Greg Keyes

Lelkek ura
Elder Scrolls

Regény az Elder Scrolls világából

Greg Keyes: Lord of Souls: An Elder Scrolls Novel

Hungarian translation © Varga Csaba Béla, 2015

ISBN 978-963-395-160-6

Richard Curtisnek
 K
Hálával tartozom szerkesztőmnek, Tricia Pasternaknak és az
asszisztensének, Mike Braffnek. Köszönöm Peter Weissman
olvasószerkesztő, Nancy Delia gyártásvezető, Joe Scalo-ra marketinges,
Dávid Moench publicista, valamint a kiadót vezető Scott Shannon
munkáját. Őszinte köszönet a borítót elkészítő Paul Youll illusztrátornak és
Dreu Pennington-McNeil tervezőszerkesztőnek. Ismét szeretném
kifejezésre juttatni hálámat Pete Hinesnek, Kurt Kuhlmann-nak, Bruce
Nesmithnek és Todd Howardnak a sok ötletért, jó tanácsért és azért a
lenyűgöző játszótérért, ahol szabadon tombolhattunk.
 PROLÓGUS
Attrebus nem látta a hasát felmetsző lényt. Csak arra volt képes, hogy a
kezével megpróbálja visszatartani előbukkanó beleit. A sötétben csaptak le
rá. Iszonyatos fájdalom hasított a testébe, majd megérezte a zsigerek bűzét.
Ezenkívül még rohadó gyömbér szaga úszott a levegőben. Sul ekkor
megragadta és harsányan káromkodva maga után vonszolta. Attrebus a
társa egyetlen szavát sem értette.
Mostanra egyedül a kín maradt meg. A halványuló fájdalom azt mutatta,
hogy a teste végre felfogta az összefüggéseket. Azt, hogy meg fog halni.
Persze azt sem tudta kizárni, hogy már rég meghalt. Fogalma sem lehetett
arról, milyen érzés a halál. Nem igazán figyelt oda annak idején, amikor
effajta dolgokra okították.
Összerezzent. Pontosan úgy érezte magát, mint elalvás előtt. Egy
pillanatig azt hitte, hogy lezuhant valahonnan, egyszerűen nem volt súlya.
Komoly erőfeszítés árán sikerült kinyitnia a szemét. Nem sok hasznát vette.
A levegőben hamu kavargott, a szürke felhő minden irányban a végtelenbe
nyúlt. Észrevette az útitársát. Sul alig néhány lépésnyi távolságban lebegett.
Lassan, de biztosan távolodott a hercegtől. Az alakja egyre jobban
elhalványult a felhőben. Először árnyékká vált, aztán teljesen eltűnt.
Attrebus alig kapott levegőt. A szürke por eltömte az orrát, és keserű
ízzel telt meg a szája. Néhány ziháló lélegzetvétel után rájött arra is, hogy a
por hamarosan beborítja a tüdejét, és ezzel véget ér az élete.
Nem izgatta fel különösebben a végzet gondolata. Gyenge volt és fáradt.
Nem hitte volna, hogy képes lenne eleget tenni a rá váró feladatoknak. Még
akkor sem, ha valahogyan életben maradna. Senki nem vádolhatná meg
azzal, hogy túl hamar feladta a küzdelmet. Ebben biztos volt. Most már nem
érheti vád.
Senki nem fogja megtudni, hogy mi történt.
Miközben tovább lebegett, a hamu lassan beborította véres bőrvértjét és a
kezét. Mintha halotti lepel borult volna rá. A szürke felhő gyengéd
érintéssel készítette fel foglyát arra pillanatra, amikor majd végérvényesen
megáll a szíve.
 Attrebus becsukta a szemét. A sötétben parányi szikrák villantak fel.
Gyorsan kihunyt mindegyik. Végül egyetlenegy maradt, ennek is
halványulni kezdett a fénye. A kihunyó ragyogásban egy fiatal nő arcát
pillantotta meg. A különös képmás olyan parányi volt, mintha nagy
távolságból nézte volna. Valahonnan kétségbeesett, halálra rémült hangok
jutottak el a fülébe. Úgy érezte, hogy a jajveszékelés kitölti az egész
világegyetemet. Jól látta a lángoló trónon ülő apját. Az uralkodó
kifejezéstelen arccal meredt maga elé, talán nem is tudta, hogy mi történik
vele. Aztán a látomás lassan elmosódott, majd amikor a kép ismét tisztává
és élessé vált, újra az a női alak bukkant fel, akit már apja elhalványuló
mása előtt is észrevett. A herceg jól emlékezett a lány arcvonásaira, göndör,
fekete hajára, ám a nevét nem tudta felidézni. A névtelen ismeretlen valamit
feltartott a magasba. Egyértelmű volt, hogy Attrebusnak akarta megmutatni
a kezében lévő apró bábut. A faragvány pontosan úgy nézett ki, mint a
herceg. De minden hasonlóság dacára nem lehetett azonos a haldoklóval, a
bábu erősebb, okosabb és minden tekintetben jobb volt, mint az, akiről
megmintázták. A modellje egy olyan férfi lehetett, aki tántoríthatatlanul
járta a maga útját, és sosem adta fel a küzdelmet.
A lány lágy csókot lehelt a bábu fejére, aztán várakozó arccal Attrebus
szemébe nézett.
Amikor megjelentek az első könnycseppek a fiatal nő arcán, a herceg
nagy nehezen kinyitotta porral borított, kiszáradt száját, és megpróbálta
felhasználni a tüdejében rekedt levegő maradékát.
– Sul – hörögte.
Útitársát alig lehetett látni. Csupán sötétebb foltnak látszott a szürke
felhőben.
– Sul! – kiáltotta a haldokló. Elég hangosan üvöltött ahhoz, hogy egész
teste megremegjen a rátörő fájdalomtól.
– Sul! – bömbölte újra. Kiáltása mintha mennydörgés lett volna.
Majdnem megsüketült tőle, miközben minden forogni kezdett. Úgy vélte,
hogy a szürke kavargásban váratlanul valamilyen narancssárga fény villant.
A ragyogó gömb gyorsan nőtt, keresztülhatolt a lebegő alakon, és utána
elnyelte a messzeség.
Persze azt sem tudta volna kizárni, hogy a halálos fájdalmak miatt
támadtak látomásai.
 Ennek ellenére továbbra is körülvette a fény. A látomások is vele
maradtak. Újra megpillantotta a bábut. Ott feküdt a közelben, egy apró,
szürke ágyon. A fejét porcelánból készítették. Eléggé hasonlított az
Attrebus által az elmúlt néhány év során látott sok száz társához. A bábu
testén felszakadt a szövet, kiömlött belőle a bélés. A haldokló tágra nyílt
szemmel bámulta a semmiből előbukkanó, hatalmas kezeket. Felemelték a
bábut. Visszatömték a gyomrába a bélést. De nem volt elég ahhoz, hogy
teljesen kitöltse a testet. Az egyik kéz eltűnt. Amikor rövid idő múlva újra
látta, egy hatalmas, szürke gombolyagot tartott. Belegyömöszölte a bábu
hasán tátongó sebbe. Utána tűt és cérnát ragadva bevarrta a nyílást. Amikor
elkészült, előhúzott egy kést, és elmetszette vele a cérnát.
A sebesült üvölteni kezdett. A tüdejéből mintha eltűnt volna a levegő.
Úgy érezte, hogy tűhegyes szegek ezrei mélyedtek a testébe. Nem tudott
ellenállni az erős hányingernek, a gyomra azonban üres volt. Amikor
valamennyire enyhültek a görcsök, az erejéből csak annyira tellett, hogy
halkan zokogva, mozdulatlanul feküdjön. Pontosan tudta, hogy többé
semmi sem lehet olyan, mint amilyen régen volt. Eloszlott az egykori
ragyogás, beszennyeződött a régi dolgok tisztasága. Úgy zokogott, mint egy
újszülött. Elméjében nem fogalmazódtak meg gondolatok, és a
legcsekélyebb mértékben sem szégyellte magát a sírás miatt. Sokáig
zokogott, aztán elfogytak a könnyei. Ami megmaradt utánuk, az túl kemény
és ellenálló volt ahhoz, hogy a könnyek elmossák és eltüntessék. A fekvő
alakot elöntötte a mélységes keserűség. A kellemetlen érzés nem tartott
sokáig, mert a helyét átvette a harag. Ez az érzelem erősnek bizonyult; kellő
odafigyeléssel elérheti, hogy a haragja sokkal hevesebb tűzzel lobogjon.
Kinyitotta a szemét.
Egy jókora, szürke ládában vagy dobozban feküdt. Sehol sem látott rajta
ajtót vagy valamilyen nyílást, a fény mintha a falain keresztül szivárgott
volna be. A herceg felemelt keze nem vetett árnyékot. A dohos levegőben
enyhe égett szag terjengett. Most már nem fuldoklott, a mellkasa nyugodt
ütemben emelkedett és süllyedt.
Felült, és egy önkéntelen mozdulattal végigsimította a hasát. Ekkor jött rá
arra, hogy meztelen. Mutatóujját végighúzta az ágyékától egészen a
szegycsontja aljáig érő vastag, fehér forradáson.
– Égiek! – hörögte.
 – Ezen a helyen nem fohászkodnék hozzájuk – figyelmeztette egy női
hang.
Attrebus a beszélő irányába fordult. Az ismeretlen is meztelen volt, mint
ő. Felhúzott térddel ült a földön. A haja rózsaszín árnyalatú aranyfényben
ragyogott, a bőre fehér volt, mint az alabástrom, a szeme két smaragdra
emlékeztetett. Karcsú, hegyes füle elárulta, hogy az elfek közé tartozik.
– Tudod, hogy hol vagyunk? – kérdezte a herceg.
– Az Oblivionban – felelte a nő. –Malacath birodalmában.
– Malacath földjén – suttogta Attrebus. Újra megérintette a seb helyét. A
forradás egészen friss volt.
– Ezt a nevet adta magának – magyarázta az elf.
– Engem Attrebusnak hívnak. Benned kit tisztelhetek, hölgyem?
– Hívj Silhansának.
– Mióta vagy itt, Silhansa?
– Alig valamivel régebben, mint te. Legalábbis azt hiszem. Elég nehéz
követni az idő múlását. Nem látom a napot vagy a holdat, mindent elnyel a
végtelen szürkeség.
– Hogy kerültél ide?
Az elf megvonta a vállát.
– Nem igazán tudom.
A herceg csendben maradt. Lehetőséget akart adni Silhansának arra,
hogy kérdezősködjön. Amikor azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a nő néma
marad, Attrebus kénytelen volt megszólalni:
– Honnan tudod, hogy Malacath birodalmában vagyunk? Találkoztál
vele?
– Egy hangot hallottam. Az ő nevét mondta. Ez minden. Ennyit tudok.
Félek – felelte a nő. Töprengő arcot vágott. – És mi a helyzet veled? Te
hogy kerültél ide?
– Meglehetősen hosszú történet.
– Kérlek, meséld el – mondta Silhansa. – Megnyugtat a hangod. Mi
hozott erre a rettenetes helyre?
– Nem egyedül jöttem – magyarázta Attrebus. – A társam egy sötét elf,
egy dunmer. Sulnak hívják. Találkoztál vele?
– Mióta idejöttem, csak a te arcodat láttam – csóválta meg a fejét a nő. –
Kérlek, folytasd!
Attrebus nagyot sóhajtott.
 – Hova valósi vagy? – kérdezte.
– Balfierába.
A herceg biccentett.
– Szóval mindketten Tamrielből jöttünk. Akkor talán lesznek közös
dolgaink. Jómagam Cyrodiilből származom. – Megvakarta az állát.
Meglepődve tapasztalta, hogy megnőtt a szakálla. Mennyi idő telhetett el? –
Hát jó. Megpróbálom elmagyarázni, hogy mi történt – folytatta aztán. –
Nemrég az Oblivionból átkerült valami a mi világunkba. Egy lebegő sziget.
Fent jár a magasban. A tetején egy egész város van. Ha átrepül egy
országrész fölött, mindenki meghal, akire rávetül az árnyéka. Az elhunytak
viszont hamarosan feltápászkodnak, élőhalottak lesznek. A társammal
együtt ezt a szigetet üldöztük.
– Miért?
– Természetesen azért, hogy megállítsuk! – vágta rá Attrebus. Egy
pillanatra elhallgatott, mert azonnal rájött, hogy mennyire öntelten és
ostobán hangzott, amit mondott. – Meg kell állítani, mielőtt elpusztítaná
egész Tamrielt.
– Ezek szerint hős vagy. Egy harcos.
– Hát nem a legjobbak közül való – ismerte be a herceg. – Pedig
megtettünk minden tőlünk telhetőt. Mielőtt találkoztam vele, az útitársam,
Sul hosszú éveken át az Oblivion foglya volt. Jól kiismerte az ottani
viszonyokat. De Umbriel – így hívják a lebegő szigetet – túl messze volt
ahhoz, hogy időben odaérjünk…
– Időben mihez?
– Mindjárt arra is kitérek – mondta Attrebus.
– Elnézést. Nem akartam a szavadba vágni. Elég különös a történeted.
– Csupán annyira, mint amikor valaki egy daedra herceg foglya.
– Ebben bizony igazad van – bólintott a nő.
– Nem akarlak a részletekkel untatni, ezért csak annyit mondok, hogy Sul
megpróbált a lehető legrövidebb úton célba juttatni minket. Átszeltük az
Obliviont, hogy megelőzzük Umbrielt.
– Ezek szerint sikerült megállítanotok?
– Nem – felelte az ifjú. – Esélyünk sem volt rá. Umbriel ura túl erős, a
fogságába estünk. Kis híján megölt minket, ám Sulnak sikerült
visszamenekülnie az Oblivionba. Magával hozott engem is. Eltévedtünk.
Nagy távolságban bukkantunk fel azoktól az ösvényektől, amelyeket Sul
ismert. Valóságos rémálom volt, iszonyatos helyeken kellett átverekednünk
magunkat. Mielőtt idekerültünk volna, bejutottunk Namira herceg
birodalmába – Sul legalábbis ezt gondolta arról a helyről. Valami
megtámadott. Ott szereztem ezt.
A hüvelykujjával megérintette a hosszú forradást.
– Meglepett, hogy bárki is életben maradhatott egy ilyen iszonyatos
sebesülés után – csodálkozott Silhansa.
– Engem is – felelte Attrebus. – Sul valahogy kimentett minket Namira
földjéről. Csak arra emlékszem, hogy egy szürke felhőben lebegtünk.
Majdnem megfulladtam. A biztos halál várt rám. Aztán itt tértem
magamhoz.
Semmi kedve nem volt felidézni az álmait. Egyetlen szóval sem említette
meg őket.
– A kalandod tehát így ért véget. Sajnálom.
– Még nem ért véget! – tiltakozott a herceg. – Megtalálom Sult, és
valahogy kijutunk innen.
– Mitől vagy ennyire elszánt?
– Veszélybe került a nemzetem. Az egész világom. Ezenkívül valaki vár
rám. Számít rám. Az a lány most talán biztonságban van, de nem hiszem…
– Aha – bólintott Silhansa sokatmondó arckifejezéssel. – Egy nő. A
szeretőd.
– Nőnek nő, de távolról sem a szeretőm! Inkább a barátomnak tartom.
Olyan valakinek, aki számít rám.
– Mégis azt akarod, hogy a szeretőd legyen.
– Én… nem is gondoltam erre! Semmi értelme sem volna ilyesmivel
foglalkoznom.
– Na és mi a helyzet a barátoddal, Sullal? Őt is a szerelem ereje hajtja?
– Sult? Ő bosszút akar állni. Gyűlöli Vuhont, Umbriel urát. Azt hiszem,
azelőtt el sem tudtam volna képzelni, hogy valakiben ilyen iszonyatos
gyűlölet tomboljon, pedig mostanában nekem is jó párszor adódott
alkalmam arra, hogy haragot és dühöt érezzek.
Ismét megérintette a forradást.
– Gondolod, hogy Malacath gyógyított meg? – kérdezte a nő.
– Talán igen. Ha az ő birodalmában vagyunk, akkor ez is lehetséges. Azt
viszont ne kérdezd, hogy mi oka lehetett erre. Malacath nem éppen a jó
szívéről híres.
 – Hallottál már róla?
Attrebus bólintott.
– Egy keveset. Annak idején a dajkám elmesélte nekem Malacath
történetét. Ez volt az egyik kedvenc mesém.
– Komolyan? Elmondod nekem is? Olyan keveset tudok a daedrákról.
– Én nem tudok olyan jól mesélni, mint a dajkám – ismerte be az ifjú. –
Viszont a történetre még emlékszem.
Elhallgatott egy pillanatra, mert a fejében felcsendült Helna kántáló
hangja. Becsukta a szemét, és elképzelte egykori szobáját. A dajkája
összekulcsolt kézzel ült a kiságya mellett. Egy pillanatra mintha visszatért
volna a gyerekkorába. Milyen boldog volt akkoriban! Ártatlansága
megoltalmazta a nagyvilágtól.
– Valamikor réges-régen – kezdte végül – egy nagyszerű hős, Trinimac
volt Ehlnofey legbátrabb lovagja és Akatosh-nak, az idő sárkányának a
bajnoka. Egy szép napon a lovag úgy döntött, hogy megkeresi Boethiah
daedra herceget. Felelősségre akarta vonni alantas cselekedetei miatt.
Boethiah azonban tudta, hogy Trinimac útra kelt. Éppen ezért magára
öltötte egy idős asszony alakját, és odaállt az ösvény mellé…
– Jó reggelt, öreganyám! – köszöntötte Trinimac, amikor odaért hozzá. –
Boethiah herceget keresem, hogy megbüntessem. Meg tudnád mondani
nekem, hogy merre találom a bitangot?
– Fogalmam sincs róla – válaszolta a vénasszony. – De ha továbbmész,
nem messze él az öcsém. Ő talán tudja. Ezer örömmel elárulom neked, hol
találod meg, ha cserébe megvakarod a hátamat.
Trinimac beleegyezett. Amikor azonban meglátta a vénasszony
kelésekkel teli hátát, elszörnyedt. Ugyanakkor viszont nem akarta
megszegni az adott szavát. Megvakarta a kiütéses, förtelmes hátat.
– Ez kedves volt tőled – mondta az asszonyság. – Az öcsémet a
következő keresztútnál fogod meglátni. Bal kéz felől keresd.
Trinimac folytatta az útját. Boethiah azonban tudott egy rövidebb
ösvényt. Megelőzte a lovagot, és öregemberré változott.
– Jó napot, bátyám! – köszönt Trinimac, amikor megpillantotta. – Láttam
a nénédet, aki azt mondta, hogy te talán segíteni tudsz rajtam. Merre kell
mennem Boethiah herceg házába?
– Nem tudom – válaszolta a vénség. – De a kishúgom megmondja neked.
Elárulom, hogy hol találsz rá, ha előtte megmosod a lábamat.
 Trinimac beleegyezett. Kiderült, hogy a vénség lába undorítóbb és
büdösebb volt még a vénasszony hátánál is. A lovag azonban tartotta az
adott szavát. Az öregember utána megmondta neki, hogy merre találja a
húgát. Trinimac folytatta az útját. Boethiah sietve elébe került, és az út
szélén egy gyönyörű, fiatal nő alakját öltötte magára.
Trinimac erősen tartott attól, hogy milyen újabb megpróbáltatás vár rá.
Félt, hogy megint valamilyen undorító dolgot kell megmosnia vagy
megvakargatnia. Amikor azonban megpillantotta a gyönyörű, ifjú hajadont,
egyből sokkal jobban érezte magát.
– Találkoztam a bátyáddal – mondta a lánynak. – Tőle hallottam, hogy te
meg tudnád mutatni nekem az utat Boethiah herceg házába.
– Pontosan ez a helyzet – válaszolta a lány. – Ezer örömmel
megmutatom, hogy merre kell menned, ha előtte megcsókolsz.
– Ennek semmi akadálya – mondta Trinimac. Amikor azonban közelebb
hajolt, hogy megcsókolja a leányzót, az óriásira tátotta a száját. A hatalmas
üregben először eltűnt a lovag feje, aztán pedig Boethiah egyben lenyelte a
szerencsétlent.
A daedra herceg ekkor magára vette áldozata alakját. Hangosan böfögve,
hatalmasakat szellentve ugrálni kezdett. Mindenféle ostobaságot fecsegett.
Végezetül pedig leguggolt, és egy óriási halom ürüléket nyomott az út
szélére. A nemes Trinimac lovagból csak az a bűzlő halom maradt. Az
egykori büszke bajnok már nem létezett. Az ürülék lassan felegyenesedett,
és szégyenkezve elosont az úttól. Belőle lett aztán Malacath herceg. Annak
idején sokan szerették: ők is megváltoztak. Ma orkoknak hívjuk őket.
A meztelen nő különös pillantást vetett Attrebusra.
– Ez volt a kedvenc meséd? – kérdezte.
– Igen. Hétéves koromban.
Az elf megcsóválta a fejét.
– Ti, emberek mindent szó szerint elhisztek.
– Ezt meg hogy érted? – csodálkozott a herceg. Ekkor azonban felfigyelt
valamire. – Te ugye altmer vagy, igaz? Nemes elf. Hogy lehet, hogy még
sosem hallottál Trinimacról?
– Már hogyne hallottam volna Trinimacról – felelte Silhansa. A jobb
kezét a padlóra fektette, a tenyerével felfelé. Valamiért úgy tűnt, mintha
megolvadt volna. Látszólag belefolyt a kőbe.
– Te meg mit csi…
 Silhansa továbbra is a padlón kuporgott. Most már jóval nagyobb volt,
mint az előbb. Nem egyszerűen megnőtt a teste, de át is alakult. A hajából
és a szeméből eltűnt a szín. Szürke arca kiszélesedett, egyre jobban
hasonlított egy disznó pofájára. A szájából agyarak bukkantak elő. Már a
legcsekélyebb mértékben sem hasonlított egy nőre. Amikor felkelt,
Attrebus alatt megmozdult a talaj. Most vette észre, hogy valójában
Silhansa tenyerén fekszik. Felemelte a magasba, a börtöncella falai
semmivé foszlottak. A lény, aki az előbb azt állította magáról, hogy
Silhansának hívják, most már jó száz láb magas volt. Közvetlen közelről
egy iszonyatos, torz arc nézett le a fogolyra. A semmiből előbukkant másik
ormótlan mancsa is: Sul feküdt a tenyerén. A dunmer is ugyanolyan
meztelen volt, mint útitársa.
– Malacath! – hördült fel Attrebus.
– Tudod a nevem – válaszolta az óriás. Olyan volt a hangja, mint a
megroppanó gerendák reccsenése, a lehelete bűzlő szélként csapott le a
foglyaira. A szeme tompán, üresen ragyogott. Amikor azonban Attrebus
alaposabban belenézett, az elméje váratlanul megtelt csillámló, torz
lényekkel, melyek felzabálták a gondolatait.
Nem csak a fogolytársa alakult át. Megváltozott a környezetük is. A
hatalmas kertben karcsú fák sorakoztak, a törzsükre tekeredő indákon
liliomra emlékeztető virágok nyíltak. A magasban számtalan gömb mozgott
a színtelen égbolton; pont olyan távoliak és halovány színűek voltak, mint a
holdak. A herceg meghallotta néhány madár halk csipogását. A gyászos
ének miatt azt gondolta, hogy nem igazi élőlények dalolnak. Olyan valamik
hangoskodtak, amelyek halványan emlékeztek arra, hogy valamikor
madarak lehettek. Megpróbálták felidézni magukban a rég elnémult
hangokat.
– Fenség – mondta remegve Attrebus –, nem akartalak megsérteni. Ezt a
mesét még kisfiú koromban hallottam. Nem gondoltam…
– Hallgass – mondta Malacath. Attrebus felhördült, mert a szája ismét
megtelt hamuval. – Eleget fecsegtél már. Nem érdekelsz. Ami viszont téged
illett, Sul… Rád jól emlékszem. Egyszer esküt tettél nekem.
Szembefordultál az isteneiddel. Azóta egy alkalommal már visszatértél a
birodalmamba, de nem járultál elém. Megbántottál ezzel.
– A bocsánatod kérem, hercegem – válaszolta Sul. – Sietnem kellett.
– Most mégis azt követelted, hogy hallgassalak meg. Idejöttél a házamba.
 – Igen, hercegem.
Malacath ormótlan szemhéja leereszkedett, és eltakarta hátborzongató
szemét. Kitágult az orrlyuka, amikor szimatolni kezdett.
– Még mindig itt van – mondta olyan halkan, hogy alig lehetett
meghallani. – Az a hely, a kert árnyéka. Hallom az egykor létezett dolgok
visszhangját. Ismersz te is hasonló fantomokat, Sul?
– Igen – felelte suttogva a dunmer.
– Szerettél egy asszonyt, és a kedvéért elpusztítottad a városodat. Halálba
küldted az egész nemzetedet, az egész népedet.
– Nem szándékosan tettem! – tiltakozott Sul. – Meg akartam menteni az
életét! Vuhon volt az…
– Ne becsüld alá magadat! Ne próbáld meg letagadni, hogy milyen
nagyszerű dolgot cselekedtél – mondta Malacath. Amikor kinyitotta a
szemét, és a két foglyára nézett, Attrebus úgy érezte, mintha izzó rezet
öntöttek volna a koponyájába.
– Meggyógyítottam összezúzott testedet. Megmentettem a társadat is –
folytatta a daedra herceg. – Most mégis mitévő legyek veletek?
– Bocsáss minket utunkra – felelte Sul.
– Miért, mire készültök?
– Elpusztítjuk Umbrielt.
– Már próbáltátok, nem sikerült.
– Mert nem volt nálunk a kard! – hörögte Attrebus. Alig tudott
megszólalni a fojtogató hamu miatt.
– Milyen kardról beszélsz? – mennydörgött Malacath hangja. A levegő
cseppfolyóssá vált. Attrebus karján felállt a szőr.
– Az a kard az Umbra nevet kapta… – magyarázta a fiatalember.
– Tudom, hogy mi az! – vágott a szavába Malacath. – Aljas Clavicus
herceg játékszere. Elorozza a lelkeket.
– Ennél jóval többet jelent! – ellenkezett Attrebus. – A kardba
bebörtönözték az önmagát Umbrának nevező lényt. Sikerült kiszöknie a
pengéből, és ellopta Aljas Clavicus erejének egy részét. Ez az a hatalom,
ami mozgásban tartja Umbrielt, a várost, melyet Sullal együtt el akarok
pusztítani. Úgy véljük, ha megtaláljuk a kardot, akkor visszazárhatjuk bele
Umbrát, és legyőzhetjük Umbrielt.
Malacath egy pillanatig némán bámulta a foglyát. Utána enyhén
félrehajtotta hatalmas fejét. A mozdulat miatt meglepő módon egy
kisgyermekre emlékeztetett.
– Hallottam, hogy Aljas meggyengült. Azt is, hogy keres valamit. Semmi
okom sincs arra, hogy kedveljem. A többieket sem szeretem – mondta,
aztán Sul felé fordult. Ingerülten összevonta bozontos szemöldökét. – Majd
megszakadtam a kacagástól, amikor elárultad őket. A hazádat ugyanolyan
halotti máglyává változtattad, mint amilyen az én kietlen birodalmam. A
velothik büszke leszármazottait végre megalázta valaki – mégpedig a saját
testvéreik egyike. Az átkodat azonban ennek ellenére sem tudtad
beteljesíteni.
– Segíthetnél, hogy valóra váltsa a fogadalmát – szólt közbe Attrebus.
Egész testében remegett, ám ennek dacára is megpróbált határozott,
nyugodt hangon beszélni. – Az első pillanatban felismerted Sult, amikor
megláttad. Bár már hosszú évek teltek el, mégis jól emlékeztél az átkára.
Meggyógyítottál, és eltakarva valódi arcod, kivallattál. Tudni akartad, mire
készülünk. Meg akartál győződni arról, hogy az eltelt hosszú idő dacára Sul
még mindig az átka beteljesítésére vágyik-e. Tudni akartad, hogy él-e még
benne a bosszúvágy.
Malacath feje ismételten moccant egyet. A háta mögött szétfoszlottak az
indák, az átalakuló alakzatokból fekete molylepkék felhője bukkant elő.
Nyüzsögve körbevették a két foglyot.
– Létezik néhány dolog, amelyet a magam módján szeretek – zendült fel
a daedra herceg hangja. – Közéjük tartozik az is, amit Sul magában hord.
Éppen ezért segíteni fogok. Tudjátok, merre van az a kard? Hogy hol van
Umbra?
Sul dacosan összeszorította az ajkát.
– Mégis hogy akartok eljutni oda, ha én nem juttatlak célba benneteket?
– Valahol Solstheimben. Azt hiszem – válaszolta végül a dunmer. –
Olyan valaki találta meg, akinek a gyűrűjét egy draugr képmása ékesíti.
Amikor Malacath bólintott, Attrebus azt hitte, hogy rájuk omlik egy
hegy.
– Eljuttathatlak Solstheimbe – folytatta a daedra. – Ne okozz csalódást!
A gigantikus szemek most Attrebusra szegeződtek.
– Ami pedig téged illet, ha valaha is szükségem lesz rád, azt tudni fogod.
– Igen, fenség – válaszolta az ifjú.
Az isteni hatalmú lény elvigyorodott. A szájában éles fogak villantak fel.
Utána egyszerűen összecsapta a két tenyerét.
 ***
– Nem hiszek a szememnek – suttogta Mazgar gra Yagash. Döbbenten
bámult a magasba. Legszívesebben előrántotta volna a kardját.
Életében most látott először repülő várost.
Levette a sisakját, hogy alaposabban is megnézze magának az elképesztő
látványt. A lebegő város magasabban volt még a legnagyobbra nőtt fák
csúcsánál is. Mintha valaki a feje tetejére állított volna egy hegyet: a
sziklatömb hegye mutatott a lenti világ felé.
A testőr tekintete végigsiklott a különös jelenségen látszó furcsa tornyok
és ragyogó építmények hosszú során. Biztosra vette, hogy ezeket nem a
természet hozta létre. A hegy legfelső részét zöld gyűrűként egy erdő fái
ölelték körbe. Az ágak és a lombkorona messzire kinyúlt a semmibe.
– Talán nem erre számítottál? – kérdezte Brennus. Gyorsan tintába
mártotta a tollát, és folytatta a munkáját. Lerajzolta a repülő várost. –
Hiszen pontosan ezért jöttünk ide.
– Ez egyszerűen nevetséges! – méltatlankodott a harcos.
– Nem hittem volna, hogy ti, orkok, ismeritek ezt a szót – mormogta
Brennus. – Biztosra vettem, hogy a te fajtád egyszerűen mindent elhisz.
– Vannak dolgok, amikben nem hiszek. Például abban, hogy megmarad
az orrod, ha jól behúzok egyet – mondta az ork.
– Ebben egyetértünk. Én sem hinném, hogy talpon maradnék. Mivel
azonban rangban fölötted állok, ezért nem hiszem, hogy meg fogsz ütni. –
A rajzoló félresimította homloka elől rozsdavörös hajtincseit, és ismét
felnézett a magasba. – Egyébként pedig nem számít, hogy hihetetlen. Itt van
az orrunk előtt. De mondd, neked nem kéne valamit csinálnod?
– Rád vigyázok – felelte Mazgar.
– Máris sokkal jobban érzem magam.
A nőstény ork szemforgatva bámult a magasba. Igen felmérgesítette,
hogy a fiatalember valóban magasabb beosztásban szolgált, mint ő. Brennus
ráadásul nem is volt katona. Még a csatamágusok közé sem tartozott. Az
expedícióban szolgáló legtöbb varázslóhoz hasonlóan elsősorban ahhoz
értett, hogy a távolból kikémleljen dolgokat. Katonai rangját azonban
magától az uralkodótól kapta alig pár nappal azelőtt, hogy útra keltek a
birodalom fővárosából.
 A kiállhatatlan fickónak ráadásul igaza volt. Mazgar csak erőnek erejével
tudta levenni a szemét a lebegő hegyről, ugyanakkor pontosan tudta, hogy
felelőtlen bámészkodás helyett inkább a közvetlen környezetüket kellett
volna szemmel tartania.
Egy magas, kietlen sziklaháton álltak. A megfigyelőket jó harminc lábnyi
távolság választotta el a legközelebbi erdőtől. A kristálytiszta levegő miatt
jók voltak a látási viszonyok. Nem sokkal a testőr előtt az expedíció négy
másik varázslója ügyködött. Mazgar nem tudta, hogy mit csinálhatnak:
miközben furcsa hangon kántáltak, különös berendezéseket szegeztek a
fejjel lefelé repülő hegyre. A semmiből áttetsző, szárnyas jószágokat
idéztek meg, amelyeket csak akkor lehetett észrevenni, amikor füstbe
kerülve egy pillanatra láthatóvá vált a körvonaluk. Brennus két másik társa
bíbor és fekete lángokkal égő, apró gyertyákkal vette körbe a
megfigyelőket. Valahányszor megállt a karavánjuk, ezek ketten azonnal
elhelyezték a gyertyákat. Valami olyasmit mondtak, hogy a körön belül
elvégzett idézésekre odakint senki vagy semmi nem fog felfigyelni.
A nőstény ork megmarkolta Hugi, vagyis a kardja elefántcsont
markolatát. Megnyalta az agyarait, és hunyorogva visszafordult a közeledő
város felé.
– Ránézésre hat mérföldnyire lehet. Te mit gondolsz?
– Yaur távolságvarázslata szerint valamivel több mint nyolc mérföldnyire
van – felelte Brennus.
– Akkor nagyobb, mint amekkorának gondoltam.
– Hát igen – biccentett a fiatalember. Letette a jegyzettömbjét, és
előszedett valamit a zsákjából. A hosszúkás tárgy leginkább egy távcsőre
hasonlított, Mazgar azonban sejtette, hogy valami egészen más lehet. Az
ork gondjaira bízott fiatalember belenézett a csőbe. Érthetetlen szavakat
motyogott, majd elfordított egy kapcsolót a szerkezet oldalán. Újra
belepillantott. Hátrasimította vöröslő haját. Elkomorodott. Amúgy is
halvány nibeni arca még jobban elsápadt.
– Na, mi a baj? – kérdezte Mazgar.
– Nincs ott semmi – mondta Brennus.
– Miről beszélsz? – hördült fel az ork. – Ott lebeg, ni, az orrunk előtt!
– Éppen ez az – bólintott a varázsló –, jó kis ellentmondás, igaz? Persze
én is tudom, hogy valahogy mégis itt kell lennie. A távcsövem azonban
csak az Oblivion buborékját látja.
 – Az Oblivion buborékját?
– Igen. Bizonyára már te is hallottál arról a szörnyű helyről, ahol a
daedrák élnek. Túl a valódi világ határain.
– Tudom, hogy mi az Oblivion! – mordult fel Mazgar. – Annak idején a
nagyapám zárta le Dagon egyik kapuját. A világok közötti átjárót.
– Na, most ez itt pont olyan, mint egy kapu. Csakhogy ez a kapu
valahogy önmaga köré tekeredett. Ez eléggé furcsa.
– Ebből tudni lehet, hogyan fogjuk legyőzni?
Brennus megvonta a vállát.
– Nem hiszem, hogy sokat segítene – ismerte be. – De hát nem is azért
jöttünk ide, hogy harcba szálljunk ellene. Mindent meg kell tudnunk a
repülő városról, hogy aztán beszámoljunk róla az uralkodónak. Ez az
ormótlan jószág még mindig észak felé, Morrowind irányába halad.
Lehetséges, hogy a legcsekélyebb fenyegetést sem jelenti a birodalmunkra
nézve.
Mazgar az ifjú felől visszafordult a sziget irányába.
– Mi az, hogy nem jelent veszélyt? – méltatlankodott. A tarkóján felállt a
szőr. Egyre hevesebben dobogott a szíve. Brennus aggódó pillantást vetett a
harcosra. Az ork észbekapott. Csak most vette észre, hogy halkan vicsorog.
– Ne aggódj! – mondta a varázsló.
– A város észrevett minket.
– Ebben kételkedem.
– Pedig lát minket! – kiáltotta az ork. – Érzem magamon a tekintetét…
– Csak nem az orkok híres hatodik érzéke lépett működésbe? Tudod, az,
ami akkor alakul ki, ha az életed során soha nem mosakszol.
– Nem vagyok tréfás kedvemben, Brennus. Valami nem tetszik. Érzem,
hogy… – Megfordult a szél. Az ork azonnal felfigyelt az iszonyatos bűzre.
– Halott dolgok közelednek! – hörögte, és előrántotta Hugit a tokjából.
Üvölteni kezdett. – Riadó!
Szabad mancsával megragadta Brennus vállát, és pillanatnyi habozás
nélkül maga után rángatta a többi varázsló irányába. Harcostársai sietve
alakzatba rendeződtek a rájuk bízott tudósok körül.
