fel Attalosz. – Mit mondhatnék még
neked? Gyilkosok járnak Pellában, és csak az alkalomra lesnek,
hogy megöljenek. Miért ragaszkodsz ehhez?
– Mert én vagyok a király! – bődült el Philipposz.
Attalosz hátradőlt a kerevetén és mogorván meredt az
uralkodóra.
– Azt hiszed – kérdezte végül –, hogy isten vagy? Hogy a hideg
vas nem tudja átjárni a testedet, nem hasíthatja ketté a szívedet?
Philipposz elmosolyodott és lehiggadt.
– Nincsenek téveszméim, Attalosz. Hogy is lehetnének? – fűzte
hozzá, és megérintette a vak jobb szeme feletti sebhelyet. – De ha
nem járkálhatok kényem-kedvem szerint a saját székvárosomban,
akkor az ellenségeim valóban legyőztek. Te ott leszel és bízom
benne, hogy megvédesz.
Attalosz a király arcába bámult és látta, hogy felesleges bármi
szó. Erről eszébe jutott, hogyan találkoztak Thébaiban tizenkilenc
éve. A király akkor még csak egy fiú volt, egy rémült kisfiú, aki
felkészült, hogy egy nap érte jönnek az orgyilkosok. Ám szemében
ugyanez a parázs csillogott. Nagybátyja, Ptolemaiosz király
megpróbálta feltűnés nélkül megmérgezni, de a gyerek
okosabbnak bizonyult nála, megmentette a fivérét, Perdikkaszt,
és saját ágyában végzett a bácsikájával. Mindezt tizenhárom
évesen. Most pedig a harminckét esztendős Philipposz sikeresen
egyesítette Makedóniát és félelmetes néppé kovácsolta.
Csakhogy az efféle büszkeség kétélű fegyver, ezt jól tudta
Attalosz: vagy nagyság a jutalma, vagy korai halál. A khalkidikéi
Olünthosz városában ténykedő makedón kémek azt jelentették,
hogy kiváló orgyilkosok egy csapatát bérelték fel arra, hogy
megszabaduljanak a Philipposz jelentette fenyegetéstől. Nem
kellett lángelmének lennie, hogy rájöjjön az ember, a hálaadó
ünnepségen fognak lecsapni, amikor a csupán tunikát és köpenyt
viselő király fegyvertelenül sétál be a nép között a Zeusz
templomba.
– Gondolj Alexandroszra! – győzködte az orgyilkos. – Ha téged
megölnek, szörnyű veszélybe kerül. Nincs más örökösöd, vagyis a
nemesek egymás között fognak háborúzni, hogy ki kövessen téged
a trónon. Alexandroszt pedig megölik.
Philipposz egyetlen pillanatra megingott, megvakarta sűrű,
fekete szakállát és kinézett a széles ablakon. Amikor azonban
ismét visszafordította a tekintetét, Attalosz tudta, hogy vesztett.
– Népem körében fogok sétát tenni. Elég virágot osztottak szét
az útvonalon?
– Igen, fenség – felelte a kimerült Attalosz.
– Azt akarom, hogy a lábam elé szórják. Jól fog festeni és
lenyűgözi majd a követeket. Látniuk kell, hogy Makedónia velem
tart.
– Makedónia veled tart – akár szórnak virágot, akár nem.
– Igen, igen, de a lényeg az, hogy lássák. Az athéniak ismét
bajt kavarnak. Nincs elég pénzük ahhoz, hogy egyedül indítsanak
háborút, de keményen megdolgozzák az olünthosziakat. Nem
vágyom háborúra – még – a khalkidikéi szövetséggel. Mos, hogy
festek?
Attalosz visszafogta magát és végigmérte a királyt. Közepes
termetéhez széles váll és izmos test társult, sűrűn göndörödő
fekete haja és szakálla párducbundaként csillogott, egyetlen zöld
szemének homokszín pettyeit még jobban kihangsúlyozta az
arany babérlevélből font koszorú. Tunikája a nyári ég kékjét
idézte, köpenye feketén hullt alá, mint az éj.
 – Csodásán festesz, felség – akár a legendák királya. Reméljük,
a nap végén is ilyen fess leszel!
Philipposz ezen jót derült.
– Mindig olyan mogorva vagy, Attalosz. Hát nem tettelek
gazdaggá? Vagy még most sem vagy elégedett?
– Akkor leszek elégedett, ha véget ér a nap.
– Találkozunk az udvarban. Ne felejtsd el, hogy tíznél többen
nem kísérhetnek a testőrségből.
A magára maradt király odasétált a hosszú asztalhoz és
kecskebőr térképet terített a lapjára. A nagyvárosok, Athén,
Spárta és az utóbbi időben Thébai túl régóta viaskodtak már a
Hellász feletti hatalomért: ellenségeskedéseik egyik véres háborút
szülték a másik után. Athén Spárta ellen, Spárta Thébai ellen,
Thébai Athén ellen és ezekbe a kisebb államok is minduntalan
belesodródtak. A felbontott szövetségek végtelen csereberéje,
pártütések és a forgandó szerencse uralta Hellászt.
Makedóniát mindhárman uralták titokban, különböző
időszakokban.
Philipposz tisztában volt vele, hogy a szüntelen
háborúskodások csak önmagukat gerjesztik, mivel ÉszakHellász
több száz városa és faluja mind más-más úr előtt hajtott fejet. A
városok közötti vitákba a nagyhatalmak is belebonyolódhattak –
és bele is bonyolódtak. Mikor Philipposz hatalomra került, csak
Makedóniában húsz, állítólag független város létezett, amely nem
esküdött hűséget a trónnak. Ehelyett szövetségre léptek
Spártával, Athénnal és Thébaival, és mindegyik város saját kis
sereggel vagy polgárőrséggel büszkélkedett. Közülük számos
tengerparton terült el, vagyis olyan helyen, ahol egy támadó sereg
biztonságosan kiköthetett. Philipposz a hatalomra kerülése utáni
hét év során egyik fellegvárat a másik után foglalta el, időnként
erővel – mint Methónénál, ahol az egész lakosságot eladták
rabszolgának –, de leggyakrabban zsarolás, megvesztegetés vagy
egyszerűen a három óvatos ötvözése révén – ez utóbbit hívták
diplomáciának.
Terve alapjában véve pofonegyszerű volt: nyíltan vagy
titokban, de megszüntetni minden veszélyforrást a királyságban.
Korán megegyezett Athénnal, így lehetősége nyílt szétzúzni
északi és nyugati ellenségeit. A Hellász középső vidékét dúló
phókiszi sereg megsemmisítésével megerősítette kapcsolatait
délen Thesszáliával.
Csakhogy még mindig gyülekeztek viharfelhők.
Philipposz serege lecsapott a keleti határán álló független
Amphipoliszra – az Athén által sóvárgott városra. A
megdöbbentő támadás nem maradt bírálatok nélkül – Parmenión
is közéjük tartozott.
– Azt ígérted az athéniaknak, hogy ők uralhatják a várost –
mutatott rá a hadvezér.
– Nem egészen. Csak annyit mondtam, hogy nem tekintem
makedónnak. Van egy kis különbség.
– Egy aprócska. Elhitetted velük, hogy őket akarod a város élén
tudni. Ez pedig háborút jelent Athénnal. Készen állsz rá?
– Kicsi a kockázata a háborúnak, barátom. Az athéniak nem
elég gazdagok, hogy egy igazi háborút vívjanak ilyen távolságból.
Én pedig nem fogom hagyni, hogy Amphipolisz az athéniak titkos
támaszpontja legyen.
Parmenión ekkor felnevetett.
– Nincs itt senki más rajtunk kívül, Philipposz. Felesleges ilyen
fennkölten szónokolnod: Amphipolisz tehetős város, ellenőrzése
alatt tartja a Trákiába és a Sztrümón folyó déli szakaszáig vezető
kereskedelmi utakat. Kezdesz kifogyni az érmékből és a sereget
fizetni kell.
 – Ez már igaz – felelte Philipposz, és vigyora fertőzőnek
bizonyult. – Mindenesetre a sereg még nem elég nagy. Azt
akarom, hogy még tízezer embert képezz ki nekem.
A mosoly eltűnt a spártai arcáról.
– Már így is több mint elég embered van a birodalmad
megvédéséhez. Honnan támadna újabb veszély? Trákia
megosztott, három királya egymással torzsalkodik, a paiónoknak
végük, az illírek pedig soha többé nem nyerik vissza hajdanvolt
dicsőségüket. Immár hódító hadsereget építesz, nem védekezőt.
Mit akarsz, Philipposz?
– Még tízezer embert. És mielőtt újabb kérdést szegeznél
nekem, spártai barátom, egykor nem te tanácsoltad nekem, hogy
tartsam gondosabban titokban a terveimet? Senki más ne tudjon
róluk, csak Philipposz! És nem az én sztratégoszom oktatott ki a
birodalmak természetéről? Azt mondta, addig maradunk erősek,
míg terjeszkedünk.
– Valóban ezt mondta, felség – ismerte el
Parmenión –, de mint minden stratégiánál, itt is felmerül a
lépték kérdése. A seregeket el kell látni, ki kell építeni a gyors
hírvivői láncolatot. Athénnal szemben a legnagyobb előnyöd az,
hogy parancsaidnak azonnal engedelmeskednek, míg az
athéniaknak össze kell hívniuk a népgyűlésüket, ahol aztán
napokig, néha hetekig vitáznak. És a perzsáktól eltérően mi nem
birodalomban gondolkodunk.
– Akkor meg kell tanulnunk, Parmenión, mert Makedónia
napja felvirradt.
A jelenben Philipposz a térkép fölé hajolt és éles elméje a
legnagyobb veszélyt hordozó térségeket kereste. Parmenión
igazat szólt. Amphipolisz és más független fellegvárak elfoglalása
félelmet keltett szomszédjai körében, akik sietősen zsoldosokat,
thébai hoplitákát, trák gerelyvetőket, krétai íjászokat soroztak.
 És a messzi Athén hadat üzent, embereit elküldte az összes
északi birodalomba és városba, unszolta őket, hogy álljanak ki a
makedón hódítók ellen. Most, hogy a phókisziakat szétzúzta, a
játék még bonyolultabbá vált, mivel már egyetlen ellensége sem
mer egyedül hadba szállni ellene, és egyetlen csatával már
Philipposz sem oldhatja meg a dilemmáit.
Ellenségei a gyengeség jelére várnak majd, hogy azután együtt
sújtsanak le keletről, nyugatról és délről. Ha valamelyikük ellen
vonulna, a többiek hátba támadnák, így két vagy még több helyen
kellene egyszerre háborúznia.
A legnagyobb közvetlen veszély keletről fenyegetett,
Olünthoszból, a khalkidikéi szövetség vezérétől. Philipposz
ujjával követte Khalkidiké szigony alakú vidékének vonalát. Az itt
elterülő városok akár húszezer lándzsás, kardos, pajzsos hoplitát,
több mint háromezer lovast és talán hétezer – vagy nyolcezer –
gerelyvetőt is ki tudnak állítani. Egy Olünthosszal vívott háború
sokba kerülne és veszélyes lenne. Bárki győzne is, úgy
meggyengülne, hogy a következő hódító könnyen leigázná. Ezért
támaszkodtak az olünthosziak a Pellába küldött orgyilkosokra.
A király ekkor meghallotta az ablaka alatti udvarba bevonuló
testőrök lépteit.
– Légy ma óvatos, Philipposz! – intette óvatosságra magát.

Attalosz a királyi testőrség tíz emberét maga köré hívta,

ellenőrizte bronz mellvértjüket, sisakjukat, kardhüvelyüket és
lábpáncéljukat. Azok úgy ragyogtak, mint a fényesre suvickolt
arany. Sorfaluk mögé lépett és végigmérte fekete köpönyegüket.
Egyetlen kosz- vagy zsírfoltot sem látott. Elégedetten sétált ismét
eléjük.
– Legyetek éberek – fogott bele lassan –, mert a király élete
mindig veszélyben forog! Mindig. Nem számít, hogy birodalma
szívében jár-e. Lényegtelen, hogy az emberek szeretik. Mert
ellenségeket tudhat magáénak. Ahogy mögötte haladtok,
szemetek mindig a tömeget fürkéssze. Ne a királyt. Figyeljetek a
hirtelen mozdulatokra! Megértettétek? – Az emberek bólintottak.
– Szólhatok, uram? – Tőle jobbra állt a kérdező.
– Hát persze.
– Általánosságban beszélsz vagy ma különleges veszéllyel
számolhatunk?
Attalosz alaposan végigmérte a férfit és megpróbált rájönni,
hogy hívják.
– Mint mondtam, a király élete mindig veszélyben forog.
Viszont a kérdés jó. Legyetek éberek!
Elfoglalta helyét középen és úgy várta a királyt. Az út
Alexandrosz nagy sugárútján halad végig, át a piactéren, egészen
a Zeusz-templomig. Ezer lépésnél alig hosszabb út, de az is lehet,
hogy kevesebb, de mindenütt nyüzsögni fognak az emberek.
Attalosz katonákat állíttatott a menet útvonalára, de ők azzal
lesznek elfoglalva, hogy visszatartsák a többezres tömeget.
Philipposz nagy népszerűségnek örvendett, ami hatalmas
veszélybe sodorta az ilyen napokon, mint a mai, mivel mindenki
izgatott lesz – tolakodnak, csak hogy megérinthessék és
nekifeszülnek a katonák vékony sorának. Izzadság csöpögött
Attalosz szemébe. Egy képzett orgyilkos, mint amilyen ő,
pontosan tudta, milyen könnyű megölni egy embert, nem számít,
mennyire jól védik. Philipposz öt lépésnél soha nem lesz
messzebb a tömegtől. Egy hirtelen kézmozdulat, megvillan egy
kés, fröcsköl a királyi vér...
Századszor is maga elé képzelte az útvonalat, a meszelt
épületeket, a keskeny sikátorokat.
– Te hol próbálkoznál a merénylettel? – kérdezte magától újra.
– Nem az indulásnál, ahol az őrök a legéberebbek lesznek, hanem
inkább a vége felé. Nem a templom közelében, ahol a nyílt terep
miatt az orgyilkos nem menekülhetne. Nem. A támadásra a
piactér közelében kerülne sor, ahol többtucatnyi sikátor húzódik.
Ott kétszáz lépésnyi tömény rettegés vár rá.
A fenébe veled, Philipposz!
A király kilépett a palota kapuján, a tíz testőr pedig
üdvözlésképpen öklével a mellvértjére csapott. Attalosz lassabban
követte példájukat, annyira lekötötték a gondolatai.
– Üdvözöllek, Koinosz! – mosolygott rá Philipposz az emberre,
akinek neve sehogy sem jutott az orgyilkos eszébe. – És téged is,
Diron. Azt gondoltam, már meguntad a társaságomat. –
Philipposz egymás után köszöntötte az embereit. Attalosz mindig
ámultan nézte, hogyan képes a király megjegyezni a
parancsnoksága alatt állók nevét. Most már emlékezett
Koinoszra. Az a kurafi Parmenión léptette elő Krókosz mezején a
tartalék falanx parancsnokává.
– Készen állunk? – kiáltotta az uralkodó.
– Igen, uram – felelte Attalosz.
Két katona kitárta a kaput, és Philipposz kisétált a palotából,
mire az odakint váró polgárok eget rengető éljenzéssel fogadták.
Attalosz szorosan a nyomában maradt. Kitörölte az izzadságot a
szeméből, és végigpásztázta a tömeget. A sugárút mindkét oldalán
százak várakoztak. Mindenféle virág záporozott a tömegnek
integető királyra. A keresztútnál várakozott a felvonulás fő
csapata: thesszáliai lovasok, Thébai, Korinthosz, Pherai,
Olünthosz és Trákia követei. Mögöttük zsonglőrök, akrobaták,
komédiások és csillogó bronzmaszkot viselő színészek. A
felvonulás végén két, virágkoszorúval díszített fehér bika
álldogált: utolsó útjuk Zeusz áldozati oltárára vezet majd.
Philipposz a menet élére sétált, és elindult Alexandrosz
sugárútján.
Attalosz, a kardmarkolatán tartva a kezét, látta, hogy a tömeg
meglódul, és mindkét oldalon nekipréselődik a katonák gyér
sorfalának, akik azért küzdöttek, hogy a menet útját szabaddá
tegyék. Philipposz zavartalanul haladt tovább, mosolygott és
integetett. Balról egy kisfiú szaladt be és futott oda a királyhoz.
Attalosz félig már kirántotta a kardját a hüvelyéből, hogy aztán
gyorsan visszacsapja a tokba, mikor az uralkodó felkapta a
gyermeket és átvette tőle a felé nyújtott gránátalmát.
– Hol az édesanyád? – kérdezte a király, mire a gyermek
jobbra mutatott, Philipposz pedig visszavitte őt oda és átnyújtotta
a tömegben álló asszonynak.
Attalosz elkáromkodta magát. Elég egyetlen szúrás és
mindennek vége.
A király azonban már vissza is tért a sugárút közepére és
folytatta az útját a menet élén.
Ahogy megközelítették a piacteret, Attalosz tekintete jobbra-
balra villant, a tömeget kémlelte, és az arcokat nézte. A feszültség
jelei után kutatott. A virágok még mindig záporoztak, a sugárút
már ezernyi színben tündökölt.
Hirtelen a tömeg ismét meglódult. Hárman áttörtek és a király
felé rohantak.
Kések villantak a napsütésben, ahogy Attalosz futni kezdett.
Hosszú tőr mélyedt az uralkodó oldalába.
– Ne! – ordította Attalosz. Philipposz megtántorodott,
félresöpörte köpönyegét és előrántotta elrejtett kardját. A penge
átszelte az első orgyilkos nyakát. Egy másik kés a király torka felé
szúrt, de az uralkodó hárította a csapást, visszakezes csapása
pedig könyöktől vállig felhasította a férfi karját. Attalosz végzett a
harmadikkal, ahogy az megpróbálta hátba döfni az urát.
A tömeg sikoltozott. Ahogy Philipposz elindult a sebesült
orgyilkos felé, az térdre vetette magát.
– Kíméld meg az életemet! Mindent elmondok! – esdekelt.
 – Semmi olyat nem tudsz mondani, ami érdekel – döfte a
király kardját a férfi két kulcscsontja közé.
– Kerítsetek orvost! – kiáltotta Attalosz, és Philipposz mellé
lépett, majd megragadta a kardját.
– Ne! – intette le az uralkodó. – Felesleges.
– De hát láttam, hogy megszúrtak!
Philipposz ökölbe szorította a kezét és megveregette a
tunikáját. Az fémesen csengett.
– Mellvértet hordok alatta. Lehet, hogy meggondolatlan
vagyok, Attalosz, de ostoba nem. Folytatódjék a felvonulás! –
harsogta.
Amikor a király aznap éjjel a termeiben ejtőzött és egyre
jobban berúgott, Attalosz feltette az őt egész nap mardosó
kérdést:
– Miért ölted meg az utolsó orgyilkost?
Elmondhatta volna, ki bérelte fel.
– Semmire sem mentem volna vele. Mindketten tudjuk, hogy
Olünthoszból jöttek. Ha egy ilyen hír napvilágra kerül, kénytelen
lennék hadba lépni a khalkidikéiek ellen: a nép kikövetelné.
Viszont szép nap volt, nemde? Szép nap, amit jó megélni?
– Én egyáltalán nem élveztem! – fortyant fel Attalosz. – Tíz
évet öregedtem odakint!
Philipposz ezen jót derült.
– Az egész élet egy játék, barátom! Nem bujkálhatunk, az
istenek kedvük szerint használnak minket, majd eldobnak. Ma a
népem láthatta a királyát, láthatták a menetben, láthatták, ahogy
harcol és győz.
Csak úgy dagadtak a büszkeségtől. Vagyis az olünthosziak csak
az ügyemet segítették. Hálás vagyok nekik – és neked, amiért
hátulról védtél. Bízom benned, Attalosz és kedvellek.
Megnyugvást nyújtasz – és biztonságot. Emlékszel az első napra
Thébaiban? Amikor a mellemnek nyomtam a késem és esélyt
kínáltam, hogy belém mártsd?
– Ki felejthetné el? – kérdezett vissza Attalosz. Az ifjú herceg,
attól való félelmében, hogy őt a meggyilkolására küldték,
felkínálta az esélyt egy sikátorban, ahol nem lettek volna tanúi az
esetnek. Nagy volt a kísértés. Akkor még Ptolemaiosz királyt
szolgálta, Philipposz pedig még csak egy fiú volt, akit királya
holtan akart látni. Mégsem sújtott le... és még most sem tudta,
miért.
– Min jár az eszed? – érdeklődött az uralkodó.
Attalosz gondolatai a jelenre terelődtek.
– Újraéltem azt a napot és a visszautat
Makedóniába. Miért bízol bennem, Philipposz? Ismerem
magam és összes fogyatékosságom. Én nem bíznék magamban –
akkor te miért teszed?
A mosoly eltűnt a király arcáról, ahogy előrehajolt és vállon
ragadta Attaloszt.
– Ne kérdezz rá, csak élvezd! Kevesen nyerik el egy király
bizalmát vagy barátságát. Te mindkettőt bírod. És nem számít,
miért. Talán olyasmit látok benned, amit te még nem fedeztél fel.
Ám ha ellenségek szorongatnának, te lennél az, akit a
legszívesebben magam mellett tudnék. Érd be ennyivel! – A
király felhajtotta a borát, aztán újratöltötte a kupáját. Imbolyogva
felállt és az ablakhoz dülöngélt, majd elnézett nyugat felé.
Attalosz felsóhajtott. A nap feszültsége kiszívta az erejét, így
távozott és lassan az új hadiszálláson található termei felé vette
lépteit. Szolgái már korábban lámpásokat gyújtottak az
andronitiszben és a hálótermében. Az orgyilkos megoldotta
mellvértje szíjait, kibújt a páncélból és lerogyott az egyik
kerevetre.
– Bolond vagy, hogy bízol bennem, Philipposz – suttogta.
 Túl fáradt lévén ahhoz, hogy felmenjen az ágyához vezető
lépcsőn, ledőlt a kerevetre és elaludt.

– Lenyűgöző ménes, kedves Mothakom! Hogyan tud egy

thébai ilyen jól érteni a lovakhoz? – A perzsa végigsimított
aranyszínű szakállán és hátradőlt székében.
– Figyelek és tanulok, nemes Parzalamisz. Ízlik a bor?
A perzsa halványan elmosolyodott, de fakó szeme nem
árulkodott derűről.
– Természetesen igen – hiszen a hazámból származik és
sejtésem eszerint legalább tízéves. Jól mondom?
– Meglepne, ha nem.
– Kedves bók – állt fel Parzalamisz, és a nyitott ajtóhoz lépett,
ahol megállt és elnézett a nyugati dombok felé. Mothak a
kereveten maradt, de tekintete követte a selyemruhás perzsát.
Micsoda öltözék! – gondolta. – Mi értelme az ilyen
fényűzésnek? – Parzalamisz apró gyöngyökkel átfűzött,
ezüstszállal szegett bő, kék selyemnadrágot hordott. Ingét is
selyemből varrták, de színe a friss tejszíné volt, mellére és hátára
aranycérnával félig sas, félig oroszlán griffet hímeztek.
Köpönyeget nem viselt, súlyos és hímzett gyapjúbundáját
hanyagul a kerevetre hajította. Mothak tekintete a férfi
csizmájára vándorolt. Még sosem látott olyan bőrt, mint
amilyenből ezt varrták: pikkelyes és érdes, ám úgy csillogott, hogy
az ember legszívesebben megérintette volna.
Parzalamisz megfordult és visszasétált székéhez. Tömény
perzsa illatszer aromája ütötte meg Mothak orrát, ahogy a férfi
áthaladt a szobán, mire kuncogni kezdett.
– Mi olyan mulatságos? – tudakolta a vendége, és
megkeményedtek a vonásai.
– Nem mulatságos... inkább lesújtó – hadarta Mothak. –
Bármennyire örülök is, hogy látlak, fényűző jelenlétedtől úgy
érzem, egy disznóólban lakom. Hirtelen szemembe tűnik az
összes repedés a falon, és csak most vettem észre, hogy az
ajtókeret is megrepedt.
A perzsa láthatóan megkönnyebbült.
– Okos ember vagy, thébai, és a nyelved gyorsabban száguld,
mint egy gepárd. Mivel már megvettem a lovaidat, térjünk át
komolyabb témákra!
Mit tervez Philipposz?
Mothak felült a kereveten és bort töltött magának.
– Parmenión biztos benne, hogy még mindig a határokat
akarja megszilárdítani. A nagykirálynak nincs félnivalója.
– A nagykirály nem fél semmitől! – fortyant fel Parzalamisz –
Mindössze egyik királyi szolgája iránt érdeklődik.
– Szolgája? – húzta fel szemöldökét Mothak. – Amennyire én
tudom, Philipposz nem fizet sarcot Szúzának.
– Az lényegtelen. Egész Makedónia a nagykirály birodalmának
része. Mi több, ugyanez elmondható egész Hellászról is. Athén,
Spárta, Thébai – mind elfogadják a perzsa fennhatóságot.
– Ha Makedónia valóban szolga – válogatta meg gondosan a
szavait Mothak –, akkor mindenesetre furcsa, hogy a phókisziak
perzsa arannyal fizették a seregüket, amikor pedig mindenkit
tudta, hogy Philipposz ellen fognak vonulni.
– Egyáltalán nem az – felelte Parzalamisz. – Onomarkhosz
hadvezér Szúzába utazott, ahol letérdelt a nagykirály elé és
hűséget esküdött a birodalomnak. Ezért megjutalmazták. És ne
felejtsük el, hogy Philipposz vonult a phókisziak ellen, nem pedig
fordítva. Nem tesz boldoggá, hogy a határok megszilárdításáról
hallok. Mikor lesz már vége ennek? Philipposz már így is uralma
alatt tartja Paióniát és Illíriát. Most a thesszáliaiak koronázták
királyukká. Minden egyes eltelt évszakkal egyre jobban kitolja a
határokat. Mi lesz a következő? Khalkidiké? Trákia? Ázsia?
 – Nem Ázsia. Parmenión pedig továbbra is azt állítja, hogy
Khalkidiké egy időre biztonságban tudhatja magát. Vagyis Trákia
jön.
– Mit akar ez az ember? – szisszent fel Parzalamisz. – Mekkora
területet birtokolhat egyetlen ember?
– Érdekes ez a kérdés éppen a nagykirály szolgájától.
– A nagykirály az istenek áldását hordozza. Nem keverendő
össze egy barbár harcossal. Azt mondod, Trákia? Hát jó,
továbbítom ezt a hírt Szúzába. – Parzalamisz hátradőlt és
felbámult az alacsony plafonra. – És most mesélj a királyfiról! – A
kérés túlságosan is hanyagul érkezett, és Mothak egy darabig
megválaszolatlanul hagyta.
– Állítólag ragyogó eszű gyermek – felelte a thébai. – Még
csupán négyéves, de már tud írni-olvasni, sőt már a nála
idősebbekkel is vitába száll.
– Mégis megszállta valami – mondta erre Parzalamisz, Mothak
pedig érezte a férfi hangjából kicsendülő feszültséget.
– Fenyegetést látsz egy négyesztendős gyermekben?
– Igen – természetesen nem a félelmet nem ismerő Perzsiára
nézve, hanem Hellász biztonságára. Sok éven át éltél nálunk, és
nem kétséges, hogy megismerkedtél az igazi vallással. Létezik a
Fény, amely, mint Zoroasztertől tudjuk, minden élet gyökere, és
létezik a Sötétség, amelyben semmi sem növekszik. Bölcseink
szerint ez az Alexandrosz a Sötétség gyermeke. Hallottál erről
valamit?
– Igen – bólintott Mothak, és feszengeni kezdett a perzsa
tekintete láttán. – Egyesek szerint ő egy démon.
Parmenión azonban nem hisz ebben.
– És te?
– Csak egyetlenegyszer láttam a gyermeket, de igen, én
elhiszem. Megérintettem a vállát, mikor túl közel ment az egyik
csődörhöz. Az érintése égetett és még hetek múlva is éreztem.
 – Nem maradhat életben – suttogta Parzalamisz.
– Ebben nem veszek részt – állt fel Mothak, és az ajtóhoz
sétált. Kilépett a mélyülő alkonyba és körülnézett. Senkit sem
látott, így visszatért a házba. Kezdett gyérülni a fény, így
meggyújtott három lámpást. – Őrültség lenne megöletni a
gyermeket. Philipposz haragja az egeket ostromolná.
– Ez igaz, de mérlegelnünk kell, hogy hol vezethetné le
legjobban a dühét. Athénban Démoszthenész, a szónok igen
hevesen szólal fel Philipposz ellen. Ha az orgyilkosok Athén
zsoldjában állnának, akkor a király délre vonulna, nem?
– Semmi sem tántorítaná el – bólintott Mothak.
– Márpedig köztudott, hogy Hellász középső vidéke a
becsvágyak temetője. Az összes nagy hadvezér ott esett el.
– Hogyan zajlik majd a merénylet?
– Ez a dolog már elrendeztetett. Egy Lolon nevezetű methónéi
rabszolga öli meg a gyermeket: a zsoldunkban álló két athéni
fizette le őt. Természetesen élve fogják majd el és bevallja, hogy
Démoszthenész utasítására fogadták fel – hiszen azt is hiszi, hogy
így áll a helyzet.
– Miért meséled el ezt nekem?
– A két athéni azt az utasítást kapta, hogy észak felé
meneküljön Pellából. Erre nem számítanak. Pár hétig itt fogod
rejtegetni őket. Azután visszatérhetnek Athénba.
– Nagyon sokat kérsz.
– Való igaz, kedves Mothakom, de mint tudod, busásan meg is
fizetjük.

Parmenión andronitiszének nyugati beugrójában üldögélt és

az egyik virágzó sárga rózsára leszálló mézelő méhet nézte. A
szirom lassan meghajlott, ahogy a rovar beszuszakolta magát,
virágpor után kutatva.
– Mindössze ennyit mondott? – kérdezte a spártai.
 – Nem elég? – kérdezett vissza Mothak.
Parmenión nagyot sóhajtva állt fel és megtornáztatta a hátát. A
thébainak három évébe telt, mire sikerült beszivárognia a perzsa
kémhálózatba, és végre kezdték hasznát látni az igyekezetének.
Kezdetben óvatosan álltak hozzá, hiszen tudták, hogy a spártai
barátja. Majd lassacskán, ahogy értesülései pontosnak
bizonyultak, egyre jobban megbíztak benne. Ám az, hogy
megosztottak vele egy ilyen fontos titkot, komoly
következményekkel járt.
– Figyeltetni fogom a szolgát és még több őrt állíttatok az
Alexandrosz ablaka alatti kertbe.
– El kell mondanod a királynak! – vágott közbe Mothak.
– Nem, az nem lenne bölcs lépés. Perzsia már így is szörnyen
fél attól, hogy Philipposz végül Ázsiába vezeti hadait. Nézzük a
király elleni merényletet az ünnepségen! Az olünthosziak sosem
próbálkoznának ilyen meggondolatlansággal. Nem, ez a perzsák
műve volt, és szerintem nem okos dolog ezt tudatni az
uralkodóval. Ugyanakkor azt sem szeretném, ha Parzalamisz
rájönne, hogy nem vagy áruló.
– Az miért olyan fontos?
Parmenión elvigyorodott.
– Nem szeretném, ha kést kapnál a bordáid közé. És az sem
kétséges, hogy szerintem egy napon Perzsia az ellenségünkké
válik. A világ leggazdagabb birodalmáról beszélünk – Philipposz
pedig esztelenül költekezik. Az elfoglalt bányák és városok dacára
még mindig nincs elég pénze Makedóniának egy sereg
megfizetésére. Nem: Perzsia a végső díj, így létfontosságú, hogy
kapcsolatban maradj Parzalamisszal. De hogyan mentsük meg a
herceget – anélkül, hogy téged veszélybe sodornánk?
– A methonéi szolgát baleset érhetné... mondjuk, kitöri a
nyakát? – vetette fel Mothak.
Parmenión a fejét rázta.
 – Túlságosan átlátszó. És az athéniak – akiknek nem ismerjük
a nevét – egyszerűen felfogadnának valaki mást. Fogas kérdés, de
gondolkodni fogok rajta.
– A perzsa nem célzott rá, hogy milyen gyorsan fog lesújtani
Lolon. De az is lehet, hogy még ma éjjel!
– Lehet – felelte higgadtan Parmenión, és ügyelt rá, nehogy
akár csak egyetlen rezdüléssel is elárulja, mennyire aggódik. –
Holnap Pellába lovagolok. Most inkább arról mesélj, hogy van
Titán csikója?
– Egy szoptatós kanca táplálja. A csikó erős és életben marad.
– Remek! Most viszont jobb lenne, ha hazatérnél és
lepihennél. Gondolkodnom kell.
Mothak felállt.
– Ez a játszma egyre bonyolultabb, barátom, és feszengek
miatta.
– Mint ahogy én is. Csakhogy királyságok forognak kockán és
semmi sem egyszerű.
A thébai távozása után Parmenión kisétált a kertbe és megállt a
márvány szökőkútnál. A közepén három szobor jelképezte
Aphroditét, a szerelem istennőjét, Athénét, a bölcsesség
istenasszonyát és Hérát, az istenek királynéját. Közöttük egy
jóképű ifjú állt, kezében egy almával.
„Csakhogy királyságok forognak kockán és semmi sem
egyszerű.”
Az ifjút Parisznak hívták, trójai királyfi volt, és mind a három
istennő azt parancsolta, hogy közülük a legszebbnek nyújtsa át az
aranyalmát. Parmenión az ifjú kőből faragott arcára nézett, és
leolvasta róla a szobrász által oly pompásan megörökített
érzelmeket. Egy elveszett ember pillantását látta. Ha
valamelyiküknek odaadja az almát, a másik kettő meggyűlöli, és
addig nem nyughatnak majd, míg meg nem ölik.
 „Csakhogy királyságok forognak kockán és semmi sem
egyszerű."
Parisz Aphroditénak nyújtotta oda a kincset, aki azzal
jutalmazta meg, hogy elintézte, szeressen bele a világ legszebb
asszonya. Az ifjú ennél nem is lehetett volna boldogabb.
Csakhogy ez az asszony Helené volt, Spárta királyának,
Menelaosznak a hitvese, Athéné pedig, Hérával szövetkezve,
addig fondorkodott, míg a görög sereg bosszút nem esküdött.
Parisz láthatta, amint városát elfoglalják, családját leölik és vele
magával is végeztek a lángoló Trója falai között.
Ostoba fiú! – gondolta Parmenión. – Fittyet kellett volna
hánynia a szépségre és a legerősebbet választania. Hogy hihette,
hogy önmagában a szerelem meg tudja óvni?
Majd kiverte ezt a gondolatot a fejéből, és alkonyatig a
medencés szökőkútnál maradt és a Parzalamisz felvetette gondon
töprengett.
Szolgái ennivalót és bort hoztak neki, de az érintetlenül ott is
maradt a márványpadon, ahol a lenyugvó nap sugarai elől
árnyékot adó, virágba borult fa alatt ült. Teltek-múltak az órák, de
nem került közelebb a megoldáshoz, ami bosszantotta.
Engedd szabadjára az elméd! – ösztökélte önmagát. – Gondolj
a Xenopho nnal töltött napjaidra és az athéni hadvezér által
bőségesen osztogatott tanácsokra!
„Ha egy kérdés nem oldható meg szemtől szembeni
támadással, akkor próbálkozz meg átkarolással!” – javasolta
Xenophon. Parmenión az emlék hatására elmosolyodott.
Rendben! – mélázott el. – Nézzük csak, mit tudunk! A perzsák
meg akarják öletni Alexandroszt. Ezt két dologgal indokolták
Mothaknak. Egyrészt, mert a mágusai szerint megszállta valami.
Másrészt, ha Athénra lehet kenni a gyermek meggyilkolását,
akkor Philipposz rajtuk áll bosszút. Milyen tények vannak még a
birtokomban? – törte tovább a fejét.
 Ismerem az orgyilkos nevét.
Ültében kihúzta magát. Miért árulná el Parzalamisz a merénylő
nevét? Miért nem csak annyit mondott Mothaknak, hogy egy
szolgát fizettek le? Ez biztonságosabb lenne. Talán hibázott?
Nem, a perzsa túl agyafúrt ahhoz, hogy csak úgy kicsússzon
valami a száján. A válasz hirtelen vérfagyasztóan egyértelműé vált
– még mindig Mothak hűségét teszik próbára.
Parzalamisznak nem volt szüksége rejtekhelyre az athéni
megbízók számára. Neki csak arra volt szüksége, hogy megtudja,
legjobb makedón kéme megbízható-e. Valóban veszélyes volt
elárulni neki, hogy merénylet készül, mivel ha Philipposzhoz eljut
annak híre, akkor a király bizonyosan háborút indít Perzsia ellen.
Vagyis Parzalamisznak lépéseket kellett tennie, hogy ez a hír
ne jusson a makedón király fülébe.
Mintha csak a nap ragyogott volna fel Parmenión fejében, a
megvilágosodása úgy foszlatta szét az őt gyötrő gondolatokat.
Ehhez az kellett, hogy Mothakot kövessék... és nyilván így is
tettek. Amint látják, hogy Parmeniónhoz szalad, tudni fogják,
hogy elárulta őket.
A fegyvertelen spártai talpra szökkent.
Parzalamisznak immár csak egyetlen lehetősége maradt:
végezni a veszélyforrással. Megöletni Mothakot és azt, akire
rábízta a titkát.
Alig hallhatóan elmorzsolt egy szitkot és rohanni kezdett a ház
felé.
Az árnyékból egy alak ugrott elő és a holdfény megcsillant a
magasba emelt kés pengéjén. Parmenión lebukott előle és bal
öklével arcba vágta a férfit, aki ettől megtántorodott. A második
támadó hátulról vetette rá magát és ragadta meg, de a spártai fél
térdre rogyott, elkapta az orgyilkos karját és nekivágta a társának.
Ekkor egy harmadik támadó rontott rá, kezében rövid
döfőkarddal. A hadvezér talpra szökkent és elhajolt balra, így a
penge a csípője mellett suhant el. Ökle hatalmasat csattant a
gyilkos állán, aki az ütéstől hátrafelé támolygott pár lépést. A
másik kettő közben felpattant és megindultak a hátráló
sztratégosz felé. Egyszerre rohantak rá. A spártai barbár
üvöltéssel szökkent a levegőbe, mindkét lábával támadói felé
rúgott, és egyiküket sikerült is a földre döntenie. Egy kard
megkarcolta a combján, a kés belehasított a fejbőrébe. Parmenión
földet érés után balra hengeredett. Kardpenge csattant a kerti út
kövezetén, szikrazápor kíséretében. A hadvezér jobb lábával
kisöpörte kardos támadója alól a lábát. A sztratégosz ujjai egy
nagy kőre fonódtak, ezzel dobta képen a felé nyomuló
késforgatót. A betört orrból fröcskölt a vér, a férfi felordított és
elejtette a fegyverét. Parmenión érte vetődött és talpra ugrott.
A kardforgató nagy erővel sújtott le a fejére, de a spártai ismét
lebukott, előreszökkent, és a férfi gyomrába mártotta a kést, majd
a tüdejéig rántotta fel. Ahogy az orgyilkos üvöltve összeesett,
társai megfordultak és menekülni próbáltak. Parmenión karja a
magasba lendült és a véres kés átszelte a levegőt, s az egyik
merénylő hátába csapódott. A férfi megingott, de futott tovább. A
hadvezér felkapta az elejtett kardot és üldözőbe vette őket. A
menekülők a nyugati kapuhoz kikötött lovaik felé szaladtak. Az
elsőként odaérkező a lova hátára pattant, de sebesült társa,
akinek vér csörgött a hátából, nem tudott elég erőt összeszedni a
lóra szálláshoz.
– Segíts, Danisz! – esdekelt, de a másik ügyet sem vetett rá, és
vágtába ugratta a lovát.
Parmenión átszáguldott a kapuív alatt, és a kardjával
belehasított a sebesült támadó nyakába, majd megragadta az
orgyilkos lovának kantárját, fellendült a jószág hátára és a
harmadik ember után eredt.
 A menekülő jókora előnnyel indult, de nem volt gyakorlott
lovas, így a spártai egyenletesen faragott a hátrányából. Lova, egy
csapott hátú, szürkésbarna herélt nem számított ugyan kiváló
paripának, de jól bírta a tempót, és Parmenión lassan, de biztosan
csökkentette a távolságot. Korábbi támadója, egy vékony,
szakállas férfi, idegesen pillantott hátra a válla felett, ahogy a
lovak felszáguldottak egy domboldalon, kelet felé tartva. Az
orgyilkos lova váratlanul megbotlott és a férfi a földre zuhant.
Nagyot esett ugyan, de máris felugrott és futva menekült tovább.
A spártai odavágtatott mellé és a kardlappal rásózott a
koponyájára, amitől az ember összerogyott.
Parmenión megrántotta lova kantárát és leugrott a hátáról. A
gyilkosjelölt a földön csúszva-mászva próbált távolabb kerülni
tőle.
– Gyorsan felelj! – szólalt meg a spártai. – Az életed múlik
rajta.
A férfi arca rideg lett, akár a kő.
– Semmit nem mondok neked, te spártai szarházi!
– Ez nem volt bölcs döntés – döfte Parmenión kardját a férfi
hasába. A harcos egy hang nélkül halt meg, és arccal előre
hanyatlott a fűbe. A spártai felpattant a lóra és elvágtatott a
karámok meg az istállók mellett, hogy Mothak háza mellett
ugorjon le ismét a hátasáról.
A thébai baktatott ki elé, hogy üdvözölje. Az arca hamuszürke
volt és tőr állt ki a vállából.
– Azt hiszem, elfelejtheted a további kapcsolat fenntartását
Parzalamisszal – dörmögte Mothak.
Parmenión belépett a házba, ahol a perzsa a földön hevert, feje
lehetetlen szögben ült a nyakán.
– Már itt várt rám – mesélte Mothak –, de szerintem nem
számított rá, hogy egy öregember ilyen jó erőben legyen. És mint
oly sokan az ő fajtájából, ő is beszélgetni akart a harc előtt, hogy
így keltsen bennem rettegést, és hogy talán így vegyen rá,
könyörögjek az életemért. Tudott arról, hogy találkoztam veled,
és árulónak nevezett. Úgy gondolom, valóban sértőnek tekintette
a kétszínűségemet.
– Ki kell szednünk a válladból azt a kést – jegyezte meg
Parmenión.
– Erre most nincs idő, barátom. A harc előtt azzal kérkedett,
hogy Alexandrosz meggyilkolására még ma éjjel sor kerül. Vidd
Bésszoszt – ő a leggyorsabb lovunk.
A spártai az istállóba rohant. Ám ahogy kivágtatott a csődör
hátán az épületből, jeges rémület öntötte el.
Tudta, hogy nem juthat el időben a fővárosba...
 Pella, Makedónia, ősz
Alexandroszt nyugtalan álmok gyötörték. Sötét hegyoldalt
látott, kőoltárt, körülötte fekete csuhás papok kántáltak, egy
nevet kiáltoztak, hogy megidézzék...
„Iszkander! Iszkander!”
Hangjuk úgy sziszegett, ahogy a viharos szél rázza télen a fák
ágait és a gyermek szörnyű rántást érzett a mellében. Félelem
söpört át rajta.
Engem szólítanak! – döbbent rá, és álmában a szeme
rátapadt a papok éles késére és az oltárba maratott
vércsatornákra.
Egy alak lépett elő, a holdfény megvilágította arcát.
Alexandrosz ekkor majdnem felvisított, mert ez az ember az ő
apja volt, Philipposz, harci öltözékben és a kisfiú által még
sosem látott mellvértben.
– Nos? – kérdezte a király. – Hol a gyermek?
– El fog jönni, felség – felelte a főpap. – Ígérem.
A király megfordult és Alexandrosz látta, hogy vak szeme
már nem opálfényű. Színaranyban tündökölt és mintha sárgás
tűzzel lobogott volna.
– Látom! – rikoltotta az uralkodó és egyenesen a gyermekre
mutatott. – De nem ájult!
– Jöjj hozzánk, Iszkander!
A húzás erősödött.
– Ne! – sikoltotta a gyermek.

Ekkor reszketve felébredt, apró teste izzadságban úszott.

 Lolon a királyi kertben osont és a fák árnyékában maradt,
ügyelt rá, hogy ne veszítse szem elől az őröket.
Keze időnként az oldalán viselt tőrre tévedt, megnyugvást lelt a
hideg markolat érintésében.
A gyermeket megszállta valami – emlékeztette magát. – Ez
nem olyan, mint megölni egy igazi gyereket. Nem olyan, mint
amit a makedónok tettek két fiával még Methónéban, amikor a
falat áttörve beözönlöttek és a katonák levágtak mindenkit, aki
csak az útjukba került. A falakat őrző zsoldosok haltak meg
elsőként, a város polgárőreivel együtt. Ezután kerültek sorra az
egyszerű polgárok – menekülés közben végeztek velük, a nőket
megerőszakolták, a gyerekeket lemészárolták.
A túlélőket a főtérre terelték össze. Lolon próbálta megvédeni
hitvesét, Kászát és két fiát, de mit tehetett volna a felfegyverzett
férfiakkal szemben? Kászát és a többi nőt elhurcolták, a
gyerekeket leöldösték és az apró testeket halomba hányták. Majd
a férfiakat északra küldték, a nőket pedig keletre, ahol már vártak
rájuk az ázsiai rabszolgapiacokra induló hajók.
A várost lerombolták, letarolták, minden életben maradt férfit
és nő rabláncra fűztek.
Lolon szívét marokra kapta a fájdalom és a puha földre
rogyott, könnyek csorogtak a szeméből. Sosem volt vagyonos
ember: sarukat készített, a megélhetésért robotolt, gyakran
éhezett, hogy Kásza és a gyermekeik ehessenek. De a makedónok
eljöttek az ostromgépeikkel, hosszú lándzsáikkal és
döfőkardjaikkal.
A zsarnok szívében nem maradt hely egy független városnak
Makedóniában. Ó, nem! Hajtsatok térdet vagy meghaltok!
Bárcsak esélyt adtak volna, hogy térdet hajthassak! – gondolta
Lolon.
 Most azonban – az athéniaknak hála – vérrel fizethet a
zsarnoknak. Egyetlen döfés a késsel és a Démonherceg meghal.
És akkor Philipposz megtudja, milyen súlya van a gyásznak.
Lolon szája kiszáradt és a hűvös éjszakai széltől
megborzongott.
Először Pelagóniába kellett gyalogolnia északnyugatra, ahol az
új rabszolgákat is befogták az illír határ mentén emelt erődök
sorának építésére. Lolon egy éven át robotolt a kőfejtőkben.
Esténként a többi rabszolgának varrt sarukat, amíg az egyik
makedón tiszt fel nem figyelt a keze munkájára. Ezt követően
kiemelték a munkások közül és jobb kvártélyt kapott, meg meleg
takarót és finom ételt. És már a katonáknak varrt sarukat,
csizmákat és cipőket.
Methónéban a munkáját átlagosnak tekintették, de a barbár
makedónok között valóságos művésznek számított. Az igazat
megvallva hozzáértése valóban gyarapodott, és nagy haszonnal
adtak rajta túl – így került Attalosznak, a király bajnokának
háztartásába.
Itt keresték fel az athéniak. Éppen piactéren járt, bőrt és irhát
rendelni, mikor szünetet tartott, hogy felhajtson egy hideg,
frissítő italt.
– Biztos, hogy ismerlek valahonnan – szólította meg egy hang,
mire Lolon megfordult. Aki megszólította, alacsony, zömök,
kopasz és szakáll nélküli férfi volt. Lolon nem emlékezett rá, de
amikor a sarujára nézett, azt felismerte: két éve varrta őket – a
makedónok érkezése előtti hónapban.
– Igen, emlékszem rád – felelte tompa hangon.
Teltek-múltak a hetek és egyre többször találkozott ezzel az
emberrel, Gorinosszal, akivel kezdetben a boldogabb időkről
beszélgettek, majd – ahogy átszakadtak keserűségének gátjai –
megosztotta vele gyűlöletét.
 Az egyik délelőtt, mikor ismét a piactéren futottak össze,
Gorinosz bemutatott neki egy másik embert, aki magával vitte
Lolont az agora mögött egy kis házba. Itt tervelték ki a merényt.
– Öld meg a démoni gyermeket, és tarts velünk Athénba! –
vetette fel Gorinosz.
Először nemet mondott, de azok még inkább táplálták a
keserűségét és emlékeztették rá, hogy a makedónok is megölték a
methónéi gyerekeket, hogy a legkisebbeket a bokájuknál fogva
verték a házak falához, és loccsantották ki az agyvelejüket.
– Igen, igen! – kiáltotta ekkor Lolon. – Bosszú állok rajtuk!
Most pedig ott lapult a fák alatt és felsandított Alexandrosz
ablakára. Kióvakodott az árnyékból és vadul kalapáló szívvel
odaszaladt a falhoz. Átsurrant az ott nyíló oldalajtón át a
folyosóra, és óvatosan elindult a sötétben, fel a lépcsőn: pár fokot
tett meg csak egyszerre, majd megállt, hogy hallgatózzon, nem
hall-e őröket. Alexandrosz ajtaja előtt nem állt ugyan őrszem,
erről az athéniak biztosították, viszont a folyosó végén két harcos
posztolt.
Mikor elérte a lépcső tetejét, kikukucskált. A katonák jó húsz
lépésre álldogáltak, halkan beszélgettek és suttogásuk eljutott a
várakozó orgyilkosig. Egy közelgő lóversenyről folyt a diskurzus.
Egyikük sem nézett Lolon felé. A methónéi gyorsan átszelte a
folyosót és hátát nekivetette az Alexandrosz szobájába vezető
ajtónak.
Alexandrosz lelógatta lábát az ágy szélén és leugrott a padlóra:
az álom még mindig ott motoszkált a fejében, üstöké csatakos volt
a verítéktől. Holdfény szűrődött be szobája nyitott ablakán át,
sápadt, fehér fényben fürösztve a mennyezetet.
Még mindig hallotta a hangokat, suttogásuk ott visszhangzott a
fejében.
„Iszkander; Iszkander! Jöjj hozzánk...”
 – Nem – suttogta, és leült a kecskebőr szőnyeg közepére, majd
befogta a fülét, – Nem, nem megyek! Csak álmodlak titeket! Nem
vagytok valódiak!
A szőnyeg meleget sugárzott, így leheveredett rá és a
mennyezetet kezdte bámulni.
Valami nem volt rendjén a szobával. Körülnézett,
megfeledkezve álmáról, de úgy tűnt, minden rendben. Játék
katonái még mindig szétszórva hevertek a padlón, az apró
ostromgépekkel együtt. Könyvei és rajzai az asztalkáján feküdtek.
Alexandrosz az ablakhoz sétált, felállt az alárakott zsámolyra,
hogy kileshessen a kertbe. A párkányon kihajolva lenézett... a
holdra.
A kert eltűnt és csillagok ragyogtak a palota körül, fent és lent,
jobbra és balra. A messzeségben nem látott hegyeket, sem
síkságokat vagy dombokat, sem völgyeket vagy erdőket. Csak a
mindent elnyelő ég feketeségét.
A fiú megfeledkezett a félelmeiről, elmerült e csodás igézetben.
Nem gyakran riadt fel éjjel, és talán ez minden éjszaka így volt,
csak senki nem vette a fáradságot, hogy elmondja neki. A hold
elképesztő látványt nyújtott, már nem ezüstkorongként
tündökölt, hanem számos csatát látott ütött-kopott pajzsként.
Alexandrosz még a felszínén a nyilak és a kövek hagyta nyomokat
is látta, a horpadásokat és a vágásokat.
És a csillagok is másként ragyogtak, tökéletesen kereken, mint
a parittyakövek izzottak és lüktettek. A távolban mozgásra lett
figyelmes, fény villant, egy tűzfarkú sárkány... és azután
elenyészett. Mögötte kinyílt az ajtó, de a fiú nem látott, nem
hallott, számára csak a mindent beborító éjszaka szépsége
létezett.

Lolon megpillantotta az ablakban a gyermeket. Nesztelenül

becsukta az ajtót, nagyot nyelt és átvágott a szobán. Talpa alatt
hangos reccsenéssel roppant szét egy fakatona. A herceg
hátranézett.
– Nézd – szólalt meg –, hát nem csodálatos?
Mindenütt csak a csillagok.
Lolon kivonta tőrét, de a gyermek már visszafordult az
ablakhoz és kihajolt a mélység fölé.
Egyetlen döfés és vége is. Lolon megfeszült, tőrével megcélozta
az aprócska hátat. A kisfiú nagyjából annyi idős lehetett, mint
saját kisebbik fia...
Ne így gondolj rá! – rótta meg magát. – A bosszúra gondolj! A
zsarnoknak okozott fájdalomra gondolj!
Alexandrosz hirtelen felkiáltott és előrebillent, ahogy
elvesztette a fogást az ablakpárkányon. Lolon keze ösztönösen
mozdult, a lábánál fogva kapta el a herceget és rántotta vissza.
Rettentő, lélekemésztő kín hasított a rabszolga testébe. A
melléhez kapott és megtántorodott. A fájdalom égető gombóccá
gyűlt a szívében, mire levegőért kapkodva térdre roskadt.
– Sajnálom, sajnálom, sajnálom! – zokogta
Alexandrosz, aki mostanra elfeledkezett a csillagokról. Lolon
remegni kezdett, majd arccal előre a padlóra dőlt. – Hozok
segítséget! – kiáltotta a herceg, aki odarohant az ajtóhoz és
kitárta. Csakhogy odakint nem volt sem folyosó, sem kőfal, sehol
sem látta az ismerős faliszőnyegeket. Az ajtó a hatalmas, sötét és
ellenállhatatlan éjszakára nyílt. A kisfiú a mélység peremén
billegett és elvesztette az egyensúlyát. Egy utolsó, kétségbeesett
kiáltással zuhant alá... bukfencezve a csillagok közé.
A hangok orkánként tértek vissza, ahogy alábucskázott az égen
és meghallotta a pap diadalittas kiáltását:
– Közeleg! Az Aranygyermek közeleg!
Alexandrosz felsikoltott és ismét maga előtt látta a férfi arcát,
aki úgy nézett ki, akár az apja – a szakállas arcon rosszindulatú
vigyor ült, aranyszeme tűzgolyóként csillogott.
 A templom, Kis-Ázsia
A férfi szíve gyengén vert, billentyűi megkeményedtek és
elvesztették rugalmasságukat. A tüdeje mostanra hatalmasra
duzzadt, bordázata miatt eltorzult, és csak pár lépést tudott
megtenni, mielőtt a kimerültség megálljt parancsolt neki. Deraé
leült az ágyára és a mellkasára tette a kezét, majd belenézett a
férfi fáradt szemébe.
– Semmit sem tehetek érted – közölte szomorúan, és látta,
hogy annak szemében kihuny a remény lángja.
– Csak... pár napot... adj... – esdekelt az erőtlen hangon.
– Még ennyit sem tehetek – fogta meg a papnő a kezét.
Az ágy mellett a férfi felesége sírva fakadt.
– Hát... ilyen... hamar? – suttogta.
Deraé bólintott, és a férfi feje hátranyaklott a párnán.
– Kérlek, segíts rajta! – könyörgött a jajveszékelő asszony, és
térdre vetette magát a gyógyító előtt.
Az ágyban heverő férfi arca váratlanul megfeszült, az arca
elkomorult. Kinyitotta a száját, de hang nem jött elő, csak egy
hosszú, megtört sóhaj.
– Ne! – sírta a nő. – Ne!
Deraé talpra kászálódott és lassan elhagyta az oltárszobát,
majd elhessegette a segítségére siető szolgálókat. A folyosókon
hideg honolt és megborzongott, ahogy a szobája felé vette az
irányt.
Egy férfi állta az útját.
– Elragadták – közölte Arisztotelész.
Deraé lehunyta a szemét.
– Fáradt vagyok és nem sok hasznomat látnád. Menj el! –
Ezzel elnyomakodott mellette és törődött testét ismét mozgásra
bírta. A háta mögött Arisztotelész benyúlt az oldalán viselt
erszényébe és kihúzott belőle egy aranyszínű követ.
Deraé ment tovább, gondolatai a kalmáron jártak, akinek
halálát nem tudta meggátolni. Vett egy nagy levegőt. A levegő
frissen tódult a tüdejébe, felpezsdítette, élettel töltötte meg.
Milyen különös – gondolta, ahogy fáradtsága elenyészett. Évek
óta nem érezte ilyen jól magát, és eszébe jutott, milyen hűs volt az
idő a tengernél, milyen remek érzés volt a parton futni és
belegázolni a kristálytiszta vízbe és érezni a hátát melengető
napsütést.
Hirtelen felnevetett. Túl régóta nem hagyta el a templomot,
hogy járjon egyet a szirt ösvényén. És még az éhség is rátört. A
farkaséhség!
Belökte a szobájába vezető ajtót és az ablakhoz sétált.
Milyen tiszta az ég! – ötlött az eszébe, ahogy elnézett a tenger
felé. Fehér sirályok köröztek a szirtek felett és mindegyik, forduló
vagy éppen alábukó madarat ki tudta venni. Még a felhők széle is
élesen rajzolódott ki. Ekkor döbbent csak rá, hogy nem
lélekszemével lát. Megszűnt vaknak lenni. Lepillantott a kezére.
Bőre simán és ránctalanul feszült. Fellobbant benne a harag,
megpördült, és szembetalálta magát a nyitott ajtóban csendben
álldogáló mágussal.
– Hogy mered?! – förmedt rá. – Hogy mered ezt tenni velem!
– Szükségem van rád – felelte a férfi, belépett a szobába és
belökte az ajtót, hogy az becsukódjon. – És mi olyan rémes a
fiatalságban, Deraé? Mitől félsz?
– Semmitől sem félek – dühöngött a papnő –, csak az olyan
szenvedéstől, amit nem enyhíthetek! Láttad azt a férfit, akit nem
olyan régen cipeltek be? Egy fejedelem volt: kedves és
gondoskodó. Csakhogy a szíve elrohadt a testében és már jóval
túljutott azon az állapoton, ahol még segíthettem rajta. Ettől
félek: hogy elég sokáig élek, hogy újabb ezer hozzá hasonlót kell
látnom. Gondolod, hogy ismét fiatal akarok lenni? Ugyan miért?
Mi értelme lenne? Minden megtagadtatott tőlem, amire vágytam.
Miért akarnék még tovább élni?
Arisztotelész lépett még egyet, arcára jól láthatóan kiült a
szomorúság.
– Ha kívánod, visszaadhatom tested korábbi... dicsfényét? De
előbb segítesz nekem? Segítesz Parmeniónnak?
Deraé a tükörhöz lépett és saját ifjonti képmására meredt.
Nagy sóhaj tört elő belőle és bólintott.
– Megyek, de előbb át kell alakítanod az arcomat.
Nem ismerhet meg – megértetted? – Úgy
lesz, ahogy akarod.

– Szerintem elhamarkodott döntés volt kivégeztetni az őröket

– igyekezett fékezni Parmenión a haragját.
– És te mit tettél volna, spártai? – gúnyolódott Attalosz. –
Kitünteted őket?
Parmenión hátat fordított neki, és a trónján előregörnyedve
ülő királyra meredt, akinek arca elszürkült a kimerültségtől, a
szeme tompán meredt maga elé. A herceg eltűnése óta eltelt két
napban Philipposz egy szemhunyásnyit sem aludt. A testőrezred
háromezer embere átfésülte a várost, minden egyes házat,
pincétől a padlásig. Lovasokat küldtek ki a környező vidékre,
hogy tudakozódjanak, nem láttak-e kisgyerekkel vagy
kisgyerekekkel utazókat.
Alexandrosznak azonban nem bukkantak a nyomára.
– Felség – törte meg a csendet a spártai.
A király felnézett.
– Mi az?
– A kivégeztetett őrök. Mondtak valamit?
Philipposz csak a vállát vonogatta.
 – Hetet-havat összehordtak, valami lehetetlen mesét találtak
ki. Már nem is emlékszem rá. Valamit a csillagokról... Meséld el,
Attalosz!
– Mi értelme, felség? Nem visz minket közelebb ahhoz, hogy
megtaláljuk a herceget. Valahol váltságdíjért tartják őt fogva, és
akkor hamarosan jelentkezni fognak.
– Azért csak meséld el! – ismételte meg a király.
– Azt mondták, hogy a folyosó eltűnt és hatalmas szélvihar
döntötte le őket a lábukról. Nem láttak mást, csak a csillagokat és
hallották, hogy a herceg kiált, de mintha nagyon messziről jött
volna a hang. Mindketten megesküdtek rá, hogy így történt.
Tiszta téboly!
– Talán az, Attalosz – mondta erre Parmenión csendesen –, de
ha az életed forogna kockán, te kitalálnál egy ilyen nevetséges
mesét?
– Világos, hogy nem! Mit gondolsz, az igazat mondták? –
kuncogott a király bajnoka, és a fejét csóválta.
– Fogalmam sincs, mi az igazság... egyelőre. Csakhogy a
kapuőrök szerint náluk senki sem ment át. A külső falon álló
őrszemek nem jelentettek sikoltozást vagy kiabálást. A herceg
mégis eltűnt. Sikerült megtudni, hogy ki a halott férfi?
– Nem – válaszolta Attalosz. – Szinte teljesen elrohadt a teste.
– Ellenőrizted a házi rabszolgákat, hogy nem hiányzik-e
közülük valaki?
– Miből gondolod, hogy rabszolga volt? – szólt közbe
Philipposz.
– Csak a tunikája maradt meg. Szegényes egy ruhadarab – még
egy szolga is jobbat viselt volna.
– Ez jó meglátás – bólintott a király. – Nézz utána, Attalosz!
Most! – kiáltott rá, mikor látta, hogy a harcos szólásra nyitja a
száját. A férfi vöröslő képpel meghajolt és elhagyta a tróntermet.
 – Meg kell őt találnunk – fordult Philipposz Parmeniónhoz. –
Meg kell.
– Meg is fogjuk, felség. Nem hiszem, hogy meghalt volna. Ha
ez lenne a céljuk, már megtaláltuk volna a holttestét.
Philipposz felnézett a másikra, zöld szeme vadul fénylett.
– Amikor megtalálom a felelősöket, úgy fognak szenvedni,
ahogy emberfia még nem szenvedett! Halál vár rájuk – meg a
családjukra és a városukra is! Ezer évig fogják emlegetni,
esküszöm!
– Előbb találjuk meg! – javasolta Parmenión.
A király mintha nem is hallotta volna. Megdörgölte nem látó
szemét és ökölbe szorított kézzel, elefántcsontfehéren kidudorodó
bütykökkel felállt trónusáról.
– Hogyan történhetett ez meg? – sziszegte. – Velem,
Philipposszal? – Parmenión hallgatott és remélte, hogy a gyilkos
harag hamar elmúlik. A király ilyenkor kiszámíthatatlan dolgokat
művelt. A spártai nem említette neki a perzsa Parzalamiszt és
Mothakot is megeskette, hogy megőrzi a titkot. Bármit hitt is az
uralkodó, a hadvezér tisztában volt vele, hogy a makedónok még
nem készültek fel a perzsa birodalom elleni háborúra.
Parzalamisz, testét titokban földelték el a birtokon, és bár a
három orgyilkos halálát nem lehetett eltitkolni a király elől, senki
sem tudta, hogy honnan jöttek, vagy hogy ki küldte őket.
Parmenión combján a seb viszketni kezdett, ahogy ott állt és
némán nézte a királyt, majd öntudatlanul is megvakarta a
vászonkötésen át. Philipposz felfigyelt a mozdulatra – és
elmosolyodott.
– Jó munkát végeztél, spártai – közölte, és elszállt belőle a
feszültség. – Három embert megölni nem kis hőstett. Hányszor
unszoltalak, hogy állíts őröket a birtokodra?
– Sokszor, felség, és mostantól hallgatni fogok a tanácsodra.
 Philipposz visszazökkent trónjára.
– Hálát adok az isteneknek, hogy Olümpiasz nincs itt. És
Zeuszhoz fohászkodom, hogy még azelőtt találjuk meg a
gyermeket, hogy a hír eljut Épeiroszba. Különben bosszúálló
hárpiaként tér vissza, és azzal fenyegetőzik, hogy puszta kézzel
tépi ki a szívemet.
– Megtaláljuk – ígérte Parmenión színlelt magabiztosságot
erőltetve a hangjába.
– Nem kellett volna megöletnem az őröket. Ostobaság volt.
Gondolod, hogy boszorkányság játszhatott itt szerepet?
– Túl sok mindent nem tudunk – felelte Parmenión. – Ki volt a
gyermek szobájában talált férfi? Miért vitt magával tőrt? Ölni
ment oda? Ha igen, egyedül érkezett?
Ami meg az őröket illeti... mit értettek a csillagok alatt? Nem
sok logikát látok eddig, Philipposz. Ha a fiút megölték,
megtaláltuk volna a testét. De miért rabolnák el? Váltságért?
Ugyan ki maradna életben, hogy élvezzen egy ilyen vagyont? A
vita kedvéért tegyük fel, hogy az olünthosziak a felelősek érte.
Csakhogy ők nem bolondok. Tudják, hogy a makedón sereg
tűzzel-vassal esne nekik, hogy Khalkidiké földjét vörösre festené a
vérük.
– Athén – dörmögte erre Philipposz. – Ők mindent
megtennének, hogy fájdalmat okozzanak nekem. Athén... –
Parmenión ismét megpillantotta a király szemében azt a
csillogást, és gyorsan közbevágott.
– Nem hiszem – mondta halkan. – Démoszthenész remek
előadásokat tart a zsarnokságodról és állítólagos gaztetteidről.
Méztől csöpögő szavai számos kisebb várost az oldalukra
állítottak már. De milyen színben tűnne fel, ha gyerekgyilkosnak
bélyegeznék? Nem ő volt. Ha Athén orgyilkosokat küld, akkor a
célpontjuk te lennél és nem Alexandrosz. Mit mondott a papnő,
akiért küldettél?
 – Bah! – horkant fel a király. – Egy vén bolond az a nő.
Körüljárt a fiú szobájában, és úgy tett, mintha a szellemekkel
társalogna. Végül azonban semmit sem tudott mondani.
– De mégiscsak mondott valamit?
– Azt, hogy a fiú lelke nincs Makedóniában. Sem Hadész
birodalmában. No és akkor most mondd meg, ez hogy lehetséges!
A fiú akkor még alig fél napja tűnt el. Még ha egy sas ragadta
volna el, akkor is Makedóniában kellett volna lennie, mikor a
papnő ezt mondta. Az elaggott vén banya! Én mondom neked,
hogy meg volt rémülve. Reszketett, mikor belépett a szobába.
– Pihenned kellene – tanácsolta Parmenión. – Feküdj le!
Küldess valamelyik hitvesedért!
– Erre van a legkevésbé szükségem, barátom. Ha látnád,
milyen nehezükre esik, hogy ne csillogjon diadalittasan a szemük!
A fiam és egyben az örökösöm eltűnt – talán már meg is halt.
Most máson sem jár az eszük, mint hogy széttegyék a combjukat
és egy újabbal örvendeztessenek meg. Nem, addig nem
nyughatok, míg az igazságra fény nem derül.
Attalosz lépett be a trónterembe és meghajolt.
– Hiányzik egy rabszolga, felség – közölte hamuszürke arccal.
– Lolonnak hívják, sarukat készít és methónéi.
– Mit tudunk róla? – kérdezte Parmenión rezzenéstelen arccal.
– Pelagónia parancsnokától vásároltam pár hónapja. Rendesen
dolgozott, a többi munkás szerint csendes ember volt, magának
való. Semmi többet nem tudok róla.
– És mit keresett a fiam szobájában? – dörögte Philipposz. –
Nyilván okkal ment oda.
– Melisszának, az egyik rabnőmnek arról mesélt, hogy a
családja Methónéban élt. A gyerekeit leölték, a feleségét
elragadták tőle. – Attalosz megköszörülte a torkát és nagyot nyelt.
– Szerintem bosszút akart állni.
 Philipposz felpattant a trónjáról.
– Minden bizonnyal voltak bűntársai – különben hol a fiú?
Ugyan még hány methónéit hoztál a palotámba?
– Egyet sem, felség. És esküszöm, hogy nem tudtam arról,
hogy ő az!
– Attalosz nem hibás, felség – szólalt meg Parmenión. –
Számos várost elfoglaltunk, és az országban nyüzsögnek a
rabszolgák. Ezért kerül most egy mindössze negyven drachmába,
míg három éve kétszáz volt az áruk. Pella majd összes
rabszolgájának lett volna oka gyűlölni téged.
– Fikarcnyit sem érdekel a gyűlöletük! – tajtékzott Philipposz.
– Viszont igazad van, Parmenión, Attalosz nem vétkes az ügyben.
– Bajnokához fordult és vállon veregette. – Bocsásd meg a
haragomat, barátom!
– Nincs mit megbocsátanom, felség – hajolt meg Attalosz.
Később, mikor Parmenión egyedül ücsörgött a palota negyven
vendégszobájának egyikében, az orgyilkos felkereste.
– Miért szóltál az érdekemben? – tette fel a kérdést. – Nem
vagyok a barátod... és nem is akarok az lenni.
Parmenión belenézett a férfi hideg szemébe és megpillantotta
benne a feszültséget, de erről árulkodtak a baltával faragott arc
rideg vonásai és ezt sugallta a szinte ajak nélküli száj zord
hasítéka is.
– Ez nem a barátságról szól, Attalosz, pusztán az igazságról. Én
sem élvezem a társaságodat, és ha nincs más mondandód, légy
oly jó és távozz!
Ám a király bajnoka nem távozott. Beljebb sétált a szobába,
leült az egyik magas támlájú székbe, töltött magának egy kupa
vizezett bort és lassan belekortyolt.
– Ez finom – állapította meg. – Mit gondolsz, a csillagokról
szóló mesének van bármi jelentősége?
 – Nem tudom – vallotta be a spártai –, de szándékomban áll
megtudni.
– És hogyan fogod kideríteni?
– Mikor először jöttem Makedóniába, találkoztam egy
mágussal – egy nagy hatalmú férfival. Őt fogom felkeresni. Ha
valóban boszorkányság van az ügyben, ő tudni fogja – és azt is,
honnan ered.
– És hol fogod meglelni ezt... ezt a bűbájost?
– Egy sziklán fog üldögélni.
 A makedónosz birodalom
Alexandrosz kinyitotta a szemét és megborzongott: esőáztatta
teste alatt hideg sarat érzett. Sikoltva és magányosan zuhant a
csillagokkal teli égen és elvesztette eszméletét, ahogy ragyogó
fények és színek ezrei villóztak a szeme előtt. Mostanra a színek
eltűntek, csak a csontig hatoló hideg és a hegyi éj sötétje maradt.
Már majdnem megmoccant, mikor hangok ütötték meg a fülét,
mire ösztönösen is összekuporodott és az árnyékos erdőszélre
esett a tekintete, ahonnan a hangok jöttek.
– Esküszöm, felség, hogy itt van a gyermek. A varázslat
elragadta és a hegyoldalba repítette. Figyelmeztettelek, hogy
esetleg nem pont erre a helyre kerül, de száz lépésnél nem lehet
messzebb.
– Találd meg, vagy a szíveddel etetem meg a vorákat!
Alexandrosz ismét megborzongott – bár ezúttal nem a
hidegtől. A második hang mintha az apjáé lett volna, bár
öblösebben és dermesztőbben csendült. Nem látta ugyan a
beszélgetőket, de tudta, hogy közelednek. A közelben bokrok
nőttek, így a gyermek bekúszott oda, mezítelen testével a földhöz
lapult.
A fák között sok-sok fáklya fénye tündökölt, és Alexandrosz
látta, amint az aranyszemű férfi kilép a fák közül a hegyoldalba,
oldalán a sötét csuhás pappal. Mögöttük vagy húsz harcos
érkezett magasba emelt fáklyával és elkezdték átkutatni a
bokrokat, hosszú lándzsáikkal hajtották félre a páfrányokat.
A levél borította talajt a fiú vizesnek és puhának érezte maga
alatt és erősen belefúrta az ujjait, majd némán a hátára gördült,
és földet meg avart lapátolt a lábára és a mellkasára. Érezte,
amint apró rovarok szaladnak szét félelmükben a testén és egy
puha hernyó a bal vádliján vándorol át. A kellemetlenséggel nem
törődve sarat kent az arcára és hajára és vadul kalapáló szívvel
várta a keresők megérkezését.
– Ezer drachma annak, aki megtalálja! – kiáltotta a király.
– Igenis! – harsant a katonák válasza, és tisztelgésre emelték
fáklyájukat.
Alexandrosz a rejtekhelyéről már látta is a közeledő keresők
lábfejét és lábszárát. Mezítláb jártak, de sípcsontjukat díszes
kidolgozású bronz lábvért védte. Mindegyik osztozott azonban
egy központi motívumban: a stilizált lángoló napkorongban. Ez
meglepte a gyermeket, mert a lángoló napkorong Makedónia
jelképe volt, a férfiak mégis olyan vértet viseltek, amilyet sem a
makedónok, sem a phrügök – a mellvértjük díszesebb
kidolgozású, sisakjukat hollószárnyak ékítették, nem pedig atyja
katonáinak lószőr forgói.
Alexandroszt még a félelem dacára is meghökkentette a dolog.
Ilyen katonákat még soha életében nem látott, sem élőben, sem
festményen, sem freskón.
Iszonyatosat dörrent odafent az ég és ágas villám cikázott le az
égből.
Egy dárdahegy tört át felette a bokrokon, annak ágai
szétváltak. Majd a dárdát visszahúzták és a férfi továbbment.
Alexandrosz addig maradt ott, ahol volt, míg körülötte a
hangok teljesen el nem haltak. Végül, mikor az eső is elállt,
megmozdította átfagyott testét, kimászott a bokor rejtekéből és
felállt a hegyoldalban.
Felnézett az immár tiszta égen látszódó csillagokra – és élesen
döfött belé a fájdalom, mikor ráébredt, hogy egyiket sem ismeri.
Hol a Nyilas, a Nagy Farkas, a Lándzsás, meg a Földanya? Az
égbolton az Északi Csillagot kereste, de nem talált még csak
halványan ismerőst sem.
 A keresők mögötte jártak, lejjebb a hegyen, ezért a fiú úgy
döntött, az ellenkező irányba indul.
A fák sötétbe borultak, de Alexandrosz leküzdötte a félelmét és
továbbment, beljebb az erdőbe. Kisvártatva megpillantotta az
álmában látott komor és rideg oltárt egy kis tisztáson, körülötte
törött kőoszlopok emelkedtek. Ide próbálták megidézni.
A tisztás üresen állt, de egy terebélyes tölgyfa alatt aprócska
tűz pislákolt. Alexandrosz odaszaladt, letérdelt és addig fújta, míg
a lángok életre nem keltek. Száraz fa után kutatott, de nem talált,
így hát leült a haldokló tűz mellé és reszkető kezét az erőtlen
meleg felé tartotta.
– Mi ez a hely? – suttogta. – Hogy jutok haza? – Könnyek
csorogtak a szeméből, és érezte, hogy rátör a páni félelem. – Nem
fogok sírni – határozta el. – Egy király fia vagyok.
Nedves gallyakat gyűjtött és a tűz szélére, a forró hamuba
fektette őket, hogy megszáradjanak, majd felállt és nekiállt
körülnézni a környéken. Rőzsére volt szüksége a tűzhöz – tudta,
hogy anélkül meg fog fagyni. Az oltárral semmit sem tudott
kezdeni, így beljebb merészkedett az erdőbe. Itt a sötétség
mélyebb volt, a fák ágain egyetlen hatalmas kupolaként borultak
fölé. Talpa alatt viszont a talaj szárazabbnak érződött,
Alexandrosz pedig több törött ágat is talált, amelyeket
felnyalábolt, majd visszatért a tűzhöz.
Türelmesen fújkálta az aprócska lángokat, vigyázott, nehogy
eloltsa őket, apró gallyakat tett a táncoló lángnyelvekbe, míg
végül reszkető teste érezni kezdte a fokozódó meleget.
Háromszor tért vissza az erdő mélyére, hogy rőzsét szedjen, és
olyan készletet halmozzon fel, ami reményei szerint kitart egész
éjszaka. Negyedszer indult útnak, mikor hangokat hallott a
sötétből, mire megállt. Először csak a csend felelt, de azután
lopódzó léptek nesze ütötte meg a fülét és töltötte el rettegéssel.
Ledobta a fát és szaladni kezdett vissza, a tűzhöz: átrohant a
tisztáson, leguggolt a tűz mellé, kikapott egy lángoló ágat és a feje
fölé emelte.
Az erdőből vadászó szürke farkasok falkája bukkant elő és
szinte nesztelen léptekkel kerítették be – sárga szemük csillogott,
a gyerekre vicsorogtak. Jókora bestiák voltak, még apja harci
kutyáinál is nagyobbak, Alexandrosznál pedig nem volt más
fegyver, csak az égő ág.
Érezte éhségüket, szinte dörömbölt a fejében, hullámokban
tört rá. Féltek ugyan a tűztől, de korgó gyomruk tüzelte a
bátorságukat.
Alexandrosz mozdulatlanul állt, lehunyta a szemét és kinyúlt
adományával, átsiklott az éhség és a düh ködén, a falkavezért
kereste, megérintette lelke tüzét és egybeolvadt az emlékeivel. A
gyermek látta a születést egy sötét barlangban, a gomolygó
tusakodást fivéreivel és nővéreivel, amelyek, ahogy nőtt, egyre
elkeseredettebb harcokká és csatákká váltak, – a sebeket és a
kínt, a hosszú vadászatokat, a győzelmeket.
Végül a kisfiú kinyitotta a szemét.
– Te és én egyek vagyunk – mondta a nagy szürke farkasnak. A
fenevad a fülét hegyezte és elindult felé. Alexandrosz visszatette
az égő ágat és megvárta, míg a farkas közelebb ér: pofája egy
szintben volt a gyermek arcával. A fiú lassan kinyújtotta a kezét és
megsimogatta a szürkés fejet, meg a gubancos szőrt a nyakánál.
A többi farkas értetlenül mászkált a tisztáson.
A fiú hagyta, hogy a tudata elkalandozzon, a hegyoldalt és azon
túl az erdőt fésülte át, míg meg nem érezte egy másik szív
dobogását – egy őz aludt ott. Alexandrosz megosztotta a képet a
vezérfarkassal és délre mutatott.
A farkas nesztelenül elügetett, a falka követte. A gyermek a tűz
mellett térdre rogyott – fáradtan, rémülten, de mégis ujjongva.
 – Egy király fia vagyok – mondta jó hangosan –, és legyőztem
a félelmemet.
– Jó munkát végeztél – szólalt meg ekkor mögötte egy hang.
Alexandrosz nem moccant. – Ne félj tőlem, kölyök – folytatta a
férfi, és odasétált, ahol a fiú is láthatta, majd leguggolt a tűz
mellé. – Nem vagyok az ellenséged. – A jövevény nem volt magas,
őszes haját rövidre nyírta, szakálla sűrűn göndörödött. Bőr
férfiszoknyát viselt, széles vállán íjat vetett át. A tisztásra
beporoszkált egy nyeregtakaró és zabla nélküli ló, odament az
emberhez, és orrával megbökdöste a hátát. – Nyugalom, Kajmál!
– suttogta, és megsimogatta a paripa orrát. – A farkasok
elmentek. Az ifjú herceg elküldte, egy őz nyomára vezette őket.
– Miért nem érzékeltem a jelenlétedet? – kérdezte
Alexandrosz. – És a farkasok miért nem szimatoltak ki?
A két válasz egy: nem akartam, hogy megtaláljanak.
– Akkor hát mágus vagy?
– Sok minden vagyok, de minden erényem dacára van egy
bosszantó gyarlóságom: természetemnél fogva kíváncsinak
születtem, és ezt a mostani helyzetet ellenállhatatlanul
érdekesnek találom. Hány éves vagy, fiú?
– Négy.
A férfi bólintott.
– Éhes vagy?
– Az vagyok – ismerte be Alexandrosz. – Viszont látom, hogv
nincs nálad étel.
A jövevény felnevetett, és belenyúlt az oldalán viselt erszénybe.
Az erszény kicsi volt, mégis – bár lehetetlennek tűnt – kihúzott
belőle egy gyapjútunikát, amelyet a fiúnak lökött.
– Amit látunk, az nem mindig a teljes igazság. Vedd fel az
ujjast! – Alexandrosz felállt, belebújt a ruhadarabba, és
megigazgatta magán. Tökéletesen illett rá, az anyag puha volt és
meleg, bőrrel szegték. Mikor ismét leült, a férfi már javában egy
vasnyársat forgatott a tűz felett, és a nyárson hús perzselődött.
– Kheirón a nevem – mondta a férfi. – Üdvözöllek az
erdőmben!
– Én Alexandrosz vagyok – felelte a fiú, miközben a sülő hús
illata minden érzékszervét elöntötte.
– És egy király fia. Melyik király lenne az, Alexandrosz?
– Apám Philipposz, Makedónia királya.
– Csodás! És hogy kerültél ide?
A herceg elmesélte az álmát és a csillagos éjszakát, amelyet
követett a hosszú zuhanás a sötétben. Kheirón némán ült, míg a
fiú beszélt, majd Makedóniáról és Pelláról kérdezgette.
– De hát biztosan ismered apámat! – lepődött meg
Alexandrosz. – Ő egész Hellász legnagyobb királya!
– Hellászé? Milyen érdekes! De most együnk! – Kheirón
lehúzta a húst a nyársról, kettétépte és az egyik darabot a fiúnak
adta. Alexandrosz óvatosan vette át, arra számított, hogy a forró
zsír égetni fogja az ujjait. Viszont az étel, noha jól átsült, csak
meleg volt, és hamar befalta.
– Elviszel az apámhoz? – kérdezte, mikor végzett a hússal. –
Jól megjutalmaz érte.
– Attól tartok, fiú, hogy a kérésed még az én hatalmamat is
meghaladja.
– De miért? Van lovad. És nem lehetek messze az otthonomtól.
– Ennél messzebb nem is lehetnél. Ez nem Hellász, hanem
Akhaia földje. És a leghatalmasabb itt Philippusz, a
makedónoszok ura – a Démonkirály. Ő állt itt a hegyoldalban, az
ő papjai szólítottak el otthonodból. Ő az, aki még most is vadászik
rád. És noha hatalmam egy időre gátat emelt aranyszeme
mágiájának, nem tudlak hazavinni, Alexandrosz.
 – Akkor hát elvesztem? – suttogta a fiú. – Sosem látom viszont
az apámat?
– Ne vonjunk le elhamarkodott következtetéseket! – tanácsolta
Kheirón, de szürke szeme kerülte Alexandrosz tekintetét.
– Miért kellenék én ennek a... Philippusznak?
– Azt... nem tudom biztosan.
Alexandrosz éles pillantást vetett rá.
Szerintem... nem az igazat mondod.
– Igazad van, ifjú herceg. És egyelőre hagyjuk most ezt!
Alszunk egyet, és holnap elviszlek az otthonomba. Ott majd
gondolkodunk és tervezgetünk.
A gyerek belenézett a férfi szürke szemébe, mert nem tudta,
megbízhat-e benne, sem azt, miként hozzon meg egy ilyen
döntést. Kheirón megetette, és ruhát adott neki, nem ártott neki,
de ez önmagában még nem árulta el, hogy hosszabb távon mit
tervez. A tűz meleget árasztott, így Alexandrosz leheveredett
mellé, hogy gondolkodjon...
És elaludt.
Arra ébredt, hogy a férfi gyengéden megrázza a vállát, és
beletelt pár pillanatba, mire rájött, hogy a gyilkos erő, amelytől
megtanult rettegni, nem hat az ősz hajú mágusra.
– Indulnunk kell... méghozzá gyorsan! – sürgette Kheirón. – A
makedónoszok visszatértek!
– Honnan tudod? – kérdezte Alexandrosz álmosan.
– Kajmál őrködött helyettünk – felelte a mágus. – És most
figyelj ide, ez nagyon fontos! Hamarosan találkozni fogsz egy
másik barátommal. Meglepődsz majd rajta, de meg is bízol
benne. Mert muszáj. Mondd meg neki, hogy Kheirón azt akarja,
térjen haza! Mondd meg neki, hogy a makedónoszok a
nyakunkon vannak és menekülnie kell... nem pedig harcolni.
Érted?
– Te hová mész? – kérdezte a megrettent gyermek.
 – Sehová – felelte Kheirón, és átadta a hercegnek íját és
tegezét. – Most figyelj és tanulj! – Gyorsan felpattant, a lovához
futott, és ott visszafordult a fiú felé. A csődör hatalmas fejét a férfi
vállára hajtotta, mindketten szobormereven álltak. Alexandrosz
pislogott, mert mintha forróság burkolta volna be az embert és a
paripát. Kheirón mellkasa megduzzadt, a feje nagyobb lett, a
szakálla sötétebb. Nagy izomkötegek tekergőztek végig a mellén,
lába megnyúlt és kicsavarodott, lábfeje patává szűkült össze.
Alexandrosz megbabonázva meredt az eggyéforrt lóra és
mágusra: a csődör feje teljesen eltűnt, és most az ember törzse
nyúlt ki a ló marjából. A kentaur toppantott mellső patájával,
felágaskodott, és amikor megpillantotta a fiút, odatrappolt.
– Te meg ki vagy? – bődült el olyan mély hangon, ami a messzi
égzengést idézte. Alexandrosz csak állt, és az eltorzult arcba
bámult. Kheirónból semmi sem maradt. A lény két barna szeme
egymástól távol ült, szája telt lett, szakálla gesztenyebarna és
egyenes szálú.
– Alexandrosz vagyok – és üzenetet hoztam
Kheiróntól.
– Nagyon aprócska vagy. Én pedig éhes.
– Kheirón azt üzeni, hogy figyelmeztesselek, a makedónoszok
közel járnak.
A kentaur hátrahajtotta a fejét és hangosan felbömbölt,
hangjában harag és düh keveredett. Meglátta az íjat a fiú kezében
és érte nyúlt.
– Add ide azt! Makedónoszokat fogok ölni.
– Kheirón azt is mondta, hogy haza kell menned. Szüksége van
rád. Tilos a makedónoszokkal harcolnod.
A kentaur még közelebb lépett, törzsét előredöntötte, míg
végül már a herceg fölé tornyosult.
– Te Kheirón barátja vagy?
 – Igen.
– Akkor nem öllek meg. És most ide azzal az íjjal, hogy
hazamehessek!
Kheirón az is mondta, hogy vigyél magaddal engem! – hazudta
a fiú sietve, és átnyújtotta az íjat meg a tegezt.
A kentaur bólintott.
– Rám ülhetsz, ember, de ha leesel, Kameirón nem áll meg a
kedvedért.
Ezzel megragadta Alexandroszt, a hátára lendítette, és
kinyargalt a tisztásról. A fiú megcsúszott és majdnem leesett.
– Markold meg a sörényemet! – kiáltott hátra Kameirón, mire
a gyermek feljebb kapta a tekintetét. Hosszú szőr sarjadt a
kentaur gerince mentén, amibe két kézzel bele tudott
kapaszkodni. A kentaur ekkor futásnak eredt, majd vágtába
lendült, maga mögött hagyta a fákat, és kiszáguldott a nyílt
mezőre.
Közvetlenül előttük vagy ötven lovas haladt. Kameirón mellső
patáját a földbe fúrta, csúszva torpant meg, amitől a herceg
majdnem lepottyant a hátáról. A lovasok észrevették őket és
széles félkört alkottak, hogy csapdába ejtsék őket. Kameirón
nyilat illesztett íja húrjára.
– Makedónoszokat ölök – jelentette ki.
– Ne! – kiáltotta Alexandrosz. – Haza. Menj haza! Kheirónnak
szüksége van rád.
A kentaur felmordult és vágtába ugrott. A feje mellett elsüvített
egy nyíl. A teljes sebességgel száguldó Kameirón is kilőtte a
nyilát, és az az egyik harcos mellébe fúródott, letaszítva őt a lova
hátáról. Újabb nyilak szálltak feléjük, az egyik pedig súrolta
Kameirón csípőizmait. A lény elbődült kínjában és haragjában, de
nem torpant meg.
Mostanra már majdnem bekerítették őket, Alexandroszon
pedig egyre jobban elhatalmasodott a csüggedés. Amikor már úgy
látszott, hogy mindjárt lerohanják a kentaurt, az elkanyarodott és
kiváltott jobbra, újabb vesszőt röpítve egy lovasba. Ez a férfi is
leesett, és egy pillanatra rés nyílt a makedónoszok vonalában.
Kameirón sebesen, akár a szél, átvágtázott rajta, patái
dübörögtek, ahogy maga mögött hagyta a lovasokat, akik dühösen
ordibáltak utánuk.
A kentaur fokozta a sebességet, de röhögése még eljutott a rá
átkokat szóró katonákig.
– Becsaptam őket! – rikoltotta Kameirón. – Én vagyok a
legnagyobb.
– Így van – bólogatott Alexandrosz. – Nagy vagy. Milyen
messze van az otthonod?
– Elég messze, ha gyalog akarnál odaérni, de nincs messze, ha
Kameirón fut. Tényleg Kheirón barátja vagy?
– Igen, már mondtam.
– Jobban teszed, ha igazat szólsz. Ha Kheirón nem lesz ott
megöllek, ember, és kiszívom a velőt a csontjaidból.
 A trák határ, Makedónia
Parmenión megrántotta a herélt kantárát, és megfordult,
visszanézett a messzi Axiosz folyó irányába. Már nem látta a
lovast, de a legkisebb kétsége sem volt afelől, hogy még mindig a
nyomában jár. A spártai bosszankodott rajta egy sort, de nem
aggasztotta a dolog.
A Pellából történt indulását követő második napon vette észre
a távoli pöttyöt a láthatáron, mire azonnal irányt váltott és
északkelet felé kanyarodott, mielőtt visszatért volna az eredeti
irányhoz. Ezután egy erdővel sűrűn benőtt domb tetejéről
láthatta, hogy a lovas is irányt vált.
Túl messze volt ahhoz, hogy felismerhesse. Parmenión
mindössze annyit látott, hogy a nyomában járó alak fényesen
csillogó sisakot és mellvértet visel, és nagy, pettyes szürke lovon
ül. A spártai továbbindult, immár éberebben, hiszen Trákia közel
feküdt, és nem akart összetűzést a határvédőkkel.
A vidék meggyűrve terült el előtte, vízmosások és mélyutak
szabdalták, gyér erdőcskék tarkították a dimbes-dombos terepet.
Imitt-amott sekély patakok vize csillogott a napsütésben, az
országot átszelő és azután Thaszosz szigetéről északra a tengerbe
ömlő nagy Nexosz folyó csemetéi.
Parmenión herélt pejlovát egy kis erdőbe irányította, ahol az
egyik csermely mentén leszállt róla. Az állat nyugodtan állt, de
fülét felcsapta, orrlyukai pedig kitágultak, ahogy megérezte a víz
mámorító illatát. A spártai levette az oroszlánbőr lótakarót a
hátáról, és egy maroknyi száraz fűvel lecsutakolta a jószágot.
Mothak megpróbálta rábeszélni, hogy Bésszoszt vigye, de a
hadvezér inkább a pejt választotta. Biztos lábú, egészséges
vérmérsékletű paripa volt, nem különösebben gyors, de roppant
szívós. A sztratégosz végigsimított a ló pofáján, és a vízhez
vezette. Nem kellett kipányváznia, így Parmenión egy közeli
sziklához sétált, amire leült, és hallgatta a patak csobogását, meg
a fákon daloló madarak énekét.
Hat évvel ezelőtt ugyanezen az úton haladt nyugat felé,
Makedóniába, és akkor találkozott Arisztotelésszel, a mágussal.
„Keress fel bátran, amikor szükséged van rám!” – mondta
akkor neki a férfi.
Nos, ennél nagyobb szükségem nem is lehetne rád – gondolta
most Parmenión. Kioldotta keményített bőrsisakjának álladzóját,
levette a fejfedőt, és beletúrt az izzadságtól lucskos hajába. Noha
már majdnem nyakukon volt a tél, továbbra is forró és száraz volt
az idő, ő pedig érezte, hogy veríték csorog le a hátán bőr
mellvértje alatt.
Phaidra nem értette, hogy miért öltözött szegény zsoldosnak.
Ennél is rosszabb volt, hogy nyíltan még azt is megkérdezte,
egyáltalán miért vág bele ebbe a kalandba.
– Te vagy Makedónia igazi ereje – suttogta a nő. – Magadhoz
ragadhatnád a trónt. A sereg követne, Philó pedig betölthetné azt
a sorsot, amit az istenek rendeltek neki. Mit törődsz azzal, hogy
mi lesz a démongyerekkel?
Nem felelt neki semmit. A pej hátára vetette a nyeregtakarót,
és anélkül hagyta maga mögött a nagy házat, hogy egyszer is
hátranézett volna.
A birtokán álló falvakat kikerülve, először csak a Krousszia-
hegység árnyékában állt meg, egy kisvárosban. Itt feltöltötte a
készleteit szárított hússal és gyümölccsel, takarmánnyal a
lovának. A városka terjeszkedett – új épületeket emeltek a szélén,
bizonyítékként Makedónia gyarapodó gazdagságára. Sok új
betelepülő korábbi zsoldos volt, akik a Philipposz háborúiban
megkeresett zsoldjukból vettek maguknak földet. Akadtak
megrokkant egykori katonák is, akik szép summát kaptak a király
szolgálatában eltöltött évekért. A városban jókora sürgés-forgás
fogadta Parmeniónt, aki örömmel távolodott el, és vágott neki a
vidék kínálta békének és menedéknek.
Most, ahogy a patak mellett üldögélt, újra átgondolta a rá váró
gondokat. Fogalma sem volt róla, hol tartják fogva Alexandroszt
– sem azt, hogy miért –, és reményét egy olyan mágus ígéretébe
vetette, akivel azelőtt csak egyszer találkozott húsvér valójában.
És mi van akkor, ha Alexandroszt a perzsák már ki is csempészték
Makedóniából? Tegyük fel, hogy Szúzában tartják fogva. Mi
reménye lehet arra egyetlen embernek, hogy megmenti? És ha
meg is teszi, akkor a bosszúra szomjazó Philipposz nem indul
meg a serege élén keletre, a perzsa birodalom szívét célozva?
Ezek a komor gondolatok bosszantó molylepkékként keringtek
Parmenión fejében, mire mérgesen elhessegette őket, inkább
Xenophon jó tanácsát idézte fel:
„Amikor arra kérlek, hogy mozdíts el egy hegyet, ne a méretét
nézd, hanem gurítsd félre az első követ!”
Az első követ Arisztotelész megtalálása jelentette. Otthagyta a
pejt, hadd pihenjen, és felsétált a dombtetőre, majd, elnézve arra,
amerről jött, tekintetével az őt követő lovast kereste. A vidék
azonban vibrált a forróságtól, és Parmenión jelét sem látta
mozgásnak.
Alkonyatig lovagolt, majd a hegyek között egy völgyecskében
ütött tábort, ahol az egyik szikla tövében tüzet rakott és élvezte a
kő visszaverte meleget. Holnapra eléri a hágót, ahol a mágussal
találkozott. Elmormolt egy fohászt, hogy ott legyen Arisztotelész,
majd nyugtalan álomba merült.
Két órával pirkadat előtt érte el a Kerkine-hegység lábát. Itt
már hidegebb szél fújt, ahogy felfelé ösztökélte hátasát a cserjések
borított kaptatón a hágó felé, így szorosabbra vonta fekete
köpönyegét magán. A gerincre érve megpillantott négy lovast,
akik elzárták a keskeny hágót. Mögöttük két másik lovat látott.
Parmenión tekintete a bal oldali sziklákra villant, ahol két íjász
állt, húrra illesztett vesszővel.
– Szép nap a mai egy kis lovaglásra – szólalt meg az izmos
fekete csődörén ülő füstös képű harcos. A férfi lova véknyába
vágta a sarkát, és közelebb lovagolt a spártaihoz. Arcvonásait
baltával faragták, sűrű, fekete szakáll mögé rejtette ragyaverte
képe jó részét. Mélyen ülő, sötét szeme volt. Bajtársai maradtak a
helyükön, némán várakoztak, kezüket a kardjuk markolatán
tartották.
– Való igaz – bólintott Parmenión. – Mit kívánsz tőlem?
– A trákok földjére léptél, makedón, és mi vagyunk a
vámszedők. Légy oly jó, és nyújtsd át az oldaladon függő
erszényed tartalmát!
– Először is – kezdte Parmenión –, nem vagyok makedón,
másodszor pedig, nem kell túl nagy ész rájönni, hogy a
zsoldosnak üres az erszénye, ha Perzsia felé lovagol. Más a
helyzet, amikor arról jön.
– Hát akkor – mosolyodon el a férfi – ott van még a pompás
hátasod. Az is megteszi.
Ekkor a harcos hirtelen megmerevedett, mire Parmenión
azonnal vágtába ugratta a pejt. Két nyílvessző süvített el ott, ahol
az előbb még a spártai ült. A herélt marjával ütközött neki a
csődörnek, mire az a levegőbe rúgott két hátsó lábával, a földre
vetve lovasát. A spártai kardot rántott és megrohamozta a
többieket, de azok kitértek előle, hogy mögötte ismét
összerendeződjenek, és üldözőbe vegyék.
A hágó jobbra kanyarodott. Parmenión, amikor az üldözők már
nem látták, megrántotta a kantárt, visszafordította a pejt arra,
amerről jött. A rablók erre a húzásra számítottak a legkevésbé.
Ahogy túljutottak a kanyaron, azt hitték, hogy prédájuk javában
menekül, ám ehelyett egy rohamozó ellenfél várt rájuk.
 A herélt pej rettenthetetlenül rontott a sűrűjükbe. Parmenión
kardja lesújtott egyikük nyakára, amitől az a földre zuhant,
feltépett nyaki eréből fröcskölt a vér. A spártai hátasa
felágaskodott, egy másik rabló felé rúgott, akinek a lova ettől
megbotlott és elzuhant.
A füstös képű vezér csatakiáltást hallatott, és a hadvezérre
vetette magát. Parmenión azonban hárította a vad csapást, és
riposztja felhasította a férfi arcát, kivájva annak jobb szemét.
A többi rabló erre elvágtatott. Parmenión leszállt a lováról és a
földre esett vezérhez lépett. A férfi megpróbált talpra állni, kezét
kimetszett szeme helyére tapasztotta, de hiába próbálta elállítani
a vérzést.
– Te kurafi! – üvöltötte, a magasba emelte kardját, és
megrohanta a spártait. Parmenión oldalra szökkent, pengéje
belehasított a férfi ágyékába, mire a trák gyötrődő kiáltást
hallatott, és a felbukott. A hadvezér kardjával lecsapott a vezér
nyakára, majd átlépett a test felett, hogy ismét megragadja lova
kantárját.
– Szép munka! – szólalt meg ekkor egy ismerős hang, mire
Parmenión az orra alatt káromkodott egyet.
– Mit akarsz itt, Attalosz?
A király bajnoka könnyedén a földre szökkent pettyes szürke
hátasáról, majd odasétált a másikhoz.
– Hát nem repesel az örömtől, hogy látsz? Jó, felteszem, ez
valahol érthető. Viszont felkeltetted a kíváncsiságomat a
varázslókról és sziklákról szóló meséddel, és arra gondoltam,
talán szórakoztatna, ha találkoznék ezzel az emberrel.
Parmenión erre a fejét rázta.
– Hamarabb hajtanám a fejem álomra egy mérges kígyó
társaságában, mint hogy te légy az útitársam. Térj vissza Pellába!
Attalosz elmosolyodott a sértés hallatán, de hideg szemében
rosszindulat tükröződött.
 – Olyannak ismernek, aki használja a fejét, spártai. És
tisztellek érte. Most azonban nem ezt teszed. Tegyük fel... hogy ez
a varázsló... elvezethet a gyermekhez. Gondolod, hogy egyedül
meg tudod menteni? Lehet, hogy nem kedvelsz, Parmenión, de
azt nem vitathatod, hogy én vagyok Makedónia legjobb
kardforgatója.
– Nem ez a gond! – csattant fel a hadvezér.
– Akkor mi?
– Hogy nem tudok megbízni benned – felelte a spártai.
Ez minden? Az istenekre, ember, mire számítasz – hogy
álmodban elvágom a torkod?
– Talán. Erre azonban nem lesz lehetőséged, mert egyedül
folytatom utam.
– Szerintem ez nem bölcs dolog – szólalt meg egy harmadik
hang, mire a két másik arrafelé pördült, és megpillantottak egy
ősz hajú férfit, aki keresztbetett lábbal üldögélt egy lapos sziklán.
– Te aztán nesztelenül mozogsz! – suttogta
Attalosz, és kivonta kardját a tokjából.
– Valóban, ifjú Attalosz. És most tedd el a kardodat! Rossz
modorra vallana rátámadni arra, aki melletted szól. –
Arisztotelész Parmeniónra pillantott. – Szerintem hasznos
segítségnek ítéled majd a király bajnokát ebben a kalandban. És
higgy nekem, hogy szükséged lesz segítségre a herceg
kiszabadításához.
– Hol tartják fogva? – kérdezte Parmenión.
– Az elátkozottak királyságában – felelte a mágus. Leugrott a
sziklatömbről, és elindult vissza a toronymagas sziklafalhoz,
amelyben egyszerűen eltűnt. Parmenión, ügyet sem vetve
Attaloszra, megrántotta a pej kantárát, és követte Arisztotelészt.
Mint korábban, a szemmel láthatóan tömör sziklafal csak annyira
volt szilárd, mind a köd, az ember és a ló pedig egy hideg
barlangban találta magát, ahol nagy cseppkövek
sárkányfogakként csüngtek alá a kupolás mennyezetről. A herélt
jószágnak nem tetszett ez a nyirkos, rideg hely és reszketni
kezdett. A spártai megveregette a nyakát, és csitító szavakat
suttogott neki. Attalosz is megérkezett közben a falon át.
– Nem láttál még eleget, hogy jól szórakozz? – kérdezte
Parmenión.
Csak majdnem – felelte a kardforgató. – Hová tűnt?
A spártai rámutatott a betűző aranyló napsugár egy csíkjára,
mire mindketten elindultak felé, s végül egy széles
barlangnyíláson léptek ki, egy zöldellő völgy fölött. Innen egy
lejtő indult, aminek az aljában fehérre festett falú ház állt,
mellette hegyi patak csörgedezett. A két harcos lóra szállt, és
leügetett a házhoz, ahol Arisztotelész már várta őket étellel és
borral megrakott asztal mellett.
– És akkor most térjünk rá a látogatásotok lényegére! – szólalt
meg a mágus, amint végeztek az étkezéssel. – Alexandrosz, a
gyermek már nincs e világon.
– Úgy érted, halott? – szisszent fel Attalosz. – Ezt nem tudom
elhinni!
– Nem halott – felelte Arisztotelész türelmesen. – Egy kapun
át beszippantották egy párhuzamos világba: ezért beszéltek az
őrök a folyosóban látott csillagokról. Ahhoz, hogy megmentsétek,
át kell lépnetek abba a világba. Én megmutathatom nektek az
utat.
– Ez badarság! – tiltakozott Attalosz, és felpattant az asztaltól.
– Te meg csak ülsz itt, és hallgatod ezt a nagy halom lócitromot?
– fordult a spártaihoz.
– Mielőtt ítélkeznél – válaszolta Parmenión –, nézz körül! Hol
vannak a hegyek, amelyeken átlovagoltunk? Hol a Nesztosz folyó?
Hát nem látod, hogy máris egy másik világban vagyunk?
 – Ez valami trükk – dörmögte Attalosz, és körbefordult, hogy
elnézzen az ismeretlen láthatár felé.
Parmenión nem foglalkozott vele többet, és visszafordult
Arisztotelészhez.
Miért vitték el a fiút?
A mágus előredőlt, és rákönyökölt a széles asztallapra.
– Létezik egy király, egy megszállott férfi, aki halhatatlanságra
vágyik. Ahhoz, hogy ebben a jutalomban részesüljön, fel kell
falnia egy különleges áldozat szívét. A papjai pedig meséltek neki
egy aranyhajú gyermekről... egy különleges gyermekről.
– És ez a világ... olyan, mint a miénk? Létezik odavezető út? –
tudakolta a spártai.
– Nem tudok kimerítő választ adni erre a kérdésre – felelte a
mágus. – Komoly hasonlóságok, és hatalmas különbségek
vannak. Kentaurok élnek ott, és mindenféle olyan lény, amiről
csak a mítoszokban hallani – vérvadak és hárpiák, gorgók és a
sötétség lényei. A varázslat világa az, barátom. És mégis Hellász.
– A király, akiről beszéltél – mi a neve?
– Ő Philippusz, a makedónoszok királya. És még mielőtt
megkérdezitek, igen, ő Philipposznak, az embernek, akit
szolgáltok, a tükörképe.
– Ez őrültség! – vigyorodott el gúnyosan Attalosz. – Miért ülsz
még mindig itt, és hallgatod ezt a hablatyolást?
– Mint már mondtam – közölte Parmenión ridegen –, nagyon
örülnék, ha visszatérnél Pellába. Ami engem illet, én elmegyek
ebbe a másik Hellászba. És megtalálom a herceget. Velem tartasz,
Arisztotelész?
A mágus megrázta a fejét, és elkapta a tekintetét.
– Nem mehetek... még nem. Bármennyire is szeretnék.
– Túl veszélyes, varázsló? – gúnyolódott Attalosz.
 – Valóban az – bólintott Arisztotelész, harag nélkül. – De
amint tudok, értetek megyek, hogy hazahozzalak titeket. Már ha
megéritek.
MÁSODIK KÖNYV
KR. E. 352.
 Olümposz erdeje
Az üldöző makedónoszok nem jártak már messze a hegy
kaptatóján felfelé igyekvő Kameiróntól. Alexandrosz felnézett a
hósipkás csúcsokra, és megborzongott.
– Milyen magasra megyünk?! – kiabálta.
– Kheirón barlangjáig – felelte a kentaur –, a világ tetejére.
A gyermek hátranézett. A makedónoszok elég közel jártak
ahhoz, hogy láthassa fekete mellvértjükön a sugárzó napkorongot
és a napfényben megcsillanó dárdáik hegyét. Kameirón vágtatott,
látszólag fáradhatatlanul, miközben a fiú erősen kapaszkodott a
gesztenyebarna sörénybe.
– Még mennyire vagyunk?! – kiáltotta Alexandrosz.
Kameirón megállt és a hegyoldalban zöld ködként gomolygó
erdőre mutatott.
– Ott van! A makedónoszok oda már nem követnek, s ha
mégis, akkor meghalnak. – Hátsó lábának izmait megfeszítve
előreszökkent – amitől a fiú majdnem lepottyant a hátáról –,
majd szélsebesen vágtázni kezdett a fák felé.
Már közel volt az erdő, mikor négy kentaur vágtatott ki onnan.
Mind kisebbek voltak, mint Kameirón, és csak kettőnek volt
szakálla. Íjjal a kezükben felsorakoztak, és vártak. Kameirón
megtorpant előttük.
– Mit akarsz itt, számkivetett? – kérdezte a legelöl álló, fehér
szakállú, arany horpaszú lény.
– Kheirón barlangjába tartok – felelte bátortalanul Kameirón.
– Makedónoszok üldöznek minket.
– Nem látunk itt szívesen! – szólalt meg egy másik kentaur. –
Csak bajt hozol ránk.
– Kheirón parancsára cselekszem – tiltakozott Kameirón. –
Engedelmeskednem kell neki!
 – Talpnyaló! – horkant fel egy harmadik. – Ki ez az ember itt
veled? Talán az akaratának engedelmeskedő rabszolga vagy?
– Senki rabszolgája nem vagyok! – kérte ki magának
Kameirón, ezúttal öblösebb hangon.
Alexandrosz érezte, hogy a kentaur izmai megfeszülnek. A fiú
hátradőlt, és felemelte a kezét, hogy felhívja magára a figyelmet.
– Átadnátok egyik fajtársatokat az ellenségnek? – kérdezte.
– Akkor beszélj, amikor szólnak hozzád, ember! – fortyant fel a
fehér szakállú vezér.
– Nem – pimaszkodott Alexandrosz –, előbb felelj a
kérdésemre! Vagy talán a gyávaság szégyene kényszerít
hallgatásra?
– Hadd öljem meg, apám! – rikkantotta az egyik fiatalabb
kentaur, és vesszőt illesztett íja húrjára.
– Ne! – bődült el Fehérszakáll. – Hadd menjenek!
– De, apám...
– Azt mondtam, hadd menjenek! – A kentaurok félreálltak az
útból, Kameirón pedig bevágtatott a fák közé. Itt még több
lóembert látott, mindnek íj volt a kezében. Alexandrosz
hátrafordult ültében, és látta, hogy a makedónoszok már a
kaptatón erőlködnek felfelé, és hallotta az első sikolyokat, ahogy
nyilak fúródtak beléjük.
Ám a csatazaj hamar elhalt, ahogy beljebb jutottak az erdőbe.
Kameirón eközben egy szót sem szólt, de Alexandrosz érezte,
hogy milyen hevesen gyötrődik. Nem jutott eszébe semmi, amit
mondhatott volna, így inkább kényelmesebb tartást vett fel a
széles háton. Végül megérkeztek egy tisztásra, ahonnan egy
barlang nyílt. A kentaur beügetett, és a gyermeket a földre tette.
– Kheirónnak nyoma sincs – közölte a kentaur komor és
mérges hangon.
 – Kifejezhetem a köszönetemet? – lépett oda Alexandrosz a
lényhez. – Megmentetted az életemet, és nagyon bátran
cselekedtél.
– Én vagyok közülük a legbátrabb. És a legerősebb – tette még
hozzá Kameirón, majd felemelte a karját és megfeszítette
hatalmas bicepszét.
– Valóban – bólogatott a fiú. – Még sosem láttam nálad
erősebbet.
A kentaur jobbra-balra fordította a fejét.
– Hol van Kheirón, fiú? Azt mondtad, itt lesz.
– Nem – felelte a gyermek tagoltan. – Azt mondtam, ő kért
meg arra, hogy gyere ide, és hozz el engem is épségben. Azt is
mondta, hogy rád számíthatok, és említette a bátorságodat.
– Megsebesültem – váltott témát hirtelen Kameirón, és a
horpaszára kapott kisebb sérülésre tapasztotta a kezét. A vér már
kezdett megalvadni a rés körül, de már korábban végigfolyt a jobb
mellső lábán, amitől gubancossá vált a szőre.
– Ha van víz, akkor kitisztítom – ajánlotta fel a fiú.
– Miért nincs itt Kheirón? Miért nincs itt sosem? Szükségem
van rá! – A kentaur hangja hirtelen kérlelőre váltott, a páni
félelem előszele érződött rajta. – Kheirón! – bődült. el, és hangja
visszhangot vert a barlangban. – Kheirón!
– Meg fog jönni – fogadkozott Alexandrosz. – Most viszont
pihenned kell. Még egy olyan erős lény is, mint amilyen te vagy,
fáradt lehet egy ilyen vágta után.
– Nem vagyok fáradt, éhes viszont igen – mérte végig a
gyermeket sötét szemével Kameirón.
– Mesélj magadról! – unszolta Alexandrosz. – Még sosem
találkoztam kentaurral, bár már hallottam róluk meséket.
– Nem akarok beszélni. Enni akarok! – morogta Kameirón,
azzal megfordult, és kiügetett a barlangból. Alexandrosz
letelepedett egy sziklára. Ő is éhes és fáradt volt, de nem mert
elaludni, míg a szeszélyes kentaur a közelben tartózkodott.
Kisvártatva úgy döntött, körülnéz a barlangban. Nem volt túl
nagy, de több olyan beugrót is látott, ami emberi kéz művének
tűnt. Bement az egyikbe, és feltűnt neki, hogy a jobb oldali fal
szürkés árnyalata eltér a szikla többi részétől. Megpróbálta
megérinteni a követ, de keze áthatolt rajta. Előrearaszolt, és teste
is átjutott a falon. Egy szépen berendezett teremben találta
magát. Körös-körül selyemszőttesek lógtak, a falakra Homérosz
ihlette jeleneteket festettek: ott volt a faló
Trója kapui előtt, Odüsszeusz hajója a szirének szigetén, Kirké,
a varázslónő, aki disznóvá változtatta az ithakai embereit.
Alexandrosz odasétált az ablakhoz, és kinézett a tündöklő
tengerre. Innen már láthatta, hogy az épület fehér márványból
készült, és sok-sok oszlop tartja. Nagyobb volt apja pellai
palotájánál, és sokkal, de sokkal szebb. Lassan, szobáról szobára,
teremről teremre járt. Néhány könyvtárat is látott, ahol sok száz
tekercs pihent a több tucat polcon, egyes termek pedig teli voltak
festményekkel és szobrokkal. Egy másik szobában állatokról –
madarakról, oroszlánokról meg mindenféle elképesztő formájú
lényről – például az egyiknek a nyaka kétszer olyan hosszú volt,
mint a teste, a másiknak az orra meg a földig lógott – készült
vázlatok hevertek. Végül rábukkant a konyhára. Itt mézben sült
sonkák függtek a kampókról, meg almákkal teli hordók, szárított
kajszibarackkal, körtével, őszibarackkal és más, Alexandrosz
számára ismeretlen gyümölcsökkel megrakott zsákok álltak. Leült
a széles asztalhoz, és megkóstolta mindet, majd eszébe jutott a
kentaur. Talált egy ezüsttálcát, megpakolta gyümölccsel meg
mindenféle hússal, aztán visszaballagott vele az első terembe,
majd az anyagtalan falon át a barlangba.
– Te meg merre jártál?! – bődült rá Kameirón. – Már
mindenütt kerestelek!
 – Hoztam neked ennivalót – felelte Alexandrosz. Odalépett a
kentaurhoz és felé nyújtotta a tálcát. Kameirón szó nélkül vette át,
és nekiállt beletömni az ételt óriási szájába: gyümölcsöt és húst
vegyesen, válogatás nélkül. Végül nagyot böffentett, és félredobta
a tálcát. – Igen, így már jobb. Most pedig Kheirónt akarom.
– Miért nem kedvel a többi kentaur? – váltott sietve témát
Alexandrosz.
Kameirón letérdelt a mellső lábára, és sötét szemét az
aranyhajú fiúra szegezve, kényelmesen elhelyezkedett a barlang
padlóján.
– Ki állítja, hogy nem kedvelnek? Ki mondta ezt neked?
– Nem mondta senki. Viszont láttam, mikor kijöttek az
erdőből.
– Erősebb vagyok náluk. Nincs rájuk szükségem.
Nincs szükségem senkire.
– Én a barátod vagyok.
– Nem kellenek barátok! – dörögte Kameirón. – Egy se!
– És nem vagy magányos?
– Nem... De igen. Néhanap – vallotta be a kentaur. – Nem
lennék az, ha eszembe jutnának dolgok. Mit kerestem az erdőben,
ahol rád bukkantam? Nem rémlik, hogy odamentem. Időnként
annyira összezavarodom. Régebben ez nem így volt, tudom, hogy
nem így volt. Vagyis, azt hiszem, hogy nem így volt. Annyira
elfáradtam.
– Aludj egy kicsit! Jobban fogod érezni magad, ha pihensz.
– Igen. Alvás kell – suttogta a kentaur. Hirtelen felkapta a
fejét. – Ha Kheirón nem lesz itt reggel, megöllek.
– Majd reggel megbeszéljük.
Kameirón bólintott, és fejét a mellkasára hajtotta. Kisvártatva
légzése mélyebbre váltott. Alexandrosz csendben ült, a lényt
nézte, és érezte, hogy a belőle áradó magány lassan eloszlik. A
kentaur körül ismét hullámzani, vibrálni kezdett a levegő, és
megkezdődött az átalakulás, míg végül a padlón alvó Kheirón
emberi alakja jelent meg a helyén, oldalán Kajmállal, a lóval.
Alexandrosz a mágushoz lépett, és finoman megérintette a
vállát. Kheirón felébredt és ásított egyet.
– Ügyesen csináltad, fiú – szólalt meg. – Tudtam, hogy
kockázatos vele hagyni... de jól kezelted a helyzetet.
– Ki ő? – kérdezte a herceg.
– Mint minden kentaur, ő is a ló és az ember összeolvadásából
származik: részben én vagyok, részben Kajmál. Régebben tudtam
irányítani, de mostanra megerősödött, így csak ritkán engedem,
hogy létezzen. Most azonban vállalnom kellett a kockázatot, mert
Kajmál önmagában nem tudott volna mindkettőnket megmenteni
a makedónoszok markából.
– A többi kentaur kitaszítottnak nevezte. És gyűlölik.
– Hát igen, ez azonban egy hosszú történet. Mikor először
próbálkoztam meg az Összeolvadás varázslattal, elvesztettem az
uralmamat Kameirón felett, aki bevágtatott a falujukba. –
Kheirón elmosolyodott és megcsóválta a fejét. – Nem jól
időzítettem az Átalakulást. Kajmálon rajta volt a kangörcs, és
fiatal kancák társaságára áhítozott. Kameirón, szinte gyermeki
lelkesedéssel próbálta felhívni magára a falu nőstényeinek
figyelmét. A hímek nem fogadták valami szívesen az ilyesféle
közeledést, és kikergették az erdőből.
– Értem.
– Tényleg? Ez meglepő egy négyéves gyerektől.
– Még azt mondd meg, hogy miért keres téged Kameirón!
Hiszen sosem... találkozhattatok. Hogyhogy egyáltalán tud rólad?
– Jó a kérdés, Alexandrosz. Jól vág az eszed. Kajmál ismer
engem, és a maga módján tisztel is. Mikor az Összeolvadásra sor
kerül, a végeredmény egy olyan lény – Kameirón –, aki egyszerre
mindkettőnk, ugyanakkor egyikünk se. Egy része – a nagyobb
része –, vagyis Kajmál, arra vágyik, hogy ismét a gazdájával
legyen. Szomorú kísérlet volt ez, olyasmi, aminek megismétlésére
nem vágyom. Kameirón mindazonáltal mégis érdekes
teremtmény. Mint ahogy a lovak, ő is könnyen megijed,
ugyanakkor nagyon bátran is tud viselkedni.
Kheirón talpra szökkent, és besétált a palotába.
– Itt biztonságban leszünk egy darabig. Ám még az én
hatalmam sem állhat meg sokáig Philippuszéval szemben.
– Mit akar tőlem, Kheirón?
– Isteni hatalommal bír, de attól még halandó. Örökké akar
élni. Eddig hat gyermeket nemzett és mindegyiket feláldozta
Ahrimánnak, a Sötétség Istenének. Mégsem lett tőle halhatatlan.
Úgy gondolom, hogy a papjai kutattak fel téged, és te lennél a
hetedik áldozat. Most már értem, hogy miért. Lángeszű gyermek
vagy, Alexandrosz, és érzek benned egy sötét erőt. Philippusz
pedig ebből az erőből akar lakmározni.
– Tőlem megeheti – felelte a gyerkőc. – Rám eddig csak átkot
hozott. Mondd csak, hogy lehet, hogy te meg tudsz érinteni
anélkül, hogy fájna?
– Erre nem könnyű felelni, ifjú herceg. Az erő, amivel bírsz –
vagy ami téged bír –, hasonló ahhoz, mint ami Philippusz felett
uralkodik. Mégis mások vagytok. Egyéniek. A te démonod – ha
úgy tetszik – téged akar, ugyanakkor szüksége van rád, hogy
élhessen. Ezért szunnyad, mikor a közeledben vagyok, mert tudja,
én kínálok reményt a túlélésre.
– Úgy beszélsz erről az erőről, mintha az nem is az enyém
lenne.
– Mert nem is. Ez egy démon, egy nagyon erős démon. Neve is
van. Ő Kadmilosz. És megpróbál leigázni.
Alexandrosz azt vette észre, hogy hirtelen kiszárad a szája, és a
keze remegni kezd.
– Mi történik velem, ha győz?
 – Olyanná leszel, mint Philippusz. Ez azonban egy olyan hegy,
amit majd egy másik napon kell megmásznod. Roppant bátor
vagy, Alexandrosz, és a lelked leigázhatatlan. Lehet, hogy képes
leszel megfékezni, én pedig segíteni fogok neked mindenben,
amiben csak tudok.
– Miért?
– Jó a kérdés, fiú, és én meg is válaszolom. – A mágus nagyot
sóhajtott. – Réges-régen, mármint a te mércéddel mérve, jó húsz
éve, egy gyermek tanítását bízták rám. Őt is megszállta valami.
Megtanítottam mindenre, amit csak tudtam, de neki az nem volt
elég. Belőle lett a Démonkirály. És most itt vagy te.
– Csakhogy Philippusszal kudarcot vallottál – mutatott rá
Alexandrosz.
– Te erősebb vagy. És most mondd, létezik a te világodban
olyan, aki elég eszes, hogy megtaláljon?
Alexandrosz bólintott.
– Parmenión. El fog jönni értem. Ő Makedónia legnagyobb
hadvezére és legkiválóbb harcosa.
– Akkor figyelni fogom.
 A kőkör, idő ismeretlen
Arisztotelész a harcosokat egy olyan mély völgy ölén fekvő ősi
erdőbe vezette, hogy már-már azt hitték, a föld alatt járnak.
Óriási fák magasodtak itt, tízszer vastagabb fatörzsek, mint
Makedónia tölgyei, ágaik összefonódtak, és tökéletesen eltakarták
az eget. A földet bokáig érő, elrothadt avar borította, a harcosok
pedig kötőféken vezették hátasaikat, attól félve, hogy a lovuk
láthatatlan gödörbe lép vagy elbotlik egy levelekkel takart
gyökérben, és a lábát töri.
Egyetlen madár sem dalolt a rengetegben, a levegő pedig hideg
volt, noha szellő se rezdült. A három ember néma csendben
haladt. Arisztotelész ment elöl, egészen addig, míg el nem értek
egy kopár tisztást. Attalosz nagy levegőt vett, mikor végre napfény
melengette a testét, majd körbenézett, az irdatlan kőoszlopokon.
Nem kör alakúak voltak, nem is szögletesek, hanem egyetlen,
gránitból faragott ékek, durva megmunkálásúak, háromszor
olyan magasak, mint egy sudár férfi. Akadtak köztük olyanok,
amelyek a földön hevertek, mások megrepedtek, széthasadtak.
Parmenión a kőkör közepe felé indult, ahol márványból emeltek
oltárt. Ujjait végighúzta a vércsatornákon, és Arisztotelészre
nézett.
– Ki építette ezt a... templomot?
– Akkádia népe. A történelem már elfeledte... rég letűntek.
Tetteiket az idő vihara szórta szét, mint a homokot.
Attalosz megborzongott.
– Nincs ínyemre ez a hely, mágus. Miért vagyunk itt?
– Ez a másik Hellászba vezető Kapu. Ti ketten itt maradtok, az
oltárnál. Én addig előkészítem a
Nyitóvarázst.
 Arisztotelész a külső körbe sétált, és keresztbe tett lábbal leült
a fűbe, kezét a mellére szorította és behunyta a szemét.
– Mit gondolsz, milyen kibúvóval áll majd elő, amikor nem
nyílik meg ez a Kapu? – húzta erőltetett mosolyra a száját
Attalosz. Parmenión belenézett a kardforgató fagyos kék
szemébe, és látta a benne lappangó rettegést.
– Itt a jó alkalom, hogy kividd a lovadat a körből – jegyezte
meg csendesen.
– Azt hiszed, félek?
– Miért ne félnél? – kérdezett vissza Parmenión. – Én is félek.
Attalosz ettől megnyugodott.
– Egy spártai, aki fél? Jól leplezed, Parmenión. Meddig... –
Fény villant a körben, mire a lovak felágaskodtak, és riadtan
nyerítettek. A harcosok erősebben markolták a kantárszárat, és a
hátasokat csitították. A fényt sötétség váltotta fel, de olyan teljes
sötétség, hogy egyik férfi sem látott semmit. Parmenión pislogott
párat és felnézett az égre. Fokozatosan, ahogy a szeme kezdte
megszokni az éjszakát, magasan az égbolton szikrázó csillagokat
vett észre.
– Szerintem – mondta, suttogóra fogva a hangját –
megérkeztünk.
Attalosz megbéklyózta a pettyes szürkét, és a kőkör széléhez
sétált, a délre elterülő hegyeket és völgyeket bámulta.
– Ismerem ezt a helyet. Oda nézz! Az nem az Olümposz? –
Északnak fordult, és egy nagy folyó szalagjára bökött. – Amott
meg ott a Haliakmón. Ez nem egy másik világ, Parmenión!
– Azt mondta, olyan, mint Hellász – emlékeztette a spártai.
– Még mindig nem hiszek neki.
– Mi kell ahhoz, hogy meggyőzön? – ingatta a fejét Parmenión.
– Átsétáltál egy tömör kőhegyen, majd egy szemvillanás alatt a
déli nap helyét az éjfél sötétje váltotta fel. Mégis ragaszkodsz
ahhoz, hogy ez az egész csak egy trükk.
– Majd elválik – dörmögte Attalosz, aztán visszabaktatott a
szürke lóhoz, és levette a lábáról a béklyót. – Keressünk egy
táborhelyet! Ez túlságosan nyitott ahhoz, hogy tüzet rakjunk. – A
kardforgató felpattant az állatra, és kilovagolt a körből, a délre
elterülő erdő irányába.
A spártai már majdnem Attalosz nyomába szegődött, mikor
Arisztotelész hangja csendült fel suttogva a fejében, visszhangot
verve, távolian.
– Rengeteg mindent szeretnék elmondani, barátom – szólt a
mágus –, de nem tehetem. Az, hogy itt vagy, ebben a világban,
létfontosságú. És nem csak a herceg megmentése miatt.
Mindössze két tanácsot adhatok biztonsággal: először is, ne
feledd, hogy az ellenséged ellensége a barátod lehet, másodszor,
Spárta felé indulj! Úgy nézz rá, mint a viharba került hajó a
jelzőfényre. Spárta jelenti a kulcsot!
A hang elhalt, Parmenión pedig lóra szállt, és követte Attaloszt.
A két férfi az erdőn átkanyargó kis csermely mellett ütött tábort.
Miután kikötötték lovaikat, csendben várakoztak, és kiélvezték a
tűzből áradó meleget. A spártai elnyúlt a földön, lehunyta szemét,
gondolatai a rá váró gondok körül forogtak: hogyan találja meg a
gyermeket az idegen földön?
Arisztotelész csak annyit tudott, hogy a fiút nem ejtették
foglyul a makedónoszok. Valahogy sikerült elmenekülnie. A
mágus minden ügyessége dacára sem tudott viszont ráakadni,
mmdössze annyit sikerült kiderítenie, hogy a gyermek az
Olümposztól nem messze tűnt el, és a makedónoszok még mindig
keresik.
Parmenión a köpenyébe burkolózott, és elaludt.
Éjszaka arra riadt, hogy suttogó nevetés ver visszhangot az
erdőben. Felült, és Attaloszra nézett, de a kardforgató mélyen
aludt a kihunyt tűz mellett. Parmenión talpra kecmergett, és
megpróbált rájönni, merről jön a nevetés. Nem messze tőle
pislákoló fényeket pillantott meg, ám a fák és bokrok miatt nem
tudta megmondani, mi a forrása, és milyen jellegű fény az, amit
lát. A király bajnokához lépett és megkocogtatta a férfi karját. Az
egy szempillantás alatt felébredt, és karddal a kezében talpra
szökkent. A spártai intett neki, hogy maradjon csendben, majd a
pislákoló fények felé mutatott, és lassan elindult arra. Társa
követte, még mindig kivont karddal a kezében.
Végül egy kör alakú tisztásra értek, ahol a fákon vastartókban
fáklyák lobogtak. Egy csapat fiatal nő, csillogó khitónban ült ott
körben, és aranykelyhekből bort iszogattak.
Az egyik nő most felállt, és elkiáltott egy nevet. Erre azonnal
odaszaladt egy apró lény, kezében boroskancsóval, és újratöltötte
az asszony kupáját. Parmenión érezte, hogy mellette megfeszül
Attalosz teste, mert a teremtmény egy szatír volt, nem magasabb
egy gyereknél – hegyes fülű, felsőteste szőrös és csupasz, lába
mint a kecskéé, patája hasított.
Parmenión megérintette társa karját, és hátrálni kezdett, majd
a két férfi visszatért a táborba.
– Mit gondolsz, ezek nimfák voltak? – érdeklődött Attalosz.
A spártai vállat vont.
– Nem tudom – vallotta be. – Gyerekkoromban nem igazán
figyeltem a mítoszokra meg a legendákra. Bárcsak alaposabban
elmélyültem volna bennük!
A távoli nevetés hirtelen elhalt, hogy éles hangú és
vérfagyasztó sikolyok váltsák fel. A két férfi kardot rántott, és
futva indultak meg a fák között. Parmenión rontott ki elsőként a
tisztásra.
Mindenütt fegyveresek nyüzsögtek. Néhány nő elmenekült, de
legalább négyet a földre tepertek, és fekete köpönyeges harcosok
térdeltek körülöttük. Az egyik lány kitépte magát a szorításból, és
elfutott, mire ketten vetették utána magukat. Parmenión
előreszökkent, kardja felhasította az egyik férfi nyakát, majd
hárította a másik féktelen csapását. Előrevetődött, vállával
belebokszolt támadójába, aki megpördült és a földre zuhant.
A kardcsattogás hallatán a többi harcos is otthagyta a nőket, és
futva indultak támadásra. Legalább tízen voltak, így Parmenión
elhátrált.
– Hadészra, kik vagytok? – dörögte egy fekete szakállú katona,
és kardját előrenyújtva megindult a spártai felé.
– Én a halálod vagyok – felelte a hadvezér.
A férfi erre komoran felnevetett.
– Félisten lennél? Talán maga az újjászületett Héraklész?
Szerinted végezni tudsz tíz makedónosszal?
– Talán nem – felelte Parmenión, miközben a harcosok félkört
formáltak körülöttük –, de veled fogom kezdeni.
– Megölni! – harsogta a férfi.
Ebben a pillanatban Attalosz bukkant fel a félkör mögött, és
tőrével nyakon szúrta ez egyik embert, egy másik képét pedig
széthasította, mikor az felé kapta a fejét. Parmenión előrelendült,
mikor ellenfeleik úgy mozdultak, hogy fogadják ezt az újonnan
jött veszélyt. A fekete szakállú harcos hárította az első szúrását,
de a második már áthatolt bőr férfiszoknyáján, és felhasította
ágyékán a nagy ütőeret.
Attalosz nagy bajban volt, kétségbeesetten védekezett négy
támadóval szemben, míg a másik három
Parmeniónra vetette magát. A spártai ismét hátrált, majd
előrelendült, bal kéz felé, összecsapott egy harcossal, és a férfi
nyaka felé suhintott, de az hátradöntötte a törzsét, mire a
sztratégosz majdnem kibillent az egyensúlyából. Egy másik
katona azonnal rárontott. A hadvezér fél térdre vetette magát, és
kardját a férfi hasába döfte, majd kitépte a pengét, mikor a másik
kettő máris ott termett.
– Segíts, Parmenión! – kiáltotta Attalosz. A spártai elvetődött
balra, talpra szökkent, és átrohant a tisztáson. A király bajnoka
eddigre megölt egy embert, egy másikat megsebesített, de most
már hátát egy tölgyfának vetve küzdött, arca és karja pedig véres
volt.
– Itt vagyok! – ordította Parmenión, hogy ezzel is elterelje a
támadók figyelmét. Mikor az egyik felé fordult, Attalosz pengéje
megvillant, és átjárta a férfi torkát. Az orgyilkos vállával
nekirohant az előtte álló harcosnak, és lekapta a fejét, mikor egy
süvítő kardcsapás letépte a sisakját.
Parmenión eddigre odaért, és a két makedón egymásnak vetett
háttal várta a négy megmaradt harcost.
A fák közül fülsiketítő bömbölés hallatszott, mire a
makedónoszok szemébe kiült a rémület, és elmenekültek a
tisztásról.
– Zeuszra, ez közel volt! – zihálta Attalosz.
– Még nincs vége – suttogta Parmenión.
A fák közül három óriási ember bukkant elő, mindegyik jóval
magasabb volt hét lábnál. Az egyiküknek bikafej ült a nyakán, és
egy irdatlan, kétfejű fejszét szorongatott a kezében. A második
már-már emberszerű arccal büszkélkedhetett, csak éppen
egyetlen, dupla bogarú szem ült homloka közepén: ez egy bunkót
szorongatott a kezében, amelybe szögeket vertek. A harmadik feje
az oroszlánokét idézte: ő nem viselt fegyvert, viszont a keze
tőrhosszúságú karmokban végződött. Mögöttük összegyűltek a
nők, szemükben még mindig ott ült a rettegés.
– Hüvelybe a karddal! – parancsolta Parmenión.
– Te teljesen megtébolyodtál!
 – Csak csináld – de gyorsan! Ezek a nőket jöttek megvédeni.
Lehet, hogy szót tudunk érteni velük.
– Álmodozz csak, spártai! – suttogta Attalosz, miközben a
démoni bestiák megindultak feléjük, de azért visszadugta
döfőkardját a tokjába. Így várta a két ember a közeledő
szörnyetegeket. A küklopsz lépett legközelebb, és felemelte szöges
bunkóját.
– Ti... ölni... makedónoszok. Miért? – zúgta öblös hangján, a
szavak dobszóként törtek elő barlangszerű szájából.
– Mert megtámadták a nőket – felelte Parmenión. – Mi az ő
segítségükre siettünk.
– Miért? – kérdezte a szörnyeteg újra, mire a spártai felnézett
a feje felett ingó husángra.
– A makedónoszok az ellenségeink – fordította el erővel a fejét
a szörnyű fegyverről.
– Minden... ember... a... ellenségünk – felelte a küklopsz. Tőle
jobbra az oroszlánfejű rém leguggolt az egyik halott katona mellé,
és kitépte az egyik karját, majd falni kezdte. Ám egy pillanatra
sem vette le sárgásbarna szemét Parmeniónról. A minótaurosz is
közelebb lépett bal kéz felől, és lesunyta szarvas fejét, hogy a
spártai arcába nézzen. Hangja sustorogva tört elő, amivel
meglepte a hadvezért, mivel az szelíden szólt, tökéletes
hanghordozással.
– Mondd meg, harcos, miért ne öljünk meg!
– Előbb te mondd meg, hogy miért akarnátok? – kérdezett
vissza Parmenión.
A minótaurosz leült, és intett a spártainak, hogy kövesse a
példáját.
– A ti fajtátok mindenütt pusztítja a miénket. Nincs oly vidék –
egyet kivéve –, ahol biztonságban élhetnénk az embertől. Egykor
ez a mi földünk volt, most az erdőkben és a rengetegekben
bujkálunk. Hamarosan hírmondója sem marad az ősi fajnak: a
titánok fiai és lányai mindörökre letűnnek. Hogy miért akarnálak
megölni? Mert ha te jó és hősies vagy is, a fiaid, meg a fiaid fiai
vadászni fognak az én fiaimra, és fiaim fiaira. Válasz ez a
kérdésedre?
– Méghozzá jó válasz – bólintott Parmenión –, mégis hibás.
Amennyiben megölsz, a fiaim okkal fognak gyűlölni, és így az
általad felvázolt kép valóra válik.
Amennyiben azonban összebarátkozunk, akkor a fiaim
megismernek téged, és kedvesen fogadnak majd.
– Mikor volt ez valaha is igaz? – kérdezte a minótaurosz.
– Nem tudom. Én csak a magam nevében beszélhetek. Viszont
szerintem, hogy ha mások megmentése végül a megmentők
kivégzéséhez vezet, akkor ti sem vagytok különbek a
makedónoszoknál. Nem lehet, hogy a titánok fiai hálásabbak
ennél?
– Jól beszélsz, és tetszik, hogy nem látok félelmet a
szemedben. Ráadásul jól is harcolsz. Engem Brontésznak hívnak,
ők pedig a fivéreim, Szteropész és Argész.
– A nevem Parmenión. Ő pedig... a bajtársam,
Attalosz.
– Nem ölünk meg titeket – közölte Brontész. – Ezúttal nem. Az
életeteket kapjátok tőlünk ajándékba. Ám ha valaha is beteszitek
a lábatokat ebbe az erdőbe, leszámolhattok az életetekkel. – Ezzel
a minótaurosz megfordult, feltápászkodott, és láthatóan távozni
készült.
– Várj! – kiáltott utána Parmenión. – Egy gyermeket keresünk,
aki a mi földünkről való, és a makedónoszok királya rabolta el.
Tudsz nekünk segíteni?
A minótaurosz visszafordította busa fejét.
– A makedónoszok két nappal ezelőtt egy kentaurt üldöztek.
Állítólag annak a hátán egy aranyfürtű gyermek ült. Délnek
tartottak, a Kentaurok Erdejébe. Ennyit tudok. Az erdőbe nem
léphet be ember, Kheirón kivételével. A lónép nem fog átengedni
titeket. Még szóba sem állnak veletek. Ők a szívbe vagy szembe
lőtt nyíllal köszönnek, szóval vigyázzatok!

