Sarah

Roark:
Tremere
© Delta Vision Kft., 2006 Fordította: Borbély Tamás
Korrektúra: Vértessy Tamás
Borítógrafika: John Bolton
Borítóterv: Becky Jollensten
Kiadja a Delta Vision Kft.


A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Sarah Roark: Tremere
Copyright © 2003 by White Wolf, Inc.
Minden jog fenntartva

ISBN 963 7041 92 3

Delta Vision Kft. Budapest 1094 Ferenc krt. 27.
Telefon: 36 (1) 216-7053
Telefon/fax: 36 (1) 216-7054
www.deltavision.hu

 Előzmények



1232-t írunk, az élők és a halottak figyelmét évtizedek óta zajló háborúk és cselszövés
köti le. A Német Lovagrend és a Kard-testvériség harcosai keresztesekhez méltó
elszántsággal indultak a pogány Poroszország és Livónia meghódítására és megtérítésére -
a nyomukban halál és pusztulás jár.
A hadjáratok a halandók elől rejtőzködő élőhalottak sötét világában sem maradnak
következmények nélkül: a nagy hatalmú szász vámpír, Magdeburgi Jürgen magáénak érzi
a német lovagok ügyét, és a Fekete Kereszt Testvérisége néven titkos rendet tart fönn,
melynek tagjai a Német Lovagrend és a livóniai Kardtestvérek sorait erősítik, hogy a
kereszténység zászlaja alatt harcolva tovább növeljék uruk birtokát. Az elmúlt évben a
hódító sereg élére az ellenlábasává lett vendéget, Alexandert nevezte ki, de az ősöreg
káinita nemcsak a vámpír hadúrral, Karakhkal és vérivókból álló seregével találta magát
szemben, hanem a szövetségesükűl szegődő vérvarázsló Deverrával és a pogány istent,
Telyavelt szolgáló élőhalott paptársaival is. Karakh ereje és Deverra jártassága a
boszorkányságban elégnek bizonyult Alexander elpusztításához, így Jürgen megszabadult
ugyan egy veszedelmes riválistól, de elvesztett egy hódító háborút.
Ebben a zűrzavarban igyekszik Jervais bani Tremere, a vámpírvarázsló megalapozni
Jürgen és a tremere rend közötti szövetséget. Legnagyobb bánatára azonban Jürgen
egyáltalán nem bízik sem benne (hiszen Jervais egyszer már részt vett egy
összeesküvésben), sem a tremere-ekben (akiket csak betolakodóknak tekint az élőhalottak
soraiban). Jervais igyekezett azzal hasznossá tenni magát, hogy figyelmeztette a herceget:
Karakh mágusok erejére támaszkodik. Most meg kell birkóznia azzal a helyzettel, hogy az
üzenet a jelek szerint nem jutott el ahhoz, akinek szánta.
Csak remélheti, hogy mindeközben nem követ el olyan hibát, ami az életébe kerülne…
 Prológus



Tisztában volt vele, hogy álmodik, de ez nem segített. A szobát felismerte, bár nagyon
sok idő eltelt azóta, hogy legutóbb itt járt a mestere oldalán, és akkor is csak néhány
hónapot töltöttek el ebben a könyvtárban. A falakat a padlótól a mennyezetig
könyvespolcok borították, telis-tele kódexekkel meg penészedő, ősi tekercsekkel, olyan
sűrűn rakva, hogy az ember azt hihette, egy szempillantással később a földre omlik mind.
A könyvek méltóságteljesen tornyosultak fölé, néma szánalommal és megvetéssel
tekintettek le rá.
A szíve rettegéssel volt tele, ahogy a barlangszerű szobában lépkedett. Hiába hegyezte
a fülét, csak a saját léptei zaját hallotta. Talán az a dolog figyelte őt, és vele egy ütemre
lépett. A lélegzetét ugyan nem hallotta, de a dolog nem mindig lélegzett.
A szoba túlsó végében egyszerre a földre hullott egy halom könyv. Rémülten fordította
oda a fejét, és egy pillanatig szerette volna azt hinni, magától borul el a kupac, de aztán
meglátta a papírlapokat szennyező vérfoltokat. Azonnal rohanni kezdett.
Most már tisztán hallotta az üldözője lépteit - mintha márványlábak csapódtak volna
megannyiszor a márványpadlóra. Körülötte mindenfelé bútorok borultak föl, vagy szálltak
keresztül a szobán. A könyvtár falán nyolc ajtó nyílt, de a legtöbbet csak úgy érhette volna
el, ha megfordul és elindul a dolog felé. Inkább kiválasztotta az egyik előtte lévőt, vadul
rángatni kezdte a kilincset, mire az ajtó kinyílt, ő pedig kivetődött rajta.
Elkezdődött. Ezt a szobát is megismerte, pedig másik épületben volt. Persze ez most
nem számított. Innen hat ajtón juthatott tovább. Megpróbálta felidézni, melyiket
választotta legutóbb. Talán a bal kéz felé esőt… Most jobbra indult. A dolog még mindig
ott lihegett a nyomában.
Úgy érezte, a hajsza már órák óta tart. Hiába rántott fel újabb és újabb ajtókat, csak
újabb és újabb termekbe jutott, és hiába volt minden igyekezete, nemsokára elvesztette a
maradék irányérzékét is, fogalma sem volt, merre lehet, csak valami bizonytalan rettegést
érzett, hogy körbe-körbe jár, hogy az üldözője szándékosan valami cél felé tereli.
Az első néhány szobában még hat, nyolc, tizenkét vagy huszonnégy ajtó volt, az
utóbbi néhányban már csak kettő vagy három. Egyre kevesebb választási lehetősége
maradt, és bár a dolog lihegését még mindig nem hallotta, a rombolás zajai mindenhová
követték. Bármi is ez a valami, kétségtelen, hogy óriási. El sem tudta képzelni, vajon a
dolog hogyan préseli át magát az ajtókon, mégis az a leküzdhetetlen érzés kerítette
hatalmába, hogy az előnye egyre fogy. Gyorsított a léptein, egyre kevésbé figyelt oda,
pontosan melyik ajtót is rántja föl. Biztos volt benne, hogy hibákat követ el, olyan hibákat,
amiket könnyedén elkerülhetne, ha lenne egy kis ideje megállni és elgondolkodni. De
tudta azt is, olyan bizonyossággal, ami csak az álmok sajátja, hogy ha egyetlen pillanatra
is megtorpan, a dolog azonnal az agyarai közé kapja.
 Az elméje egy másik része mindeközben tudván tudta, hogy a teste tehetetlenül
vergődik valahol a nappali álom súlya alatt. Legjobb lett volna, ha arra tud
összpontosítani, hogy fölébressze magát, ám ehhez egyetlen végzetes pillanatra el kellett
volna vonnia a figyelmét a labirintustól.
Más napokon, amikor ez a rémálom kísértette, elképzelte, hogy ő jön majd oda hozzá,
ahogy egyszer (de valóban csak egyetlenegyszer) oda is jött, és finom, hűvös tenyerével
végigsimította az izzadságtól csatakos homlokot. Most még a nő arcát sem tudta felidézni
az elméjében. Teljesen egyedül volt, annak a magányában, akit befalaztak. A mester néha
meghallotta a hajsza visszhangjait, de még ő is tehetetlen volt.
Nemsokára már mások is hallották - némelyikük saját béna testébe zártan, mások
teljesen test nélkül. De mind hallották, és nevettek, a szemébe köpték az igazságot, amivel
mindegyikük tisztában volt: még a halandók sem menekülhetnek örökké, eljön a végső
botlás, az a pillanatnyi bizonytalanság, aminél többre a dolognak nincs is szüksége…
 Első fejezet



Rosamund úrnő az utolsó követ is levette a tábláról.
- Nem is tudtam, hogy a tremere mágusok mindig hagyják győzni a hölgyet - jegyezte
meg.
Jervais bani Tremere kissé oldalra billentette a fejét, és előkészítette a táblát a
következő játékhoz. Ezzel is nyert egy kis időt, míg a választ fontolgathatta.
- A többiek nevében nem beszélhetek, úrnőm - kezdte -, de ami engem illet, én úgy
tanultam, mindig pont akkora kihívással szembesítsem a játszótársamat, amekkora hozzá
illik. Se többel, se kevesebbel. De miért hozta ezt fel?
- A varázslókról azt hiszi mindenki, hogy nagyon okosak, nem igaz? Nem számítottam
rá, hogy kétszer egymás után ilyen könnyen győzedelmeskedhetek. Kezdem azt hinni, ön
nem is azért játszik, hogy nyerjen.
- Én mindig azért játszom, hogy nyerjek, úrnőm.
- Mintha irónia csendülne ki a hangjából.
- Úrnőm finom hallása valódi zenei tehetségről árulkodik.
- Ah, vagyis következnek a kötelező politikai allegóriák?
- Egek, őszintén remélem, hogy ez elkerülhető! - kiáltott fel a férfi, amivel kiérdemelte
Rosamund első őszinte mosolyát az este folyamán, ha mégoly haloványat is. - Csak nem
fogytunk ki máris a valódi beszédtémákból?
Amilyen hirtelen megjelent, a mosoly éppoly gyorsan el is tűnt. Jervais azonnal
megbánta a szavait. Kizökkentette beszélgetőpartnerét, és bár ez a diplomáciában gyakorta
kívánatos cél, ma este éppenséggel nem erre lenne szükség. A férfi biztos volt benne, hogy
Rosamund számára már így is épp elég kellemetlen a helyzet, még ha nem is mutatja.
Pillanatokkal később a nő ajka ismét mosolyra húzódott, ami barátságos volt ugyan és
közvetlen, de annak számára, aki már látta a különbséget, nem ért föl a szívből jövő
vidámság jelével.
- Népszerűek-e a társasjátékok a varázslók tornyaiban, tremere mester?
- Attól félek, az efféle mulatságra nem sok időnk marad.
- Efféle haszontalan mulatságokra, ezt akarta mondani?
- Én soha nem mondanék ilyet, úrnőm.
Rosamund a tábla fölé hajolt, de zöldesbarna szemeit a tremere-re emelte.
- De másvalaki mondaná, nem igaz?
 Jervais emlékeztette magát, hogy minderre szükség van. Ez az ára a bebocsáttatásnak,
pontosabban annak, hogy visszatérhessen a társaságba. Tudta, Rosamund csak akkor
elégszik meg, ha azt hiheti, hogy többet kapott, mint amit ő szívesen ad. Lehetne rosszabb
is a helyzet, például ha Kardforgató Jürgen igyekezne most megizzasztani, nem pedig az ő
szépséges úrnője. Hiába tudta mindezt, Jervais-nek nem kellett különösebben erőlködnie,
hogy kelletlennek hangozzék a válasz.
- Ezt mondjuk a tanítványoknak, valóban. Ha van idejük játszani, úgy van idejük arra
is, hogy tanuljanak. Végső esetben biztosan találnak valahol egy padlót, amire ráfér egy
alapos csutakolás.
- Úgy hát sakkot sem játszanak? - kérdezte Rosamund, és megcsóválta a fejét. - Az a
játék különös jelentőséggel bír egyes vérvonalak számára. Azt mondják, élesíti az elmét és
remek stratégát nevel. Hercegekhez méltó játék.
- Mindössze egyetlen tremere hercegről tudok, úrnőm - felelte Jervais szerényen.
- Bizonyára annak is megvan a vonzereje, ha az ember a trón mögött áll.
- Vagy mellette. Itt azonban nem erről van szó. Miért fecsérelné az idejét az emberek
és káiniták kormányainak manipulálásával az, aki tudja, hogy az erők, amelyekkel a
világot a sarkából ki lehet fordítani, másutt rejtőznek? Aki ezeket meghódítja, minden
fölött úr lesz.
Rosamund a sorompóra lökte a férfi egyik kövét.
- Ali. Úgy látom, ön nem osztja ezt a nézetet, hiszen játszik. Bizonyára önfejű diák
volt annak idején.
- Tagadhatatlanul ért ilyen vád, úrnőm. De vajon tényleg önfejű az, aki felismeri, hogy
nem mindenkit érdekel, mik az ónix erényei, vagy pontosan milyen alakúak Salamon
kulcsának szimbólumai? Míg egy kis szobába zárva tanulmányozzuk a teremtés titkait,
maga a teremtés zajlik az ablakunk alatt…
- Egy önhöz hasonló világlátott ember szájából nem meglepőek ezek a szavak - felelte
Rosamund szárazon. - Eddig azt hittem, csak kötelességből utazott, nem a maga örömére.
A klánja más tagjai, akikkel volt alkalmam beszélgetni, bár bevallom, nem voltak sokan,
mintha egytől egyig afféle remeteként gyűlölték volna a világot.
- Sokan így éreznek, de előttem mindig rejtély volt, hogy miért. Annyi mindent lehet
tanulni.
- Még Magdeburgban is?
- Főképp Magdeburgban - nevetett fel halkan Jervais. - Sokkal több látnivaló van itt,
mint a legtisztább kristályban.
- És Ceorisban? - faggatózott tovább Rosamund.
A tremere hirtelen elhallgatott.
- Ceorisban? Mire gondol, úrnőm?
 A nő figyelmét nem kerülte el a reakció, a szemöldöke alig észrevehetően megrezzent.
Jervais magában káromkodott, amiért ismét nem gondolkodott elég gyorsan.
- Ott sok a látnivaló?
- Ah.
- Ceoris Magyarországon van, igaz?
- Igen, ott, úrnőm.
- Csak keveset tudok arról a vidékről, azt is a fronton harcoló katonák leveleiből, amik
pedig meglehetősen tömörek. - Rosamund felsóhajtott. - Nem vagyok az a fajta, aki sűrű
erdőkről, tavakról és holdvilágba burkolózó, ködös messzi tájakról szeret olvasni, tremere
mester, de annak, akit otthon hagynak a kézimunkával, nincs hőbb vágya, mint osztozni
mindabban, amit a szívünknek kedvesek láttak és átéltek.
- És amit átélnek akár ebben a percben is - felelte a férfi. Halkan morogta maga elé a
mondatot, mintha kötelező udvariasság volna csak, de nagyon kíváncsi volt, milyen hatást
vált ki vele.
Rosamund komolyan bólintott és egy pillanatra lesütötte a szemét.
- Igaz. Ám sajnos ön csak Magyarországot ismeri, Livóniában nem járt még.
Legalábbis ezt mondta, amikor legutóbb beszéltünk.
Gyors hárítás tehát. Érdekes.
- Nem, úrnőm. - Mivel már így is nagyon közel jártak a találkozó eredeti témájához,
Jervais megkockáztatta, hogy tesz egy kis lépést előre. - Ennek ellenére bízom benne,
hogy a Livóniával kapcsolatos értesüléseim eljutottak őfelsége fülébe.
- Erre a kérdésre nyilván csak őfelsége tudna választ adni.
- Reménykedem, hogy lesz alkalmam személyesen megkérdezni tőle.
- A remény mindenkit megillet, tremere mester. - Rosamund a támadó vipera
fürgeségével nyúlt előre, hogy elkapja a túl nagy lendülettel elgurított kockát, ami leesett
az asztalról. - Biztos vagyok benne, hogy Ceoris például abban reménykedik, ez
alkalommal több sikerrel jár majd az ön diplomáciai vállalkozása is.
Jervais szó nélkül tűrte a büntetését, elvégre csak magát okolhatta. Rosamund
megpróbált finoman rátérni a témára, az aggódó szalmaözvegy szemszögéből, de neki
mindenképpen erőltetnie kellett a dolgot, pedig nyilvánvaló lehetett volna a számára, hogy
kényes területre ért. Nehezére esett elfojtani magában a vágyat, hogy visszavágjon a
sérelemért, de emlékeztette magát, miért jött ide. Ne küzdj! Talán abba sem halsz bele, ha
hagyod, hogy egy kicsit elvarázsoljon a társasága.
- Ceorisnak minden eddiginél szilárdabb az a meggyőződése, úrnőm, hogy Jürgen
herceg meg a Tremere klán és ház érdekei olyan nagy mértékben egybeesnek, ami
mindkét fél számára elengedhetetlenné teszi a szövetség mielőbbi megkötését…
- Ha arra gondol, hogy a Fekete Kereszt bukása esetén Ceorist semmi sem fogja
védeni a vajda haragjától - szólalt meg Rosamund -, akkor kénytelen vagyok egyetérteni.
De valóban ilyen kétségbeejtő helyzetbe kerültek volna a testvérei?
- Nem, erről szó sincs, úrnőm. A támadások elszórtak és összehangolatlanok; inkább
csak bosszúságot jelentenek, mint komoly veszélyt.
- Akkor miért a sietség?
- Úrnőm, nyilvánvalóan mind abban bíztunk, hogy a fegyverszünet megkötése után
Rusztovics serege egyszerűen széthullik, de épp ilyen nyilvánvaló, hogy ez nem történt
meg. Talán érdemes volna megemlítenem, hogy a vajda előszeretettel köti le az ellenségei
figyelmét elszórt, összehangolatlan támadásokkal, míg összeszedi az erejét és megfenyíti
az ingadozó szövetségeseit. Ha föladja a harcot, azt biztosan észre fogjuk venni.
- Igazán? Hogyhogy?
- Mert olyat még egyikünk sem látott soha - felelt Jervais olyan komolysággal,
amilyen csak telt tőle. - Úrnőm, közel két évszázada harcolunk a tzimiscekkel. Személyes
tapasztalatból mondhatom: Rusztovics soha nem adja fel. Ha lehetősége nyílik rá, pihen és
megerősödik. De amint az ellenségei hamis nyugalomba ringatták magukat…
Rosamund keze megállt a levegőben. Egy pillanatra megfeledkezett az ujjai közé
csippentett kőről.
- Úgy gondolja, hogy Rusztovics csak arra vár, hogy kiderüljön, mi lesz a livóniai
összecsapások eredménye?
- Úgy gondolom, hogy Rusztovics és Jürgen herceg megállapodását akár Karakh
vérével is megpecsételhették volna, hiszen úgyis ő az egyetlen biztositéka annak, hogy
betartják. A fegyverszünet épp kapóra jön Rusztovicsnak, mert így kényelmes
biztonságból nézheti végig, amint őfelsége súlyos veszteségeket szenved északon. Ennyi
az egész.
- Mintha azt feltételezné, hogy őfelsége súlyos veszteségeket fog szenvedni. -
Rosamund lépett, aztán megint Jervais felé fordult. Lehullott róla az évődés álarca, a
szeméből leplezetlen kihívás sütött. - De mi van, ha győzedelmeskedik?
- Győzedelmeskednie kell, úrnőm! - kiáltott fel a férfi. - A feletteseim egyetlen vágya,
hogy ezt elősegítsék.
- És mire vágyik ön, tremere mester? Vajon ugyanarra, mint a felettesei?
A kérdés kellemetlen volt, bár nem mondhatni, hogy váratlan.
- Mademoiselle Rosamund… Mint már említette, a feletteseim szigorúan
rendreutasítottak korábbi hibámért. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy az ő
céljaikat igyekeztem szolgálni legjobb tudásom szerint. Ez a cél pedig nem volt más, mint
a klánunk és Jürgen herceg udvara közötti barátság megerősítése.
- Úgy fest, az erőfeszítéseit ők sem értékelték jobban, mint őfelsége - jegyezte meg
Rosamund szárazon.
Jervais igyekezett lenyelni egyre fokozódó ingerültségét.
 - Így van, úrnőm. - Többet nem mondott, hagyta, hogy a csend válaszoljon helyette.
Rosamund szánakozó pillantást vetett rá.
- Elgondolkodtató, hogy ha így van, miért önt küldték ismét, tremere mester. Miért
nem mással képviseltetik magukat? Ez megkönnyítené a jelen helyzetet minden érintett
számára…
Jervais megragadta az alkalmat, és visszalökte Rosamund bábuját a sorompóra, mikor
már épp kezdett volna kikerülni onnan. Hátradőlt, és igyekezett az arcára kiülő
megkönnyebbülést valami diplomatikusabb kifejezéssel felváltani. A két játéknak semmi
köze sem volt egymáshoz, mégis, különös módon egy apró előrelépés az egyikben nagy
segítség volt, hogy jobban oda tudjon figyelni a másikra. Így végre elkezdhette
összeszedni a gondolatait. Valamit adnia kell Rosamundnak. Mégis, minél többször
emlékeztette erre magát, annál kevésbé volt kedve hozzá. Legszívesebben köszönés nélkül
faképnél hagyta volna a toreadort. Az asztal lapja alatt rejtőző keze ökölbe szorult. Ebbe a
gesztusba igyekezett beszorítani teste egész feszültségét.
- A feletteseimnek nem állt szándékában megkönnyíteni a helyzetet, úrnőm - szólalt
meg végül. - Különösen nem az én számomra. Nagylelkűen felajánlottak egy — és csakis
egyetlenegy - lehetőséget arra, hogy helyrehozzam, amit elrontottam. Ezért döntöttem úgy,
hogy megpróbálom ismét… egy percig sem feledkezve meg a szabályokról, amikre
emlékeztettek.
- Értem - mondta Rosamund, és előrehajolt. Halkabban folytatta. Talán együttérzéstől
meleg a hangja! Átkozott szuka! - És ha nem járna sikerrel?
A nevetés, ami Jervais torkából előtört, jóval keserűbbre sikerült, mint szerette volna.
- Semmiképpen sem bukhatok el, úrnőm.
Tessék. Most örülsz? Rátérhetünk végre a passióm következő állomására, te
pokolfajzat?
- Értem - ismételte magát Rosamund, és elkezdte leszedegetni a köveit a tábláról. -
Nem ön az egyetlen Magdeburgban, aki hasonló gonddal küzd, tremere mester.
Jervais elfintorodott. Ez egyértelműen üzenet volt a számára. A kérdés csak az,
segítség vagy félrevezetés a nő célja. Tény, ha Rosamund igazán keresztbe akart volna
tenni neki, legegyszerűbb lett volna, ha tudomást sem vesz róla, ahogy tette azt annyi
hónapon keresztül. Remélte, már a puszta tény, hogy ma este találkoztak, biztató jel.
Elvégre, ha Rosamund szükségét érezte, hogy puhatolózzon egy kicsit, az azt jelenti, hogy
Jürgen szükségét érezte, hogy puhatolózzon… vagyis aggódik.
- Ön jön - szólalt meg Rosamund.
- Tekintve, hogy úrnőm nyilvánvalóan megnyerte már ezt a mérkőzést, örömmel
feladom.
Rosamund felnevetett, tökéletesen tiszta, csengettyűre emlékeztető hangon. Jervais
lazított egy kicsit a tartásán. Visszajutottak a kiindulópontra. Talán átment a vizsgán. Vagy
talán csak áttérnek a következő megmérettetésre. Rosamund ugyanis folytatta.
 - Legyen. Megengedem, hogy feladja, ha mutat nekem valamit a varázstudományából.
- A varázstudományomból? - visszhangozta Jervais.
- Hacsak hirtelen olyanná nem lett, mint azok a varázslók, akikről az imént beszélt,
akik hatalmas titkok tudóinak mondják magukat, és megvetik a szemfényvesztőt, aki pár
garasért a piactéren bűvészkedik…
- Dehogy, dehogy! - tiltakozott Jervais, de nem igazán tudott mit kezdeni a helyzettel. -
Megtiszteltetés a számomra, ha egy ennyire nemes és szépséges hölgyet szórakoztathatok.
Lássuk csak, lássuk… Meg is van! Felhasználhatok valamit abból a varrókosárból?
- Hogyne.
Jervais kiválasztott egy kis darab anyagot, és kihúzott belől egy rövid selyemszálat.
- És lehetek olyan szemérmetlen, hogy még az úrnőm bal kezén csillogó gyűrűt is
kölcsönkérjem?
Rosamund elmosolyodott, lehúzta az ujjáról a gyűrűt, és átadta. A tremere rákötötte az
ékszert a selyemszálra, majd ökölbe szorított kezébe rejtette.
- Phorba phorba askei kataski! - kiáltotta, és a szabad kezével rejtelmes mozdulatokat
tett. Összezárt ujjai közül kékes fény villant ki. Amikor szétnyitotta az ujjait, a
selyemszálról eltűnt a csomó, a gyűrűnek pedig nyoma sem volt. Összedörzsölte a két
tenyerét, hogy ezzel is mutassa, üresek, azután kiemelte a gyűrűt a kockadobáshoz
használt csészéből.
Rosamund felnevetett és tapsolt.
- Csodálatos!
- De… - nógatta Jervais, hogy fejezze be a ki nem mondott gondolatot.
- De… - a toreador habozott egy pillanatig, de azután vállat vont, és folytatta. - Az
igazság az, hogy láttam már egyszer egy ehhez a megtévesztésig hasonló mutatványt egy
bűvésztől, épp csak a villanás nélkül.
Jervais halkan felnevetett.
- Biztos vagyok benne, hogy pontosan ezt a mutatványt látta, úrnőm, épp csak a
villanás nélkül, amelyet, be kell vallanom, csak azért tettem hozzá, hogy látványosabb
legyen.
- Értem. Ezek szerint megtévesztett engem.
- Semmiképp sem állt szándékomban, úrnőm! Elvégre azonnal bevallottam az igazat.
De hadd meséljem el, hogy egyszer megmutattam ezt a trükköt egy varázslónak, és ő
utána ezzel nyaggatott a látogatásom utolsó percéig. Vajon ez a varázslat volt, vagy amaz?
Talán Celorb szétoszlató bűbájának egy változata?
- Holott nem is varázslat volt…
Jervais párszor odadörzsölte a gyűrűt a köpenye vállához, majd visszaadta.
 - Mit számít a különbség, ha úgysem látja?
- Ha úgysem látja… - Rosamund alaposan megvizsgálta a gyűrűt. A tremere hirtelen
nagyon kellemetlenül érezte magát, amikor rájött, a nő azt ellenőrzi, vajon az eredeti
ékszert kapta-e vissza.
- Úrnőm bizonyára nem feltételezi…
- Nem, tremere mester, látom jól, hogy ez az én gyűrűm. Még ön sem lenne képes
lemásolni egy olyan gyűrű belsejét díszítő feliratot, amit most húztam le először, mióta
megkaptam, nem igaz? Ráadásul, ahogy ön is mondta… ez alkalommal azonnal bevallotta
az igazat. - Jóval komolyabb hangon folytatta. - A jövőre nézve előnyös lehet, úgy hiszem,
ha jól megértjük egymást. Ön varázsló, ám a gondolkodása gyakorlatias.
Jervais igyekezett gyorsan összeszedni a gondolatait.
- Így van, úrnőm. Már önmagában az is kész varázslat: tudni, hogy mikor kell
mágiához folyamodni, és mikor valami más eszközhöz, ami éppoly jól szolgál majd, ha
nem jobban…
Rosamund felemelte a kezét, és a férfiba fojtotta a szót. Jervais felháborodása gyorsan
lelohadt, amikor rájött, hogy a nő valami zajra figyel. Hirtelen egy kézilány jelent meg az
ajtóban.
- Mademoiselle, bocsásson meg - kezdte -, de a fivére…
- Igen, igen. Hogyne - szakította félbe Rosamund. - Vezesd be!
A lány gyorsan, de kecsesen bókolt, és kihátrált az ajtón. Jervais nemsokára
sarkantyúk egyenletes csengését hallotta, és egy pillanattal később Sir Josselin de Poitiers,
Rosamund vértestvére lépett a szobába.
- Petite! - kezdte. - Bizonyára… Ah! - a torkán akadt a mondat, amikor meglátta
Jervais-t. Tekintete nyomán a varázsló testén a düh hullámai söpörtek végig, Josselin
klánjának tagjai közt nem volt ritka ez a képesség - ha úgy akarták, az indulataik felhőként
lebegték körül őket. Bár Jervais nem most érzett ilyet először, a roham váratlanul érte, és
összecsikordultak a fogai.
Úgy tűnt, a lovag sem számított ilyen heves kitörésre saját magától. Gyorsan
lehiggadt, az ingerültségnek, ami az előbb kitört belőle, nyoma sem volt, amikor ismét
Rosamundhoz fordult.
- Blanche említhette volna, hogy még nem ment el a… vendéged.
Rosamund egy intéssel jelezte: nincs ínyére a téma.
- Ne most, Josselin!
- Helyes. Ne most - válaszolt a lovag.
- Hír érkezett?
- Igen. Jöjj azonnal! Hívattak. Bocsásson meg nekünk, tremere mester! - tette hozzá.
Mikor érdemlem ki végre, hogy a nevemen szólítsanak?
 - Szóra sem érdemes, messire - válaszolta Jervais, igyekezve, hogy együtt érző és
aggodalommal teli legyen a hangja. - Semmiképpen sem szeretném távol tartani az úrnőt
bármi fontos ügytől. Sőt, ha valóban ennyire jelentős a dolog, talán legjobb volna, ha én is
mennék.
- Nem emlékszem, hogy őfelsége önt is személyes tanácsadójává nevezte volna ki -
vágott vissza Sir Josselin, de aztán, mint aki észrevette, hogy túl lelkesen kapott az
alkalmon, hogy megsértse Jervais-t, hirtelen elhallgatott.
- Természetesen nem nevezett ki, messire, és ezt nem is igen remélhetem. De ha
őfelsége magához hívatja a tanácsadóit, talán hamarosan alacsonyabb rangú szolgáira is
szüksége lesz. Inkább ajánlom fel fölöslegesen a szolgálataimat, mint kockáztatom meg
azt, hogy ne találjanak, amikor szükség lenne rám.
A két nemes néma pillantást váltott egymással.
- Ebben az esetben legjobb, ha együtt megyünk - döntött Josselin. - Nem akarjuk, hogy
baja essen az úton.
- Érdemtelenül tisztel meg, messire - felelte Jervais, és mélyen, alázatosan meghajolt.
 Második fejezet

A Szent Pál-kolostorba vezető út rövid volt és kihalt, de rettenetesen mocskos. Az

utakat szemét és ganéj borította, amit a három napja zuhogó eső csak felpuhított, de
elmosni nem tudott. Jervais eleinte igyekezett fölhúzni hosszú, finom anyagból készült
köpenye szélét, hogy ne fröccsenjen rá a sár, de aztán arra jutott, hogy talán még hasznára
is válhat a piszok, ha a hanyatt-homlok ura segítségére siető szolga benyomását akarja
kelteni. Emlékeztette magát, miféle káinita Jürgen. Ő és a Fekete Kereszt soraiban
ügyködő szerzeteslovag barátai megvetették a finomkodást, ami pedig más udvarokban
alapvető elvárás volt mindenkivel szemben. Piszkosnak lenni az ilyenek szemében az
őszinteséggel egyenlő.
A lovászok megfogták a gőzölgő lovak kantárszárát, még mielőtt az állatok teljesen
megálltak volna, a közelben álldogáló fiatal apród pedig odasietett hozzájuk, hogy a
kísérőjükül szegődjön.
- Rosamund úrnő! Sir Josselin! - kezdte a köszöntéseket, de amikor Jervais-hez ért,
tanácstalanul elhallgatott.
- És Jervais bani Tremere Ceorisból - sietett a segítségére Jervais. - Tiszteletre méltó
urad ismeri a nevem, ne félj.
A fiú kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de amikor Rosamundra és Sir
Josselinre pillantott (akik nem siettek a segítségére), becsukta megint, és csak bólintott.
- Értem. Jöjjenek, kérem!
Átkísérte őket az udvaron, egyenesen az erődszerű kolostor vendégházába. A
fogadóterem egyik végében vad lángok lobogtak a hatalmas tűzhelyen. Akár több tucat
ember is elfért volna itt, és rendes esetben minden bizonnyal az ételük is itt főhetett. Most
azonban csak egy maroknyi viaszfehér káinita állt itt-ott, és a tűz inkább fenyegetőnek
tűnt, mint vidámnak. Amikor Jervais a vér erejével megerősítette Istentől gúnyos
ajándékként kapott látását, észrevette, hogy valamennyi vendég biztonságos távolban áll a
tűzhelytől. Rosamundot és Josselint egy szó nélkül beengedték, de a tremere orra előtt
lehullott az őr lándzsája, így ő kénytelen volt megállni a küszöbön. Az apród lábujjhegyre
állva súgott valamit a férfi fülébe. Ha igazán akarta volna, Jervais kiélesíthette volna a
hallását is, de erre most aligha volt szükség. Az őr behajolt a terembe, és odapisszegett
valakit. Váltottak néhány szót, majd pár pillanattal később Jervais meghallotta, hogy már a
terem másik végében tárgyalják az érkezését. Hirtelen Jürgen herceg hangja vált ki a
mormogásból.
- Nem érdekel! Engedjétek be! Engedd be! - Az ismétlés az ajtónállónak szólt. Jervais
nem állta meg, hogy el ne mosolyodjon, amikor a lándzsa felemelkedett, szabad utat
engedve neki. Mielőtt belépett volna, gyorsan olyan kifejezést erőltetett az arcára, amit
töprengőnek, határozottnak, de aggódónak remélt.
 - Tremere Meister. Jöjjön gyorsan ide! - szólította meg Jürgen herceg. - Hagyja most a
hajlongást, csak jöjjön!
Jervais félbehagyta a meghajlást, amibe fogott, és engedelmesen gyorsabban kezdte
szedni a lábait.
- Felség! - köszönt, és a lehető leggyorsabban a kőpadlóhoz érintette a térdét. Jürgen
azonnal intett neki, hogy álljon fel.
Jürgen egyik oldalán egy papi ruhába öltözött, sovány káinita állt - Erasmus atya, a
herceg gyóntatója. A másik oldalán a Fekete Kereszt egy lovagja, a halandók Német
Lovagrendjének jellegzetes öltözetében - Jervais őt nem még nem látta korábban. Christof
testvér, Jürgen helyettese fenyegetően tornyosult a többi jelenlévő fölé egy kissé távolabb,
kezét szórakozottan a kardja markolatán pihentette. Beletelt egy kis időbe, míg Jervais
megtalálta a teremben várakozó utolsó káinitát, mert ő volt az egyetlen, aki ült. A lovagok
között bevett szokásnak megfelelően tonzúrát viselt, a mellkasán címerrel díszített ing
feszült, de a Jürgen vetette árnyékban ülve szinte elveszett a székében. A lábait pokróc
takarta. Az egyik alig tűnt vastagabbnak, mint egy seprűnyél, és Jervais nagyon is jól el
tudta képzelni, miért rejtette el. A vámpírok számára még az elvesztett végtagok
visszanövesztése sem lehetetlen, csak időre és vérre van hozzá szükség, de míg a csontok,
inak és izmok ismét a helyükre kerülnek, hosszú és fájdalmas utat kell megtenni. A tűz
fényénél a lovag arcán még mélyebbnek látszottak a fájdalom ásta árkok.
- Helyes. Most, hogy mind egybegyűltünk… - Jürgen biccentett az egyik halandó
apródnak, mire az rögtön távozott. - Követ úrnő, Herr Josselin, tremere Meister. Azt
hiszem, csak Herr Josselin ismeri önök közül Eckard testvért.
- Hogyne, a magyarországi hadjárat során találkoztunk - mondta Josselin, és meghajolt
az ülő lovag felé. - Sajnálattal látom, hogy megsebesült, testvér.
A lovag viszonozta a meghajlást, amennyire tudta.
- Herr Josselin. Hősiességével már első találkozásunkkor kivívta a
nagyrabecsülésemet.
- Eckard testvér egyenesen Livóniából érkezett, hogy sebesülése dacára ellásson
bennünket hírekkel - szólt közbe Jürgen ridegen, majd előbb Josselinre, aztán Rosamundra
pillantott. A nő kővé dermedve állt. - Attól tartok, a hír, amit hozott, nagyon rossz. Úgy
gondoltam, önnek kell először értesülnie róla, meine Dame.
Az apród közben visszatért egy összehajtott ruhadarabbal, amit most átadott
Jürgennek. A herceg hagyta kibomlani a saját súlya alatt. Az ő kötélizmú karjai között
egészen eltörpült, mintha csak egy gyermek köténye volna, nem is felnőtt férfi ruhája -
igazság szerint ez is volt a helyzet. A finom anyagból készült fehér köpenydarabot vér és
sárcsíkok csúfították. Ám a vérfoltok alatt is látszottak az evetbőr apró, fekete mintái, és a
középen futó bíbor csík, aminek közepén aranyszalaggal átfont babérkoszorú pihent.
A terem csendjét fuldoklásszerű csuklás törte meg. Jervais meglepetten pillantott föl.
Rosamund hattyú torkából most először hallott ilyen méltatlan hangot előtörni. Jürgen a
legteljesebb komolysággal lépett a nőhöz, és odanyújtotta neki a ruhadarabot. Rosamund
némi habozás után elfogadta. Egy pillanattal később a szoknyáján hullám futott végig,
ahogy a lábai meginogtak, és lassan összecsuklott. Sir Josselin elkapta a könyökét, és
fölsegítette.
- Evetmáz, bíbor cölöpön arany babérkoszorú - morogta maga elé döbbenten.
Rosamund gyorsan pislogott, nehogy kibuggyanjanak a szeme sarkába gyűlt könnyek.
Alexandernek, Párizs hajdani hercegének, Rosamund urának és magánál sokkal
fiatalabb klántársának, Kardforgató Jürgen generálisának a címere volt ez. Nem is oly
régen állt a pogányok letörésére Livóniába induló sereg élére. A jelenlévők szíve
összeszorult, csak Jervais érzett mérhetetlen megkönnyebbülést és szabadságot.
- Hogyan… De hát hogyan lehetséges ez? - szedte össze magát végre Josselin. - Az ő
tapasztalatával… az ő erejével…
- Ám híján volt a hitnek, attól tartok - jegyezte meg Eckard testvér. A herceg
elfintorodott, de nem szólt semmit.
- Bocsáss meg, uram! Alexander nagyúr bátran és nemesen viselkedett, amikor szembe
kellett nézni az ellenséggel, és én minden éjjel imádkozom a lelkéért. De tagadhatatlan,
hogy nem hajtott fejet az Úr előtt, bár az ő dicsőségére ragadott kardot. Úgy hiszem, ez
okozta a vállalkozásunk bukását. Talán… talán a mi hitünk is könnyűnek találtatott.
Vezekelnem kell nekem magamnak is.
Erasmus atya a lovag vállára tette a kezét.
- Biztosan árulás történt! - vágott közbe Christof. - Pogány varázslat! - Azzal szigorú
tekintete a tremere felé fordult.
Jürgen is Jervaisre nézett.
- Igen… varázslat. Tartok tőle, valóban erről van szó.
Jervais némán bólintott, mert nem tudta, vajon válaszolnia kellene-e valamit.
- A tatár úgy harcolt, mint akit démonok szálltak meg. Hogy varázslat segítette vagy
más oka volt-e, én nem tudom folytatta töprenkedőn Eckard. - Fedetlen fővel és mezítláb
harcolt, és úgy járt-kelt a harcmezőn, mint a farkas a bárányok között. A mozgása olyan
gyors volt, hogy nem tudtuk szemmel követni, csak amikor összekapaszkodva pár
pillanatra mozdulatlanná merevedtek. Mégis óráknak tűnt az a pár pillanat… azután
elnyelt a föld, és nem láttam, mi történt.
- Senki sem tudott közbeavatkozni? - kérdezte Rosamund elkeseredetten.
- Meine Dame, a helyzet úgy áll, hogy a harcmező egyszerre mocsárrá változott, és
elnyelt mindenkit. Azaz majdhogynem mindenkit, mert Karakh és a nagyúr nem esett
csapdába - válaszolt Jürgen.
- Ki ez a Karakh? - vetette közbe Josselin. - Többet tudunk-e róla most, mint
korábban?
- Rendelkezünk róla némi tudással… részben a ceorisi tremere-eknek köszönhetően -
felelte a herceg.
 Nyilvánosság előtt elismeri, hogy a hasznomat látta valamiben? Mi jöhet még?
- És most - folytatta Jervais - Eckard testvér és a két másik lovag, aki visszatért, újabb
híreket hozott.
- Össze kell hívnunk a tanácsot - szólalt meg ismét Christof.
- Össze is fogjuk, de nem ma éjjel - biztosította Jürgen. - Herr Josselin, kérem, kísérje
haza nővérasszonyát!
- Természetesen, felség.
- Ezután, arra kell kérnünk, tegye meg, hogy Alexander nagyúr halálának hírét elviszi
a gyermekéhez Párizsba.
Jervais-nek, becsületére legyen mondva, sikerült elnyomnia egy rosszindulatú vigyort.
A gyermek, akiről szó van, Geoffrey, Párizs jelenlegi hercege - aki annak idején
letaszította a saját atyját a trónról. A tremere kíváncsi lett volna, vajon színlelnek-e majd
gyászt a francia udvarban.
Josselin szemmel láthatóan nehezen birkózott meg a hírrel.
- Felség! - mondta, és ismét meghajolt. - Megtiszteltetés, hogy engedelmeskedhetem.
Természetesen, csak ha az úrnőm is engedélyt ad.
Rosamund erőtlenül bólintott.
- Jól van. Akkor induljon azonnal és fogadja őszinte hálám, mein Herr. Ön is elmehet,
tremere Meister, de azt hiszem, hamarosan ismét beszélnünk kell. Majd önért küldök.
-Természetesen, fenség. - Jervais mélyen meghajolt, de úgy döntött, nem húzza sokáig
a búcsúzást. Minden bizonnyal olyan hatást keltene, mint aki már túlságosan régóta
várakozik erre a lehetőségre. Inkább Josselin és Rosamund után eredt, szinte futva egészen
a lováig. Hála a Nagy Tremere-nek, a ház, amit Jürgen udvarnagya kijelölt a számára,
közel volt Rosamund szállásához. Tudta, hogy nincs sok ideje. Jürgen azt mondta,
“induljon azonnal”, és ha valami, hát az tudnivaló volt Sir Josselinről, hogy hűen követi a
parancsokat.

* * *

- Ne nézz így rám! - morogta Jürgen. Christof elfordult, de a komor kifejezés nem tűnt
el az arcáról, és a levegő továbbra is a neheztelésétól volt terhes. - Elfogytak a választási
lehetőségeink - folytatta a herceg. - Nyilvánvaló, hogy bizonyos létfontosságú dolgok
elkerülték a figyelmünket. Ez a vadember vagy sokkal öregebb, mint ahogy sejtettük, vagy
valóban valami démoni szövetséges segítette. Alexander halott, barátaim.
- Tisztelettel, Hochmeister - szólt közbe Meinhard testvér -, jobb így, mint ha te
vezetted volna a hadjáratot. Ha Rosamund úrnő, hogy úgy mondjam… nem ajánlkozott
volna Alexander nevében…
 - És ha ő nem fogadta volna el a feladatot… amit nyilvánvalóan csakis az úrnő
kedvéért tett meg.
- Vagy a saját kedvéért - emlékeztette az uralkodót Meinhard gyorsan. - Akárhogyan
is, nem a megfelelő okból ragadott kardot. Ebben a tekintetben teljes mértékben egyet kell
értenem Eckard testvérrel.
- Igaz, de még ha a lehető legtévesebb okból indult is északra, könnyedén le kellett
volna győznie az efféle csavargókat - Jürgen határozott léptekkel odament az egyik
székhez, maga felé pördítette, és leült rá. - Kétségtelenül segítségre szorulunk. Már fel is
ajánlották. Úgy döntöttem, hogy elfogadom az ajánlatot.
- A tremere-ek egyszer már elárulták fenségedet - emlékeztette Christof a herceget
komoran. - És azok a történetek, amelyeket te magad hoztál Magyarországról, uram, sokat
elárulnak a bitorlók aljas terveiről, amiket a nyugati hadurak háta mögött szövögetnek.
- Azokat a történeteket mind Rusztovics talpnyalóitól és szolgáitól hallottam - felelte
Jürgen. - Nem nevezném őket megbízható forrásnak. Biztos vagyok, hogy részletes
parancsokat kaptak arról, hogyan próbáljanak a tremere-ek ellen uszítani és egyúttal az
urukkal kötendő szövetség felé terelgetni. Szerintem Rusztovics még az atyámmal is
örömmel összefogna, ha csak így garantálhatná a varázslók pusztulását. A varázslók pedig
épp ilyen lelkesedéssel szeretnének lekötelezni a maguk oldalán, hogy elpusztítsam
Rusztovicsot vagy, ha azt nem is teszem meg rögtön, legalább győzzem le Karakhot
Livóniában, hogy szabaddá váljon az út Rusztovics felé. De sem Rusztovics, sem a
tremere-ek nem igaz barátok, bármilyen egyezséget is kötök velük. Mindünknek az a
leghőbb vágya, hogy a többieket kiebrudaljuk Magyarországról… sőt, a Kelet egészéről,
ha lehet. A kérdés csak az, milyen szövetségek köttetnek a teljes pusztulás felé vezető
úton. Ne hidd, hogy mindezzel nem vagyok tisztában, Christof testvér, ám attól tartok, ez
semmin sem változtat.
- Ha szabadna, uram… - szólalt meg Hrasmus atya habozva. - A fekete mágiára nem
válaszolhatunk még több fekete mágiával.
A herceg gondterhelten sodorgatta a bajsza hegyét a hüvelykujja és a mutatóujja hegye
közt.
- Atyám, ugye te is tisztában vagy vele, hogy a Kard-testvériség soraiban többségben
vannak a lettek és a lívek. Ezeknek a bennszülötteknek a kereszténysége kimerül az
egyházadó megfizetésében. Himnuszt csak akkor énekelnek, ha lerombolták ősi
ellenségeik otthonát. Legalább egymás között legyünk őszinték. Egy egész nemzetet
lehetetlen egyik napról a másikra megtéríteni, mélyen a szívében legalábbis biztosan. De
ha betartják a külsőségeket, lassan-lassan kialakul az őszinte hit is. Mi mindannyian ebben
bízunk. De amíg el nem jön a napja annak, hogy tiszta szívvel állnak az Úr szolgálatába, a
Kardtestvérek örömmel engedik nekik, hogy egymást gyilkolják. A dárdának mindegy,
micsoda kéz hajította el. Ha a rendjüknek megfelel, hogy pogányokkal ölessenek
pogányokat, ugyan mi kifogása lehet az ellen, hogy varázslók ellen varázslókat
sorakoztassunk fel?
- Nem állítom, hogy értem, mit miért tesznek a Kardtestvérek, fenség.
 - Legyen akkor így, uram! - vágott közbe Christof, bölcsen elejét véve a Német
Lovagrend livóniai testvéreinek erényeiről, vagy épp azok hiányáról folytatott
hosszadalmas vitának. - Írj Ceorisnak! De ez a tremere nem kell. Már az, hogy volt
merszük visszaküldeni, sértés a számunkra, és semmi jót sem ígér a szándékaikat illetően.
Véleményem szerint nyugodtan megkövetelheted tőlük, hogy őszinteségük jeleként
küldjenek másik követet.
- Nem annyira merészség, mint ravaszság, attól tartok - töprengett hangosan Jürgen.
- Pontosan. Hochmeister, egy olyan férfiról, sőt káinitáról beszélünk, aki hajlandó volt
ellopni egy toreador limlomot, hogy azután nagy gonddal készített hamisítványt
csempésszen a helyére, és úgy tehessen, mintha az udvarnyilvánossága előtt vette volna
észre a csalást. És mindezt mi végre? Azért, hogy egy pillanatnyi kellemetlenséget
okozzon valami messzi föld királynőjének, aki különben sem tartozott soha a leghűbb
szövetségeseid közé. Tényleg elhiszed, hogy egy ilyen ember akár csak köszönni is tud
hátsó szándék nélkül?
- Mindenesetre ügyesen kiegyensúlyozott kis lom ez - mondta Jürgen, és megpaskolta
az oldalán lógó kard aranyozott gombját. - Talán rá is kérdezek Jervais-nél. Biztos vagyok,
hogy érdekes választ fog adni. Másrészt szeretném tudni, mit gondol az esetről annyi év
után. Rosamund úrnő biztosított, hogy tőle a megfelelő módon és mértékben bocsánatot
kért…
- Tőled kellene bocsánatot kérnie - mordult föl Christof.
- Így igaz. És majd meglátjuk, valóban kielégítő-e a bocsánatkérése - értett egyet a
herceg. - Te mit gondolsz, Akudzsi? Akudzsi? Pedig biztosan itt van…
- Itt vagyok, fenség. - A hang, mint mindig, most is titokzatos volt: halk és kissé
száraz, mégis eltéveszthetetlenül és csábítóan női. Jól érezhető külföldi aroma is színezte.
A jelen lévő káiniták meglepetten tettek pár lépést hátrafelé, kivéve Christofot, aki
szemmel láthatóan jól szórakozott a helyzeten. Egy pillanattal később előlépett Akudzsi is.
Rongyos vászonba tekert teste korántsem nyújtott annyira vonzó látványt, mint amire a
hangja alapján számítani lehetett volna.
- Mi a te véleményed, öreg barátom? - fordult hozzá Jürgen. - Tudomást se vegyek a
tremere-ről, írjak Ceorisba vagy fogadjam Jervais Meistert?
- A döntés valóban nem könnyű, fenség - válaszolta a nő, és kis szünetet tartott.
Különös érzéke volt ahhoz, mikor és milyen hosszú szünettel tudja pattanásig csigázni a
hallgatósága figyelmét. - De talán érdemes észrevenni, hogy a három lehetőség között
akad kettő, ami nem zárja ki egymást.

* * *

- Tessék, Josselin, vedd ezt el, kérlek!
 - Mit csináljak vele, petite?
- Azt nem tudom. - Rosamund tanácstalanul beszívta az alsó ajkát. - Nem tudom, mit
kellene most csinálni.
A lovag a véres, szakadt ruhára nézett, az arcára undor ült ki.
- Ha engem kérdezel, én a tűzre hajítanám. Persze tudom, hogy te erről hallani sem
akarsz, de akkor is ez az igazság.
- Tudom, tudom… - Rosamund is a ruhára nézett. A lelke egyik fele ki akarta törölni
az életéből, el akarta pusztítani, mint valami pogány bálványt… Mintha ugyan ezzel
Alexandert is kitörölhette volna a múltjából, jelenéből és jövőjéből egyszer s mindenkorra.
De pontosan ugyanez volt az oka annak is, hogy végül mégis visszariadt a döntő lépéstől.
Talán vannak bálványok, amikben még maradt annyi erő, hogy bosszút álljanak a
megszentségtelenítőiken. A vénséges fiúherceg keze, akinél csak az ősatya volt öregebb,
nagyon messzire érhet.
- M i az? - kérdezte Josselin, és letérdelt az úrnője mellé. - Rosamund, ne csináld!
Kérlek, ne sírj! Könyörgök, ne tiszteld meg ezzel az emlékét!
- Bocsáss meg! - felelte Rosamund halkan és erőtlenül. Letörölte a könnyeit, de
azonnal újak jelentek meg a szeme sarkában.
- Nem illeti őt a gyászod! Egyetlen könnycseppet sem szabad hullajtanod miatta,
hacsak nem örömödben. Azok után, amit tett…
- És ugyan mit érdemlek én, Josselin? - tört ki a nőből. A felcsattanást azonnal zokogás
követte. Rosamund felállt.
- Megérdemled, hogy szabad légy. És most az is vagy! - Josselin szavaiból szenvedély
sütött, de Rosamund csak megrázta a fejét.
- Hallottad, mit mondott Jürgen. Varázslat. Pogány mágia! Josselin, az egész az én
hibám.
- Petite, már miért volna az?
- Én vagyok az oka a történteknek, ezt nem tagadhatjuk. Ne is próbálj meggyőzni az
ellenkezőjéről, bátyám. Többé már nem az a kislány vagyok, akit Chartres-ban
megismertél. Tisztában vagyok a tetteim következményeivel. Egyszerűen… egyszerűen
csak meg kell vele békélnem. Ennyi az egész.
- Rosamund! - Josselin követte a húgát, amikor az heves léptekkel elindult. - Gyónj
hát, ha úgy érzed, feltétlenül szükséges. Kerítünk neked egy papot. De ne tartsd
magadban, bármi is legyen, ami gyötör, mert tönkre fog tenni, és én azt nem bírnám
elviselni. Eleget szenvedtél őmiatta, ideje, hogy ennek vége legyen.
- Nem tudom megtenni. Nem tudom elégetni, Josselin, ne is kérd!
- Akkor majd én megteszem helyetted.
- Ne! - kiáltotta Rosamund, és Josselin felé kapott, pedig a férfi nem adta jelét, hogy
valóban a tűzbe akarná vetni a ruhadarabot. Ehelyett odalépett a húgához, és átkarolta.
- Azt legalább megengeded, hogy elvigyem Geoffrey-hoz? - suttogta a nő lángszín haj
zuhataga hoz hajolva.
- Mégiscsak őt illeti a leginkább, amellett a szokás is azt kívánja, hogy valami
bizonyítékkal támasszam alá az üzenetet. Akkor legalább nem kellene éjszakáról éjszakára
szembesülnöd vele. Jó lesz így?
Rosamund habozott egy hosszú pillanatig, de végül csak bólintott. Josselin érezte,
hogy ezzel a mozdulattal mintha a testében felgyülemlett feszültség egy részét is
kiengedte volna magából.
- Helyes. Akkor ezt fogom tenni.
Már épp ki akart volna bontakozni az ölelésből, amikor Rosamund zokogásban tört ki.
Josselin a földre hajította a köpeny maradványát, mintha csak egy darab szemét volna, és
mindkét karját a húga válla köré fonta.
- Sss, sss… Csak azt tetted, amit meg kellett tenned, petite. Csak így menthetted meg
magad… és valamennyiünket. Már vége van.
Vége kell, hogy legyen - tette hozzá gondolatban. - Istenem és te, Jézus Szent Anyja,
tedd, hogy vége legyen!
Mégis legjobb volna ébernek és megfontoltnak maradni, mert a jelek szerint az Úr
kegyelme valami megmagyarázhatatlan okból a livóniai mocsár sötét mélyén rejtőző
istenkáromlót illeti.

* * *

- Ugyan már, Fidus, szedd össze magad egy kicsit! - sziszegte Jervais. - Egyszerű a
dolog. Téged még sohasem láttak, úgyhogy a feladat egyáltalán nem veszélyes.
Fidus egyenesen állt, és bár hosszú, fehér bőrű orrán szinte kopogtak az esőcseppek,
még csak nem is didergett.
- De, mester… nézz csak rám! Egyáltalán nem látszom már halandónak.
- Nevetséges - intett az idősebb tremere türelmetlenül. - Ez könnyű. Csak ne felejtsd el
kipirosítani az arcod és lélegezni. Bízz bennem, túlságosan el vannak most foglalva ahhoz,
hogy veled törődjenek. Csak mondd azt, hogy valami üzenetet hozol tőlem.
- Milyen üzenetet?
- Mit tudom én! Találj ki valamit! Talán kérj egy újabb találkozót. Akkor majd
kiküldenek, hogy várakozz, amíg megfogalmazzák a választ, és lesz időd körülnézni egy
kicsit a házban. Ha nem csinálod túl feltűnően, senki sem fog gyanakodni. Még csak azt
sem kérem, hogy szerezd meg a dolgot, bár Tremere-re mondom, ha alkalmad nyílik rá,
nehogy elszalaszd, de talán elég annyi, ha kideríted, hol tartják. Meg tudod csinálni vagy
sem?
- Mindent meg fogok tenni, mester. - Fidus kisöpörte a haját a szeméből, és a ház háta
mögött nyíló kapu felé indult. Igyekezett felidézni, milyen érzés volt annak idején
elpirulni. Eszébe jutott egy sok-sok évvel korábbi éjszaka, amikor Jervais elküldte az
erdőbe mérges gombát szedni, és elfelejtette megemlíteni, hogy hölgyvendégeket vár.
Amikor Fidus a hosszú úttól fáradtan és nyakig sárosan betoppant, a mestere egy gúnyos
megjegyzésére a kis lotyók visongva kacagni kezdtek rajta… Igen, ez megteszi.
Csak néhányszor kellett az ajtóra csapnia, míg egy láthatóan zaklatott, középkorú férfi
ki nem nyitotta. A köpenye kidudorodott az egyik oldalon, mintha az eső elől oda rejtett
volna valamit.
- Igen?
- Üzenet az úrnődnek gazdámtól, Jervais mestertől - mondta Fidus, és a nagyobb
hitelesség kedvéért köhögött is egyet. Hagyta szétnyílni a köpenyét, hogy látsszon, nincs
nála fegyver.
A férfi ha lehet, még türelmetlenebb arckifejezést öltött, de félreállt az útból.
- Jól van, gyere be! Lehet, hogy Peternek kell majd átadnod az üzenetet. Azt hiszem,
ma este már nem fogadnak több futárt.
- Köszönöm - felelte a tremere, és engedelmesen követte a férfit, aki útban a ház felé
még betért az istállóba. Nyilván épp ide tartott, hogy megtöltse a nyeregtáskákat, amikor
meghallotta a dörömbölést. Fidus érdektelenséget színlelve elfordult, amikor a szolga
belegyömöszölte az egyik táskába a ruhája alatt óvott csomagot, de az utolsó pillanatban
oldalra vetett gyors pillantásnak köszönhetően még látta, hogy egy véres és szakadt
ruhadarab az. Remek - ezek szerint már el is csomagolták, hogy holnap este a lovag annál
hamarabb indulhasson Párizsba. Így sokkal könnyebb lesz megszerezni, mintha még
mindig a házban volna.
Egy ennyi mindent megszenvedett ruhán senkisek sem fog feltűnni egy újabb tépés
nyoma. Jervais számtalanszor elmondta Fidusnak, hogy ami az egyik embernek alig
észrevehető veszteség, az valaki másnak felbecsülhetetlen értékű kincs lehet. A tremere
varázslók kezében pedig, akik a Vér segítségével soha nem látott csodákat tudnak
végrehajtani, egy ős esszenciájának még a szálak közé száradt, apró kis foltja is olyan
hatalmas fegyverré válhat, amiről más káiniták még álmodni sem mernek.
 Harmadik fejezet



- Önt nem kényszerítem, tremere Meister, de remélem, nem bánja, ha én teljesen
őszintén beszélek. - Jervais még be sem fejezte a meghajlást, mire Jürgen már el is
indította ellene az első támadást.
- Egyáltalán nem, felség - válaszolta rezzenéstelen arccal. - Boldog vagyok, hogy oly
hosszú idő után személyesen is fogad.
Ez nem is volt túlzás. Jürgen nyilvánvalóan nem az a fajta volt, aki hagyta, hogy
siettessék. Bár azt ígérte, hogy hamarosan hívatja, bő két hónap is eltelt, míg a találkozóra
sor került.
- Annak ellenére, hogy legutóbb egyáltalán nem baráti hangnemben váltunk el?
- Sőt, épp azért, felség. Félek, nem nyílt alkalmam kifejezni, milyen rettenetesen
sajnálom, amit gyermekem, Alexia tett a kard ügyében oly sok évvel ezelőtt.
- Mondhatta volna akkor rögtön.
Nesze neked egyenes beszéd! Tulajdonképpen megpróbálhatjuk, mi baj lehet belőle?
- Tettem ez irányú erőtlen próbálkozásokat, felség, de úgy emlékszem, akkor érthető
módon túlságosan haragudott rám ahhoz, hogy meghallgasson, és elküldött.
- Így történt volna? Nos, valószínűleg. - Jürgen, a magdeburgi káiniták hercege,
Szászország, Türingia és Brandenburg nagyura, Acre oltalmazója foglalta el a teremben
található egyetlen széket. Hogy nem gondoskodtak több kényelemről a herceg
várószobájában, akár különösnek is tűnhetett volna, ha nem lett volna egyértelmű, hogy
szándékos a mulasztás. Ily módon Jervais kénytelen volt állva maradni anélkül, hogy a
vendéglátó nyilvánvalóan durva módon erre felszólította volna.
Jürgen néhány percig csak szótlanul méregette Jervais-t. A tremere elgondolkodott,
vajon mi lehet a baj? Túlságosan is süt róla, hogy varázsló, vagy éppen hogy nem eléggé?
A legtöbb esetben nem volt szerencsés dolog erősíteni az emberek fejében rögzült képet.
Épp ez az, amit sok más mágus nem értett meg, és gyakran ugyanabban a dohos,
antimonszagú, öreg köpenyben masíroztak be az udvarba, mint amiben egész éjszaka
dolgoztak. A Ház és Klán kapcsán már így is véres áldozatként felkínált gyermekek és
füstfelhőkből előbukkanó démonok jutottak a legtöbb ember eszébe, és Jervais úgy
gondolta, igazán semmi szükség arra, hogy időről időre emlékeztessék őket a megrögzött
tévképekre. Más alkalmakkor viszont, ha a tárgyalás során a varázserő értékes lap lehetett,
persze Jervais is igyekezett megfelelni az elvárásoknak. Ma este nem igazán volt biztos a
dolgában, úgyhogy egy hosszú, sötétkék, udvari tudóshoz méltó bársonyköpeny mellett
döntött, szerény, de azért jól láthatóan mágikus jellegű ékszerekkel. Ennyi is elég volt
ahhoz, hogy a halandó és káinita testvérek, akik az egymás mögött sorakozó ajtókon
átkísérték, fagyos tekintettel mérjék végig.
 - Vagyis azért tért vissza az udvaromba, hogy e régóta esedékes bocsánatkérést
megejtse?
- Nem csak ezért, felség. Igyekeztem nyilvánvalóvá tenni, hogy a Ház és Klán
őszintén reméli, sikerül szövetségbe forrasztani fenséged erejét és a miénket, mert így a
káinita világ egészét átalakíthatnánk oly módon, amiből fenségednek nagy haszna
származna.
- Csakúgy, mint a Ház és Klánnak.
- Természetesen, felség. A mi ambícióink azonban nem hercegekhez méltó vágyak,
ezért ezen a téren egészen biztosan nem fogunk összeütközésbe kerülni.
- Igen, hallottam már, hogy a tremere-ek így szoktak vallani: “Nem uralkodók
vagyunk, csak tudósok. Hatalomért befelé és nem kifelé fordulunk, más vágyunk sincs,
csak hogy háborítatlan maradhassunk.” De ez nem fedi teljesen az igazságot, vagy
tévednék, Meister? Hisz ha valóban így volna, ugyan miért ragaszkodnának annyira
Magyarországhoz, ahol pedig évszázadok óta tör a vesztükre boldog-boldogtalan? Vagy
talán ott könnyebb varázsolni, mint… nem is tudom, Angliában? Vagy Párizsban?
Jürgen persze nagyon is tudatosan választotta ki ezt a két helyet, hogy a tremere
tudtára adja, tisztában van a jelenlétükkel Nyugat-Európában. Jervais kínosan egyik
lábáról a másikra helyezte jelentős súlyát, mielőtt válaszolt volna.
- Felség, igaz, hogy a föld, melyet mi éppannyira bölcsőnknek mondhatunk, mint a
tzimiscek, kedves a számunkra. Erő lakozik abban a földben, de nem az a fajta, amit a
halhatatlan hadvezérek és uralkodók keresnek: nem terem ott dúsabban a búza, nem
csurrannak gazdagabban az adók és a zarándokok erszénye sem tömöttebb, mint másutt,
de még csak azt sem mondhatom, hogy hemzsegnének ott a halandók. Ez a fajta hatalom
sokkal elemibb, ha szabad így mondanom.
A herceg csak felhorkant válaszul.
- Felteszem, Magyarország nem az egyetlen vidék, amely ilyen erővel rendelkezik.
- Nem, valóban nem az.
- Mi a helyzet Livóniával? - Míg Jervais azon töprengett, hogyan fogalmazhatna úgy,
hogy ne kelljen titkot felfednie, ám a hazugság se legyen azonnal szembeötlő, a herceg
folytatta. - Néhány évvel ezelőtti beszámolója alapján feltűnt ugyanis, hogy meglehetős
részletességgel ismeri azt a vidéket. Tévedek, ha azt feltételezem, hogy nem unalmában
kutatott ennyit?
- Nem, felség, egyáltalán nem téved - felelte Jervais, megkönnyebbülten, hogy végül
megválaszolatlanul hagyhatja az előző kérdést.
- Mi volt hát az ok?
- Felség, azt az utasítást kaptam… - A tremere elhallgatott egy pillanatra, és
elgondolkodott, nem volna-e érdemes, máshogy fogalmaznia, de végül úgy döntött, úgy
fejezi be a mondatot, ahogy elkezdte. - Azt az utasítást kaptam, hogy tegyek meg mindent
az ön bizalmának visszaszerzése érdekében. Ön pedig nyilvánvalóvá tette, miféle ember:
az a fajta, aki csak a tetteknek hisz, a szavaknak nem. Vagy tévednék?
- Nem - bökte ki Jürgen szárazon.
- Nem. Jól van. Tudtam, hogy Livónia… kemény diónak bizonyulhat fenséged
számára, ezért az tűnt a legokosabbnak, ha a lehető legtöbbet igyekszem megtudni
Karakhról és a társairól. Felséged engedelmével nem is hagynám itt abba, feltéve
természetesen, hogy fenségednek további tervei vannak Livóniával kapcsolatban.
Amikor elhallgatott, a teremben mintha egyszerre sokkal fojtogatóbbá vált volna a
levegő. Még Jürgen is meggörnyedt a különös feszültség hatására, és a térdére támasztotta
a könyökeit.
- Nem - szólalt meg nagyvégre. - Még nem végeztem Livóniában.
Jervais elmosolyodott.
- Ezt örömmel hallom, felség.
Jürgen ismét fölegyenesedett.
- Ezek szerint a szövetség ígérete, amit Rosamund úrnőnek megemlített, és amiről
most beszél, hivatalosnak tekinthető.
- Így igaz, felség - felelte Jervais buzgón. - Nagyon is igaz. Egyetlen szavába kerül…
A herceg azonban fölemelte a kezét, és félbeszakította a mondatot.
- Az ön lelkesedésében nem kételkedem, tremere Meister. De ha a lelkesedés
önmagában elég volna a győzelemre, az már rég a miénk volna. Miből gondolja, hogy a
tremereknek van esélyük Karakh ellenében? Elvégre ő már legyőzött egy ősöreg káinitát,
klánom egyik legnagyobb hatalmú tagját.
- Valóban, de segítség nélkül erre nem lett volna képes, fenség. Pontosan, ahogy a
helyettese is rámutatott.
- Vagyis egyetért vele abban, hogy Karakhot varázslók támogatják?
Jervais meglepetten pislantott egyet. Hát ezt meg mire vélje?
- Természetesen, felség - válaszolta óvatosan. - Ha a támogatóit megtörjük, az
aprócska királysága azonnal összeomlik.
- És ön most felajánlja, hogy megtöri a támogatóit.
- Így van.
- Felmerül a kérdés, hogy ugyan mitől ilyen biztos a dolgában. - Jürgen mondatába
beférkőzött a gyanú keserű mellékíze. Jervais erre vágyott a legkevésbé.
Lehet, hogy ideje előrukkolni valami újjal.
- Felség, Deverra valóban rendelkezik némi hatalommal, és talán alkut kötött nála
nagyobb erejű szellemekkel is, ám…
- Deverra?
 - Igen, felség. Mióta az ön magyarországi hadjárata idején beszéltem Rosamund
úrnővel, megtudtam a varázslók vezetőjének nevét. - Ez persze hazugság volt, hiszen
Deverra nevét több, mint egy évszázaddal korábban hallotta először, és olyanok is akadtak
a Ház és Klán sorai között, akik még ennél is régebb óta ismerték, de Jervais úgy döntött,
ezt nem fecsegi ki, amíg nem feltétlenül szükséges. Ebben a pillanatban épp elég volt,
amit már kimondott.
- Valóban? Mégsem érezte szükségét annak, hogy megemlítse, egy varázslóval is
számolnunk kell? - kérdezte Jürgen hirtelen elborult ábrázattal.
- Óh!
Jervais hirtelen úgy érezte magát, mint aki alatt beszakadt a jég. A szája akaratlanul is
elkerekedett, hiába igyekezett eltüntetni az arcáról a döbbenet kifejezését, mielőtt Jürgen
meglátja. Átok! Ha egy pillanattal korábban rájön, hogy áll a helyzet, nem mondott volna
semmit, és akkor a beszélgetés után egyenesen Rosamundhoz siethetett volna, hogy…
- Tremere Meister! - szólalt meg ismét Jürgen sziklaszilárddá keményedett hangon. -
Válaszoljon. Mi az ördög történt a híres nyelvével?
- Én… - Vajon meg lehet-e még menteni valahogy a zsarolás lehetőségét? Jervais-nek
nem volt ideje, hogy végiggondolja. Úgy döntött, az ösztöneire hallgat. A szíve is azt
súgta, ez a hajó már elment. A legtöbb, amit tehet, hogy kihasználja a herceg érzelmeit.
Tudta, hálás lehet Rosamund úrnőnek már ezért a lehetőségért is. - Sajnálom, felség, de
meglehetősen értetlenül állok a helyzet előtt… - szólalt meg végül, majd elhallgatott.
- Beszéljen! - parancsolta a ventrue, majd megismételte, ez alkalommal vére erejével
is kikényszerítve az akaratát. - Beszéljen!
- Igenis, felség. Nos, nem igazán tudom, hogy mondjam, de a dolgok állása az, hogy
én szóltam a varázslóról, aki Karakh oldalán áll. Elmondtam az úrnőnek mindazt a
keveset, amiről akkor tudomásom volt, és azt feltételeztem, ezzel biztosított, hogy ön is
értesüljön mindenről. Esedezem a bocsánatáért.
Kényelmetlen csend telepedett rájuk. Jürgen megmozdította a lábát, mintha felállni
készülne, de végül ülve maradt.
- Talán az úrnő nem értette meg, miről van szó - szólalt meg végül. - Ő az udvari
dolgokhoz szokott, és nem tábornok… - A herceg hangja azonban azt sugallta, maga sem
hiszi, amit mond.
- Hogyne, hogyne. Nagyon is könnyen lehet, hogy nem hangsúlyoztam ki eléggé ezt a
tényt. - Jervais hagyta, hogy a szavai leülepedjenek. - Hiszen mindenki láthatta, milyen
őszintén siratta az úrnő Alexander halálát.
Ennyi elég is. Nagyon jó. Jürgen a teljes bizalom meg a nyílt gyanakvás közötti
határvonalon egyensúlyozott, és a tremere úgy döntött, ő nem is segít neki erre vagy arra
dőlni. Elvégre így az összehasonlításból még mindig ő kerül ki győztesen.
- Mit is mondott Deverráról?
- Igen-igen. Egy varázslókör áll mögötte, mely mostanra meglehetősen népessé
nőhette ki magát, úgy vélem, mert a helyieket gyakorta részesítik az ölelésben. A
mágiájuk meglehetősen hasonlít a tzimiscek tudására.
- De nem tzimiscek.
- Nagyon is valószínű, hogy… a tzimisce klán egy mellékágával van dolgunk - felelte
Jervais, és büszkeség töltötte el a szívét. Hosszú idő óta ez volt a legmesteribb csúsztatása.
- De ezt nem tudja biztosan.
- Hogy alaposabban megvizsgálhassuk őket, közelebb kell hozzájuk kerülnünk. Nincs
is ezzel semmi gond, elvégre hogyan remélhetnénk elpusztítani őket, ha nem
merészkedünk a közelükbe?
Jürgen szája széle félmosolyra görbült.
- El kell ismernem, hogy ön egy céltudatos ember, Meister. Biztos vagyok benne, hogy
a tremere-ek legszívesebben egyetlen varázslót sem hagynának a föld színén, legyen az
akár tzimisce, akár más.
- Ezek a varázslók fenyegetést jelentenek, felség. Nem csak a Fekete Kereszt és a
halandó lovagrendek számára, de amíg ők élnek, a kereszténység nem vetheti meg a lábát
a térségben.
- Ugyan már! Mióta érdekli a tremere-eket a kereszténység ügye?
Erre a kérdésre számtalan különböző válasz kínálkozott, Jervais mégis a
legegyszerűbb mellett döntött.
- Bármit is hoz a sors, felség, mi elköteleztük magunkat azok mellett, akiket nagyon is
érdekel. Az ő ügyük így a mi ügyünk is. Az ön ügye a mi ügyünk is.
- A jelek szerint ezt Ceorisban is így gondolják.
- Így van, felség, feltétlenül. - Jervais bólintott, de sanda gyanú ébredt benne. - Ezt
pontosan hogy érti felséged?
- Remélem, nem haragszik meg egy folyton aggályoskodó öregúrra - kezdte Jürgen
színlelt kedélyességgel -, de tagadhatatlan, hogy nekünk van közös történelmünk. Vagy
mondjam inkább úgy, hogy a gyermekének, Alexiának és nekem?
Jervais összevonta a szemöldökét, hiába igyekezett leplezni, hogy mennyire
bosszantja, a herceg nem veszi komolyan az előbbi védekezését.
- Természetesen atyai kötelességem, hogy teljes felelősséget vállaljak a gyermekem
tetteiért.
- Hogyne. Mindenesetre most, hogy Alexander meghalt, átgondoltam a Ház és Klánnal
fenntartott kapcsolatom jellegét. Úgy éreztem, legbölcsebb, ha levelet küldök Ceorisba,
hogy megbizonyosodhassak, ön valóban az ő megbízásukból jár el az udvaromban, és
felhatalmazták a szövetség megkötésére. Bizonyára örömmel hallja, hogy minden
tekintetben ön mögött állnak. - Jürgen fölállt, odalépett egy kis, oldalra állított asztalhoz,
és fölvette a pergament, ami rajta feküdt. - Kifejezetten elégedettek voltak a
kezdeményezőkészségével. Sőt mi több, Etrius mester nagy fokú bizalomról tett
tanúbizonyságot az ön jó szándékát és képességeit illetően, amikor beleegyezett a helyzet
rendezésére vonatkozó javaslatomba, és engedve az unszolásomnak végül önt nevezte ki
az expedíció vezetőjévé és irányitójává.
Átadta a pergament Jervais-nek, aki zavartan meredt a sorokra. Az írnok betűi
ismerősen festettek, a pecsét pedig kétségtelenül Etriusé volt. Arra persze nem volt mód,
hogy ott rögtön leellenőrizze a hitelességét, de valószínűtlennek tartotta, hogy akad
Magdeburgban bárki, aki hihetően le tudja másolni a finom vonalakat és összetett
mintázatokat.
- Expedíció, felség? - A levél nevetségesen hamar ideért. Talán gargoyle hozta. Átok!
- Pontosan. Livóniába, Deverra és a Karakhhoz csapódott többi varázsló legyőzésére.
Mágusokból álló előőrs, ha úgy tetszik. Hiszen többé-kevésbé ön is erre akart kilyukadni,
nincs igazam?
Jervais az évek során már megszokta az epe keserű ízét, és volt alkalma megtanulni,
mikor a legbölcsebb, ha csak nyel egy nagyot és igyekszik mosolyogni.
- Többé-kevésbé, felség. Igen.
- Remek! Alig várom, hogy hallhassam a győzelemről szóló beszámolóját. Ha kívánja,
felajánlhatom egyik kapitányom, Hermann testvér segítségét, aki talpig becsületes ember,
és egy megfelelő létszámú csapat élén önnel is tarthat. Hasznukat veheti talán, nem is csak
Livóniában, de az oda vezető úton is, amiről nyilván ön is tudja, hogy nem lesz könnyű. -
A herceg fölvett egy újabb pergament az asztalkáról. - Ó, itt van még ez a levél is. Önnek
címezték.
Jervais átvette a levelet, de meg sem próbálta felbontani. Nem is volt rá szükség, tudta,
mit tartalmaz.
- Egyúttal engedje meg, hogy elsőként gratuláljak. - Jürgen már nem is igyekezett
leplezni a szavaiból áradó elégedettséget, bár egy kissé mintha mégis el akarta volna venni
a helyzet élét, amikor bátorítólag megszorította a távozó Jervais vállát.
- Köszönöm, felség.