Mazgar észrevette a fák közül kibukkanó ellenséget.
– Szóval akkor ez is igaz! – mordult fel.
– Égiek – nyöszörögte Brennus elakadó lélegzettel.
 Az erdőből kilépő alakok látványa ugyanúgy arról árulkodott, hogy
halottak, mint a bűzük. Jó páran közülük egykor argóniaiak voltak, fel
lehetett ismerni rohadó ormányukat, farkukat és féregrágta ínyükből kiálló,
éles fogaikat. A többiek az emberek vagy a merek közül kerültek ki. Akadt
közöttük jó pár azonosíthatatlan lény is. Bizonytalanul, tántorogva
mozogtak. Bár úgy tűnt, hogy nem egészen uralják végtagjaik mozgását,
mégis gyors ütemben közeledtek.
Ahhoz pedig kétség sem férhetett, hogy egy menetoszlop bukkant elő a
semmiből. Az élőhalottak egy szervezett haderő katonái voltak.
Mancsukban a legkülönfélébb fegyvereket szorongatták, akadt, akinél kard,
míg másoknál buzogány vagy lándzsa volt. A bűzlő szörnyfajzatok több
mint felének csak kezdetleges bunkó jutott, de olyan is szép számmal
látszott közöttük, aki fegyvertelenül tántorgott az expedíció tagjai felé. A
leglényegesebbnek persze az tűnt, hogy többszörös túlerőben voltak a
birodalom harminc felderítőjéhez képest.
Mazgart leginkább a rohadó alakok szeme lepte meg. Korábban már
hallotta a szóbeszédet, mely szerint a repülő város alatt holttestek serege
menetel. Azt gondolta, hogy valamilyen ostoba, kihunyt tekintetű
szörnyetegek lehetnek. Most viszont egészen más tárult a szeme elé: a
közeledő sereg harcosainak rosszindulatú értelem csillogott a szemében.
Mintha előre élvezték volna, hogy milyen szenvedést fognak okozni.
– Dél felől is jönnek! – kiáltotta valaki.
Ez bizony rossz hír volt a javából. Abban az irányban hagyták az
expedíció lovait és a legtöbb felszerelésüket. Ráadásul hat társuk is ott
maradt vigyázni a készletekre.
– Alakzatba, katonák! – bömbölte Falcus kapitány. – Harcolni jöttünk,
vagy mi a fene!
– Azt hittem, hogy a halottak a sziget alatt vannak – mérgelődött Mazgar.
– Ezek jó messzire elkószáltak.
– Látod, ezért van szükség felderítőkre – válaszolta Brennus. – Most már
olyan dolgokat is tudunk, amiről korábban fogalmunk sem volt. Képesek
nagy területek átfésülésére. Messzire kiküldik a csapataikat.
– Nem várhatjuk meg, hogy idefent csapdába ejtsenek minket! – kiáltotta
Falcus. – Kiválasztunk egy irányt, és átverekedjük magunkat rajtuk.
– Déli irányba hazafelé mehetnénk, kapitány! – bömbölte Hatalmas
Merthun.
 – Akkor irány dél felé! – döntötte el a kapitány. – Álljatok hadrendbe!
Mazgar az alakzat végére állt. Jarrow, Merthun és Szenes is csatlakozott
hozzá. A nőstény ork leakasztotta a pajzsát a hátáról, és felkészült a gyorsan
közeledő, rohadó bőrű alakok támadására.
– Te meg azt hitted, hogy unatkozni fogsz – hallatszott Brennus hangja a
háta mögül.
Falcus kiáltását meghallva a falanx lassan mozgásba lendült. Mazgar és
társai megfontoltan hátrálva követték őket. Az élőhalottak futásnak eredtek.
Már csak tízlépésnyire jártak, amikor rohamra lendültek.
Az ork felvonyított. Hugi lecsapott, és szétzúzta egyik ellenség fejét. A
támadó valamikor egy jókora, két lábon járó gyík lehetett. Felhasadt
koponyájából bűzlő váladék és férgek tömege ömlött elő, a teste azonban
töretlen elszántsággal folytatta a támadást. Mazgar újra lesújtott. Közben a
többiekkel együtt megpróbált hátrálni.
Ekkor hallotta meg Jarrow káromkodását, majd azt is, hogy bajtársuknak
hörögve elfullad a hangja.
– Jarrow meghalt! – kiáltotta Merthun. – Zárjátok be a rést!
Lassan, megfontoltan hátráltak. A visszavonulók nyomában lemetszett,
rohadó, rángatózó testrészek borították be a földet. Az ork ekkor arra figyelt
fel, hogy a hason fekvő Jarrow megmozdult. A társuk egy lassú mozdulattal
felkelt. A szörnyszülöttek körbefogták.
– Jarrow még él! – üvöltötte Mazgar.
– Dehogyis! – bömbölte Merthun. Hatalmas kalapácsa a magasba
emelkedett, majd lesújtott az ellenségre.
– De hát… – hörögte az ork. Azután megpillantotta Jarrow sebhelyét és a
szemében csillogó, gonosz fényeket. Most már tudta, hogy egy idegent lát.
– Hát ez nem jó – hallatszott Brennus hangja.
– A déli erdőbe! – kiáltotta Falcus. – Futólépés, katonák! A hátsó sor
tartsa vissza őket! Kitörünk innen, vagy meghalunk.
– Én aztán nem halok meg itt – vicsorogta Mazgar. Hugi könyörtelenül
újra és újra lecsapott az üldözőikre.
 E
ELSŐ FEJEZET
Colin a huzatot megérezve felébredt. A szíve zakatolni kezdett, amikor
megpillantotta a nyitott ablakot. A szobában a leghalkabb nesz sem
hallatszott. A fiatalember azonnal mozdult, hogy előhúzza a matrac alá
rejtett kését. Egy erős marok csapott le a csuklójára. Colin megpördült, és
megpróbálta megrúgni az elmosódott árnyékot, de még a lábát sem tudta
felemelni a lepedőről. A bokáját is vasmarokkal szorította valaki. Miután
egy zsákot húztak a fejére, már nem sokáig tudott ellenállni. Visszatért az
álmok birodalmába. Akár kellemes dolgokról is álmodozhatott volna, ám az
elméje mélyén egy halk hang kétségbeesetten kiabálva megpróbálta felhívni
a figyelmét arra, hogy ebből a pihenésből esetleg soha nem ébred fel.
Alvása mégsem tartott örökké. A zsák továbbra is a fején maradt. Jól
érezte a mákony erős szagát, ám nyilvánvaló volt, hogy a méreg mostanra
már javarészt elpárolgott. Valamilyen kemény felületen feküdt, a deszkák
furcsán mozogtak alatta. Hamarosan arra is rájött, hogy egy csónakban van,
mégpedig odakint, a nyílt vízen. Akik megkötözték a kezét és a lábát,
értették a dolgukat. Útközben némák maradtak, a zsákon át csak a
lélegzésük zaját és a vízbe merülő evezőlapátok halk neszét hallhatta. A
fejére húzott, vastag szövet lehetetlenné tette a tájékozódást, mivel azonban
a bőrét perzselte a nap, úgy vélte, hogy dél felé járhat.
Nem sokkal később a csónak megremegett, aztán kifutott a vízpartra.
Colin fenyőfák illatát érezte.
A lábáról levágták a béklyót, és rászóltak, hogy induljon el. A fogoly
először arra gondolt, hogy megpróbál szóba elegyedni elrablóival, ám az
őrei igazi szakemberek módjára viselkedtek. Colin belátta, hogy nem volna
sok értelme a meggyőzésükkel próbálkozni, képtelenség lenne lebeszélni
őket arról, amire készültek. Nem tehetett mást, mint hogy kivárja, hogyan
alakulnak az események. Vajon milyen érzés lesz? Érzékelni fogja, hogy az
történik vele?
Életében egyszer már ölt embert. Áldozata kétségbeesetten könyörögve
halt meg. Nem volt hajlandó elfogadni a tényeket. Még akkor is összevissza
beszélt, amikor a késpenge elmerült a húsában.
Colin azon kapta magát, hogy sír. Olyan jó lett volna még egyszer
találkozni az anyjával. Elszégyellte magát. Szeretett volna bátrabban
viselkedni.
Már nem szorították a karját. Megpróbált nem remegni.
Egyik őre különös hangot adott ki magából. Úgy tűnt, hogy a holtfáradt
fickó végre lefeküdhetett pihenni.
– Mi az? – kiáltotta a másik. Utána viszont elakadt a hangja.
A fogoly két, tompa csattanást hallott. Utána visszatért a csend. Arra
gondolt, hogy esetleg meg kellene próbálnia elszaladni.
– Kinek dolgozol? – kérdezte egy női hang.
Colin felismerte a vallatóját. Libabőrös lett a karja. Utoljára a piacnegyed
egyik házában hallotta ugyanezt a hangot. Közvetlenül az előtt, hogy a
beszélő lemészárolt legalább nyolc embert.
– Gyerünk – folytatta a nő –, válaszolj!
– Nem mondhatom el – felelte a fogoly.
– Ne mozdulj – hallatszott a válasz. A következő pillanatban eltűnt a zsák
a fejéről.
Letine Arese állt Colin előtt. Az alacsony, pisze orrú, rövid, szőke hajú
nőről akár azt is lehetett volna hinni, hogy még csak fiatal lány, a fogoly
azonban pontosan tudta, hogy a titokzatos alak harmincegy éves. Amúgy
pedig egyetlen serdülőnek sem csillog ilyen hűvös elszántság a kék
szemében.
Arese összevonta a szemöldökét.
– Ismerősnek tűnsz – mondta. – Már láttalak korábban is. Hát persze.
Colin a nő mögé nézett. Két test feküdt a földön. Az egyik férfi argóniai,
a másik pedig bosmer volt. Biztosra vette, hogy mindketten meghaltak, bár
a haláluk okát nem tudta kitalálni.
– Azért hoztak ide, hogy végezzenek veled – magyarázta Arese.
– Erre én is rájöttem – válaszolta az ifjú. – Hálás vagyok, hogy
megállítottad őket.
– Tényleg? Erre majd térjünk vissza kicsit később – biccentett a nő. A
háta mögé tette a kezét. Úgy volt felöltözve, mint egy bosmer erdőjáró,
térdig érő csizmát, puha bőrmellényt és bő nadrágot viselt. Meglehetősen
különös látványt nyújtott így, a vidékies öltözetben, Colin mindeddig csak
viszonylag divatos, nagyvárosi ruhában látta.
 – Mit szólnál ahhoz, ha elmondanám, hogy ők ketten nekem dolgoztak? –
kérdezte a nő.
– Zavarba jönnék – felelte óvatosan a fogoly.
– Hát remélem is. Ezek a fickók észrevették, hogy kémkedtél utánam.
Felhívták rád a figyelmemet. Úgyhogy én is nyomozni kezdtem. Még szép!
Most pedig itt áll előttem az üllői Colin Vineben. Az apád meghalt, anyád
pedig mosónő. Beajánlottak a Penitus Oculatushoz. Tőlük kaptál kiképzést.
Nemrégiben felügyelői beosztásba kerültél. Te fedezted fel, hogy
lemészárolták Attrebus herceg személyi testőreit. A nyilvánvaló nyomok
ellenére is jelezted az uralkodónak, hogy a herceg életben maradt.
Nemsokára kiderült, hogy igazad volt. Most pedig utánam kémkedsz. Úgy
tűnik, hogy erre nem kaptál hivatalos felhatalmazást. Nem csoda, hogy
gyanakodni kezdtem. Vajon ki lehet a megbízód?
– Miért ölted meg ezt a kettőt? – kérdezte Colin.
– Vagy ők, vagy te. Ha életben maradnak, akkor neked kellett volna
meghalnod! – csattant fel a nő. – El tudok számolni velük. Majd úgy teszek,
mintha egy életveszélyes bevetésre küldtem volna őket. Ha életben
maradnak, akkor töprengeni kezdtek volna arról, hogy miért nem öltünk
meg. Az ilyen gyanú hamar eljut egészen fentre is. Magához a miniszterhez
is.
– Nem igazán értelek – ismerte be Colin.
– Kockára tettem az életemet miattad, te idióta! – förmedt rá Arese. – Mit
lehet ezen nem érteni?
– Ezt azért felfogtam – válaszolta az ifjú. – Csak az nem világos, hogy
miért.
Arese előhúzta az övére akasztott kést. Elindult a fogoly felé. Colin
elakadó lélegzettel figyelte a fegyver pengéjét. A kés azonban csak a
kezéről metszette le a kötelet. Arese ekkor hátrább lépett. Kilazította a
nadrágja zsinórját, és az egyik oldalon kissé lejjebb húzta a ruhadarab
derekát. Előbukkant csupasz csípője.
– Tudod, hogy ez mit jelent? – kérdezte, és rámutatott egy parányi, fekete
tetoválásra. A kép egy farkas fejét ábrázolta. Colin természetesen pontosan
tudta, hogy mit jelent ez. Az uralkodó személyes jelét csak a
leghűségesebb, közvetlen szolgái viselhették magukon.
Bár az ifjú néma maradt, a nő mégis tudta, hogy felismerte a jelet.
Megigazította a nadrágját, és újra megkötötte a zsinórját.
 – Tíz évvel ezelőtt küldött be a miniszter hivatalába – magyarázta. –
Erről senki nem tud, csak ő meg én. Illetve most már te is.
– Miért mondtad el nekem?
– Azért, mert segítségre van szükségem. Úgy tűnik, hogy közös célokért
harcolunk.
– Na és mi volna az a cél?
– Mindketten ki akarjuk deríteni, hogy miért akarja Hierem miniszter
Attrebus herceg halálát.
– Ezt akarja?
– Én tudom – válaszolta Arese. – Hiszen a miniszter parancsára én
készítettem elő a gyilkos támadást.
– Micsoda? – hördült fel az ifjú. – De hát ha az uralkodó hűséges…
A nő felnevetett.
– Szóval te tudtad? – mondta végül. – Ezek szerint mégis ott voltál,
amikor elintéztem Calvurt és a verőlegényeit. Egyszerűen éreztem, hogy
még valaki van ott! – Egy pillanatra becsukta a szemét. Fáradtnak látszott. –
Nem akartam semmi rosszat sem a hercegnek – folytatta aztán. – Ha tudtam
volna üzenni az uralkodónak, jeleztem volna a bajt, de abban a helyzetben
képtelenség volt riasztani. Egyből lebuktam volna. Hierem rájött volna,
hogy ellene dolgozok. Döntenem kellett.
– Te pedig úgy döntöttél, hogy fontosabb vagy, mint a herceg?
– Igen. Ha tudnád, hogy milyen is valójában az az alak, akkor
valószínűleg egyetértenél velem.
– Hierem a halálát akarja.
– Úgy tűnik.
– Az uralkodó miért nem tartóztattatta le a minisztert?
– Amikor arra utasított, hogy épüljek be a minisztériumba, még nem volt
semmi különösebb baja Hieremmel. Csak a minden sikeres császárban
meglévő, egészséges üldözési mánia vezette. Az elmúlt tíz esztendő során a
miniszter nem igazán tett olyasmit, amivel okot adott volna a gyanakvásra.
Nagyjából egy évvel ezelőtt azonban valami megváltozott. Próbára tette a
hűségemet. Először finoman, diszkréten, de később már egészen nyíltan.
Megértettem, hogy mire készül: ki akarja építeni a saját kémszervezetét:
hírszerzőkre és gyilkosokra volt szüksége. Egy olyan hálózatot hozott létre,
amelyik nem áll kapcsolatban a Penitus Oculatussal, és amiről nem tud az
uralkodó sem. Igen meglepett, amikor parancsot adott az Attrebus elleni
támadásra. Erre azért nem számítottam. A herceg azért maradt életben, mert
néhány orgyilkos nem tudott ellenállni a mohóság csábításának. Az
uralkodó még nem áll készen arra, hogy nyíltan szembeforduljon
Hieremmel. Úgy véli, hogy még távolról sem tudunk mindent. Ráadásul a
miniszter rendkívül fontos politikai szereplő. Elképesztően befolyásos. Az
uralkodó azért él még, mert képes kivárni a megfelelő alkalmat. Addig nem
csap le, míg nem tudja, Hogy kik vesznek részt a küzdelemben, és mennyire
erősek. Hierem ebben a pillanatban úgy véli, hogy senki sem tud a
lépéseiről. Szeretnénk megtartani ebben a tévhitben. Ezen a ponton lépsz be
te a képbe. Már ha képes leszel rá.
– Mármint mire?
– Mostanra már elnyertem Hierem bizalmát. Úgy vélem, teljes mértékben
hisz nekem. Ez viszont megköti a kezemet. A minisztérium egyetlen
alkalmazottjában sem bízhatok meg. Képes vagyok ugyan megnyitni
bizonyos ajtókat, ám szükségem van valaki másra, aki átlép a küszöb fölött.
Rád bízhatom ezt a feladatot?
Colin egy pillanatig töprengett. Nem tudta eldönteni, hogy a nő igazat
mond-e, vagy éppen ellenkezőleg, hazudik. Bizonyos szempontból ez nem
is számított. Ha hajlandó lesz segíteni Aresének, akkor akár választ is
találhat mindazokra a kérdésekre, amelyek már jó ideje foglalkoztatták.
Még akkor is, ha új megbízójának egészen mások a céljai. Ha viszont nemet
mondana, akkor nagy valószínűséggel az idők végezetéig itt kellene
maradnia ezen a szigeten.
– Rám bízhatod – felelte.

MÁSODIK FEJEZET
Amikor Mere-Glim megérezte a vér szagát, azonnal elindult a Velő-
mocsár mélyebb részei irányába. Meg akarta keresni a bűz forrását.
Ezekben a vizekben elég gyakran lehetett vért érezni, mindennap új
holttestek hullottak alá a magasból. Némelyik nem is volt még egészen
halott: egy darabig kapálózva küszködtek a halál ellen. Most viszont
nemcsak friss vér szagát érezte, hanem felfedezett benne egy jól ismert,
jellegzetes rothadásaromát is.
 Becsukta a szemét, és tágra nyitotta hüllőszerű orrnyílását.
Beazonosította a vér szagát hozó vízáramlatot. Úszóhártyás keze és lába
meglendült, gyorsan haladt a tiszta vízrétegeken át. Hagyta, hogy a
megfelelő áramlat vezérelje. Csak néhány szívdobbanásnyi idő kellett
ahhoz, hogy megpillantsa a kétségbeesetten kapálózó alakot. A haldokló
megpróbált feljutni a felszínre.
Mire Glim odaért a nőhöz, a szerencsétlen szemében mintha már kihunyt
volna az élet. A mer nem lehetett biztos abban, hogy a nő egyáltalán
észrevette-e. Orrából és tágra nyitott szájából felhőkben még mindig vér
tört elő. Glim a háta mögé úszott, átölelte, és erőteljes mozdulatokkal
elkezdte felfele húzni. Mire azonban kibukkantak a víz alól, a fuldokló teste
már teljesen elernyedt.
Ennek ellenére bevitte magával a pákászok part menti barlangjába.
Felfektette arra az apró ravatalozóra, amit a munkatársaik készítettek
nádfonatból és fűből. Elrendezte rajta a holttestet. Kint az apró alak öregnek
és viharvertnek tűnt, a szeme alatt sötét karikák húzódtak, haja nedves
hínárként tapadt a fejére. Odabent csak a barlang fala foszforeszkált lágyan.
A halott most jóval fiatalabbnak tűnt. Mintha egy tíz- vagy tizenöt éves
gyermek feküdt volna a ravatalozón. Tényleg ennyi lehetett. Umbriel lakói
felnőtt testtel születtek. Csak azért látták meg a napvilágot, hogy
pákászként a mocsárban szolgáljanak, hogy gondozzák és learassák a
mélység élőlényeit. Nem is reménykedhettek abban, hogy néhány évet
gyerekként élhetnének.
Glim hirtelen meghallotta a többiek zaját. A válla fölött hátranézve
észrevette barátját, Wertet, és egy fiatal, Oluth nevű pákászt.
– Szegény Joacin – sóhajtott Wert. – Tudtam, hogy már nem húzza
sokáig.
– Sajnálom – válaszolta Glim. – Nem értem oda hozzá időben.
– Nem jelentett volna túl nagy különbséget – legyintett Wert. – Ha
kimentetted volna, akkor is legfeljebb egy napja maradt volna.
– Az is több, mint a semmi – ellenkezett Glim.
Wert letérdelt a ravatalozó mellé. Alaposan megnézte magának az
elhunyt nő arcát; gyászos tekintettel bámulta néhai munkatársát. Még a
megszokottnál is keserűbb kifejezés látszott az arcán.
– Mikor teszünk végre már valamit? – kérdezte lehajtott fejjel. – Nem
kéne végrehajtanunk a terv következő lépését?
 – Megszereztünk minden térképet – szólt közbe izgatottan Oluth. A
fiatalember éppen csak elmúlt hároméves, a bőrét még nem csúfította el az
idősebb pákászokra annyira jellemző sárgaság.
– Nagyszerű – válaszolta Glim.
– Szóval, ahogy Wert is kérdezte, mi a következő lépésünk? – tudakolta
lelkesen a fiú.
– Még dolgozom rajta – mondta Glim.
– Barátom, te mindenkit lázba hoztál – figyelmeztette Wert. –
Felélesztetted bennünk a reményt. Mostanában viszont… néhányan azt
mondják, hogy csak az időt húzod.
– Mindent nagyon alaposan elő kell készítenünk – válaszolta Glim. –
Óvatosnak kell lennünk. Ha egyszer elkezdődik, akkor már nincs visszaút.
Ezt ugye mindenki felfogta?
– De még mennyire – bólintott Wert. – Készen állunk arra, hogy
megtegyük, amit mondasz, Glim. De most már mondanod kellene valamit.
A mer elkomorodott.
– Nemsokára – nyögte ki nagy nehezen.
– Pontosan mikor?
– Kellő időben szólok.
Wert elkomorodott, de azért rábólintott. Utána odafordult Oluth felé.
– Kísérd el Glimet. Megmutatja neked, milyen a mocsár mélyebbik része.
Mostantól odalent fogsz dolgozni vele.
– Megtisztelve érzem magam – lelkesedett az ifjú.
Glim kivárta, amíg Oluth beszívja a gőzt. Közben elfogta a bűntudat. A
maró pára lehetővé tette ugyan, hogy a pákászok víz alatt is kapjanak
levegőt, ám felemésztette őket. Egészen fiatalon pusztultak el a
mélységben. A pára mindenkivel végzett, ahogyan Joacint is elpusztította.
Glim kivételével minden pákász itt született fent Umbrielen. A jövevény
volt az egyetlen argóniai. Neki nem volt szüksége a gőzre ahhoz, hogy
lélegezni tudjon a mélyben.
Miután fiatalabb társa megjelent a sekély vízben, Glim levezette a
mélyebb rétegek felé. A sziget belső részének alsó fele víz alatt állt. Mintha
egy hatalmas, kúp alakú kútban jártak volna. A falra parányi gubók
tapadtak, mindegyik áttetsző zacskóban egy parányi, féregre emlékeztető
élőlény mocorgott. Egy se volt közülük nagyobb Glim legkisebb karmánál.
Az apró férgekből gyors növekedés után Umbriel lakói fejlődtek ki. Glim
végigsimította az egyik zsákot. A karcsú női alakon látszott, hogy emberi
lény lesz belőle. A következő keltetőzsákban szarvak álltak ki a téglavörös
bőrű lény fejéből. Egyel arrébb egy férfi látszott. Sötét bőre elárulta, hogy
dunmer lesz. A kezdet kezdetén azonban mindannyian férgek, és eltérő
külsejük dacára valamennyien Umbriel gyermekei. Glim igyekezett
megőrizni a hidegvérét, és nem fortyant fel Oluth lelkes kérdései miatt;
türelmesen elmagyarázta, hogyan kell ápolni a meg nem született
embriókat, és mit kell tenni azokkal, akiknek eljött az idejük. Megmutatta,
hol vannak a kikeltő medencék, és azokról a jelekről sem feledkezett meg,
amelyek alapján tudni lehetett, hogy valakit át kell vinni oda. Ugyanakkor
persze tudta, hogy a fiú csak félig-meddig figyelt a magyarázatára. Oluth a
szeme sarkából többször is a mélység felé sandított. Mindenekelőtt a
mocsár legmélyebb pontja keltette fel a figyelmét. A lenti baljós ragyogás
jól jelezte, hogy ott rejtőzik a félelmetes ingenium.
– Érdekel, hogy milyen lehet? – kérdezte Glim.
– Persze. Az ott az ingenium! – vágta rá Oluth. – Umbriel szíve és lelke.
Ha az irányításunk alá vonhatnánk…
– Nem mennénk túl sokra vele – figyelmeztette Glim. – Túlságosan
kemény dió volna számunkra.
– De hát a forradalom! Ha komolyan gondoljuk… Ha szembe akarunk
szállni a nagyurakkal…
– Csitt, te, hallgass! – szólt rá idősebb társa. – Kitől hallottad ezt az
ostobaságot? Ki beszélt itt küzdelemről? Vagy arról, hogy kirobbantjuk a
forradalmat?
– Hát, úgy véljük, hogy elkerülhetetlen lesz a nyílt lázadás – felelte
Oluth.
– Ki az a mii – tudakolta Glim.
– Jaj, ne! – kiáltotta a fiatalember. Csúnyán zavarba jött. – Nem lett volna
szabad szólnom róla.
– Mármint miről?
– A fiatal pákászokról. A Glim Fiai nevet adtuk magunknak. Esküt
tettünk arra, hogy követünk téged, és minden segítséget megkapsz tőlünk.
Glim megpróbálta felfogni a hallottakat. Úgy érezte, mintha csapdába
került volna.
– Figyelj rám – mondta nagy nehezen. – Egyszerűek a célkitűzéseink.
Azt akarjuk, hogy a maró gőz helyett valamilyen más szert kapjunk. Akkor
majd nem rohad szét a tüdőtök, és nem kell ennyire fiatalon elpusztulnotok
csak azért, mert a dolgotokat teszitek. A célunk nem más, mint hogy
valahogyan ráébresszük a fenti nagyurakat a bajotokra. Némi
kellemetlenséget okozunk. Ebből rájönnek, hogy mire van szükségetek.
Nem akarjuk, hogy bárki is harcba keveredjen.
– Világos – bólintott Oluth. – Kellemetlenséget okozunk nekik. Például
hogyan?
– Azt kérdezed, hogyan? Hát mi a mi feladatunk? Odafigyelünk arra,
hogy a mocsár működjön. Ez pedig nem jelent mást, minthogy táplálékkal
és vízzel látjuk el Umbriel és a fenti fakorona minden lakóját. Tőlünk
kapnak tápanyagot a fák. Ezen felül segítünk világra jönni az
újszülötteknek. Nincs más dolgunk, mint megértetni a nagyurakkal, hogy
milyen fontosak vagyunk. Megmutatjuk nekik, mi történik, ha idelent nem
mennek jól a dolgok. Ha ez-az eltörik, eldugul, vagy valami ilyesmi. Érted,
hogy miről beszélek?
Oluth lelkesen bólogatni kezdett.
– De még mennyire! – kiáltotta. Utána viszont a tekintete megállapodott
valamin Glim háta mögött. – Az meg mi a csuda?
A mer megfordult. Észrevette a parányi embriózsákot, amit Oluth
bámult. Az áttetsző hólyagban egy aprócska lény lebegett
összegömbölyödve. A legcsekélyebb mértékben sem hasonlított egy ember
embriójára, sokkal inkább olyan volt, mint egy kisméretű, de elnagyolt
formájú felnőtt. A halvány rózsaszín testet pikkelyek borították, hatalmas
szeme és egészen aprócska karmai voltak.
– Egy argóniai.
– Úgy néz ki, mint te.
– Hamarosan pontosan ugyanolyan lesz, mint én – mondta Mere-Glim. –
Én is argóniai vagyok.
Tisztában volt azzal, hogy ez a dolog előbb vagy utóbb meg fog történni.
Most ennek ellenére mégis görcsbe rándult a gyomra.
Itt volt az ideje annak, hogy beszéljen Annaďggal.
***
– Őszintén sajnálom, hogy megpróbáltalak meggyilkolni – bizonygatta
Slyr Annaďgnak. A lány felpillantott, és alaposan megnézte magának az
asztal túloldalán álló, szürke bőrű asszonyt.
 – Már megint próbálkoztál valamivel, vagy még mindig a múlt heti
ostobaság miatt szabadkozol? – kérdezte. Slyr vörös szeme elkerekedett.
– Nem próbálkoztam azóta semmivel. Esküszöm neked.
– Nagyszerű. Azért meg már bocsánatot kértél – biccentett Annaďg. –
Ezek szerint most csak az időmet pocsékolod.
Slyr nem válaszolt, ám ugyanakkor esze ágában sem volt távozni.
Bizonytalanul toporogva továbbra is ott állt az asztal mögött. Annaďg
megpróbálta nem kimutatni az ingerültségét. Visszafordult az asztallapra
állított edények felé. Éppen ló-agyvelőt és szegfűszegolajat emulgeált,
határozott mozdulatokkal kavarta a szürkés masszát, és időnként
belecsöppentett egy kevés olajat. Amikor a krém már olyan sűrű lett, mint a
majonéz, félrerakta a tálat.
Slyr még mindig ott állt.
– Mi van már? – förmedt rá ingerülten.
– Én… még nem adtál nekem semmilyen feladatot.
– Hát jó. Arra utasítalak, hogy menj be a hálószobába, és ülj le a
fenekedre.
– Nekem is dolgoznom kell – nyöszörögte Slyr. – Toel nem tart valami
sokra. Ha rájön, hogy lustálkodom… Félek tőle, Annaďg.
A lány becsukta a szemét, és némán elszámolt négyig. Amikor kinyitotta,
félig-meddig arra számított, hogy Slyr késsel a kezében éppen ráveti magát.
A szerencsétlen nőszemély azonban továbbra is letörten várakozott. Csak
úgy áradt belőle a nyomorúság.
– Menj, magozd ki a duriant.
– De hát…
– Mi van már?
– A durian annyira büdös! – jajveszékelt Slyr. Utána habozva Annaďg
edényeire mutatott. – Te mégis mit csinálsz?
Ezek szerint kémkedik utánam – gondolta Annaďg. – Megpróbálja
ellopni az ötleteimet.
Ami igazából nem számít.
– Kivonom belőle a borzalmat – felelte.
– Hogy mit csinálsz?
Annaďg felemelte a krémmel teli tálat.
– A borzalom, a félelem, a boldogság… sőt, valamennyi erős érzelem
nyomot hagy maga után az agyban.
 – De hát ha elszállt a lélek a testből, akkor nem vitt mindent magával?
Annaďg elmosolyodott, bár erősen idegesítette Slyr közelsége. Kiszedett
egy késhegynyit a szürke masszából, és belerakta egy üveghengerbe. Az
áttetsző edény alsó részét egy vékony hártya választotta el a felsőtől.
– Az meg mi a csoda? – kérdezte kíváncsian Slyr, és a hengerre mutatott.
– A kiméraangolna nedvhártyája – magyarázta a lány. – Ez teszi lehetővé,
hogy ez az állat az érzelmeinek megfelelő színt ölthessen magára.
Megváltoztattam a hártya áteresztőképességét. Most már egyedül csak a
borzalmat engedi át magán.
– Egy ló borzalmát az angolna bőrével szűröd át?
– Rendkívül gondosan kezelt angolnabőrrel – biccentett Annaďg. Az
üvegedényt belerakta egy parányi, kézzel meghajtott centrifugába.
Megtekerte a kart, mire az üvegecske pörögni kezdett. Rövid idő után
kivette a szerkezetből, és a magasba tartotta. Alul halványsárga színű
váladék látszott.
– Az volna a borzalom? – kérdezte Slyr. Úgy tűnt, hogy nem hisz a
lánynak.
– Na most tudni akartad, hogy mit csinálok, vagy nem? – kérdezte
Annaďg.
– Igen, érdekel. Bocsánat, folytasd, kérlek.
– Akkor ülj le. Idegesít, ahogy ott topogsz.
Slyr azonnal leült egy támlátlan székre, és az ölébe ejtette a kezét.
– Amúgy bizonyos szempontból igazad volt. A borzalom, akár a többi
érzelem, nem tekinthető tisztán vegyi jelenségnek. Ezek az anyagok
azonban képesek magukba szívni az érzelmeket. Befogadják a lélek
alkotórészeit. Pontosan ugyanazt teszik, mint amit magasabb szinten az
agyunk vagy a testünk.
Kinyitotta az üveghenger aljára szerelt, aprócska szelepet. Az áttetsző
folyadékot beleengedte egy parányi kémcsőbe. Elővett egy másik
ugyanilyen üvegedényt, és egymásra nyomta a két kémcső száját.
Légmentesen lezárta a találkozásukat. Utána alaposan megrázta a két
részből álló üvegcsövet. A folyadék egyenletesen beborította a kémcsövek
belsejét. Annaďg most az egészet beledugta a padlón át belógó, lüktető
kábelre erősített, áttetsző rostok tekercsébe.
– Lélekenergiát áramoltatunk keresztül rajta – magyarázta. – Az anyagi
természetű borzalom megköti az energia egy részét, és így igazi érzelem
lesz belőle.
Egy pillanatig semmi sem történt. A kémcsövek ekkor lágyan izzani
kezdtek. Olyan volt a színük, mint a levenduláé. A belsejüket borító
váladék az előbb még teljesen átlátszó volt, ám most elsötétedett. Annaďg
várt egy pillanatot, aztán kihúzta a kémcsövet, és újra megrázta. Az
üvegedény belsejét immár nem ragadós krém borította: a kémcső faláról
lejött a krémszerű anyag, és porként megtöltötte a legalját. A lány ekkor
hígító alkoholt öntött a két kémcsövet összetartó és a találkozásukat
légmentesen lezáró hlzumasszára. Elővett egy szarukanalat, és beleöntött
egy keveset a nagyszemcséjű porból. Óvatosan odanyújtotta Slyrnek.
– Itt van, tessék – mondta.
A nő gyanakvó pillantást vetett a levendulaszínű porra.
– Azt akarod, hogy kóstoljam meg?
– Megkóstolhatod, ha akarod.
– Inkább talán nem – válaszolta Slyr. Egy ujjal azonban kíváncsian
megérintette a port. Néhány szemcse a bőrére tapadt. Elgondolkodva
összedörzsölte a két ujja hegyét. – Olyan érzés…
Elakadt a szava, és kiguvadt a szeme. A nyakán kitüremkedtek az erek,
és a nő éles hangon felsikoltott. Még akkor is üvöltött, amikor lezuhant a
zsámolyról, és már a földön fetrengett. Alig kapott levegőt, ám még így is
fülsértő hangon jajveszékelt. Megpróbálta egészen kicsire összehúzni
magát, mintha egy embrió feküdt volna a kövön.
– Akkor is hat, ha csak megérinted – magyarázta Annaďg. – Bőrön át
ugyanolyan gyorsan felszívódik, mint ha a szádba veszed.
Slyr már sikítani sem tudott. A teste görcsösen rázkódott. Nem volt ura
önmagának.
Annaďg néhány szívdobbanásnyi ideig feszült arckifejezéssel figyelte. A
lénye egy részét nem zavarta a másik nő szenvedése. A harag ugyan rossz
tanácsadó, de a maga módján nagyszerű érzés. Aki dühös, azt a
legcsekélyebb mértékben sem gyötri a kétség. Ha valaki dühbe gurul, az
elhiheti magáról, hogy igaz ügyet szolgál, és a helyes úton jár. Olyankor
könnyű azt gondolni, hogy az egész világegyetem egyetért velünk. Az
őrjöngő harag pillanatában mindenki istenségnek érezheti magát. Ha valaki
esetleg arra vetemedne, hogy ilyenkor tiltakozzon vagy ellent merjen
mondani, az nem egyszerűen hibát követ el, hanem annál jóval nagyobb
szörnyűségre vetemedik. Az ilyen tiltakozók hitehagyott eretnekek. Slyr is
rászolgált a szenvedésre. Ennél sokkal, de sokkal kegyetlenebb büntetést
érdemelt.
De akkor mégis mi lehetett az oka annak, hogy túl a csodálatos, tisztító
haragon, Annaďg annyira rosszul érezte magát? Miért gyanakodott arra,
hogy éppenséggel ő követ el hibát?
Azért fogta el a kétség, mert valójában nem haragudott annyira Slyrre. A
dühét az váltotta ki, hogy szertefoszlottak a reményei. Képtelenségnek tűnt
elmenekülnie Umbrielről. Hihetetlen haragot érzett egy bizonyos ostoba
kislány miatt. Az az együgyű jószág mégis hogyan gondolhatta, hogy
megmentheti a világot? Miért tartotta magát az ősi balladák egyik hősének?