Attalosz ökle nagyot csattant Parmenión állán, mire a spártai

pördült vagy kettőt, és elvágódott. Hatalmasat esett, de máris a
hátára hengeredett, és felnézett a fölé tornyosuló dühöngő
makedónra, aki ökölbe szorított kézzel állt ott, és még mindig
szivárgott a vér az arcára kapott apró vágásból.
– Te nyomult kurafi! – sziszegte Attalosz. – Hadászra, mi járt
az eszedben? Tíz ember! Héraklészre mondom, mostanra
halottnak kellene lennünk!
Parmenión az állát dörgölve felült, majd talpra kászálódott.
– Nem gondolkodtam – vallotta be.
– Hát ez pompás! – mosolyodott el megvetően a másik. – Én
viszont nem szeretném, ha a kriptám falára azt vésnék: „Attalosz
azért halt meg, mert a sztratégosz nem gondolkodott.”
– Nem fordul elő többet – fogadkozott Parmenión, de a
kardforgató ettől sem enyhült meg.
– Tudni akarom, hogy most miért történt. Tudni akarom, hogy
Makedónia első hadvezére miért rohant olyan nők segítségére,
akiket nem is ismert. Jártál Methónénál, Amphipolisznál és még
vagy tucat városban, amelyeket kifosztott a sereg. És nem láttalak
az utcán szaladgálni, a nőket és a gyerekeket védelmezve. Mi volt
itt más?
– Semmi – felelte a spártai –, viszont tévedsz. Én sosem
voltam ott azokban a városokban, mikor nőket erőszakoltak és
féktelenül gyilkoltak. Én szerveztem meg a támadást, de amikor a
falakon rést ütöttek, a munkám befejeződött. Nem próbálok meg
kibújni az ezt követő barbárság miatti felelősség alól, noha azt
sosem az én nevemben követték el, ahogy soha részt sem vettem
benne. Ami a mai tettemet illeti, elismerem, hogy nincs
mentségem. Azért jöttünk, hogy megmentsük Alexandroszt, és ezt
én sodortam veszélybe. Mint mondtam, nem fog többet
előfordulni. Többet nem tudok mondani.
– Nos, én igen – ha valaha is úgy döntesz, hogy szerelmes
bolondként cselekszel, ne számíts arra, hogy melléd állok!
– Eredetileg sem vártam – felelte Parmenión, és vonásai
megmerevedtek. Tekintete összekapcsolódott a kardforgatóéval.
– És tudd meg, Attalosz, ha még egyszer megütsz, megöllek!
– Merülj csak el az álmodozásban! Sosem virrad ránk olyan
nap, amikor karddal vagy lándzsával legyőzöl!
Parmenión már felelni akart, de ekkor észrevette, hogy több nő
is feléjük tart a tisztáson át. Az elsőként érkezett mélyen
meghajolt a harcosok előtt, majd szégyenlős mosollyal nézett fel
rájuk. Karcsú, aranyhajú teremtés volt, ibolyaszínű szemmel és
elragadóan szép arccal.
– Köszönetet mondunk, nagyuraim, a segítségetekért – szólalt
meg édes és dallamos hangon. Már-már énekelt.
– Örömmel tettük – felelte Attalosz. – Egy igaz ember hogy
cselekedhetett volna másképpen?
– Megsebesültél – lépett közelebb a nő, és megérintette a
kardforgató arcát. – Hagynod kell, hogy ellássuk a sebed.
Gyógyító erő és gyógyfüvek birtokában vagyunk.
A nők, Parmeniónra ügyet sem vetve, mind Attalosz köré
gyűltek, az egyik kidőlt fához kísérték, és leültek mellé. Csillogó
kék ruhás lány foglalt helyet a kardforgató ölében és egy széles
zöld levelet tapasztott a férfi arcsebére. Mikor leemelte a levelet, a
vágás eltűnt, a férfi bőre ismét sértetlennek és tisztának tűnt, Egy
másik nő megismételte ugyanezt az eljárást a harcos bal alkarjára
kapott sebbel is.
 A fák közül előbukkant a szatír is és Parmeniónhoz szaladt,
kezében egy kupa borral. A spártai megköszönte, és leült, hogy
megigya. A szatír ideges mosollyal az arcán távozott.
A nők megmentésére ráillett minden, amit Attalosz felhozott:
délibábos, ostoba, és az esélyeket tekintve, öngyilkos lépés volt,
Parmenión lehangoltan üldögélt, távol a többiektől. Ahogy
visszagondolt, felidézte azt a csendes örömet, amit a nők látványa
váltott ki belőle, meg a testén végigszáguldó, robbanásszerű
dühöt, mikor meghallotta a sikolyaikat. Képek ugrottak elő a
gondolataiból, mintha ablakot nyitott volna lelke egyik zugára, és
ismét maga előtt látta a methónéi gyerekeket, akiket egykedvűen
egymásra dobáltak, szörnyű hullahalmot rakva belőlük.
A várost le fogják rombolni, Parmenión pedig bejárta, hogy
felügyelje a pusztítást. A nagy piactéren megállt:
ide érkeztek a szekerek, hogy elszállítsák a halottakat.
Nikánor tartott vele. A hadvezér a szőke harcosra nézett, és
egyetlen kérdést tett fel neki:
– Miért?
– Mit miért, barátom? – nézett rá értetlenül Nikánor.
– A gyerekeket miért öldösték le?
Nikánor vállat vont.
– A nők Ázsia rabszolgapiacaira kerülnek, a férfiak
Pelagóniában fognak erődöket emelni. A kisgyerekekért senki
sem fizet.
– És ennyi lenne a válasz? – suttogta a hadvezér. – Hogy senki
nem fizet?
– Mi más válasz lehetne még?
Parmenión úgy lovagolt ki a városból, hogy hátra sem nézett,
és elhatározta, soha többé nem szemléli meg, hogy mivel jár a
győzelem. Most, ebben az elvarázsolt rengetegben, émelyítő
erővel vágott bele a felismerés, hogy gyáván viselkedett.
Hadvezérként ő indította el az ehhez a szörnyűséghez vezető
eseményeket, és azt hitte, ha nem lesz szemtanúja az efféle
brutalitásnak, azzal valahogy megszabadulhat a bűntudattól.
A bort kortyolgatva arra jött rá, hogy túl nagy súllyal nehezedik
rá a bánat, mintsem, hogy el tudja viselni, mire könnyek
csorogtak végig az arcán, ahogy minden önbecsülése kilúgozódott
belőle.
Nem tudta, mikor aludt el, de egy puha ágyban ébredt, a szoba
falait egymásba fonódó indák, mennyezetét levelek adták.
Kipihentnek érezte magát, mintha a terheket leemelték volna a
válláról, könnyű volt a szíve, így ledobta magáról a takarót és
felült, oldalt az ágyon, talpát a földre téve.
Lába alatt mohaszőnyeg terült el, puhának és rugalmasnak
érezte, ahogy felállt. A liánok között nem látott ajtót, ezért
odasétált, és a kezével választotta szét a fentről lefüggő falat,
félrehajtva a leveleket. Napfény szűrődött be a résen, már-már
elvakította, hogy azután kilépjen a tölgyfák határolta tágas
ligetbe. Egy darabig mozdulatlanul állt, míg a szeme megszokta a
fényt, majd vízcsobogást hallott, és mikor megfordult,
megpillantotta a fehér márványon átbukó vízesést, ami
megtöltött egy mély tavat – körülötte egy csapat nő üldögélt.
Mások a kristálytiszta vízben úszkáltak, kacagtak, egymást
fröcskölték, a vízpermetben apró szivárványok tündököltek.
Ahogy Parmenión elindult a csoport felé, egy tornyosuló alak
jelent meg jobb kéz felől, akiben felismerte Brontészt, a
minótauroszt. A lény sután meghajolt, busa bikafeje lefelé, majd
felfelé mozdult.
– Köszöntelek az otthonomban – szólalt meg a lény.
– Hogy kerültem ide?
– Én hoztalak ide.
– Miért?
 – Ittál a borból, ember. Attól elaludtál, és álmodtál. Majd még
több makedónosz jött, és az Úrnő megkért, hogy vigyelek.
– Hol van Attalosz?
– A társad még alszik... és még fog is. Jöjj, az Úrnő vár! – A
minótaurosz elindult, elballagott a vízesés mellett, és jobbra
fordult, át a fák között, míg egy újabb liánfalhoz nem érkezett.
Két nő állt ott, akik félrehúzták az indákat, hogy Brontész
beléphessen. Parmenión követte, és a természet emelte
csarnokban találta magát, ahol magas ciprusok emeltek
oszlopokat és virágok alkották a tetőt. Mindenféle madár
repkedett itt: lebuktak, a magasba vágtak a sokszínű szirmok
között.
A csarnokban sok tavacskát látott, partjukon
fehérmárványtömbök emelkedtek, azokból pedig óriási,
lazacrózsaszín és vérvörös virágok sarjadtak. A tavacskák körül
sárgaköves utacskák futottak, a mohás földön tekergőzve ide-oda
a csarnokban, és mindegyik a távolabbi végében álló emelvényhez
vezetett.
Brontész, fittyet hányva a vízparton üldögélő nőkre és
szatírokra, határozott léptekkel addig haladt, míg az emelvény elé
nem ért. Két fivére, Szteropész és Argész is ott ücsörögtek, de
Parmenión csak egy pillantást vetett rájuk: tekintetét a hatalmas,
csillogó márványból faragott trónon ülő meztelen nő vonzotta
magához. A haja fehér volt, de nem az öregek fáradt, megviselt
színe, sokkal inkább a hegyi hó büszke, leigázhatatlan fehérsége.
A szeme szürke, arca kortalan, ránctalan, sima, de nem fiatal. A
teste karcsú, a melle kicsi, a csípője fiús.
Parmenión mélyen meghajolt. A nő felállt a trónról, lesétált az
emelvényről, belekarolt a spártaiba, és beljebb sétáltak a
csarnokba, míg a liánokon át egy napfényben fürdő völgyecskébe
nem értek.
 – Ki vagy, Úrnőm? – kérdezte a férfi, mikor letelepedtek egy
terebélyes tölgy alatt.
– Az Ember sok néven ismer – felelte az asszony. – Azt hiszem,
több néven, mint ahány csillag van. De te hívj csak továbbra is
Úrnőnek! Tetszik a csengése, ahogy kimondod. És most ülj ide
mellém, Parmenión, és mesélj a fiadról, Alexandroszról! – A
spártainak beletelt egy pillanatba, mire felfogta, mit mondott az
Úrnő, és a félelem dermesztő hidege simított végig a lelkén.
– Ő a királyom fia – felelte, ahogy elnyúlt a fűben a nő mellett.
– Akit elragadott Philippusz. Azért jöttem, hogy visszavigyem a
gyermeket... az apjához.
A nő elmosolyodott, de mindentudó tekintete nem eresztette a
férfiét.
– Ő a te gyereked, akit a misztériumok éjjelén nemzettél. Ezt a
szégyent magadban hordozod – a számos másik bűntudattal és
bánattal együtt. Ismerlek, ember, ismerem a gondolataidat, és
hogy mitől félsz. Itt nyíltan beszélhetsz.
Parmenión elkapta a tekintetét.
– Sajnálom, hogy ennyit láttál, Úrnőm. Elszomorít, hogy a...
sötétségemet... erre a szép helyre hoztam.
A nő ujjai megérintették a spártai arcát, végigsimítottak a
bőrén.
– Ne foglalkozz a szégyeneddel: csakis a bűntudatod tartott
életben, miután ittál a boromból. Mert csak a jók ismerik a
bűntudatot, te pedig nem vagy gonosz, Parmenión. Kedvesség
lakozik a szívedben és nagyság a lelkedben, ami több, mint ami
elmondható a társadról. Csak azért hagytam életben, mert
szükséged van rá. Viszont aludni fog, míg el nem indultok, és
sosem fogja látni a földemet. – A nő könnyedén felállt, felsétált a
dombtetőre és ott megállt, a távoli hegyeket nézte. Parmenión
követte, és az Úrnő megmutogatta neki a nevezetességeket. – Ott,
messze nyugaton, terül el a Pindosz-hegység, amott pedig, délen,
túl a síkságon, a Peneiosz folyó hömpölyög. Ismered ezeket a
helyeket, mert a te világodban is léteznek. Viszont messzebb,
délre, olyan városok állnak, amelyeket nem ismersz: Kadmosz,
Thoszpai, Leonidai. Szövetkeztek egymással, és Philippusz ellen
harcolnak – hamarosan pedig elesnek. Nemsokára már csak
egyetlen város áll majd a Zsarnok ellen: Spárta. Amikor
megtalálod Alexandroszt, vidd oda!
– Előbb meg kell találnom – mondta a harcos.
– A mágussal, Kheirónnal van, egyelőre biztonságban.
Philippusz azonban hamar ráakad, és a Kentaurok Erdeje nem
jelent akadályt a makedónoszoknak.
A nő a spártai felé fordult, belekarolt, és együtt sétáltak vissza
a liáncsarnokba.
– Volt idő – mondta az Úrnő lágy és bánatos hangon –, amikor
segíthettem volna. Már nem. Mi az Igézet népe vagyunk, és lassan
haldoklunk. Mágiánk hanyatlik, varázserőnk gyenge a
makedónoszok fénylő kardjaival szemben. Fogadd az áldásom,
Parmenión! Nem sok mindent adhatok ezen kívül.
– Ennyi elég, Úrnőm, és méltatlan vagyok erre az ajándékra –
fogta meg a spártai a nő kezét és megcsókolta. – De miért adsz
nekem egyáltalán ennyit is?
– Lehet, hogy az érdekeink közösek. Mint mondtam, az Igézet
gyengül, viszont létezik egy legenda, amit mindannyian ismerünk.
Ez azt mondja, hogy eljő közénk egy aranygyermek, és a föld
ismét régi fényében ragyog. Szerinted Alexandrosz az
aranygyermek?
– Honnan tudhatnám?
– Tényleg, honnan? Egyszer láttalak a jövőben – nem a
távoliban, de elég távoliban ahhoz, hogy megvédhesd a népemet.
Ma már csak a múltat és a letűnt dicsőséget látom. És talán én is
csak ostoba legendákba kapaszkodom. Most viszont aludj – és
ébredj frissen!
Parmenión köpenyébe burkolózva ébredt a táborhelyen, lovaik
a patak mellett legelésztek. A kihunyt tűz túlfelén Attalosz még
aludt, de sem arcán, sem karján nem látszottak sebek.
A spártai felállt, és az erdőcskén át a tisztásra sétált. Nem látott
holttesteket, de még mindig megalvadt vérfoltok mocskolták a
földet.
A táborhelyre visszatérve felébresztette Attaloszt.
– Nagyon furcsa álmot láttam – szólalt meg a kardforgató. –
Azt álmodtam, hogy megmentettünk egy csapat nimfát. Volt ott
egy minótaurosz... és... és... a fenébe, máris halványul. – A király
bajnoka talpra szökkent, és leporolta a port a köpönyegéről. –
Utálom elfelejteni az álmokat, a nimfákra viszont emlékszem:
gyönyörű nők, leírhatatlanul szépek. És te mit álmodtál?
– Semmit.

Deraé nézte, ahogy Parmenión és Attalosz ellovagolnak

nyugatra, majd kilépett a fák árnyékából, és a táborhelyre sétált.
Haja már nem lángvörösen hullt a vállára, hanem sötétbarna volt,
és rövidre nyírta. Arca szögletesebb lett, orra hosszú, egykor
tengerzöld szeme most mogyoróbarnán tekintett a világba sűrű
szemöldöke alól.
– Határozottan nem vagy szép – jegyezte meg Arisztotelész,
ahogy a kőkörben álltak, miután a makedónoszok elvonultak.
– Nem kell szépnek lennem – felelte az asszony mély, már-már
rekedtes hangon.
Deraé még időben lépett át a kapun, hogy lássa, amint
Parmenión és Attalosz belovagolnak az erdőbe, így követte őket,
és a táborhelyüktől nem messze várakozott. Először úgy tervezte,
hogy még aznap éjjel megjelenik előttük, de mikor kinyúlt az
Adománnyal, megérintette mindkettejük lelkét, és megtudta,
mitől félnek. Egymás jelenléte nyugtalanította őket leginkább.
Parmenión nem bízott a fagyos tekintetű makedón harcosban,
Attalosz pedig nem rajongott a szerinte öntelt spártaiért. A nő
rájött, hogy időre van szükségük, így köpenyébe burkolózott, és
elaludt.
Nevetés ébresztette és hallotta, amint a két makedón átkúszik a
bokrok között. Kiröppent testéből, felülről figyelte a jelenetet, és ő
látta meg először a sötét köpenyes makedónoszokat, amint az
erdőn át a nők felé tartanak.
Mikor felharsantak az első sikolyok, Deraé Parmeniónhoz
röppent. A férfi érzelmei háborogtak, egy része vágyott rá, hogy
megmentse a szüzeket, ám még erősebb volt benne a vágy, hogy
ne mozduljon biztonságos rejtekéből, és Alexandroszra gondolt. A
papnő ösztönösen használta a hatalmát és ez új céltudatossággal
ruházta fel. Ám már ekkor tudta, hogy hibát követ el. Egyedül tíz
ember ellen – ez annak a férfinak a halálát okozná, akit szeretett.
Lelkét átplántálta Attaloszba, és gyorsan megfejtette, mik a
szándékai. Kizártnak tartotta, hogy a spártai segítségére siessen.
Gondolatai egyvalami körül forogtak: védd magad! Mivel mással
nem dolgozhatott, így az asszony a kardforgató félelmét
duzzasztotta fel. Ha a hadvezér meghal, akkor a király bajnoka
örökre csapdába esik ebben a világban, minden vagyona semmivé
lesz. Sosem látja viszont a palotáit, sem az ágyasait. Egész életét
zsoldosként fogja leélni egy olyan világban, ami nem az övé.
Haragja hatalmasra nőtt, ahogy kardot rántott és a sztratégosz
segítségére sietett.
A két harcos csodálatosan küzdött, ám Deraé rosszul lett a
vérontástól, és amikor véget ért, visszavonult a testébe,
szégyenérzetével együtt.
Az ő lelkiismeretét terhelte a katonák halála. Ő manipulálta az
eseményeket, ami pedig ellenkezett mindazzal, amiben hitt.
Éjszakába nyúlóan próbált logikus magyarázatot találni a tetteire.
A makedónoszok erőszakolni és gyilkolni érkeztek. Ha ő nem
avatkozik közbe, a nőket meggyalázzák és megölik.
Az ő haláluk viszont nem a te hibádból következett volna be –
gondolta. A makedónoszok vére azonban így az ő kezét
szennyezte. – Mit tehettem volna? – töprengett. Bármilyen tett
vagy éppen a tétlenség mellett dönt, az ugyanúgy tragédiához
vezet, mivel arra már nem maradt ideje, hogy az összes
makedónoszt manipulálja. – Ugyanakkor mégis befolyásoltam
őket – gondolta. – Lelassítottam a mozdulataikat, így Parmenión
és Attalosz előnyre tehettek szert.
A kételyektől gyötört gyógyító elszunnyadt, és a kentaurokról
meg a Démonkirályról álmodott. Álma mélyén egy kéz érintette
meg, mire felriadt, és mikor felült, látta, hogy egy meztelen, fehér
hajú nő üldögél egy kidőlt fán. Mögötte a tisztáson látott
minótaurosz állt. A hold magasan járt és a nő a fénypászmáiban
fürdött, amitől már-már éterinek tűnt.
– Ügyesen csináltad, jósnő – szólalt meg az asszony. –
Megmentetted a gyermekeimet.
– Hiba volt beavatkoznom.
– Ez badarság! Tetteid nemcsak a népemet, hanem a két férfit
is megmentették, akiket követsz. Ha nem úgy tettek volna, ahogy,
Brontész és fivérei álmukban végeztek volna velük.
– De miért? Mi kárt okoztak ők nektek?
– Emberek – felelte erre a nő. – És ez elég.
– Mit akarsz tőlem?
– Az Igézet vére folyik ereidben. Ezért bírsz az Adománnyal.
Parmenión is rendelkezik az Erővel. Idegenek vagytok e világban,
és tudnom kell, hogy a jó ügyet szolgáljátok-e, vagy gaztetteket
fogtok elkövetni.
 – Tudatosan sosem segítettem a Káoszt – mondta erre Deraé.
– Ami nem okvetlenül jelenti, hogy mindig jót cselekszem. Sok
éven át harcoltam a
Káoszszellemmel, és próbáltam meggátolni, hogy húsvér
alakot öltsön. Viszont én vagyok a felelős, hogy világra jött.
– Tudom. Parmenión nemzette Iszkandert, aki után a
Démonkirály kutat. – A nő hallgatott egy darabig, elrévedő arcot
vágott. Majd ismét a gyógyítóra nézett. – Az Igézet haldoklik.
Tudsz segíteni, hogy megmentsük?
– Nem.
A nő bólintott.
– Mint ahogy én sem. Viszont, ha a gyermek tényleg Iszkander.
.. – Felsóhajtott. – Nincs választásom. – A minótauroszhoz
fordult, és finom kezét annak hatalmas vállára tette. – Kísérd el e
nőt, Brontész, és segítsd őt, amiben csak tudod. Ha a gyermek
nem Iszkander, térj vissza hozzám! Ha ő az, akkor tedd, amit kell,
hogy eljuttasd a Kapuhoz!
– Úgy lesz, anyám.
A holdfény szétoszlott, és vele a nő is, de a minótaurosz
maradt. Deraé felé nyúlt a lelkével – de áthatolhatatlan falba
ütközött.
– Felesleges olvasnod a gondolataim között – közölte Brontész,
szinte lehetetlenül kedvesen. – Nem jelentek rád fenyegetést.
– Hogyne jelentenél fenyegetést, mikor oly sok itt a gyűlölet?
A minótaurosz nem felelt.
 A Kentaurok Erdeje
Alexandrosz a barlangnyílás előtt ücsörgött a melengető
napfényben és az erdő lombkoronáit, meg az azon túl kezdődő
síkságot nézte. Minden félelme dacára csodálatosan szabadnak
érezte magát a Kentaurok Erdejében. Itt anélkül érhetett hozzá
bármihez, hogy megölte volna, és álomtalanul tudott aludni.
Tegnap leszállt a kezére egy ezüstszürke madár, sütkérezett a
barátságuk adta melegben, és egyszer sem fenyegette a veszély,
hogy a gyilkos erő egyszer csak előtör. A gyermek efféle
gyönyörűséget még sosem élt át. Hiányzott ugyan az otthona,
anyja és apja, de a vágyódást enyhítette ez az újonnan meglelt
boldogság.
Kheirón sétált ki a tisztásra.
– Szép napunk van, ifjú herceg! – köszöntötte.
– Igen, csodaszép. Mesélj a kentaurokról!
– Mit szeretnél tudni? – tette fel a mágus a kérdést.
– Hogyan maradnak életben? Értek valamennyire a lovakhoz,
és hogy mennyit kell enniük meg inniuk. A torkuk és a gyomruk
fűevésre való, meg hogy nagy mennyiségű folyadékot tudjanak
lenyelni. És hatalmas a tüdejük. Nem értem, hogyan képesek a
kentaurok létezni. Kétféle tüdejük lenne? Füvet esznek? És ha
igen, hogy csinálják, hiszen nem tudják úgy lehajtani a fejüket,
mint a lovak, igaz?
Kheirón jót kuncogott.
– Ezek jó kérdések, Alexandrosz. Vág az eszed, mint már
mondtam. Láttad, hogy voltam én Kajmállal, és ugyanígy van ez
az igazi kentaurokkal is. Férfiként és nőként élnek, de különleges
köteléket alakítanak ki hátasaikkal. Nappal eggyéforrnak velük,
alkonyaikor azonban különválnak.
– Mi történik akkor, ha meghal egy ló? Találhat másikat a
kentaur?
– Nem. Ha a ló meghal, a férfi – vagy nő – kezd kikopni a
világból, és egy, néha két napon belül meghal.
– Veled is ez történne, ha Kajmál meghalna? – tudakolta
Alexandrosz.
– Nem, mert én nem vagyok igazi kentaur. A mi
összeolvadásunkat külső mágia idézi elő. Ezért érzi magát
Kameirón olyan elszigeteltnek. Elveszettnek, ha úgy tetszik.
Kheirón átnyújtott egy darab kenyeret a fiúnak, és egy ideig
mindketten csendben falatoztak. Majd Alexandrosz szólalt meg
ismét:
– Hogyan kezdődött? – kíváncsiskodott.
– Milyen gigászi kérdést tettél fel! – sóhajtott a mágus. – És ki
vagyok én, hogy akár csak megpróbáljak válaszolni is? A világban
egykor lüktetett a természetmágia, jelen volt minden kőben és
csermelyben, minden dombban és fában. Sok ezer évvel ezelőtt
létezett egy emberi faj, akik megzabolázták a mágiát. Istenként
jártak-keltek a vidéken... és valóban, nevezhetjük őket
isteneknek, mivel szinte halhatatlanokká lettek. Okosak,
fantáziadúsak, kíváncsiak voltak. Az ő gyermekeik a titánok –
akik óriások lettek, ha úgy akarták, vagy költők, ha inkább arra
vágytak. Beköszöntött a csodák kora, ám ezt nehéz elmondani –
főleg egy négyévesnek, még akkor is, ha az olyan lángeszű, mint
Alexandrosz. Úgy gondolom, láttad már, hogy a saját udvarodban
a férfiak és a nők hogyan keresik mindig az újat, a különböző
színű köpenyeket, a különböző formájú és megmunkálású
ruhákat. Nos, az Óvilág titánjai az élet köpönyegének új formáit
keresték. Akadt, aki madárrá szeretett volna válni, hogy magasan
szárnyaljon, fent az égen. Mások a tengerek mélyén akartak
úszkálni. Mindenféle hibrid lény népesítette be a világot. –
Kheirón elhallgatott, tekintete a múltba révedt.
– És azután mi történt? – suttogta Alexandrosz.
– Ami mindig, fiú. Kitört egy hatalmas háború, elképesztően
kegyetlen és pusztító háború. A világ mágiájának tetemes részét
felemésztette ez a szörnyű összecsapás. Nézz körül, és pillants a
fákra! Elképzelhetetlen, hogy mindet kivágnák. Ám ha az Ember
valamibe belevág, akkor azt el is éri, legyen bármennyire pusztító.
Ezzel csak azt mondom, hogy minden dolog véges – még a mágia
is. A háború
évszázadokon át folyt, és mára az igazi erőből csak imittamott
maradt. Ez az erdő is ilven hely, ám odakint, az Ember Világában
a kövek üresek, az patakok és dombok már nem rejtenek
magukban varázst. Így a titánok gyermekei – már akik még élnek
– az Igézet néhány megmaradt zugába húzódnak, ahová a
halálnál is erősebb láncok kötik őket.
– Ez nagyon szomorú, ahogy meséled. A mágia soha többé
nem jön már vissza?
– Talán igen. Egy napon, mint egy tökéletes virág, lehet, hogy
elveti önmagát és újra kihajt. Bár én kétlem. – Kheirón
felsóhajtott. – És még ha így is lesz, az Ember újra megrontja
majd. Ez a dolgok menete. Nem, jobb lesz, ha mindörökre
kihuny.
– De ha kihuny, nem halnak vele a kentaurok is?
– De igen, meg a nimfák és a szatírok is, a driádok és a
küklopszok. Ám velük halnak a vorák, a gorgók, a hidrák és a
halálmadarak. Mert az Igézet nem minden lénye jóindulatú.
Viszont mára ennyi elég az én világomból. Most mesélj a tiédről!
Egy darabig még beszélgettek, ám Alexandrosz kevés érdekeset
tudott mondani, és megérezte, hogy a mágust egyre jobban
bosszantja valami.
 – Mi a baj? – kérdezte végül a kisfiú. – Az én tudatlanságom
miatt mérgelődsz?
– Ugyan! Nem te vagy a hibás, gyermek. – Ezzel Kheirón felállt
és elindult felfelé a hegyoldalban.
Alexandrosz felpattant, utánaszaladt, és megfogta a kezét.
– Mondd meg! – kérlelte a herceg. Kheirón megállt, letérdelt a
fiú előtt, és ellágyult az arca.
– Van egy álmom, Alexandrosz. Azt reméltem, segíthetsz
annak valóra váltásában, de még nagyon kicsi vagy és nagyon
keveset tudsz. Ami nem a te hibád. Sőt, szerintem nincs még egy
négyéves, aki ennyi mindent tudna.
– És mi az, amit keresel?
– Egy gonoszságtól mentes világot – felelte Kheirón
szomorúan –, és egyéb lehetetlen dolgokat. És most várj meg a
barlangban! Járnom kell egyet, hogy gondolkodhassak és
tervezgethessek.
Alexandrosz nézte, ahogy elmegy, lefelé a hegyről, eltűnik a fák
között, a fiú egy darabig még elüldögélt ott, ahol volt, sütkérezve a
napsütésben.
Végül az éhség sarkallta mozgásra, így átsétált az illúziófalon,
be a mögötte nyíló palotába, és a konyha felé vette az irányt, ahol
belakott mézédes süteménnyel és szárított gyümölccsel. Szolgákat
nem látott soha, ám az ennivaló mindennap újra ott termett.
Mivel feltámadt benne a kíváncsiság, kisétált a palota udvarára,
az élet jeleit kereste. Semmiféle nyomot nem talált a puha talajon,
csak azokat, amelyeket saját maga hagyott, így visszatért a
palotába, ahol céltalanul bolyongott teremről teremre, unatkozva
és magányosan.
Egy ideig a sok-sok könyvtárszoba egyikében tekercseket és
könyveket nézegetett. Ezek nem sok érdekességet kínáltak, mivel
olyan jelekkel írták őket, amelyeket nem ismert. Végül rábukkant
egy kis, nyugatra néző helyiségre, ahol bársonnyal letakart kör
alakú asztal állt. Először azt hitte, az asztalt tömör aranyból
öntötték, de amikor megvizsgálta hat díszes lábát, rájött, hogy
fából faragták, és vastag aranyfüsttel borították. Felmászott a
székre, félrehúzta a bársonyt, és rámeredt a szénfekete felületre,
amely olyan sötét volt, hogy semmilyen fény nem verődött vissza
róla – mintha egy irdatlan kútba bámult volna. Habozva
megérintette az asztallapot – majd vissza is kapta a kezét, mikor
sötét hullámok gyűrűztek szét a felületen, és csapódtak a
megemelt peremnek.
Lenyűgözte a dolog, így ismét megérintette. Hidegebb volt,
mint a hó, mégis, furcsamód kellemesnek érződött megérinteni.
A felszín kivilágosodott, kékes színt öltött. És egy felhő suhant
át rajta. Alexandrosz hangosan felkacagott.
– Akkor madarak is lesznek! – kiáltotta.
Kívánságának engedelmeskedve a kép lejjebb süllyedt, és az
égen alakzatban repülő hattyúkat pillantott meg. – Ez csodálatos!
– sikongott. – És merre van a szárazföld? – A kép még lejjebb
süllyedt, amitől a fiú annyira megszédült, hogy bele kellett
kapaszkodnia az asztal szélébe, nehogy leessen. Ám már nagyon
magasról látta is az erdőt, a fák úgy kapaszkodtak a hegybe, mint
valami zöld füst. – Mutasd Kheirónt! – adta ki a parancsot.
Egy alak kelt életre. A patakparton üldögélő mágus volt az, aki
éppen kövekkel kacsázott. Bánatos képet vágott, Alexandroszba
pedig belehasított a bűntudat, amiért behatol Kheirón
magányába.
– Mutasd Philippuszt!
A tükörfényű asztal elsötétült, és a gyermek egy égő város előtt
táborozó sereget látott, a sötét sátrakat a lángok világították meg.
A kép a tábor közepén álló nagy sátorra tevődött át, majd áthatolt
annak falán, ahol a király ült faragott ébenfa trónusán.
 Körülötte, a lába előtt sötét csuhás papok térdepeltek. Egyikük
éppen beszélt, de a fiú nem hallotta, mit mond. A tükör szélén
fakó árnyalakok mozogtak, és Alexandroszon a rettegés jeges keze
simított végig, ahogy a lidérces lények közelebb kúsztak, hogy
körülvegyék a királyt. Bőrük fehér volt, akár a halé, szemük sötét
és vaskos szemhéj borult rá, fejük kopasz, fejük búbja éles
csonttaréj. Lapockájukból pikkelyes szárnyak nőttek ki, kezük
kampós karmokban végződött.
– Közelebb! – parancsolta a gyermek.
Egy rémséges arc körvonalai töltötték ki a tükröt, és
Alexandrosz láthatta az ajaktalan szájban ülő hegyes és éles, a
lilás ínyben zöldes, rothadó fogakat. A lény hirtelen felé kapta a
fejét – a sötéten csillogó szempár, vágott pupillájával egyenesen
felfelé, a fiúra bámult.
– Nem láthat engem – suttogta Alexandrosz.
A tükör kirobbant, ahogy egy karmos kéz tört elő belőle,
megmarkolta a fiú tunikáját, és hasított bele mögötte a húsba. A
herceg már csak azt látta, hogy a tükör felé vonszolják, mire
felsikoltott, és öklével csépelni kezdte a pikkelyes kezet.
Ujjaiból a gyilkos hatalom olyan erővel zúdult elő, hogy az őt
markoló kar egy szemvillanás alatt porrá omlott.
Alexandrosz hátravetette magát, és a földre pottyant – a
karmos kéz még mindig a tunikáját fogta. Lefeszegette magáról,
lehajította a padlóra, majd gyorsan fogta a bársonyleplet, és a
tükrös asztalra dobta.
Ekkor mély nyögéshez hasonlatos hangot hallott, ami egy
rettentő mondattá állt össze.
– Tudom, hol rejtőzöl, gyermek – hörögte
Philippusz –, és nem menekülhetsz.
Alexandrosz kimenekült a szobából. Az egyik kőlap szélébe
beleakadt a lába, és elvágódott, felhorzsolta a térdét. Potyogni
kezdtek a könnyei, ahogy ez az új fájdalom szabadjára eresztette
rettegését.
Eljönnek értem – sikoltotta az elméje. Vadul dobogó szívvel
felrohant a hosszú lépcsőn, míg ki nem ért a barlangból az áldott
napsütésbe.
Felnézett az égre, a pikkelyes lényeket kereste, majd lerogyott
egy sziklára, és hiába tűzött a nap, megállíthatatlan reszketés tört
rá.
A fák közül íjjal és tegezzel felszerelkezett kentaur ügetett elő:
mikor meglátta, felnyargalt hozzá a hegyoldalba. A fehér szakállú,
aranysárga horpaszú vezér volt az. A gyermek előtt lefékezte
futását.
– Miért pityeregsz? – hajolt előre, és öregujjával megérintette
Alexandrosz arcát, letörölve a könnyeit.
– Az ellenségeim eljönnek értem – mondta Alexandrosz, és
próbálta leküzdeni a benne feltörő páni félelmet.
– Hol a számkivetett, aki idehozott?
– Elment. Most Kheirón vigyáz rám.
A kentaur bólintott, sötét szeme komolyságot sugárzott.
– Ezek az ellenségek, akikről beszélsz, gyermek, emberek, vagy
az Igézet lényei?
– Szárnyuk van és pikkelyesek. Nem emberek.
– Vorák – sziszegte a kentaur. – Érintésük kórságot okoz,
leheletük maga a dögvész. Miért kutat utánad a Démonkirály?
– Meg akar ölni – válaszolta a gyermek. – Örökké akar élni. –
Mostanra még jobban vacogott, és az arcán ömlött a veríték.
Szédült és hányingere támadt.
– Te lennél hát Iszkander? – kérdezte a kentaur, de a hangja
távoli volt, visszhangos, mintha az Idő termein túlról suttogna.
– Így... neveznek... engem – felelte Alexandrosz. A világ
forogni kezdett körülötte, ő pedig a sziklatömbről a puha fűbe
esett. Hűvösen simult az arcához, de a melle égett, és sötét köd
gomolygott a gondolatai között...

Kütin ledobta íját és nyilait, meghajtotta mellső lábát, és

előredőlt, karjába kapva a gyermeket. A kisfiú teste lázban égett.
A kentaur félrevonta a lurkó szakadt tunikáját, és káromkodott
egyet, mikor megpillantotta a karomnyomot a vézna kis törzsön.
A sebekből máris genny levedzett, körülötte a hús felhólyagzott és
beteges színt öltött. Kütin fegyvereit hagyta, ahol voltak, és
levágtatott a hegyoldalon, át a fák között nyíló keskeny ösvényen,
keresztül a sekély patakon.
Két másik kentaur zárkózott fel mellé.
– Miért van nálad a gyermek? – kérdezte egyikük.
– Ő Iszkander – felelte Kütin – és haldoklik! – Majd választ
sem várva, vágtázott tovább, a tüdeje már égett a nem lankadó
tempótól, zihálva kapkodta a levegőt. De csak száguldott tovább,
az erdő mélye felé. Már majdnem bealkonyult, mire egy széles
folyó partján álló faluhoz ért. Az itt álló, tökéletesen kerek és
ablaktalan, fából és gyékényből emelt házak falán hatalmas
nyílások tátongtak ajtók gyanánt. A több tucat épületen túl széles
legelők és fátlan dombok húzódtak, és máris lovak legelésztek
rajtuk, a hozzájuk kötődő emberek pedig a tüzek körül üldögéltek.
Kütin érezte, hogy egyre közeledik a Szükség. – Még nem! –
intette magát. – Tartsd meg az Alakot, mert Iszkandernek
szüksége van rád!
A többitől elkülönülten álló kerek ház előtt fékezett le, és egy
nevet kiáltott. Válasz nem érkezett, a kentaur viszont várt tovább,
mert tudta, hogy a nő odabent van. Mégsem fogja zavarni – mi
több, nem is tudná –, még most sem, noha elöntötte a rettegés,
mert érezte, hogy a gyermek életereje úgy apad, ahogy a vizet
issza fel a homok.
 Végül egy vénséges póni sétált ki a nagy ajtónyíláson, felszegte
a fejét, és elügetett a dombok felé.
– Gaia! – kiáltott fel a kentaur. – Gyere ki!
Szükségem van rád.
Botra támaszkodó öregasszony sántikált ki az ajtón.
– Fáradt vagyok – közölte.
– Ő Iszkander – nyújtotta előre a karját Kütin. – És
megérintette egy vora.
Az öregasszony a botja végére hajtotta a fejét.
– Miért most – suttogta –, mikor ilyen gyenge vagyok? – Egy
darabig hallgatott, majd nagy levegőt vett és teljes hosszában
kihúzta magát. – Hozd be, Kütin! Megteszem, amit tudok.
A kentaur elfurakodott mellette, és az ájult fiút lefektette egy
keskeny priccsre. Alexandrosz ajka és szemhéja mostanra
elkékült, és láthatóan már alig lélegzett,
– Muszáj, hogy megmentsd! – kérlelte az asszonyt Kütin. –
Muszáj!
– Csitt, bolond – jött a válasz –, és menj a dolgodra! Máris
remeg a horpaszod, és a Szükség eljön érted. Menj máris, mielőtt
nyilvánosan megszégyenülsz!
Kütin kihátrált, hátrahagyva az ágy szélére telepedő
vénasszonyt a haldokló gyermekkel. Az pedig megfogta a kezét, és
érezte, hogy tombol benne a láz.
– Húsz éve kellett volna jönnöd – suttogta –, mikor a
hatalmam a csúcsán volt. Mára megöregedtem, és szinte semmi
hasznom. A pónim haldoklik, és nem éli meg a telet. Mit
tartogatnál nekem, Iszkander... már ha tényleg Iszkander vagy?
A fiú megmoccant, hagymázas álmában felnyögött.
– Par... menión!
– Csitt, gyermek! – szólt Gaia csitító hangon. Félrehúzta a fiú
tunikáját, és ráncos, csontos kezét a levedző sebre tette. A
forróság perzselte a bőrét, mire a szája vékony vonallá
keskenyült. – Hogy az Igézetnek ilyen lényeket kellett nemzenie...
– mormolta keserű és fanyar hangon. A tenyere izzani kezdett, a
csontok sötét árnyékként meredtek elő bőre alól, mintha csak egy
lámpást rejtett volna a tenyere alá. A fiú melléből füst
gomolygott, a sebei bezáródtak, genny csordult a mellkasára. A
füst tömör, sötét és örvénylő gömbbé állt össze felette. – Tűnj el!
– sziszegte a vénasszony, mire a gömb felrobbant és szörnyű bűz
ülte meg a kerek kunyhót. Alexandrosz felnyögött, de a szín
kezdett visszatérni sápadt arcába, és a gyermek felsóhajtott.
Gaia ingatagon felállt és a botjáért nyúlt. Egy hajlott, görbe
hátú idős férfi csoszogott be a szobába.
– Élni fog? – kérdezte erőtlen hangon, rothadó fogai között
suttogva szűrte a szavakat.
– Életben marad, Küarisz. Időben ideértél vele. Honnan
lehetsz biztos abban, hogy ő Iszkander?
Az öregember lassan a lángoló parázstartó mellett álló székhez
botorkált, és kezét a zsarátnok fölé tartotta.
– Ő mondta nekem, és a Zsarnok is keresi, Gaia, hogy megölje,
és így váljon halhatatlanná. Ki más lehetne vajon?
– Lehetne egy embergyermek is – ennyi, nem több.
A Zsarnok sem tévedhetetlen, tévedett már korábban is.
– Ezúttal nem. Érzem.
– Felteszem, a csontjaidban! – csattant fel a nő. – Esküszöm,
hogy a lovadnak több esze van, mint neked. A vorák megjelölték,
ami azt jelenti, hogy tudják, hol van. Mennyi időbe telik, mire
szárnycsapásaikat meghalljuk az erdő felett? Ha? Mennyibe?
– Viszont ha ő Iszkander, meg kell védenünk. Ő kínál nekünk
reményt, Gaia!
– Remények! Álmok! – horkant fel az öregasszony. –
Egyformák mind... olyanok, mint a füst a szélben. Egykor én is
álmodtam Iszkanderről. Ma már nem. Én azt várom, hogy mikor
hal meg a pónim, hogy én is elhagyhassam a vér és kín világát.
Nézz csak rá! Hány éves? Négy vagy öt? Szerinted ő vezet ki
minket a vészből? Hiszen a szája még mindig az anyja csecsére
vágyik!
Küarisz megcsóválta a fejét, gyér fehér hajzata ködként lengett
az arca körül.
– Egykor hittél, de mára megöregedtél, és meghalt a hited. Én
is öreg vagyok már, ám a remény nálam még nem hunyt ki.
Iszkander meg fog menteni minket, és helyreállítja az Igézetet,
így lesz!
– Kapaszkodj csak ebbe a badarságba, ha akarsz, vénember –
holnapra azonban készítsd az íjad és a lándzsád! Mert eljönnek a
vorák, utánuk pedig a makedónoszok, és az ostobaságod miatt
mind elpusztulunk.
Küarisz talpra kecmergett.
– Jobb meghalni, mint remény nélkül élni, Gaia. Vannak fiaim,
és a fiaimnak is fiai. Szeretném, ha megérnék az Igézet
visszatértét. Megharcolok a vorákkal: nem viszik el a gyermeket.
– Keress egy tükröt, vén bolond! – gúnyolódott az asszony. –
Egykor Küarisz-Kütin szava úgy dörgött, mint amikor mennykő
sújt le az egekből. Mára szinte járni sem tudsz segítség nélkül.
Még összeolvadva sem tudsz messze futni.
– Szánlak – felelte erre a férfi, majd az ágyhoz lépett, és az alvó
gyermek homlokára tette a tenyerét. – Aludj jól, Iszkander! –
suttogta.
– Add el inkább Philippusznak! – tanácsolta Gaia. –
Akkor cselekednél igazán bölcsen,
– Semmi bölcsesség nem rejlik a kétségbeesésben, asszony.

Parmenión és Attalosz kilovagoltak az erdőből, a síkság, és a

messzeségben szikrázó Peneiosz folyó felé tartottak. Felhők
robogtak az égen, óriási, hömpölygő óriások, vihart ígértek, de
még mindig meleg szél fújt, és egyelőre nem esett.
– Hova megyünk, sztratégosz?
– A síkságon át abba az erdőbe – felelte a spártai, és rábökött a
nyugati dombokra, ahol a fák úgy sorakoztak, mint egy óriási
sisakon a forgó.
Az első pár csepp eső ekkor kezdett hullani, majd megdördült
az ég. Attalosz csődöre felágaskodott, kis híján levetette a hátáról
a makedónt. Villám cikázott át az égen, és kezdetét vette a
felhőszakadás. A lovak lépésben haladtak, leszegett fejjel, a
lovasok bőrig áztak, és lehetetlen volt minden beszélgetés.
Attalosz balra nézett, és megpillantott egy testet heverni a
fűben – a lábáról lenyúzták a húst. Mögötte egy másik hevert,
majd még egy, majd még egy. A király bajnoka jobbra hajolt,
megveregette Parmenión karját és a hullákra bökött. A spártai
bólintott, de hallgatott. A délelőtt java részében az elhagyatott
csataéren lovagoltak át, majd végre elállt az eső, és a felszakadozó
felhőzeten át sütni kezdett a nap.
– Több ezren voltak – mondta Attalosz. Megfordult ültében,
visszanézett a sík felé. – Még a fegyvereiket sem vették el.
Parmenión megrántotta pej lova kantárát.
– Sejtésem szerint a csata leginkább ott dühöngött – intett az
egyik alacsony dombhát felé. – Viszont... a halottak
elhelyezkedéséből ítélve... a balszárny tört meg és a legyőzött
sereg nyugat felé menekült. A lovasság üldözőbe vette őket, így
megpróbáltak ellenállni. Egyetlen foglyot sem ejtettek, és az
utolsó szálig levágták őket.
– Ez a világ nem is annyira más, mint a miénk – mosolvodott
el erőltetetten Attalosz. De a mosoly gyorsan tovatűnt.
– Tévedsz. Ez a háború olyan, amilyet még soha nem láttam –
dörmögte a spártai, és fakó szeme végigjárta a csatamezőt. – Ez
nemcsak a hódításról szól, hanem a mészárlásról is. Nem
szeretnék belekeveredni egy ilyen összecsapásba.
Attalosz leszállt a lováról, és az egyik, közelben heverő hullához
sétált: letérdelt mellé, hogy felvegye a halott pajzsát. Bronzzal
megvasalt fa volt, kékre festették. A közepén két kígyó tekergőzött
egy férfiökölben.
– Láttál már ilyet? – nyújtotta át a pajzsot Parmeniónnak.
– Nem. Egyértelmű, hogy Héraklészre utal, aki bölcsőjében két
kígyóval végzett. Lehetne thébai: az ő pajzsukon Héraklész
husángja látható.
– Semmi ismerőst nem látok – bökdöste meg Attalosz a
lábával a hullát, majd a hátára fordította vele. Felkapott egy
behorpadt sisakot, és ide-oda forgatta. Bőrből varrták, és
vékonyan egy fénylő bronznak tűnő anyaggal fedték be. Nem volt
rajta sem taréj, sem forgó, sem arcvédő lemez, mindössze két,
ügyetlenül öntött hollószárny: ezeket lazán kalapálták rá a
halántékhoz kétoldalt. A sisak homlokrészéről függőleges fémrúd
lógott le. – Silány munka, és ezeknek a szárnyaknak semmi céljuk
– fűzte még hozzá. – Nézd meg ezt az orrvédőt! Túl vékony, hogy
óvja az arcot. Az egész hasznavehetetlen... és azt hiszem, erre ő is
rájött.
Az orgyilkos a földre dobta a sisakot, és ismét lóra szállt.
– Ezek a tetemek hetek, talán hónapok óta itt hevernek. Miért
nem fosztották ki őket?
– Talán senki sem maradt életben, hogy kifossza őket – felelte
Parmenión.
Sötét árnyék hullt a fűre. A spártai felpillantott, és vagy egy
tucat sápadt alakot látott szárnyalni magasan az égen, nyugat
felé: jókora szárnyuk lustán verdesett. Noha igen magasan
repültek, és a nap is igen erősen tűzött, nem lehetett kétségük,
hogy félig-meddig ember formájúak.
 – Hekaté nevére, ez meg...? – hűlt el Attalosz.
A teremtményekhez csatlakozott egy másik, észak felől érkező
csoportjuk. Parmenión leárnyékolta a szemét, és látta, hogy még
több bestia közelít délről és nyugatról.
– Mindenfelől jönnek – állapította meg.
– Úgy tűnik, az erdőnek tartanak. Azt mondom, Parmenión,
hogy nem tetszik nekem ez a világ.
– Nekem sem – felelte a spártai, és térdével könnyű vágtára
sarkallta a heréltjét. Attalosz már majdnem követte, mikor
észrevett egy újabb halottat, egy hátán heverő íjászt, akinek az
arcát már szétcsipkedték a varjak. Lepattant a lováról, és levette a
férfiről a bőrtegezét, és megragadta rövid, szaruból készült görbe
íját. A tegezt vállán átvetve, felpattant a szürkéjére, és a hadvezér
után lovagolt.
Jó érzéssel töltötte el, hogy ismét volt íja. Csodás fegyvernek
tartotta. Némán öl, és kevés kockázatnak teszi ki a használóját. A
spártai hátát látta, és elképzelte, amint egy nyíl járja át
Parmenión agyát.
Nem – merengett el. – Kizárt, hogy így végezzek vele. Látni
akarom, hogy milyen képet vág. Látni akarom, ahogy az
önteltsége és a büszkesége szertefoszlik. Es látni is fogom –
fogadkozott magában. Amint megtaláljuk a fiút... és a hazautat.

Kheirón a patak mellett sétálgatott, komor gondolatok

gyötörték. A világból egyre kopik az Igézet. Mára száznál is
kevesebb olyan zug maradt e sártekén, ahol még az ősi mágia ott
izzik a kőben és a fában. Akhaiában pedig mindössze hét.
Letérdelt a víz mellé, kupát formázott a kezéből, és
belekortyolt. Philippusz eszes, értelmes gyerek volt, gyorsan
tanult, és még gyorsabban görbült mosolyra a szája. Ám a benne
lakozó gonosz, a Káoszszellem végül legyűrte, kipusztított belőle
minden emberit, mindent, ami ismerte a kedvességet és a
szépséget.
A bánat rettenetes súllyal nehezedett Kheirónra. A válla
megroggyant, és az ég felé emelte tekintetét.
– Talán itt az idő, hogy meghaljak – mondta halkan. – Talán
túl sokáig éltem. – Felállt, és a fák közül kisétált a hegyoldalba,
majd elindult a barlanghoz vezető hosszú kaptatón.
Megpillantotta a közelben legelő Kajmált, és odaintett neki, de
a ló nem vette észre. Kheirón lába már sajgott, mire elérte a
barlangot, és megállt, hogy kifújja magát egy kicsit: az övén viselt
erszényből előhúzta a gyógyító követ és a kezébe fogta.
Erő áramlott a tagjaiba, és ismét elöntötte a vágy, hogy a
mágiát a vérébe áramoltassa, hogy visszahozza fiatalságának
teljes hatalmát. Ám az egykori aranykőből már majdnem teljesen
kiveszett az Igézet, és nem merte kimeríteni. Visszaejtette az
erszényébe, besétált a barlangba, onnan át a palotába, és
Alexandrosz keresésére indult.
A fiút sehol sem találta. Kheirón kezdetben nem aggódott; a
palota hatalmas volt, több tucat szobával, minden gyerek szereti a
felfedezősdit, és számos szobában olyan műalkotások álltak,
amelyek biztosan lenyűgöznek egy olyan lurkót, mint
Alexandrosz. Ám ahogy telt-múlt az idő, Kheirón egyre jobban
aggódott.
A fiúnak biztosan több esze van annál, mint hogy egyedül
elkószáljon az erdőben – töprengett.
Ekkor belépett a tükörszobába, és megpillantotta a hideg
márványpadlón a levágott kezet meg a vérmocskos karmokat.
– Ne! – suttogta. – Ne! – Az asztalhoz lépett, és látta, hogy a
kelmét sietve dobták rá. Kheirón remegő kézzel húzta félre, és azt
látta, hogy egyenesen Philippusz sátrába bámul. A király az
ébentrónján ült. Most felpillantott, aranyszeme megcsillant a tűz
fényében.
– Á, hát visszatértél, barátom! – szólalt meg a király. – Hogy s
mint?
– Attól tartok, nálad jobban – felelte Kheirón.
– Az meg hogy lehet? Én makedónosz vagyok, seregeim
leigáznak mindent, ami az utamba áll. Sőt mi több, sebezhetetlen
vagyok.
– Nincs már benned semmi emberi, Philippusz.
Semmi nem maradt a fiúból, akit egykor ismertem.
A király nevetése megtöltötte a termet.
– Badarságokat beszélsz, Kheirón! Én ő vagyok. Ám férfiként
félre kell dobnom a gyermeki módit. Miben különbözöm az
előttem uralkodó királyoktól?
– Nem vitatkozom. Már nem vagy ember, a lelked rég halott:
bátran csatáztál a Sötétséggel, de vereséget szenvedtél. Sajnállak.
– Tartsd meg a sajnálatodat, Kheirón! – felelte a király
árnyalatnyi dühvel a hangjában. – Rossz embernek címzed. Én
nem szenvedtem vereséget: legyűrtem a Káoszszellemet, és most
engem szolgál. Viszont van nálad valami, amire vágyom. Átadod
nekem... vagy el kell vennem?
Kheirón megrázta a fejét.
– El kell venned... már ha tudod. Ám nem fogsz célt érni vele.
A gyermek nem hozza el a halhatatlanságot. Ő nem Iszkander,
csupán egy másik vidék királyának a fia.
Philippusz felállt.
– Ha nem ő az Egyetlen, akkor tovább fogok kutatni.
Megszerzem, amire vágyom, Kheirón. Ez a sorsom.
– Nincs mit mondanom. Távozz hát! – Keze elsuhant az
asztallap felett, és egy pillanatra a tükör felvillant, majd elsötétült.
Ám ekkor Philippusz arca ismét megjelent benne.
 – Látod – sziszegte a király –, már ahhoz sincs elég hatalmad,
hogy eloszlasd a képemet. Küldd el hozzám a fiút vagy a véredet
az oltáromra folyatom! Tudod, hogy megtehetem, Kheirón.
Életed minden évszázada semmivé lesz. Nem leszel többé. És ez
megrémiszt, igaz? Látom a szemedben. Hozd el a gyermeket, és
életben maradsz! Dacolj velem, és a halálod olyan hosszúra
nyújtom, mint amilyen hosszú volt az életed!
A tükör elsötétült. Kheirón letakarta, és kihátrált a szobából,
majd felrohant a lépcsőn, onnan pedig ki a barlangba.
Ekkor megpillantotta Kütin íját és tegezét a földön, ahol a
kentaur hagyta, és meghallotta a feje felett a szárnycsapkodást.
Kütin átvágtatott a napfényes tisztáson, felágaskodott és nyilat
küldött az egyik, közelben lebegő vora szívébe – a lény szárnya
összezárult, és a sápadt alak a fűbe zuhant. Kütin feje mellett egy
fekete dobónyíl süvített el, egy hajszállal hibázta el, mire a
kentaur megpördült és nyilat lőtt támadója gyomrába.
Tizenegy kentaur esett el, és több mint harminc vora, de még
mindig jöttek – hatalmas szárnyukkal csapdostak, halálos
lövedékeik süvítve szelték a levegőt.
– Vissza a fák alá! – rikoltotta Kütin. – Oda nem tudnak
berepülni! – Több kentaur vágtatva indult meg a fák felé, de a
toporzékoló paták, a verdeső szárnyak és a haldoklók sikolyai
miatt sokan nem hallották, és tovább harcoltak. Az égből egy vora
Kütin hátára vetette magát, éles karmai a kentaur vállába
mélyedtek. A vénember felordított haragjában és félelmében,
hányta-vetette magát, hogy megszabaduljon a teremtménytől. A
lény széttárta a szárnyát, hogy megállítsa a zuhanását, mire az
öreg előreszökkent, hatalmas marka ráfonódott a vézna nyakra,
és vadul megcsavarta, elroppantva a vora üreges csontjait.
Egy dobónyíl hasította fel Kütin hátát, a méreg savként marta a
vérét. A közelgő haláltól a kentaur új erőre kapott. Ágaskodva,
jobbra-balra kanyarogva Gaia kunyhójához vágtatott, leszegett
fejjel rontott be az ajtón, átlépett a vén gyógyító nyilakkal átjárt
testén, és felkapta a még mindig alvó gyermeket. A lába majdnem
összecsuklott, de akarata végső megfeszítésével kivágtatott a
napsütésbe, karja menedékébe vonva a kisfiút, és a fák felé
vágtatott. Két újabb dobónyíl találta el, az egyik hosszú gerince
mellett döfte át a bőrét, a másik lesiklott a faráról. Majd maga
mögött hagyta támadóit, és már a hegyi úton vágtatott.
Vorák röppentek a fák fölé, de nem tudták egykönnyen
követni, mert az ágak tetőként hajoltak össze a csapás felett. Több
lény lejjebb röppent, de a bokrok sűrűn nőttek, feljebb meg a
faágak akadályozták a repülésüket.
Kütin egyre csak vágtatott, miközben a méreg egyre jobban
szétterjedt a tagjaiban. Kétszer is megbotlott, és majdnem
felbukott, de összeszedte ereje és bátorsága maradékát, már csak
álmának ígérete tartotta életben.
Iszkander! Meg kell mentenie a fiút. Az Igézetet meg kell
menteni.
Mélyebbre jutott az erdőben, egy barlangot, üreges fát keresett
– bármit, ahova elrejthetné a gyermeket. Ám a szemére a fejében
kavargó szürke köd ereszkedett, és rengeteg gondolat cikázott át
az agyán, régi emlékek, diadalmas és tragikus történések. Újra
maga előtt látta Boásszal vívott harcát, a nagy vágtát Kadmoszig,
esküvőjét Elenával, első gyermekük születését...
A fiú felébredt, és mocorogni kezdett a karjában.
– Minden rendben, Iszkander – mondta Kütin, és a szavai
kezdtek összefolyni. – Megmentelek.
– Véres az állad, összekoszolja a szakálladat – állapította meg a
fiú. – Megsebesültél.
– Minden... rendben... lesz.
A kentaur lelassított, mellső lába megbicsaklott. Alexandrosz
kipottyant a karjából, és a hátára esett, amitől elállt a szava.
 A magasra nyúló ágak közül egy vora zúdult alá, kinyújtott
karral, kezéből kötél röppent elő. A fiú megpróbált elfutni, de még
mindig levegő után kapkodott, és a hurok a válla köré fonódott,
majd erősen megrántották. Alexandrosz felsikoltott, mikor a
levegőbe emelték.
Egy nyíl fúródott a vora oldalába. A lény elengedte a kötelet, és
menekülni próbált, de a szárnya nekicsattant egy ágnak, mire a
levegőben bukfencezve holtan zuhant a földre.
Két lovas vágtatott elő, és Alexandrosz felnézett.
– Parmenión! – kiáltott fel a gyermek. A spártai a földre
ugrott, és kardot rántott. Fekete dobónyíl suhant felé, de
kardlappal félreütötte. Újabb nyíl szelte át a levegőt, amire a
közelben lebegő vora fájdalomsikolya volt a válasz. A hadvezér
felkapta a fiút, és a hátasához ugrott.
– Ne! – kiabálta Alexandrosz. – Nem mehetünk! A barátom
megsebesült!
– A barátod meghalt – illesztett újabb nyilat íja húrjára
Attalosz. – És most merre, sztratégosz? Mert úgy hallom, még
több jön.
– A barlangba! – mondta a kisfiú.
– Merre? – kérdezte Parmenión, és a gyermeket a heréltre
tette, majd ő is felpattant mögé.
– Ott van a hegyoldalban! – sivította Alexandrosz, és a fák
között nyíló résre bökött
– Le tudjuk őket hagyni? – töprengett hangosan Attalosz.
– Kétlem – adta meg a választ Parmenión. – De meg kell
próbálnunk.
Hátasaikat vágtába ugratták, és száguldani kezdtek a keskeny
csapáson, majd kiértek a hegyoldalba.
– Ott fent! – kiáltotta Alexandrosz. A spártai felnézett. A
barlang fekete szája alig kétszáz lépésre nyílt tőlük. Mikor
hátrapillantott, látta, hogy a vorák gyorsan közelednek. Nem
érnek oda időben.
Attalosz már előttük járt: izmos szürkéje, amely kisebb terhet
cipelt, szinte repült a barlangmenedék felé. Egy fekete dobónyíl
fúródott a csődör hátába. A jószág pár lépést még továbbfutott, de
aztán a mellső lába összecsuklott, és Attalosz a földre zuhant. A
kardforgató hatalmasat esett, de máris térdre vetette magát. Még
mindig kezében tartotta az íjat – de az eltört a végénél.
Félredobta, és kardot rántott.
Parmenión leugrott mellette, és a tenyerével nagyot csapott a
herélt farára, hogy így űzze-hajtsa a barlang felé. Mivel terhe
csökkent, a hátas növelte sebességét, Alexandrosz pedig a
sörényébe kapaszkodott.
Hirtelen villám lobbant a lebegő vorák sorai között, szétszórta
őket és több mint hússzal végzett. A pillanatnyi zűrzavarban
Parmenión meglátta az esélyt a menekülésre.
– Futás! – kiáltotta, megfordult és rohanni kezdett felfelé a
hegyoldalon.
Ősz hajú férfi lépett eléjük, de nem figyelt rájuk. Mindkét kezét
felemelte, és az égre mutatott. Ujjaiból vakító fehér fény csapott,
ki, mire a levegőt megtöltötte az égett hús bűze és vorák
halálsikolyai visszhangoztak.
A makedónok, anélkül, hogy hátranéztek volna, beiszkoltak a
barlangba, ahol Alexandrosz már várt rájuk.
– Kövessetek! – parancsolta a fiú, és az illúziófalon át
bevezette őket a palotába.
– Követni tudnak ide azok a fenevadak? – tudakolta
Parmenión.
– Kheirón azt mondja, ellenség nem juthat át a falon – felelte a
gyermek.
– Majd meglátjuk – lökte tokjába a kardját
Parmenión, és várakozni kezdett, oldalán Attalosszal.
 Felbukkant Kheirón.
– Köszönetét kell, hogy mondjak – mosolygott rájuk a mágus.
– Ezért küldtek ide minket – mondta erre
Parmenión. – Jó téged újra látni, Arisztotelész.
– Attól félek, itt valami tévedés lesz – felelte Kheirón. – Én
nem ismerlek.
– Miféle játékot űzöl? – sziszegte Attalosz, és előrelépett, hogy
kardját a mágus vállára tegye, pengéje a másik torkához ért. –
Ideküldesz ebbe a tébolyult világba, és most azt mondod,
idegenek vagyunk? Ne tréfálkozz, mágus! Nem vagyok olvan
kedvemben.
– Várj! – kiáltotta Parmenión, odalépett és félrelökte a király
bajnokának kardját. – Hogy hívnak, barátom?
– Kheirón a nevem – felelte a mágus. – Az Arisztotelész név
nekem nem mond semmit. Viszont az igazán lenyűgöző, hogy
létezem a ti világotokban... noha más alakban. És vajon még hány
másikban?
– Te ezt elhiszed? – dühöngött Attalosz. – Hiszen látjuk, ki ő!
– Nem, nem – csóválta a fejét Parmenión. – Nézd meg
alaposabban! Testesebb, és Arisztotelésznek van egy kis sebhelye
a jobb halántékán. Ezt leszámítva viszont akár egymás
ikertestvérei is lehetnének. Mielőtt azonban elkezdenénk ezen
vitázni, először azt derítsük ki, mennyire vagyunk biztonságban.
Be tudnak jutni azok a lények?
– Nem rögtön – felelt a mágus. – Ám az ellenségnek számos
szövetségese van, és a hatalmam már nem olyan, mint, egykor.
Parmenión az ablakhoz sétált, és kinézett a tündöklő óceánra.
– Még mindig a te világodban vagyunk, mágus, vagy ez már
egy másik?
 – Ez ugyanaz – mindössze egy másik hely. Akhaiában a
hatalomnak hét központja létezik, és én tudok utazni közöttük. Ez
a Málin-öböl partján fekszik.
– Málin? Talán Mália – suttogta Parmenión. – A közelében
található egy szoros, a Thermopülaihoz hasonlatos névvel?
– Pontosan. Kétnapi lovaglásra innen.
– Akkor Thébai a legközelebbi nagyváros.
– Nincs ilyen nevű város – világosította fel a mágus.
– A Fehér Úrnő említette Kadmoszt.
– Milyen Fehér Úrnő? – szólt közbe Attalosz, de a másik kettő
nem törődött vele.
– Igen, Kadmosz létezik, Közép-Akhaia legerősebb városa –
bólintott Kheirón –, ám a makedónoszok ostromolják. És nem fog
kitartani Philippusszal szemben.
Mi a terved?
– Spártába kell jutnunk – mondta Parmenión.
– Miért pont oda? – vágott közbe ismét Attalosz. – És ki ez az
Úrnő? Elmondja valaki, hogy mi folyik itt?
– Jó kérdés, barátom – tette rá kezét a kardforgató vállára
Kheirón. – Menjünk a konyhába, ahol készítek egy kis
harapnivalót, és nyugodtan leülhetünk és beszélgethetünk.
Rengeteg minden van, amit magam sem értek.
Később, mikor már kint, a szabadban üldögéltek, Parmenión
elmesélte Attalosznak a liget úrnőjével folytatott találkozását, és
hogy milyen tanácsot kapott tőle.
– És nem álom volt. Megvívtunk a makedónoszokkal, azután
pedig elkábítottak minket. Nem tudom, ki volt az Úrnő, de velem
jól bánt, és úgy hiszem, okos tanáccsal szolgált.
– Ebben nem lennék annyira biztos – fortyogott Attalosz –,
mivel nem volt annyira udvarias, hogy engem is felébresszen.
Miért téged választott, spártai? Engem talán valami szolgának
vélt, aki a nyomodban liheg?
 – Nem tudom megválaszolni a kérdéseidet. A liget a varázslat
és a szépség hona volt. Szerintem nem vágytak emberek
jelenlétére, viszont megmentettük a nimfákat, és ezzel,
feltételezem, kivívtuk a hálájukat.
– Szépen mutatták ki, azzal, hogy hagytak a hideg földön
aludni. Hát, átok rájuk! Fikarcnyit sem törődöm velük, sem
ennek a helynek egyetlen torz szörnyetegével sem. Csak egy
kérdésem maradt: hogy jutunk haza? – fordult a mágushoz
Attalosz.
Kheirón széttárta karját.
– Nem tudom.
– Tud itt egyáltalán bárki bármit? – dühöngött a király
bajnoka, s azzal felpattant és kirohant a kertbe, majd le a
lépcsősoron a széles tengeröbölhöz.
– A barátod fél – állapította meg Kheirón. – És nem
mondhatom, hogy hibáztatom érte.
Parmenión bólintott.
– Hatalmas ember Makedóniában, és szüksége van rá, hogy
érezze, uralja a környezetét. Itt olyan, akár egy levél a viharban.
– Érzem azt is, hogy nem vagytok barátok. De akkor miért
tartott veled erre az útra?
– Megvannak a maga indokai. Mind közül az első, hogy
kivegye a részét Alexandrosz megmentéséből. Osztozni akar a
dicsőségben, és ezért még az életét is hajlandó kockáztatni.
– És mi a helyzet veled, Parmenión? Te is rémült vagy?
– Hát persze. Furcsa számomra ez a világ, és nem lelem benne
a helyem. Viszont nem vesztettem még el a reményt. Megtaláltam
Alexandroszt, és jelenleg biztonságban vagyunk. Ennyi pedig
elég.
Alexandrosz sétált ki a napfénybe, és felmászott a spártai
ölébe.
 – Tudtam, hogy eljössz, Parmenión. Megmondtam, nem igaz,
Kheirón?
– Igen, megmondtad, kis herceg. Jó emberismerő vagy.
– Miért van itt Attalosz? Nem kedvelem.
– Azért van itt, hogy segítsen – felelte Parmenión. – Miért nem
mész le a tengerpartra és barátkozol össze vele?
– Muszáj?
– Apád leginkább benne bízik meg és Philipposz nem
egykönnyen osztogatja az efféle bizalmat. Menj, és beszélgess
vele! És utána ítéld meg!
– Csak azért próbálsz megszabadulni tőlem, hogy Kheirónnal
beszélgethess.
– Ez pontosan így van – vallotta be Parmenión széles
mosollyal.
– Na jó – mászott le a spártai öléből Alexandrosz, és otthagyta
őket.
– Pompás gyermek – mosolygott Kheirón –, és rajong érted.
A hadvezér elengedte füle mellett a megjegyzést, és nagyot
nyújtózott.
– Mesélj erről a világról, mágus! Hogy ne érezzem magam
olyan idegennek itt.
– Mit szeretnél tudni?
– A hatalmi egyensúly érdekel, kezdve
Philippusszal. Mikor került trónra – és hogyan?
Kheirón töltött egy kupa bort, és belekortyolt, mielőtt felelt
volna.
– Tíz évvel ezelőtt meggyilkolta a bátyját, Perdikkaszt, és
magához ragadta a koronát. Majd katonái élén Illíriába vonult,
utána északra, ahol városokat foglalt el, és kifosztotta a bányáikat.
Athén hadat üzent, akárcsak a Szigony városai...
– A Szigony?
– Halkidiké vidéke.
 – Á, igen! Khalkidiké. Folytasd!
– Philippusz három évvel ezelőtt szétzúzta a
Szigony seregeit, majd leigázta Trákiát.
– És mi van a perzsa birodalommal?
– Milyen birodalommal? – kuncogott Kheirón. – Hogy lehetne
azoknak a mosdatlan barbároknak birodalmuk?
Parmenión hátradőlt.
– Akkor ki uralja Ázsia földjét?
– Senki. Az ottani pusztaságot nomád törzsek népesítik be,
akik egymást ölik és irtják a tucatjával vívott, jelentéktelen kis
csetepatékban. A partvidéken görög városok állnak: egykor athéni
vagy spártai uralom alatt álltak, viszont nincs... birodalom.
Ahonnan jössz, ott van?
– Bizony – felelte Parmenión. – A legnagyobb, amelyet a világ
valaha látott. A nagykirály Trákia határaitól a világ pereméig
korlátlan úr. Még Hellász... ahogy ti hívjátok, Akhaia... is sarcot
fizet Perzsiának. De éppen Trákia leigázásáról beszéltél.
Kheirón bólintott.
– A makedónosz sereg erdőtűzként söpört végig az országon,
és mindent elpusztított: minden egyes várost, minden egyes
nagyobb falut. Az egész népet rabláncra fűzték, akit nem, azt
megölték. Az elmúlt évben pedig Philippusz délnek vonult,
Thesszalonikába. A csatát nem messze innen vívták, Kadmosz és
Athén egyesített seregei ellen. És ezek a seregek teljes vereséget
szenvedtek. A király ezután megkerülte Kadmoszt, és lesújtott
Athénra, felgyújtotta a fellegvárat, és megölte összes polgárát,
kivéve azokat, akik elmenekültek a tengeren. Most Kadmosznak
kell szembenéznie a haragjával. A város már nem áll sokáig ellen,
utána pedig Spárta következik.
– Honnan ez a legyőzhetetlenség? Biztos le lehetne győzni,
nem?
 Kheirón a fejét rázta.
– Gyerekkorában olyan volt... akár előtte Akhilleusz... a Sztüx
folyó vizébe mártották. Sebezhetetlen. Akhilleusztól eltérően
viszont az anyja nem felejtette el a sarkát sem. Nincs nyíl, ami
megkarcolná, nincs kard, ami megvágná. Húszévesen, mikor
megkoronázták, megkért egy nagy hatalmú varázslót, hogy
készítsen neki aranyszemet, egy mindenlátó szemet, amivel
olvasni tud az emberek szívében. A varázsló megtette, amire
kérte. Philippusz fogta a szemet, és kitépte a saját jobb szemét
annak üregéből, hogy a mágikus golyóbist tegye a helyére. Amint
látod, Parmenión, senki sem tudja harcban legyőzni, sem fejben
lefőzni. Előre ismeri ellenségeinek összes tervét.
– És mi történt a nagy hatalmú varázslóval? Ő talán tud módot
az alkotása elpusztítására.
– Nem, barátom. Az a varázsló én vagyok, és sehogy sem tudok
neked segíteni.

Attalosz a parton üldögélt, élvezte az arcát melengető

napsugarakat, noha az közel sem égette annyira, mint az őt
mardosó harag. Éppen elég rossz volt az undorító spártaival
utazni, de arra számított, hogy Trákiába, vagy esetleg
Khalkidikébe kell menniük megmenteni a herceget. Nem pedig
erre a torz, tébolyító, szörnyűséges helyre!
Ahogy felidézte magában a repülő lényeket, megborzongott.
Milyen reménnyel szállhat szembe egy harcos ilyen fenevadakkal?
Kioldotta a mellvértjét, ledobta a ruháit, és belegázolt a
tengerbe: élvezte a testét hirtelen lehűtő hullámokat. Fejest
ugrott, lebukott a víz alá, hosszú, könnyed karcsapásokkal úszni
kezdett, majd a parttól nem messze a felszínre bukkant. Apró,
áttetsző halak cikáztak el mellette villózó rajokban. Feléjük
csapott, és jót nevetett, mikor azok a szélrózsa minden irányába
szétrebbentek.
 Ez legalább az a valóság volt, amelyet ismert, és élvezetét lelte
az érzésben.
Végül aztán ráunt a tengerre, és visszafelé tempózott, a part
irányába, majd kigázolt a puha homokba, és kirázta a vizet hosszú
hajából.
Alexandrosz ücsörgött a vértje mellett.
– Jól úszol – állapította meg a fiú.
Attalosz lenyelt egy káromkodást. Nem rajongott a gyerekért.
Azt mondták, hogy démon, alig-alig ember, aki az érintésével ölni
képes. A kardforgató üdvözlésképpen bólintott, és letelepedett
egy sziklára, a napsütésre bízva, hogy megszárítsa a testét.
– Félsz? – kérdezte a herceg, és arca lefegyverzően ártatlan
kifejezést öltött, ahogy a fejét oldalra billentette.
– Semmitől sem félek, hercegem – válaszolta Attalosz. – És
bárki mást mond, a pengémmel kell, hogy szembenézzen.
A gyermek ünnepélyesen bólintott.
– Nagy bátorságra vall, hogy ilyen messzire eljöttél megkeresni
engem. Tudom, hogy apám megjutalmaz érte.
Attalosz felnevetett.
– Három birtokom van, és több vagyonom, mint amennyit egy
élet alatt elkölthetek. Nincs szükségem jutalomra, Alexandrosz
herceg. Viszont királyi sarcot fizetnék azért, hogy viszontlássam
Makedóniát.
– Viszont fogjuk. Parmenión megleli a módját.
Attalosz visszanyelt egy haragos visszavágást.
– Jó, ha az ember hisz a hősében – nyögte ki végül.
– Nem kedveled, igaz?
– Senkit sem kedvelek – Philipposz kivételével. Te viszont túl
sokat látsz. Vigyázz, Alexandrosz, mert az ilyen ajándék kétélű
lehet!
 – Soha ne szállj vele szembe! – intette a herceg. – Megölne,
Attalosz.
A kardforgató nem felelt, csak őszinte jókedvvel elmosolyodott.
Alexandrosz egy darabig nem szólt semmit, majd felnézett a
makedón szemébe.
– Tudom, hogy állítólag te vagy az ország legjobb kardforgatója
és egyben apám legbizalmasabb... orgyilkosa. Viszont tudd meg,
hogy ha Parmenión netán titokzatos körülmények között
meghalna, fel foglak keresni. És nem sokat várat magára a te
halálod sem.
Attalosz felsóhajtott.
– Nem azért jöttem ebbe a torz világba, hogy a fenyegetéseidet
hallgassam, fiú. Azért jöttem, hogy megmentselek. Nem kell, hogy
kedvelj – végtére is, miért kellene? Nem vagyok egy kedves
ember. Viszont amennyiben valaha is lesz okom rá, hogy
megvívjak Parmeniónnal, attól a te fenyegetéseid sem fognak
eltántorítani. Én a magam ura vagyok, és a saját utamat járom.
Ezt ne feledd!
– Egyikünk sem fogja feledni – ígérte Alexandrosz. – Az már
igaz.

– Ne is próbálj módot találni Philippusz legyőzésére! – közölte

határozottan Kheirón. – Mert lehetetlen.
– Semmi sem lehetetlen – ellenkezett Parmenión, miközben a
palota udvarán sétálgattak a lenyugvó nap fényében.
– Félreértesz – folytatta Kheirón. – Én itt nagyobb gondokról
beszélek. Mit gondolsz, egy ilyen elképesztő hatalmú lény
szeretne az emberi test törékeny burkába zárva élni – még akkor
is, ha az egy király teste?
Parmenión megállt egy kis patak mellett, és leült az egyik fából
ácsolt padra.
– Hallgatlak.
 Kheirón elnyúlt a fűben, és felsóhajtott.
– Nem ilyen egyszerű a dolog. A Káoszszellemnek nincs
természetes alakja. Ő... vagy inkább az... szellem, a jelek szerint
egyszerre halhatatlan és örökkévaló. Vagyis az igazi kérdés az,
hogy miként létezik. Tudsz követni?
– Még nem, mágus, de mindig szívesen tanulok.
– Akkor haladjunk lassan! Mi volt életed legnagyszerűbb
pillanata?
– Mi köze van ennek bármihez? – kérdezte
Parmenión, aki hirtelen feszengeni kezdett.
– Légy elnéző velem, harcos! – kérlelte Kheirón.
A spártai vett egy nagy levegőt.
– Sok éve – mintha egy emberöltő telt volna el azóta –
szerettem egy fiatal lányt. Miatta még a nap is fényesebben sütött.
Lángra lobbantotta bennem az életet.
– Mi történt vele?
A spártai vonásai megmerevedtek, kék szeme fagyos fénnyel
csillogott.
– Elragadták tőlem és megölték. És most térj a lényegre,
mágus, mert kezdek kijönni a sodromból!
– Éppen ez a lényeg! – tápászkodott fel Kheirón, és leült
Parmenión mellé. – Azt szeretném, ha felidéznéd, mit éreztél
abban a pillanatban, mikor magad előtt láttad szerelmedet és az
együtt töltött napokat, és hogy azután ezeket a gondolatok miként
alakultak át, mikor megérintette őket a keserűség. A
Káoszszellem lehet, hogy halhatatlannak és örökkévalónak tűnik,
de ez nem teljesen igaz. Neki is kell ennie. Nem tudom, hogy a
fájdalom, a bánat és a gyűlölet nemzette-e őt, vagy pont ő minden
keserűség anyja és apja. Bizonyos értelemben ez lényegtelen is.
Ám szüksége van a káoszra, hogy életben maradjon. Philippusz
testében a világot járja, és tengernyi gyűlöletet fakaszt. Minden
rabszolga, minden özvegy, minden elárvult gyermek megismeri,
mi az a gyűlölet, és mind bosszúra szomjazik majd. Jóval azután,
hogy Philippuszból már csak por marad, a makedónoszokat még
mindig gyűlölni fogják. Érted? Őt nem lehet legyőzni, mert még
Philippusz elpusztításával is csak az őt megszálló szellemet
táplálod tovább.
– Akkor mit javasolsz, vessünk magunkat gyáván hasra a
Zsarnok előtt, és mosolyogva, szíves-örömest ajánljuk fel az
életünket?
– Igen – felelte Kheirón kertelés nélkül –, mert akkor a
Káosznak egy nála nagyobb erővel vágnánk vissza... a szeretet
erejével. Ám erre sosem fog sor kerülni. Ehhez nagyobb ember
kellene, mint akivel én valaha is találkoztam, aki az erőszakra
megbocsátással, a gonoszságra szeretettel felelne. Mi a legjobb
esetben is mindössze annyit tehetünk, hogy úgy harcolunk vele,
hogy nem gyűlöljük.
– Miért csináltad meg azt a szemet Philippusznak? – kérdezte
Parmenión váratlanul.
– Az a hiú remény vezérelt, hogy önmagát akarja majd látni
vele, az igazi lelkét. Tévedtem. És ez mindig is gondot okozott
nekem, Parmenión, mert én minden emberben próbálom
meglátni a jót, abban a reményben, hogy az majd
győzedelmeskedik. Ám mégis oly ritkán következik ez be. Az erős
ember uralkodásra tör, mert ilyen a természete. És ahhoz, hogy
uralkodhasson, le kell igáznia másokat. – Kheirón felsóhajtott. –
Az összes hősünk erőszakos ember, nemde? Nem ismerem a ti
világotokban létező hősök nevét, de náluk is ugyanez a helyzet.
– Így van – bólintott Parmenión. – Akhilleusz, Héraklész,
Agamemnón, Odüsszeusz. Mindannyian a kard emberei. Ám az is
bizonyos, hogy ha a gonoszok kardot és dárdát fognak, akkor a
jóknak ugyanezt kell tenniük, hogy megvívjanak velük, nem?
 – Bárcsak ilyen egyszerű lenne! – csattant fel Kheirón. – Ám a
jót és a rosszat nem ilyen könnyű megkülönböztetni. A jók nem
aranyszínű páncélt viselnek, mint ahogy a rosszak sem öltenek
sötét vértet. Ki mondja meg, hol rejlik a gonosz? Te hadvezér vagy
a saját világodban. Kifosztottál valaha is egy várost? Öltél nőket
és gyerekeket?
– Igen – felelte Parmenión, és ismét feszengeni kezdett.
– És közben a jó erők szolgálatában álltál?
A spártai a fejét rázta.
– Világos, mire célzol. És jó ember vagy, Kheirón. Velünk
tartasz Spártába?
– Hova mehetnék? – kérdezte a mágus szomorúan. Felállt, és
már lépett is egyet, hogy távozzon, de azután visszafordult.
– Itt él egy legenda, egy szép legenda. Úgy szól, hogy aznap,
mikor az Igézet visszatér, azt az istenek aranyhajú gyermeke
hozza el. Ő lesz, aki helyreállítja a békét és a harmóniát, és akkor
a világ ismét régi fényében ragyog. Hát nem szép gondolat?
– Ne engedd el! – tanácsolta Parmenión megértően.
– Nem fogom. Reménykedtem, hogy Alexandrosz az
Aranyember, de ő is a Káosz átkát nyögi. Még hány világ létezik,
Parmenión? És mindegyikben ott jár a Sötét Úr?
Sose add át magad a csüggedésnek! – javasolta a spártai. –
Gondolj inkább erre: ha igazad van, akkor talán ezeknek a
világoknak a többségében már eljött az Aranygyermek.
– Ez szép gondolat – bólintott Kheirón. – Most viszont
magadra kell, hogy hagyjalak egy időre. Itt biztonságban
vagytok... átmenetileg. Viszont figyeld a tengert, mert Philippusz
minden hatalmát beveti, hogy megtalálja Alexandroszt.
– Te hová mégy?
– Vissza az erdőbe. Szükségük van ott rám.
 Parmeniónra átragadt a varázsló rossz hangulata, és
lehangoltan indult sétára a partra néző szirteken. Messze lent
látta a fehér homokban üldögélő Attaloszt és Alexandroszt, amint
elmélyülten beszélgetnek, és megállt, hogy egy darabig figyelje
őket.
Ő a fiam – villant bele hirtelen a gondolat, és a szomorúság
szinte letaglózta. Philótász, Nikki és Hektór voltak az ő fiai, mégis
vegyes érzéseket táplált irántuk. Ám ez a fiú, ez az aranygyermek
a mindene volt. – Értelmetlen bánkódni – emlékeztette magát,
ám a szavak, noha igazak voltak, nem hoztak vigaszt. Számára a
bánat a saját magának fenntartott Szégyencsarnokban élt. A
menyegző éjszakáján, Szamothrakén, mikor Philipposz arájára
várt, Parmenión elárulta. Nem lehetett másként leírni a
történeteket. Míg a király részeg mámorát aludta, a spártai öltötte
fel helyette a Kadmilosz ünnepi zárt sisakját és köpönyegét, és
lépett be a fáklyafényes szobába, ahol Olümpiasz hevert
várakozva. A hadvezér mászott be az ágyába, feküdt rá, ő volt az,
aki érezte, amint a puha combok körülfogják...
Elég! – kiáltott fel hangosan, mert az emlék ismét
felkorbácsolta a vágyát. Kettős árulást követett el, és még most
sem értette az okát. Büszkesége és szilárd becsületessége
elhitették vele, hogy sosem lenne képes elárulni egy barátot.
Mégis megtette. Ami még rosszabb, és ez kínozta egyfolytában,
hogy még most is, mikor gondolatban viszolygott a szégyenletes
tettől, teste továbbra is vággyal, gerjedelemmel és gyönyörrel
fogadta az emléket.
Ezért tűrte el Philipposz haragját, és hogy időről-időre
kigúnyolja. A bűntudat a szeretnél is erősebb kötelékkel láncolta a
makedón királyhoz, mintha csak az uralkodó hű szolgálatával
valamiképpen helyrebillenthetné az egyensúlyt, eltörölhetné
szégyenét.
– Sosem fogod – suttogta maga elé.
 Olümpiasz annyira hasonlított Deraére: karcsú volt és
gyönyörű, vörösarany haja csillogott a fáklyafényben.
Megpróbálta levenni a férfiról a sisakot, panaszkodott, hogy a
hideg fém égeti az arcát, ám Parmenión lenyomta a kezét a puha
lepedőre, és elengedte a füle mellett a sirámait. A leendő királyné
az éjszaka addig eltelt részét a Rejtélyek Erdejében töltötte, ahol
belélegezte a szent füstöt. Szembogara hatalmasra tágult, és
elájult, mikor még a hadvezér rajta volt. De ez sem állította meg.
A bűntudat később érkezett, mikor már visszalopózott
Philipposz szobájába, ahol a király meztelenül hevert a kereveten,
részeg álomba merülten. Parmenión lerántotta fejéről a sisakot,
és lenézett a férfira, akinek szolgálatára felesküdött, és érezte,
hogy élesen belemar a megbánás. Az eszméletlen uralkodóra
ráadta a köpönyeget és a sisakot, majd becipelte a hálóterembe,
és Olümpiasz mellé fektette.
Saját termeibe visszatérve megpróbált igazolást keresni tettére.
Aida úrnő, akinek a palotájában vendégeskedtek, még korábban
azt mondta
Philipposznak, hogy ha nem hálja el a házasságot az általa
Szent Órának nevezett időben, akkor a frigy semmisnek
nyilváníttatik. A király persze kinevette. Szép nők társaságában
sosem kellett aggódnia, így a burkolt fenyegetés sem izgatta.
Mégis, miközben telt-múlt a hosszú éjszaka, Parmenión hiába
figyelmeztette, egyik kupa erős szamothrakéi bort a másik után
hajtotta fel. Az uralkodó legendásan jól bírta a szeszt, és a spártai
még mindig meglepőnek találta, hogy Philipposzt milyen gyorsan
legyűrte azon a különleges éjjelen.
Parmenión először még kétségbeesetten keltegette a királyt, de
azután benézett a szobába, ahol Olümpiasz hevert anyaszült
meztelenül a széles ágyon. Később próbálta győzködni magát,
hogy akkor csak Philipposzra gondolt, és hogy másnap reggel
mennyire sértve lesz a büszkesége, mikor egész Szamothraké
megtudja, hogy csúfosan felsült a nászéjszakán. Csakhogy ez
hazugság volt. A mentség később született, ahogy ébren feküdt és
a pirkadatot figyelte.
Mostanra pedig állandó gyötrődés lett az élete, és a
gyötrődésnek két éle volt, akár a kardnak. Először attól félt, hogy
kitudódik az igazság, másodszor pedig attól, hogy el kell viselnie a
látványt, amint szeretett fiát valaki más neveli fel.
– Remélem, a terven töröd a fejed, hogy miként jutunk haza –
szólalt meg Attalosz, aki ekkor érkezett oda nesztelen léptekkel.
– Nem – vallotta be Parmenión –, az eszem máshol járt.
Milyen volt a víz?
– Lehűtött egy kicsit. Hol van a varázsló?
– Hamarosan visszatér. Elment megnézni, kell-e segítség a
kentauroknak.
Ekkor pillantották meg Alexandroszt, aki felfelé kaptatott: a
szirtre vezető ösvény már-már túl meredek volt neki. Integetni
kezdett, mikor meglátta Parmeniónt, és odaszaladt hozzá, majd
leült mellé. A spártai ösztönösen is átkarolta a vállát. Attalosz egy
szót sem szólt, de a hadvezér érezte, hogy őt figyeli.
– A Korinthoszi-öbölhöz kell jutnunk – szólalt meg gyorsan –,
majd onnan Spártába. Csak abban reménykedhetünk, hogy
Arisztotelész ott megtalál minket.
– Reménykedhetünk? – vigyorodott el gúnyosan Attalosz. –
Én ennél valami komolyabbat szeretnék. És miért pont Spárta a
cél? Miért nem megyünk vissza a kőkörbe és várunk? Hiszen a
varázsló odaküldött minket.
Biztosan ott számít a felbukkanásunkra is, nem?
Parmenión megrázta a fejét.
– Az ellenség ott jár mindenütt – és varázslat útján találták
meg Alexandroszt. Egymagunkban nem is remélhetjük, hogy
megállunk ellenük. Spárta viszont ki fog tartani, ott biztonságban
leszünk. Arisztotelész pedig mágus, és megtalál minket.
– Nem győztél meg. Miért nem itt várunk? – tamáskodott
tovább Attalosz.
– Bárcsak megtehetnénk, de Kheirón szerint itt sem vagyunk
biztonságban! A király keze messzire elér, a hatalma nagy.
Kezded már megbánni a döntésed, hogy velem tartottál?
Attalosz jót kuncogott ezen.
– Abban a pillanatban kezdtem megbánni, hogy kilovagoltunk
a körből. Viszont tartani fogom az irányt, spártai.
– Nem kétlem.
– Nézzétek! Egy hajó! – mutatott a tenger felé Alexandrosz,
ahol egy triérész siklott kecsesen, kibontott fekete vitorlákkal,
három evezősora hol kiemelkedett a szikrázóan kék vízből, hol
belesüllyedt. Az orr lassan elfordult, míg a part felé nem mutatott.
Mikor közelebb ért, tisztán látták, hogy jó száz fegyveres
gyülekezik a főfedélzeten.
– Mit gondoltok, barátaim? – kérdezte Attalosz, mikor a hajó
kisiklott a partra, és a harcosok kiugráltak a homokba.
– Makedónoszok – szólalt meg Alexandrosz –, és értem
jönnek.
– Akkor lesz, aki meghal közülük – felelte erre az orgyilkos
halkan.

– Vissza a palotába! – rendelkezett Parmenión majd felkapta

Alexandroszt, és maga mögött hagyta a szirtet. Messze alant a
makedónosz katonák nekivágtak a hosszú és meredek
kaptatónak, a napfény megcsillant kardjaikon és lándzsáikon.
Parmenión a konyhába szaladt, ahol korábban levetette
mellvértjét, sisakját és kardját. Miután páncélt öltött, felkapta
Alexandroszt, és futva nekiindult a széles lépcsőnek, kettesével
véve a fokokat.
 – Mi van akkor, ha azok a repülő lények még mindig a
túloldalon vannak? – tudakolta Attalosz, mikor megérkeztek az
illúziófalhoz.
– Meghalunk – dörmögte Parmenión, és ezzel a lendülettel
kardot rántott, majd átlépett Kheirón barlangjába. Az üresen
tátongott. A spártai letette a földre Alexandroszt, és a
barlangnyíláshoz sétált, ahonnan körülnézett a hegyoldalban. A
döglött szürke csődör ugyanott hevert, ahol felbukott, fekete
varjak marakodtak a tetemen. A csődörön túl több mint harminc
vora hullája hevert, de őket a varjak elkerülték. A hadvezér
hátasának nyoma sem volt.
– Nagyobb biztonságban lennénk az erdőben – szólalt meg
Attalosz. Parmenión erre bólintott, így mind a hárman nekivágtak
a hegyoldalnak, és gond nélkül érték el a fák menedékét.
A rengetegben természetellenes csend honolt. Egyetlen madár
sem zengte víg dalát, szellő sem borzolta odafent a fák koronáját.
A csend mindkét harcost nyugtalanította, Alexandrosz viszont
örült, hogy példaképe, Parmenión mellett sétálhat és foghatja a
kezét. Beljebb hatoltak az erdőbe, azon a keskeny csapán, amely
kanyargott, emelkedett, lejtett, míg egy sekély patakhoz nem ért,
ahol a fehér köveken a hegy vize hűsen csobogott keresztül.
– Átkelünk rajta, netán követjük? – érdeklődött Attalosz
suttogva. Mielőtt Parmenión felelhetett volna, mozgást hallottak
a csapásról, előttük: száraz ágak ropogtak valakinek a talpa alatt.
Majd a sűrű bokrok tompította hangokat hallottak.
A spártai felnyalábolta a gyermeket, és a bozótos felé hátrált,
mellette Attalosz ugyanígy tett. Mielőtt azonban még rejtekhelyet
találhattak volna, a patak túlpartján megjelent egy hollószárnyas
sisakot viselő harcos.
– Itt van! – bődült el. – Itt van a gyerek!
 Húsznál is több kardos-lándzsás, sötét köpönyeges katona
bukkant fel mögötte futva. Attalosz pengéje szisszenve tört elő a
tokjából.
Parmenión megpördült. Mögöttük a keskeny csapás húzódott,
mindkét oldalán tüskés és szúrós bokrok nőttek sűrűn. Onnan,
ahol állt, nem látta a csapa végét, de mikor lenézett,
megpillantotta a lejtőtől távolodó hasított őzpaták nyomát.
A makedónoszok belegázoltak a patakba, az erdő
visszhangozva verte vissza diadalüvöltésüket.
– Futás! – rikkantotta Parmenión, és Alexandroszt a melléhez
szorítva rohanni kezdett az ösvényen. Tüskék hasítottak a
lábikrájába, ahogy szaladt, és kétszer is majdnem elesett, mikor
sarus talpa megcsúszott a száraz földön. A lejtő meredeken tartott
lefelé, a csapa ide-oda kanyargott, de végül kiértek a hatalmas,
göcsörtös tölgyek övezte szélesebb ösvényre. Mikor hátranézett a
válla felett, látta, hogy Attalosz jó tíz lépésre lemaradt, az üldöző
makedónok egyre közelebb érnek hozzá. Az egyik katona
megtorpant, hogy elhajítsa a lándzsáját. – Vigyázz! – kiáltotta
Parmenión, mire Attalosz balra ugrott, így a fegyver elsüvített
mellette, és a kardforgató előtt fúródott a talajba. Attalosz
futtában rántotta ki a lándzsát a földből. Váratlan volt, mikor
megpördült, és vissza hajította a fegyvert a támadója felé. A férfi a
földre vetette magát, így a lövedék pontosan torkon találta az
utána igyekvőt.
Attalosz máris sarkon fordult, és Parmenión után száguldott. A
spártai egy pillanatra sem lassított, olyan keskeny csapást
keresett, ahol az ellenség csak libasorban haladhat utánuk, és
rninden lépéssel egyre nőtt a haragja. Esélytelen volt itt győztes
stratégiát kidolgozni, nem létezett olyan ravasz terv, ami
átbillenthette volna a mérleg nyelvét. Egy túlerőben lévő, halálos
ellenség vadászik rájuk egy számukra ismeretlen erdőben. Nem
maradt számukra más menedék, mint a futás. De merre? A
spártai még azt sem tudta, hogy nem egy veszélyesebb ellenség
felé tartanak-e, vagy nem sodorják-e magukat még nagyobb
veszélybe.
A dühöngés határáig jutott mostanra. Mindvégig úgy maradt
életben, hogy túljárt az ellenségei eszén, jobb tervet kovácsolt
náluk. Ő volt a sztratégosz, a hadvezér. Ám itt páni félelemtől
űzött prédává alacsonyodott, aki az életéért fut.
Nem, hasított belé a gondolat, nincs páni félelem. Azt sosem
hagyná!
Fiatalon távfutó volt, a leggyorsabb és a legjobb egész
Spártában és Thébaiban, és még most is – hiába kellett cipelnie a
gyereket – tudta, hogy lehagyná a makedónoszokat. A gondot az
jelentette, hogy hová fusson. Felpillantott az égre, és megpróbálta
meghatározni, merre járhat az erdőben. A barlang balra kell, hogy
legyen. Ám mi értelme lenne oda visszatérni? Átléphetnének
ugyan a falon, és azzal megmenekülnének közvetlen üldözőiktől,
hogy azután a palotát átkutató katonák kapják el őket. Nem, a
barlang nem megoldás.
Az ösvényen egy kidőlt fa hevert keresztben, ő pedig
megerőltetés nélkül szökkent át rajta. Előtte az ösvény kettévált,
az egyik út emelkedett, a másik alábukott egy árnyékos
szurdokba. Egy lándzsa süvített el mellette. Jobbra vágott, és a
szurdok felé futott.
Három katona vágta el az útját jó harminc lépéssel odébb az
ösvényen. A spártai szitkozódva balra fordult, és átlendülve egy
alacsony bokor felett, nekivágott a meredek kaptatónak, s végül
ciprusok övezte kör alakú tisztáson találta magát egy kis
völgyteknőben. Attalosz is megérkezett, arca vörös volt a
kimerültségtől, veríték csillogott a bőrén.
– Nem... tudok... tovább... futni – lihegte.
 Parmenión fikarcnyit sem törődött vele, az egyik közeli fához
ugrott, és feltette Alexandroszt annak a legalacsonyabb ágára.
– Mássz fel addig az elágazásig, és ott kuporodj össze! –
utasította a spártai. – A földről nem fognak meglátni. – A fiú
kicsiny testével átfurakodott a fenyőtűk rengetegén, és összehúzta
magát, láthatatlanul.
Parmenión kivonta a kardját, és visszarohant a kaptató szélére,
ahol megállt és várt. Az első makedónosz harcos már meg is
érkezett fújtatva – és felordított, mikor a spártai pengéje lesújtott
a nyakára. A katona visszabukfencezett a bajtársai közé.
Három másik makedónosz lépett a tisztásra bal kéz felől,
Attalosz pedig már rohant is, hogy szembeszálljon velük: hárított
egy szúrást, és visszakezes csapással válaszolt, amely kilövellő
vérpermetet fakasztva tépte fel a férfi torkát.
Ám ekkor már feltűnt az ellenséges főcsapat, és szétszóródva,
körülvették a makedónokat. Parmenión hátrált, Attalosz pedig
melléugrott: a makedónoszok lándzsáinak vashegyű fala bezárult
körülöttük.
– Hallgatnom kellett volna a tanácsodra – suttogta Attalosz.
– Hol a gyerek? – kérdezte egy sötét bőrű, fekete szemű,
himlőhelyes képű harcos.
A király bajnoka felvihogott.
– Nehezemre esik elhinni, hogy egy ilyen csúfság képes volt
elsajátítani a beszéd tudományát.
– Hol a gyerek? – kérdezte a férfi ismét, és a lándzsafal
közelebb nyomult.
Ekkor az egyik lándzsás felbukott, koponyájából nyíl meredt
elő. Egy másik felkiáltott, mikor egy vessző fúródott a combjába.
– A földre! – harsogta Parmenión, megragadta
Attalosz karját, és lerántotta.
 Minden oldalról nyilak szelték át a tisztást. Az egyik halott
makedónosz két vesszővel a hátában egyenesen a spártaira
zuhant – a harmadik a szeméből állt ki. Mindenfelé hullottak a
katonák. Többen megpróbáltak visszamenekülni az ösvény
biztonságába, ám ott feltűnt Brontész, a minótaurosz hatalmas
alakja, és kétfejű fejszéje mellvérteket és sisakokat szakított át.
Két harcosnak sikerült átjutnia rajta, és elnyelte őket a lejtő, de
üvöltésük visszhangja eljutott hozzájuk, és Parmenión látta, hogy
a minótaurosz két fivére – az oroszlánfejű Szteropész, és Argész, a
küklopsz – ront ki a fák közül.
Szörnyű csend telepedett a tisztásra. Parmenión letaszította
magáról a rázuhant hullát, felállt, és a tokjába lökte a kardját.
Mindenütt tetemek hevertek. A fák közül zord arcú, parázsló
tekintetű kentaurok léptettek elő, íjjal és tegezzel a kezükben.
– Örülök, hogy újra látlak! – köszöntötte Parmenión
Brontészt, mikor a minótaurosz odasétált hozzá. A busa bikafej
egy bólintással nyugtázta szavait.
– Jól tudsz futni – sétált el mellette a teremtmény ahhoz a
ciprushoz, amelyen Alexandrosz rejtőzött. – Gyere le, Iszkander!
– kiabált fel.
Alexandrosz kibújt az ágak közül, és leugrott a minótaurosz
karjába.
– Tényleg te vagy Iszkander? – suttogta a fenevad.
– Így hívnak – felelte a gyermek.
– És ki tudod nyitni az Óriás Kapuját?
– Majd elválik – mondta erre Alexandrosz, gondosan
megválogatva a szavait. Brontész, karjában a kisfiúval,
visszaballagott a várakozó Parmeniónhoz és Attaloszhoz.
– A kentaurok hozták a hírt, hogy eljött Iszkander. Az Úrnő
arra kért minket, hogy védjük meg. Megtesszük, ha kell, az
életünk árán is. Ám lehet, hogy ez sem lesz elég. A makedónoszok
sokan vannak, mi kevesen.
 – Tévedsz – suttogta Kheirón. – A gyermek nem
Iszkander. Én is tudom, te is tudod.
Parmenión felsóhajtott.
– Én csak annyit tudok, mágus, hogy Spártába kell jutnunk,
hogy megmentsük Alexandroszt. És minden lehetőséget
megragadok, amit csak tudok.
– Na de ezek a lények... ők miben reménykednek? Hát nem
látod, hogy számukra Iszkander jelenti a mindent? Ő az ígéret,
amely életben tartja őket, ő, aki visszahozza a mágiát a világba, és
véget vet az ember uralmának.
– Mi az az Óriás Kapuja? – kérdezte a spártai.
– Spártától egynapi lovaglásra délre található egy erdő. Ott,
egy dombon két gigászi pillér áll, amelyet egy harmadik köt össze.
Ez a Kapu.
– És hová vezet?
– Sehová – felelte Kheirón. – A legenda szerint Iszkander fogja
kinyitni, aki a legmagasabb fánál is magasabbra nő, és mindkét
kezét egy-egy pilléren nyugtatja majd. Csak ekkor tér vissza az
Igézet, és árasztja el a világot. Alexandrosz azonban erre nem
lehet képes, mert nem ő az Aranygyermek.
– Mit vársz tőlem, mágus? Veszítsem el az egyetlen
szövetségesünket ebben a furcsa világban, amely a tiéd? Ítéljem
halálra Alexandroszt? Nem, nem teszem. Ők hoztak egy döntést,
nem én erőltettem rájuk.
– Ezt az érvet nem használhatod – vágott vissza Kheirón.
– Tudod, hogy tévednek, mégis hagyod, hogy ragaszkodjanak
ehhez a tévedéshez, mert a céljaidnak megfelel. És ezzel nem
teszel mást, mint hogy minden valószínűség szerint
mindegyiküket halálra ítéled.
– Van valami gond, Kheirón? – cammogott oda
Brontész.
 – Van valami gond? – fordult a mágus
Parmeniónhoz.
A spártai hideg kék szeme állta a pillantását.
– Nincs – válaszolta. – Holnap Iszkander szembenéz a
végzetével.
Ekkor hátat fordított nekik, és észrevette a nőt.

Deraé nagy levegőt vett, mikor a spártai felé fordult. Érezte,

hogy megroggyan a lába, mintha elkocsonyásodott volna, és a
keze remeg.
Annyira közel van – gondolta. Szamothrakén beszéltek ugyan,
de akkor ő fátylat és csuklyát viselt, gondolatai a rá váró feladat
körül keringtek. Most azonban, ahogy a férfi elindult felé, ismét
tizenhat évesnek érezte magát, eszébe jutott, milyen puha volt a
másik érintése, milyen édes a lehelete.
– Ismersz engem, hölgyem? – kérdezte a hadvezér. Nem azon
az ifjonti hangján szólt, amelyet Deraé annyira szeretett, de még
így is beleborzongott. Elfojtotta lelke tüzét, és megérintette a férfi
elméjét, érzékelte a másikat megrohanó érzelmeket: a
kíváncsiságot, a rokonszenvet, és a vágyat, noha a papnő egyszerű
és feledhető testet választott. Gyorsan kimenekült a spártai
gondolatai közül,
– Ismerlek – felelte végtelenül nyugodt hangon, és
mogyoróbarna szeme találkozott a sztratégosz tekintetével.
A férfi egy ideig némán, tétován csak állt. Brontész ballagott
oda hozzájuk.
– A hölgy az Istennő, anyám barátja – közölte a minótaurosz.
– Az Igézet gyermeke.
Parmenión bólintott, de tekintete nem eresztette a sötét hajú
asszonyt.
– El kell tűnnünk innen – fordult végül
Brontészhoz. – Te ismered az erdőt: merre mehetnénk?
 – Ne válaszolj! – vágott közbe sietve Deraé. – Figyelnek.
Brontész jókora marka ráfonódott az övéről lelógó fejszéje
nyelére, Parmenión pedig megpördült, hogy körülnézzen a
tisztáson.
– Nincs itt senki – nyugtatta meg őket Deraé. – Messziről
figyelnek minket.
– De ki? – tudakolta a minótaurosz.
– Philippusz egyik papja.
– El tudsz rejteni előle? Az anyám szerint misztikus vagy.
– Talán. – Deraé leült a fűbe, lehunyta a szemét és szabadjára
engedte a lelkét. Fénydárda döfött felé. A keze felemelkedett, a
dárda pedig ezer szikrára robbant szét, szentjánosbogarakként
szállingózva körülötte.
– Meghalsz! – harsogta a kopaszra borotvált pap, ahogy a nő
elé lebegett.
– Mind meghalunk egy nap – felelte a nő. Ismét felemelte a
kezét, és a szentjánosbogarak áramlani kezdtek vissza, a pap felé,
hogy azután a fejére és az arcára tekeredő, a férfit megvakító
aranyszalaggá álljanak össze. – Térj vissza a gazdádhoz!
A pap eltűnt.
Deraé kinyitotta a szemét és felállt.
– Elment – fordult Brontészhoz. – Most már nyugodtan
beszélhetünk.
– Csak két úton juthatunk el Spártába: vagy délkeletnek
indulunk, a Peléponnészosz felé,
Korinthuszon át, vagy északnyugatnak, a tengerhez, hogy
hajóval kerüljük meg a partvidéket, Gütheionba.
– És mi van nyugatra? – tette fel a kérdést Parmenión. – Akár
át is kelhetnénk a Pindosz-hegységen, hogy úgy jussunk el az
öbölig, nem?
 – Nem – rázta a fejét Brontész. – Az az út maga a halál. Nem
jutnátok át a Gorgó-erdőn. Vorák élnek ott, és maga Gorgó, aki a
legaljasabb bestia, a szíve maga a romlottság. Mesélhetnék
mérhetetlen gonoszságáról, de esküszöm, hogy a belefeketedne a
nyelvem, a lelketek pedig elsorvadna annak hallatán. Ennyi
erővel mérget is ihatnánk, ha ezt az utat választjuk.
– Azért csak mesélj az útról! – csendült határozottan
Parmenión hangja.
– Ugyan minek? Hiszen szóba sem jöhet.
– Mert ő a sztratégosz – felelt helyette Deraé –, és tudnia kell.
Brontész nagyot sóhajtott.
– Az erdő dél felé egészen a Korinthuszi-öbölig nyúlik.
Hatalmas és sűrű, ember nem járta rengeteg. Ám minden egyes
dombját és völgyét a Káosz lényei népesítik be.
Deraé mindvégig a spártait figyelte. Vonásai rezzenetlenek és
kifürkészhetetlenek maradtak, és ezúttal a papnő nem próbák
olvasni a gondolataiban.
– És te mit tudsz mondani nekünk, hölgyem? – szólalt meg a
férfi váratlanul.
– A makedónoszok erői körülvettek benneteket – felelte. –
Jönnek északról, délről és keletről. Velük tartanak azok a repülő
lények... a vorák?... de vannak embereik, meg ember módra, két
lábon járó fenevadjaik is.
– Kikerülhetjük őket?
Deraé vállat vont.
– Húsz kentaurral nem, ráadásul a gyermeket keresik,
Philippusz pedig kapcsolatban áll vele. Bármelyik utat választjuk
is, veszély les ránk. Még egy darabig elég a hatalmam hozzá, hogy
megvédjen minket a Démonkirálytól, de már nem sokáig,
Parmenión, mert ő túl erős.
– Vagyis nyugatnak terelnek minket, akár akarjuk, akár nem?
– Így van – bólintott a papnő.
 – Gondolkodni fogok a dolgon, de előbb keresünk egy helyet,
ahol álomra hajthatjuk a fejünket!
 A Pindosz-hegység
Brontész megmutatta az utat egy sor kisebb barlanghoz, majd
magára hagyta Parmeniónt, Alexandroszt, Kheirónt és Attaloszt,
és a fivéreivel együtt a közelben kerestek menedéket, a sötét hajú
nővel együtt. A kentaurok alkonyatkor elszállingóztak, hogy
emberi alakban térjenek vissza, amikor leszállt az éj.
Mindannyian egy külön barlangban húzták meg magukat,
valamivel északabbra a többiektől.
Kheirón némaságba burkolózott, míg Attalosz tüzet rakott a
barlang belső falánál, Parmenión pedig kisétált az éjszakába,
hogy megbizonyosodjon róla, a tűz fénye nem jut túl a barlang
bejáratán. A spártai köpenyébe tekert Alexandrosz békésen aludt
a tüzecske mellett, a hadvezér pedig leült a barlang szájánál és a
csillagokat kémlelte.
– Terveket kovácsolsz? – lépett mellé Attalosz, és hátát a
falnak vetve ő is letelepedett a földre.
– Nem. Az ifjúságom jár az eszemben.
– Remélem, elpazaroltad.
– Igen, elpazaroltam – sóhajtott fel Parmenión. Az éjszakai ég
tisztán tündökölt, a hold fényesen ragyogott, ezüstös fényével
fürösztve a fákat. A tisztásra egy borz csoszogott be, majd
elügetett a bokrok közé.
– Állítólag Spárta bajnoka voltál – törte meg ismét a csendet
Attalosz. – Miért mentél el, mikor az oly sok babérral jár?
Parmenión erre a fejét csóválta.
– Vajon hol születnek ezek a históriák? Még hogy bajnok! Egy
gyűlölt félvér voltam, kevertvérű, akit gúnyoltak, és ütöttek-
vertek. Spártából nem hoztam mást, csak a zúzódásaimat, és a
mindent elnyelő, mindent elpusztító gyűlöletet. Voltál te valaha is
szerelmes, Attalosz?
 – Nem – vallotta be a makedón, aki hirtelen feszengeni
kezdett.
– Én igen... egyszer. És a szerelem miatt megszegtem a
törvényt. Egy jó családból származó hajadonnal háltam. Emiatt a
lányt megölték, én pedig végeztem egy kiváló emberrel. Mi több,
előidéztem saját városom bukását, és ezzel az egyetlen barátom
halálát, aki valaha is volt. Hermiásznak hívták, és Leuktránál
esett el, a király oldalán, akit bálványozott.
– Minden ember meghal – jegyezte meg csendesen Attalosz. –
Viszont meglepsz, spártai. Azt hittem, te egy jéghideg hadvezér
vagy, olyan harcos, aki sosem vesztett csatát. Mindig azt hittem,
az életed varázslatos... ha úgy tetszik, áldott.
Parmenión elmosolyodott.
– A másik ember élete gyakran tűnik annak. Thébaiban élt
egyszer egy tehetős kalmár. Mindenki irigykedve nézte, átkozták a
szerencséjét, féltékenyek voltak az aranygyűrűkre, amelyeket
hordott, és a hatalmas házra, amelyet egy magas dombon emelt,
messze a város bűze fölött. Azt viszont nem tudták, hogy egykor
rabszolga volt, és tíz évig robotolt egy trák bányában, mire
megvásárolta a szabadságát, és azután még öt éven át dolgozott,
hogy összekuporgasson annyi pénzt, amivel azután belevághatott
abba a kockázatos vállalkozásba, ami végül gazdaggá tette.
Szóval, ne irigyelj, Attalosz!
– Nem azt mondtam, hogy irigyellek – vágta rá a kardforgató,
majd váratlanul elvigyorodott. – Viszont azt hiszem, mégis.
Sosem kedveltelek, Parmenión, viszont tisztellek. Ám elég mára a
bókokból, inkább azt mondd meg, hogy jutunk el Spártáig?
A hadvezér felállt, nyújtózott egyet.
– Nyugatnak indulunk, átkelünk a Pindosz-
hegységen, onnan irány a part, mindvégig magaslatokon és
erdőkben maradunk.
 – Ez többhetes út. Nem szeretnék kishitűnek tűnni, de
szerinted a három szörnyeteget meg húsz kentaurt is soraiban
tudó csapatunk át tudja szelni keresztben egész Hellászt – még
ezt a Hellászt is –, anélkül, hogy ne fedeznék fel?
– A kentaurok errefelé nem szokatlanok, de főleg éjszaka
fogunk haladni, amikor emberalakot öltenek. Ami Brontészt és
fivéreit illeti, egyetértek veled. Viszont elképesztően erősek, és
felbecsülhetetlenül értékesnek bizonyulhatnak, ha beüt a ménkű
az úton.
– Szóval arra számítasz, hogy beüt a ménkű, igaz?
– Igen, arra. Van egy hatalmas gondunk, és azon semennyi
fejtörés nem segít. Philippusz varázslattal találta meg
Alexandroszt egy másik világban, így valószínűnek tűnik, hogy
ebben is rá fog akadni. Bárhová is menjünk, bárhogy is
bujkáljunk, az ellenség mindig a nyomunkban lesz.
– Úgy vonzza majd őket a fiú, mint legyeket a tehénlepény? –
tűnődött hangosan Alexandrosz.
– Undorító egy hasonlat, de nem áll távol a valóságtól –
bólintott a spártai. – Ugyanakkor a papnő azt mondja, hogy egy
darabig még védeni tud minket.
Vagyis a terved – már amennyire ez az – abból áll, hogy
átvezetsz egy félemberekből és bestiákból álló csapatot egy
háború dúlta vidéken, ahol útjuk végén vagy szívesen látják őket,
vagy sem, mindezt abban a reményben, hogy Arisztotelésznek
elég a hatalma ahhoz, hogy megtaláljon és hazavigyen minket?
– Tömören összefoglaltad. Van netán jobb terved?
– Be kell vallanom, semmilyen lángeszű gondolat nem jutott
eszembe, viszont valami más aggaszt. Méghozzá Alexandrosz
kapcsán. Ő az az Iszkander, akit ezek a... teremtmények... várnak?
– Nem.
– És mi lesz akkor, ha erre ezek a fenevadak is rájönnek?
Valószínűleg egy icipicit méregbe gurulnak.
 – Talán igen. Ám ez egy másik napnak a gondja.
– Egy olyané, amit már alig várok – morogta Attalosz. – Én
mondom neked, spártai, hogy a te társaságodban az élet ritkán
unalmas.

Már hajnalodott, mikor a gondolataiba merülten üldögélő

Parmenión megpillantotta a hegy lábánál az erdő fái közül kilépő
Brontészt. A lény megtett még pár lépést, majd térdre rogyott.
Kísérteties, fakó fény villózott körülötte, a spártai pedig ámultan
látta, hogy eltűnik a busa bikafej, és egy sápadt bőrű ifjú vonásai
jelennek meg a helyén – haja mint a csiszolt bronz.
Az ifjú felemelte pillantását, és észrevette a hadvezért, amitől
megdermedt, és ebben a testtartásban is maradt egy ideig, majd
végül leült a földre, és elfordította a tekintetét.
Parmenión kisétált a holdfénybe és leballagott a lejtőn, hogy
leüljön az egykori minótaurosz mellé.
Nem tekintik udvariasnak, ha valaki tanúja az Átváltozásnak –
szólalt meg Brontész. – Ám te nem erről a világról való vagy, így
nem várom el, hogy megértsd a szokásainkat.
– Miért kell másik alakot öltened?
– Miért kell nektek, embereknek, ennetek vagy levegőt
vennetek? Nem tudom rá a választ. Csak azt tudom, hogy létezik,
és hogy szükség van rá. Átváltozás nélkül meghalnék. És ahogy az
Igézet napról napra gyengül, az Átváltozás is egyre nehezebb lesz,
egyre jobban átszövi a kín. Ezt fogja Iszkander orvosolni, mikor
visszahozza az Igézetet.
– Hacsak Philippusz előbb el nem fogja – mutatott rá
Parmenión.
– Pontosan. Mit javasolsz, hogyan játsszuk ki?
– Úgy, hogy átkelünk a Gorgó-erdőn.
– Akkor mindannyian meghalunk.
 – Most neked kell megbíznod bennem, Brontész. Nem értem
ugyan a rejtélyeiteket, sem az Igézet hatalmát, de ismerem a
háború mikéntjét, és hogy mit jelent valaki ellenségének lenni.
– Gorgó végezni fog veled, Parmenión. Nálam is jobban gyűlöli
az embereket.
– Nem felejtettem el – felelte a spártai. – De járja nálunk egy
mondás, Brontész: az ellenségem ellensége a barátom.
– Gorgónak nincsenek barátai. Most sincsenek... és soha nem
is voltak.
– Ismered őt? – kérdezte halkan Parmenión. – Nem akarok
beszélni erről.

Deraé ébren feküdt, lelke az éjszakai eget szelte, rejtőzködő

kémeket keresett. Egyet sem látott azonban, és ez nyugtalanította.
Vajon ez azt jelentette, hogy félnek az erejétől vagy azt, hogy
valami módot leltek annak hatástalanítására, és már most is a
barlangokat figyelik? Ezek a gondolatok idegesítették.
– Aludnod kell – gondolta, így visszaszállt a testébe, és
betakarózott az Arisztotelésztől kapott rozsdaszínű köpennyel.
Vastag gyapjúból szőtték, éjszakára jó meleget adott, nappal
mégis hűtötte a testét, és kényelmesen elvackolta magát alatta.
Mégsem jött álom a szemére.
Nem tudta, mire számítson ebben a furcsa, új világban és
felkészült a meglepetésekre. Kheiróntól azonban még így is
elámult. Mintha Arisztotelész ikertestvére lett volna. Deraé
finoman kinyúlt, megérintette a férfi emlékeit, és a mágus abban
a pillanatban ráébredt a jelenlétére. Nem zárta el előle a
gondolatait, hanem szellemének mosolyával köszöntötte.
Nem Arisztotelész volt, mivel nem voltak emlékei a papnő által
ismert Makedóniáról, mint ahogy Hellászról sem. Ám a férfi
emlékeinek tárháza irdatlan volt, tele letűnt népekkel,
megváltozott világokkal. Járt Akkádiában és Atlantiszon, sok
alakban – volt harcos és misztikus, félisten és démon, és
ugyanazoknak az aranyszínű köveknek a mágiája tette
halhatatlanná, amilyeneket Arisztotelész is birtokolt.
– Elégedett vagy? – kérdezte a férfi, visszarángatva gondolatait
a jelenbe.
– Igen – felelte az asszony. Ez még korábban történt, mikor
Brontész és szörnyfivérei találkoztak a kentaurokkal, és
kitervelték a két makedónt megmentő rajtaütést. A minótaurosz
előrement felderíteni és látta, hogy üldözik őket, és jól ítélte meg,
hogy hol ér az véget.
Még így is szorosan alakult, és Deraé még most is reszketni
kezdett, ha rágondolt.
– Honnan jöttél, kedvesem? – kérdezte Kheirón, mikor a
csatateret elhagyva a barlangok felé indultak.
– Papnő vagyok, gyógyító – felelte. – Egy barátom unszolására
érkeztem ide segíteni Parmeniónnak.
– És ez a barátod... úgy néz ki, mint én?
– Hajszálra.
– Különös. Vajon mennyi a történetünkben a közös? Szívesen
találkoznék vele. Ő is átjön majd ide?
– Szerintem nem. Van itt valami, amitől szörnyen fél.
Kheirón ezen jót derült.
– Léteznek dolgok, amelyektől én is nagyon félek. Régóta
ismered Parmeniónt?
– Már találkoztunk... de csak rövid ismeretség volt – válaszolta
a nő őszintén.
– Nos, ez meglep, mert feltűnő, hogy szinte sosem veszed le
róla a tekintetedet. Csak azért, mert jóképű harcos?
– Van pár olyan téma, amit jobb lenne kerülni, uram – mondta
erre Deraé kimérten.
 – Ahogy óhajtod. – A mágus ezzel távozott, és csatlakozott a
hátvédet alkotó Brontészhoz.
Ahogy telt-múlt az éjszaka, Deraé el-elaludt, de újra meg újra
felriadt, és végül pirkadatkor ébredt. Alexandrosz, a kisfiú a
barlang szájánál lesett befelé, és elmosolyodott, mikor meglátta a
nőt.
– Szép napot! – köszönt, és besétált a barlangba, majd
letottyant az asszony mellé.
– Neked is, kis herceg. Korán keltél.
– Igen, de nem szoktam sokat aludni. Hogy hívnak?
Hívhatsz Thénának.
– Aha, de nem ez a neved, igaz?
– Nem mondtam, hogy az. Csak annyit mondtam, hogy
hívhatsz így.
– Akkor te meg hívhatsz Iszkandernek.
– Úgy lesz... Iszkander. Félsz?
– Nem – felelte a gyermek széles mosollyal. – Hiszen itt van
Parmenión, és nincs nála nagyobb harcos egész Hellászban.
Ráadásul ő a legjobb hadvezér is.
– Igencsak bízol benne, Iszkander. Nyilván nagy csodálója
vagy.
– Apám után őt szeretem a legjobban. Te honnan jöttél?
– Én gyógyító vagyok, és a tenger túlpartján, a Templomban
élek, nem messze Trója romjaitól.
– Mindig gyógyító voltál?
– Nem. Egykor csak egy lány voltam, aki arról álmodott, hogy
hozzámegy a férfihoz, akit szeret. Ám nem így történt.
– Miért nem? – A kérdést olyan ártatlanul tették fel, hogy
Deraé felnevetett, és kinyújtotta a kezét, hogy megborzolja a
gyermek haját. Már majdnem megérintette, mikor égető fájdalom
hasított a tenyerébe, ezért visszarántotta. A kisfiúnak
elfintorodott az arca.
 – Sajnálom. Már jó ideje nem történt ilyen, és azt hittem,
megszabadultam tőle.
A papnő erőt vett magán, és ismét kinyújtotta a kezét, ujjai
kisöpörték a kisfiú zöld szeméből az arany fürtöket. A kín ismét
belehasított, de nem mutatta.
– Csak egy görcs volt – füllentette, de a gyermek a fejét rázta.
– Nagyon kedves tőled, de kérlek, ne érints meg! Nem
szeretném azt látni, hogy fájdalmat okozok.
Sötét árnyék vetült a barlangnyílásra, és Parmenión lépett be.
– Szóval itt vagy – térdelt le a kis herceg mellé. – Gyere, fel kell
készülnünk az útra!
– Thénának hívják – tájékoztatta Alexandrosz. – És nagyon
kedves. – Ezzel kiszaladt a barlangból, Deraé pedig belenézett a
férfi szemébe.
– Kiválasztottad az utat, sztratégosz?
– Igen – telepedett le mellé a hadvezér. – Biztos vagy benne,
hogy nem találkoztunk már, hölgyem?
– Miből gondolod, hogy igen? – kérdezett vissza.
– Meg nem tudom mondani. Az arcod nem ismerős, de mégis
érzem, hogy ismerlek.
– Már találkoztunk – vallotta be a nő –,
Szamothraké szigetén.
– Te vagy az! – suttogta a férfi. – Akkor csuklya és fátyol
takart: azt hittem, gyászolsz.
– Gyászoltam is. Még most is. Azonban – szökkent könnyedén
talpra Deraé –, mintha azt mondtad volna, hogy készülnünk kell
az útra.
– Igen, hogyne! Tudod, mi a tervem, merre menjünk? – állt fel
a hadvezér is.
– A Gorgó-erdő a cél.
 A férfi ekkor elmosolyodott, és arca ettől kimondottan
kisfiússá vált. Deraé kénytelen volt elkapni a tekintetét.
– Nincs más út – közölte Parmenión.
– Tudom. Mit tervezel?
– Elmegyünk az erdő széléig, ami Brontész szerint háromnapi
járásra van. A többieket otthagyom és felkeresem Gorgót.
Miért vállalnál ekkora kockázatot? Mit nyerhetsz ezzel?
Parmenión arcáról eltűnt a mosoly.
– Másfelé nem mehetünk. A nyílt terepen megtalálnak minket,
nem tudunk hova bújni, nem tudunk hova futni. Az erdő
menedéket nyújt, és esélyt, hogy elérjük az Öblöt.
– Brontész szerint ott még a makedónoszoknál is rosszabb
gonoszság üli meg a rengeteget.
– Így van, és én hiszek neki.
– Akkor hogyan alkudhatnál meg az ott élőkkel? Mit tudsz
kínálni nekik?
– Iszkander álmát, az Óriás Kapujának megnyitását, a mágia
visszatértét. Gonoszok vagy sem, attól még mindig az Igézet
teremtményei.
– Veled tartok.
– Nem kell kockára tenned az életedet. Én is képes vagyok
tárgyalni az Erdő urával.
– Ettől függetlenül elkísérlek. Sok adottsággal bírok,
Parmenión, és azok hasznosnak bizonyulnak majd. – Ezt nem
kétlem.

