John Caldwell

A Káosz Kincse
John Caldwell: The Hoard of Chaos
All rights reserved!

Sorozatszerkesztő: Nemes István

A címlap Szendrei Tibor festményének felhasználásával készült

Fedélterv és címlaptipográfia: GRAPH-ART

ISBN 963 7841 98 9

ISSN 1217-6893

Copyright © Nemes István, 1997

Hungarian edition © Cherubion Kft., 1997

Felelős kiadó:
Nemes István és Nemes Judit ügyvezető igazgatók
Műszaki szerkesztő: Bihonné Király Edit
Szakmai tanácsadó: Bihon Tibor
Szedte és tördelte a Cherubion Könyvkiadó
A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait
őrző ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkája
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 2449.66-14-1
Terjedelem: 25 ív
Készült 1997-ben
 1. FEJEZET

Orkok és más disznóságok

Ernest Roahmyer idegesen törölgette sajgó orrát. Amióta beverték, még ez az egyszerű
mozdulat is fájdalmat okozott, de a nyiszlett férfi állandóan megfeledkezett erről, és
mindahányszor ösztönösen odanyúlt szaglószervéhez, amikor az a pergament érintette. A
tintát akarta letörölni róla...
Roahmyer személyes tragédiája ugyanis a munkakörében rejtezett. Kirovang városának
jegyzője és krónikása volt egy személyben, s ezt a bizalmi állást még ideiglenesen sem
bízhatta másra, ugyanis nem akadt volna alkalmas személy. Pedig amióta egy irdatlan nagy
pofontól lerepült a szemüvege, pokol volt számára ez a munka. Mert hogy a taslitól nem csak
az okuláré repült le, de a derék hivatalnok orrcsontja is megadta magát; mi több, az ünneplő
díszdolmánya is csupa vérmocsok lett. És hogy a katasztrófa teljes legyen, a díjnyertes pofon
lekeverője nem elégedett meg az emberkínzással, a tárgyakon élte ki baromi tombolása
csúcsát. Hiszen mi mást is jelenthetett volna az a vadállati üvöltés, s az ezt követő reccsenés
és roppanás, mint azt, hogy a súlyos testi sértésre vetemedett egyén egyetlen ugrással
rávetette magát a földön nyugvó, ártatlan okuláréra, és tiporta, tiporta, tiporta...
Roahmyer csak órákkal az erőszakos alak távozása után bukkant rá féltett kincsére. És mint
sejthető, nem sok örömét lelhette e megtalálásban. A drótkeret elgörbült, szétlapult és
formátlan drótgubanccá vált. A lencsék helyén pedig nem talált még csak üvegtörmeléket
sem, csupán a csikorgó padló jelezte, hogy még az üvegeket is addig taposták, amíg porrá
nem zúzták... Roahmyer legfeljebb annak örülhetett, hogy – lévén csaknem olyan vak, mint a
denevér – szemüveg nélkül nem láthatta saját ábrázatát, így nem menekült el sikoltozva saját
tükörképe elől, mely oly rettenetes volt, hogy még egy kéthetes hullát is életre rémisztett
volna. A tettlegességgel erősen – mi több, kizárólagosan - gyanúsított egyén ugyanis oly
alapossággal hagyta helyben a szerencsétlen írnokot, hogy annak körömnyi ép folt sem
maradt az ábrázatán. Horgas orra meghasonlott önmagával, keskeny ajkai több egyenlő
darabra hasadtak, a szemgödreit lilás dagadások igyekeztek kisajátítani, homlokán a
sokasodó ráncokat egybefüggő sebhelydagonya foglalta el, két apró szárnyként elálló fülét
pedig összezsugorodott levéllé csavarták a kegyetlen kezek...
Szó ami szó, Roahmyer a szíve mélyén nem berzenkedett e fenyítés miatt, tudta, hogy teljes
mértékben kiérdemelte az ostobaságával. Mert mi másnak nevezte volna magát, ha nem
ostobának azok után, hogy mindössze négy testőrt és hat zsoldost bérelt fel a mocsok félork
meggyilkolására. Nem tíz, de legalább négyszer tíz bérencre lett volna szükség Skandar Graun
kinyírásához, s ő ostoba, takarékoskodni akart a pénzzel és az emberanyaggal. Ostoba volt!
Hát, csak azt kapta, amit érdemelt. Azt hitte, meghalt az önjelölt helytartó, és mint helyettese,
ő vette át a helyét. Azonban ekkor következett be az a megdöbbentő esemény, amire senki
nem számított. Skandar Graun több heti távollét után igen morózusan hazatért Kirovangba,
és első útja a tanácsterembe vezetett, éppen oda, ahol Roahmyer a legszebb ünnepi
dolmányában várta a herceg követeit, akik majd magukkal hozzák a hercegi megbízólevelet,
az ő hivatalos kinevezését. A követek helyett azonban a feldúlt félork érkezett, és miközben
mindenféle tökből készített ételek nevét harsogta káromlatok helyett, nagy alapossággal
gondoskodott arról, hogy ne csak ő, de a helyiség is fel legyen dúlva. Ekkor verte, pofozta,
rúgta, ütötte, fejelte, harapta, búbolta, marcangolta szét a meglepett jegyzőt, hogy az utána
napokig úgy érezte magát, mintha démonok labdáztak volna a fejével. És egyéb testrészeivel.
No persze a sebhelyek az elmúlt másfél hónapban behegedtek, sebláza a gondos borogatás és
a titkos receptek alapján készített gyógyfőzetek fogyasztásával elmúlt, töröttnek hitt karjait is
újra tudta mozgatni, és időközben annyira hozzászokott szétrepedt ajkaihoz, hogy erősen
csücsörítve még beszélni is megtanult.
Skandar Graun persze nem volt haragtartó. Első komolyabb kijózanodása alkalmával - a
verést követő negyedik héten – felkereste az ágyban lábadozó jegyzőt, és pár atyai pofon
kíséretében jó szándékúan elmagyarázta, miféle verésben lesz része, ha még egyszer bárkit is
merényletre bújt fel ellene. Roahmyer már az első szavak hallatán elájult, és csak húsz perc
múltán nyerte vissza az eszméletét. Még épp időben, hogy hallja a kilátásba helyezett
verésfajták és kínzások utolsó harminc metódusát.
Végül is megszűnt a lidércnyomás, Skandar Graun levette róla a kezét, és ezért a jegyző igen
hálás volt. A korábban a mellkasára helyezett hatalmas mancs alatt ugyanis alig kapott
levegőt. Miután ily módon tisztázták a dolgokat, a félork kijelentette, hogy nagylelkűsége
bizonyítékául továbbra is rábízza a jegyzői és a krónikási feladatokat, s beígérte, hogy pár nap
múlva ismét megjelenik, és tollba mondja távolléte borzalmas kalandját, amelyet
tökkelütöttek között töltött, egy töktermelő faluban... Roahmyer aggódva várta ennek az
eseménynek a bekövetkeztét, de szerencsére a félork azóta sem jelentkezett, és így elmaradt a
várható fenyítés. Mert hogy fenyítés lett volna, semmi kétség...
Roahmyer ugyanis tudta, hogy önhibáján kívül képtelen lenne a rábízott feladatnak eleget
tenni, és ezzel valószínűleg ismét kihívná maga ellen a sorsot. És ha csak ezredrészét kapja a
beígért verésnek, az akkor is annyit tesz, hogy Kirovang városának új jegyzőt kell keresnie, az
előző maradványait pedig el kell temetni - egy skatulyányi koporsóban. Mert hogy több nem
marad belőle, az egészen bizonyos!
Roahmyer személyes tragédiája ugyanis a munkájában rejlett. Egészen pontosan, az
összetört szemüvegében. Ő Skandar Graun határozott tiltása miatt nem merte elhagyni a
lakhelyét, Kirovangban pedig egyetlen üvegcsiszoló sem élt, aki képes lett volna akár csak
tizedannyira jó lencséket készíteni, mint az eredeti szemüveg. És Roahmyer az okuláré nélkül
csupán homályos foltokat látott, bizonytalan körvonalakat és az embereket csupán a
hangjukról, bizonyos félorkokat pedig a szagukról ismert fel. Ez utóbbiakat már messziről. S
mivel vaksi szemével saját írását sem látta, ha nem akarta a lúdtoll hegyével elhibázni a
pergament, közel kellett hajolnia. Nagyon közel...
És ez azzal az örökös bosszúsággal járt, hogy kampós orra hegyével állandóan elmaszatolta a
tintát, és azon túl, hogy minden egyes irományt elölről kellett kezdenie, a nózija is csupa
fekete lett, és a tinta orvul lecsepegett a szájába. És amikor erre reflexből odakapott, újra és
újra sikerült fájdalmat okoznia magának.
Az orrcsontja már rég összeforrt volna, szétrepedt ajkai behegedtek volna, ha nem teszi
tönkre állandóan önkezűleg saját szervezete gyógyító munkálkodását. De dolgoznia kellett,
mert rettegett attól, hogy Skandar Graun váratlanul ismét megjelenik, meglátja, miféle levelet
fogalmaz, és belemártogatja csizmás lábát az írnoka beleibe.
Roahmyer már a gondolatra is remegni kezdett. Ismét közelebb hajolt a pergamenhez, és
sérült orra alatt ork ribancok ork fattyait szidalmazva próbálta megfogalmazni sürgető levelét
a trialcori hercegnek, amelyben indítványozta, hogy jöjjön Kirovangba egy kisebb, ámde
minimum száz főből álló hadsereg a felségáruló, gyerekgyilkos, fekete mágus, satöbbi,
satöbbi... félork megrendszabályozására, aki önhatalmúlag Kirovang helytartójának nevezte
ki magát.
Roahmyer már tizenegyedjére írta újra a levelet. Ez alkalommal rettenetesen vigyázott az
orrára, és ez idáig sikerült megúsznia az elmaszatolódást. Már csak a záró bekezdés hiányzott,
ám ezt igen frappánsan szerette volna megfogalmazni.
– „Mindazonáltal, méltóságos herceg úr” motyogta, ízlelgetve a szavak hatását, mielőtt leírta
volna –, „ha olyan embert keres a bitorló ork fattyú helyére, aki a legmegfelelőbb lenne a
helytartói cím viselésére, engedtessék megjegyezni szerény személyemnek, hogy senki sincs e
kies vidéken, aki hűségesebb híve lenne a méltóságos, nagyhatalmú, tündökletes herceg
úrnak, mint jómagam, ki ezen égbekiáltó felségárulást önerőből, vére hullatásával
leleplezte”... Hm, ez jó. Vagy mégsem? Lehet, hogy túlságosan célzatos? Nem. De lehet, hogy
mégis. Talán finomítani kellene?... Nem, dehogy! A herceg hülye, a végén még nem értené ki
a sorok közül a lényeget...
– Hé! Van itt valaki?
Erős, koppanó léptek közeledtek a tanácsterem felé a folyosón. Roahmyer puszta
formalitásból odafordította a fejét, de mivel ebből a távolságból még az ajtót sem látta, inkább
a fülére hagyatkozott. Az elmúlt napok alatt meglepően kiélesedett a hallása.
Csizmás léptek közeledtek. Az illető fegyveres. Hallatszik, ahogy a kardhüvely a combjaihoz
ütődik. Bőrvértet visel. Használt, nyikorgó bőrvértet. És a járása...
– Ez egy nő! – motyogta Roahmyer, és amikor beleszimatolt a levegőbe, megdöbbent. – Egy
fegyveres... lószar szagú... ork... nőszemély?
 – Hé, maga ott! – harsant fel nem messze a jegyzőtől egy mély, érdes hang. Egy homályos
alak közeledett nagy sebességgel. - Maga az elöljáró?
– Már nem – rebegte Roahmyer. - De majdnem.
Az ismeretlen illattól felkavarodott a gyomra és a sosem hallott hang alapján tudta, hogy a
jövevény nem a Korgan Kocsmájában tanyázó ork szajhák közül való. Ez valószínűleg most
érkezett. Nagyon sokat lovagolhatott, attól bizonytalanok a léptei. És jócskán lehet rajta
súlyfölösleg is...
– Mit beszél? – recsegte a nő türelmetlenül. - És mit bámulja olyan mereven a mellemet?
Vigye onnan a szemét, ha nem akarja, hogy kiszúrjam valamelyiket!
Bár Roahmyer semmit nem bámult, semmit nem látott, de azért sietve elfordította a fejét.
Biztos, ami biztos. A hang tulajdonosa meglehetősen agresszívnak és magabiztosnak tűnt, s
ez nem sok jóval kecsegtetett.
– A nevem Roahmyer - motyogta valamivel tisztelettudóbban. – Kirovang jegyzője és
nagybecsű krónikása vagyok. Készséggel állok a nemes hölgy rendelkezésére.
- Keresek valakit.
– Ez remek – dörmögte a jegyző, és színleg a plafont bámulta. - Ez egy nagy város. Miért
pont itt keresi?
– Úgy értesültem róla, hogy az illető a város elöljárója. A neve Skandar Graun. Ismeri?
A jegyző megfeszült.
– Netalán... – rebegte reménykedve – a méltóságos trialcori herceg úr követeként tetszett
érkezni? Esetleg egy nagyobbacska hadseregecskével?
- Mi? – értetlenkedett a nő. - Nem, dehogy. Régi barátja vagyok Skandar Graunnak, és azt
hallottam, itt tanyázik ebben a koszfészekben.
– Szóval, barátja? – komorodott el Roahmyer, és egy laza mozdulattal lekapta az írótábláról
a csaknem kész levelet, összegyűrte, és elkezdte legyömöszölni a torkán, mielőtt „Skandar
Graun barátja” elolvashatta volna az árulkodó sorokat. Tekintettel szétrepedezett ajkaira,
ezzel nem csekély fájdalmat okozott önmagának. Amikor nagy nehezen sikerült szétrágnia és
bő nyállal elkeverve lenyelnie az undorító anyagot, igyekezett barátságosan mosolyogni és
valamiféle magyarázattal szolgálni. - Két napja nem ettem. És egy igazi jegyző csakis a
munkájával él... Főleg mióta annyira péppé verték a számat, hogy szilárd táplálékkal nem
kísérletezek. Nekem ez is megteszi. Eredeti íz, gazdag tápanyag. Megkínálhatom önt is egy
levéllel? Vagy esetleg egy halálozási bizonyítvánnyal?... Hm, szóval a helytartó urat keresi?
A jövevény nőszemély hosszan hallgatott, csak türelmetlen szuszogásából lehetett arra
következtetni, hogy nincs túl sok humorérzéke.
– Ezek szerint... Skandar Graun valóban Kirovang helytartója? – csikorogta.
– Hát, ez valóban sajnálatos, de attól tartok, igen.
– Egy emberlakta városnak ork helytartója van?
Roahmyer sóhajtott, mint aki maga is méltánytalannak tartja ezt a helyzetet.
– Felerészben ember. Bár ezt én személy szerint... még nem tapasztaltam...
– Hol találom?
– Egy hete nem láttam – magyarázta Roahmyer morózusan. - Pedig ígérte, hogy majd jön és
diktál nekem. De aztán szerencsére azóta nem vert meg...
Úgy érezte, mintha pofon akarnák vágni, de aztán megkönnyebbülten jött rá, hogy a vendég
csupán elhúzta a kezét kétszer-háromszor a szeme előtt.
- Maga vak? - kérdezte az ork nő gyanakvóan. Hogy lehet jegyző egy vak?
– Mondjuk inkább úgy, hogy „rövidlátó” – helyesbített a férfi önérzetesen. – Bár az igazat
megvallva, amikor a maga félkegyelmű félork barátja félholtra vert, félvak lettem.
– És féleszű is?
Roahmyer horkantott, de a mai napon nem sok kedvet érzett ahhoz, hogy holmi éretlen
tréfálkozás miatt ismét megveresse magát. Azt azonban éreztetni kívánta, hogy ezek után tőle
nem sok segítségre számíthat a jövevény.
– Fogalmam sincs, hol lehet. És ugye, megérti, hogy momentán nem is igazán akarom
megtalálni. Úgyhogy tőlem ne is kérdezze, úgysem segítek. Kizárt dolog. Örülök hogy nem
látom...
A jegyző érezte, hogy megragadják a dolmánya mellrészét, és erőtejesen megrázzák. A nő
nem volt gyenge. Könnyedén emelte a magasba, pedig alacsonyabb lehetett a férfinél.
 - Korgan Kocsmájában! - sipította a jegyző ijedten. – Ott a törzshelye... Ott keresse!
A nő letette. Ám a férfi dolmányát még mindig nem engedte el.
- Hol van ez a kocsma? – recsegte követelően.
– A délnyugati útnál
Kis szünet. Majd:
– Arról érkeztem. Hogy lehet, hogy nem láttam ilyen nevű helyet?
- Páncéldémon! - hadarta a jegyző idegesen. - Most már így hívják... Fogadó a
Páncéldémonhoz. Tudja, nyolc éven át volt a neve Korgan Kocsmája... csak az utóbbi pár
hónapban kapta az új nevét... Könnyű megismerni. Egy páncél lóg a fogadó előtti fáról.
- Fogadó? - fanyalgott a nő, és végre elengedte a jegyző dolmányát. – Ha az, amire gondolok,
az csak egy ócska csehó.
– Hát... ez megítélés kérdése - tért ki a véleménynyilvánítás elől Roahmyer. – Én magam
csak ritkán járok oda. Már csak azért is kerülöm, mivel a helytartó úr szinte örökké ott
tanyázik.
– Jól van – mondta a nő. Jobb híján úgyis ott szándékoztam megszállni, ha már nincs egy
normális hely ebben a tetűfészekben.
Roahmyer erre nem válaszolt. Még csak nem is figyelmeztette a nőt, hogy nagyon vigyázzon,
hol és ki előtt mond ilyen degradáló jelzőket Kirovangról és annak legelitebb fogadójáról. Ez a
goromba nőstény nem érdemli meg a jó tanácsokat. Menjen csak be Korganhoz, jártassa a
száját, valaki majd csak szétveri...
- Most odamegyek – ismételte a nő. - De ha a helytartó mégis idejönne és elkerülnénk
egymást, mondja meg neki, hogy ott várom!
– Mármint kicsoda várja?
A nő habozott egy pillanatig.
- Egy régi barátja – vetette oda aztán.
Fáradt léptekkel sétált ki a tanácsteremből, és fogalma sem volt arról, hogy a magára maradt
jegyző mit művel. Csak a fura döndüléseket hallotta, és ezt nem tudta mire vélni. Nem
láthatta, hogy Roahmyer a falhoz botorkált, megállt előtte, kitapogatta a legkeményebb részt,
és ütemesen verni kezdte bele a fejét.
- Én barom! – motyogta az írnok. – Megettem a levelet... pedig ez az ork ribanc nyilván nem
is tud olvasni... Most írhatom újra tizenkettedszer is...
Ebben azonban a jó Roahmyer tévedett. A félork nő nem csupán olvasni, de írni is kiválóan
tudott, sőt még a mágikus rúnákhoz is konyított valamit. A becsületes nevét ezen a környéken
senki sem ismerte, de ha elárulta volna, hogy hét birodalomban és tizenkét független
hercegségben „Véres Lucy” néven vérdíjat tűztek ki a fejére, talán még e porfészekben is
akadt volna olyan, aki már hallotta a hírét és a fejét lesunyva, sietve távozik a közeléből.
Mivel azonban nem vesztegette az időt bemutatkozásra, a helybeliek csupán egy testes,
félork harcosnőt láttak benne, amilyenek néha-néha átutaztak itt a tenger felé, vagy a tenger
felől.
Amikor kisietett a városháza épületéből a főtérre, a lenyugodni készülő nap bíbor fényében
többen is megbámulták. Nem mintha olyan különös látványt nyújtott volna, pusztán csak
azért, mert idegen volt.
Lucinda csipkés nyakú, rövid ujjú, zöld mintás inget viselt bőr mellvértje alatt, barna
bőrnadrágja kopott, ám igen tartós csizmában végződött, deréköve bal oldalán rövid,
kardszerű fegyver libegett, a jobbján sagrén tokban egy keskeny pengéjű tőr. Első pillantásra
látszott rajta, hogy nem valami közönséges, nincstelen csavargó. Igaz, a fülében fityegő
fülbevalók nem aranyból voltak, csupán rézből, de egész megjelenése, testtartása és duzzadó
erszénye arra utalt, hogy nem szenved hiányt pénzben.
Ráadásul lovon érkezett a városba, és nem is egyedül. Egy harcosféle emberférfi lovagolt
mellette, aki úgy viselkedett, mintha a félork nőstény szolgája, testőre és szeretője lenne egy
személyben. Megtermett, izmos férfi volt, amolyan zsoldosféle; s hogy nem veti meg a jóféle
bunyókat, azt jelezte az arca közepén a tarkójáig átfutó, mocskos rongykötés, amely szabadon
hagyta a fickó száját és a szemét, de véresnek tűnt az orra környékén.
– Na, begdaláldad a bicgót? - kérdezte a férfi olyan kiejtéssel, mintha tele lenne az orra. A
szaglószervét leszorító kötés miatt beszélt ilyen náthásan.
Lucinda odasétált a lovához, kirángatta a nyereghez erősített, sötétkék utazóköpenyt, és
magára terítette. A nyár már rég véget ért, és úgy tűnt, ahogy egyre északra tartanak, az
éjszakák fokozatosan rövidülnek és hidegednek. Bár még legalább egy óra hátravolt
napnyugtáig, máris jeges szélrohamokban nyilvánult meg a közeledő éjszaka mohó lehelete.
– Neb hallod? – türelmetlenkedett a zsoldos. - Képdebteb balabit...
Lucinda nem ült fel a lovára; így is épp elég fáradt lehetett szegény pára. Megragadta a
kantárszárat és vezetni kezdte. Vissza, amerről jöttek.
– Bost beg boba a benébe begyübk?
- Vissza abba a kocsmába, amit jövetben láttunk - dörmögte Lucinda, és rosszalló pillantást
vetett a társára. - Sokáig akarsz még ebben a bajuszkötőben bohóckodni, Pash? Az emberek
megbámulnak. Ráadásul csak minden második szavadat értem.
– Deb gellett bolna beberned az orrom! - háborgott a férfi. Morogva levette a kötést, és
krumpli nagyságúra duzzadt, lilás fekete orrát tapogatta. – A nyakamat rá, hogy eltört...
– Majd legközelebb meggondolod, kire próbálj rámászni éjszaka – okította Lucinda. – És ha
már a nyakadat emlegeted... örülj, hogy nem vágtam el akkor éjjel!
– Nem tehetek róla morogta a férfi. - Már mondtam, hogy nem szándékosan csináltam. Ez
egy... betegség. Alvajárás, vagy valami hasonló... Tudod, éjszaka felkelek, járkálok, és nem
tudom, miket csinálok...
- Az alvajáró járkál, nem pedig alvó nőkre próbál rámászni...
- Értesz is te az én betegségemhez! - háborgott a zsoldos, miközben összehajtogatta a
mocskos rongydarabot, és a köpenye bélésébe gyűrte. Gondolván: jó lesz ez még máskor is. -
Vagy talán te is voltál már alvajáró?
– Az nem, de sokakat kigyógyítottam már a betegségükből – morogta Lucinda, és alig
észlelhető mozdulattal megérintette hosszú tőre markolatát. – És annyit mondhatok, hogy ha
még egyszer megpróbálod tapizni a seggemet, téged is kigyógyítalak belőle egyszer s
mindenkorra.
Pash erre nem felelt. Három hetet töltött ennek a nősténynek a társaságában, amióta maguk
mögött hagyták Trialcor városát. Igaz, eredetileg azt gondolta, hogy négy nap alatt eljutnak
Kirovangba, ha Amarill városa felé tartanak, ám a dolgok nem így sikerültek. Eltévedtek. Az
Amarillba tartó utat követve bevették magukat egy erdőbe, s az egyik útelágazásnál
valószínűleg rossz irányt választhattak, mert nem találták meg a táblán feltüntetett városokat.
Vagy az is lehet, hogy valaki rosszízű tréfát űzött velük, és szándékosan rakott fel az
elágazáshoz irányjelző táblát nem létező városokról. Gonark, Byferk és Triaffen ugyanis nem
volt sehol. Bár Pash esküdözött, hogy ennek az útnak keresztül kellene vinnie rajtuk, még
csak egy árva falut sem láttak. Csupán egy kietlen pusztaságban bolyongtak, amíg végül a jó
sorsuk rávezérelte őket a Kirovangba vivő útra. Épp jókor, hiszen a készleteik kimerültek, és
napok óta bogyókon, leveleken éltek.
E három hét első felében Pash fejében meg sem fordult a gondolat, hogy tiszteletlen
szándékkal közeledjen munkaadó főnöknőjéhez, ám ahogy a helyzetük egyre kilátástalanabbá
vált, a zsoldos fejében mind gyakrabban fickándozott annak a lehetősége, hogy egy váratlan
fordulattal rajtaüthetne az ork nőn, kiélhetné rajta egyre duzzadó vágyait, s mindamellett
nem csak a kemény tomporra, de a tömött erszényre is rátehetné a kezét.
Lucinda azonban keményen megtorolta a kísérletet, és azóta Pash orra olyan lapos volt,
mintha ő is ork ősökkel büszkélkedhetne.
Ezután a férfi másfajta taktikával próbálkozott; udvarolni próbált. És csupán Lucinda
nagylelkűségének köszönhette, hogy ezt élve megúszta. Az ork nő ugyanis hallani sem akart
szexuális érintkezésről, romantikus szerelemről, a szerelem oltárán való áldozásról, de még
csak a faji tulajdonságok elegyítéséről sem. Egyszer s mindenkorra tudtára adta Pashnak,
hogy miféle viszony létezhet közöttük; ő fizet, a férfi pedig hűen szolgálja. Semmi több.
És mostanra nagyjából már a zsoldos is felfogta a határozott feltételek jelentését. És Lucinda
egyébként sem tartozott a zsánerei közé.
– Meddig időzünk itt? - kérdezte, miközben a lovát ő is kantárszáron vezetve utolérte a
munkaadóját.
Lucinda vállat vont.
– Te addig, ameddig akarsz.
- Mi?
– Eddig tartott a megbízatásod. Most már nincs szükségem rád. Mehetsz, ahova akarsz.
 – Micsoda? – hördült fel Pash sértetten. – Elbocsátasz a szolgálatból? Csak úgy egyszerűen
kirúgsz azok után, amiket mi ketten végigcsináltunk? Ezt nem teheted!
– Egyedül is boldogulok. A munkád itt véget ért.
– Ez... ez hálátlanság! – háborgott a zsoldos.
– A fizetségedet előre megkaptad egy hónapra. Mit akarsz még?
Pash olyan hevesen gesztikulált, hogy összevissza rángatta kimerült lova kantárát.
– Nem így egyeztünk meg! – kiabálta. Segítettem neked. Otthagytam miattad a jól fizető
testőri állásomat, szereztem neked lovat, elkalauzoltalak Kirovangba...
– Javíts ki, ha rosszul emlékeznék csikorgatta a fogait a félork nő –, de mintha azt mondtad
volna, hogy négy nap alatt itt leszünk. Ehhez képest az út három hetet vett igénybe.
– És talán miattam? – dühöngött Pash. – Talán én voltam az, aki azt a hülye táblát kirakta
az elágazáshoz?... Nagy ég! Csak azt nem tudom, hova vezetett az az átkozott út, ha arrafelé
nem voltak városok! De ezért engem hibáztatsz? Ez méltánytalanság!
Lucinda sietve átgondolta a dolgot. Világ életében jobb szeretett egyedül dolgozni, egyedül
utazni, de menet közben megkedvelte ezt a bamba fickót. Ráadásul a tapasztalat azt
bizonyította, hogy Pash jól idomítható. És talán szükség lehet a segítségére, ha Skandar
Graunt sikerül rábeszélnie az utazásra. Az a félork állítólag veszélyes alak. Jól jöhet egy segítő
kard...
- Jól van, velem maradhatsz egyezett bele.
– Társak vagyunk? – tudakolta Pash.
– Azt azért nem. Csak úgy, mint eddig. Én fizetek, te pedig elvégzed a munkát, amivel
megbízlak. Értetted?
A zsoldos mogorván meredt a nőre.
– A testőröd legyek?
Lucinda gunyorosan elhúzta a száját.
Nem kell nekem testőr. Meg tudom védeni a testemet. De egy hűséges szolgára szükségem
lesz...
Pash halkan szitkozódott az orra alatt, de nem fejtette ki hangosan a véleményét. Végül is,
azért a pénzért, amit a nőtől kapott, érdemes egy kicsit alkalmazkodni a megalázó
körülményekhez.
- Rendben - dörmögte végül. Bár nem tudom, nem jártam volna jobban, ha Trialcorban
maradok...
Lucinda komoran elmosolyodott. Ő biztosan tudta, hogy Pash nem járt volna jobban. Ha ott
marad, már valószínűleg hulla. Dimagos-viturnak még maradhatott annyi ideje, hogy
mindenkit megöljön a Palotában, mielőtt a méreg hatni kezd a szervezetében...
A nap lenyugodni készült Kirovang sárból és nádbál alkotott, mocskos háztetői fölött, és a
települést átszelő, széles úton megélénkült a forgalom. Rongyos, szakadt ruhájú emberek
siettek dolgukra, cifra mentés mesteremberek parádéztak feleségükkel a korzón, átutazó
állástalan zsoldosok baktattak a házak között trágár tréfákat eregetve meg, és a Város
főkondása hazafelé terelte a mezőről a dagadó tőgyű teheneket.
– Ott a fogadó! - mutatta Pash teljesen fölöslegesen, hiszen el sem lehetett volna téveszteni.
Korgan Kocsmája - vagy ahogy újabban nevezte magát, a Fogadó a Páncéldémonhoz –
valóságos palotának hatott a városszéli, nyomorúságos sárkunyhók között. Fából és vályogból
épült, akárcsak a szomszédos kunyhók, ám ez az alsó szinten túl két emelettel is
büszkélkedhetett, rendelkezett saját istállóval, kocsiszínnel, disznóóllal és két egymástól
elkülönülő pottyantós retyóval. Az utóbbi években jelentősen megnövekedett a tengerpart
felé tartó forgalom, s Korgan ügyesen érezte meg a helyzetben rejlő Üzleti lehetőséget. Eleinte
alig-alig bővítette a fogadóját, amióta azonban a szomszédos városok – Gonark, Byferk és
Triaffen - megszűntek létezni, gyakorlatilag ez az, egyetlen civilizált út maradt a tenger felé,
és az átutazók száma valósággal megnégyszereződött. Korgan két emeletet építtetett a
kocsmájára, és egyéb kényelmi eszközökről is gondoskodott, ám még ez is kevésnek
bizonyult. Annyian jöttek-mentek a városban, hogy a fogadóvá avanzsált kocsma képtelen
volt kielégíteni az igényeket. Korgan úgy tervezte, hogy ha majd a hideg évszak után rügyezni
kezdenek a fák, még három hasonló épületet emel az út mentén, és hamarosan versenybe
száll a „város leggazdagabb polgára”-címért.
Lucinda fázósan hozta össze magán a köpönyegét, és gyanakodva fürkészte az eget. Nagy
vihart orrontott, és szeretett volna fedelet tudni a feje fölött, mielőtt elered a záporeső.
Az istálló felől egy rongyos kölyök szaladt eléjük, és átvette a lovakat. Lucinda egy ezüstöt
nyomott a fiú kezébe. Királyi fizetség volt.
– Csutakold le őket jó alaposan! És gondoskodj róla, hogy friss szénát kapjanak!
– Úgy lesz, asszonyom!
– Figyeled azt a furcsa cégért? – kérdezte Pash, amikor a fiú elvezette a hátasaikat.
A fogadótól alig tíz lépésnyire egy terebélyes gesztfa állt, melynek egyik vastag ágán, lelógó
kötélen egy lovagi páncél himbálózott. Mintha a fogadó valamelyik vendége akasztotta volna
ki száradni a ruháját, amíg ő maga odabenn pihen. A heves szélrohamok meg-meglódították,
a páncélt, és az fura nyikorgó-csikorgó hangokat hallatott. Ám nem ez volt az egészben a
legkülönösebb, hanem az, hogy a páncél ütemesen emelgette a vascsizmáit, mintha lépkedni
próbálna a levegőben.
– Egészen jópofafogás ez a cégér – mosolygott Pash. – Hiszen nem mindenki tud olvasni, de
így bárki láthatja, hogy a csehó neve... Fogadó a Pánc... páncél... páncéldézsához...
Pash ismerte ugyan a betűket, általában előszeretettel fogalmazott cirkalmasan, hogy ezzel is
érzékeltesse, ő nem csupán egy egyszerű zsoldos, de az olvasással csak nehezen birkózott
meg.
Lucinda nem fárasztotta magát, hogy helyesbítse társa szavait. Közel sétált a gesztfa
törzséhez, és megpróbálta kibetűzni annak a táblának a feliratát, amelyet fejmagasságban egy
késsel tűztek a fa törzsébe.

Kirovangiak!

Vigyázat! Ne érintsétek! Ne ingereljétek! Ne menjetek a közelébe!

Ez a vérszomjas páncéldémon az én szolgám, csak az én parancsaimnak
engedelmeskedik, és senkit nem bánt mindaddig, amíg én nem parancsolom neki, vagy
amíg nekem bántódásom nem esik! Ha bárki gyilkos szándékkal támad reám, e démon
leugrik jelenlegi nyughelyéről, ott terem, és lekaszabolja a gazembert!
És ha ez a sebezhetetlen, elpusztíthatatlan páncéldémon még egyszer megindul, nem áll
meg addig, amíg a városban minden élőt ki nem irtott!
Jól vigyázzatok! Ne vívjátok ki a dühömet, járjatok a kedvemben, különben rátok
szabadítom!

Skandar Graun
Kirovang Új Ura

- Hah! — motyogta Lucinda megilletődötten. — Tehát mégis igaz a hír!

Időközben közelebb lépett a libegő páncélhoz, és az felemelte
roppant pallosát. Aztán már csapott is...
Az ork nő épphogy el tudott ugrani a lezúduló penge elől, és hüledezve meredt az ismét
nyugalmi állapotban lévő kezekre, és a levegőt taposó lábakra.
- Grooms vérére! - motyogta a nő megilletődötten. — Azt hittem, a felirat csak valami tréfa.
— Veszélyes fickó lehet az a... Skandar Graun, ha ilyen micsodák a szolgái — morogta Pash,
és idegesen pislogott a szélben hintázó páncéldémon felé.
Sem ő, sem Lucinda nem tudhatták, hogy ez a mágikus holmi épp Skandar Graunt üldözte,
őt akarta elpusztítani, és a félork pár hónappal ezelőtt csupán a szerencséjének és az
agyafúrtságának köszönhette, hogy megmenekült a széles pallos elől. Egy egyszerű trükkel
akasztotta fel a fa ágára, és azért tűzte ki az elrettentő szövegű táblácskát, hogy senkinek se
jusson eszébe elvágni a kötelet.
— Remélem, valóban emlékszik rám - mormolta Lucinda, és szigorú pillantást vetett a
társára. — Tartsd készenlétben a kardodat, de addig ki ne merd vonni, amíg tőlem utasítást
nem kapsz!
— És ha az életem veszélybe kerül?
— Ha a parancsom előtt vonsz kardot, az életed minden bizonnyal veszélybe kerül — jósolta
Lucinda, és sötét pillantása elárulta, miként érti ezt. — Ezzel a Skandar Graunnal igen rég
találkoztam utoljára, és fogalmam sincs, milyen lesz a fogadtatás.
 Együtt léptek be a fogadó ajtaján. És azonnal megcsapta őket a jellegzetes áporodott
testszag, az alkoholgőz, az égett zsír szaga, a hányadék bűze és a faggyúgyertyák jellegzetes
füstjének illata.
Alig léptek be az ajtón, a szó szoros értelmében egy részeg fickó vágódott nekik. A kocsma
egy tagbaszakadt kidobó legénye terelgette kifelé nem éppen úri modorban. A részeg nem
viselt fegyvert; ostoba, falusi tahó lehetett, aki a kelleténél jobban felöntött a garatra.
Nekiesett Lucindának, és megpróbált benne megkapaszkodni. Az ork nő azonban tovább
taszította.
A részeg méltatlankodva hördült fel, és szitkokat mormolt. Pash azon nyomban a kardjához
kapott. De aztán eszébe jutott a főnöknője intelme, és a keze lecsúszott a markolatról.
Lucinda fittyet hányt a szitkokra, és nyugodt léptekkel a pult felé sétált.
A kidobó ember pedig közönyösen kipenderítette a részeg fickót, és még néhány taslit is
lekent neki, amiért az molesztálta a vendégeket.
Pash idegesen nézelődött. A fogadó füsttől homályos helyisége nem volt túlzottan tágas,
négy nagy asztalával általában harminc vendéget volt képes fogadni, ám jelen pillanatban
legalább ötvenen hemzsegtek odabenn. Akiknek nem jutott hely az asztal melletti, hosszú
padokon, azok a falat támasztották, vagy éppen a helyiség közepén ugrándoztak, valamiféle
táncot mímelve a nyekergő zenére, amelyet egy furulyás és egy fura, húros hangszert pengető
dalnok szolgáltatott.
A fogadó tömve volt, és úgy tűnt, ebben az alkonyat előtti órában itt már a tetőfokára hágott
a hangulat. Patakokban folyt a sör, kancsószám fogyott a bor, és a kiabálásoktól, ordibálva
elharsogott, durva tréfáktól, otromba röhögésektől akkora volt a hangzavar, hogy a zeneszót
alig-alig lehetett hallani. Ez persze a táncolókat egyáltalán nem zavarta, hiszen valamennyien
más és más ritmusra ropták kerge táncukat.
Ebbe a pokoli zűrzavarba érkezett meg Lucinda és Pash. Néhányan ugyan feléjük
pillantottak a belépésükkor, de bármily szokatlan látványt nyújtott is a fegyveres ork
asszonyság, a vendégek vajmi keveset törődtek vele. Amióta az egyetlen járható útvonal a
tenger felé Kirovangon át vezetett, megfordultak a rohamosan fejlődő és gazdagodó
városkában különb szerzetek is.
Lucinda a könyökével utat tört magának egy csoport álldogáló mesterember között, és a pult
felé vette az irányt. A helybeliek csodálkozva megbámulták, és egyikük-másikuk tett valami
halk megjegyzést. Söröskorsóval a kezükben röhögcséltek, és néha jókat kortyoltak egymás
egészségére. Úgy tűnt, ők érkeztek legkésőbb és nekik nem jutott hely; ám az is lehet, hogy az
elsők között érkeztek, csak éppen a későn jövő, erélyesebb – izmosabb és fegyveresebb –
vendégek elkövetelték tőlük az ülőhelyet.
Lucinda ügyet sem vetett a megjegyzésekre; Pash pedig úgy viselkedett mögötte, mintha
nem is tartoznának össze.
A hájas, rossz arcú fogadós épp az egyik csapost szidta, és két nyaklevessel is megkínálta,
mert a nyeszlett fiú kiöntött egy teljes korsó sört.
– Ne hidd, hogy nem vonom le a béredből, te mafla! És annyit mondhatok, hogy felnyalod,
de rögvest... mielőtt valaki elcsúszik rajta és kitör a balhé!
- Igen, Korgan úr.
Lucinda eredetileg a pult közelében szemlélődő, markáns arcú, karba tett kezű, ősz férfit
gondolta a fogadó tulajdonosának, ám most, hogy a csapos révén meghallotta a bőrkötényes
nevét, beugrott, hogyan nevezte ezt a kocsmát az a vaksi írnok. Korgan Kocsmája.
– Maga Korgan? – kérdezte a félork nő, és a pultra könyökölt.
A kocsmáros lekent még két fülest az ifjúnak, aztán egy elbocsátó mozdulattal ülepen
billentette. Mogorván fordult az új vendég felé.
- Tele vagyunk. Nincs kiadó szobám.
– Az baj – mondta Lucinda zavartalanul. Kivett két aranyat az erszényéből, és lerakta maga
elé a pultra.
Pash felzárkózott a megbízója mellé, a pultra könyökölt, és igyekezett határozott képet
vágni.
Korgan rámeredt a nőre, csuklott egyet, aztán máris kiabálni kezdett az egyik taknyos fiú
felé.
- Domi, Domi... az anyád hétszentségit, meddig ordibáljak még utánad! Gyere ide, de
azonnal!
Az előbbi, nyeszlett kölyök jelent meg egy vizes ronggyal a kezében.
– Igen, Korgan úr?
– Keresd meg Jamort és Negart, menjetek fel a négyesbe, és költöztessétek le azt az
ingyenélő vénséget az istállóba... hogy a fene a jó dolgát, ha már fizetni nem fizet! Mozgás! –
Korgan a legszélesebb vigyorával fordult vissza az ork nő felé. - Nagy szerencséje van.
Véletlenül még akad egy üres szoba. De attól tartok, egy ágyon kell megosztozniuk
kettejüknek...'
Pash szélesen vigyorgott.
Lucinda vállat vont.
– A szolgám az istállóban alszik – jelentette ki. – Egymagam leszek a szobában.
Pash már nem vigyorgott.
- Kiszáradt a torkom - mondta. – Meginnék egy sört.
– Kettő – bólintott Lucinda.
A kocsmáros maga csapolta egy fakorsóba a habzó folyadékot, és elégedett képpel rakta le
újonnan érkezett vendégei elé.
– Nagy bánatomra... hellyel nem szolgálhatok. De hát... láthatják. Csúcsforgalom van. –
Pashra pillantott. – Hé, mi történt az orrával? Megtámadták magukat útközben?
– Nem – dörmögte mogorván a zsoldos –, csupán olyasmibe ütöttem, ami nem rám
tartozott...
A kocsmáros vigyorgott.
– Jól van, értem én a célzást. Egyébként sem vagyok kíváncsi fajta. Csak úgy megkérdeztem.
Tudja, hogy van ez. Foglalkozási ártalom, meg mifene... Szinte kötelező udvariasság, hiszen jó
benyomást kell tennem a vendégeimre, tudják... Hé, Domi, a kurva anyádat, meddig lopod
még a napot?! Igyekezz, vagy letépem a kajla füled!
Lucinda hosszan ivott; addig nem vette el a szájától a korsót, amíg teljesen ki nem ürítette,
ám amikor a kocsmáros ismét tele akarta tölteni, intett, hogy egyelőre elég. Pash lassúbb
kortyokban, ráérősen iszogatott, és közben a többi vendéget szemlélte.
Többségében állástalan zsoldosok mulatoztak, s némelyikük. elég szemérmetlenül ork
cafkákat és másféle nőszemélyeket gyomrozott a sarokban. A sok kopott gúnya és szakadt
nadrág között akadt egy-két díszesebb öltözet is, de ezeket az embereket – valószínűleg
átutazó kereskedőket - jelentős számú testőrök vettek körül.
- Mennyit fizetek a szobáért, a sörért, a vacsoráért és a holnapi reggeliért? - kérdezte
Lucinda.
A kocsmáros sietve kalkulált; látva a nő kezében csillogó aranyakat, a szokásos árat
megszorozta kettővel, s hozzáadott még egy kicsikét.
- Két arany – mondta szemérmetlenül.
Lucindának a szeme se rebbent. Elővette az erszényét, és előhalászott a kezében tartott két
arany mellé még egy harmadikat is. Letette a pultra, de rajta tartotta a kezét.
- Keresek valakit – mondta halkan, ráérősen.
A kocsmáros szélesen vigyorgott; az aranyak csillogása visszatükröződött a szembogarain.
– Ó, én sok mindenkit ismerek itt. Bár az átutazók mindegyikének nevét nem bírom
megjegyezni... Tudja, az ember feje nem káptalan... Domi, te nyúlfogú állat! Nem hallod, hogy
a szélső asztaltól már percek óta sörért üvöltenek! Mozogj, a jó anyádat!
– Ismer egy Skandar Graun nevű egyént? – kérdezte Lucinda további mellébeszélés nélkül.
– Úgy hallottam, itt szokott tanyázni.
- Skandar Graun? — húzta el a kocsmáros a száját, mintha valami undorító ételt toltak volna
elé. - Hát... persze hogy ismerem. Ki ne ismerné azt a nyava... eh, hagyjuk! Esetleg valami
barátja az illetőnek?
- Hol találom? — tért ki a kérdés elől Lucinda.
A kocsmáros eltöprengett, és meglepetés ült ki az arcára. Mintha csak most döbbent volna
rá, hogy milyen régóta nem látta a kérdéses személyt. Eddig nyilván nem hiányzott neki.
— Háta... itt szokott berúgni minden este, mint az állat, de...
— De?
- Tényleg. De fura... Hehe!
— Micsoda?
 — Már vagy egy hete nem láttam, és fel sem tűnt, hogy nincs itt. Mit szól hozzá? Nem furcsa
dolog a megszokás?... He? Az az alak itt üdül minden este, jószerivel már olyan ebben a
kocsmában, mint bármelyik bútordarab, és mégis... milyen érdekes... észre sem vettem, hogy
nincs itt... Persze, az igazat megvallva, egyáltalán nem hiányzik...
Lucinda tüzetesen szemügyre vette a kocsmárost félig lehunyt szemhéja alól. Nem tudta
eldönteni, hogy vajon a fickó igazat mond, vagy csak valami okból nem akarja elárulni
Skandar Graun hollétét.
A kerti budi irányából egy tetőtől talpig részeg, ork nő érkezett támolyogva. Valószínűleg a
dolgát végezte el, és azt befejezvén rosszul gyűrte vissza a szoknyáját, és az alját
belecsomagolta a szoknya korcába. Szinte látszott mindene. És nem is csak szinte....
- Grungba, hé, Grungba! - reccsent rá a kocsmáros. - Ez a nőszemély a gazdádat keresi...
Az ork nő megállt Lucinda előtt, és böfögve szemügyre vette. Fél fejjel alacsonyabb volt, és
bár a testalkatuk nagyon hasonlított egymáshoz, ott, ahol Lucindán izmok dagadoztak,
Grungba löttyedt hájrétegeket birtokolt.
— Mit akarsz tőle? — dünnyögte Grungba. — Nincs itt szükség több szajhára, hé... vagyunk
épp elegen.
Pash röhögött, és lelki szemei előtt már hallotta a csattanást, amint Lucinda képen vágja az
ork nőstényt a sértésért. Azonban a sors ismét tartogatott meglepetéseket a zsoldos számára.
Lucinda úgy tett, mintha nem is hallotta volna a célzást.
- Hol találom Skandar Graunt?
- Mit a szart akarsz tőle?
— Az az én dolgom — felelte Lucinda higgadtan. — A te dolgod pedig az, hogy előkerítsd
nekem.
— Osztán mér? — kapta fel a fejét a szajha.
Lucinda még csak fel sem emelte a hangját.
— Csupán azért, mert ha előkeríted nekem, két ezüst üti a markodat. Ha viszont nehezíted a
dolgomat és tovább sértegetsz, a kardommal úgy elcsúfítom a képedet, hogy még egy gennyes
képű manónak sem lesz gusztusa meghágni téged!
Grungba felhördült, de elég volt egy pillantást vetnie a félork nőre ahhoz, hogy felmérje,
nem neki kedveznek az erőviszonyok. Mi több, látott valamit Lucinda szemében, amiből
biztosra vette, hogy ugyanolyan higgadtan és gondolkodás nélkül képes beváltani a
fenyegetését, mint ahogyan azt csendesen elmondta.
Grungba alapjában véve okos nő volt.
— Már vagy, másfél hete nem láttam... Groomsnak hála érte — dörmögte meghunyászkodva.
- De ha annyira keresed, van egy tippem, ahol megtalálhatod.
— Nem ez a törzshelye?
— Hát, na ja... de ha berúg a disznó, többnyire máshol döglik le durmolni... hogy rohadna rá
egyszer a disznóól...
Lucinda figyelmesen megnézte az átkozódó szajhát.
— Úgy tűnik, nem túlságosan kedveled.
Grungba tele pofával röhögött.
— Te valami úri nép vagy, hogy ilyen finoman fogalmazol, mi?
— Elvezetsz hozzá? — tért ki Lucinda a válasz elől.
Grungba hunyorgott.
— Négy ezüst? — próbálkozott.
Lucinda nem alkudozott.
— Rendben - felelte. És két ezüstöt hámozott elő. - A másik kettőt akkor kapod, ha
megtaláltuk.
Az ork szajha ezzel az előleggel tökéletesen elégedettnek tűnt. Egy szemvillanás alatt
eltüntette a pénzt irdatlan mellei között. Aztán felragadott a pultról egy félig telt korsót, és
még mielőtt a kocsmáros tiltakozhatott volna, odaüvöltötte.
— Jól van, jól van... Mit kell óbégatni? Írd ezt is többihez! Majd a hónap végén megfizetem.
Azzal intett Lucindának, hogy kövesse, és a korsóval a kezében kibillegett a kocsmából.
Odakinn lassan már esteledett; szürkeség borult a környékre, és a város java része
elcsendesedett. Csak a kocsmából szűrődött ki még az eddigieknél is éktelenebb lárma.
— Erre! — dörmögte Grungba. Menet közben nagyot kortyolt a sörből, a maradékot pedig
ráborította a saját pofájára. Valószínűleg azt remélte, hogy a nedvességtől felfrissül és
józanodik valamelyest. Csalódnia kellett.
Megkerülték a kocsmát, és egy elkerített területhez értek. Lucinda szaglászott.
— Ez itt a disznóól — szögezte le.
- Az hát – bólogatott Grungba. – Mondtam, hogy az az alak egy disznó. Itt érzi legjobban
magát a többi disznó között...
– Biztos, hogy nincs tévedés? – nyomakodott közelebb Pash. – Biztos, hogy öt keressük?
Lucindában, is kezdtek kétségek éledni.
- Nekem azt mondták, hogy Skandar Graun ennek a városnak az elöljárója. Ez valami
beugratás?
Grungba hozzávágta a korsót az ólhoz, és elharsogta magát.
– Hé, te félfülű, ork disznó! Bújj elő, ha itt esz a fene!
Lapos horpaszú, fekete szőrű disznók röfögtek válaszképpen. Az egyikük visítani kezdett.
Ennek egy harapás nyoma éktelenkedett a tomporában. És a viselkedéséből arra lehetett
következtetni, hogy gyűlöli az orkokat.
– Skandar Graun, te hájas állat! Told már elő az undorító pofádat...
Grungba csalogatta még egy ideig szép szóval a gazdáját, de úgy tűnt, a disznókon kívül
senki más nem hentereg a trágyában.
– Nincs itt – morogta az ork nőstény. – Hol a fenében tekereg ez a barom?
– Esetleg a városházán? – találgatta Lucinda.
Grungba ezen úgy elkezdett röhögni, hogy csupa könny lett a kerek malacszeme.
– Ugyan, mi a fenét keresne ott? Tán azt se tudja, hol van az a ház.
– Attól tartok, valami ostoba tréfa áldozatai lettünk – jegyezte meg rosszkedvűen Pash. – Ez
az alak nem lehet az, akiről te beszéltél.
Ez a gondolat már Lucindának is szöget ütött a fejébe. Tisztázni akarta a helyzetet.
– Ez a Skandar Graun... azonos azzal a félvér orkkal, aki tíz évvel ezelőtt. Lendoron...
– Tíz évvel ezelőtt? - röhögött Grungba. – Az ördög se tudja, hol járt ez a mocskos csavargó
akkoriban! Valószínűleg valami szennycsatornában fetrengett és patkányokat zabált.
Lucinda vállat vont. Hogy azonos-e ez az illető azzal, akit ő keres, csakis akkor derülhet ki,
ha megtalálja.
– Van ötleted, hogy hol keressük?
Grungba elmerengett, és közben domború hasát vakarászta az okádékszagú ing alatt. Végül
felcsillant a szeme.
- A démon! A démon majd megmondja.
– Démon?
Grungba már igyekezett is visszafelé a kocsma irányába. Úgy járt, mint egy lúdtalpas
anyamedve.
– A páncéldémon – vetette vissza a válla fölött. – Gyertek már!
Hamarosan mindhárman ott álltak a kocsma melletti gesztfa közelében, amelynek vaskos
ágáról a levegőben menetelő, fejetlen páncél lógott. Lucinda csak most vette igazán
szemügyre, és megállapította, hogy a páncél nyakrészénél lehet belülről a kötél odaerősítve.
Mintha valami vállfát dugtak volna az üreges belső részbe, s annál fogva lógatták volna fel.
Fura egy holmi volt.
– Közelebb ne menjetek! – súgta szörnyülködve az ork szajha. – A múlt héten lenyeste egy
hetvenkedő legény fejét, aki nem hitt a démonban, és el akarta tőle venni azt az aranyozott,
légymintás pajzsot. Kettőt se ordíthatott a szerencsétlen, máris a lába elől pislogott fel a feje...
A páncél „ügyet sem vetett a jelenlétükre”; ütemesen taposta acélcsizmáival a puszta levegőt
fél méterrel a talaj fölött, és még a karjait is lengette hozzá.
– Tud beszélni? – kérdezte tamáskodva Lucinda.
– Hogy tudna? - döbbent meg ilyen ostoba kérdésen az ork szajha. – Hol látsz te ezen fejet?
– Akkor... hogyan mondja meg, hogy hol találjuk Skandar Graunt?
Az ork nő közelebb hajolt és lehalkította a hangját, mintha valami hatalmas titkot árulna el.
– Az a fél fülű barom mindenkinek azt hazudja, hogy ez az izé az ő védelmező démonja... de
én tudom, hogy nem egyéb, mint egy... egy olyan izé... Na, tudjátok, mire gondolok... Egy
olyan izé, ami mindig arra fordul, amerre ő van... Egy olyan... olyan szélkakas... Ez az! Mindig
arra fordul, amerre a legbüdösebb van! És tutira veheted, hogy Skandar Graunt ott találod...
 Lucinda a homlokát ráncolta, és a páncéldémont szemlélte. Erős szél fújt, s a kötél a
folyamatos lépkedéstől is lengett; a páncél azonban éppen féloldalasan menetelt a
széliránnyal. Elvileg a szélnek bele kellett volna kapnia a légymintás pajzsba és oldalra
fordítani; ám a páncél határozottan észak-északnyugati irányba igyekezett volna.
A szél iránya hirtelen megfordult, oldalba kapta a faágra függesztett páncélt, és kissé
elfordította, ám egy pillanattal később a páncél ismét észak-északnyugati irányba menetelt,
mintha magától fordult volna vissza a szél ellenében.
– Hm - dörmögte Pash –, lehet ebben a szélkakas-dologban valami igazság...
– Naná, ha mondom! – bólogatott Grungba. – Semmi más dolgotok nincs, csak követni az
irányt, és addig menni, ameddig meg nem találjátok azt a részeg dögöt...
— És meddig kell mennünk észak-északnyugatnak? - kérdezte Pash ironikusan. — Egészen a
Drén Királyságig?
Grungba a szemét forgatta és vállat vont.
- Hát én aztat honnan tudjam? Addig mentek, amíg jónak látszik?
- Mit gondolsz? — kérdezte Lucinda. - Itt van Skandar Graun a városban?
- Arra mérget vehetsz - morogta Grungba. Soha nem indul úgy el hosszabb útra, hogy tőlem
el ne búcsúzzon. Tudjátok, hogy értem... Ha józan, ha részeg, él-hal a belevaló nőkért... és én
vagyok a kedvence, hogy a ragya rohassza le a micsodáját!... De most még egy búcsúcsókra se
kapott el.
— Tehát akkor itt kell lennie valahol a közelben — sóhajtott Lucinda, és a sötétedő égre
pillantott.
- Csak nem akarsz a keresésére indulni most, éjnek évadján?
— Még legalább egy óra, amíg teljesen besötétedik — dörmögte Lucinda. Nem túl nagy ez a
koszfészek. Gondoltam, érdemes körülnézni.
- Na, neeee! — tiltakozott Pash. — Kimerült vagyok és éhes. Ráadásul három hete nem
cirógattam nőt, és ez nekem nagyon sok idő... — Észrevette, hogy Grungba szélesen
elvigyorodik, és készségesen pislog, így a zsoldos sietve tette hozzá: — Nagyon sok, idő... de
azért nem annyira.
- Pedig tőlem jó szolgáltatást kapnál böfögött Grungba. — Ismerem én a szerelem minden
fortélyát... nekem elhiheted!
Pash elhitte, de azért igyekezett visszafogni az utálkozását.
- Nem szenvedhetem az ork nők szagát morogta meggondolatlanul, majd hirtelen Lucindára
pillantott. — Tisztelet a kivételnek...
Grungba belekapaszkodott a zsoldosba, és röhögve rángatta a kocsma felé.
— Nem is azért fizetsz nekem négy ezüstöt, hogy szagolgass, hanem azért, hogy
elszórakoztassalak.
- Hagyj a fenébe!
— Ugyan már, picinyem! Azt ne mondd, hogy nincs négy ezüstöd. Úgyis tudom, hogy van.
Gyere no, ne kéresd magad!
— Nézd, nem akarok tiszteletlen lenni, de...
- Ne is legyél! — mosolygott Lucinda. — Emlékezz, miket suttognál nekem útközben arról,
hogy a szerelem nem ismer faji akadályokat...
- Na, neeee!
— Pedig ez így van — röhögött Grungba, és a férfi nyakába borult, hogy az alig bírt megállni
a lábán. — Gyere velem, feledhetetlen lesz az éjszakád!
Pash megpróbált tiltakozni, Grungba azonban nem tűrt ellentmondást. Rángatta magával,
míg végül a zsoldos belenyugodott a sorsába.
Lucinda ironikus mosollyal bámult utána, aztán sarkon fordult, és megindult arra, amerre a
páncéldémon mutatott. Trialcor rablók és gyilkosok lakta úri negyedében nem szívesen
vállalkozott volna magányos sétára ebben a félhomályos napszakban, ám itt, ebben a
világvégi porfészekben nem tartott attól, hogy épp őt próbálják majd legyilkolni és kirabolni.
Csak próbálják meg!
Még jól is esne egy kis testmozgás a hosszú, unalmas barangolás után.
Azonban Lucinda hiába reménykedett; Kirovang reménytelenül békés koszfészeknek
mutatta magát. Az átutazókból jól megélt mindenki, emiatt viszonylag lecsökkent az
erőszakos bűncselekmények száma, másrészt azok, akik zsákmányra leshettek volna,
valószínűleg jelenleg épp Korgan csehójában mulatoztak.
A nap már hatalmas, vérvörös gömbként függött a közeli sötét erdő fölött, és lilás foltokat
varázsolt a sietősen közeledő, nagy, fekete viharfelhők elé, mintha ezzel csalogatná azokat
közelebb.
Lucinda ócska vályogkunyhók között lépkedett, gágogó libák szaladtak szét csizmás léptei
elől, korcs kutyák ugatták meg, fekete szőrű disznók röfögtek feléje bizalmaskodva. Az ápolt
kertek között fel-feltűnt egy-két helyi földműves, de miután megnézték, hogy mi a kutyák
ugatásának oka, visszahúzódtak ők is a vackukba. Az egyik gazzal benőtt, üres kertben négy-
öt éves lurkók játszottak; illetve egészen pontosan száraz napraforgó szárral verték egymást
nagy rikácsolás közepette. Körülöttük kutyák ugráltak, és belekapkodtak a gyerkőcök lábába.
A kölykök néhány rongydarabtól, ágyékkötőtől eltekintve valamennyien csupaszak voltak, és
olyan maszatosak, hogy még egy vérbeli ork kölyök is megirigyelhette volna őket.
Egyre jobban feltámadt a szél, és a közelgő, sötét felhők viharos estét, felhőszakadást
ígértek, de Lucinda nagy rutinnal meg tudta állapítani, hogy a vihar legalább négy óráig nem
fog még kitörni.
Lucinda elhatározta, hogy elsétál a helység határáig, megpróbál kérdezősködni a
környékbeliektől Skandar Graun felől, és ha nem jut eredményre, visszatér a kocsmába, jó
alaposan megtömni a bendőjét és végre kialudja magát. Majd holnap eldönti, hogy mi lesz a
következő teendője.
Egy csoport férfi ballagott szembe vele; a vállukon cipelt ásóbotok és kapák elárulták, hogy
helybéli parasztok, akik most térnek haza az egész napos munka után a földjükről.
Megbámulták a magabiztos járású ork nőt, az egyikük még a kalapját is levette előtte, és
morgott valami köszönésfélét. Ez az üdvözlés nyilván nem Lucinda félorki mivoltának, hanem
tekintélyt parancsoló fegyvereinek szólt.
Lucinda azon nyomban megállt.
– Ismeritek azt a személyt, aki Skandar Graunnak nevezi magát? - kérdezte barátságos, ám
távolságtartó tónusban.
A parasztok összenéztek.
– Hát ki ne ismerné? – felelte végül az, aki az előbb levette a kalapját. – Ő a város
helytartója.
– És azt meg tudod mondani, merre találom?
A parasztok összenéztek.
- Nem a földeken, az biztos – morogta egy harcsabajuszos, idős földműves. – Nem dolgozott
az az életben sohasem, egészen bizonyos.
– Hát... – kezdte az előbb szóló. – Ha én keresném, én Korgannál nézném meg első ízben.
– Onnan jövök.
– Meg aztán dörmögte a harcsabajuszos. – Azt mesélik, gyakran megfordul a kocsma
melletti disznóólban is...
A négy közül a legfiatalabb – egy ingujjas siheder - éretlenül vihogott.
Lucinda most már biztosra vette, hogy annak ellenére, hogy Skandar Graun a város
helytartója, az itteniek nem túl sokra becsülik. És ezt a véleményt közösen osztják a város
szajhái és a becsületesen dolgozó parasztok is.
- Mikor láttátok utoljára? – kérdezte kedvetlenül.
– Vagy két hete kotyogta közbe a siheder vigyorogva. – Azt mesélik, hogy irtózatos nagy
verekedést rendezett. Kidöntötte a disznóól oldalát, és az egész környék az elszabadult
disznókat hajkurászta.
- Értem – mondta Lucinda, és köszönésképpen bólintott. Folytatta útját a kunyhók és a
viharvert kerítések között észak-északnyugat felé.
Nem fűzött sok reményt ahhoz, hogy siker koronázza a keresését, de úgysem volt más dolga
és nem érzett ahhoz túl nagy kedvet, hogy a füstös csehóban, részegek társaságában
üldögéljen.
Egy lovas jelent meg vele szemközt az úton, és lépésben közeledett. A helyi viszonyokhoz
képest úri ruhát viselt, ám a köpenyére rakódott por és a sötét nadrágtérden éktelenkedő
világosabb folt arra utalt, hogy régebb óta úton lehet.
A lovas úgy közeledett, mintha a keskeny szekérút teljes egészében az övé lenne, és esze
ágában sem volt félrehúzódni. A fejét magasra tartotta, és szemmel láthatóan tudomást sem
vett a magányosan sétáló, félork nőről. Lucinda a hosszú évek alatt megszokta már ezt a
megkülönböztetést, és közönyös képpel kitért a lovas útjából. Miközben elhaladt mellette, a
félork nő pár pillantással megállapította, hogy a pökhendi fickó egy remek, erős paripán
lovagol, egy harcra kiképzett csataménen. És ez a tény - a foltozott nadrág ellenére is - arra
utalt, hogy az illető nem akárki lehet. Ilyen ló nem terem minden bokorban.
Amikor a lovas eltávolodott, Lucinda folytatta az útját. Nem volt nehéz dolga, hiszen az út
éppen észak-északnyugati irányban haladt, így nem kellett tovább a rozoga kunyhókat
kerülgetnie.
Skandar Graunnak persze nyoma sem volt. Még akkor sem, amikor a kunyhók sora véget
ért, és megművelt termőföldek kezdődtek. A földeken a kései óra dacára még mindig
dolgozott néhány paraszt, és Lucinda úgy határozott, hogy őket még megkérdezi, mielőtt
visszaindulna a fogadóba.
A parasztok – heten voltak; két férfi, két vastag bokájú asszony és három süldő fiú - már a
holmijaikat szedték össze, és indultak a város felé. Az egyik férfi hosszasan ivott egy
köcsögből, a másik pedig az égre mutogatott, és valamit magyarázott a családjának.
Lucinda félúton találkozott velük.
– Jó estét! – köszöntötték gyanakodva, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy eléjük jött. Mit óhajt
tőlünk az uraság?
Lucinda feleslegesnek tartotta kihangsúlyozni a tényt, hogy ő nem „uraság”, hanem nő.
– A város helytartóját keresem mondta. Azt mondták, pár nappal ezelőtt erre jött. Maguk
nem látták?
A két férfi egymásra nézett, az asszonyok – kapával a vállukon – megbámulták.
– Skandar Graun? - kérdezte a vállasabb férfi. - Miért jönne az a földekre?
- Hé, várj csak, várj! - nyekeregte a másik. - Én láttam errefelé... de másfél hete is megvan
annak.
Lucinda kapva kapott ezen a csekély nyomon is.
– Erre járt?
– Hát... az, hogy „járt”, az nagy túlzás nyekeregte a vékonydongájú paraszt. - Én inkább azt
mondanám, hogy „tántorgott”. Szavamra mondom, részeg volt, mint a tök.
– Ugyan, ne mondj már ilyet! – pislogott a másik férfi ijedten Lucinda fegyvereire. Nyilván
arra gondolt, hogy nem szabad csúnyát mondani az egyik orkról egy másik ork előtt.
– De ha mondom! – erősködött a vékonydongájú. – A nap még jóformán a csipáját
törölgette az égen, ez meg már akkor olyan részeg volt, hogy menni sem tudott, csak
négykézláb mászott. Hát... eleinte, amíg a közelébe nem értem, valami nagy kutyának, de még
inkább medvének néztem.
- Merre tartott? — tudakolta Lucinda izgatottan.
A paraszt észak-északnyugat felé intett, amerre a sűrű erdő sötétlett.
— Arra, ni!
— A Rontás Erdejébe? - hörrent fel a társa. — Kora hajnalban? Hajjaj!
Lucinda nem kérdezte meg, mit jelent az a „hajjaj”, inkább a vékonydongájú válaszát leste.
Az a fejét ingatta.
- Olyan részeg volt, hogy nemigen tudott az elmászni addig — vélte. — Én inkább úgy
gondolnám, hogy csak a Régi Fogadóig jutott. Amondó vagyok, hogy talán még mostanra se
bírta kialudni a részegségét, annyira mátyós volt!
Lucinda megnyalta az ajkát.
- Régi Fogadó? — visszhangozta.
- Az volt régen a fogadó, teccik tudni - kotyogott közbe az egyik asszony. — De vagy tíz évvel
ezelőtt feldúlták és lerombolták a Rontás Erdejének démonjai, és azóta nem lakja senki.
— Nem úgy volt az! - intette le a vékonydongájú paraszt az asszonyt. — Vagy tíz éve történt,
hogy egy éjszaka megölték a kocsmárost és kirabolták a kocsmát. Az emberek persze
összevissza regéltek mindenfélét démonokról, szellemekről meg hasonlókról, de szerintem
csak erdei zsiványok tették... És amikor a kocsma ott maradt gazda nélkül, az emberek hamar
széthordták a berendezést, és még fel is gyújtotta valaki... Ha engem kérdez...
- Értem - szólt közbe Lucinda, elvágva a további magyarázkodást. Őt a lényeg érdekelte. —
Hol van ez a rom?
A paraszt ugyanarra mutatott, amerre az előbb.
 — Hát, ott.
Lucinda a szemét meresztette. Valószínűleg a lemenő nap rontotta még inkább a látását, de
ő csak az erdő sötét sávját látta. Azt persze tudta, hogy az orkok szeme könnyebben birkózik
meg egy zárt alagút sötétjével, mint a végtelen síkságok nagy távolságaival. És az erdő széle
legalább egy órányi járásra lehetett.
— Áll még valami a házból? - kérdezte. Vagy földig rombolták?
— Áll, persze, hogy áll - nyekeregte a paraszt. Csak nem látszik jól. Eltakarja egy facsoport.
De ha ebbe az irányba indul, ráérős tempóban is ott lehet félóra alatt.
— De az erdőbe be ne menjen! - intette a másik. — Veszélyes az éjszaka a magányos
utazónak.
Lucinda sohasem zavartatta magát a legendák miatt, de többnyire megszívlelte a
fenyegetéseket. Arra gondolt, hogy majd holnap reggel ellovagol a romokhoz, de még most
sem érzett sok kedvet visszatérni a füstös, alkoholbűzös kocsmába.
Megköszönte az útbaigazítást, és nagylelkűen egy ezüstöt nyomott a hálálkodó paraszt
kezébe. Ez régi szokása volt; szerette kicsalni a pénzt az utolsó rézgarasig a pökhendi,
nagypofájú alakok zsebéből, hogy aztán nagystílűen szórja és osztogassa azoknak, akik
tisztelettel fordulnak feléje. Sohasem próbálta megmagyarázni magának, hogy miért teszi ezt,
de sanyarú gyermekkora alatt rengeteget kellett nélkülöznie, és képes volt átérezni mások
nyomorúságát.
Viszont most már felhagyott a sétával. Gyors léptekkel sietett a távoli, sötét folt felé, és mivel
ezen évszakban szokatlanul hideg volt a szél, szerette volna, ha nála van az utazóköpenye.
Fázni azonban nem fázott; egyrészt a teste nagy részét dús szőrzet borította, másrészt a
mozgás felmelegítette.
Igaz, a paraszt félórai járást mondott, de Lucinda tizenöt perc múltán elérte a magányos
facsoportot, és bár már csaknem besötétedett, ki tudta venni a romokat.
Egy nagyobb főépület gerendafalai mellett több kisebb épület maradványait látta. Mindent
beborított a nagyra nőtt gaz, és szerteszórt deszkák, széttrancsírozott bútordarabok hevertek
gazdátlanul.
Lucinda most már óvatosabban közeledett; rövid kardját előhúzta, és egy pillanatig
beleszaglászott a levegőbe. A szél épp szembe fújt a romok felől, és a félork nő megérezte
volna kifinomult szaglásával, ha valaki tüzet rakott volna a közelben. Mi több, közelebb érve
jó eséllyel megérezte volna emberi vagy állati testek kipárolgását is. Azonban sem füstöt, sem
más gyanús szagot nem érzett.
Ork szagot sem.
Oszlásnak indult hulla bűzét pedig pláne nem.
Pedig az eddig megtudottakból már az a gondolat is megfordult a fejében, hogy Skandar
Graun másfél héttel ezelőtt részegen eltántorgott, elmászott idáig, s itt utolérte a végzete.
Vagy megölte valaki, vagy egy éjszakai ragadozó kapta el, vagy csak egyszerűen hanyatt
feküdt és megfulladt saját hányadékában. Ám ennek jelenleg nem érezte semmiféle jelét.
Persze, ha egy nagyobb ragadozó kapta el, el is vonszolhatta innen a zsákmányát...
Lucinda óvatosan közeledett, és először a főépületet vizsgálta át. A romokból csak nehezen
lehetett felismerni, hogy ez a megüszkösödött gerenda- és deszkahalom valaha kocsma
lehetett. Nyilvánvalóan sosem volt olyan tágas, mint Korgan kocsmája, de valószínűleg ez a
fogadó is képes lett volna befogadni legalább egy tucat átutazót.
Aztán amikor a melléképületek romjait is végignézte, tapasztalta, hogy a közelben kunyhók
maradványai látszanak. Nyomorúságos viskóké, amelyeket sokkal jobban megviselt a
pusztítás, mint a gerendákból összerótt fogadót. Lehet, hogy egykor ez a faliget volt Kirovang,
és a dúlás után a várossá vált falu arrébb épült újjá?
Tíz év persze elég rövid idő ilyesmire, de az tény, hogy egykor a kocsma mellett legalább tíz-
tizenkét viskó állhatott itt.
A nap már lebukott a fák között, csak a búcsúzó, lila sávok biztosítottak némi fényt; ám
Lucindát csöppet sem zavarták a megváltozott körülmények. Sötétben csaknem ugyanolyan
jól látott, mint világosban. Tovább folytatta a kutatást. Abból a megfontolásból, hogy ha nem
talál semmit, akkor holnap már nem jön el ide még egyszer.
Emberi - vagy ahhoz hasonlatos ürüléket keresett. Mert ha Skandar Graun másfél héttel
ezelőtt jelentősebb időt töltött itt, nyilván hagyott maga után nyomokat.
 Ürüléket talált bőségesen — emberit és állatit egyaránt —, ám valamennyi jóval régebbi volt
másfél hetesnél.
Lucinda összesen vagy húsz percet töltött a romok között, aztán feladta; nem bukkant
semmi támpontra.
Egyvalamivel még megpróbálkozott. Tölcsért formált a szája elé.
— Skandar Graun! — harsogta bele a sűrűsödő homályba.— Skandar Graun!
Nem kapott választ. Még egyszer megismételte.
- Skandar Graun!
Már éppen sarkon akart fordulni, amikor tompa, rekedt bődülés hallatszott. Ez a hang olyan
mélyről jött, mintha valamiféle földbéli szellem akart volna válaszolni a szólításra. Lucinda
megdermedt és a fülét hegyezte.
- Skandar Graun! — kiáltotta ismét.
A rekedt bődülés megismétlődött.
Lucinda tévedhetetlen magabiztossággal azonnal megindult a hang irányába.
- Hol vagy?
Nem értelmes válasz; ismét az előző bődülés. Most valahogy jobban visszhangzott, mint az
előbb.
A kút!
Lucinda a kövekből rakott kúthoz sietett, amely még jelen állapotában is kimagaslott a
térden felül érő gyomnövények közül.
— Skandar Graun!
- Hóóóóóóóóó! — Ugyanaz a rekedt bődülés volt, de ilyen közelről a félork nő már ki tudta
hámozni az értelmét.
Lucinda belehajolt a kútba, és jó hat méter mélységben, a csillogó vízben egy csapkodó, sötét
alakot látott. Egy pillanatba beletelt, amíg ki tudta venni, hogy egy vékony férfit lát odalenn,
derékig a zavaros vízben állva.
Nem ismerte fel. Még azt sem látta jól, hogy ork vagy férfi az illető. Inkább egy húscafatos
zombinak tűnt.
— Skandar Graun vagy? — kiáltotta le.
— Yvorl redves farkára, te ostoba némber! — recsegte lentről egy reszelős hang. Vagy húzz ki
most rögtön, vagy takarodj a francba, de ne jártasd a lepcses szádat, mert felmegyek és
beverem!
Lucinda megpróbálta beazonosítani a lenti sötét fickót az emlékezetében megőrzött,
homályos képpel arról a Skandar Graunról, akivel Lendoron találkozott. Egyáltalán nem
hasonlított.
Ámbár az igazat megvallva Lucinda nem is igazán emlékezett arra a kalandjára. Egy volt a
sok ostoba, elbizakodott hím közül, akit becsapott és mindenéből kiforgatott. Csupán pár
héttel ezelőtt hallotta a történetet arról, hogy van egy Skandar Graun nevű félork
Kirovangban, aki úgy emlegeti őt, mint élete legnagyobb szerelmét. És amikor további
információkat is hallott erről a félorkról, nagyot dobbant a szíve. Tudta, hogy őt kereste annyi
éven át! És most megtalálta! El kellett jönnie hozzá; bármi áron. Szüksége volt erre a fickóra!
No, nem szerelemből...
— Mark'yhennon fekete dákójára! — káromkodott rekedten a kútmélyi alak. - Itt vagy még,
te némber, vagy elmentél?
— Te vagy Skandar Graun?
— Rögtön berosálok! Ennek beszélgetni támadt kedve! Kihúzol vagy nem?
- Nem tudsz kimászni magadtól?
— Barom! Gondolod, itt áztatnám a csontig soványodott seggemet, ha ki tudtam volna
mászni?
Lucinda nem volt sértődős fajta. Legalábbis most nem.
— Egyáltalán mit keresel ott? kiáltotta le.
— Kirovang elásott kincsét! — mérgelődött a másik. — Na, mit gondolsz, te féleszű?...
Beleestem ebbe az átkozott kútba, és nem bírok kimászni. Túl síkos a fal!... Már beletörtem az
összes körmömet, hogy a rosseb egye meg!
— Várj!
— Várok én, várok, mi mást is tehetnék!
 Lucinda körülnézett. Kötelet persze nem hozott magával, ahhoz pedig nem érzett sok kedvet,
hogy visszagyalogoljon a városkába, és lovon, felszereléssel térjen ide vissza.
Azonban úgy tűnt, erre nincs is szükség. Rengeteg farönk és gerenda hevert itt szerte. Igaz,
java részük üszkös és korhadt, de talán akad egy használható.
Pár perces keresés után végre sikerült rábukkannia egy megfelelő farönkre. Jó combnyi
átmérőjű lehetett, a hossza pedig ütötte a három és fél métert. Elég súlyos volt, ám ez
Lucindának nem okozott különösebb nehézséget. Odavonszolta a kúthoz, és a végét
feltámasztotta a kőperemre.
A kút foglya odalentről dühösen ordibált.
– Ha itt merészelsz hagyni, Yvorlra esküszöm, hogy kimászok, és letekerem a fejed!
– Mássz akkor! – vetette oda gúnyosan Lucinda.
- Ne akard...
- Jól van – unta meg a félork nő a vitát. - Milyen mély a víz?
- Mit érdekel az téged? Úszni akarsz, vagy inni?
– Milyen mély?
– Derékig ér – krákogta lentről a hang. – De olyan hideg, hogy egészen lefagyott az alsó
részem!
– Derékig - fontolgatta Lucinda. - Jó. Akkor most... lapulj a kút innenső falához!
– Mi a francnak szórakozol! Húzzál már ki! Parancsolom!
- Ha nem lapulsz a falhoz, nekem úgyis jó! – kiáltotta le Lucinda. De most leengedek egy
gerendát... és magadra vess, ha a fejedre esik!
- Grooms tüskehajára! Elment az eszed, némber? Kötelet dobj le, ne gerendát!
Lucinda nem vitatkozott.
- Megy a gerenda...
Azonban más dolog volt a súlyos farönköt odavonszolni ás megint más függőleges helyzetbe
emelni, s lassan ereszteni lefelé. Lucinda erőlködve markolta magához a gerendát, és minden
ügyességével próbálta megőrizni az egyensúlyát, nehogy a roppant súly őt is magával rántsa a
mélybe.
- Vigyázz
Lucinda bármennyire vigyázott is, nem bírta megtartani a testhelyzetét, és megbillent. El
kellett engednie a gerendát, nehogy ő is a kút mélyére kerüljön.
– Hé, vigyázz, te ostoba! – A kút mélyéről nagy csobogás hallatszott, mint amikor patkányok
menekülnek, majd egy nagy csobbanás, azt követően olyasfajta kongás, mint amikor egy üres
hordóra rácsapnak fabunkóval, s ezt egy fájdalmas ordítás követte.
– Én mondtam, hogy vigyázz! – szabadkozott Lucinda.
– A jó kurva anyádat! – nyöszörögte lentről a fájdalmas hang. – Ripityára törted a
koponyámat ezzel a fogpiszkálóval!
Lucinda nem hatódott meg.
– Próbáld megtámasztani szilárdan, és mássz fel rajta! A végén majd segítek.
Hosszas morgolódás, zsörtölődés, fájdalmas sziszegés és szitkozódás után végül megmozdult
a gerenda, és a felső vége többször is nekicsapódott a kút kőből rakott oldalának.
– A feléig sem ér! - dühöngött lentről a hang. Ezért aztán kár volt kupán vágnod vele.
Valóban; a gerenda felső vége jó három méterrel a kút kávája alatt végződött.
– Mássz fel a tetejéig! – sugallta Lucinda. – Majd megpróbálok lenyúlni és kihúzni.
– Másszak fel egy csupasz gerendán? - morgolódott a lenti alak. – Nem vagyok én majom!
– Ha nem mászol, akkor nincs más megoldás, vissza kell térnem Kirovangba – magyarázta
Lucinda. - Reggel majd hozok kötelet, és könnyedén kihúzlak. Kibírsz még odalenn egy
éjszakát, ugye?
A lenti alak dörmögve mászni kezdett.
Körülbelül a, feléig jutott, amikor elvesztette az egyensúlyát, és dühös ordítással zuhant
vissza. Az ordítás nagy csobbanásban végződött.
– Yvorl redves farkára! - emelkedett ki a férfi bugyborékolva. – Gyűlölöm ezt a poshadt
löttyöt!
– Próbáld újra!
A lenti férfi ismét megpróbálta, ám annyira legyengült az elmúlt napok alatt, hogy nem bírta
megtartani saját testsúlyát. Most még addig sem jutott, mint az előbb. Így, amikor
visszazuhant, jóval kisebbet csobbant. Ám jóval haragosabban üvöltött.
– A kurva életbe! Egy olyan fát hozz, amin ágak is vannak, hogy tudjak kapaszkodni!
- És... honnan szerezzek olyan fát? - kérdezte türelmesen Lucinda.
– Mark'yhennon kókadt orrára! – szitkozódott a lenti alak. – Még azt kérdezi, honnan
szerezzen! Tökfej! Tele a környék fákkal. Vágj ki egyet!
Lucinda már kezdte elveszíteni a türelmét, de egyelőre türtőztette magát. Nagy szüksége volt
ennek a férfinak a segítségére! Túlságosan nagy szüksége!
Ha nem így lett volna, már rég a sorsára hagyja, hogy dögöljön meg a kút mélyén!
Azonban a cél érdekében jó képet kellett vágnia a dologhoz.
– Momentán nincs nálam fejsze – felelte szarkasztikusan. A kardomat pedig nem fogom
favágással kicsorbítani a kedvedért. Úgyhogy mássz, ha nem akarod a kútban tölteni az
éjszakát!
A férfi hosszan hallgatott, aztán nagy levegőt vett, és ismét megpróbálkozott. Most végre
felkapaszkodott a gerenda legtetejére, és Lucinda már jól látta az arcát.
A széles állat sűrű, vörösesbarna borosta lepte, a kiálló pofacsontokra rátapadt a bőr, a
vérben forgó szem beesettnek tűnt, a lapos orr ijesztőnek. A sörtehaj tele volt sárdarabokkal,
a jobb fülben viszont arany fülbevaló csillogott, amelyet egy trialcori aranytallérból reszeltek;
a bal fül viszont teljes egészében hiányzott...
Ez utóbbi momentum volt az egyetlen, amely Lucindát arra a homályos képre emlékeztette;
mintha a lendori Skandar Graunnak is hiányzott volna a bal füle. Ám az az illető sokkal
testesebb, sokkal izmosabb volt. Rémlett neki valami, hogy az a félork legyőzte őt
szkanderben, és mindenhol hetvenkedett iszonyatos erejével. Ez a fickó a kútban pedig olyan
hitványnak tűnt, hogy valószínűleg még saját bal kezét sem tudta volna leszkanderezni a
jobbjával.
Viszont annál agresszívebben viselkedett.
– Mi a nyavalya lesz már! – recsegte. - Azt várod, hogy megint visszaessek?
Lucinda megvetette a lábát, és deréktól lefelé belehajolt a kútba, de hiába kalimpált nem
bírta megragadni a férfi felfelé nyújtogatott karjait.
Körülbelül fél méter hiányzott.
Lucinda ezt hamar belátta, és nem is próbálkozott tovább. Sietve lecsatolta a bőrövét,
leszedte róla a tőrtokot, a kardhüvelyt meg az erszényét, és az egyik végét rácsavarta a bal
csuklójára. A másikat pedig ledobta a kútba. Így már bele sem kellett hajolnia, hogy a lenti
férfi elérje.
– Jó erősen tekerd a csuklódra! – tanácsolta. – A másik kezeddel ragadd meg, a lábaidat
pedig majd próbáld megvetni a kút oldalán, hogy ne nehezedj rám a teljes testsúlyoddal!
– Visszaejtesz! – morogta a férfi.
- Bízz bennem!
– Te... ha visszaejtesz, én nem állok jót magamért, annyit mondhatok!
Lucinda most kezdte elveszíteni a türelmét
- Rendben van – vetette oda flegmán. – Ha véletlenül visszaejtenélek, ígérem, hogy meg sem
próbállak kihúzni... hagyom, hogy itt rohadj ebben a büdös, húgyszagú vízben! Fogod jó
erősen? Húzhatlak?
– Nagyon sokat járatod a pofád! – dörmögte a férfi, de azért jó alaposan a csuklójára tekerte
az öv végét, és megvette lábait a falon.
Lucinda húzni kezdte.
A férfi többször is elvesztette lábai alól a kút csúszós oldalát, és csak a szerencséjének – no
meg Lucinda erejének köszönhette, hogy nem zuhant vissza a mélybe, de végül is sikerült
megtalálni lábaival a kövek közötti repedéseket, és végül szerencsésen kikapaszkodott.
– Yvorl redves farkára! – terült el a gyomok között lihegve. – Ez aztán meredek volt!
Már teljesen beesteledett, de Lucinda így is remekül látott. Tetőtől talpig szemügyre vette a
fickót. Az nyilvánvaló volt, hogy félvér ork, de annyira aránytalan volt az egész alakja, hogy a
nő jóformán nem is tudta kinézni, hogy miféle.
Ami a legfurcsább volt rajta, hogy amíg a feje olyan sovány volt, mint egy koponya, addig a
teste meglehetősen vaskos volt. Hirtelen fogyhatott le itt, a kútban, és a fogyása nem volt túl
egyenletes. Leginkább az arcán jelentkezett. Vékonyságához képest vállban aránytalanul
vaskos volt, és a ronggyá cafatosodott ingben izmos mellkas domborodott, combjai pedig
vaskos cölöpöknek látszottak. Ám ennek ellenére a bordáinál olyan sovány volt, mintha a
bőre csupán a csontjaira feszült volna rá, és az ábrázata inkább hasonlított egy szőrrel benőtt
koponyára, mint humán arcra.
A derékövén tömött erszény lógott, és oldalt tűzve egy fekete láncos buzogány fityegett. A
buzogány tüskés fejrésze nem lehetett nagyobb egy emberi ökölnél, de így is meglehetősen
veszedelmesnek tűnt.
– A kurva életbe! – recsegte a férfi. - Hol a kulacsod?
– A fogadóban hagytam. Szomjas vagy?
– Kiszáradok.
– Nem ittál még elég vizet?
A félork férfi nagyon csúnyán nézett rá.
– Ezért az... otromba tréfáért normális körülmények között... kitekerném a nyakad!
Lucinda nevetett.
– Hamar rájönnél, hogy ez nem könnyű feladat.
A férfi meg sem hallotta. Úgy nyeldekelt, mintha levegőt sem kapna.
– Egy korty... pálinka... megmentené az életemet!
– Akkor tápászkodj fel! - javasolta Lucinda. – Félórai járásra innen van egy kocsma. Ha te
valóban Skandar Graun vagy, a vendégem leszel egy egész butykos manópálinkára!
– A te vendéged? – rötyögte a férfi. – Én ingyen piálok Korgan Kocsmájában, és ha tudni
akarod, az egész városban én vagyok az úr. Azt teszik, amit én mondok.
A férfi erőlködve tápászkodott fel, és utálkozva csavargatta a ruháiból a vizet.
- Kurva hideg van itt! – reszelte ki megkékült ajkai között. – Biztos, hogy nincs egy korty
piád?
Lucinda a fejét rázta, miközben felerősítette az övet a derekára.
– Induljunk el! - javasolta. – Útközben majd felmelegszel...
A férfi az ajkát harapdálta, és a homlokát ráncolva méregette a jó alakú félork nőt.
– Egyébként meg... ki a jó fene vagy te? Még sosem láttalak a környéken.
– Egy átutazó – felelte Lucinda. Addig nem akarta megmondani a nevét, amíg fel nem tette
a maga kérdéseit. - Nagy szerencséd van, hogy eljöttem ide, és kihúztalak.
A férfi még jobban ráncolta a homlokát.
- Te... a nevemet kiabáltad. Hallottam. Ismersz engem?
- Ezek szerint te vagy Skandar Graun – szögezte le a nő. – Épp téged kerestelek. Van egy
üzleti ajánlatom.
- Be akarsz állni a szajháim közé?
– Nos, nem egészen. - Lucinda türelmetlenül intett Kirovang felé. - Induljunk! Útközben
majd elmondom.

Skandar Graun annyira kimerült volt, hogy alig bírt lépést tartani az energikusan lépkedő,
ork nősténnyel. A gyomra egyfolytában korgott, de ami ennél is rosszabb, kegyetlen
alkoholszomj kínozta. A fél karját képes lett volna odaadni egy korsó lóhúgy ízű, langyos,
zavaros ork sörért.
- Hogy estél bele a kútba? – kérdezte Lucinda, miközben lassított a léptein, és néha
támogatta az erőtlen félorkot.
- Ha elmondom, kiröhögsz – vicsorgott Skandar Graun.
– Hátha nem.
– Jól van, elmondom, mivel hálás vagyok neked a segítségért... de ha bárkinek is elmeséled,
szavamra, kiloccsantom az agyad!
– Te aztán tudod, hogy fejezd ki a hálád!
Skandar Graun bóknak fogta fel ezt az ironikus megjegyzést.
– Hát, be kell ismernem... tényleg a legjobbkor tekeregtél arra... Tíz átkozott napja
rohadtam abban a büdös kútban. A békákat és a gyíkokat már az első nap megettem, és a
második nap a békalencsét is benyammogtam... Okádtam is tőle egy akkorát, hogy azután
nem sok kedvem volt inni a vízből...
Lucinda röhögött.
– Szóval, hogy estél bele?
Skandar Graun sandán pislogott.
 – De ne merj röhögni!
– Grooms nevére esküszöm, hogy nem röhögök!
- Be voltam rúgva, mint az állat... Halvány gőzöm nincs, hogy kerültem oda... de nagyon
éhes voltam. És amikor belehajoltam a kútba, hogy hányjak egy jót, egy jókora sajtot láttam a
vízben... Behajoltam, hogy kiszedjem, és már csak a csobbanásra emlékszem. Yvorl redves
farkára! Tudod, mit néztem sajtnak?
– A hold tükörképét a vízen! – Lucinda rettenetesen röhögött.
Skandar Graun nagyon komoran meredt rá, és ösztönösen a buzogánya után nyúlt.
- Grooms nevére esküdtél, hogy nem röhögsz ki! - morogta.
– Nem hiszek Groomsban! – nevetett Lucinda. – Úgyhogy bármikor készséggel
megesküszöm a nevére, ha tudom, hogy úgysem tartom be. - Te jó ég! Te tényleg annyira
részeg voltál, hogy meg akartad enni a holdat?
– Ha bárkinek elmondod...
– Nyugodt lehetsz - sóhajtott Lucinda. - Nem áll szándékomban közröhej tárgyává tenni
téged. Egészen más tervem van veled.
Skandar Graun hallgatott. Már elérték a legszélső dohányföldeket.
– Terved?
Lucinda teljesen elkomolyodott.
– Nem véletlenül tekeregtem el ide, a világ végére - jelentette ki ünnepélyesen. – Azért
jöttem, hogy egy jó üzleti ajánlatot tegyek.
Skandar Graun értetlenül pislogott rá apró szemeivel.
– Tényleg hálás vagyok neked, hogy kihúztál abból a mocsokból, és bár fogalmam sincs
arról, hogy mit akarsz, azt már most leszögezem, hogy Kirovangban csupán az én szajháim
dolgozhatnak... Úgyhogy vagy beállsz hozzám, vagy elhordod a segged a városból!
Lucinda sóhajtott.
- Szerinted... én úgy nézek ki, mint egy szajha?
Skandar Graun szakértő szemmel mérte végig.
– Hát... megvannak hozzá az adottságaid – bólogatott elismerően. - Egye fene! Bár
megígértem Grungbának, hogy nem alkalmazok több szajhát, most mégis azt mondom, ha be
akarsz állni hozzám, egye fene... kapsz tőlem kosztot, kvártélyt, védelmet... és még a
kereseted negyedrészét is megtarthatod...
– Félreértesz.
Skandar Graun sokatmondóan vigyorgott.
– Ne akarj több hányadot. Kár alkudoznod...
– De nem...
– Figyelmeztetlek. Azt a nőstényt, aki alkudozni próbál, rendszeresen eltángálom. Kérdezd
csak meg Grungbát. Ő már kapott eleget... — Széles vigyor. — De aztán mindig megbékítem.
Tudod én vagyok a legjobb férfi az életében. Hozzám foghatót sosem ismert még...
Lucinda idegesen nevetett.
— Engem nem érdekelnek a magánügyeid, és nem is azért jöttem Kirovangba, hogy egy
rongy szajha legyek...
- Ne becsüld le ezt a szakmát! — figyelmeztette Skandar Graun. — A város legrangosabb
polgárai is hozzánk járnak. Arról nem is beszélve, hogy mind közül én vagyok a leges-
legrangosabb... hiszen helytartó vagyok, vagy mifene...
Lucinda nem firtatta ezt a témát. Bár furdalta az oldalát, miként lehet ez a beképzelt strici
„helytartó”. Azonban volt valami, amit még inkább szeretett volna tisztázni.
— Hagyjuk ezt — mondta csendesen. - Én harcos vagyok. Jobban bánok a fegyverekkel, mint
a férfiak szerszámával.
— Nézd, emiatt nem kell aggódnod. Pusztán gyakorlat kérdése az egész. Az én dolgom, hogy
betanítsalak. És mivel megmentetted az életem, természetesen készséggel vállalom ezt a
feladatot... Persze nem most, csak ha majd felolvad kissé az alsó részem a nagy
gémberedettségből, és ha majd megerősödtem picinység...
— Nem vagyok kurva, és ezen eszem ágában sincs változtatni. Harcos vagyok. Nem is
akármilyen. Hallgass meg! Én azért jöttem Kirovangba, hogy beszélhessek veled.
Skandar Graun zavartan pislogott.
— Velem? Mi végből?
 — Mert tudni akartam, hogy te az a „Skandar Graun” vagy-e, akivel tíz évvel ezelőtt együtt
töltöttem pár emlékezetes napot.
Skandar Graun most még zavartabban pislogott, és újra meg újra végigmérte a félork nőt.
— Miért? Ki a fene vagy te?
— Nem ismersz meg?
— Hát... Azt mondod, hogy nem vagy lotyó... És soha nem is dolgoztál semmilyen kupiban...
— Biztosíthatlak, soha.
— Akkor végképp nem tudom, honnan ismerhetnélek.
Lucinda érezte, hogy egyre inkább emelkedik benne a düh. Már most utálta ezt a tökfilkót.
— Jártál valaha Lendoron?
Skandar Graun gyanakodva meredt a nőre.
— Ki mesélt erről?
— A nevem Lucinda. Vagy más néven: Véres Lucy. Ha te az vagy, akire gondolok, mi ketten
találkoztunk Lendoron tíz évvel ezelőtt.
Skandar Graun a száját is eltátotta.
— Lehetetlen! - motyogta. — Te nem lehetsz... Lucinda!
— Miért nem?
— Lucinda meghalt. Igen, ő halott... egy barátom ölte meg!
— Karaidus? — nevetett örömmel Lucinda. Most már tudta, hogy jó nyomon jár. - Te is úgy
tudod, hogy Karaidus végzett velem?
Skandar Graun olyan döbbenten meredt a nőre, mintha kísértetet látna. Még meg is állt
menet közben.
— Te... te... te...
— Igen, én vagyok Lucinda! És nem ölt meg senki. Legfőképpen nem Karaidus. A nő
nevetett. — Tessék! Itt vagyok! Élek és virulok! Emlékszel most már?
Skandar Graun megpróbált keresgélni az emlékezetében, de valahányszor megpróbálta
felidézni magában a „szeretett és halottnak hitt” Lucinda arcmását, mindig bezárt kapukba
ütközött. Egy évvel ezelőtt egy gilf varázslónő egy pillanatra fellebbentette előtte a múltját
takaró leplet, és Skandar Graun azóta tudja, hogy valami rejtélyes okból a Rend és a Törvény
istene, Mark'yhennon elrabolta tőle az emlékeit. Azt azonban nem tudja, hogy miért, és az
elveszett emlékekből is csupán foszlányok kerültek felszínre.
Lucinda...
Róla csak annyit tud, hogy nagyon szerette. És a nő is szerelmes volt belé. Ám Lucinda
meghalt. Karaidus ölte meg.
De ki az a Karaidus?
Csupán néhány szó kapcsolódott hozzá: élete egyetlen igaz barátja volt. Ám Karaidust is
megölték.
Ki ölte meg?
Nevek bukkantak elő a homályból; helyszínek, jelenetek, képek — ám mindez homályosan,
zavarosan.
— Nem lehetsz Lucinda! — suttogta hitetlenkedve.
— Nézz meg jobban! — motyogta a nő. - Talán idősebb lettem, de olyan sokat nem
változtam, hogy ne ismerj meg!
Skandar Graun saját érzéseit elemezgette.
— Nem érzek semmit irántad. Legfeljebb hálát, amiért megmentettél... Lucinda pedig életem
legnagyobb szerelme volt. Lendoron...
- Igen, Lendoron - mondta a nő. - Legyőztél szkanderben, és én azonnal beléd szerettem. Te
voltál az egyetlen férfi, aki képes volt megtörni a büszkeségemet és komoly érzelmeket
kiváltani belőlem.
— Hihetetlen! — motyogta Skandar Graun, és reszketni kezdett. Még egyszer megrázta a
fejét, és morogva indult tovább. — Bárki vagy is, leszarom. Nem akarok emlékezni. Nem
akarok semmit, csak pár kupica pálinkát, a kandalló melegét, egy jó őzsültet... meg egy hordó
sört.
Lucinda zordan elvigyorodott. Ő már sejtette, hogy jó nyomon jár. Bármily hihetetlen is, ez a
rozoga alak azonos azzal a bizonytalan emlékképpel, akit égre-földre keresett. Akit el kell
csalnia Lendorra! Bármi áron!
 – Rendben - mondta. – Visszamegyünk a fogadóba, eszel, iszol, megmelegszel, aztán majd
dumálunk.
– Yvorl fekete lábkörmeire! - szitkozódott Skandar Graun. Nem volt még elég a vízből?
Ugyanis minden előzetes figyelmeztetés nélkül eleredt az eső, de nem is csak cseppekben,
hanem úgy, mintha dézsából öntenék. Mintha a fellegek egyszerre akarnák lezúdítani a teljes
tartalmukat.
Skandar Graun futni kezdett, de a második lépésnél megbotlott, orra esett, és úgy
káromkodott, mint egy kocsis. Vagy inkább mint egy félork strici.
Lucinda nem tudta, hogy dühöngjön, szánakozzon vagy röhögjön ezen a szánalmas roncson.
Magától még felállni is alig tud... Skandar Graun azonban feltápászkodott, és hörögve indult a
legszélső kunyhók felé, amerre a fogadót sejtette. Úgy tűnt, utolsó erejét emészti.

Félórával később két csuromvizes félvér ork bukott be Korgan Kocsmájának vaskos ajtaján.
A vendégek némelyike kárörvendően felröhögött, de azon nyomban néma csend lett, amint
felismerték a víztől csöpögő rémségben Skandar Graunt. Még ebben a nevetséges állapotban
is iszonyatos tekintélye lehetett.
– Korgaaaan! – hörögte. - Pálink...
Felragadott a legszélső asztalról egy boroskupát, és olyan vad szenvedéllyel csókolta
magába, hogy a halványpiros lőre lefolyt kétoldalt borostás pofáján.
Lucinda ismerte a kocsmák szokványos hangulatát, és tudta, hogy sehol, egyetlen nyomorult
csehóban sem veszi ki jól magát, ha valakinek kínálás nélkül megisszák az italát. Ilyenkor
általában perceken belül vér folyik...
Skandar Graun pedig már a második asztal italkészletét fogyasztotta, és közben úgy lihegett,
mint egy szívbajos gorilla.
Lucinda a kardja markolatán nyugtatta a kezét, és készen állt, hogy mentse az elcsigázott
félork életét, ám legnagyobb meglepetésére senki sem akart elégtételt venni a sérelmén. Sőt, a
legtöbben még kínálgatták is a saját italukat. Bár úgy tűnt, ezt nem szeretetből teszik.
Mindössze ketten ugrottak fel a helyükről, amikor Skandar Graun az első kupa bort a pofája
alján elhelyezkedő nyílás felé löttyintette. Korgan egy pálinkás butykossal a kezében, Grungba
pedig tetőtől talpig merev részegen. Mindketten a belépők felé indultak.
A fogadóban még a zenészek is elhallgattak, és olyan csend lett, hogy hallani lehetett a
sarokban egy kérges hangú kérdést:
– Ki ez a... béna alak?
Az a kemény tekintetű férfi volt, aki csataménen lovagolt be a városba, és akkor ügyet sem
vetett Lucindára.
Valaki suttogva válaszolt a férfinak, de ezt már nem lehetett érteni, mert a kocsmáros végre
odaért a butykossal, és Skandar Graun úgy kapott érte, mint fuldokló a bedobott kötélvég
után.
– Gruggy, gruggy, grugggy - gruggyogta élvezkedve, pedig a butykost még a szájához sem
emelte.
És épp amikor inni kezdett, a tántorgó Grungba zuhant a nyakába, és elrántotta volna
mindkettejüket, ha egy ijedt zsoldos meg nem tartja hátulról. Skandar Graun észre sem vette
ezt az egészet, esés közben is ivott, ivott, és még a szemét is behunyta.
– Aszittem, hogy hál'istennek már soha többé nem látlak – üdvözölte nehezen forgó nyelvvel
Grungba. – Hol a Grooms fekete odvában mászkáltál?
Skandar Graun lerogyott egy érdeklődve bámuló cipészmester ölébe, s a fickó azt sem tudta,
hogyan meneküljön el úgy a közelből, hogy meg ne sértse a város elöljáróját holmi
lökdöséssel. Végül nagy nehezen kicsusszant a megkönnyebbülten böfögő félork alfele alól, és
eloldalgott.
Skandar Graun ledobta a földre a butykost, és immár áttüzesedett bendővel óbégatott.
– Bort!... Sört!... Sültet!... Még több sört! Meleget!... Húzzátok közelebb a kandallót, mert
menten kivesz a gatyámból Mark'yhennon hidege!
Mivel a kandallót nem lehetett elmozdítani a helyéről, a vendégek úgy oldották meg a
dolgot, hogy Skandar Graunt helyezték közelebb székestül, asztalostul, Grungbástul. A testes
kurtizán ugyanis közben elaludt a félork ölében. Skandar Graun mindezt észre sem vette, csak
tömte. a fejébe a zsíros cubákot, és oly nagystílűen itta a sört, hogy ha valaki alá feküdt volna,
korsószám fogyaszthatott volna ingyen a mindenhol lecsorgó lőréből.
Közben Skandar Graun puszta szeretetből akkorát vágott az ölében szunnyadó Grungba
tomporára, hogy a nőnek menten eleredt az orra vére. A fejét ugyanis az asztalon nyugtatta.
– Mi... mi... mi a szar ez? – riadt fel.
Skandar Graun összevissza csókolgatta zsíros ajkaival.
– Hiányoztam, mi? Hiányoztam!... Hehe! Én is sokat gondoltam rád az elmúlt napokban,
hogy még melletted is jobb lenne, mint abban a hideg kútban...
– Menj az ork anyádba!
- Inkább a te ágyadba... csak még falok egy kicsit, hogy megfickósodjak! Korgan! Te bamba
jószág... van pofád egyetlen cubákot elém rakni?
A vendégek többsége odagyűlt a két pofára zabáló félork köré, és még biztatták is. Valaki
felajánlotta, hogy szükség esetén vágják le a bárányát. Mások kérdésekkel halmozták el a
megszállottan zabáló alakot. Megint mások szórakozottan mosolyogtak.
Hamarosan a zenészek ismét rázendítettek, és aláfestő zenét adtak a pokoli evés-iváshoz.
Lucinda zavartan nézte a jelenetet, és nem értette az egészet. Egy órával azelőtt még úgy
gondolta, hogy mindenki gyűlöli és kigúnyolja Kirovangban Skandar Graunt, most meg úgy
nézett ki az egész, mintha az összes jelenlévő az ő barátja lenne, és kezét-lábát elhányva azon
igyekezne, miként járjon a kedvében.
Grungbát kivéve persze, aki szép csendben elaludt a férfi ölében, és csak akkor horkantott
nagyokat, ha Skandar Graun közvetlen közelből épp a fülébe böfögött.
Mindössze egyvalaki ült a társaságtól félrehúzódva; az a kóborlovag külsejű férfi, aki oly
dölyfös tekintettel méregetett mindenkit, mintha valamennyien az ő szolgái lennének, és
pusztán az ő szórakoztatására léteznének.
Lucinda keze általában ökölbe szorult az ehhez hasonló, beképzelt alakok láttán, de most
csurom víz volt, és nem sok kedvet érzett a gyilkoláshoz. Meg egyébként is, nem akarta a
hangulatot egy, jóízű verekedéssel még tovább fokozni.
Magához intette a tele kancsókkal rohangáló, vékonydongájú csaposlegényt, és az emeletre
vivő lépcső felé intett.
– Merre van a szobám? Jobbra vagy balra?
A legény megszeppenten pillantott rá, és valami érthetetlenséget habogott arról, hogy
gondok merültek fel. Lucinda a homlokát ráncolva nézett az elsiető kölyök után. Aztán
elkapta a tétován álldogáló kocsmáros karját.
– A saját érdekedben remélem, nem adtad ki senkinek a szobámat...
– Nos, az a helyzet...
– Dobd ki! – mondta higgadtan Lucinda. – Most azonnal! Vagy megölöm, és a vére a
kocsmádra száll.
– Ott van! – makogta Korgan, és dühösen dörzsölte az orrát. Tudta előre, hogy bosszúsága
lesz. – Beszéld meg vele!
A zord képű lovag máris felegyenesedett.
– Valakinek baja van velem? – kérdezte.
Lucinda fenyegetően rávillantotta a fogait. Talán egy hím hegyi oroszlán csábosnak
találhatta volna ezt a mosolyt.
– Költözz ki a szobámból! - kérte.
A lovag röhögött, és a nő lába elé köpött.
– Arcátlan ork szajha! – sziszegte. – Azonnal kérj bocsánatot!
Lucinda ma nem volt tréfás kedvében. Közelebb lépett, mintha térdet akarna hajtani a férfi
elől, aztán a következő pillanatban a keskeny pengéjű rövidkardja hegye már a férfi ágyékát
csiklandozta. A fickó nyilván bánhatta már, hogy levetette magáról a bőrvértjét. Ámbár
valószínűleg az is megfordulhatott a fejében, hogy aki ily mesteri mozdulattal és ily
villámgyorsan képes forgatni a fegyvert, minden bizonnyal könnyedén megtalálta volna a
megfelelő rést a vértezetben is. Még annyi ideje volt, hogy elkapja a félork nő nyakát, ám
megszorítani már nem merészelte, mert az éles kardhegy belemélyedt a bőre felső
hámrétegeibe.
– Ma már ittam vért – mondta Lucinda halkan. - És a tiedre nem szomjazom. De ha
máshogy nem kapom vissza a szobámat... Érted, ugye?
A lovag dühösen villogtatta a szemét, lerítt róla, hogy legszívesebben megszorítaná a
markában tartott nyakat. Ám ennyire még ő sem volt hülye.
– Megállj! - hördült fel Lucinda háta mögött Skandar Graun felháborodottan, és ahogy
felegyenesedett, az alvó Grungba nyekkenve zuttyant a földre. Ott is csak annyira ébredt fel,
amíg elsorolt pár kacifántos szitkot. Aztán hortyogott tovább.
Skandar Graun fenyegetően lépte át az alvó szajhát, és egy félig lerágott cubákot
szorongatott a kezében.
– Azonnal elengedni! – röfögte parancsolóan. – Az a nő... az én védelmem alatt áll!
– Megértettél engem, ugye? - kérdezte halkan Lucinda, és amikor a lovag bólintott, egy
könnyed mozdulattal elrakta a fegyverét.
A férfi azonban túlságosan magasan hordta az orrát ahhoz, hogy lenyelje ezt a megaláztatást.
Nem szokott hozzá ahhoz, hogy névtelen koszfészkekben, csuromvizes ork szajhák
megleckéztessék és mellesleg ápolatlan külsejű, sovány koldusok beleugassanak a dolgába és
pofátlanul parancsolgassanak neki. Annyi esze volt, hogy felmérje, amilyen gyorsan eltűnt ez
a kard, ugyanolyan gyorsan elő is fog kerülni ismét. Az ő kardja viszont két lépésnyire tőle, a
falnak támasztva hever. Ha érte lépne, nyilván senki sem értené félre a szándékát...
A nőre csupán egy gyűlölködő tekintetet vetett, de valakin feltétlen ki akarta tölteni a
bosszúját. Látta, hogy a tömegből egy rossz arcú, törött orrcsontú férfi furakodik feléje,
mintha ő is kötekedni akarna.
– Hé...
Puff. Az önérzetében megbántott lovag úgy vágta orrba az okvetetlenkedni készülő Pasht,
hogy annak spriccelve lövellt szét az orra vére. Aztán mielőtt a cubákkal hadakozó részeg
fejbe kólinthatta volna a vacsorája maradványaival, egy vad kiáltással gyomron rúgta. Aztán
előreugrott, és ütött is. Úgy vágta állcsúcson az előregörnyedő Skandar Graunt, hogy a félork
harcos-pap menten lepadlózott. Már most annyira részeg volt, hogy valószínűleg egy kisebb
pofontól is elszállt volna.
Az ivóban egy pillanatra néma csend támadt, aztán valamennyien kipillantottak az esőtől
áztatott ablakon, és rémült ordításban törtek ki.
– A démon!
- Le akar szállni...
– ...hogy a gazdája segítségére siessen...
- Megöl mindannyiunkat!
A leghangosabban Korgan üvöltött.
– Dobjátok ki az alávalót! Hívjátok a városőrséget! Tömlöcbe vele! Leütötte Kirovang urát!
Elfogni, elfogni!
A lovag máris a kardjáért ugrott. Azonban mielőtt megragadhatta volna, azt látta, hogy egy
kis méretű, csizmás láb arrébb rúgja a fegyvert a keze ügyéből. Lucinda volt az. Mosolygott. Ő
már nem avatkozott bele a küzdelembe. Hagyta, hogy a felizgatott vendégek között lebzselő
városőrök megragadják a dühösen ordibáló fickót, és elfordult, amikor azt látta, hogy ütik-
verik, rugdossák, ahol csak érik. Szemmel láthatóan, személyes sértésnek fogták fel, hogy a
pökhendi idegen kezet és lábat mert emelni Kirovang elöljárójára.
Korgan fültől fülig vigyorogva pislogott.
- A szobája már várja önt, asszonyom – készségeskedett erőltetett szívélyességgel.
Lucinda még egy, pillantást vetett a nyöszörgő, vért köpködő Pashra, aztán úgy döntött,
hogy elege volt a mai napból. Visszavonult a szobájába. Még enni sem evett. Annak láttán,
hogy milyen állapotban van Skandar Graun, elment az étvágya.