Nagy dolgokra vágyott, és most élete hátralevő részét – ami valószínűleg
nem lesz túl hosszú – ezen a visszataszító helyen, a sok undorító alak között
kell eltöltenie.
Slyr is ezek közé az alantas jószágok közé tartozott. Annaďg ennek
ellenére sem tudta rezzenéstelen arccal végignézni, ahogy az áruló
nőszemély megőrül a borzalomtól.
Éppen ezért nagyot sóhajtva kihúzta a dugót abból a parányi fiolából,
amelyet még a kísérlet kezdete előtt készített magának. Számított arra, hogy
a próbálkozásai során esetleg valamilyen baleset történhet. A nyitott üveget
odatartotta Slyr orra alá. A fekvő alak beszívta az illatot, és felhördült. Még
egyszer, utoljára megremegett, aztán elernyedt. Még mindig zihálva
kapkodott levegő után, de a tekintete kitisztult.
– Zsémbes zsombék – nyögte ki nagy nehezen. Erősen zihált. Megpróbált
feltápászkodni. Remegve végignézett magán. Olyan képet vágott, mint aki
attól tart, hogy hiányzik néhány testrésze.
– Te mentettél meg, ugye? Akár hagyhattad volna, hogy folytatódjon.
Igazam van?
– Néhány órán keresztül még bírtad volna.
– Abba beleőrültem volna.
Annaďg megvonta a vállát. Egyszerre volt dühös és magatehetetlen. Úgy
érezte, hogy mindjárt elsírja magát. Mégis mi a fene baja lehet?
– Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy normális vagy – mondta
végül.
Slyr hisztérikusan elnevette magát.
– Összeszartam magam – mondta végül.
– Ettől igazán megkímélhettél volna – válaszolta Annaďg.
 – Hát persze – mondta a fekvő alak. Lesütötte a szemét. – Toelt nem
érdekli, hogy mi történik velem. Senkinek sem számítok. Egy ember sem
akadt volna, aki rád szólt volna, ha…
– Én nem vagyok olyan, mint te, Slyr – figyelmeztette a lány.
A nőnek sikerült végre felkelnie. Összefogta maga előtt a szoknyáját.
– Talán nem – bólintott. – De most már sokkal jobban hasonlítasz rám,
mint régebben.
Megfordult és elsietett. Annaďg valamiért úgy gondolta, hogy Slyr
diadalmas arckifejezéssel távozott a konyhából.
Csak akkor kezdett el sírni, amikor magára maradt.
Már régóta itt élt fent Umbrielen, ám eddig még egyszer sem bőgött.
Egyetlen könnycsepp sem folyt végig az arcán, pedig látta, amint elpusztul
a város, ahol felnőtt. Bár nem volt szemtanúja az apja halálának, mégis
tisztában volt azzal, hogy az idős férfi ugyanúgy meghalt, mint Hecua és az
összes régi ismerőse. Már senki sem élt azok közül, akik azelőtt vették
körül, hogy feljött volna a repülő városba, a gyilkosságokért felelős
Umbrielre. Eddig megtartotta magának a könnyeit. Megkapaszkodott a
reményben. Célt talált magának. Keményen küzdött azért, hogy életben
maradjon, hogy megélje a következő napot. Időnként pedig azért nem
bőgött, mert lenyűgözte Umbriel egészen elképesztő, felkavaró látványa.
Miután azonban Slyr megmérgezte őt, már nem kereshetett további
kibúvókat. Eljött a nap, amikor készen állt a szökésre. Hátat fordított
Umbrielnek. Ahogy ott állt a város peremén, iszonyatos megkönnyebbülést
érzett. Tudta, hogy egészen más jövő vár rá. Nem kell minden nap rettegnie.
Kiszabadul a természetellenes ellenőrzés alól. Felszálltak a magasba, és
Mere-Glim társaságában repülni kezdett oda, ahol az éjszakában Attrebus
herceg várt rájuk. A fiatalember ereje és bátorsága lehetett volna Annaďg
menedéke.
Umbriel azonban nem engedte elmenekülni. Most pedig…
– Túl sokat sírdogálsz – mondta egy halk hang a háta mögött.
A lány egy pillanatra becsukta a szemét, ám nem törölte le a könnyeit.
Azzal újra kimutatta volna a gyengeségét. Nedvesen csillogó arccal fordult
meg. Felállt a székéről.
– Toel főszakács – mondta.
Amikor először találkozott a férfivel, azt gondolta, hogy Toel ördögien
jóképű. Elképzelhetetlenül kék szeme pillantása magába szippantotta
Annaďgot. De már nem tartotta lenyűgöző, sötét alaknak a főnökét. Azt
gondolta róla, hogy veszélyes, mint a vipera.
Toel sokatmondó pillantást vetett a kristálycsőben ragyogó, vöröses
fényű anyagra.
– Az meg micsoda? – kérdezte.
– Borzalom, főszakács.
– Akkor mindjárt megkóstoljuk.
– Meglehetősen erősre sikerült, főszakács – válaszolta a lány habozva.
– Majd óvatos leszek.
Kitöltött a kanálba egy kis adagot, és némán figyelte, ahogy a férfi
odavette a szájához. Először az ajkával érintette meg, aztán beledugta a
nyelve hegyét. Toel szeme egy pillanatra kitágult, és álmodozó kifejezés
jelent meg az arcán. Felszisszent, és zihálni kezdett. A bőrén parányi
szikrák táncoltak. Annaďg észrevette, hogy elszabadult hajszálai a férfi felé
mozdultak.
Toel visszafordult a beosztottja irányába. A tekintete még mindig a
semmibe révedt.
– Ez nagyszerű volt – mormogta. – Kicsikém, te tehetséges vagy.
Csodálatosak az ötleteid. Olyan jó volna, ha lenne benned egy kis… egy kis
harci szellem. Picike nagyravágyás. – Halványan elmosolyodott. – Láttam
az előbb Slyrt. Ránézésre megjárta a poklok poklát.
– Ő is megkóstolta, főszakács.
– Hagytad neki?
– Igen.
– Lám-lám, azért fejlődsz te. De akkor miért van még mindig életben?
Tőlem eltérően Slyr nem elég erős ahhoz, hogy kibírja az ilyesmit. Azt
hiszem, ez a kis csemege simán elpusztíthatta volna az elméjét.
– Beadtam neki az ellenmérget – ismerte be Annaďg.
A férfi egy pillanatig némán nézett le rá. Utána halkan, rosszkedvűen
cöcögni kezdett. Egészen eddig szikrák ragyogtak a szemében, a tekintete
most eltompult, és lassan továbbvándorolt Annaďgról.
– Hát ez a helyzet – mondta végül Toel. – Ezt a port használni fogjuk.
Talán megfűszerezhetnénk vele azt a kénes nyúlpárlatot, amelyet Irrel
nagyúrnak szánok harmincharmadik fogásként. Egy kis különleges,
ínycsiklandó apróság. Figyelj csak, mi volna, ha csinálnál még egy kevés
bűntudatot is?
 – Nem hiszem, hogy egy ló képes bűntudatot érezni, főszakács.
– Nocsak, nocsak – töprengett Toel. –Kohnu ma reggel csúnyán
megégette magát, amikor flogisztont desztillált. Mindjárt ideküldetem az
agyát.
– De hát Kohnu még életben van…
– A gyógyítása időigényes volna, és sokba kerülne. Hetekig semmire sem
lehetne használni a konyhában. Sokkal hatékonyabb, ha így használom fel.
Annaďg jól ismerte Kohnut. A jókedvű fickó rengeteg tréfát és
mulatságos történetet tudott. Munka közben állandóan bohóckodott.
– De főszakács… – dadogta. Toel szemforgatva nézett a magasba.
– Mit akarsz? Nem parancsoltam meg, hogy saját kezűleg végezz vele –
mérgelődött, és magára hagyta Annaďgot.
A lány remegve lerogyott a székre.
– Mit tettem? – suttogta. Mindenképpen találkoznia kellett Glimmel.
***
– Miért, mit tettél? – kérdezte Mere-Glim másnap este, amikor újra
találkoztak. Hetente egyszer feljött, hogy beszélni tudjanak. Remek
rejtekhelyre bukkantak néhány lépéssel az éléskamra alatt, egy elhagyott és
elfelejtett, régi iszapszűrőben. Az apró kamrából Annaďg jól hallotta, hogy
mi történik a konyhában. Persze éjszaka többnyire csend volt a tágas
csarnokban. A hely másik előnye az volt, hogy Glim közvetlenül a
mocsárba vezető cső mellett ülhetett. Egy pillanat alatt eltűnhetett odalent,
ha valaki elindult volna a helyiség felé.
– Megpróbálok rájönni arra, hogy miért nem tudunk elmenni innen –
magyarázta a lány. – Biztosra veszem, hogy ennek az lehet az oka, amit
Umbriel a lelkekkel tesz. Ez a kiindulási pontom. Ugyanakkor viszont nem
kísérletezhetek egész nap újabb szökési módszerekkel. Meglepő ételeket
kell kitalálnom, mert különben Toel azt gondolná, hogy haszontalanná
váltam. Ha pedig ez így történne, akkor… akkor végezne velem. Kérdezd
meg szegény Kohnut.
– Azt teszed, amit tenned kell – vigasztalta Glim. – Ne legyen
lelkiismeret-furdalásod amiatt, amit ez a Toel csinál.
– Lehet, hogy életben hagyta volna Kohnut, ha én nem vagyok itt.
– A „lehet, hogy” meg a mély sár egyformán veszélyes. Könnyen beléjük
fulladhatsz – figyelmeztette Glim.
 – Te könnyen beszélsz – méltatlankodott Annaďg. – Miattad senkinek
sem kellett meghalnia. – Ökölbe szorította a kezét. – Jó páran meghaltak
miattam. Érted, Glim? Nem csak Kohnu. Legyilkolták Qijne összes
segítőjét. Talán Attrebus is meghalt.
– Még mindig nem jelentkezett?
– Hát nem – felelte a lány kétségbeesetten. – Utoljára közvetlenül azelőtt
beszéltem vele, hogy megpróbáltunk elszökni. Úton volt felénk, Glim.
Félek, hogy baja esett.
– Nem lehetsz biztos benne – figyelmeztette a barátja. – Lehet, hogy
elveszítette azt a madarat. Az is megtörténhet, hogy olyan helyre került,
ahol nem működik a varázslat.
– Talán igen.
– De még az sem lenne a te hibád, ha valami történt volna vele.
– Ha többet tudtam volna. Ha több dologra hívtam volna fel a
figyelmét…
– Már így is sokkal többet tettél annál, mint amire a herceg valaha is
számíthatott – figyelmeztette Glim. – Jóval többet annál, amit én tettem.
– Ostobaság! Ha te nem lennél, akkor a dolgok felét se értettem volna
meg. Hiszen te találtál meg engem, Glim. Én képtelen lettem volna arra,
hogy rád bukkanjak. Ami pedig a térképeket illeti… Még mindig nem
értem, hogy miért segítettek neked a pákászok.
– Hát szóval – sóhajtott egy nagyot Glim – …úgy tűnik, hogy
megígértem nekik valamit.
– Ezt meg hogy érted?
A gyíklény csendben maradt egy darabig.
– Emlékszel, hogy miről beszéltél, amikor megpróbáltunk elszökni?
Megemlítetted, hogy kitaláltál valamilyen légzési módszert, amivel víz alatt
se fullad meg az ember.
– Hát persze. De miért kérdezed?
– Sok pákász dolgozik a mocsárban – mondta az argóniai. – Úgy, mint
én. Egyikőjük sem tud lélegezni a víz alatt. Kénytelenek maró gőzöket
belélegezni. Ez az anyag azonban veszélyes. Szenvedés az életük, és hamar
meghalnak. – Felemelte fejét, és a barátja szemébe nézett. – Az járt a
fejemben, hogy te esetleg kitalálhatnál valami mást. Egy olyan szert, ami
nem kínozza meg őket annyira.
Annaďg töprengeni kezdett. Végül lassan, megfontoltan válaszolt.
 – Hát igen – mondta végül. – Nem túl nehéz beszereznem a hozzávalókat
ahhoz, hogy bármilyen anyagból elkészítsek húsz dekagrammnyit. Neked
azonban ennél jóval nagyobb mennyiségre volna szükséged. Bizony, sokkal
több kell ahhoz, hogy érződjön a hatása. Kénytelen volnék üzembe helyezni
egy egész főzőüstöt. Nem hiszem, hogy ez lehetséges volna engedély
nélkül. Ha viszont a magam feje után megyek, valaki azonnal felfigyelne rá,
és akkor igen nagy bajba kerülnék.
– Mi volna, ha engedélyt kérnél rá? – kérdezte Glim.
– Ha szóba hoznám a mocsári dolgozókat, akkor Toel csodálkozna, hogy
honnan tudok róluk, és tulajdonképpen miért törődöm velük. A főszakács
szerint az együttérzés súlyos jellemhiba. Már így is rossz a véleménye
rólam. Gyengének tart. Ráadásul így kiderítené, hogy te is létezel. –
Elhallgatott, aztán töprengve, még óvatosabban folytatta: – Egyébként
pedig… az a célunk, hogy elpusztítsuk Umbrielt. Ugye emlékszel még erre?
Mielőtt elpusztítaná a világunkat.
– A pákászoknak ehhez semmi közük! – tiltakozott az argóniai. – Ők
csak dolgoznak, aztán meghalnak.
– Te pedig… – kezdte a lány, de hirtelen elnevette magát.
– Mi van már?
– Eszembe jutott, mennyit ugrattál és nevettél rajtam azért, mert olyan
álmodozó voltam. Mert állandóan nagy célok lebegtek a szemem előtt.
Most talán te is egy ugyanilyen álmot kergetsz.
– Azok ott lent… szóval azt hiszik, hogy én vagyok a vezetőjük.
– Miért is?
– Megemlítettem nekik, hogy jobb lehetne a sorsuk, ha… izé… kicsit
szervezettebben lépnénk fel.
– Szervezettebben? Egy forradalmi mozgalom élére álltál?
– Semmi ilyet nem akartam – tiltakozott Glim kétségbeesetten. –
Mondjuk, az tény, hogy én ültettem a bogarat a fülükbe. Amikor
szembefordultam az egyik munkavezetővel. Utána meg… szóval később
megemlítettem, hogy szükségem volna néhány térképre.
– Térképre?
– Azért, hogy megtaláljalak. Hogy el tudjunk szökni.
– Hűha. Most pedig, azután, hogy itt ragadtunk…
– Úgy tűnik, arra várnak, hogy valóra váltsam az ígéreteimet.
– Hát ez is valószínűnek tűnik – mondta a lány. – És valóra váltod?
 Glim pupillái kitágultak, majd tűhegynyire szűkültek. Végül bólintott.
– Azt hiszem, hogy igen – felelte. – Iszonyat, ahogy élniük kell.
– Figyelj, ez a dolog nem is annyira szörnyű – magyarázta Annaďg. – Ha
rájössz arra, hogyan lehet odalent tönkretenni a dolgokat, akkor
valószínűleg előbb-utóbb kiderül az is, hogyan lehet egész Umbrielt
működésképtelenné tenni. Ott van például a város és az ingenium
kapcsolata. Amiről meséltél nekem. Arról a valamiről jóval többet kell
tudnunk.
– Hát persze – mondta Glim, ám a hangjából hiányzott a meggyőződés.
– Glim – suttogta a lány, és két ujjal felemelte a gyík állát.
– Igen?
– Örülök, hogy törődsz ezekkel az emberekkel. Boldoggá tesz, hogy van
egy cél, amiért hajlandó vagy küzdeni. Ha valamilyen módon segíteni lehet
a mocsár dolgozóin, akkor számíthatsz rám. Ha viszont esetleg választanom
kell a saját világunk és a mocsárbeli szerencsétlenek között, akkor a város
pusztulásáért még az sem túl nagy ár, ha idefent senki sem marad életben.
Még az sem, ha mi ketten is meghalunk. Nem tehetünk mást. Ugye
tisztában vagy ezzel?
Az argóniai bólintott. Furcsa, esetlen és bizonytalan volt a mozdulata.
– Figyelj – folytatta a lány. – Azt te is tudod, hogy a konyhák
elkeseredetten küzdenek egymás ellen. Ha a pákászok kellő nehézséget
támasztanak, akkor a nagyurak talán elgondolkoznak azon, mivel lehetne
kiváltani a gőzöket. Nekem meg ott lesz a megfelelő szérumom. Bármikor
elkezdhetnénk a gyártását. Csak Toelt kell rávennünk arra, hogy ő szólítson
fel erre. Érted?
– Világos – felelte Glim.
– Na, akkor ez a tervünk. Közben azonban továbbra is új értesülésekre
van szükségünk. Ugye folytatod a felderítést? Arra gondolok, hogy esetleg
nem csak mi ketten tudunk elszabadulni erről a repülő szikláról, de
magunkkal vihetjük a barátaidat is. Minél több dolgot tudok, annál több
lehetőséget dolgozhatunk ki.
– Ebben igazad van – suttogta Glim. – Megnézem, hogy mit tehetek. De
mondd, mi van azzal a nővel, aki megpróbált meggyilkolni téged? Meg
ezzel a Toellel? Ha igaz, amit mondtál, és az a fickó gyengének tart… Nem
örülnék annak, ha egy nap a te holttestedre bukkannék a mocsárban.
 – Éppen elég lesz, ha a saját dolgodra összpontosítasz – figyelmeztette
Annaďg halkan. – Én majd vigyázok magamra.
Átölelte az argóniait, majd némán figyelte, ahogy eltűnt a lejáróban. Nem
tudott megbirkózni mind erősebb nyugtalanságával. Olyan jó lett volna
tudni, hogy még mindig ugyanazon az oldalon állnak-e Mere-Glimmel.

HARMADIK FEJEZET
Amikor Colin halk köhögést hallott, felemelte a fejét az íróasztalán
tornyosuló papírokból. Marall intendáns állt néhány lépésnyire az asztala
előtt. Az idős férfi hátratett kézzel bámulta a felügyelőt.
Colin azonnal felpattant.
– Intendáns – mondta udvariasan.
– Felügyelő – biccentett Marall. Nem ment tovább, hanem némán
figyelte.
– Tehetek önért valamit, uram? – kérdezte Colin, amikor már
kellemetlenül hosszúra nyúlt a csend.
– Az járt a fejemben, hogy nem kellene-e valamit jelentened.
A fiatalember nagyot pislogott. Ha bármi jelentenivalóm volna, akkor…
– gondolta, de aztán gyorsan összeszedte magát. Nem akarta, hogy a
kételyei kiüljenek az arcára.
– Hát nincs túl sok újdonság, uram – nyögte ki végül. – Valami baj van?
– Bizonyára olvastad a legújabb beszámolókat.
– Így igaz, intendáns – mondta az ifjú. – Ennek ellenére továbbra sem
látok összefüggést a thalmorok és e között a… repülő város között.
– Ennek dacára is biztosra vehetjük, hogy valami rosszban sántikálnak.
– Így igaz, uram – mondta Colin. – A thalmor ügynökök továbbra is
zaklatják Őrszemben és Balfierában a menekültek közösségeit. Ez utóbbi
helyen sorozatban követtek el gyilkosságokat. Biztosra vesszük, hogy a
thalmorok voltak a felbujtók. Valamennyi áldozatra igaz, hogy vegyes
származásúak voltak. Ha valamelyik szerencsétlen nem tartozott a félvérek
közé, akkor olyanokkal állt kapcsolatban, akiket az aldmeri tartományban
tisztátalannak tartanak. Valen erdejében még rosszabb lett a helyzet, a
szállítmányaink többé már nem jutnak el az ottani lázadókhoz. Múlt héten
elfogtak és kivégeztek hatvan felkelőt. Ugyanez a sors várt négy
ügynökünkre is. Az ellenség valahogy belelát a kártyáinkba. Valaki
szivárogtat neki. Túlságosan is sokat tudnak a terveinkről.
– Mindezek dacára…
– …sincs összeköttetés. Semmi sem bizonyítja, hogy a thalmorokat
érdekelné a keleti változás.
Marall savanyú képet vágott. Utána odahúzott egy széket az asztal
sarkára, és leült a fiatalember mellé.
– Láttad a repülő városról szóló jelentéseket?
– Nem láttam őket, uram. Mióta átvezényeltek az Attrebus-ügy
vizsgálatáról…
– Sajnálom, hogy így történt. Annál is inkább, mert mindenben neked
volt igazad. Miattad azonban úgy tűnt, hogy Vel adminisztrátor ostoba
fajankó. Ne csodálkozz, hogy haragszik rád. Már az is szép eredmény, amit
elértem. Legalább egy másik fontos ügyön dolgozhatsz.
– Nagyra értékelem a közbenjárását, uram.
– Elmondok neked pár dolgot, felügyelő. Azt remélem ugyanis, hogy
elgondolkozol rajtuk. Az ugye egyértelmű, hogy senki másnak nem
beszélhetsz róluk?
– Természetesen, uram.
– Feltételezésem szerint tisztában vagy azzal, hogy a közvélemény
milyen dolgokat hallott erről az… Umbrielről.
– Így igaz. Ha nem tévedek, a szóbeszéd alapja nem más, mint az a
néhány levél, melyeket Attrebus herceg küldött el az életrajzíróihoz, mielőtt
újra eltűnt volna.
– Pontosan. A beszámolói megragadták az emberek képzeletét. Hiszen a
herceg szerint az Oblivionból tört ránk egy repülő város. Különös lények
élnek rajta, mindent elpusztít, ami fölött átrepül, és az elhunytakból
létrehozza az élőhalottak szörnyű hadseregét.
– Ezeket én is hallottam.
– Mostanra már megérkeztek a saját felderítőink jelentései is – folytatta
Marall. – Kiderült, hogy Attrebus beszámolója megfelel a valóságnak. Csak
pár újdonságot sikerült megtudnunk. Umbriel – úgy tűnik, valóban ez a
neve a repülő városnak – Lilmothnál érte el a partvidéket. Azóta is egyenes
vonalban halad Vvardenfell felé. Valóban bizonyos fajta felélesztett hullák
kísérik. Akik a város alatt halnak meg, azok feltámadnak. Van azonban még
valami. Gideon városát és Viharvárat is lerohanták az élőhalottak. Érted, ez
mit jelent?
– Ez a két város nem Lilmoth és Vvardenfell között fekszik – felelte
Colin rövid töprengés után.
– Pontosan. Úgy tűnik, hogy a megelevenedett holtak serege messzire
eltávolodhat a létrehozójától.
– Az ilyen expedíciós hadtestek is egyre nagyobbak? Képesek ők is
feléleszteni a holtakat?
– Ezt egyelőre nem tudjuk – felelte Marall. – Azzal viszont tisztában
vagyunk, hogy jelentős erők léptek Cyrodiil területére. Úgy tűnik, hogy a
birodalom fővárosa felé menetelnek.
– Értem – mondta Colin.
– Még mindig biztos vagy abban, hogy nincs bizonyíték a thalmor
kapcsolatra? Nem lehet, hogy mégis együttműködnek? Hiszen ha az
élőhalottak keletről, a thalmorok pedig nyugatról vagy éppen Niben
irányából csapnak le ránk, akkor azzal veszélyes helyzetbe kerülnénk.
– Nem láttam bizonyítékát annak, hogy a thalmorok tisztában volnának a
keleti eseményekkel. Azt meg végképp nem jelzi semmi, hogy közük volna
az élőhalottakhoz. Elnézést, uram a kérdésért, de miért gondolja azt, hogy a
thalmorok a repülő város oldalán állnak?
– Hát, ha nem ők a szövetségesei, akkor valaki más lehet a cinkosa –
töprengett az idősebb férfi. Végighúzta a kezét ritkás szakállán. – A
kiképzésed során ugye te is tanultál az Oblivion-válságról?
– Igenis, uram.
– Szakértői körökben az az elterjedt nézet, hogy Tamrielt többé nem
fenyegetik Oblivionból származó támadó erők.
– Ennek ellenére most megtámadtak minket.
– Ez csak félig-meddig igaz. Umbriel nem teljes mértékben a világunk
része.
– Elnézést, ezt nem értem.
– A repülő hegy mintha az Oblivion buborékjában létezne.
– Ám ennek dacára is képes befolyásolni a világunkat.
– Így igaz. Csakhogy a Zsinat és a Suttogók Kollégiuma – ez a két
testület, amelyik képtelen volna bármiben is egyetérteni – egyhangúlag úgy
vélte, hogy Umbriel különös természete dacára sem tudott volna átjönni ide
hozzánk, Tamrielbe, ha valaki nem szólította volna fel erre.
 – Felszólították?
– Megidézték. Idevarázsolták. Lehetővé tették a megjelenését. Az
ilyenfajta mágikus dolgok is összefüggésbe hozhatók a thalmorok
tevékenységével.
Colin bólintott.
– Ennek dacára egyre inkább úgy érzem, hogy rossz helyen kutakodunk –
mondta. – Abban egy pillanatig sem kételkedem, hogy a thalmorok azonnal
megpróbálják kihasználni a lehetőséget, mihelyt értesülnek erről a
támadásról, ám a véleményem szerint akkor is csak arra törekszenek, hogy
megszilárdítsák a helyzetüket Valen erdejében, miközben mi valahol másutt
kötjük le az erőinket. Nyugati ellenségeink hosszú távra terveznek,
évtizedekben mérik az időt. Nem igazán hiszem, hogy hajlandóak lennének
kapkodni. Távol áll tőlük, hogy ilyen különös szövetséget kössenek az
Oblivion egyik hercegével vagy valamelyik furcsa lényével.
– Akkor ki lehet a cinkosa?
– Nem gondolt az An-Xileelre?
– A gyíkokra? – kérdezte Marall megvető gúnnyal. – Azokat csak a
maguk pocsolyája érdekli. Egy ilyen varázslathoz kifinomult, ősi tudásra
volna szükség. Nem igazán lennének képesek rá. Ha mégis, akkor sem
érdekelné őket egy ilyen lehetőség. Beérik a mocsaraikkal.
– De hát egyszer már lerohanták Morrowindet.
– Bosszúból tették. Évtizedekkel ezelőtt véget ért az előrenyomulásuk, és
azóta a legcsekélyebb jelét sem mutatták annak, hogy érdekelné őket a
külvilág.
– Ez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy ellenálljanak a
birodalomnak. Nem sikerült visszaszereznünk azt a területet –
figyelmeztette Colin.
– Ha jól tudom, egyszer sem próbáltuk meg elfoglalni a Feketemocsarat.
Mégis kinek kell az a pocsolya?
– Ennek ellenére azt hiszem, hogy érdemes volna szétnézni odaát –
mondta Colin. – Hiszen Umbriel mégis ott bukkant fel.
Marallt szemmel láthatóan nem tudta meggyőzni, ám az idős férfi végül
vonakodva bólintott.
– Legyen – egyezett bele. – Elintézem, hogy megtekinthesd az Umbriel
felbukkanásáról beszámoló jelentéseket. Ha bármi másra szükséged van, a
kérelmedet az irodámon keresztül nyújtsd be. Hiszen neked volt igazad, ami
Attrebust illeti. Ugyanakkor viszont jó volna, ha kerülnéd a feltűnést. Ugye
érted, hogy mire célzok? Nem örülnék annak, ha Vel felfigyelne a
tevékenységedre.
– Világos, uram.
Colin némán figyelte a távozó férfit. Utána visszafordult a papírjai felé.
Nem igazán sikerült a szövegre összpontosítania.
Az intendánsnak alighanem igaza volt abban, hogy az An-Xileel nem
jelentett valódi veszélyt. Ez a különös szervezet meglehetősen egyszerű
módon látta a világot. Tagjait csak az érdekelte, hogy felszámolják az
egykori gyarmattartóik kulturális hatását, és a Feketemocsár újra olyan
legyen, mint azelőtt. Mint azokban az időkben, amikor még egyetlen
külföldi hatalom sem tette be a lábát a területére. Ha szőrszálhasogató lett
volna, akkor még azt is megemlíthette volna, hogy Umbriel nem a
szárazföld fölött, hanem kint, a nyílt tengeren bukkant fel. Ez pedig azt
jelentette, hogy akár még a titokzatos sloadokat is meggyanúsíthatta volna.
Lehetséges, hogy valóban ők idézték meg Tamrielre a repülő várost;
mindenki tudta róluk, hogy félelmetes erejű varázslók.
Colin még jó darabig töprengett a lehetséges összefüggéseken. Mivel
tapodtat sem jutott előre, ezért úgy döntött, hogy inkább a másik „ügyével”
foglalkozik. Azon a területen sem ért el túl sokat. Bár Arese meglehetősen
drámai körülmények között állította a maga oldalára a fiatalembert, a
találkozásuk óta egyelőre nem jelentkezett. Mivel Colinnak semmi
jelentenivalója sem akadt még, ezért úgy vélte, felesleges kockázatot vállalt
volna, ha megpróbál kapcsolatba lépni a nővel.
Néhány órával később megkapta a Feketemocsárról szóló jelentéseket. A
legutóbbi beszámolókkal kezdte. A Suttogók Kollégiuma és a Zsinat is
távolról figyelte meg a várost. Néhány osztaguk megközelítette a talajon
működő ellenséges erőket. A jelentések egy részét lovasok hozták el a
fővárosba, míg másokat mágikus eszközökkel juttatták célba. A
beszámolók mindenekelőtt Umbriel méretével és az útvonalával
foglalkoztak. Viharvárról és Gideonról viszonylag kevés szó esett. Colin
úgy érezte, hogy valami hiányzik a beszámolókból. Még egyszer megnézte
a jelentéseket, és megpróbálta kigyűjteni belőlük az An-Xileelre vonatkozó,
kevéske információt.
Hamarosan rábukkant valamire. A felfedezése igen érdekesnek tűnt.
 ***
A szakadó esőben a Talos tér fölött csakúgy ragyogott a sok fáklya és
lámpás fénye. Miközben a tócsákat kerülgette, Colin mélyen teleszívta a
tüdejét a tiszta éjszakai levegővel. A közelben khajiit akrobaták csoportja
próbálta meg felhívni magára a járókelők figyelmét. A macskára
emlékeztető testalkatú lények kecsesen mozogtak, néhányan lángoló
fáklyákkal zsonglőrködtek, míg a társaik egészen elképesztő piramisokat
építettek a saját testükből egymás vállára állva. A lelkes tömeg hangosan
tapsolt, és aprópénzt szórt a lábuk elé. A fiatalember elsietett néhány kölyök
mellett, akik óriási lelkesedéssel, fakardjukat lengetve valóságos csatatérré
változtatták a tér egy részét. Amikor rájuk nézett, mintha gombóc nőtt volna
a torkában. Valamikor ő is pontosan ilyen volt. Jól emlékezett arra, hogy
ugyanezeket a játékokat játszotta. Azt viszont hiába próbálta meg felidézni
magában, hogy mit érzett közben.
Csak néhány lépést kellett megtennie jobb kéz felé, és máris eltűnt egy
szűk sikátor éjszakai sötétjében. A téren mulatózók soha nem vennék észre,
ha valaki életét veszítené ezen a komor helyen. A fényben állók arra sem
kapnák fel a fejüket, ha egy gyilkos itt csapna le az áldozatára.
A nő túl későn figyelt fel Colinra. Azonnal megértette, hogy a titkos
ügynök végezhetett volna vele, ha ez a szándék vezeti. Mióta csak
találkoztak, Arese arcáról most hullott le először a jeges önuralom maszkja.
Colin csak egyetlen pillantást vethetett arra, ami az álarc alatt rejtőzött. Úgy
tűnt, hogy a nő fél valamitől. Majdnem hallani lehetett szíve heves
dobogását.
– Nyugalom – figyelmeztette a fiatalember. – Beszélni akartam veled.
Üzenetet küldeni viszont nem mertem.
Arese hátrább lépett. Nyelt egy nagyot, és a maszk visszakerült a helyére.
– Honnan tudtad, hogy erre fogok jönni? – kérdezte.
– Mindig erre szoktál. A nővéredhez mész, abba a csapszékbe. Itt szoktad
lerövidíteni az utad – felelte Colin. A fejével egy keskeny utcácska felé
biccentett.
– Talán kémkedsz utánam?
– Mostanában már nem. Korábban szemmel tartottalak. Kíváncsivá tett,
hogy miért erre jársz, ahelyett, hogy a szélesebb úton maradnál.
A nő halkan elnevette magát.
 – Azért járok erre, mert itt meghallom, ha valaki követ – válaszolta. –
Mivel soha senki nem szegődött a nyomomba, ezért figyelmetlenné váltam.
Na, mondd, mire van szükséged!
– A Feketemocsárral kapcsolatos jelentéseket néztem át – felelte Colin. –
Valaki cenzúrázza őket. Egészen pontosan Hierem miniszter irodája.
– Ez azért annyira nem meglepő – mondta a nő.
– Miért nem?
– Hierem tavaly titokban ellátogatott a Feketemocsárba. Állítólag azért,
hogy tárgyalásokat folytasson az An-Xileel vezetőivel. Gondoskodott arról,
hogy a feljegyzések között semmi olyan ne maradjon, ami az utazására utalt
volna.
– Ez magyarázattal szolgál arra, hogy miért csonkák a régi jelentések –
mondta Colin. – Én azonban a legújabb beszámolókról beszélek. Ezekben a
repülő város támadásairól olvashatunk.
– Ez viszont érdekes – biccentett Arese. – Gondolod, hogy valamilyen
összefüggés lehet a felbukkanása és az Attrebus elleni merényletkísérlet
között?
– Kizárt dolognak tartom, hogy ne lenne összefüggés – felelte Colin. –
Attrebus azért kelt útra, hogy megtámadja Umbrielt. Ezt több forrásból is
tudjuk, például az utcasarkokon kiragasztott plakátokból. Hierem viszont
mindent megtett, hogy meggátolja Attrebus célba érését. A lehető legtovább
el akarta kerülni, hogy harc robbanjon ki a repülő város és a birodalmi erők
között. Ma viszont már arról is tudunk, hogy Umbriel seregeinek egy része
behatolt Cyrodiil keleti területére.
– Umbriel is irányt változtatott – tette hozzá Arese. – A Valus-hegységet
átszelve a birodalom fővárosa felé közeledik.
– Ebben az esetben kénytelenek vagyunk feltenni magunknak egy fontos
kérdést – bólintott Colin. – Azt, hogy Hierem mégis miért akarja a
birodalmi városra uszítani Umbrielt? Milyen kapcsolatban állhat vele? Van
valamilyen ötleted?
– Nincs. Miért, neked van?
– Hát, ami azt illeti, úgy vélem, Hierem idézte meg Umbrielt – felelte
Colin. – Ő segített neki átjutni ide, hozzánk. Ebből pedig könnyű levonni
azt a következtetést, hogy a miniszter valamilyen megállapodásra jutott a
repülő város urával.
 – Szóval akkor te is így gondolod? – kérdezte Arese. Komor képet
vágott. – Nem lesz könnyű megszerezni a cenzúrázatlan feljegyzéseket. A
miniszter ezeket a magánlakosztályában tartja. Már ha egyáltalán megőrzi
az efféle papírokat.
– Elkísérte bárki is a Feketemocsárba? – tudakolta a fiatalember.
– Persze. Várj! Ha jól emlékszem… – Arese elhallgatott. A döbbenettől
tágra nyílt a szeme. – Hát ez nem jó.
– Mi a baj?
– Delia Huerc volt az, akit magával vitt. Csakhogy az a nő meghalt.
– Meghalt? Meggyilkolták?
– A jelentés szerint valamilyen betegség végzett vele. Semmi okom sem
volt arra, hogy kételkedjek a feljegyzésekben. Most viszont… Hát, nem
tudom, mit lehetne tenni ez ügyben.
– Volt velük más is?
– A miniszter kibérelt egy kereskedelmi hajót, és álruhában utazott.
Biztosra veszem, hogy a hajó nevét azóta eltávolították a feljegyzésekből.
– A hivatalos út költségekkel járt. Azokkal el kellett számolnia.
– Mivel nem akarta, hogy az uralkodó értesüljön a tárgyalásairól, ezért
valószínűleg a saját zsebéből fizetett. A miniszter meglehetősen gazdag –
magyarázta a nő. Körülnézett a sikátorban. – Túl régóta beszélgetek veled.
Akarsz még valamit?
– Hol lakott Delia Huerc?
– Nem tudom, de kideríthetem. Majd megüzenem neked.
– Rendben.
Arese elfordult, már indult volna, de aztán visszanézett a válla fölött.
– Ügyes voltál – mondta.
– Köszönöm.
– Legközelebb inkább gyere oda a házamhoz. Tudod, hogy hol lakom?
– Igen.
– Hát persze hogy tudod. Gyere oda a sikátor felőli falhoz, és kopogj be
négyszer az ablakon. Ha otthon vagyok, kinyitom. Légy óvatos. A
minisztériumban egyre nő a feszültség, néhányan bolondok módjára
viselkednek. Azokra is gyanakszanak, akikre nem volna szabad.
