Terry Prachett

ŐRSÉG! ŐRSÉG!
Korongvilág-regény

CHERUBION KÖNYVKIADÓ
2000
 Eredeti cím: Guards! Guards!
Copyright © Terry and Lyn Pratchett 1989
First published by Victor Gollancz Ltd, London
all rights reserved!

Sorozatszerkesztő: Nemes István

Fordította: Dr. Sohár Anikó

A címlap
Josh Kirby
festményének felhasználásával készült
© Ron Kirby /via Thomas Schlück Agency

Címlap tipográfia: Graph-Art

ISBN 963 9110 96 5

ISSN 1215-8518

Hungarian edition © 2000 by Cherubion Kft.

Felelős kiadó:
Nemes István és Nemes Judit ügyvezető igazgatók
Műszaki szerkesztő: Bihonné Király Edit
Szedte és tördelte a Cherubion Könyvkiadó
A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat
több mint négy évszázados hagyományait őrző
ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkája
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 530.49.01
Készült 2000-ben
 Ajánlás

Hívhatják őket Palotaőrségnek, Városi Milíciának, vagy

Járőrnek. Akármi legyen is az elnevezésük, rendeltetésük
bármely hősies fantasy műben ugyanaz: körülbelül a Harmadik
Fejezet táján (vagy amikor úgy tíz perce megy már a film)
berontanak a szobába, egyesével rátámadnak a hősre, és
lemészárolják őket. Soha senki nem kérdezi meg tőlük, hogy
akarják-e.

Ezt a könyvet ezeknek a derék fickóknak ajánlom.

Valamint Mike Hanisonnak, Mary Gentle-nek, Neil Gaimannek

és az összes többieknek, akik támogatták és kinevették a K-tér
fogalmát; nagy kár, hogy sosem használtuk a Puha Fedelű
Schrödiger Könyvet...
 Ez az a hely, ahová a sárkányok elmentek.
Itt hevernek...
Nem holtan. Nem álomban. Nem várakozva, mert a
várakozás reményt sejtet. Esetleg a szó, amit keresünk, az a...
...szunnyadóban.
És bár az általuk elfoglalt tér nem olyan, mint a normális tér,
azért szorosan összezsúfolódnak. Nincs olyan négyzethüvelyk,
amit ne töltene be egy karom, egy mancs, egy pikkely, egy
farok vége, ezért az összbenyomás olyan, mint azoké a trükkös
rajzoké, és a szemgolyód végül rádöbben, hogy az egyes
sárkányok közti tér valójában egy másik sárkány.
Esetleg emlékeztethetnek téged egy doboz szardíniára, már
ha azt gondolod, hogy a szardíniák óriásiak és pikkelyesek és
büszkék és önteltek.
És, föltehetőleg, valahol akad egy konzervnyitó.

Egy teljesen más térben, Ankh-Morporkban, a városok

legvénebbikében és legnagyobbikában és
legmocskosabbikában, épp kora reggel volt. Gyéren szemerkélt
a szürke égből, központozva a folyó felől érkező s az utcákon
kígyózó ködöt. Különböző fajta patkányok jártak el éjszakai
ügyeikben. Az éjjel nedves leple alatt orgyilkosok orgyilkoltak,
tolvajok tolvajkodtak, ledérek lopkodtak a tolongásban, és így
tovább.
És Kadar kapitány az Éjjeli Őrjáratból lassan
végigimbolygott az utcán, puhán belerogyott a csatornába az út
szélén az Őrszoba mellett, s ott feküdt, miközben fölötte fura,
fényből készült betűk sercegtek a nedvességben s változtattak
színt...
A város azeggy, azeggy, azeggy hogyhíjják. Izé. Nő. Avolt az.
Nő. Virágzó, ősöreg, évszázados. Bepaliz téged, hagyja, hogy
izébe, szerelembe ess vele, aztán úgy kirúg, hogy a, a, azizéd.
Izé, nem ér földet. Ujj. Talp. Láb. Lábad se éri a földet. Ezt
teszi veled a bestia. Ő egy... olyan izé, t’odmi, hölgykutya.
Nőstény. Tyúk. Szuka. És aztán meggyűlölöd őt, és pont amikor
azt hiszed, kiverted már a, ki a... te, te akármidből, akkor
kitárja hatalmas, dübörgő, rohadt szívét és kibillent téged az
egyen, egyen, egyen, izé. Súlyodból. Aha. Úbbizony. Sose
tudod, hol állsz. Fekszel. Az egyetlen, amiben biztos vagy,
hogy nem engedheted el. Mert, mert ő a tiéd, másod sincs, még
a kanálisában se...

Nedves sötétség leplezte a Láthatatlan Egyetemnek, a

varázslóság legrangosabb iskolájának, tiszteletreméltó
épületeit. Csak fakó oktarin pislákolás látszott az új
Nagyenergiájú Mágia Épület apró ablakaiból, ahol az éles
elmék a világegyetem szövedékét fürkészték, akár tetszett neki,
akár nem.
És persze égett a fény a Könyvtárban is.
A Könyvtár a mágikus szövegek multiverzumszerte
legnagyobb gyűjteménye. Az okkult tanok köteteinek ezrei
terhelik polcait.
Azt beszélik, hogy mivel a hatalmas mágiamennyiségek
komolyan eltorzítják a földi világot, a Könyvtár nincs alávetve
a téridő általános törvényeinek. Azt mondják, hogy végtelenül
folytatódik. Úgy hírlik, hogy napokig bolyonghatsz a távoli
polcok közt, hogy arrafelé valahol a tudományos kutatók
elveszett törzsei tanyáznak, hogy az elfeledett falfülkékben
különös dolgok settenkednek és más, még náluk is furább
dolgokra leselkednek1.

1
Ez mind nem igaz. Az igazság az, hogy még a közönséges könyvek nagy
gyűjteményei is eltorzítják a teret, amint azt könnyedén megerősítheti bárki,
aki valaha is megfordult egy tényleg régimódi antikváriumban, olyanban, ami
úgy néz ki, mintha M. Escher tervezte volna egyik rossz napján, és több
lépcsője van, mint emelete, meg kis ajtóban végződő polcsorai, amik
nyilvánvalóan túl kicsik ahhoz, hogy átlag méretű emberi lény beléphessen
rajtuk. Az idevágó egyenlet ez: Tudás = hatalom = energia = anyag = tömeg;
egy jó könyvesbolt valójában egy előkelő Fekete Lyuk, ami tud olvasni.
 Távolabbi köteteket kereső, előrelátó diákok gondot
fordítottak arra, hogy krétanyomokat hagyjanak a polcokon,
amikor egyre mélyebbre kószáltak a dohos sötétbe, és
megkérték barátaik, hogy induljanak fölkutatásukra,
amennyiben nem kerülnének elő vacsorára.
És, mert a varázst csak kevéssé lehet megkötni, maguk a
Könyvtári könyvek többek puszta rostpépnél és papírnál.
Nyersmágia sercegett gerincükből, ártalmatlanul földelve
magát a rézrudakba, amiket pont ezért szögeztek oda minden
egyes polcra. Kék tűz halvány csipkézete kúszta be a
könyvespolcokat és egy hang hallatszott, amolyan papírszerű
zizegés, olyasmi, amit kelthetne egy éjszakára elült
seregélytelep. Az éj csöndjében a könyvek egymással
beszélgettek.
Valaki lármás horkolása is hallatszott.
A polcokról sugárzó fény nem annyira megvilágította, mint
inkább hangsúlyozta a sötétséget, ám lila villózásában egy
esetleges megfigyelő épp hogy ráismerhetett volna egy ősöreg
és ütött-kopott íróasztalra, pont a központi kupola alatt.
A horkolás ez alól érkezett, ahol egy rongyos pokrócdarab
épp csak eltakarta azt, ami egy halom homokzsáknak látszott,
ám valójában egy felnőtt hím orangután volt.
Ő a Könyvtáros.
Mostanra már nem sokan tettek megjegyzést arra, hogy
emberszabású majom. Átváltozását egy mágikus baleset okozta
– állandó eshetőség ott, ahol ilyen sok nagy erejű könyvet
tartanak együtt –, és általában úgy tartották, hogy könnyen
megúszta. Elvégre, alapjában véve ugyanaz az alakja. És
engedélyezték neki, hogy megtartsa az állását, amiben amúgy
is jeleskedett, bár az „engedélyezték” nem a legmegfelelőbb
szó. Az a mód, ahogy képes volt fölhúzni a fölső ajkát, hogy
előtárjon rengeteg, hihetetlenül sárga fogat, többet, mint
amennyit az Egyetemi Tanács valaha is látott bármely szájban,
valamiképp biztosította, hogy a dolog soha ne kerüljön igazán
szóba.
 De most újabb nesz hallatszott, az ajtó nyikorogva
nyílásának idegen zaja. Lábak csusszantak a padlón s tűntek el
az összebújó polcok közt A könyvek méltatlankodva
sutyorogtak, és némelyik nagyobbacska grimoire láncait
csörgette.
A Könyvtáros aludt tovább, álomba ringatta az eső susogása.
Kanálisa ölelésében, fél mérfölddel arrébb, Kadar kapitány
az Éjjeli Őrjáratból kinyitotta száját és nótára fakadt.

Most egy feketébe öltözött alak surrant kapualjból kapualjba

bukva az éjféli utcákon, s elért egy komor és félelmetes
bejárathoz. Nincs az a kapu, ami erőfeszítés nélkül lehetne
ennyire zord, ez nyilvánvaló. Úgy nézett ki, mintha az építészt
behívatták volna, hogy különleges utasításokat kapjon. Valami
vészjóslót akarunk sötét tölgyfából, mondták neki. Szóval
tegyél egy visszatetsző vízköpőszerűt a kapuboltozat fölé, adj
neki becsapódást, olyat, mint egy óriás lépésének hangja, és
tedd világossá bárki számára, de tényleg, hogy ez nem az a
fajta ajtó, ami bimbamozni kezd, amikor megnyomod a
csöngőt.
Az alak bonyolult kódot kopogott el a sötét asztalosmunkán.
Kinyílt egy aprócska, rácsos kukucskáló és kilesett egy
gyanakvó szem.
– „A jelentőségteljes bagoly huhog az éjben” – mondta a
látogató, megpróbálva kicsavarni az esővizet a köntöséből.
– „Mégis számos szürke úr megy búsan gazdátlan
férfiakhoz” – intonálta egy hang a rács másik oldalán.
– „Éljen, éljen a fránya bányakánya lánya” – riposztozta a
csöpögő alak.
– „A fejszés számára minden hozzá folyamodó ugyanolyan
magas”.
– „Mégis, kétségnek nélküle, rózsa rejlik a tövisben.”
– „A jó anya paszulylevest készít a kóbor fiúnak” – jelentette
ki a hang az ajtó mögött.
 Csönd támadt, amit csak az eső neszezése tört meg. Aztán a
látogató megszólalt:
– Mi?
– „A jó anya paszulylevest készít a kóbor fiúnak”.
Újabb, hosszabb csönd követte ezt. Aztán a nedves alak azt
mondta:
– Biztos vagy benne, hogy nem a rosszul épített torony
remeg rémesen a lepke közeledésétől?
– Ugyan, dehogy! Paszulyleves, az jön. Sajnálom.
Az eső kérlelhetetlenül sziszegett a zavart némaságban.
– És mi van a bekalickázott bálnával? – érdeklődött az
elázott látogató, megkísérelve a bepréselődést a rettenetes
bejárat kínálta csekély menedékbe.
– Mi van vele?
– Hát, ha mindenáron tudni akarod, nem szabadna semmit se
tudnia a tátongó mélységről.
– Ó, a bekalickázott bálna! Akkor te az Ében Éj
Megvilágosult Hittestvéreit keresed. Három ajtóval arrébb.
– Akkor ti kik vagytok?
– Mi Ee Felvilágosult és Ősi Felebarátai vagyunk.
– Azt hittem, ti odaát találkoztok a Szirup utcában – jegyezte
meg kicsivel később a vizes fickó.
– Aha. Hát. Tudod, hogy van ez. A lombfűrész klub bérli a
termet keddenként. Volt egy kis kavarodás.
– Á! Mindegy, azért köszi.
– Szívesen. – A kukucskáló csattanva bezárult.
A köntösbe burkolt alak egy pillanatig rámeredt, aztán
továbbtocsogott az utcán. Valóban volt ott egy másik bejárat Az
építő nem vette a faradságot, hogy különösebben
megváltoztassa a dizájnt.
Bekopogott. A kis, rácsos tolóablak oldalra száguldott.
– Igen?
– Figyelj, „A jelentőségteljes bagoly huhog az éjben”,
rendben?
– „Mégis számos szürke úr megy búsan gazdátlan
férfiakhoz”.
 – „Éljen, éljen a fránya bányakánya lánya”, oké?
– „A fejszés számára minden hozzá folyamodó ugyanolyan
magas”.
– „Mégis, kétségnek nélküle, rózsa rejlik a tövisben.” Itt kinn
zuhog az eső. Tudsz róla, igaz?
– Igen – felelte a hang, annak tónusában, aki igenis tud róla,
viszont nem áll benne.
A látogató fölsóhajtott.
– „A bekalickázott bálna semmit sem tud a tátongó
mélységről” – folytatta. – Ha ettől boldogabb vagy.
– „A rosszul épített torony rémesen remeg a lepke
közeledésétől”.
Az esdeklő megmarkolta az ablak rácsát fölhúzta magát és
azt sziszegte: – És most engedj be! Teljesen átáztam.
Újabb nedves csönd támadt.
– Az a mélység... tátongót mondtál vagy tántorgót?
– Tátongót mondtam. Tátongó mélység. Amiatt, hogy mély,
érted? Én vagyok az, Enyvesujj Testvér.
– Én úgy hallottam, hogy tántorgót mondtál – firtatta a
láthatatlan portás óvatosan.
– Figyelj, akarod az átkozott könyvet vagy nem? Nem kell
ezt végigcsináljam. Lehetnék otthon is, az ágyamban.
– Biztos vagy benne, hogy tátongó volt?
– Na, ide hallgass, én aztán piszok jól tudom, hogy milyen
mély a rohadt mélység – mondta sürgetően Enyvesujj Testvér.
– Már akkor is tudtam, amikor te még csak egy nyavalyás
neofita voltál. És most kinyitod már végre ezt az ajtót?
– Hát... na, jó.
Az elhúzott reteszek hangja hallatszott. Aztán a hang azt
mondta: – Megkérhetnélek, hogy taszíts egyet rajta? A Tudás
Kapuja, Amelyen Tudatlanok Nem Léphetnek Át valami
szörnyen beragad nedves időben.
Enyvesujj Testvér nekivetette vállát, beljebb erőltette,
bepréselte magát, csúnyán nézett Portás Testvérre, és besietett.
A többiek már várták a Belső Szentélyben, körben álltak az
olyan emberek szégyenlősségével, akik nincsenek hozzászokva
baljóslatú, csuklyás, fekete köntösök viseléséhez. A Legfőbb
Nagymester odabiccentett neki.
– Enyvesujj Testvér, ugye?
– Igen, Legfőbb Nagymester.
– Megszerezted, aminek megszerzésére elküldtünk?
Enyvesujj Testvér előhúzott egy csomagot a köntöse alól.
– Pont ott volt, ahol mondtam, hogy lesz – válaszolta –
Semmi gond.
– Remek munka, Enyvesujj Testvér.
– Köszönöm, Legfőbb Nagymester.
A Legfőbb Nagymester koppintott kalapácsával, hogy
magára irányítsa a figyelmet. A teremben tartózkodók
körszerűségbe csoszogtak.
– Megnyitom a Megvilágosult Hittestvérek Egyetlen és
Legfőbb Páholyának ülését – zengte. – Be van-é a Tudás
Kapuja szorosan zárva az eretnekek és nemtudók elől?
– Totál beragadt – felelte Portás Testvér. – A nedvesség miatt.
Jövő héten majd elhozom a gyalum és hamarost...
– Rendben van, rendben van – csattant föl a Legfőbb
Nagymester zsémbesen. – Egy sima igen is elég lett volna.
Megrajzoltatott-é a hármas kör helyesen és igazul? Itt vagyon-é
mindenki, aki Itt Vagyon? És nagyon jól teszi minden nemtudó,
ha nincs itt, mert el lészen vive eme helyről és csankja
fölhasíttatik, karingója a négy szélbe vettetik, tágyéka számos
horoggal széttépetik, és herkentyűje lándzsára tűzetik igen,
most meg mi van?
– Elnézést, Megvilágosult Hittestvéreket mondott?
A Legfőbb Nagymester rámeredt a föltartott kezű, társtalan
alakra.
– Úgy van, a Megvilágosult Hittestvérek, a szent tudás őrizői
oly hosszú ideje, hogy emberemlékezet sem...
– Múlt február óta – vágott közbe Portás Testvér
segítőkészen. A Legfőbb Nagymester úgy érezte, hogy Portás
Testvér valójában sose fogta föl a dolog lényegét.
 – Bocsánat. Bocsánat. Bocsánat – mondta az aggodalmas
alak. – Sajnálom, téves társaság. Biztos rossz helyen fordultam
be. Máris megyek, ha nem haragszanak...
– És herkentyűje lándzsára tűzetik – ismételte el a Legfőbb
Nagymester nyomatékkal, a háttérben nedves, fajellegű
zajokkal, ahogy Portás Testvér megpróbálta kinyitni a
félelmetes ajtót – Készen vagyunk nagyjából? Akadnak-é
további nemtudók, akik történetesen beugrottak ide, útban
valahova máshova? – tette hozzá kesernyés szarkazmussal. –
Rendben. Pompás. Annyira örülök. Föltételezem, túlzás lenne
megkérdezni, hogy a Négy Őrtornyot elfoglalták-e? Ó, remek.
És vette-e valaki a fáradságot hogy a Szentség Nadrágszárát
meggyóntassa? Ó, szóval te megtetted. Alaposan? Ellenőrizni
fogom, tudod... na, rendben van. És az ablakokat rögzítették-e
az Értelem Vörös Béklyóival, ősi előírás szerint? Jól van.
Akkor most talán folytathatjuk.
Annak a kissé bosszús küllemével, aki végigfuttatta ujját a
legfelső polcon menyénél s várakozása ellenére ragyogó
tisztának találta, a Legfőbb Nagymester folytatta.
Micsoda bagázs, mondta magának. Teszetosza banda, akikkel
egyetlen másik titkos társaság se érintkezne, még az Autoritás
tíz láb hosszú Jogara útján se. Az a fajta, amelyik kificamítja az
ujjait még a legegyszerűbb titkos kézfogással is.
Mindazonáltal olyan inkompetensek, akik a siker
lehetőségével kecsegtetnek. Hadd szerezze meg a többi
társaság a szakavatottakat, a reménykedőket a becsvágyókat, az
elbizakodottakat. Ő begyűjti a siránkozó sértődötteket, azokat
akik tele vannak kicsinyes rosszindulattal és nehezteléssel,
azokat akik tudják, hogy sokra vitték volna, ha csak egyszer is
lehetőséget kaptak volna rá. Adjátok nekem azokat akikben a
méreg és a bosszúszomj áradása elé gátat emelt az
alkalmatlanság és a silány paranoia vékony fala.
Meg az ostobaságé. Mindnyájan letették az esküt, gondolta,
de egyetlen lélek sem firtatta, hogy mi az a herkentyű.
– Hittestvéreim – mondta. – Ma éjjel nagy fontosságú
ügyeket fogunk megvitatni. Ankh-Morpork megfelelő
kormányzása, sőt, mi több, tényleges jövője nyugszik a mi
kezünkben.
Mind közelebb hajoltak. A Legfőbb Nagymester érezni
kezdte a hatalom ismerős izgalmát. Csüggtek a szavain. Ezért
az érzésért érdemes átkozottul nevetséges leplekbe bújni.
– Nem tudjuk-e mindnyájan jól, hogy a város korrupt férfiak
rabságában van, akik kövérre dagadnak ebül szerzett
jószágaikon, miközben a jobb embereket háttérbe szorítják és
tulajdonképpen szolgaságba kényszerítik?
– De bizony tudjuk! – válaszolta Portás Testvér
szenvedélyesen, amikor elég idő telt el, hogy ezt lefordítsák
fejükben. – Csak a múlt héten, odale’ a Pékek Céhébe’,
megpróbáltam kimutatni Kricsli mesternek, hogy...
Nem szempillantással, mert a Legfőbb Nagymester
gondoskodott róla, hogy a Hittestvérek csuklyái misztikus
sötétbe burkolják arcukat, de azért sikerült neki elhallgattatnia
Portás Testvért a puszta fölháborodott némaság által.
– Ám ez nem vala mindig imigyen – folytatta a Legfőbb
Nagymester. – Valaha aranykorban éltünk, amikor azokat, akik
méltóak valának az irányításra és tiszteletre illendően
megjutalmazák. Olyan kor, amikor Ankh-Morpork nem csupán
nagy város volt, hanem nagyszerű. A lovagiasság kora. Olyan
kor, amikor... igen, Őrtorony Testvér?
Egy testes alak leengedte a kezét – Arról beszél kegyelmed,
amikor királyaink voltak?
– Bravó, Testvérem – felelte a Legfőbb Nagymester kissé
bosszúsan az értelem szokatlan megnyilvánulásától. – És...
– De azt már sok száz évvel ezelőtt elintézték – jegyzete meg
Őrtorony Testvér. – Nem volt valami nagy csata, vagy valami?
És azóta csak uralkodó lordjaink vannak, mint a Patrícius.
– Igen. Pompás, Őrtorony Testvér!
– Nincsen több király, ez az, amit megpróbáltam kimutatni –
mondta segítőkészen Őrtorony Testvér.
– Ahogy Őrtorony Testvér mondja, a családfa...
– Az adta a nyomravezető jelet, hogy kegyelmed
lovagiasságról beszélt – magyarázta Őrtorony Testvér.
 – Valóban, és...
– Az együtt jár a királyokkal, a lovagiasság – fűzte a szót
Őrtorony Testvér boldogan. – Meg a lovagok is. És akkoriban
volt nekik az a...
– Azonban – vágott közbe a Legfőbb Nagymester élesen –
egyáltalán nem lehetetlen, hogy Ankh királyainak családfája
nem pusztult ki annyira, mint eleddig hitték, és hogy még most
is létezik egyenes ági ivadék. Kutatásaim az ősi tekercsek közt
imigyen jelzik.
Várakozásteljesen hátradőlt. Azonban nem érte el azt a
hatást, amire számított. Valószínűleg sikeresen megbirkóznak a
„eleddiggel”, gondolta, de határt kellett volna szabjak az
„ivadéknál”.
Őrtorony Testvér megint föltette a kezét.
– Igen?
– Azt mondja kegyelmed, hogy van valamiféle örököse a
trónnak, aki valahol létezik? – kérdezte Őrtorony Testvér.
– Igen, lehetséges, hogy így van.
– Aha. Azt szokják csinálni, tudja – jelentette ki Őrtorony
Testvér jól értesülten. – Állandóan ez történik. Olvashatni róla.
Sarjuk, úgy hívják őket. Örökké távoli vadonokban
settenkednek, nemzedékről nemzedékre továbbadják a titkos
kardot és anyajegyet és így tovább. Aztán pont mikor a
királyságnak szüksége lesz rájuk, fölbukkannak és kirúgják a
bitorlókat, akik történetesen a közelbe’ vannak. És akkor
általános örömujjongás tör ki.
A Legfőbb Nagymester érezte, hogy leesik az álla. Nem hitte
volna, hogy ennyire könnyű lesz.
– Igen, rendbe’ – szólalt meg az alak, akit a Legfőbb
Nagymester Vakoló Testvérként ismert – És akkor mi van?
Mondjuk azt hogy fölbukkan egy sarjú, odamegy a
Patríciushoz és aszongya „Hé, én vagyok a király, itt az
anyajegy szabvány szerint és most húzz a búsba!”. Mi lesz
akkor vele? A várható élethossza úgy két perc lesz, az lesz vele.
– Nem figyeltél – intette le Őrtorony Testvér. – Az a fő, hogy
a sarjúnak akkor kell érkeznie, amikor a királyság veszélybe
kerül, nem igaz? Akkor mindenki láthassa, érted? Aztán a
vállán viszi a palotába a nép, kézrátevéssel meggyógyít néhány
fickót, ad fél szabadnapot mindenkinek, kioszt némi kincset és
máris, hogy úgy mondjam, Bob a bácsikád.
– Feleségül kell vegyen egy királykisasszonyt is – egészítette
ki Portás Testvér. – Annak következtében, hogy ő egy kondás.
Mindenki ránézett.
– Ki mondta, hogy kondás kell legyen? – tudakolta Őrtorony
Testvér. – Sose mondtam, hogy kondás lenne. Mi ez az egész
kondás ügy?
– De igaza van – jelentette ki Vakoló Testvér. – Általában
valami kondás vagy erdőkerülő vagy hasonló, már a tipikus
sarjú. Ahhoz van köze, hogy hogyhíjjákba’ van. Kognitóba’.
Úgy kell látszódjon, tudod, hogy alacsony származású.
– Nincs semmi különös az alacsony származásba’ – állította
egy nagyon kis termetű hittestvér, aki látszólag semmi másból
nem állt, csak egy kicsiny, sétáló fekete köntösből bűzös
lehelettel. – Nekem rengeteg alacsony származásom van. Az én
családomban a kondásság flancos melónak számít.
– De a te családodban nem folyik királyi vér, Reterátbúvár
Testvér – mutatta ki az érvelés hibáját Vakoló Testvér.
– Lehet, hogy igen – duzzogta Reterátbúvár Testvér.
– Na jó – mondta Őrtorony Testvér vonakodva. – Végül is
méltányos. Ám a lényeges pillanatban, tudod, az igazi királyok
hátralebbentik palástjuk és aszongyák „Ím!” és az ő jellemző
királyiasságuk átragyog.
– Pontosan hogyan? – firtatta Portás Testvér.
– ...lehet nekünk királyi vérünk – motyogta Reterátbúvár
Testvér. – Nincs ahhoz joga senkinek se, hogy aszongya, nekem
nem lehet királyi v...
– Nézd, csak átragyog, oké? Az ember rögtön tudhassa,
amikor meglátja.
– De előtte még meg kell mentsék a királyságot – szögezte le
Vakoló Testvér.
– Ó, hát persze – értett egyet Őrtorony Testvér. – Az a fő
dolog, az bizony.
 – Na, és mitől?
– ...ugyanannyi jogom van, mint bárkinek, hogy lehessen
nekem királyi vérem...
– A Patríciustól? – sugallta Portás Testvér.
Őrtorony Testvér, váratlanul a királyi fenségek szokásainak
szaktekintélyeként, megrázta a fejét.
– Nem t’om, hogy a Patrícius fenyegetés-e, valójában –
mondta. – Mint olyan, nem mondhatni tipikus zsarnoknak.
Nem olyan rossz, mint némelyik másik, akik uralkodtak itt.
Úgy értem, igazából ő nem nyom el.
– Engem állandóan elnyomnak – szögezte le Portás Testvér.
– Kricsli mester, akinél dolgozok, reggel, délbe’, este elnyom,
kiabál velem, meg minden. És a nőszemély a zöldségboltba’,
hát ő egyfolytában elnyom engemet.
– Úgy van! – helyeselt Vakoló Testvér. – A háziuram valami
szörnyen elnyom engem. Dörömböl az ajtón és folyton a
lakbért követeli, amivel állítólag tartozok, ami tiszta hazugság.
És a szomszédaim egész éjjel elnyomnak. Mondtam nekik,
egész nap dolgozok, az embernek kell valamikor egy kis idő,
hogy megtanuljon tubán játszani. Ez aztán az elnyomás,
pontosan az. Ha én nem nyögök elnyomók sarka alatt, akkor
senki se.
– Hát, ha így vesszük... – szólalt meg Őrtorony Testvér
vontatottan –, szerintem a sógorom egész idő alatt elnyom
engem azzal, hogy van neki az az új lova meg bricskája, amit
fogott és megvett. Nekem bezzeg nincs. Úgy értem, hol ebben
az igazság? Fogadok, hogy egy király nem hagyná, hogy az
ilyen elnyomás folytatódjon, az embereket elnyomja a
feleségük azzal, hogy miért nincs nekünk is egy új kocsink,
mint a mi Rudinknak, meg ilyesmikkel.
A Legfőbb Nagymester kissé szédelegve hallgatta mindezt.
Olyan volt, mintha tudott volna a lavinákhoz hasonló dolgok
létezéséről, de még csak álmában se gondolta volna, hogy ha
egy apró hógolyót ejt a hegy tetejére, az ilyen döbbenetes
eredményhez vezet. Szinte egyáltalán nem is kell majd őket
noszogassa.
 – Fogadok, hogy egy királynak lenne mit mondania a
háziurakról – jelentette ki Vakoló Testvér.
– És törvényen kívülre helyezné azokat, akiknek hivalkodó
kocsija van – tódította Őrtorony Testvér. – Valószínűleg amúgy
is lopott pénzen vették, énszerintem.
– Azt hiszem – szólt a Legfőbb Nagymester, kissé
megcsavarva a dolgot –, hogy egy bölcs király csak azokat
helyezné törvényen kívülre, akik, azt mondhatni, nem méltóak
a hivalkodó kocsira.
A társalgásban elmélkedő csönd támadt, ahogy az összegyűlt
Hittestvérek gondolatban fölosztották a világegyetemet
méltóakra és nem méltóakra, s elhelyezték magukat a helyes
oldalon.
– Az éppenséggel méltányos lenne – ismerte el lassacskán
Őrtorony Testvér. – De igazából Vakoló Testvérnek igaza van.
Nem tudom elképzelni, hogy egy sarjú kinyilváníccsa végzetét
csak azért, mert Portás Testvér azt hiszi, hogy a nőszemély a
zöldségboltban fura pillantásokat vet rá. Nem akartalak
megbántani.
– És csal a mérésnél is a piszok! – egészítette ki Portás
Testvér. – És...
– Igen, igen, igen – mondta a Legfőbb Nagymester. –
Valóban, Ankh-Morpork helyesen gondolkodó népe az
elnyomás sarka alatt nyög. Azonban egy király ennél jóval
drámaibb körülmények között fedi föl magát. Mint a háború,
példának okáért.
A dolgok jól mentek. Bizonyos, ugye, hogy minden
önközpontú hülyeségük ellenére egyikük elég értelmes lesz,
hogy megtegye a javaslatot?
– Volt valami vén jóslat vagy ilyesmi – állította Vakoló
Testvér. – A nagyapám mondta nekem. – A szeme
megüvegesedett a drámai visszaemlékezés erőfeszítésétől. –
„Biza, a király eljövend Törvényt és Igazságot szolgáltatva, és
mást sem ismer, csak az Igazat, és a Népet Védelmezi és
Szolgálja a Kardjával.” Nem kell így bámulnotok rám, nem én
találtam ki.
 – Ó, mi mind ismerjük ezt. És az aztán piszok jó lenne, mi? –
tudakolta Őrtorony Testvér. – Úgy értem, mit csinál, belovagol
a Törvénnyel meg Igazsággal és így tovább, mint az
Apokralipszis Négy Lovasa? Szia, mindenki – cincogta –, én
vagyok a király, és az ott Igazság, amint a lovát itatja. Nem
valami gyakorlatias, nem? De nem ám. Az ember nem bízhat
ósdi legendákba’.
– Mért ne? – érdeklődött Reterátbúvár Testvér zabosan.
– Mer’ legendásak, azér’. Ebből tudhassad – válaszolta
Őrtorony Testvér.
– Az alvó királykisasszonyos az jó – jelentette ki Vakoló
Testvér. – Csakis egy király tudja fölébreszteni.
– Ne legyél hülye! – mondta szigorúan Őrtorony Testvér. –
Nekünk nincs királyunk, szóval nem is lehet
királykisasszonyunk. Magától értetődik.
– Na persze, a régi időkben könnyű volt – mesélte boldogan
Portás Testvér.
– Mért?
– Mer’ csak meg kellett öljön egy sárkányt.
A Legfőbb Nagymester összecsapta kezét s néma fohászt
küldött bármely istenhez, aki történetesen épp odahallgat. Igaza
volt ezekkel a fickókkal kapcsolatban. Előbb vagy utóbb
zavaros kis elméjük odaviszi őket, ahova szeretnéd, hogy
eljussanak.
– Milyen érdekes elképzelés! – trillázta.
– Nem működne – morgott Őrtorony Testvér nyakasán. –
Mos’ már nincsenek nagy sárkányok.
– Lehetnének.
A Legfőbb Nagymester megreccsentette ujjízületeit.
– Hogy mondta kegyelmed?
– Azt mondtam, lehetnének.
Őrtorony Testvér csuklyája mélyéről ideges kacagás hangzott
föl.
– Mi, valódiak? Óriási nagy pikkelyekkel meg szárnyakkal?
– Igen.
– Olyan lehelettel, mint a nagyolvasztó?
 – Igen.
– Olyan hatalmas körömizékkel a lábukon?
– Karmok? Ó, igen. Annyi, amennyit csak akarsz.
– Hogy érti kegyelmed azt, hogy annyi, amennyit csak
akarok?
– Bízom benne, hogy ez nem igényel magyarázatot,
Őrtorony Testvér. Ha szeretnél sárkányt, lesz sárkányod.
Idehozhatsz egy sárkányt. Most. A városba.
– Én?
– Ti mind. Úgy értem, mi – felelte a Legfőbb Nagymester.
Őrtorony Testvér habozott. – Nos, nem is tudom, hogy az
igazán jó öt...
– És az minden parancsotoknak engedelmeskedni fog.
Ez elhallgattatta őket. Ez megállította őket. Ez úgy pottyant
görényszerű, kicsiny tudatuk elé, mint húskolonc a
gyepmestertelepre.
– Meg tudná ezt kegyelmed ismételni? – kérte megfontoltan
Vakoló Testvér.
– Irányíthatjátok. Elvégeztethettek vele bármit amit csak
akartok.
– Mi? Egy igazi sárkány?
A Legfőbb Nagymester szeme forgott csuklyája
elvonultságában.
– Igen, egy igazi. Nem a pöttöm háziállat, a mocsári sárkány.
Az eredeti jószág.
– De azt hittem, hogy az, tudja... mittosz.
A Legfőbb Nagymester előrehajolt.
– Azok mitikusak voltak s egyben valóságosak – jelentette ki
hangosan. – Egyszerre hullám és részecske.
– Hát ez nekem magas – mondta Vakoló Testvér.
– Akkor majd demonstrálom. A könyvet, légy szíves,
Enyvesujj Testvér. Köszönöm. Hittestvéreim, el kell mondjam
nektek, hogy amikor kiálltam az oktatást a Titkos Mesterek
által...
– A kik által, Legfőbb Nagymester? – kérdezte Vakoló
Testvér.
 – Mér’ nem figyelsz oda? Sose figyelsz. Azt mondta, a Titkos
Mesterek! – dühöngött Őrtorony Testvér. – Tudod, a tiszteletre
méltó bölcsek, akik valami hegyen laknak és titokban ők
kormányoznak mindent és megtanították neki azt az összes tant
meg mindent, és tűzön járnak meg amit akarsz. Múlt héten
mesélte. És ő maj’ meg fog minket tanítani, ugye, meg fog,
Legfőbb Nagymester? – fejezte be szolgalelkűen.
– Ó, a Titkos Mesterek – bólogatott Vakoló Testvér. –
Elnézést. Ettől a misztikus kapucnitól van. Elnézést. Titkos.
Már emlékszem.
De amikor majd én uralom a várost, mondta magában a
Legfőbb Nagymester, semmi ilyesmit nem fogok eltűrni. Új
titkos társaságot fogok alakítani éles eszű és intelligens
férfiakból, bár persze nem túl intelligensekből, nem túl
intelligensekből. És majd megdöntjük a hideg zsarnokot és
megnyitjuk a felvilágosodás és testvériesség és humanizmus új
korszakát és Ankh-Morpork utópiává válik és az olyan
fickókat, mint Vakoló Testvér, lassú tűzön fogjuk megpirítani,
ha bármi beleszólásom is lesz a dolgokba, márpedig lesz. És a
herkentyűjét is!2
– Amikor én, mint mondtam vala, kiálltam a Titkos Mesterek
oktatását... – folytatta.
– Akkor volt az, hogy azt mondták kegyelmednek, hogy
rizspapíron kell járnia, ugye? – jegyezte meg Őrtorony Testvér
csevegő stílusban. – Mindig is azt gondoltam, hogy az a
legjobb rész benne. Azóta mindig leszedem a mandulás csókok
aljáról. Tényleg döbbenetes. Minden gond nélkül tudok rajta
járni. Ez is mutassa, hogy mit tesz, ha az ember rendes titkos
társaságba jár, abbiza.
És amikor majd a serpenyőben sül, gondolta a Legfőbb
Nagymester, Vakoló Testvér nem lesz egyedül.
2
A herkentyűt így határozza meg a Szemríkató Szavak Szótára: „kis, zsírban
sült, mazsolát tartalmazó, perec alakú sütemény”. A Szótár felbecsülhetetlen
segítséget nyújtott a Legfőbb Nagymesternek, amikor kiötölte a Társaság
esküit, mivel megtalálható benne a tágyék („egy bizonyos fajta mellény, amit
órások viselnek”), a csank („szégyenlős, szürkésbarna, szárcsaféle madár”), és
a karingó („ügyességi és kézügyességi játék, ami teknősökkel jár”)
 – Lépteid a felvilágosodás útján mindnyájunknak jó példával
szolgálnak, Őrtorony Testvér – hazudta. – Ám ha
folytathatnám... a rengeteg titok között...
– Egyenest a Lét Szívéből – szólt közbe Őrtorony Testvér
jóváhagyólag.
– ...a Lét, ahogy Őrtorony Testvér mondja. Szívéből, akadt a
nemes sárkányok jelenlegi tartózkodási helye is. Az a hit, hogy
kihaltak, teljességgel téves. Egyszerűen csak találtak egy új
evolúciós niche-t. És onnan ide lehet őket idézni. Ez a könyv...
– meglengette – ...határozott útmutatást ad.
– Benne van egy könyvbe’? – érdeklődött Vakoló Testvér.
– Nem közönséges könyv. Ez az egyetlen példány. Évekbe
telt, míg nyomára akadtam – válaszolta a Legfőbb Nagymester.
– Ez a sárkánytan nagy tudósának, Tubal de Malachitnak
kézírása. A saját kézírása. Mindenféle méretű sárkányt
megidézett. És ti is megtehetitek.
Újabb hosszú, feszengő csönd támadt.
– Ümm – mondta Portás Testvér.
– Tudjátok, szerintem egy kicsit úgy hangzik, mint a...
varázslás – közölte Őrtorony Testvér annak ideges tónusában,
aki rájött, melyik csésze alatt rejlik a borsószem, de nem
szeretné kimondani. – Úgy értem, nem kívánom
megkérdőjelezni kegyelmed legfőbb bölcsessegzetét meg
minden, de... nos... tudja... varázslás...
A hangja elfúlt.
– Aha – értett egyet nyugtalanul Vakoló Testvér.
– Mer’, ööö, a varázslók, érti, ugye – szólt Enyvesujj Testvér.
– Kegyelmed valószínű nem tuggya ezt, miután odafönn
randizott a tiszteletre méltó pemetékkel a hegyen, de az itteni
varázslók úgy esnek az embernek, mint egy tonna tégla, ha
elkapják, hogy ilyesmit csinál.
– Demarkáció, úgy híjják – tódította Vakoló Testvér. – Azaz
én nem megyek és babrálok a kauzalitás rejtélyes,
összevonódott hogyhíjjákjaival és ők meg nem vakolnak.
– Nem értem, mi a probléma – közölte a Legfőbb
Nagymester. Valójában túlontúl jól értette. Ez volt az utolsó
gát. Átsegíti apró kis elméjük rajta, s utána markában az egész
világ. Elképesztően unintelligens önzésük mindeddig nem
hagyta őt cserben, bizonyára most sem fogja...
A Hittestvérek feszengve csoszogtak. Aztán Reterátbúvár
Testvér szólalt meg:
– Huh. Varázslók. Ugyan mit tudnak ők a kemény melóról?
A Legfőbb Nagymester nagy levegőt vett. Ah...
A kicsinyes neheztelés hangulata észrevehetően sűrűsödött.
– Semmit, és ez tény – jelentette ki Enyvesujj Testvér. – Csak
mászkálnak mindenfele magasra emelt orral, túl jók az
olyanoknak, mint mink. Szoktam látni őket, amikor még az
Egyetemen dolgoztam. Az ülepük mérföldszéles, én mondom!
Szerintetek, rajta lehetne kapni őket, hogy becsületes munkát
végeznek?
– Úgy érted, mint például a tolvajlás? – firtatta Őrtorony
Testvér, aki sosem rajongott Enyvesujj Testvérért valami
nagyon.
– Na persze, aszongyák neked – folytatta Enyvesujj Testvér,
hangsúlyosan figyelmen kívül hagyva a megjegyzést –, hogy
nem szabad mindenfelé varázsoljál, amiatt, hogy csak ők
tudják, hogyan ne zavarják meg az egyetemes harmóniát meg
miegymást. Nagy baromság, az én véleményem szerint.
– Háá-át – mondta Vakoló Testvér –, nem is t’om. Úgy
értem, ha rosszul állítod össze a keveréket, akkor csak lesz egy
csomó nedves vakolat a bokád körül. De ha rosszul varázsolsz
egy kicsit, azt mondják, szörnyű izék jönnek elő a lambériából
és alaposan eltángálnak téged.
– Aha, de azt a varázslók mondják – jegyezte meg Őrtorony
Testvér elgondolkozva. – Sose állhattam őket jómagam, az
igazat szólva. Lehet ám, hogy megértettek valami jó dolgot és
csak nem akarják, hogy mink többiek is rájöjjünk. Végül is,
csak kézlengetés meg kántálás az egész.
A Hittestvérek fontolóra vették mindezt. Könnyen hihetően
hangzott. Ha ők leltek volna rá valami jó dologra, ők tuti nem
akarnák, hogy bárki más is befurakodjon.
A Legfőbb Nagymester úgy döntött, hogy eljött az idő.
 – Akkor hát megegyeztünk, hittestvéreim? Készen álltok,
hogy varázslást gyakoroljunk?
– Ó, gyakorlás – sóhajtott föl Vakoló Testvér
megkönnyebbülten. – Egyáltalán nem bánom a gyakorlást.
Addig, amíg nem kell valóban csináljuk...
A Legfőbb Nagymester ököllel verte a könyvet.
– Úgy értem, hogy valódi varázslatokat végezzünk!
Visszahelyezzük a várost a helyes útra! Megidézzünk egy
sárkányt! – kiabálta.
Mindnyájan hátraléptek. Aztán Portás Testvér így szólt: – És
akkor, ha meglesz nekünk ez a sárkány, a törvényes király föl
fog bukkanni, csak úgy?
– Igen! – nyilatkozta a Legfőbb Nagymester.
– Ezt értem – mondta Őrtorony Testvér támogatólag. –
Magától értetődik. A sors, na meg a végzet gnómikus
működése miatt.
Pillanatnyi habozás után a csuklyák általános bólogatásba
kezdtek. Csak Vakoló Testvér tűnt némileg boldogtalannak.
– Háá-áát – jegyezte meg. – Nem fog elhatalmasodni rajtunk,
ugye?
– Biztosíthatlak, Vakoló Testvér, hogy akkor hagyod abba,
amikor csak akarod – felelte a Legfőbb Nagymester
mézesmázosan.
– Hát... na, jó – egyezett bele a vonakodó Testvér. – De csak
egy kicsit! Ide tudjuk hozni elég hosszan ahhoz, hogy
leégessen, például, egy elnyomó zöldségboltot?
Ah...
Nyert. Újra lesznek sárkányok. És megint lesz király. Nem
olyan, mint a régi királyok. Olyan király, aki azt teszi, amit
mondanak neki.
– Ez – jelentette ki a Legfőbb Nagymester – azon múlik,
hogy mekkora segítséget tudtok nyújtani. Kezdetnek
szükségünk lesz bármiféle varázstárgyra, amit csak ide tudtok
hozni...
 Nem lenne jó ötlet, ha engedné, hogy meglássák, hogy a de
Malachit könyv hátsó fele elszenesedett csomó. Nyilvánvaló,
hogy a fickó nem volt elég rátermett.
Ő majd sokkal jobban fogja csinálni. És egyáltalán senki sem
lesz képes megállítani.
Vihar jött...

Azt beszélik, az istenek szabályosan játszanak a halandók

életével. De hogy miféle játszmákat és miért, a tényleges
parasztok személyazonosságát, hogy mi a játék, és mik a
szabályok – ki tudja?
Legjobb, ha nem is találgatjuk.
Vihar jött...
És hatost dobott.

És most egy kis időre vonuljunk vissza Ankh-Morpork

csöpögő utcáiról, pásztázzunk át a Korong reggeli ködén, és
állítsuk újra be a fókuszt, rá egy fiatalemberre, aki a városba
igyekszik egy jelentősebb hajózási útvonalba sodródó jéghegy
szándékának minden nyíltságával, őszinteségével és
ártatlanságával.
A fiatalembert Muroknak hívják. Nem a haja miatt, amit
apja, a Higiénia végett, mindig rövidre vág. Hanem az alakja
folytán.
Ami az a fajta elvékonyodó forma, amit egy fiú tiszta
életmóddal, egészséges táplálkozással és teli tüdővel sűrűn
beszippantott jó hegyi levegővel szerez. Amikor megfeszíti
vállizmait, először más izmoknak kell elhúzódnia útjukból.
Valamint egy kardot is hordoz, amit rejtélyes körülmények
között adtak neki. Roppant rejtélyes körülmények között. Ezért
aztán meglepetést keltő, hogy valami nagyon nem várt
jellegzetessége van ennek a kardnak. Nem varázslatos. Nincs
neve. Amikor forgatod, nem teszel szert a hatalom érzetére,
csak hólyagokra; az ember azt hihetne, ez olyan kard, amit
olyan sokat használtak, hogy megszűnt bármi más lenni a
kardság kvintesszenciáján kívül, azaz egy hosszú fémdarab
nagyon éles éllel. És egyáltalán nincs ráírva mindenütt
valamilyen végzetes rendeltetés.
Ami azt illeti, voltaképpen páratlan a maga nemében.

Vihar jött.
A város csatornái halkan bugyogtak, ahogy az éjszaka
törmelékei elsodródtak, egyes esetekben erőtlenül tiltakozva.
Amikor odaért Kadar kapitány fekvő alakjához, a víz
kettévált s két áramlatban folyta körbe. Kadar kinyitotta
szemét. Egy pillanatig üres békét érzett, mielőtt kotrólapátként
megütötték az emlékek.
Rossz nap volt a tegnapi az Őrség számára. Először is, ott
volt Herbert Csank temetése. Szegény öreg Csank. Megszegte
a csendőrök egyik alapvető szabályát. Nem az a fajta szabály
volt, amit bárki olyan, mint Csank, kétszer megszeghet. És így
leeresztették az elázott földbe, koporsóján dobolt az eső, s
senki más nem volt ott, hogy meggyászolja az egész város
legmegvetettebb embercsoportján, az Éjjeli Őrjárat három
túlélőjén kívül. Kolon főtörzsőrmester könnyezett is. Szegény
öreg Csank.
Szegény öreg Kadar, gondolta Kadar.
Szegény öreg Kadar itt, a kanálisban. Bár ez az, ahonnan
elindult Szegény öreg Kadar, akinek víz örvénylik a mellvértje
alatt. Szegény öreg Kadar nézi, ahogy a csatorna tartalmának
többi része elszivárog mellette. Valószínű, hogy még szegény
öreg Csanknak is szebb látványban van most része, gondolta.
Lásukcsak... a temetés után lelépett és lerészegedett. Nem,
nem is részeg lett, másik szó, a vége „bb”. Részegebb, az lesz
az. Mer’ az egész világ kicsavarodott és elferdült, mint a
torzított üveg, csak akkor élesedik vissza, ha a pohár fenekén át
nézel rá.
Ez most valami más, mi is az?
 Á, igen. Éjjel. Ideje szolgálatba állni. Bár Csanknak már
nem. Kell szerezni egy új fickót. Egy új fickó amúgy is jön,
nem igaz? Valami pór egy porfészekből. Írt levelet. Valami pók
a részegből...
Kadar föladta és visszazuhant. A kanális folytatta az
örvénylést.
Fölötte a világító betűk sisteregtek és reszkettek az esőben.

Nem pusztán a friss hegyi levegő juttatta Murokot hatalmas

testalkatához. A fölnövekedés egy törpék működtette
aranybányában meg a csillék fölvonszolása a felszínre napi
tizenkét órás műszakban tuti, hogy szintén hozzájárult.
A fiú meggörnyedve járt. Ezt az okozta, hogy törpék
működtette aranybányában nőtt föl, akik azt gondolták, hogy öt
láb pont jó magasság a plafonnak.
Mindig is tudta, hogy ő más. Először is, sokkal
lehorzsoltabb. Aztán egy nap az apja odajött hozzá, vagyis
inkább a derekához, és megmondta neki, hogy valójában ő
nem, pedig mindig is úgy hitte, törpe.
Rettenetes dolog csaknem tizenhat évesnek lenni és rossz
fajba tartozni.
– Nem szerettük volna elmondani korábban, fiam – közölte
az apja. – Tudod, azt hittük, hogy majd kinövöd.
– Mit növök ki? – kérdezte Murok.
– A növést. De most anyád azt gondolja, azaz, mi mindketten
azt gondoljuk, ideje, hogy elmenj a saját fajtád közé. Úgy
értem, az nem rendes dolog, itt tartani téged bezárva anélkül,
hogy lenne veled egymagas társaságod. – Az apja egy
meglazult szegecset csavargatott a sisakján, biztos jeleként
idegességének. – Ööö – tette hozzá.
– De ti vagytok az én fajtám! – jelentette ki Murok
kétségbeesve.
– Egy bizonyos értelemben igen – válaszolta az apja. – Egy
másik értelemben, ami sokkal pontosabb és szabatosabb
értelem, nem. Értsd meg, ez attól a genetika dologtól van.
Szóval esetleg nagyon jó ötlet lenne, ha elmennél és világot
látnál.
– Mi, végleg?
– Ó, dehogy! Nem. Természetesen nem. Gyere vissza
látogatóba, amikor csak akarsz. De, nos, egy magadkorú
legény, leragadva itt lenn... Nem helyes. Tudod. Úgy értem.
Nem vagy már gyerek. Az idő nagy részében a térdeden kell
csúszkálj, meg minden. Ez nem helyes.
– Hát akkor melyik az én fajtám? – firtatta összezavarodva
Murok.
A vén törpe nagy levegőt vett. – Ember vagy – szögezte le.
– Mi, mint Mr. Kencefici? – Mr. Kencefici hetente egyszer
fölhajtott ökrösszekerével a hegyre, hogy különféle holmikat
cseréljen aranyra. – A Nagy Népből való?
– Hat láb magas vagy, fiam. Ő meg csak öt. – A törpe újra
megtekerte a laza szegecset. – Látod, hogy állnak a dolgok.
– Igen, de... de talán csak magas vagyok a magasságomhoz
képest – mondta kétségbeesetten Murok. – Végül is, ha
lehetnek alacsony emberek, miért ne lehetnének magas törpék?
Az apja barátságosan megveregette fia térdének hátulját.
– Szembe kell nézz a tényekkel, fiam! Sokkal otthonosabban
fogod érezni magad a felszínen. A véredben van. És a tető se
olyan alacsony. – Nem fogod tudni állandóan kiütni magad az
égen, mondta magában.
– Várjunk csak! – kiáltott föl Murok, s becsületes homloka
ráncokba gyűrődött a gondolkodás erőfeszítésétől. – Te törpe
vagy, nem igaz? És a mami is törpe. Szóval én is törpe kell
legyek. Az élet megmásíthatatlan ténye.
A törpe fölsóhajtott. Azt remélte, hogy majd lassan közelíti
meg ezt, esetleg néhány hónap leforgása alatt, valahogy
tapintatosan közli vele a hírt, de erre már nem volt idő többé.
– Ülj le, fiam! – mondta. Murok leült.
– Lényeg az – kezdte az öreg szerencsétlenül, amikor a fiú
nagy, becsületes képe egy kicsit közelebb került az övéhez –,
hogy egy nap az erdőben találtunk téged. Ott totyogtál közel az
egyik ösvényhez... ümm. – A laza szegecs nyikorgott. A király
tovább hazardírozott.
– Lényeg az, tudod... ott voltak azok a szekerek. Lángokban,
úgy is mondhatnánk. Meg halottak. Ümm, igen. Rendkívül
halott emberek. A banditák miatt. Az a tél nagyon kemény tél
volt, mindenféle népség jött a hegyekbe... Szóval persze
befogadtunk téged, és aztán, nos, hosszú volt a tél, ahogy már
mondtam, és anyád megszokott téged, és, hát, sose jutottunk
hozzá, hogy megkérjük Mr. Kenceficit, járjon utána. Hát ennyi
az egész szőröstül-bőröstül.
Murok viszonylag nyugodtan fogadta mindezt főképp azért,
mert szinte semmit sem értett belőle. Ráadásul, legjobb
tudomása szerint az, hogy totyogva találnak rád az erdőben, a
gyermekáldás szokásos módja. A törpéket nem tekintik elég
idősnek ahhoz, hogy elmagyarázzák nekik3 a műszaki
eljárásokat amíg el nem érik a kamaszkort4.
– Rendben van, apu – mondta és lehajolt olyan mélyre, hogy
egy szintbe kerüljön a törpe fülével. – De tudod, én és...
ismered Aranka Kővágót? Ő olyan gyönyörű, a szakálla olyan
puha, mint egy, mint egy? egy, egy nagyon puha dolog... jól
megértjük egymást és...
– Igen – felelte fagyosan a törpe. – Tudom. Az apja váltott
velem egy-két szót. – És az anyja is a te anyáddal, fűzte hozzá
magában, s aztán ő váltott velem szót. Rengeteg szót.
Nem mintha nem kedvelnének téged, derék legény vagy és jó
munkás, nagyszerű vő lesz belőled. Négy vő, az a gond. És a
lány még különben is csak hatvanéves. Ez nem illendő. Nem
helyes.
Hallott olyan gyerekekről, akiket farkasok neveltek föl.
Eltűnődött, hogy vajon a falkavezérnek kellett-e valaha is ilyen
kényes problémát elrendeznie. Talán elvitte a kölyköt valami
csöndes tisztásra és azt mondta, Figyelj, fiam, esetleg

3
Ez mindkét nemre vonatkozik. Minden törpének van szakálla és egyszerre
akár tizenkét réteg ruhát is visel. A nem ebből kifolyólag többé-kevésbé
fakultatív.
4
Azaz a kábé 55 éves kort.
elmerengtél már, miért nem vagy olyan szőrös, mint mindenki
más...
Már megvitatta az ügyet Mr. Kenceficivel. Derék, szolid
ember az a Kencefici. Na persze, ismerte az apját is. Meg a
nagyapját is, most, hogy jobban belegondol. Az emberek
láthatólag nem túl tartósak, valószínűleg attól a rengeteg
erőfeszítéstől, hogy olyan magasra kell pumpálják a vért.
– Hát ez tényleg gond, király5. Az biztos – mondta az
öregember, miközben megosztoztak egy korty pálinkán egy
padon a #2-es Tárnán kívül.
– Jelzem, derék gyerek – felelte a király. – Becsületes jellem.
Megbízható. Nem kifejezetten lángelme, de ha mondod neki,
hogy csináljon meg valamit, nem nyugszik, míg el nem
végezte. Engedelmes.
– Levághatná a lábát – javasolta Kencefici.
– Nem a lába az, ami gondot fog okozni – jegyezte meg
sötéten a király.
– Á! Na, igen. Nos, abban az esetben, le...
– Nem.
– Nem is – értett egyet Kencefici elgondolkozva. – Hmm.
Hát, akkor azt kellene csinálni, hogy egy időre elküldi. Hadd
keveredjen emberek közé. – Hátradőlt. – Ami magának itt
gondot okoz, király, az egy kacsa – fűzte hozzá sokat tudóan.
– Nem hinném, hogy ezt meg kéne mondjam neki. Úgy áll a
dolog, hogy azt sem hajlandó elhinni, hogy ember.
– Úgy értettem, hogy egy csirkék közt fölnövekedett kacsa.
Jól ismert tanyaudvari jelenség. Rájön, hogy rohadtul nem tud
csipegetni és nem tudja, mi az az úszás. – A király udvariasan
hallgatta. A törpék nem foglalkoznak különösebben
mezőgazdasággal. – De csak küldje el, hogy lásson egy csomó
másik kacsát, engedje, hogy bevizezze a lábát, és többé nem
fog jércék után futkosni. És máris, hogy úgy mondjam, Bob a
bácsikája.
Kencefici hátradőlt és meglehetősen elégedettnek látszott
önmagával.
5
Szó szerint dezka-knik, „bányafelügyelő”
 Ha az életed nagy részét a föld alatt töltöd, nagyon is szó
szerint gondolkodó elméd fejlődik ki. A törpék nem tudják, mit
kezdjenek a metaforákkal és hasonlatokkal. A szikla kemény, a
sötétség sötét. Kezdd el összezavarni az ilyen leírásokat és
rögvest nagy bajba kerülsz, ez a törpék mottója. De mivel már
kétszáz éve állt szóba emberekkel, a király kifejlesztett egy
precíz szellemi eszköztárt, ami csaknem alkalmas is volt az
ilyesmik megértésének feladatára.
– Kétségtelenül Erőskarú Bjorn a bácsikám – mutatott rá a
tényre meggondoltan.
– Az mindegy.
Szünetet tartottak, mialatt a király mindezt gondos
elemzésnek vetette alá.
– Szóval azt mondod – szólalt meg, minden egyes szót
mérlegelve –, hogy el kellene küldjük Murokot, hogy kacsa
legyen az emberek között, mert Erőskarú Bjorn a bácsikám.
– Rendes gyerek. Bőven akad kilátása egy olyan nagy, erős
legénynek, mint ő – jelentette ki Kencefici.
– Hallottam, hogy törpék mennek dolgozni a Nagy Városba –
mondta habozva a király. – És pénzt küldenek haza a
családjuknak, ami nagyon dicséretes és illő.
– Na, látja! Szerezzen neki egy állást a... a... – Kencefici ihlet
után tapogatózott – az Őrségben vagy valahol. Tudja, a
dédapám az Őrségben szolgált. Remek állás egy nagydarab
fickónak, azt mondta a nagyapám.
– Mi az az Őrség? – kérdezte a király.
– Ó – kezdte Kencefici, annak tétovázásával, akinek családja
a legutolsó három nemzedék során nem utazott húsz
mérföldnél messzebbre –, ők mindenfelé mászkálnak és
gondoskodnak róla, hogy mindenki betartsa a törvényeket és
megtegye, amit mondanak neki.
– Ez igen helyénvaló dolog – szögezte le a király, aki, mivel
általában ő volt az, aki megmondta, mit tegyenek, nagyon
szilárd nézeteket vallott azzal kapcsolatban, hogy mindenki
meg is tegye, amit mondanak neki.
 – Persze, nem vesznek be akárkit – folytatta Kencefici,
emlékei mélyére kotorva.
– Persze hogy nem, ilyen fontos feladatra. Majd írni fogok a
királyuknak.
– Nem hiszem, hogy királyuk van – magyarázta Kencefici. –
Csak valami pasas, aki megmondja nekik, hogy mit tegyenek.
A törpék királya ezt teljes nyugalommal fogadta. Szerinte ez
körülbelül kilencvenhét százalékát jelentette a királykodás
meghatározásának.
Murok minden hűhó nélkül fogadta a hírt, ugyanúgy, ahogy
az utasításokat a #4-es Tárna újranyitásáról vagy a rönkök
fölfűrészeléséről a támfák aládúcolására. Természeténél fogva
minden törpe kötelességtudó, komoly, tud írni-olvasni,
engedelmes és meggondolt, egyetlen aprócska hibájuk van, a
hajlam, hogy egyetlen pohár alkoholtól „Arrrrrrgh!”-t üvöltve
rontsanak az ellenségre és lebárdozzák a lábát térdmagasban.
Murok nem látott okot arra, hogy más legyen. El fog menni
abba a városba – akármi is legyen az –, és férfit faragtat
magából.
Csak a legkiválóbbakat veszik be, korábban azt mondta
Kencefici. Egy őr kitűnő harcos kell legyen, meg tiszta,
gondolatban, szóban és cselekedetben. Ősi anekdotakincse
mélyéről az öregember előhalászta a történeteket holdvilágos
űzőcskékről a háztetőkön, meg szörnyű összecsapásokról a
gonosztevőkkel, amiket dédapja természetesen megnyert,
dacára az ellen erős számbeli fölényének.
Murok el kellett ismerje, hogy ez jobban hangzik, mint a
bányászás.
Némi fontolgatás után a király levelet írt Ankh-Morpork
uralkodójának, tisztelettudóan érdeklődve, vajon szóba
jöhetne-e, hogy Murok állást kapjon a város legkiválóbbjai
közt.
Abban a bányában ritkán íródott levél. Leállt a munka és az
egész klán körbeült tiszteletteljes némaságban, miközben a
király tolla sercegett a pergamenen. A nagynénjét fölküldte
Kenceficihez, hogy már elnézést kérünk, de nem látna-e esetleg
lehetőséget egy kevéske viasz nélkülözésére. A nővérét
leküldte a faluba, hogy megkérdezze Mistress Beléndeket,
hogy kell abbahagyni az ajánlólevél írását.
Hónapok teltek el.
És aztán megérkezett a válasz. Eléggé piszkos volt, mivel a
postát a Kostetőn általában odanyomták annak a kezébe, aki
többé-kevésbé a helyes irányba tartott, valamint meglehetősen
rövid is. Minden teketóriázás nélkül közölte, hogy Murok
kérelmét elfogadták és azonnal jelentkezzék szolgálatra.
– Csak így? – kérdezte. – Azt hittem, lesznek vizsgák meg
izék. Hogy lássák, megfelelek-e.
– A fiam vagy – felelte a király. – Tudod, ezt is megírtam
nekik. Magától értetődik, hogy meg fogsz felelni. Valószínűleg
tiszti matériából gyúrtak.
Előhúzott egy zsákot a trónja alól, kotorászott benne, és
megajándékozta Murokot egy fémdarabbal, inkább kard, mint
fűrész, de épp csak.
– Ez esetleg jogosan a tiéd – mesélte. – Amikor megtaláltuk
a... szekereket, ez volt ott egyedül. Tudod, a banditák. Csak
magunk között... – közelebb intette Murokot –, megkértünk
egy boszorkányt, hogy nézze meg. Arra az esetre, ha
varázskard. De nem az. Azt mondta, hogy ez a
legvarázstalanabb kard, amit valaha is látott. Általában egy
kicsit varázslatosak, annak okán, hogy olyasmijük van, mint a
mágnesesség, azt hiszem. Viszont egész jól ki van
egyensúlyozva.
Átnyújtotta.
Aztán tovább kotorászott. – Meg aztán itt van ez is. –
Föltartott egy inget – Meg fog óvni téged.
Murok óvatosan kézbe vette. A kostetői birkák gyapjából
készült, aminek melegsége és puhasága a disznósörtéével
vetekszik. A legendás törpetrikók egyike volt, azoké az
atlétáké, amikhez sarokvasak szükségeltetnek.
– Mitől fog megóvni engem? – tudakolta.
– A megfázástól és így tovább – válaszolta a király. – Anyád
azt mondja, hogy viselned kell. És, ööö... erről jut eszembe.
Mr. Kencefici azt mondta, szeretné, ha beugranál hozzá, mikor
leballagsz a hegyről. Van valamije a számodra.
Az apja és az anyja kikísérték, és addig integettek, míg
látták. Aranka nem. Ez igazán fura. Az utóbbi időben úgy tűnt,
hogy kerüli őt.
Murok fogta a kardot, hátára lendítette, szendvicsek és tiszta
alsónemű a hátizsákjában, és a világ, többé-kevésbé, a lába
előtt. A zsebébe tette a híres levelet a Patríciustól, a férfitól, aki
Ankh-Morpork nagy és remek városát uralja.
Legalábbis az anyja így utalt rá. Határozottan volt a tetején
egy fontosnak látszó címerpajzs, de az aláírás valami
ilyesminek tűnt: „Farka Kacskaringó, titk., pp”6.
Mégis, ha voltaképpen nem is maga a Patrícius írta alá,
bizonyára olyasvalaki írta, aki neki dolgozik. Valószínűleg a
Patrícius legalább tud a levélről. Nagyjában-egészében. Esetleg
nem erről a levélről, de valószínűleg általánosságban tud a
levelek létezéséről.
Murok állhatatosan legyalogolt a hegyi ösvényeken,
megzavarva a dongók felhőit. Némi idő elteltével kihúzta
kardját és kísérleti döféseket tett a bűnös fatönkök és az
aprócsalán törvénytelen csoportosulásai irányába.
Kencefici kunyhója előtt üldögélt, és száraz gombát fűzött
föl egy zsinegre.
– Szia, Murok! – köszöntötte és mutatta az utat befelé. – Alig
várod már, hogy a városba érj?
Murok ezt illő módon fontolóra vette.
– Nem – válaszolta.
– Meggondoltad magad, mi?
– Nem. Csak mentem – felelte őszintén Murok. – Nem
nagyon gondoltam semmire.
– Apád odaadta a kardot neked, ugye? – kérdezte Kencefici,
egy rossz szagú polcon kotorászva.
– Igen. Meg egy gyapjúatlétát, hogy megóvjon a
megfázástól.

6
per procurationem = megbízásból (A ford.)
 – Á! Igen, nagyon nyirkos tud lenni odalenn, legalábbis úgy
hallottam. Védelem. Az nagyon fontos – megfordult és
drámaian hozzátette. – Ez a dédnagyapámé volt.
Az ez egy fura, bizonytalanul félgömb alakú eszköz volt,
amit szíjak öveztek.
– Ez afféle parittya? – tudakolta Murok, miután udvarias
csöndben megszemlélte.
Kencefici megmondta neki, hogy micsoda.
– Pőc, úgy mint a hal? A póc? – értetlenkedett Murok
teljesen megzavarodva.
– Nem. A harchoz van – motyogta Kencefici. – Állandóan
viselned kell! Megóvja a legfontosabb szerved, mondhatni.
Murok fölpróbálta.
– Egy kicsit kicsi, Mr. Kencefici.
– Azért, mert, tudod, nem a fejeden kell hordani.
Kencefici folytatta a magyarázatot Murok növekvő
elképedésére és azt követően elborzadására. – A dédapám azt
szokta volt mondani – fejezte be Kencefici –, hogy ha ez nem
lett volna, én se lennék itt.
– Mit értett ezen?
Kencefici tátogott néhányat – Fogalmam sincs – állította
gerinctelenül.
Mindenesetre a szégyenletes holmi most Murok
hátizsákjának legalján lapult. A törpéknek nem sok dolga van
ilyesmikkel. A rémes óvszer olyan világba nyújtott betekintést,
ami idegen volt, akár a hold hátsórésze.
Még egy ajándékot kapott Mr. Kenceficitől, egy kicsiny, ám
roppant vaskos könyvet, aminek bőrkötése az évek során
elfásult.
Az volt a címe: Ankh és Morpork Városok Törvényei és
Rendeletei.
– Ez is a dédpapámhoz tartozott – mondta. – Ez az, amit az
Őrségnek tudnia kell. Ismerned kell az összes törvényt –
folytatta erényesen – ahhoz, hogy jó tiszt lehess.
Talán Kenceficinek emlékeznie kellett volna, hogy Murok
teljes életében még soha senki nem hazudott neki, vagy adott
olyan utasítást, amit nem kellett teljesen szó szerint érteni.
Murok ünnepélyesen átvette a könyvet. Soha nem merült volna
föl benne, hogy ha már tiszt lesz az Őrségben, beérje a jó
tisztségnél kevesebbel.
Ötszáz mérföldes út volt, és, meglepő módon, eléggé
eseménytelen. Az olyan emberek, akik jóval magasabbak hat
lábnál és csaknem ugyanilyen szélesek vállban, gyakran
utaznak eseménytelenül. Mindenféle népség ugrik eléjük a
sziklák mögül, s aztán ilyesmiket mondanak nekik: „Ó!
Bocsánat! Azt hittem, valaki más az!”
Az utazás nagy részét olvasással töltötte.
És most előtte állt Ankh-Morpork.
Egy kissé kiábrándító volt. Magas, fehér, a tájkép fölé
ágaskodó tornyokra számított, meg zászlókra. Ankh-Morpork
nem ágaskodott. Inkább valahogy lapított, a földhöz tapadva,
mintha attól félne, hogy valaki kilopja alóla. Sehol se látszottak
lobogók.
A városkapuban őr állt. Legalábbis volt rajta páncéling, és az
izé, ami aládúcolta őt, lándzsának tűnt. Őrnek kellett lennie.
Murok tisztelgett neki és átadta a levelet. A férfi egy darabig
bámulta.
– Mmm? – szólalt meg végül.
– Azt hiszem, látnom kéne Farka Kacskaringó, titk. pp-t –
közölte Murok.
– Mi az a pp? – firtatta gyanakodva az őr.
– Jelentheti, hogy Palotába Prompt? – kérdezte Murok, aki
maga is törte ezen a fejét.
– Hát, én nem ismerek semmiféle titkot – válaszolta az őr. –
Kadar kapitányt keresd az Éjjeli Őrjáratból!
– És hol van a támaszpontja? – tudakolta udvariasan Murok.
– A napnak ebben a szakában én a Szőlőfürtben
próbálkoznék, az Aranyélet utcában – felelte az őr. Jó alaposan
szemügyre vette Murokot. – Beállsz az Őrségbe, mi?
– Remélem, hogy méltónak bizonyulok, igen – mondta
Murok.
 Az őr olyan pillantást vetett rá, amit pontatlanul
régimódiként írhatnánk le. Voltaképpen kőkorszaki volt.
– Mit követtél el? – érdeklődött.
– Tessék? – lepődött meg Murok.
– Valamit el kellett követned – magyarázta az őr.
– Az apám írt egy levelet – jelentette be büszkén Murok. –
Önként jelentkeztem.
– Ezer ördög és pokol! – ámult az őr.

És most újra beköszöntött az éj, s a félelmetes bejárat

mögött:
– A Kínzás Kerekei annak rendje s módja szerint forognak? –
kérdezte a Legfőbb Nagymester.
A Megvilágosult Hittestvérek odacsoszogtak a körbe.
– Őrtorony Testvér? – érdeklődött a Legfőbb Nagymester.
– Nem az én dolgom a Kínzás Kerekeinek forgatása –
motyogta Őrtorony Testvér. – Az a Vakoló Testvér dolga, a
Kínzás Kerekeinek forgatása...
– Egy nagy büdös frászt, az én dolgom az Univerzális Vacak
Tengelyeinek olajozása – tiltakozott tüzesen Vakoló Testvér. –
Mindig aszondod, hogy az én dolgom...
A Legfőbb Nagymester sóhajtott csuklyája mélyén, amikor
egy újabb, sokadik vita vette parázs kezdetét. Ebből a
troszkából kell majd kikovácsolja a Fölvilágosodás Korát?
– Csak fogjátok be a szátokat, légy szíves! – csattant föl. –
Ma éjjel igazából nem lesz szükségünk a Kínzás Kerekeire.
Hagyjátok abba, mind a ketten! És most, Hittestvéreim... mind
hoztatok varázstárgyakat, ahogy utasítottalak?
Általános mormogás kélt.
– Helyezzétek őket az Idézés Körébe! – parancsolta a
Legfőbb Nagymester.
Szánalmas gyűjtemény volt. Hozzatok mágikus tárgyakat, azt
mondta nekik. Csak Enyvesujj Testvér mutatott föl valami
érdemlegeset. Afféle oltárdísznek látszott, jobb nem kérdezni,
honnan. A Legfőbb Nagymester előrelépett és megbökte
nagylábujjával a többi cucc egyikét.
– Ez meg – firtatta – mi?
– ‘gyamulett – motyogta Reterátbúvár Testvér. – Nagyon
hatásos. Vettem egy pacáktól. Garantált. Megvédi az embert a
krokodilharapástól.
– Biztos vagy benne, hogy tudod nélkülözni? – tudakolta a
Legfőbb Nagymester. Kötelességtudó vihogás hallatszott a
többi Hittestvér felől.
– Ebből elég, testvéreim! – vakkantotta a Legfőbb
Nagymester megpördülve. – Azt mondtam, hozzatok
varázstárgyakat. Nem olcsó bizsukat és szemetet! Jóságos ég,
ez a város hemzseg a mágiától! – Lenyúlt. – Mik ezek az izék,
az istenek szerelmére?
– Kövek – jelentette ki Vakoló Testvér tétovázva.
– Azt látom. De miért mágikusak?
Vakoló Testvér reszketni kezdett. – Vannak bennük lukak,
Legfőbb Nagymester. Mindenki tuggya, hogy a kövek, amikbe’
lukak vannak, varázslatosak.
A Legfőbb Nagymester visszasétált helyére a körben.
Magasba emelte karját.
– Rendben, remek, oké – nyilatkozta ernyedten. – Ha ez az,
ahogy csinálnunk kell, akkor így fogjuk csinálni. Ha egy hat
hüvelykes sárkányt kapunk, mind tudni fogjuk, hogy mi az oka.
Ugye, Vakoló Testvér? Vakoló Testvér? Elnézést nem
hallottam, mit mondtál. Vakoló Testvér?
– Igent mondtam, Legfőbb Nagymester – susogta Vakoló
Testvér.
– Nagyszerű. Mindaddig, amíg ezt mindenki világosan
megértette. – A Legfőbb Nagymester megfordult és fölkapta a
könyvet.
– És most – jelentette be –, amennyiben mindnyájan készen
állunk...
– Ümm – Őrtorony Testvér jámborul fölemelte a kezét. –
Mire készen, Legfőbb Nagymester?
– A megidézésre, természetesen. Jó ég, azt hittem volna...
 – De kegyelmed nem mondta meg, mit kell csináljunk,
Legfőbb Nagymester – nyöszörögte Őrtorony Testvér.
A Legfőbb Nagymester tétovázott. Ez teljesen igaz volt, de
nem állt szándékában beismerni.
– Na, persze – mondta. – Az nyilvánvaló.
Összpontosítanotok kell a figyelmetek. Gondoljatok erősen
sárkányokra – fordította le. – Mindnyájan.
– Ez minden, akkor hát? – firtatta Portás Testvér.
– Igen.
– Nem kell nekünk egy misztikus rumbát kántálni vagy
valamit?
A Legfőbb Nagymester rámeredt. Portás Testvérnek sikerült
olyan dacosnak látszania az elnyomással szemben, amennyire
csak egy fekete csuklyás, anonim árnyék annak látszhat. Nem
azért csatlakozott egy titkos társasághoz, hogy ne kántáljon
misztikus rúnákat. Már alig várta.
– Megteheted, ha akarod – válaszolta a Legfőbb Nagymester.
– És most azt akarom, hogy ti... igen, mi az már megint,
Reterátbúvár Testvér?
Az alacsony Testvér leengedte a kezét. – Nem tudok egyetlen
misztikus rumbát se, Legfőbb Nagymester. Semmi olyat, amit
az ember kántálásnak nevezhetne...
– Akkor zümmögd!
Kinyitotta a könyvet.
Korábban eléggé meglepte, hogy az istenfélő hadoválás
oldalai és oldalai után, maga a tényleges Megidézés egyetlen
rövid mondat. Nem kántálás, nem egy rövidke költemény,
hanem pusztán zagyva szótagok csoportosulása. De Malachit
azt állította, hogy ezek a valósághullámokban hoznak létre
interferenciamintát, de az ostoba vén bolond valószínűleg csak
kitalálta az egészet menet közben. Az a baj a varázslókkal,
hogy megpróbálnak mindent bonyolultnak feltüntetni. Semmi
másra nincs szükséged, csak akaraterőre. És a Hittestvéreknek
abból bőven jutott. Alantas gondolkodású és vitriolos
akaraterő, igen, talán tele rosszindulattal, de a maga módján
épp elég erőteljes...
 Ezúttal nem fognak semmi különlegeset megpróbálni.
Valami nem szembetűnő helyen...
Körülötte a Hittestvérek kántálták amit az egyes tagok, a
maguk tudása szerint, misztikus dolognak tartottak. Az
összhatás valójában egész jó lett, már ha nem hallgattál oda a
szavakra.
A szavak. Ó, igen...
Lenézett és hangosan kimondta őket.
Semmi sem történt.
Pislogott.
S amikor újra kinyitotta szemét, sötét sikátorban találta
magát, a gyomra csupa tűz, és nagyon dühös volt.

Ez volt Zebbo Muti, Harmadosztályú Tolvaj, életének talán

legrosszabb éjszakája, és semmivel se tette volna boldogabbá,
ha tudja, hogy egyben ez lesz az utolsó is. Az eső otthon
marasztotta az embereket, jócskán elmaradt a kvótájától, s ezért
egy kissé kevésbé volt óvatos, mint egyébként lett volna.
Ankh-Morpork utcáin éjnek idején az óvatosság
elengedhetetlen. Nincs olyasmi, hogy mérsékelt óvatosság.
Vagy nagyon óvatos vagy, vagy halott. Lehet, hogy még
járkálsz és lélegzel, de attól még ugyanúgy halott vagy. Járkálj
csak, halálraítélt...
Muti meghallotta az elfojtott hangokat a közeli sikátorból,
kicsúsztatta bőrborítású ólmosbotját ingujjából, várt, míg az
áldozat csaknem befordult a sarkon, előugrott, így szólt
„Affené...” és meghalt.
A lehető legszokatlanabb halálnem volt. Senki más nem halt
meg ilyen módon évszázadok óta.
Mögötte a kőfal cseresznyepirosan izzott a hőtől, aztán
fokozatosan beolvadt a sötétségbe.
Ő volt az első, aki megpillantotta Ankh-Morpork sárkányát.
Azonban csekély vigaszt merített ebből a tudásból, mivelhogy
halott volt.
 – ...be! – mondta, és testetlenné vált önmaga lenézett a piciny
csontszénkupacra, ami, ezt szokatlan fajta bizonyossággal
tudta, az, amiből épp most vált testetlenné. Nagyon különös
érzés volt saját földi maradványainak látványa. Nem találta
annyira elborzasztónak, mint amennyire hitte volna, ha
megkérdik, mondjuk, tíz perccel korábban. A ráeszmélést arra,
hogy halott vagy, jelentősen enyhíti a tény, hogy tudatára
ébredsz, te még mindig ott vagy, hogy rádöbbenhess, halott
vagy.
A szemközti sikátor újra üres volt.
– Hát ez nagyon furcsa volt – jegyezte meg Muti.
VALÓBAN RENDKÍVÜL SZOKATLAN.
– Maga is látta? Mi volt ez? – Muti fölnézett az árnyékból
kiemelkedő sötét alakra. – És egyáltalán, ki maga? – fűzte
hozzá gyanakvóan.
HÁRMAT TALÁLGATHATSZ, szólt a hang.
Muti rámeredt a csuklyás alakra.
– Nahát! – kiáltotta. – Aszittem, hogy a magamfajta fickókér’
nem gyün el.
ÉN MINDENKIÉRT ELJÖVÖK.
– Úgy értettem, hogy... nem, izé, személyesen.
NÉHA. KÜLÖNLEGES ALKALMAKKOR.
– Aha. Hát – jelentette ki Muti – ez tényleg az, az tuti! Úgy
értem, úgy nézett ki, mint egy kurva sárkány! Mit tehet az
ember? Nem számíthat arra, hogy a sarkon túl sárkányra
bukkan!
ÉS MOST, HA LENNÉL SZÍVES, ERRE TESSÉK...
mutatta a Halál, csontkezét Muti vállára téve.
– Tudja, egy jövendőmondónő egyszer azt mondta nekem,
hogy ágyban fogok meghalni, párnák közt, körbevéve gyászoló
dédunokáimmal – mesélte Muti s követte az impozáns alakot. –
Erről mit gondol, he?
AZT, HOGY TÉVEDETT.
– Egy kurva sárkány – morogta Muti. – És tűzokádó is!
Sokat szenvedtem?
NEM. VOLTAKÉPPEN AZONNAL MEGHALTÁL.
 – Akkor jó! Nem szívesen gondoltam volna arra, hogy sokat
szenvedtem. – Muti körbenézett. – Most mi lesz? – tudakolta.
Mögöttük az eső belemosta az apró fekete hamukupacot a
sárba.

A Legfőbb Nagymester kinyitotta szemét. A hátán feküdt.

Reterátbúvár Testvér épp azon volt, hogy szájból szájba
lélegeztesse. Maga a gondolat elég volt ahhoz, hogy bárkit
visszarántson a tudatvesztés határáról.
Fölült, megpróbálva lerázni magáról az érzést, hogy sok
tonnát nyom és pikkelyek borítják.
– Megtettük – suttogta. – A sárkány! Eljött! Éreztem!
A Hittestvérek egymásra pislogtak.
– Mink semmit se láttunk – közölte Vakoló Testvér.
– Én lehet, hogy láttam valamit – jelentette ki lojálisan
Őrtorony Testvér.
– Nem, nem itt – csattant föl a Legfőbb Nagymester. –
Aligha akarnátok, hogy itt teremjen, nem igaz? Odakint volt, a
városban. Csak egy pár másodpercre...
Odamutatott. – Nézzétek!
A Hittestvérek bűntudatosan megfordultak, minden
pillanatban a megtorlás tüzes lángcsóvájára számítva.
A kör közepén a varázstárgyak lágyan szétporladtak. Ahogy
figyelték, Reterátbúvár Testvér amulettje épp porrá omlott.
– Kiszáradtak – suttogta Enyvesujj Testvér. – No de ilyet!
– Három talléromba’ volt az a zamulett – morogta
Reterátbúvár Testvér.
– De bebizonyosodott, hogy a dolog működik! – szögezte le
a Legfőbb Nagymester. – Nem értitek, ti bolondok? Működik!
Meg tudunk idézni sárkányokat!
– Lehet, hogy kissé költséges lesz varázstárgyakba’ –
kételkedett Enyvesujj Testvér.
– ...három tallér, annyi volt. Nem szemét...
– A hatalom – morrant a Legfőbb Nagymester – nem olcsó.
 – Nagyon is igaz – bólintott Őrtorony Testvér. – Nem olcsó.
Nagyon igaz. – Megint az elhasznált mágia kis halmára
pillantott. – Nahát! – örvendezett. – Megtettük, ugye? Csak
fogtuk magunk és piszok jót varázsoltunk, nem igaz?
– Látjátok? – diadalmaskodott Enyvesujj Testvér. – Monttam,
hogy nem nagy ügy!
– Mindnyájan kivételesen jól csináltátok – bátorította őket a
Legfőbb Nagymester.
– ...hat tallér lett vón, de aszondta a pasi, hogy bár ezzel
ráteszi a kést a saját torkára, de odaaggya nekem háromér’...
– Aha – tódította Őrtorony Testvér. – Remekül rájöttünk a
nyittyára! És egyáltalán nem is fájt! Igazi varázsolást
csináltunk! És nem t’om meg állni észrevétel nélkül, Vakoló
Testvér, de meg se ettek a lambériából kimászó fogtündérek.
A többi Hittestvér biccentett. Igazi varázslás. Semmiség.
Mindenki jól teszi, ha ezentúl résen lesz.
– De várjunk csak egy percet – szólalt meg Vakoló Testvér. –
Hova ment az a sárkány? Úgy értem, tényleg megidéztük vagy
se’?
– Képzeltem, hogy ilyen hülyeséget fogol kérdezni –
jegyezte meg Őrtorony Testvér homályosan.
A Legfőbb Nagymester lesöpörte a port misztikus
köntöséről.
– Megidéztük – nyilatkozta –, és eljött. De csak annyi időre,
míg tartott a varázserő. Aztán visszament. Ha azt akarjuk, hogy
tovább maradjon, akkor több mágiára lesz szükségünk.
Megértettétek? Ez az, amit szereznünk kell.
– ...három tallér, amit egyhamar nem fogok viszontlátni...
– Hallgass!

Legkedvesebb apukám [írta Murok] Hát, itt vagyok Ankh-

Morporkban. Nem olyan, mint otthon. Azt hiszem, bizonyára
kicsit megváltozott, amióta Mr. Kencefici dédapja itt járt. Nem
hiszem, hogy az itteniek különbséget tudnak tenni a Jó és a
Rossz között. Kadar kapitányt egy közönséges korcsmában
találtam. Nem felejtettem el, amit mondtál, hogy rendes törpe
nem megy ilyen helyekre, de mert nem jött ki, bementem. Fejét
az asztalra hajtva feküdt. Amikor szóltam hozzá, azt mondta,
próbálkozzak mással, ennek szakálla van. Azt hiszem, rosszat
tett neki az ital. Azt mondta, keressek szállást és jelentkezzem
Kolon főtörzsnél az Őrházban ma éjjel. Azt mondta, hogy
annak, aki be akar állni az Őrségbe, meg kell vizsgáltatni a
fejét.
Mr. Kencefici ezt nem is említette. Lehet, hogy a Higiénia
miatt szükséges.
Elmentem sétálni. Nagyon sok itt az ember. Találtam egy
helyet, amit A Gyehennának hívnak. Aztán láttam, hogy
néhány fickó megpróbál kirabolni egy ifjú Hölgyet. Nekik
mentem. Nem tudták, hogyan kell becsületesen küzdeni, és
egyikük megpróbált belerúgni a Legfontosabb Szervembe, de
az utasításnak megfelelően rajtam volt az Óvszer, és a férfi
megsérült. Aztán odajött a Hölgy és azt mondta, Szeretnék-e
Lefeküdni. Igent mondtam. Elvitt oda, ahol lakik, azt hiszem,
penziónak nevezik. Egy bizonyos Mrs. Marok vezeti. A Hölgy,
akinek a ridikülje volt, őt Rittának hívják, azt mondta, Látnod
kellett volna őt, hárman támadták, tiszta döbbenet. Mrs. Marok
azt mondta, hogy A cechet a ház állja. Azt mondta, milyen nagy
Óvszer. Szóval fölmentem a lépcsőn és elaludtam, bár nagyon
lármás hely. Ritta egyszer-kétszer fölébresztett, hogy
megkérdezze, Nem akarsz valamit, de nem volt almájuk.
Szóval a Talpamra estem, ahogy itt mondják, de én nem értem,
hogyan lehetséges ez, mert ha elesik az ember, leesik a
Lábáról, ezt minden Józan Eszű ember beláthatja.
Határozottan sok a teendő. Amikor elmentem a főtörzshöz,
láttam egy helyet, amit a Tolvajok Céhének neveznek!
Megkérdeztem Mrs. Marokot és azt mondta, Hát persze. Azt
mondta, hogy a városi Tolvajok Vezetői ott találkoznak.
Elmentem az Őrházba és találkoztam Kolon főtörzzsel, nagyon
kövér ember, és amikor elmeséltem neki a Tolvajok Céhét, azt
mondta, Ne legyél olyan Idióta. Nem hiszem, hogy komolyan
gondolta. Azt mondja, Ne aggódj a Tolvajok Céhe miatt, Csak
annyit kell csinálnod, hogy mész az utcákon Éjszaka és
kiabálod, Éjfélt ütött már az Óra és Minden Rendben. Azt
mondtam, És mi van, ha nincs minden rendben, és azt felelte,
Akkor átkozott gyorsan keresel egy másik utcát.
Ez nem Rendfenntartás.
Adtak nekem valami mellvértszerűséget. Rozsdás és silány
munka.
Pénzt adnak azért, ha az ember csendőr. Az, 20 tallér egy
hónapban. Amikor megkapom, el fogom küldeni neked.
Remélem, hogy jól vagy és hogy az #5-ös Tárna megnyílt
már. Ma délután elmegyek és megnézem a Tolvajok Céhét. Ez
botrányos. Ha tudok valamit tenni ellene, azt a Kalapom mellé
Tűzhetem. Már kezdem Kapiskálni, ahogy itt beszélnek.
Szerető fiad, Murok.
Ui. Légy szíves, mondd meg Arankának, hogy sok szeretettel
gondolok rá. Nagyon hiányzik.

Lord Vetinari, Ankh-Morpork Patríciusa, kezével eltakarta

szemét.
– Hogy mit csinált?
– Végig masíroztatott az utcákon – válaszolta Urdo van Pad,
a Tolvajok, Zsebmetszők, Betörök és Társult Szakmák
Céhének jelenlegi Elnöke. – Fényes nappal! – Néhány lépést
tett a Patrícius komor hivatali széke felé és ujját rázta.
– Tudja nagyon jól, hogy jócskán a Költségvetésen belül
maradtunk – szögezte le. – Hogy így megalázzanak! Mint
valami közönséges bűnözőt! Jobb lesz, ha teljes elégtételt
kapok, vagy megint sztrájkkal kell megbirkózzék! Rá fogunk
kényszerülni természetes polgári felelősségérzetünk dacára –
tette hozzá.
Az ujj volt az. Az ujj hibának bizonyult. A Patrícius fagyosan
meredt az ujjra. Van Pad követte pillantását, s gyorsan
leengedte az ujját. A Patrícius nem az az ember, akire csak úgy
rázhatod az ujjad, hacsak nem akarod, hogy a végén csak
kilencig tudj számolni.
 – És azt mondja, egyetlen személy tette ezt? – kérdezte Lord
Vetinari.
– Igen! Azaz... – Van Pad habozott.
Tényleg furcsán hangzott, most, hogy elmondja valakinek.
– De magukból sok száz volt ott benn – jelentette ki
nyugodtan a Patrícius. – Bandában szoktak egy követ fújni, ha
szabad ezt mondanom.
Van Pad egymás után többször szólásra nyitotta száját, majd
becsukta. Az őszinte válasz ez lett volna: igen, és ha bárki
beosont volna és a folyosókon settenkedik, pórul járt volna. Az
a mód, ahogy a fickó bevonult, mintha övé lenne a hely, az
tévesztett meg mindenkit. Az meg a tény, hogy folyamatosan
ütötte a népet és azt mondta nekik, hogy Térjenek jó Útra.
A Patrícius biccentett.
– Foglalkozni fogok az üggyel pillanatnyilag – mondta.
Remek ez a szó. Mindig elbizonytalanítja az embereket. Sose
voltak egész biztosak, vajon úgy értette-e, hogy azonnal
foglalkozni fog vele, vagy majd röviden teszi. És soha senki
nem merte megkérdezni.
Van Pad visszatáncolt.
– Teljes elégtétel, ne feledje! Fönn kell tartsam a pozícióm –
tette hozzá.
– Köszönöm. Ne hagyja, hogy föltartsam – udvariaskodott a
Patrícius, ismét egyéni fordulatot adva a beszélt nyelvnek.
– Helyes. Jó. Köszönöm. Rendben van – felelte a tolvaj.
– Elvégre, olyan rengeteg tennivalója van – folytatta Lord
Vetinari.
– Nos, természetesen úgy van. – A tolvaj tétovázott. A
Patrícius utolsó megjegyzésében fullánkok rejlettek. Azon
kapja magát az ember, hogy várja, mikor fog belédöfni.
– Ööö – nyögte, valami nyomravezető jelben reménykedve.
– Mármint olyan sok ügy intézésével kapcsolatban.
Pánik szállta meg a tolvaj arcvonásait. Randomizált bűntudat
árasztotta el tudatát. Nem arról volt szó, hogy mit követett el,
hanem az volt a kérdés, melyikre jött rá a Patrícius. A férfinak
mindenütt van szeme, bár egyik sem olyan félelmetes, mint az
a fagyoskék, pont az orra fölött.
– Én, ööö, nem egészen tudom követni... – kezdte.
– Különös céltárgyválasztás. – A Patrícius fölemelt egy ív
papírt. – Például, egy kristálygömb, egy jövendőmondó
tulajdona a Csellengés utcából. Egy kicsiny kegyszer Offler, a
Krokodilisten, templomából. És így tovább. Limlomok.
– Sajnálom, de tényleg nem tudok... – mondta a főtolvaj. A
Patrícius előrehajolt.
– Csak nem engedély nélküli tolvajlás? – kérdezte7.
– Máris utána fogok nézni! – dadogta a főtolvaj. – Számíthat
rá!
A Patrícius édesen rámosolygott. – Tudom, hogy számíthatok
rá – közölte. – Köszönöm a látogatást. Ne habozzék távozni!
A tolvaj kisasszézott. Mindig így megy ez a Patríciussal,
merengett keserűen. Eljössz hozzá egy teljesen ésszerű
panasszal. És a következő pillanatban háttal somfordálsz kifelé,
hajlongva, és már az megkönnyebbülést okoz, hogy
szabadultál. Oda kell ítéld a pálmát a Patríciusnak, ismerte el
kelletlenül. Ha nem teszed, úgyis küldi az embereit, hogy
fogják és vegyék el.
Amikor elment, Lord Vetinari megrázta a kicsiny
bronzcsöngőt, ami a titkárát rendelte be. Az illető neve,
kézírása ellenére, Farkas Rossab. Megjelent. Kivont pennával.
Azt meg kell hagyni, hogy Farkas Rossab nett. Mindig azt a
benyomást keltette, hogy épp most készült el. Még a haja is
annyira le volt simítva és beolajozva, hogy úgy nézett ki,
mintha csak rá lenne festve.