2. FEJEZET

Mámor és ébredés

Skandar Graun csak nagy sokára tért magához borgőzös álmából. A feje rettenetesen zúgott,
és rémálma utolsó foszlányai még mindig ködfátyolként borították el az agyát. Azt álmodta,
hogy még mindig a kút mélyén van és reménytelenül vadászik az utolsó békára, ám az,
mintha csak gúnyolódni akarna vele, mindig elugrik a markaiból, és vérlázító pimaszsággal
brekerészik rajta.
Aztán mielőtt kinyitotta volna a szemét, a rémálom egyfajta erotikus töltést nyert.
Cuppanós, nyálas csókok borították el a nyakát, borostás állát.
– Grungba, te kis szajha - motyogta. - Már alig bírod nélkülem, mi?
Röfögést kapott válaszul. Erre már csak kinyitotta a szemét, és miután sikerült kidörzsölni
belőle a trágyalével keveredett sarat, rájött, hogy egy disznóólban van és nem Grungba
csókolgatja, hanem az egyik tapasztalatlan, újonnan beszerzett, fekete szőrű sertés lefetyeli az
álláról a hányadék darabokat. A többi disznó az ól túlfelében zsúfolódott össze, és idegesen
röfögve tolongtak a kerítés mellett, mintha menekülni próbálnának.
Skandar Graun pajkos legyintéssel elhessegette magától a vakmerő sertést, és az szédelegve
dőlt bele a sárba, hogy aztán visítva, röfögve meneküljön a veszedelmes rém útjából.
Skandar Graun elégedetten sóhajtott.
– Újra itthon...
Négykézláb kimászott a fedett ólból, és rosszkedvűen tapasztalta, hogy az eső
megállíthatatlanul zuhog. A disznókarámban úgy felgyűlt a sáros, szaros esőlé, hogy már
bokán felül ért.
Az égen összefüggő, fekete felhőtakaró éktelenkedett, és az idő olyan szomorú volt, mintha
sohasem ismerte volna a derű óráit.
Skandar Graun dünnyögve mászott át a kerítésen, és cuppogva baktatott Korgan Kocsmája
felé, ahonnan vidám fények és még vidámabb ordibálás meg csörömpölés hallatszott ki. Nagy
verekedés lehetett odabenn.
– Fasza! - vigyorgott Skandar Graun és a tenyerét dörzsölte. Nagyon vágyott már egy kis
férfias mulatozásra.
Ahogy elhaladt a gesztfáról lógó páncél előtt, az továbbra is folyamatosan lépkedett az
esőben, s mozgásának iránya mindig követte Skandar Graunt. A félork megállt egy pillanatra,
baljával a jobbja könyökhajlatára csapott, a jobbját pedig ugyanakkor behajlította.
– Ezt neked! – dörmögte. – Szeretnél elkapni, mi? Majd sohanapján, koma, majd
sohanapján.
Elégedetten röhögött egyet, aztán sietve benyitott a kocsma ajtaján. Legnagyobb csalódására
odabenn nem verekedtek, csupán Bilgo ácsmester és két legénye reparálták az egyik asztalt.
Most nem dorbézoltak annyian az ivóban, mint aznap este, amikor Skandar Graun ázottan-
fázottan visszatért kútbéli kalandja után, ám ez nem a forgalom gyengülésének, inkább a kora
délutáni sziesztának volt betudható.
Összesen két asztalnál üldögéltek vendégek, ők is kései ebédjüket fogyasztották, plusz Bilgo
és két legénye munkálkodtak derekas tempóban. Skandar Graun „leányai” valószínűleg még
jól megérdemelt álmukat aludták valamelyik futó vendég ágyában, vagy éppen a számukra
fenntartott közös helyiségben, amit a félork nemes egyszerűséggel csak „lotyondá”-nak
nevezett.
A pult mellett a pattanásos képű csaposlegény sepregetett, Korgan pedig a pulton
könyökölve egy rongydarabbal lustán csapkodta a legyeket, és mogorván pislogott épnek
éppen alig-alig nevezhető „épebbik” szemével. Korgan egy ideje már félszemű volt, de most a
maradék szeme körül is akkora duzzanat éktelenkedett, hogy alig látott ki a keskeny résen. A
belépő Skandar Graunt azonban így is felismerhette — nyilván szaglás révén -, mivel
bólogatott, elmormolt néhány szitkot az orra alatt, és egy kicsorbult hentesbárdot helyezett a
keze ügyébe.
- Hé, Korgan! - rikkantotta Skandar Graun jókedvűen. - Mi történt a szemeddel? Már
megint rajtakapott az asszony, hogy természetben gyűjtöd be a bérleti díjat Grungbától?
— Marha vicces! - dörmögte a kocsmáros morcosan. Valószínűleg bal lábbal kelhetett fel. —
Sört adjak?
— Kezdésnek...
Skandar Graun csak most fedezte fel, hogy a távolabbi asztalnál ülő, félork nő merőn
bámulja, és pár pillanattal később felrémlett az agyában, hogy ennek a nősténynek köszönheti
a megmenekülését. Szélesen elvigyorodott, s abba az irányba tántorgott, ahol a nő és a társa,
egy átvérzett, kockás ronggyal bekötözött orrú, rossz arcú férfi üldögéltek.
Ahogy elhaladt a munkálkodó ácsmester mellett, Bilgo diszkréten megköszörülte a torkát.
- Fejezzem be a munkát, jó uram, vagy hagyjam félbe?
 Skandar Graun bambán meredt rá.
— Ne tőlem kérdezd, nem én fizetlek.
— Az meglehet, jó uram — kényelmetlenkedett a borvirágos orrú mester —, de én arra
vagyok kíváncsi, milyen hangulatban tetszik lenni. Már csak avégből gondolom, hogyha ma
este is össze tetszik törni a berendezést, akkor fölösleges most megreparálni az asztalt, mert
holnap úgyis jöhetek megint.
— Na és? — röfögte Skandar Graun kedvesen, mivel ma szokatlanul derűs hangulatban volt.
- Tán nem szeretsz idejárni?
— Hát...
— Kár tagadni, a borvirágos orrod mindent elárul!
Miután a társalgást önmagában befejezettnek nyilvánította, közelebb lépett a félork nő
asztalához, és lezser módon rátámaszkodott az asztallapra.
— Ízlik a döghús, mi? - viccelődött. Hé, Korgan, hozz nekem is falni valamit, de ne ugyanezt!
Ez még az a kecske volt, ami a múlt héten belefulladt a szennyvízcsatornába.
Pash szájából azon nyomban kifordult a falat erre a megjegyzésre, de Lucinda zavartalanul
evett tovább.
— Kialudtad magad? - kérdezte két falat között a nő.
Skandar Graun ezt az ártatlan kérdést szíves invitálásnak vette, és letelepedett az asztalfőre;
Lucinda a jobbján, a zsoldos pedig a balján helyezkedett el.
— Azt nem mondom, hogy nem tudnék még hunyni pár órácskát — mormolta barátságosan
-, de a gyomrom már olyan hangosan korgott, hogy elnyomta még a horkolásomat is, és nem
bírtam aludni tőle.
— És a disznók röfögése? — jópofáskodott Pash. Az nem zavart?
Skandar Graun úgy nézett rá, mintha kísértetet látna.
— Te meg ki az ördög vagy?
— Pash.
— Jól van, Pash, most, hogy már tudom a neved, adok neked egy tanácsot. Fogd be a
mocskos pofád, amikor én beszélek! Megértetted?
Pash fel akart ugrani, de Lucinda erős ujjakkal belemarkolt a karjába.
— Sétálj egyet a ház körül!
— Mi? - hüledezett a zsoldos. — Még az ebédem felét sem ettem meg.
— Vidd magaddal! Edd meg odakinn!
— De hát... zuhog az eső.
— Annál jobb lesz az étvágyad.
Skandar Graun gúnyosan röhögött, a zsoldos pedig a nyakától a füle hegyéig elvörösödött.
De aztán nem alkalmatlankodott tovább; fogta a tányérját meg a söröskorsóját, és motyogva
eloldalgott.
— Ki ez a bekötött orrú maskara? — tudakolta Skandar Graun. — Valami mutatványosféle?
— A szolgám - felelte a nő nyugodtan. — És mint látod, jól kezelhető, engedelmes fickó.
Skandar Graun ismét röhögött, hátradőlt a széken, és lábait laza módon felrakta az asztalra.
A disznószaros bakancs ott bűzölgött nem messze Lucinda orrától. A nő eltolta magától az
ételt, és hosszan ivott.
Skandar Graun nagyot nyelt.
- Korgan, a kurva anyád! Azt akarod, hogy szomjan dögöljek?
A kocsmáros már érkezett is lihegve egy húszliteres hordócskával a vállán és egy vödör
méretű kupával a kezében.
- Jövök már, jövök... Mit kell óbégatni? Nesze, itt a sör... hogy marja ki a beledet, de nyakig!
Skandar Graun derűs kifejezéssel pislogott a hordóra.
- Ez már aztán félorkos adag!
A kocsmáros lerakta a hordócskát az asztalra, kitámasztotta két oldalról, hogy el ne
guruljon, aztán csapra verte, és teleengedte a hatalmas kupát.
– Ne! Fulladj meg tőle!
– És a sült? Meddig várjak még?
Korgan dühösen forgatta véres szemét a duzzanat mögött.
– Ingyen zabál, ingyen iszik, és még pofázik is!
– És még a szemedet is kiverem, ha nem sietsz! - tréfálkozott jókedvűen Skandar Graun. –
Bár a jelek szerint ezt előttem már megpróbálta valaki.
- Marha vicces! - morogta Korgan, és eloldalgott a konyha irányába.
– Mindig ilyen – magyarázta Skandar Graun a félork nőnek. – Örökké zsörtölődik, de a
szíve aranyból van. Ha megtudom, hogy melyik gazember vágta így szemen, megemlegeti,
annyit mondhatok.
Lucinda hátradőlt a székén, s ezáltal az orra legalább egy méter távolságba került az asztalon
illatozó, disznószaros, sáros lábbelitől.
- Tudom, ki tette.
– Ki volt az a gyalázatos?
– Te magad.
- Mi?
– Tegnap este, amikor egy pillanatra magadhoz tértél részeg álmodból, mindenkit halálosan
megfenyegettél, idegen szavakat kiabáltál, és összetörted a berendezés egy részét. A
méltatlankodó Korgant pedig megrovásban részesítetted... Ja, ás mellesleg két buzgólkodó
városőrt is leütöttél a buzogányoddal.
Skandar Graun a homlokát ráncolta, és nagyon csodálkozott.
– Érdekes... semmire sem emlékszem.
– Az lenne az „érdekes”, ha bármire is emlékeznél – helyesbített Lucinda. – Mát délben
olyan részeg voltál, hogy hevesen udvaroltál az egyik vemhes kocának...
Skandar Graun hitetlenkedve röhögött.
– Ezt most találtad ki!
– Sajnos, nem. És igen megbántódtál, amikor a koca kikosarazott.
– Nem lehet!
– Pedig igen.
– Tegnap délben én még a kútban kuksoltam, és ezt te is tudod... Hiszen már rég
bealkonyodott, amikor kirángattál!
Lucinda gunyorosan elhúzta a száját.
– Amiről beszélsz, az négy nappal ezelőtt történt... Érted? Négy napja már, hogy itt rohadok
ebben az átkozott koszfészekben és várom, hogy kijózanodj annyira, hogy beszélni tudjak
veled.
Skandar Graun bambán meredt a nőre.
– Tegnap este volt! – erősködött.
– Higgy nekem! – bólogatott Lucinda. – Négy nap volt, de én lassan már kezdem négy
hétnek érezni.
– Tisztán emlékszem arra, hogy tegnap beléd kötött valami utazó zsoldos, és én
megverekedtem vele miattad...
– Gerhard Tolberknek hívták. Két nappal ezelőtt a te parancsodra minden vagyonától
megfosztva kiebrudalták a városból... Az illető vagy már messze jár, vagy épp bosszút forralva
rád les valahol...
– Tegnap történt, ha mondom! Nem vagyok bolond!
Akkorát csapott az asztalra, hogy Lucinda félig ürített fatányérja, csaknem fejest ugrott a
padlóra ijedtében.
A nő sóhajtott
– Úgy látszik, Feketebotos Mark'yhennon nem csak az emlékeidet vette el, de az eszedet is!
Skandar Graun felhorkant.
– Micsodaaa... – Aztán megenyhült és a homlokát ráncolta. – Honnan tudsz te erről?
– Te magad említetted egy féljózan pillanatodban. – A nő kedvetlenül meredt maga elé. -
Meg aztán az itt töltött érdekfeszítő napok alatt mi mással tölthettem, volna az időt, mint
hogy felőled érdeklődgessek? Mindenki ismeri a sztorit, amit te magad meséltél el fűnek-
fának. Hogy sok évvel ezelőtt nagy csatát vívtál az ősmágussal, és legyőzted őt... És
Mark'yhennon... nehogy kitudódjon a szégyen... amikor valami rafinériával mégis
fölülkerekedett, úgy döntött, hogy nem pusztít el egy ilyen bátor hőst, de hogy ne mesélhesd
el senkinek az ő szégyenét, megfosztott az emlékezetedtől, és ezért nem tudsz semmit a
múltadról. - Lucinda elfintorodott. – A sors iróniája, hogy végül is épp arra a momentumra
emlékszel, ami miatt az ősmágus ezt az emlékezetvesztést rád bocsátotta...
- Évekig semmire sem emlékeztem — dörmögte durcásan a félork. — De aztán egy átkozott
gilf boszorkány fellibbentette az emlékezetemet eltakaró varázsfüggönyt, és a régi események
kifakult emlékfoszlányai azóta is elő-elő libegnek a régmúlt szürke ködéből...
Lucinda csaknem a száját is eltátotta ezen a kacifántos megfogalmazáson. Jobban megnézte
magának ezt a fickót, akit sehogy sem tudott hova tenni a saját, értékítélete szerint felállított
skatulyákban. Az tény, hogy Skandar Graun bármily ápolatlannak és szerencsétlennek tűnt is
jelen állapotában, sugárzott belőle valami, amit Lucinda nem tudott hová tenni, de
határozottan érzékelt. Valami olyasmi volt ez, amely egyáltalán nem a részeges szájhősök
jellemzője, hanem olyanoké, akik megfordultak már az élet sűrűjében, és nem egyszer
röhögve néztek farkasszemet a halállal.
A mese Mark'yhennonról természetesen hihetetlen, de a mendemondának, hogy Skandar
Graun sokfelé megfordult már, minden bizonnyal lehet némi alapja.
Például Lendor...
Lucinda mostanra már egészen biztosra vette, hogy ez volt az a félork, akit ő Lendoron
elcsábított, és aki fenekestül felforgatott mindent a független hercegség fővárosában. Tudta
ezt, ám arról fogalma sem volt, vajon sikerül-e ebből a félhalott, részeges disznóból kirángatni
azokat a fontos információkat, amelyekért idejött.
Amíg töprengett, Korgan egy méretes fatálcán kihozott egy gőzölgő húsdarabot — egy fél
birkát? -, és Skandar Graun élvetegen röhögve vetette rá magát, s éhesen tépte éles fogaival.
Lucinda felhörpintette a söre maradékát, és az asztalon nyugvó kishordóból csapolt
magának egy újabb pohárkával.
— Igyál csak! — csámcsogott Skandar Graun. - A vendégem vagy... Hogy is... Azt mondtad, a
neved Lucinda?
- Amikor Kirovangba vettem az utam, azt reméltem, emlékszel majd rám.
Skandar Graun a homlokát ráncolva csámcsogott.
- Te nem lehetsz az a Lucinda.
- Márpedig az vagyok. Sietve el kellett tűnnöm Lendorról, ezért költöttem mindenfelé a holt
híremet. Karaidus segített ebben. Mindenkinek azt mesélte, hogy ő ölt meg, amiért elárultam.
De valójában... jobban kedvelt annál, semhogy ilyet tett volna. Futni hagyott. Emlékszel még
Karaidusra?
— Hogy a fenébe ne emlékeznék! Ő volt a legjobb cimborám egész életemben!
— És a varázslat, amely eltakarja az emlékeidet? — kérdezte cinkos mosollyal a nő.
Skandar Graun nem vette észre a nő szavaiban az iróniát.
— Amióta a gilf boszorkány megbuherálta az agyamat, azóta sok mindenre emlékszem... bár
az igaz, hogy sok mindenre csak úgy, mint egy réges-régi álomra...
— Azt bizonyára tudod, hogy egy időben én is tagja voltam Karaidus bandájának. Bár én
inkább önállóan dolgoztam...
Skandar Graun gyanakodva nézte a nőt, de nem mondott sem igent, se nemet. Lucinda
bátortalanul folytatta.
— Azt beszélték, hogy Karaidus szeretője voltam, és talán egy kicsi igazság volt is a szóbeszéd
mögött... Ám amikor veled találkoztam a város főterén, azonnal beléd szerettem. Karaidus
csak egy hitvány rablóvezér volt, de benned azonnal megláttam és felismertem a hőst...
— Te nem lehetsz az a Lucinda! — dörmögte Skandar Graun egyre kevesebb
meggyőződéssel. - Lucinda... nem is hasonlít rád. Vékonyabb volt itt-ott, és az arca... sokkal
fiatalabb...
— Több mint tíz év telt már el azóta — mondta halkan a nő. — Mindketten megváltoztunk.
Akkor még te sem így néztél ki...
— Miért? - hörrent fel a félork. — Mi bajod a külsőmmel?
Lucinda nem részletezte. Hosszú lett volna a lista.
— Az idő engem sem hagyott változatlanul. Erősebb lettem, tapasztaltabb, gyorsabb és
megfontoltabb. Akkor még szinte süldő lány voltam, és teli szájjal habzsoltam az életet. Téged
csak azért csábítottalak el, hogy átverjelek és kiraboljalak...
— Mondom, hogy nem te vagy Lucinda — vigyorgott elégedetten a félork. - Ő őszintén
szeretett engem, és az életét is feláldozta volna értem... Te nem vagy ő!
— Mondom: ez volt a tervem. Ám amikor egy kissé megismertelek, azonnal tudtam, hogy te
más vagy, mint a többiek. Más, mint bárki más azelőtt az életemben. Beléd szerettem.
Emlékszel? Amikor együtt ittunk egy kocsmában, én meglógtam tőled...
 — Az nem te voltál.
— Azért tettem, mert rádöbbentem, hogy te vagy a végzetem, és féltettelek...
- Mi?
— Tudtam, hogy ha Karaidus rájön az irántad táplált érzelmeimre, féltékenységből megöl
mindkettőnket. De leginkább téged! És én ezt nem akartam. Ezért ellógtam, és hogy ne
gyanakodj az érzelmeimre, elloptam az erszényedet... így akartam elterelni a szerelmemről a
gyanút.
Skandar Graun ostobán pislogott.
- Mi?
- És aztán a sors ismét összehozott bennünket. Emlékszel?
- Hát... csak homályos... részletekre...
Lucinda hasonlóan; de ezt a tényt nem akarta napvilágra hozni.
- Volt egy közös kalandunk, amelyben majdnem mindketten otthagytuk a fogunkat. A
kereskedő, illetve... izé, a főpap...
— Az illuzionista! - vágta rá Skandar Graun, és nem tudott magyarázatot adni arra, honnan
származik ez az emlék.
- Igen, az illuzionista bólogatott a nő. - Csaknem megölt mindkettőnket, és én addigra már
tudtam, hogy Karaidus rájött a mi szerelmünkre, és iszonyatos gyilkos vágy kerítette
hatalmába. Megfenyegetett, hogy ha nem hagylak el, rád uszítja az egész bandáját... hiszen
tudta, hogy egymagában nem tudna elbánni veled... és kibeleztet...
Skandar Graun érezte, hogy a szíve körül melegedni kezdenek a bordák, és egy hihetetlen
érzés kezd eluralkodni egész bensőjén.
— Kezdek berugdosni — motyogta. - Pedig még alig vedeltem... De nem; ez egészen más! —
Hirtelen eltátotta a száját, és egy ötdekás hús visszahullott a tányérjára. Hé... te tényleg
Lucinda vagy! Az a Lucinda!
— Na látod — mondta a nő, és elhúzódott, mert Skandar Graun lekapta a lábait az asztalról,
és fel akart kászálódni; nyilvánvalóan azért, hogy csókokkal borítsa el a szerelme testét. Máris
cuppogott.
A nő azonban elhárítóan kitette maga elé a kezét.
— Maradj!
- De hát te... Lucinda vagy! A szerelmem! Hé, Korgan... Tudod, ki ez a némber? Lucinda!
Életem nagy szerelme!
A kocsmáros a padlóra köpött.
— Éljen! — közölte a legcsekélyebb lelkesedés nélkül. — Szemrevaló kölykötök lesz...
- Várj, Skandar Graun! — mondta halkan a nő. - Sok idő telt el azóta. Mindketten
megváltoztunk...
— Már nem szeretsz?
- Az emlékedet szeretem magyarázta a nő. - Az a pár nap Lendoron életem legszentebb és
legromantikusabb emlékei közé tartozik. Nem akarom elrontani...
— Mi?
- Mindketten alaposan megváltoztunk — fejtegette a nő. - Velem sok minden történt azóta,
és minden bizonnyal veled is. Nem tudom ott folytatni, ahol tíz évvel ezelőtt abbahagytuk.
— Akkor kezdjük újra! Drága szerelmem!
— Várj, várj! Ne merj megcsókolni, mert akkor olyat teszek, amit mindketten megbánunk!
— Mi bajod egy csókocskával?
— Ez nem olyan egyszerű. Nem megy egyik percről a másikra.
— Dehogynem. Nézd, így...
Lucinda felugrott, és kardot rántott.
— El a mancsokkal a mellemtől! — Aztán, amikor látta a döbbenetet a félork szemében,
eltette a kardját, visszaült és igyekezett barátságosan mosolyogni. - Nem azért jöttem ide,
hogy alád feküdjek.
— Jó. Légy te felül!
Lucinda erre nem is reagált.
— Meg kell értened — kezdte lassan. — Halottnak hittelek, és éveken át abban a tudatban
éltem, hogy örökre elveszítettelek. Aztán hírt kaptam arról, hogy van valaki Kirovangban, aki
azonos lehet azzal a férfival, akit egykor nagyon szerettem, és én azonnal idejöttem, hogy
lássalak. És... nem mondom, hogy nem érzek irántad semmit, de meg kell értened, hogy nem
tudom ott folytatni, ahol abbahagytuk. Adnod kell nekem egy kis időt, hogy fel tudjam fogni
ezt a nagy örömöt és boldogságot, ami eltöltött, hogy ismét láthatlak.
Skandar Graun először csak értetlenül ráncolta a homlokát, aztán kihúzta magát teljes
terjedelmében.
— Akkor... holnap?
— Vagy azután - felelte a nő. - Én inkább csak beszélgetnék veled. Felidézni a közös
emlékeket, újra megismerni, újra megszeretni...
— Mi ez a sok köntörfalazás? - morgolódott a félork. - Mondd meg nyugodtan, ha arra akarsz
kérni, hogy nálam dolgozhass! Igaz, hogy Grungba zsörtölődni fog, de egy-két pofonnal majd
helyre billentem az agyát...
— Félreértesz — mosolygott Lucinda. — Én tényleg csak beszélgetni szeretnék... semmi
egyebet.
Korgan a pult mögött fennhangon röhögött.
Lucinda lehalkította a hangját; a mondandóját nem szánta illetéktelen füleknek.
— Azt mesélik, te ott voltál, amikor Karaidus búcsút mondott e világnak - suttogta.
— Nem volt ideje búcsút mondani - morogta Skandar Graun. - Hátulról döfték le. Még egy
imát sem tudott elrebegni, nemhogy hosszan búcsúzkodni...
Lucinda behunyta a szemét.
— Ó, a szerencsétlen! Remélem, megadtad neki a végtisztességet.
— Hát persze felelte Skandar Graun, és már ismét a birkahúson csámcsogott. — Két nap
múlva én magam öltem meg a gyilkosát... legalábbis úgy rémlik.
– Úgy értem – magyarázta a nő -, te magad mondtál imát a sírja fölött, igaz?
Skandar Graun pislogott.
– De lehet, hogy Felius atya. Erre már nem emlékszem. Tudod, nem olyan egyszerű ennyi év
távlatából...
– De arra emlékszel, hogy hol van a sírja, igaz?
Skandar Graun a homlokát ráncolta, aztán érzékelve, hogy a nő pár pillanatig még a légzését
is visszatartja, annyira lesi a választ, elmosolyodott.
- Persze.
– Hol nyugszik Karaidus?
- Lendoron.
- Jó, ezt gondoltam. De melyik részén?
Skandar Graun beletörölte zsíros mancsait a zubbonyába, amivel csak azt érte el, hogy a
keze mocskos és sáros is lett, s ugyanolyan zsíros maradt, mint volt.
– Miért akarod tudni?
Lucinda igyekezett meggyőzően mosolyogni.
– Őt is szerettem. Mivel szándékomban áll visszatérni Lendorra, elhatároztam, hogy
megkeresem a sírját, imádkozom a lelke üdvéért és szedek a sírjára virágokat. Illik ennyit
megtenni azért, akit egykor szerettem.
Skandar Graun rajongva nézett a nőre.
– Értem is megtennéd?
- Erre mérget vehetsz. Ha meghalnál, én megkeresném a sírodat és ejtenék fölötte néhány
könnyet.
– És a virágok?
- Ígérem, hogy szedek majd virágokat is.
Skandar Graun jót vigyorgott már a gondolatra is.
– Még nem haltam meg – göcögte. – Még élek. Még nagyon is élek.
Kacsintott.
Lucinda nem vette a lapot.
– Szóval, le tudnád nekem pontosan írni a környéket, ahol Karaidus sírját találom?
Skandar Graun eltöprengett ezen.
– Alig hiszem – mondta végül. – Túlságosan homályosak az emlékeim. Arra határozottan
emlékszem, hogy Yamael leszúrta Karaidust, és azt is szinte látom magam előtt, ahogy
spriccel a vére... de azt sehogy sem tudom felidézni, merre volt ez.
– Gondolkozz! – nógatta a nő. – Északon? Délen? A nyugati félszigeten? Vagy a Khedal-
erdőségben?
– Hát... volt erdő, az biztos – morogta a félork. – De az is biztos, hogy csak egy liget.
– Próbálj meg emlékezni!
– Hiába próbálok – morogta ingerülten a félork. - Egy varázslat blokkolja az emlékeimet.
– Az előbb függönyről beszéltél. Próbáld fellebbenteni valahogy ezt a függönyt...
- Ne forgasd ki a szavaimat! - morogta Skandar Graun, és mérgesen meredt a tányérjára. –
Értsd meg, hogy nem tudom. Oly régen volt, hogy talán még akkor sem tudnám, ha nem
lenne ez az átkozott varázslat!
– Nekem nagyon fontos lenne! - suttogta a nő. – Hihetetlenül fontos!
Skandar Graun a fejét ingatta.
– Nem fog menni. Ha ott lennék a helyszínen, talán fel tudnám idézni a részleteket és
odatalálnék a sírhoz, de így... fogalmam sincs.
– Hát akkor gyere velem Lendorra! – indítványozta egy váratlan ötlettel a nő.
– Minek?
– Keressük meg együtt Karaidus sírját!
– Mi a fenének?
– Rójuk le a sírjánál mindketten a kegyeletünket!
– Ugyan mi a fészkes fenének?
– Neked is a barátod volt, vagy nem?
– De igen - komorodott el Skandar Graun –, valóban, a barátom volt. De ez még nem jelenti
azt, hogy felkerekedek, itt hagyok mindent, mint egy hülye, és több mint négyezer mérföldet
utazok csak azért, hogy vadvirágokat szedjek egy gyomokkal benőtt sírhantra... - Zordan
röhögött. Na nem, azért mert disznószarban hempergek, még nem jelenti azt, hogy meg is
eszem!
– De miért ne? - mosolygott Lucinda. - Ahogy elnézlek, lassan kezdesz teljesen betokosodni
ebben a koszfészekben. Nem érzed, hogy szükség lenne már egy kis mozgásra, egy kis csihi-
puhira, egy kis izgalomra?
Skandar Graun eltöprengett ezen.
- Nem érzem – mondta teljesen komolyan. – Már akkor is borsódzni kezd a hátam, ha csak
az „izgalom”-szóra gondolok. Én tökéletesen érzem itt magam. Mindenem megvan, amire
csak egy hozzám hasonló félvér vágyhat. Ingyen pia, kaja, enyémek a legjobb nők a városban,
és akkor teszem őket a magamévá, amikor csak akarom. – Röhögött. – És nekem még csak
fizetnem sem kell.
– Egy kis helyváltoztatás jót tenne...
– Nézz körül! Ezt hagyjam itt? Ezt a kedves, meghitt csehót? Ezt a remek várost?... Nem,
nem, drágaságom, engem aztán rá nem veszel arra, hogy elvándoroljak. Én jól érzem itt
magam. Engem itt tisztelnek.
– Na igen.
– Négyökrös szekér sem tudna elvonszolni Kirovangból – röhögött Skandar Graun, hosszan
ivott a vödörnyi korsóból, aztán hatalmasat böfögött, és elégedetten felrakta ismét a lábait az
asztalra. – Legutóbb, amikor kitettem a lábam a városból, egy álnok személy orgyilkosokat
küldött rám, és azt követően, hogy megöltem őket, olyan szörnyű élményben volt részem,
amilyet nem kívánok senkinek. – Bizalmasan közelebb hajolt. – Ittál te már tökpálinkát?
Lucinda ezt nem értette, de nem adta fel egykönnyen.
– El kell jönnöd! - sziszegte. - Nagyon fontos!
– Felejtsd el!
– Megfizetnélek. Busásan!
Skandar Graun ezen is csak röhögött.
– Te? Engem? Höhö! Nekem nincs szükségem pénzre. Én vagyok a város ura. Mindent
ingyen kapok. Mindenem megvan, amire csak vágyhatok. Én vagyok az élet császára... Pföjj!
Hé, Korgan, a fene a mocskos pofád! Poshadt sört adsz nekem?
Lucinda komoran, meredt maga elé, és azt latolgatta, miféleképpen próbálkozzon még. Saját
csáberejét a legvégső megoldásként tartogatta. Esze ágában sem volt egy cuppogó, kéjvágyó
fickót cipelni magával.
Leginkább az az ötlet tűnt szimpatikusnak, hogy megvárja, amíg Skandar Graun totálisan
kiüti magát, és amikor részegen hortyog, megkötözi, felrakja egy lóra, és elvágtat. Aztán majd
kiderül, hogy a nagypofájú félork milyen szinten képes ellenállni a kínzásnak...
Pash tért vissza. Fázósan, reszketve, bőrig ázva.
– Micsoda ítéletidő – morogta. – Úgy zuhog az eső, mintha az istenek bosszúból a Varg-
tengert csorgatnák a fejünkre. Istentelen egy vihar! Áldom a szerencsénket, hogy tető van a
fejünk fölött, és nem valami pusztaságon ért bennünket! Pffööö... csupa víz lettem!
– Na látod! - röhögött diadalmasan Skandar Graun -, hát hiányzik ez nekem? Menjenek csak
vándorolni az ostobák... Mi pedig, akiknek van eszünk, eleszegetünk, eliszogatunk a meleg
kandalló mellett... Hé, Korgan letörne a karod, ha jobban megraknád ezt a vacak kandallót?!
- Fogd be, te barom!
Skandar Graun nem vette a szívére a vicces kocsmáros kiszólását. Nyújtózkodott.
– Jól esne egy kis verekedés. Megmozgatná az izmaimat...
– Ha velem tartasz, annyi verekedésben lesz részed, hogy a végén még unni is fogod –
csalogatta Lucinda.
– Csábító – ásított ernyedten Skandar Graun -, de ne is beszéljünk többet erről a szédült
ötletről. Én nem megyek sehová, ezt leszögezem, és ha már itt tartunk, hagyjuk ezt a témát...
Ismét ásított. – Utálok tele pocakkal diskurálni, úgyhogy... most hunyok egyet... hogy mire
kezdődik valami jó szórakozás, friss legyek...
Odakintről mennydörgő robaj hallatszott, aztán éles reccsenés, kiabálás. Kocsizörgés, lábak
dobbanása. Egy pillanattal később nyílt az ajtó, és egy díszes öltözékű, idős férfi meg egy
lefátyolozott arcú nő lépett be a kocsmába bőrig ázva.. Két testőr külsejű fegyveres nyomult
be mögöttük.
A nyitott ajtón át hideg szélroham söpört be a fogadóba, és pár csepp esőt is magával sodort.
Odakint ismét villámlott, és az azt követő mennydörgéstől összekoccantak a pult fölötti
polcon a fa- és ónkupák.
Korgan máris ott tüsténkedett a tehetős vendégek előtt.
– Parancsoljanak, uram... kisasszony. Szobát szeretnének? Ah, hah, értem! Van odafenn az
emeleten egy teljes lakosztály, amit kizárólag az ilyen úri vendégek számára tartunk fenn...
Erre tessék, erre tessék...
Az idős férfi levette a kalapját, és lerázta róla a vizet.
– Ég a fa - mondta félvállról.
– Milyen fa? - tudakolta Korgan.
A kereskedőféle idegen az ajtó felé bökött a válla fölött.
– Ha jól nézem, gesztfa. Ég. Belecsapott a villám. Az alsó ágak lángot fogtak. Le fog esni a
cégér.
– Milyen cégér?
Skandar Graun kéjesen ásított, és ha mar úgyis kinyitotta a száját, egyúttal böfögött is egy jó
nagyot.
– Milyen cégér fog leesni? - tudakolta Korgan.
– Hát... az a lépegető, páncél, ami az égő faágról lóg...
Skandar Graunba belefulladt a következő böfögés. A félork egy pillanatig bután meredt az
újonnan érkezett vendégre, aztán nagy dübbenéssel talpra ugrott. Félresodorta az útjából a
két testőrt, és kirontott az esőre.
– Yvorl redves pofájára! – üvöltötte rémülten.
A gesztfa lángokban állt. A felső ágakon az eső már kioltotta a tüzet, de az alsó régiót a sűrű
lombok megvédték a felhőszakadástól, és a törzs közelében vidáman égett az egész. Az az ág,
amelyen a páncéldémon lógott, hatalmas lángokban állt, s ahogy a tűz emésztette a törzs
közelében, egyre inkább meghajlott a terhe súlyától. A páncél ebből mit sem vett észre.
Egyenesen Skandar Graun felé fordult, és ugyanolyan szenvtelen, soha véget érni nem akaró
léptekkel rótta örökkön tartó útját, mint azelőtt.
Amiért Skandar Graun felsikoltott, annak oka az volt, hogy a lángok már a páncélt
felfüggesztő kötelet nyaldosták.
- Yvorl szerelmére! – dühöngött a félork. - Vizet! Gyorsan vizet!
Kérnie sem kellett. Zuhogott az az égből mérték nélkül. Ám a lángok már elégették a kötelet,
és hiába oltotta ki a villám hatását a felhőszakadás pár perc alatt, a kötél már megadta magát,
és a páncél csörömpölve zuhant a nedves, puha talajra.
– Áááávááávváááá! – szuszakolta ki magát Skandar Graun torkán a felismerés. – A kurva
életbe!
A páncél térdre esett, és mivel mechanikusan rótta tovább végtelen útját, elvesztette az
egyensúlyát, és előrezuhant. Az egész olyan volt, mintha egy normális ember esett volna le a
fa tetejéről. A fejetlen páncél egy pillanatig ott hevert a tócsában mozdulatlanul, aztán lassan,
komótosan feltérdelt fél térdre, és erőlködés nélkül felállt.
Skandar Graun ismét felordított, ám ezúttal korántsem olyan értelmesen, mint korábban.
Csaknem elsodorta az érdeklődve mögé sorjázó Lucindát és Pasht, s a közelben álldogáló
hintó felé rohant. Díszes, strapabíró alkotmány volt, előtte négy lóval. A fogadó ifjú lovásza
épp azon igyekezett, hogy kifogja a hámból a lovakat, és bevezesse az agyonázott jószágokat
az istállóba. A műveletet a fekete kalapos kocsis és egy ráncoktól barázdált arcú harcos
asszisztálta.
Skandar Graun féktelen tornádóként rohanta le őket. A lovászfiút olyan erővel penderítette
félre, hogy a szerencsétlen egyenesen a lovak közé esett. A kocsis méltatlankodva kiáltott fel,
de a megveszekedett félork futtában rácsapott a fickó fejére, és az menten összeesett. A vén
harcos, aki a munkát felvigyázta, meglepetten kardot rántott. Skandar Graun azonban nem
foglalkozott vele. Pillanatok alatt felkapaszkodott a bakra, megragadta a kiakasztott gyeplőt,
megtalálta a bak mellé tűzött ostort, és akkorát ordított, hogy a lovak biztosan belesüketültek.
– Gyí! Gyí! Gyerünk!
És hogy szavainak nyomatékot adjon, vadul rángatta a gyeplőt, és olyan veszettül kezdte
püfölni a szerencsétlen gebéket, hogy azok azt sem tudták, merre nyerítsenek.
A négy ló közül a jobb oldali elsőt a lovászfiú félig már eloldozta, ám ez a tény a maradék
három igavonót csöppet sem zavarta. Nyerítve iramodtak meg, magával vonszolták zabra
áhítozó jobb első társukat és a minden eresztékében nyikorgó hintót.
Az egész alkotmány megrándult, és Skandar Graun csaknem lebucskázott a bakról, de
erősen megkapaszkodott és még erősebben ordítozott.
– Fene essen a beletekbe! Kolbászt csinálok belőletek, átkozott gebék! Gyerünk, gyerünk!
A vén harcos karddal a kezében, cuppogva rohant az elzörgő hintó után. Tíz lépés után
rájött, hogy nincs esélye, s villámgyorsan sarkon fordult, hogy ő maga is lóra kapjon. Azonban
legnagyobb meglepetésére egy aranyszínű, fejetlen páncéllal találta magát szemközt.
– Hát ez meg...
Volt annyira ostoba – de az sem kizárt, hogy csupán ösztönösen cselekedett -, hogy a
kardjával rácsapott a fémre. A csendülést már nem hallotta. Amikor a kardja találkozott a
fejetlen páncél pajzsával, már elmondhatta volna magáról, hogy ez a páncél tökéletesen testre
szabott a számára. Ugyanis a hatalmas pallos suhogva szelte át a levegőt, és a meggondolatlan
harcos feje már egy pocsolyában pislogott. Fejetlen teste pedig épp görcsös rángatózással,
szökőkútszerű vérspricceléssel foglalta el magát, nem pedig azzal, hogy megragadja a
kínálkozó alkalmat és felpróbálja az üres páncélt.
A páncéldémon elsodorta a tehetetlen testet, és zörgő, kissé berozsdásodott, monoton
léptekkel indult meg a távolban zörgő hintó után.
Egy pillanat múltán a hintót, a páncélt – dühös káromkodást és a még dühösebb
nyerítéseket – elnyelte az egyre sűrűbbé váló esőfüggöny.
A kocsma ajtajában Pash még a száját is eltátotta csodálkozásában.
– Mi a... rosseb volt ez?
Lucinda is igen komoran meredt az eltűnt alakok irányába. Aztán hirtelen megélénkült.
– Nyergelj! - sziszegte. - Azonnal indulunk!
– Megvesztél? - háborgott a zsoldos. – Hová?
A félork nő máris a szobája felé indult, hogy összepakolja kevéske holmiját.
– Lendorra - vetette vissza a háta mögött, aztán röhögött. – Lendorra, az istenit!

3. FEJEZET

Kalandra fel!

Skandar Graun úgy átkozódott a bakon, mint egy kocsis. Ám pechjére ettől még nem vált
kocsissá. A négy ló - közülük három a helyén, a jobb első csak félig-meddig – jól összeszokott
csapatot alkotott, de mivel nem a megszokott hajtójuk irányította őket, annyifelé húztak,
ahányan voltak. Gyakorlatilag arra futottak, amerre az orruk húzta őket. Pedig Skandar
Graun igazán szakértő kézzel ostorozta a hátsó kettőt. Nyerítettek és ágaskodtak is épp eleget
az istenadták. És amikor éppen jobb belátást színlelve hajlandóságot mutattak volna arra,
hogy a sok veréstől meghatottan nekiiramodjanak, az istentelenül üvöltöző és verekedő félork
mindannyiszor visszafogta őket egy-egy heves gyeplőrántással.
Úgyhogy szerencsétlen igavonók a végén már azt sem tudtak, mit kellene csinálniuk.
Bármire hajlandók lettek volna a sok verés és riogatás után, de fogalmuk sem volt arról, mi
lehet az a „bármi”, amire az új gazdájuk sarkalni próbálja őket.
Ha a lovak képesek lennének szavakba önteni a gondolataikat, Skandar Graunnak
valószínűleg valami ilyesmit szóltak vissza a tomporuk fölött:
– Döntsd már el, hogy mit akarsz, ba'mmeg! Most fussunk, vagy ne fussunk!?
Mivel azonban a lovak nem tudtak beszélni, szörnyen megszenvedtek e hiányosságukért. A
félork valószínűleg azt a célt tűzte ki maga elé, hogy véresre ostorozza a szerencsétlen
párákat.
A városból való kijutás nem ment zökkenők nélkül. Véletlenül elsodorták egy vályogkunyhó
fél oldalát, legázoltak két tyúkólt és eltiportak egy szerencsétlen korcs kutyát, amely csupán
azért dugta ki az orrát a vackából az esőre, hogy pusztán alibiből megugassa a közelben
elrobogó valamit. Pechje volt.
Azért a vadul robogó hintó valahogy csak kiért a városból, és egy füves, tocsogós réten
folytatta útját kelet felé, a tengerpart irányába. Mivel a szórványosan útjukba kerülő fa és
bokorcsoportoktól a lovak végképp megbokrosodtak, a hintó úgy pattogott a
karakterisztikusabb fűcsomókon és zsombékokon, mintha ez valami külön versenyszám
lenne.
Skandar Graun már a lábával és a fenekével is kapaszkodott, de így sem értette, hogyan
képes megmaradni a bakon. És bár sohasem foglalkozott behatóan természettudományokkal,
mégis elgondolkodtatta az a probléma, miképpen lehetséges az, hogy amikor egy-egy
zökkenőnél fél méternyit repül a levegőben, mindig a bakra hullik vissza. Pedig a bak nagy
sebességgel minden alkalommal kirobogni készül alóla.
Őrült száguldás volt ez a sötétségben!
Igaz, még dél körül járhatott az idő, de a megállíthatatlanul zuhogó esőfüggöny és a sötét
felhőréteg miatt olyan volt, mintha késő éjszaka lenne.
Percek alatt maguk mögött hagyták Kirovangot, és a monoton léptekkel trappoló üldöző
végképp eltűnt mögülük. Skandar Graun azonban nem lassított még akkor sem merészelte
volna visszafogni a lovakat, ha történetesen tudja, miképpen kell ezt cselekednie.
A lovak a keleti úton vágtattak, néha letértek róla a buckák és a bokrok közé, de valami
csoda folytán folyton visszataláltak a semmivel sem egyenletesebb szekérútra.
Skandar Graun pattogott. A nyelvét már annyiszor elharapta, hogy még azt sem tudta volna
mondani, hogy „gyí, gyí”, nemhogy olyan bonyolult szavakat, mint ”megállni” vagy „hó, hó”.
Nem tudta, hová robog, csak az érdekelte, hogy minél nagyobb távolságot hagyjon maga
mögött. Ő ugyanis tudta azt, amit a kirovangiak közül csupán kevesek gyanítottak: hogy a
„páncéldémon” nem őt szolgálja. Sőt, ellenkezőleg: épp őt próbálja egyszer s mindenkorra
elintézni. Egyszer trükkös módon már sikerült elbánnia a démonnal, de jelen pillanatban
halvány gőze sem volt arról, most miként intézhetné el.
Rutinos harcos volt, és tudta, hogy az a trükk, ami egyszer bejött, nem biztos, hogy
ugyanannál a személynél még egyszer bejön. És még akkor sem biztos, ha az illető nem egy
„személy”, hanem egy tudatnélküli, mágikus páncél.
A hintó robogott. Skandar Graun huszonhetedjére is sikeresen elharapta azt a húsdarabot;
ami a nyelvéből maradt. És a hideg esőcseppek és a rettegés hatásara lassacskán kezdett
józanodni.
És bármily sebesen robogott is a hintó, lassacskán utolérte a bakon kuporgó félorkot az a
felismerés, hogy egy csapásra minden megváltozott. Oda a kandalló melletti kedélyes
melegedés, vége a gondtalan tivornyáknak, a jóízű csetepatéknak, a disznóól meleg
lakályosságának...
Vége Kirovangnak!
 Mert olyan messzire kell szöknie, amilyen messzire csak bír. És soha, sehol nem lesz
nyugodalma, mivel az a vérszomjas páncél rendületlen tempóban követni fogja a világ végére
is, és soha, de soha nem fog leállni. Igaz, lassabban mozog, mint ő jelenleg, de a démonnak
nincs szüksége alvásra, és amikor ő kénytelen lesz megpihenni, az az átkozott páncél
rendületlen tempóban jön majd tovább, és fokozatosan behozza a lemaradást.
Skandar Graun nem akart arra gondolni, mi lesz akkor, amikor a páncél majd utoléri. Akkor
valószínűleg meg kell küzdenie vele, s ha fogadhatott volna az esélyekre, gondolkodás nélkül
felrakja a démonra az összes pénzét, még akkor is, ha minden ezer aranyára csupán egy rezet
kap győzelem esetén.
És itt az újabb probléma, amelyet a hirtelen távozás problémája vetett fel. Egyetlen árva
rézgaras nélkül hagyta ott Kirovangot, és sem ételt, sem italt nem hozott magával.
Egy darabig persze nem fogja fenyegetni az éhhalál; az esővíz mindenfelé nagy tócsákba
gyűlt, és ha húsra éhezik, négy teljes ló áll a rendelkezésére, Ezen hetekig elélhet.
Vagy ha valamilyen civilizált városba ér, eladhatja a hintót meg a lovakat, és az értük kapott
pénz is megoldja egy időre a problémáit. Már amennyiben a hintó darabokra nem törik a
nagy rázkódásban, mire valami normális városba érnek...
És amennyiben ő nem esik le a bakról és nem töri ki a nyakát útközben...
Skandar Graun dühösen morgolódott, és teljes szívéből gyűlölte az esőt. Mindig is utálta a
vizet, de ez most több volt a soknál.
A hintó már nem is réten száguldott, hanem egy összefüggő pocsolyatengerben, és ez még
rosszabb volt, mivel abszolút nem lehetett előre látni a nagyobb köveket vagy a veszélyes
lyukakat.
A hintó robogott.
– Dea! - kiáltotta Skandar Graun többszörösen elharapott nyelvvel. Azt akarta mondani,
hogy „gyía”, de hát az ilyesmi nem könnyű ilyen észvesztő tempó mellett.
Az eső félóra múltán hirtelen elállt, és épp ideje volt, mivel a lovak már alig támolyogtak és
minduntalan botladoztak. Skandar Graun alfele pedig már teljesen elzsibbadt a folyamatos
zötyögéstől.
És mintha csak az eső biológiai ritmusát követnék, a lovak is lassítottak, és végül megálltak.
A félork letámolygott a bakról, és alig bírt talpon maradni; úgy érezte magát, mint egy hosszú
tengeri út után.
Bosszúsan bámult abba az irányba, amerről érkezett; sejtette, hogy jó darabig nem térhet
vissza.
Megpróbálta felidézni magában, hogy hová vezet ez az út, de csak arra emlékezett, hogy
valamiféle tengerparti városba. Talán Tegedarkba, esetleg Lumába.
Sosem járt még erre. Ha ő a tengerpart felé igyekezett, akkor az útja a Rontás Erdején
keresztül vitt. Ez az út viszont nagy ívben elkerülte a hatalmas és veszedelmes erdőt, s nem
annyira keletre, mint inkább délkeletre tartott.
Nem számít! Az a lényeg, hogy minél messzebbre jusson Kirovangtól és a nyomában loholó
páncéldémontól! Vagy bármiféle szörnyeteg legyen is az az ostoba páncél!
Nem sok pihenőt hagyott a lovaknak. Még csak ki sem fogta őket, s alig legelhettek pár
fűharapásnyit, a félork már ismét fenn ült a bakon, ős a gyeplőt rángatta.
– Gyerünk, lusta dögök, elég a zabálásból!
A lovak ímmel-ámmal indultak meg, de mivel most elmaradt a veszett ostorozás, lépésben
húzták maguk után a hintót. Olyan békés volt így a tempó, hogy Skandar Graun már-már azt
fontolgatta, beül a hintó belsejébe és horpaszt egy nagyot, miközben a jól nevelt lovak
maguktól is végzik a feladatukat.
Ám a fontolgatást egyelőre nem követte tett; túl közel volt még Kirovanghoz, hogy ilyen
felelőtlenségre vetemedjen. Zordan ült a bakon, hagyta baktatni a lovakat, és néha-néha
megeresztett egy-egy cikornyás káromkodást.
Az eső persze nem állt el teljesen. Vagy ha elállt, most ismét rákezdett. Igaz, már nem
zuhogott úgy, mintha dézsából öntenék, de szitáló permetként keserítette tovább az utazók
életét. És Skandar Graun ennek a ténynek még abban a tudatában sem örült, hogy az égi
nedvek teljesen lemossák a ruhájáról a disznótrágya maradványait.
Aztán végül ez az idegesítő permet is elállt, és a nap kikukkantott egy pillanatra a sötét
felhők mögül, de csak azért, hogy megnézze, mi maradt a világból a felhőszakadás után, s
aztán máris elégedetten lenyugodni készült. Mivel már benne jártak az őszben és rohamosan
közeledett a tél, egyre hamarabb esteledett.
Skandar Graun a környéket kémlelte, és már most azon morfondírozott, hol térhetne úgy
nyugalomra, hogy a lovak ne vonzanák oda a térség összes éjszakai ragadozóját.
Az út egy végeérhetetlen, zsombékos, tocsogós lapályon vitt keresztül, és állhatatosan tartott
délkelet felé. Keleten és északon a Rontás Erdejének komor, fekete sávja húzódott, délen pár
mérföldön át a zsombékos rét folytatódott, s aztán a síkság kisebb-nagyobb halmoknak adta
át a terepet, a dombokon túl pedig komor sziklák emelkedtek.
Skandar Graun gyomrát érthetetlen módon kegyetlen alkohol ínség mardosta. Már épp
eleget ivott ahhoz, hogy átlépjen azon a határon, ahol már nem tudja abbahagyni, ám túl
keveset ahhoz, hogy be tudja fejezni. Miközben a lovak ráérősen lépkedtek, a félork feltúrta a
bak oldalát, alját, és a kocsis dugi pálinkáját kereste. Sikertelenül. A kocsis vagy nem volt
iszákos ember, vagy magánál hordozta mindig az italát.
– Az a rohadék!
Pár perc múltán a félorkot már annyira kínozta az ital utáni vágy, hogy még a lovakat is
megállította annyi időre, amíg átkutatta a hintó belsejét. Egy korty italt sem talált, de még
csak pénzt sem, amiért valami közeli csehóban sört vagy bort vehetne.
Mindamellett egyáltalán nem hemzsegtek ezen a környéken a csehók. Jelen pillanatban úgy
tűnt, hogy egészen a tengerig közel s távol Korgan Kocsmája az egyetlen valamire való krimó.
És ez nagyon valószínűnek is tűnt; hiszen Kirovang nevezetes intézménye épp a konkurencia
hiányának köszönhette a fellendülését.
Skandar Graun annyira elkeseredett a keresés hiábavalóságán, hogy még tovább hajtani is
elfelejtett. Leült a hintófülke oldalszegélyére, és amíg a lovak az út menti füvet legelték, ő a
kezébe temette az arcát, és megpróbált kijózanodni.
Egyre nagyobb álmosság tört rá. Ám mivel rettegett attól, hogy a lépegető páncél utoléri, ha
egyhelyben áll, felkászálódott a bakra, s néhány keresetlen szóval és gyeplőrángatással
indulásra bírta az értetlen lovakat. Ott gubbasztott fenn a bakon, és a közeli fák lombjairól
arcába sodort, hideg esőcseppek ellenére egyre nagyobbakat pislogott.
Észre sem vette, de végül elaludt.

Skandar Graun álmodott.

Álmában egy bűzös ingoványban csatangolt. Bármerre lépett, megsüllyedt a lába alatt a
zsombék, és a talaj tocsogott. És bármerre indult, mindenfelől vészes üvöltések hallatszottak.
Skandar Graun futni kezdett álmában. Már nem törődött a tocsogással, nem törődött azzal,
hogy a mocsár elnyelheti, nem törődött semmivel, csak futott, futott, futott.
Az üvöltések megrengették a lelkét, belemarkoltak a tüdejébe, rángatták a szívét, és
összeszorították a gyomrát.
– Aaaaáhhh!
A lába térdig beleszaladt a bűzös posványba, és érezte, hogy még ott sem talált szilárd talajt.
Süllyedni kezdett. Megpróbált megragadni valamit, hogy kihúzódzkodjon, de az a korhadt ág,
amelyben reménykedett, szétporlott az ujjai között.
- Skandar Graun! – suttogta egy rémes hang. – Itt a vég! Utolért a vég!
A félork nem felelt; küszködött. Ám minél erősebben küzdött, annál mélyebbre süllyedt. A
sáros víz már a derekát nyaldosta.
Hirtelen köd telepedett az ingoványra, és teljesen beburkolta libegő, küszködő alakot. A
tejszerű fehérségből sápadt, kimeredt szemű arcok lebegtek elő. A tátott szájakon férgek
mászkáltak ki és be.
– Nem, nem! – motyogta a félork. – Menj innen! Hagyj békén!
– Skandar Graun! - suttogta az egyik arc. Szakállas volt és ifjú. – Megismersz?
Nem!
Nem ismerte.
– Amíg éltem, Norcas volt a nevem...
– Skandar Graun! – sziszegte egy másik arc. Ez nő volt. – Emlékszel rám?
– Siliana! – A félork mondta ki a nevet, de ennek ellenére mégsem emlékezett.
És egyre újabb és újabb arc vette körül A szellemek körülötte keringtek, bámultak rá, ahogy
süllyed, és sziszegtek, motyogtak, lihegtek.
 – Itt vagyunk mind.
Voltak vagy kétszázan. Köztük néhány röfögő, dühös, háziasított disznó is.
– Kik vagytok? – suttogta a félork halálra váltan.
– Az áldozataid - jött a válasz. - Te öltél meg bennünket. De legalábbis neked köszönhetjük a
halálunkat...
– Ti tudjátok, ki voltam én?
– Igen - suttogta egy fiatal, szép arcú nő. – A múltad nyitott könyv számunkra. Te Skandar
Graun vagy, Yvorl isten harcospapja, a Káosz renegátja, aki elárulta istenét és Mark'yhennont
szolgálta. És akik vele tartottak, akik a társai voltak, elhullottak csaknem valamennyien.
Tudod, mi vagy te?
A sár már a félork torkáig ért.
– A két lábon járó pestis? - bugyborékolta. És most én is meg fogok halni...
Egy hatalmas, otromba manópofa bukkant ki a tejszerű ködből. Nagyon gonoszul vigyorgott.
– Ideje megdöglened, ork patkány! - morogta kéjvágyóan. – Emlékszel rám is?
– Téged is megöltelek? - suttogta a félork, és sarat köpködött.
A torz pofa röhögött.
– Engem nem lehet megölni. Én Verghaust vagyok, a manók istene; gyatra halandók által
elpusztíthatatlan.
– Akkor... mit zaklatsz itt engem?
– Hát már nem emlékszel, te kis disznó, hogy mit ígértem neked, mi vár rád, ha újra a kezem
közé kerülsz?
– Ne ijesztgess, hagyj megfulladni!
– Igen – röhögött a hatalmas manópofa –, most megfulladsz, és a manópokolba kerülsz,
egyenesen az én birodalmamba!
– Nem vagyok manó – vágta oda Skandar Graun. – Ha meghalok, nem hozzád kerülök.
- Dehogynem! – röhögött Verghaust. – Már elfelejtetted, hogy amikor arcátlanul
megsértettél, én megjelöltelek? És amikor elmenekültél előlem, megígértem, hogy egyszer
majd elkaplak... felnyitom a hasadat, kicibálom a beleidet, kiszedem a májadat és megpirítom
lassú tűzön, a szívedet megtűzdelem fokhagymával, az agyat desszertként elnyalogatom, a
fogaidat pedig, reszelővel szedem ki, a hímvessződet lenyesem, a golyóidat szétmorzsolom, és
aztán...
Skandar Graun felébredt.

Még mindig a bakon himbálódzott, de a lovak most nem haladtak vele tovább. Nyugodtan
legelésztek. A félork még mindig képtelen volt szabadulni az álom hatása alól.
– Huh! – morogta dermedten.
Tudta, hogy részeg álom gyötörte csupán, ennek ellenére túlzottan is valóságosnak érezte, s
maga a tudat megborzongatta a lelkét.
Viszketni kezdett a bal szemöldöke, s ahogy odanyúlt, ujjai alatt hihetetlen forróságot érzett.
És most, e pillanatban emlékezett arra, hogy egyszer látta magát egy tükörben, s még
csodálkozott is, miféle lehet az a pici, fekete csillag, amely úgy ült a bőrében, közvetlenül a
szemöldöke fölött, mintha beleégették volna. Most már tudta: ez Verghaust jele.
Arra azonban még most sem emlékezett, mivel haragította ennyire magára a manók istenét,
hogy megjelölje őt, ám abból a kevés epizódból, ami a múltjából feltárult előtte, gyanította,
hogy lehetett oka rá.
Skandar Graun sóhajtott. Képtelen volt felfogni, vajon milyen érdeke fűződhet Feketebotos
Mark'yhennonnak ahhoz, hogy elvegye tőle az emlékezetét? Vagy akárki csinálta is...
Úgy érezte magát, mintha egy jókora söröshordót kapott volna ajándékba, amit képtelen
felnyitni, bárhogyan próbálkozik is.
Pedig jó lenne egy ilyen söröskorsó; mivel már egyre jobban szomjazott.
Ismét sóhajtott. És csak most nézett körül, hogy hol van. Amíg aludt, a szép lassan
poroszkáló lovak bevitték az erdő közepére; mindenhol fák vették körül, s a járatlan,
gyommal benőtt erdei utat sűrű tüskebokrok szegélyezték. A félork hiába nézelődött, hiába
próbálta beazonosítani ezt az útszakaszt, nem ismert fel. Vagy soha nem járt még erre, vagy
túlságosan régen tette.
Az eső ismét esett; épphogy szemerkélt, s a felhők közül egy pillanatra kikukucskált a nap.
De csak egy pillanatra.
Amíg a lovak legeltek, a félork lekászálódott a bakról, mivel úgy érezte, hogy szétpukkan a
hólyagja. Egy kis ideig csaknem úrrá lett rajta a lustaság és elkacérkodott azzal a gondolattal,
hogy nem gyötri magát fölösleges leszállással. Hiszen a gatyája már úgyis épp elég nedves;
semmi baja sem lesz, ha még nedvesebbé válik... Azonban mégis úgy gondolta, hogy ha már
leszáll, egy kissé legalább megmozgatja dermedt tagjait.
Ám alig tántorgott el a legközelebbi bokorig, hátulról úgy csapták fejbe egy vaskos ággal,
hogy tisztára formaság volt megoldani a gatyája korcát. Szétcsattanásig feszülő hólyagja nem
bírta tovább tárolni a tartalmát.
Skandar Graun megszédült a kegyetlen ütéstől,ám keményebb fából faragták annál,
semhogy egyetlen ütéssel le lehessen taglózni. Imbolyogva fordult meg, a buzogánya után
kapott, és a második ütés a szeme között érte.
Ezt már nem bírta ki ébren.

4. FEJEZET

Új barátok? Régi ellenségek?

Ezúttal nem álmodott. Ám amikor felocsúdott, örömmel tapasztalta, hogy már nem esik az
eső. És kissé kelletlenül vette tudomásul, hogy a hintó belsejében hever, jó alaposan
megkötözve, s kegyetlenül zúg a feje.
Ráadásul a torka kiszáradt, és kegyetlen alkoholhiány kínozta. A fél karját engedte volna
levágni egy kupica pálinkáért. A szeme világát kifolyatta volna egy korsó, savanykás, poshadt
sörért...
A hintó zörögve haladt vele, és ő nem tudta, merre. Csak remélhette, hogy nem vissza,
Kirovangba.
De vajon ki ütötte le?
Egészen nyilvánvaló, hogy az a fickó tette, aki a bakon ülve vidáman fütyörészik, s aki nagy
néha odacserdít az ostorral a lovak közé.
Skandar Graun nem tudott kihajolni a hintófülke ablakán, így nem láthatta, kiféle-miféle az
az arcátlan alak, ám a fütyörészéstől részben megnyugodott. Ezek szerint nem a páncéldémon
érte utol! Hiszen egy fejetlen páncél sok mindenre képes, ám fej nélkül fütyörészni aligha...
- He! – akarta kiáltani a félork, és csak ekkor vette észre, hogy, egy ronggyal betömték a
száját. Így a tervezett kiáltás csak tompa morgásba fulladt.
A kötelékeit feszegette, s rájött, hogy a támadója meglehetősen alapos munkát végzett; nem
csupán a csuklóit kötözte meg a háta mögött, de a bokáit is erős bőrszíjak rögzítették
egymáshoz. Igen jóféle szíjak; ellenálltak a legelszántabb erőfeszítésnek is.
Skandar Graun ennek ellenére percekig próbálkozott, mire feladta. Legfőképpen magára
volt dühös; régebben nem eshetett volna meg vele ilyen csúfság. Eleve nem tudták volna ilyen
orvul megközelíteni, nem ájult volna el két ütéstől, s ami a legfontosabb; ha nagyon
bedühödik, el tudta volna tépni ezeket a szíjakat.
Azonban az utóbbi időben igencsak legyengült a jólétben és semmittevésben, s ezt a tunya
életmódnak köszönheti.
A fütyörészés váratlanul abbamaradt.
– Biztos vagy benne? – hallatszott egy hang a bak felől.
A kérdésre egy másik férfihang válaszolt, ám a válasz szavait nem lehetett érteni a hintó
zörgésétől.
Ezek szerint a bakon ketten ülnek. A támadói ketten voltak.
A félork feszülten fülelt. Az első hang furcsán ismerősnek tűnt, de nem tudta beazonosítani
magában. Talán ha nem zúgott volna annyira a feje. És talán ha nem gyötörte volna olyan
kiállhatatlan szomjúság. Talán ha nem egy korsó sör mennyei képe lebegett volna
egyfolytában a lelki szemei előtt...
Azonban így, hogy a szája tele volt a ronggyal, jóformán még nyelni sem tudott.
– Én azt mondom, öljük meg – hallatszott a halkabb hang. - Ne kockáztassuk meg, hogy
kiszabadul...
Most lehetett érteni a szavait. Skandar Graun azonban nem örült ennek a ténynek.
A határozottabb férfi magabiztosan röhögött.
– Akit én megkötözök, az nem szabadul meg egykönnyen.
– Ez az alak erős, mint egy barom - dörmögte a visszafogottabb hang. – Vigyázni kell vele!
– Mocskos, részeges disznó!
– De ha feldühödik...
– Majd lehűtöm – röhögött ismét a mélyebb hang. – Ám mielőtt megölném, azt akarom,
hogy tudja, miféle vég vár rá! Látni akarom, ahogy zokogva, könyörög az életéért! - Egy
elfojtott szitok. – Meglakol a fickó, amiért foltot ejtett a becsületemen! Gerhard Tolberk lovag
nem felejt! És nem ad kegyelmet!
Skandar Graun a homlokát ráncolta. Fogalma sem volt arról, ki ez a „lovag”, aki hátulról
leütötte őt, s arra sem emlékezett, hogy bárkinek is foltot ejtett volna a becsületén.
– Összetörte a szemüvegemet! – szűkölt a másik férfi, és ezzel a kifakadásával elárulta
kilétét a megkötözött fogolynak.
Roahmyer! Az álnok pápaszemes kígyó!
Skandar Graun módosította magában a jelzőt: pápaszemtelenre, lévén, hogy amióta a
szóban forgó pápaszem megsemmisült a bakancsa talpa alatt, Kirovang írnoka nem viselt
semmiféle okulárét.
A hintó futása meglassult, s hogy ezáltal a zörgés is megcsendesedett, már tisztán lehetett
érteni a bakon ülők tanakodását.
– Biztos vagy abban, hogy tíz aranyat ér a feje?
– Hatot én magam adok – mondta Roahmyer fellelkesülten. - Trialcor hercege pedig nyilván
tízszer annyit is kifizet, ha eléje visszük ezt a gonosztevőt.
– Mit követett el?
– Sok mindent. De ami a legfőbb... méltánytalanul bitorolta a hatalmat Kirovangban, és
ezzel csorbította a méltóságos herceg úr hatalmát...
– Nekem más tervem van vele... El kell vinnem ót a megbízómhoz...
Skandar Graun megpróbálta szétrágni a szájpecket. A nyelvével igyekezett olyan helyzetbe
mozgatni, hogy erős, éles fogaival elmarcangolja. A szétfoszlatott cafatokat pedig lenyeldeste.
A harmadik nyelés után fuldokolni kezdett, mivel a félig lenyelt rongydarabot sehogy sem
bírta elharapni.
Épp javában kékült-zöldült, amikor a bak felől egy éles kiáltás hallatszott. E kiáltásra számos
üvöltés válaszolt.
A hintó megrándult, ahogy a kocsisa a lovak közé csapott, és vad iramban megpróbált
kitörni. Skandar Graun a hintó belsejéből csupán annyit látott, hogy a fák közül hálót lóbáló
alakok rontanak elő, és vad üvöltözéssel támadják őket oldalba. Abból, hogy a hintó
másodpercek után megállt, a bepeckelt szájú fogoly arra következtetett, hogy az ismeretlen
támadók sikeresen elkapták a lovakat.
A küzdelem rövid volt és prózai. Fél perccel azt követően, hogy a hintó futása abbamaradt,
maszatos képű, torzonborz alakok rántották fel a fülke ajtaját, és csodálkozva meredtek a
szíjait rángató fogolyra. Ketten megragadták, kezénél, lábánál fogva, kímélet nélkül kicibálták
a nedves gyepre, és összevissza rángatták.
Skandar Graun továbbra is fuldoklott a félig megrágott, torkán akadt szájpecektől, és dühödt
morgással próbálta elrettenteni támadóit.
Ahogy e zaklatott helyzetben meg tudta ítélni a körülményeket, legalább százötven sötét alak
hemzsegett a tisztáson. Két kisebb csoport ekkor kötözte meg a letepert és rugdalódzó
lovagot, míg valamivel arrébb két megtermett haramia az egykedvűen tántorgó, bevert orrú
Roahmyert ráncigálta.
A fuldokló félorkon most hatalmasat rántottak, s ezzel valószínűleg az életét mentették meg.
A torkába szorult rongycafat végre lecsusszant, és mivel ezzel egy időben Skandar Graun
szájtömése a felére zsugorodott, egy heves fejmozdulattal sikerült ezt a maradék felet a
szájából kitessékelnie.
- Aaaarggggh! — mondta.
Egy fekete láncinges, magas férfi tűnt fel előtte, aki vörös tollforgós, csúcsos sisakot viselt, és
abból, hogy a tisztáson hemzsegő haramiák valamennyien utat nyitottak neki, arra lehetett
következtetni, hogy valami vezérféle lehet.
— Hol vannak a hintó utasai? — kérdezte ez a magas férfi elképzelhetetlenül mély hangon.
Olyan volt, mintha a hangot valahol a bokája környékén képezné, s onnan törnének fel az
összefüggő szavak nagy-nagy mélységből.
- Ez volt benne — esküdözött az egyik haramia, és megrángatta Skandar Graun bal vállát.
- Mi is nagyon csodálkoztunk — tette hozzá a társa. — Lefátyolozott grófkisasszonyt vártunk,
erre egy megkötözött orkot találtunk.
A fekete páncélos férfi egészen közel hajolt Skandar Graunhoz, és érdeklődve belebámult az
arcába.
— Mintha láttam volna már valahol ezt a fickót — dörmögte. Az egyik haramia megvetően
röhögött.
— Az egyik ork barom olyan, mint a másik...
— Lenne csak szabadon a kezem — morogta Skandar Graun fenyegetően -, megbeszélnénk,
hogy melyikünk a barom. De ha adnál egy korty pálinkát, azt se bánnám, ha tuloknak
neveznél...
A szakállas, nagy bajuszú fickó, aki az előbbi megjegyzést tette, nem értette a humort. Teljes
erejéből belevágott a félork pofájába, hogy csak úgy recsegtek az arccsontok.
Skandar Graun akkorát ordított, hogy a fák is beleremegni látszottak. Nem a fájdalomtól,
inkább eszelős dühében. Tudta, mi következik...
Megfeszítette az izmait. Eltépi ezeket a szánalmas szíjakat, lefejeli a pofátlan fickót, aztán
amikor a földön fetreng, addig rugdossa és tapossa, amíg a szart is ki nem tiporja belőle.
Megfeszítette az izmait... de a szíjak ellenálltak. Ha nem gyengítette volna le a hónapokon át
tartó, folyamatos részegeskedés és a tunya életmód, talán sikerült volna beváltania a tervét.
Így azonban csupán torz vicsorgásra futotta...
A szakállas erre lefejelte, és a képébe röhögött.
Skandar Graun vaktában a fickó felé rúgott, ám az még idejében kitért a lendülő láb elől. És
megtorlásképpen ismét képen vágta a félorkot, hogy annak felrepedt a szája a bal oldalon.
— Meg foglak ölni sziszegte a félork. Szétloccsantom az agyadat...
A szakállas egy rövid, vaskos kardot húzott elő. Tényleg nem értette a tréfát.
Ám mielőtt ledöfhette volna a megkötözött foglyot, a fekete páncélos egyén dühösen
félrelökte.
— Elment az eszed, Alder!? - recsegte ingerülten. - Fogd vissza magad!
— Ez a gazember pimaszkodik velem — morogta a szakállas. — Legalább a nyelvét hadd
vágjam ki!
— Menj a dolgodra! — parancsolta a vezér. Aztán amikor a szakállas haramia szitkozódva
eloldalgott, a magas harcos a homlokát ráncolva meredt a megkötözött fogolyra. — Hol
vannak a hintó utasai?
— Mit tudom én — morogta a félork ingerülten.
A hold már lenyugodni készült; de Skandar Graun a sápadt világításnál látta, hogy azok, akik
elkapták, nem haramiák. Legalábbis amennyire ő tudta, a haramiáknak nem szokásuk, hogy
egy hosszú szíjra kötve legalább száz-százötven embert terelnek magukkal...
Mert most már látszott, hogy akik rajtaütöttek a hintón, alig lehettek tízen. Körülbelül
ugyanennyien kísérték az összeszíjazott, foglyokat, akik — lehettek vagy százan - a hosszú és
sötét tisztás túlsó részében álldogáltak.
Könnyen ki lehet találni, mi történt. A hintó és utasai gyanútlanul kiporoszkáltak a tisztásra,
s egyenesen belefutottak az éjszaka sötétjét kihasználva foglyokat terelgető csapatba. És ők is
foglyul estek.
Skandar Graun tudta mar, hogy mifélék ezek.
Nem haramiák. Nem pénzéhes útonállók vagy felbérelt bérgyilkosok.
- Rabszolgavadászok... — motyogta. — Átkozott emberfogók...
Miközben a megkötözött lovagot és Roahmyert csatlakoztatták a nyögdécselve várakozó
rabszolgák sorához, a fekete láncinges, sisakos vezér szikrázó szemmel bámult Skandar
Graunra.
— Ki a fene vagy te? - kérdezte. - És hogy kerültél megkötözve ebbe a díszes hintóba?
- Nem mindegy? - dörmögte a félork.
— Egyáltalán nem. És ha pimaszkodsz, ki fogom vágni a nyelvedet, annyit mondhatok.
 - Leütöttek - vetette oda Skandar Graun, és bután pislogott. Egy korty bort ha kaphatnék.
— Én ezt nem értem — mordult fel a sisakos mellett egy keskeny képű, horgas orrú fickó, aki
az egyik szemén piszkos kötést viselt. — Minek elkapni és megkötözni egy ilyen ork
gazembert? Minek veszi valaki a fáradtságot, hogy magával vigye bárhova is egy hintó
belsejében?
— Kirovang elöl... hmm... elöljárója vagyok - krákogta Skandar Graun kiszáradt torokkal. —
És ha váltságdíjat akartok...
Elhallgatott. Eredetileg azt akarta javasolni, hogy vigyék vissza Kirovangba, ahol jelentős
váltságdíjat kaphatnak érte, ám hirtelen eszébe jutott a páncéldémon, és nem tartotta jó
ötletnek a visszafordulást.
— ...egy korty pálinkát! - fejezte be sután a mondatot. Majd nagyot nyelt. — De ha csak
borotok van...
- Mi? Mit zagyvál ez? — mérgeskedett a bekötött szemű.
A vezér legyintett.
- Teljesen mindegy. Vigyétek a többihez! Hajnalra a hajón kell lennünk.
— Hajón? — hörrent fel a félork. — Miféle hajón?
Erre a kérdésre normális esetben nem kapott volna választ, legfeljebb egy-két megtorló
rúgást; ám a kapitánynak jó kedve lehetett, mert cinkosan rákacsintott.
— Utazgatunk egy kicsit, pajtás... Gondolom, úgysem jártál még ezelőtt Lendoron...

Tíz perccel később az egymáshoz szíjazott rabok megkezdték lassú menetelésüket kelet felé.
Az elejtett félszavakból, könyörgő imákból és szitkokból hamarosan kiderült, hogy a foglyok
zömében egy Nantiment nevű falu lakói voltak; szegény földművesek. A rabszolgavadász
kalózok előző éjszaka törtek be a kicsiny faluba, és bár két tucatnyian sem voltak, több mint
száz foglyot sikerült ejteniük. Zömében férfiakat, asszonyokat és serdülő kölyköket. A véneket
és a túl fiatal gyerekeket nem ölték meg; egyszerűen szétzavarták.
A foglyokkal már induláskor közölték, hogy nem fogják megölni csak azokat, akik
ellenszegülnek és akik hátráltatják a menetet. Valamennyien rabszolgák lesznek Lendoron,
ahol kemény kétkezi munkát kell majd végezniük. És aki becsületesen dolgozik, számíthat
arra, hogy jutalmul vissza fogja kapni a szabadságát és az életét.
Csupán négyen akadtak az inges, gatyás, szakadt menetben, akik kiríttak a többiek közül:
Skandar Graun, Roahmyer, az a kóborlovag féle, aki pár nappal ezelőtt Korgan Kocsmájában
hencegett — Gerhard Tolberk, mint kiderült -, s egy ötvenen felüli, egyenes tartású férfiú,
akiről lerítt, hogy soha életében nem végzett földműves munkát.
Mentek. A rabszolgavadászok előőrse folyamatosan a főcsapat előtt haladt, a korbácsos
kísérők pedig mindent elkövettek, hogy ütemes haladásra késztessék az elkeseredett csapatot.
Skandar Graun komoran bámult maga elé, miközben ütemesen lépkedett. Nagyon nem
tetszett neki a helyzet. Csupán az az egy dolog adott neki némi elégtételt, hogy közvetlenül
Roahmyer és Tolberk lovag mögé szíjazták, így menet közben folyamatosan rugdoshatta őket
így fejezve ki neheztelését a történtek miatt.
Gyors iramban meneteltek egyenesen keleti irányba, és mire a hajnal első sugarai
megmérgezték az éjszaka sötétjét hullafehér fényükkel, már látszottak a tengerpart mohos,
fekete sziklái.
Amikor az elöl haladó rabok megpillantották a messzeségben horgonyzó, háromárbocos
hajót, hangos jajveszékelésbe kezdtek. Hiába csattogtak a korbácsok, a foglyokban most
tudatosodott, hogy miféle sors vár rájuk, és megmakacsolták magukat.
— Gyerünk! — ordította a csapat vezetője, a fekete láncinges, sisakos férfi. — Gyerünk,
ostoba csürhe, vagy megkeserülitek!
A kalózok kegyetlen csapásokat osztogattak. Amikor úgy tűnt, hogy ez sem vezet
eredményre, a fekete láncinges kardot rántott. A hajnal fénye csúfolódva szikrázott a nemes
acélon.
Egyetlen szó nélkül ledöfte a legelöl álló, nagy darab férfit.
- Akar még valaki meghalni? – kérdezte vészjóslóan.
Ez hatott. A hullát leoldozták a vezérszíjról, és begörgették egy bokor alá. Az egész csapat
legyalogolt egy meredek lejtőn a partra ahol három jókora csónak várta őket. Nagy sírás-rívás
közepette kezdődött meg a behajózás.
 Skandar Graun puszta megszokásból fejbe vágta Roahmyert két összeszíjazott öklével.
- Mindez miattad van, te kis féreg!
- Esküszöm, nem akartam semmi rosszat – nyüszítette az írnok – Én, csak... én csak...
- Te csak fejbe vágtál és megkötöztél – dörmögte Skandar Graun.
- Az nem én voltam, hanem a lovag...
– Mindent hallottam – morogta a félork. – És szavamra, megszabadulok innen, kitekerem
mindkettőtök nyakát!
Gerhard Tolberk teleszívta a tüdejét, ős felelni akart valami velőset, de a szeme sarkából egy
ismerős alakot vett észre.
– Na, még csak ez hiányzott... az az átkozott ork nőstény!
Skandar Graun arrafelé pillantott, amerre a lovag nézett. Lucindát látta; Pash társaságában.
A félork nő és a csatlósa valamivel távolabb a fekete láncingessel beszélgettek, s épp súlyos
aranyak cseréltek gazdát. Egészen pontosan arról volt szó, hogy Lucinda csúsztatott egy
kisebb erszényt a fekete láncinges férfi markába.
– Mi a jó fene...
– Ők nem foglyok – jegyezte meg Tolberk lovag éleselméjűen. - Nem vették el a fegyvereiket.
– Azt én is látom – dörmögte Skandar Graun. – De... mit gondolsz, mi van a kulacsukban?
Elepedek egy pohár pálinkáért. Most még Korgan gatyarohasztója is megtenné, hogy a fene
egye meg!
A vaksi írnok gyanakvóan pislogott a dühöngő félorkra. Lassacskán kezdett megnyugodni;
most már azt is el tudta képzelni, hogy Skandar Graun adott alkalommal nem fogja megölni
őt. Eleinte nyilván neheztelt – ezt az alattomos rugdosás egyértelművé tette –, de most úgy
viselkedik, mintha mi sem történt volna. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy
miután ő megpróbálta megölni, most együtt raboskodnak és ezáltal cimborák lesznek.
Roahmyer furcsállta ezt a hozzáállást, de esze ágában sem volt felhívni a baromi erejű félork
figyelmét a helyzet fonákságára.
- Lehet, hogy épp a mi szabadságunkat vásárolta meg azzal az erszénnyel? - találgatta
reménykedve az előttük ácsorgó idősebb ember.
Skandar Graun ebben kételkedett.
Az egyértelműnek tűnt, hogy Lucinda nem most találkozott először a fekete láncinges
férfival; sőt, régi, jó ismerősöknek tűntek, akik barátságosan csevegnek a régmúltról. Egy
alkalommal a nő nevetve még meg is szorította a vállas férfi karját, és ez a kis mozzanat
akaratlanul is némi féltékenységet csempészett Skandar Graun lelkébe.
De miért?
Valaha, abban a távoli és homályos múltban, amelyre már nem emlékezett, szerette ezt a
daliás nőstényt. A szívében olyan érzelmek éledtek egykor iránta, amit manapság elképzelni
sem tudott. Ám amikor újra látta, semmi sem elevenedett fel ezen érzelmekből. Mintha egy
ismeretlen jelent volna meg.
Viszont most, ahogy a hajnal álmosító fényében elmerengett a csodás tomporú nőstényen,
különös hiányérzett támadt a lelkében. Olyasféle, mint amikor egy ork harcos talál egy négy
napja döglött lovat, és azt kell tapasztalnia, hogy hiányzik a ló feje... Valaki más már megette
a rothadó agyvelőt, a legfinomabb csemegét!
Skandar Graun nagyot nyelt erre a gondolatra, és ingerülten tapasztalta, hogy korog a
gyomra. Nem elég, hogy csaknem eleped egy pohár ital után, most még éhes is? A sors
kegyetlensége ez!
A fekete páncélos barátságosan megveregette a félork nő vállát, és mosolyogva - mintha
valami jó tréfát hallott volna elfordult, és elsétált a tengerpart irányába, hogy a behajózást
ellenőrizze. Pash abba az irányba pillantott, ahol Skandar Graun és társai ácsorogtak erős
őrizet mellett, s fültől fülig elvigyorodott.
A félork e vigyor láttán különös vágyat érzett, hogy a jelzett határokig metssze az illető
torkát.
Lucinda azonban oda sem pillantott. Egy sebhelyes arcú, nagy darab harcossal társalgott, aki
élénken gesztikulálva mesélt valamit.
– Szólni kellene neki, hogy itt vagyunk! – vinnyogott Roahmyer. – Szemmel láthatóan őt
ismerik itt. Vagy nem?
Skandar Graun a homlokát ráncolta.
 – Ezek az ő emberei – morogta baljóslatúan. - Szándékosan rendezte így.
– Ugyan...
– Azt akarta, hogy menjek vele Lendorra... és tessék, most akarva-akaratlanul oda visznek.
Gerhard Tolberk, aki annak ellenére, hogy pár órával korábban hátulról csapta kupán a
félorkot, lovagnak titulálta magát, most megpróbált barátságos arcot vágni.
– Felejtsük el, ami történt! - javasolta. Részemről nincs harag.
A félork már most sem haragudott. Egyre idegesebben pillantgatott az erdő széle felé, és
valahányszor a nap fénye megcsillant egy-egy távolabb bóklászó kalóz fegyverén, összeszorult
a torka. Túl sok időt vesztegetnek el a parton. A páncéldémon lassan ideérhet...
- Mit vacakolnak ezek ennyit? – morogta agresszíven. - Menjünk már innen a fenébe!
- Ennyire sürgős? – kérdezte a közelből az a férfi, akit a jó ruhái kiemeltek a szakadt és
rongyos parasztok közül. - Ennyire szeretné sürgetni a sorsot?
Skandar Graun úgy nézett rá, mintha köpni készülne. De végül is nem tette meg. És szólni
sem szólt semmit. Az idegen pedig invitálásnak tekintette ezt a reagálást.
- Ha már sorstársak lettünk, engedjék meg, hogy bemutatkozzam - mondta oly fesztelenül,
mintha a trialcori herceg tánctermében parolázna. – Jarvy Hekkir vagyok Kirgardból.
Becsületes foglalkozásomra nézve kalaposmester.
Ötven év körül járhatott; magas, csontos férfi volt, aki a feje búbján kopaszodott, mint egy
kispap.
– Nem is visel kalapot – motyogta a lovag.
– Sajna, nem – sóhajtott a kalaposmester. - A gazemberek elvették tőlem. Nézzék...
Mindhárman abba az irányba fordultak, ahová a csontos férfi mutatott, és látták, hogy a
kalózok egyike egy cicomás, háromszögletű kalapban parádézik, amelyből színezett
fácántollak meredtek felfelé.
- Mit kell nézni? – kérdezte Roahmyer, aki olyan vaksi volt, hogy semmit sem látott. - Ti
láttok valamit?
- A maga kalapja volt? – kérdezte Gerhard Tolberk együtt érzően. Nem részletezte, mire
gondol. Ilyen csúfságot soha nem tett volna a fejére.
– Az még hagyján, hogy elvették suttogta a kalaposmester megsemmisülten. – De az az
alávaló briganti... szándékosan csúfot űz belőlem!
- Éspedig?
– Hátuljával előre viseli!
Miközben a társalgás folyt, Skandar Graun le nem vette a szemét Lucindáról. Sőt, egyszer,
amikor úgy tűnt, hogy a nő feléje pillant, még integetni is próbált megkötözött kezével.
– Na... mi van?! - rándult meg bosszúsan az integetési próbálkozás hatására Roahmyer.
– Siralmas az én történetem – folytatta a kalaposmester elérzékenyülve. Ugyanazt a
mesterséget űzöm, amit már a dédapám is, és sohasem gondoltam, hogy egyszer majd
kalózok fogságában végzem...
Gerhard Tolberk megvakarta hosszúkás orrát megkötözött kezével.
– Azt mondja, kirgardi?
– Ott születtem, ott vannak eltemetve az őseim.
– Az jó messze délen van, nem? – kotyogott közbe Roahmyer. – Hé... nem Kirgard az a
város, ahol állítólag egy tucat farkasember garázdálkodott?
A kalaposmester könnyezni kezdett.
– Széttépték a fiamat, a kislányomat, a feleségemet... s csaknem áldozatul estem én magam
is. Ó, éjszaka gonosz kreatúrái!
Miért tettétek ezt velem?
Gerhard Tolberk megpróbált összenézni Roahmyerrel, ám a rettenetesen rövidlátó és kancsi
írnok annyi irányba nézett egyszerre, hogy lehetetlen volt megtalálni a tekintetét.
Időközben az első csónak visszaért, és a kalózok erőszakkal, egy újabb tucat foglyot tereltek
be. Csak nehezen boldogultak, mivel azok hangosan zokogtak, átkozódtak és nem akartak
menni.
Valami csillogott az erdő szélén. Mintha egy páncélos alak közeledett volna a fák között.
Vagy egy fejetlen páncél?
– Engem vigyetek! - kiáltotta Skandar Graun mérgesen. - Hé, halljátok? Én menni akarok!
Gyerünk! Vigyetek!
 – Kuss! Várj a sorodra, disznó!
Skandar Graun dühösen morgott, és a köteleit rángatta. Kapott egy bikacsökkel a gyomrába,
de ez sem bírta jobb belátásra.
– Mit szarakodtok ennyit? - dühöngött. – Már rég úton lehetnénk!
A kalaposmester csodálkozva mérte végig.
– Neki meg mi baja? - kérdezte a lovagot.
Gerhard Tolberk vállat vont.
– Talán sosem látott még hajót közelről és ég a vágytól, hogy kipróbálja.
– Attól tartok, nem sok örömünk lesz ebben a hajókázásban – vélte a kalaposmester és
szomorkásan mosolygott. - Azt suttogják, Jó messze elvisznek bennünket.
– Hallott valamit? – kapott a szón a lovag. – Mi a szándékuk velünk?
- Lendor – sóhajtott Jarvy Hekkir. - Állítólag kényszermunkára visznek bennünket.
– Kényszermunkára? - utálkozott Gerhard Tolberk. – Gyűlölöm a kétkezi munkát!
- Én magam egész életemben kétkezi munkából éltem - mondta Jarvy Hekkir komolyan. –
Ám alig hiszem, hogy a mesterségben edződött kezem képes lesz durva munkára is.
Már csak ők négyen maradtak, plusz hat kalóz, plusz Lucinda és a csatlósa. Az egyik csónak
félúton járt vissza a parthoz.
– Most kellene cselekednünk! – motyogta az orra alatt Gerhard Tolberk. – Ennél kedvezőbb
alkalom nem is kínálkozhatna a szökésre!
– Így, megkötözött kézzel – ironizált Roahmyer – valószínűleg könnyen elbánnánk húsz-
egynéhány őrrel.
Ő hiába hunyorgott, nem látta, hogy már milyen kevesen maradtak az őreik.
– A lábunk viszont nincs megkötözve – mutatta ki Gerhard Tolberk. – Ha egy irányba
futunk, nem fog akadályozni bennünket a kötelékünk a menekülésben.
– Igaza van – motyogta a kalaposmester. – Ez az utolsó esélyünk. Ha hagyjuk magunkat,
hogy bezsúfoljanak arra a hajóra, sokkal rosszabb helyzetbe kerülünk.
– Még ennél is rosszabb helyzetbe? – tamáskodott az írnok. - Gondolja, hogy egész úton
körbe-körbe gyalogoltatnak bennünket a hajó fedélzetén?
- Azt gondolom, hogy a hajóról képtelenség megszökni. Ha pedig kikötünk Lendoron... ott
idegen környezetben leszünk. És még ha meg is szökünk, több száz vagy ezer mérföld választ
el bennünket az otthonunktól. Most kell cselekednünk.
- Ez az! - sziszegte a lovag fellelkesülten. - Amikor kirúgom lábat a mellettem álló kalóz
alól... rohanjunk mindannyian annak zápfog alakú sziklának az irányába! Ha szedjük a
lábunkat és nem rángatjuk egymást, mindannyian megmenekülhetünk...
– Benne vagyok! – motyogta a kalaposmester. - Készen állok.
– Merre van az a szikla? – vaksiskodott Roahmyer.
Skandar Graun nem szólt semmit.
– És te? – követelte a lovag. – Készen állsz?
A félork úgy pillantott rá, mint valami kivágandó fatuskóra.
– Mire? Ja... nem!
A lovag sziszegve szívta be a levegőt.
– Nem akarsz megszökni? – kérdezte fenyegetően.
– Ostobaság – morogta a félork. – Meddig vacakolnak még azzal a csónakkal!?
– Átkozott barom! – sziszegte Gerhard Tolberk. - Ennyire vágysz a rabszolga életre?
– Inkább, mint a halálra.
– Sikerülhet a szökés!
Skandar Graun dühösen röhögött.
– De nem nekem! Addig nem lehetek nyugodt, amíg el nem tűnök innen!
Nem magyarázta.
– Átkozott ork fattyú!
Skandar Graun ezen csak röhögött.
– Nem hozol ki a sodromból. Nem szököm.
– De miért nem? – tudakolta a kalaposmester.
Skandar Graun felhúzta az ínyét, úgy vicsorgott.
– Mert ezen a parton sokkal halálosabb veszély les rám, mint Lendoron.
– De ott... rabszolgák leszünk.
 – Majd megszökünk... ott!
A csónak orra hangos súrlódással feküdt fel a parti kavicsos fövenyre. Az elöl álló fickó
kiugrott a vízbe, és kigázolt a szárazra. Az evezősök pihentek.
– Gyerünk, gyerünk! – kiabálta a fekete láncinges. – Meddig várjunk még? Amíg
beesteledik?
Lucinda és Pash szálltak be a csónakba elsőnek. Úgy viselkedtek, mintha soha életükben
nem látták volna a félorkot és a többi foglyot. Skandar Graun megpróbálkozott egy félszeg
vigyorgással, de aztán felhagyott a próbálkozással.
Már csak azért is, mivel az erdőből egy csillogó vértezetű, fejetlen páncél csörtetett elő.
– Tűnés innen! – ordította Skandar Graun, és jó példát mutatva erővel rángatta magával
hozzákötözött társait a csónak felé. Induljunk már! Gyerünk, gyerünk!
A fekete láncinges, aki már úgyszintén a csónakban állt, a száját is eltátotta.
– Mi a nyavalya ez a...
A csónaktól legtávolabb egy vörös szakállas, zömök, bikanyakú kalóz állt karddal a kézben; ő
biztosította a beszállást. A páncél el akart csörtetni mellette, ám a meghökkent fickó
félreértelmezte a helyzetet, és vadul rátámadt. Kardja nagyot csattant az összekarcolt mellkasi
részén.
A páncél nem próbálta védeni magát. Lapos ívben suhintotta meg a pallosát, és derékban
szabályszerűen kettébe szelte az okoskodót.
– Most! - kiáltotta Gerhard Tolberk, és megpróbált a szikla felé rohanni. A kalaposmester
felfogta a kiáltás értelmét és vele tartott volna; Roahmyer azonban abba az irányba rohant
tovább amerre Skandar Graun húzta-vonta magával.
Mivel ők négyen szabályszerűen ugyanazon vezérszíjhoz voltak kötözve, a menekülési
kísérlet szinte azon nyomban kudarcba fulladt. A félork ugyanis egy feldühödött bika erejével
és tekintélyes testsúlyával egyszerűen elrántotta az ellenkező irányba a menekülőket, és
amikor azok felbuktak, húzta Őket magával a nedves fövenyen.
– Nem arra...
– Állj meg, te...
– El innen! – kiáltotta Skandar Graun oda sem figyelve, és akaratlan társait magával
rángatva rontott a csónakhoz.
Már csak két kalóz álldogált a parton; mindketten a fegyverükhöz kaptak. És vagy
rettenetesen bátrak voltak, vagy rettenetes hülyék, de egyenesen a csónak felé csörtető páncél
útjába vetették magukat.
– Gyerünk! - ordítozta a félork, s miközben a lovag és a kalaposmester feltápászkodtak,
teljes testsúlyával nekifeküdt a csónaknak, hogy betolja a vízbe. Az egyik evezős rávágott a
félork hátára az evezőjével, hogy csak úgy csattant, de Skandar Graun ezzel sem törődött.
Tolta egyre beljebb a vízbe a csónakot, és felkapaszkodott az orr-részbe. Értetlen társai
akarva-akaratlanul is követték.
A csónakban álló két kalóz egyike azt hitte, hogy a foglyok lázadni próbálnak, mert dühösen
kardot rántott. Máris rátámadt volna az elvakultan nyüszítő félorkra, de...
Lucinda azonban, aki egyszer már tanúja volt a páncél pusztításának, felfogta a helyzet
komolyságát, és vállal akkorát taszított az okvetetlenkedő kalózon, hogy az elvesztette az
egyensúlyát, és lecsobbant a térdig érő vízbe. A kardját időben elengedte, nehogy felnyársalja
magát, és a fegyver egyenesen a foglyok lába előtt koppant a csónak oldalán, s befelé hullott.
A fickó dühösen próbált felugrani, de egy érkező hullám szembetalálta, és visszahuppant az
alfelére.
A parton a fejetlen páncél egy hatalmas lendítéssel lecsapta egyik támadója fejét, és anélkül,
hogy veszített volna a lendületéből, elsodorta a másik fickót. Egy gazdátlan, cicomás,
fácántollas kalap gurult el a parti széltől sodorva. A fickó négykézláb kotródott a páncél
útjából.
A páncél megállíthatatlanul jött tovább.
Most már a fekete láncinges is kirántotta a kardját, és elszánt arckifejezéssel megfeszítette az
izmait, hogy kiugorjon a csónakból.
Lucinda azonban vadul visszarántotta, mielőtt cselekedhetett volna.
– Ne tedd! Ez egy démon! Megöl mindenkit!
– Evezzetek! - bömbölte Skandar Graun dühöngve, mintha ő lenne a kapitány. - Csülökre!
Csürhe banda!
Mivel a fejetlen páncél belegázolt a vízbe, a matrózoknak nem kellett több biztatás. Mind a
négyen nekifeküdtek az evezőknek, és teljes erejükből húzni kezdték. A széles, lapos
alkalmatosság összevissza imbolygott a hullámverésben, mégis szinte megugrott és
határozottan távolodott a parttól.
Az a fickó, akit Lucinda korábban a vízbe lökött, már megvetette a lábát, de hirtelen
zavarában nem tudta eldönteni, hogy a csónak után próbáljon csörtetni, vagy forduljon
szembe a feléje csörtető démonnal.
Mivel azonban a kardját elengedte az eséskor, nehogy felnyársalja magát, fegyvertelenül
nem lett volna semmi esélye. Kétségbeesetten lódult az egyre távolodó csónak után, ám a
hideg hullámok visszafelé lökdösték.
– Gyere már, te marha! – ordította Lucinda, és a kezét nyújtotta.
A férfi a fogait csikorgatta, a sós vizet köpködte, és küzdött a tengerrel, ám a víz itt gyorsan
mélyült, és egy nagyobb hullám teljesen ellepte.
- Ússz! - kiáltotta a fekete láncinges. - Ússz a hajóhoz!
A férfi hörgött, köpködött, krákogott, de ez a társait nem hatotta meg. A fejetlen páncél
olyan ördögi magabiztossággal csörtetett feléjük a hullámokban, mintha egy sima mezőn
sétálna. Már szinte karnyújtásnyira volt az ütemtelenül csapkodó, úszni próbáló kalóztól.
- Vigyázz! - kiáltotta Lucinda.
A férfi felordított, és elemi kétségbeeséssel balra vetette magát. Egy pillanatra az egyik lába
nekifeszült a páncél mellkasának, és rémülten messzire rúgta magát. Most már nem a csónak
után próbált úszni, hanem bal kéz felé kitérni teljes erejével.
A páncél nem üldözte. Továbbra is a csónakot követte.
Skandar Graun szinte őrjöngött.
- Átkozott, puhány, tetű banda! - ordibálta. - Kutyák elé kéne vetni a mocskos beleteket! Úgy
fogjátok az evezőket, mintha a fogaitokat akarnátok piszkálni vele... Markoljátok, kutyák,
markoljátok és húzzátok, mintha az életetek függne tőle!
- Ülj le! - sziszegte a fekete láncinges parancsolóan, és mellbe lökte az izgatott félorkot. - Te
itt fogoly vagy! És ha sokat jártatod a szádat, négyfelé szablak, és kidoblak haleledelnek!
Skandar Graun vicsorogva huppant le a csónak aljára, és a testsúlyával magára rántotta a
hozzá kötözött kirovangi írnokot.
- Naaa! — háborgott Roahmyer. - Mi a fene történik már megint?
— Mindenki fogja be a száját! — recsegte a kalózvezér. — Ti pedig húzzátok, kutyák!
— Ezt mondtam én is — dörmögte Skandar Graun, és egy pillanatra sem vette le a szemét a
mögöttük csörtető páncélról, amely fölött ekkor már rendre átcsaptak a nagyobb hullámok.
A félork egy ideig még reménykedett abban, hogy egy kiadós hullám feldönti majd az ostoba
páncélt, de erre nem került sor. Arra gondolni pedig, hogy a páncél belefullad a tengerbe —
valljuk be, merő önáltatás lett volna.
Azonban Skandar Graun lassacskán fellélegezhetett; az evezősökre jótékonyan hatott a
szidalom, végre megtalálták a helyes ritmust, és egyre nagyobb sebességgel távolodtak a
parttól.
Hirtelen azt érezte, hogy elvágják a kezét összekötő szíjakat. Gerhard Tolberk volt az, aki a
nagy izgalomban megkaparintotta a vízbe lökött kalóz csorba élű kardját, és először magát
szabadította meg, aztán a társait.
A csónakban most összesen tizenegyen tartózkodtak. Négy evezős, a fekete láncinges,
Lucinda, Pash, Skandar Graun. Tolberk, a kalaposmester és Roahmyer.
Az evezősök nem viseltek kardot, legfeljebb egyiküknél-másikuknál lehetett egy-egy tőr vagy
halpucoló kés. Egyetlen komoly ellenfélnek a fekete láncinges tartozott, ő viszont merőn leste
a hullámok alól ki-kibukkanó páncélt, és nem vette észre, hogy a foglyok megszabadultak.
Mire Skandar Graun konstatálta, hogy szabad, Gerhard Tolberk vad kiáltással előredöfött a
kardjával. Valószínűleg sikerült volna hasba szúrnia a kalózvezért, de egy nagy hullám épp
ekkor oldalba kapta a csónakot, és a vakmerő lovag elvesztette az egyensúlyát, és döfése a
csónak vaskos oldalát szántotta fel.
A fekete láncinges dühösen csapott a támadója irányába, ám mivel a hely meglehetősen szűk
volt, nem tudta megvetni a lábát, s egy újabb hullám őt is kibillentette az egyensúlyából.
Tolberk tudta, hogy már nincs esélye ismét megsuhintani a kardot; vakmerően rávetette
magát ellenfelére. Csaknem mindketten a vízbe estek.
Pash, aki a csónak hátuljában kuporgott, s heveny tengeri betegséggel küzdött, kihajolt a
csónak oldalán és hangosan öklendezett.
Roahmyer idegesítően kiabált.
— Mi történik?... Mondja már meg valaki, hogy mi történik?.. Mi a fészkes fene történik?
Ő valószínűleg még arra sem döbbent rá, hogy már szabad.
Jarvy Hekkir, a kopaszodó kalaposmester az egyik evezőssel viaskodott, és azt kiabálta
Skandar Graunnak, hogy lökje a vízbe Lucindát.
Egy másik evezős is abbahagyta a lapátolást, és hosszú eszközével a félorkot pécézte ki
magának.
Skandar Graun épphogy lekapta a fejét a nyakmagasságban elsuhanó evezőlapát elől, és
olyan vörös lett, mint a rák! Elkapta az evezőt, megcsavarta, és seggre lökte vele a meglepett
fickót.
— Evezz, te állat! - bömbölte. — Evezz, különben végünk!
Gerhard Tolberk a nagy imbolygásban valahogy felülkerekedett az ellenfelén, és mivel
szerencsés módon a kardját is megtalálta, a pengét nekifeszítette a fekete láncinges férfi
torkának.
— Vissza a partra! - üvöltötte torka szakadtából. - Vigyetek vissza a partra, vagy megölöm!
Lucinda egy dobótőrt húzott elő.
— Senki ne közelítsen! — üvöltötte a lovag. - Fordítsátok meg a csónakot, és vigyetek vissza a
partra, különben... elvágom a torkát! És megölünk benneteket is!
— Megvesztél? — bömbölte Skandar Graun. - Ne a partra!
— Vissza! — üvöltötte Gerhard Tolberk, és szabad balkezével állcsúcson vágta áldozatát, aki
a nyakának szegezett penge ellenére mérgesen fészkelődni kezdett alatta. Az ütéstől
megnyugodott.
A kalaposmester eközben úgy harcolt a jobb oldali evezőssel, mint valami kivénhedt,
fogatlan farkas. Nem csak a kezeit használta, hanem ütött-vágott, rúgott, karmolt és harapott
is. S közben úgy morgott, mint egy kutya, akitől el akarják venni a csontot. A meghökkent
evezős jóval erősebb lehetett a szikár férfinál, de annyira meglepte ez a lehetetlen harcmodor,
hogy jóformán semmit sem tudott tenni ellene.
Az orrban evező két matróz is abbahagyta a lapátolást, és a csónak most szabadon ringott a
part felé rohanó hullámok hátán.
A páncél már teljesen eltűnt a vízszint alatt.
A vízbe esett kalóz időközben kievickélt a partra, és csatlakozott ahhoz a társához, akit a
páncél nem ölt meg, csak elsodort. A parton integettek, hadonásztak, ordítoztak.
A nagy háromárbocos hajóra félig már felhúzták az utolsó előtti csónakot, de most ismét
elkezdték leereszteni, s a korlát mellett sötét képű harcosok ordibáltak, tolongtak. Ők nyilván
nem sokat észleltek a páncél megjelenéséből, csupán azt láthatták, ahogy az utolsó garnitúra
fogoly valahogy kiszabadult és a csónakban most vad harc dúl.
Skandar Graun őrjöngő lidércként rángatta ki az összekarmolt evezőst a kutyaként morgó
kalaposmester kezéből, és visszalökte az evezőpadra.
— Evezz! Evezz!
— Hagyd! — morogta Jarvy Hekkir. — Ő az enyém! Megölöm! Kitépem a gigáját...
Skandar Graun egy kurta bólintással orrcsonton fejelte az idős férfit, hogy annak menten
eleredt az orra vére, s a morgás is abbamaradt.
— Evezni! Evezni! — bömbölte a félork, és az orrban ülő páros megrettenten telepedett
vissza a padra.
A bal hátsó evezős azonban nem tanult az előbbiből. Azt hitte, hogy pusztán azért, mert a
félork háttal áll neki, most ő van előnyben. Most nem ütött alkalmi fegyverévei, hanem más
taktikához folyamodott. Vízszintesen lökte előre a lapátot, s teljes testsúlyával rádőlve
megpróbálta a vízbe taszítani ellenfelét.
Ez csaknem sikerült is, de Skandar Graun az utolsó pillanatban éppen az evezőben
kapaszkodott meg. És most már tényleg nagyon feldühödött.
Kitépte a meglepett fickó kezéből az evezőt, megforgatta a levegőben, és úgy csapta fejbe a
matrózt, hogy az hanyatt dőlt, mint egy zsák köles.
— Miénk a csónak! - ordította Gerhard Tolberk diadalittasan. - Szabadok vagyunk! Irány a
part!
— Egy frászt! - morogta Skandar Graun, és lendületből úgy csapta képen az önhitten harsogó
lovagot az evező markolati részével, hogy az két fogát is a tengerbe köpte.
A fekete láncinges kihasználta ellenfele meghökkenését, és egyszerűen lehajította magáról.
Felmarkolta a csónak aljáról a kardját, de mielőtt ledöfhette volna a pimasz, lázadó rabot, ő is
kapott egyet az evezővel a tarkójára.
Azon pillanatban elhomályosodott előtte a világ.
— Elég a civakodásból! - bömbölte felhevülten Skandar Graun, és mivel a negyedik evezős
eszméletlenül hevert, a félork félrelökte és ő maga ült a helyére. Beillesztette az evezőt a
vájatba, és most már rendeltetésének megfelelően használta. S hogy biztosan jól haladjanak,
még az ütemet is diktálta. — Irány a hajó! Húzd meg! Húzd meg! Húzd... meg!
Lucinda belemerített egy rongydarabot a tengerbe, és megtörölgette vele a kóválygó
láncinges kalóz arcát. Az szemmel láthatóan még azt sem tudta, hol van.
— Mi ez a kisasszony tempó! — harsogta Skandar Graun felháborodottan. — Húzd... meg, ha
mondom... vagy szétcsapok köztetek, pipogya banda! Húzd... meg!
A fekete láncinges visszanyerte az öntudatát, és szorosabban markolta a kardját.
— Felköttetem... az összeset! — sziszegte. A lázadók halállal bűnhődnek! - A tarkóját
tapogatta. — Hogy merészelte...
— Nyugalom, Thoen! — motyogta Lucinda kedves mosollyal. - Elfelejted, hogy neki
köszönheted az életed? Ha ő nem szedi le rólad azt az őrült fickót a karddal, lehet, hogy már
elvágták volna a torkod...
Ezt a Thoen nevezetű is elismerte. Ennek ellenére értetlenül rázta a fejét.
— Mi a fene folyik itt?
— Én magam sem értem teljesen tisztán — vont vállat a félork nő. — De azt hiszem, az a
páncél egy veszedelmes démon. Csak úgy úszhatjuk meg élve, ha elmenekülünk. És az az ork
fickó tudja ezt. Ha ő nincs, mostanra valószínűleg valamennyien holtan heverünk a parton,
ezt ne feledd!
A fekete láncinges sakkban tartotta a kardjával a vért köpködő Gerhard Tolberket, de közben
a sötétzölden hömpölygő hullámokra meredt, mintha alájuk akarna pillantani.
— Miféle pokolbéli démon ez... motyogta megrendülten.
— Nem tudom - mondta Lucinda komolyan. — Ám te magad is láthattad, milyen könnyedén
intézte el az egyik emberedet.
— Nem fogja fegyver?
A félork nő erőltetetten nevetett.
— Mivel akarsz te megsebezni egy mágikus páncélt?... Láthatod, nincs feje. Feltételezem,
hogy már levágta valaki. Ennek ellenére mégis megy tovább és gyilkol...
— Belozár vérére! — sziszegte Thoen hitetlenkedve. Micsoda pokoli reggel!
— Húzd meg! - harsogta rendületlenül Skandar Graun. – Húzd meg!
— Eccer még megölöm eft a navalyáf félovkot – motyogta Gerhard Tolberk fogatlanul. Sötét
pillantásokat vetett a belemelegedve lapátoló Skandar Graun felé, de egyelőre elmúlt a harci
kedve.
Jarvy Hekkir pedig szipogva guggolt a csónak hátuljában; vérző orrát törölgette egy batiszt
keszkenővel, és a könnyeit hullatta. Néha egy női nevet motyogott, és egészen úgy tűnt;
mintha nem lenne magánál.
— Győztünk? — kérdezte reménykedve Roahmyer. – Szabadok vagyunk?
— Kuff! - dörrent rá Gerhard Tolberk, és legszívesebben a vaksi írnokon töltötte volna ki
minden dühét.
A fekete láncinges merengve nézte Skandar Graunt.
— Izmos a fickó — jegyezte meg. — És remekül verekszik. Jó sok pénzt kaphatnék érte.
Lucinda nevetett.
- Nagy sumák vagy te, Fekete Thoen! — vetette oda. — De egye fene... Igaz, hogy már
megalkudtunk húsz aranyban, de nem bánom... legyen negyven! És akkor elfelejted a
sérelmeidet!
A fekete láncinges zord képe felderült, és a komor arcra bizonytalan mosoly telepedett.
— Jól van. Legyen a tied a fickó, ha ennyire akarod... nem ölöm meg. De a többit... igen!
Lucinda vállat vont.
 - A többi engem nem érdekel. Azt csinálsz velük, amit akarsz.
— A főárbocon fognak lógni mindhárman! Hogy okuljon a sorsukból a többi disznó! Látni
fogják, mi jár annak, aki ellenem szegül!
Lucinda vidáman nevetett.
— És az oszlásnak induló testek bűze fog kísérni bennünket egészen Lendorig! Mondhatom,
remek kilátások!
- Véded őket? — kérdezte a kalóz gyanakvóan.
- Én ugyan nem! Nem rokonaim, nem is barátaim. Tőlem akár most rögtön vízbe fojthatod
valamennyit... azt az egyet kivéve persze, akit megvásároltam tőled... Csak éppen nem értelek.
- Te nem torolnád meg a támadást, Véres Lucy?
- Dehogynem — felelte a nő szórakozottan. De ha tudnám, hogy jó pénzt kapok értük, esetleg
meggondolnám a dolgot. Temagad mondtad, hogy tíz arany üti a markotokat minden egyes
rabszolgáért. És te képes lennél eldobni magadtól harminc aranyat, hogy kielégítsd a
bosszúvágyadat?
Fekete Thoen a homlokát ráncolta.
- Lehet, hogy még meggondolom — vetette oda végül.
- Miért nem eveztek, lusta kutyák?! — bömbölte Skandar Graun, aki úgy lapátolt, mint egy
megszállott. — Kibelezlek benneteket!
— Ha tovább evezünk, belerohanunk a hajóba! — feleselt az egyik orrevezős.
Skandar Graun a fogát csikorgatta.
- Kit érdekel!? Csak tűnjünk innen mielőbb!
Az orrban ülők lapjára fordították az evezőlapátokat, úgy fékezték a csónak lendületét, a
jobb oldali hátsó pedig erősebben evezett, hogy a csónakot párhuzamos helyzetbe hozza a
hajótörzzsel.
Fentről hosszú csáklyák nyúltak le, és közelebb vonták őket. A másik csónakban egy tucatnyi
fegyveres vicsorgott feléjük. Többnyire rövid kardokat viseltek, de kettejük alkarnyi hosszú
számszeríjat szorongatott.
— Mi történt, Thoen?! — kiáltotta át egy bőrvértes fickó a másik csónakból.
A fekete láncinges legyintett.
— Volt egy kis zűr felelte ingerülten -, de sikerült úrrá lennünk a helyzeten.
— Mi a fene...
— Majd a fedélzeten mindent elmondok - vetette oda türelmetlenül Thoen. — Mielőbb fel
kell szednünk a horgonyt.
— És ők ketten? — kiáltotta a bőrvértes, és a parton hadonászó két alakra mutatott.
Thoen vállat vont.
— Majd a kapitány eldönti, mi legyen velük - kiáltotta. — De az biztos, hogy én vissza nem
megyek értük!
A csónak oldala nekikoppant a hajótörzsnek, és miközben az evezősök rögzítették a csörlő
láncait, fentről egy kötélhágcsót dobtak le az utasok számára.
— Gyerünk, kutyák, felfelé! - morogta Thoen, és Gerhard Tolberk felé bökött a kardja
hegyével - Te mégy előre! Lódulj!
Skandar Graun azonban mindenkit megelőzve elsőként kapaszkodott fel a hágcsón.
— Horgonyt felhúzni! — ordítozott. — Orrvitorlát kibontani! Irány észak-északkelet!
— Te meg ki a fene vagy? — kérdezte tőle egy nagy darab fickó, akinek olyan ráncos volt az
arca, mintha krokodilbőrből csináltatta volna.
— Egy fogoly magyarázta a félork. De annyit mondhatok, mindnyájan jobban járunk, ha
elvitorlázunk innen...
Mire észbe kapott, hárman ragadták meg, maguk alá gyúrták, és béklyót kötöttek a kezére,
lábára.
— Nekem mindegy! - kiabálta Skandar Graun — De ha a démon elkap benneteket,
magatokra vessetek! Mire kettőt pislogtok, már mászik is fel a horgonyláncon, annyit
mondhatok... Hé, megizzadtam az evezésben! Nem akar valaki pofán vágni egy kupa borral?
Pofán vágták. Bor nélkül. Ököllel.
— Vigyétek a többi közé! — rendelkezett egy mély, érdes hang.
Közben már érkezett Gerhard Tolberk, Jarvy Hekkir, Ernest Roahmyer, Lucinda, majd Pash
is. Aztán az evezősök előtt felkapaszkodott Fekete Thoen is. A rabokat megkötözték, és
elrángatták Skandar Graun után a fedélközbe.
— Mit hablatyolt az az ork barom? - kérdezte az előbbi mély hang haragosan. — És mi ez az
egész?
Fekete Thoen, aki olyan rettenthetetlen nagylegény volt a parton, most gyámoltalan
féregnek tűnt a hajó kapitánya előtt.
- Egy démon támadt ránk – dörmögte rosszkedvűen, mivel maga is érezte, hogy sántít ez a
magyarázat.
A hajó kapitánya félelmetes külsejű férfi volt. Csaknem két méter magas, és olyan vaskos,
mintha acélpáncélt viselne a bőre, alatt. Magasságához illően arányos volt, bikanyakán vaskos
fej ült, elnagyolt vonású ábrázatát sebhelyek díszítették. A legjellegzetesebb sebhelye egy
régebbi vágás nyoma, volt, amely a felső ajka szögletéből indult ki és lefelé vonult az álla
irányába. Ettől a sebhelytől olyan lett az ábrázata, mintha állandóan haragudna. Nem volt
kövér, nem volt hájas; mindenhol vaskos izomkötegek súlyozták a testét. Nem viselt fegyvert,
csak egy térdig érő, barna bőrnadrágot és egy szakadt matróz trikót, mégis fenyegető látványt
nyújtott. Mindkét füléből és az orrából diónyi átmérőjű aranykarikák fityegtek, s a nyakában
lógó, ujjnyi vastag aranylánc koponyát ábrázoló medálja szinte világított bozontos, szőrös
mellkasán.
Bár ennyire északon, főképp a tengeren hideg szelek söpörtek végig a fedélzeten, a kapitány
olyan nyugodtan viselkedett a könnyű trikóban, mintha a legnagyobb hőség tombolna. Míg a
matrózok és a fegyveresek többsége bőrzekét vagy ujjatlan kiskabátot viselt az inge fölött.
- Démon? – húzta fel a szemöldökét ez a félelmetes alak. – Miféle ostoba mese ez?
– Hadd magyarázzam meg! - lépett előre Lucinda a kényelmetlenül feszengő, fekete
láncinges kalóz takarásából. – Thoen igazat mond. Egy démonszerű, fejetlen páncél támadt
ránk a parton. És magam is amondó vagyok, hogy mielőbb fel kellene szedni a horgonyt és
kibontani a vitorlákat.
A nagydarab kapitány úgy meredt rá, mintha kísértetet látna.
– Hát te meg ki a búbánat vagy? - fakadt ki rosszkedvűen.
– Ezek szerint igaz a pletyka – nevetett gúnyosan a félork nő - miszerint Mérges
Bredaronnak rövidebb az emlékezete, mint az a sebhely az állán, amiről a nevét kapta.
Valóban nem tudod, ki vagyok? Képes voltál elfelejteni, hogy ki jelölte meg azt a rusnya
képedet egy életre, amikor úgy gondoltad, hogy rajtam is osztozhatsz Karaidusszal?
A kapitány úgy pislogott, mint egy csodálkozó óriásbéka.
– Véres Lucy! – dörmögte hitetlenkedve. – Te... meghaltál, ezt mindenki tudja!
Lucinda még hangosabban röhögött.
– Ugyan már, vén tengeri medve! Ne mondd, hogy halottnak látszom, vagy kénytelen leszek
kicakkozni a szád másik oldalát is, hogy meggyőzzelek!
A kapitány elvigyorodott - a sebhelye miatt persze ugyanolyan haragosnak és kedvetlennek
tűnt, mint, bármikor máskor -, és mindkét karját ölelésre tárta.
– Lucy, kedvesem! – örvendezett. – Te szédült kis ork szuka... Én meg tényleg azt hittem,
hogy mára föld alól szagolod a büdöskét! Tudod, amikor értesültem a halálhíredről, olyan
bánatos lettem, hogy két napig egy kortyot se ittam... De hát te élsz! És tényleg te vagy az!
Eszem a zúzádat, kicsim!
Lucinda, aki a férfi mellkasáig alig ért, valósággal elveszett a medveölelésben.
– Hé! Vigyázz, te! Még összeroppantasz!
– Mutasd magad, kislány! – örvendezett a kapitány. - Ha nem mondod, ki vagy, meg se
ismertelek volna...
– De ha egy örök vigyort szabtam volna a késemmel a másik orcádra, biztosan megismertél
volna, mi?
A nagydarab férfi játékosan meglegyintette Lucinda feje búbját.
– Még mindig olyan átkozottul gyorsan jár a késed, mi?
– Még annál is gyorsabban mosolygott a nő. – Azonban bármilyen gyors vagyok is, nem
szívesen várnám meg, hogy az a démoni páncél rám támadjon.
A kapitány kissé eltolta magától a félvér nőt, és hosszú karjai távolságából vette szemügyre.
- Ennyire komoly a helyzet? - kérdezte. Az az ork fogoly igazat mondott?
– Nem tudom, mire képes – sóhajtott Lucinda. – Nem tudom, igazat ordítozott-e az ork
fogoly, avagy sem... Lehet, hogy a démon, amely jelen pillanatban a tengerfenéken a hajó felé
tart... nem képes felmászni a horgonyláncon... Ám ha mégis, akkor Grooms irgalmazzon
valamennyiünknek ezen a hajón.
– Mit beszélsz, te lány?
– Majd elmondok mindent részletesen, amit tudok – hadarta Lucinda. - Ám ha megszívleled
a tanácsomat, akkor ne törődj azzal a két embereddel a parton, csak szedd fel a horgonyt,
bonts vitorlát, és hajózzunk el mielőbb Lendor felé...
A kapitány csak egy pillanatig meredt maga elé komor képpel, aztán felderült a képe.
– Hazatérsz te is a jó öreg szigetre, mi?
– Tíz éve már, hogy elhagytam - felelte Lucinda. – Gondoltam, ideje végre meglátogatni a
régi cimborákat.
– Nem sok él már belőlünk – vigyorgott a vén kalóz. - Tudod, kihalófajta vagyunk... Ejnye,
de örülök, hogy újra látlak! És épp az én hajómon! Hihetetlen!
– Akkor bonts vitorlát - javasolta a nő –, ha azt akarod, hogy továbbra is legyen még hajód!

5. FEJEZET

Rablánc és Szerelem

Tíz percen belül észak-északkeletnek fordították a hajó szirén-alakban faragott orrszobrát,

és jó széllel siklottak a nyílt tenger felé. A kontinens szikláktól, öblöktől szaggatott partja
hamarosan elmaradt mögöttük, és egy óra múltán már csupán egy keskeny, szürke sáv
emlékeztetett arra a tat mögött, hogy a távolban a világ leghatalmasabb földrésze húzódik.
Amíg a csónakokat csörlőkkel a fedélzetre emelték, felhúzták a horgonyt és ügyes kezű
matrózok kibontották a vitorlákat a fejetlen páncél nem adott életjelet magáról. Lucinda,
Fekete Thoen és a kékülő-zöldülő arcú Pash körbe-körbe járkáltak a hajókorlát mentén és
mindvégig a habokat lesték. Azonban a páncél eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Vagy
inkább, mintha a víz nyelte volna el.
A fedélközbe zárt rabok azonban az egész indulási kavalkádból csupán annyit érzékeltek,
hogy a hajó mozgásba lendült, és a folyamatos imbolygástól, az áporodott testek szagától és
az állott levegőtől többen okádni kezdtek.
Roahmyer volt ez első.
Mint kiderült, nem ők voltak az egyetlen fogolyszállítmány. Senki sem számolta meg, de
legalább négyszáz ember – férfiak, nők és ifjak vegyesen – hevertek összezsúfolva, egymáshoz
láncolva, szíjazva a fedélközben meg a nyirkos raktérben, és a mindent belepő, emberi bűzből
ítélve, egyes csapatok már napok óta itt lehettek. Eszméletlen volt a bűz, az ürülékszag, a
félelemtől verejtékes testek kipárolgása, a kosz és a mocsok jellegzetes szaga, a hányadékszag
és a fal mellett sorakozó fahordókban rothadó élelem édeskés, savanykás illata.
Skandar Graunt, akit az utolsók között vezettek le a fedélközbe, nem zavarta a bűz, sem az
áporodott levegő. Bár sok elviselhetetlen bűzt ínyencségként érzékelő ork orra kényes volt az
emberi szagokra, a gyomra nem fordult fel oly hevesen, mint rabtársainak. Egyelőre igazából
még az sem zavarta, hogy egy hajófalba erősített vaskarikához láncolták, és az sem, hogy
Gerhard Tolberk karnyújtásnyi távolságból milyen gyilkos pillantásokat vet reá. Őt valójában
csupán egyetlen tény bosszantotta; a lánccsörgés, kopogás, dübögés, sírás rívás, sóhajtozás,
zsörtölődés, zokogás, szitkozódás, óbégatás, nyögdécselés, jajgatás, krákogás, köhögés,
öklendezés, okádás zajegyvelege miatt nem tudta megállapítani, mi folyik a fedélzeten. Nem
hallotta, vajon az elmosódó kiáltások csupán az indulás mindennapos procedúrájához
tartoznak-e, vagy már most nagy csata folyik a fedélzeten. Lehet, hogy a démon már javában
mészárolja a hajó legénységét, és ő csak akkor fogja megtudni, mi a helyzet, amikor a nap
fénye már a fedélközbe leereszkedő páncélon fog megcsillanni.
Idegesen vette szemügyre a láncait: ujjnyi vastag, kovácsolt láncszemek. A rabszolgafogók
rutinos szakemberek voltak, akik semmit nem bíztak a véletlenre. Egy ilyen lánc
elszakításához pokoli erőre lenne szükség; Skandar Graun tudta, hogy ezzel még fénykorában
sem lett volna képes megbirkózni. Legfeljebb a varázskesztyűvel...
Ha most rajta lenne...
 Nem vesztegette az időt ábrándozásra. Hegyezte a fülét, és megpróbált elkapni valamiféle
árulkodó zajt. Aztán ahogy múltak a percek, lassacskán megnyugodott. A hajó irányt váltott;
nyilván azért, hogy még jobban befogja a szelet a vitorláiba. És ha ezt meg tudják tenni, akkor
valószínűleg még vannak élő matrózok a fedélzeten...
Jókora rúgás zökkentette ki elmélkedéséből, s ez is csak azt bizonyította, hogy igenis vannak
élő matrózok a fedélzeten. Mi több, a fedélközben is.
Bár Skandar Graun éppen arra gondolt, hogy ha még egyszer így belerúgnak, történjék is
bármi, csökkenteni fogja az élő matrózok számát.
– Ne! – mondta egy megvető hang, és egy szárított húsdarabot meg egy almát nyomott
Skandar Graun kezébe. Igaz, a csuklóit súlyos láncok húzták le, azt azonban semmi nem
korlátozta, hogy az ujjaival át tudja venni az ételt.
Az ételt osztogató matróz már tovább is lépett, és Roahmyernek is adott egy hasonló adagot.
A vaksi írnok olyan sápadt volt, mintha saját hulláját akarta volna eljátszani. Szédelgett saját
hányadéka bűzétől, és ahogy az ételt a kezébe nyomták, ismét felfordult a gyomra.
Öklendezve fordult oldalra.
– Ba'om! – hördült fel oldalt Gerhard Tolberk lovag. – Itt én fagyog...
– Sajnálom motyogta az írnok két öklendezés között. – Sajná... öbbbbööööö...
– A cudába! – méltatlankodott a lovag. – Ef má' több a foknál!
Skandar Graun göcögött.
Egy másik matróz lépett melléje.
– Tátsd ki a pofád! – mondta az. – Kapsz egy korty vizet.
– Bor nincs? – lihegte a félork. – Nem baj, ha savanyú...
A matróz először meglepődött, aztán röhögött.
– De barom vagy! – vetette oda. – Örülj, hogy vizet kapsz.
– Nagy öröm – dörmögte a félork. – Fogalmam sincs, mikor ittam utoljára vizet...
- Kell, vagy nem? – mérgeskedett a matróz. – Még egy halom büdös állatot kell végig
itatnom!
Skandar Graun megadóan kitátotta a száját, és tűrte, hogy a fickó megitassa egy
cseréptálkából. A víznek nem volt semmilyen íze, de jobb volt, mint a semmi. A matróz máris
tovább lépett Roahmyerhez, és neki is adott pár nyelet vizet.
Eközben Skandar Graun éhesen befalta a tenyérnyi darab, sózott, szárított húst. Sós volt.
Nagyon is. Hihetetlenül szomjas lett rá. Egy korsó sör vagy inkább kettő... igen jó hatással lett
volna a szomjúságára. Két tucat sör még inkább.
Az almát először megszaglászta, megnyalogatta, de nem tudta, mit kezdjen vele. Látott már
ilyet, tudta, hogy ehető gyümölcs, de ő maga még soha nem próbálta.
- Hé, Roahmyer...
Az írnok halott sápadtan ült a jobbján, és dermedten bámult a kezében tartott húsdarabra és
az almára. Mivel nem felelt, a félork oldalba könyökölte.
– Hé, vakegér... nem eszed meg a húst?
– Öbbbööööö... hanyatlott oldalra az írnok, de már üres volt a gyomra, csak öklendezni bírt.
Ám azt rettenetesen.
– Cseréljünk! – javasolta Skandar Graun. – Add ide a húst, kapsz helyette egy almát.
– Neee...
Skandar Graun azonban nem állt le vitatkozni. Egy határozott mozdulattal kivette a húst az
írnok vékony ujjai közül, és jólelkűen belenyomta helyette az almát.
- Úgy hallottam, a gyümölcs jót tesz a gyenge gyomornak – csámcsogta elégedetten.
Ám amikor Roahmyer húsának utolsó cafatkáját is lenyelte, a szomjúsága csak még kínzóbb
lett. Ráadásul idegesítette, hogy a nyamvadt írnok fájdalmasan zokogott a közvetlen
közelében.
A félorknak heveny lelkifurdalása támadt.
– Ha hazatérünk Kirovangba vigasztalta az írnokot –, egy egész marhát megsüttetek neked,
te érzékeny lelkű marha.
– Sosem térünk többé haza... – szipogta az írnok. - Itt pusztulunk mind ezen a pokoli
hajóúton.
- Beszélj csak a saját nevedben! - sóhajtotta Skandar Graun. – Bár ha nem kapok hamarosan
egy korsó sört vagy egy nyeletnyi bort, lehet, hogy mégiscsak igazad lesz...
 – Meg fogf halni – suttogta kettővel arrébb Tolberk lovag. – Amint elalfol, kicinállak...
– Velem van bajod? – morogta rosszkedvűen Skandar Graun. – Nem elég, hogy mindketten
foglyok vagyunk és szomjaznunk kell, még te is cseszegetsz?
– Moft fabadok lehetnénk! – sziszegte a lovag. – De te engem ütöttél le, nem aft a femét
kalóft! Viffa efefhettünk fó'na a pavtva...
Skandar Graun kedvetlenül röhögött.
– A partra, mi? A démon már rég elkapott volna bennünket! Nem, barátom, bármit gondolsz
is, csak így nyerhettünk időt... Talán sikerül leráznunk...
– Miket befélf?
Skandar Graun legyintett.
– Kár is lenne magyaráznom.
– Falóban – dörmögte a lovag. – Káv minden fóért. Boffút fogok állni vajtad.
– Próbáld csak meg nyugodtan – röhögött magabiztosan a félork. Majd jól beverem az
orrod. És ha már itt tartunk... beszéljük csak meg, ki volt az, aki tegnap éjjel kétszer is kupán
gyűrt, megkötözött, aztán belökött a hintóba?
Gerhard Tolberk kényelmetlenül feszengett, és nem felelt. Skandar Graun éppen azon volt,
hogy tovább ragozza a témát, amikor a fedélközbe vezető lépcsőn Pash ereszkedett le három
vastag bicepszű kalóz társaságában. Pash ugyanolyan rossz bőrben volt, mint Roahmyer, és
amikor leértek, azt sem tudta, hogy fogja be az orrát. Szabad kezével Skandar Graunra
mutatott.
– Ő az.
– Aha – mondta az élen álló kalóz, és egy jókora kulcsot húzott elő az övéből. Odanyomta
Pash kezébe, és a lakatra mutatott. – Nyisd ki!
Ő addig kihúzott karddal bábáskodott a dolog fölött. Két társa felrángatta a legszélen lévő
Hekkirt, Tolberket, majd pedig Roahmyert. Amikor Skandar Graun csuklójáról leszedték a
láncot, a többieket visszafűzték a vaskarikára.
– Lucy beszélni akar veled – motyogta Pash, és azt sem tudta, merre forduljon, hogy az
elviselhetetlen bűztől ne kelljen öklendeznie.
Skandar Graun elégedetten tápászkodott fel, és megropogtatta az izmait.
– Éppen ideje – közölte.
– Gyere akkor!
Skandar Graun nem vitatkozott. Lelki szemei előtt egy hordónyi bor lebegett, és nagy, barna
nyelvével akaratlanul is a száját nyalogatta.
...
Lucinda egy szűk kajütben üldögélt, amely közvetlenül a hajóhíd alatt helyezkedett el.
Egyfajta tároló helyiség lehetett, amit kimondottan az ő számára ürítettek ki. A falakat
mindenféle limlom borította; értéktelen fémdarabok, amulettek, hasonlók.
A fülke berendezése mindössze egy szalmapriccsből, egy sámliból, egy díszes faragású
székből és egy utazóládából állt, amelyet mellesleg asztalnak is használtak. Egy fatányéron két
darab tenyérnyi méretű, sózott hal díszelgett, mellette egy kancsóban valami vörös folyadék.
Skandar Graun nagyot nyelt, és csuklott.
— Na végre! — motyogta, és a kancsó után nyúlt.
A nő megrándult, mintha el akarná venni előle a kancsót, de aztán csak elvigyorodott, és
nem ellenkezett.
Nagy dőreség lett volna megpróbálni!
Skandar Graun olyan mohón harapott rá a kancsóra, hogy éles, hegyes fogaival leharapta a
szélét; ám ilyen csekélység csöppet sem érdekelte. Ivott, ivott, ivott, még mindig ivott, és
érezte, ahogy a savanykás lőre vérré válik a testében. Ivott, ivott, aztán nem ivott tovább...
De a kancsó oldalát olyan mélyen kinyalta, amilyen mélyen csak leért a nyelve.
Lucinda szórakozottan nézte, majd intett Pashnak, hogy távozzon, ás a csatlósa ez
alkalommal nem ellenkezett. A fedélközben tett kirándulás jóvoltából olyan heveny hányinger
tört rá, hogy csupán a hajókorlát közvetlen közelében érezte biztonságban magát.
Miután az ajtó becsukódott — és a bor is elfogyott —, Lucinda intett Skandar Graunnak,
hogy egyen.
— Sózott hal — fanyalgott a félork. Ha megeszem, ismét szomjas leszek...
Reménykedve várt. Lucinda azonban nem szólt semmit.
 - És ha szomjas leszek, innom kell — tette hozzá Skandar Graun. - Remélem, van még bor!
Lucinda ült a díszes faragású széken, és hanyagul a sámlira mutatott.
— Ülj le!
- Inkább állok — morogta Skandar Graun kedvetlenül, és fel-alá kezdett járkálni a szűk
helyiségben. Ez abból állt, hogy két lépést tett jobbra, kettőt pedig balra. — Ülhetek eleget...
odalenn.
- Nekem mindegy — vont vállat a nő. — Hidd el, kivinnélek a fedélzetre, hogy ott kedvedre
járkálhass, de nem hiszem, hogy a hajó legénysége ezt jó szemmel nézné.
— Kit érdekel? — dörmögte a félork férfi, pedig miközben Pash ide hozta, jókorákat
szippantott a friss, tengeri levegőből.
Imádta a tenger illatát, és ifjúkorában sokáig szolgált egy csempészhajón. A vizet viszont
nem szerette.
— Tisztában vagy a helyzeteddel, igaz? — kérdezte a nő.
— Igaz. Az a helyzet, hogy még mindig szomjas vagyok.
— Nincs idő ostoba tréfálkozásra — fanyalgott Lucinda.
— Ebben egyetértünk — morogta Skandar Graun. - Éppen ezért minden tréfálkozás nélkül
közlöm veled, hogy nekem egy kancsó bor még normális esetben sem elég... és az a hús, amit
enni adtak, rettenetesen sós volt... Úgyhogy normális esetről nem beszélhetünk...
Lucinda szeme szikrákat vetett.
— Mit képzelsz te magadról, Skandar Graun? - sziszegte. — Ezen a hajón te nem vagy egyéb,
mint egy rabszolga, akibe a legutolsó hajósinas is kedvére beletörölheti a lábát, s akinek enni
és inni is csak, azért adnak, hogy meg ne dögöljön útközben, mert egy döglött rabot nem vesz
meg senki rabszolgának...
— Ezt értem — vakogta türelmetlenül a félork. - De mivel te nyilvánvalóan
megkülönböztetett helyzetet élvezel a hajón, biztosan van annyi befolyásod, hogy hozass
nekem egy kisebb hordónyi savanykás...
— Elég! — hördült fel Lucinda. Felugrott a székéről, mintha meg akarná ütni a férfit, de
aztán türtőztette magát; lehiggadt és visszaült. — Elmagyarázok neked valamit... te hájas
agyú, tohonya bugris!
Skandar Graun nem nézett körül. Gyanította, hogy neki szólnak a sértések. A bor zamatát
azonban még mindig ott érezte a nyelvén, és a közérzete is javult valamelyest. Ráadásul azóta
tetszett neki ez a nő, amióta kihalászta őt a kútból. Most mit izgassa magát pár becsmérlő szó
miatt?
És mellesleg nem kizárt, hogy mégiscsak akad még egy kevéske bor, ha jól viselkedik...
— Csak hogy tudd, mi a helyzet — folytatta lehiggadva Lucinda. — Amikor oly sietve távoztál
Kirovangból... a nyomodba szegődtem, és egész éjszaka lovagoltam miattad zuhogó esőben. A
nyomokból rájöttem, hogy foglyul ejtettek, és főtt a fejem, hogyan szabadítsalak ki... A puszta
véletlennek köszönhető, hogy a fogva tartóid között felismertem egy régi ismerősömet, Fekete
Thoent. Sosem voltunk túlságosan jóban, de ahhoz elégnek bizonyult a futólagos ismeretség,
hogy megpróbáljam megvesztegetni... Kockázatos dolog volt, akár rajta is veszthettem volna,
Ugyanis Thoen gátlástalan, pénzéhes gazember. Megtehette volna, hogy elfogat az
embereivel, és úgy veszi el tőlem az összes pénzt... még többet is, mint amit érted ajánlottam.
Aztán vagy megölet, vagy elad engem is rabszolgának...
— De nem tette — vigyorgott Skandar Graun. — Pedig akkor együtt, összesimulva
ücsöröghetnénk a fedélközben, egymáshoz bilincselve, mint két dagadt galamb...
- Nem sokon múlott - siklott el Lucinda a bókízű megjegyzés fölött. — Láttam rajta, hogy
fontolgatja ezt a lehetőséget. Azonban szerencsére elszólta magát, hogy Mérges Bredaron a
kapitánya, és mivel én azonnal rávágtam, hogy Bredaron régi kedves cimborám... Thoen nem
merte megkockáztatni, hogy eltegyen láb alól. Beérte a megvesztegetéssel.
- Micsoda? — háborgott Skandar Graun. — A hajó kapitánya régi jó cimborád, és te hagysz
itt szomjazni engem? Bort ide, de rögvest!
- Ejgen - sóhajtotta Lucinda. — Bredaron „régi jó cimborám”... ahogy vesszük. Tíz-
egynéhány évvel ezelőtt Karaidus alvezére volt. Sőt, amolyan társféle. A bandában lévő
emberek ugyanis nem szívlelték, hogy egy ork parancsolgasson nekik, és inkább követték
Bredaront, aki közéjük tartozott. Ő és Karaidus egy ideig jól megvoltak egymással, egyenlő
arányban vették ki a részüket a küzdelemből, egyenlő arányban osztoztak... és egy
áttivornyázott éjszaka után Bredaron úgy gondolta, hogy rajtam is egyenlő arányban
megosztozhatnának Karaidusszal... Nekem viszont nem tetszett ez az ötlet, és amikor rám
mászott, a torkának szegeztem a késemet. Nem vette komolyan. Nem akartam megölni, de
figyelmeztetésképpen belevágtam az arcába a pengémmel... - Lucinda elvigyorodott. — Azóta
hívják „Mérges” Bredaronnak, mivel a sebhely miatt állandóan olyan az ábrázata, mintha
haragos lenne.
- Ezt jól megkapta! — röhögött Skandar Graun. - Hogy-hogy nem ölt meg?
- Első dühében meg akart fojtani. Ám a késem pengéje ismét a torkára került, és ennek
hatására békén hagyott. Másnap reggel, amikor kijózanodott, megbeszéltük a dolgot, és
megegyeztünk, hogy kvittek vagyunk... nem neheztelünk egymásra.
— Akkor minden remek! — örvendezett Skandar Graun. — Jobb ha eleve két hordó bort
kérsz, hogy legyen holnapra is... Két kisebbet, vagy akár egy nagyobb hordót, és akkor több
napra is kitart... Használjuk ki a lehetőséget, ha már ilyen jó puszipajtásod a kapitány!
— A gond csak az — folytatta Lucinda rendületlen nyugalommal —, hogy az affér híre
Karaidus fülébe jutott. És ő nem vette olyan könnyedén a dolgot, mint én. Annyira
feldühödött, hogy meg akarta ölni Bredaront, s emiatt tört ki a belviszály a bandán belül az
orkok és az emberek között. Kegyetlen vérontás volt! Bredaron épphogy meg tudta menteni
az irháját azzal a maroknyi cimborájával, aki életben maradt. Azóta nem láttam... csak
hallottam, hogy szerzett magának egy hajót, és a környező partokat, szigeteket fosztogatja a
kalózaival... Nem tudtam, mire számíthatok, amikor ismét szembetalálkozom vele. Mi... azt
az egy összecsapást kivéve... mindig jóban voltunk. Ám nem tudhattam, hogy Bredaron
neheztel-e rám. Lehet, hogy engem okol a tíz évvel ezelőtti mészárlásért. Előfordulhatott
volna, hogy egyből felakasztat, amint meglát.
— Sok a duma - sóhajtotta Skandar Graun. — Én meg itt elepedek a szomjúságtól.
Lucinda elhallgatott, és merőn nézte.
- Mondok én neked valamit - kezdte halkan. — Nem értem, miért bábáskodok én itt fölötted.
Egy halom pénzt költöttem arra, hogy megvásároljam a szabadságodat. Te meg állandóan
pimaszkodsz velem és semmi másra nem tudsz gondolni, csak az istenverte bendődre!
Kezdem unni, hogy az életemet kockáztassam miattad.
Skandar Graun kiszámíthatatlan sandasággal vigyorgott.
— Mit dörmögsz? — vetette oda kihívóan. — Minden úgy megy, ahogy te akartad. Vagy talán
nem?... Arra akartál rávenni, hogy menjek veled Lendorra... És most, tessék, mi a helyzet?
Úton vagyunk Lendor felé. Saját kabinod van. A kapitány a cimborád. Van egy ostoba
szolgád, akit kedved szerint ugráltathatsz... Semmi okod nem lehet az elégedetlenségre. Míg
ellenben nekem... annál inkább! Ott kellett hagynom a kedvenc városomat, a kedvenc
kocsmámat... És nem elég, hogy megláncolva tartanak egy undorító helyen, sok száz büdös
emberrel összezsúfolva, még szomjaznom is kell... Na, ezek ismeretében szerinted kinek van
több oka panaszra?
— Ha jól emlékszem — vetette oda szarkasztikusan a nő -, nem az én két szép szememért
hagytad ott a kedvenc kocsmádat... Amikor én invitáltalak, nagyon úgy tűnt, hogy hatökrös
szekérrel sem lehetne téged kirángatni a disznóóladból.
Skandar Graun röhögött.
— Meggondoltam magam.
— Méghozzá meglehetősen hirtelen — bólogatott Lucinda. — És csak a vaknak nem szúrt
volna szemet, hogy az elhatározásodban döntő szerepe volt annak a fejetlen páncélnak is, ami
a kocsma cégéreként lógott egy vastag faágon... Hm, milyen érdekes, mintha azt olvastam
volna egy táblácskán, hogy az a páncél a te őrződémonod... Felvilágosítanál arról,
voltaképpen hogy is van ez?
Skandar Graun egy ideje már szemezett az egyik sózott hallal, most szórakozottan a kezébe
vette. Majd a szájába.
— Megpróbálhatnálak hülyíteni — csámcsogta megadóan —, ám jobban kedvellek annál,
semhogy ostoba gyerekmesékkel traktáljalak... Így hát az igazságot mondom. A helyzet az,
hogy a páncél voltaképpen egy démon, amely az én testi épségem felett őrködik, és elpusztít
mindenkit, aki ellenem tör...
- Értem - mondta gondterhelt képpel Lucinda. — És mivel a jelek szerint te magad ártasz
önmagadnak a legtöbbet, ezért elsősorban téged igyekszik elpusztítani.
 Skandar Graun először meghökkent, aztán amikor rádöbbent, hogy a nő szavai gunyorosak,
harsány röhögésben tört ki, Csoda, hogy meg nem fulladt a halszálkáktól.
— Micsoda baromság! Micsoda baromság! - ismételgette könnyek között — Micsoda jópofa
baromság!
— Tehát... miért akar megölni téged az a „démon”? — kérdezte mosolytalanul Lucinda.
Ez a téma komolyan érdekelte.
- Megmondom - komorodott el Skandar Graun. — Mert valami átkozott mágus varázslatot
mondott rá. Az a páncél addig üldözi egykori viselője gyilkosát, amíg utol nem éri. Hogy a
fene egye meg! Most futhatok akár a világ végéig is!
— Ez már szimpatikusabb válasz — bólogatott Lucinda. - Legalábbis hihetőbb valamelyest. -
Eltöprengett egy pillanatig. - Ki volt az illető, aki viselte?
— Mit tudom én?! — háborgott Skandar Graun. — Ez a legdühítőbb az egészben, hogy
semmire sem emlékszem. Erre megjelenik egy üres páncél, ami a fejébe vette, hogy megöl
engem... Erre levágom a fejét, és még akkor is követ.
- Te vágtad le a fejét? — csodálkozott Lucinda.
— Én hát. Illetve... a franc se tudja már ebben a nagy összevisszaságban! Vagy én vágtam le,
vagy az a szürke képű gilf nőstény...
— Kicsoda?
Skandar Graun legyintett.
- Nem érdekes. Nincs jelentősége. Már a nevére sem emlékszem. Addig dühített, amíg rávett
valami ostobaságra. Aztán meghalt ő is, mint mindenki más, aki közel került hozzám... —
Röhögött. — Tudod, mi vagyok én? A két lábon járó pestis!
— Én nem haltam meg — mutatott rá csendesen Lucinda. — Pedig egykor én is közel
kerültem hozzád.
Skandar Graun pislogott.
— Mit akarsz ezzel mondani?
— Semmit.
— Hogy érted azt, hogy közel kerültél hozzám?
Lucinda elmerengett.
— Csak azt nem értem, hogy került az a páncél a kocsma előtti fára?
— Felakasztottam - vigyorgott büszkén Skandar Graun. - Csellel ledöntöttem a lábáról,
beledugtam egy vasrudat keresztbe, mint egy vállfát, és egy kötél segítségével fellógattam...
Hehe. És azt mondtam mindenkinek, hogy az én testőröm, és megöl mindenkit, aki ellene
szegül...
- Elhitték?
Skandar Graun legyintett.
— Ostobák azok. Miért ne hitték volna?... Ráadásul a démon kinyírt egy csomó embert a
kocsmában, akik engem akartam elintézni. A barmok meg azt hitték, engem védelmez.
Lucinda hátradőlt a székén, és szórakozottan pislogott.
- Mit gondolsz, a tengeren elveszti a nyomodat?
- Alig hiszem.
- Alig hiszed?
— Ez az átkozott páncél követni fog a világ végére is! - háborgott Skandar Graun. — Lehet,
hogy most jó messze magam mögött hagytam, de fogadok, hogy átgyalogol a tenger fenekén
Lendorig, és hamarosan felbukkan majd újra... És én nem menekülhetek előle az idők
végezetéig megállás nélkül! Előbb vagy utóbb kell majd aludnom, pihennem. És ez nem
alszik, nem pihen, csak jön, jön, jön... Lehet, hogy épp akkor ér majd utol, amikor alszom,
vagy amikor épp egy jó nőn lovagolok... Apropó, hogy érted azt, hogy közel kerültél hozzám?
Lucinda szigorú arcot vágott, hogy ezzel is növelje a köztük lévő távolságot.
- Csak egy megoldás van - tért ki a válasz elől. — Nem menekülhetsz örökké. Ismét csapdát
kell állítani neki, és el kell intézni, Végleg!
- Könnyű azt mondani! - vigyorgott a félork. — De nem olyan könnyű elintézni.
— Ha a fejét le lehetett vágni, nem sebezhetetlen!
— Le lehetett vágni! — ismételte gúnyosan Skandar Graun. — Egy baromi, erős mágikus
fegyverrel, amely szétrobbant a fej levágásakor.
Lucinda fontolóra vette ezt a kijelentést, de nem faggatózott a részletek felől.
 Skandar Graunnak viszont már nem is a páncéldémonon járt az agya.
- Homályosan emlékszem arra, hogy mi ketten egykor... nagyon szerelmesek voltunk —
mondta negédesen —, de nem emlékszem a részletekre.
— Régen volt.
— Mondd csak... nagyokat hemperegtünk mi ketten? Ágyban, földön, szénában, szalmában...
Lucinda intően felemelte a kezét.
— Nem volt közöttünk ilyesmi.
Skandar Graun egészen megdöbbent.
– Tréfálsz, ugye?
– Szó sincs tréfáról.
– De hát az képtelenség, hogy szerettük egymást és egyszer sem izéltelek meg!
– Nem szeretem, ha így beszélnek rólam fortyant fel Lucinda. – Türtőztesd magad, vagy
visszavitetlek a többi rabhoz!
Skandar Graun nem értette, mi nem tetszik ebben a nőnek.
– Én sem szeretem, hogy ez a helyzet – mondta a homlokát ráncolva. De remélhetőleg
mihamarabb változtatunk rajta... Most például szívesen megdöngetnélek...
Lucinda felpattant. Indulatosan, fenyegetően.
Skandar Graun azonban félreértette a helyzetet, és úgy vigyorgott, mint egy fedezésre vitt
csődör. Még fel is nyerített.
- Aha! Ez az. Rögtön tudtam, hogy erre megy ki a játék! Gyere, szívi...
Lucinda kirántotta a tőrét.
– Még egy lépés, és ugyanúgy megcifrázom a képed, mint tíz évvel ezelőtt Bredaronét
tettem!
Skandar Graun értetlenül torpant meg.
– Mi a fene bajod van velem? – háborodott fel. – Büdös vagyok neked? Grungbának is
mindig ez a kifogása... – röhögött –, de neki nincs kése és én vagyok az erősebb...
– Nekem viszont van késem, és elhiheted, bánni is tudok vele – figyelmeztette Lucinda. –
Jobb, ha nem teszed próbára a képességeimet!
– Pedig épp arra vágytam – dörmögte Skandar Graun. – Egészen kanos lettem.
– Látom – felelte a nő. - De hiába. Hűtsd le magad!
Skandar Graun töprengve meredt a késre.
– A fene se ért téged, te némber - morogta bosszúsan. – Belevaló, kemény férfi vagyok,
gusztusom támadt rád, erre te meg kéreted magad?... Hová züllik a világ! Otthon
Kirovangban ez nem így volt! Ha kellett egy nő, még örült is, ha alám fekhetett!
– Csakhogy ez itt nem Kirovang, én nem vagyok az olcsó szajháid egyike, és eszem ágában
sincs alád feküdni, sem megizéltetni magam, sem eltűrni, hogy megdöngessenek. Ezt jó lesz,
ha egyszer s mindenkorra tudomásul veszed!
Skandar Graun úgy rötyögött, mintha valami jó tréfát hallott volna.
– Előbb vagy utóbb úgyis gerincre váglak! – ígérte, és nagyot kacsintott.
– Csak a holttestemet! – sziszegte a nő.
– Ha régen szerettél, majd megszeretsz újra - okoskodott a félork. - Tudod, én máris egyre
jobban komállak. Egészen felajzott, ahogy a döngetésről beszéltél...
– Engem viszont csöppet sem ajzott fel a te mocskos szöveged – vetette oda a nő.
- Értem én - kacsintott ismét a félork férfi. – Előbb futsz még egy-két kört, mint egy tyúk az
udvaron, hogy aztán leteperje a kakas!
– Elég ebből! - mordult fel Lucinda. – Most azonnal visszavitetlek a fedélközbe. - Kinyitotta
az ajtót, és dühösen kiabált. – Pash! Pash! Hol a fenében vagy...
– A tatnál láttam - kiáltotta vissza egy vidám hang. – Kész csoda az a fickó! Képes lesz
végigrókázni az egész utat...