– Óvatos leszek – válaszolta Colin. A nő bólintott, és elindult kifelé a
sikátorból.
– Te is vigyázz magadra! – kiáltotta Colin a távozó után.
 Arese megtorpant egy pillanatra, de nem nézett hátra. Kihúzta magát, és
kisietett a térre.

NEGYEDIK FEJEZET
Annaďg a ragyogó, zöld mocsarat bámulta. A tekintete végigsiklott a
mélyedést a magasban szegélyező, rovarokra emlékeztető épületeken.
Ahogy körülnézett, jól láthatta Umbriel szívét. Ez a kúp alakú völgy volt a
repülő város központja. Odafent mintha gigantikus pókok fedték volna le
csillogó hálóval a völgy torkát. A különös képződmény egy hatalmas,
gerinctelen tengeri állat áttetsző testére emlékeztette a lányt. Legfelül pedig
Tamriel napja ragyogott. Az az égitest, aminek fényében annak idején ő,
Annaďg is napvilágot látott. Összeszorult a torka. Nyomasztó érzés volt
tudni, hogy a ragyogó fény bevilágíthatja az egész repülő várost, sugaraival
lágyan végigsimíthatja Annaďg testét is, ám ő képtelen volna felemelkedni
a magasba. Sosem juthat vissza abba a tágas világba, amelyet ebben a
pillanatban fényárban fürdet a tündöklő égi gömb.
– Régóta nem jártál idefent – mondta Toel.
Annaďg összeszedte magát, és a férfira nézett. Először akkor találkozott
vele, amikor a főszakács és a kísérete lemészárolta Annaďg előző
konyhájában a teljes személyzetet. Csak Slyrt és a lányt kímélte meg.
Toelből abban az iszonyatos pillanatban, a könyörtelenül megcsonkított
holttestek között állva is hűvös nyugalom áradt. Annaďg megrettent tőle, a
félelme azóta pedig csak fokozódott. Biztosra vette, hogy a főszakács
bármikor képes volna rezzenéstelen arckifejezéssel megragadni a fiatal lány
vállát, hogy keresztültaszítva az erkély korlátján, a halálos mélységbe lökje.
Ráadásul a gyilkosság után soha többé nem gondolna az áldozatára.
Ugyanakkor Annaďgnak esze ágában sem volt kimutatni a félelmét. Aki
fél, azt még hamarabb meggyilkolják. Toel semmire sem becsülte a
gyengéket.
Itt az ideje valamivel elterelni a figyelmét.
– Azért, mert nem hívtál meg magadhoz – válaszolta Annaďg.
A főszakács megvonta a vállát. Beszívta a kezében tartott hosszú, ívelt
üvegcsőben kavargó párát.
 – Tisztában vagyok azzal, hogy miért nem jöttél fel ide – mondta,
miközben zúzmarás lett mindkét orrnyílása. – Te vajon tudod az okát?
– Csalódtál bennem, amikor arra kértelek, hogy kíméld meg Slyr életét.
Azután, hogy az a nőszemély megpróbált megmérgezni.
– Ennél azért többről van szó. Azt gondoltam, hogy pontosan olyan vagy,
mint én. Téged is hajt a bizonyítási vágy. Többet akarsz. Te azonban
visszafogod magad. Képtelen vagyok elérni, hogy ez ne így legyen.
– Akkor most mégis mit keresek idefent? – kérdezte a lány.
– Azért vagy itt, mert még mindig lenyűgözőnek tartalak. Csodálatos
dolgokat találsz ki. Azt remélem, hogy egy szép napon majd közelebb
kerülsz hozzám.
Annaďg tarkóján felállt a szőr, amikor meghallotta ezeket a kétértelműen
fenyegető szavakat.
– Mindent megteszek azért, hogy elégedett legyél, főszakács! – vágta rá
gyorsan.
– Komolyan?
– Pontosan. De csak a magam módján.
– Ezek szerint hajlandó vagy arra, hogy kielégítsd a bennem égő
vágyakat.
Annaďg megrázta a fejét. Erősen kellett összpontosítania, hogy ne
látszódjon az arcán a félelme.
– Az ilyesmi csak a kezdetet jelentené – mondta. – Csak egy gyerek érné
be vele.
– Mit jelent az a szó, hogy gyerek? – kérdezte Toel.
– Igazából nem számít – felelte a lány. – Valójában arra céloztam, hogy a
legjobb szakácsok olyan dolgokat főznek, amiről még a gazdájuk sem tudta,
hogy arra vágyik.
– Szerinted mi volna az, amiről nem is tudom, hogy ennyire vágyom rá?
– Olyasvalami, amit egyedül én mutathatok meg neked – magyarázta
Annaďg. Figyelt arra, hogy játékos, évődő hangon beszéljen. – Nem szabad
elsietni a dolgot.
– Miközben én türelmetlen vagyok – figyelmeztette Toel. – Ráadásul
kicsit úgy érzem, hogy lekezelően bánsz velem.
Annaďg egy mosolyt erőltetett az arcára.
– Ennek ellenére izgalmasnak tartasz.
 – Ezt nem tagadom – biccentett a férfi, és újra teleszívta a tüdejét a
különös párával. A tekintete egy hosszú pillanatig a semmibe meredt, aztán
újra az alárendeltje felé fordult. – Néhány nap múlva nagyszabású ünnepi
vacsorát rendeznek – mondta végül. – Az ünnepségre Umbriel udvarában
kerül sor. Négy konyha kapott lehetőséget arra, hogy Rhel nagyúr elé
járulva megmutassák, milyen ínycsiklandó ételek előállítására képesek.
Umbriel udvarnagya megízleli az én főztömet, meg persze azt, amit Phmer,
Luuniel és Ashdre tálal fel. Amelyik konyha főztje a legjobban ízlik az
udvarnagynak, az készítheti el az ünnepi vacsora menüjét. Ugye nem kell
elmondanom, hogy ezt a vetélkedést az én konyhámnak kell megnyernie?
– Magától értetődik, főszakács.
– Úgy vélem, hogy Phmert kell a legveszélyesebb vetélytársunknak
tekinteni. Azt a nőszemélyt híressé tette a kreativitása. Mielőtt színre lépett
volna, csak nyolc alapízt ismertünk: a sósat, a keserűt, a pikánsát, az édeset,
a savanyút, az éterit, a gyorsat és a halottat. Phmer azonban rábukkant a
kilencedik alapvető ízre. Ennek nincsen neve. Senkinek sem sikerült
előállítania ugyanezt. Még azt sem tudtuk kideríteni, hogy milyen módon
bukkant rá. Éppen ezért, Annaďg, hiába kínzol azokkal a vágyaimmal,
melyekről én magam sem tudom, hogy itt égnek bennem. A következőket
mondom neked: te leszel az, aki megtalálja nekem ezt a kilencedik alapízt.
Ha nem sikerül, nyugodtan feladhatod az összes tervedet, mert még esélyed
sem lesz arra, hogy boldoggá tegyél. Világos?
– Mindent értek, főszakács – felelte a lány. – Nem fogok csalódást
okozni.
– Így igaz – biccentett a férfi. A lány nem tudta eldönteni, hogy ez most
kérdés volt, vagy pedig csak egyetértését fejezte ki vele. – Távozhatsz.
– Lenne néhány kérdésem, főszakács – mondta Annaďg.
– Mik volnának azok?
– Van valamilyen mintád ebből a kilencedik alapízből? Hiszen akkor
tudhatnám, hogy mit is próbálok meg rekonstruálni.
– Nem, nincsen mintám belőle.
– Kóstoltad már a saját száddal, főszakács?
Toel arca egy pillanatra mintha kővé dermedt volna.
– Nem – mondta végül.
– Legalább azt meg tudod mondani, hogy valamilyen spirituális
esszenciát keresünk, vagy éppen ellenkezőleg, a közönséges anyagi világ
egyik ízét?
– Jogos úgy vélnünk, hogy egy spirituális ízről van szó, mivel eddig csak
a legelőkelőbb nagyurak kóstolták meg.
– Köszönöm, főszakács.
***
Annaďg térde erősen remegett, miközben kiment a fogadószobából.
Valahogy valószínűtlennek tűnt ez az egész, mintha valaki mással történt
volna meg. Visszatért a konyhába. Komoly erőfeszítés árán megpróbált
nyugodtnak látszani. Összpontosítani akart. Valahogy rá kellett volna jönnie
arra, miként is kezdjen munkához.
Biztosra vette, hogy képes lett volna lemásolni bármit, amit előtte
megkóstolhatott. Erre azonban nem volt lehetősége. Első látásra lehetetlen
feladatra vállalkozott. Csakhogy semmi értelme sem lett volna emiatt
keseregni. Kénytelen lesz úgy viselkedni, mintha a feladat igenis
végrehajtható lenne. Hiszen Phmernek már sikerült. De vajon véletlenül
bukkant rá az új alapízre, vagy pedig szándékos kutatás eredményeképpen?
Annaďg hátrament a saját munkaasztalához. Itt nem zavarta annyira a
hatalmas konyha kavargó hangzavara. Lassan turkálni kezdett a különféle
porok, folyadékok, párlatok és erjesztett sűrítmények között. Átnézte a
fűszeres-szekrénye tartalmát. Utána a refraxoron keresztül vezetett életerőt,
a begyűjtött lelkek áramlását tanulmányozta. Egy órával később azonban a
tenyerébe temette az arcát, mert belátta, hogy ezzel nem megy semmire. Az
elméje egyszerűen nem működött. Nagyot sóhajtott, és elindult a kamrája
felé. Leült, de hiába töprengett, mert egyetlen épkézláb gondolata sem
támadt. Végezetül feladta a küzdelmet, és kinyitott egy palack bort.
A második pohárnál tartott, amikor Slyr lépett a kamrába.
– Jaj, bocsánat! – kiáltotta az érkező. – Korán van még. Ilyenkor nem
szoktál még itt lenni. Én akkor…
– Gyere be nyugodtan – szólt rá Annaďg. – Gondolkozom.
– Semmiképpen nem akarlak megzavarni.
– Néha jobban vág az eszem, ha közben beszélgetünk – felelte a lány, és
elővett egy másik poharat. Teletöltötte borral. – Igyál te is.
Slyr bizonytalan arccal bámulta a poharat, de azért engedelmeskedett.
– Mit tudsz Phmer kilencedik alapízéről? – kérdezte Annaďg.
– Hallottam már róla – felelte Slyr óvatosan.
 – Mielőtt feljöttem volna Umbrielre, én magam csak négy vagy öt
alapvető ízről tudtam. Amikor főzni tanítottak, a fejembe verték, hogy a jó
étel titka a különféle ízek mértékletes alkalmazása és egyensúlya. Aztán
idefent tőled megtudtam, hogy létezik még három további íz. Mindegyik
spirituális természetű.
– A gyors, a halott és az éteri – bólogatott Slyr.
– Na most, az járt a fejemben, hogy az öt közönséges ízt a nyelvem
különböző részeivel érzékelem – folytatta Annaďg. – Valamikor régen azt
olvastam, hogy pontosan ez a nyelvünk feladata. Azért alakult ki, hogy
érzékelni tudja az egyes ízeket. Csakhogy, ellentétben a nagyurakkal, én
képtelen vagyok felfogni a gyors és a halott közötti különbséget. Azt én is
látom, hogy mi a különbség egy vadul izgő-mozgó meg egy halott garnéla
között, ám nem tudnám megkülönböztetni egymástól a két rák ízét. A
nyelvem ugyanis nem alkalmas a spirituális alapízek beazonosítására. Ott
van aztán még az éteri is, ez utóbbi minden más alapíztől különbözik. A
spirituális ízeket lelkek felhasználásával készítjük. A nyelv képtelen
felfedezni, pedig általában a szájon keresztül jut a szervezetbe, hiszen az
ételekben szolgáljuk fel. Ezeket az alapízeket a bőrünkkel vagy a
szemünkkel is ugyanilyen jól felfoghatnánk. Az éteri ráadásul nem is
egyetlen egy érzéki ingert jelent. Több száz, sőt több ezer íz egyesül benne.
Az egymástól ennyire eltérő árnyalatok egyesítését csak a coquinaria
spiritualia teszi lehetővé. Közéjük tartozik például a borzalom, amit a
minap megkóstoltál, vagy éppenséggel a boldogság, amit akár holnap le is
szűrhetek. De vajon mindezeknek mégis mi köze van a nyers, finomítatlan
lélekenergia szikrázó vitalitásához vagy éppen a bőrön át beszívódó,
bizsergető párlatok gyönyöréhez?
Slyr belekortyolt az italába.
– Ezek szerint úgy gondolod, hogy a kilencedik alapíz nem lehet
spirituális? Igazam van? Arra gyanakszol, hogy valahogyan a földi világban
keresendő?
– Az is lehet, hogy teljesen másfajta dologgal állunk szemben. Amit
keresünk, az ugyanolyan mértékben eltér az éteritől, mint amennyire az
különbözik a sóstól és a pikánstól.
– De hogy a csudába lehetne rábukkanni egy ilyen ízre? Ha valaki csak a
pikánsat, a savanyút és az édeset ismeri, az mégis hogyan találhatná ki,
hogy létezik sós íz is? Milyen módon lesz képes sós ételeket készíteni?
 Annaďg figyelmesen hallgatta a másik nő szavait. Az elméje legmélyén
megmoccant valami. Ebből a parányi féregből akár még egy szép ötlet is
kifejlődhet.
– Főleg akkor, ha valakinek nincsen nyelve – töprengett hangosan,
miközben az elméjében egymást kergették a gondolatok. – Emiatt fáj most a
fejünk.
– A kettőnk feje?
– Még mindig a segédem vagy, Slyr.
– Tudom én azt – válaszolta a nő. – Csak azt gondoltam…
– Kapsz tőlem még egy utolsó esélyt. De ez a legutolsó. Világos?
Slyr lelkesen bólogatni kezdett, de aztán gyanakodva összevonta a
szemöldökét.
– Te már megint kitaláltál valamit. Ugye igazam van?
Annaďg szélesen elmosolyodott.
– De nem azt, amire gondolsz.
– Hanem akkor micsodát?
– Azt hiszem, egy kővel két madarat is eltalálhatok – felelte a lány.
– Ezt meg most hogy értetted?
– Toel azt hiszi, hogy nem vagyok eléggé nagyravágyó. Biztosra veszi,
hogy nem vagyok hajlandó megtenni azokat a dolgokat, melyek
elengedhetetlenek az életben maradáshoz és a továbblépéshez.
– Hát igen – biccentett Slyr. – Hallottam, amikor ezt mondta.
– Megszerzem neki a kilencedik alapízt! – csattant fel Annaďg. –
Megmutatom Toelnek, hogy milyen messzire vagyok hajlandó elmenni!
– Hogyan?
– Ellopom Phmertől.
Slyr szeme kiguvadt. Alig kapott levegőt.
– Az lehetetlen – nyögte ki.
– Na, figyelj – kezdte Annaďg, és belekortyolt a borába. – Két hetünk
van a versenyig. Teljes erővel nekiláthatnánk megtalálni ezt a titokzatos
alapízt. Biztos, hogy csődöt mondunk. De mi van akkor, ha inkább
elmegyünk oda, ahol ez az íz már létezik? Megszerezzük, és a maradék időt
arra használjuk fel, hogy a lehető legízletesebb ételt készítsük vele, amivel
elnyerhetjük Umbriel kegyét.
Elégedetten hátradőlt.
 – Azt hiszem, Toel pontosan ezt várja el tőlem. Biztosra veszem, hogy
próbatételnek szánta az új feladatomat.
– Az ilyesmi jellemző rá – ismerte be Slyr. – Viszont el sem tudom
képzelni, hogyan tudnál behatolni egy másik konyha területére. Le kell
küzdened az összes védelmi rendszerüket. Életben kell maradnod. Nem
engedheted meg, hogy az őreik elkapjanak.
– Képes leszek rá – nyugtatta meg Annaďg. – Tudom, hogyan lehet
kideríteni a titkos utakat. Képes leszek olyan főzeteket kikeverni,
amelyekkel álcázhatom magamat. Elég munkaigényesek, de valószínűleg
megakadályozzák, hogy felfedezzenek.
– Szerintem nem fogtad fel a helyzetet! – tiltakozott Slyr. – Még ha
sikerül is visszatérned az idegen konyhából… Szóval az a helyzet, hogy ha
Phmer bizonyítékot talál arra, hogy elloptál tőle valamit, akkor Toel elé
járulhat, és követelheti, hogy adjon ki neki. Az előírások arra kényszerítik a
főszakácsot, hogy engedelmeskedjen. Ilyen a törvény. Persze elképzelhető,
hogy Toel pontosan ezért adta neked ezt a megbízatást.
– Akkor nem árt odafigyelnem arra, hogy ne kapjanak el – biccentett
Annaďg. – Nem maradhat nyoma a látogatásomnak sem.
Slyr határozott képet vágott.
– Mondd meg, hogy miben segíthetek! – szólította fel a lányt. – Nem
fogsz csalódni bennem.
– Úgy legyen! – vágta rá Annaďg. – Ez az utolsó esélyed. Remélem,
hogy tisztában vagy vele.
– De még mennyire! – felelte Slyr.
– Rendben. Majd szólok, ha szükségem van valamire.
***
Glim széthajtogatta Annaďg levelét. A papirost az egyik pákász, Jernle
hozta le a mocsárba. A szöveget gyermekkoruk kevert nyelvén írták, ezt a
halandzsát csak ők ketten értették meg. Glim különösebben nem tartott
attól, hogy bárki is meghamisította a levelet, Umbrielen még senkivel sem
találkozott, aki tudott volna írni vagy olvasni. Ennek ellenére is jól
emlékezett egy régi közmondásra: jobb elkerülni a piócákat, mint
leszedegetni őket a bőrödről.
Te meg mégis mire készülsz, Nn? – gondolta. Egy pillanatra átfutott az
agyán a gondolat, hogy elutasítja a lány kérését. Csak akkor hajlandó
tárgyalni vele, ha Annaďg ad valamit, amivel helyettesíteni lehetne a
gőzöket. Persze értette a lány gondolatmenetét. Egyértelmű volt, hogy
ebben a pillanatban még nem tudott segíteni. Glimet ugyanakkor valamiért
mégis fölzaklatta az elutasítás, talán, mert gyermekkori játszótársa nem
vette egészen komolyan. Annaďg esetleg azt gondolta, hogy ő fontosabb
ügyért küzd, mint Glim a mocsárban. Ebben persze igaza volt. Hát igen.
Glim népének számtalan tagja, a tulajdon rokonai is elpusztultak Umbriel
miatt. Csakhogy a mocsárban robotoló pákászokat nem lehetett ezért
kárhoztatni. Nem is hallottak a lenti szörnyűségekről.
Valakit azonban mindenképpen felelősség terhelt a mészárlásért.
Glim a türelmesen várakozó Wert felé fordult.
– Részletes információra van szükségem Phmer konyhájáról – mondta a
társának. – Ha szükséges, vesztegesd meg az éléskamra dolgozóit.
– Újabb térképek kellenek? – kérdezte Wert.
– Nem, annál jóval többre van szükségünk – felelte Glim. Rövid
töprengés után folytatta. – Ideje, hogy lépjünk valamit. Lássuk, mi történik,
ha néhány szemétdombban eldugulnak a csövek. Erre csak felfigyel valaki.
Wert széles arcán fülig érő vigyor ragyogott fel.
– Na, végre! – kiáltotta. – Melyik legyen az?
– Te döntöd el – felelte Glim. – Én most megyek. Ellenőriznem kell
valamit.
***
Minden út a mocsárba vezet. Ezt persze azt jelentette, hogy rengeteg
útvonal indult ki odalentről. Glim viszonylag hamar rájött arra, hogyan
juthat fel a sziget legmagasabb pontját szegélyező erdőség fái közé.
Umbriel leginkább egy süveg alakú, fejre állított hegyre emlékeztetett. A
legkeskenyebb része nézett le, a lenti világ irányába. A mocsár a hegy
belsejében kialakult völgy mélyét töltötte ki. A város lakosságának
legnagyobb része a hegyoldalból kivésett barlangok útvesztőjében élt. A
nagyurak fémből és kristályból kialakított, fényűző otthonai viszont a belső
völgy legfelső részén, a szirtek csúcsán ragyogtak. A sziget külső falait
mintha élénkzöld koszorú ölelte volna körül. Önálló, zárt világ alakult ki
odafent. Elképesztő nagyságú faóriások kapaszkodtak erős gyökerekkel a
sziklába. A hajszálvékony repedéseken keresztül feljutott hozzájuk a
mocsár tápanyagokban gazdag vize. A fák koronája messze kinyúlt a sziget
peremén túlra, mintha egy eleven csipkegallér simult volna Umbriel
nyakára. Az óriási növények enyhén meggörbülve nőttek, mindegyikük
kissé elhajolt jobbra. A fatörzsek és az ágak áthatolhatatlan világában
különös madarak éltek. Az itt dolgozó kertészek gondoskodtak arról, hogy a
fák anyaga helyenként megrohadjon, ott ültették el a különleges növények
magvait. A meglepő gyümölcsöket, diókat és mogyorókat termő bokrok
fölött hangosan karattyoló, majomszerű lények ugrándoztak a magasban.
Glim a mocsáron kívül ezt a helyet szerette leginkább a szigeten. Néha
jobban érezte magát idefent, mint lent a vízben. Ennek részben az volt az
oka, hogy a fatörzseken megpihenve lehullott a válláról a felelősség.
Ugyanakkor viszont nemcsak a szabadságérzet legyintette meg, hanem
valahol mélyen az öntudatlan énje meghallotta a fák suttogó hangját.
Ösztönösen érezte, hogy valamilyen módon kötődik a hatalmas
élőlényekhez. Ez azért volt csodálatos érzés, mert hónapokkal korábban
már attól tartott, hogy mindörökre magára maradt.
Az egyik sziklabérc szélén megállva megnézte magának a lenti tájat.
Felzaklatta a látvány. Addig nem volt semmi baj, ameddig a tekintete
végigsiklott a távoli síkságokon és erdőségeken. Ilyen nagy messzeségből
gyönyörűnek tűnt a lágy ragyogású vidék. Ela azonban kissé előbbre hajolt,
és lenézett a sziget alá, akkor egészen más volt a helyzet. Ahol nem takarta
el sűrű erdő a talajt, ott mindenütt élőhalottak ezrei vonultak. A hullákat
Umbriel lárvái tartották mozgásban.
A város nemrég irányt változtatott. Kelet felé haladva átrepültek egy
hatalmas hegység láncolatai fölött. A talajt csak hanga és hó fedte, az
élőhalottak seregére csak nagyritkán vetült egy satnya fa árnyéka. A lenti
haderő elképesztően nagynak tűnt. A legszörnyűbb azonban mégis az volt,
hogy az eleven holttestek céltudatosan, határozottan vonultak a látóhatár
felé. A magasból jól látszottak többé-kevésbé szabályos egységeik.
– Rég nem láttalak – mondta halkan egy barátságos női hang. Glimnek
fel sem kellett néznie ahhoz, hogy tudja, ki jött oda hozzá.
– Üdvözöllek, Fhena – mondta.
A szénfekete arcú, tűzvörös szemű kertész akár egy nagyjából húszéves
dunmer nő is lehetett volna. Fhena azonban ugyanolyan kevéssé volt
dunmer, mint Wert ember. Umbriel lakói felnőtt testtel születtek. Korábbi
beszélgetéseikből kiindulva Glim arra gyanakodott, hogy a kertész
valójában nem lehetett több öt- vagy hatévesnél. Fhena szokás szerint blúzt
és térdig érő nadrágot viselt. A blúz zöld volt, a mai nadrágja pedig sárga.
– Hoztál esetleg egy kis orchidearákot? – kérdezte a lány reménykedve.
– Azt nem – felelte Glim. – Viszont azt gondoltam, hogy esetleg ezt is
szeretni fogod.
Fhena kezébe nyomta a zsákját. A kertész a boldogságtól ragyogó arccal
vette el az ajándékot. Azonban amikor kinyitotta, a meglepődéstől tágra
nyílt a szeme. Értetlen arccal nézett vissza a látogatójára.
– Ezek itt csápos kagylók – magyarázta a gyíklény.
A lány nagyon óvatosan belenyúlt a zsákba, és kivette az egyik sima,
sötétzöld kagylót. Nagyjából akkora lehetett, mint egy nagyobb cápa foga,
az alakja is arra emlékeztetett. Nedvesen csillogó, tölcsérszerű végéből
vékony csápok lógtak ki.
Fhena óvatosan beleharapott a kagyló héjába.
– Kemény – panaszkodott.
– Várj, megmutatom, hogy kell.
Glim elvette a kagylót, és erősen megnyomta. Amikor a kemény burkolat
megrepedt, a kilógó csápnál fogva kihúzta belőle a lágy belső részeket.
Odaadta Fhenának az ételt. A lány leharapott belőle egy darabkát,
megrágta, majd boldogan felnevetett.
– Finom, igaz? – kérdezte Glim. – Velük van tele a tengerpart Lilmoth
környékén. Én is ott nőttem fel. A gyűjtögetők valószínűleg összeszedtek
egy adaggal belőlük. A kagyló aztán felkerült ide hozzánk, a mocsárba,
mert egyik napról a másikra már idefent is nő.
– Annyira finom! – bólintott a lány. – Te olyan ügyes vagy. Újra és újra
meg tudsz lepni.
– Ennek igazán örülök – válaszolta Mere-Glim.
– Én viszont nem tudom viszonozni a kedvességedet – töprengett a lány.
– Szerintem menni fog. Mesélj a fákról.
– A fákról?
– Igen – bólintott az argóniai, és megütögette az egyik ágat.
– Hát, nem igazán tudom, hogy mit mesélhetnék róluk –
bizonytalankodott a kertész.
– Várj csak. Észrevettem ám, hogy idefent mindenféle diót, gyümölcsöt,
de még gabonát is termeltek. Legalábbis azt hiszem, hogy valamiféle
gabonafélére bukkantam – magyarázta Glim. Maga sem tudta pontosan,
hogy mire is kíváncsi. – Ezenkívül még mi terem?
– Hogy mi terem idefent? – kérdezte a lány, aztán összecsapta a két
tenyerét. – Például só és cukor, sav és bor, ecet meg kén, vas és üveg. A fák
mindenhez értenek! Bármi megterem rajtuk. Csak szólnod kell, hogy mire
van szükséged.
– Na és ki szól nekik?
A kertész töprengeni kezdett.
– Ezt nem igazán tudom – mondta végül. – A legtöbb dolog már régóta
megterem. Azt hiszem, el is felejtettük, hogyan kell miattuk megszólítani a
fákat. Az biztos, hogy nem szokás ilyesmiről beszélgetni. A fák viszont
szólni szoktak, ha valamire szükségük van. Jelzik, ha be kell gyűjtenünk a
termést, de azt is, ha baj van, és szükség van a konyhában dolgozók
segítségére.
– Várj egy picit! – mondta Glim. – A fák beszélnek hozzátok?
– Persze! Te talán nem hallod őket?
– Alig-alig – felelte Glim. – És nem értem. Mit mondanak?
A lány tágra nyílt szemmel bámult a gyíklényre. Glim hirtelen észbe
kapott. Rájött, hogy a tüskéi keményen a magasba merednek, és a testéből
harci szag árad. Megpróbált megnyugodni.
– Miért érdekel ennyire a dolog, Glim? – kérdezte Fhena.
– Nem csak magam miatt kérdezősködöm – válaszolta a barátja. – A
társaimról van szó, hogy miért kell meghalniuk.
– Nem igazán értelek – mondta a lány. – Azt viszont látom, hogy valami
felzaklatott. Ugye elmagyarázod nekem, hogy mitől vagy ennyire ideges?
Glim némán töprengett egy darabig. Annaďg egészen biztosan azt
mondaná, hogy ne bízzon meg a kertészben. Régi barátnője gyanakodva
nézett Umbriel valamennyi lakójára. Fhenától azonban eddig csak
segítséget kapott.
– Szívesen elmagyarázok mindent – mondta végül. – Már csak azért is,
mert ezek a dolgok esetleg téged is érinthetnek. Lehet, hogy eszedbe jut
valami. Ha nem világos, amit mondok, nyugodtan szólj közbe.
– Jó, rendben – bólintott a kertész.
– Már korábban is meséltem magamról. Egy Feketemocsár nevű helyről
kerültem fel ide. A népem saxhleelnek hívja magát, míg mások
argóniaiaknak neveznek minket.
 – Emlékszem erre. Azt is mondtad, hogy a néped minden tagja egyforma.
– Hogy egyformák volnánk? Az itt élőkhöz képest talán igen.
Mindegyikünk testét pikkely borítja, és nem fulladunk meg a víz alatt.
Tényleg ilyenek vagyunk. Idefent Umbriel választja ki a születésedkor az
alakodat. Az enyémről a… szóval… az öröklődés döntött.
– Ezt most nem értem.
– Egyelőre nem is fontos, majd később megbeszéljük. Rátérek a
lényegre. A Feketemocsárban él egy másik faj is. Ezeket az értelemmel
megáldott fákat úgy nevezik, a hiszt. Mi meg… kötődünk hozzájuk. Bár
sokan vannak, mégis egységes egészet alkotnak, összeköti őket a gyökérzet.
Mi is kapcsolódunk ehhez a gyökérhez. Néhányan úgy vélik, hogy a
népemet a hiszt teremtette azért, mert mi eljuthatunk oda is, ahová az ősi
fák nem. Láthatjuk a világ messzi részeit is. A fák magukhoz hívhatnak és
el is küldhetnek minket. Amikor nevet kapunk, megízleljük a hiszt nedvét,
és közben megváltozunk. Néha csak kicsit, máskor viszont alapvetően.
– Hogy érted azt, hogy megváltoztok?
– Pár tucatnyi évvel ezelőtt az országunkat megtámadták az Oblivionból.
A hiszt tudta, hogy ez fog történni. A fák visszahívták a népemet a
Feketemocsárba. Számos társamat megváltoztatták, felkészítették őket a
rájuk váró nagy küzdelemre. Erősebbek, gyorsabbak lettek… Képessé
váltak elviselni az iszonyatos megpróbáltatásokat.
– Kezdem érteni – mondta Fhena. – Arra célzol, hogy a hiszt egészen
olyan, mint itt a peremen növő fáink.
– Pontosan. Hasonlítanak egymásra, de nem ugyanolyanok. Nem
szólítottak meg úgy, ahogy a hiszt tette. Te viszont azt mondtad, hogy
hozzád beszélnek.
– Nem szavakat használnak – magyarázta a lány. – A fák álmot látnak,
átélnek dolgokat, és közlik velünk a szükségleteiket. Nehezen tudnám
elképzelni, hogy hosszú távú terveket szőjenek, mint ahogyan azt a te fáid
tették.
– A nedvük azonban megváltoztatja majd a dolgokat, igaz? Ugyanúgy,
mint a hiszt nedve.
– Hát persze. Csak hát, ahogy mondtam, esetleg nekünk kell
figyelmeztetnünk őket – mondta a kertész. Mindkét kezét a gyíklény vállára
tette. – Azt viszont továbbra sem értem, hogy miért vagy ennyire izgatott.
 – Azt mondják, hogy a hiszt valamennyi része szerves egészet alkot –
válaszolta Glim. – Időnként azonban egy-egy fa kiszakad a közösségből,
leválik a többiekről. Valamikor régen ez történt a városomban is. Ráadásul
azt hiszem, hogy a dolog újra megismétlődött, mégpedig nem sokkal
azelőtt, hogy a repülő városotok megérkezett volna a világomba. Lehet,
hogy egy ilyen lázadó fa valahogy segített Umbrielnek átjönni. Érted, hogy
miről beszélek? Az a fa legyilkolta a népem tagjait. Tömegekkel végzett,
csak hogy legyenek új élőhalott szolgái Umbrielnek. Most már egyre
inkább arra gyanakszom, hogy tulajdonképpen ez a fa idézte meg a repülő
várost a világomba. Nem emlékszel véletlenül…
Fhena tekintete elködösült. Az arckifejezése elárulta, hogy komolyan
elgondolkodott valamin. Glim elhallgatott, és várt.
– A semmiben jártunk – mondta végül a lány. – Körülölelt minket az
üresség. A fák váratlanul énekelni kezdtek. Azt a dalt korábban még sosem
hallottam. Egyre csak énekeltek. Olyan gyönyörű volt! Senki sem
emlékezett arra, hogy korábban bármi hasonló történt volna. Aztán egyszer
csak megérkeztünk ide. A fák még most is ugyanazt a dalt éneklik. Csak
már jóval halkabban. Hallgasd csak!
Fhena megragadta a gyíklény mancsát, és rászorította a fa kérgére.
Különös dolog volt egyszerre érezni az érdes fatörzset és a lány puha,
meleg érintését. Glim egy hosszú pillanaton át semmi másra sem figyelt fel.
A kertész ekkor azonban dúdolni kezdett valamit. Glim fejében teljesen
összekavarodtak a dolgok. Korábban csak halk, zümmögő hangot hallott
idefent, a perem erdejében, de a zúgás hangzása egy pillanat alatt
megváltozott. Tökéletes összhangban volt Fhena dúdolásával. A halk dal
hol magasabb, hol mélyebb hangon hallatszott. Mintha egyszerre ezer száj
suttogta volna az ének szavait. Azt lehetett volna hinni, hogy minden mag
és minden falevél bekapcsolódott a láthatatlan kórusba. Glim pedig jól
ismerte ezt a dallamot! Még a születését megelőző időből. Ugyanígy
énekeltek a lenti fák is.
A fenti óriások dallama azonban kissé más volt. Egyszerűbb. Ennek
ellenére magába szippantotta az argóniait. Már nem volt szüksége szavakra
vagy gondolatokra. Hosszú időn át térdelt Fhena mellett. A lány keze
továbbra is rásimult a mancsára. Glim úgy érezte, mintha újjászületett
volna. Egységes egésszé állt össze a teljes lénye.
 ÖTÖDIK FEJEZET
A legtöbb csapda egyszerű – gondolta Colin. – Ezért működnek.
Delia Huerc lakása nem tűnt túl veszélyesnek. A nő halála óta új lakó
költözött ide. Colin kénytelen volt kivárni, hogy az új tulajdonos, egy
bizonyos Lwef-Dim nevű khajiit szőnyegkereskedő elmenjen otthonról. A
régi házban rengeteg árnyék talált otthonra. Egymáshoz értek itt a múlt
emlékei és az elszalasztott lehetőségek visszhangjai. Nem volt nehéz ilyen
helyen használni a túlvilágra nyitott szemét: azonnal megpillantotta a
várakozó szellem elmosódott árnyalakját. A szellemek általában nem sokáig
időznek az élők világában, kivételt csak az olyan helyek jelentettek, melyek
nemcsak elég erősek voltak ahhoz, hogy megkössék az elhunytat, de
táplálékkal is ellátták az árnyalakot. Colin azt remélte, hogy a lakásban
megtudhat valamit. Nem kellett csalódnia.
A következő pillanatban azonban rájött egy kellemetlen tényre. A
várakozó árnyék nem Delia volt, még csak a szellemek közé sem tartozott.
Ezt a valamit azért hagyták itt, hogy leszámoljon az esetleges behatolókkal.
Képtelenség volt szemmel tartani, a kiméra nem volt hajlandó állandó
alakot ölteni. Amikor viszont teljes mértékben átsiklott a Mundusba, a
létező világba, akkor a pusztítás szándéka vezette. A titkos ügynök nem
tudott elugrani a támadás elől. Az igazi veszélyt azonban nem is maga az
ütése jelentette. Ennél sokkal szörnyűbb volt a Colin karját elöntő,
iszonyatos fájdalmat hátrahagyó, különös áramlat. Nem kímélt egyetlen
izomszálat sem. Átitatta a vérrel teli ereket, a csontokat és belsejükben a
velőt. Colin először azt hitte, hogy letépték a karját. A következő
pillanatban azonban olyan fájdalom hasított a végtagjába, mintha az csak
egy nagy halom vonagló izommá vált volna.
Megtántorodott ugyan, de alapos kiképzésének köszönhetően habozás
nélkül cselekedett. Előrántotta a tőrét az övéből. Amikor a rémlátomás
folytatta a támadását, az ifjú egy gyors mozdulattal belehasított az áttetsző
pengével. A látomás felvonyított. Bár üvöltése annyira éles volt, hogy Colin
meg sem hallotta, a metsző hang hatására szilánkokra robbant a szoba
összes ablaka.
 Ezek szerint a látomás nem örült a pengének. Ez bizony jó jel volt. Az
ifjú maga elé tartotta a tőrét. Megpróbálta távol tartani magától ellenfelét,
mint egy szellemet. Bármi is volt ismeretlen támadója, szemmel láthatóan
erősen tartott a kristályos szerkezetű, felszentelt fémtől.