* * *

- Az az álságos, kócos, petit-noble, százszor átkozott Bratovics-szuka becsapott
engem!
Fidus némán egy bronzserleget nyújtott át Jervais-nek, amit a mestere ugyanazzal a
mozdulattal a szoba átellenes falához hajított. A serleg pár darab vakolatot is magával
sodort a földre. Jervais egy pillanatig meredten nézte a becsapódás nyomát, aztán
megpördült.
- Ebben nem volt semmi! - kiáltott vádlón a tanítványára.
 Fidus megrázta keskeny fejét. Előfordul, hogy nem a leghízelgőbb képet festik az
emberről azoknak a tettei, akik igazán jól ismerik.
- Akkor tegyél bele valamit!
A fiatal tremere engedelmesen fölvette a serleget, majd egy kis, titokzatos jelekkel
díszített ezüstpánttal átfogott kancsó felé indult. Kihúzta belőle a jádekőből faragott dugót,
és megtöltötte a serleget, aztán Jervais felé nyújtotta. Finoman megrázta a kancsót, aminek
az alján csak egy kevés folyadék kotyogott.
- Már majdnem üres, mester. Megtöltsem?
- Nem kell. Majd később lemegyek. Vannak éjszakák… vannak éjszakák, amikor
szükségem van a vadászatra, és nem elég, ha kiszolgálnak.
Fidus bólintott és folytatta, amit a közjáték előtt csinált: sóval sikálta a rituálékhoz
használt sarló pengéjét.
Jervais kortyolt egy nagyot. A vér langyos volt, és szinte elviselhetően friss, hála a
kancsó mágiájának. Undorral szólalt meg.
- Ne bólogass, mintha a leghalványabb elképzelésed is lenne, miről beszélek! Az én
ötletem volt! Az én munkám! Kétévnyi kémkedés, háromévnyi hason kúszás a diplomácia
pocsolyájában. Én tudtam, hogy Livónia lesz a következő. Amint meghallottam, hogy a
Német Lovagrend Poroszország ellen vonul, tudtam, hogy ez lesz, és elkezdtem
felkészülni rá. Hol volt akkor Etrius? Nemhogy nem támogatott, de fogadok, lehülyézett
volna, ha megemlítem neki az elképzelésemet. De most, hogy az ötlet szemmel láthatólag
jó, az az undorító varangy hirtelen lecsap rá, és az átkozott szászaival összefogva el akarja
happolni az orrom elől a dicsőséget!
- Mester… nem, nem érdekes.
- Mi az? Bonisagus szakállára, Fidus, vagy fejezd be a mondatot, vagy inkább el se
kezdd!
- Nos, bocsáss meg, hogy ellentmondok neked, mester, de tulajdonképpen nem lopták
el az ötleted. Elvégre te irányítod az egész ügyet, nem?
- De még mennyire, hogy én irányítom! - horkant fel Jervais. - Ott ülök a legelső ló
nyergében, mint jó hadvezérhez illik, nehogy az ellenfélnek találgatnia kelljen, kire lőjön
először. Attól tartok, nem látod át a helyzet komolyságát, Fidus. Eddig én kereskedtem a
bölcs és halhatatlan tanácsos nagyúr szolgálataival, most egyszerre ő bocsát engem áruba.
Arról se feledkezz meg, hogy ezek szerint te is nemsokára indulsz Livóniába.
- Tudom, mester.
- De előbb még meglátogatjuk Ceorist.
Erre már megállt a fiatal vámpír keze a levegőben.
- Ceorist, mester? - kérdezte, és Jervais enyhe kárörömmel nyugtázta, hogy a hangja
egyáltalán nem reményteljes várakozást tükröz.
 - Így van - felelte komoran.
- De hisz… de hisz Ceoris nem is esik útba Livónia felé!
- Valóban. Sőt, tekintélyes kitérőt kell tennünk. - Jervais fölvette a Jürgentől kapott
levelet, és meglobogtatta. - De a jelek szerint elkerülhetetlen, hogy még egyszer utoljára
helyre tegyenek, mielőtt belevágnánk ebbe a kis vállalkozásba. Sürgősen jelentkeznem
kell a nagytanács előtt, hogy egyeztessük a terveket és mellém tudják adni a kellő számú
spiont… akarom mondani segítőt.
Fidus semleges kifejezést erőltetett az arcára, és igyekezett a feladatára
összpontosítani, de amikor az öregebb tremere hagyta, hogy különben is kissé homályos
látása tovább halványuljon, kibontakoztak előtte a tanítványa teste körül bizonytalanul
ide-oda cikázó lélekszínek. Fidus még soha nem járt Ceorisban, előtte még ismeretlenek
voltak a klán hideg kőből rakott szívének kamrái. Félt. Néha talán kissé túl könnyen
megijed - gondolta Jervais.
Ami pedig őt magát illeti… mindenesetre örült, hogy senki sem látja a színeit.
 Negyedik fejezet



- Jól van, jól van! - kiáltotta Hermann testvér. - Pontosan ezért gyakorlunk! Használd a
pányvát! Gyorsan!
A fiatal lovag, aki egy pillanattal korábban hátasával együtt a jeges vízbe zuhant,
vékony volt ugyan, de a páncél súlyával is számolnia kellett. Jervais alkata meglehetősen
hordószerű volt, és bár ő a hordó hasát a mellkasa magasságába képzelte, akadtak a
környezetében olyanok is, akik nem voltak ennyire jóindulatúak. Ezért inkább megrántotta
a lova gyeplőjét, és hagyta, hogy a lovagok és fegyvernökök elrobogjanak mellette.
- Ne felejtsétek, a legnagyobb termetűek maradjanak hátra! És ha még többen
beleestek, csak magatokra számíthattok. Hajrá! Hajrá!
A pórul járt káinita nemsokára kievickélt a patakból, bár a bőre még jobban
kifehéredett a hidegtől. A hátasa azonban addig ficánkolt, míg még egypár lovast magával
nem rántott a lékbe. A meder faláról felerősödve verődött vissza az állatok kétségbeesett
nyerítése, elég hosszú ideig ahhoz, hogy akár egy lassú szavú varázsló is kényelmesen
elmondhasson jó pár bűbájt.
- Épp ezért nem okos dolog a szélen lovagolni - folytatta Hermann, miután a lovagok
újra a szárazra értek, és a lovaikat is sikerült ráncba szedniük. - Vagy… látjátok ott azt a
kis beszögellést? Látszik a jégen keresztül is, hogy a víz ott gyorsabban folyik. Vagyis a
jég ott a legvékonyabb. Elég legyen már, unom ezt a sok savanyú arcot! Ha a
Kardtestvérek át tudnak masírozni a befagyott tengeren, hogy lecsapjanak az őseli
kalózokra, akkor ez nem lehet megoldhatatlan feladat. Olyan vidékre indulunk, uraim,
ahol a sár az úr, ami a lovasok és a lovak halála, főleg csatában! Ami minket illet, a folyó
jege lesz az országút és a hó az utcakő, a Mindenható Atyaisten pedig a vezérünk, ahogy
mindig. - Az utolsó mondatnál a holdfényes ég felé emelte a karját.
- Vagy legalább most - morogta valaki a lovagok közül. Alexander vesztének gyorsan
terjedt a híre.
- Én személy szerint több e világi segítségre számítottam - jegyezte meg Jervais
szárazon.
- Ne aggódjon! Az e világi segítség a mi dolgunk, maguk csak a másvilágiról
gondoskodjanak. - Hermann elfintorodott, és kesztyűbe bújtatott ujjaival rövid, tonzúrás
hajába túrt. - A jég egy kissé vékonyra sikerült, nem úgy találja?
- Eredetileg nem volt az, bár kétségtelen, hogy az elmúlt néhány órában
elvékonyodott. Hiába, itt túl meleg van.
- Hm. Hát igen, gondolom el kell fogadnunk, hogy az a néhány varázsszó csak ennyire
elég.
 Jervais nem válaszolt, mert hirtelen megingott a nyeregben, és összpontosítania kellett,
nehogy leessen. Remélte, Fidus feltölti az éléskamrát, mire ő visszaér. Még hogy néhány
varázsszó!
- És ami azt a kőrisfa vesszőt illeti, minden bűbájhoz szüksége van rá?
- Nem, csak némelyikhez.
- Helyes. - Amikor Hermann meglátta Jervais kérdő tekintetét, folytatta. - Kezdtem
attól félni, hogy a régi történetek varázslóihoz hasonlóan elveszíti az erejét, ha ellopják a
botját vagy a talizmánját, vagy tudom is én, a ládikát, amiben a szívét tartja.
A tremere inkább témát váltott.
- Maradt még a rendjéből valaki Magyarországon? Ha igen, ennek megfelelően
módosítanunk kell az útvonalat.
- Akad még ott, aki a Hochmeister szolgálatában áll, igen - telelte Hermann, aztán a
katonái felé fordulva felkiáltott. - Jól van, emberek, elég lesz! Vissza a partra mindenki!
Megyünk haza. - Jervais kérdésére pedig kérdéssel felelt. - Hogyhogy? Talán nincs a
tremere-eknek kitaposott ösvénye a saját országukon keresztül?
- Budától keletre? - horkant fel Jervais. - Azon a földön semmi sem biztos.
- Nem is értem, minek egyáltalán a kitérő. De mivel a gazdái ragaszkodnak hozzá…
- Így van, ragaszkodnak hozzá. Magyarországon csak magunkra és a halandókból álló
kis csapatára számíthatunk tehát. A többiek Szászországot elhagyva északra fordulnak a
tenger mentén, igaz?
- Így van.
- És hol találkozunk velük ismét? Thornnál?
- Nem. Semmi kedvem Thornig várni, hogy megtudjam, még mindig megvan-e a
seregem - felelte Hermann. Bár nyilvánvalóan halálosan komolyan beszélt, Jervais szája
széle mosolyra görbült. - Nem, Stettinnél egyesülünk.
- Óh! Ezek szerint hajóval egész Rigáig eljuthatunk, ott toborozhatunk még pár
embert, aztán délnek fordulva már megerősödve csaphatunk le az ellenségre.
- Nem lehet, az évnek abban a szakában a tenger már túl viharos. A halandók nem
lesznek hajlandók felszállni a fedélzetre…
Nem fejezte be a mondatot, Jervais előtt mégis olyan élénk színekkel tűnt fel a jelenet,
mintha egyenesen Hermann agyából pattant volna át az övébe: ahogy a hajótest kísérteties
reccsenéssel kettétörik, szilánkokra hasadt fa pereg mindenfelé, és míg a halandók
kétségbeesetten kapálóznak, hogy a felszínen maradjanak, a káiniták menthetetlenül
elsüllyednek. A fagyos víz tehetetlenné dermeszti az izmaikat, az éltető vér is rövid időn
belül elfogy az ereikből, és elnyeli őket a tintaszín mély, ahol aztán csak a leviatánok
csodálkozzanak majd rá a váratlan vendégekre…
- Igen, ebben kétségtelenül igaza van. Rigából tehát nem számíthatunk segítségre?
 - Ha akad, aki csatlakozzon hozzánk Rigában, azt magunkkal visszük. Stettint elérve
felküldök majd egy felderítőt északra, hogy mérje fel a helyzetet. Még az is lehet, hogy
sikerül közrefognunk a pogányokat, de igazság szerint jelenleg még őfelsége sem biztos
benne, hány keresztény káinita maradt életben.
A sarkukat a lovaik oldalába vágták, hogy minél hamarabb hazaérjenek. Jervais még
hátrafordult, hogy egy utolsó pillantást vethessen a zöldellő fűszálak és vidám vadvirágok
között kígyózó jégfolyóra, és elégedetten nyugtázta, milyen természetellenes látványt
nyújt az alkotmánya. Bár a jég nem tart soká, kétségtelenül látványos erődemonstráció
volt. Bár Hermannon kívül senki sem említette egy szóval sem, és persze dicséretre sem
számíthatott senkitől, mégis úgy érezte, bizonyítania kell a lovagok előtt, hogy ha eljön az
összecsapás éjszakája, számíthatnak az ő tudományára is. A mutatványnak persze ára is
van. Jervais szemei majd’ lecsukódtak a fáradtságtól, de tudta, a gyomra mélyéről egészen
az ajkáig futó, égető szárazság miatt úgysem tudna elaludni. Megcsapta az orrát a ló szaga,
és hirtelen minden erejét össze kellett szednie, hogy ne vesse magát az állat torkának.
- Ami a magyarországi kitérőt illeti, legjobb volna Prágán keresztül mennünk -
jegyezte meg Hermann. - Onnan Brünnbe, aztán délnek Pozsony felé.
- Nem - nyögte ki Jervais. - Bécsbe.
- Bécsbe? Miért is ne? Végül is nem rossz ötlet. így ha bármi történne velünk, a
testvérek legalább tudni fogják, hogy addig eljutottunk. Remélhetem, hogy…
Jervais füle ekkor élesen sípolni kezdett, mintha csak egy bosszús kis rovar repült
volna bele. Ösztönösen odakapott volna, hogy kipiszkálja, de sikerült megállítania a
mozdulatot.
- Bocsásson meg, mein Herr. Mit is mondott?
Hermann csodálkozva pillantott rá.
- Honnantól nem hallott? Azt kérdeztem, remélhetem-e, hogy a rendtársai megkísérlik
majd felkutatni, ha esetleg nyoma veszne.
Ha eddig csak egy kis rovar motoszkált Jervais fülében, most mintha egy vad bika
kezdett volna tombolni a helyén.
- Hogyne, hogyne - válaszolta gyorsan. - Bocsásson meg, mein Herr, de előre kellene
lovagolnom. Eszembe jutott… valami fontos dolog.
A lovag kimérten bólintott.
- Ha úgy látja jónak, tegye. De legyen óvatos! Hiába áll őfelsége oltalma alatt, a kóbor
káiniták és farkasdémonok, akik a környéken portyáznak, erre nem lesznek kíváncsiak.
- Köszönöm. Gute Nacht! - búcsúzott Jervais, és megsarkantyúzta a lovát. Az ügetésbe
váltott, de a rázkódás csak még elviselhetetlenebbé tette a tremere fájdalmát.
Előregörnyedve kapaszkodott a nyeregbe, és gyors pislogással igyekezett élesíteni egyre
homályosuló látását. Csak a szerencsének köszönhette, hogy sem ellenséges vámpírral,
sem farkasemberrel nem akadt össze. Amikor beért a városkapun, a ló már magától is
tudta az utat hazafelé.
 Fidus aggódó tekintettel nézett föl a könyvéből, ahogy Jervais félretolta a házat védő
láthatatlan varázsfüggönyt, és belépett.
- Mester?
- Bezáró varázskört krétából! - szólt oda Jervais reszelős hangon válasz helyett. -
Azonnal! - Gyors léptekkel a parázstartóhoz sietett, és a padlóra állította. A kandalló
mellől felkapott egy piszkavasat, és kicsit arrébb lökdöste vele a széndarabokat, hogy
felizzanak. Néhány tömb sárkányvérfüstölőt dobott rájuk, majd felsebezte a hüvelykujja
hegyét, és egy kis vért csepegtetett az edénybe.
- Hol a pokolban van a moucheron?
- A második polcon, mester.
Hogy azt elérje, Jervaisnek ki kellett nyújtóznia, de végül sikerült megkaparintania az
ezüsthalacskára emlékeztető tárgyat anélkül, hogy bármit magára borított volna.
- Fidus, a szászok minden csepp vérem kiszívták ma este. Szükség lesz…
- Igenis, mester.
- Nem tudom, mit akarnak tőlem, de ajánlom, hogy tényleg fontos legyen! Hermann
biztos azt hiszi, megőrültem.
A két férfi gyors mozdulatokkal felrajzolt egy kört a padlóra, Jervais pedig füstölőket
állított a kerületére. Végül elhelyezkedett a kör közepén, és igyekezett minél gyorsabban
transzba kerülni. A kimerültsége most még segítette is: a rovar, ami már egészen
kényelmesen berendezkedett a fejében, lassan mintha összezsugorodott volna, de ahogy
csökkent a mérete, úgy erősödött a hangja, míg végül Jervais úgy érezte, az egész
koponyája rezeg. Amikor a zümmögés végül elviselhetővé szelídült, fölvette a moncheront
- anyanyelvén hívta így, “szúnyog”-nak az eszközt fogantyúját a markába szorított, hegyét
pedig az alkarja belső oldalát fedő fehér, érzékeny bőr felé fordította. Igazából persze nem
moncheron volt az alkalmatosság neve, de Jervais találónak érezte ezt a megjelölést, mert
a vért, amit így elvesztett, többé nem kaphatta vissza - a nyélbe rejtett apró karbunkulus
minden cseppjét végérvényesen elégeti. Mélyet sóhajtott, összeszorította az öklét, és
behajlította a csuklóját, mire az ezüsthegy könnyedén besiklott a bőre alá. Jervais
leengedte a karját, hogy a vért saját súlya is a nyél felé kényszerítse. Ahogy az első
cseppek elérik a karbunkulust, az majd gondoskodik a többiről. Mintha parányi vámpír
volna maga is, mohón szívja magába a vért, amíg csak tudja.
A tremere érezte, hogy a moncheron nyele melegedni kezd. A teste mélyéről szédítően
forró hullám tört elő, majd gyorsan kiáradt, és kitöltötte a krétakörrel kerített egész teret.
Mintha még a csupasz kőpadló lehelete is láthatóvá vált volna - teljesen elhomályosítva a
körön kívüli világot.
- Cruor cruorem evocat redditque vocem cruor. Loque-re et intra, si amicus es genusve
- kántálta fennhangon Jervais. - Aliter abi damnatus a quoque ex Septem Nominibus. -
“Vér szól a vérhez, és a vér válaszol. Szólj és lépj be, ha barát vagy és rokon. Ha nem,
távozz, és nyögd a Hét Név mindegyikének átkát!”
 “Legalábbis rokon - érkezett a fanyar válasz. - És remélem, a barátodnak tekintesz
még mindig, bár sok más öregemberhez hasonlóan, akinek távoli országokba vándorolnak
az unokái, én is hiába várom a szívemet melengető híreket.”
Ah! Ez persze megmagyarázza, miért volt olyan parancsoló a hívás. Jervais átkozta
magát, hogy nem jött rá, ez alkalommal nem valami ceorisi semmirekellő akar vele
beszélni. Gyorsan megacélozta az akaratát, visszaszívta az elméjébe valamennyi tétova,
ellenőrizetlen gondolatát, mint ahogy egy fázós ember összevonja magán a köpenyét. A
lelkek közötti ilyen szoros kapcsolatban a kisebb hatalmú varázsló annak a veszélynek
teszi ki magát, hogy egyszerre minden gondolata nyilvánvalóvá válik a másik előtt.
Kétségkívül épp ez volt az oka, hogy soha nem lett olyan népszerű formája a
beszélgetésnek, ahogy azt a klán magas rangú tagjai szerették volna.
- Nagyatyám! Valóban rég beszéltünk legutóbb. Elnézésedet kérem. Remélem, jól
érzed magad Párizsban.
Jól érzem magam. Lehet így mondani. És te Szászországban? Úgy hallom, már nem
olyan fagyos, mint korábban.”
- Kardforgató Jürgen semmivel sem lett vendégszeretőbb, attól tartok. Igaz ugyan,
hogy most olyasvalakire bukkant, akit jobban gyűlöl, mint engem. Azt hiszem, egyelőre
be kell érnem ezzel.
Goratrix személyesen általában nagyon jó benyomást tett az emberekre, de ez
nagymértékben a megjelenésének volt köszönhető: az arca kifejezetten csinos volt, karcsú
és patríciusokra jellemzően tiszta vonalú, a szeme borostyánszín, és úgy csillogott, mintha
belső tűz világítana át rajta. Az ezer mérföldre elérő suttogás rítusa azonban megfosztotta
ezektől, így a kellemes látvány nem tudta elvenni az ősmágus lelkének kőkemény élét,
nem tompíthatta gondolatai könyörtelen kopogását Jervais elméje kapuján.
“Valóban, mi általában kénytelenek vagyunk beérni ennyivel. De a Kardforgatónak
sok ellensége van. Vajon most ki felé fordult a figyelme?”
Micsoda nevetséges színjáték! Az öreg cselszövő meg sem kereste volna az unokáját,
ha nem tudná, mi történik.
- A livóniai hadúr az, nagyatyám.
“Ah, az állatvérű. Jürgen tehát bosszút kíván állni Alexander haláláért.”
- Ezek szerint Sir Josselin már megérkezett a Főudvarba. Hogyan fogadták ott a hírt?
“Megkönnyebbüléssel, azt hiszem, amit a szégyen és a megelégedés különböző
árnyalatai színeznek. A félelem, hogy Alexander egy napon visszatérhet, mindenkinek a
lelkére rátelepedett, különösen Geoffrey-éra. Ami engem illet, szerintem a Kardforgató
inkább hálás lehetne a barbárnak, hogy elpusztította a veszedelmes vendégét. Persze nem
hibáztatom, ha ő ezt nem így látja. Mondd csak, te milyen szerepet játszol mindebben?”
- Miért feltételezed, nagyúr, hogy bármiféle szerepet is játszanék?
“Ugyan már, Jervais! Nem vallana rád, hogy csak ülj ölbe tett kézzel, míg valaki
háborúra készül. Különben is, mi más dolgod lehetne Magdeburgban? Tucatnyi más udvar
akad, ahol tiszta lappal indulhattál volna, és még jobban is éreznéd magad. Akárhogy is,
ez a Sir Josselin szereti hallani a saját hangját. Még nekem is szívesen beszélt rólad. És
mintha nem a legjobb emlékei lennének veled kapcsolatban.”
- Nos, természetesen felajánlottam a Ház és Klán segítségét a vállalkozás sikere
érdekében.
“Ahogy én hallom, már azelőtt felajánlottad Jürgennek a Ház és Klán segítségét, hogy
Alexander halálhíre megérkezett volna. De gondolom most, hogy a telyavok megmutatták,
mire képesek, őfelsége hirtelen jóval komolyabban veszi az ajánlatot.”
- Így igaz.
“Felteszem, nem ejtettél szót őfelsége előtt a különleges viszonyról, ami a telyavokhoz
fűz minket.”
- Egyelőre nem.
“Egyelőre?” - A hang hideg volt és kimért. Túlságosan is az.
- Attól tartok, nem lehet vég nélkül halogatni.
“Hm. De vajon nem volna-e az szerencsétlen fordulat ránk nézve legalább annyira,
mint a telyavokra? Hiszen mindenki úgy tudja, a tremere-ek egységét semmi sem bontja
meg. A szövetségeinknek ez az egyik alappillére, és az ellenségeink is ezért tartanak
tőlünk.”
- Pontosan emiatt tudunk példát statuálni a telyavok-kal, nagyatyám. Ha sikerrel
járunk, és kiderül az igazság, abból csak hasznunk származhat, hiszen mindenki látni
fogja, hogyan bánunk el az árulókkal. Úgy gondolom, a titok felfedésétől nincs miért
tartani… most már.
“Sejtettem, hogy ez is szóba fog keridni. Jervais, bizonyára megérted, milyen
kockázatokkal terhes az én helyzetem. Ha a kis terved sikerrel járt volna…”
- Ezek szerint most már az én kis tervem?
“Tehát ha sikerrel jártál volna, egészen más lenne a helyzet. De a jelen körülmények
között ugyan hogy vette volna ki magát, ha azt kérem, helyezzenek újra Franciaországba,
állítsanak ismét az én szolgálatomba, ily rövid idővel a fiaskó után? Csak tovább
súlyosbította volna a szégyent, ami már így is a nevedhez tapadt.”
- Hálás vagyok, nagyatyám, a törődésért. Mivel pedig ennyire érdeklődsz a hogylétem
iránt, el kell mondanom, hogy magam is kényes helyzetben vagyok mostanság.
“Tisztában vagyok vele. Soha nem hagy fel a gyötréseddel, és attól félek, ez mind
miattam van. Rád zúdítja mindazt a gyűlöletet és megvetést, amitől a távolság és a félelme
révén én védve vagyok.”
- Akárhogy is, én vagyok az, akinek meg kell birkóznia a helyzettel.
“Talán nem lesz ez így örökké, fiam.”
Hát persze - jegyezte meg magának Jervais komoran.
 - Mire gondolsz, nagyatyám?
“Talán elegendő idő telt már el, és érted küldhetek nemkívánatos következmények
nélkül.”
- Ez nagyon kedves, de attól tartok, kissé megkésett. Nemsokára indulok Livóniába.
“Ah, ezek szerint személyesen indulsz északra.” - A szavakból szinte sütött az
elégedettség.
- Igen.
“Én a visszatérted utánra gondolok. Elvégre, ha sikerül Etrius megelégedésére
bizonyítanod, hogy leszámoltál a telyavokkal, egyszerre nagyságrendekkel javul a
helyzeted, és megnő annak a valószínűsége is, hogy meghallgatásra kerül a kérésed.”
- Etrius megelégedésére?
“Természetesen bizonyítékot követel majd. Elvégre nem olyan nagyon ostoba.”
Szóval erre megy ki a játék. Ezek szerint igazak a pletykák - Goratrix ápolja a
kapcsolatot a telyavokkal annak ellenére, vagy tán épp azért, mert Ceoris nem nézi jó
szemmel a működésűket. Ezért aztán örömére szolgálna, ha a lehető legtovább
bosszantanák Etriust. Igazság szerint minden az örömére szolgált, ami régi riválisának
gondot okozott.
- Értem. Azt mondod tehát, hogy ha megnyugtatom Etriust azt illetően, hogy…
“Emlékszel még arra a beszélgetésünkre, amelyre az első magdeburgi utazásod előtt
került sor? Egy francia mindig visszavágyik Franciaországba, ezt mondtad. Beszéltél a
lágy lankákról, az illatos szőlőtőkékről, a kankalinokról, a szép hölgyekről… akkor
értelmetlenül érzelgősnek találtam a beszámolódat, de azóta rájöttem, milyen igazad volt.
Lelkem egy darabja persze mindig Ceorisé marad, ez már csak így van, ha az ember alkot
valamit, de ez a föld… valódi otthon. Őszintén szólva már el is felejtettem, milyen érzés
ez.”
Jervais gyomra felfordult az őszintétlenségtől, ami még a tőle idézett, elragadtatott
szavakon is átsütött. Magában megesküdött, hogy soha többé nem fedi fel Goratrix előtt,
amit a szíve mélyén rejt, még akkor sem, ha épp meg akarja győzni valamiről.
- Azt mondod tehát, nagyatyám - folytatta a megkezdtet mondatot türelmesen -, hogy
ha megnyugtatom Etriust, te gondoskodsz az áthelyezésemről?
“Nem látom akadályát.”
Most nem, de ha eljön az idő, biztos akad majd valami. Vajon mit képzel Goratrix,
hányszor járathatja el vele ugyanazt a táncot?
Jervais kimerült volt, és dühös, mégis mosolyt erőltetett az arcára. Az ősmágus persze
nem fogja látni az arckifejezését, de a gondolatszavak színezetén jól érezhető lesz.
- Ezt örömmel hallom, nagyatyám. Megkeresselek tehát, ha Livóniába értem?
“Igen, tégy úgy. Mondd el, mit találtál, hogy annál hatékonyabb utasításokat
adhassak.”
- Ahogy kívánod.
“Jól van. Nem is tartalak fel tovább. Biztonságos utat kívánok, fiam!”
- A viszontlátásra, nagyatyám. - Épp ideje volt. A moncheron kicsúszott Jervais erőtlen
szorításából, és a padlóra hullott. Amikor érezte, hogy Goratrix jelenléte gyengül, majd
eltűnik, és a szoba ismét kézzel fogható valósággá válik körülötte, Jervais megpróbált
fölállni. A rituáléhoz használt kés egy suhintásával felbontotta a varázskört, aztán
előrezuhant.
Fidus, aki egy eddig a padlón fekvő, bilincsbe vert, vézna halandó fölött őrködött,
azonnal odaugrott hozzá.
- Mester! - Egy nyögés kíséretében térdeplő helyzetbe tudta emelni Jervaist, és
támogatta, ahogy az félig lépegetve, félig mászva a szoba átellenes sarka felé indult. A
rémült halandó rángatózó mozdulatokkal igyekezett menekülni.
- Fogd le, Fidus! Fogd le…
Fidus ráült a fiú lábára, és leszorította a mellkasát, hogy Jervais-nek alkalma legyen
közel férkőzni a nyakához. Az öreg tremere mohón csapott le az ütőérre. Karjaival
körülfonta és magához szorította az áldozatát, mintha azt remélné, így gyorsabban ki tudja
belőle préselni a vért. Voltak alkalmak, amikor Jervais különféle ízeket vélt felfedezni a
vérben, attól függően, hogy a halandó mit evett vagy ivott aznap, esetleg érzések,
indulatok nyomait. Most azonban szemernyit sem törődött az ízzel. A szerencsétlen
áldozatot legyengítette a bezártság, de legalább nem éhezett. Jervais ehhez mindig
ragaszkodott. A vére sűrű volt és erős. Az éhséget - mit éhséget!, a mérhetetlen, fájdalmas
űrt -, ami egy pillanattal korábban kínozta Jervais-t, hirtelen olyan elégedettség váltotta
fel, amit csak a csecsemők éreznek, ha az anyjuk mellén alszanak el. Fel sem ötlött benne,
hogy a tápláló patak elapadhat, egészen addig, amíg már csak szivárgott, és végül már azt
sem. Csalódottan felnyögött, de hagyta, hogy a test kicsússzon a karjai közül. Amikor
meglátta a földön fekvő halottat, és a fiú élettelen szemébe nézett, azonnal magához tért.
- Elég! - mondta a tanítványának. Amikor megvizsgálta a köpenyét, látta, hogy az
egyik ujján vérfolt éktelenkedik. Átok! - Most már jól vagyok, eressz! Azt mondtad, van
még ott, ahonnan ez jött, nem igaz?
- A férfi azt állítja, gyakran szállít fiatalokat mindkét nemből a különleges igényű
nemesek és kereskedők számára, mester.
Személyesen beszélek vele. Ez a környék nem valami gazdag zsákmányban. - Add ide a
sarlót!
- Igenis, mester.
Jervais a kezébe fogta az eszközt.
- Lássuk csak. Figyelj jól, Fidus! A szajha felhasználása. A nyelvét olyan
varázslatokhoz használjuk, amikkel leleplezhető a hazugság. A szeme és a szíve szerelmi
bűbájhoz kell, a mája átkokhoz…
 Ötödik fejezet



- Kellemes - Hermann csak ennyit mondott.
Jervais is szemügyre vette az előttük elterülő tájat. Nem mintha különösebben kíváncsi
lett volna rá, csak azért, nehogy elkerülje a figyelmüket egy arra portyázó ellenséges
csapat. Mégis kénytelen volt egyetérteni a lovaggal. Amellett - társaitól eltérően - ő már
járt itt, és jól emlékezett, akkor micsoda látvány tárult a szeme elé. A Kárpátokban jártak,
és itt még a viszonylag sík területek is kietlenebbek voltak, mint Franciaország vagy akár
Szászország pusztái. Valaha zöld volt errefelé minden, és erdei fenyőrengetegek vetettek
árnyékot az erre járókra, a lábuk alatt pedig jéghideg, csillogó vizű kis patak folydogált,
mely egy közeli hegyi tavat táplált. Jervais emlékezett, hogy a rendház mellvédje mögül
lepillantva gyakorta lehetett pásztorokat látni, amint bégető juhokat terelgetve haladnak a
folyómederben. Legalábbis nappal. Amikor legutóbb a háta mögött hagyta ezt a vidéket,
Jervais már évek óta csak éjszaka járt a szabad ég alatt, de a lelegelt fű még akkor is
tanúskodott az áthaladó nyájakról.
- Úgy fest, mintha az erdő tűz martalékává lett volna - vélekedett Hermann. Lehajolt,
és fölvett egy maréknyi földet. Megszagolta, és undorral húzta el a száját. - Bűzös…
Jervais követte a példáját, és nagy gonddal megszagolgatott egy rögöt.
- Só - szólalt meg végül. - Felégették, és bevetették sóval.
A patak még mindig itt volt, de a vize szinte teljesen elapadt. Itt is, ott is hamuból és
földből épült szigetkék vagy kidőlt fák gátolták a folyását. A part mentén már vékony jég
borította - a gyors lábakon járó tél első hírnöke.
- Tzimiscek? - kérdezte Hermann komoran.
- Talán - tért ki Jervais a válasz elől. Pontosan tudta, hogy még így is hazugság, amit
mond. Az egyik legfőbb oka annak, hogy a tzimiscek ilyen elkeseredetten védték ezt a
vidéket, éppen az, hogy a szemükben szent volt az utolsó rögig. Ezek az ősöreg vérivók
nem tenyésztettek állatokat és a gabonaterméssel sem igen foglalkoztak, de a
mágiájukhoz, a vér adta képességeikhez a földből merítették az erőt. A körös-körül
magasodó hegyek, melyek csúcsán a szikla és az ég szinte egybeolvadni látszott, pogány
hitük szent helyei voltak, és csak még jobban tisztelték őket a termékenységük okán.
Jervais nem tartotta ugyan lehetetlennek, hogy a szörnyetegeket elragadta a harci düh, és
úgy döntöttek, inkább felperzselik maguk mögött a földet, mint hogy hagyják tremere
kézbe kerülni a kincseit… de ez nem vallana rájuk.
Nagyon is jellemző volna viszont a tremere-ekre, hogy pusztán gyakorlatias
megfontolások alapján ilyen radikális módon próbálják megfosztani ellenségeiket a
varázslatok és a Nap pusztító erejét visszaverő menedéktől, megsemmisítve a fák, a talaj
és a víz szellemeit, akikhez a tzimiscek koldun-papjai segítségért folyamodhatnának.
Amíg a légvonal sértetlen, és a hegyek között kanyarogva körbeöleli Ceoris alapjait, a Ház
és Klánnak semmi másra nincs szüksége a földtől. És ha egy kissé hagyta elhomályosodni
a látását, Jervais meggyőződhetett róla, hogy a ley-vonal kékesfehér csíkja ugyanolyan
szélesen és sugárzóan kígyózik a pusztaságon keresztül, mint korábban. A juhok és a fű,
amin ellaknak, kétségtelenül kellemes látványt nyújtanak, de az értékük csekély.
Most merre? Gondolom, a legmagasabb és legmeredekebb, hegyre kell felmásznunk.
- Nos, merre, Fidus? - fordult Jervais a tanítványához, aki - becsületére legyen mondva
- már épp azon igyekezett, hogy a nyeregtáskából előhalásszon egy kis ólomingát. Lazán a
hüvelykje és a mutatóujja közé csippentette a madzag végét, és megvárta, míg a nehezék a
megfelelő tengely mentén nem kezdett lengeni. A !ey-vonal itt olyan erős volt, hogy az is
könnyedén megtalálhatta, aki saját tehetségéből nem látta.
- A középső úton - szólalt meg végül Fidus komoran.
- Jól van, fiú. Valóban a középső az.
- Sejtettem - morogta Hermann. - Fel lehet egyáltalán jutni oda lóval?
- Igen. Vagyis egy káinita jó eséllyel fel tudja vinni a lovát - felelte Jervais. - De most
már biztosan érti, miért mondtam, hogy a halandók maradjanak a faluban. Ez az utolsó
szakasz mindössze néhány mérföld, de azt a keveset szinte egyenesen fölfelé kell
megtennünk. Amellett így legalább a hátvédről is gondoskodtunk. Ez az egyetlen út, ami a
fellegvárba vezet. Vagy legalábbis ez volt.

* * *

Fidus a ló vállára tette a kezét, úgy próbálta tovább ösztökélni. Az állat azonban nem
tudta biztosan megvetni a patáját, és riadtan kapkodta a tejét.
- Nyugodj meg, Szirén! Semmi baj, hidd el. Gyere! Nézd csak… Ezt szeretnéd, igaz? -
Azzal Fidus feltépte a csuklóját, és a ló pofájához nyomta a csillogó, sűrű vértől csillogó
sebet. Szirén azonnal rátapasztotta az ajkait, és mohón szürcsölni kezdett. - Jól van. Most
már bízol bennem, igaz? Jó kislány. - A fiatal tremere fintorogva törölte köpenye oldalába
a ló nyálát. Szirén most már sokkal engedelmesebben lépkedett előre. Eleinte nem volt
egyértelmű, vajon visszanyerte a bátorságát, vagy csak abban bízott, a csúcsra érve újabb
jutalomban lesz része - mindenesetre nem sokkal később már a szerzeteslovag hátasát
böködte az orrával, de hiába, az szemernyivel sem gyorsított a léptein.
- Riadtak - vélekedett Hermann. - Valami van előttünk.
- Az orruk talán valóban ezt mondja nekik, de ha rám hallgat, lent sem lennénk
nagyobb biztonságban - kiáltott oda neki Jervais. - Jó két-három alkalommal csak
hajszálon múlt, hogy nem végeztem a hegy lábánál. Menjünk tovább.
- Magóggal nem is lesz gond. Fidus! Fékezze meg a lovát!
- Próbálom, próbálom… - Ám az állat, a vámpírvértől felfrissülve és megerősödve
nem hallgatott a gazdájára. Újra meg újra meglökte Magógot, és megpróbált mellé
tolakodni. Ám a paripa is kapott az ura véréből az este folyamán, és nem hagyta magát,
egész a szikla pereméig visszataszította Szirént. Hermann megrántotta a kantárszárat.
- Magóg! Nem! Nem!
- Szirén! Vissza! Gyere el onnan! Hagyd őt békén!
- Jól van, fiú, nyugodj meg! Fidus, az isten szerelmére, csináljon valamit!
- Mi a pokol folyik ott? - kérdezte Jervais. Megállt, és a lova válla mögül kikandikálva
próbálta meg felmérni a mögötte kialakult helyzetet. - Nem ez a legalkalmasabb hely,
hogy eldöntsük, ki a ménes ura…
Ahogy ezt kimondta, a két ló hirtelen szembefordult egymással, és fölágaskodtak.
Szirén fogaival Magóg felé kapott, az pedig egész súlyával a másik nyakának zuhant. A
kanca elveszítette az egyensúlyát, egyik lábát szerencsétlenül tette le egy hókupacra, mire
az félrecsúszott, és megbontotta az addig alatta rejlő laza kőhalmot. Egy szemvillanással
később a ló félig már a keskeny ösvény szélén túl, a nyaktörő magasság fölött lógott.
Fidus villámgyorsan utána nyúlt, és meg tudta ragadni, de még az ő kötélvastag izmai is
pattanásig feszültek az erőlködéstől. Hermann elvonszolta Magógot a peremtől.
- Fidus! - kiáltotta Jervais. - Engedd el, te ostoba, vagy lezuhansz vele együtt!
- Mester, segíts! A felszerelés!
- Azt mondtam, engedd el! Hermann! - vakkantotta Jervais Hermann-nak, amikor a
kanca egyik hátsó lába alól kicsúszott a talaj, és a ló zuhanni kezdett, hogy Fidus, aki még
mindig kétségbeesetten kapaszkodott a mellső lábába, csak a perem legszélén tudta
megállítani. A lovag azonban nem moccant, csak azzal volt elfoglalva, hogy a maga lovát
megfékezze. Jervais félrelökte, leguggolt Fidus mellé, és átkarolta a mellkasát.
- Fidus! - szólalt meg a lehető legnyugodtabb hangon -, sokkal könnyebben tudok új
lovat és új felszerelést keríteni, mint egy új tanítványt. Engedd el, vagy magával ránt
mindkettőnket. Megígérem, hogy nem leszek mérges rád.
Azért nekifeszült az egyik sziklának, felkészülve a legrosszabbra is. A ló lába azonban
egyszerre kicsúszott Fidus ujjai közül - inkább véletlenül, mint szándékosan, és az állat
fülsértő nyihogással eltűnt a tátongó mélységben.
Néhány lélegzetvételnyi ideig a két tremere csak ült egymás mellett szótlanul, és
mindketten igyekeztek feldolgozni, ami egy pillanattal korábban történt velük. Jervais
szúrós pillantást lövellt Hermann irányába, de a lovag csak kifejezéstelen arccal meredt
rájuk.
- Nos? Jól vannak? - kérdezte egy perccel később. - Tudják folytatni az utat?
- Természetesen, testvér - felelte Jervais, és talpra segítette Fidust. A fiún látszott, hogy
bármit is ígért neki a mestere az előbb, ő bizony arra számít, hogy mindjárt kap egy
hatalmas pofont. Jervais azonban állta a szavát, pedig érezte, hogy a veszély elmúltával
kezd eluralkodni rajta a düh. Elveszett az alkimista felszerelés! Még az indulás előtt újat
kell szereznie a rendházból. Vagyis kérnie kell valakitől. Pontosabban kikönyörögnie
egyet. Mégsem szólt semmit, míg a menetoszlop ismét felállt, és folytatták az utat a csúcs
felé. Ahogy lépdeltek, hirtelen mintha gyér köd szállt volna le rájuk, bár az is lehet, hogy
egyszerűen csak belesétáltak egy felhőbe.
- Messze van még?- érdeklődött Hermann.
- Nem tudom biztosan. De már közel járunk.
- És ez a köd? Természetes?
- Honnan tudnám? Különben is, mit számít?
Jervais felsóhajtott, amikor befordultak az utolsó kanyarban is, és megpillantottak a
baljukon egy égbe szökő, szürke sziklatömböt.
- És mi ez a szag?
A tremere összeszorította a fogait, nehogy a szemfogai túlságosan
meghosszabbodjanak.
Fidus, aki eddig törődötten lépkedett mögöttük, hirtelen megtorpant. Egészen idáig a
tenyerével követte a szikla oldalának vonalát, inkább megszokásból, mint támaszért, és
mert különben nem tudott volna mit kezdeni a kezével.
- Ez nem… - morogta maga elé. Óvatosan körbetapogatta az egyik kiszögellést. Az
ujjai végigsiklottak a kavicsszerű felszínen, és hirtelen puha, érzékenynek tűnő részhez
értek. Riadtan szinte azonnal elkapta onnan a kezét. - Mester, ez nem kő!
Eddigre már Jervais és Hermann is a falat nézték, mert ha arra nem is jöttek rá,
micsoda szagot éreznek, az már bizonyos volt, hogy onnan árad. A lovag előhúzta a tőrét,
és a hegyével megpiszkálta a felszínét.
- Valóban - szólalt meg végül undorral. - Ez hús.
Hátrébb húzódtak, amennyire a keskeny ösvényen erre módjuk volt. Ez a valami
hatalmas volt, talán akkora, mint egy nagyobbacska halászhajó. A felülete bőrre
emlékeztetett, alatta nyilvánvalóan a védelmet szolgáló, csontos kiszögellések, melyek
leginkább egy gerincoszlopra emlékeztettek. Az idő foga már kikezdte a titokzatos
szörnyet, húsába itt is, ott is alagutat vájt a rothadás.
Jervais kicsit előrement, hogy más szögből is megvizsgálhassa, mit találtak. Két társa
vonakodva követte.
- Mi ez? - faggatta Fidus reszkető hangon. Ezen az oldalon, ami valaha minden
bizonnyal a szörny puha hasa volt, a szag is sokkal erősebben érződött, bár már maga a
tény, hogy egyáltalán elviselhető mértékű volt, arra utalt, hogy a pusztulás java része már
megtörtént. A belsőségek már szinte mind elrohadtak, ami nem, az kőkeményre fagyott.
- Egy ostromgép - válaszolta Jervais.
- Micsoda? - kérdezte Hermann hitetlenkedve.
Jervais a hosszú kar felé intett, ami egyenesen a mellkas romjaiból meredt előre. A
vastagsága nagyjából egy fenyő törzsének felelt meg, és valami meghatározhatatlan,
háromujjú végtagban végződött. Még látni lehetett az ujjak hegyei közé feszített háló
maradványait is.
- Az ott a kilövő. Fogadok, hogy ezt a kart szükség szerint lehetett forgatni, talán
teljesen körbe; egyszerűen csak hátranyúlt a hatalmas kövekén, aztán elhajította őket.
Egyetlen hatalmas, élő ostromgép.
- De ugyan honnan látta a célt? Hol az ördögben van a feje egyáltalán?
- Amennyire látom, nincs neki. De ez nem meglepő, elvégre szüksége sem igen
lehetett rá. Én azt mondanám, a szemei valahol itt lehettek, a mellkas tetején. Láttam már
hasonló építményeket.
- Ha ez a tzimisce húsfaragók műve, akkor már magam is láttam hasonlót. De ilyen…
bizarr szörnnyel még nem találkoztam. - Hermann egészen előrehajolt, hogy megvizsgálja
azt a pontot, ahol a nyaknak kellett volna elválnia a törzstől. Látszott rajta, alig hiszi, hogy
egy ilyen fontos szervet csak úgy el lehet hagyni.
- A bizarr a szörnyetegek védjegye, jó uram - felelte Jervais szárazon. - Csak
remélhetjük, hogy soha nem jönnek rá a módjára annak, hogy szaporítsák ezeket a
retteneteket.
- Isten ments! - vágott közbe Fidus rá nem jellemző jámborsággal, és még a kezét is
fölemelte, mintha csak keresztet akarna vetni. Jervais emlékeztette magát, hogy később
megbüntesse ezért.
- A lényeg, hogy ezt a szörnyet a maguk dallamos nyelvén vozhd-nak hívják, és ez a
pokolfajzatokból álló seregeik generálisa - folytatta Jervais. - A vajdák időnként egész
falura való férfit, asszonyt és gyereket fogdosnak össze, ha nyersanyagra van szükségük
egy ilyen alkotmányhoz.
A lova (amit eddig sehogy máshogy nem nevezett, csak így: “a lovam”) riadtan próbált
elhátrálni, úgyhogy Jervais kénytelen volt hátrafordulni, hogy megnyugtassa. Ekkor vette
észre, hogy már nincsenek egyedül.
- Szervusz! - mondta. A másik két vámpír meglepetten fordult hátra, nem értették,
miért lett hirtelen olyan kedves a hangja. Tiszteletteljes, vagy talán inkább óvatos
távolságra tőlük egy nyolcévesforma kisfiú álldogált.
- Fölfelé mennek? - érdeklődött a korához nem illő komolysággal.
- Igen. Épp a csúcs felé tartunk.
- A csúcs felé? - szólt közbe a lovag, aki csak most tudta elszakítani a figyelmét az
irdatlan, érthetetlen anatómiájú tetemtől annyi időre, hogy megnézze, mi van azon túl.
Alig nyíllövésnyire onnan, ahol álltak, a fennsíkot valami öt méter magas kőfal szakította
meg. A résein át jól kivehető volt a szorosan egymás mellé épített kis házak zsúpfedele. A
házakon túl, mintha egyetlen óriási szikladarabból faragták volna ki, hosszú lépcsősor
kígyózott fölfelé, a hegy csúcsának tartva, de olyan meredeken, mintha csak a mesebeli
paszuly vált volna kővé.
- Ott van az erőd.
 Ahogy ellépdeltek a csendes házak között, látták, hogy egyiknek a fala dőlt be, a
másik oldalát még nagy koromfoltok tarkították, de az összes többi is viselte az ostrom
jeleit. A lakók lassan szállingózni kezdtek kifelé.
- Ezek kik? A lépcső őrei?
- Nem, ők arról az ételről gondoskodnak, ami a rendházban élő halandóknak kell.
- Vagy úgy… - Hermann jelentőségteljesen körbehordozta a tekintetét a háború
sújtotta kis falun és a határán túl elterülő termőföldeken, melyeken azonban most alig
néhány csenevész növény árválkodott.
- Mindenesetre eddig így volt - javította ki magát Jervais, és közben könnyedén az
őket kísérő fiú vállára tette a kezét. Az egyre duzzadó tömegből kivált egy nő, odaszaladt
hozzájuk, aztán a magyar és a konyhalatin különös keverékén hadarni kezdett valamit.
- Mit mond?
- Semmi fontosat.
- Ezzel nálam hiába próbálkozik. - Hermann az asszonyhoz fordult, és lassú, tagolt
magyarsággal neki is feltette a kérdését.
- Mit mondasz?
A nő rámeredt.
- Kérem! Beszéljen a fent élő urakkal! A gonosz varázslat nem akar elmúlni!
Azzal megragadta a kisfiút, megperdítette, és felhúzta az ingét. A fiú hátán csúf,
lilásvörös égésnyom éktelenkedett.
- Nézzék! Lement a patakhoz játszani, és így jött vissza!
- Ha így van, a helyedben nem engedném többet ott játszani - válaszolta Jervais. - A
tzimiscek átka még nem enyészett el.
- Az unokahúgommal ugyanez történt. És van itt még egy fiúcska…
- Mennyi idő telt el a csata óta? - faggatta tovább Hermann. - Mikor volt a csata?
A nőnek beletelt egy pillanatba, míg lehámozta a lovag akcentusát a szavakról, de
aztán bólintott.
- Igen. Nyáron.
- Az a bűzölgő leviatán már nyár óta ott fekszik? A pokolba is, ez aztán biztos jót tett a
tüdejüknek. Már csak azt furcsállom, hogy nem vitte el mindet a pestis - morogta maga elé
Hermann. - Bár ha már itt tartunk, a többség nem is áll olyan messze tőle.
- Annyira azért nem tűnnek betegnek, hogy legalább azt az átkozott falat ne húzhatták
volna fel újra - felelte Jervais. - Azt hiszem, ezt meg kell említenem “a fenti uraknak”.
- Ezek a klánja jobbágyai, tremere Meister - vetette ellen a lovag rosszalló
arckifejezéssel. - Oltalomért önökre szorulnak.
 - Mondja ezt a férfi, aki állítólag azért van itt, hogy megharcoljon a szörnyetegekkel és
a farkasemberekkel, de egy lépést sem tesz, hogy szegény Fidust megmentse a biztos
haláltól. Úgy fest, Magóg hasznosabb a Fekete Kereszt számára, mint az én tanítványom.
- Ezt is megemlítem majd, testvér.
A lépcső alján két fegyveres alkotta a jelképes őrséget. Jervais megfogta egyikük
kezét, és az ujjával titkos jelet rajzolt a tenyerébe. Az őr bólintott, és intett a kis csapatnak,
hogy fölmehetnek. Az övére kötve két kis csengettyű lógott, egy piros és egy fehér nyelű.
Most leoldotta a fehéret, és megrázta. Finom, szinte alig hallható csendülés volt az
eredmény, de Jervais varázslóiskolában edzett érzékei számára olyan volt az élmény,
mintha az egész hegy beleremegett volna. A másik őr megfogta a lovak kantárszárát.
Hermann nem szívesen vált meg Magógtól - ha valaha volt is istálló a faluban, mostanra
egészen biztosan minősíthetetlen állapotban van. Mindenesetre végül mindhárman a
vállukra vetették a nyeregtáskájukat, és nekivágtak a lépcsőknek.
Jervais már tapasztalt volt, tudta, legjobb, ha az ember le sem veszi a szemét a
közvetlenül előtte lévő lépcsőkről, és igyekszik minél gyorsabban szedni a lábát, mert a
szikla formája és mintázata azt a benyomást keltette, hogy a lépcső határozottan dől az
egyik irányban. Az illúzió annyira meggyőző volt, hogy még egy vámpír is beleszédült.
Mikor nagyjából már a fele utat megtették, az egyik nagy, agyagszín szikla megmoccant.
Hirtelen kibontotta jó hat láb hosszú denevérszárnyait, kinyújtózott, mint egy macska,
amely a délutáni szunyókálásából ébred, aztán elrugaszkodott a kőfaltól, és fölrepült. Ha
úgy tetszik neki, könnyedén rájuk zuhanhatott volna, hogy egymás után a mélybe taszítsa
őket - épp ezért volt itt, hogy megnehezítse a hívatlan vendégek továbbjutását. Ezt a
három férfit azonban várták odafönt, úgyhogy a kőszörny csak körözött felettük egy
darabig, mielőtt eltűnt volna a csúcsot takaró felhőben. Hermann ösztönösen kardot
rántott, de amikor látta, hogy Jervais a legnagyobb nyugalommal menetel tovább, ő sem
izgatta magát. A köd egyre sűrűbb lett, egyre újabb és újabb hullám nyalta őket körbe.
Bekúszott a ruhájuk alá, és Jervais érezte, hogy a karján megnedvesednek a szőrszálak.
- Elég legyen már! - morogta, de hiába, a köd tovább tapogatta őket a csápjaival.
A csúcson olyan sűrű, tejfehér massza várta őket, hogy csak akkor pillantották meg az
erődöt, amikor már ott álltak közvetlenül előtte. Hirtelen azonban kibontakozott előttük
egy vasrács - Jervais magában még mindig úgy gondolt erre az épületre mint az “új”
kapura. A rács másik oldalán sötétzöld szaténból szabott köpenybe burkolózó, lámpást
tartó férfi alakja tűnt föl. Másik kezét a rácson pihentette. Amikor közelebb értek,
hátratolta a csuklyáját. Jervais számára nem volt ismerős a fiatal, tejfehér hajjal és
szakállal keretezett arc.
- Te bizonyára a vándorló vis-mester vagy - köszöntötte a fiatal káinita. - Nekem úgy
mondják, Ceoris már nem ugyanaz, mióta elmentél. Nem tudom, vajon bóknak szánják-e,
de azt hiszem, nyugodtan veheted annak. A nevem Torgeir. Üdvözöllek titeket a
sasfészekben, barátaim!
 Hatodik fejezet



- A tanácsnok nagyúr már vár - mondta Torgeir, ahogy áthaladtak a nagytermen. Léptei
valamivel gyorsabbak voltak annál, hogy kényelmes legyen követni, mégis olyan
hangtalanul suhant a kőpadlón, hogy Jervaisnek ezek után mindig valamiféle rágcsáló
jutott róla az eszébe.
A legmaradandóbb emléke ezzel a teremmel kapcsolatban arról az éjszakáról
származott, amikor beavatást nyert a titkok második körébe. Most úgy tűnt, mindez
korokkal ezelőtt történt. Akkor még úgy hitte, a Tremere-ház minden hatalom forrása és
központja. A nagyterem is csak ezt a benyomást erősítette. Kőpadok sorakoztak benne
végig, az oszlopfőkről elmúlt idők nagy mágusai tekintettek alá. A padlón futó
pengevékonyságú, ezüstszín erezet olyan csodálatosan kifinomult mágikus kört alkotott,
amiben akár egész éjjel is dolgozhatott az ember anélkül, hogy tartania kellett volna a
fáradtságtól. Olyan teljes volt itt az összhang a déli Kárpátok mélyén zubogó vis-
energiával, hogy annak, aki erre a titokzatos erőre akart támaszkodni, elég volt, ha
megkongatja a terem végében álló harangot, és egy tiszta kvinttel magasabb hangot kezd
énekelni. A kör még őrizte gondosan tervezett cirádáit, gnomonikus csigavonalat és az
aranymetszést követő arányait, de a padok elszomorító állapotban voltak. Hiába a
gyertyatartók és csillárok, a terem sokat vesztett a fényéből, és - legalábbis Jervais
számára - sokkal hidegebbnek és lehangolóbbnak tűnt, mint az emlékeiben.
Amikor fölpillantott, akaratlanul is felhorkantott meglepetésében. A többiek
megtorpantak és a szemükkel követték a tekintetét.
- Mi történt? - csattant föl Jervais.
Torgeir is fölnézett a boltívek közt sötétlő ürességbe.
- Ah… igen. Az ablakokban valaha festett üveg volt, igaz?
- Festett üveg! A tizenkét ház alapítójának képe, a zodiákus jeleivel kiegészítve,
Bonisaguson kezdve és Tremere-en végezve. Ahogy nappal és éjjel váltakozott, a fény
mindig másvalaki arcát vetítette a falra… - Hirtelen elhallgatott, ahogy eszébe jutott, hogy
hallgatóság előtt beszél, akik olyan meglepetten néznek rá, mintha egyszerre szarvai
nőttek volna. - Igen… Pár évvel ezelőtt volt egy különösen kellemetlen ostrom, és az a
döntés született, hogy nem éri meg a kockázatot. Amellett nem vagyunk a halandó
mágusok, akiket zavar a fény hiánya, nem igaz?
- Igaz. - Jervais nem várta el Fidustól, hogy megértse a veszteséget, Hermanntól pedig
még kevésbé, de a fiatal varázsló nemtörődömsége komolyan bosszantotta. Szánakozva
nézett föl még egyszer a megvakult ablaknyílásokra, amelyeket most sietősen egymásra
dobált téglák töltöttek ki, közükben az igénytelen munka miatt erre-arra kicsorgó malter.
Körös-körül pedig… ebből a távolságból nehéz volt pontosan megállapítani, de
kétségtelenül vérrel rótt oltalmazó varázslatok kígyóztak. - Nos… - szólalt meg végül. -
Ne várakoztassuk őméltóságát! Mutasd az utat, Torgeir! És keressünk valami kellemesebb
helyet, ahol Hermann testvér várakozhat!
- Ha ugyan maradt még kellemes hely ebben a baziliszkuszfészekben.
A gondolat mintha szárnyakra kelve röppent volna a magasba, Jervais mégsem szívta
volna vissza akkor sem, ha tudja. Bárki is hallja meg, biztosan maga is tisztában van azzal,
mennyire megalapozott a keserűsége.

* * *

- Ha túlságosan lefoglalja nagyuramat a mágia gyakorlása, visszajöhetek később -

mondta gyorsan Jervais anélkül, hogy felegyenesedett volna a meghajlásból.
- Ne légy ostoba, Jervais! Mit gondolsz, mire szolgál ez az egész?
Jervais kiegyenesítette a hátát, és gyorsan körbepillantott. Az asztalon változatos
anyagok hevertek, melyekben csak az volt a közös, hogy mind kellemetlen szagot
árasztott. Ugyan külön-külön mindegyiknek ismerte a hatását, fogalma sem volt, mire
szolgálhatnak így együtt.
- Fogalmam sincs, nagyúr - felelte, és közben azt kívánta, bár ne érezné magát ennyire
ostobának, valahányszor Etrius kioktatja.
- Hát persze, hogy neked szánom. Vagy talán azt hitted, csak azért hívattalak ide, hogy
abban gyönyörködjek, ahogy álságosán csúszol-mászol? - Halk reccsenés hallatszott,
ahogy a tanácsos apróra zúzott valamit egy kis kézi préssel. Az eszközből vékony, barna
lábak meredtek lehetetlen szögekben. Valószínűleg pókok vagy skorpiók lehettek.
- Természetesen nem, nagyúr. De… pontosan mit… - Jervais szava elhalt, ahogy az
egyik, különösen visszataszító tartalmú palackra siklott a tekintete, de vitának nem volt
helye. Közvetlenül Etrius fennhatósága alá tartozott, vagyis a főmágus nem csak idejét és
képességeit használhatta fel tetszése szerint, de ha úgy tartotta kedve, akár az életét is
elvehette volna. A művészet gyakorlása érdekében minden áldozatot meg kell hozni, és
tremere vámpírt nagyobb szégyen még nem ért, mint hogy visszariadjon, ha alá kell vetnie
magát egy bűbájnak.
- Nem fogom hagyni, hogy védelem nélkül indulj a telyavok földjére. A segítőkről
nem is beszélve.
Jervais reménykedve bólintott.
- Értem. Magam is úgy vélem, nem szállhatok egyedül szembe Deverrával.
- Pontosan. Sőt, a helyedben én igyekeznék elérni, hogy egy egész sodalicium álljon a
rendelkezésemre - helyeselt a tanácsos.
- Igyekezni?
- Értem. Vagyis itt nem vár rám varázsló?
 - Attól félek, Jervais, jelenleg nem nélkülözhetek ennyi tremere-t. Nem fán nőnek,
mint azzal nyilván te is tisztában vagy. Rusztovics nem feledkezett meg rólunk más,
fontos elfoglaltságai ellenére sem. Idehívattam Besztercéről Antal mestert, minden éjjel
várjuk. Ő igazi csatamágus, biztos vagyok benne, hogy nagy hasznát fogod venni a
képességeinek. Bizonyára atyádat is meg tudod győzni, hogy legalább egy tanonccal
segítse a küldetésedet… - Szinte mosolygott, ahogy ezt mondta, hiszen tudván tudta ő
maga is, mennyire valószínűtlen, hogy valóban így történjen. - Ami pedig a többieket
illeti, írok neked egy felhatalmazást, amivel az utadba eső rendházakban magad mellé
vehetsz bárkit, ha úgy látod helyesnek. Milyen messze is van Livónia? Valami kilencszáz
mérföld, nem igaz? Ilyen hosszú úton biztosan össze tudsz állítani egy sodaliciumot.
- Kétségtelenül, nagyúr.
- Óh, és talán bölcs volna magaddal vinni egy-két gargoyle-t is. Ha felderítőnek nem
is, harcosnak kiválóak, és nagy segítség lehet, ha akad a csapatban, aki madártávlatból
szemléli a környéket. - A tanácsos egy hosszú pillanatig elmélyülten vizsgálta Jervais
arcát. Kialvatlan vonásai és a szeme alatt sötétlő táskák szokás szerint éles ellentétet
képeztek kék szemei éber csillogásával. Az öreg tremere fölvette az asztalról az egyik
mozsarat, és hátat fordított. - Sosem találkoztál Deverrával, igaz?
- Nem, nagyúr, nem találkoztunk.
Hosszú pillanatok teltek el, mire Etrius ismét megszólalt.
- Dea de verra… “A harc istennője.” A régi mestere nevezte így, ha mérges volt rá, a
többi tanítvány pedig viccből hívta azután Deverrának. Amikor teljes jogú varázslónővé
lett, megtartotta a gúnynevét, épp csak a jelentésén változtatott: “de vera”, vagyis
“őszintén” lett belőle. Nagy tehetsége volt ahhoz, hogy a sértéseket addig csűrje-csavarja,
míg ő került ki győztesen.
Jervais nem felelt. Amikor egy öreg elmélázott, és így, hangosan idézte föl a múltat,
gyakran roppant érdekes részleteket is megemlített véletlenül, ő pedig nem szeretett volna
lemaradni egyetlen morzsányi tudásról sem.
- Ám attól tartok, elbukott egy olyan akadályon, amit még te is könnyedén vettél: nem
tudott büszke lenni arra, amivé nagyatyád “kísérlete” tett bennünket. Azt kérte, hadd
hagyja el Ceorist, hogy a tzimiscek mágiáját tanulmányozva megpróbálja kideríteni a
módját, hogyan tudnánk elsajátítani azt is. Legalábbis nekem ezt mondta. Nyilván úgy
vélte, az őszinteséggel csak annyira jutna, hogy végül nem engedem el. - Vajon sértettség
csendült Etrius hangjából? - Azoknak, akiket magával akart csábítani, már azt mondta,
hogy a szülőföldje hatalmas erővel rendelkezik, és az ottani szellemek talán segíteni
tudnak ismét élővé tenni az élőhalottakat. - Megcsóválta a fejét. - Ezt te nyilván
mulatságosnak találod.
- Egyáltalán nem, nagyúr. Azt hiszem, az “igazi életről” gyakorta meseszerű képet őriz
az, akinek nem sok jutott belőle. Ők azok, akik számára kedvesebb a nosztalgia, mint a
tények pontos felidézése. Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy az igazi életnek vannak
bizonyos előnyei.
 - Kíváncsi volnék, vajon mely előnyökről beszélsz - felelte Etrius szárazon. -
Mindenesetre Deverra és a társai egy ideig rendszeresen jelentést tettek. Egyik levelében
azt írta, hogy valami Telyavel nevű isten papjai lettek, és ilyen minőségükben
véradományokat fogadnak el a halandó hívektől. Már ekkor gyanút kellett volna fognom.
Az efféle praktikák csak vásári varázslókhoz és bálványimádókhoz illenek, nem azoknak,
akik a megfoghatatlan Logosz titkait fürkészik. Azt hittem, már régen megfeledkezett a
gyermekkora pogány isteneiről, ahogy én is a magam vallásáról, de csalódnom kellett.
Ismét Jervais felé fordult. A szemeit lesütötte, szinte lehunyta.
- Vagyis elveszett a számunkra.
- Mester. - Ritkán szólította így Etriust. Túl közvetlennek hatott, és mindketten utálták
annyira a másikat, hogy ne vágyjanak semmiféle közösségre. Ám most a beszélgetés
legújabb fordulata megriasztotta Jervais-t. - Biztosan azt akarod, hogy elpusztítsam őt…
őket?
Etrius szemei hirtelen felpattantak.
- Te szemtelen kis pondró! - mondta nehezen visszafojtott indulattal. - Hogy
merészeled azt hinni, hogy befurakodhatsz a gondolataim közé? Hát azt hiszed,
felnyithatod a szívemet, az uraid szívét, hogy aztán az onnan összekapirgált titkos tudást
később ellenünk fordíthasd?
- Dehogyis, nagyúr, én…
- Hisz’ alig egy órája, hogy visszatértél! Nem illene legalább egy kis szünetet tartanod?
- A főmágus fogai összecsikordultak, Jervais mégsem a száját nézte rémülettel, hanem a
kezeit, hiszen azokkal szórhat rá dühében valamiféle átkot.
- Nézz rám! Azt hiszed, most először ítélek halálra olyasvalakit, akit jó varázslónak
tartok? Hát valóban ezt hiszed?
- Nem, nagyúr! Esedezem a bocsánatodért! - Jervais utálta magát, amiért így
meghunyászkodik, de tudta, csak úgy kerülhet ki ebből a helyzetből, ha teljesen
kiszolgáltatja magát. Most valóban esedeznie kellett, mert Goratrix-tól eltérően, akinek az
volt a meggyőződése, hogy az igazán nagy varázsló legfeljebb finom megvetéssel illeti a
nála alacsonyabb rangúakat (és ő aztán talán a Nagy Tremere-en kívül mindenkit
alacsonyabb rangúnak tartott saját magánál), Etrius nem habozott szabad teret engedni az
indulatainak. Sőt, kifejezetten büszkén viselte a sérelmeit. Ettől még persze egyáltalán
nem volt ostoba. Tudta nagyon jól, hogy Jervais soha nem fogja elfelejteni a kirohanását.
Jervais az a fajta volt, aki soha egyetlen óvatlanul kiejtett szót sem felejtett el. Ezen már
nem lehetett segíteni. Ezért aztán Jervais most azon igyekezett, hogy olyan szánalmas
célpontnak tűnjön, amit még eltaposni sem érdemes.
- Majd’ egy évszázada töprengek a telyavok dolgáról, Jervais, és nekik is ugyanennyi
idejük volt felkészülni. Sőt, számos figyelmeztetést is kaptak, de nem vettek róluk
tudomást. Nyugodj meg, a kötelező töprengésen már túl vagyok. Afölött nem szorulok
olyasvalaki erkölcsi útmutatására, aki nem a Ház és Klán hű sarja. Elmondom, amit ahhoz
kell tudnod, hogy végre tudd hajtani a kötelességed. Ez történik, semmi egyéb.
 - Értem, nagyúr - válaszolta Jervais mély meghajlás kíséretében, és közben abban
reménykedett, hogy ezzel vége a kioktatásnak. Tévedett. Az öreg varázsló különben
lomha mozdulatai most a haragtól tüzelve új élettel teltek meg.
- A te helyzetedben különben is bölcsebb volna talán befogni a szádat. Amennyire
ugyanis én tudom, a hűséged egyáltalán nem megkérdőjelezhetetlen. Nyilván oka van
annak, hogy már több mint egy évtizede nem láttad szükségét, hogy hazajöjj, és elvégezd
a feladatodat. Cserbenhagytak, igaz? Az atyád és a nagyatyád… Szép kis jutalom a
sokévnyi cselszövésért. Azt hiszem, még mindig nem jöttél rá, mennyire megvetnek téged.
Mindig is megvetettek.
Gonosz mosoly ült ki Etrius arcára. Egy üveglombikból bosszúsan sziszegő kígyót vett
elő, szakértő mozdulatokkal egy kis fiola szélébe akasztotta a fogait, és elkezdte
kiszorítani belőle a mérget, míg a kis állat teste össze nem roppant, és a vére is az üvegbe
nem csorgott. Azután a kellemetlen szagú növényekkel teli mozsarat és a fiolát is egy kis
edénybe ürítette, ami a parázstartón pihent. Egy hosszú nyelű fogóval billegette kicsit az
edényt, hogy a benne rotyogó sárszerű anyag és az új összetevők jól elkeveredjenek.
- Sosem voltál igazi tremere alapanyag. Sem rájuk, sem rám nem hasonlítasz. A
tehetséged alapján talán még rövidlátó írnoknak sem válnál be a párizsi rendház
pincéjében. Ne hidd, hogy ezzel ők nincsenek tisztában. Örömmel kihasználnak persze,
mert az irigységed révén hatékony eszköz válik belőled. Jól kiegyensúlyozott tőr vagy,
amit mások hátába szúrhatnak. De igazi varázsló sohasem válhat belőled, Jervais. Bármit
is hazudtak neked, a vér ehhez kevés. Ha most nem hiszel nekem, majd az évszázadok
tanítanak meg a keserű igazságra. - Etrius leporolta a kezét. - Már persze, ha megéred.
Az öreg roncs még mindig nagyon ügyes volt. Nyilván folyamatosan gyakorolt a keze
ügyébe eső szerencsétleneken. A szégyenérzet, ami végigömlött Jervais-n, rettenetes volt,
fájdalmas és megsemmisítő. A fiatal tremere csak azért nem ugrott előre, hogy belevájja a
körmeit Etrius torkába, mert a gonosz szavak bénító ereje teljesen tehetetlenné tette.
Tudta, ezzel különben is csak remek alkalmat biztosítana a tanácsosnak arra, hogy még
több fájdalmat okozzon neki. Csak abban bízott, hogy az arcán a gyűlölet és nem az
összetörtség kifejezése ül. Volt már szerencséje ezekhez a sértésekhez, de soha nem így
egyszerre…
Hirtelen azt vette észre, hogy a tanácsos átnéz rajta - nem csak jelképes, de szó szerinti
értelemben is. Amikor megfordult, látta, hogy Fidus tágra nyílt szemekkel áll a terem
végében, és szinte issza a jelen minden részletét. Teljesen kiment a fejéből, hogy a
tanítványa még mindig itt van.
Kis korsó nagy füllel.
- Fidus, menj, és ellenőrizd, hogy a szállásunk elő van-e készítve a nappali alváshoz!
A fiú sietve engedelmeskedett.
- Felkészülsz a jövőre, nagyúr? - kérdezte keserűen.
- Ostobaság, Jervais! - Etrius a fogóval fölvette a fazekat a parázstartóról, és egy kis
pamacsot mártott a keverékbe. - Ne mondd nekem, hogy a fiú nem ismert már ki téged
alaposan. Elvégre éjszakáról éjszakára élvezheti a társaságodat. Egypár keresetlen szó
nem rombolhatja le a képet, amit rólad alkotott.
Azt nem is, de tudni fogja, kihez szaladhat, ha nincs megelégedve azzal, ahogy bánok
vele.
A tanácsos ismét elmosolyodott, mintha csak meghallotta volna a gondolatot - persze
egyáltalán nem kizárt, hogy így is volt. Halk mormolásba kezdett. Csettintett egyet, alig
néhány hüvelyknyire Jervais bőrétől, épp csak hogy megzavarja az auráját és felébressze a
szendergő lélek-testet. Itt kisimította, ott elgörbítette a vonalait, egyszerű, könnyed
mozdulatokkal dolgozott. Jervais gyűlölte Etrius varázsérintését. Nem mintha fájt volna,
mint az imént a szavai, még csak kellemetlen sem volt, épp ellenkezőleg. Finom volt, mint
a pillangó szárnycsapkodása, művészi, élvezetes, sőt felemelő. A varázslás
magasiskolája…
Egy igazi varázsló érintése.
Még a különben mindig zordon skandináv arcvonások is mintha kigyúltak volna a
lelkesedéstől, ahogy Etrius dolgozott. Valószínűleg soha egyetlen napig sem volt mágia
nélkül. Bár olyan éjszaka bizonyosan volt, amikor elvesztette az erejét. Azokon az első
éjszakákon, amikor minden egyes naplementét a vér dühöngő éhsége jelzett a számára…
mielőtt a tremere-ek rájöttek volna, hogyan alakíthatják régi mágiájukat új, halott
testükhöz. Micsoda kín lehetett az neki, mindannyiuknak, amikor azt hitték, a művészet
örökre elveszett a számukra. De tán még most is gyötri a tudat, hogy amivel most bírtak,
már nem az volt, és soha nem is lehetett újra az, amit egykor föladtak. A menny felé
szárnyaltak, de Ikarosz sorsára jutottak, összeroncsolt szárnyaikkal immár hiába
csapkodnak, mind belefúlnak a hasztalan imák tengerébe.
Gyötrődjön csak! Gyötrődjenek mind! Csúfolják csak a testvéreiket, akiknek nem jutott
ki a “természetes” adomány. Azokat, akiknek csak ez a félélet jutott, és csak ehhez
mérhetik a végtelenséget. Csúfoljanak csak engem.
Etrius ismét kezébe vette a pamacsot, és végighúzta Jervais arcán. A kellemetlen és
csípős anyag meglehetősen jól a bőrére tapadt, de azért egypár csepp jutott a köpenyére is.
Jervais rezzenetlenül tűrt. Eldöntötte, nem adja meg Etriusnak azt az örömöt, hogy
összerezzen. Az öreg vámpír tovább dolgozott az ismeretlen célú boszorkányságon,
egyetlen szónyi magyarázat nélkül, csak egy pillanatra hagyta abba, hogy csúfondárosan
megjegyezze:
- Látom a színeid, Jervais. Nem valami szép látvány. De csak így tovább. A
varázslathoz épp ez kell. Tudtam én, hogy a kígyófészek legfőbb méregkeveróje nem hagy
cserben.
Nem vagyok kígyó, hogy megfejj, azután összeroppants! - fogadta meg magában
Jervais, míg egyre több rétegnyi díszes sár került a bőrére. - Nem vagyok ugyan igazi
varázsló sem, de ha eljön az ideje, majd megmutatom, mire is vagyok képes. És amikor te
meg az imádott halandó mágiád már rég elenyésztetek, és csak tündérmesékben lehet
rólatok hallani, én megszerzem, amit meg kell szerezni, és megtudom, amit meg lehet
tudni.
 Elhatározásnak ugyan meglehetősen ködös volt, de segített összeszednie magát, hogy
kibírja a kibírhatatlan pillanatokat. Jelenleg pedig erre volt a legnagyobb szüksége.

* * *

A gyertya, amit Jervais a kezében fogott, erőtlen és gyenge fényt adott, mégis
szüksége volt rá, hogy eligazodjon a különben vaksötét szobákban. Még ha az ablakokon
beszűrődött volna is valami fény, magához vette volna, hogy a sarkokból is elűzze kis
időre a sötétséget. Ceoris valami két tucat vérvarázslónak adott otthont, akiknek a
kényelméről még több szolga és kehely gondoskodott, de ilyenkor, ha a sötétbíbor hajnali
ég borult az erődre, tökéletesen kihaltnak tűnt. Jervais fülét csak valami halk csepegés
ütötte meg, ez a hang viszont mintha követte volna. Amikor a régi szobájába ért, csak
pókhálók és az enyészet jelei köszöntötték, mint a mindenki által egyetértésben utált
nagybácsit, amikor hosszú idő után hazatér. A csomagjai itt voltak, sőt még viszonylag
friss ágynemű is várta, de a tanítványa nem volt sehol. (Az sem kerülte el a figyelmét,
hogy a szekrényről, ahol vis-tartalékait rejtegette, valaki már hosszú évekkel korábban
letörte a mágikus lakatot.) Elfintorodott, azután kifordult az ajtón, végigsietett a folyosón,
majd le a lépcsőn.
- Fidus?
Nem jött válasz. A mágiával gerjesztett láng imbolygott és halkan sercegett, ahogy a
kanócon táncolt. Jervaist hirtelen elöntötte a harag, és öklével a hideg kőfalra csapott.
- Elég ebből!
Szinte lefutott az első emeletre, majd a földszintre, át a kihalt ebédlőn és a jobbára
szintén üresen kongó konyhán. Amerre csak járt, egyre Fidust szólongatta, de hiába.
Elindult a pincébe vezető csigalépcsőn, de hirtelen sötét gyanú ébredt benne, és
visszafutott a földszintre, egyenesen abba a kis kamrába, ami valaha a nagyterembe lépők
öltözője volt. Abban az időben, amikor halandó mágus még gyakorta járt Ceoris falai
között, szükség volt az ilyen átmeneti menedékekre is. Etrius nyilván a mai napig sem
hozta valamennyi vérmágus tudomására a kamra létezését… Igen, itt, ahonnan ez a szúrós,
penésszerű szag ered, és ahol pár kő talán csak negyedhüvelyknyivel, de kiemelkedik a
falból. Jervais nyelvét a megfelelő kőhöz tapasztotta, majd amikor a rejtekajtó kitárult
előtte, lebotorkált a szűk kis alagútba.
Ebben a féreglyukban még a gyertya lángja sem ért semmit. Ha megerősítette az
érzékeit, meghallotta az éléskamra lakóinak nehézkes, akadozó légzését a fal másik
oldaláról, azt az őrjítő csepegést már megint, és valami halk motyogásfélét is. Vajon
milyen messze jutott az az agyalágyult? Jervais már szinte pánikban botladozott tovább.
- Fidus! - kiáltotta még hangosabban. - Fidus!
A fiú közvetlenül egy ősöreg védőrúna előtt állt, amit magába a padló kövébe faragtak,
aztán kötőanyaggal kevert smaragdporral töltöttek ki - a smaragd a fekete mágia ellensége,
különös hatást keltett itt, a fekete mágia Olümposzán. A rúna fölött magasodó kőoszlopba
ágyazva egy koponya figyelt, nyitott állkapcsai közt egy kis fiola állt, mely kétségkívül a
sírjából is őrposztra kényszerített szerencsétlen nyelvét tartalmazta. Fidus ujjával a
védőrúna vonalát követte. Amikor meghallotta Jervais hangját, zöldeskéken csillámló
porral borított ujjbegye megállt, de azután folytatta a kántálást. Jervais odalépett mellé.
- Mars a nyolcadik házban, szemben a Merkúrral… Jupiter ismét a bak jegyében, de
akkor hogy fogok visszatérni? Ah, már értem…
- Jorge! - Jervais megkönnyebbüléssel látta, hogy a fiatal tremere-t születéskor
adományozott neve kizökkentette a transzból. Fidus megrázkódott. - Mit… Mégis mit
képzelsz, mit csinálsz itt? - kérdezte tőle a mestere.
- Eddig azt hittem, az ágyamban fekszem - suttogta Fidus.
- Ott is kellene lenned.
- Az alexandriai könyvtárban voltam… meg kellett találnom egy könyvet. Egy rejtett
szobában volt, és tudtam, ha felnyílik a zár, minden kérdésemre megkapom a választ. Egy
hangot hallottam, az mondta, mit csináljak. - Sóvárogva fordult ismét a védőjel felé;
Jervais olyan erővel rázta meg, hogy a fogai összekoccantak.
- A rendház könyvtára az emeleten van - mondta dühösen az öregebb tremere. - Majd
holnap megmutatom. Idelent egy tanoncnak semmi keresnivalója. Érted? Semmi!
- Még sohasem hallottam ilyen hangot, mester.
- Én már igen. Egy kissé mélyebb, mint a legtöbb férfié, meghatározhatatlan
akcentussal beszél, nyugodt, de megingathatatlan, mint egy márványoszlop?
Fidus elfintorodott.
- Igen… igen, ez volt az. Bölcsnek tűnt, megnyugtatott… de mester, hogyan…
mármint, mikor…
- Csitt! Ezzel ne is törődj!
- Mester, de hiszen te remegsz!
- Azt mondtam, csitt! Nem hallgathatsz senkire ezen a helyen, Fidus, egyes-egyedül
csak énrám. Hidd el nekem, csak akkor jutsz ki innen élve, ha rám hallgatsz. - Amikor
látta, hogy Fidus magától nem indul el, Jervais megragadta a karját és talpra rántotta, majd
végigvonszolta az alagúton, egészen a hálószobájukig, ahol ráparancsolt, hogy mondja föl
Marbode testvér lapidáriumának első fejezetét, bár ezzel csak az volt a célja, hogy a fiú
elméjét megtisztítsa bármiféle veszedelmes gondolattól.
Semmi sem az enyém itt - gondolta dühösen, míg Fidus kifejezéstelen hangon
mormogott mellette és segített neki átöltözni hálóruhába. - Még a tanítványom sem, akire
pedig a bölcsességem és a munkám áldozom éjszakáról éjszakára. Etrius csak azt látja
benne, akit ellenem fordíthat, az a másik pedig… őt csak a friss vér és az ártatlanság
érdekli.
Kényszerítette magát, hogy ne foglalkozzon ilyen gondolatokkal.
 - Elég lesz, Fidus! Ágyba!
Most, hogy már csak hálóinge volt rajta, ő maga is bebújt az ágyába. Valaki még
mindig akadhatott a személyzet soraiban, aki emlékezett rá, mit és hogyan szeret, mert jó
lepedőket kapott és még egy libapihével töltött paplant is. Igaz, ez utóbbinak nem sok
hasznát veszi az, akinek a teste halott, és nem áraszt magából meleget, amit a pihék
visszaadhatnának, de legalább puha volt és súlyos. Jervais kényelmesen elhelyezkedett, és
várta, hogy elnyelje az édes öntudatlanság.
Most azonban, hogy elcsendesedett körülötte minden, megütötték a fülét az emeleten
folyó vita foszlányai. Eleinte csak alig észrevehető mormogás volt az egész, hogy nagyon
hegyeznie kellett a fülét, ha meg akarta érteni az egyes szavakat, de pár perccel később
már olyan hangerővel folyt a veszekedés, hogy nem tudott nem venni róla tudomást.
“Egyszerűen minden jó, amit csinálsz, igaz-e, Curafemum? Legalábbis amíg
ősertéssége köpenye alá bújhatsz, ha valami rosszra fordul! De úgy látom, most már
mindenki védett, aki rendszeresen tisztára nyalja a fenekét…”
“Az a köpeny, ami alatt téged a szó szoros értelmében gyakran meg lehetett volna
találni, úrnőm, sajnos már nincs itt. Ez az egyetlen oka annak, hogy bánt a helyzetem.”
“A helyzeted! Hiszen még most sem mered kimondani a nagyúr nevét, amikor pedig
aljas rágalmakkal igyekszel beszennyezni a nevét! Te öleb, te…”
“Te pedig az én uram nevét nem mondod ki, nehogy meghallja…”
“Azt hiszed? Etrius! Etrius, a Féreg!”
Jervais átfordult a másik oldalára, mintha ugyan ez segítene. Fidus mozdulatlanul
feküdt, de Jervais szinte látta a fiú körül vibráló izgatott figyelmet. Vajon felkelt már a
nap? Egész biztosan. Hosszú volt az út, még hosszabb a tortúra, amit a tanácsosnál állt
ki… most már az álom sem várathat magára sokáig…
“Megköszönném, ha visszafognád az indulataidat, úrnőm, amikor a rendház uráról
beszélsz!”
“Na, ő aztán úr a javából! Hiszen még a talpnyalók sem tudja kordában tartani! Vagy
Torgeir épp az ő megbízásából végzi el a piszkos munkát? Volt idő, amikor a te imádott
uradnak még volt annyi vér a pucájában, hogy maga csússzon-másszon, tervezzen és
szervezzen, ha el akart érni valamit. Na persze ez még jóval azelőtt volt, hogy szokásává
lett volna, hogy csak olyan kehelyhez nyúl, amelyik bűzlik a borszagtól.”
“Magunk is a kelleténél gyakrabban szorulunk az ilyen kelyhekre, úrnőm, mert ha
ízletes falat kerül közéjük, te egykettőre szárazra szívod!”
“Ah, ah, látod? Már megint másra akarod terelni a szót! De most a Kódex
megsértéséről beszélünk, amit ez a kis kém…”
“Nem hallgathatsz senkire ezen a helyen…” Jervais átkozta magát, amiért nem tudta
megfogadni a saját tanácsát. Vajon Etrius is hallja a vitázókat? Nyilvánvalóan igen. Ha
még ő, Jervais sem tudja kiverni a fejéből a hangokat, akkor a nagy hatalmú főmágus is
egészen biztosan pontosan ért minden szót. Elképzelte, ahogy a nagy Etrius az oldalán
fekszik valamelyik hideg szobában, talán összegömbölyödve, mintha csak menekülni
akarna a hangoktól, és igyekszik úgy tenni, mintha aludna. Hiába, a kép nem vigasztalta
annyira, mint amire számított.
“Nos, a te kémed is visszatért. Ő még felmondani sem tudná tűrhető latinsággal a
Kódexet, nemhogy követni! Mindenesetre most már semmi okod panaszra!”
Jervais tudta, hogy aludnia kell. A kimerültségtől elnehezedtek, és szinte már sajogtak
a csontjai. Mégis, mintha csak elbájolták volna, éberen feküdt, és siratta az egymás után
múló perceket, amiket végigalhatott volna. Semmi kedve nem volt ehhez az egészhez;
nem érdekelte senki őszinte véleménye sem saját magát, sem Etriust, sem bárki mást
illetően. Nem akarta tudni, mit vágnak egymás fejéhez azok, akik az ő életét és halálát
igazgatják.
A sötétbe bámult, és elképzelte, ahogy az asztalon álló homokórában egyenként
leperegnek a szemek. A kinti világban a Nap felbukkant a látóhatár szélén, és görögve
elindult az ég kupoláján felfelé, de a veszekedők nem csendesültek. Még legalább egy
órán keresztül folyt a perpatvar, de Jervais négyszer annyinak érezte az alvásidőt, amitől
megfosztották.