Skandar Graun alig fintorgott, amikor megcsapta a fedélközbe zsúfolt emberek szaga, és az
sem zavarta túlságosan, amikor visszaláncolták a többiekhez. Most ő került legkívülre,
legközelebb a fedélzeti nyíláshoz, és a beáramló hűvös szélben kiélvezhette a tenger illatát.
– Hova visznek bennünket? – tudakolta Gerhard Tolberk. Most a lovag volt Skandar Graun
szomszédja, s eggyel arrébb üldögélt Roahmyer rettenetesen sápadtan.
– Lendorra – felelte jókedvűen Skandar Graun. – Eladnak bennünket rabszolgának.
 – Mi az? – horkant fel a lovag ingerülten. – Még örülsz is neki? Mi olyan vicces az egészben?
– Az, hogy tulajdonképpen én magam is Lendorra szándékoztam menni. Így legalább nem
én fizetem a viteldíjat.
A lovag nagyon sötét pillantásokat vetett rá, és nem szólt semmit. Skandar Graun
kényelmesen elhelyezkedett, élvezte a friss, tengeri levegőt, és szórakozottan merengett.
Egyre nagyobb gusztusa támadta belevaló ork nőstényre, és fantáziált, akár egy éretlen
kamasz. Elképzelte, amint elkapja Lucindát, hátracsavarja a karjait, ledobja egy halom
trágyaszagú szalmára, ráveti magát, és a kéjtől röfögve a magáévá teszi...
Elvigyorodott erre a gondolatra, de rögtön utána el is komorodott. Ez lehet, hogy nem lesz
így jó, férkőzött be a gondolat az agyába. Lucinda nem olyan nő, akire rákényszerítheti az
akaratát; ő egy olyan zsákmány, akit nem erővel kell megszerezni, hanem meg kell hódítani.
– Hé, Roahmyer? – röffentette oldalra. – Élsz még?
– Alig – jött az ernyedt válasz.
- Figyelj, te kis patkány — kezdte Skandar Graun kedves hangnemben. Amióta ismerlek, te
egyfolytában ármánykodtál ellenem...
- Ostoba voltam — motyogta az írnok. — Kétszer annyi bérgyilkost kellett volna rád
küldenem. Akkor most nem lennék itt.
- Kétszer annyit? - röhögött a félork. — Akkor dupla annyi pénzt dobtál volna ki
fölöslegesen... De félretéve a tréfát, mondok neked valamit.
— Csupa fül vagyok - dörmögte szarkasztikusan a nyiszlett kis fickó.
— De még inkább csupa fül leszel, ha megtépkedem — folytatta jóindulatúan Skandar
Graun. - Én most komolyan akarok beszélni veled.
— Éljen! — lelkendezett Roahmyer. — Legalább lesz egy jó napom!
Skandar Graun elengedte a füle mellett az újabb ironikus megjegyzést.
— Figyelj csak, te kis tetű... ha jól emlékszem, te valaha hősi balladák írásával foglalkoztál.
— Szó sincs róla — fortyant fel a kis fickó, feledve enerváltságát. — Poémákat írtam. Vagy
hogy te is, értsd... verseket. Igazi verseket.
- Ez az! — vigyorgott a félork elégedetten. — Ez kell nekem. Te vagy az én emberem!
- Ajjaj! Ettől féltem.
— Ne óbégass, te kis hülye! Nem akarlak bántani. Sőt, tudod mit mondok neked?... Ha a
segítségemre leszel egy bizonyos ügyben, hajlandó vagyok elfeledni mindent, amit eddig
tettél.
- Remek — örvendezett az írnok a legcsekélyebb öröm nélkül. — Bár én is elmondhatnám
magamról ugyanezt, de sajnos a szemüvegem nélkül olyan vaksi vagyok, hogy saját szavaimat
sem látom, amelyek elhagyják az ajkaimat.
- Ez nagyon szép volt! suttogta Skandar Graun lelkesen. — Te tényleg igazi költő vagy!
— Mi tagadás szerénykedett Roahmyer. — Minden soromat megörökítették... némelyiket
nemes márványba vésték.
Most már a lovag is kezdett érdeklődést mutatni.
— Te... afféle igric vagy, aki nemes cselekedeteket regélt el népes hallgatóság előtt
lantzenétől kísérten?
- Nem igazán — motyogta Roahmyer. - Bár akkor, amikor a márványba vésett kétsoros
költeményemet felavatták, játszott néhány zenész pikulán...
- Most már igazán érdekel szólalt meg Roahmyer túloldaláról a kalaposmester —, hogyan
hangzott az a kis költemény? Remélem, tudod fejből idézni.
— Persze, hogy tudom. Így hangzott: „Az élet olyan, mint a pára. Elszáll... oszt csak por
marad utána.”
Skandar Graun röhögött.
— Ez baromság! A párából nem marad por!
— Baromság? — vetette oda fitymálóan az írnok. — Te beszélsz, akinek fogalma sincs a
költészetről? Ez egy megszemélyesített, képi hasonlat, amelyet a poémikában, a költészet
tudományában csak „agymenés” címen emlegetnek.
— Aha. Akkor ez olyan, mint a hasmenés, ugye?
Roahmyer sértődötten szívta be a levegőt, de nem alacsonyodott le odáig, hogy válaszoljon.
— Ha nem haragszol meg az érdeklődésemért, barátom — kezdte óvatosan a kalaposmester.
— Elárulnád, hol örökítették meg örökbecsű soraidat. Hol áll az említett márványtábla?
 — Nem tábla - felelte Roahmyer. — Valójában inkább egy faragott márványtömb. Bárki
megtekintheti a kirovangi temetőben Merész Konrad sírján, aki a város egyik leghíresebb
kereskedője volt.
— Mi? - rötyögött Gerhard Tolberk. - Te sírfeliratokat gyártasz?
— Miért? — sziszegte sértetten Roahmyer. - A költészet az mindenképpen költészet, bármily
formában kerül is megnyilvánulásra... És ha tudni akarod, nemesmívű kétsorosaim nem
csupán ily szomorú alkalmakhoz kötődtek. A legkedvesebb soraimat Kirovang
legtekintélyesebb polgárainak asszonyai és leányai hímezték bele abroszokba, fali terítőkbe,
sőt, egy alkalommal még egy keszkenőbe is... amit Donar Hecigon, a kirovangi tolvajcég néhai
mestere küldött egy brikhatrai kalmárnak, aki nem fizette ki a tartozását a védelmezésért...
— No, erre kíváncsi vagyok - dörmögte Jarvy Hekkir.
— Így szólt - idézte büszkén Roahmyer. - „Ha nem fizeted meg pénzemet, itt e kendő,
felfogja véredet.”
— Ez tetszett! - röhögött Skandar Graun. - Sejtem, hogy már azt a költeményt is
megkomponáltad, amit az én síromra terveztél felróni...
— Nem terveztem sírt — mormolta ingerülten a költő. - De ha már így rákérdeztél... jutott
eszembe néhány szép gondolat...
- Például?
— „Ork vót... oszt meghótt.” Szerintem ez elég stílszerű lett volna.
Skandar Graun értette a tréfát. És egyébként is jókedve volt.
— És szerelmes verseket? — tudakolta. — Azokat nem költöttél?
— Tucatnyit is — vetette oda Roahmyer foghegyről.
- Én inkább nem akarom hallani — sóhajtotta a kalaposmester. A lovag egyetértett.
Skandar Graun azonban érdeklődve hajolt közelebb.
– Van olyan közöttük, amely egy csodaszép ork nőhöz szól?
– Hogy lenne? – hüledezett Roahmyer. – Ez paradoxon. Egy ork nőstény nem lehet
csodaszép.
– Nono. Én ismerek olyat...
– Meglehet – fintorgott az írnok. - Ismerjük a mondást: „Ízlések és pofonok különböznek”.
– Ez valóban találó mondás – bólogatott a félork. – Ám úgy gondolom, hogy ha tovább
pimaszkodsz, ismételten megismerheted az ízlésemet a pofonok terén... dacára annak, hogy
jelenleg karnyújtáson kívül vagy!
- Miben segíthetek? – érdeklődött Roahmyer valamivel készségesebben.
Skandar Graun elmerengett.
- Ismerek egy belevaló ork nőstényt... tudjátok, megvan mindene... csöcse, fara, meg
egyebek... és az esze úgy vág, mint a tőre... De nem vevő a menő ork dumára. És nekem
fogalmam sincs, hogyan közeledjek hozzá...
– Esetleg egy hentesbárddal... – viccelődött Roahmyer, de szinte azonnal a nyaka közé húzta
a fejét. – Hát, ugye a női lélek rejtelmei kiszámíthatatlanok még akkor is, ha egy rusnya ork
az illető.
Skandar Graun kegyesen röhögött.
– Jópofa fickó vagy te. Nem félsz, hogy jópofán váglak?
– Én csak segíteni akarok – tiltakozott a nyiszlett kis fickó. – És annyit mondhatok, mint a
költészet istenének felszentelt papja többet tudok a női lélek rejtelmeiről, mint az átlagos
halandók többsége.
A félork a homlokát ráncolta.
- Te pap vagy? Mit is mondtál, milyen istent imádsz?
Roahmyer elengedte a füle mellett ezt a megjegyzést.
- Tudod, mi a legfontosabb, ha meg akarod hódítani azt a nőt, akit imádsz? – kérdezte
tudálékosan.
Skandar Graun eltöprengett ezen.
- A farokméret? - kockáztatta meg.
– Egy fenét. Az, hogy jó benyomást tégy rá!
– Én is épp erről beszéltem – morogta a félork. – De hogy jutok el odáig?
Roahmyer sóhajtott.
– Ha el akarsz érni nála valamit, a fejére és a szívére egyaránt kell hatnod... le kell venned a
lábáról.
Skandar Graunt kezdte idegesíteni ez a társalgás. Amikor elhatározta, hogy tanácsot kér
Roahmyertől nőügyben, úgy gondolta, lesz mit tanulnia. Ám most azt tapasztalta, hogy a
fickó csupa olyasmit mond, amit magától is tudott volna.
- Lefejelem, mellyen vágom, kirúgom alóla a lábát, és már fekszik is gerincen annak rendje s
módja szerint - morogta dühösen. - De nem gondolod, hogy ez túlságosan kézenfekvő
megoldás? Én valami rafináltabb praktikára vágyom...
- Jól van – döntötte el Roahmyer. - Feladom. Csinálj, amit akarsz! Engem meg hagyj békén!
– Ennyi tellett tőled? - mérgelődött a félork. – Én meg komolyan elhittem, hogy költő vagy!
– Az vagyok!
– Na persze. Ostoba sírfeliratokat gyártasz, mi?... Nem mondom, ahhoz aztán tényleg
remekül értesz. Ha kinyírni akarnám a nőt, egészen, biztosan hozzád fordulnék, de én
megszerezni akarom, a te tanácsaiddal pedig szart sem érek!
– Bunkó állat! - hörögte Roahmyer, durcásan elfordult, és szitkozódott, mert belekönyökölt
saját hányadékába.
– Én talán a segítségedre lehetek – szólalt meg váratlanul az írnok túloldaláról Jarvy Hekkir.
– Igaz, az a nő, akit szerettem, és aki gyermeket szült nekem, már halott... – Könnyek
csordultak ki a szeméből. – De egész életemben csakis őt szerettem, és úgy hiszem, tudom,
mire vágyik egy nő.
- Azt én is tudom - morogta Skandar Graun rosszkedvűen. - Csak azt nem tudom, hogy
tudassam vele, hogy tőlem alaposan megkaphatja, amire vágyik.
- Bókokkal – mondta Jarvy Hekkir. – Minden nő bókokra vágyik.
Skandar Graun ezt nem értette.
– Mi? Verjem fejbe? Többször is?
– Nem, nem, barátom, nem búbokra gondoltam, hanem bókokra. Szép szavakra.
Mézesmázos mondatokra, amelyek megmelengetik a női szívet. Kedvességre, figyelmességre,
dicséretekre, hízelgésre.
– Ez biztos? - hunyorgott a félork. - Ha azt mondom neki, hogy... „Hé, némber, te aztán
olyan kibaszott erős vagy, mint egy állat...” tetszeni fogok neki?
– Nos, nem egészen ilyesmire gondoltam – sóhajtott Jarvy Hekkir, és fáradt hangja azt
sugallta, hogy sejti, jóval nagyobb fába vágta a fejszéjét, mint azt korábban gondolta. –
Neked, barátom... nem sok nővel volt még dolgod életedben, igaz?
Skandar Graun elgondolkodott ezen.
– Kevés dologra emlékszem... az emlékeim töredékesek... De Úgy rémlik, volt egy nő, aki
imádott engem.
– Mi lett vele?
– Halott – felelte Skandar Graun zordan.
– Ah - mondta Jarvy Hekkir ismét elérzékenyülve. - Ha nem vagyok indiszkrét, hogy
vájkálok a magánéletedben... megkérdezhetem, mi lett a végzete? Talán csak... nem egy
farkasember tépte szét, mint az én édes, egyetlen feleségemet?
A félork a homlokát ráncolta, és erőlködve próbált emlékezni. Azonban az agyára telepedő
mágikus akadályt nem tudta átlépni. Azok a töredékek, amelyek pedig a gilf varázslónő révén
kerültek napvilágra, bizonytalanok voltak és összefüggéstelenek.
- Nem tudom – motyogta. – Nem emlékszem. Csak egyszerűen tudom, hogy... halott.
– Vigyázni kell a farkasemberekkel! – suttogta Jarvy Hekkir. - Az én feleségemet, a fiamat és
a kislányomat... egy átkozott, pokolbéli farkasember tépte szét... hogy az ördögök cincálják
cafatokra gonosz, éjfekete lelkét!
A kalaposmester minden átmenet nélkül a tenyerébe hajtotta arcát, és szívszaggató
zokogásba kezdett.
- Mi lenne, ha visszakanyarodnánk az eredeti témához? – javasolta Skandar Graun zordan,
mivel az ő torkát is szorongatni kezdte valami megmagyarázhatatlan érzés, ha Csöcsös
Hilgarra gondolt. Legszívesebben ő is elbőgte volna magát; csak éppen nem tudta, hogy
miért.
- Elnézést! – szipogta Jarvy Hekkir. - Ha a néhai családomra gondolok, egy kissé
elérzékenyülök. Egy pillanat, amíg összeszedem magam... Huh! Rendben vagyok. Miről is
beszéltünk?
 - Bókokról – dörmögte Skandar Graun.
– Á, igen. Ha egy nő szívét meg akarod nyerni, szép szavakat kell mondani neki.
A félork hosszan gondolkodott ezen.
– Olyasmiket, mint... „én kis ribancom”, „te édes, gumiszájú köcsög”, meg hasonlók?
– Hááát, talán akadnak nők, akiknek ez tetszik, de szerény véleményem szerint a nők
legtöbbje a hízelgést, a dicséreteket kedveli. Imádják a szép szavakat, még akkor is, ha azok
elkoptatott sablonok...
– Ne csigázd tovább a kíváncsiságomat! - nógatta Skandar Graun. - El sem tudom képzelni,
mire gondolsz.
- Például olyasmire, hogy... hm... „Olyan szép vagy, hogy a napra lehet nézni, de rád nem.”
– Ah! Ez lenyűgöző!
– Attól eltekintve – kotyogott közbe a sértődött Roahmyer a válla fölött hogy nincs olyan ork
nő, akinél ez a bók igaz lenne.
- Te csak kussolj! – közölte tömören Skandar Graun. - Te... sírrímfaragó.
– Vagy - folytatta belelkesedve a kalaposmester. - Mondj neki. ilyeneket, hogy... „Az ön haja
oly gyönyörű, hogy csakis én vagyok méltó kalapot csinálni hozzá”. Ez nálam mindig bevált.
- Sok nőt csábítottál el?
– Nos... azt nem mondhatnám, de ezek után legalább egy tucat kalapot rendeltek tőlem.
Skandar Graun eltöprengett.
– Az előző nekem jobban tetszett. Hogy is van...? Nappal sokkal szebb vagy, mintha rád
nézek éjszaka a sötétben?
– Nem egészen. „Oly szép vagy, hogy a napra lehet nézni, de rád nem.” Ezzel arra célzunk,
hogy az illető hölgy szépsége ragyogóbb, mint a nap bántó sugarai.
- Ígérem, megtanulom, szóról szóra – fogadkozott a félork.
- Nagy dőreség lenne - fecsegett közbe ismét Roahmyer. – Ha az illető ork nősténynek van
egy csepp önkritikája, azonnal szembe röhögne, ha ezt mondanád neki.
- Miért? Szerinted akkor mit kellene mondanom?
– Az igazat - vetette oda flegmán az írnok. – Hogy olyan büdös, mint a lótrágya és hogy
olyan szép az arca, mint egy troll rücskös ülepe székrekedéskor.
Skandar Graun röhögött.
– Tartsd meg a hülye vicceidet... te, te koszorús költő!
- Nincs is koszorúm.
– Majd viszek a sírodra – biztosította a félork. Eztán újra a kalaposmesterhez fordult. -
Akkor is a szépségét dicsérjem, ha történetesen nem az a legelőnyösebb tulajdonsága?
- Ez egyénenként változó – vont vállat Jarvy Hekkir. - Van, aki azt szereti, ha az alakját
dicsérik. Ha például az illető hölgy keblekben gazdag és úgy érezzük, hogy büszke az
adottságaira, mondhatjuk neki azt, hogy olyan, akár egy „bögyös galamb”. Vagy ha a csípője
méretét kívánjuk jellemezni, mondhatjuk azt, hogy „darázsderekú”, vagy ha a járása ragadja
meg leginkább a figyelmünket, nevezhetjük párducléptűnek”, vagy...
- Af én tapaftalatom ferint - szólalt meg váratlanul az eddig hallgatásba burkolózó lovag, aki
úgy-ahogy már a két hiányzó metszőfoga dacára is viszonylag érthetően meg tanult beszélni -,
a legelőkelőbb hölgyek előfevetettel rajonganak afért a févfiért, aki av illatukat diféri. Aft a
férfit, aki megévfi af illatukon, hogy miféle pavfümőt hafnálnak, éf meg if tudja nevefni aft...
nof, af a févfi, éf eft favamva mondom, nyitott kapukat dönget. Bávmit elévhet a five
hölgyénél, éf af bolondulni fog évte...
– Komolyan beszélsz? – nyalta meg Skandar Graun a szája szélét. Nem baromkodsz, hé?
– A legkomolyabban felelte a lovag. – Amikov máffél éve a tvialcovi hevceg udvavában
vendégefkedtem, futó affévom támadt af egyik nemef fávmafáfú udvavhölggyel. Amikov
bemutattak Anamalia gvófnőnek, ő köfömböfen elnéfett fölöttem éf tudomáft fem vett
vólam... Evve én belefagláftam a levegőbe, éf miköfben kefet cókoltam, difkvéten
megjegyeftem, hogy bolondulok a Medovnifavghból fávmafó vófavízévt... éf a gvófnő egy
capáfra úgy belém szevelmefedett, hogy kifkanállal kellett levakavnom magamvól...
– Tényleg? – csodálkozott a félork őszintén, és ismét megnyalta a szája szélét. Elképzelte,
milyen lehetne az, ha Lucinda ily módon beléje szerelmesedne.
– Úgy bifony! – nevetett a lovag hivalkodóan. - Máfnap veggel, amikov máfnapofan
felébvedtem a felyemmel bélelt, baldachinof ágyában, megpvóbált vávenni avva, hogy öljem
meg a févjét...
– És? – akarta tudni a félork.
– Én hülye... megtettem – komorodott el a lovag.
– És?
– Afóta egyfolytában menekülök. Ovgyilkosok lihegnek a nyomomban.
– A néhai gróf bérencei?
A lovag legyintett.
- A gvófnő. Megovvolt rám.
– Miért?
A lovag szomorúan sóhajtott.
– Vajtakapott a távfalkodónőjével...
Skandar Graun megenyhülten rötyögött.
- Engem ez a veszély nem fenyeget. Lucindának nincsen társalkodónője.
– Lucinda? – kérdezte a lovag. - Af a félovk nő, aki itt van a hajón?
– Ő bizony! Kegyetlen nőszemély, de még a redves kislábujjam is csak utána viszket, és
elhatároztam, hogy megszerzem, ha törik, ha szakad...
– Ha lenne nyersanyagom és lehetőségem – sóhajtott Jarvy Hekkir -, olyan kalapot
csinálnék számára, hogy egyből beleszeretne abba, akitől ajándékba kapja... de nincs mit
tenni. Fogoly vagyok. És még a saját kalapomat is más viseli!
Skandar Graun az ajkát harapdálta.
– Szerintem ő is kedvel, csak ügyesen titkolja – mondta végül.
- Köfbenjávhatnál af évdekünkben – dörmögte a lovag. – Utálnám, ha eladnának
vabfolgának. Éf af a nő talán tehetne valamit.
Skandar Graun bólogatott.
– Én nem leszek rabszolga – mondta aztán halkan. – Engem megvásárolt a kalózoktól.' Ha
megérkezünk Lendorra, szabadon fognak engedni.
- Igazán közben járhatnál a mi érdekünkben is - jegyezte meg a kalaposmester.
– Ugyan miért? – röhögött a félork. - Roahmyer orgyilkosokat küldött rám, utána meg ezzel
a lovaggal együtt orvul leütöttek és meg akartak ölni... Miért segítenék nekik?
- De én nem csináltam semmit ellenedre – mutatta ki a kalaposmester. - Ráadásul úgy
vélem, a legnemesebb emberi tulajdonság a megbocsátás. Tudni kell megbocsátani is,
barátom. És most el kell feledkeznünk a múltról. Csak a jövő számít.
A félork vállat vont.
– Ne higgyétek, hogy neheztelek rátok. Ugyan! Fátylat a múltra! De... alig hiszem, hogy
közben járhatok az érdeketekben.
– Bezzeg azt elvártad, hogy mi segítsünk neked a hódításodban! – sziszegte Roahmyer.
– Hát te aztán nem valami sokat segítettél! – rötyögött Skandar Graun. – Legalább egyetlen
asztalterítő verset mondtál volna, ami hasznomra lehet...
– Mondok én! A kedvencemet... „Bőg az ökör, nyihog a ló. A férfinak asszony való.”
- Ez már döfi – sóhajtott Skandar Graun, és igyekezett memorizálni a versikét. – Tudsz még
ilyen műremeket?
– Tudok ám! Nem is egyet! Ezt hallgasd meg... „Az udvaron kárál a tyúk... kakast akar nem
kakadút.”
– Baromi jó!
– És ehhez mit szólsz? „Búg a kotlós, fut a ménes... a te ajkad meg cukorédes.
- Eszméletlen!
– És ez? „Avar alatt kúszik egy kígyó... a melleden mi ez a bigyó?”
Skandar Graun örömködve röhögött.
– Zseni vagy!
Roahmyer csak most kezdett lendületbe jönni. Nem foglalkozott a lovag tiltakozásaival, sem
a kalaposmester megszállott nyüszítésével.
– És ez? „Tyúkok közt nincs éhes róka... ha megmarlak, te tehetsz róla.”
– Roahmyer! Te félisten! Van még?
– „A diónak zöld a héja... lecsapok rád, mint éhes héja!
– Isten vagy, Roahmyer, isten!
– Na, nem bánom, szólíts Ernestnek...
 – De én... nem akarlak sértegetni.
– Ez a keresztnevem.
- Részvétem. Ennek ellenére zseniálisak a verseid. El sem bírom képzelni, hogyan tudom
megjegyezni valamennyit...
Roahmyer egészen megfeledkezett arról, hogy hol vannak, egészen belelkesült. Ez idáig
sosem akadt még rajongója.
– Fogalmam sincs, mi történt – vallotta be őszintén -, de már kissé bánom, hogy
orgyilkosokat küldtem rád. Tulajdonképpen... egészen kedves fickó vagy!
- Köszönöm – málladozott a félork. – Bevallom neked, hogy már én is sajnálom, hogy olyan
kegyetlenül helybenhagytalak. Ha tudtam volna, hogy ilyen zseniális verseket írsz, szavamra
mondom, nem töröm szét a szemüvegedet. És a rugdosásnál sem lettem volna olyan
irgalmatlan.
- Fátylat rá! – dörmögte az írnok valamivel kevésbé lelkesen.
- És emlékszel? – röhögött Skandar Graun. – Amikor beletiportam a gyomrodba, azt
kiabáltam, hogy „kitaposom a beledet”. Beismerem, csúnya dolog volt
– Nos... valóban.
– És amikor a két hüvelykujjamat bedugtam a szádba, és ellentétes irányba feszíteni
kezdtem...
– Ne is beszéljünk róla!
- Nem volt szép tőlem, igaz?
Roahmyer sóhajtott.
- Mily finoman fogalmazol... Mintha benned is egy költő veszett volna el!
- Gondolod? – villanyozódott fel a félork. Gondolod, hogy én is képes lennék valaha oly
zseniális versekre, mint te?
– Kizárt dolog!
– Sosem lehet tudni, kiben rejtezik tehetség! - röhögött Skandar Graun. – Lehet, hogy
igazából ehhez van leginkább tehetségem.
– Ne túlozzunk!
- Miért? Hallottad valaha is egyetlen versemet?
- Remélem, soha nem is fogom.
Skandar Graun megértően röhögött.
– Ezt hívják költői féltékenységnek, igaz?
– Nem – felelte Roahmyer. – Ezt egészen máshogy hívják. Egészséges kritikának.
– Ugyan miért? - ellenkezett Skandar Graun. – Hallottam egyszer egy mondást: „minden
emberben ott rejtezik a költő”.
– De te ork vagy! - mutatta ki Roahmyer.
– Csak felerészben.
– Azért, ha rám hallgatsz... nem kezded el keresni a felerészedben rejtező költőt!
Skandar Graun elmerengett ezen, aztán elégedetten röhögött saját fantáziáin.
- Mekkorát csodálkozna Lucinda, ha saját verseimmel állanék elébe.
– Mit mondjak kontrázott az írnok. – Nem ő lenne az egyetlen, aki nagyon elcsodálkozna.
- Meglepnélek téged is, mi? – kacsintott a félork.
– Hát, ez enyhe kifejezés...
- Akkor készülj fel! Neked sejtelmed sincs arról, hogy mire képes egy szerelmes férfit
- Te jó ég! Ne tedd!
Skandar Graunt azonban már elkapta a szenvedély, és azon nyomban nekikezdett rímeket
faragni, amelyekkel elkápráztathatja szíve hölgyét.

Legnagyobb örömére Lucinda két teljes napon át „lógva hagyta”, azaz adott neki időt a
szerelmes szavak megfogalmazására. A harmadik nap estéjén azonban megjelent az elzöldült
arcú Pash, és közölte, hogy a félork nő látni akarja,
Skandar Graun nem szólt semmit, de sokat sejtetően vigyorgott az orra alatt, és egyre a
bemagolt szöveget ismételte. Nem szeretett volna szégyent vallani semmiképpen.
Pash meglehetősen rosszkedvűnek tűnt, rendkívül sápadtnak látszott és az elmúlt két nap
alatt minimum két kilót fogyott. A mozgása is meglassúdott valamelyest. A kedve pedig olyan
volt, mint egy bányásznak, akinek éjjel-nappal egy sötét tárnában kellene robotolnia egyetlen
rézgarasért.
– Hogy van Lucy? - érdeklődött kedvesen Skandar Graun. – Ó nem lett tengeri beteg, ugye?
– Nem.
– Rögtön gondoltam. Belevaló csibe! Nem nézem olyan gyenge belűnek, hogy egyből
kirókázzon mindent egy kis imbolygás miatt.
Pash csaknem orrba vágta.
– Nem fognád be a mocskos pofádat?
Skandar Graun egy pillanatig eltöprengett, megsértődjön-e. Azonban ezen a napon olyan
rózsás hangulatban leledzett, hogy fölöslegesnek érezte tovább javítani a kedvét egy kis
pofozkodással.
A tenger egyébként mérges zöld színben hullámzott.
– Eszméletlen! – fütyörészett a félork, miközben a hajóhíd alatti kabin felé masíroztak. –
Figyeled, milyen hányadékszínű a víz a hajó környékén? Mintha valaki telerókázta volna az
egész tengert...
Pash öklendezni kezdett, és a szája elé kapta a kezét.
— Fogd be a... blökkbllööö... a pofád!
— Hogy mondtad? — röhögött a félork. — Nem értettem kristálytisztán.
Bár Pash arca zöldebb volt, mint a tenger, a férfi nagy nehezen úrrá lett a rosszullétén.
— Ne szó... rakozz velem!
- Ugyan, miért ne? Szép az idő, jó a kedvem, és engem nem kínoz hányinger. Apropó...
hánytál már ma?
Pash a kardjához kapott.
Skandar Graun azonban olyan zordan vigyorgott rá, hogy a zsoldos meggondolta magát.
Nem azért küldték, hogy megölesse magát, hanem azért, hogy a foglyot Lucinda elé kísérje.
— Ezt majd megbeszéljük — préselte ki magából. — Ha szilárd talaj lesz a lábam alatt.
— Ha lesz — bólogatott a félork. — Ámbár halottam már olyat, hogy valaki egy tengeri út
alatt elpusztult; kirókázta a belét.
— Rohadék! - hörögte a zsoldos, és betuszkolta a foglyot Lucinda kabinjába. Ő maga
azonban nem követte. Öklendezve rohant a korláthoz. Sürgősebb elfoglaltsága akadt.
Skandar Graun meglepetten tapasztalta, hogy a félork nő nincs egyedül a szűk kabinban.
Egy rongyos emberasszony foglalta el a faragott széket, és épp egy jókora darab hússal
birkózott. Elszánt arckifejezéséből ítélve elhatározta, hogy meg fogja enni az utolsó falatig. A
nő tipikus emberasszony volt; terebélyesebb ott, ahol kell és húsosabb ott, ahol nem kell. Az
emberek mértéke szerint megközelítőleg negyven éves lehetett, holló fekete hajú, cipó képű,
csillogó szemű némber. Skandar Graun szakértő szemmel méregette; Kirovangban nem
igazán vette volna be a háremébe. Még az alacsony igényű emberi átutazók ízléséhez mérten
is túlságosan öreg és kövér, arról nem is beszélve, hogy egyáltalán nem sugárzik belőle a
szexualitás.
A nő evett és zabált; Lucinda pedig a szék támlájára támaszkodva, várakozóan nézett a
belépő férfira.
Leírhatatlanul szép volt; Skandar Graun legalábbis annak találta. A lágyéka környékén nem
csupán bizsergést érzett, hanem határozott reagálást.
— Na — dörmögte. - Itt vagyok. Mi a fene kell, he?
— Kérsz enni? — kérdezte Lucinda.
Skandar Graun a fejét ingatta, és érdeklődve nézelődött.
— Hol a hordó? - kérdezte csalódottan. — Mintha legutóbb azt ígérted volna...
— Mit ígértem? — suttogta a nő. — Én nem ígértem neked semmit.
— És a bor?
- Ittál már eleget.
- Ugyan mikor? — háborgott a félork. — Múltkor is csak egy kancsóval kaptam.
- Annyival kell betudnod egészen Lendorig.
— Micsoda? — háborgott Skandar Graun. — Az út legalább két hét!
— Rossz esetben négy is lehet.
— Azt nem bírnám ki.
— Dehogynem — mondta Lucinda. - Kénytelen leszel.
— Képtelenség! Ha nem kapok inni öt percen belül, őrjöngeni kezdek.
 — Kaphatsz vizet.
Skandar Graun úgy meredt az ork nőstényre, mintha azt fontolgatná, mely módon nyírja ki.
A nyakát vágja el, vagy fojtsa meg?
- Vizet?
- Figyelj, Skandar Graun - mondta Lucinda komoran. - Elegem van belőled.
— Hát, ha nem adsz bort, nekem is elegem lesz belőled...
— Rengeteget kockáztattam miattad — folytatta a nő ingerülten. — Azonban kezdek rájönni,
hogy fölösleges volt. Az a férfi, akire én emlékszem, már nem létezik. Egy részeges disznó van
helyette, aki másra sem tud gondolni, csak a piálásra.
A szárított húst majszoló, fogatlan némber vérlázítóan röhögött ezen. Skandar Graun szép
lassan kezdte bepörgetni magát.
— Ha azt akarod, hogy képen gyakjalak, csak szólj, és én megteszem, te ostoba némber.
Egyébként is, az a véleményem, hogy hiányzik neked egy jó alapos náspáng! Te ostoba ribanc!
Mit képzelsz te magadról? Ki vagy te?
Lucinda még mindig a szék háttámláján könyökölt, és a szeme szikrázott.
- Megölhetnélek — mondta halkan.
— Csak próbáld meg! — vicsorgott Skandar Graun. — Megtapasztalhatod, milyen érzés a
kudarc!
— Csak szólnom kell az őröknek...
— Csak rád vetem magam... és szétütöm a fejed.
Lucinda nevetett.
— Részeges disznó! Ha megpróbálnád, egy pillanat alatt kizsigerelnélek!
— Jól gondold meg, mit beszélsz, némber!
— Miért? — nevetett Lucinda. — Azt hiszed, megijedek tőled? Te tohonya takonyláda.
Skandar Graun, aki mellesleg szerelmes rigmusokat dédelgetett magában, ezt már nem
tűrhette tovább.
Felhördült, és nekirontott a pimasz nősténynek. Azt hitte, hogy Lucinda majd meglepetten a
kardja után kap, amit persze nem lesz ideje előrántani, mivel ő - amúgy orkosan – elkapja és
megszorongatja a nyakát.
Lucinda azonban meg sem próbált a kardja után nyúlni. Egy kurta lendületű ütéssel torkon
vágta a támadóját, aztán lefejelte. Skandar Graun csak azt érezte, hogy nem kap levegőt, s azt
követően egy kemény koponya csattan a szeme fölött. Megingott, megszédült, és dühösen
felordított.
– Szemét szuka!
Puff! Kapott egyet a gyomrába. Aztán amikor összegörnyedt, oly iszonyatos ütés érte az
állcsúcsán, hogy megtántorodott és támpontok nélkül támolygott. Aztán kapott még egy ütést
az orrára és egy rúgást a gyomrára.
Megbillent, nekiesett a kajüt falának, és leroskadt a tövébe.
– Ezért... ezért... kicsinállak – lihegte félkábán, és igyekezett száműzni az agyában lüktető
szerelmes rigmusokat. - Te... halott vagy!
– Én még nem! – sziszegte Lucinda. - Ám te az leszel perceken belül!
Belerúgott. Skandar Graun már azt sem tudta, hová kapta a rúgást, csak azt érezte, hogy a
feje nekicsapódik a kemény falnak, és azt, hogy ájulással küszködik.
Megpróbált felállni.
– Senki... nem tehet ilyen... csúfságot...
A nő ismét orrba vágta. Aztán úgy térden rúgta, hogy a felállni készülő félork menthetetlenül
összeroskadt.
– Ki a fene vagy te? – nevetett Lucinda. - Valóban te lennél a híres-nevezetes Skandar
Graun, vagy csak egy ártalmatlan kókler, aki a nevét bitorolja?
– Ne akard megtudni! – lihegte a félork félájultan.
– Ugyan, miért ne? - röhögött a nő. - Ki vagy te? Egy valódi hős, vagy csak egy puhány
tintahal?
Skandar Graun dühödten ütött előre. Minden normális számítás szerint a nő állcsúcsát
kellett volna eltalálnia, az azonban könnyedén eltáncolt előle. Így a hatalmas csapás csupán a
levegőt suhogtatta.
A megtorlás viszont nem maradt el. Lucinda ágyékon rúgta, aztán a gyomrába is beletrafált.
 – Micsoda csalódás! – röhögött vérlázítóan. - Azt hittem, férfival van dolgom, és most
kiderül, hogy egy férfivá varázsolt osztriga áll előttem...
Skandar Graun felszívta magát. Retteneteset ordított, és fejjel előre nekirohant a gúnyolódó
nőnek. Igaz, kapott útközben két olyan rúgást és három ütést, amely talán, egy ökröt is
letaglózott volna, ám a félork ez alkalommal nem állt meg. Egyszerűen elsodorta a meglepett
Lucindát, feldöntötte, és a következő pillanatban már rajta feküdt.
Lucinda lefejelte. A homloka nagyot csattant a férfi orrnyergén. Skandar Graun érezte, hogy
eleredt az orra vére, de nem tulajdonított különösebb jelentőséget neki. Lucinda megint
lefejelte. Felrepedt a szemöldöke.
Most azonban Skandar Graun jött. Ő fejelte le kétszer egymásután kegyetlenül a nőt, és
amikor az nyögdécselve próbálta visszanyerni elszállongó eszméletét, Skandar Graun még
irgalmatlanul gyomron is térdelte.
És amikor Lucinda még ezután is megpróbált kikecmeregni alóla, gondolkodás nélkül ismét
lefejelte.
– Várj! - suttogta a nő.
– Anyáddal szórakozz! – sziszegte Skandar Graun, és lefejelte ismét. A félork nő szemét és
arcát mélyvörös vér borította el.
Az eszméletéért küzdött.
Skandar Graun csak most tért észre, csak most döbbent rá, hogy mit cselekedett.
– Bocsáss meg! - motyogta, és a hangja szánalmasan könyörgővé vált. Bocsáss meg... kérlek,
kérlek, bocsáss meg nekem!
Az ork nő nem felelt; csupán tátogott alatta, mint egy partra vetett hal.
– Nem akartam – suttogta Skandar Graun. – Yvorl redves farkára esküszöm... nem
akartam! Mi több, szerelmes vallomásokkal készültem ellened... Ezt hallgasd meg...
Lucinda nem volt magánál; eszméletért küzdött. A férfi súlya elviselhetetlen teherként
nehezedett rá.
– Szeretlek! – suttogta a félork. - Úgy szeretlek, mint döglégy a lószart!... Úgy szeretlek, mint
lószar a döglegyet! Mi ketten összetartozunk. Mi ketten... te és én, olyanok vagyunk, mint két
szarcsimbók ugyanannak a kutyának a seggéből. Érted ezt? Szeretlek!
Lucinda az eszméletvesztés határán nyögdécselt. Megrándult. Felemelte a fejét. Skandar
Graun félreértette ezt a megnyilvánulást és ösztönösen ismét lefejelte.
– Bocsáss meg! – siránkozott aztán. – Nem akartam! Yvorl rá a tanúm, hogy nem akartam...
– Aaaaaahhhhrrrr – hörögte öntudatlanul Lucinda.
– Igen, valóban - suttogta fájdalmasan a félork. – Pontosan úgy van, ahogy mondod...
szaralak vagyok. Szerelmes versekkel készültem, és ahelyett, hogy elmondanám őket neked...
Ó, hogy lehetek ilyen barom, állat!?
Lucinda nem felelt, csak tátogott.
- Ezt hallgasd meg! - suttogta a félork elkeseredetten. — Te... olyan büdös vagy, mint egy
üzekedő szuka... és a napra lehet szagolni, de rád nem... — Skandar Graun csaknem zokogott
a kétségbeesett szerelemtől. — És ha már itt tartunk, tisztázzuk, milyen illatszart használsz!
Hé, te némber, ha jól szagolom, te lótrágyában hemperegtél, vagy mi a szarban...
Mivel Lucinda még mindig nem tért magához ezen bókok hallatán, az elkeseredett félork
még az eddiginél is elkeseredettebben folytatta.
— Mondjak egy verset? Én írtam... neked! Figyelj! De tényleg jól figyelj! „Gyűrött és büdös
alattunk a szalma... most már ne mondd, hogy nem szeretsz, te szajha.”... Mi az? Nem
tetszett?... Akkor ezt hallgasd meg! „Búg a disznó, nyerít a tehén... most te csesztél rá, nem
pedig én!”... Vagy: „Harsányan üvölt a taréjos kakas... Skandar Graun a neked való pasas!”.
Vagy: „Tökös legény ez a Skandar Graun... majd jól meglátod, ha maga alá nyom... Hm,
elismerem, ez utóbbiban sántít kissé a rím, de mentségemre legyen mondva, alig pár napja
kezdtem a költészetet...
— Aaahhrghhaaauuuummmmm! - nyögte Lucinda.
A húszabáló embernőstény viszont tapsra ütötte össze a tenyerét.
— Brávó! — mondta falusias kiejtéssel. — Ejgazán szípek vótak e versek.
- Tessék? — érdeklődött Skandar Graun.
A negyven körüli nő kedvesen intett.
- Te kő'tő vagy, ugyebár?
 — Olyasféle lettem, nem tagadom. Egy ostoba sírkőrímfaragótól tanultam. De mentségemre
szolgáljon, hogy csupán e büdös némber iránti gerjedelem ragadott engem ilyen
baromságokra.
— Akkó' mé' ő'ted meg? - kérdezte a nő.
Skandar Graun először nem értette. Aztán mégis.
— Nem halt meg - suttogta reménykedve. — Csak elalélt kissé.
Türelmesen várakoztak, amíg Lucinda magához tér. Nem ment könnyen.
— Az én nevem Vajhé' — mondta a nő két falás között. - Vajákos asszony valék...
Skandar Graun a homlokát ráncolta.
— Hogy a francba kerülsz a hajóra? — tudakolta illedelmesen.
— Elfugtak, mint az összes falumbélit.
— És hol tanultál meg ilyen eszméletlen tájszólással beszélni? — tudakolta a félork őszinte
érdeklődéssel.
A nő lenyelte az utolsó falatokat, aztán a homlokát ráncolta.
— Nékem aztat munták, te nem bírsz az emlíkezeteddel.
Skandar Graun úgy nézett körül, mint aki totálisan félreértelmezte az elhangzottakat.
- Háromig számolok — kezdte fenyegetően -, és ha nem rakja le mindenki a fegyvert, nem
állok jót magamért.
- Mi?
— Egy... kettő...
- Várj!
- ... három!
Skandar Graun csalódottan nézett körül. Senki nem támadt rá. Mi több, Lucinda még
mindig nem volt magánál.
— Pedig... úgy készültem erre a randevúra — nyekeregte elesetten. Még verset is költöttem.
— Ha nem ütötted vó'na le, biztos ő is élvezte volna — vélte az embernő. Aztán ironikusra
váltott. Bár ki tuggya... tán így járt jobban.
Skandar Graun gyanakodva pillantott fel.
- Mi a fenét keresel te itt?
— Nékem aztat munták — védekezett az embernő -, hogy van itt egy bunkó ork, akinek
elcseszték az emlíkezetét. Én híres vagyok abban, hogy a mú'tba látok.
Skandar Graun kezdett érdeklődni. Alatta Lucinda még mindig félig eszméletlenül
sóhajtozott. Túl jól sikerült a lerohanás.
— Valóban?
— Suk ulyasmit meglátuk, ami másuk előtt rejtve marad — felelte a nő rettenetes kiejtéssel.
— Ha nem ismered a mú'tad, fó'dulj huzzám!
Skandar Graun kezdett érdeklődést mutatni.
— Tudsz valamit? - kérdezte.
— Bármit! — suttogta a nő. - És... mindent, ami elütted rejtve vagyun.
- Akkor... kezdj neki!
Az embernő félretolta maga elől az üres tányért. Skandar Graun nem szállt le az eszméletlen
Lucindáról. Nehezen mondott le győzelme tárgyáról.
A hájas nő kimeresztette a szemét, és fura kézmozdulatokba kezdett. Az ajka mozgott, de
nem ejtett ki érthető szavakat.
- Quinxeos nevíben... - mondta jó fél perc múltán. - Ki a'ffene vagy te?
— Skandar Graun — közölte a félork.
- De... ki vú't az, aki elzá'ta az emlíkezetedet? — siránkozott a nő. — Valami... varázslú?
A félork oldalra pillantott.
— Azt hiszem, igen. Valami varázsló. El tudod hárítani az akadályt?
A nő egy pillanatig hangosan nyögdécselt, aztán sírva fakadt.
– Ki a'ffene vagy te?
- Miért kérded?
– Tudud... ki tette az agyadba azt a varázslatut, aki e'zárja tőled az emlikezetedet?
– Háááát... van egy sejtésem.
– És ugyi azt is sejted, hogy ín kevís vagyuk ahhuz, hogy eltávulícssam az akadályt?
A nő, mennél jobban erőlködött, annál tisztábban beszélt.
 – Szerinted... ki tette?
– Nem tudum – suttogta Vajhé' -, de abba biztus vagyuk, hugy... nem szívesen találkuznék
az illetővel. Mundd csak, félork... kinek tettél keresztbe?
Skandar Graun habozott egy pillanatig.
– Lehetségesnek tartod – kérdezte végül -, hogy maga Feketebotos Mark'yhennon volt az,
aki elzárta tőlem a múltamat?
A nő felsikoltott, mindkét kezét az arca elé kapta, és fájdalmasan öklendezni kezdett.
- Szóval, mégis igaz - nyögte Skandar Graun. – De miért? Fogalmam sincs, mit követhettem
el, hogy az Ősmágus ily kegyetlenül elbánt velem.
- Távuzz! - suttogta a vajákos nő. – Távuzz tűlem, sejtán! Távuzz! Távuzz!
- Most mit ökörködsz?
- Távuzz! Távuzz, óh, rettenet!
– Megvesztél, némber?
– Nem, uram... Te vagy megveszekedett...
Skandar Graun a szája szélét rángatta, és megpróbálta életre pofozni Lucindát. A
tizenharmadik ütésére a félork nő határozottan felnyögött.
- Szállj le rólam!
- Ébren vagy?
Egy késhegy nyomult a félork lágyékához.
- Kotródj rólam, te szemét, vagy menten megrövidítelek!
- Ébren van! - ujjongott Skandar Graun. – Most már tuti, hogy magához tért!
Lekászálódott Lucindáról, és még fel is próbálta segíteni; a nő azonban ellökte magától a
segítő kezet.
– Nem kellett volna puhánynak nevezned! – mentegetőzött Skandar Graun. Magadnak
köszönheted, ha sajog a fejed.
- Ez egyszer valóban alábecsültelek – morogta a nő. – De nem fog még egyszer előfordulni,
azt garantálom.
Skandar Graun felszabadultan vigyorgott.
– Eszméleteden voltál, amikor elmondtam a verseimet? - tudakolta.
– Szerencsére nem.
– Ha akarod, szívesen elszavalom mindegyiket. Két napon, át mást sem csináltam, csak
rímeket faragtam.
– Figyelj, nem azért hozattalak ide, hogy bájcsevegjünk és ostoba kínrímeket hallgassunk.
Két jó hírem van számodra. Az egyik, hogy mától nem kell egész nap a fedélközben
megláncolva gubbasztanod.
– Ez valóban remek hír! - vigyorgott Skandar Graun. - Beköltözök hozzád?
– Nem. Éjszakára mindig visszavisznek majd a rabok közé, de elintéztem neked, hogy
napközben dolgozhass.
A félork azt hitte, rosszul hallott.
– Mi? Dolgozhatok? Ezt nevezed te jó hírnek? Akkor már inkább a rablánc... Akar a fene
dolgozni!
– Dolgozni fogsz – suttogta Lucinda, és a nyakát dörzsölgette. – Nem akarom, hogy még
jobban eltunyulj, mint most. Lendoron szükség lesz az erőre, a gyorsaságra. Nekem nem kell
egy olyan társ, aki miatt állandóan veszélybe kerül az én életem is.
– Hogy érted azt, hogy „társ”? – érdeklődött Skandar Graun csillogó szemmel.
– Majd ezt is elmondom, ha eljön az ideje – bólintott a nő. Most egyelőre szorítkozzunk a
lényegre... Figyelj! Beszélgettem a kapitánnyal. Úgy hírlik, Lendoron nagy vihar készülődik. A
sziget déli részén elszemtelenedtek a barlangi manók. Előmerészkedtek a hegységeikből az
erdőségekre, és megtámadják az utazókat, a kereskedő karavánokat. Mi több, falvakat
rohannak le és gyújtanak fel, sőt, néha már a kisebb városokba is betörnek és gyilkolnak,
fosztogatnak.
Skandar Graun ásította.
- Jó, de inkább arról beszélj, miképpen leszünk mi ketten társak!
– És nem elég a délen garázdálkodó manók állandó portyázása, Lendort más irányból is
veszély fenyegeti. Drénia királya szemet vetett rá, és be akarja kebelezni az önálló
hercegséget. Az északi uralkodó hatalmas sereget gyűjtött, és sorra igázza le a kisebb északi
fejedelemségeket, hercegségeket, királyságokat. A legfrissebb hírek szerint a Zitrán királyság
legdélebbi városai, Molaenberd, Khontoon, Zregvar és Fekhtar után a drén sereg már az
utolsó erődöt, Wremirort ostromolja. És ha az egykori Északi Birodalom leghatalmasabb
kikötőjét is beveszi, nyitva fog állni az út Lendor és a szigetcsoport többi hercegsége felé. Nem
lesz senki, aki megállítsa a dréneket.
— És? - kérdezte Skandar Graun unatkozva. - Miért mesélsz nekem ilyesmiket?
— Hogy miért? — szívta be a levegőt hevesebben Lucinda. — Mert ha elfelejtetted volna,
nekünk éppen Lendoron van dolgunk. Lehet, hogy egy vad háború kellős közepébe
csöppenünk.
— Aha. Értem — pislogott a félork háborítatlan nyugalommal.
- Akkor nyilván azt is fel tudod fogni a verébagyaddal, hogy egy tohonya, részeges, puhány
senkiházinak semmi esélye nincs a túlélésre, ha rosszra fordulnak a dolgok.
Skandar Graun érdeklődve nézett szét maga körül.
— Kiről beszélsz? — kérdezte színlelt ártatlansággal. Aztán elvigyorodott. - Ha rám célzol,
tévedsz. Lehet, hogy részeges vagyok, meg miegyéb... de nem elpuhult, azt te magad is
tapasztalhattad. Ha nem kapok piát, ölni is képes vagyok!
— No igen — fintorgott a nő. - Ha pedig kapsz, leiszod magad a sárga földig, és a disznók
között fetrengsz seggrészegen, és egy gyerek is képes lenne elbánni veled...
- No, azért nem egészen...
- Tanúja voltam, milyen könnyen elbánt veled az a jöttment lovag Korgan Kocsmájában.
Csak rád fújt, és te eldőltél, mint egy nagy darab tehéntúró.
Skandar Graun röhögött.
— Mindenkinek vannak rossz pillanatai. Ezt te sem tagadhatod...
— Meglehet. Ám Lendoron egy ilyen rossz pillanat az életedbe kerülhet. És talán az én
életembe is.
- Ne félts te engem!
— Nem féltelek — biztosította a nő. Tőlem akár meg is dögölhetnél, ha az a szíved vágya. De
mindketten tudjuk, hogy szükségem van rád, és ezért mindent el kell követnem, hogy
megóvjam az életed. Bármily kínos is számomra ez a feladat.
— Ez rosszul esett — szívta be sértődötten a levegőt a félork. - Én megpróbálok kedveskedni
neked, szerelmes verseket koholok hozzád, te meg ilyeneket mondasz.
Lucinda sóhajtott.
— Ezért akarom, hogy dolgozd végig az utat — magyarázta. — Azt akarom, hogy mire partra
lépünk Lendoron, ne egy iszákos, tohonya állat legyen a társam, hanem egy mindenre elszánt,
tettre kész harcos... az, aki régen voltál.
— Régen? — motyogta a félork. — Ki tudja, milyen voltam én régen? Oly régen volt, hogy
már nem is emlékszem.
— Ez a második jó hírem — jelentette be Lucinda. — Ez a nő vajákos volt a saját falujában,
mielőtt a kalózok foglyul ejtették. Azt állítja, hogy képes elővarázsolni az elfeledett emlékeket.
Segíteni fog neked, hogy megtaláld a múltadat. Segíteni fog, hogy eszedbe juttasson mindent,
ami szükséges.
Skandar Graun az asszonyságra nézett. Az még most is egy csontos húson nyammogott, és
csak fél füllel figyelt. Amikor felfogta, hogy miről van szó, letette a lerágott csontot, és
fájdalmasan grimaszolt.
— Tú' nagy falat e — mondta szörnyű kiejtéssel. Nem fog menni... nem, az istenér', ne akard,
hogy megprúbájjam!
— Ne edd meg, ha nem bírod! - tanácsolta Skandar Graun jólelkűen, mivel azt hitte, hogy a
nő a lerágott cubákról beszél.
Lucinda a homlokát ráncolta.
— Mit nyüszítesz? Azt mondtad, értesz hozzá!
Az asszony egyre idegesebb lett, és olyan pillantásokat vetett Skandar Graunra, mintha a
pokol valamelyik ördöge jelent volna meg előtte.
— Haggyá'... haggyá' engem békén!
— Mit kárálsz itt?
— Tú' erős! Tú' erős ez a mágia! Nagyon erős mágia!
Lucinda szipákolt.
 — Úgy érted, az a valami, ami meggátolja Skandar Graunt az emlékezésben... számodra
túlságosan erős mágia?
— Abijon! Tú' erőss! Naggyon erőss! Nem fog menni... Ma nem, ma semmiképpenn nemm...
— Mikor?
— Fe' ke' készű'nömm! — motyogta a nőszemély. - Imádkoznom ke' Quinxeoshoz! Ké'nem
ke' a segíccségét! Akkó' tán igen...
— Mikor?
— Tíz nap — nyikorogta a nő. - Nemm! Két hétt! Két hétt mú'va megprúbá'om.
Lucinda kikiáltott Pashért, és amikor a rosszkedvűen dörmögő csatlós elvezette a nőt,
Skandar Graun kettesben maradt Lucindával. Ismét érezte, hogy a keblében - és másutt is —
dagadni kezd a szerelem.
— Figyelj — mondta izgatottan —, miből gondolod, hogy kedvedre szórakozhatsz velem?
Miből gondolod, hogy ha te azt mondod, dolgozzak, akkor én dolgozni is fogok? Honnan
veszed, hogy segíteni fogok neked Lendoron?
Lucinda leült a székére, és a fejét mozgatta, hogy kilazítsa a nyakizmait.
— Választhatsz — szólt végül. Nem kell azt tenned, amit én mondok...
— Még szép!
— Viszont ha nem teszed azt, leveszem rólad a kezem, és akkor úgy boldogulsz, ahogy tudsz.
Eladnak téged is rabszolgának a csőcselékkel együtt, és életed végéig dolgozhatsz Lendor
város várfalainak megerősítésén. És azt garantálom, hogy az életed nem lesz hosszú. Amilyen
nyakas barom vagy, első alkalommal szökni próbálsz, és kapsz majd a vállaid közé egy szép,
tollas nyílvesszőt.
Skandar Graunt nem hatották meg ezek a kilátások. Letelepedett a támla nélküli székre, és
sokat sejtetően vigyorgott.
– Ezt te nem engeded meg – suttogta kéjesen.
– Ha azt tapasztalom, hogy nem érdemes veszkődni veled, a sorsodra hagylak.
– Úgy? – kérdezte Skandar Graun gunyorosan, miközben reménykedve beleszagolt egy
vizeskancsóba. Víz volt benne. Csalódás! – És akkor ki segít neked?
- Boldogulok egyedül.
- Ah. Valóban?
– Mindig is jól boldogultam egyedül.
Skandar Graun elkedvetlenedve nézelődött; remélte, hogy valahol eldugva majd csak akad
egy kancsó, vagy ilyesmi, de most már látta, hogy tévedett.
- Te magad mondtad, hogy szükséged van rám – juttatta eszébe a nőnek valamivel
halkabban. - Nélkülem sosem találod meg Karaidus sírját.
– Ha rögtön az első napon megölnek téged, akkor viszont veled sem.
– Nem vagyok én olyan megdöglős fajta! - rötyögött a félork. – Túléltem már számos csihi-
puhit, s túl fogok élni még legalább annyit.
Lucinda hallgatott, de a tekintetéből lerítt, hogy ezt némileg kétségbe vonja.
- Nem akarod elárulni, miért keresed annyira azt a sírt? – kérdezte halkan Skandar Graun.
- Imádkozni akarok a régi kedvesem sírjánál...
- Höhö - göcögött a félork szórakozottan. - Rossz úton jársz. Ha Karaidus kincsére fáj a
fogad, rossz helyen keresed.
A nő lassan, vontatottan felemelte a fejét, és rámeredt a vigyorgó félorkra.
– Honnan veszed, hogy Karaidusnak volt egyáltalán kincse?
– Ő maga mondta – közölte diadalmasan Skandar Graun, és nagyon elégedett volt magával.
Sejtette már, hogy jó nyomon jár. – Beszélt róla nekem. Hat éven át tartotta rettegésben
Lendor és a környező szigetek lakosait. Annyi aranyat és drágakövet rabolt össze, amiből egy
kisebb várost is megvehetett volna magának. Igen. Mesélt a terveiről... Egy hatalmas és
gazdag templomot akart emelni Groomsnak, azért rejtegette ezt a kincset még a társai elől
is...
– Furcsa dolog ez – vetette oda tűnődve Lucinda. - Azt mondod, semmire sem emlékszel a
múltadból... Most pedig mégis előjönnek az emlékeid?
Skandar Graun komolyan elgondolkodott ezen a megállapításon.
- Igen, tényleg furcsa - ismerte el. - Néha előderengenek a sötétségből összetartozó részletek,
amiket tisztán és részletesen látok magam előtt... Igen. Egy erdőben vándoroltunk éppen
Karaidus és én, amikor erről beszélgettünk. Csak éppen azt nem tudom, hogy hol...
– Erőltesd meg az agyad! - sziszegte Lucinda. - Melyik részen lehetett az az erdő? Lendortól
délre vagy keletre? Vagy esetleg a sziget legdélebbi részén?
Skandar Graun a fejét ingatta.
– Tisztán látom magam előtt Karaidus pofáját, szinte hallom a röhögését, érzem a
nyakamon a dühös lihegését, amikor pocskondiáztam Groomsot, és kifejtettem, hogy én
Yvorlt imádom... Igen, szinte látom, ahogy dühösen szikrázik Karaidus szeme... de fogalmam
sincs arról, hogy hol vagyunk.
– Eszedbe kell jutnia!
– Talán ha ott leszünk – dörmögte Skandar Graun –, és ismerős tájakat látok, fel fogom,
ismerni...
– Vagy talán a vajákos asszonynak sikerül megcsapolni az emlékezetedet.
Skandar Graun elhúzta a száját.
– Nem igazán tetszik a „megcsapolni” szó.
– Tök mindegy, hogy nevezzük.
– Lehet, hogy neked mindegy... de nekem nem. És egyébként is, ne tereld el a szót a
lényegről. Valld be, hogy nem Karaidus iránti érzelmeid vezérelnek vissza Lendorra, hanem a
kincs.
Lucinda vállat vont.
– Részben ez is, az is. Igen, tudtam róla, hogy Karaidus rengeteg zsákmányt szedett össze, de
a saját szememmel sosem láttam. És az sem kizárt, hogy ez a kincs nem is létezik. Lehet, hogy
Karaidus csupán hencegett vele. Vagy...
– Létezik az – dörmögte Skandar Graun. – És ezt te is pontosan tudod, hiszen évek óta
fened rá a fogad.
A nő nem fejelt.
– Sőt, többet mondok – folytatta a félork lendületből. – Még azt is megkockáztatom, hogy tíz
évvel ezelőtt te nem szerelemből lettél Karaidus kedvese. Már akkor is a kincsre fájt a fogad,
amikor beálltál az ork rablóbandába, és azt remélted, hogy megkaparinthatod.
– Gondolj, amit akarsz! – morogta Lucinda. Talán van benne némi igazság, ám a helyzet
ennél sokkal bonyolultabb volt. Karaidus az életemet mentette meg, és én őszinte hálát
éreztem iránta. Mindegy. Nem akarok beszélni róla.
- Jól van, hagyjuk a múltat! – élénkült fel Skandar Graun. - Beszéljünk inkább a jövőről!
Hogy érted azt, hogy „társak” leszünk?
Lucinda vállat vont.
– Ahogy szokás. Együtt próbáljuk megkeresni Karaidus sírját, s ha megtaláltuk,
utánanézünk a kincsnek is. Amit találunk, abban egyenlően osztozunk. Szerintem ez így
igazságos.
– És mi lesz a visszafojtott érzelmekkel? – kérdezte Skandar Graun. – Vagy talán nem látod,
mit érzek irántad?
A nő megvetőbben mérte végig. Tetőtől talpig.
– Csak egy vak nem látná – köpte oda kedvetlenül. – Azért nem kellene ennyire szemmel
láthatóan „visszafojtanod” az érzelmeidet...
Skandar Graun röhögött.
- Nem tudok úrrá lenni az összes testrészemen.
– Pedig jó lesz, ha megtanulod – sziszegte a nő. – Mert ha egyetlen egyszer is meg akarsz
érinteni a mocskos kezeddel, addig élsz! Gondolkodás nélkül megöllek!
– Hah! Próbálta azt már más is... Erősebb vagyok nálad!
– Én nem hetvenkedem az erőmmel – figyelmeztette a nő. – De ne akard, hogy
megmutassam, milyen gyorsan jár a késem!
– Jó van na! – pislogott Skandar Graun. – Nem fogok én erőszakoskodni, meg ilyesmi...
Csak éppen úgy gondolom, hogy mi ketten jól összeillenénk, tudod, és akkor nem kellene
osztozni sem a kincsen. Együtt maradhatnánk, meg ilyesmi...
– „Meg ilyesmi”? – kérdezte gyanakvóan a nő.
- Tudod, hogy értem...
- Gyanítom, de nem akarom tudni. Mi ketten csupán érdekből társulunk; segítjük egymást;
megvédjük egymást, de semmi több! Egyébről ne is álmodj!
 Skandar Graun sóhajtott.
- Hallottam már olyat, hogy a társak megszeretik egymást halálos veszélyben.
– Hát, úgy gondolom, hogy nagyon halálosnak kellene lennie annak a veszélynek, hogy
téged megszeresselek – mondta a nő.
Skandar Graun csalódottan pislogott.
– Nem tetszem neked? – kérdezte.
– Nos, nem.
- De... nem értem! Mi kifogásod van ellenem?
Lucinda sóhajtott.
– Őszintén akarod tudni?
– Ne kímélj!
- Jó akkor elmondom, mi a kifogásom. Csupán annyi, hogy véleményem szerint te egy
agyatlan, részeges, akaratgyenge, tohonya, érzéketlen, torzult lelkű, gyermeteg disznó vagy!
Kihagytam valamit?
- Azért... akadnak jó tulajdonságaim is - motyogta Skandar Graun.
– Csak egyet mondj!
– Erős vagyok, mint egy barom, ezt te sem tagadhatod.
– Erő? – nevetett gúnyosan a nő. – Mit ér az erő, ha érkezik egy jól irányzott kés vagy egy
nyílvessző? És minden erős ember előbb vagy utóbb összetalálkozik egy nála erősebbel.
– És minden késdobáló, aki azt hiszi, hogy ő a leggyorsabb - tromfolt a félork –, előbb vagy
utóbb találkozni fog valakivel, aki gyorsabb nála.
Lucinda nem vitatkozott.
– És ráadásul – vitatkozott tovább Skandar Graun. – Mindazon érvek, amiket ellenem
felsoroltál, csupán mulandó tulajdonságok. Nem nevezhetsz részeg disznónak, amikor egy
kortyot sem iszok.
- Nem iszol? De csak azért, mert nincs a közeledben egy korty bor sem.
– Sajnos – nyelt nagyot Skandar Graun. Aztán sűrűn pislogott. – És mondd csak!
Régebben... tetszettem neked? Őszinte választ kérek!
A nő vállat vont.
- Úgy emlékeztem rád, mint egy igazi, vakmerő, tettre kész, mindenre elszánt harcosra, aki
jó benyomást tett rám. De most, hogy újra láttalak, már nem tudom biztosan, vajon nem
csaltak-e meg az emlékeim. Lehet, hogy csak az idő szépítette meg a veled kapcsolatos
emlékeimet?
Skandar Graun az ajkába harapott.
– És mit gondolsz? - kérdezte gyermeki naivsággal. – Ha ismét olyan leszek, mint az a
Skandar Graun, akit tíz évvel ezelőtt megismertél... tudnál engem... szeretni?
– Hát... ha tényleg olyan lennél... De nem ígérek semmit!
Skandar Graun olyan boldog volt, hogy albatroszt lehetett volna vele fogatni; de a hajó körül
már sirályok sem röpködtek.
– Nekem ennyi is elég – motyogta örömmel, és kihúzta magát. – Mostantól kezdve egy új
Skandar Graunt fogsz megismerni.
– Hajlandó vagy dolgozni a hajón?
– Naná! Szerintem még jól is fog esni egy kis testmozgás. Mikor kezdhetek?

6. FEJEZET

Egy új élet kezdete

Lucinda részletesen a szájába rágta Skandar Graunnak, hogyan viselkedjen. A kapitány nem
különösebben szereti az orkokat, így csak Lucinda külön kérésére egyezett bele abba, hogy az
egyik fogoly dolgozhasson. Úgyhogy Skandar Graun azzal a tudattal jelentkezett munkára az
egyik alvezérnél, nevezetesen Fekete Thoennál, hogy nagyon meg kell becsülnie magát.
Amíg a fekete láncinges férfi csípőre tett kézzel a nyugat felé közeledő napot szemlélte,
Skandar Graun diszkréten várakozott a háttérben, és elégedetten szívta be a tüdejébe a
csípős, sós levegőt.
Már tetszett is neki az ötlet, hogy dolgozzon. Még mindig jobb itt, a friss levegőn, mint a
dohos és napról napra büdösebbé váló fedélközben. A rabok nem kaptak lehetőséget
testmozgásra, nem hagyhatták el a helyüket semmiért, és a szó szoros értelmében saját
ürülékükben kellett fetrengeniük.
Ő pedig legalább a fedélzeten járkálhat, és felelevenítheti szunnyadó tengerész ismereteit.
– Te vagy az? – mordult rá Fekete Thoen, amikor befejezte a nap ívének vizsgálatát, és
megfordult.
Skandar Graun engedelmesen vigyorgott.
- Az árbocot bámulom - magyarázta. – Az idejét sem tudom, mikor másztam fel utoljára a
kosárba. Szinte máris zsiborog minden tagom...
– Ezt örömmel hallom köpött maga elé az alvezér. – A hajósinasnak fogsz segédkezni. Ő
majd ad neked egy vödröt meg egy seprűt.
– Mi a francnak?
– Majd megtudod ígérte az alvezér. – De nem szeretném, hogyha panasz lenne rád,
különben kénytelen leszek vasra veretni...
– Nem lesz – dörmögte Skandar Graun rosszat sejtve, és korántsem volt biztos abban, hogy
valóban örülni fog a rá bízott munkának.
Félóra múltán már egyáltalán nem örült.
Egy kötélre erősített vödörben vizet kellett felhúznia a tengerből, levinnie a fedélközbe és a
raktérbe, s az összezsúfolt emberek, alól vízzel kimosatni, kisöpörni az ürüléket és a szemetet.
A trutyit a vödörbe lapátolni, és a tengerbe önteni. Húzni fel újabb adag vizet, és
megismételni az előbbi procedúrát. Aztán újra és újra...
Ha reggel elkezdte, csinálhatta egész nap. Több mint négyszáz fogoly alól kellett
kiganajaznia, és mire azt hitte, hogy végzett, kezdhette az egészet elölről.
Ráadásul a „főnöke”, egy elálló fülű, pulykatojás képű siheder hajósinas rendkívül élvezte,
hogy végre ő is parancsolhat valakinek. Vigyorogva pöffeszkedett, és nem fogyott ki a biztató
szavakból.
– Ez az! Öntsd azt a kurva vizet!... Ne felém söpörd, hé!... Csak így tovább! Te aztán érzed ezt
a munkát, pajtás!... Szinte neked találták ki... Szereztél már belőle gyakorlatot korábban,
igaz?... Ha le mersz önteni azzal a szarral, bepanaszollak a kapitánynak
Skandar Graun az első két nap után már nem zavartatta magát. A legényke megjegyzéseit
elengedte a füle mellett, a nehezen mozgó rabokat pedig megtanította gyorsabb mozgásra a
seprű keményebbik végével. Egyre jobban kifinomult a technikája, és a negyedik napon már
délre végzett azzal a munkával, amit az előző napokban csaknem sötétedésig csinált. És
jutalmul a hajósinas nagy kegyesen megengedte neki, hogy, pár percre leheveredjen a
fedélzetre rögzített egyik csónak tetejére.
A pár perc jó órányira nyúlt, s végül Skandar Graun volt az, aki megunta a semmittevést.
Amikor nem dolgozott, a gondolatai állandóan egy kancsó bor és Lucinda körül jártak. A
legkéjesebb álmodozásában Lucindát látta egy szál bőrkötényben, amint egy kancsó bort
nyújt felé...
Sajnos, valahányszor ő meg akarta fogni akár a kancsót, akár a nőt, az álom azonnal véget
ért.
Éppen ezért Skandar Graun inkább nem álmodozott tovább.
– Van még valami munka? - érdeklődött a hajósinasnál.
A szeplős képű fiú igencsak meglepődött.
– Agyadra ment a hőség napozás közben?
– Ja. Olyasmi. Jólesne egy kis mozgás. Tudod, hogy van ez...
– Igazából nem tudom – felelte a fiú. – De ha mozgásra vágysz, akkor segíts nekem lenn, a
hajófenékben.
Nem volt, valami jelentős munka ott sem. Az egyik kalóz figyelő tekintete előtt a kiürült
vizeshordókat kellett eltenni az útból oldalra, hogy hozzá lehessen férni a bentebb található,
teli hordókhoz.
Aztán amikor ezzel végeztek, súlyos kötélcsomókat kellett a hajó orrából a tatba hordania.
Majd amikor ezzel is elkészült, megtanította a fiút néhány egyszerűbb tengerészcsomóra.
A hajósinas csodálkozva meredt rá.
 – Te... valóban tengerész voltál?
Skandar Graun röhögött.
– Két évig szolgáltam egy ehhez hasonló hajón. Én is hajósinasként kezdtem...
Ettől kezdve nagyobb respektusnak örvendett; a fiú nem csak hogy nem froclizta, de néha
még segédkezett is, és bevonta más teendőibe is.
Skandar Graun szívesen segített, már csak azért is, mert a fiú az okítás és a segítség fejében
mindennap csent neki egy pohárka bort a kapitány hordójából. Csekélyke kis adag volt ez az
ennek többszöröséhez szokott félork számára, ám jelen helyzetében ez a pár csepp nedű is
szinte életmentőnek bizonyult.

Több mint két hete hánykolódtak már a hullámokon, s bár a szélirány gyakran megváltozott,
a vitorlák szinte állandóan dagadtak, és nem lehetett ok panaszra.
Skandar Graun napközben a fedélzeten dolgozott; délelőtt elvégezte az alantas tisztítási
munkát, délután pedig a hajósinas mellett segédkezett. A matrózok már megszokták a
jelenlétét, és mivel azt tapasztalták, hogy a félork nem reagál az otromba tréfáikra, letettek az
ugratásáról. Sőt, egyszer, amikor viharos szél kapta oldalba őket, még azt is megengedték
neki, hogy felkússzon a főárbocon, és kibogozza az egyik vitorlaszárat, amit a heves szél
alaposan összegubancolt.
Lucinda alig-alig mozdult ki a kabinjából, vagy ha mégis tett egy sétát a fedélzeten, nem állt
le beszélgetni Skandar Graunnal. Legfeljebb pár futó mondatot váltottak, s a nő máris indult
tovább.
Az utazás huszonegyedik napján azonban ismét Lucinda volt az aki délután — a fedélköz
kitakarítását követően — magához rendelte Skandar Graunt.
— A kapitány szerint holnap este kikötünk Lendoron — közölte tömören.
— Nagyszerű! — vélekedett a félork, és gyanakodva szaglászott. — Ha az orrom nem csal, itt
valaki pálinkát ivott...
- Jól figyelj rám! - mormolta Lucinda. — Ne az iváson járjon megint az eszed!
- Ha kaphatnék egy kortyocskát — könyörgött Skandar Graun -, szavamra mondom, sokkal
jobban tudnék figyelni.
— Itt nincs semmiféle pálinka - jelentette ki a nő. - És ne is álmodozz arról, hogy inni
hagylak!
— Márpedig itt ivott pálinkát valaki jelentette ki a félork. — Én nem tévedek. Érzem a
szagát... Vagy lehet, hogy mégsem itt ittak? Hanem egy olyan egyén járt nálad, aki előzőleg
felhajtott jó pár kupicával?
Lucinda a homlokát ráncolva meredt rá.
— A kapitány járt nálam. Valószínűleg az ő illatát érzed.
— Mit akart? — morogta Skandar Graun. — Csak azért jött, hogy beszámoljon a hajó
helyzetéről?
- Volt egy ajánlata vetette oda tömören a nő. - Tudod, tíz évvel ezelőtt szemet vetett rám... És
most is arra akart rávenni, hogy maradjak mellette a hajón.
— És te?
— Visszautasítottam.
- Tudtam — rikkantotta Skandar Graun boldogan. Aztán elkomorodott. — De ugye, nem volt
semmi tapi... meg ilyesmi?
— Az nem a te dolgod!
- Nana! Volt vagy nem volt?
— Levágtam volna az ujjait, ha hozzám ér! - felelte a nő határozottan. — Megpróbálkozott
levenni a lábamról... de megmondtam, hogy ne számítson semmi jóra, és visszavonult.
— Nem is erőlködött tovább? — hitetlenkedett Skandar Graun. Ő saját magából indult ki.
— Ó, de igen, próbálkozott néhányszor, de azt hiszem, elég meggyőző voltam.
— Remélem, nem szabdaltál újabb sebhelyeket a pofájára?
— Odáig nem fajultak a dolgok - mosolyodott el a nő. - De nem sokon múlott.
- Kéjvágyó, vén kecske! — szitkozódott Skandar Graun. Legszívesebben kiherélném!
— Én csaknem megtettem — merengett el a nő. Aztán röhögött. — Láttad volna a rémült
képét, amikor megcsiklandoztam az ágyékát a késem hegyével. Azonnal elengedte a
mellemet.
 — Micsoda? - fuldoklotta haragtól Skandar Graun. — Az előbb azt mondtad, nem volt semmi
tapogatás!
- Ezt követően már nem is volt — biztosította a nő. — Békében váltunk el egymástól, és
belátta, hogy semmi esélye nálam.
Skandar Graun aggódva pislogott.
— Szerinted... valóban belátta?
Lucinda vállat vont.
- Ha kedves számára a férfiassága, nem próbálkozik még egyszer. És ismer annyira, hogy
tudja, ha komoly dolgokról van szó, én is komolyan beszélek.
— De... mit gondolsz... nem vette zokon, hogy ki akartad herélni?
Lucinda nevetett.
- Biztosan zokon vette. De kit érdekel! Holnap este végleg búcsút intünk neki, és kész! Ha
pedig addig még egyszer próbálkozni merészelne, keservesen megbánná.
— Ez az ő hajója — motyogta Skandar Graun. - Rád küldheti az összes emberét, és
megszerezhetne erőszakkal.
— Hah! — nevetett a nő szikrázó szemmel - És mit érne el ezzel? Jó néhány emberét
kinyírnám, mielőtt rám tehetné a koszos kezét... És mit érne azzal, ha erőszakkal megszerez?
Meg kellene ölnie, különben attól a pillanattól kezdve egy pillanatra se hunyhatná le a
szemét, és sohasem tudhatná, mikor hatol egy éles penge a hátába, a bordái közé... És ha
megöl... akkor sem lehetne nyugodalma. Bredaron nagyon jól tudhatja, hogy rengeteg
barátom van szerte a világon. Ha kiderülne, hogy ő ölt meg, számíthatna rá, hogy előbb vagy
utóbb megkeresi valaki egy kardszúrás erejéig...
Skandar Graunt ez nem győzte meg.
- Valóban olyan sok a barátod? - tamáskodott.
Lucinda vállat vont.
– Nemigen. De ezt Bredaron nem tudja.
– Én azért óvatosabb lennék a helyedben - intett a félork. – Nem túl bizalomgerjesztő ez a
kapitány... azzal az állandó, ostoba szájhúzogatásával!
Lucinda legyintett, s a pillantása elárulta, hogy lélekben ő már túltette magát az ügyön.
- Figyelj! – mondta komolyan. – Bredaronnak nincs tudomása arról, hogy titokban
megvásároltalak Fekete Thoentól. És mivel Thoennak igencsak viszkethetne a nyaka, ha erre
fény derülne, titokban kell cselekednünk. Vagyis ez azt jelenti, hogy kerülnünk kell a gyanús
helyzeteket.
- Ah, szóval ez az oka annak, hogy egész úton alig láttalak?
– Többek között ez felelte Lucinda. - Másrészt pedig fontos dolgom volt. Elmélyedtem
bizonyos tanulmányokban, amelyekről nem akarok beszélni... Most végre bőven volt időm,
hogy lelkileg megtisztuljak, és elmélkedjek bizonyos dolgok fölött.
– Hú, de titokzatos vagy! - borzongott meg Skandar Graun vigyorogva. Feláll a hátamon a
szőr... mert tudod, imádom a titokzatos nőket!
- Folytatom – mondta Lucinda. - Tehát te ugyanúgy megláncolva hagyod el a hajót, mint a
többi fogoly. Thoen úgy intézi majd, hogy téged láncoljanak a menet legvégére. Bredaron a
hajón marad, a csapatot Fekete Thoen vezeti majd a hercegi várba. Úgy intézi, hogy
létrejöjjön egy kis baleset, és a kavarodásban eloldoz majd téged. Én a közelben leszek;
addigra szerzek lovakat, és mire bárkinek is szemet szúrhatna az eltűnésed, máris kereket
oldunk.
– Elmés – szögezte le Skandar Graun. Aztán árnyék vetült az ábrázatára. – És mi lesz a
többiekkel?
Lucinda legyintett; ez a kérdés nem igazán izgatta, de természetesen tudta a választ. Az út
során sokat beszélgetett Fekete Thoennal a szigeten uralkodó körülményekről.
– A munkaképes férfiakat, nőket egytől egyig Lendor hercege foglya megvásárolni –
magyarázta a nő. – Fejenként tíz aranyat fizet értük Bredaronnak, válogatás nélkül. A herceg
ugyanis retteg a küszöbön álló drén inváziótól, és minden elérhető eszközzel a kikötőt és a
várat védelmező fal megerősítésén dolgozik. Így lehetséges az, hogy azokat a kalózokat, akiket
korábban tűzzel-vassal irtott, most maga mellé édesgette, s csengő aranyakkal arra biztatta
őket, hogy minél több rabszolgát fogjanak számára. Ezért van az, hogy a kalózok már azzal
sem törődnek, hová csapnak le; nem zavarja őket, hogy egy Lendornál jóval hatalmasabb
birodalom polgárait ejtik foglyul... csakis a pénz számít. - Lucinda hátradőlt a székében. – Az
pedig, hogy a rabszolgákra milyen sors vár, könnyen megsejthető. Kemény, lélekölő munka
reggeltől estig, megállás nélkül, örömök nélkül... De Thoen szerint azok, akik jól dolgoznak, a
várfalak megerősítése után visszanyerik majd a szabadságukat, és szabad lendori
polgárokként kapnak munkát a város környékén. Ezt persze én személy szerint nem igazán
hiszem... – tette hozza Lucinda. – Ha engem kérdezel, azok, akik nem szakadnak bele a
munkába, választhatnak majd... vagy felesküdnek a Lendori Herceg zászlaja alá és az első
sorokban harcolnak a vár ostroma alatt, vagy erejük végéig foltozhatják, toldozhatják a drén
hajítógépek által megrongált kőfalakat, miközben nyilak és kőgolyók süvítenek majd el a
fülük mellett. Nehezen hiszem, hogy száz emberből négy-ötnél több marad életben, mire az
ostrom véget ér. Ha pedig a drének győznek? – Lucinda grimaszolt. A foglyok számára az sem
jelent túl sok változást; néhányukat elrettentésképpen biztosan lefejeznek ugyan, de a
többség ugyanúgy rabszolgaként fog majd dolgozni, mint Lendor hercegének uralma alatt...
csak ekkor már valamely drén hadúr rabszolgájaként.
Skandar Graun komoran meredt maga elé.
– És a barátaim?
Lucinda nevetett.
– Most én kérdezem... Vannak neked barátaid?
– Hát... tudod, az elmúlt napokban alaposan megkedveltem azt a három fickót, akinek a
közelébe láncoltak. Nagyon sokat tanultam tőlük a nemes lovagi viselkedésről, a költészetről
és a míves kalapkészítésről... Azt hiszem, sajnálnám, ha a sorsukra kellene hagynom őket.
Lucinda hunyorogva meredt a felorkra, mintha azt próbálná kifürkészni, hol van az
elhangzottakban a rejtett poén.
– Ha jól sejtem - kezdte gyanakodva –, te arról a piperkőc, nevenincs, mondvacsinált
lovagról, a vakegér kirovangi írnokról és arról a mulya képű, könnyhullató, idióta
vénemberről beszélsz...
- Hekkir mester nem „vén” - tiltakozott Skandar Graun. - Még kétszer annyi idős sincs, mint
én... csak azért tűnik öregnek, mert a sors kegyetlenül bánt vele. Tudod, a feleségét és a
gyermekeit farkasember tépte szét, s mivel az egész város azt hitte, hogy ő gyilkolta meg őket,
menekülnie kellett... Pedig birodalom-szerte ismert, neves kalaposmester volt. Már az apja, a
nagyapja, de még az ükapja is kalapokat gyártott. És ez érdekes... tudod te, hogy a legszebb,
legmutatósabb kalapok mindig a legolcsóbb, legsilányabb hulladék anyagból készülnek, és...
— Ez engem nem érdekel — sziszegte Lucinda. - Soha nem viseltem kalapot, és nem is
fogok...
— Na, az még nem olyan biztos — kacsintott sokat sejtetően a félork. - Lehet, hogy nagy
meglepetés ér még. Hm... Nem akarom elárulni a titkot, de Hekkir mester szerint, ha egy
szerelmes férfi saját kezűleg készített kalapot ad át az imádott nőnek, a szerelme egészen
biztosan viszonzásra talál.
- Na, ne mondd!
— Pedig úgy van — vigyorgott önelégülten Skandar Graun. — És mint mondtam, nem az
számít, hogy a kalap miből készül, csupán az a fontos, hogy a szerelmes ifjú saját kezűleg
készítse, és beledolgozza minden szeretetét, minden szaktudását... Bármilyen anyag megfelel.
— Aha, értem már, miért gyanúsított azzal Thoen, hogy lopod a raktárból a foltnak való
vitorlavásznat — dörmögte a nő. — A minap a hajósinas pedig arról panaszkodott, hogy mióta
veled dolgozik, nem győz új felmosórongyot szerezni...
Skandar Graun vigyorgott.
- Nem az anyag számít, hanem a szenvedély...
- Nem viselek kalapot — szögezte le határozottan a nő. — És soha nem is fogok.
— Majd akkor beszélj, ha meglátod a munkámat!
Lucinda épp válaszolni akart valami velőset, amikor megdöngették kívülről az ajtót, és Pash
kiáltása hallatszott.
— Meghoztam a nyanyát!
- Nyannya a nénikíííd! — zsörtölődött egy nyekergő női hang rettenetes tájszólással.
Pash bevezette a szakadt ruhás vajákos asszonyt, aki három héttel ezelőtti önmagához
képest rettenetes átváltozáson ment keresztül.
Az csak az egyik dolog, hogy szakadt rongyai az eltelt idő alatt még cafatosabbak lettek, de az
ábrázata is alaposan átváltozott. Fekete haja ragacsos csomókban omlott a vállára, ráncos
képe álltól fülig merő mocsok volt. És ez nem csupán annak köszönhető, hogy az asszonynak
nem volt lehetősége mosakodni, hanem annak a ténynek is, hogy Skandar Graun az elmúlt
napok folyamán még inkább tökélyre vitte mindennapi munkáját. Immár nem piszmogott el
azzal, mint az első napokban, hogy takarítás előtt felordibálja, a seprű nyelével vagy heves
rugdosással feltápászkodásra késztesse a megbilincselt rabokat. Egyszerűen csak alájuk
öntötte a vödörnyi tengervizet, és söpörni kezdte a trutyit... Aki nem kelt fel időben a
padlóról, az magára vessen!
A némbernek vastagon tapadt az arcára, a hajára, a ruhájára a mocsok, és ez arra utalt, hogy
általában nem volt elég fürge, amikor a takarítás megkezdődött.
Azonban volt még valami, ami az asszony külsejét rendellenessé tette. Ragacsos haja a
homlokán tenyérnyi helyen kihullott, és a fejbőrét vörös, gennyes sebhelyek rondították el. A
szemöldöke és dús fülszőrzete ugyancsak kihullott, míg ellenben az ajkai fölött jól látható
bajuszka növekedett, és az állán is úgy megszaporodott a szőr, hogy, szinte borostásnak tűnt.
Skandar Graun gyanakvóan meredt rá.
— Mi a fene? Ez valami kósza betegség?
- Nem - harákolta az asszony reszelős hangon. - Sikerű't Quinxeos segíccségét ké'nem!
Megtalá'tam őtet!
— Majd szólj, ha szükséged van rám — fintorgott Pash, és az ajtó felé araszolt. — Túl sok az
én felzaklatott gyomromnak ez a rettenetes bűz...
— Büdös egy kicsit - dörmögte Skandar Graun. - Pedig én mindennap mosom...
Pash elhúzta a száját, és kedvetlenül pislogott Skandar Graunra.
— Nem őrá gondoltam...
Miután a zsoldos becsukta maga után a kabin ajtaját, Lucinda a vánkosa takarásából egy
fatálat húzott elő; rajta két alkarnyi darab szárított húst és gyümölcsöket. Skandar Graun
érdeklődését azonban nem ez kötötte le, hanem az, hogy a vánkos mögött egy olyasféle
butykost látott, amiben általában, bort vagy — te jó ég, micsoda kéjes gondolat! -
manópálinkát szoktak tárolni.
— Azt üzented nekem, hogy készen állsz — mondta Lucinda, miközben a tálat - lerakta az
asztalként szolgáló utazóládára az asszony elé.
- Kíszen, kíszen... — bólogatott a vajákos nő, és úgy pislogott a sózott húsra meg a fonnyadt
almákra, körtékre, mintha egy ládányi drágakövet látna.
— Meg tudod csinálni a beavatkozást?
— Meg biza'... — csámcsogott a nő, pedig még nem is kapott húst. - Quinxeos megseggél és
föllibben a rejtíllyek fáttyla...
— Egyél élőbb! - intett kegyesen Lucinda, és Skandar Graunhoz is odafordult. — A
nagyobbik darab húst neked szereztem. Fald be! Hamarosan szükség lesz az erődre.
A félork rosszkedvűen emelte le a fatálról a húst, amely talán egy kilót is nyomhatott.
- Én megehetem dörmögte. - De ha megeszem, olyan szomjassá válok, hogy nem lehet majd
bírni velem.
- Edd csak! — bólintott Lucinda. - Majd szólok Pashnak, hogy hozzon egy kancsó vizet.
- Nagyon vicces — morogta a félork. - Én inkább abból a jóféle nedűből innék, amit a
vánkosod mögött rejtegetsz.
Lucinda egy pillanatig merőn bámulta a félorkot, aztán a szeme kellemetlenül megvillant.
— Jól van, jól van — dörmögte Skandar Graun. - Nem kell azért rögtön keresztben lenyelni...
Nem felejtettem el, hogy mit ígértem neked, csak éppen... most, hogy már láttam, hogy egy
butykost rejtegetsz, túl nagy a csábítás...
A félork nő higgadtan a háta mögé nyúlt, és előhúzta a butykost; szürke bőrből készült, és
elég hasas volt ahhoz, hogy másfél-két liternyi folyadék befogadására is alkalmas legyen.
Abból, ahogy a nő tartotta, gyanítani lehetett, hogy a butykos tele van.
— Aorgh! — nyöszörgött Skandar Graun. — Mondd, hogy manópálinkával van tele! Vagy
valami bivalyerős gombapárlattal, amit a hegymélyi törpék isznak búskomorság ellen...
- Ez csupán bor — felelte szenvtelenül a nő, és letette a butykost maga mellé, jól látható
helyre. — És annak sem valami nagy szám. Ócska, savanykás lőre, amit a legénység iszik...
Skandar Graunnak csorgott a nyála; enni is alig tudott.
— Ide vele!
 - Egyél csak.
— Ne szórakozz!
A nő nem mosolygott; szokatlanul komor volt.
— Ha megetted a húst, talán kaphatsz pár kortyot. De előbb még meg kell beszélni valamit.
Skandar Graun képtelen volt levenni a szemét a butykosról. Ugyan mindennap megivott egy
pohárkával a kapitány saját borából, de az körülbelül annyit számított, mint tetszhalottnak a
lábujjcsók. Egy butykosnyi adaggal viszont már valamelyest lemosathatná az út porát a
torkáról...
— Egyezzünk ki! - javasolta. — Ideadod most a butykost, s én Yvorl nevére ígérem, hogy
szótlanul és türelmesen foglak hallgatni.
Lucinda zordan mosolygott.
— Ha mindketten ettetek, alá kell vetned magad egy kicsiny szertartásnak, amelyet Vajhér
készített elő számodra.
Skandar Graun gyanakodva pislogott a teli pofával zabáló vajákos asszonyra, és nem sok
bizodalmat érzett hozzá.
— Minek? - dörmögte. — Én már most kopasz vagyok. Semmi szükség arra, hogy a
szemöldököm is kihulljon és gennyes kelések díszelegjenek a koponyámon.
— Nem akarod visszakapni az emlékeidet? - kérdezte Lucinda. — Vajhér ebben segít.
— Hát... jó így nekem, ahogy vagyok.
Lucinda előredőlt.
— Figyelj ide, te tohonya barom! Lehet, hogy neked jó így, nekem viszont egyáltalán nem!
Ha neked nincs szükséged az emlékeidre, nekem annál inkább! Én nem érek rá veled
játszadozni. Tudni akarom, hol van Karaidus sírja. És hiába mondod, hogy ha ismerős
helyeket látsz, talán majd eszedbe fog jutni, én nem szeretem a bizonytalan dolgokat. Azt
akarom, hogy már most jusson eszedbe! Azt akarom, hogy összevissza császkálás helyett
egyenesen a sírhoz, menjünk, szerezzük meg, amire szükségünk van, és mire kitör a szigeten
a háború, mi már ezer mérföld távolságban legyünk! Érted ezt? Feltudod fogni, amit
mondok?
— Teljes mértékig — dörmögte Skandar Graun. — Nem vagyok hülye. De szerintem semmi
szükség ostoba hókuszpókuszokra.... Megtalálom ennek a mocskos némbernek a varázslata
nélkül is.
— Aztat ín nem hiszemm! — csámcsogott a mocskos némber jóízűen. — 0llyan gát van a te
kupunyádban, amit nem hághacc átall.
— Zabára használd a pofád! - intette a félork. — Ne szólj bele az orkok dolgába!
— Nékem mindeggy - cuppogott az asszony. — Assziszed ulyan nagy ürömm níkem a te
kupunyádban turkászúdni?
— Nem fog sor kerülni ilyesmire — szögezte le Skandar Graun határozottan. - Mert ha
megpróbálod, Yvorl redves farkára mondom, jó alaposan megszorongatom a torkod.
— Sor fog rá kerülni mondta higgadtan Lucinda, és kihúzta a butykosból a dugót. —
Önszántadból veted alá magad a szertartásnak.
Skandar Graun valósággal megbabonázva meredt a butykosra, az ajkát nyalogatta, és
csuklani kezdett.
— Ezt... hukkkk... alig hiszemmmm.
Lucinda vállat vont, az ajkához emelte a butykost, és belekortyolt.
— Nem is olyan rossz ez a bor, mint mondják — jegyezte meg.
Skandar Graun csikorgó-nyikorgó, jajongó hangokat hallatott.
— Akarsz belőle? - kérdezte Lucinda kedvesen.
A félork nyelve csaknem az álláig lógott. Jobb keze meg-megrándult, miközben a butykosért
nyújtotta.
Lucinda azonban előhúzta kékesen csillogó pengéjű kését, és elvonta a butykost elérési
távolságból.
– Nem azért szereztem drága pénzért ebből a féltve őrzött borból másfél liternyit – mondta
kegyetlen tárgyilagossággal -, hogy egy részeges ork barom az egészet bevedelje.
– Hő... Mi?
– Ez a bor a szertartás kelléke – magyarázta Lucinda. – Vajhér csakis akkor tudja
felszabadítani az emlékeidet, ha előbb kissé elbódítod magad. Fel kell törnie a lakatot, amely
az emlékeidet őrzi, és ez nem megy másképpen, csak úgy, ha te nem védekezel ellene
körömszakadtáig, hanem rábízod magad.
- Hogy a fenébe engedhetném, hogy ez a koszos nőstény...
Lucinda ismét ivott egy kortyot.
– Nekem mindegy – mondta közömbösen, amikor lenyelte. – Ha nem akarod, én nem
erőszakollak. Végül is... ez a pár korty bor nekem is jólesik.
– Neee...
– Mi? Azt akarod mondani, hogy ne igyak belőle? Talán sajnálod tőlem?
- Menj a fenébe!
Lucinda ismét ivott egy kortyot; Skandar Graun kimeredő szemmel nézte. Próbálta
megbecsülni, mennyi lehet még a butykosban. A félork nő fél liternél nem ihatott meg
többet... De ha ilyen ütemben vedeli, hamar elfogy.
– Ha megiszod az összeset – morogta rosszkedvűen –, nekem mi marad?
Lucinda vállat vont.
– Neked? Semmi. Hiszen megegyeztünk, hogy nem iszol. Minek adnék neked?
- Hiszen... nekem szerezted!
– Nos, valóban, de csupán azért, mert szükséges lett volna a szertartáshoz. De ha te ellenzed
a szertartást, akkor minek a bort őrizgetni. És ahogy egyre ízlelgetem, egyre nagyobb
ingerenciát kezdek érezni iránta.
Ismét a szájához emelte a butykost.
– Várj! – préselte ki magából Skandar Graun.
– Ugyan mire? – vetette oda Lucinda, de azért elvette a holmit a szájától.
Skandar Graun megmakacsolta magát; elhatározta, hogy csak azért sem enged a csábításnak
és a zsarolásnak.
- Most már úgyis mindegy dörmögte ellenségesen. – Annyit megittál belőle, hogy a
maradéktól nem kábulnék el eléggé. - A fene megette az egészet!
– Hát, ha mindegy, akkor mindegy – értett egyet Lucinda is, és ez alkalommal két kortyot
ivott.
- Szemét ringyó! - hördült fel Skandar Graun ingerülten, aztán sietve észbe kapott. – Nem
mondtam komolyan, csak egy rímet kerestem a legújabb versemhez... Hö, hm... Tudod, hogy
van ez, ha egy ork szerelmes... „Szemét ringyó... rózsabimbó”. A rím már megvan, majd
kitalálok hozzá valami szöveget is... Hé, megiszod az egészet, te büdös kkkk...
– Mégiscsak kérnél egy kortyot? – kérdezte csábítóan Lucinda.
Skandar Graun nagyot nyelt.
– Csakis akkor, ha nem ragaszkodsz a szertartáshoz.
– Szóval, nem. Na, mindegy.
– Várj! Várj!
– Ugyan mire?
– Talán mégis megadnám magam dörmögte a félork. - Tételezzük fel, hogy talán hajlandó
lennék magam alávetni a szertartásnak, de... azzal a pár korty borral, amit a butykosban
hagytál, még a nyelvem hegyét sem tudnám megnedvesíteni.
Lucinda nevetett. Vérlázító pimaszsággal ivott még egy kortyot, aztán ismét a vánkosa mögé
nyúlt, és egy kicsiny bőrkulacsot húzott elő. Meg még egy ugyanakkora butykost, mint amit az
előbb már meg-meghúzogatott.
– Szóval... hajlandó vagy meggondolni a dolgot? - kérdezte kedvesen.
Skandar Graun semmi mást nem látott az egész helyiségből, csakis a kicsiny kulacsot.
Maximum négydecis lehetett; kizárt dolog, hogy abban is bor legyen. Az ilyen kulacsokat
keményebb italok tárolására szokták használni.
– Mi... van... a... kulacsban? – nyögte megsemmisülten.
Lucinda két ujja között kierőszakolta a dugót, és beleszagolt. Színlelt őszinteséggel
megrázkódott.
- Azannyát! – suttogta. – Kíváncsi lennék, hol juthatott ez a rohadék tengeri medve ilyen
baromi erős kotyvalékhoz!
– Mmmmi... az? - Skandar Graun nem győzte lenyelni a nyálát, amely szinte már
patakokban ömlött.
– Fogalmam sincs, de a szaga alapján méregerős törpepárlatnak gondolom...
 – Ide vele!
– Csakis akkor, ha engeded, hogy Vajhér elvégezze rajtad a munkáját.
– Tudod minek nevezik ezt, amit velem művelsz? – csikorgatta a fogait Skandar Graun
vérben forgó szemmel.
– Zsarolás?
– Egy frászt! Ez nem egyéb, mint aljas szándékból elkövetett, önös érdekű kényszerítés!
- Nos, hogy döntöttél? Egyedül kell meginnom a párlatot és a többi bort?
Skandar Graun egy szót sem szólt, csak megragadta remegő kezeivel a kulacsot, és elsöprő
lendülettel húzta maga felé. Morgott is hozzá, mint egy kutya, akinek a pofájából el akarják
venni a velőscsontot.
– Gondoltam, hogy nem fogsz ellenkezni - nevetett Lucinda, és épp időben engedte el a
kulacsot, mielőtt a félork férfi tőből kitépte volna a karját.
Skandar Graun beleszaglászott a kulacsba, és könnyek szöktek a szemébe a boldogságtól.
Még nem kortyolt bele, de az ádámcsutkája máris fel-le járt, mintha megbolondult volna.
Aztán hosszas, kimért mozdulatokkal emelte a kulacs száját az ajkaihoz, kiélvezte a
pillanatot, ahogy belenyújtotta a nyelvét a színtelen folyadékba, és egy minutumra még a
lélegzetét is visszatartotta.
- Yvojl – suttogta megihletetten, amikor a nyelve elzsibbadt a méregerős folyadékkal való
érintkezéstől –, báj öjökké tajtana ez a pijjanat!
Aztán behunyta a szemét, és ivott. Ivott. Ivott. Körülbelül olyan érzése támadt, mintha egy
sárkány okádott volna tüzet az ínyére, a nyelvére meg a szájpadlására, és tíz az egyben mert
volna arra fogadni bárkivel, hogy menten meglazult és kihullni készült az összes foga.
Mennyei pálinka volt!
- Bojt! – préselte ki magából a félork, amikor elvette a szájától a kulacsot, és ő maga is
meglepődött, hogy Lucinda megértette, mit akar. Ám ha már a nő belenyomta a félig telt
butykost a másik kezébe, sietve enyhítette az égető érzést a pofájában.
Olyan volt, mintha a legfinomabb bársonnyal és selyemmel hűsítették volna égő sebeit, s a
félork szeméből a kicsorduló könnyek most már valóban potyogni kezdtek.
- Köszönöm suttogta, és érezte, hogy megtalálta saját szavait. – Köszönöm...
– Igyál még! – nevetett Lucinda. - Ha már elkezdted, ne hagyd abba!
Skandar Graunnak nem kellett több biztatás. Ismét a szájához emelte a pálinkás kulacsot.

Két perccel később megpróbált felkönyökölni a szálkás hajópadlón, de minduntalan

visszazuhant fekvő helyzetbe.
Ráadásul gyanakodott arra, hogy valaki időközben orvul kitépte a nyelvét. Bárhogy kereste
is, sehogy sem találta.
– Api... api... appppi...
– Mit akarsz mondani? – hallotta valahonnan a felhők közül Lucinda elmosódott hangját.
– Apppicsába! – hörögte Skandar Graun. - Debeseggeltem...
A szeme előtt rózsaszínű angyalkák táncoltak, és bár érezte, hogy az arcát valamiféle hűs
masszával szennyezik be, nem tudott ellenkezni. Ismét kicsúszott alóla a könyöke, és az állát
kegyetlenül beverte a padlóba.
– Ezaztána... jófélepál... inka... - csuklott, és részegen röhögött. - Csó... kolj meg, hé!
– Éíín? – kacarászott a vajákos nő, aki az arcbemázolási műveletet végezte. - Aztat akarud,
hugy megcsúkó'jalak?
– Ne... kemmind... egy – blötyögte a félork.
A vajákos asszony ezen jót kacarászott, és miközben Skandar Graun azon küzdött, hogy
legalább az egyik ólomsúlyú szemhéját résnyire nyitva tudja tartani, rohadtul bemérgelte
magát, mert úgy hitte, hogy háromszor is alaposan állba gyűrték. Pedig mindössze az történt,
hogy három alkalommal próbált meg felkönyökölni, de remegő karja nem bírta meg busa
fejét, s mindhárom alkalommal alaposan beverte az állát a padlóba.
– Yvorlred... vespadlójára....
Öklendezett, hányingerrel küzdött, és a feje körül forgott a hajó.
Monoton mormolást hallott, folyamatos kántálást, és a hányingere egyre jobban erősödött.
Szédült, és lehetetlen látomások gyötörték az agyát. Vérvörös sármezőben tocsogott
kilencedmagával. A többiek arctalan árnyak voltak csupán. „Ölelj meg”, suttogta valaki.
Nyálas csókok burkolták be egész testét. Önfeledten ölelkezett egy nyálóriással. Az égen
fekete sárkányok kúsztak át. Egyikük felfalta a napot. Örök sötétség borult a világra. Az
alvilágból régholt lelkek suhantak elő. Körbetáncolták. A fülébe suttogtak. „Skandar Graun.
Skandar Graun. Kétlábonjárópestis.” Suttogtak. „Megölve. Általad.” A nyálóriás maga alá
gyűrte. Aztán egy hatalmas disznón Grungba lovagolt be a képbe. Lecsupaszított mellei a
földet söpörték. Lidércek suhantak a sötétben, hatalmas szárnyak suhogtak. Egy otromba
manópofa vigyorgott a képébe, és a fogait csattogtatta. „Tudod, ki vagyok?” Skandar Graun
nem tudta. A nyálóriás visítva omlott össze, és ott tócsálkodott körülötte. „Verghaust,
Verghaust, Verghaust”, suttogták a lelkek, a lidércek szöktek, a sötét szárnyak csattogtak.
Csontig hatoló sikoltás hallatszott, amely soha nem akart véget érni. Talán ott rezgett a
levegőben az idők végezetéig...
Ám hirtelen a megszakadt.
Skandar Graun magához tért.
- Mi... miaffene? - blöffögte lassan forgó nyelvvel. Már látott, már hallott, már képes volt
mozdulni, de a feje úgy kóválygott, mintha négyszer-ötször ütemesen fejbe nyomták volna
egy harci pöröllyel.
Skandar Graun tapasztalta, hogy végre sikerült felkönyökölnie, és a hajó épphogy csak pörög
körülötte. Látta, hogy Lucinda dermedten mered rá, és kissé még a száját is eltátja
megdöbbenésében. A vajákos asszony ott feküdt mellette; a szájából rózsaszínű hab folyt a
padlóra, a koponyája a gennyes sebhelyek alatt megnyílt, és a gusztustalanul tátongó résből a
sárgásfehér agyvelő mellett valami feketés folyadék is kicsorgott. Ez utóbbi szúrós szagú volt,
és áttetsző, szürkésfekete füstpamacsok kanyarogtak fel belőle.
– Honn... - röfögte a félork. – Honnnnn... Honnan szerezted ezt a kurvajópálinkát?
Eltelt pár pillanat, mire Lucinda képes volt kiszakadni a megdöbbenéséből.
– Élsz? – kérdezte aztán tömören.
– Persze, hogy élek – dörmögte sértődötten Skandar Graun. – Nem olyan nyeste legény
vagyok én, aki bekrepál egy ilyen gyenge kis nedűtől, hé!
Lucinda lehajolt a vajákos asszony rángatódzó testéhez, óvatosan mozdította, aztán
visszaeresztette a padlóra. A test remegése fokozatosan abbamaradt. A test megnyugodott; a
koponya lékén kiszivárgó, feketés folyadék már alig-alig füstölt.
Skandar Graun kábán erőltette magát ülő helyzetbe; ujjai megtalálták a kulacsot, de rutinos
alkoholistaként a „fogásából” megállapította, hogy az már teljesen üres. Sőt, abból a hangból,
amelyet a megmozdított kulacs a levegővel érintkezve kiadott, Skandar Graun tudta, hogy a
kulacs nem csupán üres, de percekkel ezelőtt még fenékig ki is nyalta valaki. Nagy, barna
nyelvével...
Sejtette, ki lehetett a tettes.
A boros butykos viszont még ígéretesen gömbölyödött. És a várakozást nem követte
csalódás. Skandar Graun jót kortyolt a savanykás borból, és valamivel élénkebben nézett
körül.
A vajákos nő koponyája már alig füstölgött.
– Te ölted meg? – kérdezte.
Lucinda a fejét rázta. Skandar Graun enyhe lelkifurdalást érzett.
– Én?
– Nem – felelte a félork nő. – Valami... a varázslattal mehetett rosszul.
– Micsoda?
– Minden jól indult. Mondta, hogy megtalálta a varázslatot, amely fogva tartja az
emlékeidet, aztán... – Lucinda sóhajtott, és erőt vett magán. Átélt ő már ennél kínosabb
jeleneteket is; csak éppen ez váratlanul érte. Aztán... egyszerűen szétcsattant a koponyája, és
kicsurrant az agya... Valószínűleg túlságosan erős lehetett a varázslat, amit megpróbált
eltávolítani.
– Szerencsétlen némber – motyogta Skandar Graun. – Pedig én jó előre mondtam neki,
hogy Feketebotos Mark'yhennon maga tette rám a varázslatot. Honnan gondolhatta egy
ostoba, falusi kuruzsló, hogy ő dacolhat a Rend Istenének akaratával?
Lucinda sandán meredt rá.
– Komolyan azt hiszed, hogy valóban az Ősmágus...
Skandar Graun vállat vont.
 – Ez nem csupán hit, hanem tény.
- De ha nem emlékszel a múltadra, akkor honnan veszed ezt az egészet?
– Volt egy varázslónő, egy gilf boszorkány – morogta Skandar Graun –, aki egy pillanatra
fellibbentette a fátylat az emlékeimről. Ő mondta nekem...
– Ki volt ez a varázslónő?
– Mit tudom én? – Skandar Graun behunyta a szemét, mert úgy érezte, szétrobban a feje. –
Már nem emlékszem a nevére. Egyszer csak megjelent Kirovangban, rávett valamiféle
őrültségre, de már nem emlékszem, hogy mire... Aztán megmagyarázott mindent, de már
arra sem emlékszem...
– Gondolod, hogy ennek is Mark'yhennon varázslata az oka?
Skandar Graun ernyedten göcögött.
– Én inkább a folyamatos sörözésre gyanakszom...
Nagy nehezen feltápászkodott, és ismét innia kellett a borból, hogy visszanyerje a
magabiztosságát a lábain.
- Yvorl redves farkára! - kapaszkodott meg a kajüt falában. - Vihar lesz, vagy a kormányos
ilyen balfék?... Úgy imbolyog ez a szemét bárka, mintha tengeri tündérek labdáznának vele...
– A hajó egyenletesen halad - motyogta Lucinda. - Te vagy részeg.
– Höhö... az jó dolog... Végre!
Skandar Graun ismét ivott.
– Mi dolgod volt – kezdte Lucinda nagyon halkan – Verghausttal, a manók istenével?
Skandar Graun szájában megkeseredett a savanyú bor.
– Ezt meg honnan veszed? - kotyogta ingerülten. – Hogy volt vele valami dolgom
egyáltalán?
Lucinda nem felelt, merőn nézett rá; Skandar Graun vállat vont.
– Mit tudom én! – vetette oda keserűen. – Nem emlékszem. Semmire sem emlékszem.
– Vajhér varázslata nem hatott semmit? – kérdezte a félork nő kedvetlenül. - Nem kerültek
felszínre az emlékeid?
- Mit tudom én! — morogta egyre ingerültebben Skandar Graun. — Olyan a fejem, mint egy
méhkaptár! Azt sem tudom, vannak-e egyáltalán gondolataim. Hogy a fene egye meg!
— Próbálj gondolkozni!
- Próbálj te! - vágott vissza dühösen a félork. — Neked nem zúg a fejed!
- De igen, egy kissé — mondta halkan Lucinda. — Ugyanis a szertartás közben Vajér
varázslata révén sikerült rád kapcsolódni...
— Micsoda? - horkantotta Skandar Graun. - Miféle baromság ez?
- Azt reméltem, ha az emlékeid nem is törnek a felszínre, e varázslat révén nekem legalább
sikerül egy csekélyke időre bepillantanom a fejedbe...
— És? - kérdezte őszinte érdeklődéssel Skandar Graun. — Sikerült?
— Az a nyálóriás — mondta válasz helyett a nő igazán undorító volt!
- Nekem mondod? - öklendezett Skandar Graun, és ismét innia kellett a butykosból, hogy
leküzdje heveny rosszullétét.
- Kissé furcsák az emlékeid - folytatta Lucinda némi hallgatás után. - Zavarosak,
elmosódottak és... hihetetlenek.
— Nekem mondod? — ismételte a félork.
- Ezért kérdeztem, mi dolgod volt Verghausttal... Mert az összes zagyva emlékképed közül
egyedül Verghaust tűnt valóságosnak és kézzel foghatónak.
Skandar Graun sóhajtott.
- Remélem, ez az emlékkép is csupán ugyanolyan zagyvaság, mint a többi - hadarta össze-
összeakadó nyelvvel. - Nem hiszem, hogy azok a képek, amik átfutottak a fejemen, valóságos
emlékek voltak... Hm, én legalábbis nem emlékszem sem sárkányra, sem nyálóriásra, sem
lidércekre, sem pedig Verghaustra... - Horkantott. — Bár azt be kell vallanom, hogy egy
böhöm nagy manószörny, ami Verghaust néven nevezi magát, gyakorta fel szokott tűnni
álmaimban... de szerintem, ez csak egy ostoba, lidérces álom...
- Félek tőle, hogy nem — motyogta a nő. - Vajhér a szertartás elején mutatott nekem valamit
rajtad.
— Ugyan, mi a fenét? - morgolódott a félork. — Csak nem a nemzőszervem méretét
csodáltátok meg együtt?
 - Nem egészen. — Lucinda még mindig zavartnak tűnt kissé. — Figyelj, Skandar Graun...
próbálj visszaemlékezni!
- Fölösleges próbálkozás.
— Hogy került a bal szemöldöködre az a körömhegynyi, fekete csillag?
Skandar Graun grimaszolt.
- Valószínűleg egy anyajegy... szerintem így születtem...
- Vajhér szerint viszont az a csillag a manók istenének jele. Vajhér szerint Verghaust azon
halandókat jelöli meg ily módon, akik kivívták a haragját és akiknek Verghaust a lelkére
áhítozik. És akit a manók istene ily módon megjelöl, azt a hívei saját életük árán is
megpróbálják megölni vagy foglyul ejteni, hogy elnyerjék istenük kegyét,
— Ez rossz hír dörmögte Skandar Graun.
- Már csak azért is — fűzte hozzá a nő - mivel Lendor déli részén tízezrével hemzsegnek a
manók. Azt mondják, a világ manónépességének több mint fele itt él Lendoron. Mert ez a
sziget az ember megjelenése előtt az ő birodalmuk volt.
— Hm, ez érdekes - bólogatott szenvtelenül Skandar Graun, Majd kedvesen elmosolyodott. -
Van még borod?
Lucindának azonban máshol jártak a gondolatai.
- Nem tudom, mennyi a valóság abból... amit az emlékeidben láttam - mondta zavartan. —
Azonban ha csak a tizede igaz...
- Kezd fogyni a bor...
Lucinda úgy meredt a félork harcosra, mintha legszívesebben kifacsarná, mint egy tengeri
szivacsot.
— Hihetetlen! Ha téged valóban megjelölt Verghaust, a manók istene... és ha valóban
Feketebotos Mark'yhennon varázslata zárja el a fejedben az emlékeidet...
- Akkor bizonyára megérdemlek még egy kis bort - fejezte be a mondatot a félork lényegre
törően.
Lucinda pislogott.
— Ki a fene vagy te, Skandar Graun? - kérdezte. — Ki a fene vagy te?
- Egy szomjas félork.
— Egy megveszekedett fickó, akinek a múltja gyilkolni képes! Olyasvalaki, aki megjárta a
poklok poklát, megjárta a Limbót, a Káosz Létsíkját... olyasvalaki, aki tetteivel magara vonta
istene haragját, aki magára vonta a Rend Istenének haragját... és akit a manók istene is
megjelölt... Ki a fene vagy te? És miféle rémtetteket követtél el?
Skandar Graun komoran kortyolta ki a butykosból a maradék folyadékot.
- Van még borod? — igyekezett ismét a lényegre térni. - Van még egy butykos a vánkos
mögött, ugye?
— Nincs — felelte Lucinda tényszerűen.
— Akkor... — sóhajtott Skandar Graun aggódó arccal — szólnod kellene a csatlósodnak, hogy
hozzon még vagy két... nem is, inkább négy hasonló méretű butykossal!
— Épp eleget ittál!
– Legnagyobb sajnálatomra azt kell mondanom, hogy ez merőben megalapozatlan
feltételezés. Bízd csak rám annak eldöntését, hogy mi az az épp elég!... Ha engem kérdezel,
nos... most úgy fele mennyiségnél járhatok...
– Részeg disznó!
- Egy zokszavad sem lehet - morgolódott a félork, - Te adtál piát a kezembe. Én mindössze
annyit követelek, hogy amit elkezdtél, azt fejezd is be!
– Már így is részeg vagy!
– Sajnos, még nem!
- Szerintem pedig igen.
– Hah! – röhögött Skandar Graun. - Még csak most kezdem jól érezni magam, de épp eléggé
ismerem ahhoz a természetemet, hogy óva intselek... ne tagadd meg tőlem a további italt!
– Mert ha mégis?
Skandar Graun kihívóan röhögött.
– Korgan legendákat tudna erről mesélni neked – magyarázta. – Ő legalább kéttucatszor
gondolta úgy, hogy nem ad hitelbe piát... Később mindig megbánta ezt az elgondolását... az
asztalosok és a sírásók pedig meggazdagodtak Kirovangban... De téged szeretlek. Gyűlölném,
ha holnap arra kellene magamhoz térnem, hogy akaratlanul kivertem három fogadat és
kinyomtam a fél szemedet... Ha ezt megtenném, hogyan reménykedhetnék aztán abban, hogy
később elnyerjem a kegyeidet?
Lucinda fontolóra vette ezt a tényt.
- Az lesz a legjobb, ha most azonnal kijózanítalak!
- Meg ne próbáld! - intette Skandar Graun jólelkűen. – Ennél végzetesebb hibát nem
követhetnél el. Jelen helyzetre csupán egyetlen megoldás létezik. Bor! Aztán még több bor...
és végül... egy kis szex!
- Te ostoba, önhitt, beképzelt féreg – sziszegte Lucinda. – Azt hiszed, neked mindent
szabad?
- Végül is, te magad is beláthatod, hogy nem akárki vagyok – röhögött a félork. – Vagy sok
olyan halandót ismersz, akire Feketebotos Mark'yhennon és Verghaust egyaránt
haragszanak... és ah, micsoda meglepetés... most, hogy megrohant az emlékezés,
határozottan úgy érzem, mintha Yvorl kegyeit is sikerült volna eljátszanom gyarló
életemben...
- Mi?
Skandar Graun hirtelen elkomorodott, a röhögés lehervadt az ajkairól, és hitetlenkedve
motyogta az orra alatt:
– Yvorl redves farkára... ez lehetetlen!
– Mi?
– Sheenka... Sheenka – suttogta elzöldülve a félork. – Yvorl félisteni szládja... őt is... én
öltem meg!
– Ne feszítsd túl a húrt – mondta egyre ingerültebben az ork nő. – Hogyan ölhettél volna
meg te, nyavalyás halandó... egy halhatatlan szládot?!
Skandar Graun behunyta a szemét.
– Emlékszem! – bömbölte dühödten. – Emlékszem!... Bár ne emlékeznék!
– Mindenre emlékszel? - csapott le rá a nő. - Ezek szerint Vajhér varázslata mégis sikerült?
Kezdenek előjönni az emlékeid?
Skandar Graun a fejéhez kapott, visszakuporodott a földre, és úgy vinnyogott, mint valami
megrúgott kutya.
– Ó, istenem, ó istenem!
– Emlékszel Karaidusra is? Tudod, hol van, a sírja?
- Karaidus?! – bömbölte sebzetten a félork. Kit érdekel Karaidus... Én öltem meg! Én, én,
én!
– Karaidust is?
– Nem! Őt nem! De én öltem meg... annyi mindenkit! Ó! Minden csupa vér! Vér! Vér! Vér! A
két lábon járó pestis vagyok! Meghal mindenki, aki csak közel kerül hozzám... a két lábon járó
pestis...
Lucinda egy pillanatig értetlenül meredt rá, aztán megvakarta a homlokát.
– Értem – motyogta az orra alatt. Szóval, mégis kezdesz berúgni...
Skandar Graun nem felelt, csak fájdalmasan nyöszörgött. Nem lehetett érteni, hogy miket
motyog az orra alatt.
Lucinda a vajákos nő kiterült hulláját szemlélte. A kifolyt agyvelő és a ragacsos fekete
folyadék már nem is gőzölgött. A félork nő az ajtóhoz lépett, és kidugta a fejét.
– Pash! – kiáltotta.
És szinte ugyanabban a pillanatban egy másik kiáltás is elhangzott.
– Hajóóóó! – üvöltötte az árbockosárban ügyelő matróz kétségbeesetten. – Hajóóóó...

7. FEJEZET

Hajóóóóó, ha nem jó...

Valaki kongatni kezdte a hajóhíd közelében fellógatott, kis harangot. Mindenfelől fegyveres
kalózok rohantak elő.
 – Hajóóóó...
Fekete Thoen álmatag tekintettel rohant a hajó bal oldalába, és leárnyékolta a szemét.
– Irány? - üvöltötte.
– Közvetlenül előttünk! - sikoltotta a matróz az árbockosárban. - Egyenesen bele fogunk
rohanni!
- Ez szinte már a pofánkban van! - ordította Thoen dühödten. – Egy órával ezelőtt kellett
volna óbégatnod, te mocsok!
- Csak most láttam meg, uram!
– Elaludtál, te kutya! - tajtékzott Fekete Thoen, és szinte őrjöngött. - Halálra korbácsollak!
– Kegyelem! - sikoltotta a kalóz. - Nem aludtam, esküszöm... Az előbb még üres volt a
tenger, és egyszer csak hirtelen... megjelent ez a hajó! Mágia!
- Mágia neked az a részeges, ringyó anyád, aki... Thoen elharapta a szitkait, és döbbenten
bámult az orr irányába.
Lucinda ugyanarra kapta a szemét. Alig száz méternyire előttük egy hatalmas, fekete hajó
száguldott feléjük dagadó vitorlákkal.
Hihetetlen látvány volt!
A szél épp szembe fújt, szinte hátba kapta Bredaron hajóját, s kizárt dolognak tűnt, hogy egy
másik hajó pedig épp szembe száguldjon velük. Márpedig, ha az a másik hajó nem csupán egy
jelenés volt, így kellett lennie.
A távolság pillanatról pillanatra fogyott köztük.
Mérges Bredaron tántorgott elő; tök részeg volt.
– Vitorlákat bevonni! - bömbölte, és kardot rántott. - Csatára felkészülni!
- Semmit sem érünk azzal, ha bevonjuk a vitorlákat, uram! - kiáltotta rémülten Fekete
Thoen.– Ez a hajó egyenesen belénk rohan, és darabokra zúz bennünket! Ki kell térnünk az
útjából!
– Mérges Bredaron nem tér ki senki elől! – sivította a kapitány, és a fogait csikorgatta. -
Hadd jöjjön!
- Ez egy drén csatahajó! – kiabálta Thoen. - Súlyosabb és masszívabb építésű, mint a miénk.
És az orrát dréni kékacél oszlopokkal merevítették. Ha belénk rohan, szilánkokra zúz
bennünket!
– Nem rohan belénk – csikorgatta a fogait a kapitány. – Mert akkor megdöglenek ők is!
- Feltéve, ha nem védi a hajót mágia – suttogta a fogai között Lucinda. És ahogy a dagadó
vitorlákkal közeledő hajót bámulta, a hideg futkosott a hátán.
A távolság már alig ötven méter volt a két hajó között. És ez a csekély távolság is viharos
sebességgel fogyatkozott..
Egy öles termetű, féllábú kalóz olyan vadul verte a jelzőkolompot, mintha a halál kongatta
volna a lélekharangot mindannyiuk számára.
Mérges Bredaron megrázkódott, mint egy partra úszó kutya, és hatalmasat bömbölt. Úgy
tűnt, egy pillanat alatt kijózanodott.
– Fegyverbe!
- Lehetetlen kitérni! – kiabált Fekete Thoen vérszomjas dühvel. - Ha elfordulunk, oldalba
kapna...
A hatalmas, fekete hajó már szinte az orruk előtt lebegett; szinte röpült a hullámokon. Vagy
inkább azok fölött?
Lucinda jól látta, hogy a főárboc csúcsán egy gleccserkék színű zászlót cibál az ellenszél,
amelyen a vérpiros jelek szinte világítanak. Egy bonyolult rúnát ábrázoltak az egymásba futó,
eltűnő és újra felbukkanó vonalak.
És azt is látta, hogy a szembe rohanó hajón a legénység felkészülten várja az ütközést. A
legtöbben a csuklójukat és a lábukat a hajó szilárd részeiről lelógó hurkokba dugták.
– Képtelenség! - suttogta a félork nő, és a szeme tágra nyílt a hitetlenségtől. - Pozdorjává fog
törni mindkét hajó!
– Mindenki, kapaszkodjon! – bömbölte a kapitány, és ő maga a hajóhíd egyik oszlopát ölelte
át medveszerű karjával.
A két hajó tömegét és sebességét tekintve mindenféle próbálkozás eleve viccesnek tűnt.
És Lucinda látta, hogy a drén csatahajó orra úgy van kiképezve, akár egy dárdahegy. Csak
éppen azzal a különbséggel, hogy a közepes átmérője az egy métert is meghaladhatta. És
valamivel lentebb, a merülési vonalnál egy még, ennél is masszívabb acéltüske meredezett.
Ahogy az ütközés előtti, pillanatban egy hatalmas hullámon megugrott a hatalmas drén hajó,
olyan volt, mint egy gigászi vízi szörny, egy megrészegült kardhal, amely tátott pofával,
rettenetes agyarakkal ugrik ki a vízből, hogy rávesse magát gyanútlan áldozatára.
– Grooms irgalmazz! – sziszegte Lucinda, és minden erejével megkapaszkodott a kajütje
oldalában.
És amikor ösztönösen behunyta a fülét, valaki csuklott a füle mellett, és egy akadozó hang
kótyagos kárálása hallatszott.
– Yvorl redves farkára... jól fejbe kólintott ez a gyenge kis lőre... Van még egy korty belőle?
A két irtózatos tömegű hajó elképzelhetetlen sebességgel rohant egymásba, és a masszívabb,
hatalmasabb test valósággal feltűzte az orrára a fürge kalózhajót.

Az összeütközés pillanatában az alattomos acéltüskék belefúródtak a kalózhajó kecses orr

részébe, és olyasféle sikoltás, csikorgás, böngés hallatszott, mintha magát a tenger istenét
szúrták volna szíven. Rémséges volt az a pillanat, amikor a kegyetlen drén acél utat talált a
fabordák között, és a kibontott vitorlákkal száguldó hajó törzse egyszerűen kettéroppant. A
főárboc azon pillanatban derékba tört, és recsegve-ropogva döntötte ki a helyéből az elülső
árbocot. A harmadik árboc a helyen maradt, de a tehetetlenségi erő csaknem kicsavarta a
helyéből, és a vitorlarúd lezuhant a fedélzetre.
Az összeütközés pillanatában a kalózhajó valósággal a víz fölé emelkedett, mintha repülne,
ám paradox módon egy hatalmas hullám söpörte végig a fedélzetet. Az emberek tucatjával
hullottak, zuhantak, ugrottak, sodródtak a tengerbe. Egy maroknyi kalózt a hajóhídnak
préselt egy kötelékéből elszabadult csónak, számos szerencsétlent pedig a lezúduló árbocok és
kicsavarodó vitorla keresztrudak zúztak nyomorékká vagy halálra. Annak a féllábú kalóznak,
aki korábban a riadót verte, egy elszabadult csörlő szétloccsantotta a fejét; egy mellette álló,
patkányképű fickó pedig felnyársalta magát saját kardjával.
Lucinda csak ennyit érzett, hogy egy ellenállhatatlan erő a hajóhídnak csapja, és csodával
határos módon még volt annyi lélekjelenléte, hogy oldalra hengeredjen egy feléje röpülő
vizeshordó elől. A hordó nekicsapódott a fedélzetnek, és úgy zúzódott szilánkjaira, mintha
szétrobbantották volna valami elmés varázslattal.
Lucinda próbált megkapaszkodni, de ekkor söpört végig a hatalmas hullám a fedélzeten,
amely hanyatt lökte, és magával sodorta. A félork nő próbált megkapaszkodni valamiben,
nehogy a tengerbe zuhanjon, de az a valahonnan kiálló gerenda, amit elkapott, kicsavarodott
az ujjai közül és elsodródott az ellenkező irányba.
Lucinda nekicsapódott a hajókorlátnak, és valósággal visszapattant arról. A hajó időközben
élesen az oldalára dőlt, és a játékos víztömeg most visszafelé sodorta a félvér ork nőt. Mielőtt
Lucinda rádöbbenhetett volna, mi vár rá, eltűnt a lába alól a talaj, és ő egy sikoltással
belezuhant a fedélzeti nyílásba. Egyenesen a bilincseit rángató Gerhard Tolberk fejére.

Skandar Graun rosszkedvűen pislogott; mit sem sejtve arról, hogy a következő pillanatban
bekövetkezik az ütközés. Mi több, ő még a másik hajó létezését sem sejtette.
– Le kell innom magam - motyogta könyörgően. – Le kell innom magam, mert... én vagyok a
két lábon járó pes...
Ekkor ütközött a két hajó.
Skandar Graun nem tudta befejezni a mondatot. Ahogy a fedélzet megemelkedett a lába
alatt, úgy hajította el magától, mintha egy hajítógépből lőtték volna ki. Skandar Graun
repült...
- ...tiiiiiis! – fejezte be csak azért is a megkezdett mondatot, és csupán valahol az agya
szögletében tudatosult a tény, hogy mostantól ő nem „két lábon járó”.
Skandar Graun kilőtt ágyúgolyóként zúgott el a derékba törten lezúduló főárboc és az
előárboc leszakadó vitorlái közötti keskeny résen, és heveny hányingere támadt.
Tudta, hogy mindez csak álom; ilyen nem létezhet. Ő most Korgan Kocsmájának latyakos
disznóóljában fekszik, és azt álmodja, hogy repül. Egészen pontosan körbe-körbe forog alatta
a világ...
Azonban gyanította, hogy ez téves álom. A világ nem körbe-körbe forog, hanem ellenkező
irányban zúg el alatta.
 Skandar Graun érezte, hogy lapos röppályája elérte a csúcspontját, és immár lefelé tartó
ívben száguld tovább.
Egy hatalmas fekete hajó fedélzete rengett alatta. Egy egész horizontot betöltő, gleccserkék
vászon közeledett viharos sebességgel.
Skandar Graun felordított, és maga elé kapta a kezét. Ennek az ösztönös mozdulatnak
köszönhette, hogy nem tört ki a nyaka.
Nem tudta, hol van, csak azt érezte, hogy egy rugalmas falba ütközött, amely visszalökte.
Mindenhol rudakat, köteleket látott. Vadul elkapott egyet, és miközben azért küzdött, hogy ne
ájuljon el, érezte, hogy ujjai között egy igenis valóságos, egyáltalán nem álomszerű, nedves
kötél duzzad.
Megragadta a másik kezével is. Kapaszkodott.
Négy izgalmas pillanattal később rájött, hogy egy idegen hajó fővitorlájának kötélzetén lóg.
Alatta szürke páncélos, fegyveres alakok rohangálnak.