Mivel azonban a titkos ügynök nem lehetett biztos abban, hogy
megsebesítette ellenfelét, óvatosan hátrálni kezdett. Megpróbált
összpontosítani. Nem törődött azzal, hogy szinte elhalt az egyik karja.
Megpróbált csak a támadóra koncentrálni. Rá akart jönni arra, hogy
egyáltalán mivel került szembe.
Ellenfele ismét támadott. Colin ezúttal már úgy vélte, hogy sikerült
meglátnia a jelenség középpontját. Abba az irányba döfött. A tőr pengéje
belenyomódott valamibe. Ismét felhangzott a vonyító hang. A fiatalemberre
újra rázúdult a fájdalom: csakhogy ezt a kínt valaki más érezte, nem pedig
ő. Éppen ezért újra és újra lecsapott a fegyverrel. Sárga köd zúdult a fejére.
Úgy érezte, mintha egy borotvával belemetszettek volna az elméjébe.
Őrjöngő színek kavarogtak körülötte, mintha csak belőle áradtak volna elő.
Most már egyetlen végtagját sem érezte. Rájött, hogy magatehetetlenül
fekszik a padlón.
Az iszonyat ekkor az áldozata fölé hajolt.
Colin mintha kívülről szemlélte volna önmagát és az eseményeket. Most
inkább becsukta a szemét, hogy ne kelljen a rémalakkal törődnie. Elsüllyedt
saját énje legmélyebb, legbiztonságosabb részébe. Megkereste az apró
csillagot, lényének azt a részét, amelyik a valóság határán túlról került oda.
A csillag hosszú utat tett meg. Nem az Oblivionból, de még csak nem is a
tiszta fény és mágia birodalmából, az Aetheriusból került ide.
Amikor a fájdalom és utána a hideg lesújtott Colinra, az ifjú megragadta
a csillagot, és napot csinált belőle.
A ragyogás ereje és fényessége mintha megsemmisítette volna a
szemhéját, a szája tágra nyílt. A kiáradó világosság cafatokra szakította a
kísértetet. Olyan volt, mint amikor erős szél zúdul a füstre. A szörnyalaknak
nem maradt ideje arra, hogy felüvöltsön. Egyetlen pillanat alatt semmivé
foszlott. Szó szerint nyomtalanul eltűnt.
Colin ernyedten feküdt a földön. Nézte, ahogy a mellkasa fel és alá
mozog. Képtelen volt felidézni magában, hogy mégis mit keresett itt. Még
csak azt sem tudta, hogy tulajdonképpen ki is ő. Kővé dermedt.
Csak azért nem esett pánikba, mert hiányzott az ehhez szükséges erő.
 A szoba túlsó feléből pedig némán és mozdulatlanul egy ismeretlen női
alak figyelte.
Ekkor az jutott az eszébe, hogy gyermekkorában Üllő városában a hajók
oldalát kátrányozva, a nyílt tenger felé fordulva milyen dolgokról
álmodozott. Megjelent előtte az anyja képe. Az idős asszony háta örökre
elnyomorodott, meggörnyedt, mert olyan sokat mosta mások ruháit.
Most már arra is emlékezett, hogy egyszer megölt egy embert. Nem tudta
az áldozata nevét. Egy hídon történt. A férfi a nyílt vizet bámulta. Egy
távoli fényt. Amikor megpillantotta Colin kését, megpróbálta a két
tenyerével hárítani az éles pengét. Kegyelemért könyörgött, de a
fiatalember újra és újra megszúrta. Csak akkor hagyta abba, amikor a férfi
már halott volt.
Most már azt is fel tudta idézni magában, hogy a gyilkosság nem volt
más, mint a záróvizsgája. Utána kinevezték felügyelőnek.
Ez az emlék visszaadta a lábát és a karját. Újra érezte a végtagjait.
Mintha egymillió hegyes tűt döftek volna a húsába.
Amikor végre nagy nehezen fel tudott tápászkodni a padlóról, már azzal
is tisztában volt, hogy hol van. Szembefordult a nővel. Az ismeretlen
továbbra is néma maradt. A vörös őrökre jellemző rövid, göndör haja volt,
és karakteres, rokonszenves arca. Nagyjából ötvenéves lehetett.
– Delia Huerc vagy? – kérdezte Colin.
A nő szeme megrebbent, amikor meghallotta a nevét, ám semmit nem
tett. Némelyik szellem mindenre emlékszik, míg mások semmire sem.
Néhányan még azt sem tudják, hogy már meghaltak.
– Hierem miniszterelnök társaságában elmentél a Feketemocsárba.
Emlékszel az utadra?
A szellem kicsit elfordította a fejét. Lesütötte a szemét, és leheletnyit
megemelte a kezét.
Colin a tekintetével követte Delia mozdulatát. Azonnal felfogta, hogy a
nő a padló egyik deszkája felé mutat. Odament, megtapogatta, és észrevette,
hogy ki lehet emelni a többi fadarab közül. Mögötte, a fal téglái közé vésett
résben felfedezett egy puha bőrből készült zsákocskát. Kinyitotta, és kivett
belőle egy könyvet.
– Átnézhetem? – kérdezte.
A szellem leengedte a kezét, de nem válaszolt, Colin ezért kinyitotta a
könyvet. A szöveg nagy részét tamrieli nyelven írták, bár bizonyos részek
yokuul voltak. Az ifjú tudott egy keveset ezen a nyelven is. Egy naplót
tartott a kezében. Gyorsan átnézte az utolsó részét. Több olyan oldalt is
talált, amelyek a Feketemocsárban történt eseményekről szóltak. Csak
egyetlen oldalt tudott elolvasni, amikor lépések zaját hallotta az előszoba
irányából. Ekkor jött rá arra, hogy majdnem egész nap magatehetetlenül
feküdt a padlón.
Gyorsan kimászott a nyitott ablakon. Magával vitte a naplót is. Delia nem
emelt kifogást ez ellen.
***
A nap nem sütött különösen erősen. Colin örült a gyengécske fénynek,
elmerült a ragyogásban. Szerette volna elfelejteni a lakásban látott
szörnyeteget. Átsétált a kereskedők városrészén, és alaposan bevásárolt.
Vett almát, sertéshússal töltött lepényt meg citromos vizet az utcai
árusoktól. Felmászott az egyik épület tetejére, és keresett magának egy jó
helyet, ahonnan beláthatta az Arese háza mögötti sikátort. Miközben
mindent megevett, átolvasta a napló feljegyzéseit. Csak az uzsonnája
morzsáira pályázó galamboktól kellett tartania.
Huerc részletesen leírta, hogyan készültek fel az utazásra. Colin gyorsan
rájött arra, hogy a nő ekkor még biztosra vette, ha nem is maga az uralkodó
rendelte el ezt a küldetést, mindenképpen tisztában volt az utazás tényével.
Hierem azt mondta, a titoktartásra és az elterelő intézkedésekre azért volt
szükség, hogy az uralkodó ellenségei ne értesülhessenek a rájuk váró
utazásról. A miniszterelnök fontos dologra készült. Huerc nem volt ugyan
személyesen jelen, amikor főnöke az An-Xileellel tárgyalt, de magától is
rájött arra, hogy a felek valamilyen megállapodásra jutottak. Hierem azt a
látszatot keltette, mintha a thalmorok ellen akart volna szövetségre lépni a
helybeliekkel, a megállapodás részleteit azonban nem közölte a kísérőjével.
Huerc rendkívül érdekesnek találta, hogy a megállapodás miatt Hierem
elvégzett valamilyen szertartást a fák városában.
A következőket írta:
Ez a fa elképesztően nagy volt. Életem során csak egyetlen
magasabbat láttam, odafent Valen erdejében. A hiszt jóval
terebélyesebbnek látszott. Messzebbre nyúltak az ágai. Úgy éreztem,
mintha csak valamilyen, már tapintható értelem rejtőzött volna benne.
Korábban nem igazán hittem az argóniaiaknak, amikor azt állították,
 hogy ezek a fák értelmes lények. Most azonban, az egyik ilyen óriási
növény árnyékában állva már nem kételkedhettem abban, hogy igazat
mondtak. Úgy éreztem, mintha a növényből egyfajta ellenségesség
áradt volna. Persze lehet, hogy csak bebeszéltem magamnak, mert
vendéglátóink meglehetősen barátságtalanul viselkedtek. Az An-Xileel
minden tagja egyformán durva és öntelt volt. A város leginkább egy
gennyedző, rohadófélben lévő tályogra emlékeztetett. Lilmoth földjére
lépve azonnal elfogott a vágy, hogy a lehető leghamarabb távozhassak.
A miniszter nem osztotta rossz érzéseimet. Éppen ellenkezőleg.
Rendkívül izgatottnak, már-már diadalittasnak tűnt.
Az An-Xileel tagjai énekelni kezdtek a fához. Idegesítő, sok
hangnemű énekük hosszú időn át eltartott, nem csoda, hogy hamarosan
elaludtam. Arra ébredtem, hogy – ki tudja, mennyi idő elteltével –
Hierem is énekel. A hangja mintha csak ellenpontozni akarta volna a
gyíklények hangját. Tüzet gyújtott egy fémserpenyőben, és biztosra
veszem, hogy valamilyen varázslatba kezdett. Fiatalabb korában a
Mágusok Céhének egyik vezetője volt. Ez még azelőtt történt, hogy az a
szervezet végleg széthullott volna. Bár tisztában voltam azzal, hogy a
miniszter sokat tud a mágiáról, mégis meglepett a viselkedése.
Úgy éreztem, hogy Hierem hív valakit. Számos alkalommal is
megismételte az „Umbriel” szót. Mintha csak egy nevet mondott volna
ki. Olyan nyelvet használt, ami egyetlen általam ismertre sem
hasonlított. Persze lehet, hogy tévedtem. Az idézés talán nem is járt
eredménnyel. Semmi nem bukkant elő. Furcsa viszont, hogy utána
mindenki elégedettnek tűnt.
Örömmel hallottam, hogy holnap hajóra szállunk hazafelé.
Colin sietve tovább olvasta a feljegyzéseket. A későbbi oldalakon már
csak egyetlen érdekes bejegyzést talált. Ebben Huerecben felmerült a
gyanú, hogy az uralkodó tud-e a küldetésükről. Úgy vélte, elképzelhető,
hogy nem a birodalom vezetője küldte el őket a gyíklények közé.
Eldöntötte, hogy megkérdezi a dolgot Hieremtől.
Colin hátán végigfutott a hideg, amikor elolvasta az utolsó néhány
mondatot:
Ebédnél Hierem megismételte, hogy minden a legnagyobb rendben
van. Nem sikerült eloszlatnia a gyanakvásomat. Holnap személyesen
 fogok találkozni az uralkodónkkal. Tőle fogom megkérdezni, hogy mit
tud erről az ügyről.
Remélem, addigra már jobban érzem magam. Háborog a gyomrom,
és fájnak az ízületeim. Lehet, hogy nem kellett volna ennem abból a
levesből.
Colin megpróbálta átfutni a napló korábbi részeit is, de már túl sötét volt
ahhoz, hogy olvasson. Nekidőlt egy kéménynek, és szemmel tartotta Arese
sötét ablakát. Egyik hold sem látszott az égen, ugyanakkor a felhők is
elkerülték a várost. Lenyűgöző volt a csillagok látványa. Az ifjú
mozdulatlanul pihent. Hagyta, hogy az éjszaka hűvöse kimossa belőle az
összes feszültséget. Először sarlósfecskék suhantak át a feje fölött, később
felbukkantak a denevérek, végül pedig meghallotta egy gyöngybagoly
magányos méltatlankodását is. A levelibékák hangosan kuruttyoltak, és
messzire szállt a rovarok ciripelése is. A piactéren egy kutya ugatott
hangosan. A távolból felhangzott egy társa válasza. Több se kellett a
nagyváros csaholó lakóinak: azonnal hangos kórussá alakultak. A közelben
heves vita robbant ki egy pár két tagja között arról, hogy mennyit kellett
volna fizetni a vacsorára elfogyasztott kagylókért. A szellő egy lant hangját
hozta magával.
Arese mostanra már alighanem odaért a nővéréhez. Colin tudta,
kénytelen lesz még pár órát idefent várakozni. Legalább lesz ideje
gondolkodni. Eldönti, hogy mit tegyen. Megmutassa-e a nőnek a naplót,
vagy inkább hallgasson róla? Biztos lehet abban, hogy Arese tényleg az
uralkodó ügynöke?
Hiszen Colin azt a feladatot kapta, hogy keresse meg Attrebus herceget.
Az uralkodó gyermeke az apja határozott óhaja ellenére titokban kelt útra,
hogy megtalálja és legyőzze a repülő várost. Nem jutott túl messzire. Colin
rábukkant az utolsó szálig lemészárolt testőrség földi maradványaira. A
felületes szemlélő akár azt hihette volna, hogy Attrebus is ott fekszik a
hullák között. A nyomozás során azonban kiderült, hogy a „legendás hős”
sosem létezett: Attrebust csak az apja és az uralkodó miniszterei állították
példaképül a birodalom elé. Valamennyi csatája és párbaja csupán
megrendezett színjáték volt. Az udvar komoly összegekkel támogatta a
herceg hőstetteit zengő bárdokat és írókat. A hercegnek fogalma sem volt
arról, hogy egy színjáték szereplője. Ezzel csak a testőrei voltak tisztában.
Ha ifjú gazdájuk úgy döntött, hogy újabb kalandos utazásra indul, első
helyettese, Gulan azonnal értesítette a miniszterelnök irodáját, és a
hivatalnokok gondoskodtak arról, hogy minden jól alakuljon.
Ezúttal azonban más volt a helyzet. Nem az történt, ami általában. A
herceget valóban megtámadták. Colin éppen emiatt nyomozott Arese után.
Tudta, hogy Gulan szokás szerint most is jelentést tett a nőnek. Kiderítette
azt is, hogy a minisztériumi tisztviselő személyesen szervezte meg a herceg
elleni gyilkos támadást. A nő nyomába érve eljutott egy olyan épületbe,
ahol Arese nemcsak a testőrökkel végző bűnszövetkezet vezetőjét
mészárolta le, de a harcosait és a háztartása valamennyi tagját is. Colin nem
tudott beavatkozni. Még most, a háztetőn ülve sem sikerült eldöntenie, hogy
az a nő megidézett-e valamit elvégezni a piszkos munkát, vagy valójában
átváltozott a házat mészárszékké változtató szörnyűséggé.
Arese ráadásul egyik dolgot sem tagadta le. Elfogadhatónak tűnő
magyarázattal szolgált rájuk.
A legtöbb csapda egyszerű.
Colin nagyot sóhajtott, beletúrt a hajába, és a szél felé fordította az arcát.
Még csukva volt a szeme, amikor felfigyelt egy halk, oda nem illő
neszre. Azonnal kinyitotta a szemét.
Húsz lépés távolságra észrevett egy árnyékba burkolózó emberi alakot.
Az ismeretlen a Sötét Testvériség tagjai között akkortájt nagy
népszerűségnek örvendő rugalmas, fekete bőrpáncélt viselte. A sikátor
túloldalán, a háztetőn térdelt. Oldalról látszódott az arca. Colin némán
figyelte, ahogy egy jókora, fekete pókhoz hasonló módon leereszkedett a
magasból. A kötele túl sötét és túl vékony volt ahhoz, hogy látni lehetett
volna. Azzal is egy pókra emlékeztetett, ahogy letelepedett Arese ablakának
párkányára. Egy pillanattal később a csillagok fénye megcsillant a kinyíló
ablakon. Néhány szívdobbanásnyi idővel később az ablak bezáródott.
Most már erősebb szellő fújt. A titkos ügynök megborzongott. Ekkor jött
rá arra, hogy izzadságban fürdik.
Valaki Arese halálát akarta.
Colin túl sokáig várakozott. Elszégyellte magát a bizonytalansága miatt.
Megpróbált rájönni arra, hogy ebben a helyzetben mit is kellene tennie.
Hiszen ha a nő meghal, akkor Colin egyetlen szó nélkül hátat fordíthat a
kellemetlen ügynek.
Csakhogy akkor soha nem fogja megtudni, mi zajlott a színfalak mögött.
Még az is megtörténhet, hogy tehetetlen szemtanúja lesz a birodalom
összeomlásának, miközben az a biztos tudat gyötri, hogy valamit igenis
tehetett volna ez ellen.
Volt persze más oka is arra, hogy miért nem tűnt el az éjszakában. Az a
nő annyira törékenynek, sérülékenynek tűnt…
A tetőn kuporgó fiatalember ekkor jött rá a megoldásra. De hiszen saját
magát ismerte fel a valamivel idősebb nőben! Arese pont olyan volt,
amilyenné ő is válhat néhány évnyi titkosszolgálati munka után. Csak egy
pillanatra, de beleláthatott a lelkében tátongó üregbe. Megérezte a nő
fáradtságát. Ugyanakkor viszont továbbra sem tudott teljesen megbízni
benne. Nem volt egészen biztos abban, hogy ők ketten tényleg ugyanazon
az oldalon állnak-e.
Viszont semmiképpen nem akarta, hogy Arese meghaljon.
Felpillantott az égboltra. A nő nemsokára elindul hazafelé, amivel
alighanem az orgyilkos is tisztában volt. Ezt biztosra lehetett venni.
Colin nem hozott magával kötelet. Innen, a túloldalról talán át tudott
volna ugrani a szemközti ablakba, de elég kockázatos erőpróba lett volna.
Ráadásul semmiképpen sem érhetett volna földet nesztelenül. Ha viszont
inkább a szomszéd ház tetejére ugrik, akkor a sikátorban Arese előtt érhetne
földet. Így elkerülhető volna az összecsapás a bérgyilkossal.
Ekkor azonban meglátta az ablakban felragyogó fényt. Nem abban a
szobában, ahová bement a merénylő. Az elmosódott ragyogás egy másik
helyiségből áradt.
Halkan káromkodni kezdett, elhátrált a tető peremétől, még egyszer
felmérte a távolságot, majd futásnak eredt és ugrott.
A csizmája orrával érte el az ablakpárkányt. Előregörnyedt, miközben
könyökhajlatával eltakarta a szemét. Az ablaküveg ugyan betört, de a
fakeret a helyén maradt. Colin hátratántorodott. A mélyben,
harminclábnyival lejjebb az utca kövei várták. Az egyik lábával befelé
rúgott, a betört ablaküveg helyén. Beleakasztotta a lábfejét a keretbe. Nem
zuhant le az utcára, viszont háttal nekicsapódott a téglafalnak. Felhördült,
megragadta a saját combját, megfeszítette a hasizmait, és gyorsan
felhúzódzkodott az ablak peremére. Mire keresztülnyúlt az üveg helyén, és
elfordította a zárat, valaki már el is indult feléje.
Colin villámgyors mozdulattal oldalra vetette magát, hogy elkerülje a
fürge, elmosódott árnyalakot. Átgördült a válla felett, és közelebb kerülve a
szomszédos, fényben úszó szobához, előhúzta a kését. Nem is törődött
azzal, hogy mindkét keze csúszós volt a vértől.
Miközben elrúgta magát a padlóról, egy kés vágódott be a deszkába. Az
orgyilkos sem váratott magára. Bal kezében egy sötét pengét tartott, míg a
jobbal előhúzott egy fényes pengéjű tőrt a vértje alól. Colin hörögve
beszívta a levegőt. Egy pillanatra mintha minden megdermedt volna. A
szoba aranyló ragyogásba burkolózott. Az ifjú két karja mozgásban maradt,
ám úgy tűnt, hogy valahonnan a távolból, kívülről figyeli magát. A
következő pillanatban ismét nekivágódott egy falnak. Olyan iszonyatos
fájdalom mart a hátába, hogy legszívesebben hangosan felüvöltött volna,
csakhogy egyszerűen képtelen volt kinyitni a száját.
Támadója a szoba túloldalán támaszkodott egy könyvespolcnak. Hörgő
üvöltés tört elő a torkából. Lépett egyet, majd még egyet Colin felé. A
harmadik lépés után megroggyant a térde, és arccal előre a padlóra zuhant.
Colin ekkor megpillantotta saját tőre véres hegyét. A halott hátából állt ki.
Nyöszörögve feltápászkodott a földről. Alig állt a lábán. Halkan gyors
imát mondott Dibellához. Nem volt egészen biztos abban, hogy az istennő
meghallotta-e a fohászát. Nem tudta, hogy mennyi ideig lesz képes talpon
maradni. Odabotorkált áldozatához, és kivette a kezéből a fekete kést. A
pengét azon a ponton nyomta bele az orgyilkos tarkójába, ahol a nyak
megtámasztotta a koponyát. Megforgatta a kést. Utána elérkezett az ideje
annak is, hogy saját magával törődjön.
Az ablaküveg szilánkjai összehasogatták mind a két karját, de a
sebhelyek nem voltak túl mélyek. Az orgyilkos másik kése keresztüldöfte
Colin mellizmát, az izom és a váll találkozásánál találták el. Most már
emlékezett a megsebesülését kísérő fájdalomra is. Felismerte, hogy a kés
hegye alighanem csontot ért, és felfele csúszott tovább ahelyett, hogy lefelé
hatolva átdöfte volna a szívét. Úgy gondolta, ha az orgyilkos nem mérgezett
fegyvert használt, akkor valószínűleg túléli az összecsapást.
Sajnos a második ellenfelét csak a szeme sarkából fedezte fel, amikor az
előbukkant az ablak irányából. Megpróbált a gyilkos felé fordulni, de túl
késő volt.
Majdnem megsüketült a mennydörgésre emlékeztető hangtól. Új
ellenfele megtorpant és hátratántorodott. A semmiből egy félelmetes alak
bukkant elő. Colin csak homályosan látta, tekintete mintha zöld pokoltűzzel
ragyogó szemeken, pikkelyeken és sarlószerű karmokon siklott volna végig.
Az orgyilkos felüvöltött. A szörnyeteg felmetszette a hasát, a padlót
beborította a kibelezett férfi gyomrának tartalma. A hörgő, pokoli jelenség
ekkor Colin felé fordult. Még ádázabbul vicsorgott.
– Megállj! – csattant fel egy hang. A daedra lihegve megdermedt.
Arese a szörnyeteg mögött állt. Tágra nyílt szemmel nézett körül a
szobában. Colin még sosem figyelt fel arra, hogy ilyen hatalmas szeme van.
A nő elképesztően fiatalnak látszott. Fehér ujjának blúzát átitatta a vér. A
halántékán vörös csík húzódott, és egyik szeme körül a fekete folt arról
árulkodott, hogy hamarosan be fog duzzadni.
– Vadássz és őrködj! – parancsolta meg a nő a daedrának. A szörnyalak
megfordult, és vonakodva visszament az ablakhoz.
– Hogy tudtál…? – kérdezte Arese elakadó hangon. Elhallgatott, mert
nem kapott levegőt. Olyan hangosan zihált, hogy Colin megijedt.
– Gyere ide! – mondta neki. – Valahol másutt is megsebesültél?
– Nem vettem észre a fickót – mondta a nő. Alaposabban is megnézte
magának a földön fekvő holttestet. – Semmit sem hallottam. Nem maradt
időm arra, hogy bármit is tegyek.
– Várj, megvizsgállak – szólt rá Colin, és közelebb lépett. Megragadta
Arese csuklóját, és megvizsgálta rajta a sebhelyet. Nem volt túl mély.
– Csörömpölést hallottam, mint amikor összetörik egy üvegedény. Azt
hiszem, miközben megfordultam, önkéntelenül is felemeltem a kezemet.
Csak akkor már ott volt.
– Én okoztam a zajt – ismerte be az ifjú. Megvizsgálta a nő oldalát.
Veszélyes sebhelyeket keresett.
– Mi történt?
– A sikátor túloldalán, a háztetőn várakoztam. Észrevettem, ahogy bejött
ide.
– Meg akart gyilkolni! – nyögte ki zihálva Arese. Forró volt a bőre. Nem
áradhatott volna belőle ilyen meleg.
– Ez egyértelmű – biccentett Colin.
– Megöltek volna, ha nem lépsz közbe.
– A másik alak pedig simán végzett volna velem – ismerte be az ifjú.
– Az istenek szerelmére, belőled ömlik a vér!
– Nincsenek komoly sérüléseim – szabadkozott Colin. – Viszont a te
karodra…
 Arese mélyen a fiú szemébe nézett. Colin csak ekkor jött rá arra, hogy
egyik kezével a nő vállát fogta, a másik tenyere pedig a csípőjére simult.
Érezte a sebesült remegését. Arese tekintetében azonban valami
megváltozott.
Ostobaság – gondolta a titkos ügynök. – Annyira ostobák vagyunk. A nő
bőre olyan forró volt, mint az olvadt fém. Nagyot sóhajtott, amikor
egymásra talált az ajkuk. Mintha csak ki akarta volna szívni Colin tüdejéből
a levegőt. Az ifjú azt gondolta, Hogy az égő szegfűszegnek van ilyen illata.
Most már ő is remegett a testében tomboló, különös erőtől. Korábban még
csak ehhez hasonló érzést sem tapasztalt. Eltűnt az üresség. Már nem volt
kimerült a halálos küzdelem miatt. Hihetetlenül erősnek érezte magát.
Szorosan egymáshoz bújtak, Arese Colin nyakához szorította az arcát. A
következő pillanatban már a szőnyegen feküdtek. Ingerült, vad
mozdulatokkal próbálták legyőzni a gombok és a szalagok ellenállását.
Nem számított, hogy mindketten ragadtak a vértől. A sós izzadság marta
ugyan a sebeiket, ám ez a legcsekélyebb mértékben sem zavarta
egyikőjüket sem.
***
Később – úgy tűnt, hogy egy egész örökkévalóság elmúltával – Colin a
hátán feküdt, miközben Arese kitisztította a sebeit. Először tiszta, meleg
vizet használt, utána pedig elővett valamilyen fehér kenőcsöt. A krém
simogató meleget hagyott maga után, és az illata halványan a mustár
szagára emlékeztetett. A kezelés nem egyszerűen csak kellemes volt. Az
ifjú jól látta, ahogy a sebek összehúzódnak és beforrnak, mintha valaki
bevarrta volna őket. Utána átmentek a hálókamrába. A nő vastag, puha
lepedőkkel borította be az ágyat. Colin lefeküdt, és elengedte magát. Arese
leült az ágy szélére. A holdfényben igazgyöngyként tündökölt nyakán és
keblén a bőr. Kivéve persze azokat a helyeket, ahol még mindig beszáradt
vércsíkok látszódtak.
– Jobban érzed magad? – kérdezte.
– Sokkal – felelte Colin. – Bár be kell, hogy valljam, az előbb mintha
még ennél is sokkal jobb dolgom lett volna.
A vendéglátó lesütötte a szemét. Colin úgy vélte, valahogy sikerült
zavarba hoznia.
 – Teljesen természetes, amit tettünk – mondta gyorsan. – Ha rájössz,
hogy az előbb majdnem meghaltál, akkor utána az ember néha önkéntelenül
is… hiszen tudod.
Arese megrázta a fejét.
– Ha daedrákat idézek meg, meg kell érintenem őket az elmémmel. Elég
erősnek kell lennem ahhoz, hogy uralkodjak fölöttük, különben ellenem
fordulnának. A daedrák zabolátlan, szilaj lények. Néha megérzek valamit
abból, amit éppen tesznek.
Félrenézett.
– Azt hiszem… – kezdte, de aztán elhallgatott. Megcsóválta a fejét, és
megsimogatta a fekvő alak mellén a vágott seb helyét. – Régóta nem
csináltam ilyesmit. Úgy éreztem, hogy senkiben sem bízom meg eléggé…
hogy ennyire közel engedjem magamhoz. Bizonytalanná váltam.
– Bennem bízol?
Arese elmosolyodott.
– Dehogy is. Csak hát… – halkan elnevette magát. Kissé oldalra hajtott
fejjel nézte a fekvő ifjút. – Önkéntelenül reagáltam a halálos veszélyre.
Ezenfelül van benned valami. Tudom persze, hogy neked sincs semmi okod
arra, hogy megbízz bennem. Nem szolgáltam rá a bizalmadra. Értsd meg,
hogy szeretnék kikeveredni ebből az egészből. Mégpedig élve. Néha úgy
érzem, hogy túl magas árat kell fizetnem.
– Miről beszélsz?
– Nem élet az ilyen, Colin. Már harmincegy éves vagyok. Huszonegy
éves korom óta dolgozom kémként Hierem minisztériumában. Egy időben
volt valakim. A vége iszonyúan megrázott. Az életem munkából és
félelemből áll. Néha rettenetes dolgokat teszek. Minden este egy vagy két
órán át a nővéremmel iszom. Utána hazajövök. Nem mesélhetem el neki,
hogy mivel foglalkozom. Ő viszont éli az életét. Vidékre jár lovagolni,
szeretői vannak, szerencsejátékot játszhat. Én viszont kénytelen vagyok
óvatosan viselkedni. Vigyázok magamra. Most persze elkerülhetetlen a
halálom.
– A gyilkosok meghaltak – figyelmeztette Colin.
– Viszont még mindig él, aki ideküldte őket. Talán az egyik vetélytársam
volt az, vagy maga Hierem. Küldenek majd újakat. Valahol elkövettem egy
hibát. Talán azzal, ahogy végeztem a szigeten a két fickóval. Túl sokat
tudtak.
 Felemelte Colin kezét, és megcsókolta.
– Te még olyan fiatal vagy – mondta töprengve. – Kiszállhatsz az
egészből. Ezt kellene tenned. Nem fognak megállítani.
– Te talán feladod? – kérdezte az ifjú.
– Nem. Nem tehetem meg. Viszont eszem ágában sincs téged is lehúzni a
mélybe.
Colin nagyot sóhajtott.
– Nem te kevertél bele – figyelmeztette a nőt. – Helyre akarok… helyre
kell hoznom valamit. Elfogadható ez számodra?
– Ma éjjel is helyesen cselekedtél. Megmentetted az életemet. Nem
érhetnéd be ennyivel?
– Nem, ha holnap meghalsz.
– Mindannyian meghalunk egyszer. Tőled viszont kaptam ajándékba még
egy újabb napot. Mégpedig egy egészen kellemeset.
– Ez nem elég.
– Miért nem?
– Csak!
– Ne legyél mérges! – mondta a nő.
– Nem vagyok az – ellenkezett Colin.
– Pedig úgy hangzott.
– Na, jó. De nem vagyok mérges – mondta az ifjú, és becsukta a szemét.
Nem akarta elárulni, hogy valóban dühbe gurult. Nem kapott választ a
szavaira, viszont a szája szegletében megérezte a lágy ajkak érintését.
– Nem kell ám vadul egymásnak esnünk – magyarázta a nő. – Lehetek
gyengéd is.
Colin önkéntelenül is a szigeten legyilkolt két férfira gondolt. Meg
azokra, akik abban a bizonyos házban vesztették életüket. Utána újra maga
előtt látta az előbb leszúrt orgyilkost is. Rájött arra, hogy semmit sem érez a
haláluk miatt.
Viszonozta a lágy csókot. Odakint az éjszakai madarak úgy daloltak,
mintha a világban minden a legnagyobb rendben lett volna.

HATODIK FEJEZET
 – Itt megállunk – döntötte el Falcus kapitány. – Brennus, Mazgar!
Vigyetek magatokkal három harcost, és ellenőrizzétek azt a falut.
– Már megyünk is, kapitány – vágta rá Mazgar. Megpróbált határozott
hangon beszélni, pedig valójában alig állt a lábán. Csak késve kapott észbe.
Hiszen nem neki kellett volna válaszolnia. Gyorsan Brennusra sandított.
– Nem értek én az ilyesmihez – legyintett a fiatalember. – Ezt mindketten
tudjuk. Te válaszd ki őket.
A nőstény bólintott.
– Merthun, Tosh és Na-nasha, gyertek velem!
A többiek legalább annyira fáradtak voltak, mint ő. Nem csoda, hogy
Mazgar aggódni kezdett Brennusért. Az ifjú csupán egy tudós volt, nem
pedig harcos vagy csatamágus. A javára legyen mondva, hogy az elmúlt
néhány hét során pár alkalommal még így is megmentette az ork életét.
Brennus azonban nem volt elég erős ahhoz, hogy bírja az erőltetett menetet.
Nem kapott megfelelő katonai kiképzést. A hiányosságai egyre inkább
nyilvánvalóvá váltak.
Amikor nagy nehezen kivágták magukat a hegygerinc köré vont
ostromgyűrűből, sikerült déli irányban elmenekülniük. Egyetlen lovat sem
tudtak magukkal vinni, és a társaik közel fele életét vesztette. Azóta
folyamatosan menekültek az élőhalottak elől. Minden erejüket beleadva
sikerült maguk mögött hagyni az üldözőiket. Csak kevés ellátmányuk
maradt, és mostanra már minden elfogyott. Nem állhattak meg vadászni
vagy halászni, hiszen nem csak egyetlen ellenséges hadoszlop járt a
környéken, támadóik valójában egy nagy létszámú haderő részei voltak. Az
ellenség jelentős csapatokat vezényelt ki a Cheydinhal grófságot szegélyező
hegyek közé.
Az öt felderítő futólépésben sietett le a hegyoldalon a falu felé. Persze a
falu szó meglehetősen hízelgő volt a poros tér és a kút körül álló tíz
megroggyant kunyhóra. Mazgar vágyakozó pillantást vetett a kútra, ám
tudta, hogy először végre kell hajtania a feladatát, és csak azután ihat.
A téren nagyjából hét ember fogadta a felbukkanó fegyvereseket.
Hamarosan mások is előjöttek a házakból. Nem tűntek fenyegetőnek.
Egyikőjüknél sem volt fegyver.
– Birodalmi katonák vagyunk! – kiáltotta Mazgar. – Ki itt az elöljáró?
Egy idős, immár őszülő hajú asszony, egy vörös őr lépett oda hozzá.
 – Azt hiszem, én volnék az – szólalt meg. – Sariah vagyok, a hegyi őrség
helyi képviselője.
– Figyelj rám, Sariah! – válaszolta Mazgar. – Nem akarunk bántani
benneteket. Szólj az embereidnek, hogy maradjanak idekint, amíg
átfésüljük a falut.
Gyorsan átkutatták a kunyhókat. Sariah dühösen tiltakozott, és néhány
helybeli is csatlakozott hozzá. A házak berendezése egyértelművé tette,
amit Mazgar már amúgy is sejtett. Itt csak földművesek és vadászok éltek.
Az ork hangosan füttyentett egy rövidet, egy hosszút, és újra két rövidet.
Nem sokkal később Falcus kapitány is odajött a többiekkel.
– Kapitány, ez itt Sariah – mutatta be Mazgar az idős nőt a
parancsnoknak. – A falu elöljárója.
– Ez meg mégis mit jelentsen, kapitány? – méltatlankodott Sariah. – A
birodalmi fegyveres erők tagjai mióta kutathatnak át házakat végzés nélkül?
– Az uralkodó parancsára vagy pedig hadiállapot idején, jóasszony –
felelte a kapitány. – Téged meg az embereidet csak fél nap választ el a
haláltól. Kivétel nélkül pusztulás vár rátok.
– Te meg mégis miről beszélsz? – értetlenkedett Sariah.
– Szóval a hegyi őrség tagja vagy? – kérdezte komoran Falcus, és nagyot
köpött a földre. – Nem figyelsz túl jól a környékre.
Hangosan kiabálva folytatta:
– Na, figyelem, emberek! Negyed órátok van arra, hogy
összecsomagoljatok. Csak olyasmit hozzatok magatokkal, amit meg tudtok
enni vagy inni, esetleg harcolni lehet vele! Komolyan gondolom minden
szavam. Ha lovatok van, azt is hozzátok. Közben adjatok enni az
embereimnek.
– Te meg mégis milyen jogon utasítasz minket arra, hogy feladjuk az
otthonunkat? – kiabálta Sariah.
– Csak a jó szándék vezet. Nem akarom, hogy lemészároljanak
benneteket – felelte a katonatiszt. – Legszívesebben valamennyiőtöket
eljuttatnálak Cheydinhal falai mögé, mielőtt ideérnek azok a szörnyetegek.
Ha viszont továbbra is értelmetlen fecsegésre pocsékolod az időmet – ha
bárki megpróbál feltartani –, akkor az azt jelenti, hogy a faluból páran, de
az is lehet, hogy mindannyian meghalnak. Lehet, hogy már így is elkéstünk,
úgyhogy igyekezzetek. Tegyétek, amit mondtam! Most rögtön!
 Az elöljáró tágra nyílt szemmel nézte a fegyvereseket, de többet már nem
ellenkezett. Senki nem mert ellent mondani Falcusnak, ha ennyire
megemelte a hangját. Mintha csak maga az uralkodó állt volna a poros
téren.
Egymás után mindenki ivott a kútból. Megtöltötték a tömlőiket is. Akik
éppen nem ittak, azok segítettek begyűjteni a falu lovait. Csak hat állatot
találtak. Négyet befogtak két szekér elé, ezekre ültették fel a gyerekeket és
a sebesülteket, a maradék két ló hátára Falcus és Kuur, a csatamágus ült.