7
A Patrícius által bevezetett figyelemre méltó újítások egyike az volt, hogy
felelőssé tette a Tolvajok Céhét a lopásokért, éves költségvetéssel, előzetes
tervkészítéssel, és, mindenek fölött, szigorú munkapiac-védelemmel. Így,
cserébe a bűncselekmények évente egyeztetett átlagszintjéért, maguk a tolvajok
gondoskodtak arról, hogy a jogosulatlan bűntettekre az
Igazságtalanságszolgáltatás teljes erejével csapjon le, ami általában bikacsököt
jelentett, szögekkel kiverve.
 – Úgy tűnik, az Őrségnek valami baja van a Tolvajok
Céhével – közölte a Patrícius. – Van Pad itt járt és azt állította,
hogy az Őrség egyik tagja letartóztatta őt.
– Mi okból, uram?
– Nyilván mert tolvaj.
– Az Őrség egy tagja? – firtatta a titkár.
– Tudom, tudom. De legyen szíves, intézze el, jó?
A Patrícius magában mosolygott.
Mindig nehéz volt Lord Vetinari ugyancsak egyedi
humorának mélyére hatolni, ám a kivörösödött képű, mérges
tolvaj látványa újra meg újra fölmerült benne.
A Patrícius egyik legnagyszerűbb hozzájárulása Ankh-
Morpork megbízható működtetéséhez, még kormányzásának
elején, az ősi Tolvajok Céhének törvényesítése volt. A bűnözés
mindig is létezett, így érvelt, s ennél fogva, ha már mindenképp
lennie kell, akkor legalább legyen szervezett bűnözés.
És így a Céhet fölbátorította, hogy bújjon elő az árnyékból s
építsen nagy Céhházat, foglalja el helyét a városi banketteken,
s hozzon létre gyakorlóiskolát – ahol a részvevők fizetett
munkaidőben okulhatnak –, Városi igazolványokat meg
Céhbizonyítványokat meg mindent. Az Őrség fölszámolásáért
cserébe a tolvajok – megpróbálva megőrizni komolyságuk –
beleegyeztek, hogy az évenként meghatározandó szinten tartják
majd a bűnözést. Ily módon mindenki tud majd előre tervezni,
jelentette ki Lord Vetinari, és a bizonytalanság egy része
eltávolítható abból a káoszból, ami az élet.
És aztán, egy kicsivel később, a Patrícius ismét berendelte a
főbb tolvajokat és azt mondta, ó, mellesleg van még valami
más is. Na már most, mi is volt az? Á, igen...
Tudom, hogy kik vagytok. Tudom, hogy hol laktok. Tudom,
hogy milyen lovon lovagoltok. Tudom, hova jár a feleségetek
fodrászhoz. Tudom, hogy azok az édes gyermekeitek, mennyi
idősek is most, szavamra, hogy repül az idő, tudom, hogy hol
játszanak. Szóval ne feledjétek el, amiben megegyeztünk,
rendben? És mosolygott.
Ők is azt tették. Ímmel-ámmal.
 És valójában kiderült, hogy ez mindenki szempontjából igen
kielégítő. A főtolvajok nagyon rövid idő alatt pocakot
eresztettek és elkezdtek címerpajzsot csináltatni maguknak, és
füstös odúk helyett, amiket amúgy se kedvelt senki, tisztes
épületekben találkozni. Számlák és elismervények szövevényes
rendszere gondoskodott arról, hogy, noha mindenki részesült a
Céh figyelmében, senkinek se jusson túl sok belőle, és ez
nagyon is elfogadható volt – legalábbis azoknak a polgároknak,
akik elég gazdagok voltak ahhoz, hogy megengedhessék
maguknak a Céh által kért, igazán méltányos felárat a
zavartalan életért. Volt erre egy fura, külföldi szó: biztos-irtási-
köszvény. Senki se tudta, hogy eredetileg mit is jelentett, de
Ankh-Morpork a magáévá tette.
Az Őrségnek ez nem tetszett, de az a puszta igazság, hogy a
tolvajok sokkal jobban csinálták a bűnmegelőzést, mint az
Őrség valaha is. Elvégre, az Őrség kétszer olyan keményen
kellett dolgozzon, hogy csak egy kicsit is csökkenjen a
bűnözés, míg ellenben a Céhnek csupán annyit kellett tennie,
hogy valamivel kevesebbet dolgozik.
És így a város fölvirágzott, miközben az Őrség, mint egy
haszontalan nyúlvány, egy maréknyi munkaképtelenre sorvadt,
akiket szellemi képességei teljes birtokában senki soha nem
venne komolyan.
Az lenne az utolsó dolog a tőlük megkívánt teendők közül,
hogy fejükbe vegyék a bűnözés elleni harcot. Ám a főtolvajt
hátrányos helyzetben látni mindig megéri a kellemetlenséget, a
Patrícius úgy érezte.

Kadar kapitány rendkívül tétován kopogott az ajtón, mert

minden egyes koppantás visszhangzott a koponyájában.
– Szabad!
Kadar levette sisakját, hóna alá gyömöszölte, s belökte az
ajtót. A nyikorgás tompa fűrész volt egyenesen a
homloklebenyén át.
 Mindig kényelmetlenül érezte magát Farkas Rossab
jelenlétében. Ami azt illeti, Lord Vetinari jelenlétében is
kényelmetlenül érzi magát – de az más, az visszavezethető a
származásra. Na meg persze a közönséges félelemre. Míg
ellenben Rossabot Gyehennabeli gyerekkoruk óta ismeri. A fiú
már akkor is nagy reményekre jogosított. Sose volt bandavezér.
Sose bandavezér. Nem volt meg ahhoz se az állóképessége, se
az ereje. És, különben is, mi a pláne a bandavezérségben?
Minden bandavezér mögött ott tolong két helyettes az
előléptetésért acsarogva. A bandavezérség nem hosszú távú
kilátásokkal kecsegtető állás. Viszont minden bandában van
egy sápadt ifjú, akinek megengedik a csatlakozást, mert ő az,
aki mindig előáll az okos ötletekkel, általában
öregasszonyokkal és be nem zárt boltokkal kapcsolatban; ez
volt Rossab természetadta helye a dolgok rendjében.
Kadar akkoriban a középmezőnybe tartozott, a fejbólintó-
jános fejhangú megfelelője. Vézna kiskölyökként emlékezett
Rossabra, aki mindig mögöttük, a sarkukban járt, megörökölt
naciban, afféle szökellő, fura járással, amit azért talált ki, hogy
lépést tudjon tartani a nagyobb fiúkkal, s örökké friss ötletekkel
hozakodott elő, meggátolandó, hogy elfoglaltság híján a
többiek szövetkezzenek ellene, ami egyébként a szokásos
fölüdülést jelentette, ha semmi érdekesebb nem adódott.
Remek kiképzés volt ez a felnőttkor viszontagságaira, és
Rossab ügyessé vált benne.
Igen, mindketten a csatornában kezdték. De Rossab
fölküzdötte magát onnan, míg ellenben ő, Kadar, maga ismerné
el elsőként, csupán mellette küzdötte magát végig. Minden
alkalommal, amikor úgy tűnt, egyről-kettőre jut, megmondta a
véleményét, vagy rosszat szólt. Általában mindkettőt
egyszerre.
Ez volt az, amitől kényelmetlenül érezte magát Rossab körül.
A becsvágy fényes óraművének tiktakolásától.
Kadar sose sajátította el az ambíciót. Az olyasmi, ami csak
másokkal esik meg.
– Á, Kadar!
 – Uram – mondta Kadar kifejezéstelenül. Meg se próbált
tisztelegni, nehogy hanyatt essék. Azt kívánta, bárcsak lett
volna ideje, hogy megigya a vacsoráját.
Rossab az íróasztalán heverő papírok közt kotorászott.
– Fura dolgok zajlanak, Kadar. Attól tartok, komoly panasz
van maga ellen – közölte. Rossab nem viselt szemüveget. Ha
viselt volna, most szúrósan meredt volna fölötte Kadarra.
– Uram?
– A maga Éjjeli Őrjáratának egyik tagja. Úgy tűnik,
letartóztatta a Tolvajok Céhének fejét.
Kadar csöppet megingott, s keményen próbált
összpontosítani. Nem állt készen az ilyesmire.
– Sajnálom, uram – jelentette. – Úgy érzem, nem tudtam
követni.
– Azt mondtam, Kadar, hogy a maga emberei közül az egyik
letartóztatta a Tolvajok Céhének főnökét.
– Az én embereim közül?
– Igen.
Kadar szétszóródott agysejtjei hősiesen megpróbáltak
átcsoportosulni. – Az Őrség egyik tagja?
Rossab zordan mosolygott. – Megkötözte és a palota előtt
hagyta. Attól tartok, ez egy kissé botrányos. Volt egy cédula
is... á... itt van... „Ezt a férfit vádolom a, Bűncselekmény
elkövetésére szőtt Összeesküvéssel az 1678-as Általános
Bűntettek Törvénycikk 14-es (iii) Paragrafusának alapján, én,
Murok Vasolvasztárfi.”
Kadar rábandzsított.
– 14-es iii?
– Kétségtelenül – válaszolta Rossab.
– Az meg mit jelent?
– A leghalványabb fogalmam sincs róla – felelte szárazon
Rossab. – És mi van a névvel... Murok?
– De hát mi nem így csináljuk a dolgokat! – fakadt ki Kadar.
– Az ember nem mehet és tartóztathatja le a Tolvajok Céhét!
Úgy értem, rámenne az egész napunk!
– Szemlátomást ez a Murok másként gondolja.
 A kapitány fejét rázta, majd fájdalmasan megvonaglott az
arca. – Murok? Nem rémlik semmi.
A homályos meggyőződés hangneme még Rossab számára is
elegendőnek bizonyult, aki egy pillanatra zavarba jött.
– Ő eléggé... – a titkár tétovázott. – Murok, Murok – mondta.
– Már hallottam ezt a nevet. Láttam leírva. – Az arca
kifejezéstelenné vált – Az önkéntes, az volt az! Emlékszik,
hogy megmutattam?
Kadar rámeredt. – Nem volt valami levél egy, nem is tudom,
törpe... törpétől?
– Úgy van, az egész a közösség szolgálatáról meg az utcák
biztonságossá tevéséről szólt. Esdekelt, hogy a fiát találjuk
méltónak valami szerény beosztásra az Őrségben. – A titkár az
iratok között keresgélt.
– Mit követett el a fiú? – kérdezte Kadar.
– Semmit. Hát ez az. Még a legcsekélyebb vacakságot sem.
Kadar homloka összeráncolódott, miközben gondolatai új
fogalom köré alakultak.
– Önkéntes? – firtatta.
– Igen.
– Nem muszájból csatlakozik?
– Csatlakozni akar. És maga azt mondta, hogy biztos valami
rossz tréfa, és én azt feleltem, hogy meg kéne próbálkoznunk
az Őrségben az etnikai kisebbségekkel. Emlékszik?
Kadar próbált. Nem volt könnyű. Homályosan tudatában
volt, hogy azért ivott, hogy feledjen. Az tette az egészet
meglehetősen értelmetlenné, hogy már nem tudott
visszaemlékezni, mi volt az, amit elfelejtett. A végén csak azért
ivott, hogy elfelejtse az iszákosságát.
Az emlékképei kaotikus gyűjteményén, amit többé már meg
sem próbált az emlékezet névvel megtisztelni, végighúzott
fenékháló nem produkált semmi nyomravezető jelet.
– Azt tenném? – tudakolta tehetetlenül.
Rossab az asztalra tette kezét s előrehajolt.
– Na, idefigyeljen, kapitány – kezdte. – Őlordsága
magyarázatot akar. Nem szeretném, ha azt kellene mondanom
neki, hogy az Éjjeli Őrjárat kapitányának halvány fogalma
sincs róla, mi folyik a, ha szabad ezt a szót a lehető legtágabb
értelemben használnom, parancsnoksága alatt álló emberek
körében. Az ilyesmi csak gondot okoz, kérdések föltevését meg
ilyesmit. Ezt nem akarjuk, ugye? Ugye?
– Nem, uram – motyogta Kadar. Tudata hátsó részében
bűntudatosan fölmerült a zavaros emlékkép valakiről, aki
komolyan magyaráz neki a Szőlőfürtben. Az csak nem lehetett
törpe? Kizárt dolog, mindenesetre, hacsak a törpeség feltételeit
nem változtatták meg drasztikusan.
– Persze, hogy nem – értett egyet Rossab. – A régi idők
kedvéért. És így tovább. Szóval majd kitalálok valamit, amit
őlordságanak mondhatok, és maga, kapitány, elvi kérdést fog
csinálni abból, hogy megtudja, mi folyik itt és leállítsa. Adjon
egy kurta leckét ennek a törpének arról, hogy mit is jelent
őrnek lenni, rendben van?
– Haha – mondta kötelességtudóan Kadar.
– Tessék? – hökkent meg Rossab.
– Ó! Azt hittem, hogy kisebbségi vicc volt Uram.
– Nézze, Kadar, én nagyon megértő vagyok. Az adott
körülmények között. Na már most, azt akarom, hogy tűnjön
innen és rendezze el ezt a dolgot. Megértette?
Kadar tisztelgett. A fekete búskomorság, amely mindig
készenlétben ólálkodott, hogy kihasználja józanságát, mozgatta
nyelvét.
– Igenis, titkár úr – szólt. – Gondoskodni fogok róla, hogy a
fickó megtanulja, a tolvajok letartóztatása törvényellenes.
Azt kívánta, bárcsak ne mondta volna ki. Ha nem mondana
ilyeneket, kedvezőbb helyzetben lenne mostanra, a
Palotagárda kapitánya, nagy ember. Az, hogy neki adták az
Őrséget, a Patrícius tréfája volt. Ám Rossab már egy újabb
iratot olvasott az íróasztalnál. Ha észrevette a szarkazmust,
nem mutatta.
– Nagyszerű! – felelte.
 Legkedvesebb Mamikám [írta Murok] Ez sokkal jobb nap
volt. Elmentem a Tolvajok Céhébe és letartóztattam a fő
Gonosztevőt és elhurcoltam a Patrícius Palotájához. Nem fog
több gondot okozni, úgy képzelem. És Mrs. Marok azt mondja,
hogy ott lakhatok a padlásszobában mert, mindig jól jön, ha
férfi van a háznál. Ez azért van mert, éjszaka, férfiak, akiknek
Rosszat tett az Ital, az egyik Lány Szobájában nagy Hűhót
csaptak, és beszélnem kellett velük és ők Harci Kedvet
mutattak és egyikük megpróbált ártalmamra lenni a térdével
ám, én viseltem az Óvszert és Mrs. Marok azt mondja, hogy a
fickó eltörte a Kalácsát de nem kell fizessek egy újért.
Nem értem az Őrség egyik-másik feladatát. Van egy társam,
a neve Nobby. Azt mondja, túl lelkes vagyok. Azt mondja, még
sokat kell tanulnom. Azt hiszem, ez igaz mert, még csak a 326.
oldalig jutottam, el az Ankh és Morpork Városok Törvényeiben
és Rendeleteiben. Mindenkit sokszor csókolok, Fiad, Murok.
Ui. Sok puszi Arankának.

Nem csak a magány, hanem a kifordított, hátulról előre

életmód. Az bizony, gondolta Kadar.
Az Éjjeli Őrjárat akkor kel, amikor a világ többi része
lefekszik, és akkor fekszik le, amikor a tájon átlibeg a hajnal.
Az összes időd nedves, sötét utcákon töltöd, az árnyékok
világában. Az Éjjeli Őrjárat az olyanfajta férfiakat vonzotta,
akik ilyen vagy olyan okból hajlottak az ilyen életvitelre.
Odaért az Őrházhoz, ősi és meglepően nagy épület volt,
beékelve egy cserzőműhely és egy gyanús bőrholmikat készítő
szabóság közé. Valamikor meglehetősen impozáns lehetett, de
mostanra elég nagy részei váltak lakhatatlanná, s csak baglyok
meg patkányok járőröztek arra. A bejárat fölött mottó állt a
város ősi nyelvén, amelyet mostanra elkoptatott az idő, a
korom és a moha, de még ki lehetett venni:
FABRICATI DIEM, PVNC
 Kolon főtörzsőrmester szerint, aki külföldön is szolgált s
ezért a nyelvek szakértőjének tartotta magát, ennek pontos
fordítása: „Védelmezni és Szolgálni”.
Igen. Csendőrnek lenni bizonyára jelentett valamit, valaha.
Kolon főtörzsőrmester, gondolta Kadar, miközben
bebotladozott a dohos homályba. Ha valaki, hát ő szereti a
sötétséget. Kolon főtörzsőrmester harmincévi boldog
házasságot köszönhetett annak, hogy Mrs. Kolon egész nap
dolgozott és Kolon főtörzsőrmester egész éjjel. Kis cédulák
útján érintkeztek. A férj elkészítette asszonya vacsoráját,
mielőtt este távozott, s felesége forró, ízletes reggelit hagyott
számára a sütőben. Három, már felnőtt gyerekük volt, akik
mind, Kadar föltételezte, szerfölött meggyőző kézírás
eredményeként jöttek világra.
És Nobbs káplár... nos, bárki, aki hasonlít Nobbyhoz,
korlátlan mennyiségű indokkal rendelkezik, hogy ne kívánja,
hogy mások lássák. Erről nem is kell mélyebben
elgondolkodni. Az egyetlen ok, amiért nem mondhatja az
ember, hogy Nobby közel áll az állatvilághoz az, hogy az
állatvilág fölkelne és kikérné magának.
Meg aztán persze, ott van ő maga. Csupán alkoholban pácolt
rossz szokások szikár, borotválatlan halmaza. És ez az egész
Éjjeli Őrjárat. Csak ők hárman. Valaha tucatszám, százszám
léteztek csendőrök. És most – csak hárman vannak.
Kadar fölbotorkált a lépcsőn, betapogatódzott az irodájába,
beroskadt ősrégi, immár hepehupás párnázású bőrszékébe,
matatott a legalsó fiókban, elmarta a palackot, ráharapott a
dugóra, megrántotta, kiköpte és ivott. Elkezdődött a nap.
A világ fókuszba úszott.
Az élet csupán vegytani hatások összessége. Egy csöpp itt,
egy csepp ott, s rögtön minden más. Csak valamicske erjedt
gyümölcslé, s hirtelen még néhány órát létezhetsz.
Valaha, amikor ez még tiszteletreméltó kerületnek számított,
a szomszédos borpince reménykedő tulajdonosa jelentős
summát fizetett egy varázslónak egy világító cégérért, minden
betűje más színű. Mostanra már összevissza működött és néha
rövidre záródott a nedvességtől. E pillanatban az E betű rikító
rózsaszín volt s véletlenszerűen meg-megvillant.
Kadar már hozzászokott. Úgy tűnt, ez is az élet része.
Egy darabig a villózó fény játékát bámulta a málladó
vakolaton, aztán fölemelte szandálos fél lábát, és kétszer
súlyosan megdöngette a padlódeszkákat.
Néhány perc múlva távoli zihálás jelezte, hogy Kolon
főtörzsőrmester már a lépcsőn vonszolja magát.
Kadar magában számolt. Kolon mindig megállt hat
másodpercre a lépcső tetején, hogy kilihegje magát.
A hetedik másodpercben nyílt az ajtó. Megjelent benne a
főtörzsőrmester arca, akár a szeptember végi holdtölte.
Az ember így írhatja le Kolon főtörzsőrmestert: az a fajta
férfi, aki, ha katonai pályára adja fejét, automatikusan a
főtörzsőrmesteri poszt felé gravitál. Nem lehet elképzelni róla,
hogy valaha is káplár lehetne. Vagy, ami azt illeti, kapitány. Ha
pedig nem katonai pályát választ, akkor különösen alkalmas
olyasmire, mint mondjuk a hurkamészáros mesterség; olyan
foglalkozásra, ahol a nagy, kivörösödött arc és a hajlam az
izzadásra, még zimankós időben is, voltaképpen része a
munkaköri leírásnak.
Szalutált, figyelemreméltó gondossággal egy koszos
papírdarabot helyezett Kadar íróasztalára, és ott kisimította.
– ‘Estét, kapitány! – mondta. – Jelentés a tegnapi
incidensekről meg minden. Valamint tartozik négy garassal a
teakasszának.
– Mi ez, amit a törpéről hallok, főtörzsőrmester? – kérdezte
Kadar nyersen.
Kolon összeráncolta homlokát. – Miféle törpéről?
– Arról, amelyik most lépett be az Őrségbe. A neve... – Kadar
habozott – Murok vagy mi.
– Ő? – Kolon eltátotta a száját. – Ő egy törpe? Mindig
mondtam, hogy nem lehet megbízni a kis rohadékokban!
Teljesen átvert engem, Kapitány úr, a pöttöm vakarcs tuti, hogy
hazudott a magasságáról! – Kolon méretista8 volt, legalábbis ha
nála kisebb népségre került a sor.
– Tud róla, hogy a törpe letartóztatta ma reggel a Tolvajok
Céhének Elnökét?
– Miért?
– Úgy tűnik, azért, mert a Tolvajok Céhének Elnöke.
A főtörzsőrmester ettől zavarba jött. – És mi abban a bűn?
– Azt hiszem, esetleg nem ártana szót váltanom ezzel a
Murokkal – jelentette ki Kadar.
– Még nem látta, uram? – kérdezte Kolon. – Ő azt állította,
hogy jelentkezett magánál, uram.
– Én, huh, bizonyára nagyon elfoglalt lehettem akkor. Sok
minden nyomta a lelkem – felelte Kadar.
– Igen, uram – mondta udvariasan Kolon. Kadarnak még volt
annyi önbecsülése, hogy másfelé nézzen és az aktarétegeket
kevergesse az íróasztalán.
– Be kell hozzuk az utcákról, amilyen gyorsan csak lehet –
motyogta. – Még a végén be fogja kasztlizni az Orgyilkosok
Céhének főnökét, csak mert van pofája embereket gyilkolni!
Hol van most?
– Kiküldtem Nobbs káplárral, Kapitány. Azt mondtam,
valahogy mutassa meg neki a dolgok csínját-bínját.
– Maga elengedett egy újoncot Nobbyval? – firtatta fáradtan
Kadar.
Kolon dadogott. – Hát, uram, gondoltam, tapasztalt ember,
Nobbs káplár sok mindent meg tud tanítani neki...
– Akkor hát reménykedjünk, hogy a törpe lassan tanul –
vágott közbe Kadar s fejébe nyomta barna vassisakját. –
Gyerünk!
Amikor kiléptek az Őrházból, látták, hogy a borkimérés
falához létrát támasztottak. A tetején egy testes férfi
káromkodott a bajsza alatt, miközben a világító cégérrel
küszködött.
– Az E az, ami nem működik rendesen – kiáltott föl neki
Kadar.
8
Aki nagyságuk alapján hátrányosan különbözteti meg az élőlényeket.
 – Mi?
– Az E. És a T serceg, amikor esik. Ideje, hogy megjavítsák.
– Megjavíccsák? Ó! Igen. Megjavíccsák. Pont azt csinálom,
úgy bizony. Megjavítom.
Az őrök eltocsogtak a tócsákon át. Őrtorony Testvér lassan
ingatta fejét, aztán figyelmét újfent csavarhúzójának szentelte.

Olyan férfiakat, mint Nobbs káplár, minden fegyveres erőnél

találhatni. Noha általában enciklopédikus ismereteik vannak a
Szabályzat aprólékos részleteiről, szerét ejtik, hogy sose
léptessék őket elő egy esetleges káplári rangnál följebb. Nobbs
hajlamos volt a szája sarkából beszélni. Szünet nélkül
dohányzott, de a bizarr dolog az, Murok már észrevette, hogy a
Nobby által szívott cigaretták gyakorlatilag azonnal csikké
válnak, ám csikkek is maradnak korlátlan ideig vagy ameddig
a füle mögé nem dugja őket, ami afféle nikotin elefánttemető.
Azon ritka alkalmakkor, amikor kivette a cigarettát a szájából,
tenyerébe rejtve tartotta.
Kis termetű, karikalábú férfi volt, s határozottan hasonlított
egy olyan csimpánzhoz, amit sose hívnak meg a
teadélutánokra.
Életkorát nem lehetett meghatározni. De cinizmusban és
általános életuntságban, ami az egyéniség afféle radiokarbon-
kormeghatározása, hozzávetőleg hétezer éves lehetett.
– Kellemes kis szám, ez az útvonal itt – jegyezte meg,
amikor egy nedves utcán ballagtak végig a kereskedők
negyedében. Megnyomott egy kilincset. Zárva volt. – Ne tágíts
mellőlem – fűzte hozzá –, és majd gondoskodom arról, hogy
minden rendbe’ legyen veled. Na most, próbáld meg lenyomni
sorba’ a kilincseket az utca másik oldalán.
– Á! Értem, Nobbs káplár. Meg kell nézzük, hogy nem
hagyta-e valaki nyitva a raktárát – bólogatott Murok.
– Gyorsan kapcsolsz, fiú.
– Remélem, hogy elcsíphetek egy gonosztevőt a
bűncselekmény elkövetése közben – lelkesedett Murok.
 – Ööö, aha – mondta Nobby tétován.
– De ha nyitva találunk egy ajtót, föltételezem, ide kell
hívjuk a tulajdonost – folytatta Murok. – És egyikünknek itt
kell maradnia, hogy őrizze a dolgokat, igaz?
– Ja! – Nobby földerült. – Majd én – ajánlotta. – Cseppet se
aggódj miatta! Addig te elmehetsz és megkeresheted az
áldozatot. Úgy értem, tulajdonost.
Újabb kilinccsel próbálkozott. Elfordult a markában.
– Otthon, a hegyek közt – mesélte Murok – ha elkapunk egy
tolvajt, fölakasztjuk a...
Elhallgatott, szórakozottan zörgetve egy kilincset.
Nobby megmerevedett.
– A minél? – kérdezte elszörnyedve egyszersmind
lebilincselve.
– Nem jut eszembe – felelte Murok. – Anyám mindig azt
mondta, túl jó az nekik, egyébként is. Lopni Helytelen.
Nobby számtalan híres mészárlást élt túl úgy, hogy ott sem
volt. Elengedte a kilincset, s barátságosan megveregette.
– Megvan! – kiáltott Murok. Nobby összerándult.
– Mi van meg?
– Emlékszem, hogy minél akasztottuk föl őket – válaszolta
Murok.
– Ó! – rebegte elgyöngülve Nobby. – Minél?
– A városházánál – emlékezett Murok. – Néha napokra. Nem
fognak többet lopni, azt mondhatom! És máris Erőskarú Bjorn
a bácsikád.
Nobby a falnak támasztotta pikáját és füle rejtekéből
előkotort egy cigarettavéget. Egy-két dolgot, döntötte el,
tisztázni kéne.
– Miért kellett beállnod az őrök közé, fiú? – érdeklődött.
– Folyton ezt kérdezi mindenki – méltatlankodott Murok. –
Nem kellett. Akartam. Majd Férfit fog faragni belőlem.
Nobby sose nézett senkinek egyenesen a szemébe.
Döbbenten bámult Murok jobb fülére.
– Úgy értem, nem vagy szökésben semmi elől? – tudakolta.
– Miért akarnék elszökni bármi elől?
 Nobby kissé összezavarodott. – Á! Mindig van valami.
Talán... talán ártatlanul vádoltak valamivel. Mint például,
esetleg – vigyorgott –, esetleg a raktárkészlet rejtélyes módon
hiányt mutatott bizonyos tételeknél, és igazságtalanul téged
hibáztattak. Vagy találtak bizonyos tárgyakat a cuccodban és
nem is tudtad, hogy kerültek oda. Ilyesmi. Elmondhatod a vén
Nobbynak. Vagy – bökte oldalba Murokot – tán valami más vót
az, he? Serse la femm, eh? Bajba juttattál egy lányt?
– Én... – kezdte Murok, s aztán eszébe jutott, hogy igen, az
ember vallja be az igazat, még az olyan fura alakoknak is, mint
Nobby, aki láthatólag azt se tudja, mi az. És az igazság az,
hogy mindig bajba keverte Arankát, bár hogy pontosan miként
és miért, az rejtély maradt. Többé-kevésbé minden alkalommal,
mikor távozott a lány meglátogatása után a Kővágó-barlangból,
hallotta, hogy az apa meg az anya kiabálnak Arankával. A
szülők mindig nagyon udvariasak voltak vele magával, de
valahogy már annyi, hogy vele látták, elég volt ahhoz, hogy a
lány bajba kerüljön.
– Igen – mondta.
– Á! Gyakorta így van – bólogatott bölcsen Nobby.
– Mindig – értett egyet Murok. – Valójában csaknem minden
éjszaka.
– Teringettét! – ámult elismerően Nobby. Lepillantott az
Óvszerre. – Hát akkor ezért erőltették rád, hogy viseljed?
– Hogy érted?
– Nos, ne aggódj miatta – jelentette ki Nobby. –
Mindenkinek megvan a maga kis titka. Vagy nagy, egyes
esetekben. Még a kapitánynak is. Ő csak azért van nálunk, mert
egy Nő Dekredálta. Ezt mondja mindig a főtörzsőrmester.
Dekredálta.
– Egek! – sóhajtott Murok. Nagyon fájdalmasnak hangzott.
– De én azt hiszem, azér’, mer’ mindig kimondja, ami a
szívén fekszik. Eggyel többször mondta ki a kelleténél a
Patrícius előtt, azt hallottam. Azt mondta, hogy a Tolvajok
Céhe nem más, mint tolvajbanda, vagy valami ilyesmit. Ezért
került hozzánk. Igaziból nem t’om. – Spekulálva nézegette a
kockaköveket, aztán hozzátette: – Szóval akkor hol laksz, fiú?
– Van egy hölgy, akit Mrs. Maroknak hívnak... – kezdte
Murok.
Nobby fuldokolni kezdett a félrenyelt füsttől.
– A Gyehennában? – zihálta. – Ott laksz?
– Ó, igen.
– Minden éjjel?
– Hát, valójában minden nappal. Igen.
– És azért jöttél ide, hogy férfit faragjanak belőled?
– Igen!
– Nem hiszem, hogy szeretnék ott élni, ahonnan jöttél –
szögezte le Nobby.
– Figyelj – mondta Murok, aki mostanra már semmit sem
értett –, azért jöttem, mert Mr. Kencefici azt mondta, hogy ez a
legremekebb állás a világon, a törvény betartatása meg minden.
Ez igaz, nem?
– Hát, ööö – felelte Nobby. – Ami azt illeti... úgy értem, a
Törvény betartatása... úgy értem, valaha, igen, mielőtt lettek
volna a Céhek meg izék... a törvény, valahogy, nem igazán, úgy
értem, manapság minden sokkal... ó, nem t’om. Alapjában véve
csak rázod a kolompod és lehorgasztod a fejed.
Nobby fölsóhajtott. Aztán dörmögött egyet, lekapta a
homokóráját az övéről, belekukucskált a sebesen pergő
homokszemcsékre. Visszatette, lehúzta a bőr hangtompítót a
kolompja harangnyelvéről, s egyszer-kétszer megrázta, nem túl
hangosan.
– Éjfélt ütött már az óra – motyogta –, és minden rendben.
– És ez lenne minden, akkor? – kérdezte Murok, amikor a
halk visszhangok elhaltak.
– Többé-kevésbé. Többé-kevésbé. – Nobby gyorsan
beleszívott a csikkjébe.
– Csak ennyi? Semmi űzőcske a háztetőkön holdvilágnál?
Semmi kandeláberen lengedezés? Semmi ilyesmi? – tudakolta
Murok.
 – Nem hinném – válaszolta nyomatékosan Nobby. – Én sose
tettem semmi olyat. Soha senki nem mondott erről semmit
nekem. – Megint szippantott egyet sebtiben. – Az ember akár
halálos megfázást szerezhet, a háztetőkön űzőcskézve.
Szerintem én maradok a kolompnál, ha te nem bánod.
– Én is megpróbálkozhatok vele? – érdeklődött Murok.
Nobby ekkorra már elvesztette lelki egyensúlyát. Ez lehet az
egyetlen oka, hogy elkövette a hibát: szótlanul odanyújtotta a
kolompot Muroknak.
Murok néhány másodpercig szemlélgette. Utána erőteljesen
meglengette a feje fölött.
– Éjfélt ütött már az óra! – harsogta. – És minden
rendbeeeeennnnn!
A visszhangok oda-vissza verődtek az utcán s végül legyűrte
őket a rettenetes, sűrű csönd. Valahol több kutya ugatott az
éjszakában. Egy csecsemő fölsírt.
– Sssss! – sziszegte Nobby.
– Mért, minden rendben van, nem igaz? – értetlenkedett
Murok.
– De nem lesz, ha folytatod a csörömpölést azzal az átkozott
kolomppal! Add ide!
– Nem értem! – szólt Murok. – Figyelj, van ez a könyvem,
amit Mr. Kencefici adott nekem... – A Törvények és Rendeletek
után kotorászott.
Nobby odapillantott, aztán vállat vont. – Sose hallottam
ezekről – közölte. – És most fogd be a pofád! Nem akarod
folytatni ezt a lármázást Mindenféle népséget idevonzhat. Erre
gyere!
Megmarkolta Murok karját és végignógatta az utcán.
– Miféléket? – tiltakozott Murok, miközben eltökélten
taszigálták előre.
– Rosszféléket – motyogta Nobby.
– De mi vagyunk az Őrség!
– Rohadtul igaz! És mi nem akarunk olyan emberekbe
beleakadni! Jusson eszedbe, mi történt Csankkal!
 – Nem emlékszem, mi történt Csankkal! – mondta Murok
teljesen összezavarodva. – Ki az a Csank?
– Még a te időd előtt – morogta Nobby. Kissé leeresztett. –
Szegény hülye. Bármelyikünkkel megtörténhetett volna. –
Fölnézett és szúrósan Murokra meredt. – És most hagyd ezt
abba, hallod? Kezd az idegeimre menni. Még hogy tetves
holdvilágos üldözés, még mit nem!
Peckesen lépdelt az utcán. Nobby normális mozgásmódja
amolyan oldalgás volt, és az egyszerre peckes lépdelés és
oldalgás kombinációja fura hatást eredményezett, mintha egy
rák bicegne.
– De, de – szólalt meg Murok – ez a könyv azt írja...
– Nem akarok semmit se tudni semmiféle könyvből –
morrant Nobby.
Murok végképp elszontyolodott.
– De a Törvény az... – kezdte.
Csaknem végzetesen félbeszakította egy bárd, ami zúgva
száguldott elő egy alacsony kapuból mellette s visszapattant a
szemközti falról. Ezt szilánkokra hasadó fa és
üvegcsörömpölés lármája követte.
– Hé, Nobby! – mondta Murok sürgetőleg. – Ott verekedés
folyik!
Nobby rápillantott a kapura. – Naná, hogy folyik – felelte. –
Ez törpebár. A legrosszabb fajta. Kerüld el nagy ívben, fiú.
Azok a kis rohadékok szeretik felbuktatni az embert, aztán
kirugdaljak belőle mind a tizenkét fajta szart is. Csak gyere
szépen tovább az öreg Nobbyval, és ő majd...
Megragadta Murok fatörzsnyi karját. Olyan volt, mintha egy
épületet próbálna elvontatni.
Murok elsápadt.
– Isznak a törpék? És verekszenek? – kérdezte.
– Mi az hogy! – felelte Nobby. – Egyfolytában. És olyan
szavakat használnak, amiket én még drága jó anyámnak se
mondanék! Nem szeretnél összeverekedni velük, kibírhatatlan
banda... ne menj be oda!
 Senki sem tudja, hogy a törpék, akik otthon a hegyekben
csöndes, rendezett életet élnek, miért feledkeznek meg az
egészről, amikor beköltöznek a nagyvárosba. Valami hatalmába
keríti még a legfeddhetetlenebb vasércbányászt is, és arra
készteti, hogy állandóan mellvértet viseljen, bárdot hurcoljon
magával, nevét olyasmire változtassa, hogy Torkonragad
Sípcsontonrúg, és a komor feledésig leigya magát.
Valószínűleg azért van így, mert annyira csöndes és rendezett
életet élnek odahaza. Végül is, valószínűleg az első dolog, amit
egy ifjú törpe csinálni szeretne, ha már eljutott a városba,
miután hetven évig dolgozott apjának a bánya fenekén, az egy
kiadós ital fölhörpintése, s aztán jól elrakni valakit.
A verekedés egyike volt azoknak az élvezetes
törpecsetepatéknak, amiknek vagy száz részvevője van, és
százötven különféle szövetsége. A sikolyok, átkok és a bárdok
kongása a vassisakokon elkeveredett a kandalló melletti részeg
csoport hangjával, akik – egy másik törpeszokás – az aranyról
daloltak.
Nobby beleütközött Murok hátába, aki elszörnyedve nézte a
jelenetet.
– Figyelj, ez így megy minden áldott este – magyarázta
Nobby. – Ne avatkozzunk be, ezt mondja a főtörzsőrmester. Ez
csak az ő faji népszokásuk vagy valami olyan. Nem zavarhatod
meg a faji népszokásokat!
– De, de – dadogta Murok –, ők az én népem. Valahogy. Az
szégyenletes, hogy így viselkednek. Mit fog gondolni a világ?
– Azt, hogy nyavalyás kis rohadékok – válaszolta Nobby. –
És most, gyerünk innen!
Ám Murok már begázolt a dulakodó tömegbe. Tölcsért
formált tenyeréből a szája köré és ordított valamit egy olyan
nyelven, amit Nobby nem értett. Voltaképpen bármilyen nyelv,
beleértve az anyanyelvét is, beleillett volna ebbe a fentebb
említett kategóriába, de ebben az esetben a valami törpéül
hangzott el.
 – Gr’duzk! Gr’duzk! aaK’ztezem ke bur’kíze tzim?9
A verekedés félbeszakadt. Száz szakállas arc bámult föl
Murok meggörnyedt alakjára, bosszúságuk meglepetéssel
keveredett.
Egy ütött-kopott fedeles fémkupa pattant vissza a fiú
mellvértjéről. Murok lenyúlt és szemlátomást minden
erőfeszítés nélkül fölkapott egy vergődő alakot.
– J’uk, ydruz-t’rud-eztuza, hudr’zd dezek drez’huk, huzu-
kruk ‘t b’tduz g’ke’k me’ek b’tduz t’be’tk kce’drutk ke’hkt’d.
aaDb’thuk?10
Soha egyetlen törpe sem hallott ilyen sok ónyelvi szót
olyasvalaki szájából, aki magasabb négy lábnál.
El voltak képedve. Murok letette a vétkes törpét a padlóra.
Csupa könny volt a szeme.
– Ti törpék vagytok! – mondta. – A törpéknek nem lenne
szabad így viselkedni! Csak nézzétek meg jól magatok! Nem
szégyellitek magatokat?
Száz csontkemény áll esett le.
– Úgy értem, csak nézzetek magatokra! – Murok fejét rázta. –
El tudjátok képzelni, hogy szegény, öreg, ősz szakállú anyátok,
aki odahaza piciny gödrében agyondolgozza magát s azon
mereng, vajon fiacskája mit csinál ma éjjel, hogy ő mit
gondolna, ha most látna titeket? A ti saját édes jó anyátok, aki
először mutatta meg nektek, hogyan forgassátok a csákányt...
Nobby, aki a bejáratnál állt megrémülve és megdöbbenve,
ráébredt, hogy az orrfújás és elfojtott szipákolás kórusa egyre
hangosabb, ahogy Murok folytatja: – ...valószínűleg azt

9
Szó szerint: Jó napot! Jó napot! Mi ez az egész itt, ami itt (ezen a helyen)
zajlik?
10
„Idehallgassatok, napsugarak (szó szerint: az égben lévő nagy forró szem,
amelynek tüzes pillantása behatol a barlang száján, tekintete), nem akarom,
hogy kénytelen legyek bárkit is elverni, szóval ha ti B’tduzt* játszotok velem,
én is B’tduzt játszom veletek. Oké?”**
* Népszerű törpejáték, amely abból áll, hogy néhány lábnyira állnak
egymástól a részvevők és nagy szikladarabokat vágnak egymás fejéhez.
** Szó szerint: Minden rendesen alágerendázva és aládúcolva?
gondolja, hogy bizonyára a fiacskám csöndesen dominózik
vagy valami...
Egy törpe a közelben, aki hat hüvelykes vastüskékkel
kirakott sisakot viselt, halkan belezokogott a sörébe.
– És fogadok, hogy már régóta nem írt haza egyikőtök se,
pedig megígértétek, hogy minden héten fogtok...
Nobby szórakozottan előhúzott egy piszkos zsebkendőt s
odanyújtotta egy, a falnak támaszkodó törpének, aki reszketett
a bánattól.
– Na, most – jelentette ki kedvesen Murok –, nem akarok
senkivel se szigorú lenni, de mostantól minden éjjel erre fogok
járni és elvárom, hogy a törpeviselkedés tisztes formáit lássam.
Tudom, hogy milyen az, amikor messzire kerültök otthonról,
de az ilyesmire nincs mentség. – Megérintette sisakját –
G’hruk, t’uk.11
Ragyogó mosollyal ajándékozta meg őket, s félig kisétált,
félig kiguggolt a kocsmából. Amikor előbukkant az utcára,
Nobby megveregette a karját.
– Soha többet ne csinálj velem még egyszer ilyet! –
zsörtölődött. – Te a Városi Őrségbe’ vagy! Szóba ne merd
hozni nekem ezt a törvény dolgot többet!
– De az nagyon fontos – magyarázta komolyan Murok,
Nobby után ügetve, aki beoldalgott egy keskenyebb sikátorba.
– Ám nem annyira, mint az egy darabban maradás! – intette
le Nobby. – Törpebárok! Ha van egy csöpp józan eszed, fiú,
bejössz velem ide. És hallgass!
Murok fölnézett az épületre, ahova kalauzolták. Egy kissé
hátrébb állt az utca sarától. Számottevő ivászat lármája
hallatszott bentről. Viharvert cégér lógott az ajtó fölött, ami egy
dobot ábrázolt.
– Kocsma, ugye? – kérdezte töprengve Murok. – Ilyenkor is
nyitva?
– Miért ne lenne? – válaszolta Nobby, belökve az ajtót. –
Átkozottul jó ötlet. A Megfoltozott Dob.
11
‘Estét, mindenkinek. (Szó szerint: Jókívánságok minden jelenlevőnek a
nappal végén.)
 – És még több részegeskedés? – firtatta Murok, aki sietve
lapozgatott a könyvben.
– Élénken remélem – felelte Nobby. Odabiccentett a trollnak,
akit a Dob kilódítónak12 alkalmazott. – ‘Estét, Detritus! Csak
mutatom az új fiúnak a dolgok csínját-bínját.
A troll morgott, s intett kérges karjával.
A Megfoltozott Dob belseje már legendás, mint a leghíresebb
rosszhírű kocsma a Korongon, s a város olyan jellegzetessége,
hogy, a nemrégiben elvégzett elkerülhetetlen felújítás után, a
tulajdonos napokat áldozott az eredeti kosz, korom és a falakat
borító, nehezebben azonosítható anyagok patinájának
helyreállítására, valamint importált egy tonna előrohasztott
gyékényt is a padlóra. A részegek itt a hősök, gyilkosok,
zsoldosok, kalandorok és gonosztevők szokásos bandájából
tevődnek össze, s csak mikroszkopikus elemezés tudná
kimutatni, melyik melyik. Vastag füstgomolyagok lógnak a
levegőben, talán azért, hogy elkerülhessék az érintkezést a
falakkal.
A társalgás törtrésznyit halkult, amikor a két őr belépett,
aztán visszaemelkedett korábbi szintjére. Két cimborája
odaintett Nobbynak.
Aki észlelte, hogy Murok szorgoskodik.
– Mi’ csinálsz? – tudakolta. – És csak semmi szövegelés
anyákról, oké?
– Jegyzetelek – válaszolta Murok. – Van jegyzetfüzetem.
– Jól van! – mondta Nobby. – Kedvelni fogod ezt a helyet.
Én minden éjjel idejövök megvacsorázni.
– Hogy írod azt, hogy „Törvénysértés”? – kérdezte Murok, s
lapozott.
– Én aztán sehogy – felelte Nobby a tömegben
előretolakodva. A nagylelkűség ritka rohama rontott tudatába. –
Mit szeretnél inni?
– Nem hiszem, hogy az igazán rendjén lenne – közölte
Murok. – Meg különben is, a Tömény Szesz Öl, Butít és
Nyomorba Dönt.
12
Olyan, mint a kidobóember, csak a trollok több erőszakot alkalmaznak.
 Tudatában volt egy velőkig hatoló pillantásnak a tarkóján,
ezért megfordult s egyenesen belenézett egy orangután nagy,
jóindulatú, nyájas képébe.
Az orangután a bárpultnál ült, előtte egy pintes korsó s egy
tál mogyoró. Barátságosan Murokra emelte poharát, aztán
nagyot és szörcsögőset kortyolt, a látszat szerint alsó ajka
afféle tapadótölcsérré alakításával, olyan zajt keltve, mintha
kiszivattyúznának egy kanálist.
Murok oldalba bökte Nobbyt.
– Van ott egy maj... – kezdte.
– Ki ne mondd! – intette sietősen Nobby. – Ki ne mondd azt
a szót! Ő a Könyvtáros. Odafenn dolgozik az Egyetemen.
Mindig lejön ide egy lefekvés előtti pohárra esténként.
– És senkinek sincs ez ellen kifogása?
– Má’ mér’ lenne? – firtatta Nobby. – Mindig fizeti a rundját,
éppúgy, mint mindenki más.
Murok megfordult s újra megnézte az emberszabásút.
Számos kérdés követelt figyelmet, mint például: hol tartja a
pénzét? A Könyvtáros elkapta pillantását, félreértette, s
szelíden felé tolta a mogyorós tálkát.
Murok kihúzta magát teljes, imponáló magasságában, s
tanácskozott a jegyzetfüzetével. A Törvények és Rendeletek
olvasásával töltött délután hasznosan eltöltött időnek bizonyult.
– Ki ennek a helyszínnek tulajdonosa, birtokosa,
haszonbérlője, avagy fogadósa? – faggatta Nobbyt.
– Mija? – hökkent meg a kis termetű őr. – Fogadósa? Hát,
föltételezem, Charley, az ott, ni, a góré ma éjjel. Mért? – Egy
nagydarab, erőteljes pasasra mutatott, akinek arcát sebhelyek
hálózták be; a hegek gazdája abbahagyta tevékenységét, azaz a
piszok egyenletesebb eloszlatását néhány poháron egy nedves
rongy segítségével, s cinkosan Murokra kacsintott.
– Charley, ez itt Murok – szólt Nobby. – Rosie Maroknál
lakik.
– Mi, minden éjjel? – ámult Charley.
Murok megköszörülte a torkát.
 – Ha maga a góré – recitálta –, akkor kötelességem tudatni
magával, hogy letartóztatás alatt áll.
– Mi alatt, haver? – érdeklődött Charley, még mindig
törölgetve.
– Letartóztatás alatt – ismételte meg Murok – tekintettel a
következő, beterjesztett vádpontokra, mégpedig 1)(i) hogy
Grunár 18-ik napján vagy akörül, a Megfoltozott Dob nevezetű
helyen, a Fémműves utcában, maga a) felszolgált vagy b)
fölszolgáltatott szeszes italokat éjjel 12 (tizenkét) óra után,
ellentétben az 1678-as Nyilvános Forgalmú Korcsmák
(Nyitvatartás) Törvénycikk intézkedéseivel, valamint 1)(ii)
hogy Grunár 18-ik napján vagy akörül, a Megfoltozott Dob
nevezetű helyen, a Fémműves utcában, maga fölszolgált vagy
fölszolgáltatott szeszes italokat a fentebb említett
Törvénycikkben lefektetettől eltérő méretű és űrtartalmú
ivóedényekben, valamint 2(i) hogy Grunár 18-ik napján vagy
akörül, a Megfoltozott Dob nevezetű helyen, a Fémműves
utcában, maga megengedte a fogyasztóknak, hogy 7 (hét)
hüvelyk hosszúságot meghaladó vágó- és szúrófegyvereket
hüvely nélkül viseljenek, ellentétben az említett Törvénycikk
Hármas Paragrafusával, valamint 2)(ii) hogy Grunár 18-ik
napján vagy akörül, a Megfoltozott Dob nevezetű helyen, a
Fémműves utcában, maga fölszolgált szeszes italokat az
említett alkoholos italok eladására és/vagy fogyasztására
jogosítvánnyal nyilvánvalóan nem rendelkező helyszínen,
ellentétben a fent említett Törvénycikk Hármas Paragrafusával.
Halotti csönd támadt, miközben Murok megint lapozott
egyet, és folytatta: – Továbbá kötelességem azt is közölni
magával, hogy szándékomban áll bizonyítékot szolgáltatni a
Törvényszéki Bírák előtt vádemelési tényezőként, tekintettel az
1567-ből származó Nyilvános Gyülekezések (Szerencsejáték)
Törvénycikk, az 1433-ból, 1456-ból, 1463-ból, 1465-ből, ööö,
és az 1470-től egész 1690-ig terjedő időszakból származó
Hatóságilag Engedélyezett Helyiségek (Higiénia)
Törvénycikkek, valamint a... – oldalvást a Könyvtárosra
sandított, aki azonnal fölismerte a bajt, amikor hallotta
közeledni s sietve próbálta kiinni poharát – ...az 1673-ból
származó Házi és Háziasított Állatok (Tartása és Védelme)
Törvénycikk megszegésére.
Az ezt követő csönd a lélegzet-visszafojtott várakozás ritka
jellegével rendelkezett, ugyanis az összegyűltek arra vártak,
hogy lássák, most mi fog történni.
Charley gondosan letette a poharat, amelynek maszatfoltjait
ragyogó fényesre dörgölte, s lenézett Nobbyra.
Nobby arra törekedett, hogy azt színlelje, teljesen egyedül
van, s semmiféle kapcsolatban nem áll bárki olyannal, aki
esetleg mellette tartózkodik, s véletlenül pont ugyanolyan
uniformist visel.
– Hogy értette azt, hogy Törvényszéki Bírák? – faggatta
Charley Nobbyt – Nincsenek is Törvényszéki Bírák.
Nobby rémülten vonogatta a vállát.
– Új fiú, mi? – kérdezte Charley.
– Ne csináljon gondot belőle! – javasolta Murok.
– Semmi bajom nincs veled, remélem, tudod – jelentette ki
Charley Nobbynak. – Viszont van az a hogyhíjják. Valamelyik
éjjel volt itt az a varázsló, az beszélt róla. Afféle görbe
oktatóeszköz, tudod? – Láthatólag elgondolkodott egy
pillanatra. – Tudásszintmérő grafikon. Az volt az. Egy
tudásszintmérő grafikon. Detritus, vonszold ide egy pillanatra
azt a nagy, sziklás segged!
Általában ez az az időpont a Megfoltozott Dobban, amikor
valaki elhajítja a poharát. És, valójában, pontosan ez is történt.

Kadar kapitány végigrohant a Rövid utcán – a leghosszabb a

városban, ami dióhéjban bemutatja a híres, kifinomult
morporki humorérzéket –, Kolon főtörzsőrmester mögötte
loholt és tiltakozott.
Nobby a Dob előtt állt, egyik lábáról a másikra ugrándozva.
Veszély idején volt valami módszere arra, hogy egyik helyről a
másikra mozduljon a látszat szerint anélkül, hogy áthaladna a
köztes téren, ami megszégyeníthetné bármelyik közönséges
anyagmozgató-szalagot.
– Odabe’ verekszik! – dadogta, megragadva a kapitány
karját.
– Teljesen egyedül? – kérdezte a kapitány.
– Dehogy, az egész kocsmával! – kiáltotta Nobby, egyik
lábáról a másikra szökdécselve.
– Ó!
A lelkiismeret azt mondta: Hárman vagytok. A fiú ugyanazt
az egyenruhát viseli. Az embereid egyike. Emlékezz szegény
öreg Csankra!
Agya egy másik része, a gyűlölt, megvetett rész, ami
azonban képessé tette az elmúlt tíz év túlélését csendőrléte
dacára, így szólt: Gorombaság beavatkozni. Kivárjuk, míg
befejezi, aztán megkérdezzük, nem kér-e egy kis segítséget.
Ráadásul, az Őrség be nem avatkozási politikát folytat, ha
verekedésről van szó. Sokkal egyszerűbb utána bemenni és
letartóztatni a földön fekvőket.
Csörömpölés hallatszott, amikor egy közeli ablak kirobbant
és elhelyezett egy alélt verekedőt az utca szemközti oldalán.
– Azt hiszem – mondta megfontoltan a kapitány –, hogy
jobb, ha azonnal akcióba lépünk.
– Helyes – értett egyet Kolon főtörzs –, az ember akár meg is
sérülhet, ha itt ácsorog.
Óvatosan egy kicsit arrébb oldalogtak az utcán, ahol a
szilánkokra hasadó fa és összezúzódó üveg lármája már nem
volt annyira süketítő, s gondosan nem néztek egymás szemébe.
A kocsmából időnként sikoltás hallatszott, és hébe-hóba egy
rejtélyes zengő hang, mintha valaki térddel rúgna egy gongba.
A kényelmetlenül feszengő csönd tócsájában álltak.
– Kivette már az idei szabadságát, főtörzsőrmester? –
kérdezte végül Kadar, előre-hátra billegve sarkán.
– ‘Genisuram. Elküldtem az asszonyt Chirmbe múlt
hónapba’, uram, hogy meglátogassa a nénikéjét.
– Nagyon kellemes ebben az évszakban, azt hallottam.
– ‘Genisuram.
 – Az a rengeteg muskátli meg miegymás.
Egy fönti ablakból lezuhant egy alak és összecsuklott a
kockakövön.
– Ott van az a virágnapóra, nemdebár? – tudakolta
kétségbeesetten Kadar.
– ‘Genisuram. Nagyon szép, uram. Az egészet kicsiny
virágokból csinálták, uram.
Olyan zaj hallatszott, mint amikor valami ismételten rácsap
valami másra valami súlyossal és fából készülttel. Kadar arca
megrándult.
– Nem hiszem, hogy a fiú jól érezte vón magát az Őrségbe’,
uram – jegyezte meg a főtörzsőrmester kedvesnek szánt
hangon.
A Megfoltozott Dob ajtaját olyan gyakran letépték a
csetepaték során, hogy nemrégiben különösen megedzett
sarokvasakat szereltek föl, s a tény, hogy a következő irdatlan
recsegés-ropogás kitépte az egész ajtót és ajtótokot a falból,
csak azt mutatja, hogy az erre költött jó csomó pénzt
elfecsérelték A törmelék közepén egy alak megpróbált
fölemelkedni könyökére, nyögött, és visszarogyott.
– Hát, mintha úgy tűnne, hogy az egésznek... – kezdte a
kapitány, és Nobby megszólalt: – Ez az az átokverte troll!
– Micsoda? – hökkent meg Kadar.
– A troll az! Amelyiket az ajtóba szoknak állítani!
Rendkívül óvatosan megközelítették.
Valóban, nem volt más, mint Detritus, a kilódító.
Nagyon nehéz megsebesíteni egy olyan lényt, aki
tulajdonképpen mozgó szikla. Azonban úgy látszott, valakinek
ez sikerült. Az elesett alak úgy nyögdécselt, mint két
összecsapott tégla.
– Ez ám a meglepetés! – jegyezte meg bizonytalanul a
főtörzsőrmester. Mindhárman megfordultak, és bekukucskáltak
a fényesen megvilágított négyszögön, ahol korábban a bejárat
állt. A dolgok határozottan elcsendesedtek odabenn.
– Nem gondolja – mondta a főtörzsőrmester –, hogy a fiú
győzött, ugye, nem?
 A kapitány kifeszítette állát. – Tartozunk azzal a
kollégánknak és csendőrtársunknak – jelentette ki –, hogy
kiderítsük.
Vinnyogás hallatszott mögülük. Megfordultak és látták, hogy
Nobby fél lábon ugrál, a másikat szorongatva.
– Mi esett magába, ember? – firtatta Kadar.
Nobby fájdalmas hangokat hallatott.
Kolon főtörzsőrmester kezdte érteni. Noha az általános
irányzat az Őrség viselkedésében az óvatos meghunyászkodás
volt, nem akadt egyetlen olyan tagja sem az osztagnak, aki
valamikor ne találta volna magát Detritus öklének rosszabbik
végén. Nobby csupán megpróbált törleszteni a legislegjobb,
multiverzumszerte elterjedt rendőri hagyományoknak
megfelelően.
– Csak fogta magát és belerúgott a troll golyóiba, uram –
jelentette.
– Gyalázat! – mondta tétován a kapitány. Habozott. – A
trolloknak egyáltalán van golyója?
– Nekem elhiheti, uram.
– Jó ég! – lepődött meg Kadar. – Természet Asszonyság
ugyancsak furán rendezi a dolgokat, nem igaz?
– Teljesen igaza van, uram – felelte engedelmesen a
főtörzsőrmester.
– És most – szólt a kapitány, kihúzva kardját –, előre!
– ‘Genisuram.
– Ez azt jelenti, hogy maga is, főtörzsőrmester! – tette hozzá
a kapitány.
– ‘Genisuram.

Valószínűleg ez volt a katonai manőverek történetének

legelővigyázatosabb előrenyomulása, egészen lenn az alján
annak a listának, aminek élén az olyasmik állnak, mint a
Könnyűdandár Támadása.
Óvatosan belestek a megerőszakolt ajtónyíláson.
 Számos ember terült el az asztalokon, vagy azon, ami az
asztalokból maradt. Azok, akik még eddig nem vesztették el
eszméletük, határozottan boldogtalannak látszottak emiatt.
Murok a terem közepén állt. Rozsdás láncinge elszakadt,
sisakja eltűnt, és kissé oldalvást imbolygott, fél szeme már
kezdett földagadni, ám fölismerte a kapitányt, eldobta az
erőtlenül tiltakozó pasast, akit addig fogott, és lendületesen
szalutált.
– Tisztelettel jelentek harmincegy Rendbontásra tett kihágást,
uram, ötvenhat esetben Garázda Viselkedést, az Őrség
Biztosának Akadályoztatását Kötelessége Teljesítésében
negyvenegy alkalommal, tizenhárom esetben Hatósági Közeg
elleni Erőszak Kísérletének bűncselekményét Halált okozó
Fegyverrel, hat esetben Bűnös Időhúzást, és... és... Nobby
káplár még egyetlen csínt-bínt se mutatott eddig...
Hanyatt esett, összetörve egy asztalt.
Kadar kapitány köhécselt. Egyáltalán nem volt biztos abban,
hogy mi a teendő ilyenkor. Legjobb tudomása szerint az Őrség
még sosem volt ilyen helyzetben.
– Azt hiszem, hogy kerítenie kéne egy italt neki,
főtörzsőrmester – szólalt meg.
– ‘Genisuram.
– Meg nekem is.
– ‘Genisuram.
– Maga is igyon egyet, miért is ne.
– ‘Genisuram.
– És maga, káplár, ha lenne szíves... mit csinál?
– Megmotozomatetemeketuram – hadarta Nobby,
fölegyenesedve. – Terhelő bizonyítékokért meg minden.
– A pénzeszacskójukban?
Nobby gyorsan háta mögé dugta a kezét – Sose lehessen
tudni, uram.
A főtörzsőrmester rábukkant egy csodával határos módon
épen maradt pálinkáspalackra a törmelékben, és tartalmának
nagy részét Murok szájába erőszakolta.
 – Mit fogunk csinálni ezzel a társasággal, uram? – firtatta a
vállán keresztül.
– Halvány fogalmam sincs róla – felelte Kadar és leült. Az
Őrség zárkája épp csak elég nagy hat nagyon apró embernek,
és általában amúgy is csak olyanok kerültek bele. Míg ellenben
ezek...
Kétségbeesetten nézett körül. Ott hevert Nyársbahúzó Nork
egy asztal alatt és bugyborékoló hangokat adott ki. Ott volt
Böhöm Henri. Ott volt Harácsoló Simony, az egyik
legrettegettebb kocsmai verekedő a városban. Mindent
egybevetve, rengeteg olyan fickó volt ott, akiknek nem lenne
érdemes a közelében lenni, amikor magukhoz térnek.
– Elvághatnánk a torkuk, uram – javasolta Nobby, a
hátramaradt csatamezők tucatjainak veteránja. Talált egy
körülbelül megfelelő méretű öntudatlan verekedőt, és tűnődve
távolította el róla a csizmát, ami egész újnak látszott és
körülbelül megfelelő méretűnek.
– Az teljességgel helytelen lenne – közölte Kadar. Nem volt
biztos benne, hogyan is kell valójában elvágni egy torkot.
Mindezidáig ez sosem merült föl lehetőségként.
– Nem – szögezte le. – Azt hiszem, esetleg elengedhetjük
őket egy figyelmeztetéssel.
A pad alól nyögés hallatszott.
– Ráadásul – folytatta sietve – a lehető leghamarabb
biztonságos helyre kellene vigyük elesett bajtársunk.
– Van ebbe’ valami – értett egyet a főtörzsőrmester. Nagyot
húzott a pálinkából, az idegei megnyugtatása végett.
Kettejüknek sikerült Murokot fölemelni maguk közé, és
támolygó lépteit fölirányítani a lépcsőn. Kadar, majd’
összerogyva a teher alatt, Nobbyt keresve körbenézett.
– Nobbs káplár – recsegte –, miért rugdalja az embereket,
amikor azok a földön gyengélkednek?
– Ez a legbiztonságosabb módja, uram – felelte Nobby.
Nobbynak valamikor régen meséltek a sportszerű
küzdelemről és hogy nem szabad az elhullott ellent ütni, s
akkor építő gondolatokat szentelt annak, hogy ezek a szabályok
hogyan alkalmazhatóak egy négy láb magas egyén esetében,
akiknek gumiszalagszerű izomtónusa van.
– Nos, hagyja abba! Azt akarom, hogy dorgálja meg a
gonosztevőket – utasította a kapitány.
– Hogyan, uram?
– Hát... – Kadar kapitány elhallgatott. Akármi legyen, ha
tudja. Még sose tett ilyet.
– Csak tegye meg! – csattant föl. – Ugye, nem kell mindent
én mondjak meg magának?
Nobby ott maradt egyedül a lépcső tetején. A padló felől
általános motyogás és nyögdécselés jelezte, hogy a fickók
ocsúdóban vannak. Nobby sebesen gondolkodott. Feddőleg
megrázta sajtrudacska ujját.
– Legyen ez számotokra intő lecke! – szólt. – Ne csináljatok
ilyesmit többet!
És elfutott.
A szarufák sötétjében a Könyvtáros tűnődve vakarózott. Az
élet határozottan telis-tele meglepetésekkel. Érdeklődve fogja
figyelni a fejleményeket. Elmélázva meghámozott lábával egy
mogyorót, és ellendült, bele a sötétségbe.

A Legfőbb Nagymester magasba emelte kezét.

– Megvannak-é a Végzet Tömjénfüstölői rituálisan fenyítve,
hogy elűzendjék a Gonosz és Szabad Gondolkozást ebből a
Fölszentelt Körből?
– Aha.
A Legfőbb Nagymester leengedte kezét.
– Aha? – kérdezte.
– Aha – felelte boldogan Reterátbúvár Testvér. – Magam
csináltam meg.
– Elvileg azt kellene mondanod „Biza, ó, Legfőbb Lény” –
közölte a Legfőbb Nagymester. – Istenek bizony, már épp
elégszer mondtam, hogy ha ti nem vagytok hajlandóak átvenni
a dolog szellemét...
 – Igen, hallgass oda arra, amit a Legfőbb Nagymester mond
neked! – intette Őrtorony Testvér szúrós pillantással a
megtévedt Hittestvért.
– Órákat töltöttem azoknak a füstölőknek a fenyítésével –
morogta Reterátbúvár Testvér.
– Csak folytassa, Ó, Legfőbb Nagymester – kérte Őrtorony
Testvér.
– Hát, na jó – mondta a Nagymester. – Ma éjjel
megpróbálkozunk egy újabb kísérleti megidézéssel. Bízom
benne, hogy szereztetek alkalmas nyersanyagot, ugye,
testvéreim?
– ...csak sikáltam és csiszetöltem, na, nem mintha köszönetet
kapna érte az ember...
– Minden el van sikálva, Legfőbb Nagymester – jelentette
Őrtorony Testvér.
Valóban, ismerte el a Legfőbb Nagymester, ez valamivel
jobb gyűjtemény. A Hittestvérek nyilvánvalóan igyekeztek
kitenni magukért. A díszhelyet egy világító kocsmacégér kapta,
amelynek eltávolítása, gondolta a Legfőbb Nagymester, ki
kellett volna érdemeljen valamiféle városi kitüntetést. E
pillanatban az E betű szörnyű rózsaszín volt s véletlenszerűen
meg-megvillant.
– Azt én kerítettem – büszkélkedett Őrtorony Testvér. – Azt
hitték, hogy épp megjavítom vagy valami, de fogtam a
csavarhúzóm és...
– Igen, remek munka – vágott közbe a Legfőbb Nagymester.
– Kezdeményező készségről árulkodik.
– Köszönöm, Legfőbb Nagymester – ragyogott Őrtorony
Testvér.
– ...ledörzsöltem a bőrt is a tenyeremrő’, tiszta vörös meg
repedezett. És még a három talléromat se kaptam sose vissza,
senki se nem mondott még annyit se...
– És most – szólt a Legfőbb Nagymester, fölemelve a
könyvet – bele fogunk fogni a kezdésbe. Kuss legyen,
Reterátbúvár Testvér!
 Multiverzumszerte minden városnak van olyan része, ami
Ankh-Morpork Gyehennájához hasonlít. Általában a
legöregebb rész az, keskeny utcái hűségesen követik a
középkori tehenek csapásait a folyóhoz menet, és olyan neveik
vannak, mint például Mészárszék, Bérkaszárnya, Csempész
Sikátor...
Ankh-Morpork nagy része egyébként is ilyen. Ám a
Gyehenna még inkább, afféle fekete lyuk a megrögzött
törvénytelenségben. Fogalmazzunk így: még a bűnözők is félve
közlekednek ezeken az utcákon. Az Őrség sose teszi ide be a
lábát.
Most azonban véletlenül betették. Nem túl szilárdan.
Fárasztó éjszaka volt, és sokszor kellett idegeik szilárdításához
folyamodniuk. Mostanra olyannyira szilárdak lettek, hogy
mind a négyen a másik háromban bíztak, hogy azok majd
tartják az irányt, őt meg függőlegesen.
Kadar visszaadta a palackot a főtörzsőrmesternek.
– Szégyellje, je, je – kicsit töprengett – magát! – egészítette
ki. – Részeg eggy elöl, elöl, elöljáráró prancsnok jelenlétébe’.
A főtörzsőrmester szólni próbált, de csak esszek sorával
tudott előrukkolni.
– Tegye magát őrzetbe’! – parancsolta Kadar kapitány,
visszapattanva egy falról. Rámeredt a falazatra. – Ez a fal rám
támadt – nyilatkozta. – Hah! Asszed, kemény vagy, he! Hát, én
meg a Törvénynek a, a, bisztossa vagyok, jobbhatőlemtudod,
és mi nem tűrünk semmi, semmi, semmi.
Vontatottan pislogott egyet-kettőt.
– Mija, amiből mi semmit se tűrünk, tőrmster? – tudakolta.
– Kockázat, uram? – tapogatózott Kolon.
– Nem, nem, nem. Másik izé. Mindegy. Különben meg, nem
tűrünk semmise senkitől. – Tétova látomások ügettek át tudatán
egy szobáról tele tipikus bűnözőkkel, őt gúnyoló fickókról,
olyan népségről, akiknek puszta létezése évek óta
megbotránkoztatja és hergeli őt, ahogy szanaszét hevernek és
nyögnek. Nem volt egészen tisztában vele, miként történhetett
ez, de valami csaknem elfeledett része, valami sokkal fiatalabb
Kadar csillogó mellvérttel és nagy reményekkel, egy olyan
Kadar, akiről azt hitte, már rég belefulladt az alkoholba,
hirtelen nyugtalankodni kezdett.
– Mongyak, mongyak, mongyak magának valamit, tőrmster?
– kérdezte.
– Uram? – Mind a négyen szelíden visszapattantak egy
másik falról és újabb lassú, rákszerű keringőbe kezdtek a
sikátoron keresztbe.
– Eza város. Eza város. Eza város, tőrmster. Eza város eggy,
ezeggy, ezeggy Nő, tőrmster. Abbiza. Egy Nő, tőrmster.
Vénséges, kikent-kifent egykori szépség, tőrmster.
Dehaszerelembeeselvele, akkor, akkor, akkor,
úkkirúghogyalábadse...
– Eggy nőszemél? – firtatta Kolon.
Izzadó képe eltorzult a gondolkodás erőfeszítésétől.
– De nyóc mérföld széles, uram. Van nekije egy folyója,
hosszába’. Csomó, csomó háza meg bigyók, uram – fejtegette.
– Á! Á! Á! – Kadar megfenyegette egy bizonytalan ujjal. –
Sose, sose, sose monttam, hogy kicsike nő, ugye? Lássa be! –
Meglengette a palackot. Újabb véletlenszerű gondolat robbant
ki tudata habjai közül.
– Akárhogyis, megmutattuk nekikik – jelentette ki izgatottan,
miközben négyesük megkezdte a rézsútos sasszézást vissza a
szemközti fel felé. – Megmutattuk, nem’gaz? Tanítottunk nekik
egy olyan feledést, amit nemegyhamar fognak elleckézni, he?
– Úgyvan – helyeselt a főtörzsőrmester, bár nem túl lelkesen.
Még mindig elöljárójának nemi élete járt a fejében.
De Kadar olyan hangulatban volt, hogy nem kellett neki
bátorítás.
– Hah! – kiáltotta a sötét sikátoroknak. – Nem tetszett, mi?
Lenyelni azízelítőt a saját, saját, saját, békaizétekből! Hát, most
aztán bátorszaratokba szállhat a csizmaságotok! – A levegőbe
hajította az üres üveget.
– Kettőt ütött már az óra! – ordította. – És minden
rendbeeeennnn!
 Ami megdöbbentő újságot jelentett azoknak a változatos
árnyalakoknak, akik egy ideje némán követték négyüket.
Csupán a puszta zavar gátolta meg őket abban, hogy figyelmük
élessé és világossá tegyék. Ezek a fickók nyilvánvalóan
csendőrök, gondolták a követők, rajtuk van az előírásos sisak
meg minden, és mégis itt kószálnak a Gyehennában. Ezért hát
azzal a megigézettséggel szemlélték őket, amivel a farkasfalka
összpontosíthat egy maroknyi birkára, amik nem csak odajöttek
a tisztásra, hanem ráadásul játékosan öklelőznek és bégető
hangokat adnak ki; a dolog kimenetele természetesen
ürüpecsenye, ám időközben a tapintatlan kíváncsiság a
végrehajtás fölfüggesztését rendelte el.
Murok fölemelte italtól elbutult fejét.
– Hol vagyunk? – érdeklődött.
– Útban hazafelé – válaszolta a főtörzsőrmester. Fölnézett a
ragyaverte, féregrágta és késlyuggatta táblára a fejük fölött. –
Most éppen végigmenyünk, végigmenyünk, végigmenyünk a...
– kancsított – Mátka közön.
– A Mátka köz nem esik útba’ hazafelé – nyelte el félig a
szavakat Nobby. – Nem akarunk végigmenni a Mátka közön,
az ott van a Gyehennába’. Hát azt várhatják, hogy mi a Mátka
közön végigmennyünk...
A döbbenet elvégezte az éjszakai alvás és több pint
feketekávé jéghideg munkáját egy zsúfolt pillanat alatt.
Kimondatlan egyetértéssel mindhárman Murok köré
tömörültek.
– Most mit fogunk csinálni, kapitány? – kérdezte Kolon.
– Ööö. Kiálthatnánk segítségért – mondta bizonytalanul a
kapitány.
– Mi, itt?
– Van benne valami.
– Azt hiszem, hogy bal helyett valahogy jobbra fordulhattunk
az Ezüst utcáról – rebegte Nobby.
– Hát, ez olyan tévedés, amit nem fogunk ismét elkövetni
egyhamar – jelentette ki a kapitány. Aztán azt kívánta, bárcsak
ne mondta volna.
 Hallották a lépteket. Valahol, tőlük balra, vihogtak.
– Négyzetalakzatot kell fölvegyünk – szólt a kapitány. Mind
megpróbáltak ponttá válni.
– Hé! Ez meg mi volt? – firtatta Kolon főtörzsőrmester.
– Mi?
– Most megint! Afféle bőrszerű hang.
Kadar kapitány megpróbált nem gondolni csuklyákra és
fojtóhurkokra.
Tudta, hogy számos isten van. Minden foglalkozásnak van
istene. Van istene a koldusoknak, istene a szajháknak, istene a
tolvajoknak, valószínűleg még az orgyilkosoknak is.
Eltűnődött, vajon van-e valahol abban a hatalmas panteonban
egy olyan isten, aki jóindulattal tekint le az erősen szorongatott
és meglehetősen ártatlan, törvényszolgáló biztosokra, akik
most minden bizonnyal meg fognak halni.
Valószínűleg nincs, gondolta keserűen. Az ilyesmi nem lenne
elég sikkes az isteneknek. Azt várhatod, hogy egy isten
aggódjék valami szerencsétlen hapsi miatt, aki megpróbál
megtenni minden tőle telhetőt havonta egy maroknyi tallérért.
Ők aztán nem. Az istenek képesek túlzásokba esni az elegáns
rohadékokért, akiknek az az elképzelése a napi munkáról, hogy
kivájják a Fülbemászó Király Rubinköves Szemét a helyéről,
bezzeg azokért a földönjáró tökfilkókért, akik minden éjjel a
macskakövet koptatják nem...
– Inkább olyan csuszamlós – mondta a főtörzsőrmester, aki
szerette tisztázni a dolgokat.
És akkor fölhangzott egy hang...
...talán vulkanikus zaj, vagy a forrásban levő gejzír hangja,
de mindenesetre egy hosszú, száraz hang morajlása, mint a
titánok kovácsműhelyének fújtatói...
...de ez nem volt olyan pocsék, mint a fény, ami kékesfehéren
izzott, az a fajta fény, ami szemgolyód vérereinek mintázatát a
koponyád belsejének hátsó felére fénymásolja.
Mindkettő évszázadokig folytatódott, aztán egy pillanat alatt
abbamaradt.
 A sötét utóhatás tele volt bíbor káprázással, és, amint a fül
visszanyerte hallóképességét, halk, salakszerű nesszel.
Az őrök teljesen mozdulatlanok maradtak jó darabig.
– Nahát, nahát – szólalt meg elhalóan a kapitány.
Egy újabb csönd után azt mondta, nagyon világosan, minden
egyes mássalhangzó tökéletesen illeszkedett a helyére: –
Főtörzsőrmester, vigyen magával néhány embert és vizsgálja ki
ezt, legyen szíves!
– Mit vizsgáljak ki, uram? – tudakolta Kolon, de már
földerengett a kapitányban, hogy ha a főtörzsőrmester elvisz
magával néhány embert, akkor ő, Kadar kapitány, teljesen
egyedül fog maradni.
– Semmit, jobb ötletem támadt. Mindnyájan megyünk –
jelentette ki határozottan. Mindnyájan mentek.
Most, hogy a szemük már hozzászokott a sötéthez, ki tudtak
venni egy elmosódott, vörös izzást maguk előtt.
Kiderült, hogy egy gyorsan hűlő fal az. Ahogy
összezsugorodtak, mésszé égett faldarabok potyogtak a földre
kis, kopogó zajjal. Nem ez volt benne a legrosszabb. A
legrosszabb az volt, ami a falon volt.
Rámeredtek.
Jó sokáig meredtek rá.
Már csak egy-két óra volt hátra virradatig, és egyikük sem
próbálta, még csak javasolni sem, hogy kíséreljenek meg
hazatalálni a sötétben. A fal mellett várakoztak. Az legalább
meleg volt.
Próbáltak rá se nézni.
Végül Kolon feszengve kihúzta magát és megszólalt: – Föl a
fejjel, kapitány. Lehetett volna rosszabb.
Kadar végzett a palackkal. Hiába, nem hatott. Vannak olyan
fajtái a józanságnak, amiket nem lehet kiakolbólítani.
– Igen – felelte. – Lehettünk volna mi.

A Legfőbb Nagymester kinyitotta szemét.

– Megint csak – jelentette ki – sikert értünk el.
 A Hittestvérek szaggatott éljenzésben törtek ki. Őrtorony és
Enyvesujj Testvérek egymásba karoltak és lelkesen dzsiggeltek
a varázskörben.
A Legfőbb Nagymester nagy levegőt vett.
– Csöndet! – visította.
– Enyvesujj Testvér, Őrtorony Testvér, azonnal hagyjátok
abba ezt a szégyenletes viselkedést! – rikácsolta. – Ti többiek,
hallgassatok el!
Lecsillapodtak, mint a hangoskodó gyerekek, akik
észreveszik, hogy a tanár épp most lép az osztályba. Aztán még
sokkal jobban lecsöndesedtek, mint a gyerekek, akik
megpillantják a tanár arckifejezését.
A Legfőbb Nagymester hagyta, hogy mindez beivódjék, s
aztán ellépdelt egyenetlen soraik előtt.
– Föltételezem – mondta –, hogy azt hisszük, véghez vittünk
némi varázslást, igaz? Hmm? Őrtorony Testvér?
Őrtorony Testvér nyelt egyet. – Hát, ööö, azt mondta
kegyelmed, hogy mi, ööö, úgy értem...
– Még eddig SEMMIT sem csináltatok!
– Hát, ööö, nem, ööö...
– Ugrándoznak-e az igazi varázslók egyetlen aprócska
varázslat után és kántálják-e ütemesen, hogy „Sikerült, már
megint, már megint, már megint”, Őrtorony testvér? Hmm?
– Hát, mink valahogy...
A Legfőbb Nagymester sarkon fordult.
– És vajon aggódva lesik-e a lambériát, Vakoló Testvér?
Vakoló Testvér lehorgasztotta a fejét. Eddig nem volt
tudatában, hogy bárki is észrevette.
Amikor a feszültség már kielégítően vibrált, akár az íjhúr, a
Legfőbb Nagymester hátrébb lépett.
– Ugyan, minek fáradozom? – mondta fejét rázva. –
Választhattam volna akárkit. Kiválaszthattam volna a
legjobbakat. De csak egy csapat gyerkőc jutott nekem.
– Ööö, igazán – szólt Őrtorony Testvér –, mi tényleg
erőfeszítést tettünk, valóban koncentráltunk. Nem igaz, fiúk?
 – De igen – válaszolták kórusban. A Legfőbb Nagymester
szúrósan meredt rájuk.
– Ebben a Testvériségben nincs helye olyan Testvérnek, aki
nem áll mögöttünk teljes mellszélességgel – figyelmeztetett.
A Hittestvérek szinte látható megkönnyebbüléssel, mint a
pánikba esett birkák, akik látják, hogy az akolban megnyílt a
kerítés, vágtattak a rés felé.
– Ne aggódjon amiatt, legfőbbséged – biztatta lelkesen
Őrtorony testvér.
– Az elkötelezettség kell legyen jelszavunk! – nyilatkozta a
Legfőbb Nagymester.
– Jelszavunk. Aha – ismételte meg Őrtorony Testvér.
Megbökte Vakoló Testvért, akinek tekintete megint a
szegélylécdeszkákra tévedt.
– Micsa? Ó! Aha. Jelszó. Aha – mondta Vakoló Testvér.
– És bizalom meg testvériség – folytatta a Legfőbb
Nagymester.
– Aha. Meg még azok is – értett egyet Enyvesujj Testvér.
– Szóval – jegyezte meg a Legfőbb Nagymester –, ha lenne
itt olyan, aki nem szeremé, biza, nem sóvárogná, hogy
folytassuk ezt a nagyszerű feladatot, lépjen elő most az illető!
Senki sem moccant.
Bekapták a horgot. Az istenekre, ezt piszok jól csinálom,
gondolta a Legfőbb Nagymester. Úgy játszom azon a rettenetes
kis elméjükön, mint a xilofonon. Döbbenetes a világiasság
puszta ereje. Ki gondolta volna, hogy a gyöngeség erősebb
lehet, mint az erő? De persze tudnod kell irányítani. És én
aztán tudom.
– Hát akkor, rendben van – közölte. – És most, elismételjük
az Esküt.
Végigvezette rajta botladozó, rémült hangjuk, s helyeslően
észlelte, mennyire fojtottan mondják ki a „herkentyűt”. És
közben fél szemét Enyvesujj Testvéren tartotta.
Ő valamivel értelmesebb, mint a többi, gondolta. Legalábbis
nem annyira könnyű átejteni. Jobb lesz, ha bebiztosítom, hogy
mindig én menjek el utoljára. Nem szeretnék kísértésbe vinni
senkit, hogy hazáig kövessen.

Ahhoz, hogy egy olyan város fölött uralkodj, mint amilyen

Ankh-Morpork, különleges fajta elmére van szükséged, és
Lord Vetinarié olyan volt. Na persze, ő amúgy is különleges
fajta ember.
Zavarba ejtette és fölbőszítette a csekélyebb
kalmárfejedelmeket méghozzá olyan mértékben, hogy már
réges-rég föladták a próbálkozást meggyilkoltatására s
mostanra csupán egymást közt versengtek a helyzeti előnyért.
Különben is, bármely orgyilkosnak, aki megpróbál rátámadni a
Patríciusra, nehéz dolga lenne, hogy elegendő húst találjon,
amibe tőrét döfheti.
Míg más lordok pávanyelvvel töltött pacsirtát ettek
vacsorára, Lord Vetinari úgy vélte, hogy egy pohár forralt víz
és fél szelet száraz kenyér elégséges elegancia.
Idegesítő volt. Úgy látszott, hogy nincs semmilyen hibája,
amit valaki leleplezhetne. Az ember azt gondolná, hogy ilyen
sápadt, lószerű arccal hajlik a korbácsokkal, tűkkel és
tömlöcben tartott ifjú nőkkel kapcsolatos mulatságokra. A többi
nagyúr azt el tudta volna fogadni. Nincs semmi rossz a
korbácsokban és tűkben, persze, mértékkel. Ám a Patrícius
láthatólag jelentések tanulmányozásával töltötte estéit, és,
különleges alkalmakkor, ha el tudta viselni az izgalmakat,
sakkozással.
Gyakorta viselt feketét. Nem valami különösképp imponáló
feketét, amilyet a legjobb orgyilkosok hordanak, hanem az
olyan férfiak józan, kissé viseltes feketéjét, akik reggelenként
nem akarnak időt vesztegetni a töprengésre, mit is vegyenek
föl. És az embernek ugyancsak korán kellett kelnie ahhoz,
hogy a Patríciust lefőzze; valójában bölcsebb volt egyáltalán le
se feküdni.
De azért a maga módján népszerű volt. Vaskeze alatt, ezer
éve először, Ankh-Morpork működött. Lehet, hogy nem volt
méltányos vagy különösebben demokratikus, de működött. A
Patrícius gondozta, ahogy a műkertész egy megnyesett bokrot
gondoz, itt bátorítva a növekedést, ott levágva egy megtévedt
gallyat. Azt beszélték, hogy az égvilágon mindent eltűr, kivéve
ami a várost fenyegeti13 és tessék...
Sokáig nézte a lesújtott falat, miközben álláról lecsöpögött az
eső és átáztatta öltözékét. Rossab idegesen mögötte lézengett.
Aztán egy hosszú, keskeny, kék eres kéz kinyúlt s az
ujjbegyek végigkövették az árnyakat.
Hát, nem is annyira árnyak, inkább csak sziluettek. A
körvonal roppant határozott. Belül meg a falazat ismerős
mintája. Ám kívül valami egybeolvasztotta a falat egész csinos
kerámiakeménységre, az ősi téglákat olvadt, tükörszerű
fedőréteggel borítva.
A falon kirajzolódó forma hat, a meglepődés pózában
megmeredt férfi csoportképét mutatta. Több fölemelt kéz
teljesen kivehetően késeket és rövid kardokat tartott.
A Patrícius némán pillantott a hamukupacra lábánál. A
néhány megolvadt fémerecske esetleg valaha pontosan ugyanaz
a fegyverzet lehetett, ami most olyan meggyőzően volt a falba
bemaratva.
– Hmm – mondta.
Kadar kapitány tisztelettudóan átvezette az utcán egyenesen
a Csapodár Szerencse sikátorba, ahol rámutatott „A” Kiállítási
Tárgyra, nevezetesen...
– Lábnyomok – magyarázta. – Ami persze kissé pongyola
fogalmazás, uram. Inkább olyasmik, amiket karomnyomoknak
lehetne nevezni. Akár odáig is merészkednék, hogy
mancsoknak tituláljam.
A Patrícius rámeredt a nyomokra a sárban. Arckifejezése
teljesen kifürkészhetetlen maradt.

13
Meg a pantomimszínészeket. Fura ellenszenv, de mit lehessen tenni?
Bárki, aki buggyos nadrágban és kifehérített arccal próbálta művészetét
gyakorolni Ankh málladozó falain belül bárhol, roppant gyorsan a
skorpiógödörben találta magát, aminek egyik falára a következő jó tanácsot
festették: Tanulj Meg Beszélni.
 – Értem – szólalt meg végül. – És van-e magának véleménye
minderről, kapitány?
A kapitánynak volt. A hajnalig eltelt órák során mindenféle
véleménye kialakult, kezdve azzal a meggyőződéssel, hogy
nagy hiba volt megszületni.
Aztán a szürke fény beszivárgott még a Gyehennába is, s
még mindig eleven volt és fövetlen, és a bárgyú
megkönnyebbülés kifejezésével körülnézett, és meglátta, nem
egész három láb távolságra, a lábnyomokat Nem a legjobb
pillanat volt, pláne színjózanon.
– Hát, uram – válaszolta –, tudom, hogy a sárkányok
évezredekkel ezelőtt kivesztek, uram...
– Igen? – A Patrícius szeme összeszűkült.
Kadar fejest ugrott. – De, uram, ezt ők is tudják? Kolon
főtörzsőrmester azt mondta, hogy hallott valami bőrszerű neszt,
pont mielőtt, pont mielőtt, a, ööö... bűncselekmény megesett.
– Szóval maga azt hiszi, hogy egy kihalt, továbbá esetleg
teljességgel mesebeli, sárkány berepült a városba, leszállt
ebben a keskeny sikátorban, elhamvasztott egy csapat bűnözőt
s aztán elrepült? – érdeklődött a Patrícius. – Azt mondhatni, a
közérdeket roppantmód szem előtt tartó teremtmény lehetett.
– Hát, ha így fogalmaz...
– Ha jól emlékszem, a mesék sárkányai visszavonult és
vidéken élő lények, akik őrizkednek az emberektől és istenek
háta mögötti, félreeső helyeken laknak – közölte a Patrícius. –
Aligha tekinthetőek városi élőlénynek.
– Valóban nem, uram – felelte a kapitány, elfojtva a nyelvére
kívánkozó megjegyzést, hogy ha egy tényleg istenek háta
mögötti, félreeső helyet szeretnél találni, akkor A Gyehenna
elég jól megfelel a kívánalmaknak.
– Ráadásul – folytatta Lord Vetinari – az ember azt hinné,
hogy valaki esetleg észreveszi az ilyesmit nem gondolja?
A kapitány fejével a fal és rettenetes fríze felé intett. – Úgy
érti, rajtuk kívül, uram?
 – Véleményem szerint – mondta Lord Vetinari –, ez
valamiféle hadviselés. Talán egy rivális banda fölbérelt egy
varázslót. Apró, helyi probléma.
– Esetleg összefügghet azokkal a fura lopásokkal, uram –
járult hozzá önszántából Rossab.
– De hát itt vannak a lábnyomok! – tiltakozott Kadar
kitartóan.
– Közel vagyunk a folyóhoz – szögezte le a Patrícius. –
Lehetséges, hogy esetleg valamiféle gázlómadár járt itt. Puszta
véletlen egybeesés, ám azért én lefedném a maga helyében.
Nem akarjuk, hogy az embereknek téves elképzeléseik
legyenek és ostoba következtetésekre jussanak, ugye? – fűzte
hozzá élesen.
Kadar föladta.
– Ahogy óhajtja, uram – felelte, szandáljára szögezve
tekintetét.
A Patrícius megveregette a kapitány vállát.
– Sebaj! – mondta. – Csak folytassa! Remek
kezdeményezőkészségről tett tanúságot, ember. Őrjárat A
Gyehennában is. Derék dolog!
Megfordult és csaknem nekiment a páncélingfalnak, ami
nem volt más, mint Murok.
Legnagyobb rémületére Kadar kapitány azt látta, hogy
legújabb regrutája udvariasan a Patrícius hintájára mutat.
Körülötte, állig fegyverben és bizalmatlanul, állt a Palotagárda
hat tagja, akik most kiegyenesedtek és gyanakvó érdeklődést
tanúsítottak. Kadar ki nem állhatta őket. Tollforgó volt a
sisakjukon. Utálta, ha egy őr tollforgót visel.
Hallotta, amint Murok így szól: – Elnézést, uram, az ott a
maga hintója, uram? – és a Patrícius meghökkenten föl-lenézett
és válaszolt: – Igen. Maga kicsoda, fiatalember?
Murok tisztelgett. – Murok őrgyakornok, uram.
– Murok, Murok. Ez a név rémlik valahonnan.
Farkas Rossab, aki mögötte lebzselt, a Patrícius fülébe
súgott. Vetinari földerült. – Á, az ifjú tolvajfogdmeg! Az ugyan
aprócska tévedés volt, azt hiszem, ám dicséretes. Senki sem áll
a törvény fölött, eh?
– Senki – értett egyet Murok.
– Dicséretes, dicséretes – mondta a Patrícius. – És most,
uraim...
– A hintójával kapcsolatban, uram – szívóskodott Murok –,
kénytelen voltam észrevenni, hogy elöl a belső kerék,
ellentétben a...
Le fogja tartóztatni a Patríciust, mondta magában Kadar, a
gondolat úgy csörgedezett át tudatán, mint egy jéghideg patak.
Tényleg le fogja tartóztatni a Patríciust. A legfőbb uralkodót.
Ez az, amit valóban meg fog tenni. A fiú nem ismeri a
„félelem” szó jelentését. Ó, nem lenne esetleg jó ötlet, ha tudná
a „túlélés” szó jelentését...
És nem vagyok képes megmozdítani az állkapcsom izmait.
Mind halottak vagyunk. Vagy, ami még rosszabb, mind
őrizetbe kerülünk a Patrícius tetszése szerint. És ahogy azt
mindnyájan tudjuk, ritkán tetszik neki valami.
És, pontosan ebben a pillanatban, Kolon főtörzsőrmester
kiérdemelt egy képletes kitüntetést.
– Murok őrgyakornok! – kiáltotta – Viii-gyázz! Murok
őrgyakornok, hááá-tra arc! Murok őrgyakornok, iiin-dulj!
Murok úgy vágta magát haptákba, mint a parancsolat, s az
akut engedelmesség bősz arckifejezésével egyenesen
előremeredt.
– Derék egy legény! – mondta elgondolkodva a Patrícius,
miközben Murok mereven elmasírozott. – Folytassa, kapitány!
És ugyan dorgáljon meg szigorúan minden ostoba pletykát a
sárkányokról, jó?
– Igen, uram – felelte Kadar kapitány.
– Jóravaló ember.
A hintó elzörgött, a gárdisták mellette futottak.
Kadar kapitány csak halványan érzékelte, hogy mögötte a
főtörzsőrmester a visszavonuló Muroknak üvöltözik, hogy
álljon meg.
Gondolatokba mélyedt.
 A nyomokat nézte a sárban. Előírásos pikájával, amiről tudta,
hogy pontosan hét láb hosszú, megmérte őket és a köztük levő
távolságot. Aztán számottevő óvatossággal követte őket
befordulva a sikátor sarkán; egy kis, lelakatolt, koszkérges
ajtóhoz vezettek egy faanyagraktár hátsó oldalán.
Itt valami nagyon nem stimmel, gondolta.
A nyomok a sikátorból jöttek elő, ám nem mentek oda
vissza. És nem túl gyakran találunk gázlómadarakat az Ankh-
ban, főleg, mert a szennyeződés szétmarná a lábuk, meg
különben is, sokkal könnyebb nekik a felszínen járni.
Fölnézett. Miriád szárítókötél cikcakkozta be az ég keskeny
négyszögét, olyan hatékonyan, mint valami háló.
Szóval, gondolta, valami nagy és tüzes kijött ebből a
sikátorból, de nem ment bele.
És a Patríciust ez nagyon aggasztja.
Észrevett valami mást a sikátor szélén, lehajolt és fölvett egy
friss, üres mogyoróhéjat.
Egyik kezéből a másikba dobálgatta, s a semmibe bámult.
Most azonnal szüksége van egy italra. De talán várnia kéne
vele.