– Mi af iften? – nyögött fel Gerhard Tolberk a rázuhanó félork nő tekintélyes súlya alatt. –
Fálj le vólam! De gyóvfan!
A rabok kétségbeejtő helyzetben voltak. Ahogy az ütközéskor a hajó törzse kettényílt,
azonnal elkezdett betódulni az óceán vize, s azok, akik legalul és a raktérben voltak a
hajófalhoz láncolva, már fuldokoltak. A víz szintje rohamosan emelkedett, és iszonyatos
hisztéria, pánik tört ki mindenfelé. A rabok a láncaikat rángatták, menekülni próbáltak, ám
senki sem akadt, aki segíthetett volna rajtuk. Halálra voltak ítélve valamennyien.
- Fabadítf ki! - ordította a megláncolt lovag Lucinda képébe. – Ne hagyj patkányként
megdögleni!
Lucinda egy pillanat alatt visszanyerte az egyensúlyát, és vadul ellökte magától a
hisztérikusan beléje kapaszkodó Gerhard Tolberket.
A lovag mellett Roahmyer idegesen hunyorgott, és csak a fogai között sziszegett.
– Mi történik?... Mi a nyavalya történik?... Mi ez a nagy sikoltozás?... Mondja már meg
valaki, hogy mi történik?
– Az, hogy megfulladunk valamennyien! - üvöltötte valaki a közvetlen közelében.
- Nem fulladunk meg! – morogta a kalaposmester, és elemi erővel rángatta a láncait. – Én
farkasember vagyok... eltépem a láncokat...
- Ez megháborodott!
- Farkasember vagyok, tudja meg ország-világ! - üvöltötte diadalmasan Jarvy Hekkir. – A
bennem lakozó fenevad mészárolta le a feleségemet és a gyermekeimet!
– Na még csak ez hiányzott! - jegyezte meg szarkasztikusan az írnok. – Nem elég, hogy
megfulladunk, ráadásul egy farkasember a szomszédom...
Lucinda megperdült. A lejáró tövében ott feküdt az egyik őr szétloccsant koponyával, a
láncok kulcsa ott lógott az övén.
– Fabadítf ki! – könyörgött a lovag. - Efküföm, mindent megbocátok neked... Efküföm,
viffavonom a fogadalmamat, hogy boffút állok rajtad...
Lucinda elengedte a füle mellett a nyekergést. Odaugrott a halott őrhöz, és szabályszerűen
letépte a kulcsot az övről. A következő pillanatban már a lakattal babrált volna, de a rendkívül
felindult lovag úgy csimpaszkodott belé, mint valami gyilkos polip.
- Ne hagyj itt meghalni! Fabadítf ki!
Lucinda egy kurta mozdulattal leütötte, és végre beleilleszthette a kulcsot a lakatba. Épp
sikerült kinyitnia, amikor a lánc végét elemi erővel rántották ki a kezéből.
Két lépéssel arrébb, bokáig érő vízben diadalmasan tárta szét a karjait Jarvy Hekkir.
– Szabad vagyok! - vonította, akár egy farkas, és vörösen izzó szeme a félork nőre vetült.
Lucinda eldobta a lánc végét, kardot rántott, és óvatosan hátrált. Látott már életében egy-két
farkasembert, így pontosan tudta, hogy Jarvy Hekkir nem az! Az egyenes tartású, kopaszodó
kalaposmester nem farkasember...
Ám, hogy nem normális halandó, az biztos!
Még egy erőművész sem lett volna képes letépni az ujjnyi vastag láncszemeket.
Jarvy Hekkir elmosolyodott. Kiálló, hegyes szemfogai mindenre. magyarázatot adtak,
miközben a vízszint rohamosan emelkedett, és pillanatról pillanatra tucatnyian fulladtak
meg.
 Egy vámpír!
Egy őrült vámpír, aki farkasembernek képzeli magát!

Skandar Graun mostanra teljesen kijózanodott. A szél vízpermetet sodort az arcába, és

sörtés ábrázatát idegesítően csapkodta, pofozta a szürkéskék vitorlavászon, amely oly
hidegnek hatott, mintha egyenesen Drénia jégmezőinek leheletéből szőtték volna.
Megközelítőleg hat méterrel alatta a fedélzeten nagy volt a sürgés-forgás. Az ütközés után a
szürke láncinges, baltákkal, széles kardokkal, bárdokkal felfegyverzett harcosok eloldozták
magukat, és felsorakoztak a hajó orrában.
Az ütközésben, amelynek következtében a kalózhajó szinte darabokra tört, a drén csatahajó
nem szenvedett szemmel látható károsodást. Vagy az építői készítették ilyen tökéletesre, vagy
valami erős mágia védte.
S még ha ez utóbbi igaz is, bármily erős volt is ez a mágia, amely megvédte a hajót, a
védelem nem terjedt ki a legénységre. Bár a hajó szilárd pontjaihoz rögzített hurkok
megvédték a drén harcosokat attól, hogy lerepüljenek a hajóról, vagy hogy egy nagyobb
hullám lesodorja őket... mégsem védelmezte meg teljesen az életüket. Csak most, a harcot
megelőző pillanatokban látszott, hogy bár legalább nyolcvan fegyveres harcos tolong az
orrban támadásra készen, nem mindenki volt olyan szerencsés, mint ők. Legalább másfél
tucatnyian maradtak a hurkokon lógva; s ernyedt tartásukon látszott, hogy vagy csak az
eszméletüket vesztették, vagy az ütközéskor kitört a nyakuk, elroppant a gerincük...
Skandar Graun értetlenül pislogott lefelé. Még mindig nem bírt rájönni arra, hogy mi
történik. Nem értette, hogy került egy idegen hajó vitorlájának kötélzetére, azt pedig pláne
nem tudta, miféle ez az idegen hajó. Ő ez idáig még soha életében nem találkozott drénekkel.
A harcosok többnyire középtermetűek voltak és vékonyak; ennek ellenére rettentően
mozgékonynak és agresszívnek látszottak. Jórészt kékes színű acélsisakot viseltek, de számos
fedetlen fejű is akadt közöttük. Zömében tejfelszőkék voltak, vagy vöröses szőkék, de akadt
egy-két olyan is közöttük, akinek a haja homokszínűnek tűnt.
Skandar Graun értetlenül pislogott le rájuk. Nem értette, mire várnak. És azt sem értette, őt
hogyan nem fedezték még fel. Egyik harcos sem vette a fáradtságot, hogy felpillantson?
Azt az elmúlt pillanatok alatt már kikövetkeztette, hogy a hajójukat valószínűleg
megtámadták ezek az idegen kalózok, és abból, ahogy a két hajó összeforrt, azt is sejtette,
hogy valószínűleg megcsáklyázták Mérges Bredaron ladikját.
De akkor mire várnak?
Jó kalóz szokás szerint most az előárbocról lelógó kötelek segítségével át kellene lendülniük
az ellenséges hajóra, és elfoglalni azt...
Aztán erre a kérdésre is adódott a válasz.
Az orrban tolongó harcosok mögött egy szürke köpenyes alak állt. Bal kezében egy
összegöngyölt bőrtekercset szorongatott, a jobbjában pedig egy aranyosan csillogó jogart
tartott – akár egy fura fáklyát -, amely körül áttetsző, smaragdszínű köd lengedezett félkarnyi
átmérőben.
Ez az alak fennhangon kántált.
Egy varázsló!
Skandar Graun a homlokát ráncolva, kedvetlenül lógott a vitorlaköteleken. Tudta, hogy a
dolgok visszavonhatatlanul kínos fordulatot vettek.
A varázsló befejezte a kántálást, és kissé megbillentette a jobbjában tartott aranyjogart. A
smaragd köd sűrűsödni kezdett, meghosszabbodott, rohamos ütemben megnyúlt, és
megszilárdulni látszott.
Másodperceken belül egy, a zöld minden árnyalatában vibráló híd képződött a két hajó
fölött, és a szürke láncinges harcosok éles harci kiáltásokat hallatva meglódultak. Nem kellett
átugrálniuk egyik hajóról a másikra, sem a veszedelmes acéltüskén egyensúlyozva átjutni. A
zöld varázshíd széles és kényelmes átjutási területet biztosított.
A drén harcosok vad csatakiáltásokkal, fegyverüket lengetve özönlöttek át.

A kalózhajó egyelőre nem süllyedt tovább. Bár, ahogy a raktér és a fedélköz nagy része
megtelt vízzel, a súly ellenállhatatlanul húzta lefelé, a két hajót egymásba fűző acéltüskék
megtartották. Józan emberi számítás szerint a süllyedő kalózhajónak vagy le kellett volna
csúsznia az acéltüskékről, vagy pedig az orr résznél fogva elbillenteni a drén csatahajót.
Csakhogy a drén hadihajót nem akármilyen mágia védte az ilyesféle meglepetésektől.
Lucinda nekivetette a hátát a falnak, és úgy tartotta a kardját, hogy azonnal reagálni tudjon
bármiféle támadásra.
A parázsló szemű vámpír azonban ügyet sem vetett rá. Hátborzongató hangon felmordult,
akár egy farkas, és két hatalmas ugrással felrohant a lépcsőkön. Egy pillanatra megrázkódott,
amikor a nap fénye a szemébe hatolt, de csak egy pillanatra... Aztán felkacagott, és eltűnt a
dermedt Lucinda szeme elől.
Gerhard Tolberk darabos mozdulatokkal szedte le a láncot Roahmyer kezéről, aztán tovább
adta a kulcsot a fuldokló szerencsétleneknek. A négyszáz megláncolt fogolyból alig negyvenen
küszködtek még a vízzel; a többiek megfulladtak.
Odafentről ordítozás és fegyverek csengése hallatszott. Lucinda felkapta a földről a
szétloccsant fejű őr kardját, és egy laza mozdulattal odadobta a lihegő lovagnak.
– Harcolj az életedért! Ezek drének! Nem ejtenek foglyot!
- Gyevünk!
Lucinda és a lovag kirontottak a fedélközből. Roahmyer idegesen próbált tapogatózni
utánuk.
– Valaki most már tényleg elárulhatná, mi a fene folyik itt?

Skandar Graun megpróbálta valahol megvetni a lábait, de a szél, ami a gleccserkék vitorlákat
dagasztotta, igen különös természetű volt. Hol elölről, hol hátulról fújt, és a hatalmas vitorla -
a teljes kötélzetével - észveszejtően csattogott és lengedezett.
A félork harcos semmi egyebet nem tehetett, csak kapaszkodott, lógott, a vitorlával együtt
lengett, és közben bámulta a csata menetét.
Csodával határos módon a megrokkantott kalózhajón legalább harmincan életben maradtak
a kalózok és a legénység közül. Igaz, ezek közül számosan agyatlanul kóvályogtak, mások
pedig kisebb sebekből véreztek, de Mérges Bredaron bömbölése csatasorba állította
valamennyiüket. Hogy a termetes kapitány miként maradt életben, miután az egyik
elszabadult csónak őt is a hajóhíd oldalához préselte, az a rejtélyek közé tartozik, ám az tény,
hogy mire a smaragd színű varázshídon rohamozó, első drén harcosok a kisebb hajó
fedélzetére tették volna a lábukat, vad ellenállás fogadta őket.
A kalózok tudták, hogy ha veszítenek, nem kapnak kegyelmet. A drének hírhedtek voltak
arról, hogy nem ejtenek foglyokat. Mi több, rettenetes emberáldozó szertartásaikról is számos
rémmese terjengett.
Ráadásul Bredaron folyamatos bömböléseiből az is kiderült, hogy az, aki nem harcol
rendesen, az abban az esetben sem számíthat irgalomra, ha esetleg ők győznek.
Erre persze csekély volt az esély; hiszen a drének megközelítőleg háromszoros túlerővel
érkeztek, és ez az arány csak még inkább növekedett, amikor a drének varázslója egy jeges
villámot vágott a védekezésre tömörülő kalózok közé.
Kegyetlen harc kezdődött. A drén harcosok megállíthatatlan tömegben tódultak át, és a
lendori kalózok egymásnak vetett háttal, fogcsikorgatva védekeztek. Azonban a támadók
eleve kevesebb sebből véreztek, másrészt fürgébbek és vérszomjasabbak voltak, s valószínűleg
akkor is lemészárolták volna a lendoriakat, ha nincsenek háromszoros túlerőben. A kalózok
sorra hullottak, és csak percek kérdése volt, hogy meddig állják a sarat.
Azonban a sarokba szorított kalózok váratlan segítséget kaptak. Egy magas, kopaszodó,
egyenes tartású férfi kapta hátba a dréneket...
Jarvy Hekkir volt. Nem viselt fegyvert, ám karmaival és fogaival tépett, karmolt, harapott, s
válogatás nélkül osztogatta a halált.
Három drén harcost is leterített, mire a többiek felfogták, hogy nem a derékba tört főárboc
tövében egymást védelmező nyolc életben maradt kalóz jelenti a veszélyt.
Egy eleven vámpír rontott rájuk, aki dacolva a napfénnyel, morogva merült el a gyilkolás
örömeiben. A drén harcosok azonban nem ijedtek meg még egy vámpírtól sem. Nyolcan-tízen
fordultak szembe vele, és vágták, kaszabolták, ahol bírták.
A kalaposmester sebei azonban szinte azon nyomban behegedtek; az ő karmainak marásai
viszont újra és újra vért ontottak.
 Skandar Graun alatt a szürke köpenyes varázsló kurta szavakat rikoltott. A hajó derékrészén
várakozó tartalék harcosok azonnal megindultak, és ők is özönleni kezdtek át a smaragd
hídon.
Úgy tűnt, a drén hajón a varázslón, négy fegyveres testőrén és néhány elmélázó, fegyvertelen
matrózon kívül senki nem maradt.
Skandar Graun ezt a pillanatot választotta arra, hogy megpróbálja végre megvetni a lábát az
egyik kereszt vitorlarúdon. A kötél pedig, amibe kapaszkodott, ezt a pillanatot választotta,
hogy kibogozódjon...
A meglepett félork az egyik pillanatban még nyugodtan lógászkodott, a következőben pedig
már lefelé lendült. Egyenesen a varázsló egy csoportban várakozó testőreinek irányába.
Skandar Graun akaratlanul is felordított, de már túl későn ahhoz, hogy a meglepett testőrök
időben meghallják, és védekezzenek. Igaz, az egyikük reflexből még maga elé tudta kapni a
kardját; ám az már az ő külön pechje volt, hogy a támadás nem elölről, hanem felülről és
oldalirányból érkezett.
Skandar Graun iszonyatos lendülettel zúdult le, és mint valami súlyos golyó ütötte szét az
élő kuglibábokat. A négy testőr négy különböző irányba zuhant szét.
Csak három állt fel közülük. A negyedik belehullott saját kardjába.
A kötélbe csimpaszkodó félork tovalendült, majd amikor visszafelé érkezett, elengedte a
kötelet.
Közvetlenül a szürke köpenyes varázsló elé dobbantott, és a következő pillanatban már
sikerült is visszanyernie az egyensúlyát.
A varázsló épp valami hosszadalmas varázslat citálásának közepén tartott, de a váratlanul
elébe pottyant, fegyvertelen félork láttán úgy megrökönyödött, hogy még a torokhangú igéket
is félbehagyta.
A szeme fenyegetően megvillant,
Skandar Graun tudta, hogy varázslókkal nem jó játszadozni. Csupán egy módon győzhet; ha
nem hagyja lélegzethez jutni.
Egy szemvillanás alatt elkapta a varázsló torkát a bal kezével, s miközben teljes erejéből
megszorította, jobbjával az aranyjogart tartó csuklót kapta el.
A varázsló tátogott.
Skandar Graun kicsavarta az erőtlen kézből a súlyos aranyjogart, szűk ívben meglendítette,
és buzogányként használva lecsapott a varázsló kámzsás koponyájára.
Elemi erejű csapás volt; irdatlan reccsenés hallatszott, és a szürke kámzsát egy pillanat alatt
átnedvesítette a kiomló vér.
Skandar Graun elengedte a vonagló, rángatózó, magatehetetlen testet, de nem sokáig
örülhetett a győzelmének. Három megtermett, szürke mellvértes testőr rontott rá villogó
pengékkel.
Skandar Graun saját láncos buzogányával a kezében bármikor bőszen szembeszállt volna
velük, ám jelenlegi fegyverével jelentős hátrányban volt. Ahhoz, hogy bármelyik ellenfelét
hatástalanítani tudja, a közelébe kellene férkőznie és ez igen körülményesnek tűnik a hosszú
kardok miatt.
A félork nem habozott. Lábával a támadói felé gördítette a már alig rángatózó testet, és egy
bősz ordítással nekirontott a legelöl lévő testőrnek. A fickó megbotlott a varázsló testében, és
mielőtt az egyensúlyát visszanyerhette volna, egy akkora ütést kapott alulról az állcsontjára a
súlyos aranyjogarral, hogy szilánkokra törtek összeszorított fogai. Mielőtt eszméletét
veszthette volna a súlyos megrázkódtatástól, a félork megragadta a megtántorodó testet, és
pajzsként maga elé rántotta.
Épp időben...
Egy kard csapódott hatalmas erővel az áldozat fényes mellvértjén, behorpasztotta azt, ám
ugyanakkor a penge csendülve tört össze. A gazdája csupán a markolatot szorongatta.
Skandar Graun jobbra rántotta az élő pajzsát, hogy kivédje a másik testőr támadását, és
közben úgy rúgta gyomron a kardmarkolatos fickót, hogy az se köpni, se nyelni nem tudott.
A harmadik támadó érzékelte, hogy saját vérző állú, eszméletlen társát lökik a kardja útjába,
és visszafogta a csapást. Skandar Graun azonban korántsem volt ilyen előzékeny. A
magatehetetlen testet maga előtt tolva nekirontott a meglepett testőrnek, aki olyan hirtelen
próbált hátrálni, hogy belebotlott saját lábába, és mire e hibát korrigálhatta volna, a félork
hatalmas ordítással nekilökte az élő pajzsot, ő maga pedig oldalt ugrott, és halántékon
suhintotta a meglepett fickót az aranyjogarral.
Még kétszer megütötte, de ez már merőben fölösleges volt. A fickó agya az első ütéskor
kiloccsant.
Skandar Graun vadul felröhögött, és ismét megragadta előbbi, „pajzsát”. Az a testőr, akinek
eltört a kardja, szerzett magának valahonnan egy alabárdot, és épp most lódult meg, hogy
felszúrja a hájas félorkot a fegyver hegyes csúcsára.
Skandar Graun azonban ezt nem várta be. Megperdült, maga elé kapta első áldozatát, és
megvetette a lábát. Az előreszegezett alabárd nagyot koppant a szürke vértezeten, és
csikorogva lyukasztotta át gyomortájon. Skandar Graun ölelésében hatalmasat rándult a drén
testőr, alabárdos társa pedig dühösen felordított.
Ráadásul a fegyvere hegye, amely átdöfte a fémlemezt, megszorult a résben, és nem bírta
kiszabadítani. Vadul rángatta.
Skandar Graun segített neki. Akárcsak az előbb, most is maga előtt tolta a testet, és a
meglepett fickó, aki késlekedett elengedni a fegyvere markolatát, a lendülettől
hátrasodródott, s amikor a félork minden testi erejét és testi súlyát megfeszítve tolni kezdte
maga előtt, már nem volt tovább...
A testőr átesett a hajókorláton, és a vízbe zuhant. A félork utána hajította felnyársalt társat
is.
Egy vakmerő, cingár matróz rontott rá egy szál késsel a kezében. Skandar Graun nagyon
csodálkozott. Hogy mire nem vetemednek egyesek?
A csodálkozása persze nem volt annyira megindító, hogy tátott szájjal várja az esztelen
teremtményt. Amikor a matróz a közelébe ért, a félork egy villámgyors mozdulattal elkapta a
lecsapni készülő kezet, megcsavarta kissé, majd oldalra rúgta a fedélzetre hulló kést, és a
jajgató matrózt áthajította a korláton a többiek után.
A tatrész felől négy láncinges katona rohant feléje.
– Yvorl redves farkára... ezek sosem fogynak el?
Már bánta, hogy az áldozatával együtt az alabárdot is a tengerbe hajította. Milyen jól jönne
most.
Újdonsült támadói azonban rövidkardokat viseltek.
Skandar Graun megvetette a lábát a vértől csúszás fedélzeten, és az aranyjogart úgy tartotta,
mint egy kisebb buzogányt. Langymeleg reszketés kúszott le az alkarján. A félork
odapillantott.
A jogar olyan volt, mintha egy csontkéz markolna egy apró, emberi koponyát. Ez utóbbi alig
alma nagyságú lehetett, és a száj -, orr- és szemüregekből zöldes füstöt eregetett. Ez a füst
burkolta be szép lassan a félork karját; ez a füst keltette a langymeleg, csiklandós érzést. És ez
a füst...
...hirtelen belemart a félork csuklójába!
Olyan érzés volt ez, mintha egy habzó szájú véreb mélyesztette volna bele a húsába a fogait.
Skandar Graun dühösen felordított, és a feléje dübörgő drén harcosok közé hajította az áruló
holmit. A súlyos aranyjogar pörögve szelte át a levegőt, s bár vaktában lett útjára indítva,
mértani pontossággal csapódott be a legelöl rohanó, zömök, széles vállú férfi szemei közé.
A fickó látványosan vágta magát hanyatt. A felső teste visszafelé zuhant, a lábai viszont úgy
viselkedtek, mintha az egészről nem vettek volna tudomást; a levegőben kalimpálva próbálták
befejezni a megkezdett mozdulatsort.
És az aranyjogar pörögve zúgott Skandar Graun felé...
Pedig annak, akit homlokon csapott, már nemigen maradhatott annyi életereje, hogy
visszahajítsa. Hiszen az, hogy orrán-száján vér fröccsent ki, a szemeit pedig kitaszította
belülről az agyveleje, arra utalt, hogy azon nyomban meghalhatott.
A jogar viszont zúgva, pörögve érkezett vissza.
– Yvorl redv...
Skandar Graun a homloka elé kapta mindkét kezét, és döbbenten tapasztalta, hogy a nagy
sebességgel érkező jogar könnyedén belesimul a jobb tenyerébe. Nem belecsapódik, nem
belecsattan, nem töri ki csaknem a kezét az ütközés lendülete – nem; szépen belesimul, mint
kiscica a gazdája ölébe.
Skandar Graun nagyot bődült, és ujjai rászorultak a varázslatos fegyver markolatára.
 Társuk halálának látványa egy pillanatra meghökkentette az ordító dréneket, de nem
csökkentette a lendületüket.
Skandar Graun ismét érezte a bizsergést a karján. Ez alkalommal azonban nem dobta el a
fegyverét. Az ellenfelek már túl közel jártak. Fegyverükből, mozgásukból és sebhelyes
ábrázatukból ítélve tapasztalt harcosoknak látszottak; de nyilván nem olyan profiknak, mint
amilyenek a varázsló testőrei voltak.
– Gyertek! – vicsorogta a félork. A főárbocnak hátrált, a jogart szorongatta, és busa fejét
leszegve leste az alkalmat, hogy üthessen.
Nem kellett sokáig várnia. A három drén harcos laza félkörbe fogta, és dühösen morogva,
köpködve szidalmazták saját zagyva nyelvükön. A félork egyetlen szavukat sem értette.
- Gyertek! Gyertek csak! - kiabálta, és hogy a megértésben kvittek legyenek, átváltott ork
nyelvre, annak is a legnyavalygósabb, felsőhegyi tájszólására. - Grorkrr, Grkkkr!
Nem ronthattak rá egyszerre mindhárman anélkül, hogy ne veszélyeztessék egymás épségét
is; elsőként az támadott, aki két társa között helyezkedett el.
Ahogy előreugrott, kardjával egy felülről lefelé irányuló, széles csapást imitált, ám ez csak
elterelés volt. Miközben ezt tette, bal kezében vékony tőr, villant, amellyel a lehető
legrövidebb ívben egyenesen a félork szabadon maradt nyaka felé döfött.
Skandar Graun kitért az imitált kardcsapás elől, a késbe azonban hajszál híján pontosan
belerohant. A keskeny penge átszúrta a nyaka jobb oldalán, a bőrt, és épphogy elkerülte az
ütőeret. Így is csorogni kezdett a vér.
A félork a baljával elkapta az ellenfele kardtartó jobb kezét, a jogarral pedig akkorát vágott a
fickó, tőrtartó csuklójára, hogy csontok roppantak, és a keskeny tőr pengve hullott a
fedélzetre.
A két másik harcos, amikor látta, hogy a félork elkapja a társuk kezét, azonnal támadásba
lendült. Rutinos harcosok voltak, és arra számítottak, hogy amíg az ellenfél összekapaszkodik
a társukkal, ki lesz szolgáltatva a rohamuknak, és könnyűszerrel oldalba vagy hátba
szúrhatják.
Azonban elszámították magukat. Skandar Graun azon pillanatban elengedte az ellenfelét,
amint megakadályozta annak kardcsapását. A hátát nekivetette a főárbocnak, a testsúlyát a
bal lábára helyezte, s lendülő jobb lába oly erővel csapódott a törött csuklóját bénán lógató
férfi gyomrába, hogy a láncing dacára csaknem a hátán bukkant ki.
A félork vaktában a jobb oldali ellenfele irányába csapott a jogarral, ellökte magát a
főárboctól, közel ugrott a másik drénhez, és lendületből lefejelte. A fickó nem lehetett
magasabb nála, így a két homlok csattant össze és a reccsenésből meg a fájdalmas, drén
szitkokból ítélve nem Skandar Grauné volt a gyengébb.
Miközben a lefejelt férfi hátratántorodott, Skandar Graun élesen eltáncolt a helyéről, mivel
tudta, hogy másik ellenfelét az alibi jogarcsapással épphogy csak a lendületéből zökkentette
ki. Jól sejtette. Alig lépett el a helyéről, egy széles kardpenge suhogtatta meg mellette a
levegőt, és a drén harcos a fogait csikorgatva újra és újra támadott.
Skandar Graun nem hátrált tovább. Vicsorogva rávetette magát a fickóra, s miközben
csaknem kicsavarta annak jobb könyökét a baljával, egy alulról felfelé lendülő iszonyatos
csapással úgy vágta lágyékon az illetőt, hogy annak legalább két centire kiguvadt a szeme, és
csak sziszegni tudott, mint egy haragos kígyó. A félork kicsavarta a kardot a könnybe lábadó
szemű férfi kezéből, és azt döfte abba a bizonytalanul feléje tántorgó, drén harcosba, akit az
előbb lefejelt.
Aztán egy kegyetlen jogarcsapással szétloccsantotta sziszegő ellenfele koponyáját is.
Az, akinek a csuklóját törte, gyalázatos rongycsomóként hevert a fedélzeten, keresztben a
varázsló hulláján, és ép kezét esdeklőn nyújtotta előre.
– Kegy'em! - nyöszörögte. Valószínűleg azt akarta mondani, hogy „kegyelem”, de vagy
beszédhibás volt, vagy ennyire pocsékul beszélte a közösnyelvet.
Skandar Graun a végítélet angyalaként, vérben forgó szemmel pillantott le rá.
– Yvorlnál a kegyelem! – mennydörögte. - Add át neki üdvözletemet, drén kutya!
– Keggy'em! – sikoltotta a sebesült harcos, és patakokban folytak a könnyei.
Skandar Graun döntő csapásra emelte a jogart, ám az utolsó pillanatban megfeszült, mielőtt
lecsapott volna.
- Pálinka! - préselte ki csontszáraz torkából. Hol a pálinka? Vagy bor...
 A drén érthetetlen szavakat nyöszörgött, és hadarva, zokogva magyarázott valamit. Nyilván
azt bizonygatta, hogy huszonhat síró gyermeke és három szomorú felesége várja otthon. Ez
azonban Skandar Graunt nem érdekelte.
– Bor! – üvöltötte vérben forgó szemmel, és szabad bal kezével imitálta, amint iszik. És
közben, a teljes hatás kedvéért a kezében tartott aranyjogart is meglengette, mint egy félig
üres kulacsot. - Bor, érted? Gluggygluggygluggy...
A drén harcos valami igen furcsát érthetett a hang- és némajátékból, mert eszelősen
felsikoltott, és hisztérikusan vergődni kezdett.
- Ostoba! - csapott le rá a félork dühösen, és legszívesebben leköpte volna a még rángatózó
hullát, de nem volt nyál a kiszáradt szájban.
Dühösen perdült meg. Jelenleg nem maradt ellenfele. A kalózhajón azonban javában dúlt a
küzdelem.
– Odaadnám a lelkem egy korty borért – morogta szárazon. – Hú, de kurva hőség van!
Kézfejével letörölte a vérmaszatos izzadtságot a homlokáról, és döngő léptekkel, Yvorl nevét
emlegetve, futva indult meg a drén hajó orrától átnyújtózó, mágikus smaragdhíd felé.

Odaát a végső stádiumához érkezett az ütközet. A többszörös túlerőben lévő drén harcosokat
csak pár pillanatra lepte meg, hogy egy fegyvertelen, mocskos ruházatú vénember támadta
hátba őket. Az is csak néhányuk idegeit borzolta fel, amikor rájöttek, hogy egy dühöngő
vámpír az ellenfelük.
Igaz, ebben a döntő pillanatban legalább tízen elestek közülük; részben a vámpír karmaitól
és harapásaitól, részben pedig attól, hogy a gigászi csatabárdot forgató, bika erejű Bredaron
és maroknyi martalóca megérezték a lehetőséget, és megpróbáltak kitörni a szorításból.
Ráadásul ekkor érkezett Lucinda, Gerhard Tolberkkel a nyomában, és ők ketten is négy
meglepett drén harcost szúrtak hátba, mire a többiek észlelték az újabb fenyegetést.
Jó két percen át hullottak a drének, akár a pelyva, és egy hosszú pillanatig úgy tűnt, a
támadók csaknem teljesen összezavarodtak. Azonban a pillanat elmúlt, a drének rendezték
soraikat, és még mindig legalább két és félszeres túlerővel vetették rá magukat ellenfeleikre.
Lucinda úgy harcolt, akár egy megszállott; egyik kezében hosszú pengéjű gyilokját forgatta, a
másikban egy erezett, fekete orgyilkostőrt, s harc közben nem válogatott az eszközökben. Az
első két percben ő maga négy ellenfelet szúrt nyakon, homlokon, gyomron vagy combon, és
ha kettőnél többen támadtak rá egyszerre, fürgén menekült, s olyan helyzetbe hozta a
támadóit, ahol megint ő került kedvezőbb helyzetbe.
Gerhard Tolberk nem menekült. Eleinte a csuklóiról leszedett, vaskos lánccal harcolt, de
aztán az egyik drén hulla kezéből sikerült kicsavarni egy jó fogású, vaskos kardot, és azzal
folytatta a küzdelmet. Izmosabb és tagbaszakadtabb volt, mint az ellenfelei, de a hosszú
raboskodás alaposan legyengítette, ám szakértő módjára forgatta a kardot, és ha nem is
osztogatott olyan gyilkos csapásokat, mint a hullák gyűrűjében bömbölő Bredaron, ügyesen
védte magát, és lovaghoz méltatlan, alattomos szúrásokat osztogatott.
Miközben a harc javában dühöngött, a fedélközből egyre újabb és újabb, fegyvertelen rabok
tántorogtak elő, akiknek a kulcs segítségével sikerült kiszabadulniuk a láncaikból, de azt sem
tudták, mi történik és kinek segítsenek. A férfiak kábultan támolyogva próbáltak valami
fedezéket vagy fegyvert találni, mások a tengerbe vetették magukat – onnan ordítoztak
segítségért, mert ott jöttek rá, hogy nem tudnak úszni -, az asszonyok pedig sikoltozva
rángatták az embereiket.
Egy-kettő közülük felkapott az imbolygó fedélzetről valami fegyverfélét; egy törött
árbocdarabot, láncot, hordófedelet, faragott széklábat vagy egy-egy elejtett kardot, s
megpróbálta védeni a társait és saját életét.
Megint mások kegyelemért könyörögtek.
A drének nem kegyelmeztek senkinek; válogatás nélkül levágtak mindenkit, aki eléjük
került. Mármint azt, aki hagyta magát...
Ernest Roahmyer az utolsók között tántorgott ki a fedélközből, és vaksin hunyorgott a
napfényben. A két hajó összeütközésekor iszonyatosan beverte a fejét a hajófalhoz rögzített
vaskarikába, csaknem elvesztette az eszméletét, és folyamatos hányingertől öklendezett.
Amikor leszedték róla a bilincset, épp az eszméletvesztés ellen küzdött. Megpróbált értelmes
válaszokat adni a képébe ordítozott kérdésekre, aztán csaknem belefulladt az egyre emelkedő
vízbe, majd amikor megszabadult, csaknem megfulladt a száján kifelé igyekvő, folyamatos
átkozódástól.
– Én marha, én ostoba, én hülye, beképzelt állat... Persze, majd éppen én leszek az, aki
elnyeri a herceg kegyeit, mi?... Hogy lehettem ilyen ökör? Hogy a fenébe támadhatott ez a
kósza ötletem, hogy majd személyesen viszem el a feljelentő levelemet Trialcorba? Hogy
lehettem olyan ostoba, hogy kitettem a lábamat Kirovangból, amikor ott békében és
boldogságban élhettem volna Skandar Graun áldásos uralkodása alatt... Bezzeg nekem nem
tetszett, hogy szétrúgják a fejem meg hogy beverik az orrom, meg hogy szétcincálják az
egyetlen szemüvegem... No, akkor most ihatom a levét, én hülye állat, barom... és
kihányhatom a belem...
A hajó nagyon imbolygott, és Roahmyer megpróbált a korláthoz támolyogni, hogy
könnyítsen a gyomrán. Hirtelen nagy dobbanással egy férfi ugrott eléje a hajóhídról, és azt
érezte, hogy egy vödörszerűen kitáguló szájú holmit nyomnak a kezébe.
– Köö-ösz... – öklengette; bár fogalma sem volt arról, ki a jótevő.
– Bele ne okádj a tegezbe! – ordított rá valaki, és elrántották a kezéből a bőrholmit.
– Pash? – krákogta örömmel Roahmyer, amikor felismerte a hangot. – Végre elárulja valaki,
mi ez a nagy csattogás és ordítozás... Tudod, a szemem hozzászokott a fedélköz homályához,
és most ez a ragyogó napsütés...
Pash, aki eddig a kajüt tetejéről lődözött a drénekre, most észlelte, hogy ideje kardot
ragadni, és Lucinda segítségére sietni. Egy heves mozdulattal Roahmyer kezébe nyomta a
számszeríjat és a tegezt.
– Megtámadták a hajót. Lődd a rohadékokat!
– Éééén? - kérdezte Roahmyer őszinte csodálkozással, és oldalra fordult, mivel biztosra
vette, hogy Pash nem hozzá, beszél.
A zsoldos azonban a nagy izgalomban megfeledkezett arról, hogy a kirovangi írnok
rövidlátó, és mivel egy drén harcos rontott felé ordítva, túl sok ideje nem is maradt a
magyarázatra.
– Lőj, ahogy tudsz... különben mind itt döglünk!
- Mármint hogy... én? – kérdezte Roahmyer pusztán a bizonyság kedvéért.
Pash azonban már nem válaszolt. Kardot rántott, megvetette a lábát, s minden erejére és
ügyességére szüksége volt ahhoz, hogy védeni tudja magát a felhevülten csapkodó harcos
ellen.
Roahmyer idegesen tapogatta a fegyvert; látott már számszeríjat, de használni még sosem
használta. Akkor sem, amikor fénykorában még megvolt a szemüvege. Azt azonban érzékelte
az ujjaival, hogy a fegyver fel van húzva.
- Merre lőjek? - kiáltotta kétségbeesetten. Mert ha azon múlik a sorsuk, hogy ő lelövöldözze
az ellenséget; nos, ez esetben máris készülhetnek a legrosszabbra...
Idegesen tapogatta a fegyvert, és ujja egy mozgó, kicsiny darabra tévedt. Hoppá: ezt kell
meghúzni!
Meghúzta. Csattanás hallatszott, és Roahmyer érezte, ahogy a vessző kirepül.

Pash alaposan elszámította magát. Túl későn rántott kardot, és az ellenfele kitűnő
kardforgató volt. Kihasználta az előnyét, kegyetlenül szorította hátrafelé Pasht, és egy
lélegzetvételnyi szünetet nem hagyott számára. A zsoldos jóformán semmi mást nem tudott
tenni, csak azt, hogy újra és újra megpróbálta saját fegyverét időben a drén kard útjába tolni.
Ám az ellenfele egyre veszélyesebb csapásokat, döféseket záporoztatott rá, és már csak idő
kérdése volt, mikor találja meg a rést Pash védelmén.
Pash tudta, hogy ha egyetlen egyszer is cserben hagyják a reflexei, azonnal halott; egy
rendkívül kockázatos cselre szánta el magát. Amikor ellenfele felülről irányzott egy csapást a
feje irányába, ahelyett, hogy kivédte volna a kardjával, hirtelen leguggolt, és laposan,
vízszintesen suhintott egyet maga előtt. Ha a csel bejön, kivágja a fickó alól a lábat... Ha
viszont nem...
Nem jött be. A drén káprázatos reflexekkel észlelte a cselt, és acélos ruganyossággal ugrott
hátra. De csak annyira, hogy elkerülje a kardot, aztán már lépett is vissza előre, hogy
lecsapjon a kiszolgáltatott helyzetben guggolgató Pash koponyájára.
A zsoldos tudta, hogy nincs tovább.
 Ám a halálos csapás nem érkezett meg. A drén hörögve dőlt el, a kardot elhullajtotta, és
mindkét kezével a nyakából kiálló, rövid, szögletes nyílvesszőt ragadta meg. A sebből nem
csupán folyt, de lüktetve spriccelt a vér.
– Eltaláltam valamit? – kérdezte pár lépésnyi távolságból érdeklődve Roahmyer.
Pash egy kardsuhintással bevégezte a munkát, és szusszanva törölte meg a homlokát.
– Zseniális vagy! - dörmögte megkönnyebbülten Roahmyernek, és sietve megmutatta,
hogyan feszítse meg ismét egy tekerő szerkezet segítségével az íjhúrt és hogyan helyezze rá a
vesszőt.
– Lőj folyamatosan, amíg csak van nyilad! – mondta. Aztán sietve eltakarodott a közeléből...
- De... merre lőjek?
– Csak a sűrűjébe! – kiáltotta vissza Pash, és máris rohant, hogy megsegítse Lucindát, aki
jelen pillanatban négy felbőszült drén harcossal cicázott.
Roahmyer vállat vont, vaksin hunyorogva emelte célzásra a veszedelmes fegyvert, és
próbálta megállapítani, melyik irányban nagyobb a tömeg.
Meghúzta az elsütő billentyűt, és fülelt. Semmi különös, csak a szokásos csatazaj.
– Talált? - kiáltotta érdeklődve az írnok, de nem kapott választ. Az, aki pozitívan felelhetett
volna, nem tudott; ugyanis a nyílvessző épp a gigáját fúrta át.
Egy nagy hasú, szénaboglya hajú, rongyos asszonyság volt, egy a megmenekült rabok közül;
most már haldokolva fetrengett a földön és saját vérében fuldoklott.
– Nem talált? - kérdezte csalódottan Roahmyer. Újra felhúzta a ketyerét, de most a másik
irányba fordult.

Mérges Bredaron körül már ölnyi magas kupacban hevertek a halottak, patakokban folyt a
sűrű vér, és az óriás termetű kalózkapitány bivalyerős csapásai egyre inkább meglassultak.
Egymaga legalább tizenkét drén harcost küldött már maga előtt a pokolba, de időközben hű
társai is egyre fogyatkoztak. Már csupán Fekete Thoen állta mellette a sarat, de az alvezér
több sebből vérzett, mint ahány ép tenyérnyi folt maradt a testén.
Igaz, mindössze már négy drén támadó állt velük szemben, s az egyikük már kapott egy
szúrást a karjára. A többiek időközben szétszéledtek a fedélzeten; némelyek a megszállott
lidércként küzdő vámpírt szorongatták, mások a kerge birkaként rohangáló, fegyvertelen
rabokat üldözték és mészárolták; legalább egy tucatnyian űzték az árboc roncsai között
Lucindát, a meg-megroggyanó térdű, vitézen vagdalkozó Gerhard Tolberket hárman vették
körül, és legalább húszan már a fenti raktárakat fosztogatták.
Fekete Thoen ájulással küzdött; keskeny pengéjű vívótőre minduntalan csúszkált a kezében,
a szemébe csorgó vértől csak homályosan látott. Amíg a vezére hatalmas csapásokkal
suhogtatta a levegőt és szinte lehetetlenné tette, hogy az ellenségeik a közelükbe férkőzzenek,
ő a lehetőséget leste, hogy egy-egy jól irányzott szúrással megsebezzen vagy ledöfjön valakit.
Az egyik drén harcos ismét vigyázatlan volt. Fekete Thoen szinte az eszméletlenség és az
ocsúdás határán, mintegy álomszerűen döfött előre. Vívótőre megtalálta a rést az ellenfél
láncingében, és beleszaladt az élő húsba. Azonban Thoen annyira fáradt volt már, hogy nem
tudta kihúzni időben a pengét, és az eldőlő hulla csaknem kicsavarta a kezéből. Thoen
megcsúszott a vérben, és egyensúlyát vesztve térdre esett.
Inkább csak sejtette, mint látta, hogy egy szakállas drén azonnal ráveti magát. Thoen
kirántotta a kardját, és egy kicsavart, erőtlen mozdulattal megpróbálta maga elé kapni. A
mozdulat abban az értelemben sikeresnek bizonyult, hogy a támadója valósággal felnyársalta
magát a keskeny pengében, oly értelemben viszont kudarcot jelentett, hogy ez a momentum a
lefelé zúgó csapást már nem állította meg. A megsebzett drén harcos kardja iszonyatos erővel
csapott le Thoen homlokára, és az alvezér feje reccsenve nyílt ketté.
Thoen gyilkosa maga is elzuhant, és fájdalmasan visított a combtövébe fúródott vívótőr
miatt. Bredaron rekedten bömbölve zúgatta meg irdatlan csatabárdját, hogy végezzen a
fickóval. A talpon lévő két drén ordítva támadt rá az óriásra. Bredaron az utolsó pillanatban
módosított csapása irányán, és iszonyatos erővel vízszintesen suhintotta meg csatabárdját. A
fegyver kéttenyérnyi széles éle keresztülszaladt a bal oldali fickó nyakán, félig lemetszette: a
fejet, és ahogy a lendülettől tovább zúgott, beszaladt a másik drén férfi hóna alá, és csaknem
kivágta annak karját. Bő patakban ömlött a vér.
Bredaron villámló szemmel rángatta a feje fölé ismét a csatabárdot, és halálos csapásokat
osztogatott a sebesültekre.
Amikor valamennyit vérmocskos péppé aprította, diadalmasan felbömbölt, és két kézre
fogva csatabárdja nyelét, az ég felé rázta a fegyverét, mintha az isteneket akarná
megfenyegetni.
Ebben a diadalmas pillanatban egy nyílvessző érkezett a semmiből, és koppanva állapodott
meg a kalózvezér orrnyerge fölött. Belefúródott Bredaron homlokába egészen a tollazatáig.
A bömbölés abbamaradt. Az óriás eldőlt, akár egy kivágott fatörzs.
- Talált? – kiáltotta valahonnan egy érdeklődő hang. - Talált?

Amikor Skandar Graun nekiiramodott a két hajó között feszülő, smaragdszínű varázshídnak,
rá kellett jönnie, hogy ennyire nem egyszerű a helyzet. Jeges, kék szemű matrózok érkeztek
minden irányból, és valamennyien az ő vérére szomjaztak.
Skandar Graun nem állt le vitatkozni. A jogarral a kezében úgy verekedett, mint valami
felbőszített félisten. Válogatás nélkül leütött mindenkit, aki a keze ügyébe került; aki pedig az
illendőség határain belülre jött, azt megrúgta, megharapta, lefejelte, fojtogatta.
Bár a vakmerő matrózok lehettek vagy harmincan, szinte percek alatt vészesen
megfogyatkoztak. Skandar Graun pillanatok alatt harcképtelenné tett közülük ötöt, és ennek
hatására legalább tízen futamodtak meg. De a maradék több mint egy tucat kitartóan
próbálkozott. Valószínűleg ismerték a „sok disznó orkot győz” mondást.
Nagy körben vették körül magányos ellenfelüket, és a fogaikat csikorgatva nyomultak egyre
közelebb és közelebb.
Amint persze túl közel értek, Skandar Graun főbe nyomott körülük kettőt-hármat, s azonnal
kitágult a kör ismét.
– Vissza! - lihegte Skandar Graun. Most kezdte érezni, hogy az utóbbi időben kissé elszokott
már a testmozgástól, s most még ez a kis csetepaté is alaposan kimerítette. – Vissza, drén
kutyák, vagy megölök mindenkit!
A kör egyre szűkült körülötte; a matrózok egymást biztatták, vicsorogtak, feléje köpködtek, a
késükkel vagy más fegyverükkel hadonásztak.
– Yvorl redves farkára mondom...
Az egyik matróz vadul felrikkantott, és egyszerre támadtak Skandar Graunra valamennyien.
A félork ütött, vágott, rúgott, de most már nem tudta olyan könnyen megfutamítani az
ellenfeleit, mint korábban. A veszedelmes kések közvetlenül a szeme előtt villogtak; kósza
öklök találták el, és valaki még a lábára is rácsimpaszkodott. Ráadásul mindeközben Skandar
Graun úgy érezte, szétrobban az agya; mintha valami ki akarna törni odabentről, Egy vulkán.
Vagy valami hasonló...
– BOSSZÚ! - bömbölte teli torokból. És érezte, ahogy az a valami elszabadul az agyában. -
Bosszú! Bosszú!
A világ egyik leghatalmasabb varázslata, a Káosz Szava elemi erővel tört felszínre a félork
agyának rejtett zugából, ahol hónapok óta lapult már tétlenül. És hatására, akárha valamiféle
őrületes forgószél söpört volna végig a drén csatahajó fedélzetén, sorra mindenki
megháborodott.
– Bosszú! - csikorogta Skandar Graun, és irtózatos erővel szórta szét maga körül az útjába
kerülő ellenfeleket. Az első pillanatban fel sem fogta, mi történik, csak azt érezte, hogy
megszabadult, és azt, hogy gyilkos indulatok kerítették hatalmába az agyát.
Olyan volt, mint egy megszállott démon, mint egy tomboló titán, mint egy két lábon járó
pestis, aki amerre jár, pusztulást és halált hagy maga után.
- Bosszú! Bosszú...
Minden kiáltását iszonyatos csapásokkal kísérte, és a matrózok hullottak körülötte, akár a
legyek.
Skandar Graun csak most fogta fel, hogy miféle, őrület kerítette hatalmába őt magát, s
csupán most döbbent rá, hogy az ő izmait gyilkolásra késztető őrület semmi ahhoz képest,
amely a közvetlen környezetét szállta meg.
Azok a matrózok, akik még nem estek áldozatul a dühöngő félorknak, a legkülönösebb
dolgokat művelték, amit csak el lehet képzelni. Legtöbben ordítozva, visongva rohangáltak,
mások a tengerbe ugráltak, vagy beleestek, megint mások saját torkukat marcangolták, vagy
négykézlábra álltak és bégettek, akár a birkák, vagy kimeredt szemmel sikoltoztak és a
hajukat rángatták, vagy kedves altatódalokat dúdoltak mosolyogva, vagy megpróbálták
kitépni saját nyelvüket, vagy hullák vérét dörzsölték az orruk hegyére...
Skandar Graun kimerülten fújtatott, és tágra nyílt szemmel nézte a megháborodottakat.
Talán a vajákos nő mágikus manipulációi miatt, talán csak úgy általában, de mintha megnyílt
volna kissé az a sötét fal, amely elrejtette előle a múltját, és kósza emlékképek szivárogtak elő
a résen. És ezen képek között volt olyan, amely nagyban hasonlított ehhez a mostani
jelenethez.
És azt is tudta, mi történt.
Egy varázslatot aktivizált, amely mindenkit megőrjített a közelében. Egy varázslatot, amely
jókora körzetben mindenkinek megzavarja az agyát.
Skandar Graun azt is tudta, hogy a varázslat hatása nem végleges. Azok, akik nem tesznek
maradandó károsodást magukban, pár perc múlva kiszakadnak az agyukat elhomályosító
homályból, és újult dühvel fognak rátámadni. És ezt nem akarta megvárni.
Sorra járta a nyekergő, bégető, sikoltozó csapatot, és nem kegyelmezett senkinek. Biztos volt
abban, hogy fordított helyzetben ő sem kapna kegyelmet egyiküktől sem. Ez itt háború, ahol a
gyengék elpusztulnak, az erősek pedig győzelmi lakomát ülnek.
Már a gondolatra is csaknem megfulladt a krónikus borhiánytól...
Ám még most sem állhatott le tartalék hordókat keresni. A kalózhajó felől vad üvöltözés
támadt, és ez a félorknak eszébe juttatott valamit, amire eddig nem gondolt.
Lucinda veszélyben van!
Még nem végzett az összes háborodottal, de az utolsókkal már nem foglalkozott. Egyszerűen
félrerúgta őket az útjából, egy fél lábon táncoló, rikoltozó szakácsot egyszerűen elsodort, s a
smaragd hídon átrobogott a kalózhajó maradványaira.
Csupán futtában állapította meg, hogy a varázshíd milyen fura tulajdonságokkal
rendelkezik. A kinézete alapján szilárdnak gondolta, ám ahogy végigrohant rajta, azt
tapasztalta, hogy a lába mindvégig bokáig süpped, akárha valamiféle latyak vagy puding
lenne.
Azonban nem ért rá ezen eltöprengeni, mert azt látta, hogy egy egész csapat drén harcos
rohan az irányába. Valamivel távolabb Gerhard Tolberket épp most taglózta le egy hatalmas,
láncinges harcos a kardlapjával, még arrébb pedig ketten tartották lefogva a karjánál az
ezernyi sebből vérző, vén kalaposmestert, és egy harmadik fickó megállás nélkül ki-be
mártogatta a kardját a vonagló testbe.
És még távolabb Lucinda fél tucat drén harcos elől felmászott a kajütje tetejére, s elszántan
vagdalkozva igyekezett távol tartani magától az üldözőit.
Más drén harcosok rongyos, sikoltozó rabokat gyilkoltak, néhányan pedig egy ládikát
rángattak ki a fedélzetre a kapitány kabinjából, és addig veszekedtek, amíg csengő aranyak
nem gurultak mindenfelé a fedélzeten.
Lucinda kezéből kiverték a kardot, és már kapaszkodtak is felfelé a kajüt tetejére.
Valamennyien megtermett férfiak voltak, megszállottan ordítoztak, röhögtek. Ketten
rávetették magukat az ork nőre, a harmadik pedig megpróbálta letépni róla a ruhát. Egy
negyedik társuk pedig máris a saját bőrgatyája kötőjét oldotta...
– Bosszú! - bömbölte Skandar Graun, és gyilkos fergetegként rohamozta meg a hozzá
legközelebb esőket.
Azt remélte, hogy ismét sikerül a fejéből aktiválnia a varázslatot, ám semmiféle olyasmit
nem érzett, mint pár perccel korábban. Ahogy azonban a mini buzogányként használt
aranyjogart lengetve megrohamozta a legközelebbi drén csoportot, örömmel tapasztalta,
hogy a Káosz Szava még mindig hat.
Az a megtermett férfi, aki egy pillanattal előbb a kardlappal fejbe csapta Tolberk lovagot,
most épp arra készült, hogy felnyársalja, akár egy hatalmas bogarat, ám ehelyett egészen
mást csinált. Amikor Skandar Graun tíz-tizenkét lépésnyire megközelítette, a fickó már lefelé
döfött két kézre fogott kardjával. Ám a kard hegye nem Tolberk mellkasába fúródott, hanem a
drén harcos lábfejébe.
Levágott csizmaorr és véres, fityegő lábujjak gurultak oldalra. A drén harcos elesett,
összegömbölyödött, akár egy kutya, és egyfolytában azon igyekezett, hogy megpróbálja saját
megsebzett lábát a szájába venni. Kinyújtott nyelvével saját vérét ízlelgette, s közben
fájdalmasan vinnyogott.
 Skandar Graun megállás nélkül elrohant mellette. Azt észlelte, hogy Tolberkre nem hat a
varázs; és ez azt jelentette, hogy a lovag vagy teljesen eszméletlen vagy teljesen halott.
Az ingét szennyező vér mennyiségéből ez utóbbi tűnt valószínűbbnek.
Skandar Graun azonban meg sem torpant, hogy megvizsgálja. Senki másért nem aggódott,
csupán Lucindáért, s azt látva, hogy a kajüt oldalánál a vetkőző férfi már kiszabadította a
gatyájából szánalmasan apró férfiasságát, a félork csak még nagyobb dühbe gurult.
- Bosszú! – ordította megszállottan, pedig tudta, hogy erre már semmi szükség; úgysincs
újabb hatása. – Bosszú!
Amerre elrohant, sorra háborodtak meg azok, akik az útjába kerültek. Skandar Graun nem
adott kegyelmet. A jogar már merő vérben úszott; a kicsiny aranyfej szájnyílása és egyéb rései
eltömődtek a ragacsos mocsokkal, s az a zöldes, bizsergető füst, amely korábban körüllengte,
már a múlté volt...
És a smaragdszínű híd, amely a két hajó között az átjárást biztosította, szintén megszűnt
létezni.
Ekkor, mintha csak a szétroppant törzsű kalózhajó csak most döbbent volna rá, hogy mi a
dolga, egyre jobban alámerült, és süllyedni kezdett. Kilyukasztott bordázata titáni
csikorgással kezdett lecsúszni az ék alakú acéltüskékről, ahogy a roppant súly visszafelé
húzta.
– Yvorl redves...
A kalózhajó elszabadult a vastüskékről, és akkor, amikor az orr része visszazuhant a
tengerre, az egész alkotmány iszonyatosat döndült, és minden eresztékében recsegni, ropogni
kezdett.
Skandar Graun elérte a kajüt oldalát, és lendületből úgy rúgta farba a csupasz seggű drént,
hogy az nekicsapódott a kajüt falának, s átszakította azt.
A kajüt tetején Lucinda valami érzelmes ork népdalt kezdett énekelni.
Skandar Graun kapaszkodót keresett. Egy sötét árnyék vetődött rá. Riadtan kapta le a fejét.
Először azt hitte, hogy az egyik drén harcos akarta rávetni magát, de aztán látta, hogy ez az
elképzelés csupán részben igaz. A fickó valóban levetette magát a kajüt tetejéről, de közben
úgy csapkodott a karjaival, mint egy madár a szárnyával. És közben zümmögött...
Nem lehetett tudni, hogy vajon verébnek, vagy inkább méhecskének képzelte magát. Ám
ennek már nem volt jelentősége, ugyanis úgy pofára zuhant két méter magasból, hogy a
zümmögés azon nyomban abbamaradt.
Skandar Graun a következő pillanatban felkapaszkodott a kajüt tetejére, s látta, hogy a
Káosz Szava remekül hatott. Lucinda befejezte az érzelmes éneket, a levegőbe cuppogott, és
úgy tette a karját, mintha egy apró csecsemőt dédelgetne benne. A nő arca ragyogott,
miközben egyfolytában csücsörített, és ilyesmiket gügyögött, hogy „atyalapatyala”,
„anyucikicsibabája”, meg „böfike böfikeböffike”...
Skandar Graun fültől fülig elvigyorodott, és egy pillanatra elábrándozott. Elképzelte magát
ezzel a csodálatos nősténnyel egy fedél alatt, amint ő a kandallónál ül, Lucinda pedig a
gyermeküket pátyolgatja... miközben a többi tíz-tizenöt lurkó éktelenül hancúrozik, ő pedig
kioszt pár ezer atyai pofont a büdös kölköknek...
Erre az ábrándra rendkívül elérzékenyült, és kitörölt pár aprócska könnycseppet a szeméből.
– Yvorl redves farkára... de szép látomás...
Hogy a kajüt tetején egymást csókolgató, ölelgető, becézgető, cirógató két drén katona miféle
látomást élhetett át, azzal a félork most nem foglalkozott. Egy gyors koituszinterruptusszal
lerúgta őket a kajüt tetejéről, s amíg kilihegte magát, sietve körbenézett.
A hajón – őt magát kivéve - egyetlen élő, eszméletén lévő ember sem akadt, aki ne szenvedte
volna el a Káosz Szava okozta őrületet. Még a halálos sebesültek is nyerítettek a röhögéstől,
vagy éppen saját sebüket harapdálták.
A leglátványosabb reakciót a vén kalaposmester produkálta. Skandar Graun nem akart hinni
a szemének, amikor látta, mit művel...
Jarvy Hekkir négykézlábra zuhant, a fogait csattogtatta, a padlót karmolászta, szőrösödni
kezdett, és eközben tíz-egynéhány szívdobbanásnyi idő alatt átváltozott egy nagy, fekete
farkassá...
Döbbenetes látvány volt! És ugyanakkor röhejes is! Képtelenség volt megállni röhögés
nélkül a hatalmas farkast, akinek a hátsó részén ott laffogott a szélben a kalaposmester
kidörzsölődött ülepű, széles nadrágja...
Még jó, hogy kedvenc cirkalmas kalapját a foglyul ejtésekor elvették tőle. Skandar Graun
minden bizonnyal legurult volna a kajüt tetejéről a röhögéstől, ha abban pillantja meg a
farkast.
A mágikusan igéző látvány azonban szerencsére nem tartott sokáig, mert a farkas
zsugorodni kezdett, és rövid idő alatt eltűnt a ruhák alatt. A kinyúlt vászonnadrág egy
pillanatra felemelkedett a fedélzet padlójáról, és a benne lévő tenyérnyi lény úgy vergődött,
akár egy nadrágba szorult, denevér.
Aztán ez a látomás is véget ért, a nadrág belseje duzzadni kezdett, és egy szemvillantás alatt
Jarvy Hekkir döbbent, kikerekedett szeme jelent meg az egyik nadrágszárban. Aztán a
nadrágszár szétszakadt, és Hekkir mester ott állt a napfényben teljes valójában négykézláb,
cafatos rongyokban, és fenyegetően csattogtatta vámpírfogait...
De csak egy pillanatig, mivel a farkaslét ismét úrrá lett megbolygatott lelkén, és máris
kezdetét vette az újabb átváltozás.
Skandar Graun sietve kitörölte a derű könnyeit a szeméből, és aggódva nézett körül.
A kalózhajó már teljesen elszakadt a drén csatahajótól, de mindkét tengeri alkotmányt úgy
dobálták a hullámok, hogy bármikor egymásnak csapódhattak. Ráadásul a kettéroppant
törzsű kalózhajó tatja szinte már teljesen elmerült, és a tengervíz a hajóhíd alsó oszlopait
nyaldosta. Ahogy a fedélközt és rakteret uralmába hajtó víztömeg jobbra billentette a
faalkotmányt, az eddig csupán megdőlten álló hátsó árboc is megadta magát a természet
törvényeinek, és iszonyú recsegés ropogással dőlni kezdett.
Skandar Graun a karjába kapta a láthatatlan csecsemőt csókolgató ork nőt, ás egy
kétségbeesett ugrással levetette magát a fedélzetre. Ráborult a nőre, és a testével fedezte.
Az árboc egyenesen rájuk dőlt. Igaz, a legvaskosabb része jó egy méternyivel mellettük
csapódott döngve a fedélzetre, így az nem találta el őket, de egy kisebb keresztrúd olyan
erővel vágódott a félork hátára, hogy az azt hitte, deréktól lefelé leszakadt a fél teste.
Ráadásul a vitorla rájuk borult, és egy hüvelyknyi vastag kötél a félork torkára csavarodott.
Nem fojtogatta, csak egyszerűen oda csapódott. Azonban amikor Skandar Graun a
fájdalomtól csaknem elalélva megpróbálta letépni azt a nyakáról, kis híján megfulladt. És
amikor végre megpróbálta nem erővel, hanem technikával kihúzni a fejét a hurokból, a hajó
recsegve-ropogva, ismét oldalra dőlt, és ahogy a törött árboc oldalra sodródott, a nyakánál
fogva magával vonszolta a megdöbbent félorkot is, és vészesen megszorult a torkán.
Skandar Graun már nem tudta kihúzni belőle a fejét; levegőt is alig kapott. Azonban a csoda
a segítségére sietett; beletenyerelt egy éles holmiba, ami azon nyomban elvágta a kezét a
hüvelyk- és a mutatóujja között, de legalább kapóra jött. A félork a pengéjénél fogva rángatta
ki a keskeny pengéjű kést – Lucinda elejtett gyilokját - a törmelékek alól, és az sem zavarta,
hogy közben egy halom helyen megvágta a kezét. Felismerte a fegyvert, és csak remélni tudta,
hogy az orgyilkos nő nem kent mérget a pengéjére.
Félvakon, félig megfulladtan, nyiszálni kezdte a torkára szorult kötelet. Két helyen is
megvágta a nyakát, de a seb nem volt aggasztóan mély, ütőeret pedig nem sikerült sértenie.
És a következő pillanatban megszabadult.
Épp jókor. A hajó még jobban oldalra dőlt, és a tovasodródó árboc egy szemvillantás alatt
megfojtotta volna.
– „Csicsijababuja, aluggyál babácska” - énekelte Lucinda, és ismét cuppogott.
És már tocsogott is. A gyorsan emelkedő tengervízben.
A félork az övébe dugta a kést, s melléje tűzte az árboc lezuhanásakor elejtett aranyjogart is.
Aztán a legcsekélyebb kímélet nélkül kirángatta a nőt a roncsok alól, és a hajó magasra
kiemelkedő orra felé vonszolta. Tudta, hogy minél gyorsabban el kell hagynia a hajót, ha nem
akarja, hogy magukkal ragadja őket az örvény.
Miközben elhaladt a vízben fetrengő alakok között, és azt leste, hogy hol lehetne a
legbiztonságosabban leugrani a hömpölygő tengerbe, egy nyílvessző állapodott meg
koppanva a lába közelében, és egy rekedt rikoltás hallott.
- Tízből tíz! Ismét talált... Zseniális... zseniális...
Skandar Graun odapillantott, és Roahmyert pillantotta meg. Derékig vízben állt, és az
oldalánál lebegő tegez után kaparászott.
A félork egy pillanatra megsajnálta a szerencsétlen vakegeret, de csak egy pillanatra.
Lucinda most mindenki másnál fontosabb volt számára.
Ahogy a hajó hátsó traktusa egyre mélyebbre süllyedt, az orr mind jobban kiemelkedett. A
fedélzet már csaknem hatvan fokos szögben megdőlt; a törmelékek hátrafelé csúsztak, és
elsodorták a diadalmasan rikoltozó írnokot.
– Mesterlövész vagyok... zseniális mesterlövész...
Csobb.
Roahmyer eltűnt egy keresztrúd alatt, és nem bukkant fel többé. Skandar Graun megvetette
a lábát a horgony rögzítésére szolgáló vaskarikában, és maga elé vonszolta a kedvesen
gügyögő nőt. Legnagyobb meglepetésére valaki a nevét üvöltötte feléje jobb kéz felől.
- Skandar Graun... Ide, ide!
Odafordult, és alig húsz méternyire egy magányosan libegő csónakot látott. A kalózhajó
egyik csónakja volt; nyilván akkor sodródott bele a vízbe, amikor a hajó megdőlt, vagy amikor
a tat megsüllyedt.
De hát egy magányos csónak nem kiabál!
Vagy talán a Káosz Szava őrjítő hatása a tárgyakra is hat?
Ha így lett volna, akkor nyilván nem csupán a csónak kiáltozta volna a nevét, hanem az
árbocdarabok, az elejtett kardok és a hullámsírba merülő, magányos boroshordók is... Ez
utóbbiak egészen biztosan fájdalmasan óbégattak volna utána!
Skandar Graun kimeresztette a szemét, és egy pár kezet pillantott meg a csónak túloldalán.
Egy ember kapaszkodott a vízből a csónak peremébe, ő rikoltozott.
– Erre! Erre!
Skandar Graun fiatal kora óta utálta a vizet, és az úszás sosem tartozott a kedvenc sportjai
közé, ám amikor a csempészhajón szolgált, kényszerűségből elsajátította ezt a tudományt.
A hajó ismét félelmetesen recsegett.
Skandar Graun gondolkodás nélkül belelódította Lucinda testét a vízbe, és ő is ugrott egy
kecses ívű seggest. A következő pillanatban a hideg tengervíz összecsapott a feje fölött, és
eltelt pár pillanat, mire sikerült a felszínre bukkannia.
Izgatottan kereste a nőt; nem látta sehol.
Skandar Graun dühösen morogva alábukott, és nyitott szemmel lefelé evickélt, akár egy
gyöngyhalász. Vagy még inkább, mint egy elhízott, óriási teknősbéka.
Megpillantotta Lucinda kapálózó testét, és egy elégedett hördüléssel megragadta. Mivel
azonban a hördülés a levegő befelé szívásával képezhető, a várt hang helyett bugyborékolás,
gurgulázás vette kezdetét. Skandar Graun csaknem megfulladt.
Pár kínos pillanat után prüszkölve, fuldokolva, köhögve, köpködve, levegő után kapkodna
bukkant ki.
- Yvorl redv...
Egy kósza hullám pofán kapta, és csaknem belehalt a megkezdett káromkodásba. Azonban
Lucindát most már szorosan tartotta. A lábával tempózott, jobb kezével evickélt, a baljával
pedig a nő nyakát próbálta átölelni.
Sajnos a Káosz Szavának agylágyító hatása azonban még mindig nem ért véget. És a
kedvesen dúdolgató, cuppogó nőnél most egy új fázis kezdődött.
– El akarod venni a gyermekem! - bömbölte teli szájjal, kiemelkedett a vízből, és úgy
orrnyergen, fejelte Skandar Graunt, hogy az csillagokat látott. Ráadásul a nőstény megvadult
anyatigrissé változott, aki minden lehetséges eszközzel védelmezni próbálta képzeletbeli
kölykét.
– Megöllek, megöllek, kikaparom a szemed...
Skandar Graun egyre idegesebben tempózott a lábaival, a baljával a nőt próbálta átölelni -
ám mivel újra és újra kudarcot vallott, a jobb öklével nagy felindultságában úgy vágta képen
szívének szerelmét, hogy az menten elhallgatott.
– Jajajaj! – dörmögte Skandar Graun. - Remélem, nem esett bajod... Beledöglenék, ha
véletlenül kitörtem volna a nyakad!
Lucinda meg se mukkant, és úgy lógott a félork bal karján, mint valami rongyzsák.
Skandar Graun idegesen megszaglászta, és közben a torkát pokoli félelem markolászta.
– Mondj már valamit! – könyörgött. – Ó, én barom! De Yvorlra esküszöm, csakis a te
érdekedben tettem... Kérlek, adj valami életjelet... Lucy! Lucy!... A fenébe is, most legalább
megtanultad, hogy ne jártasd annyit azt a lepcses szádat...
 Hanyatt fektette a nőt, bal kézzel a hajába markolt bele, és miközben félkezes csapásokkal a
csónak felé úszott, és a lábával tempózott, megállás nélkül szólongatta kedvesét.
– Mondj már valamit... mondj valamit hé... Szólalj már meg, vagy szétrúgom a buci fejed!...
Időközben Pash felkapaszkodott a csónakba, és elszántan integetett.
– Erre! Erre!
Aztán egy pillanatra megdermedt, és valami egészen különös dolgot művelt. Felállt az
imbolygó csónak orrára, fél lábon egyensúlyozott, a karjaival kalimpált, és hanyatt vetette
magát a csónak aljába. A nyekkenést tíz méterről is hallani lehetett.
– Hülye állat! - bosszankodott Skandar Graun, de lélekben tudta, hogy ő tehet az egészről. –
Produkálja itt magát...
Pash ismét felkapaszkodott a csónak orrába, és ismét vetett egy hátast. Ezúttal
szerencsétlenül rázuhant a gerincével a csónak peremére, és a levegő nagy szisszenéssel
szaladt ki a tüdejéből. Fél percig csak tátogni tudott, mint egy partra vetett hal, s csak aztán
lépett fel ismét a csónak orra, hogy megismételje iménti attrakcióját.
Ezúttal szerencsétlenebbül járt, mint az előbb. Egyenesen rábucskázott a közelbe úszó
Skandar Graunra, és a Lucinda sorsáért aggódó félork úszás közben olyan pofont kent le a
mafla zsoldosnak, hogy kész csoda, miért nem józanodott ki azonnal, a varázslat hatása alól.
A tenger egyfolytában hullámzott, és folyton arrébb sodorta a csónakot. A fél kézzel lavírozó
Skandar Graun csak sokadik kísérletre tudta megragadni a csónak peremét, az pedig egy
külön regényt igényelne, hogy milyen pokoli küzdelem árán tudta betuszkolni az ingatag vízi
alkotmányba mozdulatlan imádottját. A csónaknak ugyanis megvolt az a szokása, hogy hol
megpróbált elsodródni előle, hol pedig egy alattomos hullám jóvoltából akkorát döbbent a
félork fején, mintha azt akarná javasolni, hogy alulról másszanak be.
Végül Skandar Graun mégis győzedelmeskedett az elemek felett és nemcsak Lucindát
tuszkolta be a biztonságos csónakba, de a szerencsétlenül vergődő Pasht is kimentette a
biztos fulladásból. Vele valamivel könnyebben boldogult, mint a nővel. Már csak azért is,
mert a zsoldos pár pillanattal később magához tért a káoszvarázs okozta bódulatból, és ő
maga is segédkezett a kimerült Skandar Graunnak.
Amikor csuromvizesen bemásztak a csónakba, mindketten Lucindára meredtek. A nő még
mindig nem volt magánál, de alig észrevehetően lélegzett; a mellkasa szaggatottan
emelkedett, süllyedt. A szeme alatt jókora elszíneződés kezdett mutatkozni.
- Mi történt? – motyogta Pash.
- Véletlenül bevertem neki egyet - makogta Skandar Graun, és szomorkásan bámulta
Lucinda kékülő szeme alját. – Tudod, úszás közben összevissza kalimpál az ember...

8. FEJEZET

Kinn a vámpír, benn a farkas

– Nem úgy értem morogta Pash, és a hajó felé nézett. Mindenki megveszett a fedélzeten?
– Miből gondolod?
– A lelkemre mernék fogadni, hogy mielőtt a vízbe estem, kukorékolást hallottam... meg
bégetést is...
– Én is hallani véltem ilyesmit – dörmögte Skandar Graun. – De szerintem csak képzelődés
volt.
Pash erre nem szólt semmit. Mereven bámult a két hajó felé. A drén csatahajót már messzire
sodorta tőlük az áramlat; a kalózhajó pedig már csaknem elsüllyedt. Alig pár lábnyi állt ki az
orr részből. Ahogy mindketten arrafelé bámultak, egy apró madárszerű valamit láttak
felröppenni a fedélzetről. Fekete volt.
– Mi a fene az?
– Szavamra... olyan, akár egy denevér.
– Aha – dörmögte Skandar Graun, és gyanította, miféle denevér az. Jarvy Hekkir magához
tért a Káosz Szava varázslat alól, és vagy véletlenül maradt denevérformában, vagy
szándékosan öltötte magára ezt a vámpíralakot, mert ebben látta a menekülése esélyét.
 – A drén hajó felé tart jegyezte meg a szemöldökét összevonva Pash.
Skandar Graun a kalózhajót nézte. Már csak az orrszobor letört csonkja látszott ki a vízből,
aztán az sem. A hajót végleg elnyelte a hullámsír, és azokat is, akik rajta voltak.
A félork tudatáig csupán most jutott el, hogy hány ember vesztette itt az életét; több mint
négyszáz fogoly, legalább nyolcvan kalóz kétharmaduk már az ütközéskor, a többiek az azt
követő csatában –, és talán másfélszáz drén harcos is pórul járt.
Az a lényeg, hogy ő és Lucinda megmenekültek!
Nem! – módosított Skandar Graun a sorrenden. Az a lényeg, hogy Lucinda és ő
megmenekültek!
Eltöprengett ezen a gondolatán. És rádöbbent, hogy a nő valósággal megbabonázta egész
lényét. Ő még soha senki iránt nem érzett ilyen szerelmet, mint most Lucinda iránt! És még
amikor szerelmes volt is, akkor is általában jobban aggódott a saját irhája miatt, mint a
kedvese életéért.
De akkor hogyan lehet az, hogy most...
Egy aprócska vészcsengő kezdett csilingelni a fejében. Bűbáj! Bűbáj varázslat hatása alatt
állsz!
– Kizárt dolog! – horkant fel mérgesen Skandar Graun, és a fogát vicsorgatta Pash felé. - Ha
még egyszer ilyet mondasz, beverem a pofád!
A zsoldos megrettenten hátrált el.
– Mi bajod van? Meg se szólaltam!
– Hát... jobb is!
Skandar Graun ekkorra már rádöbbent arra, hogy valóban nem Pash hangját hallotta.
Bűbáj alatt állsz! – vélte hallani ismét a csilingelést. A félork nő babonázott meg!
- Kizárt dolog! Ő nem tenne ilyet...
Pash védekezőn emelte maga elé mindkét kezét.
- Nincs fegyverem – mondta. - De ha feltétlen verekedni akarsz, javaslom, hogy majd akkor
rendezzük le a tartozásokat, ha szilárd talaj lesz a talpunk alatt...
- Mikor? – kérdezte Skandar Graun sziszegve. - Hogyan?
Megitatott veled egy bájitalt. Pálinkába keverve. Elkábított. Aztán egy boszorkány
megerősítette a folyamatot.
Pash az ajkát harapdálta, és gyanakodva pislogott Skandar Graun felé.
– Azt várod tőlem, hogy jelöljek ki egy időpontot és egy helyet, ahol és amikor
megverekedhetünk? – kérdezte halkan.
– Nem hozzád beszélek! - mordult rá a félork. Aztán a fejét rázta. – A vajákos nő! A szemét
szuka!
A félork nő kényszerítette.
Skandar Graun sóhajtott, és kedves mosollyal előrehajolt, megcirógatta Lucinda arcát, és
nagyon elérzékenyült.
- Ő nem tehette ezt... hiszen imádom.
Higgy nekem!
– Egyáltalán ki a fene vagy te, hogy ilyesmivel vádolod a szerelmemet? – mordult fel a
félork.
Pash villámgyors mozdulattal előrekapott, és még mielőtt Skandar Graun megsejthette
volna, mire készül, kikapta a félork övéből Lucinda gyilokját, és reszkető kézzel tartotta maga
elé.
– Tudni akarod, hogy ki vagyok? – harsogta diadalmasan. – A végzeted, te rusnya állat, és
örülök, hogy végre méretre szabhatom azt a hájas ábrázatodat.
Skandar Graun leintette.
– Maradj már! Semmi dolgom veled!
– De nekem van veled! – sziszegte Pash. – Gyűlöllek! Legszívesebben megöltelek volna már
Kirovangban! Annyi szégyenteljes és megalázó helyzetet kellett eltűrnöm miattad!
Skandar Graun bosszúsan röhögött; nem fogta fel tragikusan a dolgot.
– Valaki azt mondta egyszer... „barátom, az élet nem egyéb, mint állandó alkalmazkodás a
megalázó helyzetekhez”...
– Mint például ahhoz, hogy beverik az orrod?
Skandar Graun legyintett.
 – Na és akkor? Majd begyógyul... Velem már vagy százszor megesett. És igazából nem is
orroltam meg a balesetek miatt. – Rötyögött saját viccén. – Mondanám, hogy tartsd meg a
kést, de ha a kedvesem felébred, úgyis visszaveszi tőled...
- A kedvesed? - vihogott Pash villogó szemmel. Erre a tehetetlen szarzsákra gondolsz?
Skandar Graun arcáról lehervadt a joviális mosoly.
– Ha ezt Lucindára értetted, azonnal vondd vissza!
– Ez az, védjed csak! – sziszegte felháborodottan Pash. – Ez az ork lotyó végig úgy bánt
velem, mint valami mocskos rabszolgával, és folyton belém törölte a csizmáját!
- Ne nevezd őt lotyónak! – intette visszafogott hangon a félork.
– Te is annak nevezed, ha elárulom neked, hogy megitatott veled valamiféle bájitalt, amitől
pár óra múlva úgy fogsz majd vinnyogni a szoknyája mellett, mint egy pincsikutya, és ha ez a
lotyó...
Puff!
Skandar Graun nem tűrhette tovább, hogy a kedvesét ily durva szavakkal illessék. Egy kurta
mozdulattal lecsapta a késsel hadonászó zsoldost, és kiterítette a csónak alján Lucinda
mellett. Aztán elvette tőle a kést, és belecsúsztatta az ájult nő övéről lógó sagrén hüvelybe.
– Tessék, kedvesem, ez a tiéd... visszavettem neked. – Gyengéden megcsókolta a nő arcát, és
szerelmesen rámosolygott. Aztán sóhajtott, és körülnézett. – Na... bárki vagy is... most már
csak ketten vagyunk. Nyugodtan beszélgethetünk.
Azonban a csilingelő hang nem felelt, hiába szólongatta, kérlelte, fenyegette Skandar Graun
még jó tíz percen át.

...

Lucinda pár perc múltán magához tért. Nem nyögdécselt, nem motyogott, nem rángatózott
az arca. A félork orgyilkosnő még a magához térést is rutinosan végezte. Az egyik pillanatban
még mozdulatlanul, lehunyt szemmel feküdt. Aztán hirtelen felült, és késsel a kezében
rámeresztette a szemét Skandar Graunra.
– Te voltál? – kérdezte halkan, ám annál fenyegetőbben.
A félork épp az elsüllyedt hajó helyén keletkezett örvény által dobált törmelékeket leste;
csodával határos módon több kalimpáló kezet és levegő után kapkodó fejet is látott
kibukkanni a víz alól. A kérdésre megfordult, és az arcán leírhatatlan öröm futott végig.
Ugyanakkor némi lelkifurdalást is érzett a nő szeme alatt kéklő véraláfutás miatt.
– Csakhogy végre... magadhoz evett a fene! – kedveskedett.
A nő még egy pillantást vetett az ájultan heverő Pashra; felmérte a helyzetet.
– Azt kérdeztem, te tetted?
– Véletlen volt – motyogta a félork. - Úszás közben túl vadul csapkodtál...
Lucinda a homlokát ráncolta. Nem emlékezett arra, miként került a vízbe, és arra sem,
hogyan jutott a csónakba.
– Úszás közben? – ismételte tamáskodva..
– Igen.
- Úszás közben letépted az ingemet a mellemről?
Skandar Graun csak most vette észre, hogy a nő bal mellén cafatos az erős szövésű ing.
- Ja, azt nem én csináltam – hadarta. – Négy drén gazfickó rád vetette magát és meg akart
erőszakolni. De szerencsére én épp időben érkeztem...
– Igen, emlékszem - tűnődött a nő. - De arra már nem, hogy mi történt... utána?
Skandar Graunnak már a nyelvén volt, hogy akkor ő aktiválta a Káosz Szavát, és azzal
megoldotta a helyzetet. Már a nyelvén volt, hogy eldicsekedjen a kedvesének a hőstettével,
ám eszébe jutott az agyában csilingelő hangocska korábbi figyelmeztetése: „bűbáj alatt állsz”,
és ez óvatosságra késztette. Minek mondjon el mindent? Miért árulja el az ütőlapjait?
Ha nem lett volna az a csilingelő figyelmeztetés, meg sem fordult volna a fejében, hogy
bármiféle információt eltitkoljon az imádott nő elől. Ám a bűbáj varázs fránya dolog. Az
elbűbájolt személy szívesen megtesz mindent annak a kedvéért, aki reá mondta - ám ha
kétségek támadnak a lelkében, bizonyos mértékben tudatosan képes dacolni a varázslat
hatásával.
Mi több, némi gyanakvással fogadhatja a „szeretett” személy kéréseit, és néha teljesen
áteshet a ló túlsó oldalára, Az imádatból gyűlölet, megvetés lesz.
– Leütöttek - hadarta Skandar Graun. - A hajó pedig süllyedni kezdett. Veled együtt a vízbe
ugrottam...
– És akkor vágtál szemen? – tapogatta meg Lucinda a véraláfutást.
– Meg kellett tennem – mentegetőzött Skandar Graun ártatlan kifejezéssel. – A te
érdekedben. Még nem tértél teljesen magadhoz, és annyira görcsösen csapkodtál, rugdostál,
hogy a mélybe húztál volna mindkettőnket. Ott pusztulunk, ha nem csendesítelek le...
Lucinda gyanakodva bámult a félorkra, aztán a halkan nyögdécselve éledő Pash felé intett.
– És ő? Ő is le akart húzni a vízbe?
Skandar Graun vállat vont.
– Nagyon csúnya dolgokat mondott rólad - dörmögte. Ork lotyónak nevezett... és én ezt nem
tűrhettem.
– Igazán? - csillant fel Lucinda szeme. Aztán érdeklődve vette szemügyre a félork kimerült
ábrázatát. – Te ilyen... lovagias vagy?
- Sokat tanultam Gerhard Tolberktől a lovagiasságról - büszkélkedett Skandar Graun. - Nem
hagyhattam, hogy ez az alak sértegetni merészelje azt a nőt, akit... akit...
– Akit? – tudakolta nyugodtan a nő.
- Ó, én csak...
– Fejezd ki nyugodtan az érzelmeidet! - biztatta a nő. – Nem fogok megsértődni.
- Valóban? – csillant fel Skandar Graun szeme. – Akkor... tudnod kell, hogy szeretlek... és
bármit megtennék érted! Érted? Bármit!
A nő megcirógatta az arcát.
– Én is megkedveltelek, és hálával tartozom neked azért, hogy megmentetted az életemet,
de...
– De?
– De meg kell értened, hogy én addig nem vagyok képes viszonozni az érzelmeidet, amíg
meg nem szereztük azt, amiért Lendorra jöttünk.
– És utána? – lihegte szinte önkívületben Skandar Graun. – Ha megszereztük?
Lucinda biztatóan rámosolygott.
- Talán.
– Ennyi nekem elég! - ugrott fel Skandar Graun őszinte boldogsággal. A csónak megingott,
és az örömködő félork kis híján a vízbe pottyant. - Ennyi nekem bőségesen elég! Tudom, hogy
remélhetek!
– Én csak annyit mondtam, hogy „talán”.
– Mire várunk! – lelkendezett Skandar Graun. – Induljunk! Szerezzük meg azt a nyavalyás
kincset!
Lucinda az elhagyatottan ringatózó drén csatahajóra pillantott, és a szemöldökét ráncolta.
- Ha felfedezik, hogy mi...
- Ki fedezhetné fel? - röhögött a félork önhitten. – Egyetlen árva élő sincs a fedélzeten.
– Mi?
- Amíg ti a hajót védtétek, én... ügyesen átlendültem a drén hajóra, és megöltem mindenkit...
Lucinda azt hitte, rosszul hallott.
– Mi?
– A varázslóval kezdtem – magyarázta büszkén a félork. - Őt tartottam a
legveszélyesebbnek. Aztán a vízbe hajigáltam a testőreit, és egy halom ostoba fickót, aki
karddal vagy késsel rontott nekem...
Lucinda hitetlenkedve meredt rá.
— Teljesen egyedül?
- Úgy bizony! — dúdolta Skandar Graun önhitten sütkérezve a diadal dicsfényében. — Egy
szál magam!
Lucinda leküzdötte az ámulatát, és ismét a hajó irányába nézett. Legalább egy tucatnyi
ember úszott arrafelé.
— Fogd az evezőket! — sziszegte. — Ha előttünk érik el a drén hajót, könnyen pórul
járhatunk...
Skandar Graun máris engedelmesen mozdult, de evezőket aztán sehol nem látott.
— Hol vagyok? — nyögdécselte Pash.
 Skandar Graun durván felrántotta, és megrázta.
— Most nem az a kérdés, hogy te hol vagy, hanem az, hogy hol vannak az evezők?! —
ordította a képébe.
— Aha... szóval a pokolba kerültem — nyöszörögte a zsoldos félig eszméletén.
Skandar Graun amúgy istenesen megrázta.
— Hol a pokolban vannak az evezők?
Pash riadtan meredt rá.
— Mi... Mit tudom én? — hörögte.
— Ha olyan barom voltál, hogy evezők nélkül kötötted el a csónakot, Yvorl redves farkára
esküszöm, levágom a tiedet!
— Mi a fenéről beszélsz? — sziszegte felháborodottan a zsoldos. Alapvetően nem volt gyenge
legény és nem igazán szerette, ha rázzák, mint egy ebet. — Vedd le rólam a mocskos kezed,
vagy nem állok jót magamért!
Skandar Graun erre a torkát kapta el.
- Még pimaszkodsz is? — dörmögte fenyegetően. — Nem elég, hogy nem hoztál evezőket,
még orcátlankodni is van merszed?
A zsoldos megpróbálta lefejteni a félork mancsát a torkáról, de Skandar Graun erősen
tartotta, és félrelökte a próbálkozó ujjakat.
- Mi az ördögöt akarsz tőlem? — hörögte a zsoldos elkékülve. Ugyanúgy a tengerbe estem,
ahogy te is... Észrevettem ezt a csónakot, és ideúsztam... Honnan a pokolból gondolhattam
volna, hogy nincs benne evező? Örülj, hogy kiabáltam, neked, és magamra vontam a
figyelmedet...
- Hagyd békén! — legyintett Lucinda. — Valóban nem ő tehet róla.
Skandar Graun azonnal levette a kezét a zsoldosról.
— Jól van, na... Nincs harag. Lucy kedvéért még arról is hajlandó vagyok megfeledkezni,
hogy fegyvert fogtál rám...
A zsoldos az arcát tapogatta; rettenetesen fájt a bal oldali pofacsontja, ahol percekkel
korábban Skandar Graun leütötte a „tiszteletlenségéért”.
- Az első úszók rögtön elérik a hajót - morogta Lucinda. — Meg kell előznünk őket.
— De... mivel evezzek? — mordult fel a félork.
— A farkaddal vetette oda megbántott önérzettel Pash. — Jelenleg úgyis az vezet...
Skandar Graun csúnya pillantást vetett a pimasz alakra, de Lucinda kedvéért mégsem
hajította a vízbe.
— Ott úszik egy jókora deszka! - kiáltotta a nő, és balra mutatott. — Groomsra... az a vakegér
írnok hasal rajta!
— Roahmyer! - harsogta örömmel a félork. - Roahmyer! A kirovangi írnok alig volt
eszméletén; fájdalmas, könyörgő képpel emelte fel a fejét.
— Ne, nagyuram, ne... — nyekeregte könnyek közepette. - Kérem, ne törje össze a
szemüvegemet...
— Megismert! — ujjongott a félork.
- Ellenkező irányba sodorja az áramlat — dörmögte Pash elégedetten. — Sosem kapjuk el.
— Az a deszka megtenné evezőlapát helyett — latolgatta a félork nő.
Csobbanás hallatszott, és Skandar Graun, mint egy kutya az elhajított bot után, a nyelvét
kilógatva, boldogan úszott a deszkán hasaló Roahmyer irányába.
— Jövök, vakegér, jövök...
Roahmyer egyszerre felélénkült, és teljes erejéből kavarni kezdte maga körül a vizet a két
kezével. Úszni próbált az ostoba. De csak azt érte el, hogy a deszka körbe fordult vele.
- Ne, ne... az orrom... a szemüvegem... Könyörgöm, ne bánts, édes gazdám!
Skandar Graun reszelős hangon röhögve ragadta meg a deszka szélét, és ahogy nagy,
féloldalas csapásokkal visszafelé úszott a csónakhoz, magával vonszolta a kétméteres pallót és
a görcsösen lubickoló fickót.
Amikor a félholt írnokot és a deszkát berángatták a csónakba, Roahmyer első dolga volt,
hogy feltépje a ruhája bélését, és egy összetekert pergament rángasson elő belőle.
Skandar Graun ezt már nem látta, mert Lucinda utasítására azon nyomban vadul evezni
kezdett.
- Vigyázat! - hördült fel Pash, és nem létező fegyvere után kapott. — Egy pergamen... lehet,
hogy egy varázslatot akar felolvasni róla!
- Ez a vakegér? – röhögött a félork. - Szemüveg nélkül még a saját orrára írt szavakat sem
tudná elolvasni.
Roahmyer gombóccá gyűrte a csurom vizes pergament, és vad elszántsággal gyömöszölte a
szájába. Azon nyomban rágni és nyelni kezdte. Aztán hosszan fuldoklott.
- Mit művel ez? - képedt el a zsoldos.
Lucinda csak futólag pillantott vissza.
- Ez a mániája – vont vállat. – Ha pergament lát, azonnal befalja. Ez egyfajta kultúréhség...
Roahmyer torkán megakadt a nedves gombóc, és se lenyelni nem tudta, sem pedig kiköpni.
A szemét meresztgette, kékült, zöldült. Pash mentette meg. Az utolsó pillanatban kirángatta a
rongyszerű vacakot az írnok szájából. És miközben Roahmyer sípolva kapkodta a levegőt, a
zsoldos - amennyire lehetett szétterítette a pergamen maradványait.
- Van rajta valami iromány köszörülte a torkát. – Aszongya hogy... „Méltóságos herceg úr”...
Menj már innen, ne nyúlkálj! – csapott a feléje kapkodó Roahmyer kezére, hogy csak úgy
csattant. Micsoda?... Hm, ez érdekes. Olvasom... „Skandar Graun néven ismeretes az a
felségáruló, rablógyilkos, anyaszomorító, részeges disznó, aki megcsúfolja a méltóságos
herceg úr tekintélyét a mi kedves kis városkánkban...” Hm, itt hiányzik pár sor; valószínűleg
azt sikerült lenyelnie... De itt ismét egy jó rész következik... „Javaslom a méltóságos herceg
úrnak; hogy mielőbb küldjön Kirovangba egy kisebb hadsereget, hogy elhárítsák azt a
fenyegetést, amit ez a gyalázatos förtelem okoz.”
Skandar Graun röhögött.
– Ejnye, ejnye, Roahmyer... ez a hála, amiért jól bántam veled? És én még neked akartam
tollba mondani a legkedvesebb élményeimet?
– Botlás volt - nyöszörögte az írnok. - Aprócska kis kilengés részemről... Esküszöm, soha
többé nem csinálok ilyet... csak ne bántson, kérem... méltóságos nagyuram...
– Begyógyult már az orrod? – viccelődött a félork. – Lassan ideje lesz újrabeverni!
– Gyorsabban! – sziszegte Lucinda.
- Parancsodra, édes hölgy! - vigyorgott Skandar Graun, és utolsó erőtartalékait mozgósítva
vadul evezett.
Azonban az első úszó már elérte a lapos hullámokon ringó, fekete hajótörzset, és
kapaszkodókat keresett rajta.
– Nem tud felmászni! – jósolta Skandar Graun. – A törzs csupa moszat... teljesen síkos.
– Grooms vérére! – dühöngött Lucinda. – Kötélhágcsót lógatott le valaki...
- Én evezek, ahogy bírok! – nyögte Skandar Graun. – Rögtön beleszakadok... De ez nem
számít!
- Az a vén fazon az! – kiáltott fel Pash. – Az, aki veletek együtt volt rab!
– Jarvy Hekkir? - csikorogta a félork tíz csapás között.
– Egy... vámpír! – sziszegte gyűlölködve Lucinda.
- Kalaposmester – helyesbített cérnavékony hangon Roahmyer. – És egy kicsit lehet, hogy
farkasember is... de nem vámpír!
- Farkasember? - csodálkozott Skandar Graun, és eszébe jutott, miként változott át Hekkir
mester farkassá és denevérré a Káosz Szava hatására. - Honnan veszed?
– Bizalmas információ - nyöszörögte Roahmyer. - Nagyon összebarátkoztunk a rabság alatt,
és ő maga vallotta be... Azt is elárulta, hogy ő maga tépte szét az egész családját. És a
szomszédokat is...
Lucinda nem vitatkozott. A fogait csikorgatta.
– Minek lógatta le a hágcsót a dréneknek?
- Talán vacsorára készül... találgatta Skandar Graun, és röhögött. – Ha valóban farkasember,
eddig nem igazán jutott, ideje zabálni...
– Vámpír! – helyesbített Lucinda.
Egy hosszú percig senki sem szólalt meg; csupán pár csattanás hallatszott, ahogy Pash
kétszer is visszaverte Roahmyer azon irányú próbálkozásait, amelyekkel a ronggyá ázott
pergament próbálta megkaparintani.
Időközben az első drén harcos felkapaszkodott a hágcsón, és eltűnt a hajókorlát
takarásában.
- Jó étvágyat! - röhögött Skandar Graun vad evezés közben. - Jut is eszembe... én magam is
farkaséhes vagyok...
Ismét röhögött saját tréfáján.
- És ha ez az alak átáll a drénekhez? – latolgatta Lucinda. - Egyedül nem képes elvinni ezt a
hajót Lendorra... Lehet, hogy megegyezik velük, és nem bántja őket annak fejében, ha
eljuttatják...
Skandar Graun fogcsikorgatva evezett.
Már alig hatvan méterre lehetettek a fekete csatahajótól. Ebből a perspektívából nem
láthatták, mi történik a fedélzeten, csupán azt látták, hogy pár karcsapás múlva a második
drén is el fogja érni a kötélhágcsót.
- Hoppá! - szólalt meg váratlanul Pash. - Ez itt ismét egy érdekes rész...
– Kussolj! - reccsent rá Lucinda.
– Pedig én azt hiszem, különösen érdekelni fog benneteket... Most figyeljetek! „Hovatovább,
méltóságos herceg úr, az is tudomásomra jutott, hogy az említett akasztanivaló, hétpróbás
gazembernek számos ellensége van más országokban és birodalmakban is. Legújabban, ha
értesüléseimnek hinni lehet, a Lendori Hercegségből érkezett a hír, hogy komoly vérdíjat
tűztek ki a félvér ork gazember hájas fejére... És már érkezett is valaki, akinek feltett
szándéka, hogy a nevezett gyilkos gazfickót elcsalja Lendorra, és ott élve adja át annak, aki...”
Hm. Innen megették a további szöveget...
- Elég az ostoba fecsegésből! - sziszegte Lucinda. – Ha a drének fent lesznek a hajón,
számszeríjakkal könnyedén lenyilazhatnak bennünket.
Skandar Graun elszántan abbahagyta az evezést.
– Elég ebből! – dörmögte, és saját maga gyúrta kötélként dagadozó karizmait.
– Evezz! - ripakodott rá Lucinda. – Talán ha sikerül odajutnunk, mielőtt észbe kapnak...
– Nem fog menni! - préselte ki magából Skandar Graun. – De hogy nem jutnak a hajó
fedélzetére élve, azt garantálom...
– Elment az eszed?
– Épp most kezd megjönni – dörmögte a félork, és bedobta maga mögé a csónak belsejébe a
deszkadarabot. Pash vadul sziszegett és káromkodott. A deszka sípcsonton találta.
A következő drén épp most ragadta meg a hullámokon libegő hágcsó alját, és gyors
mozdulatokkal kapaszkodni kezdett.
A félork elszántan előkapta az övéből az aranyjogart, és kurta lendülettel a fickó felé
hajította. Az alkarnyi, súlyos tárgy pörögve repült ki a kezéből, négyszer-ötször is megcsillant
a délutáni napfényben, miközben megtette a közel negyven méteres távolságot, aztán
iszonyatos erővel csapódott be a felfelé kapaszkodó fickó tarkójába. A drén harcos feje az ütés
erejétől nekikoppant a hajótörzsnek, aztán visszacsapódott. A fickó ordítás nélkül, kitört
nyakkal hanyatlott vissza a tengerbe.
Lucinda nem volt kimondottan lelkesedő típus, de most felugrott a helyéről, és akaratlanul
is összeütötte a tenyerét.
– Ez aztán dobás volt! A kurva mindenedet!
- Köszike... - vigyorgott szerényen Skandar Graun, és kitartotta a jobb kezét, hogy a
visszafelé pörgő jogar kényelmesen bele tudjon simulni a tenyerébe.
Az aranyjogar nagy sebességgel érkezett vissza, és a félork oda sem nézve szorította össze
rajta az ujjait.
– Egyetlen átkozott drén gazember sem jut fél élve a hajó fedélzetére – jelentette ki, és ismét
meglendítette a kezét.
Lucinda egy hosszú pillanatig a száját sem tudta becsukni.
Ez az idő épp elég volt ahhoz, hogy Skandar Graun fejbe nyomjon az aranyjogarral egy újabb
drént, aki botor módon megpróbált felkapaszkodni a hajóra.
A fegyver már pörgött is visszafelé.
- Grooms vérére! – suttogta a félork nő. – Honnan szerezted?
- A varázslótól vettem el, akit megöltem – magyarázta édesen mosolyogva Skandar Graun.
És miután elkapta a fegyvert, kedveskedve odanyújtotta a nőnek. – Akarsz te is dobni egyet?
Lucinda felelni sem tudott, csak a fejét rázta. Eddig azt hitte, hogy Skandar Graun csupán
hantázik a megölt varázslóról, de most már kezdte gyanítani, hogy lehet benne némi igazság.
Ám képtelen volt felfogni, hogyan tudhatta ez a félkegyelmű, könnyen befolyásolható,
elhízott, tohonya félork lemészárolni egy egész hajó legénységét. Köztük egy olyan mágust,
aki jeges villámokkal dobálódzik. Plusz a varázsló testőreit...
– Nem olyan élvezetes így a gyilkolás fitymálta Skandar Graun a helyzetet –, mintha az
ember szemtől szemben áll, de hát, mit lehet tenni...
Az aranyjogar ismét elrepült. A drén harcosnak még arra sem volt esélye, hogy a kötélhágcsó
alsó fokát megragadja. Máris eltűnt a vérfoltos víz alatt.
A vérszag vízi ragadozókat csalt oda. Ezüstös hátuszonyok hasították a vizet a hajó körül.
– Cápák – mondta Lucinda zordan.
– Épp ideje – sóhajtott Skandar Graun. – Kezd fáradni a karom a sok hajigálásban... Biztos,
hogy nem akarsz dobni egyet te is?
Lucinda sötéten pislogott. Mélyen magába sulykolta, hogy nem szabad többé ilyen hibákat
elkövetnie. A látszat néha csal. És ő nem hihet többé a látszatnak. Ez az ostoba félork
korántsem olyan ostoba, mint amilyennek látszik.
Skandar Graun még kétszer lendítette el az aranyjogart, aztán a többit a cápákra bízta. Pár
percen belül az utolsó drén harcos is alámerült a vérfoltos vízben, és a környék
elcsendesedett.
Időközben a szél teljesen elállt, és a hullámok is kisebbedtek; a drén csatahajó némán
ringatózott a vízen. Az ezüstös uszonyok néha közel kerültek egymáshoz, és ilyenkor a víz vad
örvénylése jelezte, hogy a tengeri ragadozók összevitáztak valamelyik zsákmány
maradványain. A hátuszonyokból ítélve nyolc-tíz cápa lakmározhatott a hajó körül.
Skandar Graun ráérősen „megfürdette” a tengervízben az aranyjogart; teljesen lemosta róla
a vér- és agyvelő foltokat. Aztán amikor a fegyver teljesen tiszta lett, a félork boldogan szájon
csókolta az almányi nagyságú arany koponyát.
– Ügyes voltál!
- Evezzünk közelebb! - dörmögte Lucinda. Skandar Graun további kérés nélkül az övébe
tűzte a jogart, ismét kézbe vette a deszkát, és ráérős csapásokkal dagasztotta tovább a
karizmait.
Amikor közvetlenül a hajó törzse mellé értek, Lucinda megragadta a kötélhágcsót, és intett
Pashnak.
— Te mégy előre.
- Miért pont én? - jajdult fel a zsoldos.
— Nem mehetnék inkább én? - lihegte Skandar Graun holt fáradtan, kilógó nyelvvel.
Lucinda csak egy pillanatig mérlegelte a helyzetet.
- Nem. Pash megy. Te fogod fedezni lentről. Tartsd készenlétben a fegyveredet! Ha
szükséges, ne habozz!
Pash dörmögve kapaszkodott fel az ingatag kötélhágcsón. Skandar Graun elgondolkodva
markolászta az aranyjogar markolatát.
— Üssem le? — kérdezte halkan.
Lucinda a fejét ingatta.
- Semmi szükségünk rá - magyarázta a félork. — Nélküle is jól fogunk boldogulni, hidd el!
- Nem! Ne merészeld bántani!
Skandar Graun bűbájosan vigyorgott..
— Ahogy óhajtod, hercegnőm!
Amikor a zsoldos már csaknem elérte a fedélzet szintjét, egy ráncoktól barázdált arc jelent
meg fölötte, és két vézna kar lendült felé.
— Gyere csak!
Pash felvisított.
Skandar Graun pillanatnyi késlekedés nélkül elhajította a jogart, és az egy másodperccel
később a lefelé bámuló vámpír szeme között koppant.
— Erről ennyit — büszkélkedett a félork, és hagyta, hogy a visszatérő fegyver belesimuljon a
jobb tenyerébe.
A szemközt kapott vámpír dőlt, mint egy zsák. Eltűnt a szemük elől. Pash frenetikus
sebességgel kapaszkodott tovább. A következő pillanatban már át is vetette magát a korláton.
- Kifeküdt a beste! - kiáltotta diadalmasan. - Semmi mozgás idefenn!
— Remek — húzta el a száját Lucinda, és ő maga kezdett felkapaszkodni.
— Indulj, vakegér! — biztatta a félork kedvesen a kirovangi írnokot. - Majd én tartom addig a
hágcsót.
 Roahmyer előre botorkált, és tapogatózva kezdett felkapaszkodni. Skandar Graun még egy
pillantást vetett az aranyjogarra, mielőtt ő is kapaszkodni kezdett. Nem volt rajta vér. Sem
pedig agyvelő.

A drén csatahajó fedélzetén idilli nyugalom fogadta a felkapaszkodókat. Megközelítőleg két

tucatnyi hulla hevert szanaszét. Néhányuk koponyáját valamiféle kemény tárggyal —
példának okáért egy aranyjogarral — zúzták be, másokat pedig egyszerűen szétszaggatott
valami szörnyeteg. Akadt egy csurom vizes fickó, aki még életben volt valamelyest, de a
nyakán két alvadt vértől hamvas fognyom látszódott.
Lucinda azonnal megölte.
Jarvy Hekkir, a vámpír épp akkor könyökölt fel, amikor Skandar Graun a fedélzetre tette a
lábát.
- Vigyázz! - kiáltotta Pash.
Jarvy Hekkir támolyogva kelt fel; a szeme közt ujjnyi mélységben belapult a koponyája, a
bőr felrepedt, de nem vérzett.
Skandar Graun nagyot sóhajtva előhúzta az övéből az arany jogart.
- Te még élsz?
Jarvy Hekkir egy pillanat alatt átváltozott. Denevérré. És egy szívdobbanásnyi idővel később
máris felröppent a főárboc keresztvitorlája mögé.
Skandar Graun vállat vont. Unta már az állandó dobálózást.
- Át kell kutatnunk a fedélzetet! — rendelkezett Lucinda.
- Egyetértek — nyelt egy nagyot a félork. — Ha bort vagy bármiféle hasznos folyadékot
találtok, azonnal szóljatok.
— Megígérted, hogy nem iszol - röffent rá Lucinda.
Skandar Graun szeme könnybe lábadt.
— Én? Egy kortyot se! — fogadkozott elszántan, és közben csaknem beleőrült már a puszta
gondolatba is.
Lucinda rámosolygott, és megcirógatta az arcát.
— Tudod, hogy józanul van rád szükségem.
— Ne szóljatok! - üvöltötte Skandar Graun. — Ha találtok valami piát, inkább ne is szóljatok!
A denevér a fejük fölött visszaváltozott Jarvy Hekkirré, lelógatta hosszú lábait a
keresztrúdról, és nyekergő hangon szólt le hozzájuk.
— Hé!
- Hé? - kérdezte stílszerűen Skandar Graun.
- Nem akarok további vérontást nyekeregte a vén kalaposmester. — Békét ajánlok.
— Hogy bízhatnánk benned? — kérdezte Lucinda. — Te egy vérszívó vámpír vagy.
- Én? — döbbent meg a kalaposmester. - Én... vámpír?
Annyi őszinte sértettség és megbántottság csengett a hangjában, hogy ettől a fedélzeten
toporgók döbbentek meg.
— Nem vagyok vámpír - nyekeregte a kalaposmester. - Én... beismerem... farkasember
vagyok! Igen, az. De vámpír... az nem!
Lucinda Skandar Graunra nézett; a félork szerelmesen viszonozta a kérdő pillantást.
- Ki a fene vagy te? - kérdezte a nő.
- Egy szerencsétlen lélek, akit megszállt a gonosz — zokogta a kopaszodó férfi a vitorla
keresztrúdján. — Én vagyok a vétkes a családom pusztulásában, és ezt sosem bocsátom meg
magamnak.
Lucinda hallgatott; Skandar Graun megpróbálta néhány csintalan kacsintással magára
vonni a nő figyelmét. Nem sikerült.
— Ezernyi könnyet hullattam már a gyermekeimért — zokogta a kalaposmester. — És a
szívem szakad meg a feleségem miatt... De isten a tanúm rá, hogy nem én tettem... hanem a
bennem lakozó fenevad...
— Tűnj el innen! — kiáltotta Lucinda. — Különben megölünk. Leszedünk egy számszeríjjal,
utána karót döfünk a szívedbe...
— Karó a szívbe? — nevetett tébolyultan az idős kalaposmester. — Azt hiszitek,
végezhetnétek velem ily módon? Ó, nem barátaim! Egy farkasember ellen ezüstfegyver való!
Az... éget engem, mint a tüzes istennyila!
 — De te vámpír vagy! — kiáltotta Lucinda dühösen. — Egy vacak karó is megteszi.
Jarvy Hekkir fennen röhögött.
— Micsoda tévhit! Megölhetnélek valamennyiőtöket, mire rádöbbennétek a tévedésetekre,
de, én nem akarom! Értitek? Nem akarok megölni senkit közületek?
— Akkor mit akarsz? — tudakolta Lucinda.
— Már jóllaktam — felelte a kalaposmester. Édes drén hússal töltöttem meg
farkasbendőmet. Most egyetlen vágyam az, hogy eljussak Lendorra.
— Mi végből?
— Egy átkozott boszorkány rakta rám ezt az átkot! — sikoltotta tébolyultan a kalaposmester.
— Miatta lettem farkas! Az ő átka miatt szállt meg engem ez a gonosz lélek, aki uralja a
lelkemet! És én tudom, hogy ő Lendoron van... Miatta halt meg a családom. Miatta lett
prédám az összes jó szomszédom... És én őmiatta lettem átkozott földönfutó! El akarok jutni
Lendorra, hogy bosszút állhassak rajta! Kérlek benneteket, segítsetek nekem, s ne
nehezítsétek meg a dolgomat!
— Ki ez a... boszorkány? — kérdezte Lucinda.
A vén kalaposmester összerándult a vitorla keresztrúdján, és csaknem leesett a reszketéstől.
— Még nem tudom - kiáltotta a fogait csattogtatva. - Ám ha kiderítem, kitépem a szívét, és
befalom!
Lucinda egy pillanatra a társaira nézett, azután ismét felpillantott.
- Megölhetnénk, ha akarnánk — közölte szenvtelenül. - Ám lehet, hogy megkegyelmezünk az
életednek...
- És én hálás leszek ezért — suttogta Jarvy Hekkir. - Veletek harcolok, ha kell...
Megvédelmezlek benneteket.
- Akkor gyere le közénk! - parancsolta Lucinda. — Légy velünk! Ám ha azt tapasztalom, hogy
ellenünk támadsz, egy szempillantás alatt elpusztítalak.
Jarvy Hekkir egy pillanatig habozott. Aztán megadóan bólintott. A következő pillanatban
denevérré változott, zuhanó kőként bukott alá, majd emberként tette lábát a fedélzetre.
- Mire esküdjem? — kérdezte őszinte képpel.
Lucinda zordan elvigyorodott.
— A saját életedre — mondta vészjóslóan.

A drén csatahajó átkutatása percek alatt lezajlott. Csupán egyetlen élő drén matrózt találtak,
de ő is a halálán volt. Lucinda próbált feltenni pár érdekes kérdést, de a fickó kizárólag drén
nyelven nyöszörgött valamit, így nem sokkal később találkozhatott elhunyt társaival a drén
pokolban.
- Egy korty bort azért ihatnék erre a nagy ijedtségre... - kockáztatta meg Skandar Graun.
Lucinda nagyon csúnyán nézett rá.
— Meg ne próbáld!
- Tényleg csak egyetlen kortyra gondoltam. Nem is igen kívánnék többet. De tudod, ez a
szomjúság...
— Igyál vizet.
— Parancsolgatni próbálsz nekem?
- Csak kérlek rá... Ha szeretsz, akkor vizet iszol.
Skandar Graun ernyedten sóhajtott.
— Nos, végül is... a víz is megteszi.
Azonban amikor az egyik raktérben vörösborral teli hordókra bukkantak, a félork nőnek
megesett a szíve a nagyokat nyeldeső harcoson.
— Tudod mit, Skandar Graun? Igyál egy korty bort...
— Nem lehet. Nem akarom, hogy rossz véleményed legyen rólam.
Lucinda nevetett, és megcirógatta a sörtés ábrázatot.
— Én is iszok, más is iszik. Te is megérdemled. Igyál nyugodtan.
– Na jó, de csak egy... kortyot – nyelt nagyot a félork.
Lucinda teleengedett egy egész kancsót.
– Ha ennél nem iszol többet, nem fogok megorrolni rád.
Skandar Graun hitetlenkedve meredt a cserépedényre. Minimum egy literes volt.
– Nekem egy korty is elég. De tényleg!
 – Igyál csak, ha jólesik!
Skandar Graun megpróbálta méltósággal átvenni a kancsót, ám ahogy a szájához,
közelítette, akaratlanul is olyan kiéhezetten bukott rá, mint gyöngytyúk a langyos nokedlire.
– Igyál csak! - biztatta Lucinda. - De arra figyelj oda, hogy ne légy részeg!
– Figy... gluggy... elek! – habzsolt a félork. – Ahhoz, hogy én berúgjak, négy ilyen kancsó
sem lenne elég! Hah... Ez jó volt. Ihatok még egyet?
Lucinda határozottan intett.
– Még egyet, de nem többet.
– Hogy képzeled! - háborgott Skandar Graun. - Két kancsó bor számomra úgyis az álmok
netovábbja...
Amikor viszont a második kancsó bort is felhajtotta, érdeklődve pislogott. Lucinda azonban
nem ajánlott fel egy harmadikat, ő pedig nem merészelte kérni. Ezután már csak azt bánta,
hogy oly mohón leöntötte a torkán az egész kancsónyi nedűt; beoszthatta volna órákra az
adagot.
- Nem akarok elégedetlennek tűnni kezdte félrózsaszín hangulatban -, de talán ha
megihatnék még egy kancsóval...
Jarvy Hekkir érkezetett kipirult arccal.
- A szomszédos raktérben suttogta – valami érdekesre bukkantam.
- Drén pálinka?! – villanyozódott, fel Skandar Graun. - Hah! Micsoda dicső megkoronázása
ez a mai napnak!
Jarvy Hekkir nem javította ki, csak vadul integetett.
– Gyertek! Gyertek!
Skandar Graun az elsők között tolongott a kopaszodó kalaposmester mögött, és már előre
nyalta a száját. Titokban rettegett attól, hogy Lucinda majd megtiltja neki a tömény alkohol
fogyasztását, azonban már jó előre kigondolta magában az érveit: lehet, hogy borból már
eleget ivott, de pár kupica pálinka egyáltalán nem árthat.
Azonban legnagyobb elkeseredésére a vámpírkodó kalaposmester nem egy pálinkás
hordóhoz vezette őket, hanem egy sötét lukba, ahol egy átlagos ember az orráig sem látott
volna. Skandar Graun azonban ork látásával a sötétben is remekül elboldogult. Hordót
azonban így sem látott. Legalábbis a közelben nem.
Viszont látott három meztelen alakot vasra verve; a kezüket és a lábukat vaskos pántok
rögzítették a hajófalba erősített acélkarikákhoz. És nem csupán a végtagjaikat bilincselték le
ily módon, de a nyakukon is egy vaskos acélpánt díszelgett.
Előttük egy borjú nagyságú kutya kuporgott, amely vörösen izzó szemmel bámult a
behatolókra, és mély hangon morgott. Leginkább egy vérebre hasonlított, de teljesen fekete
volt, és a fülei igazából egy mókus füleit utánozták. Az agyarai viszont leginkább egy kardfogú
tigrisre emlékeztettek.
– Semmi hordó? – hörögte csalódottan Skandar Graun. - Ez szemétség...
– Zdrakrgrj brierendegrsern – hörögte az egyik megláncolt alak.
A hatalmas kutya feléjük fordult, és folyamatosan morgott Vörös szeme fenyegetően
csillogott a sötétségben.
– Mi a fene! – háborgott Skandar Graun. - Vannak még élő drének a hajón?
– Bárkik vagytok is... - szólalt meg az előbbi alak immár közösnyelven. Vállas, izmos férfi
volt; homokszínű haja a szakállát verdeste, arcát hasonló színű körszakáll keretezte. Menjetek
innen!
- Nofene! - kiáltotta bosszúsan Skandar Graun. – Olyan jól érzed itt magad megláncolva?
- Nekünk már mindegy - felelte a középső férfi flegmán. – Ám ti még menthetitek az
irhátokat.
– Ugyan kitől kellene tartanunk? – bődült el gúnyosan a félork. – Legyilkoltunk mindenkit a
fedélzeten. Bokáig gázoltunk a drén vérben!
A középső alak egy pillanatra behunyta a szemét, mintha így emésztette volna meg a
hallottakat, aztán a fejét ingatta.
- Ha megpróbáltok kiszabadítani minket, a brog végez valamennyiőtökkel.
A vörös szemű, fekete kutya fenyegetően morgott. Skandar Graun lekicsinylően grimaszolt.
- Mármint a... kutyusról beszélsz?
– Menjetek!
 Skandar Graun ráérősen előhúzta az övéből az aranyjogart, és mielőtt elhajította volna,
odamutatta a folyamatosan morgó szörnyetegnek. Aztán szinte célzás nélkül elhajította
fegyverét.
– No, blöki... ezt kapd ki!
Az aranyjogar pörögve zúgott el a szörnyeteg homloka irányába, s szinte hallani lehetett a
koponyacsont reccsenését. De csak „szinte”...
A szörnyeteg egy villámgyors mozdulattal felfelé kapott, és rákattintotta rettenetes agyarait a
jogarra. Úgy tartotta a pofájában, mint valami velőscsontot. Hátsó lábizmai megfeszültek,
ugrani készült.
Ez nagy hiba volt! - csilingelte egy vékonyka hang Skandar Graun fejében.
A félork hüledezve kapkodott a derékövéhez.
— Yvorl redves farkára... nincs itt valahol egy láncos buzogány?
A kutyaszerű szörnyeteg egy heves mozdulattal oldalra hajította a pofájából az aranyjogart, s
az nem repült vissza a félork kezei közé. Lehullott a padlóra. Aztán a szörny felmordult, és
támadott.
Mielőtt a meghökkent behatolók észbe kaphattak volna, a szörnyeteg egy hihetetlen ívű
ugrással a hozzá legközelebb álló Pashra ugrott, és görbe agyarait iszonyatos reccsenéssel
mélyesztette a férfi torkába, állába. Nem ölte meg azon pillanatban; csak megrázta, mint egy
hatalmas patkányt. Pash bugyborékoló, gurgulázó hangokat hallatva csapkodott, de az
nyilvánvaló volt, hogy érte már semmit nem lehet tenni.
A három megláncolt fogoly a bilincseit rángatta, és egymást túlharsogva ordítoztak.
— Fussatok!
— Most azonnal!
— Már most holtak vagytok!
Lucinda megpróbálta kihasználni a helyzetet, amíg a fenevad agyarai nem szabadok.
Villámgyorsan a szörny mögött termett, és emberi szem nem is tudta követni azt a
mozdulatot, ahogy keskeny pengéjű kését markolatig mélyesztette oda, ahol nagyjából a
szívnek kellene elhelyezkednie.
A szörnyeteg még csak meg sem rezdült; nem is üvöltött, nem is fetrengett a kíntól.
Csak akkor eresztette el tehetetlen áldozatát, amikor már a második tőrdöfést kapta. Egyik
pillanatban még Pash vergődő testét harapdálta, a másikban pedig már szemben állt a félork
orgyilkosnővel, és vadul feléje csapott egyik mancsával. A kegyetlen karmok szinte szikrázni
látszottak a puszta levegőben.
Lucinda talán maga sem tudta, miként sikerült kitérnie az oldalára irányzott csapás elől. De
azt érezte, hogy most már szorongatott helyzetbe került. A fenevad rávicsorgott, és
iszonyatosat bődült.
A nő villámgyorsan előredöfött. A szörny bal szemét célozta meg.
Az azonban sokkal gyorsabb volt nála. Nem csak hogy félrekapta a fejét a támadó kobra
sebességével lecsapó, kékesen villanó késhegy elől, de ugyanazzal a mozdulattal még rá is
harapott a nő csuklójára. Volt a mozgásában valami természetfölötti, valami idegdermesztő
gyorsaság.
Lucinda felsikoltott, ahogy a csontok reccsentek a csuklójában, és a gyilok koppanva hullott
a padlóra. A fekete fenevad, a nyakának egy heves mozdulatával oldalt csapta a fejét, és ezzel
csaknem letépte az orgyilkosnő jobb kézfejét. Ez nem következett be, viszont a rántás térdre
kényszerítette Lucindát.
- Skand... — préselte ki magából a nő a segélykérést. Ám szavakra már nem volt szükség.
- Bosszú! - üvöltötte a félork, és a szerelemtől elvakultan, fegyver nélkül, puszta kézzel
rontott a szörnyetegre.
Az meghallotta a dübörgést, elengedte Lucinda csuklóját, és vértől csöpögő pofáját
vicsorogva kapta hátra. Elképzelhetetlenül gyors volt ez a reagálás, és egy átlagos ember a
vörösen parázsló szemek puszta látványától meghőkölt volna. Skandar Graunt azonban
annyira elvakította a szerelme iránt érzett féltés és szenvedély, hogy akár tíz ilyen
szörnyeteggel is szembeszállt volna puszta kézzel.
Egyenesen nekirohant, és a puszta súlyával feldöntötte a meglepett bestiát, és rúgta, ütötte,
marcangolta, ahol érte. A szörnyeteget annyira meglepte ez a váratlan harcmodor, hogy csak
vaktában kapkodni tudott a lecsapó öklök után, és képtelen volt talpra állni.
 — Bosszú! — ordította habzó szájjal a félork, de akárcsak az előbb, most sem kattant
semmiféle varázslat az agyában.
— Dögölj meg, te rohadék! — hörögte a félork, és egy kisebb ládát kapott fel maga mellől, azt
vágta a dühösen acsarkodó fenevadhoz.
Azonban a meglepetés ereje pár pillanat alatt semmivé lett, a szörnyeteg talpra szökkent,
kitért egy hatalmas rúgás elől, és ugyanazzal a mozdulattal már kapott is Skandar Graun
lábfeje felé. A veszedelmes agyarak közvetlenül a bakancs orra előtt csattantak, és
megrojtozták a kopott bőr szegélyét.
- Véged van! - sziszegte a legmagasabb fogoly, és eszelős erővel rángatta a láncait, hogy
kiszabadulhasson. Medve termetű, izmos férfi volt; a három fogoly közül talán a legidősebb.
— Kapd el! — rikoltotta a legfiatalabb, és egy vad rúgással a félork feléje röpítette az
aranyjogart, amelyet a szörnyeteg pár pillanattal ezelőtt épp a lába közelébe hajított.
Skandar Graun futólag észlelte, hogy a három megbilincselt férfi vonásai annyira hasonlóak,
hogy valószínűleg testvérek vagy közeli rokonok lehetnek, de nem ért rá ezen hosszabban
eltöprengeni. Az aranyjogar pörögve repült felé, de most nem úgy mint korábban; nem
„visszatért” a kezébe; utána kellett kapnia.
A szörnyeteg morogva, agyarait csattogtatva ugrott rá; a torkát kereste.
Skandar Graun a bal keze reflexszerű csapásával kilendítette a fenevadat az egyensúlyából, s
ennek köszönhette, hogy a rettenetes agyarak a fejétől tenyérnyire csattantak össze. Az állatot
tovább sodorta a lendület, de a jobb mancsával így is kegyetlenül megmarta leendő áldozatát.
A félorknak azonban meg sem kottyant ilyen csekély karcolás.
Összeszorította ujjait az aranyjogar szárának közepén, és elemi erővel csapott le az őt
csaknem elsodró fenevad véknyára. A szörny fájdalmasan megnyikkant, és mivel túl hirtelen
akart megfordulni, hogy hátba marja ellenfelét, karmos hátsó mancsai megkapartak a
deszkákon, és tenyérnyi mélységben szilánkokat, faforgácsokat vájtak ki belőle.
Skandar Graun megpróbált szembefordulni ellenfelével, ám sokkal tohonyább és lomhább
volt annál, hogy ez időben sikerülhessen.
Azonban egy jókora, fekete test szelte át a levegőt, és morogva kapta oldalba az ugrani
készülő szörnyeteget. Egy habzó pofájú, vérben forgó szemű, agyarait csattogtató, fekete
farkas volt, amelynek a bundájából nagy foltokban kihullott a szőr. Vagy kitépték korábbi
küzdelmei során. Vagy pedig... kopaszodott.
Jarvy Hekkir volt az – farkas formában!
Veszedelmes agyarait vadul mélyesztette a fekete szörnyeteg oldalába, és nagy, véres darabot
harapott ki belőle. A szörnyeteg módosította előbbi támadási szándékát, és visszaharapott a
farkasra. A két fenevad pillanatok alatt egymásba gabalyodott; tépték, marcangolták,
karmolták, harapták egymást, ahol érték, és a fapadló forgácsokat köpködött alattuk.
– A fejét! – rikoltotta az egyik fogoly. – Verd szét a fejét!
Skandar Graunnak nem kellett a biztatás. Összeszorította izzadós markában az aranyjogart,
és nagyot ordítva lecsapott. Olyan érzése támadt, mintha egy acélfalba csapott volna bele; az
aranykoponya lágy fémje alig érzékelhetően eldeformálódott. A szörnyeteg feje nagyot
koppant, a lendülettől oldalra lendült, de nem tört be, nem loccsant ki az agya. Épphogy arra
volt jó az iszonyatos ütés, amely mellesleg egy dühöngő bikát jobb létre szenderített volna,
hogy kibillentse a fejet, és ezzel alkalmat adjon a szorongatott helyzetben lévő farkasnak,
hogy sárga agyarait a kínálkozó torokba mélyessze.
Azonban ez csak pillanatnyi öröm volt. A szörnyeteg iszonyatos erővel megperdült, és
egyszerűen lerázta magáról a beleakaszkodó farkast, mint valami korcs ebet. Acsarkodva
kapott Skandar Graun keze felé.
A félork egyenesen belevágott a jogarral a szörny pofájába. Abban nem is reménykedett,
hogy bezúzza a lapos homlokot, kiüti az egyik szemet vagy széttrancsírozza az orrot, de bízott
abban, hogy meglazíthatja az egyik agyarat.
A szörny a csuklóját akarta elkapni, ám bármekkorára tátotta az ocsmány pofáját, az
aranyjogart keresztben nem tudta bekapni. Amikor pedig hosszában próbált ráharapni,
Skandar Graun még idejében elengedte a fegyverét, mielőtt a rettenetes agyarak
elmetszhették volna az ujjait.
Az aranyjogar úgy lógott ki a szörny pofájából, mint egy vaskos fogpiszkáló, és Skandar
Graun ismét fegyvertelen maradt. És sejtette, hogy nagy bajba kerülhet, ha nem talál ki
valamit.
Hirtelen ötlettel a szörnyeteg hátára vetette magát, mintha meg akarná lovagolni. Vaskos
combjait összeszorította a fenevad horpaszán, lábfejeit összekulcsolta a hasa alatt. Két
kezével pedig először a mókusszerű füleket ragadta meg, majd amikor rájött, hogy a
pamacsos fülek leszakadhatnak az igénybevételtől, izmos alkarját az „állat” torkán, az álla
alatt kulcsolta össze. Olyan erősen tartotta, ahogy csak bírta, és bárhogy vergődött is alatta a
fenevad, nem eresztette.
S hogy le ne csússzon, még erős fogait is belemélyesztette a különös lény tarkójába. Tudta,
hogy ezzel nem okoz különösebb fájdalmat, ám ily módon is kapaszkodott, ahogy csak tudott.
A szörnyeteg dühösen prüszkölt, morgott, vergődött, acsarkodott, dobálta magát, próbálta
agyarait a pimasz fickóba mélyeszteni, ám képtelen volt hozzá férkőzni. Skandar Graun
minden erejével szorította. Próbálta megfojtani, próbálta elroppantani a nyakcsigolyákat, de
mintha egy combnyi vastagságú acélrudat akart volna fojtogatni vagy kettétörni.
Időközben az ezernyi sebből vérző farkas sem vesztegette az időt; újult erővel esett neki a
kiszolgáltatott szörnyetegnek, és tépte, marta, ahol érte. A szörnyeteg hamar rájött, hogy
jelen helyzetben nem a hátára csimpaszkodó félork okozhat neki több veszteséget, hanem az
előnyösebb pozícióba került farkas, és minden eszközzel próbált védekezni.
Igaz, a mozgásában alaposan korlátozta Skandar Graun súlya és szorítása, ám még oldalt
fekve is kegyetlen csapásokat osztogatott, és késpengényi karmai súlyos sebeket okoztak.
Agyarai pedig akár halálosak is lehettek volna; ám a farkas különösen jő érzékkel elkerülte
azokat.
Vad küzdelem folyt a homályos raktérben; szállt a por, kitépett szőrcsomók röpködtek, vér
fröcsögött, és a morgás, visítás, lihegés, agyarak csattogásának egyvelegéhez csatlakozott a
rabok láncainak csörgése és a folyamatos ordibálás. Mindhárom megláncolt férfi szinte
extázisban volt; rángatózott, vergődött, ordítozott, sikoltozott, dübögött a lábával, és néha
már nem csak közös nyelven, de drénül és tucatnyi más nyelven is osztogatták a tanácsaikat.
– Megöllek, te rohadék! – röfögte Skandar Graun, és egyre inkább érezte, ahogy fogyatkozik
az ereje.
A sok-sok hónap tohonya életmódja után túlságosan dús volt számára a mai nap, s az izmai
felháborodottan tiltakoztak a szokatlan erőfeszítés ellen.
Ráadásul a szomjúságtól, és a torkán lecsúszkáló, kiharapott nyaki szőrpamacsoktól heveny
öklendezési rohama támadt, és minden porcikája sajgott, lüktetett. A szörnyeteg ugyanis,
miközben karmaival és csattogó agyaraival folyamatosan verte vissza a saját vérében fürdő
farkas támadásait, hanyatt dobálta magát, és egész testsúlyával a szilánkosra forgácsolt
deszkához préselte, vergődte a fogva tartóját.
Skandar Graun azonban egyelőre még kitartott.
Két alkalommal a küzdelem hevében megfeledkezett arról, hogy mily hatástalanok voltak a
koponyára leadott csapásai az aranyjogarral, s ösztönösen tarkón fejelte a szörnyeteget. Ezzel
azonban csupán azt érte el, hogy mindkét szemöldökén felrepedt a bőr, és verejtékkel
keveredett vér csorgott a szemeibe. Ráadásul érzékeny ork orrát kegyetlenül facsarta a
szörnyeteg bundájából áradó, iszonyatos bűz. Leginkább egy kovácsműhelyben kiégetett fém
salakjára emlékeztette, és Skandar Graun mindig is rühellte a munkára emlékeztető illatokat.
Bezzeg egy jó kis rothadt lókoponya, vagy egy kis disznótrágya illata...
Bőven volt ideje ábrándozásra; semmi egyebet nem tehetett. Tudta, hogy abban a
pillanatban, amint az izmai felmondják a szolgálatot, és a szörnyeteg kicsúszik a szorításából,
az ő sorsa rettenetes véget ér.
A fogait csikorgatta, aztán köpködött. Majd pedig lihegett, és átkozódott.
– Yvorl redves farkára... miféle pokolbéli öleb vagy te?!
A verejtékes vérpatakok alól homályosan látta, ahogy Lucinda a padlón guggol, s a térdén
tartja korábban elejtett kését, miközben bal kezével egy rongyokba bugyolált, kicsiny üvegcsét
kotor elő az övbéléséből. Jobb kézfeje úgy fityegett le béna alkarjáról, mintha csak egy
kesztyűt varrtak volna oda az ingujjához. Azzal a különbséggel, hogy egy varrótű döfésével
lehetetlen lett volna annyi vért kiontani, mint ami a nő kézfejéről a padlóra csöpögött.
Lucinda előrehajolt, és fogaival óvatosan kihúzta a kicsiny üvegcse dugóját. Aztán még az
eddiginél is óvatosabban ragacsos, zöld folyadékot csöpögtetett a kése hegyére. Nem is
keveset.
 – Siess már! – akarta ordítani a félork, de csak suttogni bírt, és úgy érezte, menten szét fog
pattanni a tüdeje.
Tudta, hogy fél percnél tovább már nemigen bírja féken tartani ezt az átkozott szörnyeteget.
És azt is érzékelte, hogy a farkas támadásai megszűntek az utóbbi másodpercekben. És
amikor a szörnyeteg oldalra fordult a vergődése közben, futólag láthatta, hogy a farkas
kiontott belekkel hever a közelben, egész teste csurom vér, és miközben szaggatottan zihál, a
lábai meg-megrándulnak. Az utolsókat rúgja.
Igaz, a szörnyeteg sem vergődött már olyan frenetikus energiával, mint egy perccel
korábban, de a jelek szerint sokkal jobban bírta a gyűrődést, mint a fogva tartója.
Lucinda óvatosan közeledett. A szörnyeteg felismerhette a szándékát, mert felhagyott a
vergődéssel, és a nőre vicsorgott, acsarkodott; leste a lehetőséget, hogy megmarja a késes nőt,
ha a közelébe kerül.
Lucinda első próbálkozásakor meghátrált; így is épphogy elkerült egy gyilkos mancscsapást.
- Yvorl nedv... – Skandar Graun már annyira kimerült volt, hogy a káromkodást sem tudta
befejezni.
A háta mögül iszonyatos ordítást hallott, amit fülsértő reccsenés követett. Majd súlyos testek
döbbenése a fapadlón. Diadalmas üvöltések...
Három különböző torokból!
A megláncolt foglyok erőfeszítését végre siker koronázta. Addig rángatták a láncaikat, míg
végül megszabadultak. Nem a hüvelyknyi vastag láncszemeket sikerült elszakítaniuk, hanem
a hajó falába mélyesztett vaskarikákat tépték ki a falból.
Még mindig bilincsbe verte őket a lánc, a lábukon acél béklyók feszültek - ám ha egyszerre
mozogtak, el tudtak távolodni korábbi helyükről.
Egyszerre mozogtak.
Dühös szitkokat és csatakiáltásokat harsogva totyogtak, ugráltak a küzdők felé, és
mindhármuk szemében gyilkos fény csillogott.
– Jobbról! – kiáltotta a medve termetű!
- Megvesztél? – sikoltotta a legalacsonyabbik. – Jobbról semmi esélyünk!
- Kapd el! – ordította a harmadik.
A szörnyeteg iszonyatos vergődésbe kezdett; meg akart szabadulni Skandar Grauntól,
mielőtt az újabb támadók a közelébe érnek. A félork azonban már akkor sem bírta volna
elengedni, ha akarja; görcsöt kaptak az izmai.
Lucinda vakmerően előrelendült, és belemélyesztette mérgezett gyilokját a szörnyeteg
vérmocskos hasába. A penge markolatig csúszott bele. Lucinda még meg is forgatta.
Azonban nem sokáig élvezkedhetett, mivel a szörnyeteg acsarkodva csattogtatta az agyarait,
és megpróbálta elérni a nő kezét. Hiába szorította görcsösen Skandar Graun a vaskos nyakat,
a kutyaszörny valósággal vitte magával.
– Vigyázzzzzz! - préselte ki magából a félork. – Nem bírom tartaniiiii...
Lucinda kirántotta a kést, és még időben eltáncolt a csattogó agyarak elől.
- Tartsd még! – ordította a medve termetű, és a szűk lábbilincse miatt pingvinként totyogva
húzta magával két társát. El ne engedd!
A szörnyeteg vergődött. Skandar Graun félholtan csüngött rajta; látását már nem csupán a
könnyes, verítékes vérfoltok homályosították el, de a végzetes erőfeszítéstől fekete foltok is
keresztülúsztak a látómezejében. A megláncolt hármas már alig pár totyogásnyi távolságra
csörgött tőle, azonban a félork korántsem volt biztos abban, hogy féken bírja tartani a
fenevadat.
– Gyertek már... gyertek...
– Tartsd erősen!
Skandar Graun annyira csikorgatta a fogait az erőfeszítéstől, hogy biztosra vette, legalább a
fele ki fog hullani idő előtt.
– Gyertek már gyorsabban, a kurva anyátokat! – csikorogta.
Az élen totyogó medve termetű, fickó gyorsított volna, ám béklyó meggátolta. Elvágódott, s
magával rántotta a társait is.
- Halott vagyok – hörögte a félork. - Itt a vége...
– El ne engedd!
Lucinda újabb döfési lehetőséget keresett, de a szörnyeteg most még jobban figyelt rá. A nő
kétszer is nekilendült de vissza kellett táncolnia, s másodjára a rettenetes agyarak szinte
súrolták a véres gyilokot tartó, bal kézfejét.
A foglyok egymást szidva, ordítozva tápászkodtak fel, és a zajokból ítélve néhány indulatos
pofon is elcsattant.
Skandar Graun azt hitte, hogy elvesztette az eszméletét. Különös látomása támadt. A raktár
legsötétebb zugából egy különös, ugráló alak tűnt fel. Szürke kámzsát viselt, amelynek a
fejrészén alvadt, barna vérfolt díszelgett. Az illető arcát nem lehetett látni.
Viharos gyorsasággal közeledett. Első pillantásra úgy tűnt, hatalmasakat ugrik, ám ahogy
közelebb ért, látszott, hogy amit művel, az nem is annyira „ugrás”, mint inkább valami furcsa
helyváltoztatási forma. Eltűnt a térnek azon pontjáról, ahol korábban állt, s szinte
ugyanabban a pillanatban egy másik ponton jelent meg. Aztán ugyanez ismétlődött.
Még két ugrás, és Lucinda háta mögé ér...
– Vigyááázzzzz! – préselte ki magából Skandar Graun reszelős hangon.
Lucinda épp hogy elkerülte az újabb mancscsapást, és dühösen sziszegte vissza.
– Kuss, te barom! Ne dumálj, szorítsd!
– Mög... - Azt akarta mondani, hogy mögötted, de a három drén fogoly végre odaért, és
diadalmas ordításuk minden más hangot elnyomott.
A következő pillanatban az egyikük láncot vetett az ordító szörnyeteg nyakára, még egyszer
körültekerte rajta, s odaszorította vele a félork ölelő karjait is. Észre sem vette. Skandar
Graun pedig nem érzett semmit; a karja totál görcs és zsibbadás volt.
– Tartsd erősen!
Egyik fogolytársával közösen húzták, rángatták, tekergették a láncot, a harmadik fogoly – a
legkisebb - pedig felkapta a földről az aranyjogart, amely időközben kihullott a szörnyeteg
pofájából, két marokra fogta, és miközben drén szitkokat ordítozott, újra és újra lesújtott.
Lucinda közel ugrott egy újabb döfésre.
Csak Skandar Graun látta, ahogy a szürke kámzsás fickó egy újabb különös ugrással
megjelenik épp azon a helyen, ahol az előbb még Lucinda állt, és két karjával vad, ölelő
mozdulatot tesz.
– Lucy! - sikoltotta Skandar Graun, és megpróbálta elengedni a szörnyeteget. Ám most már
nem csupán az izmaiba fészkelt görcs akadályozta meg ebben, de a szorosra tekert lánc is,
amely kegyetlenül rászorította karjait a szörny nyakára.
Lucindát combon találta egy veszettül csapkodó mancs, és hátratántorodott. A szürke
kámzsás varázsló - mert hogy az volt – azonnal átölelte hátulról a karjaival, és a nő azon
minutumban megmerevedett akár egy kőszobor.
Csak Skandar Graun látta, a három ordibáló fogoly annyira el volt foglalva a szörnyeteggel,
hogy még azt sem vették volna észre, ha egy elefánt csorda galoppozik végig a hátuk mögött
díszlépésben.
A szürke kámzsás varázsló ugyanaz volt, akinek korábban Skandar Graun a vitorlarúdról
lehuppanva véres péppé verte a fejét, kiloccsantotta az agyvelejét. Minden emberi számítás
szerint halottnak kellett volna lennie - és mégis élt.
Vagy legalábbis épp eléggé élt ahhoz, hogy el tudja kapni és le tudja bénítani Lucindát.
— Lucy! — bömbölte kétségbeesetten a félork, és szabadulni próbált. A méregtől
meglassúdott, félholtra fojtogatott kutyaszörny meglepetten tapasztalta, hogy most már nem
ő dobálja frenetikus vergődéssel a fogva tartóját, hanem az dobálja, csapkodja őt kegyetlen
energiával.
- Ne szarakodj! - sivított rá a medve termetű fogoly. — Maradj nyugton!
Majd, amíg a társa tovább tartotta a láncot, a duzzadó izmú fickó megragadta a kutyafejet a
bolyhos mókusfüleknél fogva — úgy, ahogy először Skandar Graun is próbálta —, és minden
erejét megfeszítve próbálta oldalra fordítani a fejet, kitörni a nyakat. A legalacsonyabb fickó,
aki eddig a betörhetetlennek bizonyuló koponyát püfölte, eldobta az aranyjogart, és ő is a
fejet ragadta meg.
A szürke kámzsás varázsló a karjaiba kapta a kőmerev Lucindát, mint valami súlytalan
játékbabát, megfordult, és a fedélzeti feljáró felé kezdett ugrálni vele.
— Lucy! — Skandar Graun ájulással küszködve próbált szabadulni, ám a szörnyeteg egyre
jobban elernyedt, és mázsás súlya szinte a deszkapadlóba préselte a siránkozó félork
megnyomorgatott testét. — Lucy!
 A következő pillanatban a varázsló — Lucindával a karjaiban — eltűnt a homályban, és
Skandar Graun rekedt ordítása öklendezésbe, majd egy ájulás előtti, kiadós okádásba
torkollott.
A szörnyeteg már alig mozgott; már nem csapkodott a mancsaival; már nem csattogtatta az
agyarait. Épphogy reszketett, és meg-megvonaglott.
Aztán egy irtózatos reccsenés hallatszott, és végképp elernyedt. Három torokból tört elő
egyszerre a diadalordítás. A negyedikből pedig a gyomortartalom maradéka...