A falusiaknak persze nem tetszett a váratlan fejlemény. Újra morgolódni
kezdtek. Negyed óra nem is volt elég ahhoz, hogy elkészüljenek. Viszont
még egy teljes órának sem kellett eltelnie ahhoz, hogy a katonák immár
negyven civil társaságában folytassák az útjukat. A menekültek között két
hónapos csecsemő ugyanúgy akadt, mint hatvan évnél is idősebb vénség.
Lassan haladtak a keskeny ösvényen, amit csak a legnagyobb jóindulattal
lehetett volna országútnak nevezni.
Mazgar és Brennus az egyik szekér mellett lépdelt. A fiatalember
igencsak sápadtnak látszott.
– Még felférsz erre a szekérre – mondta az ork.
– Semmi bajom – suttogta a fiatalember. – Hála Akatosh-nak, rajtam
nincs olyan sok izom meg csont, mint amennyit te cipelsz magadon.
– Csak az a sok víz a fejedben! – vágott vissza Mazgar. – Komolyan
mondom, ülj csak fel. Jót tesz majd egy kis pihenés.
– Ideülhetsz a helyemre – hallatszott egy gyermek hangja. – Én inkább
gyalogolok.
Mazgar a szekér felé fordult. A beszélő egy apró, barna sávolyszövet
rövidnadrágot és sárga nemezinget viselő emberporonty volt.
– Látod? – kérdezte az ork az ifjú mágustól. – Ez a fiúcska örömmel
átadja neked a helyét.
– Bizony – bólogatott a kölyök. – Csak a „fiúcska” hibádzik.
Mazgar alaposabban is megnézte magának a rövidre vágott, barna
tincseket, a pisze orrot és az emberke karcsú alakját.
– Akarom mondani, ez a kislány – javította ki magát az ork.
– Semmi bajom – tiltakozott Brennus.
– Ugyan már, ne kéresd magad! – kiáltotta a lányka, és leugrott a
szekérről. – Betöltöttem a hetedik évemet. Nem félek én a kutyagolástól.
Jobban bírom a gyaloglást, mint bárki más.
 Brennus dacosan megrázta a fejét, viszont utána egyből megbotlott.
– Hát, ha ragaszkodsz hozzá – sóhajtotta lemondóan.
– Nagyszerű! – biccentett Mazgar. – Nem árt, ha kipihened magadat,
mire a férgesek utolérnek minket.
Arra számított, hogy a fiatalember szokása szerint csípősen visszavág.
Brennus azonban befogta a száját, biccentett, és nagy nehezen felmászott a
szekérre. Az ork kissé megtaszította, hogy biztosan feljusson.
– Na, ezzel megvolnánk – bólintott elégedetten. Utána a kislány felé
sandított. – Azt gondolod, hogy tudod tartani az ütememet?
– Bírom úgy, mint bárki – hallatszott a hetyke válasz.
– Nemsokára kiderül.
– Te pedig ork vagy – állapította meg a lány.
– Ezt meg honnan veszed? – kérdezte Brennus. Kicsit már magához tért.
– Én egészen idáig azt hittem, hogy valahol a hegyek között boldog
házasságban él egy medve meg egy disznó. Azoknak a leszármazottja.
– Ezt most miért mondtad? – tudakolta a lány.
– Ne is törődj vele! – szólt közbe Mazgar. – A nagylegény megpróbálja
kiprovokálni, hogy beverjem az arcát.
– De hát miért?
– Van, aki azt hiszi, hogy tréfás az ilyesmi.
– Hát, szívesen megnézném, ahogy megvered.
– Majd ha egy kicsit összeszedte magát. Mi a neved?
– Lorcette. De mindenki csak Manónak hív.
– Miért?
– Nem is tudom. Mindig így szólítottak. Az anyám azt mondta, hogy
olyan a fülem, mint egy manóé.
– Nahát, nahát – biccentett Mazgar. – Most, hogy alaposabban is
megnézlek magamnak, hasonlítasz rájuk. Melyik a te anyád?
– Ő már nincs velünk – felelte Manó. – Meghalt, amikor hatéves voltam.
– Én hét voltam, amikor az enyém elment – mondta Mazgar. – Orsinium
elfoglalásakor. Azt mondják, harminc ellenséggel végzett, mielőtt eljött
volna érte a halál.
– Az én anyám nem csatában halt meg. Egyszerűen csak megbetegedett –
válaszolta a lány, aztán kissé félrehajtott fejjel felnézett az orkra. – A te
anyád ki ellen harcolt?
– Vörös őrök és bretonok ellen – felelte Mazgar.
 – Miatta lettél birodalmi katona?
– Miatta lettem katona. A birodalmat pedig azért szolgálom, mert a VII.
és a XV. légió nélkül sokkal többen elpusztultak volna közülünk. A légiók
értünk küzdöttek, segítettek, hogy a túlélők eljussanak Skyrimbe.
– Szóval nagyjából ugyanazt tették, mint te most.
Mazgar önkéntelenül is felidézte magában a heteken át tartó rémületet,
zűrzavart és a mardosó hideget. Egész úton éheztek.
– Reméljük, hogy ez nem lesz olyan szörnyű – mondta.
– Kik azok a férgesek? – kérdezte Manó rövid hallgatás után.
– Tessék?
– Az előbb arról beszéltél, hogy azok a férgesek utolérnek minket.
– Ja, vagy úgy. Én így hívom őket. Valamikor közönséges halandók
voltak, aztán meghaltak, és valamilyen boszorkányság visszahozta őket.
Mostanra már tele vannak férgekkel meg egyéb undok jószágokkal.
Azt gondolta, hogy a szavaival megijesztette a kislányt. Manó azonban
töprengő képet vágott.
– Az anyámat a falu közelében temettük el – mondta a lány. – Gondolod,
hogy őt is visszahozzák?
– Nem hinném. Csak a friss hullákat kedvelik. Ami kimászna a föld alól,
az már amúgy sem az anyád lenne. Csak a teste, amibe beköltözött egy
daedra.
– Miért költözne bárki is a testébe?
– Úgy néz ki, hogy azért, mert el akarják foglalni Tamrielt – mordult fel
az ork. – A fene essen abba, aki kitalálta ezt az egészet. Miért nem tudott
kevésbé büdös katonákat választani magának?
– Én is ugyanerre panaszkodtam – szólt közbe Brennus. – Csak éppen
őfelsége egyes katonáival kapcsolatban.
Mazgar csípős válaszra készült, ám észrevette, hogy az ifjú csukott
szemmel fekszik a szekéren.
– Nagyszájú! – mérgelődött az ork. – Még álmában is.
Jó darabig így vonultak tovább. A lányka egy pillanatra sem fogta be a
száját. Jól bírta a menetelést. Napnyugta után viszont helyet cserélt
Brennussal. A mágus időközben kipihente magát. Manó gyorsan elaludt a
szekéren.
– Az a lányka egész nap itt csivitelt a füledbe – mondta Brennus. – Te
pedig szó nélkül tűrted. Eszed ágában sem volt betörni a fejét. Szokatlan
módon viselkedtél.
– Komolyan?
– Emlékszel arra a gyerekre, aki abban a kis hegyi városban ott lófrált a
táborunk közelében? Őt megfenyegetted, mégpedig azzal, hogy a tulajdon
beleivel kötöd hozzá az egyik fához.
– Pimasz képe volt.
– Pont úgy nézett ki, mint ez a kis penészvirág – ellenkezett a
fiatalember. – Azt mondanám, hogy inkább te változtál meg.
– Mármint hogy én? – kérdezte gúnyos horkantással az ork.
– Az jár az eszemben, hogy esetleg magad is néhány aprócska félig
disznó, félig medve jószágról álmodozol. Bizony ám, kölyköket szeretnél.
– Te már eleve is bolond vagy, de ekkora ostobaságot még egyszer sem
hallottam tőled! – méltatlankodott a harcos. – Még hogy gyerekeket! Én?
– Csak mondom – válaszolta Brennus. – Te sem leszel fiatalabb, és sok
bajtársunk meghalt. Ilyenkor eltöpreng az ember.
– Mármint te – legyintett az ork. – Túl sok ostobaság jár a fejedben.
– Ennek ellenére…
– Fogd be a szád! – förmedt Mazgar az ifjúra. Talán kicsivel hangosabb
volt annál, mint ahogy akarta; jó pár fej fordult az irányukba. Nem tudta
volna eldönteni, hogy milyen érzelem ült ki Brennus arcára. Öntelt
elégedettség, vagy inkább bűnbánat?
Emberek…
***
Másnap, nem sokkal dél után Mazgar észrevette, hogy odalent, a fák
csúcsa fölött előbukkant Arkay kápolnájának hegyes csúcsa. Gyalog
gyorsan leértek volna a hegyoldalon, ám a szekereknek igencsak nagy
gondot okozott a meredek út. A nőstény ork érezte, hogy viszket a háta.
Egyre inkább úgy tűnt, hogy komoly veszély fenyegeti a karavánt. Mind
gyakrabban nézett hátra a válla fölött. A menetoszlop végén Szenes és
Merthun haladt. Ők ketten is értették a dolgukat.
Végül azonban nem Szenes vagy Merthun kezdett el kiabálni. A riasztás
az északi szárnyon járőröző Na-Nasha és Glavius torkából tört elő. Néhány
szívdobbanásnyi idővel később már a két harcos is előbukkant a fák közül.
– Elzárják előlünk a Cheydinhal felé vezető utat, ha nem sietünk! –
kiabálta Na-Nasha. A hüllőlény szokása szerint izgatottan mozgatta az
ujjait, mint mindig, ha felzaklatták.
– Itt hagyjuk a szekereket – döntötte el Falcus. A menekültek felé fordult.
– Sikerülni fog, de rohannunk kell. Hagyjatok itt mindent! Megértettétek?
Cheydinhal ott van a völgyben. Még fél mérföldet sem kell futnunk.
Mazgar ledobta a földre a hátizsákját, és odanyúlt Manóhoz, hogy
felvegye a vállára. A kislány megrázta a fejét.
– Mondtam neked, hogy gyors a lábam. Inkább Riff Belancourt kapd fel!
Neki kacska lába van.
Mazgar biccentett, és a vállára kapta a kisfiút. A gyerek talán hatéves
lehetett. Feleolyan súlyos sem volt, mint az ork hátizsákja. A lovakat
kifogták a szekerek elől, és mindegyik hátára felültettek kettőt a legidősebb
menekültek közül. Az anyák rémülten ölelték magukhoz a kisdedeket.
Falcus határozta meg a menekülés iramát. Futásnak eredt az egész
társaság. Mazgar vállán a fiú nevetni kezdett. Alighanem azt hitte, hogy a
felnőttek valamilyen érdekes játékba kezdtek. Manó állta a szavát. Gond
nélkül futott a harcos mellett.
Falcus csak akkor gyorsult fel egy kissé, amikor kiértek egy nyílt mezőre.
A következő fasoron túl felbukkantak Cheydinhal falai.
A férgesek azonban egész fürgének bizonyultak. Rendetlen alakzatuk a
menekülők bal szárnya felől bukkant elő. Mazgarnak elég volt egyetlen
pillantást vetni az ellenségre ahhoz, hogy tudja, képtelenek lesznek
megelőzni őket. A falusiak közül néhányan jajveszékelni vagy sírni
kezdtek, a legtöbben viszont pánikba estek. Minden erejüket beleadva
rohantak tovább.
Falcus kiabálni kezdett. Mazgar nem értette, hogy mit parancsol. A
következő pillanatban azonban Na-Nasha, Szenes, Casion és Édesszáj
kivált a menekülők közül, és félkör alakzatot vett fel. Kuur is felzárkózott a
hátuk mögé.
– Kapitány! – bömbölte az ork. – Engedélyt kérek, hogy csatlakozzam
a…
– Nem kapsz engedélyt! – üvöltötte vissza Falcus. – Maradj a védenced
mellett. Védd meg őket! Induljatok!
Mazgar összenézett Brennussal.
– Oda megyek, ahova te mész – mondta az ifjú. – Azt tesszük, amit tenni
akarsz.
A harcos lepillantott Manóra. Jól érezte a kisfiú súlyát a vállán.
 – Nem én osztogatom itt a parancsokat! – vicsorogta.
Így aztán rohantak a többiekkel együtt.
Csak egyszer nézett vissza, mielőtt elérték volna a fák vonalát. Hátulról
ugyanis lecsapott rá a forróság, és meghallotta egy robbanás tompa
morajlását. A messzeségben nem látott semmit, csak sűrű, zsíros
füstfelhőket és a tomboló lángot.
A fák közül kibukkanva már a falakat övező, megtisztított területen
jártak. A kapu jobb kéz felé látszott. Nyitva volt, és nagyjából ötven katona
sorakozott fel előtte.
Talán harminclépésnyi távolságot tehettek meg, amikor Manó
felsikoltott. Mazgar hátrafordult, és megpillantott három gyorsan közeledő
férgest.
Letette Riffet a földre, és előhúzta hüvelyéből Hugit.
– Vidd őket a katonákhoz! – förmedt Brennusra. Utána mozgásba lendült,
és az élőhalottakra vetette magát.
Hugi a kulcscsont és a nyak találkozási pontján kapta el az elsőt, egy
félig elszenesedett dunmer férfit. A nehéz penge felülről lefelé zúduló
vágása elmetszett jó pár bordát. A kard azonban elakadt a testben. Mazgar
felüvöltött, és arcba vágta a következő ellenfelét, amikor az a magasba
emelte vaskos, ívelt pengéjű kardját. Örömmel hallotta, hogy
ökölcsapásával sikerült összezúznia a porcokat és a csontot. Hugit
emelőként használva a holttestet odalökte a két következő élőhalott útjába.
Egy pillanatra sikerült késleltetnie a támadást. Kihasználta ezt a rövid időt,
és lecsapott egy fegyvertelen támadóra. Hangosan üvöltötte azt a
csatakiáltást, ami az anyja torkából tört elő élete utolsó csatája során. Az
őrjöngő harcos körül vörössé változott a világ. A düh elsöpörte.
Amikor magához tért, Manó kiabálását hallotta. Értetlen arccal
körülnézett. Hat holttest hevert a lába előtt. Hugi még mindig kiállt az első
ellenfele mellkasából. Nagyjából harminc lépés távolságban hatvan férges
rohant Mazgar felé.
Rátaposott a hullára, és kirángatta belőle a kardját. Megfordult, és futva
elindult a kapu felé. A többiek ott vártak rá.
***
Senki sem ellenkezett, amikor Falcus megparancsolta az embereinek,
hogy egyenek és pihenjenek. A férgeseknek nem voltak ostromgépeik,
Cheydinhalt pedig a saját helyőrsége védelmezte. Egy vegyes századra való
birodalmi katona is állomásozott itt. Alig egy órával később a menekültek
már tábort is vertek a város északi részei fölé magasodó kastély tövében.
Hosszú idő után Mazgar végre újra forró ételt és hideg sört kapott.
Valamikor elaludhatott, mert egyszer csak azt látta, hogy hajnali napfény
szűrődik be a sátor nyitott ajtaján.
Vértezetét odabent hagyta, és kiment, hogy egy kicsikét megmozgassa a
tagjait. Elindult a várost átszelő folyó irányába. A nap még nem bukkant elő
a fal fölött, de máris sokan jártak az utcákon. A hidakon zsákokkal és
ládákkal megrakott szekerek zötykölődtek. Zömök, erőteljes felépítésű
lovakat fogtak be eléjük. A folyó túlsó partján egy dunmer nő hálót húzott
ki a vízből. Jól látszott a csapdában vergődő zsákmány. Mazgar érezte, hogy
valahol a közelben kolbászt sütnek.
Az emberek nagy része azonban odafent volt, a falak tetején.
Az ork egy darabig a folyót bámulta.
Brennust azonnal megismerte a léptei zajáról.
– Szép hely – mondta az ifjú. – Jártál már itt korábban is?
– Nem – felelte Mazgar. – Furák erre a házak.
A túlsó part felé biccentett. A legtöbb épületen nem fedték el a
gerendákat. Az alsó részeket kőből építették, ám az emeleteken jól
látszottak a tartóoszlopok és a gerendák. Ezeket néha egészen meglepő
elrendezésben építették a falba. A meredek tetőket a halak pikkelyeire
emlékeztető zsindely borította.
– Ezt az építészeti stílust favázas falazásúnak hívják – magyarázta
Brennus. – Morrowindben kedvelik. Vagyis hát kedvelték.
Mazgar bedobott egy ágat a folyóba. Némán bámulta, ahogy elsodródott.
– Hallottál valamit? – mondta végül.
– Semmit – felelte az ifjú. – Viszont itt az ideje annak, hogy szétnézzek
kicsit a műszereimmel.
– Fel akarsz menni a városfalra?
– Még annál is magasabbra – mondta Brennus, és a város összes épülete
fölé tornyosuló alakzatra mutatott.
– Elkísérlek – vágta rá az ork.
– Szerintem ebben a pillanatban nincs szükségem testőrre – ellenkezett
az ifjú.
– Sose lehet tudni – legyintett Mazgar.
 ***
Arkay kápolnájának belsejében csodálatos, ezerszínű fény ragyogott.
Csend fogadta az érkezőket. Nem volt nehéz találni egy papot, aki a rövid
magyarázatot meghallgatva megmutatta, hogy miként lehet feljutni a
legmagasabb torony csúcsára.
Innen lenézve még a falak tetején álló emberek is parányinak látszottak.
Mazgar szétnézett. A tekintete átsiklott a legtávolabbi erdőkön, hegyeken, a
messzi Valus-hegység láncain. Csak vonakodva fordult aztán a várost
környező dombok felé.
A férgesek néhány száz lépésnyire helyezkedtek el a kapuk előtt.
– Nem buták – állapította meg. – Olyan messze vannak, hogy nem érjük
el őket a dárdavetőkkel és a katapultokkal.
– Hát nem azok – bólintott Brennus. – A nekromantákról az a hír járja,
hogy képesek voltak ezekhez hasonló, fertelmes lényeket kreálni, ám azok a
teremtmények általában ostobának bizonyultak. Ráadásul lassúnak is. Mi itt
valami egészen új dologgal szembesülünk. Hallottad, hogy mi történt múlt
éjszaka?
– Mire gondolsz?
– Idebent meghalt egy férfi. Természetes halállal. Mégis felkelt, mintha
csak ő is férges lett volna. Az őrség elkapta, utána mindenkit riasztottak.
Három ehhez hasonló eset is történt még az éjjel.
– Pont, mint Jarrow. Meg a többiek, akik elestek a hegyen.
– Így igaz. Bármilyen szellem is kelti életre a holttesteket, az egész
biztosan igen messzire eljut.
– Valahányszor megölünk egy férgest, azt kockáztatjuk meg, hogy a
városban életre kel egy hulla.
Brennus bólintott.
– Mit gondolsz, mire készülnek? Talán megpróbálnak kiéheztetni
minket?
– Nem – felelte a mágus. – Azt hiszem, hogy az erősítésre várnak.
Beszéd közben a messzeségbe mutatott. Az ork egyből megpillantotta a
távolban lebegő, világos foltot. Csak egy pillanatig gondolta azt, hogy egy
felhőt lát a magasban.
Umbriel maga jött el értük.
 HETEDIK FEJEZET
Annaďg felemelte a zöld, leginkább dióra emlékeztető termés belét, és a
szájába vette. Lassan, megfontoltan megrágta. Mintha csak feketeborsot
kóstolt volna, utána viszont finom mustár és zöldhagyma erőteljes szagát
érezte. A dió állaga leginkább a főtt kesura emlékeztette.
– Érdekes – mondta Glimnek. – Mi ez?
– Valamiféle újdonság – felelte a barátja. – Talán Morrowindből.
– Talán – mondta Annaďg kétkedve.
– Wert szerint a mocsár évekre megfeledkezik egy-egy dologról. Utána
viszont mintha csak felidézné magában. Újra megterem, aminek korábban
nyomát sem látták. Más dolgok viszont hosszabb időre is eltűnhetnek.
– Ez meg vajon hogyan lehetséges? – töprengett a lány. – Umbriel talán
valahol magvakat és csírákat tárol?
– Nem hinném – válaszolta Glim. – Szerintem minden a fákon múlik.
Az argóniaiból éles, izgatottságra utaló szag áradt. Látszott rajta, hogy
valamit szeretne elmondani.
– A fákon múlik? – csodálkozott Annaďg.
– A sziget felső részén, a peremen növő fákon – magyarázta a gyíklény. –
Te is láttad őket, amikor megpróbáltunk elmenekülni.
– Hát igen – ismerte be a lány. – Csak sötét volt, és minden figyelmemet
lekötötte az, hogy… elmeneküljünk.
– Biztosra veszem, hogy ezek a növények a hiszt távoli rokonai.
– Tényleg? Érdekes. Csak nem tudom, hogy ez miért fontos.
– Na, figyelj. Emlékezz vissza a Feketemocsárban honos vízi tölgyre
meg a fehértölgyre. Mindketten a tölgyek közé tartoznak. Makkot
teremnek. A leveleik spirál alakba rendeződve nőnek. Csomó tulajdonságuk
viszont eltér egymástól. Olyanok, mint a távoli rokonok. Például az
unokatestvérek.
– Értem – bólintott Annaďg. – Világos, pedig sosem gondoltam így a
fákra. Szóval akkor te most azt akarod mondani, hogy a fent, a peremen
növő fák értelmes élőlények? Mint a hiszt?
– Igen is, meg nem is. Ugyanúgy képesek a párbeszédre, mint a hiszt,
csakhogy egészen más hangokat használnak. Egészen addig nem is
hallottam őket, míg Fhena meg nem mutatta a megfelelő módszert. Aztán
pedig…
– Ki az a Fhena?
– Az egyik kertész. Odafent a fák között. Ő segített megtalálni téged.
Egész biztosan említettem a nevét.
– Dehogyis, egy szót sem szóltál róla – ellenkezett a lány.
– Na, szóval, szoktam vele beszélgetni – vágta rá Mere-Glim. Úgy tűnt,
mintha valamiért szégyellné magát.
– Egy nőről beszélünk?
– Igen, egy nőstényről.
– Hoppá!
A gyíklény halkan felhördült. Annaďg tudta, hogy ez a zaj az enyhe
szégyenkezés jele.
– Félreérted a helyzetet – tiltakozott Glim. – Fhena nem a… szóval ő itt
született Umbrielen. Úgy néz ki, mint egy dunmer.
– Jól van, nincs semmi baj. Csak az jár az eszemben, hogyha ti ketten
olyan jó barátok vagytok, akkor miért nem említetted meg már korábban is?
A mer nagyot pislogott. Annaďg azonnal megértette, hogy milyen
ostobán viselkedett. Mintha csak féltékeny lett volna. Na de mégis mire fel
lehetett volna féltékeny?
A tény ennek ellenére tény maradt, hogy a legjobb barátja az együtt
eltöltött hosszú esztendők dacára sem említette meg azt a lányt…
Igyekezett nem is törődni a gondolattal.
– Mesélj még a fákról – kérte.
– Persze – válaszolta Glim. – A népem néhány tagja szerint a hiszt az
Oblivionból érkezett Tamrielre. Umbriel is onnan került át hozzánk. Éppen
ezért nem tűnt túlságosan erőltetett feltevésnek, hogy ezek a fák esetleg az
otthoniak rokonai.
– Nehéz elhinni, hogy ez a véletlen műve lehetne.
– Nem gondolom azt, hogy bármilyen szerepe is lehetett volna a
véletlennek. Úgy vélem, hogy a városunk fája valahogy megszólította
Umbrielt. Lehet persze az is, hogy az itteni fák keresték meg a hisztet…
Biztosra veszem, hogy valamilyen módon együttműködtek.
– Ezek a fák rosszindulatúak?
– Nem. Ők igazából… nem olyan egyértelműek, mint a hiszt.
Lehetséges, hogy nem is annyira értelmesek. Persze azt sem tudom kizárni,
hogy más módon mutatkozik meg az intelligenciájuk. Talán egyszerűbbek.
Azonban a hiszthez hasonló módon különféle dolgokká tudják alakítani a
nedvüket. Pont úgy, ahogy te például átalakítod a felszerelésedet. Ezenfelül
képesek átformálni az életet. Megváltoztatják az alakot, amiben megjelenik.
A lány ezen igencsak elgondolkozott.
– Ez… is észszerűnek tűnik. Idefent több feladatot is kaptam. Azzal is
megbíztak, hogy nyerjem ki a mocsárban lévő nyers tápanyagokat. Ezeket
átalakítom, hogy legyen mivel táplálni a fákat. A folyamat során rá kell
venni a gyökereket arra, hogy bizonyos anyagokat bocsássanak ki
magukból. Még nem dolgoztam a hatalmas erjesztőmedencékben, de azt
azért már így is észrevettem, hogy elengedhetetlen a gyökerek
közreműködése.
– Azt hiszem, a fák emlékeznek az Umbrielen valaha is létezett
valamennyi életformára – bólintott Glim. – Úgy vélem, ők hozzák létre a
magzatformákat, azokat a parányi kis gilisztákat, amelyekből kifejlődnek
Umbriel lakói. Utána az ingenium lelket helyez beléjük. Az újszülöttek
egyfajta terv alapján nőnek fel, és a fák emlékeznek erre a tervre.
– Hát ez is érdekes – lelkesedett Annaďg. – Ha meg tudnánk mérgezni a
fákat, ha elpusztítanánk őket, akkor azzal lényegileg megsemmisítenénk
Umbrielt is.
Glim szeme tágra nyílt a döbbenettől.
– Nem mérgezheted meg a… – kiáltotta, de aztán elhallgatott. Csak rövid
töprengés után folytatta. – Sokáig tartana. Elképzelhető, hogy nem is lehet
megmérgezni őket.
– Már hogyne lehetne, ha mindegyiket összeköti a közös gyökérzet. Ha
olyanok, mint a hiszt. Ez valószínű, hiszen valamennyi fa a mocsárból
táplálkozik.
Annaďg elhallgatott. Korábban még sosem látta a barátja arcán felvillanó
kifejezést. Mintha Glim dühbe gurult volna.
– Figyelj – folytatta a lány. – Azt állítottad, egyértelmű a fák felelőssége,
ők gyilkoltak le mindenkit, akit csak ismerünk.
– Semmi ilyet nem mondtam! – ellenkezett a mer. – Szerintem inkább
kihasználták őket.
– Glim, nem… Szóval tudom, hogy kedvelsz néhány helybelit, de akkor
is…
 – Szerintem meg képtelen vagy felfogni, hogy mit érzek! –
méltatlankodott Glim. – Hiszen te mindenkit gyűlölsz idefent.
– Egyvalakihez voltam barátságos, és az is megpróbált megölni.
– Tudom – felelte a gyíklény. – De a mocsár lakói mások. És Fhena is
más.
Annaďg hatalmasat sóhajtott.
– Haladjunk inkább lépésről lépésre. Mit derítettél ki Phmer konyhájáról?
Bejuthatok oda?
– Odabent nem jutsz el túl messzire – felelte a mer. – Mint ahogy én sem
mászkálhatok a ti konyhátokban.
– De hát most is itt vagy.
– Nem így értettem. Megfelelő álruhában bejuthatnék az éléskamrátokba.
Erre jól felkészülve bármelyik konyha alkalmazottjai is képesek volnának.
Ha azonban megpróbálnánk továbbmenni a konyha belseje felé, akkor
azonnal működésbe lépnének a különféle védelmi rendszerek, és
felhangzana a riasztás. Különös dolgok vannak a falakban. Eleven lények,
amik észreveszik vagy kiszimatolják az engedély nélkül érkezőket. Ha jól
értem, akkor mágikus módszerekkel is védekeznek. Sikerült kideríteni,
hogy a szóbeszéd szerint a többi konyhából legkevesebb húsz felderítő
próbált meg az éléskamránál beljebb jutni Phmer konyhájában. Valamennyit
elfogták vagy megölték. Mióta itt dolgozol, Toel birodalmában, ide is
legalább ugyanennyien próbáltak meg valahogy behatolni.
– Egy szóval sem hallottam róluk.
– Azért, mert a beszivárgók kivétel nélkül a mocsárban végezték.
– Hűha, viszont te mégis úgy gondolod, hogy bejuthatnék az
éléskamrába.
– Késő éjjel, ha óvatos vagy.
– Például ha láthatatlan volnék, nem lenne illatom, és nesztelenül
mozognék? – kérdezte a lány.
– Akkor talán akár tizenöt lépésnyire is beljebb juthatnál a konyhába.
Pontosan úgy, mint néhányan a többiek közül.
– Minden világos. Köszönöm, Glim. Sokat segítettél.
– A vesztedbe rohansz! – figyelmeztette a mer. – Emlékszel, mi történt,
amikor a legutóbb megpróbáltál valakit láthatatlanná változtatni? Egy egész
héten át átlátszó volt a bőröm. Mindenki a belső szerveimet bámulta.
– Azóta sokat tanultam – bizonygatta Annaďg.
 – Hát remélem is! Mikor próbálod meg?
– Ma éjjel.
***
Annaďg arra ébredt, hogy valaki nem túl erősen megszorította a karját.
Kinyitotta a szemét, és megpillantott egy apró, békára emlékeztető alakot.
Dulg a lány ágya melletti támlátlan széken állt.
– Mi az? – kérdezte Annaďg.
– Toel főszakács látni akar – felelte Dulg.
A lány felkelt, és megdörzsölte a szemét.
– Mégis miért?
– Nincs jogod kérdéseket feltenni.
Annaďg körülnézett.
– Hova tűnt Slyr? – kérdezte.
– Őt már korábban felhívták – magyarázta Dulg.
– Felvette a fekete-aranyszínű köntösömet?
Dulg arcára kiült az értetlenség.
– De hát azt mondtad, hogy odaadhatom neki.
– Tényleg ezt mondtam volna? Jól van, akkor hozd ide a fekete köntöst.
Dulg bólintott és elszökdécselt.
Egy órával később Annaďg ott állt Toel erkélyén. Volt ideje arra, hogy
elegánsan felöltözzön és főkötőt vegyen magára. A konyha vezetője ezúttal
nem egyedül fogadta, ott volt mellette két helyettese, Intovar és Yeum is. A
langaléta, mocskos, sötétszőke hajú Intovar halványan valamilyen
rágcsálóra emlékeztetett. Yeum viszont egy sötét bőrű, terebélyes
asszonyság volt. Kedves, szív alakú arcán nyugtalanság látszott. Korábban
egyikőjük sem beszélgetett Annaďggal, legfeljebb utasításokat adtak neki.
Természetesen Slyr is ott volt.
Az erkélyt mintha egy láthatatlan vonal osztotta volna két részre. A
másik felében egy kisebb csoport várakozott. Egyértelműnek tűnt, az
átlagosnál jóval magasabb, rövidre vágott hajú, sovány nő a vezetőjük. A
hatalmas, smaragdzöld szemű ismeretlent ketten kísérték el. A téglavörös
bőrű férfi fejéből szarv állt ki, a társa egy álmélkodó képű merre hasonlított.
– Toel főszakács – üdvözölte Annaďg a főnökét, és leheletnyit
meghajtotta a fejét. Toel savanyú mosollyal a zöld szemű asszony felé
biccentett.
 – Bemutatom neked Phmer főszakácsot és a két helyettesét, Jolhát és
Egrent.
– Megtisztelve érzem magam, főszakácsok – válaszolta Annaďg.
Phmer elmosolyodott. Arckifejezése a folyók torkolatában élő ragadozó
piranhák vészjósló mosolyára emlékeztette a lányt.
– Arról értesültem, hogy neked köszönhetjük – vagy éppen miattad
vagyunk kénytelenek elviselni – a konyhák egy részének életét mostanában
igencsak felforgató, új hóbortokat – mondta a főszakács. Olyan volt a
hangja, mint a legfinomabb selyem. Az a fajta drága szövet, amiből a hóhér
szokta az akasztófa kötelét fonni.
– Ez bizony lehetséges – felelte Annaďg.
– A szóbeszéd dacára úgy tűnik, hogy a te találékonyságodnak is
megvannak a maga korlátjai.
– Mindennek megvannak a maga korlátjai – felelte a lány óvatosan.
– Csakhogy te vakmerően semmibe vetted a sajátjaidat. Olyasvalamire
vállalkoztál, amiért nagy árat kell fizetned – folytatta Phmer.
Annaďg Toel felé fordult. A főnöke arcán semmilyen érzelem sem
tükröződött.
– Nem értem, hogy miről beszélsz, főszakács – mondta a lány. Phmer
arcáról abban a pillanatban eltűnt a megjátszott jókedv. Vonásai eltorzultak,
és őrjöngő harag lángolt a szemében.
– Talán tagadni mered, hogy az éjszaka betörtél a konyhámba, mert el
akartad lopni a kilencedik alapíz titkát?
– Tessék, főszakács? – értetlenkedett Annaďg. – De még mennyire! Igen,
tagadom!
– Pedig tanú szól ellened. És van más bizonyítékunk is.
– Tanú? Ellenem?
A szeme sarkából is felfigyelt arra, hogy Slyr tekintete ragyog a
diadaltól.
– Hogyha ezt tetted – szólt közbe Toel –, akkor kénytelen leszek
átengedni téged a főszakács asszonynak. Ez a törvény.
– Az nem gond, ha valaki lerohan egy másik konyhát, és odaát mindenkit
lemészárol? Csak azzal van bajotok, ha feltűnés nélkül beosonnak egy
konyhába, hogy ellopjanak valamit?
– Mielőtt megtámadtam volna Qijne konyháját, beszereztem az ehhez
szükséges engedélyeket! – vágta rá Toel. – Ennek azonban semmi köze
sincs a jelenlegi helyzethez. Te ugyanis nem vagy egy konyha vezetője.
Szóval akkor te voltál az? Megpróbáltál lopni Phmertől?
– Már mondtam, hogy nem én voltam! – ismételte meg Annaďg.
– Igen? Na, majd mindjárt fényt derítünk az igazságra – mondta Phmer.
Az erkély padlójára állított ládára mutatott. Vörös bőrű helyettese odahajolt.
Felnyitotta a doboz tetejét. Valami kimászott belőle.
Annaďg először azt hitte, hogy egy jókora pókot engedtek ki. A különös
lény lába azonban nem volt merev, mint a pókoké. Mintha a nyolclábú
állatok és egy lényegesen hajlékonyabb testű tintahal keveréke lett volna.
Amikor viszont kinyitotta a szárnyait, már sokkal inkább egy jókora
szúnyogra emlékeztetett. Eléggé ijesztő volt a nagysága miatt. Ha a lány
tenyerére szállt volna, eltakarta volna az egészet.
A szárnyak mozgásba lendültek, az apró jószág felemelkedett a levegőbe.
Három csáp vagy valamilyen érzékelő meredt Annaďg felé. A lány
mozdulatlanná dermedve figyelte a közeledő rovart. Nem volt egészen
biztos abban, hogy a szárnyas lény nem éppen döfni készül a fullánkjaival.
Lehet, hogy nagy hibát követett el? Nyugalmat erőltetett magára. Szerette
volna, ha a mellkasában lassabban dobog a szíve. Az áruló szerv azonban
izgatottan, vadul zakatolt.
A lény csápjai megérintették Annaďg arcát, majd végigsimították a
ruháját is. A különös rovar egy darabig ott lebegett a bal keze felett, majd
villámgyorsan átlendült Slyr mellé. Metszően éles hangot adott ki magából.
Phmer elkomorodott, Toel viszont leheletnyit elmosolyodott.
Slyr arcára először csak értetlenség ült ki, de aztán holtsápadttá vált.
Toel felemelte az egyik kezét, és lágy mozdulattal Slyr felé mutatott. Két
őr megragadta a nő vállát, aki felhördült, és tágra nyílt szemmel Annaďg
felé fordult.
Phmer beletúrt a fogoly egyik zsebébe, majd a következőbe. Ebből egy
aprócska üvegcsét húzott elő. Kihúzta belőle a dugót, és beleszagolt. A
tartalmát az ujja hegyére csöppentette, és megérintette az ajkát.
– Egyértelmű a helyzet – mondta végül. – A konyhám szaga érződik a
ruháján. A zsebében pedig ott volt a kilencedik alapíz. Nincs szükség több
bizonyítékra.
– Egyetértek veled – válaszolta Toel. – A bizonyíték önmagáért beszél.
– Hogy a fenébe tudtál beosonni hozzám? – kérdezte Phmer Slyrtől. –
Azt ugyan észrevettük, hogy bent jártál a konyhámban, de a kilencedik
alapízre a legmegbízhatóbb őreim vigyáztak. A leghalványabb nyom sem
utalt arra, hogy bejutottál közéjük. Ki vele! Tudni akarom! Hogyan loptad
el?