* * *

A rákövetkező este, míg azzal foglalatoskodott, hogy kipakolja a csomagjait,
Malgorzata viharzott be a szobájába. Gesztenyeszín haja királynőhöz méltó kontyba volt
tűzve, a méltóságteljes hullámokat aranyszín szalaggal fonta át. Bíbor ajkai teltek voltak,
szinte buják, különösen szoborszépségű arca hullaszerű fehérségéhez képest. Malgorzata
kinyújtotta felé a karját, Jervais pedig gondolkodás nélkül viszonozta a gesztust. Az atyja
megcsókolta az arcát mindkét oldalról, aztán tett egy lépést hátrafelé, hogy jól szemügyre
tudja venni.
- Jól nézel ki. - Mindig ezt mondta neki, ha hosszú idő után találkoztak, és sikerült is
vele mindig zavarba hoznia Jervais-t, legalább annyira, amekkora örömöt szerzett neki az
alaptalan bókkal. A férfi tisztában volt vele, hogy a feje teteje csupasz, a szemei alatt idő
előtt megjelentek a szarkalábak, ahhoz pedig túlságosan is nagydarab volt, hogy csinosnak
lehessen mondani. Mégis úgy tűnt, Malgorzatát mindez nem zavarja.
A nő végigsimította Jervais arcát, ujjával játékosan végigfutott a szakállán egészen az
álla hegyéig, aztán a tenyere megpihent a vállán. A keze szantálfa- és jázminillatot
árasztott, amitől Jervaisnek már fiatalkorában is hamarabb elnehezült a feje, mint a bortól.
A kecses ujjakat gyűrűk díszítették, a legszebbiken aranyfoglalatos drágakő csillogott.
Malgorzata, hacsak nem volt épp különösen feledékeny hangulatában, mindig gondosan
megtöltötte ezt a gyűrűt egy erős méreggel, ami egyetlen napon belül végzett bármely
halandóval, a vámpírt pedig, aki ivott a szerencsétlenből, jó pár órára lebénította.
- És te, úrnőm, nem is csak egyszerűen jól nézel ki. Szokás szerint. - Átok! Ennél azért
sokkal ékesszólóbban is fogalmazhattam volna! Hát nem telik tőlem már egy valamirevaló
bók sem? Malgorzata arca leheletnyit elkomorult, de aztán egy pillanattal később ismét
elmosolyodott.
- Rád mindig számíthatok, Jervais. Hiányoztál. Fogalmad sincs, mit kellett eltűrnöm,
amióta nem vagy itt!
Dehogyis nincs - gondolta magában Jervais. - Sőt, a rendház összes többi lakójának is,
hacsak nem süketek.
- Mindig is te voltál az én oszlopom. Ezek a kölykök… semmire sem megyek velük. -
Malgorzata megvetően megvonta a vállát. - Ősertéssége pedig azonnal élt a lehetőséggel,
hogy újabb talpnyalókkal bővítse a gyűjteményét.
- Igen, én is láttam.
- Ugye? Hihetetlen, nem igaz? Ráadásul, ahogy öregszik, úgy hal ki belőle a tapintat.
Megbízza a kis taknyosokat, hogy kémkedjenek utánam, és némelyik már odáig
merészkedett, hogy nem is próbálja leplezni, miért sündörög körülöttem! Az egyiket, azt a
kis albínó patkányt tegnap éjjel a dolgozószobámban csíptem fülön.
Jervais tudta, most döbbenettel vegyes düh kellene el öntse a szívét. Malgorzata
nyilvánvalóan nem volt tisztában azzal, milyen jól lehetett hallani minden szavát előző
éjjel. Persze lehet, csak úgy tett, mintha nem tudná. Mindenesetre betörni egy varázsló
dolgozószobájának szent magányába - kevés vétség volt ennél súlyosabb a Kódex szerint.
Igaz, olyan is kevés volt, amit ennél gyakrabban követtek volna el. Jervais igyekezett
hihető indulattal bólogatni.
- Az albínó patkány! Igen, arról nagyon is el tudom képzelni.
Malgorzata arcára bosszúság ült ki. A hangja sem volt már olyan mézes-mázos, mint
az imént.
- Ugyan, Jervais! Kedvesem, azt hiszem, nem érted a helyzetet. Az a kis pondró a
maga erejéből nem juthatott volna át a védővarázsaimon. Egészen biztos, hogy magától
Etriustól kapott segítséget. De legalábbis Curaferrumtól. Sőt, valószínűbb, hogy
Curaferrumtól. - A nő olyan undorral teli hangon ejtette ki ezt a nevet, amit a legtöbb
klántársa Rusztovicsnak tartott fenn. - Elvégre ő oltalmazza azt a kis taknyost újabban.
Rajtakaptam, amint ott kutakodott! Rajtakaptam, és erre az a… tintanyaló azt merte
válaszolni nekem, hogy bizonyíték nélkül nem tehet semmit! Bizonyíték nélkül? Ott ülök
a nagytanácsban Goratrix nagyúr képviseletében, de az egyenlőtlenségnek ebben a
barlangjában még ez sem biztosíték arra, hogy igazságot szolgáltatnak nekem!
Remegett a dühtől, és meredten nézte Jervaist. A férfi emlékezett még, milyen volt
dühösnek lenni - a régmúltban vele is előfordult, hogy a harag menádokhoz méltó
rombolásra ragadta, de most csak ara tudott gondolni, mennyivel alacsonyabb nála az
atyja, és azon töprengett, vajon egy ennyire nyilvánvaló tény hogy kerülhette el eddig a
figyelmét. Visszafordult a ládájához. Tisztában volt vele, hogy ezzel megsérti a nőt, de
talán mégsem annyira, mint ha csak áll ott és bámul rá szótlanul.
- Nem úgy éltél az emlékeimben, úrnőm, mint aki arra vár, hogy mások tegyenek
helyetted igazságot - mondta.
 - Teljesen igazad van, kedvesem. - Malgorzata hangja ismét lágy volt, mint a tej. -
Igen… köszönöm, hogy emlékeztettél, ki is vagyok én valójában.
Te? - kavarogtak a gondolatok Jervais elméjében. - Ki vagy te valójában?
A következő pillanatban a nő karjai a mellkasa köré fonódtak, mintha csak illatos
növények indái volnának. Jervais már tudta jól, mi következik. Most kellett volna
megfordulnia, átkarolni a nőt, és pattanásig feszülve várni, hogy megízlelhesse a vérét,
még ha tiltja is a Kódex, amire mindketten felesküdtek. Most kellett volna megígérnie,
hogy bármi őrültségre képes, ha ezzel könnyíthet az atyja vállát nyomó terheken és
mosolyra fakaszthatja. Jervais, aki pedig a világon a legjobban azt gyűlölte, ha alá kellett
vetnie magát valaki más akaratának, most mégis erre sóvárgott. Amióta csak megismerte
Malgorzatát, egyetlen alkalom sem volt, hogy ellen tudott volna neki állni. A kísértés
mindannyiszor erősebbnek bizonyult nála, és csak a bűnös élvezetben nyert megnyugvást.
Most azonban leginkább csak tanácstalanságot érzett. Malgorzata tökéletesen játszotta a
szerepét, de a férfi tisztában volt vele, hogy nem egy bajba jutott hölgy áll előtte, hanem
egy nagy hatalmú mágus, aki olyan varázslatoknak van birtokában, amikről ő még csak
nem is hallott. Ha Malgorzata rájön, hogy a lelke olyan darabjánál fogva próbálja vezetni,
ami egész egyszerűen már nincs ott, az még veszélyesnek is bizonyulhat.
- Ne… ne sodord veszélybe magad, úrnőm! Ne alacsonyodj le az ő szintjükre! - szólalt
meg gyorsan Jervais. A rekedtséget legalább nem kellett színlelnie.
- Eltűrjem talán a sértést?
- Nem, dehogy! Majd én elintézem az ügyet! - csak ezt akartam mondani.
- Ó, kedvesem! Nem engedhetem, hogy kockára tedd a biztonságodat! Csak most értél
vissza. Etrius alig várja, hogy találjon valami ürügyet, hogy árthasson neked, hisz’ te is
tudod.
Jervais egy percig sem vette komolyan, hogy az atyja őszintén aggódik miatta. A
csalódás kegyetlen fájdalommal járt, de immár hiába próbált hinni.
- Különben is, mit tudnál tenni? - kérdezte Malgorzata halkan.
- Még nem tudom, úrnőm, de az biztos, hogy jobb, mint az a bonyolult cselszövés,
amit te ötlöttél ki.
- Majd meglátod - mondta végül, és tiszteletteljesen csókot lehet a nő kezére.
- Ah, remek! Szeretem, amikor meglepsz. Én mindig is hittem benned, Jervais, felőlem
mondhatnak mások, amit csak akarnak. Már attól a perctől tudtam, hogy a párizsi mester
tévedett, amikor először találkoztunk. És lám, nekem lett igazam! Te nem hagysz cserben.
Rád számíthatok. - Malgorzata a férfi vállára fektette a fejét. A hangján érződött, hogy
mosolyog. Jervais régen mindig nagyon büszke volt, ha ilyen dicsérő szavakat hallott tőle.
Most csak arra vágyott, bár maradhatna egyedül.
- Jól van, nem tartalak föl, csomagolj csak ki nyugodtan - szólalt meg Malgorzata egy
perccel később. - De ha végeztél, gyere, keress meg! Egy nagyon érdekes témán
dolgozom. Kész szerencse, hogy a kis patkánynak nem sikerült kiderítenie, min.
 - Természetesen, úrnőm.
A nő finom lépteinek hangja már rég elhalt, de az illat, amit magával hozott, még
mindig ott lebegett a szobában.
Jervais igyekezett arra koncentrálni, hogy pontosan állítsa össze a csillagvizsgáló
felszerelését, de a munka lassan ment, mert a szokottnál jóval szaporábban pislogott.
 Hetedik fejezet



- Légy vele óvatos! Nagyon érzékeny.
Virstania úrnő fölhúzta kissé szinte teljesen áttetsző ruháját, és dühös pillantást vetett
Fidusra, aki sikertelenül próbálta magához édesgetni az előtte tornyosuló gargoyle-t egy
frissen leölt nyúllal, csak annyit ért el, hogy a szörny majdnem leharapta az ujjait is.
- Lassan hátrálj el! És ne fordítsd el a tekinteted! - oktatta a tanítványát Jervais
vidáman. - És húzd ki magad, hogy nagyobbnak tűnj!
- Maitre Jervais talán azt hiszi, hogy valódi szakértője a gargoyle-oknak, de Rixatrix
nőstény, Fidus!
- Valóban? - kérdezte szinte vacogva Fidus, míg az arcától alig néhány hüvelyknyire
világító tenyérnyi, sárga szembe meredt. Csak azért volt egy szintben a feje a gargoyle-
éval, mert a szörny kétrét hajolt… Az ifjú tremere azonban most nem igazán tudott örülni
még ennek a gesztusnak sem.
- Valóban. - Virstania Rixatrixra mosolygott, barátságosan meglapogatta az oldalát,
aztán egy apró csákánnyal elkezdte tisztogatni a karmait. A lény olyan nyugodtan tűrt,
mint egy kezes bárány. - Vagyis a legrosszabb, amit tehetsz, hogy nagyobbnak tűnsz, mint
a párja.
- Ennek azért nyilván kicsi az esélye - csúfolódott Jervais, de aztán egy, a barlang
teteje felől érkező lény szállt le Rixatrix vállára. Valamivel kisebb volt, mint Jervais, a
szárnyai pedig olyan kicsik, hogy talány, hogy bírták el egyáltalán.
- Ez meg mi a csoda? Törpekakas?
Virstania abbahagyta az értelmetlen gügyögést, amivel eddig a nőstényt csitította, és
hirtelen olyan kemény és hideg lett a hangja, hogy még a barlang jeges levegője is simo-
gatónak tűnt hozzá képest.
- Nekem azt mondták, maitre, hogy két felnőtt példányra van szükséged, felderítésre
és harcra. A kedves kis Falco remek kém, az én drágám pedig még soha nem veszített el
egyetlen összecsapást sem. Remek párt alkotnak ők ketten. Szinte még az álmuk is közös.
Boldogan meghalnak egymásért, és még boldogabban érted. - A hanghordozásával
egyértelművé tette, kétli, hogy akad, aki méltó erre a megtiszteltetésre. - Remélem, ez
elegendő lesz.
Jervais határozottan bólintott.
- Egyszerre nem repülhetnek három óránál többet - folytatta a nő. - Falconak gyenge a
gyomra, egyedül nem vadászhat. Rixatrix majd gondoskodik róla is. Ha nincsenek együtt,
nektek kell vigyázni, hogy ne ejtsen el lovat, szarvast vagy más nagytestű növényevőt. A
fiú miért nem jegyzetel?
 Fidus ugrott egyet, mintha megütötték volna, aztán villámgyorsan leakasztotta az
övéről lógó kis viasztáblát.
- Gyenge gyomor, nem vadászhat, nagytestű növényevő tilos…
Virstania jelentőségteljes pillantást vetett a tanoncra. Rixatrix, aki mindig pontosan
érezte, milyen hangulatban van az úrnője, felmordult. A hang távoli, ám egyre közeledő
lavinára emlékeztetett.
- Sss, kedvesem! Megijeszted a párod. Azt fogja hinni, megint rosszat csinált.
Falco csicsergett valamit és megcsippentette a párja kőböl faragott fülét. Rixatrix
mérgesen felnyögött és meglegyintette a hímet.
- Nagyon fontos, hogy minden csata után tisztítsátok meg a karmaikat. Ha nedvesek
maradnak, megrepedhetnek…
- Hát ezek a csodalények nem képesek maguk tisztálkodni? - bosszantotta tovább
Jervais Virstaniát.
- Ezek gargoyle-ok, maitre - felelte a nő nyomatékkal. - Nem macskák.
- Rix macskát akar. Kis nyúl egy korty.
- Most nem lehet, drágám. Anyunál épp nincs egyetlen macska sem. De keríthetek
neked finom, lédús embert. Azt hallom, Epistatia egyik katonája megbántotta valamivel az
úrnőjét. Az aztán finom lenne, igaz?
- És mi lesz a ventrue barátunkkal? - érdeklődött Jervais. - Hogy akadályozzuk meg,
hogy megegyék őt, a többi ventrue-t vagy a halandókat?
- Természetesen be kell őket mutatni - felelte Virstania. - Szagoltasd meg velük a
csapat összes tagját, egyiket a másik után. Ha lehet, érdemes többször megismételni.
- Ez legalább mulattató látványosság lesz.
Egy halandó tanítvány esett be a barlangba, de amikor meglátta a felé forduló
vámpírok tejfehér arcát és a számtalan gargoyle-t, akiket felzavart a csörtetésével, olyan
hirtelen torpant meg, hogy majdnem elesett.
- Bocsánat, mestereim, de úgy hallottam, itt találom Jervais mestert.
- Én vagyok. Mit akarsz? Mondd már!
- Jervais mester, fönt már várnak. Antal mester megérkezett Besztercéről.
- Helyes. Ezek szerint indulunk. Virstania úrnő, készen állnak a lényeid az útra?
- Legalább annyira, mint te, maitre - nyugtatta meg Virstania.
- Kiváló! Köszönöm, úrnőm. - Jervais úgy döntött, most egy elmés riposzt nem éri
meg a késlekedést, inkább azonnal elindult fölfelé. - Te, fiú! - Amikor a lépcsősor felénél
járhattak, a tanonc vállára tette a kezét és megállította. Minden különösebb felhajtás nélkül
a csuklójába mélyesztette a fogait. Míg ő végzett, a fiú a falnak támaszkodott, nehogy
elessen. - Így már sokkal jobb - szólalt meg ismét Jervais. - Nem volna bölcs dolog üres
hassal indulnom a kígyóverembe. Mehetünk tovább.
- Igenis, mester.
A fiú továbblépkedett, és egyenesen abba a könyvtárba vezette őket, amit Etrius a
Jervais-énél nagyobb elismertségnek örvendő, de nem kifejezetten magas rangú varázslók
fogadására tartott fenn. A sok évszázados gyűjtögetés és a ritka átrendezés
megmutatkozott a termen - eredetileg a római stílust követve tágas volt és szellős,
mostanra durva faragású könyvespolcokkal és embermagas könyvkupacokkal telezsúfolt
patkányfészekre emlékeztetett inkább. Annak, aki ide betért, fel kellett készülnie arra,
hogy a legváratlanabb pillanatban botlik egy íróasztalba vagy székbe, úgyhogy néha
komoly kerülőkkel lehetett csak előrehaladni. Jervais, aki a maga részéről sokkal jobban
szerette a rendet és a fényűzést, és akit hosszú ideje már Ceoris említésére is kirázott a
hideg, ebbe a könyvárba szinte szerelmes volt. Elbűvölte az ősöreg bőr és a pergamen
illata, és amikor belépett a könyvek közé, a világ leggazdagabb emberének érezte magát -
bár tudta, itt egyetlen kötet nem sok, annyi sem az övé.
A hangok azonban kifejezetten aggasztották. Túl sokan beszéltek egyszerre… nem
kiabáltak éppen, de folyton egymás szavába vágtak, ami arra utalt, hogy veszekednek.
Követelem, hogy tégy lépéseket, tanácsos úr! - Malgorzata hangja. Ennyit arról, hogy
nem alacsonyodik le, és megvárja, míg Jervais kifőz egy tervet.
- Ah, Jervais! - köszöntötte Etrius, amikor megpillantotta az újonnan érkezőt.
Kivételesen mintha nem szívből jövő undor ült volna az arcán, bár kétségtelen, hogy nem
Jervais-nek örült, hanem a lélegzetvételnyi szünetnek. - Hát itt vagy. Szerettelek volna
bemutatni Antal mesternek. Jervais mester, ez itt Besztercei Garabonciás Antal mester.
Antal mester, ez itt vis-mesterünk, Jervais mester, fils de Malgorzata…
Etrius egy mogorva, sötét szakállú férfi vállán nyugtatta a kezét, aki inkább tűnt volna
szerzetesnek, mint varázslónak. Eperrel festett gyapjúköpenyt viselt, csak az ujjain volt
némi díszítés. A tartása olyan volt, mintha csak arra várna, hogy Etrius eleressze, és
macskává változva azonnal kimenekülne a könyvtárból.
- Antal mester! - Jervais mély meghajlással válaszolt Antal kedvetlen köszönésére. -
Sok történetet hallottam a szörnyetegekkel szembeni hősies harcodról.
- Igen - felelte Antal, erősen magyar ízű latinsággal. - A nagyra becsült tanácsnok
tájékoztatott arról, hogy a besztercei események révén számos csodálót szereztünk
magunknak. Ez természetesen nagyon megtisztelő.
- Most pedig itt az alkalom, hogy Jervais mester közvetlen közelről is megcsodálhassa
a munkád - szült közbe Etrius kedélyesen. - Azt ígértem neki, hogy rendelkezésére
bocsátod felbecsülhetetlen képességeidet. Biztos vagyok benne, hogy sem nekem, sem
neki nem okozol majd csalódást.
Ezek szerint Antalt emlékeztetni kell arra, ki a csapat vezetője. Még mindig jobb, hogy
Etrius vállalta magára ezt a feladatot. Jervais hálát ugyan nem érzett, de azért megjegyezte
magának az esetet. Ez a gesztus legalábbis reménykedésre adott okot, hogy az öreg
valóban a sikerben bízik, nem abban, hogy mind odavesznek. Igaz - emlékeztette magát
keserűen -, bárhogy is sül el a vállalkozás, Etrius nem fog könnyeket ejteni.
- Tanácsos úr! - Jervais ösztönösen Malgorzata felé fordult, amikor a nő megszólalt.
Csak ekkor vette észre, hogy mögötte ott áll Torgeir, “az albínó patkány”. (Amikor
alaposabban megnézte a dán szemeit, meg kellett állapítania, hogy Malgorzata valóban
nem túlzott: az írisze a könyvtár gyér fényében kifejezetten rózsaszínnek tűnt, a tekintete
pedig megállás nélkül ugrált egyik pontról a másikra.) Torgeir szeretett volna
észrevétlenül átosonni a mestere oldalára, de elég volt egyetlen metsző pillantás
Malgorzatától ahhoz, hogy ismét szoborrá merevedjen. - Most, hogy a formaságokon túl
vagyunk, talán felelhetnél…
- De úrnőm, ezek a formaságok nagyon is nagy fontossággal bírnak a klán számára -
szakította félbe Etrius. - Nem akarhatod azzal megsérteni a telyavok ellen induló
bajnokainkat, hogy udvarias bemutatás nélkül küldöd őket útjukra holnap este?
- Talán felelhetnél, nagyúr - kötötte az ebet a karóhoz Malgorzata. - Mikor fogod
kivizsgálni az esetet? Mihaszna hadjáratra indulnunk a telyavok ellen, bármi módon is
ártottak ők neked, ha még Ceoris falain belül sem tudjuk fenntartani a rendet többé?
- Bonisagusra, úrnőm! - Ceorisban senki sem engedte volna meg magának, hogy a
szájára vegye a Nagy Tremere-et, vagy akárcsak hét neve valamelyikét is, pedig ez másutt
gyakori volt a klántársaik között. Bonisagus, a hermetikus rend alapítója már eónok óta
halott volt, az ő nevével jóval biztonságosabban lehetett dobálózni. - Az ügyet akkor
vizsgáljuk ki, amikor a hasonló ügyeket általában. Különös tekintettel arra, hogy minden
második európai varázslót meghívtad a tárgyalásra, és közülük nem mindenki tud repülni.
- Ki tudja, addig micsoda aljasságokat eszel ki még! Ráadásul azt sem sikerült még
kiderítenünk, nagyúr, hogy ki áll a háta mögött! Azt hittem, ennél jobban fog aggasztani
téged, hogy áruló van a sorainkban.
- Esküre kényszerítem tehát - egyezett bele Etrius lemondóan. - Engedetlensége esetén
pedig méltó átok sújtja.
- Vajon az összes beavatotthoz hasonlóan nem tette-e le ő is Tremere nagy esküjét? Ha
az ennek megsértésével járó örök kínok terhét felvállalja, ugyan mit fog adni egy egyszerű
átok fenyegetésére, még ha a saját nagy tudású tanára mondja is rá?
- Feltételezem, úrnőm, hogy már van valami elképzelésed arról, hogyan
akadályozhatnánk meg, hogy ismét bajba keverje magát.
- A várbörtön persze egy lehetőség… - mondta Malgorzata, és az ajka elé helyezte az
ujját, mintha gondolkodnék. - Vagy talán a béklyók, amiket atyám tervezett. Elvégre
egyetlen hónapról van szó csupán.
- Hm. Ahogy magad is rámutattál, ennyi idő alatt nagyon sok minden történhet. Azok
a béklyók pedig szörnyetegek számára szolgálnak.
- Hogyan akadályozhatnánk meg, hogy ismét bajba keverje magát…
- Ha szólhatok, nagyra becsült és bölcs, halhatatlan tanácsos úr és tiszteletre méltó
atyám… - szólalt meg Jervais.
 Etrius komor tekintettel fordult felé.
- Igen?
- Vajon nem az-e a szokás, hogy az első vétség esetén a vádlott próbatételt áll ki,
melyen bizonyíthatja a Ház és Klán iránti elkötelezettségét, egyúttal elkerülve a
tárgyalást?
Torgeir szemében leplezetlen riadalom csillant.
- Így van - válaszolta a tanácsos lassan. - De tekintettel arra, hogy az ifjú Torgeir
mester nem fejezte ki hajlandóságát egy ilyen próbára, miért hozod fel a témát?
- Az jutott eszembe, csatlakozhatna hozzám az árulók elleni hadjáratban, ez kiváló
próbája volna a hűségének. Rendeld őt az én parancsnokságom alá, és egy-kettőre
kiderítem, milyen anyagból van.
Etrius szemöldöke olyan magasra szaladt, hogy könnyen azt lehetett hinni, eltűnik a
hajában.
- Igen. Igen, abban biztos vagyok, Jervais… amellett egy lépéssel közelebb kerülhetnél
a sodalicium felállításához is.
Jervais megkönnyebbüléssel látta, hogy Malgorzata arcára is örömteli kifejezés ül. Ha
Torgeir valóban Jervais parancsnoksága alá kerül, elég egyetlen szó az expedíció
vezetőjétől, és soha nem mossa le magáról az árulás vádját, bármikor a biztos halálba
küldhetik, a klán rabszolgájává tehetik, de legalábbis porig alázhatják. Igen, ez még annál
is kellemesebb gondolat, mint hogy Goratrix vastortúráját kelljen elviselnie egy hónapon
keresztül. Malgorzata azt hitte, Etrius elkeseredetten igyekszik kibúvót találni, de Jervais
tudta, hogy most éppenséggel a tanácsosnak tett nagyobb szívességet.
Elvégre önszántából vállalta, hogy egy kémkedésben bizonyíthatóan bűnös vámpírt
magával visz az expedícióra, és így megkíméli Etriust a nyilván hosszadalmas és nagy
nyilvánosság előtt zajló tárgyalás okozta kellemetlenségektől.
- Nos, Torgeir… A te döntéseden áll, hogy kérelmezed-e a próbatételt. Merthogy
Jervais mester valóban próbatétellé fogja tenni az együtt töltött időt, abban szemernyit sem
kételkedem - Etrius elhúzta a száját. - Ám talán még így is jobban jársz, mintha az úrnő
kezébe kerülnél.
Torgeir tanácstalanul meredt a jelenlévőkre. Néhányszor kinyitotta a száját, mintha
tiltakozni szeretne, de aztán mindig becsukta inkább. Nem kellett különösebben tehetséges
kémnek lennie ahhoz, hogy megértse, mit vár tőle a mestere. Idegesen a köpenyébe törölte
a tenyerét.
- Igenis, mester… nagyra becsült tanácsos úr. Nagy örömömre szolgálna, ha élve ezzel
a lehetőséggel tisztára moshatnám a nevem.
- Úgy legyen! Most menj csomagolni. Ettől a perctől kezdve Jervais mesternek
tartozol engedelmességgel. Nem akarok rosszat hallani rólad. Antal mester, engedd meg,
hogy a szobádba vezesselek. Beszélnem kell veled még az indulás előtt.
 - Kedvesem… - suttogta Malgorzata izgatottan, és a belekarolt a távozni készülő
Jervais-be. - Ugyan miért nem szóltál erről a csodálatos tervről? Ha tudom, meg sem írom
azokat a csacsi leveleket.
- Azt akartam, hogy keresetlennek tűnjön, úrnőm - felelte a férfi mosolyogva.
- De nekem azért szólhattál volna, szívem.
- Nem azt mondtad, hogy szereted, ha megleplek? És most az előbb igazán
meglepettnek tűntél.
- Valóban? - kérdezte Malgorzata, és felnevetett. - Annál jobb. Hadd higgye csak a vén
szamár, hogy nincs mitől tartania. Talán még azt is bebeszéli magának, hogy átálltál az ő
oldalára. De figyelj csak ide, én már ki is gondoltam, hogyan húzhatunk hasznot ebből a
Torgeirból. Elsőre talán kissé bonyolultnak fog tűnni, de majd meglátod, micsoda remek
terv.
Jervais legszívesebben befogta volna a fülét, de végig kellett hallgatnia, mit kíván tőle
az atyja. Elvégre ki kellett gondolnia, micsoda tragikus körülményekre hivatkozhat majd,
amikor nem sikerül teljesítenie a feladatot.
 Nyolcadik fejezet



Egy…
Ez ő maga, természetesen. Egy pár szál zöld selymet választott, amit még az indulás
előtt szerzett Ceoris valamelyik raktárából. Lágy és fényűző anyag, de ez csak a külső
látszat, mert egyúttal roppant ellenálló, akár nyílvesszőket is meg tudna állítani. Addig
csomózta és tekerte a szálakat, míg ki nem adták az ő varázslói pecsétje formáját, aztán
három éjszakára kitette a szabad ég alá, hogy ráessen a Skorpió fénye - ő is ebben a
jegyben született. Azután kibontotta a csomókat, és végighúzta egy kilyukasztott közepű
mágnesvason, miközben a megfelelő szöveget kántálta.

* * *

Kettő…
Antal. Jervais nem sokat tudott Antal mesterről, annyira pedig semmiképpen sem
voltak közeli viszonyban, hogy elkérhesse tőle a vére pár cseppjét vagy a pecsétjét. De ha
Antal kifejezéstelen, komor szemeire gondolt, Jervais szinte maga előtt látta a véráztatta
harcmezőket, ezért aztán egy szál zsákvarró cérnát választott a magyar szálához. Először
egy halott gyermek hamvaiba mártotta, akit Szászországon áthaladva ásott ki az egyik
temetőben, azután kénfelhőn húzta át, míg a varázslat szavait mormogta.

* * *

Három…
Torgeir. Ebben az esetben legalább annyival könnyebb volt a helyzete, hogy minden
szempontból magasabb rangú volt a fiúnál, ráadásul egyedül ő volt illetékes a próba
feltételeit meghatározni. Ezért aztán Torgeir kénytelen volt adni a véréből, épp annyit,
amennyi az ő szálának megfestéséhez kell. Amikor Culusban jártak, Fidus felverte egy
ruhafestő családját, kapott tőle néhány szál festetlen gyapjút és egy kevés erős lúgot,
amivel ki lehet fehéríteni. (Fidus később elmondta a mesterének, milyen szavakkal
egyezett bele a férfi az éjszaki üzletbe: “Ha választanom kell az ördög pénze és a haragja
közt, mindenképpen az előbbit választom.”) Jervais-nek az atyja szavai és a saját első
benyomása jutott eszébe, úgyhogy a gyapjúszállal gúzsba kötött egy patkányt, és
megvárta, míg a pórul járt állat éhen hal. Akkor lefejtette róla a fonalat, és elvégezte
fölötte ugyanazt a rituálét, mint a másik két esetben.

* * *

Négy…
- Természetesen készséggel állok a tanácsos nagyúr rendelkezésére - mondta Karolus
régens, és letette a pergament, veszedelmesen közel a parázstartóhoz. - Jelen pillanatban
azonban senkit sem tudok nélkülözni.
- Ezt sajnálattal hallom - mondta Jervais tettetett együttérzéssel. - Sokakat elragadtak a
szörnyetegek?
- Nem, nem igazán, Jervais mester - válaszolta a régens kelletlenül. - Inkább arról van
szó, hogy a Ház és Klán számára felbecsülhetetlen jelentőségű kísérleteim fontos
szakaszába értem.
- Magam is így hallottam.
- Így hallottad? - kérdezte Karolus egyszerre sokkal határozottabban. - Vajon kitől?
- Testvéredtől, a szatmárnémeti rendház régensétől.
- Ő nem a testvérem! - csattant fel Karolus, és ismét a kezébe vette a pergament.
- Valóban? - érdeklődött Jervais meglepetten. - Ő úgy mondta, hogy együtt
tanonckodtatok. Amellett mindannyiunkat testvérré tesz a közös vér…
- Persze, persze. Csak azt akartam mondani, hogy velem soha nem bánt úgy, ahogy
testvérhez illik. De abban biztos vagyok, hogy összehordott rólam mindenfélét.
- Nem, nem igazán.
- Ugyan, jól ismerem én őt! Mit mondott?
- Érdektelen dolgokat. Emiatt nem kell aggódnod.
Mennél inkább vonakodott Jervais, Karolus annál izgatottabban faggatta.
- Mondd csak el bátran, miket hordott össze a kísérletről. Ugyan már, Jervais mester,
átlátok rajtad. Mondott valamit, nem igaz?
- Igazság szerint… - kezdte Jervais, és megsimogatta a szakállát. - Megpróbált
meggyőzni arról, hogy közvetítsem az aggodalmait Ceoris felé. A legsúlyosabb vád, amit
felhozott, az volt, hogy negyvenévnyi kísérletezés után sem tudsz felmutatni semmiféle
eredményt, ami akár a háborúban, akár azon túl hasznára válna a klánnak. - Igaz, a
szatmárnémeti régens csak azért ment ilyen messze, mert Jervais nógatta egy kicsit az
első, tétova gyanúsítgatások után, de Karolusnak ezt aztán végképp nem kell tudnia.
- Még hogy nincs hasznára a klánnak! - hörögte Karolus. Arcából még az a kevés vér
is kiszaladt, az ajkai ellenben teljesen elvörösödtek a haragtól. Felkapott egyet a fali
állványon sorakozó ezüstcsengettyűk közül, és megrázta. - Nincs hasznára a klánnak!
Kizárólag az én kísérleteimnek köszönhető, hogy itt és Szatmárnémetiben még mindig a
tremere-ek az urak, és ezt ő is nagyon jól tudja!
Egy törökös arcú káinita lépett be, aki erőteljes alkata ellenére is az odaadó írnokokra
jellemző enyhe görnyedtséggel tartotta magát.
- Igen, mester?
- Jervais mester, ez itt Bagatur Kazarin. A rendelkezésedre áll a livóniai árulók elleni
harcban!
Bagatur lehajtotta a fejét, talán nem is annyira beleegyezése jeleként, mint hogy
eltakarja döbbenetét.
- Ugyan, Karolus mester! - tiltakozott Jervais. - Nem szeretném, ha emberhiánnyal
kellene küzdened egy ilyen nehéz időben. Bizonyára találok más rendházakat, ahol…
- Mit érek azzal, ha a tanoncok itt téblábolnak, de te visszatérvén Ceorisba semmivel
sem tudod cáfolni a testvérem aljas vádjait? - kiáltott fel Karolus. - Nem, ragaszkodom
hozzá, hogy vidd őt magaddal, és akkor majd saját szemeddel is megtapasztalod a
munkám hasznát. Bagatur dicséretes szorgalmú tanítvány, már elérte a negyedik kört is,
remélem, ez elegendő lesz a céljaidra. Abban biztos vagyok, hogy nem okoz csalódást! Ez
majd pontot tesz ennek az ostoba történetnek a végére! Ha pedig így lesz, boldogan
vállalom a nehézséget, amit Bagatur hiánya fog okozni.
- Ha ragaszkodsz hozzá, köszönettel elfogadom, régens mester - felelte Jervais halvány
mosollyal. Amikor megfordult, meglátott egy nagy, pergamenre festett térképet, amit apró
szögekkel rögzítettek a falra. - Ez egy ley-térkép?
Karolus bólintott és odalépett mellé.
- Igen, háromszáz mérföldnyi területen minden irányban. A kör azt jelzi, meddig
jutottunk el személyesen. Azon kívül fürkésztünk.
Jervais ujjával egy kék házikóra bökött, ami mellett csinos betűkkel egy név állt.
- Ezek pedig a rendházak?
- Természetesen.
Jervais kikapta a megbízólevelét Karolus kezéből, és rámeredt. Az útnak ezen a
szakaszán hat rendházat említett. Amikor ismét a térképre pillantott, meggyőződhetett
róla, hogy valóban hét kis kék házikót tüntet fel.
Hat név. Hét házikó. Etrius kihagyott egyet. Pedig a feledékenység egyáltalán nem
jellemző rá.
Jervais finom vászonfonalat választott Bagatur szálához. Néhány beszélgetés alatt a
legfontosabbakat megtudta róla: a tanítvány kazár zsidó családból származott (Hermann
bizonyára elragadtatással hallaná), ő volt a rendház vezető iratmásolója, ha imádkozni
akart, Avicenna szentélyébe járt, és elkötelezett híve volt mestere alkímiai elméleteinek.
Ez a legutóbbi elég erős érzelemnek tűnt ahhoz, hogy biztosítsa a kapcsolatot a szállal.
Ezért miután Bagatur vérének néhány cseppjét a szálra hintette, Jervais először porba,
azután füstbe, majd vízbe, és végül (egy nagyon gyors mozdulattal) lángba merítette.
Végül elszavalta fölötte a Séma első versszakát, mert héberül csak ennyit tudott azon a
néhány szón kívül, ami ahhoz kellett, hogy megértse a Széfer Jezirah latin fordítását, amit
Ceorisban őriztek.

* * *

Öt…
- Nos igen, egyértelműnek tűnik, hogy az ügy nagy fontossággal bír a nagyra becsült
tanácsos számára - mondta László régens, mialatt még egyszer végigfutott a levél sorain. -
És távol álljon tőlem, hogy megkérdőjelezzem Ceoris bölcs ítéletét, amit a telyavok fejére
mondott. De nyilván magad is észrevetted már, hogy épp mi, magyarországi tremere-ek
vagyunk azok, akik rendszeresen erősítésre szorulnak északról… nemhogy még mi
küldenénk oda az embereinket. Talán több szerencsével jársz majd Sziléziában és
Lengyelországban.
- Valóban úgy véled? - kérdezte Jervais jámboran.
- Nos… - László szája széle felfelé görbült. - Talán mégsem.
- Nem olvastad végig a levelet.
- Kellett volna? Azt hiszem, egyértelművé tettem az álláspontomat. - László vagy
nagyon öreg, vagy nagyon jó kapcsolatokkal rendelkezik. Talán mindkettő. Az egész
csapatból talán csak Antal felé mutatott némi tiszteletet, hiába volt Jervais az expedíció
vezetője, neki csak a kötelező udvariasság jutott.
- Nézd meg a listát! - mondta Jervais.
László megtette, aztán meglepett arcot vágott.
- Nem vagyunk a listán.
- Pontosan, régens mester.
- Akkor miért jöttél ide?
- Épp azért, mert nem vagytok rajta.
Beletelt egy percbe, míg László megértette a helyzetet. - Ah!
- Talán némi fényt vet az ügyre, ha elmondom, hogy én vagyok Malgorzata legidősebb
gyermeke.
- Igen, így már érthető. És téged küld Etrius a telyavok ellen, igaz?
- Pontosan. Ám magad is láthatod, micsoda csapat élén.
- Igaz. Vajon arra számít, hogy azonnal meghaltok, vagy csak azután kell
odavesznetek, hogy már eléggé legyengítettétek a telyavokat ahhoz, hogy a második
roham sikerrel járjon?
 Ez a második lehetőség Jervais-nek eddig eszébe sem jutott, pedig teljesen ésszerűnek
tűnt.
- Nem tudom.
- Felteszem, egyáltalán nem szolgálna a nagyúr megelégedésére, ha esetleg diadallal
térnél vissza a küldetésből.
- Azt hiszem, ezt biztonsággal feltételezhetjük, László mester.
A régens szája pengevékony mosolyra húzódott.
- Ebben az esetben melléd adom legfiatalabb tanítványomat, Miklóst. Bár még csak az
ötödik körnél tart, és bevallom, nem a művészet iránti fogékonysága, sokkal inkább harci
tudása és taktikai érzéke miatt vettem magam mellé…
- Az ötödik kör tökéletesen megfelel, régens mester, és jó taktikusokra is szükségem
lesz - vágott a szavába Jervais mély meghajlással.
Amikor találkozott Miklóssal, azonnal látta rajta a tudóshoz méltó köpeny ellenére,
hogy talán csak egy szerencsésebb felmenője hiányzik a lovagsághoz. Ezért aztán egy
vastag kenderszálat választott ki a számára. Megkérte Hermannt, hogy a kardjával vágja a
megfelelő méretre. A szász biztosan csodálkozott, miért kell hangos csatakiáltással
lekaszabolnia a szerencsétlen növényt, de becsületére legyen mondva, egy szó nélkül
teljesítette a kérést. Jervais figyelmét az sem kerülte el, hogy Miklós büszkén viseli
megsárgult agyarakból fűzött nyakláncát, úgyhogy előkereste a ládája alján lapuló
tzimisce koponyák egyikét. Elnevezte Rusztovicsnak, és a kenderszálat körbetekerve a
szemfogain, egy erőteljes mozdulattal kitépte őket.

* * *

Hat…
- Megtisztelő, hogy a nagyúr kitüntet a bizalmával, és rendes esetben egy percig sem
késlekednék teljesíteni a kérését - mondta Albizellus régens. - De ez már a negyedik
alkalom egyetlen évtizeden belül, hogy arra kér, adjuk át egy emberünket. Ideje, hogy
valaki más is segítsen. A tanítványokat nem lehet csak úgy szüretelni minden tavasszal.
- Hidd el, Albizellus mester - felelte Jervais -, ha valaki, hát én tudom, micsoda
energia kinevelni egy mágust. Megértem a helyzetedet.
Albizellus ugyancsak meglepődött az együtt érző nyilatkozaton, sőt kissé mintha
csalódott volna. Jervais megértette, hogy a régens szívesen adott volna mellé egy
tanítványt - talán mindig gondoskodott bőséges utánpótlásról -, de előtte ki akarta
hangsúlyozni, mekkora áldozat ez a részéről. Igyekezett nem elmosolyodni.
- Valóban… valóban ennyire súlyos a helyzet? - botladozott vissza a beszélgetés
ösvényére a régens.
 Jervais érezte, hogy nyert ügye van, de semmi kifogása sem volt a kötelező
tiszteletkörök ellen. Komor kifejezést erőltetett az arcára.
- Albizellus mester, a nagyúr úgy véli, a telyavok nagyon komoly fenyegetést
jelentenek ránk. Nem elég, hogy megtagadják az engedelmességet, de talán még át is
álltak az ellenségeink oldalára. Nem kizárt, hogy szövetségre léptek a szörnyetegekkel, de
legalábbis erre készülnek. Most kell lépnünk, különben túl késő lesz.
- Értem. Nos, azt hiszem, ha valóban ennyire nagy szükség van a támogatásunkra,
akkor még most az egyszer tudok segíteni.
- Ceoris hálás neked, Albizellus mester, a rendíthetetlenségedért.
- Ugyan, Jervais mester! Zabor!
Jervais döbbenetére a könyvtár egyik asztala mögül egy fej bukkant elő. A kócos,
barna üstök egy fiatal fiúhoz tartozott, aki a bal kezében jobb időket látott felmosórongyot
tartott.
- Zabor! - folytatta Albizellus anélkül, hogy meghajlásra vagy válaszra várt volna. -
Livóniába mégy!
- Igenis - felelte a tanítvány kifejezéstelen hangon.
- Bocsáss meg, régens mester - szólt közbe Jervais de lehet, hogy félreérthetően
fogalmaztam. Legalább negyedik körös tanítványokra van szükségem a rituálék
végrehajtásához.
- Zabor már elérte a negyedik kört - felelte Albizellus mosolyogva.
És ezzel együtt a padlót mossa… nem valami jó jel.
- Nincs ellenedre az út, igaz? - fordult Jervais a fiú felé.
- Nincs, mester. Megtiszteltetés, hogy részt vehetek egy ilyen fontos küldetésben -
azzal a kezében tartott felmosórongyra pillantott.
- Zabor nem a legszorgalmasabb diák - jegyezte meg Albizellus kedvesen -, de én
biztos vagyok benne, hogy a te tapasztalatoddal nem lesz nehéz megregulázni. Talán épp
ez, amire szüksége van.
Albizellus még az indulás előtt azt is elmondta, hogy Zabor különösen tehetséges
mások varázslatainak lebontásában. Ezért Jervais az ő számára csalánszövetből kihúzott
szálat választott - a szlávok ezzel az anyaggal remélték távol tartani a démonokat, a
sárkányokat és a villámokat. Miután meghintette Zabor vérével, zöld vitriol oldatába
mártotta, végül körbetekerte egy vékony gyapjúszállal (hiszen csak az kellene, hogy Zabor
pusztító ereje közvetlenül érintkezzen a többiek szálával), és elmondta fölötte a szokásos
varázsigéket.

* * *

 Hét…
- Természetesen eszem ágában sincs megkérdőjelezni a tanácsos nagyúr döntését -
kezdte Walenty régens sokatmondó fintorral az arcán -, de valóban úgy indított utadra
Ceorisból, hogy egy tremere hiányzott a sodaliciumból. Ennek semmi értelme.
Jervais leerőszakolta a torkán a híg embervért, amit a Walentytól kapott kupából
kortyolt, és csak azután válaszolt.
- Valóban nem így történt. A csapatot javarészt az útközben meglátogatott
rendházakból szedtem össze, azon régensek segítségével, akiknek a nevét ott látod.
- Vagy úgy! De bocsáss meg, ha még mindig nem értem teljesen. Amennyire én
tudom, bő egy százada már, hogy a telyavok úgy tesznek, ahogy kedvük tartja. Nem
hinném, hogy a körülmények jelentősen megváltoztak volna. Akkor pedig mire a sietség?
És ha mégis ennyire sürgős az ügy, hogy lehet, hogy rendházról rendházra kell járnod,
mondhatni kalappal a kézben, abban bízva, hogy jótét lelkek segítenek kiállítani a
sereged?
- A tanácsos útjai kifürkészhetetlenek - felelte Jervais, akinek a beszélgetés eddigi
menete minden kedvét elvette attól, hogy elmondja a régensnek, pontosan hogyan
változtak meg a körülmények.
A dolgozószoba ajtaján valaki halkan kopogtatott. Walenty érezhető bosszúsággal szólt
ki.
- Igen? Mi van?
Sötét szemű, szerényen fátyol mögé rejtőző nő lépett be, és mély bókkal köszönt.
Jervais-nek egyszerre jobb kedve kerekedett. Talán a kupa csak arra az időre szolgált, míg
előkerül az alkalmasabb frissítő. A régens azonban intett a nőnek, hogy álljon föl.
- Igen, Olena?
- Attól tartok, Pável jókora felfordulást csinált, mester.
A férfi szemei tágra nyíltak.
- Mekkora felfordulást?
- Nos… azt hiszem, jobb, ha a saját szemeddel látod, mester…
- Azt hittem, te felügyeled a munkát! - csattant föl a régens. - Jaj, bocsáss meg, Jervais
mester! Egy pillanat, és itt vagyok. Legalábbis remélem. - Azzal fölállt és kiviharzott,
hogy a köpenye csak úgy lebegett utána.
Olena odasietett Jervais-hez.
- Tudom, hogy ez szokatlan eljárás - kezdte félig suttogva -, de máshogy nem
juthattam volna a közeledbe. A régens gondoskodott róla, hogy egész éjszakára legyen
feladatom.
- Hogy a közelembe juss? - kérdezte Jervais értetlenül.
- Befejeztem a köröket - vágott a szavába a nő. - Hamarabb, mint bármely másik
tanítványa. Azóta már több mint húsz év eltelt, de mindig azt mondja, sehol nincs hely új
régensnek. Ez hazugság, ugye?
- Én… - Jervais nem tudta, mit feleljen. - Azt hiszem, valószínűtlen, hogy sem
Sziléziában, sem Lengyelországban nincs szükség egy új régensre, de nem segíthetek a
saját régenseddel szemben.
- Dehogyisnem, Jervais mester! Te Ceorist képviseled, a klán nevében vezeted ezt a
küldetést, nincs igazam? Muszáj, hogy egy kívülállónak is bizonyíthassam, mit tudok. Ha
nem segítesz, itt ragadok, és addig bábáskodom az újoncok fölött, míg a szörnyetegek
végre el nem hamvasztják… - Ahogy a fogát csikorgatta, abból Jervais arra következtetett,
hogy a nő ezt is szívesen megszervezné, csakúgy, mint Pável balesetét. - Csak egy esély,
ennyi, amit kérek. Kérlek! - Aggódva hátrapillantott, aztán visszasietett az ajtó mellé. -
Kérlek!
Amikor Walenty pár pillanattal később belépett, Jervais odabökte neki:
- Látom, te nem osztod azon rendtársaink véleményét, akik úgy vélik, a szebbik nem
alkalmatlan a művészet elsajátítására.
- Kezdem úgy érezni, hogy nekik van igazuk - horkantott a régens. - Hidd el, Jervais
mester, a vér éle eltompul a nőben. Sem a szorgalom, sem a kemény munka terén nem
nyújtanak kielégítő teljesítményt, kivéve természetesen a bölcs és halhatatlan angliai
tanácsos úrnőt.
- És az én atyámat.
Walenty álla leesett, de gyorsan összeszedte magát.
- Hogyne, hogyne, ő egy másik jellemző kivétel.
- Ebben az esetben talán mindkettőnknek hasznára válna, ha elvinném ezt a tanítványt
itt. Elvégre ily módon te fölvehetnél egy újabb férfit, nekem pedig már csak egyetlen
káinitára van szükségem a teljes sodalicium létrehozásához. Elérte már a negyedik kört?
- Nos, igen… - Jervais szinte hallotta, ahogy a régens gondolatai körbe-körbe
zakatolnak, mint a vízimalom fogaskerekei, de hiába, nem jött rá, hogyan szívhatná vissza
az előbbi kijelentését anélkül, hogy bolondot csinálna magából. Jervais nem is akart neki
időt hagyni, hogy kifundáljon valamit.
- Kitűnő! Ebben az esetben nyugodtan folytathatom az utam a pogány észak felé. A
méltóságos tanácsos nagyúr nagyon elégedett lesz.
Olena számára Jervais hosszú fésűsfonalat választott, mely tapintásra sima volt ugyan,
de jó szorosa összecsavarták. Először borostyán oldatába mártotta - ez a türelem, a kitartás
és a becsvágy jelképe majd körbetekerte egy higannyal töltött ezüstfiolán, épp hétszer,
annyiszor, ahány kört a nő teljesített. Egy éjszakára és egy napra hagyta így, majd
elvégezte a befejező rituálét.

* * *

Emlékezett még azokra az időkre, amikor kisfiúként nem tudta, mi a férfiaknak és mi a
nőknek való munka. Dada, akit soha más néven nem ismert, pedig olykor az ő párnaszerű
melleiből szívta magába az életet, épp a kishúga haját fonta, Jervais pedig szeretett volna
ebben is részt venni. Amikor Dada megpróbálta a szabad kezével elhessegetni, csak annyit
ért el vele, hogy a kis Jervais dühében sikoltozni kezdett, úgyhogy végül beleegyezett,
hogy megmutatja neki, hogyan kell csinálni. Jervais most, annyi év múltán is Dada kezeit
idézte maga elé, bár kételkedett benne, hogy a nő valaha is összefont volna háromnál több
szálat, neki pedig héttel kellett boldogulnia.
Amikor a fonat elkészült, és lehúzta a pálcáról, amelyre a másik felét kötötte,
nekifogott a két végét összekötő csomónak.

“Egyet megcsomózva Tremere nevében nekifogok a varázslatnak.
Kettőt megcsomózva Tremere vérében összefogom mindünket.
Hármat megcsomózva Tremere akaratával összefogom mindünket.
Négyet megcsomózva Tremere erejében összefogom mindünket.
Ötöt megcsomózva Tremere testvériségében összefogom mindünket.
Hatot megcsomózva Tremere végzetében összefogom mindünket.
Hetet megcsomózva Tremere nevében megpecsételem a varázslatot.
Bár másnak születtünk és más rokkán fontak meg, művészetünket egyként szőjük.
A mi körünk erős, ahol az övék gyenge.
A mi körünk szorgoskodik, amikor az övék lanyha.
A mi körünk egységes, míg az övék megosztott.
A mi körünk győzedelmeskedik, ha az övék elbukik.
Igen, ámen, úgy legyen.
Egy ház, egy klán, egy vér.”

Az én vérem.
Amikor a varázslattal végzett, fölvette a hét szálból font kört, amit a hetedik, az utolsó
csomó tartott egyben, és belemártotta a sötétvörös folyadékba, ami egy kis edényben
pihent.
Egyszerű, ősi mágia volt ez, de az egyszerű és ősi dolgok olykor megdöbbentő
hatalommal bírnak, Jervais pedig úgy vélte, nem szégyen mások által rég elfeledett
eszközökhöz nyúlni, ha ezzel biztosíthatja, hogy az újonnan alakult sodalicium akár csak
egyetlen éjszakával tovább fennmaradjon.
 Pontosabban egyetlen éjszakával tovább, mint az ellenség. Elvégre a küldetés ezen állt
vagy bukott, és bár Jervais a varázslat során nagy szavakat használt, valójában egyáltalán
nem volt olyan biztos a sikerben.
 Kilencedik fejezet



Deverrának nem volt szokása, hogy túl sokáig álldogáljon a dombon, ahol a szent tűz
lobogott és a szent zaltys-kígyó rejtőzött. Bár a feladat kétségtelenül fontos, sokkal jobban
illik egy halandó papnőhöz, akinek a lángok a melegséget, az otthont és az ételt jelentik,
nem a halhatatlanság hirtelen végét. A füst azonban, amit a tűzbe szórt növények
árasztottak, elnyomott minden más szagot, jót is, rosszat is. Deverra most csak a feladatára
akart összpontosítani. Szeme az eget pásztázta, újra meg újra, balról jobbra, fentről lefelé,
mintha csak pergamenre kapart szöveget olvasna. Mikor végzett, azonnal kezdte elölről.
- Ha ennyire várod - morogta alig pár lépésre tőle Karakh -, miért nem hívod ide?
Miért nem mondod neki, hogy repüljön el a másik irányba? Az én népem is hisz a
madarak üzeneteiben, de ha módunk van rá, azért igyekszünk megcsinálni a saját
szerencsénket.
A nő szembefordult vele. Szeretett volna rámosolyogni, mert örömmel látta ismét a
káinita sápadtság ellenére is agyagsárga arcot, amin a szél mély barázdákat vágott, a széles
és lapos, de gömbölyű kis pontban végződő orrot, a sötét, vékony szemeket, amik máskor
ridegek és könyörtelenek is tudtak lenni, mint a hóvihar, de most csak lágyság és
kíváncsiság sugárzott belőlük. Deverra szeretett volna elmosolyodni, de nem tudott.
- Nem lehet, Karakh.
- Nem lehet - horkantott a férfi, és követte a papnő tekintetét. - De éjszakáról éjszakára
itt állsz majd, remélve, hogy azt a jelet kapod, amit vársz.
- Nem vagyok hajlandó hazudni saját magamnak, de a reményért mindenre képes
vagyok. A madár kelet felé repült, egyenesen a napkelte lángjai irányába, alig három
éjszakával ezelőtt, és végig keservesen rikoltozott. Még három napja van, hogy
visszarepüljön a hűs éjszakába, és eltörölje a jelet. Ha megjelenik, én látni fogom.
- Az ómen ugyanaz, ha látod, ha nem.
- Ugyan mi haszna a sámánnak, ha még az sem számít, mit lát és mit nem?
- Én sámánom - mondta Karakh, és megfogta a papnő karját. - A törzs nevében hálás
vagyok neked az odaadásodért, és nem próbállak meggyőzni arról, hogy ne várd azt a
madarat. De ez már a harmadik éjszaka, amit itt töltesz egyetlen korty nélkül. Innod kell!
- Megtisztulás - bökte ki Deverra.
- Innod kell! - vágott vissza a kán. - Hároméjjelnyi megtisztulás már épp elég.
- Akkor hozasd ide, hogy ne kelljen félbeszakítanom az őrködést.
Karakh szemmel láthatóan nem örült, de bólintott.
- Ahogy kívánod.
 A szél fölkapta és lágyan meglengette Deverra haját. Mióta megőszült, a szálai olyan
vékonyak voltak, mint a len rostjai. A szél és a kóbor szellemek kedvükre játszhattak vele.
- Nem ez volt az első ómen - bosszankodott Karakh.
- Nem, de ez volt a legrosszabb.
- Hát tényleg ennyire rosszak? Alexander támadása előtt is láttál baljós előjeleket.
Ezek most olyanok vagy gyengébbek? Netán erősebbek? - tette hozzá végül vonakodva.
- Nagyon rosszak… És egyben nagyon különösek is. Hosszú ideje nem láttam ilyen
jeleket.
- Mióta? - faggatózott tovább Karakh. A papnő elgondolkodott, vajon okos volna-e
most a titokzatos orákulum szerepében tetszelegve megtagadnia a választ, de aztán
határozottan megrázta a fejét.
- A találkozásunk előtt történt legutóbb. Az egy különös és sorsfordító este volt, ezt
nem tagadhatod.
- Emlékszem én is jól. Először azt hittem, csotgor vagy…
- Betegségszellem?
- Mi másra gondolhattam volna? Fehér voltál, vékony és törékeny. Egyszerűen csak
csúnya. - Még jó, hogy Deverra ilyen régóta ismerte a kánt, mert így tudta, érdemes
kivárnia a mondat végét, mielőtt megsértődik. - De aztán nagyon hamar megváltoztattad a
véleményem.
A nő nem a szavakra válaszolt, hanem a jelentésükre.
- Akkor még több eszköz állt a rendelkezésemre. Ám most…
- Most mi uralkodunk ezen a népen. Együtt. - A kan megfogta Deverra kezét, és
megszorította. A nő érezte, hogy sokat tűrt teste tiltakozik, gyenge húsából apró darabok
foszlottak ki. - Ketten együtt. Ebben van az erőnk. Ne hidd, hogy elfelejtettem!
- Karakh - felelte Deverra -, ez fáj!
A férfi lazított a fogásán, de folytatta a gondolatot.
- Arról a varázslatról sem feledkeztem meg, amit olykorolykor alkalmaztál. Amikor
annak a fának a tövében aludtam, amibe te rejtőztél, összekapcsoltad a szellemünket és a
testünket. Akkor néhány órára olyanok voltunk, mint halandó férfi és nő…
Deverra meghallotta azt is, amit a kán nem mondott ki: “nemcsak éltünk, de éltünk és
fiatalok voltunk”. Az, hogy a férfi nem nézett rá, csak még egyértelműbbé tette, mire
gondol. A fájdalma megindította a papnőt, szerette volna megvigasztalni Karakhot és
hagyni, hogy Karakh is megvigasztalja őt. De még mielőtt beleélte volna magát, eszébe
jutott a kín, ami a néhány órát követi, amíg alámerülhetnek a boldog hazugságba. Hiszen
előbb-utóbb muszáj fölébredniük, és akkor ismét vissza kell térnie a megingathatatlan,
ősöreg papkirálynő szerepébe.
- Kánom, megtisztelsz. Ám attól tartok, mostanában túlságosan erőtlen vagyok ahhoz,
hogy olyan varázslatokat mondjak… amik senkinek sem válnak a hasznára.
A férfi bólintott.
- Idehozatom a kelyhet. De akkor is pihenned kell. Nem hagyhatom, hogy a
boszorkányom erőtlen legyen.
- Miattam ne aggódj, kánom. Majd lemegyek és eszem. Rég elmúlt már az óra, amikor
a madarak még szárnyra kapnak.
Karakh szeretett volna még mondani valamit, ám Deverra kurtán meghajtotta a fejét,
és elsurrant mellette. A kán csak nézte, ahogy a tábor felé lépked. Amint elhaladt az egyik
ger mellett, egy bozontos alak osont ki az ajtón, és csatlakozott hozz. A lábain járt, de
olykor hosszú karmokban végződő karjaira kellett támaszkodnia, hogy el ne essen. A
rongyokkal fedett, bundás testben Karakh még mindig ki tudta venni a valaha volt büszke
nő, a dicső harcos és méltó klántársa körvonalait. A félember nyávogásszerű hangot adott
ki, és odadörgölőzött Deverrához, aki válaszul egyik aszott kezét kinyújtva megsimogatta
Vilhelmina fejét. A szépséges sámán és az északi valkűr. Őket legalább még mindig
simogatta a Hold fénye. Sokan nem voltak olyan szerencsések, mint ők.
- Az istenek… - kezdte Karakh, és egyszerre gondolt az összes istenségre, akit a saját
katonái, Deverra rendtársai és a balti parasztok tiszteltek. Valójában csak egy bizonyos
istenre gondolt, de őt nem akarta felzavarni a neve említésével. - Az istenek nagy árat
követelnek az ajándékaikért. Nem csak a ránk eső árat kell kifizetnünk, de egymásét is.
Vajon eljön-e valaha is az éjszaka, amikor teljesen letörlesztjük az adósságunkat? És vajon
mi marad belőlünk addigra?
Eh. Az efféle érzelgős töprengés nem jellemző rá. Mégis egyre gyakrabban tört rá ez a
hangulat, és ez legalább annyira aggasztotta, mint a jelek, amikről Deverra beszámolt.
Legújabban már a halandók vére és a kumisz sem tudta jobb kedvre deríteni. Hirtelen
meghallotta egy holló károgását, és mintha megütötték volna, egyetlen ugrással a
dombtetőn termett. A madár egyenesen kelet felé szállt.
 Tizedik fejezet



Tobiasz szórakozottan megpaskolta a fiatal rab nyakát, aki leplezetlen gyűlölettel
meredt Jervais-re. A fiú megértette a jelzést, és ismét lehajtotta a fejét.
- Ezek a baltiak még mindig nem értik, mi folyik itt - jegyezte meg Tobiasz vidáman -
Akár pszkoviak, akár magyarok, nem fogják fel, hogy már így is épp elég kevesen vannak.
Persze ezt nem is én fogom elmagyarázni nekik. Nos? Mi a véleménye?
- Milyen nyelven beszélnek? - kérdezte Jervais.
- Lássuk csak. A sziléziait biztosan nem. Van itt pár észt, lív, lett, de akad kur és
szemgall is…
- Sziléziai nem is kell. De az egyik beszéljen szamogécül vagy valami hasonló
nyelven. Ami a többieket illeti… a legjobb, ha senkivel sem társalognak.
- Ezek szerint északkeletnek folytatják az utat. Ebben az esetben talán észtekkel járnak
a legjobban. Az ő nyelvük hasonlít a finnekére. Esetleg hozzájuk csaphatok még néhány
baltit, persze előbb kivágom a nyelvüket. De különben nem kell aggódnia, ezek mind
kölcsönösen gyűlölik egymást.
- És a szamogécek?
- Azok vad és erős harcosok. Sajnos most nincs egy sem. A szemgall talán ismeri a
nyelvüket egy kissé. Sőt, most hogy szóba került, emlékszem, hogy a kur megpróbált vele
beszélni, vagy szamogécül, vagy a felföldiek nyelvén.
Jervais bólintott.
- Úgy hát legyen a kur. És kell még egy tucat másik. Hogy milyen nemzetiségűek, nem
érdekel, de egészségesek legyenek.
- Egy tucat! Öröm önnel üzletet kötni, mein Herr. Nyelvük legyen-e? - kérdezte
Tobiasz széles vigyorral.
- Legyen. Máskülönben nem sok minden marad, amivel fenyegethetjük őket.
- Helyes meglátás - Tobiasz habozott egy pillanatig, de aztán folytatta. - Ugye nem
ismerős errefelé, mein Herr?
- Egyáltalán nem. Bizonyára látszik rajtam.
- Ebben az esetben engedje meg, hogy felhívjam a figyelmét egy kis helyi
nevezetességre. - A rabszolga-kereskedő Jervais felé nyújtotta a kezét. - Azt hiszem,
felette szórakoztatónak fogja találni.

* * *

Jervais meztelen lábát a forrás vizébe mártotta. Bár a pára vastag felhőben ült a víz
színén, meglepte, micsoda melegség öleli egyszerre körbe az ujjait. Lassan teljesen a vízbe
ereszkedett. A szaga kissé fura volt, tapintásra meg mintha síkos lett volna, összességében
mégis jól érezte magát.
- A halandók szórakozásból járnak ide? - suttogta oda Tobiasznak.
- Nem szórakozásból - javította ki a rabszolga-kereskedő kedélyesen. -
Boszorkányságért.
- Értem.
- Az emberek, az elégedetlen parasztok különösen, de olykor még a csodzsniki vár
katonái is, összegyűlnek itt minden újholdkor, hogy segítséget kérjenek a vodjanok-tól. Ha
nem hinnék el azonnal, hogy szellem vagy, csak mondd nekik, hogy hallgassák meg,
dobog-e a szíved. Az majd meggyőzi őket.
Jervais már szinte azzal is tökéletesen meg volt elégedve, hogy meztelen magányban
üldögélhet a kellemesen meleg vízben és a csillagokkal pettyezett eget bámulhatja (ha
nagyon akarta, még Tobiasz jelenlétéről is meg tudott feledkezni). A környező bokrok
azonban zörögni kezdtek, és három, félősen összebújt fiatal lány körvonalai bontakoztak
ki a sötétben. Kezükben egy ajándéknak szánt cipót szorongattak.
Jervais szinte semmit nem értett abból, amit kértek tőle, de buzgón bólogatott, és
minden kérdésre azt felelte: “igen, igen, hogyne”. Neveket vélt kihallani a lányok
beszédéből, szeretőkét, leendő szeretőkét, vetélytársakét, szülőkét talán. Tobiasz többször
felelgetett a lányoknak. Nem volt egyértelmű, hogy az ő parancsára kezdtek-e el vetkőzni,
vagy egyszerűen tudták, hogy ez az ára a kívánságaiknak, mindenesetre pár perccel
később a fejkendőjükön kívül már semmi sem volt rajtuk. Jervais az ölébe vonta
egyiküket. A lány eltakarta magát a karjaival, de különben nem állt ellen. A tremere
simogatta egy kis ideig, gyönyörködött libabőrös teste sima tapintásában, de valami mégis
zavarta a helyzetben. Nem is annyira a halandó félelme (ahhoz már volt alkalma
hozzászokni, hiszen a rendház éléstárában élők vagy rettegtek a csóktól, vagy visszataszító
módon sóvárogtak utána), talán inkább a komolyság, amivel a szertartás folyt. A lány
szinte ünnepélyesen kínálkozott fel, ezt pedig Jervais egyáltalán nem találta sem
érdekesnek, sem izgatónak.
Hirtelen ötlettől vezetve megcsiklandozta a lányt. Először kuncogás, pár pillanattal
később hangos sivalkodás volt a jutalma. Amikor újabb rohamot indított, a lány már
levegőt sem nagyon kapott a sikoltozásba fúló nevetéstől. A társai először megriadtak,
mert azt hitték Jervais épp végezni akar vele, de aztán a lány bedugta ujjait a férfi
hónaljába, és aztán már felváltva fröcskölték egymásra a vizet. Még Tobiasz döcögve
nevetett, ahogy nézte őket.
- Ez egy roppant komoly rítus - jegyezte meg, amikor Jervais hirtelen az áldozata
csuklójába mélyesztette a fogait. A lány fájdalmasan felsikoltott, de a hangja hamar
kéjesbe olvadt. Tobiasz odaintett egy másik lányt, és maga is inni kezdett.
 Amikor Jervais végzett a korttyal, és egy nyalással bezárta a sebet, pattintott egyet az
ujjával.
- Ennyit sem adok a roppant komoly rítusokra! - felelte Tobiasznak.
Jól megnézte magának a lányt. Csak keveset ivott belőle, talán inkább megerősítette,
mint legyengítette. A fara, ami pár perccel korábban még keményen feszült a combján,
mostanra laza lett és lágy. Jervais a lány hasa alatti puha szőrháromszögbe fúrta az ujját.
Megerősítette az érzékeit, ahogy még Malgorzata tanította sok-sok évvel korábban, és
ekkor megérezte az erek ütemes lüktetését a bőr alatt. Megszólította a vért, és az ujja
hegyéhez vonta, a finom bőr felszíne felé. A lány bőre csillogni kezdett a verítéktől.
Jervais finom csókot lehelt a nyakára, és közben kéjesen arra gondolt, hogy éles fogai és
mohó ajkai, ha nekik úgy tetszik, a lány halálát jelenthetik. A hatalom megbizsergette, és
egy pillanatra eltöprengett, végezzen az áldozatával, vagy adományozza neki a további
élet lehetőségét. Végül türtőztette magát, és csak újból megcsókolta.
A bokrok között valami csörtetve közeledett. Jervais összerezzent, és a zaj felé fordult,
azt hitte, talán egy szarvas ugrik majd ki a tisztásra, ám ehelyett egy páncélos alak jelent
meg, kivont karddal. Fehér tunikáján még a sötétben is kivehető volt a hatalmas fekete
kereszt.
- Úgy! - bömbölte Hermann. - Hát itt van!
- Mi az ördögöt csinál itt, Hermann? - kiáltott vissza Jervais. A lányok ijedten
próbáltak menekülni.
- Maga mit csinál? A kereszt nevében indulunk a pogányok ellen, maga meg itt…
- Csak maga vette fel a keresztet, testvér! Én nem! Nézzen a mellkasára, aztán nézzen
az enyémre! Emlékeim szerint és soha nem tettem le a zarándokok esküjét!
- Takarodjatok! - fordult most Hermann a lányokhoz. - Takarodjatok, mentsétek a
bőrötöket, ha már az erényetek odadobtátok!
Szászul üvöltözött ugyan, de nyilvánvaló volt, mit akar. A lányok nagy fröcsköléssel a
partra evickéltek, beugrottak a cipőjükbe, gyorsan belebújtak az ingükbe, aztán ahogy
voltak, dideregve fölkapták a többi ruhájukat és elinaltak.
- Higgye el, egyáltalán nem az volt a tervem, hogy rajtakapom bujálkodás közbe -
mondta a lovag. - Amikor eltűnt, és ezt az… emberkufárt sem találtuk sehol, úgy
döntöttem, megnézem, mi történt. Akkor hallottam, meg a női sikolyokat.
- A sikoltozásban errefelé nincs semmi meglepő - mondta Tobiasz nyeglén. - Ez itt a
vámpírok birodalma.
- Te… - Hermann a kardja hegyét Tobiasz felé fordította. - Hacsak nem akkora öröm a
boszorkánymesterrel egy vízben hemperegni, hogy még az én haragomat is hajlandó vagy
a fejedre vonni miatta, azt javaslom, takard el magad és tűnj a szemem elől!
- Boszorkánymesterrel? - kiáltott a rabszolga-kereskedő döbbenten, aztán Jervaisre
bámult. - Azt akarja mondani, hogy…
 - Pontosan. És most tűnj innen!
- Megyek már. Maguk niemczik mindig abba a kézbe harapnak, amelyikből esznek -
morogta Tobiasz, míg öltözködött.
- Nekem nem parancsolhatja meg, hogy menjek! - csattant fel Jervais, bár azon kívül,
hogy a ventrue-t bosszantsa, már semmi oka sem volt a maradásra.
- Nem, valóban nem parancsolhatom meg - hagyta jóvá Hermann bosszúsan.
- Akkor talán gondoskodjon a saját igényeiről, mein Herr. Megfelelő valamelyik
rabszolga?
- Megteszik - bólintott a lovag. Jervais újra elhatározta, hogy kinyomozza, miféle
különlegesség a ventrue kedvence. Míg Magyarország útjait járták, Hermann egyszer sem
ivott a tremere-ek kelyheiből, és azt is megtiltotta, hogy vadásszanak a számára, ehelyett
mindig egy halandó lovagot küldött. Ha az üres kézzel tért vissza, Hermann inkább nem
evett semmit, és imával töltött virrasztással fojtotta el az éhségét.
- Annyit azért el lehet mondani a társairól, a ceorisiakról és az itteniekről egyaránt,
hogy bár visszataszító és gyűlöletes társaság, legalább nem tobzódnak a bűnben, mint
holmi kurvapecérek. Nem csapják be a halandókat, nem játszadoznak velük és nem
próbálják élvezetté tenni az evést.
- Ezek szerint maga is észrevette - felelte Jervais a legnagyobb nyugalommal.
Hermann egy percig csak szótlanul meredt rá, aztán visszadugta a kardját a hüvelyébe,
és elment. Jervais hosszú ideig üldögélt egyedül a vízben. Az iménti jókedvnek és
nyugalomnak nyoma sem volt, mintha csak a vízből kiszakadó pár azt is magával ragadta
volna az égbe. Kényszerítette magát, hogy ne bánkódjon miatta. Elvégre ez már a
tzimiscek földje. Nem engedheti meg magának, hogy haragudjon Hermannra, vagy bárki
másra.
A forrástól pár lépésnyire egy új alak bontakozott ki. Amikor Jervais jobban megnézte,
látta, hogy egy hosszú szakállú, öreg férfi áll ott, görnyedten, de meztelensége ellenére
büszkén. A férfi beszélni kezdett, ám ahogy megszólalt, Jervais megrázta a fejét és azt
mondta:
- Nem értelek. - Szászul szólt, mert belefáradt már, hogy a forrás istenét játssza.
- Hát az ördög manapság szászul beszél? - kérdezte az öreg. - Talán nem is meglepő.
Te viszont annál meglepettebbnek tűnsz. Évek óta nem jártam itt. Amikor fiatal voltam,
számtalan dolgot kértem tőled. Megízlelted a vérem sóját, én pedig elmondtam, mire
vágyom. Egyetlen kívánságom sem teljesült.
Közelebb lépett, így Jervais a határozott és tiszta szemekben már jól látta a több
évtizednyi keserűséget és csalódásokat. Úgy tűnt, az öreg most mindezért őt hibáztatja. Az
adott helyzetben Jervais nem is bánta.
- Mostanra már az egyetlen fiam is, aki még él, úgy bánik velem, mint a kóbor
kutyával, amelyik a küszöbére telepszik. A testem minden porcikája sajog.
 Miután ezt mondta, letérdelt, megcsókolta a földet és pár pillanatig csak magának
suttogott.
- Tudom, hogy Isten nem bocsát meg, mert az élet bűne megbocsáthatatlan, úgyhogy
mattra zjemjahoz, a Termékeny Földanyához könyörgök bocsánatért - magyarázta, miután
felült. - Talán ő megkönyörül rajtam. Talán nem. De tőled, bármi is légy, nem kérek már
mást, csak azt, amiről tudom, hogy meg tudod tenni. Gonosz szellem, arra kérlek, hogy
végezz velem!
Jervais percekig meg sem tudott szólalni a döbbenettől. Végül fölállt.
- Ezt… - szólalt meg rekedten - valóban meg tudom tenni. Jöjj!
Kinyújtotta a kezét, és a tóba segítette az öregembert.
 Hetedik fejezet