A csapat két napja volt úton, nyugat felé tartottak, egyre feljebb
hágtak a hegyen, azt a hosszú hágót keresték, amelyik lefelé
kígyózva jutott el az alattuk elterülő, fatengerbe, a Gorgó-erdőbe.
A harmadik nap reggelén, mikor egy hirtelen kitört vihar elől egy
széles sziklakiszögellés alatt kerestek menedéket, az útról
patadobogás zaja ütötte meg a fülüket. Attalosz és Parmenión
kardot vontak, és kisétáltak a viharba, nyomukban Brontésszal és
Kheirónnal.
Egy csődör ügetett az ösvényen, és nagy fejét felfelkapva
felnyihogott, mikor észrevette a mágust.
Kajmál! – kiáltotta Kheirón, és odafutott hozzá, majd
megsimogatta a paripa nyakát. – Jó újra látni, fiú.
A mágus megragadta a csődör sörényét, és a hátára lendült. Az
eső csendesedett és Kheirón Parmenión mellé lovagolt.
– Előremegyek felderíteni – közölte. – Még mielőtt leszáll az
éj, találkozunk.
– Légy óvatos, mágus, mert szükségünk van rád, és szükségünk
van a mágiádra is, ha a vorák visszatérnek! – figyelmeztette
Parmenión.
A vihar áthaladt, a felhők felszakadoztak, és a hegy napfényben
fürdött, ahogy a csapat továbbindult, a kentaurokkal az élen. A
spártai visszafutott, fel a kaptatón, és szemét leárnyékolva nézett
arrafelé, amerről jöttek.
Attalosz csatlakozott hozzá.
– Látsz valamit? – érdeklődött a makedón.
– Nem vagyok benne biztos, de nézz csak oda, ahol a fenyők
állnak! Ott van egy sziklahasadék. Mintha egy férfit láttam volna
áthaladni a kövek között.
– Én nem látok semmit. Induljunk mi is!
– Várj! – intette türelemre Parmenión, és Attalosz karját
elkapva, lehúzta őt a földre. – Most nézz oda!
Emberek sora haladt lefelé egy lejtőn több mérfölddel odébb,
keleten, a napfény megcsillant sisakjukon és lándzsáik hegyén.
Fölöttük egy vora körözött.
– Hányan vannak? – suttogta Attalosz.
– Ötvennél is többen. Szerencsére gyalogosok, ami azt jelenti,
hogy sötétedésig nem érnek be minket. De így is sietnünk kell.
 – Miért? Nem lesz egyszerű dolguk a nyomunkra akadni a
rengetegben.
Először még engedélyt kell kérnünk, hogy beléphessünk az
erdőbe.
– Kitől?
– Az ott élő szörnyektől – felelte spártai, és hátrakúszott a
sziklaperemtől, majd leszaladt a másik irányba induló lejtőn.
– Miféle szörnyektől? Egy szót sem szóltál szörnyekről! –
kiabált utána Attalosz, aki szintén futásnak eredt.
Parmenión lassított és elvigyorodott.
– Szeretlek meglepni, Attalosz. – Majd a mosoly már tova is
tűnt, és vállon ragadta a másikat. – Lehet, hogy nem jövök vissza.
Ha így lenne, tégy meg mindent, amit csak tudsz, hogy eljuttasd
Alexandroszt Spártába!
– Veled megyek. Már megszoktam a társaságodat.
– Nem. Ha mindketten meghalunk, kibe vetheti reményét a
fiú? Nem: te vele maradsz.
Alkonyodott, mire az utazók a hegy lábához értek. A kentaurok
elügettek, hogy saját zugokat keressenek maguknak, Brontész,
Szteropész és Argész pedig tüzet raktak egy fehér sziklahalom
közepén. Attalosz és Alexandrosz leültek a tűz mellé, hogy
pihenjenek, míg a Théna nevezetű nő otthagyta a tábort, hogy a
rengeteget kémlelő spártaihoz sétáljon.
– Mikor indulsz? – kérdezte.
– Szívesebben mennék hajnalban, de a makedónoszok a
nyomunkban járnak, és lehet, hogy nincs annyi időnk. Hekaté
nevére, hol járhat Kheirón?
– Az lenne a legjobb, ha még az éj leszállta előtt elindulnánk –
javasolta Théna.
Parmenión bólintott.
Akkor ne húzzuk az időt! – Visszament a sziklákhoz, és
felvázolta tervét a többieknek.
 – Őrült vagy! – mérgelődött Brontész. – Azt hittem, közben
rájöttél, hogy milyen badarságot beszélsz. Hát nem érted? Gorgó
meg fog ölni... és ha nem teszi, akkor elárul Philippusznak.
– Lehet, hogy igazad van, barátom, de szűkösek a
lehetőségeink. Ha hajnalra nem térek vissza, útnak kell
indulnotok az Öböl felé, úgy, ahogy tudtok.
Ezzel minden további szó nélkül sarkon fordult, és elindult a
nyílt térségen át a fák sötét fala felé.
Théna felzárkózott mellé.
– Figyelnek minket? – kérdezte a férfi suttogóra fogva a
hangját.
– Igen. A fákról több fenevad leselkedik ránk, és gyilkos
gondolatokat forgatnak a fejükben.
Érezte, hogy Parmenión teste megfeszül, léptei tétovábbá
válnak, keze a kardja után nyúl.
– Még visszamehetünk – súgta oda.
– És ezeknek a teremtményeknek gondolataiban – kérdezte a
férfi csendesen – tudsz olvasni?
– Igen – már amennyire vannak nekik.
– És beszélni is tudsz velük?
– Azt nem, de tudok rájuk hatni. Mit szeretnél, mit tegyenek?
– Kísérjenek Gorgó nagyúrhoz.
– Rendben. Számolj el húszig, és utána kiáltsd el a nevét! Így
lesz időm megdolgozni őket.
Deraé párszor nagy levegőt vett, megnyugtatta magát, majd
lelkét a fák közé küldte. Az első lénytől, amelyet megérintett – a
félig macska, félig hüllő teremtménytől – visszaborzadt.
Gondolatai a vér és a testek szétszaggatása körül jártak. Nem sok
értelmet lelt benne, így továbbindult, míg el nem jutott egy
voráig, aki egy tölgy legmagasabb ágán ült, és fakó szeme a két
embert figyelte. Őt is a gyilkolás gondolata derítette jókedvre, de
Deraé kíváncsiságot is érzett.
– Gorgó! – kiáltotta ekkor Parmenión. – Gorgó nagyúrral
szeretnék beszélni!
A vora megfeszült, bizonytalankodott, hogy mit tegyen. Deraé
hangja elméje mélyén suttogva szólalt meg, tudatalattijából
sugallva gondolatokat.
– A nagyúrhoz kell őket kísérnem. Dühös lesz, ha nem teszem.
Megöl, ha nem teszem. A többiek közül valaki elárulja neki, hogy
ez az ember az ő nevét kiáltozta. És engem hibáztat majd érte.
A vora széttárta szárnyát, és a levegőbe vetette magát, hogy az
emberektől húsz lépésre érjen földet könnyed siklás után.
Deraé kinyitotta a szemét és ösztönösen is Parmenión keze
után nyúlt.
A vora közelebb totyogott, esetlenül járt karmos lábával a sík
földön.
– A nagyurat szeretnéd látni?
– Igen – felelte Parmenión.
– Philippusz küldött?
– Csak Gorgó nagyúrral vagyok hajlandó beszélni.
– Elvezetlek hozzá, ember.
A vora megfordult és ügyetlen léptekkel megindult az erdő felé,
három helyen hajló lába miatt meggörnyedve járt. Többször
megcsúszott, de ilyenkor mindig széttárta a szárnyát, hogy
visszanyerje az egyensúlyát.
A még mindig Deraé kezét fogó Parmenión követte a
teremtményt.
– Mire gondolnak a többiek? – suttogta.
– Az egyikük azt tervezi, hogy abban a pillanatban rád veti
magát, amint a fák árnyéka rád borul. Úgyhogy vigyázz! De meg
ne öld! Bízd csak rám!
 A spártai elengedte a nő kezét, és ment tovább, kardja
markolatán nyugtatva tenyerét. Az arca verítékben fürdött, a szíve
vadul kalapált. Ám nem minden gondolatát szülte a félelem. A nő
érintésétől mintha tűz vágtatott volna végig a testén, és emelte a
magasba. A sötét és baljóslatú fák közelebb kerültek: a
rengetegből egyetlen hang sem szűrődött ki. Nyoma sem volt
madárdalnak, de még denevérek sem suhantak ide-oda.
A fejük feletti ágról egy hüllőszerű lény vetette le magát,
Parmenión pedig félreugrott, de a fenevad nem annyira ugrott,
mint inkább zuhant a földre, ahol mozdulatlanul elterült. A vora
fenyegetést sziszegett a közelben lévő többi teremtménynek, majd
merev léptekkel az ájultan heverőhöz baktatott.
– Meghalt?
– Alszik – felelte Deraé.
A vora a test fölé hajolt, karmait a lény nyakába döfte és letépte
a fejét.
– Most már halott – sziszegte, és lenyalta a vért a karmairól.
Lassan bandukoltak az erősödő szürkületben. Deraé hallotta,
hogy tőlük jobbra is, balra is fenevadak mocorognak, és odafent
az ágakon is, de senki nem támadt rájuk.
– Magasságos Héra! – suttogta ekkor a papnő.
– Mi az?
– Az Erdő Ura... a Gorgó. Megérintettem.
Iszonyatos gyűlölet lakik benne.
– És ki ellen irányul?
– Mindenki ellen.
A csapás kiszélesedett, és a vora levezette őket egy nagy
völgybe, ahol vagy húsz tűz égett és koponyából rakott trónján
egy hatalmas alak várt rájuk. Bőre barnával pettyezett sötétzöld, a
feje irdatlan, a szája akkora, mint egy barlang, tele tépőfogakkal.
A koponyáján pedig, ahol a hajának kellett volna lennie, kígyók
tekergőztek.
Parmenión odasétált elé és meghajolt.
– Halál az ellenségeidre, felség!
 Árkádia dombjai
Messze délre, a Korinthuszi-öböl túlpartján, Árkádia alacsony
dombjai között vakító fény lobbant fel egy pillanatra a Hősök
Kriptájának márványfalán. Második holdként ragyogott ott, majd
pislákolni kezdett, végül elenyészett.
Egy pásztorfiú látta a fényt, és azon kezdett tűnődni, vajon a
vihar előjele-e, ám sem a birkák, sem kecskék nem
nyugtalankodtak, és az éjszakai égen felhők sem úsztak – a
csillagok fényesem ragyogtak, a hold tisztán világított.
A fiút csak egy-két pillanatig foglalkoztatta a fény, aztán
kiverte a fejéből, és inkább köpenyébe burkolózott. Tekintete
visszatért a nyájához, szeme a legelő peremét pásztázta, farkas
vagy oroszlán nyomát kutatva.
Mindössze egyetlen ordas volt a közelben, de őt a fiú nem
láthatta, mert az állat a közeli dombok egyik sírköve mögé bújt. Ő
is látta a fényt. Ahogy az vakítóan, rémisztően, felvillant körös-
körül, az addig az éhség körül járó gondolatai egy pillanat alatt
elmúltak.
A farkas vén volt, a falka elűzte. Egykor pedig hatalmas volt,
félelmetes vezér, ravasz és halálos. Hosszú élete során azonban
még sosem lobbant fel körülötte ilyen fény, ami összezavarta és
elbizonytalanította. Mozdulatlanul feküdt, csak ősz szőrzetű fejét
emelte fel, hogy a levegőbe szimatoljon. Tudta, hogy van itt
valaki, akit ismer – és akitől fél. Emberszagot érzett.
Méghozzá a közelből.
A farkas nem moccant. A szag balról jött, ő pedig lassan arra
fordította a fejét, sárgás szeme mozgás után kutatott.
A márványtömbön egy férfi hevert, csupasz bőre sápadtan
világlott a holdfényben. Felnyögött és megmoccant. Nem sokkal
korábban a farkas pont ugyanerre a márványtömbre ugrott fel,
hogy megnézze a nyájat, és kiválassza zsákmányát. Akkor még
sehol sem érzett emberszagot. Ám az ember most ott volt, és
éppen nyújtózkodott.
A farkas sok éven át azért maradt életben, mert tudta, mikor
legyen kíváncsi, és mikor bátor. A semmiből, fényvillózások
közepette előtűnő emberek nem ébresztettek bátorságot a vén
ordasban. És bár éhes volt, inkább eliszkolt, az északi erdőség
felé, oda, ahol már nem érezte az emberszagot.

Sisak megmoccant. A kő hideg volt, kényelmetlen, ahogy a

hátán hevert, és felnyögött, mikor felébredt, majd az oldalára
hengeredett, és lelógatta izmos lábát a tömbről. Felült, ásított egy
nagyot és nyújtózott egy jót. Hűvös, bár nem kellemetlenül hideg
éjszakára ébredt, és megpillantotta a domboldalban a fák felé
iszkoló farkast. Sisak keze a kardja után nyúlt, és csak ekkor
döbbent rá, hogy meztelen és fegyvertelen.
– Hol vagyok? – szólalt meg fennhangon. – És hogy kerültem
ide?
Az elején Sisak még nem aggódott. Harcos volt – erős, aki
számos csata tüzében edződött, bízott a képességeiben. Ám ahogy
emlékei között kutatott, mármár páni félelem villant benne. Nem
tudta, hogy került erre a különös helyre, ám ami ennél is rosszabb
volt – sokkal rosszabb –, hogy döbbenten kellett ráeszmélnie, és
ettől a szíve vadul kalapálni kezdett, hogy emlékezetének folyosói
némán és elhagyatottan állnak.
– Ki vagyok? – suttogta.
Sisak. Sisak vagyok.
– Ki az a Sisak? – A név nem sok vigaszt hozott, mivel nem
hozta magával a múlt emlékeit. Lepillantott a kezére, és látta,
hogy milyen széles és kérges a tenyere, az ujjai pedig tömpék és
erősek. Alkarján számos heg látszott: akadtak cakkosak, akadtak
egyenesek. Mégis rejtély maradt előtte, hogyan szerezte őket. –
Higgadj le! – intette magát. – Nézz körül! – csak ekkor ébredt rá,
hogy néma szobrokkal és márványkriptákkal teli temetőben
fekszik. Leküzdötte páni félelmét, könnyedén leszökkent a
tömbről, és körülnézett. Akadtak repedezett és kidőlt sírkövek,
másokat benőtt a dudva. – Senki sem gondozza ezt a helyet –
állapította meg. Hideg szél süvített a kövek között, mire
megborzongott. – Vajon hol lehetnek a ruháim?
Biztos, hogy nem meztelenül járta a vidéket, mint egy földet
túró rabszolga, igaz? Balról fény csillant. Egy pillanatra azt hitte,
egy harcos áll ott, és a holdfény csillant meg zárt bronzsisakján
meg aranyozott mellvértjén. A férfi teste megfeszült, keze ökölbe
szorult, de ekkor észrevette, hogy nem egy néma katona áll ott,
hanem csak egy fabábra húzott páncélzat.
Óvatosan közelebb merészkedett, tekintete ide-oda cikázott a
temetőben.
A sisak gyönyörű kovácsmunka volt, csak éppen se taréj, se
forgó nem tartozott hozzá. A koponyarésze simán domborodott, a
páncélkovács kalapácsa nem hagyott rajta nyomot, ahogy
egyetlen szegecset sem lehetett látni. Az arcvédő szakállas, zord
tekintetű emberi fizimiskát formázott, magasan ívelt
szemöldökkel, és rettentő mosolyra húzott szájjal. A mellvértet is
mester alkotta, a vállvért bronzzal megvasalt bőrből készült, a
mellpáncél egy erős férfi izomzatát idézte, íves mellizommal, és
szépen formált hasizommal. Alatta bronzszegélyű, bőrcsíkokból
álló férfiszoknyát látott, még lejjebb pedig szarvasbőr
lovaglócsizma állt.
A páncél mellett egy tokjába dugott kard hevert. Sisak lehajolt
és kivonta a fegyvert. A szívverése lelassult, ahogy a
magabiztossága visszatért. A pengét fényesre csiszolt vasból
kovácsolták, kétélű volt és éles, az egyensúlya tökéletes.
– A vért az enyém – döbbent rá. – Az enyémnek kell lennie.
 Gyorsan felöltözött. A mellvért tökéletesen illett rá, akárcsak a
csizma. A férfiszoknya kényelmesen simult a derekára,
kardhüvelye könnyedén csusszant bele a bal csípőjén függő
bronzkampóba. Végül felemelte a sisakot, és rövidre nyírt hajjal
koronázott fejébe nyomta. Ahogy az a helyére került, perzselő
fájdalom árasztotta el az arcát, égetett, akár a tűz. Felordított, és
megpróbálta letépni a fejéről a sisakot, de az olvadt fém belerágta
magát a bőrébe, eltömte orrlyukát, száját, és beleette magát a
járomcsontjaiba.
A fájdalom elenyészett.
Mikor kinyitotta a szemét, azt látta, hogy térdre rogyott.
Felállt, és ismét megpróbálta letépni a sisakot, de az meg sem
moccant. Szél sustorgott végig a temetőn – és érezte, ahogy
végigsimít az arcán, mint ahogy a kezén is érezte, ahogy próbálta
lefeszegetni a sisakot. Felemelte jobbját, és megérintette a
fémszájat. Hideg volt ugyan, de engedett. Ujjaival belenyúlt,
megérintette a nyelvét: az is fémesnek érződött, ugyanakkor
puhának is.
Az arca mostanra bronzzá szilárdult, a sisak nem egyszerűen
hozzátapadt a bőréhez, hanem a részévé vált.
– Mi történik velem? – bődült el, és saját hangja furcsán
csengett a fülében.
– Nem történik semmi – felelte ekkor lágyan egy hang. –
Csupán felkészülsz a rád váró feladatra.
Sisak megpördült, kardja a kezében termett. Ám nem látott
senkit.
– Hol vagy?
– A közelben – válaszolta a hang. – Ne ijedezz! A barátod
vagyok.
– Mutasd magad, barátom.
– Erre semmi szükség. Árkádia dombjai között állsz. A
feladatod északra szólít, a Korinthuszi-öbölhöz.
 – Nem vagyok rabszolga! – dühöngött a harcos.
– Nem tudod, hogy ki vagy, csak a nevet, amelyet én adtam
neked – mutatott rá a hang szenvtelenül, mármár barátságosan.
– Ám minden válasz ott vár rád. Fel kell kutatnod az
Aranygyermeket.
– És ha nem?
Nem jött válasz.
– Ott vagy még? Szólj hozzám, átok rád! Ám a temető néma
maradt.

Attalosz hátradőlt, vállát egy sziklatömbnek támasztotta, és

szemügyre vette a társait. Brontész vele szemközt üldögélt, nagy,
barna szeme a tűzre tapadt. Mellette az oroszlán fejű Argész nyúlt
el a hasán, sörényes fejét roppant izmos karjára hajtotta,
sárgásbarna szeme a király bajnokára szegeződött. Szteropész, a
küklopsz aludt, tépőfogai közül szisszenve tört elő ütemesen a
levegő. Az orgyilkos tekintete átvándorolt a hegyi ösvényre, ahol
egy kentaur állt őrt, és makedónoszok után kutatta a tájat. A
kardforgató mellett Alexandrosz megmoccant, felnyögött
álmában. A férfi ismét Argészra nézett – a teremtmény még
mindig őt figyelte.
– Muszáj ott feküdnöd és engem bámulnod? – szólt oda
Attalosz, mire az oroszlán szája szétnyílt, és halk morgás tört elő
belőle.
Brontész nézett fel a tűztél.
– Nincs oda érted – szólalt meg.
– Ettől még nyugodtan fogok aludni – vágott vissza Attalosz.
– Honnan jön ez a rengeteg düh, Ember? – kérdezte Brontész.
– Érzem benned. A keserűséget, esetleg még csalódottságot is?
– Hagyj engem békén! – fortyant fel Attalosz. – És gondoskodj
arról, hogy a szőrös testvérkéd tisztes távolságban maradjon,
mert különben még arra ébred, hogy jóféle makedón acél járja át
a szívét. – Ezzel elnyúlt a földön, és hátat fordított a testvéreknek.
Még hogy keserűség? Ó, igen, Attalosz nagyon is tudta, mikor
vetették el ennek magvait. Azon a napon, mikor az apja megölte
az anyját. Nem halt könnyű halált, és a fiú órákon át hallhatta
sikolyait. Akkor még kicsi volt, alig tizenkét éves, de azt a napot
követően már soha nem volt kicsi. Tizennégy évesen beosont az
apja hálószobájába, kezében egy borotvaélesre fent nyúzókéssel,
szakértő mozdulattal végighúzta a pengét az alvó férfi torkán,
majd csak állt ott, és nézte, ahogy az alvó arra riad, hogy vér
bugyog a tüdejébe. Ó, hogy csapkodott a karjával, hogy próbált
felállni, ujjai hogyan kapkodtak a torka felé, mintha csak azokkal
el tudná szorítani átvágott nyaki erét. Még hogy keserűség?
Ugyan, mit tudhatnak ezek a teremtmények az ő keserűségéről?
Az aludni képtelen Attalosz felállt és otthagyta a tábort. A hold
magasan járt, az éjszakai szél fagyosan fújt. Megborzongott, és
felnézett a hegyi ösvényre. Sehol sem látta a kentaurt. Az immár
nyugtalan kardforgató tekintete végigpásztázta a fenti sziklákat,
mozgás nyomai után kutatott.
Nem látott semmit, csak a szél susogott a szirt oldalában növő
száraz fű között. Gyors léptekkel visszatért a sziklakörbe, ahol a
három fivér közben elaludt. Finoman megérintette Brontész
vállát. A minótaurosz felnyögött és felemelte busa fejét.
– Mi az?
– Az őrszem eltűnt. Ébreszd fel a testvéreidet! – súgta oda
Attalosz. Majd Alexandroszhoz lépett, a vállára kapta a fiút, és
elindult az erdő felé. Éppen kilépett a nyílt terepre, mikor észak
felől ordítások harsantak. A sziklák közül kistermetű lovak
szaladtak elő, de lándzsák és nyilak fúródtak beléjük. Egy fakó
pónin ülő ifjúnak majdnem sikerült egérutat nyernie, de ekkor
egy vora zúdult le az égből, és hajítónyila eltalálta a ló nyakát. A
jószág felbukott, az ifjú leröpült róla. Támolyogva állt talpra, de
azután, mikor a következő hajítónyíl már az ő testébe csapódott, ő
is elzuhant.
Attalosz futásnak eredt. Alexandrosz felébredt, de nem
sikoltott, nem is kiabált. A bajnok nyaka köré fonta a karját, és
erősen szorította.
A hátuk mögül egy vágtató ló patadobogása hangzott fel, mire
Attalosz megpördült, és kirántotta a kardját.
Görbe íjat markoló, hatalmas termetű kentaur nyargalt felé.
– Kameirón! – kiáltotta Alexandrosz. A kentaur lassított.
– Sok makedónosz! – kiáltotta Kameirón. – Túl sok, hogy
megöljük őket. A kentaurok meghaltak.
Attalosz tokjába lökte a kardját, megmarkolta a kentaur
sörényét, és a hátára pattant.
– Irány az erdő! – parancsolt rá, mire a teremtmény
meglódult, amitől a makedón majdnem lezuhant a hátáról, de
aztán már ott sem voltak. Sötét köpönyeges harcosok közeledtek
délről, északról és keletről. Az út azonban nyugatra még nyitva
állt, az erdő felé. Kameirón átvágtatott a nyílt terepen, miközben
nyilak süvítettek körülöttük.
Egy vora csapott le az égből, de Kameirón oldalra kanyarodott,
és felágaskodott, mikor egy hajítónyíl fúródott mellette a talajba.
A kentaur nyilat illesztett íja húrjára, és pengve útjára küldte – a
jobb oldalán találta el a vorát, és átszúrta a tüdejét. A teremtmény
összecsukódott szárnnyal a földre zuhant.
Kameirón ismét vágtázni kezdett, a fák felé, messze maguk
mögött hagyva a makedónoszokat. Az erdő összezárult
körülöttük, de a kentaur futott tovább, kidőlt fákon és sziklákon
ugratott át, patakokon csörtetett keresztül, míg el nem ért egy
dombgerincet, ahonnan magas fenyők övezte kis völgyteknőbe
vezetett az út. Itt lelassított.
– Ez rossz hely. Ez a Gorgó-erdő.
 Attalosz átvetette lábát a kentaur hátán, és gyorsan a földre
siklott- .
Biztonságosabb annál, ahol az előbb voltunk – engedte el
Alexandroszt. A kisfiú a földre rogyott, mindkét tenyerét a
halántékára tapasztotta.
– Rosszul vagy? – ereszkedett mellette fél térdre Attalosz. A
gyerek ráemelte a pillantását, és a kardforgató azt vette észre,
hogy hasított pupillájú sárgás szempárba bámul.
– Jól vagyok – szólalt meg egy öblös hang. Ettől a király
bajnoka hátrahőkölt, mire Alexandrosz felnevetett:
a hahota üresnek és kegyetlennek tűnt.
– Ne félj tőlem, orgyilkos! Mindig jól szolgáltál.
Attalosz hallgatott. Alexandrosz halántékán a bőr sötéten
felrepedt, duzzadni és nőni kezdett, visszagörbült a fülek mögé,
majd le, egészen a nyakig, míg végül két, ébenfekete, a
holdfényben csillogó kosszarvvá állt össze.
– Tetszik nekem ez a hely – zúgta a Káoszszellem. – Illik
hozzám.

– Halál az ellenségeidre, felség! – hajolt meg mélyen

Parmenión.
– Te is ellenség vagy! – sziszegte Gorgó. A spártai
felegyenesedett és elmosolyodott, egyenesen belenézett a vele
szemközt ülő iszonyat szemébe.
– Valóban az vagyok, ember lévén. Ugyanakkor módomban áll
megadni mindazt, amire vágysz.
– Fogalmad sem lehet róla, hogy mire vágyom. De csak mondd
tovább, mert szórakoztatsz – mint ahogy hamarosan elkövetkező
halálod is mulattatni fog.
– Réges-régen harcos voltál – mondta Parmenión csendesen –
, a titánok gyermeke. Tudtál alakot váltani, repülni vagy éppen
hal módjára úszni a tengerben. Ám a Nagy Háború végén ide
száműztek, és te csapdába estél az utolsó, általad választott
alakban. Az Igézet pedig haldoklik, szerte e világban. Te azonban
túl fogod élni, Gorgó, és ezzel te is tisztában vagy. Ezer évig fogsz
élni, a sötét mágiának ebben a zugában. Egy napon azonban ez a
rengeteg is áldozatul esik az emberek fejszéinek.
Gorgó talpra szökkent, fején a kígyók sziszegtek és tekergőztek.
– Azért jöttél idáig, hogy elmond, amit már eddig is tudtam?
Már nem mulattatsz, ember.
– Azért jöttem, hogy választ kínáljak álmaidra.
– És mi az, amiről én álmodom?
– Csak óvatosan, Parmenión! – csendült fel Théna hangja a
spártai fejében. – Nem tudok olvasni a gondolataiban.
– Sok mindenről álmodsz – mondta a hadvezér. – Főként
bosszúról, dajkálod magadban a gyűlöletet. Van azonban egy
álmod, egy nagyonnagy álmod, mégpedig az, hogy az Igézet
visszatér, és hogy az Ember eltűnik.
Gorgó visszarogyott koponyatrónusára.
– És ezt te meg tudod adni nekem? – húzta barlangszerű száját
groteszk mosolyra.
– Iszkander az, aki életre tudja kelteni ezt az álmot.
A király egy darabig csak hallgatott, majd előredőlt, fakó szeme
csak úgy csillogott.
– Arról a gyerekről beszélsz, akit Philippusz keres. Sokat kínált
ezért a kölyökért – sok asszonyt, és nem olyan jellegtelent, mint
aki veled van, hanem szépséges, puha húsú és édes nőket.
Megígérte, hogy elismeri uralmamat az erdő felett. És azt hiszem,
elfogadom az ajánlatát.
– Miért akarja ennyire, már-már kétségbeesetten ezt a
gyermeket? – kérdezte Parmenión.
– Hogy halhatatlanná legyen.
Egy halhatatlan ember? Erre vágyik? És még mire?
 – Ugyan, még mi másra?
– Az Igézet halálára. Iszkander nélkül oda minden reményetek.
Mindannyian elfonnyadtok és meghaltok. Ez Philippusz legvégső
célja – minden bizonnyal.
– És a gyermek tényleg Iszkander?
– Ő az.
– És fel tudja oldani a rám és népemre mondott átkot?
– Fel.
– Nem hiszek neked. És ideje, hogy meghalj, Ember.
– Ez minden, amit akarsz – intett Parmenión a karjával, a
mozdulattal átfogva az egész tisztást –, vagy már olyan régóta élsz
e szörnyalakban, hogy már nem is emlékszel, milyen volt
istenként létezni? Szánlak érte.
– Tartsd meg magadnak a szánalmadat! – dörögte a király.
– Tartogasd csak magadnak, meg a melletted álló ványadt
nőnek!
– Hogy hívtak? – szólalt meg Théna váratlanul, hangja tisztán
és kedvesen csengett.
– Hogy hívtak? Gorgó vagyok.
– Hogy hívtak régen, még azokban a derűs, aranyló időkben?
– Engem... engem... mi köze van ennek bármihez?
– Hát már nem emlékszel rá? – lépett előre Théna, és az
uralkodó elé állt.
– Emlékszem – jött a válasz. – Dióniosz volt a nevem. – A
király még jobban megroskadt ültében, vállán megfeszülő izmai
elernyedtek. – Gondolkodni fogok azon, amit mondtál. Te és az
urad ma éjszakára velünk maradtok, és biztonságban lesztek
addig, míg fontolóra veszem szavaitokat.
Théna meghajolt és Parmeniónhoz lépett, majd visszavonultak
a tisztás szélére.
– Mi volt az ez egész a nevével? – firtatta a spártai.
 – Túl erős az elméje, hogy olvasni tudjak a gondolataiban, de
egy kép újra meg újra felvillant, mikor te az Igézet visszatértéről
beszéltél. Egy átható kék szemű és jóvágású ifjú képe. Arra
tippeltem, hogy ő lehetett az.
– Örülök, hogy a te társaságodban jöttem ide – fogta meg a
hadvezér az asszony kezét és megcsókolta. – Bölcs vagy és
hallgatsz az ösztöneidre.
– Ugyanakkor jellegtelen és ványadt – mosolyodott el a nő.
– Egyáltalán nem ilyen vagy – suttogta a spártai. – Hanem
igazi szépség.
Az asszony kirántotta a kezét a másik markából, és ellépett
tőle.
– Ne gúnyolódj, spártai!
– Csak az igazat mondtam. A szépség több, mint hús, bőr és
csont. Bátor vagy és helyén a szíved. És ha kételkedsz a
szavaimban, olvass a gondolataim között!
– Nem kell. Tudom, mi lakozik bennük.
– Akkor miért vagy mérges?
– Réges-régen volt egy szerelmem – fordított neki hátat a nő. –
Mindketten fiatalok voltunk akkor, de a dolog nem tartott sokáig,
és sok-sok éven át fájt a hiánya.
– Mi történt?
Elragadtak tőle, áthurcoltak a tengeren, és addig tartottak
fogságban egy templomban, míg bele nem egyeztem, hogy papnő
leszek.
– És az ifjú nem próbált megtalálni? Mert akkor a szerelme
nem lehetett akkora, mint a tiéd.
– Halottnak hitt.
– Sajnálom – fogta meg ismét a kezét Parmenión. – Ismerem a
sebeket, amelyeket kaptál, mivel nekem is vannak.
 – Te viszont mostanra nős lettél, és van három gyereked.
Biztos rég elfelejtetted már a régi szerelmedet.
– Őt sosem fogom – felelte a férfi, és ezt olyan csendesen
mondta, hogy szava szinte alig volt több suttogásnál.
 A Gorgó-Erdő
Az éjszaka nagyobb részében az erdő lényei a tábortüzeket
ülték körül. Senki sem nevetett vagy énekelt, és komor csendben
kucorogtak, míg Gorgó koponyatrónusán terpeszkedett. Théna
elaludt, fejét Parmenión vállára hajtva, a spártai viszont nagyon is
ébren volt. Természetellenes csend uralkodott: a férfi érezte, hogy
a teremtmények várnak valamire, így feszült és éber maradt,
miközben teltek-múltak az órák.
Még messze volt a hajnal, mikor a lények kezdtek
feltápászkodni, hogy a tróntól jobbra és balra két vonalba
rendeződjenek. Parmenión Théna fejét leengedte a földre, és
felállt. Tagjai merevek voltak, így megtornásztatta a hátizmait.
Feszültség ülte meg a levegőt, ahogy Gorgó felállt a trónusáról, és
kelet felé nézett.
A fák közül vagy tucatnyi rémisztő bestia bukkant elő, egy
megkötözött és megbéklyózott foglyot vonszolva maguk után. A
rab teste véres volt, és számos seb nyomát viselte magán.
Parmenión elmorzsolt egy szitkot.
A fogoly ugyanis Brontész volt.
Foglyul ejtői – a részben hüllő-, részben macskaszerű lények
tagjait szőr borította, de arcukat pikkely – a minótauroszt a két
várakozó sor közé vonszolták. Fűrészes élű kések és kardok
szisszentek elő.
– Várjatok! – kiáltotta Parmenión, és öles léptekkel indult
meg, hogy megálljon a megkötözött Brontésznál. A minótaurosz
kifejezéstelen arccal nézett rá fel. A spártai fürgén előkapta a
tőrét, és borotvaéles pengéje átmetszette a lényt megbéklyózó
szíjakat. – Ne kelj fel! –
 parancsolta a hadvezér, majd kihúzta magát és az Erdő
Királyára nézett.
– Ő a barátom és a szövetségesem. A védelmem alatt áll.
– A védelmed alatt? Es téged ki véd meg, Ember?
– Te, felség – míg döntésre nem jutsz.
– Szóval – sziszegte Gorgó, és trónusáról felállva, odasétált a
minótauroszhoz –, most már emberekkel is barátkozol, Brontész!
Emlékszel még az utolsóra? Hát csak nem tanulsz, ugye?
A minótaurosz hallgatott, de leszegte a fejét, és nem nézett
Gorgó szemébe. Ekkor az Erdő Királya furcsa hangot hallatott,
ami csakis nevetés lehetett. – Brontész korábban fogságba esett
Krétán – fordult Parmeniónhoz. – Az ottani király a városa alatti
labirintusba zárta, és disznóbelekkel, meg egyéb undormányokkal
etette. Egy napon az uralkodó egy hőst dobatott be az útvesztőbe.
Brontész azonban nem ölte meg, igaz, fivérem? Nem:
összebarátkoztak, és együtt szöktek meg. Képzelheted, hogy
Brontész mennyire meglepődött, mikor a hős hazatérve azzal
dicsekedett, hogy megvívott a halálos, emberevő minótaurosszal.
Csak nem királlyá koronázták? De igen, szerintem azzá. És azután
azzal ütötte el az időt, ami minden király szokása: az Igézet
népére vadászott. Szóval, így építgetik ők a legendáikat.
– Ölj meg – szólalt meg Brontész –, de könyörgöm, ne untass
halálra!
– Á, hogyan ölhetnélek meg, Brontész? Hiszen az ember
védelme alatt állsz. Milyen szerencsés vagy! – Gorgó lába hirtelen
meglendült, a minótaurosz állán csattant, amitől az elterült a
földön.
Hány ellenséget akarsz magadnak, felség? – kérdezte ekkor
Parmenión.
– Ne tedd próbára a türelmemet, Ember! Ez az én
birodalmam.
 – Eszem ágában sincs ezt megkérdőjelezni, felség. Amikor
azonban az Igézet visszatér, a titánok összes gyermeke részesül az
áldásából. Mindegyik... köztük a barátom, Brontész is.
– És ha megölöm?
– Akkor engem is meg kell ölnöd, mert én biztosan nem
hagyom.
Gorgó erre megrázta a fejét, a kígyók görcsösen rángatózva
egyenesedtek fel, majd a király letérdelt a minótauroszhoz.
– Mitől lettünk ilyenek, fivérem? Egy Ember kész meghalni
érted. Milyen nagy a bukásunk, hogy már csak szánalmat éreznek
irántunk? – Felnézett Parmeniónra, és ismét megrázta a fejét. –
Megkapod a válaszomat, mikor teljes pompájában beköszönt a
hajnal. Addig még élvezd ki a hátralevő időt!
A spártai Brontészhoz lépett és talpra segítette. Mellét és hátát
vagy húsz kisebb vágás szabdalta meg, és mindegyikből csörgött
még a vér.
– Mi történt? – kérdezte Parmenión, miközben az alvó Théna
felé tartottak.
– A makedónoszok rajtunk ütöttek. A kentaurok meghaltak –
akárcsak a fivéreim. Nekem sikerült az erdőig jutnom, de itt
fogságba estem. Minden elveszett, Parmenión.
– Mi van a fiúval?!
– A barátod kimenekítette – de nem tudom, hogy sikerült-e
megszökniük.
Sajnálom a fivéreidet, barátom!
Mindannyiunknak az erdőbe kellett volna jönnünk, és itt tenni
próbára a szerencsénket.
– Ne hibáztasd magad, sztratégosz. És köszönöm, hogy kiálltál
értem. Sajnos ez csak rövid ideig késlelteti a halálunkat. Gorgó
csak játszik velünk, hagyja, hogy remény ébredjen bennünk.
Pirkadatkor majd szembesülsz mérhetetlen gonoszsággal.
– A fivérének hívott.
 – Nem akarok erről beszélni. Ezt az utolsó pár órát inkább
átalszom, amitől szörnyen bosszús lesz. – Ezzel a minótaurosz
ledőlt a fűbe, és busa fejét a földre hajtotta.
– Ellátom a sebeidet – vetette fel Parmenión.
– Felesleges. Mire szembenézünk a végzetünkkel, úgyis
begyógyulnak. – Ezzel Brontész lehunyta a szemét.
Parmenión megérintette Théna vállát, aki egy szempillantás
alatt felébredt.
– Alexandrosz eltűnt. Meg tudod találni?
– Itt nem hagyhatom el a testem, mert túl erős a Sötét Igézet.
Te mit fogsz tenni?
Parmenión vállat vont.
– A végsőkig az eszemre hallgatok, és ha elbukom, akkor
átszúrom annak a kígyófejű fattyúnak a szívét, az alattvalóinak
pedig megparancsolom, hogy adják meg magukat.
– Elhiszem, hogy ezt tennéd – mosolyodott el az asszonv.
– A spártai kiképzés teszi. Sose ismerd el, hogy legyőztek!
– Én is spártai vagyok. Igen ostoba nép a miénk. – Ezen
mindketten nevettek, és a férfi átkarolta a nőt.
Feküdj vissza és aludj még! – javasolta a hadvezér, és eltűnt a
mosolya. – Hajnalban felébresztelek.
– Ha nincs ellenedre, inkább itt üldögélnék veled. Mesélhetnél
az életedről.
– Nincs az életemben semmi olyan, ami érdekelhet egy papnőt.
– Mesélj az első szerelmedről, hogy miként találkoztatok! Azt
szívesen meghallgatnám.

A szarvas gyermek a tisztás közepére lépkedett és hasított

szemével az erdő sötétjét kémlelte.
– Gyertek ide hozzám! – kiáltotta, és hangja ide-oda verődött a
fák között. A fenevadak egyesével szállingóztak elő, míg hatalmas
kört nem alkottak körülötte. Attalosz Kameirón, a kentaur
közelében maradt, aki idegesen kapálta a földet, barna szeme
kerekre tágult, látszott rajta, hogy páni félelem kerülgeti.
– Csak nyugalom! – csitította a bajnok. – Nem félek – hazudta
a kentaur.
– Akkor ne izegj-mozogj, a fene beléd!
– Szeretnék elmenni. A nyílt mezőn fogok száguldani, mert itt
nem kapok levegőt. Hiányzik Kheirón. Meg kell találnom!
– Várj még! – parancsolt rá Attalosz. – Ne kapkodj! Ha itt
futni kezdesz, ezek letepernek. És ennél is fontosabb, hogy veled
együtt engem is.
Lassan egyre több és több lény somfordált elő, hogy némán
térdre boruljanak Alexandrosz előtt. Szörnyű bűzt árasztottak, és
a kardforgató közel állt az öklendezéshez. Egy pikkelyes fenevad
nyomakodott el mellette, durva bőre felhorzsolta a király
bajnokának karját. Ám a teremtmények szinte egyáltalán nem
törődtek sem az emberrel, sem a kentaurral, szemüket az
Aranygyermekre szegezték.
Alexandrosz most visszasétált Attaloszhoz.
– Tegyél fel a kentaur hátára! – mondta. A kardforgató
engedelmeskedett, Kameirón pedig idegesen mocorgott. A
gyermek megveregette hátasa marját, Attalosz pedig észrevette,
hogy a körmei feketék és hegyesek. – Micsoda egy puhány test! –
meredt a kezére a Káoszszellem. – De majd megerősödik. Jöjj,
keressük meg Parmeniónt! Kameirón, irány dél!
– Nem akarlak a hátamon vinni. Fájdalmat okozol – szólalt
meg a kentaur.
– Nem érdekel, hogy mit akarsz, de ha az a vágyad,
meghalhatsz itt.
Kameirón felkiáltott, ahogy a kín újult erővel hasított a testébe.
– Ez az igazi fájdalom – dörögte a Káoszszellem. – És most
indulj, de ne siess! Attalosz, te gyere mellettem! A szolgáim érzik
a véred szagát és attól éhesek lesznek.
 Úgyhogy maradj a közelemben!
– Igenis, hercegem. De hova megyünk?
– Vár ránk a háború és az öldöklés. Az erdőnek nem lehet két
királya.

A nap lassan a fák fölé hágott, de egyetlen madár sem

csicsergett. Gorgó alattvalói továbbra is két sorban álltak a trón
előtt, mozdulatlanul, némán, várva, hogy megpirkadjon.
Parmenión felállt és nyújtózott egyet. Théna is ekkor kelt fel.
Brontész felnyögött és megmoccant, ahogy a nap első sugarai
végigsimítottak rajta. Sebei begyógyultak az éjjel, mostanra csak
alvadt vér borította izmos törzsét.
– És most következik Gorgó mulatsága – suttogta Brontész. –
Kegyesen cselekednél, ha a nőt még most megölnéd.
– Nem – suttogta Parmenión. – Végigjátsszuk a játszmát.
– Ahogy óhajtod.
Ők hárman a várakozó sorok között indultak el, és megálltak a
trón előtt. Gorgó felemelte hatalmas fejét, fakó szeme baljósan
meredt Parmeniónra.
– Gondolkodtam azon, amit mondtál, harcos. És nem győztél
meg.
– Ez csak természetes – felelte a spártai. – Ha valaki ilyen
régóta elátkozott, annak nehéz megőriznie az álmát. Oly sok
csalódás ért, oly rengeteg keserűség és gyűlölet. Miért is lenne
könnyű hinni benne?
– Úgy értem, hogy meg foglak ölni – folytatta a király, mintha
nem is hallotta volna, mit mondott a másik. – És ígérem, hogy
hosszúra nyúlik majd a haláltusád.
– Azt akarod mondani ezzel, hogy elfogadod
Philippusz ajánlatát? – kérdezte Parmenión higgadtan.
– Igen. Megkeresem a gyermeket és átadom őt a
makedónoszok királyának.
 – És mit kapsz érte cserébe? Néhány nőt? Uralmat az erdő
felett? Hát ilyen olcsón adod magad? Philippusz csak azt kínálja,
amivel már úgyis rendelkezel, te mégis ajándékként fogadod. És
ugyan mi lesz a népeddel? Ők mit kapnak? Lemondasz az
esélyről, hogy megtörd a rajtuk ülő átkot. Mi marad számukra?
– Hogy szolgálhatnak engem! – bőgte Gorgó, és felpattant a
trónusáról. – Hogy azt teszik, amit parancsolok. Azt hiszed, hogy
édes szavakkal elcsábíthatod őket? Igaz, átkozottak vagyunk, de
minket egyetlen Iszkander sem menthet meg. Ő csak egy álom, a
képzelet szüleménye, akit azok találtak ki, akinek nem adatott
elég bátorság, hogy remény nélkül éljenek. Te azonban egy célt
fogsz szolgálni, Ember. Üvöltésed egy darabig elszórakoztat
minket.
A szörnvek sorfala megmoccant, bezárult körülöttük. Brontész
halkan felmordult, Parmenión pedig kivonta a kardját. Deraé
mozdulatlanul állt, tekintete megpihent az Erdő Királyán, és
kinyúlt a lelkével.
– Remény nélkül élni – szólalt meg a papnő, hangja erősen,
tisztán, félelem nélkül csendült – nem bátor dolog. Sőt, ez a
gyávaság legrosszabb formája. Azt jelenti, hogy feladtad a harcot.
Mindig ilyen voltál, Dióniosz? Vagy volt idő, amikor még mertél
álmodni, és a szeretet édes íze árasztotta el a lelkedet? – Az Erdő
Királyából feltörő keserűség hullámai között egyetlen röpke
pillanatra, teljesen váratlanul meglátott egy képet: egy fiatal nő és
egy fiatal férfi állnak kéz a kézben a tengerparton. Aztán a kép
durván megszakadt.
– Sosem tudtam, mi az a szeretet! – bőgte Gorgó.
– Hazudsz! És mi van Perszephonéval?
Gorgó úgy hőkölt hátra, mintha arcul ütötték volna, majd
felkiáltott, magas, vérfagyasztó hangon sikoltott fel. És Deraé
ekkor meglátott mindent, ahogy az Erdő Királya emlékezetének
kapui összeomlottak. Látta a szépséges fiatal lányt és a titánok
jóképű gyermekét, amint kéz a kézben sétálnak, nevetnek,
simogatják, imádják egymást. Látta őket sokféle alakban, tengeri
madárként, delfinként és olyan csodalényekként, amelyeknek a
nevét sem tudta. Perszephoné azonban ember volt, és a titánok
összes mágiája sem akadályozhatta meg elmúlását, amikor
északról lecsapott a fekete halál.
Gorgó a földre zuhant, és öklével püfölte a talajt. Az erdő
szörnyetegei némán és bizonytalanul álltak. Aztán az Erdő
Királya lassan felállt, a kígyók élettelenül és kókadtan lógtak a
fejéről. Az övéből hosszú, fűrészes élű tőrt húzott elő és elindult
Deraé felé.
– Perszephoné örömét lelné e látványban? – kérdezte a papnő.
Gorgó a földre dobta a tőrt.
– Megnézem a gyermeket – suttogta. – Ha ő Iszkander,
segítek. Ha nem, egy örökkévalóságig fogtok majd sikoltozni.

Parmenión egy ideig mozdulatlanul állt, tekintete a sudár

nőről az előtte álló kígyófejű szörnyetegre vándorolt, majd
tokjába lökte a kardját. Théna hangja szólalt meg a gondolatai
között.
– Ne tégy és ne mondj semmit! – intette.
Gorgó hátat fordított nekik, visszarogyott a trónjára és fejét a
kezébe temette.
Théna megérintette Parmenión karját, és elindult vissza annak
a fának az árnyékba, ahol az éjszakát töltötték. A spártai követte.
– Mi a baj? – kérdezte, mikor beérte. – Talán hazudik? Vagy
tényleg segíteni fog?
– Nem Gorgó a gond – suttogta a nő. – Hanem a
Démonherceg, aki összegyűjtötte seregét. És már megindult,
ellenük, azzal a céllal, hogy elpusztítsa az Erdő Királyát.
– Miféle Démonherceg? Miről beszélsz?
 – A Káoszszellem átvette az uralmat Alexandrosz felett. Egy
szarvas, agyaras, karmos teremtmény lett belőle. Ezt a rengeteget,
Parmenión, átjárja a Sötét Igézet, amitől a herceg ereje megnőtt.
Attalosz is vele van, meg a Kameirón nevezetű kentaur. Viszont a
Szellem mostanra Gorgó több száz hívét is maga mögött tudhatja.
– Nem értem. Honnan tudod mindezt? Azt mondtad, itt nem
tudod szabadjára engedni a lelked.
– Kinyúlni még ki tudok, meg tudom érinteni azokat, akiket
ismerek, ha nincsenek túlságosan messze. Érzem Attalosz
gondolatait és félelmét. Nagyon hamar itt lesznek.
– Melyik irányból jönnek?
– Északról – bökött az asszony az egyik nyiladék felé.
– És a démon teljesen uralja a fiút?
– Igen.
Parmenión felsóhajtott, majd elmorzsolt egy szitkot.
– Eléjük megyek – közölte.
– A Démonherceg meg fog ölni!
– Nincs más választásom – felelte törődötten. Egy vora szállt
át a fák felett és landolt az Erdő Királya előtt. Parmenión
visszabaktatott a trónhoz. Gorgó meghallgatta a teremtmény
mondandóját, majd talpra szökkent: tekintete parázslott, kezét
ökölbe szorította.
– Ez a gyerek azért jön, hogy háborúzzon! – harsogta.
– Amint arra számíthattál is, nagyuram – felelte Parmenión.
– Hiszen nem tudja, a foglyaid vagy a vendégeid vagyunk-e.
Elé megyek és idehozom, de csak őt!
– Ennek az Iszkandernek szarva van, és a szeme, mint a
macskáé. A legendák erről nem beszélnek.
– Képes alakot váltani, ahogy egykor te is, felség. Mint azt
tudod, nagy hatalom birokosa. Hadd menjek elé!
Gorgó bólintott, majd hirtelen mozdulattal kinyújtotta a kezét,
és Thénára meg Brontészra mutatott vele.
 – Ők maradnak – sziszegte –, és ha hazudtál, ők lesznek azok,
akik megbánják.
Parmenión meghajolt.
– Ahogy kívánod, nagyúr – felelte kimérten. A spártai még
egyszer meghajolt, majd észak felé fordult és elhagyta a tisztást. A
fák fedezékébe érve futásnak eredt: hosszú, szökellő, legkisebb
erőfeszítéssel sem járó léptekkel futott a keskeny csapáson,
gondolatai a felmerült gond körül cikáztak. Hogyan alkudozzon
egy istennel? Milyen érveket hozhat fel?
Ismét Théna hangja szólalt meg suttogva a fejében.
– Most már érzem Alexandroszt. Nem teljesen gyűrték le, és
van még valami más is... a démon és a fiú össze van kapcsolva. A
Káoszszellem még nem fejlődött ki teljesen. Még mindig. .. nem is
tudom... gyerekforma?
A szavak elhaltak, a spártai pedig csak futott tovább, fel egy
domboldalon, ahol rátért egy szélesebb ösvényre.
– Még balra! – csendült Théna hangja. – Alig kétszáz lépés
még.
A bokrok túl sűrűn nőttek ahhoz, hogy irányt válthasson, így
Parmenión visszafutott arra, amerről jött, mielőtt rátért volna az
új csapára. Most már hallotta őket, közvetlenül maga előtt. A
spártai sétára váltott, és megállt az úton, hogy bevárja őket:
szenvtelen képet vágott, noha megdöbbentette az óriás kentaur
hátán ülő Démonherceg. Alexandrosz arca fakószürkére sápadt,
és fokos fekete kosszarvak álltak ki a halántékából. A haja fehérré
fakult, vaskos homloka alatt metszett pupillájú arany szemek
ültek, szája eltorzult és hosszú, kiálló fogak meredtek ki belőle.
Semmi sem maradt az egykori szépséges gyermekből.
– Á, közeleg a hadvezérem! – szólalt meg egy öblös hang. –
Üdv néked, Parmenión!
 A herceg mögött megállt a szörnysereg, a démon mellett pedig
ott várakozott Attalosz, akinek arca maszkká merevült, vonásairól
semmit nem lehetett leolvasni.
– Ez nem a te időd és nem a te világod – szólalt meg
Parmenión halkan. – Add vissza nekünk a fiút!
– Szolgálj vagy meghalsz! – mennydörögte a Káoszszellem.
– Nem én, hanem te fogsz meghalni – felelte a spártai. –
Gondolod, hogy ezzel az... erőfitogtatással... legyőzhetsz egy egész
világot? Gorgó megküzd veled, és ha alul is marad, mit nyersz
vele? Egy szánalmas kis erdőt egy olyan világban, amelyet egy
másik Szellem ural. És ez a Szellem számolatlan ezrek alkotta
seregnek parancsol. Egy gyermek játékait űzöd a felnőttek
világában. Úgyhogy add vissza nekünk a fiút!
A Démon Attaloszra nézett.
– Öld meg! – parancsolta. A kardforgató egy szót sem szólt,
csak kardot rántott és elindult oda, ahol Parmenión várakozott.
Mikor odaért, a makedón megfordult és megállt, szemben a
Démonnal. – Szóval elárulsz! – ordította a herceg. – Akkor hát
mindketten meghaltok!
– Várj! – kiáltotta Parmenión. – A te világod messze van
innen, és csak én juttathatlak vissza oda. Nélkülem csapdába esel
itt, egy gyermek testébe zárva.
Hogy maradsz akkor majd életben?
Van egy seregem – felelte a Démon, de a hangja megremegett,
ahogy körbenézett a körülötte álló bestiákon.
– Ezekkel ugyan semmit nem fogsz leigázni – csóválta a fejét
Parmenión. – Talán még az Erdő Királyát sem.
– És ha visszaadom nektek a fiút?
– Visszajuttatom a saját világába.
– Hogyan? – vigyorgott gúnyosan a Démon. – Azzal, hogy
megbízol Gorgóban? Meg fogja ölni őt... vagyis engem.
 – Akkor döntened kell – méghozzá gyorsan! Tiéd lehet ez az
erdő... vagy egy egész világ. Dönts hát, a fene beléd!
A Démon egy pillanatig mozdulatlanságba dermedt, metszett
pupillájú szeme rátapadt Parmeniónra, majd szemmel láthatóan
a tartása elernyedt.
– Egy nap megöllek mindkettőtöket – mondta, és hangja úgy
visszhangzott, mintha nagyon messziről jönne. A szarvak kezdtek
összezsugorodni, Alexandrosz pedig felkiáltott és leesett a
kentaurról. A spártai odaugrott és felnyalábolta a fiút, arcából
kisöpörte aranyhaját. A Démonnak már nyoma sem volt, csak a
halántékán látszottak a gyorsan fakuló barna foltok. Amint haja
visszanyerte aranyszínét, arca is a szépségét.
– Nem tudtam... megállítani... Parmenión! – sírta a gyermek.
– Pedig próbáltam!
– Éppen eleget tettél, higgy nekem! Nem hagytad, hogy teljes
erejére szert tegyen, és ez összezavarta.
– Vigyázz Parmenión! – kiáltotta ekkor Attalosz. A férfi és a fiú
körül a fenevadak mind baljós tekintettel meredtek rájuk. Az őket
irányító démon nélkül csak három embert láttak és egy kentaurt:
négy leölendő ellenséget.
Parmenión talpra szökkent, Alexandroszt szorosan a vállához
ölelte.
– Vissza! – rikoltotta, de a bestiák ügyet sem vetettek rá. A
spártai kardja megvillant, mikor egy gyíkfejű teremtmény ugrott
felé. Pengéje átmetszette a lény torkát, aki hátrazuhant.
Hirtelen hátborzongató csend telepedett a tájra, és az összes
lény térdre rogyott. Mikor Parmenión megpördült, látta, hogy
Gorgó lép ki az erdőből, oldalán Théna és Brontész.
Egy hatalmas szemű, szarvas fenevad a magasba emelve
irdatlan husángját rárontott az Erdő Királyára. Gorgó szeme
felizzott, a bestia pedig megingott – és elkezdett összemenni, az
izmai zsugorodtak. Egyre vékonyabb és vékonyabb lett, míg végül
a földre zuhant, ahol ezernyi darabra tört. Enyhe szellő lebbent,
felkavarva a port ott, ahova a szörnyeteg hullott. Még csontok
sem maradtak belőle hírmondónak.
Gorgó Parmeniónra nézett.
– Hozd ide a gyereket! – parancsolta. A spártai bizonytalan
léptekkel sétált oda a királyhoz, de a kardját még mindig a
kezében tartotta, és készen állt rá, hogy az uralkodó gyomrába
döfje, abban a pillanatban, amint árulást orront.
– Viselkedj bátran! – súgta oda a fiúnak, mire Alexandrosz
bólintott. Parmenión leengedte a földre a fiút, a herceg pedig
odalépett az Erdő Királyához, és felnézett annak zöldes, kígyókkal
övezett arcába.
– Mutasd a hatalmadat! – közölte Gorgó.
Megmutatom – ígérte Alexandrosz –, de csak az Óriás
Kapujánál.
– Akkor hát tényleg te vagy Iszkander. – Az vagyok.

A herceg némán állt, félrehajtott fejjel, zöld szeme a tekergőző

kígyókra tapadt.
– Ezek igaziak? – kérdezte teljesen váratlanul.
– Hogy mi igazi, és mi nem, nézőpont kérdése – térdelt le
Gorgó, és előrebillentette a fejét. A kígyók sziszegve emelték fel a
fejüket, villás nyelvük ide-oda cikázott fogaik között.
A fiú meg sem rezdült.
– Nem élnek – állapította meg.
– Ha megmarnak, meghalsz – tudatta Gorgó.
– Ettől még nem lesznek igazivá. Vakok, így nem látnak, és
nem éreznek. Azért mozognak, mert te azt parancsolod nekik.
– Akárcsak a karom – és az igazi.
 – Így van – bólintott a kisfiú – és ezek a kígyók is a tested
meghosszabbításai, olyanok, mint a karod vagy a lábad. Csak
éppen kígyóknak tűnnek.
– Nem félsz tőlem?
– Én nem félek semmitől – füllentette Alexandrosz, és kihúzta
magát, állát dacosan felszegte.
– Viszont szörnyűségesnek és rútnak látsz.
– Érdekesnek talállak. Miért pont ilyen ábrázatot választottál?
Hahotához hasonlatos hang tört fel az Erdő Királyának
torkából.
– Azért választottam, mert félelmet csepegtet az
ellenségeimbe. Régen is így volt, és most is így van. Azután
azonban a háború elveszett, a veszteseket pedig... megbüntették?
Varázslatot mondtak ránk, arra kényszerítettek minket, hogy
megtartsuk az alakunkat.
Te, Iszkander fogod eltörölni ezt a bűvöletet.
– Te gonosz vagy? – firtatta a kisfiú.
– Hát persze, hiszen veszítettünk. A vesztesek pedig mindig
gonoszak, rosszak, mert a győztesek zengik azokat a dalokat,
amelyekből a történelem lesz. És azokban az alakokban,
amelyekben maradtunk, mi más választásunk van? Nézd csak
meg a vorákat! Érintésük halálos, leheletük maga a dögvész.
Hány jócselekedetet tudnak így végrehajtani? A győztesek
gyűlölettel és keserűséggel a szívünkben hagytak itt minket.
Gonosznak neveztek minket, és gonosszá tettek minket. Így
megfelelünk az elvárásaiknak. Elhiszed ezt?
– Udvariatlanság lenne beismerni, ha nem hinném el – felelte
a gyermek.
– Ez igaz – bólogatott a király –, de egy udvariatlanságot
elnézek neked.
 – Akkor azt kell mondanom, hogy nem értek egyet veled.
Parmenión szerint minden embernek van választása. Ha igaz,
amit te mondasz, akkor mindenki, aki csúnya, egyben gonosz is
lenne, míg a jóképűek lennének a jók.
– Ezt szépen mondtad, gyermek – jegyezte meg a minótaurosz,
Brontész. – Fivérem azt elfelejti megemlíteni, hogy ő és
szövetségesei kezdték a háborút, ezrekre hozva halált és
pusztulást.
Gorgó felállt és megrázta a fejét, mire a kígyók sziszegve
tekergőztek.
– Pont, amikor már úgy tűnt, hogy értelmes társalgást
folytathatok... Nos, rendben, ne időzzünk a történelem hamvai
felett, Brontész! Emlékezetem szerint mindkét oldalon ezrek
haltak meg, fivérek öltek fivéreket. Vessünk véget az egésznek
Iszkander eljövetelével!
– Nem hiszem, hogy te valaha is hagyod, hogy vége legyen,
Dióniosz – mondta erre Brontész szomorúan. – Nem ilyen a
természeted.
– Majd meglátjuk, fivérem. Hogy van anyánk? Még mindig
emészti magát miattam?
Brontész tokából mély hörgés szakadt fel, kezét, ökölbe
szorította, vállizmai erős hegyláncként dagadtak ki testéből.
– Eszedbe ne jusson! – suttogta Gorgó, és fakó szeme
lámpásként csillogott.
– Kérlek, ne harcoljatok! – mondta Alexandrosz.
– Senki sem fog harcolni – lépett Parmenión a minótaurosz és
az Erdő Királya közé. – Mostantól szövetségesek vagyunk, van
egy közös ellenségünk. Nem igaz, Brontész?
– Szövetségesek? – sziszegte a minótaurosz, és a fejét rázta. –
Képtelen vagyok ezt elhitetni magammal.
– Dehogyisnem – érvelt Parmenión –, mert egész egyszerűen
muszáj. Egy olyan háborúról beszéltek, amelyet korokkal ezelőtt
vívtak. El kell jönnie annak az időnek, amikor ezt félre lehet már
dobni. Jöjjön el most ez az idő! Jöjjön el most, itt, ebben az
erdőben!
– Fogalmad sincs róla, hogy mit tett! – dörögte Brontész.
– Nem, nincs. És nem is kell, hogy legyen. A háború már csak
olyan, hogy a legjobbat és a legrosszabbat hozza ki a harcolókból.
Csakhogy a háborúnak vége.
Amíg ő él, sosem lesz vége – fordított hátat Brontész, és
besétált a fák közé. Alexandrosz az Erdő Királyára emelte
pillantását, és úgy tűnt neki, mintha csalódottságot, sőt
szomorúságot látna a torz vonásokon. Ám hamar felöltötte
szokásos komor, cinikus képét.
– Nem indult jól a küldetésed, Iszkander – szólalt meg Gorgó.
– Ami értékes, azt nem adják olcsón – felelt meg a fiú.
– Bölcs gyermek vagy, és már-már kedvellek – már
amennyiben vissza tudnék még emlékezni, hogy milyen volt ez az
érzés.
– Majd eszedbe jut – mosolyodott el vidáman
Alexandrosz. – És én is kedvellek.

Alexandrosz otthagyta az Erdő Királyát és észrevette a tisztást

megtöltő szörnyetegektől elkülönülten ácsorgó Kameirónt. A
kentaur remegett, mellső patájával a földet kapálta. A herceg
elindult felé, de mikor az állatember meglátta, több lépést hátrált.
– Te bántasz – közölte a kentaur, és jókora szeme szaporán
pislogott.
– Az nem én voltam – nyújtotta ki a kezét Alexandrosz, és
igyekezett csitító hangot megütni. – Hasonlított az rám?
– Olyan volt, mint te, csak szarvakkal. És ez a hely sem tetszik,
nem szeretek itt lenni.
– Hamarosan elmegyünk. Engeded, hogy a hátadra üljek?
– Hová megyünk?
 – Megkeressük Kheirónt.
– Sosem fogom megtalálni – dörmögte a kentaur. – Elhagyott
engem, és mindig magányos leszek.
Nem – lépett közelebb Alexandrosz, és megfogta Kameirón
kezét. – Nem vagy egyedül. Mi ketten barátok leszünk, míg meg
nem találod Kheirónt.
A kentaur előredöntötte a törzsét, úgy suttogta.
– Ez egy gonosz hely, és mindig is az volt. Ha felpattansz a
hátamra, úgy elporzok innen, mint a szél. Egészen a messzi
hegyekig elviszlek, és sosem kapnak el minket.
– A gonosz mindenütt jelen van, barátom, és itt nagyobb
biztonságban vagyunk, mint a hegyek között. Bízz bennem! –
mondta Alexandrosz, amire Kameirón nem felelt, de a félelem
még mindig ott csillogott a szemében, horpasza remegett. – Te a
hatalmas Kameirón vagy – jelentette ki a fiú váratlanul –, a
legerősebb kentaur. Nem félsz semmitől. Te vagy a leggyorsabb, a
legbátrabb és a legkiválóbb harcos.
A kentaur bólintott.
– Igen, igen, mindegyik igaz rám. Az vagyok! Én vagyok a
legnagyobb harcos, és nem félek.
– Tudom. Együtt megyünk a tengerig, onnan pedig
Spártáig. Rajtad ülök majd, és te megvédesz
– Igen, a tengerig. És Kheirón ott lesz? Vagy már most a
közelben van?
– Nagyon közel jár már. Mondd csak, mikor történt meg
utoljára, hogy... felébredtél?
– Még az erdőben, közel a hegyekhez. Kiáltásokat és üvöltést
hallottam. A makedónoszok öldökölték a kentaurokat. Ekkor
láttalak meg téged.
– Volt valami a közelben, mikor felébredtél?
 – Csak fák, meg sziklák... és egy patak, azt hiszem. Nem
emlékszem, hogy kerültem oda. Nem emlékszem túl jól a
dolgokra.
Mikor először láttalak, egy bőrerszény lógott az öveden. Abban
volt egy aranykő, de most nincs rajtad.
– Egy erszény? Igen... volt egy erszényem, de elhagytam
valahol. Az üvöltések megijesztettek. Fontos az a kő?
– Nem, csak éppen eszembe jutott, hogy hol lehet. Hamarosan
indulunk, de előbb szót kell váltanom Parmeniónnal.
A spártai éppen elmélyült beszélgetésbe merült Thénával és
Attalosszal, de amikor Alexandrosz odament, mind elhallgattak.
– Beszélnem kell veled – nézett rá a fiú.
– Rendben – térdelt le a herceghez Parmenión.
– Kheirónról van szó.
– Azt hiszem, elvesztettük.
– Nem. Ő a kentaur, Kameirón. – Gyorsan elmesélte a
spártainak, hogyan találkozott először a mágussal, és abból
hogyan lett kentaur. – Kameirón azonban elvesztette a
varázskövet, és szerintem nem tud visszaváltozni.
– Nem sokat tehetünk érte – felelte a hadvezér –, csak annyit,
hogy magunkkal visszük. Ennél azonban lényegesebb, hogy te
hogy vagy?
Alexandrosz a spártai szemébe nézett és kiolvasta belőle az
aggodalmat.
– Jól vagyok. Meglepett, mert ebben a rengetegben az Igézet
nagyon erős – és nagyon sötét.
– Emlékszel bármire is?
– Mindenre. Furcsamód igen békés volt az egész. Nem kellett
döntéseket hoznom. Viszont nagyon erős, Parmenión. Éreztem,
mikor kinyúlt az elméjével és megérintette a fenevadakat. Azok
egy szemvillanás alatt behódoltak az akaratának.
 – Még mindig érzed a jelenlétét?
– Nem. Olyan, mintha aludna.
– Elég erős vagy ahhoz, hogy megállítsd, amennyiben
megpróbálna... ismét az uralma alá hajtani?
– Szerintem igen. De ugyan honnan tudhatnám?
– Tégy meg minden tőled telhetőt! – javasolta a spártai. – És
szólj, amikor visszatért!
– Úgy lesz. És most mi következik?
– A király elvezet minket a tengerhez. Amikor odaérünk,
módot lelünk rá, hogy átkeljünk a Korinthuszi... a Korinthoszi-
öblön. Utána délnek indulunk, Árkádián át, Spártába. Azután
pedig... nem tudom.
– Ki tudom nyitni az Óriás Kapuját – mondta Alexandrosz
csendesen.
– Ne is gondolj rá! – suttogta Parmenión. – Nem az vagy,
akinek hisznek.
– Ó, de igen – felelte a fiú. – Higgy nekem, Parmenión!
Iszkander én vagyok.

A kis csapat három napon át haladt délnek, át az erdőn, Gorgó

vezetésével – legelöl három vora repült, akik a fák felett hol
felhúztak az égbe, hol alázuhantak, az üldözők nyomát kutatva.
Alexandrosz Kameirón hátán utazott, akinek hangulata a
második nap reggelén sokat javult.
– Már tudok emlékezni – mondta a kentaur a hercegnek. –
Csodálatos dolog ugyanazon a helyen elaludni és felébredni.
– Az tényleg jó – mondta a fiú elrévedőn.
Parmenión gyakran társult az Erdő Királyához. Deraé és
Attalosz a hátvédet alkották, a kentaur és lovasa mögött
lépdeltek.
Az első két napban a papnő csak ritkán szólt a kardforgatóhoz,
inkább némán haladt, esténként pedig Parmeniónnal folytatott
elmélyült beszélgetést. A harmadik nap délelőttjén azonban
Attalosz lemaradt a csoporttól, és vagy harminc lépéssel hátrébb
követte őket.
– Nagyon lassú vagy – jegyezte meg Deraé.
– Beszélni akarok veled.
– Miért? Ki vagyok én neked?
– Szükségem van... szeretném kikérni a tanácsodat.
A papnő alaposabban is szemügyre vette a másikat és kinyúlt,
hogy megérintse a férfi lelkét: megérezte a benne dúló, egymással
csatázó, bonyolult érzelmeket. Gyorsan visszahúzódott.
– Miben segíthetek?
– Látnok vagy, igaz?
– Az vagyok.
– És látod a jövőt?
– Sok jövő létezik, Attalosz, és azok is napról napra változnak.
Mondd el, mi az, ami gyötör!
– A Démon azt állította, hogy Parmeniónt és engem is meg fog
ölni. Az igazat mondta?
Deraé a kardforgató elgyötört arcára nézett.
– Mit tennél, ha azt mondanám, hogy igen?
– Nem tudom. Az összes ismert ellenségem halott, ezt bizton
mondhatom. Csakhogy ő az egyetlen barátom fia. Képtelen
lennék... – a hangja elhalt. – Elmondod, mi vár rám a jövőben?
– Nem, mert nem lenne okos lépés. Óriási gyűlölet és
keserűség halmozódott fel benned, Attalosz. És múltad történései
eltorzították a lelkedet. Philipposz iránti szereteted az egyetlen
vonásod, ami ér is valamit.
– Azt legalább elmondod, hogy a fiú veszélyt jelent-e rám
nézve?
A papnő csak egy pillanatig habozott.
 – Add kezed! – A férfi engedelmeskedett, odanyújtotta a balját,
jobbját a kardja markolatán tartotta. Érzelmek árasztották el
Deraét: erős, nyers érzelmek, amelyek majdnem legyűrték. Látta,
ahogy a férfi apja megöli az anyját, látta, ahogy az apát
meggyilkolja az ifjú Attaloszt, majd az ezt követő években látta,
amint a keserű ifjú tucatjával küldi a halálba az embereket, késsel
vagy íjjal, karddal vagy méreggel. Végül felsóhajtott és elengedte
a kezét.
– Nos? – faggatózott a kardforgató.
– Sok ellenséged van – mondta a nő halk és bánatos hangon. –
Szinte mindenki gyűlöl, aki ismer. Hidd el, orgyilkos, hogy
jelenleg a hercegtől kell a legkevésbé tartanod!
– De ő is az ellenségem lesz, nemde?
– Ha megéri – felelte a papnő, és farkasszemet nézett a
férfival. – Ha közülünk bárki is megéri.
– Köszönöm – mondta erre a bajnok, és otthagyta a nőt, a
többiek után indult.
Aznap éjjel, míg a többiek aludtak, Deraé és Parmenión egy
dombgerincen üldögéltek, és akkor elmesélte a spártainak, hogy
mi volt a délelőtti közjáték Attalosszal.
– Szerinted megpróbálja megölni a fiút? – kérdezte a férfi.
– Nem rögtön, de szomorú, eltorzult ember, és nem sok jóság
lakozik benne.
– Majd figyelni fogom. Mondd csak, hölgyem, miért küldött
téged Arisztotelész?
– Úgy gondolta, én segíthetek neked. Vagy netán nem tettem?
– Dehogynem – de nem így értettem. Hanem úgy, hogy miért
pont téged küldött? Miért nem másvalakit?
– Ennyire szörnyű társaság vagyok? – kérdezett vissza a
papnő, és feszengeni kezdett.
– Egyáltalán nem. Olyan vagy, akár a nyári napon fújó lenge
szellő. Elcsitítod a lelkemet. Nem értek túl jól a nőkhöz, Théna.
Esetlen vagyok velük és hirtelen haragú. – A férfi ezen jót
kuncogott. – A szokásaitok ismeretlenek előttem.
– Úgy beszélsz, mintha egy másik fajba tartoznánk.
– Szerintem időnként ez így is van – vallotta be a hadvezér. –
Még nagyon fiatal voltam, és szerettem nézi, ahogy Deraé fut.
Lehasaltam a dombtetőn, onnan néztem a versenyző lányokat.
Kecsességük láttán sutának és otrombának éreztem magam – ám
az emlék valahogy mégis fényes.
– Jó dolog szép emlékeket felidézni, mert ezek teszik az életet
derűssé. Mesélj a családodról!
– Azt hittem, szép emlékekre vágysz! – csattant fel a másik, és
elkapta a tekintetét.
– Nem szereted a hitvesedet?
– Még hogy Phaidrát szeretni? – csóválta a fejét a spártai. –
Egyetlenegy okból jött hozzám... és erről nem szeretnék beszélni.
– Akkor ne tedd!
A férfi hirtelen felvillantott egy kényszeredett mosolyt.
– Miért nem tetted fel azt a kérdést? Hiszen látnok vagy,
Théna, már amúgy is tudod rá a választ. – Parmenión mosolya
eltűnt, arcvonásai ridegebbek lettek. – Az összes titkomat
ismered?
A gondolat, hogy hazudjon a sztratégosznak, átvillant a nő
elméjén, de azután elvetette.
– Igen – ismerte be csendesen.
A férfi bólintott.
– Gondoltam. Akkor hát tudod, miért jött hozzám.
– Hogy megszabaduljon a jövőlátás nem kívánt adományától.
– És? – unszolta a spártai, akinek immár rideg tekintete nem
eresztette a papnőét.
 – És mert az adománya azt súgta neki, hogy egy istenkirályt
nemzel, aki uralni fogja a világot. És ő azt szerette volna, ha ez a
gyermek az ő fia.
– És most – jegyezte meg Parmenión bánatosan – így neveli
szegény Philótászt, a jövendő dicsőségről szóló gondolatokkal
tömi tele a fejét. Ami szörnyű téveszme, és én semmit sem
tehetek, hogy megállítsam. Ez az ár, amit fizetnem kell az...
árulásomért?
– Nem vagy gonosz – fogta meg a hadvezér kezét Deraé. – Ne
hagyd, hogy egyetlen botlás megmérgezze az önbecsülésedet!
– Minden annyira másként is alakulhatott volna, Théna, ha
engedik, hogy Deraével egybekeljünk. Talán nem lettünk volna
gazdagok, de lett volna otthonunk és családunk. – A férfi talpra
kászálódott és elnézett a holdfényben fürdő lombok felett. –
Viszont nem sok értelme van azon merengeni, hogy mi lett volna,
ha... Nem házasodtunk össze, és őt megölték. Belőlem pedig
Parmenión lett, Népek Halála. Együtt tudok élni vele, de most
térjünk vissza a táborba! Talán ma éjjel álomtalanul alhatok.

Délnek tartó útjuk ötödik napján haladásuk lelassult.

A vorák előző éjjel elrepültek és nem tértek vissza, Parmenión
pedig úgy látta, mintha Gorgó óvatosabbá válna: állandóan
előrement felderíteni, a többieket hátrahagyva. Brontész
szokatlanul csendesen viselkedett legalább két napja, el-
eltünedezett, és általában egymagában üldögélt, busa bikafejét
tenyerébe hajtva. Attalosz egyre mogorvább lett, fakó szeme újra
meg újra Alexandrosz felé villant.
Parmenión is érezte, hogy egyre feszültebb. Az erdő itt
sűrűbben nőtt, kevés fény tört csak át a magasan a felettük
összefonódó ágak sűrű lombkoronáján, a levegőt megülte a
rothadó avar bűze. Viszont nemcsak az émelyítő bűz vagy a fény
hiánya feszítette pattanásig a spártai idegeit: ezt a tájat a
gonoszság olyan aurája lengte körül, ami behatolt a gondolatok
közé, és rettegést szított a lélekben.
Aznap éjjel Parmenión először rakott tüzet. Attalosz és Théna
mellékuporodtak, a kardforgató mogorván meredt a táncoló
lángokba. Brontész ismét elvonult, és hátát egy széles tölgynek
vetve leült. A hadvezér odasétált hozzá.
– Fáj valamid? – tudakolta a hadvezér.
A minótaurosz felemelte a fejét. Vékony vérpatak csordult jobb
orrlyukából.
– Át kellene változnom... – suttogta Brontész. – De
lehetetlenség... ezen a helyen. Ha nem hagyjuk magunk mögött
ezt az erdőt a következő két nap alatt, meghalok.
– Tudtad, hogy ez lesz?
– Igen.
És mégis velünk jöttél? Nem is tudom, mit mondjak, Brontész.
A minótaurosz vállat vont.
– Iszkander a legfontosabb, el kell jutnia az Óriás Kapujáig.
Engem hagyjatok itt, barátom! A kín miatt még a beszéd is
nehezemre esik.
Gorgó ebben a percben tért vissza, vaskos alakja áttört a
bokrok között. Átszáguldott a tisztáson, és földet rugdosott a
tűzre, ettől szikrák pattogtak, köztük Théna köntösére is.
– Hadész nevére, mit művelsz? – mordult fel
Attalosz.
– Tilos tüzet rakni! – sziszegte Gorgó.
– Miért? Ez tán nem a te erdőd? – kérdezte a kardforgató. –
Mitől kellene itt félnünk?
– Mindentől – válaszolta Gorgó, és Parmenión felé indult. – A
makedónoszok behatoltak az erdőbe – mondta csillogó szemmel.
– Több mint ezer harcos, öt csoportban. Kettő mögöttünk jár,
kettő keleten, egy csapat pedig előttünk van.
 – Tudják, hogy mi hol vagyunk?
– Szerintem igen. Sok vora átpártolt tőlem a
makedónoszokhoz. Ebben a rengetegben a hűség elég ismeretlen
fogalom, Ember. Azért én uralkodom, mert én vagyok a
legerősebb, és a koronám csak addig ül biztosan a fejemen, míg
félnek tőlem. A vorák azonban még jobban tartanak
Philippusztól. És jól is teszik, mert a hatalma meghaladja az
enyémet.
– Mikor érünk a tengerhez?
– Két nap múlva, ha sietünk. Három, ha elővigyázatosak
vagyunk.
Parmenión megrázta a fejét.
– Brontész nem bír ki három napot.
Gorgó szája gúnyos mosolyra húzódott, fején a kígyók
felemelkedtek, és kimeresztették méregfogaikat.
– Ugyan mit számít? Csak az a fontos, hogy Iszkander eljusson
a Kapuhoz. Ami így kérdésessé vált.
Ez az erdő az én birodalmam és egyben az erőm forrása, és már
így is a végsőkig megcsapolja a hatalmamat, hogy keresztbe
tegyek Philippusznak és ne találjon ránk. A veled jött ványadt nő
is a végletekig kimerült, úgy védelmez minket. Viszont kezdünk
fáradni, Ember. És amikor a mágiánk elapad, nem lesz olyan zug
ebben a rengetegben, ahol elbújhatnánk. Érted, amit mondok?
Ebben a pillanatban a papnővel közösen lélekködbe burkoltuk ezt
a pagonyt, hogy elrejtőzzünk benne. Ám minden egyes eltelt
órával a Démonkirály egyre mélyebbre hatol a védelmünkbe.
Hamarosan viharos szélként fújja el a ködöt, és akkor csupaszon
állunk aranyszeme előtt. Úgyhogy nem izgatnak olyan aprócseprő
problémák, mint Brontész élete. – Ezzel Gorgó leheveredett, és
lehunyta a szemét. – Két órát fogunk pihenni, aztán az éjszaka
többi részét meneteléssel töltjük.
 Parmenión visszasétált az eloltott tűzhöz, ahol Alexandrosz
békésen aludt a kentaur, Kameirón mellett. A spártai levetette
köpönyegét, betakarta vele a gyermeket, és nem tudta megállni,
hogy ne simogassa meg a kisfiú fejét.
Attalosz mindezt látta, és a szeme összeszűkült, de elrejtette
érzéseit, mikor Parmenión leült mellé.
– Mitől olyan ideges a bestia? – intett a makedón az alvó
Gorgó felé.
– Ezer makedónosz hatolt be az erdőbe.
Csak ezer? Ennyi biztosan nem jelenthet gondot a
sztratégosznak, nemde? Ezúttal mit csinálsz majd? A fák
madarait hívod segítségül? Vagy talán maguk a fák fogják kitépni
gyökereiket, és indulnak meg a parancsodra?
– Rossz emberre irányul a haragod – mutatott rá Parmenión.
− Nem én vagyok az ellenséged.
– Á! Akkor netán a barátom lennél? Milyen mulatságos
gondolat!
Parmenión hátat fordított a másiknak, és látta, hogy a papnő
őket nézi. Théna hangja suttogva szólt fel a fejében:
– Philippusz papja figyel minket. Áttörték a védelmünket és
most a te szavaidat lesi, hogy továbbíthassa a Démonkirálynak.
Parmenión nem adta jelét, hogy hallotta, amit a másik
mondott, csak visszafordult Attaloszhoz:
– Tudom, hogy nehezedre esik elhinni, de megismétlem, hogy
nem vagyok az ellenséged, Attalosz. És itt, ezen a rémes helyen,
tényleg a barátod vagyok. Még két napig itt maradunk, azután
elindulunk keletnek – vissza a hegyeken át. Amint elhagyjuk ezt
az erdőt, már nem lesznek olyan komorak a gondolataid. Az itt
lakozó gonoszság mardos, hidd el!
– Hogy mi mardos, az nem tartozik rád – szisszent fel Attalosz.
– Elment! – küldött üzenetet Théna. – Gorgó elűzte.
 Parmenión odahajolt a makedónhoz.
– És most jól figyelj rám, mert ellenség vesz körül minket – és
ha mi túl akarjuk élni –, lélekben és testben is egymás mellett kell
állnunk. Az ellenségednek hiszel? Talán az is vagyok. Itt viszont
tőled függök. És bíznod kell bennem! Enélkül a reményeink –
bármilyen halványak is – hamvába halnak. Mindkettőnkre
fenyegetést jelent a Káoszszellem, de én úgy döntök, hogy
elengedem a fülem mellett a szavait. Nem tudja, mit hoz a jövő –
és mindig én leszek a sorsom ura. Ahogy te is – mert mindketten
erősek vagyunk. És most... megbízol bennem?
– Miért kérded? Akkor sem hinnéd el, ha azt mondanám, amit
hallani szeretnél.
– Tévedsz, Attalosz. Mondd ki a szavakat, és én elhiszem őket.
A kardforgató elmosolyodott.
– Akkor hát megbízhatsz bennem. Ennyivel beéred?
– Igen. És most pihenjünk két órát, aztán keressünk egy
ösvényt délnyugatra.
– De az előbb azt mondtad...
– Meggondoltam magam.
– Nem bízhatsz meg benne – küldött egy lüktetést Théna, de
Parmenión nem törődött vele.
Elnyúlt a hideg földön, és lehunyta a szemét. Ahogy azt
mondta is, halálos ellenségek vették őket körül, három irányból
tartottak feléjük a makedónosz király gonosz hatalmától
vezérelve. A spártai számba vette szövetségeseit: egy haldokló
minótaurosz, egy papnő, egy torz lelkű orgyilkos és az Erdő
gonoszsággal átitatott Királya.
Reménykeltő gondolatok nem támadtak benne, álma
gyötrelmes volt.

Attalosz ébren hevert, zavaros gondolataival küzdött. A démoni

fenyegetés nem hagyta nyugodni, tüzes ujjakkal égette elméjét.
Olyan egyszerű lenne átlopózni a táborhelyen, és tőrével átvágni a
fiú torkát. És ezzel a fenyegetésnek egyszer s mindenkorra véget
vetne. Csakhogy a gyermek Philipposz fia volt – az egyetlen
emberé, akinek barátságára az orgyilkos valaha is vágyott.
Nekem nincs szükségem barátokra – gondolta, de a szavak
üresen és hiteltelenül vertek visszhangot a fejében. Élete
Philipposz nélkül fikarcnyit sem ért. Ő volt a napja, az egyedüli
melegség, ami a kardforgató felé áramlott kisgyerekkora óta.
– Nem kell megtudnia, hogy te ölted meg a fiát. – Ez a
gondolat már csábító volt. Valamikor elcsalhatná Alexandroszt a
többiektől, és feltűnés nélkül megölhetné. – És ezzel összetörné
Philipposz szívét.
Ahogy Attalosz az oldalára gördült, a sötétség fátyla fellebbent,
vékony holdsugarak hatoltak át a föléjük hajló lombokon. Ekkor
meghallott egy hangot, halk suhanást, mint amikor egy ágat
elhajítanak, és mikor felnézett, látta, hogy egy vora vitorlázik le
egy magas fenyő felső ágairól. A teremtmény könnyedén ért
földet, majd nesztelenül megindult az alvó Alexandrosz felé.
A kardforgató nem moccant. A vora összecsukta a szárnyát, a
gyermek fölé hajolt, kinyújtotta a kezét...
– Íme – gondolta Attalosz ujjongva –, a megszabadulás!
A lény karmos keze Alexandroszhoz közelített. A király
bajnokának tőre süvítve szelte át a levegőt, a holdfény megcsillant
rajta, ahogy a vora hátába fúródott. A fenevad magas hangon
felvisított. Az egyik szárnyát kitárta, de a másikat a hátához
szegezte az abból kiálló tőr. Gorgó talpra szökkent és a
teremtmény felé rohant. A haldokló lény megtántorodott és arccal
előre a földre zuhant. A vora sivítására felriadt Parmenión meg a
többiek a még mindig vergődő szörnyeteg köré gyűltek.
Attalosz elsétált mellettük, és kitépte az áldozatából a tőrét.
 – Légy óvatos – förmedt rá Gorgó –, mert a vére mérgező!
Elég, ha csak hozzáérsz, máris halott vagy! – A kardforgató erre a
tőrét a lába előtt a földbe szúrta, és egy darab mohával alaposan
letörölte, mielőtt visszadugta a tokjába.
Gorgó a lábával a hátára fordította a vorát.
– Ez az egyik az enyéim közül. Ideje indulni.
– Megmentettél – lépett Attaloszhoz Alexandrosz és felnézett a
kardforgató arcába.
– Meglep, hercegem?
– Igen – felelte a fiú.
– És téged? – nézett a király bajnoka Parmeniónra.
A spártai megrázta a fejét.
– Miért lepne meg? Hát nem adtad a szavad?
– A kimondott szavak csak apró neszek, amelyeket elnyel a
levegő – mondta erre Attalosz halkan. – Ne bízz a szavakban!
– Ha ez igaz lenne, nem avatkoztál volna közbe – vágott vissza
Parmenión.
A kardforgató erre nem tudott mit felelni, csak hátat fordított,
és gondolatait elöntötte a bűntudat és az önutálat.
Hogy lehettél ilyen ostoba? – korholta magát. Visszasétált a
hálóhelyéhez, felkapta takarónak használt köpönyegét, leporolta,
és ismét a vállához erősítette azzal a türkiz melltűvel, amelyet
Philipposztól kapott.
A többiek mind készülődtek – kivéve a papnőt, aki hallgatagon
üldögélt egy terebélyes tölgy alatt.
Gorgó hangja törte meg a csendet.
– Maradjatok a közelemben, mert most olyan helyen fogunk
járni, ahol nagyon sötét van és számos veszély leselkedik ránk!
Théna azonban még mindig a fa alatt ücsörgött, így Attalosz
odasétált.
– Készen állunk – közölte vele.
– Én nem tartok veletek – suttogta a papnő.
 – Nem maradhatsz itt.
– Muszáj.
Parmenión is megérkezett, a látnok pedig felpillantott a
spártaira.
– Ti csak induljatok! – mosolyodott el erőltetetten az asszony.
– Én pedig csatlakozom, amint tudok.
– Miért teszed ezt? – térdelt le a spártai Théna mellé.
– Késleltetnem kell a makedónoszokat... és be kell csapnom a
Démonkirályt.
– Hogyan? – firtatta Attalosz.
– Így! – mutatott a táborhelyre a nő. A kardforgató és a
hadvezér megfordultak... és saját magukat pillantották meg,
amint a most fényesen lobogó tűz mellett aludtak. A tisztás
túloldalán kirajzolódott Gorgó alakja, amint Brontész, a
minótaurosz mellett hever, míg Alexandrosz az alvó kentaurhoz
bújt.
– Sietve kell indulnotok... még mielőtt Philippusz lelke
visszatér.
– Nem hagylak itt veszélynek kitéve – közölte Parmenión.
– Mind veszélyben vagyunk – erősködött a nő. – Induljatok
már!
Attalosz látta, hogy Parmeniónnak nincs több mondandója, s
karon ragadta.
– Rémlik, hogy semmi további ostobaság? A fiút meg kell
menteni. Úgyhogy gyerünk! – A spártai letépte magáról a másik
kezét, de azután elindult, és Gorgóhoz sietett.
– A papnő nagy hatalmú – nézett az Erdő Királya saját maga
alig pár lépéssel odébb alvó alakjára.
A spártai nem mondott semmit, Gorgó pedig elindult az erdő
mélye felé. Parmenión és Brontész követték, Attalosz pedig a
hátvédet alkotta a kentaur és a kisfiú után.
 Amint azt Gorgó mondta, az ösvény sötét volt, és az első két
órában lassan haladtak. Majd a pirkadat fénye kezdett
átszivárogni az összeboruló ágak között, noha madárdal nem
köszöntötte a hajnalt, és mindenütt néma csend honolt.
A délelőtt közepe táján azonban a kis oszlop élén haladó Erdő
Királya hirtelen intett, majd beszáguldott a bokrok közé –
alkatához képest meglepően fürgén mozgott. A többiek sietve
követték. Parmenión megragadta Kameirónt és az oldalára
döntötte. A jószág patái egy pillanatig a levegőben kalimpáltak.
– Csendet! – sziszegte a spártai. Észak felől sok-sok menetelő
láb zaja jutott el hozzájuk a bozótoson át. Attalosz hasra vágta
magát és előrekúszott az előtte növő bokorba, és látta, amint egy
csapat katona bukkan ki a fák közül harminc lépéssel odébb.
Libasorban meneteltek, lándzsáikat hanyagul a vállukra vetve.
Miután elmentek, Gorgó felemelkedett búvóhelyéről és a kis
csapat ismét útnak eredt, ezúttal észak felé kanyarodtak.
Parmenión lemaradt, míg Attalosz mellé nem ért.
– Hányat számoltál? – Nyolcvanötöt. Te?
– Ugyannyit. Ami azt jelenti, hogy még többen vannak
előttünk. – A spártai hátrapillantott. – Remélem, el tud majd
menekülni.
Attalosz bólintott, de nem mondott semmit.

Deraé a holdfényben üldögélt, bánatos gondolatok kavarogtak

a fejében. Teljes biztonsággal tudta, hogy ez az utolsó éjszakája,
és higgadtan vette tudomásul. Ahhoz, hogy Parmenióntól távol
tudja tartani a makedónoszokat, fenn kellett tartani a varázslatot,
de eközben kénytelen volt a tisztáson maradni, és magához csalni
a Démonkirály harcosait.
Hűvös volt az éjszaka, a közeli fák törzse ezüstös fényben
fürdött. Egy róka óvakodott be a tisztásra, a vora hullája vonzotta.
Az állat vigyázva megkerülte a tetemet, majd amikor megérezte a
halott szörnyeteg rettentő bűzét, visszairamodott a bokrok közé.
Deraé vett egy nagy levegőt. Az aranykő melengette a kezét és
lepillantott rá, megcsodálta szépségét és hatalmát.
Arisztotelésztől kapta, mikor a kőkörben álltak.
– Bármi is a kívánságod, a kő teljesíti, persze ésszerű keretek
között – mondta neki akkor a mágus. – A követ kenyérré
változtatja, a kenyeret kővé. Óvatosan használd! – A kő csak egy
aranyrög volt, amelyen vékony erek futottak át. Ahogy azonban a
varázslatot idekötötte, a fekete vonalak megvastagodtak, ahogy a
rög ereje gyengült.
– Hogy került hozzád? – kérdezte Arisztotelésztől.
– Egy másik korban – jött a válasz –, még mielőtt az óceán
elnyelte Atlantiszt és a világ megváltozott.
Ökölbe zárt kezébe fogta a követ, és a tisztás túloldalán alvó
Parmenión illúziójára nézett. Meglepte a gondolat, hogy az
Akhaiában együtt töltött öt nappal megkétszerezték az eddig
együtt töltött idejüket.
Gondolatai éveket ugrottak vissza, lelki szeme előtt megjelent
Xenophón Olümpia melletti házának kertje, a ház ahol a veszélyre
fittyet hányva csókolóztak Parmeniónnal, simogatták egymást,
szeretkeztek. Öt nap: élete öt leghosszabb és legrövidebb napja. A
leghosszabb, mert a napok emléke gyökeret vert benne, őrizte
minden egyes szenvedélyes pillanatukat, és a legrövidebb, az ezt
követő sivár évek terhe miatt.
Tamisz, a látnok volt minden kín forrása, amelyet Deraének ki
kellett állnia, ám az igazat megvallva nem tudott haragudni rá. Az
öregasszony megszállottan hajszolt egy álmot, gondolatait
egyetlen cél töltötte ki – a Sötét Isten megszületését akarta
meggátolni. A számos jövendő útjait bejárt Tamisz felfedte
mindazok kilétét, akiket a Káosz felhasználhatott, hogy démont
nemzzenek. Ehhez kellett egy férfi, akit fegyverként használhatott
ellenük – a Forrás Kardja.
Ahhoz, hogy ezt a vágyát valóra váltsa, el kellett hozatnia
Deraét Spártából, hogy azután a megkötözött lányt a tengerbe
vessék Trója partjainál. Mikor Parmenión megtudta, mi lett a
sorsa, szabadjára engedte a benne felhalmozódott szörnyű
gyűlöletet, amivel megváltoztatta a végzetét és a bosszú útjára
terelte. Mindezt Tamisz tervelte ki, azért, hogy a fiúból férfi
váljék, aki a sors keze lesz – a sors keze, akinek ő szánta.
Jobb lett volna – tűnődött el Deraé –, ha belefulladok a
tengerbe.
Tamisz azonban megmentette, fogolyként tartotta a
templomban, hazugságokkal és féligazságokkal tömte a fejét.
És mindezt miért?
Parmenión végzett az összes lehetséges apajelölttel, egyet
kivéve. Saját magát.
– Nem fog hiányozni ez az élet – mondta ki hangosan.
Megborzongott, ahogy a félelem végigsimított a lelkén.
Lelkének szemével felpillantott, és meglátta a táborhely felett a
levegőben lebegő Philippuszt, aki aranyszemével egyenesen
rábámult és a gondolatait fürkészte. Deraé a múlt emlékeiről
szóló gondolatokkal árasztotta el elméjét, hogy így leplezze el
rettegését a jelentől, miközben a Szem hideg, fagyos szélként
suttogott szavakat a fejében.
A távolból hallotta az erdőn át lopakodva közelítő emberek
neszét, amitől tovább erősödött benne a félelem. Megnyalta az
ajkát, de nem maradt egy csepp nedvesség sem a nyelvén. A szíve
dübörögni kezdett.
És ekkor megérezte Philippusz ujjongását, aki éppen az alvó
gyermekre nézett. Harag lobbant Deraében, így hagyta lehullni a
varázslatot, és kiélvezte a király döbbenetét és csalódottságát,
amikor a gyermek egy szemvillanás alatt eltűnt.
 Kiröppent a testéből és odaállt Philippusz elé.
– Már megszöktek – közölte vele.
A férfi egy pillanatig csak hallgatott, aztán mosoly terült szét
jóképű, szakállas arcán.
– Okosan játszottál, boszorka, de sokáig senki sem menekülhet
előlem. Ki vagy?
– Az ellenséged.
– Az embert az ellenségeinek ereje alapján ítélik meg, Deraé.
Hol a fiú?
Az aranyszem erősen felizzott, de a nő teste menedékébe
röppent, keze összezárult az aranykő körül, és elrejtette
gondolatait.
– Nagyon remélem, hogy lelsz némi örömet életed utolsó pár
órájában – csendült a király hangja. – Azt tudom, hogy az
embereim igen.
Katonák törtek át a környező bozótoson és bekerítették a
tisztást. Deraé felállt, úgy várta a halált – gondolatait hirtelen
elöntötte a nyugalom.
Két férfi odarohant, lefogták, míg egy harmadik kényelmes
léptekkel sétált hozzá.
– Hol vannak? – kérdezte, és jobb kezével torkon ragadta a
papnőt, ujjai összezárultak a nyakán.
– Ahol nem találjátok meg őket – felelte Deraé fagyos hangon.
A férfi elengedte, és szabad kezével úgy szájon vágta, hogy
felhasadt az ajka.
– Szerintem okosabban tennéd, ha elmondanád! –
figyelmeztette.
– Nincs mit mondanom neked.
A férfi lassan kivonta a tőrét.
– Mindent el fogsz mondani, amit akarok – biztosította a
katona, és már dörgött a hangja, arca elvörösödött a haragtól. –
Ha nem most, akkor később. – Ujjaival megragadta a nő
tunikájának nyakrészét, a tőr belemetszett a szövetbe, és
széthasította, így előtűnt a papnő melle és hasa. A férfi a tokjába
lökte tőrét, és keze végigsimított Deraé testén, ujjai erővel
nyitottak maguknak utat a látnok lába között.
A papnő érezte, hogy saját érzéseit elnyomja körülötte álló
férfiakból feltörő vágy, aztán a katona valami obszcént súgott a
fülébe.
Deraé egész életében a Forrás útját járta, hideg bizonyossággal
tudva, hogy inkább meghal, mintsem hogy megöljön bárkit is. Ám
abban a pillanatban, ahogy a férfi megszólalt, minden, amit
tanult, elszállt, és magával vitte elkötelezettségének és
elszántságának soksok évét. Nem hagyott hátra mást, csak egy
spártai lányt – akiben egy harcos nép vére folyt.
Felemelte a fejét, és belenézett a férfi szemébe.
– Meghalsz – mondta neki, mire a katona szeme kerekre
tágult. Deraé kezében a kő felforrósodott. A férfi hirtelen levegő
után kezdett kapkodni, majd hátrazuhant, szeméből, füléből,
orrából és szájából dőlt a vér.
– Ez egy boszorkány! – kiáltotta valaki, ahogy a tiszt élettelen
teste a földre rogyott. A két másik katona továbbra is
vasmarokkal fogta le a felkarját, de a papnő felemelte a kezét, és
azok csuklyás, sziszegő kobrákká változtak. A két férfi erre
hátraugrott, mire Deraé megpördült, és feléjük intett a kígyókkal.
A hüllők szájából villám csapott elő, és ledöntötte őket a lábukról.
Deraé ismét megpördült, ahogy a többi katona fegyvert rántott
és megrohanta. Ragyogó fény villant fel a tisztáson, elvakította a
harcosokat, azok pedig összeütköztek és felbotlottak egymásban.
Az ezt követő felfordulást kihasználva Deraé maga mögött
hagyta a táborhelyet és elnyelte az erdő.
 A papnő, szorosan összevonva csupasz testén a köpönyegét,
nesztelen léptekkel haladt dél felé. A fák itt gyérebben nőttek, a
csillagok fényesen ragyogtak felette, ő pedig könnyű futásra
váltott át, egy ösvényt követve, amely fekete köveken csobogó
sötét vizű patakhoz lejtett.
A távolban maga mögött hallotta a kiabáló katonákat, de tudta,
hogy egyelőre nem fogják elcsípni. Még a sötétben botladoztak,
fogalmuk sem lehetett róla, merre ment.
Ha nappal van, más lenne a helyzet, mert akkor vorákat
küldhetnének a fák fölé, hogy kerítsék elő a napsütésben.
Csakhogy még éjszaka volt – az pedig az ő ideje! Bevárta az
ellenséget, bolonddá tette őket és legalább eggyel végzett közülük.
Barbár öröm öntötte el, testét elárasztotta az erő, ahogy szaladt.
Hirtelen megtántorodott és lassított.
Megöltem egy embert!
Az öröm tovatűnt; felváltotta a rémület zsibbasztó érzése.
Hát mivé lettél? – kérdezte.
Tekintete a néma fákra villant, lelke visszahőkölt a rengeteg
gonoszságától. Ez a zord vidék megérintette, felmorzsolta a hitét,
minden, az ügynek szentelt évét.
Deraé térdre hullt, és megbocsátásért rimánkodott, gondolatait
elküldte a végtelenbe, és azon túlra. Ám azok csak a semmiből
visszhangoztak: senki sem hallgatta meg őket, és nem érkezett
rájuk válasz. Végül fáradtan feltápászkodott, és elindult délnek:
tett egy fogadalmat, amire megesküdött, hogy betartja, amíg csak
él.
Megfogadta, hogy soha többé nem fog ölni. Soha.

A papnőtől való elválásuk harmadik napjának reggelén

Parmenión arra ébredt, hogy Gorgó térdel az alvó Brontész felett.
A minótaurosz nem mozdult, az Erdő Királyának keze pedig
könnyedén pihent fivére mellén. A spártai elszomorodott. Az
elmúlt két napban a bikafejű teremtmény már csak ólmos
tagokkal támolygott, és véreres szemével némán, egykedvűen
meredt maga elé.
– Meg tudod csinálni – mondta neki előző nap délután
Parmenión. Brontész erre sem mondott semmit, busa bikafejét
lehorgasztotta, tekintetét a földre szegezte a lába előtt. A csapat
korán tábort vert, mert a minótaurosz képtelen volt tartani velük
a lépést. A hadvezér most felkelt, és odasétált Gorgóhoz.
– Meghalt? – tudakolta.
– Már nincs sok hátra – jött a válasz. Parmenión is letérdelt
Brontész mellé, akinek mindkét orrlyukából csörgött a vér, és alig
lélegzett.
– Mit tehetünk?
– Semmit – morogta Gorgó.
– Mikor hagyjuk el az erdőt?
– Alig egy nap kell még.
– Mindegy, merre megyünk? – kérdezte a spártai.
Gorgó a fejét rázta.
– Nem. Egyenesen keletnek kell tartanunk, így érjük el az erdő
szélét, de akkor talán egynapi járásra leszünk a tengertől. Az már
az aitóliai királyság, és nincs messze Kalüdón városa. Aitólia
királya viszont Philippusz szolgája, és több mint háromszáz
fegyveres állomásozik Kalüdónban. Akik az erdőt vigyázzák.
– Tudod cipelni Brontészt?
Gorgó hatalmas keze megvillant, ujjai összezárultak
Parmenión köpönyegén, és magához rántotta a spártait.
– Elment az eszed? A királyságomat adtam fel a küldetésedért.
Népemből sokan ellenem fordultak. És miért? Hogy az
Aranygyermeket eljuttassam az Óriás Kapujához. És most
mindezt kockára tennéd ezért! – dörögte, és a haldokló
minótauroszra mutatott.
 – Nem, én nem tennék kockára semmit, viszont az erdőt
kémlelők sem lehetnek ott mindenhol. És van még valami más is,
Gorgó. Létezik barátság. Létezik hűség. Brontész az életét
kockáztatta ezért a feladatért, és közben megmentette az
enyémet. Az adósa vagyok, és mindig megfizetem az
adósságomat.
– Ha! Mi lenne akkor, ha én feküdnék ott? Értem is kockára
tennéd az életed?
– Igen.
Gorgó elengedte a másikat és elmosolyodott, fakó szeme
csillogott, arca kifürkészhetetlen maradt.
– Elhiszem, hogy megtennéd. Mert bolond vagy... ahogy
Brontész is az. De ugyan mit számít eggyel több bolondság? Igen,
kicipelem őt a napfényre, ha ez a vágyad. – Ezzel az Erdő Királya
a minótaurosz alá nyúlt, könnyűszerrel felemelte, és a vállára
vetette.
Parmenión felébresztette a többieket, és mindannyian
elindultak Gorgó nyomában keletre. Egy órán belül a fák gyérülni
kezdtek, és a távolból madárcsicsergés ütötte meg a fülüket. Végül
elérték az erdő szélét, hogy azután kijussanak egy fallal körülvett
városra néző domboldalba.
Gorgó lefektette a minótauroszt a fűbe és elhátrált. Parmenión
letérdelt Brontész mellé, kezét a teremtmény vállára tette.
– Hallasz, barátom? – suttogta.
Brontészból halk nyögés szakadt fel, de sikerült kinyitnia a
szemét. Szemhéja alól vérvörös könnyek csordultak le.
– Túl... késő.
– Nem! Használd a még megmaradt erődet!
Próbálkozz!
A minótaurosz lehunyta a szemét, ahogy Gorgó Parmenión
mellé lépett.
 – Gyere innen! Magányra van szüksége. A nap majd melengeti,
és itt az Igézetből nem sok maradt. Érzem, hogy égeti a talpam.
A spártai bevonult a fák árnyékába, és nem nézett a fűben
heverő testre.
– Életben marad? – fogta meg Alexandrosz
Parmenión kezét.
– Ha elég erős az akarata – felelte a hadvezér.
– Nagyon éhes vagyok – szólt közbe Kameirón. – Mikor
eszünk már?
– Mind éhesek vagyunk! – fortyant fel Attalosz. – A hasam
már kezdi azt hinni, hogy átvágták a torkomat. Úgyhogy ne
panaszkodj!
– Akkor lövök valamit – jelentette ki a kentaur, és mielőtt
bárki egy szót is szólhatott volna, íjjal a kezében levágtatott a
domboldalon, délkelet felé.
– Gyere vissza! – kiabált utána Parmenión, de Kameirón csak
futott tovább, egyenesen a Kalüdón falain álló őrök felé. Alig telt
bele pár perc, és a kapu feltárult, jó húsz lovas rontott ki rajta, és
vette üldözőbe a kentaurt.
– Legalább tőlünk távolodnak – jegyezte meg Attalosz, de
Parmenión hallgatott. Visszapillantott Brontészra, és látta, hogy a
minótaurosz teste csillog a vakító napfényben, a bőre
aranyszínben villózik. Hatalmas feje kezdett összemenni, eltűntek
a szarvai. A teremtmény jobb karja megrándult, és ő felnyögött. A
fény kihunyt. A spártai és Gorgó odasétáltak az ismét jóképű, kék
szemű, aranyhajú ifjúhoz, aki megragadta Parmenión kezét.
– Köszönöm!
– Gorgónak köszönd meg! – rántotta talpra
Brontészt a spártai. – Ő cipelt idáig.
– Nem kétlem, hogy megvolt rá az oka – jegyezte meg az ifjú.
– Ne hozz zavarba ennyi hálálkodással, fivérem – mondta erre
Gorgó, és a kígyók sziszegni kezdtek a fején, kimeresztették a
fogaikat. Az Erdő Ura Parmeniónra nézett. – Indulnunk kell,
hacsak nem akarod megmenteni a kentaurt. Csak mondd,
hadvezér, és máris körülveszem a várost!
A spártai elmosolyodott.
– Erre nem lesz szükség! Mutasd az utat!
– Nem hagyhatjuk hátra Kameirónt! – tiltakozott Alexandrosz.
– Nem segíthetünk rajta, hercegem – felelte Parmenión.
Sötét árnyék suhant át a füvön, mire Gorgó felpillantott.
Magasan felettük egy vora körözött, majd elrepült észak felé.
– Megláttak minket! – sziszegte az Erdő Ura. – Indul hát a
verseny a tengerig.

A délnyugatra tartó út lassúnak bizonyult. Az elmúlt pár

napban a kis csapat savanyú bogyókon és szörnyű ízű gombákon
tengődött, szomjukat kénytelenek voltak sötét pocsolyák kissé sós
vizével csillapítani. Parmenión ereje is apadt, Attalosz pedig
kétszer is megállt hányni. Egyedül Gorgóra nem hatottak
látszólag a nehézségek, és fáradhatatlannak bizonyult: az élen
lépkedett, a vállán ülő Alexandrosszal.
Alkonyatkor vertek tábort egy sziklakiszögellés alatt, és az
Erdő Ura áldását adta a tűzgyújtásra, ami jobb kedvre hangolta a
makedónokat.
– Amint átkelünk az Öblön, onnan még mennyi az út Spártáig?
– kérdezte Attalosz.
– Ha találunk lovakat, akkor három nap – felelte Parmenión.
– Miért pont Spárta? – szólt közbe Gorgó. – Miért nem
egyenesen a Kapuhoz megyünk?
– Reméljük, hogy ott találkozni tudunk egy barátunkkal –
felelte a spártai. – Egy nagy hatalmú mágussal.
– Kell is, hogy az legyen, mert Spárta nem áll meg sokáig
Philippusz ellenében. Még éppen csak beléptetek az erdőmbe, de
a voráim már azt jelentették, hogy a makedónoszok délnek
vonulnak. Korinthusz a Démonkirály mellé állt. Kadmoszt
bevették és földig rombolták. Már csak egyetlen sereg áll
Philippusz ellen. És ők nem fogják tudni legyőzni. Az is lehet,
hogy Spárta még azelőtt elesik, hogy átkelnénk az Öblön.
– Ha ez igaznak bizonyul – morfondírozott Parmenión –,
akkor elindulunk az Óriás Kapujához. Philippusz azonban még
nem került szembe a spártai sereggel, és lehet, hogy kellemetlen
élményben lesz része.
Éjfélre járt már, mikor a lángok kihunytak a zsarátnokok felett,
és a hadvezér felriadt könnyű álmából: lopakodó léptek neszét
hallotta bal kézről, a bokrok közül. Kivonta a kardját,
felébresztette Attaloszt, és a két férfi nesztelenül otthagyta a tüzet.
A bokrok szétváltak és Kameirón bukkant fel ügetve, vállán
átvetve egy döglött őz. A kentaur megpillantotta a harcosokat, és
szélesen elmosolyodott.
– Remek vadász vagyok – jelentette ki. – Nézzétek, mit
hoztam!
Gorgó elhagyta táborhelyet és keletnek indult. Attalosz átvette
az őzet, megnyúzta, és a legfinomabb falatokat kimetszette a
kardjával. Kisvártatva a levegőt megülte az újonnan rakott tűz
felett sülő hús illata.
– Zeuszra esküszöm, hogy sosem éreztem még ennél finomabb
illatot – suttogta Attalosz, ahogy a zsír kezdett lecsöpögni a
lángok közé.
– Páratlan vagy – nézett Alexandrosz a kentaurra. – És nagyon
büszkévé tettél. De mi történt az üldözőiddel?
– Egyikük sem olyan gyors, mint Kameirón – felelte a lény. –
Addig futottam, míg a lovaikat már kiverte a tajték, aztán
visszakanyarodtam nyugatra. Kameirón hatalmas. Nincs lovas,
aki elkaphatná.
 A hús rágós volt és inas, de senki nem törődött vele.
Parmenión érezte, hogy az erő kezd visszakúszni a tagjaiba, mikor
már a harmadik adagot fogyasztotta és lenyalta a zsírt az ujjairól.
– Tudod, ugye – szólalt meg Attalosz, és teli hassal hanyatt
dőlt –, hogy Makedóniában mi megkorbácsoltattuk volna azt a
vadászt, aki megpróbál ilyen kemény húst ránk sózni?
– Igen, tudom, de nem volt mennyei?
– Leírhatatlanul finom volt – bólintott a kardforgató.
– Annak is kell lennie – dörmögte Gorgó, aki ekkor bukkant
elő a sötétből. – A kentaur olyan nyomot hagyott, amit még egy
vak is követni tudna. És az ellenség már elég közel jár, hogy
megérezze a lakoma illatát. – Vállára kapta Alexandroszt, és
elindult délnek.
– Rosszul tettem? – kérdezte Kameirón idegesen, mire
Parmenión vállon veregette.
– Ennünk kellett, úgyhogy jól tetted.
– Igaz, hogy jól tettem, igaz? – kiáltotta a kentaur, ahogy
önbizalma visszatért.
A felfrissült csapat egész éjszaka menetelt, és pirkadatra
elérték a Korinthuszi-öböl előtti utolsó dombsort. Üldözőik
mostanra már a közelükben jártak, és Parmenión kétszer is
megpillantotta mögöttük a páncélokon vagy a dárdahegyen
megcsillanó holdfényt.
Ahogy elhagyták el a fák rejtekét, Gorgó megragadta egy fa
kiálló gyökerét, kitépte, és a feje fölé emelte. Csak állt ott,
szobormereven, és a makedónok előtt ismeretlen nyelven
kántálni kezdett.
– Mit művel? – nézett Parmenión Brontészra.
– Az erdő gonoszságából merít – felelte az egykori
minótaurosz, azzal elfordult, és elindult a dombgerincre, hogy
onnan pillantson le a hajnal fényében fürdő tengerre.
 Végül Gorgó abbahagyta a kántálást, és gyökérrel a kezében
maga mögött hagyta Brontészt, hogy megkezdje a hosszú utat
lefelé a tengerpartig. A többiek követték őt a lejtőn. Kameirónnak
szinte megoldhatatlan nehézséget jelentett a leereszkedés, ide-
oda csúszkált, nekiesett a minótaurosznak, és ledöntötte a
lábáról. Parmenión és Attalosz végül közrefogták a kentaurt, és
így támogatták.
Mikor végre leértek a partra, magasan felettük felbukkant az
ellenség.
– És most? – érdeklődött Attalosz. – Úszni fogunk?
– Nem – felelte Gorgó, és a feje fölé emelte a gyökeret. Az Erdő
Királya lehunyta a szemét, és ismét kántálni kezdett. Parmenión
felpillantott a szirtre vezető útra. Több mint száz makedónosz
harcos kezdte meg lassan és óvatosan a lefelé vezető utat az álnok
lejtőn.
A Gorgó kezében tartott gyökérből füst kezdett szivárogni,
mire elhajította a tenger hullámai közé. Ekkor valami sötét folt
tört át a hullámokon, és kisvártatva ősrégi triérész – rothadó
törzsű, rongyos vitorlázattal – hullámzott az Öböl vízén. A spártai
nagyot nyelt, ahogy a hajó a part felé siklott. Az evezőknél még
mindig ott ültek a csontvázzá aszott hullák, a kagylóktól benőtt
fedélzeten pedig rohadó testek hevertek. Mikor hátranézett, látta,
hogy a makedónoszok már majdnem nyíllövésnyire járnak.
A hajó a közelben siklott a partra, és egy keskeny palló
csusszant ki a felsőfedélzetről, amely nagy puffanással csapódott
a homokba.
– Ha élni akartok, akkor irány a hajó! – bömbölte Gorgó, és
Alexandrosszal a vállán felszaladt a fedélzetre. Parmenión és
Attalosz követték, majd Kameirón is felvágtatott a pallón, patái
ide-oda csúszkáltak a nyálkás fán.
A triérész visszasiklott az Öböl vizére, a parton hagyva a rémült
s döbbent makedónoszokat. Nyilak és lándzsák röppentek a hajó
felé, de az ellenséges harcosok zöme csak állt és nézte, ahogy a
halálhajó eltűnik az éjsötét tengerből előszivárgó szürkés ködben.

Deraé egy hatalmas tölgy mögé bújt, mikor meglátta a

katonákat. A tenger olyan közel volt, ám az útját elállták.
Végighordozta pillantását a szirttetőn, utat keresett, ahol
elsurranhatna a makedónoszok mellett, de a harcosok
szétszóródtak, és ők is a tengerpartra levezető utakat keresték.
Bosszantó volt, hogy ilyen messze jutott, és itt akad el. Sikerült
elkerülnie az erdőt átfésülő járőröket, és akkor bukkant ki a fák
közül, amikor Parmenión és a többiek lejutottak a tengerpartra.
Deraé visszahúzódott a rengetegbe, és nyugat felé kezdett
futni, míg messze maga mögött nem hagyta a katonákat. Ezután
elindult a szirt mentén, lefelé vezető utat keresett. Valamikor,
nem is olyan régen, a tengernek végre sikerült a szirt alapját is
kivájnia, amitől jókora darabok hasadtak le róla. Így viszont nem
maradt levezető út. A papnő lépésre váltott, majd átkukucskált a
szirt peremén, kapaszkodókat keresett, ahol lemászhatna. Ám
egyetlen olyat sem látott, amelyet biztonságosnak ítélt volna.
– Ott a boszorkány! – kiáltott fel ekkor valaki.
Deraé megpördült, és azt látta, hogy még több katona rohan ki
a fák közül, és szóródik szét legyező alakban, hogy elvágják a
menekülési útvonalát. A szirtfal felé fordult ismét, és lenézett a
megtörő hullámokra, messze alatta, ahogy azok átzúdultak a
tenger által csak félig elborított sziklákon. Vett egy nagy levegőt,
ledobta magáról a köpönyegét, és anyaszült meztelenül megállt a
szirttetőn.
Majd kivetetette magát a szédítő mélység fölé. A teste ívbe
görbült, majd zuhanni kezdett. Mindkét kezét széttárta, hogy ne
kezdjen el pörögni, és próbált higgadt maradni, testét
előredöntötte, hogy fejessel érjen vizet. A tenger és a sziklák
rohamosan közeledtek, és ő mintha egy egész koron át zuhant
volna. Az utolsó pillanatban összeérintette a tenyerét, hogy így
szántson utat magának a vízben. A becsapódás ereje minden
levegőt kipréselt a tüdejéből, de a sziklának szerencsére nem
ütközött, hanem mélyen elmerült a hullámokban, és
csontroppantó erővel vágódott a homokos tengerfenéknek. Maga
alá húzta a lábát, és elrúgta magát a fenékről, a felszín felé, tüdeje
majd szétpattant. Felfelé, egyre csak felfelé tört, a feje felett a
vízen szikrázó napfény irányába.
Megfogok halni! A gondolat a páni félelem adta erővel töltötte
el, és még elszántabban úszott felfelé. Mikor a feje a felszín fölé
került, csak egy gyors lélegzetvételre volt ideje, mert egy, a
köveken megtörő hullám máris lecsapott rá, és nekivágta egy
sziklának. Ezúttal higgadtabban viselkedett, és a víz alatt odébb
úszott, majd a hullámverésben bukkant elő, és hagyta, hogy a
lágyan hömpölygő habok biztonságos távolságra vigyék törődött
testét az egymással csatázó hullámoktól. Egy lándzsa csapódott a
vízbe mellette, amit vagy tucatnyi nyíl követett. Deraé lebukott a
víz alá és úszni kezdett a nyílt tenger felé, ahol mintha sűrű fehér
köd kezdett volna terjengeni a víz alól.
Ekkor látta meg a hullámok hátán sikló halálhajót.
– Parmenión! – kiabálta. – Parmenión!
A spártai észrevette és – hihetetlen, de igaz –, a kísértethajó
lassított, törött orrát felé fordította. Amikor a közelébe ért, a
papnő kinyújtotta az egyik kezét, és megragadott egy
evezőlapátot, de az eltört, és lenyomta a víz alá. Mikor Deraé
ismét a felszínre bukkant, látta, hogy Parmenión lemászik a hajó
oldalán, az egyik evezőnyílásba kapaszkodik, és úgy nyújtja felé a
kezét. Megragadta a férfi csuklóját, és érezte, ahogy a másik
kirántja a vízből. Ahogy kapaszkodót keresett, sarkával egy
rothadó koponyára tiport, mire az szétrepedt, és a vízbe gurult, de
ekkorra már odaért a hadvezér mellé. A férfi melegen átölelte, és
meglapogatta a hátát, majd gyengéden homlokon csókolta.
 – Örülök, hogy látlak! – mondta Parmenión.
– Ráadásul túl sokat is látsz belőlem – felelte erre a papnő,
majd elhúzódott a férfitól, és felkapaszkodott a fedélzetre.
Attalosz levette a köpönyegét, és Deraé hátára terítette.
– Üdv, hölgyem! – köszöntötte a kardforgató. – Látványod
kimondottan felüdít.
– Köszönöm, Attalosz. – A meleg fogadtatás meglepte, és
viszonozta a férfi mosolyát. Parmenión is átmászott az
oldalpalánkon, és már szóra nyitotta a száját, mikor Gorgó hangja
zendült.
– Hajó nyugaton! Egy triérész!
A kis csapat az oldalpalánkhoz szaladt, és a közeledő gályát
nézte. Majdnem negyven hajóhossznyira járt még, de három
evezősora egy ritmusra merült a vízbe, és a triérész öklelési
sebességgel közeledett.
– Lenyűgöző egy alkotás – fordult Attalosz Deraéhez. – Látod
az orr előtt a bronz vágósarkantyút? Csúnyábban el tud bánni egy
hajó törzsével, mint egy zátony.
– Le tudjuk hagyni? – nézett Parmenión Gorgóra.
Az Erdő Királya ezen jót derült, és körülöttük ténykedő
hullákra mutatott.
– A legényeim láttak már szebb napokat is, de majd kiderül.
A fedélközből szörnyű nyögés hallatszott, az evezők pedig
felemelkedtek, majd elmerültek a hullámverésben. Attalosz
lenézett a hajó oldala mellett, és látta, hogy csontvázkezek
markolják a rothadó fanyeleket. A hajó gyorsulni kezdett – de
nem annyira, hogy lerázza az üldöző triérészt.
– Fordulj balra! – kiáltotta Parmenión.
A kormánylapátnál álló hulla jobbra lökte a rudat, mire a
halálhajó balra kanyarodott. A támadó triérész elsiklott
mellettük, evezősei kétségbeesetten próbálták visszarántani a
lapátokat. A legtöbben sikerrel jártak, de a halálhajó húsznál is
többet letarolt, azok pedig pálcikaként törtek szét.
Nyilak szálltak feléjük a triérész fedélzetéről. Parmenión
Deraére vetette magát, és lerántotta a földre. Az egyik nyíl
Attalosz sisakjáról pattant le, de a két hajó máris távolodni
kezdett egymástól. A köd megsűrűsödött köztük, ahogy a
halálhajó belesiklott a kísérteties fellegbe.
Vagy egy órán át hajóztak néma csendben, a ködbe burkolózó
hajót kutató ellenség kiabálását hallgatva. Fejük felett egyre
sötétebbek lettek a felhők, az égből elágazó villám cikázott alá, és
mennydörgés zúgott fel az öböl felett.
Zuhogni kezdett az eső – a halálhajó pedig lassúdott, ütemet
vesztett.
– A mágiám a végéhez közeledik – tudatta Gorgó. – A hajó
hamarosan széttörik és elsüllyed... immár másodszor is.
Alig egy mérföldre jártak már csak a szárazföldtől, de a vihar
ellenük dolgozott.
A ködöt elűzte a viharos szél ereje. Mikor Parmenión
hátranézett, megpillantotta a felbukkanó triérészt.
Ismét villám cikázott át az égen, és megcsillant a bronz
vágósarkantyún, ahogy az szelni kezdte a hullámokat a halálhajó
felé tartva.

Alexandrosz leguggolt a széltől ostorozott fedélzeten, és erősen

kapaszkodott egy faoszlopba, ahogy a halálhajó hol felemelkedett,
hol lesüllyedt a vihar korbácsolta tengeren. Innen csak akkor látta
az üldöző triérészt, mikor egy hatalmas bukóhullám felemelte a
gálya orrát. Egy nagy erejű hullám csapott le rájuk, és a
felsőfedélzet egy része beomlott a víz súlya alatt. Kameirón
elvesztette a fogást a törött árbocrúdon, és a dühöngő tenger felé
sodorta a víz. A gyermek felkiáltott, de senki sem hallotta meg a
tomboló fergetegben. Brontész azonban észrevette, hogy a
kentaur bajba került, átvetődött az esőverte fedélzeten, és
megragadta a másik lény kezét. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy az
egykori minótaurosz sikerrel jár, de a hajó ekkor megdőlt, és
újabb hullám csapott át rajta, amely mindkettőjüket lesöpörte
róla.
Alexandrosz megpróbált felállni, azt remélve, hogy eljuthat
Parmeniónhoz a tatba, de megcsúszott, és majdnem elengedte az
oszlopot. Théna ugrott oda hozzá, és erősen magához ölelte.
– Kameirón leesett! – jajongott a herceg. Théna bólintott, de
nem mondott semmit. Az orrtól nem messze a fedélzet egy újabb
darabját söpörte el a víz.
Alexandrosz kinyúlt a lelkével, hogy megpróbálja megkeresni a
kentaurt.
Kezdetben nem észlelt semmit, de azután a gondolatait
elöntötte a legszebb zene, amelyet valaha is hallott. Magas
hangon, vidáman zengett, és teljesen elfeledtette vele a kentaurt.
A hajó megrázkódott, a rothadó fa felnyögött a vihar rohama
alatt, de ő nem hallott mást, csak a tenger alól szűrődő éteri
dallamot. Hagyta, hogy a dal átjárja a gondolatait, és várta, hogy
adománya értelmes nyelvre fordítsa. Ám ez kis híján meghaladta
a képességeit. Szavakat ugyanis nem tartalmazott, csak gazdag és
megnyugtató érzelmeket. Még mélyebbre hatolt, hogy meglelje
forrását, de a hang mindenfelől áradt, méghozzá elképesztő
harmóniában. Mikor a fákon éneklő madarakat hallgatta,
mindegyik énekét képes volt külön is kihallani, mivel külön-külön
daloltak. Ám ez a zene más volt: az éneklők beleérzés révén
kapcsolódtak egymáshoz.
A halálhajó merülni kezdett, a nyitott evezőnyílásokon át víz
zúdult be. A fedélzet kettéhasadt, a morajló tenger körülfogta a
gyermeket és a papnőt. Egy hullám eltépte Alexandrosz kezét az
oszloptól.
 Théna megpróbálta magához ölelni, de a hajó ismét hatalmasat
rándult, és mindketten a vízbe zuhantak. Alexandrosz érezte,
hogy a tenger összezárul felette, de a zene még mindig elöntötte a
lelkét.
Ahogy a hullámok alá merült, halk, furcsán meleg testet érzett
maga mellett, amelyik felemelte. Feje áttörte a vízfelszínt, és nagy
levegőt vett, kezével a tengert csapkodta, ahogy úszni próbált. Egy
sötétszürke alak bukkant fel az oldalán, hátán görbe uszonnyal.
Belekapaszkodott az uszonyba, és teljes erővel kapaszkodott. A
delfin csapott egyet a farkával, és a messzi part felé kezdett úszni;
dalának ritmusa átzúdult a gyermeken és szétoszlatta minden
félelmét.

A triérész vágósarkantyúja áttörte a halálhajó tatjának

deszkázatát, a becsapódás ereje pedig fellökte Parmeniónt.
Átszánkázott az esőáztatta fedélzeten, és elkapta az oldalpalánk
egyik darabját, és megpróbált talpra vergődni. Látta, hogy Gorgó
a levegőbe veti a gyökeret, és még elkapta a pillanatot, amint a
viharos szél elragadja és a triérész fedélzetére röpíti.
A két hajó immár összefonódva gázolt bele a következő
hullámhegybe. A triérész evezősei megpróbálták visszafelé evezni,
hogy így szakadjanak el a balsorsú gályától. Ám a halálhajót a
felszínen tartó mágia immár megszűnt, és a vízzel átitatott
gerendázat teljes súlya lefelé húzta az ellenséges három sor
evezőst, lefelé rántotta az orrát, míg a tat magasan kiemelkedett a
vízből.
A halálhajó ismét rándult egyet, Parmeniónt a tenger felé
taszította, de ő bal kezével elszántan kapaszkodott, míg jobbja
mellvértjének rögzítős kapcsai után kapott. Ekkora súllyal
képtelen lenne úszni. Ekkor egy irdatlan hullám csapott át a
fedélzeten, letépte a spártait, és áthajította a hajó oldalán.
 A sisakja leszakadt a fejéről – de mellvértje még mindig rajta
volt. Parmenión megőrizte hidegvérét, előrántotta a tőrét, és
átvágta a páncélját a helyén tartó utolsó bőrhurkokat is.
Kivergődött a vértezetből, és még időben bukkant a felszínre,
hogy lássa, amint a balsorsú hajók alámerülnek a hullámsírba.
Tőle jobbra, egy pillanatra meglátta Attalosz, aki
kétségbeesetten erőlködött, hogy fejét a víz fölött tartsa.
Parmenión eldobta tőrét, és úszni kezdett a makedón felé. A még
mindig teljes vértezetét viselő kardforgató elmerült a vízben. A
spártai lebukott, jó mélyre, erős lába lökte előre a fuldokló
orgyilkos felé.
Koromsötét volt odalent, de ekkor egy villámnyaláb hasította
ketté az eget, bár csak egy szívdobbanásnyira. Parmenión
megpillantotta a még mindig vergődő makedónt. Megragadta
Attalosz vállvértjét, és tempózni kezdett a felszín felé. A tüdeje kis
híján szétdurrant, mire a feje felbukkant a víz alól. A király
bajnoka is feljutott, de mellpáncélja súlya szinte azonnal vissza is
rántotta. A hadvezér ismét lebukott, és kitapogatta a kardforgató
bal csípőjén viselt tőrt. Még mindig ott lógott. A spártai kihúzta és
átfűrészelte vele a mellvért szíjait. A borotvaéles penge hatására a
vizes bőr engedett. Az orgyilkos lesunyta a fejét és felfelé tolta a
mellvértet. Mikor megszabadult a súlytól, felbukkant a felszínen.
Egy hullám a magasba lódította a két harcost, Parmenión
pedig megpillantotta a távolban a partot. A spártai lassú
tempózással, az erejét tartalékolva, indult meg a föveny felé, az
áramlatra bízva, hogy a biztonság felé hurcolja.
Nem nézett hátra, hogy boldogul Attalosz, mint ahogy nem
hagyta, hogy gondolatai elkalandozzanak, és Alexandrosz vagy a
többiek sorsán tépelődjék. Egyedül a háborgó tengerrel és
viharral szemben, elméjét egyetlen feladat kötötte le.
A túlélés.
HARMADIK
KÖNYV
KR. E. 352.
 Árkádia szirtjei
Ektálisz embereitől külön üldögélt egy kis sziklakiszögellés
alatt, és az előtte zuhogó, a szürke kövön szétspriccelő esőt nézte.
Itt szárazabb volt, de a szél időről-időre csupasz lábszárához fújta
az esőfüggönyt, ahol a vizcseppek bejutottak bronz lábvértje
mögé. Ektálisz komor képpel bámulta a vihar korbácsolta öblöt,
és azt kívánta, bárcsak Korinthuszban lehetne a hitvesével és a
gyerekeivel.
Balra nézett, ahol csapatának megmaradt tíz tagja keresett
menedéket egy kisebb barlangban, majd jobbra, ahol öt
makedónosz ült a szabad ég alatt, és bámulta a tengert.
Ektálisz érezte, ahogy felhorgad benne a gyűlölet – mintha epe
öntötte volna el a torkát. Undorító barbárok! Meghaladta az
értelmét, hogy miként léphetett szövetségre egy olyan kulturált
város, mint Korinthusz a Démonkirállyal. Csakhogy szövetségre
lépett, így most az ördögi sereggel tartott ő is.
Ha férfi lennél – gondolta –, felszólaltál volna a döntés ellen az
agorán, mikor a tanácsosok a kérdést népszavazásra bocsátották.
Csakhogy nem tetted... és így életben maradtál. Heves vita zajlott:
Lémán, Parszidán és Ardanász, csupa jó barát, hősies
szónoklatokat tartottak, és ellenezték a szövetséget. Még a gyűlés
napján meggyilkolták mindhármukat. És így Philippusz lett az úr.
Ektálisz megborzongott, ahogy a szél még több esőt vágott már
így is átázott fehér köpönyegének.
„Találd meg az Aranygyermeket! – parancsolta a hadvezére. –
Ez a király utasítása.”
„Ő nem az én királyom.” Ektálisz legszívesebben ezt mondta
volna, de nem tette. Ehelyett tisztelgett, összeszedte a századát, és
elindult nyugatnak. A papok először azt mondták, a fiú a Gorgó-
erdőben van. Most azonban új hírt kapott, miszerint egy hajón a
part felé tart. Tíz olyan öböl is akadt, ahol a hajó partközeibe
jöhetett, Ektálisz pedig mindegyik őrzését megparancsolta az
embereinek.
Ekkor érkezett meg az öt makedónosz – komor, hideg szemű,
büszke és gőgös harcosok.
Vajon mire vágnak fel olyan nagyon? – tűnődött magában
Ektálisz. – Tíz éve még birkákkal párzottak barbár szülőföldjük
hegyei között. Nem volt kultúrájuk, sem történelmük. Mostanra
azonban civilizált emberek között jártak-keltek, és rabszolgaként
bántak velük. Rabszolgaként bánnak velünk – javította ki aztán
magát.
De hiszen azok is vagyunk – döbbent rá. – Egy gyermekeket
öldöső eszelős álmainak alávetett rabszolgák.
Keletre, az égen megjelent egy kéklő folt, és napsugár
ragyogott fel a messzi dombok felett. Rövid időre, de Ektálisz
jobb kedvre derült, addig, míg meg nem látta, hogy a
makedónoszok talpra ugranak, és egyikük a part felé mutogat. A
korinthuszi is arra nézett, és látta, amint egy kisgyerek bukkan ki
a tengerből.
Azonnal elmúlt a jókedve. Mindenki tudta, milyen sorsot
szánnak a fiúnak – a Démonkirály fel fogja áldozni.
Az eső enyhült, a fellegek felszakadoztak. Ektálisz visszatért az
embereihez. Kettőt közülük elküldött, hogy szedjék össze a
többieket az öblökből, ő pedig a katonái élén elindult a partra
vezető szirti ösvényen, az öt makedón nyomában, akik máris
kivonták a kardjukat.
Ekkor olyan jelenet tárult a szeme elé, amihez foghatót még
életében nem látott. Egy delfint pillantott meg, és uszonyába egy
nő kapaszkodott. Az állat közel úszott a parthoz, megvárta, míg a
nő szilárd talajt érez a talpa alatt, és megindul kifelé a
hullámverésben.
 – Dicsőség néked, Poszeidón, Mélységek Ura! – suttogta az
egyik férfi Ektálisz mellett. A többi korinthuszi is mormolni
kezdte az imát. – Nézz le ránk kegyesen, áldd meg családunkat és
városunkat!
Az istennő egyre közeledett, letérdelt a kisfiú mellé, és átölelte.
A makedónoszok mostanra elérték a fövenyt, és megindultak
feléjük.
– Megállj! – kiáltotta Ektálisz, de a makedónoszok fittyet
hánytak rá, mire ő futásnak eredt, embereivel a nyomában. Az
egyik szikár makedónosz harcos csapásra emelte a kardját, hogy
átdöfje vele a nő hasát. A korinthuszi vezér rávetette magát, és
feldöntötte a férfit.
– Hekaté nevére, mégis mit gondolsz, mit művelsz? –
dühöngött a makedónoszok tisztje, egy magas, széles vállú,
háromágú szakállt viselő férfi.
– Ő Poszeidón egyik leánya, Kánosz! Nem láttad, hogy a
hullámok közül érkezett, delfinháton lovagolva?
Kánosz erre a fejét rázta.
– Te bolond! Ez csak egy boszorkány, ennyi és nem több. Állj
félre!
– Nem! – kiáltotta Ektálisz, és maga is kardot rántott. – A
nőnek nem eshet bántódása. Fogjátok a gyereket, de a nőnek egy
haja szála sem görbülhet.
– Ha szembeszállsz velem – sziszegte Kánosz, és sötét szeme
csak úgy csillogott –, akkor a királyommal szállsz szembe! Ami
felségárulás!
– Akkor sem tágítok – felelte Ektálisz, de hiábavalóan próbálta
meg elnyomni a hangjából kiérződő félelmet.
Kánosz is látta, hogy retteg, és felnevetett. Hahotája mélyebb
sebet tépett Ektáliszon, mint egy penge tette volna, és érezte,
amint frissen meglelt bátorsága gyorsan elillan.
 – Csak add ki a parancsot, kapitány, és darabokra vágjuk a
kutyákat! – szólalt meg az egyik korinthuszi harcos. Ektálisz
ámultan hallotta, mit mondott. Tudta, hogy nem tartják sokra;
joggal tettek így, hiszen sosem volt a tettek embere. Kánosz
megfordult és végigmérte a nyolc korinthuszit.
– Azt hiszitek, keresztbe tehettek nekem? Azt hiszitek, hogy öt
makedónosz nem tud végezni mindnyájatokkal? Nos, akkor előbb
gondolkodjatok, ti hitvány mocskok! Mert a gondolataimat
érzékeli a főpap, az övéit pedig a király. Mindenről, ami itt folyik,
már tudnak. És ha tovább dacoskodtok, akkor nemcsak ti haltok
meg, hanem a családotok is. Felfogtátok? – Kánosz látta, hogy a
korinthusziak teste ellazul, leveszik a kezüket a kardmarkolatról,
és visszafordult a nőhöz. Ám alig indult el felé, Ektálisz elé ugrott.
Kánosz a korinthuszi felé szúrt, de Ektálisz hárította a döfést,
és visszakezes csapást mért a makedónosz arcára. A férfi
hátraugrott, így a kardja ártalmatlanul süvített el előtte. Majd
máris előreszökkent és Ektálisz lágyékába mártotta pengéjét. A
korinthuszi tudta, hogy vége, de utolsó erejével még Kánosz
nyakába döfte a fegyverét, az álla alatt szúrva bele, felnyársalta
annak száját és nyelvét, mielőtt a vége elérte az agyát. A
makedónosz előrezuhant, súlya kitépte a pengét a korinthuszi
kezéből, ahogy a haldokló Ektálisz térdre rogyott.
Az istennő odalépett mellé, és kihúzta belőle a kardot. A férfi
azonban már egyre elmosódottabban látott, végül nekidőlt a
nőnek. Még egy suttogásra futotta az erejéből. – Annyira...
sajnálom.

Deraé a földre eresztette a haldoklót, és fikarcnyit sem törődött

a többi makedónosszal. Lelke a férfiba röppent, át az ütő- és
verőereken, míg el nem érte az alhason tépett sebet. Amilyen
gyorsan csak tudott, nekilátott befoltozni a lágyéknál feltépett
ütőeret, elzárta, és tízszeresére gyorsította öngyógyító képességét.
Az izmok falába átlépve először lelassította patakzó vér ömlését,
majd a szöveteket tökéletesen összeforrasztotta. A korninthuszi
bőr férfiszoknyát viselt, ami meggátolta, hogy a penge mélyen a
testébe hatoljon. A lágyékon keletkezett seb szörnyű volt, de
most, hogy ezt betapasztotta, a harcos életben marad.
Deraé visszatért testébe és kinyitotta a szemét.
– A nő életben maradhat – szólalt meg ekkor egy magas
makedónosz –, de a fiú a miénk.
– Fogjátok és vigyétek! – mondta erre az a korinthuszi, aki
először szólalt meg és állt ki Ektálisz mellett.
– A fiú marad – közölte ekkor egy újabb, öblös és fémes hang,
mire Deraé megpördült, és megpillantott egy harcost, aki ekkor
érkezett. A férfi arcát bronzsisak takarta, páncélja fényesen
csillogott a napfényben. Könnyed léptekkel haladt a homokban is,
és amikor közelebb ért, a papnő látta, hogy a vonásait takaró
bronz nem valamiféle álarc, hanem élő fém: bronz szemhéj a
bronz szempár felett, bronzszakáll és bronzajak.
– Ki vagy te? – kérdezte az új makedónosz vezér, egy baltával
faragott arcú harcos, bizonyos Pliosz.
– A nevem Sisak. És a fiú az enyém.
– Elkapni! – rikkantotta Pliosz. A négy harcos a jövevényre
vetette magát, de Sisak kardja átvágta az első torkát, és még
időben emelkedett fel, hogy hárítsa egy másik vad csapását.
Ekkor a bronzharcos megpördült, arcba könyökölte Plioszt,
amivel eltörte az orrát, és a hátratántorodó férfi így egyenesen a
negyedik támadó útját állta el. A véres kard ismét felemelkedett
és lesújtott... és meghalt a második makedónosz is. Sisak a
vezérre vetette magát, aki megpróbálta félreütni a halálos szúrást,
de a törött orrából sugárzó fájdalom miatt nem látott olyan jól, és
ellenfele kardja torkon találta. Az utolsó makedónosz a
jövevényre vetette magát, aki azonban oldalra szökkent, és ahogy
a férfi lendületet vesztve előretántorodott, ő rácsapott a kardjával
annak tarkójára. A katona arccal előre a homokba zuhant, de
megpróbált feltápászkodni. Sisak ismét lesújtott, ezúttal szinte
teljesen lefejezte az ellent.
– A fiú az enyém – közölte ismét, és a korinthusziak felé
fordult.
Ebben a pillanatban tért magához Ektálisz, és a fölé hajló
Deraé arcába bámult.
– Meghaltam? – rebegte.
– Nem. Meggyógyultál.
– Köszönöm, istennő.
A nő mosolyogva segítette talpra. A korinthusziak
megindultak, a kapitányuk köré gyűltek – értetlenül, csodálkozva
nézték kapitányuk gyors felgyógyulását.
Deraé a jövevényre nézett.
– Ártani akarsz a gyermeknek?
– Nem, hölgyem – válaszolta a fémes hang –, de szükségem
van rá.
– Miért?
– Hogy megszabaduljak a sisak átkától.
– Honnan tudod, hogy ő képes tőle megszabadítani?
– Azt mondták, őt keressem.
– Ki mondta?
– Nem tudom – felelte a férfi törődötten. – Nagyon keveset
tudok.
Deraé kinyúlt Sisak gondolatai felé, és látta, hogy az igazat
mondja. Nem voltak emlékei azt megelőzően, hogy felébredt a
temetőben a márványtömbön, sem bármi jel, ami a kilétére utalt
volna.
A papnő visszavonult, majd odahívta magához Alexandroszt.
– Tudsz segíteni rajta?
 A kisfiú egy darabig némán állt.
– Még nem jött el az idő – suttogta aztán.