A Könyvtáros sietve négykézlábalt a szunyókáló polcok

közti sötét folyosókon.
Ő birtokolta a város háztetőit. Ó, persze az orgyilkosok és a
tolvajok is hasznát vehetik, de ő már rég rájött, hogy a
kémények, támpillérek, vízköpők és szélkakasok erdeje
kényelmes és valahogy megnyugtató alternatívája az utcáknak.
Legalábbis mostanáig.
Mulatságosnak és tanulságosnak tűnt az Őrség nyomon
követése. A Gyehennába, a városi dzsungelba, amely nem
tartogatott semmiféle félnivalót egy 300 fontos orangután
számára. Ám most a lidércnyomás, amit látott, miközben egyik
helyről a másikra lendült egy sötét sikátorban, arra késztetné,
ha ember volna, hogy ne higgyen a saját szemének.
 Emberszabásúként persze egyáltalán nem kételkedett a saját
szemében, hanem mindig hitt neki.
Éppen most, azt szerette volna, ha egy olyan könyvre
összpontosulna, ami esetleg nyomra vezetheti őt. A könyv
olyan részlegben volt, amivel mostanság senki sem
foglalkozott sokat; az ott levő könyvek valójában nem
mágikusak. A padlót vádlón borította a por.
Por, benne lábnyomokkal.
– Úúúk? – szólalt meg a Könyvtáros a meleg homályban.
Most óvatosan haladt előre, rádöbbenve az elkerülhetetlenség
érzésével, hogy a lábnyomok szemlátomást ugyanazt a célt
akarják elérni, mint ő.
Befordult egy sarkon, s már ott is volt.
A részleg.
A könyvszekrény.
A polc.
A hézag.
Rengeteg szörnyű látvány akad a multiverzumban. Azonban
valamiképpen az olyan lélek számára, aki hozzáhangolódott
egy könyvtár kifinomult ritmusához, csak kevés borzalmasabb
látvány van egy könyv hűlt helyénél.
Valaki ellopott egy könyvet.

Saját szentélye, a Kocka Kancellária, elvonultságában a

Patrícius föl-lejárt. Utasítások özönét diktálta.
– És küldjön oda néhány embert, hogy lefessék a falat –
mondta befejezésül.
Farkas Rossab fölvonta szemöldökét.
– Bölcs dolog az, uram? – kérdezte.
– Nem gondolja, hogy a kísérteties árnyképek fríze
megjegyzésekre és találgatásokra ad okot? – fanyalgott a
Patrícius.
– Nem annyira, mint a frissen festett fal A Gyehennában –
felelte egykedvűen Rossab.
 A Patrícius egy pillanatig tétovázott. – Van benne valami –
csattant föl. – Akkor romboltassa le valakikkel.
A szoba végébe ért, sarkon perdült, s újra lépdelni kezdett.
Sárkányok! Mintha nem lenne elég fontos, elég valóságos
dolog az idejét lefoglalni.
– Maga hisz a sárkányokban? – tudakolta.
Rossab fejét rázta. – Nem lehetségesek, uram.
– Én is úgy hallottam – értett egyet Lord Vetinari. Odaért a
szemközti falhoz és megfordult.
– Kívánja, hogy tovább vizsgálódjak az ügyben? –
érdeklődött Rossab.
– Igen. Tegye meg!
– És majd gondoskodom róla, hogy az Őrség gyorsan
intézkedjen – jelentette ki Rossab.
A Patrícius menetelés közben megtorpant. – Az Őrség? Az
Őrség? Édes öregem, az Őrség egy csapat inkompetens egy
alkoholista parancsnoksága alatt. Évekbe telt, míg sikerült ezt
elérnem. Az Őrség a legutolsó dolog, amivel foglalkoznunk
kell.
Egy pillanatig elgondolkozott. – Látott valaha sárkányt,
Rossab? Úgy értem, egy olyan nagyot? Ó, persze, nem
lehetségesek. Maga mondta.
– Valójában az egész csak mese. Babona – állította Rossab.
– Hmm – mondta a Patrícius. – És a meséknek az a lényege,
persze, hogy mesések.
– Pontosan, uram.
– Mégis... – a Patrícius elhallgatott, s egy ideig csak bámult
Rossabra. – Na, jó – szólt. – Rendezze el! Nem akarok
semmiféle sárkányügyet. Ez az a fajta ügy, amitől a nép
nyugtalankodni kezd. Vessen véget ennek!
Amikor egyedül maradt, csak állt és komoran nézett az
ikervárosra. Már megint szemerkélt.
Ankh-Morpork! Százezer lélek civakodó városa! És, ahogy a
Patrícius magában megjegyezte, tízszer annyi valóságos
emberé. A friss eső megcsillant a tornyok és háztetők körképén,
teljesen tudatlanul a hemzsegő, acsarkodó világ felől, amibe
belepottyan. A szerencsésebb esők felföldi juhokra estek, vagy
halkan susogtak az erdők fölött, vagy kissé vérfertőző jelleggel
doboltak a tengeren. Az Ankh-Morporkra hulló eső azonban
bajba jutott eső. Rettentő dolgokat csinálnak a vízzel Ankh-
Morporkban. Az, hogy megisszák, csak a bajok kezdete.
A Patrícius szerette azt érezni, hogy olyan városra néz ki,
amely működik. Nem valami szépséges város, nem nevezetes
város, vagy jól csatornázott város, és egész biztosan nem egy
építészeti szempontból kiváltságos város; még a leglelkesebb
polgárok is egyetértenének azzal, hogy egy jó kilátást nyújtó
magaslatról Ankh-Morpork úgy néz ki, mintha valaki fából és
kőből próbálta volna elérni azt a látványt, amit normális
körülmények közt az ember az éjjel is nyitvatartó fogd-és-vidd
éttermek melletti járdához asszociál.
Viszont működött. Vígan sürgött-forgott, mint egy pörgettyű
a katasztrófagörbe szélén. És ez, a Patrícius szilárdan hitte,
azért van így, mert egyetlen csoport sem elég erős ahhoz, hogy
fölborítsa. Kalmárok, tolvajok, orgyilkosok, varázslók – mind
energikusan versengenek anélkül, hogy tényleg fölfognák,
nincs is szükség a versengésre, és egyáltalán nem bíznak
annyira egymásban, hogy leálljanak gondolkodni, mégis, ki
jelölte ki a pályákat és fogja a startzászlót.
A Patrícius nem szerette a „diktátor” szót. Sértőnek érezte.
Sose mondta senkinek, hogy csinálja ezt vagy azt. Erre semmi
szükség, ez benne a legszebb. Életének nagy része abból állt,
hogy úgy rendezze a dolgokat, hogy ez a helyzet
fönnmaradjon.
Na persze, különféle csoportok törekednek megbuktatására,
és ez így helyes és illő, valamint az életerős és egészséges
társadalom jele. Senki sem mondhatná, hogy ebben a
kérdésben ésszerűtlen álláspontot foglal el. Hát nem ő
alapította ezek többségét? És ami az egészben olyan remek, az
az a mód, ahogy ezek az összeesküvők csaknem minden
idejüket az egymás közti veszekedéssel töltik.
 Az emberi természet, a Patrícius mindig mondta, csodálatos
dolog. Már ha egyszer megértetted, hogy hol vannak a
mozgatórugói.
Kellemetlen előérzete volt ezzel a sárkányos üggyel
kapcsolatban. Ha volt valaha olyan lény, aminek nem volt
nyilvánvaló mozgatórugója, akkor az a sárkány. Ezt el kell
rendezni.
A Patrícius nem hitt a szükségtelen kegyetlenségben14. Nem
hitt az értelmetlen bosszúállásban. Ám mélyen hitt annak
szükségességében, hogy a dolgokat el kell rendezni.

Furcsa módon Kadar kapitány ugyanezt gondolta. Ráébredt

hogy nem tetszik neki az az ötlet, hogy egyes polgárokat, még
ha A Gyehennából is, puszta keramikus árnnyá változtassanak.
És a dolog az Őrség orra előtt esett, többé-kevésbé. Mintha
az Őrség nem számítana, mintha az Őrség lényegtelen részlet
lenne. Ez az, ami nem hagyott neki békét.
Persze, mindez igaz. Amitől csak még rosszabb lett.
Ami még ennél is jobban fölmérgesítette, az az volt hogy
megszegte a parancsokat. Eltüntette a nyomokat valóban. Ám
vénséges íróasztalának legalsó fiókjában, elrejtve egy halom
üres üveg alatt, lapult egy gipszöntvény. Érezte, ahogy őt nézi
három rétegen keresztül.
El se tudta képzelni, mi ütött belé. És most még jobban bele
fog mászni a veszélybe.
Megszemlélte a – jobb szó híján – csapatait. Korábban
megkérte a rangidős párt, hogy jöjjenek civilben. Ez azt
jelentette, hogy Kolon főtörzsőrmester, aki egész életében
egyenruhát viselt vörös képpel és kényelmetlenül feszengett az
öltönyben, amit a temetésekre szokott fölvenni. Míg ellenben
Nobby...
– Azon tűnődöm, hogy elég világossá tettem-e a „civil” szó
jelentését? – jegyezte meg Kadar kapitány.
14
Noha persze ugyanakkor a szükséges kegyetlenségről azt tartotta, hogy
„durr, bele!”
 – Ezt hordom munkaidőn kívül, főnök – magyarázta
szemrehányóan Nobby.
– Uram – javította ki Kolon főtörzsőrmester.
– A beszédem is civilbe’ van – közölte Nobby. –
Kezdeményezés, ha nem tudnád.
Kadar lassan körbesétálta a káplárt.
– És a polgári öltözéke nem jár azzal, hogy az öregasszonyok
elájulnak és az utcakölykök maga után szaladnak? – tudakolta.
Nobby kényelmetlenül fészkelődött. Nem volt otthonos az
iróniában.
– Nem, uram, főnök – válaszolta. – Ez a divat, ez a módi.
Nagy általánosságban ez igaz volt Ankh-ban a jelenlegi
divathóbort hajlott a nagy, tollas kalpagokra, nyakfodrokra,
hasított, aranysujtásos zekékre, alul kiszélesedő pantallókra és
díszsarkantyús csizmákra. Az volt csak a gond, merengett
Kadar, hogy a divatbolondok többségének terjedelmesebb,
ezek közé az alkotórészek közé passzoló teste volt míg
ellenben Nobbyról csak annyit lehet elmondani, hogy valahol
ott benne kell lennie.
Lehetséges persze, hogy ez kedvező. Végtére is, abszolúte
senki sem hinné el, amikor megpillantják majd őt végigsétálni
az utcán, hogy ez itt az Őrség egy tagja, amint megpróbál nem
feltűnőnek látszani.
Fölmerült Kadarban, hogy egyáltalán semmit sem tud a
munkaidőn kívüli Nobbsról. Még arra sem tudott
visszaemlékezni, hogy a fickó hol lakik. Hosszú évek óta
ismeri a pasast és sose jött rá, hogy titkos magánéletében
Nobbs káplár egy kissé pávakakas. Nagyon alacsony
pávakakas, azt meg kell hagyni, esetleg olyan pávakakas, akit
ismételten fejbe csaptak valami súlyossal, de azért
tagadhatatlanul pávakakas. Ez is azt mutatja, hogy az ember
sose tudhatja.
Figyelmét visszairányította a szóban forgó ügyre.
– Azt akarom, hogy maguk ketten – szólt Nobbyhoz és
Kolonhoz – vegyüljenek el feltűnésmentesen, illetve a maga
esetében feltűnően, Nobbs káplár, az emberek közé ma éjjel,
és, ööö, figyeljenek, vajon nem tudnak-e kinyomozni bármi
szokatlant. Végezzenek detektívmunkát!
– Mihez képest szokatlant? – firtatta a főtörzsőrmester.
Kadar habozott Maga sem volt teljesen biztos. – Bármi –
közölte – kapóra jövőt.
– Á! – bólogatott bölcsen a főtörzsőrmester. – Kapóra jövőt.
Rendbe’.
Kínos csönd támadt.
– Esetleg egyesek bizarr dolgokat láttak – fejtegette Kadar
kapitány. – Vagy talán voltak tisztázatlan tűzesetek. Vagy
lábnyomok. Tudják – fejezte be kétségbeesve –, sárkányra
utaló jelek.
– Úgy érti, aranyhalmok, amiken előzőleg aludtak? –
érdeklődött a főtörzsőrmester.
– Meg sziklához láncolt szüzek – tódította szándékosan
Nobby.
– Látom már, hogy maguk szakértők – sóhajtott Kadar. –
Csak kövessenek el minden maguktól telhetőt.
– Ez az elvegyülés – kérdezett rá Kolon főtörzsőrmester
tapintatosan –, ez azzal jár, hogy kocsmákba kell menni, meg
inni meg hasonlók, igaz?
– Egy bizonyos mértékig – felelte Kadar.
– Á! – mondta boldogan a főtörzsőrmester.
– Mértékletesen.
– Rendben, uram!
– És a saját költségükön.
– Ó!
– De mielőtt elindulnának – szólt a kapitány –, ismer
valamelyikük valakit, aki esetleg tud valamit a sárkányokról?
Úgy értem, eltekintve az aranyon alvástól meg a fiatal nőkkel
kapcsolatos résztől.
– A varázslók biztos – adott információt önként Nobby.
– A varázslókon kívül – szögezte le határozottan Kadar. Az
ember nem bízhat a varázslókban. Minden őr tudja, hogy nem
lehet megbízni a varázslókban. Még rosszabbak, mint a civilek.
 Kolon elgondolkozott. – Hát persze ott van Lady Juhossy –
jelentette ki. – Ott lakik a Langalló sugárúton. Mocsári
sárkányokat tenyészt. Tudja, azokat a kis vakarcsokat, amit
sokan háziállatként tartanak?
– Ó, ő – motyogta komoran Kadar. – Azt hiszem, már láttam
valahol. Ő az, akinek a hintója hátán van a „Nyihogj Vidáman,
Ha Szereted a Sárkányokat” matrica?
– Az, az. Totál dilis – erősítette meg Kolon főtörzsőrmester.
– És mit akar, uram, én mit csináljak? – kérdezte Murok.
– Ööö. Magának lesz a legfontosabb feladata – vágta rá
sietve Kadar. – Azt akarom, hogy itt maradjon és vigyázzon az
irodára.
Murok arca lassú, hitetlenkedő vigyorba húzódott.
– Úgy érti, én maradok itt szolgálatban, uram? – repesett.
– Egy bizonyos értelemben – válaszolta Kadar. – De nem kap
engedélyt, hogy bárkit is letartóztasson, értette? – fűzte hozzá
villámgyorsan.
– Még akkor sem, ha megszegik a törvényt, uram?
– Még akkor sem. Csak jegyezze föl!
– Akkor majd a könyvem fogom olvasni – törődött bele
Murok. – És kitisztítom a sisakom.
– Rendes fiú – nyugtázta a kapitány. Ez elég biztonságos kell
legyen, gondolta. Soha senki nem jön ide, még egy kutya
elveszését bejelenteni se. Soha senkinek nem jut eszébe az
Őrség. Ahhoz, hogy az Őrséghez fordulj segítségért, gondolta
keserűen, ugyancsak tájékozatlannak kell lenned.

A Langalló sugárút Ankh egyik széles, fák szegélyezte és

hihetetlenül előkelő részén volt, elég magasan a folyó fölött
ahhoz, hogy távol legyen annak mindent átható bűzétől. A
Langalló sugárúton lakók régi gazdagok voltak, ami elvileg
sokkal jobb, mint az új gazdagság, bár Kadar kapitánynak
sosem volt egyikből se annyija, hogy fölismerje a különbséget.
A Langalló sugárúton lakóknak saját testőreik voltak. A
Langalló sugárúton lakókról azt beszélik, olyan tartózkodóak,
hogy még az istenekkel se állnak szóba. Ez enyhe rágalom.
Igenis, szóba állnak az istenekkel, amennyiben azok jó
családból származó, jóravaló istenek.
Lady Juhossy házát nem volt nehéz megtalálni. Egy
kiszögellésen magasodott, amely a város pazar látképét kínálta,
már ha ez az elképzelésed a kellemes időtöltésről. A
kapuoszlopokon kősárkányok álltak és a kertnek elhanyagolt,
elburjánzott kinézete volt. Rég halott Juhossyak szobrai
meredeztek elő a növényzetből. Legtöbbjük kardot markolt és
nyakig elborította a repkény.
Kadar érezte, hogy mindez nem azért van így, mert a kert
tulajdonosa túl szegény, hogy bármit is tegyen, hanem inkább,
mert a kert tulajdonosa azt gondolja, hogy az ősöknél számos
fontosabb dolog akad, ami rendkívül szokatlan nézőpontnak
számít egy arisztokrata esetében.
Valamint szemlátomást azt is gondolta az illető, hogy a
karbantartásnál is akadnak sokkal fontosabb dolgok. Amikor a
kapitány megnyomta magának az amúgy meglehetősen
kellemes háznak csöngőjét, a virágzó rododendronerdő
közepén, a homlokzatról több vakolatdarab hullott alá.
Úgy tűnt, ez minden eredmény, kivéve, hogy a ház háta
mögött valami elkezdett vonyítani. Valami izé.
Újra rákezdett az eső. Egy idő múlva Kadar ráérzett helyzete
méltóságára és óvatosan megkerülte a ház sarkát, jó messze a
faltól, arra az esetre, ha megint lepottyanna valami.
Elért egy súlyos fafalba vágott súlyos faajtóhoz.
A hely többi részének általános rozogaságával ellentétben,
meglehetősen újnak és roppant szilárdnak tűnt.
Bekopogott. Ez a süvítő zajok újabb sortűzét keltette.
Az ajtó kitárult. Valami szörnyűség tornyosult fölé.
– Á, jóember! Tud valamit a párzásról? – harsogta.

Az Őrház néma volt és meleg. Murok a homokóra susogását

hallgatta és a mellvértjének tükörfényesre csiszolására
összpontosított. Az évszázados patina föladta vidor támadása
hatására. Mostanra csillogott.
Az ember tudja, hol áll, egy csillogó mellvérttel. A város
furcsasága, ahol ilyen sok a törvény és a nép eltökélten fütyül
rájuk, túl sok volt számára. Ám egy fényes mellvért az egy jól
kifényesített mellvért.
Nyílt az ajtó. Murok átkukucskált az ősöreg íróasztal fölött.
Nem volt ott senki.
Néhány újabb buzgó dörgöléssel próbálkozott.
Annak bizonytalan nesze hallatszott, amikor valakinek elege
van a várakozásból. Két bíbor kézköröm ragadta meg az asztal
szélét és a Könyvtáros arca lassan emelkedett a fiú látószögébe,
akár egy kora reggeli kókuszdió.
– Úúúk! – mondta.
Murok csak bámult. Gondosan elmagyarázták neki, hogy, a
látszat ellenére, az állatvilágot kormányzó törvények nem
vonatkoznak a Könyvtárosra. Másrészt, magát a Könyvtárost
sosem érdekelte különösebben az emberi világot irányító
törvények iránti engedelmesség sem. Ő egyike azoknak az apró
rendellenességeknek, amiket az embernek jobb megkerülni.
– Helló! – szólt Murok tétován. („Ne szólítsd ‘fiúnak’, vagy
ne veregesd meg a vállát, attól mindig földühödik!”)
– Úúúk.
A Könyvtáros megböködte az asztalt hosszú, sokízű ujjával.
– Mi?
– Úúúk.
– Tessék?
A Könyvtárosnak forgott a szeme. Furcsa, gondolta, hogy az
úgynevezett intelligens kutyáknak, lovaknak és delfineknek
sosem okozott gondot, hogy jelezzék az embereknek a pillanat
lényeges híreit, például, hogy három gyerek elveszett a
bányában, vagy a vonat mindjárt arra a vágányra fut, ami az
elsodort hídhoz visz vagy valami hasonló, míg ő, csupán egy
marék kromoszómányira a mellényhordástól, nagyon nehéznek
találja, hogy rávegye az átlagembert, hogy jöjjön már be az
esőről. Némelyekkel egyszerűen nem lehet beszélni.
 – Úúúk! – mondta és hívogatóan intett.
– Nem hagyhatom itt az irodát – közölte Murok. –
Parancsom van rá.
A Könyvtáros fölső ajka fölhúzódott, akár egy redőny.
– Ez mosolygás? – érdeklődött Murok. A Könyvtáros
megrázta a fejét.
– Csak nem követett el valaki bűntényt, nem, ugye? –
tudakolta Murok.
– Úúúk.
– Súlyos bűntényt?
– Úúúk.
– Mint a gyilkosság?
– Ííík.
– Rosszabb, mint a gyilkosság?
– Ííík! – A Könyvtáros odanégykézlábalt az ajtóhoz, és
sürgetőleg föl-le szökdécselt.
Murok nagyot nyelt. A parancs az parancs, igen, de ez valami
más. Ennek a városnak népe bármire képes.
Fölcsatolta a mellvértjét, fejébe nyomta csillogó-villogó
sisakját, és az ajtó felé lépdelt.
Aztán eszébe jutott a felelőssége. Visszament az íróasztalhoz,
talált egy papírcetlit, és gondosan leírta. – El Harcolni a
Bűnözés Ellen. Kérem Jöjön úlyra későb. Kösönöm.
Csak aztán lépett ki az utcára, patina és félelem nélkül.

A Legfőbb Nagymester fölemelte karját.

– Hittestvéreim – szólt –, kezdjük...
Olyan könnyű. Csak annyit kell tennie, hogy a
Hittestvéreknek oly bőven jutott féltékenység és
meghunyászkodó neheztelés hatalmas, ragályos tárolóját
megfelelő csatornába terelje, hasznosítsa rémes, evilági
kellemetlenségük, amelynek nagyobb az ereje, mint az ordító
gonoszságnak, s aztán saját tudatával kinyúljon...
...arra a helyre, ahová a sárkányok elmentek.
 Kadar azon kapta magát, hogy megragadták a karját és
beráncigálták. A súlyos ajtó határozott kattanással zárult be
mögötte.
– Ankh-i III. Lord Örömhegyi Tarkapikkely Karomdöfről
van szó – közölte az óriási és félelmetes páncélt viselő jelenés.
– Tudja, tényleg nem hiszem, hogy képes lenne megfelelni az
elvárásoknak.
– Nem képes? – rebegte Kadar, hátrálóban.
– Valójában, ugyebár, kettő kell hozzá.
– Kettő, hát persze – suttogta Kadar, s lapockái megpróbálták
átfúrni maguk a kerítésen.
– Megtenné ezt a szívességet? – harsogta a jelenség.
– Mi?
– Ó, ne legyen már olyan finnyás, ember! Csak föl kell őt
segítse a levegőbe. Rám vár a dolog kényes része. Tudom,
hogy kegyetlenség, de ha nem sikerült neki ma éjjel, akkor jön
a nyissz-nyissz. Tudja, a legalkalmasabbak fennmaradása meg
minden.
Kadar kapitánynak sikerült megemberelnie magát.
Nyilvánvaló, hogy valami szexmániás gyilkosjelöltnő
jelenlétében van, amennyire a fura, dudoros ruhadarabok
lehetővé teszik az illető nemének meghatározását. Ha mégsem
nő, akkor az utalás, hogy „rám vár a dolog kényes része” olyan
gondolatképek előbukkanásához vezet, amelyek a jövőben
hosszasan fogják kísérteni. Azt tudta, hogy a gazdagok
másképp csinálják a dolgokat, de ez azért túlzás.
– Asszonyom – szólalt meg fagyosan –, én az Őrség tisztje
vagyok és figyelmeztetnem kell magát, hogy a maga által
javasolt tevékenység áthágja a város törvényeit... – valamint
többet a prűdebb istenekéi közül is, tette hozzá magában – ...és
azt kell tanácsoljam, hogy azonnal és bántatlanul bocsássa
szabadon őlordságát...
Az alak döbbenten bámult rá.
– Miért? – kérdezte. – Az én tetves sárkányom!
 – Még egy italt, Nobby nem-káplár? – érdeklődött Kolon
főtörzsőrmester ingadozva.
– Nem bánnám, ha kapnék, Kolon nem-főtörzsőrmester –
válaszolta Nobby.
Komolyan vették a feltűnés kerülését. Ami kizárta a legtöbb
kocsmát a folyó morporki partján, ahol ugyancsak közismertek
voltak. Most épp egy igen elegáns bárban tartózkodtak Ankh
belvárosában, ahol olyan feltűnésmentesek voltak, amennyire
csak telt tőlük. A többi vendég azt gondolta, hogy ezek ketten
valamiféle kabaré.
– Gondolkoztam – jelentette be Kolon főtörzs.
– Mi?
– Ha vennénk egy-két üveggel, hazamehetnénk és akkor
tényleg feltűnésmentesek lennénk.
Nobby ezt alaposan megfontolta.
– De azt mondta, hogy tartsuk nyitva a fülünk – tiltakozott. –
Nekünk elvileg ki kellene, tudod, amit mondott, nyomozni
valamit.
– Azt megtehetjük az én házamba’ is – felelte Kolon főtörzs.
– Egész éjjel hallgatózhatnánk, nagyon keményen.
– Ez jó ötlet – mondta Nobby. Valójában egyre jobban
hangzott, minél inkább fontolgatta.
– De először – jelentette ki –, látogatást kell tennem.
Kitámolyogtak a kocsma mögötti sikátorba. Odafönn telihold
világított, ám néhány felhőfoszlány lebegett el előtte. Kettősük
feltűnésmentesen egymásba botlott a sötétségben.
– Te vagy az, Kolon detektor-főtörzsőrmester? – kérdezte
Nobby.
– Éna! És most, ki tudod deríteni, hol van az árnyékszék
ajtaja, Nobbs detektorkáplár? Alacsony, rossz megjelenésű,
sötét ajtót keresünk, ahahaha.
Kétszer csörömpölés hallatszott, majd elfojtott káromkodás
hangzott föl Nobby ajkáról, amint átbotorkált a sikátoron, ezt
nyivákolás követte, amikor Ankh-Morpork kiterjedt
macskanépességének egyik vad tagja elmenekült a káplár lába
közt.
– Ki szeret téged, cicamica? – súgta Nobby a bajsza alatt.
– Hát akkor, első a szükség – jegyezte meg Kolon főtörzs, és
szembefordult egy alkalmatos sarokkal.
Magánmerengését a káplár dörmögése szakította félbe.
– Ott van, főtörzs?
– Neked, Nobby fiam, detektor-főtörzsőrmester úr – intette
kedélyesen Kolon főtörzs.
Nobby hangszíne sürgető volt s hirtelen nagyon józan. – Ne
hülyéskedjen, főtörzs, épp most láttam elrepülni egy sárkányt
fölöttünk!
– Láttam már sármányt – állította Kolon főtörzsőrmester,
halk csuklások közepette. – És láttam már ármányt. Meg
úgyszintén párkányt. De még sose nem láttam sárkányt.
– Dehogynem láttál, te barom! – vágta rá sürgetően Nobby. –
Figyelj, nem szórakozok! Olyan nagy szárnyak voltak rajta,
mint, mint, mint a piszok nagy szárnyak!
Kolon főtörzsőrmester fenségesen megfordult. A káplár arca
annyira elsápadt, hogy jól látszott a sötétben.
– Szavamra, főtörzs!
Kolon főtörzsőrmester tekintetét a nedves ég és az esőmosta
hold felé fordította.
– Rendbe’ – mondta –, akkor mutasd meg!
A háta mögött sikló nesz hallatszott, és két tetőcserép
zúzódott szét az utcán.
Megfordult. És ott, fönt a tetőn, volt a sárkány.
– Sárkány van a tetőn! – jódlizta. – Nobby, egy sárkány van a
tetőn! Mit tegyek, Nobby? Sárkány van a tetőn! Pont engemet
néz, Nobby!
– Kezdetnek, mondjuk, begombolhatnád a gatyád – javasolta
Nobby a legközelebbi fal mögül.

Lady Juhossy, védőruházatának számos rétegétől megfosztva

is, még mindig hatalmasan nagy volt. Kadar tudta, hogy a
barbár tengelyföldi nép egyes mondái nagydarab, láncinges,
páncélmelltartós, igáslovon ülő hajadonokról szólnak, akik
lecsapnak a csatamezőkre és elviszik a halott harcosokat a
dicsőséges, dáridózó túlvilágra, miközben kellemes
mezzoszoprán hangon énekelnek. Lady Juhossy lehetett volna
közülük az egyik. Sőt, vezethette volna őket. Elvihetett volna
egy egész zászlóaljat. Amikor megszólalt, minden szó derekas
hátbavágás volt és a legjobb családból valók arisztokratikus
önbizalmától zengett. Csak pusztán a magánhangzók tíkfát
hasogathattak volna.
Kadar rongyos ősei hozzá voltak szokva az ilyen hangokhoz,
általában harci ménen ülő, nehéz fegyverzetű népség használta,
amikor azt mondta nekik, „hát nem lenne átkozottul jó ötlet,
tudjátok, ha rárontanátok az ellenre és könnyedén elintéznétek
őket”. A lába folyton vigyázzba akart állni.
Az őstörténet fiai imádták volna Lady Juhossyt, és
évezredekkel korábban, döbbenetes módon, sikerült is nekik
élethű szobrokat faragniuk róla. A nő gesztenyebarna
hajtömegéről Kadar később megtudta, hogy paróka. Senki
olyan, akinek sok dolga akad a sárkányokkal, nem képes
hosszasan megőrizni a haját.
Valamint egy sárkány trónolt a vállán. Chirmi Vince
Karomdöf Csudafajta néven lett bemutatva, barátainak csak
Vinny, és úgy tűnt, hogy jelentős mértékben hozzájárul a házat
átható szokatlan vegyi bűzhöz. Ez a szag mindent átitatott.
Még a kiadós tortaszelet, amit a méltóságos asszony odakínált
neki, is ilyen ízű volt.
– Az, ööö, a vállán... olyan... nagyon jópofának látszik –
mondta a kapitány, elkeseredetten próbálva beszélgetést
kezdeményezni.
– Badarság! – felelte a méltóságos asszony. – Csak épp
betanítom, mert a vállonülőkért kétszer annyit fizetnek.
Kadar azt mormolta, hogy néhanap látott társasági hölgyeket
vállukon kis, tarka sárkánnyal, és azt gondolta, hogy olyan,
ööö, jópofák.
 – Ó, jópofán hangzik – közölte a nő. – Megengedem. Aztán
rájönnek, hogy ez kormos égési sebekkel, leperzselt hajjal és a
hátukon végig csupa szarral jár. Meg azok a karmok is
bevájnak a húsodba. És aztán azt gondolják, hogy a kiskedvenc
kezd túl nagyra nőni meg bűzlik, s azon kapod magad, hogy a
következő dolog vagy a Morporki Napfény Menedék Elveszett
Sárkányoknak, vagy a jó öreg hórukk a folyóba, kötéllel a
nyakad körül, szegény kis nyamvadékok. – Leült, s elrendezte
maga körül szoknyáját, mely vitorlául szolgálhatott volna egy
kisebbfajta flottának. – Na, akkor. Kadar kapitány, ugyebár?
Kadar tanácstalan volt. Réges-rég halott Juhossyak bámultak
le rá magasan az árnyékba borult falakon lógó díszes
keretekből. Az arcképek között, körött és alatt függtek a
fegyverek, melyeket föltehetőleg ezen ősök használtak, s
kinézetük alapján elmondhatjuk, hogy jócskán és gyakran
használtak. Páncélruhák álltak behorpadt sorokban a falak
mentén. Kénytelen volt észrevenni, hogy elég sokon közülük
volt egy-két nagyobbacska lyuk. A mennyezet molyrágta
lobogók kifakult tobzódása. Az embernek nem kellett
törvényszéki vizsgálat, hogy tudja, Lady Juhossy elődei sosem
húzódoztak a harctól.
Igazából döbbenetesnek tűnt, hogy a nő képes olyan békés
tevékenységre, mint egy csésze tea megivása.
– Az őseim – mondta Lady Juhossy, megbabonázott
pillantását követve. – Tudja, az utóbbi ezer évben egyetlen
Juhossy sem halt meg az ágyában.
– Valóban, asszonyom?
– A családi büszkeség forrása.
– Igen, asszonyom.
– Bár persze elég sok közülük más emberek ágyában halt
meg.
Kadar kapitány csészéje megcsörrent a csészealjon. – Igen,
asszonyom – értett egyet.
– A kapitányi olyan fess rang, mindig úgy gondoltam. –
Ragyogó, törékeny mosollyal ajándékozta meg. – Úgy értem,
az ezredesek és így tovább mindig olyan nagyképűek, az
őrnagyok dagályosak, az ember mindig úgy érzi, hogy van
valami élvezetesen veszedelmes a kapitányokkal kapcsolatban.
Mi is volt az, amit meg akart mutatni nekem?
Kadar úgy szorongatta csomagját, mint egy erényövet.
– Arra lennék kíváncsi – hebegte –, hogy milyen nagyok a
mocsári... ööö... – elhallgatott. Valami borzasztó történt alsóbb
régióiban.
Lady Juhossy követte pillantását. – Ó, ne is törődjék vele –
utasította vidáman. – Üssön rá egy párnával, ha zavarja magát!
Egy piciny, idősecske sárkány mászott elő a széke alól s
dugta pofáját Kadar ölébe. Megindítóan nézett föl rá nagy,
barna szemével és szelíden folydogált szájából valami erősen
maró, a férfi érzése szerint egyenest a térdére. És az állat úgy
bűzlött, mint az abroncs a savfürdő körül.
– Ez itt Első Mabelin Harmatcsepp Karomdöf – mutatta be a
méltóságos asszony. – Bajnok és bajnokok nemzője. Már nincs
benne semmi tűz, a szegény, csacska öregben. Szereti, ha a
pocakját dörgölik.
Kadar lopva gonoszul rángatózó mozdulatokat tett, hogy a
vén sárkányt elűzze. Az gyászosan pislogott rá reumás
szemével, s fölhúzta szája sarkát, előtárva a koromfeketítette
fogak sövényét.
– Csak lökje le, ha alkalmatlan magának! – vetette oda vígan
Lady Juhossy. – Na akkor, mit is akart kérdezni?
– Arra lennék kíváncsi, hogy milyen nagyra nőnek meg a
mocsári sárkányok? – kérdezte Kadar, megkísérelve helyzetet
változtatni. Halk morgás hallatszott.
– Följött egész ide azért, hogy ezt megkérdezze tőlem? Nos...
Úgy emlékszem, hogy ankh-i Tarkaszív Karomdöf tizennégy
öregujj magasságot ért el lábujjtól bugolyáig – merengett Lady
Juhossy.
– Ööö...
– Körülbelül három láb hat hüvelyk – tette hozzá a nő
kedvesen.
– Ennél nem nagyobb? – tudakolta Kadar reménykedve. Az
ölében az agg sárkány elkezdett halkan horkolni.
 – Á, dehogy! Valójában egy kissé torzszülöttnek számított
már ő is. Többnyire nem nőnek nagyobbra nyolc öregujjnyinál.
Kadar kapitány ajka hangtalanul mozgott a sietős
számolgatástól. – Két láb? – reszkírozta meg.
– Bravó! Na persze, csak a gúnárok. A tojók valamivel
kisebbek.
Kadar kapitánynak nem állt szándékában föladni. – A gúnár
az a hím sárkány? – érdeklődött.
– Csak kétéves kora után – jelentette ki diadalmasan Lady
Juhossy. – Nyolc hónapos koráig bakfitty, aztán kakas, míg
tizennégy hónapos nem lesz, utána ponc...
Kadar kapitány megigézve ült, ette a rettenetes tortát,
nadrágja fokozatosan oldódott, miközben az információáradat
átcsapott fölötte; hogyan küzdenek a hímek lángjukkal, ám a
tojásrakás idején csak a tojók15 okádnak tüzet az összetett
bélgázok meggyullasztásával, hogy kiköltsék a tojásokat,
amiknek ilyen ádáz hőmérsékletre van szüksége, miközben a
hímek tűzifát gyűjtögetnek; a mocsári sárkányok csoportját
süppedéknek vagy feszélynek nevezik; egy nőstény képes akár
három, egyenként négy tojásból álló fészekaljat rakni évenként,
amiknek nagyobb része összetörik, amikor a szórakozott hímek
rájuk taposnak; és hogy a sárkányok mindkét neme igen
kevéssé érdeklődik a másik iránt, vagyis inkább bármi iránt,
eltekintve a tűzifától, kivéve úgy kéthavonta egyszer, amikor
olyan céltudatossá válnak, mint egy golyószóró.
Képtelen volt megakadályozni, hogy – nyaktól bokáig
acéllemezekkel borított bőrpáncélba bújtatva – az asszony
kivezesse hátulra a tenyésztelepre és a hosszú, alacsony
épületbe kalauzolja, ahonnan korábban a süvöltözés hallatszott.
Borzalmas volt a meleg, de nem annyira, mint a szagkoktél.
Céltalanul bóklászott az egyik fémszegélyű óltól a másikig,
miközben apró, körte alakú, nyivákoló szörnyűségeket
mutattak be neki, mint „Holdgaras Marcipanna Hercegnő, aki
épp várandós” meg „Második Holdfátyol Karomdöf, aki tavaly

15
Na persze, csak a harmadik fészekaljáig. Utána már szülék.
Pszeudopoliszban a Tenyészet Legjobbja lett”. Halványzöld
lángsugarak célozták meg a térdét.
Sok bokszra tűztek föl szalagcsokrokat és okleveleket.
– És ez itt, sajnos, Jófiú Cucc Tollaskő Chirmből – folytatta
könyörtelenül Lady Juhossy.
Kadar kissé megroggyanva meredt át a megperzselt korlát
fölött a padló közepén összegömbölyödött pöttöm lényre.
Ugyanazt a hasonlatosságot mutatta a többihez, amit Nobby az
átlagos emberhez. Valami a származásában ellátta őt olyan
szemöldökkel, ami kábé akkora volt, mint tömpe szárnya, ami
sosem lesz képes arra, hogy fönntartsa őt a levegőben. A
fejének is furcsa formája volt, mint egy hangyászé. Orrlyuka
akár a sugárhajtómű szívókája. Ha valaha sikerülne neki a
levegőbe emelkednie, ezek olyan koloncok lesznek, mint az
ikerejtőernyő.
Viszont némán is a legintelligensebb pillantást vetette Kadar
kapitányra, amit az valaha is látott bármilyen állattól, beleértve
Nobbs káplárt.
– Megesik – közölte Lady Juhossy szomorúan. – Tudja, az
egész a génekre megy vissza.
– Igen? – mondta Kadar. Valahogy úgy tűnt, hogy a lény
mindazt az erőt, amit testvérei lángokra és zajokra
vesztegetnek, belesűríti egy hőlándzsaszerű tekintetbe. A
férfinak akaratlanul eszébe jutott, mennyire szeretett volna egy
kutyakölyköt kisfiúkorában. Na persze, az egész család éhezett
– bármi, amin hús volt, jól jött volna.
Hallotta, ahogy a sárkányos nő így szól: – Az ember
megpróbálja kitenyészteni az erős lángot, a pikkelyvastagságot,
a megfelelő színt és így tovább. De bele kell törődnünk, ha
egyik-másik néha csak a böllérkésre jó.
A pöttöm sárkány olyan pillantást irányított Kadarra, ami
garantáltan elnyerte volna a „A Sárkánynak, amit a Bírák
Leginkább Szeretnének Hazavinni, és Hordozható
Gázöngyújtóként Használni” díjat.
Csak a böllérkésre jó, gondolta Kadar. Nem volt biztos
abban, hogy ez pontosan mit is jelent, de meg mert volna
kockáztatni némi jó szimatú találgatást. Olyasminek hangzott,
amit akkor kapsz, ha már mindent, aminek bármi értéke van,
kivontak belőle. Mint az Őrség, gondolta. Mindegyikük csak a
böllérkésre jó. És pont, mint ő maga. Ez az élettörténete.
– Ennyit Természet anyánkról – jegyezte meg a méltóságos
asszony. – Na persze, álmomban se jutna eszembe, hogy
továbbtenyésszem, bár amúgy se lenne rá képes.
– Miért nem? – tudakolta Kadar.
– Mert a sárkányoknak a levegőben kell párosodnia és
ezekkel a szárnyakkal sosem lesz képes repülni, sajnos.
Természetesen nagyon fogom sajnálni, ha elveszítem ezt a
vérvonalat. Brenda Rodley Fábaharap Fényespikkelye
nemzette. Ismeri Brendát?
– Ööö, nem – válaszolta Kadar. Lady Juhossy egyike volt
azoknak az embereknek, akik föltételezik, hogy mindenki más
is ismeri azokat, akiket ő ismer.
– Elbűvölő asszony. Na, mindegy, ennek a vacaknak az
összes testvére nagyon szépen fejlődik.
Szegény kis vakarcs, gondolta Kadar. Ennyit Természet
anyánkról dióhéjban. Mindig a pakli aljáról osztja a lapokat.
Nem csoda, hogy anyának hívjuk...
– Azt mondta, hogy meg akar mutatni valamit – emlékeztette
Lady Juhossy.
Kadar szótlanul odanyújtotta a csomagot. Az asszony
kibújtatta kezét a nehéz kesztyűből és kibontotta.
– Egy lábnyom gipszöntvénye – állította merészen. – Ugye?
– Nem emlékezteti magát valamire? – érdeklődött Kadar.
– Lehetne valami gázlómadáré.
– Ó!- Kadar elszontyolodott.
Lady Juhossy nevetett. – Vagy egy tényleg nagy sárkányé.
Múzeumból szerezte, igaz?
– Nem. Az utcán csináltam ma reggel.
– Mi? Valaki meg akarta tréfálni magát, édes öregem!
– Ööö. Akadt ott, ööö, közvetett bizonyíték is.
Elmesélte neki. A nő rámeredt.
– Draco nobilis – nyögte ki elfulladt hangon.
 – Tessék? – értetlenkedett Kadar.
– Draco nobilis. Szemben ezekkel a fickókkal... – intett a
süvöltöző gyíkok összetömörült sorai irányába –, a Draco
vulgarisszal, ezzel az egész bandával. De tudja, az igazán
nagyok elmentek. Ez tényleg képtelenség. Nincs erre
semmiféle lehetőség. Mind eltűntek. Gyönyörű jószágok
voltak. Tonnákat nyomtak. A létezett legnagyobb
repülőszerzetek. Senki sem tudja, hogyan csinálták.
És akkor rádöbbentek.
Hirtelen teljes csönd támadt.
Végig a bokszok sorain a sárkányok fénylő és éber szemmel
hallgattak. Mindegyik a tetőre meredt.

Murok körülnézett. Polcok nyúltak messze, minden irányba.

Azokon a polcokon, könyvek. Megfontoltan találgatott egyet.
– Ez itt a Könyvtár, nem igaz? – kérdezte.
A Könyvtáros továbbra is gyöngéden, ám határozottan
markolta a fiú kezét és vezette folyosók útvesztőjében.
– Van valahol egy tetem? – faggatta Murok. Lennie kell.
Rosszabb, mint egy gyilkosság! Holttest a könyvtárszobában.
Ez akármihez vezethet.
Az emberszabású végül abbahagyta a menetelést egy polc
előtt, ami, úgy látszott, semmiben sem különbözik a többi
száztól. Némelyik könyvet megláncolták. Volt ott egy rés. A
Könyvtáros rámutatott.
– Úúúk.
– Hát és mi van vele? Csak egy lyuk, ahol könyvnek kéne
lennie.
– Úúúk.
– Elvittek egy könyvet. Elvittek egy könyvet? Kihívta az
Őrséget – húzta ki magát Murok büszkén –, mert valaki elvitt
egy könyvet? Azt gondolja, hogy ez rosszabb a gyilkosságnál?
A Könyvtáros azt a fajta pillantást vetette rá, amit mások
azoknak tartogatnak, akik olyasmit kérdeznek „És mi rossz van
a népirtásban?”
 – Ez gyakorlatilag büntetőjogba ütköző cselekmény, az
Őrség idejének fecsérlése – jelentette ki Murok. – Miért nem
mondja el a varázslófejeseknek, vagy akárkik is legyenek?
– Úúúk. – A Könyvtáros jelezte néhány meglepően takarékos
gesztussal, hogy a legtöbb varázsló két kézzel se találná saját
ülepét.
– Hát nem értem, mit tehetnénk ebben az ügyben – közölte
Murok. – Hogy hívják a könyvet?
A Könyvtáros megvakarta a fejét. Ez nehéz ügy lesz.
Szembefordult Murokkal, összetette bőrkesztyűs kezét, aztán
szétnyitotta.
– Tudom, hogy könyv. Mi a neve?
A Könyvtáros sóhajtott, és föltartotta egyik kezét.
– Négy szó? – találgatott Murok. – Első szó. – Az antropoid
összecsippentett két ráncos ujjat – Kicsike szó? Egy. A. M...
– Úúúk!
– A? A. Második szó... harmadik szó? Kicsike szó. Egy? A?
Be? Ki? Meg? Fe... Meg? A valami Meg valami. Negyedik szó.
Mi? Ó! Első rész. Ujj? Int? Erre? Felém? Ide hozzám. Hagyjam
ki. Kisebb szó... Ide. Ide! Második rész. Kicsi. Nagyon kicsi
szó. Egy. A. Meg. És. És!
Az orangután morgott és drámaian megcibálta egyik nagy,
szőrös fülét.
– Ó, úgy hangzik. Ész? Éz? Éz! Idéz! Megint? Újra ugyanaz?
Idézés? A valami megidézése! Ez aztán a móka! Második szó.
Egész szó...
Feszülten figyelt, miközben a Könyvtáros rejtélyesen
keringett.
– Valami nagy. Valami nagyon nagy. Csapkodó. Nagyon
nagy csapkodó, ugró valami. Fogak. Támad. Fúj. Nagyon,
óriásian nagy fújó, csapkodó valami. – Murok homlokán
kiütött a verejték, miközben engedelmesen próbálta megérteni.
– Ujjszopás. Ujjakat szopó valami. Megégett. Nagyon óriási
forrót fújó csapkodó valami...
A Könyvtárosnak forgott a szeme. Homo sapiens?
Megtarthatod!
 A nagy sárkány táncolt és pörgött és a levegőt taposta a város
fölött. Pikkelyein megcsillant a holdfény. Néha csalóka
sebességgel tekergett és suhant a tetők fölött a létezés puszta
örömétől.
És ez az egész helytelen, gondolta Kadar. Egy része
gyönyörködött a látvány puszta szépségében, de agysejtjei egy
állhatatos, firkás kis csoportja a szinapszisok csúfabbik
oldaláról az ámulat falaira irkafirkálta graffitijét.
Ez egy átkozottul nagy gyík, csúfolódott. Tuti, hogy sok
tonnát nyom. Semmi, ami ilyen nagy, nem tudhat repülni, még
csodaszép szárnyakon sem. És mit csinál egy nagy repülőgyík
azokkal az óriási pikkelyekkel a hátán?
Ötszáz lábbal fölötte kékesfehér lángdárda bömbölt föl az
égre.
Nem lehet képes ilyesmire! Leégetné a saját ajkát!
Mellette állt Lady Juhossy eltátott szájjal. Mögötte a kis,
ketrecbe zárt sárkányok siránkoztak és süvöltöttek.
A hatalmas bestia megfordult a levegőben és lecsapott a tetők
fölött. Újra kilobbant belőle a láng. Alatta, sárga lángok
csaptak föl. Olyan halkan és elegánsan történt az egész, hogy
több másodpercbe telt, míg Kadar rájött, hogy a sárkány
valójában több épületet fölgyújtott.
– Ejha! – fakadt ki Lady Juhossy. – Nézze! Fölhasználja a
termikeket! Szóval erre való a tűzokádás! – Odafordult
Kadarhoz, szeme javíthatatlanul tündöklött – Tudatában van,
hogy minden valószínűség szerint olyasmit látunk, amit
évszázadok óta senki?
– Igen, ez egy átkozott repülő aligátor és fölgyújtja a
városom! – üvöltötte Kadar.
A nő oda sem hallgatott rá. – Kell legyen valahol egy
tenyésztelep – mondta. – Ennyi idő után! Mit gondol, hol
élhet?
Kadar nem tudta. De megesküdött magának, hogy meg fogja
találni és föltesz neki néhány nagyon komoly kérdést.
 – Egyetlen tojás – lehelte a tenyésztő. – Ó, csak hadd
tehessem a kezem egyetlen egy tojásra...
Kadar őszinte döbbenettel meredt rá. Földerengett benne,
hogy ő maga valószínűleg hibás emberpéldány.
Alattuk újabb épület kapott lángra.
– Pontosan milyen messzire – kérdezte nagyon lassan és
óvatosan, mintha egy gyerekhez beszélne – repülnek ezek az
izék?
– Nagyon territoriális állatok – mormolta a méltóságos
asszony. – A mondák szerint ők...
Kadar ráébredt, hogy újabb dózis vár rá a sárkánytanból. –
Csak a tényeket, ha szabadna, nagysád – vágott közbe
türelmetlenül.
– Nem nagyon messze. Tényleg – felelte a nő, kissé
hökkenten.
– Nagyon szépen köszönöm, asszonyom, rendkívül sokat
segített – motyogta Kadar és futásnak eredt.
Valahol a városban. Odakinn mérföldekre nincs semmi, csak
alföld és ingovány. Itt kell élnie valahol a városban.
A férfi szandálja csattogott a kockaköveken, miközben
levágtatott az utcákon. Valahol a városban! Ami persze
teljességgel nevetséges. Teljességgel nevetséges és lehetetlen.
Ezt igazán nem érdemli. A világ összes városa közül, amikbe
berepülhetett volna, gondolta, neki pont az enyémbe kellett
repülnie...

Mire odaért a folyóhoz, a sárkány már eltűnt. Ám a füstlepel

még ott lógott az utcák fölött és az emberek több vödörláncot
alakítottak, hogy a tűz sújtotta épületekhez eljussanak a folyó
darabjai16. A feladatot időnként jelentős mértékben hátráltatta
16
A Tűzoltók Céhét a rengeteg panasz után tavaly törvényen kivűl helyezte a
Patrícius. Az volt a lényeg, hogy ha szerződést kötsz a Céhhel, akkor a házad
meg fogják védelmezni a tűztől. Sajnos, az általános ankh-morporki étosz
gyorsan előtérbe került és a tűzoltók hajlamosak voltak csapatosan az esetleges
kliensek házához sétálni és hangos megjegyzéseket tenni, mint például „Ez
itten nagyon gyúlékony helynek látszik” és „Valószínűleg egyetlen óvatlanul
az utcára kiözönlő, vagyontárgyait cipelő embertömeg. A város
nagy része fából és zsúpból készült, és a nép nem kívánt
kockáztatni.
Valójában a veszély meglepően kicsinek bizonyult.
Rejtélyesen kicsinek, ha az ember jobban belegondolt.
Kadar nemrégiben alattomban rákapott, hogy jegyzetfüzetet
hordjon magánál, és följegyezte a kárt, mintha leírásának
puszta cselekménye valahogy érthetőbb hellyé tenné a világot.
Tétell: Eggy Kotsiszín (ártalmatlan üzletember tulajdona,
aki látta, hogy vadonatúj hintója lángra lobban).
Tétell: Eggy kichiny zöldségess bolt (hajszálpontosan).
Kadar eltűnődött ezen. Egyszer vett ott egy pár almát, és
láthatólag nem volt ott semmi, amin egy sárkány esetleg
megsértődhetne.
Mégis, roppant előzékeny a sárkánytól, gondolta, miközben
útját az Őrház felé vette. Ha az ember arra a rengeteg
fűrésztelepre, szénakazalra, zsúptetőre és olajtartályra gondol,
amiket a bestia véletlenül eltrafálhatott volna, sikerült neki
tényleg megijesztenie mindenkit anélkül, hogy valóban kárt
okozott volna a városnak.
A kora reggeli napfény sugarai már átszúrták a
füstgomolyokat, mikor belökte az ajtót. Ez az otthona. Nem a
kis, csupasz szoba a gyertyaöntő műhelye fölött a Wixon
sikátorban, ahol aludni szokott, hanem ez a randa, barna szoba,
ami kisöpretlen kéményektől szaglik, Kolon főtörzs pipájától,
Nobby titokzatos magánproblémájától, és, mostanában, Murok
páncélfényesítőjétől. Csaknem úgy, mint otthon.
Senki más nem volt benn. Ez igazából nem lepte meg.
Nehézkesen fölment az irodájába, hátradőlt a székében,
amelynek párnáját még egy nem szobatiszta kutya is undorral
kidobta volna kosarából, szemére húzta sisakját, és megpróbált
gondolkodni.
Semmi haszna a rohangászásnak. A sárkány eltűnt a rengeteg
füstben és zűrzavarban, ugyanolyan váratlanul, ahogy jött. Épp

eldobott gyufától úgy fog elszállni, mint a tűzijáték, tudod, mire gondolok?”.
elég hamar itt lesz az ideje a rohangálásnak. A fontos az, hogy
kiókumlálja, hova...
Igaza volt. Gázlómadár! De hol kezd az ember egy átkozottul
nagy sárkány után kutatni egy egymilliós városban?
Tisztában volt azzal, hogy a jobb keze, teljesen önként már ki
is húzta a legalsó fiókot, és ujjai közül három, hátsóagya
bizalmas utasítására, kiemelt egy palackot. Egyike volt
azoknak a palackoknak, amik kiürítik saját maguk. A józan ész
azt sugallta neki, hogy néha minden bizonnyal el kell kezdjen
egyet lecsavarintva a kupakot látva benne a nyakig csillogó
borostyánszín folyadékot. Csak egyszerűen nem tudott
visszaemlékezni erre az élményre. Olyan volt, mintha az
üvegek mindig kétharmadrészt üresen érkeznének...
Rámeredt a címkére. Jaksa Atolel-féle Elsőrangú Érlelt
Sárkányvér Whiskey-nek tűnt. Olcsó és erős, az ember akár
tüzet is gyújthat vele, vagy kanalat is tisztíthat. Nem kell sokat
inni belőle a berúgáshoz, ami nem is baj.
Nobby volt az, aki fölrázta azzal a hírrel, hogy sárkány járt a
városban, valamint hogy Kolon főtörzs csúnya sokkot kapott.
Kadar ült és bagolymód pislogott, míg a szavak körbemosták.
Nyilvánvalóan egy tűzokádó gyík érdeklődő összpontosítása az
ember alsóbb régióira, alig néhány láb távolságról még a
legerőteljesebb lelki alkatot is fölzaklatja. Az ilyen tapasztalat
maradandó nyomot hagyhat az emberen.
Kadar még mindig ezt emésztgette, amikor előkerült Murok
a mögötte feszítő Könyvtárossal.
– Látta? Látta? – kérdezte.
– Mindnyájan láttuk – válaszolta Kadar.
– Mindent tudok róla! – jelentette diadalittasan Murok. –
Valaki varázslattal hozta ide. Valaki ellopott egy könyvet a
Könyvtárból és mit gondol, mi a címe?
– Még csak nem is sejtem – felelte elhalóan Kadar.
– Úgy hívják, A Sárkányok Megidézése!
– Úúúk – erősítette meg a Könyvtáros.
– Ó? És miről szól? – tudakolta Kadar. A Könyvtáros a
szemét forgatta.
 – Arról, hogy miként kell sárkányokat megidézni.
Varázslattal!
– Úúúk.
– És az törvénybe ütközik, bizony! – közölte boldogan
Murok. – Vadállatias Teremtmények Szabadon Engedése az
Utcán ellentétben a Fenevadak (Nyilvános...
Kadar fölnyögött. Ez varázslókat jelent. Az ember másba
sem botolhat csakis bajba, a varázslókkal.
– Föltételezem – mondta –, hogy nem akad másik példány
ebből a könyvből a környéken, ugye?
– Úúúk – rázta fejét a Könyvtáros.
– És maga történetesen nem tudja, hogy mi áll benne, ugye?
– sóhajtott Kadar. – Mi? Ó! Négy szó – fáradtan bólintott. –
Első szó. Úgy hangzik, mint a. Esik. Rogy, fogy, hogy... Hogy.
Második szó. Kis szó. El, fel, kell... Kell. Igen, értettem, de úgy
értem, a részleteket? Nem. Értem.
– Most mit fogunk csinálni, uram? – kérdezte aggódva
Murok.
– Valahol odakint van – zengte Nobby. – Bebújt föld alatti
vackába, mondjuk, a nappal idejére. Összetekeredett titkos
búvóhelyén, egy nagy rakás arany tetején, ősi hüllőálmokat
álmodik az idők hajnaláról, várja az éjszaka rejtélyes
függönyét, amikor mesmeg kiruccan... – tétovázott és
elhallgatott. – Miér’ néz mindenki így rám?
– Nagyon költői – állította Murok.
– Hát, azt mindenki tuggya, hogy az igazi, régi sárkányok
töméntelen aranyon szoktak aludni – nyilatkozta Nobby. –
Közismert népi hiedelem.
Kadar kifejezéstelenül bámult a közeljövőbe. Noha Nobby
hitvány egy alak, azt is jól jelzi, mi járhat az átlagpolgár
fejében. Használni lehetne afféle laboratóriumi patkányként,
ami előrejelzi, mi fog történni legközelebb.
– Arra számítok, hogy tényleg szeretnéd kitalálni, hol lehet
az a sárkánykincs, ugye? – kérdezte Kadar kísérletképpen.
Nobby még a szokásosnál is ravaszabbnak látszott. – Hát,
kap’tány uram, már gondoltam arra, hogy kicsit körülnézek.
Tudja. Amikor nem vagyok szolgálatban, persze – tette hozzá
erényesen.
– Ó, egek! – mondta Kadar kapitány.
Fölemelte az üres üveget, és rendkívüli gondossággal
visszahelyezte a fiókba.

A Megvilágosult Hittestvérek idegesek voltak. Valamiféle

félelem sistergett hittestvértől hittestvérig. Annak a félelme, aki
miután vidáman kísérletezett a puskapor kiöntésével és a golyó
elfojtásával, rájött, hogy a ravasz meghúzása borzasztó
durranással jár és hamarosan valakinek föl kell bukkannia,
hogy megnézze, ki csap ekkora lármát.
A Legfőbb Nagymester azonban tudta, hogy a markában
tartja őket. Birkák és balekok, birkák és balekok. Mivel nem
nagyon tudnának annál rosszabbat elkövetni, mint amit már
megtettek, ennyi erővel akár folytathatják is és egye fene a
világot, és tettethetik, hogy egész idő alatt így is akarták. Ó, a
dolog szépsége...
Csak Vakoló Testvér volt valóban boldog.
– Legyen ez intő példa minden elnyomó zöldséges számára!
– harsogta folyton.
– Igen, ööö – mondta Portás Testvér. – Csak, az az izé, hogy,
ugye, nincs arra semmi esély, hogy valahogy véletlenül ide
idézzük a sárkányt?
– Én, azaz mi, teljesen ellenőrzésünk alatt tartjuk – jelentette
ki simán a Legfőbb Nagymester. – A hatalom a miénk.
Biztosíthatlak.
A Hittestvérek kissé fölvidultak.
– És most – folytatta a Legfőbb Nagymester –, itt a király
ügye.
A Hittestvérek ünnepélyesen néztek, kivéve Vakoló Testvért.
– Hát akkor, már rá is találtunk? – kérdezte. – Micsoda
mázli!
 – Te sose figyelsz, mi? – vakkantotta Őrtorony Testvér. – Az
egész el lett magyarázva múlt héten, mi nem kezdünk bárkit is
keresgélni, mi királyt csinálunk.
– Azt hittem, hogy a fickónak elő kell kerülni. A végzet
mián.
Őrtorony Testvér vihogott. – Majd valahogy megsegítjük a
Végzetet egy kicsit.
A Legfőbb Nagymester somolygott köntöse mélyén.
Döbbenetes, ez az egész misztika ügylet. Mondasz nekik egy
hazugságot, és amikor már nincs rá többet szükséged, mondasz
egy másikat és közlöd velük, hogy előreléptek a bölcsesség felé
vivő úton. Akkor ahelyett, hogy körberöhögnének, még
lelkesebben követnek téged, remélve, hogy a rengeteg
hazugság mélyén meg fogják találni az igazságot. És lépésről
lépésre elfogadják az elfogadhatatlant. Döbbenetes.
– Kénköves pokol, ez aztán okos! – jelentette ki Portás
Testvér. – Hát akkor, hogy fogjuk azt csinálni?
– Figyelj, a Legfőbb Nagymester megmondta, mit
csináljunk, találunk valami jóképű legényt, aki remekül tud
engedelmeskedni a parancsoknak, megöli a sárkányt és máris
Bob a bácsikád. Sima ügy. Sokkal intelligensebb, mint várni az
úgynevezett valódi királyra.
– De... – Vakoló Testvér elmélyülni látszott az
agytevékenység erőfeszítésében –, ha mink irányítjuk a
sárkányt, és mink igenis irányítjuk a sárkányt, igaz? Akkor
nincs szükségünk senkire, hogy megölje, csak abbahagyjuk a
megidézését és mindenki boldog lesz, igaz?
– Ó, persze – mondta Őrtorony Testvér undokul. – Már látom
is, hogy lesz, te nem? Csak előlépünk és aszongyuk „Hello,
nem fogjuk többet felgyújtani a házatok, hát nem vagyunk
kedvesek”? Pont az a lényeg az egészbe’ a királlyal, hogy ő
lesz egy, afféle...
– Tagadhatatlanul hathatós és romantikus jelképe az abszolút
tekintélynek – szúrta közbe zökkenőmentesen a Legfőbb
Nagymester.
– Az az – értett egyet Őrtorony Testvér. – Hathatós tekintély.
 – Ó, már értem – állította Vakoló Testvér. – Rendbe’. Oké. Ez
lesz majd a király.
– Úgy van – erősítette meg Őrtorony Testvér.
– Senki se fog vitatkozni egy hathatós tekintéllyel, ugye?
– Pontosan – felelte Őrtorony Testvér.
– Hát tényleg mázli, hogy pont most találtuk meg a valódi
királyt – bólogatott Vakoló Testvér. – Egy a millióhoz az
esélye, de igazán.
– Nem találtuk meg az igazi királyt. Nincs szükségünk az
igazi királyra – jelentette ki fáradtan a Legfőbb Nagymester. –
Utoljára mondom! Csak kerestem magunknak egy sokat ígérő
legényt, aki jól néz ki koronával és tudja, hogyan suhogtasson
egy kardot. És most figyeljetek...
A suhogtatás természetesen fontos. Nincs túl sok köze a
kardforgatáshoz. A kardforgatás, vélte a Legfőbb Nagymester,
pusztán a dinasztikus sebészet mocskos ügylete. Csakis
döfések és vágások kérdése. Míg ellenben egy királynak
suhogtatnia kell a kardot, aminek a megfelelő módon kell
megcsillantania a fényt, hogy a nézőkben ne maradjon semmi
kétség, ez a fickó itt bizony a Végzet választottja. A Legfőbb
Nagymesternek sok idejébe került a kard és a pajzs elkészítése.
Roppant sok pénzébe is. A pajzs úgy fénylett, mint egy tallér
egy kéményseprő hallójáratában, ám a kard, a kard volt csak
igazán pompás...
Hosszú volt és csillogó. Úgy nézett ki, mint amit a
fémművesség valami géniusza készített – az egyik olyan kis
zenhívő fickó, aki csak a hajnal fényénél dolgozik és a
hajtogatott acél klubszendvicséből valami olyat képes
kalapálni, aminek vágóéle a szikéével vetekszik és megállító
ereje a silány drogon élő, szexmániás orrszarvúéval –, s aztán
könnyek közt nyugdíjba vonult, mert soha, soha, soha nem fog
ilyen kiválót alkotni többé. Olyan sok drágakő volt a
markolatán, hogy bársonyba kellett burkolni, hogy az
embernek kormos üvegen kellett ránézni. Voltaképp már annyi
is királyi címmel ruházta föl az embert, ha csak rátette a kezét.
 És ami a legényt illeti... távoli rokon volt, sokadfokú
unokatestvér, lelkes és hiú, no meg ostoba is, tűrhetően
arisztokratikus modorban. Jelenleg felügyelet alatt egy messzi
tanyán tartózkodott különféle szeszek és ifjú hölgyek elégséges
készletével, bár úgy tűnt, hogy a fiút leginkább a tükrök
érdeklik. Valószínűleg hősi matériából gyúrták, gondolta a
Legfőbb Nagymester savanyúan.
– Fölteszem – szólt Őrtorony Testvér –, hogy ő nem a trón
igazi sarjúja?
– Hogy érted? – kérdezte a Legfőbb Nagymester.
– Hát, tudja, hogy van ez. A Sorsnak fura trükkjei vannak.
Haha. Kész röhej lenne, nem – mondta Őrtorony Testvér –, ha
kiderülne erről a legényről, hogy ő az igazi király. Ez után a
sok bajmolódás után...
– Nincs többé igazi király! – csattant föl a Legfőbb
Nagymester. – Mire számítotok? Valami népség bóklászik a
vadonban sok-sok évszázadon át, türelmesen továbbadva egy
kardot meg egy anyajegyet? Valamiféle varázslatra? – szinte
kiköpte a szót. Hasznát veheti a varázslásnak, módszer a
célkitűzés elérésére, a cél szentesíti az eszközt és így tovább,
de hogy higgyen benne, elhiggye, hogy valamiféle erkölcsi erő,
mint a logika, ettől összerándult. – Jó ég, ember, gondolkozz
logikusan! Gondolkozz ésszerűen! Még ha valaki élne is a régi
királyi családból, a vérvonal annyira fölhígult volna mostanra,
hogy ezrével kell lennie olyanoknak, akik igényt támaszthatnak
a trónra! Még... – megpróbált a lehető legvalószínűtlenebb
jelöltre találni – ...még olyasvalaki is, mint Reterátbúvár
Testvér. – Rámeredt az egybegyült Hittestvérekre. – Erről jut
eszembe, nem látom őt itt ma éjjel.
– Hát fura dolog – jegyezte meg Őrtorony Testvér
elgondolkozva. – Nem hallott róla?
– Miről?
– Tegnap éjjel hazafelé menet megharapta őt egy krokodil.
Szegény kis hülyét.
– Mi?
 – Egy a millióhoz esély. A krokodil elszökött egy
állatkertből, vagy valami, és elrejtőzött az ő hátsó udvarán. Ő
meg odament és tapogatott a lábtörlő alatt a bejárati ajtó kulcsa
után, és akkor az beleharapott az ő bengéjébe17. – Őrtorony
Testvér a köntöse alatt kotorászott és előhúzott egy piszkos,
barna borítékot. – Gyűjtést indítottunk, hogy vegyünk neki
szőlőt és hát, nem is tudom, hogy vajon esetleg szeretne-e,
ööö...
– Írj föl három tallérral! – utasította a Legfőbb Nagymester.
Őrtorony Testvér biccentett. – Fura – közölte –, de már
megtettem.
Csak még néhány éjszaka, gondolta a Legfőbb Nagymester.
Holnapra az emberek olyan kétségbeesettek lesznek, hogy még
egy féllábú trollt is megkoronáznának, ha az megszabadítaná
őket a sárkánytól. És akkor lesz királyunk, neki meg lesz
tanácsadója, bizalmi férfiú, természetesen, és ez a bárgyú
söpredék mehet vissza a csatornába. Nem lesz több álruha, nem
lesz több rituálé.
Nem lesz több sárkányidézés.
Abba tudom hagyni, gondolta. Abba tudom hagyni, amikor
csak akarom.

Az utcákon a Patrícius palotája környékén tolongott a nép.

Karneváli, mániákus hangulat terjengett. Kadar gyakorlott
pillantást futtatott végig a választékon maga előtt. A
válsághelyzetekben szokásos ankh-morporki csőcselék volt;
egyik felük azért jött, hogy panaszkodjék, egynegyedük azért,
hogy lássa a tömeg másik felét, és a maradék azért, hogy
raboljon, erőszakoskodjon vagy hot dogot áruljon a
többieknek. Azonban akadt egy-két új arc, köztük számos
komor férfiú, akik vállukon átvetett nagy karddal és övükre
aggatott korbáccsal járkáltak a sokaságban.
– Gyorsan terjednek a hírek – állapította meg egy ismerős
hang a fülénél. – Reggelt, kapitány!
17
Égerfajta.
 Kadar belenézett a vigyorgó, hullasápadt arcba, ami
Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpellerhez tartozott,
élelemszállítója abszolúte bárminek, amit sietve el lehet adni
egy nyitott aktatáskából egy forgalmas utcán és garantált, hogy
előzőleg egy ökrösszekér hátuljáról esett le.
– Reggelt, Torok – felelte szórakozottan Kadar. – Most mit
árulsz?
– Valódi árucikket, kapitány – Torok közelebb hajolt. Az a
fajta fickó volt, aki képes volt úgy kiejteni az egyszerű „Jó
reggelt!”, mintha egyszeri, soha meg nem ismétlődő ajánlat
lenne az életben. A szeme ide-oda ugrándozott szemgödrében,
mintha két rágcsáló próbálna kiutat találni. – Nem engedheti
meg magának, hogy ne vegyen belőle – sziszegte. –
Sárkányvédő krém. Személyesen garantálom: ha mégis
elhamvadna, visszakapja a pénzét, kibúvó nélkül.
– Azt mondod, ugye – kezdte lassan Kadar –, amennyiben jól
értelmezem a megfogalmazást, hogy ha elevenen megsülök a
sárkány tüzétől, akkor visszafizeted a pénzt.
– Személyes kérelemre – válaszolta Ráteszem-a-Kést-a-saját-
Torkomra. Lecsavarta egy élénkzöld kencével teli bődön tetejét
és odalökte Kadar orra alá. – Több, mint ötven ritka fűszerből
és gyógynövényből készült olyan recept alapján, amit kizárólag
egy maréknyi vén szerzetes ismer, akik valami hegyen laknak
valahol. Egy tallért kóstál bödönje és ezzel ráteszem a kést a
saját torkomra. Igaziból ez közszolgálat – tette hozzá jámborul.
– Az ember oda kell ítélje a pálmát azoknak a vén
szerzeteseknek azért, hogy ilyen gyorsan elkészítették a főzetet
– jelentette ki Kadar.
– Eszes muksók – értett egyet Ráteszem-a-Kést-a-saját-
Torkomra. – Attól a rengeteg meditálástól meg jakjoghurttól
lehet.
– Szóval mi folyik itt, Torok? – firtatta Kadar. – Kik ezek a
fickók a nagy kardokkal?
– Sárkányvadászok, kap’tány. A Patrícius ötvenezer talléros
jutalmat ígér bárkinek, aki elhozza a sárkány fejét. És nem is a
sárkánnyal együtt; az a muki nem bolond, nem ám.
 – Mi?
– Ezt mondta. Az egész rajta van a plakátokon.
– Ötvenezer tallér!
– Nem bagó, mi?
– Inkább jó nagy dohány – felelte Kadar. Ebből baj lesz, jól
jegyezd meg, mit mond. – Meglep, hogy nem ragadtál kardot,
nem csatlakoztál.
– Én inkább abban vagyok, amit szolgáltató ágazatnak
nevezhetne, kap’tány. – Torok összeesküvő módjára
szétfürkészett, s aztán odacsúsztatott Kadarnak egy
pergamendarabot.
Az állt rajta:
Tükörpajzs sárkány ellen AŦ 500
Hordozható barlangdetektor AŦ 250
Sárkányátütő nyílvessző, darabja AŦ 100
Ásók AŦ 5 Csákányok AŦ 5 Zsákok AŦ 1
Kadar visszaadta. – Hogy kerülnek ide a zsákok? – kérdezte.
– A sárkánykincs miatt – válaszolta Torok.
– Ó, igen – mondta gyászosan Kadar. – Na persze.
– Tudja mit – szólt Torok –, tudja mit. A mi barna egyenruhás
fiainknak adok tíz százalék kedvezményt!
– És ezzel ráteszed a kést a saját torkodra, Torok?
– Tizenöt százalék a tiszteknek! – noszogatta Torok, mikor
Kadar elsétált. A hangjában hallható enyhe pánik oka hamar
nyilvánvalóvá vált. Bőven akadt konkurense.
Ankh-Morpork lakosai természetüknél fogva nem hősök,
azonban természetüknél fogva üzletemberek. Néhány
négyzetlábnyi térségben Kadar vehetett volna akármennyi
varázsfegyvert, „Eredetti Walodisak Igaszolás Myndenkitöl”,
láthatatlanná tévő köpönyeget – remek vonás, gondolta, és
tényleg imponált neki az ötlet, hogy a bódé tulajdonosa olyan
tükröt állított föl, amiben nem volt üveg – és, könnyed enyhítés
gyanánt, sárkánykekszet, léggömböket és pálcikára tűzött
forgókat. A sárkányoktól szavatoltan megszabadító rézkarperec
szintén kedves gondolat.
Úgy tűnt, legalább annyi zsák és ásó van itt, mint kard.
 Arany, az lesz az. A sárkánykincs. Hah!
Ötvenezer tallér! Az Őrség tisztje harminc tallért keres egy
hónapban és maga kell kifizesse saját horpadásai
helyrekalapálását.
Mit nem tudna kezdeni ötvenezer tallérral...
Kadar elgondolkozott ezen egy darabig, aztán arra gondolt,
mit tudna kezdeni ötvenezer tallérral. Először is, annyival
sokkal több volt ebből.
Csaknem nekiment egy csapat férfinak, akik egy falra
szögezett plakát köré csoportosultak. Az azt hirdette, valóban,
hogy a várost rettegésben tartó sárkány feje AŦ 50.000-et fog
érni a bátor hősnek, aki elviszi azt a palotába.
A csoportosulás egyik tagja, akinek méretéből,
fegyverzetéből és a módból, ahogy lassan húzta végig az ujját a
betűkön, Kadar úgy ítélte, a vezérhős lehet, végezte el az
fölolvasás feladatát a többieknek.
– ...vis-zi az-ta pal-lot-áb-a... – fejezte be.
– Ötvenezer – merengett egyikük, állát dörzsölgetve.
– Potomság – jegyezte meg az értelmiségi. – Jóval a
szokásos tarifa alatt. A fele királyság kéne legyen meg a lánya
keze.
– Aha, de ő nem király. Patrícius.
– Hát akkor a fele patríciuma vagy akármije. Hogy néz ki a
lánya?
Az egybesereglett vadászok nem tudták.
– Nőtlen – adott információt önként Kadar. – És lánya sincs.
A hősök megfordultak és alaposan szemügyre vették. Látta
tekintetükben a lenézést. Valószínűleg minden nap tucatszámra
bánnak el a hozzá hasonlókkal. – Nincs lánya? – kérdezett
vissza az egyik. – Azt akarja, hogy valaki megölje a sárkányt és
még csak lánya sincs?
Kadar valami fura módon úgy érezte, hogy támogatnia
illenék a város urát. – De van neki egy kiskutyája, amit nagyon
szeret – mesélte segítőkészen.
 – Rohadtul undorító, hogy még csak lánya sincs – mondta az
egyik vadász. – És mit ér ötvenezer manapság? Annyit csak a
hálókra elkölt az ember.
– Úgy van! – tódította egy másik. – Az emberek azt hiszik,
hogy az egy vagyon, de nem számolnak azzal, hogy hát nem
jogosít nyugdíjra, ott az a rengeteg orvosi költség, az ember
maga kell megvegye és karbantartsa a felszerelését...
– ...meg a szüzek elhasználódása... – bólintott egy alacsony,
kövér vadász.
– Aha, aztán ott van a... mi?
– Az unikornisok a specialitásom – magyarázta a vadász
zavart mosollyal.
– Ó, értem. – Az első beszélő úgy nézett ki, mint aki mindig
is égett a vágytól, hogy föltehesse a kérdést. – Azt hittem,
manapság már nagyon ritkák.
– Igazad van. És túl sok unikornist sem látni – felelte az
unikornisvadász. Kadarnak azt volt a benyomása, hogy a
pasinak egész életében ez volt az egyetlen vicce.
– Hát, igen. Nehéz idők járnak – mondta az első beszélő éles
hangon.
– És a szörnyek is sokkal fölényesebbek lettek – jelentette ki
egy másik. – Hallottam, hogy egy ilyen fickó valahol megölt
egy ilyen szörnyet egy ilyen tóba’, semmi gond, az ajtó fölé
tűzte a karját...
– Pour enkurzsej le zótr – szólalt meg valaki a
hallgatóságból.
– Aha, és tudjátok, mi lett? A szörny mamája jött és panaszt
tett. A valóságos anyja másnap egyenesen lejött a csarnokba és
panaszt tett. Ténylegesen panaszt tett. Hát ilyen
megbecsülésben van részünk.
– Mindig a nőstények a legrosszabbak – tette hozzá egy
újabb vadász komoran. – Ismertem egyszer egy kancsal gorgót,
ó, hát az maga volt a terror. Állandóan kővé változtatta a saját
orrát.
 – Mindig a mi bőrünkre megy a játék – állította az
értelmiségi. – Úgy értem, szeretném, ha kapnék egy tallért
minden egyes lóért, amit ki kellett egyek magam alól.
– Úgy van! Ötvenezer tallér? Még mit nem!
– Aha.
– Igaz. Sóher alak.
– Gyerünk, igyunk egyet!
Indokolt egyetértéssel biccentettek és elmasíroztak a
Megfoltozott Dob felé, kivéve az értelmiségit, aki feszengve
odaoldalgott Kadarhoz.
– Miféle kutya? – tudakolta.
– Mi? – értetlenkedett Kadar.
– Azt kérdeztem, miféle kutya?
– Azt hiszem, egy kis drótszőrű terrier – válaszolta Kadar.
A vadász egy darabig fontolgatta. – Nem – jelentette ki
végül, és elsietett a többiek után.
– Úgy tudom, van egy nagynénje Pszeudopoliszban – kiáltott
utána Kadar.
Nem kapott választ. Az Őrség kapitánya vállat vont, s
folytatta útját a sokaságon át a Patrícius palotájába...

...ahol a Patrícius ebédideje zűrösnek bizonyult.

– Uraim! – csattant föl. – Tényleg nem látom be, mi mást
lehetne tenni!
Az egybegyűlt városi vezetők morogtak maguk közt.
– Ilyen alkalmakkor hagyományos, hogy fölbukkanjon egy
hős – közölte az Orgyilkosok Céhének Elnöke. – Egy
sárkányölő. Hol van ő, ezt szeretném tudni? Miért nem
bocsájtanak ki iskoláink olyan fiatalokat, akik a társadalom
szükségleteinek megfelelő szakértelemmel rendelkeznek?
– Ötvenezer tallér nem hangzik valami soknak – jelentette ki
a Tolvajok Céhének Vezérigazgatója.
– Lehet, hogy magának nem sok, kedves uram, de ez
minden, amit a város megengedhet magának – szögezte le
határozottan a Patrícius.
 – Ha nem engedhet meg ennyinél többet magának, nem
hiszem, hogy sokáig lesz itt város – nyilvánított véleményt a
tolvaj.
– És mi lesz a kereskedelemmel? – firtatta a Kalmárok
Céhének képviselője. – Nem fog idevitorlázni senki egy
hajórakomány ritka élelmiszercikkel, csak azért, hogy elégjen,
igaz?
– Uraim! Uraim! – A Patrícius békítően emelte magasba
kezét. – Nekem úgy tűnik – folytatta, kihasználva a rövid
csöndet –, hogy amivel szembekerültünk az szigorúan véve
mágikus jelenség. Erről szeretnék hallani tudós barátunktól.
Hmm?
Valaki megbökte a Láthatatlan Egyetem Arkrektorát, aki
korábban elbóbiskolt.
– Eh? Mi? – szólt a varázsló, éberré riasztva.
– Azon tűnődtünk – válaszolta a Patrícius hangosan –, hogy
mit szándékozik tenni ezzel a sárkánnyal, ami a magáé?
Az Arkrektor vén volt, ám a versengő varázslóság és a
Láthatatlan Egyetem bizánci politikájának világában főként
túléléssel eltöltött élet azt jelentette, hogy a másodperc tört
része alatt elő tudott kapni védekező érveket. Nem maradsz
Arkrektor sokáig, ha engeded, hogy ilyen ártatlan
megjegyzések elsüvítsenek a füled mellett.
– Az én sárkányom? – fakadt ki.
– Közismert, hogy a nagy sárkányok kihaltak – felelte a
Patrícius nyersen. – És ráadásul természetes lakóhelyük a
vidék. Ezért úgy tűnik nekem, hogy ez minden bizonnyal
mag...
– Minden tiszteletem mellett, Lord Vetinari – mondta az
Arkrektor –, gyakran állították, hogy a sárkányok kihaltak, ám
a legfrissebb bizonyíték, ha lehetek ilyen merész, hajlamos
némi kételyt ébreszteni az elmélet érvényességét illetően. Ami
pedig lakóhelyük illeti, amit itt láttunk, az egyszerűen a
viselkedésminta megváltozása, melyet a városi területek
kiterjeszkedése a környékre idézett elő, amely már eddig is
számos mezei teremtményt vezetett a létezés sokkal inkább
polgárias módjának átvételére, nem is, gyakorlatilag
megragadására, és sokan közülük szépen gyarapodnak az ily
módon előttük megnyílt új lehetőségeken. Például a rókák
állandóan kiborítják a szemeteskukáink.
Fölragyogott. Sikerült átvergődnie ezen az egészen anélkül,
hogy az agyát egyszer is be kellett volna vonnia.
– Azt mondja – kezdte vontatottan az orgyilkos –, hogy
amivel szemben állunk, az az első városi sárkány?
– Az evolúció már csak ilyen – válaszolta boldogan a
varázsló. – És majd meglátják, milyen jól elboldogul – fűzte
hozzá. – Bőven van fészekrakó terület, és több mint kielégítő
az élelemkészlet.
Csönd üdvözölte ez utóbbi kinyilatkoztatást, míg a kalmár
meg nem kérdezte: – Pontosan mi is az, amit esznek?
A tolvaj vállat vont. – Úgy rémlik, hogy a történetek szerint
óriási sziklához láncolt szüzeket – tette közkinccsé tudását.
– Hát akkor itt éhen fog halni – jegyezte meg az orgyilkos. –
A város agyagra épült.
– És zsákmány után szoktak volt járni – folytatta a tolvaj. –
Ha ez segít valamit...
– Mindegy – szólalt meg a kereskedők vezetője –, úgy tűnik,
hogy megint a maga problémája, excellenciás uram.
Öt perccel később a Patrícius dühöngve járt föl-alá a Kocka
Kancellária hosszában.
– Kinevettek – közölte. – Láttam!
– Javasolta, hogy alakítsanak munkabizottságot? – kérdezte
Rossab.
– Persze, hogy javasoltam! Ezúttal azonban nem jött be.
Tudja, tényleg hajlok arra, hogy megemeljem a jutalom
összegét.
– Nem hinném, hogy segítene, excellenciás uram. Bármelyik
tapasztalt sárkányölő tisztában van a feladat szokásos díjával.
– Ha! Fele királyságom – morogta a Patrícius.
– És a lánya keze – egészítette ki Rossab.
– Felteszem, egy nagynéni nem elfogadható? – tudakolta
reménykedve a Patrícius.
 – A hagyomány a lányát követeli, excellenciás uram.
A Patrícius gyászosan bólintott.
– Talán lefizethetnénk – jegyezte meg hangosan. –
Intelligensek a sárkányok?
– Úgy hiszem, hogy a hagyományoknak megfelelő szó az
„ármányos”, excellenciás uram – felelte Rossab. – Úgy
hallottam, hogy kedvelik az aranyat.
– Tényleg? És mire költik?
– Rajta alszanak, excellenciás uram.
– Mi, úgy érti, a matracukban?
– Nem, excellenciás uram. Rajta.
A Patrícius megforgatta ezt a tényt elméjében. – Nem találják
túl bütykösnek?
– Én is úgy képzelem, excellenciás uram. Nem hinném, hogy
bárki is megérdeklődte volna a dolgot.
– Hmm. Tudnak beszélni?
– A látszat szerint kiválóak benne, excellenciás uram.
– Á! Érdekes.
A Patrícius ezt gondolta: ha tud beszélni, tud tárgyalni is. Ha
tud tárgyalni, akkor már a kezemben van – persze a mérete
miatt csak átvitt értelemben.
– És azt beszélik róluk, hogy jól forog a nyelvük – említette
Rossab.
A Patrícius hátradőlt a székében. A kinti folyosóról tompa
hangok szűrődtek be, aztán belépett Kadar.
– Á, kapitány – üdvözölte a Patrícius –, vannak fejlemények?
– Tessék, uram? – kérdezte Kadar, köpenyéről esőcseppek
folydogáltak.
– A sárkány letartóztatása irányába – szögezte le határozottan
a Patrícius.
– A gázlómadár? – érdeklődött Kadar.
– Tudja nagyon jól, hogy értem – élesedett meg Lord Vetinari
hangja.
– A vizsgálat folyamatban van – felelte automatikusan Kadar.
 A Patrícius fölhorkant. – Csak a fészkét kell megtalálja –
mondta. – Ha már megvan a búvóhelye, megvan a sárkány is.
Ez nyilvánvaló. A fél város szemlátomást azt keresi.
– Ha van vacka – jegyezte meg Kadar.
Rossab szúrósan nézett rá.
– Miért mondja ezt?
– Számos lehetőséget veszünk figyelembe – közölte Kadar
kifejezéstelenül.
– Ha nincs fészke, hol tölti el a napjait? – firtatta a Patrícius.
– A nyomozási eljárások zavartalanul folytatódnak –
nyilatkozta Kadar.
– Akkor folytassa őket fürgén! És találja meg a fészket! –
fanyalgott a Patrícius.
– Igen, uram. Engedélyt kérek a távozásra, uram!
– Rendben van. De számítok rá, hogy ma éjjelre
eredményeket produkál, megértette?
Na már most, miért kétlem, hogy van fészke? gondolta
Kadar, miközben kilépett a nappali fénybe, a zsúfolt térre. Mert
nem látszott valóságosnak, azért. Ha pedig nem valóságos,
semmi olyat nem kell csináljon, amit elvárunk tőle. Hogyan
sétálhatott ki egy sikátorból, amibe be se ment?
Ha egyszer kizártad a lehetetlent, akkor ami marad,
bármilyen valószínűtlen is, minden bizonnyal az igazság. A
gond abban rejlik, hogy persze rá kell jönni, mi lehetetlen.
Pontosan ez benne a trükk, úgy bizony.
Valamint ott van az orangután különös esete az éjszaka
közepén...

Nappal a Könyvtár zsongott a tevékenységtől. Kadar

bátortalanul haladt át rajta. Szigorúan véve bárhová mehet a
városban, ám az Egyetem mindig úgy tartotta, hogy csakis
varázstörvények vonatkoznak rá, és a kapitány úgy érezte, nem
lenne bölcs dolog olyan ellenségeket szerezni, akik esetén
mázlid kell legyen, hogy ugyanolyan hőmérséklettel végezd, az
ugyanolyan alakról már nem is beszélve.
 A Könyvtárost íróasztalára görnyedve lelte. Az emberszabású
reménykedő pillantást vetett rá.
– Még nem találtuk meg. Sajnálom – mondta Kadar. – A
vizsgálódás folytatódik. De van valami, amiben segíthetne egy
kicsit nekem.
– Úúúk?
– Hát, ez egy varázskönyvtár, nemde? Úgy értem, ezek a
könyvek valahogy értelmesek, nem? Szóval azt gondoltam:
fogadok, hogy ha éjszaka bejutnék ide, a könyvek hamar
lármát csapnának. Mert nem ismernek. De ha ismernének,
valószínűleg nem törődnének velem. Szóval akárki vette is el a
könyvet, varázslónak kell lennie, nem igaz? Vagy mindenesetre
olyan valakinek, aki az Egyetemen dolgozik.
A Könyvtáros egyik oldalról a másikra nézett, aztán
megragadta Kadar kezét és elvezette két könyvespolc
rejtekébe. Csak akkor bólintott.
– Valaki, akit ismertek?
Vállvonogatás, aztán újabb bólintás.
– Ezért mondta el nekünk, igaz?
– Úúúk.
– És nem az Egyetemi Tanácsnak?
– Úúúk.
– Van valami ötlete, ki lehetett?
A Könyvtáros megrántotta a vállát, kifejezetten kifejező
gesztus egy olyan test számára, amely alapjában véve egy zsák
két lapocka között.
– Hát, azért ez már valami. Tudassa velem, ha megint valami
furcsa dolog történne, jó? – Kadar fölnézett a polcok
sorozatára. – Úgy értem, a szokásosnál furcsább.
– Úúúk.
– Köszönöm. Mindig öröm olyan polgárral találkozni, aki
kötelességének tartja az Őrség munkájának megsegítését.
A Könyvtáros adott neki egy banánt.
Kadar különösen földobottnak érezte magát, amikor újra
kilépett a város lüktető utcáira. Határozottan kiderít dolgokat.
Kis darabkákat, mint a mozaikjáték. Egyiküknek se volt
ténylegesen értelme, de mindegyik utalt a nagyobb képre. Csak
rá kell leljen egy sarokra, vagy egy darabra a széléből...
Eléggé biztos volt benne, hogy nem varázsló tette, akármit is
gondoljon a Könyvtáros. Nem egy igazi, fizetett varázsló. Az
ilyesmi nem az ő stílusuk.
És ott volt természetesen ez a vacok-ügy. A legésszerűbb
dolog kivárni, hogy fölbukkan-e a sárkány ma éjjel, és aztán
megpróbálni megpillantani azt is, hogy hol. Ez valami magas
hely kell legyen. Van arra mód, hogy az ember észlelje a
sárkányokat? Előzőleg szemügyre vette Ráteszem-a-Kést-a-
saját-Torkomra Himpeller sárkánydetektorait, amik csupán egy
fémrúdra erősített fadarabból álltak. Amikor a rúd végigégett,
rátaláltál a sárkányra. Mint Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra
árucikkei közül oly sok, ez is hatékony volt a maga különleges
módján és ugyanakkor teljes mértékben hasznavehetetlen.
Kell legyen jobb módszer is megtalálni a jószágot annál,
hogy addig vársz, míg az ujjaid leperzseli.