A táj nem különbözött igazán a keresztény földektől, amiket maguk mögött hagytak,
legalábbis Jervais számára semmiképpen. Tudta ugyan, hogy Lengyelország és Szilézia
“civilizált”, Poroszország pedig “barbár”, de az ő szemében egyik rengeteg csak olyan
volt, mint a másik. Nem volt határ, amit átlépve azt mondhatta volna magának: “íme, a
civilizáció vége, ezen túl terül el a vadon.” A különböző népek, templomok és tájak
közötti határvonal elmosódott. Az persze egyértelmű volt, hogy ez itt nem Szászország,
még kevésbé Franciaország, ahol ember és természet már rég megszokta egymást. Itt még
a végtelen erdők, puszták és lápvidékek közé furakodott szántóföldek és a legelők is
átmenetinek tűntek, mintha elég volna egy pillanatra elfordulni, hogy a természet azonnal
visszahódítsa, ami az övé volt.
Amikor a földút elágazott, Hermann megállította a lovát. A Fekete Kereszt káinita
lovagjai, akik Stettinben csatlakoztak hozzájuk, tökéletes alakzatban zárkóztak föl mögé.
Seregnek ugyan még a fegyverhordozókkal és a nemtelen katonákkal együtt sem lehetett
mondani a csapatukat, de a fegyelmezettségükre legalább valóban nem lehetett panasz.
- És most merre, tremere Meister? Úgy fest, erdő és láp között kell választanunk. Ez
alkalommal is a szeszélyes kis kő tanácsát követjük?
Jervais felhorkant, de mert már nem bízott teljesen kimerült szemeiben, a biztonság
kedvéért előhalászta a madzagra kötött kis mágnesvasat, és megvárta, míg a ley-vonal
tengelye mentén kezd ingani.
- A fák felé megyünk.
El is indultak fölfelé a dombon, egyenesen a méltóságteljesen komorló fenyők
irányába. Már egészen közel jártak a fákhoz, amikor Zabor, az egyetlen lengyel a tremere-
ek között, összerezzent, és felemelte a kezét.
- Állj! Nem volna szabad itt lennünk.
Jervais meglepetten fordult felé.
- Hogy érted azt, hogy nem volna szabad?
- Ez egy alkasz.
- Ez egy liget - felelte Jervais bosszúsan.
- Hisz’ épp ezt mondom én is - vágott vissza a tanítvány türelmetlenül. Jervais
szemöldöke a homlokára szaladt. Épp nyitotta volna a száját, hogy rendreutasítsa a fiút,
amikor Antal mester a tőle megszokott keresetlenséggel közbeszólt.
- A poroszok szentként tisztelik némelyik ligetet, hasonlóan a tzimiscek magyarországi
rabszolgáihoz. - Még csak föl sem nézett, ahogy ezt mondta, mert arra figyelt, hogy a
galagonyalevelek, amiket az egyik közeli bokorról szaggatott le, mind az oldalán lógó
erszénybe potyogjanak.
Jervais leszállt a lováról, lehajolt, és a földre tette a kezét. Kellemes és bizsergető
melegség áradt szét benne, de hirtelen éles fájdalom vette át a helyét, úgyhogy gyorsan
felegyenesedett.
- Talán legjobb volna megkerülni… - Azzal leveregette a tenyeréről a port. - De nem
szakadhatunk el a vis-folyamtól. Valószínű, hogy a telyavok ennek mentén vertek tábort.
- Vagyis azt sem tudjuk, hol vannak? - kiáltott fel Torgeir.
- Olyanná lettek, mint a gangrelek, akikkel összeszűrték a levet - felelte ingerülten
Jervais - Nomádok. Sejtjük, merre vannak a felségterületük határai, de azokon belül oda
mennek, ahová kedvük tartja. Mégsem hiszem, hogy messzire merészkednének az erő
forrásától. Különben micsoda varázslók lennének?
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha Torgeir arca elkezdene olvadni. Jervais meglepődött,
de aztán rájött, hogy a ley-vonal rezgése homályosította el a látását. Valaki megpendítette,
és most a vis úgy hullámzott, mint a lant húrja.
- Valaki munkálkodik - sziszegte hátra halk beszélgetésbe elegyedett társainak.
Egyszerre mind elhallgattak, és ránéztek.
- Még nem állunk készen egy boszorkányháborúra, Jervais mester - jelentette ki Antal
mester ellentmondást nem tűrő hangon. - Hiszen még nem is gyakorlatoztunk. Amellett
ismeretlen vidéken járunk.
Jervais úgy döntött, most nem alkalmas az időpont annak megbeszélésére, hogy kinek
a feladata meghatározni, mikor harcra kész a csapat és mikor nem, így hát csak bólintott.
- Igaz. Hermann parancsnok, Antal mester, Zabor és én előremegyünk és megnézzük,
vajon koldun varázslattal, telyavokkal vagy valami teljesen mással futottunk össze. A
többiek menjenek vissza a domb lábához.
- Oda be? De nekem miért kell mennem, mester? - szólt közbe Zabor.
- Azért, mert te jelentkeztél, hogy tudod, mi ez.
- Ebből majd megtanulom, hogy legközelebb fogjam be a szám.
- Remélem is - felelte Jervais, és megsarkantyúzta a lovát.
Csak később, amikor már az erdő sötét hűvösében léptetett, akkor jött rá, hogy tévedett
az imént. Az alkasz széle… Az volt a civilizáció vége.
Nagy csapat embert pillantott meg, ha az aurájuk színének hinni lehet, halandók voltak
mindahányan. Egyesek lovon kerülgették a fákat, mások gyalogoltak, akadt közöttük öreg
és gyermek egyaránt. Mind szorosan egymás mellett haladtak. Jervais kidugta a fejét a
vastag fatörzs mögül, ami rejtekéül szolgált, és kiélesítette a látását, hogy ki tudja venni a
részleteket is. A tömeg közepén ló lépdelt, a rajta ülő férfi fehér csuháján és fekete
kámzsáján vérfoltok éktelenkedtek. A kezeit összekötözték a háta mögött.
 - Egy Domonkos-rendi. Talán a német lovagokat kísérő hittérítők egyike? - suttogta
Jervais Hermannak, de amikor hátrafordult, látta, hogy fölösleges részleteznie a látottakat,
mert a lovag már ott állt mellette. A kérdésre csak komor bólintás volt a válasz.
Egy tisztásra érve az emberek egy fából és kőből emelt oszlop körül gyűltek össze,
aminek a tetején láng lobogott. Amikor Jervais-ék megérkeztek, még jóval a halandók
előtt, a tűz már akkor is égett, egy fiatal lány sürgölődött körülötte. Az is lehet, hogy ő
vagy egy társa mindig itt van, és nem hagyja, hogy a tűz kialudjon, bár templomnak vagy
szentélynek nyoma sem volt a környéken. Egy díszes ruhába öltözött öregember vált ki a
tömegből - Jervais úgy vélte, bizonyára ő a pap. Az öreg mondott valamit a rabnak, de az
csak fáradtan megrázta a fejét. A férfi egy tizenötévesforma lányt hívott magához, akinek
a fején rutából font koszorú díszlett, a testét pedig frissen szőtt vászonból szabott egyszerű
de szép ruha fedte. A pap a lány felé intett, a barát pedig ismét megrázta a fejét. Az
emberek mormogni kezdtek.
- Zabor, mi történik? - érdeklődött Jervais.
A tanítvány hunyorogva próbálta meg felmérni a helyzetet, de látszott rajta, hogy nem
olyan éles a szeme, mint Jervais-nek.
- Nem igazán tudom. A lány menyasszonyi ruhában van…
Antal megvetően szisszent egyet.
- Feleségül akarják adni hozzá.
- Ugyan miért? - kérdezte Jervais meglepetten.
- Mert ostoba, babonás vademberek, azért. Rettegnek a szellemétől - felelte a magyar. -
Az a meggyőződésük, hogy ha egy férfi asszony nélkül, vagyis csupán félemberként hal
meg, gonosz szellemmé változik, és az idők végezetéig kísérteni fog.
- Ezek szerint a barátnak nem sikerült értelmesen elmagyaráznia a Domonkos-rendiek
szüzességi fogadalmát - jegyezte meg Jervais, és fanyar pillantást vetett a szászra, aki már
alig látott a dühtől.
- Hogy elmagyarázta, afelől nincs kétségem. Egyszerűen nem hitték el, amit mond.
- És ha igent mondana, megölnék a lányt is?
- Nem biztos. Talán igen, de az is lehet, hogy csak meg kell gyászolnia a férjét.
- Mit számít ez? - szúrta közbe Hermann. - Úgysem fog igent mondani.
- És most, Zabor? Égő áldozat válik belőle?
- Biztosan - hördült fel Hermann, és megragadta a kardja markolatát. Jervais
figyelmeztetőleg a páncélkesztyűjére tette a kezét.
- Hát… lovon ül - mondta Zabor értetlen kifejezéssel az arcán. - Ha egy harcos
meghal, azt a lovával együtt, a nyeregben ülve égetik el… vagyis ha áldozat, akkor
legalább nagyra becsülik. Vagy tán csak félnek a megfelelő rítusok nélkül megölni.
Babona… pont, ahogy Antal mester mondta.
 - Ha egyszerűen csak meg akarnák ölni, már megtették volna, és most csak a holttestét
égetnék el - vetette ellen Hermann. - De ezek itt démonimádók. Arra készülnek, hogy az ő
hamvaival engeszteljék ki a förtelmes istenségüket!
- Most meg mit csinálnak a lóval? - szólt közbe Jervais. - Olyan, mintha meg akarnák
ijeszteni.
- Nem, csak arra akarják rávenni, hogy emelje fel az egyik lábát - magyarázta Zabor.
- Mindegy, hogy melyiket?
- Igen. A ló választ. Amolyan sorshúzás.
A tömeg hirtelen elégedetten felzúgott.
- Halál - fordította Jervais.
- Gondolom.
- Ennek most véget vetek - szólalt a lovag, és olyan tekintetet lövellt feléjük, mintha
máris ellentmondtak volna neki. - Nem fogok összefont karral állni, míg ezt a
szentségtörést elkövetik. Ha akarnak, maradjanak, de…
- Ne, mein Herr! - vágott közbe Jervais. - Hiszen még azt sem tudjuk, nem szent
földön állnak-e, ahol a magunkfajta elpusztul.
- Szentségtelen föld az! Nem félek sem a démonoktól, sem a vademberektől! -
sziszegte Hermann.
- Akkor csak nézze meg jól ezt az embert. Hiszen máris félholt! Még ha meg is menti,
mit tesz vele? A Vérhez folyamodik, hogy megmentse, és aztán reménykedik, hogy ő nem
végzi úgy, mint mi?
A lovag arcáról sütött a gyűlölet, de Jervais csak kifejezéstelen szemekkel meredt rá.
- Nos? Ha mindenképpen muszáj vállalnia ezt a kockázatot, ám legyen. De miért
fosztana meg egy rövid életű halandót a mártírok koronájától? Hát még egy
Domonkosrendit!
- Ebben… igaza van, boszorkánymester.
Hermann visszatolta a kardját a hüvelyébe, és visszabújt a fa mögé. - Jaj lesz a
világnak, ha majd azok uralkodnak, akiknek mindig igazuk van.
Nem sokkal később a fák között égett haj és hús szaga kezdett terjengeni. A vámpírok
menekültek előle, mintha csak a Nap sugarait pillantották volna meg, és magára hagyták a
szentek nyomdokaiba lépő szerzetest. Pár pillanattal később már el is nyelte őket a
sötétség.
Jervais gondolatai Hermann körül jártak, aki egy mohalepte sziklatömbön üldögélt.
Nemes arcvonásait eltorzította a harag.
Rövid távon szükségem van rá. Hosszú távon szükségünk van az urára.
Odament a lovaghoz, és igyekezett elég zajosan lépkedni ahhoz, hogy a megjelenése
ne legyen meglepetésszerű.
- Nem próbálok úgy tenni, mintha tudnám, milyen lovagnak vagy szerzetesnek lenni -
szólalt meg halkan. - És Isten a tanúm, önből sem válna jó varázsló.
Hermann válaszul felhorkant, de nem nézett rá.
- Remélem, nem veszi rossz néven, ha ezt bóknak tekintem.
- Semmi esetre sem. Nem veszem rossz néven, hogy különbözőek vagyunk. Már csak
azért sem, mert a céljaink közösek. Legyen türelmes, mein Herr! A pogányság el fog
bukni itt is, ahogy elbukott Svédországban és Dániában.
- Ezt most miért mondja? - fordult felé Hermann. - Mit számít magának mindez?
- Nagyon is sokat - felelte Jervais, és elhelyezkedett egy kidőlt fatörzsön. - Ha a régi
hit eltűnik, eltűnnek a tzimiscek és a szövetségeseik is. Eljön az éjjel, amikor már nem
tetszeleghetnek istenek képében, és akkor levadásszuk őket. Az egyház megerősödésével
persze minden vámpírnak óvatosabbá kell majd válnia, de ez igazság szerint mindenki
hasznára lesz, a tremere-eket is ideértve. Abban a világban csak az maradhat életben, aki
okos és észrevétlen tud maradni.
Falco otromba teste vált ki az árnyékok közül, és egyenesen Jervais felé indult. Egy
rókát tartott a szájában, amit félénken a tremere lábához pottyantott. Jervais arrább húzta a
csizmáját, nehogy hozzáérjen a véres tetemhez.
- Ami persze önökre tökéletesen igaz. - Hermann lemondóan megrázta a fejét. - Istenes
szavak, varázsló mester. Néha azt érzem, hogy a pogányok, akik ellenkardot ragadunk,
hűbben szolgálják a maguk isteneit, mint a legtöbb úgynevezett keresztény Krisztust.
- Erősítse meg a szívét - biztatta Jervais, aztán a gargoyle-hoz fordult. - Nem, Falco,
nem! Akarom mondani, köszönöm, de a tiéd lehet. - Azzal a kezét óvatosan a szörny
fejére tette egy pillanatra. Pár lábnyira eltávolodott tőlük, és ott kezdte szaggatni a
jutalmát.
- Erősítse meg a szívét, parancsnok - mondta ismét Jervais. - A hit lesz a telyavok, a
gangrelek és a tzimiscek veszte.
- Valóban?
- A halandók beléjük vetett hite olyan szilárd, hogy meghajolni nem, csak megtörni
tud. A telyavok elkövették azt a végzetes hibát, hogy szentnek mondják magukat. Ha
kiderül, kik is ők valójában, egy csapásra elveszítenek mindent. A halandók alávetik
magukat a mindenható isten akaratának, és minden úgy lesz, ahogy ön szeretné.
- Úgy beszél a hitről, mintha csak arról szólna, hogy az ember két úr közül mindig az
erősebb előtt hajol meg.
- A legtöbb ember számára nem is szól ennél többről. De mivel az egy, igaz Isten
mindig győzedelmes, ez több mint elég.
Csönd telepedett rájuk, és Jervais azon kapta magát, hogy majdnem elmosolyodott.
Hermann szemmel láthatólag nehezen dolgozta fel azt a gondolatot, hogy még karddal és
szentbeszéddel sem lehet kicsikarni az őszinte hitet. A tremere-nek esze ágában sem volt
azt mondani a lovagnak, hogy az ügy, amire a létezését föltette, hiábavaló és hazug, de ha
Hermann magától erre a következtetésre jutna, ám legyen. Ennek azonban Jervais nem
látta komoly esélyét. Tudta a szászról, hogy makacs, mint az öszvér.
- Azt hiszem… első lépésnek ez is megteszi, hogy őfelsége szavaival éljek. De mi a
helyzet magával, tremere? Ez a hitvallása? Meghajolni az erősebb előtt?
- Egy igazi varázsló… - Jervais különös élvezettel mondta ki az Etriustól lopott
szavakat, hiszen most saját magára érthette őket. - Egy igazi varázsló talán meghajol a
perc bajnoka előtt. De a szíve mélyén soha, senki előtt nem hajol meg.
- Még Isten előtt sem? - kérdezte Hermann döbbenten.
- Isten szabad akaratot adott nekem. Ő határozott így, bár lehet, hibát követett el. Ami
engem illet, az egyetlen méltó módon igyekszem megköszönni az ajándékba kapott
akaratot, mégpedig úgy, hogy alkalmazom. Ha létezik pokol, akár ebben, akár egy másik
világban, biztos vagyok benne, hogy nem szól másról, mint a választási lehetőségek
hiányáról.
- Ha így nézzük a dolgokat, a szolgaság maga a pokol.
- Így igaz - hagyta rá Jervais. - A szolgaság pokol.
- Vajon a ceorisi mesterei egyetértenének ezzel? - kérdezte Hermann eltöprengve.
- A ceorisi tanáraim… - javította ki Jervais. - Nos, ők azért parancsolhatnak, mert
bölcsek, és nem fordítva.
- Értem - mondta a lovag, és felállt. - Kényelmes filozófia, tremere Meister, de csak
egy pontig.
- És mi volna az a pont?
- A halál. Akkor eléri a bizonyosság, és nincs az a hatalom vagy szabad akarat, ami
megmenthetné - felelte Hermann. Hidegen elmosolyodott, katonásan biccentett, és
távozott.
Szóval ezért várod már annyira azt a pillanatot - gondolta Jervais.

* * *

- A szolgaság pokol - közölte Falco Rixatrixszal és Antal mester gargoyle-jával, aki a
Cabo névre hallgatott. Igyekezett olyan gonddal megformálni a szavakat, amennyire csak
furcsa formájú szája megengedte. A párja tömören és egyszerűen válaszolt neki: olyan
erővel pofozta meg, hogy Falco az ágról, amin pihent, egyenesen a földre zuhant.
- Nem - mondta Rixatrix.
A hím lerázta magáról a port, és áttelepedett egy kissé távolabbi fára.
 - A gazda mondta - duzzogta, és kidüllesztette a mellét.
- Anyánk azt mondja, szolgálnunk kell - mutatott rá Cabo. - Nagy tisztesség.
- A gazda azt mondja, pokol.
- Anyánknak mindig igaza van.
- A gazdának mindig igaza van.
Ezen elgondolkodtak.
- A gazdának van gazdája - szólalt meg ismét Falco. - Ha a gazdának szolgálnia kell a
gazdáját, de a gazda azt mondja, hogy a szolgaság pokol…
- Maradj csöndben! - mordult fel Rixatrix. - Olyan okos vagy, mint a kő. Anyánknak
igaza van, és a gazdának is igaza van. Mind a kettőnek igaza van.
- Hogyhogy?
Egy pillanatig úgy tűnt, ez a kérdés kifog Rixatrixon, de aztán eszébe jutott a válasz.
- Máshogy van igazuk - jelentette ki.
- Hogyan?
- Nem tudom.
- Lehet… - kezdte ismét Falco egy kis idő múltán -, hogy pokol a gazdáknak, de
tisztesség nekünk.
- Lehet - ismerte el Cabo, és megvakarta az egyik kosszarva tövét. Az ágról, amin ült,
zuhogni kezdtek a levelek.
- Akkor nekünk jobb, mint a gazdáknak - vonta le a következtetést bizonytalanul
Falco.
- Hát persze - pirított rá Rixatrix, és ezzel lezárta a vitát.
 Tizenkettedik, fejezet



- Nem volna bölcs dolog itt megállnunk - érvelt Antal. - Túl nyílt ez a terep. Az
évszakhoz képest túl sok madár kering a fejünk fölött. Ha a telyavok mágiája tényleg
annyira hasonlít a szörnyetegekére, ahogy mondod, talán ők irányítják ezeket az állatokat.
- Ezt mind megértem, de nem tudjuk felmérni a környéket, ha nem állunk meg soha.
Le kell telepedünk egy kis időre, hogy fürkészhessünk - felelte Jervais, és megpróbált
kényelmesebben elhelyezkedni a nyeregben. Soha nem tartotta igazságosnak, hogy a
nyereg alá terített pokróc védi a ló hátát, de a lovas kényelméről semmi nem gondoskodik.
Barátságtalanul Hermannra pillantott. A lovag olyan rezzenéstelen arccal ült a lován,
mintha mágia gondoskodna a kényelmes utazásáról. Nem is rossz ötlet.
- Van, amit utazás közben is el lehet végezni - mondta a magyar, tőle szokatlan (és
kissé aggasztó) lelkesedéssel. - Egy alkalommal már egy hete menekültünk Brancoveanu
katonái elől. Volt egy varázslatom, amivel legyőzhettem őket, de ehhez találnunk kellett
volna egy vis-kutat. Észrevettem, hogy kis időre rá lehet hangolni egy gargoyle-t a
légvonalra, úgy, hogy ösztönösen pont fölötte száll. Ez azért van, tudod, mert túlsúlyban
van bennük a föld eleme.
Jervais-nek vissza kellett fognia magát, hogy ne kezdje el forgatni a szemeit. Aki ismer
egyetlen nyamvadt trükköt, mindjárt azt hiszi magáról, hogy a vis nagymestere.
- Nagyon okos. Mindazonáltal térképre is szükségünk lenne. Mennyire ismered a
módját?
- Némileg - hazudta Antal.
- Ideális esetben két stabil pontról kellene elvégeznünk a fürkészést. Így van
összehasonlítási alapunk, és háromszöget alkothatunk, amelynek segítségével még
pontosabban kiszámíthatjuk a megfelelő távolságokat.
- Miből gondolod, hogy lesz akár egyetlen stabil pontunk is, nemhogy kettő? - szólt
közbe másik mágus csípősen. - Engem csak nagyritkán ért ilyen szerencse.
- Talán nem találunk - ismerte be Jervais. - És a bölcs tanácsos éppen ezért vélte úgy,
hogy nagy hasznát vesszük majd a te képességeidnek. Arról vagy híres, hogy a
legreménytelenebb helyzetben is feltalálod magad.
- Jobban szerettem volna nem szert tenni erre a képességre - sóhajtott fel Antal.
- Ugyan! Ne mondd, hogy nem volt legalább jó kaland… a neved minden fiatal
tremere ismeri Ceoristól Aachenig.
Jervais abban bízott, hogy sikerül elterelnie a témát, még mielőtt a beszélgetés rossz
irányba menne el, de nem volt szerencséje.
 - És ugyan mit érek én mindezzel? - kérdezte Antal panaszosan. - Talán így
szívesebben csatlakoznak hozzám a fiatalok a harcmezőn, ahol aztán szép sorban mind
meghalnak. Ez nem nagy öröm. Veszélyes dolog túl jónak lenni bármiben is, Jervais
mester.
- Ez nagy igazság.
- Különösen azért, mert így soha nem kap az ember lehetőséget arra, hogy
bebizonyítsa, máshoz is ért. Valami kevésbé veszélyeshez. Na, persze, gondolom, azok a
varázslók is elunják az egyre ismétlődő feladatokat néhány évtized után, akik
“kényelmesebb” helyen dolgoznak.
- Talán igen. Időnként. Ha egy bizonyos szóbeszéd igazságtartalmára vagy kíváncsi,
Antal mester, attól tartok, meg kell mondanod, pontosan mit… Ah!
Jervais ösztönösen átkarolta a lova nyakát, amikor az állat megbotlott és térdre zuhant.
Jervais azonnal leugrott a hátáról, ahogy a szegény pára fölkecmergett.
- Állj! Mi történt? - kiáltotta oda Hermann, miközben átvágott a tanítványok
csoportján. - Leesett egy patkó?
- Minden bizonnyal. Ez az én formám.
- Hadd lássam! - mondta a lovag, és lehajolt, hogy megvizsgálja a ló lábát. - Nyugi,
nyugi, öregfiú! Varázslómester, mégis hogyan ült ezen a szegény párán? Fogadok, hogy
egész éjjel balra dőlt! Egy ekkora embernek illene egyensúlyban lovagolni.
- Már hogy dőltem volna balra! - kiáltott fel Jervais méltatlankodva, bár magának be
kellett ismernie, hogy talán valóban így történt, hiszen a feneke bal oldala különösen
sajgott. A tanítványok csoportja felől halk kuncogás hallatszott, de amikor Jervais
odanézett, hirtelen néma csönd lett megint.
- Úgy fest, hogy a hátsó patája hegye hozzáért a patkóhoz, és a következő lépésnél
lerántotta. Valaki szerezzen egy… ah, jól van, Fidus. Hm. Tartalék szögünk még csak
akad, de kétlem, hogy az emberünk ezt rendbe tudná hozni. Csúnyán elgörbült. Találnunk
kell egy kovácsot.
- Itt, a semmi közepén?
- A szamogécek állítólag kiváló lovasok. Nyilván patkolják a hátasaikat. Akkor pedig
kovácsaik is vannak. Mondja meg a kurnak, hogy következő utunkba eső halandó faluban
kérdezősködjön.
Jervais nemigen hitte, hogy a rabszolga ilyen összetett dolgokat is le tudna fordítani,
mert bár a helyi nyelveket sokkal jobban értette, mint a poroszt, a szásszal még mindig
nem boldogult. Mégsem ellenkezett, csak bólintott.
- Úgy legyen!
- Szóval a paraszt azt állítja, hogy ez a… mi is volt a neve?
- Auxtakodzsisz - segített Jervais. A kur félve megismételte a szót, nyilván a kiejtést
igyekezett javítani.
 - Bonisagusra, ez még a grúznál is rosszabb! Mindegy. Egyszóval ennek az útnak a
mentén lakik? - Antal a szemével végigkövette az ösvény vonalát, míg el nem tűnt a
közeli fák között. - A faluval ellentétes irányban… Nekem inkább zsiványtanyának
tetszik.
- A kovácsok hangos szomszédok, senki sem szereti, ha túl közel van a műhelyük -
vélekedett Jervais. - Sőt, mintha hallanám is a fém csendüléseit. Nézd, még világít is ott
valami.
- Különös, hogy ilyen késő éjszaka még dolgozik - jegyezte meg Hermann.
- Esetleg egy türelmetlen helybéli hatalmasság parancsára. Ugyan már, mein Herr, hát
nem ön ragaszkodik hozzá, hogy a lovam a lehető leghamarabb új patkót kapjon?
A keskeny ösvényen csak egymás mögött lépkedve, lovaikat kötőféken vezetve tudtak
haladni. Nemsokára kis faházhoz értek, a narancsszín lángok ennek a falai mögül
világítottak. Bentről jellegzetes, egyenletes csengés hallatszott.
- Majd én bemegyek - mondta Antal mester. - Én már megszoktam a tűz közelségét.
- Nem, inkább én - vetette ellen Jervais. - A kur engem ért legjobban.
- Mindhárman bemegyünk - zárta le a vitát Hermann, ki eldöntötte, hogy nem marad
alul a bátorságpróbán. - Akkor nem érhet minket meglepetés.
Jervais megdöngette az ajtófélfát, mielőtt belépett, bár nem számított rá, hogy a kovács
meg fogja hallani. A másik két káinita, nyomukban a kurral, követte. Jervais hiába
igyekezett, a szemei képtelenek voltak hozzászokni a kohó fényéhez, a hőség pedig
elviselhetetlen volt. A tűz előtt egy görnyedt alak állt, és ütemesen újra meg újra lesújtott a
kalapácsával.
- Kovács! - kiáltott neki a tremere. - Kovács! - Aztán a szemével megkereste a kurt, és
intett neki, hogy fordítson. A kovács felpillantott, még egyszer lecsapott a fémdarabra, ami
előtte hevert (ránézésre félkész kés lehetett talán), aztán félretette. Amikor közelebb lépett,
látták, hogy rettentő széles vállú, de különben kistermetű ember. A szája alig látszott ki
bozontos bajusza és szakálla mögül.
A szavait a kur azonnal fordította:
- Azt mondja, isten hozta az urakat.
- Mondd meg neki, hogy leesett az egyik lovunk patkója, és jó pénzt kap, ha most
rögtön visszarakja.
- Szász kereskedők? - kérdezte a kovács szászul. - A szász kereskedők mindig jól
fizetnek, uram. Mindig sietnek. - Azzal mulatságosan meghajolt, és elmosolyodott. -
Megjavítom a patkót. Kérlek, add…
Jervais átadta, még mielőtt befejezhette volna a mondatot. A kis ember egy darabig
csak tapogatta és vizsgálgatta.
- Látom, sok vevőd van - jegyezte meg Hermann. - Nézd csak, milyen sok kengyel van
itt. Ráadásul nem is egyformák, két különböző fajta van.
 - Nem minden lovasnak jó ugyanaz - felelte a kovács.
- Igaz. Ezek itt hagyományosak, de azok olyan erősek és ellenállók, amikhez foghatót
még sosem láttam. Micsoda nagy vas van az alján mindnek. Ezekben akár egész éjszaka is
állhatnánk.
- Remélem, erre azért nem kerül sor! - kiáltott fel Jervais.
- Nem hiszem, hogy szász kereskedők rendelték volna őket… de azért remélem, jó
pénzt kapsz ezekért is? - Hermann közelebb lépett a kovácshoz, de az szemmel láthatóan
nem vette észre a fenyegetést.
- Azok a lovasok nem fizetnek egy vasat sem - felelte vidáman. - Éjjel jönnek,
tarpánháton, vagyis hát vad erdei lovaik vannak, a szemük világít, mint a hold, és azt
mondják, ha nem jó az áru, lerombolják a műhelyt. Úgyhogy én dolgozom.
Jervais és Hermann jelentőségteljes pillantást váltott.
- Félelmetesnek hangzik. Hogy hívják magukat ezek a lovasok? - kérdezte Jervais
leplezett kíváncsisággal.
- A katonák darkhannak szólítják a parancsnokaikat. Más szót én nem tudok. De ezek
nagyon különös emberek. Azt tudom, hogy nem az én népemből valók, mert a
szamogécek zemajtukajokon lovagolnak. - Azzal a hagyományos kialakítású kengyelek
felé intett. - Ráadásul némelyik nagyon furcsán is néz ki.
- Banditák? Hogyan kerülhetjük el őket?
A kis ember megvonta a vállát.
- Azt hiszem, ha akarnak, megtalálnak titeket. Harminchat mérföldre innen egy egész
falut rabláncra vertek. Épp a múlt héten. De ha meglátják rajtad a Fehér Krisztus fekete
keresztjét, a szamogécek is örömmel megölnek - fűzte hozzá, és Hermannra vigyorgott.
- Próbálkozzanak nyugodtan - felelte a lovag rezzenéstelen arccal.
A kovács az üllőre tette a patkót, aztán elkezdett dolgozni a fújtatóval.
- Ideje megkeresnünk az első pontot - szólt oda Jervais csendesen Antalnak magyarul.
- Igen - mormogott vissza Antal. - Épp csak most olyan pontot keresünk, ahol ők
nincsenek.
— A jelek szerint ezek valódi lovasok. Nem hinném, hogy hosszú utakat tesznek meg
gyalog. Ha nem megyünk a feltúrt föld közelébe, biztonságban lehetünk.
- Igen ám, de ha tényleg olyan ügyesek, könnyedén a nyomunkra lelnek, és azonnal
tudni fogják, hogy Herr Szentfazék bikányi frízen ül, aminek a patkójából kiállnak a
szögek, hogy annál veszedelmesebb fegyver legyen, és így tovább, és így tovább. - A
magyar pár pillanatig a szakálla szélét rágcsálta, aztán hirtelen eszébe jutott valami. -
Mondd meg a kovácsnak, hogy akad itt még egy pár patkó. A régi mesterem tanított
nekem egy varázslatot, amivel az ember könnyűvé teheti a lépteit. Azt hiszem, ezt át
tudnám alakítani egy kissé. Megjelöljük mindet, csak egy csepp vér kell, amikor a vas
még izzik…
- Újrapatkoltatnál húsz lovat? De hisz az nem lesz meg egyetlen éjszaka alatt!
Gondolkozz egy kicsit… - tiltakozott Jervais.
- Igen, újrapatkoltatjuk őket - vágott közbe Antal. - Te gondolkozz egy kicsit! Azt
akarod, hogy mi találjuk meg őket, vagy azt, hogy ők minket? Próbáljuk ki Hermannén, és
meglátjuk, működik-e egyáltalán.
- És mi lesz a szekerekkel?
- Ha a patkókon tudunk segíteni, valamit kitalálok a szekerekre is.
- Van még munka a számodra - kiáltott oda Jervais Auxtakodzsisznak. - Na és persze
pénz is.
- Munka és pénz, az jobb, mint csak munka - kiáltott vissza a kovács széles vigyorral.
 Tizenharmadik fejezet



Hermann rontott a sátorba.
- A Rigába küldött ember visszatért - jelentette be.
Jervais és Antal felpillantott a térképkészítésből.
- Hírt is hozott?
- Még annál is többet tett. - A lovag félreállt, hogy a másik, szintén a Fekete Kereszt
habitusába öltözött káinita beférjen az ajtón. - Ő Wigand testvér. Egy maroknyi túlélőt
vezet, akik kitartottak északon.
- Karakh és a törzse már nincs Livóniában - mondta Wigand. - Sokkal közelebb van,
mint gondolnátok. Délre kényszerültek, sajnos nem a mi erőfeszítéseinknek hála, hanem
az áttért halandók nyomására. Most azonban még a korábbiaknál is vadabb pogányok
között húzzák meg magukat. Ha sikerül szamogéceket és litvánokat a maguk oldalára
állítani, nagyon megnehezíthetik a dolgotokat.
- Én is örülök a találkozásnak - mondta Jervais. - Úgy fest, ön pont az a fajta hírforrás,
akit kerestünk. Jöjjön, jöjjön csak ide, kedves uram. - Antal azonban nem állt fel, így
Jervais lövellt felé egy haragos pillantást, aztán felajánlotta a maga ülőhelyét. - Igazság
szerint azt már tudtuk, hogy Karakh törzse itt van, de valami másban esetleg nagy
segítségünkre lehet. A hírek szerint, amik hozzánk eljutottak, Alexander és Karakh
összecsapásába senki sem avatkozott be.
A lovag elhelyezkedett a székben.
- Így igaz - mondta.- Így történt. Ám nem mintha így akartuk volna. Mindannyian a
csatatér alatt hirtelen megnyíló mocsár foglyai lettünk, csak Karakh és Alexander
maradtak szárazon. Talán Karakh műve volt ez, elvégre az ő fajtája nappalra a föld
mélyébe rejtőzik, de én azt hiszem, a boszorkányai tehettek róla. Nekem szerencsém volt:
csak a lábaimat nyelte el a föld, a kardommal ki is ástam magam, de… már senkit sem
tudtam megmenteni.
- Igen, igen - felelte Jervais izgatottan. - Ez megfelel annak, amit Szászországban
hallottunk. Őket azonban épp az ellenkező szerencse érte: teljesen elsüllyedtek. Így aztán
a párharcnak sem lehettek tanúi. Tehát Karakh egymaga vágta le Alexandert?
- Igen.
- És hogyan történt? A végzetes csapás… Karddal?
- Korántsem - horkantott fel Wigand, mintha már a felvetést is nevetségesnek találná. -
Az a lény? Farkasbőrbe bújt, elnyelte hadvezérünk lábát, aztán a torkának ugrott, hogy a
pofájából csak úgy patakzott a vér.
 - Vagyis szárazra szívta.
Wigand most egyenesen Jervais szemébe nézett.
- Ha azt akarja tudni, mágus, hogy elrabolta-e Alexander lelkét, hogy elkövette-e a
fertelmes bűnt, amit mi diablerie-nek nevezünk, úgy a válaszom: igen.
Jervais szemébe egyszerre olyan indulat költözött, hogy mindenki hátrahőkölt.
- Akkor megfogtuk! - kiáltotta, és tenyerével az asztalra csapott.
A szavait hosszú csend követte.
- A Megváltó szent nevére, miről beszél ez a csirkefogó? - kérdezte Hermanntól, de az
csak megvonta a vállát.
- Nem tudom - felelte. - Aki egy ilyen ősöreg káinitán követ el diablerie-t, annak
rettenetes következményekkel kell számolnia. De hogy milyen kínokat áll ki Karakh, az
nem rajtunk múlik. Hacsak nem áll rendelkezésünkre Alexander egy darabja… de az ő
maradványait már bizonyára szétszórta a szél.
- Nem így van, Antal mester - jelentette ki Jervais diadalmasan. - Nézd!
Az erszényébe nyúlt, és az asztalra penderített egy érmét, mintha csak a csengéséből
akarná meghallani, nem hamis-e. Az érme hangja fémes volt, de látszatra inkább egy
darabka szénre emlékeztetett. Antal félretolta a rajzát, és megvizsgálta a pénzt.
- Malgorzata érméje.
- Malgorzata varázslata - javította ki Jervais, hogy az értetlenül álló közönség is
követni tudja a beszélgetést. - És tagadhatatlanul az egyik leghasznosabb. Ez az érme az
én kezem munkája. A fém börtönébe zárva ott lapul Alexander vérének néhány cseppje, de
nem olyan mélyen, hogy ismét ki ne nyerhetném belőle.
- Azt olvadt viaszba keverve bábut készíthetnünk. Aztán ráírjuk a nevét görögül.
- Bizony, és fel is öltöztetjük ebbe itt - mondta Jervais, és odalépett az egyik
utazóládájához. A nyelvét a lakathoz érintette, és valamit suttogott a kulcslyukba, mielőtt
felnyitotta volna a fedelét. Egy valaha fehér, mostanra vérmocskos ruhafoszlányt vett elő,
és leterítette az asztalra.
- Köntöst varrva belőle, igen.
- A címerét ráhímezzük. Evetbőr, középen bíbor sáv, rajta arany babérkoszorú - sorolta
Jervais, a kikiáltók ünnepélyes hanghordozását utánozva. - Felteszem, Olena tud hímezni.
- Bocsássanak meg a tudós urak - szólt közbe Hermann -, ha félbeszakítom a
tervezgetést, amiben pedig láthatólag nagy örömüket lelik. De attól tartok, nem értem,
mire készülnek. Alexander halott, a lelkét elrabolták.
- Pontosan - vágta rá Jervais. - És hol van most az a lélek? A fenevad gyomrában!
- Karakhban.
- Aki ma éjjel szörnyű gyomorrontástól fog szenvedni - fejezte be a gondolatot a
varázsló.

* * *

- Nesze, Fidus! - mondta Olena, és odadobta neki a ruhafoszlányt. - Jervais mester azt
akarja, hogy hímezd ki, mint egy köntöst. Evetbőr, középen bíbor sáv, rajta arany
babérkoszorú.
- De… de én nem szoktam hímezni - dadogta a fiú.
- Én sem - felelte kurtán a nő. - De ne félj, szólok, ha elrontasz valamit.

* * *

Antal mester olyan odafigyeléssel sorolta az égtájakat, mintha élet-halál kérdése volna,
bár igazság szerint sok esetben valóban a pontosságon múlott a siker. Északkal kezdte, és
megidézte Uriel hatalmát, a halál és a Föld birodalma arkangyaláét, miközben pálcája
hegyével az előtte álló tálnyi földbe rajzolta a megfelelő pecsét vonalait. Azután a
levegőbe szórta a homokot, ezzel meg is volt a védő kör rá eső része. Azután Miklóst
állította a maga helyére, kijelentette, hogy ő az Észak őre, és a mellkasára felrajzolta az
előbbi jelet.
Majd a nyugati poszthoz lépett, ahol Gábriel az úr, itt a pálcája nyomán keletkező
vízfodrok alkották a varázspecsétet. Nyugatra Bagaturt állította. Délen, Mihály, a tűz
arkangyala birodalmában füstölő égett, Antal ennek a füstjébe rajzolta a megfelelő formát;
itt Zabor helyezkedett el. Végül a magyar saját magát a levegőnek és Rafael arkangyalnak
szentelte, majd ő is elfoglalta a helyét. Olena, Torgeir és Jervais a kör közepén álltak.
- A viaszbábot - mormogta Jervais.
Miklós elővette a bábut a ruhája redői alól.
- Az én kezem formázta - mondta, és átadta Torgeir-nek, aki azonnal továbbadta
Bagaturnak.
Bagatur apró ezüsttűt kerített, és nagy gonddal apró szemeket és szájat vésett a bábu
fejére, a kezein és a lábain pedig megrajzolta az ujjakat.
- Az én kezem faragta - mondta, mikor elkészült.
Torgeir most Zabornak nyújtotta a bábut, aki apró mozdulatokkal azt írta a mellkasára:
AΛEΞANΔPOΣ.
- Az én kezem jelölte meg.
Ezután Antal kapta meg, aki két karcsú kígyófogat dugott a szájába.
- Az én kezemből vette Káin jelét.
 Torgeir Olenanak adta a viaszbábot, a nő pedig ráhúzta a kis fehér köntöst, majd egy
apró övvel megkötötte a derekán.
- Az én kezem öltöztette - jelentette ki.
A bábut végül Jervais vette magához.
- Viaszteremtmény! Felkenlek és elnevezlek a néhai Párizsi Alexandernek, a ventrue
pátriárka, a száműzött Káin dédunokája gyermekének.
Sötétvörös vércseppeket kent szét a kis Alexander homlokán, kezein, lábain és az
ágyékán.
- Ím, Alexander vagy.
- Ím, Alexander vagy - ismételte utána a másik hat.
- És Alexander leszesz.
- És Alexander leszesz.
Jervais kezében a bábu mintha hirtelen jéggé fagyott volna, olyan gyorsan szívta el az
életerejét, ahol csak a bőréhez ért. Mágikus tekintetével jól látta, hogy vékony, kavargó
aura jelenik meg körülötte. A színek összevissza váltakoztak, hisz’ nem volt elme, ami
összefogja őket, csak esszencia, abból is csupán néhány cseppnyi.
- Nem sok maradt belőle - fordult Jervais Torgeir felé. - De te majd erőt adsz neki.
Vidd, és etesd meg. Három csepp kell, hogy a magadévá tedd.
Torgeir összerezzent, amikor a kis figura az ujjaihoz ért, de engedelmeskedett. Fogát a
tenyerébe mélyesztette, és három csepp vért ejtett a bábu éhesen tátongó szájába.
- Megkötlek egyszer, Alexander, véremmel és akaratommal. Megkötlek kétszer,
Alexander, véremmel és akaratommal. Megkötlek háromszor, Alexander, véremmel és
akaratommal, és mostantól én parancsolok neked.
Legalábbis reméljük - jegyezte meg Jervais elméjének egy eldugott, varázslóhoz nem
is méltó része, de ő gyorsan félretolta ezt a gondolatot. Ezzel csak árt a varázslatnak.
Torgeir már nem a saját szemével és fülével érzékelte a külvilágot, ezért Jervais segített
neki, hogy keresztbe tett lábbal el tudjon helyezkedni a földön. A díszkardot Olena vette a
kezébe. Ezzel ő vált Torgeir testének őrévé és e világi kapaszkodójává a varázslat idejére.
Az arca éberséget és komolyságot sugárzott.
- Látod őt? - kérdezte Jervais suttogva. - Merre jársz?
- A fonalat követem. Homályosan látom a dolgokat…
- Repülök.
- Merre van a Hold?
- Arra… arra van.
- Észak-északnyugat - motyogta maga elé Jervais, hogy jól az agyába vésse.
- Most régi, kis sátrakat látok. Nem, mégsem kicsik. Ahogy közelítek, egyre nőnek. -
Hirtelen felszisszent, és az egyik kezét az arca elé kapta. A másikból majdnem kipottyant
a bábu. Jervais megfeszült, és közelebb hajolt Torgeirhez.
- Mi az?
- Az ikertüzek… Nem mehetek át. Nem vagyok az ordu tagja.
- Vajon védő varázskör, amit a telyavok tartanak fönn? Vagy csupán arról van szó,
hogy a közös hit erőt ad egy helyi babonának?
- De átmehetsz - buzdította Jervais a dánt. - Nem állíthatnak meg. Veled van a törzsfő
egy darabja.
- Nem - nyögte Torgeir.
- Át fogsz menni.
- Át fog menni - kántálta a többi tremere. Nem csak bátorítás volt ez, a lelkük egészét
összpontosították, hogy megerősítsék küzdő társuk elhatározását. Még csak szólni sem
kellett nekik külön, hogy mikor van rájuk szükség. Hiába, a híres keleti nevelés.
Tökéletes.
- Hallod ezt, Torgeir? Veled vagyunk. - Jervais egészen előrehajolt. - Nincs semmi baj.
Az akaratunk egy. Veled van a hét. Most szorítsd magadhoz Alexander árnyát, és menj át.
Torgeir bólintott, és a melléhez emelte a bábut.
- Velem van a vezéretek egy darabja - mondta láthatatlan ellenségeinek. - Engedjetek
át!
Egy hosszú, feszült perccel később Torgeir levegőért kezdett kapkodni, mint a partra
vetett hal, és Jervais már attól kezdett félni, hogy a támadást mégsem sikerült kivédeni.
Ám két ziháló lélegzetvétel között a dánnak sikerült kinyögnie:
- Átjutottam.
A körben állók érezhetően megkönnyebbültek. Jervais megfogta Torgeir vállát, és
nyugtatólag rajta pihentette a tenyerét, míg az ifjú tremere légzése el nem csillapodott,
majd meg nem szűnt.
- Jól van, Torgeir. Indulj! Lehet, hogy már nincs sok időnk. Siess, keresd meg
Karakhot!
- Látom őt. Világít. Istenemre, sosem láttam még ennél különösebb alakot…
- Jól van - szűrte összeszorított fogain keresztül Jervais. Magában átkozta Etriust,
amiért nem követte a tremere mesterek példáját, és nem verte bele a tanítványaiba, hogy
Isten nevét tilos kiejteni, különösen egy varázskörben ülve. - Menj oda hozzá! Hatolj belé,
és keresd meg, ami Alexanderből maradt. Ez a kapocs és a kormány. Markold meg a
szívét.
- Markold meg a szívét! - visszhangozta a többi tremere.
- Mutasd magad, hercegem! - szólalt meg Torgeir görögül. - Itt kell lenned. Egy ilyen
öreg vámpír soha nem oldódik fel teljesen a legyőzőjében. Rejtőzöl talán? Gyászolsz? - A
dán megnyalta a száját, ami a rituálét megelőző háromnapos tisztító böjttől már teljesen
kicserepesedett. - Vagy vársz… a bosszúra?
A körben kavargó erő egy szívdobbanásnyi idő alatt új irányt vett. Eddig céltalanul
keringett, mint valami láthatatlan köd, de most egyszerre összesűrűsödött és
kikristályosodott. Olena szorosabban megmarkolta a kardot. Az égtájak őrei megacélozták
az akaratukat, és felkészültek a rohamra.
Jervaist szinte lebénította a válasz ereje. Ekkora dühre még ő sem számított.
- Ez… jól van, Torgeir. Most óvatosan… irányítsd!
- Igen - mondta Torgeir, és előrenyújtotta a viaszbábot. A homlokát vércseppek verték
ki. - Engedd, hogy vezesselek, hercegem! Fogadd el az elmém erejét, hogy
megmutathassam… mennyivel könnyebb őt belülről elpusztítani…

* * *

Karakh felhajtotta a kumisztól megrészegült halandók vérével teli tál tartalmát, és
letette az edényt. Fölállt a tönkről, ami a gerek alkotta kör közepén állt, és elbotorkált.
Deverra megvárta, míg eltűnik, csak akkor vette föl a tálat, hogy elmossa. Reméltem,
hogy ha Karakh újra megszomjazik, már nem fogja keresni.
Amikor az edényt bevitte az egyik konyhasátorba, és egy fiatal konyhalegény kezébe
nyomta, szúrós tekintetet érzett a háta közepén. Tudta, ki jár mögötte, mégsem fordult
hátra egészen addig, amíg el nem érte a saját gerjét.
- Oszobej bojár. Miért jár a nyomomban?
A karcsú, szinte manószerű káinita mélyen meghajolt.
- Nagyon remélem, hogy nem sértettem meg az esetlenségemmel, asszonyom. Azt
reméltem, hogy válthatok néhány szót a nagykánnal ma este.
- Akkor talán inkább a nagykánt kellett volna követnie - felelte a nő kimérten.
- A kán, legnagyobb sajnálatomra, jelenleg nincs olyan… hangulatban, hogy hivatalos
ügyekkel foglalatoskodhassék.
- A kán soha nem foglalkozik hivatalos ügyekkel, ha nincs ilyen állapotban.
- Valóban? - Oszobej vérbeli diplomata volt, és mint ilyen, ügyesen leplezte a
meglepetését és az undorát is. De nem elég ügyesen.
- Ez a szokása. Azt mondja, a szív akkor érez rá pontosan a másik szív szándékára, ha
az elme tompa és nem tud közbeavatkozni.
- Értem. Ezek szerint tévedtem. Bocsásson meg! - Oszobej méltó volt a tzimisce névre:
a fajtájabeliek olyan eleganciával követték az etikettet, mintha a vérükben volna az
udvariasság. Deverra nagyon öregnek tűnt ugyan, de Oszobej valóban nagyon öreg volt.
Mégis, szégyene kifejezéseképpen mélyen lehajtotta a fejét.
 - Nem tévedett - felelte neki a papnő. - Beszéljen velem. A telyavok és Karakh lovasai
egy törzset alkotnak.
A tzimisce még mindig nem emelte föl a tekintetét.
- Igen, a nagykán is ezt mondta, asszonyom.
- Akkor miért habozik? Rusztovics velünk kapcsolatos véleménye nem titok előttem.
Rabolt vér csorog az ereinkben, nem igaz? Vajon nem esküdött-e meg a vajda, hogy
visszaszerzi, ami szerinte a klánja jogos tulajdona?
- Az ő szemében önök még mindig tremere-ek, ez így igaz - ismerte be Oszobej, és
ismét Deverrára emelte a tekintetét.
Ha abban bízott, hogy a papnő bűntudatnak ad hangot, akkor rosszul számított.
- Eleget látott már a mindennapjainkból ahhoz, hogy kialakítsa a saját véleményét,
bojár. Már több mint egy százada nem tartozunk a tremere klánhoz.
Oszobej könnyedén megvonta a vállát.
- Egy század alig szemhunyásnyi idő a vajda számára, asszonyom.
- Ebben az esetben azt javaslom, a vajda szenderedjen el, és bízzon benne, hogy a
dolgok a kedve szerint lesznek, amikor felébred - felelte a nő szárazon. - Ha csak ennyit
akart mondani, bojár, attól tartok, most véget kell vetnünk a beszélgetésnek.
- Asszonyom, én szívemből remélem, hogy sikerül meggyőznöm a vajdát a szövetség
előnyeiről.
Deverra megtorpant a halk szavakra.
- Valóban azt hiszi, hogy vajdának érdekében áll szövetségre lépni velünk? - kérdezte.
- Ki másnak az oldalára állhatna? - kérdezett vissza Oszobej. - Jürgen valamelyik
német ellenségére? Ők éppúgy a mi földjeinket akarják megkaparintani, mint a
Kardforgató. Az Árpádokéra? Ők született árulók. Elárulták Jürgent, amikor a legnagyobb
szüksége lett volna a támogatásukra, és nem tartanának ki a vajda mellett sem. Ami pedig
a többi vajdát illeti, ők már így is a szövetségeseink, de már volt alkalmunk megtudni, mit
jelent a számukra a hűség.
- És az Obertus rend? Ők is a tzimisce klánhoz tartoznak, nem?
- Ebben magunk sem vagyunk teljesen bizonyosak, asszonyom - felelte a követ
szárazon. - Az viszont biztos, hogy az ő céljaik nem egyeznek a mi céljainkkal. Az önök
népe azonban nagyon is hasonló dolgokért küzd, mint mi. Mindketten igyekszünk távol
tartani a Fehér Krisztust attól a kevés földtől, ahol még nem ő az úr, és el akarjuk tiporni a
szász ventrue-kat, mielőtt hivatalosan is szövetségre léphetnének Ceorisszal.
- Ha őszinték volnának a szavai, bojár, nem esne ennyire nehezére, hogy velem
tárgyaljon. Akarja tudni, hogy én mit gondolok?
- Nagy odafigyeléssel hallgatom a véleményét, asszonyom.
- Azt gondolom, hogy reménykedik, hátha csak kényszerből álltunk a kán oldalára, és
ha felajánlja neki a tzimisce koldunpapok szolgálatait, ő majd úgy gondolja, egyik
varázsló épp annyit ér, mint a másik, és elhagy minket. Akkor Rusztovics nem kerül abba
a kínos helyzetbe, hogy a bitorlókkal együtt suhogtatja a pallosát, a telyavokkal pedig,
“Ceoris ivadékaival”, egyszer és mindenkorra leszámolhatna.
A jelek szerint Oszobej nem szokta meg az efféle nyílt beszédet. Jó idő eltelt, mire
ismét meg tudott szólalni.
- A szavai olyan nőről árulkodnak, aki azt hiszi, egyáltalán nincs szüksége
szövetségesekre.
- Nem így van. Egyszerűen csak bölcsebb vagyok annál, hogy azt higgyem, valaha is
lehetnek szövetségeseim - javította ki Deverra keserű mosollyal. Apró hópelyhek hullottak
az arcára, és megpihentek a bőrén, nem olvadtak el. - Sokan tárgyalnak velünk, mások
hízelegnek, de a nap végén csak magunkra számíthatunk, mert a szíve mélyén mindenki
irtózik tőlünk. Azt állítja, hogy a kánt testvéri szeretettel fogadják majd a vajdák? Az ő
szemükben legfeljebb hű harci kutyának jó. A klánjából sokan megvetik, mert mongol, és
mert olyasmit szeretne létrehozni, ami nagyobb és jelentőségteljesebb bárminél, amit ők
elértek. Ceoris gyűlöl engem, az ön ura mégis úgy tekint rám, mint az ő szolgájukra. A
keresztények a vesztünkre törnek, mert pogányok vagyunk, a halandók, ha tehetnék,
kiirtanának bennünket a többi vámpírral együtt. Nincsenek illúzióim.
- És ha a nagykán máshogy vélekedik? Ha mégis hajlandó volna szövetségre lépni
velünk?
- Akkor nem állok az útjába. Felhasználhat minket a céljaira, bojár, de megosztani
soha nem lesz képes…
Nem fejezte be a mondatot.
- Érzi ezt a szagot?
A tzimisce körbepillantott.
- Milyen szagot?
- Tűz!
Deverra szívébe páni rémület markolt. Valaki erőszakkal betört az ő felségterületére.
Olyan érzés volt, mintha Oszobej hirtelen bedugta volna a kezét a lábai közé. Vajon
melyik határt sértették meg? Elindult, hogy körbejárja a tábort, időnként még lábujjhegyre
is emelkedett, mintha ugyan az segítene bármit is. Oszobej egyetlen szó nélkül
csatlakozott hozzá. Az arcán nem aggodalom, inkább kíváncsiság ült.
Ekkor meghallották az első sikolyt.
Deverra botladozva futni kezdett. Egy pillanattal később újabb sikolyok hangzottak fel
a harcosok gerjei irányából. A sült hús, lótajték és kumisz szagát egyszerre a vámpírvér
aromája nyomta el.
A tábortűzben lángoló fahasábok közül két láb lógott ki. Karakh egy csapat káinita
katona között állt. Kezének és lábának ujjai hegyéből hosszú, földszín karmok meredtek
elő. A kán fölkapott egy újabb káinitát, és jó harminclábnyira elhajította. Egy másiknak a
torkát ragadta meg, elroppantotta a gerincét a térdén, aztán mohón inni kezdett a
fájdalomtól kifeszült nyakból.

* * *

A varázskörben azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy valami nincs rendjén. Jervais már
azelőtt érezte, hogy Torgeir távolba révedt tekintete megváltozott volna. A többiek is
érezték.
- Azonnal vissza kell hoznunk! Olena, segíts!
Olena hosszú körmű ujjait a dán vállára tette, és kántálni kezdett latinul. Többször is
szólította Torgeirt, és megparancsolta neki, hogy térjen vissza hozzá és saját magához.
Jervais is támogatta a varázslatot a saját szavaival. A fiatal mágus eddig mozdulatlanul ült,
de most hirtelen fölpattant, és ijesztő vicsorral forgatni kezdte a fejét.
- Hó! - kiáltotta Antal mester. A hangja azonnal katonásan parancsolóra váltott. -
Feloszlatom a kört! Kelet, Dél, Nyugat, Észak! - Azzal belefogott a maga negyedére eső
befejező varázslatba.
Jervais kirántotta az övében tartott fatőrt. Amikor Torgeir nekiugrott, Olena hirtelen
lekuporodott és fölfelé döfött a kardjával, amely mélyen a dán gyomrába fúródott.
Fájdalmasan felüvöltött, de nem tudta kirántani magából a pengét. Jervais Torgeir háta
mögött állva éppen azt próbálta kimérni, hová döfje a karót, amikor vámpírvér fröccsent
az arcába. A Torgeir hátából előremeredő penge veszedelmesen közel ért hozzá, ahogy
Olena igyekezett védeni magát. Torgeir nem foglalkozott tovább a fegyverrel, egyszerűen
félrelökte Olenát, és Zaborra rontott - aki inkább elugrott előle, ezzel persze idő előtt
megtörve a kört. Az összegyűjtött varázserő ezernyi szilánkra robbant. Antal rákiáltott, de
elkésett.
A fenevad elszabadult.
Pár pillanatra mindannyiukat elkábította a varázslatból kiszökött erő. Antal tért
magához elsőként, és azonnal Torgeir után vetette magát. A többiek követték. Kérdezniük
sem kellett, hogy hová megy.

* * *

- Karakh! - kiáltotta Deverra, de a mongol nem hallotta őt. Az egyik rémült katona
megragadta szerencsétlenül járt társát, és megpróbálta kirántani a kán szorításából.
- Ne! - kiáltott a papnő ismét. - Ne nyúljatok hozzá, csak felbosszantjátok! Hátráljatok
el lassan!
 A káiniták nem értették, miért kellene így tenniük, de azért engedelmeskedtek. Karakh
csak az áldozatával volt elfoglalva, a fejét egy pillanatra sem emelte föl, bár a szemével a
környezetét pásztázta. A tekintete nem értelmet sugárzott, inkább olyan állatéra
emlékeztetett, aki veszélyben érzi magát.
- Karakh. - Egy papnőnek képesnek kell lennie elrejteni a félelmét, máskülönben
bármikor lecsaphat rá egy gonosz szellem. Deverra bízott benne, hogy a tehetsége most
sem hagyja cserben. - Karakh, le kell tenned őt! Fáradt vagy és szomorú… Pihenned kell,
kánom!
A férfi kifejezéstelen arccal bámult vissza rá. Kinyitotta a száját, de csak
értelmetlenségeket beszélt. Deverra először egyetlen semmit sem értett, de aztán
elhangzott egy ismerős szó, mintha Karakh megértette volna, hogy szólt hozzá, és meg is
próbálna válaszolni, épp csak elfelejtette, hogyan kell. Deverra felismerte a nyelvet, amin
beszélt.
- Görög. Óh, istenek…
- Hogyan is tanított a régi mester?
- Lágyan! - mondta végül. - Lágyan! Minden rendben.
Amikor közelebb lépett, a kán gyanakodva figyelte, és gyorsan még egyszer a sebre
tapasztotta a száját. Deverra tett még egy lépést, majd egy másodikat és egy harmadikat. A
negyediket már nem kellett volna. Karakh ledobta a szerencsétlen káinita máris porladó
testét, és előrevetette magát. Deverra felsikoltott. A körben álló katonák odaugrottak, és
megpróbálták a testük súlyával a földre szorítani a törzsfőnököt. Karakh felmordult, és
levetette őket magáról.
Deverra mormogott valamit, és befelé fordult egy pillanatra. A beszéd most nem segít.
Magához hívta a levegő szellemeit, és megígérte nekik, hogy ha teljesítik a parancsát,
akkora vihart idéz, amelyben órákon keresztül táncolhatnak kedvükre. A szellemek
lelkesen megkerülték néhányszor, aztán fölkapták Karakhot, mintha csak egy méh lett
volna. A kán harciassága megcsappant, amikor elvesztette a lába alól a talajt, de azokat,
akik még mindig kapaszkodtak belé, tovább ütötte, karmolta és harapta. Az arca megnyúlt
és elkezdett átváltozni. Ha ilyen állapotban farkasalakot ölt, ki tudja, mi lesz belőle, mire
magához tér. Deverra előkapott egy vesszőt a földön fekvő egyik tegezből.
- Fogjátok szorosan, ha tudjátok!
Szétrántotta Karakh ingét, és Dievashoz fohászkodva a vértől kapott ereje utolsó
cseppjét is a mozdulathoz adva, a mellkasába döfte a nyilat. Az istenség meghallgatta az
imáját. A fa könnyedén áthatolt a húson, és bár szilánkokra tört, az egyik darabja
egyenesen Karakh szívébe fúródott. A kán megrázkódott, aztán mozdulatlanná dermedt.
Deverra megparancsolta a szellemeknek, hogy tegyék le a földre, aztán a katonák
segítségével kiterítette. A kán arca olyan gyűlöletet sugárzott, hogy a papnőnek nehezére
esett még ránézni is.
- Mi történt? - kérdezte halkan, és a tűzben égő fél holttestre pillantott.
 - Gonosz fény villogott a szemében, amikor odajött hozzánk, és semmit nem értett
abból, amit mondtunk neki. Kaszim megpróbálta elzavarni egy csóvával, de csak még
jobban feldühítette.
- Igen…
Mi értelme lett volna elmondani nekik, hogy ennél nagyobb ostobasággal nem is
próbálkozhattak volna? Az eredményt láthatták a maguk szemével. A tűz valóban
félelmetes az olyan vámpír számára, aki józan, de akin már a Fenevad uralkodik, annál
sosem lehet tudni, hogy fog reagálni.
Nem értem. Részeg volt, az igaz, de nem olyan nagyon. És a görög…
Egy módja volt még annak, hogy megértse a történteket, feltéve, hogy el tudja még
érni Karakhot. Fölé hajolt, és mélyen a férfi szemébe nézett - a kán most nem tudott
ellenállni az akaratának, nem hogy a fejét nem fordíthatta el, még a szemét sem tudta
lehunyni.
“Karakh?” - A gondolataival a férfi tudata után tapogatózott. “Kánom?”
Ott! Egy fájdalmasan gyenge visszhang!
“Sámánom!” - felelte Karakh szeme. “Ki halt meg? Meghalt valaki?”
“Igen.” Deverra érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, de dühösen
visszaparancsolta őket. Karakh testvéreként szerette minden egyes katonáját. “Azt még
nem tudom, hogy ki. Kiderítem, de biztos vagy benne, hogy tudni akarod?”
“Talán nem.”
“Egy pár pillanat múlva elengedlek, megígérem.”
“Ne!” Karakh nem tudott ugyan mozogni, Deverra mégis úgy érezte, mintha
megremegett volna a teste. “Ne tedd! Nem szabad! Nem biztonságos. Még nem vagyok a
magam ura.
“Mi történik? Ez ő?”
“Sss. Nem tudom. Van itt… valami, ez biztos. És nem csak az én erőmet, hanem az
istenét is bitorolja. Fölébreszti a lelkemben lakó farkast, és rombolásra uszítja.”
“Úrrá tudsz lenni rajta, kánom?”
“Muszáj lesz. Megfogom próbálni. Nem hiszem, hogy képes lennék megölni, de talán…
lecsillapíthatom. Idővel.”
“Idővel?”
“Időre van szükségem.” A kán hangja elerőtlenedett. “Mostantól nemcsak a törzs
anyja, hanem az atyja is leszel”
“Ne, ne! Ne tedd ezt velem!” Az utolsó szó kicsúszott, még mielőtt Deverra
végiggondolhatta volna. “Valami jön. Szükségünk van rád.”
“Nincs szükségetek még egy koloncra.” Most, hogy az elméjük összeért, Deverra
megérezte mindazt a fájdalmat, amiről az elmúlt néhány hónapban csak sejtette, hogy
Karakh keblét feszíti. “Nézzünk szembe a tényekkel, sámánom. Egyikünk sem ugyanaz
már, mint Alexander érkezése és az isten hamvasztó érintése előtt volt. Épp csak én
kevésbé látványosan változtam meg. Vissza fogok térni, amint segítség leszek, és nem
teher.”
Deverra szeretett volna ellentmondani neki, de tudta, Karakhot képtelenség eltéríteni a
szándékától. Imádkozott volna Telyavelhez is, de érezte, ha az isten eddig nem segített,
akkor valami érthetetlen és titokzatos okból úgy döntött, nincs most itt az ideje a
közbeavatkozásnak. Ha tud, a papnő még Alexandernek is könyörgött volna, ha ugyan
maradt volna még valami a halott ellenségből a gyűlöletben tobzódó töredéken túl.
Magához szorította a béna férfit.
Vigyázni fogok rád! - esküdött meg némán. - Olyan állhatatossággal, ahogy te őrizted
a fivéred. Fölébredsz majd ismét, kánom.
Karakh azonban már túl mélyre merült ahhoz, hogy válaszoljon, talán már nem is
hallotta az utolsó szavakat.

* * *

- Nem - bökte oda Jervais a heves kézmozdulatokkal beszélő rabszolgának. - Tudom,
hogy mit akarsz. El akarod égetni a barátod testét. De nem lehet! Nem fogsz tüzet rakni.
Inkább áss! Tudod mi az, ásni? - A köpenye széle beleakadt valamibe. Amikor lenézett,
látta, hogy az észt nő csüng rajta, másik karjában a holttestet szorongatva. Bosszankodva
vette észre, hogy véres csík van ruhája alján. Eltávolodott egy lépésnyit. - Zabor! Értesd
meg ezekkel az emberekkel, hogy tudom, mit akarnak, egyszerűen csak nem akarom
megengedni.
- Azt hiszem, nem értik jobban a lengyelt, mint a szászt, mester - mondta Zabor.
- Akkor hát derítsd ki, hogy mi az, amit megértenek, különben megfogom a
halottaikat, meg az egyik élőt is hozzácsapom az érzékletesség kedvéért, és az ő ostoba,
kemény fejükkel ütök léket a patakon.
- Lehet, hogy ez lenne a leghatásosabb, mester.
- Azt szeretnéd, ha téged is megreguláználak ma este? - pördült sarkon Jervais
acsarogva.
- Jervais mester, ha megengeded… - szólt közbe Antal mester, és felemelte az egyik
kezét. - Kölcsön kell kérjem Zabort. El szeretnék beszélgetni vele annak a fontosságáról,
hogy az ember a helyén maradjon a rituális varázslás során.
- Milyen igaz! - Jervais örömmel látta, hogy Zabor arcán rémület suhan át. - Tégy,
ahogy jónak látod, Antal mester.
Maga mögött hagyta a tábort, és megkereste a fatörzset, amihez Torgeirt kötözzék egy
lánccal, amit Miklós hozott magával, “hátha jó lesz valamire”. A fiatal mágus feje a
mellkására bukott. Jervais azt hitte, elájult, úgyhogy megfordult, hogy elmenjen.
- Hagyj békén! - Torgeir beszédén sokkal jobban érződött a dán akcentus, mint
rendesen.
- Nem akarlak bántani - csitította Jervais, majd pár pillanatig szimatolt, mielőtt
folytatta. - Vérzel, fiú?
- Nem.
- A szaga alapján azt mondanám, mégis. Ha kell még…
- Nem kell.
Vagy úgy! Tehát erről van szó. Persze mi másról lehetne. Jervais megvizsgálta Torgeir
lélekszíneit. Nehéz lett volna megmondani, melyik a legerősebb, bár ha választania kell,
talán a szégyen szürkésbarnáját és a gyűlöletről árulkodó bíbort mondta volna. A fiatal
varázsló erőtlennek és kábának tűnt, de korai lenne még elengedni. Jervais persze nem is
annyira a láncban bízott, mint a varázslatban, amivel megerősítették.
- Ha kell még, akkor kell még - fejezte be a mondatot határozottan.
- Jól vagyok.
Jervais odalépett a fához, a dán hajába túrt, és fölemelte a fejét, hogy megnézhesse
magának az arcát. Innen jött a vérszag… vöröslő patakokban folyt a különös szemekből,
végig a sápadt arcon. Volt, ahol már odaszáradt a bőrére, másutt még nedvesen csillogott.
Torgeir kirántotta a fejét Jervais kezéből, és addig rázta, míg a haja ismét az arcába nem
hullott.
- Igen. Azt látom. - Torgeir auráját bíborszín lángok nyalták körbe, de az öreg varázsló
úgy tett, mintha nem venné észre. - Tudom, hogy ebben a helyzetben ez elég nehéz, de
muszáj pihenned és megnyugodnod. Addig nem engedhetlek el. Amellett nincs is okod rá,
hogy nyugtalankodj. Ügyes voltál.
A dán nem felelt, de ebből is nyilvánvaló volt, mit gondol.
- Nem hiszel nekem, de gondolj csak bele. Bármit is éltél át, Karakh azt
háromszorosan szenvedte végig. Kicsit talán többet reméltünk, de legalább káoszt és
rettegést okoztunk az ellenség táborában.
- Megölte… néhány emberét - szólalt meg Torgeir halkan, de a fejét nem emelte föl. -
Láttam.
Jervais arckifejezése felderült.
- Valóban? De hisz ez remek!
A dicséret süket fülekre talált. Jervais ismét jól megnézte magának az ifjú mágust.
Csak úgy sugárzott belőle a dacos ellenállás. így a fához láncolva bosszantóan
emlékeztetett a megfeszített Krisztusra. Jervaisnek eszébe jutott sok dolog, amit
mondhatott volna: “Háború van, ugyan mire számítottál?” vagy “Karakh a saját katonáit
ölte meg, te csak egypár bolhás parasztot. Mi még mindig jobban állunk”, de tudta, most
ennél tapintatosabban kell fogalmaznia. Leült a fa tövébe, de meg sem próbált Torgeir
szemébe nézni.
- Tudom, mit gondolsz - mondta -, mert tudom, mire tanított a mestered. Ismerem a
gondolkodását. Vétkeztél, ezért most bűnhődnöd kell. Talán már ki is találtad, hogyan
kínzód meg magad. - Tartott egy kis szünetet. - De hadd kérdezzek valamit. Mindaz a
szenvedés, aminek kiteszed magad, segít-e? Csillapította-e valaha is az éhségedet akár
hajszálnyival is? Vagy föltámasztotta-e a halottakat? Komolyan azt hiszed, hogy most,
ehhez a fához láncolva, kihűlt szívvel és vérrel telt gyomorral emberibb vagy, mint én?
Torgeir összerázkódott, de nem felelt.
- Hadd meséljek el egy régi történetet! Természetesen a Hetek Tanácsa volt az első hét
tremere, aki vámpírrá vált. Nyilvánvaló, hogy egy ideig rajtuk kívül nem is volt több az
egész házban, és ők dönthették el, hogy ez így maradjon-e.
- Ismerem ezt a történetet.
- Nyilván. Etrius kétségkívül azt is elmondta, hogy ő ellenezte a többi varázsló akarata
ellenére történő átváltoztatását, Goratrix pedig a szükségessége mellett kardoskodott.
Végül a Nagy Tremere Goratrix álláspontját tette a magáévá. Mivel pedig engedelmes
diákok voltak, Etrius és Goratrix is szorgalmasan rángatta át a varázslókat a házból a
klánba. Sőt, körülbelül ugyanannyit mindkettő, míg aztán eljött az éjszaka, hogy már
egyetlen halandó tremere sem maradt. Megszűnt a ház. A te mestered is kivette ebből a
részét, legalább annyira, mint bárki más. De most, hogy vége van, fennen hangoztatja a
megbánását, és el akarja hitetni veled, hogy pusztán a megbánás révén élvezheti a bűne
előnyeit, de nem kell megfizetnie az árát. Nem tűnik ez egy kissé túl… kényelmesnek?
Ismét szünetet tartott.
- Különben pedig szerinted mit számít azoknak, akiket akaratuk ellenére tettek
vámpírrá, hogy Etrius vagy Goratrix hajtotta-e végre a szertartást, és hogy utólag
megbánta-e? Hát tényleg azt hiszed, hogy a ma este meghaltakat érdekli, hogy érzed
magad? És ha ez az Isten, akire olyan nagy előszeretettel gondolsz, látja, hogy szenvedsz
és szánakozol… talán nagyobb könyörületet fog tanúsítani, mint eddig? Nem akartad
megölni ezeket a halandókat. Igaz? Ha csak cseppje is maradt volna benned az
önuralomnak, nem tetted volna meg. Mondd meg az igazat, Torgeir! Mindketten tudjuk,
hogy a hazugság bűn.
- Hagyj engem, te ördög! - nyögött föl a dán, és most először megpróbálta letépni a
láncot magáról. - Menj el! Igen, megpróbáltam megállítani. Óh, Jézusom… Próbáltam, de
túl messze voltam, és nem tudtam… nem voltam rá képes.
- Pontosan. Most már tisztábban gondolkodol. Nem te voltál. A lelkiismereted tiszta
lehet. A Fenevad tette, akivel szemben mindannyian alulmaradunk időnként. Azt is
mondhatjuk, hogy Alexander volt. Aljas, vén szörnyeteg volt ő, a legyőzőjével szemben
érzett gyűlölete minden határon áttört. Tessék, gyűlöld Alexandert. De… - Jervais
megvonta a vállát. - Talán az én hibám az egész. Elvégre én jelöltelek ki a feladatra.
Tudtam, hogy talán nem fogod bírni. Lehet, hogy egyikünk sem lett volna képes rá, én
mégis téged választottalak. Gyűlölj hát engem! Vagy gyűlöld a telyavokat, hiszen ha nem
lázadnak föl a mestered ellen, most itt sem lennénk. Gyűlöld atyádat, mert azzá tett, ami
vagy. Olyan sok lehetőséged van. Csak válassz egyet. Vagy gyűlölj mindannyiunkat.
- Megkérsz… hogy gyűlöljelek? - kérdezte Torgeir halk, hitetlenkedő nevetéssel.
- Ennek az érzelemnek kiváló céltáblája vagyok. Nem is áltatom magam az
ellenkezőjével. Ha választanom kell, hogy engem gyűlölsz, vagy saját magadat, én
mindenképpen az előbbit választom. A gyűlölet éberré és figyelmessé tesz, tudom
tapasztalatból, és most nagy szükségünk van az éberségre. Nem engedhetjük meg
magunknak azt a fényűzést, hogy elkeseredjünk. Ez még csak az első volt a számos véres
feladat sorában, amire a küldetésünk sikeréhez szükség lesz.
Amikor fölkelt, Torgeir ismét felnevetett. Jervais értetlenül fordult felé.
Az albínó most egyenesen őt nézte, szemei az arcára száradt vérvörös csíkok tetején
ülve úgy néztek ki, mintha különös harci lobogók volnának.
- Nem, mester, nem így értettem… Miből gondolod, hogy meg kell kérned erre?
Jervais elgondolkodott egy percig, aztán bólintott és Torgeir vállára tette a kezét. -
Igazad van, fiam.
Visszament a sátrába, és odahívta az egyik rabszolgát. A vámpírvér szagától mindig
átkozottul megéhezett.
 Tizennegyedik fejezet



Zabor a szokásosnál is sápadtabban és korgó gyomorral, mégis példás éberséggel állt
őrt, a tűz számára ásott gödörtől épp négylábnyira. Jervais látta, amint Olena és Miklós
lépnek oda hozzá. Miklós durván gyomorszájon rúgta a lengyelt. Zabor kétrét görnyedt, és
csak nagy köhögések közepette tudott kiegyenesedni, de a lábait mintha a földhöz
szögezték volna. Olena mindkét kezével megfogta Zabor egyik karját. A fiú fájdalmasan
felkiáltott és egész testében megremegett, ahogy a kegyetlen varázslat hatni kezdett. Olena
elégedetten elmosolyodott, és odébbállt. Az egyik közeli sátorból Torgeir lépett ki. Először
úgy tűnt, ügyet sem vet büntetésben álló társára, de aztán meggondolta magát, fölmarkolt
egy darab földet, és megdobta vele Zabort. A sár szertefröccsent a szerencsétlen arcán, és
lassan végigcsorgott a testén.
- Gyorsan tanul - jegyezte meg Jervais. - Nem is csoda, ha ennyi lelkes tanára van. De
azért mégis valami különösen nagyszabású dologgal ijeszthettél rá kezdésnek. Talán elég
is lesz a büntetésből lassan… Semmi hasznát sem vesszük, ha túlságosan kimerül.
Antal megvonta a vállát.
- Miért engedelmeskednének, ha nem rettegnek tőlünk jobban, mint az ellenségtől?
- Szívmelengető hitvallás - bökte oda Hermann, aki most bukkant fel a beszélgetők
háta mögött. - De ideje, hogy abbahagyják a gyönyörködést. Kezdődik a tanács.