Ektálisz a meztelen istennő hátára terítette fehér köpönyegét,

míg két másik korinthuszi megszabadította az egyik halott
makedónoszt a vértezetétől, és átnyújtotta Deraének a férfi
tunikáját. A férfiak hallgatagok voltak, egyik ámulatból a másikba
estek. Láttak egy istennőt kiemelkedni a habokból, és látták,
amint halott kapitányuk visszatér az életbe. És most ott álltak a
mellett a varázslatos harcos mellett, aki végzett a
makedónoszokkal. Soha semmi nem lesz többé ugyanolyan, mint
korábban, és arra vártak, hogy Ektálisz szóljon mindnyájuk
nevében.
A kapitány távolabb lépett a harcostól, az istennőtől és a
gyermektől, embereit pedig egy jó ötven lépésre nyugatra álló
sziklahalomhoz vezette.
– Mindannyian tanúi voltatok a csodának – kezdte. – Éreztem,
ahogy a kard átdöfi az alhasamat. Mégsincs nyoma sebnek.
Láttátok, amint Poszeidón lánya delfinháton megérkezik. Mit
mond ez nekünk, testvéreim?
Senki nem felelt, mert senki nem tudott. Ektálisz bólintott,
értette a félelmeiket. A makedónosz vezér, Kánosz mindegyiket
kimondta. Az árulásukról máris értesültek, az életüket
eljátszották.
– A spártaiak még mindig állják a sarat a Zsarnok ellen –
folytatta a kapitány. – Milyen más választásunk maradt, mint
csatlakozni hozzájuk? Vagy ezt választjuk, vagy azt, hogy
elmegyünk a legközelebbi kikötőbe, ahol keresünk egy hajót, ami
elvisz minket Aigiptoszba, ahol felcsapunk zsoldosnak.
– És mi lesz a családjainkkal? – tette fel a kérdést egy ifjú
katona.
 – Nos, mi? – kérdezte Ektálisz szomorúan. – Nem is
reménykedhetünk benne, hogy viszontlátjuk őket, míg a
Zsarnokot meg nem döntik.
– Csakhogy a spártaiak nem győzhetnek – mondta erre a
szikár, szakállas harcos, aki elsőként állt Ektálisz mellé.
– Tegnap talán még én is egyetértettem volna veled, Szamisz.
De ma? Ma tanúja voltam az istenek hatalmának – és annak,
hogy nincsenek Philipusszal. Ma megöltek – mégis élek. Új ember
vagyok, Szamisz. És soha többé nem hajtok fejet a gonosz előtt.
– És mi van a többiekkel? – érdeklődött Szamisz. – Akik nem
látták e csodákat. Mikor megjönnek, hogyan győzöd meg őket,
hogy kövessenek minket? Mi van akkor, ha ellenünk fordulnak
vagy átadnak minket a Zsarnoknak?
Ektálisz bólintott.
– Igazad van. El kell rejtenünk a tetemeket, és vissza kell
küldenünk a többieket a táborba. Senki más nem tudhat róla.
Szamisz hirtelen elmosolyodott.
– Ez őrültség ugyan, de én melletted állok. Gyűlölöm az
átkozott makedónoszokat – mindig is gyűlöltem. Ha csatában kell
elesnem, akkor inkább úgy haljak meg, hogy azokat a mocskokat
kaszabolom.
– Mindannyian egyetértetek?! – kiáltotta Ektálisz.
– Igen – felelte kórusban a hét korinthuszi.
– Akkor rejtsük el a hullákat és térjünk vissza a szirttetőre!

Parmenión átkínlódta magát a partot verdeső habokon, és

összerogyott a tengerparton. Egy hullám csapott át rajta,
visszafelé vonszolta, de ő ujjait a homokba vájta, úgy küzdött a
parton megtörő hullám ellen. Talpra kecmergett valahogy és a
szirtek között megbújó apró barlang nyújtotta menedék felé
botorkált. Az eső hevesen verte törődött testét, a szél pedig
üvöltve tutult körülötte. A barlang nem volt valami mély, de
száraznak bizonyult és a szél sem fújt itt olyan erősen.
A földre rogyott és visszanézett a vihar korbácsolta tenger felé,
ám Attalosznak nyomát sem látta.
Az eső csitulni kezdett, a fellegek felszakadoztak. Vékony
napsugár pászmája tört át rajta keleten, és az Öböl felett
szivárvány ívelt át, mint valami óriási híd.
Úgy tűnt, mintha a szürke viharfelhők elmenekültek volna a
fény elől, az ég pedig kéken ragyogott, sehol sem maradt egy árva
felhőgomoly sem. Alig pár szívdobbanás, és a vihar már csak
emlék maradt, a tenger nyugodt lett és csendes, a fövenyt és a
szirteket elöntötte a napfény. Parmenión felállt és visszasétált a
partra, éles szeme a szikrázó vizet fürkészte. A fövenyen tetemek
hevertek, egy hulla pedig egy sekély tavacskában lebegett arccal
lefelé. Mindegyik a makedónosz triérészen szolgáló hajósok közül
került ki.
És most hogyan tovább, sztratégosz? – töprengett. – Milyen
remek tervet eszelsz ki?
Mikor zajt hallott maga mögül, a kardja után kapott, de a tok
üres volt. Kezét ökölbe szorítva pördült meg – és az óriás termetű
Gorgót pillantotta meg, aki csípőre tett kézzel álldogált, és őt
nézte.
– Úgy volt, hogy valóra váltod az álmomat – szólalt meg a
szörnyeteg szelíden. – Mondd csak, merre van Iszkander?
– Én élek – felelte Parmenión, és az izzó szempárba nézett. –
Te élsz. Ha Iszkander él, akkor az álom is. Ha nem, akkor az
álomnak vége.
– Nem kellett volna rád hallgatnom. Meg kellett volna, hogy
öljelek, úgy, ahogy eredetileg is terveztem. Talán most meg is
teszem. Abban legalább egy kis örömömet lelném.
 – Nem, nem lelnéd – hadarta Parmenión. – Mert akkor már
tényleg nem maradna semmid. Hoztál egy döntést.
Szembementél Philipusszal, járjon az bármivel. Számodra nincs
visszaút. Most pedig gyűrd le a mérgedet és keressük meg a
többieket!
– Azt akarod, hogy a tenger fenekén kutassak? Talán máris
rákok lakmároznak a fiú testéből. Aki nem Iszkander volt. –
Gorgó felemelte kígyók borította fejét, és haragjában, mérgében,
fülsiketítő ordítást hallatott. Parmenión teste megfeszült, várta,
mikor veti rá magát a fenevad.
– Most már látod, milyen igazából a lelke – szólalt meg ekkor
Brontész, és mikor Gorgó megfordult, látta, hogy a minótaurosz
egy sziklán ücsörög. Az ember eltűnt, és ismét felváltotta az Igézet
nagy szarvú, hatalmas teremtménye.
– Tudhattam volna, hogy te visszatérsz még gyötörni, fivérem
– dörmögte Gorgó. – Milyen vigasztaló szavakkal szolgálsz?
– Nincs mit mondanom neked. Csakhogy az embernek igaza
van. Amíg nem tudjuk, hogy Iszkander meghalt-e, folytatnunk
kell az utat. Én folytatom – még akkor is, ha ezzel továbbra is kell
viselnem az ocsmány társaságodat.
Gorgó felnevetett, jókedve újult erővel visszatért.
– Én is maradok a célnál, de jobb, ha tudod, Ember – fordult
Parmeniónhoz –, ha a gyerek meghalt, követni fogod Hadászhoz.
A spártai hallgatott, mert abban a pillanatban Théna kedves
hangja csendült fel a fejében.
– Biztonságban vagyunk, Alexandrosz is, én is. Alig egy óra
járásra tőletek, keletre. Attalosz mélységesen kimerülten alszik a
tőletek nyugatra fekvő öbölben. A kentaurt sehol sem találom.
– Köszönöm – mondta erre Parmenión hangosan.
– Megköszönöd, hogy halálosan megfenyegetlek? – ámult
Gorgó. – Te aztán furcsa ember vagy.
 – A gyermek él – közölte vele a spártai. – A küldetés
folytatódik.
– Honnan tudod? – faggatta Brontész.
Parmenión elengedte a füle mellett a kérdést.
– Nagyon kimerült vagyok, de ha te még jól bírod, Brontész,
hálás lennék, ha elmennél a következő öbölbe, és idehoznád
Attaloszt. Ő ott piheni ki magát.
– Ez a boszorkány lesz – állapította meg Gorgó. – Életben van,
nem igaz?
– Igen – mosolyodott el szélesen Parmenión. – Él.
– A szeretőd? – firtatta az Erdő Ura.
– Nem.
– De szeretnéd, ha az lenne.
A spártai otthagyta, de a szavak elől nem menekülhetett. A
szíve nagyot dobbant, mikor a nő hangja suttogva megszólalt a
gondolatai között, és az érzelmek ereje meglepte.
Verd ki a fejedből az efféle gondolatokat! – gondolta. – Hiszen
ő nem Aphrodité papnője, aki ezüstért árulja a bájait.
Leheveredett a barlangban, és gyógyító álomba merült, de a nő
arca ott maradt a gondolatai között, amelyek most távolt jártak a
csatáktól és igézetektől, tervektől és stratégiáktól.
Azt álmodta, egy tölgyligetben hever, Árkádiában, ahol a nap a
hegyek mögött nyugszik le. Mellette Théna hevert, fejét a vállára
hajtotta, őt pedig elöntötte a béke. Megsimogatta a papnő haját és
megcsókolta, de ahogy szerelmesen az arcába nézett, az villózni
kezdett és átalakult: Deraé arca lett belőle.
Ekkor rátört a bűntudat, mire az álmok szétfoszlottak.
A Parmenión kínjairól mit sem tudó Deraé is megtapasztalta,
milyen, amikor rátör az öröm, mikor kereső-kutató lelke élve
bukkant rá a hadvezérre, most pedig magasan Akhaia fölött
suhant, az Öböl vonalát követve száguldott keletnek, Korinthusz
fehér falú városa felé.
Messze alant látta a Zsarnok seregét, makedónoszok falanxait
és lovasságát, a déli szigetekről jött zsoldos íjászokat, Illíria és
Trákia harcosait, a mészárlásra induló hadat.
Dél felé fordult, és Spártát kereste ebben a különös világban.
Mielőtt még elérhette volna, megpillantott egy másik sereget,
amely azért vonult, hogy szembeszálljon a makedónoszokkal.
Noha kevesebben voltak, büszkén meneteltek és a papnő
adománya segítségével kinyúlt feléjük. Kadmosz harcosait látta:
noha városuk elpusztult, bátorságuk megmaradt. Argoliszi és
messzénai katonák tartottak velük, meg athéni és euboiai
lázadók. A spártai hadat is kutatta soraikban, de meglepetten
konstatálta, hogy mindössze négyszázan jöttek a városból.
Értetlenül haladt tovább, még messzebb szállt dél felé, míg
meg nem érkezett szülővárosa kiköpött másához. Annyira
egyforma volt a kettő – ott állt a Marhák Arának Palotája, az
akropolisz tetején pedig Zeusz szobra –, viszont sok-sok utca
egyben-másban eltért. A Távozás széles utcája mellett nem
emelkedett büszkén Athéné szobra, Aphroditéé sem látszott
sehol, ehelyett a szent tó mellett egy hadiszállás állt. Bár nem ez
volt az otthona, elég közel járt ahhoz, hogy bánattal töltse el.
A közelben érzékelt egy jelenlétet, így fehéren fénylő páncélt
öltött, karjára ragyogó pajzs került. Fehér csuklyás köntöst viselő
alak jelent meg, arca árnyékba borult.
– Ki vagy te? – kérdezte egy ismerős hang.
– Tamisz? – suttogta Deraé. – Te vagy az?
– Ki más őrködne Spárta felett ebben az órában? – felelte az
asszony. – Én viszont a nevedet kérdeztem.
– Thénának hívnak. És nem vagyok az ellenséged.
– Tudom, gyermek. Jöjj az otthonomba!
 A kámzsás alak világító gömbbé változott, amely zuhanni
kezdett a város felé. Deraé követte a szent tó mellett növő
ciprusfák alkotta ligetben álló kis házig. Csak két, gyéren
bebútorozott szobából állt, szőnyegek nem voltak. A padló
döngölt föld, a székek egyszerűek, dísztelenek. Az apró hálóban
egy priccsen öregasszony hevert, vak szeme nyitva, törődött testét
egyetlen vékony pokróc takarta.
– Érzem, hogy itt vagy – szólalt meg hangosan, de hangja így is
olyan halk volt, akár a holt leveleket felkavaró szellő suttogása. –
Már vártam rád.
Deraé erre nem tudott mit mondani. Ez nem az a Tamisz volt,
akit ismert; nem az az asszony, aki addig fondorkodott, míg
megszületett a Sötét Isten, ám kiköpött másának látványa olyan
érzelmeket kavart fel a papnőben, amelyeket csak nehezen tudott
magában tartani.
– Szólj, gyermek! – mondta most Tamisz. – Olyan régóta
várok rád, hogy már azt hittem, a látomás tévedett.
– Miért vártál? És mi tehetek érted?
A vénasszony elmosolyodott.
– Erre csak a Forrás adhat választ, és én a legkisebb híve
vagyok. Viszont láttam, hogy a Káoszszellem szabadon járja a
vidéket, hallottam a haldoklók sikolyát, hallottam a
kisemmizettek és az özvegyek jajgatását. Nehéz évek jártak
errefelé, Théna. Nehéz, magányos évek voltak ezek. És hiába
jöttél, a sötétség még így is a városom felé tart.
– Mit akarsz tőlem?
– Ő is veled van?
– Kiről beszélsz?
– Róla, akinek lennie kell. A sztratégoszról.
– Igen, itt van.
Tamisz sóhajtott egyet és lehunyta opálfényű szemét.
 – A spártai király a halálba lovagol. Ezen semmi sem
változtathat. Kiváló ember, jó ember. Támogattam e csüggesztő
évek során, de a Moirák még most is ellenem szervezkednek.
Apollón ünnepét üljük, amikor a papok szerint a spártai sereg
nem kelhet útra, így a király a Fény erőit csak személyes
testőrsége élén vezérli. És meg fog halni.
Deraé hallgatott. Spárta még saját világán is hasonló
ostobaságoktól szenvedett. Mikor Xerxész, a perzsák királya
serege élén Hellász ellen indult, a spártaiak nem voltak
hajlandóak ellene vonulni egy vallási ünnep miatt. És akkor –
mint láthatóan most is –, a király háromszáz fős személyes
testőrsége élé indult el a Thermopülaiszoroshoz, hogy lezárja.
Háromszázan negyedmillióval szemben! Bátorságuk és vitézségük
több napig tartóztatta fel a perzsa hordát, de végül mind egy
szálig meghaltak.
– Milyen látomásod volt? – kérdezte most Deraé.
– Láttam a sztratégoszt és az Aranygyermeket, meg a
bronzarcú harcost. És a látomásban szerepelt még a szivárvány is,
a vihar pedig elmenekült. Reméltem, ez azt jelenti, hogy a Sötét
Isten odavész. De talán nem azt jelentette. Talán hiába
reménykedtem.
– Megpróbáltad megakadályozni a Sötét Isten megszületését?
– firtatta Deraé, mert még jól emlékezett rá, hogy Tamisz milyen
sötét tetteket hajtott végre az ő Hellászában.
– Fontolóra vettem, de ostobaságnak tűnt. Tévedtem?
– Nem. Nagyon, nagyon bölcsen jártál el. Elhozom ide a
sztratégoszt. Azt azonban nem tudom, mire jut.
– Nagyon hamar kiderül majd, gyermekem. Nagyon hamar.
Áldjon meg a Forrás!
– Sok tekintetben már megáldott – felelte Deraé, de a vak
látnoknő erre már nem felelt.
 Parmenión felrezzent nyugtalan álmából, gondolatai
örvénylettek a megoldásra váró rengeteg problémától. Sajgó fejjel
ült fel, és nagy levegőt vett. Alexandrosz élt, ami önmagában
felért egy győzelemmel, ám tisztában volt vele, hogy mint az élet
minden csatájában, itt is csak a végső győzelem számít – amire
Philippusznak minden esélye megvolt.
Egyszerre csak egyet! – feddte meg magát. Brontész még nem
jött meg Attalosszal, Gorgó viszont nem messze üldögélt tőle, és
az Öböl vizét nézte. Parmenión nekidőlt a szirtfalnak, kicsit
elsimította a gondolatait.
Élete nagy részében az esélytelenebb oldalon harcolt.
Spártában mint megvetett kevertvérűnek egyedül kellett
megküzdenie kortársai gyűlöletével. Thébaiban ő főzte ki a város
spártai urai elleni diadalt, és ő mérte az első nagy vereséget egy
csak spártaiakból álló seregre. Perzsiában kisebb szatrapák és
kormányzók csapatait vezette, és mindig meglelte a győzelemhez
vezető utat. Makedóniában pedig ő segített a minden oldalról
ostromlott ifjú királynak, hogy népét mindenütt féljék, szerte a
világon.
Ám itt, ebben az elvarázsolt világban, nem volt sem
sztratégosz, sem hadvezér. Csak egy fegyvertelen idegen egy
olyan világban, amelyet alig ismert. Akadtak persze hasonlóságok
a makedónoszok királyát Philippusznak hívták, aki olyan sereget
állított, amellyel minden ellenállást leverhetett. Spárta még
mindig a hősök városának számított. Ugyanakkor itt a mágia
uralkodott: az olyan lényeket, mint Gorgót, Brontészt és
Kameirónt a mindennapi élet részének tekintették. Szárnyas
bestiák repkedtek az égen, a Démonkirály pedig olvasni tudott
ellenségei fejében és szívében.
Vajon hogyan győzhetném le?
 Kheirón szerint a királyt nem sebezte semmilyen harci fegyver,
teste immúnis a mérgekre.
– Csak egyszer láttam megsebesülni – mesélte akkor a mágus.
– Még gyerek volt, és egy éles késsel játszott. Megvágta az ujját és
a seb vérezni kezdett, viszont nagyon gyorsan be is gyógyult.
Anyja előttem szidta le, majd hozzám fordult és átnyújtotta
nekem a kést. „Vágd meg vele!”, mondta. Nem voltam rá
hajlandó, de ő egyre csak unszolt. Úgyhogy fogtam a fegyvert, és
végighúztam az élét a fiú karján, de még csak nyomot sem
hagyott.
– Akkor korábban miért tudta megvágni magát vele? –
morfondírozott Parmenión.
– A bűbáj megvédi őt az ellenségeitől, viszont ő maga a
varázslaton belül található. Amennyiben úgy döntene, nem
kétséges, hogy képes lenne végezni magával.
Parmenión elmosolyodott az emlék hatására. Nem kell más
tennie, mint módot találnia arra, hogy legyőzze ennek a furcsa
világnak a legnagyobb seregét, kicseleznie egy királyt, aki képes
olvasni a gondolataiban, és végül arra kényszerítenie ezt a királyt,
hogy kioltsa önnön életét.
– Miért mosolyogsz? – kiáltott oda Gorgó.
– Miért ne tenném? Hiszen süt a nap.
– Furcsa ember vagy te, Parmenión – mondta az Erdő Ura, de
azután busa feje ismét a tenger felé fordult. A spártai némán
üldögélt, és a teremtményt figyelte. Gorgó széles vállán a bőr
világosabbnak tűnt a napfényben, a rengeteg tompább színeit, a
sötétzöldet és a rozsdabarnát felváltotta a nyári fű és a fényes
törzsű fenyők fakóbb árnyalata. A kígyók ernyedten és élettelenül
lógtak a fejéről, szeme is elvesztette démoni izzását.
– Mit keresel? – kérdezte a spártai.
– Nem keresek semmit, csak emlékezem. Több mint egy
évszázada nem láttam a tengert. Egykor állt egy Perszephonéval
közös házam Androsz szigetén. Gyakran lesétáltunk a partra,
úszni és lustálkodni. Túl régen eltemettem már ezeket az
emlékeket. Perszephoné igazi szépség volt, bőre sápadt, akár a
márvány, még nyáron is, szeme mint a türkiz, mégsem hideg és
kék, hanem meleg és varázslatos, akár a déli nap. – Gorgó
felsóhajtott, majd tompa morgás tört elő torz szájából. – De miért
beszélek erről? Nyilván elkalandoztak a gondolataim.
– Túl sokáig éltél az erdőben – jegyezte meg Parmenión
csendesen.
– Ez bizony igaz. Perszephoné szeretett énekelni. Kiültünk egy
kifeszített vászontető alá, és úgy néztük a hullámok felett lemenő
napot, ő pedig dalolt. Mégsem emlékszem egyetlen szóra sem.
Csak a béke és az öröm emléke él bennem. Akkor viszont még
férfi voltam, és öntelt, ahogy az már az ifjak szokása. El sem
tudtam képzelni, hogy eljön az idő, mikor nem lesz velem, hogy
egy dal kíséretében küldje aludni a napot.
– Ezt már senki sem veheti el tőled, barátom. Soha többé.
– Nincsenek barátaim, Ember! – fortyant fel Gorgó, és talpra
szökkent, majd elvonult. Parmenión még követte egy darabig a
tekintetével az óriást, majd utánasétált a vízhez.
– Nem teszek úgy, mintha ismerném a fájdalmadat – szólalt
meg a spártai –, és elcsépelt lenne rámutatnom, hogy mindenki
hordoz sebeket. Viszont mindent meg fogok tenni, hogy
teljesítsem, amit megígértem. Iszkander azt mondja, ő a
kiválasztott. Én hiszek neki, és az életemet is kockára teszem,
hogy megadjam neki az esélyt, hogy ezt bizonyítsa. Csakhogy ez
egy nagyobb feladat, Gorgó, és nem ma van a napja. Jelenleg csak
egy kis csapatot alkotunk, a túlélésért küzdünk, és a barátság nem
megvetendő dolog... még a titánok gyermekei számára sem.
– Leckéztetni próbálsz? – szisszent fel Gorgó.
 – Talán igen. Talán a sötét rengeteg miazmájában eltöltött
évek elhomályosították a látásodat.
Gorgó bólintott.
– Talán ez történt – enyhült meg, noha hangja nem csengett
meggyőzően. Ekkor elmosolyodott. – Vagy talán most az vagyok,
aki mindig is voltam, egy torz szörnyeteg.
– Ha ez igaz lenne, hogyan szerethetett volna Perszephoné?
– Ezt te nem érted, Ember. Hogyan is érthetnéd? A háború
rettenetes volt, és mind olyan tetteket követtünk el, amitől a
lelked porrá omlana. És nincs menekvés az emlékekről. Brontész
fivérem igazat szólt – nem tudod, miket tettem, milyen gigászi
bűnök tapadnak a nevemhez a történelem lapjain.
– És nem is kell tudnom – felelte Parmenión –, mert igazad
van, hogy megváltoztatnák, amit rólad gondolok. Csakhogy ez a
tegnap, és ami rejtve marad a múltban, az ott is ragadhat. Ma az
igazság oldalán állsz, és az Igézet népének megmentésére
törekszel. És igaz, hogy ha sikerrel jársz, az nem mossa el a
múltbeli gonoszságokat, de legalább némi reménnyel kecsegtet a
jövőre nézve.
– Hogyan járhatnánk sikerrel – kérdezte Gorgó –, mikor
Philippusz az összes katonáját hadrendbe állította ellenünk?
– Nem arról beszélünk, hogy Philippuszt csatában győzzük le.
Hanem az Óriás Kapujának kinyitásáról beszélgetünk. Ha a
spártaiak még egy ideig fel tudják tartóztatni a Démonkirályt,
akkor Iszkandert szembesíthetjük a sorsával.
Gorgó felsóhajtott.
– Én nem tartok veletek, Ember. Most, hogy ti – pillanatnyilag
– biztonságban vagytok, visszatérek az erdőbe, hogy
összeszedjem megmaradt híveimet, és utána a Kapuhoz vezetem
őket.
– Hogyan hozod át mindet az Öblön?
 – Nem az Öblön kelünk át. A régi utakon megyünk, Akhaia és
Hadész birodalma között. Egyetlen ember sem léphet oda be és
őrizheti meg ép eszét. Ám az én... népem... járhat rajta. Én a
magam szerepét eljátszottam, Ember. Áthoztalak titeket a
tengeren. Most rajtatok áll, hogy Iszkandert elvigyétek a
Kapuhoz.
– Vagy sikerrel járunk, vagy meghalunk, nagyuram. Ez
minden, amit tehetünk. De akkor legalább barátokként váljunk
el!
– Miért olyan fontos ez neked?
– Mindkettőnknek fontos – nyújtott kezet Parmenión.
Gorgó lenézett a kézre, majd a spártai szemébe fúrta a
pillantását.
– Mint korábban már mondtam, furcsa ember vagy, és én már
nem is tudom az idejét sem, mikor ejtettem szót a barátságról. –
Felemelte a karját, ujjai megszorították Parmenión kezét, és egy
pillanatig csak némán álltak.
Aztán az Erdő Királya begázolt a tengerbe és úszni kezdett.
Késő délutánra járt már, mikor Brontész visszatért Attalosszal.
A kardforgató arca feldagadt, jobb szemére kapott egy monoklit,
mikor az egyik hullám nekivágta a szikláknak, de egy szóval sem
panaszkodott, mikor lerogyott Parmenión mellé.
– Nem volt egyszerű felébreszteni – közölte Brontész –, de
nem fogadta el az ajánlatomat, hogy viszem.
– Örülök, hogy egyben látlak – ragadta vállon a spártai a
makedónt.
Attalosz elmosolyodott.
– Megmentetted az életem, és ezt nem felejtem el. A
mellvértem végzett volna velem. És most hogyan tovább?
– Megkeressük a többieket, és irány dél!
– És azután?
 – Nem tudom.
Attalosz bólintott.
– Nem, hát persze hogy nem. Csak éppen... nos, mára
megszoktalak, sztratégosz. És a képességeidbe vetett hitem
napról napra nő.
– Nem értem, miért. Végül is nem sikerült rávennem a fákat,
hogy tépjék ki a gyökereiket és induljanak meg velünk.
Attalosz ezen jót vihogott.
– Bocsáss meg érte, spártai, de az az átkozott erdő beitta magát
a lelkembe. Az összes istenre esküszöm, hogy jó dolog ismét
napvilágot látni. Brontész azt mondja, Alexandrosz ép és
egészséges. Így van?
– Igen – felelte Parmenión –, és itt az ideje, hogy megkeressük.
Előbb azonban szót kell váltanom Brontésszal. – A spártai felállt
és odasétált a tengerre néző sziklán üldögélő minótauroszhoz.
– Hol a fivérem? – érdeklődött Brontész.
– Elment.
A minótaurosz bólintott.
– Azt hittem, talán velünk marad. De ugyan mit is várhatunk
egy efféle teremtménytől?
– Azt mondta, visszatér, miután összeszedte az erőit, és hogy
az Óriás Kapujához vezeti őket. Szerintem így is tesz.
A minótaurosz hátravetett fejjel hahotázott.
– Nem bízhatsz meg benne, Parmenión. A sötétség lénye lett
belőle.
– Majd meglátjuk. Viszont indulnunk kell, ha tényleg hiszünk
neki.
– Miért?
– Mert ha Gorgó tényleg délnek vezeti a bestiáit, akkor
valószínűleg az Igézet népe azt hiszi majd, hogy rájuk akar
támadni.
– És ez feltehetőleg így is lesz – dörmögte
 Brontész.
– Hallgass most rám, és tedd félre a gyűlöletedet! Szükségem
lesz rád: egyedül kell felkeresned a Kaput övező erdőt. Azt
szeretném, ha te köveznéd ki az utat Gorgónak.
– Soha! Egy árulónak és gyilkosnak?
– Akkor gondoskodom róla, hogy Iszkander sose töltse be a
sorsát.
A minótaurosz talpra szökkent.
– Fenyegetőzni merészelsz, Ember? – bőgte.
– Igen – bólintott Parmenión. – Mi a fene bajod van? A
háborúnak vége... és ő a fivéred. A segítsége nélkül mind halottak
lennénk.
– A saját céljai miatt segített nekünk. Ezt ne feledd!
– És te annyira más vagy? Te nem fenyegetőztél azzal, hogy
megölsz? Te csak Iszkander miatt vagy itt.
– Te ezt nem érted! Gorgó megölte a gyermekeimet és
meggyalázta az én... a mi anyánkat. Nincs benne semmi jóság. A
sötétség szülte, és ő abban leli örömét. Te meg azt akarod, hogy
kikövezzem az útját? Jobb lesz az Igézetnek, ha elpusztul, mint
hogy egy ilyen lény hasznot húzzon a visszatéréséből.
– Ezt te sem hiszed – suttogta Parmenión. – A gyűlöleted
mondatja ezt veled. Itt most nem a gyászodról vagy a
keserűségedről van szó. Most az Igézet összes népének jövője
forog kockán. Nincs jogod őket érintő döntéseket hozni. Haldokló
faj vagytok, a túlélés egyetlen reménye csakis Iszkander. És most
indulj az erdőbe, és tedd meg, amit kell!
– Megfosztasz minket Iszkandertől, ha nemet mondok?
– Nem – ismerte be a spártai. – Nem fosztalak meg tőle. Ezt
csak a haragom mondatta velem. Megteszed, amit kérek?
– Gondolkodom rajta – ígérte meg Brontész, de elkapta a
pillantását, és nem nézett Parmenión szemébe.
 Mantineia síkja
Sisak látta meg elsőként a fák közül kilépő két férfit, amint
azok elindultak a várakozó csapat felé. Míg közeledtek, jól
szemügyre vette őket, kezét könnyedén kardja markolatán
nyugtatta. A kilenc korinthuszi mind felállt, de az aranyhajú
gyermek egy nevet kiáltott és futni kezdett az érkezők felé.
Az elöl haladó férfi lehajolt, hogy felkapja a gyermeket. Sisak
észrevette, hogy nincs nála kard, de úgy mozgott, mint egy
harcos: könnyedén, mindig megőrizte az egyensúlyát. A
másodikként érkező férfinak fakó szeme volt, macskaszerűen és
magabiztosan mozgott.
– Az oroszlán és a farkas – gondolta Sisak.
A magasabb férfi leengedte a gyermeket a földre, felborzolta a
haját, majd a várakozó harcosok felé pillantott, s végül Sisakra
nézett. Kék szeme szenvtelen maradt, ahogy rátapadt a
bronzarcra.
A korinthusziak várakozóan álltak, de a jövevény egyenesen
Sisakhoz sétált.
– Ki vagy te? – kérdezte könnyed hangon. A kérdést nem
öntelten szegezték neki, viszont néma tekintély csendült ki belőle.
Íme – gondolta Sisak –, egy parancsoláshoz szokott ember!
– Bárcsak meg tudnám mondani! Csakhogy semmit nem tudok
a múltamról, kivéve, hogy azt mondták, keressem meg a
gyermeket.
– Miért?
– Azt sem tudom – de nem azért, hogy ártsak neki. – Engem
Parmeniónnak hívnak. Ha velem tartasz, engedelmeskedsz a
parancsaimnak. Ha ez nincs ínyedre, most menj el!
– Az ínyemre van – felelte Sisak hányavetin.
A férfi erre elmosolyodott és bólintott, majd a
korinthusziakhoz fordult, és rögtön kiszúrta köztük Ektáliszt.
 – Köszönöm, uram, hogy segítettél a fiúnak. Te és az embereid
sokat kockáztattatok, és én meghajlok bátorságotok előtt. Látom,
van elég ló mindnyájunknak, és szerintem bölcs lenne délnek
indulni, mielőtt folytatnánk a társalgást. Az ellenség egyre
közeleg, míg mi itt beszélgetünk.
Ektálisz bólintott, és kiadta a parancsot, hogy szálljon
mindenki lóra. Parmenión odasétált a nőhöz, a vállára tette a
kezét, de Sisak nem hallotta, mit mondtak egymásnak, így a
lovakhoz ment. A makedónoszok hátasai kisebbek voltak a
korinthusziak lovainál, de cserébe izmos szügyűek és erősek:
inkább a kitartásukért, mint a sebességükért tenyésztették őket.
Sisak kiszemelt egy aranyderest, megragadta a sörényét és
könnyedén a hátára pattant.
– Értesz a lovakhoz – szólt oda neki Parmenión. – Én is azt
választottam volna.
A csapat két órán át csendben lovagolt, délkeletnek tartottak a
dimbes-dombos vidéken, kikerülték a kis falvakat, meg a
városkákat, és az erdő közelében maradtak.
Végül, mikor a nap már nyugodni készült, tábort vertek egy
védett völgyteknőben.
Parmenión magához intette Ektáliszt.
Őrszemekre lesz szükségünk – közölte, – egyre a dombtetőn,
egy másikra pedig északon, a fák között.
Ahogy Ektálisz tisztelgett és távozott, Sisak elvigyorodott. A
tisztelgés természetesnek tűnt, Parmenión pedig úgy fogadta,
mint ami rendjén való.
– Azt hiszem nagyobb seregekhez vagy szokva – jegyezte meg.
– Való igaz – felelte a férfi, aki kezét az övére kötött
makedónosz kard markolatán nyugtatta –, de ez minden, amink
van. Megnézhetem a pengédet?
 – Persze – húzta ki a kardját Sisak a tokjából, megfordította és
markolattal előre nyújtotta oda a hadvezérnek.
– Pompás fegyver. Hogy került a birtokodba?
– Miután felébredtem, a közelben találtam, a páncéllal és a
sisakkal együtt.
– Miből gondoltad, hogy a tiéd?
– Erre nem tudok válaszolni. Csupasz voltam és egymagam...
és illett rám. Főleg a sisak, ami, ahogy azt te is láthatod, ráolvadt
az arcomra.
Parmenión egy darabig hallgatott.
– Aggódom miattad, harcos – mondta végül, és Sisak most
ébredt rá csak igazán, hogy az előtte álló embernél van a kardja. –
Honnan tudhatom, hogy nem Philippusz küldött?
– Sehonnan. Mint ahogy én sem.
– Jól harcolsz, ami hasznos. Azzal, hogy végeztél a
makedónoszokkal, fegyvert szereztél nekem és Attalosznak,
amiért hálás vagyok. Ez a tett valószínűtlenné teszi, hogy ellenség
lennél.
Valószínűtlenné, de nem lehetetlenné.
Ezt elismerem, Parmenión. És mi következik mindebből?
– Hogy vagy így, vagy úgy, de halálos veszélyben forgunk –
adta vissza a hadvezér Sisaknak a kardját, majd otthagyta.

Másnap délutánra a lovasok elérték a mantineiai síkra – az

Argolisszal határos, hegyek közti széles, lapos síkságra – néző
magaslatot. A távolban megpillantottak két, egymással
farkasszemet néző roppant sereget. Théna leszállt a lováról és
leült az egyik sziklapárkányra, lehunyta a szemét, lelke a várakozó
erők fölé röppent.
A látványba beleborzongott, és visszamenekült a testébe.
Mikor magához tért, felkiáltott.
 – Mi az? – ugrott le lováról Parmenión és térdelt mellé,
megragadva a vállát.
– Küldd délre a többieket! – suttogta a nő. – Mondd nekik,
hogy később utolérjük őket!
– Miért?
– Bízz bennem! Te egy másik útra készülsz lépni, és el kell
küldened őket. Méghozzá gyorsan, mert kevés az időnk.
Parmenión magához intette Attaloszt.
– Egy darabig nélkülem kell folytatnod az utadat, barátom.
Vidd délre Alexandroszt – a Kapuig is akár, ha úgy alakul. Amint
tudok, csatlakozom hozzátok.
– Együtt kellene maradnunk – vitatkozott a makedón.
– Most nincs idő vitára. Meg kell védened
Alexandroszt. Brontész előrement, kikövezni az utat, így délen
biztonságban lesztek. Többet nem mondhatok, mert én sem
tudok többet.
Attalosz elmorzsolt egy szitkot, aztán a lovára pattant.
Vigyázz magadra, spártai! – kiáltott vissza, és a többiek élén
megindult délnek.
Parmenión a papnőhöz fordult.
– És most mondj el mindent!
– Várj még! – kérte az asszony. – Most kezdődik a csata.
A sztratégosz a két sereg felé nézett. Innen nézve olyanok
voltak, mint azok az apró, faragott bábok, amelyekkel megnyerte
első összecsapását a vetélytársa, Leonidász ellen harmincöt évvel
ezelőtt, egy másik világban. Csillogó-villogó játékszereknek
tűntek, ahogy a poros síkon mozogtak. Csakhogy ez nem játék.
Nemsokára élő, lélegző embereket fognak levágni, kardok és
lándzsák csattannak össze, hasítanak csontba és húsba. A fekete
köpenyes makedón sereg a szélben verdeső fekete lobogók alatt
magabiztos léptekkel vonult, a lovasság a balszárnyon terült szét,
hogy átkarolja az ellenséges szárnyat.
Ekkor azonban ellentámadás érte őket: kék köpönyeges,
csillogó sisakú harcosok ugrottak elő a lejtő aljában heverő
sziklák közti rejtekhelyükről. Parmenión elmosolyodott. A spártai
király okos stratégiát választott. A szemét meresztgetve éppen
csak ki tudta venni az uralkodót honfitársai falanxa közepén, a
zárt alakzatban, hat sor mélységben, ötven pajzs szélességben álló
háromszáz ember között. Védekező alakzatot választottak, és a
síkság közepén helyezkedtek el, míg a zsoldos csapatok
körülöttük rendeződtek el.
– Megpróbálja szilárdan tartani a centrumot – állapította meg
a hadvezér. – Látod, hogyan gyűlik mindenki a spártaiak köré? –
Jobbról szövetséges lovasság tört elő, de a makedónoszok
átrendezték az arcvonalat, hogy fogadják a rohamot.
Parmeniónnak úgy tűnt, hogy Philippusz erői még azelőtt
megkezdték a manővert, hogy a roham elindult volna, és
szomorúan ötlött az eszébe, hogy a királyuk képes olvasni az
ellenség gondolataiban.
A roham ennek ellenére folytatódott, és visszaszorította a
makedónoszokat. A spártai centrum meglódult, Parmenión pedig
látta, hogy a király egy pompás szürke csődörre száll, és
hátralovagol, hogy csatlakozzon a balszárnyon a tartalék
lovassághoz. A csata teljes erővel dühöngött már, emberek
irdatlan, lökdösődő masszája viaskodott a síkság feletti
uralomért.
– Most! – suttogta a hadvezér. – Most indítsd a rohamot!
Mintha csak a spártai király hallotta volna, Parmenión látta,
hogy a nagy szürke paripa vágtába ugrik, és lovasok özönlöttek
mögötte, a nap megcsillant dárdáik hegyén.
A csatatér másik felén azonban a szövetséges lovasság hirtelen
megtört, és páni félelem lett úrrá a soraikon. Hátasaikat
megfordítva menekültek a harcmezőről. A makedónoszok
beözönlöttek a résbe, és már indultak is, hogy bekerítsék a
szövetséges centrumot. Két zsoldos alakulat megtört és futásnak
eredt, így rés nyílt a spártaiak jobbján.
– Magasságos Zeusz, ne! – kiáltott fel Parmenión. – Hiszen
győzött!
A spártai király kivonta lovasságát a támadásból és
kétségbeesett sietséggel vágtatott át a csatatéren, hogy
megpróbálja lezárni a rést, de a sztratégosz tudta, hogy a kísérlet
kudarcra van ítélve. A rettegés bozóttűzként söpört végig a
szövetséges hadsorokon, és a spártaiak kivételével mindenki a
pajzsát elhajigálva menekült.
A spártai falanx zárta sorait, négyszögbe rendeződött, és
hátrálni kezdett a centrumból a hegyek közti szűk szoros felé. A
király azonban még egy kétségbeesett rohamra vezette lovasságát
az ellenséges centrum ellen, és majdnem sikerült elérniük
Philippuszig. Parmenión most megpillantotta a Démonkirályt, aki
egy óriás fekete csődört ült meg, úgy vágott magának utat
kaszabolva ellensége felé. A szürke csődörbe egy lándzsát ütöttek,
mire az megugrott, kimenekítve a spártai királyt a csata
sűrűjéből, aki most már azért küzdött, hogy ismét irányítani tudja
a fájdalomtól megbokrosodott jószágot.
A király éppen Parmenión és Théna felé lovagolt, nyomában
vagy húsz fekete köpönyeges lovassal. Az uralkodó hátranézett,
észrevette őket és egy omladékos kaptató felé fordította hatását,
ahol a jószág felügetett az első sziklapárkányig. Mivel sehová sem
menekülhetett, a spártai leszökkent a lováról, mikor az első
makedónosz is feljutott. A férfi paripája felágaskodott, ahogy a
király megrohanta, levetette lovasát, de eddigre megérkeztek a
többiek is, lepattantak a hátasaikról és megindultak a magányos
harcos felé.
 Parmenión fájó szívvel gondok a férfira. Hiszen olyan közel
került a győzelemhez, de a gyávák és kishitűek cserbenhagyták.
Legszívesebben levágtatott volna a királyhoz, hogy az oldalán
küzdjön, de egy szurdok választotta el kettejüket, és az
uralkodónak már csak pillanatai maradtak az életből – előtte
húsz ellenség, mögötte a szakadék. Bátran és ügyesen harcolt, de
végül egy kard belehasított a torkába, mire hátratántorodott és a
szakadék peremén megingott. A hadvezér felkiáltott
gyötrelmében, ahogy a spártai lezuhant a párkányról,
bronzpáncélos teste bucskázva hullt alá, hogy nekicsapódjon a
hegyoldalnak, majd a becsapódás ereje még egyszer a levegőbe
lökje, és a lenti sziklákon véglegesen összezúzza magát. A
sztratégosz felnyögött és félrenézett.
– Oly közel járt... oly közel a győzelemhez – suttogta.
– Tudom, de most várnunk kell.
– Mire? Éppen eleget láttam.
– Lesz még más is, kedvesem.
Az ellenséges katonák levonultak a párkányról, azt nézték,
hogyan férkőzhetnek a testhez. A szirt azonban túl meredek volt,
így aztán inkább lóra ültek, és eltűntek.
– És – folytatta Théna – mielőtt észak felől megkerülik a
bércet, kell megkaparintanunk a testet.
– Miért?
– Most nincs időm elmagyarázni. Csak bízz bennem! – Théna
lóra ült, átlovagolt a hegygerincen, és elindult lefelé a völgybe
vezető lankás lejtőn. Parmeniónnak egyetlen porcikája sem
kívánta, hogy egy ilyen nagy harcos összetört testét nézegesse, de
követte a papnőt a hosszú úton, míg oda nem értek a csurom vér
halotthoz. Az asszony leszállt hátasáról, és a testhez lépett, majd
óvatosan a hátára fordította. A vörös tollforgós sisak a közelben
hevert, alig behorpadva, a mellvért azonban a vállnál széthasadt,
ahol egy fehér csont ütötte át a halott húst.
 A férfi arca meglepő módon sértetlen maradt, kék szeme nyitva
meredt az égre. Parmenión a halotthoz lépett, de azonnal
megtorpant – a szíve vadul kalapált, a lába megroggyant.
– Sajnálom – suttogta Théna –, de Spárta királyának,
Parmeniónnak a holtteste fekszik előtted.
Parmenión nem talált szavakat, ahogy lepillantott saját
tetemére. Látta már Théna mágiáját működés közben, még az
erdőben, mikor a papnő létrehozta a tábortűz körül alvó kis
csapat illúzióját. Az a maga módján szórakoztatónak bizonyult,
mert oldotta a feszültséget és a félelmet. Ám ez a valóság volt. A
lába előtt heverő halott mintha az ikertestvére lett volna, és a
spártaira rátört a gyász és annak minden fájdalma. Hogy még
rosszabb legyen, a tragédia saját halandóságának émelyítő érzését
is magával hozta. Az előtte fekvő Parmenión is táplált
reményeket, szőtt álmokat, dédelgetett terveket. Csakhogy ereje
teljében végeztek vele, és most ott feküdt összezúzódott, megtört
testtel.
A spártai reszketegen vett egy nagy levegőt.
– Meg kell mozdítanunk – mondta Théna –, még a
makedónoszok megérkezte előtt.
– Miért? – kérdezte Parmenión, aki nem szívesen nyúlt volna a
hasonmásához.
– Mert nem szabad megtudniuk, hogy meghalt. Gyerünk már!
Tedd fel a lovadra!
Parmenión remegő kézzel cibálta álló helyzetbe a tetemet,
aztán a vállára kapta, és a makedónoszoktól szerzett herélt hátára
lódította, majd maga is felpattant a hátára. A jószág erős volt, de
még így sem fogja sokáig bírni a kettős terhet. Mikor a spártai
hátrafordult, azt vette észre, hogy Théna egy sziklatömbön ül.
– Vidd a lovamat az erdőbe! – utasította a nő. – Alkonyatra én
is ott leszek.
 – Nem maradhatsz itt. Meg fognak ölni.
– Nem, mert meg sem látnak. Mikor beérsz az erdőbe,
vetkőztesd le és ásd el a testet! Utána öltsd fel a páncélját! És
most indulás! – Parmenión megrántotta a kantárt, és a herélt
megindult nyugat felé. – Várj! – kiáltott utána Théna. Felkapta a
király földre hullt kardját és sisakját, és átnyújtotta őket a
hadvezérnek. – És most siess, mert kevés az idő!
A terepet sziklák tarkították, a föld kemény volt, a herélt patái
pedig kevés nyomot hagytak, ahogy a spártai ellovagolt. Időről-
időre hátrapillantott, és látta, hogy Théna mindvégig csendben
ücsörög, úgy várja a makedónoszokat. Próbált nem nézni a testre,
de egyszerűen vonzotta a tekintetét. Már nem vérzett, azonban a
zsigerei megnyíltak, és szörnyű bűz terjengett.
A halálban nincs méltóság – gondolta Parmenión, ahogy a
lovát felfelé nógatta a fák és az ott kezdődő erdő felé.
Mikor odaért, követte Théna utasításait: levetkőztette a testet,
ásott egy sekély sírt az agyagos földbe, és belehengergette a
tetemet. A hulla a hátára zuhant – halott szeme a spártaira
meredt, holt szája eltátva csüngött.
– Nincs nálam érme a révésznek – közölte Parmenión a halott
királlyal. – Ám te bátor ember voltál és szerintem nélküle is utat
találsz az Élüszioni Mezőkre.
Gyorsan sötét földet hányt a testre, majd remegő tagokkal
leült.
Kisvártatva felkapta a király kardját, és meg sem lepődött,
mikor kiderült, hogy a penge ugyanolyan, amilyet ő nyert több
mint harminc éve egy másik Spártában. Leonidász, a Kardkirály
legendás fegyvere volt: gyönyörű megmunkálás és mesés él.
Leonidász! A múlt egyik dicsőséges nevét viselte a hadvezér
első ellensége is, Deraé bátyja, aki miatt Parmeniónnak annyi
gúnyolódást és verést, gyűlöletet és komor erőszakot kellett
elviselnie.
 Az a korszak Leuktránál ért véget, mikor a sztratégosz
haditerve szétzúzta a spártai vonalat, végzett királyukkal és
megszabadította Thébait a spártaiak zsarnokságától. A csata vége
a spártai hatalom végét is jelentette Hellász felett.
Parmenión tisztán emlékezett a napra, mikor elnyerte a
kardot. A hadvezéri játékok döntőjében történt, ahol a spártai
ifjak faragott bábokból álló hadseregeket vezettek, és csatákat
vívtak hadászati és harcászati ismereteik alapján. A döntőre
Xenophón, a renegát athéni hadvezér házában került sor, aki
ekkor már Agészilaosz, a spártai király közeli barátja volt.
Agészilaosz, abban a hitben, hogy unokaöccse, Leonidász fogja
nyerni a versenyt, a legendás pengét ajánlotta fel győzelmi
trófeaként. Csakhogy nem Leonidász győzött. A gyűlölt
kevertvérű szétzúzta, megalázta kortársai és királya előtt.
Így került a kard Parmeniónhoz.
Leuktránál, ahol Spártát megverték, mégis Leonidász érkezett,
hogy megbeszélje a csatatéren holtan heverő spártaiak tetemének
összeszedését – és nem mást, mint Parmeniónt kellett
felkeresnie.
A vetélytárs méltóságteljesen viselte a vereséget, erősen és
büszkén, és a sztratégosz – egy olyan pillanatban, amit ő maga
sem értett meg soha teljesen – visszaadta neki a kardot, amivel
véget vetett az ellenségeskedésnek.
Most viszont egy ismeretlen erdőben üldögélt, ennek a
pengének az ikertestvérével a kezében.
Hogyan tovább? – tette fel magában a kérdést. A válasz elől
nem menekülhetett: Parmenión királyt megölték, az ellenség
győzedelmeskedett, a spártai sereg vezér nélkül maradt.
A Démonkirályé lett a diadal.

Deraé addig követte tekintetével Parmeniónt, míg az el nem

tűnt a távolban, majd ellazította a testét, elcsitította a gondolatait,
összpontosított, és kinyúlt, hogy megkeresse a makedónosz
lovasokat, akik az ellenségük teteméért jöttek.
Még mindig fél mérföldre jártak, így a vezérükre, Theoparliszra
összpontosított – a köpcös, sötét szemű, erős és félelmet nem
ismerő férfira, akinek szívét megkeményítette élete első éveiben a
rabszolgaság és a kínzások keserű emléke. Deraé lelebegett a
tudatalattijába, és csendesen, észrevétlenül felkészítette őt.
Ezután továbblebbent a többiekhez, egyikhez a másik után.
Mikor végül kinyitotta a szemét, a lovasok már a sziklák felé
tartottak, legyezőszerű alakzatban, tekintetüket a kőtömbökre
szegezték. Meghúzták a kantárt, leszálltak a hátasukról, és
nekiláttak a keresésnek.
Deraé nagy levegőt vett. Eddig egyetlen férfi sem vette észre.
Most felállt.
– Nincs itt – közölte csendesen. A legközelebb álló katona
levegő után kapva tántorodott hátra. Nem egy magas, csontos nőt
látott rá nem illő khitónban. Szeme tágra nyílt az ámulattól,
ahogy beitta a fenséges harcosnő látványát, a fején hátratolt dór
sisakot, a törzsére simuló arany mellvértet. A vállán bagoly
gubbasztott, az állat fénylő szemével szaporán pislogott a
napsütés miatt.
A húsz harcos néma csendben meredt Athénére, a bölcsesség
és háború istennőjére. Kezében aranylándzsát tartott és most
ennek hegyével Theoparlisz felé bökött.
– Térj vissza a királyodhoz – csendült tekintélyt árasztó hangja
–, és mondd meg neki, hogy Parmenión él!
– Meg fog ölni mindnyájunkat, úrnőm, és hazugnak bélyegez
minket – tiltakozott Theoparlisz.
– Vonjátok ki a kardotokat! – mondta erre a nő lágyan.
Engedelmeskedtek. – És most nézzetek rájuk!
 A pengék vonaglani kezdtek a kezükben, kígyókká alakultak. A
férfiak döbbent és rettegő kiáltásokat hallatva dobták el
fegyvereiket... Theoparlisz kivételével.
– Ez még mindig kard – válaszolta falfehér arccal, remegő
kézzel.
A kígyóvá lett penge megszilárdult, a kígyó eltűnt.
– Így igaz, Theoparlisz. Erős vagy – bólintott Deraé. –
Csakhogy ezt a mágiát nem azért szőttem, hogy ártsak nektek,
hanem azért, hogy felkereshessétek a királyotokat és
meggyőzhessétek. Vagy talán nem birtokolja az emberek
gondolataiban olvasni képes Szemet? Tudni fogja, hogy nem
hazudtok.
– Hogy élhetett túl a spártai egy ilyen esést? – hüledezett a
férfi.
Deraé a Theoparlisz mellett álló emberre mutatott.
– Vedd fel a kardodat! – parancsolta, mire a katona
engedelmeskedett. – Húzd végig az élét a tenyereden!
– Nem! – kiáltotta a férfi, de a kard saját akaratából
emelkedett, bal keze pedig szétnyílt, hogy fogadja. – Nem! –
ordította ismét a makedónosz, de az éles vas már belevágott a
húsába, és vér buggyant a sebből.
– Emeld fel a kezed, hogy mindenki láthassa! – utasította most
Deraé. – Ez nem káprázat, Theoparlisz, érintsd meg a vért! – A
makedónosz engedelmeskedett. – Igazi?
– Igazi, úrnőm.
– Most figyeljetek... és tanuljatok!
Deraé lehunyta a szemét. A vágás nem volt mély, egyenletesen
húzódott, és csak pár pillanatba telt felgyorsítani a
szövetképződést, ami tíznapnyi gyógyulást végzett el ugyanannyi
szívdobbanás alatt. Mikor a papnő kinyitotta a szemét, addigra a
férfiak már a sebesült harcos köré gyűltek, és véres tenyerét
nézték.
– Töröld le a vért! – mondta Deraé. A férfi fekete
köpönyegének szegélyével tisztogatta meg a kezét. Csak egy apró
heg maradt.
– Most már tudjátok, hogy maradt életben a király – közölte
velük a papnő. – Én gyógyítottam meg. És mondjátok meg neki
azt is, hogy az uralkodót kedvelik az istenek. Mikor legközelebb
találkoztok vele, az halálotok napja lesz... már ha így kell
döntenie.
– De hiszen a seregét szétvertük – ágált
Theoparlisz.
– Mégis szembe kell még néznetek Spárta hatalmával.
– Ötezer ember nem állhat meg a makedónoszok hadával
szemben.
– Majd elválik. Most menjetek! Jelentsétek, mit üzenek
Philippusznak! És adjátok át neki, mit mond Athéné: ha Spárta
ellen vonul, meghal.
Theoparlisz meghajolt, és visszahátrált a lovához, embereivel a
nyomában.
Deraé elbocsátotta a káprázatot, amitől a harcosok úgv látták,
mintha az istennő hirtelen eltűnt volna. A papnő így észrevétlen
távozhatott nyugati irányba, a messzi erdő felé.
Parmeniónra a frissen ásott sírnál bukkant rá: mellette ült.
– Átveszed a helyét? – szegezte neki a kérdést.
– Nem tudom, Théna. Azért tartottunk Spártába, mert
biztonságosnak hittük, és hogy ott találkozhassunk
Arisztotelésszel. De most mi lesz? A spártaiak elvesztették a
vezérüket, és a makedónoszok egészen a városig menetelhetnek.
– Milyen más választás maradt még?
A férfi vállat vont.
– Mehetnénk a Kapuhoz és hagyhatnánk, hogy
 Alexandrosz betöltse a sorsát – már ha van neki olyan –, és
reménykedhetünk, hogy Arisztotelész még azelőtt hazavisz
minket, hogy a makedónoszok megérkeznek.
– És mi van a Démonkirállyal?
– Ő nem az én gondom, Théna. Ez nem az én világom. – A
spártai szavaiból hiányzott a meggyőződés, és tekintete a sírra
tévedt. Felsóhajtott és felállt. – Mondd meg, mi a helyes!
– Ezt most tőlem kérdezed – vagy tőle? Ő te voltál, Parmenión.
Kérdezed magadtól, mit szeretnél, ha fordítva lennének a
szerepek! Szívesebben látnád városodat leigázva, népedet
rabszíjra fűzve? Vagy reménykednél, hogy az ikertestvéred
sikerrel jár ott, ahol te nem?
– Tudod, mi erre a válaszom. Csakhogy
Alexandroszra is gondolnom kell.
– A helyzet mégis ugyanolyan, mint korábban. Szükségünk van
Spártára, hogy feltartóztassa a makedónoszokat, hogy időt
nyerjen Alexandrosznak a Kapunál. És ki tudná jobban
biztosítani, hogy a spártaiak megteszik, mint a Csaták Királya?
– De én nem ő vagyok. Rossz érzéssel tölt el ez az egész, Théna.
Lehet, hogy van családja, hitvese, fiai, lányai. Akik felismerik. És
ha mégsem, akkor ezzel nem sértjük meg az emlékét?
– Te sértésnek tekintenéd, ha ő harcolna érted?
– Nem – vallotta be a férfi. – Még sincs ínyemre a dolog. Mi
van Attalosszal és a korinthusziakkal? Ők tudják, hogy nem én
vagyok a spártai király.
– Attalosz tudja, mit kell tennie. Neked és nekem viszont
Spártába kell lovagolnunk. Rengeteg a teendő és kevés az idő,
mert Philippusz pár nap múlva megindult a város ellen.
Parmenión váratlanul elkáromkodta magát.
 – Miért én? – kiáltott fel. – Azért jöttem ide, hogy
megmentsem a fiamat, nem azért, hogy egy olyan háborúba
keveredjek, amihez semmi közöm.
Deraé egy darabig csak hallgatott, majd odalépett a spártaihoz
és a karjára tette a kezét.
– Ismered a választ a kérdésre, kedvesem. Miért te?
Mert te vagy itt. Ilyen egyszerű. És az idő egyre fogy.
Parmenión a sírhoz lépett.
– Sosem ismertelek – dörmögte halkan –, de az emberek jókat
mondtak rólad. Megteszem, amit tudok a városodért és a
népedért.
Gyorsan felöltötte a halott uralkodó behorpadt páncélját, az
oldalára felkötötte Leonidász kardját.
Deraéhez fordult és elmosolyodott.
– Rengeteg a teendő – mondta.
– Akkor fogjunk neki!
Két órán át lovagoltak délnek, majd keletnek átvágtak a
hullámzó dombvidéken, alkonyatkor pedig egy romos és
elhagyatott településnél álltak meg. Parmenión tüzet rakott az
egyik leomlott fal köveinél, hogy azután csendben ülve meredjen
a lángokba. Deraé nem tolakodott be a gondolatai közé. Végül a
férfi törte meg a hallgatást.
– A király testőreit az kötötte le, hogy harcolva vonuljanak
vissza – szólalt meg váratlanul. – Vajon sikerült elmenekülniük?
– Kiderítem. – A papnő nemsokára bólintott. – Több mint
egyharmaduk odaveszett, de egy keskeny szorosban védekeznek,
és még mindig feltartják a makedónoszokat.
– Hajnalra oda kell érünk. Ha meg tudom győzni a király
testőrkapitányát, hogy van még remény, akkor talán sikerrel is
járhatunk.
– De még akkor is – suttogta Deraé – győzhetsz a Démonkirály
ellenében?
 – Sok háborút vívtam, hölgyem, és sosem vesztettem. És ezt
nem önteltségből mondom, hanem azért, mert sztratégosz
vagyok. Ha van mód Philippusz legyőzésére, megtalálom. Vagy
engem is, mint... mint a fivéremet, egy jelöletlen sírba temetnek.
Ennél többet nem tehetek.
– Tudod, hogy nem kell megvívnod ezt a háborút? Ez nem a te
világod, nem a te háborúd. El is lovagolhatsz az Óriás Kapujához,
hogy ott várd be Arisztotelészt.
– Nem, azt nem tehetem.
– Miért?
A férfi vállat vont.
– Amióta idejöttem, csak jót hallottam a spártai királyról. Még
az Igézet teremtményei is szépeket mondtak róla, azt mesélték,
hogy olyan területet adott az ő fajtájuknak, ahol nem vadásznak
rájuk. Ő mindaz volt, ami én szerettem volna lenni. Csakhogy az
életünk eltérő úton haladt. Belőlem kóbor zsoldos lett, telve
keserűséggel és gyűlölettel, és egyedül csak a háborúhoz van
tehetségem. Belőle király lett – és jobb ember.
– Ez nem igaz. Te is kedves, nemes lelkű és bőkezű vagy.
– Én Népek Halála vagyok, Théna, nem pedig valamelyik atyja.
– Az a nő, akitől ezt a címet kaptad, tévedett – tévedett
mindenben, amit tett. Beavatkozott az életedbe, fájdalmat okozott
és táplálta a gyűlöletedet. Ám te felülemelkedtél mindezen.
– Ismerted? – kérdezte a férfi meglepetten.
– Én a... tanítványa voltam. Ez a tervének... az álmának a
részét képezte. Te lettél volna a harcos, aki szembeszáll a Sötét
Istennel. Ám ez hiábavaló, önmagát legyőző látomásnak
bizonyult, és ő úgy halt meg, hogy tudta. Itt azonban nem létezett
sem keserűség, sem gyűlölet. Érted? Az itteni Parmenión
semmiben sem különbözött tőled. Éppen olyan bátorrá, nemessé,
értelmessé és gondoskodóvá lett. Vagyis olyanná, mint az a
Parmenión, akit én ismerek. – A papnő szaggatottan kapkodta a
levegőt, az arca rózsásra pirult, és hátat fordított a férfinak, majd
leheveredett a földre és betakarózott a köpenyével.
A hadvezér odalépett hozzá, leguggolt és a vállára tette a kezét.
– Haragszol rám – állapította meg szelíden, és érintése
gyengéd volt.
– Nem, ez nem harag. De most hagyj aludni, mert nagyon
fáradt vagyok!
Deraé hallotta, hogy a férfi visszatér a tűzhöz, így lehunyta a
szemét.
 A Tegeai-szoros
Leonidász egy parancsot kiáltott, aztán hátralépett a vonalból.
A harcosok mindkét oldalán zárták soraikat, és vártak, magasra
emelt pajzzsal, rövid döfőkardjukat előrenyújtva. Leonidász futott
pár lépést, aztán felmászott egy nagy sziklára, és onnan nézett
vissza a szorosba.
A makedónoszok félrehúzgálták a holttesteket, hogy
megtisztítsák az utat a következő rohamhoz. Leonidász a szemét
meresztgette, hogy lássa, milyen új csapatok készülődnek. A
fekete mellvértjükön megtörő aranyló napsugarak elárulták, hogy
a királyi testőrség lesz az.
Szóval végül csak bevetik a legjobbjaikat – gondolta. –
Csakhogy addigra a spártaiak már kitartottak az illírekkel, a
trákokkal és a többi zsoldos egységgel szemben. Hány támadást
vertek vissza? Húszat? Harmincat? Leonidász már rég nem
számolta. Éppen elég volt a tudat, hogy a csatatér az ellenség
vérében úszott. A Zsarnok katonáiból százak hullottak el. És még
százak fognak elesni.
A szoros itt keskenyen húzódott, még hetven lépés sem volt, a
három spártai vonal pedig tartotta az állást. Bár éppen csak...
Leonidász halkan káromkodott egyet. A hold magasan járt, az
égen sehol egy felhő, és esély sem kínálkozott a rendezett
visszavonulásra. Ám a szorost tartani így is, úgy is kudarcra ítélt
vállalkozás, mert a makedónosz lovasság máris a magas
hegygerincen jár, hogy elvágja őket. Reggelre pedig a spártaiakat
bekerítik.
Leonidász fáradt volt, a vereséget követő, izombénító fáradtság
mázsás súlya nehezedett rá. A csatát megnyerték – de akkor az
átkozott kadmosziak megtörtek. Gyáva banda! A harag ismét
felvillant benne, erőt pumpálva izmaiba. Mégsem a kadmosziak
illékony bátorsága dühítette fel ennyire. Nem: haragjának zöme a
spártai Apollón-pap, Szótéridész ellen irányult, aki
kedvezőtlennek ítélte meg a csata idejét. És a spártaiak isteni
áldás nélkül nem vonulhattak hadba.
Most majd úgy tűnik, hogy Szótéridésznek volt igaza.
Leonidász azonban tudta, mint ahogy minden itt küzdő spártai,
hogy ha az egész sereg eljön, akkor darabokra vagdalják a
makedónoszokat. Ehelyett a szövetséges sereget szétverték, a
királyt megölték.
Leonidász lehunyta a szemét. Megölték... Alig akarta elhinni.
Az ellenséges dobok ütni kezdték az előrenyomulás jelét, mire
a férfi leugrott a sziklatömbről, és szaladt, hogy elfoglalja helyét
az első vonalban az óriás Nesztosz mellett. A harcos arcsebéből
még csörgött a vér, mellvértje felhasadt.
– Itt jönnek – dörmögte Nesztosz mosolyogva. – Nyilván
nagyon szeretnének meghalni.
Leonidász erre egy szót sem szólt.
A fekete ruhás makedónoszok megrohanták a spártaiakat,
dörgő csatakiáltásukat a szoros verte vissza.
Ebben a pillanatban tompa moraj, olyan, mint a távoli
égzengés verődött vissza a hegyekből. Leonidász felpillantott a bal
oldali meredek sziklafalra. Kövek pattogtak lefelé, őket
ökölméretű sziklák követték. A szoros tetején, a makedónoszok
felett, a férfi megpillantott egy aranyvértezetű alakot, amint
nekiveselkedik az egyik keskeny párkány fölé veszélyesen kinyúló
tömbnek. A hatalmas kődarab csúszni kezdett lefelé, majdnem
magával rántotta a harcost, hogy azután hatvanlábnyi zuhanás
után nekicsapódjon egy másik párkánynak, ami ettől leszakadt a
bércfalról.
– Hegyomlás! – ordította az egyik makedónosz harcos, és a
kiáltás egyre terjedt. Az ellenség rohama megingott, és megállt,
ahogy az élen haladó harcosok megfordultak és megpróbáltak
kijutni a szűk szorosból. A makedónoszokra hatalmas
mészkőtömb szakadt rá, és Leonidász látta, ahogy emberek
tűnnek el a szeme láttára, ahogy testük a felismerhetetlenségig
összepréselődik. Az ellenség sorain úrrá lett a páni félelem, ahogy
menekülni próbáltak a halálos záporból. Újabb hatalmas kődarab
mozdult meg felettük... majd kisvártatva lezuhant, és több tucat
harcossal végzett.
Fojtogató porfelhő gomolygott mindenfelé, a szél észak felé
vitte – egyenesen a még mindig a szoros szájánál várakozó
makedónoszok képébe.
Leonidász felfelé nézett, a porfellegen át. A sziklagerincen egy
pillanatra ismét meglátta az arany mellvértes harcost – és a
lelkesedése egy csapásra visszatért.
– A király! – kiáltotta. – A király él!
A szirttetőn álló alak intett és délre mutatott, Leonidász pedig
rögtön megértette. A makedónoszok soraiban eluralkodott a
káosz, a sziklaomlás százakkal végzett. Eljött az ideje a
visszavonulásnak.
– Hatos oszlopba fejlődj! – bömbölte.
A spártaiak könnyedén oszlopokba rendeződtek, és zárt
alakzatban vonultak ki a szorosból. Alvezére, Learkhosz lépett
oda hozzá.
– Tényleg a király volt az?
– Szerintem igen. Ő indította el a sziklaomlást.
– Zeusznak legyen hála! Akkor még van esélyünk.
Leonidász nem válaszolt. Esélyük? A Zsarnokkal szemben már
csak a spártai sereg maradt – ötezer harcos, se lovasság, se
gerelyvetők, se íjászok. Ellenük pedig több mint húszezer
makedónosz gyalogos és tízezer lovas áll ki. Az egyetlen reményük
egy védekezve megvívott csata, egy hegygerincen vagy szorosban.
Tegea és Spárta között azonban csak átszegdelt dombok és
síkságok terülnek el. A vidék nyitva állt a hódító előtt.
Parmenión majd lel rá módot – töprengett. – Ő aztán fog! –
Tudta, hogy a szeretet és a hűség mondatja mindezt vele, amitől
komorság tört rá.
Gyerekkorukban ellenségek voltak, de a kis kevertvérűt mindig
is sokra tartotta, és az évek múlásával ezt a megbecsülést egyfajta
bámulat váltotta fel. Mostanra már a testvérénél is többnek
mondhatta. Ám milyen tervet eszelhet ki még egy olyan kiváló
hadvezér is, mint Parmenión, mikor Philippusz démoni
képességeivel kell megküzdenie?
A szoros kiszélesedett, és ahogy a katonák kisorjáztak belőle,
két lovas vágtatott feléjük.
– A király! – kiáltotta valaki, mire a spártaiak kivonták
kardjukat, és üdvözlésképpen döngetni kezdték vele a pajzsukat.
Leonidász előreszaladt, mikor a lovas közelebb ért.
– Üdv, felség! – kiáltotta. A király egy pillanatig némán ült a
lován, kifejezéstelen arccal, majd elmosolyodott.
– Örülök, hogy látlak, Leonidász!
Hűvösen és kissé feszülten csengett a hangja, amit a férfi nem
értett. Ám az elmúlt két nap keménynek bizonyult, és a király
nagy pofont kapott.
– Mik a parancsaid, felség?
– Irány dél, Spárta! Harci sebesség, mert az ellenséges
lovasság a közelben jár. – Leonidász meghajolt, majd a nőre
nézett. Komor arcot vágott, de a tekintetét rászegezte. A király
meg se próbálta bemutatni, ami meglepte a férfit, de nem szólt
semmit, és visszatért az oszlop élére.
Az emberek még két órával pirkadat után is meneteltek,
amikor a király megálljt parancsolt, és jelezte Leonidásznak, hogy
az egyik lankás domboldal erdejében verjenek tábort. A spártai
katonák a fák menedékébe vonultak, majd hálás szívvel rogytak a
földre, hogy fáradt testüket kinyújtóztassák a fűben.
Leonidász őrszemeket rendelt ki, hogy figyeljék, nem közeleg-e
az ellen, majd elindult oda, ahol a király és az asszony üldögéltek.
– Halottnak hittelek, felség – foglalt helyet szemközt
Parmeniónnal.
– Nem sok híja volt – felelte a király. – Derekasan harcoltál a
szorosban. Mik a veszteségeink?
– Nyolcvanketten haltak meg a síkságon vívott csatában, újabb
harmincan magában a szorosban. Epolisz, Karasz és Ondoménosz
halottak. – A király bólintott, de a bánat nyomait nem lehetett
felfedezni az arcán. Leonidász most már alig tudta leplezni a
meghökkenését, mivel Ondoménosz az uralkodó egyik
legközelebbi cimborája volt.
A makedónosz lovasság – mondta ehelyett a király – elérte a
szorost, de nem indult az üldözésünkre.
Még két órát pihenünk itt, azután elindulunk délnek.
– Honnan tudod mindezt, felség?
A király elmosolyodott.
– Sajnálom, barátom. A gondolataimat annyi minden
lefoglalja, hogy az kihat a modoromra is. Hadd mutassam be
neked Thénát, a jósnőt! Számos adománnyal rendelkezik – és
megmentette az életemet a csata során.
Leonidász fejet hajtott.
– Fogadd érte hálámat, hölgyem. A király nélkül minden
elveszne. Honnan származol?
– Ázsiából – válaszolta az asszony. Parmenión leheveredett a
földre, és lehunyta a szemét. – A király fáradt – folytatta Théna. –
Mit szólnál, ha sétálnánk és beszélgetnénk egyet?
– Miért is ne? – bólintott a meghökkent Leonidász. A király
viselkedése kezdte nyugtalanítani. Karját nyújtotta a jósnőnek,
úgy sétált el vele az erdő széléig, ahol letelepedtek egy, a síkságra
néző kidőlt fatönkre.
– A király – szólalt meg Théna – leesett egy sziklapárkányról,
és nagy ütést kapott a fejére.
– Láttam a horpadást a sisakján, hölgyem. Meglep, hogy
egyáltalán túlélte.
– Erős ember.
– A legjobb férfiú, hölgyem.
– Igen, ebben biztos vagyok, noha még csak kis ideje ismerem.
Mesélj róla!
– Gondolom, még Ázsiában is hallottak Parmeniónról?
– Úgy értettem, hogy az emberről mesélj! Állítólag kevertvérű.
Hogy lett belőle király?
– Spárta első hadvezére volt, és amikor három évvel ezelőtt
Agészilaoszt megölték a nagy athéni háborúban, az ephoroszok
Parmeniónt választották meg.
– De hiszen nem fűzik szálak a királyi házakhoz.
– Ez nem igaz, hölgyem. Ügyesen házasodott. – Leonidász
ezen jót derült.
– Házasodott?
– Az én házam a nemesi vérvonal része, és enyém lehetett
volna a trón. Ám a látszólag vesztésre álló háború sötét napjaiban
tudtam, hogy nálamnál jobb emberre van szükség. És Parmenión
volt ez az ember. Ezért került be a családomba. A húgomat,
Deraét vette el.

Szörnyű döbbenet lett rajta úrrá. Deraé érezte, hogy a szíve

kalapálni kezd, a keze reszket. Tudta, hogy az arca elárulja, mert
Leonidász közelebb hajolt.
– Jól vagy, hölgyem? – kérdezte aggódó hangon.
Erre nem tudott válaszolni. Egy másik világ, ahol Philippusz
uralkodik, Parmenión pedig Spárta királya lett!
 Te bolond, gondolta. Hogy nem jutott eszedbe, bogy neked is
lehet itt egy ikertestvéred?
– Kérlek, hagyj magamra, Leonidász! – erőltetett mosolyt az
arcára. – Sok mindenen kell töprengenem. – A harcos értetlenül
ugyan, de felállt, meghajolt és távozott.
Ahogy Deraé magára maradt, a bánat teljes súlyával
nehezedett rá.
– Miért vagy olyan szomorú? – szólalt meg Tamisz, mire a
papnő a fejét felkapva ébredt a tudatára, hogy az öregasszony
lelke ott lebeg előtte.
Nem tudom elmondani – suttogta Deraé –, de megengedem,
hogy belenézz az emlékeimbe. Ott megtalálod rá a választ.
– Nem szeretnék tolakodó lenni – felelte szelíden Tamisz.
– Nem leszel tolakodó – nyugtatta meg a papnő. – Mi több,
nagyra értékelném a tanácsodat.
– Ám legyen – mondta erre az öregasszony, és Deraé
pillanatnyi melegséget érzett, ahogy a másik nő beleolvadt a
gondolataiba, és úszni kezdett a múlt emlékei között. Végül
Tamisz kilépett a fejéből. – Mit szeretnél, mit mondjak?
Deraé a vállát vonogatta.
– Szeretem őt, és úgy fest, egész életemben szerettem. Mégis
mindössze öt napot voltunk együtt. Az itt töltött idő pedig... nos,
itt nem tudja, ki vagyok. Képtelen vagyok elviselni a gondolatát,
hogy együtt lássam őket. Képtelen.
– Csakhogy itt más a helyzet – mondta Tamisz kedvesen. – Itt
nem kellett őt megmentenie, nem volt ötnapnyi szenvedély.
Ebben a világban Deraé egy Nesztosz nevű férfit szeretett, de a
vágyait félre kellett tennie, hogy Parmeniónhoz mehessen. Mára
elhidegült a viszonyuk... nincs benne szerelem.
– Deraé nem szereti? Ezt képtelen vagyok elhinni.
 – Mint mondtam, itt Parmenión nem mentette meg őt, és csak
párszor találkoztak az esküvő előtt. A lányt ráadásul Nésztosszal
jegyezték el, akit bálványozott. És szerintem még most is.
– Akkor meg mire volt jó ez az egész? – suttogta Deraé. –
Miért kellett ennek így lennie? Miért kellett az általam ismert
Tamisznak belekontárkodnia a dolgokba?
Mindkettőtöknek sokat ártott, és én nem mentem fel érte.
Viszont ha nem így tett volna, akkor az én látomásom nem vált
volna valóra. A sztratégosz nem jött volna el, hogy megsegítse a
világomat.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Tegyük fel, hogy a te Parmeniónodból sosem válik Népek
Halála! Hogyan lehetne hát e világ Spártájának segítségére?
Sosem jött volna ide, mert nem lett volna Alexandrosz, akit követ,
akit meg akar menteni. Érted már?
Deraé szédelegni kezdett, és megrázta a fejét.
– Akkor hát azt mondod, hogy az én világom Tamisza helyesen
cselekedett? Ezt nem hiszem el!
Az öregasszony vállat vont.
– Félreértesz. A te világod keretei között Tamisz rosszul
cselekedett, mert az ő lépései nyomán született meg a
Káoszszellem, és semmisültek meg szerelmes álmaid. Na de itt?
Itt a gyermek lehet, hogy maga Iszkander, egyben az Igézet
jövője.
– Ez meghaladja a felfogóképességemet, Tamisz.
– Az összes dolog a következőre vezethető le, kedvesem:
minden egyes tettnek számos következménye létezik. Vannak
köztük jók, vannak rosszak. Vegyük például az életedet! Mikor
fiatal lányként elraboltak, ez a tett hozott össze Parmeniónnal. A
tett gonosz, ám a végeredmény jó. És noha a névrokonom rosszul
tette, hogy elragadott Spártából, így lett belőled a gyógyító.
Egyikünk sem tudja, hogy a tetteinkből mi sül ki. Ezért nem
szabad a Forrás híveinek a gonosz fegyverével élni. Mindent, amit
teszünk, a szeretetnek kell uralnia.
– És szerinted a szeretetből nem fakadhat gonoszság?
Dehogynem! Mert a szeretet féltékenységet fakaszt, a
féltékenység pedig gyűlöletet. A szeretet azonban le is tudja
győzni ezeket, és a szeretet ihlette tettek gyakrabban hoznak
harmóniát, mint disszonanciát.
– Tehát Philippuszt is a szeretet erejével fogjuk legyőzni? –
tamáskodott Deraé.
– Én nem gyűlölöm – felelte Tamisz. – Inkább rettenetesen
szánom. Csakhogy nem én hoztam ide Parmeniónt... noha én is
megtehettem volna. Nem én használtam a hatalmamat arra, hogy
Philippuszt halva lássam... noha ezt is megtehettem volna. Mert
nem tudom, mi a Forrás akarata ebben az ügyben.
– Ez úgy hangzik, mintha hárítanánk, mert nem kerülheted
meg azt az egyszerű kijelentést, hogy Parmenión itt van, és hogy ő
egy harcos. Megpróbál megküzdeni Philippusszal, és ebben a
csatában ezrek halnak meg. Ami viszont biztosan a gonosz
fegyvereinek használatával zajlik le.
A másik nő bólintott.
– Talán ez így igaz. Én viszont saját akaratomból nem
változtatom meg a világot. Mindössze annyit tehetek, hogy
megtartom az elveimet a világ gonoszságával szemben is. Mikor a
daganat terjeszkedni kezd a testben, és az orvos kivágja, akkor a
gonosz érdekében cselekszik? Árt a testnek és fájdalmat okoz. Ez
vajon gonosztett? Minden elvet fel lehet tüntetni olyan színben,
hogy a bölcs világ azt ostobaságnak tartsa. Egyszer egy város
ostrom alá került. Az ellenséges király közölte, hogy megkíméli a
várost, ha annak lakói feláldoznak neki egy kisdedet a mellvéden.
Nos, a város nem tarthatott már ki sokáig, és volt, aki úgy érvelt,
hogy egyetlen kisded megölése jobb, mintha a város összes
csecsemőjét leölnék, amikor a támadók áttörik a falat.
– És mit tettek?
– Nemet mondtak.
– És utána mi lett?
– Leölték őket mind egy szálig. Senki sem menekült meg.
– Mire célzol ezzel, Tamisz?
– Ez a kérdés a válaszodra, kedvesem. Mit gondolsz, rossz
döntést hoztak?
– Nem tudom megmondani. Hiszen az esetleg feláldozni szánt
kisded így is, úgy is meghalt.
– Pontosan.
– Akkor miért mondtak nemet?
Tamisz nagyot sóhajtott.
– Mert megértették, hogy a nagyobb gonoszt nem űzheted el
úgy, hogy megengeded egy kisebb gonosz elkövetését. A
gonoszság tenyészik, Deraé. Engedj neki csak egyszer és újra
engedni fogsz neki... és újra, meg újra. Te megölted volna a
csecsemőt?
– Nem, persze hogy nem!
– Még a város megmentése érdekében sem?
– Nem.
– Akkor miért kérdezed, hogy miért mondtak nemet?
– Mert ismerem az ember gonoszságát, és tudom, milyen az
önzés és a megalkuvás. Csodálkozom, hogy egy egész város képes
ilyen nemeslelkűen viselkedni.
– Nagyszerű volt a vezérük, drágám. Epameinóndasznak
hívták és Parmenión király legközelebbi barátjának mondhatta
magát. A nép az erényessége miatt szerette. És meghaltak érte.
Mi lett az ellenséges királlyal?
– Éppen Spárta ellen vonul, Deraé. Mert a férfi Philippusz volt.
 – Nem maradok itt, hogy bevárjam. Délnek megyek, az Óriás
Kapujához. Nem nézem végig, ahogy Parmenión együtt lesz... a
feleségével. És azt sem várom meg, hogy lássam, amint meghal.
– Szerinted elbukik?
– Hogyan arathatna sikert, Tamisz? Az öregasszony nem felelt.

Parmenión ébren feküdt, mélységes boldogtalanság töltötte el

az ármánykodás miatt. Tudta, hogy egy csaló, és ez idegesítette.
Csakhogy milyen más választása maradt? Mondta volna
Leonidásznak: „Nem a királyod vagyok, hanem egy másik világ
harcosa?” És ha megteszi, továbbra is irányíthatja a spártai
sereget? Felült és körülnézett a táborban.
Látta Nesztoszt, a kardvívót, akit ő ölt meg, amiért az
elrendelte Deraé halálát. És Learkhoszt, a fiút, akivel Spártában
végzett azon az éjszakán, mikor rátámadt Hermiászra. Itt és ott
látott másokat, akiknek arcára emlékezett, de akiknek a nevét
már elfeledte, elenyésztek emlékezete homályos folyosóin.
Felállt.
– Tisztek, hozzám! – kiáltotta el magát. Azok feltápászkodtak
és odasiettek, hogy kört formálva leüljenek: mindegyikük
bólintott felé, kivéve Nesztoszt, az óriást. Parmenión
farkasszemet nézett vele, érezte az ellenségességet. Leonidász is
megjelent a fák közül, és csatlakozott hozzájuk. A hadvezér
belenézett a férfi jóképű arcába, tekintete végigfutott a sűrűn
göndörödő vörös-arany fürtökön, és megállapodott a tiszta kék
szempáron.
Az ellenségem és a barátom – gondolta.
– Rengeteget tanultunk – szólalt meg –, még akkor is, ha a
csata elveszett. Philippusz nem valami jó hadvezér.
– Hogy mondhatsz ilyet? – kérdezte Nesztosz. – Hiszen ő még
sosem vesztett. – A férfi hangjának éle volt, már-már gúnyosan
csendült.
 – Az aranyszeme miatt képes olvasni ellenfelei gondolataiban,
és ez alapján cselekszik. Értitek, mit jelent ez? Nincs szüksége
haditervre, hiszen elég csak a többiek tervét meghiúsítani, míg azt
már nem lehet többé kivitelezni. És ekkor lecsap.
– És ez mennyiben segít rajtunk? – tudakolta Leonidász.
– Azáltal, hogy elárulja, ezzel az erővel gyengeségét leplezi. Ha
találunk módot ennek a képességének a semlegesítésére, el
tudjuk pusztítani.
– És ezt hogyan fogjuk megtenni? – érdeklődött a karcsú
Learkhosz.
– Találok rá módot – ígérte Parmenión olyan
magabiztossággal, amelyet nem érzett. – És most mondd csak,
Leonidász, hány embert tudunk összeszedni?
– Hány embert, felség? Hiszen csak a seregünk van. Az ötezer
ember.
Parmenión a gondolataiba merült. Az ő Spártájában léteztek a
szkiriták, a várostól északnyugatra fekvő hegységben élő
harcosok. Itt nincsenek?
– Ha olyan hadat kellene összegyűjtenünk, amelyik nem csak
spártaiakból áll – fogalmazott óvatosan –, hol keresnél hozzá
embereket?
Sehol, felség. A messzénaiak Philippusz oldalára álltak. Ha
lenne időnk, toborozhatnánk krétai segédcsapatokat – csakhogy
nincs időnk. Magunkra maradtunk.
– Ha a városban minden férfi kardot ragadna, hány harcosra
számíthatnánk?
– Úgy érted, ha fegyvert adnánk a rabszolgák kezébe?
– Pontosan.
– Tizenötezerre... esetleg húszra. Csakhogy ők nem harcosok,
nem ismerik a fegyelmet. Utána pedig – még ha győznénk is –,
hogyan fegyvereznénk le őket?
 – Egyszerre csak egyet, barátom! Ahhoz előbb még győznünk
kell.
– Szerinted a spártai sereg önmagában nem győzhet?! –
dörögte Nesztosz, haragtól sötétlő szemmel.
– Ha megfelelő a terep, nincs a világon hozzánk fogható erő –
felelte Parmenión. – De mondd csak, Nesztosz, hol van ilyen
terep innentől Spártáig? Philippusz a nyílt síkon bekerít minket, a
lovassága esetleg még ott is hagy minket és feldúlja magát a
várost. Így nem védhetjük meg Spártát. Ehhez a csatatérre kell
csalnunk a makedónoszokat, és ott is tartani a seregüket.
És erre nem elég ötezer ember.
– Akkor mit fogunk tenni? – kérdezte Learkhosz.
– Amint visszaérünk Spártába, összeszedjük az összes
rabszolgát, és minden, hatvanöt évesnél fiatalabb és tizenötnél
idősebb spártai férfit. Azoknak a rabszolgáknak, akik hajlandóak
mellettünk harcolni, felajánljuk, hogy felszabadítjuk őket. Utána
már a ti dolgotok lesz egy gyors kiképzést tartani nekik.
Mindössze öt napunk lesz erre, talán még annyi sem.
– Gyerekek, öregek meg rabszolgák? – vigyorodott el gúnyosan
Nesztosz. – Talán jobb lenne most megadni magunkat.
– Ha félsz – jegyezte meg Parmenión szelíden –,
engedélyezem, hogy otthon maradj az asszonyokkal.
Erre minden szín kifutott az óriás képéből.
– Azt mered sugallni...
– Merem – közölte a sztratégosz. – És nincs szükségem arra,
hogy nyúlszívűek szolgáljanak.
Nesztosz talpra szökkent, kardja elővillant a tokjából.
– Ne! – kiáltotta Leonidász.
– Hagyd csak! – intette le Parmenión, és könnyedén felállt, de
a kardját nem vonta ki.
 – Ez tiszta téboly! – kiabálta Leonidász. – Héra szerelmére,
Nesztosz, tedd el azt a pengét!
– Gyávának nevezett! És ezt senkitől nem tűröm el!
– Tévedsz, te öntelt kurafi! – mordult fel Parmenión. – Tőlem
el fogod tűrni. Két választásod van. Az első, hogy használod azt a
kardot, a második, hogy letérdelsz, és esdekelsz, bocsássak meg.
Melyiket választod?
Nesztosz szobormereven állt, tisztában lévén azzal, hogy
minden szem rámered. Ebben a rettenetes pillanatban ébredt rá,
hogy mit tett, és hogy milyen sors vár rá. Ha megöli Parmeniónt –
amire annyira, de annyira vágyott –, a többiek széttépik. De hogy
letérdeljen egy kevertvérű előtt!
– Te magad vagy az oka! – bömbölte. – Te sértegettél!
– Két választás! – csattant Parmenión hangja. – Válassz, vagy
álltó helyedben végzek veled!
Nesztosz egy pillanatig még habozott, azután ledobta a kardját.
– Térdre! – bődült rá a sztratégosz. Az óriás lehajtott fejjel
roskadt le. Parmenión rá sem nézett, tekintete az őket figyelőkön
söpört végig. – Van még valaki, aki vitatni akarja vezéri jogaimat?
– Senki, felség – mondta Leonidász csendesen. – Veled
vagyunk szívvel-lélekkel.
Parmenión visszafordult a térdeplő Nesztoszhoz.
– Tűnj a szemem elől! Ettől a pillanattól fogva az elő sorban
harcolsz, de nem parancsolsz senkinek. És soha ne merd többé
kinyitni a szádat a jelenlétemben!
Nesztosz felállt, és botorkáló léptekkel távozott.
– Ez minden – közölte Parmenión. – Egy óra múlva indulunk,
készüljetek fel! – Ezzel hátat fordított nekik, és beballagott az
erdőbe.
Leonidász követte.
– Három éve meg kellett volna már tenned. Lenyűgözött a
türelmed, de mondd, Parmenión, miért éppen most?
 – Most jött el az ideje. Örülök, hogy itt vagy, mert beszélnem
kell veled. Nézz rám, Leonidász, és mondd meg, mit látsz!
– A királyomat és a barátomat – felelte a férfi elképedten.
– Nézz meg alaposan! Öregebbnek látszom, vagy fiatalabbnak?
– Pontosan ugyanúgy nézel ki – kicsit talán fáradtabban.
Ekkor Théna bukkant fel, Parmenión pedig felé fordult.
A csalás nem az én módszerem. Képtelen vagyok megtenni.
– Muszáj.
– Szeretném, ha Leonidász megtudná az igazságot.
A nő belenézett a hadvezér szemébe, és anélkül, hogy olvasnia
kellett volna a gondolataiban, tudta, hogy minden vita hiábavaló
lenne.
– Akkor hadd mutassam meg neki én! – kérte. – Hogy
mindent láthasson.
– Legyen, ahogy szeretnéd!
– Mi folyik itt? – horkant fel Leonidász. – Mi az, amit nem
tudok?
– Ülj le ott, a fa mellé, és hunyd be a szemed! – utasította
Théna. – Mindent megtudsz perceken belül.
Leonidász értetlenül ugyan, de tette, amire kérték, és
letelepedett a fűbe, hátát egy karcsú ciprusnak döntve. Théna
letérdelt elé és behunyta a szemét. A forróság nyári szélként
öntötte el a férfi gondolatait, és egyszer csak azt látta, hogy
rettentő magasból tekint le Spárta városára.
– Csakhogy ez nem Spárta – döbbent rá. Apró különbségeket
érzékelt. – Hol van ez a hely? – kérdezte.
– Figyelj és megtudod! – felelte Théna.
Látta az ifjú Parmeniónt, akit utáltak, és akire vadásztak, látta
saját magát és családját. Csakhogy semmi nem volt rendjén. Az
évek szálltak, és végignézte a Parmenión és Nesztosz közti
párbajt, látta, hogyan szabadít fel egy várost, átélte a spártai sereg
vereségét és királyának halálát.
Leonidászt lenyűgözték a látottak.
Ekkor jött Philippusz, mire felhorgadt benne a düh. Ám itt is
látott apróbb különbségeket. Philippuszt Philipposznak hívták, és
nem volt aranyszeme, mint ahogy boszorkányság sem óvta. Az
események a szeme láttára zajlottak – nagy csaták, győzelmek,
vereségek –, míg el nem jutott oda, ahol a király fiát elrabolják,
Parmenión pedig útra kel, hogy megmentse.
Deraé hangja suttogva szólalt meg a fejében.
– Készülj fel, mert amit most fogsz látni, az fájdalmas lesz!
A vonalak ismét felálltak, a kadmosziak a jobbszárnyon pedig
páni félelemtől űzve menekültek. Leonidász látta, ahogy a király
lova megugrik és kilő a nyugati gerinc felé.
– Ne! – kiáltotta, mikor Parmenión elesett felmetszett
torokkal, holtteste pedig szétzúzódott a lenti sziklákon. – Ó, ne!
A férfit, akit szolgált, és akit szeretett, eltemették, és kiköpött
mása öltötte magára vértjét és sisakját.
A látása elhomályosult, mire kinyitotta a szemét. Először egy
szót sem tudott kinyögni, végül megrázta a fejét.
– Te nem a királyom vagy – mondta csendesen.
– Nem – ismerte el Parmenión.
– Viszont sztratégosz – mutatott rá Théna, és
Leonidász karjára tette a kezét.
A férfi felállt, és nagy levegőt vett, többször is.
– Tudtam, hogy valami nincs rendjén – suttogta.
– Sajnálom, Leonidász – nézett rá Parmenión. – Én sem
vágytam erre.
– Tudom. Láttam.
– Ha azt akarod, hogy elmenjek, megteszem – folytatta a
hadvezér. – Nem lelem örömömet az imposztor szerepében.
 Ha fordítva állna a dolog, királyom ugyanezt mondaná.
Nagyszerű ember volt, kedves, mégis erős. Ezért tűrte meg
Nesztoszt. Úgy érezte, ártott neki és hogy ezért tartozik. Mit is
mondhatnék? Nem tudom, hogyan tovább.
Théna szólalt meg.
– Elvesztettél egy barátot – egy drága barátot. Kérdezd meg
magadtól, hogy ő mit tenne! A te Parmeniónod halott, és a Forrás
óvja a lelkét! Csakhogy itt, ez a Parmenión is sztratégosz. Mit
tenne a király?
Leonidász egy darabig hallgatott, hátat fordított nekik és a
fákat kémlelte, majd így szólt:
– Őszinte voltál velem, Parmenión, és ezért hálával tartozom.
Spártába megyünk, és sereget állítunk. Nem tudom, hogyan
győzhetnénk, de melletted fogok harcolni. Viszont, ha túléljük,
távoznod kell. Te nem vagy a... fivérem. Hiba lenne, ha maradnál.
– A szavamat adom rá – felelte Parmenión. – Kívánod, hogy
esküvel erősítsem meg?
– Nem kell megesküdnöd – mondta erre Leonidász. – A
szavad. .. miként a fivéremé... elegendő.
– Nos, akkor folytatjuk ezt a... drámát – bólintott Parmenión.
– Szükségem lesz a segítségedre. Rengeteg mindent nem tudok
erről a világról, és neked kell tanácsokat adnod, főleg miután
elértük a várost. Kik azok az ephoroszok, akikben bízhatok? Kik
az ellenségeim?
És kevés az időnk.
– Mit gondolsz, győzhetünk Philippusz ellen?
– Tudom, hogy képes leszek semlegesíteni a varázserejét. Mi
ketten megvitatjuk a stratégiát, de ez attól függ majd, hány
embert tudunk csatasorba állítani.
– Megteszek mindent, amire csak kérsz. És te maradsz a király,
míg az ütközet el nem dől.
 Leonidász kezet nyújtott, Parmenión pedig megrázta.
– Győzelem vagy halál! – kiáltotta Leonidász. – Inkább a
győzelem, ha választani lehet.

A spártai mosolygott, és otthagyta őket, Parmenión pedig

Thénához fordult.
– Szerinted rosszul tettem, hogy elmondtam neki?
A nő megrázta a fejét.
– Nem. Szükséged lesz egy barátra a városban.
– Ott vagy te.
– Nem – felelte az asszony szomorúan. – Én nem megyek
Spártába, hanem délnyugatnak lovagolok, az Óriás Kapujához.
– De én azt hittem...
– Ahogy én is. De nem így lesz.
– Nekem... hiányozni fogsz, hölgyem.
– Te is nekem. Üzensz valamit Attalosznak?
– Igen. És Brontésznak is. Mi fogunk még tudni beszélni
egymással a távolból?
Théna bólintott, és közelebb lépett, megfogta a férfi kezét.
– Akár világokon át is.
Majdnem egy órán át üldögéltek ott, míg Parmenión felvázolta
a tervét. Leonidász ekkor tért vissza.
– Az emberek készen állnak – jelentette.
– Akárcsak én – mondta erre Parmenión.
 Spárta városa
A vereség híre már eljutott a városba, és nem gyűlt össze
tömeg, hogy üdvözölje a hazatérő katonákat, ahogy azok
végigvonultak a Távozás utcáján a márványoszlopú palotához.
– Maradj a közelemben – súgta oda Parmenión Leonidásznak,
miután a katonák visszatértek a nem messzi hadiszállásokra, ő
pedig az ifjúval együtt átlépett a nagy kapun –, mert még sosem
jártam idebent, és nem segítené ügyünket, ha összevissza
kóborolnék és eltévednék!
Leonidász elvigyorodott.
– Hat andromtisz van a földszinten, a konyhák pedig onnan
nyílnak. A szállásodat az első lépcsőpihenőtől jobbra találod.
Parmenión bólintott és a márványlépcsőhöz vezető, rikítóra
festett falakra nézett. Mindenütt csatajeleneteket látott, és még a
padlóra festett mozaik is hadrendben álló spártaiakat ábrázolt.
Elmosolyodott.
– Spárta nem változik, még egy másik világban sem.
Idős szolga lépett elő és meghajolt.
– Priasztész – súgta oda Leonidász.
– Köszöntelek itthon, felség – szólalt meg a szolga. – A fürdőd
készen vár és frissítőkről is gondoskodtam. –
Az öreg ismét meghajolt és a lépcső felé indult, Parmenión és
Leonidász pedig követték. A lépcső mellett lándzsás spártai hősök
szobrai sorakoztak a múltból, de a hadvezér egyet sem ismert fel
közülük. Priasztész felért az első lépcsőpihenőhöz, és jobbra
fordult, rátért egy széles folyosóra, majd kinyitotta a keletre néző
szobák sorából az egyik ajtaját. A sztratégosz belépett, követte a
szolgát a szobácskába, ahol egy bronzlemezes ülőkád állt, benne
forró, illatos vízzel. Az idős férfi kioldotta a spártai mellvértjét,
aki gyorsan levetkőzött.
 A fürdő igazi élménynek bizonyult, a forró víz ellazította fáradt
izmait. Priasztész vizezett bort töltött egy aranyszínű
boroskupába, és először ő kortyolt bele, mielőtt átadta volna azt a
királyának.
– Köszönöm, Priasztész, ez minden – merült nyakig
Parmenión a kádba. Az öreg meghajolt és távozott. Az új király
lesúrolta testéről az utazás porát és mocskát, majd kiszállt a
kádból. Leonidász egy törülközőt nyomott a kezébe, ezt a
hadvezér a derekára csavarta, mielőtt kilépett volna a nagy ablak
mögül nyíló erkélyre. Hűs szél simított végig csupasz testén,
amitől megborzongott. – Á, ez jólesik – fordult a spártai
harcoshoz.
– Mindig okos dolog, ha az ember lemossa magáról az
izzadtságszagot és a lovak bűzét, mielőtt köszönti hitvesét –
jegyezte meg Leonidász óvatosan.
– Hitves? Miféle hitves?
Leonidász vett egy nagy levegőt. Mikor Théna, a jósnő
megengedte, hogy szemtanúja legyen Parmenión életének abban
a másik Hellászban, szomorúan látta, hogyan veszti el a férfi a
szerelmét.
– Ez nem lesz könnyű neked, Parmenión. Mert ebben a
világban te feleségül vetted a húgomat, Deraét.
– Ő itt van? A palotában?
– Természetesen. De jobb, ha tudod, hogy nem szeret. Úgy
volt, hogy Nesztosz veszi el, ám a kötelesség volt az első, és ezért
hozzád ment, hogy így biztosítsa kapcsolatodat a trónhoz.
Parmenión lenézett remegő kezére.
– Szerintem ez nem fog nekem menni – suttogta. – Nem
tudhatod...
– Tudom – felelte csendesen Leonidász. – Hidd el, hogy
tudom. Csakhogy olyan útra léptünk, ahonnan nincs visszaút.
Légy erős, barátom! Hitvesed nem akar majd veled lenni, így el
tudod kerülni. Mondogasd magadnak, hogy ez nem az a nő, akit
szerettél! Ez egy másik világ. És most – váltott szelíden témát –,
mi a terved a csatára?
Parmenión megrázta a fejét és sikertelenül próbálta meg
kiverni a fejéből a Deraéről szóló gondolatokat.
– Nem fogjuk részletesen megvitatni őket, mert Théna nélkül
nem tudhatom, hogy nem figyelnek-e minket.
– Nekünk is van jósnőnk, Tamisz. Öreg már, de egykor nagy
hatalommal bírt. Rendeljem őt ide?
– Még ne. Ha tényleg bír az adománnyal, akkor tudni fog... a
csalásomról. Nem. Előbb hívasd az ephoroszokat! Még ma
fogadni akarom őket. A jósnőt másnap reggel hozd el! És most
mondd, mely ephoroszok ellenezték a Philippusz elleni csatát!
– Khiriszophosz és Szótéridész, akik lényegében a tanács
vezetői. Khiriszophosz gazdag és sokan a patronáltjai, Szótéridész
viszont egyben Apollón templomának főpapja is, és ő úgy
értelmezte az előjeleket, hogy végül az egész sereg nem
vonulhatott velünk.
– Tudsz keríteni tíz nyitottan gondolkodó, de a száját zárva
tartani képes embert?
– Hogyne! – felelte Leonidász. – De miért?
– Azt akarom, hogy míg tart a megbeszélés, kutasd át
Khiriszophosz és Szótéridész házát!
– Mire számítasz, mit találsz?
– Remélem, hogy semmit. Csakhogy fontolóra kell vennünk
annak a lehetőségét, hogy egyikük – vagy talán mindkettő –
Philippusz zsoldjában áll. Az embereiddel az őket a
makedónoszokhoz fűző szálakat kerestek – leveleket,
makedónosz aranyat... bármit.
– Úgy lesz, ahogy kívánod.
 – És küldj ki a lovasokat, hogy figyeljék a makedónosz sereget!
– Igen... felség. – A jóképű spártai meghajolt, és elindult kifelé
hátrálva.
– Leonidász!
– Felség?
– Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy méltó legyek...
hozzá.
– Nem kétlem, barátom. És én melletted állok majd.
Miután Leonidász távozott, Parmenión ismét telitöltötte
boroskupáját, és a város keleti negyedére szegezte pillantását.
Innen jól rálátott a piactérre, ahol az élelmiszerárusok már
felállították asztalaikat. A keskeny utcákon máris hírnökök
szaladgáltak, híreket hoztak a kereskedőkaravánokról vagy
szállítmányokról a kalmároknak. A palota utcáitól távolabb
utcaseprők takarították fel a tegnapról megmaradt szemetet, és
söpörték el a minden házból a nyitott agyagcsövekben az utcára
folyó szennyvizet. Magasan a város felett pedig, az
akropoliszdombon, a komor, büszke és baljós Zeusz szobra nézett
a hegyek felé.
Még csak negyvenezer ember sem élt itt, mint azt Leonidásztól
megtudta, és ezeknek több mint a fele szolga vagy rabszolga volt.
Parmeniónt nem fűtötte a lelkesedés, mikor a közelgő csatára
gondolt
Tudta, hogy nem elég, ha kiegyenlíti a makedónoszok
létszámfölényét. Hasonmásának majdnem sikerült. Nem. A
kulcsot a minőség jelentette... és a meglepetés. Ám hogyan lepj
meg egy embert, aki tudja, mire készülsz?
Vajon Philippusz már most is a gondolataiban olvas?
Ettől sem lett sokkal vidámabb.
A makedónoszok közeledtek, de mennyi idő, mire elérik a
várost? Alig pár napja vívtak egy csatát. Valószínűnek tűnt, hogy
Philippusz hagyja kicsit szusszanni a csapatait, hogy kiélvezzék a
győzelem gyümölcsét, a fosztogatást és a zsákmányt. Öt napig
talán? Vagy csak háromig?
A makedónosz király nem hiheti, hogy a spártaiak komoly
fenyegetést jelentenének – mindössze ötezer emberrel aligha. És
a rabszolgahad gondolata sem fogja őt felzaklatni.
Parmenión mögött kinyílt az ajtó, és édeskés illatszer aromája
csapta meg az orrát. Azonnal tudta, ki jött, és lassan fordult meg:
a szíve ki-kihagyott, a szája hirtelen kiszáradt.
Deraé állt ott előtte, arannyal szegett fehér ruhában. Vörös
haját hosszúra növesztette, és bonyolult fonatokkal fogta hátra.
Szeme zölden csillogott, bőre napbarnított bronz. A férfinak
torkán akadt a lélegzete, ahogy a felesége közelebb lépett hozzá.
Oly sok év elteltével ismét láthatta annak a nőnek az arcát
közvetlen közelről, akit szeretett, és akit elveszített.
– Deraé! – suttogta.
– Megszégyenítetted Nesztoszt – szólalt meg az asszony, és
szeme dühösen csillant –, amiért gyűlölni foglak, amíg csak élsz!
Parmenión köpni-nyelni nem tudott, olyan hatalmas döbbenet
lett úrrá rajta. Érezte, hogy remeg a lába, és elhátrált az erkély
korlátjától. Több mint harminc éve szerette ezt a nőt.
– Nem – próbálta magyarázni magának –, nem ezt a Deraét. –
Ám a logika cserbenhagyta az előtte testet öltött látomással
szemben. Az asszony arca és alakja ugyanolyan volt, mint
amilyennek emlékezete az elmúlt három évtizedben megőrizte, és
a nő látványától elhagyta minden bátorsága.
– Ugyan, mondj már valamit! – csattant fel Deraé.
A férfi erre csak a fejét rázta, felemelte boroskupáját,
meghúzta, és eltépte róla a tekintetét, próbálta megtörni a
varázst.
– Hát nincs mit mondanod?
 Ekkor harag tört rá, ami egy pillanatra fellobbant benne.
– Nesztosz szerencsésnek mondhatja magát, hogy még
egyáltalán él. Ami pedig a gyűlöletedet illeti, hölgyem, az rövid
életű lesz, mivel valószínű, hogy mindnyájunknak alig öt napja
van csak hátra. Ha ezt pár napot Nesztosszal óhajtod tölteni,
menj, áldásom rátok!
– Az áldásod? Nos, ez olyasmi, amit sosem bírtam. Betöltöttem
a célt, amire kellettem, feleségül vettél, hogy király lehess,
elloptad a boldogságomat – és most áldásodat adod rám. Hát, én
köpök rá! Nem kell.
– Mondd meg hát, mi kell neked, és ha hatalmamban áll,
megadom.
– Nincs semmi, amit adhatnál – felelte erre a nő, és sarkon
fordult, majd nagy léptekkel elindult az ajtó felé.
– Deraé! – kiáltott utána Parmenión, mire a nő megállt, de
nem fordult meg. – Mindig is szerettelek. Mindig.
Erre az asszony már visszafordult, vérvörös arccal és lángoló
tekintettel, de a haragja elszállt, mikor meglátta a férje arcát. És
aztán válasz nélkül az ajtóig hátrált, és kimenekült.
Parmenión az egyik kerevethez sétált, és leült rá, komor
gondolatok redőzték a homlokát.
Kisvártatva Priasztész, az öreg szolga érkezett a király
szállására, és mélyen meghajolt.
– Mit fogsz ma felvenni, felség? – érdeklődött.
– Csatához öltözöm – felelte a hadvezér.
– Melyik mellvértedet szeretnéd?
– Nekem mindegy! – horkant fel a sztratégosz. – Válassz te,
Priasztész, és csak hozd ide!
– Igen, felség. Minden rendben? – kérdezte az öregember.
– Remekül vagyok.
 – Á – jegyezte meg Priasztész mindentudóan –, szóval a
királyné mérges. A világ darabokra hullik, de a királyné mérges.
Mindig az... miért nem veszel magad mellé egy másik hitvest, fiú?
Sok királynak van több felesége... és ő még csak fiakat sem adott
neked. – Az öregember láthatóan szívélyes kapcsolatot ápolt a
királlyal, Parmenión pedig megnyugtatónak találta ezt nyílt
barátságosságot. Így aztán gondolkodás nélkül felelt.
– Szeretem őt.
– Tényleg? – ámult el Priasztész. – Mióta? És ugyan miért?
Elismerem, hogy szép a teste és erős, gyermekáldásra alkalmas a
csípeje, viszont, Zeuszra mondom, igazi hárpia.
– Mióta is vagy mellettem, Priasztész?
– Felség?
– Mióta is? Pontosan mióta?
– Pontosan? Az orkhomenoszi csata után szabadítottál fel.
Mikor is történt az... a Griff évében? Azóta hogy elrepült az idő!
– Igen, akkor történt – bólintott Parmenión, aki ettől nem lett
okosabb. – Sokat változtam azóta?
– Nem – vihogott az öregember –, még mindig ugyanolyan
vagy: szemérmes és öntelt, költő és harcos. Ez a háború nehéz
neked, fiú, mert öregebbnek tűnsz. Fáradtnak. A vereség teszi.
– Megpróbálom elintézni, hogy ilyen többé ne fordulhasson
elő.
– És sikerrel is jársz majd – kuncogta Priasztész. – Az összes
orákulum azt jósolta, hogy elesel a csatában, de én nem hittem
nekik. Ő az én Parmeniónom, mondtam. Nem él senki, aki
legyőzhetné. És tudom, hogy győztél volna, ha nincsenek a
kadmosziak. És mint hallom, elbántál Nesztosszal. Épp ideje volt
már. Mióta mondogattam, hogy tedd már meg? Hmm?
– Túl régóta. És most hozd a vértemet, majd szólj, amikor
megérkeztek az ephoroszok!
 Priasztész beballagott a hátsó szobába, ahonnan egy feketére
égetett, aranyszegélyű bőrmellvérttel, meg bronzzal megvasalt,
bőrcsíkokból font férfiszoknyával tért vissza.
– Ez megteszi?
– Igen. Hozz ennem, míg felöltözöm!
– Kérhetek egy szívességet, fiú?
Hogyne!
– Leonidász azt mondja, hogy arra kérsz minden ép testű férfit
– a rabszolgákat is beleértve –, hogy ragadjon kardot a város
védelmében! Nos, mi lesz velem? Még csak hetvenhárom vagyok,
és még mindig erős. Melletted fogok állni.
– Nem – felelte Parmenión. – Az öregebbeket hátrahagyjuk a
város védelmére.
Priasztész azonban nem hátrált, ellenben szúrósabb lett a
tekintete.
– Szeretnék veled lenni... az utolsó napodon.
Parmenión belenézett az öreg szürke szemébe.
– Szerinted meg fogok halni? – kérdezte szelíden.
– Nem, nem! – tiltakozott Priasztész, de nem nézett a királyra.
– Csak egyszerűen szeretnék ott lenni, hogy osztozzam veled a
győzelem dicsőségében. Sosem született fiam, Parmenión, de
közel tizenöt éve gondoskodom rólad. És szeretlek, fiú. Tudod te
ezt?
– Tudom. Akkor hát úgy lesz, ahogy mondtad: velem tartasz.
– Köszönöm. És most kerítek neked valami harapnivalót. Mit
szólnál egy kis mézes süteményhez? Vagy inkább sózott húsra
vágysz?

Míg Priasztész elment az ennivalóért, Parmenión felöltözött,

majd kisétált az erkélyre. Rá kellett döbbennie, hogy az ebben a
világban élt spártai király jó ember volt, gondoskodó és türelmes.
Különben miért hagyná, hogy a szolgája ilyen bizalmasan
beszélgessen vele? Mi másért tűrte volna el Nesztosz
hepciáskodását? És most egy öregember nem mást kért tőle, mint
hogy amellett az ember mellett eshessen el, akit szeret. A
hadvezér felsóhajtott.
– Jobb ember voltál nálam – suttogta, és felnézett a felhő
csíkozta égre.
Az erkély alatt és a palota falain túl Spárta ébredezni kezdett.
Rabszolgák indultak a piacra, boltok nyitottak, a kalmárok
portékáikat pakolták ki a kecskelábú asztalokra.
Olyan, mintha az övé lenne az egész város – gondolta. –
Csakhogy itt nem élt Xenophón, sem Hermiász – döbbent rá
hirtelen. – Saját világának Spártájában egyetlen barátja volt,
Hermiász, aki mellé állt, míg a többiek csak gyűlöletet és undort
éreztek a kevertvérű iránt. Ugyanaz a Hermiász, aki Leuktránál
esett el, a túloldalon harcolva.
– Az ephoroszok készen állnak, felség – jelent meg Leonidász.
– Előbb hadd egyen valamit! – horkant fel
Priasztész, aki ekkor érkezett meg a spártai tiszt mögött.
Aki erre elvigyorodott.
– Mint a kicsinyét védelmező nőstény farkas, olyan – jegyezte
meg.
– Vigyázz a szádra, fiú, nehogy ez a vénember kivágja a
nyelvedet! – vágott vissza Priasztész, és egy ezüsttálcát tett le a
király elé. Parmenión gyorsan bekapott pár falatot, a mézes
süteményt pedig erősen felvizezett borral öblítette le.
Elbocsátotta az öreget, és Leonidászra nézett. – Nem fogom
felismerni az ephoroszokat, ezért azt szeretném, ha név szerint
üdvözölnéd őket.
– Úgy lesz. És a válogatott csapat már úton van Khiriszophosz
és Szótéridész házához. Én is csatlakozom hozzájuk, amint a
megbeszélés elkezdődik.
 Ha bármi olyat találtok, ami terhelő rájuk nézve, térj vissza a
palotába a tárgyalásra! Ne szólj egy szót sem, csak mutass rá a
bűnösre!
– Úgy lesz, ahogy kéred.
– Remek! És most mutasd az utat a megbeszélésre!
A két férfi elhagyta a király szállását, és a szobrok szegélyezte
lépcsőn lesétáltak egy hosszú folyosóra. A szolgák meghajoltak,
mikor elhaladtak mellettük, és a királyi kertek őrei vigyázzállásba
vágták magukat, ahogy a két férfi kiballagott az udvarra. Végül
egy kétszárnyú ajtóhoz értek, ahol két, lándzsás, pajzsos katona
posztolt. Mindkét harcos tisztelgett, majd letették a lándzsájukat
és benyomták az ajtót.
Parmenión egy hatalmas andronitiszbe lépett. A falak mentén
kerevetek álltak, és a padlót fenséges mozaik díszítette, rajta
Apollón istennel, aki egy hatalmas párducon lovagolt. Az isten
szeme zafírból készült, a párduc szemgolyóját smaragdból
faragták. Mindkét oldalon tizenkét oszlop tartotta a tetőt, a
bútorokat pedig arannyal rakták be. A hat ephorosz felállt, mikor
a hadvezér belépett. Leonidász hozzájuk sietett, és a sztratégosz
figyelte, ahogy nevükön szólítja őket.
– Dexiposz, esküszöm, hogy napról napra hájasabb vagy!
Mióta nem jártál a gyakorlótéren...? Ah, Kleandrosz, van valami
hír a szállítmányról? Számítok rá, hogy abból kifizethetem a
szerencsejátékon összeszedett adósságomat... Mi az, Lükón?
Badarság, csak a kockán ért utol a balszerencse. Majd
visszanyerem.
Parmenión szó nélkül sétált oda az északi falnál álló nagy
kerevethez, elnyúlt rajta, és úgy hallgatta feszült figyelemmel a
beszélgetést. Ekkor egy férfi lépett oda hozzá – magas, széles
vállú, egyszerű kék tunikában és ezüstszállal szegett fekete
bőrövben. Haja vasszürke, szeme egészen döbbenetesen kék.
 – Örülök, hogy életben látlak, felség – szólalt meg mély és
rideg hangon.
Leonidász lépett oda mellé.
– Mi sem lehetünk kevésbé hálásak, Szótéridész – mondta. –
Mert ha a király nem omlasztja le a sziklákat, egyikünk sem ért
volna haza élve.
– Hallottam róla – felelte Szótéridész –, ám ez aprócska diadal
volt, szemben egy ekkora vereséggel.
– Valóban az volt – mondta Parmenión csendesen, és
farkasszemet nézett a másikkal. – Ám a vereséget elrendezték,
nemde, Szótéridész?
– Hogy érted ezt, felség?
– Talán nem te jövendölted meg? Nem te állítottad, hogy az
előjelek kedvezőtlenek. Ám elég a fecsegésből, kezdjük!
Parmenión körülnézett a teremben, Szótéridész pedig
visszavonult, hogy leüljön Khiriszophosz, egy fekete hajú, erős,
előreugró állkapcsú férfi mellé. Az ephorosz tündöklőén zöld
köntösben pompázott, torkán arany nyaklánc csillogott.
– A mai napon – kezdte a hadvezér – egyetlen kérdésre kell
választ találnunk. Mi lesz Spárta sorsa?
Leonidász meghajolt és kihátrált, az ajtószárnyak becsukódtak
mögötte.
– Bizonyos – tárta szét a kezét Khiriszophosz –, hogy csak
egyetlen válasz létezik, nem? Egyezkednünk kell Philippusszal.
Nem állhatunk meg előtte.
Egyetértek – fűzte hozzá Szótéridész. – A makedónosz király
verhetetlen... amint azt már a mi sztratégoszunk is tudja.
– Bosszantónak találom, hogy ilyesmire adjam a voksomat –
szólalt meg Dexiposz, az alacsony, szakállas és kopaszodó sötét
bőrű harcos – de én sem tudom, hogyan szállhatnánk szembe
vele. Pusztán számbeli fölény révén átkarolhatja a szárnyainkat,
amivel négyszög alakzatba kényszerít minket, és pusztán
gerelyvetői és íjászai révén legyőz minket.
– Én akkor is azt mondom, hogy harcoljunk! – bődült el
Kleandrosz. Parmemónt meglepte, hogy ilyen sztentori hang
képes ilyen csontsovány testből előtörni: Kleandrosz már-már a
véznaság határát súrolta, bőre sárgás, szeme váladékos. – Mi más
tehetnénk, fivéreim? Nem egy ellenséges királlyal van dolgunk,
hanem egy démonnal. A megadás sem ment meg minket ennek az
embernek a rémtetteitől. Jobb inkább csatában elesni.
– Tisztelettel, Kleandrosz – szólt ismét Khiriszophosz –, te így
is, úgy is a halálodon vagy. Mindannyian sajnáljuk, de neked
kevesebb a vesztenivalód, mint bárki másnak a városban... mint
mondjuk a nőknek és a gyerekeknek.
– Igaz, hogy haldoklom, de nem ezért mondom, hogy
harcolnunk kell. Gyermekeink sem lesznek nagyobb
biztonságban, mint a kadmoszi gyerekek. Itt magával a gonosszal
állunk szemben: és ezzel az erővel nem szabad alkut kötnünk.
– Minden háborúban rengeteg a túlzás – mondta erre
Khiriszophosz. – Az ellenséget mindig szörnyetegnek állítják be.
Philippusz harcos király: veretlen, legyőzhetetlen, de ő is csak
ember, nem több ennél.
– Nem értek egyet – szólalt meg egy új hang, mire Parmenión
a beszélő felé fordult. Lükón volt az, a legfiatalabb ephorosz,
húszas évei közepén járó, jóképű, sötét hajú, sötét szemű ifjú. –
Találkoztam már a makedónoszok királyával és láttam, mit
művelt Methónéban és Plataiában. Kleandrosz nézeteit osztom:
harcolnunk kell.
Erre vitatkozni kezdtek.
– Elég! – bődült el ekkor Parmenión. Sűrű, fekete szakállú,
magas, keménykötésű férfi üldögélt a terem túloldalán, és a király
most ránézett. – Te még nem szóltál, Timaszion. Nincs mit
mondanod?
Timaszion erre csak a vállát vonogatta.
– Tépelődöm, felség. A szívem a harc mellett áll, a fejem
viszont óv tőle. Megtudhatom, milyenek az előjelek?
Szótéridész felállt, meghajolt előbb a király, majd a többi
ephorosz felé.
– Ma – fogott bele – kecskét áldoztunk Zeusznak, Mindenek
Atyjának. A mája foltos volt, a bele tele daganattal. Halál és
pusztulás jön, ha megkísérelünk Philippusszal háborúzni. Az
istenek ellenünk vannak.
– Mint Mantineiánál? – érdeklődött Parmenión.
– Pontosan, felség – bólintott a főpap.
– Érdekes ütközet volt – mondta most a hadvezér. –
Megtörtük a támadásukat, és majdnem miénk lett a centrum.
Csakhogy még háromszáz spártai sem képes egyedül kivívni a
győzelmet. Persze még érdekesebb lenne azt találgatni, hogy mi
történhetett volna, ha ötezer spártaival törünk előre.
Az istenek ellenezték e tervet – mutatott rá Szótéridész.
– Ahogy azt te tudattad is velünk. Különösnek találom, hogy...
Akhaia... istenei inkább a Démonkirály oldalára állnak. De én
nem vagyok jós, nem az én dolgom megkérdőjelezni Zeusz
akaratát. Mondd csak, Khiriszophosz, hogyan engesztelnéd ki a
makedónosz királyt és mentenéd meg Spártát?
– Ezt nem veheted fontolóra! – dühöngött
Kleandrosz.
– Csendet! – dörögte Parmenión. – Szeretném meghallgatni
Khiriszophoszt. Hamarosan ismét rád kerül a sor, Kleandrosz.
Khiriszophosz felállt, és beszélni kezdett: sima hangon,
megnyugtatóan beszélt. Mint elmondta, követséget menesztene
Philippuszhoz, akik szövetséget és barátságot meg tartós békét
kínálnának a királynak. Ajándékokat is vinnének. A
makedónoszok uráról köztudott, hogy remek lovas, és ő,
Khiriszophosz, saját maga ajándékozná meg egy díjnyertes trák
csődörrel. Így elkerülnék a háborút, Spárta pedig a világ
legerősebb hatalmának a szövetségesévé válna. Jó darabig
beszélt, végül rámutatott, hogy a hódító király – lévén harcos –
végül északnyugatra vezeti majd a seregeit, és megpróbálja
leigázni az etruszkokat, meg Itália akháj városait. Még
nyugatabbra pedig a gallok mesés földjei terülnek el, ahol az
épületeket aranyból és drágakövekből emelték, és az ottani
királyok állítólag halhatatlanok.
– Ha most a békéért folyamodunk – kockáztatta meg
Khiriszophosz –, csak annál hamarabb szabadítjuk meg Akhaiát
Philippusztól. Természetesen felajánlom, hogy én magam
vezetem a küldöttséget – tette még hozzá, majd ismét
leheveredett a kerevetére.
– Természetesen! – horkant fel Kleandrosz.
Ekkor lépett a terembe Leonidász. Parmenión, aki egyedül
feküdt a bejárattal szemközt, várta, hogy mit jelez. Mikor a tiszt
rámutatott Khiriszophoszra és Szótéridészre, a hadvezér
bólintott. Fegyveresek érkeztek a helyiségbe, és lassan
elhelyezkedtek a kerevetek mögött, ahol az árulók hevertek.
Khiriszophosz nagyot nyelt, az arca elvörösödött.
– Mi folyik itt, felség? – rezzent fel Kleandrosz.
– Türelem! – intette a király. – A szakadék szélén tántorgunk,
és szörnyű gonosz járja a vidéket. Lehetőségünk lett volna
megszabadítani a világot e gonosztól, de tervünket
meghiúsították, mert Philippusz emberei mindenütt ott vannak.
– Szünetet tartott, ránézett a két árulóra. Parmenión érezte,
ahogy egyre gyűlik benne a harag. Miattuk halt meg a spártai
király és a többi ezrek Mantineia síkján. Semmit nem szeretett
volna jobban, mint átrohanni a termen, és kardjával kivágni
ocsmány szívüket. Nyugalomra intette magát, és folytatta: – A
Sötétség természete a rontás, és a gyenge akaratúak vagy a
kapzsik és sóvárak mindig fogékonyak rá. Khiriszophosz és
Szótéridész elárulták városukat, népüket, királyukat. Titkos
megállapodást kötöttek Philippusszal, és arra szövetkeztek, hogy
a Démonkirály győzelmet arathasson Mantineiánál. Nem tudom,
mit kínáltak nekik cserébe az árulásért, de nem is érdekel.
Mindnyájunk fejére megpróbáltak végzetet hozni, és gaztettüket
vérrel írták.
Khiriszophosz talpra szökkent, míg Szótéridész felült, arcából
minden vér kiszökött.
Amit tettem, azt Spártáért tettem! – erősködött Khiriszophosz.
– Szó sincs itt árulásról! Philippusz győzelme soha nem is volt
kérdéses; csak egy bolond próbálná tagadni. Ám ez a múlt, és már
botorság lenne rágódni rajta. Én vagyok az egyetlen, aki képes
megmenteni a várost. Philippusz bízik bennem, és tisztességesen
fog velem alkudni. Nélkülem nektek végetek. Gondolkodjatok el
ezen!
– Én már megtettem – közölte Parmenión. – Spárta harcolni
fog... és Spárta győz. De te... meg a talpnyaló papod... ezt már
nem éritek meg. Leonidász!
– Felség?
– Vidd a szemem elől ezeket a... förmedvényeket! Vidd és
végeztesd ki őket! Méghozzá azonnal, és a tetemük kerüljön
jelöletlen sírba!
Khiriszophosz hátrálni kezdett a mögötte álló őröktől, és már a
mozaikpadlón állt.
– Ne legyetek ostobák! – kiabálta. – Meg tudlak menteni
titeket!
 Hirtelen tőrt rántott elő köntöse alól és Parmeniónnak rontott.
A király felpattant, kardja kiröppent a tokjából és átdöfte a
szikrázó zöld ruhadarabot. Khiriszophosz felnyögött és
hátratántorodott. A hadvezér kitépte pengéjét a haldoklóból és a
zöld selymet az ütőérből kispriccelő vér festette vörösre. Az
ephorosz térdre zuhant, a hasát markolászta, aztán a szeme
megüvegesedett és az oldalára zuhant. Katonák ragadták meg és
vonszolták végig a mozaikpadlón: a tetem vércsíkot húzott maga
után. Szótéridész egy tapodtat sem mozdult eddig, arca teljesen
kifejezéstelen volt, míg két katona karon nem ragadta, és ki nem
terelte.
– Az istenekre, felség! – suttogta Kleandrosz. – Ezt nem
hiszem el. Hiszen tisztavérű spártai családból származott. Egy
nemesi házból... hősök vérvonalából.
– Ostobaság az embert kizárólag a származása alapján
megítélni – felelte Parmenión. – Ismertem gyávák fiait, akik
bátrak voltak, és tolvajok gyermekeit, akikre egy nép egész
vagyonát rá lehetett volna bízni. Az árulást nem a vér szüli,
Kleandrosz, hanem a lélek.
– És most hogyan tovább, uram? – kérdezte
Leonidász.
– Most? Készülünk a háborúra.

Kétnapi lovaglásra a várostól délnyugatra Attalosz felemelte a

kezét, hogy megállítsa a kis csapatot, majd körülnézett a vészjósló
tájon – mindenütt fűrészes élű sziklák hevertek, imitt-amott
nőttek csak fák és csörgedeztek patakok. Útjuk során azt a pár
falut elkerülték ezen a lakhatatlan vidéken, viszont magányosan
álló tanyáknál megálltak, ahol maguknak ételt, lovaiknak pedig
takarmányt szerezhettek.
Attalosz nyugtalankodott, mert üldözőik közeledetek. Sisak
szúrta ki elsőként a vadászokat, az előző nap végén, amikor a
lenyugvó nap megcsillant a nagy lovas alakulat dárdahegyein –
talán egy órával jártak mögöttük. A remegő forró levegő miatt a
király bajnoka nem látta ugyan az egyes lovasokat, de legalább
ötvenen lehettek.
Ektálisz előrelovagolt a makedón mellé, és a nyugaton
gomolygó porfelhőre mutatott.
– Lovasok – közölte a korinthuszi. – Valószínűleg
messzénaiak. A Zsarnok szolgálatában állnak.
A kis csapat délkeletnek kanyarodott, és sokáig lovagoltak
aznap éjjel. A lovak azonban fáradtak voltak, és amikor a hold
fényét eltakarták az évszakra nem jellemző fellegek, Attalosz
kénytelen-kelletlen megálljt parancsolt. Egy domboldalban,
sziklák takarásban vertek tábort, tűz nélkül, Ektálisz pedig
őrszemeket állított, és a csapat nagy része álomba merült. Nem
úgy az orgyilkos.
Sisak így talált rá, ahogy egymagában üldögélt, és az észak felé
vezető nyomaikat bámulta.
– Pihenned kellene – szólította meg a harcos.
– Képtelen vagyok. Gondolatok, tervek, félelmek keringenek a
koponyámban, mint megvadult darazsak.
– Milyen messze van még az Igézet erdeje? – érdeklődött
Sisak, akinek fémes arcán hátborzongatóan csillant meg a hold
fénye.
– Még egy nap, legalábbis Brontész szerint.
– Nos, két választásunk van – tápászkodott fel Sisak. – Vagy
sikerül elérnünk, vagy meghalunk.
– Ez igazán megnyugtató! – horkant fel Attalosz.
– Én annak találom – felelte Sisak mosolyogva, és visszatért a
sziklák közé, hogy ledőljön.
Csend telepedett a makedónra, és hűs szél simított végig az
arcán. Vagy egy órán át ült még egymagában, nyomorultul,
lehangoltan. Majd egy ló lépteinek zaja riasztotta fel
merengéséből. Könnyedén talpra ugrott, és kivonta a kardját.
Miért nem figyelmeztették őket az őrszemek? A ló beért a sziklák
közé, és Théna szállt le róla.
Attalosz a tokjába lökte a pengét, és a nőhöz sétált.
– Hol van Parmenión?
– Spártában állít sereget.
– Miért? Itt kellene lennie velünk! Vívja csak meg a spártai
király a saját csatáit!
– Parmenión a spártai király.
– Miféle őrültségeket beszélsz?
Szomjas vagyok. Hozz vizet és utána beszélgetünk – hagyta ott
Théna és leült a domboldalba. A férfi engedelmeskedett a
kérésnek, majd letelepedett az asszony mellé, míg az ivott. A
látnoknő ezután komótosan elmagyarázta, hogy milyen
események vezettek Parmenión döntéséig, és hogy milyen
gondokkal néz szembe.
– De reménye sincs a győzelemre! Én nem vagyok sztratégosz,
Théna, de azt tudom, hogy csatában az első számú cél az
ellenséges szárny megtartása. Ha nem vagy rá képes, akkor
bekerítenek, és megsemmisítenek. Ötezer ember pedig képtelen
feltartóztatni egy akkora sereget, amelyet a síkon láttunk.
– Tudom – felelte a nő törődötten.
– Azt mondod, hogy ott fog meghalni? Miért?
Hekaté nevére, miért?
– Mert a becsület vezérli.
– A becsület? Mi köze ennek a becsülethez? Nem tartozik
semmivel ezeknek az embereknek. A kötelessége Alexandroszhoz
köti, és a királyához.
– Alexandrosz azonban a te gondjaidra van bízva, és
Parmenión bízik benned.
 – Akkor a fene essen belé! Azt hiszi, hogy egy isten, aki bárkit
le tud győzni, aki az útjába kerül?
Philippusz felmorzsolja!
Théna megdörgölte fáradt szemét.
– Parmenión azt szeretné, ha elvinnéd Alexandroszt az erdőbe
és megkeresnéd Brontészt. Ott pedig megbeszéljük a tervét.
– Ha a terv az, hogy Alexandrosz és én visszatérünk
Makedóniába, támogatom, de ne várd tőlem, hogy ellovagoljak
ebbe a városba vagy részt vegyek bármilyen balvégzetű csatában a
Démonkirály ellen.
Hideg szél simított végig Attalosz hátán és sziszegő hangot
hallott, amitől libabőrös lett.
– Milyen okosan teszed – sziszegte, mire a király bajnoka
megfordult, kardja villanva termett a kezében. Előtte egy sápadt
alak lebegett, láthatóan ködből. Lassan megszilárdult, és egy
széles vállú, szakállas és erős férfi alakját öltötte, akinek jobb
szeme aranyként csillogott. Théna némán üldögélt, nem szólt egy
szót sem. – Ah, Attalosz – suttogta Philippusz –, milyen különös
érzés megtudnom, hogy ellenem vagy. A szíved és lelked minden
darabkája azt súgja, hogy hozzám tartozol. Hogy az én oldalamon
kellene vonulnod. Vagyont, nőket, földeket, birodalmakat
kínálhatok neked. Mégis, miért szállsz velem szembe? Egy
gyermekért, aki egy napon meg fog ölni. Add át nekem, és ezzel
véget vetsz a rád leső veszélynek.
– Nem szolgállak – felelte rekedt hangon Attalosz.
– Nem, hanem inkább az én hitványabb alakomat szolgálod.
Egy embert követsz, de itt egy istent követhetnél. A gondolat
kedvedre való, nemde? Igen, látom a szívedben. Paloták, Attalosz,
az uralmad alatt álló népek. Király lehetnél.
– Az ígéretei nem jelentenek semmit – szólalt meg most
Théna, de hangja sipítónak és üresnek tűnt.
 – Ő tudja – folytatta Philippusz. – Attalosz tudja, hogy igazat
szólok, tudja, hogy az ő tehetségével felvértezett harcosok mindig
kivívják a náluk gyarlóbbak irigységét és gyűlöletét. Még
Philipposz is ellene fordul egy napon. Ám itt, az én oldalamon,
megkaphatja, amire a lelke mélyén vágyik. Nem így van?
De igen – felelte a kardforgató. – Szolgálhatnálak.
– Akkor tedd meg! Hozd el nekem a gyermeket! Vagy várd
meg, míg a lovasaim megérkeznek. Bárhogy teszel is,
megjutalmazlak.
A Démonkirály villózni kezdett, alakja halványult.
Attalosz Thénára nézett.
– Nem győzhetjük le. Képtelenség.
– Mit fogsz tenni?
– Hagyj magamra, Théna! Gondolkodnom kell.
– Pont ez az, amit nem kell tenned. Hanem érezned kell.
Philipposzt hitványabbnak nevezte magánál. Egyetértesz vele?
– Nem számít, hogy egyetértek-e vagy sem. Az életben csak
győztesek vannak és vesztesek. Philippusz pedig győztes.
– Győztesek és vesztesek? Az élet nem egy verseny. Az, aki
sosem veszít egy csatát sem, de egyedül végzi be, és úgy, hogy
nem szereti senki, az nem győzött. Mondhatsz bármit, ami ezzel
ellentétes, de ezzel te is tisztában vagy. Ha nem lennél, nem
szolgáltad volna ilyen hűségesen Philipposzt. Légy őszinte,
Attalosz! Te szereted azt az embert.
– Igen, szeretem – kiáltott fel a kardforgató –, és ettől én is
pont olyan hatalmas bolond vagyok, mint Parmenión! Itt viszont
király lehetnék!
– Tényleg az lehetnél. Ehhez mindössze el kell árulnod
Philipposzt, és el kell intézned, hogy a fiát meggyilkolják.
Attalosz egy darabig lehajtott fejjel hallgatott.
 – Árultam el már korábban is másokat – dünnyögte
csendesen. – Nem olyan nehéz.
– Á, de árultál el már barátot is? – lépett ki az árnyékok közül
Sisak.
– Sosem voltak barátaim – felelte Attalosz.
– És mi van ezzel a... Philipposszal?
A király bajnoka felsóhajtott.
– Bízik bennem. Tudja, ki vagyok, hogy mit tettem, mégis bízik
bennem. Még a barátjának is nevez. – Hirtelen felnevetett,
csöpögött belőle a keserűség. – És az is vagyok. Meghalnék érte...
és valószínűleg meg is fogok.
– Nos – mondta erre Sisak –, ha a csevegésnek vége, szeretnék
lefeküdni aludni.
Attalosz Thénára nézett.
– Nem fogom elárulni a fiút.
A nő felállt, és odaállt a kardforgató elé.
– Jobb ember vagy, mint ahogy azt gondolod.