A nyugvó nap szétterült a láthatáron, akár egy pocsékul

buggyantott tojás.
Ankh-Morpork háztetői még normális időkben is a vízköpők
szép készletével büszkélkedhettek, ám most nyüzsögtek az
olyan rémes pofák választékától, amilyet még sosem láthatott
senki egy bizonyos, a ginivás ártalmait ábrázoló fametszeten
kívül a fametszeteket nem vásárló osztályokba tartozók közül.
Az arcok többsége olyan testhez tartozott, amely meghitt,
évszázadok óta nemzedékről nemzedékre – gyakran erőszakkal
– továbbadott fegyverek félelmetes gyűjteményét szorongatta.
Kakasülőjéről az Őrház tetején Kadar láthatta az Egyetem
tetőit szegélyező varázslókat és az alkalmi kincskutatók
bandáit az utcákon, ásóikkal készenlétben. Ha a sárkánynak
tényleg van ágya a városban, akkor holnap a földön fog aludni.
Valahonnan lentről hallatszott Ráteszem-a-Kést-a-saját-
Torkomra Himpeller kiáltása, vagy egyik kollégájáé, amint sült
kolbászt árul. Kadart hirtelen elöntötte a polgári büszkeség.
Valamiképp rendben kell legyen az olyan polgárság, aminek,
amikor katasztrófa fenyegeti, eszébe jut, hogy sült kolbászt
árusítson a részvevőknek.
A város várakozott. Néhány csillag följött.
Kolon, Nobby és Murok szintén a tetőn tartózkodtak. Kolon
duzzogott, mert Kadar megtiltotta neki, hogy használja az íját
meg a nyílvesszőit.
Ezeket nem támogatták a városban, mert az embermagas íj
nyílvesszőjének súlya és ereje képes volt átütni egy ártatlan
járókelőt száz öl távolságban, inkább mint azt az ártatlan
járókelőt, akit eredetileg megcéloztak.
– Helyes – közölte Murok. – Kimondja a Hajítófegyverek
(Polgári Biztonság) Törvénycikk, 1634-ből.
– Hagyd abba ennek a mindenféle vacaknak a folytonos
idézgetését – förmedt rá Kolon. – Nekünk nincs többé egyetlen
egy se azokból a törvényekből! Az az egész elavult! Most
minden sokkal hogyhíjjákabb. Gyakorlatias.
– Törvény ide, törvény oda – jelentette ki Kadar. – Én
mondom, hogy tegye el!
– De kapitány, én kitűnően értettem ehhez! – tiltakozott
Kolon. – Különben is – tette hozzá durcásan –, egy csomó más
embernek is van íja!
Ez bizony igaz volt. A környező tetők olyan tüskések voltak,
mint egy sündisznó. Ha a nyomorult jószág előkerül, azt fogja
hinni, hogy tömör fán repül keresztül, amiben rések vannak. Az
ember csaknem megsajnálta.
– Azt mondtam, tegye el! – parancsolta Kadar. – Nem tűröm,
hogy a csendőreim polgárokra lődözzenek. Szóval tegye el!
– Nagyon is igaz – helyeselt Murok. – Azért vagyunk itt,
hogy védelmezzünk és szolgáljunk, nem igaz, kapitány?
Kadar a szeme sarkából rápillantott. – Ööö – mondta. – Aha.
Igen. Úgy van.
A hegyoldalon, hazának tetején, Lady Juhossy megigazgatta
a célnak kevéssé megfelelő összecsukható széket, elrendezte
maga előtt a látcsövet, a kávésflaskát és a szendvicseket a
könyöklőn, és letelepedett várakozni. A térdén jegyzetfüzettel.
 Eltelt fél óra. Nyílvesszők zápora üdvözölt egy átfutó felhőt,
több balszerencsés denevért és a kelő holdat.
– A fene egye meg! – szólalt meg végül Nobby. – Elijedt.
Kolon főtörzs leengedte a pikáját. – Úgy látszik – értett
egyet.
– Kezd hűvös lenni itt fönn – jegyezte meg Murok.
Udvariasan megbökte Kadar kapitányt, aki a kéménynek dőlt
és rosszkedvűen bámult a levegőbe.
– Talán le kellene mennünk, uram? – kérdezte. – Rengetegen
azt teszik.
– Hmm? – morrant Kadar anélkül, hogy megmozdította
volna fejét.
– Az is lehet, hogy hamarosan esni fog – folytatta Murok.
Kadar nem szólt semmit. Néhány perce a Művészetek
Tornyát figyelte a Láthatatlan Egyetem közepén, ami a
szóbeszéd szerint a város legvénebb épülete. Mindenesetre a
legmagasabb. A kor, az időjárás és a nemtörődöm javítások
elformátlanították alakját, olyan lett, mint a túl sok vihart látott
fa.
Megpróbált visszaemlékezni a torony formájára. Ahogy
általában szokás a teljesen ismerős dolgokkal, valójában rá se
nézett évek óta. És most megkísérelte meggyőzni magát, hogy
a kis fiatornyok és csipkézetek erdeje a tetején ma éjjel pont
ugyanúgy néz ki, mint tegnap.
Ez nem ment könnyen.
Anélkül, hogy levette volna róla a szemét, megragadta Kolon
főtörzs vállát és szelíden a helyes irányba fordította.
Így szólt: – Lát valami furcsát a torony tetején?
Kolon egy darabig odabámult, aztán idegesen kuncogott. –
Hát, úgy néz ki, mintha egy sárkány üldögélne rajta, nem igaz?
– De igen. Ezt gondolom én is.
– Csak, csak, csak amikor jobban megnézed, akkor látod,
hogy csak árnyékokból áll meg repkénycsomókból meg
minden. Úgy értem, ha félig behunyod a fél szemed, akkor úgy
néz ki, mint két asszony egy talicskával.
 Kadar kipróbálta. – Dehogy – utasította el. – Akkor is
sárkánynak látszik. Hatalmas nagynak. Valahogy
összehúzódzkodva és lefelé nézve. Nézze csak, ki lehet venni
az összehajtott szárnyát.
– Már elnézést, uram. Csak egy törött fiatorony kelti ezt a
hatást.
Jó darabig figyelték.
Aztán Kadar azt mondta: – Mondja, főtörzsőrmester – és
csupán a puszta kíváncsiság kedvéért kérdem –, mit gondol, mi
okozza egy pár óriási szárny kibontásának hatását?
Kolon nagyot nyelt.
– Azt hiszem, hogy egy pár óriási szárny okozza, uram –
válaszolta.
– Ráhibázott, főtörzsőrmester.
A sárkány lepottyant. Nem lecsapott. Egyszerűen elrúgta
magát a torony tetejéről, és félig esett, félig repült egyenesen
lefelé, eltűnve a látképből az egyetemi épületek mögött.
Kadar azon kapta magát, hogy a becsapódást várja.
És aztán a sárkány újra föltűnt, úgy mozgott, akár egy
nyílvessző, úgy mozgott, akár egy hulló csillag, úgy mozgott,
mint valami, ami valahogy átváltoztat egy harminckét láb per
szekundum per szekundum ólomnehezéket megállíthatatlan,
emelkedő száguldássá. Fejmagasságnál alig magasabban siklott
el a háztetők fölött, ami még borzasztóbb volt a hangzása miatt.
Olyan volt, mintha lassan és gondosan kettétépnék a levegőt.
Az Őrség hasra vágta magát. Kadar futó képet nyert a
hatalmas, kissé lószerű arcvonásokról, mielőtt a sárkány odébb
szárnyalt.
– Azt a buzi segge lukát! – szólalt meg Nobby valahonnan az
esőcsatornából.
Kadar kétszeres erővel markolta a kéményt és fölhúzta
magát. – Egyenruhában van, Nobbs káplár – intette s hangja
alig remegett.
– Bocsánat, kapitány. Azt a buzi segge lukát, uram!
– Hol van Kolon főtörzsőrmester?
– Itt lenn, uram. Kapaszkodok ebbe az ereszbe, uram.
 – Ó, az ég szerelmére! Segítse föl, Murok!
– Hű – mondta Murok – nézzék, hogy száll!
A sárkány helyzetét meg lehetett állapítani a nyilak
koppanásából szerte a városban, valamint mindazok sikolyából
és hörgéséből, akiket eltaláltak a mellément és gellert kapó
lövések.
– Még csak nem is lebbentette meg a szárnyát eddig! –
kiáltotta Murok, megkísérelve fölállni a kéményfedőre. –
Nézzék, hogy száll!
Nem lenne szabad olyan nagynak lennie, mondta magának
Kadar, figyelve a folyó fölött keringő hatalmas alakot. Olyan
hosszú, mint egy utca!
Láng gomolygott a dokkok fölött, és egy pillanatra a lény
elhaladt a hold előtt. Aztán meglebbentette a szárnyát, egyszer,
olyan zajjal, mintha egy törzskönyvezett csorda nedves irháit
csapkodnák egy sziklán.
Szűk körben megfordult, néhányszor verdeste a levegőt,
hogy nagyobb sebességet érjen el, és visszajött.
Amikor elhaladt az Őrház fölött, frecsegő fehér tűzoszlopot
köhögött. Alatta a cserepek nem egyszerűen elolvadtak, hanem
vörösen izzó cseppekben szétrobbantak. A kürtő fölrobbant és
téglákat záporozott az utcára.
Hatalmas szárnyak kalapálták a levegőt, amikor a lény az égő
épület fölött lebegett, s a tűz gyorsan terjedt lefelé azon, ami
csakhamar parázsló kupaccá változott. Aztán, amikor csak a
megolvadt szikla szétterjedő tócsája maradt, benne érdekes
csíkokkal és buborékokkal, a sárkány szárnyai megvető
legyintésével a magasba emelkedett, el- és fölszárnyalt a város
fölött.

Lady Juhossy leengedte a látcsövet és lassan megrázta a

fejét.
– Nincs ez rendben – suttogta. – Ez egyáltalán nincs rendben.
Nem lenne szabad képesnek lennie semmi ilyesmire.
 Újra fölemelte a látcsövet és hunyorított, megpróbálva
kivenni, mi ég. Alatta lenn, hosszú bokszaikban, a kis
sárkányok süvöltöztek.

Hagyományosan, amikor fölébredsz az áldottan

eseménytelen eszméletlenségből, azt kell kérdezd: „Hol
vagyok?” Ez valószínűleg része a faji tudatnak vagy
valaminek.
Kadar így tett.
A hagyomány választást enged a második mondatot illetően.
A kulcskérdés a választási folyamatban a rovancsolás, hogy
lásd, testednek megvan-e még az összes olyan darabkája, ami
emlékeid szerint tegnap még megvolt.
Kadar ellenőrizte.
Akkor jön a tantaluszi kínokat okozó rész. Most, hogy az
öntudat hógolyója elkezdett gördülni, rá fog jönni, hogy egy
csatornában fekvő testben éled-e föl, többszörös valamivel, a
főnév nem számít egy olyan jelző után, mint a „többszörös”,
soha semmi jó nem állhat a „többszörös” mögött, vagy pedig
frissen vasalt lepedők, csillapító kéz és egy hozzáértő alak
talpig fehérben, amint széthúzza a függönyt egy fényes új
napon esetéről van szó. Az egésznek vége, semmi rosszabbnak
nem nézel elébe a gyönge teánál, tápláló zabkásánál, rövid,
erősítő sétáknál a kertben, és esetleg egy röpke, platói
viszonynál az egyik gondoskodó angyallal, vagy lehet, hogy az
egész csak pillanatnyi ájulás és valami fenyegetően közeledő
szemét épp most akar rátérni a komolyabb ügyekre egy
csákánynyél boldogabbik végével? Lesznek-e, akarja tudni az
eszmélet, lábadozóknak járó szőlőgerezdek?
Ezen a ponton valami külső inger segíthet. A „Minden
rendben lesz” a legjobb közülük, míg ellenben a „Tudja valaki,
mit akarhat a pasi?” határozottan rossz jel, azonban még
mindig jobb, mint a „Ti ketten csavarjátok hátra a kezét!”.
A valóságban valaki azt mondta: – Majdnem kampec lett
magának, kapitány.
 A fájdalomérzet, ami kihasználta Kadar öntudatlanságát,
hogy meglógjon egy képletes, sebtiben elszívott cigarettára,
visszarohant.
Kadar megszólalt: – Arrgh. – Aztán kinyitotta a szemét.
Volt ott egy mennyezet. Ez kizárta a kellemetlen lehetőségek
egy bizonyos fajtáját és ezért szívesen látta. Homályos
pillantása Nobbs káplárra esett, aminek kevésbé örült. Nobbs
káplár nem bizonyított semmit; ha olyasmit látsz, mint Nobbs
káplár, attól még halott is lehetsz.
Ankh-Morporkban nincs sok kórház. Minden Céh fönntartja
saját szanatóriumát, és van néhány közkórház, amiket a furább
vallásos szervezetek működtetnek, mint például az
Ellensúlyozó Szerzetesek, de nagyjában és egészében az orvosi
ellátás nem létezik, és az emberek kénytelenek szakszerűtlenül
meghalni, a doktorok kezelése nélkül. Általában úgy
gondolják, hogy a gyógymódok létezése bátorítja a lazsálást és
valószínűleg amúgy is ellenkezik a Természet rendjével.
– Kérdeztem már, hogy hol vagyok? – firtatta Kadar
elhalóan.
– Igen.
– Kaptam rá választ?
– Nem t’om, hol van ez a hely, kapitány. Valami flancos
muffhoz tartozik. Aszonta, hozzuk föl ide magát.
Annak ellenére, hogy úgy tűnt, Kadar tudata telis-tele
rózsaszín melasszal, azért képes volt kiragadni két
nyomravezető jelet, és megbirkózott velük. A „gazdag” és a
„föl ide” kombinációja jelent valamit. Szintúgy a szoba
különös vegyszerszaga, ami még Nobby jóval mindennaposabb
bűzét is túlszárnyalta.
– Mi most nem Lady Juhossyról beszélünk, ugye? – kérdezte
óvatos reménykedéssel.
– Lehet, hogy róla. Óriási nagydarab spiné. Odavan a
sárkányokér’. – Nobby rágcsálóképe a legszörnyűbb
mindentudó vigyorba húzódott, amit Kadar valaha is látott. –
Az ő ágyába’ fekszik.
 Kadar a határozatlan pánik nyitányának érzésével
körbenézett. Mert most, hogy már félig képes volt
összpontosítani, láthatta az agglegényi zokniság bizonyos
hiányát a helyszínen. Halványan hintőpor illata érződött.
– Olyan, mint egy budojár – jelentette ki Nobby a szakértő
hanghordozásával.
– Várjunk egy percet, várjunk csak! – szólt Kadar. – Volt az a
sárkány. Pont fölöttünk...
Az emlék föltűnt és úgy ütötte meg, akár egy neheztelő
zombi.
– Jól van, kapitány?
...a kiterjesztett, férfikarhossznál szélesebb karmok; a
vitorláknál nagyobb szárnyak zúgása és csapkodása; a vegyi
anyagok bűze, csak az istenek tudják, mifélék...
Annyira közel volt hozzá, hogy ki tudta venni az apró
pikkelyeket a lábán és a vörös csillogást a szemében. Többek
voltak hüllőszemnél. Olyan szemek, amikbe belefulladhat az
ember.
És a lélegzet, olyan forró, hogy egyáltalán nem is volt tüzes,
hanem csaknem valami tömör, nem elégeti a dolgokat, hanem
szétzúzza őket...
Másrészt meg itt van és eleven. A bal oldala úgy érzi, mintha
megütötték volna egy vasrúddal, de amúgy egész határozottan
eleven.
– Mi történt? – tudakolta.
– A fiatal Murok volt az – válaszolta Nobby. – Megragadta
magát meg a főtörzset és leugrott a tetőről, pont mielőtt a
sárkány elkapott volna minket.
– Fáj az oldalam. Engem biztos elkapott – közölte Kadar.
– Nem, azt hiszem, az lesz az, ahol az árnyékszék tetejébe
ütközött – felelte Nobby. – És aztán kapitány úr legurult és
ráesett az esővízgyüjtő hordóra.
– És mi van Kolonnal? Megsérült?
– Nem sérült meg. Éppenséggel nem sérült meg. Izé,
puhábbon ért földet. Mer’ olyan nehéz, átszakította a tetőt.
Mesélhetnék a rövid ideig tartó, heves záporáról a...
 – És aztán mi történt?
– Hát, valahogy kényelembe tettük magát, aztán mindenki
csetlett-botlott és üvöltözött a főtörzsért. Amíg ki nem derült,
hogy hol van, persze, akkor csak álltak, ahol voltak és
ordítottak. És aztán jött ez a nő rohanva és kiáltozva – mesélte
Nobby.
– Lady Juhossy lenne az, akire így utal? – firtatta fagyosan
Kadar. A bordái tényleg fantasztikusan sajogtak mostanra.
– Aha. Nagy, dagadt maca – erősítette meg érzéketlenül
Nobby. – Kutyafaját, ő aztán tudja dirigálni az embert! „Ó, a
szegény, drága ember, azonnal föl kell hozzák a házamba!”
Szóval megtettük. Amúgy is a legjobb hely. Mindenki
rohangászik a városban szanaszét, mint a levágott fejű csirkék.
– Mekkora kárt okozott a sárkány?
– Hát, miután maga már kinn volt belőle, a varázslók
tűzgolyókkal támadtak rá. Az egyáltalán nem tetszett neki. Úgy
látszott, csak erősebbé meg dühösebbé teszi. Az Egyetem teljes
Ellenirányi Szárnyát elpusztította.
– És...?
– Hát igazából ennyi volt. Még fölégetett egy-két dolgot,
aztán el kellett repüljön abba’ a rengeteg füstbe’.
– Senki sem látta, merre ment?
– Ha látta, se mondja. – Nobby hátradőlt és sokatmondóan
sandított. – Undorító, de tényleg, hogy ez a nő ilyen szobában
lakik. Dögivel van pénze, a főtörzs mondta, semmi szüksége,
hogy közönséges szobába’ lakjon. Mi jó van abban, ha nem
akarsz szegény lenni, ha a gazdagoknak szabad közönséges
szobákba’ lakni? Márvány kéne legyen. – Fölhorkant –
Mindegy, aszonta a spinkó, hogy menjek érte, ha maga
fölébredt. Most a sárkányait eteti. Fura kis rohadékok, nem
igaz? Döbbenetes, hogy szabad neki ilyeneket tartani.
– Hogy érti?
– Tudja. Ugyanaz a pereputty meg minden.
Amikor Nobby kicammogott, Kadar még egyszer megnézte a
szobát. Valóban hiányzott belőle az aranyozás meg a márvány,
ami Nobby meggyőződése szerint kötelező az életben magas
rangot betöltő személyek számára. Minden bútordarab öreg
volt, és a képek a falon, bár kétségkívül értékesek, olyan
képeknek látszottak, amik azért lógnak a hálószoba falán, mert
az embernek nem jut eszébe másik hely, ahova aggathatná
őket. Volt néhány amatőr vízfestmény is, sárkányokról.
Egészében véve a szoba olyan benyomást keltett, amiben
mindig csakis egyetlen ember élt és az évek során oda se
figyelve magára alakította, mintha egy öltöny lenne,
mennyezettel.
Nyilvánvalóan nő szobája volt, ám olyané, aki vidáman és
minden ostoba álmodozás nélkül jól megvan az életével,
miközben az összes érzelgős romantikus izé más emberekkel
történik valahol máshol, és oltári hálás azért, hogy egészséges.
A látható ruhadarabokat praktikus, strapabíró minőségükért
választották, kinézetük alapján esetleg egy korábbi nemzedék
során, s nem azért, hogy a nemek harcában könnyű
tüzérségként használják. Az öltözőasztalon takarosan
elrendezve üvegcsék és tégelyek sorakoztak, de küllemük
bizonyos puritánsága azt sugallta, hogy címkéiken az olvasható
„Dörzsölje be minden este”, nem pedig „Csak egy cseppet a
füle mögé”. Az ember könnyen el tudta képzelni, hogy a szoba
lakója egész életében itt aludt és az apja „kislányomnak”
szólította negyvenéves koráig.
Az ajtó mögött egy nagy, kényelmes pongyola lógott. Kadar
tudta, anélkül, hogy odanézett volna, hogy a zsebére nyuszikát
hímeztek.
Röviden, egy olyan nő szobája volt, aki nem számított arra,
hogy egy férfi valaha is látni fogja belülről.
Az éjjeliszekrényen magasra tornyosultak a papírok.
Bűntudatosan, de azért mégis, Kadar beléjük pislantott.
A sárkányok voltak a téma. Akadt ott számos levél a Barlang
Klub Kiállítás Bizottságtól és a Barátságos Lángszórók
Ligájától. Brosúrák és kérvények hevertek a Beteg Sárkányok
Napsugár Menedékétől – „Szegény, kicsi VINNY tüze
csaknem Kialudt Ötévi Kegyetlen Használat után
Festéktisztítóként de most” – És adományok kérelmezései, és
beszédek és egyebek, amik világosan mutattak egy akkora
szívet, ami elég nagy az egész világnak, vagy legalábbis annak
a részének, amelyik szárnyakkal rendelkezik és tüzet okád.
Ha hagyod, hogy az eszed egy ilyen szobán elmélázzon,
azzal végezheted, hogy furcsán elszomorodsz és tele leszel
különös, zavaros részvéttel, ami eljuttathat téged oda, hogy
elhidd, esetleg jó ötlet lenne kiirtani a teljes emberi fajt, és újra
kezdeni az amőbákkal.
A papírhalom mellett volt egy könyv is. Kadar fájdalmasan
kitekeredett és megnézte a gerincét Az állt rajta: Sárkánykórok,
írta Sybil Deidre Olgivanna Juhossy.
Megbabonázott elszörnyedéssel forgatta a merev lapokat.
Egy új világot nyitottak meg előtte, az egészen elképesztő
problémák világát. Ragacsos Torok. A Fekete Aszfalt. Száraz
Tüdő. Marjú. Kergekór, Kehesség, Szivárgás, Különféle
Kövek. Döbbenetes, döntötte el néhány oldal elolvasása után,
hogy egy mocsári sárkány valaha is megélte a második
napkeltéjét. Már azt is biológiai diadalnak kell tekinteni, ha át
tud sétálni a szobán.
A lelkiismeretesen megrajzolt illusztrációkról sietve másfelé
fordította a fejét. Az ember csak egy bizonyos mennyiséget tud
elviselni zsigerekből.
Kopogtattak az ajtón.
– Hé! Föl van tisztességesen öltözve? – harsogta Lady
Juhossy vígan.
– Ööö...
– Hoztam magának valami rettenetesen táplálót.
Valamiért Kadar úgy képzelte, leves lesz, ám szalonnával,
sült krumplival és tojással megpúpozott tányérnak bizonyult.
Hallotta, ahogy artériái pánikba esnek a puszta látványtól.
– Sütöttem egy felfújtat is – jelentette be Lady Juhossy kissé
szégyenlősen. – Általában nem főzök sokat, csak magamnak.
Tudja, hogy van az, egy embert ellátni.
Kadar a lakhelyén kapott ételekre gondolt. Valahogy a hús
mindig szürke volt, benne rejtélyes csövekkel.
 – Ööö – kezdte, nem lévén hozzászokva, hogy úrihölgyeket
szólítson meg fekvő helyzetből, pláne, hogy a saját ágyukban
heverészik. – Nobbs káplár elmondta nekem...
– És micsoda jellegzetes kis fickó ez a Nobby! – vágott
közbe Lady Juhossy.
Kadar nem volt benne biztos, hogy képes ezzel megbirkózni.
– Jellegzetes? – kérdezte elhalóan.
– Színes egyéniség. Ragyogóan kijövünk egymással.
– Valóban?
– Ó, igen. Micsoda hatalmas kincsesháza az anekdotáknak!
– Ó, igen. Hát abban tényleg remekel – Kadart mindig
elképesztette, hogy Nobby gyakorlatilag mindenkivel jól
megvan. Minden bizonnyal, határozta el, valami köze kell
legyen a közös nevezőhöz. A matematika egész világában nincs
még egy olyan közönséges nevező, mint Nobby.
– Ööö – mondta, s aztán rájött, hogy nem képes letérni erről
a furcsa, új kerülőútról –, nem találja úgy, hogy a beszéde egy
kissé, ööö, merész?
– Borsos – helyesbített Lady Juhossy vidáman. – Hallania
kellett volna az édesapám, amikor bosszankodott. Egyébként
kiderítettük, hogy sok közös vonásunk van. Meghökkentő
véletlen, de a nagyapám egyszer megkorbácsoltatta az ő
nagyapját szándékos piszmogásért.
Ettől gyakorlatilag bekerült a családba, gondolta Kadar.
Összerándult az újabb fájdalomnyilallástól sérült oldalában.
– Magának van néhány nagyon csúnya zúzódása és
valószínűleg egy-két törött bordája – jelentette ki a nő. – Ha
megfordul, bekenem ezzel a hátát – Lady Juhossy meglengetett
egy sárga kencével teli tégelyt.
Pánik suhant át Kadar arcán. Ösztönösen följebb húzta a
takarót a nyakánál.
– Ne játssza meg a félénk hülyét, jóember! – szólította föl az
asszony. – Nem fogok semmi olyat látni, amit ne láttam volna
korábban. Az egyik hát pont olyan, mint a másik. Csak annyi a
különbség, hogy azok, amiket általában látni szoktam, farokban
végződnek. Most forduljon meg és húzza föl a hálóingét!
Tudja, még a nagypapámé volt.
Nem lehetett ellent mondani ennek a hangnak. Kadarnak
eszébe jutott, hogy követelhetné, Nobby jöjjön be
gardedámnak, s aztán úgy határozott, hogy az még rosszabb
lenne.
A krém úgy égetett, mint a jég.
– Mi ez?
– Mindenféle van benne. Enyhíti a zúzódásokat és segíti az
egészséges pikkely növekedését.
– Mi?!
– Sajnálom. Valószínűleg nem a pikkelyekét. Ne legyen már
olyan aggodalmas! Csaknem egész biztos vagyok benne. Oké,
kész is vagyunk! – S azzal megveregette a férfi farát.
– Asszonyom, én az Éjjeli Őrjárat kapitánya vagyok! –
közölte Kadar, tudatában már akkor, amikor kimondta, hogy
átkozottul ostoba dolog ilyet mondani.
– Úgyszintén félig meztelen egy hölgy ágyában – válaszolta
Lady Juhossy szenvtelenül. – És most üljön föl és egye meg az
uzsonnáját! Egészségessé és erőssé kell tegyük magát.
Kadar szemébe pánik költözött.
– Miért? – tudakolta.
Lady Juhossy benyúlt koszos zubbonyzsebébe.
– Leírtam néhány dolgot múlt éjjel – mesélte. – A sárkányról.
– Ó, a sárkány. – Kadar kissé megnyugodott. Jelen
pillanatban a sárkány sokkal biztonságosabb kilátásnak tűnt.
– És kalkuláltam is egy keveset. Mondok magának valamit:
ez nagyon bizarr bestia. Nem lenne szabad képesnek lennie
levegőbe emelkedni.
– Ebben teljesen igaza van.
– Ha olyan a fölépítése, mint a mocsári sárkányoknak, akkor
legalább húsz tonnát kellene nyomjon. Húsz tonna!
Lehetetlenség. Tudja, az egész visszavezethető a súlyra meg a
kiterjesztett szárnyszélesség arányokra.
– Láttam, hogy úgy lebben le a toronyról, mint egy fecske.
 – Tudom. Le kellett volna szakítsa a szárnyait és átkozottul
nagy lyukat kellett volna fúrjon a talajba – szögezte le Lady
Juhossy határozottan. – Nem lehet az aerodinamikával tréfálni!
Tudja, nem lehet kicsiről indulni és fölnagyítani, és aztán úgy
hagyni a dolgot. Az egész izomerő és emelőfelületek kérdése.
– Tudtam, hogy nem stimmel valami – vidult föl Kadar. – És
még a láng is. Semmi se közlekedhet olyan hőmérséklettel a
belsejében. Hogyan oldják ezt meg a mocsári sárkányok?
– Ó, az pusztán csak vegyszer – legyintett Lady Juhossy. –
Csupán kivonnak valami éghetőt abból, amit megettek és
meggyújtják a lángot, pont amikor kibújik a járatokból. Sosincs
a belsejükben ténylegesen tűz, hacsak nem fordul elő a
visszafújás esete.
– Akkor mi történik?
– Lekaparhatod a sárkányt a díszletekről – jelentette ki Lady
Juhossy vidoran. – Sajnos, nem valami jól megtervezett
jószágok a sárkányok.
Kadar hallgatta.
A sárkányok egyáltalán nem maradtak volna fönn, ha
lakómocsaraik nem esnek távol mindentől és nincsenek
szűkében a ragadozóknak. Nem mintha egyébként egy sárkány
jó étek lett volna – ha elveszed a bőrszerű irhát és az óriási
repülőizmokat, ami marad, olyasmi kell legyen, mintha
beleharapnál egy rosszul működtetett vegyi üzembe. Nem
csoda, hogy a sárkányok folyton betegek. Állandó
gyomorbajuk látja el őket fűtőanyagkészlettel. Agykapacitásuk
nagyobb részét leköti emésztőrendszerük bonyodalmainak
irányítása, ami képes lángra lobbantható tüzelőanyagot
előállítani a legvalószínűtlenebb alkotóelemekből. Még arra is
képesek, hogy átrendezzék belső csővezetékeik egyetlen
éjszaka leforgása alatt, hogy megbirkózzanak a nehezebb
folyamatokkal. Folyamatosan vegyi késélen táncolnak.
Egyetlen rosszkor jött csuklás, és a sárkány máris geográfia.
És amikor fészekrakó hely kiválasztására kerül a sor, a
nőstényeknek annyi józan eszük és anyai ösztönük van, mint
egy téglának.
 Kadar eltűnődött, hogy a régi időkben miért aggódnak az
emberek olyan nagyon a sárkányok miatt. Ha akadt is egy a
hozzád közeli barlangban, mást se kellett tenned, mint hogy
kivárd, mikor gyújtja, vagy robbantja föl önmagát, vagy hal
bele az akut gyomorrontásba.
– Maga tényleg alaposan tanulmányozta őket, igaz? –
kérdezte.
– Valakinek meg kellett tennie.
– De mi van a nagyokkal?
– Hű, tényleg. Tudja, az óriási rejtély – felelte a nő, s
arckifejezése rendkívül komollyá vált.
– Igen, már mondta.
– Tudja, vannak mondák. Úgy tűnik, mintha egy sárkányfaj
elkezdett volna nőni és nőni és aztán... csak úgy eltűnt.
– Úgy érti, kihalt?
– Nem... néha fölbukkantak. Valahonnan. Tele életerővel és
energiával. És aztán egy nap egyáltalán nem jöttek többet –
Diadalmas pillantást vetett Kadarra. – Azt hiszem, hogy találtak
egy helyet, ahol tényleg létezhetnek.
– Létezhetnek, mint mi?
– Sárkány. Ahol tényleg kiteljesíthetik a bennük rejlő
lehetőséget. Valami más dimenzióban vagy ilyesmiben. Ahol a
gravitáció nem ennyire erős, vagy valami.
– Azt gondoltam, amikor láttam – szólt Kadar –, azt
gondoltam, hogy nem létezhet olyasmi, ami repül és ekkora
pikkelyei vannak.
Egymásra néztek.
– A búvóhelyén kell megtaláljuk – jelentette ki Lady Juhossy.
– Semmilyen átkozott repülő gőte nem fogja fölgyújtani a
városom – közölte Kadar.
– Csak gondoljon arra, mivel járulna hozzá a sárkánytanhoz!
– pihegte Lady Juhossy.
– Idefigyeljen, ha valaki fölgyújtja ezt a várost, az én leszek.
– Döbbenetes alkalom. Olyan sok a kérdés...
 – Ebben igaza van. – Murok egyik frázisa jutott Kadar
eszébe. – A sárkány segíthet minket a nyomozásban –
javasolta.
– De csak reggel – szögezte le eltökélten Lady Juhossy.
Kadar keserű céltudatossága tompult.
– Majd lenn alszom a konyhában – jelentette ki Lady
Juhossy jókedvűen. – Tojásrakás idején általában van ott egy
tábori ágy megvetve. Némelyik nősténynek mindig szüksége
van segítségre. Ne aggódjon miattam!
– Maga igazán segítőkész – motyogta Kadar.
– Elküldtem Nobbyt, hogy segítsen a többieknek fölszerelni
a főhadiszállásuk – világosította föl Lady Juhossy.
Kadar teljesen megfeledkezett az Őrházról. – Bizonyára
nagyon súlyosan megrongálódott – kockáztatta meg.
– Mindenestül megsemmisült – pontosított Lady Juhossy. –
Csak egy olvadt sziklatócsa. Szóval átengedek magának egy
házat a Pszeudopolisz Yardon.
– Tessék?
– Ó, apámnak a város minden pontján volt ingatlana –
mondta a nő. – Egészen hasznavehetetlen számomra, higgye el.
Szóval szóltam az ügynökömnek, hogy adja oda a vén ház
kulcsait Kolon főtörzsőrmesternek a Pszeudopolisz Yardon. Jót
fog tenni neki, ha kiszellőztetik.
– De az a kerület... úgy értem, ott valódi macskakövek fedik
az utcákat... csak maga a lakbér, úgy értem, Lord Vetinari nem
fogja...
– Ne aggódjék emiatt! – jelentette ki az. asszony és
barátságosan megveregette a vállát. – És most aztán tényleg
aludnia kell.
Kadar hevert az ágyban, közben az agya villámgyorsan
kattogott. A Pszeudopolisz Yard a folyó ankh-i oldalán fekszik,
egy meglehetősen magas lakbérű övezetben. Nobby és Kolon
főtörzsőrmester látványa, amint fényes nappal végigmennek az
utcán, valószínűleg olyan hatással lesz a kerületre, mintha
megnyitottak volna egy járványkórházat.
 Elbóbiskolt, ki-be csusszanva egy álomba, amiben
óriássárkányok hajszolták gyógyíros tégelyeket lengetve...
És a csőcselék morajára ébredt.

Lady Juhossy, amint dölyfösen teljes magasságában

kiegyenesedik, felejthetetlen látvány volt, bár persze az ember
próbálkozik. Olyan volt, mint megfigyelni egy fordított
kontinentális elmozdulást, miközben a különféle
szubkontinensek és szigetek összeszedik maguk, hogy
létrehozzanak egyetlen masszív, dühös ősasszonyt.
A sárkányház betört ajtaja sarokpántjain himbálózott. A
bennlakók, már előzőleg is olyan túlfeszített idegzetűek, akár
egy benzopropamint szedő hárfa, kezdtek bedilizni. Kis
lángfröccsenések csaptak a fémlemezekre, miközben az állatok
fejvesztetten rohangásztak föl-le óljaikban.
– Mit – kérdezte a nő – jelentsen ez?
Ha egy Juhossy valaha is önvizsgálatra adta volna magát, el
kellett volna ismerje, hogy ez nem valami eredeti kezdés. De
kézenfekvő. Megtette a dolgát. Az ok, amiért a közhelyek
közhelyekké válnak, az, hogy ők a kalapácsok és csavarhúzók
a kommunikáció szerszámosládájában.
A csőcselék betömörült a kitört ajtóba. Néhányuk különféle
éles eszközzel hadonászott föl-le mozdulatokkal, ami megfelel
a népfölkelés legjobb hagyományainak.
– Tyű – szólalt meg a vezérük – ez itt a sárkány, mi?
Motyogó egyetértés kórusa harsant.
– És akkor mi van? – tudakolta Lady Juhossy.
– Tyű! Egy sárkány fölégette a várost. És nem repülnek
messzire. Magának vannak itt sárkányai. Lehet, hogy közülük
az egyik, nem igaz?
– Aha.
– Úgy van!
– QED18.
– Szóval most azt fogjuk csinálni, hogy máris kinyírjuk őket.
18
Némelyik fölkelő akár egész művelt is lehet.
 – Úgy van!
– Aha.
– Pro bono publico.
Lady Juhossy keble emelkedett és hanyatlott, akár egy
birodalom. Kinyúlt és lekapta a trágyavillát a kampóról a falon.
– Figyelmeztetem, ha csak egyetlen lépéssel közelebb jön,
meg fogja bánni! – közölte.
A vezér a nő mögé nézett, az őrjöngő sárkányokra.
– Igen? – érdeklődött undokul. – És mit fog csinálni, he?
Az asszony szája tátogott egyet-kettőt. – Kihívom az
Őrséget! – felelte végül.
A fenyegetés nem érte el azt a hatást, amire számított. Lady
Juhossy sosem szentelt különösebb figyelmet a város azon
részeinek, amelyek híjával voltak a pikkelyeknek.
– Hát, az nagyon kellemetlen – mondta a vezér. – Az aztán
tényleg nyugtalanító, tudja mit? Tisztára elgyöngül a térdem
ettől, bizony.
Előhúzott egy hosszú húsbárdot az övéből. – És most csak
álljon szépen félre, hölgyem, mert...
Zöld tűzcsík csapott elő a pajta hátsó részéből, elhúzott egy
lábbal a csőcselék feje fölött, és elszenesedett rózsaformát
égetett a faburkolatba, az ajtó fölé.
Aztán érkezett a hang, a csupasz halálos fenyegetés nyájasan
csöpögő dorombolásával.
– Ez itt IV. Örömhegyi Telelő Hamaragyar, a város
legtüzesebb sárkánya. Simán le tudja perzselni a fejetek.
Kadar kapitány bicegett elő az árnyékokból.
Egy kicsiny és szerfölött rémült aranyszínű sárkányt
szorongatott eltökélten a hóna alatt. A másik kezével fogta a
farkát.
A felkelők hipnotizáltán meredtek rá.
– Tudom én, hogy most mit gondoltok – folytatta halkan
Kadar. – Azon tűnődtök, hogy ez után a rengeteg izgalom után
maradt-e benne elég tűz? És, tudjátok, magam se vagyok olyan
biztos benne...
 Előrehajolt, célozva a sárkány két füle közt, és a hangja úgy
pendült, akár egy késpenge:
– Azt kell megkérdezzétek magatoktól: Szerencsés fickónak
érzem magam ma?
A tömeg hátrált, amikor a férfi közelgett.
– Nos? – firtatta. – Szerencsés fickóknak érzitek magatokat?
Néhány másodpercig kizárólag IV. Örömhegyi Telelő
Hamaragyar gyomrának vészjósló korgása hallatszott, amikor a
tüzelőanyag a lángkamrákba löttyent.
– Na figyeljen, ööö – kezdte a vezér, tekintete hipnotizáltan
fixírozta a sárkány fejét – semmi szükség az ilyesmire...
– Valójában az is lehet, hogy csak úgy magától elhatározza a
tűzokádást – jegyezte meg Kadar. – Kénytelenek rá, hogy
leállítsák a gázfölhalmozódást. Az pedig fölhalmozódik,
amikor idegesek. És, tudjátok, azt hiszem, hogy mostanra
mindegyiket sikerült nektek alaposan fölidegesíteni.
A vezér olyan mozdulatot tett, ami reményei szerint
homályosan békülékeny gesztus volt, ám sajnálatos módon
azzal a kezével, ami még mindig kést markolt.
– Dobd el – parancsolta metsző hangon Kadar –, vagy máris
történelem vagy!
A kés nagyot csattant a kövezeten. A tömeg végéről
csoszogás hallatszott, amikor számos ember, képletesen szólva,
messze járt innen és mit sem tudott erről.
– De mielőtt az itt maradtak közületek, tisztes polgárok
közül, békésen szétosztanak és mennek a saját dolguk után –
jelentette ki Kadar nyomatékkal – azt javaslom, hogy vessetek
egy pillantást ezekre a sárkányokra. Van olyan köztük, ami
hatvan láb hosszúnak tűnik? Mondanátok-e, hogy nyolcvan láb
a kiterjesztett szárnyszélességük? Milyen forró a lángjuk, mit
gondoltok?
– Nem t’om – válaszolta a vezér.
Kadar kissé megemelte a sárkány fejét. A vezér szeme
forgott.
– Nem t’om, uram – helyesbített.
– Szeretnéd megtapasztalni?
 A vezér fejét rázta. De sikerrel rátalált a hangjára.
– Különben is, ki maga? – kérdezte.
Kadar kihúzta magát. – Kadar kapitány, Városi Őrség –
jelentette be.
Ezt csaknem teljes csönd fogadta. A kivétel egy vidor hang
volt, valahonnan a tömeg hátuljából, ami így szólt: – Az
éjszakai váltásból, mi?
Kadar lenézett a hálóingére. Siettében, hogy kibújjon a
betegágyból, kapkodva Lady Juhossy papucsába bújt. Most
vette csak észre, hogy rózsaszín pomponok vannak rajta.
És ez volt az a pillanat, amit IV. örömhegyi Telelő
Hamaragyar kiválasztott a böffentésre.
Nem bömbölő tűz újabb nyilallása volt, csupán dohos,
csaknem láthatatlan lánggömb, ami elgördült a tömeg fölött és
megperzselt néhány szemöldököt. Ám határozottan mély
benyomást keltett.
Kadar remekül tért magához. A többiek nem vehették észre
csupasz rettegésének röpke pillanatát.
– Ez csak arra szolgált, hogy fölkeltse a figyelmetek –
állította pókerarccal. – A következő kissé alacsonyabbra fog
menni.
– Ööö – nyögte a vezér. – Igenis. Semmi gond. Már amúgy is
épp indulóban voltunk. Nincsenek itt nagy sárkányok, úgy
igaz. Bocsánat a zavarásért.
– Na, nem – közölte diadalmasan Lady Juhossy. – Nem
ússzák meg ilyen könnyen! – Fölnyúlt egy polcra és elővett egy
bádogdobozt. Volt a fedelén egy nyílás. Csörgött is. Az oldalán
ez a felirat állt: A Beteg Sárkányok Napsugár Menedéke.
A kezdeti gyűjtés négy tallért és harmincegy garast
eredményezett. Miután Kadar kapitány jelentőségteljesen
meglengette a sárkányt, csodálatosképp további huszonöt tallér
és tizenhat garas került elő. Aztán a csőcselék elmenekült.
– Legalább hasznot húztunk a mai napból – vigyorgott
Kadar, amikor magukra maradtak.
– Ez rettentő bátor volt magától!
 – Csak reménykedjünk, hogy a dolog nem fog elterjedni –
mondta Kadar, óvatosan visszahelyezve a kifáradt sárkányt
bokszába. Egészen hebehurgyának érezte magát.
Ismét tudatára ébredt azt őt fixírozó tekintetnek. Oldalvást
Jófiú Cucc Tollaskő hosszúkás, hegyes pofájára nézett; az állat
olyan pózban ágaskodott, amit leginkább úgy lehetne leírni,
hogy „Az Utolsó Kutyakölyök a Boltban”.
Legnagyobb meglepetésére azon kapta magát, hogy lenyúl és
megvakarja a jószág füle tövét, vagy legalábbis annak a két
szúrós izének tövét a feje két oldalán, amik föltehetőleg a fülei.
A sárkány különös hanggal válaszolt, ami úgy hangzott, mint
egy bonyolult eltömődés a sörfőzdében. A férfi sietve elhúzta a
kezét.
– Minden rendben – állította Lady Juhossy. – Csak a gyomrai
korognak. Azt jelenti, hogy kedveli magát.
Legnagyobb elképedésére Kadar úgy találta, hogy
meglehetősen örül ennek. Amennyire vissza tudott emlékezni,
korábbi életében soha semmi nem tartotta őt érdemesnek egy
böfögésre.
– Azt hittem, hogy maga, ööö, meg akar szabadulni tőle –
mondta.
– Föltehetőleg muszáj lesz – felelte a nő. – De tudja, hogy
van ez. Fölnéznek az emberre azzal a nagy, kifejező
szemükkel...
Rövid, kölcsönös, feszengő csönd támadt.
– Mi lenne, ha én...
– Nem gondolná, hogy esetleg szeretné...
Mindketten elhallgattak.
– Ez a legkevesebb, amit tehetek – jelentette ki Lady
Juhossy.
– De maga már így is adott nekünk új központot meg
mindent!
– Az csak a kötelességem volt, amint az jó polgárhoz illik –
hárította el Lady Juhossy. – Kérem, fogadja el Jófiút, mint,
mint baráti ajándékot.
 Kadar úgy érezte, hogy roppant mély szakadék fölött
araszolgat nagyon keskeny palánkon.
– Valójában azt sem tudom, mit esznek – motyogta.
– Ami azt illeti, mindenevők – válaszolta az asszony. –
Mindent megesznek a fémet és a vulkanikus kőzetet kivéve.
Tudja, egy mocsárban kifejlődő faj nem lehet válogatós.
– De nincs szüksége arra, hogy megsétáltassák? Vagy
reptessék vagy mi?
– Úgy néz ki, hogy többnyire alszik. – A nő megvakargatta a
csúfságot a sárkány pikkelyes feje búbján. – Azt kell mondjam,
hogy ő a leglankadtabb sárkány az általam valaha tenyésztettek
közül.
– És mi van a, ööö, tudja mivel? – A férfi a trágyavillára
bökött.
– Hát, az főképp gáz. Csak tartsa valami jól szellőző helyen.
Nincsenek értékes szőnyegei, remélem? A legjobb, ha nem
engedi, hogy megnyalogassa a maga arcát, bár meg lehet
tanítani őket a lángok irányítására. És nagyon készségesen
gyújtanak tüzet.
Jófiú Cucc Tollaskő gázvezeték jellegű neszek zárótüze
közepette összegömbölyödött.
Nyolc gyomruk van, emlékezett Kadar; a rajzok a könyvben
roppant részletesen bemutatták. És van egy csomó más izé,
mint például részleges desztilláló csövek és őrült alkimista
készletek ott benn.
Egyetlen mocsári sárkány se tudna rettegésben tartani egy
királyságot, csak véletlenül. Kadar eltűnődött, vajon hányat
öltek meg közülük a vállalkozó szellemű hősök. Rettenetesen
kegyetlen ilyet tenni egy lénnyel, aminek egyetlen bűne, hogy
szórakozottan darabokra robbantja saját magát a levegőben,
ami nem olyasmi, amit az egyes sárkányok szokásukká
tehetnek. Egészen földühítette ez a gondolat. A csak
böllérkésre jók egész faja, ezek a sárkányok. Kudarcot vallani
születnek. Gyorsan élnek, széles körben halnak. Mindenevők
vagy sem, amiből minden bizonnyal ténylegesen élnek, az az
idegbaj, bocsánatkérően keresztülverdesve a világon halálos
félelemben a saját emésztőrendszerüktől. A család már épp
kezdi kiheverni a papa fölrobbanását, és valami hülye alak
páncélöltönyben bebaktat a mocsárba, hogy belebökje a kardját
egy zsáknyi zsigerbe, ami amúgy is csak egy lépésnyire van az
önpusztítástól.
Huh. Érdekes lenne megnézni, hogy a múlt nagy sárkányölői
hogyan szállnának szembe a nagy sárkánnyal. Páncél? Jobb, ha
nem veszik föl. Mindenképp ugyanaz lesz a vége, és legalább a
hamvaid nem előcsomagolva a saját alufóliájukban kerülnek
elő.
Csak nézte és nézte a torz kis jószágot, és az ötlet, ami az
utóbbi néhány percben dörömbölt a figyelméért, végül elnyerte
a bebocsátást Minden ankh-morporki lakos meg akarja találni a
sárkányfészket. Pontosabban meg akarja találni, amikor
lakatlan. Egy rúdra tűzött fadarab nem fog megfelelni, ebben
biztos volt. De, ahogy mondani szokás, betyárból lesz a...19
Azt kérdezte: – Képes egy sárkány kiszimatolni egy másikat?
Úgy értem, követni a szagát?

Legkedvesebb Mamikám [írta Murok] Beszámolhatok egy

Feljegyzésre méltó Történésről. Múlt éjszaka a sárkány
fölégette a Főhadiszállásunk és íme! Jobbat kaptunk, egy
helyen, amit Pszeudopolisz Yardnak neveznek, szemben az
Operaházzal. Kolon főtörzs azt mondja, hogy Előrébb jutottunk
a Világban és utasította Nobbyt, hogy el ne merje adni a
bútorokat. Az Előrébb jutottunk a világban egy metafora,
amiről kezd valami fogalmam lenni, olyan, mint a Hazugság,
csak díszítőbb. Vannak itt rendes szőnyegek, amikre lehet
köpni. A mai napon embercsapatok kétszer is megpróbálták
átkutatni a pincénk a sárkány után, elképesztő. És fölásni az
árnyékszékeket meg piszkálni a padlásokon, olyan, mint a Láz.
19
A „Betyárból lesz a legjobb pandúr” kifejezést eddigre már fölváltotta
(erőteljes óvások után a Tolvajok Céhétől) egy sokkal régibb és töményen
ankh-morporki közmondás, ami így szól „Rugós oldalú, buktató
drótakadályokkal, vízhajtású, forgó késpengékkel, törött üvegcserepekkel és
skorpiókkal teli mély gödörből lesz a legjobb pandúr”.
Egyedül csak az, hogy az embereknek nincs ideje szinte semmi
másra, és Kolon főtörzs azt mondja, hogy amikor kimész, mert
rajtad a Sor és azt kiáltod, Éjfélt ütött már az Óra és Minden
Rendben miközben egy sárkány olvasztgatja az utcát, kissé
Burke-nek20 érzed magad.
Elköltöztem Mrs. Maroktól mert, itt hálószobák tucatjai
vannak. Szomorú volt és sütöttek nekem egy tortát, de azt
hiszem, így a legjobb, bár Mrs. Marok sosem kért tőlem
lakbért, ami igazán kedves tőle, tekintetbe véve, hogy özvegy,
olyan sok fölnevelendő szép lánnyal plusz hozományok
ekcetra.
Valamint barátságot kötöttem ezzel az emberszabásúval, aki
folyton jön, hogy megtudja, vajon megtaláltuk-e a könyvét
Nobby azt mondja, hogy egy csupabolha idióta, mert elnyert
tőle 18t-t Csonka Miszter Tökfejen, ami egy kártyával játszott
szerencsejáték és én nem játszom, szóltam Nobbynak a
Szerencsejáték (Szabályozás) Törvénycikkről, és azt felelte,
húzzak a Francba, amiről azt hiszem hogy megsérti az 1389-es
Illemszabály Előírásokat de úgy döntöttem, hogy Belátó
leszek.
Kadar kapt. beteg és egy Hölgy ápolja. Nobby azt mondja,
hogy a nő közismerten elmebeteg, de Kolon főtörzs azt
mondja, hogy csak azért, mert egy nagy házban lakik sok
sárkánnyal, de egy egész Vagyona van, és a kapt. jól tette, hogy
befészkelte magát az asztal alá. Nem értem, mi köze van a
bútornak ehhez. Ma reggel elmentem sétálni Rittával és
megmutattam neki számos érdekes példáját a városban
található kovácsoltvas-készítményeknek. Azt mondta, nagyon
érdekes. Azt mondta, hogy teljességgel különbözöm
mindenkitől, akivel eddig dolga volt. Szerető fiad, Murok. X
U.i. Remélem, Aranka jól van.
Gondosan összehajtotta a papírlapot és bedugta egy
borítékba.

20
Burke, William. 1792-1829, ír gyilkos és hullatolvaj, William Hare társa,
családnevéből „olyan módon gyilkolni, ami nem hagy nyomot, megfojtani,
elnémítani” jelentésű ige lett. (A ford.)
 – Lemenőbe’ a nap – szólt Kolon főtörzsőrmester.
Murok fölnézett pecsétviaszáról.
– Az azt jelenti, hogy hamarosan éjjel lesz – folytatta
precízen Kolon.
– Igen, főtörzsőrmester.
Kolon körbetágítgatta ujjával a gallérját. A bőre imponálóan
rózsaszín volt, a reggeli alapos súrolás eredménye, ám még
mindig tisztelettudó távolságra helyezkedett el tőle mindenki.
Némelyek parancsolásra születnek. Némelyek kivívják a
parancsnokságot. És másokra ráerőszakolják, és a
főtörzsőrmester jelenleg ebbe a kategóriába tartozott és
egyáltalán nem lett tőle boldog.
Most már bármelyik percben, ezt tudta, ki kell mondja, hogy
ideje elindulni járőrbe. Nem akart kimenni járőrözni. Egy
kedves kis alagsorra vágyódott valahol. De noblessz obligejl –
ha ő a szolgálatos tiszt, meg kell tennie.
Nem a parancsnok magánya zavarta. Hanem a parancsnok
esetleges-elevenen-megsülése okozott neki gondot.
Abban is meglehetősen biztos volt, hogy ha nem állnak elő
valamivel ezzel a sárkánnyal kapcsolatban, mégpedig nagyon
hamar, akkor a Patrícius boldogtalan lesz. És amikor a Patrícius
boldogtalan, nagyon demokratikussá válik. Bonyolult és
fájdalmas módokat talál ennek a boldogtalanságnak olyan
széles körű elterjesztésére, amilyenre csak lehet. A felelősség,
gondolta a főtörzsőrmester, rettentő dolog. És borzalmas
megkínzást elszenvedni is az. Amennyire meg tudta ítélni, a két
tény sebesen tartott egymás felé.
És ezért roppantul megkönnyebbült, amikor egy kis hintó
gördült be a Yardra. Nagyon ócska volt, nagyon ütött-kopott.
Az ajtón már kifakult a címer. A hátára festve állt a frissebb
keletű üzenet: Nyihogj Vidáman, Ha Szereted A Sárkányokat.
Belőle, összerándulva kiszállás közben, Kadar kapitány bújt
elő. Őt követte a nő, akit a főtörzsőrmester Bolond Sybil
Juhossyként ismert. És végül, engedelmesen leszökkenve
póráza végén, jött egy kis...
 A főtörzsőrmester túl ideges volt ahhoz, hogy figyelembe
vegye az állat tényleges méretét.
– Hát, eldobom a skalpom! Csak fogták maguk és elfogták!
A sarokban Nobby fölnézett az asztalról, ahol folyamatosan
elmulasztotta megtanulni, hogy csaknem lehetetlen ügyességi
és blöffölési játékot játszani olyan ellenfél ellen, aki
egyfolytában mosolyog. A Könyvtáros kihasználta Nobby
figyelmének elterelődését és elcsent két lapot a pakli aljáról.
– Ne legyél hülye! Ez csak egy mocsári sárkány – szólt
Nobby. – A nő rendben van, ő Lady Sybil. Igazi úrihölgy.
A másik két rendőr megfordult és rámeredt. Nobby beszélt
így?
– Ti ketten piszok jól abbahagyhatjátok ezt – förmedt rájuk. –
Miért ne ismernék föl egy hölgyet, ha látom? Adott nekem egy
csésze teát, olyan finom csészébő’, mint a papír és benne
ezüstkanál! – mesélte úgy, mint aki átkukucskált a társadalmi
különbségek dísztálcája fölött – És visszaadtam neki, szóval
nyugodtan abbahagyhatjátok a rám bámulást!
– Valójában mit szoktál csinálni a szabad estéiden? –
faggatta Kolon.
– Semmi közöd hozzája.
– Tényleg visszaadtad neki a kanalat? – kérdezte Murok.
– Igen, rohadt pontosan azt tettem! – válaszolta hevesen
Nobby.
– Vigyázz, fiúk! – mondta a főtörzsőrmester s eláradt benne a
megkönnyebbülés.
A másik kettő belépett a szobába. Kadar szokás szerint
rezignált döbbenettel pillantott embereire.
– Az osztagom – motyogta.
– Kiváló férfiak testülete – mondta Lady Juhossy. – A jó öreg
legénységi állomány, eh?
– Állománynak állomány – jegyezte meg Kadar.
Lady Juhossy bátorítóan mosolygott. Ez fura csoszogást
idézett elő az emberek közt. Kolon főtörzsőrmester, némi
erőfeszítéssel, elérte, hogy a mellkasa jobban kidülledjen, mint
a pocakja. Murok fölegyenesedett szokásos görnyedtségéből.
Nobby csak úgy vibrált a katonás magatartástól, keze
egyenesen nyúlt le oldalán, hüvelykujja élesen előre meredt,
tyúkmelle olyannyira földuzzadt, hogy a lábát a föld
elhagyásának veszélye fenyegette.
– Mindig úgy gondoltam, hogy mindnyájan nagyobb
biztonságban alhatunk ágyunkban tudván, hogy ezek a derék
emberek őrzik az álmunk – közölte Lady Juhossy, miközben
higgadtan ellépdelt a sor előtt, mint egy kincsesgálya könnyű
szellőben vitorlázva. – És ez ki?
Egy orangután számára nehéz a vigyázzban állás. A teste
képes magáévá tenni az általános elképzelést, de a bőre nem.
Azonban a Könyvtáros minden tőle telhetőt elkövetett, afféle
tisztelettudó rakásként állva a sor végén, fönntartva azt a fajta
bonyolult tisztelgést, amit csak akkor vagy képes létrehozni, ha
négy láb hosszú a karod.
– Civilbe’ van, asszonyom – jelentette Nobby talpraesetten. –
Titkos Orangután Kommandó.
– Remek kezdeményezés! Valóban remek kezdeményezés –
dicsérte Lady Juhossy. – És mióta orangután, jóember?
– Úúúk.
– Pompás! – Odafordult Kadarhoz, aki határozottan
hitetlenkedőnek látszott.
– Becsületére válik magának – summázta a helyzetet. –
Kitűnő testülete a férfiaknak...
– Úúúk.
– ...emberszabásúaknak – helyesbített Lady Juhossy, csupán
piciny töréssel a szóáradatban.
Egy pillanatig a legénységi állomány úgy gondolta, hogy épp
most tértek vissza egy távoli tartomány magányos
meghódításából. Valójában irtózatosan föllelkesültnek érezték
maguk, ami csaknem pontosan az volt, ahogy Lady Juhossy
megfogalmazta volna a dolgot, és ami határozottan néhány
betűvel arrébb esett az ábécében normális hangulatuknál. Még
a Könyvtáros is kivételezettnek érezte magát, és most az
egyszer kommentár nélkül hagyta a „jóember” szót.
 Csörgedező nesz és erős vegyianyagbűz késztette őket sietős
körülnézésre.
Jófiú Cucc Tollaskő szégyenlős ártatlansággal kucorgott
amellett, ami nem is annyira folt volt a szőnyegen, mint inkább
lyuk a padlóban. Néhány füstgomolyag kígyózott föl a széléről.
Lady Juhossy fölsóhajtott.
– Ne aggódjon, naccsád – jelentkezett önként és vidáman
Nobby. – Semmi perc alatt föltakarítjuk.
– Sajnos, gyakran teszik ezt, amikor izgatottak – mondta a
nő.
– Naccsád példánya igazán remek darab – folytatta Nobby,
kedvét lelve a társasági csevegés újonnan fölfedezett
tapasztalatában.
– Nem az enyém – válaszolta az asszony. – Most már a
kapitányhoz tartozik. Vagy talán mindnyájukhoz. Afféle kabala.
A neve Jófiú Cucc Tollaskő.
– Inkább Errol bátyámra hasonlít – állította Nobby, kihozva a
jókedvű, szemtelen, szeretetre méltó városi légy szerepből
mindent, ami csak benne van. – Elnézést, hogy kimondom, de
pont olyan hegyes az orra, úrnőm.
Kadar ránézett a lényre, ami új környezetét vizsgálta, és
tudta, hogy mostantól, visszavonhatatlanul Errol lesz. A kis
sárkány kísérletképp beleharapott az asztalba, néhány
másodpercig rágta, kiköpte, összegömbölyödött és elaludt.
– Nem fog semmit se fölgyújtani, ugye? – kérdezte
aggodalmasan a főtörzsőrmester.
– Nem hiszem. Úgy tűnik, hogy még nem jött rá, mire valók
a lángjáratai – válaszolta Lady Juhossy.
– Viszont már semmit se lehetne tanítani neki a lazításról –
jegyezte meg Kadar. – Mindenesetre, emberek...
– Úúúk.
– Nem magához beszéltem, uram. Mit csinál ez itt?
– Ööö – szólalt meg sietve Kolon főtörzsőrmester –, én,
ööö... mivelhogy maga távol volt meg minden, és mi valószínű
kevesen lettünk volna... föleskettem, uram. Az orangutánt,
uram.
 – Föleskette minek, főtörzsőrmester? – tudakolta Kadar.
– Különleges Pandúrnak, uram – felelte Kolon elpirulva. –
Tudja, uram. Afféle polgári Őrség.
Kadar fölemelte a kezét. – Különleges? Piszkosul kivételes!
A Könyvtáros széles mosollyal ajándékozta meg a kapitányt.
– Csak ideiglenesen, uram. A harc tartamára, hogy úgy
mondjam – esengett Kolon. – Igazán tudnánk mit kezdeni a
segítséggel, uram, és... hát, ő az egyetlen, aki mintha kedvelne
minket...
– Szerintem félelmetesen jó ötlet – szólt közbe Lady Juhossy.
– Remek dolog attól az emberszabásútól.
Kadar vállat vont. A világ már épp eléggé megőrült, ugyan,
mi tehetné rosszabbá?
– Oké – törődött bele. – Oké! Föladom. Adjon neki egy
szolgálati jelvényt, bár itt egyen meg a fene, ha tudom, hogy
fogja hordani! Pompás! Igen! Miért ne?
– Jól van, kapitány? – kérdezte a csupa aggodalom Kolon.
– Pompásan! Pompásan! Istenek hozták az új Őrségben! –
csattant föl Kadar, tétován lépdelve a szobában. – Nagyszerű!
Végül is, mogyorónyi a fizetés, nem igaz, szóval akkor akár
alkalmazhatunk majm...
A főtörzsőrmester tisztelettudóan rácsapta tenyerét Kadar
szájára.
– Ööö, csak egy dolog, kapitány – hadarta Kolon Kadar
elképedt arcába. – Ne mondja ki az „M” szót. Attól rögvest
fölhúzza az orrát. Nem tehet róla, elveszti minden önuralmát.
Mint mikor vörös posztót lengetnek a hogyhívják előtt, uram.
Az „emberszabású” rendben van, de az „M” szó nincs. Mert,
uram, amikor ő begorombul, nem csak elvonul duzzogni, uram,
ha érti, mire akarok kilyukadni. Ettől eltekintve nincs vele
semmi gond, uram. Rendben? Csak ne mondja ki, hogy majom.
Óafenébe!

A Hittestvérek idegesek voltak.

 Hallotta, ahogy egymás közt sutyorognak. A dolgok túl
gyorsan történtek számukra. Azt gondolta, hogy lépésről
lépésre terelgeti őket az összeesküvésbe, sosem árulva el többet
az igazságból, mint amennyivel még képes apróka agyuk
megbirkózni, de folyton alulbecsülte őket. Kemény kézre van
szükség. Keményre, de igazságosra.
– Fivéreim – szólt a Legfőbb Nagymester –, az Igazmondás
Bilincsei annak rendje és módja szerint megerősíttettek?
– Mi? – kérdezte tétován Őrtorony Testvér. – Ó! A Bilincsek.
Aha. Megerősíttettek. Persze.
– És a Beinvitálás Villásfarkú Zsezséi megfelelően
lefosztattak?
Vakoló Testvér bűntudatosan összerezzent – Hogy én? Mi?
Ó! Remek, semmi gond. Lefosztattak. Naná.
A Legfőbb Nagymester röpke szünetet tartott.
– Fivéreim – szólalt meg halkan. – Már olyan közel járunk.
Csak még egyszer. Csupán néhány óra. Még egyszer és miénk
a világ. Megértettétek, Fivéreim?
Vakoló Testvér fél lábbal csosszantott.
– Hát – mondta Őrtorony Testvér –, úgy értem, persze. Igen.
Ettől nem kell félni. Kegyelmed mögött állunk száztíz
százalékban...
Azt fogja mondani, csak hát, gondolta a Legfőbb
Nagymester.
– ...csak hát...
Á!
– ...mi, azaz mindnyájan, olyan... furán vagyunk, olyan
másnak érezzük magunk, nem igaz, a sárkányidézés után,
mintha...
– Kipucoltak volna – segítette ki Vakoló Testvér.
– ...igen, mintha valahogy... – Őrtorony Testvér az
önkifejezés kígyóival küzdött – kivenne belőled valamit...
– Kiszipolyozott volna – vetette közbe Vakoló Testvér.
– Igen, ahogy mondja, és mi... hát, esetleg egy kissé rizikós...
 – Mintha a valóságos eleven agyadból kiráncigálnák a
hóbelevancot az aminózus lények Odatúlról – közölte Vakoló
Testvér.
– Én aszondanám, hogy igaziból inkább olyan, egy kicsit,
mint a beteges fejfájás – mondta ügyefogyottan Őrtorony
Testvér. – És nézze, tűnődtünk erről az egész kozmikus
egyensúly ügyről meg minden, mert, hát, tudjuk, mi történt
szegény öreg Reterátbúvárral. Lehet, hogy valamiféle ítélet
volt. Ööö.
– Csak egy virágágyásban rejtőzködő, földühödött krokodil
volt – szögezte le a Legfőbb Nagymester. – Bárkivel megeshet.
Azonban megértem az érzéseiteket.
– Tényleg? – könnyebbült meg Őrtorony Testvér.
– Ó, igen. Mi sem természetesebb. A legnagyobb varázslók is
mind egy kissé kényelmetlenül érzik maguk, mielőtt
belevágnak egy ehhez hasonló nagy feladatba. – A Hittestvérek
büszkén kidüllesztették mellük. Nagy varázslók. Azok mink
vagyunk. Aha. – De néhány óra múlva vége, és bizonyos
vagyok benne, hogy a király gavallérosan meg fog jutalmazni
titeket. Ragyogó lesz a jövő.
Ez általában sikerrel járt. Ezúttal azonban úgy tűnt, nem jön
be.
– De a sárkány... – kezdte Őrtorony Testvér.
– Nem lesz semmiféle sárkány! Nem lesz rá szükségünk.
Figyeljetek – mondta a Legfőbb Nagymester –, a dolog egész
egyszerű. A fiúnak lesz egy káprázatos kardja. Mindenki tudja,
hogy a királyoknak káprázatos kardja van...
– Ez az a káprázatos kard lesz, amiről kegyelmed már mesélt
nekünk, ugye? – kérdezte Vakoló Testvér.
– És amikor az megérinti a sárkányt – folytatta a Legfőbb
Nagymester –, akkor... püff!
– Aha, azok már csak olyanok – értett egyet Portás Testvér. –
A nagybácsim belerúgott egyszer egy mocsári sárkányba. Azon
kapta, hogy lelegeli az úritökjeit. Az átkozott jószág majdnem
amputálta a lábát!
 A Legfőbb Nagymester nagyot sóhajtott. Még néhány óra,
igen, aztán ebből elég. Az egyetlen dolog, amit még nem
döntött el, az volt, hogy hagyja-e őket életben – elvégre, ugyan
ki hinne nekik? – vagy tartóztattassa-e le őket a Palotaőrséggel
feneketlen ostobaságért.
– Nem – felelte türelmesen –, úgy értettem, hogy a sárkány el
fog tűnni. Vissza fogjuk küldeni. Vége a sárkánykalandnak.
– Nem fognak a népek egy kicsit gyanakodni? – tudakolta
Vakoló Testvér. – Nem fognak sárkányfecnikre számítani
szerteszét meg szana?
– Nem – válaszolta diadalittasan a Legfőbb Nagymester –,
mert az Igazság és Igazságszolgáltatás Kardjának egyetlen
suhintása teljesen megsemmisíti a Gonosz Fattyát!
A Hittestvérek rámeredtek.
– Legalábbis ezt fogják hinni – fűzte hozzá vezetőjük. –
Gondoskodhatunk némi misztikus füstről abban az időpontban.
– Pofonegyszerű a misztikus füst – szólt Enyvesujj Testvér.
– Akkor nem lesznek cafatok? – firtatta Vakoló Testvér
árnyalatnyi csalódottsággal.
Őrtorony Testvér köhintett. – Nem t’om, hogy az emberek el
fogják-e fogadni ezt – mondta. – Egy kissé túl tisztának
hangzik, szerintem.
– Figyeljetek – csattant föl a Legfőbb Nagymester –, bármit
el fognak fogadni! Látni fogják amikor megtörténik! A nép
olyan nagyon szeretné majd látni, hogy a fiú győz, hogy nem
fog sokat gondolkozni! Mérget vehettek rá! És most... kezdjük
el...
Összpontosított.
Igen, egyre könnyebb lett. Egyre könnyebb minden
alkalommal. Érezte a pikkelyeket, érezte a sárkány dühét,
amikor kinyúlt a helyre, ahova a sárkányok elmentek, és
magához ragadta az irányítást.
Ez az igazi hatalom, és mind az övé.

Kolon főtörzsőrmester összerándult. – Aú!

 – Ne legyen már olyan puhány! – utasította vidáman Lady
Juhossy, szorosabbra húzva a kötést a Juhossy asszonynép
számos generációján át továbbadott, jól begyakorolt
ügyességével. – Alig ütötte meg magát!
– És nagyon sajnálja – jelentette ki Murok metsző hangon. –
Mutassa meg a főtörzsőrmesternek, mennyire sajnálja.
Gyerünk!
– Úúúk – mondta a zavarban levő Könyvtáros.
– Ne hagyd, hogy megpusziljon! – visította Kolon.
– Nem gondolja, hogy fölkapni valakit a bokájánál fogva és
pattogtatni az illető fejét a padlólapokon a Kezet Emelt a
Fölöttes Tisztre kategóriába tartozik? – érdeklődött Murok.
– Nem fogok vádat emelni, nem én – válaszolta sietve a
főtörzsőrmester.
– Folytathatnánk? – tudakolta türelmetlenül Kadar. – Azt
akarjuk megtudni, hogy Errol ki tudja-e szagolni a
sárkányfészket. Lady Juhossy úgy gondolja, hogy érdemes
megpróbálni.
– Úgy érti, hogy rugós oldalú, buktató drótakadályokkal,
vízhajtású, forgó késpengékkel, törött üvegcserepekkel és
skorpiókkal teli mély gödörből lesz a legjobb pandúr, kapitány?
– firtatta kételyek közt a főtörzsőrmester. – Aú!
– Igen, nem szeretnénk elveszíteni a szagát – mondta Lady
Juhossy. – Hagyja abba a gyerekeskedést, főtörzsőrmester!
– Szabad legyen megjegyeznem, zseniális ötlet, hogy Errolt
használjuk föl – közölte Nobby, miközben a főtörzsőrmester
elvörösödött a kötése alatt.
Kadar nem volt biztos benne, meddig képes elviselni Nobbyt
mint társadalmi csörtetőt.
Murok nem szólt semmit. Fokozatosan kezdett beletörődni a
ténybe, hogy valószínűleg mégsem törpe, ám ereiben azért
törpevér folyt a morfikus rezonancia híres elvének
megfelelően, és kölcsönvett génjei arról árulkodtak neki, hogy
semmi sem lesz olyan egyszerű. Megkeresni a sárkánykincset,
még akkor is, amikor tulajdonosa nincs otthon, igencsak
kockázatos. Különben is, biztos volt benne, hogy tudná, ha
lenne kincs a közelben. Töméntelen arany jelenlétében egy
törpe marka mindig viszket, és az övé nem viszketett.
– Annál a falnál kezdünk A Gyehennában – jelentette ki a
kapitány.
Kolon főtörzsőrmester oldalvást Lady Juhossyra sandított, és
elképzelhetetlennek találta, hogy gyávaságról tegyen tanúságot
erkölcsi támaszuk szeme láttára. Megelégedett egy „Bölcs
dolog ez, kapitány?”-nyal.
– Természetesen nem. Ha bölcsek volnánk, nem lennénk az
Őrségben.
– Hej! Ez az egész olyan hihetetlenül izgalmas – jegyezte
meg Lady Juhossy.
– Ó, nem hinném, hogy magának is jönnie kéne, nagysád... –
kezdte Kadar.
– ...Sybil, kérlek!...
– ...tudja, az nagyon hírhedt környék.
– De én biztos vagyok benne, hogy tökéletes biztonságban
leszek a maga embereivel – felelte a nő. – Biztos vagyok
benne, hogy a semmirekellők elpárolognak, amikor meglátják
magát.
Azok a sárkányok, gondolta Kadar. A semmirekellők
elpárolognak, amikor meglátják a sárkányt, és csak árnyképük
marad a falon. Valahányszor úgy érezte, kezd lassulni, vagy
csökken az érdeklődése, emlékezetébe idézte azokat az
árnyképeket, s az olyan volt, mintha lassú tüzet öntenének le a
gerincében. Ilyesmiknek nem lenne szabad megesnie. Nem az
én városomban.

Valójában A Gyehenna nem okozott gondot. Ugyanis számos

bennszülött elment kincsvadászatra, és az ott maradtak
mostanában sokkal kevésbé hajlottak az ólálkodásra sötét
sikátorokban. Ráadásul, az értelmesebbje fölismerte, hogy
Lady Juhossy, amennyiben útközben rátámadnak, valószínűleg
arra inti őket, hogy húzzák föl rendesen a zoknijukat és ne
hülyéskedjenek, mégpedig olyannyira parancsoláshoz szokott
hangon, hogy valószínűleg azon veszik észre magukat, már
meg is tették.
A falat még nem rombolták le s még mindig viselte szörnyű
freskóját. Errol körbeszaglászta, egyszer-kétszer betotyogott a
sikátorba, aztán elaludt.
– Nem jött össze – mondta Kolon főtörzsőrmester.
– De azért jó ötlet volt – szólalt meg Nobby lojálisan.
– Föltételezem, lehetséges, hogy csak az eső meg a rengeteg
járókelő miatt – jegyezte meg Lady Juhossy.
Kadar fölmarta a sárkányt. Amúgy is csak hiú remény volt.
Csak hát jobb a semminél, ha csinálunk valamit.
– Jobb lesz, ha visszamegyünk – közölte. – Lenyugvóban a
nap.
Némán sétáltak vissza. A sárkány még A Gyehennát is
megszelídítette, gondolta Kadar. Megszállta az egész várost,
még akkor is, amikor itt sincs. Az emberek most már bármelyik
nap elkezdik a szüzeket sziklához kötözni.
Bizony, nem más, mint az átkozott emberi lét metaforája, egy
sárkány. És ha ez nem lenne elég pocsék, ezenkívül még
rohadtul nagy, tüzes, repülő izé is.
Előhúzta az új főhadiszállás kulcsát. Amíg a zárral matatott,
Errol fölébredt és elkezdett óbégatni.
– Most ne – szólt rá Kadar. Az oldala sajgott. Még alig
kezdődött el az éjszaka és máris túl kimerültnek érzi magát.
Egy palalemez csúszott le a tetőről és zúzódott szét a
macskaköveken mellette.
– Kapitány! – sziszegte Kolon főtörzsőrmester.
– Mi van?
– Fönn van a tetőn, kapitány.
Valami a főtörzsőrmester hangjában eljutott Kadar értelméig.
Nem volt izgatott. Nem volt rémült. Csak az eltompult, ólmos
rettegés hangszíne.
A kapitány fölnézett. Errol föl-le szökdécselt a hóna alatt.
A sárkány – a sárkány – érdeklődve nézett le az
ereszcsatorna fölött. Csak a pofája nagyobb volt egy embernél.
A szeme olyan nagy, mint a nagyon nagy szem, a színe
izzóvörös és olyan intelligenciával teli, aminek végképp semmi
köze emberi lényekhez. Először is, sokkal vénebb. Olyan
értelem, ami már réges-rég ármányosság háncsfonatába
burkolózott és furfangban pácolódott, mire a csaknem-majmok
egy csoportja tűnődni kezdett, vajon nem lenne-e előrelépés
karrierében, ha két lábra állna. Nem olyan intelligencia volt
aminek dolga lenne a diplomácia művészetével, vagy
egyáltalán fölfogná, mi az.
Nem fog cicázni veled, vagy találós kérdéseket föltenni. Ám
mindent tud az arroganciáról és a hatalomról és a
kegyetlenségről, és ha van rá sansz, hogy sikerüljön, leperzseli
a fejed. Csak, mert ahhoz szottyan kedve.
E pillanatban még a szokásosnál is dühösebb volt. Érzékelt
valamit a szeme mögött. Egy parányi, gyönge, idegen elmét,
ami dagadt az önelégültségtől. Bőszítő volt, akár a
megvakarhatatlan viszketés. Rákényszerítené őt, hogy
olyanokat tegyen, amiket nem akart... és megakadályozta, hogy
azt tegye, amit pedig nagyon szeretne.
Jelen pillanatban Errol volt tekintete fókuszában, aki
őrjöngeni kezdett. Kadar rádöbbent, hogy mindaz, ami közte és
az egymillió fokos hő között áll, az a sárkány ködös
érdeklődése, vajon miért szorongat Kadar egy kisebb sárkányt
a hóna alatt.
– Ne tegyen hirtelen mozdulatot! – szólt Lady Juhossy
hangja a háta mögül. – És ne mutasson félelmet! Mindig
észreveszik, ha félsz tőlük.
– Akad esetleg más tanács is, amit föl tud ajánlani ebben a
percben? – kérdezte lassan Kadar, megkísérelve ajka mozdítása
nélkül beszélni.
– Hát, a fülük tövének vakargatása gyakran bejön.
– Ó! – mondta Kadar elhalóan.
– Meg egy jó hangos „Nem!” és ha elveszed az etetőtálkájuk.
– Á?
– És ha rácsapsz az orrukra egy összecsavart újsággal, én
legalábbis ezt szoktam tenni szélsőséges esetben.
 A lelassult, fénylő körvonalú, kétségbeejtő világban, ahol
Kadar most éppen tartózkodott, ami szemmel láthatólag a tőle
néhány méterre lévő csontos orrlyukak körül forgott, a férfi
tudatára ébredt egy halk, sziszegő nesznek.
Ugyanis a sárkány nagy levegőt vett.
A levegővétel abbamaradt. Kadar belenézett a lángjáratok
sötétjébe és azon merengett, vajon fog-e bármit is látni mielőtt
a tüzes feledés végigsöpör rajta.
Ebben a másodpercben fölzengett egy kürt.
A sárkány meghökkenve emelte föl a fejét és olyan hangot
adott ki, ami homályos kérdésnek tűnt anélkül, hogy
bármiképpen emlékeztetett volna szóra.
Újra fölzendült a kürt. Úgy tűnt, hogy a hangnak számtalan
visszhangja támad, amelyek élik a saját életük. Kihívásnak
hangzott. Ha nem az volt, akkor a kürtös hamarosan bajba
kerül, mert a sárkány izzó pillantást vetett Kadarra, kitárta
hatalmas szárnyát, nehézkesen a levegőbe lendült, és az
aviatika minden szabályával dacolva, lassan elrepült a hang
irányába.
Az égvilágon semminek nem volna szabad képesnek lennie
így repülni. A szárnyak föl-le verdestek olyan lármával, akár a
konzervált égiháború, ám a sárkány mégis úgy haladt, mintha
csak lustán evezne a levegőben. Azt sugallta a mozgása, hogy
ha abbahagyná a szárnycsapkodást, egyszerűen addig siklana,
míg megáll. Lebegett, nem repült. Olyasmi esetében, ami
hangár méretű, páncélozott irhával, ez ugyancsak jó trükk.
Elhaladt a fejük fölött, mint valami uszály, a Törött Holdak
tere irányába.
– Kövessük! – kiáltotta Lady Juhossy.
– Nincs az rendben, hogy így röpdös. Egész biztos vagyok
benne, hogy van erről valami az Ördöngösség Törvényekben –
állította Murok, előhúzva jegyzetfüzetét. – És megrongálta a
tetőt is. Tudják, ez tényleg csak úgy halmozza a
szabálysértéseket.
– Jól van, kapitány? – kérdezte Kolon főtörzsőrmester.
 – Egyenesen beleláttam az orrába – felelte Kadar álmatagon.
Szemét a főtörzsőrmester aggódó arcára szegezte. – Hova
ment? – akarta tudni. Kolon az utca végére mutatott.
Kadar fenyegetően nézett a tetők fölött eltűnő alakra.
– Utána! – parancsolta.

Megint fölharsant a kürt.

Mások is igyekeztek a tér felé. A sárkány előttük lebegett,
mintha egy csökönyös gumimatrac nyomába eredő cápa lenne,
a farkát lassan csóválta egyik oldalról a másikra.
– Valami eszelős meg fog vele küzdeni! – ámult Nobby.
– Gondoltam, hogy valaki meg fogja kísérelni – nyilatkozta
Kolon. – Szegény hülye a saját páncéljában fog megsülni!
Úgy tűnt, ez a teret szegélyező sokaság véleménye is. Ankh-
Morpork lakosságának hozzáállása a szórakozáshoz lényegre
törő és gyakorlatias, és noha alig várták, hogy lássanak egy
sárkányölést, abba is boldogan beletörődnek, ha a látványosság
valaki elevenen megsülése lesz, saját páncéljában. Nincs
mindennap lehetőséged arra, hogy lásd amint valaki elevenen
megsül a saját páncéljában. Ez bizony olyasmi lesz, amire
emlékezni fog a gyerek.
Kadart összevissza lökdösték és taszigálták a tömegben,
amikor egyre többen özönlöttek a térre mögöttük.
A kürt harmadszor is kihívást harsogott.
– Az egy csigakürt, az ottan – jegyezte meg Kolon jól
értesülten. – Olyan, mint a vészharang, csak mélyebb a hangja.
– Biztos? – kérdezte Nobby.
– Az.
– Akkor tuti, hogy piszok nagy volt az a csiga.
– Mogyorót! Fügét! Sült kolbászt! – vinnyogta egy hang
mögöttük. – Helló, fiúk! Helló, Kadar kapitány! Jöttek
krízisnézni, he? Vegyenek egy kolbászt! Én állom.
– Mi folyik itt, Torok? – tudakolta Kadar, megkapaszkodva
az árus tálcájában, amikor még többen áramlottak köréjük.
 – Valami kölyök belovagolt a városba és azt mondta, megöli
a sárkányt – válaszolta Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra. –
Van varázskardja, azt mondta.
– Van varázsbőre is?
– A maga lelkében nincs semmi romantika, kapitány –
csóválta fejét Torok, kivett egy roppant forró kenyérpirító villát
a piciny serpenyőből a tálcáján, és szelíden az előtte álló
nagydarab nő fenekéhez nyomta. – Álljon félre, asszonyom, a
kereskedelem a város éltető eleme, nagyon szépen köszönöm.
Na persze – folytatta –, ha úgy vesszük, lennie kéne egy
sziklához láncolt szűznek. Csak a nagynéni nemet mondott. Ez
a gond némelyekkel. Semmi hagyománytisztelet. Ez a kölyök
azt is mondja, hogy ő a jogos sarjú.
Kadar megrázta a fejét. A világ körülötte nyilvánvalóan
megőrült. – Ezt nem értem.
– Sarjú – magyarázta türelmesen Torok. – Tudja. A trón
örököse.
– Miféle trón?
– Ankh trónja.
– Miféle Ankh trónja?
– Tudja. Királyok meg minden. – Torok elgondolkozott –
Bárcsak tudnám, mi az átkozott neve – morogta. –
Megrendeltem Bazalt, a Troll egész éjjel nyitvatartó nagybani
fazekasműhelyétől három nagytucat koronázási bögrét, és igazi
gyötrelem lesz ráfesteni a neveket utólag. Fölírjam magát is a
megrendelők közé? Magának kilencven garasért megszámítom,
pedig ezzel ráteszem a kést a saját torkomra.
Kadar föladta, és visszalökdösődött a sokadalmon át,
Murokot használva világítótoronynak. A próbaidős csendőr a
tömeg fölé tornyosult, és az állomány többi része
hozzáhorgonyozta magát.
– Minden megbolondult – kiáltotta. – Mi folyik ott, Murok?
– Van ott a tér közepén egy legény lóháton – válaszolta
Murok. – Van neki egy csillogó kardja, tudja, milyen. Viszont
pillanatnyilag nem úgy néz ki, hogy bármit is csinálna.
 Kadar odaküzdötte magát Lady Juhossy széltől védett
oldalára.
– Királyok – zihálta. – Ankh-é. És trónok. Vannak?
– Mi? Ó, igen. Régebben voltak – felelte Lady Juhossy. –
Sok száz évvel ezelőtt. Miért?
– Valami kölyök azt állítja, hogy ő a trón jogos örököse.
– Úgy van – szólalt meg Torok, aki követte Kadart abban a
reményben, hogy vásárt köthet. – Tartott egy nagy beszédet
arról, hogyan fogja megölni a sárkányt, elűzni a bitorlókat és
jóra fordítani minden rosszat. Mindenki éljenezett. Sült
kolbászt tessék, kettőt egy tallérért, valódi disznóból készült,
miért nem vesz egyet a hölgynek?
– Nem úgy gondolta, hogy disznóhúsból, uram? – kérdezte
Murok gyanakvóan, a csillogó csövecskékkel szemezve.
– Bizonyos értelemben, bizonyos értelemben – vágta rá
sebesen Torok. – Kifejezetten eredeti disznótermékek. Valódi
disznóból.
– Ebben a városban mindenki megéljenez minden beszédet –
morogta Kadar. – Nem jelent semmit!
– Vegyen disznókolbászt, ötöt két tallérért! – rikácsolta
Torok, aki sosem hagyta, hogy a társalgás a kereskedés
rovására menjen. – Jót tehet az üzletnek, jót bizony, a
monarchia. Disznókolbász! Kiflibe’! És még jóra fordít minden
rosszat is. Szerintem ez jól hangzik. Hagymával!
– Rábeszélhetném egy sült kolbászra, naccsád? – kérdezte
Nobby.
Lady Juhossy a Torok nyakába függesztett tálcára tekintett. A
sok ezer éves jómodor sietett segélyére, és hangja csak a
leghalványabban utalt elborzadásra, amikor megszólalt: –
Szavamra, jól néznek ki. Milyen nagyszerű élelmiszerek!
– Ezeket is szerzetesek készítik valami titokzatos hegyen? –
tudakolta Murok.
Torok különös pillantást vetett rá. – Nem – felelte türelmesen
–, disznók.
– Miféle rosszat? – firtatta nyomatékosan Kadar. – Gyerünk,
bökd ki! Miféle rosszat fog jóra fordítani?
 – Há-á-át – mondta Torok –, ott vannak a, nos, adók. Az
rossz, mindenesetre. – Volt benne annyi tisztesség, hogy kissé
feszengjen. Az adófizetés Torok világában csakis másokkal
történhetett meg.
– Úgy van! – jelentette ki a mellette álló öregasszony. – És a
házam eresze valami borzalmasan szivárog és a háziúrnak esze
ágában sincs megjavítani. Az is rossz.
– Meg a fiatalkori kopaszodás – szólalt meg az öregasszony
előtt bámészkodó férfi. – Az is rossz. – Kadarnak leesett az
álla.
– Á! A királyok meg tudjak gyógyítani, tudja – magyarázta
sokat tudóan egy másik ősmonarchista.
– Ami azt illeti – ragadta meg a lehetőséget Torok zsákjában
kotorászva – van még egy palackkal ebből a döbbenetes írból,
amit – szúrósan Murokra nézett – valami vén szerzetesek
készítettek, akik egy hegyen laknak...
– És tudja, nem feleselhetnek vissza – folytatta a
monarchista. – Ebből lehet megállapítani, hogy királyi vér.
Teljesen képtelenek rá. Van valami köze a kegyességükhöz.
– Nahát! – csodálkozott a szivárgó ereszű asszony.
– Na meg a pénz – mesélte a monarchista, sütkérezve a
figyelemben. – Nem hordanak magukkal. Erről mindig
megismerni a királyt.
– Miért? Nem olyan nehéz – jelentette ki a férfi, aki
megmaradt haját szétteregette kupolás koponyáján, mintha egy
legyőzött hadsereg maradványa lenne. – Én bezzeg sok száz
tallért tudok hurcolni magammal gond nélkül.
– Valószínűleg gyönge a karod, ha király vagy – fejtegette
bölcsen az öregasszony. – Valószínű, hogy az integetéstől.
– Mindig azt hittem – állította a monarchista, előhúzta pipáját
s elkezdte megtömni annak nehézkes stílusában, aki előadást
készül tartani –, hogy a királynak levés egyik legnagyobb
problémája az a kockázat, hogy a lányát majd jól megdöfik.
Elmélkedő csönd támadt.
– És száz évre elalszik – folytatta a monarchista egykedvűen.
 – Á! – mondták a többiek, megmagyarázhatatlan módon
megkönnyebbülve.
– Meg aztán ott van a borsószemek elhasználódása – fűzte
hozzá.
– Hát, az ott van – értett egyet tétován az asszony.
– Merthogy állandóan rajtuk kell aludnia – magyarázkodott a
monarchista.
– Hogy a sok száz matracról már ne is beszéljünk.
– Bezony.
– Tényleg? Azt hiszem, tudnék szerezni egy csomót
nagykereskedelmi áron – vidult föl Torok, és Kadarhoz fordult,
aki mindezt ólmos arccal hallgatta. – Látja, kapitány? És maga
biztos bekerül a királyi testőrségbe. Kapni fog tollforgót a
sisakjára.
– Ah, a látványos parádék – sóhajtotta a monarchista
pipájával hadonászva. – Nagyon fontosak. Rengeteg
spektákula.
– Mi, ingyen? – morrant Torok.
– Há-át, azt hiszem, esetleg fizetni kell a keretért – habozott
a monarchista.
– Ti mind rohadtul megbolondultatok! – üvöltötte Kadar. –
Semmit se tudtok róla és még egyelőre nem is győzött!
– Szerintem az csak formaság – legyintett az öregasszony.
– Ez egy tűzokádó sárkány! – ordította Kadar,
visszaemlékezve az orrlyukakra. – És ez meg csak egy kölyök
egy lovon, az ég szerelmére!
Torok gyöngéden megbökte a kapitány mellvértjét. –
Magának nincs szíve, kapitány – jelentette ki. – Amikor idegen
érkezik a sárkány rabigáját nyögő városba és kihívja egy
csillogó karddal, hááát, csak egyféle kimenetel lehetséges, nem
igaz? Ez valószínűleg a végzet ujja.
– Rabiga? – bömbölte Kadar. – Rabiga? Torok, te hülye
tolvaj, tegnap még babusgatni való sárkánybabákat árusítottál!
– Az csak üzlet volt, kap’tány. Semmi szükség, hogy így
fölizgassa magát – felelte nyájasan Torok.
 Kadar komor őrjöngés közepette ment vissza a
legénységéhez. Mondhatsz, amit akarsz Ankh-Morpork
népéről, mindig is rendületlenül függetlenek voltak,
egyenjogúsági alapon senki emberfiának nem engedték át
jogukat a rablásra, szélhámosságra, sikkasztásra és gyilkolásra.
Ez abszolúte rendjén valónak tűnt Kadar gondolkozásmódja
szerint. Egyáltalán semmi különbség nem volt a leggazdagabb
ember és a legszegényebb koldus között, eltekintve attól, hogy
az előbbinek tenger a pénze, ennivalója, hatalma, szép ruhája
és jó egészsége. De legalább semmivel se jobb. Csak
gazdagabb, kövérebb, hatalmasabb, jobban öltözött és
egészségesebb. Már sok száz éve így mennek a dolgok.
– És most, egyet szippantanak egy hermelinpalástból, és
mind érzelegni kezdenek – morogta magában.
A sárkány lassan és óvatosan körözött a téren. Kadar a
nyakát nyújtogatta, hogy átlásson az előtte lévő fejek fölött.
Ugyanúgy, ahogy a különféle ragadozók génjeibe
majdhogynem be van programozva zsákmányuk sziluettje,
lehetséges, hogy a kardot tartó, lóháton ülő alak szintén
rákattint egy-két kapcsolóra egy sárkány agyában. A bestia
lelkes, ám elővigyázatos érdeklődést tanúsított.
Hátul a tömegben Kadar a vállát vonogatta. – Még azt se
tudtam, hogy valaha királyság voltunk.
– Hát, már ezer éve nem vagyunk az – felelte Lady Juhossy.
– Kidobtuk a királyokat, és ez így van jól. Némelyik egész
rémes volt.
– De hát maga, nos, egy flan... előkelő családból származik.
– mondta a férfi. – Azt hittem volna, hogy maga teljesen
pártolni fogja a királyokat.
– Tudja, egyik-másik rettenetes bunkó volt – legyintett
könnyedén a nő. – Feleségek szerteszét, lefejeztették az
embereket, értelmetlen háborúkat vívtak, szájukba vették a
kést, félig lerágott csirkecombot hajigáltak a hátuk mögé,
ilyesmik. Egyáltalán nem a mi fajtánk.
 A tér elnémult. A sárkány lassan a távolabbi végébe libegett
és csaknem mozdulatlannak látszott a levegőben, eltekintve
szárnya verdesésétől.
Kadar érezte, hogy valami szelíden karmolássza a hátát,
aztán Errol már a vállán is termett, hátsó karmaival
megkapaszkodva. Torz szárnya egy ütemre csapkodott a
nagyobb példányéval. Sziszegett. A tekintetét a lebegő óriásra
szögezte.
A fiú lova idegesen kapálta a tér kockakövét, amikor lovasa
leszállt a nyeregből, megsuhogtatta kardját és megfordult, hogy
szembenézzen a távoli ellenséggel.
Határozottan magabiztosnak látszik, mondta magának Kadar.
Másrészt, ugyan miként tesz alkalmassá a királyi trónra a
sárkányölés képessége a mi időnkben és korunkban?
Tényleg nagyon fénylő kard. Ezt el kell ismerni.