* * *

- A vállalkozásunk arra az alapfeltevésre épül, hogy a varázslók révén
győzedelmeskedhetünk ott, ahol Alexander elbukott, nem igaz? - kérdezte az asztal mellett
állva Wigand. - És ha így van, talán érdemes volna megtudnunk, pontosan mire is
készülnek a varázslók, és miért fog számítani, amit tesznek.
- Először is lássuk, mi az, amivel már el is készültünk - felelte Jervais nyájasan, és az
asztalra terített egy nagy pergamenlapot. A katonák fölé hajoltak.
- Nem levél és nem térkép… - mondta Hermann csalódottan. - Mi az ördög ez?
- Térkép ez, jó lovag, épp csak olyan fajtából, amilyet önök még sosem láttak.
- Először is pontos - horkant fel Antal, de Jervais egy pillantással elhallgattatta.
- Méretarányos, ez igaz - folytatta, igyekezve elvenni a az előbbi megjegyzés élét. -
Ezek a színek itt folyókat és tavakat, amazok mocsarakat, erdőket és dombokat jelölnek.
Ezek itt alkaszok, szent ligetek, olyanok, mint ahol Poroszországban a szerencsétlen sorsú
szerzetesre bukkantunk. Végül így jelöltük azokat a helyeket, ahová nem jutottunk el,
vagy a barátságtalan környezet, vagy misztikus védelem okán. Ezek a helyek mind nagyon
fontosak a mágia gyakorlása szempontjából. Ha a telyavok a levegő, a víz vagy a föld
szellemeihez akarnak fohászkodni, ide kell menniük. Amott van a fő táboruk, ezek a
vonalak pedig annak a két járőrnek az útvonalát jelzik, akiknek láttuk a nyomát. Ez a
vonal jelzi, milyen messzire jutottunk. Ezen a határon belül fürkészéssel térképeztük föl a
ley-vonalakat. A külső területeken a legjobb tudásom szerint igyekeztem kiszámolni a
lehetséges elhelyezkedésüket. Sajnos kénytelenek vagyunk ugyanazt a vis-energiát
használni, amit az ellenségeink.
- Nem értek mindent abból, amit mond - szólalt meg Wigand -, de ha a tremere
varázslók ugyanazokat az… áramlatokat használják, mint a telyavok, akkor nem tudnák
esetleg elszívni tőlük az összeset?
- Attól tartok, ez nem ilyen egyszerű. Szamogécia különösen bőséges vidék. Azt
hiszem, még a telyavokkal összefogva sem tudnánk kimeríteni.
- És mi lenne, ha egyszerűen kivágnánk egy alkaszt? - kérdezte Hermann, és ujjával az
egyik piros foltra bökött. - Bevallom, ezt szívem szerint így is, úgy is megtenném, de
árthatunk ezzel a telyavoknak?
- Talán - ismerte be Jervais. - De ezzel csak magunkra haragítjuk a helyieket, és már
van így is elég gondunk.
- Különben sem fogom elpusztítani a kincset, ha el is rabolhatom…
- Nos… - szólalt meg ismét Wigand. - Most már látom, hogy nem tétlenkedtek, amíg
mi henyéltünk: készítettek egy térképet. És megpróbálták elpusztítani Karakhot, de hogy
ezzel mit értek el, arról csak sejtéseik vannak. Mindenesetre megöltek néhány katonát és
felhívták magukra az ellenség figyelmét.
- Ostobaság! Deverra nyilván ismeri a diablerie veszélyeit. A történteket minden
bizonnyal ennek fogja betudni - vetette ellen Antal.
- Valóban? És megkérdezhetem, honnan ilyen biztos benne, hogy mit tud Deverra? -
kérdezte Hermann.
- Bizonyára tudja, ha nem nyeretlen zöldfülű - vágott vissza a magyar gyorsan. Túl
gyorsan. Átok!
- Ez nem elég - mondta Hermann, fölállt, és föltekerte a térképet. Jelentőségteljesen
Jervais-re nézett. - Én úgy látom, mind a ketten többet tudnak erről a nőről, mint amennyit
nekünk elmondanak. Terítsék ki a lapjaikat!
- Ne… nehogy megsérüljön - lehelte riadtan Jervais. - Az a térkép nagyon fontos.
Mindannyiunknak. - Amellett háromheti éhkopp volt az ára, de odáig azért nem süllyedt,
hogy ezt megossza Hermann-nal.
- Igazán? Ez attól függ, mire akarják használni.
Jervais sápadt arcán a düh pírja futott szét.
- Ugyan mire használnánk azon fölül, amiért idejöttünk?
 - Én is éppen ezt kérdezem. Vége a mellébeszélésnek, boszorkánymesterek! Mit
hallgatnak el? - Azzal maga elé emelte a térképet, hagyta, hogy kibomoljon, és egy
kézmozdulattal jelezte, hogy ketté akarja tépni.
- Ezt nem meri megtenni! - hörögte Jervais.
- Nem mer megállítani! - felelte Hermann fennhéjázóan.
- Igazán? - Jervais fölemelte a karját, de Antal gyorsan a csuklójára tette a kezét.
- Testvér, testvérem… nyugodj meg! Ennyit nem ér. Csak blöfföl.
Hermann elmosolyodott, és egy határozott mozdulattal kettészakította a térképet.
- Nem blöfföl! - kiáltotta Jervais, és fenyegető vicsorral előreugrott. Hermann
meglepődött, de nem érte készületlenül a támadás. Villámgyors mozdulattal rántotta elő a
kardját, és kevésen múlt, hogy a hegyével föl nem metszette Jervais állát. Antalnak alig
sikerült visszafognia a francia tremere-t.
- Kissé heves egy udvaronchoz képest - jegyezte meg a lovag. - Ha valóban próbára
akar tenni, tremere Meister, csak nyugodtan. Ne higgye, hogy őfelsége parancsa gúzsba
köti a kezem. Ő már épp eleget szenvedett egy olyan szövetségese miatt, aki elhallgatott
előle egy fontos részletet, magában pedig sohasem bízott. Biztosíthatom, nem kíván
eszközzé válni a maga kezében, Ahogy én sem.
- Még hogy én használom ki Jürgent? - üvöltötte Jervais. - Hadd mondjam el, én mivé
nem kívánok válni, maga keresztsuhogtató…
- Uraim! Uraim! Elszabadultak kissé az indulatok. - A diplomácia ugyan nem volt
Antal erőssége, de a vészhelyzetben elég jól teljesített. - Hermann testvér, kérem! Kérem,
tegye le a pergament. El sem tudja képzelni, Jervais mesternek és a többieknek mennyi
erőfeszítésébe került elkészíteni. Mindent a küldetésünk sikere érdekében tettünk.
- Csakhogy ez a küldetés nem csak arról szól, hogy szolgálatot tesznek vele Jürgen
nagyúrnak - kötötte az ebet a karóhoz Hermann.
- Így igaz - ismerte el sietve Antal. - Kérlek, Jervais mester! Nem, nem, eljött az ideje.
Nem engedhetjük, hogy kapcsolatunkat a lovagokkal bizalmatlanság fertőzze. Ha a
parancsok már úgyis kitalálta, akkor megérdemli, hogy megosszuk vele a részleteket.
Ceoris felé én vállalom a felelősséget.
Jervais hagyta, hogy a magyar visszakísérje a székéhez. Még mindig dühös volt
amiatt, hogy a tudásmorzsát, amit olyan féltő gonddal őrizgetett, most erőszakkal
csikarják ki tőle, de Antal vállalta a felelősséget, és ez már önmagában is ért valamit. A
híres-neves csatamágus leszáll a magas lóról.
- A telyavok - fogott Antal a magyarázatba - a Ház és Klán árulói. Deverra ezen a
földön született, ezért ideküldtük, hogy a nevünkben új rendházakat alapítson. Ő azonban
elfordult tőlünk. Ezzel saját magát és a követőit is halálra ítélte.
A két lovag összenézett.
- Értem - szólalt meg végül Hermann. - Ez persze megmagyarázza a helyzetet.
 - Tudják a telyavok, milyen ítéletet mondott ki a fejükre Ceoris? - kérdezte Wigand.
- Visszakaphatnánk a térképünket? - tért ki a válasz elől Jervais. Hermann félrehúzta a
szája szélét, úgy nyújtotta át az asztal fölött a két pergamendarabot. - Nemsokára meg
fogják tudni - felelte a tremere, amikor már mindkettőt biztonságban tudta.
- Mire a sietség? - fűzte tovább a gondolatot Wigand. - Hiszen így teljesen más a
helyzet. Tekintve, hogy a kapcsolat hivatalosan még nem szakadt meg, tehetne náluk egy
látogatást mint Ceoris képviselője, Deverra pedig kénytelen volna fogadni, különben
elismerné az árulását, nem igaz?
- Az is lehet, hogy gyanút fogna, rájönne, hogy én vagyok a felelős azért, ami
Karakhkal történt, megölhetne ott helyben, ezzel megfosztva a csapatunkat a vezető
varázslójától, és kudarcra ítélve a vállalkozást.
- Úgy érti, rájönne, hogy ön a felelős azért, amiről pedig meggyőződéssel hiszi, hogy a
diablerie következménye? - kérdezte Wigand. - Ejnye, tremere Meister! Nyugodt szívvel
végrehajtott egy varázslatot, amiről pedig azt állította, hogy roppant veszélyes, de most
elretten egy másfajta kockázattól? Hermann testvér azt mondta nekem, hogy ön különösen
járatos a tárgyalás művészetében. Gondolja csak el, mi mindent tudhatna meg, ha a
tűzszünet hamis ígéretével érkezik a táborba. Karakh sorsa, a tábor elrendezése, a
harcosok felkészültsége… mindez nem volna titok többé.
- Ami igaz, igaz - mondta Antal a szakállát simogatva. Jervais jelentőségteljesen nézett
rá. -Jervais mester, nem tudom, mennyi fürkészésre képesek még a gyermekek.
Kimerültek, nemigen tudnak már összpontosítani, és a kelyhek is elgyengültek. Amíg nem
szerzünk újabbakat… esetleg érdemes volna elszánnunk magunkat egy közvetlenebb
lépésre. Főleg, ha ezzel anélkül tehetünk szert tudásra, hogy idő előtt harcba
bocsátkoznánk.
- Vagyis dugjam be a fejem az oroszlán szájába? Hiszen még abban sem lehetek
biztos, hogy egyáltalán megpróbálnak megmenteni, ha balul sül el a dolog. - Jervais pár
pillanatig töprengett. - Legyen. Megteszem, egyetlen feltétellel. Rengeteget beszéltünk ma
este a bizalomról és a bizalmatlanságról, és tökéletesen egyetértek azzal, hogy legjobb
tudásunk szerint törekednünk kell a kölcsönös bizalom kialakítására. Épp ezért
megteszem, amire kérnek, személyes szívességként Herr Hermann-nak.
- Szívességként? - visszhangozta Hermann hidegen. Jervais olyan hagyományra
hivatkozott, ami már jóval az előtt is élt, hogy a tremere klán csatlakozott volna a káinita
társadalomhoz, és a ventrue-k különösen nagy tiszteletben tartották.
- Örömmel részletezem, ha csak ezen múlik, hogy bízni tudjon bennem, mein Herr.
Valamikor a jövőben megkérem, hogy legyen a segítségemre egy varázslatban. Ígérem,
hogy sem elpusztítani nem fogja, sem maradandó kárt nem okoz majd, de segítenie kell
nekem, amikor kérem.
- Nem elég, hogy a lovamat elbájolta, most még engem is beszennyezne
nigromanciával? - tiltakozott a lovag.
- Szeretné megszabadítani az urát egy kellemetlen akadálytól, vagy sem? Elmondtuk
az igazságot a telyavokkal kapcsolatban, és én halálos veszedelmet vállalok a küldetés
sikere érdekében. Azt hiszem, őfelsége nem nézné jó szemmel, ha ön az adott
körülmények között még egy egyszerű szívesség terhét sem volna hajlandó magára venni.
Vegyük csak ismét sorra a ma esti tanácskozásunk témáját: bizalom, bátorság.
Hozzátehetem esetleg: becsület. Ez az erény persze nem méltó a hitvány varázslókhoz, de
mi a helyzet a lovagokkal? Azt állítom, mein Herr, hogy a becsülete, és a hite becsülete
megér egy aprócska ígéretet, amit egy varázslónak tesz. Természetesen joga van másként
gondolni.
Hermann egy percig képtelen volt megszólalni. Azután mereven bólintott.
- Legyen, boszorkánymester. Elfogadom a szívességet azokkal a feltételekkel, amiket
felsorolt.
- Ebben az esetben ideje, hogy készülődni kezdjek. Ha megbocsátanak, meine
Herren…
Jervais meghajolt, és kilépett Hermann sátrából. Útban a saját szállása felé ismét
megpillantotta Zabort, aki nyomorúságos állapota ellenére is éberen strázsált. Néhány
rabszolga gyűlt köré, és értetlenül bámulták. Jervais odalépett hozzá, és megajándékozta
egy szánakozó mosollyal.
Azután végighasította a fiatal lengyel fiú köpenyének elejét, és folytatta az útját.
 Tizenötödik fejezet



Minden jel szerint abban a faluban jártak, amiről a kovács beszélt, és úgy tűnt,
egyáltalán nem túlzott. A kifosztott házak között teremtett lelket sem találtak, sőt, még a
falut oltalmazó, hosszú rúdra állított totemet is elvitték (pedig az a kur szerint talán egy ló
koponyája lehetett csupán).
Jervais figyelmét nem kerülte el, hogy bár a házak nádteteje majdnem a földig nyúlt le,
egyetlen szalmaszál sem akadt sehol, ami megperzselödött volna. Szokatlan, hogy a
fosztogatók gyújtogassanak. A szerte heverő testek - elsősorban öregemberek és gyerekek,
akik nem tudtak elég gyorsan futni - közül sok kísértetiesen sápadt volt, és a dögevők
harapásnyomain kívül a nyakukon még két apró lyuk látszott. Ráadásul mindnek hiányzott
az egyik füle. Nyugaton már senki sem merészelne ennyire nyilvánvaló nyomokat hagyni
maga után. A halottakat el kell tüntetni, és a gyilkos is jobban teszi, ha eltűnik, különben
egykettőre az egyház fogdmegjei karmai közt találhatja magát. A vámpírok erejének
láthatatlannak kell maradni, a káiniták sosem lehetnek kézzelfoghatóbbak, mint a
szóbeszéd és a kísértetek. A Kelet vajdái hagyományosan nyíltak voltak, de Jervais úgy
gondolta, Karakh emberei még az ő ízlésüknek is túl felelőtlenek lehetnek.
- Eljönnek - szólt oda Torgeirnek.
- Talán.
A dán idegesen megdörzsölte az alkarját. Ha Jervais-nek épp lett volna hangulata
számolgatni, könnyen kiszámíthatja, hogy a társa hol állítja majd meg a lovát - ott, ahol a
legtöbb holttesttől lehet a legtávolabb.
A járőr útvonala épp erre vezet - folytatta Jervais. Mivel semmi kedvük sem volt a
telyavok tudtára hozni, hogy kevesebb, mint egyéjszakányi útra innen vertek tábort, jó
sokat mentek, mielőtt levették az Antal mester-féle elvarázsolt patkókat, és ismét északnak
fordultak. A falura csak véletlenül bukkantak, Torgeir legnagyobb bánatára. Most mégis ez
tűnt a legjobb helynek a várakozásra. - De ha túl sokat kell várni, majd az égre küldök egy
boszorkányfényt.
- Talán már továbbálltak. Azt mondtad, nomádok.
- Még a nomádok sem utaznak megállás nélkül.
- Hacsak nem fogtak gyanút. Lehet, hogy túl sokig késlekedtünk.
- Attól tartok, nem leszünk ilyen szerencsések. Amellett kellett pár éjszaka, míg
kimostuk a ruhádat.
- Tudom.
- Ezért aztán végképp nem hibáztathatsz. Nézz magadra! Meg fog rajtad akadni az
emberek szeme. Valószínűbb, hogy a te kedvedért megkímélik az én életem, mint fordítva.
 - Vagy tekinthetnek úgy rám, ahogy a keresztény testvéreim szoktak - tette hozzá a
fiatal mágus keserűen.
- Nekem elég, ha így vagy úgy, de félnek.
Jervais érzékeny orrát új szag csapta meg. Nem kellett sokáig várniuk, hogy távoli
mennydörgéshez hasonló hang kíséretében apró pontok tűnjenek fel a láthatáron. A
lovasok meglepően gyorsan haladtak. Mintha csak közösek volnának a gondolataik,
tökéletes összhangban szóródtak szét a síkságon, és bekerítették a falut, mielőtt elindultak
volna a két tremere felé. Nyolcan voltak összesen. Jervais lova megijedt, de még mielőtt
megbokrosodott volna, a gazdája odadugta az orrához a csuklóját, és a szótlan ígéret
hatására az állat megnyugodott.
Kétség sem fért hozzá, hogy Karakh embereivel állnak szemben. Jervais jól látta, hogy
a szemük fehérje szinte világít az éjszaka sötétjében, és a karcsú lábú, kócos lovak
lépteiből azt is meghallotta, hogy egyik sincs megpatkolva. Az arcuk nem volt tatáros,
legalábbis annak alapján, amit Jervais erről a távoli népről hallott, de különös páncélt
viseltek. Nem láncszemekből, hanem leginkább keményített bőrre emlékeztető lapokból
állt, és meglehetősen hüllőszerűvé tette a viselőjét.
A kur, aki a tremere-ek mellett állt, reszketett, és menedéket keresve túlságosan közel
húzódott Jervais lovához. A varázsló jó nagyot rúgott belé.
- Mondd meg nekik, hogy békével jöttünk! Kiabálj!
A rabszolga engedelmeskedett. Hogy a lovasok értették-e vagy sem, nem derült ki, de
egyikük, aki díszes, fémveretes övet és színes kalapot viselt, visszakiáltott valamit
válaszul.
- Nos? - kérdezte Jervais a kurtól.
- Azt mondja, ha békével jössz, békével mész. Ha nem, meghalsz.
- Mondd meg neki, hogy nincs nálam fegyver, ha akar, megölhet. De ez ostobaság
volna. A bölcs Deverra rokona vagyok, és messze földről hozok neki híreket.
- Egy tremere sohasem fegyvertelen - szólalt meg valaki tűrhető latinsággal. A lovasok
vezetője mögül egy másik férfi léptetett elő. Leszállt a lováról, és gyalog jött tovább.
Karcsú, sápadt, fiatalos külsejű ember volt. Ő nem a többiek páncélját viselte, hanem csak
egy kopott zöld köpenyt. - De legalább csak ketten vagytok. Valójában miért jöttetek?
- Azért, amit mondtam - Jervais lazábbra eresztette a kantárt, hogy ezzel is jelezze,
nem fél. - Hosszú ideje nem hallottunk Deverra úrnő felől, és felteszem, ez fordítva is
igaz.
- Pontosan - felelte a telyav mosolyogva. - Ceoris még sohasem küldött követet
látogatóba. Elgondolkodtató, hogy vajon most mivel érdemeltük ki ezt a megtiszteltetést.
- Talán csak rég esedékes lett volna már. De mondd csak, jól van-e az úrnő?
Találkozhatom vele?
A fiatal káinita elvigyorodott.
 - Biztosíthatlak, uram, hogy mindenképpen találkozni fogsz vele, akár akarsz, akár
nem.

* * *

A barátságtalan téli éjszakában megtett hosszú út és az elhagyatott faerődben átvészelt
nap után ébredve Jervais megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy nem ölték meg őket
álmukban. Sőt, a telyav vezető széles mosollyal és hideg itallal ébresztette a társaságot.
Napközben csatlakozott hozzájuk egy másik csapatnyi halandó lovas, ketten világosszürke
állatot vezettek kötőféken, amik magasabbak voltak, mint a tarpánok.
- Lovat kell váltanotok - magyarázta a telyav.
- Miért?
- Ezen a földön a varázslók csak fakó lovon ülhetnek.
- Értem. Nos, semmi esetre sem szeretném megsérteni a varázslókra vonatkozó helyi
illemszabályokat - egyezett bele Jervais, de azért misztikus látásával alaposan
megvizsgálta az állatot, mielőtt felült volna rá. Az egyik köpönyeges vámpír nyeregbe
segítette Torgeir-t, és nem szólt ugyan semmit, de jól megnézte magának.
Alig pár óra múlva furulya- és dobszó mellett belovagoltak a pogányok táborába. A
vezetőjük áthaladt az egymás mellett lobogó két tűzrakás között, amik a tábor határát
alkották, majd visszafordulva meghajolt, és hivatalosan is beinvitálta őket. Jervais érezte,
ahogy a varázskör kelletlenül szétnyílik előttük, de a figyelme azonnal a különös sátrakra
terelődött. Az alsó részük henger alakú volt, ám a tetejük csúcsos, soknak a közepéből
füstfelhő kanyargott az ég felé. Mindegyik sátor ugyanabba az irányba nézett: a nemezzel
borított ajtófélfák dél felé álltak. A tábor közepén, északról délre szélesebb út húzódott,
ezen lovagoltak végig, jobbról is, balról is összevissza felállított sátrak sorakoztak
mellettük.
Ahogy egyre beljebb haladtak, úgy nőttek és lettek egyre díszesebbek a sátrak, míg
végre már akkorák voltak, hogy Jervais elképzelni sem tudta, hogyan lehet felszedni őket.
A sátrakból kicsődültek a halandók - öregek és fiatalok egyaránt. Jervais úgy érezte magát,
mintha egy fejekből álló tenger hullámain lebegne. Megelégedéssel nyugtázta, hogy
Torgeir (aki a jelek szerint beletörődött a színjátékba) láttán sokan a döbbenet hangjait
hallatják, bár mások ökölbe szorított kezük mutató- és középső ujja között kidugott
hüvelykjükkel integettek felé, ami talán valami helybéli rontásűző módszer lehetett. Ilyen
azonban kevés akadt.
A tábor közepén magasodott mind közül a legnagyobb sátor, melyet körös-körül
trófeákból és sokévnyi fosztogatás kincseiből rakott koszorú díszített. A sátrat jókora
tömeg állta körül. Legelől egy megviselt, görnyedt hátú anyóka állt, aki a táborban élő
többi nőhöz hasonlóan volt felöltözve, épp csak csinosabban: fehér ingére vörös és
narancsszínű, vászonból varrt ruhát húzott, amit a vállán és az oldalán patkó alakú csatok
fogtak össze. A derekáról egész sereg gyöngyfüzér és fonat lógott. A fejdísze talán fátyolra
emlékeztetett leginkább, de az arca bal és jobb oldalán apró medálok voltak rátűzve.
Hosszú bot volt a kezében, talán frissen vágott ág, talán elbájolták, mindenesetre zöld
levelek sarjadtak róla. Jervais leszállt a lováról, hogy köszöntse az asszonyt. Torgeir
követte a példáját.
- Jervais mester! Ceoris nagyobb megtiszteltetésben részeltet bennünket, mint amiben
bízni mertünk - mondta az öreg nő, és mélyen meghajolt. Amikor kinyújtotta a kezét,
Jervais elfogadta, és követte a sátorba. Az ajtó mellett két fegyveres őr helyezkedett el.
Belépve hosszú téglalapban elrendezett, lapos, nemezzel fedett párnák fogadták őket. A nő
az északi oldalon ült le, és vendégeit is itt kínálta hellyel.
Jervais megvizsgálta a vendéglátóikat. A telyavok mind természetes színű, a zöld és a
rozsdabarna különböző árnyalataira festett köpenyt viseltek, és egyáltalán nem
különböztek nagyon a helyi halandóktól. Csak egyikük arca tanúskodott gazdája messzi
származásáról - egy fekete hajú, meghatározhatatlan korú férfi volt az. Jervais a
lélekszíneket sorra véve bizonytalanságot, félelmet és nyomokban bosszúságot látott. Egy
hivatalos látogatás során mindez teljesen természetes.
- Megkínálhatunk esetleg frissítőkkel, Jervais mester? - kérdezte az öregasszony.
- Természetesen. Örömmel elfogadom.
A nő felállt, és intett az egyik halandó szolgának, aki a sátor pereménél álldogált.
Váltottak pár mondatot, aztán a férfi elsietett. A vendéglátójuk Torgeir-re mosolygott.
- Azt kérdezte, vajon Giltine, vagyis Halál anyácska kedveltje vagy-e, vagy szlogutisz,
azaz rém, esetleg Auszrin és Menulisz - az Esthajnalcsillag és a Hold - szerelmének
gyümölcse. Úgy véltem, Giltine lenne a legmegfelelőbb válasz, de kérlek, ne vedd ezt az
egyéniségedre vonatkozó feltételezésnek, barátom.
A fiatal varázsló csak bólintott válasz helyett. Jervais elfintorodott, de nem utasította
rendre.
- Sajnos lehet, hogy várnunk kell egy kicsit. Igyekezni fog, hogy ne válasszon
elhamarkodottan. - Az öregasszony ismét Jervais felé fordult, és felvonta az egyik
szemöldökét. - Természetesen amennyiben a nagyúr nem kívánja ezt kivárni…
- Dehogy, szó sincs róla! - vágott közbe Jervais. - Együnk együtt, ahogy testvérekhez
illik.
- Legyen úgy.
- Bocsásd meg a bárdolatlanságomat, úrnőm, de… Deverra úrnő is csatlakozik
hozzánk esetleg ma este?
- Deverra úrnő már csatlakozott, uram - felelte a nő egy újabb méltóságteljes, bár
láthatólag fájdalmas meghajlással. - De talán csalódnod kellett a várakozásaidban. Ha így
van, attól tartok, nincs mit tenni.
Jervais-nek beletelt egy pillanata, mire felfogta a szavak értelmét, és még egybe, amíg
kiheverte a döbbenetét.
 - Csalódásról szó sincs, úrnőm. Épp csak ha te vagy ő, úgy a leírás, amit kaptam,
meglehetősen… pontatlan.
- Nem pontatlan, csak sajnos idejétmúlt - felelte Deverra, és helyezkedett egy kicsit a
párnán. - A művészet gyakorlása olykor jelentős és könyörtelen áldozatokat kíván.
- Úgy tűnik - mormogta Jervais. - Mi más lehetne bármelyik művészet, ami megfoszt
egy nőt ifjúsága szépségétől, mint könyörtelen. Bocsáss meg, úrnőm, ha akaratom ellenére
fájdalmat okoztam.
- Ugyan, ne kérj bocsánatot, uram. A magam részéről úgy vélem, remek üzlet sokat
fizetni azért, ami megfizethetetlen. Most az arcom jól mutatja, hány éves is vagyok. Lecke
őszinteségből.
- Óh, igen. Azokat sohasem szerettem.
Deverra halkan felnevetett.
- Én sem. Ám ez a föld bölcsességre nevel akár akaratom ellenére is. És
Magyarország? Milyen otthont kínál testvéreinknek?
- Igazság szerint az elmúlt időben meglehetősen kevés időt töltöttem Magyarországon,
de amennyire tudom, a helyzet nem változott.
- Ezek szerint nem azért jöttél, hogy a frontra verbuválj.
- Hogy verbuváljak? - Jervais vidáman körbenézett a társaságon. Majdnem mindenki
őt nézte meredten. El tudta képzelni, micsoda szörnyű összecsapásra készültek, aztán
tessék, itt van ez a testes, joviális alak, aki semmitmondó udvariasságokat vált a
mátriárkájukkal. - Bonisagus szakállára, nem! Sokkal inkább arról van szó, hogy Ceoris
úgy érzi, nem tudja, pontosan milyen dolgokkal foglalatoskodtok itt, a messzi északon. A
leveleikre nem érkezett válasz… bizonyára eltévedtek.
- Bizonyára. Semmiképp sem szeretnék aggodalmat okozni Ceorisnak. Beismerem,
velünk nehezebb felvenni a kapcsolatot, mint a Ház és Klán más csoportjaival.
- Így igaz. Különös életmód - bólintott Jervais. - Bevallom, kissé meg is lep a dolog.
Nem tudtam, hogy a balti törzsek nomádok.
- Nem azok - felelte a nő egyszerűen.
- A sátrak formája és a lovasok páncélja - folytatta Jervais tettetett tájékozottsággal - a
tatárokról szóló beszámolókra emlékeztet.
Deverra hirtelen elkomolyodott.
- Ennek is megvan a maga oka, Jervais mester. Ennek a vidéknek a java része a vajdák
hagyományos birtoka, mint azt bizonyára magad is tudod, és aki ellenáll nekik, jobban
teszi, ha szövetségeseket keres. Mi is ezt tettük, amikor egy keletről érkezett gangrel
csapattal találkoztunk. Nem könnyű így élni, de a folyamatos utazgatásnak is megvan a
maga haszna. Úton lenni biztonságosabb, errefelé pedig olyan kevés valamirevaló város
akad, hogy egy területet sem fosztogatunk túlságosan sokáig.
 De ezt a rövid időt mindennél jobban kihasználjátok - gondolta Jervais, amikor eszébe
jutott az elnéptelenedett falu.
- Lenyűgöző, úrnőm. És ezeknek a keleti gangreleknek van saját vezetője, vagy a
halandókhoz hasonlóan ők is téged tekintenek úrnőjüknek?
- Van vezérük, ám ő sajnos most nincs itt. Még csak azt sem tudom megmondani
pontosan, mikor tér vissza. Általában megtartja magának, mikor hová megy… csakúgy,
mint a többi káinita, aki az ő véréhez tartozik.
- Ah! Sajnálom, hogy ilyen szerencsétlen időpontban érkeztem - mondta Jervais,
törekedve, hogy a hangjában nyoma se legyen az örömnek. Bízott benne, hogy Deverra
nem figyeli a lélekszíneit, de azért a biztonság kedvéért igyekezett visszafojtani a
lelkesedését. - Van esetleg helyettese, akinek be tudsz mutatni, úrnőm?
- Én vagyok a helyettese. Ahogy a varázslóim és a tanoncok engedelmeskednek
Karakhnak az én távollétemben, úgy követik a parancsomat az ő lovasai, amikor csak én
vagyok itt.
- Ezek szerint a szövetség nagyon szoros.
- A halandók elvárják, hogy legyen papnőjük és haduruk is. Jogar és országalma. Így
jobban bíznak bennünk.
- Jobban bíznak vagy jobban imádnak?
- Látom, a nagyra becsült tanácsos nagyúr neked is kifejtette a nézeteit - felelte
Deverra nyugodtan. - Nem érti meg, hogy más, ha egy káinita istenként pózol, vagy ha
pusztán csak irányítja az istenek imádatát. Persze ő keresztény, és mint ilyen, bizalmatlan
minden más vallással szemben, ezt én megértem. Mégis remélem, te el fogod tudni
magyarázni neki, hogy mi nem kényszerítettük a halandókra a kultuszunkat. Ma is abban
hisznek, amiben évszázadok óta.
- Lehet, hogy a nagyra becsült tanácsos nagyúr épp ezért aggódik - mutatott rá Jervais.
Most örült csak igazán, hogy a lovagokat nem hozta magával. Vetett egy gyors pillantást
Torgeir-re; a fiú, ha meg is sértődött, legalább nem mutatta. Remek! Minden bizonnyal
többet tudhatnak meg, ha nem sértik meg Deverrát a bizarr egyháza miatt - legalábbis
egyelőre.
- Te, mint Ceoris képviselője, nyilván jobban tudod nálam, hogy mi bántja a nagyurat -
mondta a nő finom mosollyal.
- Óh, nem venném a bátorságot, hogy ezt állítsam. De ezek szerint ez az istenség, ez
a…
- Telyavel.
- Igen, Telyavel. Szóval a helyiek mindig is őt tisztelték.
- Telyavel mindig is az volt, ami most, számos dolog egyszerre. Ó a ravaszság istene, ő
hozta el az embereknek a kovácsolás tudományát az alvilágból, és ő kalapálta ki a
napkoronát is. Egyszerre létezik az emberek, az istenek és az ördögök birodalmában, a
sötétség és a tikok ura, ugyanakkor ő hoz reményt és fényt is.
- Épp a tremere-eknek való istenség tehát.
- Pontosan. Már annak, aki hisz az efféle babonákban.
Jervais úgy döntött, ideje témát váltani.
- Tekintve, hogy ilyen sokat utaztok, hogy van módotok mégis rendházakat alapítani?
Ha jól tudom, ezzel a feladattal bízott meg benneteket Ceoris.
- Ha megbocsátod a merészségemet, uram, ki kell hogy javítsalak… - Jervais irigyelte
a nőt. Megrogyott ugyan a hirtelen rászakadt kor súlya alatt, mégis olyan méltóságteljesen
ült, mint egy királynő. Az eleganciája tökéletesen keresetlen volt, mégis képes volt
megalázkodás nélkül bocsánatot kérni. - Az elsődleges feladatunk az volt, hogy
tanulmányozzuk az új művészet felhasználásának fel nem tárt lehetőségeit. Emellett
természetesen rendházakat is alapíthatunk lehetőség és szükség szerint. De hát mi is egy
rendház, uram? Pusztán fa és kő? Vagy azok a lelkek alkotják, akik a falai között élnek, és
egy közös célért fáradoznak?
- Azt mondod tehát, hogy a ti… ágatokhoz több csoport is tartozik, ám ők másutt
élnek?
- Így igaz. De hogy pontosan mikor hol vannak, azt még én sem tudnám megmondani.
- Akkor hogyan tartjátok a kapcsolatot?
- Megvallom, ez olykor nem könnyű. Ez egy különös föld, Jervais mester. Te is
észreveszed majd, hogy ami másutt bölcsesség, az itt ostobaság, és fordítva.
Hihető történet. Nyilvánvaló volt, hogy Deverra gyanút fogott. Erre utalt, hogy
átszínezte a valóságot, Jervais legalábbis másoktól egészen más dolgokat hallott. Az
informátorai például határozottan állították, hogy Karakh volt az egyetlen tatár
Livóniában, Deverra az imént mégis azt sugallta, egész csapatnyi van belőlük. Igyekezett
elleplezni, hogy Karakh egymaga volt ekkora hatással a törzsre - és hogy minden az ő
személyén múlik. Most meg azt állítja, a telyavok szinte nyüzsögnek a környéken, de
hogy pontosan hol vannak, azt még ő maga sem tudja. Ez egész egyszerűen ostobaság.
Egy ilyen nagyhatalmú mágusnak, mint ő, nem jelenthet gondot a rendtársai felkutatása.
- És most, hogy ránk bukkantál, Jervais mester… mik Ceoris utasításai?
- Az utasítások, úrnőm?
- Ugyan, Jervais mester! - A férfi nem tudta eldönteni, vajon csak képzeli vagy
valóban megkeményedett a papnő hangja. - Ceorisnak mindig vannak utasításai.
- Ah, már értem. Számomra voltak is, természetesen, azt a parancsot kaptam, hogy
kutassalak fel, és tegyek jelentést a hogylétetekről.
- Mégis, nekünk semmit sem üzent Ceoris? Ez roppant… szokatlan.
A beszélgetés nagyon hamar nagyon rossz irányba fordult. Jervais azt kívánta, bár ő is
képes volna szavak nélkül beszélni, sok öreghez hasonlóan, mert Torgeirt mindenképpen
figyelmeztetnie kellett volna, hogy igyekezzen egy kissé leplezni a riadalmát. A fiatal
mágus arcáról ugyanis egyértelműen leolvasható volt a döbbenettel vegyes rémület, és ez
nyilván Deverra figyelmét sem kerülte el, bár úgy tett, mintha nem vett volna észre
semmit.
- Ha megtudják, hogy jól vagytok, bizonyára az utasítások sem váratnak magukra
sokáig. Balgaság lett volna ide-oda rendelni a Ház és Klán egy olyan csoportját, amely
esetleg nehéz helyzetbe került, és különben sem tudna engedelmeskedni.
- Nehéz helyzetbe azután is kerülhetünk, hogy ti elmentetek - jegyezte meg Deverra.
- Attól az ég óvjon!
- Vészterhes idők járnak, Jervais mester, és mi nem az ég felé fordítjuk a tekintetünket.
A mennyország katonái, akikkel itt találkozunk, a legkevésbé sem barátságosak. És egyre
csak jönnek. Kardtestvérek, fekete keresztes német lovagok, dánok, szerzetesek…
Jervais aggodalmas arcot öltött, és igyekezett gondolataival Deverra mondatai elé
vágni.
- A kereszt egyre csak terjeszkedik, úrnőm, ahogy mindig is szokása volt. Megértem,
hogy ezen a vidéken gyakoribbak és véresebbek az összecsapások, és ez minden bizonnyal
a kutatómunkát is hátráltatja, de attól tartok, nincs mit tenni. Az egyház mindig mindent a
maga kedve szerint tesz, még Ceoris sem szállhat szembe vele. Ki kell találnotok, hogyan
tudtok vele együtt élni. A livóniai pogányok napja leáldozott, mindenképpen el fognak
tűnni. Talán már nem is kell hozzá sok idő. Ezzel nyilván te is tisztában vagy.
Deverra lehunyta a szemét egy pillanatra, és Jervais nem tudta eldönteni, vajon
gyászát vagy haragját próbálja palástolni. Kíváncsi volt a válaszra, de nem merte most arra
fecsérelni az időt, hogy a papnő lélekszíneit vizsgálgassa. Mindenesetre, amikor Deverra
ismét kinyitotta a szemeit, már tökéletesen nyugodt volt a tekintete.
- Bizonyára… bizonyára vannak az uralkodó vérvonalakhoz tartozó káiniták között
olyanok, akik támogatják a lovagokat és a szerzeteseket. A tanács már akkor igyekezett
közel kerülni Európa halott hatalmasságaihoz, amikor én eljöttem Ceorisból. Hát
sikertelenek maradtak a próbálkozások? Egyetlen fontos vámpír bizalmát sem sikerült
megnyernünk? Még mindig egyedül, barátok nélkül állunk a világban?
Bár a mondat egyértelműen csak a diplomatikus csevely része volt, Jervaisnek mégis
összeszorult tőle a szíve. Beletelt egy pillanatba, mire annyira összeszedte magát, hogy
válaszolni tudott.
- Száz és száz alkalommal bizonyítottuk már tucatnyi herceg számára, hogy érdemes
velünk összefogni. Sokan fordulnak hozzánk tanácsért, engedélyezik a rendházak
létrehozását, ám…
- Barátaink nincsenek.
A férfi lemondóan intett a kezével.
- Én azt akartam mondani, nem tudom, egyáltalán ők mekkora befolyással bírnak a
halandókra. Arról nem is beszélve, hogy ebből mennyit hajlandók a mi érdekünkben
felhasználni.
- Hát, igen. Semmi nem változik - felelte Deverra keserű mosollyal, és kisimította a
ruhája ráncait. - Azt mondtad, Jervais mester, hogy mostanában nem Ceorisban éltél.
Merre jártál?
- Számos utat tettem a Ház és Klán érdekében, asszonyom.
- Te is azok közé tartozol tehát, akiknek legfőbb feladata, hogy igyekezzenek
mindenfelé hasznossá tenni magukat.
- Azt hiszem, ez pontos meghatározás.
- Nehéz munka lehet. Attól tartok, én sokkal jobb úr vagyok, mint amilyen szolga
volnék. A jelenlegi helyzetnek annyi előnye mindenképpen van, hogy senkinek sem
tartozom engedelmességgel.
- Kivéve Etrius tanácsost, természetesen - tette hozzá gyorsan Jervais.
- Természetesen. Ő azonban nincs itt, és nemigen foglalkozik velünk, így hát
belátásom szerint igazgatom az itteni ügyeket. Ha így nézzük, igazán nincs okom a
panaszra, nem igaz? - Deverra fölállt és tett pár lépést előre. Mogyoróbarna szemeiben a
káiniták éhségére jellemző fény csillant. - Talán neked van igazad, Jervais mester. Talán
valóban nincs messze az idő, amikor mind egy német úr kastélyába járulunk majd
tiszteletünket tenni és befizetni az adót, és térden állva, bűnbánóan hamut szórunk a
fejünkre. Akkor minden szent ligetünkben szász grófok vadásznak majd, és az olyanok,
mint te, egyetlen könnyet sem ejtenek majd. Ti majd azt mondjátok: “Ilyen a világ”, és
megcsókoljátok a gyűrűt, bárkinek az ujján legyen is, és közben reménykedtek, hogy a
csizma ez alkalommal majd másvalaki fejére tapos. Esetleg, ha parancsot kaptok, ti
magatok is eltiportok ezt-azt.
Jervais fölállt, amikor a nő a közelébe ért. Mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy a
mondatok egyáltalán nem szász hercegekről és német lovagokról szólnak.
- Úrnőm, ahogy te magad mondtad, nekünk nincsenek barátaink. Ezért aztán sok olyan
fényűzésről le kell mondanunk, ami másoknak talán természetes. A büszkeségünket, a
becsvágyunkat, az elégedetlenségünket el kell rejtenünk, mert ha megmutatjuk valódi
énünket a világnak, a világ eltapos minket. De mindenekelőtt azt nem engedhetjük meg
magunknak, hogy megosztottak legyünk. Nem hasonulhatunk meg önmagunkkal.
- Mennyire igaz, Jervais mester. Miért is ne innánk hát erre? A pohárköszöntőt úgyis a
vendégnek kell kitalálnia.
Amikor a papnő intett az egyik ráncos és göcsörtös kezével, tiszta ruhás halandók
jelentek meg a sátor ajtajában, a fejét mindegyiknek kendő vagy sapka fedte, a kezükben
pedig kerek tálat tartottak. Legelöl egy, szőke, húsos, eladókorú lány lépkedett büszkén, az
ő ruhája fehér volt, és annyi ékesség díszítette, ami bizonyára csak a leggazdagabbaknak
járt ki ezen a vidéken. Egyenesen Torgeirhez ment, és egyetlen szó nélkül letérdelt előtte.
A dán meglepetten és elragadtatással nézte, és csak egy hosszú pillanattal később jött
rá, hogy valamit tennie illenék. Tanácstalanul fordult Jervais felé.
 - Ne kéresd magad! - buzdította Jervais, bár hangjába egy csepp irigység is vegyült. -
A rendházban nem jut ilyesmi, igaz-e? Talán azt hitted, semmi jó nem lesz a ma estében?
Torgeir bólintott, aztán a lány vállára tette a kezét, és rámosolygott. A halandók
tagadhatatlanul nagyon jól neveltek voltak, a feszültségnek nyoma sem látszott rajtuk,
most mégis mintha egyszerre mind megkönnyebbültek volna. A lány viszonozta a
mosolyt, és Torgeirt kézen fogva fölállt. A fiatal albínó tanácstalanul követte.
- Mester, én most…
- Hát persze, Torgeir, menj csak vele! Nem sérthetjük meg a házigazdáinkat!
Jervais elképzelte, vajon Etrius mit gondolna a helyzetről. Mindegy, a fiú még így is
hivatkozhat arra, hogy diplomáciai okokból kényszerült arra, amit tett.
- Remélem, sikerült meggyőznöm téged, hogy ennek a földnek is megvan a maga
szépsége - mondta Deverra kifejezéstelen hangon, amikor a halandók csoportba verődve
egymás vérét kezdték csapolni. A tálak lassan megteltek, a két legnagyobbat Jervais és
Deverra kapta.
- Hogyne, hogyne - helyeselt a férfi. A finom művű, különös mintákkal díszített
bronztálban lévő vér most még friss volt, de tudta, hogy rövid időn belül elveszti az ízét és
megalvad. Az élet szinte szemmel láthatóan párolgott el belőle, ahogy elvesztette
kapcsolatát a dobogó szívvel. Jervais a papnő felé emelte a tálkát.
Deverra is fölvette a maga edényét, de ő sátor északi oldalához ment, ahol egy padon
apró, nemezből és fából készült bábuk sorakoztak. Mindegyiknek dörgölt pár csepp vért a
szájára, aztán a pad elé is loccsantott egy keveset a földre. Ezután visszament a sátor
közepére, és néhány cseppet a kihűlt tüzesgödörbe fröcskölt.
- Gabidzsa, légy elégedett! - mormogta.
- Magad elé helyezed az isteneidet - jegyezte meg Jervais.
- Természetesen igen. Hiszen hatalmasabbak, mint én.
De semmi sem lehet hatalmasabb, mint a Ház és Klán - gondolta Jervais komoran. -
Meg kell halnod, mert erről elfeledkeztél. Ha megértetted volna, hogy…
Ez a gondolat most egyáltalán nem volt időszerű.
- A pohárköszöntőt?
- Csak tessék, Jervais mester.
- A Ház és Klán egysége soha ne bomoljon meg ezer évezred alatt sem.
Deverra bólintott.
- Úgy legyen! - mondta, és gyorsan kortyolt egyet. Jervais figyelmét azonban nem
kerülte el, hogy előtte vetett egy pillantást körbe, hogy lássa, a többi telyav is követi-e a
példáját. - És soha ne hasonuljon meg egyikünk sem önmagával. Különösen te nem,
Jervais mester. Ezt még ellenségeinknek sem kívánjuk, főleg nem egy magas rangú
tremere-nek, akitől mindünk sorsa függ.
 Jervais is megemelte a tálkáját. Megértette a pohárköszöntőt. A kimondott szavakat
éppúgy, mint az elhallgatottakat.
 Tizenhatodik fejezet



- Érdekes - jegyezte meg Oszobej, amikor másnap este elegánsan a földre huppant a
nyeregből. - Azt hittem, engem akar megóvni valamitől ezzel a kis kirándulással. Ám
most úgy tűnik, más vendége is van. Talán nem is az én biztonságom aggasztja?
A háta mögött álló lovasra mosolygott, de az csak közömbösen megrántotta a vállát.
Oszobej még arra sem fecsérelte az időt, hogy lemálházza a lovát, bár a ruhája ujjában
tartott tükörben azért vetett magára egy gyors pillantást. Azután hosszú léptekkel a tábor
közepe felé vette az irányt.
A legnagyobb ger előtt lobogó tábortűz fényében halandó nő táncolt. A ruhája ujjai
messze túllógtak az ujjain. Ahogy mozgott, szélben csapkodó zászlóra emlékeztetett. Egy
férfi térdére fektetett hegedűn kísérte. A hangszer nyaka végére lófejet faragtak - Oszobej
úgy emlékezett, külön a nagykán kérésére. Időnként csengettyűk és egy gong is beleszólt a
dallamba. A nő előtt nagy elragadtatással két nemei ült, hosszú és súlyos, a nyugatiakra
jellemző köpenyben. Hunyorognia kellett, hogy a forró, hullámzó levegőn keresztül is ki
tudja venni a vonásaikat.
Deverra, aki eddig mellettük ült, most felé fordult. Haragos pillantást vetett a közeledő
Oszobejre, de nem szólt egy szót sem. Amikor a táncos előadása véget ért, a tömzsibb
alkatú nemci elégedetten megtapsolta.
- Pulchra, pulchra - mondta.
- Valóban a nyugati egyház nyelvét hallom itt, ebben a táborban? - szólalt meg
Oszobej, ugyancsak latinul. - Meg vagyok döbbenve.
- Ahogy én is - válaszolta Deverra. - Én amiatt, hogy ilyen hamar viszontlátom.
Sajnálom, ha a táj nem ragadta meg.
- Ellenkezőleg! Lenyűgözőnek találtam. Meg is látogattam a tavat, épp csak… én nem
vagyok koldun, úrnőm. Egyszerű a lelkem. Faragatlan, mások talán így mondanák.
Élvezettel látta, hogy a nemcik egész teste megfeszül a szavai hatására.
- Bizonyára - helyeselt Deverra.
- De most látom, hogy jobb lett volna, ha egy kissé mégis tovább időzöm. A jelenlétem
nyilvánvalóan kellemetlen.
- Nem kellemetlen, bojár - felelte a papnő fáradt hangon. - Csak úgy gondoltam,
mindenkinek jobb volna így.
- Ezek szerint, úrnőm, a vajdák követeit is fogadod! - kiáltott fel a tömzsi nyugati.
- Így van. Minden követet fogadok, aki békével jön.
- Nem is akármelyik vajdáról van szó, jó uram - fűzte hozzá Oszobej hanem magáról a
vajdák vajdájáról, Vlagyimir Rusztovicsról. Én Oszobej Vasziljevics Vlagyimirov pravnuk
Koszcsekszijev prapravnuk Triglavlev praprapravnuk Tzimiscev vagyok. És ön? Vagy
névtelenségbe szeretne burkolózni?
- Jervais bani Tremere - felelte a nemei anélkül, hogy felállt volna. - De ahogy Deverra
úrnő is mondta, mindketten békés céllal jöttünk, ezért azt hiszem, kölcsönösen
megbocsáthatunk egymásnak ma estére.
- Valóban? - kérdezte Oszobej mosolyogva. - Ez nem illene a közös történelmünkhöz.
- Hagyja, bojár, Jervais mester most rám haragszik - szólt közbe Deverra. - Igazam
van?
- Nos - felelte a megszólított, minden szót gondosan mérlegelve -, bizonyára megérted
a meglepetésemet, úrnőm.
- Megérteném, ha ugyan volna. De te meglepő mértékben nem mutatod jelét a
meglepetésnek.
- Nem tudom, mire akarsz célozni ezzel. Mindenesetre nem értem, miért szorulnak a
telyavok arra, hogy Rusztovics követét fogadják, elvégre a vajda az elmúlt évszázadokban
azzal múlatta az időt, hogy megpróbálta letörölni Ceorist a föld színéről. Nem sértésnek
szánom ezt, bojár, ezek tények.
- Nem sértődtem meg, varázslómester.
- Mégis, bizonyára okod van rá, hogy így tégy. Akkor pedig neked kell elszámolnod
Ceoris felé, nekem nincs jogom, hogy ítélkezzek fölötted. Én csak követ vagyok, csupán
annyi a dolgom, hogy elmondjam, amit láttam.
- Ah, vagyis visszamégy Ceorisba? - Ismeretlen hang. Egy sötét hajú telyavhoz
tartozik, akit Oszobej gyakorta látott Deverra kíséretében. - Mert ha így van, miért csak
egy napot maradsz. Magyarország messze van, és itt, Keleten, egy tremere-t sehol sem
fogadnak tárt karokkal. Miért hát, hogy megveted a társaságunkat?
- Bernalt, kérlek! - vágott közbe Deverra, és a maguk balti nyelvén még hozzátett
valamit.
- Nem bírok itt ülni és hallgatni a hazugságait. Különben is, mi értelme?
- Bernalt? - szólalt meg Jervais mester. - Tudom, hogy hallottam már ezt a nevet
valahol. Nem hangzik lívnek. Az arcod pedig…
- Igen, találkoztunk már - felelte a telyav, és előrelépett. Volt a viselkedésében valami,
talán a leplezetlen erőszakosság, amit Oszobej különösen vonzónak talált. - Hosszú
évekkel azelőtt, hogy idejöttem volna. Azelőtt, hogy egyáltalán okom lett volna idejönni.
Jervais mester birkózott egy pár pillanatig a szavak jelentésével.
- Ah! Vagyis amikor még halandó voltál.
- Pontosan. Ceorisba látogattam, hogy optikát tanuljak. Úgy volt, hogy talán egy
hónapig maradok, aztán visszatérek a saját rendházamba. Emlékszem rád, mert nagyon
kedves voltál velem végig. Nem sajnáltad tőlem a vist.
- Hát, igen. Ez volt a feladatom.
- Egy hónappal később valóban elhagytam Ceorist, de haza már soha nem térhettem. -
A férfi ajkai remegni kezdtek a felindultságtól. - És te tudtad! Végig tudtad, de egy szót
sem szóltál! A mosoly egy pillanatra sem tűnt el az arcodról!
- Bernalt! - csattant föl Deverra, de a hangja erőtlen volt és recsegő, mint egy halandó
öregasszonyé.
- Soha többé nem téveszthetsz meg bennünket, Jervais! - folytatta a férfi. - Most már
jól ismerünk. Tudjuk, hogy mindaddig mosolyogsz, amíg a bordáink közé nem döföd a
kést, és még akkor sem volnál képes igazat mondani, ha az üdvösséged múlna rajta!
- Bernalt, ez nem vezet sehová. - Deverra hangja azonnal visszanyerte az erejét, de így
is eredmény nélkül maradt a figyelmeztetés.
- A pokolba is, mit kellett volna mondanom? - kiáltott fel Jervais, most már ő is
dühödten.
- Én boldog voltam Kasztíliában! Volt munkám, jó barátaim, és tudtam varázsolni.
Varázsolni! A te gazdáid mindezt elpusztították, te pedig segítettél nekik!
Mindannyiunkkal ezt tettétek, de még ezzel sem elégedtek meg. Ugyan, mire ez az egész?
Mi értelme itt ülni és úgy csinálni, mintha semmi különös nem történt volna? Nem
vagyunk már egy kissé túl öregek ehhez? Hát nem ismerjük egymást elég alaposan? Nem
fogom engedni, hogy elpusztítsd azt a keveset, ami még megmaradt belőlünk! - Bernalt
hirtelen elhallgatott, mintha maga is megdöbbent volna a szavain. A társaságra néma
csend szállt. Ebből észrevette, hogy túl messzire ment, innen már nincs visszaút. Vett egy
mély levegőt. - Kihívlak certamenre. Halálig.
- Nem - felelte Jervais. Oszobej irigységgel vegyes undorral vette tudomásul, hogy a
nemci ilyen könnyed vállrándítással intézi el, hogy a becsületébe gázoltak.
- Hát persze! - kiáltotta Bernalt. - Menekülsz az igazság elől, mint mindig.
- Ennek semmi köze az igazsághoz - felelte Jervais ingerülten. - Te haragszol rám, de
én, akármennyire is igyekszel elérni, nem haragszom rád. Nem ártottál nekem soha, akkor
pedig miért akarnék párbajozni veled?
- Gyáva!
Jervais arckifejezése mosollyá enyhült.
- Ugyan, ennél azért biztosan jobbat is ki tudsz találni…
Nem fejezhette be a mondatot, mert Bernalt előrevetődött, és hatalmas csapást mért az
állára.
A jelenlévők, halandók és élőhalottak egy emberként hördültek föl. Mindenki talpra
ugrott, köztük Deverra is. Oszobej alig bírt magával az elragadtatástól.
- Nesze! Most már én is ártottam neked!
 Jervais csak némán nézte a telyavot, és letörölte a szája sarkából előbuggyanó vért.
- Ez… valóban alapos indok a certamen párbajra - szólalt meg nagyvégre Deverra.
Lassan beszélt, mint aki minden szót mérlegel, mielőtt kimondja. - Ceoris sem ítélhetne
máshogy.
- Csakhogy - jegyezte meg Oszobej -, ha Jervais mester nem akar harcolni…
A telyavok és a két tremere egy emberként fordult a közbeszóló felé. A tzimisce
elragadó mosollyal nézte Jervais-t.
- Ha Jervais mester nem fogadja el a kihívást, úgy Bernalt mester megszegte a
vendégszeretet törvényét.
- Még hogy vendégszeretet! - kiáltotta Bernalt. - Ez egy mérges kígyó! Egy meztelen
csiga!
- Mindazonáltal Deverra úrnő vendége - zárta le a szóáradatot Oszobej hűvösen. - A
vendéget pedig megilleti a türelem. Talán elfelejti, hol van, Bernalt mester, mert a
vérvonala fiatal és… ártatlan még, de a Dunától keletre mi nagyon komolyan vesszük a
hagyományt… Nem csak a vajda felségterületén, de az összes itteni káinita udvarban és
lakban is megköveteljük a tiszteletben tartását. Ha szárnyra kél a hír, hogy a telyavok
fittyet hánynak erre az ősi és szent kötelezettségre, úgy a szavukra még annyit sem fog
adni senki, mint Ceoriséra.
Jervais arcán a gyűlölet kifejezését egyszerre a töprengésé váltotta fel. Úgy csak, úgy,
ostoba bitorló! Gondolkodj csak!
Oszobej ezután a fiatal albínó felé intett, aki a döbbenettől mozdulatlanná dermedve
állt a mestere oldalánál. Halkabban, de még mindig latinul folytatta.
- Ráadásul azt hiszem, a csorda nem venné jó néven, ha feldühítenének valakit, aki
szemmel láthatóan az istenek kiválasztottja. Igazam van?
Deverra a torkához kapott, mintha így akarná visszafojtani a szemében fellobbanó
harag szavait.
- Úgy azt hiszem, minden azon múlik, vajon Jervais mester elfogadja a kihívást, vagy
sem - szólalt meg végül.
- Nem fogadom el - vágta rá Jervais. - Nyilvánvaló, hogy én nem kerestem az
összeütközést.
- Akkor… akkor megsértettünk téged.
A papnő hangja elerőtlenedett, de egy pillanattal később ismét összeszedte magát.
Ahogy fölemelte a kezét, és a baltiak nyelvén beszélni kezdett, úgy nézett ki, mint egy
királynő, aki szózatot intéz az alattvalóihoz. A jelenlévők morogtak ugyan egymás között
valamit, de végül mindenki leült. Deverra ekkor ismét latinra fordította a szót.
- Tudja meg mindenki, hogy ma este Bernalt sodalis vétett a vendégszeretet szabályai
ellen, amikor nem adta meg ceorisi Jervais mesternek a neki kijáró tiszteletet. Én mint
háziasszony mélységesen sajnálom a történteket.
 Amikor nehézkesen fél térdre ereszkedett, Oszobej egy pillanatra megszánta. Nem volt
ugyan méltó ez az érzelem a halhatatlanokhoz, ám az öregek tisztelete gyakorlatilag
születése óta a legfontosabb szabály volt az életében. Ám hiába, az illem megkövetelte a
gesztust.
- A bocsánatkérést elfogadom, úrnőm - felelte Jervais.
Deverra fölemelkedett.
- Bernalt, gyere ide! Esedezned kell Jervais mester bocsánatáért.
Először úgy tűnt, Bernalt hamarabb ugrik Jervais torkának, mint hogy bocsánatot
kérjen tőle, végül mégis sikerült térdre kényszerítenie saját magát.
- Bocsáss meg, uram! - szűrte összeszorított fogai között.
Szavait hosszú csend követte. Az illem ezt is megkövetelte. Ha Jervais túl korán
engesztelődik meg, azzal csak a saját helyzetét gyengíti, és Oszobej tudta, a tremere ezt
szeretné a legkevésbé.
- Vértestvériségünkre tekintettel és a tremere Ház és Klán békéjét megőrzendő -
szólalt meg nagyvégre - nem fogok neheztelni rád.
- Köszönöm, Jervais mester. Igazán nagylelkű vagy - mondta Deverra, majd
hátrafordult, és mondott valamit az egyik telyav nőnek, aki bólintott és sietve távozott. -
Engedd meg, hogy sajnálatom jeléül és engesztelésül átnyújtsak egy ajándékot.
- Ugyan, erre semmi szükség, úrnőm! - válaszolta a férfi. - Épp elég az, hogy te és
Bernalt bocsánatot kértetek. - Oszobej mocorogni kezdett, hogy egy kis zajt üssön, és
tettetett aggodalommal ráncolta össze a homlokát. - A pokolba is, bojár, most meg mi van?
- Sajnos, varázslómester, a törvény, ami megköveteli Deverra népétől, hogy jó
házigazda legyen, megtiltja a vendégnek, hogy visszautasítson egy ajándékot…
különösen, ha azt engesztelésül szánták. - Oszobej a visszatérő telyav-ra pillantott, aki
hozott magával valamit, gazdagon díszített kendővel letakarva. Deverra nyilván így is,
úgy is átadta volna, legfeljebb búcsúajándékként, ám most kapva kapott az alkalmon, hogy
vendégeire tukmálja a tárgyat. - Talán a fivérei és a nővérei nem ragaszkodnának a
hagyomány betartásához, ám a csorda esetében ez már korántsem ilyen biztos. Ők éppoly
jól ismerik az ősi törvényt, mint én. Ha ön most vendéghez méltatlanul viselkedik,
Deverra úrnő többé már nem védheti meg tőlük. Sem tőlem. Azt hiszem, már csak a
puszta számokat megfontolva is érdemes volna mindenki számára nyilvánvalóvá tennie,
hogy kibékült Deverra úrnővel, mielőtt útnak indul. Nem ért velem egyet?
Jervais elkomorodott, de egy pillanattal később emlékeztette magát arra, hogy hol van,
és elfogadhatóbb arckifejezést öltött. Deverra ugyanakkor szemmel láthatóan kivirult.
Ostoba tremere-ek! Hát tényleg annyira lefoglalják őket a kicsinyes torzsalkodásaik, hogy
már elfelejtették, ki az igazi ellenségük?
A telyav nő felfedte az ajándékot, és mélyen meghajolt. A kendő alatt csinos, vidám
színekre festett, bár kissé nyers ízlésre valló ládika lapult.
- Jelentéktelen apróság csupán - szólalt meg Deverra mégis remélem, emlékeztetni
fogja uraságodat és a ceorisi testvéreket is arra a szoros kötelékre, ami egységbe forraszt
minket, és kifejezi, milyen nagyra becsüljük hatalmas rokonainkat mi, a szegény
vándorok.
Jervais bólintott.
- Igazán szép, úrnőm. Mély hálával fogadom el az ajándékot. - Kis szünet után
folytatta. - Sőt, olyan finom munkának tűnik, hogy igazán sajnálnám, ha megsérülne az út
során. Megkérhetem esetleg a nővért, hogy csomagolja vissza?
Deverra elmosolyodott. Természetesen megértette a kérést. Egy varázsló sem nyúlt
volna hozzá semmilyen ismeretlen tárgyhoz szívesen legalább egy ilyen kezdetleges
védőréteg nélkül. - Hogyne, Jervais mester. Jurate, tekerd be jól!
A telyav ismét meghajolt, és engedelmeskedett, azután Jervais felé nyújtotta az
ajándékot, aki azonban intett Torgeirnek, hogy vegye el. A fiú a mögötte ácsorgó
rabszolgához fordult, hogy az ő kezébe nyomja a csomagot, de még időben eszébe jutott,
milyen súlyos sértés volna ez.
- Most sajnos el kell búcsúznunk - mondta Jervais, és kezet nyújtott Deverrának. - De
elviszem testvéreinknek az örömteli hírt, hogy még mindig éltek.
- Elkísérlek a határtüzekig - felelte Deverra. - Utána a lovasok egészen a területünk
széléig vezetnek majd.
- Ez nagyon kedves.
- Ugyan, Jervais mester! Hiszen épp te voltál különösen kedves és elnéző velünk
szemben.
- Dehogy, szó sincs róla! - felelte Jervais gyorsan.
Oszobej csatlakozott a csoporthoz, amely a vendégeket kísérte az ordu szélén lobogó
tüzek felé. Micsoda figyelemreméltó őszinteség! - jegyezte meg magában vidáman.

* * *

- Inkább meghaltam volna, mint hogy bocsánatot kérjek tőle - szólalt meg valamivel
később Bernalt halkan. Deverra előtt térdepelt, mert bár valamivel öregebb volt nála, soha
nem tudta úgy kordában tartani az indulatait, ahogy a nő. Ő is, csakúgy, mint jó páran, a
tavak földjéről érkezett, hogy megerősítse a csapatot, amit megtizedelt az Alexanderrel
vívott háború. Sem előtte, sem azóta nem tett egyetlen telyav sem olyan jó benyomást
Karakh-ra, mint ő. Rokonlelkek. - Te viszont, öreg barátom, inkább meghalnál, mint hogy
megsérts valakit. Bocsáss meg nekem, ha tudsz.
- Nem is baj, hogy így alakult - felelte Deverra nyugtalanul. - Mi nem közöltük velük,
hogy már régen elszakadtunk tőlük, ők nem közölték velünk, hogy úgy döntöttek,
pusztulnunk kell. Hónapok óta folyik a háború, nyilvánvaló volt, hogy előbb vagy utóbb
valaki szóvá teszi.
 - És mi leszünk azok, akik szólnak róla?
Bernalt Deverrára meredt, és a nő azonnal megértette, mit akar kérdezni.
- Nem. Neki nem. Ha hajlandó volna segíteni, már figyelmeztetett volna.
- Gondolod, hogy tudta, mi lesz?
- A legkedvesebb gyermeke Ceorisban él, és ha az emlékezetem nem csal, ez a te
Jervais barátod épp annak a Gyermeknek a gyermeke. Az ómen sem szólt segítségről, attól
félek.
- Tudom - sóhajtott a férfi válaszul. - És most?
- És most? - mormogta Deverra. - Most ott az ajándék, amit Jervais mester kapott
tőlünk.
- Amit sok másik fog még követni, remélem.
- Természetesen. Szóltál a hívőknek, hogy gyűljenek össze a ligetemben, Bernalt?
- Igen, az áldozati helyen várnak.
- Jól van. A papok és papnők egyenek bőségesen, mielőtt munkához látunk. Hosszú
lesz az éjszaka… kétségkívül ezt is sok hasonló fogja még követni.
 Tizenhetedik fejezet



Jó pár óráig némán lovagoltak egymás mellett. Tökéletes csönd telepedett rájuk, mert
az Antal mester által elbájolt paták semmiféle zajt sem ütöttek, ahogy áttörtek a fák közt
burjánzó aljnövényzeten. Végül Torgeir szólalt meg először.
- Mennyire távolodunk el az úttól, mester?
- Nem túlságosan. Mindenképpen visszaérünk a táborba hajnalig, ha emiatt aggódsz.
- Nem aggódom. Gondolom, jó okod van rá, hogy…
- Így van - felelte Jervais, és megállította a lovát, majd körülpillantott. - Láttál errefelé
különös madarakat?
- Madarakat?
- Antal mester folyton a madarakra gyanakodott, és elültette a fülemben a bogarat -
morogta az öregebb treme-re. Leszállt a lóról, és előhalászta a telyavok ajándékát.
- Ah. Már kezdtem azt hinni, hogy végül mégis megtartod.
- Szó sincs róla. A kérdés csak az, hogyan szabaduljunk meg tőle.
- Deverra valószínűleg arra számít, hogy megpróbálod elpusztítani. Elégetni,
összetörni… levenni róla a bűbájt.
- Valószínűleg. Vagy hogy megpróbálom kideríteni, hogyan működik, esetleg
varázskörbe zárom, és félreteszem, hogy majd később megvizsgálhassam. Ha van
gyengénk, úgy az minden bizonnyal a túlzott kíváncsiság… - Jervais a láthatatlant is látó
tekintetével megvizsgálta a dobozkát. Az nyilvánvaló volt, hogy rámondtak valamiféle
varázslatot, de nehéz lett volna megállapítani, hogy pontosan mifélét. Látványra kisebbnek
tűnt, mint érzés alapján, azokhoz a bűbájokhoz hasonlóan, amiket felfüggesztettek, hogy
csak valamely esemény bekövetkezésekor keljenek életre megint. De vajon ez a varázs
mikor éled föl? A ládika maga meglehetősen jellegtelen volt, festett fák, virágok és egy
madár - talán sólyom - képe díszítette. Jervais kénytelen volt beismerni, bizony nagyon
csábító, hogy gyorsan valami bezáró varázst mondjon rá, és visszavigye a táborba. Ott
aztán összedughatnák a fejüket, és ha jól megvizsgálják, Deverra mágiájának sok titkát
kifürkészhetnék. Ám tudta, hogy ezt semmiképpen sem teheti.
- Vajon mi az, amire egyáltalán nem számítanak? - elmélkedett Torgeir.
- Arra, hogy egyszerűen otthagyjuk valahol.
- Milyen igaz! Ez szokatlan volna egy varázslótól.
- Egy próbát megér, nem gondolod?
A fiatal albínó töprengett egy pillanatig, mielőtt válaszolt volna.
 - De, mester. Amellett… logikával ennél messzebb úgysem juthatunk. Elvégre azt
kellene kitalálnunk, vajon ő mit gondol, mi mit gondolunk, hogy ő mit gondol.
- Valóban. Sosem szerettem az ilyesmit. Mégis, azt hiszem, ez a legokosabb, amit most
tehetünk. így legalább bármit is csinál a doboz, legalább mi nem leszünk ott.
- Legjobb volna ki sem csomagolni.
- Hogyne, hogyne.
Jervais nagy gonddal egy fa gyökerei közé ékelte a dobozkát, nehogy egy arra járó
szarvas vagy más állat esetleg felborítsa. Azután a két tremere csak állt pár pillanatig, és
szótlanul az ajándékra meredt.
- Nos… Akkor mehetünk? - szólalt meg végre Jervais vidáman.
- Persze. Minél hamarabb visszaérünk, annál jobb.
- Igaz, igaz. Várj csak!
A hangja hirtelen színt váltott, és ebből Torgeir azonnal rájött, hogy baj van. Sarkon
pördült, és látta, ahogy a ládikát fedő kendő összeráncosodott és megbarnult, mint egy
lehullott őszi levél. Egyre sötétedett a színe, míg végül porrá omlott, a láda pedig
megrázkódott, és nőni kezdett.
- Tremere tökére! - motyogta maga elé. Ez az átkozott dolog csak arra várt, hogy
letegyék, semmi másra. Talán a fa, talán a föld tette, de lehet, hogy még ez is mindegy
volt. Jervais a kezével máris egy ellenvarázslat rúnáit kezdte a levegőbe róni, de még
mielőtt eldönthette volna, pontosan mit is csináljon, a doboz a levegőbe ugrott, és ezernyi
darabra robbanva füsttel és valami ragacsos anyaggal terítette be mindkettőjüket. A füstből
bizonytalan körvonalú alak bontakozott ki, mely elsőre ragadozó madárra emlékeztetett,
de pár pillanattal később már valami sokkal emberszerűbbé alakult. Vagyis inkább
csontvázszerűvé, a csőr ugyanis koponyává változott, a szemek helyén fekete lyukak
tátongtak. Amikor a lény elvicsorodott, azt is meglátták, hogy a fogai vámpírok agyarára
emlékeztetnek: hosszúak voltak és vékonyak.
Jervais döntött: az élet szavait hívta segítségül a halál ellen, és a vízét, hogy
legyengítse a füstöt, de - és ezen nem is lepődött meg igazán - a varázslata hatástalan
maradt. Ha ez valóban egy rabul ejtett szellem, és nem csak valamiféle boszorkánytrükk,
akkor ennél azért nehezebb lesz elpusztítani. A lény kitátotta koromfekete száját, és
Jervais felé vetette magát. Hatalmas karmai átsuhantak a vámpír testén, de kínzó fájdalmat
hagytak maguk után. A tremere előhúzta a rituális tőrét, mert tudta, ha ugyan van nála
valami, amivel árthat ennek a szörnyűségnek, akkor az ez. Gyors átkot suttogott hát, és a
pengét az árnyalak hullámzó testébe döfte. A lény felüvöltött, és Torgeir felé fordult.
A fiatal vámpír a ruhája ráncai közül egy bronzkeresztet húzott elő, aminek a közepén
Salamon pecsétje díszelgett. Ezt szorongatta sápadt ujjai közt, amikor a szörny körülölelte,
mint egy halotti lepel. Jervais kétségbeesett: a fiúnak egyetlen pillanat állt a
rendelkezésére, hogy cselekedjen, és erre annyit tesz, hogy előveszi a farizeus mestere
valamelyik jámbor csecsebecséjét. Valaki mást kellett volna magával hoznia.
 A lény azonban felhördült, és ellökte magát Torgeirtől. Csak lassan sikerült újra
fölvennie az eredeti alakját.
- Torgeir, abba ne hagyd! - kiáltotta Jervais. - Abba ne hagyd! Hogy is van? In nomine
Patris…
- I-in nomine Patris, et Filii… - dadogta Torgeir.
- Et Filii…
- Et Spiritus Sancti. O mi jesu, dimitte nobis debita nostra, libera nos ab igne infemi,
conduc in caelum omnes animas, praesertim illas, quae maxime indigent misericordia tua.
A dán ízzel ejtett latin szavak egyre bátrabbak lettek, és Torgeir előrenyújtott a
feszületet, egyenesen a füstlény arcába. A szörny felsikoltott, aztán halálhörgésre
emlékeztető hangot adott ki. A füst egyetlen pillanat alatt szétoszlott.
A két tremere egy hosszú pillanatig szóhoz sem jutott.
- Hát… - törte meg a csendet Jervais - Hermann büszke lehet rád.