Deraé belenézett a férfi fakó szemébe. Az megrázta a fejét.

– Vagyok, aki vagyok – mondta, és a papnő a tekintetével
követte, amint a sziklák közé sétál, hogy a többiektől távol
leheveredjen. Egy pillanatra kinyúlt, hogy elcsitítsa félelmeit és
elhozza számára az álom menedékét.
Deraé kedve furcsamód jobb lett. Philippusz tévedett. Olvasott
Attaloszban, és jól olvasott benne, mégis hibát követett el.
Első alkalommal nyílt apró rés a Démonkirály áttörhetetlen
páncélján. A Zsarnok kudarcot vallott.
A papnő alig akarta elhinni. Az összes ember közül, aki
meginoghatott volna, a keserűségben fuldokló Attalosznak kellett
volna a leggyengébb prédának lenni.
Mégis ellenállt az uralkodó ígéreteinek, még úgy is, hogy
jelleme sötétebbik fele azt kiabálta, fogadja el.
 Deraé leült, hátát egy sziklának támasztotta. Abban a
pillanatban, hogy Philippusz megjelent, ő összekapcsolódott
Attalosszal, azzal a céllal, hogy megerősítse, hogy segítsen neki.
Ám erre nem volt szükség. A makedónban ugyanis létezett
egyetlen apró, csillogó szál, amely lelke sötétjében lobogott: a
Philipposz iránti szeretete.
Vajon honnan fakadhatott ez? Attalosz szinte bármilyen
gonoszságra kapható volt, mégis megronthatatlannak bizonyult.
A nő elmosolyodott.
– Csodálatos az éj – szólalt meg Sisak, és leült mellé.
– Azt hittem, alvásra vágysz.
A férfi bólintott.
– Az álomtalan alvás olyan, mintha az ember halott lenne.
– Emlékszel bármire is az életedből?
– Nem.
– Mégis nagyon higgadtnak tűnsz. Én nem szeretném, ha
megfosztanának a múltamtól.
A harcos elmosolyodott, fémbőre gumiszerűen megnyúlt, és
felfedte bronzfogait.
– Csakhogy én nem tudom, milyen ez a múlt, vagy milyen volt.
A tudatlanságban is lakozik egyfajta béke. Lehet, hogy gonosz
ember voltam. Talán léteznek a múltamban szégvellnivaló tettek.
– Nem érzek benned gonoszságot, Sisak.
– Csak éppen a világ formál minket, a gonosz nemzi a gonoszt.
Ha egy ember gyűlölettel a szívében nő fel, akkor a tetteidet ez a
gyűlölet fogja kormányozni.
Mint talán Attalosznál. Nekem nincsenek emlékeim.
Formátlan vagyok.
– Önmagad magja változatlan. Megmentetted Iszkandert, az
életedet kockáztattad. És tudod, mi a barátság és a hűség.
 – De hiszen a fiú tud megszabadítani ettől a... varázslattól. És
ez az önző ok, amiért érte küzdők.
– Hosszúra nyúlik az életem, hosszabbra, mint amilyennek ez
az ifjonti test mutatja. Tapasztalatom szerint a gonosz akkor kap
erőre, mikor a férfiak és a nők gyengék. Téged nem látlak
gyengének. Bízz bennem! Nem azt mondom, hogy jó ember
voltál, vagy netán szent – karforgató képességeid ezt cáfolják.
Viszont gonosz sem vagy.
– Majd kiderül.

Parmenión Leonidász és Learkhosz mellett állt a gyakorlótér

északi bejáratánál, és szenvtelenül nézte, ahogy a szolgák,
rabszolgák és öregemberek elmasíroznak mellettük. Közöttük
tisztek haladtak, köszöntötték régi bajtársaikat, és a veteránokat a
tér nyugati felébe irányították, ahol kardok, pajzsok és lándzsák
százait halmozták fel a falak mentén.
A távolból Parmenión kalapácsok csengését hallotta, ahogy a
város páncélkovácsai vadul dolgoztak, hogy még több fegyvert,
nyílhegyet, kardpengét, lándzsahegyet és sisakot gyártsanak.
– Eddig mennyi? – kérdezte.
– Négyezer – felelte Leonidász –, de a gyakorlótér sokkal
többet úgysem tud befogadni. A ma reggel jöttek a város déli és
keleti kerületeiből jöttek. Arra kértük az északi és nyugati
körzetekben élő... önkénteseket... hogy délután jöjjenek.
– Hogyan tudunk ennyi embert elbírálni? – tette fel a kérdést
Learkhosz. – És hogyan verünk beléjük fegyelmet alig két nap
alatt?
– Csak két képességet szeretnék a rabszolgáknál látni – fordult
hozzá Parmenión. – A kiválasztottaknak azt kell megtanulniuk,
hogyan álljanak széthúzott vonalú csatarendbe, és hogy miként
vegyenek fel zárt alakzatot támadásnál.
 – Ennek nem sok hasznát látjuk – mutatott rá Leonidász. –
Nem számít, milyen szép alakzatba rendeződnek kezdetben,
amint kiadják az előrenyomulási parancsot, a vonalaik
megtörnek. És az lesz belőlük, amik most: gyülevész csőcselék.
– Tudom, mégis ezt a két alakzatot kell beléjük vernetek.
Mikor kiadom a parancsot, azt akarom, hogy olyan könnyedén
foglalják el a helyüket, mint a legkiválóbb spártai harcos. És
keressetek ötszáz olyan embert, aki ért az íjhoz, mert szükség lesz
rájuk a makedónosz lovasság visszaveréséhez.
– Úgy lesz, ahogy parancsolod, uram – felelte Leonidász.
– Remek, a délelőtt közepén visszajövök, hogy megnézzem,
hogy halad a gyakorlatozás.
– Szeretnéd, hogy ott legyek, amikor fogadod Tamiszt, a
jósnőt? – tudakolta Leonidász.
– Nem – mosolyodott el kényszeredetten Parmenión. – Ha
tényleg olyan jó, akkor mindent érteni fog. Ha nem, akkor nem
sok hasznunkra lesz.
A palota szinte üresen tátongott, mikor a hadvezér belovagolt a
kapuján. Az összes férfiszolga – Priasztész kivételével –, a
gyakorlótérre ment. Parmenión leszállt az istállónál, és a szürke
kancát bevezette az egyik karámba, majd leszedte róla a párducos
nyeregtakarót, amelyet azután az egyik korlátra akasztott. A
kanca felnyerített és vágtatni kezdett körbe-körbe a karámban,
ide-oda dobálta a fejét, és többször ágaskodott fel, hogy így hívja
fel magára a túlsó kis réten legelésző csődörök figyelmét.
Parmenión besietett a palotába, Priasztész nevét kiáltotta, mire
az öreg futva érkezett az emeletről.
– Tamiszt, a jósnőt várom. Vezesd a termeimbe!
– Igenis, felség, de nem lenne jobb, ha a nyugati kertben
fogadnád?
– Szerinted a termeim nem felelnek meg egy jósnőnek?
 – Nem erről van szó, felség – mondta erre
Priasztész szemrehányóan. – A hölgy igen éltes korú, a lépcsők
meg igen meredekek. A kertben hűs az idő, én pedig hoznék bort
és gyümölcsöt.
Parmenión beleegyezése jeléül elmosolyodott, és végigsétált a
nyugati kertbe vezető hosszú, hűvös folyosón. Szépen alakították
ki, utak kacskaringóztak benne és kis szökőkutakat építettek a
négy fűzfa köré: azok ágai ember alkotta patakok fölé hajoltak.
Árnyékukba márványpadokat helyeztek el, és Parmenión elnyúlt
az egyiken, nyak- és hátizmait pihentette. Fáradt és feszült volt.
Előző éjjel megbeszéléseket tartott – előbb Leonidásszal, majd a
haldokló Kleandrosszal és a többi ephorosszal. A hajnal még
mindig ébren találta, éppen a hadiszállások mestereivel vitatta
meg azt a stratégiát, amire az ifjakat behívta. Kétezer, tizenöt
évesnél idősebb fiú élt a szállásokon, és különleges feladatot szánt
nekik.
Mostanra a nap már csak kétórányira járt a delelőtől,
Parmenión szeme pedig égett és fájt, háta sajgott a mellvért
súlyától.
Priasztész hímzett vánkosokat hozott, amelyeket ledobált a
padra, majd egy kőkorsóban hűtött bort hozott, mellé pedig egy
tál gyümölcsöt – narancsot, gránátalmát, egyebeket –, amelyeket
letett a királya elé.
– Aludnod kellene egy kicsit – jegyezte meg az öregember.
– Fogok is... nemsokára.
Pihentető volt itt heverészni. A hadvezér rádőlt a vánkosokra,
és behunyt szemmel gondolkodott. Oly sok tervet kellett
kifundálnia, oly sok tervet fontolóra vennie, oly sok...
Egy holdfényes réten ébredt, felfrissülve és éberen. Nem volt
rajta a vértje, és az éjszakai szellő kellemesen, hűsen simított
végig a testén.
 – Üdvözöllek, Parmenión! – szólalt meg egy hang.
Felült, és megpillantott az egyik terebélyes tölgy alatt egy
öregasszonyt.
– Hol vagyunk?
– Egy semleges helyen, távol háborúktól és a háború
veszélyeitől. Hogy érzed magad?
– Kipihentnek. Te az a Tamisz vagy, akit még az én Spártámból
ismerek?
– Nem, de te sem az a Parmenión vagy, akit ismertem. Miben
segíthetek? Előre meg kell mondanom, hogy nem fogok megölni
senkit, és segíteni sem fogok mások megölésében.
– El tudsz rejteni engem az aranyszem elől?
– Ha ezt kívánod.
– Azt is tudnom kell, hogy mikor figyelnek minket. Ez
létfontosságú.
– Az ephoroszokkal folytatott találkozódat, és Khiriszophosz
meg Szótéridész halálát figyelték. Mint ahogy ma reggel a
gyakorlóteret is.
– A múlt éjjelit, mikor Kleandrosszal találkoztam?
– Azt nem tudom. Viszont azt kell feltételezned, hogy
Philippusz tud a terveidről.
– Láthat most minket?
– Nem – felelte Tamisz –, mivel ez csak egy álom. Mindent,
amit itt mondasz, csak én fogok tudni, te és Minden Teremtés
Forrása.
– Remek! Hol a fiú?
– A társaival együtt közel jár az Igézet Földjéhez. Ám nagy
veszélyben forognak, mert több mint száz messzénai lovas vár
rájuk, és még többen jönnek.
– Tudsz bármilyen módon segíteni rajtuk?
– Nem.
 Parmenión nagy levegőt vett és Alexandrosz miatti félelmeit
kiverte a fejéből, egyedül Spárta védelmére összpontosított.
– Létfontosságú, hogy ne lássák, amikor elhagyjuk a várost.
Minden reményünk erre épül, mégsem akarom, hogy Philippusz
tudjon arról, hogy a... látását... valami korlátozza. Értesz?
– Nem – vallotta be Tamisz.
– A stratégiámnak egyszerűnek kell lennie, mert egy zöldfülű
hadat fogok vezényelni. Kénytelen vagyok Philippuszra építeni a
győzelmemet. Tudni fogja, hogy rabszolgákból, gyerekekből és
öregekből álló seregnek parancsolok, amelyet a spártai falanx
adta erő köré építek. A stratégiáját erre az ismeretre fogja építeni.
Az egyetlen reményem... a mi egyetlen reményünk... hogy sikerül
őt bolonddá tenni.
– Hogyan?
– Azt akarom, hogy a legerősebb pontunkat támadja meg.
– Mi köze ennek a Spártát elhagyó sereghez?
– Jobb lenne, ha ezt most még nem mondanám el, hölgyem.
Ne vedd sértésnek!
– Értelek – mondta erre a jósnő csendesen. – Nem ismersz,
Parmenión, így nem veted belém teljes bizalmad. Bölcsen
cselekszel. Van egy ajándékom, ami segít: rájössz, mi az, amint
visszatérsz a hús-vér világba. Amikor melegen izzik, tudni fogod,
hogy figyelnek, és amíg viseled, nincs gonosz erő, ami betörhet az
elmédbe, vagy amelyik kifürkészheti a gondolataidat.
A hadvezér felfrissülten ébredt, teste már nem fájt, nem is
sajgott. Felült, körülnézett, és látta, hogy a nap még mindig nem
hágott delelőre. Megtöltötte boroskupáját, és belekortyolt a még
mindig hűs nedűbe. Priasztész érkezett, megállt és meghajolt
előtte.
– Rossz hírt hozok, nagyuram. Tamisz nem fog eljönni. Múlt
éjjel meghalt.
 Parmenión elmorzsolt egy szitkot az orra alatt, és már
mondani akart valamit, amikor meleg izzást érzett a torkán.
Felemelte a kezét, ujjai megérintették a nyakát körbefonó láncot.
– Köszönöm, Priasztész, ez minden.
– Győzhetünk a segítsége nélkül? – kérdezte az öreg.
– Nem – felelte a király. Felállt, és elhagyta a kertet, visszatért
a termeibe. Az egyik falra csillogó bronztükör került, és megállt
előtte. A nyakláncot aranyszálakból szőtték, és fekete erezetű
aranykövet helyeztek bele.
Még mindig melegnek érezte. A hadvezér mozgást vett észre a
tükörben, egy ködös alak lebegett a festett mennyezet alatt, de
alig emelte rá a tekintetét, az alak felvillant, és eltűnt.
A nyaklánc már nem izzott melegen.
– Köszönöm, Tamisz – suttogta maga elé a férfi.

– Ez nagyon lehangoló – mondta Leonidász, mikor

Learkhosszal együtt beléptek a kis andronitiszbe, ahol Parmenión
már várt rájuk. Itt mindössze öt kerevet állt, egy megemelt
mozaikpadló körül, amely Artemisz istennőt ábrázolta, amint
szarvassá változtatja Aktaiónt. Leonidász leült. – Ennyi rengeteg
ember, és ily csekély ügyesség – közölte. Levette sisakját, letette a
földre a lába elé, és lábát a kerevetre lendítve, elnyúlt rajta.
Priasztész megtöltött két boroskupát, és átnyújtotta a két ifjú
tisztnek.
– Hónapokba telne – fűzte hozzá Learkhosz nagyot sóhajtva. –
És még akkor is...
Parmenión kettejükre nézett, és nagy nehezen, erőltetetten
elmosolyodott.
– Túl sokat vártok. Ez még csak az első nap. Ami engem illett,
én elégedett vagyok a fejlődéssel. Az íjászok ígéretesnek tűnnek,
és lenyűgöz a kiképzésükért felelős tiszt... Dariklész? Remek
ember. Holnap pedig már jobban megy majd.
 – Kell is, hogy jobban menjen – szólalt meg az ajtóból
Kleandrosz. – A felderítőink szerint Philippusz indulásra kész.
Parmenión felállt, és beljebb tessékelte az ephoroszt a terembe.
Kleandrosz arca verítékben úszott, szeme csillogott a láztól.
– Ülj le, barátom! – kérte a hadvezér kedvesen, és az egyik
kerevethez kísérte. – Látom, hogy fájdalmaid vannak.
– Közel a vég – suttogta Kleandrosz. – Az orvosom szerint nem
érem meg a csatát. De én bebizonyítom, hogy téved.
– Igen, bebizonyítod – bólintott Parmenión. – Egyszerűen
muszáj. Mert téged bízlak meg a város védelmével. Az öregebb
veteránok és a lurkók tartoznak a parancsnokságod alá. Azt
akarom, hogy a legtöbb utca legyen eltorlaszolva, kivéve a
Távozás utcája és az Athéné út.
– De pont ezek vezetnek az agorára! – mutatott rá Learkhosz.
– Az ellenséges lovasság így egyszerűen belovagol a városba.
– És én ott is akarom látni őket – felelte rideg arccal
Parmenión. – Ott fognak százával halni.
A tervezgetés mélyen az éjszakába nyúlt, míg végül Kleandrosz
elaludt, a két spártai tiszt pedig elvonult a királyi hadiszállásra.
Priasztész az alvó ephoroszra gyapjútakarót terített, Parmenión
pedig elhagyta a helyiséget, és felsétált a termeibe.
A hold magasan járt, ám a spártai, hiába minden fáradtság,
nem tudott aludni. Gondolatai Attalosz és Alexandrosz körül
forogtak, és aggódott, amiért Théna nem jelentkezett. Félelem
ütötte fel benne a fejét, de nem törődött vele. Egyszerre elég csak
egy gond, intette magát.
Priasztész egy korsó hideg vizet és gyümölcsöket hagyott az
ágyánál. Parmenión felkönyökölt az ágyban, talpa a padlóhoz
simult, és ivott a vízből. Az éjszakai levegő hűvösen simított végig
a testén, ahogy kisétált a teraszra, hogy tekintete végigfusson az
alvó városon.
 Philipposz és Makedónia jutott az eszébe, Phaidra és a fiai. Oly
messze vannak... oly lehetetlenül messze.
– Nem győzhetsz – suttogta a fejében egy hang.
Ismét maga előtt látta az egymásnak ütköző rabszolgákat,
ahogy azok megpróbálták követni az elordított parancsokat.
Aznap délután hárman sérültek meg súlyosan. Egyikük
megbotlott és beleesett egy kardba, egy másik rossz felé lépett,
összeütközött egy másik emberrel és hatalmasat esett, eltörve a
lábát, míg a harmadikat egy gondatlanul kilőtt nyíl sebesítette
meg a vállán. Nem valami fényes kezdet az új spártai seregnek.
Azok az emberek jutottak az eszébe, akiket
Makedóniában képzett ki: Theoparlisz, Koinosz, Nikánor... és
elképzelte őket, ahogy csapataikat átvezetik a kapun, hogy
melléálljanak a Zsarnok ellen.
– Tíz évet adnék az életemből, hogy láthassam – suttogta.
Erővel verte ki ezt a gondolatot a fejéből.
– Arra összpontosíts, amid van! – parancsolt rá magára.
Ötezer harcos a legkiválóbbak közül. Spártaiak. Egyetlen csatára
sem mondhatják, hogy elveszett, míg ilyen férfiak állnak harcra
készen.
Ne is próbáld bolonddá tenni magad!
Hallotta, hogy szobájának ajtaja kinyílik, és megérezte Deraé
illatszerének édeskés illatát.
– Sem időm, sem erőm veszekedni veled, hölgyem – hallotta
meg saját szavait, ahogy az asszony belépett.
Haját ezúttal nem befonva viselte, lazán omlott a vállára, és
csak egy aranynyal hímzett, hosszú vászonköntöst viselt.
– Nem akarok veszekedni – szólalt meg a nő. – Hogy halad a
kiképzés?
Parmenión vállat vont.
 – Majd kiderül. – Mivel az egész napot azzal töltötte, hogy
lelket öntsön a tisztjeibe, nem lepődött meg rajta, hogy nem
maradt elég ereje egy újabb hazugsághoz.
– Miért mondtad, hogy szeretsz? – lépett ki a felesége a
teraszra.
– Mert ez az igazság – felelte erre egyszerűen.
– Akkor miért nem mondtad soha korábban?
Erre nem tudott felelni. Csak állt ott, és nézte asszonya arcát a
holdfényben, beitta annak eleven szépségét, szeme végighaladt
minden egyes vonásán. Idősebb volt az emlékeiben és álmában
élő Deraénél, ám még mindig fiatal, ajka telt, bőre puha. A férfi
keze szinte öntudatlanul mozdult, hogy gyengéden megérintse a
vállát, ujjai a köntös alá csúsztak, végigsimított a bőrén, érezte
testének melegét.
– Nem – suttogta az asszony, és elhúzódott tőle. – Ez nem
válasz.
– Tudom – felelte a hadvezér, és keze lehullt, ő pedig bement a
szobába.
– A két év alatt egyszer sem kérettél magadhoz, soha nem
kértél arra, hogy osszam meg veled az ágyad. És most – amikor
Spárta a végromlás szélén áll –, azt mondod, szeretsz. Ennek
semmi értelme.
A férfi rámosolygott.
– Ebben egyetértünk – vallotta be. – Kérsz egy kis bort? – A nő
bólintott, mire Parmenión megtöltött két aranykupát, és nem
fárasztotta magát azzal, hogy vizet is adjon hozzá. Némán
nyújtotta át hitvesének a kelyhet, aztán leheveredett a terasz
menti falnál álló pamlagra. Deraé vele szemközt, egy széken
foglalt helyet.
Egy darabig csak hallgattak, és az italukat kortyolgatták.
 – Tényleg szereted Nesztoszt? – törte meg végül a csendet a
férfi.
Deraé megrázta a fejét, és elmosolyodott.
– Egykor azt hittem, igen, akkor, amikor apám eljegyzett vele.
Ám minél több időt töltöttünk együtt, annál jobban láttam,
mennyire faragatlan és öntelt.
– Akkor miért védted annyira hevesen?
– Te vetted el őt tőlem – felelte az asszony. – Érted ezt?
– Azt hiszem, igen. A Nesztosszal kötött házasságot legalább
elháltátok volna, és lett volna benne némi szereped. Ám ehelyett
egy hidegszívű hadvezér használt fel téged, hogy így legyen belőle
király. Mekkora bolond is voltam!
– Miért nem kérted soha tőlem, hogy osszam meg veled az
ágyadat? Ennyire fájdalmas volt még a gondolata is?
– Ne beszéljünk a keserű múltról, sem a múltbeli
ostobaságokról! Aki voltam, meghalt Mantineiánál, aki pedig
vagyok, lehet, hogy pár nap múlva bevégzi. Ez azonban a jelen,
Deraé. Ez minden, ami valaha is létezik az életben. Ez, ami most
van.
Otthagyta a kerevetet, felállt, és a nőnek nyújtotta a kezét. Az
megfogta, mire Parmenión magához húzta, aztán lehajolt hozzá
és gyengéden arcon csókolta. Az elfojtott vágytól remegni kezdett,
és nem akart mást, csak letépni a nőről a köntösét, és az ágyba
cipelni. Mégsem tette. Végigsimította nyakán és vállán a bőrt,
aztán ujjaival beletúrt vörös-arany hajába. Deraé közelebb lépett,
a férfi pedig a köntösön át is érezte testének melegét. Keze
végigsiklott felesége hátán, le egészen a csípőjéig, mire hitvese
felemelte a fejét, ő pedig finoman megcsókolta az ajkát.
Az asszony átölelte, ujjai végigsiklottak háta fáradt izmainak
barázdáin. Ahogy megérintette, melegség áramlott a tagjaiba,
amitől Parmenión ellazult.
 – Gyógyító az érintésed – suttogta.
– Most ne beszélj! – felelte a nő, és ismét lábujjhegyre állt,
hogy megcsókolja. Széthúzta köntösét, lelökte vállairól, mire a
kelme a padlóra hullt, aztán a férfi érezte, hogy az asszony keble a
mellének nyomódik, a kemény bimbók súrolják a bőrét.
Parmenión felkapta, és az ágyba vitte a feleségét, majd mellé
heveredett – jobbja végigsimított az oldalán, láthatatlan vonalat
rajzolt combja külső felén. Lassan fordította vissza a mozdulatot,
ezúttal a comb belső felén, míg keze meg nem pihent a puha,
selymes szőrzeten. A nő felnyögött, ahogy ujját gyengéden
belevezette. A hadvezér szinte öntudatlanul cselekedett. A vágy
uralt mindent. Nem az eszelős, buja vágy, ami miatt azon a
szörnyű éjjelen ágyba vitte Olümpiaszt, hanem az elfojtott érzések
és üres álmok emberöltője szülte vágy. Deraé itt volt. Nem halt
meg, csontjai nem fehérlettek a tenger fenekén, hanem itt volt! Az
egy emberöltővel ezelőtt elvesztett szerelem ismét rátalált.
A múlt emlékei villantak fel a fejében, ahogy rágördült a nőre,
és érezte, ahogy annak mindkét lába a csípője fölé siklik. Az öt
gyönyörűséges nap Olümpiában, mikor a nap oly fényesen
ragyogott, az ég tündöklőén türkizkék volt, és két fiatal szerelmes
fittyet hányt a világra és annak törvényeire. Ismét maga előtt látta
az ifjú Deraé mosolyát, hallotta a hegyek visszaverte nevetését.
Ismét együtt voltak! Vágya egyre csak gyűlt, és hirtelen,
gyönyörteli módon, megfeledkezett róla, hol is van. Nem létezett
Démonkirály, sem rettegett serege. Nem álltak kapuk a világok
között, nem léteztek sem varázslók, sem jövendők.
A jelen volt a minden.
Deraé háta ívbe hajlott, és újra meg újra felkiáltott, de
Parmenión nem állt meg... képtelen volt megállni. És amikor
szenvedélye mát túl nagyra nőtt, hogy visszatartsa, és úgy érezte,
mintha a lelke kiröppenne belőle, elvesztette az eszméletét –
olyan édes, és oly beteljesítő sötétségbe, hogy utolsó tudatos
pillanatában még arra gondolt, ebből soha nem is akar felébredni.
 Gütheion dombjai
Attalosz támadója mellébe döfte a kardját, kirántotta, és a
testet átlökte a sziklákon. Újabb férfi mászott fel, és egy kurta
gerelyt hajított a makedón felé. Az orgyilkos oldalra vetette
magát, és a fegyver a Sisak oldalán küzdő egyik korinthuszi
harcos hátába vágódott.
Attalosz, miután visszanyerte az egyensúlyát, megrohanta a
gerelyvetőt, de a férfi lebukott, és eltűnt a szeme elől.
– Gyerünk, ti ebek! – kiáltotta a király bajnoka. – Hol
bujkáltok?
Ám messzénaiak elhátráltak a sziklavártól, és magukkal
cipelték sebesültjeiket. Attalosz megpördült, szemügyre vette a
védőket. Három korinthuszi elesett, négy másik súlyos sebet
kapott. A látnoknő segített meggyógyítani a komolyabb
sérüléseket, míg Alexandrosz nyugodtan ücsörgött, gyermeki
arcán nem tükröződött semmi.
Attalosz lesöpörte a homlokára kapott apró vágás ejtette
sebből szivárgó vért és Sisakhoz sétált.
– Mennyi? – kérdezte.
– Eddig tizenkettőt öltünk meg, és talán még hatan nem
tudnak már fegyvert fogni.
– Nem elég – dörmögte a makedón.
– Hamarosan újabbakat fogunk megölni.
Attalosz ezen jót derült.
– Kezdelek megkedvelni. Milyen kár, hogy itt kell meghalnunk!
– Még nem haltunk meg – mutatott rá a harcos.
Ektálisz lépett oda hozzájuk.
 Már nem sokáig fogjuk tudni tartani ezt az állást. Már így is
nagyon kevesen vagyunk.
– Ezt én is látom! – fortyant fel Attalosz. – A megadást
javaslod?
– Nem, csak a nyilvánvalót mondom. Még egy összehangolt
támadás, és áttörik a kört. És ha bejutnak, ott már nem tudjuk
tartani őket.
– Van valami terved?
– Megpróbálkozhatnánk a meneküléssel. Az erdőben már nem
találnák meg egykönnyen a nyomunkat.
Attalosz felkapaszkodott a legközelebbi sziklatömbre, tekintete
megpihent az alig egy mérföldre elterülő erdőn. Oly közel húzódik
– ám a fák akár a tenger túlpartján is nőhetnének, mivel harminc
harcos várakozott odalent, hátasaik pedig csupa attikai jószág –
több marokkal magasabbak a korinthusziak és a makedónoszok
lovainál, és jóval gyorsabbak.
– Félútig sem jutnánk – közölte Ektálisszal –, és a síkságon
egyesével bánnának el velünk.
– Akkor hát harcolunk kell, és itt meghalni – felelte a
korinthuszi.
A makedón lenyelt egy dühös visszavágást, és csak bólintott.
Először még sikerült elmenekülniük a lovasok elől, de ez a másik
csapat elvágta az útjukat. Sisak látta meg a sziklakört, és utána itt
vetették meg a lábukat.
Az erdőtől látótávolságra buknak el! Attalosz érezte, hogy
gyűlik benne a düh. Ez az egész Parmenión hibája. Ha velük
maradt volna, ez az egész meg sem történik.
Ám nem, neki hőst kell játszania.
 Még többen jönnek – mondta Sisak, a király bajnoka pedig
észak felé nézett. A porfelhő legalább ötven messzénai lovas
közeledtét hirdette.
A kardforgató káromkodott egyet.
– Jöjjenek csak! Ugyan, mit számít? Harminc így is, úgy is túl
sok volt. Lehetnek akár nyolcvanan is – vagy száznyolcvanan. –
Ismét káromkodott egyet.
Alattuk a messzénaiak bevárták bajtársaikat, és a makedón
nézte, ahogy a két tiszt otthagyja embereit, hogy megvitassák a
stratégiát. A nap már nyugat felé hajlott, az ég lángvörösben
izzott a messzi hegyek felett.
Théna lépett oda hozzá.
– Elviszem Alexandroszt az erdőbe – közölte halkan.
– Elkapnak titeket – ellenkezett a férfi.
– Meg se látnak minket – felelte a nő fáradtan. – Veled és a
többiekkel ezt nem tudom megtenni. Az erőim megcsappantak,
de még hatalmam csúcsán sem tudtam volna elrejteni egy ekkora
csapatot.
Attalosz hátat fordított neki, érzelmei közül a gyilkos harag tört
bugyborékolva a felszínre.
– Vidd! – kiáltotta. – Vidd és légy átkozott!
A papnő csak egy pillanatig maradt ott, ahol állt, majd
elhátrált, Alexandroszt kézen fogva a lovakhoz vezette, a herceget
feltette az egyikre, és felszállt mögé. A korinthusziak néma
csendben figyelték, Sisak pedig odasétált a lóhoz.
– Hová mentek? – kérdezte halkan.
– Az erdőbe. Senki nem fog megállítani.
– A fiú fontos a számomra. Ha odavész, múlt nélkül halok meg.
Tudom, ám az ő végzete több, mint amire te vágysz.
 – Számomra nem, hölgyem.
– Akkor választanod kell, Sisak – mondta erre a nő semleges
hangon, nyugodt arccal. – Kivonhatod a kardod, és megállíthatsz.
Ám akkor a Démonkirályé lesz a gyermek. Mert nem tarthatjátok
meg ezt a dombot az azt körülvevő harcosok ellen.
– Ez való igaz – ismerte el a férfi. – Menj békével! – Felemelte
a kezét, és megveregette Alexandrosz combját. – Remélem,
sikerrel teljesíted a küldetésed, fiú.
Utálnék meghalni a semmiért.
Alexandrosz bólintott, de nem mondott semmit.
Théna megrántotta a kantárt, és a ló megindult a kövek között,
lassan, lépésben haladt lefelé a domboldalon. Attalosz, Sisak és a
korinthusziak tekintetükkel követték, ahogy a nő tisztán
láthatóan a messzénaiak felé lovagol. Mégsem mozdult egyikük
se, hogy megállítsa, mint ahogy jelét sem mutatták, hogy látják, a
makedónosz kanca pedig átléptetett az ellenség táborán, és
folytatta az útját a fák felé.
Attalosz előszedett egy fenőkövet a csípőjén hordott
erszényből, és nekiállt megélezni a kardját.
– De legalább az ellenségnek sikerült keresztbe tenni –
jegyezte meg Sisak.
– Ez aztán a nagy vigasz! – szisszent fel a makedón.
– Mindig ilyen kötekedő vagy? – érdeklődött a harcos.
– Csak amikor közeleg a halálom.
– Értem. Szóval nem hiszed, hogy győzhetünk?
Attalosz odapenderült a férfi elé, dühe már az őrület határát
súrolta. Ekkor látta meg a széles mosolyt a fémarcon, a gúnyos
pillantást a bronz szempárban. Minden feszültség kilúgozódott
belőle, és őszinte jókedvvel elmosolyodott.
 – Mit szólnál egy fogadáshoz?
– Mire fogadjunk?
– Hogy én ölöm meg a legtöbb embert.
– És mi lesz a téttel? Nincs pénzem.
– Ahogy nekem se. Mit szólnál ezer aranyhoz?
– Már így is hármat öltél meg, míg én csak kettőt – mutatott rá
Sisak. – Szerintem egyenlő állásból kellene indulnunk, és csak a
következő támadástól számoljuk.
– Akkor megegyeztünk?
– Teljes mértékben – bólintott Sisak. – Jönnek! – kiáltotta
Ektálisz.

A papnő a fák árnyékába lovagolt, és megállította hátasát.

Alexandrosz némán, merev tartásban ült az állaton, teste
megdermedt a feszültségtől. Az asszony
Adománya gyengéden kinyúlt felé.
– Hagyj békén! – érkezett a parancs, és a lélekenergia olyan
erővel tört elő, hogy a papnő megingott ültében, és felkiáltott.
Minden irányból patadobogás hallatszott, ahogy kentaurok
robbantak elő a bokrok közül, íjjal a kezükben, húrra illesztett
vesszővel.
– Üdvözöllek Iszkander! – szólalt meg egy magas, fehér
szakállú lény, akinek aranyszínű bőre beleolvadt aranysárga
horpaszába: farka hosszúra nyúlt, és fehérebb volt a
bárányfelhőnél is.
– A nevem Eszteipán. Kövessetek, és elvezetlek titeket az Óriás
Kapujához!
– Nem – felelte Alexandrosz. – Azt hiszed, ismét visszahozom
az Igézetet, míg a barátaim és az engem szolgálók innen
látótávolságra meghalnak? A dombról néztétek a csatát. Tudom,
mert nagy hatalom birtokosa vagyok. Tőled, Eszteipán,
megkérdezték, nem kellene-e beavatkoznotok. Mire azt felelted
fivérednek, Oraszésznek, hogy ha én tényleg Iszkander vagyok,
akkor nem okoz gondot, hogy kijussak. Nos, nem okozott. És
most rajtad a sor, hogy engedelmeskedj nekem.
Eszteipán felágaskodott, mellső patája nagy dobbanással ért
földet, arca vérvörösre gyúlt.
– Te itt nem parancsolsz! – ordította. – Azért jöttél, hogy
betöltsd a végzeted.
– Nem egészen! – vágott vissza Alexandrosz. – Azért jöttem,
hogy betöltsem a ti végzeteteket. Ám előbb ehhez el kell nyerned
a barátságomat. Érted? Tettekkel, és nem szavakkal. És most
parancsold meg a híveidnek, hogy támadják meg a
messzénaiakat. Ha nem teszed, visszamegyek a barátaimhoz. És
soha többé nem jövök ide, Eszteipán, így az Igézet meghal, és az
összes teremtménye elsorvad vele együtt.
Az aranysárga kentaur habozott, társai pedig őt nézték, várva,
hogy mit mond.
– Ha olyan nagy a hatalmad – szólalt meg végül –, miért nem
mentetted meg te a barátaidat?
– Mert éppen próbára teszlek! – sziszegte Alexandrosz. – De
elég ebből! Théna, induljunk vissza! A küldetésem véget ért.
– Nem! Ha kell, erővel viszlek magammal – bömbölte
Eszteipán.
– Azt hiszed? Jöjj hát, te gyáva, és érezd meg a Halál érintését!
– Nem vagyok gyáva!
– Tettek kellenek, nem szavak, Eszteipán. Ne csak beszélj,
mutasd is meg!
A kentaur ismét felágaskodott.
 – Utánam! – harsogta, és kivágtatott a síkra. Több mint
hatvan, íjjal és késsel felfegyverkezett kentaur követte.
Alexandrosz teste ellazult, és Théna karjába omlott.
– Annyira fáradt vagyok – suttogta, mire a nő leszállt a
nyeregből, és leemelte a kisfiút. Lefektette a földre a gyermeket,
úgy, hogy feje a karján pihenjen. Kisvártatva Alexandrosz már
aludt is. Théna visszanézett a domb felé. Harcosok özönlöttek
rajta felfelé, ebből a távolságból hangyáknak tűntek. Ám a
kentaurok is gyorsan közeledtek.
Kinyúlt, és összekapcsolódott Attalosszal. Nem szólalt meg,
mert a férfi kétségbeesetten harcolt több támadó ellen, és az
asszony nem kockáztathatta meg, hogy elvonja a figyelmét.
Leült hát a fűbe, hagyta, hadd röppenjen ki a testéből a lelke,
és a domb felé szárnyalt. Már csak hárman éltek – Sisak, Ektálisz
és a makedón –, és a nyugati sziklafalhoz szorították őket vissza.
Látta, hogy Sisak hárít egy döfést, majd visszavágása feltépi
ellenfele torkát.
– Hét! – kiáltotta. – Soha nem érsz utol, kardforgató!
Théna értetlenül hallgatta a szavakat, de észrevette, hogy
Attalosz elmosolyodik.
Magasabbra lebbent, és onnan nézte, hogy a kentaurok elérik a
domb lábát, és hogy nyilaik süvítve csapódnak bele a sziklákat
mászó messzénaiakba. A domboldalból a páni félelem űzte
ellenség hátasai felé kezdett menekülni, de a sziklakörben a harc
tombolt tovább. Sisak mindkét karját megvágták, és vér csörgött a
jobb combján nyílt hasadásból is. Attalosz újabb sebet nem
kapott, a homlokán a vágás cakkos vörös vonalban hegedt be.
Ektálisz is sértetlen maradt, de gyorsan fáradt. A makedón
hárított egy nagy erejű, íves suhintást, és vállával belebokszolt az
ellenfelébe. A férfi elterült, de az orgyilkos is megcsúszott a vértől
sikamlós sziklákon, és ő is elterült. Két harcos ugrott oda, hogy
megölje. A korninthuszi vetette magát az útjukba, és az elsőt a
gyomrára mért erős szúrással intézte el, de a másik kardja
lecsapott Ektálisz tarkójára, és azon nyomban végzett vele.
Attalosz talpra szökkent, és hátát Sisaknak vetve harcolt
tovább.
Egy harcos rontott a makedónra, de a halántékát nyíl fúrta át,
amitől megtántorodott, és elesett. Újabb nyilak süvítettek, és a
még élő messzénaiak megfutamodtak, kardjukat eldobva
menekültek. Sisak is megingott, de Attalosz elkapta a karjánál
fogva, és álló helyzetbe rántotta.
– Mennyi? – kérdezte a makedón.
– Kilenc. És nálad?
– Hat. Jövök ezer arannyal.
– Beérem egy kupa testes vörösborral, meg egy puha, nagyon
puha nővel.
Fehér sörényű kentaur ügetett át a tisztáson, lépkedett át
óvatosan a tetemeken.
– Iszkander küldött minket – közölte.
Attalosz pillantása a halott Ektáliszra tévedt, és komoran csak
ennyit mondott:
– Egy kicsit elkéstetek.
 Spárta városa
Parmenión nem sokkal pirkadat előtt riadt fel. A szobában
sötétség honolt, kivéve a terasz ablakán át besütő ezüstös
holdpászmát. Egyedül volt... és fázott. Felült, megdörgölte a
vállát. Mintha beköszöntött volna a tél, ezért a tekintete
körbejárt, takarót vagy köpenyt keresve. Az egyetlen meleget a
nyakán viselt lánc adta.
A holdpászmán túl valami megmoccant, Parmenión pedig
kiszökkent az ágyból, és kirántotta kardját annak hüvelyéből.
– Mutasd magad! – kiáltotta.
Egy kísérteties alak bukkant fel a holdfényben.
Döbbenetes látvány volt. Az aranyszemet leszámítva,
Philipposz kiköpött mását látta – haja és szakálla úgy csillogott,
mint a párduc bundája, magabiztosan és határozottan mozgott.
Csakhogy nem Philipposz volt, és Parmenión hátrahőkölt a
Démonkirályt látva.
– Félsz tőlem? Bölcsen teszed – szólalt meg a férfi. – Csakhogy
szembeszállsz velem, ami viszont ostobaság. Ismerem az összes
tettedet, ismerem a gondolataidat. Terveid ott hevernek előttem.
Akkor meg miért tartasz ki mégis e reménytelen harc mellett?
– Mit akarsz itt? – kérdezte Parmenión.
– Van egy aranyhajú gyermek. Hozasd őt elém, és megkímélek
téged is, meg a városodat is. Semmit sem jelent neked, még csak
nem is e világból való. Egy démon, és magában olyan gonoszság
magvát hordozza, amelyet el kell pusztítani.
– Azt mondod, egy démon? Akkor biztosan a barátod, nemde,
Philippusz?
 – Én ember vagyok, Parmenión – felelte a király, könnyed és
barátságos hangon, aranyszeme csillogott a sápadt fényben. – A
tetteimet én uralom. Ezt nyilván megérted, lévén harcos és kiváló
hadvezér vagy. Te kerültél a legközelebb ahhoz, hogy legyőzz. Ám
én csak ennyi vagyok, Parmenión: egy birodalmat építő harcos
király. Így megy ez az idők hajnala óta. A nagy emberek mindig
hatalomra törnek. Nézz rám! Egy démont látsz magad előtt?
– Egy embert látok, aki a saját gyerekeit is leölette, hogy
megpróbáljon istenné válni. Egy megszállott embert látok. Ne is
próbálj megingatni, Philippusz! Engem nem lehet megvásárolni.
– Egyetlen gyermek egy egész városért? És az gyerek még csak
nem is spártai! Eszelős lennél, vagy egyszerűen csak ennyire
ostoba?
– A sértéseid leperegnek rólam – felelte Parmenión –, és
tévedsz, mert nem félek tőled. Sokat tanultam a mantineiai csata
során. Megtudtam, hogy gyenge hadvezér vagy, akiben nincs
stratégiai érzék. Mindig mágikus szemedre támaszkodsz, hogy
kicsikard a diadalt, de nélküle semmi lennél. Pár nap múlva majd
megtapasztalod Spárta erejét. És akkor megismered a vereséget
és a halált. Mert már tudom, hogyan öljelek meg, Philippusz.
– Most már tisztán látom, hogy megtébolyodtál. Senki nem tud
megsebesíteni, és legyőzhetetlen vagyok. Se penge, sem ember
által ismert méreg nem ölhet meg. Hozd csak elém ötezer
emberedet, meg rabszolgákból és vénekből álló seregedet! Majd
meglátjuk, hogyan állják a sarat a makedónoszok erejével
szemben! És ezúttal egyetlen hamis istennő sem menthet meg:
megparancsolom, hogy élve fogjanak el, és végignézem, ahogy
lenyúzzák a bőrt a csontjaidról!
Parmenión ekkor nevetésben tört ki.
– Csak nem félelmet látok, démon? Hogy ízlik?
 A király teste villózni kezdett, alakja megnyúlt, vonásai
eltorzultak és megfeszültek, míg a szeme vérvörös nyílássá nem
szűkült foltos szürke arcában, szája pedig hatalmas, tépőfogakkal
teli ajak nélküli réssé. Sötét haját csavart, fekete kosszarvak
ütötték át, és hátragörbültek, hogy visszasimuljanak torz
koponyájához. A fenevad lépett egyet előre, de Parmenión
kinyújtott karddal a kezében egy lépést sem hátrált.
– Félelmet, Ember? – szólalt meg egy vérfagyasztó hang. – Azt
kérded, hogy félek-e? – Parmenión szája kiszáradt, de a kardja
meg se rezzent. A bestia megállt előtte, és a karcsú hadvezér fölé
magasodott. – Én ennek a világnak az ura vagyok. Mindig is az
enyém volt, mert minden, mi létezik, a Káoszból fogant. Minden.
A legkisebb magtól a leghatalmasabb csillagig. Már az ember előtt
jártam e világot, mikor a föld még bugyborgott a talpam alatt és
levegő helyett tűz lobogott. És még akkor is ennek a földjét fogom
tapodni, mikor már meddő lesz és sivár, mikor a felszínén már
egyetlen ember sem fog sivalkodni. Mert minden csupa por és
hamu lesz, sötétség és hideg uralkodik. Én itt leszek még akkor is,
amikor a csillagok kiégnek. És azt hiszed, te tanítasz meg a
félelemre?
– Nem téged – ismerte el Parmenión. – Ő viszont érezte a
félelmet, különben nem mutattad volna meg magad.
– Okos vagy, Ember. És ne hidd, hogy nem tudom, csaló vagy.
Figyeltelek az erdőben, és a tengeren, mikor elsüllyedt a
halálhajó. Elbuksz, ahogy a hasonmásod elbukott, nem győzhetsz.
Mi több, ezt te is tudod.
– Én csak annyit tudok, hogy szembe kell szállni veled. És hogy
téged is le lehet győzni. Mert a hatalmad véges, és a téged szolgáló
emberektől függ. Ők pedig meghalhatnak – te pedig akkor
veszítesz.
 – Mint mondtam, okos ember vagy, Parmenión, de bukásra
ítéltettél. A spártai sereg semmit sem ér el, a rabszolgák pedig
szétszóródnak és megfutnak az első rohamtól. A spártaiakat végül
bekerítik és megsemmisítik. Akkor meg mi célt szolgál ez a dac?
Parmenión nem felelt, nem felelhetett, de belenézett a démon
szemébe, és felemelte a kardját. A démon villózni kezdett, és
kifakult, de a hangja még egyszer, utoljára, azt suttogta:
– Gondoskodom róla, hogy lásd, amint e város minden férfiját,
asszonyát és gyermekét kardélre hányják. Te halsz meg
utolsónak. Gondolkodj rajta, halandó, mert ez a jövendőd!
Parmenión visszaroskadt az ágyra, a kard kihullott kezéből.
Rátört a csüggedés, érzelmek fojtogatták, és elhomályosították
ítélőképességét. Hogy is ábrándozhatott arról, hogy legyőz egy
ilyen lényt?
– Én veled vagyok – szólalt meg ekkor egy hang a fejében.
– Théna? – Igen.
– Láttad?
– Láttam, és büszke vagyok, hogy szembeszálltál vele.
Alexandrosz sértetlen, és megérkeztünk a Kapuhoz, ahol sok nagy
hatalmú lény gyűlt már össze. Philippusznak most már az egész
seregére szüksége lesz, ha el akarja fogni a gyermeket.
Megkönnyebbülés öntötte el a spártait.
– Ez legalább jó hír. Átadtad Brontésznak az üzenetemet?
– Átadtam, de nem tudta meggyőzni őket, hogy siessenek a
segítségedre, mert félnek az ember dolgaitól – és joggal.
Évszázadok óta vadásznak rájuk és öldösik őket, árulják el és
csapják be őket. Most mindössze annyit tudnak, hogy az Igézet
visszanyeri hatalmát. Brontész, Sisak és Attalosz viszont útra
kelnek, hogy csatlakozzanak hozzád. Ők, és senki más.
– Félig-meddig számítottam erre, de még így is nagy csalódás.
 – Egy pillanatra végy fontolóra valami mást! – vetette fel a
jósnő. – Philippusz nem tudott olvasni a gondolataidban, így
legalább a terveidet biztonságban tudhatod tőle.
A férfi ekkor elmosolyodott.
– Csak egyetlen tervem van, hölgyem. Egyetlen hatalmas
cselem. Ha az elbukik, elbukunk mi is.
– Egyetlenegy?
– Már nincs idő valami bonyolultabbra, Théna. Egyetlen
kockadobásunk maradt.
– Akkor el kell érned, hogy sikerüljön... és képes is vagy rá.
Mert te vagy a sztratégosz, és a világ reménye.
Parmenión vett egy nagy levegőt, hogy megnyugodjon.
– Lehet, hogy Philippusz nem tud olvasni az én
gondolataimban, de mások megtudják a csata napján, hogy mi a
tervem. Akkor kell a segítség. A Démonkirály figyelmét el kell
terelni. Ha rájön, mi a stratégiám, akkor tényleg minden
elveszett. Van bármi, amit tehetsz?
Egy ideig csak a csend beszélt.
– Gondolkodom rajta – tett ígéretet végül a jósnő.
– Jó volt ismét hallani a hangod – mondta váratlanul a férfi.
– Minden Élet Forrása legyen veled... barátom!
– Jobban örülnék inkább ötezer lovasnak, hölgyem.

A nap hosszúra nyúlt, forró volt és végtelenül kiábrándító. A

rabszolgák új mellvértjükben és bőr férfiszoknyájukban
megőrjítették az őket kiképző tiszteket. Többtucatnyian
hiányoztak már a soraikból, mivel sokan megsebesültek a harci
gyakorlatok során – végtagok ficamodtak ki, sebeket kaptak.
Parmenión a tülekedő csoportok között mozgott, bátorító
szavakat kiáltott oda a tiszteknek és embereiknek, apróbb
változtatásokat javasolt a kiképzési módszereket illetően,
nagyobb türelemre intette őket az újoncokkal. A nap így araszolt
tovább.
Délután Parmenión a hadiszállások ifjainak segített
eltorlaszolni az utcákat – bútorokat cipeltek ki a házakból,
zsákokat töltöttek meg földdel és kövekkel, hogy azután a
torlaszokhoz cipeljék őket.
– Gerelyvetőket akarok minden tetőre a Távozás utcája és a
Királyok útja mentén – közölte Kleandrosszal. – És izmos karú
férfiakat, akik képesek jó messzire dobni. Azt akarom, hogy több
száz íjász várakozzon az agorán, a hadiszállások mögött.
– Úgy lesz, felség – fogadkozott a haldokló ephorosz.
Parmenión alkonyatkor visszatért a palotába, és két órán át
Leonidásszal, Timaszionnal, Kleandrosszal és egy csapat tiszttel
foglalkozott, meghallgatta a kiképzés haladásáról szóló
jelentéseket.
– Két nap múlva meglesz az a mag, akikkel lehet valamit
kezdeni – közölte Leonidász. – Ötezernél többen azonban nem
lesznek. A többinek semmi hasznát nem látjuk egy nagyobb
csatában. Azt javasolnám, őket hagyjuk hátra Kleandrosszal a
város védelmére.
– Egyetértek – bólintott Parmenión. – Csakhogy azokkal,
akiket nem választunk ki, nem szabad éreztetnünk, hogy
haszontalanok. Osszátok őket húszas csoportokra, mindegyiknek
legyen saját vezére, és ezek a vezérek fognak jelenteni
Kleandrosznak! Ebben a csatában a harci kedvnek kell átvennie a
fegyelem helyét – ezt mindnyájunknak meg kell értenie. Ne
bíráljatok senkit, amiért esetlenül bánik a karddal, vagy mert
ügyetlen! És arra se mutassatok rá, hogy a spártaiak csak
többéves gyakorlás után lesznek ilyen képzettek! A legjobbat kell
kicsiholnotok belőlük, mindig buzdítsátok őket! Kezeljétek őket
úgy, mintha a fivéreitek lennének! Az a tiszt, aki ezeket a
módszereket elfogadhatatlannak találja, térjen vissza az
ezredéhez. Ma láttam többeket, amint az újoncokkal ordibáltak és
üvöltöztek: ennek meg kell szűnnie.
A fekete szakállú Timaszion előrehajolt.
– Nagyra becsülöm, amit mondasz, nagyuram, de az igazság
az, hogy nem számít, milyen keményen dolgoztatjuk a
rabszolgákat, nem fognak megállni a makedónosz falanx ellen.
Mert többévnyi kiképzésbe telik, hogy az emberek azonnal
engedelmeskedjenek egy elordított parancsnak, hogy könnyedén
elfoglalják a helyüket, hogy sort váltsanak. Nem várhatod a
rabszolgáktól, hogy alig egy hét alatt megtanulják mindezt.
– Timaszionnak igaza van – mondta most Lükón. – Egy sereg
annyira erős, amennyire a leggyengébb része az. Nincs
lovasságunk, a szárnyakon pedig rabszolgák és veteránok állnak
majd. A veteránokra számíthatunk, de túl öregek, hogy
visszaverjenek egy rohamot – a rabszolgák pedig megtörnek
majd.
– Mindezt nem vitatom, barátaim – felelte Parmenión –, de
hadd mondjak valamit! A vereség vagy a megtörés emlegetésével
csak előidézzük azt. Amint elhisszük, hogy veszítünk, akkor
tényleg veszítettünk. Az újoncok is emberek, és megteszik, ami a
feladatuk. Bízzatok bennem, és ha nem is bíztok, tegyetek úgy,
mintha igen! Nem szeretném, ha a vereségről vagy a
gyengeségeinkről beszélnétek. Mi itt mindannyian harcosok
vagyunk, és mind tudjuk, milyen a háború. Minden, amit
mondotok, igaz... de nem kell emlegetni. A csatákat végső soron
az egyes ember tettei nyerik vagy veszítik el. Egyetlen emberre
rátör a páni félelem, és az úgy terjed, mint a pestis. Egy ember
megáll, és a többiek is megállnak vele együtt. Nem akarom, hogy
a rabszolgák vereséggel a szívükben vonuljanak csatába. Azt
akarom, hogy férfiként vonuljanak, telve hittel és reménnyel. Azt
akarom, hogy büszkék legyenek, töltse el őket a tudat, hogy
spártai uraik nagy becsben tartják őket. Nem érdekel, hogy ez
nem igaz... ám igaznak kell tűnnie. És akkor, amikor elvégezték a
feladatukat, és miénk a győzelem, igazzá válik.
– Őszintén azt hiszed, hogy győzhetünk? – szólalt meg
Leonidász.
– Nem hiszem, hanem tudom! Spártaiak vagyunk. Nem fognak
megtörni minket. Nem bizony. Ők törnek meg rajtunk.
Lovasságuk megkerül majd minket. Belovagolnak a városba, mert
tudni fogják, hogy sorainkban minden ember látja őket, és félteni
fogja hitvese, gyermekei, anyja és nővérei életét. Aztán támad a
talán háromszoros túlerőben lévő gyalogságuk. A csata az azt
követő órában dől el. Vagy győzünk, vagy veszítünk.
– Hogy lehetsz biztos abban, hogy a lovasság elvágtat
mellettünk? – érdeklődött Lükón.
– Láttam, hogyan működtek Mantineiánál. Philippusz nem
lovas, minden komolyabb támadáshoz a gyalogságot használja.
És be akarja venni a várost. Mindent akar, és nincs türelme. Ám
ennél is fontosabb, hogy nem szeretné, ha harcolva vonulnánk
vissza, hogy azután Spártát védjük. El akar vágni minket,
elpusztítva a mögöttünk elterülő várost.
– És ha tévedsz? – vágott közbe Timaszion. – Hogy maradunk
akkor életben?
Parmenión erőltetetten elmosolyodott.
– Nem tévedek, de ha a lovasság nem támadja meg a várost,
akkor Kleandrosz kivonul az összes emberével, és csatlakozik
hozzánk a harcmezőn. És még valami. A rabszolgák nem
kaphatnak vörös köpenyt, csak a spártaiak viselhetik őket.
– No de miért? – értetlenkedett Kleandrosz. – Nem az a cél,
hogy az újoncok is spártainak érezzék magukat?
– Azt akarom, hogy a spártai ezredek kitűnjenek a tömegből.
Azt akarom, hogy az ellenség tisztán lássa őket.
– Erre a napra még sokáig fognak emlékezni – dünnyögte
Timaszion. – Ötezer spártai negyvenezer barbár ellen!
– Ezt a napot a makedónoszok sosem felejtik el.

Nesztosz ébren hevert a keskeny priccsen, és a többi katona

horkolását hallgatta. Negyvenen aludtak ebben a hosszú
teremben, negyven rang nélküli ember, akik közül egyik sem állt
szóba az óriással. Egymagára maradt, és a keserűség emésztette.
Saját apja sem volt hajlandó fogadni, és szégyenének híre
gyorsan elterjedt a városban. Barátai elkerülték az utcán, ha
meglátták, félrefordították fejüket, és úgy tettek, mintha észre
sem vennék.
A szája kiszáradt, így felkelt, és átcaplatott az üres
ebédlőrészbe, ahol töltött magának egy kupa vizet. Hideg szél
simított végig csupasz hátán, mire megborzongott.
Az élete alig két éve még ígéretesen alakult. Szerette Deraét, és
csodálatos esküvőt terveztek. Az apja annyira büszke volt rá,
hiszen kapcsolatba kerül a királyi házzal – a jövendő király sógora
lesz. Mindenki tudta, hogy Leonidász a trónörökösjelölt, és
Nesztosz a legközelebbi barátja. Ó, mily ragyogó jövő, mily
csillogó! Még elhomályosította amiatti haragját is, hogy szolgálnia
kellett a kevertvérűt, akiből Spárta első hadvezére lett.
Parmeniónt...
 Mára a név puszta említésére epe tolult a torkába, a szíve vadul
kalapálni kezdett.
Az a nap beleégett az emlékezetébe, és sosem törli ki onnan
semmi: Agészilaosz meghalt, Leonidász lesz a király. Őt a
barátjához hívatták a Marhák Arának Palotájába, és már előre
örült a rá váró választási lehetőségeknek. Vajon előléptetik?
Melyik ezrednek fog parancsolni az új korszakban? De nem erről
volt szó. Kiderült, hogy az esküvőjéből semmi sem lesz, és hogy az
arája – a szerelme – Parmeniónhoz megy, azért, hogy a félvérből
Spárta királya lehessen.
– Akkor kellett volna megölnöm – suttogta Nesztosz.
Elképzelte, ahogy pengéje Parmenión bordái közé siklik, az élet
fénye kihuny a fattyú szemében.
Nesztosz lerogyott az egyik hosszú asztal mellé, és töltött
magának még egy kupa vizet.
És most hogyan tovább? Becsületvesztése után a halál a
következő lépés. Spárta elpusztul, népét lemészárolják.
Gondolatai Deraére terelődtek, és elképzelte, amit kivonszolják a
palotából, megerőszakolják, aztán leölik a barbárok.
Az istenek átka szálljon a városra, amiért hagyta, hogy egy
félvér üljön a trónjára!
A teremben hidegebb lett, de Nesztosz szinte észre sem vette.
– Miért maradnál? – A gondolat kéretlenül ugrott elő,
megdöbbentő tisztasággal.
– Ugyan, hova máshova mehetnék?
– Krétára. Élnek barátaid a szigeten... és van pénzed.
– Nem hagyhatom cserben a barátaimat, a családomat.
– Ők már cserbenhagytak. Elkerülnek az utcán.
– Helytelenül cselekedtem. Kardot rántottam a királyra.
 – A félvérre? Aki fekete mágiával nyerte el a trónját és lopta
el a nődet?
Mágiával? Ez a gondolat korábban még sosem merült fel
benne. Hát persze hogy az volt. Leonidászt megigézték. Mi más
oka lehetett egy nemesen született spártainak, hogy lemondjon a
trónhoz való jogáról?
– Öld meg!
– Nem. Nem. Képtelen vagyok rá.
– Mint a régi idők hősei, öld meg te is a férfit, aki elorozta az
arádat. Vedd vissza, ami jog szerint téged illet! Deraé szeret.
Mentsd meg! Vidd el a városból, menekítsd a biztonságos
Krétára!
– A biztonságba, igen! Megmenthetem. Szeret, és eljönne
velem. Ott boldogan élhetnénk. Egy gyors lovon irány Gütheion,
majd ott hajóra szállunk. Igen! Megölöm a félvért, és
visszaszerzem, ami az enyém. Igen!
A hideg megszűnt, a szoba ismét forró és nyirkos lett. A
hirtelen változástól Nesztoszt kirázta a hideg, és ez visszaűzte az
ágyához. Némán belebújt khitónjába, és felöltötte magas szárú
saruját. Majd felkapta köpönyegét és kardját, és elhagyta a
hadiszállást.
Az apja házában sötétség és csend honolt. Nesztosz az egyik
földszinti ablakon mászott be, hogy azután átlopakodjon a
szobákon, mindaddig, míg atyja dolgozószobájába nem ért. Itt, a
faragott tölgyfa láda mögött egy kis mélyedést vájtak a kőfalba,
abban pedig öt nagy, aranytól roskadozó bőrerszény hevert.
Kettőt magához vett, és elhagyta a házat, hogy az istállók felé
vegye az irányt. Az ajtó mellett, szénából vetett ágyán alvó lovász
felébredt, mikor Nesztosz belépett. Az óriás ökle hatalmasat
csattant a férfi arcán, eltörte a járomcsontját, amitől a lovász
eszméletlenül csuklott össze.
Nesztosz a két leggyorsabb lóra zablát és kantárt tett, majd
rongyba tekerte a patáikat, mielőtt kivezette őket a holdfényes
utcára, és elindult a Marhák Arának Palotája felé. Csak két őr állt
a főbejáratnál, és mindkettő ismerte. A lovakat a főfal mögött,
látótávolságon túl kipányvázta, átballagott a kapun, és odasétált
az emberekhez.
– Te meg mit keresel itt? – sziszegte az egyik. Nesztosz ökle a
férfi állán csattant, mire az megperdült, és ájultan hanyatlott a
földre. Az óriás máris a másikra vetette magát, torkon ragadta, és
veszett erővel felfelé rántotta. Az őr nyaka hangos reccsenéssel
tört el. Nesztosz nem akarta megölni, és most a földre ejtette a
testet, majd elszörnyedve lépett egyet hátra.
– Végezz a másikkal is! – érkezett a gondolat. Nesztosz
kivonta kardját, és habozás nélkül átdöfte vele a tehetetlen harcos
torkát.
Belökte a palota kétszárnyú ajtaját, beszaladt, és felrohant a
hosszú lépcsőn a harmadikra, ahol a hideg folyosókon a királyné
termei felé vette az irányt. A szíve most már gyorsan vert, a szája
kiszáradt. A királyné termeibe vezető ajtó félig nyitva állt, és ő
csak annyira tárta szélesebbre, hogy besurranhasson. A hold
fényesen sütött be a teraszablakon át, és az első, amit meglátott, a
hanyagul az egyik kerevetre dobott csillogó zöld köntös volt.
Odalépett, az arcához emelte, és beszívta a nő illatszerének illatát.
Felhorgadt benne a vágy, és beóvakodott a hálószobába, ahol
Deraé hevert a lepedőn. Nesztosz megállt az ajtóban, és tekintete
végigpásztázta a nő holdfényben fürdő testét. A királyné meztelen
volt, és az oldalán hevert, lábát felhúzta, feje a bal karján pihent.
A férfi homlokát kiverte a veríték. Az asszony aranybarna bőre az
elefántcsontnál is fehérebbnek tűnt a holdfényben, ugyanakkor
puhának és melegnek is, csak úgy duzzadt az erőtől. Az óriás
nagyot nyelt, és az ágyhoz indult, véres kardját a lepedőre
fektette. Keze a nő karja felé nyúlt, végigsimított a bőrén, majd
lesiklott a derekára, követte csípője ívét. Deraé felnyögött
álmában, és a hátára hengeredett.
Nesztosz elmosolyodott, a jövőben rá váró örömök villantak át
az agyán: tengerparti otthon, szolgák, gyerekek...
A nő ekkor felriadt, és felsikoltott, kapálózva próbált távolodni
tőle. Az óriás ösztönösen ragadta meg, ujjai a hajába markoltak,
és visszarántották.
– Hagyd abba! Én vagyok az, Nesztosz. Érted jöttem. Hogy
megmentselek.
A nő abbahagyta a vergődést, zöld szeme az óriás arcára
szegeződött.
– Hogy érted azt, hogy megmentesz? Megvesztél?
Ha itt találnak, halál fia vagy.
– Nem érdekel. Ma éjjel már megöltem két embert, és megölök
mindenki mást, aki megpróbál megállítani. Van egy tervem,
Deraé. Krétára megyünk. Barátaim élnek ott, és boldogok
leszünk. Előbb azonban fel kell öltöznöd. Nincs sok időnk, de
mindent elmagyarázok, amint elindultunk.
– Neked elment az eszed!
– Nem! Hallgass ide! A városnak vége – semmi sem menti
meg. Ez az egyetlen esélyünk, hogy boldogok legyünk. Hát nem
érted? Együtt leszünk.
A nő pillantása lefelé vándorolt, és meglátta a véres kardot.
– Mit tettél?
 – Amit kellett – felelte az óriás, és felemelte a kezét, ujjai
végigsimítottak Deraé mellén.
A királyné elhúzódott.
– Parmenión meg fog ölni ezért – suttogta.
Itt egyedül van. És sosem jön el az a nap, mikor legyőzhetne
harcban. Senki nem képes rá. Én vagyok a legjobb.
A nő hirtelen kiugrott az ágyból. Az óriás utánavetette magát,
de Deraé kiszabadult, és az ajtó felé szaladt. Nesztosz felkapta a
kardját, és utánaeredt, de az asszony addigra már a folyosón járt,
és torkaszakadtából kiabált:
– Parmenión! Parmenión!
A férfi rohant, a lépcsőpihenőn érte utol, és a hajánál fogva
rántotta vissza.
– Te ringyó! Azt mondtad, szeretsz, és most elárulsz!
– Sosem szerettelek! – kiáltotta Deraé, és meglendítette a
kezét, tenyere nagyot csattant az óriás képén. A férfi eltaszította
magától, és felemelte a kardját.
– Megöllek! – harsogta Nesztosz, ám a nő lebukott a csapás
elől, és a lépcső felé menekült, kettesével vette a fokokat. Az óriás
rohanni kezdett, de megbotlott, és fejjel lefelé bucskázott, kardja
csattogva verődött a lépcsőfokokhoz. Kábultan kecmergett talpra,
és kapta fel onnan, ahova esett: egy hímzett szőnyegről a lépcső
lábánál. Megpördült, tekintetével Deraét kereste.
– Megvan a kardod – csendült fel Parmenión higgadt hangja. –
Használd!
A király meztelenül állt a folyosón, mögötte Deraé.
– Most meghalsz, kevertvérű! – sziszegte Nesztosz.
Parmenión elmosolyodott, és felemelte a pengéjét. Az óriás
rárohant, kardját hátrarántotta, hogy hasba szúrja, ám a hadvezér
félreugrott – hárította a döfést, és elgáncsolta a rohamozót.
Nesztosz hatalmasat esett, de gyorsan felpattant.
Légy óvatosabb! – intette Parmenión fagyos hangon. – A harag
meggondolatlanná teszi az embert. – Az óriás ismét rárontott,
ezúttal pengéje süvítő ívet írt le, és a sztratégosz torkát célozta. A
király fél térdre vetette magát, Nesztosz kardja a feje felett
hasította a levegőt, míg az ő pengéje ellenfele ágyékába mélyedt.
A férfi felüvöltött. A hadvezér kitépte a fegyverét, és felállt. Az
óriás tántorogva tett pár lépést, aztán térdre rogyott, vére
fröcskölve tört elő átmetszett ütőeréből. A harcos megpróbált
feltápászkodni, de minden ereje elhagyta, és előredőlt, arca a
folyosó hideg kőpadlóján csattant.
Dühe életadó vérével együtt párolgott el.
Mit keresek én itt?
Rohanó léptek zaját hallotta, és egy hangot, ami azt kiáltja:
– Valaki megpróbálta megölni a királyt!
Akkor hát ezért jöttem – gondolta Nesztosz. – Hogy
megmentsem a királyt az ellenségeitől. Igen. Megkönnyebbülten
hunyta le a szemét.
Apám annyira büszke lesz rám – gondolta még utoljára.

Parmenión ellépett a holttesttől, és beterelte a csupasz Deraét

a saját termeibe, behúzta az ajtót, és a földre ejtette a kardját.
– Mintha megszállta volna valami – lépett felé Deraé szélesre
tárt karokkal. A férfi gyengéden megölelte, tenyere a derekára
simult, és egyikük sem hallotta, amikor nyílt az ajtó, sem azt,
mikor Leonidász belépett. A spártai harcos egy árva szót sem
szólt egy pillanatig, aztán megköszörülte a torkát.
Parmenión megfordult, de nem eresztette el Deraét.
– Mi az, Leonidász?
 Csak látni akartam, hogy nem sérültél-e meg... felség.
– Ó, León, szörnyű volt! – kiáltotta a királyné. – Látnod kellett
volna a szemét. Még sosem láttam Nesztoszt ilyennek.
– Megölte a két őrt – jelentette Leonidász hűvösen. – Ám
látom, hogy te jól vagy, felség. Magadra... magatokra hagylak
titeket. Holnap reggelre készen állunk az indulásra. Öt nap, ha
még emlékszel. – Ezzel meghajolt, és elhagyta a szobát.
– Furcsa hangulatban leledzett – suttogta Deraé, és közelebb
lépett a férjéhez. Parmenión érezte, hogy a nő meleg teste a
mellkasához simul.
Nem volt benne semmi furcsa – gondolta a hadvezér. –
Leonidász csak azt látta, amint egy csaló ölelgeti a húgát.
– Szeretlek – mondta most Deraé. – Ígérd meg, hogy
visszajössz!
– Hogyan ígérhetnék ilyesmit? – kérdezte a férfi fátyolos
hangon.
– Csak mondd azt! Nem hiszem el, hogy le fognak győzni. Te
Parmenión vagy, Spárta királya. Az én Parmeniónom.
A hadvezér elmosolyodott, és szorosan megához ölelte.
– Egy bölcs ember egykor azt mondta, hogy úgy tervezz,
mintha örökké élnél, de úgy élj, mintha az lenne az utolsó napod
e világon. Tegyünk hát így, hölgyem! Töltsük úgy a ma éjszakát,
mintha ez lenne az utolsó!
A hálószobájába húzta Deraét, leheveredett mellé, majd
magára vonta. Gyengéden, lassan szeretkeztek, mert Parmeniónt
most nem kerítette hatalmába a szenvedély – csak a kétségbeejtő
vágy, hogy a nő teste az
 övéhez simuljon, hogy benne legyen, hogy a részévé váljon.
Érezte, amint a csúcs felé halad, de lassított és visszahúzódott.
– Miért hagytad abba? – kérdezte az asszony, és végigsimított
a király arcán.
– Még nem akarom, hogy vége legyen. Sem ma, sem most
éjjel... sem soha.
– Ezt olyan szomorúan mondtad, kedvesem. Nem kellene ilven
bánatosnak lenned. Ma éjjel nem... nem így, mikor csak magunk
vagyunk.
A nő ujjai végigsiklottak a férfi mellkasán, végig bordázott
hasizmain, le még mindig merev hímvesszejéig, és apró köröket
írtak le rajta. A király felnyögött.
– Fáj? – kérdezte az asszony komoly hangon, de a szeme
gúnyosan csillogott.
– Ledér némber vagy – lökte Parmenión a hátára Deraét, és
ráhengeredett. – És én így is bánok veled!
Lefelé siklott, és finoman beleharapott az asszony belső
combjába. Az felkiáltott, széttárta lábát, hogy így meneküljön a
szája elől, de a férfi feje ekkor másfelé fordult – száját végighúzta
a királyné puha szeméremszőrzetén, nyelve belecsusszant. A nő
ismét felkiáltott, de a király nem törődött vele. Deraé vergődött
alatta, de Parmenión keze erősen tartotta. Aztán hirtelen az
asszony teste ellazult, és nyögni kezdett, teste váratlanul, vadul,
ívben meggörbült, lábát megfeszítette. Ezúttal már nem
fájdalmában vagy felháborodásában kiabált, hanem a remegtető,
vad, feszültségtől való felszabadulás hangjai voltak ezek,
amelyeket csakis az orgazmus szabadíthat el. Deraé végül
visszahanyatlott az ágyra, széttárt karokkal.
Parmenión mellé hanyatlott.
– Jó érzés ledér némbernek lenni? – tudakolta.
– Csodás – vallotta be a nő. – De ígérd meg, hogy soha nem
mondod el, hogyan tettél szert ilyen szakértelemre!
 – Ígérem.
– Meggondoltam magam. Mégis inkább mondd el!
– A lelkemre esküszöm, hogy e világon még soha nem
csináltam korábban.
– Ez nem lehet igaz.
– Pedig az, esküszöm! Te vagy az első nő
Akhaiában, akit érintettem.
A nő felkönyökölt, és úgy nézett a másik arcába. Majd
elmosolyodott.
– Hiszek neked – mondta lassan –, de van valami, amit nem
árulsz el.
– Látnok lennél netán? – mosolyodott el Parmenión
erőltetetten, hogy így leplezze el hirtelen támadt feszengését.
– Tamisz elmondta, hogy bírok az Adománnyal, csak éppen
nem fejlődött ki. Mi az, amit rejtegetsz?
– Jelen pillanatban – sandított le a király saját meztelen
testére – a jelek szerint nem rejtegetek semmit.
– Majd én megnézem – közölte az asszony, és feltérdelt,
azután pedig csókolgatni kezdte férje hasát, és a feje lassan lefelé
vándorolt.
– Ohó, ezt aztán nem! – kiáltotta a férfi, és megfogta hitvesét.
– Ezt nem teheted! Nem illendő.
A nő nevetését a szoba falai verték vissza.
– Nem illendő? A királynőhöz illő csókot nem kellene a
királynak elutasítania!
A férfi már vitába akart ezzel szállni, de csak egyetlen
pillanatra, mert az asszony ajka már meg is érintette, szája már rá
is tapadt. És ezzel a vita félbe is szakadt.
Később, ahogy egy kereveten vizezett bort kortyolgattak,
lépteket hallottak a nagytermen túlról, kint a folyosóról. Deraé
felállt, és visszasuhant a hálóba, míg Parmenión felkapta a
kardját, és kitárta az ajtót. Két őr állt odakint, Leonidász volt a
harmadik.
– Mi folyik itt? – tudakolta a hadvezér.
– Philippusz még az éjjel megindult. Megpróbál meglepni
minket. Két felderítőnk éppen időben jött, mert a makedónoszok
holnap délre látótávolságra lesznek már a várostól.
– Addigra felkészülünk – ígérte Parmenión.
– Így igaz. A húgom még mindig nálad van?
– Nálam.
– Bejöhetek?
– Nem, barátom. Ez... az utolsó éjszakánk... együtt. Megértesz?
– Azt hiszem, igen. Ám holnap reggel már lehet, hogy kevésbé
látszik majd bölcs dolognak.
– Életemben sok mindent megbántam már, de még ha meg is
halok ma éjjel, ez az éjszaka akkor sem lesz köztük.
– Nem rád gondoltam.
A katona szavainak igaza arculcsapásként érte Parmeniónt. Ha
nem szeretkezett volna Deraével, akkor a nő úgy emlékezett volna
rá, mint egy rideg királyra, aki semmit nem érzett iránta, és így
eltávozása miatt csak futó bánatot érzett volna.
Parmenión akár dicső győzelmet arat, akár halál és bukás vár
rá, mindenképpen eltűnik az életéből, mert megígérte
Leonidásznak. Öt napig lesz király – vagy addig, míg meg nem
vívják a csatát.
És utána ismét elveszíti Deraét.
Leonidász látta a király arcára kiülő csüggedést, és kinyújtotta
a kezét.
– Sajnálom, barátom – suttogta, de Parmenión erre nem felelt.
Hátralépett, becsukta az ajtót, és csak állt ott sötét termeiben.
– Ki volt az? – kiabált ki Deraé. A férfi besétált a hálószobába
és leheveredett mellé.
– Leonidász. A makedónoszok holnapra ideérnek.
 – És te legyőzöd őket – mondta erre az asszonya álmosan. A
király megsimogatta a haját, és magukra húzta a takarót.
Már pirkadt, de még mindig ébren feküdt, mikor meghallotta,
hogy Priasztész lép be a kinti helyiségbe. Nesztelenül felkelt, és
elhagyta a hálószobát, halkan behúzta maga mögött az ajtót. A
mellvértet, sisakot és lábvértet viselő öregember meghajolt, ahogy
a király belépett, Parmenión pedig elmosolyodott.
– Félelmetesnek tűnsz – állapította meg.
Priasztész jót kuncogott ezen.
– Egykor félelmetes is voltam. Még mindig maradt valami
abból az emberből – ahogy arra a makedónoszok is rájönnek. És
ma melyik vértet öltöd fel?
– Egy egyszerű mellvértet, hozzá lábpáncéllal és csuklóvédővel.
Gyalogosan fogok harcolni, és keress nekem egy dísztelen sisakot!
– Nem szeretnél kitűnni a tömegből? – lepődött meg
Priasztész.
Parmenión nem felelt rögtön. Az öregnek igaza volt. Ő mint
hadvezér, korábban mindig vagy egy uralkodót, vagy egy
szatrapát, vagy egy várost szolgált. Ám itt ő a király, és az
emberek érte készek harcolni, és meghalni. Jogukban állt látni
uruk tetteit, mi több, ezt kívánta a sztratégosztól a kötelesség. A
harci kedv törékeny jószág, és a spártai már sokszor látta, hogyan
fordítja meg az aranypáncélos és nagy sisakforgós sisakot viselő
Philipposz a csata menetét a puszta jelenlétével. Az emberek őt
figyelve lovagoltak a veszélybe, és a keblük dagadt a büszkeségtől.
– Nos, neked van igazad, Priasztész – szólalt meg végül. –
Hozd a legcsillogóbb páncélomat, ami csak van!
Az öreg felnevetett.
– Akkor az a vért lesz, amihez az aranysisak van, hozzá fehér
lószőr forgóval, és az elefántcsont-berakásos arclemezzel.
Csodálatos alkotás, de ugyanakkor kellően erős is. Úgy ragyogsz
majd, mint a nap, és Apollónt elönti a féltékenység.
– Nem bölcs dolog felkelteni egy isten irigységét.
– Á, ez igaz, viszont Apollón jóképűbb nálad, úgyhogy nem
fogja érdekelni, hogy a páncélod csillogóbb.
Egy óra sem telt el, és amikor a nap felhágott a hegyek fölé,
Parmenión – miután tanácskozott Kleandrosszal és a város
védelméért felelős tanáccsal – kilépett a palota kapuján, ahol már
ott várakozott és köszöntötte Leonidász, Timaszion, Learkhosz és
a többi tiszt. Mind meghajoltak, mikor odaért, a király pedig
érezte, hogy elvörösödik. A sisak pontosan olyan volt, amilyennek
Priasztész leírta, a vért pedig vakítóan csillogott a napfényben: a
vasra és bronzra aranyréteget kalapáltak. Még a csuklóvédőt és a
lábszárpáncélt is elefántcsont- és ezüstberakás díszítette, fehér
köpönyegébe pedig ezüstszálakat szőttek, és ezek a szálak csak
úgy csillogtak a hajnali fényben.
Mikor a sereg megpillantotta, mindenki kardot vont, és a
pengéket a pajzsokhoz ütögették, ami hihetetlen hangzavarral
járt. Parmenión felemelt kézzel viszonozta az üdvözlést, tekintete
végigsuhant a Távozás utcáját megtöltő sorokon.
Leonidász lépett mellé, széles mosollyal az arcán.
– Eljött az ideje a terved felvázolásának? – kérdezte.
Parmenión bólintott, és a többi tisztet is magához intette.
Tamisz nyaklánca hűvösen simult a torkához, de azért halkan
beszélt, és azt figyelte, miként fogadják szavait. Néma csendben
hallgatták végig, és Leonidász próbálkozott meg az első kérdéssel.
– És mi van akkor, ha...
A király felemelte a kezét.
– Nem, barátom. Nincs „mi van akkor, ha”. Mi van akkor, ha a
nap tűzbe borul? Mi van akkor, ha a tengerek kiöntenek? Most
nincs idő ilyen gondolatokra. Láttam a Démonkirályt cselekedni,
és csak egyetlen esélyünk van a győzelemre. Ezért létfontosságú,
hogy a gyalogsága a spártaiakat támadja, és a rabszolgákat –
legalábbis kezdetben – békén hagyja. Ha erre rá tudjuk venni,
van esélyünk. Anélkül semmi. És most készítsétek fel az
ezredeiteket, aztán indulás!
Körülhordozta pillantását a körülötte állók arcán. Egyikük sem
volt még oda a stratégiájától, de még ebben a másik Hellászban is
kiemelkedett a spártai fegyelem.
Tisztelegtek, és távoztak.
A király az oszlop élére sétált, oldalán Leonidásszal.
– Az istenekhez fohászkodom, hogy igazad legyen, Parmenión
– suttogta a harcos.
– Reméljük, meghallgatják imádat! – felelte a hadvezér.
Az előőrs már elhagyta a várost, mikor három lovas tűnt fel
vágtatva dél felől. Attalosz és Sisak egymás mellett, valamivel
mögöttük pedig Brontész, a minótaurosz érkezett, aki sután ülte
meg a lovát.
Attalosz Parmenión mellett fékezte le a lovát, és leugrott a
földre.
– Délről nem kapunk segítséget – közölte kertelés nélkül a
kardforgató, és alig tudta levenni szemét a gyönyörű vértről.
– Nem is számítottam rá. Tartsatok velem!
Brontész és Sisak is leszálltak, szabadjára hagyták lovaikat. Az
ember és a minótaurosz csatlakoztak a királyhoz.
– Üdv néktek, barátaim! – nyújtott kezet a hadvezér, először
Brontésznak.
– Sajnálom, hogy fivéreim, az Igézet gyermekei nem tartanak
veled, Parmenión – szólalt meg a minótaurosz –, de nem vesznek
részt abban, amire ők úgy tekintenek, mint az emberek
háborúsága. Lehet, hogy meggyőzhettem volna őket, de mikor
elmondtam, hogy az új Igézetet Gorgónak is megígérted, az csak
még inkább ellened hangolta őket. Ha nem barátkozol össze a
démonnal, talán már most lenne még egy sereged.
– Gorgó nélkül Alexandrosz nem jutott volna el a Kapuig –
mutatott rá Parmenión. – Ám ez többé már nem fontos. Csak
magunkra számíthatunk... és időnként ebben is rejlik erő. – A
spártai Sisakhoz fordult. – Azt hittem, hogy Iszkanderrel
maradsz. Nem ő az emlékeid kulcsa?
– Ő kérte, hogy jöjjek ide – felelte a bronzarcú harcos. – Azt
mondta, a válaszok nálad vannak.
– És mi a helyzet veled, Attalosz? – kérdezte Parmenión. –
Nem kellene itt lenned.
– Már megszoktam a társaságodat... felség. És nem szeretnék
lemaradni a közelgő csatáról. A Démonkirály végigkergetett ezen
a világon, most én fogom őt kergetni.
Parmenión elmosolyodott. – Együtt
fogjuk őt űzni.
 A vér mezeje
Philippusz a csataménjén ült és az ellenségére gondolt.
Aranyszeme a rikító páncélban pompázó spártai király távoli
alakja felé fordult.
Bőszítette, hogy a férfi védőamulettet visel – nem azért,
mintha tartott volna szánalmas kis stratégiájától, hanem mert
mindig örömét lelte a félelemben és az egyre erősödő rettegésben,
ami a vereséggel szembesülő ellenségből áradt.
Eszébe jutott utolsó találkozása Parmeniónnal, és újra átélte a
rátörő haragot, amiért a spártai olyan megvetően beszélt a
képességeiről. Még hogy gyenge hadvezér! Hiszen ő Philippusz, a
legnagyobb a Csaták Királya közül, akit ez a világ valaha is ismert!
– Nem kell a Szem ahhoz, hogy legyőzzek egy hozzád foghatót
– suttogta.
De mégis... ugyan miért fossza meg magát ettől az apró
élvezettől? Milyen szörnyű rémület öntheti el Parmenión
hadvezéreit?
Összpontosítása elmélyült, ahogy Leonidászt kereste...
– A halálodon elmélkedsz? – suttogta egy hang a fejében, mire
Philippusz úgy rándult össze, mint akit megütöttek. Az a boszorka
volt, aki Athéné istennőnek adta ki magát. A király lehunyta
emberi szemét, és a nő lélekalakját kereste: ott lebegett, tőle jó
húszlépésnyire.
– Nem árthatsz nekem, boszorkány!
– Nem is kell ártanom – jött a válasz. – A gonosz saját magát
szokta legyőzni. És ma is így lesz.
– Távozz, némber! Sem időm, sem kedvem vitázni veled!
– Persze, hogy nincs – mosolyodott el az asszony gúnyosan. –
A gyáva királynak előbb ellenfele gondolataiban kell olvasnia.
Hiszen önmagától képtelen megtervezni egy csatát. Csináld csak
bátran! Ne is zavartasd magad tőlem! Úgy képzelem, hogy már a
földművesek és rabszolgák puszta látványától is inadba szállt a
bátorságod.
Ekkor újabb hang szólt közbe, egy gyermeké.
– Nem valami lenyűgöző, igaz, Théna? – Philippusz
elfordította a fejét, és megpillantotta az aranyhajú, karcsú kisfiút,
akit oly régóta üldözött.
– Megtalállak, gyermek. Sehova sem bújhatsz előlem.
A fiú komoly arccal nézett vissza rá.
– Szerintem nem fogsz – mondta csendesen –, de ha mégis,
akkor megöllek.
Philippusz ekkor felnevetett, bár a hahota elhalt, ahogy a király
a gyermek komor képébe bámult.
– Engem semmi nem tud megölni. Érted? Semmi!
– Én igen – felelte a kisfiú –, méghozzá egyetlen érintéssel. De
most feltartunk, te gyáva. Kérjük meg Parmeniónt, hogy vegye le
a hatalom nyakláncát? Akkor könnyebben fogod eltiporni a
rabszolgasereget?
A gyermek hangjából kicsendülő megvetés olyan volt, mintha
tüzes korbáccsal sújtottak volna le a királyra, aki próbált valamit
felelni, de a lelkek már eltűntek. Az immár dühös Philippusz
végiglovagolt a sorok között, magához hívatta hadvezéreit és
papjait. A katonák némán álltak, ahogy elvonult, lándzsáikat
függőlegesen tartották, és a mintegy nyolcszáz lépésre álló
ellenséget méregették.
A makedónosz király megrántotta a kantárt, és dél felé fordult
a lovával. Az ellenség arcvonala úgy állt fel, ahogy várta: a zárt
bronzsisakos és vörös köpönyeges spártaiak a két domb közötti
sík terepet szállták meg, míg a rabszolgák két csoportra oszlottak,
és a domboldalakon alkották a két szárnyat. A főerők centruma
mögött parancsra váró íjászokat és gerelyvetőket látott.
– Mennyien vannak? – kérdezte Philippusz.
 Egy lóháton ülő tiszt léptetett oda a király mellé.
– Ötezer spártai, felség, és nagyjából ugyanennyi rabszolga.
Nehéz megmondani, hogy mennyi íjász, talán ezren lehetnek.
Philippusznak hátra sem kellett néznie, hogy tudja, menynyien
vannak a makedónoszok. Közvetlenül mögötte állt a királyi
testőrség hatezer embere, húsz sor mélységben, háromszáz pajzs
szélesen, egyetlen, fekete ruhás négyszögben. Ők voltak a
Viharhozók, mert amikor megindultak, csatakiáltásuk
mennydörgésként tört elő, kardjuk pedig halálosabbnak bizonyult
még Zeusz villámcsapásainál is. Őket két oldalról fogta közre a
tízezer sorgyalogos, erős, harcra termett emberek, kiválóan
képzettek: fényesre csiszolt sisakjuk és mellvértjük ezüstként
fénylett. Tőlük jobbra sorakozott fel az ötezer thesszáliai, trák és
illír zsoldos. Ezek a harcosok sokszínű köpönyegeket viseltek, és
bár a fegyelmet kevéssé ismerték, attól még a harcban ádázul
küzdöttek, vérre és halálra szomjazva, ami felvidította a
makedónoszok királyát. Mögöttük, a jobbszárnyon várakozott a
lovasság – főleg korinthusziak, mindösszesen hétezren.
Huszonnyolcezer harcedzett katona állt a síkon ötezer spártaival,
meg sietve felfegyverzett rabszolgákból és vénekből álló gyülevész
csürhével.
– Szánalmas ez a stratégia – vigyorodott el gúnyosan
Philippusz. – Átlátszó, mint a fátyol. Azt akarja, hogy a centrumot
támadjuk, ezért védik a spártaiak a könnyű utat, a sík terepet.
– De ha szétverjük őket, a rabszolgák megtörnek és elfutnak, és
a győzelem a miénk – szólalt meg az egyik tiszt. – Tehát a
spártaiakat kell támadnunk mindenképp, nem?
– Láttad őket Mantineiánál. Szemtől szembe nekik menni
olyan, mint amikor a tenger a falat ostromolja. Remek katonák,
és nem törnek meg egyhamar. Nem. Pontosan ezt akarja, hogy
feltartsa a gyalogosroham teljes erejét, hogy megtörje a
makedónoszok szellemét. És amint a harci kedv elmúlik, a
számbeli különbség már nem sokat számít.
– Mi jár a fejében, felség?
– Nem tudom, és nem is érdekel. Parancsold meg a
korinthusziaknak, hogy széles ívben kerüljék meg az ellent, és
magára Spártára csapjanak le! Lássuk, milyen lesz a harci
kedvük, ha látják, hogy a csata hiábavaló. Aztán parancsold a
sorgyalogságot és a zsoldos egységeket előre, mintha csak a
spártai centrum ellen indulnának. Mikor alig ötven lépésre
járnak, fúvass rohamot! A zsoldosok kanyarodjanak balra, a
sorgyalogság két ezrede jobbra! Rohamozzátok meg a dombokat,
és szórjátok szét a rabszolgákat! A sorgyalogság ezután
továbbnyomul, és hátulról ront a spártaiakra, míg a zsoldosok a
domboldalból támadják őket. Ekkor indítom meg a testőrséget, és
ezzel a bekerítés bezárul. Ne feledd viszont, hogy Parmenión élve
kell!
– Igenis, felség! Élve.
A király főpapjára nézett, a kopasz, kampós orrú férfira, aki
mélyen ülő, sötét szemmel nézett vissza rá.
– Mit mondanak az előjelek mára, Phárin?
– Királyi párbajra kerül sor, felség, és Philippusz diadalmasan
áll majd, lába előtt halott ellenségével.
– De én élve akarom!
– Nem így lesz, felség. Összecsapsz az ellenségeddel, felség,
pengével a kézben, és végzel vele.
Phárin képességei megkérdőjelezhetetlenek voltak, de a király
még így is elfordította a fejét, aranyszeme csak úgy csillogott.
– Nem hazudnál nekem, ugye?
– Az igazat mondom, felség: így történik majd.
Tengernyi vér, hullahegyek, de Philippuszé lesz a diadal.
– Még sosem tévedtél, Phárin. Egyszer sem. – Most sem fogok,
felség.
 A makedónoszok harci dobjai peregni kezdtek, a hang úgy
szárnyalt a csatatér felett, mint valami rejtélyes, rettenetes
fenevad szívdobbanása. Parmenión érezte a körülötte álló
rabszolgák félelmét, látta, ahogy egymásra pillantanak, nézte,
ahogy kitörlik a szemükbe csöpögő izzadságot, és megnyalják
száraz ajkukat még szárazabb nyelvükkel.
– Bátor férfiak vagytok – szólalt meg váratlanul, és hangja
messzire jutott a mocorgó sorok között –, én pedig büszke vagyok
rá, hogy közterek állhatok! – A hozzá legközelebbi rabszolgák
idegesen elmosolyodtak. – Ne aggasszon titeket e zaj! Kifeszített
marhabőrön csattanó bevont dobverők: ennyi az egész. És azok,
akik arra várnak, hogy ellenetek indulhassanak, ugyanolyanok,
mint ti. Nincs bennük semmi különleges: ők is meghalnak, ahogy
minden ember meghal.
Elhallgatott, nem sok egyebet mondhatott. Ő nem Philipposz
volt, a nem a Csaták Királya lenyűgöző szónoki erővel. Xenophón
hősies vezérségnek nevezte ezt, a képességet, amivel egyetlen
ember úgy képes a félelmet bátorsággá fordítani, ahogy a
fegyverkovács kardpengét varázsol a sima fémből. „A seregben
létezik – mondta egykor az athéni – egy láthatatlan szellem,
amelyet a gyávaságot hősiességé, a barbárságot fegyelemmé tudja
formálni. Az igazi hadvezér vagy király tisztában van ezzel. Egyre
jobban megismeri ennek a szellemnek a természetét, tudja, hogy
a sereg katonáiból táplálkozik, és egyben táplálja is őket. Ez a
szellem a páni félelem magva, ám egyben nagyszerűségének
forrása is. Egyesek a legjobbat csalogatják ki belőle, mások
szenvedéllyel töltik fel. Ám akik ügyet sem vetnek rá, azok
elbuknak.”
Parmenión mindig gondosan táplálta e szellemet csata előtt, a
gyakorlótéren és az egyes hadmozdulatok során – megismerte a
parancsnoksága alatt szolgálókat, magabiztossággal töltötte el
őket saját magukat és a vezérüket illetően. Időrabló folyamat volt,
és ebben az új világban nem állt rendelkezésére elég nap, hogy
csendes mágiája elvégezhesse a munkát.
Az ellenség megmozdult, a zsoldos egységek és a sorgyalogság
megindultak a dobszó ritmusára, zárták pajzsaikat, és vonulni
kezdtek a lapos síkon át a spártai centrum felé.
– Az istenekre, hogy nekem mennyire kell vizelnem! – törte
meg Sisak öblös, fémes hangja a hirtelen beállt csendet. Ideges
nevetés csapott fel körülötte, és a feszültség kézzel foghatóan
enyhült. Parmenión is kuncogott. Sisak ebben a pillanatban arról
az egyetlen állapotról beszélt, amelyet minden harcos ismert: a
kiszáradt szájról, és a látszólag teli hólyagról.
Hibátlanul időzített, és Parmenión a mellette álló, elvarázsolt
harcosra nézett. Sisak viszonozta pillantását, és elmosolyodott,
egyik bronzszemével még rá is kacsintott.
– Köszönöm – formálta a szavakat némán a király.
Parmenión szakértő tekintettel mérte végig a közeledő
ellenséget. Öt ezred vonult, mintegy tizenötezer ember. Porfelhő
gomolygott messze, a balszárny szélén, és mikor a spártai arra
fordította a fejét, látta, hogy a makedónosz lovasság átkarolja
őket.
– Dariklész! – kiáltotta, mire a magas, karcsú íjász felemelte a
kezét. – Legyező alakzatban rendezd el az íjászaidat arra az
esetre, ha a lovasság visszakanyarodna, hogy hátba támadjon
minket! – A férfi tisztelgett, a király figyelme pedig ismét a
gyalogságra irányult.
Eddig minden pontosan úgy zajlott, ahogy tervezte: a lovasság
széles ívet írt le – remélhetőleg a várost fogja megtámadni –, míg
a gyalogságra maradt az út megtisztítása.
Az ellenséges erők hirtelen kettéváltak, balra és jobbra
kanyarodtak, megtörték soraikat, hogy megrohamozzák a két
szárnyat. A harci kiáltások rémítő hangorkánként hömpölyögtek
előre, és a száraz síkon dobogó talpak dübörgése még a szüntelen
dobpergés moraját is elnyomta.

Philippusz a testőrség élén állva figyelte a csatát. Megvetően

nézte, ahogy a spártai rabszolgák alakzatba rendeződnek – az
emberek egymásnak ütköztek, itt-ott pajzsok hulltak a földre –, és
érezte, hogy lelkesedése lelohad. A csatákat általában barbár
öröm hatotta át, amihez kavargó érzelmek tartoztak, de ettől csak
lehangolt lett, már-már untatta. A jónál is jobb esélyek
mutatkoztak arra, hogy a rabszolgák megtörnek, és
megfutamodnak, még mielőtt a sorgyalogság egyáltalán odaér.
És ami utána jön, az már nem más, mint mészárlás...
Tekintete átvándorolt a vörös köpönyeges spártaiakra, és látta,
amint könnyedén támadó alakzatba rendeződnek – 250 pajzs
széles, húsz sor mély falanxba –, szemben a szélesebb, ötszáz
pajzsnyi sorral. Felemelt lándzsáikat tökéletesen egyszerre
engedték le, amitől elismerő borzongás futott végig a király hátán.
Na, ezek voltak az igazi harcosok!
A makedónoszok futni kezdtek, haderejük kettévált, ahogy
jobbra és balra kanyarodtak a csatatéren. Philippusz
elmosolyodott, és a felvert porfelhőn át undorodva nézte a
rabszolgák sorait. A spártai szárnyakról nyilak és gerelyek
indultak útnak, és vágódtak a rohamozó makedónoszok közé.
Azok húszasával hullottak, még többen botlottak fel a földre dőlő
testekben. Ám a rohamot immár semmi sem állíthatta meg.
Ismét izgatottság lett úrrá a makedónosz királyon, és a keze
remegni kezdett. A jobb oldalon a rabszolgák sora megtört, még
mielőtt az ellenség odaért volna.
Nem, nem megtört!
Hanem átalakult!
A király először el sem akarta hinni, amit lát. A rabszolgák
tökéletes mozdulatokkal zárták pajzsukat a klasszikus spártai
támadó falanxszal, és megindultak lefelé a domboldalon. A
makedónoszok, akik mielőbb szerették volna szétverni az
ellenséget, sietségükben megbontották soraikat, azzal a céllal,
hogy elsöpörjék az útjukból ezeket a harcosutánzatokat. Ezért
harci alakzataik felbomlottak, és mindkét oldalon csak egy sötét
gúnyás horda rohant a dombok felé. Philippusz feje jobbra
rándult. A rabszolgák itt is tökéletes alakzatban indultak meg,
hogy fogadják a rohamot.
Ez téboly! – villant belé a gondolat. Ám a jeges félelem apró
szilánkja is befúrta már magát a gondolatai közé.
Valami nincs rendjén. De számít? Hogyan verhetnének vissza
rabszolgák egy szemtől szembeni támadást?
Sűrű és vakító por gomolygott. Az aranyszem megcsillant,
ahogy a Démonkirály lelke a hadsorok fölé suhant. Az első
makedónosz harcosok elérték a rabszolgákat – hogy aztán
végtelen könnyedséggel vágják le őket a testükbe hasító kardok,
míg az ellenség pajzsai gátként állták útját a robogó makedónosz
tajtéknak.
Philippusz a spártaiak főerejére nézett. Azok még mindig csak
álltak, meg sem próbáltak a két szárnyon küzdő rabszolgák
segítségére sietni – egyikére sem.
A roham ekkor ingott meg, a mezőn szanaszét hevertek a
makedónoszok halottai. A rabszolgák folytatták az
előrenyomulást, szúrtak és vágtak, kardjuk vértől csöpögött.
Philippusz katonái kétségbeesetten próbáltak újra alakzatba
rendeződni, de ellenfelük nem adott rá esélyt.
A király csak nézte az öldöklést, teljesen értetlenül.
– Te bolond! – szisszent ekkor egy hang a fejében.
– Hát nem látod, mi folyik itt?
– Hagyj békén! – ordított fel.
 – Parmenión túljárt az eszeden. A rabszolgák a spártaiak.
Köpenyt és sisakot cseréltek. Te pedig megtört alakzatban
megtámadtad a világ legkiválóbb harcosait!
– Mit tehetek még?
– Még nem veszett el minden. Küldd a testőrséget a spártai
centrum ellen!
– Miként segít az rajtunk?
– A spártaiaknak félbe kell szakítaniuk a támadást, így
csapatainknak lesz elég ideje újrarendeződni. Csináld most,
vagy mindennek vége!
Philipposz hirtelen magához tért, és kirántotta kardját.
– Előre! – bömbölte.
És hatezer kitűnő harcos – a Makedónosz Birodalom
büszkeségei – komor arccal és rideg tekintettel, megmarkolta
kardját-pajzsát, és megindult spártai királyt körülvevő rabszolgák
ellen.
 Spárta városa
Kleandrosz számára mélységesen megalázó érzés volt, hogy két
ifjú szolgának kellett őt felcipelnie a háztetőre, mikor annak híre
elérte a várost, hogy feltűnt az ellenséges lovasság. Az ephorosz
beteg tüdeje szinte teljesen felmondta már a szolgálatot, és még a
legkönnyebb bőr mellvértet és sisakot is le kellett vetnie, mert túl
sokat nyomtak, és nem bírta el őket. Reszelősen zihált, mire a
szolgák felértek vele a lépcső tetejére, ahol aztán átemelték a
tetőre.
A mély, reszketeg sóhajt gyötrő köhögés követte, amitől
karmazsinszínű vércseppek szóródtak a fehérre meszelt kőre.
Kleandrosz nagy nehezen álló helyzetbe küszködte magát, és
lassan elindult az épületet szegélyező alacsony mellvéd mentén.
Innen rálátott a Távozás utcájára. Tőle balra terült el az
eltorlaszolt agora, a felforgatott piaci asztalokkal, amelyek
elzártak minden kijáratot, jobbra idelátszott a nyílt sík, és az
ellenség közeledtét hirdető porfelhő.
Felemelt kézzel intette magához személyes szolgáját, Doriánt,
az ifjú kadmoszit, aki már szolgasorba született. Az ifjú egy görbe
szarukürtöt emelt a szájához, és egyetlen dallamot fújt rajta, ami
tisztán hullámzott végig a városon. Kleandrosz tekintete
végigsuhant a háztetőkön, ahol az elbújt gerelyvetők és íjászok
előjöttek, felemelt kézzel jelezték, hogy hallották a jelet, majd
ismét eltűntek szem elől.
Izzadtság csöpögött Kleandrosz szemébe, arca elszürkült
mélybarna bőre alatt.
Feküdj le egy kicsit, uram! – suttogta Dorián, és megfogta
gazdája karját.
– Ha... most... lefekszem... meghalok – felelte az ephorosz, és
inkább letérdelt a mellvéd mögé. Fájdalom hasított törődött,
levegő után sóvárgó testébe, de összeszedte minden akaraterejét,
hogy folytassa: a király rábízta a város védelmét, Kleandrosz
pedig elhatározta, hogy hűen teljesíti kötelességét. Gondolatban
ismét végigfutott a stratégián, hogy vajon maradt-e benne bármi
olyan hiba, amire az ellenség is rájöhet. Lezáratta az összes utcát,
kivéve a Királyok Útját, és a párhuzamos Távozás utcát.
Mindkettő a nyitott piactérre vezetett, többtucatnyi sikátor és
mellékutca nvílt belőlük, de ezeket is eltorlaszoltatta az árusok
asztalaival és a környező házakból kicipelt bútorokkal. Maga előtt
látta az egységek személyesen általa kiválogatott vezéreit.
Egyesek miatt aggódott, mások miatt egyenesen gyötrődött.
Csakhogy a legjobb harcosok Parmeniónnal tartottak, és most
már értelmetlen lett volna a hátramaradottak értékén
bosszankodni.
Az ellenség gyorsan közeledett, és Kleandrosz látta, amint a
napfény megcsillan sisakjukon és dárdájukon. Több ezer lovas
vágtatott a város felé, és félelem markolt az öreg spártai szívébe.
Meg tudnak állítani ennyit?
– Zeusz atya, adj erőt! – fohászkodott, és Doriánra nézett.
– A földre, fiú, és állj készen a jelemre! – Mostanra hárman
csatlakoztak hozzá a tetőn. Kettő íjat és több, hosszú szárú nyíllal
teli tegezt hozott, míg a harmadik a mellvédnek támasztott húsz,
vashegyű gerely mellett helyezkedett el. A gerelyvető
megmarkolta az első fegyvert, súlyát és egyensúlyát próbálgatta.
– Csak... mikor... jelt... adok – intette Kleandrosz, mire a férfi
bólintott, és elmosolyodott.
– Egykor én is harcos voltam – gondolta az ephorosz. –
Sisakosan, karddal a kézben állhattam volna királyom mellett,
kaszaboltam volna ellenségeit, sütkérezve erőm és hatalmam
dicsőségében.
 Újabb köhögőroham rázta meg a csontsovány alakot. Vakító
fények táncoltak a szeme előtt, és érezte, hogy oldalra dől. Dorián
kapta el, és tartotta meg. Kleandrosz látása kezdett
elhomályosulni, és az idős férfi úgy érezte, menten elnyeli a
sötétség. Akarata végső megfeszítésével visszaszorította, a vágtázó
lovasságra összpontosított. Látta, hogy a had kettéválik, és nézte,
amint a lovasok fele a Távozás utcája felé nyargal.
A messzi múltban Spárta erős falakkal büszkélkedett, de
Lükurgosz, a harcosok hitvallásának legendás megteremtője, azt
mondta, hogy az emberek alkotta fal erősebb a kőfalaknál, ezért
lerombolta a város védmővét. Ennyire büszke volt Spárta, ennyire
erős volt a serege, mert történelme során még egyetlen
ellenségnek sem sikerült olyan közel kerülnie a városhoz, hogy
fenyegetést jelentsen rá. Egészen mostanáig...
Ahogy a lovasság végigszáguldott a Távozás utcáján, Dorián
Kleandroszra nézett, de a haldokló megrázta a fejét. Az ellen
pedig egyre csak özönlött, fehér köpönyegük lobogott mögöttük.
A lovasok között sokan jöttek Korinthuszból, és csak kevés páncél
fedte testüket, mindössze dárda vagy kard volt náluk, védelmüket
gyors hátasaik és bal alkarjukra szíjazott kis alkarpajzsuk
szolgálta. Az ephorosz megvárta, míg majdnem elértek a Távozás
utca végére, az oszlop ott nyúlt el alatta.
Most! – suttogta.
A kürt egyetlen hosszú dallamára emberek szökkentek talpra a
háztetőkön, hajítódárdák száguldottak süvítve, a halál sötét esőjét
zúdítva a betolakodók soraira. A lovak százával buktak fel,
lovasaik a köves útra zuhantak. Majd az íjászok kezdték el
tizedelni a még élőket, akiknek nem volt hová futniuk. A fehér
köpenyeken és ujjasokon vérvörös foltok bomlottak ki, és az egész
város visszhangzott a haldoklók kiáltásaitól. Kleandrosz
szenvtelen arccal figyelte az öldöklést, majd az agora felé tartó
oszlop előőrse felé nézett. Itt is lövedékek vihara szakadt rájuk.
 Felfegyverzett rabszolgák másztak át a torlaszokon, és
rohanták meg a harci kedvüket vesztett betolakodókat:
lerángatták őket lovukról, éles kések és balták vágtákszelték a
húst és a csontot.
A szétvert lovasság menekülni próbált, de csak arra mehettek,
ahonnan jöttek, az utcákat pedig elzárták a döglött lovak és halott
emberek. És a mészárlás folytatódott.
Kleandrosz lerogyott a tetőn.
Látása elsötétült, a körülötte állók alakja árnyakká
elhomályosult. Aztán egy fénylő alak lépett elő, mintha csak a
csillogó ködből bukkant volna fel. Kleandrosz felállt, ahogy
minden fájdalma megszűnt, és belenézett az előtte álló ragyogó
alak szemébe.
– Nem hagytalak cserben, felség. A város biztonságban van.
– Jó munkát végeztél, kuzin – szólalt meg
Parmenión, Spárta királya. Kleandrosz lepillantott saját
törékeny testére, amely elfeledetten hevert ott, ahogy a csata
tovább dühöngött. Oly vézna és szánalmas... öröm volt
megszabadulni tőle. Aztán rátört a csüggedés. Ha a király itt van,
akkor...
– Veszítettünk, felség?
– Még nem. A csata folytatódik. Jöjj velem, kövess!
– Mindig azt tettem, felség. És mindig is azt fogom. De hová
megyünk?
– A vér mezejére, barátom. Mert sok spártai van ott, akiknek
utat kell mutatni, mielőtt a nap véget ér.
 A vér mezeje
A mindkét oldalon arató halál dacára Parmenión úgy érezte,
mintha nem is lenne ott a csatában, gondolatai teljesen akörül
jártak, hogy átérezze az összecsapást. A makedónoszok szörnyű
veszteségeket szenvedtek: a százával levágott zsoldosok nagyon
közel jártak ahhoz, hogy engedjenek a páni félelemnek. Akadtak
már most is olyanok, akik visszafelé rohantak, menekültek az
ütközetből. A sorgyalogság viszont még mindig keményen
harcolt, hiába fizettek rettenetes vámot, viszont őket is
visszaszorította az álcázott spártaiak vadsága és ügyessége.
A csatát még egyik fél sem nyerte meg vagy veszítette el; az
esélyek egy hajszálvékony kötélen billentek errearra. Jobbra
nézett, ahol Leonidász és Timaszion vezette a rohamot. A
spártaiak kétszáz pajzs széles arcvonalat képeztek, és fokozatosan
tolták vissza az ellenséget a síkság közepére. A balszárnyon
Learkhosz előrenyomulása megállt, a küzdő felek alatt a talajt
tetemek borították.
Por gomolygott a csatatéren, mire Parmenión tekintete
átvándorolt az ellenség tartalékára, a makedónoszok színe-javá-
ra, a testőrségre. Pislogott, és összehúzta a szemét.
Közeledtek.
Fagyos félelem söpört rajta végig. A spártaiak mellett ők voltak
Akhaia legfegyelmezettebb harcosai, több tucat nagy csata
győztesei. Zárt alakzatban, legalább húsz sor mélységben, tömör
falanxban közeledtek. Rohamuk együttes ereje mélyen behatolna
bármilyen, mozdulatlan ellenséges vonalba.
Parmenión elmorzsolt egy szitkot. Ha a katonái igazi spártaiak
lettek volna, most ő is indulást fúvatna, és megindulna, hogy
szemtől szemben ütközzön meg az ellennel, ugyanolyan
alakzatban, és katonái erejére támaszkodna, hogy feltartóztassa a
rohamot. Csakhogy ezek nem spártaiak voltak, hanem házi
rabszolgák, hírvivők, kertészek és szolgák, harci tapasztalat
nélkül.
Ebben a szörnyű pillanatban hirtelen rátört a felismerés: nincs
választása. Ha mozdulatlanul állnak, elsöpörnék őket, akár
spártaiak, akár nem, így a sztratégosznak egyetlen lehetősége
maradt.
A támadás.
Furcsamód ez a gondolat félresöpörte minden félelmét, és
valahol lénye legmélyéről olyan vad vágy ébredt benne a harc
után, amilyet még sosem élt át.
– Támadó alakzatba! – harsogta.
A rabszolgák csak két hadmozdulatot tanultak meg a pár napos
kiképzés során, és ez volt az egyik: a széles védvonalból
gördülékenyen álltak át tömör, támadó formációba.
– Dobosok, verjétek az ütemet! – kiáltotta a király. – Hármas
ritmus!
A hadsorok mögött álló tíz dobos egyenletes, ritmikus
dobolással diktálta az ütemet.
Parmenión befurakodott a harmadik sorba, ahogy az emberek
megindultak, hogy megütközzenek az ellenséggel. Az első sor
karddal és pajzzsal volt felszerelve, a második sor pedig hosszú,
vashegyű lándzsákat vitt. Az ellenség közelébe érve ezeket
előrenyújtják, az első sorban állók pedig tokjukba lökik kardjukat,
és segítenek célba találni a lándzsákkal, mikor azok hordozói,
mindkét kézzel megmarkolva a nyelüket, az ellen soraiba döfik.
Egy fegyelmezetlen had vagy alakzat nélküli katonák ellen ez a
fajta taktika gyakran döntőnek bizonyult. Viszont a szoros
alakzatot alkotó csapatok pajzsukkal állják a lándzsák útját, és a
harc kezdeti szakaszában az egymásnak robbanó két falanx ereje
és tömege dönt – mint amikor két hatalmas bika fejjel ront
egymásnak.
– Lándzsát szegezz! – bődült el Parmenión, és fegyverek
girbegurba vonalban ereszkedtek le, ám a kavargó por meggátolta
az ellenséget abban, hogy tisztán lássa, hogy a lándzsákat
menynyire szakszerűtlenül hozzák vízszintesbe. – Dobosok,
négyes ütem! – A tempó felgyorsult, mint egy haragos szív
dobbanása.
– Most majd megmutatjuk nekik – lépett Priasztész a király
mellé. Ám Parmeniónnak nem maradt ideje válaszolni, mert az
ellenség már közelgett.
A makedónoszok nem mozogtak olyan gyorsan, mint ahogy azt
a hadvezér várta. Mi több, mintha haboztak volna, vonaluk
meggörbült – a szárnyakon szélesebb lett, a centrumban homorú.
Parmenión egy pillanatig értetlenkedett csak, de aztán belevágott
a felismerés.
Félnek! A testőrség azt hitte, hogy a rabszolgák verik szét a
harcrendjüket, és most abban a hiszemben voltak, hogy a világ
legkiválóbb harcosaival kerültek szembe. A centrum első sorában
állók húzódoztak, féltek az összecsapástól. Emiatt nyomódott
össze a makedónosz falanx, ahogy egyik sor beérte a másikat, és
ezzel megszűnt a hadsorok közti létfontosságú tér.
– Dobosok, ötös ütem! – kiáltotta Parmenión. A dobpergés
felgyorsult, az előrenyomulás lendületet kapott. – Lándzsákat
készíts!
A makedónoszok már szinte alig mozogtak, mikor a spártaiak
lecsaptak. A második sorban álló lándzsások előreszökkentek,
fegyverük vashegye belefúródott az ellenség vonalába, mivel a
makedónoszok összetömörültek, nem tudták mindet védeni, és a
lándzsahegyek célba értek a pajzsok között.
 – Lándzsákat vissza! – harsogta Parmenión, és a véres
fegyvereket visszafelé rántották, hogy azután ismét előredöfjenek
velük.
A makedónosz vonal megingott, ahogy harcosok százai estek
el. Ám az alakzat nem tört meg.
A lándzsák újra meg újra célt értek, ám mostanra az ellen is
rendezte sorait, és visszavágott. Az első sorban álló rabszolgák
kardot vontak, és kézitusa vette kezdetét.
A spártai előrenyomulás lelassult.
Rések kezdtek tátongani az első vonalban.
Sisak az egyik résbe ugrott, kardja kettészelte az egyik
előremozduló makedónosz harcos arcát.
– Maradjatok közel, fivéreim! – kiáltotta. Hangja
végigszárnyalt vonalon, és azonnali hatással járt. A rabszolgák
összeszedték magukat, lezárták a réseket, és visszavágtak.
Mostanra minden előremozgás megszűnt, és a két haderő
pajzsot pajzsnak vetve feszült egymásnak.
Parmenión körülnézett. A rabszolgák mindenütt állták a sarat,
és büszkesége az egekbe szárnyalt. Ekkor azonban a rideg valóság
simított végig a sztratégoszon. A makedónoszok még mindig
haboztak, de hamarosan ráébrednek ellenfelük ügyességének
hiányára, és akkor megindulnak.
Ebben a pillanatban tudta, hogy mit érzett hasonmása
Mantineiánál, mikor a győzelem édes íze már a nyelve hegyét
csiklandozta.
Újabb rés nyílt előtte. Már éppen előre akart szökkeni, mikor
az óriás termetű Brontész termett ott, hatalmas fejszével a
kezében. A penge lesújtott, sisakot, mellvértet vágva át terítette a
földre egy makedónoszt.
Parmenión megfordult, és felemelte a kezét.
 – Hátsó hat sor, alakzatot nyújts! – kiáltotta. Senki nem
mozdult, az emberek egymásra néztek, mert ezt nem gyakorolták.
A hadvezér elfojtott egy káromkodást. – A hátsó hat sor kövessen!
– rikkantotta, és jobbra mutatott. A sorok mozogni kezdtek. –
Átrendeződni és támadás jobbról!
Az emberek futni kezdtek, követték az arany páncélos királyt,
ahogy az megindult a hadsorok között.
– Átrendeződni széles védőalakzatba! – parancsolta, és ezt már
értették, így gyorsan három sor mélységű, kétszáz pajzs széles
formációt vettek fel. Az első sorban álló Parmenión kivonta a
kardját, erősen megmarkolta a pajzsát, és megindult a
makedónoszok szárnya felé. Dobszó most nem kísérte őket,
fojtogató és sűrű por gomolygott.
A makedónoszok az utolsó pillanatban vették őket észre, és
megpróbáltak átrendeződni.
Parmenión tisztában volt vele, hogy a rabszolgák nem
törhetnek át, de remélte, hogy a támadás irányának hirtelen
megváltoztatása lelassítja az ellenséget, mivel így azok egyszerre
elölről és oldalról is védekezni kényszerülnek.
Tőle balra látta, hogy a minótaurosz még mindig ütvág a
fejszéjével, a makedónoszok pedig hátrálnak előle – és Sisak elöl,
aki most már Attalosszal együtt az első sorban küzdött.
Egy kard vágott az arca felé. Parmenión védte a pajzsával, és
válaszul előredöfött a pengéjével, de azt is védték. A spártai fél
térdre vetette magát, és a makedónosz pajzsa alá szúrt. A fegyver
áthatolt a bőr férfiszoknyán, és belehasított a férfi ágyékába. A
sztratégosz kitépte a kardját, és felpattant, hogy hárítson egy
másik támadást.
Körülötte a rabszolgák mindenütt előreözönlöttek.
Ám a makedónoszok megállították őket.
És az ellenséges vonal kérlelhetetlenül megindult előre.
 Leonidász hátraküzdötte magát az első sorból, és felszaladt a
dombon, majd megfordult, hogy felmérje a csata állását.
Parmenión terve remekül bevált, ám a számok még mindig
ellenük dolgoztak. A trák zsoldosok elmenekültek a harcmezőről,
de a spártai látta, hogy a tisztjeik kétségbeesetten próbálják
átcsoportosítani a túlélőket. Ha lesz rá idejük, visszatérnek a
csatába.
Leonidász hunyorgott, és az örvénylő porfelhőn át is látta, hogy
Parmenión álcázott rabszolgáit a testőrség ellen vezeti, míg
messze a balszárnyon Learkhosz, akit keményen szorongatott a
makedónosz sorgyalogság, szinte alig jutott előre. Mint minden
csatában, itt is először a kevésbé ügyesek, a gyengék, a lassúk, az
alkalmatlanok estek el. Mostanra már csak az igazi harcosok
maradtak, és a makedónoszok bátorsága megkérdőjelezhetetlen
volt. Az első rohamtól meginogtak, és harci kedvüket vesztették,
de mostanra kezdett felszínre kerülni fegyelmezettségük, és a
csata lassan az ő javukra billent.
A harcmezőn holttestek hevertek, döntő többségük
makedónosz vagy zsoldos, de a spártaiak is hullottak, Leonidász
pedig szakértő szemmel mérte végig a hadsorokat. A
parancsnoksága alá kezdetben kétezerháromszáz ember tartozott,
mostanra valamivel több, mint kétezer maradt a kétszáz pajzs
széles, tíz sor mély falanxban.
Velük szemben mintegy négyezer fős illír szabadcsapat állt
vörös mellvértben és szarvas sisakban. Kemény, harcedzett
harcosok, de fegyelmezetlenek. Leonidász ezrede visszaszorította
őket, ám az ellenség még messze állt attól, hogy akár pánikba
essen, akár visszavonuljon.
A spártait a döntésképtelenség emésztette. A rabszolgák nem
állhatnak meg a testőrség erejével szemben, Learkhosznak a
balszárnyon pedig szintén segítségre volt szüksége. Ám ha
Leonidász katonákat küld a segítségükre, akkor saját csapatai
nem fogják tudni feltartóztatni az illíreket.
Mégis döntésre kell jutnia.
Ekkor látta meg Parmeniónt, amint éppen a testőrség elleni
szárnytámadást vezeti. Bátor lépés volt, de kudarcra ítélt, ha nem
támogatják. Leonidász meghozta a döntését, és visszafutott a
csatába.
– Hátsó ötös harci ékbe, balra! – kiáltotta. – Tízes alakzat! –
Ezredének hátsó öt sora könnyedén balra lépett, tíz sor mély,
ötven pajzs széles formációba rendeződött, Leonidásszal a
centrumban, akinek mindkét oldalán egy-egy tiszt állt. – A
királyhoz! – bömbölte.
Az első sorban állók erősen megmarkolták pajzsukat, és
megindultak, balra kanyarodva. A csatakiáltásukat harsogó illírek
rávették magukat a falanx gyengébb jobbszárnyára. Leonidász ezt
a kockázatot vállalta fel. A pajzsot mindig a bal karra csatolják, és
amikor egy ezred balra fordul, a falanx jobbszárnya megnyílik a
támadás előtt, mivel a pajzsok befelé állnak. Csakhogy nem
maradt választása. Ha a szokványosabb harci négyszögbe rendezi
az embereit, akkor szinte lehetetlenné válik az előrenyomulás. A
jobb oldalon állók csak a kardjukkal verhették vissza a
támadókat, de végtére is spártaiak voltak, az illírek pedig súlyos
veszteségeket szenvedtek, ahogy megpróbáltak átzúdulni a
falanxon.
Leonidász tudta, hogy még rosszabb is jön, mert ahogy
előreküzdik magukat, úgy az illírek mögéjük kerülnek. Csak
remélhette, hogy a Timaszion és a parancsnoksága alatt maradt
emberek észlelik a veszélyt, és ellentámadást indítanak, hogy így
védjék a hátukat.
– Lassú futás! – ordította Leonidász. Dobosaik nem voltak,
akik az ütemet adják, de a spártaiak azonnal cselekedtek, az első
sor még inkább balra került. A tiszt hátranézett. Timaszion éppen
előreparancsolta az embereit a parancsnoktársa által vágott
résbe, így a zavart okozó illírek a két csapat közé kerültek.
Rés nyílt a harci ék előtt, Leonidász pedig látta, hogy
Parmenión és katonái keményen küzdenek, hogy feltartóztassák a
testőrséget. A hatalmas minótauroszt és a fémarcú harcost
mostanra teljesen körbevette az ellenség, de azok nem hátráltak.
– A királyhoz! – kiáltotta ismét Leonidász.
– A királyhoz! – érkezett válaszul a spártaiak eget rengető
kiáltása.
A tiszt látta, hogy Parmenión hátranéz. A király azonnal
megparancsolta az embereinek, hogy húzódjanak félre, hogy
helyet csináljon a rohamozó spártaiaknak, akik a testőrség
balszárnyán csaptak le. Az ellenség szárnya összeomlott a
váratlan támadás súlya alatt, a spártaiak mélyen benyomultak a
makedónosz négyszögbe.
Leonidász most először pillantotta meg a Démonkirályt az
ezrede centrumában, fénylő karddal a kezében.
Mostanra mindenütt a káosz lett az úr, a csata már nem a
szembenálló erők párhuzamos sorai között folyt. Azzal, hogy
Leonidász megtörte a spártaiak jobbszárnyát, mindent arra tett
fel, hogy felmorzsolják az ellenséges közepet.
Ám itt a Démonkirálv állt. Aki sebezhetetlen volt.

Parmenión még a harc sűrűjében, fáradtságtól nehéz

kardforgató karral is tudta, hogy a csata döntő pontra érkezett.
Érezte, ugyanúgy, ahogy a futó érzi, hogy egy korábban
ismeretlen vetélytárs közeleg a háta mögött. A makedónoszok
vadul küzdöttek, ám a páni félelem előszelével. Évek óta
harcoltak, és győztek, és ez a csata a legkönnyebb győzelmük
kellett volna, hogy legyen. Ezt a várakozásukat könyörtelenül
szétzúzták, így harci kedvük megingott, és nem sok hiányzott,
hogy megtörjön.
Parmenión hárított egy ádáz szúrást, saját pengéje halálos
riposzttal tépte fel a támadója torkát. A férfi hátratántorodott, és
egy lélegzetvételnyi pillanatra a hadvezér körül megtisztult a tér.
Megpördült, balra nézett, ahogy Learkhosz és ezrede ismét kezdte
visszaszorítani a sorgyalogságot, jobbra és hátul Timaszion
biztatta az embereit támadásra az illírek ellen, megpróbálva
elérni a síkság közepét.
A király körül a rabszolgák mindenütt szilárdan álltak, noha
nagy veszteségeket szenvedtek, és Parmenión felfrissült a
megújuló elhatározástól, hogy nem veszít. Ezek az emberek
megérdemlik, hogy győzzenek!
A stratégiának mostanra már nem maradt hely. A csatatéren
dúló öldöklés közepette csak a karok erejére, és az emberi lélek
bátorságára lehetett támaszkodni. A makedónoszok mindössze a
hódításért és a zsákmányért harcoltak, míg a rabszolgák a
szabadságukért, a spártaiak pedig városukért, otthonukért és
becsületükért. A különbség lényegessé vált, amint a két sereg az
alakzatok felbomlása után kézitusába bonyolódott a véráztatta
mezőn.
Parmenión a délnyugati dombtetőn mozgásra lett figyelmes.
Az örvénylő por megnehezítette az érkezők kilétének felismerését,
de azután a király megpillantotta a lejtőn lezúduló Gorgó óriási
alakját. Mögötte az erdei fenevadak százai özönlöttek – akadtak
köztük hüllőszerűek és pikkelyesek, míg másokat gubancos szőr
borított. Sokan lengettek göcsörtös tölgyekből formált durva
husángokat, de a legtöbbnek nem kellett fegyver, hiszen volt
agyara és karma. Vorák köröztek felettük és Gorgó jelére
lecsaptak a makedónoszok soraira, és mérgező hegyű
hajítónyilakat dobáltak.
 A hátul álló makedónoszok látták a közeledő szörnyeket – és
eluralkodott rajtuk a páni félelem. Fegyvereiket elhajigálva
menekültek a csatatérről. Mások, a bátrabbak, megpróbálták
zárni a pajzsaikat az új ellenség láttán.
Az erdei lények szörnyű erővel vetették rá magukat a
makedónoszokra, karmaik vértet és láncinget téptek, húsba
hatoltak, és korhadt ágakként törték a csontot.
Semmi sem állhatott meg ellenük.
A testőrség védelme összeomlott.
Az egyik pillanatban még sereg voltak, a következőben pedig
egy kavargó, rémült, eszeveszetten menekülni akaró horda.
A két vasdorongot forgató Gorgó betört a soraikba, és egymás
után terítette a földre az embereket. Fakó szeme felizzott. Az
útjába tévedt harcosok felsikoltottak és megdermedtek, testük
megmerevedett, kezdett összemenni, s aztán kiszáradt,
elfonnyadt porhüvelyként omlott a földre.
A Timaszion ezredével tusakodó illírek, látva a testőrség
soraiban eluralkodó pánikot, megfordultak és menekülőre fogták.
Mostanra már csak egy zárt négyszög vette körül a
Démonkirályt. Philippusz kivont karddal várakozott,
legyőzhetetlensége biztos tudatában. Gorgó áttörte a pajzsfalat,
egyik hatalmas husángja lesújtott az uralkodó vállára. A fegyver
azonban lepattant róla, a makedónosz pedig előreszökkent, és a
kardja belehasított az Erdő Urának mellébe, aki hátratántorodott.
A sebből sötét vér ömlött. Philippusz megindult, de ekkor
Brontész vetette rá magát: ledobta a fejszéjét, és hatalmas
karjával átfogta a királyt. Az uralkodó vergődött a szorításában,
próbálta a kardját új támadója ellen fordítani, de a minótaurosz
az oldalához préselte mindkét karját, és felemelte a földről. A
makedónosz ordított, de nem tudott kiszabadulni.
 Közben az utolsó ellenállás is megtört, az emberek ledobálták
fegyvereiket és térdre esve rimánkodtak irgalomért. Először még
levágták őket, hiábavaló volt minden könyörgés, de aztán
Parmenión hangja szárnyalta túl a csatazajt.
– Elég! Hagyjátok őket életben!
Furcsa, természetellenes csend ereszkedett a harcmezőre.
Délen a makedónoszok egykor legyőzhetetlen serege rendezetlen
sorokban menekült. Itt, a síkság közepén a még élők letették a
fegyvert.
Brontész a földre hajította a Démonkirályt, hátrafeszítette a
legyőzött uralkodó mindkét karját, és szíjat kért, hogy
megkötözze. Egy íjász a tartalék íjhúrját ajánlotta fel. A
minótaurosz összekötötte Philippusz hüvelykujjait, aztán felállt,
és nézte, ahogy a makedónosz térdre küzdi magát.
Ekkor Sisak lépett elő, és állt Philippusz elé: belebámult a
király arcába. Aztán megtántorodott, és majdnem elesett.
Attalosz ugrott hozzá, és kapta el.
– Minden rendben? – kérdezte a makedón. Sisak nem felelt, a
király bajnoka pedig látta, hogy a bronzarc megmerevedik és
megduzzad, majd ismét megszilárdul. Az elvarázsolt harcos a
fején viselt sisakhoz emelte a kezét: többé már nem tartozott az
arcához.
Mégsem vette le.
Parmenión odasietett, ahol Gorgó feküdt, akinek életadó vérét
beitta a szomjas föld. Letérdelt a szörnyeteg mellé, és megfogta a
kezét, de nem tudott mit mondani a haldokló titánnak.
Gorgó szeme kinyílt.
– Meglep, hogy látsz? – firtatta az Erdő Királya.
– Igen. De el sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy
látlak, barátom! Szerintem megmentettél minket!
 – Nem igaz. Már majdnem megtörtek. – Gorgó megpróbált
felállni, de a mellére kapott szörnyű sebből újra vér csordult. –
Nem érzem a lábam. Haldoklom?
– Igen – suttogta Parmenión.
Gorgó elmosolyodott.
– Különös... nem érzek fájdalmat. Megígéred, hogy népem is
esélyt kap a Kapunál?
– Hát persze.
– A barátságodnak... nagy ára... van. De... – Az Erdő Urának
feje hátrabillent, és a teste remegni kezdett. Arcán a bőr
villódzott, a kígyók eltűntek. Parmenión nem mozdult, miközben
a test lassan átalakult, és a halál pillanatában ismét azzá a
jóvágású, sötét hajú férfivá vált, aki egykor volt.
A fáradt és végtelenül bánatos spártai felállt.
Brontész támolygott oda, és térdelt le a fivére mellé.
– Miért? – kiáltotta. – Miért tetted? – Megragadta Gorgót a
vállánál fogva, és rázni kezdte.
– Már nem hall – mondta Parmenión szelíden.
A minótaurosz felnézett, nagy, barna szeme könnyben úszott.
– Mondd meg, Parmenión, miért jött ide?
– A barátság miatt – felelte a spártai egyszerűen.
– Hiszen még csak azt sem tudta, mit jelent ez a szó!
– Szerintem tudta. Mi másért tette volna kockára a saját és
népe életét? Itt nem nyerhetett semmit.
– De... a saját népem nem volt hajlandó segíteni neked. És
mégis, ez a... lény... meghalt érted. Nem értem. – A minótaurosz
felemelte szarvakkal ékített fejét és az égre üvöltötte gyötrelmét.
Philippusz hahotára fakadt.
– Ez az! – kiáltotta. – Sírj csak, te szánalmas torzszülött! Én
öltem meg. Engedj el, és megöllek téged is. Megölöm
mindnyájatokat!
 Brontész talpra szökkent, és felkapta a fejszéjét. Philippusz
ismét nevetni kezdett. A fejsze feje nekicsapódott a király
arcának, de a bőre még csak meg sem karcolódott.
Sisak lépett elő, és odasétált Parmeniónhoz.
– Engedd el! – kérte a harcos. A spártai Sisakra nézett. Annak
hangja már nem csengett fémesen, a sisak elvált a bőrétől.
– Visszatértek az emlékeid? – kérdezte Parmenión, bár már
tudta a választ.
– Vissza. Engedd el! Majd én megküzdök vele.
– Nem lehet megölni.
– Majd meglátjuk.
– Várj! – suttogta a spártai. Gyorsan leoldotta a nyakából a
láncot, és Sisak torkára kötötte. – Most már nem fog tudni
olvasni a gondolataidban. – A harcos bólintott, és ellépett a
spártaitól. Kivonta a kardját. – Oldozzátok el! – Brontész a
fejszéjével vágta át a szíjat. Philippusz imbolyogva állt talpra,
aztán kihúzta magát, és mikor megfordult, látta, hogy Sisak
közeledik felé előrenyújtott karddal.
A Démonkirály felnevetett.
– Az első, aki meghal – kapta fel a pengéjét onnan, ahova a
Brontésszal való viaskodás közben ejtette. – Jöjj, hadd küldjelek
el Hadészhoz!
Sisak nem mondott semmit, csak ment előre. Philippusz
előreszökkent, hogy fogadja, pengéjével előredöfött, hogy
kibelezze. Ellenfele hárított, és visszakezes vágása felhasította a
bőrt a Démonkirály karizmán. Philippusz hátraugrott,
elszörnyedve bámult a sebből csorgó vérre.
– Nem árthatsz nekem! – üvöltötte. – Az nem lehet!
Sisak megállt, felemelte a bal kezét, és leemelte a sisakját.
Philippusz ekkor hátrahőkölt, a fény kihunyt aranyszemében.
 Mindkét sereg harcosai fölbe gyökerezett lábbal álltak – mert a
Démonkirály az ikertestvérével nézett farkasszemet, csak éppen a
szeme nem aranyszínű volt, hanem opálfényű.
– Ki vagy te? – suttogta Philippusz.
– Makedóniai Philipposz – felelte a harcos.
A Démonkirály kétségbeesett támadással próbálkozott, de
könnyedén hárították, és Philipposz kardja ellensége torkába
fúródott. Vér bugyogott elő Philippusz szájából.
– Ezt – sziszegte a makedón király –, amiért a fiam életére
törtél! Ezt pedig értem! – A kard csillogó ívet írt le és lefejezte a
Démonkirályt. A fej balra gördült, és pattant még egyet-kettőt a
keményre döngölt földön. A vért fröcskölő test jobbra zuhant.
Philipposz a többiekre nézett. – Elég
halott nektek?