És most másnap hajnali két óra van. És minden rendben,

eltekintve az esőtől. Már megint szemerkélt.
Van néhány olyan város a multiverzumban, amelyik azt hiszi,
tudja, hogyan kell mulatni. Olyan helységek, mint New
Orleans és Rio azt gondolják, hogy nem csak azt tudják,
hogyan kell vízre bocsátani a csónakot, de azt is, miként
gyújtsák föl a kikötőt; de a kikapcsolódó Ankh-Morporkkal
összehasonlítva ezek csak walesi falucskák délután kettőkor,
esős vasárnapon.
Tűzijátékok dörrentek és szikráztak a nedves levegőben az
Ankh-folyó zavaros sara fölött. Különféle háziállatokat
sütögettek az utcákon. Táncosok kongáztak háztól házig,
eközben gyakran sikerrel elemelték a mozgatható
dísztárgyakat. Szünet nélkül folyt a gallér mögé öntés. Egyes
emberek, akiknek rendes körülmények között eszébe se jutott,
hogy ilyet tegyenek, hurráztak.
Kadar komoran lépdelt végig a zsúfolt utcákon, úgy érezte
magát, mintha ő lenne az egyetlen savanyított üveghagyma a
gyümölcssalátában. Ma estére szabadságot adott a
legénységnek.
Egyáltalán nem érezte magát királypártinak. Nem hitte, hogy
bármi kifogása van a királyok, mint olyan, ellen, de a zászlókat
lengető ankh-morporkiak látványa rejtélyes módon fölzaklatta.
Az olyasmi, amit csak ostoba alattvaló-népség tesz, más
országokban. Ráadásul a királyi tollbokréta gondolata undorral
töltötte el. Mindig is elfogult volt a tollforgók ügyében. A
tolldísz, valahogy, nos, megvásárol téged, elárulja bárkinek,
hogy nem vagy a magad ura. És úgy fogja érezni magát,
mintha madár lenne. Már csak ez hiányzott!
Kóbor lába visszavitte a Yardra. Elvégre, hova máshova
mehetne? A szállása lehangoló, és a háztulajdonosnő
panaszkodott a lyukak miatt, amiket a rengeteg ordítozás
ellenére Errol folyton odacsinált a szőnyegre. Meg a bűzre,
amit Errol keltett. És Kadarnak nem jutott eszébe egyetlen
kocsma sem, ahol ma éjjel nem látna olyasmiket, amik még
jobban fölzaklatnák, mint azok, amiket rendesen látni szokott,
amikor részeg.
Itt kellemes csönd van, bár a vigalom távoli hangjai
beszűrődnek az ablakon.
Errol lemászott a válláról és elkezdte fölfalni a kokszot a
kandallóban.
Kadar hátradőlt és föltette a lábát.
Micsoda nap! És micsoda küzdelem! A cselezés, a kitérés, a
tömeg kiáltásai, a fiatalember ott áll, aprónak és védtelennek
látszik, a sárkány nagy levegőt vesz olyképpen, ami már
nagyon ismerős Kadar számára...
És nem okád tüzet. Ez meglepte Kadart. Meglepte a
sokadalmat. Kétségtelenül meglepte a sárkányt is, ami
megpróbált kancsítani a saját orrára és kétségbeesetten
karmolászta a lángjáratait. Egész pontosan addig a pillanatig
maradt meglepődve, amíg a legény be nem bukott az egyik
mancs alá és célba nem talált.
És akkor jött a villámcsapás.
 Az ember azt hinné, de tényleg, hogy maradnia kellett volna
néhány sárkánycafatnak.
Kadar maga elé húzott egy papírfecnit. Ránézett tegnapi
jegyzeteire:

Tétell: Nehéz sárkán, ám mégis naggyonjól tud repülni;

Tétell: A tüsz ténllegforó, mégis eggy eleven Lényből jőve
ellő;
Tétell: A Motsári Sárkánok igaszán Szerenchétlen Vacakok,
mégis eme Szörnyetegg teljessen hatalmasra nőtt;
Tétell: Hogy honnétjön, senkise tudja, ászt sem, hová mén,
ászt se, hol bujkál idököszben;
Tétell: Minekokaért égetett el dologokat ollypontossan?

Magához húzta a pennát meg a tintát, és, lassú, gömbölyű

betűs írással, hozzátette:

Tétell: Lehetséges egy sárkánt egészen semmivé

megsemmisítni?

Egy darabig gondolkodott, majd folytatta:

Tétell: Minekokaért Robbant föl, hogy senkise találhassa

meg Öt, keressék bár naggyon?

Ez bizony fogas kérdés. Lady Juhossy azt mondta, hogy

amikor egy mocsári sárkány szétrobban, mindenütt sárkány
lesz. És ez igazán átkozottul nagydarab volt. Minden kétséget
kizáróan a hasa alkímiai lidércnyomás kellett legyen, ám ennek
ellenére Ankh-Morpork lakosai az éjszakát azzal kellett volna
töltsék, hogy ellapátolják a sárkánymaradványokat az utcákról.
Ám láthatólag ez nem izgatott senkit. Persze, a bíbor füst
tényleg nagyon imponáló volt.
Errol végzett a koksszal, és belekezdett a
kandallószerszámokba. Ma este, ez idáig, megevett három
kockakövet, egy ajtókilincset, valami meghatározhatatlant,
amit a csatornában talált, és, általános meglepetésre, hármat
Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra valódi disznószervekből
készült kolbászai közül. Az épp fogyasztott piszkavas
ropogtatása összekeveredett az eső kopogásával az ablakokon.
Kadar újra a papírra meredt és aztán ezt írta:

Tétell: Mikként jöhetnek Királyk a semmiből?

Még csak nem is látta közelről a legényt. Elég megnyerőnek

látszott, nem kifejezetten nagy gondolkodónak, de határozottan
az a fajta profil, amit szívesen látsz az aprópénzeden. Jelzem,
aztán, hogy megölte a sárkányt, lehetett volna akár kancsal
kobold is, az se számított volna. A tömeg diadalmasan vitte a
Patrícius palotájába.
Lord Vetinarit bezárták a saját tömlöcébe. Úgy látszott, nem
küzd ellene különösebben. Csak rámosolygott mindenkire, és
ment némán.
Milyen szerencsés véletlen a város számára, hogy, pont
amikor szüksége lett egy bajnokra a sárkány megöléséhez,
előbukkan egy király.
Kadar egy darabig ide-oda forgatta ezt a gondolatot. Aztán
hátulról előre fordította. Fölvette a pennát és leírta:

Tétell: Mekkora szerencsés véletlen folytán történhet, hoggy

annak, ki Király lenne, pont akad egy legyőzendő Sárkán,
hoggy kétségtelen biszonyítsa, a legén bonná fidesz.
 Ez tényleg sokkal jobb, mint az anyajegyek meg kardok, az
biztos.
Egy ideig játszogatott a tollal, aztán firkált:

Tétell: A sárkán nem Mechanikus eszkösz volt, mégis, nincs

varászló, aki ekkora ter. terr. terryed méretű bestiát
teremthetne.
Tétell: Miért nem, a döntő pillanatban, tudott Tüszet okádni?
Tétell: Honnan jött?
Tétell: Hová mentt?

Az eső egyre keményebben dörömbölt az ablakon. Az

ünneplés hangjai félreérthetetlenül elfulladtak, aztán teljesen
elhaltak. Mennydörgés morajlott.
Kadar többször aláhúzta a mentt szót. További töprengés után
hozzátett még két kérdőjelet: ??
Miután hosszan bámulta az eredményt, labdává gyűrte a
papírt, és a kandallóba hajította, ahol Errol elkapta és lenyelte.
Bűncselekmény történt. Érzékei, amikről Kadar azt se tudta,
léteznek, ősi rendőri érzékek bizsergették a tarkóján a szőrt, és
azt sugallták neki, hogy bűncselekmény történt. Valószínűleg
olyan bizarr bűntett, hogy sehol sem szerepel Murok
könyvében, de attól még egész biztosan elkövették. Egy
maroknyi magas hőfokú gyilkosság csak a kezdete volt. Ő
majd megkeresi és megnevezi.
Aztán fölállt, levette bőrből készült esőköpönyegét
akasztójáról az ajtó mögött, és kilépett a rideg városba.

Ez az a hely, ahová a sárkányok elmentek.

Itt hevernek...
Nem holtan. Nem álomban. Nem várakozva, mert a
várakozás reményt sejtet. Esetleg a szó, amit keresünk, az a...
 ...dühös.
Vissza tudott emlékezni, milyen érzés a valódi levegő a
szárnya alatt, a tűzokádás tiszta örömére. Ott üres volt az
égbolt fölötte, és érdekes a világ alatta, tele furcsa, futkosó
lénnyel. A létezés szövedéke ott más. Jobb.
És pont amikor elkezdte élvezni, megnyomorították,
megakadályozták a tűzokádását, és visszakorbácsolták ide,
mintha valami szőrös, kutyaféle emlős lenne.
Elvették tőle a világot.
A sárkányagy hüllőszinapszisaiban megcsillant az ötlet,
hogy, épp csak esetleg, visszaszerezhetné a világot. Korábban
odaidézték, és megvetően újra száműzték. De talán maradt egy
nyom, egy szag, egy szál, ami visszavezethetné őt az égre...
Talán van egy pusztán gondolati ösvény...
Visszaemlékezett egy tudatra. A zsémbes hangra, eltelve a
maga parányi fontosságával, olyan elme, ami lehetne akár egy
sárkányé is, csak persze apróra, apróra kicsinyített
méretarányban.
Aha.
Kitárta a szárnyát.

Lady Juhossy főzött magának egy csésze kakaót, s hallgatta,

ahogy az eső gurgulázik a kinti csövekben.
Kibújt a gyűlölt tánccipellökből, amik, még ő maga is kész
lett volna elismerni, rózsaszín kenupárra emlékeztettek. De
nobblesz obligeijl, ahogy az a fura kis főtörzsőrmester
mondaná, és Ankh-Morpork egyik legősibb családjának utolsó
képviselőjeként kénytelen volt elmenni a győzelmi bálba, hogy
készségességet mutasson.
Lord Vetinari ritkán adott estélyt. Erről született is egy
népszerű dal, bár abban nem szerepelt „t”. De most aztán
jönnek a bálok rogyásig.
Ki nem állhatta a táncvigalmakat. Ami a tiszta élvezetet illeti,
nyomába se léphet a sárkányok kiganajozasának. Tudod, hogy
hol állsz, ha sárkányt ganajozol. Nem fogsz kihevülni és
elpirulni és nem kell hülye, pálcikára szúrt vackokat enned,
vagy estélyit viselned, amitől úgy nézel ki, mintha kerubokkal
teli felhő lennél. A kis sárkányok mindaddig fütyülnek rá,
hogyan nézel ki, míg etetőtál van a kezedben.
Tényleg furcsa. Mindig azt hitte, hogy hetekbe, hónapokba
telik megszervezni egy bált. Meghívók, díszítések,
fogpiszkálóra szúrt kolbászkák, a rémes csirketöltelék
betömködése azokba a kis sülttésztaburkokba. De az egészet
órák alatt elintézték, mintha valaki számított volna az
eseményre. A vendéglátás csodája, ez nyilvánvaló. Még az,
jobb szó híján nevezzük így, új királlyal is táncolt, aki szólt
hozzá néhány udvarias szót, bár meglehetősen elfojtott hangon.
És holnap lesz a koronázás. Az ember azt hinné, hónapokig
tart az elrendezése.
Még mindig ezen merengett, miközben összeállította a
sárkányok késő éjjeli táplálékát nyersolajból és tőzegből,
kénvirágokkal megbolondítva. Nem fáradt azzal, hogy levegye
a báli ruhát, hanem fölé rántotta a súlyos kötényt, föltette a
kesztyűt és a sisakot, lehúzta a rostélyt az arcára, és szaladt az
etetővödröket jól megmarkolva a zuhogó esőben a pajtába.
Amint kinyitotta az ajtót, már tudta. Általában az étel
érkezését lármázás, süvöltözés és rövid lánglobbanások
fogadták.
A sárkányok, mindegyik a maga bokszában, fölegyenesedve
ültek figyelmes némaságban, és fölbámultak a tetőn keresztül.
A dolog valahogy rémisztő volt. A nő összecsendítette a
vödröket.
– Semmi szükség megijedni, a csúnya nagy sárkánynak
vége! – jelentette ki vidáman. – Tessék szépen kiszopogatni
ezt, népség-katonaság!
Egyik-másik vetett rá egy röpke pillantást, aztán visszatért
a...
Mihez? Nem látszottak ijedtnek. Csak nagyon, nagyon
figyeltek. Mintha vigília lenne. Várták, hogy valami történjen.
Megint dünnyögött a menny.
Két perccel később a nő már lefelé tartott a nedves városba.
 Vannak olyan énekek, amiket józanon sosem fújnak el. A
„Nellie Dean” az egyik. És minden olyan dal, ami „Amint
éppen arra mentem...”-mel kezdődik. Ankh-Morpork
környékén a kedvenc nóta „A Varázsló Vesszejének Göcsört
Van a Végén”.
A legénységi állomány berúgott. Pontosabban, ketten a
háromtagú legénységi állományból berúgtak. Murokot
rábeszélték, hogy kóstolja meg a shandyt21, és nem ízlett neki
valami nagyon. És nem tudta a szöveg minden szavát se, és sok
olyan szót, amit pedig ismert, nem értett.
– Ó, már értem – szólalt meg végül. – Ez afféle vicces játék a
szavakkal, ugye?
– Tudod – jegyezte meg Kolon csendes vágyódástól eltelve,
az Ankh felől kígyózó, egyre vastagodó ködbe fürkészve –, az
olyan alkalmakkor, mint például ez, azt kívánom, bárcsak az
öreg...
– Nem beszélhetsz róla – vágott közbe a kissé imbolygó
Nobby. – Beleegyeztél, nem fogunk semmit se mondani,
semmi értelme beszélni róla.
– Ez volt a kedvenc dala – mondta bánatosan Kolon. –
Kellemes, könnyű tenorja volt.
– Na most már, főtörzs...
– Igaz ember volt, a mi Csankunk – szögezte le Kolon.
– Nem segíthettünk rajta – duzzogott Nobby.
– Segíthettünk volna – tiltakozott Kolon. – Futhattunk volna
gyorsabban.
– Nos, mi is történt? – kérdezte Murok.
– Meghalt – válaszolta Nobby –, kötelességteljesítés közben.
– Mondtam neki – merengett Kolon, s nagyot húzott a
palackból, amit azért vettek, hogy kihúzza velük az éjszakát –
Mondtam neki. Lassíts, mondtam. Bajt fogsz hozni magadra,
mondtam. Nem tudom, mi ütött belé, hogy úgy előre rohant.

21
Sör és gyömbérsör keveréke. (A ford.)
 – Én a Tolvajok Céhét hibáztatom – morogta Nobby. – Hogy
olyan kontárokat kiengednek az utcára...
– Volt az a fickó, akit megláttunk rablás közben egyik éjjel –
mesélte Kolon szerencsétlenül. – Pont az orrunk előtt! És
Kadar kapitány azt mondta, Gyerünk!, és mi futottunk, csak
tudod, az a lényeg, hogy ne fuss túl gyorsan. Másképp még
utoléred őket. Mindenféle bajhoz vezet, elkapni az embereket...
– Nem szeretik – mutatott rá Nobby.
Mennydörgés morajlott és jött a zápor.
– Nem szeretik, bizony – értett egyet Kolon. – De Csank
fogta magát és elfelejtette, befordult a sarkon, és, hát, annak a
fickónak két cimborája ott várakozott...
– Igazából a szíve vitte el – magyarázta Nobby.
– Hát. Mindegy. És tessék! – mondta Kolon. – Kadar
kapitányt nagyon fölzaklatta a dolog. – Nem szabad gyorsan
futni az Őrségben, fiú! Lehetsz gyors rendőr, vagy lehetsz öreg
rendőr, de a kettő együtt nem megy. Szegény, öreg Csank!
– Nem kellene, hogy így legyen – jegyezte meg Murok.
Kolon megint ivott az üvegből.
– Hát, ez van – szögezte le. Az esőcseppek lepattantak a
sisakjáról, és lecsorogtak az arcán.
– De nem kellene, hogy így legyen – makacskodott Murok.
– De így van – állapította meg Kolon komolyan.

A városban valaki más is kínosan érezte magát. Mégpedig a

Könyvtáros.
Kolon főtörzsőrmester adott neki egy szolgálati jelvényt. A
Könyvtáros ide-oda forgatta nagy, gyöngéd kezében, meg-
megrágcsálta, mint a csalétket óvatosan harapdáló hal.
Nem az a gond, hogy a városnak hirtelenjében királya lett.
Az orangutánok tisztelik a hagyományokat és nincs
hagyományosabb egy királynál. De azt is szeretik, ha
tisztázódnak az ügyek, és az ügyek nem tisztázódtak.
Pontosabban, túl tiszták voltak. Az igazság és a valóság sosem
tiszta ennyire. Váratlan örökösei az ősi trónnak nem nőnek
minden fán, ő csak tudja.
Ráadásul, senki sem keresi a könyvét. Ennyit az emberi
prioritásokról.
A könyv az egész kulcsa. Ebben biztos volt. Nos, van arra
mód, hogy megtudja, mi áll a könyvben. Veszélyes módszer,
ám a Könyvtáros egész nap veszélyek közt szokott bandukolni.
Az alvó könyvtár csöndjében kinyitotta íróasztalát és
legmélyebb rejtekeiből elővett egy apró lámpást, amit
gondosan úgy készítettek, hogy a csupasz láng kibújását
lehetetlenné tegye. Nem lehetsz elég óvatos ilyen rengeteg
papírral körülötted...
Valamint egy zacskó mogyorót is előhúzott, és némi
gondolkodás után egy nagy fonalgombolyagot. Leharapott egy
rövid fonaldarabot, s arra használta, hogy nyaka köré kösse a
szolgálati jelvényt, mint egy talizmánt. Aztán a fonal egyik
végét az íróasztalhoz kötözte, és pillanatnyi szemlélődés után
elnégykézlábalt a polcok között, fonalat eregetve maga után.
Tudás egyenlő hatalom...
A fonal lényeges volt. Egy idő múlva a Könyvtáros
megtorpant. Könyvtárosságának minden erejével
összpontosított.
Hatalom egyenlő energia...
Az emberek néha hülyék. Azt hiszik, hogy a Könyvtár a sok
varázskönyv miatt veszélyes hely, ami persze igaz, de ami
valójában a lehető legveszedelmesebb hellyé teszi az az
egyszerű tény, hogy könyvtár.
Energia egyenlő anyag...
Belendült a polcsor egy látszólag néhány láb hosszú
sétányára, és fél órán át szaporázta.
Anyag egyenlő tömeg.
És a tömeg eltorzítja a teret. Polifraktális K-térré csavarja.
Szóval, noha a Dewey-rendszernek megvannak a maga jó
oldalai, amikor nekivágsz, hogy kikeress valamit a K-tér
multidimenzionális csavarodásaiban, amire tényleg szükséged
van, az egy gombolyag fonal.
 Most már igazán keményen próbálkozott az eső. Megcsillant
a Törött Holdak terének itt-ott szakadt drapériával, zászlókkal,
törött üvegekkel és esetenkénti kiöklendezett vacsorával
beszemetelt macskakövein. Még mindig bőven kijutott a
mennydörgésből, és a levegőnek friss, zöld illata volt. Néhány
Ankh-ból érkezett ködfoszlány lebegett a kövek fölött.
Hamarosan hajnalodik.
Kadar léptei nedvesen visszhangoztak a környező
épületekről, amikor óvatosan lépkedett át a téren. A fiú itt állt.
Keresztülkukucskált a ködfoszlányokon a környező
épületekre, kezdte kiismerni magát. Szóval a sárkány – előrébb
ment – itt lebegett.
– És – szólalt meg Kadar – ezen a helyen halt meg.
Kotorászott a zsebében. Mindenféle vicik-vacak akadt ott –
kulcsok, zsinegdarabkák, dugók. A keze rázárult egy
krétacsonkra.
Letérdelt. Errol leugrott a válláról és eldöcögött, hogy az
ünneplés szemetét szemügyre vegye. Mindent megszaglászik,
mielőtt megeszi, vette észre Kadar. Rejtély, hogy miért fárad
ezzel, amikor amúgy is mindet megesz.
A sárkány feje, nézzük csak, körülbelül itt lehetett.
Visszament, végighúzta a krétát a köveken, lassan haladt a
nedves, üres téren, mintha az ájtatoskodásba belegabalyodott
aggastyán lenne. Itt egy szárny, hátragörbülve a farok felé, ami
kinyúlik ide, váltsunk kezet, most menjünk a másik
szárnyhoz...
Amikor végzett, a körvonal közepére sétált, és végighúzta
kezét a köveken. Rádöbbent, hogy félig-meddig arra számít,
melegek lesznek.
Biztos, hogy valaminek lennie kéne itt. Valami, ó, nem is
tudja, valami zsírnak vagy valaminek, néhány porhanyós sült
sárkánydarabnak.
Az élvezet összes jelével Errol nekilátott egy törött üveg
elfogyasztásának.
 – Tudod, mit gondolok? – kérdezte Kadar. – Azt gondolom,
hogy a sárkány elment valahova.
Megint mennydörgött.
– Rendben, rendben – motyogta Kadar. – Csak egy kósza
ötlet volt. Ennyire nem volt drámai.
Errol félüvegnél abbahagyta a ropogtatást.
Nagyon lassan, mintha roppant gördülékeny, jól olajozott
csapágyra lenne szerelve, a sárkány feje megfordult, hogy
fölfelé nézzen.
Feszülten az üres levegő kis foltjára meredt. Egyebet erről
nem lehetne állítani.
Kadar megborzongott esőköpenye alatt. Ez őrültség.
– Figyelj, ne szórakozz! – kérte. – Nincs ott semmi.
Errol reszketni kezdett.
– Csak esik az eső – mondta Kadar. – Gyerünk, edd meg
szépen az üveged! Finom üveg.
Vékonyka, aggodalmas siratóének szakadt ki a sárkány
torkából.
– Megmutatom neked – javasolta Kadar. Körülnézett és
észrevett egyet Torok kolbászaiból, amit egy éhes duhaj
félredobott, miután eldöntötte, hogy ennyire azért sose lesz
éhes. Fölvette.
– Figyelj! – szólt és földobta.
Biztos volt benne, miközben röppályáját figyelte, hogy
vissza kellett volna essen a földre. Nem lett volna szabad elfelé
esnie, mintha ügyesen beledobta volna egy alagútba az égen.
És az alagútnak nem lenne szabad visszanéznie rá!
Élénkbíbor villámok csaptak ki az üres levegőből és
csapódtak a házakba a tér közelebbi oldalán, több ölnyire
cikcakkoztak a falakon, mielőtt kialudtak olyan hirtelenséggel,
ami csaknem megcáfolta, hogy mindez valóban megtörtént.
Aztán újra kitört a villámlás, s ezúttal a peremiránti oldalba
csapott.
A fény megtört, amikor beleütközött a köveken szétterülő,
keresgélő indák hálójába.
 A harmadik kísérlet fölfelé irányult, sugárzó oszlopot hozva
létre, ami végül ötven-hatvan láb magasra emelkedett a
levegőben, szemlátomást stabilizálódott, s elkezdett lassan
forogni.
Kadar úgy érezte, ezt nem hagyhatja megjegyzés nélkül.
Megszólalt: – Arrgh.
Ahogy a fény pörgött, cikcakkos csóvákat lövellt ki, amelyek
izegtek-mozogtak a háztetőkön, néha elferdültek, néha
visszahajlottak. Keresgélve.
Errol karmaival kapkodva föliramlott Kadar hátán és
eltökélten odarögzítette magát a vállára. A pokoli fajdalom
eszébe juttatta Kadarnak, hogy valamit tennie kéne. Ideje lenne
megint sikítani? Megpróbálkozott egy újabb „Arrgh”-gal. Nem,
valószínűleg mégsem.
A levegőnek kezdett olyan szaga lenni, mint az égett
bádognak.
Lady Juhossy hintája csattogott be a térre olyan zajjal, mint a
rulettkerék, és egyenesen Kadar félé zörgött, megfarolva állt
meg, amitől a kocsi félkörben megcsúszott és a lovakat arra
kényszerítette, hogy vagy forduljanak a másik irányba, vagy
fonják varkocsba a lábuk. Egy dühöngő látomás kibélelt
bőrben, kesztyűben, tiarában és harminc öl nedves, rózsaszín
tüllben hajolt le a kapitány felé és azt sikította: – Jöjjön már,
maga átkozott hülye!
Az egyik kesztyű elkapta a férfit ellenállásra képtelen
vállánál fogva, és fölcibálta testét a bakra.
– És hagyja abba a sikoltozást! – parancsolta a jelenés, a
természetadta tekintély számos nemzedékét belesűrítve
egyetlen mondatba. Egy újabb kiáltás a lovakat elképedt
állórajtból teljes vágtába sarkallta.
A hintó elzötykölődött a kockaköveken. A villózó fény egyik
felderítő indája egy pillanatra súrolta a kantárt, aztán
elvesztette az érdeklődést iránta.
– Fölteszem, nincs elképzelése arról, hogy mi történik? –
ordította túl Kadar a pörgő-forgó tűz pattogását.
– A leghalványabb se!
 A portyázó vonalak hálóként terültek szét a városon, a
távolságtól elhalványodva. Kadar elképzelte, ahogy beosonnak
az ablakokon és becsusszannak az ajtók alatt.
– Úgy néz ki, mintha keresne valamit! – üvöltötte.
– Akkor a távozás, még mielőtt megtalálja, első osztályú
ötlet, nem gondolja?
Egy tűznyelv eltalálta a sötét Művészetek Tornyát, vakon
lesiklott repkényborította oldalszárnyán, és eltűnt a Láthatatlan
Egyetem Könyvtárának kupolája alatt.
A többi csík kialudt.
Lady Juhossy megállította a hintót a tér távolabbi oldalán.
– Mire kell neki a Könyvtár? – kérdezte összeráncolt
homlokkal.
– Esetleg utána akar nézni valaminek?
– Ne hülyéskedjen! – intette a nő könnyedén. – Csak egy
nagy csomó könyv van ott. Mit akarhatna egy villám elolvasni?
– Valami nagyon rövidet?
– Igazán azt hiszem, hogy megpróbálhatna segítőkészebb
lenni.
A fényvonal ívvé hajlott a Könyvtár kupolája és a tér közepe
között, és csak lógott a levegőben, a tündöklés több láb széles
szalagjaként.
Aztán lázas sietséggel tűzgömb lett belőle, ami gyorsan nőtt,
míg csaknem az egész teret magában foglalta, váratlanul
elenyészett, és az éjszakát harsány, lila árnyképekkel tele
hagyta.
És a teret tele sárkánnyal.

Ki gondolta volna? Olyan rengeteg erő, alig kéznyújtásnyira.

A sárkány érezte, ahogy belé áramlik a varázserő,
másodpercről másodpercre megújítja az összes unalmas
természeti törvény dacára. Ez nem az a szegényes koszt volt,
amit korábban kapott. Ez az igazi! Ilyen erővel se vége, se
hossza annak, amit megtehet.
De először tiszteletét teszi bizonyos embereknél...
 Beleszaglászott a hajnali levegőbe. Emberi tudatok bűzét
kereste.
A nemes sárkányoknak nincsenek barátai. Ami számukra
leginkább megközelíti ezt a fogalmat, az a még életben levő
ellenség.

A levegő meg sem rezdült, olyan moccanatlan volt, hogy

csaknem hallani lehetett a por lassú hullását. A Könyvtáros
kezén lendült a végtelen könyvespolcok között. A Könyvtár
kupolája még mindig ott volt fölötte, de persze, mindig ott van.
Teljesen logikusnak tűnt a Könyvtáros számára, hogy, mivel
a polcok külső oldalán is vannak folyosók, folyosóknak kell
lennie a könyvek közötti térben is, amit a szavak puszta súlya
keltette kvantumhullámok hoznak létre. Kétségtelenül fura
hangok hallatszottak némelyik polc másik oldaláról, és a
Könyvtáros tudta, hogy ha óvatosan kihúzna egy-két kötetet,
más ég alatt épült más könyvtárakba kukucskálhatna.
A könyvek kitekerik a téridőt. Az egyik ok, amiért a
korábban említett kis, zegzugos, levegőtlen antikváriumok
tulajdonosai mindig kissé másviláginak tűnnek, az, hogy sokan
közülük tényleg azok, csak betévedtek ebbe a világba, miután
rossz helyen fordultak be saját könyvesboltjukban olyan
világokban, ahol dicséretes kereskedelmi eljárásnak számít az
állandó szövetpapucs-viselés és az, ha csak akkor nyitod ki az
üzleted, amikor kedved tartja. Saját kockázatodra tévedsz el a
K-térben.
Azonban a legrangidősebb könyvtárosokat, ha már
érdemesnek bizonyultak rá a könyvtárosság valamely hősies
tettének végrehajtásával, befogadják egy titkos rendbe és
kiképzik a túlélés komisz művészetére az Általunk Ismert
Polcokon túl. A Könyvtáros igencsak járatos volt ebben, ám
amit most megkísérelt, nem csupán a Rendből, de valószínűleg
magából az életből is kizárhatja.
Bárhol legyen is, minden könyvtárat összekapcsol a K-tér.
Minden könyvtárat. Bárhol. És a Könyvtáros, a régmúlt
fölfedezői polcokba vésett könyvjelzetei alapján tájékozódva,
szagok alapján eligazodva, sőt, még a nosztalgia
szirénsuttogásai alapján is navigálva, eltökélten haladt egy
nagyon különleges könyvtár felé.
Egyedül az vigasztalta, hogy ha téved, sosem fogja
megtudni.

A sárkány valahogy szörnyűbb volt a talajon. A levegőben

elementáris lény volt, kecses még akkor is, amikor megpróbált
kiperzselni téged a csizmádból. A földön meg csak egy
átkozottul nagy állat.
Óriási feje lassan megfordulva ágaskodott föl a hajnali
szürkeségben.
Lady Juhossy és Kadar óvatosan kukucskált egy vizesvályú
mögül. Kadar keze összeszorította Errol pofáját. A kis sárkány
panaszosan nyöszörgött, akár a megrúgott kutyakölyök, és
küzdött a szabadulásért.
– Lenyűgöző állat! – jelentette ki Lady Juhossy olyan
hangerővel, amiről valószínűleg azt hitte, suttogás.
– Igazán szeretném, ha nem mondogatná ezt állandóan! –
morogta Kadar.
Kaparászás hallatszott, amikor a sárkány a köveken
vonszolta magát.
– Tudtam, hogy nem ölte meg – acsargott Kadar. – Nem
voltak cafatok. Túl tiszta volt. Fogadok, hogy csak elküldték
valahova valamilyen varázslattal. Nézzen rá! Átkozott
lehetetlenség! Varázserőre van szüksége az életben
maradáshoz!
– Hogy érti? – kérdezte Lady Juhossy anélkül, hogy
elszakította volna pillantását a bestia páncélozott horpaszáról.
Hogy is értette? Hogy értette? Villámgyorsan gondolkozott.
– Egyszerűen csak fizikai lehetetlenség, úgy értettem –
válaszolta. – Semmi ennyire súlyos nem tudhat repülni, vagy
így okádni a tüzet. Mondtam már.
 – De elég valóságosnak látszik, úgy értem, az ember azt
várná, hogy egy mágikus lény az, nos, áttetsző.
– Ó, valóságosnak valóságos. Teljesen valóságos – mondta
keserűen Kadar. – De tegyük föl, hogy szüksége van a mágiára,
ahogy nekünk szükségünk van a, szükségünk van a...
napfényre? Vagy ételre.
– Úgy érti, thaumivor?
– Csak azt hiszem, hogy mágiával táplálkozik – felelte
Kadar, akinek nem volt része klasszikus oktatásban. – Úgy
értem, itt ez a rengeteg kis mocsári sárkány, mindig a
kipusztulás szélén, tegyük föl, hogy néhányuk egy nap, még a
történelem előtti időkben, rájött, hogyan használhatja föl a
mágiát?
– Valaha mérhetetlenül sok természetes mágia létezett –
jegyezte meg Lady Juhossy elgondolkodva.
– Na, hát akkor! Elvégre, az állatok használják a levegőt meg
a tengert. Úgy értem, ha akad egy természeti erőforrás, lesz
olyan, ami hasznát fogja venni, nem? Akkor nem számít a rossz
emésztés meg a súly meg a szárnyméret és így tovább, mert a
varázserő gondoskodik mindenről. Nahát!
De nagyon sok kell belőle, gondolta. Nem tudta biztosan,
mennyi mágia kell ahhoz, hogy úgy változtasd meg a világot,
hogy a páncélozott test tonnái fecskemód röpdössenek az égen,
de fogadni mert volna, hogy sok.
Azok a piti lopások. Valaki etette a sárkányt.
Odanézett a Láthatatlan Egyetem varázskönyvekkel teli
Könyvtárának hatalmas terjedelmére, a Korongvilág
legnagyobb szűrt varázslat fölhalmozására.
És most a sárkány megtanulta, hogyan etesse magát.
Elrettentően tudatára ébredt, hogy Lady Juhossy
megmozdult, és legnagyobb elszörnyedésére látta, hogy a
sárkány felé lépked, álla úgy kiáll, mint egy üllő.
– Mi a fenét csinál? – suttogta hangosan.
– Ha a mocsári sárkányok leszármazottja, akkor valószínűleg
tudom irányítani – kiáltotta vissza a nő. – Bele kell nézz a
szemükbe és józan hangon kell beszélj. Nem tudnak
ellenszegülni a szigorú emberhangnak. Tudja, nincs annyi
akaraterejük. Csak nagy puhányok.
Kadar szégyenkezve tapasztalta, hogy a lába nem akar
közösködni semmilyen őrült megiramodással, hogy
visszarángathassa az asszonyt. A büszkeségének ez nem
tetszett, de a teste rámutatott, hogy nem a büszkeségének van
nagyon megalapozott esélye a legközelebbi épület beborítására,
igen vékony rétegben. Szégyenkezéstől égő füllel hallotta,
hogy a nő megszólal: – Haszontalan csibész!
A szigorú rászólás visszhangjai keresztülzengtek a téren.
Ó, istenek, gondolta a kapitány, hát így szokás sárkányt
idomítani? Rámutatsz a megolvadt foltra a padlón és azzal
fenyegetőzöl, hogy belevered az orruk?
Megkockáztatott egy pillantást a lóitató vályú fölött.
A sárkány feje lassan lendült vissza, mint egy darugém.
Némi nehézséget okozott neki, hogy a nőre összpontosítson,
pont maga alatt. Kadar ki tudta venni, hogy a hatalmas szem
összeszűkül, amikor a jószág megkísérelt lekancsítani a saját
orra mentén. Meghökkentelek látszott. Kadar nem csodálta.
– Leül! – bődült el Lady Juhossy olyan ellentmondást nem
tűrő hangon, hogy még Kadar is érezte lábát önkéntelen
megroggyanni. – Jó fiú! Azt hiszem, talán van nálam egy kocka
koksz valahol... – Veregetni kezdte a zsebeit.
Szemkontaktus. Az volt a fontos. Lady Juhossynak, gondolta
Kadar, tényleg nem lett volna szabad másfelé nézni, egy
pillanatra se.
A sárkány ráérősen fölemelte egy karmát, és a földhöz
szögezte a nőt.
Amikor Kadar félig fölemelkedett ijedtében, Errol
kiszabadult markolásából, és egyetlen ugrással a vályún túl
termett. Szárnyberregtető ívelések sorozatával átpattogott a
téren, tátott szájjal, ziháló böffenéseket adva ki magából,
megpróbálva tüzet okádni.
Válaszul kékesfehér tűznyelv érkezett, ami több öl hosszan
bugyborékoló kővé olvasztott egy sávot, ám nem találta el a
kihívót. Nehéz volt elkapni őt a levegőben, mert Errol egészen
nyilvánvalóan nem tudta, hol lesz a következő pillanatban,
illetve hogy melyik végével lesz fölfelé, ha már odaért. Ezen a
ponton egyetlen reménye az állandó mozgásban rejlett, és
pattogott és pörgött az egyre bőszebb lángkitörések között,
mint egy ijedt, ám eltökélt, módszertelen részecske.
A nagy sárkány tucatnyi, sarokba hajított horgonylánc
lármájával ágaskodott föl, és megpróbálta kínzóját lecsapni a
levegőből.
Kadar lába ekkor föladta és elhatározta, hogy akár meg is
engedheti magának, hogy hősies láb legyen egy darabig.
Átszáguldott a köztes téren, kardja készen mindarra, amire jó
lehet, megragadta Lady Juhossyt a karjánál és egy maréknyi
bepiszkolódott báli ruhánál fogva, és a vállára dobta.
Több ölnyire eljutott, mielőtt ráébredt, hogy lényegében
rosszul ítélte meg ezt a lépést.
– Gngh – nyögte. A csigolyái és a térde megpróbáltak
fuzionálni. A szeme előtt bíbor pettyek ugrándoztak.
Mindennek tetejébe valami ismeretlen, ám nyilvánvalóan
bálnacsontból készített böködte élesen a tarkóját.
Néhány további lépés még sikerült a puszta lendületnek
köszönhetően, tudván, hogy ha megáll, teljesen összesajtolja
terhe. A Juhossyakat nem szépnek szülték, hanem egészségesen
tömörnek és nagycsontúnak, és az évszázadok során egyre
inkább jeleskedtek ebben.
Néhány lábbal arrébb szörnyen dühös sárkánytűz-fröccsenés
csapott a macskakövekbe.
Később gyakran eltűnődött, vajon csak képzelte-e, hogy több
hüvelykre fölugrott a levegőbe, és a maradék távolságot a
vályúig valóban szédületes iramban tette-e meg. Talán a végső
szükségben mindenki megtanulja azt a fajta tüstént-mozgást,
ami Nobby második természete. Mindegy, a lóitató mögötte,
Lady Juhossy meg a karjában, pontosabban a karját a földhöz
szögezi. Sikerült kiszabadítania és megpróbált újra életet
masszírozni belé. Mit kell ilyenkor csinálni? A nő
szemlátomást sértetlen. Rémlett neki valami az illető
öltözékének meglazításáról, ám Lady Juhossy esetében az
veszélyes lehet speciális szerszámok nélkül.
A nő megoldotta a közvetlen problémát azzal, hogy
megragadta a vályú szélét, és fölhúzta magát.
– Megállj csak – mondta –, most jön a papucs... – Azzal
Kadarra esett a pillantása.
– Mi a fene folyik itt... – kezdte újra, aztán meglátta a
jelenetet a férfi válla fölött.
– Ó, a kurva életbe! – szólt – Már elnézést a klaccsi
beszédért.
Errol ereje kezdett kifogyni. A szárnycsökevények valóban
alkalmatlanok voltak igazi repülésre, és kizárólag azért maradt
a levegőben, mert eszeveszetten csapdosott velük, akár egy
csirke. A nagy karmok átzúgtak a légen. Egyikük hozzáért a tér
egyik szökőkútjához és lerombolta.
A következő telibe kapta Errolt.
Egyenes, emelkedő vonalban szállt el Kadar feje fölött,
becsapódott egy tetőbe mögötte, és lecsúszott róla.
– El kell kapja! – kiáltotta Lady Juhossy. – Muszáj!
Életbevágó!
Kadar rámeredt, aztán előrevetődött, amikor Errol
körteforma teste átsiklott a tető peremén és leesett. Meglepően
nehéz volt.
– Hála istenek! – sóhajtott Lady Juhossy talpra vergődve. –
Tudja, milyen könnyen szétrobbannak. Nagyon veszélyes lett
volna.
Eszükbe jutott a másik sárkány. Az nem fölrobbanó fajta. Az
inkább emberölő típus. Lassan megfordultak.
A bestia föléjük tornyosult, szimatolt, és aztán, mintha nekik
semmi jelentőségük nem lenne, elfordult. Nehézkesen a
levegőbe szökkent és szárnya egyetlen lassú libbentésével
elkezdett ráérősen elevezni a térről, föl a magasba, bele a város
fölött gomolygó ködbe.
Kadart jelenleg sokkal jobban izgatta a kezében tartott
aprócska sárkány, akinek gyomra ijesztően korgott. Azt
kívánta, bárcsak több figyelmet szentelt volna a sárkányokról
szóló könyvnek. Egy ilyen gyomornesz annak a jele, hogy
hamarosan fölrobban, vagy inkább akkor kell óvakodnod,
amikor a korgás befejeződik?
– Követnünk kell! – közölte Lady Juhossy. – Mi lett a
kocsival?
Kadar tétován abba az irányba intett, amerre a hintót legjobb
tudomása szerint elragadták a pánikba esett lovak.
Errol kitrüszkölt egy meleg gázfelhőt, ami jobban bűzlött,
mint valami, amit befalaztak a pincébe, erőtlenül karmolászta a
levegőt, megnyalta Kadar arcát forró sajtreszelőre emlékeztető
nyelvével, nagy nehezen kimászott a férfi karjából és elügetett.
– Hova megy? – harsogta Lady Juhossy kiemelkedve a
ködből s maga után vonszolva a lovakat. Azok nem akartak
jönni, patkójuk szikrákat vert, de szélmalomharcot vívtak.
– Még mindig kihívni próbálja! – magyarázta Kadar. – Azt
hinnéd, hogy föladja, nem?
– Úgy küzdenek, mint az őrültek – felelte Lady Juhossy,
amikor a férfi bemászott a hintóba. – Tudja, egyszerűen csak rá
kell vegyék az ellenfelük, hogy fölrobbantsa magát.
– Azt hittem, hogy a Természetben a legyőzött állat csak a
hátára gördülve megadja magát és azzal vége – mondta Kadar,
miközben az eltűnő mocsári sárkány után robogtak.
– A sárkányoknál az nem megy – válaszolta Lady Juhossy. –
Ha valami ostoba jószág a hátára gördül, hát kibelezed és kész.
Ők így fogják föl. Majdnem emberi, komolyan.

A felhők szorosan összetömörültek Ankh-Morpork fölött.

Fölöttük kibontakozott a Korongvilág lassú, arany napfénye.
A sárkány tündöklött a hajnalban, amikor örömittasan taposta
a levegőt, lehetetlen fordulatokat és pörgéseket hajtva végre,
pusztán élvezetből. Aztán eszébe jutott aznapi teendője.
Elég önteltek voltak ahhoz, hogy megidézzék...
Alatta a legénységi állomány a Kisistenek utcájában
dülöngélt, ami a sűrű köd ellenére kezdett forgalmassá válni.
 – Hogy híjják azokat az izéket, mint a keskeny lépcsők? –
firtatta Kolon főtörzsőrmester.
– Létrák – válaszolta Murok.
– Sok van belőlük erre – jegyezte meg Nobby. Odalődörgött
a legközelebbihez és belerúgott.
– Hé! – Egy zsinórra fűzött zászlókba félig betemetett alak
kecmergett le.
– Mi folyik itt? – érdeklődött Nobby.
A zászlóhordozó alaposan szemügyre vette.
– Ki akarja tudni, öcsi? – kérdezte.
– Elnézést, mi szeretnénk tudni – felelte Murok, előmeredve
a ködből, mint egy jéghegy. A férfi sápadtan mosolygott.
– Hát, lesz ez a koronázás, nemde? – magyarázta. – Elő kell
készíteni az utcákat a koronázásra. Ki kell tűzni a zászlókat. Le
kell szedni a régi drapériákat, nem?
Nobby sötét pillantást vetett a csöpögő cicomákra. –
Szerintem ez nem látszik réginek – közölte. – Újnak tűnik. Mik
azok a petyhüdt izék azon a pajzson?
– Azok Ankh királyi vízilovai – büszkélkedett a férfi. –
Nemes örökségünkre emlékeztetnek.
– Hát mióta van nekünk nemes örökségünk? – lepődött meg
Nobby.
– Természetesen tegnap óta.
– Nem lehet az embernek öröksége egy nap alatt – mutatott
rá Murok. – Annak régóta meg kell lennie.
– Ha nincsen nekünk – állította Kolon főtörzsőrmester –,
fogadok, hogy hamar szerzünk egyet. A feleségem hagyott
erről egy cédulát. Ezer éve együtt vagyunk, és most sül ki,
hogy monarchista. – Gonoszul megrúgta a járdát – Az ember
harminc évig gürcöl, hogy jusson egy kis hús az asztalra, de az
asszony csak valami kölökről hajlandó beszélni, aki öt perc
munkáért király lesz. Tudjátok, mit kaptam uzsonnára múlt
éjjel? Pecsenyezsíros kenyeret!
Ez nem a várt hatást keltette a két agglegényben.
– Tyű! – irigykedett Nobby.
 – Igazi pecsenyezsíros kenyeret? – kérdezte Murok. – Azt,
amelyiknek olyan apró, ropogós darabok vannak a tetején?
Meg fényes zsírpacnik?
– Nem is emlékszem, mikor estem utoljára a pecsenyezsíros
bödönnek – merengett Nobby a gasztronómiai
mennyországban. – Csak egy kis só meg paprika, és
megnyalhatná mind a tíz ujját akár egy ki...
– Ki ne mondd! – intette Kolon.
– A legjobb része az, amikor beledugod a kést és az összes
aranybarna izé fölbugyog a tetejére – álmodozott Murok. – Egy
ilyen pillanat megér egy ki...
– Kuss! Kuss! – üvöltötte Kolon. – Ti csak... mi a fene volt
az?
Mind érezték a hirtelen lefelé irányuló légáramlást, látták a
ködöt fölöttük gombolyagokba tekeredni, amik aztán a
házfalakon szétestek. Hidegebb levegőfuvallat söpört végig az
utcán, majd eltűnt.
– Olyan volt, mintha valami elsuhant volna valahol ott fönn.
– állapította meg a főtörzsőrmester. Megmerevedett. – Hé, nem
gondoljátok...?
– Láttuk, hogy meghalt, nem? – vágta rá sietve Nobby.
– Láttuk, hogy eltűnt – válaszolta Murok.
Összenéztek, egyedül és nedvesen a ködborította utcán.
Akármi is lehet odafönn. A képzelet benépesítette a nyirkos
levegőt félelmetes jelenésekkel. És még ennél is rosszabb volt
a fölismerés, hogy a Természet esetleg még ennél is jobb
munkát végzett.
– Á! – legyintett Kolon. – Valószínűleg csak valami... valami
nagy gázlómadár volt. Vagy valami.
– Nincs valami teendőnk ilyenkor? – firtatta Murok.
– De – felelte Nobby. – Gyorsan húzzunk el innen!
Emlékezzetek Csankra!
– Esetleg egy másik sárkány – mondta Murok. –
Figyelmeztetnünk kell a népet és...
 – Nem – tiltakozott Kolon főtörzsőrmester hevesen –, mert,
Á, nem hinnének nekünk, és Bé, most már van királyunk. Az
az ő dolga, mármint a sárkány.
– Úgy van! – értett egyet Nobby. – Valószínűleg nagyon
mérges lenne. A sárkányok valószínű hogy, tudod, királyi
állatok. Mint a szarvasok. Az embernek valószínűleg már azért
is letéphetik a tridlinjét22, ha csak gondol a sárkányölésre,
amikor van erre egy király.
– Kész öröm, hogy az ember közönséges – jelentette ki
Kolon.
– Közember – pontosított Nobby.
– Ez nem igazán csendőri hozzáállás... – kezdte Murok, de
Errol félbeszakította.
A kis sárkány ügetve érkezett az utca közepén, csökevényes
farka a magasban, szemét a felhőkre szögezte maga fölött.
Egyenesen elment a legénység mellett anélkül, hogy bármi
figyelmet fordított volna rájuk.
– Mi van vele? – kérdezte Nobby.
A csattogás mögötte a Juhossy hintó érkeztét jelentette be.
– Emberek? – szólt Kadar tétován, tekintetét a ködbe fúrva.
– Kétségtelenül – állította Kolon főtörzsőrmester.
– Láttak erre elmenni egy sárkányt? Errolon kívül?
– Hát, ööö – mondta a főtörzsőrmester a másik kettőre
pislogva. – Valahogy, uram. Esetleg. Nem kizárt.
– Akkor ne ácsorogjanak ott, mint egy csapat fajankó! –
parancsolta Lady Juhossy. – Szálljanak be! Bőven van itt hely!
Valóban volt. Amikor elkészítették, valószínűleg mindenki a
hintó csodájára járt, csupa plüss és aranyozás és rojtos drapéria.
Habár áldozatul esett az időnek, az elhanyagolásnak meg az
ülések kiszakításának, hogy lehetséges legyen legfőbb
teendője, a sárkányok szállítása kiállításokra, még mindig
átitatta kiváltság, stílus, és, na persze, a sárkánybűz.
– Mégis mit gondolsz, mit csinálsz? – firtatta Kolon, amikor
a kocsi elrobogott a ködben.
22
Tridlin: Rövid, szükségtelen vallásos szertartás, melyet naponta végeznek
el Másik Szent Ellensúlyozó Dervisei a Szemríkató Szavak Szótára szerint.
 – Integetek – válaszolta Nobby, odamutatva kegyesen a
hosszú, keskeny felhőtömegekre körülöttük.
– Undorító az ilyesmi, én már azt mondom – merengett
Kolon főtörzsőrmester. – Ilyen hintókon járkálnak egyesek,
amikor másoknak nincs fedél a feje fölött.
– Ez Lady Juhossy kocsija – mordult Nobby. – És ő oké.
– Hát, na jó, de mi van az őseivel, he? Nem lesznek nagy
házaid meg hintóid anélkül, hogy egy kicsit ne nyomd el a
szegényeket.
– Csak bosszús vagy, mert a nejed koronákat hímezget a
bugyijára – nyilvánított véleményt Nobby.
– Annak ehhez semmi köze – méltatlankodott Kolon
főtörzsőrmester. – Mindig nagyon szilárdan hittem az emberi
jogokban.
– És törpei – fűzte hozzá Murok.
– Aha, úgy van – értett egyet a főtörzsőrmester
bizonytalanul. – De ez az egész ügy a királyokkal meg
lordokkal, ez az alapvető emberi méltóság megtiprása. Mi mind
egyenlőnek születünk. Hánynom kell tőle.
– Sose hallottalak még így beszélni, Frederick – jegyezte
meg Nobby.
– Neked Kolon főtörzsőrmester vagyok, Nobby.
– Bocsánat, főtörzsőrmester úr.
Maga a köd kezdett kialakítani egy hamisítatlan ankh-
morporki gombot23. Kadar átbandzsított rajta, miközben a
csöppek nekigyürkőztek napi munkájuknak, azaz hogy bőrig
áztassák őt.
– Éppen csak hogy ki tudom őt venni – jelentette. – Itt
forduljunk balra!
– Van elképzelése arról, hol lehetünk? – érdeklődött Lady
Juhossy.
– Valahol az üzleti negyedben – felelte szűkszavúan Kadar.
Errol előrenyomulása kicsit lelassult. Folyton fölnézett és
nyöszörgött.
23
Mint a zagyvalék, csak sokkal sűrűbb, gyanúsabb, és olyasmik vannak
benne, amikről valószínűleg tudni sem akarsz.
 – Nem tudok semmit se kivenni magunk fölött ebben az
átkozott ködben – szólalt meg a férfi. – Kíváncsi vagyok
vajon...
A köd, mintegy elismerésképpen, kivilágosodott. Kivirult
előttük, akár egy krizantém, és, „hummf”-szerű hangot
hallatott.
– Ó, ne! – nyögte Kadar. – Nehogy már megint!

– A Teljesség Serlegei igazán és jól telítettek? – intonálta

őrtorony Testvér.
– Biza, jól tele telítettek.
– A Világ Vizei vajon esküvel Megtagadtattak?
– Aha, teljes bőséggel megtagadtattak.
– A Végtelen Démonai sok-sok láncra köttettek?
– A francba – válaszolta Vakoló Testvér –, mindig van
valami.
Őrtorony Testvér megroggyant. – Olyan szép is lenne, ha
csak egyszer jól csinálnád az ősi és időtlen rituálékat, hát nem?
Jobb lesz, ha megteszed.
– Nem lenne gyorsabb, Őrtorony Testvér, ha inkább
legközelebb csinálnám meg kétszer? – érdeklődött Vakoló
Testvér.
Őrtorony Testvér húzódozva fontolóra vette. Ésszerűen
hangzott.
– Rendben – mondta. – És most menj vissza le a többiekhez.
És engem Legfőbb Helyettes Nagymesternek kell szólítani,
megértettétek?
Ez nem talált a hittestvérek körében arra, amit ő illő és
méltóságteljes fogadtatásnak tartott.
– Senkise mondott semmit nekünk arról, hogy te Legfőbb
Helyettes Nagymester lennél – mormolta Portás Testvér.
– Hát, pedig erről van szó, mer’ igenis baromira az vagyok,
mer’ a Legfőbb Nagymester megkért rá, hogy nyissam meg a
Páholyt, azér’ mer’ őt föltartják azok a koronázási
előkészületek – jelentette ki Őrtorony Testvér dölyfösen. – Ha
ez nem tesz engem Legfőbb tetves Helyettes Nagymesterré,
akkor igazán nem tudom, mi tehetne, fölfogtad?
– Nem értem, mér’ – motyogta Portás Testvér. – Nincs neked
szükséged olyan előkelő címre. Lehetne téged egyszerűen
valami olyasminek nevezni, mint például, hát... Rituálé
Felügyelő.
– Aha – értett egyet Vakoló Testvér. – Nem értem, mér’ kell
neked megjátszanod magadat. Téged nem is tanítottak a
szerzetesek ősi és misztikus titokzatosságokra, vagy bármire.
– És már órák óta itt lebzselünk – morgott Portás Testvér. –
Nincs ez rendbe’. Azt hittem, jutalmat fogunk kapni...
Őrtorony Testvér rádöbbent, hogy csúszik ki a kezéből az
irányítás. Megpróbálkozott a mézesmázos diplomáciával.
– Biztos vagyok benne, hogy a Legfőbb Nagymester
mindjárt itt lesz – jelentette ki. – Ne rontsuk most el az egészet,
jó? Fijúk? Elrendezni a küzdelmet a sárkánnyal, meg minden,
hogy az egész rendbe’ lement, az azér’ valami, nem igaz? Sok
mindenen keresztülmentünk, igaz? Megéri még egy kicsit
várni, nem?
A köntösbe és csuklyába bújt alakok kelletlen egyetértéssel
kört alakítottak.
– Oké.
– Méltányosnak méltányos.
– Aha.
KÉTSÉGTELENÜL.
– Oké.
– Ha te mondod.
Őrtorony Testvért kezdte elfogni a különös érzés, hogy
valami nem stimmel, de nem igazán tudott rájönni, mi.
– Uh – mondta. – Hittestvéreim?
Ők is feszengve fészkelődtek. Volt valami a szobában, egy
bizonyos légkör, ami fölborzolta az idegeiket.
– Hittestvéreim – ismételte meg Őrtorony Testvér,
megkísérelve érvényt szerezni akaratának –, mi mindnyájan itt
vagyunk, ugye?
Egyetértés zavaros kórusa hangzott föl.
 – Persze, hogy itt vagyunk.
– Mi baj van?
– Igen!
IGEN.
– Igen.
Megint érződött a dolgok leheletfinom helytelensége, amire
nem tudsz rátapintani, mert az ujjad ahhoz túlságosan
begyulladt. Ám Őrtorony Testvér aggasztó gondolatait
kaparászó nesz szakította félbe a tetőről. Néhány vakolatdarab
hullott a körbe.
– Hittestvéreim? – hajtogatta idegesen Őrtorony Testvér.
Most azoknak a néma hangoknak egyike érkezett, hosszú,
zúgó csöndje a rendkívüli összpontosításnak és, épp csak a
lehetségesség határán, a levegővételnek, szénakazal méretű
tüdőibe. Őrtorony Testvér önbizalmának utolsó patkányai
elmenekültek a bátorság süllyedő hajójáról.
– Portás Testvér, ha lennél olyan szíves kireteszelni a
félelmetes bejáratot... – rebegte.
Aztán jött a fény.
Nem volt fájdalom. Nem volt rá idő.
A halál sok mindentől megfoszt, különösen, ha olyan
hőmérsékleten érkezik, ami elég forró a vas
elgőzölögtetéséhez, többek között az illúzióidtól. Őrtorony
Testvér halhatatlan maradványa nézte, ahogy a sárkány ellibeg
a ködbe, aztán lepillantott a kő, fém és különféle nyomelemek
dermedő tócsájára, mindarra, ami megmaradt a titkos
székhelyből. Meg a benne tartózkodókból, eszmélt rá azzal a
higgadtsággal, ami része a halotti állapotnak. Leéled az egész
életed és maszatként végzed, körbe kavarogva, akár a tejszín
egy csésze kávéban. Akármi legyen is az istenek játéka,
átkozottul rejtélyes módon játsszák.
Fölnézett a csuklyás alakra maga mellett.
– Semmi ilyet nem akartunk – jelentette ki elhalóan. –
Becsületszavamra. Semmi ártalmast. Csak azt szerettük volna
megkapni, ami jár nekünk.
Csontkéz veregette meg a vállát, nem barátságtalanul.
 És a Halál azt felelte: GRATULÁLOK!

Eltekintve a Legfőbb Nagymestertől, a sárkány látogatása

idején az egyetlen távollevő Megvilágosult Hittestvér
Enyvesujj Testvér volt. Előzőleg elküldték néhány pizzáért.
Mindig Enyvesujj Testvért küldték el elvitelre készített
ételekért. Az olcsóbb. A férfi sosem vette a fáradságot, hogy
elsajátítsa a dolgok kifizetésének nemes művészetét.
Amikor az őrök Errol sarkában befutottak, Enyvesujj Testvér
ott állt kezében kartondobozok halmával, leesett állal.
Ahol a félelmetes bejárat kellett volna legyen, válogatott
anyagok meleg, olvadt foltja terjengett.
– Ó, egek! – szólalt meg Lady Juhossy.
Kadar kicsusszant a hintából és megveregette Enyvesujj
Testvér vállát.
– Már megbocsásson, uram – szólította meg –, de véletlenül
nem látta, mi...
Amikor Enyvesujj Testvér felé fordult, az arca annak az
embernek arca volt, aki keresztülsárkányrepülőzött a Pokol
kapuján. Folyamatosan tátogott, de nem jött ki hang a torkán.
Kadar újra próbálkozott Enyvesujj Testvér arckifejezésének
csupasz rettegése kezdett hatni rá.
– Ha lenne olyan szíves elkísérni a Yardra – invitálta Kadar.
– Okom van azt hinni, hogy maga... – Habozott. Nem volt
teljesen biztos benne, hogy mi az, amit oka van hinni. De a
pasas nyilvánvalóan bűntudatos. Ezt ránézvést látja az ember.
Persze, lehet, hogy nem valami konkrét dolog miatt
bűntudatos. Csak úgy általánosságban az.
– Mmmmmuh – nyögte Enyvesujj Testvér.
Kolon főtörzsőrmester finoman megemelte a legfölső doboz
tetejét.
– Maga szerint mi lehet ez, főtörzsőrmester? – kérdezte
Kadar hátralépve.
– Ööö. Klaccsi Csípősnek gondolom, szardellával, uram –
válaszolta Kolon főtörzsőrmester jól értesülten.
 – A pasasra gondoltam – pontosított fáradtan Kadar.
– Nnnnn – rebegte Enyvesujj Testvér.
Kolon a csuklya alá kukucskált. – Ó, őt ismerem, uram –
felelte. – ‘Könnyűléptű’ Bende Fuscher, uram. Ő a kapó de
grada a Tolvajok Céhében. Már régről ismerem, uram. Rohadt
sunyi egy alak. Régebben az Egyetemen dolgozott.
– Mi, varázslóként? – hökkent meg Kadar.
– Mindenesként, uram. Kertészkedés, ácsolás meg ilyesmik.
– Ó! Valóban?
– Nem tehetünk valamit szegényért? – kérdezte Lady
Juhossy.
Nobby fürgén tisztelgett. – Ha kívánja, tökön rúghatom a
maga kedvéér’, naccsád.
– Dddrrr – nyöszörögte Enyvesujj Testvér, s elkezdett
ellenállhatatlanul reszketni, miközben Lady Juhossy felöltötte
az olyan előkelő származású hölgy vaskeményen kifejezéstelen
mosolyát, aki eltökélten leplezi, hogy megértette, amit épp
most mondtak neki.
– Tegyék a hintába, maguk ketten! – parancsolta Kadar. – Ha
nincs ellene kifogása, Lady Juhossy...
– ...Sybil... – helyesbített Lady Juhossy. Kadar elpirult, és
folytatta: – Emeljenek vádat ellene egy könyv, nevezetesen, A
Sárkányok Megidézése ellopásáért.
– Igenis, uram – felelte Kolon főtörzsőrmester. – És a pizzák
is kezdenek kihűlni. Tudja, hogy a sajt milyen rettentően
pocsék lesz, amikor kihűlt.
– És semmi rugdosás ne legyen! – intette Kadar. – Még ott
sem, ahol nem látszik. Murok, maga jöjjön velem!
– Ddddrrraa – ajánlkozott Enyvesujj Testvér.
– És vigyék el Errolt! – indítványozta Kadar. – Itt csak meg
fog bolondulni. Bátor kis ördög, azt meg kell adni.
– Bámulatos, ha jobban meggondoljuk – állította Kolon.
Errol nyöszörögve föl-le ügetett az elpusztított épület előtt.
– Nézzék csak! – mondta Kadar. – Alig várja, hogy ölre
mehessen! – Azon kapta magát, hogy a tekintetét mintha drótok
húznák a magasba, föl a kavargó ködfelhőkre.
 Valahol ott van, gondolta.
– Most mit fogunk csinálni, uram? – tudakolta Murok,
amikor a hintó elzötykölődött.
– Nem ideges, ugye? – kérdezte Kadar.
– Nem, uram.
Az a mód, ahogy ezt mondta, megpiszkálta Kadar
emlékezetét.
– Nem – jegyezte meg –, maga nem ideges, ugyebár.
Föltételezem, attól lehet, hogy törpék nevelték. Magának nincs
semmi képzelőereje.
– Igazán megpróbálok elkövetni minden tőlem telhetőt, uram
– szögezte le határozottan Murok.
– Még mindig hazaküldi az egész keresetét az édesanyjának?
– Igen, uram.
– Maga rendes fiú.
– ‘Genuram. Szóval most mit fogunk csinálni, Kadar
kapitány úr? – ismételte meg a kérdést Murok.
Kadar körülnézett. Tett néhány céltalan, bősz lépést. Szélesen
széttárta karját, aztán oldalra ejtette.
– Honnan tudjam? – firtatta. – Figyelmeztetjük a lakosságot,
azt hiszem. Jobb lesz, ha már indulunk is a Patrícius palotájába.
És akkor...
Léptek hallatszottak a ködből. Kadar megmerevedett, ajkára
tette kezét, és behúzta Murokot egy kapu menedékébe.
Előbukkant egy alak a hosszú, keskeny párafelhőkből.
Még egy közülük, gondolta Kadar. Hát, nem tiltja a törvény a
hosszú, fekete köntösök és áthatolhatatlan csuklyák viselését.
Tucatszám lehet tökéletesen ártatlan ok arra, hogy miért hord
ez az illető hosszú, fekete köntöst és áthatolhatatlan csuklyát,
és álldogál egy elolvasztott ház előtt kora hajnalban.
Talán meg kéne kérnem, hogy nevezzen meg egyet.
Előlépett.
– Elnézést, uram... – kezdte.
A csuklya megpördült. A hirtelen levegő után kapkodás
szisszenése hallatszott.
 – Csak arra lennék kíváncsi, hogy lenne-e olyan szíves...
utána, őrgyakornok!
Az alak jól rajtolt. Végignyargalt az utcán s eljutott a sarokig,
mielőtt Kadar félútig ért. Még idejében fékezett és fordult be,
hogy lássa, amint az alak eltűnik egy sikátorban.
Kadar ráébredt hogy egyedül szalad. Lihegve megállt, s pont
időben nézett vissza, hogy megpillantsa, amint Murok lassú
ügetésben befordul a sarkon.
– Mi baj? – zihálta.
– Kolon főtörzsőrmester azt mondta, hogy ne fussak gyorsan
– jelentette Murok.
Kadar elbizonytalanodva nézett rá. Aztán földerengett a
késedelmeskedő megértés.
– Ó! – mondta. – Ööö, értem. Nem hiszem, hogy minden
alkalomra értette, fiú. – Visszabámult a ködbe. – Nem mintha
sok esélyünk lett volna ebben a ködben meg ezeken az
utcákon.
– Lehetett esetleg ártatlan járókelő, uram – jegyezte meg
Murok.
– Mi, Ankh-Morporkban?
– Igen, uram.
– Hát akkor még inkább nyakon kellett volna csípjük, már
csak értékes ritkasága miatt is – szögezte le Kadar.
Megveregette Murok vállát. – Gyerünk! Jobb, ha elmegyünk
a Patrícius palotájába.
– A Királyi Palotába – helyesbített Murok.
– Mi? – kérdezett vissza Kadar, akinek gondolatmenete
ideiglenesen mellékvágányra tolatott.
– Most már a Király palotája – magyarázta Murok. Kadar
oldalvást a fiúra sandított.
Röviden, humor nélkül fölkacagott.
– Aha, bizony, úgy van – törődött bele. – A mi sárkányölő
királyunké. Remek munkát végzett az a fickó! – Sóhajtott. –
Nem fog nekik tetszeni.
 Hát nem is. Egyiküknek se.
Az első gondot a palotagárda jelentette.
Kadar sosem kedvelte őket. Ők se kedvelték őt soha. Oké,
esetleg a legénysége csak egyetlen lépésre van a piti
törvénysértőktől, ám Kadar szakértő véleménye szerint a
mostani palotagárda egyetlen lépésre van a legrosszabb bűnöző
csőcseléktől, amit a város valaha produkálni tudott Egyetlen
lépéssel még lejjebb. Meg kéne javulniuk ahhoz, hogy
egyáltalán szóba jöhessen fölkerülésük a Tíz Legkevésbé
Kívánatos Személy listájára.
Gorombák voltak. Otrombák voltak. Nem a csatorna
összesepert szemete, hanem ami még mindig a csatornához
tapad, amikor a csatornatisztítók már elcsigázva föladták. Nem
a csatorna söpredéke, hanem tölteléke. Korábban szerfölött jó
fizetséget kaptak a Patríciustól, és föltehetőleg szerfölött jó
fizetséget kapnak most is valaki mástól, mert amikor Kadar
odaérkezett a kapuhoz, kettő közülük abbahagyta a lebzselést a
fal mellett, és kihúzta magát, habár mégis megőrizte a lélektani
görnyedés pont megfelelő mennyiségét a lehető legnagyobb
fokú agresszió érzékeltetéséhez.
– Kadar kapitány – szólt Kadar, egyenesen maga elé
meredve. – A királyhoz. Rendkívül fontos ügyben.
– Jé? Hát, annak kell lennie – jelentette ki a palotaőr. – Azt
mondta, Badar kapitány?
– Kadar – felelte Kadar rezzenéstelenül. – K-val.
Az egyik gárdista odabiccentett a másiknak.
– Kadar – mondta. – K-val.
– Ne mondd! – ámult a másik palotaőr.
– Rendkívül sürgős – jegyezte meg Kadar, megőrizve merev
arckifejezését. Megpróbált előrelépni.
Az első gárdista ügyesen kitért előle és erősen mellbe lökte.
– Senki nem megy sehova – közölte. – A király parancsa,
érti? Szóval visszatakarodhat a vermébe, Kadar kapitány K-val.
Nem a szavaktól határozta el magát Kadar. Hanem attól,
ahogy a másik fickó vihogott.
– Álljon el az utamból! – szólította föl.
 A palotaőr lehajolt. – Ki fog arra kényszeríteni engem –
kocogtatta meg Kadar sisakját –, pandúrbandi?
Vannak alkalmak, amikor valóságos gyönyörűség nyomban
odapottyantani a bombát.
– Murok őrgyakornok, azt akarom, hogy támadja meg ezeket
a fickókat! – parancsolta Kadar.
Murok szalutált. – Igenis, uram – felelte, megfordult és
szaporán visszaügetett arra, ahonnan jöttek.
– Hé! – kiáltotta Kadar, amikor a fiú eltűnt a sarok mögött.
– Ezt már szeretem látni – jelentette ki az első gárdista,
lándzsájára támaszkodva. – Ez aztán a kezdeményező szellemű
fiatalember! Okos fiú. Nem akarja, hogy itt megállítsák és
lecsavarjak a fülét. Ez bizony olyan fiatalember, aki még sokra
viszi, ha van egy csöpp esze.
– Nagyon józan gondolkodású – tódította a másik.
A falhoz támasztotta a lándzsáját.
– Ti Őrségbeliek rám hozzátok az okádhatnékot – közölte
csevegő hangnemben. – Folyton striciskedtek, sose végeztek
rendes munkát. Úgy nagyképűsködtők, mintha számítanátok
valamit. Szóval én meg Clarence majd megmutatjuk neked, mit
jelent igazi őrnek lenni, jó lesz?
Egyikükkel még éppen elbánnék, gondolta Kadar, miközben
néhány lépést tett hátra. Legalábbis, ha háttal állna.
Clarence a kapunak döltötte lándzsáját, és a tenyerébe köpött.
Hosszú, ijesztő jajveszékelés harsant. Kadar döbbenten jött
rá, hogy nem belőle jön.
Murok jelent meg a saroknál teljes lendületben. Mindkét
kezében favágó fejszével.
Hatalmas bőrszandálja csattogott a macskaköveken,
miközben egyre gyorsulva közelebb szökellt. És egyfolytában
hallatta ezt az üvöltést, diidáádiidáádiidáá, mintha valami
csapdába esett volna egy kéthangú, visszhangzó szurdok
fenekén.
A két palotaőr a döbbenettől meredten állt.
– Én a helyetekben lebuknék – javasolta Kadar csaknem
talajszintről.
 A két fejsze elhagyta Murok kezét és süvítve szállt a
levegőben, olyan zajt csapva, mint egy fogolypár. Az egyik a
palotakapuba vágódott s foka félig temetődött a fába. A másik
az első nyelét találta el, és kettéhasította. Aztán érkezett Murok.
Kadar fogta magát és egy időre lecsüccsent egy közeli padra,
s csavart magának egy cigarettát.
Végül megszólalt. – Azt hiszem, ennyi nagyjából elég lesz,
őrgyakornok. Azt hiszem, hogy most már szeretnének békésen
velünk jönni.
– Igen, uram. Mi a vád ellenük, uram? – kérdezte Murok,
mindkét kezében egy ernyedt testtel.
– Az Őrség tisztjének megtámadása kötelességteljesítés
közben és... ó, igen. Ellenállás tanúsítása a letartóztatás
foganatosítása közben.
– Az 1457-es Közrend Törvénycikk (vii) paragrafusa
alapján? – érdeklődött Murok.
– Igen – válaszolt ünnepélyesen Kadar. – Igen. Igen, azt
hiszem.
– De nem nagyon álltak ellen – mutatott rá Murok.
– Hát akkor, az ellenállás tanúsításának kísérlete a
letartóztatás foganatosítása közben. Én ott hagynám őket a fal
tövében, míg vissza nem jövünk. Nem hiszem, hogy el
akarnának menni valahová.
– Igenis, uram.
– De vigyázzon, ne okozzon nekik sérülést! – utasította
Kadar. – A letartóztatottak bántalmazása szigorúan tilos!
– Nagyon helyes, uram – felelte lelkiismeretesen Murok. – A
Vád alá helyezett foglyoknak vannak Jogai, uram. Így szól az
1341-es az Emberi Méltóságról (Polgári Jogok) Törvénycikk.
Folyton figyelmeztetem Nobbs káplárt. Vannak Jogaik,
mondom neki. Ez azt jelenti, hogy nem Rugdalhatod a
legyőzött Ellenfelet.
– Nagyon jól fogalmazta meg, őrgyakornok.
Murok lenézett. – Joguk van csöndben maradni – ismertette.
– Joguk van nem megsérteni maguk leesve a lépcsőn a cellába
menet. Joguk van nem kiugrani magas ablakon. Tudják, nem
kell mondaniuk semmit, de bármit mondanak, nos, azt le kell
jegyezzem és bizonyítékként fölhasználható. – Előhúzta a
noteszát és megnyalta a ceruzáját. Még jobban lehajolt.
– Tessék? – mondta. Fölnézett Kadarra.
– Hogy kell leírni azt, hogy „nyögdécselés”, uram? –
tudakolta.
– Azt hiszem, N-Y-Ő-G-D-E-T-S-E-L-L-É-S.
– Igenis, uram.
– Ó, és őrgyakornok?
– Igen, uram?
– Miért a fejszék?
– Föl voltak fegyverkezve, uram. A fejszéket a Piac téri
kovácstól szereztem. Megígértem neki, hogy maga később
odamegy és kifizeti, uram.
– És a kiáltás? – firtatta Kadar gyöngén.
– Törpe csatajódli, uram – felelte büszkén Murok.
– Nagyon jó harci kiáltás – ismerte el Kadar, gondosan
megválogatva szavait. – Ám roppant hálás lennék, ha
legközelebb először figyelmeztetne engem, rendben?
– Természetesen, uram.
– Írásban, ha lehetne.

A Könyvtáros továbblendült. Lassan haladt, mert akadtak

olyan dolgok, amikkel igazán nem szívesen találkozott volna.
Az evolúció új és új fajokat hoz létre, hogy minden niche
megtöltődjék a környezetben, és a K-tér poros végtelenségének
lényei közül némelyiket jobb elkerülni. Sokkalta
rendkívülibbek, mint a közönséges rendkívüli lények.
Általában nem érte semmi készületlenül, mert szemét
gondosan az ártalmatlanul port legelésző rúgkakáló
üszögrákokon tartotta. Amikor azok megriadnak, ideje
elrejtőzni. Több alkalommal is a polcokhoz kellett lapuljon,
amikor egy nagyszótár viharzott el mellette. Türelmesen várt,
amíg egy csordányi, a könyvnyalánkságok tartalmát böngésző
Fráter elmászott, maguk mögött hagyva kis, vékony,
irodalomkritikai kötetek halmát. És voltak ott más izék is,
olyasmik, amiktől sietve távozott és megpróbált rájuk se
pillantani...
És kerül, amibe kerül, el kell kerüld a közhelyeket.
Utolsó mogyoróját egy létra tetején fogyasztotta el, ami
gondtalanul legelt a magas polcokról.
A terület határozottan ismerősnek rémlett, vagy legalábbis az
volt az érzése, hogy végül majd ismerős lesz. Az időnek más
jelentése van a K-térben.
Akadtak itt olyan polcok, amelyek körvonalát ismerni vélte.
A könyvcímek, bár még mindig kivehetetlenek voltak,
tantaluszi kínokat okozva olvashatóságot sejtettek. Még az
állott levegőnek is olyan szaga volt, amiről azt gondolta,
fölismeri.
Gyorsan végigcammogott egy oldalfolyosón, befordult a
sarkon, és, a dezorientáció leghalványabb nyilallásával,
becsoszogott abba a dimenziókészletbe, amit az emberek, mert
nem nőtt be a fejük lágya, normálisnak gondolnak.
Csak rendkívül melege lett és a szőre mereven elállt egész
testén, miközben a temporális energia fokozatosan kiürült
belőle.
Sötétség vette körül.
Kinyújtotta karját és megtapogatta a könyvek gerincét oldalt.
Á. Most már tudja, hol van.
Otthon.
Otthon egy héttel ezelőtt.
Nagyon lényeges, hogy ne hagyjon lábnyomokat. De az nem
gond. Fölmászott a legközelebbi könyvszekrény oldalán, és, a
kupola csillagfényében, sietett előre.

Farkas Rossab haragosan bámult föl, vörös szemmel, az

íróasztalán lévő papírok halmából. A városban senki sem tudott
semmit a koronázásokról. Menet közben kellett kitaláljon
mindent. Azt biztosan tudta, hogy bőven kell legyen lengethető
vacak integetni.
 – Igen? – szólt nyersen.
– Ööö, valami Kadar kapitány kér kihallgatást – nyekeregte a
lakáj.
– Kadar az Őrségből?
– Igen, uram. Azt mondja, rendkívül fontos ügyben.
Rossab lenézett a szintén rendkívül fontos egyéb ügyek
listájára. Először is, a király megkoronázása. Ötvenhárom
vallás főpapja támasztott igényt e megtiszteltetésre. Dulakodás
lesz a vége. És aztán ott vannak a koronaékszerek.
Vagyis inkább, hogy nincsenek koronaékszerek. Valamikor a
korábbi nemzedékek során a koronaékszerek eltűntek. Egy
ékszerész a Dörzsölt Feltalálók Útján már tette, ami telt tőle a
rendelkezésére álló időben, aranyfüstből és üvegből.
Kadar várhat.
– Mondja meg neki, hogy jöjjön vissza valamelyik nap –
utasította Rossab.
– Milyen kedves magától, hogy fogad minket – nyájaskodott
Kadar, megjelenve az ajtóban.
Rossab szúrósan fíxírozta.
– Ha már itt van... – mondta. Kadar Rossab asztalára ejtette a
sisakját olyan módon, ami a titkár szerint kifejezetten sértő
volt, és leült.
– Foglaljon helyet! – szólalt meg Rossab.
– Reggelizett már? – érdeklődött Kadar.
– Hát ez aztán már... – kezdte Rossab.
– Ne aggódjon! – javasolta jókedvűen Kadar. – Murok
csendőr megy és megnézi, mi van kész a konyhában. Ez a fickó
majd mutatja neki az utat.
Amikor azok ketten elmentek, Rossab előrehajolt a
papírhalmokon át.
– Jobb lesz, ha nagyon komoly oka van ennek a...
– Visszajött a sárkány – közölte Kadar.
Rossab egy darabig csak bámult rá.
Kadar visszabámult.
Rossab ép esze visszatért abból a zugból, akárhol is volt,
ahova elbújt.
 – Már megint ivott, igaz? – firtatta.
– Nem. A sárkány visszajött.
– Na, figyeljen ide... – kezdte Rossab.
– Láttam – állította határozottan Kadar.
– Egy sárkányt? Biztos benne?
Kadar ráhajolt az íróasztalra. – Nem! Piszkosul tévedhetek
is! – üvöltötte. – Lehetett valami más rohadt nagy karmokkal,
óriási bőrszárnnyal és forró, tüzes lehelettel! Bizonyára dögivel
vannak ilyesmik!
– De hát mindnyájan láttuk meghalni – hebegte Rossab.
– Nem tudom, mit láttunk mindnyájan! – szögezte le Kadar.
– De azt tudom, hogy én mit láttam!
Remegve hátradőlt. Hirtelen szerfölött fáradtnak érezte
magát.
– Mindenesetre – szólalt meg normálisabb hangon – elégetett
egy házat a Cefrende utcában. Pont mint az előzőeket.
– Kijutott közülük valaki?
Kadar kezébe temette arcát. Azon tűnődött, mikor aludt
utoljára, rendesen, ágyban, párnák között. Vagy ami azt illeti,
mióta nem evett. Múlt éjszaka, vagy azt megelőző óta? Most,
hogy jobban meggondolja, aludt-e valaha is, egyáltalán valaha,
életében? Nem úgy tűnt. Morpheus fölgyűrte az ingujját és
ököllel ütötte a kapitány agyának hátsó felét, de egyes részek
nem hagyták maguk. Kijutott közülük...? – Kik közül? –
kérdezte.
– Természetesen a házban levő emberek közül – válaszolta
Rossab. – Föltételezem, voltak benn emberek. Úgy értem,
éjszaka van.
– Ó? Ó! Igen. Nem szokványos ház volt. Azt hiszem,
valamiféle titkos társaság izé volt – sikerült kiböknie
Kadarnak. A tudata regisztrált valamit, de túl fáradt volt ahhoz,
hogy megvizsgálja.
– Úgy érti, varázslás?
– Nem t’om – felelte Kadar. – Lehetséges. Köntösbe bújt
pasik.
 Azt fogja mondani, hogy agyonhajszoltam magam, gondolta.
És igaza is lesz.
– Nézze – mondta kedvesen Rossab. – Az olyanok, akik
mágiával vacakolnak és nem tudják, hogyan tartsák az
ellenőrzésük alatt, könnyen fölrobbanthatják maguk és...
– Fölrobbanthatják maguk?
– És magának nehéz napjai voltak – nyugtatta Rossab. – Ha
engem ütött volna ki és égetett volna csaknem el egy sárkány,
úgy gondolom, én is folyton sárkányt látnék minden sarokban.
Kadar eltátott szájjal bámult rá. Egyszerűen semmi válasz
nem jutott eszébe. Akármilyen kifeszített és megcsomózott
gumiszalag hajtotta őt az utóbbi néhány napban, most teljesen
elernyedt.
– Nem gondolja, hogy agyondolgozta magát? – kérdezte
Rossab.
Á, gondolta Kadar. Rohadt jó.
Előrezuhant.

A Könyvtáros óvatosan áthajolt a könyvszekrény tetején és

kinyújtotta egyik karját a sötétbe.
Ott volt.
Vaskos körmei közé kapta a könyv gerincét, szelíden kihúzta
a helyéről, és fölemelte. Elővigyázatosan odatartotta a lámpást.
Semmi kétség. A Sárkányok Megidézése. Egyetlen példány,
első kiadás, kissé szamárfüles és szerfölött sárkánylátta.
Letette maga mellé a lámpást, és elkezdte olvasni az első
oldalt.

– Mmm? – szólt Kadar, fölébredve.

– Hoztam egy jó nagy csésze teát, kap’tány – közölte Kolon
főtörzsőrmester. – Meg egy herkentyűt.
Kadar kifejezéstelenül nézett rá.
 – Eddig aludt – fűzte hozzá Kolon főtörzsőrmester
segítőkészen. – Teljesen ki volt ütve, amikor Murok
visszahozta magát.
Kadar körbenézett a Yard immár ismerős környékére. – Ó!
– Én meg Nobby végeztünk némi detektormunkát – mesélte
Kolon. – Emlékszik arra az elolvadt házra? Hát, nem lakik ott
senki se. Csak vannak szobák, amiket ki lehet bérelni. Szóval
kiderítettük, ki bérli. Van egy gondnok, aki minden éjjel
odamegy, hogy elrakja a székeket és bezárjon. Egyáltalán föl se
vette, hogy leégett. Tudja, milyenek a gondnokok.
Hátrébb lépett, várva a dicséretet.
– Remek munka – mondta Kadar kötelességtudóan, s
belemártogatta a herkentyűt a teába.
– Három társaság szokja használni – folytatta Kolon.
Előcibálta a noteszát – Ti. nevezetesen Az Ankh-Morporki
Szépművészeteket Méltányló Társaság, hűm, hüm, a Morporki
Népi Tánc és Népdal Klub, és az Ében Éj Megvilágosult
Hittestvérei.
– Miért a hüm, hüm? – kérdezte Kadar.
– Hát, tudja, Szép kis művészetek. Csak pasik, akik lefestik a
fiatal nőszemméleket anyaszült mesztelenül. Aktokba –
magyarázta Kolon, a műértő. – A gondnok mondta.
Némelyiknek egyáltalán nincs is festék az ecsetjén, érti, ugye.
Szégyenletes!
Bizonyára millió történet kering magában a városban,
gondolta Kadar. Szóval miért kell nekem mindig olyanokat
hallanom, mint ez?
– Mikor találkoznak? – tudakolta.
– Hétfőnként, hat harminckor, belépődíj tíz garas – vágta rá
Kolon. – És ami a népi táncos népséget illeti... hát, velük
semmi gond. Emlékszik, ugye, hogy mindig kíváncsi volt, mit
csinál Nobbs káplár a szabad estéin?
Kolon képe görögdinnye-vigyorba húzódott.
– Na ne! – hitetlenkedett Kadar. – Csak nem Nobby?
– De biza! – felelte Kolon, örömét lelve az eredményben.
 – Mi, magán csengettyűkkel összevissza ugrándozva és
zsebkendőjét lengetve a levegőben?
– Azt mondja, fontos, hogy megőrizzük az ősi népszokásokat
– jelentette Kolon.
– Nobby? Miszter Acél-cipőorral-mások-ágyékába Csak-
ellenőriztem-a-kilincset-és-teljesen-magától-kinyílt?
– Aha! Fura egy világ, mi? Nagyon szégyellős volt ezzel
kapcsolatba’.
– Megáll az eszem! – ámult Kadar.
– Ez azt mutatja, hogy sohasem lehessen tudni – állította
Kolon. – Egyébként a gondnok azt mondta, hogy a
Megvilágosult Hittestvérek mindig fölfordulást hagynak
maguk után. Kopott krétanyomok a padlón, azt mondta. És
sose teszik rendesen vissza a székeket vagy mossák ki a
teáskannát. Azt mondta, az utóbbi időben rengeteget jöttek
össze. A pucér nőszemméleket pingálók máshol kellett
találkozzanak múlt héten.
– Mit csinált a gyanúsítottunkkal? – érdeklődött Kadar.
– Vele? Ó, hát ő olajra lépett, kapitány – válaszolta erősen
zavarban a főtörzsőrmester.
– Miért? Szemlátomást nem volt elég jó állapotban a
szökéshez.
– Hát, amikor visszaértünk ide, leültettük a tűz mellé, és jól
betakartuk, mert egyfolytába’ borzongott – számolt be Kolon,
miközben Kadar fölcsatolta a fegyverzetét.
– Remélem, nem ették meg a pizzáit!
– Errol megette mind. Tudja, a sajt tisztára...
– Folytassa!
– Hát – mondta Kolon feszengve –, valahogy folyton rázta a
hideg, és nyögdécselt a sárkányokról meg hasonlók. Az igazat
megvallva, megsajnáltuk. És akkor fölugrik és kirohan az ajtón
minden ok nélkül.
Kadar rápillantott a főtörzsőrmester nagy, nyílt, nem
becsületes képére.
– Minden ok nélkül? – nógatta.
 – Hát, elhatároztuk, hogy harapunk egy falatot, szóval
elküldtem Nobbyt a pékhez, érti, és, hát, gondoltuk, a
fogolynak is kéne valamit enni...
– Igen? – vetette közbe bátorítóan Kadar.
– Hát, amikor Nobby megkérdezte tőle, pirítva szeretné-e a
herkentyűjét, csak fölsikított és elrohant.
– Csak ennyi volt? – kérdezte Kadar. – Nem fenyegették meg
valamivel?
– Becsszó, kapitány. Ha engem kérdez, kissé rejtélyes.
Folyton egy Legfőbb Nagymesternek nevezett valakiről
hablatyolt.
– Hmm – Kadar kinézett az ablakon. Szürke köd burkolta be
a világot gyenge fénnyel. – Mennyi az idő?
– Öt óra, uram.
– Rendben. Mielőtt besötétedik...
Kolon köhintett. – Hajnali öt, uram. Már másnap van, uram.
– Hagyta, hogy végigaludjak egy napot?
– Nem volt szívem fölébreszteni, uram. Semmi mozgás
sárkánykörökben, ha erre gondolt. Valójában halotti csönd volt
mindenütt.
Kadar szúrósan rámeredt, és kilökte az ablakszárnyakat.
A köd lassú, sárga szegélyű vízesésként benyomult.
– Azt gondoljuk, hogy el kellett repülnie valahova – jegyzete
meg Kolon hangja a háta mögött.
Kadar fölbámult a nehéz, kavargó felhőkre.
– Reméljük, kitisztul a koronázásra – folytatta Kolon aggódó
hangon. – Jól van, uram?
Nem repült az sehova, gondolta Kadar. Miért repült volna el?
Nem tudjuk megsebezni és itt megvan minden, amit csak
szeretne. Valahol ott van fönn.
– Jól van, uram? – ismételte meg a kérdést Kolon.
Ott kell lennie valahol fönt a ködben. Mindenféle tornyok
meg izék akadnak a városban.
– Mikor lesz a koronázás, főtörzsőrmester? – tudakolta.
 – Délben, uram. És Mr. Rossab üzent, hogy magának is ott
kell lennie a legjobb fegyverzetében a városi vezetők között,
uram.
– Ó, azt üzente?
– És Torlasz őrmester meg a Nappali Őrjárat fogja biztosítani
az útvonalat, uram.
– Mivel? – kérdezte homályosan Kadar, az egeket fürkészve.
– Tessék, uram?
Kadar fölfelé kancsított, hogy jobban lássa a tetőt. – Hmm?
– Azt mondtam, ők fogják az útvonalat biztosítani, uram –
közölte Kolon főtörzsőrmester.
– Ott van fönt, főtörzsőrmester – állította Kadar. –
Gyakorlatilag érzem a szagát.
– Igen, uram – felelte engedelmesen Kolon.
– Most határozza el, mi legyen a következő húzása.
– Igen, uram?
– Tudja, a sárkányok nem unintelligensek. Csak nem úgy
gondolkoznak, mint mi.
– Igen, uram.
– Szóval fene essen az útvonal biztosításába. Azt akarom,
hogy maguk hárman fönn legyenek a tetőkön, érti?
– Igen, ur... mi?
– Fönn a tetőkön. Fönn a magasban. Amikor megindul, azt
akarom, hogy mi legyünk az elsők, akik tudnak róla.
Kolon megpróbálta jelezni arckifejezésével, hogy ő nem
akarja.
– Gondolja, hogy ez jó ötlet, uram? – reszkírozta meg.
Kadar kifejezéstelen tekintetet vetett rá. – Igen,
főtörzsőrmester, gondolom. Egyike a saját ötleteimnek –
jelentette ki fagyosan. – Most menjen és lásson hozzá!
Amikor magára maradt, Kadar megmosakodott és
megborotválkozott hideg vízzel, aztán kotorászott a
katonaládájában, amíg elő nem bányászta a díszmellvértjét és
ünnepekre tartogatott vörös köpenyét. Nos, valaha vörös volt a
köpönyeg, és itt-ott még mindig az, noha leginkább egy kicsiny
hálóra emlékeztet, amelyet döbbenetes sikerrel alkalmaztak
molyfogásra. Akadt ott egy sisak is, dacosan tollforgómentes,
amiről a molekula vékonyságú aranyfüst már réges-rég
lepattogzott.
Egyszer elkezdett gyűjteni egy új köpenyre. Ugyan mi
történhetett a pénzzel?
Az őrszobán nem volt senki. Errol heverészett a negyedik
gyümölcsösláda romjai közt, amit Nobby csaklizott el
valahonnan a számára. A láda többi részét megette, vagy
cseppfolyósította.
A meleg csöndben a jószág örökös gyomorkorgása
különösen hangosnak tűnt. Néha nyöszörgött is egyet.
Kadar tétován megvakargatta az állat füle tövét.
– Mi van veled, kölök? – kérdezte.
Az ajtó csikorogva kinyílt. Murok érkezett, megpillantotta a
romos doboz mellett kuporgó Kadart, és tisztelgett.
– Kicsit aggódunk miatta, kapitány – jelentette. – Nem eszi a
kokszát. Csak fekszik, egyfolytában vonaglik és nyüszít. Nem
gondolja, hogy valami baja van?
– Lehetséges – válaszolta Kadar. – De teljesen normálisnak
számít egy sárkány esetében, ha valami baja van. Mindig
kiheverik. Vagy így, vagy úgy.
Errol gyászos tekintetet vetett rá és újra behunyta a szemét
Kadar betakarta a pokrócdarabkájával.
Valami sípolt. A kapitány tapogatózott a sárkány borzongó
teste körül, előhúzott egy apró gumivízipacit, meglepetten
rámeredt, aztán egyszer-kétszer kísérletképp megnyomta.
– Gondoltam, jó lesz neki játszadozni – mondta Murok kissé
szégyenkező képpel.
– Vett neki egy játékot?
– Igen, uram.
– Milyen kedves gondolat.
Kadar remélte, hogy Murok nem vette észre a láda hátsó
felébe dugott puha, bolyhos labdát. Jó sokat fizetett érte.
Magára hagyta kettősüket, és kilépett a kinti világba.
 Most még több zászlódísz ékítette a várost. A nép kezdett
fölsorakozni a fő utcák mentén, bár még órákig kell várni. Még
mindig rettenetesen lehangoló volt az egész.
Most az egyszer jó étvágya volt olyan, aminek
csillapításához több kell egy-két pohár italnál. Régi szokásához
híven elindult reggelizni Harga Bordafogadójába, és újabb
kellemetlen meglepetésben lett része. Ott a kizárólagos
dekoráció általában Csala Harga trikóján volt látható, és az étek
hűvös reggelekhez passzoló, jó szilárd táplálék, csupa kalória
és zsír és fehérje és esetleg egy magányában halkan zokogó
vitamin. Most vesződséges munkával készített papírdíszek
cikcakkozták be a helyiséget és szembe találta magát egy
fölkrétázott menüvel, amiben a „Koronászás” és „Kiráji”
szavak minden egyes girbegurba sorban szerepeltek valahol.
Kadar fáradtan rámutatott a menü tetejére.
– Ez mi? – kérdezte.
Harga merőn nézte. Egyedül voltak a zsíros falú étkezdében.
– Aszongya, „Kiráji Zalitó Rendlet Alappján”, kapitány –
válaszolta büszkén.
– Az mit jelent?
Harga megvakarta a fejét egy merőkanállal. – Az áztat jelenti
– felelte –, hogy ha a király idegyün, tetszeni fog nekije.
– Van valami olyasmije, ami nem túl arisztokratikus ahhoz,
hogy megehessem? – fanyalgott Kadar, s végül kiegyezett egy
szelet plebejusi pirítósban és egy proletár bifsztekben, utóbbi
annyira nyersen elkészítve, hogy az ember még mindig
hallhatta tiltakozó bőgését. Kadar a kocsmapultnál evett.
Tompa vakarászó nesz zavarta meg gondolatait. – Mit csinál?
– érdeklődött.
Harga bűntudatosan nézett föl tevékenységéből a pult
mögött.
– Semmit kap’tány – állította. Megpróbálta elrejteni a
bizonyítékot maga mögé, amikor Kadar átkémlelt a késrágta
asztalosmunka fölött.
– Ugyan már, Csala! Nekem igazán megmutathatja.
Harga lapátkeze vonakodva került a kapitány szeme elé.
 – Csak a régi zsírt kapartam ki a serpenyőből – motyogta.
– Értem. És mióta ismerjük egymást Csala? – kérdezte Kadar
rettentő kedvesen.
– Évek óta, kap’tány – ismerte el Harga. – Csaknem minden
nap elgyütt ide, rendszeresen. Egyik legjobb vendégem.
Kadar áthajolt a pulton egész addig, míg orra nem került egy
szintbe a lottyadt rózsaszín izével Harga képének közepén.
– És ez alatt az idő alatt cserélte-e ki a zsírt csak egyszer is?
– akarta tudni.
Harga hátrálni próbált. – Hát...
– Olyan volt nekem, mint egy jó barát, az az öreg zsír –
közölte Kadar. – Voltak benne kis fekete darabok, amiket már
jól ismertem és megszerettem. Az a zsír már önmagában
étkezés volt. És a kávéskannát is kitisztította, ugye? Meg
tudom állapítani. Ez a kávé olyan, mint a szerelmeskedés egy
kenuban, több benne a víz, mint az élvezet. A réginek volt
zamata.
– Hát, azt gondoltam, ideje...
– Miért?
Harga hagyta, hogy a serpenyő kihulljon hurkaujjai közül. –
Hát, azt gondoltam, hogy ha a király történetesen betoppanna...
– Mindenki megőrült?
– De, kap’tány...
Kadar vádló ujja a második ízületig süllyedt Harga beszédes
trikójába.
– Még annak a nyomorult fickónak a nevét se tudja! –
üvöltötte.
Harga összeszedte magát. – De igen, kap’tány – dadogta. –
Persze, hogy tudom. Láttam a díszítésen meg mindenütt Vivát
Rex a neve.
Nagyon gyöngéden, kétségbeesetten rázva fejét, szíve
mélyén fölsírva az emberiség alapvető szolgalelkűsége miatt,
Kadar elengedte a fogadóst.
 Máshol és máskor, a Könyvtáros befejezte az olvasást.
Eljutott a szöveg végére. Nem a könyv végére – bőven volt
még könyv. Azonban az olvashatatlanságig megperzselődött.
Nem mintha az utolsó néhány el nem égett oldalt könnyen el
lehetett volna olvasni. Az író keze reszketett, sietve írt és
rengeteget pacázott. De a Könyvtáros a maga idejében a valaha
könyvkötő kezébe került legrémesebb könyvek számtalan
félelmetes szövegével megbirkózott, olyan szavakkal, amelyek
megpróbálnak elolvasni téged, miközben őket olvasod, olyan
szavakkal, amelyek vonaglanak a papíron. Ezek legalább nem
ilyen szavak voltak. Ezek csak annak az embernek szavai
voltak, aki életéért retteg. Egy ijesztő figyelmeztetést papírra
vető férfié.
A Könyvtáros figyelmét magára vonta egy oldal kevéssel az
égett rész előtt. Ült és egy darabig csak meredt rá.
Aztán elbámult a sötétbe.
Ez az ő sötétsége. Valahol ott kint alszik benne. Valahol ott
kinn egy tolvaj tart errefelé, hogy ellopja ezt a könyvet. És
aztán valaki el fogja ezt olvasni, elolvassa ezeket a szavakat, és
jusztis megteszi.
Viszketett a tenyere.
Csak annyit kéne tennie, hogy elrejti a könyvet, vagy ráugrik
a tolvaj fejére és a fülénél fogva lecsavarja.
Újra belebambult a sötétségbe...
De az beavatkozás lenne a történelem menetébe. Szörnyű
dolgok történhetnének. A Könyvtáros mindent tudott az
ilyesmiről, része volt annak, amit meg kell tanulj, mielőtt
bebocsáttatást nyersz a K-térbe. Látott ilyen képeket ősöreg
könyvekben. Az Idő kettéágazna, mint a nadrágszárak. Az
ember végezheti a téves szárban, olyan életet élve, ami
valójában a másik szárban zajlik, olyan emberekkel
beszélgetve, akik nem az ő szárában vannak, nekimenve
falaknak, amik többé nincsenek ott. Az élet rémes az Idő téves
Nadrágszárában.
 Ráadásul tiltják a Könyvtári szabályok24. A Téridő
összegyülekezett Könyvtárosainak minden bizonnyal lenne mit
mondania, ha most nekiáll belekontárkodni az ok-okozati
viszonyokba.
Gondosan becsukta a könyvet, és visszatette a helyére a
polcon. Aztán puhán lendült könyvespolcról könyvespolcra,
míg oda nem ért az ajtóhoz. Egy pillanatra megtorpant és
lenézett saját, alvó testére. Talán röviden arról elmélkedett,
nem kellene-e fölébressze magát, csevegni egyet, megmondani
magának, hogy ne aggódjon, vannak barátai. Ha ezt tette, végül
másképp határozott. Ilyesmivel rengeteg bajt okozhatsz
magadnak.
Helyette inkább kicsusszant az ajtón, s az árnyékokban
settenkedett, aztán követte a csuklyás tolvajt, amikor a könyvet
szorongatva kijött, és az esőben várakozott a félelmetes
bejáratnál, mialatt a Megvilágosult Hittestvérek összejöttek és,
amikor az utolsó távozott, hazáig követte őt, és emberszabású
meglepetéssel morgott magában...
Aztán visszarohant a Könyvtárába és a K-tér csalóka
ösvényeire.