– Nem én voltam! – sikoltotta Slyr. – Annaďg volt az! Valahogy azt a
látszatot keltette, mintha én… Mégis miért figyelmeztettelek volna arra,
hogy jönni fog a tolvaj, hogyha valóban én készültem volna betömi hozzád?
Mi okom lett volna arra… Ez az egész az ő műve!
Slyr vadul rángatni kezdte a ruháját. Azt lehetett volna hinni, hogy
váratlanul lángra lobbant.
– Ez az ő ruhája! Valahogy mindenkit becsapott!
– Na, akkor most tisztázzunk valamit – mondta halkan Toel. – Beárultad
a konyhám egyik alkalmazottját Phmernek? A hátam mögött?
Slyr majdnem összeesett. Vinnyogni kezdett, mint egy sarokba szorított
állat.
– Ez a nő most már az enyém – figyelmeztette Phmer a jelenlévőket.
– Hát persze, legyen csak a tiéd – bólintott Toel. – A leghalványabb
kétségem sincsen afelől, hogy megtorlod a mind a kettőnkön esett
sérelmeket.
– Először kivallatom – mondta a nő. – Számos kérdést fogok feltenni
neki.
Annaďg felé fordult.
– Őt is kikérdezem.
– Ellene nem szól semmilyen bizonyíték sem, csak egy tolvaj vallomása!
– figyelmeztette Toel. – Nem kapod meg.
Phmer ingerülten előreszegezte az állát, de nem állt le vitatkozni.
Ehelyett intett az embereinek, hogy vegyék át Slyrt.
– Annaďg, könyörülj rajtam! – vinnyogta az áruló.
A lány érezte, ahogy semmivé foszlik a haragja. Eszébe jutott, hogyan
érezte magát az első néhány hét során Umbriel gyomrában. Azok az
éjszakák, amikor Slyr mellett bámulta a csillagokat.
– Csak magad kárhoztathatod, Slyr – mondta halkan. – Nem én hoztalak
ebbe a helyzetbe.
Némán figyelte, ahogy elrángatták az erkélyről egykori munkatársát. Slyr
nem könyörgött, és nem is jajveszékelt, legalábbis mindaddig nem, míg
Annaďg is hallhatta volna.
 Amikor az idegen konyha alkalmazottai távoztak, Toel az egyik szék felé
biccentett.
– Leülni! – parancsolta. A lány azonnal engedelmeskedett.
– Hogy csináltad? – kérdezte a főszakács.
– De fő…
– Nem kell semmitől sem tartanod! – vágott a szavába Toel. –
Biztonságban vagy, kivéve persze, ha valamilyen olyan nyomot hagytál
magad után, amire csak később figyelnek fel. Nem nehéz kitalálni, milyen
módszerekkel vetted rá Slyrt arra, hogy menjen oda Phmerhez. Azt is
értem, hogy a vetélytárs konyha vegyszereit felhasználva szagnyomokat
helyeztél el a ruháján. Ugyanezeket a szagokat aztán gondosan
eltávolítottad saját magadról. Most viszont újra megkérdezem: hogyan
csináltad? Miként sikerült átjutnod a megbízható őrök között? Hogyan
loptad el a kilencedik alapízt?
Annaďg szívében semmivé foszlott a félelem. A helyét valami egészen
más vette át. A diadal.
– Sehogy, főszakács – felelte.
– Ezt meg hogy érted?
– Csak a konyha külső folyosóira osontam be. Ennek a nyoma érződött a
ruhán. A kilencedik alapízt én találtam meg. Vagyis inkább nekem sikerült
újra rábukkannom. A saját erőmből.
Mióta csak ismerte Toelt, a főszakács arcára most először ült ki a
döbbenet. A szája megrándult, mintha csak mondani akart volna valamit, de
nem hagyta el hang az ajkait.
– De hát hogyan? – nyögte ki végül.
– Nem kellett mást tennem, minthogy alaposan megfontoljam a dolgokat.
Miután rájöttem, miről is van szó, már nem volt annyira nehéz megtalálnom
ezt az ízt. Phmer saját maga erősítette meg, hogy igazam volt. Egészen
eddig ugyanis nem lehettem bizonyos a dolgomban.
– Mi ez az íz? Van még belőle?
– Bármikor képes leszek újra elkészíteni – bizonygatta a lány. –
Nyilvánvaló okok miatt nem hozhattam ide fel belőle.
– Mondjad hát, milyen ez az íz?
– A kilencedik alapíz valamennyi más íz ellentéte. Valójában az íz teljes
körű hiánya.
 Toel pupillája összehúzódott, majd kitágult. Annaďg önkéntelenül is
Glimre gondolt.
– Mint a szavak közötti űr – suttogta a főszakács.
– Én a zenére gondoltam – válaszolta a lány. – Jól ismerjük a sok hangot,
akkordot, harmóniát és disszonanciát. Csakhogy a csend maga is része a
zenének.
A főszakács elégedetten elmosolyodott. Az ujjával megkopogtatta az
asztal lapját.
– És én még lemondtam rólad – mondta méltatlankodva. – Az járt a
fejemben, amit összefecsegtél nekem. A dologról, amire úgy vágyom, hogy
ezzel még magam sem vagyok tisztában. Azt hittem, hogy csak a
kétségbeesés beszél belőled. Erre megmutattad, hogy komolyan gondoltad
minden szavadat. Ami pedig Slyrt illeti, fogalma sem volt arról, hogy mibe
keveredett. De mégis, miért vártál ilyen sokáig a bosszúval?
– Akkor cselekszem, amikor a legmegfelelőbbnek tartom.
A főszakács tekintete felragyogott. A tenyere rásimult Annaďg kezére.
– Nagyobb örömet szereztél nekem annál, mint amit el tudnál képzelni –
mondta érzéki hangon. – Gyere most velem, és engedd meg, hogy
viszonozzam ezt a gyönyört.
Annaďg megszorította a férfi kezét. Közelebb hajolt, és egy pillanatnyi
habozás után az ajkával megérintette Toel száját. A férfi bőre elképesztően
sima volt. Az ajkát mintha csak nedves üvegből faragták volna. A lány nem
számított arra, hogy ilyen bizsergés támad a gyomrában. Elfogta az
izgalom, de közben majdnem rosszul lett. Toel viszonozta a csókot. Először
csak lágyan, de aztán egyre mohóbban. Annaďg végül eltolta magától.
– Majd akkor, amikor a legmegfelelőbbnek tartom – mondta halkan. –
Csakis akkor!
Egy vagy két szívdobbanásnyi ideig attól tartott, hogy Toel nem engedi
el. A férfi azonban végül elnevette magát.
– Egy nap majd kénytelen leszek megölni téged – mondta Toel derűsen. –
Most azonban szeretlek. Elmehetsz. Találj ki csodálatos dolgokat Rhel
nagyúrnak! A holnapi viszontlátásra.
Kint a folyosón Annaďg majdnem összeesett.
– Xhuth! – káromkodott. Hiszen gyűlölte Toelt. Tiszta szívből utálta,
most még jobban, mint korábban bármikor. Csakhogy a testét a
legcsekélyebb mértékben sem érdekelték az érzelmei. Ez annyira felkavaró
volt.
Később a lakosztályában elővette a nyakláncát. Lehet, hogy ma éjjel
Attrebus végre válaszolni fog.
De vajon azt akarta, hogy az ifjú herceg kapcsolatba lépjen vele? Mégis
miről számolhatott volna be neki? Hogyan adhatott volna magyarázatot
arra, amit Slyrrel tett? Miként hozhatta volna szóba azt, amit Toel iránt
érzett?
Képtelenség lett volna. Éppen ezért visszazárta a nyakláncot, és
megpróbált elaludni. Gondosan ügyelt arra, hogy hátat fordítson Slyr üres
ágyának.

NYOLCADIK FEJEZET
Colin valamikor éjfél után ébredt fel. Először azt gondolta, hogy egyedül
van, de aztán észrevette az ablak előtt álló Arese-t. A karcsú nő az Üllő
környéki hegyi patakok partján növő, fehér nyárfákra emlékeztette.
Arese meghallotta a közeledő lépteket. Hátrapillantott a válla fölött. Az
ablak felől betűző holdfény miatt képtelenség lett volna kivenni az
arcvonásait.
– Hiba, hogy még mindig itt vagyok – szólalt meg.
– Így igaz – válaszolta a fiatalember. – Miért maradtál?
A nő megvonta a vállát.
– Azt hiszem, az járhatott a fejemben, hogy még dolgunk van egymással.
– Colin arckifejezését megpillantva hangosan felnevetett. – Nem, nem.
Biztosra veszem, hogy mára már kihancúroztuk magunkat – mondta. –
Amire vissza akartam térni, az az volt, hogy te nem véletlenül jöttél ide ma
este. Igazam van? El akartál mondani valamit nekem?
– Pontosan – felelte Colin. Maga is meglepődött, hogy az egész ügy
milyen jelentéktelennek tűnt ebben a pillanatban. Ennek dacára beszámolt
mindenről. Elmondta, hogy Hierem mit tett a Feketemocsárban.
– Úgy tűnik, hogy ez megerősíti azt, amit már eddig is sejtettünk –
mondta a nő.
– Mégpedig kézzelfogható módon – válaszolta Colin. – Szerintem a
napló igazi bizonyíték. Vagy talán nem?
 – Bizonyítéknak bizonyíték – biccentett Arese. – Csakhogy nem túl erős.
– Mégis milyen bizonyítékra volna szükségünk? Az uralkodó eleve
annyira gyanakodott, hogy elhelyezett Hierem minisztériumában. Ezek után
a napló nem elég ahhoz, hogy meggyőzzük őfelségét?
– Ezt nehéz megmondani – felelte erre Arese. – Mit tudsz Hieremről?
– Nem sokat – ismerte be Colin.
– Egy örökkévalóság óta fontos pozíciót tölt be. Már a régi birodalomban
is igazi előkelőség volt. Nagykövetként Morrowindben szolgált. Tébolyult
Thules egyik minisztere volt, ez a boszorkányharcos állt a birodalom
maradványai élén, mielőtt Titus Mede kiragadta volna a kezéből a hatalmat.
– Emlékszem rá. Nem volt túl népszerű.
– Lehetséges, hogy nem szerették, de akkor is nibeni vér folyt az ereiben.
Annak ellenére, hogy sokan tudtak a különféle perverz szokásairól, az
uralkodói tanács számos tagja inkább őt akarta volna, nem pedig egy
coloviai trónbitorlót. Hierem egy ősi nibeni család leszármazottja.
Elképesztően erős kapcsolatrendszerrel rendelkezik. Segített elsimítani a
hódítást követő zűrzavart. Közrejátszott a tanács megdolgozásában.
Meggyőzte őket arról, hogy Mede-et ne hódítónak, hanem felszabadítónak
tekintsék. Rendkívül nagy a befolyása a Zsinat tagjai között. Nyugodtan
tekinthetjük a birodalom második legerősebb emberének. Ne tévesszen
meg, hogy a nyilvánosság előtt olyan szerényen viselkedik. Ha az
uralkodónk megdönthetetlen bizonyítékok nélkül szembefordulna a
miniszterelnökével, az könnyen polgárháborúhoz vezethetne.
– Elég nehéz elhinni.
– Csak azért, mert nem ismered Hieremet. Úgy érzem, Mede győztesként
kerülhetne ki az összecsapásból, ám a polgárháború iszonyatos
vérveszteséggel járna.
– Akkor mit tegyünk?
A nő visszafordult az ablak felé.
– Ne aggódj – mondta. – Majd kitalálok valamit.
– Veszélyben van az életed! – figyelmeztette az ifjú. – Járulj az
uralkodónk elé! Mondd el neki, amit tudsz! Szállj ki az egészből!
– Nincs elég bizonyítékunk! – ellenkezett Arese. – Lehetséges, hogy még
nem lepleződtem le…
– Biztosra veszem, hogy valahogy kapcsolatba tudsz lépni az
uralkodóval. Vannak titkos utak.
 – Tényleg van egy titkos jelszó – bólintott a nő. – Ha eljut urunk fülébe,
akkor tudja, itt az ideje elmennie egy bizonyos helyre. Csakhogy, ha
találkozom vele, akkor esetleg valóban azt akarja majd, hogy szálljak ki az
ügyből.
– És ez annyira szörnyű volna?
– Igen, mert akkor nem tudjuk lebuktatni Hieremet. Tíz évet töltöttem el
álcázva… Nem fogok nyomorult vesztesként elkotródni.
– Akkor majd én odamegyek! – vágta rá Colin. – Képviselem az
érdekeidet. Mindent elmagyarázok.
A szíve majdnem kiugrott a mellkasából. Arese egyből átlátott a fiatalabb
ügynökön.
– Nem hiszel nekem – állapította meg. – Azt gondolod, hogy hazudtam,
amikor arról beszéltem, hogy az uralkodót szolgálom.
– Hinni akarok neked – válaszolta az ifjú. A nő elfordult az ablaktól. Egy
pillanatra ráharapott az alsó ajkára.
– Jáspis – mondta erre a nő csendesen. – Az a jelszó, hogy jáspis.
***
Colin életében második alkalommal egy keskeny, bútorozatlan szobában
találkozott az uralkodóval. Mielőtt idehozták volna, megkötözték és egy
zsákot húztak a fejére. Idebent sehol sem fedezett fel ajtót. A kőfalnak
pontosan ugyanolyan volt a színe, mint a Fehérarany toronynak, azonban
még csak nem is sejtette, hogy hova került.
Az biztos, hogy a megbeszélésre nem az uralkodó udvarában került sor.
A birodalom első embere ennek megfelelően egy coloviai közkatona
sötétszürke gyapjúzubbonyát és bőr rövidnadrágját viselte. Korona helyett
csak egy keskeny aranypántot hordott a fején. Oldaláról kopott tokban
hosszú, egyenes kard lógott. Két testőre jó pár lépésnyi távolságban
várakozott. Colin úgy érezte, ha bármivel is próbálkozna, Mede még azelőtt
végezne vele, hogy a két harcos meg tudna moccanni.
– Emlékszem rád – mondta az uralkodó. – Te vagy az a fiatalember, aki
figyelmeztetett, hogy a fiamat, Attrebust nem ölték meg, amikor
lemészárolták az embereit.
– Így igaz, felség – válaszolta Colin.
– A Penitus Oculatus felügyelője vagy.
– Igenis, felség.
 – Ennek ellenére a szolgálati utat semmibe véve járultál elém.
Megkerülted az elöljáróidat, és egy olyan jelszót használtál, amit rajtam
kívül csak egyvalaki ismer.
– Ez már a múlt, felség. Én is ismerem ezt a jelszót, akárcsak az
embered, aki eléd járult az üzenetemmel. Igyekeztem a lehető legkevesebb
kívülállót bevonni, de még így is többen keveredtek bele az ügybe annál,
mint ami jó volna.
Titus Mede egy biccentéssel jelezte egyetértését. Utána intett az őreinek,
hogy távozzanak. Colin négyszemközt maradt a világ leghatalmasabb
emberével.
– Ki küldött? – kérdezte az uralkodó.
– Letine Arese, felséges uram – felelte Colin.
– Miért nem személyesen jött?
– A Sötét Testvériség két tagja megpróbálta meggyilkolni pár éjszakával
ezelőtt. Attól fél, hogy követnék, ha megkísérelne idejönni. Rejtőzködik.
– Ki küldte az orgyilkosokat?
– Ezt nem sikerült kideríteni, felség. Mindketten meghaltak. Hiába
kerestem az árnyuk nyomait. Én is hallottam azt a szóbeszédet, amelyik
szerint a Testvériség képes megakadályozni azt, hogy a tagjai kifaggatható
szellemeket hagyjanak maguk után. Azon egyáltalán nem lepődtem meg,
hogy a hulláknál semmilyen bizonyító anyagot sem találtam. Nincs kihez
kötni őket.
– Biztosra veszem, hogy Arese is gyanakodott valakire. Bizonyára sejti,
hogy ki akarta meggyilkolni.
– A miniszteredre, Hierem nagyúrra gyanakszik, felség.
Az uralkodó bólintott.
– Hát persze. De te hogy keveredtél bele ebbe az egészbe, felügyelő?
– Arese a segítségemet kérte. Azt akarta, hogy találjak bizonyítékot
Hierem szerepére. Arra, hogy a miniszterednek is köze volt a mészárláshoz.
Meg persze ahhoz, hogy megpróbálták megölni a fiadat.
– Hát ez mulatságos – állapította meg az idősebb férfi. – Hierem ugyanis
bizonyítékokkal állt elém. Ezek arra utaltak, hogy a gyilkosságokért magát
Arese-t terheli a felelősség.
– Valóban ő szervezte meg a támadást – válaszolta Colin. – A parancsot
azonban magasabb helyről kapta.
– Hieremtől?
 – Arese úgy véli, hogy igen.
– Mi az, hogy úgy véli? – kérdezte Mede. Hátratett kézzel elkezdett fel és
alá járkálni a szobában. Halkan folytatta. – Tíz éve volt a nyomozásra.
Semmilyen bizonyítékot sem sikerült találnia. Üres a kezem. Nincs mit
felhasználnom Hierem ellen.
– Felség, nem értem a helyzetet. Ha gyanakodtál a miniszteredre…
– A helyzet távolról sem egyszerű – mondta az uralkodó. – Nem
engedhetem meg a megosztottságot. Főleg most, hogy az élőhalottak
seregével szembesülünk. Ha ugyan élőhalottaknak lehet hívni azokat a
lényeket.
– Felség, Arese és én úgy gondoljuk, hogy az ellenség támadása nem a
véletlen műve. Biztosra vesszük, hogy valamilyen módon Hieremnek is
köze van Umbriel színre lépéséhez.
Beszámolt arról, amit Hierem feketemocsári utazásáról sikerült
megtudnia. Amikor Colin befejezte a jelentést, Mede némán állt, és jó
darabig a homlokát ráncolva meredt maga elé.
– Megszerezted a naplót?
– Igen, felség.
Átadta az uralkodónak a könyvet, és némán várt, míg az idősebb férfi
beleolvasott.
– Miért nem álltál ezzel a feletteseid elé? – kérdezte Mede, amikor
befejezte az olvasást.
– Nem vagyok biztos abban, hogy megbízhatok-e bennük, felség – felelte
Colin. – Nem tudom, hogy kiben bízhatnék meg ezek után.
– Ismerős érzés. Most azonban el kell döntenem, hogy ki az, akinek én
hallgathatok a szavára. Lehet, hogy amit elmondtál, az mind igaz.
Ugyanennyi erővel azonban elképzelhető, hogy Arese porhintése az egész.
– Az idős férfi megdörzsölte az állát. – Szerezz nekem bizonyítékot –
jelentette ki határozottan. – Igazi, megcáfolhatatlan tényeket. Olyasmit,
amit a tanács nem tud lesöpörni az asztalról. – Háttal nekitámaszkodott a
falnak. – Hallottál arról, hogy levelet kaptunk Umbrielről? Egy ilyen…
oszladozó jószág… vitte el az egyik tábornokomnak.
– Hogy mi történt, felség? Egy levelet?
– Pontosan. Az iromány hangvétele nagyon udvarias volt. Azt a látszatot
keltette, mintha az égi város gazdája vetette volna papírra. Az aláírót magát
is Umbrielnek hívják. A seregei megszállták a keletről a birodalom
fővárosába vezető összes utat, de még az ösvényeket is. Valószínű, hogy
nemsokára elvágják nyugat felé is az összeköttetésünket. Ennek ellenére
mégis felajánlották nekünk, hogy háborítatlanul távozhatunk a városból,
mégpedig úgy, hogy magunkkal vihetjük az összes fegyverünket és a
vagyonunkat is. Umbrielnek a város kell, nem pedig a lakosság. Egészen
addig él az ajánlata, míg ide nem ér fölénk. Nem tartod különösnek az
egészet?
– Felséged talán nem ajánlotta fel a megadás lehetőségét minden olyan
városnak, amit ostromgyűrűbe zárt?
– De, pontosan ezt tettem. Csakhogy a felderítőink jelentései szerint
Umbriel csakis az élőlények lelkét kiszívva maradhat a magasban. Ez ellen
sem a varázslók, sem pedig a Zsinat nem talált ellenszert. Nem tudjuk
megakadályozni a mészárlást. Így viszont mégis mi okuk lenne arra, hogy
kiengedjék a markukból a városukat üzemeltető erőforrást? Miért hagynák,
hogy elvonuljunk?
– Felség, egyértelműnek tűnik, hogy valami más kell nekik. Nem az
emberek lelke. Valami, ami itt van a fővárosban.
– Elképzelhető az is, hogy Umbrielt nem érdekli ez a település, valójában
a szövetségesén akar segíteni. Azon, aki megidézte a világunkba. Ha a
hadseregem élén távozom innen, akkor vajon mit tesz Hierem? Felül a
trónomra, és utánam küldi Umbrielt, hogy elpusztítson engem meg a
seregemet?
– Az alapján, amit tudunk, ez is lehetséges – bólintott Colin.
– Csakhogy nincsen elég erős bizonyítékunk az összeesküvésre. Nem
kockáztathatjuk meg, hogy tévedjek, és emiatt kirobbanjon a polgárháború.
Éppen ezért szerezd meg a bizonyítékot. Senkit nem vonhatsz be a
nyomozásba, csak Arese lehet a társad.
Mede belenyúlt a zsebébe, és előhúzott egy parányi fémkulcsot.
– Legyél vele óvatos – mondta. – Nyitja Hierem minisztériumának és a
magánlakosztályának az ajtajait. Ha megtalálja nálad, egyből tudni fogja,
hogy csakis tőlem kaphattad. Egy ilyen helyzetben azonnal elszabadulna a
pokol. Ha kapcsolatban áll Umbriellel, akkor tisztában lehet a lebegő város
titkainak egy részével is. Tudja, hogy ki a város ura. Azt is, miként lehet
megállítani. A lehető leggyorsabban derítsd ki mindezeket. Nem érdekel,
hogy milyen módszereket használsz, világos? Nem maradt sok időnk. Ha
nem találsz semmit sem, akkor kénytelenek leszünk kérdőre vonni a
minisztert. Még azelőtt, hogy ideérne az ellenség. Akkor már nem
törődhetünk a következményekkel.
– Mindent értettem, felség.

KILENCEDIK FEJEZET
Annaďg három órán keresztül küzdött az álmatlanság ellen. Végül feladta
a harcot, és felült az ágyában. Korábbi kételyei dacára ismét kinyitotta a
nyakláncot. Attrebus azonban továbbra sem válaszolt. A lány igazából nem
is számított arra, hogy a herceg várni fogja. Egyre inkább azt hitte, hogy az
ifjú már meghalt.
– Egyáltalán nem sajnálom, amit Slyrrel tettem – suttogta a
félhomályban. – Kénytelen voltam ezt tenni.
De pontosan miért is? Ezenfelül pedig mit tegyen az új helyzetben? Egy
darabig még az orránál fogva vezetheti Toelt, ám a főszakács hamarosan
elveszíti a türelmét, és akkor Annaďg kénytelen lesz határozottan nemet
mondani neki, vagy engedelmeskedni, és hagyni, hogy kiélje a vágyait.
És ez annyira szörnyű volna?
– Igen! – bizonygatta magának. Kivéve persze akkor, ha a főszakács
szeretőjeként közelebb kerülhetne Umbriel titkaihoz. Ha megtudná, hogyan
kell lerángatni a repülő várost a magasból. Csakhogy erre semmi esélye.
Toel ágyasaként egy picivel megnőne ugyan a tekintélye, ám a főszakács
hamarosan az új szeretőjére is ugyanúgy ráunna, mint Slyrre. Ekkor ő
sokkal rosszabb helyzetbe kerülne, mint korábban. Már annak is örülhetne,
ha az életkörülményei nem romlanak jelentősen.
Valamilyen módon meg kell szabadulnia Toeltől. Ez csak egyféleképpen
lehetséges. Ha magasabbra jut a ranglétrán, mégpedig a saját erejéből, a
főszakács segítsége nélkül.
Erre nemsokára lehetősége lesz. Úgy tűnt, hogyha nem használja ki az
esélyt, akkor rendkívül sokat kell várnia a következő alkalomra. Ha
azonban képes lesz elkészíteni a tökéletes vacsorát, és ezzel magára vonja
azoknak a figyelmét, akiket Toel „nagyuraknak” nevezett, akkor ő, Annaďg
is olyan helyzetbe kerülhet, ahonnan már elérhet valamit.
Most már nem állhatott meg. Hiszen belevágott a terve végrehajtásába.
Ha képes lesz arra, hogy Rhel nagyurat minden korábbi ínyencségnél
finomabb eledellel lepje meg, ha tudásával lenyűgözi a nagyurat, akkor a
magas rangú városi vezető esetleg előlépteti. Talán kinevezi főszakácsnak,
és megajándékozza egy konyhával.
Éppen ezért elkezdte kidolgozni a terveit. Ez annyira megnyugtatta, hogy
végül elaludt. Álmában főznie kellett.
***
Ismét találkozott Glimmel. A megbeszélésre ezúttal a két hold fényében
került sor, magasan fent a hatalmas fák egyikének lombkoronájában.
Annaďg a szemét meresztgetve bámulta a lenti tájat, a köd és a felhők
azonban mindent eltakartak. Glim szófukarnak bizonyult.
– A fák hangját figyeled? – kérdezte a lány.
– Gondolkozom – felelte halkan a barátja. Különös volt a hangja. Mintha
felzaklatta volna valami.
– Nem örültem, hogy ezt kell tennem – bizonygatta Annaďg. – De
kénytelen voltam.
– Nem Slyr miatt aggódom – legyintett Mere-Glim. – Az új kérésed miatt
fáj a fejem.
– Nem lesz nehéz – győzködte Annaďg. – Még az sem baj, ha a barátaid
csak az éléskamrákba jutnak be. Szóba állhatnak az ott dolgozókkal.
Tudom, hogy szoktak beszélgetni. Csak pár dolgot szeretnék tudni.
– Fenéket! Rengeteg dolgot akarsz megtudni. A pákászok már így is
csomó mindent kiderítettek neked. A fáradozásaikért azonban semmilyen
fizetséget sem kaptak.
– Hát ide jutottunk mi ketten? – méltatlankodott a lány. – Glim, azt
hittem, hogy legalább rád számíthatok. Tudnom kell, hogy még mindig a
barátom vagy-e.
– Igenis a barátod vagyok! – válaszolta a mer. – Még szép, hogy az!
Mindent megtettem, amire kértél. Vagy talán te másként látod? Én csak azt
akarom mondani, hogy talán ideje volna, ha te segítenél nekem.
– Még mindig nem vagyok abban a helyzetben, hogy kellő mennyiségű
szérumot állítsak elő. Olyan szert, amivel lélegezni tudnak a víz alatt. Már
legyártottam volna, ha képes lennék rá.
– Ezt felfogtam! – mordult fel Glim. – Ebben a pillanatban viszont harci
anyagokra van szükségem!
– Tessék?
 – A szeméttelepekről a mocsárba vezető szennycsatornák csövei
valójában eleven lények. Mindegyikben több záróizom található. Ezek
továbbpréselik a hulladékot, vagy ha arra van szükség, akkor elzárják az
útját. Olyan valamire van szükségem, ami lebénítja a záróizmokat. Meg
persze az ellenszerére. Olyan vegyszerekre, amivel megmérgezhetjük a
tápanyagokat. Nem igazi méregre gondoltam, csak olyan szerekre, amiktől
kellemetlen lesz az ízük, vagy ehetetlenné válnak. Fel kell fegyvereznem
ilyen anyagokkal a mocsár lázadó dolgozóit. A szerekből nincs szükségem
nagyobb mennyiségre. Csak annyi kell, amennyi elengedhetetlen. Te képes
volnál kikeverni őket.
– Így igaz – bólintott a lány. – Hadd gondolkozzam egy percet.
Becsukta a szemét. Érezte, hogy mennyire vonzza a megdöbbentően
közeli, ám ugyanakkor felfoghatatlanul távoli lenti világ. Mindeddig hiába
kísérletezett, egyetlen olyan szert sem tudott kifejleszteni, ami lehetővé tette
volna, hogy Glim társaságában távozzon erről a helyről. A levegőben
ugyanis szétfoszlottak volna. Ennek ellenére továbbra is fennállt annak a
lehetősége, hogy elpusztítsa a börtönüket. Erre éppenséggel Glim kínálta fel
az alkalmat. Tőle tudta meg, hogyan lehet térdre kényszeríteni Umbrielt.
Ráadásul a barátja nem volt egyedül, egy egész hálózat élén állt. Hogy a
csudába mondhatott volna nemet neki?
– Jó – mondta végül. – Elengedhetetlen az óvatosság. Legyünk
megfontoltak. Ügyeljetek arra, hogy Toel konyhája működképes maradjon.
Legalábbis egy darabig. Ugyanakkor persze senki sem gondolhatja azt,
hogy minket megkímélnek a titokzatos támadók. Az ilyesmi feltűnő volna.
Emellett úgy gondolom, hogy – legalábbis kezdetben – az volna a legjobb,
ha senki sem tudná, hogy a mocsári dolgozók állnak a nehézségek mögött.
– Ezt most nem értem! – tiltakozott Glim. – Hiszen éppen arról akarjuk
meggyőzni a nagyurakat, hogy valamit tenniük kell a mérgező gőzök ellen.
Ha nem tudják, hogy mi okozzuk a bajt…
– Szerintem te nem fogtad fel teljes mértékben, hogy ki ellen intéztek
kihívást! – vágott a szavába Annaďg. – Abban a pillanatban, hogy gyanússá
váltok, a konyhák, sőt biztosra veszem – és ez lényegesen szörnyűbb –, a
nagyurak azonnal lecsapnak rátok. A saját szememmel láttam, hogy ez
mivel jár.
– Nem ölhetnek meg odalent mindenkit.
 – Mindenkit nem is, de téged meggyilkolhatnak. Aztán pedig kiderítik,
hogy kik a felkelők vezetői, és őket is lemészárolják.
– Hát az lehetséges.
– Tegyétek inkább azt, amit javaslok – erősködött a lány. – Ha minden
használhatatlanná válik, ha a város vezetői már megértették, mennyire
sebezhetőek, akkor ti is színre léphettek. Kijavítjátok az elromlott dolgokat,
és csak azt kéritek, hogy a gőzöket cseréljék le valamilyen kevésbé szörnyű
módszerre.
– Na, és hogyan képzeled el az egészet? – tudakolta Glim.
– Először is gondoskodjunk arról, hogy a konyhák felbolyduljanak. Azt
kell hinniük, hogy a vetélytársaik támadtak rájuk.
– Ennek mi értelme volna?
– Közeledik a díszvacsora. Tudod, ami miatt szükségem volt a kilencedik
alapízre. Ezen Umbriel személyesen is részt vesz. Négy konyha küzd
egymás ellen azért a megtisztelésért, hogy elkészíthesse az ünnepi menüt.
Talán teljes mértékben hihetetlen volna, hogy közben egymás torkának
ugranak?
– Kezdem érteni, hogy mire gondolsz – biccentett Glim. – A végén pedig
természetesen a te konyhád jönne ki legelőnyösebben ebből a…
vetélkedésből.
– Pontosan.
Glim megvakargatta a karját.
– Nincsen semmi kifogásom az ötleted ellen – mondta. – Tulajdonképpen
miért akarod, hogy Toel győzzön?
– Az ő sikere egyben az én sikerem is. Talán kedvezőbb helyzetbe kerül,
és oda magával visz engem is.
– Mégis miért izgat az ilyesmi?
– Hogy miért? Minél közelebb kerülök a dolgok szívéhez, annál nagyobb
kárt tudok okozni. Ráadásul sokkal többet tudok segíteni a mocsár népén.
Glim bólintott.
– Ez is észszerűen hangzik – mondta. – Beszélek a többiekkel.
– Én pedig elkezdem kidolgozni mindazt, amire szükségetek van. Na de
figyelj, most már ideje indulnunk! Menjünk le, mielőtt felfigyelnének ránk.
– Én még fennmaradok egy kicsit – válaszolta a gyíklény. – A fák
hangját hallgatom.
– Akkor most elköszönök. Később találkozunk.
 Annaďgot elöntötte a lelkiismeret-furdalás. Nem örült annak, hogy félre
kellett vezetnie a barátját. Csakhogy Glimnek teljesen összezavarodott a
feje. A lány szerette a gyíklényt, és szüksége is volt rá. Ennek dacára
hajlandó lett volna kihasználni, ha csak így mentheti meg mind a kettőjüket
és persze az egész világot.
***
Toel arcára kiült az undor, utána viszont mintha gyilkos dühroham kapta
volna el. Annaďg megrettent. Ekkor észrevette, hogy a főszakács nem
annak az erjesztett kacsatojásnak a páráját szívta be, amit az előbb
átnyújtott neki, hanem valami mást szimatolt. A konyha levegőjében jól
érezhető bűz úszott.
– A víztisztító szivattyúit érzed – magyarázta a lány. – A mocsári
hulladék már megint eltömte őket.
– Tudom, hogy mit érzek – válaszolta jéghideg hangon Toel. – Ne legyél
már ennyire beképzelt! Tisztában vagyok a konyhám minden illatával. Az
orrom már akkor is felfigyel a bűzre, ha csak egyetlen orsóhal is behatol a
szűrőcsillók közé. Megtámadtak minket. Már megint. Nem tűröm az
ilyesmit. Eszem ágában sincs!
– De hát ki vetemedne ilyesmire? – kérdezte Annaďg.
– Phmer is képes volna rá – vicsorogta a főszakács. – Éppen ez a gond.
Ugye igazam van? Ugyanúgy felelhet ő a bajokért, mint Luuniel vagy
Ashdre.
– De hát hogyan? Vagy talán egy megmérettetésre készülve megszokott
dolog az ilyesmi?
– Egyáltalán nem az! – mérgelődött a férfi. – Ezzel túlmentek minden
mértéken. Tűrhetetlen.
A tenyerével hatalmasat csapott az asztal lapjára.
– Folyamatosan vetélkedünk egymással, hiszen vetélytársak vagyunk.
Korábban azonban még soha nem került sor ilyen agyafúrt
szabotázsakciókra. Belénk marnak, mi meg visszacsapunk. Gyorsan
elfajulnak a dolgok.
– Várj csak! – szólt közbe Annaďg. – Mi is megtámadtuk a többieket?
– Még szép! – felelte Toel. – Ha kitört a háború, csak a bolond nem
harcol. Csakhogy miután csattanós választ adtunk Phmer sértéseire, azt
gondoltam, hogy azzal sikerült lezárnunk az ügyet. Most azonban az a
némber vagy a többiek közül valaki újra a torkunknak ugrott.
– Miért nem avatkoznak be a nagyurak?
– Az ilyen küzdelmet egyetlen törvény sem szabályozza. A nyílt
háborúskodás szabályait szigorúan meghatározták. Most azonban nem erről
van szó, csak csipkedjük és szurkáljuk egymást… Illetve, bár általában
képesek vagyunk kideríteni, hogy ki követte el ellenünk az adott aljasságot,
még egyszer sem sikerült annyi bizonyítékot összeszednünk, amivel
valamelyik nagyúr elé járulhatnánk. Ugye érted? A város vezetőit nem
olyan ösztönök és megérzések vezetik, mint minket.
– Ki kezdte az egészet? – kérdezte Annaďg. Közben igyekezett ártatlan
képet vágni.
– A legtöbben azt hiszik, hogy Ashdre robbantotta ki az összetűzéseket.
Neki volt a legkevesebb esélye a győzelemre.
Toel gonoszul felnevetett.
– Ez a kevés esély is semmivé foszlott. Phmer meg én gondoskodtunk
arról, hogy Ashdre konyhája megroppanjon. Luuniel sem úszta meg sokkal
jobban a dolgot.
– Akkor minden rendben van – állapította meg Annaďg. – Úgy tűnik,
hogy jobban jártunk, mint a többiek.
– A látszat csal. A többiek kivétel nélkül gyűlölnek engem, mert én, mint
tudod, egészen lentről kezdtem. Megvetnek, és a kezüket dörzsölgetve
várják a bukásomat. Szemmel tartanak minket a kevésbé jelentős konyhák
főnökei is. Még azt sem lehet kizárni, hogy a támadások egy részét ők
követték el. Azt remélik, hogy elbukom, és akkor elfoglalhatják a helyemet.
Hamarosan pedig, és erre nem kell már sokat várni, összefognak ellenem,
és közös erővel indítanak támadást.
– Nem tudsz felkészülni rá? Hiszen neked is vannak őreid.
– És hova állítsam őket? A mocsárba? A szeméttelepre? A szűrők alá?
Még ha száz őröm is lenne, akkor sem jutna belőlük valamennyi sebezhető
pontra. Nem, most csak egyetlen dolgot tehetünk. Meg kell mutatni, hogy
velünk nem lehet szórakozni. Keményen oda kell csapni! Pontosan ezt
teszem. Megmutatom nekik, hogy milyen az igazi megtorlás.