* * *

- A poroszok úgy hiszik, hogy a lélek madár alakban száll el, a halott száján keresztül -
magyarázta Zabor. Nagy nehezen átfurakodott a többi tremere között, és megtapogatta a
ládának azt a pontját, ahol a sólyom csőre látszott. - Fogadok, hogy kísértet volt. Elvégre
nem valami halálistenben hisznek?
- Talán az egyik telyav szelleme volt - jegyezte meg Antal komoran. - Találkoztam
olyan nigromantával a szörnyetegek között, aki megidézte az előző éjjel elpusztított
Gyermeke szellemét, és arra kényszerítette, hogy szolgálja őt még a második halála után
is.
- Egyelőre ne felejtsük, hogy egy telyav és egy szörnyeteg azért nem teljesen
ugyanaz… - mondta Jervais. - Még ha egy vámpír szelleme volt is, nem értem, miért ijedt
meg a kereszttől. Na, nem mintha nem volna félnivalója a kereszttől minden gonosznak…
- tette hozzá gyorsan, amikor meglátta, milyen barátságtalan pillantásokat vet rá Hermann
és Torgeir.
Antal odalépett a ládika maradványaihoz, és végigfuttatta rajtuk az ujjait.
- Ő maga mondta rá a varázst, ez kétségtelen. Érzem a keze nyomát. Látom, ahogy
kántál és megidézi az árnyat. Felhasználhatjuk ezeket a darabkákat egy rituális
kötelékhez… Nem lenne épp túl erős, hiszen a mágia már elszállt belőlük, de a semminél
azért több. Többet nemigen tudhatunk már meg róla.
- Igazság szerint van még egy-két dolog, amit ki lehetne deríteni - szólt közbe Bagatur,
a fiatal kazár, és enyhe meghajlással ő is előrelépett. - Megnézhetem?
- Miért is ne? - Jervais biccentett, Antal pedig átnyújtotta az egyik darabot Bagaturnak.
A fiatal varázsló csiszolt üveglencsét halászott elő az erszényéből, és megvizsgálta.
- Igen, itt is van. Ezt élő fából faragták. Az asztalosok általában megmunkálás előtt
kiszárítják a fát, hogy ne vetemedjen meg, de ezt a ládát úgy szerelték össze, hogy a
gyanta még csorgott a fa ereiben.
- Szóval gyanta… Az folyt végig az átkozott bliautomon. Az soha nem fog kijönni
belőle - sepergette a köpenyét Jervais dühösen.
- Ha így van, akkor bizonyára éppen az volt a cél, hogy a gyanta még folyjon -
folytatta Bagatur izgatottan. - A fa vére. A fa vére… - Gyorsan megfordította a kis
fadarabot, kettétörte, és megszagolta az egyik felét. - Pontosan! Azzal öntözték. Mármint
vérrel. A gyantában még mindig érződik a szaga.
- Vajon az ő saját vére?
- Nem tudom. Ezt nehéz volna megmondani. De azt hiszem, inkább halandó vére.
Antal arcára őszinte rémület ült ki.
- Akárhogy is, Jervais mester, azonnal záróvarázs alá kell tennünk! És öltözz át te is…
Jervais összerezzent. A magyarnak igaza van; ha Deverranál még mindig van annak a
halandónak a véréből, aki (jószántából vagy sem) a fa táplálásáról gondoskodott,
könnyedén köteléket alakíthat ki ezzel a pár cseppel, és mint Ariadné fonalát követve,
meglelheti a láda maradványait.
- Igazad van! Hoztam egy ládát, amin erős varázs van - mondta, azzal fölkapta a
fadarabokat, és visszaszaladt a sátrába. Megnyalta a kulcsot, hogy épp csak egy cseppnyi
vér jusson rá, aztán felnyitotta a ládát, és beleszórta, ami még megmaradt Deverra
ajándékából. Kapkodva lerángatta magáról a bepiszkolódott bliautot, gombócba gyűrte,
majd azt is a fadarabok után hajította. Lecsapta a láda fedelét és elfordította a kulcsot a
zárban. A magyar egyik köpenyét húzta magára. Aztán hátrébb lépett, hogy megnézze,
kiszivárog-e vajon a ládából Deverra mágiája, ám sem a láda illesztései, sem a kulcslyuk
környékén nem látott semmi rendkívülit.
- A biztonság kedvéért állítsunk őrséget - mondta a többieknek, amikor kilépett a
sátorból. - Káinitákból. Egész éjszakára.
- Minden éjjel káiniták strázsálnak a táborban - jegyezte meg Hermann szárazon. - Épp
csak annyira el volt foglalva, Jervais mester, hogy ezek szerint észre sem vette. De ha
amiatt aggódik, hogy esetleg követték, talán valamelyik varázsló a segítségünkre lehetne
éles érzékeivel. Sőt, miért nem kezdi az őrséget ön, Jervais mester? Úgy veszem észre, az
egész táborban önnek a legjobbak a szemei.
- Legjobb vagy legrosszabb, ki tudná azt megmondani? - morogta maga elé Jervais.
Amikor meglátta a lovag értetlen arckifejezését, gyorsan hangnemet váltott. - Semmi,
semmi. Hogyne, szívesen őrködöm. Hova álljak?
- Megmutatom. Jöjjön.
Fellovagoltak a tábor déli pereme mentén kezdődő kiszögellésre. A talaj több száz
méteren keresztül egyenletesen emelkedett, míg egy remek kilátást nyújtó perembe nem
torkollt, amit mintha épp azért épített volna valaki, hogy a környező területeket
megfigyelhesse innen. A lovagok, vagy legalábbis a szolgáik, már kidöntötték azt a
néhány makacs kis nyírfát, ami különben eltakarta volna a kilátást. A környező fák leveleit
megzörgette a szél - a hang egészen olyan volt, mintha az ágak összesúgtak volna az
érkezők láttán. Jervais először roppant költőinek találta ezt a képet, de azután egyszerre
kirázta a hideg. Sok éve már, hogy nem tette a lábát a tzimiscek földjére, de nagyon is jól
emlékezett még, milyen volt rettegni minden csicsergő madártól, de még a földtől is, amin
tapostak, mert bármi elárulhatta a hollétüket a koldunpapoknak.
Szemét az erdő fái közt tátongó sötétbe meresztette.
- Mi az? - súgta neki oda Hermann.
- Valami mozog ott.
Hermann összeráncolta a szemöldökét.
- Csak árnyak… A holdfény.
- Nem.
- Én nem látok semmit. Egy jelenés talán? Kísértet? Olyasmi, ami csak a varázslók
előtt mutatkozik meg? - Hermann lova nyugtalanul felnyihogott. - Hó, Magóg! Várjon
csak… ott…
- Sss!
Egypár pillanatig csak némán nézték az erdőt.
- Nos? - törte meg a csendet végül Hermann. - Látja már, hogy mi az?
- Igen, látom.
- És?
- Mindenki azonnal hagyja el a tábort! Most rögtön!
Jervais meg sem várta a további kérdéseket. Lóhalálában vágtatott vissza a táborba, és
közben torkaszakadtából kiáltozott. Hermann a nyomába eredt és a maga, jóval
tekintélyesebb hangján megismételte a parancsokat.
- Kiüríteni a tábort!
A táborba érve Jervais leugrott a lóról, berohant a sátrába, és kapkodva egy kosárba
szórta a legkisebb, legdrágább és legnehezebben pótolható eszközeit, aztán az egészet a
nyeregtáskájába gyömöszölte, és felhajította a nyereg mögé.
- Kiüríteni a tábort! Tremere szerelmére, igyekezzetek! Ne bontsatok sátrat, csak
pattanjatok már végre fel a lovakra!
A távolból egyre erősödő robaj hallatszott, végül már a ventrue-k is hallották, amint
csörtetve és dübörögve valami áttör az aljnövényzeten. Látni nem láttak semmit, egészen
addig, amíg az erdő sötétjéből egyszerre elő nem bukkant egy egész csordányi bivaly. A
hatalmas bikák és tehenek csavart szarva ijesztően hegyes csúcsban végződött, kitágult
orrlyukaikat dühös horkantások hagyták el. Jervais még soha nem látott ehhez hasonló
állatokat, és “marhának” nevezni őket nem csak sértő lett volna, de pontatlan is. A
fenevadak gyilkos dühvel ugrottak a szekereknek és a sátraknak, nyomukban mindenfelé
faszilánkok és rongydarabok röpködtek a levegőben. Volt köztük olyan, aki felugrott egy
törmelékhalomra, hogy aztán őrjöngve szórja szerteszét a szarvával. A lovagok, a tremere-
ek és a rabszolgák eszüket vesztve menekültek. Jervais a szeme sarkából még látta, ahogy
egy-két kevésbé szerencsés halandót a levegőbe hajítanak a rettenetes állatok.
- Mozogjatok! - kiáltotta. - Fussatok! Engedjétek át őket!
A fülét hirtelen újfajta zaj csapta meg. Amikor hátrafordult, Antalt látta, aki a lova
nyergében állt, ruhája feltűrt ujjai vadul csapkodtak a szélben, a kezeit pedig fehéren izzó
fénygömbök vették körül. Jervais még épp időben tért ki az útjából. A fénygömbök
megdagadtak, aztán mennydörgésre emlékeztető hanggal kinyúltak, és végignyalták az
egyik ágaskodó bika szügyét. Az állat görcsbe rándult és az oldalára zuhant, a levegőben
égett bőr bűze kezdett terjengeni. Miklós sem menekült, hanem szembefordult az
állatokkal. Erős markaiban egy lándzsa hoszú nyelét szorongatta, és amint meglátott egy
állatot, ami kissé messzebb sodródott a többitől, a fémhegyet azonnal a combjába döfte.
Diadalmas rikoltásokkal két bikát is leterített, de a harmadik állat szügyében megakadt a
fegyver feje, és Miklós kénytelen volt elengedni, ha nem akarta, hogy maga alá temesse a
vágtázó csorda. Mostanra a lovagok és a többi katona is nyeregben ült, némelyiknél
lándzsa vagy kopja, de a többségnél csupán egy meztelen kard - ki mit tudott fölkapni a
nagy sietségben. A három gargoyle is felbukkant. Falco és Cabo fölkapott egy tehenet, és
közös erővel elcipelték valahová. Rixatrix egyenesen az egyik bika hátára zuhant, hosszú
karmai egyetlen mozdulatával eltörte a nyakát és feltépte a húsát. Azután a levegőbe
röppent, és vitte magával a zsákmányát is - azon nyomban a sebbe mélyesztette a fogait.
- Kerítsétek be őket! - vezényelt Hermann. - Tereljük őket nyugat felé!
- Ezeket nem lehet terelni! - kiáltott vissza Antal torkaszakadtából. - El vannak
varázsolva! Meg kell ölni őket!
Jervais kissé eltávolodott, hogy jobb rálátása legyen az eseményekre. Antalnak minden
jel szerint igaza volt. Még az efféle veszedelmes vadak sem szoktak ilyen eltökéltséggel
pusztítani. Amellett, bár az állatok egyre fogyatkoztak a táborlakók elkeseredett támadásai
következtében, a riadalomnak nyoma sem látszott rajtuk, amit Jervais - bár kénytelen volt
bevallani, hogy nem a szarvasmarhák lelkivilágának szakavatott ismerője - teljes
mértékben természetellenesnek tartott. Ahogy a csordát figyelte, egyszer csak azt látta,
hogy Miklós a földre kerül, és azonnal rá is tipor az egyik bika.
- Bonisagusra! - kiáltott föl. - Nem fogom hagyni, hogy felbomoljon a sodalicium egy
csapat tehén miatt…
A lova véknyába vágta a sarkát, fölvágtatott az emelkedőre, onnan pedig leugratott,
egyenesen a patak jegére. A jég vékony volt, és riasztóan megreccsent a rázuhanó súly
alatt. Jervais combig süllyedt a dermesztő, sebesen áramló vízben. Egy pillanattal később,
melegség öntötte el a testét, amikor előkapta kőrisfa varázspálcáját, és a vér erejét
szólította, hogy erőt kölcsönözzön a hangjának.
 - Ourior amen im tar chob klamphob phrephror ptar ouisiri saiob telo kabe
manatathor asiorikor beeinor amoun om menichtha machtha chthara amachtha aou
alakambot besinor aphesior phreph amei our lamasir cheriob pitrem pheoph nirin
allannathath cherioch one bousiri ninouno amanal gagosarier meniam tler. O A etne
onsiri ousiri ousiri ousisiri menemb mnem brabel tnekaiob. Halld meg szavam, te ki a
Nílusba vesztél és a Nílus és a káosz vizeinek ura lettél, mert titkos neveden szólítlak, és ha
nem engedelmeskedsz az akaratomnak, úgy nem óvom tovább neved káromlóktól és
szidalmazóktól! Amint fölemelem a karom, úgy emeld föl te a vizeket, és kövess! Nun, nun!
Êdê, êdê!
A válaszra alig egy pillanatot kellett várnia. A patak vize hangos robajjal az ég felé
zúdult, átszakította a jeget, Jervaist gyöngéden a partra emelte, azután hatalmas fallá
merevedve elhelyezkedett mögötte, míg a varázsló ismét nyeregbe kapaszkodott. Ahogy
elindultak a tábor felé, Jervais két-három különböző nyelven ösztökélte és nógatta a vizet,
pedig a patak már így is engedelmes volt - sőt, mintha még lelkes is lett volna.
- Félre! - kiáltotta Jervais, amikor elérték az első lerombolt sátrakat. - Álljatok félre!
Örömmel látta, hogy mostanra a tanítványok is összeszedték magukat, és egymás
kezét fogva ott álltak egy sorban, alig néhány méterre a harcvonaltól, minden bizonynyal
varázslatra készülve. Még Fidus is ott volt közöttük. Antal azonban, a lovagok, katonák és
a gargoyle-ok oldalán még mindig az állatok között forgolódott, és időnként leterített
közülük egyet a villámaival. Miklósnak nyoma sem volt.
Antal, hagyd abba! Hagyd már abba, te átkozott!
A magyar nagyvégre fölnézett, és azonnal megértette a helyzetet. A tenyeréből áradó
természetellenes fény pislogott még párat, azután elhalt. Jervais nem vesztegette tovább az
időt.
- Exede armentum - morogta maga elé. A vízfal abban a pillanatban elzúgott mellette.
Menet közben hatalmas cseppekbe állt össze, mint a fémtálcán sikló kéneső. A cseppek
mind egy-egy állatra vetették magukat, és elnyelték őket. Nem sokkal később már az
összes bivaly szerencsétlenül lebegett a maga vízbörtönében, és kétségbeesetten
kapálózott, míg a tüdeje teljesen meg nem telt. Jervais ekkor a lovagok felé indult.
Útközben Antal is csatlakozott hozzá.
- Jó - bökte oda a magyar.
- Igen, jó - ismételte Jervais. - De hol a pokolban van Miklós?
- Biztos a vízben.
Különváltak, hogy egyesével megvizsgálják a homályos gömböket. Jervais az
egyikben meg is látott egy emberre emlékeztető alakot, benyúlt érte, de amikor kihúzta,
csalódottan látta, hogy a csak az egyik észt az, akit szinte azonnal agyontapostak az
állatok.
- Nem, nem, itt van! Jervais, mondd meg neki, hogy engedjen be!
- Antalo licet.
 Antal megragadta Miklós egyik izmos karját, és annál fogva a földre rántotta. A cseh
fiú azonnal a földre hányta a tüdejéből előbugyogó vizet, aztán bizonytalanul, Antal
könyökébe kapaszkodva fölállt. Az arcán és a karján éktelenkedő sebek máris elkezdtek
összehúzódni, ő pedig óvatosan próbálgatta, meg tud-e állni a saját lábán.
- Jól van, használd csak a vért! - biztatta Antal. - Ügyes fiú.
- Mennyi ideig tudja őket benntartani? - kérdezte Wigand testvér, és a hangjából
legjobb igyekezete ellenére is őszinte csodálat érződött. Leszállt a lováról, és kíváncsian
egészen közel ment az egyik vízgömbhöz, de megérinteni nem merte a kavargó felszínt.
- Elég sokáig - felelte Jervais. Körülnézett még egyszer, hogy mozog-e valamelyik
foglyul ejtett állat, és amikor látta, hogy már mind mozdulatlanná meredt, intett a kezével.
A cseppek abban a pillanatban elveszítették az alakjukat. A lezuhogó víz először a körben
állók térdéig ért, de aztán lassan elkezdett csordogálni lefelé a lejtőn. A bivalyok
élettelenül hullottak a földre.
- Abi! Abi! - pattintott az ujjával Jervais, mire a patak vize szaporábban kezdett folyni.
- Lássuk, mit lehet megmenteni erről a szemétdombról.
- Nem! - kiáltott oda Hermann. Kivont karddal vezényelt a katonáinak. - Mindenki
vissza lovára! Antal mester, ön is! Jönnek.
- Kik jönnek? - kérdezte Jervais ingerülten, de Antal már ugrott is, hogy
engedelmeskedjen, Miklós felé is hiába nyúlt, a fiú lerázta magáról a kezeit. Megfogta a
saját felkarját, és fájdalmas arckifejezéssel, egy csúf roppanás kíséretében visszarántotta
az egyik kificamodott csontját. Azután sietve elbicegett, hogy fölvegye a földről az egyik
elszórt lándzsát.
Jervais megragadta a lova kantárját, mert az állat idegesen toporgott a patái körül
csordogáló víz miatt, és még éppen időben pattant nyeregbe. Talán egy tucat lív lovas
jelent meg a tisztás szélén, lovaik patája alatt víz fröccsent szerteszét. A kengyelben állva,
felajzott nyilakkal, fülsértő rikoltásokkal közeledtek. Hermann csatakiáltására a lovagok
előrevetődtek.
A tanítványok odaszaladtak Jervais-hez és Antalhoz, Olenával az élen.
- Adjatok parancsot, mesterek! - kiáltotta izgatottan. - Mit tegyünk?
- Maradjatok ki belőle! - felelte Jervais. Ebben a pillanatban egy nyílvessző suhant el
közvetlenül az arca mellett.
Olena elhúzta a szája szélét, és tenyérrel fölfelé fordította a kezét. Ahogy ezt tette,
egyszerre a levegőbe emelkedett.
- Jaj, ezt ne! - mondta Antal. - Maradj a földön vagy bújj el egy fa ágai közt és térítsd
el a nyilaikat. Az legalább hasznos.
- Igenis, mester - egyezett bele a nő, és eltűnt az egyik fa sötétlő lombkoronájában.
- Jól van, a többiek tűnjenek el az útból - szólalt meg Jervais alig leplezett haraggal.
Az egyik lovas egyenesen feléjük vágtatott, de Miklós a hátasa lábai közé akasztotta a
lándzsáját, mire az állat felbukott, a lív pedig átrepült a feje fölött. A levegőben vámpírvér
szaga terjengett. Hermann és Wigand jól állt. Antal kiütötte az egyik lovast a nyergéből,
aztán maga is a földre ugrott. Egy pillanattal később puszta kézzel vetette magát az
ellenfelére. Mind a ketten olyan emberfeletti gyorsasággal mozogtak, hogy szemmel alig
lehetett követni az eseményeket. A lív hirtelen felkiáltott, és megremegett. Antal az elmúlt
hetekben egész halom galagonyakarót faragott ki, ezek egyikét döfte most a mellkasába. A
vámpír teste egy lélegzetvételnyi idő alatt porrá omlott. Antal a vértől csillogó karót a
ruhája redői közé rejtette, és nehézkesen fölkelt a földről.
Jervais tanácstalanul álldogált, és azon töprengett, vajon hogyan tehetné magát
hasznossá. Ahhoz nem érzett magában elég erőt, hogy ismét a patakot hívja segítségül.
Egyszerre arra lett figyelmes, hogy két lív közeledik felé kivont karddal. A lova véknyába
vágta a sarkát, de ellenfelei könnyedén irányt váltottak, és közrefogták. Kivonta a tőrét,
épp időben, hogy kivédjen vele egy kardcsapást. A következő támadással már nem volt
ilyen szerencséje - az fájdalmas, de nem különösebben mély vágást hagyott a hátán.
Jervais felhördült, hátrafordult a nyeregben, és megragadta a támadója csuklóját. Sokévnyi
kemény tanulás sűrűsödött össze most egyetlen pillanatnyi ösztönös cselekvéssé: ujjai
hegyével érezte a másik káinita ereiben csorgó vért, és megparancsolta neki, hogy
bugyogva törjön a felszínre. A lovas felkiáltott meglepetésében, amikor meglátta, hogy a
vére kezd átszivárogni a bőrén. Elővillantak hosszú szemfogai, és Jervaisre vetette magát.
Jervais a gyomrába döfte a kardját, abban bízva, hogy talán a szívét is eléri, aztán olyan
erővel, amit csak a rémület kölcsönözhetett neki, eltaszította magától az ellenfelét. Amikor
meghallotta a másik lovas kiáltását, hátrafordult, és még épp időben hajolt el a nyaka felé
zúgó penge elől. A kard azonban hirtelen a levegőbe röppent, és kecses ívben
megpördülve saját gazdája fejét vágta le. Minden bizonnyal Olena keze volt a dologban,
de Jervais most nem ért rá megköszönni neki, inkább leugrott a nyeregből. Ezek a vad
káiniták annyival jobb lovasok nála, hogy akár a földön is maradhat, legalább egy
dologgal kevesebb miatt kell aggódnia.
- Mester! - kiáltotta Zabor, és megragadta a karját.
- Menj innen!
- De mester, nézd! - rángatta tovább a lengyel fiú kétségbeesetten.
- Mit? Hermannt?
- Nem! Mögötte! Nézd! Látod? A vízben!
Jervais valamikor a csata forgatagában hagyta, hogy visszatérjen természetes, kissé
homályos látása, így most ismét összpontosítania kellett, hogy a szemei mindent élesen
felmérjenek. Ha nem csillogott volna, talán még így sem veszi észre. Egy ezüstből készült
rituális tükör emelkedett ki a vízből, körülötte finoman remegett a levegő, mintha
rettenetes hőt árasztana magából. Egy szemvillanással később a tükör felvillant, és eltűnt
- Kurvák fattyai… - motyogta maga elé Jervais. Előrenyújtotta a kezét, de a tanítvány
gyorsabbnak bizonyult nála: Zabor éles hangon a fény és az igazság erőit szólította, és egy
pontosan kivitelezett kézmozdulattal erőteljes széllökést küldött a jelenés felé. A hullámzó
levegő elcsitult, és egy karcsú, zöld köpenybe öltözött nő alakja bontakozott ki a
semmiből. A telyav felszisszent, amikor Hermann felé fordította a lovát.
- Boszorkány! - kiáltotta a lovag szenvedélyesen. - A pokolba valamennyi bűbájossal!
- Azzal fölemelte a kardját, és kereszttel díszített pajzsát a nő felé tartotta. A telyav
átkozódva az arca elé kapta a karját, és eliszkolt.
- Biztos, hogy több is van még - fordult Jervais Zabor felé. - Keresd meg és állítsd meg
őket!
- Igenis!
Végre valaki, aki nem ellenkezik. Jervais és a tanítvány különvált, és járni kezdték a
harcmezőt, de a körülöttük folyó vérontásra mintha ügyet sem vetettek volna. Jervais
szinte azonnal talált egy másik telyavot, ám amikor rávetette magát, csak egy síkos bőrű
kis zöld siklót markolt, ami addig vonaglott, míg ki nem csusszant az ujjai közül, és halk
csobbanással el nem tűnt a víz mélyén.
- Verdammt!
- Azt hittem, a keresztények nem veszik a szájukra ezt a szót oktalanul. - Az
akcentussal terhelt, de azért tisztán érthető szavak a feje fölül érkeztek. Amikor odanézett,
egy marcona külsejű, szakállas lovast pillantott meg, akinek macskamód sárgán csillogott
a szeme. A kezében tartott íj idege megpendült, a nyílvessző pedig két borda közt
átcsusszanva egyenesen Jervais mellkasába fúródott.
Jervais tudta, milyen érzés egy kardcsapás, de még sosem lőtték meg korábban. El sem
tudta képzelni, hogy ilyen fájdalommal jár. A mellkasa bal oldala egyetlen forrón lüktető
sebbé vált, és a lángok már a szíve oldalát nyalogatták. A lovas arcán a diadal kifejezését
egy pillanat alatt csalódottság váltotta föl, amikor rájött, hogy elhibázta a célt. Pattintott
egyet a kantárral, mire a lova természetellenes gyorsasággal ugrott vágtába.
Jervais gyorsan összefonta a két karját, mire a patakból kiemelkedett egy karcsú
vízoszlop, és a lovas nyakára tekeredve kiütötte a nyeregből. A férfi talpra küzdötte magát,
és megpróbált kiszabadulni a vízkacs szorításából, de Jervais ekkor már ott volt mellette, a
földre döntötte, és a mellkasára ülve habzsolni kezdte az édes, sűrű vért.
A következő pillanatban baráti kéz szorítását érezte meg a vállán.
- Nyugodj meg! - mondta Antal, de riadtan tett egy lépést hátrafelé, amikor a csurom
véres arcú Jervais felé fordult. - Nem, nem, igyál csak nyugodtan, a tiéd! De azt hiszem,
testvér, ennek már vége.
Jervais ismét az ujjai közt szorongatott testre pillantott. A hús máris kezdett lefoszlani
róla - nem kell sok, és csak egy kupac hamu marad belőle. Undorral lökte a földre a lovas
maradványait, aztán nehézkesen talpra állt, és körülnézett.
- Hol… hol vannak?
- Elmenekültek - felelte Antal. - Egyszerűen eltűntek. Két, vagy inkább három lovast
öltünk meg, legalábbis ennyi páncélt találtunk. A telyavoknak sajnos nyoma veszett.
- Még csak üldözni sem érdemes őket, úgyis tudjuk, hová mennek - jegyezte meg
Hermann mogorván. - És a lovaik is gyorsabbak.
- Mégis muszáj… Antal mester. - Jervais megrázta a fejét, mert a vérszomjtól még
mindig nehezére esett tisztán gondolkozni. - Elvittek dolgokat. A telyavok. Becsapott
minket. A lovasok csak figyelemelterelés voltak. A kísértet csak a gyantáról terelte el a
figyelmet. És a tehenek… azok az átkozott tehenek.
Bagatur halk köhintéssel szakította félbe.
- Ezek nem tehenek, mester. Julius Caesar is említ hasonló szörnyeket: hatalmas,
fekete erdei bikákat, amikkel csak a legbátrabb harcosok mertek szembenézni, mert férfi
még soha nem hajtotta őket igába - azzal az egymás hegyén-hátán fekvő tetemek felé
intett, amik még így, duzzadtam, és élettelenül is méltóságteljesek voltak.
- Bár nőkkel, vagy legalábbis egy bizonyos nővel szemben minden jel szerint jóval
kezesebbek - morogta Jervais. - De a telyavok…
- Nem, Jervais mester. Most nem indulhatunk utánuk - jelentette ki ellentmondást nem
tűrően Antal. - Mi értelme nyakon csípnünk őket, ha azután nem tudunk hová bújni a Nap
sugarai elől? Inkább gyere ide, kihúzom belőled ezt a nyilat.

* * *

- Tremere véres agyarára! - Jervais még éppen időben lépett hátra. Rixatrix Falco fölé
hajolt, és hatalmas, recés nyelvével szorgalmasan nyalogatta a hasát. A kis gargoyle
szájából hirtelen sós szagú vér és félig megemésztett hús tört elő. Falco szánalmasan
felnyüszített.
- Mint egy nagy, boldog család… - kezdte Hermann, de nem tudta befejezni a
mondatot. - Pfuj!
Fidus zaklatottan állt mellettük, és a ruháját babrálta.
- Virstania úrnő megmondta, hogy nem szabad nagytestű növényevőket ennie -
sopánkodott. - Szólt, én mégis megfeledkeztem róla. Csak akkor jutott eszembe, mikor
már késő volt.
Jervais a tanítványára pillantott. Őszintén szólva elképzelni sem tudta, hogyan
akadályozhatta volna meg Fidus, hogy a gargoyle azt tegye, amihez kedve van, még ha
emlékszik is az utasításra, de végül is, ha a fiú önként vállalja a felelősséget…
- Éppen ezért te fogod feltakarítani, Fidus. Bizonyosodj meg róla, hogy a másik kettő
elbírja! Nem szeretném, ha el kellene pusztítanunk egy kis hasfájás miatt.
Ezekre a szavakra Rixatrix is nyüszögni kezdett.
- De legalább mindenki jóllakott? - folytatta Jervais.
- Legyen - hagyta jóvá Jervais, és hangosabban folytatta. - Megmondom, mit
csinálunk. A káiniták felülnek a jól patkolt lovakra, és olyan messze mennek innen,
amennyire csak jutnak hajnalhasadtáig.
- Azt is figyelembe kell venni, hogy amikor odaérünk, még a gödröket is ki kell
ásnunk - szólt közbe Hermann. - Gondolom, ezeket a sátrakat nem állítjuk fel ismét, ha
pedig így van, nem működik az a varázslatuk sem, ami megvéd a Nap sugaraitól, igazam
van?
- Attól tartok, igen. Ha pedig így áll a helyzet, a kurt is magunkkal kell vinnünk. A
halandók pedig fogják a többi lovat, a szekereket és a gargoyle-okat, és elindulnak a másik
irányba. Holnap este, ha ugyan megérjük, találkozunk, és megbeszéljük, hogyan tovább.
- Schnell! - hangosat tapsolt kesztyűs kezével, és az emberei azonnal indultak, hogy
előkészüljenek az indulásra.
- A hetek örökösei! - szólalt meg Jervais sokkal melegebb hangon, amikor a lovagok
mentek a maguk dolgára. A tremere-ek nyugtalanul köré gyűltek. - Nyilvánvaló, mi volt a
telyavok valódi célja a rajtaütéssel. A dolgaink. A rituális eszközeink. Ki és mit vesztett
el? Antal mester?
- Mindent ellenőriztem, Jervais mester - felelte Antal kimérten. - És te?
- Nálam sem hiányzik semmi. Ám bizonyos vagyok, hogy valaki nem volt ennyire
szerencsés. Gyermekek?
A fiatal tremere-ek riadtan pislogtak. A lélekszíneik csak aggodalomról és
kimerültségről árulkodtak. Semmi új.
- Ugyan már! Nincs annál bosszantóbb dolog, mint egy csapat vérvarázsló, akik
igyekeznek ártatlannak tűnni! Tisztán láttam, hogy az egyikük elvitt egy varázstükröt. Kié
volt? Gyerünk, álljon elő, nem leszek mérges. Ezt nagyon fontos mindannyiunk számára.
Nos?
Senki sem felelt.
- Átnéztetek már mindent egyáltalán? - fakadt ki végül Jervais.
- Még nem sikerült a végére jutnom, mester - felelte Fidus alig hallhatóan. A többiek
szinte azonnal csatlakoztak hozzá.
- Akkor legfőbb ideje, nem gondoljátok? - csattant föl Jervais, és a fiatalok rohanni
kezdtek a sátraik felé.
- Igen, de csak hat rabszolga maradt - mondta Torgeir komoran. - Azok is sápadtak.
- Ez nem járja. Muszáj újabb kelyheket kerítenünk. Itt legalább van elég bandita, akit
az eltűnésük miatt lehet hibáztatni. Parancsnok, ön még mindig elég rosszul néz ki.
- Elboldogulok - felelte Hermann.
- Örülnék, ha ennél azért jobban lenne - mondta Jervais feddőn. - Talán valamelyik
katonája… megtölthetne egy kupát a parancsnoka kedvéért…
- Elboldogulok - ismételte a lovag.
 Tizennyolcadik fejezet



Végigbotorkál a Via Dolorosán. Kereszt nincs nála, de így is görnyedten lépdel. A
koplalás már nem csak lelappadt hasát gyötri, a fájdalom hullámokban önti el a tagjait és a
fejét. Hideg az éjszaka. Nem emlékszik, hogy Jeruzsálemben valaha is lett volna ilyen
hideg, igaz, nagyon régen, még halandóként járt erre legutóbb. Az öve a combjára lóg, és
minden lépésnél azzal fenyeget, hogy lecsúszik a földre. A kardhüvely hegye az út kövén
zörög. A kardja rozsdásan és haszontalanul lóg a kezében. Mindenfelől harangszó
hallatszik. Az utcák üresek, a hívek és papok mind az oltár remegő fénykörében gyűltek
össze, hogy ott mondják el éjjeli imáikat. Nincs kivel harcolnia.
Kétségbeesetten befordul az egyik sarkon, és egyenesen a zsidó negyed felé veszi az
irányt, de az utcák kihaltak. Hol vannak a rabbik és a tudósok a csinos köpenyeikben, hol
a csíkos ruhájú kereskedők? Hol vannak a zsinagógák?
Hát persze! Leégtek mind. Hisz ő maga is csóvát dobott az egyikre. Amikor erre
visszaemlékszik, hirtelen az is eszébe jut, a csak az álmokra jellemző különös
bizonyossággal tudja, hogy a világon már csak egyetlen pogány maradt. Sarkon fordul, és
botladozva az ellenkező irányba indul, fittyet hányva erőtlen teste kétségbeesett
tiltakozására. Fölemeli a fegyverét, amennyire csak tudja, és reszelős hangú csatakiáltással
felküzdi magát a templom lépcsőin.
Amikor betaszítja a súlyos faajtókat, meglátja a férfit, akit keresett. Egy barna bőrű,
szakállas szaracén az, hófehér ruhában egy pap előtt térdel, aki épp a keresztség
szentségében részesíti.
- Ne! - kiáltja ő, mire a pap felé fordul. Jervais az. Széles mosollyal üdvözli.
- Hermann testvér! A mi megmentőnk! - Azzal megfeddi az ujjával. - Betegnek tűnsz,
kedves zarándok. Még a legjámborabbakat is megviseli, ha túl sokat böjtölnek.
Hermann tudomást sem vesz róla, az ő figyelmét a világ utolsó pogánya köti le, Térdre
hull előtte, de a lába olyan vékony már, hogy a bőre azonnal felhasad, ahogy a kemény
kőpadlóhoz ér.
- Kérlek! - szól a szaracénhoz esedezve. - Ne tedd! Te vagy az utolsó. Szüksége, van
rád. Ha te nem leszel, én éhen halok.
A férfi válasz helyett csak rámered. Sötét szemeiből a Szentlélek fénye csillog.
- Muszáj megtennem, testvér - mondja végül. - Igazad van… mindig is igazad volt,
most már belátom. Mind belátjuk.
- Így igaz, mindenki egyetért - helyesel a Jervais-pap kenetteljes mosollyal. - Még én
is. Keményen küzdöttél, testvér, de a munkád most véget ért. Ideje megpihenned…
Hermann elszörnyedve látja, hogy kinyújtott karja tovább sorvad minden egyes szóval,
míg ujjai hamuvá nem omlanak. Aztán a csuklója következik, aztán az alkarja.
- Istenem! Istenem! - kiáltja, de nincs már ereje tovább beszélni, a fogai és az állkapcsa
széthullik, amikor összeütődnek. A teste előrezuhan, és a hideg padlóra puffan.
Nem érkezik válasz. Nincs jutalom.

* * *

- Gyakoroljuk a matematikát! - mondja Leduc. Antal gyűlöli, amikor ezt az önelégült
hangot használja vele szemben. És a matematikát is gyűlöli. Amikor reggelente
visszasurran a tanítványoknak fenntartott hálóterembe, elmondja az imáit és az átkait.
Püthagorasz nevét különösen gyakran említi az utóbbiak között.
A francia azonban csak elmosolyodik, és könyörtelenül folytatja. Int az ujjával
Antalnak, hogy hozza ide az íróvesszőjét, és kezdjen jegyzetelni.
- A Szeged melletti csatában megöltél hat tzimiscet, igaz? Írd ezt le! Hat tzimisce. És
vesztettél… hadd lássam csak: kilenc tremere-t. Négy mágust, öt tanítványt. Különbség?
- Három, az ő javukra - feleli Antal dermedten.
- Ah. De ha figyelembe vesszük Stilbon stratégiai tételét, mely szerint egy tzimisce felér
három tanítvánnyal és egy mágus öttel, akkor mennyi a különbség?
- Hét, az ő javukra.
- Hét. Ám a rendház nem futott az ő kezükre, és Bonisagusra, ez az, ami igazán számít.
Vegyük akkor Osijeket. Tíz tzimisce, igaz? Nagyon jó. Minden bizonnyal úgyis megszegték
volna a tűzszünetet. A parasztokért és a családjaikért persze kár, de legalább csak öt
tremere veszett oda: egy mágus, négy tanítvány. Az öreg Emerik nem akarta átengedni
neked a gyermekeit… A nagyúrhoz kellett fordulnod, és egy hétre rá, hogy ő a t e javadra
ítélt, mind halottak voltak.
Ez nem tisztességes. Ezek a csaták sok évvel az után zajlottak, hogy Antal az utolsó
kör misztériumait is megismerte, és megszabadult Leduc határozott, mindent látó, kék
szemeinek hatalma alól, most mégis úgy érezte magát, mint annak idején, tanítvány
korában. Semmi hasznát sem vette mindannak, amit azóta tanult a sztoikus nyugalomról.
Remegő kézzel vési a viasztáblába a számokat.
- A Guti-erdő. Nyolc tzimisce, négy gangrel és még egy, akiről sosem derült ki, mi is
valójában. Öt mágus és tizenkét tanítvány. Tizenkettő! Ott csak az volt a kérdés, ki fog
meghalni, hiszen valakinek ott kellett maradnia, hogy befejezze a varázslatot. Ők
ragaszkodtak a sorshúzáshoz, de te már jó előre eldöntötted, kinek az elvesztése jelenti
majd a legkisebb csapást a Ház és Klán számára. Dicséretesen gyorsan járt az eszed. Sőt,
azt hiszem Comeliust jobban szeretted, mint Tiborcot, mégsem hagytad, hogy ez
befolyásolja a döntésedet. A tanítványok pedig épp elég ideig fel tudták tartóztatni a csata-
ghoulokat. Még jó, hogy nem szóltál nekik előre, mert akkor biztosan elszökdöstek volna,
Összességében sikeres csata volt. A Medvesztak partján négy tzimisce és egy egész család
Bratovics. Tekintetbe véve, hogy mindössze két mágust vesztettél, ez kész nyereség. Azt
hitted, Rebekát sohasem veszíted el, annyi mindent úszott meg szerencsésen… de
elkerülhetetlen volt, hogy az ő utolsó éjszakája is eljöjjön. Leírtál mindent, Antal?
- Igen, de… kezd elfogyni a hely, mester.
- Ejnye, hiszen még csak most fogtunk bele. írj kisebb betűkkel. Ugye, nem akarod
mindezt elfelejteni? Különben honnan tudnád a végelszámolásnál, vajon nyertél vagy
vesztettél-e?
Az íróvessző hegye átfúródik a viaszon és megcsúszik a táblán. Antal leteszi, és
bizonytalanul feláll.
- Most elmegyek - szólal meg fátyolos hangon. - Azt sem tudom, te ki vagy.
Leduc - vagy bárki is legyen - egy szemvillanás alatt mellette terem, és megragadja a
csuklóját.
- Mindig is ostoba diák voltál, Antal! - sziszegi. - Nincs eszed a számokhoz. Bár az
abakusszal egész ügyesen bántál Lehet, hogy csak akkor értesz meg valamit, ha láthatod
és megfoghatod. Lehet, hogy ez majd segít.
- Nem! Nem! Nem kell látnom! - tiltakozik, és megpróbál elhátrálni, de hiába. A
mestere végigrángatja egy hosszú, boltíves termen, amiről kétoldalt ajtók helyett sírkövek
nyílnak, és sorban felcsapja mindegyiket. A következő teremben a falat koponyák fedik el,
melyek hosszú kötelekre fűzve lógnak a mennyezetről. Száz és száz csontfej, némelyik
szájából hegyes agyarak meredeznek, mások nem is emlékeztetnek emberi fejre, megint
mások állkapcsában a halandók tompa fogai sorakoznak. Akad közöttük nagy és kicsi,
egyiket nyílvessző fúrta keresztül, a másikból rövid penge mered elő. Néha
összekoccannak, mintha csak élnének, vagy valami rejtett szellő ütögetné őket egymáshoz.
- Most pedig - szólal meg Leduc, akinek a karja vámpírtokra egyáltalán nem jellemző
módon épp az előző pillanatban kapott lángra - elölről kezdjük a számolást, barátom.
- Egyesével, név szerint, míg el nem tudod dönteni, ki nyert.

* * *

Jervais odakiáltott tunya tanítványának.
- Fidus! Hozz még hagymát! És több fokhagymát, de finomra préselve ám! Ezt a fogást
mihamarabb be kell tennünk a sütőbe. Te csak vagdoss tovább, én majd felszolgálom az
erőlevest és a zsemléket.
Azzal kisiet a konyhából, és mély meghajlással a vacsorázók elé teszi a tálakat. Etrius
fölkap egy zsemlét, és könnyedén kettétöri. Malgorzata hölgyhöz méltóan vár, amíg ő
kimér neki egy kis levest. Goratrix rámosolyog, és a villájára szúr egy darabka sajtot.
Jervais a kötényébe törli izzadó tenyerét, és egy paraván mögé lép, hogy hozzon még egy
kis bort.
- Azt hittem, a tiéd - jegyzi meg Etrius könnyedén.
- Dehogy! Sőt, én azt hiszem, inkább a tiéd. Én már régen elveszítettem - feleli
Goratrix kedvesen. Jervais döbbenten hallgatja, milyen barátságosan elbeszélgetnek ezek
ketten egymással. Amellett sosem hitte volna, hogy Goratrix szokott tele szájjal beszélni.
- Ami engem illet, nem sok hasznát veszem mostanában - jegyzi meg Malgorzata. - A
tiétek lehet, ha akarjátok.
- Nem is tudom - mondja Etrius. - Nem vagyok épp a maradék híve.
Jervais elősiet, és kiönti a poharaikba a bort.
- Hogy áll a főfogás? - kérdezi tőle Etrius.
- Készül, de nem találom a malacot.
- Emiatt ne aggódj. Te mindig kitalálsz valamit - biztosítja a svéd tanácsos.
Jervais ismét eltűnik a paraván mögött, és már épp indulna vissza a konyhába, amikor
Goratrix ismét megszólal, és a hangja olyan különös, hogy maradnia kell még egy kicsit
hallgatózni.
- Nos, a lány kicsit rágós volt, nem gondoljátok? Mondtam, hogy így lesz.
- Nem te panaszkodsz mindig az “én megmondtam”-okra? - feleli Etrius. - Biztos
vagyok benne, hogy örültél neki, amikor ellentmondott nekem. Vagy mi másért nem kértél
másik fogást?
- Szó sincs róla. Már így is kissé túlérett. Lassan meg is szokom. Egy neked, egy
nekem, így megy ez a jövőben, azt hiszem.
- Nekem pedig semmi… szokás szerint - szúrja közbe Malgorzata.
- Igaz - ismeri el Etrius tele szájjal. - De gondolj csak bele, mi a másik lehetőség.
- Ebben pedig neked van igazad - ismeri el a nő vonakodva. - De mi lesz ma este?
- Nem tudom, mi tart ennyi ideig annak a fiúnak. Elég egyértelműen meghagytam neki,
mit kívánunk. KÖVETKEZŐ FOGÁST!
Jervais riadtan ugrik egyet, mint akit megütöttek, és már szalad is a konyhába.
- Fidus! Mi tart ilyen sokáig? Miért nincs még mindig a sütőben a főfogás?
A tanítvány felé fordítja nyúlszerű arcát.
- De mester… hiszen nincs benne hús.
- Most már mindegy, valamit adnunk kell nekik enni! - üvölti Jervais.
- Nem, mester, attól tartok, ez így nem lesz jó. Az utasítás egyértelmű volt - feleli Fidus
a fejét csóválva, míg letakarítja a pultot, majd elkezd élezni egy hosszú pengéjű kést.
- Mit csinálsz?
 - Azt, amire tanítottál. Felkészülök a vágásra.
- Kinek az egyértelmű utasításáról beszélsz te, Fidus?
- Mindenkiéről, mester - feleli a fiú, és hirtelen kiül az arcára valami
reményvesztettség-féle. - Hiszen te is mindig ezt mondtad. Sajnálom, de valld be, hogy te
is ugyanezt tennéd. Te is ugyanezt tetted. Alexia á la broche. Raban au jus. Lucien émincé.
És én még azt hittem, hogy soha nem szolgálnál fel olyasvalakit, aki közel áll a
szívedhez… Aztán persze Alexander megéhezett.
- Értem. Talán azt hiszed, te jobb szakács leszel, mint én? Soha senki nem lesz jobb,
mint én! Ha én sorra kerültem, Fidus, eljön a te napod is.
- Tudom - feleli a fiú szomorúan. - De nem ma, és csak ez ami számít. Ezt is tőled
tanultam. Kérlek, ne akadékoskodj!
- Soha életemben nem akadékoskodtam, miért épp ma kezdeném el?
Jervais elhelyezkedik a vágódeszkán, amely ragad a hagyma és a fokhagyma kifolyt
levétől.
- Remek fogás válik majd belőlem, Fidus. Majd meglátod!
- Tudom, mester - ismeri el a fiú, és gyorsan végignéz Jervais-en, keresve, hová döfje a
kést. - Arról pedig te magad gondoskodtál, hogy a mártás kiváló legyen.
 Tizenkilencedik fejezet


Amikor Jervais kinyitotta a szemét, vaksötét vette körül. Ezen persze nem lepődött
meg, időtlen idők óta vaksötétben ébredt. Csak a halálát követő legelső éjszakán ijedt meg
egy kissé. Amellett a sötétség régi ismerőse volt. Számos rituálét csak teljes sötétben
lehetett végrehajtani. Egyesekhez még le is kellett vetkőzni. Egy alkalommal például…
Ugyan már, mire a nagy ijedség? Nem méltó, hogy egy nagy varázslót így megviseljen
egy rossz álom. Mocorgott egy kicsit. Szándékosan lazán lapátolták rá a földet, úgyhogy
könnyedén csinálhat magának egy kis helyet, aztán megkapaszkodik valamiben, és… Fura
érzés kerítette hatalmába. Mintha nem is föld vette volna körül, hanem valami darabos.
Arra tisztán emlékezett, hogy amikor lefeküdt, nem volt itt ennyi kő. Kinyújtotta az egyik
ujját, és valami hideg, nedves, sima, ám eres felületet talált.
Egy fa gyökere. Amikor körbetapogatózott, mindenfelé beleütközött.
Teljesen körbefonta.
Vonaglani kezdett, de a gyökér mintha csak még erősebben szorította volna. Talán csak
képzelődik. Hirtelen iszonyatos félelem kerítette hatalmába, mert eszébe jutott, hogy még
abban sem lehet biztos, milyen messze van a felszín. Ezek a gyökerek több méter mélyre
is lehúzhatták, amíg aludt.
Sikoltozni és - amennyire tudott - csapkodni kezdett.
- Mester! Mester!
Jervais-t a páni félelem úgy hatalmába kerítette, hogy még a börtönébe betörő első
holdsugarakat sem vette észre. De amikor meghallotta a hangokat, kinézett a gyökerek
rengetegén keresztül. Fidus és Antal hajolt fölé.
- A fa! Vegyetek ki innen! - kiáltott oda nekik.
- Nyugalom! - csitította Antal. - Hermannt is elnyelte a föld.
- Ne mondd azt, hogy “elnyelte”.
- Jervais mester, biztos vagy benne, hogy a telyavok nem loptak tőled semmit?
- Biztos. Akár meg is esküszöm. - Ezt legalább teljesen őszintén mondhatta. Sok
értékes dolog eltörött vagy elázott, de semmi sem hiányzott.
- Akkor valami más módon találtak ránk - vonta össze a szemöldökét Antal. - Talán a
föld maga a segítőjük. Többé nem alszunk a földbe ásva ezen a háromszor átkozott
vidéken. Most mindenesetre kiásunk. A halandóknál sajnos csak fejsze van.
- Akár a tíz körmötökkel is kiáshattok, engem nem érdekel!
- Jervais mester, nyugodj meg! Biztonságban vagy. Rengeteg időnk van.
Jervais érezte, hogy valami vastag fonódik a combja köré.
 - Egy percet sem fecsérelhetünk el, Antal! Ez az átkozott fa megpróbál felfalni! Óh,
Krisztusom! - Fidus arcán őszinte döbbenet tükröződött, amikor a mestere szájából
hallotta ezt a szót. - Mármint Tremere! Ó, Nagy Tremere!
- Nem, nem - szakította félbe Antal. - Jervais mester, nyugodj meg! Nézz rám!
A düh azonban, amit a tegnap kivégzett ellenség vére csak részben csillapított, azzal
fenyegetett, hogy hatalmába keríti Jervais-t. Ami vére csak volt, arra fordította, hogy erőt
merítsen belőle a gyökerekkel folytatott küzdelemben, de azok csak zizegve arrébb
siklottak, és mintha még nevettek is volna rajta. Úgy érezte, soha nem jut ki innen. Ez a
sok fattyú képes volna feladni a próbálkozást, és itt hagyni őt… Ismét felüvöltött, ez
alkalommal dühében. Érezte, ahogy tudatos énje egyre halványodik, igyekezve
biztonságos távolba menekülni az indulat elől. Az arca és a nyaka szinte lángolt, a világ
megfordult körülötte.
- Ceorisi Jervais! Hallgass rám, ha a neveden szólítalak! - A mindig nyugodt hangba
most mintha egy csepp félelem vegyült volna. - Figyelj rám! Sss. Te Jervais bani Tremere
vagy. Varázsló, az ész, az akarat és a bölcsesség gyermeke. Nézz rám!
Valami hűvös ért a homlokához. A sötét szemek, amik közvetlen közelről meredtek az
arcára, most egyszerre nagyon távolinak és ismeretlennek tűntek.
- Antal mester, Bagatur azt mondja, ha mintát vesz a fából, az alkímiájával át tudja
alakítani antitézissé, bármit is jelentsen az… - Fidus arca helyére egy másik, szinte
világító arc került. Torgeir halványkék szemeivel kíváncsian nézett le Jervais-re.
Bizonyára élvezte a látványt, ahogy a kínzómestere átadja magát a haragnak és a
rettegésnek. Jervais elhatározta, hogy nem adja meg ezt az elégtételt a kis patkánynak.
- Jól van, legyen! - intette csendre Antal. - Mondd meg neki, hogy azonnal fogjon
hozzá! Jervais mester, ne foglalkozz velük! Csak rám nézz! - Amikor a tekintetük
találkozott, Jervais rájött, hogy a magyar a vére erejével igyekszik a befolyása alá vonni az
elméjét. A lelke egyik része csak még dühösebb lett, de a józanabbik fele kihallotta Antal
szavaiból a testvérmágus könyörgését, és tudta, hogy engednie kell. - Nézz rám! Segíts,
hogy segíthessek. Ész, akarat, bölcsesség… ez az… Kérlek, Jervais mester!
Jervais képtelen volt követni az idő múlását. Csak hallgatta Antal szavait, és bár
időnként engedett a harag késztetésének, és izmait megfeszítve megpróbált kiszabadulni a
gyökerek szorításából, végül szapora léptek zaja ütötte meg a fülét.
- Ne mozdulj, Jervais mester! - szólalt meg Bagatur.
- Ha akarnék, sem igen tudnék…
- Úgy értem, ne ficánkolj! Ez csak a fának fog fájni, neked nem.
Először semmi nem történt, de azután a gyökér megremegett, és alig pár perc alatt
ellágyult, és végül repedések futottak végig az egész felszínén. Rettenetes bűzt árasztva a
kacsok szorítása meglazult, és Jervais a többi tremere segítségével kikászálódott a rothadó
péppel lassan megtelő gödörből.
- A “fa antitézise”? - kérdezte, amikor ismét szilárd talajt érzett a talpa alatt.
Megvizsgálta a fát, és látta, hogy nem egyszerűen elkorhadt, hanem förtelmesen el is
csúfult. - Ügyes vagy, fiú. A tudomány hasznos gyakorlati alkalmazása. A mestered
megkönnyebbülhet.
- Büszke vagyok, hogy szolgálhattam, uram - felelte a fiatal kazár mély meghajlással,
és egy kis flaskát nyújtott át neki, amiben még kotyogott egy kevés a keverékből. Nem
messze tőlük Hermann igyekezett megtisztítani a haját a förtelmesen bűzlő kotyvaléktól, a
többi tremere és a lovagok pedig a lovakat szerszámozták fel. Wigand odament a kur
rabszolgához, aki, kimerülten az egész napi őrködéstől, egy kör közepén ült, amit a kése
hegyével húzott maga köré, hogy ez a “vaskerítés majd távol tartja a kísérteteket és a
velniajt”, és talpra rántotta.
- Minden rendben, Jervais mester? - érdeklődött Antal óvatosan.
- Ne aggódj, Antal mester, jól vagyok. El kell döntenünk, merre menjünk tovább.
Engem most az érdekel legjobban, hogy… mi a fene van Zaborral.
Eredetileg teljesen máshogy akarta befejezni a mondatot, de amikor elnézett Antal
válla fölött, meglátta, hogy a lengyel fiú a többiektől kissé távolabb áll, és egész testében
remeg. Miklós is elbóklászott, ő egy korhadt fatörzsön ült, és a térdeire fektette az arcát.
- Nem tudom. - Antal megrázta Zabor vállát, és kicsit meg is pofozgatta. - Zabor!
Szólj hozzám! Bonisagusra, ennek tüzel a teste!
Zabor hirtelen felkiáltott, majd ijesztő vonaglások közepette kétrét görnyedt. A bőrén
mintha valami belső fénysugárzott volna át. Jervais odaszaladt hozzá, és megragadta a
csuklóját, ami máris szinte égette a tenyerét. A jég és a tél erejét hívta segítségül, közben
ujjával mintha valami különösen összetett mintát követett volna a levegőben.
- Gonosz varázslat, parancsolom, hogy távozz testvérem testéből! Azt hiszem, már
tudjuk, melyik ifjú tremere felejtette el bevallani, hogy eltűnt valamije.
Leültette az immár didergő Zabort a földre, és elindult, hogy megnézze, mi lelte
Miklóst. Hermann tanácstalanul állt mellette. Nyilvánvaló volt, hogy a nyolc tremere
közül egyet legalábbis a szívébe zárt, a tegnapi csata óta mindenképpen.
- Olyan, mint a kő - mondta reszelős hangon.
- Akkor kővarázs lehet. Álljon arrébb!
Az akarata és a tudománya ismét elégnek bizonyult az átok leküzdésére. Jervais
mégsem volt tökéletesen elégedett.
- Ez csak átmeneti megoldás. Azok a démonok nem fognak pihenni, és többé nem
rejtőzhetünk el előlük. Tábort kell vernünk egy gazdag vis-forrás mellett, hogy a
sodalicium elég erős védővarázslatot állíthasson föl. Fidus! A térképemet! Add ide, hadd
lássam, hol érdemes körülnéznünk.
- Így van, hadd lássuk a térképet! - helyeselt Antal.
Bonisagus, ments meg minket a műkedvelőktől! - gondolta
Jervais a fejét csóválva, de inkább nem mondott semmit.

* * *

- Végre megérkeztek a halandók - mondta Fidus, igyekezve magára vonni Torgeir
figyelmét, de a dán csak dünnyögött valamit válaszképpen. A sodalicinm többi tagjához
hasonlóan kábán, de rendületlenül állt a helyén, nehogy megtörjön a hegytetőn kialakított
hatalmas, bonyolult védő varázskör.
- Gyere! Enned kell! Legalább egy keveset.
- Nem… - Torgeir csak állt tovább, ám hirtelen elszédült, és megingott. Fidus
odaugrott, és megtámasztotta. - Nem, a rabszolgákat még pihentetni kell. Én jól vagyok.
Istenem, hát mindenki más szundikál? Ez így nem lesz jó. Ébresszük fel Jervaist és Antalt!
Hermann azonban gyorsabb volt náluk. A káiniták lassan gyülekezni kezdtek a
védőkörön belül, a halandók pedig azon igyekeztek, hogy a törött sátorfák helyett újakat
vágjanak.
- A lényeg az - mondta Olena, és a nagyobb nyomaték kedvéért fölemelte az egyik
ujját -, a lényeg az, hogy ezt a dolgot, ezt a vérrel átitatott fát, ahogy Bagatur mondja, nem
lehet egyik éjszakáról a másikra elkészíteni. A ládikát elkészíthette vagy elkészíttethette,
még a szellemet is belezárhatta az egy éjszaka alatt, amíg Jervais mester úton volt a
táboruk felé. De fát már hetek óta vérrel kellett öntöznie.
- Sőt, inkább hónapok, vagy évek óta - bólintott Bagatur.
- Ez elég rémisztően hangzik - jegyezte meg a leülni készülő Torgeir, és
megborzongott. A nő azonban csak horkantott válaszul.
- Azt akarom mondani, hogy egészen biztosan nem fordítana ennyi energiát egyetlen
fára, ha csak arra lenne jó, hogy egy éjszaka majd ládikát ácsoljon belőle egy kísértet
számára. Biztos, hogy ezek a fák különösen fontosak a mágiája szempontjából.
- Igen, a jelek szerint a fák különösen közel állnak hozzá - morogta maga elé Jervais.
- Ha pedig fontos, nyilván nem csak egy van. Talán itt a közelben is akad egy. Talán
egy alkaszban.
- Meglehet.
Jervais érezte, hogy a nő szavai lassan eljutnak a tudatáig, de jelen pillanatban valami
teljesen mással volt elfoglalva. Épp a hegytetőn szedett gombákat darálta. Halandóként
egyszerűen csak megette volna őket, és máris feltöltődött volna mágikus energiákkal, mert
a gomba épp két ley-vonal találkozásánál bújt ki a földből. A dolgok azonban úgy álltak,
hogy ennél sokkal kacifántosabb eljárást kellett találnia.
- A ládika nem vezet el minket Deverrához, ahogy te is mondtad, de keresve sem
találhatnánk jobb kapcsolt a fához, amiből származik, nem igaz? Kifürkészhetnénk tehát
inkább azt - folytatta Olena türelmetlenül. - És ha megtaláltuk a szent ligetét, akkor
árthatunk is neki.
 - Igaz, igaz. Nagyon jól mondod. Megtaláljuk, aztán gyorsan lecsapunk. Elvégre ők
sem tétlenkedtek. Ideje, hogy felvegyük a kesztyűt.
- De mester… - szólt közbe Zabor. - Ha kárt akarunk tenni egy ilyen távoli alkaszban,
le kell mondjunk a varázskör biztonságáról, Ráadásul az éhhalál szélén vagyunk már attól
is, hogy egyáltalán felállítottuk.
- Az előbbin nem lehet segíteni, fiam - felelte Jervais együtt érzően. - Az utóbbin
azonban igen.
- De a rabszolgák! - tiltakozott Torgeir.
- Egyetlen határozott célt szolgálnak - vágott a szavába Jervais. Amikor Hermannra
pillantott, látta, hogy a lovag tartása megmerevedett. Talán mégis érdemes volna legalább
néhányukat életben hagyni, amíg a ventrue nem kerít újabb kelyheket. Jervais
elmosolyodott. - Vagy megkérdezhetjük Herr Hermannt, vajon az ő katonái hajlandók
volnának-e adakozni. Feltéve persze, hogy nem csak azért jöttek, hogy teheneket
mészároljanak.
A szász összevonta a szemöldökét, de végül bólintott.
- Ha kézzelfogható haszna lesz, varázsló mester, tegyen, ahogy jónak látja.

* * *

A négy égtáj őrei ismét elfoglalták a helyüket, de ez alkalommal Torgeir őrizte Keletet,
Antal mester és Jervais pedig középre állt, kezükben Deverra ládikájának maradványaival,
hogy a sodalicium egyesített ereje rajtuk áramoljon majd keresztül. Antal a tűzteremtés
nagy szakértője volt, és eredetileg úgy tervezték, erre a képességére alapozzák majd a
támadást, ám villámot Jervais is tudott idézni, így végül abban állapodtak meg. Olena
aranyszálból szőtt hálóba bugyolált fejszét szorongatott, ami Perunt jelképezte. Ő ugyan a
szlávok villámistene, de Zabor és a kur is erősködött, hogy a baltiak is tisztelik. A ma esti
varázslat sikeréhez feltétlenül el kellett némítani mindenféle önjelölt helyi istenséget,
különösen, ha még azt sem lehet tudni, vajon a telyavok nem melegedtek-e össze vele is.
- Perun, Pargnus, Perkunas - zümmögte Olena - harcos és bíró, karatunk rabul ejt, az
erő kiszáll karjaidból, szemeid lehunyod. Aludj, maradjon az ég ma éjjel gazda nélkül…

* * *

- Ébredj, nagyanyó - suttogta Jurate. Deverra úgy festett, mint aki egy évszázada aludt
el, és legalább még egy évszázadig nem kel föl. Ráncos arca leginkább egy öreg köre
emlékeztetett, ami nem ellenáll az időnek, inkább nem vesz róla tudomást. Igaz, a papnő
megérdemelte volna a pihenést, hisz az elmúlt két napot ébren töltötte, hogy egyre újabb
és újabb varázslatokat készítsen elő a hódítók ellen, most mégsem alhatott.
 - Nagyanyó, kérlek! Vészterhes felhő közelít.
Deverra kinyitotta az egyik szemét, majd — nyilvánvaló erőfeszítés árán - a másikat
is.
- Vészterhes felhő? - kérdezte, és szippantott egy párat a levegőből. - Igazad van.
Valami nincs rendjén. - Odabicegett a ger északi végében álló padhoz, amin az apró
istenszobrok sorakoztak. - Hogyan? Mindenki italáldozatot követel, csak te nem,
Perkunas? Az ég szeme lehunyva? - Fölemelte az egyik kezét, mintha le akarta volna
söpörni a kis szobrot a földre, de azután megállította a mozdulatot. - Telyavel atyám,
könyörgöm, a te figyelmed ne lankadjon. Ne kövesd a fejszés ember példáját! Kelj föl, és
kalapácsot ragadva kövess engem! Zvoruna, erdők szukája, szimatolj és csaholj! Szólítsd a
vadászokat! - Azzal sietős mozdulatokkal egy tálból méz és árpasör keverékét öntötte a
szobrocskák elé, aztán az ujja hegyéből pár csepp vért is kierőltetett. - Jurate, leányom,
segíts fölmennem a dombra. A saját szememmel kell látnom ezt a felhőt.
A fiatal telyav engedelmeskedett. A magasra nőtt fűszálak között állva jól látták a
hatalmas, fekete tömeget, ami néhány mérföldnyire tőlük, épp azon alkasz fölött
gyülekezett, amelyik Deverra saját zaltys-kígyóját, szentélyét, fáit és csemetéit rejtette. A
sötét felhőt időnként mélyről jövő moraj rázta meg, a fákat ilyenkor kékesfehér villámok
nyalták végig.
- Nagyanyó! - kiáltotta Jurate, mert félt, hogy Deverra szemei lecsukódnak a
fáradtságtól.
- Amikor idejöttek, sokkal kevesebbet tudtak rólunk, mint mi róluk - morogta maga elé
a papnő. - Reméltem, hogy ez így is marad, legalább még egy kis ideig… De úgy tűnik,
felnyílt a szemük.
- Nagyanyó, ne add föl a reményt! - könyörgött neki a fiatal nő.
Deverra felé fordult, és megsimogatta a haját.
- Föladni? Gyermekek, én már több mint egy évszázada föladtam a reményt. De a
harcot nem adom föl soha, mert az istenünk a mi oldalunkon áll. Gyere, segíts lemennem!
Amikor visszaértek a gerbe, Deverra újabb parancsokat adott.
- Rakjunk tüzet és szenteljük föl a sátrat! A tükröt pedig, azt a kis tükröt, amivel
tegnap este játszottatok, vedd elő ismét. Jurate, ne félj! A hét ereje rettenetes hatalom a mi
vérünkhöz tartozók kezében, de szerencsére sokkal egyszerűbb megtörni, mint létrehozni.

* * *

Jervaist kissé meglepte, milyen könnyen sikerül Antallal villámot csiholniuk a saját
testükből. Ő maga mindig is hasznos, ám valahogy kissé kellemetlen tudománynak tartotta
a mágiának ezt az ágát, de a magyar szemmel láthatólag élvezte a dolgot. Antal hagyta,
hogy a fogain apró szikrák cikázzanak, egyre csak gyűjtötte a testében az energiát, míg
minden egyes szál haja égnek nem állt, és a villámok körbe nem fonták a fejét, mint
valami szentségtelen glória. Életében biztosan ő is azok közé az átkozott
viharboszorkányok közé tartozott. Jervais eltökélte, hogy szemernyi félelmet sem fog
mutatni.
- Újra! Ha szólok! - kiáltotta Antal boldog vigyorral. - Unus, duo, tres, verbum!
Közelebb erőltették a jobb kezüket egymáshoz, és hagyták, hogy a kékesfehér káosz,
amit együttes erővel létrehoztak, a bal kezükben tartott fadarabba vágjon. Amikor a villám
kicsapódott belőle, Jervais úgy érezte magát, mintha ostorral vertek volna végig a testén.
Izgalmas volt összesűríteni ennyi erőt, de megkönnyebbült, amikor végre
megszabadulhatott tőle.
- Jól van! - süvöltötte a magyar. - Jól van! Most megint!

* * *

Deverra szemét bántotta a tükör villódzása, de kénytelen volt rámeredni, hogy az átok
hasson. A csillogó kis ezüsttükör élesen verte vissza a lángok fényét. Az a valaki pedig,
aki hosszú órákat töltött a holdfényben kántálva, aki nagy erőfeszítések árán a tükör
peremébe véste a nevét, aki frissen lopott vért áldozott azért a feneketlen mély fémlap
fölött, most maga is megérezte ezeket a lángokat. Az ilyen szoros köteléket nem lehet
megtagadni, ahogy a testét sem tagadhatja meg senki.
Jurate lépett a gerbe, és mélyen meghajolt, hogy a boldogság és gazdagság bejáratot
őrző isteneitől engedélyt kapjon a továbbhaladásra.
- Tűz - mondta.
- Igen, tűz - felelte Deverra anélkül, hogy a szemeit levette volna a tükörről.
- Úgy értem, a fáid, Nagyanyó. A villám bizonyosan belecsapott valamelyikbe… a
liget lángokban áll.
A fiatal telyav hangjából olyan mélységes rémület csengett, hogy Deverranak komoly
erőfeszítésbe tellett, hogy ne inogjon meg. Csak sorjában mindent. Nem szabad kapkodni.
Ennek a filozófiának köszönhette, hogy ilyen sok évet megért.
- A tüzet csak akkor olthatom el, ha az ég ismét az én uralmam alatt van - felelte
nyugodt hangon. - Az eget pedig csak akkor kapom vissza, ha megtöröm a kört.

* * *

Lángok a tükörben.
Zabor azonnal megérezte. Mintha a mágusok ujjai közt ugráló villámok hatalmas
gömbbé duzzadtak, azután kilapultak és szétoszlottak volna. Csak utána pillantotta meg a
lángokat és Deverra vizenyős, öreg, mégis gyűlölettől izzó szemeit. Az öregasszony
pontosan tudta, hogy mit csinál, és hogy micsoda fájdalmat okoz vele. A lángolás mintha
belülről emésztette volna, nem kívülről, mint a hétköznapi tűz. Zabor úgy érezte, a
csontjai elszenesednek és szörnyű recsegéssel apró darabokra törnek, mint a tábortűzben
pattogó fadarabok. Azt hitte, bőre üres zsákként omlik mindjárt a földre, de valahogy
mégis sikerült állva maradnia.
El szeretnék beszélgetni vele annak a fontosságáról, hogy az ember a helyén maradjon
a rituális varázslás során.
- Jól van. Küldjünk még egyet a biztonság kedvéért - Jervais hangja mintha, végtelen
messzeségből jutott volna el a füléhez. Zabor szeretett volna megszólalni, de az erejét
teljesen lekötötte, hogy őrizze a Delet és ellenálljon a kínnak. Már csak egy van hátra…
Még egyet ki lehet bírni.
Atyád nem jött rá, hogyan alázzon meg, igaz? Suvickolni a padlót és holttesteket
cipelni, az semmi. Te okos fiú vagy, magad is rájössz, mikor hibáztál. Vannak varázslatok,
Zabor, ahol minden varázsló meghal, ha csak egyetlen negyed is ellép a helyéről. Vannak
lények, akik elrabolják a lelked, ha egy pillanatra elfordítod a fejed. Mit képzeltél, mivel
jár, ha mágussá válsz? Csak hatalom, fájdalom pedig semmi? Ezért tartasz még ily sok év
után is mindössze a negyedik körnél, nem azért, mert nagy a szád. Mindenki más a helyén
maradt. Mindenki más megtette a kötelességét. És ezt tudják is. Mind tudják, hogy te vagy
a leggyengébb láncszem, és hogy te nagyobb veszélyt jelentesz rájuk, mint az ellenség
maga. Megölnek inkább, mint sem engedjék, hogy miattad veszítsük el ezt a háborút. És én
nem fogom le a kezüket.
Zabor összeszorította a fogát, de nem állta meg, hogy fel ne nyögjön. Úgy érezte,
elolvad, mint a gyertya viasza. Valami végigfolyt az arcán.
- Jól van! Ha szólok… felkészülünk. Ha szólok. Unus.
- Antal mester, valami baj van a tűzzel… a Déllel… Zaborral.
- Tudom. Maradjatok a helyeteken! Mindenki. Zabor, a tüzet nem veszíthetjük el.
Ennél a varázslatnál semmiképpen! Tarts ki! Ha szólok! Unus.
A lengyel fiú szívét hirtelen különös, riasztó nyugalom szállta meg. Biztosan tudta,
hogy ki fog tartani.
- Duo. Tres.
A tűz egyre dühödtebben zúgott, és már a beleit, a szívét falta. Az arca előtt fényes
lángnyelv csapott fel. Nem is, hisz ez a saját karja, az lángol. Most majd mindenki
láthatja, hogy érdemes volt a helyére.
- Verbum!
- Kész!
- Torgeir, a negyedeket! Most azonnal!
Zabor nem volt biztos benne, vajon sikerült-e kimondania a Délhez tartozó szavakat,
amikor Torgeir végzett a Kelettel. Mindenesetre az elméjébe idézte őket, hiszen a
szótagokat épp olyjól ismerte, mint a saját nevét. Elképzelése sem volt, hogy lehet, hogy
egyszerre a csillagokat látja, és azt sem tudta, vajon hirtelen ráterített valaki egy köpenyt,
vagy azért veszítette szem elől a fényes pontokat, mert lecsukódtak a szemei. Pár
pillanatig még hangokat hallott, izgatott, hangos kiabálást és egy másikat, közelről, mégis
alig érthetően.
- Ügyes voltál, fiú. - Antal hangja volt az, bár a szokásosnál kissé rekedtebb. - Jó
katona vált belőled.
A dicsérettel ugyan nem sokat ért Zabor, de mivel ezek voltak az utolsó emberi szavak,
amiket hallott, mégis magához szorította őket, ahogy a lelke kitört hamuvá omló testéből,
és a sötétségbe vetette magát.

* * *

- Választhatok másik alkaszt, és felszentelhetem magamnak. Akár már holnap is
megtehetném, ha nem lenne más dolgom - mondta Deverra, ahogy átadta Bernaltnak a
gőzölgő vérrel teli csészét. - Bánatra a szamogéceknek van oka. Sok évnek kell eltelnie,
mire a fák újra kinőnek. Minden szent liget, amit elpusztítanak, újabb hely, ahol a
keresztet felállíthatják.
Bernalt némán bólintott. Összpontosítania kellett, mert átvállalta Deverratól a
megerőltető feladatot, hogy megfordítja a szelet, hogy az alkasz szívében tomboló lángok
ne a tábor irányába terjedjenek tovább.
Jurate arcán könnyek patakzottak. Ő csak nemrégen született újjá, és soha nem
találkozott még a déli rokonokkal. Megdöbbenve látta, milyen könnyű szívvel
szentségtelenítik meg az istenek pihenőhelyét.
- Én pedig azt hittem, a földünk, az erőnk kell nekik - kesergett.
- Ugyan! - horkant fel Deverra. - Valaha talán így volt. Amikor még élő emberek
voltak, és a mágiájuk is élt, és önérdekből voltak kénytelenek megcsapolni a vis-
forrásokat. De most emberi vért isznak, és semmi másra nincs szükségük, ezért semmi
más sem számít nekik.
- De az emberiség nem élhet a szent helyei nélkül… - A fiatal telyav meglepetten
pislogott. - Ezt nyilván ők is tudják.
- Okot keresel ott, ahol nincs, leányom. Ez - intett Deverra a távolban lángoló fák felé
- a félelem és a kétségbeesés gyümölcse. Nekik már nem számít, mi az, amit tudnak, és mi
az, amit nem. Hosszú évekkel ezelőtt elvesztették minden bölcsességüket, és meglehet,
soha többé nem szerzik már vissza.
- Meg kell ölnünk őket, Nagyanyó! - fakadt ki Jurate. - Most azonnal meg kell ölnünk
mindet! Nem hagyhatjuk, hogy ezt tegyék!
 - Ne veszítsd el a fejed, Jurate! Gyűlöld őket ma este, átkozd meg őket, de azután tedd
félre a haragod! Holnap az eszedre, nem a szenvedélyedre lesz szükségünk. De legalább a
sodalicium megtört. - Erre Bernalt is odanézett. - Igen, a hétből hat lett. Most már
megtámadhatjuk őket, és nem lesz elég erejük, hogy megállítsák a rohamunkat.

* * *

- Mindenesetre az alkasz elpusztításával megtörtük az erejüket - emlékeztette a
tremere-eket Jervais. Elővett egy kis bőrtáskát, kinyitotta, és egy kefével gondosan
belesöprögette, ami Zaborból maradt.
- Isten szerelmére, boszorkánymester, mit művel? - kiáltott fel Wigand. Amikor Jervais
felpillantott, látta, hogy Hermann és a másik lovag undorral vegyes döbbenettel mered rá.
Amikor a tremere-ek felé fordult, az ő arcukról is hasonló érzelmeket olvasott le.
- Amit bármely hadvezér tenne - felelte, és folytatta, amit elkezdett. - Megmentem a
fegyvereket.
- Dögevő!
- Vajon mi történi a Szentföldön elesett hős lovagok tetemeivel, meine Herren?
Mármint azokéval, akiket nem hagynak a tűző napon elrohadni.
- Nos… - kezdte Wigand fintorogva - a maradványaikat lehetőség szerint
hazaszállítjuk…
- Hogyhogy? Száz bűzölgő testet egyetlen hajón? - faggatta tovább Jervais, és felnézett
rá.
- Nem, nem úgy. A hosszú út miatt ugyanis…
- Földarabolják és megfőzik őket, nem igaz? - vágott közbe Jervais. - Hogy a húsuk
leváljon a csontokról…
Hermann horkantva elfordult. Wigand nem válaszolt.
- Talán mégsem kell az egész… - jegyezte meg Miklós félénken. - A maradékot
megőrizhetnénk, és emléket állíthatnánk neki, amikor hazaérünk.
- Ha hazaérünk, fiam - mondta Jervais, és felállt. - De tégy kedvedre.
A tanítványok szinte ugrottak, mintha attól tartottak volna, hogy egy pillanat múlva
meggondolja magát.
- Micsoda összetartó kis csapat - morogta oda Jervais Antalnak, aki épp a rituálékhoz
használt tőrét fenegette.
- Mind azon töpreng, vajon őt ki gyászolja majd meg - felelte, és felpillantott a
munkából. - Neked ez sosem jutott még eszedbe?
- Nem. Úgyis tudom, hogy senki sem fog gyászolni. - Antal különös tekintetet vetett
rá. - Ez alkalommal kitartott. Úgy tett, ahogy tanítottad. És győztünk. Testvér, hiszen ezért
vagy itt…
- Tudom jól, hogy miért vagyok itt.
- De érted, mi forog most kockán?
Antal úgy tett, mintha a fegyver élét vizsgálgatná, de valójában azon gondolkozott,
hogyan önthetné szavakba, amit gondol, anélkül, hogy bajba keverné magát. Jervais jól
ismerte ezt az arckifejezést.
- Háború van - szólalt meg végül.
- Nem csak erről van szó. Ez nem a magyarországi háború. Fel tudod fogni, hogy
Ceoris mindünket boldogan odadobna ezért a győzelemért?
- A diákod vagyok talán, Jervais mester, akit ki kell oktatnod?
- Nem akarom, hogy ha már eddig eljutottunk, megkérdőjeleződjön az
elkötelezettséged.
Antal foga megcsikordult, de aztán megrázta a fejét.
- A művészet éltet minket, ez az egyetlen fizetőeszközünk. Senki más nem bírhat vele.
Senki olyan, aki nem szolgálja Ceorist hűséggel. Nyugodtan alhatsz, ha valamit, ezt
tudom.
Jervais a ruhája egyik redőjéből elővette az összefont és összecsomózott szálakból álló
kis kört, és megmutatta Antalnak. Az egyik szál szénné égett. Semmi sem maradt belőle,
csak a két mellette lévő szálon hagyott fekete kosz.
Antal megvonta a vállát.
- Most már nincs mit tenni - mondta.
- Dehogynem. Fidus! Vonszold ide a csontos fenekedet, te gyerek! - Amikor a
tanítvány megérkezett, Jervais a vállára tette a kezét, és így folytatta: - Kedves fiam, eljött
az idő.
- Az idő, mester? - pislogott Fidus értetlenül.
- Oly régóta várod már, hogy beavatást nyerj a negyedik körbe. Nos, itt a remek
alkalom. Menj, és tisztulj meg. A szertartást holnap kora este tartjuk.
- De… hisz azt mondtad, a mértant még gyakorolnom kell, és a…
- Ha nem járunk sikerrel, édes fiam, a mértant csak a pokol koncentrikus körein
gyakorolhatod majd. Most meg mi van? Azt hittem, örülni fogsz. Na, tűnés!
- Milyen ostoba is vagyok! - mondta Antal, miután a fiú eliszkolt. - Fidusról teljesen
megfeledkeztem. Hát persze! Hiszen egyik szál éppen olyan jó, mint a másik.
- A lényeg a fonat - fejezte be a gondolatot Jervais csöndesen. Antal az időzítéshez
egyáltalán nem értett. És még azt hitte magáról, ért a vis-mesterséghez.
- Nyilván az is így gondolja, aki a te száladat tartja a kezében. Talán ott leszek, hogy
lássam, még akkor is így vélekedsz-e majd, amikor elvágja.
- Ha szerencséd van, ott leszel.
Jervais érezte, hogy a harag kezdi a hatalmába keríteni. Tudomásul vette az indulatot,
és hagyta, hadd füstölögjön. Antal talán gyűlöli a szerepet, amit kiosztottak rá, de
nyilvánvaló, hogy a többiekhez hasonlóan ő is Jervais-t gyűlöli mindenekfelett. Nem lehet
népszerű az, aki kimondja, amit ki kell mondani, aki megszabadul attól, ami fölösleges, és
aki gyakorlatias módon lát neki a gondok megoldásának. A lovagok makulátlan, szent
ügyet akarnak, a tanítványok meg akarják mutatni, mennyire nélkülözhetetlenek. Antal
csak arra vágyik, hogy az önutálatban dagonyázhasson. Az udvarban Jervais nemcsak
eltűrte, hanem kifejezetten bátorította volna az efféle szeszélyeket, de a jelen körülmények
között az ilyesmit nem engedhették meg maguknak. Tudta, hogy ezért mind gyűlölni
fogják.
De ugyan mi másra számíthatott volna?
 Huszadik fejezet



Mivel Deverra ligete porig égett, a szertartást egy közeli oltárnál kellett megtartani.
Napközben a környékbeli halandók szoktak idejönni, hogy áldozzanak az isteneiknek, de
bizonyára nem bánnák, ha megtudnák, hogy az üres órákban egy csapat boszorkány és
ördög gyűlik itt össze, hogy szentségtelen rituálékat mutassanak be. Ha pedig mégis
akadna valaki, aki szerint ez így nincs rendjén, a többiek gyorsan emlékeztetnék, hogy a
telyavok Karakh lovasainak közeli barátai. Az alkaszt, ahol az oltár állt, ősöreg tölgyek és
hársfák alkották, elárulva az értő szem számára, hogy itt szielák - vagyis a holtak
szellemei - nyugszanak. A széles kőtábla teteje lapos volt, síkját csak több száz apró
mélyedés törte meg, amik úgy tátongtak, mint megannyi mohó szájacska. Némelyikben
árpasör volt, másokat mézsörrel vagy vérrel töltöttek meg. Deverra ezekkel nem
foglalkozott. Tudta, hogy a helyiek úgy hiszik, aki pénzt nyom a sebére, és aztán az érmét
az egyik mélyedésbe helyezi, megszabadul a betegségétől, mert a kő felfalja azt is, az
áldozattal együtt. Az oltár nyilván nem különösebben válogatós.
A halandó, akit a szertartáshoz kiválasztottak - egy fiatal, finom csontú szamogéc hívő
- az oltár előtt térdepelt, és már az áldozattétel vége felé közeledett. Könyörgött
Telyavelnek, hogy fogadja jó szívvel a felajánlását, szóljon az érdekében Velionanál és
Dievasznál, és vezesse őt végig a csillagok között, egyenesen Dauszosz otthonáig. Amikor
felállt, Deverra bólintott. A többi jelenlévő, vámpírok és halandók egyaránt, előreléptek,
leharaptak egy darabot a körmükből, és egy tölgyfa kérgéből készített kis kosárba
pottyantották, hogy majd abban égessék el, mindet együtt. Ezzel fejezték ki hálájukat az
áldozatért, mert a hitük szerint minden egyes körömdarab újabb csepp erőt ad majd a
halott lelkének, míg a mennybe vezető kimerítő úton kapaszkodik előre. Egy másik
kosárkában sajt volt, ami útravalóul szolgál majd a számára.
A férfi végül arccal lefelé fölfeküdt a kőre. Deverra egy kéve árpát tett a hátára,
emlékeztetőül, hogy a gabonához hasonlóan a halottak is visszatérnek a halálból.
Búcsúcsókot lehelt az áldozat fejére, majd a csontkésével fölmetszette a torkát. A sebből
vér zubogott elő, és gyorsan megtöltötte a kis, csésze alakú mélyedéseket. Deverra várt,
míg az isten jóllakott, utána a többi vért egy tálba gyűjtötte, a vámpírpapok és -papnők
pedig körbe álltak, és megitták, ami nekik jutott. A halott testét leemelték az oltárról, nagy
gonddal megmosdatták, fehér ruhába öltöztették és felékszerezték, azután félretették, hogy
majd később elégetik.
Eljött az ideje a kevésbé magasztos előkészületeknek. Borotvák és nagy tálak kerültek
elő, mások festéket, vászondarabokat és levágott copfokat hoztak. Deverra rámosolygott a
fiatal nőre, aki egy kis fazékban ólomfehér festéket hozott, és leült vele szemben.
A tremere-eket híresen nehéz meglepni, de bár Deverra remélte, hogy a bölénycsorda
támadása azért váratlanul érte az ellenségeit. Abban mindenesetre biztos volt, hogy a ma
este emlékezetes lesz a déli varázslók számára.