A csata utáni időszak hosszára nyúlt és fejfájdítóan

bonyolultan alakult. A lefegyverzett makedónoszokat
összeterelték, Parmenión pedig összehívatta a tisztjeiket. Közölte
velük, hogy szabadon visszatérhetnek Makedónosz földjére, ahol
új királyt választhatnak. Előtte azonban szent esküvel kellett
fogadniuk, hogy segítenek újjáépíteni Kadmosz lerombolt
városát. Megtették. A makedónoszok ellátószekereit elfogták, és
vele együtt a Philippusz felhalmozta elképesztő mennyiségű
kincset. A spártaiak tették rá a kezüket, de a hadvezér annak felét
a makedónosz hódítás áldozatainak ígérte, emellett húsz aranyat
minden rabszolgának, aki az oldalukon harcolt.
Az életben maradt rabszolgákat és a spártai sereg felét
visszaküldték Spártába, míg Brontész beleegyezett, hogy Gorgó
híveit az Óriás Kapujához vezeti, hogy ott várják be Parmenión
megérkeztét.
 A szétvert illírek és trákok követeket küldtek, és békéért
esedeztek. Megkapták, miután beleegyeztek, hogy a harcosok
azonnal visszatérnek a szülőföldjükre.
A tárgyalások alatt makedónosz és spártai seborvosok látták el
mindkét fél sebesültjeit, és a fáklyák fénye mellett végeztek
műtéteket.
A nap végére az ellenség közül több mint tizenegyezer
holttestet számoltak össze a csatatéren, és még négyezren estek el
a Spárta elleni támadásban. A makedónosz halottakról levették a
páncélt, míg élő bajtársaik tömegsírokat ástak nekik. A
nyolcszázhetven spártai halottat visszavitték a városba, hogy ott
illő temetést rendezzenek nekik. A rabszolgák közül kétezernél is
többen estek el. A spártaiak külön sírba temették őket, Leonidász
pedig ígéretet tett, hogy emlékművet emelnek fölé.
Jóval elmúlt már éjfél, mikor Parmenión végre visszatért
Philippusz sátrába, ahol csatlakozott hozzá Philipposz, Attalosz és
Leonidász.
– Nem értem – szólalt meg a makedón király bajnoka, ahogy
ők hárman kényelembe helyezték magukat –, hogy halt meg a
Démonkirály. Hiszen azt mondták róla, hogy sebezhetetlen.
– Hacsak nem ő maga okozza azokat a sebeket – mondta
Parmenión elgyötörten. – Philipposz volt... még most is...
Philippusz: ők egyek és ugyanazok, csak másik világból. Úgy
gondolom, hogy az őt védő varázslat nem tudott különbséget
tenni kettejük között.
Leonidász felállt.
– Magadra hagylak a barátaiddal, de előbb beszélhetnénk
négyszemközt, felség? – Parmenión bólintott, és követte az ifjú
spártait, ki a sátorból.
 – Azt hiszem, tudom, mit fogsz mondani – suttogta a király –,
és nem felejtettem el, mit ígértem. Megengeded, hogy még
egyszer, utoljára Spártába lovagoljak, és elbúcsúzzam Deraétől?
Leonidász megrázta a fejét.
– Tévedsz, barátom. Arra kérlek, hogy maradj. Rengeteg a
tennivaló, és ki lenne a király? Timaszion? Ő majd háborút akar
Korinthusszal és Messzénával. Megpróbálná megbüntetni az
ellenségeinket, ami újfent gyűlöletet szülne. Lükón túl fiatal és
makacs. Más pedig nincs.
– Igazságtalan vagy önmagadhoz. Jó király lenne belőled.
Leonidász elmosolyodott.
– Nem egészen, Parmenión. Én harcos vagyok, és nekem ennyi
elég. Gondolkodj azon, amit mondtam! Szükségünk van rád itt.
Ezzel a tiszt elballagott az éjben, el a csatatéren gyújtott,
tündöklő fáklyák mellett. A király némán bámulta a síkságot,
mikor egy kéz nehezedett a vállára.
– Sok igazság van abban, amit mond.
Parmenión bólintott. Philipposz belekarolt, és ők ketten sétára
indultak, elkerülve a tábortüzeket, ahol a spártai katonák aludtak.
– Jó életed lenne itt, Parmenión. Megmentőként tisztelnének.
Akár birodalmat is kovácsolhatnál.
– Nem vágyom birodalmakra, felség. És sosem vágytam arra,
hogy király legyek. – A spártai felsóhajtott. – Ez nem az én
világom.
– Tudod, mennyire szükségem van rád, és átkozottul fájna, ha
elveszítenélek. Ezt azonban alaposan fontold meg! – tanácsolta
Philipposz.
– Úgy teszek majd, de inkább azt meséld el, miként lett belőled
Sisak?
Philipposz káromkodott egyet, majd felnevetett.
 – Másnap, hogy távoztál, felkeresett egy ember, és azt mondta,
Alexandroszról hoz híreket. Mivel ragaszkodott hozzá, hogy
négyszemközt fogadjam, a termeimbe vezették. Természetesen
átkutatták, de fegyver nem volt nála. Mi több, a ruháin kívül csak
egy kis erszény volt nála, benne egy aranyerezetű kő. Mint
mondta, a szerencsehozó talizmánja. Belépett a szobámba – és ez
az utolsó dolog, amire emlékszem. Aztán a temetőben ébredtem.
Hát nem hihetetlen? Hogy miként repített ide, arról fogalmam
sincs. Mint ahogy azt sem tudom, hogy miért vette el az
emlékezetemet, és változtatta az arcomat fémmé.
– Azt gyanítom, hogy az az ember Arisztotelész lehetett, de
meg nem tudom mondani, miért rejtette el saját kilétedet.
Viszont a fémarccal komoly védelmet kaptál tőle. Ha
Philippuszként felismernek, akkor igencsak rövidre nyúlik az
életed.
– Philippusz – suttogta a makedón, és a név szinte függve
maradt a levegőben. – Hát ő igazán én voltam? Mit gondolsz, én
is olyanná lettem, mint ő? Egy pusztító démon?
– Nem, felség. Őt megszállta valami. A sötétség szelleme űzte-
hajtotta.
– Ám a serege éppen úgy söpört végig a világon, mint az enyém
a múltban. Nem jó érzés ilyen barbárságot látni az áldozatok
szemével.
– Talán mégis az – ellenkezett Parmenión.
Philipposz kuncogott.
– Talán – bólintott. – Mikor hazaérünk, átgondolom a
terveimet. A diplomácia lesz a kulcs. Meggyőzöm az athéniakat, a
spártaiakat és a thébaiakat, hogy engem tegyenek meg Hellász
vezérévé. Csak azután indítok háborút Perzsia ellen. Belőlem
sosem lesz Philippusz, Parmenión. Soha.
 – Nem kétlem, felség. Sosem merült volna fel bennem, hogy
ilyen előfordulhat.
– Ne szólíts felségnek! Itt te vagy a király, én csak egy katona.
– A régi szokások nehezen múlnak... Philipposz.
A makedón Parmenión szemébe nézett.
– Nem feledem, amit értem és a fiamért tettél. Jó barát vagy,
Parmenión: te vagy a legjobb, akit csak ember magáénak
mondhat. – Leoldotta a nyakláncot, ami a gondolatait védte a
Démonkirálytól, és ismét a hadvezér nyakára csatolta.
A hirtelen feszengeni kezdő Parmenión hallgatott, mire a király
felnevetett, és vállon veregette.
– Mindig nehezen fogadtad a bókokat, spártai. Jöjj,
ünnepeljük meg a győzelmedet, és rúgjunk be együtt!
De miután visszatértek a sátorba, Attalosz már elaludt egy
kereveten. Miután meghitt csendben elkortyoltak egy-egy kupa
bort, Philipposz is közölte, hogy fáradt, és leheveredett a padlóra
aludni.
Parmenión még egy darabig ébren ült, gondolatai
összekuszálódtak, villanásszerű képek sora váltakozott a fejében.
Deraé, Phaidra, Théna, Alexandrosz,
Leonidász... Két világ és választható életek. Király vagy
hadvezér. Deraé vagy Phaidra? Az utóbbit nem szerette, de ő
hozta világra gyermekeit, és a kötelesség azt kívánta, hogy térjen
vissza.
A fenébe a kötelességgel! – horkant fel gondolatban. – Hát
nekem nincs jogom a boldogsághoz?
Ekkor azonban eszébe jutott Alexandrosz és a benne élő
fenevad. Egy újabb Philippusz várt arra, hogy gonoszságát a
világra zúdítsa.
– Nem maradhatok – suttogta.
És ekkor mélységes bánat öntötte el.
 Az Óriás Kapuja
Alexandrosz egyedül üldögélt a kis, fákkal szegett tó peremén,
és felpillantott a tőle balra emelkedő dombra. Azon, a holdfény
által kirajzolva, állt az Óriás Kapujának ikerpillére, rajtuk pedig a
márványarchitráv, azon mély bemetszések, amelyek egy olyan
nyelven íródtak, amilyet a gyermek még sosem látott.
Aznap a fiút háromszor vonzotta valami a kövekhez, körüljárta
az oszlopokat, és átsétált közöttük, próbálta megfejteni a rejtett
üzenetet. Maguk a pillérek díszesen faragottak és a legapróbb
különbségeket leszámítva, egyformák voltak. A bal oldalin
tizennyolc kör vette körül a lángoló napkorongot, míg a jobb
oldalin a gyermek tizenkilenc kört számolt. Mindegyik oszlop
alján furcsa vésetet vett észre, ami egy négykarmú fenevad
lábnyomának tűnt, magasan felette pedig egy rák vagy pók, netán
egy háromfejű szörnyeteg körvonala látszott. Nehezen lehetett
csak megmondani, mit akart ábrázolni a szobrász.
Alexandrosz felkapott egy kavicsot és kacsázott vele egyet a tó
színén. A Kapu nem hagyta nyugodni, és a fiú, a puha fűbe dőlve,
az árulkodó nyomon törte a fejét. Mindkét pilléren, befelé nézve,
lehetett látni egy-egy kiugró követ – mintha egymásra mutató
ujjak lettek volna. A legenda szerint a Kaput alkotó óriás a két
oszlop között állva nyújtotta ki a kezét, és ragadta meg a két
követ. Aztán elenyészett.
Ám Alexandrosz nem tudta lemásolni ezt a tettet. Megragadta
az egyik pillért, és kinyújtotta a másik karját, de még mindig vagy
hat láb választotta el a második kőtől.
Kétség ütötte fel a fejét a gondolatai között. Tényleg te vagy
Iszkander? Korábban úgy hitte, elég lesz csak megpillantania a
Kaput, hogy annak titkára rájöjjön.
– Mit tegyek? – tudakolta az éjszakától.
 – Bármit, amire képes vagy – szólalt meg egy ismerős hang, és
mikor Alexandrosz arra kapta a fejét, Kheirónt pillantotta meg
lefelé sétálni a domboldalról.
– Hát élsz! – kiáltotta a gyermek, és talpra szökkent, hogy
odafusson a mágushoz. Kheirón letérdelt, hogy köszönthesse, és
átölelte a kisfiút.
– Igen, élek. És örülök, hogy ismét ember vagyok.
– De hiszen te – vagyis Kameirón –, leestél a fedélzetről a
viharban! Sehol sem találtalak. Már attól féltem, hogy meghaltál!
– Kameirónnak sikerült partra evickélnie, ahol elveszetten és
összezavarodottan délnek indult, míg végül eljutott az erdőbe. Itt
találkozott olyanokkal, akik ismerték őt – vagyis engem –, és elég
hatalmuk volt ahhoz, hogy visszafordítsák az Átváltozást. Soha
többé nem engedek az alakváltás csábításának.
– Miért kockáztattad meg, olyan közel a Gorgóerdőhöz?
A mágus félrenézett, majd bánatosan elmosolyodott.
– Nem szándékosan akartam az Átváltozást. Csakhogy
megrémültem, Alexandrosz. Ennyire egyszerű. A makedónoszok
közeledtek, Parmeniónnak döntenie kellett, hogy besétál-e
Akhaia leggonoszabb helyének démonlakta mélyére. – Vállat
vont. – Elaludtam, de a rettegés szülte álmaimat. Kameirón
legalább le tudta hagyni az ellenségeit, arra viszont nem
gondoltam, hogy a kentaur eldobja a hatalom kövét... és ezzel
csapdába ejt. Azt hiszem, valamilyen módon tudta, hogy csak így
nyílik esélye igazi életre.
– Szegény Kameirón! Annyira boldogan ébredt minden reggel,
hogy emlékszik az előző napra.
Kheirón elmosolyodott, és leült a fiú mellé.
– Nem maradhatott volna életben, Alexandrosz. A kentaurok
addig nem ehetnek, míg a testük összeolvad. Nem tudta ugyan, de
már az éhhalál szélén járt, mire ideért. Nem volt igazi reménye az
önálló életre.
– Hiányozni fog – vallotta be Alexandrosz.
– Nekem viszont nem. Ám térjünk vissza a te gondodhoz! Mi
tudtál meg a Kapuról?
– Nem sokat, szinte semmit. Az oszlopokon a vésetek nem
teljesen ugyanolyanok, de ez lehet akár emberi hiba is, noha
valamiért kétlem. A kiálló kövek fogantyúk, valamiféle karok, de
ahogy a mítoszokban áll, egy óriás kellene ahhoz, hogy meg tudja
őket ragadni.
– Márpedig az a titok nyitja. Az architrávon szereplő feliratok
akkád nyelvűek, még az ősi, negyvenkét betűs atlantiszi ábécéből
erednek. Az akkádok aztán huszonkilencre csökkentették a betűk
számát.
– El tudod olvasni?
– Természetesen.
– És mi áll rajta?
– Ma már semmi fontos. Elmeséli, hogyan hozták ide az
oszlopokat, felsorolja a főmágusok nevét, és az éppen akkor
uralkodó király nevét, akinek tiszteltére emelték, és közli, hogy a
Kaput az Akkád Birodalom fennállásnak ezredik évében
állították. Ez minden.
– Többre számítottam – ismerte el Alexandrosz csalódottan.
Kheirón felnevetett.
– Mondjuk egy használati útmutatóra? Nem hiszem, hogy
akkoriban szükség lett volna útmutatóra. A Kapu ugyanis mindig
nyitva állt.
– Akkor hogyan sugárzott belőle az Igézet?
– Nem hiszem, hogy valaha is sugárzott.
– Micsoda? Azt mondod, hogy nem tudom visszahozni a
mágiát erre a világra?
 – Attól tartok, nem.
– Akkor mit tehetek?
– A Kapuk – mert sok van belőlük – a népek, világok, idők
közti utazásra szolgáltak. Messze, keleten, lung mejnek nevezik
őket, vagyis Sárkányösvénynek. Nyugaton az Álmok Kapujának
hívják, míg a hideg, fagyos északon az Istenek Útjának.
– Miképpen segít ez nekem, ha nem használhatom őket az
Igézet visszahozatalára?
– Ha a ló túl gyenge, hogy eljusson a vízig, akkor mit tesz a
lovasa?
– Vizet hoz a lónak – felelte Alexandrosz.
– Pontosan. Nem hozhatod vissza az Igézetet Akhaiába. Vagyis
azt kell elérned, hogy az erdő népe lépjen át a Kapun egy olyan
világba, ahol az Igézet még erős.
– Vagyis ki kell nyitnom a Kaput?
– Szerintem ez a sorsod.
– Honnan fogom tudni, hogy hova küldjem őket?
Kheirón vállat vont.
– Erre nem tudom a választ.
Alexandrosz felállt, és lassan elindult felfelé a domboldalon. A
mágus követte, és együtt vizsgálták meg újfent az oszlopokat.
– Ez a rész itt mi? – húzta végig a gyermek az ujját a görbe
vonalakon, amelyekből a fenevad lábnyoma összeállt.
– Ez Akhaia térképe. Látod, itt van Spárta, ez meg a
Korinthuszi-öböl.
– Értem már! Ez a rák itt Khalkidiké, amit ti a Szigony
földjének hívtok. – A jobb oldali oszlophoz lépett, és végighúzta
az ujjait a másik térképen is. – Ez pedig ugyanaz, csak itt éppen
az Öböl keskenyebb. És nézd csak, itt a Szigony is megváltozott,
mert a három ága összeér.
Visszaszaladt az első pillérhez, és ámultán meredt a térképre.
 – Várj csak! Itt most már nem látszik a Korinthusziöböl. Mi
folyik itt, Kheirón?
– Ahogy megérinted, megváltozik – suttogta a mágus. – Most
már a jobb oldalin sem Akhaia látszik. Az összes sziget egybeforrt
a szárazfölddel.
Ahogy nézték, a térképek vonaglani kezdtek, egyre gyorsabban
és gyorsabban váltakoztak, zavarba ejtően, mintha csak egy
láthatatlan kéz szénből húzgált volna vonalakat a kőre.
Alexandrosz közelebb lépett a bal oldali oszlophoz, kinyújtotta
kezét, és ujjával megérintette az alsó térkép közepén egy kis
bemélyedést. Erre a vonalak mozgása azonnal abbamaradt. A
jobb oldali pilléren mocorgó térképek is lelassultak, aztán
megdermedtek.
Kheirón csípőre tett kézzel dőlt hátra.
– Ez legalább részben választ ad a kérdésre. Így hozták létre a
Kapukat. Az egyik térképnek ezt a világot kellett mutatnia, a
második pedig a célt jelölte meg. Nem hiszem, hogy ez időkapu
lenne. Láttam már olyanokat, és azok sokkal nagyobbak, egész
kőkörök. Ez mégis bonyolultabb, mint a többi akkád Kapu,
amelyet utazáshoz használtak szerte a birodalomban. Ez nyilván
egyike kell legyen a legendás Hat Kapunak, amely más világokba
nyílik.
– És hol van a többi?
– Az egyiken már átléptél: Philippusz azon keresztül hozott
ide. Van egy másik, amelyikről tudok, keleten, de az ottani
oszlopokat a babonás törzsek szétverték. A többi merre lehet?
Nem tudom. Talán a tenger alatt, az elveszett Atlantiszban. Vagy
a világ messzi peremén, az újonnan képződött jég alatt?
– Hogyan nyithatom ki a Kaput?
– Fogalmam sincs – vallotta be Kheirón, és a két oszlop közé
lépett, hogy megvizsgálja a kőfogantyúkat. – A Kapuőrök
birtokolták a Sipstrassi-köveket, a hatalom aranyrögeit. Nekem is
van belőle pár, de innen messze őrzöm őket, így nem sok
hasznukat vesszük. Ám egyvalami biztos: ezt a Kaput egykor a
többi portálhoz hangolták. És az idők során valamikor ezeket a
szálakat elvágták.
Még egy órán át vizsgálgatták a Kaput, de
Alexandrosz elfáradt, és leheveredett a két oszlop közé aludni.
Pelláról és apja palotájáról, meg Parmeniónról álmodott. Az
álmot szorongás és félelem töltötte meg, mert látómezeje
peremén sötét köd kezdett gomolyogni, de ő nem volt hajlandó
arra fordítani a fejét, és ránézni. A köd viszont ott maradt, feketén
és baljósan, mozdulatlanul.
Végül Alexandrosz nem bírta tovább, megpördült, és... azt
látta, hogy egy füstkeretű tükörbe bámul. Saját tükörképe meredt
vissza rá.
– Te nem én vagyok – szólalt meg.
– Te nem én vagyok – felelte a tükör, majd a képmása
felnevetett, mire a halántékánál szarvak törtek elő, és hajlottak
hátra, a füle mögé. – Nélkülem nem tudod kinyitni a Kaput –
közölte a Káoszszellem. – De ezt te is tudod, igaz?
– Igen – vallotta be Alexandrosz.
– Mit kínálsz, cserébe a segítségemért?
– Semmit.
– Semmit? Az Igézet népe darabokra tép, ha cserbenhagyod
őket.
– Pontosan – felelte Alexandrosz, és egyre magabiztosabb lett.
– És ezt csak te tudod meggátolni.
– Miért kellene megtennem?
– Ugyan, nincs neked szükséged arra, hogy én válaszoljak. Hol
lennél te nélkülem?
 – Engem nem ölne meg – közölte a Szellem. – Csak tovább
kellene várnom, míg egy újabb hordozó készen nem áll.
– Csakhogy te türelmetlen vagy – mutatott rá a fiú.
– Ez igaz – ismerte el a Szellem. – De újfent csak azt kérdem,
mit fogsz adni nekem?
– Nem fogunk megállapodni. Érd be annyival, hogy
visszatérünk a saját világunkba, ahol megyünk tovább, új
csatákba.
– Tudod, az enyém leszel – suttogta a Szellem. – Mint ahogy a
fivéremé lett ebben a birodalomban Philippusz. Ó, micsoda
élvezetek várnak rám, Alexandrosz! És te osztozni fogsz bennük.
Nem szabad, hogy gyűlölj, mert én azért vagyok itt, hogy valóra
váltsam szíved vágyát.
– Jelen pillanatban nem vágyom másra, mint hogy eltűnjek
innen.
– Akkor legyen! Láttad az oszlopokat, és rajtuk a térképeket.
Nézd meg a legfelső véseteket is! Azok csillagtérképek. Ezeket kell
összehangolnod, ugyanúgy, mint a lenti, földieket. Amikor az
eredeti beállítás másolata is megvan, a Kapu csillogva életre kel.
Úgy tekints rá, mintha egy ember két tükör előtt állna, de
mindegyik háttal van neki. Ahogy elforgatja őket, eljön a pillanat,
amikor tökéletesen egyformán látszik mindkettőben. És amikor
ez bekövetkezik, a Kapuk összeérnek és eggyé válnak. És akkor
megnyílik a másik világ az itteni lények előtt.
– De azzal lehet, hogy a mi világunkba küldeném őket, és azt
nem akarom. Ott ugyanúgy szenvednének, mint itt. Sőt, még
rosszabb is lenne, mert legalább az itt élők már tudnak róluk.
Hellászban félnének tőlük, gyűlölnék és leöldösnék őket.
– Egykor pedig még Hellászban is léteztek. Különben hogyan
kerültek volna bele a mesékbe? Ami pedig a kétségbeesést illeti,
ezzel az érzéssel mindenhol találkoznak majd, bárhova menjenek
is – magyarázta a Káoszszellem. – Ilyen a természetük, mivel
befejezetlenek. A régi istenek saját szórakozásukra használták és
teremtették őket. Olyanok, mint az otthagyott játékszerek,
Alexandrosz. A háború volt a mindenük. Hogy megnyerték, az
okozta a halálukat.
Viszont te és én, segítünk nekik, fivérem. Találunk egy világot,
ahol újrakezdhetik a harcukat.
– Képes vagy rá? – kérdezte Alexandrosz.
– Képesek vagyunk rá – felelte a Szellem. – Együtt bármit meg
tudunk tenni. Ezt sose felejtsd el! És most kezdjük!
Alexandrosz felébredt. Kheirón mellette hevert: aludt és
horkolt. A herceg felállt, és felnézett a bal oldali oszlopra.
– Mássz fel rá! – parancsolta a Káoszszellem.
Nem okozott nehézséget, mert a vésetek jó kapaszkodóknak és
lábtámaszoknak bizonyultak. Alexandrosz megmászta a pillért, a
homlokzati oldalán. Nem sokkal a feje felett egy faragott
gömböcske látszott, amelyet kisebb gömbök vettek körül.
– Érintsd meg a központi követ! – szólt a Szellem. A gyermek
engedelmeskedett, és akárcsak korábban a térképek, most a
körök is villózni és mozogni kezdtek. – Magától ráhangolódik. És
most mássz fel a másik oszlopra!
Alexandrosz így is tett, de amikor azt mondták neki, itt is
érintse meg a követ, nem engedelmeskedett.
– Mi az, fivérem? – tudakolta a Szellem.
– Hogyan bízhatnék meg benned? Amennyire ismerlek, akár a
végzet és rettegés birodalmába is küldheted ezeket a lényeket.
– Valóban megtehetném – ismerte be a Szellem. – Ám te vagy
Iszkander, akit megjövendöltek. Te nem küldöd őket oda.
– Ezt nem értem.
– Az eljöveteledet megjövendölték, ifjú herceg. A Kapu rád
várt. A hangolás már megtörtént, csak rád vár.
 Hát nem érted? Ebben a történetben te mindössze a sors
eszköze vagy. Az utolsó ember, aki átlépett ezen a Kapun,
szándékosan hangolta őket félre. Csak a te kezed indíthatja el a
mágikus folyamot.
Alexandrosz még mindig nem moccant.
– Mit mondhatnék meg? – kérdezte a Szellem. – Mondd,
hogyan győzhetnélek meg!
A herceg nem felelt. A kezét lassan kinyújtotta, és megérintette
a kőgömböt. Az oszlop remegni kezdett, a rázkódástól
Alexandrosz majdnem lepottyant. Gyorsan lemászott, és
hátralépett a Kaputól. A szürke kő ragyogni kezdett, és égett
levelekre emlékeztető, furcsa, csípős, kellemetlen szag kezdett
terjengeni.
Kheirón felébredt, és talpra kecmergett, majd ő is odahátrált,
ahol Alexandrosz állt.
– Megoldottad a rejtélyt?
– Azt hiszem, igen.
A kövek most már ragyogva izzottak, ezüstösen a holdfényben,
a térképek és a vésett írás szinte lángnyelvekként csaptak ki a
kőbe vésett rúnákból. A gömbök is lángra gyúltak, mintha
aprócska napok lettek volna, és a domboldal is fényárban úszott.
Majd maga a Kapu kezdett villózni, és a túloldalán megjelent
egy hegyek közti síkság, meg a távolban egy fenséges napsütésben
fürdő erdő. Alexandrosz lépett egyet előre, azzal a szándékkal,
hogy átlépjen a Kapun, de Kheirón vállon ragadta.
– Ne! – suttogta a mágus. – Még nem nyílt ki.
Az Igézet teremtményei sorjáztak elő az erdőből. Alexandrosz
feléjük fordult. Azok lassan lépkedtek, szemük izzott a
csodálattól, ahogy a tündöklő kaput nézték. A kisfiú tudta, hogy
erről a pillanatról álmodoztak évszázadok óta. Számukra ez
jelentette reményeik beteljesülését. Most már hatalmas félkörben
álltak a domb lábánál: kentaurok, driádok, nimfák, magas
emberek, vállukból kinőtt szárnyakkal, sötét bőrű vorák,
hüllőszerű lények, minótauroszok: a tolongó, de néma tömeg
lassan araszolt előre.
A másik világ napja aranyfényben fürdette a tájat, beragyogta a
tömegben állók arcát. Senki sem szól egy szót sem. Az Igézet
lényei egyetlen hangot sem adtak ki.
Alexandrosz szája kiszáradt, és úgy érezte, várakozásuk súlya
kőtömbként nehezedik a szívére.
Lehunyta a szemét, és Thénát kereste: az asszony egyedül
üldögélt az erdő szívében. Alexandrosz érezte a bánatát, de akkor
mintha egy vas álarc hullt volna rá, a papnő elrejtőzött előle.
– Mit kívánsz tőlem? – kérdezte.
– Meg kell tenned egy utat – felelte a gyermek. Az asszony
testét elhagyta a lelke. Alexandrosz a szemét lehunyva tartotta,
teljes erejéből összpontosított, és úgy nézte, ahogy a jósnő áthalad
a csillogó Kapun. Nagyon gyorsan visszatért.
– Barbárok és a kínok világa ez – jelentette.
Alexandrosz ismét felmászott a jobb oldali oszlopra, és ujjaival
megérintette a köveket.
A Kapu színe megváltozott, ezúttal fényesre suvickolt
aranyként csillogott. Az oszlopok közti táj is átalakult, fehérarany
színű homokos fövenyt nyaldosó halványkék tenger látszott.
– Nézd meg ezt! – mondta Alexandrosz Thénának.
– Felesleges – válaszolta az asszony lelke. – Innen is érzem az
Igézetet. Színtiszta és az örömből fakad.
Az erdő némaságba burkolózott, ahogy Parmenión, Philipposz
és Attalosz a fák között lovagolt. A hold magasan járt, ezüst
fényében fürdött a rengeteg, megcsillant a patakokon és a
sziklákon. Ám életnek semmi jelét nem látták, ahogy az erdő
mélye felé tartottak.
 Théna hangja csendült fel Parmenión elméjében.
– Haladjatok délnek mindaddig, míg el nem éritek a vízesést,
ott forduljatok nyugatnak!
Még egy órát sem lovagoltak, mikor végre kibukkantak egy
tágas tisztásra, ahol nyüzsögtek az Igézet teremtményei:
kentaurok, küklopszok, szárnyas férfiak és nők, driádok és
faunok. Parmenión leszállt a lováról, és meghajolt, ahogy a fehér
hajú istennő elindult felé. Az asszony meztelen teste csillogott a
holdfényben, ám nem volt benne semmi, amitől vágy ébredt
volna benne. Az istennő éterinek és csodaszépnek tűnt, messze
túl a halandók kéjvágyán.
– Köszöntelek, Parmenión! – szólalt meg. – Hosszú és
veszedelmes utat tettél meg.
– Mégis itt vagyunk, Úrnőm – felelte a férfi. – Hol van a fiú?
– A Kaput vizsgálja. Meséld el, hogy halt meg a fiam!
– Barátok körében.
Az asszony bólintott, és elmosolyodott.
– Ezt jó tudni. Legalább a nemességnek a szikrája még élt
benne.
– Azt hiszem, annál több is.
– Ezer éve nem barátkozott össze senkivel. Milyen különleges
tulajdonság birtokosa vagy?
– Semmi olyané, amiről tudok.
Az istennő otthagyta, és Philipposzhoz lépett.
– Nem igazán számítottam rá, hogy beszélgetni fogok azzal, aki
a te arcodat viseli, uram. Még most is alig bírom rávenni magam,
hogy rád nézzek.
– Én nem Philippusz vagyok.
– Tudom. Jól harcoltál.
– Nem volt nehéz megölni. Egész életében legyőzhetetlen volt,
így még a védekezés alapjait sem kellett alkalmaznia.
 – Király vagy a saját országodban?
– Az vagyok.
– És te is reménytelenséget és rettegést zúdítasz a
szomszédaidra?
– Azt – vallotta be a férfi. – Hellász már csak ilyen, úrnőm.
Állandóan háborúzunk. De hamarosan egy néppé leszünk, és
akkor nem fogjuk többé ölni egymást.
– Természetesen a te uralmad alatt lesz ez, ugye?
– Természetesen – bólintott a király.
– Nos, semmi sem változik – állapította meg erre szomorúan
az asszony, és továbbment Attaloszhoz.
– És, uram, mit tanultál a birodalmunkba tett látogatásból?
A kardforgató vállat vont.
– Kevés olyat, amit eddig nem tudtam.
– Tényleg? Nem láttad legalább magad másféle fényben?
Attalosz elmosolyodott.
– Tudom, ki vagyok, mi vagyok. Nincsenek illúzióim.
– Szembekerültél a Démonkirállyal, és nem inogtál meg. Nem
tölt el ettől büszkeség?
– Nem. Túlságosan közel kerültem ahhoz, hogy meghajoljak.
Ezért nem tölt el büszkeség.
– Tévedsz, Attalosz. Gyűlölködve és keserűen érkeztél ide, és
amikor elmégy, sok mindent hátrahagysz.
Nem így van?
– De igen – ismert be a férfi.
Az istennő visszatért Parmeniónhoz, belekarolt, és együtt
sétáltak be a fák közé.
– Meglelted itt a szerelmet, Ember. És most hátrahagyod?
– Hátra, mert muszáj – válaszolta a spártai.
– Még mindig emészt a bűntudat, igaz?
 – Igaz. Látnom kell, hogy Alexandrosz felnő. A démon még
mindig benne lakozik, ahogy Philippuszban is lakozott. Szüksége
van egy igaz barátra – valakire, aki törődik vele, valakire, aki
szereti.
– Valóban szüksége lesz rá. – Az asszony megállt, és
Parmeniónhoz fordult, felnézett az arcába. – Tudod, hogy egy
napon meg fog ölni?
– Minden ember meghal, és a jövő nincs kőbe vésve.
– Ez nem igaz. Nálad nem. Alexandrosz meg fog ölni,
Parmenión. Meg van írva a csillagokban, ezt suttogja a szél, bele
van vésve az örök kövekbe. Nem menekülhetsz előle.
– Majd meglátjuk – felelte a spártai, és a szája kiszáradt.
– Jó ember vagy – mondta az istennő rövid szünet után – és
áldásom fog kísérni. Már nincs nagy ereje, de az áldás mindig
jobb az átoknál.
– Való igaz – bólintott a hadvezér. – Mindnyájunk jövője bele
van vésve ebbe az örök kőbe?
– Nem. Csak a tiéd és Alexandroszé. És most itt az ideje, hogy
felkeressem a Kaput, és hátrahagyjam e megkínzott birodalmat.
Jöjj, és ints nekünk búcsút!

Parmenión Philipposz mellett állt, a Kapu előtt várakozó

irdatlan, néma tömeg közepén. Magasan felettük a hold tisztán és
fényesen világított, a csillagok úgy ragyogtak, mint drágakövek a
fekete cobolyprémen.
– A mágus! – kiáltott fel Philipposz hirtelen, és Kheirónra
mutatott. – Ő a varázsló, aki a bűbájt mondta rám!
– Szerintem nem, felség. Ő Kheirón, és e világról való.
– Ha még több ikertestvért látok, megbolondulok – dörmögte
Philipposz.
Alexandrosz odasétált a két oszlophoz, megragadta a jobb
oldalin kiálló követ és kinyújtotta kezét a másik felé. Egy
pillanatra csak állt ott, aztán a feje hátranyaklott, sötét füst
gomolygott az orrából és a szájából, végighömpölygött a mellén s
a karján. A füst alakot öltött, egy másik Alexandrosz lett belőle –
szarvas és sárgás szemű, groteszk, torz tükörkép. A Káoszszellem
megfogta a gyermek kezét, kinyújtotta az övét, és megragadta a
másik követ.
Ebben a pillanatban villám cikázott át a két oszlop között.
Alexandroszt a földhöz vágta, a Káoszszellemet pedig a levegőbe
röpítette.
Ekkor Tamisz hangja csendült fel Parmenión elméjében.
– A nyakláncot! Tedd a fiúra!
A spártai futni kezdett, és letérdelt az eszméletlen herceg
mellé. Felnézett, és látta, hogy a Káoszszellem füstalakja feléjük
suhan. Leoldotta a nyakáról a láncot, és felcsatolta Alexandrosz
nyakára. A füst beborította a gyermeket, de ekkor hűs szél
támadt, és szertefoszlatta.
A kisfiú kinyitotta a szemét.
– Nyitva a Kapu? – kérdezte.
Parmenión felnézett.
– Nvitva – felelte. Az első kentaurok máris a két oszlop közé
léptek.
Alexandrosz megpróbált felállni.
– Nem érzem a Sötét Istent – suttogta.
– Nincs benned, mert egy nagy hatalmú nyakláncot viselsz. A
gonosz nem talál utat az elmédbe, amíg rajtad van.
Philipposz érkezett, és ő is letérdelt a fia mellé.
– Ügyesen csináltad, fiú – nyújtotta a gyermek felé a kezét a
makedón király. Alexandrosz átölelte az apját, aki felállt, és a
melléhez szorította a herceget.
Parmenión felsóhajtott, és felállt. Az Igézet teremtményei
lassan sorjáztak át a Kapun az új világba.
 A fehér hajú istennő lépett oda hozzá.
– Bármit tartogat is a jövő, Parmenión, légy büszke erre a
napra!
– Az leszek, Úrnőm.
Az asszony mosolyogva fordított neki hátat, és sétált át a
Kapun. Már csak Kheirón és Brontész maradtak, a mágus pedig
odaballagott a hadvezérhez, és kezet nyújtott neki.
– Sajnos utad nagyobb részéről lemaradtam, és nem sokat
tudtam segíteni.
– Éppen eleget ettél – nyugtatta meg Parmenión. – Az első
napon megmentettél a voráktól, és Kameiróntól te menekítetted
Alexandroszt biztonságba a Gorgóerdőbe. Most mihez kezdesz?
– Átlépek a Kapun, és megnézem, mit kínál ez az új világ.
Csakhogy számos kapu létezik, Parmenión, és érzem, hogy
találkozunk még.
– Már alig várom.
Kheirón elköszönt Alexandrosztól és Philipposztól, és közben a
minótaurosz lépett oda Parmeniónhoz.
– Nem felejtelek el, Ember.
– Én sem téged.
– Miattad nyerte el fivérem a feloldozó átváltozást, és hiszem,
hogy meg is kapta. Már ezért örökre hálás leszek neked. Az
istenek kísérjenek utadon, Parmenión!
– Téged is! – felelte a spártai, és a két oszlop közé lépett.
Ahogy a minótaurosz áthaladt a Kapun, az oszlopok még
egyszer felizzottak, hogy azután ismét a hideg kövek
sötétszürkéjét öltsék magukra... és a Kapun túli világ megvillant,
és eltűnt.
Attalosz lépett oda Parmeniónhoz.
– Hogyan tovább, sztratégosz?
 A spártai erre csak vállat vont, minden ereje elhagyta. Egy
közeli fához sétált, és hátát nekivetve leült. Pár röpke nap alatt
félig bejárta azt a furcsa országot, megvívott egy nagy csatát, és
megismerte, milyen egy király élete, még ha csak rövid időre is. A
teste mostanra elgémberedett a fáradtságtól, gondolatai kuszák és
megviseltek lettek.
Meghallotta Théna puha lépteit, és elmosolyodott, amikor az
asszony leült mellé.
– Hogyan tovább? – tudakolta a hadvezér, megismételve
Attalosz kérdését.
– Megvárjuk Arisztotelészt. Élvezted a királykodást?
– Igen – vallotta be a férfi. – És megleltem a szerelmemet.
Deraét. – Nagyot sóhajtott, és könnyek kezdtek csorogni a
szeméből. Megköszörülte a torkát, és félrenézett.
– Maradhatnál – suttogta Théna.
– Nem. A sorsom e világon túlra szólít.
Alexandrosszal kell lennem. És te mit fogsz csinálni?
– Visszatérek a templomba. Gyógyító vagyok, és az
ottaniaknak szükségük van a képességeimre.
– Szomorúnak tűnsz, hölgyem. Pedig nem kellene, hogy az légy
– fogta meg Parmenión a nő kezét.
– Az élet teli van bánattal – jött a válasz –, de attól még élet. Te
jó ember vagy, és remélem, megleled a boldogságot. – Ezzel
felállt, és lesétált a dombon, majd eltűnt a fák között.
Arisztotelész hangja sustorgott fel Théna fejében,
visszhangosan, mintha nagyon messziről jönne.
– A lények átléptek a Kapun?
– Igen.
– Mindannyian? Az összes?
– Igen, mindegyik. A hasonmásodat is beleértve.
– Akkor segíts eljutnom oda, ahol vagytok.
 – Hogyan?
– Kapaszkodj a hangomba! Képzelj el! A
Sipstrassi-kő elvégzi a többit.
Deraé érezte, hogy valami rángatni kezdi a lelkét, és kis híján
kitépi a testéből. Felkiáltott, ahogy ellenállt ennek az erőnek, de a
fájdalom belehasított, mire ismét felkiáltott. Aztán a kín, amilyen
gyorsan jött, olyan gyorsan el is enyészett, és egy ködös alak
kezdett alakot ölteni előtte, lassan Arisztotelész formáját véve fel.
A mágus megingott, és térdre zuhant, ujjai remegve martak bele a
tömör talajba.
– Megerőltető egy út volt – zihálta. – Ügyesen csináltad,
Deraé.
– Küldj vissza – mondta a nő –, méghozzá a saját alakomban!
– De csak szeretnéd megőrizni a fiatalságodat, nem? – állt
talpra Arisztotelész.
– Nem – válaszolta Théna-Deraé. – Olyan szeretnék lenni,
amilyen voltam.
A férfi hitetlenkedve csóválta a fejét, de felemelte a kezét,
amelyben fényesen felragyogott egy aranykő. Az asszony sötét
haja ismét ezüstre váltott, benne fakó, vörös szálak futottak,
arcbőre egy középkorú nőére ráncosodott, szeme fátyolos lett, és
ismét vak.
– Hogy akarhatod ezt? – suttogta Arisztotelész.
– Ez vagyok én – felelte az asszony. – És most küldj vissza!
– Elbúcsúztál már?
– Elmondtam mindent, ami elmondható.
Arisztotelész felemelte a kezét. Az aranykő megcsillant benne,
és lágy fény borította be a papnőt. Mikor a fény eloszlott, Deraé
eltűnt.
A mágus elindult felfelé a dombon, oda, ahol a többiek
várakoztak.
 – Kheirón! – kiáltott fel Alexandrosz. – Hát visszajöttél!
– Igen, vissza – felelte Arisztotelész. – Azért jöttem, hogy
hazavigyelek titeket.
– Ez most melyik? – kérdezte Philipposz ridegen.
– Szerintem ő Arisztotelész – vigyorodott el Parmenión.
– Biztos vagy benne?
– Te mit gondolsz, Attalosz?
– Egyetértek. Ő Arisztotelész, felség.
– Remek – mondta erre Philipposz, és vett egy nagy levegőt. –
Te kurafi! – bődült el, és megindult a mágus felé.
Arisztotelész a váratlan meglepetéstől és a rátörő félelemtől
hátraszökkent.
– Muszáj volt, felség!
– Miért vetted el tőlem az emlékeimet?
– Nehéz elmagyarázni, de ha kapok rá esélyt, mindent
elmondok.
– Én szívesen meghallgatnám – szólalt meg Parmenión
halkan.
Philipposz karba fonta a kezét.
– Akkor hát rajta, mágus, mert én szeretem a jó meséket –
sziszegte, még mindig haragos tekintettel.
Arisztotelész letelepedett a földre, míg a többiek vele szemközt,
félkörben foglaltak helyet.
– A nevem Arisztotelész... – kezdte.
– Ezt már tudjuk, a fene beléd! Térj a lényegre, de rögtön! –
dühöngött Philipposz, a mágus pedig felemelt kézzel intette
csendre.
– A magam módján mesélem, nagyuram, ha szabadna. Szóval,
most Arisztotelész vagyok, ám egykor Kheirón voltam, és az
Igézet népével itt éltem. Itt találkoztam először Parmeniónnal és
Sisakkal, az emlékezet nélküli harcossal, és Attalosszal, a
kardforgatóval. Ebben a világban találkoztam szintén első ízben
Iszkanderrel, az Aranygyermekkel. És – amint azt ti is láttátok –
én is átléptem a Kapun, mikor a titánok gyermekei elhagyták e
földet. Számotokra csak pillanatok, ám számomra négy évszázad
telt el azóta, hogy elhagytam ezt a birodalmat.
– És mi történt veled utána? – kérdezte Parmenión.
– Sok földet bejártam, sok évszázad alatt. Rábukkantam más
kapukra, világok közti utakra. Messzire utaztam. Ám emberi
társaságra vágytam és így végül eljutottam Ázsiába, majd onnan
Hellászba – ahol ismét hallottam Parmeniónról. És akkor
rájöttem, hogy egy nagy kört tettem meg az időben: eljutottam
arra a pontra, még azelőttre, hogy átkelt volna Akhaiába. És ez
nagy gondot okozott nekem. Beavatkozhatok-e? Vagy már be is
avatkoztam? Természetesen már megtettem, mert amikor
Parmenión megérkezett Akhaiába, elmesélte Kheirónnak, hogy
egy másik világ varázslója küldte őt. Azt is elmondta, hogy az a
másik ember úgy nézett ki, mint én. És arra is rájöttem, hogy
veszedelmes hálóba gabalyodtam. Mindent újra kellett
teremtenem, úgy, ahogy az volt, különben azt kockáztatom, hogy
megváltozik a múlt – és azzal talán elpusztítom magam. Micsoda
ellentmondás, barátaim! Átküldtem Parmeniónt és Attaloszt,
aztán megkerestelek téged, felség. Nem tudhattam, miféle
kalandok várnak rátok, mindnyájatokra, mert az erről az időről
szóló emlékeim homályosan derengtek csak, hiszen akkor
Kameirónként léteztem. Értitek már, milyen kényszerhelyzetbe
kerültem? Semmit sem mondhattam nektek, mert semmiről nem
tudtatok, mikor először találkoztunk. Vágytam rá, hogy veletek
tartsak, hogy segíthessek, de nem tehettem. Bizonyos törvények
megváltoztathatatlanok. Nem lehet átlépni a Kapun olyan időbe
vagy térbe, ahol már létezel. Senki sem találkozhat önmagával.
Így nem tehettem mást, csak várakozhattam, reménykedhettem
és fohászkodhattam, hogy az események ugyanúgy történjenek,
mint korábban.
– Egy pillanatra – vallotta be Philipposz – már majdnem
megértettem, hogy miről beszélsz. Ám téged megérteni olyan,
mint puszta kézzel próbálni pisztrángot fogni.
– Megértem, hogy nem könnyű – felelte
Arisztotelész. – Mert számotokra ezek új kalandok voltak, ám
számomra az életem része. Ami már megtörtént. Arra kellett
támaszkodnom, amit
Kheirónként tudtam. Ő viszont mindössze annyit tudott, hogy
egy Sisak nevezetű harcos bukkant fel a csatatéren, majd végzett
Philippusszal, és hogy ez az ember Makedónia királyaként
uralkodott egy másik világban. Kheirón... én... azt is tudtuk, hogy
ezt a királyt megfosztották az emlékeitől. Így amikor
szembekerültem ezzel a gonddal az idő másik felén, pusztán
újraalkottam a körülményeket.
– Pontosan így értem! – fortyant fel Philipposz. – Már kezdem
érteni, és akkor megint minden kisiklik az ujjaim közül. Viszont
felelj nekem arra, hogy kinek az ötlete volt... eredetileg... ellopni
az emlékeimet, és elrabolni?
– Ez egy kör, felség. Ennél fogva nincs se eleje, se vége. Nincs
kit hibáztatni.
– Nincs kit... Jól figyelj rám, mágus! Én király vagyok, és egy
király mindig tud valakit hibáztatni. A világ már csak ilyen.
Eljöttél a palotámba és mindenféle „engedelmével, felség” nélkül,
csak úgy elraboltál. Mondj egy jó okot, hogy miért ne csapassam
le a fejed a nyakadról!
Arisztotelész széttárta a kezét és elmosolyodott.
– Mindössze egyetlen válasz jut eszembe, felség, és az így szól:
amennyiben megpróbálnád, gyíkká változtatnálak, és
eltaposnálak.
 Philipposz hallgatott egy darabig, aztán Parmeniónra nézett.
– Mondhatom, ez nyomós oknak hangzik.
– Egyetértek, felség.
– Kedvellek, mágus – mondta most a király –, de az adósom
vagy. Hogyan rovod le a tartozásodat?
– Hogy szeretnéd, miképpen tegyem, felség?
– Jöjj velünk Pellába, és tanítsd a fiamat!
Arisztotelész felnevetett.
– Én ezt ajándékként kértem volna, és szívesen elfogadom
büntetésképpen.
– Remek! És most vigyél minket haza!
– Parmenión még nem búcsúzott el a királynéjától – mutatott
rá Arisztotelész, és a mosolya tovatűnt. – A domb lábánál vár rá.
Parmenión felsóhajtott, talpra kecmergett és elindult lefelé, a
fák felé. Deraére ott talált rá, egy kidőlt fatörzsön üldögélt, és
felállt, mikor a férfi megjelent.
– Itt hagytál volna anélkül, hogy felkeresel, hogy elbúcsúzol
tőlem?
– Igen. Tudom, hogy gyávaság tőlem, de úgy éreztem, képtelen
lennék kimondani a szavakat. Beszéltél Leonidásszal?
– Mindent elmondott nekem. Én olyan vagyok, mint ő.
A férfi bólintott.
– Minden ízedben.
– Vagyis nem engem szerettél – sóhajtott az asszony
szomorúan.
– Téged szerettelek – nyugtatta meg a férfi. – Kezdetben csak
egy kép volt, egy emlék. Ám a nő, akivel szeretkeztem, te voltál. A
nő, akit szeretek, te vagy.
– Mégsem maradhatsz?
– Nem. Vigyáznom kell Alexandroszra. Ez a kötelességem és az
életem. Megbocsátasz érte?
 A nő bólintott, és a hadvezér ölelő karjába lépett. Egyszer
arcon csókolta, majd finoman elhúzódott előle.
– Menj hát! Menj most azonnal – és gyorsan! Tudom, hogy egy
napon még visszatérsz. Ismerem a titkodat, Parmenión. Tudom,
mi az ok, amiért
Alexandrosszal kell tartanod. Ám a sorsod ideköt, és egy napon
visszajössz. Én pedig várni fogok rád, pont úgy, ahogy most látsz.
Én itt leszek.
– Nem ígérhetek ilyesmit, bár teljes szívemből erre vágyom.
– Nem is kell ígérned. Múlt éjszaka volt egy álmom. Egy ősz
szakállú varázsló jelent meg előttem, és mondta el, hogy ma éjjel
itt leszel. Elmondta azt is, hogy elmész, visszatérsz saját
világodba. Még hozzátette, megtesz minden tőle telhetőt, hogy
visszaküldjön téged hozzám. Várni fogok.
Parmenión hallgatott. Hátrált pár lépést, majd sarkon fordult,
és elindult vissza a dombra.
Arisztotelész ott várt ár, és ahogy a spártai odaért, a mágus
felemelte a karját.
A Kapu ismét villózni kezdett...
NEGYEDIK
KÖNYV
KR. E. 337.
 Mieza városa, Kr. e. 337
Az Arisztotelész névre hallgató ember egyedül üldögélt az
iskolaépület üresen álló kertjében, és észak felé nézett, kémlelve
az égbe törő Bora-hegység felett gyülekező viharfelhőket. Hideg
szél kerekedett, amitől megborzongott, és szürke
gyapjúköpönyegét összehúzta magán.
Visszanézett a ház irányába, és megpillantotta hitvesét,
Püthiát, aki éppen gyógyfüveket szedett a konyha melletti kis
veteményesben. Hamarosan eljön az ideje, hogy távozzak,
magam mögött hagyjam az eltelt tizennégy évet, és búcsút
intsenek Miezának, Makedóniának, Hellásznak.
Felsóhajtott. A halhatatlanság teher, és mégis, mint Egyiptom
bódítószerei, függővé változtatja az embert. A halál lehetőségétől
való megszabadulás csak fokozta halálfélelmét. Minél tovább élt,
annál jobban unatkozott, minél jobban vágyódott a sír
nyugalmára, annál jobban megrémült annak gondolatától.
És az emlékek...
Oly sok emlék... Háromezer évvel ezelőtt már majdnem
beleőrült a dologba. Akkor Pendarrik mentette meg, mikor
megtanította a Kövek bölcsebb használatára. Múltjának
mindegyik életét egyetlen kulcsszóba zsúfolta, amelyet az
elméjébe zárt. A makedónoszoknál töltött éveké az Iszkander lett.
Pusztán azzal, hogy a szót tudatába szólította, ismét maga előtt
látta az Aranygyermeket és a tündöklő Kaput, meg az összes, azt
megelőző évet. Mostanra azonban már addig a pontig jutott, hogy
még a kulcsok is csillagokként ragyogtak a fejében, ezrével és
ezrével.
Akkor hát mi újdonság maradt?
A válasz olyan gyorsan jött, akár egy szívbe döfött tőr.
Már nincs semmi új a nap alatt. Minden hiábavalóság.
 Elmosolyodott, és elfordította azt a kulcsot, amely a
Filozófussal megosztott életéhez tartozott. Dicső napok voltak
azok. Olyan idő, amikor még felfedezéseket lehetett tenni, amikor
még élvezetet lelt a meglepetésekben.
– Miért vagy ilyen búskomor? – kérdezte magában. A pad
körül, amelyen ült, tucatnyi szék állt, jelenleg üresen, de nem is
olyan régen még makedón nemesek fiai foglaltak helyet rajtuk:
reményteli, álmokat dédelgető ifjak. És ott volt még Alexandrosz:
örökké a középpontban, életük fénylőn ragyogó napjaként.
– És most már a tiéd is – ébredt rá.
Alexandrosz.
Arisztotelész felállt és kiballagott az északi kapuhoz, kinyitotta
és nekivágott Bermion-hegy lábának. A korok során rengeteg
emberrel találkozott: nagy emberekkel, bölcs emberekkel, a
háború embereivel, akik önteltségükbe oltott magabiztossággal
feledkeztek el a múltról. Csakhogy a múlt rejtette a választ az élet
összes rejtélyére, és az egymást követő nemzedékek öntudatlanul
is elzárták őket. Hogy azután a még meg sem született jövőben
keressék őket.
– Nagy reményeket tápláltam veled kapcsolatban, Alexandrosz
– gondolta. – Vág az eszed, talán a tiéd a legragyogóbb elme
azóta, hogy a Filozófus uralkodott Jeruzsálemben. Bizonyos, hogy
felveszed a versenyt Pendarrikkal, amikor ő még Atlantisz felett
uralkodott.
Csakhogy mi az, ami csábít? A bölcsesség? A tudás hajszolása?
Nem. Harci trombiták rivallását hallod, a Hódítás Szajháját
keresed. Még úgy is, hogy a Káoszszellem beléd van zárva, férfi
vagy, és a férfiak mindig a dicsőséget szomjazzák.
A többiek pedig követni fognak. Maga előtt látta őket, a jövő
utáni sóvárgástól ragyogó ifjonti arcokat, akikről tudta, hogy mily
ígéretesek: Ptolemaioszt, Nearkhoszt, Philótászt, Nikkit, Derdászt
és a többieket. Mint az összes ifjú, ők is tobzódtak erejükben és
gúnyosan tekintettek atyáik tetteire.
Arisztotelész megállt egy csörgedező patak mellett, és leült,
hátát egy sziklának vetve, hogy védve legyen a széltől. Az égből
egy sólyom csapott le, kőként zuhant alá, karmai pedig
belemartak az üregéből az alkonyatban előmerészkedő kisnyúlba.
Az elkapott jószág nem is vergődött, ahogy a madár felröppent az
égre. Ernyedten csüngött a sólyom karmai között. A mágus lelke
kinyúlt, hogy megérintse az állatot. Az halott volt.
– Átok minden sólyomra! – kiáltotta hangosan.
– Éhes szájakat kell etetnie – szólalt meg ekkor egy hang.
Arisztotelész felnézett, és elmosolyodott, mikor egy magas alak
ballagott át a fák vetette árnyékokon, és ült le mellé. A férfi
kényelembe helyezte magát, és összerándult, mikor köszvényes
lába nem volt hajlandó behajlani. – Gondoltam, hogy itt talállak
– vette le Parmenión a sisakját, és túrt bele verítéktől csatakos
vasszürke hajába. – Philipposz azt szeretné, ha részt vennél az
esküvőn Pellában.
Arisztotelész megrázta a fejét.
– Én nem leszek ott, Parmenión.
– Philipposz nem lesz ettől túlságosan boldog.
– A haragja egy cseppet sem izgat. A más világokba vezető
Sárkányok Útjára lépek.
– És mi lesz Püthiával?
– Hagyok neki pénzt. Nem fogja meggyászolni a távozásomat:
melegen tartotta ugyan az ágyamat, de nem dúlt köztünk nagy
szerelem. – A mágus Parmenión arcába fúrta a tekintetét,
szemügyre vette az éles, vésett vonásokat, a ragyogó kék szempár
alatti sötét foltokat. – Fáradtnak tűnsz, barátom.
A sztratégosz vállat vont.
 – Hatvanhárom éves vagyok. Várható, hogy elfáradok egy
hosszú hadjárat végére.
– És most már biztos, hogy megpihenhetsz? Amióta Philipposz
szétverte az athéniakat és a thébaiakat Khairóneiánál, csak a
nevében nem lett egész Hellász ura. Ki még az ellensége?
– Mindenki – válaszolta Parmenión, és bánatosan
elmosolyodott.
– Ezt elfogadom – viszonozta Arisztotelész a mosolyt –, de úgy
értem, hol az az ellenség, aki ártani is tud neki? Már nem maradt
sereg, akit leverjen. Trákiától Epeiroszig, Paióniától Thesszáliáig
uralkodik. Mindenki hódolattal adózik előtte, még Athén is. Úgy
hallom, szobrot emeltek neki Khairóneia után. Elképesztő!
– Nem annyira. Az athéniak arra számítottak, hogy
bevonulunk a városukba, és feldúljuk. Philipposz ehelyett teljes
katonai tiszteletadás mellett visszaadta nekik a halottaikat, és
békét ajánlott. Az athéniak hihetetlenül megkönnyebbültek.
– Miért kímélte meg őket? Athén évek óta szálka a szemében.
Parmenión vállat vont.
Philipposz sosem felejtette el, hogy miket művelt a hasonmása
a makedónosz birodalomban. Elhatározta, soha nem ismétli meg
ezeket a szörnyűségeket. Ám van egy még nagyobb álma: kelet
felé akar terjeszkedni.
– Hová máshova is mehetne? Viszont Perzsia hatalmával
egyszerűen nem bírhat el.
– Nincs más választása. Makedóniának hatalmas a serege –
lovasság, hadmérnökök, zsoldosok, többek közt. Mindet etetni és
fizetni kell. A nagykirály vagy száz nép felett uralkodik, és mind
gazdag.
– És itt a válaszod is – mondta a mágus. – Száz nép és
mindnek van serege. A nagykirály akár egymillió embert is
kiállíthat ellenetek a csatában.
 – Tudom – felelte Parmenión törődötten.
Arisztotelész feltápászkodott, és kinyújtotta a kezét, hogy
talpra segítse a hadvezért. A spártai térde fájdalmasan reccsent
egyet, mire kinyújtotta a lábát.
– Mostanában lóháton jobban bírom.
– Jöjj, térjünk haza! Igyunk még egy búcsúpohárral!
A két férfi késő éjszakáig ült és beszélgetett az iskola végében
álló andronitiszben. A szoba közepén égő zsarátnokkal teli
parázstartó állt, a falon lámpások pislákoltak. A helyiségben
meleg volt, az éjszakai szél vadul rázta az egyetlen ablak
spalettáit.
– Elégedett vagy? – kérdezte Arisztotelész váratlanul.
Parmenión elmosolyodott, de nem felelt. – Szerettél volna
Akhaiában maradni?
– Hát persze! Csakhogy ostobaság a múlt hibáin rágódni.
Arisztotelész bólintott.
– Ezt bölcsen mondtad. Hogy van Philótász?
Parmenión arca elkomorult.
– Ugyanúgy. Mostanában már csak ritkán beszélünk.
Önteltsége nem ismer határokat, mégis úgy hízeleg
Alexandrosznak, mint egy ételhordó rabszolga. Próbálok nem
méregbe gurulni ezen. Nem könnyű egy hadvezér fiának lenni, és
késztetést érez rá, hogy bizonyítsa, jobb az apjánál.
– Igen becsvágyó – jegyezte meg Arisztotelész halkan.
– Az anyja születésétől fogva a dicsőség gondolatát plántálta
belé. Már régen véget kellett volna vetnem a dolognak.
– A becsvágy egy nap a bukását okozhatja! – figyelmeztette
Arisztotelész. – Arról álmodozik, hogy király lesz.
– Erre soha nem fog sor kerülni. Se nem elég okos, se nem elég
erős hozzá.
 – Tudom, hiszen tizenhárom éve tanítom. Viszont kiváló
kapitány lesz belőle. És még az is lehet, hogy kitűnik.
– Jól szerepelt a triballoszok elleni hadjáratban, de a
dicsőséget Alexandrosz aratta le. Philótász ezt nyilván nehezen
nyelte le.
– És nem ő volt az egyetlen.
Parmenión megcsóválta a fejét.
– Ne higgy el mindent, amit hallasz, mágus! Philipposz nem
féltékeny a fiára, mert szereti és büszke az eredményeire.
Akárcsak én.
– Állítólag Philipposz új arája máris várandós, és állítólag
fiúval. Ezt Alexandrosz nehezen fogja lenyelni.
– Ugyan miért? – kérdezte Parmenión. – Alexandrosz
tizennyolc éves, ő a trónörökös. Ezen semmi sem változtat.
– Ugyan már, sztratégosz, ne engedd, hogy a hűséged
elvakítson! Használd inkább a fejedet! A király Kleopátrát fogja
elvenni, egy nemesi származású makedón lányt. Az összes többi
felesége külhoni. Ráadásul az arának Attalosz a gyámja. Nem
gondolod, hogy sok makedón főúr ezt a gyermeket tekinti majd az
első, tisztavérű örökösnek? Te magad is kevertvérű vagy.
Alexandrosz anyja epeiroszi, és ettől a fiú is kevertvérű lesz.
– Nem akarok erről diskurálni! – csattant fel Parmenión.
Arisztotelész sóhajtott egy nagyot, és hátradőlt a kerevetén.
– Akkor ne beszéljünk róla! Igyuk ki borunkat, és mondjunk
istenhozzádot!
A pirkadat előtti sötétségben Arisztotelész, aki a hosszú útra
készülve gyapjúujjast és vastag köpenyt vett, némán belépett a
szobába, ahol Parmenión aludt. A spártai mély álomba merült, a
mágus pedig az ágyhoz lépett. A csípőjén lógó erszényből
előhúzott egy kis aranykövet, és megérintette vele a hadvezér jobb
térdét. A férfi megmoccant, és halkan felnyögött, de nem ébredt
fel. A Kő ereje elöntötte az alvót, vasszürke haja kissé
megfeketedett, arcának vésővel metszett vonásai lágyabbak
lettek.
– Még egy ajándék, barátom – suttogta Arisztotelész –, de nem
az utolsó. Egy napon még visszatérek.
Kihátrált az ajtón, és elhagyta a házat. Visszatért a hegyek
lábánál csörgedező patakocskához, és a sűrű bokrok által részben
takart kis barlanghoz. Az új nap dicsőségesen emelkedett az égre,
Arisztotelész pedig megállt, hogy szeme beigya a zöldellő vidéket
fényárba borító szépséget.
– Miért most mész el? – tette fel a kérdést magának. A válasz
csípősen és nagy lendülettel érkezett. – Mert közeledtek a
vérontás napjai, és a Sötét Isten újból erőre kapott.
Érezte, ahogy a Szellem láthatatlan ködként lebeg az ország
felett, ott örvénylik az emberek szívében, beúszik az elmékbe,
belesuttog a fülükbe.
Netán Parmenión azt hitte, hogy a nyaklánc örökre megvédheti
a fiút? Hiszen csak fémből készült, és a Sipstrassi-kő hatalmával
erősítették meg. Le lehet venni, egyetlen kézmozdulattal le lehet
tépni. És utána mi lesz?
A Sötét Isten visszatérhet.
– A Sötét Isten vissza fog térni – javította ki magát. – Semmi
sem állítja meg. Menekülsz – döbbent rá –, elbújsz a közelgő nagy
csata elől.
– Szeretnék élni – szólalt meg hangosan. – Eljátszottam a
szerepemet. Jobb élő kutyának lenni, mint halott oroszlánnak.
Ám nem sikerült meggyőznie magát.
Még egy utolsó pillantást vetett a makedón tájra, és belépett a
barlangba.
Ekkor látták utoljára Hellász földjén.
 Pella, Kr. e. 337
Alexandrosz hátradőlt, időnként ajkához emelte a boroskupát,
de csak keveset kortyolt belőle, miközben a közelgő perzsa
hadjáratot megvitató Társak beszélgetését hallgatta. Mint mindig,
most is Philótásznak volt a legtöbb mondandója. A herceg
groteszknek találta, hogy egy fiú ennyire hasonlítson külsőleg az
apjára, ám mégis csak ily keveset birtokoljon nemzője
adottságaiból. A karcsú Philótász magasra nőtt, remekül futott, és
kiváló lovassági tisztnek bizonyult, ám a stratégia finomságait
legjobb esetben is csak felszínesen értette. Mégis, mint oly sok,
korlátozott tehetséggel bíró embernél, az ő fő erényét is az
utólagos bölcselkedés művészetének elsajátítása jelentette:
mindig tudta, hol követtek el a többiek hibát.
– Mint Khairóneiánál – mondta éppen Philó a többieknek –,
apám sosem engedte volna, hogy a balszárny annyira széles ívben
kanyarodjon. Ha nem lett volna Alexandrosz rohama, Philipposzt
megölik.
A herceg elmosolyodott, de hallgatott. Fikarcnyit sem árthat,
ha a bajtársai ifjú hadistennek látják, de az igazság – mint mindig
– nem volt ilyen egyszerű.
– Mind királyok leszünk – jelentette ki Ptolemaiosz. –
Aranytrónuson ülök majd, és ezer ágyasom lesz.
– Azt se tudnád, mihez kezdj velük – szólalt meg Nearkhosz
vihogva, Alexandrosz pedig együtt nevetett a többiekkel
Ptolemaiosz kárára. A Társak benjáminja, Ptolemaiosz híres volt
jóindulatáról.
– Nagy örömömre szolgálna felfedezni – felelte az ifjú
vigyorogva.
– Ha mind királyok lesztek – kérdezte Alexandrosz –, akkor mi
marad nekem?
 – Természetesen te leszel a királyok királya – felelte
Ptolemaiosz. – Uralni fogod a világot, mi meg a szatrapáid
leszünk.
– És végzünk minden ellenségeddel – tódította
Philótász.
– Érdekes gondolat. És mi lesz akkor, ha már nem marad több
ellenségem?
– Egy nagy embernek mindig vannak ellenségei – közölte
Ptolemaiosz. – Mi értelme lenne a nagyságnak, ha nem lennének?
Milyen unalmas is lenne!
– Felteszem – firtatta Nearkhosz –, te máris nekiláttál
felhalmozni az ellenségeidet?
– Így van. És veled kezdem, te felkapaszkodott tökfej!
Nearkhosz hahotára fakadt, amely gyorsan ragadósnak
bizonyult.
– Velem? Bölcs dolog ez? Nem akarsz már többet beszélgetni
velem a húgomról?
– Jó érv – dörgölte az állát Ptolemaiosz. – Igazad van. Még
nem megfelelő az idő, hogy az ellenségemmé tegyelek. Akkor hát
legyen inkább Philó: ő lesz az első ellenségem.
– Elég az efféle beszédből! – vágott közbe Alexandrosz. – Mind
részegek vagytok egy kicsit. Tűnés haza! Pirkadatkor ki akarok
lovagolni. Állítólag egy nőstény oroszlán tizedeli a marhákat és a
kecskéket egy kis falunál, a várostól északra. Remek vadászat
lenne.
– A puszta kezemmel fojtom meg a bestiát – hencegett
Nearkhosz, majd felállt, és befeszítette az izmait. Akárcsak az
apjának, Theoparlisznak, neki is irgalmatlan széles válla és
hordónyi mellkasa volt.
 – Ha ez nem válik be, még mindig rálehelhetsz – mutatott rá
Ptolemaiosz. – Legalább jó hasznát veszed annak a rengeteg
hagymának.
Nearkhosz a karcsú ifjúra vetette magát, de megbotlott és
átesett egy édességekkel megrakott asztalkán. Amint talpra
kecmergett, üldözőbe vette a másikat, és kikergette a királyi
kertbe. Philótász Alexandroszhoz fordult, és meghajolt.
– Akkor holnap, felség – búcsúzott csendesen.
– Nem illő felségnek hívod. Nem vagyok király – felelte
Alexandrosz szelíden.
– Még nem – mondta erre Parmenión legidősebb fia, és még
egyszer meghajolt, mielőtt kisétált a szobából.
Végül már csak Kratérosz maradt. A többieknél idősebb,
majdnem húszéves férfi csendes, befelé forduló volt, de láthatóan
nyugodtan viselte a Társak harsány összejöveteleit.
– Zavar valami? – kérdezte tőle Alexandrosz.
– A bokád még mindig duzzadt a múltkori eséstől és csúnyán
sántítasz. Tényleg ez a megfelelő idő az oroszlánvadászatra?
Alexandrosz rácsapott a magasabb férfi vállára.
– Jobban leszek reggelre, és szépen be is kötöm. De nem ez az
oka, amiért vártál, hogy beszélhessünk.
Kratérosz vállat vont, és elmosolyodott.
– Nem. Nyugtalanság gyötör, nagyuram. Rengeteget beszélnek
az udvarban a király házasságáról, és a gyermekről, akit
Kleopátra a méhében hordoz.
A mosoly eltűnt Alexandrosz arcáról.
– Ez nem kellene, hogy aggasszon. Engem sem aggaszt. Az
apámnak már így is hat hitvese van.
– Csakhogy egyik sem olyan, mint ez a mostani.
– Ne feszítsd tovább a húrt, Kratérosz! – intette a herceg. –
Vannak dolgok, amelyeket nem lenne szabad kimondani.
 – Rendben. Mint mindig, most is engedelmeskedem. Ám tudd,
ha szükséged lesz rám, én melletted állok.
– Az összes királyi fegyverhordozó arra esküszik, hogy a királyt
szolgálja. És a király Philipposz – mutatott rá Alexandrosz.
– Lehet, hogy így van, de én Alexandroszt szolgálom.
A herceg közelebb lépett a barátjához, és belenézett annak
mélyen ülő, sötét szemébe.
– Az ilyen megjegyzések okozzák a hercegek halálát. Értesz
engem? Sosem lázadok fel Philipposz ellen. Soha! Ha holtan
akartam volna látni, akkor hagyom, hogy megöljék
Khairóneiánál, mikor a lova kidőlt alóla. És most már több szó ne
essék erről! Nincs mitől félned, Kratérosz. Nincs.
A Társak tagja meghajolt, és távozott, behúzva az ajtót maga
után. Alexandrosz visszasétált a szoba közepére, felemelte
boroskupáját, és belekortyolt a tartalmába. Minden este csak egy
kupával ivott, mert nem szenvedhette a hatást, amit a szesz
gyakorolt a szervezetére.
– Hallgatnod kellene rá, fiam – lépett a szobába Olümpiasz a
kinti folyosó árnyékai közül.
– Anyám, az udvariasság általában azt diktálja, hogy jelezzük
érkezésünket.
– Haragszol rám?
A herceg megrázta a fejét, és elmosolyodott. Olümpiasz
odalibbent a fiához, és arcon csókolta. Vörösarany hajába
mostanra ezüstszálak vegyültek, ám arca még mindig megőrizte a
fiatalságát, teste a karcsúságát.
– Miért lát mindenki az árnyékokban lapuló veszélyt? –
kérdezte Alexandrosz. – Hiszen ez csak egy esküvő.
– A lány Attalosz gyámleánya... Attalosz pedig gyűlöl téged.
– Egykor az életét kockáztatta, hogy megmentsen. És én ezt
nem feledem.
 – Az akkor volt! – villant fel az asszony szeme. – Most viszont
Philipposz fejét tömi álnok szavaival, és mindez ellened irányul.
Miért nem vagy képes belátni?
– Mert úgy döntöttem. Philipposz a semmiből hozta létre ezt a
birodalmat. Mindenfelől szorongatták, de ő mégis egymaga érte
el, hogy Makedóniát féljék és tiszteljék. Én mit tettem? Északnak
vezettem egy sereget, és leigáztam a triballoszokat. Hogyan
mérhető ez a királyhoz, aki meghódította Trákiát, Illíriát, a
Khalkidikéfélszigetet, Thesszáliát, Paióniát, és szétverte Athén és
Thébai egyesült seregeit? – A herceg felnevetett, és gyengéden
megszorította az anyja vállát. – Érted egyáltalán, miről beszélek?
Semmivel sem tartozik nekem. Ha úgy dönt, hogy az új fiút teszi
meg örökösének, milyen jogon szállhatnék vele szembe?
– Milyen jogon? – tépte ki magát a tajtékzó Olümpiasz. – Te
vagy az örökös, az elsőszülött fiú! A sorsod az, hogy uralkodj!
Gondold csak végig, Alexandrosz! Ha megfosztanak a címedtől,
lesznek olyanok, akik a halálodat akarják. És nemcsak a
koronáért fogsz akkor harcolni, hanem az életedért is.
– Nem – ingatta a fejét a herceg. – Philipposz soha nem adna
parancsot a megölésemre, éppúgy nem, ahogy én sem
támogatnék senkit, aki meg akarná őt ölni. Viszont ez az egész
beszélgetés túlzottan is veszélyes. A szavak olyanok, mint a száraz
fűbe hulló parázs, és nem akarom, hogy erről suttogjanak
körülöttem.
– Túlságosan is megbízol másokban. Viszont jön valaki
Pellába, aki talán meggyőzhet.
– Kicsoda?
– Szamothraké úrnője. Aidának hívják, és nagy hatalmú jósnő.
Ő elmondhatja, milyen sors vár rád.
Alexandrosz hallgatott, de hátat fordított az anyjának, és az
ajtó felé indult.
 – Fogadod? – kiáltott utána Olümpiasz.
– Nem, nem fogadom – felelte a herceg ridegen. – Egyikőtök
sem látja, hogy mit művel? Mikor Philótász felségnek hív, mikor
Kratérosz azt mondja, többre tart apámnál, mikor te megpróbálsz
Philipposz ellen fordítani, mind csak növelitek a lehetséges
veszélyt. Tartsd távol tőlem ezt az Aidát!
– De ez az egész a te érdekedben történik... mert törődünk
veled! – kiáltotta Olümpiasz. Alexandrosz nem felelt, csak kisétált
a holdfényes kertbe, maga mögött hagyva a palotát.

A fű vérvörösen nőtt, vér csepegett a pergamenszáraz földre.

Az ég hamuszínű volt, szürke és élettelen. Egyetlen madár sem
szárnyalt rajta, egyetlen szélfuvallat sem zavarta meg a síkság
nyugalmát. Philipposz letérdelt, és megérintette a vérvörös
szálakat, bőrére vér kenődött. Remegve felállt, és most először
vette észre a körülötte heverő tetemeket. Ezer és ezer holttest: a
fű körülöttük nőtt, belőlük nőtt, rajtuk keresztül nőtt.
Megborzongott. Egy férfi a hátán hevert, lezárt szemhéja alól
dudva türemkedett elő.
– Mi ez a hely? – kérdezte Philipposz. A hang máris elhalt,
amint elhagyta az ajkát.
– Nem érzed itt jól magad?
A király sarkon perdült, kardja a kezében termett. Előtte,
fekete-arany páncélzatában Philippusz, a Démonkirály állt.
– Te halott vagy! – ordított fel Philipposz, és hátrálni kezdett.
– Igen – bólintott a makedónosz király.
– Akkor takarodj innen!
– Hát illő így bánni egy fivérrel? – vonta ki a kardját
Philippusz is, és megindult. Philipposz előreszökkent, pengéik
összecsattantak, és a makedón kardja felhasította ellenfele
nyakát, tépett, vért fröcskölő sebet vágva rá. A makedónosz
oldalra dőlt, és elzuhant. Mégis lassan feltérdelt, háttal az
ellenfelének. Philipposz várt. A Démonkirály felállt, és lassan
megfordult. A makedón uralkodó felkiáltott. A szakállas arc,
önnön tükörképe, eltűnt. Philippusznak aranyhaja lett,
tengerzöld szeme és szépséges arca.
– Alexandrosz?
– Igen, apám, Alexandrosz vagyok – felelte a Démonkirály
mosolyogva, és kardját előrenyújtva megindult.
– Ne akard, hogy megöljelek! Kérlek!
– Nem tudsz megölni, apám. Nem. Én viszont végzek veled.
Sötét szarvak törték át Alexandrosz halántékát, hogy azután
visszagörbüljenek a füle mögé. A szeme színe tengerzöldről
sárgára váltott, szemgolyója vágott lett. Philipposz erősebben
markolta a kardját, és várt, ahogy az előtte álló démon lassan
nekikészült a támadásnak. Megpróbálkozott egy gyors, torokra
mért szúrással, de a karja nehéz volt, a mozdulatai lassúak, és
émelyegve, rettegve nézte, ahogy Alexandrosz pengéje hárítja az
ő döfését, aztán csillogva felemelkedik, és az éles penge belehasít
a torkába, áttör a szájába, és tűznyelvként döfi át az agyát...

A király felébredt és felkiáltott. A mellette fekvő nő

megmoccant, de nem ébredt fel, mikor a király felült. A feje
sajgott, a teste verítékben úszott. Régi lábsebe fájdalmasan
lüktetett, de csak azért is kitornászta magát az ágyból, és a
legközelebbi kerevethez sántikált. Az asztalkán álló boroskancsó
üres volt. Philipposz káromkodott egyet, és leroskadt a kerevetre,
az ölébe fogta a korsót.
Az álom mindig ugyanaz volt. Sosem volt képes legyőzni
Alexandroszt.
A születésekor kellett volna végeznem vele – gondolta. Hideg
szél sustorgott át a szobán, amitől Philipposz megborzongott, és
visszatért az ágyba. Kleopátra nyugodtan aludt tovább.
Gyengéden végigsimított a haján. Oly szép, oly fiatal! Keze lefelé
mozdult, és megállapodott a nő hasán: az még mindig lapos és
feszes volt, hiába a három hónapos terhesség. Odabent hevert a
fia. Nem a démonszállta, sötétségből és varázslatból született fiú,
hanem az igazi fia – aki úgy nő fel, hogy szeretni fogja az apját, és
nem annak meggyilkolását tervezgeti.
Hogy tehetted ezt velem, Alexandrosz? Hiszen szerettelek!
Mindent kockára tettem volna érted!
Philipposz kezdetben ügyet sem vetett azokra a jelentésekre,
amelyekre Attalosz hívta fel a figyelmét – az Alexandrosz féle
Társak hízelgő megjegyzéseire, a királyra és hadvezéreire irányuló
bírálatokra. Ahogy viszont teltek-múltak a hónapok,
Philipposznak egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy a fia
addig nem nyughat, míg trónra nem ül.
Ez a triballoszok elleni hadjáratban is megmutatkozott. Azt
hiszi, bolond vagyok? Ó, igaz, hogy szétzúzta az ellenséget, és
adófizetésre kényszerítette őket. Ám kinek a nevében követelte
ezt tőlük? Nem Philipposz nevében. Nem Makedónia nevében.
Nem: Alexandrosz nevében.
Öntelt kölyök! Hát persze hogy legyőzted a triballoszokat,
hiszen az én seregemet vezetted! Az én seregemet!
De tényleg az enyém még? Hogy éljenezték az aranyfürtű
herceget Khairóneiánál, hogy vitték körbe a vállukon a táborban!
És a triballoszok elleni győzelem után, mikor minden harcosnak
tíz aranypénzt adott jutalmul, a királyoknak járó tisztelgéssel
fogadták, kardjukat a pajzsukhoz verve.
Tényleg még mindig az enyém?
Persze, hogy a tiéd, hiszen az enyém Parmenión. Igen, a spártai
mindörökre hűséges marad.
Philipposz elmosolyodott, és visszafeküdt, fejét lehajtotta a
puha, szaténhuzatú vánkosra.
 – Makedónia Oroszlánja velem tart – gondolta, és ismét
álomba merült.
A fű vérvörösen nőtt, vér csepegett a pergamenszáraz földre.
Az ég hamuszínű volt, szürke és élettelen. Egyetlen madár sem
szárnyalt rajta, egyetlen szélfuvallat sem zavarta meg a síkság
nyugalmát...

A fürdőt Philipposz tervezte és építtette, kizárólag a

legkiválóbb márványból. Hat rabszolga kellett hozzá, hogy több
mint egy óra alatt megtöltsék forró, illatos vízzel, és egy tucat
ember is elüldögélhetett a süllyesztett padokon vagy úszkálhatott
a közepén. A király a második trákiai hadjárat után húzatta fel,
amikor a jobb lába eltört, és a csont rosszul forrt össze, amitől
látványosan sántikált és állandó fájdalomtól szenvedett. Csak ha
meleg vízbe mártotta, akkor szűnt meg a végtag sajgása, a király
pedig rászokott, hogy a fürdőben tartsa a megbeszéléseit a
tisztjeivel.
Ma csak Parmenión volt jelen, és a két férfi egymás mellett ült,
miközben a rabszolgák forró vizet zúdítottak a fürdőbe, hogy
fenntartsák a magas hőfokot. Vérvörös, erős aromájú virágok
lebegtek a víz színén, a spártai pedig érezte, ahogy feszültsége és a
hosszú lovaglás okozta fáradtság kilúgozódik belőle.
– Szóval elment – mondta a király. – Hiányozni fog.
– Üdvözletét küldi, nagyuram.
Philipposz kuncogott egy sort.
– Emlékszel, amikor megfenyegetett, hogy gyíkká változtat?
– Igen. Jól fogadtad, ha nem csal az emlékezetem.
– Szép napokat éltünk akkoriban, Parmenión. Az erő napjai
voltak azok. Hiányoznak.
A spártai királyára pillantott. Philipposzon mutatkozni kezdtek
az öregedés jelei – fekete haját és szakállát ezüst pettyezte, a bőre
táskásodott a szeme alatt. Ám a vigyora még most is ragadósnak
bizonyult, és riasztóan erős maradt.
– Kapcsolatba léptünk az ázsiai városokkal? – kérdezte az
uralkodó.
– Igen. Mothakhoz futnak be a jelentések. KisÁzsia összes
görög városa szívesen lát minket, de az utánpótlási vonalakra még
így is nagy teher nehezedik. Harmincezer embernek rengeteg
ennivaló kell.
– Majd az athéni flotta ellát minket – legyintett Philipposz. –
Mi hír az új perzsa királyról?
– Diplomata és harcos egy személyben. Évekkel ezelőtt már
találkoztam vele; miatta vesztettem el a kinevezésemet, és jöttem
Makedóniába. Öntelt, viszont nem ostoba. Nem fog nekünk
rohanni: előbb a szatrapáit küldi ránk, és megpróbál lázadást
szítani a hátunk mögött. Máris kapcsolatba lépett Spártával és
Thébaival, az emberei pedig ott vannak Athénban és
Korinthoszban.
Philipposz előredőlt, és illatos vizet fröcskölt az arcába, meg a
szakállába.
– Ezúttal semmire sem jut majd. Nincs sereg, amely tengelyt
akaszthatna velünk – még Spártában sem. Egyedül pedig senki
sem cselekedhet.
– Perzsia megtámadása komoly vállalkozás.
Remélem, nem veszed túlságosan félvállról.
– Te csak ne izgasd magad emiatt, Parmenión! Közel húsz éve
álmodozom erről, de mindig is tisztában voltam a veszélyekkel.
Közel fél évszázada a spártai Agészilaosz megtámadta Perzsiát. Mi
történt? Vagy húsz katonai sikert aratott, de hazahívták, mikor
Thébai fellázadt ellene. A perzsa módi már csak ilyen. Végtelen
aranyukkal és a kapzsiságunkra építve elérték, hogy
évszázadokon át egymás torkának essünk. Ezért vártam ilyen
sokáig, hogy biztosítsam a hátam mögött Hellászt. Most már nem
találnak rajta fogást a perzsák.
– Milyen parancsnoki beosztást szánsz
Alexandrosznak? – tudakolta a spártai.
Philipposz vonásai megdermedtek.
– Semmilyet. Ő itt marad.
– Hogy a távollétedben uralkodjon?
– Nem. Antipatrosz lesz a kormányzóm.
– Nem értelek, felség. Alexandrosz bebizonyította
alkalmasságát.
– Nem az alkalmassága aggaszt – hanem a hűsége. Ellenem
szervezkedik, Parmenión. Nemsokára megpróbál megdönteni –
nem is kétséges, hogy az az epeiroszi szajha, az anyja bujtatja fel
az árulásra. Nyilván ostobának hisznek, vagy talán azt képzelik,
mindkét szememre vak vagyok. Szerencsére még vannak
barátaim, akik mindenről beszámolnak.
– Sosem láttam nála jelét árulásnak.
– Tényleg? És elmondanád nekem, ha láttad volna?
– Hogy kételkedhetsz ebben?
Philipposz kiszállt a fürdőből és végigsántikált a
márványpadlón. Két szolga felmelegített törülközőt hozott neki. A
király az egyiket a derekára tekerte, a másikkal megtörölgette a
haját és a szakállát. Parmenión követte a példáját.
– Mi ütött beléd, Philipposz? Hogyan kételkedhetsz a fiad
odaadásában? Kétszer mentette meg az életedet, és
egyetlenegyszer sem hallottam, hogy rossz szót mondott volna
rólad. Milyen mérget csepegtet beléd Attalosz – miért érzem az ő
kezét ebben az egészben?
– Azt hiszed, Attaloszon kívül nincsenek más kémeim? –
vágott vissza a király. – Nagyon is sok van. Alexandrosz a múlt
hónapban lakomán látta vendégül a barátait, ahol beszédet
tartott. Tudod, mit mondott? „Mit hagyott meg nekem atyám,
amit meghódíthatnék?” A halálomat akarja!
– Ez attól függ, hogyan értelmezed ezt a mondatot.
Feltételezem, arról beszélt, hogy mennyire büszke az
eredményeidre.
– És mi van a saját fiaddal, Philótasszal? Egyfolytában a te – és
így áttételesen – az én kudarcaimról beszél: Perinthosz és
Büzantion ostromáról. Az ostobaság szót használta. Velem
kapcsolatban!
– Az ostobák az elsők, akik ilyen szavakat mondanak. A fiam
nem egy lángelme, felség, de Alexandrosz mindig megrója. Ami
meg az ostromokat illeti, felség, az a helyzet, hogy aligha
dicsekedhetünk velük. Egyik várost sem vettük be. Talán mi
sem... voltunk akkora lángelmék.
– Miért állsz ki mindig Alexandrosz mellett? – bődült el
Philipposz. – Talán nincs jogom elvárni, hogy hűséges legyél
hozzám?
– Minden jogod megvan hozzá – válaszolta Parmenión. – És
amennyiben egy töredékét is bizonyítottnak látnám, hogy
elárulnak, azonnal jelenteném. Mi több, megölném azt az embert,
legyen az bárki, aki megpróbál a romlásodra törni.
Philipposz nagy levegőt vett, és lassan kifújta. Majd
elmosolyodott, és megnyugodott.
– Tudom. De túlságosan is megbízol másokban, spártai. Még
mindig úgy gondolsz rá, mint az Aranygyermekre. Pedig mára
felnőtt, és becsvágyóvá vált. Ám elég ebből, azt mondd inkább,
mit gondolsz az új arámról?
– Nagyon szép, felség.
– Igen, az, és kedves a természete. Tudod, egykor azt hittem,
szerelmes vagvok Olümpiaszba, de mára meggyőződésem, hogy
elvarázsoltak. Mostanra olyannak látom, amilyen a valóságban:
álnok boszorka, szörnyű temperamentummal, a nyelve meg mint
a viperáé. Ezzel szemben Kleopátrában megvan minden, amire
csak vágyhattam. Igazi boldogságot hozott nekem. És hamarosan
megszületik a második fiam, aki szerelemből fogant.
– Igen, felség – mondta Parmenión, és nagyon erősen
igyekezett, hogy ne csengjen szomorúan a hangja.

A menyegzői ünnepségeket nyolcnaposra tervezték, és

Pellában senki sem emlékezett ehhez fogható mulatságra.
Minden háztartás ingyen kapott bort, minden, tizenöt év feletti
férfi egy különleges veretű aranypénzt kapott, rajta Philipposz
fejével, a hátoldalán pedig Kleopátra képével. Az érme egy
szegényebb szolga és földműves félhavi fizetését tette ki, az
ünnepségek pedig harsánynak, hangosnak és feledhetetlennek
bizonyultak.
Tizenkét napos atlétikai viadalt is rendeztek, amelynek mérete
és jelentősége az olimpiai játékokéval vetekedett, a város pedig
zsúfolásig megtelt a környező vidékekről érkező polgárokkal és az
ország minden részéből az esküvőre jött vendégekkel. Hellász
összes bajnoka megjelent a játékokon, a király pedig mindegyik
győztesnek a legfinomabb aranyból vert babérkoszorút adott át.
Csak két makedón győztes akadt: Philótász a középtávfutó-
versenyen diadalmaskodott, míg a Bukephaloszon lovagló
Alexandrosz trákiai, athéni, spártai, thesszáliai és korinthoszi
vetélytársait utasította maga mögé.
A tízezer néző mennydörgő éljenzésben tört ki, mikor
Alexandrosz áthaladt a célvonalon az óriás fekete paripa hátán,
legközelebbi üldözőjét is húszhossznyira lehagyva. A herceg
körbenyargalt a stadion hosszú körpályáján, fogadta az éljenzést,
majd végül megállította lovát a királyi emelvény előtt, ahol
Philipposz foglalt helyet, oldalán Kleopátrával, kétoldalt pedig
hadvezérei ültek: Parmenión, Antipatrosz, Attalosz és Kleitosz.
 – Szép győzelem – nézett elismerően Kleitosz az ifjú lovasra.
– Ezen a lovon bárki nyert volna – dörmögte
Philipposz, és talpra kecmergett. A mellette álló asztalról
leemelte az arany babérkoszorút, és Parmenión kezébe nyomta. –
Rajta, add át a győztesnek a jutalmát!
A tömeg elhallgatott, ahogy a hadvezér a herceg elé járult.
Mindenki tudta, hogy a királynak kellett volna átadnia a díjat, és
értetlen mormogás lett úrrá a nézőtéren. Alexandrosz átemelte
egyik lábát Bukephalosz felett, és leszökkent a hátáról, majd
lehajtotta a fejét, hogy a spártai rátehesse a babérkoszorút.
Amikor az a fejére került, szélesen elvigyorodott, és integetni
kezdett a tömegnek, aki ezt újabb éljenzéssel fogadta.
Még mindig mosolyogva súgta oda Parmeniónnak:
– Mi baja van atyámnak? Tettem valamit, amiért neheztel?
– Később megbeszéljük.
– Felkereslek az otthonodban.
– Ne, az nem lenne bölcs dolog! Mothaknak van egy kis háza a
város nyugati negyedében, a Gyógyítás Templomától nem
messze. Légy a templom mögött éjfélkor! Ott találkozunk. És
ügyelj rá, hogy ne kövessenek!
A rendületlenül mosolygó Alexandrosz megragadta
Bukephalosz sörényét és a jószág hátára pattant.
Parmenión visszatért az emelvényre, és látta, hogy Attalosz a
tekintetével követi a kijárat felé lovagló herceget.
Az évek nem bántak kegyesen a kardforgatóval. A haja
megfehéredett és meggyérült, arca szikár és csontvázszerű lett,
homlokára mély árkok vésődtek, torkán a bőr megráncosodott és
megereszkedett. Pedig éppen csak betöltötte a hatvanat. Attalosz
észrevette, hogy Parmenión őt nézi, és rámosolygott. A spártai
válaszul bólintott, aztán helyet foglalt a király mellett, ahogy
kezdetét vette az ökölvívóviadal.
 A hadvezér még egy órán át maradt, majd engedélyt kért a
királytól, hogy távozhasson, és elhagyta az emelvényt: a stadion
mellett emelt hatalmas sátrakhoz ballagott, ahol ételt-italt
szolgáltak fel. Minden ingyen volt, és a város sok szegénye gyűlt
itt össze, hogy ájulásig igyanak. A spártai lassan haladt a
tömegben a tisztek sátra felé.
Látta, hogy ott Philótász beszélget a pelvhedző állú
Ptolemaiosszal és a komoly Kratérosszal. Az ifjak is észrevették,
Philótász pedig otthagyta társait.
– Jól futottam – hencegett Philó. – Láttál?
– Láttalak. Hibátlanul időzítettél.
– Futok olyan gyorsan, mint te egykor?
– Azt mondanám, gyorsabban is – vallotta be Parmenión. –
Sosem voltam igazi sprintelő. Egy pillanatra azt hittem, hogy a
spártai elkap, de az utolsó kanyarban kivégezted.
Philó egy pillanatig döbbenten állt a bók hallatán, aztán a
vonásai ellágyultak.
– Köszönöm, apám. Én... köszönöm. Velünk tartasz egy italra?
– Nem, fáradt vagyok. Szerintem hazamegyek.
Az ifjú őszintén csalódottnak tűnt, de szinte azonnal felváltotta
az a tartózkodó, cinikus pillantás, amelyet Parmenión mostanra
oly jól ismert.
– Igen, persze. Okosabb is lehettem volna, mint hogy arra
kérjelek, tölts el velem egy kis időt. Nem lehet megtörni egy
emberöltő során kialakult szokásokat. – Ezzel hátat fordított, és
visszatért társaihoz.
Parmenión elmorzsolt egy szitkot, és továbbállt. Maradnia
kellett volna. Rátört a bűntudat. Philó igazat mondott: sosem volt
ideje a fiúra, sem bármelyik fiára, Alexandroszt kivéve.
A tisztek sátra mögött egy karám állt, ahová a lovakat kötötték
ki. Az egyik szolga odahozta a hátasát, ő pedig lassan átlovagolt a
városon az itteni házához. Phaidra csak holnap jön, így marad
pár, viszonylag nyugodalmas órája.
Mothakot a ház hátsó részében elhelyezkedő kis
dolgozószobában találta. Az öreg thébai az Ázsiából érkezett
jelentéseket bújta, és a széles íróasztalon papírok és tekercsek
hevertek.
– Van valami újság? – vette el Parmenión díszsisakját és tette
le óvatosan az egyik lócára.
– Újság? Csak az van – felelte Mothak. – És az is olyan régi,
mint Zeusz golyói. Árulás, köpönyegforgatás, kiegyezések. Új
nevek, régi vétkek. Viszont meg kell, hogy mondjam, szeretem a
diplomáciát. – Felemelt egy tekercset, és elvigyorodott. – Kaptam
egy levelet egy Dupiász nevezetű embertől, aki azt bizonygatja,
hogy Philipposz lelkes támogatója. Az ő szívességei révén biztos,
hogy kiváló fogadatatásban részesülünk Türoszban, amennyiben
a perzsa sereg fölé kerekedik a „vitéz makedón”.
– Ígéretesnek hangzik.
– Az igaz, mégis kaptam egy másik forrásból származó
jelentést, ami szerint ez a Dupiász a perzsák zsoldjában áll.
– Így még jobb! Akkor általa hamis értesülésekkel tömhetjük
Dareioszt.
– Igen. Az élet csodálatosan bonyolult. Emlékszem még a régi,
unalmas időkre, mikor csak a férfi fegyverforgató karjának ereje
számított, és az, hogy az ügye igaz-e.
– Nem, nem emlékszel. Csak úgy tűnik. A múlt csupa ragyogó
szín. A szürke árnyalatai eltűntek. És ez mindig is így volt. Ha
most innen elsétálnál a testőrség hadiszállásáig, és beszélgetnél
azokkal a buzgó ifjakkal, ügyük igazát bizonygatnák, és
kardforgató karjuk erejével hencegnének. Még a szemük is
csillogna a dicsőségtől. A fiatalok már csak ilyenek.
Mothak felsóhajtott.
 – Tudom, csak próbáltam gondtalan lenni. És mi a helyzet
veled?
Parmenión vállat vont.
– Minden egyre keserűbb, Mothak. Szerintem
Philipposz meg akarja öletni Alexandroszt.
– Micsoda, ezt nem hiszem el!
– Tegnap azt mondta, nem akarja magával vinni a herceget a
perzsa hadjáratra. Hogy szerepet szán neki Makedóniában. Mit
súg ez neked?
Az öreg thébai végigsimított kopasz fején, és megvakargatta a
búbját.
– Philipposznak túlzottan jól vág az esze ahhoz, hogy egy
lehetséges ellenséget a háta mögött hagyjon. De hogy megölesse a
saját fiát? Biztos vagy benne?
– Biztos.
– És mit fogsz tenni?
– Fogalmam sincs. Ma éjjel találkozom a herceggel, és azt
tanácsolom neki, hagyja el Pellát.
– Mi a fene van Philipposszal? – kérdezte Mothak. – A fiú
szereti, ehhez kétség nem férhet. Tudod, hány kém jelent nekem,
de soha egyik sem utalt arra, hogy Alexandrosz elárulná az apját.
– Sajnos ez nem igaz a herceg híveire – vágott közbe
Parmenión. – Én is láttam a Philó, Nearkhosz, Ptolemaiosz és
Kasszandrosz megjegyzéseiről készült jelentéseket. Az
Alexandroszt követő ifjakét. És ott van még Pauszaniasz is, csúf
egy ügylet.
– Csak saját magának köszönheti – dörmögte Mothak. –
Pauszaniasz bolond. Philipposz mindig élvezettel fürdőzött az
ifjak figyelmében, de egyik vonzalma sem tartott sokáig. A fiú
túlságosan tolakodónak bizonyult.
 – Lehet, hogy ez igaz – ismerte el Parmenión –, attól még
nemesi rangú makedón, a büntetése pedig kegyetlen és
meggondolatlan volt.
Mothak hallgatott. Hogy is vitázhatott volna?
Pauszaniasz élvezte a király odaadását, bár ez a kegy Attalosz
ellenségévé tette – akit számos tréfa és gúnyolódás tárgyává tett.
A kardforgató kivárta, míg a legény kegyvesztetté válik, és
megparancsolta, hogy Pauszaniaszt személyes testőrségének
katonái korbácsolják és gyalázzák meg.
Óriási megaláztatás volt ez, mert az ifjú nemest egy piactéri
asztalhoz szíjazva hagyták meztelenül. Az esetnek számos
utóhatása lett. Az Alexandroszt követő ifjak mind barátságban
álltak Pauszaniasszal, és igazságtalannak találták, hogy így bántak
vele. Az udvar idősebb nemesei ujjongtak megaláztatása láttán,
időszerű és üdvözlendő leckének tartották a hangoskodó
hencegőnek, akinek az ifjút tekintették.
Köztudomású volt, hogy Pauszaniasz közeli barátja
Alexandrosznak. Nem sokkal a rá mért büntetés után felkereste a
herceget, és igazságot követelt magának Attalosszal szemben:
Alexandrosz az udvar színe előtt adta át kérelmét a királynak, de
Philipposz nemet mondott, az esetet minél előbb elfelejtendő
„csínynek” nevezte.
Az ezt követő hónapokban azonban erről csak kevesen
feledkeztek meg, mert csak még jobban aláhúzta, hogy Attalosz
csillaga milyen magasra emelkedett a makedón udvarban, így
mostanra sokan igen óvatosan közlekedtek, vagy nyíltan
hízelegtek az egykori orgyilkosnak.
– Lehet, hogy kegyetlenség volt – szólalt meg végül Mothak –,
de emiatt nem kellene aggódnod. Attalosz már nem fél tőled.
Nem szerepelsz ellenségei listáján, és ennek így is kellene
maradnia. Mert lehetsz te Makedónia legelső számú hadvezére,
Parmenión, Attalosz most erősebb, mint valaha. És ha köztetek
ellentét támad, abba te halsz bele.
– Nem leszünk egymás ellenségei, hacsak nem szándékozik
ártani Alexandrosznak.
– Ha mégis megteszi, akkor a király parancsára teszi –
figyelmeztette Mothak, aki már csak suttogott.
– Tudom.
 A Templom, Kis-Ázsia
A templom udvarát benőtte a gaz, a legtöbb rózsa rég
elpusztult, megfojtotta a széles levelű borostyán, vagy a számos fa
lelógó ága takarta el előle a napot. A kőlapok között fű sarjadt, a
természet lassú erejével törve egyre feljebb, eltorzítva az utakat és
megnehezítve a közlekedést.
A szökőkutak némán álltak, a víz megposhadt. Deraé nem
törődött vele. Már nem maradt elég ereje, hogy a kertben
sétáljon, és ritkán hagyta el az oltár mögötti szobát. Csak két
szolgálója maradt, mindkét nőt még jóval azelőtt gyógyította meg,
hogy a hatalma elenyészett.
Már nem álltak rongyos sátrak a templomon túl, tömve
betegekkel, bénákkal és nyomorékokkal. Mára senkinek sem
kellettek jelvények, ha fel akarta keresni a gyógyítót.
Kisebb vágásokat még be tudott gyógyítani, kisebb fertőzések
még mindig eltűntek az érintése nyomán. De már nem tudta
visszaadni a vakoknak a látást, sem eltávolítani a daganatokat a
tüdőből vagy a haldoklók hasából.
Most már ő szenvedett, tagjai recsegtek a köszvénytől, ízületei
megduzzadtak. Ha lassan mozgott, két bot segítségével, még el
tudott botorkálni a templom kapujáig, ahol elüldögélt a délutáni
napfényben. Ám ahhoz már segítségre volt szüksége, hogy
alkonyatkor visszatérjen a szobájába, és a hűvös esti fuvallatoktól
megmerevedtek a tagjai.
Egy márványpadon ült, körülötte jókora vánkosok, a délutáni
nap melengette az arcát, és eszébe jutottak azok a napok, amikor
hatalma csúcsán volt, amikor a vak újra látott, és a béna új erőre
kapott.
Elmerült emlékeiben, amikor Kamphithea megérkezett érte.
 – Egy fogat közeledik, úrnőm. Fekete, de arannyal díszes.
Nyilván egy nemeshölgy. Katonák lovagolnak előtte és mögötte, a
kocsit hat fekete paripa vontatja. Lehet, hogy a királyné.
– Reméljük, hogy csak megfázott – felelte Deraé álmosan.
A duci Kamphithea letelepedett a vékony öregasszony mellé.
– Betámogassalak az oltárterembe?
– Nem kell, kedvesem, majd itt megvárom. Hozz viszont friss
vizet a kútról, és pár gyümölcsöt! Az utazók szomjasak lesznek, és
szükségük lesz frissítőkre.
– Hamarosan lemegy a nap. Hozok egy kendőt.
Deraé hallgatta Kamphithea sietős és távolodó lépteit, a
folyosón visszhangot verő nehézkes lépéseit. Még emlékezett rá,
milyen karcsú gyermek volt a lány – vékony és szép, de a lába
torz, a lábfeje nyomorék. Deraé meggyógyította a végtagot,
Kamphithea pedig megesküdött, hogy örökké szolgálni fogja.
– Ne légy ostoba, gyermek! Menj el! Keress magadnak egy jó
embert, és szülj neki erős fiakat!
Ám Kamphithea nem volt rá hajlandó. És, ó, mennyire hálát
adott érte akkor Deraé!
A kőlapokon csattogó patadobogás zaja rángatta vissza
gondolatait a jelenbe. Túl fáradt volt már ahhoz, hogy Adománya
megmaradt morzsájával nézze meg, kik a jövevények. De legalább
tucatnyi lovas kellett, hogy legyen: érezte a paripákat kiverő tajték
szagát, amely elkeveredett az elnyűtt bőr édeskés, füstös illatával.
A fogat a keskeny kapu előtt állt meg, és hallotta, amint az ajtó
kitárul, a kocsihágcsót lehajtják, és ahogy az döngve a földhöz
csapódik.
Hirtelen a félelem fagyos keze simított végig rajta, mintha csak
jeges szél sustorgott volna át az elhanyagolt kerten.
Beleborzongott. Hallotta, amint a katonák távoznak, de
nyomukban halk suhogás támadt, mint mikor kígyó motoz az
avarban. Édeskés illatszer aromája töltötte meg a levegőt, és a
suhogás közeledett. Deraé egy női ruha zizegésére ismert benne.
– Ki vagy te? – tudakolta.
– Egy régi ellenséged – felelte erre egy rideg hang.
Deraé gondolatai visszaugrottak az első alkalomra, amikor a
Sötét Úrnővel találkozott, és amikor a lelkük összecsapott, a
villámlándzsákra, és az élőholtak kiáltásaira. Majd ismét maga
előtt látta az útját Szamothrakéra, és erőfeszítéseit, hogy
meggátolja a Káoszszellem megfoganását.
– Aida?
– Pontosan ugyanő. És tényleg úgy értem, hogy ugyanő. A
testem még mindig fiatal, Deraé, nem öreg és aszott, nem rothad
a csontjaimon.
– Bátran kijelenthetem, hogy ugyanez nem mondható el a
lelkedről.
Aida felnevetett, kacaja derűsen csengett.
– Látom, a döglődő kutya azért még tud marni.
Nem is kérdezed meg, hogy miért jöttem?
– Hogy megölj?
– Hogy megöljelek? Ugyan, dehogy, Deraé! Hamarosan úgyis
meghalsz az én segítségem nélkül is. Az elmúlt pár évben
figyeltelek, és ujjongtam fogyatkozó hatalmad láttán. De hogy
megöljelek? Miért tennék ilyesmit? Nélküled az én drágalátos
fiacskám sosem születhetett volna meg.
– A te drágalátos fiacskádat legyőzték, és elűzték. Alexandrosz
mára erős, pompás ifjúvá érett.
– Ez csak természetes – bólintott Aida. – Pontosan az, aki kell
nekem. Türelmes nő vagyok. Az idő akkor még nem volt alkalmas
rá, hogy a Sötét Isten hús-vér alakot öltsön. Ám most? Most eljött
az idő.
– Üres szavakkal nem rémisztesz meg – felelte Deraé.
 – Nem is lenne helyes, most azonban úton vagyok Pellába,
mert Philipposz feleségül veszi Kleopátrát. És amikor odaérek, a
szavaim már kevésbé tűnnek majd üresnek. Szerinted egy arany
nyaklánc meg fogja óvni Alexandroszt? Egy jelentéktelen ékszer?
Az elmúlt tizenhárom év során bármikor lekerülhetett volna róla,
de szükség volt rá, hogy a fiúból férfi legyen, hogy barátságokat
kössön, hogy előkészítse az utat az Egyetlennek, aki eljön. – Aida
ismét felnevetett, ezúttal kegyetlenül. – Látni fogod őt dicsősége
pompájában, Deraé. És akkor megtudod, mi az a végső
kétségbeesés.
– Nem így lesz – mondta a papnő, noha a szavai üresen és
meggyőződés nélkül csengtek. – Parmenión megállít téged.
– Ő is megöregedett már. Napjai letűntek. Arisztotelész pedig
messzi világokba és más időkbe menekült. Nem maradt senki, aki
megállítson.
– Miért jöttél ide?
– Hogy gyötörjelek – felelte Aida derűsen. – Hogy fájdalmat
okozzak. Hogy tudassam, a Sötét Isten Napja hamarosan
felvirrad. És semmi sem fogja megállítani őt.
– Még ha igazad is van, akkor is csak rövid idő jut neki.
Alexandrosz nem halhatatlan. Egy nap eltávozik e világról.
– Talán. Talán nem. De ugyan mit számít? Amint a testét
felzabálják a dögevő madarak vagy felfalják a férgek, vagy
elemészti a tűz, a Káoszszellem ismét kiszabadul, és a tanítványai
találnak számára egy másik alkalmas porhüvelyt. Ő ugyanis
halhatatlan.
– Miért szolgálod őt, Aida? Hiszen csak fájdalmat, szenvedést,
gyűlöletet és kétségbeesést hoz.
– Hogy miért? Hogy kérdezhetsz ilyet? Csak ülsz itt, és a
szemem előtt rohadsz el, míg én még mindig fiatal vagyok, az ő
áldásának hála. Gazdagon élek, számos rabszolga és katona lesi
óhajomat. Testem az összes ismert örömben tobzódik, és számos
ismeretlenben is. Melyik másik mester lenne képes megadni ezt
nekem?
Most Deraén volt a sor, hogy elmosolyodjon.
– Micsoda értéktelen kincsek. Nosza, légy velük boldog!
– Értéktelen? Azt elismerem, hogy neked nagyobb a
tapasztalatod az értéktelenség terén, mint nekem – sziszegte
Aida. – Csak egyetlenegy szeretőd volt. Én több ezret ismertem,
férfiakat és nőket... sőt, még démonokat is. Olyan módokon
leltem gyönyörre, amilyeneket te még csak elképzelni sem tudsz.
– És nem is akarok. Ráadásul tévedsz, Aida: sosem volt egy
szeretőd sem, mert képtelen vagy a szerelemre. Fogalmad sincs
róla, hogy mit jelent. Azért jöttél, hogy engem gyötörj? Nos, akkor
elbuktál. Egykor gyűlöltelek, de most már csak szánlak.
Ajándékot hoztál nekem... és én köszönöm.
– Van még itt más is – állt fel Aida. – Parmeniónnal saját fia,
Alexandrosz végez majd. Hideg vasat döf a testébe. Minden,
amiről valaha is álmodtál, semmivé foszlik. Ezen mélázz el, te vak
banya!
Deraé nem felelt, csak mozdulatlanul ült, míg a Sötét Úrnő
távozott. Hallotta, ahogy a hintó ajtaja kinyílik, hallotta, amint a
hágcsót felhajtják, hallotta az ostorcsattanást, a lovak nyerítését.
– Elmentek? – kérdezte Kamphithea, amikor letette a
márványpadra az ezüsttálcát.
– Igen, elmentek.
– A királyné volt?
– Nem, hanem egy nő, akit egykor ismertem.

Villám cikázott át az égen, ahogy Alexandrosz kilépett a

palotából, és nyugatnak indult a piactérre vezető széles, üres
úton. Az utcákon az éjfél közeledtével csak kevesen jártak, de
biztosra vette, hogy követik. Kétszer is úgy vélte, egy villanásra
meglátott egy sötét köpönyeges magas férfit, de mikor
megfordult, nem volt ott senki.
Két utcalány köszönt rá, mikor átballagott az agorán, de ő csak
mosolygott, és megrázta a fejét.
– Neked kedvezményes árat szabok, jóképű fiú! – kiáltott oda a
kettő közül a fiatalabbik, de a herceg széttárta a kezét.
– Nincs pénzem – felelte, mire azok hátat fordítottak neki, és
kart karba öltve elsétáltak.
Balról valami moccant, mire Alexandrosz megpördült, tőrrel a
kezében. Nem volt ott senki. Villám lobbant, fekete árnyak
táncoltak Zeusz templomának hatalmas oszlopain. Alexandrosz
megcsóválta a fejét.
Árnyak. Már az árnyak is megriasztanak. Tőrét a tokjába lökte,
és indult tovább. Egykor Adottságát használta volna, hogy
átfésülje azokat az árnyékokat, de amióta Parmenión a nyakára
csatolta az arany nyakláncot, ez a fajta hatalma odalett. Csekély
ár azért a békéért, amit azóta élvezett, hogy a Sötét Istent kiűzte a
testéből.
Senki, aki nem élte át azt a fajta magányt, mint amitől ő
szenvedett gyerekként, nem érthette meg, hogy milyen nagy
örömben van része, mióta csak visszatért Akhaia világából. Hogy
képes anélkül megérinteni bárkit, hogy megölné, hogy félelem
nélkül ölelhet át másokat, és hogy érezheti a testének nyomódó
másik test melegét. Oly sok köznapi örömöt élt át. Hogy leülhetett
egy csapat gyerek közé, hogy nem volt egyedül, hogy
lovagolhatott, nevethetett, és hogy megoszthatta az örömét
másokkal.
Felemelte a kezét, és megérintette a nyaklánc hideg aranyát.
Továbbhaladt, átvágott a Cserzővargák utcáján, majd rátért a
szélesebb Paripa útra, mindig az árnyékba húzódott, és azt
figyelte, hallja-e az őt követő léptek neszét.
 Hogyan jutottunk idáig? Hogy éjfélkor az utcán kelljen
lopakodnia, titkos találkozóra sietve? Mikor visszatértek
Akhaiából, mindenki tombolt örömében. Philipposz hónapokon
át jókedvű maradt, és még amikor távol járt, állandó hadjáratain,
vagy Trákia ellen vagy a Khalkidiké-félszigeten, a király akkor is
folyamatosan küldött üzeneteket Miezában hagyott fiának. Hol
siklottak félre a dolgok?
Lehet, hogy a ló miatt?
Emlékezett arra az öt évvel ezelőtti napra, mikor Parmenión
először hozta el Bukephaloszt a királynak. Az előző négy napban
Artemisz ünnepét ülték, Philipposz pedig ellazult és kissé már
ittas volt, mikor a thesszáliai lóidomár bevezette a hatalmas
fekete paripát a felvonulási térre. Alexandrosznak a torkán akadt
a szó. A tizenhét marok magas csődörnél kevés csodálatosabbat
látott: felfigyelt erős marjára és büszke tekintetére. A király
azonnal kijózanodott. Akkor még nem sántított, így leszökkent az
emelvényről, és közelebb ment.
– Még soha életemben nem láttam ilyen lovat – jelentette ki az
uralkodó.
– Titán nemzette – mondta Parmenión. – Én csak
egyetlenegyszer ültem rajta, és soha nem feledem el.
– Öt ezüst talentumot adok érte – közölte a király.
– A ló nem eladó, felség. Alexandrosznak szánt ajándék.
– Ez nem gyereknek való hátas. Ez egy csatamén. – Philipposz
kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a karcsú, fekete nyakat, s
a keze megremegett. – Tíz talentumot adok érte, Parmenión. A
fiúnak lehet másik lova.
A tizenöt éves Alexandrosz felpillantott a spártaira, látta, hogy
annak arca elvörösödik, szája megfeszül.
 – Nem veheted meg egy másik ember ajándékát, nagyuram.
Több olvan csataménem is van, amelyet szívesen felajánlok
neked.
– Én ezt akarom! – dörögte a király, és hangja egyre mélyült,
ahogy haragja fokozódott.
– Nem – ennyit mondott csak Parmenión. Halkan ejtette a
szót, de kétség sem férhetett hozzá, milyen erős érzelmek
munkálnak benne.
Philipposz erre vett egy nagy levegőt, és mikor megfordult,
látta, hogy Alexandrosz őt nézi.
– Ha meg tudja ülni a mént, az övé lehet – közölte a király, és
visszatért az emelvényre.
– Köszönöm, Parmenión – súgta oda Alexandrosz, aki most
előlépett, hogy aztán megálljon a csődör mellett. – De hogy
szálljak fel egy ekkora jószágra? Fellépőre lenne hozzá
szükségem.
– Simíts végig az orrán, és finoman fújj bele az orrlyukába,
aztán lépj hátra! – tanácsolta a spártai. Alexandrosz
engedelmeskedett az útmutatásnak, és mindketten ámultan, és
örömmel látták, mikor Bukephalosz letérdelt elé. Az ifjú
megmarkolta a paripa sörényét, és fellendült a hátára. Az állat
azonnal felállt.
– Gyí! – kiáltotta Alexandrosz, és a sarkát a csődör horpaszába
vágta. Bukephalosz futni kezdett, a herceg pedig sosem felejtette
el az első lovaglás túláradó életörömét – az elképesztő sebességet,
a bámulatba ejtő erőt.
Az apja viszont napokig haragudott emiatt, és amikor dühe
lelohadt, maradt benne némi sértettség.
Alexandrosz túlságosan nem aggódott miatta, mivel tudta,
hogy a királyt jobban izgatja a közelgő háború Thébaival és
Athénnal, a harcias hírnévnek örvendő két ellenséggel. Kétszáz
évvel ezelőtt az athéniak egy nagy perzsa sereget verték szét
Marathónnál, a thébaiak pedig három évtizeddel korábban a
leuktrai csatában vetettek véget a spártai uralomnak. Most
Philipposz ellen egyesültek, és a legnagyobb fenyegetést
jelentették, amivel a makedón király valaha is szembenézett.
Alexandrosz megállt az egyik köztéri szökőkútnál, hogy
csillapítsa szomját, és az alkalmat megragadva, lopva
pillantásokat vetett a környező épületekre. Nyomát sem látta a
fekete köpönyeges embernek.
– Már ha egyáltalán létezett – gondolta a herceg fanyar
mosollyal. A távolban tompa morajjal megdördült az ég, és nem
messze lecsapott egy háromágú villám. A szél feltámadt, de még
mindig nem esett.
Khairóneia előtt is villámlott, jutott az eszébe.
Parmenión mellett állt az ellenséges táborra néző magaslaton.
Közel harmincezer ember gyűlt ott össze: a Szent Csapat
harcedzett harcosai, korinthoszi lovasság, athéni hopliták,
peltasztészek, gerelyvetők.
– Elszomorít a dolog? – suttogta Alexandrosz. – Mármint,
nem te segítettél létrehozni a Szent Csapatot?
– Igen, én segítettem – felelte Parmenión –, és odalent holnap
lesznek olyanok, akiket még én képeztem ki, és másoknak,
ismerősöknek a fiai. És ebbe belesajdul a szívem. Viszont én
döntöttem úgy, hogy atyádat szolgálom, ők pedig úgy, hogy az ő
ellenségei lesznek. – A spártai ezzel vállat vont, és otthagyta.
A csata ádáz volt, a Szent Csapat megállította a makedón
falanxokat, de végül Philipposz sikeres lovassági támadást
intézett az ellenséges balszárny ellen, szétszórta a
korinthosziakat, és ezzel kettévágta az egyesített hadat.
Alexandrosz ismét maga előtt látta a király lovának szívét
felnyársaló gerelyt, és lelki szemeivel azt is látta, hogy az atyja a
földre zuhan. Ellenséges katonák futottak felé. A herceg vágtába
ugratta Bukephaloszt, és heves rohamot vezetett, hogy megsegítse
a királyt. Philipposz mindkét karján megsebesült, de a fia még
időben odaért, lenyújtotta a kezét, és felrántotta az apját maga
mögé. Lova pedig mindkettejüket kimenekítette a biztonságba.
Ez volt az utolsó alkalom, amikor Alexandrosz emlékei szerint
apja megölelte...
A herceg felsóhajtott. Már majdnem a találkahelyen járt, és
éppen a Fazekasok utcáján haladt át, mikor három ember vált ki
az árnyékok közül. Alexandrosz megtorpant, és összehúzta a
szemét.
A sötét tunikába öltözött férfiak félkörben álltak fel, kezükben
megcsillantak a kések. Alexandrosz hátrálni kezdett, és eközben ő
is kivonta saját pengéjét.
– Csak a nyakláncot akarjuk, ifjú herceg – szólalt meg a
hármas vezére, egy ezüsttel csíkozott, fekete szakállú,
tagbaszakadt férfi. – Nem akarunk ártani neked.
– Akkor gyertek és vegyétek el! – felelte Alexandrosz.
– Egy darab arany ér annyit, mint az életed? – kérdezte egy
másik: ez szikárabb volt, farkasszerűbb.
– Minden bizonnyal többet ér a tiédnél – vágott vissza a
herceg.
– Ne kényszeríts, hogy megöljünk! – kérlelte a vezér.
Alexandrosz még pár lépést hátrált, de ekkor válla a mögötte
emelkedő épület falához ért. A szája kiszáradt, és tudta, hogy nem
képes végezni mindhármukkal anélkül, hogy ne kapna súlyos
sebet. Mindössze egyetlen pillanatra kísértette meg a gondolat,
hogy nekik adja a nyakláncot, de ekkor eszébe jutott halálos
érintése és gyerekkorának szörnyű magánya. Nem, annál a halál
is jobb lenne. Tekintete a szikár fickóra esett: ő lesz az
életveszélyes ellenfél, aki gyors, mint a lecsapó kígyó. A férfiak
közelebb léptek: jobbról, balról és középről közeledtek. A herceg
teste megfeszült, felkészült rá, hogy elugorjon jobbra.
– Le a pengékkel! – dördült ekkor egy öblös hang. A három
ember megdermedt, vezérük pedig elfordította a fejét, és látta,
hogy egy fekete köpönyeges, magas férfi áll mögöttük, csillogó
karddal a kezében.
– Mi lesz, ha megtesszük? – tette fel a kérdést.
– Akkor elmehettek – válaszolta a jövevény higgadtan.
– Rendben – dörmögte a vezér, és jobbra lépett, emberei
követték példáját. Amikor kardtávolságon kívülre kerültek,
mindhárman megfordultak, és eltűntek a sötétben.
– Hálás köszönetem – mondta Alexandrosz, de a kését nem
tette el.
A férfi ezen jót derült.
– Héphaisztion vagyok. Parmenión nagyúr kért meg arra, hogy
vigyázzak rád. Jöjj, elkísérlek hozzá!
– Mutasd az utat, barátom! Szorosan a nyomodban leszek.

Mothak háza Pella egyik szegényebb negyedében állt, ahol

számos emberével szokott találkozni, és kifaggatni őket. Emeletes
épület volt, amelyet magas falak vettek körül. Kert nem tartozott
hozzá, de az építmény végében, állt egy kis, keletre néző udvar,
amelyet félig elleptek a kúszónövények, egyfajta tetőt képezve.
Mindössze egyetlen, ablaktalan és dísztelen andronitisszel
büszkélkedhetett, ahol három kerevetet és több asztalkát
helyeztek el. Mothak ebben a szobában beszélgetett a kémeivel,
mert így nem tudták őket kihallgatni.
– Mi történik az apámmal? – kérdezte Alexandrosz, miután
Parmenión beterelte.
A hadvezér a fejét rázta, és megvonta a vállát.
– Biztosat nem mondhatok. – A szikár spártai elnyúlt egy
hosszú kereveten, és Alexandrosz látta, mennyire fáradt az
idősebb férfi. Meglepte, mert Parmenión mindig is hős volt a
szemében, fáradhatatlannak tűnt. Most pedig úgy festett, mint
bármelyik, hatvanas éveiben járó férfi: a haja ősz, arca ráncos,
halványkék szeme alatt sötét karikák. Ez elszomorította a
herceget, és félrekapta a pillantását. – Időnként – folytatta a
spártai –, az ember rájön, hogy az álmai varázslatosabbak voltak,
mielőtt valóra váltak. Szerintem ez lehet az egyik magyarázat.
– Nem értelek. Ő Hellász leghatalmasabb királya. Megvan
mindene, amire csak vágyott.
– Pontosan ezt mondom – sóhajtott fel a hadvezér. – Mikor
először találkoztam vele Thébaiban, alig volt több egy gyereknél,
aki bátran nézett szembe annak lehetőségével, hogy
meggyilkolják. Soha nem akart király lenni. Ám aztán a bátyja
elesett egy csatában, Makedónia pedig a végromlás szélére
sodródott. Philipposz a fejére tette a koronát, hogy megmentse
népét. Nem sokkal ezután a kezdett el álmodozni a nagyságról –
nem sajátjáról, hanem a királyságéról, és még meg sem született
fia jövőjéről. Nem akart semmi mást, csak neked építeni.
– És ezt meg is tette.
– Tudom. De menetközben történt valami az emberrel. Már
nem neked, hanem magának épít. És minél öregebb lesz, annál
jobban tekint téged, a fiatalságodat és a tehetségedet
fenyegetésnek. Vele voltam, mikor hírét kaptuk a triballoszok
felkelésének. Készen állt hazaindulni, mert tudta, milyen erősek,
bátrak és ügyesek a törzsek fiai. Minden, ellenük irányuló
hadjárat több hónapos gondos tervezést igényelne. És aztán
megjött a híre káprázatos győzelmednek. Átkaroltad és lefőzted
őket fejben, és tizennyolc nap alatt megnyerted a háborút.
Fenséges tettet vittél végbe. Csak úgy dagadtam a büszkeségtől.
És azt hiszem, ő is. Ám ez egyben azt is megmutatta neki, hogy
mennyire közel vagy ahhoz, hogy készen állj az uralkodásra.
 Alexandrosz csak a fejét ingatta.
– Nem nyerhetek, igaz? Megpróbálok a kedvére tenni azzal,
hogy kitűnök, de emiatt fél tőlem. Mit kellene tennem,
Parmenión? Jobb lenne, ha félnótás lennék, mint a féltestvérem,
Arrhidaiosz? Mit tehetnék még?
– Szerintem el kellene hagynod Pellát – tanácsolta a spártai.
– Elhagyni? – Alexandrosz egy pillanatra elnémult. Parmenión
arcába nézett, és annyi év után, amióta ismerte őt, a hadvezér
most először kerülte a tekintetét. – Meg akar öletni? – suttogta. –
Ezt mondod?
A hadvezér arca zord volt, és végre, belenézett Alexandrosz
szemébe.
– Szerintem igen. Napról napra jobban belelovallja magát –
vagy belelovallják –, hogy hamarosan bekövetkezik az árulásod.
Híreket gyűjt rólad, és hogy miket mondanak a barátaid. Valaki a
társaságodból jelent neki. Eddig nem sikerült kiderítenem, hogy
ki.
– Az egyik barátom? – döbbent meg Alexandrosz.
– Igen, vagy inkább valaki, aki barátságot színlel.
– Hidd el, Parmenión, hogy én sosem szóltam egy rossz szót
sem atyámra, és soha nem bíráltam egyetlen tettét sem. Még a
barátaim előtt sem. Aki ellenem szól, az vagy hazudik, vagy
eltorzítja az igazságot.
– Ezt én is tudom, fiú! Jobban tudom bárkinél. Viszont módot
kell rá lelnünk, hogy erre Philipposz is rájöjjön. Biztonságosabb
lenne, ha elhagynád a várost. És akkor minden tőlem telhetőt
elkövethetnék, hogy meggyőzzem a királyt.
– Nem tehetem. Én vagyok a trónörökös, és ártatlan vagyok.
Nem futok el.
– Mit gondolsz, csak a bűnösök halnak meg? – csattant fel
Parmenión. – Mit gondolsz, az ártatlanság olyan pajzs, amely
eltéríti a pengét? Hol volt ma éjjel ez a pajzs, mikor megjelentek
az orgyilkosok? Ha nem lett volna ott Héphaisztion, akkor
megölhettek volna!
– Talán – bólintott Alexandrosz –, de ezek nem orgyilkosok
voltak. A nyakláncot akarták.
Parmenión nem szólt egy szót sem, de az arcából minden szín
kifutott, és átvágott a szobán az asztalig, ahol egy kancsó bort, és
két lapos kupát hagytak. Nem kínálta itallal a herceget, hanem
megtöltötte az egyiket, és gyorsan felhajtotta.
– Gyanítanom kellett volna – mondta halkan.
– Mit?
– Arisztotelész elmegy. Akkor ez nagyon zavart. Most már azt
is tudom, miért. Sok-sok éve – nem sokkal a születésed előtt –,
egy útra indultam... egy veszélyes útra. Ő velem tartott. Amikor
azonban minden veszni látszott, elmenekült. Kheirónként
ugyanezt tette. Emlékszel? Mikor a Gorgó-erdő közelébe értünk,
kentaurrá változott, és csak akkor alakult vissza saját alakjába,
mikor a veszély elmúlt.
– Mesélt nekem erről: elmondta, hogy megijedt.
– Igen. Van benne egy kis gyávaság, amit nem tud leküzdeni.
Mindig is láttam benne – nem hibáztatom érte. A természetéből
fakad, és keményen küzd, hogy felülkerekedjen rajta. Ám ettől
függetlenül, azért ott van. Most ismét elfutott, ma éjjel pedig
valaki megpróbált megfosztani a nyakláncodtól.
– Lehettek mezei rablók is, nem?
– De igen – ismerte el Parmenión –, lehettek. Én azonban
kétlem. Három ember egy üres utcán. Mit műveltek ott? Azt
remélték, hogy egy tehetős kalmár arrafelé megy haza éjfél után?
És a nyakláncot ráadásul nem is lehet könnyen észrevenni, főleg
nem éjjel, és nem is tűnik különösebben értékesnek. Nem.
Amióta visszatértünk Akhaiából, félelemben éltem, a Sötét Isten
visszatérését vártam. – A hadvezér újratöltötte a boroskupát, és
visszaheveredett a kerevetre. – Nem vagyok misztikus,
Alexandrosz, de érzem a jelenlétét.
– Eltávozott belőlem – szállt vitába vele a herceg. – Legyőztük.
– Nem, nem távozott el... csak vár. Mindig is te leszel a
hordozója. Csak a nyaklánc véd tőle.
– Nem szerezték meg – mutatott rá Alexandrosz.
– Most nem! Ám lesznek más kísérletek. Nyilván úgy érzik,
eljött a megfelelő pillanat.
– Tavaly két ízben is majdnem elvesztettem. A triballoszok
elleni csatában egy nyíl fúródott a mellvértembe, a szára eltört és
a feje eltörte az aranyszemeket. Megjavíttattam. Az aranyműves
nem értette, miért nem vagyok hajlandó levetni, míg ő az aranyat
olvasztotta egybe, és kétszer is megégette az arcomat. Aztán egy
vadászat során egy csóka csapott le rám, karmai a szemekbe
martak. Kézzel ütöttem meg a madarat, mire elengedte az
aranyat. Ahogy elrepült, a kapocs szétpattant. Sikerült addig a
helyén tartanom, míg vissza nem tudtam kattintani.
– Nagyon ébernek kell lennünk, édes fiam. Nos, ha nem
hagyod el Pellát, akkor legalább teljesíted egy kérésemet?
– Hogyne, persze! Csak kérned kell.
– Tartsd magad mellett Héphaisztiont! Ő a legjobb a fiatal
tisztjeim közül. Éles a szeme, és jól vág az esze, ő majd vigyázz
rád. Vidd magaddal a tanácskozásokra, és úgy mutasd be, mint a
Társak egy új tagját! Idővel kideríti, ki az áruló.
Alexandrosz szomorúan elmosolyodott.
– Tudod, nehéz akkurátusan árulóként jellemezni azt az
embert, aki a királynak jelent. Mi több, akár ezt a mai estét is
nevezhetjük felségárulásnak: a király hadvezére és a király fia
titokban találkoznak.
 – Vannak olyanok, akik annak látnák – bólintott Parmenión. –
De te és én tudjuk, hogy ez nem igaz.
– Felelj nekem, Parmenión! Hová állsz, ha atyám ellenem tör?
– Az ő oldalára – felelte a spártai –, mert megesküdtem, hogy
őt szolgálom, és soha nem fogom elárulni.
– És ha meg akarna öletni?
– Akkor kilépnék a szolgálatából, és elhagynám Makedóniát.
De mi most pont azt akarjuk elérni, hogy erre ne kerülhessen sor.
Fel kell nyitnunk a szemét, hogy lássa, hűséges vagy.
– Nem ártanék neki – még akkor sem, ha az életemet
menteném.
– Tudom – állt fel Parmenión, és megölelte az ifjút. – De most
ideje indulnod. Héphaisztion a főbejáratnál vár rád.
 A nyári palota, Aigai
Olümpiasz Szamothraké úrnője előtt térdepelt, és lehajtott
fejjel fogadta áldását.
Aida előredőlt.
– Mára királyné lett belőled. Nem kell letérdelned előttem.
– Királyné? – ismételte Olümpiasz keserűen. – Egy olyan
férfié, akinek hét felesége van?
– Te vagy fiának, a trónörökösnek az anyja. És ezt senki nem
veheti el tőled.
– Azt gondolod, hogy nem? – állt fel Olümpiasz, és helyet
foglalt a fekete ruhás Aida mellett a szaténhuzatú kereveten. –
Kleopátra fiút szül neki. Tudom, mert a király folyton ezzel
henceg. És egyre jobban gyűlöli Alexandroszt. Mi tegyek?
Aida átkarolta a másik nőt, közelebb vonta magához, és
homlokon csókolta.
– A fiad lesz a király – fogta suttogóra a hangját, és vetett egy
pillantást a nyitott ablak felé. Ki tudja, miféle kémek ólálkodnak a
közelben? Lelke kiröppent, de hallótávolságon kívül senkit sem
talált.
– Régebben én is hittem ebben, Aida. De tényleg. És olyan
boldog voltam Szamothrakén az esküvő előtt. Azt hittem,
Philipposz a legnagyobb király a föld kerekén. Tökéletes
boldogságban volt részem. Ám mindig létezett köztünk valami,
egyfajta nyugtalanság... nem is tudom, hogy jellemezzem. Csak az
első éjszakán értük el azt a tökéletes egyesülést, amiről azt
tanítottad, hogy várjam. Ma már szinte rám se tud nézni anélkül,
hogy arca ne komorulna el a haragtól. Hát sosem szeretett?
Aida vállat vont.
– Ki mondhatná meg, mi jár egy férfi fejében? Az eszüket a
lábuk között hordják. Az a fontos, hogy mi mihez kezdünk.
Tudod, hogy téged egy különleges gyermek, a királyok királya, egy
isten kihordására választottak ki. Te teljesítetted sorsodnak ezt a
részét. Leld benne örömödet, húgom! És bízd a félelmeidet az én
gondjaimra!
– Tudsz segíteni Alexandroszon?
– Sok mindent tudok tenni – érkezett a válasz. – Ám most
mesélj a fiadról! Milyen ember lett belőle? – A királyné hátrébb
húzódott, arca hirtelen felragyogott, és beszélni kezdett
Alexandrosz diadalairól, jóságáról, erejéről, büszkeségéről.
Aida türelmesen ült, az elragadtatott csodálat arckifejezését
öltötte magára, időnként elmosolyodott, sőt néhol még a kezét is
összecsapta örömében. Unalma már majdnem ingerültségbe
csapott át, mire Olümpiasz hangja elhalt.
– Túl sokat fecsegek.
– Egyáltalán nem – vágott közbe Aida sietve. – Csodás, amit
mondasz: megvan benne mindaz, amiről egykor álmodtunk. Ma
láttam őt, egy csapat ifjú társaságában. Nagyon jóképű. Ám azt is
észrevettem, hogy nyakláncot hord, és ez felkeltette az
érdeklődésemet. A megmunkálása ugyanis nagyon régi. Honnan
jutott hozzá?
– Egy ajándék az, sok évvel ezelőttről. Sosem veszi le.
– Szívesen megnézném. El tudod hozni nekem?
Olümpiasz a fejét rázta.
– Sajnálom, de nem tudom. Tudod, volt idő, amikor úgy tűnt...
mintha megszállta volna valami. A nyaklánc őt védelmezi. Nem
lehet levenni.
– Ez badarság! Csak egy tehetséges gyermek volt, túl nagy
hatalommal, amit nem tudott kordában tartani.
Mostanra azonban férfivá érett.
– Nem. Nem kockáztatok.
 – Nem bízol bennem? – kérdezte Aida, és arcára pontosan a
megfelelő mennyiségű sértettség ült ki.
– Ó, dehogyisnem! – kiáltotta Olümpiasz, és megfogta a másik
nő kezét. – Persze hogy megbízom benned. Csak éppen... Félek,
hogy az egykor benne lakozó sötétség visszatérhet, és
elemésztheti.
– Gondol csak végig, kedvesem! A nyaklánc nélkül olyan
hatalmassá válna, hogy soha, egyetlen ember sem tudná megölni.
– Szerinted Philipposz...? Nem, ezt képtelen vagyok elhinni.
– Még sosem hallottál olyan királyról, aki megölette a fiát?
Különös. Perzsiában nem ritka.
– Mint ahogy itt sem – bólogatott Olümpiasz. – Philipposz
viszont nem efféle ember. Mikor királlyá koronázták, miután a
bátyja elesett a csatában, megkímélte fivére fiának, Amüntasznak
az életét. Ez sokakat meglepett, mert Amüntasz volt az eredeti
örökös.
– És most hol van?
– Amüntasz? A király testőrségében szolgál. Eszeveszetten
hűséges Philipposzhoz, és nem kíván király lenni.
– Most talán még nem... de mi lesz akkor, ha az uralkodó
meghal?
– Alexandrosz lesz a király.
– És Amüntasz hű Alexandroszhoz is?
Olümpiasz a homlokát ráncolta, és elkapta a pillantását.
– Nem, ők nem barátok.
– Amüntasz pedig tisztavérű makedón – mondta Aida
csendesen. – Nem így van?
– Miért próbálsz megrémíteni? Amüntasz nem jelent veszélyt.
– Mindenütt ott leskel a veszély! – fortyant fel Aida. – Három
napja vagyok még csak itt, és az egész udvar másról sem beszél,
mint az örökösödésről. Attalosz családja arról álmodozik, hogy
Kleopátra gyermeke lesz a király. Mások Amüntasznak esküdnek
hűséget. Még több szó esik Arrhidaioszról.
– De hát ő félkegyelmű, nyáladzik, és még egyenesen járni sem
tud!
– Mégis Philipposz fia, és vannak olyanok, akik őt választanák
a trónra. Talán Antipatrosz.
– Hagyd abba! – kiáltotta Olümpiasz. – Te minden bokorban
ellenségeket látsz?
– Minden bokorban – bólintott Aida, továbbra is szelíd hangot
ütve meg. – Sok-sok éve élek. Arra jöttem rá, hogy az árulás
hozzátartozik az emberi természethez. Alexandrosznak sok a
barátja, és sok az ellensége. Csakhogy ez nem fontos. Az igazi
titok abban rejlik, hogy megtudjuk, ki kicsoda.
– Értesz a misztériumokhoz, Aida. Képes vagy meglátni,
honnan fenyeget veszély?
– Egy nagy ellenség van, akit meg kell ölni – közölte a Sötét
Úrnő, és tekintete nem eresztette Olümpiaszt.
– Ki az? – suttogta a királyné.
– Tudod a választ. Ki se kell mondanom a nevét. – Aida karcsú
keze sötét ruhája egyik mély zsebébe vándorolt, aztán előhúzott
belőle egy kerek aranypénzt, amelyet hüvelyk- és mutatóujja közé
fogott. – Eléggé hasonlít, nem gondolod? – pöckölte az érmét
Olümpiasz ölébe.
A királyné rámeredt Makedóniai Philipposz aranyozott,
körvonalazott fejére.