9. FEJEZET

Szemesnek áll a világ

Skandar Graun egy pillanatra elalélt, de mielőtt a diadalordítás elhalt volna, már fel is
ocsúdott. A szája savas, marós latyakkal volt tele.
— Szedjétek le rólam! - bömbölte kétségbeesetten. — Szedjétek...
A három férfi sietve meggyőződött arról, hogy a szörnyeteg megdöglött, aztán leráncigálták a
nyakáról a láncot, és megpróbálták lefejteni Skandar Graun karjait is.
— Jól van, pajtás, most már elengedheted...
— Nem bírom — nyögte a félork. - Görcsöt kapott a karom... És a lábam is...
A három fiatal férfi azonban addig dörzsölgette, rángatta a félork végtagjait, amíg végül
sikerült leerőltetniük azokat a döglött szörnyetegről. Skandar Graun oldalra hemperedett,
kimerülten zihált, és megpróbált nem elájulni.
Közben a megmentői valahogy talpra rángatták, ölelgették, a vállát veregették, sőt az
egyikük még egy cuppanós csókot is nyomott a borostás, vérmocskos orcára.
— Te aztán belevaló fickó vagy, öregem! Szavamra mondom, ilyet még nem pipáltam!
A medve termetű lelkesen nyújtotta megbilincselt jobbját.
— Hadd szorítsam meg a kezed, pajtás!
Megtette, és ettől a minden porcikájában sajgó és zsibbadt félork csillagokat látott.
A harmadik csillogó szemmel veregette vállon.
— Lesz mit mesélnem vénségemre az unokáimnak! - jelentette ki, és a fejét rázta. -
Hihetetlen! Hihetetlen!
Skandar Graun feje még mindig kóválygott, az öklendezés nem múlt el teljesen, csak éppen
csendesedett egy időre, és az ájulás forgószele egyre fojtogatóbban kavargott körülötte. A
szeme előtt a véres dög egybefolyt a padlóra csorgó vértócsával.
— Yvorl redves... farbájára motyogta öntudatlanul. - Miféle pokolbéli kreatúra fekszik itt
előttünk?
— Egy brog - mondta a medve termetű ünnepélyesen.
— Egy döglött brog! - röhögött a legkisebbik.
— Egy őrződémon valamelyik pokolbéli létsíkról — magyarázta a harmadik, aki korát és
termetét tekintve a két másik között lehetett. — Nem hittem, hogy el lehet bánni vele...
— Márpedig el lehet! — rikkantotta a legfiatalabb. Felkapta a földről az aranyjogart, és
mintegy szavai bizonyítékaként lesújtott vele a szörnyeteg fejére.
És az eddig betörhetetlennek bizonyuló koponya alól most úgy fröccsent szét az agyvelő,
mintha a fiatalember egy rózsaszínű túróval töltött lopótökre sújtott volna le. Valamennyiük
szeme-szája telement a langymeleg trutyival, és most már nem Skandar Graun volt az
egyetlen, aki öklendezett.
Viszont ő volt az egyetlen, aki a kimerültségtől elvesztette az eszméletét.

Arra tért magához, hogy pofozgatják, és savanyú, édesre fűszerezett bort próbálnak tölteni a
szájába. Nem tiltakozott.
– Még! morogta, amikor befejezték a műveletet.
Nem sajnálták tőle a bort, és Skandar Graun megivott vagy egy kancsónyit, mire hajlandó
volt kinyitni a szemét. Azt hitte, álmodik, olyan kellemes volt ez a kis italozás. Ám amikor
körülnézett, és látta, hogy a drén hajó fedélzetén hever egy halom vitorlavászonnak
támasztva, eszébe jutott minden, és elszorult a torka.
– Lucy? - nyekeregte fájdalmasan.
- A félork nőt keresi – morogta egy hang a közelében. – Mondjátok meg neki.
– Nem – ellenkezett egy másik hang. – Mondd meg neki te!
– Majd jól pofán váglak, csak feleselj!
– Elhallgass, te állat!
- Kit neveztél te állatnak?
- Nyughassatok már! – mordult rájuk a harmadik. – Vagy azt akarjátok, hogy
mindkettőtöknek kiosszak egy-két pofont?
– Te csak fogd be!
Skandar Graun merőn bámult a három fiatal férfira, akik a közelében veszekedtek. Így, a
késő délutáni nap fényénél, ahogy egymás mellett álltak; egyértelmű volt, hogy testvérek. S
északi vonásaik, homokszínű hajuk drén származásra utalt. Már nem viselték a bilincseiket;
valahonnan szereztek maguknak szürke láncinget, szürke felöltőt, köpenyt és fegyvereket. A
legidősebb közülük a húszas évei végén járhatott, öccsei alig pár évvel látszottak fiatalabbnak.
Bár ezt Skandar Graun egyértelműen nem tudta megállapítani.
A medve termetű volt közülük a legidősebb, ő egy kétkezes csatabárdot vett magához. A
középső testvér egy egészen szokványos hosszúkardot szerzett, a legfiatalabb pedig egy
vékony pengéjű vívótőrrel páváskodott.
Derék, szakavatott harcosoknak tűntek, de egyáltalán nem viselkedtek fenyegetően. Mi több;
barátságosan meredtek az éledező félorkra.
– Mi történt?
– Megöltük a brogot... emlékszel? – kérdezte a legidősebb. – Együtt győztünk. Nem kell
tartanod tőlünk. Harcostársak vagyunk.
Skandar Graun bizonytalanul bólintott.
– Lucy? – kérdezte.
– Az egyik társad sajnos kiszenvedett dörmögte ismét a legidősebb. - Rajta már nem tudtunk
segíteni. A brog széttépte a torkát, és szétmarcangolta a fél arcát. Ő halott.
– A másik két társad viszont remekül van kotyogott közbe a legfiatalabb, aki a három
testvérből a legalacsonyabb volt.
– Ez azért némi túlzás – tette hozzá megrovó hangsúllyal a középső testvér. - Az a kopasz
öregúr, aki kalaposmester... és mellesleg farkasembernek mondja magát, alaposan megkapta
a magáét. Az ő esetében nemigen lehet kimondott jólétről beszélni...
– Meghalt vagy sem? – sziszegte dühösen a fiatal. – Nem! Tehát: jól van.
– Ó, Lenk, te ostoba pojáca! - jajdult fel ingerülten a középső testvér. – Nem fognád be ez
egyszer a pofádat?
– Fogd be te! A te pofád a nagyobb!
A középső testvér megragadta a kardja markolatát, mintha ki akarná rántani. Erre azonban
hátulról kapott egy akkora nyaklevest a medve termetű bátyjától, hogy csak úgy szikrázott a
szeme.
– Kussoljatok már, hé!
– Te meg mit avatkozol bele? - hőzöngött a legfiatalabb testvér.
A medve termetű őt is megcélozta egy laza nyakassal, ám az ifjú idejében elhajolt a pofon
elől, és idegesen nevetett.
– Lassúak a reflexeid, bátyó! Meg kellene olajoznod az izmaidat...
A medve termetű nem foglalkozott tovább a két öccsével.
– Mindhárman feszültek vagyunk kissé - dörmögte az értetlenül merengő. Skandar
Graunnak. – És mi már csak ilyen tapló módon vezetjük le egymáson az idegességünket.
– Tapló az anyád! – sziszegte a középső.
Lenk, a legfiatalabb ismét gúnyosan vihogott.
– Hé, nektek nem ugyanaz az anyátok?
Skandar Graun felkönyökölt, és segélykérően pislogott a közelében heverő boroskancsó felé.
Adtak neki.
– Volt velem egy félork nő – motyogta. – Hol van? Át kell kutatnunk a hajót.
– Már átkutattuk dörmögte a legidősebb testvér. – Biztos lehetsz benn, hogy nincs itt.
Skandar Graun behunyta a szemét a heves testi és lelki fájdalomtól.
 - Lehet, hogy ezóta ő már... - Nem fejezte be a mondatot. Nem bírta szavakba önteni
legrettegettebb érzéseit.
— Tohar magával vitte mondta a középső, és a félork figyelmét nem kerülte el, hogy a
„Tohar” névre ökölbe szorul a keze. Két testvére hasonló indulattal reagált.
— Tohar? - visszhangozta Skandar Graun. — Ő az a varázsló... szürke kámzsában?
A testvérek dühösen morogtak. Egyikük sem válaszolt közvetlenül, de a reagálásuk magáért
beszélt.
Skandar Graun behunyta a szemét, hogy ily módon ellenőrizze saját józanságát. Még nem
ivott annyit, hogy az alkohol megzavarja az eszét.
— De hát öt megöltem — motyogta hitetlenkedve. - Péppé vertem a fejét, és a saját
szememmel láttam, ahogy kiloccsant az agyveleje...
A három testvér ismét összenézett.
— Őt... nem könnyű megölni — motyogta a legidősebb testvér, és idegesen ropogtatta meg
saját ujjait. — Hidd el, és nekünk elhiheted... Tohar még él!
— És itt a még szón van a hangsúly! - vetette közbe baljóslatúan a legifjabb.
A középső mérgesen az ajkába harapott, és villámló szemmel pillantott az öccsére.
— Utálom, amikor hencegsz!
- Én pedig azt utálom, hogy mindenre van megjegyzésed! - háborgott a legfiatalabb.
Skandar Graun sóhajtott.
— Ti... drének vagytok? - kérdezte. Idegesítette az állandó marakodás.
— Igen — felelte a legidősebb testvér tényszerűen. - Az én nevem Zmed de Vigorard. Ők a
fivéreim... Hmuda és Lenk...
Skandar Graun azt már hallotta, hogy a legfiatalabb testvért Lenknek szólítják, de most már
a többiek nevét is tudta. Ő is bemutatkozott.
— Skandar Graun... Kirovang elöljárója.
— Kirovang? — töprengett Zmed. — Az valami város Lendoron?
— Én inkább egy ork falunak gondolom kotyogott közbe Lenk.
Hmuda bosszúsan legyintett.
— Te is tudhatnád nagyon jól, hogy Lendoron nincsenek ork falvak — magyarázta
tudálékosan. — Él ugyan néhány ork az emberek városaiban és a vadonban, de a manók nem
tűrnék meg őket...
Skandar Graun ernyedten ivott; a fűszeres bor új erőt pumpált az ereibe.
— Nem tudom elhinni, hogy elveszítem - motyogta letörten. — Szerettem őt.
- Illett volna hozzád - kotyogott közbe Lenk. Aztán amikor Zmed ráemelte nagy
lapáttenyerét, védekezően tette hozzá. Úgy értem, remekül harcoltatok együtt a brog ellen...
De, haver... azért én sem voltam kutya!
— Miért vitte magával? — morgolódott a félork. - Mit akar tőle? Mi szüksége van rá? Meg
akarja erőszakolni?
— Alig hiszem — rázta a fejét Zmed.
— Yvorlnak hála...
— Ne hálálkodj, barátom vágott közbe a legidősebb drén fivér. — Attól tartok, az erőszaknál
cudarabb sors vár a barátnődre.
Skandar Graun behunyta a szemét.
- Ha igaz az, hogy péppé verted Tohar agyát — folytatta óvatosan Zmed —, akkor sürgősen
szüksége van egy élő humanoidra.
— De miért?
— Mert még ő sem maradhat életben sokáig ebben a félhalotti, félig élő állapotában —
magyarázta kurtán Zmed.
Hmuda együtt érzően tette a kezét Skandar Graun izmos karjára.
— Valószínűleg ki akarja szívni belőle az életenergiát mind egy cseppig — mondta halkan. -
Hogy visszatérjen a saját ereje.
Skandar Graun egy pillanatig hitetlenkedve meredt a középső fivér együtt érző arcába, aztán
felordított, és felpattant. Egészen pontosan fogalmazva: megpróbált felpattanni, és sajgó
tagokkal, erőtlenül, harmadszori kísérletre valahogy talpra tornázta magát. Zmed és Hmuda
közös erővel tartották, hogy el ne essen.
— Ezt nem hagyhatom! - rikoltotta rekedten a félork. - Utána... elkapni... megölni!
 — Azon vagyunk! - morogta indulatosan Lenk. - Egyéb vágyunk sincs, minthogy elválasszuk
azt az átkozott fejét a törzsétől! És szavamra, én leszek az, aki ezt megteszi!
— Már megint hencegsz! - jegyezte meg rosszindulatúan Hmuda.
Lenk odamutatta az öklét a bátyjának.
— Beverjem az orrod?
— A saját orrodat verd be... tudod, hova!
Lenk dühösen felrikoltott, és Hmudára vetette magát. Az azonban kapásból úgy képen vágta,
hogy a fiatal drénnek elment a kedve a további verekedéstől.
— Ezért még... ezért még...
— Meglakolok? — kérdezte kihívóan Zmuda. — Gyere csak, ha akarsz még egyet!
Skandar Graun úgy nézett egyikről a másikra, mintha nem normálisok között lenne.
- Semmi baj, semmi baj – nevetett könnyedén. Zmed, aki észlelte a félork gyanakvó
pillantását. - Ma az átlagosnál is feszültebbek vagyunk kissé. Ismerve a helyzetet, ezt
megértheted. De majd lehiggadunk, és akkor saját szemeddel is megtapasztalhatod, hogy mi
igenis jó testvérek vagyunk.
- Csak tudod, Dréniában a jó testvérek is gyakorta pofán gyűrik egymást – tette hozzá Lenk
az orrát tapogatva. Aztán vállat vont, és odaintett Hmudának. – Nincs harag, bratyó...
Hmuda intett, hogy ő sem táplál tovább magában indulatokat.
Skandar Graun csak most konstatálta, hogy a drén hajó vitorlái dagadoznak, és a csatahajó
imbolyogva, meg-megdőlve nagy sebességgel szeli a hullámokat.
– Északkelet? – morfondírozott. - Lendor felé?
- El akarjuk kapni Tohart - dörmögte Zmed.
- És úgy, gondoljátok, hogy Lendorra vitte Lucyt? – kesergett Skandar Graun.
Zmed zord mosolyra húzta vaskos ajkait.
– Csak azt tudjuk, hogy Lendor irányába repült el vele.
- Repült?
– Tohar varázsló – kotyogott közbe ismét Lenk. Valószínűleg aktivált egy repülés
varázslatot.
- És... honnan tudjátok, hogy Lendor felé repült?
– A te egyik társad mondta - felelte Hmuda vontatott hangon. – Az, amelyik nem vett részt a
brog megölésében.
Skandar Graun a homlokát ráncolta.
– Roahmyer? Hát ő is él?
- Élek bizony! – rikkantotta egy boldog hang Skandar Graun jobb oldalán, és kacsázó,
ritmustalan léptek közeledtek. A félorknak oda sem kellett néznie, hogy tudja, kitől
származnak ezek a zajok. Furcsamód, nem érzett sem örömet, sem egyebet, hogy a kirovangi
írnok életben van. Pedig amikor felfedezték a tengerben úszó deszkán hasalni, nagyon
megörült neki. Talán azért, mert az írnok volt az egyetlen, aki a csodálatos kirovangi évekre
emlékeztette.
– Roahmyer, te vakegér! Hol a francba kódorogtál, amíg mi csaknem megdöglöttünk?
– Vakegér? – visszhangozta az írnok jelentőségteljesen, és közben olyan boldogan
vigyorgott, hogy szinte hallani lehetett, mint hullámzik a nyál a szájában. – Mármint én...
vakegér? Hah! Micsoda téveszme! Ha nem tudnám, hogy bevered az orromat a
pimaszkodásért, most legszívesebben azt mondanám... mármint ha lenne hozzá bátorságom,
hogy... „nem is tudom, kettőnk közül ki a vakegér”...
– Ne fárassz! – dörmögte Skandar Graun, és annyira fájt a nyaka, hogy meg sem próbálta a
közeledő írnok felé fordítani a fejét.
Roahmyer azonban peckes léptekkel odakacsázott vele szembe, megállt széles terpeszben,
kihúzta magát, a napra emelte büszke tekintetét, és flegmán vetette oda.
– Na, nem látsz rajtam semmi különöset?
Skandar Graun ernyedten rápillantott, és ha nem fájt volna a szíve Lucinda miatt,
valószínűleg hangos röhögésben tört volna ki. Ugyanis...
Roahmyer felfegyverkezett. Talált valahol egy jókora számszeríjat, és egy bőrszíjjal rögzítette
a felső testén; a szöglétes, kurta nyílvesszőkkel teli tegezt pedig ahelyett, hogy a vállára
akasztotta volna, a derékövére akasztotta, mintha valami kardhüvely lenne.. Csörögtek is az
összekoccanó vesszők minden lépésekor. A felsőtestén keresztbe vetett számszeríj tusa nem
sokkal az álla alatt végződött, az íjrésze pedig a dereka közepénél libegve lefelé mutatott.
– Roahmyer, te vakegér barom - dörmögte Skandar Graun atyai jóindulattal. Ha már nincs
annyi eszed, hogy a számszeríjat a hátadra kötve vagy a válladra vetve viseld, mint ahogy azt a
normálisok szokták... legalább ne nyílvesszővel felajzva lengedeztesd magadon, mert könnyen
előfordulhat, hogy egy rossz lépés közben elsül, és akkor tökön lövöd magad...
– Nem a fegyverzetemre gondoltam – bökte oda szúrósan a kis fickó. - Följebb keresd
rajtam a változás alapjait! Na, nem látsz semmi érdekeset az orrom és a homlokom között?
– Szemüveg? - csodálkozott a legcsekélyebb csodálkozási inger nélkül a félork. - Honnan
szerezted?
– A varázsló kabinjában találtam! - kiáltotta diadalmasan Roahmyer. – És most már látok...
látok... LÁTOK!
– Jó, jó, azért nem kell így ordibálni... – intette Skandar Graun és merő tréfából olyasfajta
mozdulatot tett a lábával, mint aki széttapos valamit. – Szétmegy a fejem!
– Látok! - motyogta buzgón bólogatva az írnok, és a szája két széle csaknem berohant a
hallójárataiba. - Sokkal jobban látok, mint a régi szemüvegemmel...
– Na látod motyogta Skandar Graun ernyedten. – És ezt nekem köszönheted! Ha nem töröm
össze az előző drótgubancodat, még mindig abban vaksiskodsz, és soha nem találod meg ezt a
remek okulárét.
Időközben Zmednek eszébe jutott valami, és két fivérével együtt elsétált ellenőrizni valamit a
főárboc közelében.
– Tudod mit? – igyekezett Skandar Graun némi éretlen tréfálkozással feldobni saját
hangulatát. – Mi lenne, ha ezt is összetörném? Lehet, hogy találnál egy szemüveget, amivel
még ennél a mostaninál is jobban látnál... - Ő maga sem röhögött ezen. Az írnok pedig
egyszerűen elengedte a füle mellett.
— Úgyhogy.... — vette fel némi hallgatás után az elejtett szót Roahmyer kérlelő hangon. —
Ha lehetséges, ne szólíts ezek után vakegérnek... hiszen magad is láthatod, hogy most már
nem vagyok az...
— Jó — bólintott megadóan Skandar Graun. - Mostantól gyógyegérnek foglak szólítani,
mivel éppen úgy nézel ki...
Roahmyer fancsali arckifejezéséről lerítt, hogy az új név sem nagyon nyerte el a tetszését, de
látva a félork pokoli rosszkedvét, nem nagyon mert visszafeleselni.
Skandar Graun nagyot sóhajtott, és mozgatni próbálta a nyakát, a karjait. Felnyögött
kínjában.
— Szóval — mondta aztán, hogy elterelje a figyelmét a fájdalmairól — ezzel a szemüveggel
láttad, hogy a varázsló Lendor felé repült? És magával vitte Lucyt?
— Mi az, hogy láttam! — emelte fel ismét diadalmasan a hangját az írnok. — Rá is lőttem...
és el is találtam...
— Micsoda?
— Épp az új szemüveget próbálgattam — dicsekedett büszkén Roahmyer. — Csodálatosan
láttam vele! Gyönyörteli érzés volt. Maga a csoda, a mennyei boldogság, a kéjes...
— Térj a lényegre! — mordult rá a félork indulatosan. — Eltaláltad?
— Na igen! Ahogy ott állok a fedélzeten és a tenger csillámló hullámaiban gyönyörködöm, s
látom... látom... amint repülőhalak ugrálnak ki a mérgeszölden fodrozódó vízből...
— Roahmyer! Ne szórakozz! Cudar kedvemben vagyok! Kedvem támadhat szemüveget
törni...
- Erre mit látok? — hadarta azonnal az írnok. — Egy szürke kámzsás alak ugrált elő a
fedélközből. Lucindát szorongatta. Lucinda nem mozdult. Erre az alak ugrott egy még
nagyobbat. Felugrott a levegőbe. Repülni kezdett. Szárnyak nélkül. Lekaptam az íjam.
Rálőttem. A nyílvessző az oldalába fúródott.
— Biztos, hogy a varázslót találtad el? Nem Lucyt?
— Mérget vehetsz rá! — röhögött diadalmasan az írnok. — A saját két szememmel láttam...
ezen az aranyos keretbe foglalt, két remekre csiszolt kristálylencsén át!
Skandar Graun az ajkába harapott.
— Súlyos sebet okoztál?
— Hát... annyit mondhatok, hogy én egyáltalán nem örülnék, ha belém fúródna egy
nyílvessző, egészen tövig... ide, ni!
 Baeeng!
A Roahmyeren lógó számszeríj elsült, és a kurta nyílvessző baeengve állt bele a fedélzetbe;
hajszálnyira hibázva el a fickó lábfejét.
— Hoppá! — motyogta Roahmyer nagyon sápadtan.
— Én figyelmeztettelek az előbb — sóhajtott fáradtan a félork. — Ezt megúsztad. Rosszul is
járhattál volna...
— Ez igaz — motyogta megilletődötten Roahmyer. — Ám ha már itt tartunk, tudd meg, hogy
előnye is van annak, ha a fegyver töltve van az ember keze ügyében... Ha nem így lett volna,
nem lett volna időm felhúzni és betölteni a nyílvesszőt, amikor a varázslót megpillantottam
Lucyval... és zseniális módon azonnal rájöttem, hogy Lucy nem önszántából tart vele.
— Szegény Lucy! — Skandar Graun ismét behunyta a szemét, és ivott még egy kortyot a
kancsóból, amit időközben ki sem engedett a kezéből. — Lehet, hogy már akkor halott volt,
amikor a varázsló elragadta...
Roahmyer felemelte az ujját, mintha valami nagyon jelentős dologra szándékozna felhívni a
figyelmet.
— Nem lehetett halott. Egy halott ugyanis nem mozgatja a szemét...
— Mi? — hörrent fel a félork éledő reménnyel. — Mit beszélsz?
— Mit lehet ezen nem érteni? — értetlenkedett az írnok. - Lucinda nem mozgott ugyan,
olyan merev volt, mint egy fatönk, de a szemét azt mozgatta. Így... hol jobbra, hol balra...
mintha valami menekülési utat próbálna találni...
— Biztos vagy ebben?
— Nem mondanám, ha nem lennék az!
— De... de hogyan láthattad? Hány méterre volt tőled?
Roahmyer a homlokát ráncolta, és megpróbálta emlékezetből megbecsülni a távolságot.
— Ötven? Hatvan...
— Micsoda? Olyan messziről nem láthattad a szemét!
Roahmyer lekicsinylően röhögött, és flegmán legyintett.
— Neked fogalmad sincs arról, milyen jó ez a szemüveg! Jó messzire ellátni vele élesen...
Nézd, ha jobbra fordulok, látom a lendori partokat...
— Kizárt dolog!
— Hidd el, hogy látom! — erősködött az írnok. — Egy halászbárka épp most köt ki... a halász
egy idősebb, testes, vörös hajú férfi... két fia van mellette. Az egyiknek egy kagylóhéjból
kirakott nyelű kés van az övébe tűzve...
— Roahmyer!
— ...a másik fiatal halász a korlátra támaszkodik, a vízbe köpköd... most az orrát piszkálja...
– Roahmyer!
– ...még mindig piszkálja... most kihúzza az ujját az orrából, és... és a szájába veszi... Ez
megeszi a...
- Roahmyer, te gyógyegér! - mordult rá mérgesen Skandar Graun. Megragadta, és a másik
irányba fordította. – Te jobbra néztél! Lendor pedig az orr irányában van!
Az írnok vállat vont.
- Na és? - makogta ijedten. Az a lényeg, hogy látok. Jó messzire ellátok. Lendort vagy mást...
– Csak képzelődtél.
– Láttam, amit láttam – bizonygatta Roahmyer. - És ha azt akarod, hogy... – Hirtelen
elakadt a szava. Csak motyorékolni tudott. – Te jó ég... te jó ég... te jó ég...
– Mi a fene bajod van?
- A Lendori Vár – kiáltotta dermedten az írnok. – A Lendori Vár elesett! Épp most tűzi ki a
legmagasabb torony tetejére egy csurom vér katona a drén zászlót!
– Mi? – Zmed és fivérei egy emberként rohantak oda. – Mit beszélsz?
– Ez a vakegér azt mondja, hogy ellát Lendorig – kommentálta gúnyosan Skandar Graun.
Pedig még legalább egy napi hajóút... jó széllel!
– Mondom, hogy látom! – kiáltotta durcásan az írnok. – Mindent látok. A drének nem
ejtenek foglyokat... tucatjával mészárolják le azokat, akik megadják magukat... És mégis
sokan jönnek elő fegyvertelenül, mert azt nem látják, hogy mit művelnek a társaikkal... csak
azt látják, hogy egy drén zászló leng a torony csúcsán...
– Milyen színű az a zászló? - kérdezte sietve Lenk.
 – És milyen jelvény van rajta?
Roahmyer vállat vont.
– Vizsgáztatni akartok? – kérdezte flegmán. Aztán nagystílűen közölte: – Meggyszínű a
zászló, és sárga sávok csíkozzák haránt irányban...
A drén fivérek Összenéztek.
– A de Drevryez család zászlaja - mondta Hmuda. - Látsz más zászlókat is?
- Hogyne – felelte könnyed, csevegő stílusban Roahmyer, és sorolni kezdte. – Van egy
azúrkék zászló, amelynek a közepét egy fekete címer foglalja el. A címer közepén, ha jól
látom, egy kardot tartó páncélos kar látható... de azt nem tudom megállapítani, hogy jobb
vagy bal kar, mert nagyon cibálja a szél... Aztán ettől jobbra szintén egy kék színű zászlót
hurcol egy fickó, de ennek mélyebb kék a színe, és nem címer van rajta, hanem egy vörös
folt... Sajnálom, azt nem tudom kinézni, hogy mit ábrázol ez a folt. Olyan, mintha ráöntöttek
volna egy pohár vörösbort...
– A Shenegan család zászlaja...
- A vörös folt a család első hadurának kiontott vére - magyarázta Zmed. - Legalábbis azt
jelképezi.
Roahmyer még egy tucatnyi zászlót sorolt fel egymásután, s a drén fivérek valamennyire
bólogattak.
– A város kikötőjében összesen... negyvenkét hajó horgonyoz. Mindegyik olyasmi, mint ez
itt, de akad egy-két szélesebb orrú; nagyobb törzsű hajó is...
Skandar Graun nem bírta tovább türtőztetni magát.
– Hogy a fenébe lehet az, hogy én semmit sem látok?! Add csak ide azt a szemüveget!
Roahmyer csaknem szörnyet halt már a gondolatra is.
– Azt... azt nem lehet motyogta, és lekapta a szeméről, mielőtt ugyanezt a mozdulatot a
félork tette volna meg.
– Na, ne szórakozz! Add csak ide! Én is hadd pislogjak bele!
Roahmyer egy szemvillanás alatt nyolc lépést rohant. Közvetlenül a korlátnál állt.
– Ne kényszeríts arra, hogy odaadjam! - rebegte halálra váltan. – Akkor inkább a tengerbe
vetem magam... a szemüveggel együtt!
– Ugyan már! Ne hisztizz! Add csak ide...
– Összetöröd!
– Dehogy töröm! Na, ide vele!
Roahmyer megmakacsolta magát.
– Akkor inkább ugrok!
– Hagyd a fenébe! – legyintett Zmed. - Teljesen mindegy, hogy ki viseli a szemüveget. Az a
lényeg, hogy a többieknek is beszámoljon a történtekről.
– Úgy van!– harsogta Roahmyer. – Én szereztem, az enyém! Az életemet kockáztattam érte!
– Csak bele akarok kukkantani! – dörmögte rosszkedvűen Skandar Graun, de aztán
legyintett. - Tartsd meg az üvegedet, vakegér! De ne hisztizz tovább! Inkább jól nézz vele
körül, nem látod-e valahol Lucindát...
Roahmyer átmenetileg megnyugodott, de lehetőség szerint a továbbiakban nem ment a
félork közelébe. Azonban hiába kukkolt a szemét meresztve körbe-körbe, rá kellett jönnie,
hogy a csodálatos varázsszemüvegnek is vannak korlátai. A tengeren meghatározhatatlan
messzeségbe ellátott vele, látta a távoli halászhajókat, a parti kunyhókat... ám a kunyhókon,
az erdőkön, a sziklafalakon nem látott keresztül.
Ezt követően Roahmyer rákönyökölt a korlátra, és egy órán keresztül fennhangon
kommentálta a lendori főváros kikötőjében és a várban lejátszódó eseményeket.
— ...és akkor a hat drén katona lecibálja a ruhát a nőről... Ezek meg fogják erőszakolni...
Nem, nem. Megölték. De akkor minek vetkőztették le?... Ja, értem már, a csipke kell nekik...
Belegyűrik a zsákjukba. A várkapunál pedig egy tucat drén lovas vágtat ki... A kikötő felé
tartanak... Közben pedig, ha jól látom, a nagy lovagteremben kezdetét veszi a vacsora... Aha,
az udvaron ökröket húznak nyársra, azt sütögetik, de a pléhtányérokra kicsiny madarak...
fürjek vagy rigók?... Inkább fürjek....
Csak másfél óra múltán hagyta abba, amikor kezdett lenyugodni a nap, és rádöbbent, hogy
jó ideje már senki nincs a közelében.
 Időközben, amíg az írnok összevissza gagyogott a hajó orrában, Skandar Graun szemügyre
vette, mitől dagadnak annyira a hajó vitorlái. Ugyanis amennyire meg tudta ítélni, a szél
mindenfelől fújt, csak éppen Lendor irányába nem. Ennek ellenére a vitorlák kitartóan
dagadtak. Arra is fény derült, hogy mitől.
A főárbocon, középtájon egy zsugorított emberi fej bámult a vitorlára. Nyitott szájából
zöldes füst áradt; ez dagasztotta a vásznat. Skandar Graun hasonló fejeket látott a másik két
árbocon is. Épp fel akart menni, hogy közelebbről szemügyre vegye, amikor Zmed és fivérei
tűntek fel mellette. Érdekes módon a három fivér szinte egy pillanatra sem szakadt el
egymástól; mintha az őket fogva tartó bilincsek és béklyók még mindig rajtuk lennének.
— Váltanánk veled pár szót kezdte Zmed. — Tisztáznunk kell néhány dolgot.
Skandar Graun rábámult, aztán jelentőségteljesen felpillantott.
— A fejeket nézed? - kérdezte Hmuda vontatottan. — Ez... mágia. Ezért nem fogy ki soha a
szél a drén vitorlákból.
Skandar Graun gyanakodva pislogott.
— Ti is mágusok vagytok?
A három fivér ez egyszer egyetértett; mindhárman a fejüket rázták.
— Ez Tohar mágiája — mondta Zmed komoran. — De ha már működik, kihasználjuk.
— Tudjátok, hogy működik? — csodálkozott Skandar Graun. — Ezek szerint mégis van
valami közötök a mágiához.
Zmed nevetett, és odamutatta Skandar Graunnak a kezében tartott holmit.
— Az parancsol nekik, akinél ez van. Semmi dolgunk nincs, csupán megszorítani ezt a jogart,
és fennhangon parancsot adni, merről fújjon a szél... Ez a holmi Toharé volt... bár te ezt
nyilván jól tudod.
Skandar Graun szeme felcsillant az aranyjogar láttán. Bizsergett a keze, hogy visszavegye, de
nem kívánt sem vitát, sem ellenségeskedést.
Legnagyobb meglepetésére azonban Zmed a kezébe nyomta.
— Ez a jogar Toharé volt — mondta a legidősebb fivér keményen. - Engem illetne. Ám mivel
te oly vitézül küzdöttél és neked köszönhetjük a szabadságunkat... a testvéreim és én úgy
döntöttünk, hogy visszaadjuk annak, aki Tohartól elvette. Neked ajándékozom. Fogd!
Skandar Graun zavartan szorította meg a jogart, és érezte, ahogy a langymeleg bizsergés
végigterjed az alkarján. Pedig a kicsiny aranyfej száján most nem is jött ki smaragdszínű füst.
- Én irányítsam a hajót? — kérdezte bambán, mivel nem tudott mit mondani.
Lenk hangosan nevetett, Hmuda is elhúzta a száját.
— Természetesen nem felelte Zmed komoly képpel —, hacsak nem beszélsz kiválóan
drénül... ugyanis ezen a nyelven kell elmondanod a parancsszavakat. - Mielőtt Skandar Graun
megszólalhatott volna, a drén férfi megelőzte. - Most csupán jelképesen adtam át neked az
ajándékot. Hogy ezzel is kimutassam, rászolgáltál a bizalmunkra. Ám egyelőre vissza kell
adnod, s akkor kapod majd meg ismét, ha partot értünk.
Skandar Graun megértette ezt; nem is volt ellenvetése.
— Ha partot értünk? — sóhajtott. - Merre fogjuk elkezdeni a keresést? Lendor nagyon nagy
sziget... És lehet, hogy Lucy nincs is ott!
Erre az okfejtésre Zmed elkomorodott.
- Addig nem nyugszunk, amíg meg nem találjuk Tohart jelentette ki.
- Halállal kell lakolnia az árulónak! - zümmögte Lenk a fogai között, de két fivére dühös
pillantására elhallgatott.
- Áruló? — kérdezte Skandar Graun.
— Erről nem beszélünk — zárta le a témát határozottan Zmed. — Ez családi ügy. És csakis
ránk tartozik. Fogadd el ezt, és ne firtasd, mit miért teszünk!
Skandar Graun gyanakodva meredt a három drénre.
— Honnan tudhatom, hogy bízhatok bennetek?
- Onnan, hogy nem öltünk meg, amíg eszméletlenül feküdtél vetette oda Lenk hevesen.
Zmed az öccse karjára tette a kezét; így jelezve, hogy most már aztán tényleg ne jártassa a
száját. Érdekes módon a heves ifjú ez alkalommal nem ellenkezett a csitítgatás ellen;
nyomban elhallgatott.
— Te és társaid sokakat megöltetek a népemből - mondta keményen Zmed. — És ez
különösen fájdalmas számomra, mivel java részük régtől fogva szolgált a de Vigorard család
zászlaja alatt. Ám a körülményekre való tekintettel szemet hunyok a gyilkolás fölött.
— Még jó! - morogta némi ellenségességgel Skandar Graun. — A tieid támadtak ránk, ők
akartak legyilkolni minket, elsüllyesztették a hajónkat, megölték több barátomat...
Zmed megálljt parancsolóan emelte fel a kezét.
— Ezt ne vesd a szememre, nem én tehetek róla! Bár az igazat megvallva, ha történetesen én
lettem volna e hajónak a parancsnoka, mint ahogy rendes esetben kellett volna... nos, az
esetben én sem késlekedtem volna megtámadni a hajótokat és legyilkolni rajta mindenkit. —
Ismét felemelte a kezét, hogy jelezze a félorknak, még folytatni kívánja a megkezdett
gondolatot. - Drénia évszázadokon át uralta a fél világot, míg aztán gonosz erők praktikái
révén elvesztette hatalmát, és hosszú időn át a messzi északra űzve, állandóan az életben
maradásért folytatva küzdelmet, szétzüllesztve, megtörve kellett élnünk. Most eljött az idő,
hogy Drénia ismét az a nagy birodalom legyen, amilyen régen volt, és ebben senki sem
állíthat meg bennünket. Népem királya szent háborút hirdetett, és mi visszaszerezzük egykori
birtokainkat, egykori jogainkat, egykori hatalmunkat.
— És ez kit érdekel? — vont vállat dörmögve Skandar Graun. - Én ugyan nem, fogok az
utatokba állni!
- De te nem vagy drén — magyarázta Zmed valamivel megenyhültebb hangon —, és egy
olyan hajón voltál rajta, amely katonákat, felmentő sereget szállított volna Lendorra. Tohar
azt a feladatot kapta Veres Britugartól, Drénia Királyától, hogy semmisítse meg a hajótokat!
Tohar csupán ezt a parancsot teljesítette. És mint mondtam, ha történetesen én lettem volna
ennek a hajónak a parancsnoka, én magam is teljesítettem volna a parancsot.
Tohar viszont nem teljesítette, gondolta Skandar Graun némi elégtétellel, bár még mindig
nem tudta, vajon hová akar a daliás drén harcos kilyukadni.
— Ez esetben nem lenne köztünk barátság - magyarázta Zmed. — Ám a körülmények
egészen mások voltak. És a körülmények ismeretében azt kell mondanom, nem terheli
bosszúállás kényszere irányodban a lelkemet, és a testvéreim lelkét ugyancsak nem. Már csak
azért is nem, mivel mindhárman az életünket és a szabadságunkat köszönhetjük neked.
Éppen ezért... hálánk jeléül ajándékozom neked az aranyjogart, és hálánk jeléül ajánlom fel
neked, hogy tarts velünk, s légy a testvérünk... ha csak egy bizonyos időre is!
Skandar Graun ezt nem értette.
- Legyek a testvéretek?
— Átvitt értelemben természetesen - magyarázta Hmuda. - Tarts velünk, és segítsük egymást
az úton, hiszen az érdekünk közös...
Skandar Graun érezte, hogy a feje szép lassan kezd elnehezülni a megivott bortól. Mivel
teljesen kimerült volt, jobban és hamarabb megártott neki az ital.
— Közös az érdekünk? - makogta. — Ezt alig hiszem. Én nem akarok egy Új Dréniáért
háborúzni.
— És ez nem is szükséges - mondta Zmed. — Az érdekünk csupán annyiban közös, hogy te
ugyanúgy meg akarod találni Tohart, akárcsak mi.
— És ugyanúgy a vérét akarod sziszegte hevesen Lenk —, akárcsak mi.
Skandar Graun ernyedten pihegett.
— Mi értelme? - nyögte elkeseredetten. — Azt már rég megtanultam, hogy a bosszú nem
vezet semmire, és korántsem olyan édes, mint azt az ember elképzeli. Miért kockáztassak
hát?
— És a lány? — kotyogta közbe ismét Lenk.
- Igen - bólogatott Hmuda is. — Azt hittem, tűzbe mennél érte.
— Ő már... biztosan nem él - motyogta nagyokat pislogva Skandar Graun. Hiszen... ti
magatok mondtátok, hogy Tohar ki fogja szívni a vérét...
— Az életenergiáját — helyesbített Zmed.
— Na látod... Mi esélyem lenne időben megtalálni? Hiszen azt sem tudjuk, merre keressük.
— Megtaláljuk — jelentette ki ellentmondást nem tűrően Zmed. — Akkor is, ha életünk
végéig keresnünk kell!
— És még kár csüggedned! — vágott közbe Hmuda. — Nem igazán értek a mágiához... ám
annyit mondhatok, hogy a legutóbbi alkalommal négy teljes napot vett igénybe, amíg Tohar
felkészült egy ilyen bonyolult szertartásra.
Skandar Graun csak most ocsúdott.
 — Ezek szerint...
— Még életben van! — kiáltotta vadul Lenk. — Életben kell lennie!
Skandar Graun megtántorodott, és kezdett szédelegni.
— Egy kissé... berúgtam — vallotta be szégyenkezve. — És azt hiszem... rögtön el fogok...
aludni...
Jól hitte.
A drén fivérek kétkedve pillantottak egymásra a zsákként eldőlő és szinte azonnal hortyogni
kezdő félork fölött.
– Én megmondtam, hogy ne kezdjünk vele – idegeskedett Lenk, és megvetően meredt a
félorkra. – Nincs szükségünk rá. Boldogulunk nélküle is.
– Szükségünk lehet az erejére és a harci tapasztalatára – vélekedett álmatag hangon Hmuda.
- Ráadásul az a farkasember sem megvetendő harcostárs...
Zmed egy darabig csendben meredt maga elé, aztán a fejét ingatta.
– Szükség? Kényszer? dörmögte. - Ezek engem nem érdekelnek. Engem csupán egyvalami
motivál: a hála, amellyel tartozunk neki. Lehet, hogy nem jó szándékból tette, amit tett... de
nélküle hajnalra mindhárman a pokolra jutottunk volna.

10. FEJEZET

Eskü és bánat

Skandar Graun másnap mámorosan ébredt; nem a fedélzeten, hanem egy kellemesen
berendezett kajütben. Valószínűleg a drén fivérek cipelték oda, miközben részegen
hortyogott.
A félork felült a kemény priccsen, és egy ösztönös mozdulattal megdörzsölte az arcát.
Csodálkozva fedezte fel, hogy a falhoz rögzített asztalon egy kicsiny bőr tartóban – hogy fel ne
boruljon a folyamatos hullámzástól – egy fedeles kancsó áll. Sejteni lehetett, hogy nem
üresen.
Skandar Graun leszállt a priccsről, és az asztalhoz támolygott. Levette a kancsóról a fedelet,
és beleszagolt.
– Rendes fickók... ezek dörmögte, és ivott egy kortyot.
Időközben azt is felfedezte, hogy az aranyjogar ott hever az ágy melletti láda tetején. Ezt is
nála hagyták.
Elvette, és az övébe tűzte. Aztán visszaült az ágy szélére, lerakta a kancsót a lábai közé, aztán
előrehajolt, és fájdalmasan temette az arcát két kezébe. A testi kínok már csillapodtak az
éjszakai pihenés alatt; igaz, minden tagja izomláztól csikorgott, de Skandar Graun
keményebb legény volt annál, semhogy ilyen csekélységekre bármit is adjon. A lelki tehertől
viszont csaknem megszakadt a szíve.
– Lucinda... Lucinda... - csikorgatta a fogát kétségbeesetten. – Nem lett volna szabad
hagynom... meg kellett volna védjelek!
Egy ismerős, vékonyka hang szólalt meg csilingelve a fejében.
Ne okold magadat!
Skandar Graun felkapta a fejét, és gyanakodva nézett körül. Természetesen senkit nem
látott. Viszont tudta, hogy ez ugyanaz a hang, amit előző nap a csónakban hallott.
Kár a nő után búslakodnod! – folytatta a hang. Ő a vesztedet akarta. Ki akart használni
téged.
– Nem hiszek neked - dörmögte a félork az orra alatt. - Lucinda kedvelt engem. És én...
Szereted, fejezte be helyette a csilingelő hang a mondatot. Nem, is mondhatnál mást,
hiszen a bűbája alatt állsz. Erős, érzelmi varázskötelékkel láncolt magához, hogy rád tudja
kényszeríteni az akaratát. Ezért érzed magad ilyen cudarul. Ezért érzed úgy, hogy bele
tudnál őrülni az elvesztésébe...
– Honnan tudod, hogy mit érzek?
Ismerem a mágia hatását. Tudom, mit érzel. Ám azt is tudom, hogy pár napon belül majd
lefoszlik a bűbáj, és akkor nem marad más, csak az, amit egyébként éreznél a nő után.
 – Akkor is szeretni fogom – motyogta a félork összetörten. Ha a bűbáj szertefoszlik...
Skandar Graun talpra ugrott.
– Fenébe a bűbájjal! – morrantotta. – A bűbájos folyadékot csak tegnap reggel itatta meg
velem. Az a vajákos boszorkány csak tegnap manipulálta az agyamat... de én már jóval előtte
beleszerettem!
A hang pár hosszú pillanatig nem szólalt meg a félork fejében, és azután is csupán egy
bizonytalan kérdés tellett tőle.
Biztos vagy ebben?
– Már hogy a fenébe ne lennék biztos! – mérgelődött Skandar Graun, és fel-alá kezdett
járkálni a szűk kabinban. – Most már emlékszem a régi időkre! Tíz évvel ezelőtt Lendoron az
őrületig szerelmes voltam belé... És most újra azt érzem, hogy senki más nem számít, csakis
ő! Csaknem három hetet töltöttem rabként egy átkozott hajón, és közben senki másra nem
tudtam gondolni, csak Lucindára! Meg verseket is írtam hozzá!... Saját verseket!
A hang ismét hosszan hallgatott.
Ezt nem tudtam, csilingelte végül melankolikusan. Ám ha így van, nem értem, mi szükség
volt a bűbáj varázsra?
Skandar Graun vállat vont.
– Te nem ismered Lucyt. Ő olyan nő, aki mindig biztosra megy. Lehet, hogy épp ő is készült
belém szeretni... és nem akarta megkockáztatni, hogy miközben kimutatja az érzelmeit... én
kiszeretek belőle.
Nem önáltatás ez? - kérdezte a vékony hang.
Skandar Graun vállat vont.
– Kit érdekel, minek nevezed?! Csak az számít, hogy szeretem őt. És ha nem láthatom többé,
bele fogok pusztulni! Semmi értelme nem lesz az életemnek. Jobb, ha... megölöm magam.
A hang nem szólt semmit.
– És ráadásul ez a mocskos teher a lelkemen... A tudat, hogy megmenthettem volna... És ha
meghal, akkor azért hal meg, mert én... nem tudtam megvédeni!
Ezért nem tehetsz magadnak szemrehányást!
– De igen! – üvöltötte a félork felháborodottan. - De még mennyire, hogy tehetek!
Te mindent megtettél, ami tőled telt.
- Mindent? – bömbölte Skandar Graun felháborodottan. – Igen. Megtettem, ami tőlem telt!
De sokkal többet kellett volna tennem!
Így is sokkal többet tettél.
– De nem eleget! – Skandar Graun egy dühös rúgással a falhoz repítette a boros kancsót. Az
ezer darabra tört, cserepek repültek mindenfelé, és a vérvörös bor szerte fröccsent a falon és a
deszkapadlón. – Ez az átkozott pia az oka! Ha nem ittam volna magam félig részegre,
megmenthettem volna! Ha nem piáltam volna hosszú éveken át, mint az állat, nem lustultam
volna el ennyire! Nem lennék ilyen tohonya! Nem lassultak volna le ennyire a reflexeim! Ha
erőm teljében lettem volna, mint egykor fénykoromban... képes lettem volna megmenteni őt
bármitől!
A hang nem felelt.
Skandar Graun a falhoz rohant, ahol a vörös borfolt éktelenkedett, és veszett öngyűlölettel
verni kezdte bele a fejét, csak úgy döngött az egész alkotmány.
– Én állat! Én barom! Én ostoba, részeges, elpuhult, tohonya disznó!
Olyan vadul verte a fejét a falba, hogy a hüvelyknyi vastag deszka nagyot reccsent és
beszakadt a fejelése alatt.
– Ha nem lennék ilyen istenverte puhány – siránkozott könnyek között a félork –,
megmenthettem volna.
A hang még mindig nem tett megjegyzést.
Skandar Graun gyilkos hörrenésekkel, zokogással küzdve taposta, rugdosta a padlón heverő
cserépdarabokat, és akkorát vágott a falba ott, ahol korábban már befejelte, hogy az ökle
átszaladt a lyukon. Alig bírta visszahúzni. A félork szinte az eszét vesztve őrjöngött
Aztán amikor végre visszahúzta az öklét, és kissé lecsillapodott, dühtől kivörösödött képpel,
vérben forgó szemekkel emelte tekintetét a plafonra.
– Yvorl! - bömbölte. - Én szólítalak, a te hűséges harcos-papod... – Elhallgatott, mivel a
„hűséges”-szót még ő maga is enyhe túlzásnak tartotta, de aztán annál nagyobb
vehemenciával folytatta. - Figyelj jól, Káosz átkozott istene, mert most én fordulok hozzád,
Skandar Graun... Igaz, az utóbbi időben szarba se vettelek, de most olyan fogadalmat teszek
neked, amilyet még tán te se hallottál! - Ismét elhallgatott, amíg megfogalmazta magában az
eskü szövegét, de aztán a fogait csikorgatva folytatta. Az ital tette tönkre az életemet!
Mindennek az átkozott pia az oka... és éppen ezért én, Skandar Graun, a te... harcos-papod
szent esküvéssel megfogadom, hogy mostantól egy korty bort sem iszom! Sem sört, sem
pálinkát! Sem olyasmit, ami eltunyít, elveszi az eszemet és amitől megcsúfolom önmagamat!
Hallod ezt, Yvorl, te redves farkú, bűzölgő egyszemű?... – Skandar Graun a mellkasát
döngette. - Ide csapj a villámaiddal, ha még egyszer bort iszok! Égesd szét az agyamat isteni
leheleteddel, ha azt látod, hogy pálinka csúszik le a torkomon! Ha pedig azt látod, hogy habzó
sörbe dugom a nyelvemet... tépd ki azt tövestől, hogy soha többé ne tudjak ilyen ostoba
fogadalmakat tenni... hogy a fene egye meg!
Skandar Graun hangosan zihált, és abbahagyta a melldöngetést. Olyan meredten bámult
maga elé, mintha csak most tudatosult volna benne, hogy mit tett.
– Megesküdtem - motyogta. – Szent esküvést tettem...
Visszarogyott az ágy szélére, és az ujjait tördelte. Az ajkát harapdálta, a szemét forgatta.
Szerette volna tőből leharapni a nyelvét.
Most már jobb? – kérdezte a halk, kedves hang. Megnyugodtál?
- Megnyugodtam?! - háborodott fel azonnal a félork. - Hogy a fenébe nyugodhattam volna
meg? Yvorl redves farkára... hogy a fenébe lehetnék nyugodt, amikor épp az imént tettem egy
olyan ostoba fogadalmat, aminek, megszegéséhez máris elemésztő vágyat érzek...
Talán Yvorl épp nem figyelt rád, sugallta a hang pajkosan; kissé túl pajkosan is.
– Yvorl egyetlen szeme mindent lát dörmögte a félork morózusan. - És én nem fogom
megszegni a fogadalmamat!
Mindenképpen előnyödre válik, ha nem részegeskedsz, vélekedett a hang.
Skandar Graun gyanakodva nézett körül ismét.
– Ha már itt tartunk... ki a fene vagy te? Valami mágikus tengeri hal, ami itt úszkál a hajó
körül?
A hang csilingelve nevetett.
Micsoda ötlet!
– És egyáltalán hol vagy? Hogyan tudsz beszélni a fejemben?
Mágia révén beszélek hozzád, mondta a hang, és most alig érzékelhető szomorkássággal
csilingelt. A közeledben vagyok, de te nem látsz engem.
- Láthatatlan vagy? – tamáskodott a félork, és a szemöldökét ráncolva nézett körül, mintha
így képes lenne látni a láthatatlant is.
Nem vagyok láthatatlan. Itt vagyok veled. Itt heverek az ágyadban. Ismersz engem.
Együtt harcoltunk...
Skandar Graun rámeredt az aranyjogarra. Egészen egyértelmű volt; hiszen a hang azóta
beszélt hozzá, amióta a jogart megkaparintotta. Az alma nagyságú, kicsiny aranykoponya
viszont nem volt valami bizalomgerjesztő.
- Ahhoz képest – motyogta a félork hogy milyen kedves a hangod, elég rusnya fejből beszél...
már meg ne haragudj az őszinteségemért!
Úgy tűnt, a hang meglepődött egy pillanatra, mivel csak két szívdobbanásnyi idő múlva
szólalt meg. Valószínűleg eddig tartott, amíg rádöbbent, hogy mire gondol a férfi.
Az az aranykoponya... nem én vagyok! – jött a szórakozott hang.
– Én azt hittem, hogy te... az aranyjogar vagy!
Benne vagyok a jogarban, helyesbített a nő. Ám a jogar nem én vagyok. Az csupán az
eszköz, ami fogva tart engem. A jogar az én börtönöm.
Skandar Graun agya eközben elkalandozott kissé.
– Ezek szerint neked tartozok köszönettel, amiért mindig visszatérsz hozzám, ha elhajítalak?
– kérdezte.
Felelhetném azt, hogy „igen”, mondta a hang. Ám ezzel megtévesztenélek. Az igazság az,
hogy maga a jogar mágikus. Magától tér vissza a kezedbe. Ahhoz nekem semmi közöm.
– Értem.
Ám biztosíthatlak, ha hatalmamban állna, én is készséggel megtennék ennyit érted. Ám én
csupán egy szerencsétlen fogoly vagyok.
 Skandar Graun kézbe vette az aranyjogart, és érdeklődve pislogott rá.
– Van neved? – bökte ki ostobán.
Mishetrelle, jött a válasz. A Felhők asszonya. Néhol úgy ismertek, mint Devra Mishtrell.
– Devra Mishtrell? – csodálkozott a félork. – Ez drén név? Nem úgy hangzik.
Guarni vagyok, felelte a nő. Egy igen-igen ősi faj tagja. Valaha mi uraltuk a világot.
– Már te is kezded? - dörmögte Skandar Graun morcosan. – Zmed épp tegnap mesélte el,
hogy egykor a drének voltak a világ hatalmas urai.
Amikor az én népem hatalmas volt, a drének még nem is léteztek, felelte a nő. Ám a
hatalom olyasmi, amit meg lehet unni. A guarnik átadták az uralmat a frissebb,
agresszívebb embereknek.
Skandar Graun pislogott.
– Mióta raboskodsz a jogarban? – kérdezte.
Két hónapja már.
- És... hogy kerültél bele?
Az ostobaságom miatt. Alábecsültem valakinek a hatalmát, és azt hittem, erősebb vagyok
nála. Tévedtem. Tohar győzött. És bebörtönzött. Az én halhatatlan lelkem erősíti a jogar
mágiáját.
Skandar Graun elgondolkodott ezen.
– Hogyan lehetne kiszabadítani onnan?
Nem tudom. De talán...
– Talán?
Egy biztos. Mindaddig, amíg Tohar él, csakis ő engedhet engem szabadon. Ám ha ő halott
lenne... Talán azon a módon, ahogy a mágiám révén képes vagyok beszélni veled, képes
lehetnék önerőmből kiszabadulni is... De csakis akkor, ha Tohar életereje már nem
kényszerít rabságra.
– Akkor jó hírem van számodra - dörmögte a félork. - Azon vagyunk, hogy Toharból még a
szart is kiverjük. Elhatároztuk, hogy elkapjuk a gazembert, és megöljük.
Nagyon vigyázzatok vele! Ő... sokkal hatalmasabb, mint hiszitek. Ne kövessétek el
ugyanazt a hibát, amit én! Ne becsüljétek alá!
– Meg fogom ölni! –, csikorgatta a fogait Skandar Graun. - Egyszer már péppé vertem a
fejét, de legközelebb nem fogok megelégedni ennyivel. És azt hiszem, a drének pláne nem.
A drének? – kérdezte halkan Devra Mishtrell. A de Vigorard fivérek? Zmed, Hmuda és
Lenk?
– Ismered őket? – lelkendezett Skandar Graun. – Tudják, hogy a jogarban lakozol?
Ismerem őket. De nem tudják, hogy a közelükben vagyok.
- Biztosan örülnek majd, ha megmondom nekik, hogy te...
Ne tedd! – kérte Devra Mishtrell nagyon határozottan. Egyelőre ne áruld el a hollétemet!
Ne beszélj rólam senkinek! Ne is említsd, hogy ismersz engem! Egy szót se szólj arról, hogy
tudod, ki az a Devra Mishtrell! Megérted ezt?
Skandar Graunnak nem igazán tetszett ez a fene nagy titokzatoskodás.
- Nem igazán értelek.
Én segíteni foglak legjobb tudásom szerint, ígérte válasz helyett a nő. Veled leszek. Időben
figyelmeztetlek a veszélyre. Figyelmeztetlek, ha valaki mágikus behatás alá próbálja venni
a tudatodat. Ezt megérzem. Mint ahogy megéreztem a rád bocsátott bűbáj varázs jelenlétét
is.
- Nem bízol a drénekben?
Nem akarok beszélni erről...
- De ha te nem bízol bennük, hogyan bízzak meg bennük én?
Zmed, Hmuda és Lenk jó emberek és nagyszerű harcosok. Szükséged van a segítségükre.
És nekem is, hogy megszabaduljak Tohar rabságából. Tohar közös ellenségünk. Neked
azért, mert elrabolta a kedvesedet. Nekem azért, mert bebörtönzött. Nekik pedig...
– Nekik pedig? – visszhangozta a félork, mivel a hang nem fejezte be a mondatot.
Nekik pedig azért, mondta Devra Mishtrell némi szünet után, mert Tohar egy csaló. Kitúrta
őket az ősi örökségből, jogosulatlanul elfoglalta a helyüket, és meg akarta gyilkolni
mindhármukat. Ők csakis akkor moshatják le magukról a szégyent és csakis akkor
tisztázhatják magukat, ha Tohar halott lesz.
 - Azt mondod, bízhatok bennük? Tegnap este... valamiféle vérszerződést akartak kötni
velem...
Add a véred! Kösd meg a szerződést! Ha a testvérűkké fogadnak, fenntartások nélkül
megbízhatsz bennük mindaddig amíg ellenük nem törsz! Ha a vértestvérük leszel, akár a
halálba is bemennek érted! Ha ezt ajánlották, ne habozz elfogadni! Ezek remek fickók!
Skandar Graun a homlokát ráncolta.
– Remek fickók, mi? De akkor miért akarod, hogy eltitkoljam előlük a te létedet?
Történt egy kis félreértés, mondta nagyon-nagyon halkan Devra Mishtrell. És én magam...
személyesen szeretném tisztázni a helyzetet. Ha kiszabadulok, én magam drekfrdghr...
– Mi?
Vége. Fogytán a mágikus erőm. Nem tudok tovább beszélni hozzád. Majd...
jelentkezdkgfjgrrkdf...
Devra Mishtrell hangja nem csengett tovább a bambán a jogarra meredő félork fejében.

Pár perccel később Skandar Graun kilépett a fedélzetre. Érzékelte, hogy totális szélcsend
van, s ugyanakkor azt is érzékelte, hogy a hajó dagadó vitorlákkal száguld észak-északkeleti
irányba. Lendor partjai fele.
A drén fivérek nagy munkában voltak; legyilkolt drén honfitársaik hulláit gyűjtötték egy
kupacba, s levetkőztették meztelenre valamennyit.
– Yvorl redves farkára... lepődött meg a félork. - Kifosztjátok a hullákat?
Hmuda nagyon csúnya pillantást vetett rá, Lenk vihogott, Zmed pedig a homlokát ráncolta.
– Bátor tengerészeket megillető tisztelettel fogjuk eltemetni őket – mondta a legidősebb
drén fivér. - Oda, ahová ők mennek, nem vihetnek magukkal ruhákat.
Skandar Graun nem akart a Drén Pokolban szokásos öltözködési szabályokról érdeklődni,
ezért inkább nem szólt semmit.
Legalábbis nem e témában. Viszont...
– Tegnap este... valamiféle vérszerződést emlegettetek – jegyezte meg.
A három fivér komoran nézett össze.
– Majd később visszatérünk erre... – sóhajtott Hmuda.
- Az a helyzet – magyarázta Lenk ellenségesen, szinte villogó szemmel -, hogy úgy gondoljuk,
semmi szükség egy ilyesfajta szertartásra. Nem kell vérszerződést kötnünk ahhoz, hogy
együttműködjünk Tohar megölésében.
- Valójában az a helyzet – szólt közbe Zmed fensőségesen hogy én és a fivéreim nem
vagyunk egy állásponton a vérszerződést illetően.
– És nincs is szükség rá – tette hozzá Lenk. - Mi anélkül is megbízunk benned.
– De vajon én – pislogott a félork - mennyire bízhatok meg tibennetek?
- Mi okod lenne kételkedni bennünk? – vágta oda pimaszul Lenk. – Mi mindhárman drén
nemesek vagyunk!
– És mellesleg, én személy szerint hajlandó vagyok bármikor nemesi becsületszavamat adni,
hogy elfogadlak harcostársamnak – tette hozzá Hmuda.
– És ha én... ragaszkodnék ahhoz, hogy a kölcsönös bizalom érdekében kössünk
vérszerződést? - kérdezte ártatlan képpel Skandar Graun.
Látta, hogy a legfiatalabb testvér teleszívja a mellkasát levegővel, mintha valami nagyon
csúnyát készülne mondani, Hmuda pedig a homlokát ráncolva hunyorog. Zmed az ajkába
harapott.
- Valami rosszat mondtam? – dörmögte Skandar Graun. – Bocsássátok meg nekem... bal
lábbal keltem fel.
Zmed szigorú pillantásokat vetett két fivérére, és elhallgattatta őket, mielőtt szavakba
önthették volna a véleményüket.
- Mi kérjük a bocsánatodat – mondta zordan, egyáltalán nem bocsánatkérő hangsúllyal. -
Ám mielőtt választ adnánk egy ilyen fontos kérdésre, én és a fivéreim visszavonulunk, hogy
megtanácskozzuk az ügyet.
Azzal megrántotta két testvére karját, és ők hárman visszavonultak a hajóorrba tanácskozni.
Skandar Graun csodálkozva követte a tekintetével ezeket a különös fickókat, és látta, hogy
már az első lépések után sziszegve vitatkozni kezdenek. Hogy milyen érveket sorakoztatnak
fel saját álláspontjuk mellett, azt nem érthette, mivel drénül beszéltek, ám később, amikor
elcsattant az első pofon, már egyértelműnek tűnt, hogy minden eszközt megragadnak saját
véleményük védelmében.
Vadul rángatták, lökdösték egymást, és miközben vöröslő képpel kiabáltak egymásra rövid
tőszavakat, dühös ütések, rúgások is elcsattantak.

Skandar Graun nem akarta megzavarni a fontos tanácskozást, és gondolataiba mélyedve

kószált a fedélzeten. Aztán megállapodott a levetkőztetett, kifosztott hullákon túl halomba
rakott fegyvereken, és érdeklődve válogatni kezdett. Az ő kedvenc láncos buzogánya a
kalózhajóval együtt elsüllyedt a tengersírban, és valami hasonlót szeretett volna találni
helyette.
Ezek az ostoba drének azonban a jelek szerint a szúró- és vágófegyverek megszállott
híveinek bizonyultak, mivel egyetlenegy csatacsillagot, sima bunkót, acélfejű buzogányt sem
talált. Láncos buzogányról nem is beszélve. Ezek az északi tahók talán még hírét sem
hallották ennek a kifinomult fegyvernek...
Miközben a fegyverek között válogatott, arra lett figyelmes, hogy egy árnyék vetül melléje.
Mivel közeledő lépteket nem hallott, csakis arra tudott következtetni, hogy az illető vagy úgy
jár, mint a szellő, vagy pedig szándékolt céllal, nesztelenül lopakodott mögéje.
Skandar Graun egy alabárdot kapott fel a fegyver halomból, és úgy perdült meg, mintha
máris ölni akarna. Jarvy Hekkirt pillantotta meg maga mögött, teljes életnagyságban, egészen
emberi formában. Az idős férfi meglepetten emelte maga elé mindkét kezét, és riadtan
mosolygott.
– Csak én vagyok... csak én...
Számos hegedő sebhely borította az arcát, a nyakát, a kézfejét, a ruhája cafatokban lógott
rajta, de ettől eltekintve épnek és egészségesnek tűnt.
Skandar Graun végigmérte tetőtől talpig.
– Amikor utoljára láttalak, rosszabb bőrben voltál – jegyezte meg.
A kalaposmester bőszen vigyorgott.
– Jól megadtuk annak az átkozott ebnek... igaz, csaknem belepusztultunk!
Skandar Graun is elvigyorodott.
– A te segítséged nélkül nem sikerült volna ismetelte el. A kezét nyújtotta. - El kell
ismernem, bátor ember vagy.
Jarvy Hekkir csak habozva fogadta el a feléje nyújtott kezet. De aztán csillogó szemmel
megszorította, amúgy emberesen.
– Nem kellett volna segítenem – mondta őszintén. - Ám méltó akartam lenni a
bizalmatokra. Tudod, amióta kiderült rólam, hogy farkasember vagyok, nehezen találok
barátokat... Ez persze némely szempontból érthető is...
Skandar Graun a szemöldökét ráncolta.
– Vámpír – helyesbített.
A kalaposmester csalódottan ingatta a fejét.
– Nem tudom, honnan veszitek ezt – nyavalygott. – Hiszen valamennyien láthattátok, hogy
farkas vagyok!
– Jó, de egy vámpírnak is létezik farkas alakja... Jarvy Hekkir könyörgőn tartotta maga elé a
kezét.
- Kérlek, ne! Ne izélj ezzel a szöveggel... Épp eleget hallottam már! De hidd el, hogy én
tudom igazán, hogy mi vagyok. És egyébként is, ha vámpír lennék... ahogy azt te tévesen
gondolod... nem kellene visítva menekülnöm nappal az égető napsugarak elől?
Ez a gondolat zavarba ejtette Skandar Graunt. És egyébként sem akart vitatkozni. Vállat
vont.
- Mindegy, hogy mi vagy - jelentette ki. - Számíthatsz rá, hogyha te kerülsz szorongatott
helyzetbe, én sem fogok habozni, hogy megsegítselek...
A kalaposmester kitörölt egy érzelmes könnycseppet a bal szeme sarkából, és tekintetéből
őszinte hála sugárzott.
– El sem tudod képzelni, mekkora öröm számomra, hogy ezt hallom.
Skandar Graun nem akart meghallgatni egy hosszadalmas magyarázatot. Sietve más vizekre
terelte a témát.
- Fegyvert választasz te is? - kérdezte.
 A kalaposmester a fejét ingatta.
- Nekem nincs szükségem ilyesmire – mondta kedélyes mosollyal. - Azonban a ruháim
méltatlanok hozzám... és egy remek kalap sem jönne rosszul... ám ismerve az északi
kalaposmesterek munkáit, attól tartok, hogy Csupán csapni való fércművekben
reménykedhetek...
Skandar Graun bólogatott, de már oda sem figyelt. Próbaképpen, tett egy-két ütést az
alabárddal, aztán megvetően a padlóra hajította, és még le is köpte.
- Micsoda szemét!
Bosszúsan dörmögve mégis inkább egy kardot választott magának. Ifjúkorában a vívás
tudományát választotta, ám az utóbbi időben elszokott a könnyű fegyverektől. És jelenleg
számára még a legvaskosabb, legmasszívabb kard is könnyűnek bizonyult.
Jarvy Hekkir talált neki való ruhákat, és ráérősen öltözködött, Azt azonban nem bírta
kitalálni, miért csépelik egymást a hajóorrban összevissza hemperegve a drén fivérek.
– Gyűlölik egymást?
Skandar Graun érdeklődve pislogott.
– Dehogy... csupán beszélgetnek. Egy vitás kérdést intéznek el.
- Úgy, hogy egymás vérét ontják?
– Ahogy elnézem – merengett a félork –, ma valahogy az átlagosnál is feszültebbnek
tűnnek...
Kacsázó járással Roahmyer rontott ki az egyik fedélzeti kabinból, egy vaskos könyvet
lengetett a kezében, a szemén a mágikus okuláré billegett, és a csenevész kis fickó
diadalmasan üvöltözött.
- Megvan, megvan!
– Mi az, vakegér - mordult oda Skandar Graun szarkasztikusan. – Elfelejtetted, hogy hova
raktad le elalvás előtt a szemüvegedet és most véletlenül megtaláltad?
– Tudom, hová ment a varázsló - kiabálta neheztelés nélkül az írnok. - Tudom, hová vitte
Lucindát!
Szinte hallani lehetett, ahogy Zmed ökle megállt a levegőben Lenk orra előtt, Hmuda fogai
elengedték az idősebb testvér bokáját, Lenk pedig nem csavargatta tovább a középső testvér
bal fülét. A bejelentés hallatán egyszerre dermedtek mozdulatlanságba valamennyien.
Skandar Graun egy döbbenéssel az írnok elé ugrott, és megragadta az inge hajtókáját.
Csaknem megrázta, mint egy kutyát.
– Mit beszélsz?! - ordította a képébe olyan erővel, hogy a szerencsétlen fickó csaknem
összepisilte magát ijedtében.
– Ez itt a varázsló naplója... - rebegte. - Ebben van leíródva...
Skandar Graun máris kikapta a kis fickó kezéből a könyvet.
– Mi? Hiszen ez... csupa üres lap!
– A szemüvegen át nem! - motyogta Roahmyer, és csaknem elsírta magát, miközben ezt
mondta. – Én... el tudom olvasni!
Skandar Graun ösztönösen a szemüveg után nyúlt, de Roahmyer felvisított, akár egy
megsebzett egér.
- Figyelmeztetlek!... Ha egy ujjal is hozzám érsz, szétégetem a hájas seggedet valami
borzalmas varázslattal!
A félork csaknem elröhögte magát.
– Miiii? – hörögte, röhögte.
– E könyvben sok varázslat van. Csak felolvasom, és...
– Majd jól orrba verlek!
– Könyörgök... inkább ne! Ez a buta fenyegetés csak úgy példaképpen csúszott ki a számon...
– Én meg példaképpen majd letépem azt a kajla füled, lecsavarom a lapátnyél orrodat és
kiverem a fogaidat... aztán megöllek!
Roahmyer egész testében remegett; még élénken élt az emlékezetében a legutóbbi rettenetes
verés élménye.
- Nem tehetsz ilyet! - suttogta.
- Igen? És ugyan miért nem?
– Mert a betört orrból szétfröccsenő, véres takony elmaszatolhatja a betűket ezen a könyvön,
a szemüveg összetörhet... én pedig mindén bizonnyal belehalok, és akkor senki nem lesz, aki
elmondja, hol keresd Lucindát!
– Zsarolni próbálsz? - csikorogta a félork, és ütésre emelte az öklét.
Zmed termett mellette, és megragadta a karját.
- Várj! recsegte. – Tudni akarom, amit ő tud.
– Ha nem mondja meg, én kiverem belőle!
— Megmondom — sikoltotta Roahmyer halálra rémülve. — A varázsló jegyzeteiből
egyértelműen kiderül, hogy nem véletlenül indult el Lendorra a hódító sereggel... kincset
keres!
— Micsoda? - hördült fel Skandar Graun, és Karaidus elásott kincse villant az eszébe.
- Nem is annyira kincset! — rikoltozta helyesbítően a kis írnok. - Inkább valamiféle
varázsszert. Fogalmam sincs, mi lehet az, de ő csak úgy hivatkozik rá, mint... a „Káosz
kincse”...
Skandar Graun a szemöldökét ráncolta, de nem szólt semmit.
— A „Káosz kincse”? — visszhangozta Lenk hitetlenkedve. — Mi a csuda lehet az?
- Valami varázslatféle - nyüszítette Roahmyer. — Egy ősi guarni varázslat... bár fogalmam
sincs, hogy mit jelent az a szó, hogy guarni...
A drén fivérek sötét pillantásokat vetettek egymásra.
— Nekünk van fogalmunk — szűrte a szavakat Zmed a fogai között. — Mit tudsz erről a
varázslatról?
- Nem sokat lihegte az írnok egyre diadalmasabb képpel. — Csak azt, hogy ez a Tohar szinte
megőrül érte! Ez voltaképpen egyetlen varázsszó, amelynek birtokosa, ha kimondja ezt a szót,
úrrá lehet a körülötte lévők akaratán... mert ez a szó őrületet, háborodottságot,
akaratgyengeséget okoz... mert ez a szó a Káosz kincse!
— A Káosz Szava — helyesbített ösztönösen Skandar Graun. — Ez a varázslat a Káosz Szava!
— Úgy van! - rikoltotta diadalmasan Roahmyer. - Tohar ily néven is hivatkozik rá.
Skandar Graun a torkát köszörülte, igyekezett nem nézni senkire és sehová. Zmed kutató
pillantása elől azonban nem tudott kitérni.
- A Káosz Szava? — kérdezte a legidősebb drén fivér. - Tudsz talán róla valamit?
- Nem igazán — hazudta a félork. — Csak éppen hallottam egyet s mást... hm... tudod, hogy
van ez, az ember sokféle legendát hall...
- Nos, ez a legenda állítólag Lendoron van elrejtve - csapott le a témára diadalmasan a kis
írnok. — Tohar ezt keresi már évek óta. És most úgy gondolja, hogy megtalálta... A naplójába
írt jegyzetekből egyértelműen kitűnik, hogy ez a varázsszer Lendor középső részén, egy
elhagyatott romvár katakombáiban található, amelyet úgy hívnak, hogy... Alm... Alg... Alei...
— Alouita Romvára — recsegte a félork. — Egyszer már jártam ott! Ám ha Tohar a Káosz
Szavát keresi, alaposan elkésett...
— Micsoda? — csattant fel Lenk.
— Tíz évvel ezelőtt a Káosz Szavát elvitték Lendorról — kiáltotta Skandar Graun indulatosan.
— Tohar már semmit nem fog ott találni... legfeljebb zombikat és lidérceket!
— Micsoda? - suttogta Hmuda. - Elvitték? Hogy érted ezt?
- Igen! - pattogott Lenk. - Hogy érted?
Skandar Graun rádöbbent, hogy máris sokkal többet mondott a kelleténél, és megpróbált
visszakozni.
— Ismertem valakit, aki mesélt erről — hazudta ügyesen. - Egy Peltár nevű varázsló tette rá a
kezét a varázslatra... állítólag.
- Peltár? — kérdezte elmerengve a kalaposmester. — Mark'yhennon egyik mágusa? Az, akit
Lendori Peltárnak is neveztek?
— Ő volt az! — csapott le a lehetőségre a félork. - Igen. Úgy hallottam, ő szerezte meg a
varázsszert...
A drén fivérek összenéztek, és elgondolkodva hümmögtek.
— Csakhogy ezt a tényt Tohar nem tudja — jegyezte meg lényegre törően Roahmyer. — És a
nyakamat teszem rá, hogy odament egyenesen abba a romvárba...
— Alouita Romvárába! — bólogatott a félork. — Igen, azt hiszem, ott elkaphatjuk!
Lenk akkorát csapott a jobb öklével a bal tenyerébe, hogy csak úgy csattant.
- Kizsigerelem az átkozott csalót!
— Odavezetsz bennünket? — kérdezte Zmed.
 Skandar Graun vállat vont.
— Miért tenném? - kérdezte flegmán. — Miért segítenék nektek? Ti drének vagytok... az
ellenségeim. Miért segítsek azoknak, akik nem a vértestvéreim?
A drén fivérek ismét komor pillantásokat váltottak.
— A vértestvérünk leszel — jelentette ki ellentmondást nem tűrően Lenk. És megtapogatta
feldagadt orrát. — Kettő az egy arányban arra szavaztunk, hogy vérszerződést kötünk veled...

A vérszerződés egyszerű szertartás volt. A négy résztvevő - a három drén fivér és Skandar
Graun - kört alkotva felálltak a fedélzet közepén, és mind a négyen megvágták a csuklójukat.
A vért pedig egy erre a célra előhozott ezüst serlegbe csöpögtették. A serlegben eredetileg
bornak kellett volna lennie, ám Skandar Graun Yvorl nevét emlegetve és valami homályos ork
szokásra hivatkozva kikötötte, hogy ő márpedig csak vízzel hajlandó vérszerződést kötni.
Némi huzavona után a drének beleegyeztek ebbe.
Miután mind a négyen belecsöpögtették a vérüket a vízbe, az ezüst serleg körbejárt, és
egyetlen szó, egyetlen fogadkozás nélkül mindenki ivott belőle. A kupa vándorútja Skandar
Graunnál végződött. A félork felháborodottan tapasztalta, hogy a vérrel keveredett víz
csaknem a serleg szájáig ér. A drének csupán jelképesen ittak belőle; épphogy beleérintették a
nyelvüket.
A félork morogva hajtotta fel a maradékot, és fenékig ürítette a serleget. Nem tudta volna
megmondani, mikor ivott utoljára ennyi vizet.
Amikor elvette a serleget az ajkától, Lenk a nyakába borult, két oldalról megcsókolta az
arcát, és azt motyogta:
- Vér vagy a véremből, hús a húsomból. Köszöntelek, testvérem.
- Aha - morogta a félork.
Ezután Hmuda is megcsókolta mindkét felől az arcát:
— Vér vagy a véremből, csont a csontomból. Köszöntelek, testvérem.
- Hm, na ja...
Végül Zmed zárta a sort. Ő megölelte Skandar Graunt, és szájon akarta csókolni. A félork
felháborodottan rántotta félre a fejét.
- Hé, hé... erről szó sem lehet! Hogy képzeled?!
Zmed azonban ellentmondást nem tűrően az ajkához érintette az ajkait.
— Vér vagy a véremből, lélek a lelkemből - mondta a legidősebb testvér kemény hangon.
Nem úgy beszélt, mint akinek ferde az ízlése. — Köszöntelek, testvérem. Köszöntelek a de
Vigorard családban!
- Aha.
- Fölösleges többet mondani — folytatta Zmed rendületlenül. — Közöttünk eztán szavak
helyett a tettek beszélnek.
Skandar Graun stílszerűen nem szavakkal felelt erre, csupán keményen bólintott.
- Jól van, most mér testvérek vagyunk — sóhajtott neheztelően Lenk. — Most már
megmondhatod, merre találjuk azt a romvárat.
— Nem tudom, hol van — dörmögte az emlékeiben kutatva Skandar Graun —, de úgy érzem,
oda fogok találni. Ám attól tartok, egy hétig is gyalogolhatunk, mire odaérünk, és addigra már
késő lesz...
— Lovon megyünk — jelentette ki Zmed ellenmondást nem tűrő hangon, mintha a többiek
ellenezni akarták volna a tervét. - Talán még időben elkapjuk Tohart és megmentjük a
barátnődet.
- A kedvesemet — helyesbített a félork, és megdörgölte az orrát. — Honnan szerzünk
lovakat?
- Ezt bízd ránk — húzta zord mosolyra a száját Zmed, és játékosan a testvéreire kacsintott. —
Ez a mi dolgunk lesz.
— Aha, értem - bólintott Skandar Graun. — Ha a sejtésem nem csal, ezek szerint
lótolvajlásért voltatok vasra verve...
Nem értette, miért harap az ajkába erre a kijelentésre Zmed, miért hördül fel Hmuda, és
miért kap a kardja markolatához Lenk. És magyarázatot sem kapott a különös viselkedésre.
 11. FEJEZET

Újjászületés és egy halom temetés

Miközben a drén fivérek nekiláttak szertartásosan eltemetni a halottaikat, Skandar Graun

szertartásosan visszavonult a számára rendszeresített kajütbe, hogy leöblítse a nyelvére
rakódott sós vérízt, amely a vérszerződés után maradt meg benne. Csak miután már az arca
felé közelítette a titokban becserkészett kancsót és a fűszeres bor édeskés illata megcsapta az
orrát, akkor tudatosult benne, hogy mit művel.
— Yvorl redves farkára... nem szeghetem meg már most az esküvésemet!
A falhoz akarta csapni a kancsót, de aztán még időben visszafogta magát. Hiszen ki tudja...
lehet, hogy pár órán belül meggondolja magát, és úgy dönt, hogy nagy ívben le van ejtve a
„szent esküvés”, és akkor milyen jól jön majd egy kéznél lévő boroskancsó!
Mivel nem tudott mit kezdeni magával, kisétált a fedélzetre, és sötéten pislogva nézte, mit
művelnek a drén fivérek a tetemekkel. A lemeztelenített, anyaszült csupasz hullákat
egyenként a korláthoz vonszolták, fél percen át komoran, szótlanul álltak fölöttük, aztán a
soron következő hullát egymás után mindhárman szájon csókolták, és megszorították a kezét.
— Arra menj tovább, amerre a szél fúj! — mondták együttesen, és a hullát a korláton át
beletaszították a tengerbe. Az nagy csobbanással tűnt el a hullámok között.
A hajó körül ezüst hátuszonyok csillogtak. Tucatnyi cápa kerülgette a hajót.
Következett egy újabb hulla. Néma merengés fél percig. Csókolgatás. Kézszorítás. Mivel
ennek a hullának hiányzott a jobb karja, a balját szorongatták meg.
— Arra menj tovább, amerre a szél fúj!
Csobbanás. Cápák verekszenek.
— Hé! — jegyezte meg Skandar Graun szelíden. - Nem akarok közbeugatni, de szerintem...
most szélcsend van!
— Ez afféle drén mondás, öcsém! - vetette oda Lenk foghegyről. - Mi, drének, sosem
tudhatjuk, merről fúj a szél...
— Öcsém? — szívta be meglepetten a levegőt Skandar Graun. - Hogy érted ezt?
- A testvérem lettél — magyarázta Lenk. — Az öcsém vagy.
— Legalább kétszer annyi idős vagyok, mint te! - tiltakozott Skandar Graun. - Bátyádnak
kellene szólítanod.
- Elment az eszed? — sziszegte Lenk ellenségesen. — Hogy lehetsz ilyen arcátlan...
– Nyugalom! – emelte fel a kezét Zmed. – Új testvérünk nincs tisztában a mi szokásainkkal.
Skandar Graunhoz fordult. – Nálunk a testvérek közötti viszony nagyon lényeges. És ezt a
viszonyt vagy a születési sorrend határozza meg, vagy pedig az, hogy egy-egy testvér mely
időpontban került be a családba. Érted?
– Kezdem kapiskálni...
- Mivel te csupán pár perce lettél a családunk tagja – magyarázta tovább Zmed –,
értelemszerűen te vagy köztünk a legfiatalabb testvér... vagyis mindhármunknak az öcsénk
vagy.
- Hivatalosan akkor is „öcsénk”-nek szólítanánk, ha történetesen a bokádat verdesné az ősz
szakállad és százéves aggastyán lennél – tette hozzá Hmuda jólelkűen. - Ez a törvény, öcsém!
- Ezt mindvégig észben kell tartanod! – recsegte Zmed szigorúan. – A testvérünk vagy, ám
pontosan tudnod kell, hol a helyed! Megértetted, öcsém?
– Csak hogy tisztán láss – tette hozzá Hmuda. – A rangsor közöttünk imigyen áll. Zmed a
másodszülött. Én a harmadszülött. Lenk a negyedszülött. Te pedig az ötödszülött.
– És az elsőszülött? – lepődött meg a félork. – Nincs elsőszülött?
- Az elsőszülött halott ember – csikorogta gyűlölködve Zmed, és csaknem kitörtek közben a
metszőfogai. – Vagy legalábbis az lesz... hamarosan!
Sejthető volt, kire gondol. Név azonban nem hangzott el.
Skandar Graun nem feszegette tovább a témát. A hullák felé biccentett; voltak vagy
harmincan. Nagy részüket ő ölte meg.
– Mindegyiket végig fogjátok csókolgatni? – kérdezte; s a hangsúlyban benne volt az ezzel
kapcsolatos véleménye is.
 – Becsületes küzdelemben estek el – mondta Zmed keményen. – Kijár nekik a tisztelet és a
megbecsülés.
Skandar Graun akaratlanul is abba az irányba pillantott, ahol pár óra múltán majd fel kell
bukkanniuk a lendori partoknak. Arra gondolt, hogy a vár ostromakor biztosan sok ezer drén
harcos esett el. Lehet, hogy azóta egyfolytában folyik a hullacsókolgatás...
– Ezeknek a derék harcosoknak és matrózoknak már az őseik is a de Vigorard családot
szolgálták – fűzte hozzá az előzőekhez Hmuda ünnepélyesen. – Megérdemlik ezt a végső
búcsúztatást!
Skandar Graun a korláton túlra pillantott.
– Folytassátok csak! – indítványozta. – A cápák már kezdenek unatkozni...
– Kitüntetés számukra, hogy cápák tépik szét őket és falják fel a húsukat! – hördült fel Lenk,
és a szeme csak úgy villámlott. – Igazi tengeri harcosnak való sors! Inkább a cápák tépjenek
szét majd egykor engem is, minthogy a férgek rágják a húsomat...
Skandar Graun szórakozottan intett.
– Folytassátok csak, folytassátok... én itt sem vagyok!
Miközben körbejárkált a fedélzeten, és beszívta a tenger sós illatát, arra gondolt, hogy vajon
miféle drén kötelezettségekre kényszerül majd ő is. Elvégre most már ő is egy nemes drén
család tagja lett.
Lelki szemei előtt már most látta magát, amint a három drén fivérrel egymásba
gabalyodottan pofozkodva, ordítozva vitatkozik valami csekélységen. Erre a gondolatra a
szeme is könnybe lábadt az elérzékenyüléstől. A tenyere pedig viszketni kezdett.
- Yvorl redves farkára... – motyogta aztán az orra alatt megrendülten. Teljesen
megdöbbentette az előbbi gondolat és a vitatkozási vágy. – Mi a fene van? Máris drén lettem?

Mire Skandar Graun teljesen körbejárta a fedélzetet és még egyszer megcsodálta a vitorlákat
dagasztó mágikus fejeket, újdonsült fivérei már csaknem végeztek a temetési szertartással.
Már csupán egy hulla hevert a mocskos fedélzeten.
A cápák jóllakottan lubickoltak a hajó körül.
- Gyere csak ide, ecsém! - szólt rá a félorkra ellentmondást nem tűrően Lenk.
Skandar Graunnak ökölbe szorult a keze a megvetően feléje köpött „ecsém” szóra.
– Mi az? Meg kell vitatnunk valamit? – kérdezte reménykedve, és már most elképzelte, mint
veri pépessé Lenk feldagadt orrát. Pusztán csak az érvek kedvéért.
- Őt neked kell elbúcsúztatnod – jelentette ki szertartásos ünnepélyességgel Zmed, és az
utolsó hullára mutatott.
Skandar Graun anélkül felháborodott, hogy odapillantott volna.
- Az még hagyján, hogy ti itt leecsémeztek engem, de ha azt képzelitek, hogy undorítóan
csupasz, drén férfihullákat fogok csókolgatni, nagyot fogtok csalódni...
- Ő a te harcostársad volt – mondta Hmuda halkan.
Skandar Graun pislogott. Pash hevert ott; rettenetesen megcsonkítva. A torka helyén alvadt
vérrel kent szalmakóró meredezett, az álla pedig olyan volt, mint egy mészáros vérbe mártott
felmosórongya.
– Na, nem... – tiltakozott Skandar Graun. – Nagy élvezetemre szolgál, ha rothasztott
lóagyvelőt szopogathatok, de azt már most kijelentem, hogy nem fogom egy szétroncsolt
pofájú hulla cafatos száját nyalogatni...
- Harc közben esett el – jegyezte meg zordan Hmuda. – Megérdemli a tisztes temetést.
– Hát, jól van... – morogta Skandar Graun ellenségesen, és két kemény lépéssel a hulla
mellett termett.
Mindent ugyanúgy csinált, ahogy újdonsült testvéreitől látta. Fél percen keresztül szótlanul,
pislogva állt a hulla fölött, és közben arra gondolt, mennyire közömbös volt számára ez az
alak. Ha élne, előbb vagy utóbb beverte volna a pofáját. Így erre sajnos már nem lesz
lehetőség.
- És most a lélekbúcsúztató csók... - biztatta Zmed, mivel a félork merengése kezdett túl
hosszúra nyúlni.
Skandar Graun az ajkaihoz érintette az ujjait, és csókot dobott a hulla felé. Csak úgy
messziről, ahogy az utca túloldalán riszáló, csinos némbernek szokás.
- Nálunk ez a szokás – vetette oda a homlokukat ráncoló dréneknek. Majd megragadta a
kimerevedett Pash kezét, és a korláton keresztül a vízbe lódította. – Mivel szélcsend van -
morogta utána -, menj a cápák közé!
Miután a temetési szertartás fárasztó procedúráját ily módon letudta, elégedetten ütötte
össze a két tenyerét.
– Na, erről ennyit. Javaslom, igyunk egy jót a nagy ijedtségre!
Zmed komoran meredt rá.
- Azt mondtad, fogadalmat tettél, hogy nem iszol alkoholt.
Erre már a félork is elkomorodott.
– Valóban, hogy a fene egye meg! - szitkozódott. – De ha kettőtök lefogna, a harmadik pedig
erőszakkal belekényszerítene pár pohárnyi lórét a pofámba... azzal ugye, nem szegném meg a
fogadalmamat... Én persze védekeznék egy kicsit. De nem nagyon...
Lenk vérlázítóan röhögött, és lendületből hatba vágta a félorkot.
- Nem is vagy te olyan ostoba, mint amilyennek látszol, ecsém!
- Sértené az a törvényt - dörmögte érdeklődve Skandar Graun –, ha most visszaütnék?
Lenknek szikrázott a szeme az örömtől.
– Csak próbáld meg... és kiontom a beled!
Skandar Graun ökölbe szorította a kezét, és megnyalta a szája szélét.
– Hát ha már ennyire biztattok...
Zmed röhögve veregette meg a félork vállát.
- Jól van, öcsém, kezdesz úgy viselkedni, mint egy igazi drén... De azért javaslom, ne vidd
túlzásba a lelkesedést! Téged még nem véd a kermon ereje, és nem venném a lelkemre, ha
belehalnál egy kis testvéri vitába...
- Nem vagyok én olyan meghalós fajta!
– Azért egyelőre csak maradj ki ebből! - mosolygott Zmed atyaian. - Kínos meglepetés
érhetne, ha beleavatkoznál a mi vitáinkba...
– Úgy gondolod?
Hmuda a félork képébe vigyorgott.
– Tudod, néha kissé elveszítjük a fejünket az indulattól. Ám bennünket megvéd a kermon.
– Mi a fene az a kermon?
A drén fivérek összenevettek.
– Ha eljön az ideje, tudni fogod.
Mielőtt Skandar Graun tovább faggatózhatott volna, az ifjú Lenknek eszébe jutott még
valami.
– Mi legyen a brog tetemével? – vetette fel.
– Csókolgatni akarjátok azt a büdös dögöt is? – röhörödött el Skandar Graun. - Lebeszéllek
róla benneteket... én majd a belemet is kihánytam, amikor megharapdáltam... pedig nem
vagyok túlzottan finnyás fajta!
A drén fivérek elengedték a fülük mellett a nyilvánvaló szarkazmust.
– Vagy elégetjük vagy a tengerbe dobjuk – vélte Hmuda. - Nem kockáztathatjuk meg, hogy
Tohar életre kelti valamiképpen...
Skandar Graun a homlokát ráncolta ennek a lehetőségnek már a gondolatára is, és bár nem
szólt semmit, magában helyeselte a felvetést, hogy szabaduljanak meg a dögtől.
Mind a négyen lementek a raktérbe. A brog megfojtott teteme még mindig ott hevert kitört
nyakkal, feltépett, összeszurkált hassal.
– Rohadt büdös! – morogta Lenk, és befogta az orrát. – Rögtön megfulladok.
– Fogjuk meg! - bólintott Zmed.
– Fogd te! - vágta rá Lenk. - Én rögtön elhányom magam...
– Kiviszem én egyedül – ajánlkozott Skandar Graun, hogy megelőzze a kirobbanni készülő
vitát. - Nem lehet több másfél mázsánál. Annyit pedig csak-csak elbírok a vállamon,
bármennyire elpuhultam is az elmúlt években...
Azonban Zmed másképpen gondolta.
– Valamennyien kivettük a részünket a megöléséből – zárta le az ügyet. - Együtt is fogunk
megszabadulni a dögtől.
A drén rangsornak megfelelően Zmed és Hmuda fogták a dög mellső két lábát, Skandar
Graun pedig Lenkkel osztozott a hátulsó kettőn. Egyenletes léptekkel, ünnepélyes képpel,
némán vitték fel a fedélzetre. Igaz, az ünnepélyességet csökkentette valamelyest, hogy Lenk
többször is öklendezett.
Amikor felértek a korláthoz, meglepő dolog történt. A szörnyeteg megrándult a kezük között.
— Dobd! — kiáltotta döbbenten Skandar Graun, és akkorát lódított a dögön, hogy csaknem a
vízbe rántotta vele újdonsült testvéreit is.
Azonban a dög nem éledt fel. Valami egészen más történt. Hirtelen lángolni kezdett a kezeik
között, és iszonyatos hangok törtek fel a kitört torokból. A dög nyüszített.
Valamennyien elengedték, és a döglött szörnyeteg a fedélzetre hullott. Fekete lángok
nyaldosták a dögöt, és másodpercek alatt elemésztették. Nem maradt egyéb belőle, csak egy
vödörnyi hamu.
— A nap tette? - hebegte Skandar Graun döbbenten.
A drén fivérek egymásra meredtek.
— A brog nem ég el a napon — sziszegte Lenk olyan képpel, mintha ezt a tényt még egy
csecsemőnek is tudnia kellene.
— Ez a brog Tohar famulusa volt — suttogta ünnepélyesen Zmed. — És a megsemmisülése
csak egyet jelenthet...
— A gazdája meghalt — tette hozzá Hmuda komoran. — Tohar halott. E percben érhette utol
a végzet!
— Mi? Micsoda? — pislogott Skandar Graun. — Honnan... honnan veszitek?
- Amikor a varázsló meghal, a famulusa azon percben elpusztul — magyarázta szertartásos
kimértséggel Zmed. - Ha pediglen a famulus már döglött, a teteme azon percben hamuvá ég!
— Meghalt az átkozott! — sikoltotta Lenk gyűlölködve, és dühösen csapott a levegőbe az
öklével. - Pedig én... én akartam kiszorítani belőle az utolsó szuszt! Ott akartam lenni, amikor
kileheli a gyalázatos lelkét!
— És Lucinda? — hörrent fel Skandar Graun. Csak most tudatosult benne, hogy ha a drén
fivérek feltételezése igaz, akkor...
Lelki szemei előtt látta, amint Alouita Romvárában fekete lidércek és rothadó arcú zombik
lakmároznak a halott varázsló tetemén. És a félork orgyilkosnőt is cafatokra tépik.
— Lucy! — jajdult fel fájdalmasan.
A drén fivérek félreértették a kitörését.
- Igen — mondta Hmuda komoran. - Elképzelhető, hogy a nő végzett vele valami módon.
Skandar Graun fontolóra vette ezt a lehetőséget is; Lucyt ismerve igen valószínűnek tűnt.
Ám ahogy végigpillantott vértestvérein, meglepve tapasztalta, hogy egyikük arcán sem ragyog
megelégedett boldogság.
— Nem is örültök? — dörmögte. - Ha hihetünk e jelekben, Tohar halott... a bosszútok
bevégeztetett.
— Nekünk kellett volna megölnünk! — csikorogta Zmed. — Ott kellett volna lennünk!
Amikor dél körül feltűnt egy sötét sáv a horizonton, amelyről Roahmyer aprólékos
részletekbe belemenő leírásokkal azt állította, hogy Lendor partja, Skandar Graun
visszavonult a kabinjába, hogy lélekben felkészüljön a partot érésre.
Nagyjából ideje is volt már, hogy megérkezzenek. Lucinda tegnap reggel úgy vélekedett,
hogy „holnap éjszaka” vetnek majd horgonyt a főváros kikötőjében, ám a drén csatahajó
állandó, „jó széllel” sokkal gyorsabban haladt, és így jóval hamarabb érkeztek.
— Lucinda! — Skandar Graun a nőre gondolt, és csaknem meghasadt a szíve a szerelemtől és
a reménytelen vágyakozástól.
Erről egy másik nő jutott eszébe. Előhúzta az övéből az aranyjogart, és közvetlen közelről a
kicsiny koponya szemüregeibe nézett.
— Mishtrell? — dörmögte. — Devra Mishtrell? Hallasz engem?
Igen, hallatszott egy nagyon távoli, nagyon erőtlen, csilingelő hang a félork fejében.
— Jó hírem van a számodra. Adott a lehetőség a szabadulásodra. Értesüléseim szerint Tohar
halott.
Ah! — Aprócska, vékony sikkantás volt ez. Az öröm érzése öntötte el a félork testét. Majd
hallotta a boldog szavakat. Éreztem, hogy meggyengült köröttem az erő, amely fogva tart,
de nem tudtam mire vélni. De most, hogy mondod, már biztosan tudom... Tohar halott!
Tohar halott!
- Szabadulj ki! — javasolta Skandar Graun. - Bújj ki a jogarból!... Már úgyis kíváncsi vagyok
rá, hogyan nézel ki...
 Érezte, hogy a jogar enyhén langyosodni kezd a kezében, sőt kissé fel is melegszik; az
almányi aranykoponya szájnyílásából áttetsző, zöld füstpamacsok kanyarogtak elő, amelyek
fokozatosan elhalványodtak és narancsszínűvé váltak. Aztán végleg elenyésztek. A jogar szép
lassan visszahűlt normális hőmérsékletűvé.
Nem megy! Nem tudok! Túl gyenge vagyok!
— Sebaj, majd hamarosan megerősödsz, és kibújsz akkor! — biztatta a félork.
Nem fog sikerülni, keseregte Devra Mishtrell. Azt hittem, ha Tohar meghal, megszűnik az
erő. De nem szűnt meg. Csupán meggyengült. Ám nekem még így is túl erős. Sohasem fogok
kiszabadulni innen...
— Ne bőgj már! — morogta Skandar Graun —, mert a végén még én is elbőgöm magam!
Biztosan van valami módja annak, hogy megszabadulj!
Nem tudom. Nem tudom.
— Lennie kell! Mindenre van megoldás!
Talán egy...
– Igen?
Talán egy heves mágikus kitörés segítene. Egy mágikus robbanás. Egy olyan mágikus
explózió, amely felborítja a mágikus töltések egyensúlyát, és az összes mágia
elbizonytalanodik...
- E-e-egy tűzgolyó? – találgatta elképedve Skandar Graun. - Az nem fog menni. Senkit nem
ismerek, aki képes lenne rá.
Nem, nem, suttogta Devra Mishtrell a félork agyában kétségbeesetten. Nem olyan csekély
erőre van szükség, mint amilyen egy közönséges tűzgolyó... Valami hatalmasra! Valami
sokkal hatalmasabbra!
Skandar Graun még a száját is eltátotta. Nem igazán hallott még hatalmasabb
varázslatokról, mint amilyen egy tűzgolyó. Persze, látott már egyet s mást életében, különös,
hátborzongató dolgokat, de ettől függetlenül az ő szemében a tűzgolyó az mindig tűzgolyó
maradt; a mágikus robbanások netovábbja.
- Te... miről beszélsz? – kérdezte bizonytalanul.
Semmiről, kesergett Devra Mishtrell. Te nem segíthetsz rajtam. De talán előbb vagy utóbb
majd akad valaki, aki segíthet.
– És ha megkérdezném Zmedet vagy a többieket? Ők drének... aszalt emberfejek fújják a
szelet a vitorláikba... és ezt természetesnek veszik... lehet, hogy a te gondoddal kapcsolatban
is lenne valamilyen építő javaslatuk.
Ne! Ne! – tiltakozott hevesen Devra Mishtrell. Nem szabad tudniuk rólam. Ne kérdezd,
miért! Úgy lesz ez jobb valamennyiünknek.
– De... miért?
Mondtam, hogy ne kérdezd!
– Én viszont tudni akarom.
Egyfajta elméleti sóhajtás borzolta végig Skandar Graun agyát.
Azt hiszik, elárultam őket Toharnak, vallotta meg a nő. Mivel Tohar is guarni volt,
akárcsak én. Zmed és fivérei azt képzelik cserbenhagytam őket egy fajtársam kedvéért. Úgy
tudják hogy én játszottam őket Tohar kezére, és teljes szívükből gyűlölnek ezért. Ha
megtudnák, hogy e jogarban vagyok bebörtönözve, mindent elkövetnének, hogy
elpusztítsanak. Beledobnának a tenger közepébe, vagy egy fortyogó vulkánba, vagy csak
egyszerűen szereznének egy mágust, aki rám olvasná a legerősebb „elűzetés” varázsigéit...
és akkor az én halhatatlan létem örökre véget érne.
Skandar Graun hosszan emésztette a hallottakat.
– És vajh... miért gondolják úgy Zmed és fivérei, hogy elárultad őket? – kérdezte végül.
Mert látszólag... így történt.
– Látszólag? – Skandar Graun nem egészen értette.
Devra Mishtrell fájdalmasan zokogni kezdett Skandar Graun agyában. A félork megütközve
bámult az aranyjogarra.
– Valami rosszat mondtam?
Nem. Te nem. Csak... csak... Hiába magyaráznám. Ti emberek... sohasem fogjátok tudni
megérteni egy szerelmes guarni nő érzelmeit.
– Én viszont felerészben ork vagyok - morogta Skandar Graun. – És mellesleg szerelmes,
mint egy fajdkakas! Talán én megértelek.
A mi sorsunk közös, Skandar Graun, mondta Devra Mishtrell. Ugyanúgy bűbáj varázs
áldozata lettem, akárcsak te magad... becsaptak lépre csaltak.
– Azért ne általánosítsunk! - figyelmeztette a félork. Ne feledd, hogy az én szerelmem tüzét
nem csupán a bűbáj varázs táplálja.
És én is ugyanígy hittem saját esetemben. Ám ma már tudom, hogy tévedtem. Óvakodj az
ármánytól!
– És a szerelmes versek? – méltatlankodott Skandar Graun. - Azokról megfeledkezel?
Amikor azokat megköltöttem, még nyoma sem volt semmiféle bájitalnak!
A hazug szerelem csúf dolog, siránkozott tovább a nő. Óvakodj az ármánytól, Skandar
Graun, nehogy a sorsomra juss!
- Én úgysem férnék be egy ilyen satnya jogarba - próbálta tréfával elütni a dolgot Skandar
Graun, aztán mivel senki nem röhögött, komolyra fordította a szót. – Hamarosan elérjük
Lendor partjait. Meg fogom találni az én kedvesemet... és akkor majd kiderül, kinek lesz
igaza.
Óvakodj, Skandar Graun, óvakodj! Úgy érzem, nagy veszély vár téged Lendoron!
– Ugyan már! - morogta rosszat sejtve a félork. – Én bármerre megyek is, a veszély ott
lépked mellettem. Ismered a mondást, nem? Még ha a halálnak völgyében járok is, nem félek
a gonosztól, mert én vagyok a leggonoszabb legény abban a völgyben... Te nem ismersz
engem. Én a két lábon járó pestis vagyok...
Devra Mishtrell hosszan hallgatott. Végül, amikor megszólalt a félork agyában,
bizonytalanság csilingelt a vékony, erőtlen hangban.
Miért mondod ezt?
Skandar Graun vállat vont. Maga sem tudta, hogy hencegett-e, avagy csupán a baljós
előérzete miatt az idegessége tört ki belőle ezen formában.
– Inkább én kérdezhetném – morogta borongós hangulatban –, hogy te miféle veszélyre
célzol.
- Az a félork nő, aki a bűbájt rád bocsátotta... attól tartok, nem véletlenül csalt téged erre a
szigetre. És a bűbáj sem lehet egészen véletlen. Valami célja biztosan volt vele...
Skandar Graun hosszan emésztette az elhangzottakat. Aztán elvigyorodott.
– Az, hogy miért csalt ide, azt már biztosan tudom. Kincset keres, amit csakis én találhatok
meg számára... És a bűbáj? - A félork vállat vont, és erőltetetten röhögött. – Ismerem Lucy
észjárását. Összecsinálja magát arra a gondolatra, hogy esetleg megpróbálom kijátszani és
elorozni az orra elől a kincset... Ő már csak ilyen, és ez az egyik tulajdonság, amit imádok
benne... Hát azért bűbájolt el, hogy biztosra menjen! Ennyi az egész.
Devra Mishtrell nem felelt. De aztán mégis.
Légy óvatos!
Kemény léptek közeledtek, és megdöngették a kajüt ajtaját.
– Készülődj, öcsém! – kiabálta be Lenk leereszkedő hangon. – Már látszik Lendor. Gyere a
fedélzetre! Szükség van a jogarra... hacsak nem akarjuk, hogy dagadó vitorlákkal, változatlan
sebességgel kirepüljünk az ócska halászkunyhók közé...

A kikötő felé manőverezésnél valamennyien a fedélzeten álltak. Zmed szorongatta az

aranyjogart, és drén szavakat kiabált. A hajó szép fokozatosan lelassult. Irányt változtatott.
Skandar Graunt érte egy-két újabb meglepetés a drén hajózás titkait illetően.
Amikor már jól látszottak a távoli kikötőben egymás mellett horgonyzó, drén csatahajók,
Zmed felfelé pillantott, és dörgő hangon újabb parancsot adott.
– Dreeeengrdzrek!
Látszólag semmi különös nem történt. A hajó nem váltott irányt, a sebesség nem változott.
– Mit mondott? - érdeklődött a félork.
– Dreeeengrdzrek! – ismételte meg Hmuda, aztán nyájasan elmosolyodott, és a drén
nyelvben kevésbé járatosak kedvéért lefordította. – „Álcázás”.
– „Álcázás”? – visszhangozta a félork. – Mi fenét jelent ez?
– Azt, amit a szó jelent – vakkantotta oda türelmetlenül Lenk. – A hajó láthatatlanná vált
mindazok számára, akik kétszáz méteres távolságnál messzebbről figyelik.
– Ahhha...
 Skandar Graun kezdte már érteni, miképpen tudott a drén csatahajó olyan váratlanul
feltűnni a semmiből, és belerohanni a kisebb hajóba, mielőtt a kalózok felkészülhettek volna a
támadásra.
Zmed úgy irányította a hajót, hogy ne menjen be az öbölbe, hanem a sziklás part közelében
horgonyozzon; a parttól úgy háromszáz méterre.
– És most? - kérdezte Skandar Graun.
– Leengedjük a csónakot, és kievezünk a partra magyarázta Hmuda.
Skandar Graun nekigyürkőzött, és a csörlőt kereste. A csónak leengedése azonban
ismételten elképesztette. Zmed csupán néhány szót mondott, és láthatatlan szolgák emelték
át a korláton az egyik nagy csónakot és tették a vízre.
– Nektek az összes hajótok ilyen trükkös? – hitetlenkedett Skandar Graun.
Hmuda vállat vont.
– Csak a legnagyobb drén családoké - felelte. - És a de Vigorardok a legerősebbek közé
tartoznak. Eleddig már három királyt adtak a drén koronának...
– És hamarosan újabb hármat fognak adni – nevetett vidáman Lenk, majd bátyjai rosszalló
pillantására Skandar Graunra kacsintott. – Vagy talán négyet is egyszerre?

12. FEJEZET

Lendor, újra Lendor

Mielőtt elindultak volna, Hmuda mindannyiuknak kiosztotta a fejadagokat. Szárított húst és

kulacsban bort. Skandar Graun egy kulacsnyi vizet kapott. Indulás előtt még haraptak is pár
falatot.
– Mi lesz, ha partot érünk? – akarta tudni a félork.
Hmuda nyugodtan harapdálta a kezében lévő húst, és vállat vont.
- Szerzünk lovakat, aztán elvezetsz bennünket Alouita Romvárába.
- Ti is jöttök? - lepődött meg Skandar Graun.
Hmuda elvette a szájától a húst, és kérdőn bámult rá.
- Miért ne mennénk?
- Hát... csupán arra gondoltam, hogy ha már Tohar úgyis halott...
– Ez csakis akkor bizonyított, ha a saját szemünkkel látjuk.
– És ha lenyúztuk a kermonját – tette hozzá Lenk. - Úgyhogy akár élő, akár halott, mi addig
megyünk, amíg meg nem találjuk.
– És még ha nem létezne is számunkra ez a kényszer – tette hozzá a közelben mélázó Zmed
–, akkor is veled tartanánk. Ne feledd: immár te is a testvérünk vagy! Része a családnak,
része a vérünknek. Veled tartunk mindaddig, amíg szükséged van ránk. Veled tartunk
mindaddig, amíg meg nem találjuk a barátnődet.
– És aztán?
Zmed vállat vont.
– Ki tudhatja előre, holnap merről fog fújni a szél - mondta rejtélyesen.

Az evezésben Roahmyeren kívül valamennyien kivették a részüket; a szemüveges írnok

elmélyülten tanulmányozta Tohar bőrkötésű könyvét, amit magával hozott, és nem egyszer
jelentőségteljesen füttyentett.
– Találtál valamit? – kérdezte Skandar Graun lapátolás közben.
- Nem is akármit - bólogatott Roahmyer, ugrásszerűen megnövekedett önbizalommal. –
Frankó kis varázslatok lapulnak ebben a könyvben!
– Micsoda? – horkantott a félork.
- Csak az ostobák nem tudják, hogy a varázsszövegeket olyan jelekkel írják, amiket csakis
varázslók tudnak elolvasni.
Roahmyer jelentőségteljesen megigazította okuláréját az orrnyergén.
- Ezek szerint varázsló lettem? - gúnyolódott. Vagy csak a szemüveg teszi?
– Nem attól lesz varázsló az ember – jegyezte meg Hmuda oktató hangsúllyal –, hogy képes
elolvasni egy varázslatot egy könyvben. Hanem attól, hogy képessé válik memorizálni azt és
ha eljön az ideje, aktiválni is tudja, hogy a varázslat működésbe lépjen.
– És ehhez megfelelő kobak kell ám! – röhögött Skandar Graun, és egyre sokszínűbben
kibontakozó emlékeiből eszébe jutott, hogy ő valaha hat papi varázslatot is képes volt a fejébe
kényszeríteni. Ezzel azonban nem akart eldicsekedni.
– És akkor mi van? – háborgott az írnok. - Majd képzem magam. Mindig is jó eszű gyerek
voltam; két év alatt elsajátítottam az írás-olvasás tudományát... majd megtanulom ezeket
bemagolni is...
– Ha szabad megjegyeznem - szólt közbe félénken a kalaposmester. - Én úgy hallottam, hogy
nem feltétlen szükséges memorizálni a varázslatokat. Azok akkor is működhetnek, ha csupán
felolvassák azokat. Már persze az, aki el tudja olvasni és megfelelően hangsúlyozni a
varázsigék szótagjait...
– Hah! – kiáltotta lelkesen Roahmyer. – Most már tudom, hogy pályát tévesztettem!
Voltaképpen arra születtem, hogy varázsló legyek!
Többen kuncogtak a csónakban.
Amikor már csaknem a parti hullámverésben lapátoltak, Skandar Graun visszapillantott, és
csodálkozva tapasztalta, hogy a hajójuknak nyoma veszett. A jelek szerint a láthatatlanná tevő
álca remekül működött.
Amikor a csónak orra csikorgó hangokat hallatva felfeküdt a parti fövenyre, Skandar Graun
ugrott ki elsőként a sekély vízbe, és egy hatalmas rántással még inkább felfektette a csónakot.
Ezen a részen kavicsos volt a part, és a szaggatott szikláktól nem lehetett látni sem az
öbölben horgonyzó hajókat, sem pedig a város legszélén sorakozó halászkunyhókat.
Ellenkezőleg azonban ha valamivel északabbra néztek, a legszélső sziklák fölött jól láthatták a
magasra emelkedő vártorony tetején lengedező, meggypiros drén lobogót.
Nagyon messziről féktelen ordítozást, röhögést, dobolást és lüktető dudaszót sodort feléjük
az enyhe parti szél. A győztes drén hódítók mulattak, dorbézoltak, megünnepelték a
diadalukat.
Zmed oda sem figyelve egy laza mozdulattal Skandar Graun kezébe nyomta az aranyjogart,
mintha egy pár korty erejéig kölcsönkapott kulacsot adna vissza a tulajdonosának.
- Rejtsétek el a csónakot! – mondta Hmudának. – Aztán lapuljatok meg ott... annál a süveg
alakú sziklánál. Legkésőbb egy órán belül itt leszünk a lovakkal.
- Én lapulok, vagy lovakért megyek? - érdeklődött Skandar Graun.
– Én és Lenk hozzuk a lovakat – magyarázta kurtán Zmed. – Hmuda itt marad veletek?
- Miért? - bukott ki Skandar Graunból akaratlanul a kérdés. – Attól félsz, hogy ha Hmuda
nem ügyel ránk, már nem leszünk itt, mire visszatértek?
– Pontosan.
- Fölösleges elővigyázatosság – fanyalgott a félork. - Ha az nem elég meggyőző, hogy a
vértestvéretek lettem, legalább arra gondolj, hogy egy a célunk...
– Épp ezért marad itt Hmuda – vetette oda türelmetlenül Lenk –, hogy vigyázzon rátok!
Jobb szeretném, ha együtt mehetnénk. Bizonyos okokból, amelyről nem beszélünk... nem
szívesen szakadunk el egymástól. Ám most egyikünknek itt kell maradnia. Egyébként ki
védene meg benneteket, ha egy drén járőr belétek botlik?
- Meg tudom én védeni magam – morogta a félork.
– Ám te most már drén vagy! – vágta rá Lenk. – És mivel hadiállapot van, drén nem onthat
drén vért büntetlenül...
Ez nem sok mindenre adott magyarázatot, de Skandar Graun elfogadta, és nem
akadékoskodott tovább. Amikor Zmed és Lenk eltűntek a sziklák között, Hmuda segítségével
teljesen partra vontatták a csónakot, bevonszolták a sziklák közé, és betakarták kövekkel meg
száraz, fonnyadt növényekkel. Nem végeztek tökéletes munkát, de távolról nem lehetett
könnyen kiszúrni.
Ezután felkapaszkodtak a kijelölt, süveg alakú sziklához, és csendben lapultak. Innen
messzire el lehetett látni, s ki lehetett venni a kicsiny erdőrészen és a további sziklákon túl a
kikötő meg az ócska halászfalu egyes részeit. Skandar Graun merengve, borongva bámulta, és
felkavarodtak az érzelmei.
Amióta az a vajákos boszorkány a kalózhajón vacakolt az agyával – méghozzá a saját élete
árán –, azóta folyamatosan szivárogtak elő a régi emlékek a múltat elzáró varázsfal homályán
túlról. Eleinte csupán foltok, illatok, ízek, képek, színek, hangok, aztán egyes jelenetek,
összefüggéstelen párbeszédek, tétova emlékképek. Ám most már lassan kezdett összeállni
számos kép és benyomás egésszé, s miközben Skandar Graun a halászfalu irányába bámult,
szinte özönleni kezdett minden, ami itt történt.
Tíz évvel ezelőtt, amikor a hálófonónak hitt illuzionista meggyilkolása miatt menekülnie
kellett, itt, ezen a partszakaszon ült csónakba az egyik helybéli halász fiával. Ez volt az a
sziklás part, amelynek mentén végigeveztek. A fiú neve nem jutott eszébe; talán soha nem is
tudta, de arra emlékezett, hogy a kölyök mókás arcú volt, bohóckodott előtte, és folyamatosan
„mester úr”-nak szólította. Később pedig meg kellett halnia. Mert évközép napja volt, és
Skandar Graun akkoriban még halálkomolyan vette a vallását.
Emberáldozatot kellett bemutatnia az istenének.
És később...
Skandar Graunnak egyre több minden jutott eszébe, és már azt sem tudta, hova kapjon,
mire emlékezzen. Aztán eszébe jutott valami más is. Valami, ami nem tíz éve történt, hanem
most. Megrázta az elmélyülten olvasgató Roahmyer vállát.
- Hé, vakegér...
– Affff... rancba! – háborgott a kizökkentett írnok. – Épp egy remek védelmező mágiát
igyekeztem memorizálni... már a háromnegyedénél tartottam, de most kezdhetem elölről az
egészet miattad!
– Ne prüszkölj, hékás! Inkább arra felelj... mit írtál te rólam abban a levélben, amit le
akartál nyelni?
Roahmyer egy szemvillanás alatt alázatosabb lett.
– Azt mondtad, megbocsátasz – makogta. – És igazából, nincs is jelentősége, hiszen sosem
jutott el Trialcor Hercegének kezeihez... és igazából jogos mértékű, hirtelen
felháborodásomban vetettem papírra azokat, a sorokat, amelyeket ezerszer is szívesen
visszaszívnék és meg nem történtnek tekintenék... És megértheted, hogy árulkodtam rólad
egy picit... hiszen megorroltam rád kissé, amiért összetörted a szemüvegemet...
– Nos, ha már a megorrolásnál tartunk - bólogatott Skandar Graun jóindulatúan, és játékos
mozdulattal két ujja közé fogta az írnok tekintélyes méretű orrát. Egy kissé meg is csavarta.
Egészen pontosan... mi is állt abban a levélben?
– Hááát... momentán szó szerint nem tudnám idézni, de a lényege az, hogy van Kirovangban
egy büdös, nagypofájú, anyaszomorító, hetvenkedő, felségsértő, törvény- és szemüvegtipró,
részeges ork disznó, aki...
– Lapozzunk! - szorította össze az ujjait biztatóan Skandar Graun az írnok orrán. – Erre a
részére emlékszem... Engem az a rész érdekel, amelyben... mintha azt írtad volna, hogy valaki
vérdíjat tűzött ki a fejemre, blabla-blabla...
- „Hovatovább - idézte sóhajtva Roahmyer önmagát majdnem szó szerint –, méltóságos
herceg úr, az is tudomásomra jutott, hogy az említett akasztanivaló, hétpróbás, részegbitang,
csirketolvaj, disznóölő, orrszorongatáóóóóóóóó... gazembernek számos ellensége van más
országokban és birodalmakban is. Legújabban, ha értesüléseimnek hinni lehet, a Lendori
Hercegségből érkezett a hír, hogy komoly vérdíjat tűztek ki a félvér ork gazember hájas
fejére... És már érkezett is valaki, akinek feltett szándéka, hogy a nevezett gyilkos gazfickót
elcsalja Lendorra, és ott élve adja át annak, aki... idáig emlékszem.
- Ez az! — suttogta Skandar Graun, és annyira az elhangzottak hatása alá került, hogy
szórakozottan még az írnok orrát is elengedte. — Ez az!... Ki az, akit említesz? Ki akart engem
Lendorra csalni? Lucinda?
- Fittyfenéket! - tiltakozott Roahmyer. - Te nem tudod? Gerhard Tolberk!
- Tudtam! - csapott a levegőbe Skandar Graun örömmel, előhúzta az övéből az aranyjogart,
és belekiáltotta a képébe: - Na, látod?! Na látod, hogy igazam volt! Lucy nem tenne ilyet! Ő
szeret engem! Szeret, szeret szeret!
Választ azonban nem kapott Devra Mishtrelltől. Csupán a társai néztek Össze
sokatmondóan a háta mögött.
Skandar Graun csak most ocsúdott.
- Gerhard Tolberk? - visszhangozta tamáskodva. — Az a galamblelkű lovag?
- Lovag a francot! — kacagott Roahmyer. - Úgy volt az lovag, ahogy én ősmágus vagyok...
Valójában orgyilkos volt, vagyis inkább egy lendori embervadász, aki pénzt kapott azért, hogy
előkerítsen olyan gazembereket, akik borsot törtek valamely nemesúr orra alá, majd pedig
nyom nélkül felszívódtak... Ő csupán azért hazudta lovagnak magát, nehogy gyanút fogjon
valaki!
- Hihetetlen! - álmélkodott a félork. - Pedig milyen szépen tudott mesélni a lovagi virtusról,
a nemes hölgyek meghódításáról és az úri öltözködés szabályairól...
- No, azt azért bátorkodnám megjegyezni — szólt közbe Jarvy Hekkir csendesen hogy a
kalapokhoz egyáltalán nem értett. És ezzel méltán vívta ki ellenszenvemet...
- Te honnan tudod mindezt? - kérdezte Skandar Graun az írnoktól.
Roahmyer vigyorgott.
- Tolberk sok-sok éve kutatott már utánad. Véletlenül tévedt be egy Kirovang közeli faluba,
ahol hallott arról, hogy van egy félork, aki azzal henceg, hogy miféle gaztetteket követett el
Lendoron. Azonnal odalovagolt hozzánk, és Korgan Kocsmájában szállt meg. A leírás alapján
felismerte benned a keresett személyt. Ezért kötött beléd, hogy később lovagi módon
bocsánatodat kérhesse, és valami hazug mesével, nagy kincsek reményében a barátságodba
férkőzzön... Hm, a dolgok azonban nem úgy alakultak, ahogy számította. Fogalma sem volt
Lucinda jelenlétéről, arról pedig pláne nem tudott, hogy Kirovangban a te szavad parancs...
Nem elég, hogy teljesen összeverték, másnap reggel a tömlöcben tért magához, és ráadásul
egy szál semmiben kitoloncolták a városból... Hm. És hát izé... én épp akkoriban indultam el,
hogy többszöri sikertelen próbálkozás után ez alkalommal személyesen juttassam el a
levelemet a méltóságos Trialcori Herceghez. Gerhard Tolberk az erdei út mentén leskelődött,
lecsapott rám, és meg akart ölni, hogy kifosszon. Azonban csupán csekélyke pénzt talált
nálam... meglelte viszont a herceghez írott levelemet! És miután azt elolvasta, azon nyomban
eloldozott, életre szóló, örök barátságot kötöttünk, és immár együtt indultunk el, hogy
zsoldosokat szerezzünk ellened... Ekkor mesélte el, hogy tulajdonképpen ki ő és mit keresett
Kirovangban. Én meg, hogy nyomatékosítsam a hercegnek írt érveimet, hozzáírtam a levélhez
azt is, amit Tolberktől hallottam... Aztán miközben együtt bosszúról álmodoztunk, hja... régi
szép idők... arra lettünk figyelmesek, hogy egy hintó közeledik. A hintó megállt. És ki
tántorgott elő belőle? Az, akinek a megjelenését leginkább áhítottuk... te magad. A többit már
te is tudod. Tolberk leütött, megkötözött, és elindultunk veled... de elkaptak azok a rohadék
lendori kalózok!
— Sejtettem, hogy Tolberk nem lovag dörmögte Skandar Graun. - Hátulról vágott kupán... és
mint tudjuk, az nem éppen lovagi cselekedet!
— És ráadásul nem értett a kalapokhoz sem — fűzte hozzá Jarvy Hekkir ajakbiggyesztve.
— Most már csak az érdekel, ki tűzhetett ki vérdíjat rám... — merengett a félork.
— Azt is mondta — makogta Roahmyer. — De mivel ezt nem tartottam lényeges
információnak, nem jegyeztem meg...
— Törd a fejed — biztatta Skandar Graun. - Vagy én töröm...
Hmuda, aki eddig hallgatott, most szólalt meg először.
— Gondolkodj te! Biztosan emlékszel rá, kinek törtél borsot az orra alá Lendoron... Nem
károsítottál meg valakit? Nem ölted meg valakinek a rokonát? Vagy ilyesmi...
Skandar Graun röhögött.
— Ha gondolod, megpróbálhatjuk összeállítani a listát, de lehet, hogy hosszú lesz.
— Bizonyára gondolsz valakire...
— Leginkább egy bizonyos illuzionistára gyanakodnék — latolgatta Skandar Graun. - De ő
nem tűzhetett ki vérdíjat a fejemre. Hisz' őt megöltem... És volt egy csóró halász, akinek
kibéreltem a csónakját. Hát... nos, izé, a halász fia meghalt útközben, de nem szándékosan
tettem, esküszöm... csak úgy alakult, tudjátok, hogy van ez... Esetleg ha ez a halász
meggazdagodott volna időközben, talált volna valami kincset vagy ilyesmi...
- Akkor nyilván nem az lenne a legfontosabb dolga, hogy utánad nyomoztasson - bólogatott
Hmuda.
Skandar Graun bambán meredt maga elé, és a homlokára csapott.
- De nagy barom vagyok! — röhögött. — Hiszen teljesen egyértelmű! Maga a lendori herceg
tűzette ki a fejemre a vérdíjat!
- Mi?
- Amikor az illuzionistát pokolra küldtem, az áldozótűztől felgyulladt néhány vacak kunyhó,
a fél városrész leégett, és nagy felfordulás volt... Ez az! És nekem el kellett tűnnöm, mert
vérdíjat tűztek ki a fejemre! Egészen nyilvánvaló!
— Sok volt a vérdíj összege? - kérdezte Hmuda a homlokát ráncolva. — Vajon volt annyi,
hogy valakinek megérje tíz éven át nyomozni utánad?
Skandar Graun legyintett.
— Eh, hagyjuk... Tolberk halott. Most már úgy sincs jelentősége az ügynek.
— És ha jól látom, a fivéreim közelednek a lovakkal — hozzá Hmuda.
Jól látta.