A délelőtt közepére az utcák zsúfolásig megteltek néppel,

Kadar levont Nobbytól egy napi fizetést zászlólengetésért, és a
szögesdrót-komorság hangulata telepedett a Yardra, akár egy
nagy, fekete felhő, benne hébe-hóba villámlással.
– „Menjenek föl valami magas helyre” – motyogta Nobby. –
Mondani könnyű!
– Már alig vártam, hogy az utcát szegélyezhessem – jegyezte
meg Kolon. – Remek kilátásom lett volna.
– Múlt éjjel egyfolytában az előjogokról meg az emberi
jogokról prédikáltál – vádolta Nobby.

24
A Téridő Könyvtárosainak három szabálya: 1) Csönd; 2) A könyveket
legkésőbb az olvasójegyen föltüntetett időpontig vissza kell vinni; 3) Ne ártsd
bele magad a kauzalitás működésébe!
 – Igen, hát, ennek az embernek itten, la, egyik előjoga és
joga, hogy jó kilátásban legyen része – állította a
főtörzsőrmester. – Én már csak ezt mondom.
– Még sose láttam a kapitányt ilyen ocsmány hangulatban –
jelentette ki Nobby. – Sokkal jobban tetszett, amikor még ivott
Szerintem ő...
– Tudjátok, tényleg azt hiszem, hogy Errol beteg – szólt
közbe Murok.
Odafordultak a gyümölcskosárhoz.
– Nagyon forró. És a bőre tisztára fényesnek tűnik.
– Mi a normális hőmérséklete egy sárkánynak? – kérdezte
Kolon.
– Aha. Minek véled? – tudakolta Nobby.
– Azt hiszem, meg kéne kérjük Lady Juhossyt, hogy nézze
meg – közölte Murok. – Ő ismeri az ilyen dolgokat.
– Nem, biztos készülődik a koronázásra. Nem szabad
háborgatnunk – tiltakozott Kolon. Odanyújtotta kezét Errol
reszkető horpaszához. – Volt egyszer egy kutyám, ami... aú! Ez
nem forró, ez forr!
– Rengetegszer kínáltam neki vizet, de nem issza. Mit
csinálsz azzal a teáskannával, Nobby?
Nobby ártatlanul nézett. – Hát, azt gondoltam, hogy ennyi
erővel ihatnánk egy csésze teát, mielőtt elindulunk. Kár lenne
elvesztegetni...
– Veszed le róla!

És eljött a dél. A köd nem szállt föl, de egy kissé

vékonyodott, s sápadtsárga pára vált láthatóvá ott, ahol a
napnak kellett volna lennie.
Noha az évek múlása az Őrség kapitányának posztját valami
meglehetősen hitvánnyá koptatta, mégis azt jelentette, hogy
Kadarnak ülőhely járt a hivatalos eseményeken. Az
erőviszonyok alapján történő társadalmi rangsorolás azonban
elmozdult, így mostanság a legalsó üléssoron kapott helyet a
rozoga fedetlen lelátón, a Koldusok Egyesületének Magisztere
és a Tanítók Céhének Igazgatója között. Csöppet sem bánta.
Minden jobb a legfölső sornál, ahol az Orgyilkosok, Tolvajok,
Kalmárok és az összes többi olyan között ülne, akik a
társadalom felszínére lebegtek. Sose tudta, miről beszéljen
velük. Különben is, a tanár pihentető társaság, mivel egyebet se
tesz keze alkalmankénti görcsös ökölbe szorításánál-
szétnyitásánál, meg pityergésnél.
– Valami baj van a nyakával, kapitány? – kérdezte udvariasan
a főkoldus, míg a hintókra vártak.
– Mi? – szólt Kadar zaklatottan.
– Mert folyton fölfelé bámul – magyarázta a koldus.
– Hmm? Ó! Nem. Semmi baja – válaszolta Kadar.
A koldus szorosabbra vonta maga körül bársonypalástját.
– Véletlenül nem tudna nélkülözni... – elhallgatott, míg
kiszámolta a társadalmi állásának megfelelő summát –
körülbelül háromszáz tallért egy tizenkét fogásos városi
díszebédre?
– Nem.
– Érthető. Érthető – jelentette ki a vezérkoldus nyájasan. A
megkülönböztetés adott be neki. Az alacsony rangú koldusok
elég méltányos megélhetést szednek össze a garasokból, ám az
emberek hajlamosak másfelé nézni, amikor kérsz tőlük
éjszakára egy tizenhat szobás udvarházat.
Kadar folytatta az égbolt fürkészését.
A díszemelvényen Vak Ió főpapja, aki múlt éjszaka
választékos ökumenikus érvelés és végül egy szögekkel kivert
furkósbot segítségével elnyerte a jogot a király
megkoronázására, előkészületek közepette sürgölődött. A kis,
hordozható áldozati oltár mellett egy kipányvázott bakkecske
kérődzött békésen, s esetleg azt gondolta kecskéül: Milyen
szerencsés bakkecske vagyok én, hogy ilyen remek kilátást
kaptam a fejleményekre. Lesz mit mesélnem a gidáknak.
Kadar a legközelebbi épületek szórványos körvonalait
vizsgálgatta.
Az éljenzés a távolban azt sugallta, hogy az ünnepélyes
menet megindult.
 A díszemelvény körül sürgő-forgó tülekedés támadt, amikor
Farkas Rossab nógatta a tolongó szolgákat, akik bíbor
szőnyeget görgettek a lépcsőre.
A tér másik oldalán, Ankh-Morpork fényét vesztett
arisztokráciájának gyűrűjében, Lady Juhossy arca fölfelé
billent.
A trón körül, melyet sietve készítettek fából és aranyfóliából,
számtalan alacsonyabb rangú pap, némelyik könnyebb
fejsebbel, a helyére csoszogott.
Kadar fészkelődön a székén, teljes tudatában saját szívverése
hangosságának, és a folyó fölötti homályba meredt.
...és megpillantotta a szárnyakat.

Édes Anyukám és Apukám [írta Murok, miközben

kötelességtudóan bele-belebámult a ködbe] Hát, a város már a
Fátum markában, azaz Feszt Fesztiválozik a koronázásra
készen, ami sokkal bonyolultabb, mint otthon, és most ráadásul
nappali Szolgálatban vagyok. Ez nagy kár mert, Rittával
akartam megnézni a Koronázást, de semmi haszna a
panaszkodásnak. Most mennem kell mert bármelyik percben
jöhet egy sárkány, bár igazából nem is létezik. Szerető fiatok,
Murok.
Ui. Láttatok valamit Arankából mostanában?

– Maga idióta!
– Sajnálom – mentegetőzött Kadar. – Sajnálom.
Az emberek már kezdtek visszamászni ülőhelyükre, s
számosan közülük dühös pillantásokat vetettek rá. Rossab
elsápadt mérgében.
– Hogy lehetett ennyire ostoba? – őrjöngött.
Kadar mereven nézte az ujjait.
– Azt hittem, látom... – kezdte.
– Egy holló volt! Tudja, mi az a holló? Minden bizonnyal
százszámra akadnak a városban!
 – A ködben, tudja, nem volt könnyű a méretét... – motyogta
Kadar.
– És szegény Jajonghi tanár úr, tudnia kellett volna, hogy a
hangos zajok mit tesznek vele! – A Tanítók Céhének
igazgatóját el kellett vezesse néhány kedves ember.
– Olyan hangosan kikiáltani! – folytatta Rossab.
– Nézze, mondtam már, hogy sajnálom! Jóhiszemű tévedés
volt!
– Föl kellett tartóztassam a menetet meg minden!
Kadar nem szólt semmit Érezte magán a sok száz rajta derülő
vagy részvétlen tekintetet.
– Nos – mormolta. – Jobb lesz, ha visszamegyek a Yardra...
Rossab szeme összeszűkült. – Nem! – csattant föl. – De ha
akar, hazamehet. Vagy bárhova, ahova a képzelete szeszélyei
viszik. Adja ide a szolgálati jelvényét!
– Huh?
Rossab kinyújtotta a tenyerét.
– A jelvényét! – ismételte meg a parancsot.
– A jelvényem?
– Igen, azt kérem. Meg akarom fosztani magát a zavarkeltés
lehetőségétől.
Kadar elképedten nézett rá. – De az az én szolgálati
jelvényem!
– És most oda fogja adni nekem – szögezte le komoran
Rossab. – A király parancsára.
– Hogy érti? Hiszen még csak nem is tud róla! – Kadar
hallotta a siránkozást saját hangjában.
Rossab összeráncolta a szemöldökét – De fog – jelentette ki.
– És nem hiszem, hogy veszi a faradságot egy utód
kinevezésére.
Kadar vonakodva lecsíptette a rozsdás rézkorongot, tenyerén
méregette, aztán szótlanul odalökte Rossabnak.
Egy pillanatig fölmerült benne az esedezés gondolata, de
valami föllázadt benne. Megfordult, és elmasírozott a tömegen
át.
Szóval ennyi.
 Ilyen egyszerű. A szolgálatban eltöltött fél élet után. Nincs
többé Városi Őrség. Huh. Kadar belerúgott a járdába.
Mostantól valamiféle Királyi Testőrség lesz.
Tollforgókkal az átkozott sisakjukon.
Nos, elege van. Amúgy sem volt ez rendes élet, az Őrségben.
Nem a legjobb körülmények között találkozol az emberekkel.
Százával kell legyen más munka, amit végezhet, és ha elég
sokáig gondolkozik, valószínűleg eszébe fog jutni legalább
néhányról, mik is azok.
A Pszeudopolisz Yard nem esett a menet útjába, és amikor
bebotladozott az Őrházba, hallotta a távoli éljenzést a tetőkön
túlról. A város másik végén megszólaltatták a templomi
gongokat.
Most megszólaltatják a gongokat, gondolta Kadar, de
hamarosan majd... majd... nem fogják megszólaltatni a
gongokat. Nem túl frappáns aforizma, gondolta, de még
csiszolhatja. Most aztán van ideje.
Kadar észrevette a rendetlenséget.
Errol ismét táplálkozni kezdett. Megette az asztal nagyobb
részét, a tűzrostélyt, a kokszoskannát, több lámpást, meg a
sípoló gumivízipacit. Most újra a dobozában hevert, rángatózó
bőrrel, nyöszörögve álmában.
– Szép kis kavarodást csináltál – jelentette ki Kadar
talányosan. Hát, legalább nem neki kell majd kitakarítani.
Kinyitotta a fiókját.
Valaki abba is beleevett. Csak néhány üvegmorzsalék
maradt.

Kolon főtörzsőrmester fölhúzta magát a Kisistenek

Templomának körbefutó pártázatára. Túl öreg ő már az
ilyesmihez. Azért lépett be, hogy a kolompot rázza, nem pedig,
hogy magas helyeken ücsörögjön, várva, mikor lel rá a sárkány.
Újra lélegzethez jutott, és szertekémlelt a ködben.
– Van még itt más emberi lény? – suttogta.
 Murok hangja halottnak és jellegtelennek hatott a borús
levegőben.
– Itt vagyok, főtörzsőrmester – jelentkezett.
– Csak ellenőrzöm, hogy itt vagy-e még – magyarázkodott
Kolon.
– Még itt vagyok, főtörzsőrmester – válaszolta engedelmesen
Murok.
Kolon csatlakozott hozzá.
– Csak ellenőrzöm, hogy nem-e vagy megéve – állította és
megpróbálkozott egy vigyorral.
– Nem vagyok megéve – felelte Murok.
– Ó! – mondta Kolon. – Akkor jó. – Ujjaival dobolt a nedves
kövön, érezve, hogy magatartását abszolút világossá kellene
tennie.
– Csak ellenőrzöm – hajtogatta. – Tudod, az része a
feladatomnak. Körbejárni, effélék. Nem mintha félnék egyedül
a tetőn, érted, ugye. Jó sűrű itt a köd, nem?
– De igen, főtörzsőrmester.
– Minden teljesen oké? – Nobby fojtott hangja oldalgott át a
sűrű párán, s tulajdonosa sietve követte.
– Igen, káplár – válaszolta Murok.
– Te meg mit keresel itt? – akarta tudni Kolon.
– Csak följöttem, hogy ellenőrizzem, vajon Murok próbaidős
csendőr jól van-e – világosította föl ártatlanul Nobby. – És
maga mit keres itt, főtörzs?
– Mind jól vagyunk – ragyogott Murok. – Remek, nem igaz?
A két altiszt kényelmetlenül feszengett és kerülte egymás
tekintetét. Hosszúnak tűnt az út vissza állomáshelyükre,
keresztül a nedves, borús, és, mindenek fölött, támadásnak
kitett tetőkön.
Kolon parancsnoki döntést hozott.
– Fenébe vele! – szólalt meg, és keresett egy lehullott
szobrot, amire leülhet. Nobby a pártázatnak dőlt, és kipiszkált
egy ázott csikket az elmondhatatlan hamutartóból a füle mögül.
 – Hallottam, amikor elhaladt a menet – jegyezte meg. Kolon
megtömte a pipáját és meghúzott egy gyufát a kövön maga
mellett.
– Ha az a sárkány életben van – szögezte le füstcsóvát fújva s
imigyen füstté változtatva a köd kicsiny foltját –, én mondom
nektek, már réges-rég elmenekült a francba innen. Nem jó hely
a sárkányoknak a város – tette hozzá annak a hangján, aki
sikeresen végezte el önmaga meggyőzésének feladatát. –
Elment valahova, ahol vannak magas helyek és rengeteg
ennivaló, jól jegyezzétek meg, amit mondok.
– Úgy érti, valami olyan helyre, mint a város? – tudakolta
Murok.
– Hallgass! – vágta rá a másik kettő egyszerre.
– Dobja ide a gyufát főtörzs! – kérte Nobby.
Kolon odalökte a gonosz, sárgafejű kénes gyújtók kötegét a
vezetékek fölött. Nobby meggyújtott egyet ami azonnal
kialudt. Ködfoszlányok libegtek el mellette.
– Föltámadóban a szél – észlelte.
– Helyes. Ki nem állhatom ezt a ködöt – nyugtázta Kolon. –
Hol is tartottam?
– Azt mondta, hogy a sárkány mérföldekre van – sugalmazta
Nobby.
– Ó! Na, igen. Hát, magától értetődik, nem? Úgy értem, én
biztos nem ténferegnék itt, ha el tudnék repülni. Ha tudnék
repülni, nem üldögélnék egy tetőn valami rohadt öreg szobron.
Ha tudnék repülni, én...
– Miféle szobron? – firtatta Nobby, cigarettával félúton a
szája felé.
– Ezen – veregette meg Kolon. – És ne próbáld rám hozni a
frászt, Nobby. Tudod, hogy az értéktelen öreg szobrok százai
vannak fönn a Kisisteneken.
– Dehogy tudom – közölte Nobby. – Azt viszont tudom, hogy
múlt hónapban mindet leszedték, amikor újraólmozták a tetőt.
Csak a tető meg a kupola maradt, az minden. Észre kell venni
az ilyen apróságokat – fűzte hozzá –, amikor az ember
detektormunkát végez.
 Az ezt követő nedves csöndben Kolon főtörzsőrmester
lenézett a kőre, amin üldögélt. Elvékonyodónak tűnt, és
pikkelyes minta borította, és volt valami meghatározhatatlan
farokszerű jellege. Aztán tekintetével végigkövette, egyenesen
bele a sebesen ritkuló ködbe.
A Kisistenek kupoláján a sárkány fölemelte fejét, ásított, és
kitárta szárnyát.
A kitárás nem bizonyult egyszerű műveletnek. Úgy tűnt,
némi időbe telik, amíg a bordák és redők bonyolult biológiai
mechanizmusa szétcsúszik. Aztán, kiterjesztett szárnnyal, a
sárkány megint ásított egyet, néhány lépést tett a tető
pereméhez és a levegőbe vetette magát.
Egy idő múlva megjelent egy kéz a pártázat szélén. Egy
pillanatig hadonászott, mielőtt jó fogást talált volna.
Nyögés hallatszott. Murok visszalendítette magát a tetőre,
magával húzva a másik kettőt. Lihegve lapultak az
ólomlemezekre. Murok megfigyelte, hogy a sárkány karmai
mély árkokat vájtak a fémbe. Az ember akaratlanul is kénytelen
észrevenni az ilyesmit.
– Nem kéne – zihálta –, nem kéne figyelmeztetnünk a
lakosságot?
Kolon előrevonszolta magát addig, ahonnan át tudott nézni a
városon.
– Nem hiszem, hogy fáradnunk kell ezzel – közölte. – Azt
gondolom, hamarosan rá fognak jönni.

Vak Ió főpapja akadozva beszélt. Amennyire ki tudta

deríteni, sosem volt még hivatalos koronázási szertartás Ankh-
Morpork-ban. Az óidők királyai egész jól elboldogultak olyas
irányvonalak mentén, hogy: „Birtokunkban vagyon a korona,
abbizony, és meg fogunk ölni minden kurafit, aki megpróbálja
elvenni, az ördögbe is!” Minden mástól eltekintve, ez túl rövid.
A főpap sok időt töltött valami hosszabb és az idők szellemével
jobban megegyező megfogalmazásával, s jelenleg némi gondot
okozott neki a visszaemlékezés rá.
 Valamint az őt lojális érdeklődéssel szemlélő kecske is
kizökkentette.
– Gyerünk már! – sziszegte Rossab a trón mögül.
– Mindent a maga idején! – sziszegte vissza a főpap. –
Szabadjon fölhívnom a figyelmét arra, hogy ez egy koronázás!
Megpróbálhatna egy kis tekintettel lenni erre!
– Persze, hogy tekintettel vagyok rá! És most gyerünk...
Jobbról kiáltozás hallatszott Rossab szúrósan meredt a
tömegre.
– Az a Juhossy nőszemély! – szólalt meg. – Miben
mesterkedik?
A nő körül az emberek most izgatottan karattyoltak. Ujjak
mutattak ugyanabba az irányba, akár egy pöttöm kidöntött
erdő. Egy-két sikoly is fölhangzott, aztán a tömeg megindult,
mint a dagály.
Rossab végignézett a széles Kisistenek utcáján.
Nem holló volt ott. Ezúttal nem.

A sárkány lassan repült, csak pár lábbal a föld fölött, szárnya

kecsesen evezett a levegőben.
Az utcát cikcakkozó zászlódíszt elkapta és letépte, mintha
megannyi pókháló lenne, s most ott lógott gerinclemezein,
visszafelé csapkodva egész a farka végéig.
Teljesen előrenyújtott fejjel és nyakkal szárnyalt, mintha
óriási testét uszályként vontatná. Az utcán az emberek
jajongtak és egymást csépelték, hogy a kapualjak biztonságába
jussanak. A bestia nem törődött velük.
Bömbölve kellett volna érkeznie, de csak a szárnyak
rebbenése és a zászlók csattogása hallatszott.
Bömbölve kellett volna érkeznie. Nem így, nem lassan és
megfontoltan, időt adva a rettegésnek, hogy beérjen.
Fenyegetően kellett volna érkeznie. Nem sokat ígérően.
Bömbölve kellett volna érkeznie, nem szelíden szállva a
vidám zászlódísz csattogó-pattogó kíséretével.
 Kadar kihúzta íróasztala egy másik fiókját és az iratokra
meredt, már ami megmaradt belőlük. Nem volt igazán sok,
amit a magáénak nevezhetett volna. Egy cukroszacskó
darabkája eszébe juttatta, hogy hat garassal tartozik a
teakasszának.
Fura. Még mindig nem mérges. Na persze, majd később az
lesz. Estére dühös lesz. Dühös és részeg. De még nem. Még
nem. Még nem fogta föl igazán, és tudta, hogy csak
gondolkozást elhárító látszattevékenységet folytat.
Errol tunyán moccant a ládájában, fölemelte fejét és
nyöszörgött.
– Mi a baj, kölök? – kérdezte lenyúlva Kadar. – Fáj a
hasikád?
A kis sárkány bőre úgy mozgott, mintha odabenn nehézipari
folyamatok zajlanának. A Sárkánykórokban egy szó sem esett
erről. A fölpuffadt hasból olyan hangok érkeztek, mint a
földrengéses vidéken vívott távoli és bonyolult háború.
Ez biztos nincs rendben. Sybil Juhossy azt mondta, hogy
gondos figyelmet kell fordítanod a sárkányod étrendjére, mert
még egy apró gyomorbántalom is kidekorálja a falakat és a
mennyezetet szívfacsaró pikkelyes bőrcafatokkal. De az elmúlt
néhány napban... hát, voltak kihűlt pizzák, meg Nobby rémes
csikkjeinek hamva, és mindent egybevetve Errol többé-kevésbé
azt ette, amit akart. Ami nagyjából mindent jelentett, a
szobából ítélve. Hogy a legalsó fiók tartalmát már ne is
említsük.
– Mi aztán nem valami jól vigyáztunk rád, igaz? – mondta
Kadar. – Úgy bántunk veled, mintha kutya lennél, de tényleg. –
Eltűnődött, vajon milyen hatása lehet a sípoló
gumivízipaciknak az emésztésre.
Lassan ráébredt, hogy a távoli éljenzés átalakult sikoltozássá.
Tétován Errolra meredt, aztán hihetetlenül gonosz mosolyt
mosolygott, és fölállt.
A pánik és a menekülő csőcselék lármája hallatszott.
 Ütött-kopott sisakját fejére tette, és hetykén megkoppintotta.
Aztán, bolond kis nótát dúdolva, kiballagott az épületből.
Errol egy darabig meg sem moccant, aztán rendkívüli
nehézségek árán félig kimászott, félig kigurult a ládájából.
Emésztőrendszerét irányító masszív agyközpontjából különös
üzenetek érkeztek. Bizonyos dolgokat követeltek, amelyeket
nem tudott néven nevezni. Szerencsére az agya aprólékos
részletességgel le tudta írni ezeket óriási orrlyuka bonyolult
receptorainak, amelyek kitágultak s a szoba levegőjét
bensőséges vizsgálatnak vetették alá. A feje elfordulva
háromszögelést hajtott végre.
Keresztülvonszolta magát a padlón és elkezdte enni, az
élvezet minden jelével, a bádogdobozt Murok
páncélfényesítőjével.

Emberek özönlöttek el Kadar mellett, amikor besétált a

Kisistenek utcájára. A Törött Holdak teréről füst emelkedett a
magasba.
A közepén guggolt a sárkány azon, ami megmaradt a
díszemelvényből. Önelégült kifejezést viselt.
Nyoma sem mutatkozott a trónnak, vagy korábbi
birtokosának, bár lehetséges, hogy az összezúzott, még
parázsló ácsmunkán látható kis szénkupac komplikált
törvényszéki orvostani vizsgálata esetleg nyomravezető jelt
kínálna.
Kadar megragadta az egyik díszszökőkutat, hogy ne veszítse
el egyensúlyát, amikor a tömegek elviharzottak mellette. A
térről kivezető összes utca tele volt küszködő emberekkel. Nem
lármáznak, vette észre Kadar. Az ember már nem vesztegették
lélegzetük sikoltozásra. Csak szilárd, halálos eltökéltséggel
megpróbáltak valahol máshol lenni.
A sárkány kitárta szárnyát és pazarul meglengette. Az
emberek a tömeg végén ezt jelnek vették, hogy ideje fölmászni
az előttük levők hátára, és futni fejről fejre a biztonság felé.
 Néhány másodpercen belül a tér kiürült, eltekintve a
hülyéktől és a végzetesen összezavarodottaktól. Még a csúnyán
összetaposottak is lendületesen kúsztak a legközelebbi kijárat
irányába.
Kadar körülnézett. Úgy tűnt, rengeteg a lehullott zászló,
közülük némelyiket épp eszegette egy vén kecske, ami hinni se
tudott ekkora szerencsének. Látta a távolban Ráteszem-a-Kést-
a-saját-Torkomrát négykézláb, amint megkísérli tálcája
tartalmát visszaszerezni.
Kadar mellett egy gyermek tétován lengetett egy zászlót és
hurrázott.
Aztán minden elcsöndesedett. Kadar lehajolt.
– Azt hiszem, haza kéne menned – javasolta.
A gyerek fölkancsított rá.
– Az Őrség embere tetszik lenni? – kérdezte.
– Nem – felelte Kadar. – És igen.
– Mi történt a királlyal, Őrség embere?
– Ööö. Azt hiszem, eltávozott nyugodni – válaszolta Kadar.
– Azt mondta a nénikém, hogy nem szabad szóba állnom az
Őrség embereivel – fecsegett a kölyök.
– Hát akkor, nem gondolod, hogy jó ötlet lenne, ha
hazamennél és megmondanád neki, milyen engedelmes voltál,
mi? – firtatta Kadar.
– Azt mondta a nénikém, hogy ha rossz leszek, föltesz a
tetőre és hívja a sárkányt – társalgott tovább a ded. – Azt
mondta a nénikém, hogy a lábadnál kezdve teljesen fölfal,
szóval láthatod, mi történik.
– Mért nem mész haza és mondod meg a nénikédnek, hogy a
legjobb ankh-morporki hagyományok szellemében nevel
gyereket? – kérdezte Kadar. – Gyerünk! Futás haza!
– Elropogtatja minden porcikádat – csevegett boldogan a
gyerkőc. – És amikor a fejedhez ér...
– Nézd, ott van fönn! – üvöltötte Kadar. – A baromi nagy
sárkány, ami fölfal téged! És most iszkiri haza!
A lurkó fölnézett a megnyomorodott díszemelvényen
gubbasztó bestiára.
 – Még nem láttam, hogy bárkit is fölfalt volna! – panaszolta.
– Azonnal tűnj el, vagy jól fölpofozlak! – mordult föl Kadar.
Ez láthatólag megfelelt a célnak. A gyerek megértően
bólintott.
– Rendben. Hurrázhatok még egyet?
– Ha akarsz – törődött bele Kadar.
– Hurrá!
Ennyit a lakosság megrendszabályozásáról, gondolta Kadar.
Ismét kikukucskált a szökőkút mögül.
Egy hang közvetlenül mögötte így dörmögött: – Mondhat,
amit akar, de én továbbra is esküszöm, hogy nagyszerű
példány.
Kadar tekintete fölfelé vándorolt, míg meg nem mászta a
szökőkút legfölső medencéjének szélét.
– Észrevette – szólt Sybil Juhossy, aki fölhúzta magát
függőlegesbe egy erodálódott szobordarab segítségével és pont
előtte esett le –, hogy valahányszor találkozunk, fölbukkan egy
sárkány? – Pajkos mosollyal ajándékozta meg a férfit. – Egy
kicsit olyan, mintha ez lenne a mi vezérmotívumunk. Vagy
valami.
– Csak úgy üldögél – felelte Kadar sietve. – Csak nézeget
körbe. Mintha arra várna, hogy történjék valami.
A sárkány jurához illő türelemmel pislogott.
A térről elvezető utakat zsúfolásig tömte az embertömeg.
Ilyen az ankh-morporki ösztön, gondolta Kadar. Menekülj el,
aztán állj meg és nézz vissza, nem történik-e valami érdekes
másokkal.
A sárkány mellső mancsánál mozgás támadt a romok közt és
Vak ló főpapja támolygott talpra, köntöséről záporozott a por
meg a faszilánk. Fél kezével még mindig fogta a pótkoronát.
Kadar figyelte, ahogy az öregember fölnéz a néhány lábnyira
levő izzóvörös szempárba.
– Képesek a sárkányok gondolatot olvasni? – suttogta.
– Biztos vagyok benne, hogy az enyémek minden szavam
megértik – sziszegte Lady Juhossy. – Ó, ne! Az ostoba vén
bolond odaadja neki a koronát!
 – De hát nem ötletes sakkhúzás? – kérdezte Kadar. – A
sárkányok szeretik az aranyat. Olyan, mint amikor elhajítjuk a
botot a kutyának, nem?
– Ó, egek! – sóhajtott Sybil Juhossy. – Lehet, hogy nem.
Tudja, a sárkányoknak roppant érzékeny a szája.
A nagy sárkány rápislogott a pöttöm aranykarikára. Aztán,
rendkívüli finomsággal kinyújtott egy méter hosszú karmot és
kiakasztotta a tárgyat a pap remegő kezéből.
– Hogy érti azt, hogy érzékeny? – tudakolta Kadar, figyelve a
karom lassú utazását a hosszúkás, lószerű pofa felé.
– Úgy, hogy tényleg hihetetlen ízérzékelésre képes. Olyan
elképesztően, nos, vegyi orientációjúak.
– Úgy érti, hogy valószínűleg képes érezni az arany ízét? –
hitetlenkedett Kadar, szemmel tartva a óvatosan nyaldosott
koronát.
– Ó, kétségtelenül. És a szagát is.
Kadar kíváncsi volt, mekkora az esélye annak, hogy aranyból
van a korona. Nem sok, döntötte el. Esetleg aranyfóliával
bevont réz. És aztán azon merengett, mi lenne az ember
reakciója, ha megkínálnák cukorral, amiről kiderül, miután
három kanállal tett a kávéjába, hogy valójában só.
A sárkány egy kecses mozdulattal eltávolította karmát a
szájából és elkapta a főpapot, aki épp elosonóban volt, egy
olyan ütéssel, amitől magasra szállt a levegőbe. Amikor az
öregember az ív legmagasabb pontján sikoltozott, a hatalmas
száj odafordult és... – Hűha! – mondta Lady Juhossy.
A nézők fölnyögtek.
– Az izé hőmérséklete! – ámult Kadar. – Úgy értem, semmi
sem maradt! Csak egy füstgomoly!
A törmelékben megint mozgott valami. Újabb alak
egyenesedett föl és dőlt elcsigázva egy törött póznának.
Farkas Rossab rejlett a korombevonat alatt.
Kadar figyelte, ahogy a férfi fölnéz egy pár csatornafedél
méretű orrlyukba.
Rossab rohanni kezdett. Kadar eltűnődött, milyen érzés lehet
elrohanni valami ilyesmi elől, arra számítva, hogy a gerinced
bármelyik pillanatban elérhet, csak nagyon futólag, egy olyan
hőmérsékletet, ami hozzávetőlegesen a vas forráspontján túl
található. El tudta képzelni.
Rossab félútig jutott át a téren, mielőtt a sárkány, meglepő
mozgékonysággal ilyen hatalmas terjedelmű lénytől,
előrevetődött és elkapta. A mancs folytatta az emelkedést egész
addig, míg a vergődő alakot már csak néhány lábnyira tartotta a
sárkány pofájától.
A bestia láthatólag jó ideig vizsgálgatta zsákmányát, ide-oda
forgatva. Aztán, három szabad lábán haladva és néha
szárnyával verdesve, átügetett a téren és egyenesen az...
arrafelé tartott, ami valaha a Patrícius palotája volt. Ami valaha
a király palotája is volt.
Fütyült a rémült, némán a falakhoz lapuló nézőközönségre.
Az íves kapubejáratot lehangoló könnyedséggel taszította
arrébb a vállával. Maguk a kapuszárnyak – magasak, vasaltak
és tömörek – meglepetésre tíz másodpercig ellenálltak, mielőtt
izzó parázskupaccá omlottak össze.
A sárkány belépett.
Lady Juhossy elképedten megfordult. Kadar elkezdett
nevetni.
Mániákus felhangok voltak benne, és könnyek csillogtak a
szemében, de azért nevetés volt. Nevetett és nevetett, míg
lágyan le nem csusszant a szökőkút szélén, lábát szétvetve
maga előtt.
– Hurrá, hurrá, hurrá! – kuncogta, csaknem fulladozva.
– Hogy a fenébe érti? – követelt választ Lady Juhossy.
– Tegyetek ki még több zászlót! Fújjátok meg a
cintányérokat, húzzátok nyársra a vészharangokat!
Megkoronáztuk! Mégiscsak lett királyunk! Nicsak!
– Leitta magát? – csattant föl a nő.
– Még nem! – vihogta Kadar. – Még nem! De le fogom!
Folytatta a kacagást, tudva, hogy amikor abbahagyja, a
fekete mélabú úgy fog lezuhanni rá, akár az ólomfelfújt. De
látta már a rájuk váró jövőt...
 ...elvégre, kétségtelenül nemes. És nem hord magánál pénzt,
és nem felesel vissza. Nyilvánvaló, hogy képes valamit tenni az
óvárosért. Mondjuk, leperzseli az alapjáig.
És tényleg meg fogjuk tenni. Ez az ankh-morporki módszer.
Ha nem tudod legyőzni, vagy megvesztegetni, azt színleled,
hogy valójában a te ötleted volt az első perctől kezdve.
Vivat Draco.
Ráébredt, hogy a kiskölyök megint odabóklászott hozzá.
Szelíden meglengette zászlóját előtte, és azt kérdezte: – Most
megint hurrázhatok?
– Miért ne? – felelte Kadar. – Mindenki más is azt fogja
tenni.
A palotából a komplikált rombolás elfojtott zaja szűrődött
ki...

Errol, szájába véve, áthúzta a söprűnyelet a szobán, és,

nyögve az erőfeszítéstől, fölállította. Rengeteg további
nyögdécselés és számos pontatlan próbálkozás után sikerült a
végét bepiszkálnia a fal és a nagy üveg lámpaolaj közé.
Egy pillanatig megpihent, fújtatóként zihálva, aztán lökött
egyet rajta.
Az üveg egy pillanatra ellenállt, egyszer-kétszer előre-hátra
himbálózott, aztán leesett és széttört a padlólapokon. Nyers,
nagyon rosszul finomított olaj terült fekete tócsába.
Errol hatalmas orrlyuka rángatózott. Valahol az agya hátulján
ismeretlen szinapszisok távíróbillentyűk módjára kattogtak.
Óriási információ-kötőelemek áramlottak a vastag idegpályán
orrához, érthetetlen felvilágosítást hordozva hármas kötésekről,
telített szénhidrogénekről, és geometriai izomériáról. Azonban
csaknem az egész elhibázta agyának azt a kicsiny részét,
amelyet arra használt, hogy Errol legyen.
Mindössze annyit tudott, hogy hirtelen nagyon, nagyon
megszomjazott.
 Valami nagyobbszabású zajlott a palotában. Néha egy-egy
padló robaja vagy egy leszakadó mennyezet puffanása
hallatszott...
Patkányokkal teli tömlöcében, olyan ajtó mögött, amin több a
zár, mint Klaccsszerte, Ankh-Morpork Patríciusa hanyatt fekve
vigyorgott a sötétben.

Odakint örömtüzek égtek a szürkületben.

Ankh-Morpork ünnepelt. Senki sem tudta egész biztosan,
miért, de ma éjjelre föllelkesítették maguk az ünneplésre,
hordókat vertek csapra, ökröket szúrtak nyársra,
gyermekenként kiutaltatott egy-egy papírcsákó és ünnepi
bögre, és kár lett volna mindezt az erőfeszítést elpocsékolni.
Különben is, roppant érdekes nap volt, és Ankh-Morpork népe
nagy becsben tartja a szórakozást.
– Én úgy látom – mondta az egyik tivornyázó, már félig
elfogyasztva egy hatalmas, zsírtól csöpögő, félig nyers
marhahús-koncot –, hogy esetleg nem rossz ötlet egy sárkányt
tenni meg királynak. Amikor alaposan átgondolod a dolgot,
úgy értem.
– Határozottan nagyon kegyesnek látszott – jelentette ki a
jobbján ülő nő, mintegy kóstolgatva az elképzelést. – Olyan,
hát, jó erőben levő. Szép és okos. Nem nyiszlett. Van benne
egy kis büszkeség. – Szúrósan meredt a némelyik fiatalabb
duhajra az asztal távolabbi részén. – Az a baj a mai fiatalokkal,
hogy nincs bennük semmi büszkeség.
– És persze, ott van még a külpolitika – jegyezte meg egy
harmadik, kiszolgálva magát egy bordával. – Amikor jobban
belegondol az ember.
– Hogy érted?
– Diplomácia – válaszolta határozottan a bordaevő.
Fontolóra vették. Aztán láthatta az ember, hogyan forgatják
meg ötletet, és gondolják végig tótágast, udvarias
erőfeszítéssel, hogy megértsék, mi a fenére akarhatott a pasi
kilyukadni.
 – Nem is t’om – szólalt meg lassan a monarchia-szakértő. –
Úgy értem, vegyünk egy tényleges sárkányt, az ugyebár,
alapvetően ezzel a kétféle módszerrel tárgyal. Nincs igazam?
Úgy értem, vagy megsüt téged elevenen, vagy sem. Javíts ki,
ha tévednék – tette hozzá.
– Pont ez a lényeg szerintem is. Úgy értem, mondjuk, hogy a
nagykövet Klaccsból idejön, tuggyátok, milyen átkozottul
arrogáns az a banda, tegyük föl aszongya; ezt akarjuk, azt
akarjuk, amazt akarjuk. Hát – közölte a fickó rájuk ragyogtatva
mosolyát –, mi meg aszongyuk, fogd be a szád, hacsak nem
akarsz urnában hazamenni.
A többiek kipróbálták a gondolatot, hogy mentálisan passzol-
e. Volt benne egy bizonyos valami.
– Jó nagy flottája van azoknak a klaccsiaknak – jegyezte meg
tétován a monarchista. – Esetleg némileg rizikós lenne, úgy
értem, égetni a diplomatáik. Ha az emberek látják, hogy egy
szénkupac jött haza a hajóval, hajlamosak kissé görbén nézni.
– A, de akkor aszongyuk, na, ide süss, klaccsijancsi, ha te
nem szeret mi, nagy, éghez-tartozó gyíkpajti kiégeti tied
sárkunyhó piszok gyorsan, nyissz-nyissz.
– Tényleg mondhatnánk ezt nekik?
– Miért ne? És akkor aszongyuk, küldeni bőven sarc tuti
tipp-topp.
– Sose csíptem azokat a tetves klaccsiakat – szögezte le
szigorúan a nő. – Azok az izék, amiket azok megesznek!
Undorító! És csak egyfolytába’ locsognak azon a pogány
bikkfanyelven...
Az árnyékokban gyufa lobbant.
Kadar tenyerével óvta a lángot, megszívta a pocsék dohányt,
a csatornába pöckölte a gyufát és elballagott a nedves, tócsák
központozta sikátorban.
Ha akad valami, ami jobban elkedvetleníti a saját
cinizmusánál, az a tény, hogy milyen gyakran bizonyul kevésbé
cinikusnak a való életnél.
Évszázadokig jól kijöttünk azokkal a fickókkal, gondolta. A
jó megférés volt gyakorlatilag a külpolitikánk egésze. Azt
hiszem, épp most hallottam, hogy háborút üzenünk egy ősi
civilizációnak, amivel mindig többé-kevésbé jól megfértünk,
még ha tényleg furán beszélnek is. És utánuk majd az egész
világ. S ami a legrosszabb, valószínűleg győzni fogunk.

Hasonló gondolatok, noha más megközelítésből, jártak

Ankh-Morpork városi vezetőinek fejében is, amikor a
következő reggel mindegyikük rövid följegyzést kapott, amely
meghagyta, legyenek a palotában munkaebéd végett, parancsra.
Nem állt benne, kinek a parancsára. Vagy az, vették észre,
hogy kinek az ebédje.
Most az előszobában gyülekeztek.
Történtek változások. A palota sosem volt az, amit
választékos helynek lehetne nevezni. A Patrícius mindig úgy
érezte, hogy ha kényelmessé teszi a látogatók számára, esetleg
nem kívánnak majd távozni. A bútorzat néhány elaggott
székből állt, és a falakon körbe a város korábbi uralkodóinak
arcképei függtek, amint irattekercseket meg hasonlókat
markolnak.
A székek most is ott voltak. Az arcképek nem. Vagyis inkább
a festett és repedezett vásznakat az egyik sarokba hordták
össze, ám az aranyozott kereteknek nyoma veszett.
A tanácsnokok megpróbállak elkerülni egymás tekintetét, és
ujjaikkal dobolva térdükön üldögéltek.
Végül két, roppant idegesnek látszó szolga kitárta a
díszcsarnokba vezető ajtót. Farkas Rossab támolygott be.
A legtöbb tanácsnok amúgy se hunyta le szemét álló éjszaka,
megkísérelve valamiféle elvi álláspontot kialakítani
sárkányokkal vis-à-vis, ám Rossab úgy nézett ki, mint aki évek
óta nem aludt. Az arcszíne a felajzott mosogatórongyé. Sose
volt különösebben jól kipárnázott, most azonban olyasminek
látszott, ami egy piramisból bújt elő.
– Á! – adta meg a hangot – Pompás. Mindnyájan itt vannak?
Akkor talán erre parancsoljanak, uraim.
– Ööö – szólalt meg a főtolvaj –, a levélke ebédet említett?
 – Igen? – értetlenkedett Rossab.
– Egy sárkánnyal?
– Jó ég, csak nem hiszi azt, hogy meg akarja enni magát? –
kérdezte Rossab. – Micsoda ötlet!
– Eszembe se jutott – válaszolta a főtolvaj, s a
megkönnyebbülés gőzfelhőként áradt a füléből. – Maga az
ötlet! Haha.
– Haha – helyeselt a vezérkalmár.
– Hoho – értett egyet a legfőbb orgyilkos. – Maga az ötlet!
– Nem, szerintem maguk mind túl rágósak – jegyezte meg
Rossab. – Haha.
– Haha.
– Ahaha.
– Hoho.
A hőmérséklet több fokot zuhant.
– Szóval, ha lennének szívesek erre jönni?
A díszcsarnokot szintén átalakították. Először is, jóval
nagyobb lett. Több falat bedöntöttek a szomszédos szobákba,
és a mennyezetet, valamint a fönti szobák számos emeletét
teljesen eltávolították. A padlót tömören törmelék takarta,
kivéve a terem közepén, ahol volt egy aranyhalom...
Nos, aranyos. Úgy nézett ki, mintha valaki végigkutatta
volna a palotát mindenért, ami fénylik és csillog. Hevertek ott
képkeretek, és a falszőnyegből kifejtett aranyszálak, és ezüst,
meg egy-egy drágakő. Akadtak ott levesestálak a konyhából,
gyertyatartók, parazsas ágymelegítők, tükörcserepek.
Sziporkázó holmik.
Azonban a tanácsnokok nem voltak abban a helyzetben,
hogy ennek szentelhessék összes figyelmük, amiatt, ami fejük
fölött lebegett a levegőben.
Úgy nézett ki, mint a világegyetem legnagyobb gyatrán
csavart szivarja, amennyiben a világegyetem legnagyobb
gyatrán csavart szivarja fejjel lefelé szeret lógni. Homályosan
ki lehetett venni két, a sötét szarufákba kapaszkodó karmot.
Félúton a csillogó halom és az ajtó között kicsiny, terített
asztal állt. A tanácsnokok különösebb meglepődés nélkül
észlelték, hogy a szokott, ódon ezüstnemű hiányzik.
Porcelántányérokkal terítettek meg és olyan evőeszközzel, ami
úgy nézett ki, mintha nemrégiben farigcsálták volna
fadarabkákból. Rossab letelepedett az asztalfőn, és
odabiccentett a szolgáknak.
– Kérem, foglaljanak helyet uraim – szólította föl a
vendégeket. – Elnézést kérek, hogy a dolgok kissé... mások, ám
a király reméli, el fogják viselni, amíg ügyek nem lesznek
megfelelőbb módon elrendezve.
– A, ööö – szólt a főkalmár.
– A király – ismételte meg Rossab. A hangszíne csak
nyálcsorgatásnyira volt a teljes őrülettől.
– Ó! A király. Rendben – mondta a kalmár. Onnan, ahol ült,
kitűnő rálátása volt a hatalmas, csüggő bestiára. Úgy tűnt,
mintha mocorogna, mintha valami remegne a nagy redőkben,
amelyek beburkolták. – Éljen soká, én azt mondom – fűzte
hozzá sietve.
Az első fogás leves volt, benne galuskával. Rossab nem vett
belőle. A többiek rettegő némaságban fogyasztották, amit csak
a porcelánon koccanó fa tompa csörrenése tört meg.
– Akadnak bizonyos ügyek, egyes rendeletek, amelyekhez a
király érzése szerint a maguk jóváhagyása örvendetes lenne –
szólalt meg végül Rossab. – Természetesen puszta formalitás,
és nagyon sajnálom, hogy ilyen apró-cseprő részletekkel kell
untassam magukat.
Az óriási köteg mintha ingadozott volna a szellőben.
– Egyáltalán semmi probléma – vinnyogta a főtolvaj.
– A király kegyesen tudomásukra óhajtja hozni – jelentette ki
Rossab –, hogy örömmel fogadna koronázási ajándékokat a
nagyközönségtől. Természetesen semmi különlegeset. Csak
bármilyen nemesfémet vagy drágakövet, ami esetleg a
tulajdonukban van és könnyen nélkülözhetik. Apropó,
hangsúlyozni szeretném, hogy ez semmi esetre sem kötelező. A
nagylelkűség bármely formája, amely, a király bizonyosra
veszi, tömegesen fog megnyilvánulni, teljességgel önkéntes
kell legyen.
 A vezérorgyilkos szomorúan nézett az ujjait borító gyűrűkre,
és sóhajtott. A főkalmár máris rezignáltán levette nyakából
hivatalának aranyozott láncát.
– Nahát, uraim! – szólt Rossab. – Ez igazán nem várt
meglepetés!
– Ümm – mondta a Láthatatlan Egyetem Arkrektora. – Maga
tudja... azaz a király bizonyára tudatában van, hogy az
Egyetem hagyományosan mentes minden városi dézsmától és
adótól...
Elnyomott egy ásítást. A varázslók azzal töltötték az éjjelt,
hogy a legjobb varázsigéiket vetették be a sárkány ellen. Olyan
volt, mintha ködöt püföltek volna.
– Kedves uram, ez nem dézsma – tiltakozott Rossab. –
Remélem, az általam elmondottakból semmi nem engedte
magukat arra következtetni, hogy az lenne. Ó, dehogy! Nem. A
hűbér, ahogy már mondtam, teljesen önkéntes. Remélem, hogy
ez abszolút világos.
– Mint az egyszeregy – jegyezte meg a főorgyilkos, szúrósan
meredve a vén varázslóra. – És ezek a teljességgel önkéntes
hozzájárulások, amiket mindnyájan készek vagyunk máris
megtenni, ezek oda fognak kerülni...?
– A sárkánykincsbe – bólintott Rossab.
– Á!
– Míg egészen biztos vagyok benne, hogy a város népe
nagyon bőkezű lesz, amint teljesen fölfogtak a helyzetet –
közölte a vezérkalmár –, meg vagyok győződve, hogy a király
tudomásul fogja venni, hogy igen kevés arany van Ankh-
Morporkban?
– Helyes megállapítás – értett egyet Rossab. – Azonban a
királynak szándékában áll erőteljes és lendületes külpolitikát
folytatni, ami minden bizonnyal orvosolja majd ezt a gondot.
– Á! – szólalt meg a tanácsnokok kara, ezúttal sokkal
nagyobb lelkesedéssel.
– Például – folytatta Rossab –, a király úgy érzi, hogy jogos
érdekeink Chirmben, Sto Lat-ban, Pszeudopoliszban és
Tsortban komolyan kompromittálódtak a legutóbbi
évszázadokban. Ezt haladéktalanul korrigálni fogjuk, és, uraim,
biztosíthatom magukat, hogy a javak valósággal özönleni
fognak a városba azoktól, akik égnek a vágytól, hogy a király
pártfogását élvezhessék.
A főorgyilkos odapillantott az összehordott kincstömegre.
Egy roppant határozott elképzelés kezdett kialakulni benne arra
vonatkozóan, hogy hová fog kerülni az a rengeteg drágaság.
Csodálatraméltó az a mód, ahogy a sárkányok tarhálni tudnak.
Csaknem emberi.
– Ó! – mondta.
– Természetesen lesznek egyéb szerzemények, föld, ingatlan
és így tovább tekintetében, és az a király óhaja, hogy világosan
megértesse, a hűséges Titkos Tanácsosok gazdag jutalomban
fognak részesülni.
– És, ööö – szólalt meg a főorgyilkos, aki kezdte úgy érezni,
már kitűnően érti a király gondolkodásmenetének természetét –
, kétségtelenül a, ööö...
– Titkos Tanácsosok – segítette ki Rossab.
– Kétségtelenül még nagyobb bőkezűséggel fognak reagálni
a... például, sárkánykincsek ügyében?
– Biztos vagyok benne, hogy ilyen szempontok meg sem
fordultak a király fejében – állította Rossab –, de maga igen
hatásosan kidomborította a lényeget.
– Gondoltam.
A következő fogás zsíros disznóhús volt, zöldbabbal és
lisztben forgatott krumplival. Megint ahogy kénytelenek voltak
észrevenni, hizlaló étel.
Rossab csak egy pohár vizet kért.
– Ami elvisz minket egy további, meglehetősen kényes
kérdéshez, amit, meg vagyok győződve, a magukhoz hasonló
sokat utazott, széles látókörű úriemberek minden nehézség
nélkül el fognak fogadni – jelentette ki. Poharat tartó keze
reszketni kezdett.
– Remélem, hogy ezt is meg fogja érteni a lakosság,
különösen mivel a király tagadhatatlanul számos módon tud
hozzájárulni a város jólétéhez és védelméhez. Például, biztos
vagyok benne, hogy a nép elégedettebben fog nyugodni
ágyában tudván, hogy a sá... a király fáradhatatlanul oltalmazza
őket minden bajtól. Azonban esetleg lehetnek nevetséges,
ósdi... előítéletek... amelyeket csak szüntelen fáradozással lehet
majd kiirtani... minden jóakarata ember részéről.
Elhallgatott és rájuk nézett. A főorgyilkos később azt
állította, hogy már sok mindenkinek nézett a szemébe, akik, ez
ugyebár nyilvánvaló, a halál torkában voltak, de még sohasem
nézett olyan szemekbe, amelyek ennyire félreérthetetlenül,
tisztán és világosan a Pokol bugyraiból néztek vissza rá.
Reméli, hogy soha, de soha, jelentette ki, nem kell még egyszer
olyan tekintetet látnia.
– Én most – mondta Rossab, s minden egyes szó lassan
buggyant elő, mintha buborékok lennének valami
futóhomokban – a... király... étrendjének ügyére célzok.
Dermesztő csönd támadt. Hallották maguk mögött a
szárnyak halk suhogását, és a csarnok sarkaiban az árnyékok
még jobban elsötétültek és úgy tűnt, bekerítik őket.
– Étrend – rebegte a főtolvaj élettelen hangon.
– Igen – erősítette meg Rossab. A hangja csaknem cincogott.
Verejték csörgött az arcán. Az orgyilkosok vezetője egyszer
hallotta a „halálra vált” kifejezést, és eltűnődött rajta, mikor
használhatja az ember valaki arckifejezésének szabatos
leírására, és most megtudta. Rossab arca olyan lett; olyan
valakinek kísérteties, halálra vált képe, aki megkísérli nem
hallani a saját szája kiejtette szavakat.
– Mi, ööö, azt hittük – szólalt meg a főorgyilkos rendkívül
körültekintően –, hogy a sá... a király, nos, bizonyára
elrendezte a dolgokat magának az utóbbi hetekben.
– Á, igen, de szegényes volt, tudja. Szegényes menü.
Elbitangolt állatok és így tovább – magyarázta Rossab
keményen meredve az asztallapra. – Nyilvánvaló, hogy
királyként az ilyen szükségmegoldások többé már nem felelnek
meg.
A csönd hízott és más jelleget öltött. A tanácsnokok
keményen törték a fejük, különösen az épp elfogyasztott
ebédről. Egy óriási tál somlói galuska érkezése, rengeteg
tejszínhabbal, csak arra szolgált, hogy még jobban erre
összpontosuljanak gondolataik.
– Ööö – nyögte ki a főkalmár –, milyen gyakran éhes a
király?
– Állandóan – válaszolta Rossab –, de csak havonta egyszer
étkezik. Az valójában ünnepélyes alkalom.
– Természetesen – jegyezte meg a főkalmár. – Nem is lehetne
más.
– És, ööö – szólalt meg a főorgyilkos –, mikor, ööö, evett
utoljára a király?
– Sajnálattal kell közöljem, hogy még nem evett rendesen,
amióta idejött – jelentette be Rossab.
– Ó!
– Meg kell értsék – folytatta Rossab, kétségbeesetten
babrálva fa evőeszközét –, hogy egyszerűen orvul meglesni és
megtámadni az embereket, akár egy közönséges orgyilkos...
– Már elnézést... – kezdte a főorgyilkos.
– Úgy értem, akár egy közönséges gyilkos... abban nincs...
kielégülés. A király táplálkozásának pontosan az a lényege,
hogy annak, nos... a király és alattvalói közötti köteléket
jelképező aktusnak kell lennie. Az egy, az talán egy eleven
allegória. Megszilárdítja a korona és a közösség közti szoros
kapcsolatokat – tette hozzá.
– Az étek természete precízebben... – kezdte a főtolvaj,
csaknem fuldokolva a szavaktól. – Mi most itt fiatal lányokról
beszélünk?
– Puszta előítélet – válaszolta Rossab. – A kor érdektelen.
Természetesen a családi állapot fontos. Meg a társadalmi
helyzet. Azt hiszem, van valami köze az ízhez. – Előrehajolt, és
most a hangját megtöltötte a kín és a sürgetés, és, a többiek úgy
érezték, most először szólal meg tényleg a saját hangján. –
Kérem, vegyék fontolóra! – sziszegte. – Végül is, csak egyszeri
alkalom havonként! Cserébe oly sok mindenért! Az olyanok
családja, akik a király hasznára vannak, a Titkos Tanácsosoké,
mint maguk, természetesen szóba se jöhet. És ha az összes
lehetséges választási lehetőségre gondolnak...
Nem gondoltak az összes választási lehetőségre. Bőven elég
volt közülük csak egyre gondolni.
A csönd körbedorombolta őket, miközben Rossab beszélt.
Nem néztek egymás szemébe, attól félve amit ott látnának
visszatükröződni. Mindegyik férfi azt gondolta: valaki a
többiek közül biztos, hogy hamarosan mond valamit, valami
tiltakozást, és akkor majd egyetértést mormolok, valójában
nem mondom ki, annyira nem vagyok hülye, de nagyon
határozottan fogok mormolni, hogy a többieknek ne legyen
semmi kétsége, hogy én teljes mértékben helytelenítem ezt,
mert ilyen alkalmakkor minden tisztességes embernek
kötelessége, hogy majdnem fölálljon és csaknem hallható
legyen...
De senki sem szólt semmit. A gyávák, gondolta mindegyik.
És senki se kért a pudingból, vagy az utána fölszolgált
téglavastag csokoládéérmekből. Csak hallgattak, kipirult,
komor rémülettel, miközben Rossab hangja tovább zümmögött,
és amikor elbocsátotta őket, megpróbáltak annyira külön
távozni, amennyire csak lehetséges, hogy ne kelljen szóba
állniuk egymással.
Azaz, a vezérkalmárt kivéve. Azon kapta magát, hogy a
főorgyilkossal hagyja el a palotát, s egymás mellett lépkednek,
agyuk száguld. A kalmárvezér megpróbálta a dolgok szebbik
oldalát nézni; egyike volt azoknak, akik rögtönzött
énekhangversenyt szerveznek, amikor minden maximálisan
balul üt ki.
– Nahát, nahát – szólalt meg. – Szóval most titkos
tanácsosok vagyunk. Ki hitte volna!
– Hmm – mondta az orgyilkos.
– Kíváncsi vagyok, mi a különbség a közönséges tanácsosok
meg a titkos tanácsosok között? – tűnődött hangosan a
kereskedő.
Az orgyilkos mogorván nézett rá. – Azt hiszem – válaszolta –
, az, hogy titkolni kell, micsoda szar alakok vagyunk.
 Újra a lábfejére szögezte tekintetét. Egyfolytában Rossab
utolsó szavai jártak a fejében, amiket akkor intézett hozzá,
amikor megrázta a titkár petyhüdt kezét. Szerette volna tudni,
hogy hallotta-e valaki más is. Valószínűtlen... inkább csak
ajakmozdulat volt, nem hang. Rossab csupán ajkával formálta
őket, miközben mereven fixírozta az orgyilkos holdsápasztotta
arcát.
Segítsen. Rajtam.
Az orgyilkos megborzongott. Miért ő? Legjobb tudomása
szerint csupán egyetlen fajta segítség nyújtására alkalmas, és
azt igen kevés ember kéri önmagának. Valójában az emberek
általában óriási összegeket fizettek neki azért, hogy
meglepetésként kapják mások. Eltűnődött, mi történhet
Rossabbal, hogy bármilyen alternatíva jobbnak látszik...

Rossab egyedül ült a sötét, tönkretett csarnokban.

Várakozott.
Megpróbálkozhatna a meneküléssel. De a sárkány újra
rátalálna. Mindig képes lesz rátalálni. Ki tudja szagolni a
tudatát.
Vagy elégetné, ami még rosszabb. Pont, mint a
Hittestvéreket. Talán tényleg azonnali halál, azonnali halálnak
tűnik, de Rossab ébren feküdt éjszakánként azon merengve,
vajon azok az utolsó mikroszekundumok valahogy nem
húzódnak-e el egy szubjektív, fehéren izzó örökkévalósággá, a
tested minden apró porcikája puszta plazmamaszat és te, benne,
elevenen az egész közepén...
Téged nem. Téged nem égetnélek el.
Nem telepátia volt. Rossab mindig úgy tudta, a telepátia
olyan, mintha egy hangot hallanál a fejedben.
Ez meg olyan, mintha egy hangot hallanál a testedben. Az
egész idegrendszered rezeg tőle, mint valami íj.
Kelj föl!
 Rossab talpra vergődött, fölborítva a széket és beverve lábát
az asztalba. Amikor ez a hang szól, annyi kontrolja van a teste
fölött, mint a víznek a gravitáció fölött.
Gyere!
Rossab támolyogva elindult.
A szárnyak hébe-hóba reccsenve lassan kitárultak, míg be
nem töltötték a csarnokot egyik oldalától a másikig. Az egyik
szárnyvég bezúzott egy ablakot, és kilógott a délutáni
napsütésbe.
A sárkány lassan, érzékien nyújtóztatta nyakát, és ásított.
Amikor ezt befejezte, körbeforgatta fejét míg végül csak
néhány hüvelykre volt Rossab arcától.
Mit jelent az, hogy önként?
– Az, ööö, azt jelenti, hogy valamit a saját szabad
akaratodból teszel meg – válaszolta Rossab.
De nekik nincs szabad akaratuk! Vagy gyarapítják a
kincsem, vagy elégetem őket!
Rossab nagyot nyelt. – Igen – mondta –, de tilos...
A düh néma bömbölése megpördítette.
Számomra semmi sem tilos!
– Persze, persze, persze – nyöszörögte Rossab, fejét fogva. –
Nem úgy értettem! Hidd el! Így jobb, ennyi az egész! Jobb és
biztonságosabb!
Senki sem tud legyőzni engem!
– Kétségkívül így áll a dolog...
Senki sem irányíthat engem!
Rossab békéltető modorban, szétterjesztett ujjakkal tárta szét
a kezét. – Természetes, természetes – nyugtatta. – De tudod,
mindennek megvan a módja. Vannak eszközök, vannak
módszerek. Tudod, erre az egész bömbölésre és elégetésre
semmi szükséged...
Ostoba majomszabású! Másként hogyan vehetem rá őket,
hogy teljesítsék a parancsaim?
Rossab hátratette a kezét.
– Saját szabad akaratukból fogják teljesíteni – állította. – És
idővel el fogják hitetni magukkal, hogy eleve az ő ötletük volt.
Hagyomány lesz belőle. Nekem elhiheted! Mi, emberek,
alkalmazkodó lények vagyunk.
A sárkány hosszas, üres pillantást vetett rá.
– Valójában – jelentette ki Rossab, próbálva hangja
remegését elfojtani –, nem telik bele sok idő, és ha valaki jön
és azt mondja nekik, hogy egy sárkánykirály nem jó ötlet, ők
maguk fogják megölni.
A sárkány pislogott.
Rossab emlékezete szerint most először látszott
bizonytalannak.
– Tudod, én jól ismerem az embereket – szögezte le Rossab
szerényen.
Ha hazudsz... gondolta végül a bestia.
– Tudod, hogy képtelen vagyok rá. Mármint neked.
És tényleg így fognak viselkedni?
– Ó, igen. Mindenkor. Alapvető emberi vonás.
Rossab tudta, hogy a sárkány képes tudata fölső rétegeit
olvasni. Ők ketten rémisztő összhangban rezonálnak. És ő is
láthatja az előtte levő szem mögött megbújó elsöprő erejű
gondolatokat.
A sárkány undorodott.
– Sajnálom – szólt elhalóan Rossab. – Mi már csak ilyenek
vagyunk. Az egésznek a túléléshez van köze, azt hiszem.
Akkor nem küldenek ellenem nagy erejű harcosokat, hogy
megöljenek? – gondolta a sárkány csaknem keseregve.
– Nem hiszem.
Nincsenek hősök?
– Nincsenek többé. Túl sokba kerülnek.
De embereket fogok enni!
Rossab nyöszörgött.
Érezte, ahogy a sárkány kutat a tudatában, próbálva valami
nyomravezetőt lelni, hogy megérthesse az embereket. Félig
látta, félig érzékelte a véletlenszerűen villózó képeket,
sárkányokról, a hüllők legendák homályába vesző korszakáról,
és – és itt érezte a sárkány őszinte meglepődését – az emberi
történelem kevésbé dicséretes szakaszairól, ami a legnagyobb
részét jelenti. És az elképedés után jött a kiábrándult düh. Egy
sárkány gyakorlatilag semmi olyat nem tehet az emberekkel,
amit ők már ne próbáltak volna ki egymáson, előbb vagy
utóbb, gyakran lángoló lelkesedéssel.
Arcátlanságotokban finnyásnak mutatkoztok, mondta neki a
sárkány gondolatban. De mi sárkányok vagyunk. Nekünk az a
dolgunk, hogy kegyetlenek, fortélyosak, szívtelenek és
rémisztőek legyünk. De annyit mondhatok neked, te
majomszabású – az óriási pofa közelebb nyomult, így Rossab
egyenesen a szeme könyörtelen mélyébe kellett nézzen –, hogy
mi sosem égettük és kínoztuk és tépdestük szét egymást és
neveztük ezt erkölcsnek.
A sárkány újra szétbontogatta egyszer-kétszer szárnyát, aztán
nehézkesen lepottyant a csak erős jóindulattal értékesnek
mondható izék csiricsáré gyűjteményére. A karma a halmot
kaparta. Gúnyosan jegyezte meg:
Egy háromlábú gyík se halmozna föl ilyen vackokat.
– Lesz jobb – suttogta Rossab, ideiglenesen
megkönnyebbülve a témaváltástól.
Jobb lesz, ha lesz.
– Föl... – Rossab tétovázott – ...föltehetek egy kérdést?
Kérdezz!
– Nincs igazán szükséged az emberevésre, ugye? Azt hiszem,
az az egyetlen probléma az emberek szempontjából, tudod –
tette hozzá, és hangja hadarássá gyorsult. – A drágaságok meg
minden, az nem kell gondot okozzon, de ha az egész csak, nos,
fehérje kérdése, akkor esetleg fölmerülhetne egy olyan nagy
elmében, mint a tiéd, hogy valami kevésbé vitatható, mint
például egy tehén, talán...
A sárkány vízszintes tűzcsíkot fújt ki, ami a szemközti falat
mésszé égette.
Szükség? Szükség? bömbölte, amikor a hang elenyészett. Te
beszélsz nekem szükségről? Nem az a hagyomány, hogy a női
nem legszebb virágát elküldik a sárkányhoz a béke és a jómód
biztosítása végett?
 – De, tudod, mi mindig tűrhetően békések és meglehetősen
jómódúak voltunk...
AZT AKAROD, HOGY EZ ÍGY IS MARADJON?
A gondolat ereje Rossabot térdre kényszerítette.
– Persze – sikerült kinyögnie.
A sárkány kéjelegve kinyújtotta karmát.
Akkor a szükség a tiétek, nem az enyém, gondolta.
És most takarodj a szemem elől!
Rossab megroggyant, amikor a dúvad kilépett a tudatából.
A sárkány átsiklott az árleszállított sárkánykincsen, fölugrott
a csarnok egyik magas ablakának peremére, és fejével kiverte
belőle a festett üveget. Egy városatya tarka képmása záporozott
a lenti hulladékokra.
A hosszú nyak kinyúlt a kora esti ég felé, s elfordult, akár
egy keresgélő tű. Szerte a városban meggyulladtak a fények.
Egymillió, még eleven ember tompa, mély, monoton lármát
kelt.
A sárkány nagyot, örömtelit lélegzett.
Aztán fölhúzta teste többi részét a peremre, vállával
félretaszította az ablakkeret maradványait, és a levegőbe
lendült.

– Ez meg mi? – kérdezte Nobby.

Hozzávetőlegesen kerek volt, faszerű matériából, és amikor
ráütöttek, olyan hangot adott ki, mint az íróasztal széléhez
pengetett vonalzó.
Kolon főtörzsőrmester újra megkoccantotta.
– Szabad a gazda! – mondta.
Murok büszkén kiemelte a viharvert csomagolásból.
– Kalács – felelte, mindkét kezét a dolog alá lökte és némi
nehézséggel megemelte. – Az édesanyámtól. – Sikerült neki
úgy az asztalra helyezni, hogy nem csípte oda az ujját.
– Meg lehet enni? – firtatta Nobby. – Hónapokba telt, míg
ideért. Azt hinné az ember, hogy már kővé száradt.
 – Ó, különleges törperecept szerint készült – válaszolta
Murok. – A törpekalácsok nem száradnak ki.
Kolon főtörzsőrmester megint erőteljesen rákoppintott. –
Fölteszem, hogy nem – ismerte el.
– Hihetetlenül tápláló – magyarázta Murok. – Gyakorlatilag
mágikus. A titkát évszázadok óta törpéről törpére örökítik.
Egyetlen piciny darabka belőle, és egész nap nem akarsz többet
enni.
– Ugyan! – mondta Kolon.
– Egy törpe sok száz mérföldet képes megtenni egy ilyen
kaláccsal a hátizsákjában – folytatta Murok.
– Fogadni mernék rá – bólogatott gyászosan Kolon. –
Fogadni mernék, hogy egyfolytában azt gondolja közbe’, hogy
„A pokolba is, remélem, hogy hamarosan találok valami ehetőt,
különben már megint ezt a rohadt kalácsot kell egyem”.
Murok, akinek szótárában az „irónia” szó valami írásra
használatos dolgot jelentett, fölkapta a pikáját és néhány
imponáló visszapattanás után sikeresen megközelítőleg négy
szeletre vágta a kalácsot.
– Ezzel meglennénk – jelentette vígan. – Mindegyikünknek
jut egy, és marad a kapitánynak is. – Rádöbbent, mit mondott.
– Ó! Sajnálom.
– Hát, igen – szólalt meg szenvtelenül Kolon.
Egy pillanatig hallgatagon ültek.
– Kedveltem őt – jegyezte meg Murok. – Sajnálom, hogy már
nincs köztünk.
Ezt további hallgatás követte, nagyon hasonló az előzőhöz,
de még mélyebb és több lehangoltságtól ráncos.
– Gondolom, maga lesz most a kapitány – szólt Murok.
Kolon összerezzent. – Én? Én nem akarok kapitány lenni!
Nem tudnám megcsinálni azt a rengeteg gondolkodást. Nem éri
meg annyit gondolkodni, csak havi kilenc tallér pluszért.
Ujjaival dobolt az asztalon.
– Csak annyival kapott többet? – tudakolta Nobby. – Azt
hittem, a tisztek dúskálnak a pénzbe’.
 – Kilenc tallér havonta – erősítette meg Kolon. – Láttam a
bérskálát egyszer. Kilenc tallér havonta meg két tallér
tollforgó-pótlék. Csak ő sose tartott arra igényt. Tényleg fura.
– Nem tolldísszel ékeskedő fajta – mutatott rá Nobby.
– Igazad van – értett egyet Kolon. – A kapitánnyal az van,
tudjátok, olvastam egyszer egy ilyen könyvet... tudjátok,
mindnyájunknak van alkohol a szervezetünkbe’..., afféle
természetes alkohol, értitek? Még ha egész életedbe’ sose iszol
egy csöppet se, a tested akkor is valahogy előállítja..., de Kadar
kapitány, tudjátok, egyike azoknak, akiknek a teste nem
csinálja magától. Mintha két pohárral a normális alkoholszint
alatt született volna.
– Hű! – csodálkozott Murok.
– Bizony... szóval, amikor józan, akkor tényleg józan. Knurd,
aszongyák erre. Tudod, nem, Nobby, hogy milyen érzés
felébredni az egész éjszakai piálás után? Na, ő egyfolytába’ úgy
érzi magát.
– Szegény faszi! – sajnálkozott Nobby. – Nem tudtam. Nem
csoda, hogy mindig olyan komor.
– Szóval állandóan megpróbálja behozni, tudjátok. Csak hát
nem mindig találja el a megfelelő dózist. És persze – Kolon
Murokra pislantott –, egy nő dekredálta. Jelzem, szinte bármi
megalázza őt.
– Szóval akkor most mit fogunk csinálni mi, főtörzs? –
érdeklődött Nobby.
– Gondolja, hogy haragudna, ha megennénk az ő kalácsát? –
tudakolta sóvárogva Murok. – Kár lenne hagyni kiszáradni.
Kolon vállat vont.
Az idősebb férfiak boldogtalan némasággal üldögéltek,
mialatt Murok elrágódott a kalácson, mintha lapátkerekes
kőzúzógép lenne egy krétabányában. Még ha a lehető
legkönnyebb felfújt lett volna, akkor se lett volna étvágyuk.
Az életről elmélkedtek, az életről a kapitány nélkül.
Nyilvánvalóan sivár lesz, még sárkányok hiányában is.
Mondhatsz, amit akarsz Kadar kapitányról, az biztos, hogy van
stílusa. Cinikus stílus, fekete a körme alja, de a kapitánynak
van, nekik meg nincs. Képes elolvasni a sok szótagú szavakat
és összeadni is tud. Még ezt is a stílusa részének lehet venni.
Még lerészegedni is stílusosan részegedik le.
Próbálták a végletekig elnyújtani a perceket, próbálták húzni-
halasztani az időt. Ám eljött az éjjel.
Nincs remény számukra.
Ki kell menniük az utcára.
Hatot ütött az óra. És messze nem minden volt rendben.
– Errol is hiányzik nekem – jegyezte meg Murok.
– Igazából a kapitányé volt – mutatott rá Nobby. – Különben
meg Lady Juhossy tudni fogja, hogy kell gondoskodni róla.
– Nem mintha bármit is szét tudnánk hagyni most már –
jelentette ki Kolon. – Úgy értem, még a lámpaolajat se. Még a
lámpaolajat is megitta.
– Meg a naftalingolyókat – tette hozzá Nobby. – Egy egész
doboz naftalingolyót. Miért akarna bárki is naftalingolyókat
enni? Meg a teáskannát. Meg az összes cukrot. A kis
ördögfattya pokolian odavolt a cukorért.
– De azért aranyos volt – mentegette Murok. – Barátságos.
– Ó, azt elismerem – mondta Kolon. – De igazán nincs
rendbe’ az olyan kiskedvenc, aki miatt minden alkalommal
fedezékbe kell vetődj, ha csuklani kezd.
– Hiányozni fog nekem a pofikája – szögezte le Murok.
Nobby hangosan kifújta az orrát.
Ennek mintegy visszhangjaként dörömböltek az ajtón. Kolon
feje megrendült Murok fölállt és ajtót nyitott.
A Palotagárda két tagja várakozott ott, pökhendi
türelmetlenséggel. Hátraléptek, amikor megpillantották
Murokot, akinek kissé le kellett hajolnia, hogy kilásson a
szemöldökfa alatt; az olyan rossz hírek, mint Murok,
villámgyorsan elterjednek.
– Hoztunk nektek egy hirdetményt – mondta az egyik. –
Nektek ki kell...
– Mi az a rengeteg friss festék a mellvértjükön? – kérdezte
udvariasan Murok. Nobby és a főtörzsőrmester kétoldalt
kikukucskáltak.
 – Egy sárkány – válaszolta a fiatalabb palotaőr.
– A sárkány – helyesbített fölöttese.
– Hé, téged ismerlek – szólalt meg Nobby. – Te Galad Fafely
vagy. Régen a Negély utcában laktál. A mamád főzte azokat a
köhögés elleni cukorkákat nem igaz, és beleesett a keverékbe
és meghalt. Én sose eszek köhögés elleni cukorkát hanem
mindig gondolok a mamádra.
– Szia, Nobby! – üdvözölte a gárdista minden lelkesedés
nélkül.
– Fogadni mernék, hogy a te egykori mamád büszke lenne
rád, hogy itt állsz sárkánnyal a mezeden – társalgott Nobby. Az
őr gyűlöletből és szégyenkezésből vegyített tekintetet vetett rá.
– És új a tollbokréta is a kalapodon – fűzte hozzá Nobby
kedvesen.
– Ez itt a hirdetmény, amit a rendelkezésnek megfelelően el
kell olvassatok – közölte hangosan a palotaőr. – Valamint az
utcasarkokon ki kell függesszétek. Parancsra.
– Kinek a parancsára? – firtatta Nobby.
Kolon főtörzsőrmester megragadta a tekercset sonkaszerű
mancsával.
– Mint Hogy – olvasta lassan, habozva követve nyomon a
betűket ujjával – Ezz Ked-Vé-Re Val-Ló A Ssö-Á-Rö-Kö... a
sárkánynak, A Kö-I... Királyok Királyának és Aa-Bbö-Sszö-
Uh-Lö... – homlokának széles, rózsaszín szirtjén verejték
gyöngyözött – abszolút, azaz, U-Rö-A-Lö, uralkodójának...
A tudományos világ elkínzott hallgatásába merült, ujjbegye
lassan akadozott végig a pergamenen.
– Nem – szólalt meg végül. – Ez lehet nem helyes, igaz?
Nem fog megenni valakit?
– Elfogyasztani – javította ki a másik gárdista.
– Az egész része a társadalmi... társadalmi szerződésnek –
jelentette ki segéde mereven. – Potomság kifizetni, biztos
vagyok benne, hogy egyet fogtok érteni, a város biztonságáért
és védelmezéséért.
 – Védelmezéséért mitől? – tudakolta Nobby. – Még sose volt
olyan ellenségünk, akit ne tudtunk volna megvesztegetni vagy
lepénzelni.
– Mostanáig – tette hozzá sötéten Kolon.
– Gyorsan kapcsoltok – mondta a palotaőr. – Szóval közhírré
fogjátok tenni. Vagy gyötrelmek gyötrelmével lakoltok.
Murok átkukucskált Kolon válla fölött.
– Mi az a szűz? – kérdezte.
– Férjezetten lány – vágta rá sebesen Kolon.
– Mi, mint a barátnőm, Ritta? – firtatta elszörnyedve Murok.
– Hát, ööö, nem – válaszolta Kolon.
– Tudja, ő még nincs férjnél. Mrs. Marok egyetlen lánya
sincs férjnél.
– Hát, ööö, igen – felelte Kolon.
– Hát akkor – szögezte le Murok a megfellebbezhetetlenség
kifejezésével. – Remélem, mi nem fogjuk ezt eltűrni.
– Az emberek nem fogják ezt lenyelni – nyilatkozta Kolon. –
Jól jegyezd meg, amit mondok!
A gárdisták elhátráltak, el Murok növekvő haragjának
hatóköréből.
– Ők azt tesznek, amit akarnak – jelentette ki a rangidős. –
De ha ti nem hirdetitek ki, akkor majd próbálkozhattok a
magyarázkodással Őfelségének.
Elsiettek.
Nobby kirontott az utcára. – Sárkány a mezeden! – kiáltotta.
– Ha a jó öreg anyád tudná, megfordulna a tartályában, hogy te
sárkánnyal a mezeden császkálsz!
Kolon visszatévelygett az asztalhoz, és kiterítette rajta a
pergament.
– Ocsmány ügy – motyogta.
– A sárkány már eddig is megölt néhány embert – fortyogott
Murok. – Megszegve ezzel tizenhat különböző Királyi
Törvényt.
– Na, igen. De az csak, tudod, ennek meg annak meg
amannak a zűrzavarából adódott – magyarázta Kolon. – Nem
mintha nem lett volna helytelen, érted, de hogy az emberek
hogy úgy mondjam, részt vegyenek, csak úgy odaadjanak
valami csitri lányt és körbeállva nézzék, mintha az egész
rendjén való és törvényes lenne, az sokkal rosszabb.
– Szerintem az egész nézőpont kérdése – jegyezte meg
Nobby elgondolkozva.
– Hogy érted?
– Hát, annak a szempontjából, akit épp elevenen elégetnek,
valószínűleg nem sokat számít – állapította meg Nobby
józanul.
– Mondom, az emberek ezt nem fogják lenyelni – hajtogatta
Kolon, figyelem kívül hagyva a közbeszólást. – Majd
meglátjátok! A palotához fognak vonulni, és mit csinál majd
akkor a sárkány, he?
– Elégeti őket mind egy szálig – vágta rá azonnal Nobby.
Kolon meghökkent. – Csak nem tenne ilyet, ugye, nem?
– Nem látom be, mi akadályozhatná meg benne – mondta
Nobby. Kitekintett az ajtón. – Az a fiú rendes fickó volt valaha.
Lótifuti küldönce volt a nagyapámnak. Ki hitte volna, hogy egy
nap sárkánnyal a mellén fog mászkálni...
– Mit fogunk most tenni, főtörzsőrmester? – érdeklődött
Murok.
– Nem akarok elevenen megsülni – szögezte le Kolon. – A
feleségem rettenetesen lehordana. Szóval azt hiszem, muszáj
lesz nekünk hogyhíjjákolni, közhírré tenni. De ne aggódj, fiú –
és megismételte, megveregetve meg Murok izmos karját,
mintha először maga se hitte volna el –, ilyesmire nem fog sor
kerülni. Az emberek ezt sose nyelnék le.

Lady Juhossy végigsimította Errol testét.

– Vigyen el az ördög, ha tudom, mi zajlik odabent – mondta.
A kis sárkány megkísérelte megnyalni a nő arcát. – Mit evett?
– Utoljára, azt hiszem, egy kannát – válaszolta Kadar.
– Egy kanna mit?
– Semmit. Egy teáskannát. Fekete izé, füllel meg csőrrel.
Egy örökkévalóságig szimatolta, aztán megette.
 Errol halványan rávigyorgott, aztán böffentett egyet.
Mindketten lebuktak.
– Ó, és aztán észrevettük, hogy eszi a kormot a kéményből –
folytatta Kadar, amikor fejük újra a korlát fölé emelkedett.
Ráhajoltak a megerősített bunkerre, ami az egyik
gyengélkedő boksz volt Lady Juhossynál. Muszáj volt még
jobban megszilárdítani. Általában az egyik első dolog, ami
bekövetkezik egy sárkány betegsége esetén, az az emésztési
folyamatok fölötti uralom elvesztése.
– Éppenséggel nem látszik betegnek – szólalt meg a nő. –
Csak dagadt.
– Rengeteget nyöszörög. És valahogy ki lehet venni izéket,
ahogy mozognak a bőre alatt. Tudja, mit gondolok? Tudja, amit
mondott, hogy át tudják rendezni az emésztőrendszerük?
– Ó, igen. Tudja, az összes gyomrot meg hasnyálmirigyzúzát
többféleképpen lehet összekapcsolni. Hogy hasznát vegyék...
– Bárminek, amit csak találnak, a lángképzésben – vágott
közbe Kadar. – Igen. Azt hiszem, hogy megpróbál valami
roppant forró lángot előállítani. Ki akarja hívni a nagy
sárkányt. Minden alkalommal, amikor az a levegőbe
emelkedik, Errol csak ül és nyöszörög.
– És nem robban föl?
– Tudomásunk szerint nem. Úgy értem, biztos vagyok benne,
hogy ha megtenné, rögtön kiszúrnánk.
– Csak válogatás nélkül összeeszik mindent?
– Nehéz ezt eldönteni. Mindent megszaglászik, és a
legtöbbet meg is eszi. Két gallon lámpaolajat, például.
Mindegy, amúgy se hagyhattam őt ott lent. Nem tudunk
rendesen gondoskodni róla. Nem mintha még mindig ki kellene
derítsük, hol van most a sárkány – fűzte hozzá keserűen.
– Azt hiszem, hogy egy kicsit hülyén viselkedik ezzel az
egésszel kapcsolatban – jegyezte meg a nő, visszafelé tartva a
házba.
– Hülyén? Kirúgtak egy nagy csomó ember szeme láttára!
– Igen, de biztos vagyok benne, hogy az egész csak félreértés
volt.
 – Én nem értettem félre!
– Hát, azt hiszem, csak azért jött ki ennyire a sodrából, mert
impotens.
Kadar szeme majd’ kiugrott, úgy kidülledt. – Miii?
– A sárkánnyal szemben – folytatta Lady Juhossy teljesen
higgadtan. – Semmit sem tehet ellene.
– Szerintem ez az átkozott város meg a sárkány pont
megérdemlik egymást – nyilatkozta Kadar.
– Az emberek meg vannak rémülve. Nem várhat sokat a
néptől, amikor ennyire meg vannak ijedve. – A nő gyöngéden
megérintette a férfi karját. Olyan volt, mintha megfigyelnéd,
hogyan irányítanak ügyesen, szakértelemmel egy ipari robotot,
hogy fölmarkoljon egy tojást.
– Nem mindenki olyan bátor, mint maga – tette hozzá
szégyenlősen.
– Mint én?
– Múltkor. Amikor megakadályozta a sárkányaim
lemészárlását.
– Ó, az. Az nem bátorság. Különben is, azok csak emberek
voltak. Az emberekkel könnyebb. Mondok magának valamit
grátisz, én bizony nem nézek még egyszer bele annak a
sárkánynak az orrába. Minden nappal arra gondolva ébredek
föl.
– Ó! – A nő föladta. – Hát, ha biztos benne... Van egy csomó
barátom, tudja. Ha szüksége van segítségre, csak szóljon. Sto
Helit hercege, úgy tudom, épp testőrkapitányt keres. Írok
magának ajánlólevelet. Kedvelni fogja őket, nagyon helyes
házaspár.
– Még nem tudom, mit fogok csinálni – felelte Kadar
nyersebben, mint akarta. – Fontolgatom az ajánlatokat.
– Hát persze. Meg vagyok győződve, hogy maga tudja a
legjobban.
Kadar bólintott.
– Hát akkor – mondta a nő.
– Nos – mondta a férfi.
– Én akkor, ööö, gondolom, már menni akar.
 – Igen, azt hiszem, jobb lesz, ha megyek.
Szünet következett. Aztán mindketten egyszerre szólaltak
meg.
– Igazán nagyon...
– Csak azt szeretném mondani...
– Bocsánat.
– Bocsánat.
– Dehogy, maga kezdett mondani valamit.
– Dehogy, bocsánat, mit is mondott?
– Ó! – Kadar habozott – Hát akkor, megyek is.
– Ó! Persze – Lady Juhossy halvány mosolyt préselt ki
magából. – Nem várathatja azokat az ajánlatokat, ugyebár –
jegyezte meg.
Odanyújtotta a kezét. Kadar óvatosan megrázta.
– Szóval akkor már megyek is – jelentette ki a férfi.
– Majd látogasson meg újra – invitálta Lady Juhossy sokkal
hűvösebben –, ha újra erre jár. És így tovább. Biztos vagyok
benne, hogy Errol szeretné látni magát.
– Igen. Hát. Akkor istenek magával!
– Istenek magával, Kadar kapitány!
A férfi kibotladozott az ajtón és sietve lesétált a sötét,
elgazosodott ösvényen. Érezte a nő tekintetét tarkóján, ahogy
elment, vagy legalábbis azt mondta magának, hogy érzi.
Bizonyára az ajtóban áll, csaknem eltorlaszolva a fény útját, és
csak néz utánam. De nem fogok visszanézni, gondolta. Az
tényleg nagyon nagy ostobaság lenne. Úgy értem, csinos nő,
rengeteg józan esze meg szédületes egyénisége van, de
tényleg...
Nem fogok visszanézni, még akkor se, ha egész addig ott áll,
míg lesétálok végig az utcán. Néha kegyetlenül kell bánj
valakivel, ha kedves akarsz lenni hozzá.
Így hát, amikor félúton járva a kocsifeljárón meghallotta az
ajtócsapódást, hirtelen nagyon, nagyon mérges lett, mint akit
épp megloptak.
Mozdulatlanul állt, és a sötétben görcsösen ökölbe szorult a
keze. Többé nem Kadar kapitány, hanem Kadar polgár, ami azt
jelenti, hogy megtehet olyasmiket, amikről korábban álmodni
se mert. Talán foghatná magát és betörhetne néhány ablakot.
Nem, az semmit se használna. Annál többet szeretne.
Megszabadulni attól az átkozott sárkánytól, visszaszerezni az
állását, rátenni a kezét arra, aki mindezek mögött áll,
megfeledkezni magáról, csak most az egyszer, és addig verni
valakit, míg bele nem fárad...
Elbámult a semmibe. Odalent a város csak temérdek füst
meg gőz. Azonban nem erre gondolt.
Egy elfutó emberre gondolt. És, még messzebb élete össze-
kuszált homályában, egy szaladó fiúra, aki szedi a lábát, hogy
le ne maradjon.
És a bajsza alatt ezt mormogta: – Kijutott közülük valaki?

Kolon főtörzsőrmester befejezte a hirdetményt, s körbenézett

az ellenséges érzületű tömegre.
– Ne engem hibáztassanak! – kérte. – Én csak fölolvasom a
dolgokat. Nem én írom őket.
– Ez emberáldozat, az bizony – jelentette ki valaki.
– Nincs semmi rossz az emberáldozatban – állította egy pap.
– Á, önmagában véve nincs is – vágta rá sietve az első szóló.
– Tisztes vallási okokból. Meg elítélt bűnözőket használva és
így tovább25. De az nagyon is más, mint odavetni valakit egy
sárkánynak, csak mert a bestia harapna valamit.
– Ez az! – lelkesedett Kolon főtörzsőrmester.
– Egy dolog az adózás, és egész más az emberevés.
– Helyes, helyes!
– Ha mind azt mondjuk, hogy ezt nem vágjuk zsebre, mit
tehet a sárkány?