Héphaisztion kinyújtotta hosszú lábát, és átemelte a kerevet

végén a faragott lábtámaszon. A mulatozók csapta lármától
hasogatott a feje, és éppen csak belekortyolt az arany perzsa
kehelybe töltött, alaposan felvizezett borba. A terem túloldalán
Ptolemaiosz Kasszandrosszal birkózott, és már több asztalt
felborogattak, gyümölcs és édesség potyogott a padlóra. A két
férfi rajtuk csúszkált és bukdácsolt, ruhájukat a gyümölcsök leve
piszkította be. Héphaisztion levette róluk a szemét. Philótász és
Alexandrosz egy perzsa játékot játszottak, amihez kockák, meg
arany- és ezüstzsetonok kellettek. Másutt a herceg többi Társa
vagy szerencsejátékot űzött, vagy részegen aludt a számos
kereveten.
Héphaisztion unatkozott. Tizenöt éves kora óta katonáskodott,
imádta a vad, nyílt vidéket, a csillagok alatt töltött éjszakákat, a
hajnali kelést, a harci kürtök rivallását. De ez? Puha párnák, édes
borok, agyzsibbasztó játékok...
Felült, tekintete a tábla fölé görnyedő Philótászra tévedt.
Mennyire hasonlít az apjára – gondolta –, mégis mennyire
más. Érdekes volt összevetni a két embert. Még egyformán is
jártak, hátrafeszített vállal és éber tekintettel, magabiztos és
macskaszerű léptekkel. De míg Parmenión léptei csak
magabiztosságot sugalltak, addig Philótászéi önhittséget
árasztottak. Mikor az öreg elmosolyodott, az emberek
kedvesebbek lettek hozzá, de ha Philó tette, az olyan volt, mintha
gúnyolódna rajtuk. Finom különbségek, merengett el
Héphaisztion, de árulkodók.
Kinyújtózott és felállt. Odasétált az asztalhoz, ahol Alexandrosz
ült, meghajolt, és engedélyt kért a távozásra.
A herceg felnézett, és elvigyorodott.
– Aludj jól, barátom!
Héphaisztion kilépett a fáklyafényes folyosóra, és odabólintott
az őröknek, akik vigyázzba vágták magukat, ahogy elhaladt
mellettük. A kertben hűvös volt, az éjszakai szél felfrissítette.
Nagy levegőt vett, majd egy pillantást vetve visszafelé, elrejtőzött
a keleti kapunál álló fák vetette árnyékok között.
Itt állt egy márványpad, az útról nem lehetett látni a lehajló
ágak miatt, és erre ült le. Várt.
 Eltelt egy óra... majd még egy. Végül egy köpönyeges alak
lépett ki a hátsó ajtón, és indult meg sietős léptekkel az úton.
Csakhogy nem a kapun ment tovább, hanem átvágott a kerten a
második belső kapu felé. Héphaisztion felállt, és a fal vetette
árnyékban maradva, követte az embert. A belső kapunál sűrűn
nőtt a borostyán, a falon túlról pedig rózsák illata csapta meg az
orrát. Parmenión embere lelassított, óvatosan haladt a bokrok
között. Suttogó hangok ütötték meg a fülét a túloldali kis kertből,
és mindkettőt felismerte.
– Szót ejtett már az árulásról? – faggatózott Philipposz.
– Ilyen módon még nem, felség. Ám napról napra
elégedetlenebb. Ma éjjel megkérdeztem, mit gondol a közelgő
hadjáratról, ő pedig felvázolta, hogyan tervezi egy fallal körülvett
város elfoglalását. Úgy beszél, akár egy hadvezér, és szerintem
magát látja a sereg élén.
Héphaisztion szeme összeszűkült. Nem is így történt. Hallotta
ezt a beszélgetést, Alexandrosz pedig mindössze arra mutatott rá
– miután nógatták –, hogy türelem szükségeltetik megerődített
városok ostromakor.
– Attalosz szerint – szólalt meg ismét Philipposz – az életem
veszélyben forog. Egyetértesz vele?
– Nehéz biztosat mondani, felség. Ugyanakkor erős
féltékenységet érzek közelgő házasságod miatt. Minden
elképzelhető.
– Köszönöm. Hűséged elnyeri jutalmát, nem felejtem el.
Héphaisztion beljebb osont az árnyékok közé, és egy sűrű
bokor mögé térdelt, amikor a férfi ismét megjelent. Ott percekig
várt, majd felállt, és nekivágott az éjszakának. A testőrség
hadiszállása mellett haladt el, és Parmenión házához tartott.
Mindössze egyetlen lámpás égett a fölszinti dolgozószobában,
vékony aranypászmák szűrődtek át a kis ablak fazsaluin.
 A katona megzörgette a fát, Parmenión pedig kilökte a
zsalugátert, és amikor felismerte, az oldalajtó felé intett. A házban
a hadvezér borral kínálta, de Héphaisztion nem kért, ellenben egy
kupa vizet elfogadott.
– Philó az? – tette fel a kérdést Parmenión.
Héphaisztion bólintott. A hadvezér arca semmit sem árult el,
ahogy visszatért az íróasztal mögötti, bőrhuzatú, öblös foteljához.
– Gondoltam. Mondj el mindent!
A katona megtette, elmondta a Philótász által a királynak
mesélt, eltorzított tényeket.
– Mit nyer ezzel, uram? Hiszen a herceg a barátja, aki egyben a
trónörökös. Talán nem Alexandrosz uralma a kulcs jövendő
sikereihez?
– Ő nem így látja. Szép munkát végeztél,
Héphaisztion. Elégedett vagyok veled.
– Sajnálom, hogy a megszerzett értesülés bánatot okoz neked.
Parmenión megrázta a fejét.
– Már amúgy is tudtam... a szívem mélyén. – A spártai
megdörzsölte a szemét, majd egy borral teli kupát emelt az
ajkához, és egyetlen hajtásra kiitta.
– Visszatérhetek az ezredemhez, uram? – kérdezte a katona. –
Nem való nekem az élet a palotában.
– Sajnálom, de nem. Szerintem Alexandrosz veszélyben forog,
és szeretném, ha még egy kicsit a közelében maradnál. Megteszed
értem?
Héphaisztion felsóhajtott.
– Tudod, uram, hogy semmit nem tagadnék meg tőled. De
kérlek, ne nyúljon hosszúra!
– Egy hónapnál nem lesz több. És most menj, pihend ki
magad! Úgy tudom, Alexandrosz holnap... ma pirkadatkor
kilovagol vadászni.
 Héphaisztion kuncogott.
– Nagy megkönnyebbülésemre szolgálna. – A mosolya máris
tovatűnt. – Mit csinálsz majd
Philótasszal?
– Amit kell.

Parmenión nem sokkal pirkadat után ébredt, de az alvás nem

bizonyult pihentetőnek. Álmait szorongás és kétségbeesés töltötte
ki, és ébredéskor sem érezte jobban magát.
Felkelt, kitárta hálószobái ablakának spalettáit, és elnézett a
város felé. Amikor az emberek őt látták, Makedónia legnagyobb
hadvezérét látták benne, a hódítót, a nagy hatalmú férfiút.
Ő azonban öregnek, elnyűttnek és elveszettnek érezte magát.
Az egyik fiát, Alexandroszt, elárulta a másik, Philótász, míg a
király, akit Parmenión szeretett, gyorsan belelovallta magát abba,
hogy meg kell gyilkoltatnia az örökösét.
Ez nem olyan csatatér volt, ahol a sztratégosz végrehajthatta
számos csodája egyikét. Inkább egy mérgezett szálakból font
hálónak tűnt, amely átszőtte az egész várost és a királyságot, és
mindent megrontott, ahová elért. Ám ki lehetett a pók?
Attalosz?
Rideg szívű és becsvágyó férfi, de Parmenión nem hitte, hogy
képes lenne befolyásolni Philipposzt. Ám ki más nyert még az
ármányon?
Magához hívatta két szolgáját, és rájuk parancsolt, hogy
készítsenek neki fürdőt. Alig pár éve még ő hagyta volna el
elsőként a házat, hogy reggel futni induljon, hogy ellazítsa izmait,
és felfrissítse a gondolatait. De a tagjai már túl merevek lettek az
efféle szertelen energiapazarláshoz. Az ablaknál egy tálcán almák
sorakoztak, ő pedig beleharapott az egyikbe. Édes és túlérett volt,
a maradékot ki is hajította az ablakon.
Ki lehetett a pók?
 Erre nem volt könnyű válaszolni. A király középkorú lett, és
természetes, hogy ilyenkor az ifjak már az örökösre figyelnek.
Sokan kedvelték Alexandroszt, mások azonban boldogabbak
lettek volna a féleszű Arrhidaiosszal, míg megint mások még nem
felejtették el, hogy Amüntasz Perdikkasz, a Philipposz előtti király
fia.
Parmenión kiverte ezeket a gondolatokat a fejéből. Jól ismerte
Amüntaszt: a fiú nem vágyott a koronára, és rátermett sem volt.
Könnyed és barátságos, tehetséges tiszt, de kevés képzelőerővel
vagy kezdeményezőkészséggel áldotta meg a sors.
Nem, a választ Philipposz Alexandroszba vetett egyre fokozódó
bizalmatlansága rejtette. Philótász hazugságokkal és
féligazságokkal traktálta, de ő sem bírt sem elég ésszel, sem
veleszületett ravaszsággal ahhoz, hogy ilyen hálót szőjön.
Parmenión elnyúlt az öblös kádban a következő egy órában, a
kérdéssel birkózva, ám nem került közelebb a megoldáshoz,
mikor Mothak megérkezett, hogy megvitassák a kis-ázsiai
embereitől érkezett üzeneteket.
– A nagykirály megerősítette nyugati csapatait, és katonákat
küldött a tengerparti hellén városokba. Bár nem sokat. Talán
olyan háromezret. Különös – jegyezte meg az öreg thébai.
– Perzsia roppant nagy. Alig több, mint egy hónap alatt
mérhetetlen sereget tud összeszedni. Nem, ezzel csupán azt
tudatja velünk, hogy tudja. Mi hír Thébaiból?
– Szokatlanul nagy a nyugtalanság. Senki sem örül, hogy
idegen helyőrség állomásozik a Kadmeián. Neked aztán igazán
emlékezned kell rá!
– Emlékszem is – bólintott Parmenión, és eszébe jutottak a
városban töltött napjai, amikor még spártaiak szállták meg a
Thébai közepén álló erődöt.
 Azt rebesgetik, hogy perzsa aranyon fognak zsoldossereget
Kadmeia visszavételére küldeni.
– Nem kétlem, hogy érkezett oda pénz. A nagykirály
mindenfelé csak úgy szórja az aranyat: Spártának, Athénnak,
Korinthosznak, Pherainak. Ám ezúttal a perzsák kudarcot
vallanak. Nem tör ki felkelés a hátunk mögött.
– Ne légy ebben annyira biztos! – dünnyögte Mothak. – Thébai
már korábban is lerázta magáról a hódítók láncait.
– Akkor ott volt Epameinóndasz és Pelopidász. És Spárta mint
ellenség. A helyzet most más. Spárta akkor kénytelen volt nagyon
óvatosan eljárni, mert félt, hogy újabb háború tör ki közte és
Athén között. Mára Thébai egyedül maradt, és még a makedón
sereg ötödének sem jelentene kihívást.
Mothak morgott valamit, és dühösen megrázta a fejét.
– Úgy beszélsz, akár egy makedón! Nos, én viszont thébai
vagyok, és nem értek egyet. A Szent Csapat újjáalakul, a város
pedig ismét szabad lesz.
Parmenión kiszállt a kádból, és egy vastag törülközőt csavart a
derekára.
– A régi napok letűntek, Mothak, és ezt te is tudod. Thébai
szabad lesz, de csak akkor, amikor Philipposz úgy dönt,
megbízhat a városban.
– Micsoda önteltség! – szisszent fel Mothak. – Te
szabadítottad fel Thébait! Nem Epameinóndasz. Hanem te! Te
segítettél nekünk visszavenni Kadmeiát, és álltál elő a tervvel,
amely szétzúzta a spártai sereget. Hát nem emlékszel? Miért más
most a helyzet? Honnan tudod, hogy nincs máris egy ifjú
Parmenión a városban, aki szervezkedik és tervez?
Biztosra veszem, hogy van – sóhajtott a hadvezér. – Ám a
spártai sereg sosem állt ötezer harcosnál többől, és azokat is
szétszórták. Philipposz negyvenötezer makedónt hív hadba, és
még feleennyi zsoldost. Ostromgépek, katapultok és mozgatható
tornyok egész erdeje áll rendelkezésére. Ez nem ugyanaz.
– Számíthattam volna rá, hogy így látod – mondta Mothak
vérvörös arccal.
– Sajnálom, barátom, de mi mást mondhatok? – lépett oda
Parmenión az öreghez, és Mothak széles vállára tette a kezét. A
thébai viszont lerázta magáról.
– Bizonyos dolgokat jobb nem megbeszélni – dünnyögte
Mothak. – Folytassuk más kérdésekkel! – Felnyalábolta a
papírjait, és nekiállt átlapozni őket. Aztán abbahagyta, kopasz
fejét lehajtotta, és Parmenión látta, hogy könnyes a szeme.
– Mi az? Mi a baj? – ült le mellé a hadvezér.
– Mind meg fognak halni – rebegte Mothak.
– Kik? Kik fognak meghalni?
– Városom ifjai. Karddal a kézben kelnek fel, és levágják őket,
mind egy szálig.
Parmeniónba ekkor hasított bele a felismerés.
– Te segítettél nekik szervezkedni?
Az öreg bólintott.
– Az én városom.
– Tudod, mikorra tervezik a Kadmeia elleni támadást?
– Nem, de nemsokára.
– Nem kell vérontással végződnie, Mothak. Még két ezredet
küldök Boiótiába, attól meggondolják magukat. De ígérd meg,
hogy megszakítasz minden kapcsolatot a lázadókkal! Ígérd meg!
Ezt nem ígérhetem meg! Megértesz? Minden, amit itt teszek,
árulás. Khairóneia óta, mikor szétvertétek a thébai sereget. Akkor
kellett volna elmennem. Akkor kellett volna hazatérnem. De most
megteszem!
– Ne, ne menj el! Te vagy a legrégebbi barátom, és szükségem
van rád.
– Nincs rám szükséged – felelte az öreg szomorúan. – Már
semmire sincs szükséged. Te vagy a sztratégosz, Népek Halála.
Én pedig megöregedtem, Parmenión. Hazatérek Thébaiba. A
szülővárosomban halok meg, és a szerelmem mellé temetnek
majd.
Mothak felállt, és merev háttal kisétált a szobából.
 Aigai városa, Kr. e. 337,
télközép
Sok nevet viseltek, és sok célra lehetett őket használni, de Aida
csak Suttogóként ismerte őket. A perzsák kisebb démonokként,
vagyis daévákként imádták őket, míg az akkádok és Atlantisz ősi
népe úgy hitte, azoknak a lelkei ők, akik gonoszként haltak meg.
Még a görögök is tudtak róluk, torz alakjukban hárpiáknak hívták
őket.
Most úgy gyűltek Aida köré, mint apró ködfoszlányok – alig
lehetett őket látni, viszont pezsegtek a sötét energiától,
gonoszságot, csüggedést, búskomorságot, lehangoltságot,
bizalmatlanságot, féltékenységet és gyűlöletet árasztottak
magukból.
A pince hidegebb volt, mint egy befagyott tó mélye, de Aida
elszántan tűrte, és csak ült a közepén, körülötte ott lebegtek a
füstszerű alakok.
A ház a várostól külön állt, korábban egy, a trákiai háborúban
elesett makedón kisnemes vidéki birtoka volt. Aida az özvegyétől
vásárolta meg, mert számos előnnyel bírt. Nemcsak elszigetelt
volt, de a magas fal egy kertet is rejtett, ahol az akolitusok
megszabadulhattak az áldozati tetemektől – azoktól a
szerencsétlenektől, akiknek vére ahhoz kellett, hogy a Suttogók
erősek maradjanak.
A Sötét Úrnő kinyújtotta a kezét, és magához szólította az első
szellemalakot. Az átfolyt az ujjain, mire azonnal képek jelentek
meg a fejében. Látta a trónján gubbasztó Philipposzt, akit sötét és
búskomor gondolatok gyötörtek, mire hangosan felnevetett.
Milyen egyszerű is az emberi gondolkodást eltorzítani! Magához
hívta a második alakot, és láthatta, hogyan szervezkedik, és sző
cselt Attalosz.
Egymás után érkeztek képek formájában a jelentések, még
mielőtt visszaküldte a Suttogókat emberi befogadójukhoz.
Ekkorra már a hideg kezdett csontig hatolni, így felállt, és
elhagyta a szobát, és felkaptatott az alsó kertbe vezető lépcsőn.
Minden rendben haladt, Aida pedig rendkívül elégedett volt.
Philipposz hamarosan szembesül a végzetével, Szamothraké
úrnője pedig kéznél lesz, hogy a fiát a trónra segítse. Milyen
jóképű az a fiú! Ó, de még mennyire, hogy támogatni fogja,
micsoda örömökben részesíti, és amikor elalszik, leveszi róla a
nyakláncot, és megnyitja lelke kapuját.
Aida megborzongott a féktelen örömtől. Egész életében ennek
a napnak az eljöveteléről álmodozott, akárcsak korábban az
anyja. Anyja reményeit – és ami sokkal rosszabb, szellemét, és
élni akarását – Tamisz zúzta porrá.
Viszont nincs senki, aki az utamba állhatna – gondolta.
Makedóniai Philipposz hamarosan meghal, álmában végeznek
vele a palotában.
Vágy ébredt benne, és magához intette két őrét. A férfiak
érintését legtöbbször taszítónak találta, de ha használhatta őket,
az a mámorral határos kielégüléssel töltötte el. És vágyát mindig
fokozta, ha tudta, hogy meg fognak halni. Ahogy fiatalságukat és
erejüket rá pazarolták, sütkérezett közelgő végzetükben.
A két férfi jóvágású volt és magas, kis-ázsiai zsoldosok.
Rámosolyogtak, mikor odalépett hozzájuk, és nekiállt levetni a
ruháit.
Az egyik kinyújtotta a kezét, arcátlanul megmarkolta a mellét,
és lehúzta róla sötét köntösét.
Holnap – gondolta az asszony – a lelked sikoltozva indul útnak
Hadész birodalmába...
 Pella, télközép
Philipposz részeg volt és jókedvű. Körülötte barátai és
hadvezérei – húszan, akik jól szolgálták a királyt az elmúlt két
évtizedben –, és a menyegzői ünnepség utolsó éjszakája virradt
rájuk.
Parmenión, Antipatrosz, Kleitosz, Attalosz,
Theoparlisz, Koinosz... férfiak, akik, ha kell, hegyeket is
megmozgatnak. Erősek, hűségesek, félelmet nem ismerők. Az
asztal túlsó végében mozgásra lett figyelmes. Alexandrosz éppen
elmosolyodott valami tréfán, amit az a pelyhedző állú legény,
Ptolemaiosz sütött el.
Philipposz jókedve máris odalett. Valószínűleg rajta
viccelődtek.
Lerázta magáról a gondolatot. A mai éjszaka az ünneplésé, és
nem hagyja, hogy bármi is elrontsa.
A szolgák eltakarították a megmaradt tányérokat, és
mutatványosok jelentek meg, hogy szórakoztassák a királyt.
Göndör szakállú, szellős selyem- és szaténruhájú médek voltak.
Mindhármuk hat karddal érkezett, amelyeket a levegőbe kezdtek
dobálni, egymás után, míg végül már a pengék szinte éltek,
fémmadarakként pörögtek és csillogtak dobálóik felett. A médek
ekkor szétváltak, és a kardok most közöttük hasogatták a levegőt
– szinte nem is érintették a dobálok kezét, olyan gyorsan
mozogtak. Philipposzt lenyűgözte ez a kézügyesség, és mintegy
mellékesen elmerengett, hogy vajon ezek az emberek akkor is
ilyen tehetségesek-e, mikor csatában kell forgatni a pengéket.
Mothak jelentése szerint a perzsa király háromezer méd harcost
tudhatott a seregében.
Végül az előadás befejeződött, és Philipposz élen járt az
éljenzésben. Alexandrosz több barátja tapsolt, ami kiváltotta a
király rosszallását. Szokássá vált, hogy az elismerés
kifejezéseképpen az ember összecsapja a tenyerét, de
évszázadokon át az ilyen tenyérösszeütést sértésnek tekintették.
Eredete a színházra nyúlt vissza, a tömeg így nyomta el a rossz
színészek hangját, és kényszerítette őket a színpad elhagyására.
Az athéniak kezdtek el az előadások végén tapsolni, hogy így
fejezzék ki tetszésüket. Philipposz nem volt oda az efféle
változtatásokért.
A mutatványosokat egy roppant ügyes késdobáló váltotta. Hét
céltáblát állítottak fel, és a férfi, egy karcsú thesszáliai, mindegyik
közepét eltalálta bekötött szemmel. Philipposz arannyal
jutalmazta.
Őt négy akrobata követte, mind vékony trák fiúk, meg egy
mondaköltő, aki Héraklészről és tizenkét próbájáról énekelt.
Philipposz kupája eközben sosem maradt üres.
Éjfélre járhatott, mikor az idősebb tisztek közül többen, köztük
Parmenión, engedélyt kért a távozásra a királytól, és hazatértek.
Philipposz, Attalosz, Alexandrosz és még vagy tucatnyian viszont
maradtak: iszogattak és beszélgettek.
Philipposz felfigyelt rá, hogy a többségük már részeg, főleg
Attalosz, aki pedig ritkán fogyasztott alkoholt. Fakó szeme
fátyolossá vált, de mégis boldogan mosolygott, amitől a király
kuncogni kezdett, és vállon veregette.
– Gyakrabban kellene innod, barátom. Általában túl komor
vagy.
– Tényleg gyakrabban kellene – válaszolta Attalosz, aki igen
gondosan és erősen összpontosítva ejtett minden szót. – Ez...
egy... fantasztikusan... csodálatos érzés – fejezte be, majd felállt,
és bemutatott egy eltúlzott meghajlást.
 Philipposz Alexandroszra kapta a tekintetét. A fiú színjózan
volt, még mindig ugyanazt a kupa bort szorongatta a kezében,
amelyet jó két órája kért.
– Mi ütött beléd? – bődült rá. – Nem ízlik a bor?
– Nagyon finom, apám.
– Akkor idd meg!
– Meg is fogom, amikor itt az ideje.
– Azonnal idd meg! – parancsolta a király. Alexandrosz
üdvözlésre emelte a kupát, majd egyetlen hajtásra kiitta.
Philipposz magához intette az egyik szolgát.
– A herceg kupája üres. Állj mellé, és gondoskodj róla, hogy
soha többé ne legyen az!
A férfi meghajolt, és az asztal végébe egy kancsót vitt, majd
megállt Alexandrosz mögött. Philipposz, akit elégedettséggel
töltött el az ifjúnak okozott bosszúság, visszafordult Attaloszhoz,
de a kardforgató már a fejét a karjára hajtva, az asztalra borulva
aludt.
– Mi ez? – kiáltotta a király. – A királyra marad egyedül az
ünneplés terhe?
Attalosz megmoccant.
– Mindjárt meghalok – nyögte.
– Bor kell neked – rángatta talpra a részeget Philipposz. –
Mondj ránk köszöntőt, Attalosz!
– Köszöntőt, köszöntőt! – bömbölték a mulatozók.
Attalosz megrázta a fejét, és felemelte boroskupáját, a
mozdulattól annak vagy a fele az asztalra loccsant.
– Philipposzra, gyámleányomra, Kleopátrára és születendő
fiukra! – A kardforgató ekkor meglátta Alexandroszt, és
elmosolyodott. – A törvényes örökösre! – emelte magasba
kupáját.
 Döbbent csend támadt a dorbézolók között. A herceg arcából
kifutott minden szín, és talpra szökkent.
– És akkor én mi vagyok? – dörögte.
Attalosz csak hunyorgott. Maga sem hitte, hogy kimondta,
amit mondott. Mintha maguktól szökkentek volna a szájára a
szavak. Amit viszont egyszer kimondták, nem lehetett
visszavonm.
– Hallasz, te gyilkos kurafi? – ordította
Alexandrosz. – Válaszolj!
– Hallgass! – bődült el Philipposz, és talpra ugrott. – Milyen
jogon szakítasz félbe egy köszöntőt?
– Nem hallgatok – felelte Alexandrosz. – Elég sokáig tűrtem a
sértéseidet! Ez azonban már tűrhetetlen. Fikarcnyit sem érdekel a
trónutódlás, felőlem akár egy kecskére is hagyhatod a koronádat,
de aki megkérdőjelezi, hogy születésem törvényes-e, az felelni fog
érte. Nem ülök tétlenül, és hagyom, hogy anyámat szajhának
nevezze egy olyan ember, aki azoknak a tetemén át jutott ilyen
magasra, akiket ő maga mérgezett meg, vagy szúrt hátba.
– Elég a szóból, fiú! – Philipposz hátralökte a székét, és
Alexandrosznak rohant, de lába beleakadt egy zsámolyba, és
megtántorodott, ahogy fia felé kapott. Sánta lába összecsuklott
alatta, és dőlni kezdett. Bal keze felemelkedett, Alexandrosz után
nyúlt, de ujjai csak a herceg nyakában csillogó láncot érték el. Az
azonnal leszakadt, Philipposz pedig rázuhant az asztalra, és esés
közben erősen beverte a fejét egy székbe.
Alexandrosz megingott, de máris kiegyenesedett. A
csarnokban egyetlen hang sem hallatszott, és a lámpások fénye
pislákolni kezdett, mikor hideg szél tört be a nyitott ablakon.
A herceg lepillantott a földön fekvőre.
 – Itt hever hát ő – szólalt meg mély, és hátborzongatóan fagyos
hangon. – Az ember, aki át akar kelni a világon, de még egy
termen sem képes.
Alexandrosz az ajtó felé hátrált, Ptolemaiosz és Kratérosz
követte példáját. A herceg aztán sarkon fordult, és elhagyta a
csarnokot.

Parmenión nem hallotta a dörömbölést a főbejáraton, mert a

lakoma kimerítette, és mély, álomtalan alvásba süppedt. Az
elmúlt napok csak szívfájdalmat és bánatot hoztak: Mothak
elment, megérkezett viszont a harsány Phaidra.
Egy szolga lépett be nesztelenül a szobájába, és szelíden
megrázta a hadvezér vállát. Parmenión felébredt.
– Mi az? – motyogta, és a nyitott ablakon át kinézett a még
mindig fekete égre.
– A király érted küldetett, uram. Sürgős.
Parmenión felült, és megdörgölte a szemét. Talpát letette az
ágy mellé, és így várta meg, míg szolgája tiszta khitónt és
szőrmével szegett, kámzsás köpönyeget hoz. A tél közeledett, és
éjszaka már hideg volt.
Mikor végül felöltözött, leballagott a földszintre, ahol
megpillantotta Philótászt, köpenyben és készen arra, hogy vele
tartson.
– Tudod, hogy mi folyik itt? – fordult a fiához.
– Alexandrosz elmenekült a városból – felelte Philó. – Miután
hazajöttél, összevitatkoztak.
Parmenión magában szitkozódott egyet, és elhagyta a házat.
Fia követte, és megszaporázta a lépteit, hogy felzárkózzon az apja
mellé.
– Lehet, hogy kitör a belháború – jegyezte meg. Parmenión
ránézett, de nem szólt semmit. – Kratérosz, Ptolemaiosz és
Kasszandrosz mind Alexandrosszal tartottak – folytatta az ifjú. –
És a te tiszted is, Héphaisztion. Én sosem bíztam benne. Mit
gondolsz, a seregből mennyien szöknek át a herceghez?
Parmenión megállt, és fiára nézett.
– Nem lesz belháború – közölte, és hangja hidegebb volt a
fagyos éjnél is. – Nem számít, mennyire keményen törekszel rá,
Philó.
– Mit jelentsen ez?
– Nem olyan nehéz megérteni! – csattant Parmenión hangja. –
Hazugságokkal és kicsavart féligazságokkal traktáltad a királyt, és
te meg akit szolgálsz, bárki legyen is az, felelősek vagytok a ma
éjjel történtekért. Háború viszont nem lesz. És most tűnj a
szemem elől!
Parmenión hátat fordított a fiának, és továbbindult a palota
felé, de Philó utánafutott, és megragadta a karját.
– Hogy mersz úgy bánni velem, mint egy árulóval?! –
dühöngött az ifjú, és szeme lángolt a dühtől. – Hűségesen
szolgálom a királyt!
Parmenión a fia szemébe nézett, és vett egy nagy levegőt.
– Nem a te hibád – mondta végül, és a hangja szomorúan
csengett. – Anyád egykor látnok volt, noha nem valami kitűnő.
Meggyőződésévé vált, hogy nagy király lesz belőled. És amikor
még túl kicsi voltál hozzá, hogy megértsd, a fejedet a jövendő
dicsőségről szóló gondolatokkal tömte. Csakhogy tévedett.
Hallgass ide! Tévedett. Minden, amiért küzdesz, csak a halálodat
sietteti.
Philó hátralépett.
– Mindig is gyűlöltél. Semmi, amit tettem, nem nyerte el a
tetszésedet. Anyám látomása azonban nem tévedés. Tudom,
érzem magamban. Olyan sors vár rám, ami mellett eltörpül
minden eredményed. Semmi sem fog megállítani! – Az ifjú
hátrált pár lépést, majd eltűnt az éjszakában.
 Parmenión felsóhajtott, éveinek súlya hirtelen elviselhetetlen
tehernek tűnt. Megborzongott, és továbbindult a palota felé. A
kései óra ellenére szolgálók és rabszolgák jártak-keltek a
termekben és a folyosókon, a hadvezért pedig a trónterembe
vezették, ahol Philipposz várakozott Attalosszal. A kardforgató
mostanra kijózanodott. Odabólintott a spártainak, de az nem
szólt semmit, míg Philipposz nagy vonalakban elmesélte az estét.
– Kétségbevontad a törvényességét? – nézett Parmenión
Attaloszra. – Nem hiszem el!
– Nem tudom, miért tettem. Zeuszra esküszöm, hogy a szavak
egyszer csak kibuktak a számból. Részeg voltam. Ha
visszaszívhatnám őket, megtenném.
– Már túlságosan elfajult ez az egész – fordult vissza
Parmenión a királyhoz.
– Tudom – mondta a trónján gubbasztó király csendesen. –
Hirtelen mindent másképp látok. Olyan, mint amikor vihar után
feljön a nap. Nem hiszem el, hogy ilyen rosszul bántam vele.
Hiszen ő a fiam! Mikor elestem, bevertem a fejem, és egy darabig
kába voltam. De amikor magamhoz tértem, mintha egy másik
ember szemén át láttam volna mindent. Minden félelmem
elpárolgott, és szabadnak éreztem magam. A keresésére
indultam, hogy bocsánatot kérjek, hogy a megbocsátásáért
esedezzek. Csakhogy eltűnt.
– Én megtalálom, felség – ígérte Parmenión. – És minden
ismét rendbe jön.
– Megmentette az életemet. Kétszer – suttogta Philipposz. –
Hogy juthatott eszembe, hogy a halálomat akarja?
– Nem tudom, felség. Viszont örülök, hogy immár annak látod,
aki: egy remek ifjúnak, aki bálványoz téged.
– Meg kell találnod, Parmenión. – Philipposz talpra lökte
magát, és a magasabb férfihoz sántikált. – Vidd ezt vissza, mert
tudom, hogy mennyit jelent neki. – A nyakláncon megcsillant a
lámpások fénye, a spártai pedig remegő kézzel vette át.
– Hogy... hogy került ez hozzád?
– Mikor elestem, kinyújtottam a kezemet. És az ujjaim
beleakadtak.
Parmenión ebben a pillanatban ébredt rá, miért tűnt el a király
üldözési mániája. A nyaklánc mágiája megakadályozta, hogy
bármiféle gonoszság eljusson viselője szívébe vagy gondolataiba.
De mit jelentett annak elvesztése Alexandrosznak?
– Azonnal indulok, felség – közölte.
– Tudod, hová ment?
– Nem, de tudom, hol keressem.
– Veled tartok – szólalt meg Attalosz.
– Nem hiszem, hogy ez okos lépés lenne – felelte a spártai.
– Okos vagy sem, személyesen kérek tőle bocsánatot.
– Lehet, hogy megöl, és nem hibáztatnám érte. – Akkor
meghalok. De gyerünk, induljunk!
 Az Axiosz folyó, Kr. e. 337 tele
Jégeső kezdett hullani, a legvastagabb köpenyen is áthatoló
tűk, és a közeli folyók vize – az elmúlt pár hét szüntelen
felhőszakadásaitól megáradva – dühödten ostromolta a partokat.
Héphaisztion tüzet rakott egy kidőlt fatörzs menedékében, a
Társak pedig köré gyűltek, odakucorodtak köpönyegükben.
– Hová megyünk? – nyújtotta karcsú kezét a pislákoló lángok
fölé Ptolemaiosz. Alexandrosz nem felelt. Láthatóan elmerült a
gondolataiban.
– Nyugatnak, Epeiroszba – felelte Kratérosz. –
Mindnyájunknak élnek ott barátai.
– Miért nem északnyugatnak, Pelagóniába? – vágott közbe
Kasszandrosz. – Az ottani sereg azokból áll, akiket mi
jutalmaztunk meg a triballosz hadjárat után. Felkelnének
Alexandrosz nevében.
Héphaisztion a hercegre nézett, de az még mindig nem adta
jelét, hogy odafigyel. A testőr fát dobott a tűzre, és háttal nekidőlt
egy sziklának, és igyekezett nem törődni a hideggel.
Ilyen éjszakán találkozott először Parmeniónnal tíz évvel
ezelőtt, mikor a magasabb vidéken a darát már havazás váltotta
fel. Csak akkor vadászkutyák csaholása meg a szökevény fiút
kereső lovak patáinak dobogása hallatszott az éjben.
Héphaisztion akkor tizenhárom éves volt, özvegyen maradt
anyjával élt egy kis tanyán a Kerkine-hegységben. Az egyik kora
reggel északról paiónok törtek Makedóniára, a hegyi hágókon át
csaptak le, gazdákat öltek, és két várost is kifosztottak.
Tanyájukra kóbor felderítők érkeztek. Megpróbáltak erőszakot
tenni az anyján, de olyan vadul küzdött, hogy inkább megölték:
szíven szúrták. Az ifjú Héphaisztion egy szekercével végzett a
gyilkossal, majd futni kezdett az életéért, bemenekült az erdőbe.
A felderítőkkel harci kutyák is voltak, és ezeket uszították utána.
A fiú a hideg ellenére megáradt patakokon gázolt át, hogy egy
darabig ne fogjanak szagot. Ám az éjfél közeledtével a kutyák
ismét közeledtek.
Héphaisztion megborzongott, ahogy eszébe jutott, mi történt.
Felkapott egy éles sziklát, és lekuporodva várt. A kutyák – két
nyáladzó pofájú, nagy bestia – berontottak a tisztásra, szorosan a
nyomukban a hat felderítő kistermetű, foltos lovaikon.
A vezér – vékony, inas férfi sárga köpenyben – elharsogott
parancsára a kutyák megtorpantak a fiú előtt. Héphaisztion egy
szikláig hátrált, kezében a kővel.
– Nézd a kutyákat, gyerek! – szólalt meg a vezér kegyetlenségét
hirdető torokhangján. – Nemsokára megparancsolom nekik, hogy
tépjenek darabokra. Látod, hogy állnak? Mintha póráz fogná őket
vissza. Ennyire jól idomítottak. – Héphaisztion képtelen volt
levenni a szemét az ebekről. Azok hátrahúzták ajkukat vaskos
pofájukon, kivillantva hosszú, éles tépőfogaikat. A rémülettől a
fiú hólyagja megadta magát, a hat lovas pedig kiröhögte
szégyenét.
Ekkor a sziklák közül egy fényes páncélzatú, magas férfi lépett
elő, döfőkarddal a kezében. A kutyák felvonyítottak, és támadtak,
de a férfi gyorsan a fiú elé ugrott, kardja kifelé és lefelé csapott:
félig lefejezte az első kutyát, és felnyársalta a második szívét.
Olyan gyorsan történt mindez, hogy az emberek moccanni sem
tudtak. Ám a vezér, látva harci kutyái halálát, kirántotta kardját,
és lovát előreugratta. Nyilak süvítettek az éjszakában. Az első
vessző a füle mögött érte a vezért, és az agyáig hatolt. Oldalvást
dőlt le hátasáról. Néhány szívdobbanás múlva mind a hat lovas,
és négy ló is halott volt, vagy haldoklott.
Héphaisztion ledobta a követ, és a magas harcoshoz fordult,
aki éppen a vért törölgette le a pengéjéről.
 – Köszönöm, uram – sikerült kinyögnie. A férfi a tokjába lökte
a kardját, és letérdelt elé. Szeme szürkének tűnt a holdfényben.
– Jól csináltad, fiú – ragadta vállon Héphaisztiont. –
Harcosként álltad a sarat.
A fiú megrázta a fejét, csorogni kezdtek a könnyei.
– Összevizeltem magam a félelemtől.
– Mégsem futottál el, és nem is könyörögtél az életedért. Ne
szégyelld magad, amiért egy pillanatra cserbenhagyott a
hólyagod. Gyere, menjünk valami meleg helyre, és keressünk
neked száraz ruhát!
– Ki vagy te, uram?
– A nevem Parmenión – felelte a férfi, és felállt.
– Makedónia Oroszlánja!
– Pontosan.
– Megmentetted az életemet. Ezt nem fogom elfelejteni.
A hadvezér elmosolyodott, és a tisztás közepére sétált, ahol a
makedón íjászok éppen a tetemeket vetkőztették. Egy fiatal tiszt
elővezette Parmenión lovát, a sztratégosz pedig könnyedén a
hátán termett. Majd lenyújtotta kezét Héphaisztionnak.
– Jöjj, lovagolj velem!
Elmosolyodott az emlék hatására.
– Közeledik – szólalt meg ekkor váratlanul Alexandrosz.
– Kicsoda? – kérdezte Ptolemaiosz.
– Parmenión. Attalosz is vele van.
A legény erre felállt, és délnek meredt, ahogy próbált átlátni a
darán.
– Én senkit sem látok, Alexandrosz.
– Egy órán belül itt lesznek – közölte a herceg, szinte
álmodozva.
– Honnan tudod? – érdeklődött Kratérosz.
– Az istenek látomást küldtek – felelte Alexandrosz.
 – Ha ez valódi látomás, akkor Parmenión honnan tudta, hogy
hol talál minket?
– Vajon honnan? – merengett el a herceg, és tengerzöld szeme
megcsillant, ahogy Héphaisztionra szegezte.
– Hátrahagytam neki egy üzenetet, amelyben elárultam, hogy
északnak tartunk – mondta a tiszt.
– Mi? – bődült el Kratérosz. – Akkor áruló vagy!
– Hallgass most, barátom! – intette csendre Alexandrosz
halkan, már-már kedvesen. – Beszéljen inkább Héphaisztion!
– A hadvezér arra kért, hogy vigyázzak a hercegre, hogy
gondoskodjam róla, nem esik baja. Megtettem. Viszont
Parmenión Alexandrosz egyetlen igazi barátja az idősebbek
között. Létfontosságúnak éreztem, hogy ő tudja, merre keressen
minket.
– Mégis magával hozza Attaloszt – szólt közbe Ptolemaiosz. –
Mit mond ez neked?
Héphaisztion lassan két vastag ágat fektetett a pislákoló tűzre.
– Én bízom Parmeniónban – mondta végül.
– Akárcsak én – kerülte meg Alexandrosz a tüzet, és leült a
tiszt mellé. – De megbízhatok-e benned, katona?
– Igen – állta a tekintetét Héphaisztion. A herceg
elmosolyodott – Vannak álmaid? Becsvágy?
– Természetesen vannak, uram.
– Az én álmaim átrepítenek minket a világon. Követni fogsz a
dicsőségbe? – Hangja csitítóan, már-már csábítóan csendült, és
Héphaisztion érezte, hogy sodródik, képek töltötték meg a fejét:
nagy seregek masíroztak, hatalmas városok égtek, aranyfolyók
hömpölyögtek a szeme előtt, vérfolyamok örvénylettek a lábánál.
– Követni fogsz?
– Igen, felség. A világ végéig is.
– És talán azon is túl? – suttogta a herceg.
 – Ahová csak parancsolod.
– Remek! – csapott az ifjú vállára Alexandrosz. – És most
várjuk meg a látogatóinkat!

A havas esőből, darából hó lett, a hideg hópelyhek szúrták-

csípték a szabadon maradt bőrt. Kratérosz, Ptolemaiosz és
Kasszandrosz nekiállt ágakat lehasogatni a környező fákról, de
hiába küszködtek, hogy menedéket építsenek, mert a
megmegújuló szélrohamok folyton összedöntötték.
Alexandrosz némán ücsörgött a kis tűz mellett, hó rakódott a
köpenyére és a hajára, miközben szeme a pislákoló lángokra
tapadt. Héphaisztion megborzongott, saját gyapjúköpönyegét
jobban összehúzta magán. A herceg hangulata aggasztotta.
Mintha valami hátborzongató állapotba került volna, nem
érdekelte a veszély, láthatóan még a hirtelen támadt hóvihar sem
okozott neki kellemetlenséget.
A hideg beitta magát Héphaisztion csontjaiba. Összedörzsölte
a tenyerét, majd fujkálni kezdte, hogy kicsit felmelegítse.
– Ezt már jobban kedveled, igaz? – szólalt meg Alexandrosz
váratlanul.
– Nagyuram?
– A hideget, a szabad eget, a közelben az ellenséget. Hiszen
katona vagy – harcos.
– Jobb szeretem, ha ennél valamivel melegebb van – préselt ki
egy mosolyt Héphaisztion.
– Úgy jártál fel s alá termeimben, mint egy ketrecbe zárt
oroszlán, örökösen nyughatatlanul.
– Csak azt tettem, amire Parmenión nagyúr utasított.
– Igen, persze. Hiszen bálványozod őt.
– Nem bálványozom, hercegem. Viszont sokat köszönhetek
neki. Miután anyámat megölték, kénytelen voltam árverésen
eladni a tanyánkat, hogy kifizethessem a katonai akadémia
tandíját. Mikor férfikorba léptem, a tanya papírjai visszakerültek
hozzám. Ugyanis Parmenión vette meg.
– Kedves ember – és úgy tudom, hogy ő mentett meg a paión
portyázóktól, igaz?
– Igaz. De honnan tudsz te erről? Ő mesélte?
– Nem, de szeretek mindent tudni azokról, akik követnek. Mit
gondolsz, miért jött vele Attalosz?
Héphaisztion széttárta a kezét.
– Én katona vagyok, nem sztratégosz. Hányan vannak velük?
A látomásod ezt is megmutatta?
– Egyedül jöttek.
A tiszt ezen őszintén meglepődött.
– Ez valószínűtlennek tűnik, uram. Attalosznak sok az
ellensége, és mára joggal számíthat téged is közéjük.
Alexandrosz közelebb hajolt.
– Te ki mellé állsz, ha Attalosz ellen megyek?
– Melléd!
– És ha Philipposz ellen?
– A válasz ugyanaz. Azt viszont ne kérd tőlem, hogy
Parmeniónnal harcoljak!
– Melléállnál?
– Nem. Ezért nem akarom, hogy arra kérj.
Alexandrosz bólintott, de egy szót sem szólt. Elfordította a
fejét, és látta, hogy a három Társ egy hevenyészett menedék alatt
kuporog, de aztán egy hirtelen jött szélroham rájuk döntötte. A
herceg hahotája harsant.
– És ők fogják meghódítani számomra a világot.
Azok hárman kikecmeregtek a romok alól, és a tűz köré
gyűltek.
– Te nem érzed a hideget? – kérdezte Ptolemaiosz
Alexandrosztól, mire a herceg elvigyorodott.
 – Nekem nem tud ártani.
A Társak tréfálkozni kezdtek barátjuk frissen lelt képességein,
Héphaisztion pedig nekidőlt egy sziklának, és elengedte füle
mellett azok kötekedését, és hagyta, hogy úgy folyjon át rajta,
mint a távolban hömpölygő folyó zaja, hogy végül beleolvadjon a
szél süvöltésébe.
Egyszerre álmélkodott és lett dühös a herceggel folytatott
beszélgetés után: álmélkodott, amiért olyan meglepetésszerűen
elkötelezte magát mellette, és dühös volt, amiért olyan
könnyedén elárulta Parmeniónt. Érthető, hogy megkedvelte és
tisztelte Alexandroszt: a herceg becsületes és bátor volt. Ám
Héphaisztion sosem gondolta volna, hogy ez a tisztelet ennyire
elmélyül, hogy a megértés már a szeretet határát súrolja.
Philipposz fia maga a nap, ő pedig felmelegedett a társaságában.
– Viszont nem szereted Parmeniónt? – tette fel magának a
kérdést. A válasz gyorsan érkezett. – De igen, ám ezt a szeretetet
az adósság szülte, az adósságokat pedig vissza lehet fizetni.
A havazás abbamaradt, a szél elállt. A tűz sercegett, és új erőre
kapott, táncoló lángnyelvek nyaldosták a fát. Héphaisztion
széthajtotta köpenyét, hogy a meleg átjárhassa felsőtestét.
Alexandrosz most ránézett.
– A vendégeink már majdnem megérkeztek – közölte. – Azt
akarom, hogy lóháton kerülj mögéjük, és derítsd fel, nem követi-e
őket egy nagyobb csapat.
Héphaisztion szája hirtelen kiszáradt, ahogy felállt, és
meghajolt.
– Parancsodra – felelte.
Hát elérkezett árulásának pillanata. Ha a Társak megölik
Parmeniónt és Attaloszt, az belháborút jelent. Alexandrosz
azonban egérutat engedett Héphaisztionnak. Nem lesz jelen,
mikor a gyilkolás kezdetét veszi. A tiszt a hányingerrel küszködve
lépett a lovához.
Úgy lovagolt el, hogy még csak vissza se nézett.

Parmenión megpillantotta a távolban a tábortüzet, és

megrántotta lova kantárát. A fény pislákoló gyertyalángnak tűnt,
és ilyen messziről ki se lehetett venni, kik kuporognak körülötte.
– Szerinted ők azok? – lovagolt mellé Attalosz.
– Valószínűleg – felelte a hadvezér. – Bár az is lehet, hogy egy
rablóbanda.
Attalosz ezen kuncogott.
– Gondot jelentenének Makedónia két legkiválóbb
kardforgatójának?
Parmenión elmosolyodott.
– Akik egykor voltunk, barátom, de félek, a kor egy hajszálnyit
rontott az ügyességünkön.
– Beszélj csak a magad nevében, spártai! Én még mindig
ugyanolyan gyors vagyok, mint egykor.
Parmenión a fehér hajú kardforgatóra nézett, és meglepte a
hangjából kicsendülő meggyőződés. Tényleg elhitte, amit
mondott. A spártai nem szállt vele vitába, csak előreugratta a
lovát.
Közeledtek a tábortűzhöz. Parmenión paripájának füle
felmeredt, az állat felnyerített, és a hangra a tűzön túl, az erdőből
válasz érkezett.
– Ők azok – állapította meg Parmenión. – Ez
Bukephalosz volt. Jó barátságban áll Paxosszal.
– Mi lesz akkor, ha karddal rontanak nekünk? – kérdezte
Attalosz.
– Meghalunk – felelte Parmenión –, mert én nem fogok
Alexandrosszal harcolni.
 A felhők felszakadoztak, és a hold fényesen sütött le a hóval
borított tájra, a közeli folyó úgy csillogott, mint a kisuvickolt vas.
Parmenión a tűzhöz lovagolt, és leszállt a lóról. Alexandrosz
törökülésben ült a tűz előtt, de felállt, mikor a hadvezér elindult
felé.
– Hideg az éj – jegyezte meg a herceg, és
Parmenión mögé, Attaloszra nézett.
– Igen, uram – bólintott a kardforgató. – Hideg éj követi a
tüzes szavakat.
– Mit szeretnél mondani nekem, Attalosz?
A férfi megköszörülte a torkát.
– Azért jöttem... ide... – Megnyalta az ajkát. – Azért jöttem,
hogy bocsánatot kérjek – mondta, és a szavakat olyan gyorsan
hadarta el, mintha csak sav marta volna a nyelvét. – Nem tudom,
miért mondtam azt a köszöntőt. Részeg voltam. Engem is épp úgy
megdöbbentett, mint téged. És megtennék bármit, hogy
visszaszívhassam őket.
– Apám küldött, hogy mond ezt?
– Nem. Én döntöttem így.
Alexandrosz bólintott, és Parmeniónra nézett.
– És neked, barátom, neked mi mondanivalód van?
– Hogy Philipposz nagyon sajnálja. Szeret téged, Alexandrosz,
és szeretné, ha hazamennél.
– Szeret? Ez elgondolkodtató! Hosszú ideje nem láttam
bizonyítékát ennek a szeretetnek. Honnan tudjam, hogy nem
azért kell visszalovagolnom Pellába, hogy ott legyilkolhassanak?
– A szavamat adom – közölte Parmenión kertelés nélkül. – És
most megkérnéd a Társakat, hogy csatlakozzanak hozzánk? A
várakozástól mostanra nyilván merevre fagytak már az erdőben.
 – Ott maradnak, ahova a parancsom küldte őket – mondta
Alexandrosz, és mosolyával enyhítette a visszautasítás élét. –
Üljünk le a tűz mellé, és beszélgessünk kicsit!
A herceg fát dobott rá, és ők hárman letelepedtek, miközben
Parmenión tolmácsolta, hogy Philipposz mennyire bánja és
sajnálja a dolgot. Végül a spártai kinyitotta az övén lógó erszényt,
és előhúzta a nyakláncot.
– Mikor a király megérintette, minden, téged érintő félelme és
aggodalma elhagyta. Érted, miért? A nyaklánc mágiája átvágta a
köré szőtt varázslatokat.
Alexandrosz lepillantott a tárgyra.
– Azt mondod, hogy a királyt elvarázsolták?
– Szerintem igen.
– Akkor talán neki kellene hordania.
– Nem szeretnéd visszakapni?
– Nincs rá szükségem, betöltötte a célját. A Sötét Isten
nyilvánvalóan másik hordozót választott. Én megszabadultam
tőle.
– Mi bajod esne, ha ismét viselnéd? – tudakolta Parmenión
csendesen.
– Egyáltalán semmi bajom, csak éppen nem akarom. No most,
azt mondod, hogy apám már alig várja, hogy hazatérjek, és hogy
meg kellene bíznom benned. Így meg is bízom. Mert te mindig a
barátom voltál, Parmenión, az ember, akit a leginkább csodálok –
Philipposz után. Velem jössz a királyhoz?
– Természetesen, uram.
Attalosz ismét megköszörülte a torkát.
– Megbocsátasz nekem? – tette fel a kérdést.
– Miért ne bocsátanék meg, Attalosz? A te lépésed idézte elő a
változást, amire már oly sok éve vágyom.
Hálás vagyok neked.
 – Miféle változást? – kérdezte Parmenión élesen.
– Apám szeretetének viszonzását – válaszolta Alexandrosz
könnyed hangon. – És most induljunk!
 Aigai városa
Aida elbocsátotta a Suttogókat, mert betöltötték a szerepüket,
és a Sötét Hölgy ujjongott. Abban a pillanatban tört rá az érzés,
mikor Philipposz letépte a nyakláncot Alexandroszról, a
szeretkezés csúcspontjához csodálatosan hasonló érzések áradata
öntötte el.
Most a ház alatti sötét pincében térdepelt, a hideg padlón két
friss szeretőjének holtteste hevert, vérük megalvadt a
mellkasukon.
Aida elmosolyodott, és a legközelebbi testen ujjával véres
csíkot húzott a mellsebtől a hasáig. A történelem során a
fizetségnek számos formája alakult ki – az akkádok kristályokat
használtak, a hettiták vasat, a perzsák aranyat. Ám a halandók
látókörén túl élő démoni erők csak egyetlen pénznemet ismertek.
A vért. Az élet forrását.
Aida lehunyta a szemét.
– Morpheusz! – kiáltotta. – Euklisztész!
Az orgyilkosok már közeledtek Pellához, és létfontosságú volt,
hogy a palotaőrök ne avatkozhassanak be a küzdelembe.
Ismét felkiáltott, mire a szobában a sötétség elmélyült, a hideg
erősödött. Aida megérezte a jelenlétüket, és elsuttogta a hatalom
szavait. Erre a démonok eltűntek, és velük a megöltek tetemei is.
Egyetlen vércsepp sem maradt a márványpadlón.
Aida az izgalomtól remegve felállt. Ma éjjel új korszak veszi
kezdetét. Ma éjjel a király meghal.
 Pella, Kr. e. 337 tele
Az aludni képtelen Philipposz kiugrott az ágyból, és kisétált a
teraszra. Megborzongott, ahogy a téli szél végigsimított csupasz
testén, de maradt ahol volt, élvezte annak simogatását.
Mekkora bolond voltam! – gondolta, ahogy eszébe jutott,
miként bánt a fiával. – Hogy lehetséges, hogy a világ dolgaiban
oly bölcs, ám mégis oly vak volt saját hús-vér gyermekének
erényeire?
Philipposz éveken át fondorkodott és szőtt cselt Hellász
leigázására, ügynökökből és felforgatókból álló sereget toborozva
az összes nagyobb városban, és eközben lefőzte az athéni
Démoszthenészhez és Alkibiadészhez hasonlókat, és Spárta,
Thébai, Korinthosz legragyogóbb elméit. Mégis, Makedóniában
talán elvesztette a fia szeretetét, mert félreértette az ifjú
szándékait.
Bosszantotta a dolog.
Újra megborzongott, így visszatért a szobába, és belebújt
meleg, kámzsás birkabőr köpönyegébe, mielőtt ismét kisétált
volna a teraszra.
Gondolatai éveket ugrottak vissza, ismét látta magát
Thébaiban, túszként, aki a halálra vár. A magány és befelé
fordulás boldogtalan évei voltak azok. És eszébe jutott az
émelyegés és a rettegés, ami akkor tört rá, mikor értesült a bátyja
haláláról, aki az illírek elleni harcban esett, és ismét maga előtt
látta sorsának alakulását. Soha nem akart király lenni. Csakhogy
milyen választása maradt? Országát ellenségek vették körül,
seregét szétverték, a jövő sötétnek tűnt, és csak kétségbeesést
ígért.
 Kinézett az alvó város felett az azon túli lapos dombokra. Alig
több mint húsz év alatt naggyá tette Makedóniát, az országot már
egyetlen ellenség sem fenyegette.
Philipposz felsóhajtott. A lába lüktetett, így leült egy keskeny
székre, és megdörgölte a régi seb hegét. A csontjai sajogtak, és a
vak szeme okozta állandó fájdalom gyötörte. Innia kellett valamit.
Felállt, és megfordult, hogy belépjen a királyi hálóterembe, de
ekkor meglepetten vette észre, hogy halvány, fehér köd szűrődik
ki a hálószoba ajtaja alól. Először füstnek hitte, de az a padlóhoz
tapadt, úgy gomolygott és töltötte meg a helyiséget. Philipposz a
terasz faláig hátrált. A köd követte, de amint kijutott, az éjszakai
szél szertefoszlatta.
A szobában azonban átfolyt a szőnyegeken, a székeken, fel
egyenesen az ágyra, amelyen Kleopátra aludt. A köd a szeme
láttára lassan kifakult, előbb áttetszővé, majd már-már átlátszóvá
vált. Végül teljesen eloszlott. Philipposz visszatért a hálókamrába,
és gyors léptekkel alvó feleségéhez sietett. Ujjaival megérintette a
nyaki erét. Az asszony mélyen aludt: a király megpróbálta
felébreszteni, de sikertelenül.
Most már aggódott, és átsántikált a szobán, feltépte az ajtót,
hogy hívassa az őröket. Mindketten a folyosón hevertek,
lándzsájuk mellettük.
Félelem szúrt a király szívébe, ahogy köpenyét ledobva, a hátsó
termekbe futott. Egy faállványon ott állt vértje és pajzsa, gyorsan
felöltötte mellpáncélját és bronzvasalású bőr férfiszoknyáját.
Kivonta a kardját a tokjából, és visszatért a kinti szobába.
Néma csend honolt. A szája kiszáradt, ahogy ott ált az ajtóban
és hallgatózott. Vajon hány orgyilkosra számíthat?
Ne gondolkozz ezen – intette magát –, mert ez csak vereséghez
és csüggedéshez vezet.
 Gondolatai Kleopátrára terelődtek és a gyermekre, aki hasában
növekedett. Vajon biztonságban van a felesége? Vagy ő is a
gyilkosok célpontja? Az ágyhoz ment, felemelte asszonyát, letette
a padlóra, ráterített egy takarót, a testet betuszkolta az ágy alá,
ahol nem lehetett látni.
Egyedül vagy – döbbent rá. – Húsz éve első ízben fordul elő,
hogy nem szólíthatsz magadhoz egy sereget. – Ekkor harag tört
rá, amiből fagyosan izzó düh lett.
Ismét az ajtóhoz lépett, és hallgatózott. A jobb oldali lépcső a
nagyterembe és az alsó andronitiszekbe vezetett, a bal oldali a
nők termeihez futó folyosókhoz. Vett egy nagy levegőt, és átlépett
az alvó őrökön. Tőle balra meglebbent a függöny, és egy sötét
csuhás orgyilkos vetette rá magát a rejtekhelyéről. Philipposz
megpördült, kardja átjárta a férfi mellét, és felnyársalta a szívét.
Kitépte a pengét, és körbependerült, pont akkor, amikor egy
második, csuklyás, álarcos, kardos férfi rontott rá balról. A király
hárított egy elementáris csapást, aztán vállával a földre taszította
az embert. A háta mögül a szőnyegen dobbanó léptek zaját
hallotta. Az uralkodó átugrotta a földön heverőt, és a lépcső felé
rohant. Egy elhajított kés csapódott bele a mellvértjébe, de
lepattant róla, és felhasította a füle mögött a bőrt.
A lépcső tetejére érve megtorpant. Három másik őr hevert ott,
kábult álomba merülve. A király felkapott egy elejtett lándzsát,
megfordult, és látta, hogy heten futnak utána a folyosón.
Philipposz kivárt. Mikor a közelébe értek, a karját hátrarántotta,
az izmai megfeszültek, majd a karja előrelendült, és a lándzsa
csíkot húzva maga után csapódott bele az első férfi mellébe, és
átütötte, majd a hátán, a gerince mellett jött ki. Az orgyilkos
szájából vér buggyant elő, és megtántorodott. Az uralkodó nem
várta meg, míg a többiek odaérnek hozzá, hanem leszaladt a
lépcsőn, hármasával véve a fokokat, és próbálta egészséges lábára
terhelni a súlyt.
Félúton járt, mikor megbotlott, előrezuhant, és elvesztette a
fogást a kardján. Jókorát esett, egészen a lépcső tövéig
bukfencezett, és erősen beütötte fejét egy szobor talapzatába.
Félig-meddig kábán kecmergett talpra. A fegyvere tíz fokra hevert
tőle, felfelé, és esélye sem volt visszaszerezni, mert a hat
megmaradt orgyilkos már majdnem odaért.
Jobbra kapta a pillantását, ahol két őrszemet látott a földön,
mire futni kezdett feléjük. Az egyik orgyilkos a hátára vetette
magát, egy inas kar átkulcsolta a király nyakát, de Philipposz
lesunyta a fejét, megperdült a sarkán és a férfit társai útjába
dobta. Az uralkodó látása elhomályosult, és így támolygott tovább
a földön fekvő őrök felé, abban a kétségbeesett reményben, hogy
megszerezheti egyikük fegyverét. Egy újabb elhajított kés a lábán
hasított sebet, de ő a fájdalommal nem törődve, teljes hosszában
előrevetette magát, rá az őr testére. Épp időben kaparintotta meg
a kardját, mert az orgyilkosok már ott is teremtek.
Félrehemperedett, és felfelé döfött a fegyverrel, és felnyársalta az
egyik ember ágyékát. Egy csizmás talp csattant a halántékának, és
egy kést döftek a combjába. Az uralkodó csatakiáltást harsogva
szökkent a térdére, majd talpra, és a gyilkosok felé csapott. A
pengét kiverték a jobb kezéből, de a baljával rámart az egyik
orgyilkos torkára – a férfi felé szúrt, de a fegyver lepattant
Philipposz mellvértjéről. A király ujjai belemélyedtek az ember
nyakába, vascsapdaként zárultak össze a légcsövén. Egy kard
döfött a csípőjébe, nem sokkal a mellvért alatt, mire felkiáltott, és
elengedte a gyilkos torkát. Ellenfele levegőért kapkodva
tántorodott hátra. A makedón ökle lesújtott egy másik támadója
állára, és mindössze egy pillanatra, de nyert egy kis teret. Balra
lendült, és egy nyitott ajtó felé sántikált – az orgyilkosok utána
vetették magukat, de sikerült bejutnia az üres szobába, és
becsapni az ajtót, még időben a helyére tolva a reteszt.
A támadók nekivetették magukat az ajtónak, amely
megreccsent, és megrepedt a zsanérjainál.
Philipposz, tudván, hogy nem sokáig tartja fel őket,
megperdült, és fegyvert keresett. Az egyik földszinti, kisebb
andronitiszben volt. Az ablaktalan helyiség mindössze hat,
szaténhuzatú kerevettel, egy sor asztallal, meg izzó
zsarátnokokkal teli vas parázstartóval büszkélkedhetett. Aznap
este Kleopátrával üldögélt itt, és kellemes beszélgetést folytattak a
jövőről.
Az egyik ajtótábla recsegve hasadt le, a király pedig a szoba
közepére lépett: vér csörgött comb- és csípősebéből. Az egész ajtó
kettéhasadt, és az öt, még élő orgyilkos benyomult. Philipposz a
parázstartóhoz futott, ahogy megindultak felé. Az egyik, a
többieknél vakmerőbb támadó megrohanta az uralkodót, de az
meglendítette a parázstartót, hogy annak tartalmát a férfi arcába
zúdítsa. Forró zsarátnok csapta maszkon az ellenfelét, hullott a
csuklyájába, és sötét ujjasa nyakrészébe. Az ember felüvöltött,
ahogy füst és lángok csaptak fel körülötte, és megperzselt hús
szaga töltötte meg a levegőt. A férfi lángoló hajjal és szakállal dőlt
el, és visítozva vergődött a testét nyaldosó lángnyelvek
ölelésében.
A négy megmaradt gyilkos lassan araszolt előre, hogy bekerítse
a királyt.
A fegyvertelen és sebesült Philipposz felkészült a halálra.
Ám az orgyilkosok hirtelen megdermedtek, és a király látta,
hogy a szemük tágra nyílik a döbbenettől és a félelemtől. Egyik a
másik után kezdett hátrálni, hogy azután megforduljanak, és
kimeneküljenek a szobából.
 Philipposz alig akarta elhinni, hogy ilyen szerencsés. Ekkor
hideg szél simított végig a tarkóján, mire megfordult.
A távolabbi fal villózott, majd elsötétült – és egy nagy, duzzadt
test jelent meg, padlótól a plafonig töltve ki a teret.
Felemelkedett egy otromba és torz fej, szemhéj nélküli
szempár meredt a szobába. A teremtmény szájában hosszú
tépőfogak ültek, mint megannyi görbe kard. A király csak
pislogott, nem akart hinni a szemének.
Ez csak egy rémálom – gondolta, de a láb- és a csípősebéből
áradó fájdalom túlságosan is igazinak rémlett.
Philipposz elmorzsolt egy szitkot, és futni kezdett az ajtó felé –
pont időben ahhoz, hogy lássa, amint becsapódik, és táncoló
tűznyelvek formálta rudak jelennek meg. Visszapenderült a
szörnyeteghez. A lénynek nem volt karja, helyén irdatlan kígyók
tekergőztek: fejük akkora, mint egy boroshordó, foguk hosszú,
mint a kard. A kígyók sziszegő hangot hallattak, és a király felé
nyújtóztak.
A hátráló uralkodó annak az orgyilkosnak a teteméhez ért, akit
a parázstartóval terített le: itt megállt, lehajolt, és felkapta a
kését. Aprócska fegyvernek tűnt a falból előbukkant rémséggel
szemben.
A teremtmény ekkor végleg átjutott a falon, és felmagasodott
hatalmas, bundás lábán, feje a plafont verdeste, szeme az előtte
álló emberre szegeződött. A kígyókarok meglendültek.
Mivel a királynak nem volt hova visszavonulnia, megindult az
ellenség felé.

Parmenión hátasa, a szürke Paxosz csak nehezen tartotta a

lépést a fáradhatatlanul nyargaló Bukephalosszal, a spártai pedig
nem is űzte-hajtotta. Paxosz ugyanabból a vérvonalból származó
telivér volt, mint amelyikből Titán, Bukephalosz nemzője is eredt,
ám a két paripát nem lehetett egy napon említeni. Noha Paxosz
gyorsnak számított, nem mérkőzhetett sem a fekete ló lenyűgöző
sebességével, sem annak állóképességével.
Parmeniónnak még így is vissza kellett fognia a hátasát, mert
az nagyon szívesen futott, mérkőzött volna meg a vetélytársával.
A hadvezért komor gondolatok gyötörték, ahogy Alexandrosz
mögött lovagolt. A herceg elbocsátotta Társait, megnyugtatta
őket, hogy ő biztonságban van, azok pedig morogva és
bizonytalanul ugyan, de ellovagoltak. Viszont nem az ő
nyugtalanságuk aggasztotta a sztratégoszt. Hanem
Héphaisztioné. Az ifjú tiszt dél felől érkezett, halkan szót váltott
Alexandrosszal, aztán hátasát délnyugatnak fordította. Egy szót
sem szólt a spártaihoz, és kerülte a tekintetét.
Ez sértette, noha az arca nem árulta el. Meglepődött, mikor
Héphaisztiont nem találta a tábortűznél, és most már tudta, hogy
az ifjút nem hozzá köti a hűsége.
Az ifjak mindig az ifjak szólításának engedelmeskednek –
gondolta, de ez sértettségén nem enyhített.
A hold magasan járt, mikor ők hármasban belovagoltak
Pellába. Mind Parmenión, mind Attalosz lovát kiverte a tajték, és
kifáradtak, Bukephalosz fekete horpasza viszont éppen csak
csillogott. Alexandrosz megvárta, míg a többiek beérik, és
rávigyorgott a hadvezérre.
– Soha herceg ennél nagyszerűbb ajándékot nem kapott még –
veregette meg a csődör karcsú, fekete nyakát.
Az istállóknál az álmos lovászfiú, a kőlapokon csattogó
patadobogás hangját hallva, kilesett az éjszakába, és meghajolt,
mikor megpillantotta a herceget.
– Alaposan csutakold le! – parancsolta Alexandrosz, mikor
leszállt. A herceg láthatóan jókedvűen indult a palota felé... de
azután megtorpant, és összehúzta a szemét.
– Mi a baj? – kérdezte Attalosz.
 Parmenión azonnal tudta, mi zavarja a herceget.
– Nincsenek őrök – sziszegte a hadvezér. Kivonta a kardját, és
futni kezdett a hatalmas, bronzvasalatú tölgykapu felé, amelyet
két, egyforma oszlop fogott közre két oldalról a palota
homlokzatán. Mikor odaért, az árnyékban megpillantott egy
földön heverő lándzsát, mire a szíve vadul kalapálni kezdett,
– A király! – kiáltotta, és a bal oldali ajtószárnynak vetette
magát. Az feltárult, a spártai pedig berohant.
A falakon lámpások pislákoltak, és tompa fényüknél látta, hogy
az őrök a földön hevernek. Tőle jobbra megmoccant az árnyék, és
négy fegyveres bukkant fel a földszinti andronitiszből: sötét
khitónt és nadrágot viseltek, csuklyát és álarcot. Mikor meglátták
a spártait, hosszú késeikkel rárontottak, Parmenión pedig feléjük
szökkent. Három orgyilkos kitért, megpróbáltak áttörni a kapu
felé, de Alexandrosz és Attalosz állta útjukat.
Parmenión elhajolt egy lendületes szúrás elől, pengéje
végighasította kinyújtott kart. A vasél mélyre vájt, csontot tört és
ütőereket vágott át. A késes üvöltve tántorodott hátra. A spártai
előrelépett, és kardját a férfi mellébe mártotta.
Mögötte Alexandrosz végzett egy másik támadóval, akit hasba
szúrt, míg Attalosz a harmadikkal birkózott. A negyedik
kimenekült az éjszakába. Attalosz kardját kiütötték a kezéből,
majd egy ököl csattant az állán, mire a falnak tántorodott. A
herceg a támadó mögé szökkent, és amikor a férfi pont felemelte
a kését, hogy a legyőzött torkába mártsa, pengéje a gyilkos hátába
mélyedt.
Attalosz imbolygott még egy kicsit, miközben támadója a
földre zuhant, majd lehajolt, hogy felkapja a kardját.
Parmenión nekivágott a lépcsőnek, mikor egy hátborzongató,
nem e világi kiáltást hallott a földszinti andronitiszből.
Alexandrosz termett elsőként az ajtónál, ami mintha zárva lett
volna. A herceg nekivetette magát, de az nem engedett, noha a
zsanérjai törötten lógtak.
Láthatóan semmi sem tartotta az ajtót a helyén, mégis olyan
erősen állt ellen, mintha vasból öntötték volna.
Alexandrosz hátralépett, és egy pillanatra a fára meredt. Aztán
a magasba emelte a kardját.
– Az nem vágja át... – kezdte Parmenión.
A kard lesújtott, az ajtó pedig mintha berobbant volna,
szilánkok és fadarabok repültek be a szobába. Alexandrosz
beugrott, nyomában a két főtiszttel. Mindhárman megdermedtek,
ahogy megpillantották a hatalmas démont az andronitisz túlsó
falánál, és a felé igyekvő királyt.
Kígyókarok lendültek meg, az uralkodó derekára fonódtak, és a
levegőbe emelték. Alexandrosz és Parmenión előreszökkentek,
Attalosz azonban, az iszonyattól dermedten, képtelen volt
moccanni.
A király lassan emelkedett a teremtmény barlangszerű szája
felé, a tépőfogakból már nyál csöpögött a mellére. Alexandrosz
hirtelen megtorpant, és kardot tartó karja úgy lendült hátra,
ahogy a gerelyvetőké szokott. A keze megvillant, a vaspenge pedig
süvítve kelt légi útra. A tépőfogak már Philipposzhoz közelítettek,
mikor a fegyver belecsapódott a démon szemébe. Annak nyaka
hátrarándult, az uralkodó pedig tőrét a megnyúló torok pikkelyes
bőrébe mártotta. Fekete vér bugyogott a sebből, és a kígyókarok
rángani kezdtek, a királyt pedig mozaikpadlóra ejtették, ahol
nagyot csattant, és csak hevert ott, kifulladva. Parmenión ekkor
ért oda, és ütnivágni kezdte a lényt, míg Alexandrosz a királyhoz
ugrott, és vonszolni kezdte visszafelé, át a terem közepén.
Füst gomolygott a démon sebeiből, és az kezdte megtölteni az
andronitiszt, bejutva a harcosok tüdejébe.
– Vissza! – harsogta Parmenión.
 Attalosz Alexandroszhoz futott, és a két férfi együttes erővel
emelte fel Philipposzt, majd cipelte ki a folyosóra.
Parmenión csatlakozott hozzájuk és hárman vonszolták ki a
királyt a palotából, hogy lefektessék a kapu két pillére közé.
– Keríts egy seborvost! – rendelkezett Parmenión, de Attalosz
ehelyett a király mellé térdelt, arca a döbbenet és hitetlenkedés
maszkjává merevült.
– Nem halhat meg! – suttogta a kardforgató.
Parmenión erősen megrázta.
– Nem is fog! És most keríts egy orvost!
– Igen... igen... – motyogta Attalosz, talpra kecmergett, és
futva indult meg a testőrség hadiszállása felé.
– Mélyek a sebei – szólalt meg Alexandrosz –, de nem tűnnek
halálosnak. A combjára kapott vágás máris kezd varasodni.
– Kemény ember. – Kibukkant a hold a fellegek mögül,
csillogó ezüst fénybe vonva a palota bejáratát. – Azt nézd! –
suttogta Parmenión, és Philipposz vas mellvértjére mutatott. A
fém megcsavarodott és meghajlott ott, ahol a kígyókarok
körétekeredtek. A két ember gyorsan kikapcsolta a páncél szíjait,
és lerángatták a királyról, majd Alexandrosz a tőrével felhasította
az apja khitónjának tunikarészét. Az uralkodó felsőtestét
zúzódások borították. A hadvezér egyik ujjával megnyomkodta a
sebesült bordáit. – Legalább az egyik eltörött – közölte.
A király megrezzent, a szeme kinyílt.
– Alexandrosz? – suttogta.
– Itt vagyok, apám.
– Hála... az... isteneknek! Megbocsátasz?
– Nincs mit megbocsátanom. Parmenión szerint a Sötét Igézet
hatása alá kerültél. Most már minden rendben. Ismét együtt
vagyunk.
 Philipposz megpróbált felülni, de a spártai gyengéden
visszanyomta.
– Várd meg a seborvost!
– A ragya verjen ki minden orvost! – horkant fel a király.
Parmenión csak a fejét csóválta, de segített felülni az
uralkodónak. – Mi volt az az izé?
– Euklisztész – felelte Alexandrosz. – Egykor titán, de mára
mindazokat szolgálja, akiknek elég a hatalma ahhoz, hogy
megidézzék.
– Honnan tudsz te erről? – hüledezett Parmenión.
A herceg elmosolyodott.
– Remek tanárom volt. Arisztotelész számos mesét mondott az
elátkozottakról.
– Ismét megmentetted az életemet, fiú – ragadta meg a herceg
karját Philipposz. – Ez már a harmadik. – A király hirtelen
kuncogni kezdett. – Tudjátok, azt hiszem, hogy most már talán
örökké élek. Az istenekre, ha nyolc orgyilkos és egy ilyen fenevad
sem tud megölni, akkor ugyan mi lenne rá képes?
 Aigai, Kr. e. 336 nyara
Philipposz arra ébredt, hogy a nyári napsütés ragyogóan
özönlik be a nyitott ablakon. Nyújtózott egyet és felkelt, a termei
alatti kertben csicsergő madarakat hallgatta. Virágillat járta át a
levegőt, és már-már újra fiatalnak érezte magát.
A hosszú bronztükör elé sétált, megállt és megnézte a
képmását. Már nem volt túlsúlyos, hasizmai bordázottan és
erősen feszültek, fekete szakálla és sűrű, göndör haja fénylett az
egészségtől. Csípőjén és combján a hegek mára fehér vonalakká
fakultak bronzbarna bőrén.
– Fénykoromban vagyok – mondta a tükörképének. Ritkán
érezte jobban magát. Lábsebe mostanában ritkán kínozta, és a
vak szeméből áradó fájdalom is távoli emlékké halványult.
A szolgák behozták fehér tunikáját, díszköpenyét, ő pedig
felöltözött, majd elbocsátotta őket, mielőtt kisétált a teraszra. Az
ég fenségesen kéklett, egyetlen felhő sem látszott. Magasan a
palota felett egy aranyló sas dőlt be és siklott tova a meleg
légáramlatokon.
Szép napra virradt, és jó volt élni!
Előző este Kleopátra világra hozta a gyermekét – egy
szénfekete hajú, egészséges, bömbölő kisbabát. Philipposz az
ablakhoz vitte, és magasra emelte, hogy az odakint összegyűlt
sereg és tömeg láthassa. Ujjongásukba még a palota falai is
beleremegtek. Ma pedig igazi makedón módra ünnepük meg a
születését, felvonulásokkal, játékokkal, díszmenetekkel és egész
Hellász legkiválóbb színészeinek előadásával.
Emlékezetes nap lesz – és nem csak az új herceg érkezése
miatt.
 Philipposz éjfélkor hírt kapott Parmenióntól. Az előretolt
csapatok átkeltek a Hellészpontoszon Perzsiába, és nem ütköztek
ellenállásba. Az ázsiai görög városok közül többen, köztük
Epheszosz is, felkeltek perzsa uraik ellen. Philipposz összes álma
a megvalósulás küszöbén állt.
Húszesztendei tervezés, cselszövés, harc és fondorkodás – és
íme, elérkezett: mindannak a csúcsa, amiért küzdött. Athén végre
beleegyezett, hogy Philipposz legyen Hellász vezére. Az összes
városállam követte a példáját, Spárta kivételével, de Spárta már
nem számított. A hellén sereg megtámadta Perzsiát, és
hamarosan ő is csatlakozik hozzá. Azután pedig felszabadítják az
összes ázsiai görög várost, és a perzsa király, Dareiosz egész
vagyont fizet sarcként, hogy a makedón sereg ne hatoljon be
mélyebben a birodalmába.
Philipposz hangosan felnevetett, hahotája a kertek felett
hullámzott.
Abban az öt hónapban, ami azóta telt el, hogy a démon kis
híján végzett vele, újra felfedezte az élet örömeit. Olümpiasz arca
derengett fel lelki szemei előtt, mire mogorva képet vágott, de
most még a feleségéről szóló gondolatai sem tudták elrontani a
hangulatát.
Egy szolga lépett be, és közölte, hogy Alexandrosz várakozik
odakint.
– Rajta, akkor vezesd be, ember! – kurjantotta Philipposz.
Alexandrosz a királyi testőrség fekete-ezüst vértjét viselte,
fején fehér forgós sisakot. Meghajolt, és elmosolyodott.
– Csodásán nézel ki, apám. A fehér illik hozzád.
– Remekül érzem magam. Pompás nap vár ránk.
– Való igaz. A tömeg máris gyülekezik, és a menet is készen áll.
– Akárcsak én – jelentette ki Philipposz. Ők ketten együtt
hagyták el a palotát. A nagykapu előtt a felvonulók az utolsó
előkészületeket végezték. Az összes tartományból jöttek lovasok,
és minden járás elküldte a katonáit. De voltak ott színészek,
énekesek, költők, mutatványosok és akrobaták is.
Két, virágkoszorúval felékesített fehér bikát vezettek a menet
élére – Zeusznak, az Istenek Atyjának szánt ajándékokat. Őket
húsz kocsi követte, rajtuk Artemisz, Apollón, Arész Aphrodité és
Hellász összes istenének faragott szobraival.
Philipposz, fején arany tölgylevelekből kovácsolt koszorúval, a
menet közepén lépdelt, kétoldalt pedig az Alexandrosz vezette
királyi testőrség haladt. Mögöttük mentek Athén, Korinthosz,
Thébai, de még Spárta városállamának követei is, valamint
Boiótia, Pherai, Euboia, Trákia, Illíria és Paióna küldöttei.
Philipposz a jobb válla felett hátranézett az ott magasodó távoli
hegyekre, majd ismét előre, ahol Makedónia nagy síksága, az
emathiai sík terült el. Az ő hazája!
Pellától eltérően, ahol a király palotája a város közepén állt, itt,
az ősi fővárosban egy magas domb tetején emelték, a város pedig
fehéren és csillogóan terült el alatta. A messzeségben Philipposz
jól látta az amfiteátrumot, ahol beszédet intéz népéhez, és a domb
lábától a bejáratig az út mentén felsorakozott tömeget.
A fehér bikákat gondozóik előreösztökélték, azok pedig
nekivágtak síkságra vezető hosszú lejtőnek, bal kézről maguk
mögött hagyva a makedón királyok elrejtett kriptáit, akiket
mélyen a domboldalba temettek, és sudár fák nőttek fölöttük. Itt
nyugodtak Philipposz ősei, kincseiket gondosan elrejtették az
esetleges tolvajok fürkésző tekintete elől.
– Egy napon én is itt fekszem majd – gondolta a király. Ekkor
megborzongott, hiába sütött a nap.
A menet mostanra közel negyed mérföldre nyúlt már, és a
széles út két oldalán álló tömeg virágokat dobált a felvonulók lába
elé. Philipposz integetett népének, fogadta éljenzésüket, és érezte,
ahogy a szeretetük ereje átsöpör rajtuk.
– Éljen soká a király! – kiáltotta valaki, és a kiáltást az út teljes
hosszában felkapták a nézők.
Az uralkodó lába kezdett sajogni, de már nem voltak messze az
amfiteátrumtól, ahol kétezer makedón és külhoni méltóság várt
arra, hogy láthassák a királyt és meghallgassák a jövendő
dicsőségről szóló szónoklatát. Még egyikük sem értesült arról,
hogy Parmenión és Attalosz sikeresen benyomultak Perzsiába,
Philipposzt pedig megborzongatta a várakozás gyönyöre:
beszédét jó előre megírta.
„Makedón honfitársaim, egy új korszak kapujában állunk. A
perzsák hatalmának befellegzett, a szabadság álma vár
miránk...”
A menet balra fordult, készen, hogy a széles kapun át vonuljon
be az arénába. Philipposz és a királyi testőrség jobbra indult, a
királyi emelvényhez vezető alacsony alagút felé. Az alagút
árnyékába érve az uralkodó megállt, visszanézett a rá vigyázó
fegyveresekre.
– Nem akarok úgy belépni, hogy kardok vesznek körül –
mondta. – Attól zsarnoknak tűnnék. Én megyek először, ti
harminc lépéssel lemaradva követtek.
– Ahogy kívánod, apám – bólintott Alexandrosz.
Philipposz belépett az árnyékba, de egyetlen szeme már az
előtte nyíló fénynégyszögre tapadt.
 Trója romjai, Kr. e. 335 tele
Parmenión Paxosz hátán lovagolt fel a Trója törött oszlopaira
néző dombgerincre. Segédtisztjei követték: hat ifjú, Makedónia
nemesi családjainak sarjai.
– Itt harcolt és esett el Akhilleusz – suttogta Perdikkasz
remegő hangon.
– Igen – bólintott Parmenión –, és ahol Priamosz király
kitartóan dacolt Hellász seregeivel. Ahol Hektórt megölték, és
ahol a házasságtörő Szép Heléna élt Parisszal. Mindössze ennyi
maradt az egykori dicsőségből, ami Trója volt.
– Lelovagolunk, uram? – kérdezte Ptolemaiosz.
– Persze. De legyetek éberek! A közelben sok falu akad, és a
helybeliek lehet, hogy egyáltalán nem barátságosak.
A nemes ifjak előreösztökélték lovaikat, és levágtattak a
domboldalon a romok felé. Délre Parmenión megpillantott egy
fehér falú templomot, Paxosz véknyába vágta a sarkát, és
nyargalni kezdett felé.
Egynapi lovaglásra nem lehetett perzsa csapatokra számítani,
és az ifjaknak mondott figyelmeztetése javarészt felesleges volt.
Mindazonáltal szerette, ha a tisztjei állandóan résen vannak.
A templomhoz érve egy alacsony, dundi asszony nyitotta ki
előtte a kaput, és lépett ki rajta, hogy üdvözölje. Parmenión
megrántotta a paripája kantárját, és megállította előtte a lovát.
– Te lennél Makedónia Oroszlánja, uram? – tudakolta az
asszony.
Parmenión meglepődött. Tizenötezer makedón katona
állomásozott a környéken, és legalább egy tucat, hasonló korú és
hasonlóan magas tiszt volt köztük.
– Régebben így hívtak, hölgyem. Miért kérded?
– Az úrnőm küldött, hogy keresselek meg.
 Haldoklik.
– Én nem vagyok gyógyító, csak egy katona. Mit mondott
neked?
– Azt mondta, hogy lépjek ki a templomból, és keressem meg a
szürke paripán ülő harcost. Ez minden, uram. Bejössz?
Parmenión megborzongott, hirtelen fázni kezdett, bár sütött a
nap. Valami megmoccant a lelke mélyén, de nem volt képes a
tudatosság szintjére emelkedni. Lepillantott a nőre. Lehet, hogy
ez egy csapda? Katonák, netán gyilkosok várakoztak a fehér falak
mögött?
Nem – jutott döntésre magában. Az előtte álló nőn nem
látszott feszültség, mindössze egy szolgáló volt, aki úrnője
parancsait követi. Parmenión leszállt a lováról, és a csődört
átvezette a keskeny kapun, majd tovább a benőtt kerten át
kanyargó úton.
Ám gondolatait valami felhőzte.
Mi lehetett ezzel a hellyel?
Nyugalom uralkodott itt, harmónia és csend, de az érzékei
mégis szinte sivítottak, és egyre feszültebb lett.
Megállt a főbejárat előtt, és csődörét kikötötte egy lelógó
faághoz.
– Ki az úrnőd? – érdeklődött.
– Egykor gyógyító volt, uram – felelte az asszony.
A templomban sötétség uralkodott, Parmeniónt pedig egy kis
szobába vezették, ahol az egyetlen ablakot vastag gyapjúfüggöny
takarta. A keskeny ágyon egy öregasszony feküdt: szeme vak, arca
csontsovány. A hadvezér az ablakhoz lépett, és elhúzta a függönyt.
Ragyogó napfény töltötte meg a helyiséget.
A spártai lepillantott az öregasszony fényben úszó arcára, és
torkán akadt a lélegzete. Hátratántorodott, és a függönybe
kapaszkodott, hogy el ne essen. Elméje legsötétebb zugából egy
emlék tört elő. Ismét maga előtt látta azt a kertet, ott
Olümpiában, ahol először ölelkeztek Deraével. És látta, ahogy ott
fekszik az ágyában, és újra hallotta lágy, édes hangját.
„Álmomban egy templomban voltam, ahol minden vaksötét
volt. Akkor így szóltam: „Hol van Makedónia Oroszlánja?”
Ekkor a nap felragyogott és megpillantottam egy fehér
tollforgós sisakot viselő hadvezért. Sudár volt, büszke és háta
mögül tűzött a fény. Észrevett…”
– Magasságos Héra! – suttogta Parmenión, és térdre rogyott. –
Nem lehetsz te, Deraé! Nem lehetsz!
Az öregasszony felsóhajtott.
– Pedig én vagyok. Mikor ledobtak a hajóról, nem haltam meg.
Kijutottam a partra. Évekig várakoztam itt, abban a hiszemben,
hogy értem jössz.
Parmenión remegő ujjakkal fogta meg a kezét.
– Halottnak hittelek. Hadészig elmentem volna érted!
– Tudom.
– Miért nem üzentél nekem soha?
– Nem tudtam. Gyógyító lettem, papnő. És amikor
megtudtam, merre vagy, láttam, hogy már Thébaiban élsz egy
másik nővel. – Erre a férfi semmit sem mondhatott, és amúgy is
úgy érezte, képtelen egy szót is szólni a torkába gyűlt gombóctól.
Csak ült ott, és fogta az asszony megdagadt, csúzos kezét, míg az
mesélt a templomban leélt évekről, a lelke által megtett utakról,
túl a tengeren, hogy megmentette őt és Thétiszt a thébai pestistől,
és hogy ő volt a kalauza az alvilágban, mikor megmentették
Alexandrosz lelkét, hogy miként gyógyította meg a férfi
agydaganatát, és adta vissza ifjúsága egy darabját. Végül Deraé
elmesélte, hogyan utazott Thénának álcázva az Igézet világába.
Ekkor a hadvezér hangosan felnyögött.
– Miért nem fedted fel magad előttem?
 – Szerintem megtettem volna – de azután rátaláltál a másik...
magamra. – Ekkor a férfi sírni kezdett, és Deraé érezte, amint
puha, meleg könnycseppek hullanak a kezére. – Ó, drágám, ne
légy szomorú. Csodálatos életem volt, rengeteg embert
meggyógyítottam. És figyeltelek, és vigyáztam rád. Én nem érzek
bánatot. Kincsként őriztem együtt töltött napjainkat, melegen és
ragyogóan őrzöm meg őket emlékezetemben.
– Ne halj meg! – kérlelte a férfi. – Kérlek, ne halj meg!
Az asszony halovány mosolyt villantott fel.
– Ez meghaladja a nekem jutott hatalmat. De nem azért
küldtem érted Kamphitheát, hogy gyötörjelek. Figyelmeztetnem
kellett téged. Szamothraké Úrnője...
Aida, emlékszel?
– Igen.
– Makedóniában van. Meg akarja szerezni Alexandrosz
nyakláncát, de meg kell állítani. A nyaklánc nélkül a Sötét Isten
győzni fog.
– Tudom. De ne aggódj! Megvédem Alexandroszt.
– Aida hatalma óriási. Sosem lankadhat az éberséged.
– Nem fog – felelte a férfi törődötten. – De mondd csak, le
lehet győzni valahogy a Káoszszellemet? Meg lehet ölni a démont
anélkül, hogy Alexandrosznak baja essen?
– Nem – felelte Deraé –, nem lehet megölni. És még ha
Alexandrosz meg is hal, ő akkor is tovább él: amint a gazdatest
elpusztul, a tűz martalékává válik vagy felfalják a férgek, netán a
dögmadarak, ismét kiszabadul.
– De ha visszatartjuk, nem fog beleunni a próbálkozásokba,
hogy megszállja Alexandroszt? Nem lenne egyszerűbb keresnie
egy másik embert, és az ő lelkét leigáznia?
– Erre ő sem képes – jött a válasz. – Aznap éjjel
Szamothrakén, mikor te... – Itt Deraé szünetet tartott egy
pillanatig, majd szelíden, szinte bocsánatkérően elmosolyodott,
hogy azután folytassa: – ...amikor Alexandrosz megfogant, azt az
időpontot nem véletlenül választották. Különleges, szentségtelen
pillanat volt az. Nagy varázslatokat szőttek, ártatlanok vérét
ontották. Az egész azzal a céllal történt, hogy a megfogant
gyermeket Kadmilosz gonoszságához kössék. A gyermek lett a
kapu, amelyen a Fenevad átjuthatott. Amíg Alexandrosz él,
Kadmiloszhoz kapcsolódik. Ugyanígy a Sötét Isten sem hagyhatja
el a herceget: össze vannak láncolva, mindaddig, míg a test él.
– Vagyis nincs remény?
– Mindig van remény, drágaságom. A gonosz nem önmagában
létezik. Létezik az egyensúly.
Deraé hangja elhalt, és egy pillanatra a férfi azt hitte, meghalt.
A Sötét Istenről szóló összes gondolata szertefoszlott. Megragadta
a szerelme kezét, a nevét kiáltotta. Az asszony vak szeme kinyílt,
és erőtlenül rámosolyogott.
– Ne beszéljünk erről többet! – suttogta Parmenión. – Meséld
el az itteni éveidet! Hadd osztozzam rajtuk veled!
A hadvezér leült, és addig hallgatta, míg a nap le nem bukott
nyugaton, és észre sem vette, hogy megérkeztek a tisztjei, és
némán megálltak az ajtóban. Nem tolakodtak bele kézzelfogható
bánatába.
Végül, ahogy az este első csillagai megjelentek az égen, Deraé
vett egy nagy, reszketeg lélegzetet.
És meghalt...
Nem búcsúzott el, nem volt könnyes istenhozzád. Az egyik
pillanatban még élt, lélegzett, a következőben a lelke már
távozott.
Ahogy leállt a légzése, Parmenión hátratántorodott, és a
szobára olyan béke telepedett, amelyet egyetlen jelenlévő sem élt
még át korábban. Meleg volt, és vigasztaló, felemelő és
szeretetteljes, megérintette a szíveket, az elméket és a lelkeket.
Ptolemaiosz előrelépett, és átölelte a hadvezért. A többiek
követték a példáját.
Majd végtelen gyengédséggel kivezették a síró spártait a
kertbe, ahol csataménje várta.
 Nagy-Phrügia, Kr. e. 336
Az ezt követő hetekben Parmenión minden energiáját a
hadjárat megtervezésébe fektette, már pirkadat előtt felkelt, és az
alkony leszállta után is dolgozott, amitől még a fiatalabb tisztjei is
kidőltek. Ellenőrizte a készleteket, a kartográfusoknak
megparancsolta, hogy térképezzék fel a vidéket, megszervezte az
ellátó szekereket, lovasokat küldött ki, hogy jelentsék, ha
megérkeznek a készleteket szállító athéni hajók, gondoskodott a
kvártélyozásról, a végsőkig feszítette erejét.
Attalosz próbált okosan szót érteni vele, könyörgött, hogy
lassítson, de a spártait nem lehetett megállítani. Minden tanácsra
fittyet hányt, és rendületlenül menetelt előre. A múltban Mothak
segédkezett neki, aki lélegzetelállító szervezési készségekkel
rendelkezett. Most azonban úgy érezte, nem bízhat senkiben.
Hamarosan egy harmincezres sereg kel át a
Hellészpontoszon. A lovaknak biztonságos legelőre, az
embereknek húsra, gabonafélékre és vízre lesz szükségük. A
csaták általában lezajlanak a maguk útján, ám az emberek
harckészültségének fenntartása valóságos művészet. Egy
négyökrös szekér harminc hordó vizet tud átszállítani a sivatagon,
de az ökröknek is inniuk kell, és tíz nap múltán már csak tizenöt
hordó marad. Parmenión ilyen kérdésekbe vetette bele magát,
hogy ezzel védelmezze lelkét a Deraé halála miatti kíntól.
És ott voltak még a veszekedések és verekedések, amelyek a
seregen belül robbantak ki, ahol olyan ősi ellenségek meneteltek
együtt, mint a paiónok, az illírek, a makedónok, az athéniak és a
trákok. Mindennap újabb vérviszályról érkeztek jelentések, és
sokan haltak meg a párviadalokban. Parmeniónt és Attaloszt
gyakran kérték, hogy mondjanak ítéletet ezeknek a párbajoknak a
túlélői felett, és a spártait bosszantotta, hogy jó harcosokat kellett
halálra ítélnie.
Ám még ezek a döntések is jobbak voltak, mint az az állandó,
maró gondolat, hogy Deraé mindvégig élt, és hogy most egyszer s
mindenkorra elragadták tőle.
Az ötödik hét derekán a délután közepén a Perzsa
Birodalomnak ezen az őrhelyén felderítők hozták a hírt, hogy egy
csapat makedón tiszt is érkezett az athéni hajókkal.
Philipposznak még mindig nem volt se híre, se hamva,
Parmenión pedig magában elmorzsolt egy szitkot.
A perzsák elmenekültek a támadó haderő elől, és sok görög
város kérte arra a makedónokat, hogy szabadítsák fel őket.
Parmenión azonban még nem szórhatta szét ennyire az
előrenyomuló sereget, különben egy ellentámadás szétzúzhatná,
és kénytelen volt megvárni, míg megérkezik a király, és vele a
sereg maradéka. Tudta, hogy a késlekedés hamarosan városok
elszántságának gyengüléséhez vezet, és hogy sokan megvonják
majd tőlük a támogatásukat.
A spártai a legyőzött városban, Kabaliában elfoglalt magának
egy házat, amelyen Attalosszal osztozott. A kardforgató remek
hangulatban leledzett a támadás óta, és örömmel osztotta meg a
parancsnoki teendőket. Összességében ők ketten jól kijöttek,
Attalosz az általa csak aprólékos részleteknek nevezett ügyleteket
a spártaira hagyta, míg ő mindennap kilovagolt vadászni vagy
felderíteni a terepet.
A vén harcos népszerűségre tett szert a katonák körében, mert
soha nem habozott a hadsor élén lovagolni, és mert kitüntette
magát a perzsákkal vívott első összecsapásokban.
Parmenión áttolta a papírokat a széles íróasztal túlsó felére, és
kinyújtóztatta a lábát. Fáradt volt. Halálosan fáradt. Nem okozott
nehézséget bevonulni Ázsiába, de egy hosszú hadjárathoz
nagyobb állóképesség, több bátorság és fenntartott
összpontosítás kellett, mint amire emlékei szerint valaha is
szüksége volt.
Philipposznak hároméves ütemtervet adott át. Három év kell
ahhoz, hogy Kis-Ázsiát leigázzák, és biztonságossá tegyék. Három
év és hatvanezer ember. Ez nem csekély vállalkozás és a
hatvannégy éves Parmenión elmélázott, vajon megéli-e a hadjárat
végét.
Rengeteg gondot kellett megoldani, köztük a legégetőbbet a
hadsereg élelmezése jelentette. Harminc napra elegendő
készlettel keltek át a Hellészpontoszon, és ennek kétharmadát
már felélték. A begyűjtő csapatok beszállították, amit a környéken
találtak, de Parmenión már alig várta, hogy az utánpótlást szállító
hajók elérjék a kijelölt – és védett – öblöket. Philipposznak
mindössze százhatvan hajó állt rendelkezésére. Amennyiben a
perzsa flotta az Égei-tengerre indul, a makedónok háromszoros
túlerővel kerülnek szembe, a szárazföldi sereget pedig az éhezés
készteti megadásra és visszavonulásra.
De még ha az élelem biztosított is, akkor is ott a perzsa had
jelentette gond. Ha elég időt kap az új király, Dareiosz, akár
egymilliós sereget is kiállíthat. Parmenión tudta, hogy ez
valószínűtlen, de még ha csak KözépPerzsiából hívja be katonáit,
a makedónok akkor is százhúszezer jól felfegyverzett,
fegyelmezett emberrel kerülnek szembe. Köztük közel
negyvenezer képzett parittyással és íjásszal. Még ha Philipposz
megérkezik az erősítéssel, a makedónoknak akkor is csak mintegy
ezer íjásza lesz.
Parmenión úgy vélte, hogy Philipposz rendkívül éles elméje
dacára sem fogta fel soha, hogy mivel áll szemben egészen
pontosan, mi is az a Perzsa Birodalom.
 A nagykirály a nyugati Phrügiától a messzi Hindukus földjéig
uralkodott, termékeny szántóföldektől a kopár sivatagokig, a
zúzmarás erdőktől a járhatatlan dzsungelekig. Ám éppen
uralkodási módszere nehezítette meg a birodalom meghódítását.
A szatrapák és az alávetett királyok jobbára önállóak voltak, saját
seregeket állítottak és helyi adókat vetettek ki. Még ha Philipposz
szét is zúzza Dareioszt, akkor is további tucatnyi, hatalmas
ellenséggel kell farkasszemet néznie, amelyek mindegyike képes a
makedónnál nagyobb sereget csatasorba állítani.
Kétmillió négyzetmérföld, száz különböző nép. Philipposz
összes múltbeli hódítása fikarcnyit sem számítana ilyen kilátások
mellett!
A nap nyugat felé bukott már, amikor a spártai átsétált a
táboron, meg-megállt, hogy szemügyre vegye a kerítéseket, meg a
lovak karámjai körül járőröző katonákat. Az egyik ifjú őrszemet
rajtakapta, amint némán kenyeret és sajtot majszol; kardja és
sisakja mellette hevert. Amikor a fiú meglátta a hadvezért, talpra
kecmergett.
– Sajnálom, uram. Ma még nem volt lehetőségem enni.
– Nehéz felhasított torokkal falatozni – felelte erre Parmenión.
– Ez itt az ellenség földje, és csak kevés itt a barátunk.
– Tudom, uram. Nem fordul elő többet.
– Így van. Mert ha legközelebb ilyen hanyagságon kaplak,
magam nyiszálom el a torkodat.
– Köszönöm, uram... úgy értem...
– Tudom, hogy érted – mordult fel a spártai, és továbbment.
Mind olyan fiatalok voltak, szakálltalan gyerekek, akik
háborúsdit játszanak.
Jó egy órán át sétálgatott a város melletti táborban, majd
visszatért a házába. Fehér falú épület volt, csodaszép szobrok
szegélyezték a sétányokat és a kerteket, a szobák tágasak voltak,
az ablakok magasak és szélesek. A padlót nem mozaik díszítette,
hanem puha szőnyegeket terítettek rájuk, amely mélyen
besüppedt a talp alatt. A belső falakat hatalmas festmények
borították, és a perzsák isteneit, a hatalmas Ahura Mazdát, a
Bölcsesség Urát, meg az őt szolgáló kisebb daévákat ábrázolták.
Az egyik rabszolgalány egy kancsó mézbort hozott a
hadvezérnek, aki átvett egy kupával, aztán elbocsátotta a lányt.
Alkonyodott már, mikor egy másik lány lépett be, és felgyújtotta a
falra akasztott rézlámpásokat. A szoba hamarosan lágy
aranyfényben izzott, a spártai pedig kibújt mellvértjéből, és
levette lábszárpáncélját, hogy aztán a mézborral leheveredjen egy
széles kerevetre.
Attalosz itt találta kora este. A kardforgató hosszú, szürke
khitónját viselte, fehér haját ezüsttel szegett fekete bőrszalaggal
fogta hátra.
– Termékeny volt a napod? – tudakolta a makedón.
A spártai vállat vont.
– Talán. Bárcsak itt lenne Philipposz! Sok város éljenezve és
üdvözlő lakomákkal fogadna minket. Ha még sokáig húzzuk az
időt, az csak hátrányunkra válik. Meghallják, hogy a nagykirály
hadi előkészületeket tesz, és máris elreteszelik a kapukat az
orrunk előtt.
– Látom, még mindig komor hangulat gyötör. Az az oka, hogy
azt a perzsa kecskehúgyot iszod. Finom görög borra van neked
szükséged – tette még hozzá Attalosz, megtöltött egy arany
boroskupát, és a felét felhajtotta egyetlen húzásra.
– Már nem vagyok komor hangulatban – mondta Parmenión
lassan –, de kémeink jelentése szerint a nagykirály akkora sereget
állít, amelyhez foghatót azóta nem látott a világ, hogy Xerxész
megtámadta Hellászt. Az egész birodalmat futárok járják:
Kappadókiát, Piszidiát, Szíriát, Pontuszt, Egyiptomot,
Mezopotámiát... El tudod képzelni, hányan jönnek majd
ellenünk?
– Majd legyőzzük őket – ült le Attalosz, és kinyújtotta a lábát.
– Ennyi az egész?
– Hát persze, sztratégosz. Majd kigondolod a győzelem nagy
ívű tervét, mi pedig mind jóízűen alszunk az ágyunkban.
Parmenión kuncogott.
– Évekkel ezelőtt kellett volna rákapnod az italra. Jót tesz
neked!
– Sosem késő tanulni. Én viszont veled értek egyet. Már alig
várom, hogy láthassam Philipposzt: túl sok idő telt el. Hat
hónapja hallottam róla utoljára, mikor Kleopátra arra várt, hogy
megszülje a fiát, a király pedig az ünnepségeket tervezgette. Jó
lesz újra látni.
Attalosz felnevetett.
– Volt idő, spártai, mikor holtan akartalak látni. Mára
szórakoztató társaságnak tartalak. Talán csak a kor mondatja
velem.
Mielőtt Parmenión felelhetett volna, egy szolga jelentette be,
hogy hírnökök érkeztek Pellából. A hadvezér felállt, és a szoba
közepére sétált, hogy fogadja őket.
Elsőként Héphaisztion lépett be, utána Kasszandrosz, majd a
lovasság vezére, Kleitosz. Héphaisztion meghajolt, de az arca
merev maradt, és a szeme elárulta, hogy feszült.
– Nehéz utatok volt? – kérdezte Parmenión.
– Leveleket hoztunk a királytól – felelte Héphaisztion
mereven, és odalépett a spártaihoz. Kasszandrosz és Kleitosz
Attalosz felé indult. Kleitosz egy szorosan összegöngyölt
papirusztekercset szorongatott, amelyet most átnyújtott a
kardforgatónak.
 Parmenión több száz alkalommal kapott ilyen üzeneteket.
Most mégis valami szörnyű feszültség terjengett, és a spártai
érzékei kiélesedtek. Tekintete Kleitoszra villant: a lovassági tiszt
egy lepecsételt tekercset nyújtott át Attalosznak, de jobb keze a
csípőjén függő tőre felé araszolt. Kasszandrosz az egykori
kardforgató baljára lépett, jobb keze láthatatlanul bújt meg
köpenye alatt. A hadvezér egyetlen rémes pillanat alatt tudta, mi
fog következni.
– Attalosz! – kiáltotta. Héphaisztion a spártaira ugrott,
leszorította mindkét karját, és Parmenión hiába vergődött, a
fiatalabb férfi erősebbnek bizonyult. A két másik tiszt kardot
rántott, és Attaloszra rontottak. Az öregember szobormereven
állt, túlságosan döbbenten, hogy mozduljon. Vaspenge fúródott a
hasába, mire felkiáltott. Egy másik kard a nyakára csapott le, és
szörnyű sebet ejtett rajta. A férfi térde megroggyant. Kardok és
tőrök döftek bele még azután is, hogy elesett, és már azelőtt halott
volt, hogy padlóra zuhant volna.
Héphaisztion elengedte Parmeniónt, aki hátratántorodott, és
remegő kézzel vonta ki a kardját.
– Nosza, gyertek, árulók! – rikoltotta. – Fejezzétek be, amit
elkezdtetek!
– Befejeztük, uram – szólalt meg Héphaisztion, akinek a bőre
egészen szürke lett minden napbarnítottsága dacára. – A király
parancsára tettük.
– Nem hiszem el! Most öltétek meg Philipposz király legjobb
barátját!
– Tudom, uram. De Philipposz halott.
A szavak mérgezett nyílként fúródtak Parmeniónba, és
hátrahőkölt tőlük.
– Halott? HALOTT?
 – Akkor gyilkolták meg, amikor belépett az amfiteátrumba,
hogy megünnepelje fia születését. A gyilkos az árnyékban bujkált,
és szíven döfte Philipposzt.
– Ki volt az? Ki tette?
– Pauszaniasz – válaszolta Héphaisztion. – Addig dajkálta
gyűlöletét, noha ügyesen álcázta, mert sosem bocsátotta meg
Philipposznak, hogy nem szolgáltatott neki igazságot Attalosszal
szemben.
– De miért nem védte a királyt senki?
– Azt parancsolta a királyi testőrségnek, hogy harminc lépéssel
maradjanak le mögötte, mert nem akart zsarnoknak tűnni, akit
saját birodalmában is védeni kell.
Egy szempillantás alatt meghalt.
– Magasságos Héra! Nem hiszem el! Se varázslat, se
orgyilkosok, se seregek nem tudták megállítani Philipposzt! És
most azt mondod, hogy egy eltaszított szerető vágta le?
– Igen, uram. Immár Alexandrosz a király. Itt lesz, amint
Hellászban elrendezi az ottani dolgokat. Viszont parancsba adta,
hogy azonnal végezzünk Attalosszal, amint ideérünk.
Parmenión lepillantott a halottra, aztán a földre dobta kardját,
az egyik kerevethez ment, és lerogyott rá, kezébe temetve arcát.
– Mi történik Makedóniában? – sikerült végül kinyögnie.
Héphaisztion leült mellé.
– Majdnem kitört a belháború, de Alexandrosz gyorsan lépett,
és megsemmisítette ellenségeit. Amüntaszt megölték, akárcsak
Kleopátrát és újszülött gyermekét, meg vagy még harminc
nemest.
– Uralmát azzal kezdte, hogy megöletett egy kisdedet? Értem.
– Parmenión kihúzta magát, tekintete fagyos lett, arca merev
maszk. Felállt, felkapta a kardját, és visszacsapta a tokjába. –
Gondoskodjatok róla, hogy a testet elszállítsák, és a vért kimossák
a szőnyegből! Aztán takarodjatok a házamból!
Héphaisztion elvörösödött.
– Alexandrosz megkért, hogy vegyem át Attalosz helyét. Azt
hittem, használhatom a termeit.
– Akkor rosszul gondoltad, kölyök! Volt idő, mikor azt hittem,
a nagyság magvait hordozod magadban, de most már látom, mi
vagy: egy gyilkos, aki pénzért öl. Messzire jutsz majd, de az én
társaságomban nem lesz részed, mint ahogy a barátságomban
sem. Értjük egymást?
– Értjük – felelte Héphaisztion összeszorított szájjal.
– Remek. – A spártai a másik kettő felé pördült, tekintete
végigsöpör rajtuk, aztán lepillantott a padlón heverő testre. –
Igazi férfi volt. Természetének akadtak sötét elemei is, de
hűségesen szolgálta királyát. Sok évvel ezelőtt az életét
kockáztatta, hogy megmentse Alexandroszt. Ti most elhoztátok
neki a jutalmát. Holnap eltemetjük, méghozzá illő pompával. Van
valakinek ellenvetése?
– Nekem... – nyitotta szóra a száját Kasszandrosz.
– Fogd be a pofád! – ordított rá Parmenión,
– Csak királyunk parancsait követtük – szólalt meg Kleitosz
vöröslő képpel, és parázsló tekintettel.
– Ahogy ő is – vágott vissza Parmenión, és a holttestre
mutatott. – Reméljük, hogy nektek nem ugyanez lesz a
jutalmatok!
Majd a spártai egyetlen további szó nélkül kivonult a teremből.
A kinti folyosón szolgák gyülekeztek.
– Ne féljetek! – szólt oda nekik. – A gyilkolásnak vége.
Vigyétek ki a testet, és készítsétek fel a temetésre!
Egy fiatal lány lépett elő, és hajtott fejet.
 – Van itt egy ember, nagyuram, aki nem sokkal ezelőtt
érkezett. Állítólag a barátod, és azt mondja, négyszemközt
szeretnéd fogadni.
– Megmondta a nevét?
– Azt mondta, Mothaknak hívják. Öregember, és a termeidbe
kísértem. Helyesen cselekedtem?
– Helyesen. Viszont senkinek se beszélj róla, hogy itt van!
Mothak némán üldögélt a lámpás puha izzásában, szeme a
semmibe meredt, nem összpontosult semmire, befelé pillantott.
Érzelmeit felélte, és még a lángok meg a romok emléke sem
kavart fel benne friss szomorúságot.
Mit keresel te itt? – mélázott el magában. A válasz gyorsan
érkezett: – Hova máshova mehetnék?
A vén thébai lépteket hallott a folyosóról, és kiszáradt szájjal
állt fel a kerevetről.
Parmenión lépett be, de hallgatott. A spártai minden kertelés
nélkül megtöltött két kelyhet vizezett borral, és az egyiket
átnyújtotta Mothaknak. A thébai gyorsan felhajtotta.
– Minden elpusztult – közölte, és visszaroskadt a kerevetre.
Parmenión leült mellé.
– Meséld el!
– Thébai romokban hever: minden ház, minden terem,
minden szobor. Semmi sem maradt Thébaiból.
Parmenión csendben ült, kifejezéstelen arccal.
– Felkeltünk a megszállók ellen – folytatta Mothak –, de
Kadmeiát nem tudtuk visszafoglalni. A makedónok bezárták
előttünk a belső kapukat. Viszont így is csapdába ejtettük őket
odabent, a város közepén, és egy darabig azt hittük, kivívjuk a
szabadságot. Athén azonban nem ismert el minket, így aztán a
többi várostól sem kaptunk segítséget. Még Spárta sem volt
hajlandó katonákat küldeni. Aztán megérkezett Alexandrosz egy
sereg élén. Rádöbbentünk, hogy nincs esélyünk ellene, és békét
ajánlottunk, de a katonái lerohanták a várost. Szörnyű volt látni
az öldöklést... férfiakat, nőket, gyerekeket vágtak le... mert nem
lehetett hova menekülni. Ezrek haltak meg, a többieket pedig
foglyul ejtették, hogy eladják őket rabszolgának. Alexandrosz
maga rendelte el a város lerombolását, és ostromgépeket
hozatott. Minden szobrot, minden oszlopot ledöntöttek, és porrá
zúztak. Thébai nincs többé... teljesen elpusztult.
– Te hogy menekültél meg?
– Egy pincébe bújtam, de rám találtak.
Kivonszoltak, és egy tiszt elé hurcoltak. Szerencsére Koinosz
volt az, aki megismert. Tőle kaptam pénzt és egy gyors lovat, így
aztán Athénba mentem, ahol hajóra szálltam Ázsia felé. Miért
tette ezt Alexandrosz? Miért pusztította el a várost?
– Erre nem tudom a választ, barátom. Annak azonban örülök,
hogy te épségben megúsztad.
– Rettenetesen fáradt vagyok – suttogta Mothak. – Nem
aludtam jól a... a pusztítás óta. Egyfolytában hallom a sikolyokat,
látom a vért. Mire volt jó mindez, Parmenión?
A spártai átkarolta barátja vállát.
– Pihenj most! Reggel majd beszélünk. – Megfogta Mothak
karját, és a széles ágyhoz vezette. – De most aludj!
A thébai engedelmesen elterült az ágyon, és lehunyta a szemét.
Kisvártatva elaludt, de az álmok ismét jöttek, ő pedig felnyögött,
és könnyek kezdtek csorogni lezárt szemhéja alól.

Parmenión elhagyta a szobát, és kiballagott a holdfényes

kertbe, Tamisz szavai jutottak el hozzá az Idő folyosóin át. A vén
jósnő négy évtizeddel korábban Thébaiban felkereste, nem sokkal
azelőtt, hogy támadásra vezette a városlakókat a spártaiak
megszállta Kadmeia ellen.
 „Te, Parmenión, keresztúton állsz. Az egyik út a napfénybe és
a kacagásba vezet, a másik pedig a fájdalomba és a
csüggedésbe. Thébai városa a te kezedben van, mintha csak egy
apró játékszer lenne. A napfényes úton a város gyarapszik, de a
másikon megtöretik, porrá zúzatik és elfeledik.”
A jósnő azt tanácsolta neki, hogy utazzon Trójába, de elengedte
a füle mellett a szavait, mert spártai kémnek hitte.
Ha követte volna a tanácsát, megtalálta volna Deraét, és együtt
éltek volna békében és harmóniában. Nem lett volna makedón
sereg, és ő sosem nemzette volna Alexandroszt.
Parmenión azon kapta magát, hogy szédül mindannak súlya
alatt, amit megtudott. Deraé élt... de mostanra halott, Philipposz
is eltávozott, Attaloszt meggyilkolták, Thébai romokban hever.
Szinte hallotta a Sötét Isten hahotáját.
– Nem – mondta ki hangosan –, még csak ne is gondolj rá! –
Leült egy fából ácsolt padra, gondolatai között ott örvénylett a
rengeteg, egymást elfedő kép: a fiatal és élettől lüktető Deraé,
majd öregen, amint haldoklik; a nevető és vedelő Philipposz;
Alexandrosz, az Aranygyermek az Igézet erdejében; a sudár és
bátor Attalosz, amint szembeszáll az ellennel. És emlékezetének
mélyéről felemelkedett a karcsú, aszketikus Epameinóndasz,
amint csendben üldögél dolgozószobájában, és Thébai
felszabadítását tervezi.
Oly sok arc, oly sok drága emlék...
És mindezt mára oda. Nem is tudta teljesen elhinni.
Hogyan lehet Philipposz halott?
Micsoda életerő! Micsoda lendület! Elég egyetlen tőrszúrás, és
a világ máris más lett. Parmenión megborzongott.
Hogyan tovább, spártai? – tette fel a kérdést magának. – Úgy
szolgálod a férfit, ahogy szolgáltad a gyermeket? Mi van akkor, ha
a Sötét Isten visszatért? Meg tudod ölni Alexandroszt?
 Kivonta a kardját, ránézett a holdfényben csillogó pengére, és
elképzelte, amint belevág az új királyba. Összeborzadt, és
elhajította a fegyvert. Hideg szél motozott a bokrok között, ő
pedig felállt, és odasétált, ahová a kard esett. Lehajolt, felemelte,
és lesöpörte róla a földet.
Látta mindazt a gonoszságot, amelyet Philippusz zúdított a
világra. Ha Alexandroszból is ilyen ember lett...
Hangja nem volt több suttogásnál.
– Akkor megölöm.
 Iónia, Kr. e. 334 tavasza
Alexandrosz azonban nem jött Ázsiába, mert hírt kapott róla,
hogy a paión és a triballosz törzsek ismét fellázadtak Észak-
Hellászban, és az új király vezette makedón had kénytelen volt
ellenük vonulni.
Alexandrosz a hadjáratot ragyogóan vívta meg,
diadalmaskodott, de a perzsák aranya ismét lázongásokhoz
vezetett a Spárta irányította déli városok körében, és a felkelés
csírái szárba szökkentek.
Athénban Démoszthenész, a szónok a makedónok ellen
uszított, Alexandrosz pedig délnek indult hadai élén, elhaladt
Thébai romjai mellett, és komoly erőfitogtatásba kezdett, hogy így
kényszerítse a görög városokat engedelmességre. Noha sikerrel
járt, időveszteséggel is, így Parmenión már több mint egy éve
időzött Ázsiában – kezdtek elfogyni az emberei és a készletei, a
perzsa sereggel pedig macska-egér játékot űzött.
A harci kedv a mélypontra zuhant, miközben a Parmenión és a
Héphaisztion vezette, nehézségek gyötörte sereg az ión
partvidéken vonult, és erődített tábort vert Leszbosz szigetétől
nem messze egy öbölnél. Sietve sáncokat emeltek, és a
makedónok bőségesen kiérdemelt álomra hajtották a fejüket,
alighogy a nap lebukott az Égei-tengerbe. A készletek fogytán
voltak, az emberek pedig a tábortűz köré gyűltek, hogy
elfogyasszák fejadagjukat: egy csík szárított marhahúst, meg az
aznapra járó száraz kenyérdarabjukat.
Héphaisztion levette a sisakját, és fejét lehajtva lépett be a
vászon sátorlapot félrehajtva, amely Parmenión sátrának ajtaját
jelképezte. Az öreg hadvezér, és thébai barátja, Mothak a földön
ültek, térképek és tekercsek fölé hajolva.
 A spártai felnézett.
– Kiküldted a felderítőket?
– Igen – felelte Héphaisztion.
Parmenión bólintott, és visszatért a térképhez.
– Holnap átvágunk Müszián. Ott több kisebb város is akad, ők
pedig ennivalóhoz és pénzhez juttatnak minket.
– Az emberek kezdenek belefáradni a menekülésbe! – csattant
fel Héphaisztion. – Miért nem állunk meg, és mutatjuk meg a
perzsáknak a makedón lándzsák erejét?
– Mert nincs hozzá elég erőnk – vágott vissza Parmenión. –
Memnónnak közel ötvenezer harcosa van, mind kiválóan képzett
és jól felfegyverzett. Azzal azt kockáztatnánk, hogy szétvernek
minket.
– Én ezt nem hiszem.
– Higgy, amit csak akarsz!
Héphaisztion lekuporodott a spártai mellé.
– Hallgass rám, uram, az emberek kezdenek csüggedni!
Győzelemre van szükségünk.
Parmenión hideg kék szeme összekapcsolódott
Héphaisztion tekintetével.
– Szerinted én nem akarok egy győzelmet? Az istenekre,
ember! A jobb karomat odaadnám egyért. De nézd meg a vidéket!
– intett a kecskebőr térkép felé. – Amint elfogadjuk, hogy
megütközünk, a perzsák átkarolják a szárnyainkat, és elvágnak
minket a visszavonulástól. És akkor elvesztünk. Tudom, hogy
nem könnyű egy hozzád hasonló ifjúnak elfogadni, de ezernél is
kevesebb lovasunk, meg alig pár száz íjászunk van.
Nem tudnánk tartani őket. Viszont azt megtehetjük, hogy
mozgásban tartjuk őket, így Alexandrosz ellenállás nélkül kelhet
át a Hellészpontoszon a fősereggel. És akkor megkapod a csatát,
amiről álmodsz.
 – Szóval így beszél Makedónia Oroszlánja! – dörmögte
gúnyosan Héphaisztion. – Volt idő, mikor már a neved hallatán
menekülőre fogta az ellen. Csakhogy mindenki megöregszik.
Parmenión elmosolyodott.
– Ha szerencsések vagyunk, mindketten bölcsebbek leszünk a
korral, gyermek. És akkor már egyikünket sem zavar majd a
kutyakölykök csaholása.
A spártai figyelme ismét a térképre irányult, Héphaisztion
pedig, lenyelve dühét, elhagyta a sátrat. Vagy egy órán át járta a
tábort, ellenőrizte az őrszemeket, beszélgetett az emberekkel,
majd felkapaszkodott a keleti szirtre vezető tekervényes
ösvényen, és megállt a holdfényben: tekintetét keletre, a Perzsa
Birodalom mesés vidékére szegezte. Micsoda megkaparintandó
gazdagság vár ott! Mekkora kivívandó dicsőség! Iónián túl
kezdődött a fémekben, ezüstben, aranyban, vasban gazdag
Phrügia. Azon túl Kappadókia, Arménia, Mezopotámia. Majd a
birodalom szíve: Babilónia, Média és maga Perzsia.
Makedónia éves jövedelme nyolcszáz talentum ezüstre rúgott –
egy kész vagyon. De állítólag Babilóniában volt egy kisebb
kincstár, ahol kétszáznegyvenezer talentum aranyat őriztek.
Héphaisztion beleremegett egy ekkora gazdagságnak még a
gondolatába is. Aranyvárosok álltak ott, és színezüst szobrok.
Emberfejnyi drágakövek. Perzsia! Még a mesés Midász, akinek
érintése mindent arannyá változtatott, még ő sem tudott volna
egy emberöltő alatt sem akkora vagyont felhalmozni, mint
amennyit Perzsia birtokolt.
A hold már fényesen ragyogott, mikor Héphaisztion
megpillantotta a keskeny síkon vágtatva közeledő lovast. A férfi a
paión felderítők széles peremű bőrkalapját viselte, a tiszt pedig
integetni és kiabálni kezdett, hogy felhívja magára a figyelmét. A
lovas észrevette, és kistermetű hátasát arra kormányozva,
felkaptatott a domboldalon.
– Milyen hírt hozol? – kérdezte Héphaisztion a felderítőtől.
– A király Trójában van, uram – érkezett a válasz.
A tiszt örömében a levegőbe bokszolt.
– Biztos vagy benne? Számos hamis hírt kaptunk már arról,
hogy Alexandrosz megérkezett.
– A saját szememmel láttam a sereget. Több mint harmincezer
embere van.
Héphaisztion ujjongva felkiáltott:
– Akkor hát elkezdődött!
 Az Ida-hegy, Kr. e. 334
A két sereg a hatalmas Ida-hegy árnyékában elterülő síkon
találkozott. A Parmenión mellett lovagló Héphaisztion olyannak
látta a makedónok sátrait, mint a nyakláncra fűzött gyöngyöket:
fehéren világítottak a zöld síkságon.
Katonáskodásban edzett szeme végigfutott az elöl várakozó
ezredeken. Látta a makedón gyalogos társak hat egységét, mind a
kilencezer embert, amint vigyázzba állnak, lándzsáikat
függőlegesen tartván. Mellettük helyezkedett el a háromezer
pajzsos, ahogy mostanra Philipposz testőrségét hívták. Balra
foglaltak helyet az athéniak és a korinthosziak, jó hétezer
szövetséges, akiknek jelenléte volt hivatott képviselni a hellén
egységet. Jobbra a vad trákok tömött sorai tarkállottak. Nehéz
volt megállapítani, mennyien lehetnek, mert nem alakzatba
rendeződtek, hanem egy forrongó masszában lökdösődtek,
tolakodtak. Héphaisztion becslése szerint több mint ötezren
lehettek.
Alexandrosz előrelovagolt a sereg centrumából: vaspáncélja
kisuvickolt aranyként csillogott, a fehér tollforgó alatt sisakja
aranyszínben tündökölt. Még Bukephalosz is vértet viselt, nyaka
körül megkötött, szügyét védő láncvértet, fekete sörényébe és
farkába ezüstszálakat fűztek.
Héphaisztion megrántotta a kantárt, ahogy
Alexandrosz közeledett, mögötte lovagoltak kapitányai:
Kasszandrosz, Philótász, Kleitosz, Koinosz és Parmenión második
fia, Nikki.
A király egyenesen Parmeniónhoz ügetett, és leszállt a lováról.
Az idősebb férfi követte példáját, és letérdelt Alexandrosz elé.
 – Ne, ne! – szabadkozott az uralkodó, és előrelépett, hogy
talpra segítse a spártait. – Sosem fogom engedni, hogy letérdelj
előttem. Örülök, hogy végre találkozunk, barátom. – Alexandrosz
átölelte a nála magasabb hadvezért. – Szeretnék hallani minden
hírt, de előbb hadd intézzek szózatot az embereidhez, hogy utána
a sátramban beszélhessünk!
Parmenión meghajolt, a király pedig visszabaktatott
Bukephaloszhoz. A ló letérdelt, mikor odaért hozzá, ő pedig felült
rá, és kilovagolt a spártai tizenkétezer embere elé. Azok hangos
éljenzésben törtek ki, mikor meglátták, és vigyázzba vágták
magukat. Vértjüket és köpenyüket por lepte, az emberek
fáradtnak és nyúzottnak tűntek.
– Nos, cimborák – kiáltotta Alexandrosz –, jó, hogy újra látlak
titeket! Jó kis fogócskát rendeztetek a perzsákkal. Ám a
bújócskának vége, mert ettől a pillanattól fogva nem futunk
többet. Csatára kényszerítjük az ellenséget, és Dareiosz hatalma
megtörik a makedónok talpa alatt. – Erre erőtlen ujjongás csapott
fel, de az is gyorsan elhalt. Alexandrosz levette sisakját, és
beletúrt verítéktől csatakos aranyhajába. – Közületek ma
mindenki egy arany philipposzt kap, és száz hordó makedón bort
is hoztam magammal, hogy emlékeztessen titeket az otthonra. Ma
éjjel a tiszteletetekre rendezett hatalmas lakomán ünnepeljük
meg eddigi erőfeszítéseiteket.
Héphaisztion csak bámult. Tizenkétezer arany philipposzm–
ebből egyetlen arany egy közkatona éves bérét tette ki... és ilyen
könnyedén csak úgy odadobja! A katonák ujjongásban törtek ki,
amitől Bukephalosz megriadt, és felágaskodott, de Alexandrosz
gyorsan megnyugtatta, és visszanyargalt a várakozó tisztekhez.
– És most beszéljünk a komolyabb ügyekről! – mondta
csendesen, és az élükön visszatért a táborba.
 Alexandrosz egész délután figyelmesen hallgatta Parmenión és
Héphaisztion beszámolóját a perzsa hadsereg jellegéről és
szervezetéről. Dareiosz a harcosok parancsnokságát egy renegát
görögnek, bizonyos Memnónnak adta át, és mint arra Parmenión
rámutatott, ez a Memnón agyafúrt és ügyes hadvezérnek
bizonyult. A perzsák száma vagy ötvenezer emberre rúgott, ezek
fele kappadókiai és északról, Paphlagóniából jött lovas volt.
– Kiváló lovasok – közölte Héphaisztion –, és hírből sem
ismerik a félelmet.
– Vívtatok velük komoly összecsapást? – kérdezte
Alexandrosz.
– Nem – felelte Parmenión. – A könnyűlovasok vagy húsz
kisebb csetepatéba bonyolódtak, de kerültem a komoly
összecsapásokat.
– Nem csoda, hogy a katonáid olyan fáradtnak tűnnek – szólt
közbe Philótász. – Az elmúlt hét hónapban mást se csináltak, csak
futottak az ellenségtől.
– Parmenión bölcsen cselekedett – szólalt meg Alexandrosz. –
Ha itt komolyabb vereséget szenvedünk, valószínűleg elvesztettük
volna Hellász támogatását. Az viszont szinte lehetetlenné tette
volna a jelenlegi hadjáratunk kivitelezését. – Visszafordult
Parmeniónhoz. – Mekkora támogatásra számíthatunk a görög
városoktól?
– Nagyon csekélyre, felség – mondta a hadvezér. – Kezdetben
szívesen láttak minket, küldöttségeket menesztettek hozzánk,
hogy biztosítsanak minket a támogatásukról. Ám a hónapok
múlásával lelohadt a bizakodásuk. Dareiosz mostanra pedig
megerősítette a mütilénéi és az epheszoszi helyőrséget.
Héphaisztion hallgatta a párbeszédet, és közben Parmeniónt
figyelte. A spártai merevnek és idegesnek tűnt, fakó szemét egy
pillanatra sem vette le Alexandrosz arcáról. De ha a király észre is
vette, hogy mennyire bámulja őt a hadvezér, nem adta jelét.
– Hol van most az ellenség? – kérdezte
Alexandrosz.
– Zeleia városa mellett vert tábort – felelte Parmenión. –
Kétnapi járóföldre, északkeletre.
– Akkor keressük meg őket! – javasolta a király derűsen.
Váratlanul előrehajolt, és vállon ragadta a spártait. – Valami
zavar téged, drága barátom. Mondd ki bátran!
– Biztosíthatlak, felség, hogy nincs semmi. Mindössze fáradt
vagyok.
– Akkor menj, pihenj, és majd találkozunk holnap reggel – állt
fel Alexandrosz.
Héphaisztion hátramaradt, míg a többiek távoztak, a király
pedig karon fogta, és kiballagtak a holdfénybe, hogy bejárják a
tábort.
– Mi ütött Parmeniónba? – kérdezte a király.
– Amint azt megírtam, felség, haragudott Attalosz megölése
miatt, és elítélte Kleopátra és a kisded meggyilkolását.
Nemsokára ráadásul megérkezett a thébai Mothak is, aki
tudomásom szerint tanúja volt városa pusztulásának. Valami
akkor megváltozott Parmeniónban. Nem ugyanaz az ember már.
Talán csak a kora teszi... Nem tudom. A fegyelmezési és a
stratégiai kérdéseken kívül másról ritkán beszélünk.
– Mit gondolsz, nem bízhatok meg többé Parmeniónban?
– Szerintem ő... még... nem töri a fejét áruláson – fontolta meg
Héphaisztion minden szavát. – Viszont rengeteg keserűség gyűlt
fel benne.
– Szükségem van rá, Héphaisztion, bár talán már nem sokáig.
Most viszont még igen. Ismeri a perzsákat és módszereiket. És
legyen bármi más is – vagy éppen nem –, még mindig kora
legnagyobb hadvezére.
– Egykor az volt, felség. Ma már nem vagyok benne biztos,
mert öreg és megfáradt.
– Ha ez igaznak bizonyul – suttogta Alexandrosz –, akkor
majd te gondoskodsz róla, hogy csatlakozzon Attaloszhoz nagyon
hosszú pihenésében.