* * *

- Íme - mondta Jervais, és egy kis függőt erősített a Fidus nyakából lógó láncra. Itt, a
semmi közepén nyilván nem tudtak valódi, a negyedik körhöz méltó beavatotti pecsétet
készíteni, ezért a fiúnak egyelőre be kellett érnie egy darab pergamennel, amire ráfestették
a jelet, majd belehajtogatták egy ólomlapba. Jervais kicsit még elszöszmötölt azzal, hogy a
láncot a megfelelő szögbe igazítsa. Emlékezett, milyen sokat jelentettek az ilyen
apróságok a számára, amikor még minden egyes jutalomért és elismerését keményen meg
kellett dolgoznia. Az ilyen finomságok szükségtelenek ugyan, de éppen úgy nem szabad
róluk megfeledkezni, mint a menyasszony díszeiről. - Most már neked is van saját háborús
történeted, Fidus.
Fidus igyekezett leplezni az elragadtatását.
- Igen, mester.
- Nyújtsd ki a kezed!
A fiú engedelmeskedett, és akkor sem mutatta jelét meglepetésnek, amikor Jervais egy
rövid tőrrel megszúrta az ujját, és pár csepp vért sajtolt ki a bőre alól. Jervais nem lehetett
ugyan különösebben válogatós, amikor a Fidust jelképező szálhoz keresett megfelelő
anyagot, de elégedett volt az egyik rabszolga bocskorából származó hársfahánccsal. A
hársfa könnyen megmunkálható anyag - remélte, hogy jól választott.
- Egy ház, egy klán, egy vér. A sodalicium újra teljes - jelentette ki. - Nem
gyengülhetünk meg ismét. - Majd Miklóshoz fordulva folytatta. - Fiam, tőled mit loptak el
a telyavok? Ne titkold tovább!
A cseh fiú szégyenkezve dörgölte a tarkóját.
- Egy vérkövet, mester. Bocsáss meg… Őszintén mondom, hogy nem vettem észre
azonnal. A szütyő kiborult, összekapkodtam őket számolatlanul, és csak később jöttem rá,
hogy egy hiányzik.
- Ez átkozottul szerencsétlen dolog. De mivel a köveid egyformák, talán elérjük a
hiányzó darabot, és elpusztíthatjuk, Kockázatos vállalkozás… - Jervais rövid ideig
töprengett, aztán megrázta a fejét, mint aki meggondolja magát. - Készítsünk inkább egy
talizmánt. Az sokkal biztonságosabb, bár jóval nehezebb… Nem is tudom. Majd
meglátjuk.
- Már ha lesz még alkalmunk rá egyáltalán, hogy varázsoljunk még - károgott Torgeir.
- Fidus előléptetésére legalább volt időnk. Néha nekik is meg kell pihenni.
- Nem tudom, mester - felelte a dán fejcsóválva. - A táborban valami harminc telyavot
számoltam össze. Aztán még ott van Deverra is. Harmincan állnak szemben a mi nyolc…
akarom mondani kétfős csapatunkkal.
- Igaz, de mi sodaliciumot alkotunk, ők pedig elfordultak a Ház és Klántól. Nem
támaszkodhatnak a hét erejére, és a számukra elérhetetlen mindaz a tudás, amit maga a
Nagy Tremere gyűjtött össze századok alatt ennek a szent számnak a felhasználásáról.
Ezek csak amolyan zugvarázslók, Torgeir. A fajtájukbéliekhez képest nagy erővel bírnak,
de azért mégsem igazi mágusok. Amellett túlságosan is rászorulnak a királynőjükre, aki
még emlékszik az ősi tudományra. Ha megöljük őt… és azt a Bernaltot, az is egy öreg
bútor már, a többieket könnyedén elsöpörjük.
A többi tremere arcán nyilvánvaló kétkedés ült, de ezen Jervais nem is csodálkozott.
Biztosan számtalan előadást hallottak már a hét fontosságáról, de a számmisztika
mélységei, a sok száz évnyi kutatás alatt feltárt rejtelmek titokban maradtak a fiatalok
előtt.
- Bízzatok bennem! - fejezte be Jervais a szónoklatot szerencsétlenül.
- Lovas is sokkal több áll a hátuk mögött, mint ahány lovaggal mi rendelkezünk -
mutatott rá Olena.
- A kapitány bármely lovagja négy rongyos banditával ér fel! - vágott vissza Miklós
hevesen. Antal elhúzta a szája szélét.
Jervais fölvonta a szemöldökét.
- Pontosan. Megleszünk.
- De kelyhük is sokkal több van - kötötte a nő az ebet a karóhoz. - Mi már nem sokáig
húzzuk ki. Nem élhetünk folyton Hermann emberein.
- Azt hiszem, a kapitány emberei ma éjjel vadászni mennek épp ennek a problémának
a megoldása érdekében.
- Varázslók! - köszönt oda Hermann, aki szinte a semmiből bukkant elő.
- Mi az?
- A köd… természetes?
Köd? Jervais gyorsan körbepillantott. Valóban bizonytalan körvonalú felhő vette őket
körül, úgy magasodott a tábor határán túl, mint egy erőd fala.
- Természetesen nem - felelt egy pillanattal később. - Különben már átszivárgott volna
a varázskörünkön, nem igaz?
- Megpróbálhatom szétoszlatni - ajánlkozott Antal.
- Ne, ne menj ki a körből!
- Akkor majd innen bentről.
Egy efféle próbálkozás nagy valószínűséggel még akkor sem járna sikerrel, ha nincs a
másik oldalon senki, aki igyekszik fenntartani a ködöt, de Jervais nem ellenkezett.
- Ahogy akarod. Hogy a fenébe is hívják a gargoyle-odat? - kiáltott még a távolodó
Antal után. - Mindegy. Rix! Falco! Meg te másik! Gyertek ide, és derítsétek föl a terepet!
Tudni akarom, hol az ellenség!
 A gargoyle-ok eddig egymás vakarászásával voltak elfoglalva, most kíváncsian
pillantottak föl. Amikor megértették a parancsot, szinte egyszerre kaptak szárnyra.
Hermann visszament a katonáihoz.
- Ne szálljatok fel a lóra! - szólt oda azoknak, akik már előhozták az állataikat. Azon a
maroknyi férfin kívül, aki jól értett az íjhoz, a többieket felállította egymás mellett a
varázskör mentén, aztán egytől tizennégyig mindüknek adott egy számot. Amikor kiadta a
parancsot, káiniták és halandók egyaránt a ködbe vetették magukat, és ahogy a kör egyre
szélesedett, gyors egymásutánban mondogatták a számukat.
- Ezek meg mi az ördögöt csinálnak? - értetlenkedett Olena.
- Segítenek, hogy legyen egy pillanatnyi időnk, mielőtt az ellenség lecsap - felelte
Jervais. - Használjátok ki.
A nő bólintott, és az övén lógó erszénybe túrt.
- Tizenkettő!
- Tizenhárom!
- Tizennégy!
Vége volt a második körnek, kezdődött a harmadik. A lovagok még jobban
eltávolodtak a tábor szélétől.
- Egy!
- Kettő!
- Három!
- Négy!
- Öt!
- Hat!
Csend.
- Arra! - kiáltott Jervais. Antal kivételével, aki látható siker nélkül, de annál
kitartóbban igyekezett megtalálni a mágikus formulát, amivel elűzheti a ködöt, a tremere-
ek a megadott irányba fordultak. Olena kezében felizzott egy tűzgolyó, majd hangos
sziszegéssel kiröppent a ködbe. Jervais ujjai hegyéből villámok pattantak ki. Nem
tudhatta, eltaláltak-e valamit, de mintha fájdalmas kiáltást hallott volna a fák közül.
Torgeir egy darab földet kapott föl, hengerré sodorta, aztán suttogott neki valamit, mire az
apró sárszobor kiugrott a kezéből, és eltűnt a ködben, hogy elvégezze a feladatát. Az
íjászok sem tétlenkedtek, egymás után lőtték ki a vesszőiket a bizonytalanba. Jervais
hallotta, hogy sok nyíl belefúródik valamibe, bár tartott tőle, hogy főként fák törzsét
találják.
Eközben a Fekete Kereszt többi katonája is visszatért, és szorosan egymás mellett
állva felsorakoztak a tábornak azon a részén, ahonnan a rohamot várták.
 - Bonisagusra, biztosan megpróbálják majd megtörni a varázskört! - eszmélt hirtelen
Jervais. - Erősítsük meg! Ne, Miklós, te nem. Csak a többiek. Torgeir, te vezeted őket!
- De mester! - szólalt meg Miklós.
- Ne vitatkozz! - kiáltott oda neki Jervais.
- De akkor én most mit csináljak?
- Legjobb, ha elrejtőzöl. Esetleg a késeddel rajzolj magad köré egy kört.
A fiatal csatamágus megtörten elkullogott.
A többiek a varázskör szélén helyezkedtek el. Torgeir kántálni kezdett.
- Una Domus, Una Gens, Unus Sanguis!
Azzal mind leültek, és ujjaikat a földbe szúrták. Jervais emberfölötti érzékeivel látta,
ahogy a domb mélyén csobogó vis-patak energiája feltör, és végigzúg a mágikus rajzolat
vonalain, mire azok fényesen felizzottak.
De más erőket is látott, amik nem a tremere-ek uralma alatt álltak.
- Ellenség mindenhol - jelentette büszkén Falco, miután leszállt az egyik szekér
tetejére, nem messze Jervais fejétől.
- Igen, most már én is látom - csattant föl a tremere, és odafutott Torgeirhez.
- Istenem! - kiáltott fel a dán. - Nézd!
A ködben valami hemzsegett. Száz és száz különös, visszataszító alak jelent meg és
tűnt el ismét benne. Koponyák és pokolbéli arcok, csuklyák, amik alól csak izzó
szempárok villantak elő. Itt megjelent egy véráztatta fehér ruhába öltözött nő, a nyakában
súlyos aranygömböcskékből font lánc, amott egy homályos körvonalú alak hatalmas
kaszával. Jervais egyik villáma egyenesen a mellkasába csapódott, de a szellemalak nem
mutatta nyomát fájdalomnak, megfordult, és eltűnt.
- Kísértetek… - suttogta Torgeir, és megremegett. - Szentségtelen holtak.
Nicsak, ki beszél! Jervais a fiú vállára tette a kezét.
- Nem. A feszületet tartsd csak a szívednél, fiatal barátom. A varázskörön nem jutnak
át. Várj csak! Jön!
- A roham?
- Igen.
Jervais halkan káromkodott egyet. Látta az áramló formákat, az élő mágiát jelző
fonalakat, de azt nem látta, ki fonja-szövi őket ilyen formába. Hol vannak a telyavok?
Valahol ott kell lenniük a ködben. Ki más idézte volna meg a kísérteteket.
Antal futva csatlakozott hozzájuk.
- Ott! Ott! Ott! - kiabálta.
- Mit láttál? - kiáltott vissza Jervais, és hagyta, hogy visszatérjen a természetes látása.
 - Ott! - ismételte Antal őrjöngve. Arca feszült összpontosításról árulkodott, amikor
kinyújtotta a karját a köd irányába. Az ujjai lassan begörbültek, és a homály egy kis
helyen eloszlott. Egy újabb hátborzongató alak bontakozott ki előttük, tetőtől talpig
medálok és apró borostyánfigurák díszítették. Testét hosszú, fehér vászonlepedőbe
burkolta.
És akkor Jervais megpillantotta ráncos, csupasz lábait.
- Deverra!
Az alak azonnal felemelte a karjait. A köd, ami körbelengte a kezét, hirtelen
kifehéredett és megszilárdulni látszott, mintha jéggé fagyott volna. A fehér hullámok
jobbra és balra indultak, míg el nem értek két másik jelenést, akik szintén kinyújtották a
kezüket, és csatlakoztak a varázslathoz. Hatalmas, jeges felhő jelent meg előttük, és a
varázskör felé indult. Jervais-t ugyan megvédte a kizáró mágia, de még így is érezte a
mohó fagyot, amint halált hozó fogait felé csattogtatja. A varázskör merevvé fagyott, és
Jervais kezdett attól tartani, hogy megroppan, és eltörik a roham súlya alatt. A négy
tremere, aki a rajzolatot védte, hirtelen fájdalmasan felkiáltott. Torgeir teste
megmerevedett, szemöldökét és haját dér lepte el, de a hangja egy pillanattal később
ugyanolyan keményen csengett, mint a támadás előtt. Jervais Miklós sátrához szaladt. A
cseh fiú ott kuporgott benn, combján keresztbe fektetett meztelen karddal. Az arcán
látszott, hogy a telyavok rohamát még ő is megérezte. Jervais legalábbis remélte, hogy
csak ezért ilyen megviselt.
- Miklós! - szólt oda neki reszelős latinsággal. - Torgeir a hét erejét szólítja. Csatlakozz
te is! Ambrath Abrasax sesengenbarpharangés. Én vagyok barbadőnaiai barbadőnai-ai,
aki eltakarja a csillagokat, megőrzi az eget, és igazságot hoz a világegyetembe.
Miklós bólintott.
- Ambrath Abrasax sesengenbarpharangés…
Amikor Jervais kilépett a sátorból, látta, hogy Antal már leült a varázskörre, és ujjait a
földbe döfve a többiekkel együtt mondta a varázslat szövegét. Jervais követte a példáját. A
mágikus rajzolat, amit most már az egész sodalicium támogatott, ismét felizzott, és
visszaverte a telyav mágia fagyos csápjait, amik megpróbáltak beférkőzni a réseibe, hogy
megrepesszék, ahogy a jég kikezdi a sziklát.
Jól állunk. Deverra nem számított rá, hogy egy teljes sodaliciummal találja magát
szemben… Talán még vissza is tudnánk szorítani.
Szerette volna ezt odakiáltani Torgeirnek, de ahhoz félbe kellett volna hagynia a
kántálást, így megelégedett azzal, hogy a gondolat átitassa az elméjét, és bízott benne,
hogy a közelség, amibe a közös varázslás kényszerítette őket, lehetővé teszi Torgeir
számára, hogy meghallja a kimondatlan szavakat.
Nem kellett sokáig várnia. Lehet, hogy sikerült a terve, talán a dán esze is épp oly
gyorsan vágott, mint az övé, mindenesetre, Jervais keze és az orra bizseregni kezdett, mint
egy elzsibbadt láb, amikor ismét friss vér áramlik belé.
- Deverra. Kapd el Deverrát, fiú…
 Torgeir szavainak dallama megváltozott. A szavai, amelyek eddig csak új erőt öntöttek
a varázskörbe, és egységbe kovácsolták a tremere-eket, most hirtelen új élt kaptak. Jervais
igyekezett ismételni őket, amennyire tőle telt. Érezte, ahogy a mágia színezete
megváltozik, majd hirtelen kiárad, feltöltve a medret, amit a telyavok varázslása vájt.
Jervais látta, amint Deverra két oldalán hatalmas, narancsszín lángnyelvek csapnak föl, és
elemésztik a két fiatalabb telya- vot, majd egy hatalmas tűzoszlop jelent meg ott is, ahol
egy pillanattal korábban még Deverra állt.
Tovább, tovább…
A tremere-ek egyesítették akaratukat az ellentámadásban, és még jó néhány hosszú
pillanatig küzdöttek a telyav mágia ellen, de azután erejük végére értek.
Halálos csönd telepedett a tájra, még a kísértetsereg is elhalványult egy kis időre.
Ám hirtelen újabb jelenés bukkant elő a ködből, és egyenesen Jervais felé vetette
magát. Az arca mintha vasból lett volna, csakúgy, mint hatalmas agyarai, melyekről
szénné égett, felismerhetetlen maradványok lógtak. A torkából piros fény tört elő. A testét
itt-ott még fedték a tunika megfeketedett darabjai. Hatalmas karmával a varázsló felé
bökött, de a varázskör fölött kénytelen volt megállítani a mozdulatot. Ekkor tett egy lépést
hátra, és lekuporodott.
- Deverra - krákogta Jervais. Kiáltani akart, figyelmeztetni a többieket, de nem jutott
levegőhöz.
- Erőnk az Úrban és az ő hatalmában! - mondta a Deverra-szörny. Fölemelte a
hatalmas vaskalapácsot, amit az egyik kezében szorongatott, és iszonyatos erővel lecsapott
vele a földre. Mennydörgésszerű hang zendült, és hosszan visszhangzott. Jervaist
hányinger kerítette hatalmába. Az acél állkapcsok nagy csikorgással mosolyra nyíltak,
aztán a szörny hátrálni kezdett, és eltűnt szem elől.
Jervais talpra ugrott. Hermann ott állt mögötte, az arca rettenetről árulkodott. A
varázsló megragadta a tunikáját.
- A kísértetek között vannak telyavok is!
- Ezek mind démonok!
- Maga meg Torgeir! - sziszegte Jervais. - Mondom, hogy vámpírok! Ennyi az egész.
Némelyik kísértet hús és vér, csak maskarába bújtak, hogy ránk ijesszenek! Mondja meg
az embereinek, hogy támadják meg őket íjjal, dárdával, kővel, mit bánom én, a lényeg,
hogy ne kíméljék egyiket sem!
A szász kábán bólintott.
- Igen… jól van.
Jervais a sátra felé igyekezett. Deverra alkaszát a földdel tették egyenlővé. Az
öregasszonynak meg kellett volna törnie, elveszítenie minden erejét. Mégis itt van, és
vezeti a rohamot anélkül, hogy a gyengeség legkisebb jelét is adná.
- Erőnk az Úrban… - morogta maga elé. Azt kívánta, bár ne kavarná bele mindenki a
dologba a vallását. Hiszen épp ez az, Deverra nyilván nem az Urat értette, hanem a saját
istenét, Telyavelt. Húst vassá… Akadtak ugyan tremere-ek, akik képesek voltak effajta
varázslatra, de csak a leghatalmasabb mágusok közül. És az a pokolbéli láng, ami a
torkából világított… Nem csoda, hogy a szászok megrémültek. Jervais kénytelen volt
beismerni, hogy a jelenés őt sem hagyta érintetlenül.

* * *

Miklós kilesett a sátorból, de nem látta, azért ért-e véget a varázslat, mert a testvérei
szándékosan abbahagyták, vagy mert valami szörnyűség történt. A megérzése azt súgta,
inkább az előbbiről lehet szó, de mégis… végül nem bírta tovább legyűrni magában a
bizonytalanságot, és kilépett a sátorból. A lovagok és katonák nagy hangzavarral
rohangáltak, nyilakat lőttek és dárdákat hajítottak a ködbe, és Jervais kivételével az összes
tremere a varázskört látszott őrizni. Vajon hol jár az a vén csirkefogó? Csak nem indult
egymaga a boszorkányok után, míg Miklós a sátorban lapult, mint valami fehérszemély…
- Miklós!
Női hang. Miklós egy pillanatig esküdni mert volna, hogy az anyja szólt hozzá, de
aztán rájött, hogy ő már rég halott. Sarkon pördült. A sátra a tábor szélén állt, a köd, ami a
varázskörön kívül gomolygott, alig pár méternyire volt most tőle. Erőltette a szemét, hogy
lássa, ki közeledik.
- Miklós, nézd! - Egy fiatal nő jelent meg, kék, hímzett ruhában, amit kígyó alakú csat
tartott össze. Fényes, gesztenyeszín haját két copfba fonta, amik majdnem a sarkát verték
minden lépésénél. Gyönyörű volt, de Miklós kényszeritette magát, hogy erre ügyet se
vessen. A figyelmét inkább arra összpontosította, amit a lány a tenyerén tartott: egy apró,
vörös kavics volt nála. - Neked hoztam - szólalt meg a lány. - Azt mondták, meg kell
ölnünk a gonosz varázslókat, de hazudtak. Te szép vagy, és bátor.
- De ostoba nem. Miben bízol egyáltalán?
- Csak annyit kell tenned, Miklós, hogy elveszed. - A lány közelebb jött, és
előrenyújtotta a követ. Most már alig fél méter választotta el őket egymástól. Miklós is tett
egy lépést a varázskör felé. A látogató fél térdre ereszkedett, és óvatosan letette a követ. -
Nem veszed el?
- Nem.
- Akkor nem szabadulhatsz Deverra karmai közül - felelte a lány szomorúan. - Soha
nem hagyhatod el ezt a dombtetőt.
Miklós a kőre meredt. A lány nem tudott átlépni fölötte, a varázslatai sem hatolhatnak
át a védelmen, de a kör nem zár ki egy ilyen egyszerű tárgyat.
Ez átkozottul szerencsétlen dolog. De mivel a köveid egyformák, talán elérjük a
hiányzó darabot, és elpusztíthatjuk, Kockázatos vállalkozás… Nem is tudom…
Meglátjuk…
 Kivonta a kardját.
- Ne mozdulj! - mondta, de a lány megmoccant.
Erre Miklós a torkához szorította a kardja hegyét. A lány nyelt egy nagyot, de
mozdulatlanná dermedt.
A tremere lassan, nagyon lassan letérdelt. Szabad kezével előhúzta tőrét, és bepiszkálta
a követ a varázskörön belülre.
Semmi sem történt.
Fölvette a követ, és megforgatta a tenyerében. Emberkorából örökölt és varázslóként
megszerzett látásával is megvizsgálta, hátha csapdát rejtettek el rajta, de semmit sem
talált. Minden rendben valónak tűnt. Kimondhatatlan megkönnyebbülés öntötte el.
Leeresztette a kardját, és a lányra nézet, aki félénk mosollyal válaszolt.
Azután a kavics egy szempillantás alatt jéghideg vérré olvadt.
- Azt nem mondtam, hogy a te vérköved - dorombolta a telyav. - Megtetted nekem azt
a szívességet, hogy a testem egy darabját önszántadból átvitted a körön…
Azzal belépett a táborba. A varázskör megcibálta a ruháját, mint egy erős fuvallat, de
ennél többet nem tehetett. Miklós minden erejét összeszedte, és meglendítette a kardját, de
a lány a puszta tenyerével megállította a pengét. Miklós karja egészen a válláig belesajdult
a csapásba, de telyav semmi jelét nem mutatta kényelmetlenségnek. Az ujjai hegyéből
hirtelen rügyek és levelek burjánzottak elő, és természetellenes sebességgel körbefonták
előbb a fegyvert, aztán Miklós egész testét, egészen a bokájáig, hogy elvesztette az
egyensúlyát, és csak az ágak tartották függőlegesen. Úgy lógott róluk, mint egy túlérett
gyümölcs.
- A többiről pedig én gondoskodtam - fejezte be a telyav a mondatot.
- Miklós! - harsant a kiáltás a tábor másik végéből. A lány felpillantott, és látta, hogy a
kövér tremere felemelt karokkal rohan felé, ahogy csak a lába bírja.
Ismét elmosolyodott - ez alkalommal nem is olyan félénken -, majd sarkon fordult, és
magatehetetlen áldozatát maga után húzva eltűnt a ködben.
Jervais torka szakadtából kiabált.
- Hermann! Wigand! Elkapták Miklóst! Jöjjenek!
A Fekete Kereszt lovagjai, dicséretükre legyen mondva, amint feldolgozták az első,
értetlenségből fakadó riadalmukat, azonnal visszatértek szokásos fegyelmükhöz. Nem
tettek föl ostoba kérdéseket. Hermann fölkapott egy lándzsát, és bólintott.
- Jervais… várjatok! - Antal odaintett nekik, aztán eltűnt a sátrában. Jervais
türelmetlenül toporgott, és arra használta ki a szabad pillanatot, hogy az erszényéből
előkerítsen egy fűzfavesszőt. Amikor kettétörte, sárgásfehér fénysugár csapódott ki
mindkét végéből, és gömbbé gyűlt a varázsló tenyerén.
Antal karddal a kezében bukkant elő megint. Amikor félig kihúzta a hüvelyéből,
látszott, hogy a penge különös, zöldes fényben csillog.
- Vidd ezt magaddal! - mondta. Jervais legszívesebben rákiabált volna, “Hát úgy festek
én, mint Lancelot?”, de nem szólt semmit, csak megfogta a kardot, és már indult is.

* * *

Deverra levedlette fémbőrét, úgy sétált le a domb oldalán. Kétségkívül roppant
hasznos varázslat volt ez, de mozogni csak meglehetős nehézségekkel tudott, míg a
védelmét élvezte. Szinte azonnal különös érzés kerítette hatalmába, mintha valaki a szivét
simogatná. Valaki valahol egy őhozzá tartozó dologra összpontosít. Nem aggódott, hiszen
a csata előtt a tapasztaltabb paptársaival talizmánt cseréltek, épp az ilyen alkalmakra.
“Deverra? Deverra…”
Oluxna volt az, akinek felszentelt seprűje néhány szálát nyújtotta át. Azon kevés
telyav egyik volt, aki nem Nagyanyónak vagy úrnőnek szólította. Bár nem volt olyan öreg,
mint Bernalt, nem sokkal maradt el mögötte.
“Igen, barátom?”
“Nálam van a fiú. Megöljem?”
“Ne. Döfj karót a szívébe, és vidd magaddal. Ma este nem támadjuk meg többször a
kört.”
“Jól van. De a kövér, az a Jervais a nyomomba eredt. Nehéz lesz lerázni, ha közben ezt
a holtsúlyt is cipelnem kell.”
Milyen nyugodt, jegyezte meg magában Deverra elismerően.
“Ez esetben el kell terelnünk a figyelmét. Merre vagy?”
“Az északi oldalon, azt hiszem”.
“Daine és Ako ott van valahol. A ligetük északra van, nem is messze innen. Ako pedig
bír a vér néhány különleges ajándékával, amit még volt kedvese, Karakh egyik lovasa
tanított neki. Igen, ők lesznek a legjobb választás. Máris küldöm őket.”
“És te?”
“Én megteszem azt, amihez nem kell lerombolnunk a varázskört. Nemsokára
visszavonulunk.”
Oluxna még jelezte, hogy megértette a parancsot, aztán nem adott több hírt magáról.
Jurate és Bernalt még mindig ott állt, ahová Deverra rendelte őket, a nagy tölgy
oldalánál, egészen pontosan a legerősebb ley-vonal fölött. Jurate egy zsákot szorongatott.
- Nyisd ki! - mondta neki a főpapnő. Amikor a lány engedelmeskedett, Deverra kivett
egyet a zsákban tekergőző fekete viperák közül. Bernalt követte a példáját. Suttogtak
valamit a kígyóknak a maguk durva, ősi nyelvén. A téli hideg nem tett jót az állatoknak,
lassúak voltak és nehézkesek, de sajnos a feladatuk jellege miatt most nem kaphattak
vámpírvért, és a telyavok rájuk erőszakolt akarata így is elég erősnek bizonyult. Egyesével
elővették az összes hüllőt - valami húszat összesen -, és azok elindultak a deres fűszálak
közt kanyarogva a dombtető felé.

* * *

- Maradjanak a közelemben! - súgta oda Jervais a két lovagnak, amikor beléptek a
ködbe. Látni semmit sem láttak, így futásról sajnos szó sem lehetett. Ha nem is
kószálnának telyavok a környéken, a kövek és fák még akkor is veszélyt jelentenének.
Jervais azzal vigasztalta magát, hogy Hermann és Wigand bizonyára még annyira sem
szokta az ilyen viszonyokat, mint ő. Mindenfelől mozgás neszei vették körül őket, a két
szász hátát egymásnak vetette, úgy lépkedtek előre. Meztelen kardjaikkal néha
odasuhintottak a sötét árnyaknak, amelyek a semmiből előbukkanva rájuk támadtak, hogy
aztán idegen nyelven karattyolva vagy hangos sikollyal eltűnjenek ismét.
- O tu zalty prakeiktas…
A motyogás olyan halk volt, hogy éles hallása ellenére még Jervais-nek is
összpontosítania kellett rá. Összevonta a szemöldökét. A hang elölről és kissé balról jött.
Miklós ugyan nem adott életjelet magáról, de elképzelhető volt, hogy olyan állapotba
került, hogy képtelen segítségért kiáltani. Lassan a hang irányába indult, és magasra
tartotta a fénygömböt. A sugarak szétkergették ugyan a ködöt, de az erejükből csak annyi
telt, hogy valami nyolcméternyi utat megvilágítsanak. Jervais nagy ívben kikerülte a
mélyre lógó ágakat. Nem akarta többé elkövetni azt a hibát, hogy ártalmatlannak véli a
fákat.
Hiába tudta, hogy némelyik jelenés nem kísértet, egyszerű vámpír, mégis megdermedt
a rémülettől, amikor egy bozontos hajú nő bukkant elő a semmiből, arcán halálfejre
emlékeztető festéssel, majd hörögve-morogva letette a földre a kezeit, a lábait fölkapta, és
felé rúgott, mint egy zabolátlan kanca. A lábain vascipőket viselt, amikor Jervais
állkapcsába csapódtak, a férfi csontjai megreccsentek, a szeme előtt pedig karikák kezdtek
villogni. Érezte, hogy a térdei megroggyannak, de emberfölötti erőfeszítés árán nemcsak
megőrizte az egyensúlyát, hanem tudott tenni egy lépést hátra, hogy kiegyenesedhessen. A
vér erejével megállította a pörgő világot, azután az Antaltól kapott pengével lesújtott a nő
oldalára. A kard úgy hasította át a húst, ahogy a forró kés a vajat. A telyav felsikoltott,
aztán mondott valamit a maga nyelvén, mire újabb szellemek özönlöttek elő a ködből. Bár
most is éppoly anyagtalanok voltak, mint eddig, Jervais úgy érezte, csipkedik és
taszigálják. Sőt, az egyik árny megragadta, és pár centire föl is emelte a földről, mire
sikerült kibújnia a szorításából.
- Hermann! - kiáltotta. Az állkapcsába azonnal éles fájdalom hasított, de válasz nem
érkezett sehonnan. Gyorsan körbenézett, de a ventrue-knak nyoma sem volt. Úgy hallotta,
mintha valaki a háta mögött igyekezett volna elosonni.
 A nő volt az. Jervais hangosat káromkodott, és utána vetette magát, de két fényes pont,
amit a szeme sarkából pillantott meg, megállította. A szemek gyorsan közeledtek, és a
következő pillanatban már egy hatalmas medve ugrott rá. Jervais elterült a halott, hideg
káinita hústömeg alatt. Az állat rettenetes állkapcsába kapta a csuklóját, így a kardot nem
tudta használni, a fénynek azonban elég volt a kimondatlan parancs is. Amikor a gömb a
fenevad vörösen izzó szemébe csapódott, a keze felszabadult. Azonnal megragadta vele a
medve bundáját, és villámcsapást eresztett a testébe. Az állat meglepően emberi hangon
feljajdult, és elborult. Gyorsan feltápászkodott, és elbicegett.
Jervais felült. Megtapogatta a bordáit, és döbbenten vette tudomásul, hogy egyik sem
tört el. Hermann és Wigand eltűnt, Miklós és az elrablója eltűnt, a támadói
elmenekültek… Ekkor azonban különös szag csapta meg az orrát, és ő követte. A nedves
földön jól látszottak a nő lábnyomai, a sebből itt-ott még vér is csöppent.
Jervais körbetapogatózott, hátha talál még nyomokat, és újabb vércseppekre bukkant.
A vámpírok sebeiből általában nem folyik a vér, mint az élőkéből, de ha a telyav a
fájdalomtól kétrét görnyedve jutott csak előre, könnyen lehet, hogy a vér a súlya révén
kifolyt a sebből. Fájdalmas nyögések közepette Jervais előhalászott egy kis fiolát, és
megtöltötte véres rögökkel. Kiélesítette a szaglását, amennyire csak tudta, és négykézláb
mászni kezdett lefelé a domboldalon. A fénygömböt a mellkasa alá parancsolta, hogy
megvilágítsa előtte az utat, de mégis rejtve maradjon, amennyire lehet.

* * *

- Ne lőjenek tovább! - kiáltotta Antal. - Csak vesztegetik a vesszőket…
Idegesen integetett a katonáknak, de azok előbb egy hirtelenszőke káinita felé
fordultak - Hermann és Wigand távollétében nyilván ő volt a rangidős -, és csak akkor
eresztették le a fegyvereiket, amikor ő megismételte a parancsot.
- Úgysem támadnak. Nem támadnak, de el sem mennek… - tette hozzá Antal magyarul
Bagatur felé fordulva.
- A kísértetek legalábbis még itt vannak.
Az egyik jelenés épp ekkor tűnt fel a varázskörön kívül. A feje hatalmasra nőtt, aztán
fülsiketítőt visított, mielőtt eltűnt volna, mintha csak Antal szavait akarta volna
megerősíteni.
- Tartsuk tovább a kört, mester? - kérdezte a kazár tiszteletre méltó nyugalommal.
- Nem kell. Inkább tartalékoljátok az erőtöket. De maradjatok készenlétben! - Antal
odasétált a szőke lovaghoz.
- Bocsásson meg, mi is a neve?
- Landric.
- Landric testvér, azt hiszem, ez a nyugalom csak látszólagos.
 - Magam is úgy vélem.
- Készülnek valamire. Azt hiszem, legjobb volna, ha kimennék a körből… hogy el
tudjam űzni a ködöt… - Nem fejezte be a mondatot, csak töprengőn megvakarta az állát.
- Remélem, nem akar megkérni, hogy kísérjem el.
Antal nem tudott válaszolni, mert az egyik katona felsikoltott. Mindketten azonnal
futásnak eredtek. A halandó combjáról egy hatalmas, sötét kígyó lógott, és minden látszat
szerint szántszándékkal kapaszkodott belé, hiába ugrált a szerencsétlen.
- Állj! Hagyd abba! - szólalt meg Antal. - Ne félj, majd én leveszem…
- Ne, hadd vegyem le én, mester! - vágott közbe Olena izgatottan.
Antal biccentett, a nő pedig intett a kezével, mire az állat a levegőbe röppent, a teste
pedig meghajlott, míg a gerince ketté nem tört.
A katona arca hófehér volt, a rémülettől levegőhöz is alig jutott.
- Ne félj! - nyugtatta Antal. - Még csak az kell, hogy halálra rémülj! Nem lesz semmi
bajod, hidd el. Nem igaz? - fordult Landric felé segítségért.
- De, hogyne, hogyne - felelte a lovag sietve. - Gyere! - Azzal intett a katonának, hogy
támaszkodjon a vállára, és a többiek felé fordulva folytatta. - Emberek! Akinek van oka
félni a kígyóharapástól, üljön föl a lovára, és ne szálljon le róla, míg nem szólok…
A mondatot egy újabb lovag rémült kiáltása szakította félbe.
- Bizonyára van még több is - fordult Antal a tremere-ekhez. - A varázskör nem véd az
egyszerű vadak ellen. Találjátok meg őket! Kutassátok át a tábort! Négykézláb.
Eközben Landric leültette az első áldozatot a kihűlt tüzesgödör mellé, és intett a
többieknek, hogy vigyék oda a másik szerencsétlent is. A fogaival feltépte a bőrt a karján,
és vért csepegtetett az első katona mohó szájába.
A varázslók szétszóródtak a táborban, fűcsomók közé túrtak, ágakat hajtottak félre, és
nemsokára az élőhalott lovagok java is csatlakozott hozzájuk. Antal és Torgeir is talált egy
kígyót, bár a dán csak akkor, amikor az állat már a csuklójáról csüngött lefelé, és a
lovagok is elbántak jó néhány állattal.
Bagatur hirtelen fölegyenesedett, dühösen felhorkantott, és a sátrakhoz futott. Antal
utána fordult. Hát persze, hiszen a sátrakat is ellenőrizni kell!
- Mester, gyere gyorsan! - kiáltott a kazár.
A tremere-ek mind siettek a sátorhoz, ahol a rabszolgákat tartották, és Antalnak félre
kellett lökdösnie őket, hogy be tudjon jutni.
- A rabszolgák! - nyögött fel fájdalmasan Torgeir. - A rabszolgákról
megfeledkeztünk… Édes istenem!
A rabszolgákról könnyű megfeledkezni, hacsak nincs épp ebédidő, Antal mégis
átkozta magát az ostobaságáért, ahogy a gúzsba kötött emberek mellé guggolt. Egyikükkel
már végzett a méreg, vagy ha nem is volt halott, rajta már semmiképpen nem tudtak volna
segíteni - a feje belilult és felpuffadt, és a nyakán jól látszott három harapás nyoma. Két
másik férfi keze is vörös volt, pedig a harapás a ruhájukon keresztül, a vállukon érte őket,
de a baj már teljesen elharapózott a testükben. Az ujjaik duzzadtak voltak, és Antal
emberfölöttien éles füleivel jól hallotta, hogy a szívük időnként kihagy pár ütemet. Az
egyetlen nő még mindig a kezében tartotta a kígyót, amely megmarta, a szeme le volt
hunyva, mintha csak békésen aludna. Amikor meghallotta, hogy Antal közeledik, a kur
felé fordult. Az ő arcát is harapásnyom csúfította el, de hiába duzzadt meg a nyelve és a
szája, ő beszélni próbált.
- Mester… - nyögte ki.
- Mi történt? - kérdezte tőle Antal. - Miért nem kiáltott senki?
- Akkor ébredtem… amikor a kígyó megmart. - Antal sietős mozdulatokkal elkezdte
kioldozni a férfit. - Ők csak ültek itt… Azt mondták, a mürkmadu jött, hogy kiszabadítsa
őket. Én megpróbáltam kiáltani…
Antal elkezdte felgyűrni a ruhája ujját, de aztán félbehagyta a mozdulatot. A
rabszolgáknak már késő, legfeljebb vámpírrá tehetné őket. A kur volt még a legjobb
állapotban közöttük - őt persze ritkábban használták kehelynek, hiszen hasznát vették,
mint tolmácsnak -, de még róla sem állította volna biztosan, hogy megéri a reggelt.
Ráadásul, ha akár csak a leghalványabb esélye is fennáll annak, hogy a halandó, akin
segíteni akar, vámpírrá válik, legjobb, ha valamelyik lovag áldozza a vérét. Ha ő hoz létre
gyermeket, még ha egy pillanattal később el is pusztítja, azzal megszegi a Kódex betűjét,
és ha valamelyik tanítvány rossz kedvében van, akár fel is jelentheti érte a Ház és Klánnál.
- Bagatur! - fordult hátra Antal. - Az alkímia?
A kazár fiú megcsóválta a fejét.
- Haldokolnak, mester. Több harapás… Innen érzem a méreg szagát. Persze
megpróbálhatom.
- Akkor próbáld, a fene egyen meg! - csattant föl Antal. Bagatur elindult, hogy
összeszedje a felszerelését. - A lovagok közül is szüksége lesz valakire.
Landric megrázta a fejét.
- Boldogan ontjuk a vérünket, ha ezzel meggyógyíthatjuk kardtestvéreinket, Antal
mester. De ezekért nem. Főleg, hogy még a testüket sem biztos, hogy meg tudjuk menteni,
nem hogy a pogány lelküket.

* * *

Hála Antalnak az erdélyi kardért! Valóban mély sebet ejthetett. Bár a hirtelen
időváltozástól a hó már latyakká olvadt, a vérfoltokat követve Jervais-nek nem volt
különösebben nehéz lépést tartani a vascipős némberrel. A ruhái viszont már csurom
vizesek voltak. A talaj előbb vízszintesbe váltott - ekkor érhetett le a dombról -, később
emelkedni kezdett. Arról, hogy merre jár, sajnos fogalma sem volt. Úgy sejtette, talán
észak felé halad, de sem a holdat, sem a csillagokat nem látta. Az út java részét egy
légvonal mentén tette meg, de hogy melyiket követte, azt nem tudhatta. Az idő múlására
sem figyelt, annyira lekötötte a figyelmét a lábnyomok és vérfoltok kutatása, de a füvet és
a gazokat is figyelte, és itt-ott még rovarokat is talált, melyek valahogy dacolni tudtak a
téli hideggel.
A földet kifejezetten melegebbnek érezte itt, bár a hó még nem tűnt el teljesen. Végül a
tenyerét már szinte sütötte minden egyes rög, kimerült elméje csak ekkor fogta föl a
jelzést, és Jervais rémülten fölegyenesedett.
Nem tudta, hol lehet, de azt biztosan érezte, hogy nem látják itt szívesen. A nyomok
nyílegyenesen haladtak tovább, de ő már nem bízott benne, hogy olyan hely felé vezetik,
ahová szívesen menne. Nem támadták meg újra. Valami nincs rendjén. Nyilván csak a
megfelelő pillanatra várnak. Még ha épp annyira nehezükre esik is megtalálni őt, mint
neki az ő nyomukra lelni, legalább az egyikük már biztosan belebotlott volna valahol.
Halkan káromkodott egyet, aztán lehúzta a kesztyűjét, és ledobta a földre. A
köpenyétől és a csizmájától is megszabadult.
Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy az élőhalott létnek vannak bizonyos előnyei, tanácsos
nagyúr.
Letérdelt, és magához szólította a havat. Az nem finom permetként érkezett, hanem
csomókban puffant a lába elé, de a lényeg, hogy engedelmeskedett a parancsnak. Hamar
kis oszlop formálódott belőle, és Jervais megparancsolta, hogy az alsó része váljék ketté.
Két kis henger karnak, egy nagy hógolyó fejnek. A pontosságra nemigen adott, csak az
számított, hogy az arányok nagyjából megfeleljenek az eredetinek. A mozgás már
keményebb dió… Etriusnak persze könnyű dolga volna, csak megidézne egy légszellemet,
és bezárná a testbe… De mit számít most, mit tenne Etrius! Jervais már belenyugodott,
hogy bőrig ázva kell visszamennie a táborba, úgyhogy köpenyét, csizmáját és kesztyűit a
hóemberre húzta, aztán mozgásra kényszerítette, amit kis jóindulattal akár sétának is
lehetett volna nevezni. A fénygömböt egyenesen a hóember feje fölé irányította. A kardját
visszadugta a hüvelyébe, nehogy a zöldes derengés elárulja a valódi helyét, aztán amilyen
halkan csak tudott, a bábu nyomába eredt. A gömböt fönntartani egyáltalán nem esett
nehezére, de a megosztott koncentráció már nem ment olyan könnyen, ezért aztán a
hóbábu meglehetősen lassan haladt, de sebaj. Jervais időnként kihúzta egy kicsit a kardot,
hogy megbizonyosodjon róla, nem ragadt be a hüvelybe.
Ismét megpillantotta a vörösen izzó szemeket, és a medve már ugrott is. Az “állatot”
láthatólag meglepte, hogy az ellenfele összeomlott a támadása alatt, és amikor
föltápászkodott a földről, a köpeny valahogy a feje köré csavarodott. Jervais odaugrott, és
a karddal lesújtott a nyakára. A sebből vér tört elő, de a penge nem metszette ketté a
gerincet, mert elakadt a csontban. Jervais rémülten az őrjöngő fenevad vállához
támasztotta meztelen talpát, úgy próbálta visszaszerezni a fegyverét. A medve furán
oldalra biccent fejjel felágaskodott.
Kevés veszélyesebb dolog van, mint majdnem megölni egy káinitát, ezzel Jervais is
tisztában volt. Azonnal egy villámot eresztett a telyav mellkasába, még mielőtt az
visszanyerhette volna az egyensúlyát, és sikerült is leterítenie. A medveforma azonnal
eltűnt, a szőr visszahúzódott, az izmok átrendeződtek, és egy szempillantással később már
csak egy meztelen férfi feküdt a havon. Jervais ismét lesújtott, de mire a kardja elérte
volna a célját, a fiatal férfi eltűnt. Jervais riadtan nézett körül. Valami csiklandozta a
karját; amikor odanézett, apró bogarat látott, de a következő pillanatban már vad véreb
csüngött róla. Egyetlen dühödt harapással kimart egy darabot a húsából, és elszaladt vele.
Jervais felüvöltött (aztán azonnal átkozni kezdte magát a fölösleges zajongás miatt).
- Puteresse, lichieres pautonnier! - morogta dühösen maga elé, míg egészséges
tenyerét a sebre szorította. Fölvette a földről a kesztyűjét, a kezére húzta, és a kutya
nyomába eredt. A köd persze már elnyelte, de még a némbernél is bőségesebben hagyott
maga után véres nyomokat.

* * *

- Jól van… - mondta Antal, ahogy lassan lépkedett lefelé a dombról. A lovagok
mellette haladtak, a tremere-ek mögötte gyűltek össze, a gargoyle-ok pedig a fejük fölött
köröztek. - Eltakarítjuk ezt a szemetet, és akkor majd meglátjuk, kivel állunk szemben.
Vagy hogy itt vannak-e még egyáltalán. - Ahogy intett a karjával, a köd szétvált
körülöttük.
- Egek! - szólalt meg Torgeir, amint fölnézett. - Már ennyi az idő? Antal mester…
Antal követte a tekintetét. Most már jól látszott, milyen magasan áll a Hold.
- Igen, ifjú Torgeir mester, én is látom.
- De Jervais mester és a Herren talán nem. Esetleg…
- Igaz. Cabo! Rixatrix! Falco!
A gargoyle-ok hatalmas kőtestük ellenére olyan kecsesen ereszkedtek le, ahogy az
elszáradt levelek hullanak a földre.
- Hadd gondolkozzam! Falco az éles szemű, nem igaz? Falco, menj, keresd meg a
gazdád!
- A párjának is… - szólalt meg Fidus kérdezetlenül, de aztán gyorsan elharapta a
mondatot. Antal és a többiek felé fordultak. Lám, a negyedik kör beavatottjának a szavára
odafigyel mindenki.
- Igen, Fidus? - bátorította Antal.
- A párjának is vele kellene mennie - fejezte be a mondatát Fidus félénken. - Ő a
harcos… és… nos, Virstania úrnő azt mondta, szinte az agyuk is egy rugóra jár. Ha Jervais
mester és a lovagok bajba kerültek, akkor…
Antal pislogott egyet.
 - Hogyne - felelte egy pillanattal később. - Mi megleszünk Cabóval. Rixatrix, menj
Fakoval. Cabo, te velünk maradsz.
- Rix megy - morogta a hatalmas gargoyle, azzal mindhárman ismét az égnek
rugaszkodtak.

* * *

A kutya nyomai egy kis pataknál értek véget. Jervais nem tudta eldönteni, vajon a
telyav beugrott-e a csörgedező hólébe, vagy madárrá változott és elrepült, vagy valami
más, hasonlóan követhetetlen módon menekült-e el.
Leült, lehúzta a kesztyűjét, és megvizsgálta a sebet. Alig néhány éjszaka múltán már
nyoma se lesz, feltéve persze, hogy közben rendszeresen ehet, amire a jelen helyzetben
elég halványak voltak a kilátások. Jó darab hús hiányzott a karjából, épp elég egy
rosszindulatú varázslathoz. Semmi kedve nem volt, hogy ő legyen a következő gyenge
láncszem a sodaliciumban. Mekkora ökör az az átkozott Miklós! Miért is nem maradt a
sátrában? Bármilyen parancsot kérdés nélkül teljesít, kivéve, ha azt mondják neki, hogy
maradjon nyugton…
Megrázta a fejét, és az övén lógó erszényből kivett egy kis mágnest. A kesztyűre
csepegtetett egy kevés vért, aztán beletette a mágnest, és várt. A mindent ellepő ködben
nem látott semmit, amiből tudhatta volna, mikor telik el egy óra, ezért kántálásba fogott -
tudott is egyet, aminek épp hatvan perc alatt lehet a végére érni.
Amikor elkészült, a kirázta a kesztyűből a mágnest, és az erszénye zsinórjára kötötte.
A kis ércdarab egyenesen arrafelé mutatott, ahol Jervais egy újabb alkaszt sejtett. Törődött
sóhajjal állt fel, és vágott ismét az útnak. Lesz, ami lesz, a teste hiányzó darabját
mindenképpen vissza kell szereznie.
Nem sokkal később a kő lassan balra fordult, aztán pörögni kezdett. Jervais még épp
időben ugrott félre a támadói elől, aztán szembefordult velük. Mivel már tanúja volt a
varázslatnak, most azonnal észrevette a nő ujjaiból előszökkenő kacsokat. Egy intéssel és
a romlás erejét szólítva azonnal elsorvasztotta őket. A meztelen férfi, aki az előbb még
medvealakban támadt rá, most hatalmasra nőtt karmaival rontott neki. A nő intett a
kezével, mire a földről egy kő pattant a levegőbe, és egyenesen Jervais törött állkapcsának
csapódott. A tremere felmordult, és a nőre vetette magát. Megragadta a karját és lenyomta
a földre.
Jókora villámot küldött a nő testébe, aztán félredobta, és a férfi karját ragadta meg.
Miután a földre döntötte, a mellkasára telepedett, és a kardját a nyakához szorította.
- Hová tetted? - sziszegte.
- Mit?
- A húsomat.
 - Megettem - felelte a telyav széles vigyorral.
- Ostobaság volt! - Jervais fölemelte a kardot, hogy a telyav gyomrába szúrja a hegyét,
de az csak nevetett. - Te kurvák fattya…
Jervais-t hirtelen különös érzés kerítette hatalmába. Olyan volt, mintha színtiszta
gyűlölet söpört volna végig a hátán. Nehézkesen fölkelt. A telyav még mindig nevetett, és
minden sietség nélkül feltápászkodott. A nő is állt már, de nem tett támadó mozdulatot.
Jervais hunyorogva fölnézett, azt kutatva, miért hatalmasodott el rajta ez a fenyegető
érzés. Talán újabb kísértet közeleg?
Ekkor ismét végigzáporozott rajta ugyanaz az érzés, de most az arcát érte, és sokkal
fájdalmasabb volt. A mindenfelé kavargó ködtengeren át apró, fényes foltot pillantott meg.
A hajnal első érintése.
Jervais azonnal megfeledkezett a harcról, és kétségbeesetten körbefordult. A
környezetéből ugyan még most sem látott sokat, de odúnak vagy lyuknak, ahová
elbújhatna, nyomát sem látta. Egy őrült pillanatig arra gondolt, hogy a hó alá ássa be
magát, de aztán rájött, ha felmelegszik az idő, könnyen elolvadhat a takarója.
A telyavok már nem nevettek, ehelyett vérfagyasztó nyugalommal lépdeltek elfelé.
Jervais hangos kiáltással odafutott a férfihoz, azzal az elhatározással, hogy legalább az
egyiküket magával rántja, és neki is szorította a telyavot egy öreg fa törzsének.
Egy szempillantással később már csak a kérget markolta. A meztelen férfi dühítően
nyugodt arca előbb elszürkült, aztán elmosódtak a körvonalai, és a fa magába itta.
Másodpercek alatt a telyav egész teste követte. Jervais sarkon fordult. A nő karjai épp
akkor tűntek el egy másik fában.
- A fák! Azok a háromszor átkozott fák…
Jervais csak most jött rá, hogy besétált a telyavok csapdájába. Azóta tervezgethették,
hogy agyalágyult módjára a háta mögött hagyta a varázskör védelmét. Megérdemelte a
sorsát, legalább annyira, mint Miklós. Sőt, még inkább.
A bíborszín köd lassan rózsaszínre váltott, és oszlani kezdett. A kínok csak most váltak
igazán elviselhetetlenné. Jervais-t elöntötte a pánik. Hiába szaladt ide-oda, csak havat
látott mindenütt. A hónál csak kell lenni jobb megoldásnak is! Kell, hogy legyen egy
varázslat, egy bűbáj, ami… Halványan felötlött benne, hogy ezek az utolsó pillanatai a
földön, és ilyenkor tenni vagy mondani illenék valamit. Imádkoznia kellene, vagy
átkozódni legalább, a világba kiáltani valami örökérvényű mondatot… már ha lenne itt
bárki, aki hallja és érti. Végül fölfelé fordította az arcát, és kitárta a szívét: megcsalatott
haraggal terhes üvöltést küldött az égbe.
És az ég válaszolt. Először azt hitte, azért borult körülötte minden árnyékba, mert
eljött az ítélet órája, és démonszárnyakon szálló ördögök jöttek érte, hogy a pokolba
cibálják, de ahogy vaksin kinyújtotta maga elé a kezét, valami ismerős, kőszerű anyagot
tapintott. A szag is ismerős volt, salétromos barlangokat és mészárszékeket idézett.
- Falco?
 - Sss. A gazda maradjon…
- Aludjon most! - morogta Rixatrix. A gargoyle-ok a két oldalára álltak, szárnyaikkal
beborították, míg testük hézagmentesen össze nem olvadt, és kőkoporsóként ki nem zárták
a rettenetes napfény utolsó morzsáját is.
- A gazda biztonságban van.
Jervais érezte, ahogy a bőrük megkeményedik, és mozdíthatatlan, elpusztíthatatlan
kőtömbbé merevednek. Eszébe jutott még, hogy ez a varázslat biztosan Goratrix műve,
mert a gargoyle-ok ostoba fajta, és sokszor nem tudtak elmenekülni a Nap elől… Persze a
jelen körülmények között ő aztán végképp nem mondhat rájuk semmi rosszat. Ahogy a
veszély elmúlt, a nappal ólomsúllyal húzta lefelé a pilláit. Hát, így… Mostantól második
halála éjszakájáig abban a tudatban kell élnie, hogy csak a bolondok szerencséjének és két
gargoyle-nak köszönheti a megmenekülését.
Még ez is jobb, mint a másik lehetőség.
 Huszonegyedik fejezet



- Nem látsz semmit? - kiáltott föl Torgeir Antalnak, aki a tábor szélétől nem messze
nőtt magas fa ágai közt ülve kémlelte a láthatárt.
- Semmit - érkezett a válasz.
- Hát, tessék - mondta Torgeir, és barátságosan Fidus vállára csapott. - Legközelebb te
magad is megkérdezheted.
- Te egyáltalán nem aggódsz? - kiáltotta Fidus a távolodó dán után.
- Miért, mi értelme volna aggódnom?
- Hát… - Fidus nem fejezte be a mondatot, mert rájött, hogy ami neki fontos,
Torgeirnek valószínűleg egyáltalán nem az. - Hát, Jervais mester az egyetlen, aki pontosan
tudja, mi a dolgunk itt, és miért.
- Azért jöttünk, hogy telyavokat öljünk, és azért, mert a tanácsos nagyúr azt mondta -
zárta le a beszélgetést könnyedén Torgeir. - Ugyan mi mást kellene még tudnunk?
Nyugodj meg, Fidus! Akár jól van, akár baja esett, semmit sem tehetünk. Bár ahogy
Jervais mestert ismerem, lefogadnám, hogy biztonságban van. Ha valamihez, hát ahhoz
ért, hogy vigyázzon magára.

* * *

Jervais kétrét görnyedt, és térdre zuhant a fájdalomtól. Maradék erejével azon volt,
hogy kirángassa a gyomrába fúródott karót, még mielőtt alkalma volna kirügyezni.
Mégsem tudott megszabadulni tőle, míg egy űző bűbájt el nem mormolt gyorsan. Alig
végzett, látta, hogy a széles vállú telyav ismét felé ront. Úgy tűnt, a vadembernek elég volt
bedörzsölnie magát egy kis sárral, és a sebei máris begyógyultak… legalábbis nem látszott
rajta, hogy hátráltatnák a harcban. Rixatrix fölkapta a férfit, és messzire hajította.
Öten. Jervais számított rá, hogy azok ketten várni fogják, amikor fölébred, de hogy
öten… A jelek szerint egyenesen bemasírozott egy átkozott telyav ágyásba. Öröm az
ürömben, hogy a meztelen férfi még mindig elég gyengének tűnt, és a vascipős némber
sebei sem gyógyultak be teljesen. Ők ketten alkották a hátvédet. A három újonnan érkezett
azonban egészséges volt és pihent, és mindenképpen sokkal harcra készebb, mint
amilyennek Jervais érezte magát.
Pár pillanatig úgy maradt összegörnyedve, hogy úgy tűnjön, súlyos sebet kapott. A kis
szőke lány bekapta a csalit, és csontfejű lándzsáját előreszegezve nekirontott. Jervais a
kardjával félreütötte a lándzsát, és amikor a lány a feje fölé emelte a fegyvert, hogy ismét
lesújtson, a karót egyenesen a törékeny kis lábba döfte. A mágia már elszállt belőle, de
azért így is rettenetes fájdalmat okozhatott. Hirtelen Falco zuhant le az égből egy vastag
ágat szorongatva, és alaposan fejbe kólintotta vele a szőke telyavot. Jervais enyhe
elégtételt érzett a gargoyle fegyverét látva.
Fölpattant, és egy maroknyi latyakot dobott a lány arcába. Ezzel nyert egy kis időt.
Hirtelen káinitavér szaga töltötte be a levegőt: Rixatrix letépte a meztelen férfi fejét,
azután diadalmas rikoltással fölröppent vele. A vascipős telyav felsikoltott, és a gargoyle
alá szaladt. Rixatrix felhorkantott - egy gargoyle csőréből ez a hang nevetésnek számított -
, és a nő lába elé pottyantotta a trófeát.
Ekkor ért vissza a széles vállú. Most döbbenten állt bajtársa megcsonkított holtteste
fölött. Jervais nekirohant, és megpróbálta feldönteni, de elszámította magát. A férfi talpon
maradt, könnyedén átkarolta, és foglyul ejtette erős karjai közt.
- Daine! - kiáltotta rekedtes hangon. - Daine!
A nő odafordult, és azonnal megértette a helyzetet. Az ujjai hegyéből ismét tüskés
indák lőttek ki, és Jervais ez alkalommal nem tudta mozdítani a kezét, hogy védekezzen.
Ahogy a kacsok körbefonták a fejét, foglyul ejtője ellépett tőle. Jervais a kardja élével
próbálta szétvágni az ágakat, de azok nemsokára a fegyvert is teljesen bebörtönözték.
Hirtelen erős rántást érzett az indákon, és egyensúlyát vesztve arcra bukott. Amikor
nagy nehezen fölemelte a fejét, látta, hogy Falco lecsapott a nőre, és apró csőrével a húsát
marcangolja, ahol éri. Már őt is indák és levelek vették körül, de így legalább a telyav sem
menekülhetett.
Jervais ekkor vette észre, hogy a harmadik, egy erős vonású öregember, rámutat és
varázslatba fog.
- Rix! - kiáltotta. A gargoyle leszállt mellé, és a szájába vette az indákat. A mancsaival
rájuk támaszkodott, addig tépte-cibálta őket, míg nem sokkal Jervais feje fölött el nem
szakadtak végre. Ekkor fölkapta a gúzsba kötött tremere-t, és nehézkes szárnycsapásokkal
a levegőbe emelkedett. Abban a pillanatban narancsvörös lángok csaptak fel alig
valamivel Jervais talpa alatt.
Egy utánuk hajított kő még átszakította Rixatrix szárnyát, elzúgott mellettük egy
dárda, és az öregember megpróbálkozott még egy tűzgolyóval, de a gargoyle kikerülte a
támadásokat. Ahogy emelkedtek, Jervais lepillantott a küzdelemre. A telyavok most mind
Falcóra rontottak. Ő szegény hiába próbálta kiszabadítani a szárnyait az indák
szorításából, de azért derekasan megmarta, aki csak a közelébe merészkedett. Végül a
csontlándzsa egy szerencsés döfés után egyenesen a mellkasába fúródott. A kis gargoyle
fülsértő visítása hosszú pillanatokig visszhangzott a liget fái közt.
Rixatrix erős karjaiba vette Jervais-t, nem lógatta tovább.
- A gazda biztonságban van - mondta, immár másodszor két éjszaka alatt.
- Remélem - felelte a tremere. - De azt hiszem, szegény Falcóról nem mondhatjuk el
ugyanezt.
 Virstania biztos mérges lesz. Hiába, sohasem volt képes megérteni, hogy a gargoyle-ok
létezésének egyetlen célja, hogy ők pusztuljanak el az uraik helyett.
- Igaz - morogta Rixatrix.
Jervais felpillantott a komor, rücskös arcra. Képtelen volt bármiféle érzelmet is
leolvasni róla.
- És téged ez nem is érdekel? - kérdezte kíváncsian. - Elvégre a párod volt.
- A gazdáért halt meg. Nagy tisztesség. Az én nagy tisztességem majd máskor.
- Valóban. A kedves és nemes gazdák…
Jervais nem számított rá, hogy a gargoyle felismeri az iróniát, ezért lepte meg, amikor
Rixatrix megcsóválta a fejét.
- Néhány gazda kegyetlen. Nem számít.
Jervais kíváncsi lett volna, vajon róla mi a véleménye a beszélő szobornak.
- Nem?
- Az anya gyermekeinek tisztesség szolgálni, ha jó a gazda, ha nem. A gazda azt tesz,
amit akar. Ha jól szolgálom, a tisztesség az enyém.
- Értem… - Soha nem gondolta volna, hogy egyszer még irigyelni fogja ezeket a
lényeket, különösen, hogy tudta, micsoda sors vár a legtöbbjükre. - Akkor anyád jó tanár
volt. - Jobb, mint az enyém, annyi bizonyos.
- Igen - felelte Rixatrix, és oldalra dőlt, hogy elkapjon egy légáramlatot.

* * *

Rixatrix egyenesen a tremere tábor közepén szállt le. Olyan büszkén tette le Jervais-t,
mint valami zsákmányt, és a varázslónak ismét el kellett tűrnie a megaláztatást, hogy a
többiek szabadítják ki a fa szorításából.
- Mester! Hála a Nagy Tremere-nek! - kiáltotta Fidus őszinte megkönnyebbüléssel.
- Fogd ezt a fiolát, fiam, és tedd el valami biztos helyre - mondta válasz helyett
Jervais, amikor sikerült kiszabadítania az egyik karját. - Herr Hermann, Herr Wigand!
Remélem, még hajnal előtt visszaértek.
- Éppen hogy. Ám Miklóst sajnos nem találtuk meg - válaszolta Hermann komoran. -
Ön ért vissza utoljára, varázslómester. Abban bíztam, ön megtalálta a fiút…
- Én pedig abban, hogy önök jártak sikerrel… - vágott vissza Jervais. A lovag
elvicsorodott, és Jervais csak ekkor látta meg, hogy a mellkasán hatalmas sebhely
éktelenkedik, úgyhogy még ugyanazzal a levegővel folytatta. - Bár abban biztos vagyok,
hogy nem a szándék hiányzott. Ami azt illeti, legjobb lett volna együtt maradnunk. Nagy
szükségem lett volna a segítségükre.
 - Bocsásson meg nekünk, de valami ott szaladgált körülöttünk, és mire feleszméltünk,
már két fénygömböt láttunk. Nem tudtuk, melyik van önnél… a jelek szerint rosszul
választottunk.
- Igaz, ami igaz, engem is megzavartak, úgyhogy nem hibáztatom önöket.
- Nyissa ki a tenyerét! - mondta hirtelen Hermann.
Jervais engedelmeskedett, a lovag pedig két szemfogat tett a kezébe.
- Nem csak a kísérteteik félnek a kereszttől - magyarázta. - Ők maguk is rettegik, már
a látványa is elég, hogy menekülőre fogják a dolgot. Már a legutóbbi összecsapás során
gyanakodni kezdtem, de akkor még nem voltam biztos benne. Most azonban beigazolódott
a sejtésem. Amikor Wigand testvér felmutatta a kereszt jelét, és az Úr nevét kiáltotta, a
boszorkány felsikoltott, és elfutott… egyenesen a karjaim közé.
- Ismét reménykedhetünk - tette hozzá Wigand őszinte lelkesedéssel. - Isten áldása van
a vállalkozásunkon. Jürgennek igaza volt: varázslókkal a varázslók ellen. Így áll az Ő
nagy tervében.
- Valóban? - kérdezte Jervais szórakozottan. - Ha így igaz, az az én terveimbe
legalábbis mindenképpen beleillik.
- Hogyhogy? Mit akar tenni? - kérdezte Hermann.
- Utánozok és tanulok, ahogy jó tudóshoz illik.
A szász jelentőségteljesen bólintott, bár fogalma sem volt, mit akar ezzel mondani
Jervais, azzal a rabszolgák sátra felé indult. Antal összerezzent, és utána sietett. Amikor
meglátta az arckifejezését, Jervais gyorsan lerázta magáról az utolsó indákat is, és
csatlakozott hozzájuk.
- Parancsnok… - szólalt meg a magyar. - Parancsnok, figyelmeztetnem kell…
Amint félrerántotta a sátor lapját, Hermann megtorpant. A két mágus közvetlenül
mögötte állt meg.
- Csak egyetlenegy maradt. Az is beteg.
Hermann a kurra meredt, aki tágra nyílt szemekkel tápászkodott ülő helyzetbe.
- Valóban - morogta a lovag, és belépett a sátorba.
- Ne, ne! - könyörgött a halandó, de a lovag ügyet sem vetett rá. - Kérem, ne! Tudok
dolgokat! - Kétségbeesetten Jervais felé fordult. - Hasznos dolgokat tudok mondani!
Hermann ismét megállt, bár a szája már félig nyitva volt.
- Ha így van, eddig miért nem mondtad el őket? - kérdezte Jervais.
- Telyavelről és a szentélyeiről!
- Maradjanak… maradjanak ki ebből, varázslók! - recsegte Hermann.
- Igaza van - visszakozott Jervais, és bocsánatkérőleg felemelte a kezeit. - Az ön
döntésén múlik. Elvégre ő az utolsó, nem igaz? Az egyetlen hitetlen.
 - A szentélyeiről! Kérem! Ha az ellenségük Telyavel főpapnője, van egy dolog, egy
adott szó, melyet meg kell tartania. Én tudom, mi az! Csak ígérje meg, hogy nem harap
meg!
A lovag leült a földre, és hátratolta láncige csuklyáját.
- Szóval rájött - morogta maga elé.
- Igen, bár nem volt könnyű. Persze ennek fényében már a vallásos lelkületét is
megértem, amit pedig, megvallom, eleinte meglehetősen kellemetlennek tartottam. De
nem fogom megállítani. Szükségünk van az erejére. Bármit is tud ez az ember, nagyon
valószínű, hogy valaki más is tudja. Amellett mindenképpen kell szereznünk újakat… -
tette hozzá vállvonogatva.
- Te. Van neved, nem igaz? - fordult Hermann most a reszkető rabszolga felé.
- Kaldzsu.
- Kössünk megállapodást, Kaldzsu! Te elmondod nekem ezt a “hasznos dolgot”… -
még a szerencsétlen férfi akcentusát is utánozta. Az éhség kihozta Hermannból a
rosszindulatot. - Ha valóban hasznos, megígérem, hogy nem haraplak meg. Ha nem az, azt
fogod kívánni, bár megharaptalak volna.
Kaldzsu elmondta, amit tudott. Kis idő múlva Jervais ugrott ki a sátorból, a nyomában
Antal és Hermann.
- A térképemet!
- Igenis, mester! - válaszolt Fidus, és már indult is.
- Hadd lássam! - mondta Jervais, ahogy az ujját végighúzta az egyik ley-vonalon.
A válla fölött Antal kukucskált át.
- Azokat a helyeket nézed, ahová fürkészéssel már nem jutottunk el?
- Igen. Mert ha ez a kur igazat mondott, már meg kellett volna találnunk ezt a helyet,
kivéve, ha valahol itt van… hmm. Különös. Nagyon, nagyon különös. Nézz csak ide!
Erre, itt délen - mondta Jervais, és a térképre mutatott.
- Mi az?
- Hiszen erre jöttünk, nem igaz? Valahogy így…
- Kissé nyugatabbra talán, mert átkeltünk a patakon, de azt hiszem, nagyjából erre.
- Elmentünk mellette. Egyszerűen elsétáltunk mellette.
Antal komor arca hirtelen felvidult.
- Hát persze!
- Már tudom is, mit fogunk most tenni. És ha úgy lesz… Fidus, hozd ide nekem azt a
fiolát! És egy kis fonalat.
- Melyik fiolát, mester?
 - Azt, amelyiket egy perce adtam oda neked! - csattant föl Jervais, de Antal a karjára
tette a kezét.
- Ne kiabálj! - mondta csendesen. - Mind éhesek vagyunk.
Jervais ingerülten felé fordult, de a válla fölött meglátta a többi tremere arcát. A
vonásaik arról árulkodtak, hogy csak megfeszített összpontosítás árán tudnak egyáltalán
ébren maradni. Még Antal ujjai is mintha szokatlanul erősen szorították volna. Jervais
önuralma végére jutott, de sikerült bólintania.
Fidus is visszatért a fiolával. Elvette tőle, a madzagra kötözte és varázslatot mondott
rá, miközben a térkép fölé lógatva hagyta, hogy lengjen, amerre kedve tartja. A fiola
egyszerre őrült sebességgel pörögni kezdett.
- Ezek szerint itt jártam tegnap éjjel, az északi alkasz-ban. Minden fája arra a vascipős
szukára van ráhangolódva… sőt, minden bizonnyal a többiekre is. Ezt tehát mindenképpen
elpusztítjuk. És itt ezt a másik alkaszt, meg ezt a… minek is mondta Zabor? Pannean,
igen, szent láp. Ezek alig fél éjszakányi útra vannak a telyav tábortól, úgyhogy mind a
háromra lecsaphatunk. Olena, tudsz úgy repülni, hogy közben cipelsz valakit?
Olena meglepetten pislogott egyet.
- Igazság szerint még nem próbáltam, de azt hiszem, igen…
- Helyes. Akkor te mész Antal mesterrel!
- Hová? - kiáltott fel Antal.
- Bagatur - folytatta Jervais, ügyet sem vetve a magyar mágus pufogására -, te velem
jössz!
A kazár arcáról is értetlenség sütött, de ő csak meghajolt, és annyit mondott:
- Igenis, mester.
- Torgeir és Fidus, ti lesztek együtt. Vigyétek magatokkal Herr Hermann egyik
halandó katonáját is. Már ma éjjel indultok, mert ti mentek a legmesszebb.
- A legmesszebb, de hová? - vágott közbe Torgeir.
- Vissza, délre - felelte Jervais, és az ujjával arra az üres pontra bökött, amiről épp az
imént Antallal beszélgettek.
- Fidus, nyergeld föl a lovakat! Te pedig ülj le, Torgeir, és gyakorold a türelem nemes
erényét! Csak egy percet várj még, és megkapod a magyarázatot. - A dán tartása
megmerevedett, Jervais egy pillanatig azt hitte, mindjárt ráugrik, de az albínó végül
engedelmeskedett. - Mi, többiek holnap indulunk. De fel kell készülnünk, mindenekelőtt
ennünk kell.
- Ezek szerint ma este le kell csapnunk egy falura - szúrta közbe Hermann.
- Így igaz. Rendeljen el támadást, parancsnok. És mondja meg az embereinek, hogy
szedjenek össze annyi fejszét, baltát és szekercét, amennyit csak találnak, mert holnap
meglátogatjuk az északi alkaszt.
 - Fejszét? Úgy lesz - felelte a szász csillogó szemekkel.
- De öt káinita lovag itt marad, ma és holnap éjjel is. Hadd emlékeztessem a
szívességre, amivel tartozik nekem, mein Herr - tette hozzá Jervais, amikor látta
Hermannon, hogy nincs ínyére, ahogy a tremere utasításokat osztogat az ő embereinek. A
lovag grimasza egy pillanatra a legőszintébb rémület kifejezésébe váltott, de aztán
Hermann arca ismét kisimult.
- Értem - felelte, és mereven bólintott. - Állom a szavam, Jervais mester. Rendelkezzék
velem! Értesítsen, ha szüksége van rám!
Azzal sarkon fordult, és Wiganddal az oldalán távozott.
- Mondhattok a káinita hagyományokról, amit akartok - fordult Jervais a tremere-ek
felé -, de az tagadhatatlan, hogy olykor sokkal egyszerűbbé teszik az életet. Fivéreim és
nővérem! Míg Miklós a telyavok foglya, a varázskörünk semmit sem ér, azt hiszem, ezt
nem kell magyaráznom. Le fogják rombolni a menedékünket. Ami engem illet, semmi
kedvem ezt megtorlatlanul hagyni!
Hermann leplezetlen idegenkedéssel térdelt le a sóból szórt kör közepén.
- Mindkét térdre - mondta Jervais.
- Csak Isten előtt teszem a földre mindkét térdemet - felelt a szerzeteslovag mereven.
- Hisz épp erről van szó. Imádkozzon! A hite erejére van szükségünk ehhez a
mágiához. Csak arra kérem, ne azért imádkozzon, hogy az Úr óvja meg tőlünk vagy a
varázslatoktól… Az nem volna szerencsés.
A lovag meglepődött, de végül összekulcsolta a kezét, és halk imába fogott. Jervais
elővette a hat fekete keresztes habitust, összehajtogatta őket úgy, hogy a hatalmas
keresztek felfelé nézzenek, és szép sorban leterítette őket a kör pereme mentén. Antal
fölvett egy kis tálat, és egy ecsettel kevergetni kezdte, ami benne volt: valami különös
masszát, amit aranypor és apróra tépett liliomszirmok színesítettek.
Jervais gyengéden megérintette Hermann vállát, és egy másik tálkát nyújtott felé.
- Igyék! - mondta. - Szüksége lesz az erejére.
- De én csak… - Hermann megszagolta a vért, és nem fejezte be a mondatot. Óvatosan
elvette a tálkát. Belekóstolt, aztán Jervais-re nézett. - Megígértem neki, hogy nem esik
bántódása - mondta. A hangja szokatlanul mély volt és fenyegető.
- Nem ígért ilyesmit - felelte Jervais nyugodtan. - Csak annyit ígért neki, hogy nem
fogja megharapni. És ezt meg is tartotta. Én levettem a válláról a terhet, és segítettem
megőrizni a becsületét. Most pedig igyék!
A ventrue szemei mélységes gyűlöletet árasztottak, de végül az ajkaihoz emelte a tálat.
Jervais nagy gonddal pásztázta a végtelen síkságot, tudta, a telyavok tábora ott áll
valahol a távolban. Ilyen messziről azonban semmi esélye sem volt, hogy meglássa a
mágiájuk nyomait. Bármit is terveznek, semmiképpen sem tudja megakadályozni. Az égen
hirtelen sötét testű kis madár tűnt fel. Jervais érdeklődéssel figyelte a röptét. Az állat tett
egy kört, aztán leszállt, közvetlenül előtte. Egy hatalmas, csúf holló volt az. Az egyik
lábához valami világosabbat kötöztek gondos kezek. Amikor Jervais közelebb lépett
hozzá, a madár károgva megemelte az egyik lábát, és szinte esedezve nézett rá, mintha
csak azt mondaná: “Azt ígérték nekem, te megszabadítasz ettől a pokoli dologtól.”
A varázsló kioldozta a csomót és levette a holló lábáról a hosszú pergament. Alaposan
megvizsgálta, bár tudta, a varázskörön semmiféle ártó mágia nem hatolhat át.
A betűk gyakorlott írástudóról árulkodtak, de egymás hegyére-hátára zsúfolták őket, és
kissé remegősek is voltak.
“Mint tudod, Miklós nálunk van. Hajlandóak vagyunk tárgyalni a visszatéréséről.
Küldj választ a madárral! Üdvözlet.”
Egyszerre Antal jelent meg az oldalánál.
- Ez meg mi? Újabb üzenet?
- Az. - Jervais eltávolodott kissé a madártól, és intett a magyarnak, hogy kövesse. - A
többiek is ettek már az új foglyokból? - kérdezte halkan.
- Felteszem, igen. Farkaséhesek voltunk mind.
- Akkor gyűjtsd őket egybe! Attól tartok, újabb feladat vár ránk.
- A Nap alig pár óra múlva felkel - figyelmeztetett Antal. - Nem lesz időnk
megtisztulni.
- Akkor anélkül oldjuk meg. Azt hiszem, az efféle varázslathoz különben sem igazán
illik a megtisztulás.
Azzal megmutatta Antalnak a pergament.
- Tehát nem ölték meg… - morogta a magyar.
- Nem. Ez pedig… - mutatta fel Jervais a különböző szálakból font kis koszorút - Ez
pedig bizonyítja, hogy valóban igazat mondanak.
- Igazad van - mondta Antal. - Nincs más lehetőségünk. A fiú a sodalicium tagja…
amíg a kör ép, elérhetnek minket is rajta keresztül. Meg kell törnünk a kört!
- Sajnos nem tudjuk a rendes módon csinálni… ahhoz mindannyiunknak jelen kellene
lenni.
Mindketten tisztában voltak mindazzal, amit most elmondtak egymásnak. A
beszélgetés lényege már lezajlott, ők mégis tovább beszéltek. Jervais elméjének egy
távoli, magányos sarka szórakoztatónak találta az időhúzást, azt, ahogyan nem is tudást,
inkább lelkierőt igyekeznek átadni egymásnak.
- A gyermekek nem fognak örülni.
- Egészen biztosan nem.
- Azt mondta, vannak még vérkövei. Majd azokat használjuk.
- Igen. Szólj Fidusnak, hogy hozzon nekem tollat és tintát! Meg kell fogalmaznom a
választ.
- Azt fogod mondani, hogy készek vagyunk tárgyalni - biccentett Antal a holló
irányába.
- Természetesen igen.
- Bármit kész lennél mondani, nem igaz?
Jervais mérgesen fordult Antal felé, ám a magyar arcáról nem rosszallást, hanem
őszinte kíváncsiságot olvasott le.
- Bármit, amit szükséges. Igen - válaszolta.
- Nyilván ezért küldenek téged hercegekkel parolázni, engem pedig vozhdokat etetni -
tűnődött Antal.
- Gondolom.

* * *

Juratét furán feszélyezte a gesztenyebarna keresztény jelenléte, pedig a férfi, szívén

átszúrt karóval, mozdulatlanul feküdt, még csak a fejét sem tudta volna elfordítani, hogy
figyelje, ahogy a fiatal telyav rendet rak a sátorban. Amikor Jurate végzett, még volt egy
kis ideje napkeltéig, és hagyta, hogy úrrá legyen rajta a kíváncsiság. Deverra szigorúan
megtiltotta, hogy beszéljen a fogolyhoz, de az érintésről egy szót sem szólt. Ezért Jurate
odalépett a férfihoz, és lezárta a szemeit. Aztán leült mellé, és kíváncsian nézegette a
különös dolgokat, amik a tremere nyakából lógtak: egy marék fog láncra fűzve és egy
mókás kis amulett nyugati írással. Az erszényében még csudásabb dolgokat lelt, némelyik
azokat a kacatokat juttatta az eszébe, amit a gyerekek gyűjtenek. Talált egy orsóra
csavarva egy kevés fonalat, néhány finom tapintású kavicsot, egy viaszgolyócskát, illatos
ánizsmagvakat, érméket különböző pénzverdékből, egy fűzfavesszőt és egy egér
koponyáját. Aztán volt ott még két apró falap, amiket selyemzsinór tartott össze. Amikor
kinyitotta, Jurate egy tojáshéj maradványait pillantott meg, amit fényes színekkel
megfestettek, aztán apróra zúztak, egészen mozaikszerű külsőt kölcsönözve neki, végül
sellakkal az egyik lapocska mélyedésébe ragasztották az egészet.
Egyáltalán nem úgy festett, mint valami rettenetes mágia kelléke. Vajon mi lehetett?
Jurate forgatta erre is, arra is, próbálta meglelni a rendszert az összetört darabkák között.
Valaki sok időt és energiát fektetett abba, hogy ez a valami épp így nézzen ki. És ez a
keresztény fiú féltő gonddal őrizte, kitalálta, hogyan védheti meg a sérülékeny felületet, és
még arra is talált módot, hogy mindenhová magával hordozza. A lány töprengve nézte a
szobormerev arcot. Nyilván nem adna választ, még ha tudna sem. Mi lelte ezeket a
tremere-eket egyáltalán? Két szemük van, két fülük, az ereikben ugyanaz a vér folyik,
mint a telyavokéban, mégis… oly messze tévedtek a világ lelkétől, de az erszényükbe
rejtve ott hordozzák egy régi szerető ajándékát?
Miklós hirtelen felszisszent. Jurate összerezzent, és felpattant. A karóval lebénított
vámpírok általában nem tudnak semmiféle hangot sem kiadni. A férfi szemhéja remegni
kezdett. Azután a szájából nyögés tört elő. A teste megremegett. Alig észrevehetően
ugyan, hihetetlenül gyorsan, csak az orra és az ujjai hegyén látszott a mozgás.
- Nagyanyó… - mondta Jurate, aztán lassan hátrálni kezdett, és a faképet le sem téve
hangosabban megismételte: - Nagyanyó! Nagyanyó!
- A Teremtő Földanya nevére, te lány, mi van már megint? - kérdezte Deverra, ahogy
sietve félrecsapta a ger ajtaját.
- Nézd!
- Igen, látom… - Deverra a lány karjára tette a kezét. - Gyere hátrébb. Gyere már!
Egy pillanattal később a keresztény feje izzó lánggömbbé változott, gesztenyeszín haja
narancsvörös koszorúvá lobbant. Jurate érezte, ahogy a rettegés végigkúszik a csontjain,
és menekülésre akarja kényszeríteni, ám Deverra erősen fogta a karját. Egyszerre Miklós
testének többi része is lángra kapott, és lassan feketedni kezdett.
- Azt hittem, találkozni akarnak - szakadt ki végül Juratáből.
- Ez az ő igazi válaszuk - felelte Deverra, és a szénné égett holttest felé intett. -
Lányom, maradj itt, míg hamuvá nem válik. Azután szedd össze az utolsó szemig, és
szórd ki a sátorból! Amíg meg nem tudjuk tisztítani a gert, Bernaltnál alszunk. Talán
holnap lesz már időnk.
- Talán? - visszhangozta a lány. - Hová mész, Nagyanyó?
- Meg kell keresnem a darkhant.
Jurate tanácstalanul leült, még mindig a markában szorította a két kis falapot.
Engedelmesen őrizte a halottat.
Deverra elindult, hogy megkeresse a lovasok kapitányát. Meg is lelte nemsokára, de
annak a férfinak a társaságában, akit most a legkevésbé kívánt látni.
- Alessandro darkhanl Oszobej bojár!
Az előbbi férfi tisztelettel, a másik eltúlzott alázattal hajolt meg.
- Deverra úrnő! Miben állhatok a szolgálatára? - kérdezte a tzimisce.
- A darkhanhoz jöttem, bojár, de örülök, hogy itt találom, mert mindkettőjüknek
ugyanazt akarom mondani.
- Valóban?
- Igen. Alessandro, mondd meg a halandóknak, hogy holnap tábort bontanak!
Napnyugtára senkit sem akarok itt látni a papokon és papnőkön kívül! Ebből következik,
hogy a katonáid ma éjjel már nem alhatnak a gerjeikben. Gondolom, ez nem jelent
megoldhatatlan gondot.
- Nem, úrnőm. - Alessandro töprengve összevonta a szemöldökét. - A halandók merre
induljanak?
 - Mindegy, csak messzire menjenek. Talán kelet volna a legjobb választás.
- És a lovasok?
- Napnyugta után csatlakoznak a halandókhoz, és továbbvezetik őket.
- Értem. A nagykán nem fog örülni, hogy cserbenhagyunk benneteket…
- A nagykán most nincs itt - felelte a nő komoran. - És nem foglalkozhatom azzal,
minek örülne és minek nem. Azt kell tennem, amit ő tenne a helyemben.
- Igaz. - Deverra meglepetésére a brujah fél térdre ereszkedett, és ünnepélyesen
megfogta a kezét. - Vigyázunk a törzsre, és imádkozni fogunk Tengri atyához, hogy
mihamarabb győztesen csatlakozhassatok hozzánk. - Ki szünet után még hozzátette: - És
Telyavel atyához is.
Deverra a férfi kézfejére tette a tenyerét.
- Óvjon és repítsem messzire a szél, darkhan!
Azután Oszobej felé fordult.
- Megtisztelt minket a társaságával, bojár, de eljött a búcsú ideje.
A követ ismét meghajolt. Becsületére legyen mondva, megállta, hogy ne mosolyodjon
el.
- Azt hiszem, valóban így van, úrnőm - mondta.