Zmed és Lenk azzal a kettővel együtt, amin ültek, összesen hét lovat hoztak. Az egyik hátán
kisebb málha libegett.
- Ez igen! — meresztette a szemét Skandar Graun. — Nemcsak lovakat, még útravalót is
sikerült lopnotok?
— Nem loptuk - vetette oda Lenk foghegyről. — Vételeztük.
— Az nem ugyanaz? — röhögött a félork.
- Jelentkeztünk a de Hreggenart család fejénél - magyarázta Zmed zordan. — Elég volt
megmutatnunk a kermonunkat, hogy megkapjuk, amit akarunk.
- Mi a fene az a kermon? — érdeklődött Skandar Graun; immár nem először.
Lenk, aki két bátyjától eltérően nem viselt láncinget, megoldotta az inge mellrészét, és
félrehúzta. A mellkasán, a szíve fölött egy bonyolult mintázatú, kékes tetoválás látszott.
— Ez a kermon mondta büszkén az ifjú. - A családi pecsétünk, amely igazolja létünket.
Hamarosan lesz neked is...
Elosztották a lovakat. Indulás előtt még támadt egy kis kalamajka. Roahmyer bevallotta,
hogy soha életében nem ült még lóháton, Jarvy Hekkir közeléből pedig prüszkölve, nyihogva,
rúgkapálva menekültek a lovak. Csaknem megbokrosodtak, alig lehetett féken tartani őket.
- Hé, hő!
— Érzik rajtam, hogy farkasember vagyok — büszkélkedett a kalaposmester. Aztán
legyintett. - Oda se neki. Nem kell nekem ló... lehet nekem anélkül is négy lábam, ha
akarom... A nyomaitokat fogom követni, vagy előttetek járok. Szükség esetén kéznél leszek... -
Boldogan vigyorgott. — Mindig is szerettem volna kipróbálni, milyen érzés farkasként járni a
szűzi vadont. Kilógó nyelvvel loholni, vadászni, megízlelni a vér ízét...
Máris átváltozott nagy, fekete farkassá; és ettől a lovak még inkább megvadultak. Skandar
Graunnak viszont az tűnt fel, hogy ez alkalommal a kalaposmester ruhái egyszerűen eltűntek.
Valószínűleg átváltoztak vele együtt.
Eszébe jutott a hajó, ahol a folyamatosan átváltozó kalaposmester nagyon röhejesen nézett
ki farkas formában, a nagy, bő gatyában. Most viszont erről nem volt szó. De miért? Mert a
hajón Hekkir mester a Káosz Szava hatása alatt akaratlanul váltogatta a formáját, s a ruhák
nem követték az átváltozásait. Most viszont ő maga irányította a dolgot...
Roahmyer nagyobb gondot jelentett; főképpen miután az első száz méteren ötször esett ki a
nyeregből. Az utolsó esésnél csaknem összetört a szemüvege, és ettől az írnok úgy megrémült,
hogy semmiféle imádkozásra vagy fenyegetésre nem volt hajlandó felülni a nyeregbe.
— Szedd össze maga, vakegér! — mordult rá Skandar Graun. — Vagy téged is rákötünk a
lóra, mint azt a málhát!
Végül azonban megszületett a megoldás. Roahmyer emlékezett, hogy van a varázskönyvben
egy varázslat, amely képessé teszi a használóját, hogy pillanatok alatt birtokába kerüljön egy
olyasféle képesség, mint az úszás, falmászás vagy a lovaglás. A varázslat főszövege mellett egy
külön bekezdés vonatkozott kimondottan a lovaglásra.
Roahmyer lassan, szótagolva felolvasta a többiek számára érthetetlen szavakat, majd amikor
befejezte, bután bámult maga elé.
- Na, érzel valamit? — faggatta Zmed.
— Azt hiszem... azt hiszem... — hebegte az írnok. — Azt hiszem... hogy felmelegedett a
kezemben a könyv... és eltűnt belőle a varázslat! - Ezt az utóbbi mondatot felháborodottan
ordította, és csaknem szétrobbant a feje a dühtől. — Üres a lap! Eltűnt... teljesen eltűnt!
— Ezt jól kiolvastad belőle! — rötyögött Skandar Graun. — De vajon hatott-e? Próbáld
megközelíteni a pacit... De óvatosan, vakegér! Le ne rúgja a szemüvegedet!
– Ez szemétség! - tajtékzott szinte önkívületben Roahmyer. - Miért tűnt el? Ki mondta neki,
hogy tűnjön el?
 Miközben beszélt, a kezes, szürke kancához lépett, bosszúsan felszökkent a nyeregbe, és
felágaskodtatta a lovát. Az állat a két hátsó lábára állt, mellső patáival megkapált a levegőben,
és felnyihogott. Roahmyer fél kézzel a kantárt fogta, a másik kezében a könyvet tartotta; úgy
ült a lovon, mintha nyereggel az alfelén bújt volna ki a tojásból!
– Menjünk a fenébe! – kiabálta dühösen. – És legközelebb valami tüzesebb lovat adjatok
alám!
A drén fivérek röhögtek, és éljeneztek. Skandar Graun is vigyorgott.
- Mi a francért tűnt el az a nyavalyás varázslat? – háborgott még mindig Roahmyer. - Ez...
ez... ez... undorító!
- Az a lényeg, hogy most már nem esel le a lóról – röhögött rá Skandar Graun.
- Na és, ha majd valami folyóhoz érünk? - nyelvelt vissza az írnok magáról megfeledkezve. –
Hogy úszok majd át?
- Átúszik veled a ló.
– És ha vízbe pottyanok? - kiabálta felháborodottan Roahmyer. - Akkor miféle varázslatot
olvasok fel, hogy meg ne fulladjak?
- Ha a vízbe pottyansz – röhögött rajta a félork –, akkor már úgysem lesz időd olvasni
fuldoklás közben!
Roahmyer csúnya pillantást vetett rá, miközben ismét megtáncoltatta a lovát, és valamit
motyogott az orra alatt, de nem merte hangosan elismételni, hiába biztatta Skandar Graun.

13. FEJEZET

Telihold és manószag

Első nap egészen addig lovagoltak dimbes-dombos, füves vidéken, amíg csak az orrukig
láttak. Egy jókora völgyben táboroztak le, és mivel a csillagok hidegen ragyogtak, tüzet is
gyújtottak. Megsütötték a málhából előhalászott friss húst, amit Zmed és Lenk hoztak
magukkal a drén táborból, és jóízűen falatoztak.
Jarvy Hekkir is elősétált az erdőből emberi formájában, és azzal sem törődve, hogy a
közelben kikötött lovak azonnal fújtatni kezdenek, boldogan mosolygott. Az ételt egy
kézmozdulattal utasította el. A szeme különösen csillogott.
- Ó, ha szavakba tudnám önteni, milyen érzés... – motyogta. - Együtt rohanni az erdő
vadjaival. Lefetyelni egy hűs patakból, üldözni egy nyulat. Elkapni, és... és... érezni a vér
mágikus illatát!
A többiek nem osztoztak az örömében. A drén fivérek a fejüket lesütve faltak, Skandar
Graun pedig gyanakodva pislogott. Valószínűleg mindannyian ugyanarra gondoltak: Mi lesz
akkor, ha Jarvy Hekkirt túlságosan elragadja a vér szaga?
A kalaposmester mintha csak megérezte volna a társaiban növekvő bizalmatlanságot,
minden átmenet nélkül sírni kezdett. Bőgött, mint, egy tehén, és nagy csíkokban folytak a
könnyek a szeméből.
– Ó, szegény családom... drága feleségem... édes gyermekeim... Ó, ha itt lehetnétek velem!
Ha ti is érezhetnétek ugyanezt... de ti már nem érezhetitek... böhhöööö... mert a bennem
lakozó fenevad széttépett benneteket... Ó, miért is nem zárkóztatok be jobban, amikor
figyelmeztettelek benneteket? Miért nyitottatok ki elreteszelt szobátok ajtaját, amikor előtte
kapartam és szűköltem? Ó, kedveseim...
Aztán kitörölte a könnyeket a szeméből, és felállt a tábortűz mellől. Sóhajtott.
– Az őrséget nyugodtan rám bízhatjátok. Ma éjszaka úgysem tudnék aludni...
– Ennyire felzaklattad magad a sírással? – kérdezte Skandar Graun.
- Á, nem, dehogy - legyintett a kalaposmester egy kissé még mindig szipogva. - Telihold
lesz...
Azzal ismét átváltozott hatalmas, fekete farkassá, és farkát lógatva beoldalgott az erdőbe.

- Talán a fákon kellene aludnunk! – morogta Zmed. – Rossz előérzetem van.

Skandar Graun sóhajtott.
 — Ezzel nem vagy egyedül — mondta. — Aludjunk a fákon. És folyamatosan tartsunk
őrséget.
Zmed abba az irányba biccentett a fejével, amerre a farkas mögött összezárultak a bokrok.
— Te is arra gondolsz, amire én?
- Nem tudom - dörmögte a félork. - Nem tudom. Ha a vesztünkre törne, már a hajón
széttéphetett volna...
— Csakhogy most lesz telihold mutatott rá a lényegre Zmed komoran. - És amondó vagyok,
jobb az elővigyázatosság!
— Egyetértek.
Miután beosztották az őrséget, kiválasztottak két egymáshoz közel eső fát, amelynek vaskos,
kosárszerűen szétágazó ágai úgy-ahogy megfeleltek a célnak.
Lenk könnyedén felkapaszkodott az egyikre, és már el is helyezkedett. Két fivére ugyanarra a
fára telepedett. Úgy heverésztek a szövevényes lombok között, mintha valami nagyra nőtt,
kényelmes gyümölcsök lennének.
Skandar Graun felpillantott a fa lombjai között az égre; a hold már feljött. Hekkir mester
nem tévedett; valóban telihold volt. Sápadt és kísérteties.
- Na, gyerünk, pattanj már, vakegér! — nógatta az írnokot.
— Pattannék én - feleselt a kis fickó —, ha nem tűnt volna el az a fránya varázslat a könyvből.
Most újra felolvashatnám, és akkor tudnék fára mászni... Mivel azonban a varázslat elveszett,
nem tudok fára mászni. És unom már, hogy állandóan gúnyolódsz velem. Sérti az
önérzetemet. Érthető vagyok?
Skandar Graun a kekeckedő egyén vállára csapott, hogy az megroggyant a keze alatt, pedig
az ütés nem is volt durva.
- Ha azt mondom, hogy pattanj, akkor pattanj! - mormolta az ork mogorván. — Mert ha
nem, akkor úgy seggbe rúglak, hogy másznod sem kell... mert felrepülsz!
Érdekes módon Roahmyer e szavaktól ösztönözve másodpercek alatt úgy megtanult fára
mászni, mintha egész életében ezt gyakorolta volna.
- Na látod — dörmögte elégedetten Skandar Graun, amikor felkapaszkodott az írnok mellé -,
megy ez varázslat nélkül is! És még csak el sem tűnt egy újabb szöveg a könyvedből.
Úgy egyeztek meg, hogy négyen beosztják maguk között az őrséget; Roahmyert meg inkább
hagyják aludni, mivel nem bíztak abban, hogy varázslat nélkül képes lenne elsajátítani az
őrködés képességét. Elsőként Zmed virraszt majd. Aztán Hmuda következik. Őt Lenk váltja
fel. S végül hajnal előtt felébresztik Skandar Graunt.
Ennek ellenére a félork elhatározta, hogy egész éjszaka megpróbál nagyon éberen aludni,
hogy a legapróbb neszre is felébredjen, ha az őr figyelmét kijátszaná valami. Ennek tudatában
hunyta be a szemét.

Arra ébredt, hogy valami apró tárgy kupán csapja, csak úgy koppan.
- He... hö... Micsoda? — riadt fel. Hirtelenjében azt sem tudta hol van, és csaknem leesett a
fáról. Minden tagja zsibbadt volt. Elszokott már az ilyen kényelmetlenségektől.
Egy újabb makk koppant a fején, és a szomszéd fáról Lenk sziszegése hallatszott.
— Ébredj már fel, Skandar Graun... Rögtön hajnalodik... Mostantól te őrködsz...
— He? Mi? — hebegett Skandar Graun még mindig álomittasan. Nem volt edzésben a
koránkelésben. - Mi van?
- Őrködj, te ostoba ork!
— Orkodok - habogta Skandar Graun. Izé... őrködök!
Nagy nehezen kitörölte az álom maradványait a szeméből, és mogorván dörmögve
ébresztgette magát. Nagy nehezen tért magához, és körülnézett. Az erdő csendes volt, csak a
szokványos éjszakai zajokat, neszeket produkálta, semmi különöset. Még csak egy árva
vérfagyasztó sikoly sem hangzott fel a közelben. Sötét árnyak sem óvakodtak a lovak vagy a
kihamvadt tábortűz körül.
- Yvorl redves farkára — motyorékolta a félork az orra alatt. Aztán rájött, hogy nem tudja
befejezni a szitkot, ezért megismételte; pusztán megszokásból. — Yvorl redves farkára.
Az, hogy már hajnalodik, erős túlzás volt Lenk részéről. Igaz, a hold már lenyugodott, de a
csillagok még mindig ragyogtak, és egy halovány fénysugár sem derengett keleten.
Skandar Graun szótlanul gubbasztott az ágak között, és arra gondolt, hány végtagja törne ki,
ha ilyen elzsibbadtan leesne a fáról és vagy öt métert zuhanna...
A következő pillanatban csaknem választ kapott erre a kérdésére. Surrogó denevérszárnyak
súrolták a fülét, és mire odakapta a fejét, az ág, amin ült, megereszkedett egy idegen test súlya
alatt.
Jarvy Hekkir telepedett melléje. Most ember formában. Illetve majdnem. Ahogy kinyitotta a
száját, hegyes szemfogak meredtek elő, amelyekről vér csöpögött. És a férfi szeme különös,
vörös fénnyel, hipnotikusan csillogott.
— Helllóóóóó! — suttogta halkan a vámpír. — Zavarok? Vagy talán rosszkor jöttem?
Skandar Graun fel akart ordítani ijedtében, de a nyelve önmagába gabalyodott, az alvás
utáni nyál a torkára szaladt, és ő csaknem megfulladt. A vámpír feléje nyújtotta vérmocskos
karmait...
A félork görcsös rándulással lökte el magát az ágról. Inkább vállalta az ötméteres ugrást és a
földre érkezés kínjait, de ha már harcolnia kell, szilárd talajt akart a lába alatt.
A vámpír azonban egy villámgyors mozdulattal megragadta a félork jobb felkarját, és
megszorította. Megtartotta a mázsás súlyt, visszarántotta az ágra maga mellé, és eközben a
körmei mélyen belevájtak a dús szőrzetű bőr alá.
— Húha! - suttogta a vámpír. — Majdnem leestél és kitörted a nyakad...
- Majd a te nyakadat töröm ki mindjárt! — préselte ki magából a félork fuldokolva, és szabad
bal kezével kirántotta az övéből az aranyjogart.
Jarvy Hekkir olyan meglepetten hőkölt hátra, mint egy játékosan szaglászó palotapincsi,
amit orvul orrba gyűrtek. Sértődötten becsukta a száját, ám szemfogainak hegye így is
kilátszott, és a lecsöpögő vér lecsurgott az állára.
— Mi bajod van? - sziszegte. - Miért fenyegetsz? Cimborák vagyunk, vagy nem?
- De te egy... vámpír vagy!
— Farkasember - helyesbített a kalaposmester sóhajtva. Hányszor kell még elmondanom.
— Te... sohasem nézel tükörbe?, — A félork visszanyerte az egyensúlyát, és megkapaszkodott
ugyan az ágon, de a lelki egyensúlyát sehogy sem találta. - Te vámpír vagy! Tapogasd meg a
pofádat.. nem érzed a szemfogaidat?
A szomszédos fán a heves morgásra felriadtak a drén fivérek, és máris megragadták a
fegyvereiket.
— Valami gond van? - szólt át fennhangon Zmed.
- Hááát... - Skandar Graun nem tudta eldönteni.
— Semmi gond — felelte helyette Jarvy Hekkir. — Csak azt hiszem, akaratlanul is
megijesztettem Skandar Graun barátunkat... Elnézést kérek! Nem állt szándékomban.
A kopaszodó kalaposmester jámbor bociszemekkel bámult a félorkra, ám Skandar Graun
ennek ellenére még mindig szorongatta a jogar nyelét. Mivelhogy a jámbor tekintetet kellően
ellensúlyozta a vámpírfogakról csöpögő, friss vér.
A félork ösztönösen is a lovak felé pillantott. Úgy tűnt, megvan valamennyi. Ámbár ha a vér
valamelyik hátasból származik, az nem jelenti azt, hogy a jószág bele is pusztult a vérszívásba.
Eközben a kalaposmester érdeklődve megtapogatta saját szemfogait, és megszemlélte
vérfoltos karmait.
— Érdekes — mondta. — Öregszem... kezdenek elkopni és elvékonyodni az agyaraim...
- Mármint a vámpírfogakra gondolsz?
— Úgy látom, neked az a mániád, hogy én „vámpír” vagyok - sóhajtott az idős férfi.
- Ha farkasember vagy, hogy kerültél ide, mellém? - csikorogta a félork. - Szerinted tudnak a
farkasok fára mászni?
- Iderepültem denevérformában - válaszolta nyíltan Hekkir mester.
- És van a farkasembereknek denevérformájuk? — kérdezte egyre ingerültebben a félork.
Jarvy Hekkir a homlokát ráncolta. Ismét megtapogatta a szemfogait.
— Miért, szerinted nincs?
— Hát, ha engem kérdezel... szerintem nincs!
— Anélkül, hogy meg kívánnálak sérteni - szólt nyájasan a kalaposmester sajnos, azt kell
mondanom, barátom, hogy te körülbelül annyit tudsz a farkasemberek életéről és szokásairól,
mint a legújabb hölgykalapok készítéséről... De javaslom, ejtsük ezt a témát, mivel
fölöslegesnek tartom ezen vitatkozni.
- Támogatom a javaslatot! - mordult oda a szomszédos fáról álmosan Lenk. - Ejtsétek a
témát, és fogjátok be végre a mocskos pofátokat, mert aludni szeretnék...
- Figyelj, Skandar Graun! - halkította le alig érthető suttogássá Jarvy Hekkir a hangját. Nem
véletlenül jöttem ide hozzád. Mutatni akarok valamit...
— Remélem, nem a „farkasemberséget” igazoló kutyabőrt!
— Nem! Itt van a közelben. A patak partján... Gyere!
- Nem ér rá reggel? — morgolódott a félork. — Majd megmutatod, ha világos lesz.
És magában hozzátette: majd hülye leszek éjnek évadján egy véres fogú vámpírral a sötét
erdőben sétálgatni!
- Szerintem látnod kell!
- Még egy szór dühöngött ingerülten Lenk -, és átmegyek a ti fátokra, de azt mindketten
megemlegetitek!
- Ne a szádat jártasd, hanem aludj! — morogta vissza a félork.
- Aludnék én, ha nem pofáznátok annyit!
— Gyere! — mondta Jarvy Hekkir, és anélkül, hogy átváltozott volna denevérré vagy
farkassá, leugrott az ágról. Könnyedén ért földet, és intett. — Ugorj... elkaplak.
Skandar Graun komoran nézett maga elé egy darabig, aztán komótosan mászni kezdett
lefelé a fáról.
— Na még csak ez hiányzott! — háborgott Lenk. — Úgy csörtet az ágak között, mint valami
vadkan!
Skandar Graun végre leért, és mogorván, rosszat sejtve követte a bokrok közé lóduló
kalaposmestert. Csak a bozótoson túl jó ötven méterrel érte utol az energikus mozgású férfit.
Itt is csupán azért, mert Jarvy Hekkir bevárta.
A közelben szórványos fák és bokrokkal a két oldalán egy vidám patakocska csobogott.
A bizonytalan csillagfényben sötét árnyként rajzolódott ki a férfi ösztövér alakja. Jól
látszottak vámpírfogai, hosszú karmai. Valamivel arrébb hat-nyolc sötét, mozdulatlan test
hevert. Jarvy Hekkir valami sátáni vigyorral felhúzta a felsőajkát, és a kegyetlen szemfogak
még kínosabb látványt nyújtottak.
Skandar Graun a hullákra pillantott.
- Nincs még túl korán a reggelihez? — kérdezte szarkasztikusan.
A kalaposmester azonban nem a hullák felé mutatott, hanem valahová a távolba. Négy-öt
dombbal távolabb, tőlük három-négy mérföldnyire egymáshoz közel sárga fényű tábortüzek
lobogtak; mivel a szél abból az irányból érkezett, még a füstszagot is érezni lehetett.
— Mi a fene? — morogta a félork rosszat sejtve. — A drének már ennyire előrenyomultak?
— Az ott nem drén tábor — magyarázta Jarvy Hekkir. — Manók.
— Manók?
— Legalább ezren vannak. De az is lehet, hogy kétezren. Vagy ötezren... Mindenfelé manók
hemzsegnek, és a táboruk hatalmas. Egészen a közelükbe mentem, de nem számoltam meg
őket. Valamennyien fegyveresek, és ahogy elnézem a kimázolt képüket, hadiösvényen járnak.
— Yvorl redves farkára...
— Ezek itt — mutatott Jarvy Hekkir a patak mellett mozdulatlanul heverő tetemekre —
valamiféle előőrshöz vagy őrjárathoz tartoztak, és valószínűleg azért jöttek ide, hogy
meglessék, kik táboroznak itt. Nagyon halkan, osonva érkeztek... de én hátulról megleptem
őket.
— Azt... láááátom.
— Ezek már nem számolnak be a jelenlétünkről a társaiknak, de valószínűleg valakinek
hamarosan feltűnik a hiányuk, és akkor esetleg egy nagyobb csapatot uszítanak ránk. Mit
gondolsz, nem kéne továbbállnunk?
— Már hogy a fenébe ne kéne! — hörrent fel a félork, és tett visszafelé egy lépést, hogy
azonnal cselekedjen. Most, hogy jobban kimeresztette a szemét, látta, hogy jóval több tűz ég a
távoli táborban, mint azt első pillanatban gondolta. Lehet, hogy tényleg több ezer manó van
ott.
Azonban mielőtt visszasiethetett volna, hogy felébressze a társait, a vámpír megfogta a
karját.
- Várj egy kicsit!
— Mi van?
— Nem véletlenül téged csaltalak ide, hogy megmutassam.
 — „Idecsaltál”? - visszhangozta a félork rosszat sejtve. — Hogy érted ezt?
— Nem, ne aggódj, nem akarok ártani neked... De mondani akarok valamit, amit bizalmasan
szándékozok közölni veled.
Skandar Graun csekély érdeklődéssel várakozott.
— Bevallom neked, hogy én tulajdonképpen néha vámpír is vagyok.
— Remek! - ironizált a félork. - Ha nem mondod, el sem hiszem.
— Egészen pontosan, magam sem tudom, mi vagyok. Én igazából farkasember vagyok, de
néha előjön rajtam ez a nyavalya... és akkor tényleg úgy nézek ki, mint egy vámpír. De
valójában farkasember vagyok.
- Értem - mondta a legteljesebb érdektelenséggel a félork, és ismét próbált tenni egy lépést a
társaik irányába. - Nem megyünk? Nem tanácsos itt ácsorogni... Lehet, hogy máris két tucat
manó les ránk.
— Arról van szó — folytatta vehemensen a kalaposmester hogy engem megmart egyszer egy
vérfarkas, és akkor farkasember lettem. Ám később egy átkozott varázslónő, akinek nem
tetszett a kalap, amit neki készítettem... pedig szép kalap volt... megátkozott, és azóta néha
vámpír is vagyok, tudod?
— Nos, igen — dörmögte oda sem hallgatva a félork. — Ízlések és kalapok néha
különböznek...
— És amikor vámpírrá válok, néha annyira elragad a vérszenvedély, hogy képtelen vagyok
uralkodni magamon.
Skandar Graun gyanakodva pislogott, a társára, és bizseregni kezdett a keze, hogy előrántsa
az övéből az aranyjogart, és védekező állásba helyezkedjen.
— Te, figyelj... ha azért csaltál ide, mert most is rajtad van ez a „vérszenvedély”, és a véremre
szomjazol... akkor lebeszélnélek a próbálkozásról!
Jarvy Hekkir elnézést kérően emelte fel mindkét kezét, mintha így akarná elhárítani a
félreértést.
- Nem kell tartanod tőlem motyogta, és a manó tetemek felé pislantott. — Ma már jócskán
csillapítottam e szenvedély okozta éhséget...
- Akkor meg mi a fenét ijesztgetsz? – korholta a félork. - A frászt hozod rám á hülye
szemmeregetéseiddel!
– Csupán mondani akarok valamit. Igen. Két nagyon fontos dolgot.
- Akkor mondd, és tűnjünk el innen a francba, mielőtt a manók is idejönnek meghallgatni a
mesédet az elcseszett kalapokról meg a vámpirizáló varázslónőkről!
Jarvy Hekkir sértett önérzettel húzódott arrébb, ki akarta kérni magának az elhangzottakat,
de aztán inkább csupán a lényegre szorítkozott.
- Vigyázz a drénekkel! – motyogta. - Óva intelek! Ezek mindhárman hatalmas varázslók! És
az, hogy közönséges harcosoknak mondják magukat, fölöttébb gyanús. Miért titkolóznak? Mi
a szándékuk velünk?
Skandar Graun zavartan rázkódott meg.
- Honnan veszed, hogy mágusok? Ha arra gondolsz, ahogy hajót irányították...
- Nem. Egészen másra gondolok. Ezt akarom megosztani veled...
– Oszd!
– Emlékszel, mekkora küzdelmet vívtunk a hajón azzal a pokoli fenevaddal?
Skandar Graunnak már ennek puszta említésére is sajogni kezdett minden porcikája.
– Már hogy a fenébe ne emlékeznék!
- Én szintén meglehetősen ramaty állapotban maradtam a padlón – magyarázta nyekergő
hangon az öreg. – Bármily feneketlennek tűnik is a bennem lakozó farkasfenevad
életenergiája, akkor és ott rádöbbentem, hogy ez az energia nem kimeríthetetlen. Tudtam
hogy ha nem teszek valamit, elpusztulok. A vámpír énem segített ki... Tudtam hogy vért kell
szívnom! Friss, erős vért, különben menthetetlenül végem.
Skandar Graun a homlokát ráncolta. Nem öntötte szavakba, hogy mire gondol.
– Pash már kiszenvedett - folytatta Jarvy Hekkir. – És dögvért inni rossz ómen... ráadásul
nem segít a gyógyulásban. Téged és Roahmyert sorstársaimnak tekintettelek, tehát titeket
békén hagytalak...
– Na azért! - enyhült meg Skandar Graun gyanakvó tekintete.
– Aznap éjszaka erőtlenül, vérre éhesen besompolyogtam a drének kajütjébe. Mindhárman
aludtak. Meghipnotizáltam őket, hogy ne is ébredjenek fel. És éhesen vetettem magam a
legközelebb fekvőre, hogy a vére által megfrissüljek és meggyorsítsam a folyamatot.
Skandar Graun sóhajtott.
– Kímélj meg a részletektől, légy szíves!
- Bele akartam mélyeszteni a fogaimat a nyakába - suttogta az emlék hatásától döbbenten a
kalaposmester –, ám a fogaim egyszerűen lecsúsztak róla.
– Micsoda?
– Nem tudtam megharapni! - motyogta Jarvy Hekkir. – Mintha egy puha és síkos
márványlapba akartam volna belemélyeszteni a fogaimat. Ám ez nem csikorgott...
Egyszerűen lecsúszott a nyakáról a harapásom. És amikor próbálkoztam más főereit
megcsapolni, ugyanezt tapasztaltam. Nem tudtam megharapni sehol! És a másik kettőt sem!
Skandar Graun! Tudod, mit jelent ez? Azt, hogy mindhármukat iszonyatosan erős mágia
védi! Ezek az emberek sebezhetetlenek!
– Na ne hülyéskedj! - nyögte a félork, és megborzongott.
– Próbálkoztam késsel is – vallotta be a vámpír. – Csalódottságomban és dühömben az
egyikük késével akartam felmetszeni Zmed nyaki ütőerét, hogy kiszívhassam,
fellefetyelhessem a vérét... ám a késsel is kudarcot vallottam. Mi több, a kard és a balta is
lecsúszott róluk...
- Döbbenetes! – morogta Skandar Graun őszinte elképedéssel. Aztán ismét elkomorodott. -
De te... mégiscsak meggyógyultál. Méghozzá elég hamar begyógyultak a sebeid! Végül is...
kinek a vérét ittad?
Jarvy Hekkir szégyenlősen lesütötte a fejét, és bocsánatkérően motyogta.
– Ez a másik dolog, amit mondani szeretnék - motyogta. – Szeretnék bocsánatot kérni
tőled...
– Micsoda? – bömbölte Skandar Graun felháborodottan, s azzal sem törődött, hogy
mérföldekkel arrébb, a manótáborban talán vagy ötezer manót ébreszt fel legédesebb álmából
az ordibálásával. – Te megmartál... ENGEM?!
– Csak egy kicsit - motyogta bűnbánóan a kalaposmester, és a szeméből potyogni kezdtek a
könnyek. - Esküszöm, nem akartam! De vérre volt szükségem... és te ott hortyogtál egyedül a
kajütödben...
– Yvorl redves farkára! – A félork szeme vérben forgott, agyára vörös köd telepedett. -
Megmart egy vámpír! Kiszívta a véremet! És én magam is...
– Nem, nem sietett megnyugtatni a kalaposmester. - Én nem úgy martalak meg téged! Nem
tettelek vámpírrá, és nem szívtam ki belőled annyi vért, hogy károsodást okozzak! Épphogy
csak egy pár nyeletet...
– Pár nyeletet? - háborgott a félork. - Legszívesebben kiverném a szemfogaidat, te szemét!
- És meg is érdemelném - motyogta bűntudatosan a vámpír. – Ámbár azt remélem, enyhíti a
bűnömet az a tény, hogy mielőtt erre a gyalázatos tettre vetemedtem, előtte saját életem
kockáztatásával megmentettem a tiedet... És végül is, nem okoztam benned maradandó
károsodást.
Skandar Graun összevissza tapogatta magát; sehol nem érezte a vámpírfogak nyomait.
– De miért engem? Miért engem... amikor ott volt még Roahmyer is.
- Phöh! - legyintett lekicsinylően a kalaposmester. – Az ő vére híg és olyan... poshadt ízű.
Nem lett volna benne annyi energia, hogy segítsen rajtam.
- Mi? Őt is megmartad?
- Mi mást tehettem volna? - panaszkodott a vámpír. - Három rohadt héten át melléje voltam
láncolva. A másik oldalamon egy zsíros, bugris paraszt volt. Akkor már inkább Roahmyert
ízlelgettem... Nem kell félni, nagyon vigyáztam... belőle sem lesz vámpír...
– Még szerencse! – recsegte a félork, és megállás nélkül tapogatta önmagát. - Hol martál
meg?
- Mondtam, hogy nem úgy martalak meg – motyogta a vámpír. – És a szó szoros értelmében
meg sem martalak. Nem mélyesztettem beléd a fogaimat. Volt elég nyitott sebhely rajtad. Én
csupán lenyalogattam a szivárgó vért... ami az én közreműködésem nélkül is mindenképp
kifolyt volna belőled. Úgyhogy ha tényszerűek akarunk lenni, akkor voltaképpen egy
zokszavad sem lehet...
Skandar Graun torkon ragadta a magyarázkodó kalaposmestert, és egy dühöngő bika
jellegzetes fújtatását hallatta.
- Még egy szó... és esküszöm, soha többé nem jön ki több szusz a torkodon!
- Ne hidd, hogy félek tőled – mondta Jarvy Hekkir csendesen. - Ám semmi értelme nem
lenne annak, ha széttrancsíroználak azok után, amin mi ketten együtt keresztülmentünk... És
ráadásul feltétlenül segíteni akarok neked, hogy megtaláljuk és megmentsük Lucindát, azt az
aranyos kis ork babát...
Skandar Graun szeme tágra nyílt; a marka még inkább összeszorult Jarvy Hekkir nyakán.
– Mi a francot nyekeregsz? – ordította a képébe.
- Moccst csemmittt - préselte ki magából a kalaposmester. – Naddzson dzsoríttodd a
torgomat... Köszönöm... rögtön kapok elég levegőt, hogy megmagyarázzam. Hhhh... hhhh...
Így már jobb. Nos, szóval mindössze arról van szó, hogy pár nappal ezelőtt ráébredtem, hogy
még nem is vagyok olyan öreg, mint ahogy azt gondoltam. Tudod, nemrég betöltöttem a
hatvanadik életévemet, az elmúlt harminc évben nem öleltem nőt, s azt képzeltem, hogy soha
többé nem érint már meg engem az igazi és őszinte szerelem... Ám azt kell mondanom, rám
köszöntött a csoda! Rá kellett döbbennem, hogy öreg farkas nem vén vámpír... és hogy újra
vadul lüktet az ereimben a szenvedély, és hogy a mondás, miszerint vén, vámpír is megnyalná
a sós vért, nagyon is valóságos tény...
– Egy szavadat sem értem.
– Pedig egyszerű: halálosan szerelmes vagyok Lucindába, és azért csaltalak ide, hogy ezt
közöljem veled. Tudom, hogy neked is tetszik a nő... de te még fiatal vagy, életerős és igazi
férfi... Annyi nőt kaphatsz magadnak, amennyit csak akarsz! És... nos, arra akarlak kérni,
hogy légy tekintettel egy korosodó ember érzelmeire, és gondolj arra, hogy nekem talán ez az
utolsó esélyem az élettől a szerelemre... Kérlek, kérve kérlek, ne fossz meg ettől a
lehetőségtől! Kérlek, könyörgök, engedd át nekem a csini kis Lucyt, hogy én vezethessem
oltárhoz... De legalábbis adj esélyt nekem, hogy megpróbáljam meghódítani!
– Micsodaaaaaa?! – Skandar Graun nem tudta, hogy dühöngjön vagy röhögjön. Az utóbbi
mellett döntött. Neked elment az eszed!
– Dehogyis. Épp most jött meg! Mert most már tudom, hogy asszony nélkül mit sem ér az
élet!
– Akkor menj, és hágj meg az erdőben egy nőstény farkast... vagy egy vámpírnőt!
- De én Lucyt szeretem! Oly mély szenvedéllyel, ahogy csak olyasvalaki képes szeretni, aki
érti és teljesíti a vér parancsait...
– Yvorl redves farkára! - röhögött Skandar Graun, és minden megvilágosodott az agyában. –
Mindez csak azért van, mert ittál a véremből!
- Dehogyis... nem beléd vagyok szerelmes!
– Lucy az utolsó napokban egy bájitalt itatott velem - magyarázta hadarva. - Egy italt,
amelynek bűbája révén a nő hatása alá kerültem. Ez a bájital azóta is a véremben kering. Te
ittál a véremből, és a varázsital rád is hatott... és te most ezért vagy szerelmes Lucyba!
A vámpír a száját is eltátotta.
– Komolyan beszélsz?
– A legkomolyabban – röhögött Skandar Graun. Te szerencsétlen hülye! Semmi esélyed a
nőnél! Lucy engem szeret. Az ilyen deltás pasikra bukik...
– Ezt majd meglátjuk! – zárta össze a száját komoran a kalaposmester. – Ezek szerint nem
mondasz le róla...
– Egy zsák aranyért sem!
– Gondoltam motyogta csalódottan Jarvy Hekkir. – Akkor meg kell küzdenünk Lucyért...
– Verekedni akarsz?
- Nem, dehogy – tiltakozott a kalaposmester. - Ha megölni akarnálak, bármikor
megtehetném... ám nem teszem, mivel a barátom vagy. Én igazságos vetélkedésre gondoltam.
Te és én... vállvetve fogunk küzdeni, hogy kiszabadítsuk vagy megmentsük őt, bárhol van is.
És aztán rábízzuk a döntést. Válasszon ő közülünk párt magának!
- Micsoda? - röhögött Skandar Graun. – Ezt komolyan gondolod?
- A lehető legkomolyabban – düllesztette ki a mellét a kalaposmester. - Döntse el az imádott
nő, hogy miféle férfi kell neki... Nyers erő, avagy kellem és finomság...
- És vámpírfogak a nyakába?
– Sok szerencsét a hódításban, pajtás! mondta őszintén a vámpír, és kezet, nyújtott. - De ne
neheztelj rám, ha a nő, akit mindketten imádunk, engem választ! Győzzön a jobbik!

Amikor visszatértek a táborukba, Skandar Graun kavargó lélekkel, kíméletlenül felordibálta

hortyogó társait.
- Ébresztő, ébresztő!
- Kussolj! Még teljesen sötét van!
– Rögtön megvirrad, és mielőbb el kell tűnnünk innen!
– Ha nem fogod be a pofád, tényleg hozzád vágok valamit! – rivallt rá Lenk..
Legalább ötvenezer manó táborozik innen alig két köpésnyire – dühöngött Skandar Graun.
– Ha azt akarod, hogy ők fújják az ébresztődet, durmolj csak tovább, te barom!
– Ja, csak manók? - motyogta Zmed, és aludt tovább. Két fivére sem nagyon izgatta magát.
- Ti megvesztetek! – dühöngött a félork. – Egy egész hadsereg hemzseg a közelben. A fél
fogukra sem lennénk elegek!
- Fogd már be a mocskos pofád! – ordította Lenk. - Azért, mert te már kialudtad magad,
nem kellene mások álmát megzavarnod!
Zmed vette a fáradtságot, hogy ülő pozícióba helyezkedett.
- Nyugalom! - mondta higgadtan. – A manóktól nem kell tartanunk. Ők a szövetségeseink.
Skandar Graun úgy érezte, a porból kell felszednie leesett állát.
- Mi?
– A királyunk alkut kötött a manók istenével - magyarázta álmatagon a legidősebb drén
fivér. – Ők a szövetségeseink. Együtt hódoltatjuk be Lendort, s az ő segítségükkel igázzuk le
sorra az összes környező szigetet. A segítségük fejében megkapják tőlünk az egész Lendori-
szigetvilágot, s ők fogják védelmezni az eljövendő Nagy Drén Birodalom keleti határait.
– Úgyhogy őrködj csak tovább nyugodtan - motyogta félálomban Hmuda. – Bennünket
pedig hagyj aludni. És ha a manók idetolják a képüket... csak ébressz fel bennünket, mi
megmutatjuk a kermonunkat, és nyugodtan aludhatunk tovább...
– Ezt hamarabb is mondhattátok volna – morogta Jarvy Hekkir. – Ha ezt tudom, nem ölöm
meg a teljes előőrsüket. Lehet, hogy szövetség ide vagy oda, ezt majd rossz néven veszik...
Ez a bejelentés sem hozta különösebb izgalomba a drén fivéreket.
– Majd azt mondjuk, hogy valami eszement vadállat mészárolta le a harcosaikat – ásított
Zmed.
– De most már tényleg kussoljon mindenki! - kiabált Lenk. - Vagy komolyan szétcsapok a
fületek között...

Másfél óra múlva megvirradt; ez idáig egy árva manó sem mutatkozott. A hideg, zúzmarás
reggelen reszketve szedelőzködtek. Legjobban a három drén fivért viselte meg a hideg.
– Mi bajotok van? - heccelte őket Skandar Graun. Nem bírjátok a zimát? Azt hittem,
Dréniában egész évben kutya hideg van!
– Dr-dr-dr-éniában ig-ig-gen – reszkette Hmuda. - D-d-de mi három éven keresztül
szolgáltunk zsoldosként Kh-kh-Khatíriában.
– Hol a francban van az a Kh-kh-khatíria? – csodálkozott Skandar Graun.
– Khatíria helyesbített Zmed, aki a három testvér közül legjobban bírta a hideget. – Jó
messze délen. Ott állandóan tűz a nap. A havat és a jeget hírből sem ismerik, s az ottaniak
bőre szinte fekete.
– Szar lehet - vélte a félork. És készült felülni a lova hátára. Roahmyer köhécselt mellette.
- Na, mit akarsz, vakegér? - ereszkedett le hozzá kegyesen a félork.
– Mit szólnál, ha lovat cserélnénk? – érdeklődött az írnok. - Én már unom ezt a lankadt
gebét. A te lovad viszont egy kissé vérbőbbnek látszik. És ahogy elnéztelek, te nem vagy
valami jó lovas... Sőt!
- Majd jól orrba váglak! – mordult rá a félork kedvetlenül, és nehézkesen nyeregbe
kászálódott.
A kalaposmester már eltrappolt valamerre farkas formában; valószínűleg a manótábort
akarta ellenőrizni. Szerencsére a rottyadt képű, kicsi teremtények egészen indulásig nem
mutatkoztak.
 14. FEJEZET

Romok és nyomok

Egész nap vágtattak dél-délkeleti irányba, és Skandar Graun többször is próbált magában
felidézni valami ismerős tájegységet. Nem sok sikerrel.
Emlékezett rá, hogy ő két napon át csónakázott a part mentén a halászkölyökkel, s aztán
még legalább egy napig gyalogoltak, mire összetalálkoztak Nicolausszal és a többiekkel. És
aztán...
Csakhogy akkor a kölyökkel nem a nyugati partot követték, hanem a keskeny sziget
túloldalán, a keleti részen feszítették a kicsiny vitorlát. Vagyis épp a másik irányból
közeledtek a sziget közepe felé.
Azon a részen törpevárosok vannak; valószínűleg azok is hamarosan áldozatául esnek majd
a kíméletlenül előrenyomuló, drén hódítóknak és manó szövetségeseiknek.
Skandar Graun sosem járt még ezen a részen, ennek ellenére tudta, hogy még az este beállta
körül, vagy esetleg másnap délelőtt el kell érniük Alouita Romvárát.
Lovagoltak. Szótlanul. A félorknak azon járt az esze, amit Jarvy Hekkirtől hallott. Egyrészt,
hogy a drén fivérek hatalmas mágusok, másrészt pedig, hogy meg kell mérkőznie majd az
öreg kalaposmesterrel Lucinda kegyeiért.
Ez a tény istenigazából nem aggasztotta. Ha Lucynak van egy csepp esze, egyértelmű, hogy
kit fog választani. Csakis az izmosabb, fiatalabb, tettre készebb, erőteljesebb udvarlót.
Másrészt pedig ha a vén vámpír okoskodni próbál, könnyen kiverődhetnek a fogai...
– Rossz irányba megyünk – szólalt meg váratlanul Roahmyer. - Alouita Romvára arra van...
Az eddigi iránytól valamelyest jobbra mutatott.
– Ezt meg honnan a pokolból veszed, vakegér?
– Már többször megkértelek arra, hogy ne szólíts „vakegér”-nek – kérte ki magának az írnok
gyanús magabiztossággal. – Ez... ez... sérti az önérzetemet! És egyébként, ha tudni akarod, én
nem vagyok olyan vakegér, hogy csak vakon menjek az orrom után, mint te! Én látok! És azt
látom, hogy ha tovább lovagolunk az orrunk után ilyen bumburnyák módon, szépen
ellovagolunk amellett a romos vár mellett, amely nyilvánvalóan nem lehet más, mint Alouita
Romvára...
– Mitől lett ilyen nagy a pofád, mint egy hörcsögé? – érdeklődött Skandar Graun
rosszkedvűen. - Akarod, hogy beverjem?
– Meg ne próbáld! - sziszegte az írnok önelégülten. - Reggel óta két gyilkos varázslatot
memorizáltam a könyvből... és figyelmeztetlek, ne bosszants fel, ha nem akarod, hogy ezek a
kifejezetten szörnyű és rettenetes varázslatok aktivizálódjanak!
– Micsoda barom vagy!
Skandar Graun játékosan nyakon legyintette a tréfálkozó írnokot, hogy az csaknem kirepült
a nyeregből.
Roahmyer fél percen át nagyon csúnyán nézett a félorkra, de aztán úgy döntött, hogy
egyelőre elnapolja a megtorlást. Nagyon jól jönnek még ezek a „hatásos” varázslatok, ha
megtámadják őket!
– Jól látom a várromokat – morogta meggyőzően. - Félig lerágott hullák és megsárgult
csontvázak hevernek előtte...'
– Ez lesz az! – élénkült fel Zmed. – Látsz valami mozgást? Úgy értem, élőket?
Roahmyer megvetően pillantott a drén harcos felé; mint egy látó, a vakok birodalmában.
– Nincs semmi mozgás. Csupán a szél simogatja a megsárgult füvet, és szinte hallani vélem
az egymáshoz verődő csontok zenéjét...
– A saját bordáidról beszélsz? – vetette oda Skandar Graun.
Roahmyer felhúzott orral, fensőbbségének tudatában fordult el tőle. „Ostoba barom”, akarta
mondani, de inkább nem mondott semmit.
– És Tohar? - kérdezte izgatottan Lenk. – Az ő tetemét nem látod valahol a hullák között?
– És Lucy? - zökkent fel Skandar Graun. – Ugye... őt sem?
Roahmyer hosszan kivárt, mielőtt válaszolt volna. Kiélvezte, hogy minden szempár reá
mered.
 - Nem látom egyiket sem - felelte végül. És ez a pár szó a drén fivérekben csüggedést,
Skandar Graunban pedig reményeket keltett.
Irányt váltottak, és most már a Roahmyer útmutatásai szerint lovagoltak. És hamarosan
megpillantották. Alouita Romvárának maradványait.

Skandar Graun szíve összeszorult a látványra. Most nem Lucinda miatt aggódott; a múlt
komor emlékei marcangolták a lelkét. Egykor többedmagával érkezett ide; ám élve csupán ő
távozott. És akkor is - mint annyi sok más alkalommal – hajszálon múlott az élete!
És most, ahogy az ismerős romok a szeme elé tárultak, akaratlan borzongás kezdett
szaladgálni fel és le a gerince mentén. Szinte hallani vélte a bebörtönzött és szenvedő Alouita
vérfagyasztó sikolyait, a zombik csoszogását, a fekete lidércek suttogását, elhalt társai őrült
figyelmeztetéseit:
Fordulj vissza! Fordulj vissza!
Hirtelen rádöbbent, hogy Devra Mishtrell csilingelt a fejében.
– Mi?
- Mi „mi”? - kérdezte Roahmyer agresszív hangon.
- Te vagy az?
– Nem morogta a megnövekedett mellényű írnok -, hanem az az édesszájú, cuppogós
papucsú ork nénikéd! Hát persze, hogy én vagyok! Mi a francot gondoltál?
- Te kussolj! - morrant rá a félork. – Nem téged kérdeztelek!
– Elegem van már abból, hogy hatalmaskodsz fölöttem jelentette ki Roahmyer sértetten, és
úgy, tartotta mindkét kezét a félork felé, mint aki valami „gyilkos” varázslatra készül.
Skandar Graun rácsapott a közelebb lévő jobb kézre. Roahmyer felszisszent, és azonnal
dörzsölni, csókolgatni kezdte zsibbadt kacsóját.
– Mit mondtál? - tudakolta a félork.
Devra Mishtrell helyett azonban ismét Roahmyer felelt.
- Felejtsd el! Vedd úgy, hogy meg se szólaltam! Korai még a végső leszámolás!
- Dev... – Skandar Graun a valamivel előrébb lovagló drén fivérekre pillantott, és mégsem
mondta ki a jogarba bebörtönzött varázslónő nevét.
Ez alkalommal azonban mégis választ kapott; igaz, olyan halkan, hogy alig értette az elhaló
szavak jelentését.
Kerüld el ezt a várat! Nagy veszély fenyeget téged?
– Miféle veszély? - krákogta akaratlanul a félork.
Roahmyer megütközve nézett rá.
- Te... magadban beszélsz?
Veszély... veszély... veszély...
– De mégis... miféle veszély fenyeget?
- Az, hogy megháborodsz – vetette oda Roahmyer. - Aki magában beszél, könnyen erre a
sorsra juthat... Én csak tudom. Volt egy unokaöcsém...
- Leszarom!
Ne becsüld le a veszélyt, csilingelte Devra Mishtrell ernyedten. Oly lelkek lakoznak e
várban, akik rég elhagyták már az élet mezsgyéjét, ám sosem nyugodhatnak sem Istenük
lábánál, sem a legsötétebb pokolban. Egyetlen lételemük a gyűlölet. A legsötétebb gyűlölet.
Légy óvatos!
- Óvatos leszek.
- Akkor, légy szíves, ne pocskondiázd az unokaöcsémet! – háborgott Roahmyer. – És annyit
mondhatok, ne feszítsd túl a húrt, ha nem akarod kivívni jogos haragomat!
Skandar Graun meg sem hallotta ezt a fenyegető megjegyzést.
- Nem tudsz valamit Lucindáról? - intézte a kérdést Devra Mishtrellhez.
A nő helyett Roahmyer válaszolt.
– Hogy a fenébe tudnék? Én csak látó vagyok, nem pedig látnok!
Ezek után nem értette, miért vicsorgatja rá Skandar Graun fenyegetően a fogát.

Mielőtt elérték volna a romos, külső falakat, egy hatalmas, fekete farkas tűnt fel, amely
pillanatokon belül átváltozott Jarvy Hekkirré.
– Körbejártam a várat – jelentette a kalaposmester. - Nem tapasztaltam semmi mozgást.
 A drén fivérek, s mögöttük a két kirovangi belovagoltak a leomlott várfalakon belülre. A
szerteszét heverő köveket benőtték a gyomnövények, és a szanaszét heverő, megsárgult
csontok fölött rozsdaszínű virágok borultak össze.
Skandar Graun megpróbált arra a réges-régi időre emlékezni, amikor ő és a társai itt jártak;
ám vagy az emlékszivárgás nem volt megfelelő, vagy az emlékezete hagyta cserben, de nem
tudta volna megmondani, hogy vajon hever-e az udvaron szétszórt csontvázak között olyan,
amely valamelyik néhai társa maradványát képviseli.
Csupán arra emlékezett, hogy meghaltak valamennyien. Egyedül ő maradt életben. Na és
Kilencujjú Marléna, akinek volt elég esze ahhoz, hogy kerülje a bajt... Ám akinek nem volt
elég esze ahhoz, hogy később is kitérjen a veszély útjából...
– Nem látod sehol Tohar tetemét? - kérdezte Skandar Graun az írnokot.
Roahmyer úgy mordult rá, mint atya a hülye fiára.
– Barom vagy? A falakon még én sem látok át?
Zmed felemelte a kezét, hogy lecsendesítse az acsarkodást.
– Most már nincs szükség látásra – közölte síri hangon. - Én és a fivéreim érezzük, hogy
Tohar teteme itt van a közelben. Valahol... valahol... odalenn!
– Csodás! – dörmögte Skandar Graun. – Ha jól emlékszem, én is a fivéretek vagyok... és én
nem érzek semmit!
– Mert neked még nincs kermonod – vetette oda Hmuda. – Ha lenne, te is éreznéd.
– Jó, majd ha egy szurkálóműhely környékén járok, én is magamra vésetek valami jópofa
tetoválást. Például egy vigyorgó sellőlányt...
– A romok alatt sötét kazamaták húzódnak, igaz? – kérdezte Lenk.
- Hajjaj — legyintett a félork —, de még milyen sötétek!
— Hogy tudunk lejutni?
A félork erőltette az agyát. Nem sok mindenre emlékezett. De úgy rémlett, hogy a főépületen
belül van valahol egy titkos ajtó... Ám hogy ez hol rejtezik, azt sehogy sem bírta felidézni. Arra
viszont egészen tisztán emlékezett, hogy hol menekült meg.
- A kút — nyekeregte kényszeredetten. — Ott... le lehet jutni a sötét járatokba.
Valamennyien a kút köré csődültek.
— Biztos vagy ebben? - kérdezte Zmed.
- Holtbiztos - dörmögte Skandar Graun, és ő maga is érezte, hogy találhatott volna az
alkalomhoz kevésbé illő hasonlatot is.
— Milyen mély lehet a víz? — találgatta Zmed.
— Nincs semmiféle víz! — élénkült fel a félork. — Amit látunk, az csupán illúzió!
Lenk beledobott egy marék kavicsot. Csobbant.
— Illúzió, ha mondom — erősítette meg Skandar Graun. — Tíz évvel ezelőtt is itt volt már!
Bennünket is becsapott!
Hmuda máris leszedte a málhás ló hátáról a zsákot, és egy kötegnyi vékony, ám erős zsineget
ráncigált ki belőle. Keresett egy biztos pontot a kúton, a kötél végét ahhoz rögzítette, aztán a
többit a mélybe hajította. A kötél vége csobbanva tűnt el a „vízben”.
— Milyen mély az üreg? akarta tudni Hmuda.
— Leér a köteled — biztosította Skandar Graun, és hogy jó példát mutasson, már át is vetette
a lábát a kút káváján.
Lenk azonban úgy lökte félre, mintha meg akarná ölni.
— Elment az eszed? — kiáltotta a drén ifjú. - Mit merészelsz?
Skandar Graun bután pislogott.
- Ne feledkezz meg a családban elfoglalt helyedről! - intette Hmuda bölcsen. - Te csupán
negyedikként mászhatsz le... Lenk után!
— Kérlek! - dörmögte Skandar Graun, és félreállt. — Tiétek a terep.
- Hekkir! — parancsolta a legidősebb drén fivér. — Te és Roahmyer idefenn maradtok. Jól
ügyeljetek! Nem szeretném, ha mire feljönnénk, a kötél már nem lenne itt!
Jarvy Hekkir elmosolyodott. Most nem voltak vámpírfogai. Viszont a füle hegye szőrös volt,
akár egy farkasé.
Zmed ereszkedett le először, őt Hmuda követte, majd pedig Lenk következett.
— Ha rám esel a hájas seggeddel, öcsém, megöllek! — sziszegte vissza az ifjú drén az
izgatottan mocorgó félorknak.
 — Ha rád esnék a „hájas seggemmel” a szádra — dörmögte Skandar Graun —, levegőt se
kapnál, te kis hülye taknyos!
Zmed nem sokat vacakolt a „mászással”. Egyszerűen lecsúszott a vékony zsinegen, és pár
pillanat múlva már el is tűnt a „víz” szintje alatt. Hmuda valamivel megfontoltabban követte.
Lenk pedig úgy vonaglott a vékony kötélen, mint valami giliszta.
Amikor már egyiküket sem lehetett látni, Skandar Graun is ereszkedni kezdett. Vegyes
technikát alkalmazott. Kézzel a kötélbe kapaszkodott, a lábait pedig a kút oldalának vetette.
Amikor elérte a „víz” szintjét, halk pendülés hallatszott, majd a lenti sötétségben három drén
fivérét pillantotta meg, amint izgatottan tanakodnak. Majd pedig mindhárman őt bámulták.
— Vedd kézbe a jogarodat! — suttogta Zmed.
- Minek? — csodálkozott a félork.
- Nincs fáklyánk — magyarázta Hmuda. — A jogar majd világít.
Skandar Graun csak most döbbent rá, hogy társai nem rendelkeznek az ő remek
infralátásával, és a lenti sötétségben valószínűleg az orruk hegyéig sem látnak.
Előhúzta az aranyjogart.
- Liájhgt! — parancsolta Zmed drénül, és a jogar azon nyomban borostyánszínű fényt
kezdett kibocsátani magából.
Skandar Graun memorizálta az agyában a parancsszót. Ki tudja, talán a későbbiekben még
hasznát veheti. Bár neki istenigazából nem volt szüksége a föld alatt semmiféle fényre.
A borostyán fény négy-öt méteres körzetben bevilágította a környezetüket.
Egy jókora, csaknem szabályos kör alakú, természetes barlangban állnak. Skandar Graun
emlékezett. Ez az a hely, ahol tíz évvel ezelőtt egy mozdulatlanságvarázst mondott Nicolausra,
majd egy jól irányzott buzogánycsapással kiloccsantotta az agyát. Aztán hatalmas áldozati
tüzet rakott a rongyokból és a szétszórt csontokból...
Igen, ez volt az a hely. Balra és jobbra egy-egy alagút vezetett.
- Balra vagy jobbra? — morgolódott Lenk.
— Ha balra megyünk - magyarázta Skandar Graun, akkor egyenesen a főépületben tanyázó
zombik közé jutunk... Ha pedig jobbra, ott fekete lidércek és még nagyobb veszedelmek
várnak...
Zmed a melléhez kapott, mintha a szíve görcsbe rándult volna.
- Jobbra megyünk — parancsolta ellenmondást nem tűrően. — Tohar ott van.
— Biztos vagy ebben? - kérdezte csüggedten Skandar Graun, aki valamivel csekélyebb kedvet
érzett lidércekkel verekedni, mint zombikkal.
— A kermon — magyarázta Zmed. És máris megindult a jobb oldali járatban.
A fivérei követték. Skandar Graun, aki a borostyán fényt kibocsátó jogart szorongatta,
habozva követte őket.
Nem mindenre emlékezett a tíz évvel ezelőtti eseményekből, de arra igen, hogy gyűlöletes
emlékek maradtak meg a lelkében.
Egy keskeny folyosón haladtak. Jobbra és balra homályos, bűzös járatok nyílnak.
— Előre, egyenesen! - parancsolta Zmed.
Az eddig széles járat hirtelen összeszűkült. Most már csupán egyesével haladhattak; és a
legkeskenyebb részen a szó szoros értelmében úgy kellett hason bekúszniuk.
A járat ismét egy természetes barlanggá szélesedett. Ám ezzel a jó hat méter átmérőjű,
szabálytalan alakú barlanggal nem volt minden rendben. A jogar borostyánszínű fényét két-
három méteren belül elnyelte a mindet magába burkoló sötétség.
- Vissza! - suttogta Skandar Graun. — Ez már a fekete lidércek birodalma.
A sötétségben mindenfelé vörösen parázsló, izzó szempárok villogtak.
- Vissza! Vissza...
- Tohar... itt van! - recsegte Zmed elszántan. — És én látni akarom a hulláját a saját
szememmel!
Dögletes, temetői bűz ülte meg a levegőt.
- Menjünk innen! - sziszegte Skandar Graun. - Ez rossz ómen...
- Tohar itt van! - sziszegte Lenk.
- Én is érzem — tette hozzá Hmuda.
- Én pedig csak azt érzem, hogy éktelenül büdös van - morogta Skandar Graun.
Ám a borostyánszínű fény egy pillanattal később egy mozdulatlanul heverő hullára vetődött.
Egy rettenetesen megcsonkított tetem volt az. Cafatokra tépett, szürke kámzsában. Legalább
tizenöt rövid, tollas nyílvessző állt ki az oldalából, a melléből, a szeméből, és azon túl, hogy a
mellkasi részen tucatnyi késszúrás éktelenkedett, a lába helyén csupán véres csonkok
meredeztek, és a jelek arra utaltak, hogy a belszerveiből is lakmároztak valakik.
- Tohar! — suttogta Zmed.
— Miből gondolod, hogy ő az? - suttogta vissza Skandar Graun.
— Mindannyian tudjuk — recsegte Hmuda. - Érezzük a kermonja kisugárzását.
Az áthatolhatatlan sötétségből minden irányból kísérteties, fekete alakok siklottak elő.
Egyszerűen behatoltak az örök sötétségből az élők világába. A borostyán fény
hátborzongatóan rajzolta körül részben humanoid, részben démoni körvonalaikat.
— Vissza! — kiáltotta elszántan Zmed, és kardot rántott. Fivérei követték a példáját.
Egymásnak vetették a hátukat.
— És én? — kiáltotta dermedten Skandar Graun. Velem mi lesz?
A vörösen parázsló szemű, fekete alakok teljesen körbevették őket. Legalább húszan
lehettek. Hangtalanul közeledtek; éjfekete karmaik éles késekként meredeztek.
— Yvorl redves farkára! - kiáltotta feldühödve Skandar Graun. Meglendítette a kezében
tartott jogart, és belevágta a legmerészebben közeledő lidérc pofájába.
A jogar nagyot csattant a fekete koponyán, aztán pörögve tért vissza a félork kezébe. A
homlokon talált lidérc egy pillanatra — vagy inkább egy fél pillanatra — meghőkölt,
megrázkódott, de aztán csendesen közeledett tovább.
A társai úgyszintén a fejüket rázták, de egyetlen üvöltés, ordítás, bömbölés vagy egyéb
megfélemlítő hang sem hangzott fel, és ez volt az egészben a legfélelmetesebb. A drén fivérek
egymásnak vetett háttal szitkozódtak, és lengették a kardjukat. Fél lépésre tőlük Skandar
Graun a szemét villogtatta.
- Átkozott korcsok! Szétcseszem a mocskos pofátokat...
A lidérceket mindez nem hatotta meg; lassan, megállíthatatlanul közeledtek.
Skandar Graun a fogait csikorgatta. A lidércek között a múlt egyik kövületét pillantotta meg.
Valakit, aki egykor — amíg élt - a társai közé tartozott.
— Siliana! - üvöltötte ösztönösen. - Szépséges Siliana!
A lidércek egyszerre torpantak meg. Az, akit Skandar Graun megnevezett, szinte
megmerevedett.
— Szépséges Siliana! - üvöltötte a félork. - Emlékszel rám?
A remegés végét ért. A lidércek jöttek tovább. Egyre közelebb. Még közelebb. Már
mindannyian a borostyán színű fényen belül voltak; kirajzolódott förtelmes, eldeformálódott
pofájuk; torz végtagjaik.
— Skandar Graun — sisteregte az előbb megnevezett lidérc sziszegő, zizegő hangon. -
Skandar Graun!
— Igen, én vagyok az! - kiáltotta a félork. - Én vagyok... a te egykori cimborád! Emlékszel
rám?
Az a lidérc, amely az egykori lovaghölgy számos elkorcsosult vonását viselte magán,
parancsolóan felsziszegett, és a fekete lidércek nem nyomultak tovább.
— Igen! — kiáltotta a félork. — Te emlékszel rám! Mint ahogy én is reád!
Nem kapott választ. Siliana lidérce mereven állt; a többi fekete lidérc vonaglott, de nem jött
tovább.
— Siliana! - harsogta a félork. — Engedj el! Engedj elmenni!
Siliana lidérce még, mindig mereven állt; a többi lidérc a levegőbe kapkodott, sziszegett,
zizegett, hörgött, de nem, lépett közelebb. Úgy álltak egy helyben, mintha a szó szoros
értelmében a földbe gyökerezett volna a lábuk.
- Takarodj! – sziszegte gyűlölködve a néhai Siliana fekete lidérce. – Takarodj!
- Gyorsan! - mérte fel a helyzetet hirtelen Skandar Graun. - Tűnjünk innen!
- Tohar...
– Fogjátok a hullát! - sisteregte Skandar Graun. – Vigyük innen!
Érdekes módon most egyik drén fivér sem torkolta le azért, hogy parancsolgatni merészel.
Egyik drén fivér sem vágta a képébe, hogy „hátrább az agarakkal, öcsém”. Valamennyien
átérezték, hogy hajszálon múlik az életük.
Pedig Zmed és fivérei tudtak valami olyat, amit Skandar Graun még csak gyanított. Ám
hiába védte őket a kermon ereje, a fekete lidércekkel nem mertek packázni.
Zmed és Hmuda a vállukra kapták Tohar megcsonkított hulláját, Lenk pedig kivont karddal
fedezte a visszavonulásukat. Skandar Graun egy pillanattal tovább maradt, és fenyegetően
lengette maga előtt az aranyjogart. A fekete lidércek nyögtek, sóhajtoztak, vonaglottak, feléje
kapkodtak a levegőben, de nem támadtak rá.
– Áldjanak meg a sötétség istenei, Siliana! – dörmögte Skandar Graun, és ő is megkezdte a
visszavonulást.
Ahogy az aranyjogar borostyánszínű fényköre egyre növekedett, a fekete lidércek kitűntek
belőle. Ám miközben a félork döngő léptekkel dübörgött a társai után, mindvégig hallani vélte
maga mögött a lidércek sziszegését és árnyszerű lábaik sistergését a kopott kőlapokon.

Drén fivéreit a kút alatti barlangban érte utol.

- Gyorsan! - kiabálta. - Másszatok felfelé a kötélen! Mi a fenére vártok?
– Rád vártunk – ordította a képébe Lenk dühösen. – Nálad a fény... Nem láttuk, hol a kötél!
Skandar Graun belenyomta az aranyjogart az ifjú drén nemes kezébe.
– Én és Zmed mászunk előre! rendelkezett önhatalmúlag. – Kössétek a hullát a kötélre... Mi
ketten felhúzzuk, aztán visszadobjuk nektek a kötelet.
A drén fivérek összenéztek.
– Nincs erre szükség – mondta Zmed kifejezéstelen képpel.
Lenk indulatosan belerúgott a megcsonkított hullába.
- Rohadjon el itt, ebben a bűzhödt pokolban!
– Legyen csak lidércek lakomája! - fűzte hozzá Hmuda.
- De akkor... mire volt jó ez az egész? - kiáltotta értetlenül a félork.
Nem kapott választ. A drén fivérek úgy helyezkedtek, hogy védeni tudják a jobb felőli járatot,
amerről menekültek. Ám a lidércek a jelek szerint nem üldözték őket. A drén fivérek hosszú
percekig kivártak, ám hiába hallgatózott Zmed, nem hallotta közeledő, árnyékszerű talpak
neszét.
– Ezt megúsztuk - lihegte Lenk. - Tedd a dolgod, legidősebb bátyám!
Zmed még hallgatózott egy pillanatig, aztán bólintott. Eltette a kardját a hüvelyébe, és egy
kétélű tőrt húzott elő. Oldalra rángatta a rongycafatokat a hulla szétmarcangolt mellkasáról,
és szabaddá tette a szív fölötti részt, ahol a kékes rajzolat látszott.
Belevájta kése hegyét a mellkasba, és négy gyors metszéssel kivágta azt a bőrdarabot, ahol a
bonyolult mintázatú tetoválás leledzett.
– Értem morogta Skandar Graun. - Ezt kell bemutatnotok, hogy igazoljátok csaló bátyátok
halálát.
– Nem értesz te semmit! – vigyorgott Lenk vérlázítóan.
Hmuda a félork verejtékfoltos ingéhez nyúlt, és szinte oldalra tépte annak nyakrészét.
Láthatóvá vált Skandar Graun dús, fekete szőrrel borított mellkasa.
– Hé! Hé! – kapkodott meglepetten a félork. – Mi a fenét művelsz?... Csak semmi
buziskodás!
Zmed tétovázás nélkül Skandar Graun lemeztelenített mellkasára tapasztotta a kivágott,
szabálytalan rombusz alakú bőrdarabot, és erősen oda préselte bal tenyerével.
- Én, Zmed de Vigorard, elsőszülött elismerlek téged családom negyedszülötteként –
recsegte.
- Hé, hé... Mi a fenét...
Hmuda bal tenyere nagyot csattant Zmed kézfején.
– Én, Hmuda de Vigorard, másodszülött elismerlek téged családom negyedszülötteként...
- Megvesztetek? – morgolódott a félork.
Most Lenk tenyere csattant Hmuda Zmed kezére tapadó kézfején.
– Én, Lenk de Vigorard – kiáltotta az ifjú drén – elismerlek téged családom
negyedszülötteként...
Skandar Graun úgy érezte, mintha tüzes lángcsóvák emésztenék a szívét és a lelkét. Dühösen
söpörte le a mellkasáról drén fivérei egymásra tapadó tenyereit. Meglepetten észlelte, hogy az
a szabálytalan rombusz alakú bőrdarab, amit Zmed Tohar hullájából metszett ki, immár nem
volt sehol. Ám az ő bozontos mellkasán egy hasonló méretű, szabálytalan rombusz alakban
hiányzott a dús, göndör, fekete szőr, és ezen a csupasz helyen most egy kékes, lilás tetoválás
leledzett.
- A kermon immár a tied – szónokolta emelkedett hangulatban Zmed. - Most már minden
tekintetben a de Vigorard családba tartozol. Most már teljes mértékben a testvérünk vagy.
Vér a vérünkből, hús a húsunkból, lélek a lelkünkből!
- Megvesztetek? - sikoltotta rémülten Skandar Graun. Miért csúfítottatok el? Hogyan
vetkőzzek le ezután egy magára valamit is adó nőstény előtt?
– Ne becsüld le a kermon erejét, ecsém! – kiáltott rá feddőn Lenk. – Ez az, amely összetart
bennünket. Ez az, amely megvédelmez bennünket a legvadabb nyílzáporban is.
Hmuda atyáskodón tette a kezét a félork vállára.
- Amíg mellettünk vagy, a kermon által sebezhetetlen leszel, Skandar Graun – mondta
kedves mosollyal. - A családi kermon az, amely összetart és igazi testvérekké kovácsol
bennünket, öcsém. E szent családi pecsét mágiája megvédelmez és sebezhetetlenné tesz
bennünket! Ezt tudnod kell!
- Amíg velünk tartasz, nem fog a nyíl, lesiklik rólad a kardcsapás, a lándzsák kitérnek az
utadból, elkerülnek a rád dobott tőrök, és a parittyagolyók ártalmatlanul süvítenek el a füled
mellett...
Skandar Graun dermedten hallgatta. És most már kezdte érteni, vajon miért nem tudta
megharapni a drén fivéreket egy vérre szomjas vámpír. Azért, mert sebezhetetlenek. Azért,
mert a tetoválásuk mágikusan védi Őket.
Ez azt jelenti – röfögte álmélkodva –, hogy halhatatlan lettem?
– Nem egészen – biztosította Zmed. – Ha rád dől egy várfal, belehalhatsz.
- És ha egy láncos buzogánnyal péppé verik a fejed, azt sem éled túl...
Zmed felemelte a kezét, így jelezve, hogy a többiek hallgassanak.
– Tudnod kell, öcsém - kezdte ünnepélyesen –, hogy a kermon mágiája nem mindenható.
Csakis addig védelmez, amíg a közelünkben vagy. Ha tíz lépésnél messzebbre eltávolodsz
tőlünk, kikerülsz a kermon mágikus védelme alól. És bár a dobó- és lőfegyverek elkerülnek,
amikor a kermon hatáskörén vagy, a különböző ütőfegyverek még így is veszélyt jelenthetnek.
Egy buzogány csapása nem loccsantja ugyan szét a fejedet, mint azt normális esetben tenné,
ám számíthatsz arra, hogy az ütés energiája hat rád. Vagyis...
- Ha megsuhintanak... elrepülsz, mint a győzelmi zászló! - nevetett Lenk.
– És ha kirángatnak a kermon bűvköréből, könnyű szerrel lenyiszálhatják a fejedet.
– Ez a titkunk – sóhajtott Zmed –, amelynek most már te is részese vagy. Meg kell esküdnöd
rá, hogy életed végéig megőrzöd ezt a titkot és soha nem árulod el senkinek sem kényszer,
sem pedig kérlelés hatására!
Skandar Graun megilletődötten emelte fel a bal kezét.
– Yvorl redves farkára esküszöm, hogy...
– Elment az eszed?! - lökte meg indulatosan Lenk. A Káosz istenére esküszöl?
– Miért? Mire esküdjek?
- Természetesen Colier Jacobsen de Vigorardra - sziszegte Lenk. - A családunk alapítójára.
– Nekem mindegy vont vállat Skandar Graun. – Akkor Colier Jacobsen de Vigorardra
esküszöm, hogy megtartom a titkotokat... mármint izé... a titkunkat.

15. FEJEZET

Új csaták, új remények

Amikor mind a négyen kikapaszkodtak a kútból, Roahmyer nagyon izgatottan fogadta őket.
– Nem akarok ünneprontó lenni – hadarta –, de becslésem szerint legalább ötszáz manó
közeledik felénk.
Skandar Graun legyintett.
– Mire ideérnek, mi már messze járunk?
– És egyébként sem kell aggódnod – fűzte hozzá Zmed. - A manók a szövetségeseink. Nem
kell tartanunk tőlük.
– Úgy gondolod? – kérdezte reménykedve az írnok. - Már csak azért... mert a legelöl lovagló
már itt tart a romos várfalnál, és... épp most lövi ki ránk az íját!!!
Roahmyer halált megvető bátorsággal bukott le, és szinte abban a pillanatban egy rövid
szárú, verébtollas nyílvessző fúródott bele koppanva és rezegve a kút oldalába.
Megközelítőleg száz manó lovagolt be a lerombolt kapun és a romos fal résein keresztül a
gazos várudvarra. Szinte valamennyien felajzott íjat fogtak rájuk.
– Semmi vész! – intette mosolyogva Zmed a társait. – Megmutatom a kermonomat, és
rögvest nyafogva kérik majd a bocsánatunkat.
A manók alacsony felépítésű, apró termetű pónikon, farkasokon, kutyákon, medvéken
belovagoltak az udvarra, és most már szoros félkörbe vették őket. Száznál többen voltak, az
bizonyos.
– Drének vagyunk! - kiáltotta magabiztosan Zmed, és félrehajtotta kigombolt ingnyakát a
mellkasán kéklő tetoválás fölül. – A szövetségeseitek.
A manók vezetője, egy horgas orrú, gennyes képű fickó, akinek három hófehér madárcsont
volt a kontyába fűzve, kurta kiáltásokat hallatott. A manók leengedték az íjukat...
– Legyél te üdvözölve... drénes harcosok... - karattyolta a manó erőlködve, és egy
mosolyfélét is megeresztett. - Khrogkhutgar nem akar bánt tikteket... drén szövetségesek...
– Légy üdvözölve Khrogkhutgar! - mosolygott barátságosan Zmed. – Béke van közöttünk?
– Béke vagyol – bólogatott a manók vezetője, és ő is vigyorgott, mint a vadalma. - Drének s
manók két testvérek... együtt ölnek együtt élnek...
– Úgy bizony!
Skandar Graun ezt a pillanatot választotta ki, hogy előbújjon a kút takarásából. Ő is
odamutatta frissen kapott kermonját.
- Én is drén vagyok! – kiáltotta. - Ezek itt a fivéreim... Egy nőt keresek. Egy félvér ork nőt...
Nem találkoztatok vele? A neve Lucinda! És ő az én kedvesem!
A manó buzgón bólogatott.
- Félork nő... Lucy, a Véres... igen... ő...
Hirtelen elhallgatott és rámeredt Skandar Graunra. Nem a kermonját bámulta, hanem a
homlokát. Pontosabban: a bal szemöldökét. Egészen pontosan: a bal szemöldökénél látható,
kicsiny, fekete csillagot, amelyet egykor Verghaust rakott oda. Merthogy ez a szabad szemmel
alig látható csillag minden manó számára úgy virított, mint egy tábortűz a sötét éjszakában.
Verghaust, a manók istene jelölte meg a félorkot ezzel a jellel, hogy bárki, aki tiszteli őt,
kötelességének érezze elpusztítani ezt a férget, amint megpillantja.
A manóvezér nagyot kiáltott, és egyszerre emelkedtek fel a korcs íjak.
– Mi a fene... – harsogta Lenk döbbenten.
Azonban már záporoztak is feléjük a kurta, verébtollas nyílvesszők. Legtöbbjük hegyén
zöldes, sárgás, rózsaszínes trutyi csillogott. Méregbe mártották őket.
Skandar Graun felordított. Tudta, hogy halálfia. Minimum százhúsz nyílvessző repült
egyenesen a szeme közé, és ha csak minden második talál, akkor is úgy fog majd kinézni,
mint akinek egy sündisznó lakozik a nyakán.
A süvítő vesszők azonban az utolsó pillanatban irányt változtattak, kitértek, elkerülték a
testét, és zuhogva záporozva, kopogva fúródtak bele az öregkút oldalába, a fekete földbe, a
gyomok közé.
Egyetlen egy sem találta el Skandar Graunt egyetlen egy sem találta el a drén fivéreket.
Roahmyer pedig úgy lapult a kút túloldalán, mintha bele akarná ásni magát a kemény földbe.
Jarvy Hekkirnek nyoma sem volt; valószínűleg farkasként barangolt a vár környékén.
A nyílzápor abbamaradt. Skandar Graun és drén fivérei meglepetten meredtek egymásra.
Elzúgott még a közelükben pár kósza vessző, aztán nem több.
– Regrrrrgroooargkkkh! – üvöltötte a manóvezér, és harcosai elrakták íjaikat. Kardot,
lándzsát, kést, karót és hasonlókat rántottak.
- Drének vagyunk! – ordította dühösen Zmed, és a kermonját püfölte. – A szövetségeseitek!
- Hrgggrrrrüüüenk! – harsogta a manóvezér, és katonái megsarkantyúzták a pónijaikat.
Hirtelen valahonnan a falak mögül Lucinda rohant be a képbe, és a karjait lengetve vadul
ordítozott. Két dühös manó rohant mögötte karddal a kézben.
- Greekdrg, hinkrlrgt, efrrgethet! – kiabálta a félork nő. Folyékony manónyelven;
természetesen.
Ám nem hogy egy manó, de a kutya sem törődött vele.
 - Felrúgták a szövetséget! - bömbölte Zmed.
- Árulás! – harsogta Hmuda felháborodottan.
- Átkozott, puruttya népség! - röhögött tébolyultan Lenk.
- Csülökre! – bömbölte Skandar Graun a feléje vágtató manók láttán, és két kézre fogta a
súlyos aranyjogart.
- Ezeknek elment az eszük! - sikoltotta a kút túloldalán felháborodottan - Roahmyer, aki
csodával határos módon úszta meg a nyílzáport. – Ezek... nem tudják, kivel kezdenek!
Hirtelen elszántsággal a kirovangi írnok felpattant a kút mögül, összevonta a szemöldökét,
és azonosíthatatlan torokhangokat harsogott; az egyik memorizált varázslat parancsszavát.
Összeszorított ujjai közül egy emberfejnyi nagyságú, lila labda vágódott ki, laza ívben hullott
a vad lovas rohamban vágtató manók közé, és a következő pillanatban akkorát robbant, hogy
a föld is beleremegett, és a romos várfalból jó félméternyi rész leomlott.
Cafatokra szakadt manó- és állatdarabok röpködtek minden irányba, és jó húsz méterre a
kúttól egy jókora kráter keletkezett a földben.
Legalább harminc vérszomjasan rikoltozó manó pusztult el a borzalmas robbanáskor
lovastul, kutyástul, farkasostul.
Roahmyer diadalmasan felnevetett, majd egy merész vetődéssel, a varázskönyvvel a hóna
alatt fejest ugrott a kútba. Kétségbeesett sikoltássá változott röhögését még hosszú
másodpercekig hallani lehetett.
Skandar Graun vad csatakiáltást hallatott, és két marokra fogott alkalmi buzogányával meg
akarta rohamozni a felé vágtató manókat.
Zmed erős keze azonban megragadta a vállát, és erőszakosan visszarántotta.
- Megvesztél?!
- Maradj a közelünkben! – üvöltött a meghökkent félork képébe Lenk. Majd azt is
hozzátette: - Ha élni akarsz!
– A kermon! üvöltötte Hmuda. – Csak a kermon védhet meg!
A drén fivérek - köztük Skandar Graun is – a kútnak vetették a hátukat, és a fogukat
vicsorgatták. A robbanásból életben maradt manók vad harci üvöltéssel rontottak rájuk; úgy
tűnt, valamennyien Skandar Graunt veszik célba.
Több tucatnyi vágta közben kilőtt nyílvessző süvített el céltalanul. Az első manók máris
odaértek.
– Pusztulj! - rikoltotta Skandar Graun, és belevágta az aranyjogart a teli szájjal ordító
manóvezér képébe. A rücskös képű, undorító fickó feje szétloccsant; sárga agyveleje szerte
fröccsent.
A jogar pörögve tért vissza a félork kezébe.
Azonban a többiek már rajtuk voltak. Kardcsapások suhogtak, lándzsadöfések csúsztak el,
dobótőrök tévesztettek célt. A lovak egymásba tömörültek, apró termetű lovasaik
elsodródtak; nem fértek egyszerre mindannyian az áldozataik közelébe. És ez lett a vesztük.
A drén fivérek veszettül dolgoztak. Zmed enyhe terpeszben megvetett lábakkal állt, és súlyos
kardjával öles csapásokat osztogatott. Ló és lovas, ha a közelébe került, egyaránt eldőlt.
Hmuda közvetlenül a fivére mellett állt, épp csak annyira távol, nehogy a súlyos kard öt is
megsebezze. Ő csak ritkán csapott le; ám akik valami szerencse folytán megmenekültek Zmed
öles csapásai elől, egy másodperccel később a testükbe fogadhatták Hmuda kardját.
Fivéreivel ellentétben Lenk nem állt a kút mellett megvetett lábbal. Úgy pattogott, akár egy
nagyra nőtt szöcske; egyfolytában rikoltozott, és vad szúrásokat osztogatott a vívótőrével.
Számos kard döfött felé, számos lándzsa siklott el a teste mellett, néhány erőteljes baltacsapás
kibillentette ugyan az egyensúlyából, de minden egyes összecsapásból ő került ki győztesen.
Fél percen belül már szinte húsfalat képeztek körülöttük a döglött, haláltusájukat vívó, avagy
súlyosan sebesült manók és hátasaik. Azok a manók, akik később érkeztek, nem férhettek
hozzájuk.
A drén testvéreket viszont teljesen magával ragadta a vérszag és harc élvezete.
– Öööööööld az átkozottakat! – bömbölte Zmed. Merészen felhágott a hulladomb tetejére,
és súlyos, pallosszerű kardjával jobbra, balra gyilkos csapásokat eresztett meg.
Hmuda engedelmes kutyaként lihegett mögötte. Fáradhatatlanul osztogatta a
kegyelemdöféseket.
- Ne maradj le! - ordította Lenk a levegő után kapkodó félorkra, és máris lódult a testvérei
után.
Skandar Graun futtában leütötte az aranyjogarral azt a teli szájjal ordító, horgas orrú manót,
aki az útjába ugrott, aztán manóvértől szennyesen iramodott ő is a vértestvérei után.
Arra már a küzdelem első pillanataiban rájött, hogy Zmed és fivérei nem ferdítették el a
valóságot; a kermon ereje megvédte őt. Ezért hát nem is védekezett, csak ütött, vágott,
szitkozódott és gyilkolt megállás nélkül.
— Lucy! — bömbölte vértől elvakultan. — Lucindaaaaa!
Emlékezett a figyelmeztetésre, és ügyelt arra, hogy ne maradjon le. A drén fivérek valóságos
utat vágtak az élő hús labirintusában, és neki már alig-alig jutott ellenfél.
— Lucy! — bömbölte. — Merre vaaaaagy?!
Jobbra! Jobbra! Tőled jobbra! - csilingelt a fejében Devra Mishtrell hangja.
— Kösz! - üvöltötte Skandar Graun, és szétloccsantotta csurom vér jogarával egy rábömbölő
medve fejét. Aztán a medve lovasát is lecsapta.
Jobbra!
A drén fivérek viszont balra mentek.
— Jobbra! — bömbölte Skandar Graun.
Vagy nem hallották a csata hevében, vagy nem is foglalkoztak vele.
Skandar Graunt nem érdekelte. Fejét leszegve, bömbölve nekirohant egy póninak, és
feldöntötte azt a lovasával együtt. A manót lecsapta. Eközben fél szemmel Lucindát kereste.
A félork nőt egy halom manó vette körül. Úgy tűnt, mintha nem is bántani akarnák, inkább
védelmeznék, ám mint köztudott, a látszat csalóka. Főképpen pedig egy csata forgatagában.
Skandar Graun egyenesen arra rohant, ahol a legsűrűbben hemzsegtek a manók.
- Lucindaaaaa!
— Vissza! — üvöltötte utána kétségbeesetten Lenk. - Túl messzire mégy!
Skandar Graun meg sem hallotta. Jobbra, balra csapkodott. Nem kegyelmezett semminek és
senkinek. Ha egy manó az útjába került, egyszerűen elsodorta.
— Hülye ork tahó! — tajtékzott Lenk, és utána vetette magát. Hmuda még időben észrevette,
és Zmedet is az öccsük után rángatta.
- Elment az eszetek? — bömbölte Zmed. — Meg akartok dögleni?
— Lucyyyyy!
Egy görnyedt, sötét alak támadta hátba a Lucindát körülvevő manókat. Mivel azok a
bömbölő félork harcosra és a nyomában csörtető drénekre figyeltek, ez az orvtámadás
iszonyatos kavarodást okozott.
Jarvy Hekkir volt az, aki ez alkalommal nem farkasként, hanem vámpírként tépte
marcangolta a kis termetű ellenfeleit. Aki a karmai közé került, azt vagy szétmarta, vagy
iszonyatos erővel messzire penderítette, vagy közel rántotta magához és a nyakába
mélyesztette hegyes szemfogait.
Véres ösvényt vágott maga előtt dühösen kiabáló, félork nő felé. Skandar Graun a másik
irányból támadott. Megvadult bikaként bömbölve öklelte, fejelte, rúgta, vágta azokat a
nyomorult manókat, akik az útjába álltak.
A mögötte ügető Lenknek és pár lépéssel lemaradt fivéreinek már csöppnyi munkát sem
hagyott.
- Lucyyy! ordította Skandar Graun, és egyetlen csapással három manót sodort le a lábáról.
Lenk és fivérei a következő pillanatban felaprították azokat.
Eddig úgy tűnt, mintha a manók védelmezték volna Lucindát; most azonban kiderült, hogy a
látszat csal. A félork nő valahonnan megkaparintotta saját keskeny pengéjű gyilokját, és a
mellette ordítozó, rusnya fickó nyakába döfte. Aztán kirántotta, és szinte e heves mozdulat
folytatásaként beledöfte egy másik manó szeme közé.
Egy harmadik töpörödött teremtmény a nő felé bökött lószőrrel díszített hegyű dárdájával.
Lucinda könnyedén oldalra táncolt, és a gyilok ismét lecsapott.
Bal kézzel forgatta a fegyvert, a jobbja — amelyen átvérzett kötés feszült — bénán lógott. Ám
még így is félelmetes rendet vágott a manók között.
Egy pillanat alatt tisztult a kép. Skandar Graun és a drének támadtak szemből; a fogait
csattogtató vámpír hátulról, a félork nő pedig a forgatag közepéből. Azok a manók, akik nem
estek el az első csapások alatt, s nem voltak olyan ostobák, hogy a következő csapások elé
álljanak, azok fejvesztve menekültek. Ki lovon, ki farkas háton, ki pedig gyalogosan.
 Jarvy Hekkir boldogságtól ragyogva, csillogó szemekkel, vértől csöpögő vámpírfogakkal,
széttárt karokkal rontott a nőre. Ölelésre készült.
— Drága Lucy...
A félork nő megperdült, és egy vad mozdulattal markolatig döfte gyilokját a vámpír szívébe.
Jarvy Hekkir lendülete megtört. Arcáról kezdett lehervadni a boldogság.
- Luc... Luc... - hebegte döbbenten, és fuldokolva.
A nő kirántotta a gyilokot, megforgatta a levegőben, lecsapott az idős kalaposmester kopasz
fejére, és kettéhasította azt egészen a fickó orrnyergéig. Rózsaszínes agyvelő fröccsent
kétoldalra, és az idős, ösztövér férfi térdre esett. Bár már szétloccsantották a fejét, még
mindig élt. Iszonyatos életerő munkálkodott benne.
— Lu... Lu... Lucy....
A félork nő kirángatta a gyilokot a szétloccsantott koponyából, és most laposan lendítette
meg. Egyenesen a szabadon maradt nyakra célzott.
Nem volt annyi erő a kurta lendületű ütésben, hogy elmetssze a nyakat és lerepítse a fejet,
ám ahhoz éppen elég volt, hogy eltörje a nyakcsigolyát, és oldalra billentse. A nyaki ütőérből
fröcskölve patakzott a vér. A döbbent vámpír bugyborékolva, zihálva szörcsögött.
— Lszru... szrszcsy...
Lucinda egy rúgással oldalra penderítette a térdelő, magatehetetlen testet, aztán torkon
szúrt egy rárontó manót, majd a következő minutumban a fegyvere markolatával halántékon
vágott egy másikat.
Skandar Graun a következő pillanatban már ott termett a kedvese mellett, és négy gyors
csapással szétszórta a maradék manókat. Egy sebesült manó, akit korábban a vámpír mart
meg, négy méterrel távolabb feltérdelt, és megfeszítette az íját. A feldühödött démonként
vagdalkozó Lucindát vette célba.
- Neee! - bömbölte Skandar Graun, és saját testét vetette az íjász és a félork nő közé.
A nyílvessző kiröppent az íjhúrról, egyenesen az önfeláldozó szívének tartott, de aztán
hirtelen irányt változtatott, és elsüvített Skandar Graun füle mellett. A következő pillanatban
azonban egy dühös tenyér csattant sörtés tarkóján.
- Meg akarsz dögleni, te barom?! — ordította a fülébe Lenk. Ő követte el az orv nyaklevest. —
Nem megmondtuk, hogy maradj a közelünkben!?
Skandar Graun megkönnyebbült lélekkel rohanta le a nyilazó manót, és a jogarral a kezében
valósággal beledöngölte a földbe.
Mire felnézett, a csata már véget ért. Legalább hetven-nyolcvan manó hevert a gazos
várudvaron vérbe fagyva, vagy a haláltusáját vívva, a többiek pedig a szélrózsa minden
irányába menekülve szétspricceltek.

Skandar Graun csak egy pillantást vetett a kegyetlenül megcsonkított Jarvy Hekkirre, és
azonnal tudta, hogy vége. Akár farkasember, akár vámpír, rajta már nem segít semmit.
— Miért ölted meg? — förmedt rá magából kikelve Lucindára.
A nő még mindig remegett a harci láztól.
— Miért, te mit tettél volna a helyemben? — kiabálta.
— Ez az ember szerelmes volt beléd! Az életét kockáztatva meg akart menteni!
— Ott egye meg a fene! — szitkozódott a félork nő. - Akkor meg miért nem mondta?
- Mert mielőtt szóhoz juthatott volna berzenkedett Skandar Graun —, te már
szétloccsantottad a kopasz fejét.
— Mit tudtam én, mit akar! - háborgott a nő. — Én csak azt láttam, hogy egy vértől csöpögő
vámpír rohan felém a fogait csattogtatva, vérben forgó szemmel, halálos ölelésre tárt
karokkal... Ösztönösen cselekedtem! Te sem tettél volna mást a helyemben!
- Csakhogy Hekkir mester beléd volt szerelmes, nem belém!
— Kit érdekel?! — üvöltötte a nő. - Miért volt olyan hülye állat, hogy letámadott!
— Meg akart menteni...
Lucinda csak most kezdett lehiggadni. Sápadtan meredt a csendben remegő, reszkető testre,
amely valaha Jarvy Hekkir kalaposmester volt.
- Sajnálom — motyogta elkeseredetten —, sajnálom... nagyon sajnálom... de annyira...
zavaros volt... ez az egész!
Skandar Graun egy hosszú pillanatig mérgesen bámult az elgyengülő nőre, az orra alá akarta
dörzsölni azt is, hogy tulajdonképpen Jarvy Hekkir az ő bájitalának köszönheti a végzetét —
de végül is nem mondott semmit. A karjaiba zárta a kétségbeesett nőt, és elérzékenyülve
simogatta a darócszerű hajat vérmocskos mancsával.
— Jól van, na te kis hülye szuka dörmögte kedveskedve -, ha megölted, hát megölted... Oda
se neki! Nem ő az első gyilkolásod...
Lucinda fokozatosan kezdett megnyugodni ettől a vigasztalástól. Már alig-alig szipogott, és a
teste remegése is csillapodott. De jólesően belesimult Skandar Graun erős karjaiba; s ez
leginkább a férfi számára volt „jóleső” mozzanat.
- Jól van, na, jól van — motyogta. - Le se szard a fickót! Úgysem illett volna hozzád...
- El kellene temetnünk! — motyogta a nő, és a hangsúlyából Skandar Graun tudta, hogy
máris kereshet egy megfelelő ásót, és kapirgálhat egy gödröt egyedül.
Azonban még mindig nem akaródzott elengedni az imádott nőt a karjaiból; a lelke szinte
szerelmes verseket énekelt.
— Lucy, drága Lucy... ha tudnád, mennyire hiányoztál! Annyira aggódtam, annyira
féltettelek... egyszer még okádtam is...
— Ez kedves tőled — mondta a nő, és erőszakkal kibontakozott Skandar Graun karjaiból. —
De most nincs itt az udvarlás ideje.
Élő manók már nem voltak a közelben, csak döglöttek. És aki gyanúsan életjeleket adott, azt
a szisztematikusan körüljáró Lenk egy gyors döféssel megváltotta a szenvedéseitől. Eközben
Zmed és Hmuda kisegítették a kútból a szédelegve kóválygó, kormos arcú Roahmyert.
- Nem esett bajod, vakegér? - üvöltötte oda neki Skandar Graun.
- Betört a fejem, kicsavarodott a nyakam, lebénult a bal karom, a jobb lábfejem
kificamodott... kiabálta lelkendezve a kirovangi írnok -, de hála az égnek, a szemüvegemnek
semmi baja!
– És a pofád... mitől olyan fekete? Te a kútba ugrottál, nem kéménybe! Talán kormot
ebédeltél?
Az írnok szétmázolta az arcán az olajos kormot.
– Elronthattam valamit a második varázslatnál – tűnődött. – Épp a pofámba robbant...
Lucinda a kalaposmester teste fölé hajolt, aztán akkorát ugrott, mintha kígyó marta volna
meg.
– Grooms vérére! Nézd...
Skandar Graun bámuló szemei előtt a kalaposmester megcsonkított teste megfeketedett,
füstölni kezdett, lángra kapott és elégett.
- A nap! – sziszegte Lucinda. – Így végez a nap ereje a vámpírokkal!
– Farkasember volt... – dörmögte Skandar Graun, aztán legyintett. Most már oly mindegy.
- Legalább megspóroltunk egy temetést - vicsorgott a félork nő.
Skandar Graun elkedvetlenedett. Hát ennyit jelent Lucy számára valaki, aki szerelmet táplált
iránta és az életét kockára téve igyekezett megmenteni a manók fogságából,
– Ne érts félre – komorodott el hirtelen Lucinda, mintha csak megérezte volna Skandar
Graun gondolatait. – Nem vagyok érzéketlen. Ugyanúgy sajnálom a szerencsétlent, mint
ahogyan te... de egyszerűen így jut felszínre bennem a lelkifurdalás. Végül is... én vagyok a
gyilkosa.

Zmed, Hmuda és Lenk sietve megvitatták az eseményeket. Mint jogosult öccsüket, Skandar
Graunt is hívták a rögtönzött tanácskozásba, de ő nem érzett kedvet a pofozkodáshoz.
Időközben Lucinda elmesélte, hogyan került ide.
– Félig eszméletlen voltam a fájdalomtól, amikor az a fickó rám bocsátott egy varázslatot.
Mozdulni is képtelen voltam. Lebénultam, s úgy álltam ott, mint valami szobor. Éreztem,
hogy felkap, és kiugrál velem a fedélzetre, de semmit sem tehettem ellene. Aztán ugrott egy
minden eddiginél nagyobbat és engem a hátán cipelve felrepült. A szeme sarkából láttam,
hogy az írnok cimborád ránk lő egy íjjal. A nyílvessző oldalba találta a varázslót. A fogait
csikorgatta, nagy fájdalmai lehettek, de megállás nélkül repült velem tovább. Én még akkor
sem tudtam mozdulni, amikor megérkeztünk ebbe a romos várba. Ide támasztott a kúthoz,
mint valami fatuskót... Aztán ő lelebegett a kút mélyére. Nem láttam többé. Nem tudom, mi
történt vele. Aztán manók jöttek... Én még akkor is dermedt voltam. Először rám támadtak,
de aztán felfedezték, hogy nem bírok mozdulni, és magukkal vittek. Amikor másnap reggelre
elmúlt a dermedtségem, egy lóra kötöztek. Gagyogok pár lényeges szót manó nyelven, így
nagy nehezen szót értettem velük és meggyőztem őket, hogy jó váltságdíjat kapnak értem, ha
elvisznek a fővároshoz... Azt reméltem, hogy útközben sikerül majd megszabadulnom
valahogy... Azonban az átkozottak lesték minden lépésemet és szigorúan őriztek. Északra
hurcoltak. De aztán egyszer csak irányt váltottak, és visszafordultak. Mire az a három fickó,
aki rám vigyázott, ideért velem, már javában tombolt a csata... Megláttam, hogy meg akarnak
ölni téged, és a segítségedre akartam sietni.
Skandar Graun csaknem könnybe lábadt a szeme a boldogságtól.
– Féltettél, mi... te... te drága, kis pelyhes bajszú anyamedve!
- Ja – felelte Lucinda a legcsekélyebb elérzékenyedés nélkül. A többit már tudod. A fene se
gondolta, hogy a vértől csöpögő fogú és karmú vámpír megölelni akar, nem pedig megölni...
Skandar Graun a homlokát ráncolva hirtelen elkomorodott.
- De azok a manók, akik körülvettek... úgy viselkedtek, mintha nem is megölni, hanem
megvédelmezni akartak volna!
– Na hallod! – nevetett a nő. – Akkora váltságdíjat ígértem nekik, amekkoráról talán még
nem is hallottak. Persze, hogy védelmeztek minden áron...
- És még a hosszúkésedet is meghagyták...
– Nem önszántukból, azt elhiheted! Én szereztem vissza tőlük, amikor kitéptem magam a
rabságból!
– Aha. És a törött csuklódat is rendesen bekötözték.
– Még szép! – mosolygott a nő. – Azt mondtam, hogy ha elfertőződik a seb, belehalhatok a
sérülésbe, és akkor egy árva rézpetákot sem kapnak.
- Meg fog gyógyulni?
– Hamarosan keresnem kell valami gyógyítót – morogta a nő. – Az a szörnyeteg csaknem
letépte a kezemet.
– Valaha én is ismertem mágikus gyógyvarázslatokat.
– És most? Most nem ismersz egyet? Jól jönne egy kis segítség...
Skandar Graun eltöprengett ezen.
– Most nem. De holnap reggel... esetleg megpróbálhatnék memorizálni egy sebgyógyítást.
Talán sikerül...
- Nem vagy benne biztos?
Skandar Graun félszegen vigyorgott.
– Vagy tíz éve nem imádkoztam az istenemhez. És az igazat megvallva, nem igazán
emlékszem a varázslatok szövegére sem... de ha lesz egy kis pihenő... talán menni fog.
Lucinda a drének félé pislogott.
– Mifélék... az új barátaid?
- Drének.
- Nem veszélyesek?
– Egy fenét! Rendes, megbízható alakok... hálásak nekem, amiért kiszabadítottam őket a
rabságukból. Képzeld, még a testvérükké is fogadtak.
A nő sóhajtott.
- Pash meghalt, igaz? Azért nincs veletek.
– Belehalt a sérüléseibe. És ez nem is csoda. Az a szörnyeteg alaposan csúffá tette.
Tisztességes tengerésztemetést kapott.
– Értem. – Lucinda vállat vont. - Tulajdonképpen nem is bánom, hogy nem akaszkodik
tovább mi kettőnkre, de azért sajnálom is a fickót...
Skandar Graun nem szólt semmit.
Időközben a drén fivérek befejezték a civakodást, és gyors léptekkel közeledtek.
– Azonnal Lendorba kell lovagolnunk! - ismertette a döntést Zmed Skandar Graunnal.
– Hiszen... Lendoron vagyunk.
- A fővárosba - magyarázta Hmuda. - Mint tudod, nem csak a szigetet, a fővárost is
Lendornak hívják.
– Haladéktalanul jelentenünk kell a fővezérnek, hogy a manók felrúgták a szövetséget és
ellenünk támadtak.
– De vajon mi a fenéért támadtak ránk később, amikor eleinte barátságosan viselkedtek? -
tajtékzott Lenk. – Nem adtunk rá semmi okot!
 Skandar Graun tanácstalanul vakarta meg égetően viszkető bal szemöldökét.
– Fogalmam sincs – mondta. - Pedig még én is megmutattam nekik a kermonomat.
Roahmyer sántikált közelebb rettentően kormos arccal. Elégedetten dörzsölte Össze a
tenyerét, mint aki egy remek üzletet készül megkötni.
– Nos, nem megyünk? – érdeklődött élénken. - Itt már semmi dolgunk. Tohar hulláját
megtaláltátok, Lucindát kiszabadítottuk, Hekkir mesterrel kapcsolatban már nincs mit
tennünk, a lovak biztosan unják a sok legelést... így tehát, dolgunk végeztével akár vissza is
fordulhatunk...
- Mi a fene lett egyszerre olyan sürgős, vakegér? - morogta Skandar Graun.
Roahmyer először titokzatos képet vágott, de miután rádöbbent, hogy ezt úgysem veszi észre
rajta senki a korom miatt, nagyon halkan suttogta:
– Égek a vágytól, hogy mielőbb újra a hajón lehessek. Azelőtt, hogy felfedezi valaki...
– És mi ez a nagy buzgalom?
Roahmyer megrázta a varázskönyvet a kezében.
- Egy érdekes fejezethez érkeztem a könyvben...
– A tengeri varázslatokhoz? Ki akarod próbálni őket a gyakorlatban?
– Nem. Tohar elrejtett varázstárgyainak listájához... Öregem, ez a fickó egy egész mágikus
arzenált rejtett el a kajütje titkos zugaiban! És én azt hiszem, beleőrülnék, ha valami ostoba
fosztogató banda elorozná ezeket a kedves kis holmikat az orrom elől... Úgyhogy amondó
vagyok, menjünk, de azonnal!
Zmed még egyszer végignézett a hullákkal borított terepen, és a nap felé pillantott. Délután
kettő körül járhatott az idő.
– Így van. Itt immár nincs semmi dolgunk. A hírt viszont sürgősen meg kell vinnünk.
- És a megfutamított manók is hamarosan ötezred magukkal térhetnek vissza - bólogatott
Hmuda.
Lenk már hozta is a lovakat a kút túloldaláról.
Irány Lendor!
- Hohó! - dörmögte Skandar Graun. - Valamiről megfeledkeztetek. Nem adtatok
búcsúcsókot Tohar hullájának.
A fivérei nagyon csúnyán néztek rá.
– Ne tréfálj ezzel, ecsém! - ripakodott rá Lenk. - Csókolgasd te azt a mocskos árulót, ha
annyira a szívén viseled a lelki üdvét!
Skandar Graun mentegetőzve emelte fel a kezét.
– Én csak jót akartam...
– Nyeregbe! – zárta le egy rikkantással a vitát Zmed, és ő maga máris jó példával járt előre.
Skandar Graun fel akart kapaszkodni a saját hátasára, de Lucinda megragadta a vállát.
– Elfelejtetted, miért vagyunk mi itt? – suttogta ork nyelven, hogy a többiek ne értsék. –
Gondolj Karaidus kincsére! Ha már ennyi veszély közepette eljutottunk eddig, nem
fordulhatunk vissza épp most!
Skandar Graun megvakarta sörtés kobakját.
— Nem bizony! - morogta ő is orkul. — Már csak azért sem, mert Karaidus sírja itt van
valahol a közelben. És ahogy így visszagondolok, azt is gyanítom, hol rejthette el a kincsét.
— Micsoda? - csillant fel a nő szeme. — Eszedbe jutott? Vagy kezdettől fogva tudtad, csak
titkolni akartad előlem?
— Egy idő óta... nagy áradatban folynak elő az emlékeim a sötétségből — mondta.
— Ti meg miről vartyogtok? - érdeklődött Lenk. — Gyerünk, pattanjatok már lóra, és
tűnjünk innen!
- Rendben — felelte Skandar Graun közösnyelvre visszaváltva, és felült a lovára. — De mit
szólnátok hozzá, ha tennénk egy kis kerülőt? Csak egy-két napról van szó.
- Szó sem lehet róla! - ingatta a fejét ellentmondást nem tűrően Zmed. — Egyenesen a
fővárosba kell vágtatnunk, amilyen gyorsan csak bírunk. Meg kell előznünk azt a több ezres
manósereget. Értesítenünk kell a fővezért az árulásról!
- Egyébként is - szólt közbe Lucinda, és kedvesen megfogta Skandar Graun karját. — Ez a kis
kitérő csupán mi kettőnkre tartozik...
A félork harcos-pap úgy érezte, menten elalél a gyönyörtől. Lucinda nem csupán megfogta a
karját, de hozzá is simult. Szinte dorombolt mellette.
 - Ahümmm... - dörmögte. — Ez a mi kettőnk ügye. Csak mi kettőnkre tartozik...
— Akkor jó — bólogatott élénken Roahmyer. — Semmi kedvem nem lett volna felesleges
harmadikként egy ork nász közben lábatlankodni. És egyébként is, várnak a hajón a kincseim.
Zmed komoran nézett először Hmudára, majd Lenkre, végül pedig Skandar Graunra.
— Nem tehetünk kitérőt, ezt meg kell értened! — magyarázta a félorknak. Sok ezer drén élet
foroghat kockán, ha késlekedünk.
— Értem én — mondta Skandar Graun vidáman. — De nem értem, mi a probléma. Most
elválunk. Ti és Roahmyer visszalovagoltok a fővárosba és teljesítitek a kötelességeteket. Én és
Lucinda pedig teszünk egy kis kitérőt, és pár nap múlva csatlakozunk hozzátok.
— De ha elválunk, már nem fog megvédeni téged a kermon ereje! — vetette fel Hmuda. —
Csakis akkor védelmez, ha a közelünkben maradsz.
Skandar Graun vigyorgott.
— Meg tudom én védeni magam. Lucy pedig nemkülönben. Ne féltsetek bennünket. És
egyébként is csak egy-két napról van szó.
— Rendben - mondta türelmetlenül Zmed. — De azt ajánlom, legyetek nagyon óvatosak! És
ne becsüljétek le a manókat! Hemzseg tőlük az egész vidék! És ha megöltök egyet, tíz tűnik fel
helyette...
— Mellesleg, ecsém - vetette oda gúnyosan Lenk —, ha nem vagyok indiszkrét, mi dolgotok
van nektek együtt ezen a környéken?
Skandar Graun már szóra nyitotta száját, de Lucinda sietve megelőzte.
— Egy közös barátunk pár évvel ezelőtt a közelben vesztette el az életét...
Épp tíz éve már! — makogta közbe a félork.
- Itt nyugszik, innen nem messze — folytatta ünnepélyesen a nő. - És mi azért tettük meg ezt
a hosszú és veszélyes utat, hogy felkeressük a sírját, és lerójuk előtte a kegyeletünket.
— És hogy imádkozzunk a lelki üdvéért! — tódította Skandar Graun. — Amikor a szomorú
eset történt, nem igazán volt erre idő.
A árén fivérek sokatmondóan néztek össze.
— Ez igen tiszteletreméltó elhatározás — jelentette ki Zmed. — Fejet hajtok előttetek.
— Az elhunyt barátok szellemét tisztelni kell — értett egyet Hmuda is.
— És ha emlékezetem nem csal — hadarta komolyan Lenk, de aztán kacsintott, —
történetesen épp ebben az évszakban van az orkok párzási időszaka is, mi?
— Hülye vagy? — nevetett Hmuda. — Az orkoknál az év minden napjának minden órája
párzási időszaknak számít. — Barátságosan Skandar Graunra vigyorgott. — Már meg ne
haragudj ezért a kis élcelődésért, fivérem!
— Remek! — táncoltatta a lovát türelmetlenül Roahmyer. — Amíg ti itt „élcelődgettek”,
lehet, hogy már javában haramiák fosztogatják a hajónkat... de annyit mondok, hogyha
elorozzák a kincseimet, dühöngeni fogok!
— Mondjunk búcsút hát egy kurta időre! - indítványozta Zmed szertartásos hangon, és a
kezét nyújtotta Skandar Graun felé. — Nem tudom, látunk-e még valaha, de tudnod kell, hogy
bármerre jársz is, bármit csinálsz is, most már örökre a testvérünk maradsz. Nem tudjuk,
hová sodor majd bennünket a háború szele, ám ha drének közé keveredsz, kérdezz utánunk
és keress meg bennünket. Elég megmutatnod nekik a kermonodat, és biztos lehetsz abban,
hogy tisztességes bánásmódban lesz részed. A de Vigorard család, amelynek immár te is a
tagja vagy, nagy tiszteletnek örvend. Te, mint a testvérünk, ugyanúgy megkaphatod és
megkövetelheted bárkitől a tiszteletet, mint mi magunk.
— De azt ne feledd — vette át a szót Hmuda, és ő is megszorította a félork kezét —, hogy ha
nem vagy a közelünkben, nem véd a kermon ereje!
— És tudnod kell még valamit — mondta ünnepélyesen Zmed. — Veres Britugar, Drénia
királya nemrég töltötte be a nyolcvanadik életévét, és mióta megrúgta egy halálra sebzett
rénszarvas a mellkasát, jószerivel csupán a kirurgusai és udvari kotyvasztói tartják életben.
Azt beszélik, már csupán hónapjai vannak hátra... És nincs törvényes örököse.
- Ami azt jelenti – mosolygott Hmuda. –, hogyha Britugar meghal örökösök nélkül, a három
legtekintélyesebb családból kerül ki az eljövendő király.
– És mivel e küzdelmet fegyveres párviadal méltatott eldönteni az érintett felek között -
nevetett Lenk bizton sejthető, hogy mely családból kerül majd ki a Nagy Drén Birodalom új
királya. És ha velünk tartasz a párviadalban, bizton számíthatsz arra, hogy te is minimum egy
Kyiitra nagyságú terület hercege lehetsz majd...
– Vagy ha úgy kívánod, téged teszünk meg Trialcor hercegévé...
A drén fivérek összenevettek.
- Feltéve - intette az öccseit Zmed elkomorodva –, ha nem vár ránk ismét gaz ármány és
árulás, mint legutóbb...
– Megyünk, már vagy mi lesz? – nyüszítette türelmetlenül Roahmyer, és már nem bírt
magával.
Zmed és Hmuda még egyszer búcsút intettek a két félorknak, és Lenk is megszorította
Skandar Graun kezét. Az ifjú drén harcos Lucinda felé intett a szemével, és belevigyorgott
Skandar Graun képébe.
– Tudom ám, hogy miért akartok ti kettesben maradni...
– Nos, hát... izé...
Lenk nagyot röhögött, rácsapott Skandar Graun vállára, és ismét rákacsintott.
- Csak keményen, ecsém! Ismered a mondást! Puha lőccsel nem lehet csalánt csépelni!
Még egyszer nagyot röhögött, aztán megfordította a lovát, és a testvérei után rúgtatott.

Skandar Graun bambán bámult utánuk, és akaratlanul is űrt érzett a lelkében. Valóban úgy
érezte, mintha a saját édes testvérei lovagoltak volna ki az életéből.
- Na, indulunk mi is - érdeklődött Lucinda –, vagy esetleg letáborozunk itt, a manóhullák
között és bevárjuk a fősereget?
– Várj csak! – dörmögte Skandar Graun. Megnógatta a lovát, és a gyors ütemben poroszkáló
négyes után vágtatott. - Hé... héééé!
Azok meghallották az ordítást, és bevárták.
– Remélem, nem szerelmi tanácsokért jöttél utánunk? – tréfálkozott Lenk.
– Volt egy álmom valamelyik éjszaka - hadarta Skandar Graun. - úgy érzem, el kell
mondanom nektek is.
- Most? - csodálkozott Hmuda. – Épp most?
– Árulásról és csalásról beszéltetek – magyarázta a félork. - És álmomban egy szép nő jelent
meg. Devra Mishtrellnek nevezte magát. Ismeritek, igaz?
Zmed és Lenk egyszerre kiáltottak fel; Hmuda a fogát csikorgatta.
- Ő nem árult el benneteket; ő maga lett árulás áldozata. Nem szabad őt okolnotok!
- Mit tudsz te erről? – jajdult fel Zmed indulatosan. Devra Mishtrell nem nő, hanem egy
gonosz démon, aki kijátszott bennünket egymás ellen, és Tohar általa győzedelmeskedett
fölöttünk.
– Tohar bűbáj varázs révén uralkodott fölötte – kiabálta Skandar Graun. – És amikor már
nem volt rá szüksége, ugyanúgy bebörtönözte őt is, mint ti hármótokat. Csakhogy Devra
Mishtrell még most is fogoly. És talán az is marad az idők végezetéig!
– Kit érdekel? – csikorogta Hmuda. – Remélem, fogoly marad mindörökre!
– Ha tudnám, hol van – hebegte Lenk idegesen –, megkeresném és kitekerném a nyakát!
- Nem értem, miért épp a te álmodban jelent meg – mondta gyanakodva Zmed. – Ám óva
intelek! Az a nő egy gyilkos boszorkány! Ne higgy neki, bármire akar is rávenni! Mert még ha
azt hiszed, hogy neked akar segíteni, a végén rádöbbensz, hogy amit tettél, az az ő érdekeit
szolgálja!
Skandar Graun értetlenül ingatta a fejét.
– Fogalmam sincs, mit művelhetett veletek, de azt hiszem, nem egykönnyen bocsátotok meg
neki...
- Soha nem bocsátunk meg neki! – helyesbített Zmed. - És ha ismét megmutatkozik
álmodban... vagy bármi más formában.... nyugodtan megmondhatod neki, hogy meg fogjuk
ölni!
- De... mit művelt veletek?
A drén fivérek komoran néztek össze.
- Ez a mi szégyenünk – morogta Zmed. – És nem mondjuk el még neked sem. Ugye,
megbocsátasz, fivérem... feladatunk van!

Amikor Skandar Graun visszatért Lucindához, a félork nő egy kérdéssel várta.

– Mi az a kermon? Miért mondták azt, hogy nem véd meg, csak akkor, ha velük vagy.
 - Ez egy fontos családi titok – suttogta a félork rejtélyesen. Aztán amikor a nő rámosolygott,
ő szélesen elvigyorodott. – De mivel te a kedvesem vagy, neked elmondhatom... Ez a kermon
egy családi pecsét, valamiféle varázsrúna, amely eltéríti a nyílvesszőket, meg a
kardcsapásokat. De csak akkor, ha egymás közelében vagyunk. Emlékszel, hogy a manók
nyílzáporát sértetlenül megúsztuk? A kermon mágiája védett meg bennünket. Amikor a
vértestvérük lettem, én is kaptam egy ilyen kermont...
– Hol van? – kérdezte érdeklődve a nő. – Megmutatod?
Skandar Graun fülig pirult. Szégyellte volna feltárni a tenyérnyi csupasz foltot a dús, göndör
szőrrel benőtt, izmos mellkason.
– Az a szépséghibám dörmögte kitérően, és kelet felé fordította a lovát. – Menjünk!