Parmenión felhajtotta a harmadik kupa mézborát is, és töltött

egy negyediket. Tudta, hogy túl sokat iszik, de az elmúlt pár
hónapban csak a szesz tompította a rátörő sajgást, csak a bor
enyhítette a lelkére nehezedő terhet. Almában látta Attaloszt és
Philipposzt: mindketten újra fiatalok voltak, telve reménnyel a
jövőt illetően. Látta Spártát az Igézet világában, és ismét a
karjában tartotta a fiatal Deraét.
Mikor felébredt, felnyögött, és a bor után nyúlt. Eddig a
képességei nem sínylették meg a dolgot – vagy mégis? Többet is
tehetett volna, mint csak zargatja Memnónt? Legyőzhette volna a
perzsa sereget?
– Nem tudom – mondta ki hangosan. – És nem is érdekel.
A sátor közepén vas parázstartó állt, az izzó parázs kioltotta a
hideg éjszakai levegőt, és sötét, táncoló árnyékokat vetett a
vászonfalakra. Parmenión odahúzott magának egy bőrhuzatú,
bélelt zsámolyt, és letelepedett a tűz elé, és belebámult a
lángokban képződő apró üregekbe.
– Szeretnél egyedül maradni? – kérdezte
Alexandrosz, aki ekkor lépett be a sátorlapot félrehajtva, fejét
lehúzva, és odalépett az üldögélő elé.
A spártai nem állt fel. Megrázta a fejét.
– Nem számít. Egyedül vagyok. Most és mindig – felelte.
 Alexandrosz leült, szemközt Parmeniónnal, és percekig
csendben maradt, a hadvezér arcát fürkészte. Majd megfogta a
hadvezér kezét.
– Mondd el nekem! – unszolta. – Érzem benned a sötétséget.
Hozzuk a napfényre!
– Még hogy bennem? – rázta a fejét hitetlenkedve Parmenión.
– Hát én öldököltem mostanában karon ülő csecsemőket? Én
rendeltem el egy hűséges hadvezér meggyilkolását? Én töröltem
el Hellász színéről a gazdag kultúrájú és történelmű várost?
– Értem már – mondta a király csendesen. – Mérges vagy rám.
Csakhogy túl keményen ítélsz, Parmenión. Én csak azt tettem,
amire tanítottál. Az összes csendes előadáson a stratégiáról a
miezai napsütésben és a birtokodon. Nos, te mit tettél volna?
Thébai felkelt ellenünk. Athén támogatást ígért neki, de
hátradőlt, hogy megnézze és meglássa, mire képes a kisfiú király.
Spárta sereget küldött északra, Megaránál ötezer ember vert
tábort. Az összes déli város készen állt, hogy megszegje
Makedóniával kötött egyezségét, mert ők Philiposszal állapodtak
meg... a harcos királlyal. Nem pedig a fiúval, Alexandrosszal.
Mindenütt a perzsák emberei nyüzsögtek, két kézzel szórták a
nagykirály aranyát bárkinek, aki hajlandó Makedónia
ellenségének vallani magát. Philipposztól behúzták volna fülüket-
farkukat... csakhogy ő a hírnév súlyát tudhatta maga mögött. A
fiúnak nem akadt más hírneve, csak „primitív törzsek” elleni
győzelmei. – Alexandrosz megrázta a fejét, arcára kiült a bánat. –
Tárgyaltam a thébaiakkal, próbáltam békés utat találni a
holtpontról való elmozdulásra. A déli falon nyíló kiskapunál
azonban egy kellemetlen esemény történt, mikor egy csapat
thébai ifjú megtámadta a Perdikkasz vezette makedón
felderítőcsapatot. A thébaiak kirontottak a városból, lerohanták a
táborunkat. Gyorsan szétvertük őket, betörtünk a városba, és
ekkor a Kadmeia ostromlott helyőrsége is kitört, és bentről
támadott. Láttál már városokat elesni, Parmenión: mindenütt
harcosok nyüzsögnek, kis összecsapások, apró csaták zajlanak.
Rendnek nyoma sincs. És igen, hatalmas öldöklés zajlott. Órákba
telt véget vetni neki, és helyreállítani a fegyelmet. Másnap
parancsot adtam a város lerombolására és délnek küldtem a
sereget. A spártaiak visszavonultak. Az athéniak követeket
küldtek, akik hűséges támogatásukat bizonygatták. Thébai földig
rombolása olyan volt, akár egy földrengés, a lázadást gyökerestül
kiirtotta. Viszont fáj, Parmenión. A dicsőség, ami egykor Thébai
volt, Hektór sírjának otthona, Praxitelész művei és szobrai. Azt
hiszed, hogy nem fájt?
A hadvezér felnézett, és látta, hogy az ifjú arcára láthatóan kiül
a gyötrelem, mire felsóhajtott.
– És Attalosz? Az is fájt?
– Nem – ismerte el Alexandrosz –, de tudod, hogy nem volt
választásom. Gyűlölt, és félt tőlem. Éveken át próbálta mérgezni
Philipposz elméjét, és ellenem hangolni: atyám embere volt,
sosem lett volna az enyém. De én mondom neked, ha visszavonult
volna a birtokaira, életben hagytam volna. De nem tette. Ázsiában
egy sereg egyik parancsnoka volt: egy seregnek, amelyet ellenem
fordíthatott volna.
Parmenión nem vitathatta ennek igazát. Maga Philipposz
azután került hatalomra, miután megszervezte lehetséges
vetélytársai meggyilkolását. Ám volt még egy utolsó, kitartó kelés,
amelyet fel kellett fakasztani:
– És mi van a kisdeddel?
– Az szörnyű tett volt, és semmi közöm hozzá. Szégyellem
bevallani, hogy szerintem anyám tette, Szamothrakéről jött
barátnéja, Aida segítségével. Az atyám meggyilkolása utáni
éjszakán a két asszony felkereste Kleopátrát, akit később
megfojtva találtak, nyakára hosszú, fonott ezüstzsineg tekeredett.
Olümpiasz tagadta a tettet, de ki más lehetett volna? Rémes így
kezdeni az uralkodást, hogy csecsemő öcsémet meggyilkolták!
– Hát nem volt benne részed?
– Azt gondoltad, hogy igen? – Alexandrosz ezen mélységesen
megdöbbent, a spártai pedig őszinteséget látott a szemében.
Parmenión úgy érezte, mintha irdatlan súly gördülne le a
válláról. Átölelte az ifjút, és könnyek gyűltek a szemébe.
– El nem tudom mondani, mennyire megkönnyebbültem. A
gyermek megölése kísértett. Azt hittem...
– Azt hitted, a Sötét Isten az uralma alá hajtott?
Parmenión bólintott. Alexandrosz erre előhúzott egy keskeny
tőrt az övéből. Megfogta a spártai kezét, és a tőr markolatát a
tenyerébe nyomta. A hadvezér ujjai rázárultak a fegyverre,
Alexandrosz pedig közelebb hajolt, hogy a tőr hegye a
mellkasának nyomódjon.
– Ha kételkedsz bennem, akkor ölj meg! – kérte Parmeniónt.
A spártai belenézett az ifjú szemébe, és az Igézetben látott
Fenevadat kereste benne. Ám nem lakozott ott semmi. Csak azt a
jóképű fiatalembert látta, akivé a fia érett. Elengedte a tőrt, és
megrázta a fejét.
– Én csak a királyt látom.
Alexandrosz ezen jót derült.
– Az összes istenre, jó téged újra látni, Parmenión! Emlékszel a
napra, mikor a pellai palotában üldögéltünk, és a Krókosz mezei
győzelmedről beszélgettünk? Akkor azt kérdeztem, lennél-e egy
napon a hadvezérem? Emlékszel?
– Igen. Akkor olyan négyéves lehettél. Azt feleltem, lehet, hogy
egy kicsit öreg leszek addigra, mire belőled király lesz. És az is
vagyok.
 – Hát, most ismét megkérdezlek. Győzelemre vezeti
Makedónia Oroszlánja a seregemet?
– Ha az istenek is úgy akarják, felség, akkor igen.
 A Granikosz folyó, Kr. e. 334
Testek hevertek mindenfelé, és a Granikosz sáros, feltúrt
partjai vértől voltak iszamósak. Parmenión levette sisakját, és
átnyújtotta Ptolemaiosznak, aki remegő kézzel vette át. A spártai
belenézett a legény szokatlanul sápadt arcába, és látta, hogy az
arcát kiveri a hideg veríték.
– Élvezed a dicsőséget? – kérdezte.
Ptolemaiosz nagyot nyelt.
– Nagy győzelmet arattunk, uram – felelte.
– Kövess! – utasította a hadvezér. Parmenión és hat
segédtisztje lassú sétára indultak a csatamezőn, időről időre
megállva az elesett perzsák felfúvódott hulláinál. A testekről
varjak és hollók fekete fellege rebbent fel, károgásuk belehasított
a fülükbe. A spártai megállt egy selyembe és szaténba öltözött
perzsa nemesifjú megcsonkított teteme mellett. Bal kezéről az
ujjait levágták, majd félrehajigálták őket, amint az aranygyűrűit
lehúzták róluk. Az arca elszürkült, szemét a dögmadarak már
kivájták. Nem lehetett idősebb, mint Ptolemaiosz. A déli
hőségben a testet a halált kísérő gázok felfújták, és szörnyű bűzt
árasztott. – A dicsőségről álmodott ő is – fordult tisztjeihez a
hadvezér, és szavai nyersen törtek elő. – Tegnap egy pompás
lovon indult harcba, és királya ellenségeit akarta elpusztítani.
Valószínűleg fiatal hitvese várja otthon, talán fia is van. Jóképű,
nem igaz?
– Mit keresünk mi itt, uram? – tudakolta
Ptolemaiosz, és nem nézett a halott perzsára.
Parmenión nem felelt. A mező túloldalán a makedón és trák
katonák még mindig a holtakat fosztogatták, a csatatér felett
pedig sötét madarak felhői köröztek, és világgá kiáltották
éhségüket.
– Mit gondoltok, mennyien heverhetnek itt? – tette fel a
kérdést a spártai.
– Ezrek – felelte Perdikkasz, a magas, karcsú fiatal lovastiszt,
aki Alexandrosszal érkezett Perzsiába.
– Olyan tizenhatezren – közölte vele Parmenión. Messze, bal
kéz felé a makedónok elesett bajtársaik tömegsírját ásták. – Mi
hány embert vesztettünk? – folytatta a hadvezér, és
Ptolemaioszra nézett. Az ifjú vállat vont, és széttárta a karját.
Parmenión arca elkomorult.
– Tudnotok kellene. Pontosan kellene tudnotok. Amikor
csatába indultok, az életetek a bajtársaitoktól függ. Bízniuk kell
abban, hogy figyeltek rájuk. Értitek? Jobban fognak harcolni, ha a
parancsnokuk törődik velük. Nyolcszáztizenhét makedónt
vesztettünk, négyszáztizenegy trákot és kétszáztizenöt szövetséges
görögöt.
A hadvezér továbbindult, és értetlenkedő tisztjei követték. Itt a
tetemek egy halomban hevertek, több százan egy kupacban.
– A királyi gyalogság utolsó védőállása ez – mondta
Parmenión. – Míg körülöttük a sereg mindenütt menekülőre
fogta, ők állták a sarat... egészen a halálig. Bátor emberek. Büszke
emberek. Gondolatban és szavakkal is rójátok le előttük
tiszteleteteket!
– Miért kellene tisztelnünk az ellenséget? – firtatta Perdikkasz.
– Mi célja lenne?
– Ki ennek a földnek az ura jelenleg? – kérdezte Parmenión.
– Mi vagyunk az urak.
– És az elkövetkezendő évek során ezeknek a bátor
embereknek a fiai az alattvalóitok lesznek. Belépnek a
seregeitekbe, a lobogóitok alatt menetelnek. Ám hűségesek is
lesznek? Meg tudtok majd bízni bennük? Lehet, hogy bölcs dolog
lenne, Perdikkasz, most leróni a tiszteletet az atyák előtt, hogy
később elnyerd a gyermekeik szeretetét.
Parmenión tudta, hogy nem győzte meg őket, de a holtak
közötti séta rituálévá vált nála, egy szükséges próbatétellé – és
mint rádöbbent, inkább maga miatt, mint a fiatal tisztek miatt,
akiket erővel vett rá, hogy vele tartsanak.
Némán hagyta el a csatateret, és visszatért a folyóhoz, oda,
ahol a lovaikat pányvázták ki, majd felszállt a hátasára, és kis
csapata élén az egykori perzsa táborba ügetett.
Gyors és rémisztő győzelmet arattak.
A nagyjából negyvenötezres perzsa sereg a Granikosz folyó
túlpartját megerősítette, a bal- és jobbszárnyon a lovasság foglalt
helyet, míg a zsoldos gyalogság és a királyi testőrség – valamint
hadvezérük, Memnón – a centrumban. A harc összes szabálya
szerint patthelyzetnek kellett volna kialakulnia. Parmenión
azonban titokban embereket küldött ki, hogy mérjék meg, milyen
mély a folyó. A száraz évszakban jártak, és a víz csak derékig ért,
lassan és lomhán folydogált.
Alexandrosz vezette a Társak lovasságát az ellenséges
balszárny elleni rohamra. Parmenión Philótászt és thesszáliai
lovasait a jobbszárny elleni támadásra küldte.
A döbbent perzsák csak lassan ocsúdtak, és mire a spártai
elrendelte az általános előrenyomulást, soraikat már szétverték.
Egyedül csak a zsoldos gyalogság és a királyi testőrség fejtett ki
komoly ellenállást, a többi egység – köztük Memnón, az ellenség
vezére – elmenekült a csatából. Alig egy órán át tartott az ütközet,
a mészárlás azonban még kettőig elhúzódott.
Tizenhatezer perzsa halt meg, még mielőtt a nap a zenitre
hágott volna.
 Perzsia hódítása megkezdődött, Alexandrosz legendája
kezdetét vette.
Aznap éjjel a király győzelmi lakomát rendezett egy halott
perzsa hadvezér sátrában. Magával vitt Ázsiába egy görög írót és
költőt, bizonyos Kalliszthenészt, egy csontvázszerű alakot, akinek
ritkás fekete szakálla volt, és természetellenesen nagy feje, és a
haja már régen feladta a küzdelmet, hogy megpróbálja beborítani.
Parmenión ki nem állhatta a fickót, de kénytelenkelletlen
elismerte, hogy pompás mondaköltő, hangja öblös és zengő, és
hibátlanul bánik az időmértékkel.
A lakoma során előadta Homérosz stílusában rögtönzött
művét, amely Alexandrosz hőstetteit zengte. Falrengető
tapsviharral fogadták. Az ifjú király a jelek szerint saját kezűleg
vágott le kétezer perzsát a vele szemben felsorakozott félmillióból,
és még Zeusz, Mindenek Atyja, is felemelte hatalmas kezét, hogy
széthúzza a felhőket, és lepillantson a leghatalmasabb halandóra.
Kalliszthenész dalt zengett Athénéről, a háború istennőjéről,
aki megjelent Alexandrosz előtt, és halhatatlanságot ajánlott neki
a csata előestéjén, ám az ifjú király visszautasította a
megtiszteltetést, mivel még nem érdemelte ki.
Parmeniónt a hányinger kerülgette a dal hallatán, de a
fiatalabbak tapsoltak és ujjongtak minden egyes túlzásnál. Végül
Kalliszthenész leírta a pillanatot, mikor Alexandrosz hadvezérei
ellenezték, hogy átkeljen a „Granikosz örvénylő habjain”, amire
az ifjú király azt válaszolta, hogy „szégyen lenne, ha azután, hogy
a Hellészpontoszon átkelt, hagyná, hogy az aprócska Granikosz az
útjába álljon”.
A Parmenión mellett ülő Héphaisztion közelebb hajolt a
spártaihoz.
– Nem is így volt – suttogta.
 – Az egész nem így zajlott – felelte a hadvezér –, de pompásan
hangzik a fiataloknak és a bolondoknak.
A lakoma az éjszakába nyúlt, és az unatkozó Parmenión
visszatért a saját sátrába. Mothak még ébren volt, egy jókora,
bélelt perzsa székben terpeszkedett. A thébai már nyakára hágott
pár palacknak.
– Csodálatos ez a nap – szólalt meg, mikor Parmenión
belépett. – Újabb nép érett meg a hódításra. Még több
felgyújtandó és letarolandó város vár. – Arca kipirult, szeme
fátyolosan, véreresen meredt a spártaira.
A hadvezér egy szót sem szólt. Rakott még a parázstartóba,
aztán kibújt a díszpáncéljából, és elnyúlt egy hosszú kereveten.
– Az istenkirály belefáradt már a róla szóló mesék
hallgatásába? – kérdezte Mothak.
– Halkabban beszélj, barátom! – intette Parmenión.
– Miért? – ült fel Mothak, és a mozdulattal ki is löttyintette a
borát. – Több mint hetven évet leéltem. Mit tehet velem? Megöl?
Bárcsak meghaltam volna tíz évvel ezelőtt! Tudod, Thébai
lerombolása után még Elea sírját sem találtam meg. Az én édes
Eleámét!
– Majd megtalálod őt. Nem porhüvelyében nyugszik.
Mothak keze fejével megtörölgette a szemét.
– Mit keresünk itt, Parmenión? Miért nem térünk haza,
Makedóniába? Tenyésszünk lovakat, és hagyjuk az öldöklést az
ifjakra! Mit nyerhetünk? Még több halált, még több pusztulást.
– Vagyok, aki vagyok – felelte a spártai. – És már csak ennyi
maradt nekem.
– Nem kellene őt szolgálnod. Nem olyan, mint Philipposz, aki
népe megmentéséért harcolt. Egy gyilkos ő. Nem fog építeni
semmit, Parmenión, csak pusztítóként járja majd a világot.
– Ezt nem hiszem el. Képes nagy tettekre.
 – Miért vagy oly vak a gonoszságára? Miféle bűbájjal tart
láncra verve?
– Elég legyen! – bődült el Parmenión. – Egy részeg vénember
vagy, telve keserűséggel és kétségbeeséssel. Nem hallgatom ezt
tovább!
– Lehet, hogy részeg vagyok, de engem ő nem bolondít ám el.
– Mothak ezzel talpra kecmergett, és kitántorgott a sátorból.

Az öreg thébai nagy kortyokban nyelte a hideg éjszakai levegőt,

és kisétált a táborból, a délen húzódó alacsony dombgerincre. Itt
leült a domboldalban, majd a hátára feküdt, és megpróbált a
csillagokra figyelni, de azok ide-oda úszkáltak a szeme előtt,
amitől hányingere támadt. Az oldalára fordult, és vadul
öklendezett. A feje sajogni kezdett, mire felült, és az összecsavart
pergamen kihullott a kezéből.
Felkapta, és kisimította. Talán, ha megmutatná Parmeniónnak.
Nem, nem lenne jó semmire, ebben biztos volt. Nem hinne a
jelentésnek. A spártai teljesen vakká lett, ha az ifjú királyt érintő
bírálatok merültek fel.
A hold fényesen ragyogott, Mothak pedig ismét elolvasta a
pellai emberétől érkezett beszámolót. Nagy része az új régenssel,
Antipatrosszal foglalkozott, akit az otthoni sereg élén hagytak,
míg Olümpiasz királynőként uralkodott. Beszámolt egyben a
nyugati vidékeken zajló forrongásokról is. Az utolsó rész azonban
Kleopátra és csecsemő kisfia meggyilkolását írta le.
Egy palotaszolga mesélt a kettős gyilkosságról, és ezután őt is
megölték. A megölt összes barátját és barátainak családját is
elhurcolták Pellából, és kivégezték őket.
Ám a történet túlélte őket, és Alexandrosz ellenségei suttogva
adták tovább. Bizonyos, hogy túl iszonyatos volt ahhoz, hogy igaz
legyen, írta Mothak embere. Alexandrosz állítólag maga kereste
fel Kleopátra lakhelyét, ahol egy aranyzsineggel megfojtotta.
Azután a kisdedet egy Szamothrakéról jött külhoni boszorkány
szobájába vitte, ahol, hogy biztosítsa trónigényét, feláldozta a
gyermeket egy ismeretlen istennek – azután pedig megette a
csecsemő szívét.
Az immár kijózanodott Mothak rámeredt a pergamenre. Hideg
szél simított végig a hátán, amitől megborzongott.
– Ideje meghalnod – sziszegte ekkor egy dermesztő hang.
Perzselő fájdalom kapta marokra a thébai szívét tüzes ujjaival. Az
öregember megpróbált felállni, de a kín túlságosan nagy volt, és
visszarogyott a fűbe, a pergamen kihullott a kezéből.
Alig ért földet, az irat lángra lobbant – és összezsugorodott a
fűben, miközben sötét füst gomolygott fel belőle.
Mothak a hasára hemperedett, és megpróbált elkúszni, de
ekkor egy erős kéz vállon ragadta, és visszahengerítette a hátára.
Felnézett, bele egy sárgás, vágott pupillájú szempárba, és érezte,
amint egy hosszú tőr csusszan a szegycsontja alá.
Ekkor minden fájdalom elmúlt, és a fű hűsen nyomódott a
tarkójának. Eszébe jutott egy réges-régi nap Thébaiban, mikor
egy csörgedező csermely mellett ült Eleával, aki fejét a vállára
hajtotta.
A színek akkor ragyogtak, a fölé nyúló ciprusok harsány zöldje,
az ég káprázatos kékje, míg a kertben álló szobrokat mintha szűz
hóból faragták volna. Az élet csodaszép volt aznap, és a jövendő
újabb örömök ígéretét hordozta. Még egyszer szóra nyitotta
száját: – Elea...

Alexandrosz lassan ocsúdott sötét álmának mélyéről, és

emelkedni kezdett a tudat felé, elsőként a meztelen alakját takaró
selyemtakaróra figyelt fel. Fényűző és puha darab volt, melegen
és megnyugtatóan tapadt a bőréhez. A hátára gördült, és
észrevette, hogy a kezére mintha sár tapadna, az ujjai
összeragadtak. Kinyitotta a szemét, és felült. A hajnali fény már
megvilágította sátra külső falait, ő pedig felemelte a kezét, hogy
kidörgölje az álmot a szeméből. Félbehagyta a mozdulatot, és
kalapálni kezdett a szíve. A kezét és a karját alvadt vér borította,
akárcsak az ágyat. Felkiáltott, és lelökte magáról a takarót, seb
után kutatott a testén.
Héphaisztion rohant be a sátorba, karddal a kezében.
– Mi az, felség?
– Megszúrtak – felelte Alexandrosz, a páni félelem határán, és
közben a testét tapogatta. Héphaisztion ledobta a pengéjét, és az
ágy mellé lépett, tekintete végigfutott a király csupasz törzsén. –
Nincs nyoma sebnek, felség.
– Kell, hogy legyen! Nézd csak, mennyi vér!
Csakhogy tényleg nem volt seb. A sátor bejáratnál egy tőr
hevert, a pengére már rákérgesedett a megalvadt vér.
– A te tőröd – mondta a tiszt –, de a vér nem a tiéd.
Alexandrosz a távolabbi falhoz sietett, ahol egy asztalkán
vizeskancsó állt. A király gyorsan megmosakodott, még mindig
vágás vagy szúrás nyomát kereste. Héphaisztionhoz fordult.
– Mi történik velem?
– Nem értem, felség – válaszolta az ifjú tiszt.
– Múlt éjjel... volt az ünnepség. Mikor mentem el?
– Nem sokkal pirkadat előtt. Rengeteget ittál, és támolyogva
távoztál. De nem voltál hajlandó elfogadni a segítségemet.
Alexandrosz visszament az ágyához, és fejét kezébe temetve
leült rá.
– A vér akkor nyilván másvalakié!
– Igen, felség – mondta erre csendesen
Héphaisztion.
– Kezdek megőrülni?
– Nem! Dehogyis! – Héphaisztion átvágott a helyiségen, és
átkarolta a király vállát. – Te vagy a király: a legnagyobb király,
aki valaha is élt. Megáldottak az istenek. Ne is adj hangot ilyen
gondolatoknak!
– Megáldottak? Reméljük! – Alexandrosz vett egy nagy
levegőt.
Azt mondtad, hogy szeretnél velem beszélni Parmeniónról,
felség.
– Ezt mondtam?
– Igen. Ám most, hogy ekkora győzelmet aratott, kétlem, hogy
szeretnéd Attalosz után küldeni.
– Te meg miről beszélsz? Álmodom netán?
– Nem, felség, hiszen emlékszel... a néhány éjszakával
ezelőttre? Parmeniónról beszélgettünk, és azt mondtad, esetleg
szükségessé válhat a megöletése.
– Én sosem mondanék ilyet. Ő a legrégebbi barátom, az életét
kockáztatta értem... nem is egyszer. Miért beszélsz ilyeneket?
– Akkor nyilván félreértettelek, felség. Arról beszéltél, hogy
hosszú pihenőre küldenéd, mint Attaloszt.
Azt hittem...
– Rosszul hitted! Hallod, amit mondok?
– Igen, felség. És sajnálom.
Emberek kezdtek odakint kiabálni, mire Héphaisztion
megfordult, és kisietett a napsütésbe. Alexandrosz továbbra is
összeroskadva ült az ágyán, és próbálta felidézni, mi történt a
mulatság után. Maga előtt látta a nevetést, a heccelődést,
Kleitoszt, a vén lovassági tisztet, amint az aszal tetején táncol. De
nem emlékezett rá, mikor hagyta ott az ünnepséget, sem azt, hogy
mikor tért nyugovóra.
Héphaisztion visszatért, és lassú léptekkel, komor arccal szelte
át a sátrat.
– Mi folyik odakint? – tudakolta a király.
 Héphaisztion leült, de hallgatott, tekintete kerülte
Alexandroszét.
– Mi az, ember?
Parmenión barátját, a thébai Mothakot... meggyilkolták. –
Héphaisztion felnézett. – Megszúrták...
sokszor.
Alexandrosz szája kiszáradt.
– Nem én tettem. Szerettem az öreget. Ő tanított meg
lovagolni, régebben rendszeresen a vállán vitt. Nem én tettem!
– Persze hogy nem te tetted, felség. Nyilván valaki belopózott a
sátradba, míg aludtál, és bekent a vérrel.
– Igen... igen... Senkinek nem szabad megtudnia,
Héphaisztion. Más történetek már így is keringeni fognak...
tudod, mint Pellában a gyermekről.
– Tudom, felség. Senki nem fog hallani róla, ígérem.
– Fel kell keresnem Parmeniónt. Le lesz sújtva. Mothak már
akkor is vele volt Thébaiban, mikor a hadvezér felszabadította
őket, és véget vetett a spártaiak hatalmának. Atyám is ott élt...
tudtad?
– Igen, felség. Hívom a szolgáidat, és hoznak neked ruhát.
Héphaisztion felvette a véres tőrt, és belemártotta a kancsó
zavaros, vörös vizébe, majd lemosta a fegyvert. Ezután az ágyhoz
lépett, lerángatta róla a vérmocskos lepedőt, és szorosan
összegöngyölte.
– Miért tenne velem ilyet bárki, Héphaisztion?
– Nem tudom a választ, felség. Viszont megkettőzöm az
őrséget a sátrad körül.
Az ifjú tiszt, kezében a véres lepedővel, kihátrált, Alexandrosz
pedig csak üldögélt szótlanul, és a kezét bámulta.
Miért nem emlékszem? – morfondírozott. Mint ahogy Pellában
sem, miután felkereste azt az Aida nevű nőt.
 Az asszony a tenyeréből jósolta meg a jövőjét. Erős illatszert
használt, és a dicsőségről papolt. Bőre az elefántcsontnál is
fehérebben világított. A király emlékezett, hogy kinyújtotta a
kezét, mintegy révületben, és tenyere rátapadt a nő mellére. A
jósnő a combját simogatta, majd odalépett hozzá, és ajkuk
összeforrt.
De mi történt utána...? Nem emlékezett. Aida később
elmesélte, hogy Olümpiasszal ketten ők gyilkolták meg Philipposz
özvegyét és gyermekét. Mint a nő biztosította, erre szükség volt.
Alexandrosz nem hitt neki, mégsem tett semmit, hogy
megbüntesse az asszony.
Akkor is, akárcsak most, az ágyában ébredt, az arcára és kezére
alvadt vér tapadt.

Parmenión úgy érezte, hogy sem szíve, sem lelke nem képes
több fájdalmat befogadni már. Deraé halála és Philipposz
meggyilkolása tüzes korbáccsal sújtott le az érzelmeire, ettől
erőtlenné vált, és elzsibbadt. Most már azonban tudta, hogy
tévedett. Mothak meggyilkolása ugyanis újabb égető sebet nyitott
rajta, és az öregedő spártait maga alá gyűrte a gyász.
Nem ejtett könnyeket, de a sztratégoszt a rátört az elveszettség
és vigasztalanság érzete.
A sátrában ült fiaival, Philótasszal, Nikkivel és Hektórral,
Mothak teste pedig egy keskeny priccsen hevert. Parmenión a
halott mellett foglalt helyet, és fogta barátja még mindig meleg,
bár már merev, holt kezét.
– Gyere, járjunk egyet, apám! – állt oda Nikki a spártai mellé.
A hadvezér felnézett, bólintott, de nem moccant. Tekintete
végigsuhant a gyermekein. A magas és karcsú Philón, aki ráütött,
az alacsonyabb, sötét hajú, zömök Nikkin, és a legfiatalabbon,
Hektóron, aki annyira hasonlított az anyjára szép arcával és távol
ülő, ártatlan szemével. Mostanra felnőttek, gyerekkorukat már
nem hozhatta vissza.
– Annyi idős voltam, mint te, Hektór – mondta Parmenión –,
mikor Mothak a szolgálatomba lépett.
Hűséges barát volt. Imádkozom, hogy mind tegyetek szert
ilyen barátra életetek során.
– Jó ember volt – bólintott Philó. Apja az arcát fürkészte, hogy
gúnyolódik-e, de nem látott rajta mást, csak sajnálatot.
– Rossz apátok voltam, és ez mindnyájatokra érvényes –
szólalt meg hirtelen Parmenión, és szavai őt magát is meglepték.
– Mothak állandóan nyaggatott e hiányosságom miatt. Bárcsak...
bárcsak... – Sután elhallgatott, aztán vett egy nagy levegőt, és
sóhajtott. – Csakhogy semmit sem nyerünk azzal, ha szeretnénk
megváltoztatni a múltat. Úgyhogy, hadd mondjam inkább azt:
büszke vagyok mindannyiótokra! – Philóra nézett. – Voltak...
nézeteltéréseink, de jól vizsgáztál. Láttalak a Granikosznál, ahogy
összeszedted az embereidet, és Alexandrosz oldalán rohamoztál.
És még emlékszem a versenyre, amelyet megnyertél Hellász
bajnokaival szemben: az ész és a szív diadala volt az a futás.
Bármi is legyen kettőnk között, Philótász, szeretném, ha tudnád,
hogy a keblem dagadt, mikor láttam azt a versenyt. – Nikkihez és
Hektórhoz fordult. – Mindkettőtöknek le kellett gyűrnötök azt a
hátrányt, hogy Makedónia Oroszlánja az apátok. Mindig többet
vártak el tőletek, de egyszer sem hallottalak titeket panaszkodni,
és tudom, hogy az alattatok szolgálók mindkettőtöket tisztelnek.
Mára megöregedtem, nem forgathatom vissza az évek múlását,
és élhetem másként az életemet. De itt... most... hadd mondjam
meg, hogy mindnyájatokat szeretlek. És hadd kérjem a
megbocsátásotokat.
– Nincs mit megbocsátanunk, apám – lépett oda
Parmeniónhoz Hektór, aki átölelte. Nikki a sztratégosz baljára
lépett, és átkarolta a vállát. Már csak Philó állt tőlük külön.
Odament Mothak testéhez, és a halott mellére tette a kezét.
Philó egy szót sem szólt, apjára sem nézett, de az arca
remegett, és csak állt ott, lehajtott fejjel. Majd egyetlen szó nélkül
sarkon fordult, és kisietett a sátorból.
– Ne gondolj róla rosszat! – szólalt meg Nikki. – Élete nagy
részében semmi másra nem vágyott, mint hogy kivívja a
szeretetedet. Adj neki időt!
– Azt hiszem, az időnk lejárt – felelte Parmenión szomorúan.
Mothakot az Ida-hegy árnyékában temették el, egy sudár fák
ölelte kis völgyben.
A sereg pedig továbbindult délnek.
 Isszosz, Kr. e. 333
Alexandrosz olyan vakmerőséggel, amire csak kevés ellenfele
számíthatott, a szövetséges sereg élén végigvonult Kis-Ázsia déli
partvidékén, Müszián, Lüdián és Kárián át. Számos görög város
azonnal megnyitotta kapuit, felszabadítóként és barátként
üdvözölte a győztes makedónokat, Alexandrosz pedig mélységes
alázattal fogadta el ajándékaikat.
Szemben azzal a barbársággal, amellyel azokra a településekre
és városokra sújtott le, amelyek megpróbáltak ellenállni.
Az ión Milétosz városát a király trák zsoldosai vették be, és az
ezt követő rémisztő mesék az ott történt öldöklésről, nők
megerőszakolásáról és mészárlásról végigsöpört a Perzsa
Birodalmon, nyugaton pedig eljutott a görög városokig. Még
Alexandrosz ellenségei sem nagyon akartak hitelt adni a
rémtettek mértékének.
Azt is suttogták, hogy a makedón király maga is jelen volt,
közkatonának öltözve, és a trák vadembereket még romlottabb
dolgokra buzdította.
Mikor Alexandrosz értesült erről, éktelen haragra gerjedt, és
azonnali vizsgálatot indított, amelyet egy athéni hadvezér
vezetett. A milétoszi túlélőket kikérdezték, és a makedónok
táborába vitték. A trákoknak megparancsolták, hogy
sorakozzanak fel egy oszlopban, a túlélők pedig köztük járkáltak,
és rámutattak azokra a katonákra, akik állítólag részt vettek a
rémtettekben. A vizsgálat ötödik napjának estéjére már hetven
trákot végeztek ki.
Alexandrosz gyors igazságszolgáltatása erősítette a hitet
szövetségesei körében, és a makedón sereg továbbvonult.
 A következő év tavaszára a király elérte Kilikia déli szatrapiáját
a Ciprusi-tenger partján. Egyetlen perzsa sereg sem vonult ellene,
Dareiosz hadvezére, Memnón pedig a tengerre tette át támadásait
– háromszáz hadihajóval áthajózott az Égei-tengeren,
elpusztította a makedónok ellátó hajóit, és azokat a parti
városokat fosztogatta, amelyek kiálltak Alexandrosz mellett.
Az elfoglalt Aphrodisziában Parmenión személyesen felügyelte
annak a három görög hajónak a kirakodását, amelyiknek sikerült
áttörnie a perzsa tengerzáron. Az első, egy athéni triérész, a
csapatok kifizetéséhez szükséges pénzt hozta. Alexandrosz
kihirdette, hogy a felszabadított vidékeken tilos a fosztogatás.
Minden áruért fizetni kell, és azt a katonát, akit bűnösnek
találnak fosztogatásban vagy tolvajlásban, a helyszínen kivégzik.
Ez okos politikának bizonyult, mivel a királyra továbbra is
felszabadítóként tekintettek, nem pedig hódítóként. Viszont
súlyos gondot is jelentett. Ha a katonáknak fizetniük kellett az
ennivalóért vagy a ruhákért vagy a nőkért, ahhoz pénzre volt
szükségük – abban pedig nem dúskáltak.
Eddig három aranyszállítmányt fogott el a perzsa flotta, és a
makedónok több mint három hónapja nem kaptak zsoldot. Az
elégedetlenség nőtt, a harci kedv a mélypontra süllyedt.
Parmenión összeszámolta a hajóról kirakodott és
ökörfogatokra pakolt ládákat, majd felült paripája hátára, és a
mentet élén a város kincstárához vonult. Itt végignézte a fogatok
lerakodását, majd Ptolemaioszra és Hektórra bízta a palota alatti
pincékben a kincs elraktározását.
Alexandrosz az emeleti termeiben várakozott
Héphaisztionnal és Kratérosszal.
A király fáradtnak tűnik – gondolta Parmenión, ahogy belépett
a terembe, és meghajolt. A csillogó, arannyal borított vaspáncélt
viselő uralkodó egy széles ablak előtt ült magas támlás székében.
 – A pénzt biztonságosan elraktározták, felség – oldotta meg a
spártai az álladzóját, és leemelte a sisakját a fejéről. Ősz haját az
izzadság csíkozta, és egy közeli asztalhoz sétált, ahová egy kancsó
vizezett bort tettek, körülötte hat kupával.
– Mi hír Dareioszról? – állt fel a király, és odasétált
Parmeniónhoz.
A spártai már éppen a kancsóért nyúlt, de most félbehagyta a
mozdulatot.
– Közeleg a pillanat. Tavaly a nagykirály az összes szatrapáiban
elrendelte a katonaállítást. Csakhogy meggyőzték, hogy
támadásunk csupán egy futó betörés Kis-Ázsiába, amelynek célja
az ión városok kifosztása. Mára felismerte, hogy hibázott.
Jelentéseink közel sem annyira teljesek, mint amennyire
szeretnénk, de úgy fest, hatalmas sereget gyűjt.
– Hol? – csillant fel a király szeme.
– Ezt nehéz megmondani. A csapatok a birodalom minden
szegletéből özönlenek. Az egyik sereg állítólag Mazaránál áll,
tőlünk háromheti járására északkeleten. Egy másik szerint
Tarszosznál, egyheti járásra keletre. Egy újabb azt mondja,
Szíriában. És még lehet pár ilyen.
– Mennyien szállnak hadba ellenünk? – kérdezte
Héphaisztion.
A spártai szája kiszáradt, és azt vette észre, hogy
legszívesebben felemelné a kancsót, hogy érezze, amint a bor erőt
adón elönti a tagjait. Megrázta a fejét.
– Ugyan ki tudhatná? – Újra a borért nyúlt.
– De mennyire becsülöd őket? – unszolta
Alexandrosz.
– Talán negyedmillióra – felelte Parmenión, és gyorsan
megtöltötte a kupáját, és az ajkához emelte, azzal a céllal, hogy
csak belekortyol a borba, de az íze szinte letaglózta, és amikor
letette az ivóalkalmatosságot az asztalra, az üres volt.
Alexandrosz maga töltötte újra.
– Negyedmillió? Biztosan nem lehetnek annyian! – ellenkezett
a király.
A spártainak nagy erőfeszítésébe került, hogy ne törődjön a
borral, és inkább a terem közepén álló kerevethez sétált.
Megdörzsölte fáradt szemét, leült, és nekidőlt a selyemhuzatú
vánkosoknak.
– Akik sosem jártak Ázsiában – kezdte –, nehezen tudják
elképzelni, milyen hatalmas kiterjedésű ez a birodalom. Ha egy
ifjú lassan körbe akarna lovagolni a határai mentén, mire
visszaérne a kiindulópontra, már középkorú férfi lenne. Éveken
és éveken át utazna, sivatagokon és hegyeken, buja völgyeken,
roppant síkságokon, dzsungeleken és több százszor nagyobb
pusztaságokban, mint ameddig a szem ellát, még akár a
legmagasabb hegy tetejéről is. – Körülnézett a teremben. –
Nézzétek a boroskancsót! Ha az Hellász, akkor ez a palota a
Perzsa Birodalom. Olyan hatalmas, hogy meg sem tudjátok
számolni a nagykirály alattvalóit: százmillió... kétszázmillió? Még
ő maga sem tudja.
– Akkor meg hogyan hódítsunk meg egy ekkora birodalmat? –
tette fel Kratérosz a kérdést.
– Először is jól válasszuk meg a csatateret – felelte Parmenión
–, de ennél is fontosabb, hogy megnyerjük népe támogatását. A
birodalom túl nagy ahhoz, hogy megszállóként megvédjük. A
részévé kell válnunk. Dareiosz úgy került a trónra, hogy
megmérgezte a vetélytársait. Már szembe kellett néznie
belháborúkkal, és mindig győzött. Ám sokan nem bíznak benne.
Makedónia egykor a birodalom részét képezte, és nekünk erre kell
építenünk. Alexandrosz itt nemcsak a görög városokat szabadítja
fel, hanem a birodalmat is egy trónbitorlótól.
Héphaisztion felnevetett.
– Csak tréfálsz, Parmenión! Hány perzsa fogadna el egy
megszálló görögöt felszabadítónak?
– Több, mint amennyit gondolnál – szólalt meg váratlanul
Alexandrosz. – Gondolj csak bele, barátom! Hellászban számos
városállamunk van, de mi mind görögök vagyunk. Itt több száz
féle nép él. Mit érdekel egy kappadókiait, ha nem perzsa ül a
trónon? Vagy egy phrügöt, Szíriáit, netán egy egyiptomit? Mind
tudják, hogy a nagykirály Százából uralkodik. – Parmeniónhoz
fordult. – Igazad van, sztratégosz, mint mindig. Ám ezáttal
túlszárnyaltad önmagad. – A király maga vitt oda Parmeniónnak
még egy kupa bort, amelyet a spártai hálásan fogadott.
– Még mindig ott a perzsa sereg kérdése – mutatott rá
Kratérosz. – Ki fogja vezetni?
– Ez bizony gond – ismerte el a spártai. – Memnón tehetséges
hadvezér. A Granikosznál azért győztük le, mert nem tudott arról,
hogy milyen mértékű erősítés érkezett Alexandrosszal. Túlerőben
voltunk, igaz, hogy nem túl jelentősben. Ám a következő csatát
bárhol is vívjuk, tízszeres túlerővel fogunk szembenézni.
– Te csak ne aggódj Memnón miatt! – mondta Alexandrosz
tőle szokatlanul érzelemmentes és szenvtelen hangon. – Két
éjszakával ezelőtt meghalt.
– Még nem hallottam róla – jegyezte meg
Parmenión.
– És nem is halhattál – felelte a király. – Egy látomás mutatta
meg nekem: a szíve túlérett dinnyeként robbant szét.
Alexandrosz az ablakhoz sétált, és elnézett a tenger felé.
Héphaisztion csatlakozott hozzá, és olyan halkan szólalt meg,
hogy Parmenión nem hallotta, mit mond. A király viszont
bólintott.
– A király egyedül óhajt maradni – jelentette be a tiszt.
A sztratégosz felállt, felkapta a sisakját, de Alexandrosz nem
mozdult az ablaktól. A spártai értetlenül követte Kratéroszt, és
elhagyta a termet.
– Jól van a király? – fordult a fiatalabb férfihoz, mikor kiléptek
a napfénybe.
Kratérosz egy pillanatig gondolkozott, mielőtt felelt volna.
– Múlt éjjel azt mesélte, hogy az istenné válás útjára lépett. És
nem tréfált, Parmenión. Később viszont, mikor erről kérdeztem,
tagadta, hogy valaha is mondott volna ilyet. Annyira... elvarázsolt
mostanában. Látomások, beszélgetés az istenekkel. Uram, te
tapasztalt vagy, ha emberekről, csatákról és hosszú hadjáratokról
van szó.
Tudod, hogy mi történik vele?
– Beszéltél erről másnak is?
– Nem, uram. Természetesen nem.
– Bölcsen tetted, fiú. Egy szót se erről; se Héphaisztionnak, se
bármelyik barátodnak! Még ha mások erről is beszélgetnek a
jelenlétedben, te akkor is hallgass!
Kratérosz szeme tágra nyílt.
– Szerinted meg fog őrülni?
– Nem! – felelte Parmenión, a szándékoltnál erőteljesebb
hangon. – Ezek valódi képességek nála: már gyerekkorában
birtokolta őket, képes volt nagyon messze játszódó eseményeket
látni, és vannak másféle... adományai is. És most visszatértek.
Viszont szörnyű nyomásnak teszik ki.
– Mit tanácsolsz?
– Nem tudok ennél több tanácsot adni. A nagyság jelét
hordozza magán. Nem tehetünk mást, mint hogy segítjük és
követjük. Erős akaratú és remélem, hogy ez a... nyavalya...
elmúlik.
– De nem gondolod, hogy így lesz?
Parmenión nem felelt. Vállon veregette az ifjút, és komor
gondolatokba merülve otthagyta. Túl sokáig tolta félre kételyeit,
sütötte le a szemét az igazság láttán. Mothaknak igaza volt:
vaknak bizonyult a nyilvánvalóra.
A sztratégosz hagyta, hogy az érzelmek elleplezzék az értelmét,
még borral is tompította. Hányszor figyelmeztette korábban az
ifjabb tiszteket az efféle ostobaságra? Most azonban kénytelen
volt szembenézni, méghozzá minden illúzió nélkül, a félelemmel,
amellyel oly sokáig együtt élt.
A Káoszszellem visszatért.
 Az isszoszi csata, Kr. e. 333
A reggel csípősen köszöntött be, mikor a teljes harci öltözékét
viselő Parmenión, szürke hátasán, Paxoszon észak felé lovagolt. A
paripa orrlyukából pára gőzölgött. Az ég a vas színét öltötte és
nyugat felől a tenger párája kúszott, közelebb, átjárta a
táborhelyet, és eltompította a zajokat, ahogy a makedón
gyalogság alakzatba rendeződött. A spártai megkötötte sisakja
álladzóját, és hátrafordult, hogy a gyülekező emberekre nézzen.
A makedónok öt napja meneteltek délnek, a jelek szerint
Dareiosz serege elől menekültek, de most – ahogy a hajnal fénye
ráterült a Földközi-tengerre –, a görögök visszakanyarodtak
északnak, és átvonultak egy keskeny, sziklás szoroson.
Mivel a perzsa tábor alig négy mérföldre feküdt, Parmenión
óvatosan lovagolt a makedón gyalogság élén, oldalán
Alexandrosszal. Az éjszaka folyamán a spártai meghallgatta a
perzsa állásokról jelentő felderítőket. Dareiosz, abban a hitben,
hogy Alexandrosz előle menekül – amint azt a sztratégosz
remélte –, óvatlanná vált. Több mint kétszázezer embert számláló
irdatlan serege Isszosz városától délre, egy folyónál táborozott, és
a hadvezér itt szándékozott kierőszakolni a csatát, mert a várostól
délre csak másfél mérfölden át húzódott a síkság, ami
megnehezítette volna a perzsáknak, hogy számbeli fölényüket
kihasználva átkarolják a makedónok szárnyait.
Alexandrosz szokatlanul hallgatagon lovagolt, és egyik tiszt
sem hajlott rá, hogy megtörje a csendet.
Eljött az igazság pillanata, és minden ember, akár
gyalogszerrel, akár lóháton vonult, lett légyen földműves vagy
nemesember, tudta. Még csak nem is a győzelem vagy a vereség
volt a kérdés – kivéve persze a hadvezéreket és kapitányokat.
Aznap minden ember azzal nézett szembe, hogy halál vagy
csonkulás vár rá. Híre ment a velük szembenálló had méretének,
így Alexandrosz bejárta a tábort – beszélgetett a katonákkal,
buzdította, lelkesítette őket. Ám még az efféle karizmatikus
bátorítás is olyan erőtlennek és gyengének tetszett, mint a pára
ezen a hideg reggelen.
Előttük kiszélesedett a vidék, a keleti dombok síksággá
laposodtak, a hegyek elenyésztek mögöttük, Alexandrosz pedig
utasította a gyalogságot, hogy terüljön szét a síkon. Az ezüstös
szakállú Theoparlisz vezette pajzsosok – a Parmenión kiképezte
gyalogság színe-java – jobbra indultak, így a Perdikkasz
irányította makedón gyalogság maradt a centrumban. A
szövetséges gyalogság és a zsoldosok a balszárnyra kerültek, és az
előrenyomulás szélesen, szétbontakozva folytatódott, az egységek
immár nyolcemberes mélységben vonultak tovább döngő
léptekkel.
Alexandrosz és tisztjei a vonal mentén nyugatra lovagoltak,
ahol a szövetséges lovasság és a thesszáliaiak terültek szét
legyezőszerűen a centrumból kiindulva, mint a sas szárnyai.
Végül a király törte meg a csendet, miután Bukephalosz hátán
Parmenión mellé lovagolt.
– Nos, hadvezérem, végre felvirradt e nap. – Elvigyorodott, és
kinyújtotta kezét, hogy harcosok módjára, egymás csuklójára
ráfogva, megragadja a spártai kezét. – Újra találkozunk a
győzelem után... vagy az Elüszioni mezőkön.
– Inkább a győzelmet választanám – mosolyodott el fanyarul
Parmenión.
– Akkor legyen úgy! – bólintott a király, és megrántotta a
kantárt, majd ellovagolt egészen a jobbszárny végébe, nyomában
a lovas társak és a dárdások özönlöttek.
 Parmenión visszalovagolt a falanxok mögött menetelő
könnyűvértezetű íjászok oszlopának élére. Ezek a katonák
agriánok voltak Nyugat-Trákiából, magas, farkasszerű hegyi
emberek erős fából készült rövid, görbe vadászíjakkal. Pompás
harcosnak számítottak – nyugodtak voltak, rendíthetetlenek,
csatában halálosak. A spártai magához rendelte tisztjüket, és azt a
parancsot adta az íjászoknak, hogy forduljanak jobb felé, a párába
burkolózó dombláb irányába.
– Dareiosz szinte biztosan lovasságot küld majd, hogy
átkaroljon minket. Zargassátok és verjétek vissza őket, ha
tudjátok! Ha nem, akkor gondoskodjatok róla, hogy súlyos
veszteségeket szenvedjenek.
– Igen, uram – felelte a férfi. – Megfutamítjuk őket. –
Felvillantotta foghíjas vigyorát, és elügetett kelet felé, emberei
utánasorjáztak.
A spártai visszanyargalt a balszárny lovasságához, tekintete
végigfutott a nyugatra húzódó tengerpart lapos vonalán.
Berinhez, a sólyomképű thesszáliai fejedelemhez fordult, aki oly
sok éve az oldalán harcolt Krókosz mezején. A férfi szakálla
mostanra megőszült, de még mindig szikár és erős volt, arcát a
régi bőr színére cserzette a nap. A thesszáliai elmosolyodott.
– Lehet, hogy megpróbálnak a tenger felőli lapályon támadni.
Szeretnéd, hogy odalovagoljak?
– Nem. Vidd az embereidet a gyalogság mögé, és szálljatok le a
lóról. Nem akarom, hogy meglássanak titeket, csak akkor, amikor
az ellenség már rászánta magát az átkarolásra.
Berin hanyagul tisztelgett, és visszafelé vezette az embereit a
vonal mentén. A menetelők mögött most már por gomolygott, a
thesszáliaiak pedig leszálltak a lóról, és lemaradtak, hogy így
védjék hátasaik érzékeny orrát. Néhányan még az értékes vízből is
löttyintettek a száraz gyolcsokra, hogy kitöröljék a port paripáik
orrlyukából.
A sereg vonulása pedig folytatódott. A távolban feltűnt a perzsa
védővonal, a folyó keskeny szalagján túl, ahol sietve karókkal
megtűzdelt sáncokat emeltek.
Feltűnt a rikító öltözékű perzsa lovasság, amint átvonulnak a
jobb kézre eső domblábakon, de Parmenión igyekezett tudomást
sem venni róluk: bízott az agriánok képességeiben, és abban,
hogy meg tudják állítani őket. Az előrenyomulás lassan haladt, a
sztratégosz a kétezer fős szövetséges lovasságot még jobban balra
küldte, és utasította őket, hogy bontakozzanak szét.
Amint azt remélte, egy nagy csapat perzsa lovas gázolt át a
folyón és indult meg nyugatnak, a tengerpart felé. Hozzáértő
szemmel nézte, hogy özönlenek elő az ellenség jobbszárnyáról:
háromezren, négyezren, ötezren, hatezren...
Ptolemaiosz lovagolt Parmenión mellé.
– Meg tudjuk állítani őket? – kérdezte az ifjú idegesen, mire a
spártai bólintott.
– Vidd a parancsot Berinnek meg a thesszáliaiaknak, hogy
szálljanak lóra!
A hadvezér tekintete a centrumra szegeződött, ahol a makedón
gyalogság már majdnem elérte a folyót. Eljött az igazi próbatétel
ideje, mert nincs olyan ember, aki úgy tudna átkelni a folyón,
hogy az alakzatot is fenntartsa. Előttük pedig a jól felfegyverzett
és erős vértezetű perzsa testőrség tömött sorai álltak, meg
legalább ötezer renegát görög zsoldos, sok boiótiai és thébai,
akikben mélységes gyűlölet lakozott a makedón hódítók iránt.
Parmenión bízott benne, hogy a vad thesszáliaiak vissza tudják
verni a perzsa lovasságot a tengerparton, megvédik a balszárnyat,
és erősen hitt a jobbszárnyon a domblábakat védő agrián íjászok
képességeiben is. Viszont minden az ellenséges centrum
áttöréséért felelős makedón lovasságon múlt. Mert ha a
perzsáknak megengedik, hogy előretörjenek, puszta túlerejük
lándzsaként hatol be a gyalogság nyolc ember mély alakzatába.
A spártai megköszörülte a torkát, de nem volt elég nyál, amit
kiköphetett volna. Most minden Alexandrosz bátorságán és
erején múlt.

Alexandrosz meghúzta a bal alkarjára csatolt kis pajzs szíját,

aztán csomót kötött Bukephalosz kantárjára. Ettől kezdve csak a
térdével tudja majd irányítani a csatamént. Philótász felkiáltott, a
király pedig megfordult, és látta, hogy a jobbszárnyon a perzsa
lovasság megindul a domblábak felé. Hátrapillantott, és látta,
hogy az íjászok máris mozognak, hogy útjukat állják. Harákolt
egyet, és kiköpött, megtisztította száját a portól, aztán kivonta a
kardját, a magasba, a feje fölé emelte, és vágtába ugratta
Bukephaloszt: a folyó volt a cél. A Philótász, Kleitosz és
Héphaisztion vezette lovas társak utánanyargaltak.
Nyilak és parittyakövek süvítettek el a rohamozó uralkodó feje
mellett, de egyetlen lövedék sem találta el, mikor paripája
belegázolt a folyóba, hatalmas tajtékot vetve.
Perzsa lovasok ezrei vágtattak feléjük, hogy feltartóztassák a
makedón támadást, Alexandrosz pedig elsőként csapott össze
velük. Vad suhintással csapott le az egyik selyemruhás lovas
vállára, és a férfi üvöltve zuhant a sártól zavaros vízbe.
A perzsák kevés páncélt viseltek, brokátból szőtt mellvértjüket
leszámítva, és a makedónok átzúdultak rajtuk, a túlpartra.
– Ölj! Ölj! Ölj! – harsogta Alexandrosz, és hangja még a
csatazajt is túlharsogta. Ahogy a király továbbvágtatott, egy dárda
pattant le a mellvértjéről, és letépte az egyik aranyozott
vállpáncélt. Az uralkodó lebukott egy suhogó görbe kard elől, és
kibelezte a támadóját.
 A kaptató tetejére érve a király megrántotta a hátasa kantárját,
és futó pillantást vetett bal felé. Dareiosz renegát görög zsoldosai
ellentámadásra indultak a makedón gyalogság ellen, és a két
csapat most a sekély folyó közepén tusakodott egymással: az
alakzatok felbomlottak. A görögök mögött állt a perzsa királyi
testőrség, készen, hogy kövesse a támadásban a zsoldosokat.
Alexandrosz azonnal ráébredt, hogy amint belevetik magukat a
küzdelembe, a makedón centrumot kettévágják.
A király megfordította Bukephaloszt, és megrohamozta a
testőrséget, míg a lovas társak kétségbeesetten próbáltak neki
segíteni. Hihetetlenül bátor hadmozdulat volt, és a vízben
verekedő makedónok láthatták, amint uruk, szinte egy szál
magában, utat tör magának a perzsa centrum felé.
Óriási kiáltás harsant, és a falanxok meglódultak.
A mindkét karján megsebesült Alexandrosz folytatta a
támadást, mert megpillantotta ellenségét, Dareioszt, aki négy
fehér ló vonta aranyfogaton állt. A perzsa király magas és szép
férfi volt, hosszú és sűrűn bodorított aranyozott szakállt viselt.
Fején az ezüstsisakra húzott kúp alakú aranykoronát viselt. Arca
elé és nyakába fehér selyemkendőt kötött, amely ráborult
ezüstszállal varrt köpönyegére.
– Látlak, trónbitorló! – bődült el Alexandrosz. Héphaisztion és
a lovas társak közben beérték királyt, két oldalról védelmezték, de
a király ismét előreugratta Bukephaloszt. A perzsa testőrség
meghátrált ádáz rohama elől, a király harci szekere előtt hatalmas
tömeg hullámzott és tusakodott.
A csatatér túloldalán Berin és thesszáliai lovasai áttörték a
perzsák sorait, és jobbra kanyarodtak, hogy megpróbáljanak
eljutni Alexandroszhoz.
A rohamtól elcsüggedt perzsák megkíséreltek négyszöget
formálni Dareiosz körül. A makedón király látta, hogy a perzsa
uralkodó felkap egy lándzsát és megpróbálja szekerét a támadó
felé fordítani, de a zajtól, a vér és a halál szagától megriadt fehér
lovakon úrrá lesz a páni félelem, és kilőnek, magukkal rántva az
aranyfogatot, el a harcmezőről. A nagykirály küzdött, hogy
visszaszerezze az irányítást a megtébolyodott jószágok felett, de a
feladat meghaladta az erejét, és a harci szekér egyre távolodott
észak felé.
Amikor azt hitték, hogy királyuk megfutamodik, számos perzsa
is menekülni kezdett a csatából, így hatalmas rések nyíltak a
soraikban. A thesszáliai lovasok ezeken zúdultak át, és
kapcsolódtak össze
Alexandrosszal.
A csata kisvártatva fejvesztett meneküléssé vált: a perzsa
gyalogosok a domblábak felé futottak, útközben eldobáltak
kardjukat-pajzsukat. Egész ezredek, amelyek eddig még harcba
sem szálltak, vonultak vissza Isszosz városának viszonylagos
biztonságába.
Mikor a nap a delelőre hágott, már csak Dareiosz királyi
testőrsége állta a sarat, ám ők kevesen voltak, és gyorsan fölébük
kerekedtek, leölték őket. Alig valamivel kevesebb, mint
háromezer renegát görög zsoldos letette a fegyvert, és
felajánlották megadásukat Alexandrosznak. A király azonban
nem fogadta el.
– Elárultátok népeteket – közölte a futárukkal. – A trónbitorló
oldalán harcoltatok Hellász bosszúálló serege ellen.
– De mi csak zsoldosok vagyunk – tiltakozott a futár, akinek
arca sápadtra vált napbarnítottsága alatt. – Ehhez értünk.
Dareiosz fizetett a szolgálatunkért, és mi hűen szolgáltuk. Hogy
nevezhetsz minket árulónak, mikor csak a hivatásunkat
gyakoroljuk?
 – Azért fizetett, hogy harcoljatok – felelte ridegen Alexandrosz.
– Úgyhogy harcoljatok! Vegyétek fel a fegyvereiteket, és
érdemeljétek ki a zsoldotokat!
– De hát ez őrültség! – kiáltott a futár, és segítségkérőn
Alexandrosz hadvezéreire nézett.
– Nem – sziszegte a király –, ez az őrültség! – Azzal
előrelépett, és tőrét a férfi nyakába vágta, majd felfelé nyomta a
pengét, az álla alá, fel az agyáig. – És most öljétek meg mind! –
süvöltötte.
Még mielőtt a zsoldosok felkapkodhatták volna fegyvereiket, az
őket körülvevő trákok és a makedónok ütve-vágva rájuk
rontottak. Alexandrosz kardot rántott, és ő is közéjük rontott,
pengéjét a legközelebbi renegát hátába mártotta. Aztán az egész
sereg veszett üvöltéssel csapott le a zsoldosokra, és addig
kaszabolták őket, míg egyetlen katona is talpon volt.
A makedónok egymás után húzódtak vissza az öldöklésből, míg
végül már csak véráztatta és ordibáló királyuk rohangászott a
holtak között, új áldozatot keresve.
Szörnyű csend telepedett a seregre, ahogy
Alexandrosz halálos őrjöngését nézték a leöltek között.
Héphaisztion, aki nem vett részt a mészárlásban, odalépett hozzá,
halkan mondott valamit a királynak, mire az barátja karjába
rogyott, és hagyta, hogy eltámogassa a csatatérről.
 Lindosz, Rhodosz, Kr. e. 330
Aida elégedetten üldögélt a vászontető árnyékában, tekintete
megpihent a messze alant csillogó tengeren. A várat a két öböl
között megbújó falucska felett magasodó szirten emelték. Ahol a
nő ült, csak a kisebbik öblöt láthatta, a sziklákkal védett tál alakú
képződményt, ahol a hajók lehorgonyozhattak, hogy így
nyerjenek menedéket az Égei-tengeren dühöngő téli viharok elől.
Éppen egy triérész siklott ki a partra, hatalmas vitorláját
felgöngyölték, három evezősorának lapátjait behúzták. A hajó
játékszerként hevert a fövenyen, és míg Aida nézte, hajósok
ugráltak le róla, egy tiszt pedig nekivágott a várhoz vezető hosszú
gyaloglásnak a tekervényes hegyi úton.
A tengeri levegő felüdítette, és Aida mélyen beszívta. A nyelve
hegyét bizsergette a Sötét Isten hatalma, maga körül érezte egyre
erősödő jelenlétét, az Ázsia felől fúvó szél hozta magával.
Megnyalta az ajkát, és elmerült a holnapról szőtt álmaiban.
Akadnak, akik gonoszról és jóról beszélnek. Ostoba még a
gondolat is. Csak erő és gyengeség, hatalom és tehetetlenség
létezik. Ez minden misztériumok magva, ahogy azt oly
fájdalmasan tanulta meg hosszú-hosszú élete során.
A földmágia meghosszabbíthatja az életet, megnövelheti az
erőt, vagyont hozhat azoknak a nőknek és férfiaknak, akik
elsajátítják. A földmágiához azonban vér és áldozat kell, üvöltő
lelkekkel táplálkozik.
Ezt már az első hajnal fényénél megértették. A történelem
során a bölcsek megismerték, milyen erő rejlik az áldozatban. Ám
csak az igazi beavatottak fogták fel a szabadjára engedett erő
természetét.
 Igen, az ember megölhet egy bikát, és részesülhet a hatalom
egy morzsájából. Na de ha ember az áldozat? Annak a halála
előtti félelme feldagasztja ezt a morzsát, sötét energiával tölti el,
szabadjára ereszti az Igézetet.
Aida sötét szeme kelet felé fordult, túl a széles vízen.
Ezrek és ezrek haltak meg ott alig egy évvel ezelőtt,
Gaugamélánál, akikkel a győzelmet győzelemre halmozó
makedón sereg végzett. Dareiosz királyt megölték, saját
kiábrándult emberei végeztek vele menekülés közben.
Alexandroszt pedig királlyá koronázták Babilonban.
Alexandrosz, királyok királya. Alexandrosz, az isten.
– Nem – döbbent rá az asszony –, még nem isten. A halandó
még mindig harcol, hogy megfékezze a benne lakozó erőt.
De már nem sokáig... Lehunyta a szemét, lelke átröppent a
kéklő tengeren Szúza városába, ahol Alexandrosz ült ritka
drágakövekkel díszített aranytrónusán. Mostanra már bő
selyemruhát öltött, aranyszállal varrott köpönyeg borult a vállára.
Aida láthatatlanul lebegett elé.
– Mester! – suttogta.
Választ nem kapott, de érezte a királyban lüktető erőt.
Alexandrosz olyan volt, akár a messze a föld felett a sziklafalon
kapaszkodó ember, akinek a karja fárad, ujjaiba görcs áll. A nő
érezte, hogy fél. A lelke erősebbnek bizonyult, mint azt Aida
valaha is hitte volna, és megakadályozta, hogy az isten betöltse
végzetét – méghozzá milyen végzetet! Amint teljesen magához
ragadja a hatalmat, ereje megnő, és messze túlragyogja a
törékeny emberi porhüvelyt, amelyben lakozik. A Káosz éjjele sújt
le akkor a világra, átjár minden egyes élőlényt, minden fát és
követ, minden tavat és patakot.
És akkor azok, akik hűen szolgálták, elnyerik jutalmukat: az
örök fiatalságban élt életet, a végtelen gyönyört, az élmények és
érzékiség olyan heves áradatát, amilyet korábban még sosem élt
át egyetlen ember sem.
Hamarosan beköszönt ez az áldott nap
Minden egyes győzelem, minden egyes halál, amelyet
Alexandrosz keze oszt, növelte a benne lakozó sötétséget. Már
nem tart soká – gondolta Aida.
Visszatért a testébe, és elnyúlt a kereveten, keze ráfonódott a
boroskupájára. A nap nyugat felé bukott, és érezte, amint meleg
sugarai végigsimítanak a lábán. Felállt, a kerevetet hátrébb tolta,
be az árnyékba, majd ismét elnyújtózott rajta.
Hamarosan megérkezik a futár, izzadtan és fáradtan a
meredek szirtmászástól. Írt Alexandrosznak, és könyörgött, hadd
utazzon az udvarába, ahol bölcs tanácsaival segítheti. Amint ott
lesz, felgyorsíthatja a dolgok menetét, a szükséges bódítószereket
becsempészheti a borába, gyengítheti ellenálló akaratát.
Micsoda örömök várnak rá...
Gondolatai a Deraé nevezetű nőre terelődtek, és azon kapta
magát, hogy a jókedve elpárolog. A vén bolond! Annyira
elutasítónak mutatkozott, láthatóan megelégedett azzal, hogy
csapdába esett abban a törékeny, köszvényes porhüvelyben.
– És most mennyire vagy elégedett – suttogta Aida –, most
hogy férgek lakmároznak a húsodon? Semmit sem értettél meg.
Az összes gyógyításod és jótéteményed! Csak ennek a világnak az
Igézetéből táplálkoztál, de nem adtál vissza neki semmit. Ha
mind olyanok lennénk, mint te, akkor az Igézet meghalna. Mivé
válna akkor a világ? Terjeszkedő embertömegek laknák, és
egyetlen morzsányi mágia sem lenne benne.
Megborzongott a gondolattól. Egy ifjú, vörös hajú akolitus állt
elé, és mélyen meghajolt.
– Egy férfi akar látni, úrnőm. Alexandrosz egyik tisztje.
– Vezesd hozzám – parancsolta Aida –, és hozz bort!
 A lány hátrálva távozott. Szamothraké Úrnője lesimította
fekete selyemruháját, és várt. Egy magas, fekete szakállú
fiatalember érkezett. Arannyal szegett fekete mellvértet viselt, bal
kezében fehér forgós sisakot fogott. Jóképű volt, az ázsiai nap
bronzbarnára égette, de egyetlen csepp sem veríték látszott rajta
a várhoz vezető hosszú kaptató után.
A férfi meghajolt.
– A nevem Héphaisztion, úrnőm. Alexandrosz küldött, hogy az
udvarába vigyelek.
Az asszony belenézett a jövevény szemébe, és azonnal
megutálta. Noha Aida megvetette a férfiakat, sokszor épített a
hódolatukra. Héphaisztiont azonban nem hatotta meg a szépsége.
Ez bosszantotta a nőt, noha nem mutatta ki. Ehelyett az ifjúra
villantotta káprázatos mosolyát.
– Megtisztel, hogy a nagykirály Szúzába invitál – mondta.
Héphaisztion bólintott.
– Csodaszép az otthonod. Sétálhatnánk egyet a falakon?
Aida utálta az erős napsütést, de a tisztről köztudott volt, hogy
Alexandrosz legközelebbi barátja, és nem akarta megsérteni.
– Hogyne – felelte. Feltette széles peremű kalapját, felállt és az
északi falhoz vezette vendégét. Innen ráláthattak Lindosz két öble
közül a szélesebbre, láthatták a tengerről visszafelé igyekvő kis
halászhajók felett lebukó vagy felfelé suhanó sirályokat.
– A királyt gondok gyötrik – szólalt meg
Héphaisztion. – Úgy véli, nagy segítségére leszel.
– Gondok? Mifélék?
Héphaisztion nekidőlt a mellvédnek.
– Két Alexandrosz létezik – vallotta be csendesen. – Az egyiket
szeretem, a másiktól félek. Az első kedves barát, megértő és
gondoskodó. A másik viszont könyörtelen és rémisztő gyilkos.
– Nagyon őszintén beszélsz, Héphaisztion. Bölcs dolog ez?
 – Ó, szerintem az, úrnőm. Tudod, mesélt a pellai
látogatásodról, és az ... ott nyújtott segítségedről.
– Segítségemről? – kérdezett vissza az asszony értetlenül.
– Amikor trónra segítetted.
– Értem már.
– Biztosra veszem, hogy érted – mondta
Héphaisztion halkan, és pillantása fogva tartotta a nőét. –
Mikor a király megkapta a leveledet, arra kért, hogy keresselek
fel... hogy köszönjem meg mindazt, amit érte tettél. Két utasítást
adott akkor nekem. Mindkettő eltért egymástól, de ehhez már
hozzászoktam.
– Milyen utasításokat?
– Először arra kért, hogy kísérjelek hozzá.
– És mi volt a második?
– Nos, ez az, ami fejtörést okoz. Talán te tudnál segíteni.
– Ha tudok, megteszem.
– Mint már mondtam, két Alexandrosz létezik, és mindegyik
más-más utasítást adott. Melyiket kövessem? A barátét... vagy
azét, akitől félek?
– Mindig bölcsen jár el az ember – felelte Aida megfontoltan –,
ha körültekintően fogadja azokat a parancsokat, amelyeket
olyasvalaki ad, akitől fél. Egy barát lehet megbocsátó, a másik
viszont nem lesz az.
Héphaisztion bólintott.
– Nagyon bölcs vagy, úrnőm. – A férfi előrehajolt, megfogta
mindkét karját, és felültette a mellvédre. – Bölcs és szép.
Megfogadom a tanácsodat.
– Akkor a kapcsolatunk jól indult – mosolyodott el erőltetetten
az asszony.
– Így van – bólintott a férfi –, és jól is végződött.
 – Végződött? – Aida szája kiszáradt, és érezte, hogy végigsimít
rajta a félelem.
– Igen, úrnőm – suttogta a férfi. – Mert, mint látod, a barát
arra kért, hogy kísérjelek hozzá. A másik Alexandrosz viszont azt
mondta, hogy öljelek meg.
– Az lehetetlen. Hű szolgája vagyok, mindig is az voltam. Nem
rendelheti el a halálomat. Félreértettél valamit, Héphaisztion. És
most engedj le innen! Elegem lett ebből a badarságból.
– Talán igazad van. Néha nehéz különbséget tenni kettejük
között. Pellában azonban segédkeztél neki egy gyermek
megölésében, sőt még arra is rávetted, hogy falja fel a szívét. Nem
hiszem hát, hogy a királyodnak szüksége van a tanácsaidra.
– Hallgass rám... – kezdte az asszony, de
Héphaisztion keze ráfonódott a lábára, és hátrataszította.
Aida érezte, amint teste elszakad a faltól.
Messze alant a fűrészes élű sziklák várták, és üvöltése egészen
a faluig elhallatszott.

Héphaisztion a mellvéd fölé hajolt, úgy nézte Aida zuhanását –

a teste pörögve hullt lefelé, sikolyát elkapkodta a szél. A makedón
innen hatalmas fekete varjúnak látta, fekete köntöse törött
szárnyként verdesett. Látta, amint a szikláknak csapódik, a nő
üvöltése félbeszakadt, majd látta, amint egy raj sirály telepszik rá,
és fehér alakjuk lassan eltakarja a fekete köntöst.
Hátralépett, és vett egy nagy levegőt. Korábban még sosem ölt
nőt, de most nem érzett sajnálatot. A nő gonoszsága szinte
tapintható volt.
Az igazat mondta az asszonynak, legalábbis részben.
Alexandrosz bevallotta, hogy fél Aidától, és holtan akarja látni –
ám később, immár fagyos hangon, azt parancsolta neki, hogy
vigye az udvarába. A két évvel ezelőtti isszoszi véres öldöklés óta a
király gyakran hangot adott félelmeinek, beszélt a lelke magját
felfaló sötét erőről. Héphaisztion több titkát ismerte, mint bárki
más – még Parmeniónnál is többet tudott róla, aki most egy
másik makedón seregnek parancsolt, és csak ritkán találkozott az
uralkodóval.
Alexandrosz Héphaisztionba vetette bizalmát, és a tiszt jött rá,
hogy a Sötét Isten közel került a felemelkedéshez. A király hangja
egyre fagyosabb lett, szeme a távolba révedt. Hátborzongatóvá
vált...
Mint azon az éjszakán, ott az elfoglalt
Perszepoliszban, mikor egy csapat részeg fáklyás élén
elpusztította a világ nagy csodái közül az egyiket, az Ahura
Mazdának szentelt gyönyörű fatemplomot, ahol Zoroaszter
próféta műveit őrizték. Héphaisztion csak állt ott, döbbenten, míg
Alexandrosz olajat locsolt a marhabőrökre, amelyek a próféta
arannyal írott sorait rejtették.
Húszezer bőr, a perzsa nép legféltettebb kincse semmisült meg
egyetlen átdorbézolt éjszakán, táncoló lángok martak a perzsa
napsütést évszázadok óta álló fafaragványokba.
Alexandrosz másnap reggel semmire sem emlékezett az
egészből.
Aztán eljött a Lándzsa Éjszakája.
A késő éjszakába nyúló lakoma végén Kleitosz, a lovasság
vezére, megkérdezte a királyt, hogy miért kapott rá a perzsa
köntösök viselésére, és ragaszkodik ahhoz a perzsa szokáshoz,
hogy alattvalóinak a földre kell vetniük magukat előtte, és
megcsókolni a földet a lába előtt.
Alexandroszt feszélyezte a kérdés, mert több perzsa is jelen
volt, Héphaisztion pedig tudta, hogy bár a király nincs oda ezért a
rituáléért, igyekszik úgy viselkedni, mint egy perzsa uralkodó, és
tiszteletben tartja szokásaikat. Makedón tisztjeitől – de még a
görögöktől – sem kérte, hogy vessék magukat hasra előtte.
 Kleitosz ekkor már berúgott, és nem örült, hogy elültették a
király jobbjáról, hogy helyét egy perzsa nemes vegye át.
Héphaisztion megpróbálta elrángatni a makedónt az asztaltól,
noszogatta hogy térjen vissza a sátrába, és aludja ki részeg
mámorát, de az öreg lovassági tiszt félrelökte, és a király felé
támolygott, azt ordítva: „Én már apádat is szolgáltam, te arcátlan
kutyakölyök, és sosem kellett a lábát csókolgatnom! Legyek
átkozott, ha a tiédet megcsókolom!”
Héphaisztion látta, hogy Alexandrosz tartása megmerevedik,
és émelyegve, rettegve látta, hogy a szeme fakóvá válik. Korábban
még sosem alakult így át nagy nyilvánosság előtt. Futni kezdett a
király felé, hogy elterelje figyelmét a mulatozókról. De elkésett. Az
uralkodó hátralépett, kikapta a lándzsát az egyik őr kezéből, és
hasba döfte vele Kleitoszt. Az öregember száján azonnal vér
buggyant ki, hátratántorodott, a lándzsa kiszakadt a testéből. A
sebesült hosszú pillanatokig vonaglott üvöltve a padlón. Aztán
egy hörgő, elfojtott kiáltással meghalt.
Döbbent csend támadt.
Alexandrosz pislogva és imbolyogva állt, mikor Héphaisztion
odaért mellé, és karon fogta.
– Mit tettem? – suttogta a király. – Magasságos Zeusz!
A lándzsát maga felé fordította, és megpróbálta belevetni
magát, de barátja kicsavarta a kezéből. Két őr a segítségére
sietett, és a zokogó királyt kitámogatták a sátorból.
Másnap, miután Alexandrosz hamut szórt a fejére, a Kleitosz
testét kísérő temetési menetet ő vezette. Ahelyett, hogy a
makedón szokást követve, elégette volna a holtat, és a csontokat
díszes aranyládikába zárta volna, parancsot adott az egyiptomi
balzsamozóknak, hogy konzerválják a halottat, azzal a
szándékkal, hogy kristálykoporsóba fekteti, és egy különleges
márványkriptában helyezi örök nyugalomra.
 A király gyászát jól látta mindenki, és a katonák, akik rajongtak
Alexandroszért, gyorsan megbocsátottak neki. Ám a tisztjei, akik
tanúi voltak, amint meggyilkolja egyik hűséges testvérüket,
hallgatásba burkolóztak, és Héphaisztion tudta, mire gondolnak:
ki lesz a következő?
Kleitosz bebalzsamozása olyan emlék maradt, amelyet az ifjú
tiszt sosem fog elfelejteni.
Egy karcsú egyiptomi lépett oda a testhez: magával hozott egy
cédrusfából készült ládikát, és ebből előhúzott egy hosszú,
vékony, a végén kampós és villás cöveket.
– Mit művel? – fordult Héphaisztion a királyhoz.
Alexandrosz oda sem figyelve felelt, hangja távoli és hűvös volt.
– El kell távolítania a koponya tartalmát, hogy az ne rohadjon
meg. Hogy az arc sértetlen maradjon, azt a cöveket feldugja az
orron át, beakasztja az agyba, és kihúzza.
– Ennél többet nem is kell tudnom! – csattant fel
Héphaisztion, megfordult, és kirohant a szobából.
Később megígértette Alexandrosszal, hogy ha csatában elesne,
akkor makedón módon temetik el.
A sirályok felröppentek a lenti sziklákon heverő összetört
testről, Héphaisztion pedig ellépett a mellvédtől, és elhagyta a
szirttetőn emelt várat, majd leballagott a kis öbölhöz vezető
hosszú, tekervényes úton. A triérész kapitánya – egy alacsony,
köpcös rhodoszi, akit Kallisznak hívtak – a parton várt rá.
– Soká jön meg az asszony? – tudakolta. – Mert közeleg az
apály, és egy órán belül vitorlát kell bontanunk.
– Nem tart velünk, kapitány. Sajnos Aida úrnő meghalt.
– Micsoda elpocsékolt egy út! – szitkozódott Kallisz. – Viszont
ettől megkönnyebbülnek majd az emberek. Egyetlen hajós sem
szereti, ha nő van a fedélzeten. És állítólag ő még boszorkány is
volt, aki előre látta a jövőt.
 – Szerintem csak túloztak.
Alkonyatra a triérész már keletnek tartott a Ciprusra vezető
forgalmas kereskedelmi útvonalon, erős szél duzzasztotta a
nagyvitorlát, úgyhogy az evezőket is húzták, az evezősök pedig
hátradőlhettek a három fedélzetsoron. Héphaisztion
vászonhuzatú széken foglalt helyet a taton, tekintete a lassan
elsuhanó tájat kémlelte.
Előbb jött Kária, majd Lüdia, egykor ellenségesek, mára
Alexandrosz birodalmának aprócska őrhelyei csupán.
Eszébe jutott a négy évvel ezelőtti, Parmenión parancsnoksága
alatti szüntelen erőltetett menet, amikor az előretolt makedón
csapatok megpróbáltak kitérni a perzsákkal vívott nagyobb csaták
elől. Mennyire igaza volt a spártainak! Ha megütközött volna a
perzsákkal és győz, akkor Dareiosz minden kétséget kizáróan még
nagyobb erőt szedett volna össze, és amikor Alexandrosz
megérkezik Ázsiába, egy leküzdhetetlen erővel találta volna
szemközt magát. A Perzsa Birodalom sokkal hatalmasabb volt,
mint azt Héphaisztion valaha is képzelte volna, népe számosabb,
mint az északon húzódó tengerparti föveny homokszemcséi.
Még most, közel hatévnyi háborúskodás után, és azt követően
is, hogy Alexandrosz elnyerte a koronát, akadtak megvívandó
csaták – a szogdok ellen északon, az indiaiak ellen keleten, meg a
Kaszpi-tengeri szkíták ellen.
Parmenión a második makedón sereg élén keletre vonult, és
két csatát nyert túlerővel szemben. Héphaisztion elmosolyodott.
Noha a spártai már majdnem betöltötte a hetvenet, még mindig
nagyszerű hadvezérnek bizonyult. Két fiát is túlélte: Hektór az
isszoszi csatában esett el három éve, Nikkit pedig Gaugamélánál
ölték meg, mikor királya oldalán küzdött. Már Csak Philótász
maradt.
 – Min jár az eszed? – kérdezte Kallisz, aki két erős karjával a
kormánylapátot tartotta.
Héphaisztion felnézett.
– A tájat néztem. Innen olyan békésnek tűnik.
– Igen – bólintott a hajós. – Az egész világ jobbnak tűnik a
tenger felől. Szerintem Poszeidón birodalma késztet miket
alázatra. Oly roppant, hatalmas, és a mi törekvéseink oly aprók
hozzá képest. Rávilágít a határainkra.
– Gondolod, hogy vannak? Alexandrosz nem értene egyet.
Kallisz ezen jót derült.
– Képes Alexandrosz kifaragni egy rózsát vagy megformázni
egy felhőt? Le tudja csillapítani a haragvó tengert? Nem. Élünk
egy ideig, ide-oda szaladgálunk, aztán meghalunk. A tenger
viszont itt marad: erősen, szépen, örökkévalón.
– Ti, hajósok mind bölcselők is vagytok? – kérdezte
Héphaisztion.
A kapitány ezen nagyot nevetett.
– Azok vagyunk, mikor a tenger körülvesz minket. A
szárazföldön viszont úgy üzekedünk, akár a korcs ebek, és addig
vedelünk, míg már vörösbort hugyozunk.
Milyen háború vár rád, mikor hazatérsz?
Héphaisztion vállat vont.
– Amilyenbe a király küld.
– És mihez kezd majd, ha kifogy az ellenségekből?
– Kifogy-e valaha az ember az ellenségeiből?
 Szúza, Perzsia, Kr. e. 330
Eljött a pillanat, ahogy már régóta tudta, hogy eljön, és
Philótász váratlanul fagyosságot érzett a szívében. Apjának
mindvégig igaza volt. A szája kiszáradt, de nem érintette meg az
elé rakott bort. Ma tiszta fejet akart.
Alexandrosz még mindig beszélt, tisztjei pedig köré gyűltek a
szúzai palota tróntermében. Száz ember, mind erős és bátor
harcos, ám tekintetüket mégis a márványpadlóra szegezték, mert
nem akartak belenézni királyuk kifestett szemébe.
Nem úgy Philótász, aki felszegett fejjel állt, és Alexandroszt
nézte. A király szemhéja aranysárgára volt színezve, ajka pedig a
vér színében úszott. Dareiosz magas, aranyból és elefántcsontból
készült kúp alakú koronáját viselte a fején, és a perzsa császár bő
selyemköntösét hordta.
– Hogy jutottunk idáig? – mélázott el Philótász.
Alexandrosz leigázta a perzsákat, a legyőzött sereget saját
hadának soraiba fogadta, perzsa hadvezéreket és szatrapákat
nevezett ki. A birodalom az övé lett. Még Dareiosz lányát,
Roxánát is elvette, hogy így törvényesítse trónigényét.
És micsoda szégyen, hogy a király egyszer sem kérette az
asszonyt az ágyába!
Philótász tekintete a beszédet hallgató tisztekre villant, akiknek
arca feszültségről és félelemről árulkodott. Alexandrosz ismét a
soraikba férkőzött árulásról szónokolt, és megígérte, hogy kiirtja
a hűtleneket. Csak az előző nap hatvan makedónt korbácsoltak
halálra, mert – mint a király mondta – fellázadtak. És mi volt a
bűnük?
Megkérdezték, mikor térhetnek haza. Azért léptek be a
seregbe, hogy felszabadítsák a kis-ázsiai városokat, nem azért,
hogy átvonuljanak a világon egy hatalomőrült király szeszélye
miatt.
Öt nappal a kivégzések előtt Alexandrosznak látomása támadt:
a tisztjei szervezkednek, meg akarják ölni. A látomás elárulta,
hogy kik ezek, és a hat embert megfojtották: egyikük Theoparlisz
volt, a pajzsosok vezére. Philótász nem rajongott érte, de hűsége
legendásnak számított.
A király már Héphaisztion távozása óta furcsán viselkedett,
hirtelen dühkitöréseit hosszú hallgatások követték. Kezdetben a
hadvezérek igyekeztek nem törődni a jelekkel. Alexandroszról
köztudott volt, hogy különleges adottságok birtokosa, bár
korábban az effajta viselkedése nem tartott sokáig. Mostanra
azonban úgy tűnt, egy új Alexandrosz van kialakulóban: egy hideg
és rémisztő.
Kezdetben a tisztek egymás között sutyorogtak csak erről az
átalakulásról, de a gyilkosságok megindulása után a makedónok
között annyira eluralkodott a félelem, hogy még a jó barátok sem
találkoztak titokban, nehogy azzal vádolják őket, hogy az
uralkodó ellen forralnak összeesküvést.
Három napja viszont sor került az újabb holdkórosságra.
Parmenión és a második hadsereg végre bevette Elám városát.
Pontosabban a város uralkodó tanácsa beleegyezett a megadásba.
A spártai a város kincstárát – nyolcvanezer ezüsttalentumot –
elküldte Alexandrosznak Szúzába. A király erre azt válaszolta,
hogy ölessen le minden férfit, nőt és gyermeket Elámban.
Parmenión hitetlenkedve fogadta a parancsot, és futárt
küldött, hogy meggyőződjön annak valódiságáról.
Philótászt Ptolemaiosszal, Kasszandrosszal és Kratérosszal a
palotába hívatták. Mikor megérkeztek, azt látták, hogy
Alexandrosz a futár teteme felett áll.
 – Árulók vesznek körül – jelentette ki a király. – Parmenión
nem volt hajlandó engedelmeskedni uralkodója parancsainak.
Philótász lenézett a futár testére, a tizenöt évesnél alig több
ifjúra. A legény kardja még mindig a tokjában pihent, ám
Alexandrosz tőre a szívébe mélyedt.
– Mindig atyád ellen beszéltél, Philó – mondta a király. –
Korábban kellett volna rád hallgatnom.
Vénségére ellenem fordult. Ellenem!
– Mit tett, felség? – kérdezte Philótász.
– Nem volt hajlandó megbüntetni Elámot, amiért fellázadt.
Philótász érezte, hogy a teste megdermed, zsibbadtság kúszott
végig rajta. Egész életében úgy hitte, egy napon király lesz belőle
– ez biztos, kőbe vésett tudás volt, az egyetlen embernek az
ígéretén alapult, aki valaha is szerette: anyjáén, Phaidráén. Ám az
elmúlt év során a hit sziklája lassan repedezni kezdett, a valóság
hűvös szelei ostromolták, zúzták szét reményeit, pusztították el az
álmait. Mivel nem bírt sem Philipposz, sem Alexandrosz
karizmájával, sem Parmenión értelmi képességeivel, még csak
lelkesíteni sem tudta a katonákat, akiket csatába vezényelt. Az
önismeret későn érkezett, de végül még Philótász is felismerte
anyja botorságát.
Nem lesz királyság. Nem lesz dicsőség. Atyja igazat szólt:
jövendőjét egy ködből szőtt alapra építette. És most mi lesz? Ha
hallgat, akkor Parmeniónt megölik, ő, Philótász pedig a király
hadvezére marad. Ha nem, elhurcolják és megölik... mint ahogy
apja ettől még ugyanúgy meghal. A szája kiszáradt, a szíve ki-
kihagyott egy ütemet. Meghalni vagy nem meghalni? Miféle
döntést ez egy ifjúnak?
– Nos, Philó? – kérdezte Alexandrosz.
Philótász látta, hogy a király rászegezi a tekintetét... és
megborzongott.
 – Parmenión nem áruló – jelentette ki habozás nélkül.
– Hát te is ellenem vagy? Ám legyen! Vegyétek el a fegyvereit!
Holnap a bajtársai előtt fizet az árulásáért.
Kratérosz és Ptolemaiosz a palota alatti tömlöcbe kísérte
Philótászt. Némán haladtak, majd Ptolemaiosz kinyújtotta a
kezét, hogy becsukja a cellaajtót.
– Ptolemaiosz!
– Igen, Philó?
– Szeretnék egy üzenet küldeni az apámnak.
– Nem lehet. A király végezne velem.
– Értem.
A helyiség kicsi volt, ablaktalan, és szuroksötét uralkodott
odabent, miután az ajtót becsukták. Philótász kitapogatta az utat
a priccsig, és elnyúlt rajta.
Nikki és Hektór mostanra már mindketten meghaltak, és
holnap Makedónia Oroszlánjának utolsó fia is csatlakozik
hozzájuk.
– Bárcsak jobban megismertelek volna, apám! – szólt Philó
remegő hangon.
Rettegése dacára elaludt, és az ajtón elhúzkodott reteszek
zöreje ébresztette. Fénypászma hatolt be a szobába, a makedón
pedig pislogott, mikor fegyveresek tolakodtak be.
– Talpra, áruló! – parancsolta egy katona, megragadta Philó
karját, és lerángatta a priccsről. Kilökdösték a folyosóra, és
visszakísérték a trónterembe, ahol tiszttársai várták, hogy mi lesz
az ítélet.
Alexandrosz éles és harsány hangját a hatalmas terem falai
verték vissza: a király arca vérvörös volt.
– Philótász és apja mindent nekem köszönhetnek; és miként
hálálják meg? Szervezkednek, és azt tervezik, hogy a helyemre
lépjenek. Mi a büntetése az efféle árulásnak?
 – Halál! – kiáltották a tisztek. Philótász elmosolyodott. Alig
pár éve az ő hangja is így zúgott, halált követelve Theoparliszra.
Philó lassan felállt, minden tekintet rászegeződött.
– Mit mondasz még, te rab, mielőtt az ítéletet végrehajtják? –
kérdezte Alexandrosz.
– Mit szeretnél, mit mondjak? – kérdezte Philó higgadtan, és
tekintete összekapcsolódott a király szokatlanul fakó szemével.
– Kívánod-e tagadni gazságodat, vagy akarsz-e irgalomért
esdekelni?
Philó ekkor felnevetett.
– Nincs ebben a teremben senki rajtad kívül, aki elhiszi, hogy
Parmenión valaha is szervezkedne ellened. Ami magamat illeti,
nincs mit felhoznom a védelmemre.
Mert ha egy olyan hűséges embert, mint amilyen Theoparlisz
volt, bűnösnek lehet találni, akkor milyen esélye van
Philótásznak? Követtelek, és csatákat vívtam az oldaladon, olyan
csatákat, amelyeket atyám nyert meg neked. Két öcsém halt meg
azért, hogy biztosan ülhess azon a trónon. Nem kell hát
megvédenem magam. De legyen világos minden jelenlévő
számára, hogy Parmenión nem áruló. Megparancsoltad neki,
hogy vegyen be egy várost – és ő bevette. Aztán megparancsoltad,
hogy a városban minden férfit, nőt és gyermeket hányjanak
kardélre, intő példaként minden lázadónak. Ezt nem fogja
megtenni. Mint ahogy egyetlen tisztességes görög sem tenné.
Csak egy tébolyult adna parancsot efféle rémtettre.
– Saját szájával mondta ki az ítéletet! – bőgte Alexandrosz, és
felpattant trónról, majd elindult róla lefelé. – Az összes istenre
mondom, saját kezemmel öllek meg!
– Ahogy megölted Kleitoszt?! – kiáltotta Philótász.
Alexandrosz tőre a tiszt torka felé suhant, de a makedón
elhajolt jobbra, és a penge elsüvített az arca előtt. Ösztönösen is
meglendítette ökölbe szorított balját, amely hatalmas erővel
csattant a király állán. Az ettől hátratántorodott, a tőr kihullt ujjai
közül. Philó felkapta, és rávetette magát a királyra, ledöntve őt a
márványpadlóra. Alexandrosz feje nagyot döndült a kövön.
Philótász kezében a tőr hegye a király nyakának feszült, és a tiszt
megfeszítette minden izmát, hogy döfjön.
Alexandrosz szemének színe megváltozott, visszaalakult olyan
tengerzölddé, amilyenre Philó a múltból emlékezett.
– Mi folyik itt, Philó? – suttogta a király halkan. Philótász
habozott... és ekkor egy lándzsa vágódott védtelen hátába, döfte
át tüdejét és szívét. Felfelé rántotta testét, és ekkor egy másik őr
döfte pengéjét a haldokló mellébe.
Vér ömlött Philó szájából, és a férfi a padlóra rogyott a félig-
meddig ájult Alexandrosz mellé. A király remegve állt talpra,
aztán elhátrált a halottól.
– Hol van Héphaisztion? Szükségem van
Héphaisztionra! – kiáltotta.
Kratérosz lépett mellé.
– Elment, felség, Rhodoszra, hogy idehozza Aida úrnőt.
– Rhodoszra?
– Hadd kísérjelek vissza termeidbe, felség!
– Igen... igen. Hol van Parmenión?
– Elámban, felség. De ne aggódj! A három legjobb
kardforgatómat küldtem.
Alexandrosz felnyögött, de azután jó darabig csak hallgatott.
Érezte, hogy a Sötét Isten ismét előretör, rombolva tudata
bástyáit. Mégis kitartott, és vett egy nagy levegőt.
– Kísérj az istállókhoz! – utasította Kratéroszt.
– Az istállókhoz? Miért, felség?
– Meg kell őket állítanom, Kratérosz!
 – Nem lovagolhatsz ki egyedül. Ellenségeid vannak
mindenfelé.
A király belenézett a lelkiismeretes ifjú szemébe.
– Nem őrültem meg, Kratérosz. Csakhogy... egy démon lakozik
bennem. Érted?
– Egy démon, felség, értem. Jöjj, pihenj le! Küldetek az
orvosért.
– Nem hiszel nekem? Nem, miért is tennéd? Hagyj hát békén!
Ezzel Alexandrosz ellökte magától Kratéroszt, és végigrohant a
hosszú folyosón, majd ki a napsütésben fénylő udvarra. A két őr
vigyázzba vágta magát, de ő mit sem törődött velük, hanem futott
tovább a fák szegélyezte úton a királyi istállók felé.
Bukephaloszra a keleti karámban talált rá, és az állat felszegte
busa fejét, mikor meglátta a királyt.
– Hozzám! – kiáltotta Alexandrosz. A fekete paripa a
kerítéshez ügetett, az uralkodó kinyitotta a kaput, belemarkolt a
fekete sörénybe, és felpattant Bukephalosz hátára.
Nyugatról kiáltások harsantak, és mikor a király arra fordult,
látta, hogy Kratérosz és több más tiszt futva igyekszik felé.
Vágtába ugratta hát Bukephaloszt, és délkeletnek lovagolt, át a
királyi parkon, ki az Elámba vezető útra. A város jó hatvan
mérfölddel odébb állt a tengerparton, az út sziklás ösvényeken, és
magas dombokon át vezetett.
A dombok között rablók lapultak, vad törzsek fiai, akik számos,
keletről jött kereskedőkaravánt kifosztottak már, de Alexandrosz
fikarcnyit sem törődött velük, miközben vágtatott. A spártaira
gondolt, eszébe jutott, milyen bátran viselkedett az Igézet földjén,
és eszébe jutottak az ezt követő években adott csendes tanácsai.
És most orgyilkosok tartanak felé, hogy megöljék.
Akiket én küldtem!
Nem, nem én. Én sosem!
 Hogy lehettem ilyen ostoba! – gondolta Alexandrosz. Abban a
pillanatban, mikor az apja letépte róla a nyakláncot, érezte, amint
a Sötét Isten vadul előretör. Ám azt hitte, kordában tarthatja a
gonoszt, és felhasználhatja, mikor szüksége van rá. Most már
tudta, hogy maga ez a hit is csak egy példa volt Kadmilosz
fortélyosságára.
Kadmilosz! Már a Fenevad nevének puszta gondolatára
megérezte a lelkébe tépő éles karmokat, amelyek a mélybe
húzzák, és szédelegni kezdett...
– Nem! – kiáltotta. – Ezúttal nem!
– Az enyém vagy – szólalt meg lelke legmélyéről egy suttogó
hang.
– Soha!
– Mindig – jött a válasz. – Figyelj csak,
Alexandrosz... és reszkess!
Emlékezetének rejtekajtói feltárultak, és ismét maga előtt látta
Philipposz meggyilkolását, de még rosszabb volt, hogy látta
magát előző éjjel is, amint Pauszaniasszal beszélget, és bosszúra
buzdítja. „Mikor én leszek a király – hallotta saját hangját –, nagy
jutalomban részesülsz.”
– Szegény, gyermeteg Pauszaniasz – suttogta a hang a
fejében. – Hogy meglepődött, mikor átugrottad a halott király
testét, és kardodat a mellébe mártottad!
Alexandrosz lelke hátrahőkölt döbbenetében. Kétség sem
férhetett a látomáshoz. Éveken át élt az önbecsapása eszközeivel,
sosem mert az igazság után kutatni. Újabb képek örvénylettek a
fejébe – Philipposz feleségének és kisfiának halála és
megcsonkítása, Kleitosz és Mothak megölése, Theoparlisz
kivégeztetése... a hűséges, tántoríthatatlan Theoparliszé.
A király felordított vágta közben, mire a benne lévő démon
felnevetett, és feljebb tört.
 – Nem – mondta Alexandrosz ismét, és elfojtotta a gyűlölet és
félelem érzését, kitépte magát az önvád és bűntudat kötelékéből.
– Azokat a tetteket te követted el, nem én! – Egyre erősebben
összpontosított, és visszaszorította a démont.
– Nem állhatsz nekem ellen sokáig – mondta
Kadmilosz. – Aludnod kell, és akkor én felemelkedem.
Ez igaz volt, de Alexandrosz nem hagyta, hogy a félelem uralja
a gondolatait. Kadmilosz gyávasága – a szellem menekülőre
fogta, mikor Philó tőrét a király torkának nyomta – még egy
utolsó esélyt adott neki a megváltásra, és Parmeniónra gondolt,
miközben vágtatott.
A hatalmas paripa száguldott tovább, látszólag fáradhatatlanul,
patadobogását a dombok verték vissza.
– Zeusz atya – fohászkodott Alexandrosz –, engedd, hogy
időben érjek oda!
 Elám városa, Kr. e. 330
Parmenión felébredt álmoktól zsúfolt alvásából, és felült,
lelökte magáról vékony, verítéktől lucskos takaróját. A keskeny
ablakon túl az égen szürke csíkok húzódtak. Felkelt az ágyból, és
az asztalkához ballagott, ahol az előző este hagyott boroskancsó
állt. Majdnem kiürült már, de kitöltötte a seprőt egy kupába, és
felhajtotta.
Már vissza akart feküdni, mikor megfordult, és megpillantotta
meztelen teste tükörképét egy fényesre súrolt bronztükörben. A
haja mára teljesen fehér lett, és elvékonyodott, arca szikár és éles,
sasorra jobban kiugrott arcából, mint valaha. Csak fakókék szeme
maradt ugyanolyan. Felsóhajtott, belebújt egyszerű, ezüstszürke
khitónjába, aztán felcsatolta a tőrét, mielőtt lesétált volna a ház
mögötti hosszúkás kertbe
Harmat vonta be a leveleket, és a reggel csípősen hideg volt,
ahogy elindult a tekergőző utakon, míg végül megállt a színes
kristálymederben csobogó patak szalagja mellett.
Hetven év, és ebből ötven hadvezérként.
Megborzongott, és továbbindult.
Parmenión. Népek Halála. Oly sokan vannak, akiknek nevét
már nem őrzi az emlékezete. A korai időket volt a legkönnyebb
felidézni: a spártai hatalom bukását, Illíria, Paiónia és Trákia
legyőzését. Khalkidiké kifosztását, Thébai leigázását...
Ám az elmúlt pár év túl sok dinasztia pusztulását hozta, hogy
mindre emlékezhessen: Phrügia, Kappadókia, Piszidia, Kilikia,
Szíria, Mezopotámia,
Perzsia, Párthia...
A patak tavacskává szélesedett, körülötte szobrok álltak. Egy
gyönyörűen kifaragott, élőnek ható párduc állt a tó szélén, fejét
előrehajtva, mintha inni készülne. Nem messze tőle csíkos ló
legelészett, amögött pedig őzek. Mind mereven, mozdulatlanul,
megdermedve az időben.
A nap felbukkant keleten, melege végigsimított a spártain, de
nem melengette meg a lelkét. Továbbindult a keleti fal felé. Itt
beugrók álltak, fából faragott szobrokkal.
A legtávolabbiban ült le Parmenión, és visszanézett, át a
tavacskán, fel a nagy házra, felmagasodó oszlopaira, és vörös
cserepes tetejére.
Jó tíz lépésre tőle balra ült egy kőoroszlán. A kert többi
állatától eltérően őt nem festették ki: nagy, hófehér fejét oldalra
döntötte, mintha hallgatózna, és horpasza izmait fenségesen adta
vissza az alkotó. Parmenión a szobrot a legjobbak közé sorolta,
amelyeket valaha is látott, és elmerengett, vajon miért nem vette
észre korábban.
Ahogy a spártai nézte, az oroszlán megmozdult. Lassan,
kecsesen felállt, megtornásztatta márvány izmait. Parmenión
pislogott, és a szoborra meredt. Az oroszlán ismét mozdulatlanul
állt, visszatért korábbi, félredöntött fejű testtartásába.
– Visszajöttem – szólalt meg ekkor egy hang halkan.
Parmenión elfordította a fejét, és nem lepődött meg, amikor
Arisztotelészt találta maga mellett a lócán ülve. A férfi mit sem
változott. Sőt, mintha valamivel fiatalabbnak tűnt volna, szürke
szakállát most vörösbarna szálak csíkozták.
– Miért alkottad ezt az oroszlánt?
A mágus vállat vont.
– Szeretem a drámai belépőket. – Ám nem mosolygott, és
fojtott hangon beszélt.
– Miért jöttél?
– Mert itt az idő.
Parmenión bólintott, noha nem értette.
 – Alexandrosz vesztésre áll a Sötét Istennel vívott csatában,
nekem pedig nincs erőm, hogy megvédjem. Már nem hallgat rám,
és az udvarából érkezett összes jelentés gyilkosságokról és
tébolyról szól. Tudsz segíteni rajta?
Arisztotelész nem felelt azonnal, hanem Parmenión karjára
tette a kezét.
– Nem tudok, barátom. A Sötét Isten hatalma jóval nagyobb az
enyémnél.
– Alexandrosz a fiam. Az én húsom, vérem, bűnöm.
Gonoszsága az én lelkemen szárad. Évekkel ezelőtt végeznem
kellett volna vele.
– Nem – felelte Arisztotelész. – A drámának még nincs vége.
Vettem a bátorságot, és elhoztam a szobádból ezt. – A mágus
felemelt egy puha bőrből készült erszénykét.
– Mára semmi haszna.
– Azért csak vedd el!
A spártai az övébe gyömöszölte az erszényt.
– Azt mondtad, itt az idő. Mi történik majd?
Arisztotelész hátradőlt, tekintetét a ház felé fordította.
– Három férfi száll le e pillanatban a lováról a főbejáratnál.
Hamarosan te is megpillantod őket, amint ezen az úton
közelednek. Kadmilosz, a Sötét Isten küldte őket. Érted, mit
jelent ez?
Parmenión vett egy nagy levegőt, a szeme összeszűkült.
– Meg fogok halni.
Egy ajtó nyílt ki a ház végében, és három ember indult el a
hosszú ösvényen a csillogó patak mentén. Parmenión felállt, és
Arisztotelészhez fordult.
De a mágus már eltűnt...
Parmenión lassan elindult a három férfi felé. Nem tudta a
nevüket, de látta már őket Alexandrosz társaságában. Kettő
párthus volt, olajozott bőrtunikát és hosszú szárú lovaglócsizmát
viseltek, sötét hajukat rövidre nyírták. A harmadik egy magas
rangú perzsa, aki a király szolgálatába állt. A spártai
elmosolyodott, mikor látta, hogy a férfi lepecsételt tekercset
szorongat.
– Üzenetet hoztunk számodra, uram! – kiáltott oda a perzsa,
és megszaporázta a lépteit. Bő selyemnadrágot viselt, hímzett
inget, és puha bőrpelerin borult a hátára, amelyet jobb karjára
vetett.
– Akkor add át! – mondta neki Parmenión. Ahogy a perzsa
közelebb ért, a spártai már érezte is az édeskés, illatosított olaj
illatát, amellyel sötét, erősen göndörödő haját kente. A férfi bal
kézzel nyújtotta át a tekercset, de ahogy a hadvezér érte nyúlt, a
jövevény jobb keze előbukkant a pelerin alól. Egy vékony tőrt
tartott benne. A sztratégosz számított a mozdulatra, és oldalra
szökkent, félrecsapta az ember karját, és saját tőrét az orgyilkos
mellébe mártotta. Az levegő után kapott, és térdre bukott. A két
párthus kivont karddal vetette rá magát Makedónia Oroszlánjára.
A spártai is feléjük ugrott, de ezek fiatalemberek voltak, gyors
reflexekkel, ő pedig már nem bírt a meglepetés előnyével. Egy
kard mart bal vállába, és eltörte a karcsontját. Erre ő megperdült,
és a kardos fickó felé hajította a tőrt, a penge beleállt a gyilkos
torkába, és feltépte a nyaki erét.
Ekkor valami derékon találta Parmeniónt. Mintha egy ló rúgta
volna meg, bár sem vágást, sem szúrást nem érzett, mégis tudta,
hogy kardpenge hatolt bele. Fellobbant benne a harag, mert
harcos szíve nem tudta elviselni a halál gondolatát, úgy, hogy
legalább ne gondoskodna arról, gyilkosa kövesse őt a Hadászhoz
vezető úton. Fájdalom robbant benne, ahogy az orgyilkos kitépte
a pengéjét. A spártai előretántorodott, és az ösvényre zuhant, ahol
a hátára gördült.
 A párthus fölétornyosult. Parmenión ujjai összezárultak egy
kövön, és ahogy a kardos férfi a halálos csapásra készült, a spártai
keze meglendült, és a kődarab nagyot csattant a támadó
homlokán. A férfi visszatántorodott, a bőr felrepedt a jobb szeme
felett.
Átkozódva rontott a sebesült hadvezérre, de Parmenión kaszált
egyet a lábával, hogy felbuktassa a párthust. A férfi hatalmasat
esett, és kezéből kicsusszant a kardja markolata. A spártai a
hasára gördült, és megpróbált felállni. Most az egyszer azonban
az ereje nem engedelmeskedett az akaratának, és visszaesett.
Hallotta, amint a párthus talpra áll, és érezte a hátába mélyedő
kardpenge döfését, amely lyukat vágott a tüdejébe. Egy csizmás
láb fejbe rúgta, majd egy erős kéz a hátára gördítette.
– Át fogom vágni a torkodat... méghozzá lassan – sziszegte a
párthus. Az orgyilkos a földre dobta kardját, és előhúzott egy
fűrészes élű görbe kést, és nekinyomta a spártai nyakának.
Árnyék vetült a párthusra. A férfi felnézett... épp időben, hogy
lássa a halántékába fúródó rövidkardot.
Átzuhant Parmeniónon, és arccal előre a patakba érkezett, ahol
vére összevegyült a kristályok felett csörgedező vízzel.
Alexandrosz letérdelt a sebesült spártai mellé, és magához
ölelte.
– Sajnálom. Ó, az istenekre, annyira sajnálom! – mondta, és
könnyek potyogtak a szeméből.
Parmenión feje hátranyaklott, nekidől az ifjú mellének, és
hallotta a király hangos és erős szívverését. A hadvezér felemelte
a karját, és az övéből kivette az erszényt, majd az uralkodó felé
tartotta. Alexandrosz elvette tőle, és a tenyerébe öntötte
tartalmát: az arany nyakláncon megcsillant a napfény.
– Tedd... fel! – kérlelte Parmenión. A király leengedte a földre
a spártait, a láncot pedig remegő ujjakkal megfogta, a nyakába
akasztotta és már a kapoccsal ügyetlenkedett. Végül azonban az
ékszer büszkén, tökéletesen és tündökölve ott ült a nyakán.
Arisztotelész bukkant fel mellettük.
– Segíts a keleti falhoz cipelni Parmeniónt! – szólalt meg.
– Miért? Seborvost kellene kerítenünk – ellenkezett
Alexandrosz.
A mágus megrázta a fejét.
– Nincs orvos, aki megmenthetné. Én viszont igen.
Az ideje itt lejárt, Alexandrosz.
– Hova viszed őt?
– Az egyik otthonomba. Meggyógyítom, emiatt ne félj! De
sietnünk kell.
Együtt vitték az ájult Parmeniónt a fehér oroszlánhoz, és
szobor mellett fektették le a fűre. A kőbestia felágaskodott a hátsó
lábára, egyre nagyobb lett, míg végül úgy magasodott föléjük,
mint a legendák szörnye. A hasa villózni kezdett és eltűnt,
Alexandrosz pedig azon keresztül egy tágas szobába látott be,
boltíves ablakkal, amely csillagokkal telepöttyözött éjszakai égre
nyílt.
Ismét felemelte a spártait, a széles ágyhoz cipelte, és
lefektetette rá. Arisztotelész előhúzott egy aranykövet az oldalán
viselt erszényből, és a spártai mellére helyezte.
Ekkor Parmenión megszűnt lélegezni.
– Meghalt? – kérdezte Alexandrosz.
– Nem. De neked most vissza kell térned a saját világodba. Ám
tudd meg, hogy a nyaklánc mágiája véges! Talán még tíz évig
kitart, de valószínűbb, hogy a hatalma hamarabb elenyészik.
Vigyázz hát!
– Mi lesz Parmeniónnal?
– Ő többé már nem a te gondod, fiú. És most menj!
 Alexandrosz elhátrált, és egyszer csak ismét a napsütötte
kertben találta magát, amint a szoborban nyíló holdfényes szobát
nézi. A kép lassan eltűnt, az oroszlán pedig összement, hatalmas
feje már a királyéval került egy szintbe, szája tátva, benne hosszú
és éles fogak. Aztán a szobor a földbe süllyedt, és lassan
szétmorzsolódott, a kő úgy mállott szét, ahogy a hópihe olvad el,
majd a maradékot elkapkodta a szél.
A király a háta mögött lábdobogást hallott, és mikor
megfordult, Kratéroszt és Ptolemaioszt pillantotta meg, akiket a
királyi testőrség vagy húsz harcosa követett.
– Hol van Parmenión, felség? – lihegte
Ptolemaiosz.
– Makedónia Oroszlánja eltávozott e világról.
 Babilon, Kr. e. 323 nyara
Hétévnyi állandó háborúskodás vámot szedett Alexandroszon.
Az ifjúból, ki egykor elhagyta Makedóniát, mára harminckét éves
sebhelyes harcos lett, akinek nehézséget okozott a mozgás
megsérült jobb tüdeje és a bal vádlijának inait felhasító
szekercecsapás miatt.
Győzelmei az egész birodalmat behálózták, keleten
Indiától északon Szkítiáig, a déli Egyiptomtól az északi Kaszpi-
tengerig, Elő legenda lett szerte a világon – katonái bálványozták,
számos ellensége pedig, akiket visszavert új birodalma határairól,
rettegte.
Mégis, ahogy ott állt a derűs reggeli napsütésben palotája
ablakában, még véletlenül sem a hírnevén járt az esze.
– Még mindig ezt az utat akarod követni, felség? – lépett oda,
és ölelte át királyát Ptolemaiosz.
– Nincs más választásom, barátom.
– Kérhetnénk a varázslók segítségét – állítólag Babilonban
több nagyon hatalmas is él.
Alexandrosz megrázta a fejét.
– Messzi földeket is bejártam, hogy módot leljek a Fenevad
elleni harcra. Mindenki egyetértett abban, hogy lehetetlenség
legyőzni. Halhatatlan és örökkévaló. És a nyaklánc hatalma
gyorsan gyengül. Ismét szeretnéd, ha a régi Alexandrosz térne
vissza?
– Nem, nagyuram. De... bárcsak itt lenne
Héphaisztion! Ő jobb tanáccsal szolgálna, mint én.
Alexandrosz nem felelt, csak elfordította a fejét, és kibámult az
ablakon. Szeretett Héphaisztionja halála miatt döntött úgy, hogy
erre az útra lép. A makedónt – a király legbizalmasabb tisztjét –
holtan találták az ágyában, a jelek szerint megfulladt. A szóban
forgó éjjelről, tizenkét héttel korábban, Alexandrosz semmire sem
emlékezett.
Az orvosok csirkecsontot találtak Héphaisztion torkában, a
tiszt feltehetően ezért halt meg, mikor egyedül vacsorázott.
Alexandrosz szerette volna hinni, hogy így történt. Nagyon
szerette volna hinni. Mert összes barátja közül leginkább
Héphaisztion segített neki a legtöbbet abban a hét évben, ami
azóta telt el, hogy Arisztotelész magával vitte Parmeniónt. Ahogy
a nyaklánc hatalma gyengült, úgy a férfi lankadatlan szeretete és
barátsága lett a kőszikla, amelybe a király kapaszkodhatott, mikor
a Fenevad karmai belemartak, és lehúzták a mélybe.
Ám most már Héphaisztion is eltávozott, és eljött a végső csata
ideje.
– Megteszed, amire kértelek... bármi áron? – fordult vissza
Ptolemaioszhoz.
– Az életemre esküszöm.
– Senki sem érhet egy ujjal sem... ahhoz.
– Nem fognak.
– Egyiptomba kell menned. Legyen tiéd az a föld! Tartsd meg
mindenki ellen!
– Lehet, hogy nem is lesz háború, felség. Hiszen mind barátok
vagyunk.
Alexandrosz felnevetett.
– Most még barátok vagytok. És most hagyj magamra,
Ptolemaiosz! És senkinek ne áruld el, mit tervezek!
– Úgy lesz, ahogy kéred.
A hadvezér meghajolt, és fordult, hogy távozzon. Atán hirtelen
visszaperdült Alexandroszhoz, megölelte, és arcon csókolta. Több
szó nem esett, Ptolemaiosz pedig könnyes szemmel elhagyta a
szobát, és behúzta maga mögött az ajtót.
 Alexandrosz az asztalhoz sétált, és megtöltötte a kupát a már
korábban kikészített borral. Habozás nélkül emelte az ajkához, és
hajtotta fel. Majd a távolabbi falnál álló bronztükörhöz lépett, és
megvizsgálta benne a nyakláncot. Mára csak kevés arany maradt
meg, az egymásba fonódó szálak szénfeketévé váltak.
– No, még egy kicsi visszavan – suttogta.
Szolgái alkonyatkor az ágyban találtak rá. Először köré gyűltek,
mert azt hitték, alszik, de később egyikük hozzálépett, és
megérintette a vállát.
– Nagyuram! Felség! – Nem kapott választ.
Páni félelemtől hajtva futottak ki a szobából, és hívták
Perdikkaszt, Kasszandroszt, Ptolemaioszt és a többi hadvezért.
Orvost is kérettek – egy Szopeithész nevezetű vékony, inas
korinthoszit. Ő fedezte fel, hogy Alexandrosz nyakán az ér még
ver. Mikor senki sem figyelt oda, Ptolemaiosz fogta a bódítószeres
bor seprőjét rejtő kupát, és köpönyege mélyére rejtette.
– Nem halt meg – közölte a seborvos –, de a szíve nagyon
gyengén ver. Eret kell vágnunk rajta.
A következő öt napban háromszor vágtak eret a király karján,
de egyetlenegyszer sem nyerte vissza az eszméletét.
Az idő suhant, és hamarosan mindenki számára egyértelművé
vált, hogy Alexandrosz a halálán van. Ptolemaiosz feltűnés nélkül
végrehajtotta a királya által megparancsolt intézkedéseket, utána
pedig a betegágya mellett virrasztott.
A tizenkettedik éjszakán, mikor csak Ptolemaiosz volt vele,
Alexandrosz életében utoljára még ezt suttogta:
– Kadmilosz.
 Az Üresség, idő ismeretlen
Alexandrosz az alagút szájánál üldögélt, aranykard ragyogott a
kezében, és fénye az Üresség szürke, halott talajára vetült. Nem
messze onnan, egy sziklatömbön üldögélve, őt figyelte egy másik
Alexandrosz, aki ezüstvértet viselt, fehér haja jóképű arcot
keretezett, halántékából kosszarvak görbültek hátra.
– Szegény Alexandrosz – gúnyolódott Kadmilosz. – Azért jött,
hogy megöljön. Engem? Azt hitte, szánalmas kis kardja hasznára
lesz egy olyan szellem ellen, aki már az idő kezdete előtt is
létezett! Nézz csak körül! Ez a jövendőd. A hamu és az alkony
világában nincsenek királyságok. Sem dicsőség.
– Gyáva vagy – mondta neki a király fáradtan.
– A szavaid mit sem érnek, Ember. Még ha hagynám is, hogy a
kard lesújtson rám, akkor sem halnék meg. Örökkévaló vagyok, a
Káosz élő szíve. De te, te szánalmas vagy. A tested még él a hús-
vér világban, és hamarosan birtokba veszem. A lenyelt
bódítószerek nem riasztanak el. Pillanatokba fog telni
semlegesíteni őket. Aztán meggyógyítom tönkrement tüdődet és
satnya lábadat.
– Jöjj hát – javasolta Alexandrosz –, táncoljunk egyet!
Kadmilosz felnevetett.
– Még nem. Akkor keresem fel a lelkedet, mikor nekem tetszik.
Nézz csak a kardodra, Alexandrosz! Nézd, hogy enyészik el! A
nyakláncban az Igézet utolsó, még megmaradt foszlánya is
hamarosan eltűnik. És amikor szétfoszlik, a pengéd is vele vész.
Tisztában vagy ezzel?
– Tisztában – felelte a király. – Zeusz-Amon papjai
figyelmeztettek rá.
– Akkor mit reméltél elérni?
A király megvonta a vállát.
 – Egy férfinak mindig harcolnia kell azért, amit helyesnek hisz.
Ilyen a természete.
– Ez badarság. A férfi alaptermészete a vágyakozás, sóvárgás
mindarra, ami nem lehet az övé, a gyilkolás, a fosztogatás, a
tolvajlás. Ezért a Káosz teremtménye ő, és marad mindig is. Nézd
csak meg magad! Milyen jogon vezettél hadat Perzsiába? Milyen
jogon erőltetted akaratodat a világra? Gyilkosként és pusztítóként
fogják emlegetni a nevedet, mint az egyik legdicsőbb
tanítványomét.
Kadmilosz ismét felnevetett, vérfagyasztó hangon.
– Nem is vitatkozol, Alexandrosz? Biztos elő tudsz kaparni
valami aprócska mentséget a tetteidre?
– Nincs szükségem mentségre – felelte a király. – Egy háború
uralta világban éltem. Akik nem hódítottak, azokat leigázták. Én
azonban a csatamezőn ütköztem meg ellenségeimmel, katona a
katona ellen, és én éppúgy kockára tettem az életemet, ahogy ők.
Egyetlen cselekedetemért sem szégyenkezem.
– Ó, ezt szépen mondtad – vigyorgott gúnyosan Kadmilosz. –
Tagadni fogod még feltörő szenvedélyt is, ami akkor ébredt,
mikor csatába meneteltél; a saját szívedben lakozó vágyat, hogy
gyilkolj és halált ossz?
– Nem, te tévedsz – felelte Alexandrosz. – Én sosem
vágyakoztam az öldöklésre. A csatára igen, azt elismerem. Hogy
összemérjem erőmet és akaratomat az ellenségeimmel... nos, az
örömmel töltött el. Ám te elégültél ki leginkább, ha előfordult
egy-egy mészárlás.
Kadmilosz felállt.
– Unalmas veled beszélgetni, Ember, és már látom, hogy a
kardod csupán egy nyomorúságos árny. Így hát véget kell vetnünk
ennek a találkozónak. Halandó alakod ugyanis vár reám.
 Alexandrosz lenézett halványuló kardjára, és ahogy nézte, az
úgy foszlott szét a szeme előtt.
– Leld örömed a csüggedésben! – sziszegte Kadmilosz, és
alakja megnőtt, átalakult, Alexandrosz fölött lebegő fekete
felleggé lett, majd behömpölygött az alagútba, és megindult a
messzi távolban pislákoló fény felé.
Az Üresség még kietlenebb lett, a kopár sziklák felett
mindössze könnyű köd szitált. Alexandrosz nehéz szívvel
sóhajtott egyet.
A ködből egy alak bukkant fel, és a király látta, hogy
Arisztotelész az. A mágus elmosolyodott, és megfogta
Alexandrosz kezét.
– Jöjj, fiam, nem maradhatok itt sokáig. Ám elég időm
maradt ahhoz, hogy elvezesselek az Élüszioni
mezőkre, ahol a barátaid várnak
– Győztem hát? Elég sokáig feltartottam? – Majd útközben
megbeszéljük.

A Káoszszellem bezúdult Alexandrosz testébe. A szeme nyitva

volt, és rajta keresztül Kadmilosz egy magas, festett mennyezetet
látott. Megpróbált megmozdulni, de a test bénult volt. Ez
azonban nem igazán aggasztotta, és hatalmát befelé koncentrálta,
a törékeny emberi alak ereibe és idegeibe került mérget kereste.
Ostoba halandó – gondolta –, amiért azt hitte, hogy ezekkel a
kábítószerekkel keresztül tudja húzni egy isten számításait.
Gyorsan nekilátott kipucolni a bódítószereket. A testben lassan
ismét zsibongani kezdtek az érzékek. Érezte, hogy balról hűs szél
tör be a nyitott ablakon, sebesült lába tompán sajgott. A méreggel
nem törődve, figyelmét a sérült végtagra irányította, és
újrateremtette a megtépázott izmot.
Így máris jobb! Kadmilosz irtózott mindenféle fájdalomtól.
Visszatért a méreghez, kitisztította a tüdőből és a hasból.
 Hamarosan – gondolta. – Hamarosan felébredek.
Embereket hallott motozni a teremben, de a bénultság még
mindig marokra fogta a testét. Léptek dobbantak, és a
látómezejébe egy árnyalak úszott be. Sötét bőrű ember hajolt fölé.
– Hihetetlen ez a szempár – szólalt meg az ember. – Tényleg
megáldották őt az istenek. Milyen kár, hogy nem menthetjük
meg!
– Készen állsz a kezdéshez? – dörrent Ptolemaiosz hangja.
– Igen, nagyuram.
– Akkor csináld!
Kadmilosz most egy kezet látott, amely a végén villásan elágazó
hosszú cöveket tartott.
– Ne! – üvöltötte a Sötét Isten hangtalanul.
A cöveket nagy erővel nyomták felfelé a bal orrlyukon, amíg
bele nem fúródott az agyba.
 Tengermelléki város, idő
ismeretlen
Parmenión a kikötőt bámulta, ahol az általa látottaknál sokkal
nagyobb hajók álltak kikötve, hatalmas fedélzetükön furcsa ruhás
emberek nyüzsögtek. Tekintete a mólókat körülvevő épületekre
vándorolt, megcsodálta bonyolult formáikat, az irdatlan, kupolás
tetőket alátámasztó óriás íveket. Odalent, a keskeny, kövezett
utcán, hallotta, amint – hite szerint – boltosok és árusok kínálják
fennhangon portékájukat. A nyelvet azonban nem ismerte.
Megfordult, mikor Arisztotelész belépett. A mágus itt más
nevet és más külsőt viselt. Haja hosszú volt és fehér, állán gyér
szakáll nőtt, hosszú bársonykabátot és hímzett gyapjúnadrágot
hordott.
– Hogy s mint? – kérdezte a mágus.
Parmenión hátat fordított az ablaknak. A távolabbi fallal
szemben ezüstözött üvegű tükör állt, és benne látható
képmásának élessége még mindig lenyűgözte a spártait, noha
sokszor megnézte már magát benne az öt nap alatt, mióta
Arisztotelész házába érkezett.
A sebei begyógyultak, és a tükörben egy ifjú látszott élete
virágjában – magas, karcsú, és egy egész élet állt előtte.
Kényelmes ruhákat hordott, bár túl cicomásnak tartotta őket. A
bő, fehér ing, a puffos ujjakkal és az égkék selyemövvel pompás
látványt nyújtott, az anyag azonban nem volt valami erős. Elég
lenne egy nap a forró perzsa napsütésben vagy a metszően hideg
perugiai zivatarokban, hogy az öltözék tönkremenjen, nem is
beszélve a nevetséges, testre feszülő harisnyáról. Ami meg a
csizmát illeti! A saroknál megemelték, amitől csak nehezen és
kényelmetlenül lehetett benne járni.
– Jól vagyok, barátom – felelte –, de mihez fogok kezdeni ezen
a helyen? Egyetlen szokását sem ismerem, és az utcákon hallott
nyelv idegen számomra.
– Nem maradsz itt – közölte Arisztotelész. – Most, hogy már
ismét megerősödtél, elviszlek egy jobb világba – olyanba, amelyet
szerintem élvezni fogsz. Ám ez még odébb van. Ma este finom
étkeket eszünk és erős bort iszunk, én pedig válaszolok az összes
kérdésedre.
– Megtudtad, mi az igazság? Tudod, mi történt?
– Igen – bólintott a mágus. – Beletelt egy kis időbe, de
szerintem te sem találod majd feleslegesnek a várakozást.
– Mesélj!
– Türelem! Az ilyen meséket a legjobb estére hagyni.
A délután hátralevő részében Parmenión várt, de mikor
alkonyodott, a spártai sétára indult a házban, hogy felkeresse a
mágust. Az épület északi részén falépcső vezetett a tető alatti,
napfényben fürdő műterembe. Arisztotelészre itt bukkant rá egy
festőállvány előtt, és egy sötét hajú nőről készített skiccet, aki
előtte ült egy magas támlájú széken.
Ahogy a spártai belépett, a nő elmosolyodott és megszólalt.
Parmenión nem értette, mit mond, így mindössze meghajolt.
Arisztotelész letette a rajzszenet, és felállt. Pár szót intézett az
asszonyhoz, aki nyújtózott egy nagyot, és felállt. A mágus az
ajtóhoz kísérte, lekísérte a földszintre, majd visszatért a
műterembe.
– Észre sem vettem, hogy már ilyen későre jár – váltott vissza
görögre.
Parmenión a vázlatot tanulmányozta.
– Nagyon hasonlít. Roppant tehetséges vagy.
 – A több évszázados gyakorlat teszi, fiam. Jöjj, együnk!
A vacsora végeztével elhelyezkedtek a nyitott, ólomüveges
ablakok előtti kényelmes székekben, ahonnan láthatták a
csillagokat, amelyek úgy tündököltek, akár gyémántok a
cobolyprémen.
– Mi történt Alexandrosszal? – kérdezte Parmenión.
– Meghalt ezerhétszáz évvel ezelőtt – felelte a mágus –, de
halálában aratta a legnagyobb győzelmét.
– Hogyhogy?
– A Sötét Isten a végén birtokba vette a testét. Ám Alexandrosz
megparancsolta, hogy balzsamozzák be.
– És ez mit számít?
– Kadmilosz lelki síkon kapcsolódott Alexandrosz testéhez.
Csak akkor szabadulhatott ki belőle, ha a testet tűz emészti el,
vagy felfalják a dögevők, netán szétrohad. De ha bebalzsamozzák?
Alexandrosz teste sosem fog elrohadni, és Kadmilosz csapdába
esett. Mikor a király meghalt, hadvezérei között kitört a
belháború. Ptolemaiosz elrabolta a bebalzsamozott testet, és
Egyiptomba, Alexandriába vitte, ahol egy hatalmas mauzóleumot
építtetett neki. Évszázadokon át a világ minden részéről jöttek ide
látogatók, hogy megnézzék Nagy Sándor mozdulatlan,
tökéletesen ép holttestét. Én magam is jártam ott, és láttam,
oldalamon Róma császárával, öt évszázaddal Alexandrosz halála
után. És Kadmilosz akkor még mindig fogoly volt odabent.
Éreztem a testet őrző kristályon át is lüktető gonoszságát.
– Még mindig ott van a test? – kíváncsiskodott Parmenión.
– Már nincs. A barbárok több évszázada kifosztották
Alexandriát. Alexandrosz papjai azonban a hegyekbe vitték a
kristálykoporsót és ott temették el, a hegy mélyén, távol az emberi
szemektől. Senki sem tudja, hol temették el. Kivéve persze
engem... mert én rábukkantam. A test még mindig tökéletesen ép,
a Káoszszellemet nem ereszti a csapda... talán az örökkévalóságig
rab marad.
Parmenión elmosolyodott.
– Akkor hát több démonszállta király nem szabadítja rá
gonoszságát a világra?
– Legalábbis ez a démon nem – felelte Arisztotelész –, de
vannak mások. Ám azok hatalma nem vetekszik a Sötét Istenével.
– Szegény Alexandrosz! – suttogta Parmenión. – Az élete
kezdettől fogva átkozott volt.
– Hihetetlenül bátran harcolt a démon ellen, és megismerte a
szerelmet meg a barátságot. Mi többet akarhatna ennél egy
ember? Ám most inkább veled törődjünk...
– Ugyan hova mehetnék? – sóhajtott fel Parmenión.
– Mi maradt még nekem, Arisztotelész?
A mágus ezen jót derült.
– Az élet. A szerelem. Szerintem eljött az ideje, hogy búcsút
mondjunk egymásnak. Mert valaki vár rád.
– Kicsoda?
– Ki más, mint Deraé?
– Sosem mentem vissza hozzá. Évtizedek teltek el azóta.
Arisztotelész közelebb hajolt, és spártai vállára csapott.
– Amiről beszélsz, az csak az Idő. Hát semmit nem tanultál?
 A Kapu, Spárta, Kr. e. 352
Deraé szorosabbra vonta magán gyapjúköpönyegét, ahogy
felhők takarták el a holdat, és az éji szél örvényleni kezdett.
Hat óra telt el azóta, hogy Parmenión átsétált a villózó kapun
az azon túli ismeretlen világba. Megborzongott, és felnézett a
rideg kőoszlopokra. A mágus arra kérte, itt várjon, de most már
csak egyedül ácsorgott az üres ég alatt.
– Deraé! – kiáltotta ekkor egy hang, amely oly halk volt, akár
egy távoli emlék suttogása. Először azt hitte, csak képzelődik, de
ismét hallotta a halk, de határozott hangocskát.
– Itt vagyok – mondta ki hangosan.
Valami villózni kezdett a látása peremén, és két szellemalakot
pillantott meg – halvány, már-már áttetsző alakokat –, amint
megjelennek előtte a domboldalban. Nehezen tudta csak kivenni
a vonásaikat, bár azt látta, hogy az egyik férfi, a másik nő.
– Ki vagy? – kérdezte.
– Hunyd le a szemed! – érkezett a messzeségből a hang. –
Használd a képességeidet!
– Nincsenek képességeim.
– Bízz bennem! Hunyd le a szemed, és húzz át minket!
Félelem szökött szárba a szívében, de elfojtotta. Ugyan mit
árthatnak neki? Hiszen nem spártai ő, erős és büszke? Lehunyta a
szemét, és a hangra összpontosított. Az kicsit erősebb lett, és
felismerte benne a mágust, Kheirónt.
 Van velem valaki – mondta most a férfi –, és kérnék tőled egy
szívességet.
– Mondd! – felelte.
– Szeretném, ha megnyitnád az elmédet, és befogadnád őt a
szívedbe.
– Nem! – vágta rá Deraé, akiben ismét fellobbant a félelem.
– Távozik, amikor arra kéred – nyugtatta meg a mágus.
– Miért teszed ezt?
– A szerelemért.
Deraé azonnal rájött, hogy ki a másik szellemalak.
– Ő az! Megpróbáltok megölni. Az egész csak szemfényvesztés
volt, igaz? Parmenión őt szerette, és most el akarja lopni a
testemet. Hát nem fogja! Érted?
– Ez nem igaz – mondta erre szelíden Kheirón. – A döntés
viszont a tiéd, Deraé. Nézz a szívedbe! Te ellopnád más testét?
– Nem – ismerte el a nő.
– Még azért sem, hogy mentsd az életedet?
Deraé tétovázott.
– Nem – mondta végül határozottan. – Még azért sem.
– Akkor ő miért tenné?
– Mit akartok tőlem?
– Engedd őt magadba! Beszélj vele! Semmit nem fog kérni
tőled, de az ő emlékein át látni fogod Parmeniónt, az életét és az
álmait.
– És aztán mi lesz?
– Ha úgy akarod, eltávozik belőled, én pedig elviszem egy
másik helyre.
– Meghalt, igaz?
Igaz.
 Deraé hallgatott, aztán kinyitotta a szemét, és ismét a kőből
épült Kaput látta, amelyen át szerelme távozott.
– Beszélek vele – közölte csendesen.
Ekkor forróság öntötte el, és képek árasztották el az elméjét –
egy másik Spárta, másik élet, egy templom, beteg, sérült, kórtól
gyötört vagy haldokló emberek háborgó tengere, amint
könyörögnek, fohászkodnak, egy emberöltőnyi küzdelem
Kadmilosz gonoszsága ellen. Deraé hátrahőkölt az emlékek
súlyától, és úgy érezte, mindjárt elkábul.
Ekkor fény villant, és a nap immár magasan sütött a
domboldal felett.
– Köszönöm – szólalt meg egy másik hang, Deraé pedig
pislogott, mert mellette egy fehérbe öltözött, fiatal és gyönyörű nő
ült, akinek vörös-arany haja és nagy, zöld szeme volt.
– Te én vagyok – mondta Deraé.
– Nem... nem egészen – felelte az asszony.
– Miért jöttél ide?
– Arisztotelész... Kheirón talált rám. Azt mondta,
megmelengetné a lelkemet, ha megismernélek. És igazat szólt.
Deraé érezte, hogy nagy szomorúság vesz rajta erőt.
– Az álmaid sosem váltak valóra, igaz?
A nő vállat vont.
– Egyesek igen. Ám vannak olyanok, akik leélnek egy életet, és
sosem ismerik meg a szerelmet. Őket kell igazán szánni.
– Vissza fog jönni hozzám, de te vagy az, akire vágyik, akit
szeret. Én csak egy... másolat vagyok.
Egyáltalán nem – bizonygatta az asszony. – Te vagy minden,
amit csak akarhat, és boldog leszel.
– Miért hozott ide téged Kheirón? Mit akar tőlem, mit tegyek?
 – Azt szeretné, ha eggyé válnánk.
– Két lélek egy testben?
– Nem. Egy testben csak egy lehet. Szerinte viszont össze
tudnánk forrni: egy lélek, de az emlékezet két ösvénye.
– Lehetséges ez? – firtatta Deraé.
A nő széttárta a kezét.
– Nem tudom. De ha kétségeid vannak, akkor ne próbáljuk
meg! Nem kell, hogy miattam megtedd. Parmenión hamarosan itt
lesz, és együtt gazdag, teljes élet vár rátok.
Deraé a hasonmására nézett, és a kezéért nyúlt.
– Próbáljuk meg!
A nő meglepettnek tűnt.
– Miért? Miért tennéd meg ezt értem?
– Te nem tennéd meg értem?
Az asszony elmosolyodott.
– De igen, megtenném. – Kezük találkozott, és a fény kihunyt.
Deraé azon kapta magát, hogy ismét a holdfényben ül, a Kapu
vetette árnyékban. Szellemeknek nyoma sem volt sem
hangoknak, a csillagok fényesen ragyogtak felette. Vett egy nagy
levegőt, és kutatni kezdett az emlékei között.
Egy ideig mozdulatlanul ült. A múlt folyosói immár elágaztak,
és két történetet tudott bejárni rajtuk. Emlékezett az Igézet
Spártájában leélt gyerekkorára, és
Parmenión világában töltött kislánykorára. Az évek
 tekeredtek, az ifjúságtól az első ősz hajszálak megjelenéséig, és
megborzongott, ahogy eszébe jutottak csúzos ízületei, újfent
érezte az öregkor állandó kínjait, képességeinek hanyatlását. A
képességeit?
– Sosem voltak ilyen képességeim – gondolta. – Dehogynem –
emlékeztette magát. – Hiszen Tamisz fejlesztette tovább őket,
mikor a templomba vitt. A látásomat kellett adnom azért, hogy
hozzájuk jussak.
Én sosem voltam vak! A páni félelem előszele tört rá, de az
emlékek zúdultak tovább, megtöltötték az elméjét, mint
gyerekkora meleg takarói, borultak rá.
– Melyik vagyok én? – kérdezte hangosan, de nem kapott rá
választ. Az emlékek mind az övéi voltak: és tudta, hogy az ember
kilétét az emlékei szabják meg.
Nemcsak a templomban gyógyítással töltött évekre emlékezett,
hanem az azokhoz az évekhez kapcsolódó összes sóvárgásra és
érzelemre is. Mégis ugyanilyen élesen élt benne a Spárta
királynéjaként élt élete az első Parmenión oldalán, és a
Leonidásszal töltött gyerekkora.
– Melyik hát? – kérdezte újfent.
Mikor lenézett, megpillantott egy kis, hervadó szirmú fehér
virágot, amely kezdte elveszteni a szépségét. Fölétartotta a kezét:
a szirmok új élettől kezdtek duzzadni. És ekkor minden
értetlenség elhagyta.
– Egyek vagyunk – suttogta. – Mi vagyunk Deraé.
A páni félelem szertefoszlott, hogy csendes vágyódás váltsa fel.
Tekintete a felette elterülő dombra villant, és a kettős kőoszlopra.
A Kapu aranyfényben villózott, és egy magas ifjú lépett át rajta.