* * *

Antal letette a tányért, melyen a vérkövek sorakoztak. Teljesen elfeketedett és itt-ott
meg is repedt a rettenetes hőtől.
Csendesen szólalt meg.
- Elbocsátom a negyedek őreit.
Torgeir volt Kelet, Olena Dél, Bagatur Nyugat, Fidus pedig Észak. Ő különös gonddal
ejtette ki a rá jutó szavakat. A többiek türelmesen vártak, pedig a Nap már közvetlenül a
láthatár széle alatt lapult.
Jervais eloltotta a füstölőt.
- Menjetek pihenni!
A tanítványok összerezzentek, mintha álomból riasztották volna fel őket a szavak.
Csak Antal nem mozdult, ő továbbra is a tányér fölé görnyedve állt.
- A halál előbb-utóbb mindenkit elér - szólalt meg, mire mindannyian felé fordultak. -
Ám csak keveseknek adatik meg a kiváltság, hogy a halálukkal másokat megmentsenek.
A nyomasztó gondolat ott lebegett még egy darabig a levegőben. Jervais eltette a
rituálé során használt kardját, és felállt. Antal, te barom, ezzel nem segítesz! Ne terheld
őket a saját démonaiddal!
- Vagy hogy emlékezzenek rájuk - tette hozzá Torgeir, miután megköszörülte a torkát.
- Van egy ötletem! Egy szerződés. - Erre mindenki felfigyelt.
- Egy szerződés? - visszhangozta Jervais.
- Egy ígéret. Nem tudom, lesz-e, akit érdekel, de… megígérhetnénk, hogy a túlélők
megemlékeznek azokról, akik elesnek. - Amint ezt kimondta, a tekintete összetalálkozott
Jervais-ével. - Nem feltétlenül imával, ahogy tetszik. De bármilyen módot is választunk,
egyszer egy évben az örökkévalóságig meg kell tenni…
Megharapta az ujját, és hagyta, hogy vér gyűljön a bőrére. Olena előlépett, és követte a
példáját, aztán a férfi ujjához érintette a sajátját. Bagatur is csatlakozott hozzájuk, aztán
kicsit félve, idegesen a mesterére pislogva, Fidus is.
- Miért is ne? - mondta Jervais, és ő is odalépett a többiekhez. - Antal mester, gyere te
is.
A megszólított azonban csak állt, mint aki megkövült. Különös kifejezés ült ki az
arcára, és idegesen tekergette a szakálla hegyét.
- Az ilyesmit sokkal könnyebb megígérni, mint betartani - szólalt meg végül.
- Gyere már ide, Antal, a fene egyen meg! - kiáltott rá Jervais, és a magyar azonnal
engedelmeskedett.
- Zabor és Miklós.
- Zabor és Miklós.
Pár pillanatig ünnepélyes csönd telepedett rájuk, aztán szétválasztották az ujjaikat.
- A sodalicium talán hat fővel is működőképes maradhat - mondta Jervais kicsivel
később Torgeirnek, ahogy a sátruk felé mentek, és a vállára tette a kezét. - Ügyes voltál.
Még a mesterednek is volna mit tanulnia tőled.
Torgeir undorral söpörte le magáról a kezet.
- Ne is szólj hozzám! Semmit sem értettél meg az egészből.
Jervais azonnal elengedte. Követte a tekintetével az ifjú dánt, aki nagy eltökéltséggel
menetelt keresztül a sáros füvön. Volt idő, amikor még meg volt győződve róla, hogy a
Fekete Kereszt lovagjai mások, mint a tremere-ek, sőt egyik tremere különbözik a
másiktól. Most már tudta, hogy ez nem igaz. Volt egy közös tulajdonság, amelyen
mindannyian osztoztak.
- Van, amit nagyon is értek - morogta maga elé. - Tudom például, mire jó egy ígéret, és
mire nem.
 Huszonkettedik fejezet



- Ismersz valami vidám nótát? - fordult Ditmar Werner felé széles vigyorral.
- Nem. Az én kezem kardforgatáshoz szokott, nem fejszecsapkodáshoz - válaszolta
Werner mogorván, és újra lesújtott az előtte tornyosuló égerfa tövére. A napsütötte ligetet
körös-körül hangos kopácsolás verte föl.
- Pedig azzal gyorsabban telne az idő. Remélem, nem kell az egész ligetet kivágnunk
napnyugtáig.
- Isten ments, dehogy! Csak meg kell szentségtelenítsük… - Werner kis szünetet
tartott, míg kirántotta a fába szorult pengét. - Megszegjük a pogány törvényeiket, és véget
vetünk az istenkáromló praktikáiknak.
- Szégyen, hogy órákon át kell törnünk a hátunkat emiatt… - Ditmar kiválasztott egy
másik, valamivel vékonyabb fát, és mélyen a kérge alá vágta a fejsze fejét. Egy pillanattal
később rémülten kiáltott fel, amikor látta, hogy a résből sötétvörös folyadék ömlik elő.
- Werner, ezt nézd!
Werner gyorsan keresztet vetett, amikor meglátta, miért ijedt úgy meg a társa.
- Vér!
- Az istentelen szennyes… - Ditmar megfeledkezett a panaszkodásról, és kettőzött
erővel esett a törzsnek. Werner is csatlakozott hozzá, és nem telt bele sok időbe, míg a fa
hangos reccsenéssel kidőlt. A vérpatak világosabb színre váltott, de nem akart elapadni.
- Deo gracias! - kiáltotta Werner a kidőlt törzs fölött, és Ditmar megismételte a
szavait. A halott fa hirtelen megremegett, a levelei zizegni kezdtek, mintha szellő rázta
volna meg a lombkoronát. Azután egy helyen ellágyult és átalakult a kéreg, majd egy
világos köpenybe öltözött fiatalember teste zuhant ki a fából. A jobb lába bokától lefelé
hiányzott. Minden erejét megfeszítve feltámaszkodott, szabad kezét remegve a két férfi
felé nyújtotta. Azok nem tudták, mit tegyenek, de idejük sem volt gondolkodni, mert a
férfi böre elvörösödött, lángra kapott és pillanatok alatt hamuvá égett.
A két halandó ismét keresztet vetett. Ditmar hirtelen vad dalba fogott a báró lányáról,
és elindult, hogy másik fa után nézzen.
- Testvérek! - kiáltotta oda Werner a többieknek. - Testvérek, figyeljetek! Vágjatok
bele minden fába, keressétek meg az összeset, amelyik vérzik!
Az egész ligetben mindössze négy ilyen akadt, de ezeket nagy örömmel pusztították
el. Végre elértek valamit, amiről beszámolhatnak a magasabb rangú testvéreknek, akiket
az ördögök átka sajnos tétlenségre kényszerít, míg fenn van a Nap. És ami még jobb, a
munka derekánál tartottak épp, amikor egy csapat mit sem sejtő pogány jelent meg a
ligetben. Az oltárukat keresték, ám hiába, mert a katonák azt már régen felborították és
lehugyozták. Némelyik pogány ugyan lándzsát szorongatott a kezében, de a harcedzett
hódítókkal szemben ez nem sokat számított.
- Van itt még valami, ami vérzik, és kettévágni is nagyobb mulatság, mint egy fatörzset
- mondta Ditmar, azzal két marokra kapta a fejszéjét, és elindult a pogányok felé.

* * *

- Nem volna egyszerűbb, ha én is kapnék egy olyan követ, mint Torgeir? -
elégedetlenkedett Hermann.
Jervais elnyomott egy kárörvendő mosolyt. A múlt éjjel még a hideg is kirázta a mágia
gondolatától, most meg egyszerre saját játékszereket akar. Tagadhatatlan, hogy a
jelzőkövet még egy ventrue is könnyen tudta volna használni, elvégre csak egy alfa jelet
kellett rajzolni az egyik kövön, hogy a másikon felizzon az ómega.
- Attól tartok, Antal mester csak azt az egy párt hozta magával, és Torgeir sokkal
messzebbre indul, mint ön. Különben is, Bagatur más-más színű csomagba tette az egyes
anyagokat. Ha a kék zacskót dobják a tűzre, a füst kékre válik, ha a pirosat, pirosra. A kék
füst arra jó, hogy aki látja, azt higgye, tremere-ek vannak ott, és valami varázslatban
mesterkednek, úgyhogy időnként használjanak el egyet-egyet. Amikor megtámadják a
csapatukat, vesse a tűzre a piros zsákocskát!
- És mire a másik piros?
- Azzal jelzi, hogy győztek, de legalábbis túlélték a csatát. Felteszem, nem kér még
egyet vereség esetére…
Hermann elmosolyodott.
- Valóban nem, Jervais mester. - Elrendezte a vállán Jervais misztikus szimbólumokkal
díszített köpönyegét, azután hátrapillantott Landricra, meg a másik négy lovagra, akik
szintén azzal foglalatoskodtak, hogy tremere álcájukat a sodronyingre húzzák. - Azt
hiszem, közelről senki sem nézne minket varázslónak…
Jervais halkan felnevetett, és elindult, hogy megnézze, hogy áll a fiatal kazár. Bagatur
lázasan dolgozott a sátrában.
- Készen állsz az indulásra?
- Ööö… - Bagatur fölemelt egy kis kancsót. - Ennyi maradt az antitézisből, amivel a
gyökerek közül szabadítottalak ki, de itt van még egy adag.
- Ennyi nem lesz elég, fiam. Jó nagy mocsarat képzelj el. Legalább még egy flaskányi
kell.
- Sajnos nem lehet, mester. Kifogytam a hozzávalókból.
- Mi hiányzik?
 - Nos… - kezdte Bagatur, de aztán elhallgatott, és tanácstalanul pislogott egyet. Jóval
halkabban folytatta. - Kellene még egy kevés… Zaborból.
- A szűrés miatt, igaz?
Jervais elővette a fiolát, és Bagatur felé nyújtotta. A fiú bizonytalan mozdulattal nyúlt
érte.
- Igen… Köszönöm, mester - mondta, és meghajolt.
- Ne nekem köszönd - felelte Jervais. - Igyekezz! Nincs sok időnk.

* * *

- Feladom! - kiáltotta Antal. - Vigyél máshová.
Olena megrázta a fejét. Mielőtt felszálltak, szoros varkocsba kötötte a haját, de a
szálak mostanra már vadul röpködtek a feje körül. Lobogó, ébenfekete hajával és a
holdfényben még sápadtabbak tűnő bőrével a földről nézve úgy festhetett, mint a
parasztok rémmeséiben szereplő boszorkányok. Antalt a bal karjánál fogva tartotta, mert
ha elengedte, a férfi úgy megijedt a magasságtól, hogy nem tudott a varázslásra
összpontosítani, ha pedig átkarolta, nem tudta elvégezni a tűzgolyó idézéséhez szükséges
széles mozdulatokat.
- Már kiszárítottad teljesen - kiáltott vissza válaszul. - Csak még egyet, mester!
Antal széttárta a karjait, és egy hatalmas tűzlabda jelent meg közöttük. Egy
mozdulattal az alattuk fekvő fákra hajította a narancsvörös veszedelmet. Ez alkalommal
sikerrel járt. Először csak egy vékony füstcsík jelent meg, de ha a következő egy-két
órában a tűz kellemesen elharapózik, csak a legnagyobb hatalmú esőboszorkány szállhatna
szembe vele. Ha a tűz valóban rákap a keleti alkasz ízére, talán még az esőboszorkányok
is tehetetlenek lennének.
Arrébb repültek, és Antal szelet támasztott, hogy felszítsa a lángokat. Olena
diadalmasan felrikoltott, amikor az egyik fa ágai között megjelentek az első narancsszín
lángnyelvek.
- Ott! Ott, látod? Elkezdődött.
- Bizony! - Antal végignézett az alant elterülő, dús lombokon. Ki tudja, vajon mióta
állnak itt ezek a fák, mióta járnak ide a halandók az isteneiket imádni? Amott, az erdő
szélén egy másik füstoszlop kanyargott a levegőbe, de ez nem az ő műve volt: egy családi
tűzhely füstölgött ott békésen. - Épp, mint Magyarországon. A tremere-ek lábnyomát el
sem lehet téveszteni.

* * *

 - Ne nézz le! Ne nézz le! Ne nézz le!
- Most már kinyithatod a szemed, Bagatur! Földet értünk - kiáltotta Jervais vidáman,
amikor a gargoyle-ok egészen lassú szárnycsapásokkal megálltak, alig valamivel a talaj
fölött. A kazár bizonytalanul kapálni kezdett a lábával, míg meg nem érezte a talpa alatt a
láp ingoványos földjét. Csak ekkor nyugodott meg.
- Tisztában vagy a keveréked erejével, igaz?
- Igen, mester.
- Helyes. Igyekezz a lehető legegyenletesebben elosztani! Áss kis lyukakat, abba öntsd
bele, aztán takard vissza!
- Igen, mester. És te?
- Én arról gondoskodom, hogy elterjedjen mindenfelé. Érintsd csak meg a talajt.
Érzed? Több benne a víz; mint a föld.
- Értem. Szóval ezért jöttünk ide épp mi ketten. - Bagatur körülnézett. - Érdekes.
Kíváncsi vagyok, vajon a felszívódás itt gyorsabb lesz-e, vagy…
- Pontosan erről van szó. Érted már, mit várok tőled?
- Hogyne, hogyne. - Bagatur egyik zsombékról a másikig futott, a kis csoportokban
álló fenyők tövében gödröt kapart, aztán nagy gonddal kiöntögette a kulacsai tartalmát.
Jervais keresett egy megfelelőnek látszó pocsolyát, és letérdelt mellette. A karjait
könyékig az orrfacsaró bűzt árasztó sárba mélyesztette. Tudta, először nagyon apró
hullámokat kell gerjesztenie, aztán fokozatosan egyre erősebbeket, és ha eltalálja a
megfelelő ritmust, végül az egész láp bele fog remegni. Lehet, hogy még így sem tudja
elpusztítani az egész mocsarat, de ha sikerült tényleg jó kiindulópontot választania, a vis-
forrást legalább biztosan elapasztja, talán még a ley-vonalat is használhatatlanná teszi.
- Mester!
- Mi az?
- Van itt egy… eh. Valami… szokatlan.
- Mi van, hol? - kérdezte Jervais ingerülten.
- Gyere, nézd! - Bagatur félrehajtotta az egyik kis tó szélén nőtt nádszálakat, és egy
felpuffadt kart húzott ki a vízből. - Egy nő az, gazdagon felékszerezve.
- Kocamágusok! - horkantott fel az öregebb tremere.
- Gondolom, neked nem kell.
- Nem. A tiéd lehet. Húzd ki, legalább egy kísértettel kevesebb szolgálja majd a
telyavokat - felelte Jervais, és ismét munkához látott.
Öt holló és egy héja ért lágyan földet a domb tövében. Egy pillanattal később a
madaraknak már nyoma sem volt, helyettük egy görnyedt öregasszony jelent meg egy
fiatal lány társaságában, akinek szederszemek lógtak a hajából, és négy, lándzsával
felfegyverzett férfi. Az utóbbiak azonnal a közeli bokrok közé vetették magukat.
 - Micsoda förtelmes bűz! - suttogta maga elé Daine.
- Igen. Tudom, hogy éreztem már ezt a szagot korábban, de… - Deverra elfintorodott,
és a kékesszürke füstcsíkokra meresztette a szemét. - Emlékszem még valamennyi
összetevőre, pedig olyan sok éve volt.
- Legalább már csak hatan vannak - jegyezte meg Valdur, a kuróniaiak egyike.
Bernalton kívül nem volt velük öreg mágus, de ezek a fiatalok megértették a számok
fontosságát, amikor elmagyarázták nekik.
- Valóban hatan vannak. Sajnos mi is… Hiába, a többiek nem tudták volna tartani az
iramot. A halandó szászok mindenképpen veszni fognak, mielőtt még volna idejük az
összes fát kivágni, és az összes Gyermeket ilyen szégyenletes halálba taszítani. De vajon
miben mesterkednek a tremere-ek ott fönn a dombtetőn?
- Először a varázskört törjük meg - szólalt meg a papnő. - De készüljetek föl, mert
utána azonnal támadunk. Nem hagyhatunk nekik annyi időt, hogy magukhoz térjenek. És
ne felejtsétek, jobb megölni egyet, mint megsebesíteni az összeset, úgyhogy ha látjátok,
hogy az egyik meginog, ne kegyelmezzetek.
A telyavok bólintottak.
Valdur hirtelen fájdalmas kiáltással a földre zuhant.
- Papnő!
A többiek fölé hajoltak.
A férfi felköhögött, és a szája széléről fekete, sárszerű anyag csordult ki. Ahogy a
földre csöppent, a fűszálak elsorvadtak alatta.
- Papnő, megmérgeztek! Bemocskolják a lápot…
Szóval ezen az átkon fáradoznak! Halandók nappal és vámpírok éjjel - egy percre sem
hagyják abba a szentségtörést.
- Maradj itt és tarts ki! - mondta Deverra, és elővette az erszényéből egy zaftos-kígyó
bőrét. - Edd ezt meg, segít megtisztulni! Megígérem, nem fogjuk hagyni, hogy befejezzék
a varázslatukat. Igazam van? - fordult a többiek felé.
Daine bólintott.
- Akóért! - suttogta eltökélten. - És a többiekért, akik elestek!
Megacélozták a lelküket, és kéz a kézben elindultak a dombtető felé. Közben
folyamatosan imádkoztak a Teremtő Pusztítóhoz, hogy nyújtson nekik segítő kezet a ma
éjjeli pusztítás során. A tremere-ek későn vették észre az újonnan érkezetteket. A telyavok
egyesített akarata szökőárként omlott a varázskörre, és azonnal félresöpörte az útból.
- Roham! - kiáltotta Deverra. A hangja már nem volt olyan élettel teli, mint valaha, de
a harag új erőt kölcsönzött neki. Úgy döntött, emlékezteti ellenséggé vált rokonait, hogy
az alvilági lángok megzabolázása nem az ő kiváltságuk. Hatalmas tűzgolyót hajított a
legközelebbi férfi feje irányába, és sikerült is azonnal leterítenie. Ahogy a férfi hanyatt
esett, szétnyílt a köpönyege, és csontfehér tunika villant ki alóla, rajta hatalmas, fekete
kereszttel.
Egyszerre az összes “tremere” ledobta magáról a köpenyét, és a telyavok számára
nyilvánvalóvá vált, hogy lovagokkal állnak szemben. Ráadásul a mellkasukat és hasukat
fedő keresztek arany fényben izzottak, mintha csak a napfényre akarnának emlékeztetni. A
telyavok visszarettentek. Menekülőre ugyan egyikük sem fogta a dolgot, de a rendjük
megbomlott. A lovagok fejük fölé emelt kardokkal, a maguk barbár nyelvén ordítva
rohamra indultak. A telya- voknak csak arra maradt ideje, hogy előreszegezzék a
lándzsáikat, mielőtt a szászok rájuk zúdultak.

* * *

Jervais nehézkesen föltápászkodott. A lábai erőtlenek voltak, mintha még soha
életében nem használta volna őket.
- Kíváncsi vagyok, élnek-e errefelé emberek - mondta Bagaturnak, amikor a fiú a
segítségére sietett.
- Egészen biztosan, mester. Megkeressük őket?
- Mester! - Rixatrix megpróbált leszállni, de az ingoványos talaj nem bírta el a súlyát,
úgyhogy inkább ismét a levegőbe emelkedett, és megkapaszkodott egy vastag fenyő
törzsébe. - Felszállt a vörös torony.
- Helyes. Nagyon helyes… - Jervais az erszényébe túrt, és elővette a jelzőkövet, de a
felülete egyelőre színtelen volt. - Ezek szerint legalább néhány telyav figyelmét most a
lovagok kötik le. De Torgeir jelzését mindenképpen meg kell várnunk. Jól van, Bagatur,
keressünk egy házat! Egy magányos kis tanyát. A pokolba is, most még egy csorda
tehénnel is beérném! - Rixatrix szemei felcsillantak, és örömében halkan felnyüszített. -
Nem, mégsem! Maradjunk inkább a tanyánál!
 Huszonharmadik fejezet



- Varázslómesterek! Kérem…
Fidus megigazította az amuletteit, mind a hetet, és elindult a többi, frissen felavatott
mágus után. Ahogy a nagyterem kijárata felé lépkedett, vetett egy gyors pillantást a
nézőkre. Ott volt Jervais, arcán büszke mosollyal, meg a régi grammatikatanára
Compostelából, az anyja, de még Arisztotelész is. Lucien pedig, szokás szerint finom
ruhákban, de egyenes háttal állt vele szemben. Végül mégis meghajolt, és a királyi arcra
fagyott megvetés egyszerre rajongó tiszteletté olvadt. Hát mégis igaz, amit a tanáraitól
hallott: a tudás megnyitja a királyság kapuit még a legalacsonyabb sorból származók előtt
is.
- Jöjjenek, varázslómesterek! - ismételte Lucien tiszteletteljes hangon…
Ez nem lehet! Lucien rég hamuvá vált már, és ez különben sem az ő hangja. Az a fiatal
lovag szólt, aki elkísérte őket az útra. Böködni kezdte a vastag sátoranyagot, ami Torgeir
és Fidus napközben burkolta magát, és lesöpörte róla a levéltakarót. Fidus kibújt a
fedezékéből.
- Mit mondott? - kérdezte. Persze minden szót tisztán hallott, csak még egyszer
szerette volna hallani.
A lovag leült.
- Azt mondtam, kérem, keljenek fel, varázslómesterek.
- Én már fönn vagyok. Torgeir…
- Kelek már én is. - Egy közeli levélkupac alól előbukkant a tejfehér arc. Torgeir a
halandóra pislogott. - Mit látott?
- Egész nap kalapált, még egy Miatyánk hossza időre se hagyta abba.
- Tegnap éjjel ugyanez volt. Még az árnyékszékre se ment ki.
A három férfi jelentőségteljes pillantást váltott. Torgeir lesöprögette magáról a
makacsabb leveleket, a lovag pedig megigazította a kardját a hüvelyében.
- Azt hiszem, most már biztosra mehetünk - mondta a dán, és Fidus karjára tette a
kezét. - Légy óvatos! Bent elég nagy tűz ég.
- Ha tudnád, hány hullát égettem már el! - felelte a fiú, de aztán hirtelen eszébe jutott,
hogy nincsenek egyedül, és zavartan a lovagra pillantott.
- Akkor is - mondta Torgeir. - Azt hiszem, legalább valami alapvető védelemről
gondoskodnunk kell. Még ha a tűztől eltekintünk is, nem tudhatjuk, mi vár ránk odabent.
Legyen éber, lovag úr! Egy-két óránál nem tart majd tovább, de ha lát valami szokatlant,
figyelmeztessen minket azonnal!

* * *

- Szászok! - kiáltott vidáman Auxtakodzsisz, amikor beléptek a műhelyébe. - A szász
kereskedő mindig jól fizet!
Torgeir azonban latinul válaszolt, igyekezve túlkiabálni a zajt.
- Ma este nem a kovácstudományodra vagyunk kíváncsiak. Érted, amit mondok, igaz?
A kovács meglepődött. Abbahagyta a munkát, letette a szerszámait, és a jövevények
felé fordult.
- Még a legszorgosabb mesterembernek is kell néha vizelnie - folytatta Torgeir, és a
szemével intett Fidusnak. - Gyere!
Egyesült erővel a falhoz szorították az apró embert. Torgeir elővette a feszületét, és
Auxtakodzsisz arca elé tartotta.
A kovács szemei tágra nyíltak a rémülettől, a teste pedig elernyedt, mintha hirtelen
kiszaladt volna az erő a tagjaiból.
- Ide nézz! - kiáltott Fidus. - Ide nézz, testvér!
Egyik kezével lenyomta Auxtakodzsisz dús bajszát, a másikkal pedig a hajánál fogva
hátrafeszítette a fejét. Így már jól látták, hogy a kovácsnak nincsenek orrlyukai.
- Igaz, a magadfajta pokolfajzat minek is lélegezne! Mi sem lélegzünk ugyan, ha nem
muszáj, de legalább megőriztük embervoltunk emlékeit. - Torgeir szélesen elmosolyodott,
és a szemfogai meghosszabbodtak. - Vége a játszadozásnak, kovács! Jó adag istentelen
vér csúszott már le a torkomon, de Isten a tudója, még mindig nem laktam jól vele. Ha
meg tudsz ölni minket, láss hozzá! Ha nem, beszélj! - Közelebb nyomta a feszületet a
kovács arcához. - Hol van?
- Micsoda? - kérdezte Auxtakodzsisz kétségbeesetten.
- A tűz, ami soha nem alhat ki. A tűz, amit Telyavelnek, a kovácsnak ajánlottak. A tűz,
ami megpecsételi a boszorkányok és az istenük szerződését. Deverra még a lovasoknak
sem árulta el, hogy te őrzöd, igaz-e? A kohód az? Vagy csak egy darab szén? Inkább csak
egy széndarab lehet, elvégre valahogy magával hozta, amikor idemenekült Livóniából.
Nincs igazam?
Auxtakodzsisz nem felelt. Torgeir intett Fidusnak, a fiú pedig örömmel a falhoz csapta
a kovács fejét. A lovag Auxtakodzsisz mellkasához szorította a kardja hegyét.
- Igen, igen, egy vödörben hoztam ide!
- Fidus, ragadd meg a fogót, és kotord ki vele! Olyan darabot keress, ami jobban izzik,
mit a többi.
- Jól van… - Fidus sötéthez szokott szemei könnybe lábadtak, de hősiesen újra meg
újra a széndarabok közé döfte a fogó hegyét. - Azt hiszem, ez lesz az! Keményebb, mint a
többi.
Amikor kivette, Torgeir hunyorogva megvizsgálta. A levegő vibrált a hőtől, így nehéz
lett volna biztosat mondani, de határozottan úgy festett, hogy a széndarab misztikus
energiát sugároz.
- Ez lesz az. Hogyan pusztítsuk el?
- Vízzel? - kérdezett vissza Fidus vállvonogatva.
- Kötve hiszem - mondta Torgeir, de azért a szeme sarkából figyelte Auxtakodzsiszt,
hátha le tud olvasni az arcáról valami árulkodó kifejezést.
- Nem lehet elpusztítani! - kötötte az ebet a karóhoz a kovács. - Örökkévaló.
- Hát persze. Nem lett volna különösebben nehéz dolga Deverrának, ha csak annyi a
feladata, hogy megvédjen valamit, amit úgysem lehet elpusztítani, nem igaz?
Fidus töprengve forgatta a fogót. Jervais mester valami olyasmit mondott az
ördögökről - már persze ha ez a lény itt valóban az volt -, hogy soha nem hazudnak, csak
elhallgatják az igazságot.
- Az is lehet, hogy nem a pusztulástól kellett megóvnia.
- Hanem? - kérdezte Torgeir. Kis idő múlva eszébe jutott valami. - A
megszentségtelenítéstől?
- Talán…
- Még hogy a megszentségtelenítéstől, te dán? - köpött ki a kovács. Korábban kedves
vonásait mostanra felismerhetetlenné torzította a fájdalom és a félelem, amit csak egy
halhatatlan ismerhet. - Hiszen te egy két lábon járó szentségtörés vagy! Az a kis
rézfityegő, amit a nyakadban hordasz, csak talizmán a számodra, amivel távol tarthatod az
ellenségeidet.
- Pofa be! - kiáltott rá Torgeir. - Ez a talizmán fog téged visszaküldeni a pokolnak abba
a bugyrából, ami erre a földre okádott, te fattyú!
- Nos, ha úgyis ez a terved… - vágott közbe Fidus.
Torgeir dühösen felé fordult. Fidusnak hirtelen Jervais arca jutott eszébe, amikor
valamiért mérges rá, de a dán most még félelmetesebb volt, mert a szembogarában
fenyegetően tükröződtek a lobogó lángok.
- Mármint… úgy értem… - dadogta a fiú. - Miért ne küldhetnéd vissza a szenet is vele
együtt?
Torgeir éles szemét nem kerülte el a kovács arckifejezése. Azonnal döntött.
- Jól van! Fogjuk le! - Míg Torgeir és a lovag Auxtakodzsisz lábára taposott, és
igyekezett hátrafeszíteni a fejét, Fidus megpróbálta szétfeszíteni a száját. Amikor nem járt
sikerrel, a fogó nyelével egyszerűen rácsapott a kovács fogaira, és ripityára törte őket.
Auxtakodzsisz gurgulázva feljajdult, miközben szájából ömleni kezdett a vörös vér. Fidus
megfordította a fogót, és hegyével előre letolta a kovács torkán, aztán, mikor úgy
gondolta, hogy már elég mélyre ért, szétnyitotta a fogó pofáját, hogy a széndarab
kipottyanjon belőle. Torgeir ezalatt a kovács arcához szorította a feszületet.
- Adjuro te, serpens antique, in nomine Patris, et Filii, et Spiritus Sancti…
A lovag és Fidus is csatlakozott az imához. A kovács teste megremegett, majd
rettenetes szagú füst tört elő belőle, és rohamosan mállani kezdett. Először megfeketedett
és felpuffadt, mint egy régi hulla, míg végül csak valami sűrű folyadék maradt belőle, ami
egy utolsó fröccsenéssel még mindannyiukat beterítette.
- Pfuj! A szén eltűnt?
- El - felelte Fidus, de a biztonság kedvéért még gyorsan körülnézett a műhely
padlóján. - Nyoma sincs.
Alig hogy ezt kimondta, a kis faház gerendái megnyikordultak. Úgy tűnt, mintha a
kohó alatt beszakadt volna a föld, hatalmas gödör nyílt, és azzal fenyegetett, hogy elnyeli
az egész alkotmányt. Amikor a kohó kifordult a sarkából, Torgeir meglátta az aljába vésett
rúnákat. Amennyire meg tudta ítélni, arra szolgáltak, hogy elrejtsék az istennel kötött
szerződés szent pecsétjét, és hogy bosszút álljanak azon, aki kijátssza őket…
- Kifelé! - kiáltotta a dán. Nem kellett kétszer mondania. Amint kiugrottak az ajtón, a
házikó falai egymásra borultak, és a lépteik nyomán széles repedés futott végig a földön.
Mire a tisztás szélére értek, a kovácsműhely nyomtalanul eltűnt, csak egy bűzölgő
posvánnyal teli gödör maradt utána.
Telyavel visszavette, ami az övé.

* * *

Egyszer régen, még tanítvány korában, Deverra azt a feladatot kapta, hogy gyűjtsön
palástfűharmatot. A hegyekbe kellett mennie, és egy kis kiszögellésen meg is látta a ritka
növényt. Mielőtt még befejezhette volna az imát, amit a harmat begyűjtése előtt kell
elmondani, a szikla, amin ült, kibillent és lezuhant, ő pedig azon kapta magát, hogy a
tátongó mélység fölött lóg, kétségbeesetten kapaszkodva a gyökerekbe. Ráadásul
elkövette azt a hibát, hogy lenézett. A szíve azonnal a fekete űrbe zuhant, és még a
menekülése után is hosszú órákig úgy tűnt, vissza sem fog térni többé.
Most is hasonlóan érezte magát, épp csak ez az űr valóban feneketlen volt. Egyetlen
pillanat alatt a nehéz, de megnyerhető csatából kétségbeesett és hiábavaló csatározás lett.
- Vissza! - Kiáltani akart, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Ako ott feküdt a
közelében, az egyik vállából egy lándzsa állt ki, de már épp készült fölállni. Deverra
gyorsan odabotorkált hozzá.
- Ako! Ako, szólj, hogy vonuljanak vissza!
A lány értetlenül meredt rá. Az egyik lovag, egy hatalmas termetű, szőke férfi rájuk
rontott. Deverra oda sem nézett, csak intett a karjával, és a keresztényt elsöpörte egy vad
szélroham.
- Szólj, hogy vonuljanak vissza! - hörögte ismét a papnő.
- Visszavonulás! - A fiatal vámpír hangja erős volt és tiszta. - Visszavonulás!
Persze a szászok is meghallották, de nem értették a lív parancsszót. Felordítottak
meglepetésükben és dühükben, amikor az ellenfeleik hirtelen összementek, előbb eredeti
méretük felére, majd negyedére, végül tollas szárnyakat növesztettek, és a levegőbe
rugaszkodtak.

* * *

Jervais mézsört öntött a kis üstbe, amely a tűzhely fölött lógott. Az egyik fazékban
talált egy kis fagyöngyágat, azt is utána dobta. Bagatur érdeklődéssel figyelte, mit csinál.
- Ritus aquamra készülsz, mester?
- Hm? - Jervais fölnézett. A földműves feleségének a vére visszaadta az életkedvét, és
kellemes melegséggel töltötte meg a tagjait, de az agya még mindig tompa volt egy kissé.
- Nem, egyszerűen csak szeretem az illatát. A legtöbb ételtől, amit halandó koromban
szerettem, most felfordul a gyomrom, de a mézsört valahogy még most is finomnak
találom.
- Értem - mondta Bagatur, de a hanglejtéséből nyilvánvaló volt, hogy egyáltalán nem
érti. Az ablakhoz lépett. - Gondolom, ma este már nem térünk vissza a táborba.
Nem. A lovagokkal a telyav tábortól kissé nyugatra találkozunk, egy tó partján.
- És Herr Hermann? - kérdezte a kazár értetlenül.
- Ő és akik vele vannak, a táborban maradnak. Túl messze vannak, nem várhatjuk
meg, mire csatlakoznak hozzánk. Meglehet, őket éri majd a megtiszteltetés, hogy
szembeszálljanak Deverra dühével, amikor rájön, mit is tettünk. Bár lehet, hogy szegény
kis Fidus és Torgeir lesznek a szerencsések. Mégis azt hiszem, valószínűbb, hogy Deverra
visszavonulót fúj, maga köré gyűjti halandó követőit, és kifundál valamit. Nem
hagyhatunk neki egy perc pihenőt sem. Ezért Herr Wigand és a többi lovag társaságában
ma éjszaka ellenük vonulunk. Ne felejtsd, fiam, egy tremere-nek soha nem szabad elég
időt hagyni, hogy kigondoljon valamit.
- De mester, azt mondtad, ők már nem tremere-ek.
- Tény, de a szabály ennek ellenére érvényes.
- Az ott a mi dombunk?
Jervais fölállt a székből, és az ablakhoz lépett. Odakint szélesen terült el a szittyós
talaj.
- Bizony az. És újabb piros füstfelhő száll föl a csúcsáról. Kiváló!
 - Akkor indulunk?
- Lássuk csak… - Jervais ismét elővette a jelzőkövet. A lelke mélyén remélte, hogy
még mindig csupasz kőnek fog látszani csupán, és pihenhet még egy keveset, bár a józan
eszével tudta, hogy ez nagyon rossz hír volna. Ám a görög ábécé utolsó betűjének alakja
felizzott a kövön. Valahol a távolban Torgeir ujjával az alfa jelét rajzolta a maga kövére.
Illő is, hogy így legyen, elvégre a boszorkánykör története ott kezdődött, annak a kohónak
a tüzében. Annál méltóbb tehát, hogy most Jervais kezében legyen a kő, amelyen az
ómega világít. - Igen. Indulunk.

* * *

A lelkesedését vesztett kis csapat tagjai kész örökkévalóságnak érezték, mire

visszaértek az orduba, ráadásul végig a széllel szemben kellett repülniük. Deverra
elégedetten látta, hogy Karakh lovasainak már nyoma sincs, elnyelte valamennyit a
hívogató, barátságos szamogéc táj.
Még vissza sem változott emberré, Bernalt és Jurate máris futva közeledett.
- Nagyanyó! Máris visszaértetek? Mi történt? - A kis csapat köré gyűlt, de ő most
megszédült a közelségüktől. Egy intéssel jelezte, hogy hagyjanak neki egy kis teret. Ako
egész úton a hátán cipelte Valdurt, most kétségbeesetten hajolt fölé. A fiú még mindig
héjaalakban feküdt, és nem mozdult. Deverra bátorítólag a lány fejére tette remegő kezét.
- Mindenki… - szólalt meg végül nagy nehezen. - Halandók és vámpírok, mindenki
jöjjön ide! Hívjatok össze mindenkit!
- Az áldozati helyre? Deverra? - Bernalt megfogta az állát, és fölemelte a papnő fejét.
Amikor meglátta, hogy Deverra arcán patakokban folynak a vérkönnyek, döbbenten
hátrahőkölt.
- Nem. Ide. Elég lesz ide.
- Jönnek? - kérdezte Bernalt.
- Igen, jönnek.
Vészterhes csönd telepedett a társaságra.
- Jól van - mondta végül a férfi. Segített Deverrának elbotorkálni a sátra bejáratáig,
aztán ment, hogy teljesítse a parancsot.
Jurate azonban a főpapnő nyomába eredt.
- Nagyanyó. Valami nagy baj van! Mondd meg, mi az!
Deverra nem felelt, csak odalépett az egyik ládájához, és felnyitotta a fedelét.
- Szembeszállunk velük, nem igaz? - faggatózott tovább a fiatal papnő. - Megállítjuk
őket!
 - Ezek soha nem fognak megállni. - Deverra fölvette fehér kötényét, és egymás után a
karjára húzta karkötőit is. - Semmi sem tudja őket megállítani.
- De azt mondtad, téged sem állíthat meg senki, amíg Telyavel velünk van.
- Így igaz. Pontosan ezt mondtam. Csak azért tudtam ennyi éven át elviselni a
számtalan nehézséget, amivel szembe kellett néznünk, mert bíztam benne, bíztam a
földben, ami szült, és bíztam ennek a földnek az isteneiben… Tudtam, hogy ők biztosan
soha nem fordulnak el tőlem, bármivé is váltam. Jurate, amikor legutóbb Telyavel Atya
segítségét kértem, ő a termékeny fekete föld erejét adta Karakhnak, és így sikerült
legyőznünk Alexandert. A szépségemet kérte cserébe, de teljesítette, amit ígért, és az
ellenség tehetetlen volt. Minden erőfeszítésük ellenére sem jutottak semmire. Most
azonban… Nincs már semmi, amit ne ajánlottam volna föl neki az elmúlt hetekben…
- Akkor majd mi is veled imádkozunk! Együtt mindannyian, egyesült erővel! Ontsuk
ki a legdrágább vért az ő kedvéért! Akkor nem teheti meg, hogy hátat fordít nekünk!
- Dehogyisnem. Azt tesz, amit akar. Elvégre isten. - Deverra igyekezett visszafogni a
hangjába toluló keserűséget. - A tremere-ek pedig minden elképzelhető módon káromolták
őt. Én képtelen voltam tenni ellene, ő pedig nem akart. Vagy talán már ő sem képes rá.
Vége van, gyermekem.
Jurate a könnyeivel küzdött.
- Ide kellett volna hívnunk a többieket Poroszországból és Észtországból is!
- Nem. Örülök, hogy nem tettük.
- És mi lesz… vele? - Jurate majdnem kimondta a nevet, de azután gyorsan észbe
kapott.
Egy könnycsepp hullott Deverra kötényére, de ö meg sem próbálta letörölni.
- Nem fogják megtalálni, mert csak én tudom, hol pihen.
Bernalt lépett be a sátorba. Ő is átöltözött a szertartásokhoz használt ruhájába.
- Jönnek - jelentette be csöndesen. - Az élők és a holtak is.
Deverra fölvette a csatabárdját, és a nyomában Juratéval követte a férfit. Valóban szép
kis tömeg gyűlt össze, de a hatalmas téren, ami nem sokkal korábban még a népes,
nyüzsgő tábor közepe volt, most elenyészően kevésnek tűntek.
- Mit mondtál nekik? - kérdezte Deverra halkan Bernalttól.
- Semmit. Sértés volna bármit is mondanom.
- Nagyanyó, ezt nem teheted! - tiltakozott Jurate. - Bernalt, magyarázd el neki…
- Ért ő mindent - felelte a frank komoran. - És én is, Jurate. Te vagy az, aki nem érti,
mi történik, mert te még soha nem jártál Ceorisban.
- És soha nem is fog - jelentette ki Deverra.
- Nem bizony, bár biztos vagyok benne, hogy érdekes kísérleti alanynak találnák… -
Bernalt a lány vállára tette a kezét, mire Jurate összerezzent. Soha nem látta még a férfit
ilyen szomorúnak. Végül Bernalt elengedte ismét. - Feltételezem, te megvárod őket -
fordult újra Deverra felé. A papnő csak bólintott. - Ígérd meg nekem, hogy megölöd
Jervais bani Tremere-t!
- Megölök közülük, amennyit csak tudok. De ha csak eggyel bírok el, az biztosan
Jervais bani Tremere lesz.
A férfi fél térdre ereszkedett Deverra előtt.
- Akkor én leszek az első, aki felajánlja az erejét.
Deverra csókot lehelt Bernalt homlokára és az arcára mindkét oldalról, aztán a
nyakába mélyesztette a fogait.
A fiatal papnő tagjaiból kiszaladt minden erő. Megtántorodott, de a tekintetét nem
tudta levenni az elé táruló szörnyű jelenetről, csak nézte, tágra nyílt szemekkel, ahogy
Deverra mohón issza utolsó életben maradt klántársa vérét. Amikor végzett, a főpapnő a
földre ejtette Bernalt testét, fölkapta a csatabárdját, és egyetlen tiszta vágással
különválasztotta a fejet a törzstől. Most Oluxna lépett elő. Őt Ako követte, karjában a még
mindig héjatestű Valdurral. Majd egy szomorú arcú, fiatal halandó következett…
Jurate ekkor vesztette el végképp a fejét. Futásnak eredt. Deverra meg sem próbálta
megállítani, még csak fel sem nézett. Az egyik pap azonban, aki Bernalt köréhez tartozott,
nagyon is éber volt, és halott izmai minden erejével megragadta Jurate karját. A tekintetük
találkozott, és pár pillanat alatt szörnyű vitát vívtak egymással életről és halálról,
becsületről és reményről, pedig egyetlen szó sem hangzott el közöttük. Azután a pap
hirtelen elengedte Juratét.
A lány tudta, hogy szentségtörés, amit tesz, de ez érdekelte most a legkevésbé. Sújtson
hát le Telyavel, ha valóban azt akarja, hogy egyetlen híve se maradjon hírmondónak!
Sújtson hát le a pörölye!
 Huszonnegyedik fejezet



Wigand megrántotta a lova kantárját.
- Mintha azt mondta volna, tremere mester, hogy többtucatnyi sátor van a táborukban!
- kiáltott mérgesen.
- Csendesebben! - súgta oda Jervais kétségbeesetten. Valóban többtucatnyi volt. Most
alig néhányat látott, és a tábor körül felállított tábortüzeket is eloltották. Őt mégsem ez
aggasztotta.
- Mit mondott?
- Használja az orrát! - sziszegte oda Antal.
- Micsoda? - Egyszerre megfordult a szél, és a szag a ventrue-k orrát is megcsapta.
Wigand elfintorodott. - Istenemre! Mi a pokol folyik ott?
Jervais hátrapördült.
- Nem tudom. Fogja már be a száját, maga félkegyelmű!
Wigand a kardja után kapott, de volt valami a varázsló arcán, amitől a keze megállt a
levegőben.
- Nem látok semmit - suttogta Antal.
- Én sem. A sátrak eltakarnak mindent. Herr Wigand, ha már a halandóknak
mindenképpen szüksége van fáklyákra, nem maradhatnának legalább le egy kicsit? -
kérdezte Jervais. - Talán… talán ha csendben megkerüljük őket…
- Előbb vagy utóbb be kell mennünk - emlékeztette Antal komoran.
- Tudom, de… - Jervais nem fejezte be a mondatot. Antalnak igaza volt. Bármitől is
fagyott mozdulatlanná a levegő, bármi is volt ez az éles, sípoló hang, bármi is volt az oka,
hogy egymásra bukó hullámokban áradt feléjük a vérszag, és a gyíkok, békák, meg a
mindenféle rágcsálók kétségbeesetten menekültek a hosszú szálú füvön keresztül, neki
kötelessége szembenéznie vele, és ha nem teszi, árulást követ el. - Jól van, kerüljük meg a
tábort, mielőtt bemegyünk.
- Gyermekek! - Antal egy pillantással magához intette Olenát és Bagaturt. - A
lovainknak itt már nem sok hasznát vesszük, azt hiszem.
A négy tremere leszállt a lováról. Antal megfogta a tanítványok kezét, és Jervais felé
fordult.
- Együtt, Jervais mester. Mindig együtt.
Jervais bólintott, és csatlakozott a lánchoz. Antal halkan oltalmazó és az ellenség
átkaitól védő igéket kezdett mormolni, a többiek tehetségük szerint ismételték a szavait.
Ha még Zabor is itt volna, hogy csatlakozzon…no de késő bánat, eb gondolat. Wigand és
a többi lovag arcán látszott, hogy nincs ínyükre a helyzet, de mit volt tenni, teljesíteniük
kellett a feladatot, amit Isten és Jürgen herceg kirótt rájuk. Ők nem szálltak le a lovaikról,
úgy követték a varázslókat, akik a pusztaságon átvágva a megmaradt néhány sátor felé
osontak. Jervais a bal szélen helyezkedett el, hogy egyik keze szabadon maradjon arra az
esetre, ha hirtelen villámot kell idéznie; Antal pedig a jobb oldalon haladt, az ő szabad
kezében máris ott sercegett egy tűzgolyó.
A sátrak némák voltak, de valami halk neszezést mintha hallani lehetett volna
mögülük. A tájra azonban csend telepedett. Senki sem üvöltött harcra buzdító szavakat,
nem bukkantak föl hirtelen lándzsahegyre szúrt lókoponyák, a négy fő szél irányának
megfelelően felállított sátorhadnak most nyoma sem volt. Azt persze, hogy nem sokkal
ezelőtt laktak még itt emberek, nem lehetett volna letagadni: a sátorrudak nyoma, a
helyenként ösvénnyé taposott fű, a lelapult és megsárgult fűszálak és a tüzesgödrök ott
éktelenkedtek mindenfelé. Akaratlan emelt emlékmű egy valaha volt népnek - jutott
hirtelen Jervais eszébe. Amikor végre két sátor közé érve meglátták, mi vár rájuk, rájött,
ösztönösen is milyen pontosan fogalmazott.
A földön többtucatnyi holttest hevert szerteszét. A vérszag szinte látható felhőben
gyűlt össze fölöttük - az érkezők szájában csak azért nem futott össze a nyál, mert
felkavarodott a gyomruk a förtelmes látványtól. Halandók porhüvelyei és káiniták lassan
porladó maradványai feküdtek egymás mellett, néha egymás hegyén-hátán. A halál végre
egyenlővé tette őket.
Deverra fölemelte a tekintetét. Csak nehezen sikerült kirángatnia a csatabárdot az
egyik hulla koponyájából.
- A penge már kezd tompulni - mondta, és megingott egy kissé. Azután egy darabig
csak némán farkasszemet nézett a vendégeivel.
- Karakh lovasai elmentek… - szólalt meg végül Jervais.
A papnő kisöpört a szeméből egy véráztatta tincset.
- Én mondtam nekik, hogy meneküljenek. Ti nem miattuk jöttetek ide.
- Egyelőre nem.
- Ennél többre nemigen számíthatunk mostanság. Ami pedig Telyavel gyermekeit
illeti, egyikünk sem akart tovább élni, ha a vallásunk és az istenünkkel kötött
szerződésünk megtört. Talán még most utoljára kegyes lesz hozzám, és abban a
megtiszteltetésben lesz részem, hogy önkezemmel vethetek véget az életemnek, miután a
lelketeket elküldtem hozzá engesztelésül…
- Most! - kiáltotta Antal, és a tenyerén izzó lánggömböt egyenesen Deverra felé
hajította.
A tűznyelvek felszisszentek, és alig egyméternyire a céltól elhaltak, csakúgy, mint a
villámnyaláb, amit Jervais küldött a telyav felé. A Deverra körül kavargó felhő, amit eddig
csak sejteni véltek, most egyszerre láthatóvá lett. Előbb úgy festett, mintha
füstoszlopokból állna, azután bugyborékolni és fortyogni kezdett. Arcok jelentek meg
benne, fájdalmas sikolyba vagy haragos kiáltásba fagyott arcok, a szemük helyén apró,
vörös pontok izzottak, a szájukban hatalmas, nem emberi fogak sorakoztak. Jervais-nek
csak egy lélegzetvételnyi idővel később tűnt fel, hogy ezeket az arcokat már látta valahol.
Mégpedig alig egy pillanattal korábban: a szerteszét fekvő tetemekhez tartoztak.
Deverra telyav papjai halottak voltak ugyan, de a harcot még korántsem adták föl.
Körülvették a királynőjüket, és a Hadészből lopott anyaggal vonták be. Rengetegen voltak
ugyan, mégis tökéletes összhangban mozogtak, mintha csak egyetlen elme parancsának
engedelmeskednének - a körülményeket figyelembe véve erre meg is volt minden esély.
Deverra fölemelte a karjait, és hívogató mozdulatot tett. Az árnyak azonnal szorosabbra
fonták körülötte a gyűrűjüket, átsuhantak a testén, és keringtek-pörögtek talpától a feje
tetejéig.
Jervais-nek még arra sem volt ideje, hogy kimondja a Miatyánk első szavát, a halál
örök nyugalmából felvert lelkek azonnal rárontottak. Az ő hite nem volt olyan erős, mint
Hermanné, de még Torgeiré mögött is elmaradt. A latin szavak mit sem értek a kísértetek
támadása ellen, a nyelve és a tagjai lebénultak, ahogy az árnyak jeges hullámként
végigsöpörtek rajta. A tudatát idegen gondolatok és szenvedélyek foszlányainak a szele
csapta meg, és csak azért nem árasztották el, mert mágusként már régen megtanulta,
hogyan álljon ellen az ilyen rohamoknak.
Amikor az émelyítő érzés elmúlt, a szemei ismét felpattantak. Csak ekkor vette észre,
hogy már nem fogja Olena kezét. Utána nyúlt, de már túl későn. A fiatal tremere szemei a
távolba meredtek, hátrafordult, és ujjai közé elemi tüzet idézve a lovagok felé emelte a
karját.
Jervais felkiáltott, és megragadta a nő lábát. Sikerült a földre döntenie, de a tűzgolyó
így is elröppent, mint egy irányítatlan nyílvessző. Herr Wigandot, aki szokás szerint
legelől léptetett, a mellkasán érte a támadás. Fájdalmasan felüvöltött, és félig kiugrott,
félig kiesett a nyeregből. Antal azonnal Jervais mellé ugrott, kirántotta az övébe szúrt
fatőrt, és Olena hátába döfte. A fiatal tremere felsikoltott, és megpróbált föltápászkodni,
de Antal hangos káromkodások közepette a leszorította a földre. Szemmel alig követhető
sebességgel rántotta ki a tőrt, és sújtott le vele ismét. Ez alkalommal nem vétette el a célt,
és Olena teste elernyedt.
- Vissza! Vissza! - zihálta Jervais. Bagatur állt hozzá legközelebb, de a fiú csak áll
kővé dermedve, és Jervais már kezdett attól tartani, hogy a kísértetek őt is hatalmukba
kerítették, de nem, a kazár egyszerűen holtra vált a rémülettől. Egy-kettőre magához tért
azonban, amikor Jervais megragadta és rángatni kezdte, a biztonság kedvéért hangosan
imádkozva.
A testetlen arcok támadásba lendültek. A lovagokat elkerülték, de Wigand feketére
égett tunikáján már nem látszott a kereszt, ezért rávetették magukat. A szerencsétlen még
mindig nem tudta eloltani lángoló ruháját, most egyensúlyát vesztve nekiesett a mellette
álló lónak. A rajta ülő káinita lába azonnal lángra kapott. Az állat felnyerített és
felágaskodott, a lovag a földre zuhant. A rémülettől eszét vesztve talpra vergődött, és
hanyatt-homlok menekülni kezdett. A lovagok sora megbomlott, eluralkodott rajtuk a
pánik.
 Antal Olenát a karjában tartva Jervais-hez szaladt. Jervais elővette a kését, és gyorsan
széles kört vésett vele a körbe. Ki tudja, talán a pogányoknak van igaza… A kísértetek
ismét a tremere-ek felé fordultak. Amikor a kör vonalához értek, visszapattantak róla, de
nem adták fel, nekifeszültek, és ugyancsak próbára tették Jervais egyre gyengülő akaratát.
Deverra rekedt, kárörvendő nevetése jól hallható volt a kisértetek nyögésein át is.
- Vissza kell vonulnunk! Ez a szuka felfalta az egész átkozott boszorkánykörét! Semmi
esélyünk sincs ellene! - kiáltotta Jervais.
- Így igaz - felelte Antal különös nyugalommal. - Nekünk nincs. - Azzal megragadta
Jervais vállát. Jervais dühösen fordult szembe vele. Kinyitotta a száját, és épp oda akarta
vágni, hogy ha már ilyen szépen egyetértenek, talán valamikor a közeljövőben tehetnének
lépéseket az ügy érdekében.
De ekkor elkezdődött.
Antal érintése nyomán, mintha a magyar ujjai megannyi tű lett volna, gyötrelmes kín
hasított Jervais mellkasába. A vére felforrt, düh és gyűlölet járta át minden porcikáját.
Izmaiba és inaiba hirtelen hatalmas erő költözött, és Jervais úgy érezte, szétfeszíti a testét,
ha nem éli ki valahogyan azonnal. Az elméje elhomályosult, a gondolatai lelassultak. Az
ezernyi apró sérelem, amit azóta kellett elviselnie, hogy ismét betette a lábát
Magdeburgba, most hirtelen egyetlen fekete gombóccá sűrűsödött a szívében, és
megtorlást követelt. Jervais tudta, a Fenevad kerítette hatalmába. Tudta, mert ő maga is
számtalanszor alkalmazta már ezt a varázslatot másokon…
A magyar eltávolodott tőle egy lépésnyire.
- Bocsáss meg, testvérem! Meg kellett tennem. A boszorkány sokkal erősebb, mint
mi… hiszen te magad mondtad épp az imént.
Jervais-nek kérdeznie sem kellett, miről beszél Antal. A düh mellett valami más,
valami különös, egyre terjeszkedő fertő is felhorgadt benne. Valami mohó, leírhatatlan
gonosz volt az, ami a véréből és a haragjából táplálkozott, és egyre szorosabban markolta
a szívét. Jervais érezte, ez a valami egy cseppet sem aggódik az ő épsége miatt, és ha
nagyobbra nő nála, könnyedén szétszakítja. Még Deverra kísértetei is megérezték az új
jövevény jelenlétét. Nem ostromolták tovább a késsel rajzolt kört, visszavonultak inkább,
és bizonytalan körvonalú köddé oszlottak. Deverra meglepetten, de érdeklődéssel figyelte
a két tremere-t, a kezei megálltak a levegőben. Bagatur szemmel láthatólag szintén
tanácstalan volt, fogalma sem volt, mit is kellene most tennie.
- Remélem, nem hiszed, hogy ezért még meg is jutalmaznak majd - hörögte Jervais, és
elindult Antal felé. Szédült, komoly erőfeszítésébe került minden egyes szó, de úgy érezte,
muszáj valami megsemmisítőt mondania a magyarnak, valamit, amivel a legérzékenyebb
ponton sebezheti meg. - Ne hidd, hogy valaha is hagynak megpihenni. Ez soha nem fog
megtörténni, Antal!
Ekkor váratlan, bár nagyon is ismerős hang csendült Jervais fülében.
“Ejnye, ejnye, Jervais! Hagyd Antalt békén! Nem azért küldtelek, hogy még a végén őt
öld meg.”
 Jervais megdermedt. Rémülten látta, hogy az egyik sátor mögül Etrius bukkan elő, és
Deverrát megkerülve a szerte heverő tetemek között lépegetve egyenesen a tremere-ek
felé veszi az irányt.
- Te… - Jervais-nek még mindig erőlködnie kellett, hogy érthetően formálja a
szavakat. - Te nem vagy itt. Az nem lehet.
“Hát persze, hogy nem - felelte a tanácsos. - Ceorisban vagyok, mint mindig. Csak a
varázslat miatt látsz. Meglepődtél? Csak nem képzelted, hogy rád hagyom az egészet?” A
vén mágus arcán gonosz mosoly ült, de ettől csak még a szokásosnál is törődöttebbnek
nézett ki. “Több vagy, mint küldönc. Te magad vagy az üzenet. Te vagy a rituális kapocs.”
- Etrius! - Deverra nem hallhatta ugyan a párbeszédet, valamit mégis nyilvánvalóan
megérzett. Ide-oda kapkodta a tekintetét, aztán felszisszent. Megdöbbentő sebességgel
kapott föl az egyik halott telyav mellől egy varázsbotot, az övéből pedig kirántotta a
csontkést. - Kuradi munn… várdjas raisk…
- Kígyóméreg és kígyóvér! - hördült föl hirtelen Jervais. - Pókok és skorpiók! A méreg
szimbólumai.
“Látom a színeidet, Jervais. Meg kell mondjam, nem valami szép látvány, de csak így
tovább! Ehhez a varázslathoz épp erre van szükség.”
Amikor meglátta a hozzávalókat, Jervais már tudta, hogy a varázslat nem lesz
kellemes, de ilyen borzalomra azért nem számított. Ez a vén varangy ellopta tőle azt, amit
minden másnál féltékenyebben őrzött, amin senki mással nem osztozott: a titokban táplált
gyűlöletét és bosszúvágyát. És puszta eszközzé alacsonyította őket, egy átkozott varázslat
összetevőivé.
“Így igaz - hagyta rá Etrius. - Eredetileg ez mind a tiéd volt, én egy cseppet sem adtam
hozzá. De tudod jól, hogy te képtelen volnál biztonságosan kezelni ezt az erőt, én pedig
nagyon is képes vagyok rá. Most pedig engedj be, még mielőtt végez veled!”
Soha! Annyit föladott már, oly sokszor hagyta, hogy bohócot csináljanak belőle
finnyás udvari hölgyek, hason csúszott taknyos hercegek előtt, hazudott mosolyogva,
elszenvedett számtalan intrikát, engedelmeskedett, ha a világ egyik végéből a másikba
parancsolták, még atyjától és nagyatyjától is elszakították. És mindezt miért? Csak azért,
hogy még egy éjszakával többet megéljen, hogy kitartson, amíg bebizonyítja… csak a
Nagy Tremere a megmondhatója, ugyan mit is akart bizonyítani. Ez nem mehet így
örökké. Egyszer vége kell, hogy legyen. Van egy határ… Vagy mégsem?
A nyomás, a szorítás egyre elviselhetetlenebbé vált. A tanácsos hangját most már
mintha a koponyáján belülről hallotta volna. Etrius kuncogott.
“A Skorpió jelét viseled, és méltó is vagy hozzá: kemény, mérges csúszómászó, aki
képes egy kő alatt lapulva várni, amíg csak kell. Azt mondják, a skorpió halálra szúrja
saját magát, ha körbeveszi az ellenség. Te is így akarod végezni, Jervais? Mint Deverra?
Vagy megpróbálod túlélni még a ma éjszakát? Megvan rá az esélyed, tudod. A döntés a
tiéd. Valakit meg kell szúrnod. Ah, milyen jól is választottam! Szinte túlságosan is
alkalmas vagy a feladatra. Antal mesélte, többször le kellett csillapítania téged, nehogy
véletlenül idő előtt beinduljon a varázslat.”
Antal nem hallhatta ugyan a ki sem mondott párbeszédet, a tekintet, amit Jervais-re
vetett, mégis aggodalomról és bűntudatról árulkodott. Deverra összeütötte a botját és a
kést, mire a kísértetek hangos mormogással és dünnyögéssel ismét köré gyűltek. A papnő
most újra sokkal nagyobbnak tűnt, és csak úgy duzzadt a sértett büszkeségtől.
Nem csoda, hogy Etrius Jervais-t találta ideális fegyvernek ellene.
A tanácsos, pontosabban az árny, amit a tanácsosnak vélt, most már közvetlenül a háta
mögött állt.
“Jól van, vigasztald magad ezzel a gondolattal, ha jólesik. Undorodom tőled, mégis
szükségem volt rád. Sőt, ahogy múlnak az évek, egyre gyakrabban szorulok rá a fajtádra.”
- Akkor talán mégis csak tremere alapanyag vagyok! - morogta maga elé Jervais
keserű diadallal.
“Talán. Lám, mivé lett ez a hajdan hatalmas ház.”
A vén varázsló ismét megpróbált behatolni Jervais elméjébe, és ez alkalommal nem
ütközött ellenállásba. Az igazi mesterre valló, ismerős érintés finoman félretolta az
ösztönös tiltakozást, és könnyedén eljutott Jervais lelkének mélyére. Hamar rábukkant a
fájdalmasan duzzadó gyűlölethólyagra, és összeszorította. Egy másodpercig Jervais-en
olyan emberfeletti rosszindulat hatalmasodott el, amit még soha nem érzett több mint
másfél évszázados létezése alatt. A karjai felemelkedtek és bonyolult mozdulatokba
kezdtek. Az izmai és az ízületei megdöbbentően könnyen engedelmeskedtek, ujjai minden
mozdulattal tökéletes mértani alakzatokat húztak a levegőbe. Keserűen látta be, hogy
Etrius még Ceorisban kushadva is háromszor jobban meg tudja oldani nála a feladatát.
A fekete epe hirtelen áttört minden gátat. A szájából, az orrlyukain, a fülein keresztül
áradt, zúgott kifelé, a könnycsatornáiból fröccsent elő, a keze és a lába ujjai hegyéből tört
elő megállíthatatlanul. Rengeteg, rengeteg fekete, füstölgő, fortyogó, bugyborékoló
gyűlölet. Jervais még valami kicsavart büszkeségfélét is érzett, amikor látta, micsoda
hatalmas mennyiség gyűlt össze benne. Olyan nagyon régóta tartogatta már mindezt, és
olyan nagyon kevesen vették észre. A jelek szerint Etrius ezen kevesek egyike volt.
Deverra gyors ellenvarázzsal válaszolt. A kísértetek ismét támadásba lendültek, és
nekifeszültek a fekete áradatnak. Sikerült is egy kissé visszaszorítaniuk, de azután úgy
feszültek egymásnak, kavarogva és zúgva, mint két makacs viharfelhő. A méreg
fröcsögött, és ha a cseppjei elérték az egyik szellemet, az fájdalmasan felsikított, az arca
koponyává aszalódott, majd elenyészett. Mégis akadt néhány árny, amelyik át tudott törni.
Az egyik hatalmasra tátott szájával Jervais csuklójába mart. Ő felkiáltott, de mást nem
tudott tenni: csak megtűrt látogató volt a saját testében; egy pillanattal később a másik
keze a sérült csuklóra sújtott, megragadta az árnyat, és addig ontotta rá a fekete epét, míg
el nem pusztította. Azután ismét fölemelkedett mindkét karja, és egyetlen homályos
felhőbe kényszerítette valamennyi árnyat. Lassan, de biztosan a frontvonal egyre közelebb
került Deverrához. A papnő felkiáltott, és kétszer olyan vadul kezdett csapkodni a
karjaival, de a szerencse már végleg ellene fordult.
 Nem érti meg, hogy már veszített. Nem adja meg magát… ez a szuka! A szikrányi
gyűlölet, ami ebben Jervais-nek ebben a gondolatában megfogant, hirtelen megerősítette a
varázslatát (vagyis Etrius varázslatát). A fekete folyam ereje hirtelen megkétszereződött,
betöltött mindent, eltakarta a világot Jervais szeme elől. Hallotta és érezte, de nem látta,
ahogy a méreg lecsap Deverrára, kiszipolyozza az erejét, kioltja, mint a huzat a gyertya
pislákoló lángját, aztán a húsába mar. Hallotta, ahogy a papnő felsikolt.
Hallotta az átkot is, Deverra utolsó két szavát. Sicut fecisti. “Amint te cselekedtél.”
Abban már nem volt biztos, vajon a szavak ő magára, Etriusra, Jürgenre, vagy talán az
egész világra vonatkoztak.
A feketeség eloszlott. Egy pillanattal később visszanyerte az uralmat a tagjai fölött, de
erőtlen lábai azonnal összecsuklottak alatta. Deverra teste ott feküdt a többi telyav teteme
között. A lovagok leszálltak lovaikról, és kis csoportba gyűltek Jervais háta mögött. Herr
Wigandnak és a másik sebesült lovagnak nyoma sem volt, de legalább a Fekete Kereszt
többi harcosa sértetlen volt.
És a tremere testvérek is egytől egyig ott álltak az oldalánál.
- Tudom, hogy ezért örökké gyűlölni fogsz - mondta a magyar. Gyorsan beszélt, mint
aki tisztában van vele, hogy legbölcsebb lett volna meg sem szólalni. - De én nem fogom
viszonozni. Nem volnék rá képes. Azok után semmiképpen, hogy…
- Hallgass már, az Isten szerelmére! - Jervais azt kívánta, bár maradt volna benne még
egy cseppnyi harag, amit most Antalra önthetne. Megpróbált fölkelni a földről, de egy
hangos nyögés kíséretében végül föladta, és megrázta a fejét. - Siess! Fogd ezt a zacskót!
Szórd rá, ami benne van. De gyorsan, még mielőtt hamuvá omlik. Ha már eddig
eljutottunk, legyen valami, amit bemutatunk Ceorisban.
- Máris. - Antal átvette a zacskót Jervais remegő kezéből, és a fejével intett
Bagaturnak, hogy kövesse. - És, Tremere-re, lesz is!
 Epilógus



A holttestre kent gyógyporok szagától a felszálló füst csípte a szemet és marta a torkot.
Deverra maradványait csak úgy sikerült egyenes pózban elhelyezni a ló hátán, hogy előtte
egy karóhoz kötözték. Az arca már úgyis felismerhetetlen volt, még mielőtt a máglyát
meggyújtották volna. Jervais-nek azért volt annyi esze, hogy levágja a papnő bal kezét, és
átadja Etriusnak, nehogy bármi kétség felmerülhessen a gyanakvó, vén svéd róka
szívében. Deverrát méltó díszbe öltöztették a nagy alkalomra. A királynőhöz méltó
ékességek minden bizonnyal még sokáig fennmaradnak, a finom anyagokat azonban egy-
kettőre felfalták a lángok.
A három tanácsos a számukra kijelölt díszhelyen ült, az udvar végében. Etrius
rezzenéstelen arccal, Meerlinda, a Brit-szigetek tanácsosa előkelően és nyugodtan ült.
Goratrix a köpenye ujjával takarta el az orrát, Malgorzata és Curaferrum az atyja mögött
állt.
- Szokatlan megoldás, Jervais mester - jegyezte meg Meerlinda kérdő hangsúllyal.
- Balti szokás, úrnőm - felelte Jervais mély meghajlással. - Ő is így akarta volna,
ebben biztos vagyok. – Az iróniát legalábbis értékelte volna. Ő a maga isteneinek mutatott
be áldozatot, én most a magam isteneinek áldozom fel őt.
- Az unokám mindig is érzelgős fajta volt - szólalt meg Goratrix.
- Annyira azért nem, hogy a feladatot ne lássa el - bökte közbe Etrius mogorván. -
Legalábbis javarészt. Elvégre könnyen lehet, hogy maradt még néhány túlélő a végtelen
vadonban, nem igaz?
- Meglepődnék, ha nem így volna, nagyúr - felelte Jervais. - Ám a királynőjük halott,
és az istenükkel kötött szent egyezségük felbomlott. Mire visszanyernék a jóindulatát, a
keresztesek kardélre hányják az utolsót is.
- Felteszem, Jürgen herceg azonnal újabb hadjáratot indít most, hogy Karakh
legyengült.
- Természetesen. És nagyuram engedélyével Hermann és Landric testvér oldalán
magam is azon leszek, hogy meggyőzzem ennek a lépésnek a fontosságáról.
- Hogyan? - Goratrix szemében értetlenség csillant, ahogy ősellensége arcáról Jervais-
re siklott a tekintete. Még a ruhaujját is leeresztette. Malgorzata sem tagadhatta volna a
döbbenetét, de Bonisagusnak hála őt most nem illette meg a szólás joga. Jervais kerülte a
tekintetét.
- Jervais mester azt kérte, helyezzem át Magdeburgba, hogy ott az újonnan
létrehozandó rendház élére állhasson - mondta Etrius, és megvonta a vállát. - Azonban…
- Magdeburgba? - Goratrix barátságosnak szánt mosolyt küldött az unokája felé. - És
la belle France? Hát egész éjjel azt a csikorgó nyelvet akarod beszélni anélkül, hogy akár
csak egy közepesen vonzó nő is akadna mérföldes körzetben?
- Mivel hosszú évek óta azon dolgozom, hogy megerősítsem a klánunk és a
magdeburgi herceg kapcsolatát, nagyúr - felelte Jervais rezzenéstelen arccal -, ostobaság
volna feladni az erőfeszítéseket most, hogy sikerrel jártam. Őszinte meggyőződésem, hogy
így szolgálhatom leghasznosabban a Házat és Klánt.
- És ez mind közül a legszentebb cél - fejezte be a gondolatot Meerlinda nyájasan.
- Nos, az tagadhatatlan, hogy hosszú ideje próbálkozol… - Goratrix elfintorodott,
ahogy a szél megfordult, és Deverra hamvaival szórta tele a tanácsosok arcát. Jervais
ugyan nem értett az elmékben olvasás művészetéhez, de néha úgy gondolta, kezd ráérezni
az ízére. Most megesküdött volna, hogy nagyatyja kétségbeesetten elemezgeti a helyzetet,
de hiába, mert bárhogy csűri-csavarja, arra jut, hogy nem állhat az útjába. Nem volt már
mit felajánlania, és nem volt mivel fenyegetnie, még a gyermeke, Malgorzata is elvesztette
a befolyását Jervais felett. A döbbenet és csalódottság kifejezése, ami lassan kiüt az
arcukra, kimondhatatlan boldogságot okozott Jervais-nek, gyógyír volt megkérgesedett
szíve sebeire.
- Másrészt viszont… - szólalt meg Etrius fagyosan - nem tudom, boldogulunk-e majd
vis-mesterünk nélkül.
- Biztos vagyok benne, nagyúr, hogy számtalan tehetséges jelöltet találunk majd -
nyugtatta meg Meerlinda. Jervais a szeme sarkából látta, hogy ezekre a szavakra Antal
kihúzza magát, hátha ráesik valakinek a tekintete. - Nyilvánvaló, hogy az ifjú vis-mestert
kalandra csábítja a szíve. Ha már túl szűknek érzi Ceoris falait, el kell engednünk. Ha itt
tartjuk, pedig ő más vidékre vágyik, mintha ketrecbe zárnánk… és mindannyian tudjuk,
milyen veszélyessé válhat egy ketrecbe zárt állat, nem igaz?
Etrius kényelmetlen fészkelődéséből Jervais rájött, Meerlinda fenyegetése a könnyed
hang ellenére halálosan komoly.
- De, valóban tudjuk, úrnőm - felelte a tanácsos. - Legyen hát! Elvégre ez egy
méltányolható kérés. Amellett, ahogy Jervais mester is mondta, így megerősítheti a
jelenlétünket a birtokom nyugati végében. - Ugyan nem hangsúlyozta ki különösebben,
hogy az ő birtokáról van szó, Goratrix mégis felhorkantott nemtetszése jeléül.
Meerlinda bólintott.
- Pontosan. Gratulálok, Jervais mester. - Az úrnő egyenesen Jervaisre nézett, és a
tekintetük találkozott.
“Vigyázz! - mondták a kék angol szemek. Sikerült elszöknöd, de nem vagy még
szabad.” Azzal a kanyargó füstoszlop felé intettek. “Még ő sem volt elég türelmes, pedig
több mint egy évszázadig várt”.
“Én nagyon türelmes tudok lenni” - felelte Jervais tekintete.
“Valóban?” A középkort soha el nem érő, sima ajkak halvány mosolyra húzódtak.
“Kíváncsian foglak figyelni.”
 “Ám legyen, úrnőm.”
Jervais örült, hogy most legalább nem neki kellett kiebrudalnia a látogatót az
elméjéből - Meerlinda egy szó nélkül távozott. Amikor a csuklójára pillantott, ahol
Deverra kísértete megragadta, látta, hogy a zöldesre színeződött ér továbbra is kidagad a
bőre alól. A fájdalom sem oszlott még el. Sőt, mintha a folt most még nagyobb területen
terpeszkedne, mint korábban. Persze megkérheti az úrnőt, hogy nézze meg. Akár még
Etriust is. Ám ezzel feladná nehezen szerzett szabadságát, mielőtt még alkalma lett volna
kiélvezni.
Szabadság? Nem… szabad sohasem lehetek. A játéknak nincs vége soha. Hát legyen.

* * *

- Az tagadhatatlan, hogy a drámai érzéked roppant fejlett - jegyezte meg Torgeir,
miközben megviselt könyveit szedegette elő az utazóládából, és helyezte őket vissza
egyesével a polcra.
- Kedves, fiatal barátom - felelte Jervais -, a thaumaturgia és a dramaturgia rokon
tudományok. Tessék, egy darabka bölcsesség, ingyen.
- Tőled semmi sem jön ingyen. Biztos hátsó szándékod van. Talán azért jöttél, hogy
elmondd, mindazok után, amin keresztülmentünk, ki fogod jelenteni, hogy nem feleltem
meg a próbatételen.
- Ugyan már! - kiáltott fel az idősebb tremere. - Egyáltalán semmi okom nincs, hogy
ezt tegyem. Vagyis… egy okom esetleg mégis lehetne rá.
Torgeir félbehagyta a kicsomagolást, és felnézett.
- Úgymint?
- Nos, Antal mester mindenáron meg akarja szerezni az én régi beosztásomat, annak
ellenére, hogy egyáltalán nem ért hozzá. Igazság szerint én Olenát szántam erre a posztra.
- Aki semmivel sem ért hozzá jobban… - a vizenyős szemek rezzenéstelenül meredtek
Jervais-re.
- De kevésbé sem.
- Értem. Személyes ügy.
Jervais megvonta a vállát.
- Sajnos azonban joggal feltételezem, hogy a nagyúr nem fogja megfontolni,
bármilyen kritikával is illetem Antal mestert. Te azonban az egyik kedvenc tanítványa
vagy.
- És ha nem feketítem be Antal mestert, és kinevezik vis-mesterré, te azt mondod
majd, elbuktam a próbán. És mindezt Goratrix és Meerlinda tanácsos és Malgorzata
jelenlétében.
 - Örülök, hogy a közös munkánk során alkalmunk nyílt ilyen jól megismerni egymást.
- Jervais kinyújtózott, és nekitámaszkodott az ajtófélfának.
- Megpróbálhatom elodázni a dolgot.
- Hogyne.
- Óh, az Isten szerelmére! - csattant föl a dán. Kikapott egy csomó ruhát a ládájából, és
az ágyra hajította.
- Jól van, fiú - felelte Jervais széles mosollyal.
- Siess, Fidus! - kiáltotta Jervais, és elégedetten fenéken billentette a tanítványát. A
háborúval az a legnagyobb baj, hogy állandóan arra kell vigyázni, nehogy akár a legutolsó
gyalogbékának is meginogjon a morálja. Most végre ismét kedvére basáskodhatott. Fidus
elvesztette az egyensúlyát, de hosszú évek gyakorlatának köszönhetően végül nem ejtette
el, amit cipelt. Nemsokára az utolsó nyeregtáska is a helyére került, és Jervais fölült a
lovára. A hátsó fele azonnal megsajdult, de ő nem vett róla tudomást. Magdeburgban
rengeteg ideje lesz pihenni. - Mit keres itt még egy ló? - fordult a mellettük várakozó
lovászhoz. - Ceoris szokatlanul nagylelkű ma este.
- Tőlem hiába kérdezi - felelte a halandó. - Nekem csak azt mondták, nyergeljek föl
három állatot.
- Én mondtam nekik, hogy még a szörnyetegek sem tudnak olyan hátast faragni, ami a
te súlyod mellett még az enyémet is elbírja. - Antal mester volt az, aki most lépett ki az
udvarra, könnyű kis zsákját a vállára vetve.
Jervais szívét hirtelen félelem szorította össze.
- Antal mester! Máris indulsz vissza a frontra?
- Dehogy! - felelte amaz. - Brandenburgba megyek. Rendházat alapítok ott, mert azt
mondták, ha Jürgennek lesz, a Német-római Birodalom összes kis hercegecskéje akar
majd magának egyet. Ha jól tudom, alig húsz mérföldre van Magdeburgtól.
- Valóban…
- És sehol egy tzimisce. Még nem tudom, mihez fogok ott kezdeni, de Besztercéhez
képest azért mindenképpen előrelépés. Gondolom, neked köszönhetem a lehetőséget.
Nos? - kérdezte, és megrántotta a vállán átvetett zsák szíját. - Mutasd az utat, Jervais
mester! Illő, hogy az vezessen, aki jobban ért a földrajzhoz. Ne aggódj, itt leszek
mögötted.
- Én is jövök - szólt közbe Fidus, és sietve megigazította a nyergét. - Csak egy pillanat,
mester, és máris ott vagyok.
- Afelől nincs kétségem - felelte Jervais, és a lova oldalába vágta a sarkát. - Tudom,
hogy mind a ketten ott lesztek velem.

-* * *

Etrius, Ceoris ura, Első az Egyenlők Között, az Alvó Őrizője, Magyarország, Szilézia,
Bohémia, Lengyelország és a Német-római Császárság tanácsosa a zokogástól zihálva
ébredt. Lassan felült, varázslóérzékeivel körülpásztázta a hálószobáját, mintha abban
bízna, hogy így láthatatlan ellenség nyomára bukkan. Fölkelt, gyorsan belebújt egy régi
köpenybe, és leült az asztalához. Befejezetlen könyv feküdt előtte kiterítve. A toll magától
röppent a tintatartóból a kezébe. Etrius alaposan megnézte magának a bonyolult rajzolatot,
amit a papírra vetett, abban bízva, talál rajta valami javítanivalót, vagy egy pontot, ahol
még kiegészítheti. Nem volt szerencséje, a rajz kész volt. Most már csak megjegyzésekkel
kellett volna ellátnia, bölcs adalékokkal, amikből a vérvarázslók eljövendő nemzedékei
okulhatnak. A vörös színű varázstinta a papírra cseppent. Etrius bosszús szusszanással a
pacához érintette a toll hegyét, és a maszat nyom nélkül eltűnt.
Valami bölcset.
A varázskör, ami az asztalát óvta, megrezdült. Etrius összevonta a szemöldökét, de
azután megismerte a kopogtató érintését, és egy finom kézmozdulattal a kőfalat könnyű
függönnyé változtatta. Meerlinda széthajtotta a mágikus védelmet, és belépett.
- Még mindig nem tudsz aludni, igaz? - szólalt meg rövid szünet után. A hangja fáradt
volt, ránehezedett a kinti napfény súlya. Etrius sajnálta, hogy felébresztette a nőt, bár
tudta, hogy Meerlinda mindig is érzékeny volt az ő éjjeli hánykolódásaira.
- Nem - ismerte el. - Még mindig nem.
- Ugyanaz az álom?
- Ugyanaz. Már soha nem álmodom mást. Mindig csak ezt az egy álmot, egyre
hosszabban és hosszabban. Most már a doissetepi könyvtáron is végigűz. Doissetep-ből
akkor sem találtam meg a kiutat soha, amikor még éltem.
- Igen, emlékszem - felelte a nő halvány mosollyal. Etrius szerette a mosolyát, bár ez
már csak árnyéka volt a hajdaninak. Azt már oly régóta nem látta. - De nem ért utol, igaz?
- Eddig még nem.
Hosszú, szinte ünnepélyes csend következett.
- Azt tetted, amit tenned kellett - mondta végül a nő. - Tudom, hogy ez nem segít. De ő
tudta, hová vezet az út, amire lépett. Persze, gondolom ez sem vigasztal…
Etrius letette a tollát és a két keze közé fogta a fejét.
- Jövőre valami mást kell majd megtennem, a rákövetkező évben pedig megint valami
mást.
- Ingvar!
Etrius összerezzent, amikor meghallotta a nevet, amit még apjától kapott, és fölemelte
a fejét.
- Bocsáss meg, Molle!
 - Mit akarsz, mit mondjak? Bármit szívesen mondok, ami segít.
Csend.
- Csak azt nem.
- Nem kell mondanod semmit. Kivéve persze… ha a Világlélekről készült rajzomról
szeretnél beszélgetni.
A nő bólintott.
- Mivel mindketten ébren vagyunk… örömmel.
Etrius fölállt, és a könyvvel a kezében Meerlinda felé indult, de aztán félúton
megtorpant. Szégyenkezve sütötte le a szemét. Leeresztette a karját, az ujjai ellazultak,
míg végre úgy tűnt, mindjárt elejti a könyvet.
- Ne állj meg! - mondta a nő, gyöngéd hangjába egy árnyalatnyi anyai szigor is
vegyült.
- Ne állj meg… - visszhangozta Etrius gyászosan.
- Ez minden, amit tehetsz, testvérem. Hacsak nem akarod, hogy elérjen bennünket a
végzetünk.
A férfi felsóhajtott.
- Nem. Isten a tudója, azt semmiképpen nem hagyhatjuk.
Meerlinda ismét elmosolyodott, és a könyvért nyúlt.