16. FEJEZET

Savanyú az édeskettes

Skandar Graun emlékezetében a múlt titkainak visszatértével élénken élt az a jelenet,

amikor az erdei tisztáson Yamael orvul meggyilkolta Karaidust, és biztosra vette, hogy
könnyedén megtalálja a hevenyészett sírhelyet. Csakhogy tíz év rengeteg idő, és bár az ő
visszatért emlékezete friss volt, az erdő és a környék alaposan megváltozott azóta.
A félork nagyjából behatárolta a környéket és biztosan érezte, hogy jó helyen járnak, s hogy
nem lehetnek egy-két mérföldnél messzebb a sírtól, de a nevezetes tisztást sehogy sem találta.
– Yvorl redves farkára! – fakadt ki türelmetlenül. - Itt kellene lennie valahol... Tudom.
Érzem.
– Nyugalom! - intett Lucinda higgadtan. – Próbáld magad elé képzelni a helyet! Próbálj
ráösszpontosítani!
- Mi a francnak?! – háborgott a férfi. – Ha becsukom a szemem, összpontosítás nélkül is
olyan tisztán látom magam előtt a helyet, hogy szinte meg tudnám tapintani... De amint
kinyitom, egy átkozott, idegen erdőt találok!
Körbe-körbe jártak. Később leszálltak a lovakról, és kantárszáron vezették azokat, s lépésben
menve tanulmányozták a fákat, bokrokat.
Lassacskán Lucinda is kezdte türelmét veszteni.
– Gondolkodj, az isten verje meg azt az ostoba tököt, amit a fejeden hordasz! Lennie kell
valami jellegzetes dolognak, amit felismerhetsz...
– Először is – sziszegte Skandar Graun fortyogva. – Ne merészeld még egyszer azt a szót
használni előttem, hogy „tök”, mert erre egy ideje meglehetősen allergiás vagyok! Másodszor
pedig... nem az én fejemmel van a baj, hanem ezzel az elátkozott környékkel!
Órákon keresztül jártak, lovagoltak összevissza a közelben, de az ismerős tisztásra sehogy
sem bukkantak rá. És ahogy az idő telt, érezhetően növekedett bennük a feszültség.
– Legalább pár nyavalyás manó vetődne erre – sóhajtozott Skandar Graun –, hogy
kitölthetném rajtuk a mérgemet!
A manók azonban nem mutatkoztak, bár a nyomaikat minduntalan keresztezték a félork
vándorok. Skandar Graun egyszer még bele is lépett egy levelekkel takart manóürülékbe, s
amikor elcsúszva azon meg is henteredett benne, olyan éktelen átkozódás tört ki, hogy Yvorl
– ha hallotta – valószínűleg zokogva törölgette egyetlen „gennykóros szemét” azzal a rühös,
rücskös, redves csökevénnyel, amit még egy jobb érzésű korcs kutya sem merészelne
faroknak nevezni”...
A tisztás azonban bújócskát játszott velük, és minduntalan elkerülte őket.
Az este pedig hamar és hirtelen beköszöntött itt északon.
– Hideg lesz az este - nyalta meg a száját önkéntelenül Skandar Graun. Lehet, hogy
kénytelenek leszünk összebújni és egymást melengetni a testünk hőjével.
A nő azonban egy jókora fityiszt mutatott.
– Bírnád, mi?
- Hááát – röhögött a félork. – Mi tagadás... bírnám. De csupán a te érdekedben gondoltam.
Én jól bírom a hideget is.
 – Engem sem kell féltened!
– Pedig én féltelek - mondta hirtelen elérzékenyülve Skandar Graun. – És el sem tudod
képzelni, mennyire rettegtem miattad, amikor Tohar elrabolt!
– Már mondtad - vetette oda Lucinda. Még öklendeztél is...
Skandar Graun most érezte alkalmasnak a pillanatot, hogy előhozakodjon nevezetes
büszkeségével.
- Azóta... egy kortyot sem iszom.
– Mi az? Megcsömörlöttél?
Találtak egy alkalmas helyet, és mindketten leszálltak a nyeregből. A nő eleve elvetette a fán
alvás gondolatát, és máris elkezdett vackolódni az egyik vaskos fatörzs tövében.
Páfránylevelekkel, gallyakkal takarta be magát. Nem most aludt életében először hasonló
viszonyok között.
Skandar Graun kikötötte a két lovat, és dörmögve akart ő is megvackolni magának
közvetlenül a nő mellett.
– Arrébb mehetnél! Ha ide fekszem... ez a bazi nagy gyökér nyomni fogja a gerincemet...
– Mit képzelsz? – sziszegte a nő. – Te egy fával odébb alszol!
- A biztonság szempontjából az lenne ildomos, ha közvetlenül melletted...
- Na ja! – morogta a nő. – Aztán az éjszaka közepén meg arra ébrednék, hogy véletlenül rám
fordultál, mi?
- Na és? – rötyögött a félork. – Nem lenne az olyan borzasztó nagy baj!
– Dehogynem. Kénytelen lennélek megölni.
- Ugyan már! Mi bajod van? – kérdezgette gyengéden a férfi. – Miért vagy ilyen harapós? Az
a bajod, hogy nem találtam meg azt a vacak tisztást?
– Az is – morogta a nő megenyhülve. - Meg más is.
– Ma van a ciklusod, mi? – röhögött a félork, és cinkosan odakacsintott. – Tudom én, hogy
van ez a nőknél. Nem ma léptem le a kunyhófalvédőről... Amikor a nők szerelmesek, nem a
szívük vérzik, hanem a...
– A hülye pofád fog mindjárt vérezni, ha ilyen baromságokat beszélsz! - ripakodott rá a nő.
És ha érdekel... nem, nincs ciklusom... csak éppen rettenetesen fáj a kezem.
– Mutasd!
– Hozzá ne nyúlj!
– Talán át kellene kötni! Tenni rá egy kis állati ürüléket, kutyatejvirágot, parányi
szarkavért...
– Egy gyógyvarázs jobban jönne!
– Holnap megpróbálom - ígérte a félork.
– Miért nem most?
– Általában alvás után szoktam varázslatot memorizálni - morogta a félork, és eltűnődött
azon, milyen fellengzősen hangzik a „szoktam” szó. Az elmúlt tíz évben nem valami sok
varázslatot memorizált. És az is eszébe jutott, hogy valóban nem szükséges kivárnia a reggelt.
– Akarod, hogy megpróbálkozzak vele most?
Lucinda a fogait csikorgatta.
- Ez igent jelent? - tréfálkozott Skandar Graun, de aztán sietve félrevonult, mivel a nő bal
kézzel a gyilokjához kapott.
– Te őrködsz először! – vette oda a nő. Ébressz fel három óra múltán!
Aztán máris a másik oldalra fordult.
Skandar Graun kurta lábait maga alá húzva telepedett le a szomszédos fa tövébe, és hátát a
rücskös törzsnek vetette. Behunyta a szemét, és megpróbálta felidézni a múlt homályából
előszivárgó varázslatok szövegét.
Emlékezett arra, hogy valaha több tucatnyi varázslat közül válogathatott, de most hiába
erőltette az agyát, mindössze négyféle jutott az eszébe. Parancsvarázs, Álomvarázs, Étel-ital
teremtése és hála legyen Yvorlnak, meg az ő kedves-redves farkának – gyógyvarázs.
Akadtak ugyan még bizonytalan töredékek visszatérő emlékezetében szép számmal, de a
félork nem is foglalkozott velük. Varázslásra éhesen vetette rá magát a gyógyvarázs
memorizálására.
Hosszan, nagyon hosszan ült ott behunyt szemmel, és három alkalommal is elölről kellett
kezdenie a memorizálást, mert mire a végére ért, az elejét elfelejtette. De aztán harmadik
alkalommal sikerrel járt, és jólesően érzékelte, hogy a bemagolt varázslat olajos puhasággal
terpeszkedik az elméjében.
És ugyanakkor azt is érezte, hogy az az üreg a koponyájában, amit kitölthetne
varázslatokkal, úgy kong, mint egy tavalyi zsírosbödön a disznóölés előtti napon. Még egy
halom varázslatnak jutna itt hely...
Skandar Graun a páfránylevelek alá vackolódott nő irányába pillantott, és látta, hogy Lucy
fájdalmas arccal tapogatja a bal csuklóját. Már mozdult, hogy rámondja a varázslatot, de
érthetetlen dac szállta meg a lelkét.
Szenvedj csak! – motyogta az orra alatt. – Én is szenvedek miattad éppen eleget!
Ennek ellenére még egyszer memorizálni kezdte az előbbi szöveget, s most elsőre sikerült a
fejébe kényszerítenie még egy gyógyvarázst. A kettő talán megteszi mára.
De időközben Skandar Graun úgy belelendült a memorizálásba, hogy nem akarta
abbahagyni. Sietve memorizálta az étel-ital teremtését, majd mivel úgy döntött, hogy ő és
Lucy ketten vannak, memorizált ebből is még egyet.
És az agyában még mindig maradt hely bőven számos varázslatra.
Mivel arra gondolt, hogy a két gyógyvarázs talán mégsem fogja kellően enyhíteni Lucy
fájdalmait, memorizált egy álomvarázst is, hogy szükség esetén álomba tudja ringatni az ő
kis Lucyját. Majd egy esetleges szócsatára gondolva memorizált egy parancsvarázst is. Ki
tudja, mi mindenről kell meggyőznie a kedvesét?
Erre a gondolatra sietve memorizált még két parancsvarázst...
Jelenleg hét teljes varázslat feszült a fejében, és úgy érezte, mintha a varázslatok alkalmi
fészkéül szolgáló agyi üreget még a negyedéig sem töltötte volna meg! Lehet, hogy ez csupán
érzéki csalódás volt, ám ez a tény egyszerre tette izgatottá és nyugtalanná a félorkot.
Amennyire vissza tudott emlékezni, fénykorában maximum hat (vagy talán nyolc?)
varázslatot tudott az agyába kényszeríteni. Most pedig már ott lapul benn hét, és az agya még
mindig követelőzik.
Lehet, hogy a hosszú éveken át tartó varázslat-elvonási tünetek mutatkoznak meg ily
módon? Vagy pedig Yvorl fejezi ki ilyetén formában a háláját, amiért annyi éven át nem
zaklatta őt az ostoba imádságaival?
Mindegy! Hét szuper varázslat az hét szuper varázslat! Egy megtévelyedett félork harcos pap
nem is kívánhatna magának ennél többet! Már ezért a hatalmas kegyért is évekig kellene
nyalogatnia hálából az istene lábujjait körömhegytől egészen a combtőig. Vagy még tovább?
Skandar Graun megköszörülte a torkát, feltápászkodott zsibbasztó helyzetéből, odacsörtetett
a félálomban leledző nőhöz, és kedvesen oldalba bökte a bakancsa orrával.
– Ébredj, hööö!
Lucinda úgy ült fel, hogy a gyilok már a kezében volt.
- Még nincs itt az éjszaka közepe – csikorogta dühösen. - Mi a fenét akarsz?
– Nem vagy éhes?
– Álmos vagyok és fáj a kezem - morogta a nő. - Majd eszünk reggel.
- Ehetnénk most - körvonalazta a terveit a félork férfi. – Előbb persze csillapítom a
fájdalmaidat.
Lucinda gyanakodva meredt rá.
– Sikerült gyógyvarázst memorizálnod?
- Azt sajnos nem tréfálkozott Skandar Graun. – Viszont eszembe jutott, hogyan csillapította
a fájdalmaimat az anyukám, amikor purdé koromban elvertek a barátaim. Megpuszilgatta a
sebeimet...
Lucinda nem értette a tréfát. A szeme fenyegetően villogott.
– Figyelj – kezdte baljóslatúan –, nem akarlak megölni... de ha nem tűnsz a közelemből,
Groomsra esküszöm, hogy megteszem!
Skandar Graun a homlokát ráncolta.
– És ha azt mondanám, hogy sikerült memorizálnom gyógyítást?
Lucinda merőn bámult rá. Nem lehetett tudni, mit gondolhatott.
– Sikerült – mondta komolyan. Skandar Graun, és felhagyott a buta tréfálkozással. – Add a
kezed, hadd nézzem a sebet! Két gyógyítás is van a fejemben... valahogy majd csak enyhítem a
fájdalmaidat.
– Figyelj – sziszegte Lucinda gyanakvóan –, ha ez csupán valami gyermeteg trükk...
 – Gyógyítsalak, vagy nem? - hörögte mérgesen a férfi. – Ide azzal a nyamvad csuklóval!
Lucinda odanyújtotta ugyan bekötözött jobb kezét, de még mindig várakozóan szorongatta a
baljában veszedelmes pengéjét.
Skandar Graun most már komolyan vette a dolgát. Egyetlen szó nélkül kibontotta a kötést,
lecsavarta az átvérzett, kétes tisztaságú rongyot, és nem sokat vizsgálódott. Rátette a jobb
kezét a nő csuklójára, és elmormogta az egyik gyógyvarázs igéit. A szó szoros értelmében
érezte, ahogy ujjaiból gyógyító energia áramlik át a sebesült végtagba, és szinte érzékelni
vélte, mint indul meg azonnal a gyógyulási folyamat. A törött csontvégek összeilleszkedtek, és
elkezdtek összeforrni.
– Érzel még fájdalmat?
– Nem – szűrte Lucinda a fogai között. – Legalábbis... nem hiszem...
– Biztos, ami biztos – motyogta Skandar Graun –, és rábocsátotta a törött, szétmarcangolt
csuklóra a második varázslatot is.
A nyílt seb a szeme láttára elkezdett összeforrni. Nem zárult be teljesen, de a sebet máris
vékony hártya fedte, és a tenyérnyi, vörös gyulladás szinte egy perc alatt a felére húzódott
vissza.
- Azt hittem, hogy csak... kezdte a nő, de aztán elhallgatott.
Skandar Graun grimaszolt.
- Nem bíztál bennem? Ez fáj.
– Nem arról van szó - magyarázta Lucinda. - Csak éppen...
Csak éppen?
Lucinda legyintett a gyilokot tartó bal kezével.
- Felejtsd el!
- Nem tudok felejteni - dörmögte a félork. - Épp most térnek vissza az emlékeim. Ne biztass
arra, hogy felejtsek! Épp eleget felejtettem már életemben.
Lucinda sóhajtott.
– Én nő vagyok, te pedig férfi... - kezdte.
- Nem is akármilyen! – Skandar Graun máris úgy vigyorgott, mint a vadalma. – Szívesen
adnék egy kis ízelítőt a férfiasságomból...
- Hát ez az morogta a nő rosszkedvűen. – Ezért nem hittem el, hogy valóban a gyógyításon
jár az eszed. Itt vagyunk mi ketten az erdő közepén, és te azt hiszed, hogy sebesült vagyok, és
megpróbálsz visszaélni a helyzettel...
- Soha nem tennék ilyet! – háborodott fel Skandar Graun. – Én igaz szerelmet érzek irántad,
nem pedig olyasféle vágyat, mint egy csődör, akit kancához visznek... bár véleményem
szerint, nem mindig árt egy kapcsolatnak, ha ez a két, érzelem megfelelő arányban
keveredik...
Lucinda durcásan el akarta húzni a kezét, de a férfi gyengéden visszatartotta.
- Még nem végeztem suttogta lehengerlő bájjal vigyorogva. – Meg kell vizsgálnom a
gyógyvarázsok eredményét, hogy tudjam, holnap honnan folytassam a kezelést.
Egyik kezével tartotta a nő csuklóját, a másikkal gyengéden cirógatta, simogatta a szépen
hegedő felületet.
– Hm, nos... ez... ez... egészen finom itt a bőr!
- Ha még egy ujjnyit közelítesz a mocskos kezeddel a melleim felé – sziszegte Lucinda –,
férfihalállal ér véget a vizsgálat! A csuklómat gyógyítsd, ne a bicepszemet!
Skandar Graun bambán vigyorgott. A cirógatást abbahagyta, de a sérült csuklót még mindig
nem engedte el.
– Hosszú még ez az éjszaka – állapította meg. - És mellesleg épphogy lenyugodott a nap.
Tulajdonképpen még nem is éjszaka van, csupán késő este... Pár héttel ezelőtt Kirovangban
nagyjából ilyenkor kezdtem el komolyan mulatni... egy kiadós előkészítés után,
természetesen.
– Én pedig úgy emlékszem, hogy amikor találkoztunk, ilyen tájban te épp egy mély és
elhagyatott kútban kuruttyoltál...
– Ez aztán övön aluli ütés volt a javából! - röhögött a férfi elismerően. - De... apropó, ha már
az övön alul tartunk...
– Nem tartunk ott! - torkolta le a nő. – És nem is fogunk ott tartani! Hacsak nem a késem
hegye fog kutakodni gatyádban...
 – Te aztán nem cicizel! - rötyögött Skandar Graun. – Megmondod, ami a cicid a számon...
vagy mit is beszélek!
Lucinda elrántotta a csuklóját, és azzal sem törődött, hogy ezzel esetleg fájdalmat okoz
magának.
– Ostoba, felfuvalkodott kan! - sziszegte. – Mit képzelsz te magadról?
- Csak egy nyelvbotlás volt! - dörmögte játékosan Skandar Graun, és bizonyságul
kinyújtogatta nagy barna nyelvét. - Tudod... szeretem a nyelvi játékokat!
Lucinda szemében ijedtség és harag villant. Az elmúlt hetekben megismerte annyira
Skandar Graunt, hogy tudja, ha erőszakra kerülne a sor, nem biztos, hogy meg tudná védeni
magát tőle. Még ha teljesen ép és egészséges lenne, talán. Ám bal kézzel?
Ezzel az egyre tüzesebben csillogó tekintetű, dagadozó izmú, felhevült agyú bikával
szemben?
– Elég ebből! sziszegte fenyegetően.
- Máris elég? – röhögött Skandar Graun. - Hiszen még el sem kezdtem.
– Mit akarsz tőlem?! - acsarkodott dühösen Lucinda, és kegyetlen elszántsággal szorította a
kést. Pedig tudta, hogy nem akarja megölni Skandar Graunt. Egyszerűen nem ölheti meg!
– Nos, kicsikém, kérdésed számomra parancs - kezdte a férfi nagyvonalú lazasággal, és egy
kecses mozdulattal kitörölte a bal orrlukából kíváncsian kikandikáló fikát. Körvonalazom a
terveimet... Először is, úgy gondoltam, elbűvölésed végett hamarjában rögtönzők itt neked
egy romantikus, gyertyafényes vacsorát... s miközben kék-tengeri osztrigát szürcsölünk,
tengeri moszatban pácolt, khrotesáni herélt, egyéves csikóagyvelőt cuppogatva... revendori
áfonyával fanyarított, roston sült édesvízi vidratalpat rágcsálva... öreg-hegyi kecskesajtos
trollburgeren nyammogunk... amelyet olykor-olykor mesthkarei muskotályos habzóborral
öblögetünk le... s amelytől olykor-olykor nagyokat böfögünk... én elhalmozlak téged
szerelmes verseimmel... s ha ezek után is érzéketlen maradsz szenvedélyes hevületem iránt,
akkor én búsan fogok leheveredni egy távolabbi fához, és mindössze álmaimban élvezni ki
azon gyönyört, amelyre a valóságban nem kaptam lehetőséget...
Lucinda kétszer is nagyot nyelt az ínyencségek felsorolása közben.
- Meg tudod tenni?
- Azt hiszed, csak gyógyítást memorizáltam? – röhögött fellengzősen Skandar Graun. –
Csak egy szavadba kerül, és olyan romantikus, szentimentális, extraszakrális, gyertyafényes
vacsorát rittyentek neked ide az erdő közepére, hogy Yvorl redves farkára mondom, mind a
tíz ujjamat meg fogod nyalni utána! Csak egy szavadba kerül! És utána nekem is csak egy
szavamba... egy varázsszavamba!
- Ez jól hangzik - mondta csillogó szemmel, ám nyílt gyanakvással a nő. - Ám... tegyük fel,
hogy elfogadom ezt a vacsorát... és elköltjük együtt a kék-tengeri osztrigát, meg a többi
feneséget...
– ...a csikóagyvelőt, a trollburgert meg miegymást – bólogatott Skandar Graun. Aztán
kegyesen intett. – De ha másra van ingerenciád, most szólj, és megváltoztatjuk a menüt... Ha
akarod, varázsolok ide neked büdös éti sajtcsigákat Wendhestryából... akácmézben
megforgatva, fecskeürülékkel díszítve, „dibbdübb” módon széttaposva...
– Tegyük fel, hogy belemegyek a dologba – dörmögte egyre felcsigázottabban a nő. – De
ehhez tudnom kell, hogy... szavadat adod arra, miszerint, ha ez a csodálatosan hangzó,
gyertyafényes, pezsgős vacsora nem éri el nálam a kívánt hatást... akkor nem fogsz
háborgatni? Szavadat adod arra, hogy nem fogsz illetlen módon zaklatni?
– Yvorl redves farkamra esküszöm! - hebegte Skandar Graun, és észre sem vette a
nyelvbotlását, annyira nyáladzott. - Egy ujjal sem érintelek, ha te úgy kívánod...
- Ujjal? – visszhangozta gúnyosan Lucinda. – Arra esküdj, hogy nem érintesz más
testrészeddel sem, ha én ezt nem akarom!
- Ígérem - dörmögte kedvetlenül Skandar Graun. De aztán új erőre kapott. – Már miért ne
akarnád?
– Azt sosem lehet tudni, hogy egy nő mit akar és mit nem akar - okította Lucinda. – De
mivel immár a szavadat adtad arra, hogy tisztességesen viselkedsz... jöjjön az a ragyogó,
gyertyafényes vacsora!
Az az idióta terüljterüljasztalkámos fazon a nordikus balladákból skorbutot kapna a merő
irigységtől, ha látná, ami most következik! - hetvenkedett Skandar Graun. - Rügyeznek már
az ízlelőbimbóid, drágaságom?
- Már ki is nyiladoztak, drágaságom! - csámcsogta a nő magától mozgó állkapoccsal. - És
annyit mondhatok, ha csak a fele igaz annak, amit ígértél... lehet, hogy már ma éjszaka
sikerül levenned a lábamról!
– Mit jelent ez? – lüktetett a férfi szeme ütemesen. – Csak nem azt, hogy te és én putyputy...
– Ne szaladjunk a dolgok eleibe! – szörcsögte Lucinda, és alig bírta elnyelni saját nyálát. -
Csináld! Csináld!
Skandar Graun vérmesen röhögött, felajzott csődörként nyerített, lelkesen szívta tele a
tüdejét a varázsláshoz. Aztán kifújta a levegőt.
– Van egy kis bibi!
- Ha most azt mondod, hogy hazudtál - nyeldekelte a nyálát a félork nő felspannolt
hangulatban –, elvágom a torkodat, és a nyelvedet kirángatom a lyukon!
– Nincs se asztal, se terítő - panaszkodott a félork férfi. – És ilyesmit nem tudok varázsolni.
– Kit érdekel! Eszünk a földről, mint az állatok! Ne szarozz annyit! Csináld már! Csináld!
Skandar Graun ismét teleszívta a tüdejét; de most már még inkább lecsökkent az önbizalma.
- Attól tartok, gyertyafény sem lesz – nyekeregte. – Ne haragudj! Tudod, régebben mindig
hordtam magammal pár viaszgyertyát, tömjént meg ilyesmit... a potenciális áldozások
kedvéért. – Sóhajtott. - De hát hol vannak már a régi szép idők!
– Leszarom a gyertyákat! - kiabálta Lucinda meglehetősen nőietlenül. - A holdfény épp
olyan jól megteszi! Az is épp eléggé romantikus! És az sem érdekel, ha pezsgőt sem tudsz
varázsolni...
- Én igazi, mesthkarei muskotályos habzóbort ígértem, nem pezsgőt – vidult fel Skandar
Graun. De ha te olyan igénytelen vagy, hogy holmi közönséges pezsgővel is beéred... hát láss
csodát!
Skandar Graun elharsogta az étel-ital teremtése varázsszavait, és erősen koncentrált a kék-
tengeri osztrigára, tengeri moszatban pácolt, khrotesáni herélt, egyéves csikóagyvelőre...
revendori áfonyával fanyarított, roston sült édesvízi vidratalpra... öreg-hegyi kecskesajtos
trollburgerre és mesthkarei muskotályos habzóbor helyett egészen közönséges pezsgőre...
A levegő vibrálni kezdett, halk pukkanás hallatszott. És a közvetlen közelükben nagy darab
szárított húsok és cserépkancsók jelentek meg. Annyi étel érkezett a semmiből, hogy tíz
farkaséhes ember is jóllakhatott volna.
Skandar Graun rámeredt a szárított húsokra és a kancsókra. Lucinda rámeredt Skandar
Graunra.
- Ez még csak az előétel, ugye? – kérdezte fenyegetően a nő.
Skandar Graun bután pislogott. Megszagolta a húsokat. Titkon remélte, hogy nem sózott és
szárított birkahús darabokról van szó, hanem olyasfajta ételkülönlegességről, amely egyaránt
magában viseli a kék-tengeri osztriga, a tengeri moszatban pácolt, khrotesáni herélt, egyéves
csikóagyvelő, a revendori áfonyával fanyarított, roston sült édesvízi vidratalp és az öreg-hegyi
kecskesajtos trollburger minden ízbéli jellegzetességeit.
Csalódnia kellett.
És a kancsókban sem habzóbor pezsgett; a külleme és a szagtalansága alapján a folyadék
közönséges víznek tűnt.
– Azt hiszem, meg foglak ölni – sóhajtotta Lucinda, és lenyelte a nyála maradékát.
– Valamit elcsesztem - nyüszítette Skandar Graun cudarul érezve magát. - De... van még egy
varázslatom!
– Menj a fenébe, te ostoba barom!
- Figyelj!
Skandar Graun kimondta a varázsszót, és még sokkal erősebben koncentrált, mint az előző
alkalommal.
Háromszor annyi szárított hús, háromszor annyi vizeskancsó érkezett a puszta semmiből!
Szinte már mozdulni sem lehetett a szárított birkahústól, és a kancsóktól. Egy kisebb hajó
legénysége egy hétig elélhetett volna.
– Bravó! - sziszegte Lucinda, levetette magát a földre, magára húzta a páfránytakarót, és
csendesen folyt a nyála.
- Hát igen, elismerem... nem sikerült minden a tervek szerint – motyogta a félork férfi. - De
legalább éhezni nem fogunk, az biztos!
 - Kurva anyádat, te barom!
– Miért? – vigyorgott Skandar Graun kényelmetlenül. – Kaja van, ital van... és te magad
mondtad, hogy a holdfény is épp elég romantikus!
Lucinda nem felelt, de azt, hogy megállás nélkül nyelkedi a nyálát, hallani lehetett.
– Nem eszel? - kérdezte pár harapás után a félork. – Nem is olyan rossz ez a hús. És
mellesleg erőt ad.
– Gebedj meg!
– Azt hiszed, szándékosan csináltam? – háborgott Skandar Graun. – Ha rajtam múlik, most
kék-tengeri csigán csámcsogunk, csikóagyvelőt csemegézünk, trollburgert...
– Nem fognád be végre a mocskos pofád?!
Skandar Graun sóhajtott.
– Az igazat megvallva, máshogy képzeltem el ezt az éjszakát.
– Az igazat megvallva, én is! - röfögte agresszíven Lucinda.
- Hát akkor... - próbálkozott félszegen Skandar Graun -, ha már a vacsora nem lett minden
szempontból tökéletes, legalább azt engedd meg, hogy nemileg... izé, némileg... kárpótoljalak!
– Anyádat kárpótold! Azt! Azt a büdös, retkes ringyót!
– Ismerted? - csodálkozott a tréfa kedvéért a félork férfi, és igyekezett feldobni a hangulatot.
- Tudod, hogy némely szempontból hasonlítasz rá?
Lucinda csaknem felsikoltott a haragtól.
– Elegem van belőled, te kis buzi!
– Na, „buzi” aztán végképp nem vagyok! - heherészett Skandar Graun kedélyesen. - Épp
azon vagyok, hogy bebizonyítsam az ellenkezőjét!
Egészen közel hajolt a nőhöz, és szerelmes óvatossággal megérintette a vállát.
Lucinda úgy fordult felé, mint valami fúria. A szeme szikrázott, sőt - Skandar Graun esküdni
mert volna rá - még a haja is égnek meredt! Minden egyes szál!
– Kotródj! Kotródj a közelemből! – A nő csaknem megfulladt saját szavaitól. Gyilkos
hangulatban vagyok! Tudom, hogy nélküled ebben a rohadt életben meg nem találom
Karaidus kincsét... de ha nem hagysz békén, itt helyben kizsigerellek, mint egy disznót!
Skandar Graun megbántottan pislogott. De a kezét nem vette le a nő válláról. Gyengéden
simogatta.
– Miért kiabálsz velem? – kérdezte csendesen. – Hiszen én szeretlek téged. Úgy, mint
gyöngyvirág a harmatot... mint holdfény a tó lágyan ringó hullámait... és mint pulyka a
langymeleg tehénszart... szeretlek!
– Menj innen! - morogta a nő. - Megesküdtél Yvorl nevére!
– Nem a nevére – heherészett Skandar Graun kényszeredetten. - Inkább egy kényes
testrészére...
– Kérlek! - fogta könyörgőre a nő. Ennek semmi értelme. – Kérlek, Skandar Graun, ha már
elcseszted ezt az estét, legalább hagyj aludni! Kérlek! Mi értelme ellenségeskedést szítani
közöttünk?
- „Ellenségeskedést”? – sikoltotta sebzetten Skandar Graun, és ő már tudta, hogy a libidója
kőkeménnyé merevedve ágaskodott a lelkében. – Én éppenhogy barátkozásra gondoltam!
- De én nem akarom!
- Tudom – lehelte a férfi elesetten. - Éppen ezért próbállak meggyőzni. Ha akarnád, erre
nem lenne szükség, nem igaz? Na tessék, még erről az utolsó két szóról is a „nemi gaz” jutott
eszembe...
- Skandar Graun ez nem te vagy!
— Höhö. Ezt meg miből gondolod? Hogy mondhatsz ilyet, amíg nem is ismersz. Ha igazán
megismernél...
— Nem — sziszegte a nő. — Értsd már meg. NEM!
— Azt hittem, te is szeretsz egy kicsit.
— Ez így igaz — préselte ki magából a nő. — De értsd meg... lelkileg még nem állok készen
arra, hogy a karjaidba omoljak.
— Csinálhatjuk máshogy is! - javasolta a félork. — Hátulról, mint a kutyák. Akkor nem kell a
„karjaimba omolnod”.
- A „nem” az azt jelenti, hogy „nem”. Nem tudod?
— A „nem” az mást is jelent - vitatkozott Skandar Graun. — Például „nőnem”... és ez te vagy!
Höhö!
— Értsd meg, szó sem lehet róla! Egyelőre nem! Talán majd később!
— Ismerem én ezt — kacsintott a félork lehengerlően. - Futsz még vagy két kört, aztán úgyis
hagyod magad.
- Én nem futok köröket.
— Akkor meg jobb, ha hagyod magad... hamarabb szabadulsz!
Lucinda egy villámgyors mozdulattal a félork torkához szegezte a keskeny pengéjű gyilokot.
— Csak egy parányi mozdulat...
- Tedd meg! - biztatta Skandar Graun elkomorodva. Tedd meg nyugodtan. Nem fogok
védekezni. Inkább a halál, mint ez az átkozott szenvedés. Tudod te, mit érzek?... Dehogyis
tudod! Te sosem voltál férfi!
— De most azt kívánom, bár az lennék! - sziszegte a nő.
Skandar Graun elragadóan vigyorgott a képébe.
— Engem most már az sem érdekelne...
— Te teljesén megvesztél!
- Na jó — ismerte be a száját nyalogatva, vigyorogva Skandar Graun. — Azért mégiscsak
örülök annak, hogy nem férfi vagy.
Lucinda elkeseredetten meredt a teljesen felajzott hímre.
- Nem akarlak megölni - keseregte. — De akkor mit tegyek veled?
— Hát... lenne egy-két ötletem... Kirovangban olvastam egy könyvet, amelyben a
legkülönbözőbb szerelmi pózok előnyeit ecsetelte az ismeretlen szerző... — Skandar Graun
kacsintott. — Remek képek is voltak benne...
Lucinda csaknem elsírta magát elkeseredésében. Még egy őszinte, szomorú könnycsepp is
kigördült a bal szeméből.
— Miért nem tudsz békén hagyni?
Skandar Graun a női könnyek láttán egy pillanat alatt leeresztett; felajzottsága, izgatottsága
letörtséggé, szomorúsággá változott. Egy pillanat műve volt csupán ez az átváltozás. És máris
egy rohadt, erőszakos kannak érezte magát.
— Miért nem hagysz békén? — ismételte elkeseredetten Lucinda, és most már a másik
szeme is könnyezett.
- Hogy miért? — préselte ki magából lekókadó libidóval a félork. — Ezt neked jobban kell
tudnod.
— Mi a fenéről beszélsz?
- Arról — csikorogta vádló hangon a félork -, hogy nem kellett volna bájitalt keverned a
pálinkámba! Most ne csodálkozz, ha ilyen macho vagyok!

Lucinda egy hosszú pillanatig se köpni, se nyelni nem tudott. Rámeredt a ráhangolódott
férfira, és két perc alatt mindössze egyszer pislogott.
— Mi a fenéről...
— Vége van! - horkantotta dühösen Skandar Graun. — Elveheted a késedet a torkomtól.
Leküzdöttem a vágyamat!
Felállt a nő mellől, és indulatos léptekkel elsietett tőle. Megállt egy szomszédos fa előtt, és
kétszer is erőteljes mozdulattal lefejelte a rücskös törzset.
Lucinda megszeppenten ült a páfránylevelek alatt, és nem tudott mit mondani.
Skandar Graun komor, elcsigázott képpel fordult meg. A jobb szemöldökén a korábbi seb
ismét felrepedt, és vér szivárgott a szemébe.
— Nem kell tartanod tőlem! — csikorogta olyan kegyetlenül, hogy pusztán ettől a hangtól
végigborsódzott Lucinda hátán a félelem. És akkor még nem beszéltünk a félork férfi
gyűlölködő tekintetéről, és kővé merevedett ábrázatáról.
Lucinda keze akaratlanul is rászorult a gyilok markolatára. Bármibe le merte volna fogadni,
hogy a következő pillanatban Skandar Graun őrült bömböléssel fog rárohanni, akár egy
feldühödött bika. Lucinda idétlen sietséggel kászálódott talpra, hogy szükség esetén legalább
esélye legyen a védekezésre.
- Ne félj tőlem! — suttogta Skandar Graun olyan drámai hangon, hogy ha lettek volna
vámpírok, farkasemberek és lidércek a közelben, most eszüket vesztve menekültek volna a
szélrózsa minden irányába. — Ne félj! Nem foglak bántani!
 — Mit akarsz tőlem? - sziszegte a nő egész testében reszketve. Pedig sosem volt egy ijedős
fajta. Azonban Skandar Graun már eddig is számos meglepetést okozott neki.
És a férfi most egyenesen döbbenetes volt.
A kőmerev arc vadul rángatózni kezdett; kegyetlen, sötét kifejezés telepedett a fekete
szemekbe.
— Mi... mi...
– Kétszer szerettem őszintén életemben – csikorogta Skandar Graun. - Te voltál az első... tíz
évvel ezelőtt... ugyanitt, Lendoron! Emlékszel?
- Részletekre nem - krákogta Lucinda. – Oly régen volt. De alig hiszem, hogy okot adtam
volna neked komoly érzelmekre...
– A második nő, akit szerettem... gyermeket szült nekem.
– Hol van ő most? - kérdezte gyorsan Lucinda, mert azt hitte, beszélgetéssel oldani fogja a
feszültséget.
Oldotta.
Skandar Graun térdre roskadt, a kezébe temette az arcát, és bömbölni kezdett.
– Neeeem! Neeem! Neeem!
– Mi történt? – motyogta megrázott lélekkel Lucinda.
Skandar Graun elfojtotta a feltörő kiáltásokat, felnézett, és szinte hold fényét is kioltotta a
szeméből áramló rettenetes letargikus sötétség.
– Mit tettél velem, Lucinda? – préselte ki magából elcsukló hangon. - Mit tettél velem?
A nő nem felelt, csak bámult rá. Fogalma sem volt arról, hogy mit tegyen vagy mit mondjon.
- Emlékszem! – suttogta még mindig térdelve a félork. Mindenre emlékszem! Csőstül jönnek
elő az emlékeim! Ezek az... átkozott emlékeim!
– Nézd, én...
– Átkozott, átkozott emlékek!
– Mondd el! Beszélj róluk! Könnyíts a lelkeden!
Skandar Graun tébolyultan röhögött.
– Ha én beszélnék róluk, elszörnyednél... Ha elmondanám, miket éltem át, zokogni
kezdenél... Ha tudnád, ki vagyok én valójában, ordítva menekülnél!
- Miért, Skandar Graun - kérdezte halkan a nő -, ki vagy te valójában?
- A két lábon járó pestis! - kiáltotta indulatosan a férfi. A halál cimborája, személyesen! -
Mindenki meghal, aki közel kerül hozzám... mindenki halott, akit valaha is szerettem!
Lucinda megszeppenten meredt a felindult férfira. Nem mert megszólalni.
Ha összegyűjtenék mindazt a vért, amit én valaha is kiontottam - kesergett Graun - és
ideöntenék... belefulladnék! Hatalmas piramist lehetne építeni azon koponyákból, amiket
szétloccsantottam! Évekig bolyonghatnék azok csontjainak erdejében, akiket én
kizsigereltem.
– Nem túlzás ez?
– De igen... lehetséges! Ám még ha túlzás is, aligha képes arra, hogy kifejezze a lényeget!
– Mi a lényeg?
Skandar Graun bambán meredt maga elé egy pillanatig, aztán kétségbeesetten sóhajtott.
- Már nem tudom.
- Nem emlékszel, mit akartál mondani?
– De igen. Azt, hogy most már tudom, miért voltak tőlem elzárva az emlékeim. Mert tudtam,
hogy ha együtt kellene élnem ezekkel az emlékekkel, akkor beleőrülnék!
Lucinda merőn nézte a keservesen tépelődő férfit. Sosem látta még ennyire elérzékenyülni.
– Minden igaz – suttogta Skandar Graun. – Hatalmas varázslókat öltem... jártam a Limbón,
a Káosz Létsíkján... ahol én voltam a legkegyetlenebb szörnyeteg... elárultam az istenemet...
aztán elárultam a Rend istenét is... Elárultam, cserbenhagytam mindenkit! És a barátaim, a
szeretteim, a társaim úgy hullottak körülöttem, mint a legyek!... Igen, ott voltam a Koponya
Birodalomban! Részt vettem Mark'yhennon elárult hadjáratában! Ott voltam Groomar
ostromában... és ha tudni akarod, megküzdöttem a te kibaszott isteneddel, Groomssal, és a
képébe röhögtem!
Lucinda a homlokát ráncolva meredt az ordibáló fickóra.
- És én már majdnem hittem neked - mondta csendesen.
Skandar Graun tébolyultan röhögött.
 – Nem hiszed, igaz? Hát akkor... ne hidd! Kit érdekel! Elég, ha én tudom, amit tudok. És én
tudom! Tudom, hogy a Rend hatalmas istene, a méltóságos Feketebotos Mark'yhennon
ősmágus még ma is patkányként élhetne saját vártömlöcében, ha én vissza nem szerzem
számára a Káosz Szívét... és azt is tudom, hogy egy rettenetes erő, a mhyori felfalta volna az
egész világot, ha én ott nem vagyok...
Lucinda sóhajtott.
– Mindig is sejtettem, hogy veled nincs minden rendben – mondta nagyon halkan –
Pihenned kellene! Félrebeszélsz...
Skandar Graun legyintett, és felállt.
- Az én kérésemre maga Feketeboros Mark'yhennon rakta a fejembe azt az erős gátat, amely
elzárta tőlem az emlékeimet, hogy a lelkem megnyugodhasson... és ezt a gátat bolygattad meg
te, Lucy azzal a vajákos némberrel, aki az életéért fizetett, mert olyan hatalmas varázslathoz
piszkált hozzá, amit ő el sem bírt volna képzelni... De az ő halála már nem segít azon, hogy az
emlékeim ellenállhatatlanul kiszabadultak, és most újra az őrület kerülget!
Lucinda látta, hogy Skandar Graun ez alkalommal nem lódít; valóban az őrület lángjai
tobzódtak a szemében. A nő sietve igyekezett kedélyesebb témára terelni a szót, s ezáltal
megnyugtatni a társát, mielőtt azon erőt vesz a tombolás.
– Azt mondtad, két nőt szerettél életedben, s én voltam az egyik... De ki volt a másik?
- Hilgar – suttogta Skandar Graun.
– És... hol van most ő?
– Halott! – csikorogta a félork, és a szemében a kusza lángok fennen lobogtak. Kezei hol
ökölbe szorultak, hol kinyíltak.
- De ugye... ugye, nem te ölted meg? – rebegte a nő.
– Dehogynem! – mordult fel Skandar Graun. – Ugyan ki másra bízhattam volna ezt a
rohadt, mocskos munkát?!
– Grooms vérére! – hördült fel a nő. - Te... valóban egy elátkozott szörnyeteg vagy!
- Ezt mondom én is! - hörögte Skandar Graun. - Átok feszül fekete lelkemen! És nem elég,
hogy csaknem megtébolyodok a visszatérő emlékeim borzalmaitól, de most még a te rohadt
bűbáj varázsodtól is szenvednem kell, te félresikerült, rühes, ork szajha!
Mielőtt a nő válaszolhatott volna, Skandar Graun nyögve sarkon fordult, és elcsörtetett a
kicsiny táborhelyről.
– Aludj, aludj, te ribanc, a franc egyen meg ott, ahol vagy! Majd én őrködök! Úgysem tudnék
elaludni ezen az éjszakán.

Dühös köröket rótt a kicsiny tisztás körül, úgy csörtetett és fújtatott, mint egy sebzett
vadkan, és egyfolytában azon imádkozott, hogy vezéreljen a tábor közelébe a sors egy-két
tucat manót, hogy sűrű, kiomló vérben tocsogva tudja kitombolni magát és ezáltal
megkönnyebbülni a lelkére és a libidójára nehezedő rettenetes nyomás alól.
Azonban az istenek ezen az éjszakán nem hozzá, hanem a manókhoz voltak kegyesek;
egyetlen darab eltévedt nyomoronc sem került az útjába.
Mire a hold elérte pályája legmagasabb pontját, Skandar Graun lehiggadt valamelyest, de
nem eléggé ahhoz, hogy bármi másra is tudjon gondolni, mint Lucinda kerekded mosolyára
és hasonló formájú popsijára.
És amikor elhatározta, hogy mégiscsak megpróbálja álomba fojtani saját nyomorúságát, azt
tapasztalta, hogy Lucinda éberen lesi minden mozdulatát. A félork nő a jelek szerint egy
szemhunyásnyit sem mert aludni az eltelt idő alatt.
– Mostantól te őrködsz! – vetette oda a férfi indulatosan, és morogva levetette magát egy
távolabbi fa tövébe.
– Skandar Graun – szólította meg gyengéden a nő –, jobban vagy?
- Menj a francba!
- Figyelj rám... én nem akartam rosszat neked. Nem tudtam, mekkora katasztrófát zúdítok
rád azzal, ha visszaadom számodra az emlékeidet.
- Emlékek?! – kesergett a félork. Már nem érdekelnek. Egy pár óráig csaknem beleőrültem a
múltam tudatába... de mostanra elmúltak. Már egy csöppet sem zavarnak!
- Ennek őszintén örülök, hidd el!
– Én még őszintébben, és ezt meg te hidd el! – morogta Skandar Graun. - De most már ne
fossuk tovább a szót! Aludni akarok! Elmenekülni ebből a nyomorult éjszakából a holnap
reggeli napfénybe!
– Szép álmokat! – kívánta szokatlan kedvességgel a nő.
Skandar Graun valaha hallott olyan esetről, hogy egy nő épp azért szeretett bele egy férfiba,
mert az a legnagyobb sértéseket vágta a képébe és ocsmányul beszélt vele - ám nem akarta
hinni, hogy neki is ily módon sikerült felkeltenie Lucinda érdeklődését.
– Mi a fenének kellett megitatnod velem azt az átkozott bájitalt? - követelte sírós
hangulatban. – Ha nem viszonzod az érzelmeimet, mi értelme volt, hogy még jobban
magadba bolondíts?
- Ne haragudj rám ezért! – suttogta a nő őszinte megbánással. - Visszacsinálnám, ha
lehetne, de most már nem rajtam múlik... Mindaddig tart a hatása, amíg a bűbáj mérge ki
nem tisztul a szervezetedből. Addig semmit nem tehetünk.
- Csak azt mondd meg, mi szükség volt erre? – kesergett a félork.
Lucinda sóhajtott.
– Azt sem tudom ki vagy - morogta. – Hogyan bízhattam volna meg benned másképp? Azt
akartam, hogy a hatalmam alá kerülj! Aztán ha megszereztük a kincset, elengedtelek volna...
– De miért volt szükség bájitalra? - jajdult fel Skandar Graun. – Hisz enélkül is csaknem
megbuggyantam az irántad táplált szerelemtől!
– Ezt csak a bájital mondatja veled!
- Úgy gondolod? - gúnyolódott a félork. – Akkor mivel magyarázod azt, hogy jóval a bájital
megivása előtt napokat töltöttem azzal, hogy szerelmes verseket komponáljak neked? Azt
hiszed, írtam én már korábban bármi olyasmit is, ami egy vershez hasonlít? Egy „frászt! Még
egy vacak strófát se! Még amikor Korgan Kocsmájában összevissza danásztunk, akkor is
mindig összekevertem a dalszövegeket! Most meg... hah, minő csoda... a bumburnyák
Skandar Graun csodálatos, ihletett, költői sorokon kotlik, akár egy szédült kappan... Mi ez, ha
nem szerelem? De most már tudom, hogy fölösleges volt rajonganom irántad, mert neked
semmi másra nem kellek, csak arra, hogy megszerezzem neked a kincset, amire annyira
vágysz! És arra nem gondoltál, hogy mi lesz majd akkor, ha meglesz a kincs? Mire költöd a
temérdek vagyont? Hogyan akarsz te boldog lenni?
Ehhez semmi közöd - sziszegte a nő. – Arra költöm, amire akarom.
– Eldorbézolod? Á, dehogy! Nem vagy, te az a fajta! Én biztosan ezt tenném, de te biztosan
nem! Akkor mire költöd? Mi a fenére?
Lucinda ellenségesen meredt rá, de nem szólt semmit.
Skandar Graun nagystílűen legyintett..
- Szép ruhákat veszel? Ékszereket? Palotákat? Jó lovakat? Remek fegyvereket?
- Talán.
- Na és akkor? Ha mindez már meglesz, hogyan tovább?
– Most én őrködök – felelte a nő kitérően. – Ideje aludnod. Hamarosan megvirrad.
– Többet tudok rólad, mint azt te gondolnád - vette oda Skandar Graun. - Jobban tudom,
hogy mire van szükséged, mint te magad.
- Valóban? – gúnyolódott a nő. – Alig várom, hogy elmeséld! Csupa fül vagyok!
- Eleged van a gyilkolásból - suttogta Skandar Graun. Eleged van az örökös vándorlásból.
Abból, hogy sehol sincs egy nyomorult hely, amit otthonodnak nevezhetnél, ahová
megfáradtan hazatérhetnél... Egyedül járod az utad, nem szeret senki, és te nem is vágyod
senki szeretetét. Aki a közeledbe akar férkőzni, azt elrugdosod magadtól.
– Így igaz! - hörrent fel a nő. - És én így érzem jól magam!
– Hahha! – gúnyolódott Skandar Graun. – Ne hidd, hogy csak te, bocsátottál rám
varázslatot! Én is megtettem veled valami hasonlót, és belelátok a vágyaidba!
Lucinda nagyon komoran nézett.
- Mi a fenéről beszélsz? – suttogta vészjóslóan.
– Arról a negyedóráról, ami kiesett az emlékezetedből – vetette oda diadalmasan Skandar
Graun. - Nem emlékszel? Amikor a drének elől a kajüt tetejére mentél, és hárman támadtak
rád... És arra tértél magadhoz, hogy ott vagy velem és Pashhal egy csónakban. Fogalmad sincs
arról, mi történt a kiesett idő alatt, igaz?
– De te megmondod – sugallta Lucinda.
Skandar Graun határozottan nemet intett a fejével.
 – Ki-ki tartsa meg a maga titkait! – gúnyolódott. – És arra, mit én tudok a te vágyaidról,
arra saját magadtól kell rájönnöd!
– És ha nem hiszek neked? - sziszegte a nő. – Egyszerűen leütöttek és elájultam. Nem volt
semmiféle varázslat. Nem tudsz te rólam semmit!
– Valóban? – röhögött vérlázító gúnnyal a félork, és úgy tette a karjait, mintha egy
csecsemőt ringatna benne. – „Anyucikicsibabája”... „atyalapatyala”...
Lucinda úgy meredt rá mintha kísértetet látna.
- M-m-mit tudsz még? - préselte ki a torkán megrendülten. – És honnan tudod azt, amit
tudsz?
Skandar Graun azonban csak bőszen röhögött, az oldalára fordult, és nem válaszolt.

Szeretett volna elaludni, hogy valóban az álamba menekülhesse, de többszörösen felajzott

gerjedelme egyszerűen nem hagyta elaludni. Egyre-másra a távolabbi fa tövében üldögélő,
döbbent ork nő felé pillantgatott, de attól a ténytől, hogy egy ilyen gusztusos nőstény van tőle
karnyújtásnyi távolságban, csak még cudarabbul érezte magát.
Háromszor is csaknem felugrott már, hogy újra próbálkozzon – ha másképpen nem megy,
erőszakkal -, de mindahányszor elszégyellte magát már a puszta gondolatra is. Micsoda
szégyen lenne, ha ő, Skandar Graun, aki pár rábeszélő pofonnal bármikor képes volt
megszerezni Grungba kegyeit, most kudarcot vallana a hódítással.
Azonban amikor már nagyon gyötörte a vágyakozás, nem bírta tovább. Szinte reszkető
szájjal mondta ki az álomvarázs szavait, hogyha másképpen nem, legalább így
megmeneküljön az ébrenlét kínjaitól.
Amikor érezte, hogy az álomvarázs aktiválódik az agyában, megkönnyebbülten hunyta be a
szemét. Azt várta, hogy menten elalszik. Ám nem történt semmi.
Azon kívül, hogy pár méterrel arrébb Lucinda feje koppanva hanyatlott neki az egyik vaskos
léggyökérnek. Rá hatott az álomvarázs...

Skandar Graun csaknem felordított éktelen csalódottságában és elkeseredésében. Nem elég,

hogy ebben a felajzott állapotában tovább kell ébren elviselnie a hormonok pokoli kínzását,
de most a szeretett nő nem is egyszerűen csak ott hever a keze ügyében, de bármire
kiszolgáltatottan hever ott.
És ami a legrosszabb, most már akkor sem aludhatna el, ha valami csoda folytán álom jönne
a szemére. Mert ha ő is elalszik, akkor ki fog őrködni?
Skandar Graun dühösen felugrott, és első indulatában körbecsörtetett a kicsiny tisztáson.
Aztán odament az aléltan heverő nőhöz, és megrázogatta. Lucinda halkan, selymesen,
egyenletesen lélegzett. Skandar Graun erőteljesen megrázta. A nő ugyanolyan nyugodtan és
egyenletesen lélegzett tovább.
- Na jó – dörmögte komoran Skandar Graun, és elkezdte megoldani a nadrágját.
Aztán visszakötözte a bogot.
– Ezt azért mégsem...
Ismét oldozni kezdte.
- Miért is ne? Sohasem tudja meg...
Ismét visszakötötte.
– Ha nem tudja meg, akkor meg mi értelme?
Dühösen morgolódott, visszalökte az alvó nőt a földre, csak úgy koppant a kontyos fej, aztán
háromszor ismét körbefutotta a kicsiny táborhelyet. A lovak érdeklődve nézték.
Kancák voltak.
Skandar Graun fejében kósza elképzelések kezdtek körvonalazódni. A homlokát ráncolva
meredt a szebbik kancára...
Tett két lépést abba az irányba. Aztán megtorpant.
– Na neeee! Teljesen megvesztem? Akkor már inkább...
Teljesen kioldozta a gatyája kötését, letolta azt, és letérdelt Lucinda mellé. Ám ahogy az alvó
nő arcába bámult, elbizonytalanodott.
Aztán a bizonytalanság elmúlt. Skandar Graun remegő ujjakkal kigombolta a nő mellén az
inget, és vad vágyakozással kiszabadította a lapos, tömlő alakú bal mellet. Feszülten,
önmagával küzdve közelebb akart hajolni, hogy megcsókolja, megharapdálja, meg minden.
 – Ó, csoda... csoda... Micsoda?!
A bal mellen, közvetlenül a mellbimbó fölött egy furcsa formájú anyajegy vonta magára a
figyelmét. Első pillantásra olyan volt, akár egy hüvelyknyi nagyságú, fekete pók. De aztán
közelebbről látszott, hogy inkább egy sátáncsillagra hasonlít. Olyasmi volt, mint az, ami
Skandar Graun bal szemöldökénél virított, csak éppen jóval nagyobb.
Skandar Graunt rossz előérzet kerítette hatalmába e fura anyajegy láttán, s sietve
„visszacsomagolta” Lucinda mellét. Az inget gondosan begombolta. De saját gatyáját még
mindig nem tolta fel. Ujjai akaratlanul is a nő combjai körül kezdtek babrálni.
- Nem, nem, nem! – győzködte magát. – Nem tehetek ilyet egy magatehetetlen nővel, akit
szeretek és tisztelek! Nem, nem, nem és nem!
Vagy mégis? Skandar Graun már szinte az őrületig bepörgött. Aztán egy pillanatra ismét
kijózanodott, és dühösen felugrott.
– Yvorl redves farkára... mi a kórság ütött belém?!
Varázslat hatása alatt állsz, szólalt meg váratlanul a fejében Devra Mishtrell hangja.
Skandar Graun soha életében nem látott még guarnit, el sem tudta képzelni, miféle
teremtmény lehet, de Devra Mishtrell hangja kellemes benyomásokat ébresztett benne. A nő
valószínűleg nem lehet csúnya. Mi több, nyilván csodaszép!
– Bárcsak itt lennél! - nyöszörögte Skandar Graun. - Még mindig nem tudsz kiszabadulni?
Nem.
- Nem próbálnád meg valahogy? - könyörgött a félork.
Nem megy. Már próbáltam.
– Ha itt lennél... már csak elméletben szólva is... lehetne arról szó, hogy... te meg én...
A nő csilingelő hangon kacagott. Nem volt gúny ebben a hangban, csak valami belső
kedvesség. A félork csaknem elolvadt. És csaknem szétrobbant a gerjedelemtől.
– Mit gondolsz? - kínozta tovább magát Skandar Graun. - Ha itt lennél, tetszenék neked?
Talán. De most ez nem számit.
– Még hogy nem számít? – hörögte a félork. – Másra se tudok gondolni, csak egy kellemes
kis...
Már mondtam. Varázslat alatt állsz. A varázslat miatt érzel így. A varázslat gondoltatja
ezt veled.
– Egy csekélyke bűbáj varász miatt pörögtem volna be ennyire? És miért csak most?
Ez nem a bűbáj. Ez egy speciális gerjedelemfokozó varázslat, amit alig pár órája
bocsátottak rád. A varázslat öngerjesztő. Minél inkább nem tudod kielégíteni a vágyadat
annál erősebb lesz. Most ezt szenveded...
– Mi? – hápogott a félork. Ki merészelte ezt tenni velem? Lucinda?
Nem dehogy. Az a cimborád, aki a birtokába vette Tohar varázskönyvét. Abból a könyvből
mondta rád ezt a varázslatot órákkal ezelőtt.
Skandar Graun akkorát bömbölt, hogy mérföldekkel arrébb, Aluita romvárának egyik rozoga
fala összedőlt.
– Roahmyeeeeeeeeer! Te undorító vakegér! Te nyomorult kis tetűűűűű!

17. FEJEZET

Egy ismerős hulla

Fél napi lovaglásra északra egy terebélyes fa tetején a mogorva képpel őrködő Lenk valami
gyanús zajra lett figyelmes. Pár ággal alatta a kirovangi írnok felől érkeztek ezek a zajok.
- Roahmyer?
- Teh... hhhh... sék! – felelte az írnok.
– Valami bajod van?
– Shh... hhh... emmi! Csak nagyon csh... ukklokkk! Cshhhuk... lokkk!
– Biztosan emleget valaki - jópofáskodott az ifjú drén.
Roahmyer csillogó szemmel bólogatott.
– Ma... hhhg... gam is azt hiszem – vigyorgott önelégülten. – De megh... hhhk... érdemelte
az a disznó... hkkk... amiért állandóan ki... hkkk... gúnyolt engem!
- Kiről beszélsz?
Roahmyer nem felelt, csak magában kuncogva csuklott, és nagyon-nagyon-nagyon
boldognak érezte magát.

Skandar Graun másnap karikás szemmel, elgyötörten ébredt, míg ellenben Lucinda
kipihenten, bár kissé csodálkozva.
– Mi történt... nem nekem kellett volna őrködnöm hajnalig? – kérdezte.
– Dehogynem – morogta rekedten a félork. - De elnyomott az álom, így én őrködtem
helyetted.
Lucinda figyelmesen nézte.
- Nincs harag? - kérdezte óvatosan.
– Veled semmi bajom – morogta vészjóslóan a félork. - De ha az az undorító, töpörödött
vakegér még egyszer a kezem közé kerül... Ó, Yvorl, add, hogy így légyen! Bármire esküszöm,
hogy neked fogom feláldozni a fickó füleit és a szemüvegét...
Lucinda csak a homlokát ráncolta, de nem tett megjegyzést.
Miközben a tömkelegével ott heverő húsok közül kiválasztott reggelijüket rágcsálták,
Lucinda többször is a megviselt férfira pillantott.
– Nem volt valami jó éjszakád, mi?
- Zabálj, ne velem foglalkozz!
A nő a fejét ingatta.
- Azt mondtad, nincs harag...
– NINCS IS!!
- Akkor meg mit ordibálsz?
- Van egy ötletem – morogta kitérően Skandar Graun. – Hagyjuk a fenébe azt az átkozott
sírt. Én sejtem, hol lehet elrejtve a kincs.
Lucinda csendesen evett.
– Mindenre emlékszem folytatta a félork megtört hangon. – Van a keleti parton egy
sziklabarlang... oda könnyűszerrel odatalálok... szerintem ott kell keresni Karaidus kincsét.
- Miből gondolod?
– Emlékszel arra az éjszakára, amikor megöltük az illuzionistát, te valami varázslattal
elbájoltad Yamailt... már akkor is kedvelted ezt az undorító módszert... aztán pedig
mindhárman szétfutottunk?
Lucinda bizonytalanul vállat vont.
– Rémlik valami – mondta.
- Nos azon az éjszakán, nem sokkal ez előtt teljesen szétvertük Karaidus bandáját - folytatta
Skandar Graun. – Karaidus épphogy megmenekült előlem.
Lucinda mosolygott.
– Ez nem hangzik valószínűnek. Nem volt ő menekülős fajta...
– Mindegy - legyintett Skandar Graun. - Az én fejemre viszont vérdíjat tűztek ki, ezért el
kellett tűnnöm a fővárosból. Egy csónakkal a keleti part mentén délre eveztünk egy
halászfiúval, s az egyik barlangban húztuk meg magunkat... Itt, ebben a barlangban
találkoztam újra Karaidusszal. A barlang egyik nyúlványából mászott elő.
- Na és? - kérdezte Lucinda ártatlan képpel.
- Szerinted mit keresett abban a barlangban? - mérgelődött türelmetlenül Skandar Graun. –
Mert szerintem épp a kincsét rejtette el ott.
- Ez kissé elhamarkodott következtetés, nem gondolod?
- Ugyan miért lenne az? Ha nekem szétverték volna a bandámat, az én első dolgom az lett
volna, hogy fogjam az összegyűjtögetett kincsemet, jól elrejtsem, és eltűnjek egy időre a
környékről... Szerintem Karaidus is éppen ezt tette. És ez nem is csoda, hiszen ő meg én
nagyon sok mindenben hasonlóan gondolkodtunk. – Mélabús tréfával Lucindára kacsintott.
– Még a nők terén is ugyanaz volt az ízlésünk!
A félork nő tűnődve meredt maga elé.
– Talán igazad van, és valóban ott a kincs, ahol gyanítod... de én jobb szeretnék biztosra
menni! Próbáljuk megtalálni a sírt. Ha nem járunk sikerrel egy-két napon belül, elmegyünk a
tengerpartra, oda, ahova te mondod...
 – Egy-két nap? – jajdult fel Skandar Graun, de közben magában úgy gondolta: „egy-két
éjszaka”. Tudta, még egy ilyen gyötrelmes éjszakát nem bírna ki. – Sosem találjuk meg azt az
átkozott tisztást!
– Próbálkozzunk közvetett módon – sugallta a nő. – Nem emlékszel, milyen volt a növényzet
azon a részen?
- Ilyen – motyogta a félork, és fáradtan leült egy fűhalomra. – Ilyen, mint itt mindenütt.
- És a fák?
– Ilyenek. Nincs ebben az átkozott erdőben egyetlen más fa sem!
- És a tisztás alakja? Mérete?
– Ilyesmi, mint ez dörmögte rosszkedvűen a félork. – És ha az a tisztás pont ilyen alakú
lenne, mint ez, nagyjából ezen a részén lenne valahol a sírhant.
– Nagy sírhantot emeltetek?
- Dehogy. Épp csak elkapartuk a nyomorultat...
- És úgy gondolod, hogy nem lehet túlságosan messze?
– A nyakamat rá, hogy itt van egy-két mérföld közelségben.
- Jól van – mondta Lucinda. – Akkor itt az ideje, hogy megpróbálkozzak egy apró
varázslattal!
Skandar Graun ingerülten pislogott, mert a „varázslat”-szóról Roahmyer jutott az eszébe, és
ettől elborult az agya.
– Te... varázsló vagy?
– Nem – felelte a nő. – Viszont volt egy atyai barátom, aki sok mindenhez értett, és tőle
kaptam egy érdekes kis eszközt... Ideje megtudni, valóban úgy működik-e, ahogyan
elvárható...
A félork nő előhúzta a gyilokját, gyors mozdulatokkal lecsavarta a díszes markolatgombját,
és az ámuló Skandar Graun szeme előtt a markolat rejtett üregéből egy vékonyka ezüst
pálcikát húzott elő. Fél arasznyi hosszú lehetett, három milliméter átmérőjű s olyan volt, akár
egy zsákvarrótű.
– Mi az, meg akarod foltozni a rongyaidat? - morogta Skandar Graun.
Lucinda visszacsavarta a markolati gombot, elrakta a gyilokot, majd pillanatnyi töprengés
után eldöntötte, hogy az ezüst fogpiszkálónak melyik végét fogja. Aztán fél percig morgott az
orra alatt, majd felemelte a hangját.
– Karaidus! - kiáltotta fennhangon. - Verghaust nevében szólítalak... ha hallasz engem,
gyere elő a napvilágra, bárhol vagy is! Skandar Graun összerezzent.
– Miért kell ebbe Verghaustot belekeverni? - zsörtölődött. – Ismered hogy megy ez... Addig
emlegeted, amíg megjelenik!
És mintha csak ő indította volna el a lavinát ezen szavaival, mozogni kezdett az ülepe alatt a
föld, és a háta mögött a tüskebokor rázkódni kezdett.
Skandar Graun úgy ugrott fel, mintha máris Verghaust, a manók istene csiklandozná a
talpát tüzes vasakkal. Kimeredt szemmel bámulta, mi történik a füvel benőtt, kis
földkupaccal, amelyen ült.
Egy rothadó szövet- és húsfoszlányokkal tarkított csontváz fúrta ki magától a föld alól
fáradtságos munkával. Humanoid volt, de erőteljes, enyhén meggörbült végtagi csontozata és
a koponyaformája alapján orknak tűnt.
– Skandar Graun, te ostoba barom! – nevetett Lucinda mérgesen és ugyanakkor
felszabadult örömmel. – Ott trónoltál Karaidus sírján, és közben arról keseregtél, hogy soha
nem fogod megtalálni... Na, mit bámulsz? Nem is üdvözlöd néhai cimborádat?

A csontváz némán, természetellenes tartással állt a reggeli napfényben, mint egy

anakronisztikus tárgy a természet valódiságában.
Lucinda már nem nevetett; őt is megviselte kissé a látvány.
– Honnan tudod, hogy Karaidus az? - dörmögte Skandar Graun, és hitetlenkedve rázta a
fejét. – Ez nem az a tisztás! Nem lehet az! Nem, nem lehet!
- Nem, mi? - sziszegte a nő ironikusan. – Márpedig ez az!
– Miből vagy olyan biztos ebben? Honnan tudod, hogy ez itt Karaidus maradványa?
– Mert én Karaidust szólítottam, nem valami más, névtelen hullát - sziszegte a nő.
Skandar Graun még mindig nem tudta leküzdeni a rátörő borzadályt. Nehezen birkózott
meg a tudattal, hogy mindössze ennyi maradt abból a bivalyerős, izmos fickóból.
– Karaidus? – kérdezte hitetlenkedve.
– Ne várd, hogy válaszoljon! - recsegte a nő. - A varázslat, amelyet ezzel a pálcikával idéztem
meg, csupán arra jó, hogy előhívjam, és parancsoljak neki... arra nem, hogy beszélgetni is
tudjak vele.
Skandar Graun sötéten pislogott.
– Parancsolni? – dörmögte. – Értem már! Ezért akartad annyira, hogy találjuk meg
Karaidus sírját... mert most megparancsolod neki, hogy vezessen el a kincséhez...
– Pontosan! – bólintott zordan Lucinda, és intett a fejével. – Hozd a lovakat! A varázslat
nem tart, csak pár óráig! Sietnünk kell!
És miközben Skandar Graun a csontváz közelségétől riadozó jószágokat próbálta féken
tartani, a félork nő, Karaidus maradványainak is kiadta a parancsot.
- Vezess minket! – sziszegte. – Vezess a kincsed rejtekhelyéhez!
A csontváz ugyanolyan meredten állt, mintha egyetlen parancsszó sem hangzott volna el.
Skandar Graun már a lova nyergében ülve töprengett el a lehetőségeken. Már megfeledkezett
az előző éjszakai gyötrelmeiről. Őt is elkapta a kaland és a kincskeresés izgalma.
- Talán másképp kellene fogalmazni... Lehet, hogy nem érti a „kincs”-szót... Talán azt kellene
mondanunk neki, hogy „vezess oda, ahová elrejtetted azt a sok holmit és pénzt, amit
összeharácsoltál és összeraboltál”... vagy esetleg...
— Nem, nem, figyelj! - pisszegte le izgatottan a nő, miközben ő is nyeregben termett. — Már
elindul...

A csontváz határozott, lélektelen léptekkel, imbolygó járással indult meg dél-délnyugat felé.
Az útjába kerülő bokrokon egyszerűen átcsörtetett, a fatörzseknek viszont nekikoppant, de
aztán megkerülte azokat is. Egyenesen, toronyirányban haladt, mintha mágnesként vonzaná
valami, s ha eltérítette egy-egy fatörzs, miután megkerülte azt a koppanás után ismét felvette
az eredeti irányt.
— Gyerünk, gyerünk! — ujjongott Lucinda. — Hamarosan gazdagok leszünk!
— Ez szinte hihetetlen! — lelkesedett Skandar Graun, de aztán a homlokát ráncolta. — Rossz
irányba megy! Az a barlang, amiről beszéltem, keleti irányban van!
- Ezt bízd csak rá! — nevetett Lucinda felszabadultan. — Ő biztosan jobban tudja!
— De.
Lucinda vidáman kihajolt a nyeregből, közel tolta arcát a morgolódó félorkhoz, és cuppanós
csókot nyomott Skandar Graun sörtés ábrázatára.
- Ezt előlegbe kapod! - ígérte cinkos pillantással. - És annyit mondhatok... ha miénk lesz a
kincs, bőségesen kárpótolni foglak minden eddigi szenvedésedért, megaláztatásodért!
- Hogy... hogy érted ezt?
Lucinda kacsintott.
— Amikor a miénk lesz a kincs, megtudod!
— Ott helyben megtudom... vagy várnom kell addig, amíg a szajrét biztonságos helyre nem
juttatjuk?
- Ott helyben! — suttogta Lucinda magáról megfeledkezve, lángoló tekintettel. — Ott
helyben!

A drén fivérek és a kirovangi írnok gyors ütemben vágtattak a főváros felé. Roahmyer egyre
bosszankodott, mert a társai minduntalan lemaradoztak. Gyatra lovasok voltak.
— Mi lesz már? — kiabálta türelmetlenül. - Szerintetek ennyire ráérünk? Vagy elfáradtatok?
— Te vagy túl gyors! - nevetett Hmuda. — Úgy vágtatsz, mintha egy falka ördög űzne!
- Vagy mintha maga Verghaust lihegne a nyakadba! — tódította Lenk.
— Hogy a fenébe ne sietnék! Hiszen lehet, hogy épp e pillanatban rabolják el a hajóról a
kincseimet! — méltatlankodott a kis ember. - És egyébként is... — Váratlanul elhallgatott, és a
homlokát ráncolva pislogott. Milyen nevet mondtál? Ki lihegne a nyakamba?
— Verghaust.
— Ez az!
— Mi „ez az”? - tudakolta Hmuda.
- Az a név, ami nem jutott eszembe, amikor rusnya félork barátunk azt tudakolta, ki tűzött ki
vérdíjat a fejére és ki bérelte fel Gerhard Tolberket a felkutatására. Verghaust!
— Verghaust akarja Skandar Graun vérét? — csodálkozott Zmed. — Biztos vagy ebben?
— Teljes mértékben.
— Verghaust? — morgolódott Hmuda, és jelentőségteljesen a fivéreire nézett.
— Igen ő - állította türelmetlenül Roahmyer. — Mi olyan különös ebben?
- Az, hogy Verghaust a manók istene — magyarázta rossz előérzettel Zmed —, és amerre
Skandar Graun és Lucinda indultak, az teljes egészében az ő területe...

A csontváz nem tért el a korábban megcélzott iránytól. Hatalmas, tért ölelő, céltudatos
léptekkel haladt, mintha sürgős dolga lenne valahol, és a szórványos ütközések is csak
időlegesen tudták kizökkenteni a ritmusból.
Hamarosan kiértek az erdőből, és félórán át sík terepen haladtak. Aztán elérték Lendor
középhegységének északi nyúlványait, és a lovak patái nem sokkal később már sziklákon
csattogtak.
— Meddig megy még? — dörmögte türelmetlenül Skandar Graun. — Ez át akar kelni a teljes
hegységen a déli partokig?
- Nem lesz rá ideje — dörmögte Lucinda rosszkedvűen. — Már fogytán a varázslat ideje. Ha
nem ér célhoz másfél-két órán belül, talán sosem tudjuk meg, hol van a kincse...
– Korán ittunk Karaidus bőrére? – morogta Skandar Graun fekete humorral, és ez arra
utalt, hogy már kezdi visszanyerni korábbi önmagát.
- Tréfálkozz csak! – mordított rá a nő. - Ha majd nem lesz tovább vezetőnk, nem lesz kedved
viccelődni.
- Tudjuk az irányt – rándította meg a vállát a férfi. – vele vagy nélküle előbb-utóbb
megtaláljuk a szajrét.
A csontváz azonban egyelőre még kitartott. Mi több, az egyik hegyoldalon olyan ügyesen
kapaszkodott fel, mint valami hegyi zerge. Aztán már el is tűnt egy keskeny, sötét repedésben.
– Gyorsan! – csusszant le Lucinda a lováról. – Ne veszítsük szem elől!
– És a lovak?
– Pokolba a lovakkal! – kiáltotta Lucinda. - Nem tudjuk bevinni őket azon a repedésen.
Gyalog kell követnünk!
Skandar Graun nem ellenkezett. Pár pillanattal később már mindketten keresztülsiklottak a
vékony résen, és egy tölcsér alakú barlangban találták magukat. A csontlábak ütemes
kopogása, zörgése a tölcsér szára felől visszhangzott. Habozás nélkül a nyomába eredtek.
A barlangban sötétség honolt, de mindketten rendelkeztek az orkok hőlátásával, így még
akkor sem kellett attól tartaniuk, hogy beleesnek valami sötét lyukba vagy belebotlanak egy
alattomos sziklába, amikor futni kezdtek a gyors ütemben távolodó, visszhangos léptek után.
Skandar Graun rossz előérzettel kapkodta a fejét minden neszre, s Lucinda sem lehetett
nyugodt, mert előhúzta a fegyverét, s azzal a kezében futott. Skandar Graun is jobban érezte
magát, ha szorongathat valamit. Marokra fogta az aranyjogart, s egy lépéssel lemaradva úgy
követte a nőt az egyre szűkülő, természetes alagútban. Csak percek múlva fedezte fel, hogy az
aranyjogar halovány, borostyánszínű fényt bocsát ki magából, és ez még elviselhetőbbé tette a
látási viszonyokat.
A természetes barlangnyúlványt immár egy mesterséges, kőbe vájt alagút váltotta fel; ami
élesen jobbra kanyarodott. Karaidus csontváza alig négy lépésnyire csattogott előttük; végre
sikerült utolérniük.
Ám nem sokáig örülhettek. A csontváz ugyanis a következő lépésénél menet közben
szétesett, porrá omlott, és a por szétfutott a sziklapadló repedései között.
– Oda... hogy megyünk utána? – krákogta döbbenten a félork.
Lucinda a fejét rázta.
– Most telt le a varázslat ideje. Nélküle kell tovább boldogulnunk.
- De te azt mondtad, még másfél-két óra... és ez tíz perccel ezelőtt volt!
– Mindent én sem tudhatok! - morogta a nő. – De nincs ok az izgalomra! Eddig egyetlen
oldal leágazást sem láttunk, reméljük nem lesz ezután sem.
- Reméljük? – gúnyolódott a félork. - Nagyon csodálkoznék, ha nem tévednénk el itt, a hegy
belsejében. Lefogadom, hogy a kanyar után legalább tízfelé ágazik majd a folyosó...
– Ne károgj már, mint egy vénasszony! – ripakodott rá Lucinda, de feszült vonásairól lerítt,
hogy ő is valami effélétől tart.
Legnagyobb meglepetésükre azonban a kanyar után a járat nem ágazott el sem tíz felé, sem
öt felé, de még csak kétfelé sem. Egy kisebb, kör alakú barlangba vezetett.
És ennek a kicsiny alkóvnak a kellős közepén egy portól lepett, megvasalt bronzláda állt.
Mintha csak éppen őket várná!

– Ott van! – hadarta Lucinda izgatottan és a szeméből valami földöntúli boldogság

sugárzott. – Vár minket!
– Éppen ez nem tetszik nekem – suttogta megborzongva a félork. - Olyan, mintha épp
nekünk helyezték volna el ott. És... érzed ezt a tömény manószagot?
Lucinda azonban nem törődött a figyelmeztetéssel. Egy vad kiáltással egyenesen a ládához
rohant, és megpróbálta megemelni. Meg sem tudta mozdítani!
– Arany... csupa arany! Színültig van arannyal!
– Honnan tudod? Hisz rajta van a fedél. Lehet, hogy kövekkel van tele?
Lucinda szórakozottan kacarászott, és a tenyérnyi vaslakat nyitószerkezetét piszkálta
keskeny pengéjű fegyvere hegyével.
- Egy perc, és megtudjuk! – dalolta szinte magánkívül. – És ha az lesz benne, amit remélek...
itt helyben és nyomban te is megkaphatod tőlem, amit remélsz!
– Minek egy percet várni?! – hördült fel türelmetlenül a félork, és a kislányosan vihogó
Lucinda kezébe nyomta az aranyjogart. – Fogd csak meg!
Ő maga magyarázkodás helyett megragadta a láda vaskos fedelét, és akkorát rántott rajta,
amekkorát csak bírt. A rozoga fedél leszakadt és összetört a türelmetlen férfi kezében, és az
aranyjogar borostyánszínű fényében szinte az egész kicsiny barlangocska ragyogni,
tündökölni, sziporkázni kezdett. És amikor a két félork rámeredt a láda tartalmára, egy
pillanatig csaknem kifordult a szemgolyójuk a szemüregből az elképedéstől, és az arcukra a
döbbenet kifejezése telepedett.
Mert a hatalmas láda színültig volt aranyakkal, drágakövekkel, gyémántokkal, ékszerekkel, s
leírhatatlan formájú: csillogó-villogó holmikkal. Hosszú évek rablásának, fosztogatásának és
gyilkolásának kézzelfogható bizonyítékaival.
- Azt hittem, sohasem érem meg ezt a pillanatot! – lehelte Lucinda ihletetten, amikor végre
szóhoz tudott jutni.
– Én is azt hittem - lehelte Skandar Graun, és a kincsről megfeledkezve, csak a beígért
„jutalomra” gondolva, nyilvánvaló kéjvággyal nyalta meg a száját.
– És én is azt hittem – mennydörögte a fejük fölött egy hang. Majd hozzátette. – De azért én
reménykedtem...
Skandar Graun felpillantott. Egy hatalmasra nőtt manó hasalt a fejük fölött a levegőben
kényelmesen, és mintha csak le akarná utánozni Skandar Graun előbbi gesztusát, nyilvánvaló
kéjvággyal nyalta meg undorító ajkait.
- Isten hozott vacsorára, félork! – mennydörögte leírhatatlan gonoszsággal. – Ugye,
emlékszel még rám?
Verghaust volt, a manók istene.

18. FEJEZET

Búcsúkönnyek, búcsúszitkok

Skandar Graun egy pillanat alatt megélénkült. Lucinda felé fordult, hogy kikapja a kezéből
az aranyjogart, és Verghaust szeme közé vágja. Ám az aranyjogar nem volt a jobb oldalán,
ahol még az előbb a félork nő tartotta. Éppen felülről lefelé vágódott le, egyenesen a
meglepett Skandar Graun halántékára.
A jogar szárát Lucinda markolta.
És amikor a félork elbődülve megtántorodott, az aranyjogar ismét lecsapott.
– BOSSZ... - akarta kiáltani Skandar Graun, de eldőlt mint egy zsák, és nem tudta befejezni
mondandóját.
 Azt viszont még tisztán hallotta, mielőtt végleg elvesztette az emlékezetét, hogy Lucinda
reszelős hangon megszólal:
– Elhoztam őt neked, Verghaust... Most már a tied. Megkapom a jutalmaimat, ahogyan
ígérted?

Skandar Graun csak lassan tért magához. Eszébe jutottak az elájulása előtti pillanatok, és
lassan kezdett ráébredni arra, hogy tőrbe csalták...
De nem, nem Lucinda tette - hanem az a démoni lény, amely a daliás félork nőbe költözött!
Mert Skandar Graun egyszerre ráébredt arra, hogy mi történt. Tohar magával ragadta a kővé
dermesztett Lucindát. Ám Tohar ekkor már részben hulla volt hiszen Skandar Graun
korábban szinte péppé verte a fejét. Ráadásul később még Roahmyer is beleeresztett egy
nyílvesszőt. És a drén mágusnak nem arra kellett a lány, hogy kiszívja az életenergiáját,
hanem arra – hogy beleköltözzön a testébe!
És megtette. Aztán eredeti teste végleg meghalt. Valószínűleg Lucinda szerencsétlen
lelkében abban. És Tohar élt tovább a félork nő testében. Ezért nem bántották, ezért
próbálták védelmezni a manók.
Skandar Graun csaknem felsikoltott erre a gondolatra, arra pedig elborzadt, hogy mi lett
volna, ha múlt éjjel mégis magáévá teszi az elaltatott nőt. A női testbe bújt Tohart tette volna
magáévá!
Iszonyat!
Az viszont így már teljesen érthető, hogy tegnap este semmiféle romantikázással nem
sikerült levennie a nőt a lábáról. Egy ép eszű és egészséges ork nőstény minden bizonnyal
nem szalasztott volna el egy ilyen kínálkozó alkalmat!
De Tohar...
Skandar Graun arra tért magához, hogy Lucinda pofozgatja.
— Nyisd már ki a szemed!
A félork megtette.
— Tohar! — motyogta, amikor pillantása a lány arcára esett.
— A varázsló halott — mormolta szórakozottan a lány. - Lucinda vagyok!
— Tohar vagy, Lucy testében!
— Már megint félrebeszélsz? - nevetett csendesen a nő. — Ugyanúgy képzelődsz, mint akkor
amikor a múltadról meséltél?
Skandar Graun mogorván pislogott.
- Hol vagyok?
— Egy barlangban a Lendori Középhegységben - felelte a nő színtelen hangon. A délhegyi
feketelábú manók legnagyobb táborhelyén.
— A kermonodat akarod? - motyogta a férfi megszállottan. — Azért csaltál el a fivéreidtől,
igaz?
— Mondd csak... mi a fenéről beszélsz? — prüszkölte Lucinda ingerülten. — Úgy fejbe
vágtalak, hogy elszállt az eszed?
- Ne is tagadd! — sziszegte a félork, és fájdalmasan hunyorgott. - Tohar vagy! Lucinda
testében.
— Ezt meg honnan a fenéből gondolod?
— Te csapdába csaltál. Odadobsz Verghaust elé. Hátulról leütöttél. Lucinda soha nem tenne
ilyet!
- Márpedig Lucinda megtette! — röhögött a nő vérlázítóan, de a hangjában fojtott idegesség
remegett. - Mert Lucindának meg kellett tennie.
Skandar Graun eddig csak a nő arcát látta maga előtt; de most sikerült megmozdítania a
fejét, és körülnézett.
Egy hatalmas, szabálytalan alakú, de leginkább egy kör felé tendáló ellipszist formázó
barlangban volt, az ellipszis elkeskenyedő végében, a falhoz láncolva. Tőle tíz-tizenkét
méterre kisebb tüzek lobogtak, amelyek feketén kavargó füstje felfelé kavargott a homályba
vesző mennyezet felé. A füst nagy része valószínűleg valami érzékelhetetlen repedésen vagy
üregen keresztül távozott, de a maradék megülte a helyet, és a beszorult levegőt fojtogatta.
A hatalmas csarnok átmérője középtájon minimum kétszáz méter volt, de inkább még több.
Valaha természetes képződmény lehetett, ám egyes részeit tovább faragták, hosszították,
szélesítették, mélyítették. Az ellipszis oldalfalai azon a részen, ahol Skandar Graun
tartózkodott, szinte függőlegesen emelkedtek, jobb felé kupolaszerűen íveltek befelé, a
mennyezet irányába, míg tőle balra és szemközt inkább egy szaggatott kövekkel és sziklákkal
szegélyezett, teraszos hegyoldalt mintázott. Ezen hegyoldal teraszain sötét üregek sorakoztak
oly közel egymáshoz, hogy szinte érintkeztek. Hogy az emelkedő oldalfalak és boltozatos
képződmények miként csatlakoznak össze nagy magasságban, azt nem lehetett kivenni a
mennyezet alatt kavargó, szürkésfekete füst és homály miatt.
A barlang füst és égett hús szagától volt terhes, és a félork kényes orrát olyan heveny
manószag gyötörte, hogy folyton tüsszentenie kellett. Skandar Graun úgy saccolta a pislákoló
tüzekből, kő- és szemétfészkekből, szétdobált használati tárgyakból, hogy átlagos esetben
több száz manó élheti itt mindennapos életét, vagy még több, ha a teraszokon sorakozó
lakóüregeket is számításba vesszük.
Azonban jelenleg alig egy tucat manó sunnyogott a hatalmas csarnokban; többségükben
félvak és sánta vagy nyomorék teremtmények. Körbe jártak, és a tüzeket táplálták. Csupán
négy fegyveres őr akadt, akik a legközelebbi tűznél kuporogtak lándzsáikra támaszkodva, és
onnan tartották szemmel a falhoz láncolt foglyot és az ork nőt, aki élesztgetni próbálta.
- Nem is érdekel, hogy miért tettem? — morogta Lucinda.
— Lucinda nem tenne ilyet velem — állította mély meggyőződéssel Skandar Graun.
— Hagyd már abba ezt a buggyantságot! - sziszegte dühösen a nő. — Nézz rám, nézz a
szemembe! Szerinted ki vagyok én? Ki vagyok, ha nem Lucinda?
Skandar Graun megfeszült, és érzékelte, hogy a bilincseit képtelen lenne elszakítani vagy
eltörni. Mindkét csuklóján tenyérnyi széles karperecek billegtek, bokáját hasonló fémlapok
tartották, s hogy még ez se legyen elég, a nyakán és a derekán is a sziklafalhoz erősítette
vaskos láncokkal egy-egy kollár. Még egy dühöngő hegyi óriás vagy egy troll sem tudott volna
ezekből a bilincsekből kiszabadulni. És az egész méretéből az is kitűnt, hogy valószínűleg
ilyesfajta lények számára készítették.
— Lucinda szeret engem — motyogta a félork csüggedten, mivel ő maga is egyre kevésbé
hitte, hogy a rögeszméje valós lehet. Ő... nem engedné, hogy én...
A nő előhúzta a pengéjét, és a megláncolt félork torkához nyomta.
— Még egy szó, és elvágom azt a hájas gigádat!
— Te tényleg Lucinda vagy — motyogta szomorkásan a félork. Aztán csüggedten pislogott. —
Vágd el! - suttogta biztatóan. - Én itt ígyis-úgyis meghalok... Inkább pusztulok olyasvalakinek
a kezétől, akit szerettem...
— Kár dramatizálnod a dolgokat — mondta a nő gunyorosan, és elvette a kést. Nem foglak
megölni, és ezt te is tudod. Verghaust az én fejemet is lecsavarná, ha ilyesmit merészelnék...
Skandar Graun megnyalta az ajkait.
– Legalább... együtt nyugodnánk! Kéz a kézben porladhatnának el a csontjaink.
Lucinda gúnyosan kacagott.
- Na persze? Te Yvorl szolgájaként a Káosz istenéhez kerülnél, hogy hűséges kutyaként
nyalogasd a talpát... én pedig az ork pokolba Groomshoz, hogy az orrát tisztogassam!
Skandar Graun Összeszorította a fogait, és a szemét meresztette.
- Ha nem azért jöttél, hogy megölj vagy hogy meghalj velem... akkor mi a fenét akarsz tőlem?
- Búcsúzni jöttem. – Jól van - mondta sebzetten a félork férfi. – Elbúcsúztál. Én is
elbúcsúztam tőled. Elmehetsz... Ám hogy tudd: bármiért tetted is azt, amit tettél, én nem
haragszom rád, Lucy! Nem, azt hiszem, sosem tudnék haragudni. Azt kívánom neked, hogy
bármerre jársz is majd életed során, boldogság és siker kísérjen utadon, és légy olyan boldog
és elégedett, mint amilyen mellettem lettél volna... ha a dolgok másképpen alakulnak! Ezt
kívánom neked! És ne legyen lelkifurdalásod, Lucy! Érted még meghalni is szívesen halok
meg. Nyilván azért árultál el engem, hogy a saját életedet mentsd... és ezt én is így tartom
helyesnek.
– Menj a fenébe! – morogta ingerülten a nő. – Én nem „elárultalak”... én szándékosan
csaltalak ide, mert ez volt a dolgom. Ezt kellett tennem. Tíz éve kereslek szakadatlanul, de
sokáig nem tudtam, hogy az, akit keresek, azonos azzal a félorkkal, akit egyszer ismertem
Lendoron.
- Tíz éve? – pislogott Skandar Graun nem valami nagy érdeklődéssel. - Azóta keresel?
- Azóta – morogta a nő. - Amikor el kellett tűnnöm a fővárosból, Karaidus a halálhíremet
költötte, hogy a herceg katonái ne keressenek, ne üldözzenek. Megpróbáltam elhagyni a
szigetet, ám akkoriban a herceg kémeitől hemzsegett a kikötő, és lehetetlen lett volna
észrevétlenül hajóra szállni. Éppen ezért valamelyik déli kikötőben akartam szerencsét
próbálni. Gyalogszerrel vágtam keresztül a Középhegységen. Erre vezetett az utam... Sejted
már a többit?
- Verghaust téged is ugyanúgy felbérelt, hogy elkapjon engem, mint Gerhard Tolberket?
- Szó sincs róla – dörmögte a nő rosszkedvűen. – Verghaust engem nem „felbérelt”, hanem
elkapott... és az életemért cserébe el kellett vállalnom a feladatot. Érted ezt? Két lehetőségem
volt. Vagy elvállalom, vagy egy kiadós fogás leszek a manók istenének vacsoraasztalán.
Skandar Graun boldogan elmosolyodott.
- Így már egészen más – mondta. - Ha kényszerből tetted, nem önszántadból...
– Verghaust megjelölt engem folytatta Lucinda. - És megátkozott. És tudod, mi volt az átok
lényege?... Az, hogy mindaddig nem szülhetek gyermeket, ameddig vissza nem térek hozzá
azzal, hogy teljesítettem a megbízást. Ha teherbe estem volna... korcs démonokat szülök, akik
azon nyomban széttépnek, amint kibújnak a testemből...
- Ah! - kiáltotta Skandar Graun döbbenten, és kezdte már érteni, miért volt olyan kényes
téma a gyerekszülés Lucinda számára. És ugyanakkor az is eszébe jutott, miként ringatta a
képzeletbeli csecsemőt a nő a hajó fedélzetén a Káosz Szava hatása alatt.
A legtöbb ork nő tucatnyi kölköt szül élete során; a porontyok felnevelése képezi az életük
értelmét. És még az olyan magányos, megkeseredett vándorok, mint Lucinda is valószínűleg
csak egy korlátozott ideig képesek dacolni a természet törvényével. Ráadásul az ork nők
híresek legendás termékenységükről, és arról, hogy igen könnyen megfogannak. No és persze
arról is, hogy nem vetik meg a testi örömöket.
Márpedig...
– És az átok – folytatta Lucinda szenvedélyes gyűlölettel – arra is kiterjedt, hogy
megfoganjak azon pillanatban, amint egy férfi a magáévá tesz... akár a beleegyezésemmel,
akár erőszakkal!
– Yvorl redves farkára! - tört ki Skandar Graun. – Ó, te szerencsétlen pára!
- Igen – mondta a nő. - Tíz éve nem érintett férfi. Aki megpróbálta, az vagy bevert orral
oldalgott el, vagy azóta már a férgek rágják a maradványait. És én, aki hittem a szerelemben,
és nem vetettem meg a testi örömöket... mostanra megsavanyodtam és bepókhálósodtam!
– Yvorl redves farkára! - suttogta Skandar Graun. – Mily nagyszerű lett volna, ha én
lehettem volna, aki ennyi idő után...
- Korcs démonokat nemzettél volna nekem? – csikorogta a nő. – Ezt szeretted volna?
- Nem, dehogy... csak éppen tíz év! Megáll az eszem! Ha ezt tudom....
– Tíz átkozottul hosszú év! – mondta a nő. – Az első hónapokban csaknem beleőrültem! Nő
vagyok. Igazi nő! Kívántam, akartam egy férfi közelségét! De nem tehettem. Az első
hónapokban minden pénzemet rááldoztam, hogy felkutassalak. Kockáztatva, hogy a lendori
herceg katonái felismernek és foglyul ejtenek, az összes létező kikötőt bejártam, és
megpróbáltam rájönni, hová és merre hajózhattál el...
Skandar Graun a homlokát ráncolta. Őszintén sajnálta a nőt a tízéves elvonási kényszer
miatt. Hiszen ő a tegnap éjszakába csaknem beleőrült. És az csupán egyetlen éjszaka volt,
nem pedig tíz év.
— Elég sajátságos módon hagytam el a szigetet — motyogta. — Yvorl egyik szládja ragadott
magával. Egyenesen a Limbóra vitt, a Káosz Létsíkjára. Tudom, azt hiszed, hogy ez mese.... de
állítom, hogy nem az!
A nő a homlokát ráncolta.
— Lassan kezdem elhinni, hogy amit az élményeidről halandzsáztál, nem puszta kitaláció.
— Sajnos, nem az - sóhajtott Skandar Graun. — Én örülnék legjobban, ha az lenne. De nem
az. Minden megtörtént. A Limbo is.
Lucinda zordan elvigyorodott.
— Hát ezért nem kaptam rólad Lendoron sehol egy kumma információt sem - mondta. —
Arról nem is beszélve, hogy mellesleg eleinte azt hittem, Karaidus az, akit Verghaust meg
akar kaparintani. Csak hónapokkal később értesültem arról, hogy ő elhalálozott.
— De akkor... hogyan találtál rám?
— Véletlenül — dörmögte Lucinda. — Egy barátom hallotta, hogy létezik egy félork
Kirovangban, aki azt meséli fűnek-fának, hogy egykor Lendoron kalandozott, és hogy élete
nagy, szerelme egy Lucinda nevű nő volt. Hirtelenjében nem is tudtam, hogy hova tegyelek.
Ugyanis ekkorra már hozzászoktam ahhoz a gondolathoz, hogy életem végéig nem
engedhetek férfit magamhoz és hogy soha nem szülhetek gyereket... és már szinte meg is
feledkeztem arról, hogy valaha is visszatérjek Lendorra, Verghausthoz... De aztán egyszercsak
összeállt bennem a kép, és elhatároztam, hogy megkereslek, és megnézlek magamnak. És
amikor megpillantottalak, azonnal felfedeztem a kicsiny sátáncsillagot, Verghaust jelét a bal
szemöldöködnél, és hirtelen rádöbbentem, hogy megtaláltalak. Elvihetlek Lendorra, és
semmissé tehetem az átkot, amely, elvette tőlem az életemet.
— Ó, ha mondtad volna, hogy miről van szó - sóhajtotta sajnálkozva Skandar Graun -, nem
lett volna szükség hazugságokra! Eljöttem volna magamtól is, hogy az életemet áldozzam az
érdekedben!
- Ugyan már!
- Nos, talán mégsem — ismerte el a férfi. — De lehetséges, hogy igen...
— Egyszerűen nem volt más választásom — magyarázta a nő. - El akartalak csalni
Lendorra... te azonban nem akartál jönni. De aztán jöttél mégis magadtól.
Skandar Graun nem felelt. Még mindig azon rágódott, hogy vajon mit mondott volna akkor,
ha Lucinda őszintén kitálalja Kirovangban, hogy miről van szó és hogy jöjjön el Lendorra,
Verghausthoz. A nőnek talán igaza van; valóban nemet mondott volna.
— El sem tudod képzelni, mit jelentett az nekem, hogy megtaláltalak — magyarázta a nő. —
Tíz évvel ezelőtt az első hónapok végén csaknem beleőrültem abba, hogy nem ölelhetek férfit.
Akkoriban már annyira elkeseredtem, hogy még egy kisebb mágust is felbéreltem
segítségemül. Az ő révén derítettem ki, hogy Karaidus már halott. S az ő révén jöttem rá, hogy
egy másik félork az, akit keresnem kell. Ekkor eszembe jutott az a Skandar Graun, akivel
Lendorban támadt egy kis afférom... és rádöbbentem, hogy addig rossz nyomon jártam. Ám
bármily jól megfizettem is a mágust, még ő sem tudott segíteni nekem. Azt egyértelműen
állította, hogy nem vagy Lendoron, ám hogy a világ mely tájékán bukkanhatok a nyomodra...
azt több hónapos kemény kutatómunka alapján sem tudta megmondani. Rengeteg
varázslatot pazarolt arra, hogy megtaláljon. Minduntalan kudarcot vallott. És én csaknem
öngyilkos lettem elkeseredésemben. Azt hittem, nincs már semmi értelme az életemnek.
- Aha — motyogta Skandar Graun. — Gyanítom, hogy akkoriban én meg épp Feketebotos
Mark'yhennon várának tömlöcében hevertem. - Grimaszolt. — Iszonyatos időszak volt.
Hónapokon keresztül szenvedtem a pokol kínjainak nevezett varázslat alatt, amelyet
megtorlásul kaptam, mert... megöltem Mark'yhennon egyik nagyhatalmú mágusát...
Lucinda nagyon csúnyán nézett rá, de aztán a pillantásában a hazugsággal való gyanúsítás
helyett inkább őszinte csodálkozás és csodálat költözött. Lassacskán kezdte már elhinni, hogy
mindez nem üres hantázás csupán.
- Ki a fene vagy te, Skandar Graun? — motyogta megrendülten. — Ha hinni lehet a
történeteidnek... te szládokkal cimborálsz, megjártad a Káosz Létsíkját, nagyhatalmú
varázslókat ölsz és isteneket haragítasz magadra... Ki a fene vagy te?
— Bárki legyek is, az már mit sem számít. Csupán az számít, hogy téged ismerhettelek —
dörmögte Skandar Graun. Az a pár óra, amíg őszinte szerelmet érezhettem irántad, értelmet
adott az életemnek.
— Ugyan! Hülyeségeket beszélsz!
- Meglehet — vont vállat a félork. — Ennek ellenére én őszintén így érzek irántad.
- Csak a bűbáj varázs beszél belőled...
Skandar Graun keserűen nevetett.
– Hát így figyeltél rám tegnap este? - keseregte. – Nem emlékszel, mit mondtam?
– Sok mindent. Ám bármit mondtál is, egyetlen célt szolgált. Azt, hogy lefektess! És te,
szerencsétlen... nem tudhattad, hogy erre semmi esélyed. Az elmúlt évek alatt hozzászoktam
ahhoz, miként verjem vissza a férfiak próbálkozásait... még néha saját akaratom ellenére is!
- De én nem csak azt akartam – nyögte Skandar Graun. – Én valóban szerelmes vagyok
beléd!
– Ismétlem: bűbáj varázs!
– Egy fenét bűbáj! - kiáltotta dühösen Skandar Graun. - Épp ezt magyaráztam neked tegnap
este, te ostoba liba! Ne is áltasd magad! Ez nem a bűbáj varázslatod, hanem valódi szerelem!
Szeretlek, imádlak, istennőmnek tekintelek, és az életemet is szívesen odaadom azért, hogy te
boldog légy!
- Figyelj...
- Kussolj, te mocskos szuka! – recsegte a férfi. – Fogd már fel végre a szavaim értelmét! Nem
a nyavalyás bájitalod tette ezt velem, hanem én magam, a valós érzéseim! Magyarázzam el
ismét?... Gondolkozz, te agyatlan szűzribanc! Mikor itattad meg velem a bájitalt? Az utolsó
napon!... És akkor mivel magyarázod, hogy én már a hajóút kezdete óta másra sem, tudtam
gondolni, csak rád? Mivel magyarázod, hogy őrületbe kergettem a rabtársaimat azzal, hogy
egyfolytában csak rólad ábrándoztam és szerelmes verseket kotlottam neked? He? Mivel
magyarázod?... Érted már, miről beszélek, te mocskos szuka? Arról, hogy szerelmes vagyok
beléd egy igazi, őszinte, romantikus szerelemmel... és leszarom a bűbájvarázsodat!
- Ezek igazán szép és meghitt szavak motyogta Lucinda megrázott lélekkel -, ám még ha így
van is, ahogy mondod... semmit sem tehetek érted.
- De igen! - csapott le rá mohón a félork. - Igenis tehetsz! És ha szeretsz egy kicsit, meg is
teszed!
- Hidd el, valóban sajnálom, hogy így alakultak a dolgok - kesergett a nő -, és azt is
mondhatom, hogy nem vagyok teljességgel közömbös irántad... de már nem segíthetek!
Legalább ezer manó hemzseg a közelben. Ha megpróbálnálak kiszabadítani... itt pusztulnánk
mindketten!
– Leszarom a manókat! – heveskedett Skandar Graun. Nem azt akarom, hogy megpróbálj
kiszabadítani! Yvorl redves farkára, dehogy! Azt akarom, hogy te ép bőrrel elmenj innen és
boldog légy!
– De akkor... mit vársz tőlem?
– Egy csókot! - hadarta hevesen a félork. – Mindössze egyetlen csókot! Erezni akarom az
ajkaidat az ajkaimon! Tudni akarom, hogy nem halok meg hiába!
Lucinda nagyon komoran nézett maga elé.
- Megcsókolhatlak, ha akarod, de...
– Akarom!
Nekifeszült a láncainak, hogy a nő közelébe kerülhessen. Ám magától így sem érte volna el.
Lucinda szeméből őszinte megrökönyödés sugárzott. Egy pillanatig habozott, de csak egy
pillanatig. Aztán közel lépett a férfihoz, és óvatosan megcsókolta. Tartott valami olyasmitől,
hogy a férfi megpróbálja megragadni a nyakát, kitekerni, elroppantani, satöbbi...
Skandar Graun azonban semmi mást nem akart, csak a csókot. Ügyetlen, érzéketlen
ajaktapasz volt ez mindkettejük részéről, ám a félork férfi így úgy pislogott, mintha a
főnyereményt ütötte volna meg.
– Köszönöm... - motyogta. - Köszönöm...
Lucinda nem szólt semmit.
- Sosem lettünk volna boldogok – mondta aztán.
Skandar Graun egyetértően bólogatott.
- Most, hogy már tudom, miféle átok ült rajtad, én is így gondolom. Én azt képzeltem, hogy
te és én együtt öregszünk majd meg... tucatnyi szerető kölkünk körében. Ám azt sosem
kívánhattam volna tőled, hogy kockáztasd az átok beteljesülését. És ennek ismeretében azt
mondom, talán... épp így van jól, ahogy van...
Lucinda behunyta a szemét.
— Ó, Skandar Graun motyogta –, mivel a fenével vontad magadra Verghaust haragját tíz
évvel ezelőtt? Ó, Skandar Graun, miért kellett ezt tenned?
– Ha nem teszem – dörmögte a férfi józan logikával –, akkor minden máshogy fordul. Te
Verghaust tányérján végzed második fogásként, és lehet, hogy az első fogás én magam lettem
volna... De még ha nem... én akkor is örülök, hogy sikerült ennyire feldühítenem Verghaustot.
Hiszen végül is te szabad leszel.
– Te pedig meghalsz.
– Kit érdekel? – nyöszörögte a félork. - Épp eleget éltem már. Sok mindent végigcsináltam,
ami egy átlagos halandónak sosem adatik meg, s bár boldog, eseménydús és küzdelmes
életem volt, nem sajnálom, hogy véget ér. Főképpen most, hogy visszatértek az emlékeim...
már nem akarok tovább élni. Mert mit tettem volna nélküled? Disznók közt fetrengtem volna
továbbra is alkoholmámorban Kirovangban, és jószerivel azt sem tudtam volna, mi zajlik
körülöttem. Nem, nem... köszönöm, nem kérek abból az életből... akkor már inkább a halál!
Megváltás lesz számomra, hidd el!
Lucinda nagyon komoran meredt maga elé.
– De legalább lenne értelme a halálodnak! – motyogta.
– Nincs? – rémült meg Skandar Graun. – Verghaust megszegte a szavát? Nem teljesíteni az
ígéretét? Nem szüntette meg az átkot?
Lucinda legyintett.
– Mindezt megtette – mondta közömbös hangon. – Verghaust a Törvényt, a Rendet
szolgálja. Az ő szava szent. Amit megígér, azt teljesíti legjobb tudása szerint. – Sóhajtott. -
Nem csalatkoztam a hálájában. Megszüntette az átkomat, és ígéretéhez híven Karaidus
kincsét is megkapom tőle...
- De hát ez remek!
- A kincs odakinn vár rám, felpakolva egy szekérre, indulásra készen. Nyolc manó harcos fog
elkísérni Lendor legdélebbi kikötőjéhez, Vormanhoz, ahol hajóra szállhatok...
- Vigyázz a manókkal! – intette a félork. – Lehet, hogy el akarják szedni tőled a kincset.
– Ettől nem félek – motyogta Lucinda. – Az istenük kibelezné őket, ha megszegnék az ő
adott szavát.., de azért résen leszek.
– Akkor meg mi a baj? – lelkesedett Skandar Graun.
Lucinda hosszan, fájdalmasan meredt rá.
– Tulajdonképpen... semmi! - vetette oda szinte ellenségesen. – Csak már bánom, hogy
idejöttem elbúcsúzni hozzád! Már rég messze kellene járnom innen!
Skandar Graun csalódottan meredt a nőre; aztán megértette a szavak jelentését.
– Ne legyen lelkifurdalásod miattam! - nevetett fellengzősen. – Én nem félek a haláltól! És
mint mondtam, boldogan halok meg abban a tudatban, hogy rajtad segíthettem!
Lucinda ettől még dühösebb lett.
- Ne mondd ezt!
- De... ez az igazság!
– Ott egye meg a fene! - káromkodott a nő. – Azért jöttem elbúcsúzni, hogy megnyugtassam
a lelkemet, hogy lássam, mekkora barom vagy... nem azért, hogy itt édelegjek veled!
– Azt hitted, hogy őrjöngeni fogok, dühöngeni, átkozódni, a büdös ringyó ork anyádat
szidalmazni?
– Ezt reméltem.
– Ha ezt megtenném, könnyebb lélekkel távoznál? – kérdezte őszinte aggódással Skandar
Graun.
Lucinda szeme villámlott.
- Most már nem... mert tudnám, hogy csak azért teszed, hogy nekem jó legyen!
Skandar Graun sóhajtott.
- Mit tehetnék, hogy megkönnyítsem a távozásodat? Csak mondd meg, és én megteszem.
– Hülye barom!
– Jó. Ha akarod, valóban „hülye barom” vagyok.
Lucinda egyre idegesebb, egyre feszültebb lett.
- Sokszor öltem már – morogta sötét tekintettel -, de még egyetlen egyszer sem éreztem
magam ilyen rohadtul... pedig most nem is én hajtom végre az ítéletet.
– Verghaustot pedig ne féltsd! – röhögött színlelt könnyedséggel a félork, hogy
megkönnyítse a nő távozását. – Nem hinném, hogy különösebb lelki furdalás gyötörné, mikor
majd tisztára nyalogatja a csontjaimat...
– Grooms retkes farkára... vagy mi a fene, már átveszem az ostoba szitkaidat! – háborgott a
nő egészen összezavarodva. - Ott egye meg a fene az egészet!
– Nem félek a haláltól! - nyugtatta meg Skandar Graun, és őszintén így érzett.
– Mégha csak a halálról lenne szó - nyekeregte az ork nő, és közel állt ahhoz, hogy elbőgje
magát.
– Mi? Micsoda? - pislogott Skandar Graun. - Mi a francról beszélsz?!
A nő dühösen megkopogtatta Skandar Graun busa fejét.
– Erről.
– Mi?
– Van valami a fejedben, ami kell neki – hadarta a nő őszinte aggodalommal. – Valami
varázslat. Vagy ilyesmi...
- A Káosz Szava – motyogta önkéntelenül Skandar Graun. – Levágja a fejem, vagy ilyesmi?
– Dehogyis! Élve kellesz neki, hogy ki tudja szedni a fejedből azt az izét! Ah, a Káosz Szava!
Hallottam a legendáját, de nem hittem, hogy létezik.
- Sajnos... létezik.
– Ah, szóval ezért. Ezért akart téged Verghaust annyira megszállottan? És ezért ragaszkodott
hozzá, hogy élve hozzalak elé! Most már értem. Mindent értek... Ezért kerestetett téged. Nem
azért, hogy megtoroljon valamiféle sértést. Hanem azért, hogy megszerezze a Káosz Szavát.
– A Káosz Szava az enyém - sziszegte Skandar Graun. – És ha meghalok, elvész velem
együtt! Ám talán... hajlandó leszek szolgálni Verghaustot a Káosz Szavával a fejemben, ha
illően megjutalmaz az érdemeimért. Például... ha néha megengedi, hogy lássalak téged. És
ha... illő szolgálataim jutalmául idővel majd felszabadít a rabszolgaságból, és akkor te és én...
majd boldogan élhetünk!
– Még, mindig nem érted? - jajdult fel a nő. - Verghaust nem rabszolgának akar téged. És
nem is egyszerűen csak megölni. Ő... a Káosz Szavát akarja a fejedből!
Skandar Graun egészen összezavarodott.
- De hogyan? Ez nem olyasfajta varázslat, amit le lehet írni egy pergamenre, amit utána még
egy olyan balfácán is elolvashat, mint Roahmyer...
- Persze, hogy nem! - kiáltotta a nő. – És ezt Verghaust is tudja!
– Mi?
– Egy véresen komoly szertartásra van szükség magyarázta csaknem könnyek között a nő –,
amelynek révén Verghaust kiszipkázza a fejedből, amit akar. És azt ő maga is tudja, hogy nem
lesz egyszerű dolga. Mivel a Káosz Szava valószínűleg ragaszkodik hozzád, a kínok kínját kell
rád bocsátania, és addig gyötörnie, amíg te beleőrülsz, elveszted a tudatodat és már semmi
egyébre nem leszel képes, csak nyüszíteni, mint egy eszméletlenségig rugdosott kutya! Lehet,
hogy hónapokig, évekig kell majd gyötörnie pillanatnyi szünet nélkül, mire sikerül
kiszippantania reszkető szivaccsá kunkorodott agyadból a kívánt varázslatot... Lehet, hogy tíz
vagy húsz éven át fogsz majd nyüszíteni ezen kínok alatt, mire utolér a megváltó vég... Ezért
sajnállak. Ezért csorognak a könnyeim miattad, Skandar Graun.

...

A félork dermedten bámult maga elé, és egész testében megremegett.

- Ölj meg! – könyörögte. – Ölj meg most!
- Nem tehetem!
- Meg kell ölnöd! - sziszegte Skandar Graun, csaknem beleőrülve abba a gondolatba, hogy
esetleg éveken át kell majd kiállnia a legkülönbözőbb kínzattatásokat. – Nem engedheted,
hogy pokol kínjaival gyötörjenek...
– Verghaust azt mondta - szipogott a nő –, hogy a rád váró kínok borzalmasabbak a pokol
kínjainál is... és tudod, ő mindig megtartja az ígéretét!
– Vágd el a torkom! – sziszegte a félork. - Most azonnal!
– Lehetetlen!
– Könyörgöm, könnyítsd meg a szenvedéseimet!
– De hiszen még nem is szenvedsz...
– Dehogynem! - nyüszítette Skandar Graun. – Már a kínzások puszta említésére is!
Lucinda egy pillanatig az ajkát harapdálta; nem tudta, mitévő legyen.
– Ha megölnélek... magamra vonnám Verghaust haragját.
– Leszarom! – sikoltotta a félork. - Ölj meg, és légy öngyilkos te magad is! Akkor nem kell
kínoktól tartanod!
A nő kijózanodva meredt rá.
– És az a duma, hogy... azt kívánod nekem, legyek boldog?! He? Azzal a dumával mi van?
- Vágd el a torkom, Lucy, ha szeretsz egy kicsit!
- Te szemét, képmutató barom!
- Még te beszélsz, te szűzringyó?!
Lucinda ajka megremegett.
– Csak azért sértegetsz, hogy megkönnyítsd a távozásomat, igaz?
 – Yvorl redves farkára! – süvöltötte a félork. Ha itt mersz hagyni élve, azt kívánom neked,
hogy démonok izéljenek apró cafatokra!
- Hah! Ez a nagy szerelmed?
– És a tied?
- És én még teljesen elérzékenyültem háborgott Lucinda. – Bevettem azt a maszlagot arról,
hogy „ó, ha mi ketten boldogok lehetnénk”, de most már látom, hogy mire ment ki a dolog!
Velem akarod kinyíratni magad, hogy megmenekülj a kínzástól.
- Na és? Baj?
– Már hogy a fenébe ne lenne baj? - kapkodott levegő után a nő. - Belerángatnál a szarba
engem is, mi?
– Bele én... nyakig!
- Gebedj meg! – sziszegte az ork nő, és sarkon fordult. – Viszlát, gernyó... majd találkozunk
a pokolban! De remélem, még ott sem!
Skandar Graun fenyegetően röhögött.
– Ha itt mersz hagyni élve, kínzások céltáblájául... megfojtalak, még a pokolban is!
Lucinda villogó szemmel megperdült, és határozott léptekkel a csarnok túlsó vége felé
indult.
– Hamarosan találkozunk - kiabálta utána tébolyult dühvel Skandar Graun -, a pokolban!
- Soha! – vetette vissza a válla fölött a nő.
- Elmész? - kiabálta Skandar Graun. – Képes vagy a sorsomra hagyni?
– Ezt eltaláltad...
– Akkor... most már örülök, hogy megtettem!
Lucinda tett még két lépést, megpróbálta elengedni a megláncolt félork szidalmait és
sértéseit, de ez a megjegyzés szíven vágta és gyanakvással töltötte el.
– Mit? – kiabálta vissza idegesen. - Mi a fenéről beszélsz?
— Órákon át gyötrődtem miattad! - röhögte vadul a félork férfi. - Kétszer is meghátráltam...
de aztán megtettem! Megtettem!
Lucinda egész testében megremegett.
— Gondolkozz csak! — nevetett Skandar Graun. — Jusson eszedbe, milyen vidáman, milyen
felszabadultan ébredtél... Haha! Tudod, miért? Mert az éjszaka folyamán a magamévá
tettelek!
— Ostobaság!
— Valóban úgy érzed? — gúnyolódott a félork. — Nem érzed, hogy valami megváltozott
benned?
Lucinda a fogát csikorgatta.
— Csak azért mondod ezt, hogy feldühíts!
— Igen, azért mondom, hogy feldühítselek — kiabálta Skandar Graun. Ám ennek ellenére
mégis igaz! Annyira felzaklattál, hogy nem bírtam magammal! Megtettem! Megszereztelek...
a tudtod nélkül!
— Képtelenség!
— Valóban? — röhögött Skandar Graun. — Akkor mivel magyarázod, hogy az éjszaka
közepén, amikor neked kellett volna őrködnöd, egy csapásra elnyomott az álom? Hányszor
fordult veled elő ilyesmi? Szerintem egyszer sem... Most mégis ez történt! Mivel
magyarázod... hacsak nem azzal, hogy álomvarázst nyomtam rád, hogy kedvem szerint
kiélhessem rajtad a vágyamat? Az egyik pillanatban még buzgón tiltakoztál a közeledésem
ellen, Lucy... a következőben pedig már ott feküdtél előttem kiszolgáltatottan, tehetetlenül,
védekezésre képtelenül! És én megtettem!
— Nem! Neeeeem!
— De igen! Először nem akartam, de aztán nem tudtam ellenállni az őrjítő vágynak!
Lerángattam rólad a ruhát és álmodban a magamévá tettelek... Négyszer egymás után!
— Neeeem!
— Akarod tudni, mennyire élvezted még álmodban is? — kiabálta belemelegedve Skandar
Graun. Nyögdécseltél, mosolyogtál, és úgy sikongattál, mint egy szűzleány... és egészen olyan
is volt az érzésem, mintha egy szűzleány fogadott volna magába!... He! És még az sem zavart,
hogy te eközben nem voltál magadnál. Édesen aludtál. Kíváncsi lennék, vajon miről álmodtál
közben...
 Lucinda felsikoltott, és gyilokjával a kezében a megláncolt félorkhoz dübörgött. A manó őrök
felugráltak a tűz mellől, és dühösen rikácsoltak.
— Megöllek! — sikoltotta a nő.
Skandar Graun odatartotta a torkát.
— Nem érdemlek kegyelmet! — kiabálta. — Átkozott kéjvágyó barom vagyok, tudom... de
esküszöm, soha nem éreztem még nagyobb kielégülést, mint a negyedik alkalommal!
— Hazudsz! Hazudsz! - rikoltozta a nő, és dühösen villogtatta a fegyverét a félork orra előtt. -
Mindezt csakis azért találtad ki, hogy megöljelek... és megmenekülj Verghaust kínzásaitól!
— Úgy gondolod? — röhögött gúnyosan Skandar Graun. — Akkor gondolj, amit akarsz! Én
akkor is tudom, hogy mit tettem! És hamarosan te is tudni fogod... — A félork szinte nyerített
féktelen jókedvében. — Gondolkozz csak! Hogyan szólt Verghaust átka?... Mert lehet, hogy
most már nincs rajtad az átok, de tegnap éjszaka, akkor, amikor megfogant a gyermekünk,
még rajtad volt... és ha az átok szempontjából a fogantatás pillanata számít, korcs
démonfajzatokat fogsz elleni, akik széttépnek azon pillanatban!
— Tévedsz! - sziszegte Lucinda. — Mert az átkot Verghaust már két nappal ezelőtt leszedte
rólam! Már akkor, amikor Tohar halála után a manói fogságába estem, és közöltem vele, hogy
téged hamarosan ide foglak csalni... Már akkor leszedte rólam az átkot, amikor elástuk azt az
ork hullát, amiről elhitettem veled, hogy Karaidus maradványa... Úgyhogy, bármit tettél is
velem az éjszaka, nem vezet eredményre!
- Nekem vezetett! — röhögött változatlan tébolyultsággal Skandar Graun. — De még milyen
élvezetes eredményre! Yvorl redves farkára! Sosem éreztem még ilyen szerelmet!
— Hazudsz!
— Dehogyis! — kiabálta háborodottan a félork. — Te vagy az, aki hazudsz! Mert az átok még
igenis rajtad volt! Akarod tudni, hogy honnan tudom! Mert amikor a bal melledet
csókolgattam fékevesztett szenvedéllyel, vaknak kellett volna lennem, hogy ne fedezzem fel a
bimbód közelében Verghaust csillagát! Nem tudtam mire vélni... de kit érdekelt?! Akkor már
képtelen voltam uralkodni a testemet görcsökben rázó szenvedélyen! Még csókolgattam,
nyalogattam is azt a csillagot, miközben a magamévá tettelek. Tudod, milyen íze volt? Mint a
cukorban áztatott krumplibogárnak! Ah! Még most is a nyelvemen érzem azt a bódító ízt!
Lucinda a gyilok markolatával belevágott Skandar Graun arcába, és a fogait csikorgatta.
- Te átkozott... átkozott...
— A kölykünk! — üvöltötte a félork. — Az lesz átkozott! De amikor megszületik... hangosan
fogok röhögni az elégedettségtől, bármiféle mocskos kínok között fogok is éppen fetrengeni...
és arra a pár órányi boldogságra fogok gondolni, amit tegnap éjszaka a karjaidban éltem át...
Egy pillanatig úgy tűnt, Lucinda nem tud uralkodni magán. Ujjai rászorultak a gyilkok
markolatára, és a fegyver halálos döfésre emelkedett.
— Szúrj! — suttogta Skandar Graun.
A nő ajka remegett, a szeméből könnyek csorogtak. A keze hirtelen elernyedt, a testét vad
érzelmek rázták.
– Miért? – zokogta. - Miért? Miért tettel velem ilyet? Hogy tehetted?
– Roahmyernek köszönd! – rikoltotta a félork. – Az a kis patkány rám bocsátott egy
varázslatot, amely az őrületekig fokozta a nemi vágyamat! Ki máson könnyebbülhettem volna
meg e varázslat hatása alól? A lovakkal? Vagy egy erdei mohával?
Lucinda most már úgy zokogott, hogy azt sem tudta, hol van és mi történik körülötte.
Végképp átadta magát a kétségbeesésnek és az önsajnálatnak.
- Hiába... minden hiába,.. minden, minden elveszett... Mégsem tudtam megszabadulni az
átok alól... hiába, hiába, hiába.., hiába volt minden...
A nő térdre roskadt, és úgy tartotta a kést, mintha őrületében ki akarná vágni a testéből saját
méhét.
– Egy átkozott... korcs... démonfajzat... fogant meg bennem...
Skandar Graun fennen röhögött.
– Ne mondd, hogy nem szolgáltál rá!
Lucinda nem, felelt. Hirtelen saját torkához emelte a kést.
– Vége - mondta.
Skandar Graun akkorát rúgott a nő keze irányába lebilincselt lábaival, hogy csaknem eltörte
a lábat és ugyanakkor kis híján kiszakította a sziklafalba mélyesztett acélkarikát.
 – Várj!
Lucinda könnyes szemmel nézett fel rá.
- Ugyan... mire várjak?
– Hazudtam neked! – sziszegte a félork. – Nem raktam beléd démonokat... sem semmi
mást!
- Mi?
- Csak azért akartalak feldühíteni, hogy megölj! - morogta a férfi, – Azt akartam, hogy most
azonnal végezz velem... mert gyáva vagyok és félek a kínzástól.
– Mi?
– Mi az, hogy „mi”? - dühöngött a félork. – Mióta vagy ilyen átkozottul nehézfejű, Lucy?
Nem kell tartanod az átoktól! Nem érintettelek!
A nőt még mindig rázta az elkeseredett zokogása.
– Hazudsz! Hazudsz! Érzem... a démon itt van bennem! Megfogantam! És ezt te tetted!
– Hülye vagy! – dörmögte a férfi. – Én sosem tennék ilyet! Mert... szeretlek. És bár az
életemet, adnám azért, ha meghalhatnék most azonnal... nem akarlak a hazugságaimmal
terhelni!
– Hazudsz! Hazudsz! Most is hazudsz!
- Nem.
– De igen!
- Mondom, hogy nem! Az volt a hazugság, amit az előbb mondtam!
- És az álomvarázs? - sírta a nő. – Most, hogy belegondolok, tudom, hogy az volt. Tudom,
hogy egy átkozott álomvarázs altatott el!
– Az volt! - morogta Skandar Graun. – De én magamat akartam elaltatni, mert nem bírtam
ébren a kínokat! Kimondtam az álomvarázst... erre te aludtál el! De esküszöm, hogy egy ujjal
sem nyúltam hozzád!
– És Verghaust átkának pecsétje? – sírta a nő. – Honnan tudod, hogy a bal mellemen volt,
ha nem nyúltál hozzam?
– No jó – ismerte el kelletlenül a félork –, egy ujjal hozzád nyúltam... sőt, több ujjal is, de
Yvorl nevére esküszöm, hogy mással nem! Higgy nekem, Lucy! Nem tettem meg!
– Hogyan hihetnék?
– Majdnem megtettem – sziszegte a férfi. – Egy hajszál választott el attól, hogy álmodban, a
tudtad nélkül a magamévá tegyelek... és ha ez megtörtént volna, azt az álnok Roahmyert
kellene szidalmaznod a hülye varázslataival... ám hidd el, nem történt semmi. Nem mondom,
iszonyú erőfeszítésembe telt, de végül is erőt vettem magamon, és békén hagytalak! –
Sóhajtott. – És bármit mondtam is az előbb... örülök, hogy sikerült leküzdenem azt az őrjítő
vágyat! Mert szeretlek, tisztellek, és nem akarok neked rosszat.
- De...
- Nincs semmi „de”, te hülye szuka! - ordította Skandar Graun magából kikelve'. – Vagy
vágd el a torkom most azonnal, vagy pedig takarodj a közelemből, amíg még megteheted!
– Esküszöl, hogy nem tetted...
– Esküszöm! – kiabálta Skandar Graun. - Bármire megesküszöm! Csak tűnj már innen!
Menj, amerre mehetsz! És ne kínozz tovább engem!
Lucinda kitörölte a szeméből a könnyeit, vadul sarkon fordult, és elsietett. Aztán vagy tíz
lépés után megtorpant, megfordult, ránézett a félorkra és egész testében megremegett. Aztán
visszafutott, két kézre fogta Skandar Graun arcát, és ismét potyogtak a könnyei...
– Tudod, mielőtt elmegyek, be kell vallanom valamit motyogta. - Rettentően sajnálom, hogy
ilyen gyászosan alakultak a dolgok... mert most már tudom, hogy éppen te lennél a nekem
való férfi... Világéletemben épp egy hozzád hasonló férfira vágytam...
– Takarodj! - sikoltotta hisztérikusan Skandar Graun. – Takarodj a közelemből, te arcátlan
szuka!
Lucinda nem vette zokon a sértéseket.
- Ha nem kellene meghalnod... gyötrelmes kínok között... hozzád mennék feleségül, egy
halom kölyköt ellenék neked... és éjt nappallá tévedve szeretkeznénk szerelmesen, mint a
megszállott nyulak!
- Takarodj már! – sikoltotta Skandar Graun, és csaknem beleőrült ebbe a gondolatba. A
bilincseit rángatta, vergődött, és a nő felé rugdosott. - Megöllek... megöllek... legszívesebben
megölnélek... Takarodj!
Lucinda elérzékenyülten csókot dobott az őrjöngő félork felé. Nem mert közelebb menni.
– Még most is a javamat akarod, te drága! – suttogta könnyek között. – Meg akarod
könnyíteni a lelkiismeretemet, igaz? Pedig te úgy fogsz szenvedni, ahogy ork talán még sosem
szenvedett... Köszönöm neked!
Skandar Graun leköpte.

Jó félórával Lucinda sietős távozása után nagy, bűzös csoportokban manók kezdtek
beáramlani a hatalmas csarnokba. Amennyire a megláncolt fogoly meg tudta állapítani,
többnyire asszonyok és vének voltak; na és persze kölykök, minden mennyiségben. Némelyek
vérvörös faggyúból készült fáklyákat tartottak, amelyek körömhegynyi vörös lángot tápláltak,
és méteres, sötétvörös füstöt eregettek. E füst szúrós szagától Skandar Graun egyre
kényelmetlenebbül feszengett.
A szúrós szagtól kétszer is hatalmasat tüsszentett, és mintha ez valamiféle felhívás lett volna,
a manók a közelébe csoportosultak. Tágas, tömött félkörben gyülekeztek, és ahogy a
háttérben ütemesen dübörögni kezdett egy dob, a manók nyüszíteni kezdtek, és ütemre
vonaglottak.
Nem rikoltoztak, nem karattyoltak, nem sivítoztak, csak álltak ott ütemre rángatózva és
magas fejhangon nyüszítve.
- Yvorl redves farkára morogta Skandar Graun az orra alatt. - Ha azt hiszitek, hogy a frászt
hozhatjátok rám...
A csarnok túlsó vége felől egy óriási alak közeledett. Bár a magassága alig haladta meg a két
és fél métert, az alig egyméteres manók között ezzel valóságos titánnak hatott. És éppen ezen
elnagyolt méret miatt félelmetesnek is. Rőt szőrű, vörösen parázsló szemű teremtmény volt,
amelynek ocsmány pofájából ijesztő agyarak meredeztek. Nem is annyira manónak hatott,
inkább egy manó és egy denevér keresztezésének; attól eltekintve persze, hogy ez a kreatúra
nem viselt bőrszárnyakat. És ruhát sem nagyon. Egyetlen öltözéke egy medvebőrből készített
ágyékkötő volt, amely alól mulatságosan kandikáltak elő aránytalanul vékony és még
aránytalanabbul görbe lábai. Ehhez képest a felsőteste irdatlanul hosszúnak és szélesnek
hatott, s a rőtvörős szőrzet alatt itt-ott tenyérnyi gennyes kelések és pestishez hasonlatos
fekete duzzanatok virítottak elő. Ráncos pofáját csőrszerűen legörbülő orr uralta, amely
jócskán az ajkak nélküli táskaszáj fölé lógott. Elálló füleiben aranykarikák csilingeltek, s egy
hasonló karika lógott a bal szemöldökéből is. Hogy díszként szolgált, vagy pedig valami
funkciója lehetett, azt képtelenség volt megállapítani, de az tény, hogy épeszű lény tudta
volna: ezt az ocsmány ábrázatot semmiféle dísszel vagy ékszerrel nem lehetne „feldobni”.
Ráadásul a vörösen parázsló tekintetből és a kreatúra egész ábrázatából olyan mélységes,
alvilági gonoszság sütött, hogy Skandar Graun a puszta látványba beleborzongott.
Amikor a félork a kincsesláda kinyitása után megpillantotta ezt a rémséget a feje fölött
lebegni, nem volt annyi ideje, hogy igazán megijedjen és érzékelje ezt a gonoszságot. Ám
most, ahogy a hatalmas manó ráérősen közeledett a neki utat nyitó, ringatózó tömegben,
Skandar Graunra a szó szoros értelmében rájött a frász.
Ahogy Verghaust, a manók istene egyre közeledett, a dobolás is gyorsult, és a ringatózó
manók már nem is csupán vonaglottak, hanem szabályszerűen vergődtek, mintha a
haláltusájukat vívnák és egyfolytában nyüszítettek. Aztán a háttérben egy éles, nyekergő hang
kántálni. kezdett valamit, és az összes manók szinte egyszerre üvöltöttek fel.
Aztán elhallgattak valamennyien.
Néma csend lett.
Verghaust roppant tappancsai csattogva ütődtek a sziklapadlóhoz. Veszedelmes karmai
hátborzongató, karcolós, súrlódó hangokkal fűszerezték járását.
Aztán a manók hatalmas istene megállt alig karnyújtásnyira Skandar Grauntól, és vörösen
parázsló tekintetét a félork szemébe mélyesztette.
– Bossz... - Skandar Graun hirtelen elharapta a szó végét. Rájött, hogy semmi értelme már
most elpazarolni a varázslatát, az egyetlen menekülési esélyét. Még ha esetleg hatna is
valamilyen formában a manók istenére, ő akkor sem sokat érne az egésszel. Képtelen lenne
kiszabadulni a láncaiból, s ráadásul a közmanók is olyan távol állnak tőle, hogy legfeljebb a
legközelebbi egy-két otromba példányra lenne némi hatással.
 Verghaust elvigyorodott, és ocsmány, fekete ínyéből fenyegetően meredeztek a vaskos
agyarak.
– Gyerünk! - recsegte olyan mély hangon, hogy még maga a barlangfalak is megborzongtak
és szinte elnyelték a visszhangokat. – Mondd ki! Mondd!
- B-b-b... - Skandar Graun az erőteljes kényszer ellenére is visszanyelte a Varázslatot.
– Nem mered? – gúnyolódott mennydörgő hangon a manók istene. – Nem akarsz magadra
haragítani?... Hah! Ezzel már elkéstél egy kissé, nem gondolod?
Skandar Graun megmakacsolta magát, és csak azért is leküzdötte teste remegését.
- Ah! - kiáltotta Verghaust. - Szóval... te ilyen bátor fajta vagy! De majd meglátjuk, hogy egy
óra múlva is ilyen felszegett fejjel fogsz-e állni előttem! Szerintem nem. Szinte látlak magam
előtt. Remegsz majd, mint a kocsonya!
- Remegek? - kérdezte Skandar Graun halált megvető pimaszsággal. – Úgy érted, hogy a
röhögéstől?... Amikor látom majd a fancsali pofádat?
- Tudod te, kivel szemtelenkedsz? – torzult el a manó pofája. – Tudod te, ki vagyok én?
- Ahogy elnézlek, valami torzszülött lehetsz...
Verghaust jobb mancsa meglendült, de még mielőtt cafatokra szaggatta volna a láncon lógó
félorkot a karmaival, visszafogta a lendületét.
- Nem - morogta a dühét nyeldekelve. – Ilyen könnyen nem úszod meg! Szenvedni fogsz.
Szenvedni... nagyon hosszan! Nagyon-nagyon hosszan!
– És a vacsoráddal mi lesz? - sziszegte a félork. Ki akarta magának provokálni a gyors halált.
- Én úgy tudtam, te mindig megtartod az ígéreteidet. És nekem azt ígérted, hogy lassú tűzön
pirítod meg a májamat, fokhagymával tűzdeled meg a szívemet, az agyamat fagylaltként
elnyalogatod, a fogaimat pedig, reszelővel szeded ki!
Verghaust akkorát bömbölt, hogy a barlangfalakról visszaverődő visszhangoktól remegett az
egész mindenség.
– Ne félj! Ez sem marad el! Ha megszereztem, amit akarok... mindezt megteszem veled! És
akkor te nyüszíteni fogsz a kétségbeeséstől, te ork kutya!
- Meglehet - vetette oda közönyösen a félork. - De te pedig a kudarctól fogsz nyüszíteni, te
manó kutya! Mert azt, amire vágyakozol, sosem szerezheted meg!
Verghaust rút pofáján egy pillanatra meghökkenés villant át, aztán a manók istene olyan
veszettül kezdett hahotázni, mintha megkergült volna.
– Azt hiszed? - mondta végül, amikor elült ördögi jókedve. – Akkor hamarosan nagyon fogsz
csodálkozni.
Felemelte a kezét, és a dobok ismét puffogni kezdtek. Az összegyűlt manók most már nem
nyüszítettek, hanem ritmusban kántáltak. Azt nem leltetett érteni, hogy mit.
Skandar Graun azt érezte, hogy jeges kezek markolnak az agyába. Egészen pontosan olyan
érzés volt ez, mintha egy jeges szélvihar tépné, rángatná, cibálná azt a képzeletbeli fát, amely
a félork agyában vert gyökeret.
És ekkor kezdetét vette a fájdalom...
Skandar Graun felüvöltött, és eszelősen elkezdte rángatni a láncait. A manók istene
mennydörgő hangon hahotázott. Legalább nyolcszáz manó kántált és üvöltözött a dobok
egyre gyorsuló ritmusára.
Aztán hirtelen a dobok elhallgattak, és a csarnok túlfelén nagy kavarodás támadt.
– Skandar Graun! - üvöltötte egy hátborzongató hang. – Skandar Graun! Jövök...
jövöööööök...
– Yvorl! - motyogta a félork az agyába nyilalló fájdalomtól csaknem öntudatlanul. – Yvorl...
eljött hű szolgájáért!
Azonban nagy meglepetésére a szertefutó manók soraiból nem a redves farkú, egyszemű
káoszisten rontott elő, hanem egy sokkal félelmetesebb alak: Roahmyer, a pápaszemes
rettenet!

19. FEJEZET

Kínok és kínlódások
 Roahmyer felbőszülten hadonászott, és ujjai közül egy labdányi nagyságú, lila fénygömb
röppent elő. Kecses ívet leírva oda hullott, ahol a legsűrűbben tömörültek a manók, és amikor
agyrengető robbanással szerte robbant, torz végtagok, szőrös húscafatok, gennyes orrok
röpködtek mindenfelé.
Roahmyer meg sem várta, hogy a robbanás visszhangjai elüljenek, szörnyű hangon
felröhögött, és máris ismét hadonászni kezdett.
A közelben ordibáló manók csupán most döbbentek rá, hogy mindössze egyetlen varázsló
támadta meg őket, és egymást tiporva igyekeztek rárontani. A csarnok külső nyílása irányából
azonban három vérmocskos férfi érkezett karddal a kezében – nyilván ők intézték el a
dobolókat és a kinti őröket –, és levágtak mindenkit, aki a kezük ügyébe került.
Roahmyer befejezte a második varázslatot, és a lila fénygömböt abba az irányba hajította,
ahol a manók Verghaust köré gyűltek. Nem annyira azért, hogy védelmezzék, mint inkább
hogy tőle nyerjenek védelmet.
- Ezt kapd ki! - ordította Roahmyer, és egyenesen belevágta a lila gömböt Verghaust
pofájába.
A fénylabda keresztülúszott a közelebbi manók feje fölött, és szinte a szó szoros értelmében
Verghaust szemei között robbant. A környező manók tucatjával szakadtak cafatokra, dőltek
összevissza vagy menekültek, amerre láttak. Verghaust pedig bosszúsan ráncolta a
szemöldökét, mint aki kezdi unni, hogy szemtelen legyek röpködnek körülötte.
Amikor a robbanás visszhangja elült, a manók istene vérfagyasztó ordítást hallatott, és saját
alattvalóit döntve, borítva, széthajigálva rárohant a vakmerő behatolókra.
Roahmyer előrántotta a varázskönyvet, és épp bele akart lapozni, amikor az ordítás
megütötte a fülét. Felpillantott, és amikor meglátta a feléje csörtető, vérszomjas manóóriást,
a szemüvege ijedtében felcsúszott a homlokára.
– Én végeztem! - sikoltotta a körülötte vagdalkozó drén fivéreknek. – A többi a ti dolgotok...
El akart iszkolni a kijárat felé, azonban Skandar Graun ezt nem tűrhette.
– Roahmyer! – ordította a láncait rángató félork. – Használd a varázskönyvet! Ölj! – A
tegnap memorizált parancsvarázs szinte észrevétlenül bekattantotta saját magát. – ÖÖÖÖLJ!
Roahmyer megfordult, megvetette a lábát, és megigazította az orrnyergén a szemüvegét.
– Hát jó! – motyogta. – Roahmyer öl!
Aztán felütötte a varázskönyvet valahol középen, és őrületesen hadarva elkezdte fennhangon
felolvasni az éppen ott leledző varázslat szövegét.
Verghaust szétszórta saját teremtményeit maga körül, és vérszomjas bömböléssel
nekirontott a hozzá legközelebb álló Zmednek. A manók istene most olyan volt, mint valami
feldühített, rőtvörös medve. Még verekedni is medvestílusban verekedett. Felágaskodott két
kurta lábán, és hosszú, karmos mancsaival a legidősebb drén fivér nyaka irányába csapott.
Iszonyatos ütés volt, amelynek minden emberi- és manószámítás szerint le kellett volna
tépnie a halandó ember fejét a nyakáról. Ám a veszedelmes karmok az utolsó pillanatban
elkerülték a megcélzott fejet, és alig hajszálnyira az orr előtt suhantak el. Verghaust csaknem
orra bukott a lendülettől. Ilyen még soha életében nem fordult elő vele; amit ő egyszer célba
vett a mancsaival, azt el is találta.
Azt azonban nem sejthette, hogy Zmedet védi a kermon mágiája. Azt hitte, hogy féktelen
dühében ő hibázta el a csapást. És bár Zmed meghőkölt ugyan egy kissé a csapás szelétől,
Hmuda és Lenk máris ott ugrált a manók istene körül, és szurkálták, döfködték, vagdalták,
ahol tudták. A manók istene pillanatokon belül számos sebből vérzett, és a feketésvörös,
ragacsos életnedvek beszennyeztek mindenkit a közelben
Verghaust ordított, de nem a kíntól vagy a félelemtől, hanem az éktelen dühtől. A földön
fekve megragadta két hatalmas mancsával a vigyázatlan Lenket, és úgy földhöz csapta, csak
úgy nyekkent. Hmudát pedig úgy megrúgta, hogy a középső drén fivér hármat is hengeredett,
mire a közelében őrjöngő manók lefékezték a lendületét.
Ekkor azonban ismét Zmed rontott rá a manók istenére, és vad harci kiáltásokkal osztogatta
rettenetes csapásait. Legnagyobb megdöbbenésére Verghaust nem is védekezett, de még csak
nem is támadott. A hatalmas, otromba manó két csapás közben feltápászkodott a földről, és
miközben Zmed az oldalába mártotta hatalmas kardját és megforgatta a pengét a húsban,
Verghaust a barlang mennyezete felé emelte mindkét karját, és valamiféle csatakiáltást
harsogott. Zmed meg volt győződve arról, hogy a következő pillanatban egy halom
óriásdenevér vagy más hasonló, szárnyas szörnyeteg zúdul majd rá felülről, és ijedten
rántotta ki kardját a manóisten oldalából. Vöröses, gennyes, fekete vér spriccelt utána.
Azonban nem érkezett semmiféle szörnysereg; csupán az történt, hogy Verghaust
elégedetten elmosolyodott. Hegyes agyarai fenyegetően csattogtak. Aztán a manóisten egy
heves morranással rátámadt egyre hátráló ellenfelére, és ütötte-pofozta, marta, rúgta, ahol
csak érte.
Zmed húsát nem tépték fel az éles karmok, lábait nem törték el a rettenetes rúgások, de
hiába védte a kermon ereje, a támadás lendülete hátrafelé sodorta, és minden egyes ütéskor
fájdalom nyilallt a csontjaiba. Aztán eljött az a pillanat, amikor a magához térő Lenk hátba
támadta Verghaustot, és ez alkalmat adott a legidősebb drén fivérnek egy gyilkos csapásra.
Vad bömböléssel előreugrott, és kardját egyenesen a manóisten vérmocskos mellkasába
döfte. Oda, ahol az átkozott szívnek kell dobognia.
A kardja azonban nem hatolt bele a puha húsba úgy, mint egy perccel korábban. Zmednek
olyan érzése támadt, mintha egy eleven kősziklát akart volna szíven döfni. A pengéje nagyot
csendült, szikrát vetett, és középtájon kettétörött...