25
Ankh-Morporkban számos vallás még mindig gyakorol emberáldozatot,
figyelmen kívül hagyva, hogy már rég nincs szükségük gyakorlásra, mert
annyira kitűnővé váltak benne. A városi jog kimondja, hogy csupán elítélt
bűnözőket szabad erre a célra használni, de ez egyáltalán nem okoz gondot,
mert a legtöbb vallás szerint az önkéntes áldozatnak jelentkezés megtagadása
halállal büntetendő vétek.
 Nobby már nyitotta a száját Kolon rácsapta a kezét, és
diadalmasan emelte öklét az égnek.
– Pontosan ez az, amit mindig is mondtam! – lelkendezett. –
A nép, ha egységre lép, még szép, hogy soha el nem ég!
Szórványos éljenzés hallatszott.
– Várjunk csak egy percet – szólalt meg egy kis termetű férfi,
vontatottan. – Legjobb tudomásunk szerint a sárkány csak
egyetlen dologban remekel. Körberepdes a városban és
fölperzseli az embereket Nem vagyok egész biztos, hogy az
elhangzott javaslattól majd ezt abbahagyja.
– Igen, de mindnyájan tiltakozunk... – kezdte az első szóló,
hangját bizonytalanság színezte.
– Nem égethet el mindenkit – állította Kolon. Elhatározta,
hogy még egyszer kijátssza új ászát, és büszkén hozzáfűzte: –
A nép, ha egységre lép, még szép, hogy soha el nem ég! –
Ezúttal jóval kevesebb éljent kapott. Az emberek az aggódásra
tartogatták energiájuk.
– Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy értem, miért ne.
Miért ne égethetne el mindenkit és repülhetne el egy másik
városba?
– Mert...
– A sárkánykincs – bökte ki Kolon. – Szüksége van
emberekre, hogy drágaságokat vigyenek neki.
– Aha.
– Hát, esetleg igen, de pontosan hányra?
– Mi?
– Hány emberre? Úgy értem, az egész városból. Talán nem
kell neki leégetnie az egész várost, csak néhány részét. Tudjuk
azt, hogy melyik részeket?
– Figyelj, ez kezd badarsággá válni – mondta az első szóló. –
Ha nekiállunk egyfolytában csak a problémákat keresni, sose
fogunk csinálni bármit is.
– Csak arról van szó, hogy hasznos először átgondolni a
dolgokat, én már csak annyit mondok. Mint például, hogy mi
lesz, ha legyőzzük a sárkányt?
– Ugyan, menj már! – hárította el Kolon főtörzsőrmester.
 – De komolyan. Mi az alternatíva?
– Először is, egy emberi lény!
– Tegyetek, ahogy tetszik – mondta az alacsony férfi
kimérten. – De szerintem egy személy havonta piszok jó
némelyik korábbi uralkodónkhoz képest. Emlékszik valaki
Eszelős Nersre? Vagy Vihorászó Lord Simircre meg az ő
Egyperces-Hahota Tömlöcére?
Bizonyos mennyiségű motyogás hallatszott a „Van benne
valami” változatból.
– De megbuktattuk őket! – állította Kolon.
– Dehogyis. Megorgyilkolták őket.
– Az ugyanaz – jelentette ki Kolon. – Úgy értem, senki se
fogja megorgyilkolni a sárkányt. Több kell ahhoz sűrű, sötét
éjnél meg egy éles késnél, hogy a sárkány eltávolításáról
gondoskodjon az ember, ennyit tudok.
Látom már, hogy hogy értette a kapitány, gondolta. Nem
csoda, hogy mindig iszik egyet, miután átgondolta a dolgokat.
Mi mindig vereséget szenvedünk magunktól, még mielőtt
nekikezdenénk. Adj egy nagy botot bármelyik ankh-
morporkinak, és az lesz a vége, hogy halálra botozza magát.
– Idefigyelj, te kis mézesmázos hülye – szólalt meg az első
szóló, gallérjánál fogva fölemelve az alacsony fickót, míg
másik kezét ökölbe szorította –, véletlenül úgy adódott, hogy
három lányom van, és történetesen nem szeretném, ha
bármilyeket megennék, hálásan köszönöm!
– Igen, és a nép, ha egységre lép... még... szép... hogy...
Kolon hangja elcsuklott. Rádöbbent, hogy az egész tömeg
fölfelé bámul.
A rohadék, gondolta, ahogy az ésszerűség kezdett
fölszívódni. Biztos nesztelenül jár, mint a macska.
A sárkány helyzetet változtatott a legközelebbi ház
tetőgerincén, egyszer-kétszer meglebbentette szárnyát, ásított, s
aztán lenyújtotta nyakát az utcára.
A leányokkal megáldott férfiú fölemelt ököllel állt a csupasz
macskakövek sebesen növekvő körének közepén. Az alacsony
fickó kitépte magát merev markolásából, és elinalt az
árnyékokba.
Hirtelen úgy tűnt, hogy az egész világon nincs még egy
ennyire magányos és barátok híján lévő férfi.
– Értem – mondta csöndesen. Összeráncolt homlokkal nézett
a tolakodóan kíváncsi hüllőre. Az valójában nem látszott
különösebben harciasnak. Inkább érdeklődéshez közelálló
valamivel nézte a férfit.
– Nem érdekel! – kiáltotta az apa, a hangja faltól falig
visszhangzott a némaságban. – Dacolunk veled! Ha megölsz,
annyi erővel mindünket megölheted!
Némi feszengő csoszogás támadt erre a tömeg azon
részeiben, amelyek nem érezték úgy, hogy ez az állítás
abszolúte axiomatikus.
– Ellenállhatunk neked, tudod! – morogta a férfi. – Képesek
vagyunk rá, mindannyian. Mi is volt az a csatakiáltás az
egységre lép a népről, főtörzs?
– Ööö – válaszolta Kolon, érezve, hogy gerince merő
jégcsap.
– Figyelmeztetlek, te sárkány, az emberi lélek az...
Sose tudták meg, milyen, vagy legalábbis a férfi szerint
milyen, bár lehetséges, hogy az álmatlan éjszaka sötét óráiban
némelyiküknek eszébe jutottak az ezt követő események és
igen helytálló, gyomorkavaró megvilágosodásban volt része,
nevezetesen abban, hogy az egyik, gyakran elfelejtett dolog az
emberi lélekről az, hogy noha a megfelelő körülmények között
nemes és bátor és csodálatos, mindezeken felül, már ha
egyenesen a lényegre akarsz tapintani, csupán emberi.
A sárkánytűz egyenesen az apa mellkasának vágódott. Egy
pillanatig fehéren izzó körvonalként látszott a férfi, mielőtt a
nettó fekete maradványok lekacskaringóztak a megolvadt
macskakövek kis tócsájába.
A láng elenyészett.
A tömeg szoborcsoportként állt, nem tudván eldönteni, mivel
keltenének több figyelmet, ha meg sem mozdulnak, vagy ha
elrohannak.
 A sárkány lebámult rájuk, kíváncsian várva, hogy most mit
fognak csinálni.
Kolon úgy érezte, hogy a város egyetlen jelenlevő hivatalos
közegeként, ebben a helyzetben az ő dolga átvenni az
irányítást. Köhintett.
– Hát akkor – szólalt meg s megpróbálta kiszűrni hangjából a
nyüszítést – Ha lennének szívesek szétoszolni, hölgyeim és
uraim. Menjenek tovább, most rögtön! Veselkedjünk neki,
kérem!
A tekintély bizonytalan gesztusával lendítette karját,
miközben az emberek idegesen elcsoszogtak. A szeme sarkából
látta a vörös lángokat a tetők mögött s az égen a csigavonalba
tekeredő szikrákat.
– Nincs maguknak otthona, ahova mehetnének? – krákogta.

A Könyvtáros benégykézlábalt az itt és most Könyvtárába.

Bozontos teste minden egyes szőrszála fölborzolódott dühében.
Kilökte az ajtót és kirontott a sárkánysújtotta városba.
Odakint valaki hamarosan meg fogja tudni, hogy legrosszabb
lidércnyomása egy fölbőszült Könyvtáros.
Szolgálati jelvénnyel.

A sárkány ráérősen repdesett ide-oda az éjszakai város fölött,

alig-alig mozdítva szárnyát. Nem volt rá szüksége. A termikek
hozzájuttatták a szükséges emelőerőhöz.
Lángoltak a tüzek egész Ankh-Morporkban. Olyan sok
vödörláncot hoztak létre a folyó és a különféle lángba borult
épületek között, hogy a vödrök gyakran tévútra mentek vagy
eltérítették őket. Nem mintha tényleg kellett volna vödör
ahhoz, hogy fölszedhesd az Ankh zavaros vizét – jó arra egy
háló is.
Folyásiránt füstborította embercsapatok dolgoztak lázasan az
óriási, elrozsdállt kapuk bezárásán a Rézhíd alatt. Ezek voltak
Ankh-Morpork utolsó védelmezői a tűz ellen, mivel akkor az
Ankh-nak nincs levezető nyílása és fokozatosan szivárogva
megtölti a falak közti területet. Az ember akár meg is fulladhat
alatta.
A hídon azok munkálkodtak, akik nem tudtak vagy nem
akartak elmenekülni. Sokan mások a városkapukon özönlöttek
ki és a hűvös, ködkoszorúzta síkságon át távoztak.
Azonban nem jutottak messzire. A sárkány, kecsesen
kanyarogva és hajladozva a pusztítás fölött, kisuhant a falakon
túlra. Néhány másodperccel később az őrök sugárzó fényt
láttak ledöfni a ködgomolyagba. Az emberiség dagálya
visszaáramlott, mögöttük lebegett a sárkány, mintha
juhászkutya lenne. A megsebzett város tüzei vörös visszfénnyel
csillantak meg szárnya alján.
– Van valami javaslata, hogy most mit tegyünk,
főtörzsőrmester? – kérdezte Nobby.
Kolon nem válaszolt. Bárcsak itt lenne Kadar kapitány,
gondolta. Ő se tudná, mit kéne csinálni, de sokkal nagyobb
szókincse van, amiben zavarban lehet.
Némelyik tűz kialudt, amikor az emelkedő víz és a tűzoltó
láncok zavaros gubanca elvégezte munkáját. A sárkány nem
úgy nézett ki, mint aki hajlamos újabbakat okozni. Már
hatásosan bemutatta érveit.
– Kíváncsi vagyok, ki lesz az – jegyezte meg Nobby.
– Mi? – érdeklődött Murok.
– Úgy értem, az áldozat.
– A főtörzsőrmester azt mondta, hogy az emberek nem
fognak abba belemenni – felelte sztoikusan Murok.
– Aha, hát, közelítsd meg így: ha azt mondod az embereknek,
na, hogy legyen, vagy a házad ég porrá, veled együtt, vagy
valami lányt, akit valószínűleg sose láttál, megesznek, hát, nem
kizárt, hogy kissé gondolkodóba esnek. Az emberi természet,
tudod.
– Biztos vagyok benne, hogy időben föl fog bukkanni egy
hős – jelentette ki Murok. – Valami újfajta fegyverrel, vagy
valamivel. És lesújt a sebülhető pontjára.
A hirtelen feszült figyelem csöndje támadt.
 – Az meg mi a csuda? – tudakolta Nobby.
– Egy kis rész. Ahol megsebülhet. A nagyapám szokott
nekem mesélni. Találd el egy sárkány sebülhető pontját,
mondta, és máris megölted.
– Olyan, mint a hogyhíjjákon rúgás? – akarta pontosabban
tudni Nobby.
– Nem t’om. Fölteszem, igen. Bár, Nobby, mondtam már
neked, hogy nem helyes...
– És hol van az a pont, nagyjából?
– Ó, minden sárkányon máshol. Kivárod, amíg elröpül
fölötted, aztán azt mondod, ott van a sebülhető hely, és aztán
megölöd – emlékezett vissza Murok. – Valahogy így.
Kolon főtörzsőrmester üresen meredt a semmibe.
– Hmm – fontolgatta Nobby.
Egy darabig figyelték a teljes pánik panorámáját. Aztán
Kolon főtörzsőrmester megszólalt: – Biztos vagy a sebülhető
helybe’?
– Igen. Ó, igen.
– Bárcsak ne lennél, fiú.
Megint a rettegő várost nézték.
– Tudja, főtörzsőrmester – mondta Nobby –, maga mindig
azt mesélte nekem, hogy régen a seregben díjakat nyert
nyilazással. Azt mondta, volt egy szerencsehozó nyila, mindig
gondosan visszaszerezte a szerencsenyilát, azt mondta, maga...
– Jól van, na! Jól van, na! De ez azért nem ugyanaz, nem
igaz? Különben is, én nem vagyok hős. Miért kéne nekem
megtenni?
– Kadar kapitány harminc tallért fizet nekünk havonta –
mutatott rá Murok.
– Igen – tódította Nobby vigyorogva –, és maga kap öt tallér
extra felelősségpótlékot.
– De Kadar kapitány nincs itt – siránkozott Kolon.
Murok szigorúan ránézett. – Biztos vagyok benne, hogy ha
itt lenne, ő lenne az első, aki...
Kolon csöndre intette. – Ez mind nagyon szép – közölte. –
De mi van, ha eltévesztem?
 – Nézzük a dolog jobbik oldalát – javasolta Nobby. –
Valószínűleg sose fogja megtudni.
Kolon főtörzsőrmester arckifejezése gonosz, kétségbeesett
vigyorrá alakult át. – Úgy érted, sose fogjuk megtudni.
– Mi?
– Ha azt gondolod, hogy majd szólóba’ állok valami tetőn,
nagyon tévedsz! Megparancsolom, hogy velem tarts! Különben
is – fűzte hozzá –, te is kapsz egy tallér felelősségpótlékot.
Nobby képe eltorzult a pániktól. – Nem, dehogy is! –
krákogta. – Kadar kapitány azt mondta, öt évig levonja a
béremből, mert szégyent hozok az emberi fajra!
– Hát, lehet, hogy ezzel visszaszerzed. Meg amúgy is
mindent tudsz a sebülhető pontokról. Láttalak verekedni.
Murok elegánsan szalutált. – Engedélyt kérek az önként
jelentkezésre, uram – mondta. – És én csak húsz tallér
gyakornoki fizetést kapok, és egyáltalán nem bánom, uram.
Kolon főtörzsőrmester a torkát köszörülte. Aztán
megigazgatta mellvértje esését. Egyike volt azoknak,
amelyekre elképesztően imponáló mellizmokat domborítottak.
A főtörzs mellkasa és hasa úgy illett bele, ahogy a zselé passzol
az öntőmintába.
Mit tenne ilyen esetben Kadar kapitány? Hát, fölhajtana egy
pohárral. De ha nem inna, akkor mit tenne?
– Amire szükségünk van – jelentette ki megfontoltan –, az
egy Terv.
Ez jól hangzott. Csak maga ez az egy mondat érdemesnek
hangzott a fizetségre. Ha van egy Terved, félig már nyert ügyed
van.
És máris, gondolta, hallani véli a tömegek éljenzését. Az
utakat szegélyezik, és virágokat hajigálnak, és őt diadalmasan
hurcolják vállukon a hálás városon át.
Kolon gyanította, hogy a dolog bökkenője az, hogy urnában
fogják hurcolni.
 Farkas Rossab nesztelenül haladt a huzatos folyosókon a
Patrícius hálószobájába. Az még a legjobb esetben sem
számított fényűző lakosztálynak, s nem tartalmazott sokkal
többet egy keskeny ágynál meg néhány ütött-kopott
szekrénynél. Most, hogy egyik fala eltűnt, még rosszabbul
nézett ki. Ha most éjszaka alvajársz, egyenesen leléphetsz a
hatalmas barlangba, ami eredetileg a Nagy Csarnok volt.
De azért, a titoktartás látszata végett, becsukta maga mögött
az ajtót. Aztán, óvatosan és az óriási űrre vetett számos ideges
pillantás közepette, letérdelt a szoba közepén és fölfeszített egy
padlódeszkát.
Egy hosszú, fekete köntöst húzott elő. Aztán Rossab még
lejjebb nyúlt a padlódeszkák alatti poros üregbe, és
körbetapogatott. Még tovább kotorászott. Aztán lefeküdt,
mindkét karját bedugta a lyukba és kétségbeesetten keresgélt.
Egy könyv vitorlázott át a szobán és tarkón találta.
– Ezt kereste, nemde? – kérdezte Kadar.
Előlépett az árnyékokból.
Rossab csak térdelt és tátogott.
Vajon mit fog mondani, gondolta Kadar. Azt fogja mondani:
Tudom, hogy a látszat ellenem szól vagy azt, hogy Hogy került
maga ide, vagy esetleg azt Nézze, mindent meg tudok
magyarázni. Bárcsak az ujjam egy töltött mordály sárkányán
lenne, épp most.
Rossab megszólalt: – Oké. Igazán leleményes magától, hogy
rájött.
Na persze, mindig bejöhet olyan, aminek nem sok az esélye,
tette hozzá Kadar magában.
– A padlódeszkák alatt – szólt hangosan. – A legelső hely,
ahol bárki keresné. Elég nagy ostobaság, az bizony.
– Tudom. Gondolom, nem hitte, hogy bárki keresni fogja –
felelte Rossab fölállva és lesöpörve magáról a port.
– Tessék? – mondta Kadar kedvesen.
– Vetinari. Tudja, hogy mindig mennyire odavolt az
intrikákért meg ilyesmikért. Bele volt keveredve a legtöbb
összeesküvésbe saját maga ellen, ez volt a módszere a dolgok
kézben tartására. Kifejezetten élvezte. Nyilvánvaló, hogy
megidézte a sárkányt és aztán nem tudta kontrollálni. Az még
nála is sokkal furfangosabb.
– Szóval mit csinálsz itt? – tudakolta Kadar.
– Kíváncsi voltam, hogy nem lehetséges-e megsemmisíteni a
varázslatot. Vagy esetleg hívni egy másik sárkányt. Akkor
egymásnak esnének.
– Úgy érti, afféle egyensúlyban tartott terror? – érdeklődött
Kadar.
– Érdemes lenne megpróbálni – válaszolta komolyan Rossab.
Néhány lépéssel közelebb ment a kapitányhoz. – Nézze, ami a
maga állasát illeti, tudom, hogy mindketten egy kissé feszültek
voltunk akkor, szóval természetesen ha vissza akarja kapni,
nem lesz semmi go...
– Biztos szörnyű volt – vágott közbe Kadar. – Csak képzelje
el, mi minden kellett megforduljon a fejében. Idehívta, aztán rá
kellett jöjjön, hogy nem valamiféle eszköz, hanem igazi
élőlény, akinek megvannak a maga elképzelései. Olyan az
észjárása, mint az övé, csak nem fékezi semmi. Tudja, fogadni
mernék, hogy kezdetben meg volt róla győződve, az egészet jó
célért teszi. Minden bizonnyal elment az esze. Legalábbis
előbb vagy utóbb.
– Igen – értett egyet rekedten Rossab. – Biztos szörnyű volt.
– Jóságos istenek, hogy én mennyire szeretném rátenni a
kezem! Ezer éve ismerem, és sose jöttem rá...
Rossab hallgatott.
– Fuss! – parancsolta lágyan Kadar.
– Mi?
– Fuss! Látni akarom, ahogy futsz.
– Nem ért...
– Láttam valakit elfutni azon az éjszakán, amikor a sárkány
elégette azt a házat. Emlékszem, akkor azt gondoltam, hogy
furcsán mozog, valahogy szökellve. És aztán egy más napon
láttalak elszaladni a sárkány elől. Gondoltam, szinte mintha
ugyanaz az ember lenne. Majdhogynem szökdécsel. Mint
amikor valaki lépést akar tartani. Kijutott közülük valaki,
Rossab?
Rossab kezével intett olyképpen, amit nemtörődöm
mozdulatnak vélhetett. – Nevetséges, ez nem bizonyít semmit –
tiltakozott.
– Megfigyeltem, hogy most itt alszol – közölte Kadar. –
Föltételezem, a király szereti, ha kéznél vagy, mi?
– Egyáltalán semmi bizonyítékod sincs – suttogta Rossab.
– Persze, hogy nincs. A mód, ahogy valaki szalad. A mohó
hanglejtés. Ez minden. De nem számít, ugye? Mert az sem
számítana, ha lenne bizonyítékom – állapította meg Kadar. –
Nincs senki, akinek bemutathatnám. És te nem adhatod vissza
az állásom.
– Dehogynem! – állította Rossab. – Visszaadhatom, és
lehetsz nem csupán kapitány...
– Nem adhatod vissza az állásom – ismételte meg Kadar. –
Sose volt a tiéd, hogy elvehesd. Nem a város biztosa, vagy a
Patrícius konstáblere vagy a király rendőre voltam, hanem a
törvény szolgája. Lehet, hogy korrupt és elvetemedett, de azért
törvény. Most meg nincs törvény, kivéve hogy: „elevenen el
fogsz égni, ha nem vigyázol”. Hol van ebben számomra hely?
Rossab előreugrott és megragadta a kapitány karját.
– De te segíthetsz rajtam! – kiáltotta. – Lehet, hogy van mód
a sárkány elpusztítására, érted, vagy legalábbis segíthetünk az
embereken, úgy irányíthatjuk a dolgokat, hogy enyhítsük a
legrosszabbat, valahogy találjunk érintkezési pontot...
Kadar ökle eltalálta Rossab állat és megpördítette.
– A sárkány itt van – csattant föl. – Nem irányíthatod vagy
beszélheted rá valamire vagy egyezkedhetsz vele. Nem létezik
fegyverszünet a sárkányokkal. Idehoztad és most itt van a
nyakunkon, te mocsok.
Rossab elvette kezét a vakító fehér nyomról, amit az ütés
hagyott.
– Mit akarsz termi? – kérdezte.
Kadar nem tudta. Korábban a dolog kimenetelének tucatnyi
lehetőségét megforgatta fejében, de az egyetlen tényleg
megfelelő megoldás Rossab megölése lett volna. És most, hogy
szemtől szembe vannak, képtelen rá.
– Ez a gond a hozzád hasonlókkal – mondta Rossab
föltápászkodva. – Mindig elleneztek bármilyen kísérletet az
emberiség helyzetének javítására, de nektek sosincs semmiféle
tisztességes tervetek. Őrség! Őrség!
Tébolyultan vigyorgott Kadarra.
– Erre nem számítottál, mi? – hencegett. – Tudod, még
mindig vannak gárdisták. Persze, nem olyan sokan. Nem sokan
akarnak ide bejönni.
A kinti folyosóról léptek hallatszottak, és négy palotaőr lépett
be kihúzott karddal.
– Én nem tanúsítanék ellenállást a helyedben – folytatta
Rossab. – Ezek ádáz és elkeseredett férfiak. De nagyon jól
fizetettek.
Kadar nem szólt semmit. Rossab kárörvendezik. Az
embernek mindig van esélye a karörvendőkkel. A volt Patrícius
sosem kárörvendezett, azt meg kell hagyni. Ha elhatározta a
halálod, még csak nem is hallottál róla.
Az a fontos a kárörvendezőkkel, hogy a szabályokat betartva
játszd velük a játszmát.
– Ezt nem fogod örökre megúszni! – mondta.
– Igazad van. Teljesen igazad van. De az örökre hosszú idő –
felelte Rossab. – Egyikünk se úszik meg semmit olyan sokáig.
– Lesz némi időd, hogy ezen elmerengj – jelentette ki és
odabiccentett az őröknek. – Vessék a különleges zárkába! És
aztán menjenek és intézzék el azt a másik apróságot!
– Ööö – szólalt meg a gárdisták vezére és tétovázott.
– Mi a gond, ember?
– Maga, ööö, azt akarja, hogy megtámadjuk őt? – tudakolta
szánalmasan a palotaőr. Noha az őrök nehéz felfogásúak, a
bevett formákat ugyanúgy ismerik, mint bárki, és amikor az
őröket odarendelik, hogy a túlfűtött helyzetben egyetlen
férfival elbánjanak, az számukra nem sok jót ígér. Ez a rohadék
elkerülhetetlenül hősködni fog, gondolta az őr, és nem
különösebben nézett elébe az olyan jövőnek, amiben ő,
személy szerint, halott.
– Természetesen, maga agyalágyult!
– De, ööö, csak egy van belőle! – siránkozott a gárdisták
kapitánya.
– És ráadásul mosolyog! – mutatott rá a mögötte levő.
– Valószínű’ föl fog lendülni a csillárra most már bármelyik
pillanatba’ – jegyezte meg egyik bajtársa. – Meg fölrúgja az
asztalt, meg minden.
– Még csak fegyver sincs nála! – visította Rossab.
– Az a legrosszabb fajta – bólogatott az egyik őr mélységes
sztoicizmussal. – Fölugranak, tudja, és lekapják az egyik
díszkardot a pajzs mögül a kandalló fölül.
– Aha – értett egyet gyanakodva egy másik. – És aztán
hozzád vágnak egy széket.
– Nincs is itt kandalló! Se kard! Csak ő, egyedül! És most
fogják el! – sikította Rossab.
Két palotaőr puhatolózva megragadta Kadar vállát.
– Nem fogsz semmi hősieset csinálni, ugye? – suttogta az
egyik.
– Azt se tudom, hol kéne kezdem – válaszolta.
– Ó! Akkor jó.
Amikor Kadart elvonszolták, hallotta, hogy Rossab eszelős
kacagásban tör ki. Mindig azt teszik, a tipikus kárörvendők.
De egy dolgot eltrafált Kadarnak tényleg nem volt terve.
Nem túl sokat töprengett azon, mi lesz a következő lépés.
Bolond voltál, mondta magának, amikor azt hitted, hogy
megvolt a szembesítés, s azzal vége.
Arra is kíváncsi lett volna, mi az a másik apróság.
A gárdisták nem szóltak semmit, csak egyenesen maguk elé
meredtek és masíroztak, vele együtt, le a lépcsőn, át a félig
lerombolt csarnokon, keresztül egy újabb folyosótörmeléken
egész egy vészjósló ajtóig. Kinyitották, belökték Kadart, és
elmeneteltek. És senki, egyáltalán senki nem vette észre a
vékony, levélszerű valamit, ami puhán lelebegett a tető
árnyékából, újra meg újra megpördülve a levegőben, mint egy
platánmag, mielőtt a sárkánykincs összegubancolódott
limlomaira hullott volna.
Egy mogyoróhéj volt.

A csönd ébresztette föl Lady Juhossyt. A hálószobája a

sárkányólakra nézett, s már hozzászokott, hogy a zizzenő
pikkelyek duruzsolása, a hébe-hóba álmában tüzet okádó
sárkány moraja, és a várandós nőstények siratóéneke mellett
aludjon. A mindennemű hang hiánya olyan volt, mint az
ébresztőóra.
Egy kicsit sírdogált, mielőtt elaludt, de nem sokat, mert
semmi értelme érzelegni és hagyni félresiklani a dolgokat.
Meggyújtotta a lámpást, fölhúzta a gumicsizmáját,
megmarkolta a botot, ami talán az egyetlen lesz, ami közte és
erényének esetleges elvesztése között áll, és lesietett, át az
árnyékba borult házon. Amikor átvágott a harmatos gyepen a
pajtához, homályosan eljutott tudatáig, hogy valami történik
odalenn a városban, de elhessegette, mint olyat, amivel jelenleg
nem érdemes foglalkozni. A sárkányok fontosabbak.
Belökte az ajtót.
Nos, még mindig itt vannak. A mocsári sárkányok ismerős
bűze, félig tavi iszap, félig vegyszerrobbanás, széllökésként
csapott ki az éjbe.
Mindegyik sárkány hátsó lábán egyensúlyozott ólja közepén,
begörbített nyakkal, bősz intenzitással bámulva föl a tetőre.
– Ó! – szólalt meg a nő. – Már megint odafönt röpdös, mi?
Kérkedő fráter. Ne aggódjatok miatta, gyerekek. Mami itt van.
Letette a lámpást egy magas polcra és Errol bokszához
csörtetett.
– Hát akkor, kölyök – kezdte és elhallgatott.
Errol elnyúlva feküdt az oldalán. A szájából keskeny, szürke
füstcsík szivárgott, és a hasa úgy húzódott össze és duzzadt föl,
akár egy fújtató. És a bőre, nyaktól lefelé, csaknem hófehér
volt.
 – Azt hiszem, ha valaha újraírom a Sárkánykórokat, egy
egész fejezet csak veled fog foglalkozni – állapította meg a
méltóságos asszony halkan, és kireteszelte az ól ajtaját. –
Lássuk csak, lejjebb ment-e az a csúnya hőmérséklet, jó?
Kinyúlt, hogy megsimogassa a sárkány bőrét és elállt a
lélegzete. Sietve visszahúzta kezét és nézte, ahogy hólyagok
keletkeznek az ujjbegyein.
Errol olyan hideg volt, hogy égetett.
Ahogy a kis, kerek nyomokat bámulta, amelyeket testhője
hozott létre, lassan mindegyiket fagyott levegő vonta be.
Lady Juhossy hátradőlve fenékre ült.
– Hát miféle fajta sárkány vagy te...? – kezdte.
Távoli kopogás hallatszott a ház bejárata felől. Az asszony
egy pillanatig habozott, aztán elfújta a lámpást, nehézkesen a
bokszok végéhez osont, és elhúzta az ablakot takaró
zsákdarabot.
A hajnal első fénysugarai egy őr körvonalait mutatták meg
neki a küszöbén, a sisak tollforgóját szellő lengette.
Pánikba esve harapott az ajkába, visszasietett az ajtóhoz,
átmenekült a pázsiton, bevetődött a házba, s hármasával vette a
lépcsőket fölfelé.
– Ostoba liba, ostoba liba – motyogta, amikor ráeszmélt,
hogy a lámpa lent maradt. De arra most nincs idő. Mire érte
megy, Kadar esetleg távozik.
Tapintás és emlékezet alapján munkálkodva a homályban,
rálelt legszebb parókájára és a fejébe csapta. Az öltözőasztalán,
valahol a kencék és sárkánybalzsamok között, kell legyen
valami, amit, ha jól emlékszik, Éjharmatnak hívnak vagy
valami hasonlóan célszerűtlen néven, réges-régi ajándék egy
meggondolatlan unokaöcstől. Több üvegcsével is próbálkozott,
mire talált valamit, ami a szaga alapján valószínűleg az
lehetett. Még olyan orrnak is, amely jó ideje beszüntette
érzékelő szervei nagy részének működését a sárkányok
legyőzhetetlenségének jelenlétében, úgy tűnt, nos, hogy jóval
hathatósabb, mint amire emlékezett. De a férfiak
nyilvánvalóan szeretik az ilyesmit. Vagy legalábbis ezt olvasta.
Tiszta hülyeség, de igazán. Lerángatta hirtelen túlságosan
praktikus hálóingének fölső szegélyét olyan helyzetbe, amely
reményei szerint kellőképp sejtet anélkül, hogy ténylegesen
szem elé tárna bármit is, és levágtatott a lépcsőn.
Megtorpant a bejárati ajtó előtt, nagy levegőt vett,
elfordította a kilincset, és ráébredt, miközben kinyitotta az
ajtót, hogy le kellett volna vennie a gumicsizmát...
– Nahát, kapitány – szólalt meg elbájolóan – ez igazán maga
meg ki a fene?
A palotaőrség parancsnoka néhány lépést hátrált, és, mert
paraszti származású volt, alattomban gonosz szellemektől
oltalmazó mozdulatot tett. Ez azonban nyilvánvalóan
hatástalan volt. Amikor újra kinyitotta a szemét, az izé még
mindig ott állt, még mindig fölborzolódva dühöngött, még
mindig valami émelyítőtől és erjedttől bűzölgött, még mindig
félrecsapott fürttömeg koronázta, még mindig magasba
tornyosult egy pihegő kebel mögött, aminek láttán kiszáradt a
szájpadlása...
Hallott már az ilyesmikről. Hárpiák, az a nevük. Mit
csinálhatott ez szegény Lady Juhossyval?
Ám a gumicsizmák látványa némileg megzavarta. A
hárpiákról szóló mítoszok ritkán tartalmaztak utalásokat
gumicsizmára.
– Ki vele, fickó! – harsogta Lady Juhossy, tisztességesebb
kivágásig cibálva föl hálóingét – Ne ácsorogjon itt, tátogva,
mint valami hal! Mit akar?
– Lady Sybil Juhossy? – szólalt meg a palotaőr, nem
udvariasan, csupán megerősítést várva, hanem annak a
hitetlenkedő hangján, aki egyszerűen képtelen elhinni, hogy a
válasz lehet „igen”.
– Használja a szemét, fiatalember! Mégis, mit gondol, ki
vagyok?
Az őr megemberelte magát.
– Csak mert idézés van nálam Lady Juhossy számára –
hebegte tétován.
 A nő hangja megsemmisítő volt. – Hogy érti azt, hogy
idézés?
– Hogy megjelenjen a palotában, tudja.
– El sem tudom képzelni, miért lenne az szükséges ilyen kora
reggel – felelte a nő és megpróbálta becsapni az ajtót. Azonban
nem csukódott be, mert az utolsó pillanatban megakasztotta
egy odadugott kardhegy.
– Ha nem jön – közölte a gárdista –, parancsom van rá, hogy
lépéseket tegyek.
Az ajtó kivágódott és a nő arca az övéhez nyomult, csaknem
az eszméletlenségig kiütve a férfit a rohadó rózsaszirmok
illatával.
– Ha azt hiszi, hogy kezet emelhet rám... – kezdte a
méltóságos asszony.
Az őr tekintete oldalra ugrott, csak egy pillanatra, a
sárkányrekeszekre. Sybil Juhossy elsápadt.
– Nem teheti! – sziszegte.
A férfi nagyot nyelt. Bár félelmetes egy nőszemély, mégis
csak ember. Csak képletesen tudja leharapni a fejed. Vannak,
mondta magának, sokkal rosszabb dolgok Lady Juhossynál, bár
kétségkívül nem jelenleg alig három hüvelykre az orrától.
– Lépéseket tegyek – ismételte meg rekedten.
Sybil Juhossy fölegyenesedett, és szemügyre vette a
palotaőrök sorát a parancsnok mögött.
– Értem – közölte fagyosan. – Szóval így állnak a dolgok.
Maguk hatan jöttek, hogy egy törékeny nőt elhurcoljanak. Nos,
jól van. Persze, meg fogják engedni, hogy kabátot vegyek. Egy
kissé hűvös van.
Becsapta az ajtót.
Az őrök toporogtak a hidegben és megpróbáltak nem nézni
egymásra. Nyilvánvalóan nem ez a módja az emberek
letartóztatásának. Nem szabadna nekik a küszöbön
várakoztatni az őrizetbe vevőket, ez nem az, ahogy a világnak
működnie kell. Másrészt, az egyetlen alternatíva az, hogy
bemennek és kivonszolják a nőt, s ez nem olyasmi, ami iránt
bármelyikük is képes lett volna lelkesedést ébreszteni
magában. Ráadásul a gárdakapitány nem volt biztos benne,
hogy elegendő embere van Lady Juhossy elvonszolásához,
bárhova is. Az embernek ahhoz ezrével kellene ügybuzgó
rönkgörgető munkáscsapat.
Az ajtó újra nyikorogva nyílt, csupán a belül lévő előcsarnok
áporodott sötétjét tárva elő.
– Jól van, fiúk... – szólt feszengve a kapitány.
Lady Juhossy megjelent. A férfi röpke, elmosódó benyomást
szerzett arról, ahogy az asszony kiszökken az ajtón, sikítva, és
bizony, ez lehetett volna az utolsó emléke, ha az egyik őrnek
nincs annyi lélekjelenléte, hogy elbuktassa a nőt, amint lezúdul
a lépcsőn. Lady Juhossy átkozódva előreesett, barázdát vont az
elburjánzott pázsitba, fejét egy ősöreg Juhossy málladó
szobrába verte, és csúszása ezzel véget ért.
A kétkezes pallos, amelyet addig kezében tartott, mellette
fúródott a földbe, egyenesen, mint a gyertyaszál, és jó ideig
rezgett.
Némi idő elteltével az egyik palotaőr óvatosan odaosont, s
ujjával tesztelte a pengét.
– Ördög és pokol! – szólalt meg, s hangjában tisztelettel
keveredett a rémület – És a sárkány őt akarja megenni?
– Megfelel a kívánalmaknak – felelte a kapitány. – Minden
bizonnyal ő a legelőkelőbb származású hölgy a városban. Nem
tudom, hogy hajadon-e – tette hozzá –, és ebben a percben nem
is áll szándékomban spekulálni. Valaki menjen és hozzon egy
szekeret!
Megtapogatta a fülét, amit a kard hegye megvágott.
Természeténél fogva nem volt undok ember, de e pillanatban
meg volt róla győződve, hogy jobb szeretné, ha egy
sárkányirha vastagsága választaná el Lady Juhossytól, amikor a
nő végül fölocsúdik.
– Nem kellett volna megöljük az ő kedvenc házisárkányait,
uram? – kérdezte az egyik gárdista. – Azt hittem, Mr. Rossab
mondott valamit az összes sárkány kiirtásáról.
– Az csak ijesztgetés volt, amivel meg kellett fenyegessük –
válaszolta a kapitány.
 Az őr homlokát ráncolta. – Biztos benne, uram? Azt hittem...
A kapitánynak elege lett ebből. Sikítozó hárpiák és pallosok
szakadó selyemhez hasonló zajt csapva a levegőben a füle
mellett komolyan megrongálták a felebarátai szempontját is
figyelembe vevő képességét.
– Ó, azt hitte, mi? – morogta. – Gondolkodó fajta, mi? Nem
gondolja, hogy akkor más beosztásra is alkalmas? Városi
őrnek, talán? Azok tele vannak gondolkodó elmékkel, tele
bizony.
A többi őr felől kellemetlen vihogás hallatszott.
– Ha gondolkozott – tette hozzá a kapitány szarkasztikusan –,
azt kellett volna gondolja, hogy a király aligha akarja a többi
sárkány megölését, nem? Valószínűleg távoli rokonok, vagy
ilyesmi. Úgy értem, nem akarná, hogy a saját fajtáját eltegyük
láb alól, ugye?
– Hát, uram, az emberek úgy szokták, uram – duzzogott az
őr.
– Á, hát persze – jelentette ki a kapitány. – Az más. –
Jelentőségteljesen megütögette a sisakja oldalát. – Az azért
van, mer’ mi intelligensek vagyunk.

Kadar nedves szalmára esett, valamint koromsötétbe, bár egy

idő múlva a szeme megszokta a homályt, és ki tudta venni a
tömlöc falait.
A zárkát nem előkelő életmódra tervezték. Alapvetően csak
egy tér volt, ami a palotát alátámasztó oszlopokat és boltíveket
foglalta magában. A távoli végén egy magasan a falba illesztett
kis rács beengedte a piszkos, másodkézből származó fény
puszta gyanúját.
Volt még egy négyszögletes lyuk a padlóban. Szintén rács
borította. Ám a rudak meglehetősen rozsdásnak tűntek.
Fölmerült Kadarban, hogy valószínűleg képes lenne végül
kifeszíteni őket, és akkor már csak annyit kell tennie, hogy
eléggé lefogy az átbújáshoz egy kilenc hüvelykes lyukon.
 Amit a börtön nem tartalmazott, az bármiféle patkány,
skorpió, csótány vagy kígyó volt. Valaha laktak benne kígyók,
ez igaz, mert Kadar szandálja kis, hosszú, fehér csontvázakon
taposott.
Óvatosan előreólálkodott az egyik nyirkos fal mentén, azon
tűnődve, honnan érkezik a ritmikus, vakarászó nesz. Megkerült
egy zömök oszlopot, és megtudta.
A Patrícius épp borotválkozott, belekancsítva egy
tükörcserépbe, amelyet úgy támasztott az oszlophoz, hogy fény
érje. Nem, nincs odatámasztva, döbbent rá Kadar. Valójában
fogja valaki. Egy patkány. Egy nagy, vörösszemű patkány.
A Patrícius látszólag meglepődés nélkül biccentett oda neki.
– Ó! – mondta. – Kadar, ugye? Hallottam, amikor jött lefelé.
Remek. Jobb, ha megmondja a konyhai személyzetnek – és
ekkor Kadar ráébredt, hogy a lord a patkányhoz beszél –, hogy
két személyre lesz az ebéd. Szeretne egy sört, Kadar?
– Mi? – hápogott Kadar.
– Úgy képzelem, szeretne. Bár attól tartok, rögtönzött ebéd
lesz. Skrp népe elég értelmes, de úgy tűnik, holtpontra jutnak,
amikor a palackok címkéiről van szó.
Lord Vetinari megszárogatta arcát egy törülközővel, aztán a
földre ejtette. Egy szürke alak surrant elő az árnyékokból, és
elvonszolta, le a padlórácson keresztül.
Aztán a Patrícius megszólalt: – Jól van, Skrp. Elmehet – A
patkány ráfintorgatta a bajuszát, a tükröt a falhoz támasztotta,
és elügetett.
– Magát most patkányok szolgálják ki? – firtatta Kadar.
– Tudja, kisegítenek. Sajnos, valójában nem igazán
hatékonyak. A mancsuk miatt.
– De, de, de – nyögte Kadar. – Úgy értem, hogyhogy?
– Azt gyanítom, hogy Skrp népének alagútjai egész az
Egyetemig nyúlnak – folytatta Lord Vetinari. – Bár azt hiszem,
hogy már kezdetben is elég értelmesek voltak.
Ezt legalább értette Kadar. Közismert volt, hogy a
varázslatos sugárzások hatással vannak a Láthatatlan Egyetem
területén élő állatokra, néha az emberi civilizáció aprólékos
hasonlatossága felé nógatva őket, sőt némelyiket teljesen új és
elkülönült fajjá alakítva, mint amilyen a.303 könyvmoly meg
az élhal. És, ahogy Vetinari mondta, a patkányok már
kezdetben is elég értelmesek.
– De segítenek magának? – kérdezte Kadar.
– Kölcsönös. A dolog kölcsönös. Mondhatni, fizetség a
megtett szolgáltatásokért – közölte a Patrícius, leülve egy,
Kadar kénytelen volt ezt észrevenni, kicsiny bársonypárnára.
Egy alacsony polcon, hogy a férfi keze ügyébe essen, egy
notesz hevert, valamint könyvek álltak takaros sorban.
– Hogyan tud segíteni a patkányoknak, uram? – kérdezte
elhalóan.
– Tanáccsal. Tudja, tanácsokat adok nekik. – A Patrícius
hátradőlt. – Ez a gond az olyan emberekkel, mint Rossab –
jelentette ki. – Sose tudják, mikor kell abbahagyni. Patkányok,
kígyók és skorpiók. Tiszta bolondokháza volt itt, amikor
idekerültem. Ráadásul a patkányoknak jutott a legrosszabbja.
És Kadar azt gondolta, kezdi látni, hova fog a másik
kilyukadni.
– Úgy érti, valahogy idomította őket? – tudakolta.
– Tanácsot adtam. Tanácsot adtam. Azt hiszem, ez az
erősségem – állította szerényen Lord Vetinari.
Kadar eltöprengett, miként tette. A patkányok a skorpiók
mellé álltak a kígyók ellen, aztán, amikor a kígyókat legyőzték,
meghívták a skorpiókat egy príma ünnepi lakomára és
megették őket? Vagy fölbéreltek egyes skorpiókat nagy
mennyiségű, ó akármivel, amit a skorpiók esznek, hogy éjjel a
kiválasztott kígyóvezérek közelébe lopakodjanak és marják
meg őket?
Eszébe jutott, hogy egyszer hallott egy fickóról, aki évekig
börtönbe zárva kismadarakat idomított és teremtett magának
valamiféle szabadságot. És a vén tengerészekre gondolt, akiket
a kor és a gyöngeség megfoszt a tengertől, és akik napjaik
kicsiny palackokba zárt nagy hajók készítésével töltik.
Aztán a Patríciusra gondolt, akitől elrabolták a városát, amint
törökülésben ül a szürke padlón a homályos tömlöcében és
újrateremti maga körül a várost, bátorítva az apró
versengéseket, hatalmi harcokat és pártoskodást miniatűr
formában. Komor, borongó szoborként gondolt rá alattomos
árnyékoktól és váratlan, politikai gyilkosságoktól hemzsegő
padlólapok közepén. Valószínűleg ez könnyebb volt, mint
Ankh-ot uralni, ahol a férgek nagyobbak s nem kell mindkét
kezük igénybe vegyék a kés cipeléséhez.
Valami csörrent odaát a csatorna mellett. Fél tucat patkány
jelent meg, valami abroszba burkoltat vonszolva. Átemelték a
rácson és nagy erőfeszítéssel a Patrícius lábához hurcoltak. A
férfi lehajolt s kikötötte a csomót.
– Úgy tűnik, az ebéd sajt, csirkecomb, zeller, egy szelet
meglehetősen száraz kenyér és egy üveg, ó, láthatólag egy
üveg Merckl és Sárikám Nagyon Híres Barna Szószából. Sört
mondtam, Skrp. – A vezérpatkány orrát fintorgatta felé. –
Elnézést ezért, Kadar. Tudja, nem tudnak olvasni. Úgy tűnik,
még magát a fogalmat se kapiskálják. De nagyon tudnak
hallgatni. Minden hírt elhoznak hozzám.
– Látom, nagy kényelemben él itt – jegyezte meg gyöngén
Kadar.
– Sose építs olyan tömlöcöt, amiben nem töltenél el magad is
boldogan egy éjszakát – magyarázta a Patrícius, és kirakta az
ételt az abroszra. – A világ kellemesebb hely lenne, ha erre
többen emlékeznének.
– Mind azt hittük, hogy maga titkos alagutakat meg
hasonlókat építtetett – jegyezte meg Kadar.
– El sem tudom képzelni, miért – felelte a Patrícius. – Az
ember kénytelen lenne folyton rohangászni. Az olyan kimerítő,
ráadásul nem is hatékony. Míg ellenben itt a dolgok közepén
vagyok. Remélem, érti ezt, Kadar. Sose bízzék olyan
uralkodóban, aki minden reményét alagutakba és bunkerekbe
és menekülési útvonalakba fekteti. Van rá esély, hogy nem
szívvel-lélekkel végzi a munkáját.
– Ó!
A pasi a saját palotája tömlöcében ül, odafont egy dühöngő
elmebeteg intézi az ügyeket, egy sárkány égeti a várost és ő azt
hiszi, hogy a világ ott van, ahol szeretné. Minden bizonnyal a
magas hivataltól kell legyen. A magasság megbolondítja az
embereket.
– Maga, ööö, maga, ugye, nem bánja, ha körülnézek? –
kérdezte Kadar.
– Csak tessék! – felelte a Patrícius.
Kadar végiglépdelt a zárka hosszában és ellenőrizte az ajtót.
Alaposan be volt rácsozva és reteszelve, és a lakat nagyon
szilárdnak tűnt.
Aztán végigkopogtatta a falakat, esetleges üreges helyet
keresve. Nem fért hozzá kétség, hogy jól megépített börtön. Az
a fajta tömlöc, ami jó érzéssel tölti el az embert, hogy ide
zárhatta a veszélyes bűnözőket. Természetes, hogy olyan
körülmények között jobb szereted, ha nincsenek csapóajtók,
rejtett alagutak, vagy titkos utak az elmeneküléshez.
Ezek azonban nem azok a körülmények voltak. Döbbenetes,
hogy mit tesz több láb tömör kő az ember távlatokat megítélő
képességével.
– Bejönnek ide az őrök? – akarta tudni.
– Szinte soha – válaszolta a Patrícius, egy csirkecombot
lengetve. – Tudja, nem fáradnak azzal, hogy etessenek. Az az
elképzelés, hogy az ember sorvadjon el. Valójában még
nemrégiben is oda szoktam menni az ajtóhoz olykor-olykor és
nyögdécseltem egy kicsit, csak hogy örömet szerezzek nekik.
– De azért előbb-utóbb be kell jönniük ellenőrizni, nem? –
kérdezte reménykedve Kadar.
– Ó, nem hiszem, hogy azt el kellene tűrnünk – jelentette ki a
Patrícius.
– Hogyan szándékozik megakadályozni őket benne?
Lord Vetinari bánatos pillantást vetett rá.
– Kedves Kadarom – mondta –, azt hittem, maga jó
megfigyelő. Megnézte már az ajtót?
– Persze, hogy megnéztem – vágta rá Kadar, és hozzátette –,
uram. Rohadtul masszív.
– Talán meg kéne még egyszer szemlélnie?
 Kadar szájtátva nézett rá, aztán átdübörgott a cellán és
rámeredt az ajtóra. Egyike volt a népszerű félelmetes
bejáratoknak, csupa rács meg retesz meg vastüske meg tömör
sarokvas. Akármilyen hosszasan meredt rá, semmivel se lett
kevésbé masszív. A lakat egyike volt azoknak a törpekészítette
átkozott vackoknak, amiket évekbe telne föltörni. Mindent
egybevetve, ha szükséged lenne valami teljesen mozdíthatatlan
jelképére, ez az ajtó pont megfelelne a célnak.
A Patrícius szívbénítóan halkan bukkant föl mellette.
– Tudja – szólalt meg –, mindig az történik, nem igaz, hogy
amennyiben a város fölötti uralmat átveszi az erőszakos polgári
elégedetlenség, az aktuális uralkodót tömlöcbe vetik? Egy
bizonyos fajta gondolkodásmód számára ez annyival
kielégítőbb, mint a puszta kivégzés.
– Nos, oké, de nem értem... – kezdte Kadar.
– És maga ránéz erre az ajtóra és amit lát, az egy valóban
erős tömlöcajtó, igaz?
– Persze. Csak rá kell nézni a reteszekre és...
– Tudja, tényleg nagyon elégedett vagyok – jelentette ki
csöndesen Lord Vetinari.
Kadar addig meredt az ajtóra, míg a szemöldöke sajogni
kezdett. És akkor, ahogy a felhő véletlen mintázata anélkül,
hogy bármi módon megváltozna, hirtelen lófejnek vagy
vitorláshajónak látszik, meglátta, amire egész idő alatt bámult.
Az elborzadó csodálat érzése vett erőt rajta.
Eltűnődött, milyen lehet a Patrícius agya. Teljesen hideg és
fényes, gondolta, csupa kékes acél és jégcsap és kis kerekek
folyton kattogva, mint valami hatalmas óra. Az a fajta elme,
amely előrelátóan fontolóra veszi saját bukását és hasznára
fordítja.
Tökéletesen normális tömlöcajtó volt, de az egész az ember
perspektívaérzékelésén múlt.
Ebből a börtönből a Patrícius képes az egész világot távol
tartani.
Kívül csak a lakat lógott.
Belül volt az összes rács és retesz.
 A legénységi állomány kínosan fölkúszott a nedves
háztetőkre, amikor a reggeli ködöt elforralta a nap. Nem
mintha akadálytalan lenne a kilátás ma – ragacsos füst – és
áporodott gőzburok vonta be a várost, s töltötte meg a levegőt a
nyirkos parázs bánatos szagával.
– Mi ez a hely? – kérdezte Murok, átsegítve a másik kettőt
egy síkos gyalogjárón.
Kolon főtörzsőrmester körülnézett a kémények erdejében.
– Mi most pont Jaksa Atolel whiskypárolója fölött vagyunk –
válaszolta. – A legrövidebb úton, tudod, a palota és a tér között.
Biztos, hogy a sárkány itt fog elrepülni.
Nobby sóvárogva nézett le az épület oldalán.
– Egyszer voltam odabe’ – mesélte. – Ellenőriztem a
kilincset egyik éjjel, és egyszerűen kinyílt a kezembe’.
– Végül, gondolom – fanyalgott Kolon.
– Hát, be kellett menjek, nem igaz, hogy megnézzem, nem
folyik-e ott valami gazemberség. Elképesztő hely, ott benn.
Csupa cső meg miegymás. És a szag!
– „Minden egyes palackot akár hét perc hosszan is érlelünk”
– idézte Kolon. – „Csak egy kortyot, mielőtt szaporán
nekivágsz”, azt mondja a címke. És átkozottul igaz is. Egyszer
ittam egy kortyot, és egész nap szaporáztam.
Letérdelt és kibontotta a hosszú zsákvászon csomagot, amit
rendkívüli nehézségek árán magával hurcolt a mászás során.
Tettével előtárt egy ősöreg kivitelű, embermagas íjat és egy
tegez nyílvesszőt.
Lassan, áhítatosan fölemelte az íjat, s végigfuttatta kövérkés
ujjait rajta.
– Tudjátok – mondta halkan –, átkozottul jó voltam ebbe’
legénykoromban. A kapitánynak azon az éjjelen engednie
kellett volna, hogy megpróbálkozzak.
– Folyton ezt hajtogatod nekünk – jegyezte meg Nobby
közönyösen.
 – Hát, régebben díjakat nyertem. – A főtörzsőrmester letekert
egy új íjhúrt, ráhurkolta az íj egyik végére, fölállt, lenyomta,
nyögött...
– Ööö, Murok? – szólalt meg, némileg levegő után
kapkodva.
– Igen, főtörzs?
– Hogy állsz az íjak fölhúrozásával?
Murok megragadta az íjat, könnyedén meghajlította, s
helyére csusszantotta a húr másik végét.
– Ez ám a jó kezdet, főtörzs – jelentette ki Nobby.
– Ne legyél szarkasztikus velem, Nobby! Nem az erő, hanem
az éles szem meg a biztos kéz az, ami számít. Most pedig adj
ide egy nyilat! Nem azt!
Nobby ujjai megmeredtek egy nyílvessző fölmarkolásának
tevékenysége közben.
– Az a szerencsehozó nyilam! – fakadt ki Kolon. – Egyikőtök
se merje megérinteni a szerencsenyilam!
– Pont úgy néz ki szerintem, mint bármelyik másik, főtörzs –
állította Nobby jámborul.
– Az az, amit majd a tényleges hogyhíjjákra, a kúp de
graszra, fogok használni – közölte Kolon. – Sose hagyott még
cserben a szerencsenyilam, az aztán nem. Eltalálta, akármire
lőttem. Szinte céloznom se kellett. Ha annak a sárkánynak
tényleg van sebülhető pontja, ez a nyíl meg fogja találni.
Kiválasztott egy teljesen azonos küllemű, ám vélhetőleg
kevésbé szerencsés nyilat, és föltette a húrra. Aztán tűnődő
tekintettel körülnézett a háztetőkön.
– Jobb lesz, ha belejövök – motyogta. – Persze, ha egyszer
megtanultad, sose felejted el, olyan, mint taposni a... taposni
a... taposni valamit, amit sose felejtesz el, hogy kell csinálni.
Hátrahúzta a húrt a füléig, és fölnyögött.
– Rendben – zihálta, miközben karja úgy remegett a
feszítéstől, mint egy gally a szélviharban. – Látjátok ott az
Orgyilkosok Céhének tetejét?
A másik kettő a mocskos levegőt fürkészte.
 – Akkor rendben – mondta Kolon. – És látjátok rajta a
szélkakast? Látjátok?
Murok a nyílhegyre pillantott, ami nyolcas alakban
imbolygott előre-hátra.
– Az jó messzi van, főtörzs – jegyezte meg kételkedve
Nobby.
– Sose törődjetek velem, tartsátok a szemetek a szélkakason
– nyöszörögte a főtörzsőrmester.
A másik kettő bólintott. A szélkakas nagy köpenybe
burkolózó, osonó férfit ábrázolt, kinyújtott tőre mindig úgy
fordult, hogy ledöfhesse a szelet. Azonban ebből a távolságból
parányinak látszott.
– Oké – lihegte Kolon. – Na már most, látjátok az alak
szemét?
– Ugyan már, főtörzs! – szólt Nobby.
– Hallgassel, hallgassel, hallgassel – nyögdécselte Kolon. –
Azt kérdeztem, látjátok?
– Azt hiszem, én ki tudom venni, főtörzs – jelentette ki
lojálisan Murok.
– Rendben. Rendben – hadarta a főtörzsőrmester, az
erőfeszítéstől előre-hátra billegve. – Rendben. Derék fiú. Oké.
Most akkor tartsd rajta a szemed, jó?
Fölnyögött, és kilőtte a nyilat.
Több dolog következett be, olyan gyorsan, hogy lassított
prózában kell beszámoljunk róla. Valószínűleg az első az íjhúr
becsapódása volt Kolon csuklójának puha belsejére, aminek
következtében fölsikított és elejtette az íjat. Ez egyáltalán nem
befolyásolta a nyílvessző pályáját, amely már egyenesen és
pontosan egy vízköpő felé szárnyalt, pont a tetőn az út másik
oldalán. A fülén találta, visszapattant, gellert kapott egy hat
lábbal odébb lévő falon, és visszafelé tartott Kolonhoz,
szemlátomást némileg megnövekedett sebességgel, s selymes
döngicséléssel húzott el a füle mellett.
Majd eltűnt a városfalak irányába.
Egy idő múlva Nobby köhintett, és ártatlanul érdeklődő
pillantást vetett Murokra.
 – Körülbelül milyen nagy – kérdezte – egy sárkány sebülhető
pontja, úgy nagyjából?
– Ó, egészen parányi is lehet – válaszolta segítőkészen
Murok.
– Valahogy pont ettől féltem – jelentette ki Nobby. A tető
széléhez slattyogott, és lemutatott. – Van épp ott lenn egy
medence. Arra használják, hogy lehűtsék a lepárló készülékek
vizét. Szerintem eléggé mély, szóval miután a főtörzs rálőtt a
sárkányra, beleugorhatunk. Mit szóltok hozzá?
– Ó, de arra nincs szükségünk – állította Murok. – Mert a
főtörzs szerencsenyila el fogja találni a pontot és a sárkány
halott lesz, szóval nem lesz miért aggódjunk.
– Jó, tegyük föl, tegyük föl – hadarta Nobby Kolon
összeráncolt homlokára pislantva. – De csak a biztonság
kedvéért, tudod, ha bekövetkezne az egy-a-millióhoz esély és
eltévesztené... jelzem, nem állítom, hogy el fogja, csak az
embernek minden eshetőségre gondolnia kell..., ha hihetetlen
balszerencse következtében nem egészen sikerülne neki
eltalálni halálos pontossággal a sebülhető pontot, akkor a
sárkányunk kissé kijön a sodrából, nemde, és valószínűleg jó
ötlet lenne nem itt lenni. Tudom, távolról se biztos. Nevezzetek
balsejtelmeskedőnek, ha akartok. Csak ez minden, amit
mondani akarok.
Kolon főtörzsőrmester fennhéjázóan megigazgatta
fegyverzetét.
– Amikor tényleg szükséged van rájuk – szögezte le –, az
egy-a-millióhoz esélyek mindig bejönnek. Közismert tény.
– A főtörzsőrmesternek igaza van, Nobby – erősítette meg
Murok erélyesen. – Tudod, hogy amikor csak egyetlen esély
van, ami talán bejöhet... hát, az be is jön. Másképp nem lenne –
lehalkította a hangját –, úgy értem, magától értetődik, hogy ha
a végső, kétségbeesett esély nem jön be, akkor nem lenne... hát,
az istenek nem engednék, hogy másként legyen. Nem bizony.
Egy emberként fordultak meg mindhárman és néztek a
borongáson át a Korongvilág tengelye felé, sok ezer mérföldre
a távolban. Most a levegő szürkéllett a vén füsttől és
ködfoszlányoktól, de egy verőfényes napon látható lenne a
Mennyek Orma, az istenek lakhelye. Pontosabban az istenek
lakhelyének helyszíne. A Megnemnyilvánul-lakban élnek, a
stukkódíszes Valhallában, ahol az örökkévalósággal néznek
szembe, mégpedig azzal a mentalitással, amelynek fogalma
sincs róla, hogyan lehetne eltölteni egy esős délutánt. Azt
beszélik, hogy az istenek az emberek sorsával játszanak. Hogy
szerintük pontosan miféle játékot játszanak ebben a
pillanatban, azt csak találgatni lehet.
De persze, vannak szabályok. Mindenki tudja, hogy vannak
szabályok. Csak őrülten kell bizakodni abban, hogy az istenek
is ismerik a szabályokat.
– Muszáj összejönnie – motyogta Kolon. – A
szerencsenyilam fogom használni meg minden. Igazad van. A
végső, kétségbeesett esélynek be kell jönnie. Különben
semminek sincs értelme. Akkor akár elevennek lenni se
érdemes.
Nobby ismét lekukucskált a medencére. Pillanatnyi habozás
után Kolon csatlakozott hozzá. Azon férfiak számítgató
arckifejezését viselték, akik már sok mindent tapasztaltak, és
tudják, hogy persze nyugodtan bízhatsz a hősökben meg
királyokban és végső soron az istenekben is, amire igazán
számíthatsz, az a gravitáció és a mély víz.
– Nem mintha szükségünk lenne rá – állította erélyesen
Kolon.
– Nem ám, a szerencsehozó nyiladdal – tódította Nobby.
– Bizony. De, csak kíváncsiságból, mit gondolsz, mennyire
mélyen van? – kérdezte Kolon.
– Azt mondanám, harminc láb. Innen-onnan.
– Harminc láb – bólintott lassan Kolon. – Én is úgy
számítom. És mély, ugye?
– Azt hallottam, nagyon mély.
– Ha te mondod, elhiszem. Eléggé zavarosnak látszik.
Utálnék beleugrani.
 Murok vidáman hátba vágta, amitől a főtörzsőrmester
csaknem lezuhant. – Mi van, főtörzs? Csak nem akar örökké
élni?
– Nem t’om. Kérdezd meg újra ötszáz év múlva!
– Hát akkor, nagy mázli, hogy itt van nekünk a
szerencsenyila! – állapította meg Murok.
– Hmm? – szólt Kolon, aki láthatólag a maga privát, siralmas
álomvilágában tartózkodott.
– Úgy értem, nagy mázli, hogy számíthatunk a végső,
kétségbeesett egy-a-millióhoz esélyre, vagy különben tényleg
nagy bajban lennénk!
– Ó, igen – szomorkodott Nobby. – Milyen szerencsés fickók
is vagyunk.

A Patrícius hátradőlt. Két patkány párnát vonszolt a feje alá.

– A dolgok meglehetősen rosszul állnak odakint, úgy hallom
– mondta.
– Igen – felelte Kadar keserűen. – Igaza van. Maga van a
legnagyobb biztonságban az egész városban.
Újabb kést ékelt a kövek hasadékába, s óvatosan kipróbálta,
elbírja-e a súlyát, miközben Lord Vetinari érdeklődve figyelte.
Kadar már hat lábbal a padló fölött járt, a rács magasságában.
Most elkezdte kivájni a habarcsot a rács körül.
A Patrícius egy darabig szemlélte, aztán levett egy könyvet a
kis polcról maga mellett. Mivel a patkányok nem tudnak
olvasni, a könyvtár, amit össze tudott gyűjteni, kissé barokkos
lett, ám ő nem az a fajta férfi, aki megveti a friss tudást.
Megtalálta könyvjelzőjét A Csipkeverés Évszázadai lapjai
között, és elolvasott néhány oldalt.
Egy idő múlva szükségét látta, hogy lesöpörjön néhány
habarcsmorzsát a könyvről és fölnézett.
– Sikerrel jár? – érdeklődött udvariasan.
Kadar összeszorította a fogát, és tovább vájt. A kis rácson túl
mocskos belső udvar terült el, alig világosabb, mint a cella. Az
egyik sarokban szemétdomb terpeszkedett, ám jelenleg ennek
ellenére roppant vonzónak tűnt. Legalábbis a tömlöcnél sokkal
vonzóbbnak. Egy tisztességes szemétdomb kívánatosabb, mint
amerre Ankh-Morpork tart manapság. Valószínűleg allegorikus
is, vagy ilyesmi.
Döfött, újra döfött, és megint döfött. A késpenge rezgett és
rázkódott a kezében.

A Könyvtáros tűnődve megvakarta hónalját. Neki is

megvoltak a maga problémái.
Idejött, teli haraggal a könyvtolvajok ellen, és az a düh még
fennen lobogott benne. Azonban fölmerült benne a lázadó
gondolat, hogy, noha a könyvekkel szemben elkövetett
bűncselekmények a legrosszabb fajta bűnök, a bosszút, esetleg,
el kéne halasztani.
Fölötlött benne, hogy, míg persze, mindaz, amit az emberek
készek megtenni egymással számára egyre megy, akadnak
bizonyos tevékenységek, amelyeket korlátozni kéne arra az
esetre, ha az elkövetők önteltté válnának és elkezdenének
olyasmiket csinálni a könyvekkel is.
A Könyvtáros újra rámeredt a szolgálati jelvényére, és
gyöngéden megharapdálta abban a derűlátó reményben, hogy
időközben ehetővé vált. Semmi kétség, Kötelessége van a
kapitánnyal szemben.
A kapitány mindig kedves volt hozzá. És a kapitánynak is
van szolgálati jelvénye.
Igen.
Vannak alkalmak, amikor egy emberszabásúnak azt kell
tennie, amit egy férfinak kell tennie...
Az orangután komplex tisztelgést mutatott be és ellengett a
sötétbe.

A nap magasabbra emelkedett, átgördülve a ködön és

áporodott füstön, mint egy kósza léggömb.
 A legénységi állomány a kéménykürtő árnyékában hűsölt,
várokozás közben különféle módokon csapva agyon az időt.
Nobby elgondolkozva szondázta egyik orrlyuka tartalmát,
Murok levelet írt haza, és Kolon főtörzsőrmester aggódott.
Egy idő múlva kényelmetlenül máshová fészkelte
súlypontját, és megszólalt: – Efembe jutott egy probléma.
– Micsa, főtörzs? – kérdezte Murok.
Kolon főtörzsőrmester nyomorultan nézett. – Hááát, mi van
akkor, ha nem egy-a-millióhoz esély?
Nobby rámeredt.
– Hogy érted? – firtatta.
– Hát, rendben, végső, kétségbeesett, egy-a-millióhoz
esélyek mindig bejönnek, igen, semmi gond, de... hát, ez
piszkosul hogyhíjják, specifikus. Úgy értem, hát nem az?
– Ha te mondod – válaszolta Nobby.
– Mi van akkor, ha csak egy-az-ezerhez esély? – tudakolta
Kolon megkínzottan.
– Mi?
– Hallott már valaki arról, hogy az egy-az-ezerhez lövés
beváltja a reményeket?
Murok fölnézett. – Ne bolondozzék, főtörzsőrmester! – kérte.
– Soha senki nem látott olyat, hogy egy-az-ezerhez esély
bejöjjön. Az ellene szóló esély az... – mozgott az ajka – egy a
sok millióhoz.
– Aha. Sok millióhoz – értett egyet Nobby.
– Szóval csak akkor működik, ha tényleg tipikus egy-a-
millióhoz esély – vonta le a tanulságot a főtörzsőrmester.
– Föltételezem, igen – felelte Nobby.
– Szóval például egy-a-999.943-hoz... – kezdte Kolon.
Murok a fejét rázta. – Semmi esélye. Soha senki nem mondta
azt, hogy „A dolognak egy-a-999.943-hoz esélye van, de talán
bejön”.
Kibámultak a városra a bősz fejszámolgatás némaságában.
– Lehet, hogy ezzel komoly gondunk lesz – szólalt meg
végül Kolon.
 Murok vadul irkálni kezdett. Amikor megkérdezték,
hosszasan magyarázta el, hogyan lehet megállapítani egy
sárkány felületének területét, aztán megpróbálta megbecsülni
az esélyét annak, hogy egy nyílvessző eltaláljon bármilyen
pontot rajta.
– Jelzem, célozva – mondta Kolon főtörzsőrmester. – Én
fogok célozni.
Nobby köhécselt.
– Abban az esetben sokkal kisebb lesz egy-a-millióhoz
esélynél – jelentette ki Murok. – Lehet akár egy-a-százhoz. Ha
a sárkány lassan röpül, és az egy nagy pont, gyakorlatilag akár
bizonyosság is lehet.
Kolon ajka A dolog bizonyos, de talán bejön frázist formálta.
Megrázta a fejét. – Nem – mondta.
– Szóval akkor az a teendőnk – közölte vontatottan Nobby –,
hogy javítsunk az esélyeken...

Mostanra homorú mélyedés keletkezett a habarcsban a

középső rács körül. Ez nem sok, Kadar tisztában volt vele, de
kezdetnek megteszi.
– Netalán nem óhajt segítséget? – érdeklődött a Patrícius.
– Nem.
– Ahogy gondolja.
A habarcs már félig elmállott, de a rácsokat mélyen befúrták
a kőbe. Rozsdakérgük alatt még mindig bőven akadt vas.
Hosszas munka lesz, de legalább valami teendő, és a
gondolkodás áldott hiányát igényli. Ezt senki sem veheti el
tőle. Tisztességes, egyértelmű kihívás; az ember tudja, hogy ha
folytatja a vakarást, végül diadalmaskodik.
A „végül” okozta a problémát. Végül Nagy A’Tuin el fogja
érni a világegyetem végét. Végül Nobby esetleg megfürdik, bár
ez valószínűleg megköveteli az Idő természetének radikális
újragondolását.
De azért vájta a habarcsot, aztán abbahagyta, amikor valami
kicsi és világos színű pottyant le odakinn, meglehetősen lassan.
 – Mogyoróhéj? – szólalt meg.
A Könyvtáros arca, körülvéve a Könyvtáros fejének
gumitömlő jellegű állkapcsával, jelent meg fejjel lefelé a
berácsozott nyílásban, s olyan vigyorral ajándékozta meg, ami
egyáltalán semmivel sem volt kevésbé rémisztő a rossz
oldalával fölfelé.
– Úúúk?
Az orangután lepottyant a falról, megmarkolt két rudat és
meghúzta őket. Hordómellkasán az izmok előre-hátra
terelődtek az erőfeszítés szövevényes pavánjában. Egy szájnyi
sárga fog vicsorgott néma összpontosítással.
Két tompa „klang” hallatszott, amikor a rudak föladták és
kitörtek. Az emberszabású félredobta őket, és benyúlt a tátongó
lyukon. Aztán a Törvény leghosszabb karja megragadta a
döbbent Kadart a válla alatt, s egyetlen mozdulattal kirántotta.

A legénységi állomány szemlét tartott kezemunkája fölött.

– Rendben – mondta Nobby. – Na most, mik az esélyei a fél
lábon álló férfinak, fordítva föltett kalapban és zsebkendővel
betömött szájjal, arra, hogy eltalálja egy sárkány sebülhető
pontját?
– Mmf – felelte Kolon.
– Igencsak elenyészők – mutatott rá Murok. – Szerintem
azonban a zsepi egy kissé már túlzás.
Kolon kiköpte. – Döntsétek el – javasolta. – A lábam kezd
elzsibbadni.

Kadar föltápászkodott a csúszós macskakövekről, és

rámeredt a Könyvtárosra. Valami olyat tapasztalt, ami már
sokaknak okozott sokkot, általában jóval kellemetlenebb
körülmények között, mint amilyen például a Megfoltozott
Dobban kezdeményezett verekedés, amikor az emberszabású
egy kis békére és nyugalomra vágyott, hogy merengve
élvezhesse korsó sörét, méghozzá ezt: a Könyvtáros lehet, hogy
kitömött gumizsáknak néz ki, de amivel ki van tömve, az csupa
izom.
– Hát ez elképesztő volt – csak ennyit tudott mondani.
Lenézett az elcsavarodott rudakra, s érezte, hogy elsötétedik a
hangulata. Megfogta az elgörbült fémet. – Történetesen nem
tudja véletlenül, hol van Rossab? – fűzte hozzá.
– Ííík! – A Könyvtáros szakadozott pergamendarabot dugott a
kapitány orra alá. – Ííík!
Kadar elolvasta a szavakat.
Minthogy ez kedvére való... míg ellenben... a déli utolsó
gongszóra... egy tiszta szűz, ám előkelő vérből... megállapodás
uralkodó és uraltjai között...
– Az én városomban! – morgott. – Az én átkozott
városomban!
Megragadta a Könyvtárost két maroknyi mellszőrénél fogva
és szemmagasba emelte.
– Mennyi most az idő? – üvöltötte.
– Úúúk!
Egy hosszú, vörös szőr borította kar nyúlt ki fölfelé. Kadar
tekintete követte a mutató ujjat. A napnak határozottan olyan
égitest kinézete volt, amely csaknem pályája delelőjére jutott,
és alig várja már a hosszú, lusta lesiklást az esthajnal pokróca
felé...
– Hát átkozott legyek, ha eltűröm ezt, érti? – ordította Kadar,
és alaposan megrázta az emberszabásút.
– Úúúk! – mutatott rá a Könyvtáros türelmesen.
– Mi? Ó! Bocsánat! – Kadar letette az emberszabásút, aki
bölcsen nem csinált ügyet a dologból, mert az olyan férfi, aki
fölemel egy 300 fontos orangutánt anélkül, hogy észrevenné,
az olyan férfi, akinek túl sok minden jár a fejében.
Most körbenézett az udvaron.
– Van innen kijárat? – kérdezte. – Úgy értem, a falak
megmászása nélkül.
Nem várt válaszra, hanem körbeügetett a falak mentén, míg
oda nem ért egy keskeny, koszos ajtóhoz, azt aztán berúgta.
Amúgy nem volt bezárva, de azért csak berúgta. A Könyvtáros
négykézláb lendülve ment a nyomában.
Az ajtó másik oldalán a konyha csaknem elhagyatott volt, a
személyzet végül beijedt és úgy döntött, hogy minden okos séf
tartózkodik az olyan háztartásban elvégzendő munkától, ahol
van egy száj, ami nagyobb náluk. Két palotaőr épp hideg
ebédet evett.
– Na most – szólt Kadar –, nem akarom, hogy muszáj
legyen...
Nem úgy tűnt, hogy meg akarják hallgatni. Az egyik már
nyúlt is az íjpuskájáért.
– Ó, a pokolba az egésszel! – Kadar fölmarkolt egy
henteskést a tönkről pont mellette, és elhajította.
A késhajigálás művészet és még akkor is a megfelelő fajtájú
késekre van szükséged. Különben csak azt teszi, amit ez is,
azaz teljesen mellémegy.
Az íjpuskás gárdista oldalra hajolt, visszanyerte egyensúlyát,
s rádöbbent, hogy egy bíbor köröm szelíden akadályozza a
kioldó szerkezetet. Körbenézett. A Könyvtáros fejbe csapta,
pont a sisakja csúcsán.
A másik őr elhátrált, mániákusan integetve kezével.
– Nenene! – mondta. – Ez mind félreértés! Mit is mondott,
mit nem akar, hogy muszáj legyen? Kedves majom!
– Ó, egek – sóhajtott Kadar. – Téves!
Figyelmen kívül hagyta a rettegő sikoltozást és kotorászott a
konyhai romhalmazban, míg rá nem bukkant egy hasítóbárdra.
Sose érezte magát otthonosan a kardokkal, de egy bárd az
egészen más. Egy bárdnak van súlya. Van célja. Egy kardnak
önmagában lehet egy bizonyos nemessége, kivéve, ha
olyasvalakié, mint például Nobby, amely esetben csak a rozsda
tartja össze, ám a hasítóbárdnak meg megvan az az óriási
előnye, hogy összevagdalja a dolgokat.
Maga mögött hagyta a biológiaórát – azaz, hogy nincs az a
majom, amelyik képes lenne valakit a bokájánál fogva fejjel
lefelé pattogtatni – talált egy sokat ígérő ajtót, és átsietett rajta.
Ez kívülre vitte, a nagy, macskaköves térségre, amely
körülvette a palotát. Most már kezdi kiismerni magát, most
már...
Valami morajlott fölötte a levegőben. Szélroham fújt lefelé,
és földöntötte.
Ankh-Morpork királya kitárt szárnnyal suhant át az égen, s
egy pillanatra letelepedett a palota kapuján, karmai hosszú
sebhelyeket vájtak a kőbe, amikor visszanyerte egyensúlyát. A
nap megcsillant fölívelt hátán, ahogy a nyakát nyújtogatta,
lustán tűzhullámot bömbölt, és megint a levegőbe szökkent.
Kadar állati – emlősállati – hangot adott ki a torka mélyéről,
és kirohant az üres utcára.

A Juhossyak ősi hajlékát csönd árasztotta el. A bejárati ajtó

előre-hátra hintázott sarokpántjain, beengedve a közönséges,
rosszul nevelt szellőt, ami keresztülvándorolt az elhagyatott
szobákon, száját tátva és port keresve a bútorok tetején.
Föltekergett a lépcsőn és bedübörgött Sybil Juhossy
hálószobájának ajtaján, megzörrentette az üvegcséket az
öltözőasztalon, és sietve átlapozta a Sárkánykórokat.
Egy igazán gyors olvasó megtanulhatta volna mindennek a
tüneteit az Abrakundortól a Zsugorodott Sarkakig.
És odalent, az alacsony, meleg és szörnyen bűzös pajtában,
amely elszállásolta a mocsári sárkányokat, úgy tűnt, hogy Errol
mindegyiket elkapta. Most ólja közepén ült, himbálózva és
halkan nyögdécselve. A füléből fehér füst szállingózott és a
padló felé lebegett. Valahonnan fölpuffadt hasából bonyolult,
robbanékony, hidraulikus neszek érkeztek, mintha
kétségbeesett manócsapatok próbálnának vízátvezető csatornát
fúrni egy szirtbe zivatar idején.
Orrlyuka kitágult, s többé-kevésbé saját akaratából elfordult.
A többi sárkány nyakát nyújtogatta a bokszok fala fölött,
óvatosan figyelve őt.
Újabb távoli gyomormoraj hallatszott. Errol fájdalmasan
fészkelődött.
 A sárkányok összenéztek. Aztán, egyik a másik után,
előrelátóan a földre lapultak, és mancsukkal eltakarták a
szemük.

Nobby félrehajtotta a fejét.

– Ígéretesnek tűnik – jelentette ki kritikusan. – Lehet, hogy
már csaknem elértük a célt. Szerintem egy bekormozott arcú,
nyelvét nyújtó, fél lábon álldogáló és a Sündisznó nótát éneklő
férfi esélye arra, hogy valaha is eltalálja egy sárkány sebülhető
pontját az bizony... mit gondolsz, Murok?
– Szerintem egy-a-millióhoz – válaszolta erélyesen Murok.
Kolon szúrósan rájuk meredt.
– Na, idefigyeljetek, fiúk – szólalt meg –, ti, ugye, nem
húztok engem?
Murok lenézett az alattuk elterülő térre.
– Ó, a kénköves pokolba! – káromkodott csöndesen.
– Mija? – kérdezte Kolon sürgetően és körbenézett.
– Egy nőt láncolnak egy sziklához!
A legénységi állomány kibámult a pártázat fölött. A teret
szegélyező óriási, néma tömeg szintén bámulta a fél tucat
palotaőrrel küszködő fehér alakot.
– Kíváncsi vagyok, honnan szerezték a sziklát? – tűnődött
Kolon. – Tudjátok, mi itt agyagon vagyunk.
– Remek, keménykötésű nőszemély, akárki legyen is –
állapította meg Nobby helyeslőleg, amikor az egyik gárdista
karikalábakon elgurult és összecsuklott. – Az ott bizony olyan
fickó, aki néhány hétig nem fog tudni mit kezdeni az estéivel.
Galád egy jobb térde van a menyecskének, úgy bizony.
– Ismerjük? – kérdezte Kolon.
Murok kancsított.
– Lady Juhossy az! – felelte és leesett az álla.
– Nem lehet!
– Muroknak igaza van. És hálóingben! – közölte Nobby.
 – A rohadtak! – Kolon fölkapta az íját és nyíl után
kotorászott. – Majd adok én nekik sebülhető pontot! Egy ilyen
nyájas modorú úriasszony, mint ő, hát ez már gyalázat!
– Ööö – szólt Murok, aki előtte hátranézett a válla fölött. –
Főtörzs?
– Hát idejutottunk! – motyogta Kolon. – A tisztességes
asszonyok már nem is mehetnek végig az utcán anélkül, hogy
meg ne ennék őket! Na megálljatok, ti szemetek, ti mindjárt...
mindjárt geográfia lesztek...
– Főtörzs! – ismételte meg Murok sürgetően.
– História, nem geográfia – helyesbített Nobby. – Azt szokás
ilyenkor mondani. História. „Te máris história vagy!”, azt kell
mondjad.
– Hát, akármi – csattant föl Kolon. – Lássuk hogyan...
– Főtörzs!
Nobby is maga mögé nézett.
– Ó, a francba! – mondta.
– El se hibázhatom – mormolta Kolon, és célzott.
– Főtörzs!
– Hallgassatok már el, ti ketten, nem tudok koncentrálni, ha
folyton kiabáltok...
– Főtörzs, itt jön a sárkány!

A sárkány fölgyorsult.
Ankh-Morpork ingadozó háztetői elmosódtak, amikor
elhaladt fölöttük, szárnyai a levegőt gúnyolták. A nyakát
egyenesen előre nyújtotta, orrlyuka jelzőtüzei mögötte
lobogtak, repülésének hangja végigmosta az eget.

Kolon keze remegett. Úgy tűnt, a sárkány egyenesen a torkát

veszi célba, és túl gyorsan közeleg, túl gyorsan...
– Ez az! – kiáltotta Murok. A Tengely felé pillantott, arra az
esetre, ha az istenek esetleg megfeledkeztek volna arról, mire
valók, és hozzátette, lassan és nyomatékosan: – Egy-a-
millióhoz az esélye, de talán bejön!
– Lődd már ki az átkozott vacakot! – sikította Nobby.
– Ki kell válasszam a helyet, fiú, ki kell válasszam – rebegte
Kolon. – Ne izguljatok, fiúk, mondtam nektek, hogy ez a
szerencsenyilam. Első osztályú nyíl ez a nyíl, legénykorom óta
megvan nekem, elámulnátok, ha tudnátok, mi mindenre lőttem
már vele, ne izguljatok!
Elhallgatott, amikor a lidércnyomás rárontott terrorszárnyain.
– Ööö, Murok? – szólt alázatosan.
– Igen, főtörzs?
– Elmesélte valaha a néhai nagyapád, hogy néz ki egy
sebülhető pont?
És akkor a sárkány többé már nem közelgett, hanem ott volt,
pár lábbal fölöttük szállt el, pikkelyek és zaj gőzölgő mozaikja,
betöltve az egész égboltot.
Kolon lőtt.
Figyelték, ahogy a nyíl egyenesen és pontosan emelkedik.

Kadar félig rohant, félig kóválygott a nedves

macskaköveken, kifogyva a lélegzetből, kifogyva az időből.
Nem történhet így, gondolta bőszen. A hős mindig hajszálra
kiszámítva érkezik, de mindig odaér az utolsó pillanatban.
Csakhogy az utolsó pillanat valószínűleg öt perccel ezelőtt
volt.
És én nem vagyok hős. Nem vagyok formában, és ihatnékom
van, és egy maroknyi tallért kapok havonként a tollforgópótlék
nélkül. Az nem hősi fizetés. A hősök királyságokat kapnak meg
királykisasszonyokat, és rendszeresen testedzenek, és amikor
mosolyognak, a fény megcsillan a fogukon, csing. A
rohadékok.
Verejték csípte a szemét. Az adrenalinroham, ami kivitte a
palotából, már fölemésztette magát, és most behajtotta a
velejáró elkerülhetetlen vámot.
 Botladozva megállt, és megkapaszkodott egy falban, hogy
egyenesen maradjon, míg levegő után kapkod. És imigyen
történt, hogy meglátta az alakokat a tetőn.
Ó, ne! gondolta. Ők sem hősök! Mit gondolnak, mivel
játszadoznak?

Egy-a-millióhoz esélye volt. És ugyan ki mondhatja, hogy

valahol a milliónyi más lehetséges világegyetemben, esetleg
nem jött be?
Az a fajta dolog volt, amit az istenek tényleg szeretnek. Ám
Véletlennek, aki néha még az isteneknél is erősebbnek
bizonyul, 999.999 döntő szavazata volt.
Ebben az univerzumban, példának okáért, a nyílvessző
visszapattant egy pikkelyről és elsüvített a feledésbe.
Kolon csak bámult, amikor a sárkány hegyes farka elzúgott a
feje fölött.
– Mellé... ment... – formálta hangtalanul a szavakat.
– De az nem lehet, hogy mellément! – Kivörösödött szemmel
meredt a másik kettőre. – Egy kicseszett, végső, kétségbeesett,
egy-a-millióhoz esély volt!
A sárkány meglebbentette szárnyát, megfordította hatalmas
termetét egy levegőtengely körül, és újra a tető felé rontott.
Murok derékon kapta Nobbyt, és kezét Kolon vállára tette.
A főtörzsőrmester zokogott dühében és csalódottságában.
– Egy-a-kurva-millióhoz, végső, kétségbeesett kurva esély!
– Főtörzs...
A sárkány tüzet okádott.
Csodaszépen irányított plazmacsík volt. Úgy ment át a tetőn,
mintha vaj lenne.
Átvágott a lépcsőn.
Beleszelt az ősöreg épületfákba, és úgy megcsavarta őket,
mintha papírból lennének. Belehasított a csövekbe.
Emeletről emeletre csapott le, akár egy dühös isten ökle, és
végül elérte a nagy réztartályt, amely ezer gallon frissen
készült, érett, whisky típusú alkoholt tartalmazott.
 Abba is beleégetett.
Szerencsére, azt ezt követő robbanás túlélésének esélye
pontosan egy-a-millióhoz volt.

A tűzgolyó úgy szállt föl, mint egy szál... nos, mint egy szál
hatalmas, narancssárga rózsa, sárga cirmokkal. Vitte magával a
tetőt, és a megdöbbent sárkány köré burkolta, fölemelte
magasra a levegőben a törött fadarabok és csőrészek forró
felhőjében.
A tömeg elkábultan nézte, ahogy a szuperhő légnyomása
föllöki az égbe, és alig vette észre Kadart, aki átlökdösődött,
zihálva és kiáltozva, a testek présén.
Elfurakodott a palotaőrök sorfala mellett, és olyan gyorsan
vonszolta magát a macskaköveken, ahogy csak tudta. Az adott
pillanatban senki sem fordított rá különösebb figyelmet.
Megtorpant.
Nem szikla volt, mert Ankh-Morpork agyagra épült. Csak
valami óriási, összehabarcsolt falmaradvány, valószínűleg sok
ezer éves, valahonnan a város alapzatából. Ankh-Morpork
mostanra már olyan vén volt, hogy amire nagyjából és
egészében épült, az Ankh-Morpork.
A falmaradványt odahurcolták a tér közepére, és Lady Sybil
Juhossyt hozzáláncolták. Úgy tűnt, hogy hálóinget és óriási
gumicsizmát visel. Kinézete alapján korábban verekedésbe
bonyolódhatott, és Kadar egy pillanatra részvétet érzett a másik
részvevő iránt, akárki is legyen. A nő színtiszta dühvel nézett
rá.
– Maga!
– Maga!
A férfi bizonytalanul meglengette a bárdot.
– De miért maga...? – kezdte.
– Kadar kapitány – szólt a nő metsző hangon –, lekötelezne,
ha abbahagyná annak az izének a lóbálását és elkezdené
megfelelő módon használni!
Kadar meg sem hallotta.
 – Harminc tallér havonta! – motyogta. – Annyiért haltak
meg! Harminc tallérért! És valamennyit levontam Nobbytól.
Muszáj volt, nem igaz? Úgy értem, az a fickó képes volt
megrozsdásítani egy dinnyét!
– Kadar kapitány!
A férfi a bárdra fókuszált.
– Ó! – mondta. – Igen. Rendben!
Remek acélbárd volt, a láncok meg avítt és eléggé rozsdás
vasból készültek. Ahogy csapkodta, időnként szikra pattant a
falazaton.
A tömeg némán figyelte, de több palotaőr sietett feléjük.
– Mégis mi a fenét gondol, mit csinál? – kérdezte egyikük,
aki nem rendelkezett túlzott képzelőerővel.
Mind Kadart bámulták.
– Mi?
Kadar újra lecsapott a láncokra. Számos karika csörrent meg
a földön.
– Na jó, maga akarta... – kezdte az egyik őr. Kadar könyöke a
bordái alatt találta el; mielőtt összeesett, Kadar lába vadul
belerúgott a másik gárdista térdkalácsába, ami annak állát
megfelelő helyzetbe hozta, készen a másik könyök döfésére.
– Jól van – jelentette ki Kadar szórakozottan. Megdörzsölte a
könyökét. Merő kín volt.
Másik kezébe tette át a bárdot, és újra ráütött a láncokra,
agya hátsó részén tudatában annak, hogy további palotaőrök
sietnek feléjük, bár azzal a különleges futással, ami oly
jellemző az őrökre. Ő maga is jól ismeri. Az ilyen futás azt
mondja, van belőlünk egy tucat, hadd érjen oda elsőnek valaki
más. Azt mondja, az a pasi kész a gyilkolásra, nem azért kapom
a fizetésem, hogy megölessem magam, talán ha elég lassan
futok, el fog menekülni...
Nincs semmi értelme elrontani egy szép napot azzal, hogy
elfogsz valakit.
Lady Juhossy szabaddá rázta magát. Szórványos éljenzés
zendült, s kezdett egyre erősödni. Még jelenlegi
lelkiállapotában is, Ankh-Morpork népe mindig nagyra értékelt
egy jó előadást.
A nő megragadott egy maroknyi láncot, és egyik dundi ökle
köré tekerte.
– Azok közül az őrök közül némelyiknek fogalma sincs,
hogy kell bánni... – kezdte.
– Erre nincs idő, erre nincs idő – intette Kadar, megfogva az
asszony karját. Olyan volt, mintha egy hegyet próbálna
elvonszolni.
Az üdvrivalgás hirtelen félbeszakadt.
Nesz hallatszott Kadar mögül. Nem különösebben hangos
nesz. Csak sajátosan ocsmány, messzehangzó jellegű. A
macskakövön egyszerre landoló négy karomkészlet koccanása.
Kadar körbe- és fölnézett.
Korom tapadt a sárkány irhájához. Itt-ott néhány perzselt
fadarab hatolt belé, s még mindig parázslott. A káprázatos
bronzpikkelyeket fekete csíkozta.
A dúvad lehajtotta fejét, míg Kadar már csak néhány lábnyira
állt a szemétől, és megpróbált a férfira fókuszálni.
Valószínűleg semmi értelme elfutni, mondta magának Kadar.
Nem mintha amúgy lenne rá energiám.
Érezte, hogy Lady Juhossy keze elnyeli az övét.
– Igazán remekül csinálta – jelentette ki a nő. – Majdnem
bejött.

Elperzselődött és izzó romok záporoztak a szeszpárló körül.

A medence törmelékek mocsara volt, melyet hamuréteg
borított. Belőle, iszaptól csöpögve, emelkedett ki Kolon
főtörzsőrmester.
Fölkapaszkodott a partra, és fölegyenesedett, mintha
tengerlakó életforma lenne, amely egyetlen próbálkozással
kíván túlesni ezen az egész evolúciós izén.
Nobby már ott száradozott, elterülve, mint egy béka, vizet
eregetve magából.
 – Te vagy az, Nobby? – kérdezte aggódva Kolon
főtörzsőrmester.
– Én a, főtörzs.
– Ennek örülök, Nobby – jelentette ki Kolon lelkesen.
– Bárcsak ne én lennék, főtörzs.
Kolon kiloccsantotta a vizet sisakjából, aztán megmeredt.
– Mi történt az ifjú Murokkal? – firtatta.
Nobby ingatagon könyökére emelkedett.
– Nem t’om – válaszolta. – Egyik percben a tetőn voltunk, a
következőben már ugrottunk.
Mindketten a medence hamvas vizét kémlelték.
– Gondolom – szólalt meg vontatottan Kolon –, tud úszni?
– Nem t’om. Sose mondta. Nincs túl sok olyasmi, amibe’
úszni lehet, ott fönn a hegyekbe’. Amikor jobban meggondolod
– állította Nobby.
– De talán akadtak ott áttetsző kék tavak és mély hegyi
patakok – reménykedett a főtörzsőrmester. – Meg jeges
tengerszemek eldugott völgyekben, meg ez-az. Hogy a
földalatti barlangtavakról már ne is beszéljünk. Feltétlenül meg
kellett tanulnia. Egész nap ki-beugrált a vízbe, szerintem.
Hosszan fodrozták a szürke, olajos vízfelszínt.
– Valószínűleg az az Óvszer volt – mondta Nobby. – Talán
föltöltődött vízzel és lehúzta a mélybe.
Kolon gyászosan bólintott.
– Majd fogom a sisakod – szólalt meg Nobby egy idő múlva.
– De én vagyok a fölöttes tiszted!
– Igen – mutatott rá Nobby ésszerűen –, de ha elnyel a víz,
azt akarod majd, hogy a legjobb embered legyen itt fönn
készen a megmentésedre, nem igaz?
– Ez... ésszerűen hangzik – ismerte el végül Kolon. – Fontos
szempont.
– Hátakkor?
– De az a hátulütője, hogy...
– Mi?
– ...nem tudok úszni – vallotta be Kolon.
– Akkor hogy jutottál ki belőle?
 Kolon vállat vont. – Természetadta úszóövem van.
Tekintetük megint a medence nedvessége felé fordult. Aztán
Kolon Nobbyra meredt. Aztán Nobby nagyon lassan lecsatolta
a sisakját.
– Nincs benne még valaki, ugye? – kérdezte Murok
mögülük.
Megfordultak. A fiú hirtelen kirázott némi iszapot a füléből.
Mögötte a szeszpárló maradványai parázslottak.
– Gondoltam, jobb, ha gyorsan elosonok és megnézem, mi
folyik – jelentette ragyogva, és az udvarból kivezető ajtóra
mutatott, ami egyetlen sarokpánton himbálózott.
– Ó! – szólt Nobby gyöngén. – Nagyon helyes.
– Van ott kinn egy sikátor – folytatta Murok.
– Nincsenek benne sárkányok, ugye? – tudakolta Kolon
gyanakodva.
– Se sárkány, se ember. Senki sincs a környéken –
magyarázta türelmetlenül Murok. Kihúzta a kardját. –
Gyerünk!
– Hova? – érdeklődött Nobby. Elővett egy nedves csikket a
füle mögül, és mélységes bánattal szemlélte. Nyilvánvalóan
előrehaladott, reménytelen eset. Azért mégis megpróbálta
meggyújtani.
– Meg akarunk küzdeni a sárkánnyal, nem? – mondta Murok.
Kolon kényelmetlenül feszengett. – Igen, de nem mehetnénk
először haza egy váltás ruháért?
– És egy jó forró italért? – fűzte hozzá Nobby.
– Meg ételért – tódította Kolon. – Egy jó nagy tányér...
– Szégyellhetitek magatok! – közölte Murok. – Egy hölgy
végveszélyben van, meg itt egy sárkány, amivel meg kell
küzdeni, és nektek csupán evésen-iváson jár az eszetek!
– Ó, én nem csak ételre-italra gondolok – állította Kolon.
– Lehet, hogy csupán mi állunk a város és a teljes pusztulás
között!
– Igen, de... – kezdte Nobby.
Murok kivont kardját megsuhogtatta a feje fölött.
 – Kadar kapitány belevágott volna! – kiáltotta. – Mindenki
egyért!
Szúrósan rájuk meredt, és kiszáguldott az udvarból.
Kolon szégyenlős pillantást vetett Nobbyra.
– Ezek a mai fiatalok! – csóválta a fejét.
– Mindenki egy miért? – firtatta Nobby.
A főtörzsőrmester fölsóhajtott. – Hát akkor, gyerünk.
– Ó, na jó.
Kiballagtak az üres sikátorba.
– Hova ment? – kérdezte Nobby.
Murok előlépett az árnyékból, s egész képét elöntötte a
vigyor.
– Tudtam, hogy számíthatok rátok – szólt. – Kövessetek!
– Van valami fura ebben a fiúban – jelentette ki Kolon,
amikor utána bicegtek. – Mindig sikerül neki meggyőznie
minket, hogy kövessük, észrevetted már?
– Mindenki egy miért? – töprengett Nobby.
– Szerintem valami van a hangjában.
– Igen, de mindenki egy micsodáért?