Pár lépéssel távolabb a manóisten ütésétől elsodródott Hmuda eszelős vadsággal védelmezte
a fennhangon varázsigéket üvöltöző Roahmyert. Úgy hullottak körülötte a manók, mint az
eltiport patkányok. Egyrészt azért, mivel Hmuda remek vívó volt, és belül volt azon a határon
a testvéreitől, ahol még megvédelmezte a kermon ereje, másrészt pedig az igazat megvallva a
rátámadó csőcselékben szinte nem is akadtak igazi harcosok. Feldühödött vének, rikácsoló
nőstények, pimasz manókölkök és nyomorékok hemzsegtek körülötte, és fegyver helyett
köveket, csontokat, botokat, vagy legjobb esetben rozsdás, csorba késeket lengettek. A
barlang őreit a drén fivérek elintézték már a belső csarnokban, azok a fegyveres, katonásabb
külsejű manók pedig, akik Skandar Graunt őrizték, szinte az utolsó szálig elpusztultak a
Roahmyer által keltett mágikus robbanásban.
Rengeteg manó hevert a sziklában képződött kráter közelében döglötten vagy haldokolva, és
még többen voltak, akik rikácsolva, karattyolva, visítozva a csarnok kijáratánál egymást
taposva tolongtak, és menekülni próbáltak. Ők nyilván azt hitték, hogy egy egész csapat
támadta meg őket.
Azonban még így is legalább százötvenen akadtak a hatalmas csarnokban, akik vagy
összevissza rohangáltak, növelve ezzel a kavarodást, vagy pedig valamilyen formában
megpróbáltak fegyvert ragadni és az istenük segítségére sietni.

Legalább negyvenen vicsorogtak Hmuda és Roahmyer közelében, kövekkel dobálták őket,

faágakkal csapkodtak, vagy a karmaikkal próbálkoztak.
Hmuda a testével védelmezte az önjelölt mágust a feléjük záporozó dobásoktól, és mindenkit
lekaszabolt, aki a közelébe jött.
– Mi lesz már? – üvöltötte türelmetlenül a középső drén fivér, amikor a társaik halálától
felbőszült manók egyre nagyobb tömegben rontottak rá.
– Most! – kiáltotta diadalmasan Roahmyer, és mindkét karjával abba az irányba csapott,
amerre a legtömörebben tolongtak a manók.
Azok észlelték, hogy valami iszonyatos varázslat következik, és visongva, egymást lökdösve,
taszigálva próbáltak kitérni egy újabb robbanás várható epicentrumából.
Enyhe, hűvös szélroham áramlott be a külső barlangok felől, felborzolta a csatakos szőröket,
és ugyanakkor a barlang magas plafonja felől puha, fehér tollpihék kezdtek hullani.
– Micsodaaaa?! – dühöngött Hmuda, aki már alig bírta emelni a karját, és az általa legyilkolt
manók hullái között botladozott. – Ennyi az egész?!
- Ennyi? - csodálkozott felháborodottan Roahmyer is. – Nem lehet, hogy ennyi?!
A hó nyugodtan szállingózott, az enyhe, hűvös szellő barátságosan cirógatta az arcukat.
A manók kezdtek felbátorodni, és dühös, ugató hangon bátorították egymást.
– Menj a fenébe, Roahmyer! - szitkozódott Hmuda, megvetette a lábát, hogy ne csúszkáljon
a manóvérben, és két kézre fogta a kardját.
Már érkeztek is az első manók.
- Ennek egy igen hatásos támadó varázslatnak kellett volna lennie! - sikoltotta dühösen az
írnok. – A neve Jégnász... és szavamra mondom, három felkiáltójel áll a cím mögött. És azok
a robbanások, amiket először csináltam, az egyfelkiáltójeles kategóriába tartoztak...
- Biztos vagy ebben?
- Már hogy a fenébe ne lennék? Itt áll, fehéren feketén... - Roahmyer a varázskönyvre
pillantott, és az arca azonnal paprikavörösé változott. – Eltűnt! – sikoltotta eszelős haraggal.
– Ez a varázslat is eltűnt!
– Ez a rendje! – sziszegte két csapás között a drén. – Az a varázslat, amit fennhangon
olvasnak fel egy varázskönyvből, örökre eltűnik... nem áll többé a varázsló rendelkezésére.
– Micsodaaaaa?! - háborgott magából kikelve Roahmyer. – És ezt miért nem mondta eddig
nekem senki?
Hmuda szorongatott helyzetbe került; két szürke bundájú manónak valahogy sikerült
lefognia mindkét karját, egy dagadt nőstény pedig a nyakába csimpaszkodott, és páros
térddel folyamatosan ágyékon rugdosta. Hmuda ordítva forgott a saját tengelye körül, és
forgatta magával a támadóit is. Eközben megbotlott, és kis híján elvágódott.
- Roahmyer! – üvöltötte kétségbeesetten. - Csinálj valamit!
- Megvesztél? - sikoltotta a kis írnok. - Nem kívánhatod tőlem, hogy kiolvassam a
varázskönyvből az összes jó varázslatot a kedvedért. Várd meg, amíg inkább memorizálok
egyet vagy kettőt...
Buff!
Egy almányi nagyságú kő fejen találta, és csaknem lesodorta a szemüvegét. A homloka
kicsattant, és vér csorgott le az orrnyerge mentén. Roahmyer megtántorodott, két pillanatig
csak tátogott, de aztán rekedtes hangon üvöltött fel.
– Aztakurvagennyesmanóanyátokatrohadéktetűbanda!
Első felindulásában a mellkasán keresztbe vetett számszeríj után kapott, de aztán látta, hogy
a leanyázott manók egy része rikácsolva lódul meg feléje. Sietve belelapozott a
varázskönyvbe, és fennhangon ordibálva elharsogta egy rövidke varázslat szövegét.
Aztán szabad bal kezét a feléje lóduló csürhére emelte, és ujjai közül kékeslila szikrák
sortüze záporozott elő. Összevissza égette a vegyes manó csőcseléket, és kettőnek a bundája
az elöl rikácsolók közül azonnal lángra kapott. A többiek sietve iszkoltak el a nagyhatalmú
mágus közeléből.
Épp időben, mivel a szikrák abbamaradtak.
Hmuda eközben lerázta magáról a dagadt nőstényt. Az egyik vén manót lefejelte, s amikor
kardtartó keze kiszabadult, a másikat a szó szoros értelmében levágta saját magáról. Aztán
végzett a másik aggastyánnal és a dagadt nősténnyel is.
- Gyerünk! Gyerünk! - lihegte. – Varázsolj! Varázsolj! Ne hagyd abba egy pillanatra sem,
különben végünk!
- De akkor nem marad varázslatom!
– Kit érdekel?! – rikoltotta Hmuda, és közben levágott egy ösztövér, félkezű manót, aki
hurokkal a kezében próbált a nyakába ugrani. - Csináld!
- Inkább nyilazok...
– Mit félted azt a vacak könyvet? - ordibálta Hmuda. – Ha visszatérünk a hajó fedélzetére,
tíz ilyet is találsz elrejtve!
– Mi? – Roahmyer kapzsin megnyalta az ajkait. – Biztos vagy ebben?
- Ez csak Tohar utazó varázskönyve! Azok közül is csak az egyik... Az igazi könyvtára
Dréniában, a de Vigorard Palotában van. Ha élve hazatérünk, mindegyik a tied lehet!
– Nem hazudsz?
– És ha Zmed Drénia királya lesz, téged teszünk meg udvari varázslónak!
– Tartsd meg a hülye vicceidet!
– Esküszöm! – rikoltotta Hmuda. – De erre csak akkor kerülhet sor, ha életben maradunk!
Roahmyer vadul felbömbölt, az orra elé kapta a varázskönyvet, és szinte válogatás nélkül
elkezdte felolvasni a soron kővetkező varázslatokat.
Szinte azon pillanatban egy karimás, fekete keménykalap termett a bal kezében a semmiből,
amelyből fehér bundájú, piros szemű nyuszikák ugráltak elő számolhatatlan mennyiségben.
Bundájuk színe remekül ment az egyre sűrűbb pelyhekben hulló hóhoz, és ha behunyták
piros szemüket, remekül tudták álcázni magukat.
- Miféle hülye varázskönyv ez? – kiabálta Roahmyer, és egyáltalán nem sajnálta, hogy ez a
varázslat eltűnt a könyvből, és már csupán egy üres lap jelezte a helyét.
Máris olvasta a következőt.
Ennek a hatását ő nem láthatta, de azt igen, hogy a feléje pofátlankodó manók egyszerre
ordítanak fel, és menekülnek, amerre látnak. Nem is csoda: a hatalmas mágus szemöldöke
lila színben izzott és villódzott.
Egy pillanatra Hmuda szusszanhatott, de Roahmyer már úgy belejött a varázslásba, hogy
lehetetlen lett volna leállítani.
Újabb varázslatot olvasott...

Abban a pillanatban, amint a drén fivérek megjelentek és a robbanások jóvoltából kitört az

iszonyú kavarodás, Skandar Graun minden erejét megfeszítve próbált menekülni. Tekintélyes
testsúlyával nekifeszült a bilincseinek, és rángatta, cibálta azokat, ahogy csak bírta. Nem
törődött azzal, hogy a súlyos vasak belevágnak a bőrébe, húsába, minden idegszálával azon
volt, hogy kiszabaduljon.
Azonban ezeket a bilincseket nem egy kicombosodott orknak, hanem óriásoknak és
trolloknak kovácsolták, amelyek fajtájából nem egy megtapasztalta már élete utolsó óráiban,
hogy milyen reménytelen a bilincsei ellen küzdeni.
Skandar Graun azonban nem tudta ezt, és féktelen dühében még azokról a troll- és
óriásbőrökről is megfeledkezett, amelyeket tíz évvel ezelőtt látott Verghaust trónjánál
lábelőkeként. Vadul rángatta a láncokat és egyre dühösebben bömbölt.
Ráadásul egy pofátlan vén manó lecövekelt előtte, és nyögvenyelős, ráérős tempóban
csapkodni kezdte a félork pofáját és tar koponyáját egy karnyi vastag, göcsörtös farúddal.
Az első ütés Skandar Graun bal fültövén csattant, a második a homlokán, a harmadik pedig
az állkapcsán.
- Megöllek! - bömbölte a félork, de a vihogó rusnyaságnak több esze volt annál, hogy elérési
távolságon belül kerüljön, és ütni is csupán akkor ütött, amikor nem fenyegetett a veszély,
hogy a félork elkapja tőle a fegyverét.
Így hát Skandar Graun egyszerre próbált szabadulni és egyszerre próbálta ravasz módon
megkaparintani a husángot, hogy visszájára fordítsa a püfölési helyzetet.
Azonban a vén manó valószínűleg nagygenyó harcos lehetett fénykorában, mivel pontosan
tudta, hogy mire megy ki a játék. És bár reszkető kezekkel emelintette újabb és újabb
csapásra a husángot, minduntalan ki tudta lesni a megfelelő helyzetet, amikor a félork ismét a
bilincseivel kezdett foglalkozni, nem pedig vele.
Legalább nyolc ütés csattant Skandar Graun fejének különbözőbb pontjain öt perc alatt.
– Kirángatom a nyamvadt beleidet és a nyakadra tekerem! – bömbölte Skandar Graun, ám
nem volt abban a helyzetben, hogy beválthassa ezt az ígéretét.
Ráadásul a manó rikácsolásaiból arra következtetett, hogy mondhat akármit, hacsak nem
manónyelven mondja, az úgysem fogja megérteni.
Az újabb csapás a szeme között, lapos orrnyergén érte, és a félork ettől csillagokat látott. A
vénség felé rúgott, de a lábbilincsek visszafogták a rúgás lendületét, mielőtt a megfeszített
lábfej célba érhetett volna. És ezzel mindössze azt érte el, hogy a vénség egy lépést hátrált, és
még elővigyázatosabb lett.
Skandar Graun most már felhagyott a bilincsek rángatásával, és a játékosan ijesztgető manót
figyelve a fogait csikorgatta.
Várta az újabb ütés pillanatát...
Közben legnagyobb meglepetésére, hideg szélroham borzolta fel a sörtéket a pofáján, és tar
kobakjára hideg és nedves hópihék hullottak.

Zmed és Lenk egyesült erővel küzdöttek a manóisten ellen, és közben arra is nagyon kellett
vigyázniuk, nehogy a csata hevében eltávolodjanak Hmudától, mert akkor kikerülnek a
kermon védelmező bűvköréből, és az végzetes lesz számukra. Arra már tapasztalatból
hónapokkal ezelőtt rájöttek, hogy kettejük közelségekor nem vád a kermon - csakis akkor, ha
legalább hárman vannak.
És amilyen jól indult a küzdelem az elején, olyan cudarra fordult mostanra. Igaz, hogy a
manóisten tucatnyi sebből vérzett, ám amióta valamiféle varázslatot mondott magára, nem
fogta sem kard, sem egyéb fegyver. Hiába próbálta szúrni, döfködni Lenk a vívótőrével, csak
azt érte el, hogy pár pillanat alatt az ő pengéje is elpattant, és ugyanúgy csupán egy csonkkal
harcolt, mint ahogyan azt a bátyja tette. Ez pedig azt jelentette, hogy a fegyvere nem volt elég
hosszú ahhoz, hogy távol tudja vele tartani magától a hosszú karú manóóriást.
És Verghaust kegyetlen elégtétellel használta ki a helyzetet. Hihetetlen energiával
előreugrott, és összeszorított jobb öklével akkorát csapott Zmed fejére, amekkorát csak bírt.
Ez az ütés egy ökörnek is kitörte volna a nyakát, és bár ez nem következett be Zmeddel, a
drén harcos így is eszméletlenül roskadt össze.
A meglepett Lenket pedig torkon ragadta a manók istene, és istenesen megrázta, akár egy
korcs kutyát. Aztán közel emelte a szájához, mintha le akarná harapni a fejét, és torka
szakadtából a képébe üvöltött. Lenk azon pillanatban megsüketült, és a testén leküzdhetetlen
remegés lett úrrá. Nem látott, nem halott, nem érzékelt semmit, csupán azt, hogy iszonyatos
erővel földhöz csapják, és megtapossák.
Aztán a manók istene diadalmas üvöltéssel Hmuda ás Roahmyer kettősére rontott.
Eltaposott néhány riadtan ugráló nyulat, és a szájába hullott hópelyhek miatt egyfolytában
köpködött, de ez csak még veszedelmesebbé tette a külsejét.
Hmuda vette észre először a fenyegetést.
- Roahmyer! - ordította, és megvetette a lábát.
Verghaust egyenesen belerohant a kinyújtott kardba, s kisodorta azt a drén harcos kezéből.
Aztán roppant súlyával egyszerűen feldöntötte Hmudát, és oszlopszerű lába döngve csapódott
le a reflexszerűen továbbgördülő test mellé.
- Ezt kapd ki! – ordította vérszomjasan Roahmyer az isten háta mögül, miután befejezte egy
újabb varázslat felolvasását.
Tíz gallon víz zúdult le a mennyezet felől a meglepett istenre, és csaknem feldöntötte.
Verghaust ismét megpróbálta eltaposni a földön fetrengő drént, és a lába nagyot toccsant a
vízben, amely egybekeveredett a manóhullák vérével. Aztán ez a víz, mivel egyre hidegebb lett
a barlangban a levegő, szép lassan fagyni kezdett.
Aztán nagy hirtelenséggel megfagyott.
A csodával határos ügyességgel, talpra szökkenő Hmuda egész testét zúzmara borította, és a
ruhája egyes részéről apró jégcsapocskák lógtak.
Verghaust körül piros szemű nyuszik rohangáltak, menekültek. Már legalább kétszázan
voltak, pedig a feldühödött manóisten nagyon sokat eltiport belőlük támadásai közben. És a
nyulak egyre csak szaporodtak; most már nem is csak sorjában, de minden másodpercben
kettesével, hármasával ugráltak ki a földre hajított, fekete cilinderből.
Verghaust előbb Hmudát akarta elintézni, de ahogy vadul a felpattanó férfi után kapott,
megcsúszott a lába alatt képződött jégen, és hatalmasat dübbent. Vagy húsz nyulat véres
pépéé passzírozott a súlyával. Hmuda nem állt le kekeckedni. Félholt, eszméletlen fivérei felé
rohant.
A manóisten felugrott, de a lendülettől ismét kicsúszott alóla a lába. A szél percről percre
metszőbb, hidegebb lett. A hóesés egyre sűrűsödött. A padlót már legalább kétujjnyi vastag
hótakaró borította. A nyulak megbújtak a hóban.
Roahmyer érezte, hogy valószínűleg sikerült magára vonnia a manók istenének figyelmét, és
remegő kézzel lapozott, hogy találjon valami igazán jó varázslatot. Amikor talált egyet, ami
mellett nem is három, hanem négy felkiáltójel merészkedett, felkiáltott örömében. S bár a
varázslat szövege kissé hosszúnak tűnt, azonnal intonálni kezdte.
Verghaust dühös ordítással állt lábra, és megperdült, hogy megtorolja sérelmeit az
ismeretlen varázslón. Azonban ekkor hátulról úgy fejbe csapták, hogy ismét egyensúlyát
vesztette. Elvágódott, és azt sem tudta, mi történhetett...

Skandar Graun az orra előtt hadonászó bot felé kapkodott megláncolt kezeivel, és óvatosan,
centiméterről centiméterre hátrafelé araszolt. A láncok megközelítőleg félméteres
mozgásteret biztosítottak számára a függőleges sziklafaltól, ám amikor nekifeszült a
bilincseinek, ezt a távolságot már elhasználta. A láncai azonban most megereszkedtek,
miközben a félork egészen a falig hátrált.
Az egyre sűrűsödő hóesésben látta, hogy Zmed és Hmuda a földön hevernek, nem
mozdulnak, és a fehérség szép fokozatosan belepi őket. Testét a hideg marcangolta, de nem
törődött ilyen apróságokkal. Lelki szemei előtt ugyanis az villogott, miként fogja majd ő
szétmarcangolni ezt a hulló szőrű, sánta, vén manót, aki arra vetemedett, hogy
meghusángolja őt.
A vénség nem vette észre a cselt, és ostoba módon felbátorodva, vicsorogva, karattyolva,
rikácsolva lépett ellenfele után. Skandar Graun kivárta, amíg a bot ismét a fejére csattan, és
meg sem próbálta elkapni azt. Úgy tett, mintha a fájdalom elvette volna az eszét és
megroggyant, összekucorodott az ütés súlya alatt. A manó felvinnyogott, és egy oldalsó
lendítéssel fültövön vágta. Skandar Graun ismét nem a bot után kapott, hanem a füléhez.
És ekkor a husáng a szeme közé érkezett. A vénség viszont már elérhető távolságra került.
Skandar Graun vad bömböléssel rúgta el magát a faltól, és egészen addig ugrott előre,
ameddig a láncai engedték. Kinyújtott karjai épp elég messzire érhettek ahhoz, hogy meg
tudja ragadni az arcátlan vénséget. És a következő pillanatban már meg is ragadta.
A manó aggastyán felvinnyogott, megpróbált kitérni, de esélye sem volt. Skandar Graun
érezte, hogy a húsába belemarnak a bilincsei, ám kit érdekelt ilyen apróság, amikor a lelkét
pedig enyhítő hájjal kenegette a diadalérzet. Csak egy mozdulat volt, és a szárazkórószerű
nyak elroppant a vasmarkok között. Skandar Graun kicsavarta a csontsovány kezekből a
husángot, és felordított diadalában.
Azonban ezzel az apró győzelemmel nem sokra jutott. A bilincsek még mindig szorosan
tartották, és nem szabadulhatott. De legalább bosszút állt a kínzásaiért; még ha csekélyke volt
is ez a bosszú.
Mindössze egy vén és erőtlen manó...
Akinek a derekán viszont egy tenyérnyi nagyságú; vaskulcs lógott...

Verghaustnak olyan érzése támadt, mintha a mennyezetről egy kéttonnás szikla hullott
volna le, s az vágta volna kupán. Természetesen az egész testét erőteljes mágia védte, így nem
tört be a koponyája, csupán az agyveleje rengett meg kissé. És persze az ütés lendülete
kibillentette az egyensúlyából... s még mindig jég volt a lába alatt.
Verghaust soha életében nem szerette a jeget, ezt a csúszós, sikamlós, fagyott nedvességet,
de ez idáig nem akadt különösebb baja vele. Most viszont már legalább harmadjára tanyázott
el, és kezdte rühellni ezt az egészet.
Ennek ellenére estében hátrafelé csapott, hogy jégre vigye, szétmarcangolja váratlan
támadóját, ám karmai csupán a levegőt suhogtatták.
Verghaust felbömbölt, és miközben megfetrengett a jégen, oly irányba rántotta hatalmas
testét, hogy szembe tudjon nézni az új fenyegetéssel.
Három tucat nyúl ugrándozott az egyre vastagabb rétegben megülő hóban. Piros szemük
furcsán villogott. Verghaust lecsapott egyet, ami a keze közelében akart eliszkolni a hóna
alatt. A nyúl véres péppé lapult.
Időközben tíz lépésre tőle a szemüveges, nyiszlett kis varázsló egyre hangosabb varázsigéket
harsogott. Az illető nem, tűnt hatalmas és tapasztalt mágusnak, s Verghaust tudta, hogy jelen
formájában nem túl sokat árthat neki egy nevetséges, falusi varázstudó, ám mivel nem volt
más ellenfél a közelében, Roahmyert szemelte ki következő célpontul. Ki tudja, miféle buta
trükköket rejteget még a kis ember a tarsolyában...
Azonban amikor ismét lábra állt, és támadásra lendült, ismét kapott egy akkora ütést a
tarkójára, hogy csaknem a száján szaladt ki az agyveleje. Ezúttal nem vágódott el a jégen,
sikerült megtartania az egyensúlyát, ám amikor megperdült, ismét csak ugrabugráló, piros,
szemű nyuszikat látott.
Dühösen eltaposott vagy kettőt, és ugyanakkor látta, hogy ez idő alatt, amíg a kettőből pépet
csinált, legalább hat ugrott elő a hóval lepett, fekete kalapból.
Miféle nyulak ezek?
Bumm! Megint tarkón csapták.
Verghaust megrázta a fejét, és dühösen, fenyegetően ordított. Mi a fene ez? Egy láthatatlan
óriás áll mögötte egy láthatatlan, óriás nagyságú harci pöröllyel?
Tudta, hogy a mágikus védelme dacol az ilyesfajta támadásokkal, ám minden egyes ütéskor
gyengül valamelyest. Ha kap még nyolc-tíz ilyen ütést, a tizenegyedik már akár veszélyes is
lehet.
Verghaust nem akart kockáztatni. Egy vad ordítással abba az irányba lódult, amerről a
láthatatlan csapásokat kapta, és a mancsaival jobbra-balra csapkodott.
 Senkit nem talált el; ha volt is láthatatlan harcos a közelében, ügyesen eltáncolt a közeléből.
Csak a nyulak, azok az undorító, fehér bundájú, ártalmatlan külsejű nyulak...
Verghaustban szörnyű gyanú éledt. Lehet, hogy ezek az aprócska, gyenge teremtmények,
amelyek önmagukban semmit sem érnek, egymás tetejére állnak, s egyetlen óriás
teremtménnyé állnak Össze egy ütés erejéig? Hogy aztán amikor ő megperdül, ismét csak
nyulakat lásson?
A manók istene szép lassan kezdett feldühödni. Eddig csak játszadozott a különös
ellenfelekkel, de most már kezdte, komolyan venni a helyzetet.
Átkozott nyulak! Átkozott nyulak! Bármerre fordul, ott vannak mindenhol! Kétszázan...
háromszázan...
Verghaust vadul morogva forgolódott, csapkodott maga körül, mintha láthatatlan legyeket
hajkurászna, és közben aktiválta ultralátását, amellyel képes lett volna tíz lépésnyi körzetben
észlelni a láthatatlan teremtményeket, a szellemeket, a kísérteteket, mi több még a más
dimenzióból érkezett energialényeket is.
Semmit sem látott, csak a havazást, és a hóban ugráló nyulakat. Vad bömböléssel támadt a
fehér bundájú, piros szemű rágcsálókra. Taposta, ütötte őket, és fél perc alatt legalább egy
tucatot szétlapított.
És fél perc alatt legalább hetven újabb nyúl ugrott elő a hóba mélyedő, fekete cilinderből.
Ráadásul a kicsiny varázsló befejezte az újabb varázslat felolvasását, és Verghaustot a
következő pillanatban egy olyan iszonyatos erő taszította mellkason, hogy annak erején még
az isteni erejű manóóriás is elcsodálkozott.
És a következő pillanatban már látta is, hogy egy láthatatlan, szárnyas óriás repült fejjel a
mellkasának. Az billentette ki az egyensúlyából. Ám amikor ezt az órást megpróbálta
megragadni, karmai csak a puszta levegőt markolták, s a medveszerű ölelés nem talált
ellenfelet. Azonban a támadója ismét mellbe taszította, hogy két lépést hátrálnia kellett.
Verghaust dühösen bömbölt; tudta, miféle lény az ellenfele: egy szellemóriás, amelyet
nyilvánvalóan a nyiszlett kis varázsló idézett meg. Tehát ez vágta korábban fejbe hátulról,
nem pedig a nyulak...
Miközben Verghaust kapott egy újabb lökést a mellkasára, rájött, hogy az elmélete téves. A
nyiszlett, pápaszemes varázsló csupán az imént idézte meg ezt a megfoghatatlan szellemet, az
ütések pedig már korábban is érték a fejét – illetve a testét védelmező, mágikus hurkot.
Lehet, hogy két szellemóriás is van a közelében?
Verghaust elszenvedett egy újabb lökést, aztán érezte – és különös, mágikus látásával látta
–, hogy a szellemóriás birkózófogásba fogja őt vaskos karjaival és megpróbálja megfojtani.
A manók istene nem aggódott. Tudta, miféle a támadója, s azt is tudta, miként szabadulhat
meg tőle könnyedén. A szellemóriás egy hatalmas varázslat szülötte, amely addig harcol az
ellen, akire ráküldték, amíg szét nem roppantja az ellenfele csontjait, vagy amíg ő maga el
nem pusztul. Ha egy szellemóriást ráküldenek egy átlagos emberre, barbárra, trollra vagy egy
óriásra, az eredmény szinte bizonyos. Három-négy perc és a kiszemelt áldozatból egy pépes,
véres csomag lesz... a szellemóriás pedig szertefoszlik.
Csakhogy Verghaust nem egy közönséges izompacsirta volt, hanem a manók istene. Igaz, a
szó szoros értelmében nem rendelkezett oly isteni hatalommal és erőkkel, mint a két
leghatalmasabb istenség, Yvorl és Mark'yhennon, mi több, erői - még Groomséval sem
vetekedhettek, azonban bizonyos értelemben fölötte állt - de legalábbis érdemben vehette
volna a fel a küzdelmet — a Rend Legfőbb Mágusaival, Yvorl szládjaival, s talán még néhány
kisebb istenséggel, félistennel is. És nem engedhette meg, hogy egy ilyen varázslat - legyen az
mégoly gyilkos erejű, mint a szellemóriás — kifogjon rajta.
Verghaust nem küzdött a köréje fonódó karokkal, meg sem próbált kiszabadulni a
szorításból; egy csöppnyi ellenállást sem fejtett ki. Pontosan tudta, hogy ezt kell tennie. Ha
nem védekezik a támadás ellen, a megidézett szellemóriás egy perc múltán elenyészik. Addig
pedig neki nem sok kárt okozhat.
A manók istene nyugodtan tűrte hát, hogy rángassák, szorongassák, s közben számolta a
másodperceket.
Harminckettő... harminchárom...
Puff! Ismét úgy vágták iszonyatosan tarkón, hogy még a számolást is eltévesztette.
Harmincnégy... huszonhat... negyvenkettő.. afenébe!
 Verghaust most már rádöbbent, hogy nagy baj van. A nyulak! Az átkozott nyulak!
Most már nem volt más választása. Nem tűrhette, hogy láthatatlan alakok hátulról fejbe
csapdossák; birokra kerekedett a szellemóriással. Tudta, hogy neki még így is van esélye.
Ráadásul, ha kimondja a mágikus szót, az ellenfele szertefoszlik...
Ám ha kimondja a mágikus szót, az később már nem áll a rendelkezésére. Pedig szüksége
lehet még rá.
Puff!
Hátulról ismét irtózatosan fejbe csapták.
Verghaust ölre ment a szellemóriással, most már érzékelte a füstszerül, ám acélosan kemény
szellemhúst, és ide-oda csapkodták, dobálták egymást.

Amikor Skandar Graun felfedezte a kulcsot, diadalmasan felröhögött. Közel rántotta

magához a kitört nyakú vénséget, és letépte az övéről a tenyérnyi vaskulcsot.
Aztán megpróbálta megtalálni a bilincsein azt a zárat, amelybe a kulcs beleillik.
Elmúlt a jókedve.
A bilincsein nem volt sem lakat, sem másféle zár. És nem is úgy néztek ki a vasabroncsok,
mint amit sebtiben a végtagjaira, a derekára és a nyakára kovácsoltak. Nem! Ezeket a
bilincseket mágia tartotta egyben! Erős, isteni mágia...
— Bosszú! - ordította Skandar Graun, amikor erre a tényre rádöbbent. — BOSSZ...
Még időben elharapta, mielőtt a mocorgó Káosz Szava elkattant volna a fejében. Ugyan mit
érne ezzel a varázslattal így, a sziklafalhoz láncolva?
Dühösen rángatta a láncait, és a kulcsot elhajította a fészkes fenébe.
Az egyre sűrűsödő hóesésben nem sokat látott a küzdelemből, csak azt, hogy Verghaust
birkózik valakivel, és az a valaki többször is a hóba csapkodja a manók istenét.
— Adj neki! - bömbölte dühösen a félork, és egyre a láncait rángatta. Pedig tudta, hogy ha
valóban mágia tartja, csöppnyi esélye sincs a megmenekülésre.

Hmuda felrángatta a hóból Zmedet, és az arcát pofozta, a kezét dörzsölte, nehogy

megfagyjon.
— Ébredj! Térj már magadhoz! — ordította a fivére fülébe.
Zmed csak lassan nyitotta ki a szemét, és kóvályogva, értetlenül ingatta a fejét.
— Miért? — motyogta félig öntudatlanul. — Miért?
— Mit „miért”? — üvöltötte Hmuda.
Zmed vállat vont, és komoran meredt maga elé.
— Három.
— Mi „három”?
Zmed megrázkódott. Úgy tűnt, végre valóban magához tért.
— Hol a kardom?
Hmuda a kezébe nyomta a törött pengéjű kardot. Lenk támolygott feléjük a fogát
csikorgatva.
— Én akarom megölni! — nyekeregte elszántan. — Hol az az undorító állat?
Hmuda abba az irányba mutatott, amerre Verghaust a láthatatlan szellemóriással birkózott
vadul. A hóban hemperegtek, nagy, fehér felhők szóródtak szerte körülöttük, agyonnyomott
nyulak visítottak, vér fröccsent.
— Ott van.
Lenk ernyedten pislogott.
— Én... Roahmyerről beszélek! - suttogta fenyegetően. - Hol az az undorító, pápaszemes
kígyó?!
- Mi bajod van vele?
— Rémlik... mintha azt mondta volna, hogy „egyet se féljünk, ő majd kézben tartja az
ügyet”...
Zmed nyögve, kábán állt lábra.
– Egy szavad sem lehet - nyöszörögte. – Annyi nyulat varázsolt a barlangba, hogy Verghaust
hamarosan mozdulni is képtelen lesz tőlük... és megfullad a nyúlszőrben!
- Készen álltok? – kérdezte Hmuda elszántan, és a hóban fetrengő, birkózó manóisten felé
pillantott.
 - Mire?
- Arra, hogy... elhúzzunk innen a jó öreg francba!
Zmed a homlokát ráncolta, és oldalra pillantott; a láncait. rángató Skandar Graun irányába.
- Nem mehetünk el addig, amíg ki nem szabadítottuk a testvérünket!
- Gyerünk akkor! – morogta Lenk. - Mit vesztegetjük itt az időt nézelődésre?

Roahmyer egész testében remegett. Körülötte fél tucat nyúl megfagyott; ugrálás közben
megdermedtek, és eldőlt a hóban, mint kicsi, nyúl alakú jégtömbök.
– K-k-k-kurva hideg van! – reszkette Roahmyer, és nagyon aggódott, hogy a reszketés miatt
el fogja cseszni a következő varázslat szövegét.
Ám ugyanakkor megnyugodva észlelte, hogy a varázskönyve „szereti őt”. Valahányszor
felolvasott egy varázslatot – és az eltűnt a könyvből, csupán egy üres lapot hagyva maga után
–, a könyv egyre több meleget bocsátott ki magából. Először csak langyosodott, aztán
fokozatosan melegedett, s már-már olyan meleget sugárzott, hogy Roahmyer körül megolvadt
a fagyott hó. A kiolvadt nyulak persze nem keltek életre.
- Rohadj meg! - harsogta Roahmyer egy újabb felolvasott varázslat szavait, s csüggedten
tapasztalta, hogy a láthatatlan ellenféllel ölelkező Verghauston egyáltalán nem mutatkoznak a
heveny rothadási jelek. Viszont az kellemesebb tény volt, hogy a varázskönyv már olyan hőt
sugárzott ki maga körül, hogy a kirovangi írnoknak nem kellett megfagyástól tartania. Sőt,
attól sem, hogy a szája remegése miatt rosszul hangsúlyoz ki valamely varázsigét.
Ismét lapozott egyet, és kiélvezve a meleget hangosan olvasni kezdte az igéket.
- Gredhardfreiorghku... affrah tiggord...
Tudta, hogy ha befejezi a varázslatot, valami nagyon ocsmány és nagyon kegyetlen dolgot
fog művelni Verghausttal. De úgy kell neki; megérdemli...

A manók istene iszonyú erőt fejtett ki, és maga alá gyűrte láthatatlan ellenfelét. A
szellemóriás eközben fokozatosan anyagiasult, és most már egyre jobban meg lehetett
ragadni, egyre inkább meg lehetett szorongatni. Verghaust immár tudta, hogy nem lesz
szükség a mágikus szó kimondására. Puszta izomerőből is győzedelmeskedni fog. S aztán
eltiporja azt a nyavalyás kis mágust, aki ráküldte ezt a láthatatlan halált, s megőrjíti őt a
mindenfelé ugrándozó nyulakkal.
Puff!
Miközben ő volt felül, s a szellemóriás alul, a hóban - ismét tarkón gyűrték. Verghaust
kezdte már unni. Hiszen bár a csapások nem sebezték meg, minden egyes ütés kisebb
agyrázkódásokkal ért fel. És pontosan tudta, hogy ha rá így hatnak ezek az ütések - a magára
mondott védelmező mágia dacára –, akkor egy átlagos halandó fejének kiloccsantásához
ezekből akár egy is elég lenne. Még akkor is, ha a megcélzott fejet a legerősebb sisak védené.
Ki a fene vagdalkozik itt?
Verghaust azonban egyelőre nem foglalkozhatott a „pörölyös” ellenféllel, először a
szellemóriástól kellett megszabadulnia.
Puff!
Megint fejbe kólintották.
Verghaust egy kissé elkábult. És egy kissé meg is rémült. Még négy-öt hasonló csapás, és
nagy baj lehet...
Nem játszadozott tovább.
Kimondta a mágikus szót: a hatalom szavát. A szellemóriás úgy foszlott szét az öleléséből,
mintha sosem lett volna. A manók istene a következő pillanatban már talpon állt, és mágikus
látásával az ismeretlen ellenfelet kutatta. Azonban nem látott tízméteres közelségben egyetlen
pöröllyel hadonászó trollt vagy óriást sem.
De akkor mi a fene?
A nyulak?
Nem! A nyulak sorra fagynak meg a nagy hidegben. Sőt, már a fekete cilinder szája is
valószínűleg befagyott, mert nem öntötte magából tovább kettesével-hármasával a fehérszőrű
nyulakat.
Verghaustot persze egyáltalán nem zavarta a hideg. Annál jobban zavarta viszont, hogy van
még valaki, aki fel sem veszi a fagyot. Aki körül méteres körzetben megolvadt a hó. Aki úgy
izzad a nagy hidegben, mintha valami délvidéki tengerparton napozna...
És aki egy újabb varázslatot készül megidézni a kezében tartott varázskönyvből.
Verghaust dühödten elbődült, és a lábai megkapartak a jégen, ahogy a nyiszlett kis varázsló
irányába vetette magát.
Ám épp abban a pillanatban, amikor elrugaszkodott, ismét úgy csapták tarkón hátulról,
hogy csaknem elhomályosodott a szeme, előtt a világ.

– Skandar Graun!
– Itt vagyok! - bömbölte a félork, és dühödten rángatta a bilincseit. – Ide! Szabadítsatok ki!
A drén fivérek lába alatt ropogott a fagyott hó, ahogy megláncolt fivérükhöz csörtettek.
Hol a lakat?
- Nincs lakat! - ordította Skandar Graun. – Verjétek szét a láncokat.
Zmed a kardja csonkjára pillantott, kedvetlenül elhúzta a száját, de aztán megpillantott egy
jókora szikladarabot, azért indult. Két fivére a láncokat vizsgálgatta.
– Jó erősnek tűnik!
– Valahogy csak szét lehet verni! – kiabálta dühösen a félork. – Ha máshogy nem megy, a
fogaimmal tépem szét!
Zmed visszatért a talált sziklával, és lecsapott az egyik bokaláncra. A szikla kettérepedt, és
kétfelé esett. A lánc még csak be sem lapult.
– A francba!
- Lehet, hogy mágia védi! – sziszegte Skandar Graun dühösen. - Szóljatok annak a vakegér
Roahmyernek! Hátha tud valamit...

Roahmyer észlelte, hogy nagy baj lehet, ha a manók istene eléri. Így hát a gyorsabban
felolvasható, pár szavas varázslatok felolvasása mellett döntött.
Tíz másodperc alatt egy két méter vastag kőfalat húzott maga köré. Aztán újabb tíz
másodpercbe telt, mire a kőfal külső oldalát négy méter széles lángfallal övezte.
Aztán diadalmasan felröhögött, és sietve lapozott újabb varázslatokért. Azonban néha fel-
felszisszent, mivel a varázskönyv már olyan forró volt, hogy a lapok égették az ujjait, és a
pergamenről szürke füstöt eregettek a fekete betűk.
Talált valamit, ami elég hatékonynak tűnt. Tíz erőteljes felkiáltójel állt mellette, és egy utólag
odakapart megjegyzés: „hatásos isteni, félisteni és démoni lények ellen is”. A varázslat neve:
Vissza a kárhozatba, avagy totális dezintegrálás!
Roahmyer megdicsőülten felröhögött. Bár kissé sajnálta, hogy ez a remeknek tűnő varázslat
is el fog tűnni a varázskönyvéből. De ha más nincs, ez legalább megteszi. És mellesleg, ha
hinni lehet Hmudának, mindezen varázslatok, amiket itt elpazarol, meglesznek majd a drén
palota könyvtárában, és akkor pótolni lehet e hiányokat.
Roahmyer megköszörülte a torkát, miközben olvasni kezdte, a varázslatot. Az betöltötte az
egész oldalt apró betűkkel. Ám a kirovangi írnok nem aggódott. A tűzfal és a kőfal ad neki
elég időt...
Elkezdte olvasni a szöveget, ám a harmadik sor után elakadt a szava. Egy lángoló bundájú,
kőporos manóóriás tűnt fel alig pár lépésnyire tőle; s a mágikus kőfalban egy manóformájú
nyílás rajzolódott ki. Verghaust egyszerűen keresztülrobbantotta magát az akadályon.
És most kegyetlenül vigyorgott. A jelek szerint meg sem kottyant neki az ütközés. És a sűrűn
zuhogó hó a lángokat is eloltotta a rőt színű bundán.
Roahmyer felordított, és már tudta, hogy nem lesz ideje befejezni a hosszú varázslatot.
Eszeveszett kétségbeeséssel lapozott egyet. Egy kurta, négyszavas varázslat volt. A kirovangi
írnok meg sem nézte, hogy mi az, felordította az első szót:
– Hreghraghkkaaaar...
Verghaust vicsorogva lódult meg felé.
Roahmyer egy szuszra elhadarta a maradékot.
- ...drilliggahr.., fkrohgean... trikkkonix!
Verghaust dühös mordulással rávette magát. Roahmyer kétségbeesetten ugrott. Azt még
látta, hogy a négy szó eltűnik a könyv lapjáról, ami azt jelenti, hogy a varázslat sikerült. Csak
éppen azt nem tudta, hogy miféle varázslat.
Verghaust lecsapott, ám karmos mancsai csupán a megolvadt havat kavarták fel. Roahmyer
csodálkozva pislogott vagy tíz méterrel arrébb. Saját tűzfalának lángjai hihetetlen hőséget
bocsátottak ki rá.
A manóistennek nyoma sem volt. Viszont a hőségtől csaknem meggyulladtak a varázskönyv
lapjai; a legfelső oldal már szinte füstölt és égetett. Ráadásul a kirovangi írnok szemüvege is
mintha olvadozni kezdett volna a hihetetlen hőtől.
Roahmyer felkiáltott, és ismét oldalra ugrott.
Meglepetten tapasztalta, hogy az ugrása a tervezettnél sokkal jobban sikerült. Minimum
húsz méterre távolodott el a tűzfaltól.
És azt is érezte, hogy nem érzékelte az ugrás ívét. Sőt, azt is tudta, hogy nem is igazán ugrott,
mint inkább eltűnt a tér egyik pontjáról és egy másik ponton jelent meg. Eszébe jutott,
amikor a fekete hajó fedélzetén Tohar megjelent a szobormerev Lucindával a kezében. Ő
ugrált épp ugyanígy. Hogy valójában nem is ugrott, hanem szakaszosan eltünedezett és
felbukkant...
Verghaust dühösen bömbölve bukkant elő a tűzfalból. A bundája lángolt, és mindenfelé apró
kődarabok permeteztek róla. Máris felfedezte a csodálkozva merengő írnokot, és őt vette
célba. Üvöltve, bömbölve lódult meg az irányába.
- Hajjaj! – csuklott Roahmyer, és oldalra ugrott.
Húsz-egynéhány méterrel arrébb, a csarnok kijárata környékén találta magát. Verghaust
máris észlelte, irányt módosított, és négy lábra ereszkedve trappolt, mint valami feldühödött
medve.
Roahmyer megpróbált a kijárat felé szökdelni. Nagy meglepetésére Lucindát fedezte fel a
sziklafalnál, aki egy csapat manóval harcolt. A félork nő Skandar Graun aranyjogarát forgatta
a kezében és minden csapásával koponyákat zúzott szét.
Ám a kinti csarnok túlsó kijárata felől, amerre Roahmyer igyekezett volna, fegyveres, hím
manók közeledtek dühös ordítással.
– Hajjaj! – mondta Roahmyer, és irányt módosított.
Visszafelé ugrott,
Két méterrel az ellenkező irányba loholó Verghaust háta mögött bukkant fel. A manóisten
dühösen kapkodta a fejét. Őt kereste.
– Itt vagyok! – kiáltotta Roahmyer, és kezdte élvezni a helyzetet.
Verghaust dühöngve perdült meg saját tengelye körül, és acsarkodva, fogait csattogtatva
lendült a pimasz varázslócska irányába.
Roahmyer azonban megint ugrott, és ezúttal legalább harminc métereset. Ismét a saját
tűzfala közelében találta magát. Ám most nem olyan karnyújtásnyi közelségben, mint az
előbb.
- Hah! - kiáltotta önmagától megittasulva. - Te vagy a hunyó, te rusnya állat!
Verghaust lába alatt szinte csikorgott a hó, ahogy a hatalmas test befékezett és fordult. A
manóisten ordított a haragtól.
Roahmyernek remegett ugyan kissé a lába ettől az ordítástál, de ugyanakkor határozottan
élvezte is a helyzetet. Hallott egyszer egy déli országról, ahol egy bátor férfi vörös posztót
lengett egy feldühített bika orra előtt, és úgy táncol el minduntalan előle, hogy a szarvak nem
tudnak kárt tenni benne. Nos, Roahmyer ugyanilyen viadornak érezte magát, és bár nem
lengetett vörös posztót, határozottan élvezte, hogy hülyét csinálhat ebből a böhöm nagy
manóból.
- Hopp! – kiáltotta, és visszaugrott oda, ahol az előbb állt.
Azonban kissé elhibázta az ugrást, és jóval arrébb, Lucindán túl, a karddal hadonászó, hím
manók közelében találta magát. A manók egy pillanatra megtorpantak, és döbbenten,
tanácstalanul meredtek rá.
Roahmyer fintorgott, és ijesztő képet vágott. (Ő maga legalábbis biztosan megijedt volna
ettől az ábrázattól.)
– Búúúúúh! – bőgte, mint egy tőgyön rúgott tehén, és a nyelvét nyújtogatta.
A fegyveres manók csaknem összecsinálták magukat ijedtükben. Lucinda közéjük vágta az
aranyjogart, s az eltalált manó szétloccsant koponyával hanyatlott el. Az aranyjogar pörögve
tért vissza a félork nő kezébe. A manók szerte riadtak...
Nyerő helyzet!
Azonban a dübörgésből Roahmyer arra következtetett, hogy Verghaust közeledik, és ismét
ugrott.
- Hopp, te állat! Nem ott vagyok, hanem itt!
- Megöllek! - ordította a manók istene, és villámként perdült meg.
Roahmyer ismét szökkent. Vissza Lucinda irányába.
Ám mintha Verghaust megsejtette volna, hogy hol fog felbukkanni, máris ott vágtatott feléje
alig tíz-tizenkét lépésnyire.
– A francba!
Roahmyer kétségbeesetten ugrott ismét. Vissza a tűzfal közelébe. És megint csak azt
tapasztalta, hogy a feldühödött manóisten pillanatokon belül felfedezi a jelenlétét, s
tulajdonképpen már nincs is olyan messze.
Roahmyer már egyáltalán nem élvezte ezt a játékot annyira, mint fél perccel korábban. Az
volt az érzése, hogy az ő bőrére megy ki ez a játék.
S az ilyesmit nem szerette.
Most nem Lucinda irányába, hanem bal felé ugrott.
Verghaust viszont megperdült, és Lucinda felé futott. Roahmyer fennen röhögött. Mégsem
olyan rossz ez a játék!
– Itt vagyok! - süvöltötte. – Itt vagyok, ragyogok!
Verghaust feléje fordult, az agyarait csattogtatta, az irányába mutatott, és valamit kiáltott.
- Dühöngj csak! – rötyögött Roahmyer. Megvárta, amíg a manók istene alig tíz lépésnyi
távolságba ér, és ismét ugrott.
Ugrott.
Ám ezúttal a szó szoros értelmében. Elrugaszkodott, és bal kéz felé ugrott. Lapos ívet írt le,
mivel sosem volt igazán jó atléta, s alig egy méter tíz centivel arrébb ért földet a puha hóban.
Pár félig megfagyott nyúl iszkolt el sietve a közeléből.
Roahmyer pislogott. Verghaust röhögött.
- Ugrálj csak! – üvöltötte elégedetten. – De most már varázslat nélkül!
Roahmyernek jéggé dermedt a lába; de nem a hidegtől, hanem az ijedtségtől. Mozdulni sem
bírt, pedig láthatta jól, hogy a manók istene az agyarait csattogtatva, ormótlan szökellésekkel
közeledik, és szinte úszik felé a levegőben.
Roahmyer tudta, hogy itt a vég.
Ebben a pillanatban azonban a sűrű hóesésben Lucindát pillantotta meg a szeme sarkából,
akinek a karlendítése arra utalt, hogy feléje hajított valamit.
Egy mentőkötelet? Vagy egy hógolyót?
Egy aranyjogar érkezett pörögve a levegőben, és iszonyatos erővel találta tarkón a diadalmas
ugrásokkal közeledő manóistent. Verghaust felbukott a becsapódástól, és csaknem a dermedt
Roahmyer lába elé zuhant.
– Fuss! – ordította Lucinda vagy negyven méterről, s miközben a baljával könnyedén
elkapta a visszafelé pörgő jogart, a jobbjában tartott, keskeny pengéjű gyilokkal szíven szúrta
azt a sebesült manót, aki vércseppeket hullatva, az oldalsebét fogva próbálta hátulról
meglepni.
A manó összeroskadt.
– Menekülj már! – süvöltötte a félork nő, és ismét útjára engedte az aranyjogart.
Verghaust Roahmyer lába felé kapott a mancsaival. Az írnok csodával határos módon
elugrott a karmok elől. Csak úgy izomból; semmi mágia. Aztán hátat fordított, és abba az
irányba iramodott, amerre a legsűrűbbnek tűnt a hóesés. Szeretett volna ő is kicsi, fehér
nyuszi lenni, hogy észrevétlenül meglapolhasson a hóban.
Lelkiekben nem állt messze a kívánságától. Olyan volt, mint valami reszkető, kicsi nyuszi.
És Verghaust volt a farkas, aki üldözi...

Roahmyer cikkcakkban futott, és cikkcakkban ordított. Szerette volna, ha képes futás közben
hosszú cirádákat felolvasni a jobbjában szorongatott varázskönyvből, ám gyanította, hogy
ilyesmire még egy képzett varázsló sem képes. Pedig ha lenne ideje arra, hogy felolvassa azt a
dezintegrációs varázslatot, amely mellett az áll, hogy „istenekre, félistenekre és démonokra
is hat”, megmenthetné a helyzetet...
Ám rohanás közben ilyesmit hangosan olvasni nem tesz jót az egészségnek. Legalábbis
akkor nem, ha az embert a manók istene üldözi.
 - Vááááááááááá! – ordította Roahmyer, és a futásába az egyik cikk után ismét beépített egy
cakkot.
Verghaust dühöngő csapásai a közvetlen közelében kavarták fel a fagyott havat. Csupán
centiméterek hiányoztak. Aztán valami nagyot koppant, a manóisten ismét felbukott a
lendülettől, és Roahmyer legalább másfél méteres előnyre tett szert. Sejtette, hogy Verghaust
nem magától bukott orra; Lucinda nyilván ismét hozzávágta orvul az aranyjogart.
Az írnok a „tetemes” előny ellenére csaknem feladta a küzdelmet végzetesen ziháló tüdejével
és kalimpáló szívével, amikor a sűrű hóesésen keresztül a megláncolt Skandar Graunt és a
körülötte ténykedő drén fivéreket pillantotta meg. Ordítva tett egy cakkot a futásába cikk
helyett, és ezzel ismét sikerült megtévesztenie üldözőjét.
Két kezét előrenyújtva, minden erejét megfeszítve abba az irányba rohant, amerre a társait
látta.
- Segítsééééééég!
Verghaust négykézláb ügetett, mint valami torz formájú medve, és az agyarait csattogtatta.
Roahmyer úgy menekült, hogy még a két kezét is előre nyújtotta, és a nyakát is előrefelé
merevítette, mintha azt remélné, hogy ennyivel is előrébb lehet.
– Ide! – kiáltott rá Zmed, és kardja csonkjával vakmerően előre lendült. Két fivére némi
tétovázás után melléje ugrott. Roahmyer elrohant közöttük, és a manók istene Hatalmas
ugrásokkal közeledett. Megfeszítette hátsó lábizmait az ugráshoz, és elrugaszkodott.
Olyan lendülettel, hogy elsöpörjön bárkit, aki az útjába kerül. Azonban épp akkor, amikor
elérte ugrása ívének legmagasabb pontját, őt söpörték el...

Észlelni sem lehetett, mikor és hol támadt a tornádó a hatalmas csarnokban, a sűrű
hóesésben. Igaz, a hópelyhek az utóbbi másodpercekben egyre vadabbul kavarogtak, s a
lehullott hóréteg is szinte keményre fagyott, de látszólag semmi más nem történt.
Látszólag!
Mert valójában egy heves, jeges, irtózatos erejű tornádó kezdett tombolni a barlangban, és
első ténykedése az volt, hogy oldalba kapta az ugró manóistent, megperdítette a levegőben,
elrepítette, és olyan erővel csapta a sziklafalhoz, hogy Verghaustnak most aztán valóban
összecsattantak az agyarai.
– Hurrá! – ordította Roahmyer tele szájjal, és fel-alá ugrándozott. – Megmenekültünk!
Megmenekültünk!
- Valóban?! – csikorgatta a fogait a füle mellett Skandar Graun. Egy heves mozdulattal
megragadta a csenevész írnok nyakát, és úgy megrázta, mintha azt akarná eldönteni,
hányasával verje ki a fogait.
– M-m-miii... – nyögte az írnok, de mivel levegőt is alig kapott, nem tudta befejezni a
kérdését.
Skandar Graun azonban megválaszolt neki kérdés nélkül is.
— Hogy merészelted... azt az aljasságot tenni velem? — bömbölte felháborodottan.
- Hrrrrggggh... - felelte Roahmyer, és az arca úgy ellilult, mintha megfagyott volna. Pedig
csak levegőt nem kapott.
— Mi bajod van vele? - ordította dühösen Zmed. - Hagyd inkább varázsolni...
- Épp eleget varázsolt már! — ordította dühösen a félork. - Ha a tegnap éjszakámra
gondolok, még most is csillagokat látok és félpucér ork nőstények lebegnek a szemem előtt...
— Ismét jön!
— Kicsoda?
- Az a böhöm nagy manó...
Skandar Graun elengedte Roahmyer torkát, és a fogait csikorgatta.
- Kit érdekel, amikor...
Verghaust bömbölve, dühöngve rontott rájuk. Ám a kellő pillanatban ismét elsodorta a
kavargó légáramlat, és a földhöz csapkodta.
— Egy... lég elemi szellem! — suttogta Zmed.
— És még egy! - tette hozzá Hmuda megrettenve, mivel egy másik fergeteg is emelkedett.
Ám amíg az első tornádó tiszta levegőből volt, és csak kavargatta a hópelyheket, ez a
második képződmény merő jégből alakult ki. Olyan volt, akár egy gyors mozgású, süvítő
jégszobor.
 - Ez az! — nyüszítette Roahmyer, amikor végre levegőhöz jutott. — Most következik a
négycsillagos varázslat, amit percekkel ezelőtt felolvastam! A jégnász! A lég elemi szellem és a
jég elemi szellem egybekelése...
- Micsoda?
Nem volt szükség különösebb magyarázatra. A fagyott hóból és jégből képződött óriási alak
megpördült saját tengelye körül, és úgy rontott a manóisten körül kavargó förgetegre, mintha
el akarná sodorni a lendületével. Ám amikor egymásba csattantak, olyasfajta nyüszítés
hallatszott, mintha a föld szelleme kínlódna az utolsókat rúgva. És a két elemi szellem
egymásba kapaszkodva iszonyatos táncba kezdett.
Egyik faltál a másikig suhantak, visszacsapódtak, meghengergőztek a hóban, és felkaptak,
arrébb löktek mindent és mindenkit, aki az útjukba került. Hódarabok, fehér bundájú, piros
szemű nyulak és manótetemek röpködtek mindenfelé. És Verghaust, a manók istene ismét
átbucskázott a saját fején, és megfürdött a csatakos hóban.
Azonban az őrjítően pörgő páros máris elhaladt fölötte, és kiszámíthatatlanul cikázott
összevissza.
- Vigyázz! - ordította Zmed.
Őt máris a falhoz csapták a közeledő, szellemek, a fivéreit pedig egyszerűen beledöngölték a
hóba. Roahmyer felrepült a plafon irányába, Skandar Graun, akit viszont nem engedtek
repülni a láncai, egymás után háromszor is a sziklafalnak passzírozódott.
Bömbölt dühében, és Roahmyer nevét ordítozta. Az írnok azonban nem hallotta, mert
eszméletlenül hullott alá a hóba.
Ijedten makogó, visító nyulak keringtek körülötte, mintha a nászt ülő elemi szellemek
egyfajta zsonglőrmutatványt kívántak volna bemutatni.
A csarnok túlsó bejárata felöl fegyveres manók csörtettek be. A kavargó förgeteg feléjük
száguldott, szétszórta őket, s aztán ugyanúgy zsonglőrködni kezdett velük, mint korábban a
nyulakkal.
Verghaust vészjósló pillantással tápászkodott fel a hóból.
Zmed a fivéreit rángatta.
- Fegyverbe! Fegyverbe!
Hmuda nem mozdult. Lenk feltápászkodott, és ostobán nézett körül.
- Mi?
— Ott jön! — ordította Zmed, és megvetette a lábát.
Verghaust egy hatalmas csapással kiverte a legidősebb drén fivér kezéből a kardcsonkot.
Aztán rávetette magát Zmedre, maga alá gyűrte, és tépte, marta, szaggatta pokoli
megszállottsággal. Igaz, a gyilkos karmok nem tudtak belehatolni a férfi húsába, ám pusztán
az ütések ereje elkábította, és lehet, hogy már az első csapásoknál elájult. Abból a nyaklott
testtartásból, ahogy ott hánykolódott a dühöngő isten karmaiban, arra lehetett következtetni,
hogy kitörte a nyakát vagy a gerincét.
Hmuda és Lenk halált megvető bátorsággal esett neki Verghaustnak, ám az óriásmanó egy-
két ütéssel, rúgással messzire penderítette őket, és folytatta őrjöngését a legidősebb drén
fivéren.
Aztán egyszer csak nyulak kezdtek záporozni a levegőből; fagyott és félholt, fehér bundájú,
piros szemű kis állatok, amelyeket egy szörnyű erő hajigált szerte.
A két egybekavargó elemi szellem pörögve, süvítve közeledett. Skandar Graun mellett egy
letépett lábú manótetem csattant a sziklafalon, és véres húsmasszává lapulva kenődött szét. A
kavargó, pörgő, jeges hurrikán a verekedők felé robogott. Feldöntötte a manóistent, Lenket
belekente a hóba, Hmudát pedig hozzácsapta a bilincseit rángató Skandar Graunhoz. A félork
nagyot nyekkent, és ahogy a sziklafalnak csapódott, minden levegő kiszaladt a tüdejéből, s
úgy érezte, tőből kiszakadtak megláncolt végtagjai.
Verghaust bömbölve pattant fel, de a körülötte kavargó jeges forgatag ismét ledöntötte a
lábáról. Pár lépéssel arrébb Roahmyer csodálkozva állt; őt elkerülte a jéghideg tombolás.
Pedig a kis írnok minden eshetőségre készen erősen markolta a szemüvegét és a
varázskönyvét mindkét kezével.
Verghaust otthagyta a mozdulatlan Zmedet, és a négykézláb kotródó Lenket pécézte ki
magának. Nyerítve, nyihogva, ordítva egyetlen hatalmas ugrással a fiatal drén hátára vetette
magát, mint egy megvadult csődör a fedeztetésen, és a puszta súlyával maga alá préselte a
szerencsétlen fickót.
Hmuda kábán támolygott le a levegő után kapkodó Skandar Graun testéről, és
fegyvertelenül próbált az öccse segítségére sietni. Lenk úgy nyüszített, mintha nyúznák.
Verghaust a torkát markolászta, és megpróbálta letépni a fiatal drén harcos fejét. Kermon ide
vagy oda, már nem sok hiányzott, hogy sikerrel járjon.
Hirtelen Lucinda mackós alakja dübörgött ki a mindent beborító fehérségből fél tucat
megvadult manóval a nyomában, és vad csatakiáltással ismét Verghaustra hajította az
aranyjogart. A manóisten azonban unhatta már, hogy állandóan tarkón hajigálják, elengedte
áldozata fejét, megpördült, és olyan könnyedén kapta el a súlyos fegyvert, mintha nem is
ellene, hanem kimondottan a megsegítésére dobták volna oda. Megmarkolta, felüvöltött, és
magasra emelte, hogy azzal csapjon le az ájulással küszködő, nyöszörgő Lenk koponyájára.
A következő pillanatban egy testes manó nekirohant a meglepetten forduló Lucindának, és
ledöntötte a lábáról a hóba. Egy szemvillanással később rávetette magát a többi manó is,
mintha kicsi a rakást akarnának játszani. Bár a támadók valamennyien nőstények voltak,
Lucindának annyi ideje sem maradt, hogy előrántsa a gyilokját; ellenfelei a puszta súlyuknál
fogva beledöngölték a keményre fagyott hóba. És szó ami szó, hájas, túlsúlyos teremtmények
voltak.
Lucinda megpróbálta kiverekedni magát az élősúly alól, de közben mocskos, karmos ujjak
keresték a szemét, valaki belemarkolt a szája szélébe, és megpróbálta feltépni, másvalaki
állandóan a gyomrába térdelt, egy negyedik manóasszony pedig egy kőkeményre fagyott
maroknyi hódarabbal csapkodta a félork nő koponyáját.
Ezt azonban már Skandar Graun sem tudta elviselni.
— Bosszú! — bömbölte. — BOSSZÚÚÚÚÚ!
Érezte, ahogy agyában kattan a Káosz Szava, és a következő pillanatban a diadalmasan
lecsapni készülő Verghaustot egy iszonyatos, láthatatlan erő lependerítette az eszméletlen
Lenk hátáról.
Skandar Graun valósággal látni vélte azt a tíz-tizenkét méter átmérőjű, lilásan derengő
gömböt, amely körülötte képződött, s amely kirepítette a belsejéből a manók istenét.
Amennyire Skandar Graun meg tudta ítélni, ez a derengő varázsgömb jóval nagyobb volt,
mint amilyennek korábbról ismerte. Tíz évvel ezelőtt, amikor ugyancsak Verghaust ellen
használta, maximum fele ekkora lehetett. Most azonban egészen messzire nyúlt a gömb
szegélye. A három drén fivér még a mozdulatlanul heverő Zmed is - és Roahmyer belül
maradtak. Kitéve a Káosz Szava őrjítő hatásának.
Zmed és Lenk nem reagáltak; vagy halottak voltak már, vagy csupán eszméletlenek. És nem
érzékelt semmi különöset Hmuda sem. Őt talán a kermonja mentesítette a hatás alól. Vagy
inkább az a tény, hogy a hatalmas varázslat aktiválóját és őt egyazon vérségi testvériség
kermonja kapcsolta össze.
Hmuda, mit sem érzékelve abból, hogy tulajdonképpen mi történik, két fivéréhez rohant, és
azt sem tudta, melyiket próbálja életre pofozni. És jó testvérként egyáltalán nem fukarkodott
a pofonokkal.
Verghaust bömbölt fékevesztett dühében.
— Már megint?! — ordította, miközben a karmai szikráztak, ahogy a lilás mágiagömböt
igyekezett meghámozni. — Már megint ezt merészelted, te átkozott ork fattyú! Elsütötted még
utoljára a kis varázslatodat, mielőtt letépem azt az undorító fejedet? Elhasználod még egyszer
ezt az istenverte Káoszmágiát, mielőtt kiszedem a fejedből, és a sajátomba teszem?...
Aargggh! Ne hidd, hogy megúszhatod ezt, te büdös pondró! Most nem szökhetsz meg tőlem
olyan könnyedén, mint a múltkor! Azoknak a bilincseknek az acélját még a Káoszvarázs sem
lágyítja meg! Ott fogsz lógni akkor is megvasalva, amikor a varázslatod véget ér... és akkor én
jövök!
Roahmyer valahonnan oldalról ugrott Skandar Graun elé, és mint valami megvadult fúria.
— De előbb még én jövök! - visította megháborodottan, Rá elég erőteljesen hatott a Káosz
Szava. A szemét forgatta a kristálylencsék alatt, röhögve hadonászott, és egy sebtében költött
versikét üvöltözött. — Itt van megjött Roahmyer... A mágusok mágusa... Aki eztet nem
hiszi... Azt megveri a csuda!
Azzal a kis írnok keményen megvetette a lábát, egy férfias mozdulattal feljebb bökte a
szemüvegét az orrán, megköszörülte a torkát, nagyot sercintett a hóba, és vad sietséggel
olvasni kezdte szépen sorban a varázslatokat, ahogyan a könyvben következtek.
Valahányszor befejezett egy-egy varázslatot, eszelősen felröhögött, toppantott a lábával, és
olyan dühös sietséggel lapozott tovább, hogy csaknem kiszakította a könyvből a kezébe kerülő
lapot.
Rögtön az első varázslat után apró, fehér hóvirágok dugták ki kicsiny, fehér fejüket a kemény
hótakaróból, és csilingelve muzsikáltak. A második varázslattól Roahmyernek bozontos,
fekete szakálla nőt, amely leért egészen a derekáig. A harmadik varázslattól ez a szakáll az
utolsó szálig kihullott. A negyedik varázslattól a körös-körül heverő nyúltetemek felálltak, és,
egymásba kapaszkodva körtáncot lejtettek a hóvirágok csilingelő muzsikájára. Az ötödik
varázslattól összevissza süvítő nyílvesszők érkeztek a levegőből, és kettő vagy három alig
hajszálnyira kerülte el a láncait rángatva őrjöngő Skandar Graunt.
És a hatodik varázslatra egy tucatnyi, csodálkozva pislogó, megidézett manó ugrott elő a
könyvből az eszelősen harsogó, önjelölt mágus elé...
- Roahmyer, te baromállat! – ordította Skandar Graun. – Ide! Hozzám!
Roahmyer azonban a Káosz Szava hatása alatt állt, és sem a dühösen ordítozó félorkkal, sem
pedig a manókkal mit sem törődve olvasni kezdte a hetedik varázslatot. A varázskönyv már
annyira forró volt, hogy az írnok egyik kezéből a másikba vette, hogy azon pillanatban már
vissza is vegye. Azon a ponton, ahol az ujjai és a könyv bőrkötése érintkezett, rossz szagú,
áttetsző, lilás füst kezdett a mennyezet felé kavarogni.
- Juuuj! - kiabálta Roahmyer. – Ez éééééget!
– Hagyd abba! – ordította Hmuda a mozdulatlan Zmed mellől. - Hagyd abba, különben...
felrobban a varázskönyv a kezedben!
Roahmyer azonban még mindig a Káosz Szava hatása alatt állt; meg sem hallotta ezt.
Vidáman felolvasta a hetedik varázslatot. Sercegő energia-kisülések reszkettek az ujjai között,
és Roahmyer röhögve, tébolyult vidámsággal eresztette el a miniatűr villámokat a Káosz
Szava külső gömbjénél őrjöngő Verghaust felé. A villámok telibe találták a manóistent, de
kárt nem tettek benne. Egy pillanatra kékes, lilás energia ragyogta körbe Verghaust otromba
alakját, a manók istene összerázkódott, de még csak nem is érződött fájdalom a dühös
üvöltésein.
Aztán az energiafények máris kihunytak. Verghaust felágaskodott, és az aranyjogarral a
kezében Lucindát vette célba, aki csodával határos módon kikászálódott valahogy a húshegy
alól, és most ő osztogatott gyilkos döféseket keskeny pengéjű kardjával.
A csarnok külső bejárata felől fegyveres manóhímek tódultak be megszámolhatatlan
mennyiségben. Őket valószínűleg egy környező barlangból riasztották ide a szétfutó
menekülők. Legtöbbjük csupán egy rozsdás kardot lengetett, némelyek azonban fekete fém
mellvértet viseltek, ami arra engedett következtetni, hogy nem csupán valami szedett-vedett
bandáról van szó, hanem vérbeli harcosokról.
A jégnászt járó elemei szellemek azonban visítva, süvítve oldalba kapták az újonnan
érkezőket, a levegőbe röpítették, megpörgették azokat, és szétrepítették áldozataikat a
szélrózsa minden irányába. Azonban még így is rengetegen maradtak, akik a Lucinda által
gyilkolászott nőstények segítségére siettek.
- Bosszú! Bosszú! - bömbölte Skandar Graun, és megállás nélkül rángatta a bilincseit. Azt
remélte, a súlya és az ereje megfeszítésével sikerül elroppantania a láncokat vagy kitépni a
karikákat a falból. Ám azokat minden bizonnyal valami nagyon erős mágia tarthatta, mert
még csak meg sem lazultak.
Roahmyernek a szó szoros értelmében a körmére égett a varázstudomány. A lilás, fekete füst
egyre láthatóbban kavargott, és a varázskönyv helyenként, diónyi foltokban megfeketedett,
elszenesedett.
Roahmyer immár a nyolcadik varázslatot harsogta, és közben szabálytalan időközönként
felvisított, mert az égő bőre iszonyatos kínokat okozott.
- Roahmyer! – ordította Hmuda. – Dobd el! Hajítsd el!
Az önjelölt varázsló elharsogta a nyolcadik varázslatot is, és egy kicsiny, ezüst csengettyű
jelent meg a bal kezében.
Roahmyer észre sem vette. Olvasta a kilencedik varázslatot.
A varázskönyv szinte vergődött a kezében, és fel-feldobta magát, mint valami partra vetett
hal. A füst egyre sűrűsödött.
 Hmuda vad kiáltással rárontott a kis fickóra, hogy megakadályozza a készülő katasztrófát.
Bár a saját szemével sosem látott még ilyet, de hallotta valahol, hogy ha egy varázskönyv
felrobban, ott nagyon csúfos dolgok következnek be. És arról is hallott, hogyha egy
varázskönyvből - memorizálás helyett - fennhangon felolvasnak egy varázslatot, és az a
felolvasás hatására eltűnik, akkor megbomlik a varázskönyv mágikus egyensúlya, és ha ez a
folyamat kritikussá válik... akkor bumm!
Márpedig Roahmyer olyan elszántan olvas, hogy csak az istenek a tudói, mikor fogja
abbahagyni...
Hmuda ki akarta kapni a vergődő, felforrósodott könyvet a kis fickó kezéből, hogy olyan
messzire hajítsa, amennyire csak tudja, ám váratlan akadállyal került szembe. A korábban
megidézett hat pislogó manó észlelte a szándékát, és valamennyien kardot - rántottak.
Megidézett lények voltak; teljesíteniük kell a mesterük parancsát. Vagy ha a mester nem ad
parancsot, védeniük kell őt az utolsó leheletükig.
- Hé! – ordította Hmuda, amikor az egyik kard csupán a kermon eltérítő ereje miatt hibázta
el a nyakát. Ő fegyvertelen volt; ezek hatan pedig karddal vagdalkoztak.
Hmuda reflexből fagyos havat rúgott a legközelebbi manó pofájába, és próbált valami
fegyvert találni. Jobb híján Zmed kettétört pengéjű kardja keltette fel a figyelmét, és abba az
irányba lendült, amerről érkezett.
A manók diadalmas üvöltéssel vették üldözőbe.
Roahmyer elharsogta a kilencedik varázslatot is, és amikor érezte, hogy a teste habkönnyűvé
válik, örömteli sikoltással felugrott a levegőbe. Ott is maradt két méter magasságban a
talajtól.
Magát nem is zavartatva olvasni kezdte a tizedik varázslatot. A varázskönyv vergődött,
vonaglott, ugrált, füstölt, és nyüszíteni, siránkozni kezdett, mint valami elátkozott lélek.
Roahmyer könyörtelenül olvasta a tizedik varázslatot...

Verghaust nem hajította el az aranyjogart. Érezte benne a hatalmas erejű mágiát, és nem
akart megválni tőle, nehogy valaki ezt a mágiát ellene fordíthassa. Négykézlábra ereszkedett,
és ahogy elrugaszkodott a manó nőstényeket öldöklő Lucinda irányába, vaskos lábai
megkapartak a hóban. Még mindig egy halom nyúl iszkolt az útjából, pedig a fekete cilindert
már rég belepte a hó, és a szája valószínűleg teljesen befagyott.
Egy korábbi varázslat jóvoltából a legváratlanabb helyekről süvítettek összevissza a
nyílvesszők, és a jégnászt táncoló elemi szellemek egyre vadabbul, egyre fergetegesebben
tomboltak. Látni már alig lehetett a kavargó, sűrű hóesésben és a tombolástól felkavarodott
hó- és jégszilánkokban, és olyan pokoli volt a süvítés, nyüszítés, üvöltés, ordítás, hogy még
csaknem a manók istene is belesüketült.
Lucinda nem vette észre a hátulról érkező veszedelmet. Az újonnan érkező manó
harcosokkal fordult szembe, és igyekezett megvetni a lábát a vérmocskos hóban.
Aztán kimeredt szemmel látta, hogy egy csillogó, páncélos lovag támadja hátba a manókat.
És még jobban megdöbbent, amikor látta, hogy a lovagnak nincs sisakja; mi több, feje sincs.
A páncéldémon volt az, amely Kirovang óta üldözte őket. Egészen pontosan: üldözte Skandar
Graunt. A manók azonban ezt nem tudhatták, és botor módon szembeszálltak a közelgő
veszedelemmel.
És a páncél jobbra-balra vagdalkozva feldarabolta őket. Egyenesen Skandar Graun felé
csörtetett volna tovább, de Lucinda épp az útjába esett.
A nő felkiáltott a rémülettől, és megpróbált kitérni.
Verghaust diadalmas bömböléssel épp ekkor támadta hátba. Lucinda megperdült, a lábai
kicsúsztak alóla a jeges vértócsában, és képtelen volt védekezni vagy félreugrani.
Egyik oldalról a manók istene röpült felé a levegőben, koponya trancsírozásra emelt
aranyjogarral a mancsában, a másik irányból a kíméletlen és lélektelen páncél érkezett. és ő
ott volt éppen közöttük...
Mielőtt azonban lecsapott volna rá az aranyjogar vagy a lovagi pallos, az elemi erejű förgeteg
oldalba kapta a félork nőt, felragadta, és úgy robogott el vele oldalirányba, ahogy a
legvadabban vágtató ló sem lett volna képes.
Lucindának még arra sem maradt ideje, hogy felfogja, átmenetileg megmenekült a kettős
veszedelemtől. Csak ordított, és amikor azt látta, hogy a szemközti sziklafal nagy sebességgel
közeledik felé, megpróbált oldalra vetődni. Azonban olyan érzése volt, mintha az elemi
szellemek szilárd kézzel fogva tartanák a grabancát, és képtelen volt menekülni. A következő
pillanatban iszonyatos erővel nekicsapódott a sziklafalnak, csontok reccsentek, és az elemi
fergeteg elengedte.
Lucinda azonban ezt már nem érzékelte. Tudta, hogy nincs tovább... érezte Grooms komor
hívását.

Verghaust csak azt látta, hogy épp abban a pillanatban, amikor az utolsó ugrására
rugaszkodott, a félork nőt elsodorja az orra elől a fergeteg, de ő már nem tudott megtorpanni.
Egyenesen belerohant szemközt igyekvő csillogó páncélos harcosba, és első
megdöbbenésében még azt sem konstatálta, hogy az illetőnek nincsen feje. Rázuhant,
ledöntötte a lábáról a jövevényt, és reflexszerűen odakapott a nyaka irányába, hogy letépje a
fejét. Meg sem várta a csapása eredményét, máris dühöngve, őrjöngve perdült meg, és látta,
ahogy az ork nőstény felkenődik a sziklafalra. Vér fröccsent, csontok törtek. Nem sok maradt
belőle.
A hatalmas lovagi pallos alulról fölfelé lendült, és szikrázva, csikorogva csúszott végig a
manóisten bal combján és a lágyékán. Ha nem védte volna Verghaustot a legerősebb félisteni
mágia, ami fölött rendelkezni bírt, a megszállottan vagdalkozó, fejetlen páncél fél perc alatt
manóvagdaltat csinált volna belőle.
Verghaust csak most döbbent rá, miféle kreatúra az ellenfele. Csak most ismerte fel a
„legyes” pajzsot.
– Baal-Shadar vérére! Egy istenverte légyharcos! Ezt küldték... ellenem?!
A páncél gépies monotonsággal próbálta megvágni a manóistent, aki fogva tartotta őt a súlya
erejével. És bár még ez a mágikus kard sem hatolhatott át az isteni védőmágián, azonban
minden egyes csapás gyengítette azt. És Verghaust tudta, hogy még az ő hatalma sem képes
örökké egyben tartani a mágikus védelmet. Főképpen azután nem, hogy az aranyjogar már
alaposan meggyengítette többszöri találatával.
A páncél kardja ismét csikorogva csúszott el a testéről.
Verghaust bömbölt dühében. Felpattant, megragadta a fejetlen páncélt, valósággal
felrántotta, felemelte, és úgy csapta a földhöz, hogy ha nem hó lett volna alatta, minden
bizonnyal behorpad. A páncél azonban egy alattomos mozdulattal még esés közben is feléje
vágott a karddal, és oly erős volt a csapás, hogy kisodorta a két lábon ágaskodó manóisten
alól a lábat.
Verghaust felbömbölt, rávetette magát a hanyatt fekvő páncélra, és féktelen dühében a
karmaival próbálta darabokra szedni. Amikor azonban rádöbbent, hogy ily módon nem jár
eredménnyel, az aranyjogarra kezdte el verni, püfölni. A páncél behorpadt a manóisten
minden egyes csapására, ám ettől a páncél kardtartó keze még nem állt le. Folyamatosan
csépelte a csikorgó pallossal Verghaust védelmét, és gyengítette azt.
A manóisten megragadta a páncél fegyvert tartó karját, kicsavarta, és megpróbálta letépni.
Ám sem ez nem járt sikerrel, sem pedig az, amikor rettenetes erejével a kard markolatát
próbálta kikényszeríteni az acélkesztyűs ujjak közül. Olyan volt, mintha a kard hozzá lett
volna nőve az acélkesztyűhöz.
Verghaust dühöngve rángatta a földön fekvő páncélt a karjánál fogva és újra meg újra
földhöz csapta. Ám ezzel még mindig nem jutott eredményre. Amint egy pillanatra elengedte,
már csapott is feléje a kard.
Verghaust bömbölt fékevesztett csalódottságában és felháborodásában.
- Baal-Shadar! Te átkozott...
A jeges fergeteg tombolva, süvítve robogott visszafelé. Gyors egymásutánban három kósza
nyílvessző is nekicsapódott a manóisten testének, de egyik sem sebezte meg. Az egyik
lecsúszott oldalra, a másik kettő reccsenve tört ketté. Egy negyedik kósza vessző pedig az
aranyozott páncélról pattant el oldalra.
Verghaust nem vesztegette tovább az időt. Kitátotta roppant száját, és ráordított a páncélra,
mintha így akarná megfélemlíteni. Ám ezt a borzalmas ordítást nem hangszálak képezték,
hanem egy hatalmas, félisteni mágia. Ezen ordítás hallatán valószínűleg még a környező
hegyek is morajlani kezdtek. Mert amit Verghaust kimondott, az a Hatalom Szava volt, a
világ legerősebb mágiáinak egyike.
 És amikor a Szó rezgése érintette a démoni páncélt, az azonnal megrepedezett, és a
vascsizmája orrától a mellvért tetején keresztül a kardja hegyéig apró darabokra hullott szét.
Az ujjnyi, tenyérnyi fémdarabkák kis kupacba roskadtak Össze a hóban, és egy kissé még meg
is olvadtak.
Verghaust elégedetten mordult fel, és megperdült. Nem akarta még tovább vesztegetni az
időt. Visszafordult a Káosz Szava halovány varázsgömbjéhez, és bömbölve lódult el a közelgő
fergeteg útjából. Ő ki tudott térni az elemei szellemek tánca elől, az időközben betóduló,
meglepett újabb manóharcosok azonban nem mindannyian...

Hmudát háromszor is csupán a kermon védelmi mágiája mentette meg a haláltól. A hat
manó dühödten vagdalkozott, és a drén harcos szinte nem is tudta védeni magát a bátyja
kardcsonkjával. Nem is védekezett. Támadott. Ordítva ugrott közel, és a penge csonkját
markolatig mélyesztette a legvadabb manó torkába, s ahogy a fickó eldőlt, Hmuda kiragadta a
kardot a kezéből.
Közben két kardcsapás lecsúszott róla, egy harmadik pedig lapjával csattant a testén. Bár
sebet egyik csapás sem okozott, Hmuda érezte valamennyi fájdalmat. Azonban
Összeszorította a fogát, és sziszegve küzdött. Karddal a kezében már nem adott esélyt a
manóknak. Fél percen belül kettőt is ledöfött. A többiek azonban nem hátráltak.
Felülről hallotta Roahmyer tébolyult röhögését. Az önjelölt mágus kimondta a tizedik
varázslat utolsó igéit is.
– Neee! – ordította Hmuda, és ledöfött még egy manót.
Roahmyer kimondta az utolsó igét. És a varázskönyv felrobban a kezében...

Amikor egy varázskönyv felrobban, nem csupán annak mágiájában bomlik fel az egyensúly,
hanem a környezetében is. A felszabaduló rettenetes, mágikus energiák valósággal
megbolondítnak mindenféle varázsszert a közelben, és a szabadba zúduló, megkötetlen
varázslatok valóságos láncreakciót idéznek elő akár több mérföldes körzetben is.

A végletekig hevült varázskönyv iszonyatos robbanással semmisült meg. A két méter

magasban lebegő Roahmyert a barlang oldalának csapta a robbanás, és ugyanakkor vissza is
rántotta; s emiatt úgy nézett ki, mintha a kis fickó nyolc-tíz métert pattant volna vissza a
szikláról. Aztán ott lebegett valamivel magasabban, mint eredetileg – eszméletlenül, és a teste
körül színes szikraeső záporozott.
Tucatnyi varázslat szabadult el egyazon időben. Bömbölés, süvítés, ropogás és nyikorgás
zaja vegyült össze, színes fények villogtak a legváratlanabb helyeken, szürke cápák úszkáltak
és vergődtek a levegőben, a csarnok közepén vaskos, fekete polipcsápok bújtak elő a hó alól,
elkapkodtak minden manót, elkapkodták a cápákat. Hmudát seggre ültette a robbanás
lökéshulláma; a megidézett manók egy pukkanással eltűntek a szeme elől. A mennyezetről
leszakadt egy hatalmas kőkolonc, és alig fél méterrel hibázta el a kábán pislogó drén harcos
testét.
A csarnok túloldalán egy vad hegyi oroszlán bömbölése hallatszott. A fenevad
szétmarcangolt két manót, aztán őt is felkapta a jeges szellemfergeteg, és kisodorta a barlang
száján.
Azok a szürke cápák, amelyeket még nem rángattak le és nem fojtottak halálra a fekete
polipcsápok, az orruk előtt elszálló, döglött fehér nyuszikra vadásztak.
Amikor az elszabaduló mágia láncreakciója elérte. Verghaustot, a megdöbbent manóisten
mágikus védőburka fekete lángfallá változott, és a hatalmas manó groteszk táncba kezdett,
majd pedig a hóban fetrengett, hogy megszabaduljon a lángoktól. Kezében egy reccsenéssel
kettényílt az aranyjogar, és lila füst kígyózott elő belőle. A lila füst egy szépséges női arccá
változott, amely arc aztán közel libegetett a fekete tűzben vergődő manóisten arcához, mintha
meg akarná csókolni.
Verghaust felüvöltött...

Skandar Graun orra bukott. A bilincsek acélpántja még mindig ott feszült a csuklóin, a
bokáin, a derekán és a nyakán, ám az acélkarikák, amelyek a sziklafalhoz rögzítették,
egyszerűen elolvadtak, mintha soha nem is léteztek volna.
 – Bosszú! - hörögte Skandar Graun, és a fagyos havat köpködte véres szájából.
Láncait maga után húzva abba az irányba dübörgött, amerre Lucindát sejtette. Ő nem látta,
hogy mi lett a félork nővel, amikor a manóharcosok körülvették, sőt, azt sem látta, ahogy a
fergeteg felragadta és a falhoz csapta. Ő csak azt tudta, hogy Lucinda ott lehet valahol a
csarnok szájánál, és nagy veszély fenyegeti.
Feltartóztathatatlanul dübörgött abba az irányba, amerre a nőt sejtette, és a Káosz Szava alig
érzékelhetően derengő gömbjét vitte magával.
- Lucy!
Egy tűzgolyó robbant a balján; valószínűleg a varázskönyvből elszabadult mágiák egyike. A
robbanás szerencsére túl messze volt; a légnyomás egy kissé megbillentette az ordibáló
félorkot, de nem tett kárt benne.
Törtetett tovább.
- Lucy!!!
Két kába manó került az útjába; valószínűleg a jégnászt járó szellemek hajították őket ide.
Egyiknek mindkét lába törött volt, a másiknak csak az orra vérzett. Még mindketten éltek. A
Káosz Szavától csaknem mindketten táncra kerekedtek. Skandar Graun azonban nem hagyta
sokáig ugrálni őket. Két marokra fogta a csuklójáról lógó, vaskos láncokat, és először a törött
orrút csapta le, aztán a törött lábút.
– Lucy!!!
Fekete csápok nyúltak ki a hóból, és feléje tekeregtek. Ám ahogy érintkezésbe kerültek a
Káosz Szava külső peremével, a csápok rángatózva, vergődve vonultak vissza.
Egy négyméteres, szürke cápa hullott le a levegőből Skandar Graun lába elé, és megpróbálta
befúrni magát a hóba, mint egy féreg. A félork átugrotta, és a kijárat felé rohant.
A hó még mindig hullott, de már nem zuhogott, s a hópelyhek is egyre ritkásabban
szálingóztak. A kavargás és a süvítés megszűnt, s a jégnászt tomboló szellemek sehol sem
látszottak.
A varázslatok okozta hangzavar is egyre jobban csendesedett, és már csak itt-ott hangzott fel
egy-egy szórványos ropogás vagy egy-egy nagyobb pukkanás.
– Lucy!!!
Skandar Graun a szeme sarkából egy mozdulatlan alakot pillantott meg a közeli sziklafalnál,
amerre elrohant. Lucinda hevert ott mozdulatlanul, félig szétlapultan, saját vérébe fagyva.
Skandar Graun felbődült a fájdalomtól, odarohant, és kegyetlen erővel felrángatta a nő fejét
a földről.
– Élsz?! - ordított a véres péppé lapított pofába. - Mond, hogy élsz!... Adj valami életjelet!
Pislogj, tátogj vagy böfögj, csak csinálj valamit!
Lucinda nem mozdult. Skandar Graun megtapogatta a szívét; nem érzett szívverést. A nyaki
ütőérben sem.
A félork fájdalmasan felbődült, és ahhoz hasonló őrület kerítette hatalmába, mint amilyet
egykor Feketebotos Mark'yhennon várában tapasztalt, amikor az elszabadult mhyori ellen
harcolt, és elvesztette Csöcsös Hilgart.
Véres feketeség árnyékolta le a tudatát, és azt sem tudta, mit cselekszik.
– Bosszú! – suttogta. Durván visszalökte a halott nő fejét a hóba, és felállt. – Bosszú!
Abba az irányba bámult, ahol Verghaust vergődött a hóban fekete lángok között, és láncait
két marokra fogva, döngő léptekkel iramodott arra.
– Átkozott, undorító manóféreg! Most... kicsinállak!
A lilás ködszerű női arc egészen közel hajolt a dühösen ordító manóistenhez, de nem azért,
hogy megcsókolja. Az ocsmány pofa közvetlen közelében a női arc hirtelen összesűrűsödött,
és mintha csak a manóisten beszippantotta volna, lila füst alakban áramlani kezdett befelé
Verghaust fejének nyílásain: a szájon, az orrlyukakon, a fülnyíláson, de még a pórusain
keresztül is szivárgott befelé.
Verghaust őrülten ordítva csapkodott az arca előtt a bal mancsával, és a jobbjában tartott,
kettéhasadt aranyjogarral, de az intrúziót nem tudta megakadályozni. A varázskönyv
szétrobbanása megsemmisítette vagy átformálta a manóisten összes védőmágiáját, és bár
Verghaustnak hatalmában állt volna megerősíteni a védelmet, minden oly gyorsan történt,
hogy nem maradt ideje cselekedni.
A lila füst utolsó foszlányai is eltűntek az orrlyukaiban, és a manók istene akkorát bömbölt
mérhetetlen haragjában, hogy a mennyezet felől kisebb kőzápor zúdult alá. Aztán Verghaust
rángatózni kezdett, mint egy epilepsziás rohamot átélő Marionett bábú, és a torkát szaggatott
üvöltések hagyták el. Magát tépte, saját torkát marcangolta, a fejét rázta, körbe-körbe
pörgött, akár egy farkát kergető, torz kutya, és minduntalan egyensúlyát vesztette.
És a következő pillanatban megvadult bikaként rontott rá Skandar Graun, és ütötte-verte a
súlyos láncokkal a hatalmas manót, ahol csak érte. A Káosz Szava mágikus gömbje időközben
elenyészett – nyilván a mágikus láncreakció oltotta ki –, s úgy tűnt, mintha a varázslat összes
őrülete a habzó pofájú félorkba költözött volna bele.
- Yvorl redves farkára... még sosem öltem ilyen rusnya manót... de most szarrá verem a
fejed!
Szavai ellenére nem Verghaust fejét, hanem a derekát, a lábát és a lágyékát püfölte
eszeveszetten a lánccal, és azzal sem törődött, hogy a hatalmas manó nem is védekezik. Észre
sem vette, hogy Verghaust nem vele birkózik, hanem önmagával.
- Dögölj meg, te rohadt állat!
Ütötte, verte, és amikor már elfogyott a türelme, újra és újra nekirontott, és harapta is a
vörös bundát. Aztán egy dühödt mozdulattal kicsavarta a manóisten kezéből az aranyjogart,
és azzal folytatta a rettenetes püfölést. Igaz, a jogar koponyarésze széthasadt felül, de ettől
függetlenül még mindig súlyos maradt és sokkal jobb ütőfegyver volt, mint a nehezen
mozgatható láncok.
Verghaust saját torkát marcangolva hörgött.
– Dögölj már meg! – bömbölte Skandar Graun, és éktelen dühében belevágta az aranyjogart
a manóisten tátogó pofájába.
A jogar kiverte Verghaust két metszőfogát, és pörögve tért vissza a félork kezébe. Skandar
Graun diadalmas bömböléssel ragadta meg a kezébe érkező jogar nyelét, és ezúttal az óriási
manó homlokát célozta meg.
A jogar ismét talált; a koponya reccsenve tört be. Zöldes fekete agyvelő fröccsent. Verghaust
megingott, de valahogy talpon maradt.
Skandar Graun visszakapta a fegyverét, és ahelyett, hogy ismét a fejre hajította volna,
eszméletlen erővel úgy belevágott a lapos hasi részbe, hogy Verghaust összegörnyedt a
fájdalomtól. Eközben vadul megrúgta Skandar Graunt, ám az fel sem vette a fájdalmat.
Újra és újra lesújtott a hasra, a lágyékra, a gyomorszájra, és közben Lucinda nevét ordította.
Aztán ismét belevágta a jogart a nyüszítő, üvöltő manóisten ocsmány pofájába.
– Neeeeeee! - préselte ki magából a hatalmas manó.
– De igen! - bömbölte a félork. – De igen!
- Ne tedd! – sikoltotta a manóisten. – Ez már én vagyok...
– Megdöglesz, te rusnya állat!
Az elhajított aranyjogar halántékon találta a hatalmas testű óriásmanót, és a koponya ismét
nagyot reccsent. Verghaust most már nem birkózott magával, nem fojtogatta saját torkát; a
visszafelé pörgő fegyver után kapkodott, mintha egy pimasz legyet akarna levadászni a
levegőből.
– Skandar Graun!
– A nevemmel a pofádban fogsz megdögleni! lendítette meg ismét pokoli erővel a félork a
fegyvert, és az óriásmanó szeme közé vágta. A jogar telibe találta az orrnyerget, és sűrű,
feketés vörös vér fröccsent.
Verghaust most is a jogar után kapott, de megingott, megbillent, és lehuppant az ülepére.
– Ez már én vagyok! – vonította kétségbeesetten. – Devra Mishtrell!
Skandar Graun agyát olyan őrület szállta meg, hogy akkor sem állt volna le a gyilkolással, ha
a manók istene egyenesen azt állítja magáról, hogy ő voltaképpen nem más mint Yvorl.
– Igeeen?! – bömbölte. - Akkor... dögölj meg te is! Dögöljön meg mindenki! Mindenki!
Ütötte, vágta, rúgta, csapta, harapta, marcangolta az ülő helyzetben kiszolgáltatott
óriásmanót, és minden egyes jogarcsapása alatt reccsent és utat engedett a koponyacsont.
- Megszálltam a testet. Én Devr...
– Kit érdekel, ki vagy?! – bömbölte a félork, és két kézre fogta a jogart. Egész testsúlyát
beleadta a csapásba. Az óriásmanó homlokára célzott.
Az elemi erejű ütés előtt kettényílt a koponya, és zöldes, feketés, rózsaszínes agyvelő cafatok
fröccsentek szerte.
 Verghaust szétnyílt torkán olyan pokoli üvöltés tört elő, amelyet még ily erőteljes
hangszálakkal sem produkálhatott volna. Egy mágikus üvöltés volt. Támadás? Vagy
kétségbeesett segélykiáltás?
Skandar Graun nem állt le ezen eltöprengeni. A vérmocskos, agymocskos jogarral belevágott
a kitátott pofába is, hogy recsegve hullottak ki a sárga agyarak.
Ám ekkor olyasmi történt, ami még a dühöngő félorkot is meglepte. A manóóriás ordítására
a hatalmas test végestelen-végig megrepedezett, a szétnyíló szőr alól feketés vörös vér
bugyborékolt elő, és aztán Verghaust – a manók istene tenyérnyi cafatokra szakadt. És ezek a
darabok egymásra hullottak, és amikor szétterültek a hóban, még percekig úgy remegtek,
mint a kocsonya.
Aztán a remegés abbamaradt, és a húsdarabok füstölni kezdtek. Undorító, förtelmes bűz
terjengett, ahogy a test maradványai fél perc alatt szénné égtek.
Skandar Graun döbbenten hátrált el a jelenettől, és bokáig gázolt a lucskos hóban.
– Mi... mi... Devra Mishtrell?
Csak most jutott el a tudatáig, hogy mi történt. A jogarba börtönzött varázslónő kiszabadult,
megszállta a manóisten kiszolgáltatott testét. Ő pedig megölte.
– Devra... Mishtrell?
Senki élő nem volt a közelében, aki felelhetett volna. Skandar Graun ernyedten bámult
körül.
A havazás teljesen elült, s mivel időközben az összes tábortűz kialudt, síri feketéség
telepedett a barlangra; csupán a barlangfal egyes pontjai világítottak valamiféle furcsa,
borostyánszínű, mágikus fénnyel, és ez kísérteties megvilágításba helyezte a behavazott,
feldúlt terepet.
Ameddig csak el lehetett látni, mindenfelé a pusztítás és tombolás maradványai hevertek. A
mágikus zűrzavar elenyészésével a szürke cápák lehullottak a magasból, és most a hóban
vergődtek, vonaglottak, s már csupán egy-két fekete polipkar akadt, amely kinyúlt feléjük, s a
hó alá húzta őket.
Skandar Graun lihegve bámulta a véres péppé taposott nyúltetemeket, a megcsonkított
manókat, Verghaust füstölgő húsmaradványait, s az itt-ott buckákba gyűlt havat, amelyet az
összevissza száguldozó elemi szellemek kavartak fel.
A sziklafalnál, ahol Skandar Graun korábban megláncolva állt, most nem látszottak a
vaskarikák. Szinte közvetlenül a fal közelében az a vén manó hevert, amelyik korábban egy
husánggal bosszantotta a foglyot. A tetemtől nyolc lépésnyire Hmuda rángatta ülő helyzetbe
két fivérét, és egymásnak támasztotta a hátukat. Bár sem Zmed, sem Lenk nem mozdult, nem
adott életjelet, Hmuda valószínűleg nem „ültette” volna fel őket ily módon, ha halottak.
Skandar Graun még egyszer abba az irányba pillantott, ahol Lucinda teteme hevert, aztán
keserűen nyelt egyet, és miközben ujjai elernyedtek az aranyjogar nyelén, nagyot sóhajtott, és
lassú léptekkel odasétált Hmudához, aki a testvérei előtt térdelt, és hóval dörzsölgette az
arcukat, a végtagjaikat.
- Élnek? – kérdezte mély torokhangon.
Hmuda bizonytalanul bólintott.
- Azt hiszem...
- Adtak már valami életjelet?
A drén sóhajtott.
– Lenk az előbb hangosan nyöszörgött, Zmednek pedig megrebbent a szemhéja, amikor
ráleheltem.
Skandar Graun nagyon csodálkozott.
– Kemény fából faragták őket!
Hmuda elismerően bólogatott.
– Igen. Akárcsak engem és téged.
– Na igen...
A drén harcos még mindig a bátyjai kezét dörzsölgette. Arrafelé pislogott, ahol Verghaust
maradványai hevertek megszenesedett kupacban.
– El sem tudom hinni – dörmögte –, hogy megöltünk egy... egy istent...
Skandar Graun nagyot köpött a hóba kicsattant ajkával.
– Ez egy undorító manómocsok volt, nem igazi isten. És mellesleg nem öltük meg... csak
evilági megtestesülését pusztítottuk el.
– Komoran sóhajtott. – Egy időre megszabadítottuk tőle a világot. De nem véglegesen...
Idővel, amikor a hívei majd ismét megerősödnek, lesz egy nagy sámán a manók között, aki
elvégzi a rituálét, és megidézi ismét Verghaust lelkét... Remélem, akkor mi már nem élünk és
nem kell elszenvednünk ennek a mocsoknak a bosszúját!
Hmuda vállat vont.
– Mindezt tudom mondta. - Ennek ellenére akkor is azt mondom, nem sok olyan halandóval
találkoztam még, aki istent, démont vagy félistent ölt.
Skandar Graun elhúzta a száját.
– És mindez... kit érdekel?
Hmuda ismét megvonta a vállait és nem felelt. Csak nagy sokára szólalt meg ismét.
– Láttam, amikor Lucindát nekicsapta a fergeteg a falnak...
Skandar Graun valami értehetetlent dörmögött.
– Nem sok maradt belőle, igaz?
A félork nagyon barátságtalanul dörmögött.
- Sajnálom - motyogta Hmuda őszinte részvéttel. - Belevaló nő volt.
- Büdös ribanc! – mordult fel Skandar Graun nem túl nagy meggyőződéssel. – A kezdetektől
fogva átvert, és kihasznált! Szándékosan csalt ide. Elárult ő adott Verghaust kezére!
Megérdemelte a sorsát! Ha nem döglött volna meg most, én saját kezemmel tekertem volna
ki a nyakát!
Hmuda nagyon csodálkozott.
- Ezt nem értem... Úgy láttam, mintha a manók ellen harcolt volna. Én én azt hittem, téged
akart kiszabadítani.
– Egy frászt! - morogta a félork. – Biztosan nem kapta meg a várdíjat értem és azért jött
vissza!
- Biztos vagy ebben?
Skandar Graun dühösen legyintett.
- Ne is beszéljünk arról a dögről!
Hmuda nem szólt semmit. Ismét pofozgatni Zmedet, és örömmel látta, hogy a fivére arca
meg-megrezzen.
- Ébredezik... hé!
Zmed nyöszörögve tért magához. Arcán hosszú percekig csupán az öntudat előfutárai
rángatták az izmokat. Aztán kinyitotta a szemét, és kissé oldalra fordította a fejét.
Ugyanakkor fel is szisszent a fájdalomtól.
- Zmed! – mosolygott Hmuda. - Már a legrosszabbtól tartottam.
A legidősebb drén fivér ernyedten megnyalta kiszáradt ajkait.
- Hol van Lenk? – Ez volt az első kérdése.
Hmuda mutatta.
- Mögötted.
Zmed nem tudott hátra fordulni, hiába erőlködött.
- Él? – kérdezte aggódva.
- Remélem. Az előbb már nyöszörgött...
Zmed behunyta a szemét, és sóhajtott.
– Megcsináltunk - préselte ki magából megnyugodva. – Megöltük a manók istenét, és
élünk... mind a négyen.
Skandar Graun hirtelen rádöbbent, hogyan értette Zmed azt, hogy „négyen”, és elfelhősödött
a szeme. Ezek szerint Zmed már rá is úgy gondol, mint a testvérére. Nem csupán üres szavak
ezek részéről, hanem igazi testvéri féltés. És ezt igazolandó Zmed erőtlenül még rá is
kacsintott a félorkra.
– Élünk, testvér!
- Élünk röfögte Skandar Graun, és fülig ért a szája.
– Hé! – szólalt meg meglepetten Hmuda. - Honnan tudod, hogy megöltük Verghaustot?
Hiszen te már régóta eszméletlenül hevertél...
– Álmot láttam! - morogta Zmed, és a karját nyújtotta. - Segítsetek felállni!
- Nem kellene még ugrálnod...
- Fel akarok állni!
 Felsegítették Zmedet, és bár ő gyenge lábakon állt, egyre nagyobb magabiztossággal nézett
körül.
– Álmot láttam – ismételte kiszáradt torokkal. – Devra Mishtrellt láttam... Ő beszélt
hozzám. Devra Mishtrell!
- Az az átkozott boszorkánykirálynő? – sziszegte Hmuda. - Az az áruló guarni?
Zmed sóhajtott.
– Meglehet – kezdte nagyon lassan, vontatottan –, hogy egykor elárult bennünket... Ám még
ha így van is, én már megbocsátottam neki...
– Nagyon beverted a fejed? – hajolt közelebb aggódva Hmuda. - Hogy beszélhetsz ilyeneket?
Nem emlékszel, mit fogadtunk vele kapcsolatban?
– Bármit fogadtunk, én visszavonom azt. Mert Devra Mishtrell szavai és tettei meggyőztek
arról, hogy még ha elárult is bennünket, mindent megtett, hogy jóvá tegye a hibáját.
- És az árulásról sem tehet dörmögte Skandar Graun. - Tohar bűbáj varázsa alá került, nem
tehetett mást.
Zmed odapillantott, aztán rendületlenül folytatta.
– Tudom. Tohar bebörtönözte... abba az aranyjogarba, amelyet Skandar Graun még mindig
ott szorongat a kezében.
– Tudtál róla? – dörmögte a félork.
Zmed a fejét ingatta.
- Csak most tudom... az álmomból.
– Elment az eszed? – sziszegte. Hmuda. - Hogyan hihetsz az álmokban?
– Hiszek. Mert ez nem közönséges álom volt. A halál kapujában találkoztam a Felhők
asszonyával... Ő továbbhaladt az úton, engem pedig visszafordított... az élők világába.
Hmuda aggódva pillantott Skandar Graunra. A félork rosszkedvűen brummogott az orra
alatt.
- Bár nem voltam eszméletemnél, pontosan tudom, hogy mi történt. Felrobbant Tohar
varázskönyve, és az elszabaduló mágikus energiák megnyitották Devra Mishtrell börtönét. És
Devra Mishtrell valahogy megszállta Verghaust testét... és amikor Skandar Graun majdnem
agyonverte, Verghaust csaknem kiszabadult az Ő hatalma alól... És ő tudta, hogy csakis
egyetlen módon pusztíthatja el. Minden erejét megfeszítve eltérítette azt a borzalmas
varázslatot, amelyet az éledő Verghaust Skandar Graun felé irányzott... Így a Hatalom Szava
nem a mi félork testvérünket tépte cafatokra, hanem magát a manók istenét. És benne Devra
Mishtrellt is...
- Komolyan beszélsz? – pislogott Hmuda.
- Igen – felelte Zmed sóhajtva. – És emiatt bocsátok meg neki mindent, amit ellenünk
elkövetett...
- És én is megbocsátok neki nyöszörögte a háttérből Lenk, aki korábban a legvérmesebben
gyűlölte Devra Mishtrellt. – Én is megbocsátok... mert ugyanezt az álmot láttam, hogy a fene
egye meg!
Ketten is ugrottak a fiatal drénhez. A magára hagyott Zmed pedig csaknem összerogyott.
– Héééé! – méltatlankodott, és minden erejére szüksége volt, hogy talpon tudjon maradni.
De aztán ő is csatlakozott a fivéreihez, akik boldogan ölelkeztek, szorongatták egymás kezét.
– Hihetetlen, hogy valamennyien élünk! - suttogta Lenk elgyötört hangon. – Nem hittem
volna, hogy élve kikerülünk ebből az átkozott barlangból.
- Egyáltalán... hogy kerültetek ide? – álmélkodott Skandar Graun. – Nem úgy volt, hogy
sietnetek kellene a fővárosba?
– De igen morogta Hmuda. – Csakhogy Roahmyernek útközben eszébe jutott annak a
valakinek a neve, aki vérdíjat tűzött ki a fejedre.
- Verghaust neve – nyöszörögte közbe Lenk.
– És mivel a testvérünk vagy, nem hagyhattuk, hogy a halálodba sétálj - egészítette ki Zmed.
– De ha már itt tartunk - dörmögte egy méltatlankodó hang a fejük fölött. – Egyikőtöknek
sem jut az eszébe megkérdezni, hogy... „vajon merre lehet ez a kedves Roahmyer?”
Meglepetten pillantottak fel, és azt látták, hogy a kirovangi írnok négy méter magasan
hasonfekvő pozícióban lebeg a fejük fölött. Rettenetesen torzonborz volt, rettenetesen
kormos és csapzott, de a jelek szerint élt.
- Most mit bámultok? – morogta az írnok. – Mondja már meg valaki, hogy a fenébe jutok le
innen!
– Próbálj arra koncentrálni, hogy ess le! - tanácsolta jólelkűen Skandar Graun, és képtelen
volt felfogni, miért nem viszket a tenyere. Pedig tegnap este elhatározta, hogy a szuszt is
kiveri ebből a pimasz kis fickóból. Ám azóta annyi minden történt. És Lucinda halála annyira
lehangolta, hogy még a pofozkodástól is elment a kedve.
Roahmyer azonban hiába koncentrált, meg sem mozdult, csak lebegett tovább. Később
Zmed azt tanácsolta, hogy próbáljon csapkodni, rugdosni, a testét tekergetni, s úgy lejjebb
ereszkedni. Azonban hiába vergődött, vonaglott a kis ember a levegőben, egy cseppet sem
jutott lejjebb.
– A végén még itt kell hagynunk dísznek! - röhögött humortalan gonoszsággal Skandar
Graun. De aztán megszánta a kis fickót, és felnyújtotta neki azt a hosszú husángot, amivel
korábban őt piszkálta az aljas, vén manó.
Aztán amikor Roahmyer valahogyan megragadta a husáng végét, annál fogva Skandar
Graun lehúzta a talajra, mint egy léggömböt.
Roahmyer tett két három lépést a lassan olvadozó hóban, és örömmel vigyorgott.
– Újra idelenn, ez remek...
Skandar Graun komoran meredt rá.
– Hé, vakegér! Gyere csak ide, hadd nézzelek!
Roahmyer még a korom alatt is elsápadt, és úgy helyezkedett, hogy szükség esetén Zmed
háta mögött fedezéket találhasson.
– Esküszöm, hogy megbántam! – sivította kétségbeesetten. – És arra is megesküszöm
mindenre, ami szent, hogy jóvá teszem a vétkemet...
– Mit hebegsz?
– A tegnap este! - habogta az írnok. – Csak úgy egyszerűen jött az egész... Találtam a
könyvben azt a mókás varázslatot, és akkor úgy gondoltam, miért is ne... és... de ígérem, ha
nem ölsz meg, jóvá fogom tenni!
Skandar Graun nagystílűen legyintett.
– Kit érdekel a tegnap este - morogta rosszkedvűen. – Majd alkalmasint lekeverek érte egy-
két nyaklevest, de most nem azért akarlak közelebbről szemügyre venni...
– Könyörgök, ne bánts!
- Ne óbégass már! – mordult rá a félork, és egy ellenállhatatlan mozdulattal maga elé
rántotta. - Hol a szemüveged?
Roahmyer ijedt mozdulattal kapta a szeméhez a kezét, és felordított rémületében.
- A szemüvegem! A mágikus szemüvegem! Segítség! Elveszett a mágikus szemüvegem... Ott
van. Ott a fal tövében!
- Biztosan akkor esett le rólad, amikor a varázskönyv felrobbanása a sziklának csapott.
– A szemüvegem! – ordította rémülten Roahmyer. – A varázskönyvem! A varázskönyvem! A
szemüvegem! De legalább a szemüvegem megvan... engedj!
Skandar Graun a homlokát ráncolta, és nem engedte, hiába rángatózott.
– Minek neked szemüveg? – kérdezte érdeklődve. – Hiszen szemüveg nélkül is remekül
látsz!
A drén fivérek is meglepetten meredtek rá.
— Tényleg...
Roahmyer kiszabadult a félork markából, a falhoz, futott, felkapta a hóból a szemüveget, és
olyan éktelen siránkozásba, sivalkodásba kezdett, mint valami manó.
— A szemüvegem! A szemüvegem!
— Mi van vele?
— Összetört! Kiesett belőle az üveg!
— Mivel mágikus volt - magyarázta Hmuda -, a varázskönyv felrobbanásakor elszabaduló,
mágikus energia intézte el.
Roahmyer olyan kétségbeesetten sivalkodott, hogy Skandar Graun kénytelen volt nyakon
tenyerelni.
— Elhallgass már, vakegér! Most látsz, vagy nem látsz? Hány ujjamat mutatom?
Roahmyer ijedten hátrált el.
— Az öklödet! — kiabálta. — De azt mind a kettőt!
- Mondom én, hogy látsz! - röhögött Skandar Graun. — Bár lehet, hogy csak a tapasztalat
mondatta ezt veled...
— Tényleg látok — hagyta abba a siránkozást a kis írnok. — Látok... szemüveg nélkül is!
Skandar Graun érdeklődve hajolt közelebb.
— Nahát! Ez érdekes...
— Mi a baj? - dörmögte Hmuda.
— A szeme épp ugyanúgy csillog, mintha rajta lenne a szemüveg.
- Mutasd csak! — hajolt előre Hmuda, aztán elmosolyodott. - A lencsék! Beépültek a
szemébe! Hallottam már ilyenről mágikus lencsék esetén. A lencsék kontaktusba kerültek a
szemgolyóval... ezt hívják Dréniában kontaktuslencsének Vagy így valahogy...

20. FEJEZET

Minden jó, csak kár, hogy vége

Sántikálva, botladozva, egymást támogatva lépkedtek a barlang kijárata felé. Számítottak

arra, hogy egy-két vakmerő manó esetleg még megpróbálja útjukat állni, de ez nem
következett be. Ha akadt is élő manó a közelben, az valószínűleg épp az ég alja felé menekült.
Amikor elhaladtak Lucinda mozdulatlan teteme mellett, Zmed megállt.
— Azért... csak el kellene temetnünk, nem gondolod?
— Mi a francnak? Rohadjon csak meg együtt a büdös manókkal... akikkel lepaktált!
— Velünk harcolt.
- Egy fenét! Csak kihasznált.
Zmed csodálkozva ráncolta a homlokát.
- Én azt hittem... szeretted.
— Csak a bűbáj varázs tette, amit rám bocsátott! De most már tudom, hogy csöppet sem
érdekel. Ha élne, most odamennék, és én magam tipornám szét az agyát!
— De hiszen él — csodálkozott Roahmyer. — Ti nem látjátok pislákolni az élet szikráját a
szemében?
— Micsoda? — hördült fel fenyegetően a félork, és abból, ahogy Roahmyerre nézett, a kis
írnok máris előre látta saját élete szikráját kihunyni.
— Talán tévedek — visszakozott erőtlen hangon —, de az csak azért van, mivel ez a vacak
kontaktuslencse megzavarja a látásomat. De szavamra mondom, én valóban úgy láttam egy
pillanatig, mintha... Hé, mit lökdösöl? Ork állat!
Skandar Graun máris ott termett Lucinda mellett, ám ahelyett, hogy széttiporta volna a
fejét, leroskadt mellé, a karjaiba vette, és úgy ringatta, mint egy csecsemőt. És amikor a félork
nő pépessé vert arca megrezzent, Skandar Graun akkorát ordított, hogy még a holtak is
majdnem életre keltek a közelében. Lucinda esetében ez legalábbis bejött.
A nő nyöszörögve mozdította a kezét, és oldalra billentette a fejét.
- Él! Él! - rivalgott Skandar Graun. A karjába kapta a nőt, és megindult a barlang nyílásán
kifelé. — Gyorsan! Biztonságos helyre kell vinnem... hogy aztán minél több gyógyvarázst
memorizálhassak!
Roahmyer értetlenül nézett a fájdalmas képpel bicegő Lenkre.
— Gyógyvarázst? - kérdezte tamáskodva. - Nem fejtipró varázst akart mondani?
Lucinda csak a negyedik gyógyvarázs után tért magához a második nap délutánján. Érdekes
módon a drén fivérek, akik szintén tudtak volna használni egy csekélyke mágikus segítséget,
egyáltalán nem türelmetlenkedtek; hagyták, hogy Skandar Graun a félork nőre használja el az
összes gyógyítását. Ők valószínűleg az elmúlt évek alatt hozzászokhattak már ahhoz, hogy
félholtra verik őket. És mint később kiderült, a kermonok is rendelkeztek némi gyógyerővel.
Igaz, ez messze nem közelítette meg egy gyógyvarázs hatásfokát, de így is lassú és fokozatos
gyógyulást, regenerálódást biztosított.
A drének rendkívüli türelmetlenséget mutattak viszont az időveszteség miatt. Mielőbb
indulni akartak, de Skandar Graun kijelentette, hogy ő egy tapodtat sem mozdul, amíg meg
nem bizonyosodik a félork nő állapotáról.
Aztán végül is a nő kinyitotta a szemét.
 – Élek? – suttogta Lucinda, amikor körülpillantott a fölé hajló arcokon.
- Alig - felelte Skandar Graun. - Egy napja próbállak élesztgetni...
– Hol vagyok?
– Biztonságban.
– De... hol?
– Egy tisztáson. Félnapi járásra Verghaust barlangjától.
Lucinda megpróbált felülni, de annyira erőtlen volt, hogy visszazuhant.
- Hol a kardom? – sziszegte indulatosan. - Ha azt mondod, hogy ott hagytad a barlangban, a
manóhullák között...
– Ő már csak ilyen érzelgős fajta! - röhögött Skandar Graun magyarázatképpen, Aztán
megpaskolta a nő kezét. – Nyugi, Lucy.... elhoztam a gyilokodat, meg az aranyjogart is. Itt van
velünk mindkettő.
A nő ernyedten hunyta le a szemét.
– Hála legyen Groomsnak... mégsem vagy te olyan tökkelütött barom, mint gondoltam!
Skandar Graun boldogan röhögött.
– De igen, az vagyok! Mert azok után, ahogy viselkedtél, ott kellett volna hagyjalak
megdögleni... én meg itt gyógyítgatlak, amikor a testvéreimnek is nagy szükségük lenne a
segítségeimre!
Lucinda nem felelt, csak pislogott.
– Mi a fenéért jöttél vissza? – dörmögte incselkedve Skandar Graun. – Elboldogultunk volna
nélküled is.
– Miért? – sziszegte a nő. - Miből gondolod, hogy miattad jöttem vissza?
– T'án nem?
– Nem hát! Csak éppen úgy gondoltam, ideje megfizetnem Verghaustnak azért a tíz évért,
amit szenvednem kellett miatta.
– Ne aggódj! – brötyögött Skandar Graun, és rákacsintott. – Ha felépülsz annyira, hogy...
na, tudod, mennyire... akkor majd többszörösen kárpótolni foglak az elvesztegetett évekért!
– Még hogy te?! - háborgott a nő. – Azt hiszed, megengedem, hogy egy ilyen hájas, agyatlan,
elpuhult barom maga alá gyűrjön? Arról ne is álmodj, barátocskám!
– Látjátok? - röhögött boldogan Skandar Graun, hogy a szája sarkai csaknem a fülcimpáját
érintették. - Szeret engem! A női „nem” most is „igent” jelent! Alig várja már, hogy jó
alaposan megcirógassam!
– Cirógasd csak az ostoba lotyóidat Kirovangban, de ne engem! - szitkozódott Lucinda.
Skandar Graun, ha lehetséges, még szélesebben vigyorgott, és elérzékenyülve a nő kezét
szorongatta.
– Látjátok? Máris féltékenykedik a drága... pedig tudhatja jól, hogy övé a szívem, és... Mi az
ördög?
Skandar Graun a szívéhez kapott.
Zmed, Hmuda és Lenk szintúgy a mellkasukhoz kaptak. Egy pillanatra valamennyien
érezték azt a vad, égető, forró fájdalmat, amely beléjük szúrt.
– Mennünk kell! - préselte ki magából Zmed.
– Verghaust? - ijedezett Skandar Graun, de aztán elszántan nézett körül. – Vagy csak az a
vakegér Roahmyer szórakozik?
– Nem - mondta határozottan Zmed. - A kermonunk jelzett. Mielőbb vissza kell térnünk
Dréniába!
- Én... még nem bírok motyogta a nő, és erőtlenül visszahanyatlott; eközben pedig alig
észrevehetően Skandar Graunra hunyorított.
A félork harcos-pap még mindig a szívét dörzsölgette.
– A kermon... jelzett?
Hmuda odalépett Skandar Graun elé, és komolyan megragadta a vállait, úgy nézett a képébe
ünnepélyes arccal.
– A kermonok azt jelezték, hogy Drénia királya halott. Semmi mást nem jelezhetett; hiszen
mindannyian éreztük. Haza kell térnünk, hogy mint arra leghivatottabbak, adjunk egy királyt
az Új Drén Birodalomnak.
– És mi megfogadtuk, hogy ha a sors úgy hozza, a de Vigorard család nem egy, de egyszerre
három királyt ültet a trónra... Közösen fogunk uralkodni.
 — És mivel már négyen vagyunk testvérek - jelentette ki határozottan Zmed. — Négyen
fogunk uralkodni. Velünk kell jönnöd!
Skandar Graun ostobán vigyorogva bámult egyikükről a másikra.
- Komolyan beszéltek? Ha azt hiszitek, hogy egy ilyen ócska félvér, mint én...
- A testvérünk vagy!
- Hát igen, de tudjátok, nem nekem való a királyság, meg ilyesmi...
- Hát persze - jegyezte meg Lucinda szarkasztikusan. — Nem való ez királynak... Biztosan
rossz szemmel néznék az udvari főnemesek, ha egy király a disznóólban a trágyában
hempereg, nem igaz?
— Esküt tettem, hogy soha többé nem iszom motyogta Skandar Graun, és már a gondolatra
is nagyon rohadtul kezdte érezni magát. — És én amúgy sem...
- Velünk kell jönnöd! — morogta Lenk, — És indulnunk kell mielőbb! Kemény küzdelemben
kell megszereznünk a koronát!
Lucinda behunyta a szemét, és hangosan sóhajtozott, nyögdécselt.
- Menj csak! - hörögte elhaló hangon Skandar Graunnak. - Velem ne törődj... hagyj itt
nyugodtan... én már úgyis...
Skandar Graun még cudarabbul érezte magát. Nem hagyhatta itt a sebesült nőt, ám azt is
gyűlölte volna, ha cserben kell hagynia újdonsült fivéreit.
- Próbáljuk rákötözni egy lóra a nőt! - indítványozta Lenk. Talán kibírja az utat, ha
mindennap rámondasz egy halom gyógyvarázst.
— Ha megmozdítotok... meghalok — nyöszörögte a nő. - Pihenni akarok... aludni...
álmodni... most...
- Mi megyünk mindenképpen? — szögezte le Zmed. Már így is túl sok időt vesztettünk.
- Velünk jössz? — dörmögte Hmuda.
— Hogyan mehetnék? - csikorogta Skandar Graun. - Láthatjátok, Lucy még milyen rossz
bőrben van! Nem hagyhatom itt.
- Menj csak! - nyöszörögte a nő. — Velem ne törődj... Majd itt marad velem Roahmyer...
— Na, neeee! — sápadt el az írnok, és a kezeit tördelte. — Engem várnak a hajómon a
varázsszereim... Tessék engem kihagyni a betegápolásból! Fontosabb dolgom is van...
— Én maradok itt vele — döntötte el Skandar Graun. — Ti menjetek, ne vesztegessétek
tovább az időt! Hagyjatok itt Lucyval, és majd ha felgyógyítottam... és minden szempontból
egészséges lesz... akkor utánatok megyünk!
Lucinda egy szót sem szólt. Szinte furcsa volt, hogy nem ellenkezik. Csak hevert ott a
könyökére támaszkodva, és pislogott. Már nem is nyöszörgött.
— Biztos, hogy így akarod? - kérdezte Zmed.
— Nem hagyom itt Lucyt?
— Én is azt hiszem, hogy ez jó megoldás - motyogta a nő. — Egy-két nap alatt rendbejövök,
és akkor máris megyünk utánatok...
— Aha — bólogatott Skandar Graun.
— De mi lesz, ha rátok talál egy csapat manó? — aggódott Zmed.
— Majd megbújunk itt valamelyik barlangban — latolgatta Lucinda. - És ott Skandar Graun
felgyógyít... rendesen!
Skandar Graunnak szinte a nyála csorgott az elképzelt „felgyógyítás” gondolatára, és alig
tudott válaszolni.
— Nem hagyhatunk itt titeket kóbor manók prédájául!
A nő a fejét ingatta.
- Csak hátráltatnálak benneteket... és már így is túl sok időt vesztettetek. Nem venném a
lelkemre, ha miattam valaki más kaparintaná meg a koronát...
— Mindannyian tudjuk tette hozzá nagyokat nyelve Skandar Graun —, hogy nincs más
megoldás.... és izé, menjetek már, menjetek!
A drén fivérek búcsúzásképpen sorra megszorították Skandar Graun kezét, és meg is
ölelgették.
- Soha ne feledd, hogy a testvérünk vagy! - tanácsolta Zmed. — Te a de Vigorard család tagja
vagy, és ennek bizonyságául semmi más dolgod nincs, csupán meg kell mutatnod a
kermonodat!
- Légy mindig büszke és bátor! — tanácsolta Hmuda, amikor rá került az ölelés sora. - Ne
remegj soha senkitől!
— Légy kemény és megingathatatlan, ecsém! — tanácsolta Lenk.
- És néha mosakodj is! — tanácsolta Roahmyer, ha már úgyis mindenki jó tanácsokat
osztogatott. És hogy ellensúlyozza a jó tanács durvaságát, pimaszul rákacsintott a felmorduló
félorkra üvegesen csillogó szemével, és kedvesen vállon veregette. — Mi az, nem érted a
viccet, vakegér?

Amikor e kurta búcsúzkodás után a drének és a frissen megcsavargatott orrú Roahmyer

ellovagoltak, Skandar Graun boldog vigyorral hajolt közelebb a sebesülten fekvő nőhöz.
— Na, most akkor... belemotyoghatod a fülembe, hogy miért hunyorítottál rám? Láttam ám!
— Azért jeleztem, nehogy elszóld magad a kincsről, te barom! — dörmögte a nő. — Remélem,
nem járt el a pofád?
- Nem pofáztam senkinek – vigyorgott a félork. – Egy árva szót sem pofáztam a kincsről.
- Mertem remélni - bólintott Lucinda, és lendületesen felült. Úgy tűnt, kutya baja. –
Gyerünk, ne lopjuk az időt!
– Hohó!
– Ne hohogj itt, nem vagy te fülesbagoly! Inkább pattanj, és menjünk a fenébe, mielőtt ezek
a tökkelütöttek megint visszajönnek valamiért!
– Hé... nem mehetünk... hiszen te még alig élsz! – tiltakozott Skandar Graun, és kéjvágyón
vigyorgott. - Még fel kell gyógyítsalak... Gondoltam, egy kis cirógatás, egy kis becézgetés jót
tenne ilyen állapotban...
– Nem igénylem.
– De én nem is úgy gondoltam, hogy én cirógatlak téged... Épp ellenkezőleg. Bevallom, a
történtek után nagyon rám férne egy kis kényeztetés. Tudod, mire gondolok, ugye?
– Nincs arra idő! – vetette oda a nő. – Egy elhagyatott repedésben rejtettem el a
kincsesládát... Oda kell érnünk, mielőtt valami ferde orrú manósüvölvény véletlenül
megtalálja. Vagy éhes farkasok kiszagolják a lovakat...
– Milyen lovakat?
Lucinda úgy nézett rá, mint egy hülyegyerekre.
– Azokat a lovakat, amik a szekeret húzzák.
– Azokat is elrejtetted?
– A szekérrel együtt. Vagy úgy gondolod, hogy a válladon cipeled el a szajrét az egyik déli
kikötőig?
Skandar Graun a homlokát ráncolta. Sejtette már, hogy a cirógatás most is elmarad.
- Déli kikötő? - dörmögte értetlenül. - Mi a fenén jár már megint az eszed?
- Figyelj - sóhajtott a nő türelmesen -, mit nem értesz ezen?
– Hát... ezt az egészet... Zmedékkel úgy egyeztünk meg, hogy megyünk utánuk, csak előtte
egy kicsit jól meg... meggyógyítalak, és aztán... megyünk... utánuk...
A nő hitetlenkedve ingatta a fejét.
– Te tényleg bevetted ezt a maszlagot, hogy király lehetsz, te hülye?
– Miért? – sértődött meg Skandar Graun. – A fivéreim egy egész királyságot nekem ígértek.
Ha akarom, enyém lehet Lendor... de akár Trialcor is! Vagy akár... hm, momentán nem jut
eszembe több ország... Dréniát kivéve persze, de hát azt biztosan megtartják maguknak...
Lucinda sandán vigyorgott.
- Grooms ülepére, neked elment az eszed, félvér. Te tényleg képes lennél ezek után az
eszelősek után menni, csak azért, mert azt mondták, hogy királyt csinálnak belőled?
– Hát, lehet, hogy nem is olyan rossz dolog az...
– Nem, mi? – csapott le rá a nő. - Egy csomó gond és felelősség. Hiányzik az neked?
Skandar Graun vállat vont.
- Na jó... tudom, hogy ciki, hogy egy csomót ott kell ülni a trónon, meg minden, de az a
helyzet, hogy sosem volt még korona a fejemen... és aranyjogarom is csak pár napja van... De
szerintem nem lehet olyan rossz királynak lenni... Hiszen a királynak mindenki
engedelmeskedik... Olyasmi életem lehetne, mint amilyen Kirovangban volt... Hm, igen, azt
hiszem, egy király élete nem sokban különbözik egy jól menő strici életétől...
- Állandó feszültség és idegesség – vetette oda Lucinda. Rettegés az orgyilkosoktól, a
trónkövetelőktől, a lázongó nemesektől. Nem lehet egy nyugodt pillanatod. Mindig ügyelned
kell, hogy kit engedsz a hátad mögé... mikor mártja beléd valaki orvul a kardját...
- Hát, ez az! - dörmögte Skandar Graun. – Épp erről beszéltem. Pont olyan, mint
Kirovangban... – Cinkosan elvigyorodott. – De majd te leszel a testőrkapitányom, és
megvédsz minden bajtól.
– Kizárt dolog - mondta Lucinda. – Nekem egészen más terveim vannak veled.
– Velem? Na, halljuk!
- Felmarkoljuk a kincset, elmegyünk Travenbe vagy Gloverksethbe, vagy valamelyik másik
déli kikötőbe, bérelünk egy gyors hajót, s elhajózunk erről a zavaros szigetről tisztességesebb
tájakra. Abból a pénzből, amink lesz, gazdagabban és boldogabban élhetünk, mint egy király
és még orgyilkosoktól sem kell rettegnünk... legfeljebb csak egy kicsit.
Skandar Graun érezte, hogy gyorsabban kezd verni a szíve.
- És Zmed, Hmuda meg Lenk? – kérdezte. – És az a piszok Roahmyer? Velük mi lesz?
- Kit érdekel?
- De ők a testvéreim – vetette fel Skandar Graun, és ezt komolyan is gondolta. – Szükségük
van rám...
- Pokolba velük! – sziszegte Lucinda. – Nekem is szükségem van rád!
Skandar Graun szélesen vigyorgott, és a száját nyalogatta.
– Akarsz szülni vagy tíz-húsz kölköt, mi? És egy igazi, belevaló apa kell nekik, mi? Neked
meg egy igazi, tökös férj, mi?
Lucinda megütközve nézett rá.
- Hova gondolsz? – méltatlankodott. – Mindössze arról van szó, hogy veszélyes lehet dél felé
az út egyedül, és ha a lovak megdöglenek valakinek cipelnie kell azt a dögnehéz ládát... És
ugye, nem gondolod, hogy én képes lennék rá ilyen betegen.
Aztán amikor Lucinda azt látta, hogy Skandar Graunnak megnyúlik az arca és a mosoly az
ábrázatára szárad, kedvesen felkacagott, és egy könnyed legyintéssel megpaskolta a férfi
arcát.
– De aztán - tette hozzá cinkos kacsintással -, ha biztonságos helyen számolgatjuk az
aranyainkat, megbeszélhetjük a cirógatás mértékét és a kölkök számát is... De majd csak
akkor, nem előbb! Áll az alku?
Skandar Graun komoran meredt a kedvesen mosolygó nőre, aztán ismét elvigyorodott.
- Jól van – dörmögte beleegyezően. – Most az egyszer még hiszek neked, te cafat... De ha
megpróbálsz átverni, Mark'yhennon redves botjára mondom, hogy kitöröm azt a retkes
valamit, amit nyak helyett a fejed alatt hordasz!

Őszinte köszönet a Steril együttesnek az Egoist című számáért,

amelyet megközelítőleg ezerszer hallgattam meg írás közben.
És kiemelt köszönet Dudás Jánosnak,
aki azzal, hogy zenébe foglalta az eddigi Káosz-könyveket,
az alaphangot adta meg nekem ehhez a regényhez.
Köszönet továbbá a következő együtteseknek:
Dimmu Borgir, Therion, Dark, Theatre of Tragedy,
Symphony X, In Flames, Night In Gales, Hammer Fall,
Deine Lakaien, Collide, Blind Passengers, Cat Rapes Dog,
Snog, Das Ich, Syntec, Aragon, And One, Project Pitchfork...
Egy kicsit valamennyien benne vannak ebben a könyvben.
John Caldwell