A Patrícius sóhajtott, és, gondosan megjelölve, hol tart,

félretette a könyvét. A lármából ítélve rengeteg az izgalom
odakint. Rendkívül valószínűtlen, hogy akár egyetlen palotaőr
is a környéken lenne, és ez így helyes. Az őrök magasan
képzett népség, kár lenne elpazarolni őket.
Később még szüksége lesz rájuk.
Odalépdelt a falhoz, s meglökött egy kis, fekete tömböt, ami
pont ugyanúgy nézett ki, mint az összes többi. Azonban
egyetlen másik kis kőtömb sem okozta volna a kövezet egy
részének nehézkes félrecsikorgását.
Ott bent gondosan megválogatott tárgyak választéka hevert –
vastartalék, váltóruhák, számos apró ládikó nemesfémmel és
drágakövekkel tele, szerszámok. Meg egy kulcs. Sose építs
olyan tömlöcöt, amiből nem tudsz kijutni.
 A Patrícius fogta a kulcsot, és az ajtóhoz ballagott. Amikor a
lakat kulcsvágatai visszacsúsztak jól olajozott barázdáikban,
megint eltűnődött, vajon meg kellett-e volna említenie
Kadarnak a kulcsot. De a fickó láthatólag oly sok kielégülést
lelt a kitörésben. Valószínűleg kifejezetten rossz lett volna neki,
ha tud a kulcsról. Mindenesetre tönkretette volna a
világnézetét. És neki szüksége van Kadarra, a világnézetével
együtt.
Lord Vetinari kilökte az ajtót és halkan kisétált palotája
romjai közé.
Azok remegtek, amikor két percen belül másodszorra is
megrázkódott a város.

A sárkányólak fölrobbantak. Az ablakok kitörtek. Az ajtó

elhagyta a falat, megelőzve a nagy, fekete füstgomolyt, és a
levegőbe vitorlázott, lassan pörögve, hogy aztán fölszántsa a
rododrendonokat.
Valami roppant energikus és forró zajlott abban az épületben.
Még több füst ömlött ki, sűrű, olajos, és csaknem tömör. Az
egyik fal összehajtogatta magát, aztán egy másik lomhán a
pázsitra borult.
Mocsári sárkányok lőttek ki eltökélten a maradványok közül,
mintha pezsgősdugók lennének, veszettül csapkodó szárnnyal.
És még mindig füst gomolygott. De volt valami ott bent, a
tüzes fehér láng valamiféle pöttye, lágyan emelkedőben.
Eltűnt a látképből, amikor kilibegett egy szétzúzódott
ablakon, és aztán, a feje búbján egy még mindig forgó
cserépdarabbal, Errol saját füstje fölé mászott és fölszállt
Ankh-Morpork egébe.
A napfény megcsillant ezüstpikkelyein, amikor úgy száz láb
magasan lebegett, lassan pörögve, takarosan egyensúlyozva a
saját maga kibocsátotta lángon...
Kadar, a halálra várva a téren, rádöbbent, hogy leesett az álla.
Becsukta a száját.
 A városban abszolúte semmi hang nem hallatszott, Errol
emelkedését kivéve.
Képesek átrendezni a saját csőrendszerük, mondta magának
Kadar elképedve. Hogy megfeleljen a körülményeknek: Errol
fogta és megfordította működését. De az izéi, a génjei...
minden bizonnyal amúgy is már félúton voltak arrafelé. Nem
csoda, hogy a kis vakarcsnak olyan torz szárnyai vannak. A
teste biztos tudta, hogy nem lesz rájuk szüksége, eltekintve a
kormányzástól.
Jó ég. A valaha létezett legislegelső visszafelé tűzokádó
sárkányt látom.
Megkockáztatott egy pillantást közvetlen maga fölé. A nagy
sárkány megmerevedett, hatalmas, vérbeborult szeme a csöpp
kis teremtményre koncentrált.
Kihívó tűzrobajjal és levegőpüföléssel, Ankh-Morpork
királya levegőbe lendült, minden, csupán emberekre vonatkozó
gondolata elfeledve.
Kadar hirtelen Lady Juhossyhoz fordult.
– Hogyan harcolnak? – kérdezte sürgetően. – Hogyan
harcolnak a sárkányok?
– Én... azaz, nos, csak szárnyukkal csapkodnak egymásra és
lángot fújnak – válaszolta. – Mármint a mocsári sárkányok.
Úgy értem, ki látott valaha is nemes sárkányt küzdeni? –
Megütögette a hálóingét. – Muszáj jegyzeteket készítsek.
Valahol itt van a noteszem...
– A hálóingében?
– Mindig azt tartottam hogy döbbenetes, milyen jó ötletei
támadnak az embernek az ágyban.
Lángok bömböltek arra a helyre, ahol korábban Errol
tartózkodott, de most már nem. A király megpróbált
megpördülni a levegőben. A kis sárkány füstkarikák könnyed
sorozatában körözött, macskabölcsőt szőve az égboltra,
középpontjában az óriási, tehetetlenül keringő ellenlábassal.
Még több láng, hosszabb és forróbb, döfött felé, de nem talált.
A tömeg lélegzet-visszafojtott némasággal figyelt.
– ‘Elló, kapitány! – szólt egy behízelgő hang.
 Kadar lenézett. Égy kicsiny és posványos, Nobbynak álcázott
medence vigyorgott föl rá szégyenlősen.
– Azt hittem, maguk meghaltak! – mondta.
– Nem haltunk – felelte Nobby.
– Ó! Akkor jó. – Úgy tűnt, ezen kívül nincs mit mondani.
– Hát, mit gondol erről a küzdelemről?
Kadar fölnézett. Füstnyomvonalak csigavonalazták az eget.
– Attól tartok, nem fog összejönni – jelentette ki Lady
Juhossy. – Ó! Jó napot, Nobby!
– ‘Napot, naccsád – üdvözölte Nobby, megérintve, amit
valószínűleg az üstökének vélt.
– Hogy érti azt, hogy nem fog összejönni? – firtatta Kadar. –
Nézze, hogy húz el! A nagy még egyszer sem találta el!
– Igen, de Errol lángja már többször is eltalálta. Nem úgy néz
ki, mintha bármilyen hatása is lenne. Azt hiszem, nem elég
forró. Ó, elég jól kitér, azt elismerem. De minden alkalommal
nagy adag mázli kell hozzá. A másiknak meg elég, ha egyszer
van szerencséje.
A nő állításának értelme eljutott a tudatukig.
– Úgy érti – akarta tisztázni Kadar –, hogy ez az egész...
pusztán mutatvány? Errol csak azért csinálja, hogy imponáljon?
– Nem az ő hibája – állította Kolon, váratlanul mögöttük
teremve. – Mint a kutyák, nem? Még nem ébredt rá szegény kis
vakarcs, hogy most nagykutyával áll szembe’. Csak kész a
megverekedésre.
Mindkét sárkány szemlátomást rájött, hogy a küzdelem a
közismert klaccsi döntetlenre áll. Egy újabb füstkarikával és
fehér tűzgomolyaggal szétváltak, és néhány száz ölnyit
visszavonultak.
A király szaporán verdesve szárnyával lebegett. Magasság.
Az lesz az. Amikor sárkány küzd sárkánnyal, mindig a
magasság a döntő...
Errol a lángján egyensúlyozott. Úgy tűnt, töpreng.
Aztán nemtörődömül hátrarúgta hátsó lábát, mintha a
gyomorgázokon lebegés olyasmi lenne, amit a sárkányok sok
millió éve elsajátítottak, bukfencezett, és menekült. Egy
pillanatig ezüstcsíknak látszott, aztán túljutott a városfalakon és
eltűnt.
Nyögés követte őt. Tízezer torokból szakadt föl.
Kadar széttárta karját.
– Ne aggódjon, főnök – szólalt meg gyorsan Nobby. – Ő... ő
valószínűleg csak elugrott inni egyet. Vagy valami. Talán most
van az első menet vége. Vagy ilyesmi.
– Úgy értem, megette a teáskannánk, meg minden –
jelentette ki bizonytalanul Kolon. – Nem fog csak úgy
elrohanni, miután megevett egy teáskannát. Magától értetődik.
Bárki, aki képes megenni egy teáskannát, nem fog elrohanni
semmi elől.
– És a páncélfényezőmet – egészítette ki Murok. – Csaknem
egy teljes tallérba került a doboz.
– Na, hát akkor – mondta Kolon. – Ahogy mondtam.
– Figyeljenek – kezdte Kadar olyan türelmesen, amennyire
telt tőle. – Nagyon édes sárkány, én is legalább annyira
kedvelem, mint maguk, tényleg roppant kedves jószág, de csak
ésszerűen cselekedett, az istenek szerelmére, persze, hogy nem
fogja cafatokra égettetni magát, csak hogy minket
megmentsen. Az élet egyszerűen nem olyan. Akár szembe is
nézhetnek ezzel.
Fölöttük a nagy sárkány peckesen düllesztett a levegőben, és
elégetett egy közeli tornyot. Győzött.
– Ilyet még sose láttam – szögezte le Lady Juhossy. – A
sárkányok általában halálig harcolnak.
– Legalább kitenyésztettek maguk közül egyet, akinek van
esze – jegyezte meg mogorván Kadar. – Legyünk őszinték: egy
Errol méretű sárkány esélye egy ilyen óriás legyőzésére egy-a-
millióhoz.
Csönd keletkezett, azon csöndek egyike, amiket akkor kapsz,
ha valaki megütött egy tiszta, csengő hangot és a világ vár.
A legénységi állomány összenézett.
– Egy-a-millióhoz? – kérdezte Murok hanyagul.
– Határozottan – válaszolta Kadar. – Egy-a-millióhoz.
A legénységi állomány megint összenézett.
 – Egy-a-millióhoz – mondta Kolon.
– Egy-a-millióhoz – értett egyet Nobby.
– Pontosan – bólintott Murok. – Egy-a-millióhoz.
Újabb feszült csönd támadt. A legénység tagjai azon
tűnődtek, ki lesz az első, aki kimondja.
Kolon főtörzsőrmester nagy levegőt vett.
– De talán bejön – közölte.
– Miről beszél? – csattant föl Kadar. – Nincs...
Nobby sürgetően a bordái közé bökött, és kimutatott a síkság
fölé.
Volt ott kint egy fekete tűzoszlop. Kadar kancsított. A füst
előtt száguldva, a káposztaföldek fölött suhanva és sebesen
közeledve, látszott egy ezüstös golyó.
A nagy sárkány szintén észrevette. Dacosan lángolt és még
magasabbra emelkedett, irdatlan szárnyával zúzva a levegőt.
Most már látni lehetett Errol lángját; olyan forró volt, hogy
csaknem kéknek tűnt. A táj lehetetlen sebességgel gördült el
alatta, és még mindig gyorsult.
Előtte a király kinyújtotta karmait. Majdhogynem vigyorgott.
Errol bele fog ütközni, gondolta Kadar. Az istenek
irgalmazzanak mindnyájunknak, abból irdatlan tűzgolyó lesz.
Valami furcsa történt kint a földeken. Kicsivel Errol mögött
úgy látszott, mintha a talaj fölszántaná saját magát, a levegőbe
hajigálná a káposztatorzsákat. Egy sövénykerítés fűrészporrá
robbant szét...
Errol hangtalanul haladt át a városfalak fölött, orral fölfelé,
szárnyak összehajtogatva parányi leffentyűkké, teste puszta
kúppá egyengetve, egyik végén lánggal. Ellenfele tűznyelvet
bocsátott ki; Kadar Errolt figyelte, aki szinte észrevehetetlen
szárnycsonk-lebbentéssel könnyedén kitért előle. És aztán a kis
sárkány megint távozott, egyre gyorsulva a tenger felé,
ugyanazzal a kísérteties némasággal.
– Eltévesztette... – kezdte Nobby.
A levegő széthasadt. A zaj végtelen mennydörgése csapott át
a városon, szétzúzva a cserepeket, ledöntve a kéményeket.
Fölkapta a királyt a levegőben, kilapította, és megpörgette,
mint egy búgócsigát, a szonikus hullámmal. Kadar, kezét saját
fülére tapasztva, látta, hogy a bestia kétségbeesetten tüzet okád,
miközben megfordul és egy tébolyult lángspirál középpontjává
válik.
Varázserő sistergett végig szárnyain. Úgy sikoltott, mint egy
végveszedelemben forgó ködkürt. Aztán, kábultan rázva fejét
széles körben kezdett suhanni.
Kadar fölnyögött. A dúvad túlélt valami olyat ami
szétrombolta a kőművesmunkát. Mit kell tegyél ahhoz, hogy
legyőzd? Nem harcolhatsz vele, gondolta. Nem égetheted el,
nem zúzhatod össze. Semmit se tehetsz ellene.
A sárkány földet ért. Nem volt tökéletes landolás. Egy
tökéletes landolás nem rombolt volna porig egy sor villát.
Lassan történt, sokáig tartott, és a város jelentős részét
elpusztította.
Céltalanul verdeső szárnnyal, ingadozó, találomra tüzet
okádó nyakkal, a bestia továbbszántotta a gerendák és
zsúptetők törmelékét. Több tűz keletkezett a rombolás nyomán.
Végül a barázda végén elnyugodott, csaknem láthatatlanná
válva a korábbi építészet halma alatt.
Az ezt követő csöndet csak valakinek a kiáltásai törték meg,
amint megpróbált újabb vödörláncot szervezni a folyótól a
tüzek oltására.
Aztán megindult a nép.
A levegőből Ankh-Morpork bizonyára megzavart
hangyabolynak tűnhetett, ahogy sötét alakok folyamai
áramlottak a sárkányroncshoz.
Többségük valamilyen fegyvert szorongatott.
Sokan lándzsát szorongattak.
Néhányan kardot szorongattak.
Mindegyiküknek ugyanaz volt a célja.
– Tudják mit? – szólalt meg hangosan Kadar. – Ez lesz a
világ első demokratikusan megölt sárkánya! Egy ember, egy
döfés.
– Akkor meg kell állítsa őket! Nem hagyhatja, hogy
megöljék! – közölte Lady Juhossy.
 Kadar rápislogott.
– Tessék?
– Megsebesült!
– Asszonyom, az volt a cél, nem? Különben is, csak elkábult
– szögezte le Kadar.
– Úgy értem, nem engedheti, hogy így öljék meg! –
ragaszkodott igazához Lady Juhossy. – Szegény jószág!
– Akkor hát mit akar csinálni? – követelte Kadar a választ,
szétfeslett önuralommal. – Adjunk neki egy erősítő
kátrányolajadagot meg egy kényelmes kis kosarat a
kandallónál?
– Ez mészárlás!
– Nekem nagyon is megfelel!
– De ez csak egy sárkány! Csak azt teszi, amit a sárkányok
szoktak! Sose jött volna ide, ha az emberek békén hagyják!
Kadar azt gondolta: majdnem megette őt, és ennek ellenére
képes így gondolkozni. Tétovázott. Talán pont ez adja a jogot,
hogy véleményed lehessen...
Kolon főtörzsőrmester odaoldalgott, míg ők sápadt arccal
meredtek egymásra, és kétségbeesetten ugrándozott egyik
cuppogó lábáról a másikra.
– Jobb lesz, ha most rögtön jön, kapitány – mondta. –
Különben lesz egy átkozott gyilkosság!
Kadar fél kézzel odaintett neki. – Ami engem illet –
motyogta, kerülve Sybil Juhossy tekintetét –, csak azt kapja,
amit megérdemel.
– Nem arról van szó – mondta Kolon. – A fiatal Murokról.
Letartóztatta a sárkányt.
Kadar hátrahőkölt.
– Hogy érti azt, hogy letartóztatta? – kérdezte. – Nem úgy
érti, ahogy szerintem érti, ugye?
– Lehet, uram – válaszolta Kolon tétován. – Lehet. Mint a
villám, úgy ott termett a törmeléken, uram, megmarkolta a
szárnyát és azt mondta „Elcsíptelek, haver”, uram. Nem
akartam elhinni, uram. Uram, az a lényeg...
– Nos?
 A főtörzsőrmester egyik lábáról a másikra állt. – Tudja,
mindig azt mondta, hogy a foglyokat nem szabad molesztálni,
uram...

Meglehetősen nagy és súlyos tetőgerenda volt s ugyancsak

lassan kaszált át a levegőn, de amikor megütötte az embereket,
azok hátratántorodtak és megütve maradtak.
– Most jól figyeljenek – szólt Murok, meghúzva a gerendát és
hátrébb lökve sisakját –, nem akarom még egyszer mondani
senkinek, rendben?
Kadar odafurakodott a sűrű tömegen keresztül, a törmelék-
és sárkányhalom tetején álló nagydarab alakot nézve. Murok
lassan megfordult; a tetőgerendát sétapálcaként tartotta. A
tekintete akár a világítótorony fénysugara. Ahova esett, a
tömeg leeresztette fegyverét és csupán sértődöttnek meg
nyugtalannak látszott.
– Figyelmeztetnem kell magukat – folytatta Murok –, hogy a
beavatkozás a kötelességét végző csendőr munkájába komoly
bűncselekmény. És úgy fogok nekiesni a legközelebbi
kőhajigáló személynek, mint egy tonna tégla.
Egy kő pattant vissza a sisak tarkóvédőjéről. Gúnykacaj
sortüze harsant.
– Gyerünk neki!
– Úgy van!
– Nem akarjuk, hogy az őrök parancsolgassanak nekünk!
– Quis custodiet kosztos?
– Mi? Ja, igen!
Kadar odahúzta magához a főtörzsőrmestert. – Menjen és
szerezzen kötelet! Rengeteg kötelet. Olyan vastagot, amilyet
csak talál. Föltételezem, képesek leszünk... ó, összekötözni a
szárnyát, talán, és bekötni a száját, hogy ne okádhasson tüzet.
Kolon rábámult.
– Ez komoly, uram? Mi tényleg le fogjuk tartóztatni?
– Menjen!
 Már le van tartóztatva, gondolta, miközben előretolakodott.
Személy szerint én jobban örültem volna, ha beleesik a
tengerbe, de le van tartóztatva, és most el kell bánjunk vele,
vagy szabadon kell bocsássuk.
Érezte, hogy saját érzései az átkozott jószággal kapcsolatban
elpárolognak a csőcselék láttán. Mit tehetünk vele? Kap egy
pártatlan bírói tárgyalást, aztán kivégezzük. Nem öljük meg.
Azt csak a hősök teszik, odakint a vadonban. Nem
gondolkozhatsz úgy egy városban. Vagyis dehogynem, de ha
elkezded, akkor akár most rögtön porig égetheted az egész
helyet és kezdheted elölről. Az egészet... nos, a szabályoknak
megfelelően kell csinálni.
Az az. Minden mással próbálkoztunk már. Most akár
megpróbálhatjuk szabály szerint csinálni a dolgokat.
Különben is, tette hozzá gondolatban, az ott fenn egy városi
őr. Muszáj összetartanunk. Senki más nem akarja, hogy bármi
köze legyen hozzánk.
Egy tömzsi alak előtte hátralendítette karját, markában egy
fél téglával.
– Ha eldobod azt a téglát, halott ember vagy – közölte vele
Kadar, aztán lebukott és átlökdösődött a tömegen, míg a
potenciális kőhajító döbbenten nézett körül.
Murok félig megemelte botját fenyegető mozdulattal, amikor
Kadar fölmászott a törmelékhalomra.
– Ó, hello, Kadar kapitány – mondta, leengedve gerendáját. –
Jelentenem kell, hogy letartóztattam ezt a...
– Igen, látom – felelte Kadar. – Van valami javaslata, hogy
most mit tegyünk?
– Ó, igen, uram. Ismertetnem kell vele a jogait, uram –
válaszolta Murok.
– Úgy értem, attól eltekintve.
– Nem igazán, uram.
Kadar ránézett a sárkány törmelékből kilógó, látható részére.
Hogyan lehet megölni egy ilyet? Biztos, hogy rámegy az egész
napod.
Egy sziklagöröngy pattant le a mellvértjéről.
 – Ki volt az?
A hang úgy vágott, mint egy ostor.
A sokaság elnémult.
Sybil Juhossy villamló szemmel fölvergődött a romokra, és
dühösen meredt a csőcselékre.
– Azt kérdeztem – ismételte meg –, hogy ki volt az? Ha a
tettes nem jelentkezik azonnal, rendkívül mérges leszek!
Szégyelljék magukat mind egy szálig!
Övé volt a sokaság teljes figyelme. Többen, akik köveket
meg egyebeket tartottak, most csöndesen a földre ejtették a
kezükből.
A szellő meglebbentette hálóinge foszlányait, amikor
Őlédisége újabb, szónoki tartásba helyezkedett.
– Itt van a merész Kadar kapitány...
– Egek – rebegte Kadar erőtlenül, és ráhúzta a sisakját
szemére.
– ...és az ő halálmegvető emberei, akik vették a fáradságot,
hogy ma idejöjjenek megmenteni a maguk...
Kadar megragadta Murok karját, és magával húzta, le, a
halom túlsó oldalára.
– Jól van, kapitány? – kérdezte a csendőrújonc. – Teljesen
elvörösödött.
– Ne kezdje maga is! – csattant föl Kadar. – Épp elég rossz
elviselni az állandó kacsintgatást Nobbytól meg a
főtörzsőrmestertől!
Legnagyobb meglepetésére, Murok nyájasan megveregette a
vállát.
– Tudom, hogy van ez – jelentette ki együtt érzően. –
Ismertem odahaza azt a lányt, a neve Aranka volt, és az apja...
– Figyeljen, utoljára mondom, hogy nincs egyáltalán semmi
köz... – kezdte Kadar.
Recsegés-ropogás hallatszott mellőlük. A vakolat és zsúp kis
lavinája gördült le. A törmelék háborgott, és kinyitotta fél
szemét. A vérbeborult izzásból óriási fekete szembogár próbált
meg rájuk összpontosítani.
– Teljesen biztos, hogy elment az eszünk – állította Kadar.
 – Ó, dehogy, uram – felette Murok. – Bőven akad precedens.
1135-ben egy tyúkot letartóztattak, mert kotkodácsolt
Lélekhagyó Kedden. És Pszichoneurotikus Lord Patent
uralkodása alatt egy denevérkolóniát kivégeztek a kijárási
tilalom folytonos megszegéséért. Az 1401-ben történt.
Augusztusban, azt hiszem. Remek napok voltak azok a törvény
számára, az bizony – mesélte álmodozva Murok. – 1321-ben,
képzelje el, egy kis felhőt vád alá helyeztek a nap eltakarásáért
Féktelen Hargath gróf beiktatatási ünnepségének csúcspontján.
– Remélem, hogy Kolon igyekszik a... – Kadar elhallgatott.
Ezt tudnia kell. – Hogyan? – tudakolta. – Mit lehet tenni egy
felhővel?
– A gróf megkövezésre ítélte – válaszolta Murok. – A
följegyzések szerint harmincegyen haltak meg. – Előhúzta a
jegyzetfüzetét, és szúrósan rámeredt a sárkányra.
– Mit gondol, hall minket? – firtatta.
– Szerintem igen.
– Hát akkor. – Murok megköszörülte torkát, s visszafordult
az alélt hüllőhöz. – Kötelességem figyelmeztetni, hogy
följelentem magát a következő pontok némelyikének vagy
mindegyikének tekintetbevételéhez a vádemelés során,
nevezetesen: Egy, (Egy) i, hogy múlt Grunár 18-ik napján vagy
akörül, egy Mátka köz néven ismert helyen, A Gyehennában,
maga törvényellenesen tüzet bocsátott ki olyan módon, ami
hihetőleg súlyos testi sértést okozott, az 1508-as Ipari Eljárások
Törvénycikk Hetes Paragrafusát megszegve; ÉS HOGY, Egy
(Egy) ii, múlt Grunár 18-ik napján vagy akörül, egy Mátka köz
néven ismeretes helyen, A Gyehennában, hat azonosítatlan
személy halálát okozta vagy okoztatta...
Kadar eltűnődött, vajon milyen sokáig fogja a törmelék lent
tartani a bestiát. Jó néhány hét lesz szükséges, ha a vádirat
hosszúságából indul ki.
A tömeg elnémult. Még Sybil Juhossy is elképedve állt.
– Mi van? – kérdezte Kadar a fölfelé fordított arcoktól. –
Még sose láttak sárkányletartóztatást?
 – ...Tizenhat (Három) ii, múlt Grunár 24-ik napjának éjjelén,
fölgyújtotta vagy fölgyújtatta a Régi Őrház néven ismert
épületet, Ankh-Morporkban, becsült értéke kétszáz tallér, ÉS
HOGY, Tizenhat (Három) iii, múlt Grunár 24-ik napjának
éjjelén, az Őrség kötelességét teljesítő biztosa által
foganatosított letartóztatás során...
– Azt hiszem, sietnünk kéne – suttogta Kadar. – Kezd
meglehetősen nyugtalanná válni. Szükséges ez az egész?
– Hát, azt hiszem, egy rövid összefoglalás megengedhető –
törődött bele Murok. – Kivételes körülmények között a Bregg
Szabályok szerint...
– Lehet, hogy magát ez meg fogja lepni, ám ezek kivételes
körülmények, Murok – jelentette ki Kadar. – És hamarosan
tényleg döbbenetesen kivételesek lesznek, ha Kolon nem
igyekszik azzal a kötéllel.
Még több törmelék mozdult el, amikor a sárkány erőltette a
fölkelést. Hangos puffanás hallatszott, amikor egy súlyos
gerendát arrébb taszított A sokaság mentette az irháját.
Ez volt az a pillanat, amikor Errol kisebb robbanások
sorozatával visszaérkezett a háztetők fölött, füstkarikák
csóváját húzva maga után. Alacsonyra süllyedt, gyorsan
elrepült közvetlen a tömeg feje fölött, amitől az első sorokban
állók hátratántorodtak.
Mindeközben úgy visítozott, mint egy ködkürt.
Kadar megragadta Murokot, és levergődtek a halomról,
amikor a király kétségbeesetten kaparászni kezdett, hogy
kiszabaduljon.
– Visszajött megadni a kegyelemdöfést! – kiáltotta a
kapitány. – Valószínűleg ez a rengeteg idő a lelassulásra kellett
neki!
Most Errol a trónfosztott sárkány fölött lebegett, és olyan
élesen rikoltozott, amitől elreped az üveg.
A nagy sárkány vakolatpor-zuhatag közepette dugta ki a
fejét. Kitátotta száját, de a fehér tűzlándzsa helyett, amire
Kadar, megfeszítve izmait, számított, csupán olyan hangot
adott ki, mint egy macskakölyök. El kell ismerni, olyan
macskakölyök, ami egy bádogkádba kiált egy barlang mélyén,
de azért mégis macskakölyök.
Törött póznák zuhantak félre, amikor az óriási jószág
imbolyogva talpra vergődött. A hatalmas szárnyak kitárultak,
porral és zsúpdarabkákkal árasztva el a környező utcákat. Egy
kevés ebből Kolon főtörzsőrmester sisakján koppant, aki azzal
sietett vissza, karjára föltekerve, ami vékony ruhaszárító
kötélnek tűnt.
– Hagyod, hogy fölkeljen! – ordította Kadar, biztonságba
lökve a főtörzsőrmestert. – Errol, nem lenne szabad hagynod,
hogy fölkeljen! Ne hagyd, hogy fölkeljen!
Lady Juhossy összeráncolta a homlokát. – Nincs ez rendben
– szögezte le. – Ők általában sosem küzdenek így. A győztes
általában megöli a vesztest.
– Csak rajta! – kiáltotta Nobby.
– És aztán az esetek felében maga is feltétlenül fölrobban
izgalmában.
– Figyelj, ez itt én vagyok! – süvítette Kadar, amikor Errol
továbbra is közönyösen lebegett a jelenet fölött. – Én vettem
neked a bolyhos labdát! Amelyik csilingel! Nem teheted ezt
velünk!
– Nem, várjon egy percet – szólt Lady Juhossy, és kezét a
férfi karjára tette. – Nem vagyok benne biztos, hogy a jó
oldaláról nézzük a kérdést...
A nagy sárkány levegőbe szökkent, és olyan zumm-mal
csapta le a szárnyát, amitől néhány további épület ment tönkre.
Az óriási fej körbelendült, a fáradt szem észrevette Kadart.
Úgy tűnt, hogy odabent mögötte némi gondolkodás folyik.
Errol ívet húzott az égbolton, és védelmezőleg lebegett a
kapitány előtt, megfélemlítve a bestiát. Egy pillanatig úgy
nézett ki, hogy esetleg kis, repülő szénkeksz lesz belőle, aztán
a sárkány kissé zavarba jőve lesütötte szemét, s kezdett
fölemelkedni.
Széles csigavonalban szállt föl, s közben egyre gyorsult.
Errol vele ment, úgy keringett a hatalmas test körül, mint a
vontatóhajó az óceánjáró körül.
 – Olyan... olyan, mintha figyelmével halmozná el! – ámult
Kadar.
– Add meg a piszoknak! – üvöltötte lelkesen Nobby.
– Kapituláció, Nobby – mondta Kolon. – Amire gondolsz, az
a „kapituláció”.
Kadar a tarkóján érezte Lady Juhossy tekintetét. Ránézett a
nő arcára.
Földerengett a megértés. – Ó! – rebegte.
Lady Juhossy bólintott.
– Tényleg? – kérdezte Kadar.
– Igen – válaszolta az asszony. – Igazán gondolnom kellett
volna erre korábban. Na persze, azért volt olyan forró az a láng.
És mindig sokkal territoriálisabbak, mint a hímek.
– Miért nem püfölöd el a faszit! – ordította Nobby a
kisebbedő sárkányoknak.
– Szuka, Nobby – jegyzete meg csöndesen Kadar. – Nem
faszi. Szuka.
– Miért nem püfölöd el a... mi?
– A nősténynem tagja – magyarázta Lady Juhossy.
– Mi?
– Úgy értettük, hogy ha a kedvenc rúgásával próbálkozna,
Nobby, akkor az nem jönne be – világosította föl Kadar.
– Sárkánylány – fordított Lady Juhossy.
– De hát kurvára óriási!
Kadar sietve köhintett. Nobby rágcsálószeme oldalvást Sybil
Juhossyra siklott, aki elpirult, mint a naplemente.
– Úgy értettem, pompás termetű sárkány – helyesbített
gyorsan.
– Ööö. Széles, tojásrakó csípő – fűzte hozzá Kolon
főtörzsőrmester igyekvően.
– Szépsegges, mint egy szobor – tódította lelkesen Nobby.
– Hallgasson! – förmedt rá Kadar. Lesöpörte a port
egyenruhája cafrangjairól, megigazgatta a mellvértjét, és
derékszögbe állította a sisakját. Szigorúan megveregette. Ezzel
még nincs vége a dolognak, ezt tudta. Ez az, ahol minden
elkezdődik.
 – Emberek, maguk velem jönnek! Gyerünk, siessenek! Amíg
mindenki őket nézi – adta ki a parancsot.
– De mi lesz a királlyal? – kérdezte Murok. – Vagy
királynővel? Vagy akármi is legyen most?
Kadar fölbámult a gyorsan zsugorodó alakokra. – Igazán
nem tudom – válaszolta. – Errolon múlik, azt hiszem. Nekünk
más teendőink vannak.
Kolon, még mindig lihegve, tisztelgett. – Hova megyünk,
uram? – bökte ki.
– A palotába. Van valamelyiküknél még egy kard?
– Használhatja az enyémet, kapitány – ajánlotta Murok.
Odanyújtotta.
– Rendben – mondta halkan Kadar. Rájuk meredt. –
Gyerünk!

A legénységi állomány követte Kadart a romba dőlt utcákon

át.
A kapitány gyorsított. A legénységi állomány ügetni kezdett,
hogy lépést tartson.
Kadar ügetni kezdett, hogy elöl maradjon.
A legénységi állomány vágtába csapott.
Aztán, mintha kimondatlan parancsnak
engedelmeskednének, rohanni kezdtek.
Aztán száguldani.
Az emberek sietve elhúzódtak, amikor elcsörömpöltek
mellettük. Murok hatalmas szandálja csattogott a
macskaköveken. Szikrák pattantak Nobby csizmájának
garmadájáról. Kolon halkan futott kövér ember létére, ahogy a
kövérek általában teszik, arca az összpontosítás összeráncolt
kifejezésébe rögzült.
Végigcsörtettek a Dörzsölt Feltalálók útján, befordultak a
Hegynyereg Sikátorba, kibukkantak a Kisistenek utcájára, és a
palota felé viharzottak. Kadar épp csak élen maradt, tudatából
jelenleg minden kiürült, kivéve a futás szükségességét.
 Pontosabban csaknem minden. De az agya zsongott és
eszeveszetten együttrezonált mindazokkal a városi őrökkel
mindenütt, a multiverzum összes flaszterkoptató
lényegretörőjével, akik valaha, ha csak alkalmilag is,
megpróbálták azt tenni, ami Helyes.
Sokkal előttük egy maroknyi palotaőr kardot rántott,
másodszor is odanézett, meggondolta magát, beiramlottak a
falon belülre, s elkezdték behajtani a kapuszárnyakat.
Összekondultak, amikor Kadar megérkezett.
Megtorpant, zihálva kapkodta a levegőt, s szemügyre vette a
tömör kaput. Azt, amit a sárkány elégetett, még félelmetesebbel
pótolták. Mögüle a reteszek nesze hallatszott, amint helyükre
csusszannak.
Nincs idő félmegoldásokra. Ő a kapitány,
hogyazistenekverjékmeg. Tiszt. Az ilyesmi nem okozhat
gondot egy tisztnek. A tiszteknek kipróbált és bevált módszere
van az ilyen problémák megoldására. Úgy hívják, őrmester.
– Kolon főtörzsőrmester – csattant föl, s agya még mindig az
univerzális policájságtól zsongott –, lője le a lakatot!
A főtörzsőrmester tétovázott. – Mi, uram? Íjjal és nyíllal,
uram?
– Úgy értettem... – Kadar habozott. – Úgy értem, nyissa ki a
kaput!
– Uram! – szalutált Kolon. Egy pillanatig szúrósan fixírozta
a kaput. – Rendbe’! – vakkantotta. – Murok próbaidős csendőr,
eggy-lé-pésst lőő-re, in-dujj! Murok próbaidős csendőr, zidejé-
be’ ké-szüjj! Nyiss-ssa ki ez-ta ka-putt!
– Igen, uram!
Murok előlépett, tisztelgett, ökölbe szorította irtózatos kezét,
és halkan bekopogtatott.
– Kinyitni – harsogta – a Törvény nevében!
A kapu másik oldaláról némi sugdolózás hallatszott, végül
résnyire nyílt egy kis kukucskáló félúton fölfelé a kapuban, és
egy hang megszólalt: – Miért?
– Mert ha nem, az az Őrség Tisztjének akadályoztatása
Kötelességének Végzése közben, ami büntethető nem
kevesebb, mint harminc tallér bírsággal, egy havi elzárással
vagy a vádlott tárgyalás előtti őrizetben tartásával szociális
kivizsgálási jegyzőkönyv fölvétele végett és félóra vörösen
izzó piszkavassal – közölte Murok.
Ezt némi fojtott suttogás követte, a reteszek elhúzásának
zaja, majd a kapu félig kitárult.
A másik oldalon nem látszott senki.
Kadar ajkához emelte ujját. Murokot az egyik kapuszárnyhoz
intette, és Nobbyt meg Kolont odarángatta a másikhoz.
– Belökni! – súgta. Löktek rajta egy nagyot. Az
asztalosmunka mögül hirtelen fájdalmas káromkodás tört ki.
– Fussunk! – kiáltotta Kolon.
– Nem! – üvöltötte Kadar. Megkerülte a kapuszárnyat. Négy
félig összezúzott gárdista haragosan nézett rá.
– Nem – jelentette ki. – Nem lesz több elfutás. Őrizetbe
akarom vetetni ezeket az embereket.
– Nem merészelheti – szólalt meg az egyik. Kadar jobban
megszemlélte.
– Maga Clarence, ugye? – firtatta – C-vel. Hát, Clarence, C-
vel, jól figyeljen! Választhat, vagy Bűnrészességgel és
Felbujtással vádoljuk magát, vagy... – közelebb hajolt, és
jelentőségteljesen Murokra pillantott – ...egy fejszével.
– Na, ezen lengedezzél, te bezacskózott hulladék – tette
hozzá Nobby, egyik lábáról a másikra ugrándozva
rosszindulatú izgalomban.
Clarence kis disznószeme rámeredt Murok fölétornyosuló
terjedelmére, aztán Kadar arcára. Azon abszolúte semmi
irgalom nem látszott. Úgy tűnt, vonakodva bár, de elhatározta
magát.
– Igazán remek – mondta Kadar. – Zárja be őket a
kapusfülkébe, főtörzsőrmester!
Kolon kifeszítette íját meg a vállát. – Hallottátok az Urat –
recsegte. – Egyetlen rossz mozdulat és máris... máris... –
kétségbeesve, vaktában döfött egyet – ...máris Háztartástan
lesztek!
 – Aha! Csapjuk őket a falzumba’! – kiáltotta Nobby. Ha
nyúlszívűekből lehetnek hősök, Nobby áramfejlesztő
sebességgel változott meg. – Tuslabdacsok! – gúnyolta a
palotaőrök visszavonuló hátát.
– Bűnrészesség miben, kapitány? – tudakolta Murok, amikor
a fegyvertelen gárdisták csapatosan elvonultak. – Bűnrészes
csak valamiben lehet az ember.
– Azt hiszem, ebben az esetben csak általános bűnrészesség
lesz a vád – közölte Kadar. – Állandó és meggondolatlan
bűnrészesség.
– Aha – mondta Nobby. – Ki nem állhatom a bűnrészeseket.
Büdösszájúak!
Kolon átadta Kadar kapitánynak a kapusfülke kulcsát. – Nem
valami biztonságos, kapitány – jelentette. – Végül képesek
lesznek kitörni.
– Remélem is – felelte Kadar –, mert az első szembejövő
csatornába be fogja dobni a kulcsot. Mindenki itt van?
Rendben. Kövessenek!

Farkas Rossab végiginalt a palota romos folyosóin, hóna alatt

A Sárkányok Megidézése, fél kezében, bizonytalanul
markolászva, a káprázatos királyi kard.
Lihegve megtorpant az egyik ajtónál.
Jelenleg tudatának legnagyobb része nem volt eléggé
épelméjű állapotban rendes gondolatok megformálásához, de
az a piciny rész, amely még nem zárta be a boltot, állhatatosan
kitartott amellett, hogy nem láthatta azokat a dolgokat, amiket
látott, és nem hallhatta azokat a dolgokat, amiket hallott.
Valaki követi őt.
És látta Vetinarit a palotában mászkálni. Tudta, hogy a férfi
biztonságosan lakat alá van téve. A lakat abszolút
föltörhetetlen. Emlékezett rá, hogy a Patrícius feltétlen
ragaszkodott ahhoz, hogy föltörhetetlen lakat legyen, amikor
fölszereltette.
 A folyosó végén valami mozgott az árnyékban. Rossab
zagyván makogott egy kicsit ügyetlenkedett a kilinccsel,
bevetődött becsapta az ajtót és, lélegzet után kapkodva,
rátámaszkodott.
Kinyitotta a szemét.
A régi magán-fogadószobában volt A Patrícius megszokott
helyén ült, keresztbe vetett lábbal, és enyhe érdeklődéssel
figyelte őt.
– Á, Rossab – mondta.
Rossab ugrott egyet, a kilincset kaparászta, kiszökkent a
folyosóra, és menekült, míg oda nem ért a főlépcsőhöz, ami
most úgy emelkedett a palota központi részén, mint egy
szánalmas dugóhúzó. Lépcső – magasság – magaslat –
védelem. Hármasával vette őket.
Csak néhány perc nyugalomra van szüksége. Akkor majd
megmutatja nekik.
A fölsőbb emeletek még jobban árnyékba borultak. Aminek
híjával voltak, az a szerkezeti szilárdság. Az oszlopokat és
falakat kidöntötte a sárkány, amikor a barlangját építette. A
szobák siralmasan tátogtak a feneketlennek tűnő mélység
szélén. Falikárpitok és szőnyegek fityegő foszlányai
csapkodtak a bezúzott ablakokból fújó szélben. A padló
trambulinként rugózott és ingadozott, amikor Rossab
végigiramlott rajta. Odavergődött a legközelebbi ajtóhoz.
– Igazán dicséretesen gyors volt – jegyezte meg a Patrícius.
Rossab bevágta az ajtót az orra előtt, és elrohant,
nyöszörögve, a folyosón.
Az épelméjűség rövid időre nyakon csípte. Megállt egy
szobor mellett. Nem hallatszott semmi nesz, se siető léptek
zaja, se titkos ajtók tárulása. Gyanakvó pillantást vetett a
szoborra, és megböködte a karddal.
Amikor az nem mozdult kinyitotta a legközelebbi ajtót és
becsapta maga mögött, talált egy széket és beékelte a kilincs
alá. Ez az egyik fölső emeleti díszterem volt, mostanra
megfosztva bútorzata nagyobb részétől, s elveszítve negyedik
falát. Ahol annak kellett volna lennie, csak a barlang mélye
sötétlett.
A Patrícius előlépett az árnyékból.
– Most hogy már kihajtotta a szervezetéből... – szólt.
Rossab fölemelt karddal megpördült.
– Maga valójában nem létezik – állította. – Maga egy... egy
kísértet vagy olyasmi.
– Meggyőződésem, hogy nem ez az eset áll fönn – közölte a
Patrícius.
– Maga nem állíthat meg engem! Még van valamennyi
mágikus holmim, még megvan a könyv! – Rossab elővett egy
barna bőrzacskót a zsebéből. – Visszahozok egy másikat! Majd
meglátja!
– Nyomatékosan javaslom, hogy ne tegye – intette
barátságosan a Patrícius.
– Ó, maga azt hiszi, hogy annyira okos, annyira irányítást
kézbentartó, annyira orbános, csak mert nekem van kardom,
magának meg nincs! Nos, közölhetem magával, hogy annál is
többem van – jelentette ki diadalmasan Rossab. – Igen! A
palotaőrség az én oldalamon áll! Engem követnek, nem magát!
Tudja, magát senki se szereti. Soha nem szerette magát senki.
Úgy lendítette a kardot, hogy tűhegye egy lábnyira
meredezett a Patrícius sovány mellétől.
– Szóval szépen vissza fog menni a cellába, az vár magára –
szögezte le. – És ezúttal biztosítani fogom, hogy ott is
maradjon. Őrség! Őrség!
Kintről a futó lábak csattogása hallatszott. Az ajtó
megzörrent, a szék rázkódott. Pillanatnyi szünet után az ajtó és
a szék szálkákra tört.
– Vigyék el! – sikította Rossab. – Szerezzenek még skorpiót!
Tegyék őt egy... maguk nem a...
– Dobja el a kardot! – szólította föl Kadar, míg mögötte
Murok ajtódarabkákat bányászott ki az ökléből.
– Aha – mondta Nobby, bekukucskálva a kapitány mellett. –
Oda a falhoz és tedd szét, anyalehelet!
 – He? Mit kell neki széttenni? – súgta Kolon főtörzsőrmester
idegesen.
Nobby vállat vont. – Nem t’om – válaszolta. – Mindent, azt
hiszem. Az a legbiztosabb.
Rossab hitetlenkedve meredt a legénységre.
– Á, Kadar! – szólalt meg a Patrícius. – Maga majd...
– Hallgasson! – utasította nyugodtan Kadar. – Murok
őrgyakornok?
– Uram!
– Ismertesse a fogollyal a jogait.
– Igen, uram. – Murok előkapta noteszát, megnyalta a
hüvelykujját, s lapozott.
– Farkas Rossab – kezdte –, másként Farka Kacskaringó,
titk. pp...
– Mi? – ámult Rossab.
– ...jelenlegi lakóhelye A Palota néven ismert épület, Ankh-
Morpork, kötelességem tudatni magával, hogy őrizetbe van
véve és vádat emelnek maga ellen... – Murok elkínzott
pillantást vetett Kadarra – ...több rendbeli, tompa tárggyal,
nevezetesen egy sárkánnyal, elkövetett gyilkosságért, valamint
további több rendbeli általános bűnrészesség
bűncselekményéért, amelynek részletes tisztázása a további
nyomozás feladata. Jogában áll hallgatni. Jogában áll, hogy ne
hajíttassék sommásan a piranhatartályba. Joga van az istenítélet
kérelmezéséhez. Joga van...
– Ez kész őrület – jegyezte meg higgadtan a Patrícius.
– Azt hittem, megmondtam magának, hogy hallgasson! –
csattant föl Kadar, megpördülve és ujját rázva a Patrícius orra
alatt.
– Mondd, főtörzs – suttogta Nobby –, gondolod, hogy
szeretni fogjuk a skorpiógödörbe’?
– ...mondani bármit, de bármit mond, le lesz írva a, ööö, itt, a
noteszomba, és, ööö, föl lehet használni bizonyítéknak...
Murok hangja elfulladt.
 – Nos, ha ez a pantomim élvezetet okoz magának, Kadar –
mondta végül a Patrícius –, vigye le a tömlöcbe. Majd reggel
foglalkozom vele.
Nem látszott semmilyen jele Rossabon. Nem volt sikítás,
nem volt kiáltás. Csak fölemelt karddal rárohant a Patríciusra.
Választási lehetőségek villantak át Kadar agyán. Elsőnek jött
a javaslat, hogy a háttérben maradás jó terv, hadd tegye meg
Rossab, utána lefegyverzi, hadd tisztuljon meg a város. Igen. Jó
terv.
És ezért aztán teljes rejtély volt számára, miért döntött az
előreszökkenés mellett, fölrántva Murok kardját félig átgondolt
kísérletképp a vágás hárítására...
Talán lehetett valami köze ahhoz, hogy a dolgokat a
szabályoknak megfelelően kell elintézni.
Valami csörrent. Nem különösebben hangosan. Érezte, hogy
valami fényes és ezüstös suhogva elszáll a füle mellett és a
falba csapódik.
Rossabnak leesett az álla. Leejtette kardja csonkját és
elhátrált, magához szorítva A Megidézést.
– Meg fogja bánni – sziszegte. – Maguk mind nagyon meg
fogják bánni!
Elkezdett motyogni a bajsza alatt.
Kadar érezte, hogy remeg. Meglehetősen biztos volt benne,
hogy tudja, mi szisszent el a feje mellett, és a puszta
gondolattól izzadt a tenyere. Idejött a palotába, készen az
ölésre, és ebben a percben, pont ebben a percben, amikor végre
egyszer a világ szemlátomást tisztességesen működik és övé az
irányítás, és most, most, semmi mást nem akar, csak egy italt.
Meg aludni egy hétig.
– Ó, adja föl! – mondta – Hajlandó békésen velünk jönni?
A motyogás folytatódott. A levegő kezdett forrónak és
száraznak érződni.
Kadar vállat vont. – Hát akkor, ennyi – legyintett és elfordult.
– Sújtson le rá a törvénykönyv teljes szigorával, Murok!
– Igen, uram.
Kadar túl későn kapott észbe.
 A törpéknek gondot okoznak a metaforák.
Viszont remekül tudnak célozni.
Ankh és Morpork Városok Törvényei és Rendeletei homlokon
találta a titkárt, aki pislogott egyet, megtántorodott, és
hátralépett.
Ez volt a leghosszabb lépés, amit valaha is tett. Először is,
egész hátralevő életén át tartott.
Több másodperc után hallották, hogy földet ér, öt emelettel
lejjebb.
Több további másodperc után az arcuk megjelent a tönkretett
padló szélén.
– Micsoda módja a távozásnak – jegyezte meg Kolon
főtörzsőrmester.
– Ez tény – értett egyet Nobby, föle mögé nyúlva egy
csikkért.
– Megölte egy hogyhíjják. Egy metafora.
– Nem t’om – felelte Nobby. – Szerintem inkább földnek néz
ki. Van tüze, főtörzs?
– Helyesen jártam el, ugye, uram? – kérdezte aggódva
Murok. – Azt mondta...
– Igen, igen – válaszolta Kadar. – Ne aggódjék! – Reszkető
kézzel lenyúlt, fölvette a zsákot, amit előzőleg Rossab
szorongatott, és kirázott belőle egy halom követ.
Mindegyikben volt egy lyuk. Miért? gondolta.
Egy fémes zaj a háta mögött megfordulásra késztette. A
Patrícius fölemelte a királyi kard maradványát. A kapitány
figyelte, ahogy a férfi kicibálja a kard másik felét a falból.
Egyenes vonalban tört szét.
– Kadar kapitány – szólt Lord Vetinari.
– Uram?
– Azt a kardot, legyen szíves!
Kadar odaadta. Ebben a pillanatban egyszerűen nem jutott
semmi más az eszébe, amit tehetne. Valószínűleg saját, privát
skorpióverem vár rá, ahogy a dolgok most állnak.
Lord Vetinari gondosan megvizsgálta a rozsdás pengét.
– Mióta van ez a tulajdonában, kapitány? – kérdezte szelíden.
 – Nem az enyém, uram. Murok őrgyakornoké, uram.
– Őrgya...?
– Én vagyok az, kegyességes uram – segítette ki Murok,
tisztelegve.
– Á!
A Patrícius újra meg újra, lassan forgatta a kardot, s közben
úgy bámulta, mint akit lenyűgöztek. Kadar érezte, hogy a
levegő megsűrűsödik, mintha a történelem idecsődülne ezen
pillanat köré, de ha az élete múlt volna rajta, akkor se tudta
volna megmondani, miért. Ez egyike volt azoknak a
pontoknak, ahol az Idő Nadrágszarai elágaznak, és ha nem
vigyázol, a rossz szárba kerülsz...

Rossab fölkelt az árnyak világában, jeges zavartság ömlött az

agyába. De jelen pillanatban semmi másra nem tudott gondolni
a fölötte álló, magas, csuklyás alakon kívül.
– Azt hittem, mind meghaltatok – motyogta. Furcsán csöndes
volt minden, és a színek körülötte kifakultnak, tompának
tűntek. Valami nagyon nem stimmelt. – Te vagy az, Portás
Testvér?
Az alak érte nyúlt.
KÉPLETESEN SZÓLVA, válaszolta.

...és a Patrícius visszaadta a kardot Muroknak.

– Remek munkát végzett, fiatalember – ismerte el. – Kadar
kapitány, azt javaslom, hogy adjon szabadságot embereinek a
nap hátralévő részére.
– Köszönjük, uram – mondta Kadar. – Oké, fiúk. Hallották
őexcellenciáját.
– De maga ne menjen még, kapitány. Kellene egy kicsit
beszélgetnünk egymással.
– Igen, uram? – szólalt meg ártatlanul Kadar.
A legénységi állomány elsietett, részvétteljes és sajnálkozó
pillantásokat vetve Kadarra.
 A Patrícius odasétált a padló szélére és lenézett.
– Szegény Rossab! – sóhajtotta.
– Igen, uram. – Kadar a falra meredt.
– Tudja, jobban örültem volna, ha életben marad.
– Uram?
– Félresiklott, igaz, de hasznos ember. Az agyát még tudtam
volna használni.
– Igen, uram.
– Persze, a többi részét eldobhattuk volna.
– Igen, uram.
– Csak tréfáltam, Kadar.
– Igen, uram.
– Jelzem, a fickó sose értette meg igazán a titkos átjárók
fogalmát.
– Nem, uram.
– Az a fiatalember. Murok, úgy hívják, ugye?
– Igen, uram.
– Lelkes fickó. Jól érzi magát az Őrségben?
– Igen, uram. Egész otthonosan, uram.
– Maga megmentette az életem.
– Uram?
– Jöjjön velem!
Peckesen vonult a romba dőlt palotán át, Kadar a nyomában,
míg oda nem értek a Kocka Kancelláriára. Szép rendben volt
minden. Kimaradt a pusztítás zöméből, egy vékony porréteggel
megúszta. A Patrícius leült, és hirtelen úgy tűnt, mintha soha
nem is lett volna távol. Kadar eltöprengett, vajon volt-e valaha
távol.
Vetinari fölvett egy papírköteget és lesöpörte róla a
vakolatot.
– Szomorú – jegyezte meg. – Farkas olyan rendezett
gondolkozású férfi volt.
– Igen, uram.
A Patrícius piramist formázott ujjaiból, s fölöttük Kadarra
nézett.
– Hadd adjak magának egy tanácsot, kapitány – mondta.
 – Igen, uram?
– Talán segít majd magának helyesen értelmezni a világot.
– Uram.
– Azt hiszem, maga azért találja az életet olyan bajosnak,
mert azt gondolja, hogy vannak jó emberek és rossz emberek –
jelentette ki a férfi. – Persze, téved. Csakis és kizárólag rossz
emberek léteznek, ám némelyikük ellentétes oldalon van.
Keskeny kezével a város felé intett, és odasétált az ablakhoz.
– A gonoszság nagy, háborgó tengere – állította, csaknem
tulajdonosi hangsúllyal. – Természetesen egyes helyeken
sekélyebb, ám mélyebb, ó, mennyivel mélyebb máshol. De az
olyanok, mint maga, szabályok és homályos jó szándékok kis
tutajait eszkábálják össze, és azt mondják, ez az ellenkezője, ez
fog diadalmaskodni a végén. Elképesztő! – Jóindulatúan hátba
veregette Kadart.
– Ott lent – közölte –, vannak emberek, akik bármilyen
sárkányt követnének, bármilyen istent imádnának, bármilyen
fertőt szándékosan figyelmen kívül hagynának. Mindezt afféle
sivárságból, mindennapi rosszaságból. Nem a nagy bűnösök
tényleg magasröptű, alkotóképes irtózatossága, hanem a lélek
valamiféle tömegtermeléssel előállított sötétsége. Bűn, azt
mondhatni, az eredetiség minden nyoma nélkül. Elfogadják a
gonoszt nem azért, mert igent mondanak rá, hanem mert nem
mondanak nemet. Sajnálom, ha maga ezen megütközik – tette
hozzá, megveregetve a kapitány vállát –, de maguknak,
embereknek, tényleg szükségük van ránk.
– Valóban, uram? – kérdezte halkan Kadar.
– Ó, igen. Mi vagyunk az egyetlenek, akik tudják, hogyan
kell a dolgokat működtetni. Tudja, az egyetlen dolog, amiben a
jó emberek jeleskednek, az a rossz emberek megdöntése. És
abban maga kiváló, ezt elismerem. De az a gond, hogy ez az
egyetlen, amihez ért. Egyik nap megtörténik a harangok
megkondítása és a gonosz zsarnok elűzése, és a következőn
mindenki körben ülve panaszkodik, hogy amióta a zsarnokot
elkergették, senki sem viszi el a szemetet. Mert a rossz
emberek tudják azt hogyan kell tervezni. Mondhatni, része a
munkaköri leírásnak. Minden gonosz zsarnoknak van terve a
világ fölötti uralomra. A jó emberekből, úgy látszik, hiányzik
ez az adottság.
– Talán. De a többiben téved – felelte Kadar. – Csak azért
van így, mert az emberek félnek és magányosak... –
Elhallgatott. Még neki magának is eléggé hamisan hangzott.
Vállat vont. – Egyszerűen csak emberek – mondta. – Csak
azt teszik, amit az emberek tenni szoktak. Uram.
Lord Vetinari barátságosan rámosolygott.
– Persze, persze – válaszolta. – Magának ezt kell hinnie,
ezzel tisztában vagyok. Máskülönben megőrülne. Máskülönben
azt gondolná, hogy tollvékony hídon áll a Pokol barlangjai
fölött. Máskülönben a lét sötét kínlódás lenne és az lenne az
egyetlen reménye, hogy nincs élet a halál után. Teljesen
megértem. – Ránézett az íróasztalára, és fölsóhajtott. – És most
– mondta –, oly sok a tennivaló. Sajnos, szegény Rossab kitűnő
szolga volt, ám ügyetlen úr. Szóval elmehet. Aludjon egy jót az
éjjel! Ó, és hozza el az embereit holnap! A város ki kell
mutassa a háláját.
– Ki kell mutassa a mit? – kérdezte Kadar.
A Patrícius egy irattekercset nézett. A hangja máris visszatért
annak a távolba vesző hangszínéhez, aki szervez és tervez és
irányít.
– A háláját – ismételte meg. – Minden diadalmas győzelem
után hősöknek kell lennie. Életbevágó. Akkor mindenki tudni
fogja, hogy minden tisztességesen elintéződött.
Kadarra pillantott a tekercs fölött.
– Ez az egész része a dolgok természetes rendjének –
szögezte le.
Egy idő múlva néhány jegyzetet írt ceruzával az előtte fekvő
papírra, és föltekintett.
– Azt mondtam – szólt –, hogy elmehet.
Kadar megtorpant az ajtóban.
– Maga azt az egészet elhiszi, uram? – tudakolta. – A
végtelen gonoszságról és a csupasz feketeségről?
 – Úgy van, úgy van – felelte a Patrícius, és lapozott. – Ez az
egyetlen logikus következtetés.
– De azért minden reggel kikel az ágyból, uram?
– Hmm? Igen? Mit akar mondani?
– Csak azt szeretném tudni, miért, uram.
– Ó, menjen már innen, Kadar. Legyen olyan jó.

A sötét és huzatos barlangban, amit a palota szívéből

szaggattak, a Könyvtáros átnégykézlábalt a padlón.
Fölkapaszkodott a szomorú sárkánykincs maradványaira, és
lenézett Rossab szétbicsaklott tetemére.
Aztán nagyon gyöngéden lenyúlt, és elkobozta A Sárkányok
Megidézését a merevedő ujjak közül. Lefújta róla a port.
Szeretettel megsimogatta, mintha ijedt kisgyerek lenne.
Megfordult, hogy lemásszon a halomról, és megtorpant. Újra
lehajolt, és óvatosan kihúzott egy másik könyvet a csillogó
szemétből. Nem a sajátja, kivéve abban a tág értelemben, hogy
minden könyv az ő birodalmának része. Óvakodva lapozott
néhányat.
– Tartsa meg! – szólalt meg mögötte Kadar. – Vigye el!
Tegye valahova!
Az orangután odabiccentett a kapitánynak, és lezörömbölt a
halomról. Gyöngéden megütögette Kadar térdkalácsát,
kinyitotta A Sárkányok Megidézését, végigpörgette perzselt
lapjait míg rá nem lelt a keresett oldalra, és némán fölnyújtotta
a könyvet.
Kadar az ákombákom kézírásra kancsított.
Ámbátor az sárkánnok mégsem oljanok, mint az unicornis,
biszton mondhatom. Oljan birodalomban lakoznak, minek az
Akarat Képpzelettyi szabnak határt, és, imigyen, válik
lehettővé, hogy akárki is idézze meg és jutassa őkelméket emez
Wilágba vezérlő ösvényhöz, saját maga Tudattyának Sárkányát
idézendi meg.
Mégis, ugyan vélekedem, hoggy az kinek Szűve Tiszta még
mindig meg idézhet eggy Akarati Sárkánnt az wilágban Jóért
Küszdő Erőképen, és amaz eggyetlen éjszaka Tsudás Dolog
következend be. Minden előkészittetet. A legerötejjesebenn
munkálkodék, hogy Mélttó Edénnyé legyek...
A képzelet birodalma, gondolta Kadar. Akkor hát oda mentek
el. A képzelődéseinkbe. És amikor visszahívjuk, mi alakítjuk
őket, mintha tésztát gyömöszölnénk a sütőformába. Csak a
végén nem mézeskalács-emberkéket kapsz, azt kapod, ami
vagy. A saját sötétséged, alakot öltve...
Kadar újra elolvasta, aztán a következő oldalakra pillantott.
Nem volt sok. A könyv vége elégett.
Kadar visszaadta az emberszabásúnak.
– Miféle ember volt de Malachit? – kérdezte.
A Könyvtáros megfontolás tárgyává tette a választ ahogy ez
az elvárható olyasvalakitől, aki kívülről tudja A Város Életrajzi
Lexikonát. Aztán vállat vont.
– Különösképp szent? – tudakolta Kadar.
Az emberszabású fejét rázta.
– Hát, akkor inkább észrevehetően gonosz?
Az antropoid vállat vont, aztán újra megrázta fejét.
– Én a maga helyében – mondta Kadar –, valami nagyon
biztonságos helyre tenném azt a könyvet. És vele együtt a
Törvény könyvét is. Túlságosan átkozottul veszélyesek.
– Úúúk.
Kadar nyújtózkodott. – És most – szólt –, menjünk és igyunk
egyet!
– Úúúk.
– De csak egy kicsit.
– Úúúk.
– És maga fizet.
– Ííík.
Kadar megtorpant, és lenézett a nagy, jóindulatú arcba.
– Mondja, mindig szerettem volna tudni... jobb
emberszabásúnak lenni? – érdeklődött.
A Könyvtáros elgondolkodott rajta. – Úúúk – válaszolta.
– Ó! Tényleg? – lepődött meg Kadar.
 Fölvirradt a következő nap. A terem faltól falig tele volt
városi előkelőségekkel. A Patrícius dísztelen székén ült,
körbevéve a Tanáccsal. Minden jelenlevő azoknak a kissé
viaszos vigyorát öltötte magára, akik jótettekre tökélték el
maguk.
Lady Sybil Juhossy is ott üldögélt jobboldalt, néhány holdnyi
fekete bársonyban. A Juhossyak családi ékszerei ujjain, nyakán
és a mai paróka fekete fürtjeiben csillogtak. Az összhatás
megkapó volt, akár egy mennyei éggömb.
Kadar a terem közepére meneteltette a legénységi állományt,
és dobbantva megállt, sisakja a hóna alatt, ahogy azt a
szolgálati szabályzat előírja. Előzőleg elképedve vette észre,
hogy még Nobby is tett némi erőfeszítést – a mellvértjén itt-ott
fényes fémet lehetett sejteni. És Kolon a csaknem
megszilárdult fontosság arckifejezését viselte. Murok
fegyverzete ragyogott.
Kolon életében először úgy tisztelgett, ahogy az a
nagykönyvben meg van írva.
– Mind jelen és szabályszerű, uram! – vakkantotta.
– Kitűnő, főtörzsőrmester – válaszolta hűvösen Kadar. A
Patríciushoz fordult, s udvariasan megemelintette szemöldökét.
Lord Vetinari aprót legyintett.
– Pihenj, vagy akármi, amit maguk, fickók, csinálnak –
mondta. – Biztos vagyok benne, hogy itt most nem kell
követnünk a formaságokat Mit szól hozzá, kapitány?
– Ahogy mondja, uram – felelte Kadar.
– Na már most, emberek – szólt a Patrícius előrehajolva –,
hallottunk néhány figyelemreméltó beszámolót a maguk
nagyszerű erőfeszítéseiről a város védelmében...
Kadar hagyta, hogy figyelme elbóklásszon, miközben az
aranyló közhelyek ellibegtek mellette. Egy ideig bizonyos
mértékben elszórakoztatta a Tanácstagok arcának szemlélése.
Egész sorozat arckifejezés suhant át rajtuk, míg a Patrícius
beszélt. Természetesen életbevágóan fontos volt, hogy legyen
egy ilyen ceremónia. Utána az egész jól végzett és elintézett
dolognak tekinthető. És el lehet felejteni. Csak egy újabb
fejezet hosszú és izgalmas történetében, ekcetra, ekcetra. Ankh-
Morpork kiválóan ért az új fejezetek kezdéséhez.
Mélységekbe hatoló pillantása Lady Juhossyra esett. A nő
kacsintott. Kadar tekintete újra előrefordult, kifejezése hirtelen
olyan faarcú, mint egy deszka.
– ...hálánk jeléül – fejezte be a Patrícius hátradőlve.
Kadar rájött, hogy mindenki őt nézi.
– Tessék? – mondta.
– Azt mondtam, hogy próbáltunk kigondolni valami
megfelelő viszonzást, Kadar kapitány. Számos közérdeket
szem előtt tartó polgár... – a Patrícius körbenézett a Tanácsra és
Lady Juhossyra – ...köztük én magam is, érzi úgy, hogy
megérdemelt a kellő jutalom.
Kadar még mindig kifejezéstelenül nézett.
– Jutalom? – ismételte meg.
– Az a szokás ilyen hősies igyekezetért – jegyezte meg a
Patrícius kissé ingerülten.
Kadar újra szembefordult. – Igazán nem is gondoltam
ilyesmire, uram – közölte. – Persze, nem beszélhetek az
embereim nevében.
Kínos csönd támadt Kadar a szeme sarkából észlelte, hogy
Nobby oldalba böki a főtörzsőrmestert. Végül Kolon
előrebotladozott, és megint kivágott egy tisztelgést. –
Engedélyt kérek a szólásra, uram – motyogta.
A Patrícius kegyesen biccentett.
A főtörzsőrmester krákogott. Levette a sisakját, és előhúzott
egy papírfecnit.
– Ööö – szólt – A lényeg az, megkövetem alássan,
méltóságos uram, mi azt gondoljuk, tudja, hogy a város
megmentésével meg miegymás, vagy valahogy, úgy értem,
hogy... mi csak megpróbáltuk, érti, ugye, ha már ott voltunk a
helyszínen meg ilyesmi... a lényeg az, hogy mi azt gondoljuk,
megillet minket. Ha érti, hova akarok kilyukadni.
Az egybegyűltek bólintottak. Ez pontosan az, ahogy a
dolgoknak történnie kell.
 – Kérem, folytassa! – biztatta a Patrícius.
– Szóval mi, hogy is mondjam, összedugtuk a fejünket –
mesélte a főtörzsőrmester. – Tudom, ez kissé pofátlan...
– Kérem, legyen szíves, mondja tovább, főtörzsőrmester –
nógatta a Patrícius. – Nem kell állandóan megakadnia. Mi
mindnyájan teljesen tisztában vagyunk az ügy horderejével.
– Igenis, uram. Hát, uram. Először is, a fizetés.
– A fizetés? – érdeklődött Lord Vetinari. Rámeredt Kadarra,
aki a semmit fixírozta.
A főtörzsőrmester fölemelte fejét. Annak a férfinak eltökélt
arckifejezését öltötte magára, aki végigcsinálja, lesz, ami lesz.
– Igen, uram – válaszolta. – Harminc tallér havonta. Az nincs
rendben. Azt gondoljuk... – megnyalta a száját, és maga mögé
pislantott a másik kettőre, akik tétova mozdulattal biztatták –
...azt gondoljuk, hogy az alapfizetés legyen, ööö, harmincöt
tallér? Havonta? – Ránézett a Patrícius kővé vált arcára. –
Rangfokozatonként emeléssel? Öt tallérra gondoltunk.
Újra megnyalta az ajkát, bátorságát vesztve a Patrícius
arckifejezésétől. – Nem fogadunk el négynél kevesebbet –
jelentette ki. – Ez az utolsó szavunk. Elnézést, Fenséged, de ez
van.
A Patrícius megint Kadar szenvtelen arcára pillantott, aztán
vissza a legénységi állományra.
– Ez minden? – tudakolta.
Nobby Kolon fülébe súgott, aztán visszainalt a helyére. A
verejtékező főtörzsőrmester úgy szorította sisakját, mintha az
lenne az egyetlen valóságos dolog a világon.
– Volt még valami, tisztelendőséged – ismerte el.
– Á! – A Patrícius mindentudóan mosolygott.
– Ott a teáskanna. Amúgy se volt már túl jó, és aztán Errol
megette. Majdnem két tallérba került. – Nagyot nyelt. –
Tudnánk mit kezdeni egy új teáskannával, ha lehetne szó róla,
lordságod.
A Patrícius előrehajolt, megmarkolva széke karfaját.
 – Tisztán akarok látni ebben a kérdésben – szögezte le. –
Higgyük el, hogy maguk bagatell béremelést és egy háztartási
edényt kérnek?
Murok belesugdosott Kolon másik fülébe.
Kolon az előkelőségek felé fordította kidülledt, könnykeretes
szempárját. Ujjai lassan őrölték sisakja peremét, akár Isten
malmai.
– Hát – kezdte –, néha, azt gondoltuk, tudja, amikor
vacsoraszünetünk van, vagy nem történik semmi, valahogy, a
szolgálat végén, az például nem lehetetlen, és mi szeretnénk
egy kicsit lazítani, tudja, leereszteni... – A hangja elfulladt.
– Igen?
Kolon nagy levegőt vett.
– Fölteszem, egy célbadobó tábla szóba se jöhetne...?
Az ezt követő viharos csöndet kapkodó horkantás törte meg.
Kadar sisakja kiesett remegő kezéből. A mellvértje kalimpált,
amikor az évek óta elfojtott nevetés leküzdhetetlen
kirobbanásban pukkadt ki belőle. Arcát a tanácsnokok sora felé
fordította, és nevetett, és nevetett, míg könnyezni nem kezdett.
Nevetett azon, ahogy mind fölálltak, talpig zavarban és
megsértett méltósággal.
Nevetett a Patrícius figyelmesen rezzenetlen arckifejezésén.
Nevetett a világért és a lelkek üdvözítéséért.
Nevetett, és nevetett, és nevetett, míg könnyezni nem
kezdett.
Nobby fölnyújtotta a nyakát, hogy Kolon füléhez érjen.
– Mondtam neked – sziszegte. – Mondtam, hogy abba sose
fognak beleelegyezni. Tudtam, hogy a célbadobó túl fogja
feszíteni a húrt. Most mindenkit kihoztál a sodrából.

Kedves Anyu és Apu [írta Murok] Sose találnátok ki, még

csak néhány hete vagyok az Őrségben és, máris rendes
Konstábler lettem. Kadar kapitány azt mondta, maga a
Patrícius javasolta, hogy Az legyek, és hogy szintén reméli
hosszú és sikeres pályát futok be az Őrségben, és különleges
érdeklődéssel fogja szemmel tartani. Valamint a fizetésem is
megemeli tíz tallérral és kaptunk egy húsz talléros
különjutalmat amit Kadar kapitány fizetett a saját zsebéből, azt
mondja Kolon főtörzsőrm. Kérlek, lássátok szívesen a csatolt
pénzt. Azonban megtartok egy keveset mert elmentem
meglátogatni Rittát és Mrs. Marok azt mondta az összes lány is
Nagy Érdeklődéssel figyeli a karrierem és jöjjek el vacsorára a
szabad estémen. Kolon főtörzsőrm elmagyarázta nekem,
hogyan kell elkezdeni udvarolni, ami nagyon érdekes és
egyáltalán nem bonyolult úgy tűnik. Letartóztattam egy
sárkányt, de megszökött. Remélem, Mr. Kencefici jól van.
Olyan boldog vagyok, mint bárki a világon.
Fiatok, Murok.

Kadar bekopogott az ajtón.

Észrevette, hogy erőfeszítés történt a Juhossy udvarház
kicsinosítására. A betolakodó élősövényt könyörtelenül
visszavagdosták. Egy idős munkás egy létra tetején a
stukkódíszeket szögezte vissza a falra, míg egy másik, ásóval
kezében, meglehetősen önkényesen megvonta a határvonalat
ott, ahol a pázsit végződik és a régi virágágyások kezdődnek.
Kadar hóna alá dugta a sisakját, hátrasimította a haját, és
kopogtatott. Előzőleg fontolgatta Kolon főtörzsőrmester
fölkérését, kísérje el, de aztán gyorsan elvetette az ötletet. Nem
tudta volna elviselni a kuncogást. Különben is, mitől kéne
félnie? Háromszor is a halál torkába nézett; négyszer, ha
beszámítjuk, hogy azt mondta Lord Vetinarinak, hallgasson el.
Meglepetésére az ajtót végül egy komornyik nyitotta ki,
olyan öreg, hogy esetleg a kopogás támasztotta föl.
– Igen?
– Kadar kapitány, Városi Őrség – közölte Kadar.
A férfi tetőtől talpig jól megnézte.
– Ó, igen – mondta. – A méltóságos asszony említette. Azt
hiszem, őméltósága a sárkányoknál tartózkodik. Ha lenne
olyan kedves itt várakozni, én majd...
 – Tudom a járást – vágott közbe Kadar, és nekivágott,
megkerülve az elburjánzott ösvényt.
Az ólak romba dőltek. Ütött-kopott ládák választéka hevert
körben egy vízhatlan ponyvatető alatt. Mélyükről néhány
bánatos mocsári sárkány fújt lángoló üdvözlést felé.
Két nő járkált céltudatosan a bokszok közt. Vagyis inkább úri
hölgyek. Túlságosan rendetlenek voltak ahhoz, hogy egyszerű
nők legyenek. Egy közönséges asszonynak álmába se jutna
eszébe, hogy ilyen ápolatlanul mutatkozzék; tökéletes
önbizalomra van szükséged, ami abból a tudásból fakad, hogy
ki volt az ük-ük-ük-ük-ükapád, ahhoz, hogy ilyen öltözéket
viselj. Ám azért, Kadar megfigyelte, hihetetlenül jó ruhák,
vagy legalábbis valaha azok voltak; olyan ruhadarabok, amiket
még az ember szülei vettek, de annyira drágák és annyira jó
minőségűek, hogy sosem koptak el és öröklődtek, mint a régi
porcelán, az ezüstnemű, meg a köszvény.
Sárkánytenyésztők, gondolta. Ez világos. Van valami
árulkodó bennük. Az a mód, ahogy a kendőjük, vén
tweedkabátjuk és a nagyapjuk lovaglócsizmáját viselik. És
persze, a szag.
Egy alacsony, szívós, izmos és sovány asszony, akinek arca
leginkább az ósdi nyeregbőrre emlékeztetett, észrevette.
– Á – szólalt meg –, maga minden bizonnyal a merész
kapitány. – Visszadugott egy eltévedt fehér hajfürtöt a kendője
alá, és odanyújtotta eres, barna kezét. – Brenda Rodley. Az ott
Rosie Devant-Molei. Tudja, ő igazgatja a Napfény Menedéket.
– A másik nő, akinek termete azt sugallta, képes fél kézzel
igáslovakat fölkapni és másik kezével megpatkolni őket,
barátságosan rávigyorgott.
– Samuel Kadar – mutatkozott be Kadar elhaló hangon.
– Apám is Samu volt – jegyezte meg Brenda bizonytalanul. –
Azt mondta, mindig meg lehet bízni egy Samuban. –
Visszahessegetett egy sárkányt a bokszába. – Csak segítünk
Sybilnek. Tudja, régi barátok vagyunk. Persze, a gyűjteményt
teljesen megette a fene. A kis ördögfattyak szétszóródtak a
városban. Bár merem állítani, hogy vissza fognak jönni, amikor
megéheznek. Micsoda vérvonal, mi?
– Tessék?
– Sybil szerint rendellenes példány, de én azt mondom,
képesek leszünk visszatenyészteni a vonalat három-négy
nemzedék alatt. Tudja, híres vagyok a tenyésztelepemről –
magyarázta. – Az aztán lesz valami. Egy egészen újfajta
sárkány.
Kadar az eget cikcakkozó szuperszonikus kondenzcsíkokra
gondolt.
– Ööö – hebegte. – Igen.
– Nos, nekünk muszáj folytatni a munkát.
– Ööö, Lady Juhossy nincs a közelben? – tudakolta Kadar. –
Kaptam ezt az üzenetet, azt mondta, hogy feltétlenül szükséges
idejönnöm.
– Valahol a házban van – válaszolta Miss Rodley. – Azt
mondta, van valami fontos elintéznivalója. Ó, légy szíves,
vigyázz jobban azzal a sárkánnyal, Rosie, te bolondos jány!
– Fontosabb, mint a sárkányok? – hitetlenkedett Kadar.
– Igen. El sem tudom képzelni, mi üthetett belé. – Brenda
Rodley a túlméretezett mellény zsebében halászott – Örülök,
hogy találkoztunk, kapitány. Mindig öröm új szenvedélyes
sárkányrajongóval találkozni. Látogasson meg bármikor, ha
arra jár, boldogan körbevezetem a telepen. – Odanyújtott egy
mocskos névjegyet és a férfi kezébe erőltette. – Most mennem
kell, azt hallottuk, hogy némelyikük az egyetemi tornyon
próbál fészket rakni. Azt pedig nem hagyhatjuk. Le kell
szedjük őket, mielőtt besötétedik.
Kadar a névjegyre kancsított, míg a két nő távozott a
csikorgó kocsifeljárón, hálókat és köteleket hurcolva.
Az állt rajta: Brenda, Lady Rodley, Özvegyi Lak, Chirm
Kastély, Chirm. Ez azt jelenti, döbbent rá, hogy az, aki úgy
lépdel az ösvényen, akár egy életre kelt limlomos bódé, nem
más, mint Chirm özvegy hercegnéje, aki több országot
birtokol, mint amennyit láthatsz egy nagyon magas hegyről egy
nagyon verőfényes napon. Nobby ezt nem helyeselte volna.
Úgy tűnik, van valamiféle nagyon különleges szegénység, amit
csupán a rendkívül gazdagok engedhetnek meg maguknak...
Ez az, ahogy országos hatalom lesz belőled, gondolta.
Fütyülsz rá, akármit gondoljanak is mások, és soha, de soha
nem bizonytalankodsz semmiben.
Visszaporoszkált a házhoz. Egy ajtó nyitva állt. Nagy, ám
sötét és dohos csarnokba nyílt. Fönt a homályban halott
állatfejek kísértették a falakat. A Juhossyak láthatólag több
állatfejt veszélyeztettek, mint egy jégkorszak.
Kadar céltalanul keresztülbóklászott egy másik mahagóni-
ajtón.
Ebédlő volt, benne azzal a típusú asztallal, aminek két végén
leülni egyenértékű a más időzónába kerüléssel. Az egyik végét
ezüst gyertyatartók gyarmatosították.
Két személyre volt megterítve. Mindkét tányért evőeszközök
ütegei támadták oldalba. Antik borospoharak csillogtak a
gyertyafényben.
Rettenetes előérzet lett úrrá Kadaron, ugyanakkor, amikor a
Bűverő, a legdrágább parfüm, ami csak kapható egész Ankh-
Morporkban, szélrohama hussant el mellette.
– Á, kapitány! Milyen kedves magától, hogy eljött.
Kadar lassan megfordult, anélkül, hogy a lába mozdult volna.
Lady Juhossy állt ott, teljes pompában.
Kadar homályosan tudatában volt egy ragyogó kék ruhának,
ami csillogott a gyertyafényben, egy gesztenyeszínű
hajtömegnek, egy kissé aggodalmas arcnak, ami azt sugallta,
hogy a szakképzett festők és tapétázók egész serege épp most
bontotta le az állványzatot és ment haza, meg egy halk
nyikorgásnak, ami elárulta, hogy alatta a puszta fűző olyan
nyomásnak van kitéve, amit általában inkább a nagy csillagok
szívében találhatni.
– Én, ööö – rebegte. – Ha maga, ööö. Ha mondta volna, ööö.
Alkalomhoz illőbben öltözöm, ööö. Szerfölött ööö. Nagyon.
Ööö.
A nő úgy rohanta le, mint egy tündöklő ostromgép.
 Valamiféle álomszerűségben a férfi hagyta, hogy egy
székhez tessékeljék. Bizonyára evett is, mert szolgák
bukkantak elő a semmiből izékkel tömött izékkel, és később
visszajöttek és elvitték a tányérokat. A komornyik időnként
megelevenedett, hogy poharat pohár után töltsön meg különös
borokkal. A gyertyák hőjével sütni lehetett volna. És egész idő
alatt Lady Juhossy beszélt és beszélt, derűsen és sérülékenyen
– a ház nagyságáról, a hatalmas birtok felelősségéről, az
érzésről, hogy ideje az Embernek Komolyabban Venni
Társadalmi Helyzetét, miközben a lenyugvó nap vörösre
festette a szobát és Kadarral forogni kezdett a világ.
A társadalom, sikerült gondolnia, nem tudja, mi vár rá.
Sárkányok egyszer sem kerültek szóba, bár egy idő múlva
valami az asztal alatt fejét Kadar térdére fektette és nyáladzott.
Kadar lehetetlennek vélte a hozzájárulást a társalgáshoz.
Körülvettnek, ostromoltnak érezte magát. Egyetlen
visszavágással próbálkozott, talán, hogy magasabban fekvő
terepre jusson, ahonnan számkivetésbe menekülhet.
– Mit gondol, hová mentek? – kérdezte.
– Hová mik? – kérdezett vissza Lady Juhossy, ideiglenesen
megakadva.
– A sárkányok. Tudja. Errol és a felesé... nősténye.
– Ó, valami elszigetelt és sziklás helyre, úgy képzelem –
válaszolta Lady Juhossy. – Az a sárkányok kedvenc
környezete.
– De a, a... nőstény mágikus állat – mondta Kadar. – Mi fog
történni, ha elmúlik a varázs?
Lady Juhossy szégyenlősen mosolygott rá.
– A legtöbben elboldogulnak utána is – felelte.
Átnyúlt az asztalon és megérintette a férfi kezét.
– Az emberei azt gondolják, hogy magának gondoskodásra
van szüksége – jegyezte meg szelíden.
– Ó! Tényleg? – hebegte Kadar.
– Kolon főtörzsőrmester azt mondta, szerinte mi úgy
kijövünk egymással, mint a puszi de cerceau.
– Ó! Valóban?
 – És még valamit mondott – folytatta a nő. – Na most, mi is
volt az? Ó, igen. „Egy-a-millióhoz esélye van” – idézte Lady
Juhossy –, azt hiszem, azt mondta „de talán bejön”.
Rámosolygott a férfira.
És akkor fölmerült a gondolat és meglepte Kadart, hogy a
maga külön kategóriájában a nő csodaszép; ez pedig az összes
nő kategóriája volt, egész életében, aki valaha is érdemesnek
ítélte őt egy mosolyra. Lady Juhossy nem is találhatna
rosszabbat, de persze, ő meg nem találhatna jobbat. Szóval
talán egyensúlyban van a dolog. A nő már nem egészen fiatal,
de hát, ki az? És van stílusa és pénze és józan esze és
önbizalma és mindene, ami neki nincs, és kitárta a szívét, és ha
hagyod, elnyel téged; ez az asszony egy város.
És végül, ostromlottan, azt teszed, amit Ankh-Morpork
mindig is tett – kireteszeled a kaput, beengeded a hódítókat, és
magadévá teszed őket.
Hogyan kell elkezdeni? Úgy tűnt, hogy a nő vár valamire.
Vállat vont, megfogta a borospoharát, és valami
beszédfordulat után kutatott. Csak egyetlen egy surrant be
bőszen rezgő tudatába.
– Egészségedre, kölök!

A változatos éjféleket jelző gongok csörömpölve kiütötték a

tegnapot.
(...és távolabb, a Tengely irányában, ahol a Kostető-hegység
csatlakozik a központi fennsík félelmetes spirálcsúcsaihoz,
ahol fura, szőrös lények barangolnak az örök hóban, ahol
hóförgetegek tombolnak a megfagyott hegyormok körül, egy
magányos lámakolostor fényei kivilágítottak a magaslati
völgyekre. Az udvaron két, sárga köntöst viselő szerzetes az
utolsó, kis zöld üvegcsékkel teli ládát pakolta föl egy szánra,
készen a messzi síkságra vezető, hihetetlenül fárasztó utazás
első szakaszára. A ládát, gondos ecsetvonásokkal megcímezték:
R. K. S. T. Himpeller Mstr, Ankh-Morpork.
 – Tudod, Lobszang – szólt az egyik –, az ember nem tehet
róla, de fölébred a kíváncsisága, vajon mit csinálhat ezzel a
cuccal?)
Nobbs káplár és Kolon főtörzsőrmester az árnyékban
ácsorogtak a Megfoltozott Dob közelében, de fölegyenesedtek,
amikor Murok kijött egy tálcát hozva. Detritus, a troll,
tisztelettudóan kitért előle.
– Itt van, fiúk – mondta Murok. – Három korsó. A ház állja.
– Kénköves pokol, sose hittem volna, hogy megteszed –
jelentette ki Kolon, megragadva egy korsófület. – Mit mondtál
neki?
– Csak elmagyaráztam, hogy minden becsületes polgárnak
kötelessége mindig segíteni a csendőröket – válaszolta
ártatlanul Murok –, és megköszöntem neki az együttműködést.
– Aha, meg ami aztán következik – jegyezte meg Nobby.
– Nem, csak ennyit mondtam.
– Akkor tuti, hogy nagyon meggyőző hangod van.
– Á. Hát, használjuk ki jól, fiúk, amíg tart – ajánlotta Kolon.
Elmélyedve ittak. A tökéletes béke pillanata volt, néhány
elcsent perc a való élet valóságából. Röpke harapás a lopott
gyümölcsbe, és ekként is élvezték. Úgy tűnt, az egész városban
egyetlen ember se verekszik vagy késel vagy garázdálkodik, és,
épp most, el lehetett hinni, hogy az ügyek ilyen csodálatos
állapota esetleg folytatódik.
És még ha nem is teszi, ott vannak az emlékek, hogy
átsegítsék őket. Arról, ahogy rohannak, és az emberek
félreállnak az útból. Arról, amilyen kifejezés ült a rémes
palotaőrök arcára. Arról, amikor az összes tolvaj és hős és isten
már kudarcot vallott, és ők ott vannak. Arról, hogy csaknem
helyesen csaknem megtettek dolgokat.
Nobby odalökte az edényt egy alkalmatos ablakpárkányra,
visszatoporgott némi életet a lábába, és megfújogatta az ujjait.
Röpke kotorászás a füle sötét rejtekén elővarázsolt egy töredék
cigarettát.
– Micsoda idő, he? – szólalt meg Kolon elégedetten, amikor
a gyufa lobbanása megvilágította mindhármukat.
 A többiek bólintottak. Úgy tűnt, már most, hogy tegnap óta
egy egész élet eltelt. De sose felejtesz el ilyesmit, nem számít,
ha mások igen, nem számít, hogy mi fog történni ezután.
– Ha sose látok bármilyen rohadt királyt, az is túl hamar lesz
– állapította meg Nobby.
– Amúgy sem hiszem, hogy ő lett volna a jogos király –
morfondírozott Murok. – A királyról jut eszembe, kér valaki
sült krumplit?
– Nincs is jogos király – szögezte le Kolon, bár különösebb
rosszakarat nélkül. Havi tíz tallér nagy változást jelent. Mrs.
Kolon egész másként viselkedik az olyan férjjel, aki havi tíz
tallérral többet hoz haza. Üzenetei a konyhaasztalon sokkal
barátságosabbá váltak.
– Nem, csak úgy értettem, hogy nincs semmi különleges
abban, ha ősi kardod van – magyarázta Murok. – Vagy egy
anyajegyed. Úgy értem, nézzetek csak rám. Nekem is van egy
anyajegyem a karomon.
– A bátyámnak is van – bólogatott Kolon. – Olyan az alakja,
mint egy csónaké.
– Az enyém inkább koronaszerű – közölte Murok.
– Ohó, akkor az királlyá tesz téged – vigyorgott Nobby. –
Magától értetődik.
– Nem értem, miért. A bátyám se admirális – mutatott rá
ésszerűen Kolon.
– És itt van ez a kardom – mondta Murok.
Kihúzta. Kolon kivette a kezéből, és újra meg újra
megforgatta a Dob ajtaja fölötti fáklya fényében. A penge
tompa volt és rövid, és olyan rovátkolt, mint egy fűrész.
Gondosan készített fegyver volt, és valaha lehetett rajta egy
felirat, de már réges-rég olvashatatlanná koptatta pusztán a
rengeteg használat.
– Tetszetős kard – ismerte el elgondolkozva. – Jó az
egyensúlya.
– De nem királynak való – állította Murok. – A királyok
kardja nagy és fényes és varázslatos és vannak rajta
drágakövek és amikor föltartod, megcsillan rajtuk a fény, csing.
 – Csing – utánozta Kolon. – Igen. Fölteszem, annak kell
lennie, tényleg.
– Csak annyit mondok, nem járhatsz körbe trónokat
osztogatva az embereknek csupán az ilyesmikért – fejtegette
Murok. – Ezt mondta Kadar kapitány.
– Jelzem, nem rossz állás – merengett Nobby. – Kedvező
munkaidővel jár, a királykodás.
– Hmm? – Kolon egy pillanatra beleveszett a spekulálás
kicsiny világába. A valódi királyoknak fényes kardja van, ez
nyilvánvaló. Kivéve, kivéve, kivéve esetleg a tipikus valóságos
királynak, hogy is mondják, hajdanában, neki olyan kardja
lehetett, ami egy szikrát se csillogott, de átkozottul hatékonyan
vágott el bármit. Csak egy ötlet.
– Azt mondom, a királykodás jó meló – ismételte meg
Nobby. – Rövid munkaórák.
– Aha. Aha. Viszont nem hosszú ideig – felelte Kolon.
Elgondolkodó pillantást vetett Murokra.
– Á! Na persze, van abban valami.
– Különben is, apám azt mondja, hogy királynak lenni olyan,
mint a kemény munka – mesélte Murok. – Ott az összes
felmérés és elemzés meg minden. – Kiürítette korsaját. – Nem
magunkfajtának való. Magunkfajta – büszkén nézett – őröknek.
Jól van, főtörzs?
– Hmm? Mi? Ó! Igen. – Kolon vállat vont. És akkor mi van?
Lehet, hogy így a legjobb. Kiitta a sörét. – Jobb, ha megyünk –
indítványozta. – Mennyi az idő?
– Éjfél körül járhat – válaszolta Murok.
– És még?
Ez elgondolkodtatta Murokot. – És minden rendben?
– Úgy van. Csak próbára tettelek.
– Tudod – szólalt meg Nobby –, ahogy te mondod, fiú, az
ember csaknem el is hiszi, hogy igaz.

A figyelem tekintete hadd húzódjék hátrébb...

 Ez itt a Korong, világ és világok tükre, négy, óriási, Nagy
A’Tuinnak, az Égi Teknőcnek, teknőjén álló elefánt cipeli a
hátán az űrön keresztül. Ennek a világnak Pereme körül az
óceán szakadatlan ömlik le az éjbe. A Tengelyénél nyúlik a
magasba a Mennyek Ormának tíz mérföldes tüskéje, amelynek
csillogó tetején az istenek szabályosan játszanak az emberek
sorsával...
...már ha tudod, mik a szabályok, és kik a játékosok.
A Korong távoli szélén a nap épp fölkelt. A reggel fénye
elkezdett ráömleni a tengerek és szárazföldek tarkabarka
diribdarabokból varrt takarójára, ám lassan, mert a fény
késlekedő és kissé nehézkes varázserőtér jelenlétében.
A sötét sarlón, ahol az alkony fakó fénye még alig áramlott
ki a legmélyebb völgyekből, két pont, egy nagy meg egy kicsi,
röppent ki az árnyékból, alacsonyan tovasiklott a Perem-óceán
hömpölygő tengerárja fölött, és eltökélten nekivágott az űr
teljesen fölmérhetetlen, csillagpöttyözte mélységének.
Talán maradandó lesz a varázs. Talán nem. De ugyan, mi
maradandó?

VÉGE