Toel felpattant és elviharzott. Annaďg magára maradt. Némán dolgozott
tovább.
 Legszívesebben dúdolni kezdett volna, ám erőt vett magán, mert nem
akarta, hogy bárkinek is feltűnjön a jókedve. A terve sokkal jobban bevált
annál, mint amire számított. Toel most először hozta szóba az elkövetett
szabotázsakciókat. Ennek dacára a múlt héten rengeteg rémhír kapott
szárnyra a konyhában. Toel azt az utasítást adta, hogy dolgozza ki egy olyan
szer receptjét, ami lehetővé teszi a víz alatti légzést. A jelentősebb konyhák
kivétel nélkül belekeveredtek a küzdelembe. A sötétben olyan kegyetlen
összecsapásokra került sor, hogy senki sem tette fel magának a kérdést,
mégis hogy vette kezdetét ez az egész. Glim barátainak nem kellett
túlságosan megerőltetniük magukat. Az események egyre jobban
eldurvultak, a mocsár lakóinak csak időről időre kellett egy-egy kisebb
lökést adniuk. Mióta Annaďg megérkezett Umbrielre, most először hallotta
azt, hogy a sziget lakói dicsérő hangnemben beszéltek a pákászokról.
Elismerően emlegették, hogy milyen gyorsan kijavították a tönkrement
dolgokat, mennyire ügyesek és szorgalmasak voltak. Ez bizony jó hírnek
tűnt, hiszen azzal kecsegtetett, hogy Glim esetleg összecsapások nélkül is
valóra válthatja a tervét. Talán nem kell megkockáztatniuk azt, hogy a
mocsár népe nyíltan szembeforduljon a nagyurakkal. Ha pedig Toel
konyhája kerül ki győztesként a nagy erőpróbából, akkor Annaďg minden
további nélkül javasolhatja, hogy a mélység szorgos karbantartóit a gőzök
helyére kifejlesztett új szerrel jutalmazzák meg. A főszakács korábban már
elrendelte egy ilyen anyag kifejlesztését, így senki sem tehetett volna
szemrehányást azért, hogy a lány ezzel foglalkozott.
Ezekre a fejleményekre persze még sokat kell várni. Ennek ellenére a
lehetőség is boldoggá teszi Glimet.
Annaďgnak más ok miatt is meglehetősen jó volt a kedve. Kiváló
ütemben haladt a különleges új menü összeállításával. A pákászok sok
mindent kiderítettek. A lány nemcsak Rhel nagyúr ízlésével, szokásaival és
szenvedélyeivel volt tisztában, de sok mindent megtudott a rendezvényen
részt vevő legtöbb előkelőség kedvenc ételeiről is. Többé már nem volt
titok, hogy Rhel mit kedvelt, és mitől undorodott. A lány éppen ezért olyan
ételsort állított össze, amelyik úgy tűnt, Rhelnek is kedvére való lesz. Egyes
ízek pedig kifejezetten csúfot űztek mindabból, amit a nagyúr nem kedvelt.
A befolyásos személyiségről azt is sikerült kideríteni, hogy kissé bogaras,
és felettébb kedveli a különös, új és meglepő dolgokat. Eltérően a város
többi hatalmasságától, Rhel azzal kérkedett, hogy ő még mindig nagyra
tartja az egyszerű, közönséges ízeket, nem szakadt el a halandók
kedvteléseitől. Ezzel mintha csak magát Umbrielt, a város névadóját
utánozta volna. A legfőbb vezetőről tudni lehetett, hogy időnként a
legközönségesebb anyagokból készült ételeket fogyaszt. Többen is fültanúi
voltak annak, hogy Rhel szerint az effajta ízlés nem a kifinomultság hiányát
jelzi, hanem éppen ellenkezőleg, a legmagasabb szintű tökéletességet.
Annaďg tehát némán dolgozott. Ahogy teltek az órák, egyre jobb lett a
kedve.
***
Glim a semmibe kilógva, hangosan kurjongatott a boldogságtól.
Karmaival csak az ujjnyi vékonyságú ágak legvégébe kapaszkodott. Nem
kellett megmozdulnia. Itt erősen fújt a szél, ráadásul Umbriel továbbfordult
alatta, és a hatalmas fatörzsek is mintha lassan hullámoztak volna. Fhena
kacagása muzsika volt füleinek. A lány egy közeli ágról lógott ki a semmi
fölé.
– Na ugye, hogy igazam volt? – kiáltotta vidáman.
– Bizony, igazad volt! – ismerte be Glim. – Sokkal jobb, mint a repülés.
Nekem elhiheted.
– Miért, te már repültél? Hogy a csodába?
– Ne is törődj vele. Cseppet sem számít.
Kezdetben csak enyhe izgalommal töltötte el az, hogy itt lógott a
mélység fölött. Néhány pillanattal később azonban megérezte a fákat.
Megszédült a rátörő boldogságtól. Az óriási növények daloltak örömükben.
Élvezték, hogy léteztek. Glim lassan alámerült a tiszta gondolatok
mélységébe. Itt nem léteztek szavak, semmi nem volt, ami gátat szabhatott
volna az érzéseknek. Az észszerűség nem próbálta meg átlátni az
összefüggéseket. Senki nem akart rendet teremteni a világban. A csodálatos
helyen csak a színek, az illatok, az érintés, az érzések és a mozgás létezett.
Amikor Fhena végül visszacsábította a vastagabb ágak közé, a gyíklény
csak vonakodva szakadt el a lent tátongó ürességtől. Rég nem volt ennyire
friss és kipihent. Nem is emlékezett arra, hogy mikor lehetett ennyire
önmaga.
– Köszönöm – fordult a lány felé. – Ez egyszerűen… csodálatos volt.
– Ugye? – kérdezte Fhena. – Néha arról álmodozom, hogy egyszerűen
csak kint maradok, elengedem magam, és soha többé nem mászom le.
 – Világos – bólintott Glim. – Persze tudod, hogy vissza kell jönnöd.
– Már miért kellene? – méltatlankodott a lány.
– Hát csak azért, mert… egyébként meghalnál.
– Akkor egyszerűen visszatérnék Umbrielhez, és újjászületnék. Mindenki
ezt csinálja.
– Meghalnak?
– Kint lógnak az ágak végén, és aztán elengedik magukat. Azt mondják,
ha valakit elfog az ilyen hangulat, akkor egyszerűen nincs mit csinálni.
– Na de honnan lehet tudni, hogy mit gondolt az, aki elengedte magát?
– Hát, ott volt Jinel barátom. Őt is elkapta ez a hangulat. Qwern azonban
megragadta a karját. De Jinel másnap megint kimászott a perem fölé, és
elengedte magát.
Glim felidézte magában, hogy mit érzett odakint. Tökéletes békesség
fogta körül.
– Neked pedig eszed ágába sem jutott felhívni a figyelmemet erre,
mielőtt még kimásztam volna az ágak végére? – kérdezte a lánytól.
– Mire kellett volna, hogy figyelmeztesselek? Miért is?
– Hát csak azért… – kezdte volna Glim, de nem tudta, hogy mit
mondjon. Végül így folytatta: – Figyelj csak, többet ne menj ki oda, jó?
Nem akarom, hogy meghalj.
– Jaj, ne legyél már ennyire buta. Nem halok meg, csak visszamegyek
Umbrielhez.
– Hát persze. Aztán meg szépen újjászületnél, csakhogy az új valaki nem
emlékezne rám, és nem lenne a barátom.
– Nem lenne szükségem arra, hogy emlékezzek rád! – tiltakozott Fhena.
– Azonnal megismernélek, Mere-Glim, függetlenül attól, hogy milyen
alakot öltök magamra.
Hirtelen boldogan elmosolyodott.
– Lehet, hogy olyan lényként születnék újjá, mint amilyen te is vagy. Az
volna ám a móka!
Glim úgy érezte, mintha tűzbe borult volna. A szája némán mozgott.
Egyetlen szót sem tudott kinyögni.
– Valami baj van? – kérdezte a lány.
– Hát izé – nyöszörögte a mer. – Figyelj, egyszerűen csak ígérd meg
nekem, hogy… nem lógsz többet az ágak végéről.
 – Komoly dolgot kérsz ám tőlem – válaszolta Fhena. – De mivel rólad
van szó, azt hiszem, hogy a kedvedért megteszem.
– Nagyszerű. Köszönöm.
Csakhogy a lány szavai eszébe juttattak valamit, amire nem szívesen
emlékezett.
– Na és most hogyan tovább? – kérdezte Fhena.
– Most? – sóhajtott fel Glim. – Hát, ahogy szóba hoztad az újjászületést,
rájöttem, hogy vissza kell mennem a mocsárba, mert ellenőrizni kell az új
petezacskókat.
– Maradj még egy kicsit! – kérlelte a lány.
– Sajnos most már mennem kell – szabadkozott a mer. – Ráadásul téged
is vár a munkád. Nem akarlak bajba keverni.
– Hát, ha menned kell… Ugye jössz holnap is?
– Persze.
Glim elindult lefelé. Közben nem tudott megszabadulni attól a
gondolattól, hogy Fhena is magára ölthetné egy argóniai alakját. Az
elképzelés annyira felkavarta, hogy teljesen megfeledkezett a környezetétől.
Csak akkor eszmélt fel, amikor már jó ideje lent lebegett az
életkezdeményeket tartalmazó, apró zsákocskák előtt. Eltartott egy darabig,
míg a tudatára ébredt arra, hogy valójában mit is lát.
Az embriók hasonlítottak az apró saxhleelekre. Elképesztően nagy
szemük volt.
A létezésük tényével azóta tisztában volt, hogy az első alkalommal
megpillantotta a csírákat. Eddig azonban nem törődött velük. Képtelen volt
bármit is tenni velük kapcsolatban.
Nem számított ugyanis, hogy mi történik a konyhákban, és milyen
döntést hoznak a lebegő város nagyurai. A mocsár népe sosem szabadulhat
meg a mérgező gőzöktől. Mindegyik lenti dolgozóra a halál várt. Egymás
után elpusztulnak a mélységben, a helyükre pedig olyan lények kerülnek,
melyek ránézésre Glim hasonmásai voltak. Nekik nem volt szükségük a
gőzökre ahhoz, hogy a víz alatt dolgozhassanak. A pákászok szenvedése
így csak akkor ér véget, ha az utolsó szálig elpusztulnak.
Ez pedig azt jelentette, hogy szörnyű kínhalál vár Wertre, Oluthra és
mindenkire, akit Glim megismert idelent. Egészen eddig azt remélte, hogy
megmentheti őket. Jobbá akarta tenni az életüket. Ehelyett már a puszta
létezésével is a halálba küldte a barátait. Az égi város Glim testét vette
mintául, amikor megalkotta leendő rabszolgáit. Ezzel visszavonhatatlanul
halálra ítélt mindenkit, akinek a mocsár volt a munkahelye.
Pedig már csak kevés kellett volna a sikerhez. Egyértelműnek tűnt, hogy
Toel konyhája fog nyerni. A mocsár népe jutalmul elnyerhette volna az
egészségesebb életet. Ebben az esetben semmi kifogása sem lehetett volna
az ellen, hogy az apró férgecskékből argóniaiak fejlődjenek ki. A barátai
tisztességes körülmények között élhették volna le hátralevő éveiket.
Így aztán megtette, amit meg kellett tennie. Gondosan megölte az összes
embriót. A parányi hullákat felvitte a sziget legtetejére, és a peremről
kihajította valamennyit a mélységbe. Az apró alakok füstté váltak, aztán
pedig semmivé foszlottak.
***
Az ünnepi vacsora előtti reggelen Toel a haragtól remegve állt oda
Annaďg elé. A szemében dermesztő indulat tombolt. Csak inget és
rövidnadrágot viselt, ezeket cápabőrből vagy valamilyen hasonló anyagból
készítették. A főszakács ugyanilyen ruhadarabokat dobott az asztalra.
– Vedd fel ezeket! Velünk jössz.
– Tessék, főszakács?
– Megbízható értesülések szerint ma ismét megrongálják a
szeméttelepünkből a mocsárba vezető csatornát – vicsorogta a férfi. – Már
megint.
– De hát ez nem számít – tiltakozott a lány. – Egy ilyen támadás most
már a legcsekélyebb mértékben sem zavarhatja meg az ünnepi vacsorát.
– Nem erről van szó! – bömbölte Toel. – Annyira elegem van már ebből
az egészből. Nemsokára valaki meghal az arcátlanságáért. Én pedig ott
leszek, hogy a saját szememmel lássam a haláltusáját. Te pedig elkísérsz.
***
Mere-Glim majdnem hogy mozdulatlanul lebegett a mélyhínár tíz lépés
hosszú szálai között. A rejtekhelyéről nem volt nehéz szemmel tartani a
mocsárba vezető szennycsatorna torkolata felé közeledő felszínlakókat. Az
ismeretlenek nem tartoztak a pákászok közé, jóval ügyetlenebbül úsztak az
itt élőknél. Ugyanakkor viszont fegyverrel a kézben érkeztek. Mind a hat
hosszú, fenyegető lándzsát hozott magával. Kivárta, amíg valamennyien
eltűnnek a sötétben, majd óvatosan a nyomukba eredt.
 Mögöttük úszva elrejtőzött a homályban. Megpróbálta eldönteni, hogy
mit tegyen. Azt remélte, hogy a fegyveresek elég hangosak lesznek ahhoz,
hogy a barátai felfigyeljenek rájuk. Az érkezők azonban csendben
mozogtak, és eszükbe sem jutott megszólalni.
Megálltak, és alaposabban is megvizsgálták az összehúzódott hármas
záróizmot. Utána oldalsó irányba folytatták az útjukat. A karbantartó
alagutakat keresték. Ezek a keskeny, lapos csövek a hatalmas szelep oldalán
tekeregtek. El lehetett jutni bennük a szeméttelepről érkező hulladék útját
szabályzó hét kamra közül az utolsóba. Az áttetsző cső belseje egészen
sötét volt az iszapos váladéktól. A folyékony hulladék azonban nem volt
annyira sűrű, mint amilyennek lennie kellett volna. A fegyveresek ekkor
valamilyen víz alatti lámpásokat vettek elő. Éles fénysugarak martak az
iszapos vízbe. Azonnal megtalálták Wertet. A tágra nyílt szemű férfi egy
tápanyagfecskendőt tartott a kezében.
– Hé, te ott! – hallatszott egy férfi hangja. – Mit csinálsz?
Wert először csak némán tátogott, végül nagy nehezen megszólalt:
– Csak az izmokat ellenőrzőm, uram – felelte. – Ezek itt mostanában
egyre renyhébben dolgoznak.
– Igen, pontosan ez a baj – mondta a férfi. A társai közelebb úszva
körbevették Wertet. – Milyen különös, hogy egy tápanyagfecskendő van
nálad. Ilyeneket csak a fák gondozói használnak odafent, a város peremén.
Tudomásom szerint ők nem szoktak lejárni ide, a mocsárba.
– Hát… arról van szó… hogy ez a szerkentyű a magasból pottyanhatott
le – próbálkozott Wert egy ügyetlen magyarázattal. – Csak nézegettem,
mert nem tudtam rájönni, hogy mire jó.
– Ne merj hazudozni nekem! – üvöltötte a férfi. – Hát ez hihetetlen!
Phmer ellenem fordította a mocsár népét! Nem csoda!
– Ki az a Phmer? – értetlenkedett Wert.
– Nem csak a pákászokat – mondta egy másik behatoló. – A
tápanyagfecskendő… Valaki segít nekik fentről, a perem erdejéből.
– Utánanézünk annak is – válaszolta a társa. – Ha a fák gondozói és a
pákászok is belekeveredtek egy összeesküvésbe, akkor az érdekelheti a
nagyurakat is.
Lándzsájával Wert felé bökött.
– Te pedig mindent elmondasz nekünk, pákász.
 – Egyedül vagyok! – bizonygatta Wert. – Mindent egyedül csináltam, egy
szál magam.
– Ezt nem hiszem el. Hamarosan mindent tudni fogok. Kiszedem az
összes titkod abból a parányi kis agyadból.
Glim biztosra vette, hogy a férfi komolyan gondolta a szavait. Ez pedig
azt jelentette, hogy nemcsak a mocsár népe, de Fhena is életveszélybe
került.
Az első fegyveres valószínűleg csak akkor figyelt fel a támadóra, amikor
Glim karma elmetszette a torkát. A másodiknak is csak annyi ideje maradt,
hogy felsikoltson, mielőtt meghalt volna. Harmadik társuk azonban
fürgének bizonyult. Eddig leginkább ő beszélt Werttel. Egy gyors
mozdulattal a magasba rántotta a lándzsáját. Csúnyán belevágott Glim
hasába, mielőtt a mer megragadhatta volna a fegyver nyelét. Belefejelt a
férfi arcába. Koponyájának csontos kinövéseivel célba talált. Az ismeretlen
erejéből csak hörgésre futotta, aztán lassan lebegve lesüllyedt a barlang
padlója felé. Glim elég gyorsan megpördült ahhoz, hogy elkerüljön egy
újabb lándzsát. Új ellenfele, a vörös bőrű nő fejéből szarvak álltak ki. A
behatolók kivétel nélkül ügyetlenek és lassúak voltak a víz alatt. Az
argóniai elúszott a lándzsahegy mellett, és kibelezte a nőt. Kicsit arrébb egy
mer külsejű nő vergődött az iszapban. Vér ömlött a hátából, ahol belevágták
a tápanyagfecskendőt. Cilinil mintha a semmiből bukkant volna elő. Hosszú
karjával és lábával átölelte az egyik ellenséget. Wert felkapott egy lándzsát,
és átdöfte vele a lefogott behatoló nyakát.
Glim megszédült az ereiben végigáramló különös, fekete tűztől.
Korábban még sosem érzett ilyen rettentő, ugyanakkor szédítő boldogságot.
Alig tudott gondolkodni.
Előző ellenfele megpróbált feltápászkodni. Glim leúszott hozzá,
megragadta a haját, és odahúzta maga elé az arcát.
– Hát ez hihetetlen! – méltatlankodott halkan az ismeretlen. – Tudjátok,
hogy ki vagyok én? Van akár csak halvány sejtésetek is arról, hogy mit
tettetek?
– Nincs – vicsorogta Glim.
– Toel főszakács vagyok. Érted, amit mondok? Azonnal engedj el!
– Nem hiszem, hogy elmehetsz innen – válaszolta az argóniai.
– Nem hiszed? – kérdezte Toel. A szemében hirtelen furcsa ezüstfény
villant. A víz tűzforróvá vált, és bugyogni kezdett.
 – Xhuth! – káromkodott Glim, amikor az iszonyatos fájdalom lecsapott a
karjára. Az izmai görcsbe rándultak, és az ujjaiból eltűnt az erő. Toel
hörögve támadásba lendült. Az egyik társa ráadásul ott volt közvetlenül
kettőjük mellett. Glim nem számíthatott arra, hogy Wert és Cilinil időben a
segítségére siethet.
***
Az összecsapás majdnem véget ért, mielőtt Annaďg felismerhette volna,
hogy Glim támadt rájuk. Azonnal elindult a barátja felé, amikor az újra
összecsapott Toellel.
A főszakács körül váratlanul felforrt a víz. Glim vadul csapkodni kezdett,
az arcára kiült az iszonyatos fájdalom. Toel kiegyenesedett a mélyben. Az
arcán ismét feltűnt jól ismert, önelégült vigyora. A lány egyszerűen
képtelen volt elviselni ezt a látványt. A főszakács észrevette a közeledőt.
Halvány mosoly jelent meg a szája szegletében, és úgy tűnt, mondani akar
valamit. A mosoly azonban ráfagyott az arcára, mert egy iszonyatos dolgot
pillantott meg.
Annaďgot.
A láthatatlan penge majdnem önmagától csusszant elő a lány karjából.
Annaďg csak az ösztönei szavára hallgatott. Ügyetlen mozdulatokkal
lecsapott különös fegyverével. Toelnek csak annyi ideje maradt, hogy az
egyik karját az arca elé kapja. A penge könyökből könnyedén lemetszette a
kezét. Annaďg ekkor iszonyatos fájdalmat érzett. A tüdejéből mintha eltűnt
volna a levegő. Nem látott mást, csak a férfi arcát.
– Rosszul ítéltelek meg! – hörögte Toel. Ekkor azonban úgy tűnt, hogy
fénylő és sötét mozaikkockákra bomlik az arca. A főszakács alakja
elhomályosodott. A lány nem értette, hogy mit lát.
Glim karjában tért magához. Még mindig a víz alatt voltak. A másik két
pákász halálra vált arccal bámulta Toel hulláját. A főszakácsnak nemcsak az
alkarja hiányzott, de a fejét is csak néhány bőrcafat tartotta a helyén.
– Glim – suttogta a lány.
– Nem tudtam, hogy te vagy az! – mondta a barátja. – Kis híján
megöltelek téged is. Mi a kaoct csinálsz te idelent?
– Rákényszerített, hogy lejöjjek – felelte Annaďg. – Őrjöngött a haragtól.
Példát akart statuálni.
Hátranézett a lefejezett hullára.
 – Ó, Stendarr, Glim, mit tettem? Soha…
– Ahogy én sem – mondta az argóniai.
Annaďg rosszulléttel küszködött. Úgy érezte, mintha átázott papírrá
változott volna a teste. Képtelen volt levenni a tekintetét a hulláról és a
vízben kavargó vérről. A halvány felhőknek nem vörös volt a színe, a vér
idelent inkább feketének látszott. Mintha valaki sötét csokoládét öntött
volna a hullámok közé.
Képtelen volt elhinni, hogy a valóságot látja, hiszen még ma reggel is
beszélt Toellel. A férfival, akit megcsókolt!
– Na, most akkor mit tegyünk? – kérdezte kétségbeesetten Wert. –
Megöltél egy főszakácsot! Ez majdnem olyan szörnyű, mintha egy
nagyúrral végeztél volna.
Nem, nem, nem – gondolta Annaďg. – Senki sem halt meg, félreértés az
egész. Nem lett volna szabad itt lennetek.
– Először is eltakarítjuk a nyomokat – jelentette ki Glim.
Ezt mindenki megértette és elfogadta. Világos volt, hogy rendet kell
hagyniuk maguk után, nem ilyen felfordulást.
– Egy főszakács nem tűnhet el nyomtalanul – sopánkodott tovább Wert. –
Keresni fogják. Újabb merülő harcosokat küldenek.
– Igazad van – válaszolta Glim. – Éppen ezért gondoskodunk arról, hogy
ne találják meg egyikőjüket sem.
– De hát hogyan? Azzal sem megyünk sokra, ha feldaraboljuk őket, és a
cafatokat eldugjuk az egyik telepen. A szagkövetők ott is megtalálják.
– Ne aggódj – mondta Glim magabiztosan. – Tudom, hogy mit kell
tennünk. Nem fognak rájuk bukkanni.
– Akkor viszont kivallatnak minket.
– Csak mi négyen tudjuk, hogy mi történt – figyelmeztette az argóniai.
– Ezzel meg mire célzol? – kérdezte Cilinil, és kicsit arrébb úszott.
– Senki sem fog bántani téged – fordult Glim a nő után. – Nem erre
céloztam.
Annaďg fejében hirtelen összeálltak a dolgok.
– Figyeljetek csak! – kiáltotta. – Hallgassátok meg, amit mondok. Ugye
senki nem tud arról, hogy a pákászok is belekeveredtek a konyhák
háborújába? Minden főszakács azt fogja hinni, hogy valamelyik vetélytársa
ölte meg Toelt. Semmi szükség arra, hogy eltüntessük a hullákat.
Éppenséggel azt akarjuk, hogy megtalálják őket. Csakhogy nem itt, hanem
Phmer szeméttelepén. Idelent mindent gondosan meg kell tisztítanunk. Jó
alaposan. Készítek egy olyan súrolószert, ami úgy eltünteti a nyomokat,
mintha csak sosem jártunk volna a barlangban. Utána ti majd azt a látszatot
keltitek, mintha Toelt Phmer konyhájában ölték volna meg. Akkor, amikor
megpróbálta lerohanni az ellenfelét. Értitek?
A Glim szemére csúszó hártya miatt egy pillanatig nem lehetett
értelmezni a tekintetét, utána viszont ismét felragyogott a szeme.
– Szándékosan… – kezdte, de elakadt a hangja. Nem is volt szükség arra,
hogy befejezze a kérdést. Annaďg pontosan tudta, hogy mi jár a barátja
fejében.
– Nem, Glim – mondta a lány. – Nem csaltam csapdába. Eszembe sem
jutott volna az ilyesmi. Hiszen tudod. Viszont, ha kihasználjuk a
lehetőséget, akkor megúszhatjuk a következményeket. Mindannyian.
– Gyanakodni fognak rád – figyelmezette Glim. – Hiszen egyedül te
maradtál életben.
– Csak ezek itt tudtak arról, hogy lejöttem a mocsárba – válaszolta a lány.
– Amikor keresni kezdik Toelt, én is ugyanannyira meglepődök, mint bárki
más. Úgy teszek, mintha nem tudnám, hogy hova ment.
Glim egy darabig némán töprengett, mielőtt bólintott volna.
– Hát, ha azt gondolod, hogy menni fog…
– Kockáztatnunk kell – ismerte be a lány. – Lehetséges, hogy lebukunk.
Abban az esetben kínhalál vár ránk. De ha nem teszünk semmit, akkor
biztosan a hóhér kezére adnak. Igazam van?
– Úgy tűnik – felelte vonakodva Glim.
– Akkor viszont tegyük meg, amit meg kell tennünk. Próbáljunk meg
életben maradni holnapig.
Pontosan ezt tették.
 M
ELSŐ FEJEZET
A suttogás valamikor dél körül kezdődött odalent az éléskamrákban,
aztán a szóbeszéd gyorsan elterjedt az egész konyhában. Toel két helyettese,
Intovar és Yeum hangosan összeveszett a nagycsarnokban.
A konyhára csak akkor borult dermedt csend, amikor Irrel nagyúr is
alászállt közéjük.
Annaďg korábban még sosem látta a város egyetlen irányítóját sem. Úgy
vélte, hogy az előkelőségek is pontosan úgy néznek ki, mint mindenki más,
csak szebb ruhát viselnek.
Ami a nagyurak öltözékét illeti, nem is tévedett. Irrel köntösét mintha
kavargó, fekete füstből alakították volna ki. A sötét áramlatokban ezernyi
parányi szikra tündökölt. Alatta testhez álló ruhát hordott, ami ránézésre
folyékony vasból is készülhetett volna.
Előkelő látogatójuk maga enyhén áttetszőnek tűnt. Amikor oldalra
fordította a fejét, hosszúkás, finom arcvonásai alól egy pillanatra elővillant
a koponyája. Hatalmas szemében lágy, bíbor fény ragyogott. Az izzás
átszűrődött a lehunyt szemhéjain is. Jó egy fejjel magasabb volt a konyha
bármelyik alkalmazottjánál.
– Toel meghalt – jelentette ki. Halk, lágy hangon beszélt, de a szavait a
konyha legtávolabbi sarkában is lehetett hallani. – Ki a helyettese?
Intovar összenézett Yeummal. Utána előbbre lépett.
– Én vagyok az, Irrel nagyúr.
A főnemes egy biccentéssel nyugtázta szavait.
– Mi a helyzet a holnapi versennyel? Meg fogod nyerni? Legyél őszinte.
Ne próbálj meg félrevezetni.
Intovar bizonytalanul megköszörülte a torkát. Látszott rajta a halálos
félelem. Annaďg figyelmét nem kerülte el, hogy a főszakács helyettesének
erősen remegett a keze.
– Nagyuram, Toel főszakács nélkül jelentős mértékben lecsökkentek a
győzelem esélyei.
 – Jelentős mértékben? – kérdezte Irrel. Magasra felvonta az egyik
szemöldökét, és olyan mozdulatot tett, mintha lepöckölt volna valamit az
ujjáról. Intovar felsikoltott és térdre rogyott. Az arca hatalmasat csattant,
amikor a kőlapra zuhant. Mozdulatlanul feküdt.
– Na, akkor újra felteszem a kérdést – mondta írrel. – Megnyerjük a
versenyt?
– N-nem – dadogta Yeum. – Nem sikerülhet, nagyuram. Toel főszakács
nélkül nem fog menni.
Irrel bólintott, mire Yeum összerezzent.
– Látjátok? – kérdezte a hatalmasság. – Az egyszerű kérdésre egyszerű
választ kell adni. Köszönöm. – Nagyot sóhajtott. – Rendkívül kellemetlen
lemondani a részvételünket, de ez még mindig jobb annál, mint hogyha
szégyenben maradnánk.
Megfordult, és elindult a kijárat felé. Annaďg becsukta a szemét, és
megpróbálta legyőzni a rettegését.
– Megnyerhetjük a versenyt, Irrel nagyúr – szólalt meg. A mellette állók
felhördültek, a lány azonban határozottan a város irányítójára szegezte a
tekintetét.
– És te mégis ki vagy? – kérdezte Irrel.
– Annaďg vagyok, nagyuram.
– Aha, Toel agyafúrt feltalálója.
– Ahogyan nagyuram mondja.
– Magam is elégedett voltam számos ötleteddel – folytatta a férfi. – Ettől
azonban még nem lettél főszakács.
– Megnyerhetjük a versenyt, nagyuram. Az ételek jegyzéke már
elkészült, és befejeztük az előkészületeket is. Nem fogunk szégyent hozni
rád… Büszke lehetsz ránk.
Irrel gyors pillantást vetett Intovar hullájára, majd Annaďg szemébe
nézett.
– Rendkívül ingerültté tenne, ha kiderülne, hogy csak kérkedtél –
mondta.
– Vállalom, amit ígértem, nagyuram – hangzott az elszánt felelet.
– Hát legyen – biccentett a nagyúr. – Majd meglátjuk.
A halotti csend egészen addig tartott, míg az ajtó be nem záródott a város
irányítója mögött, akkor viszont kitört a vihar.
 – Neked elment az eszed?! – kiabálta Yeum. – Ezzel kimondtad
valamennyiünk halálos ítéletét!
Azonnal felharsant az egyetértők kórusa.
– Mégis miért gondoljátok, hogy van bármilyen más lehetőségünk is? –
kérdezte Annaďg hangosan. – Irrel nem engedheti meg magának, hogy ne
legyen saját konyhája. Csak a legjobbal érheti be. Te mégis mit gondoltál,
Yeum? Azt, hogy kinevez főszakácsnak, miután bevallottad neki, hogy ez a
társaság itt… vagyis hogy te magad… nem vagy elég hozzáértő? A nagyúr
új főszakácsot szerez magának. Az meg persze magával hozza a régi
embereit. A legtöbben közületek hamar a mocsárban végeznék.
A tiltakozók elnémultak. Döbbent tekintetük elárulta, hogy Annaďg
igazat mondott. A lány éppen ezért folytatta a támadást:
– Sikerülni fog, meglátjátok. Nincs szükségünk Toelre. Megnyerhetjük a
versenyt, ha hajlandóak vagytok engedelmeskedni az utasításaimnak. Ha
úgy főztök, ahogy kérem. Tudom, hogy így lesz.
– Nem értelek – dadogta Aelo, az egyik kockázó. – Nagyjából igaz, amit
mondasz. Halál vár itt mindenkire… kivéve rád. Téged bármelyik főszakács
örömmel befogadna. Ha viszont most csődöt mondasz…
– Elegem van abból, hogy úgy adnak tovább, mint egy fazekat! –
kiáltotta dühösen a lány. – Ha megnyerjük a versenyt, Irrel kinevez
főszakácsnak. Megígérem, hogy megtartok mindenkit a konyhában. Minden
rendben lesz.
– De hát én vagyok a rangidős helyettes! – tiltakozott Yeum.
– Figyelj csak, a lánynak van igaza – szólt rá az egyik társuk. – Ebben a
helyzetben nem lehetsz főszakács, Yeum. Rá vár ez a feladat.
– Mit beszélsz? Bolond ez a lányka! – méltatlankodott Yeum. – Irrel
semmiképpen…
A helyettes főszakács tekintete ekkor megállapodott Intovar holttestén.
Nagyot sóhajtott, és megrázta a fejét.
– Zsémbes zsombék! – Utána visszafordult Annaďg felé. – Hát jó –
mondta. – Mit főzünk?
***
– De hát ez nevetséges! – kiáltotta Loehsh, miközben Annaďg
megpróbált átkukucskálni az ételeket előkészítő férfi válla fölött. – Rhel a
város egyik irányítója. Esze ágában sem lesz megkóstolni egy állat nyers
húsát. Nem számít, hogy milyen sok tajtékkal és párlattal ízesítettük!
– Ó, dehogynem! – válaszolta a lány. – És kifejezetten ízleni fog neki. Te
viszont fogd be végre! Add ide azt a kést!
– Miért? – kérdezte az előkészítő.
– Azért, mert rossz irányba vágod a húst! – csattant fel a lány. Elfordította
a vágódeszkán a duzzadó erekkel átszőtt húsdarabot. Ügyes mozdulatokkal
levágott belőle néhány papírvékony szeletet.
– Rohadtul nem számít, hogy milyen vékonyak azok a szeletek! –
morgolódott a férfi.
– Loehsh – hallatszott a hátuk mögül Yeum éles hangja. – Felfogtad,
hogy mit mutat neked ez a lány?
– Persze – felelte duzzogva az előkészítő.
– Akkor engedelmeskedj neki! – parancsolta Yeum. – Ilyen vonakodva
hajtottad volna végre Toel utasításait is?
– Jaj, dehogy is! Csak ő…
– Toel meghalt. Ha pedig nem szeretnél mindenkinél hamarabb
csatlakozni hozzá odalent a mocsárban, akkor gyorsan fogd be az ostoba
szád, és tedd azt, amit Annaďg akar tőled.
– Világos – morogta Loehsh keserű arccal. Elvette a kést, és ezúttal már
megfelelően szeletelte fel a húst.
– Gyere csak egy szóra – fordult Yeum Annaďghoz. – Tisztáznunk kell
valamit.
Bementek abba az oldalsó kamrába, ahol nemrég még Toel dolgozta ki a
feltálalandó ételek listáját.
– Szükséged van rám – jelentette ki Yeum.
– Miért is?
– Te nagyszerűen tudsz főzni. Átnéztem a menüt, és őszintén bevallom,
hogy lenyűgöztél vele. Még a végén életben maradunk. A gond csak az,
hogy nem tudod, hogy miként kell irányítani az embereidet. Nem vagy
főszakács.
– Ezt meg hogy érted?
– Megpróbálsz mindent saját kezűleg elvégezni. Az ilyesmi lehetetlen.
Meg kell tanulnod mások vállára helyezni a munkaterhed egy részét.
Mégpedig határozott magabiztossággal. Neked azonban fogalmad sincsen
arról, hogyan kell a beosztottjaidat irányítanod.
 – Neked viszont eszedbe jutott valami, igaz? – kérdezte a lány.
– Azt javasolom, hogy dolgozzunk össze – felelte Yeum. – Én tudom,
hogyan kell utasításokat adni, és miként kell elosztani a munkát.
Gondoskodom arról, hogy az utasításokat végrehajtsák. Te pedig értesz a
megfelelő ételek kitalálásához.
– Azt mondod, hogy dolgozzunk össze? – töprengett Annaďg. – A
legutóbb Slyrrel próbáltam meg együttműködni. Meg akart gyilkolni. Mégis
miért bíznék meg benned?
– Azért, mert nem vagyok olyan ostoba, mint Slyr. Hiába próbálnám meg
elorozni a dicsőségedet. Irrel itt járt lent, a konyhában, pontosan tudja, hogy
ki találta ki a fogásokat. Én csak egyetlen dolgot kérek tőled. Ha sikerül,
amire vállalkozunk, akkor tarts meg. Legyek én a helyettesed.
Hát persze – gondolta Annaďg. – Csak időt akarsz nyerni, hogy aztán
hátha döfhess.
– Ez is észszerűen hangzik – mondta a kételyei dacára.
– Akkor jó – bólintott Yeum. – Ebben az esetben viszont lenne néhány
javaslatom a fogások előkészítésével kapcsolatban.
– Örömmel meghallgatom őket – mondta Annaďg.
Yeum azonban néma maradt. Az arckifejezése elárulta, hogy kissé
zavarba jött.
– Mi van már megint? – szólt rá ingerülten a lány.
– Te ölted meg? – suttogta Yeum.
– Hogy mi van? – hördült fel Annaďg. Úgy érezte, mintha jéggé dermedt
volna a gyomra.
– A főszakácsot. Te végeztél vele? Úgy tűnik, mintha Phmer ölte volna
meg, én viszont képtelen volnék elhinni, hogy az a némber ennyire
nemtörődöm volt. Ha viszont az egész a te műved, és azt a látszatot
keltetted…
– Méltóságomon aluli még az is, hogy cáfoljam a vádjaidat! – kiáltotta
Annaďg.
– Kérlek, ne érts félre – folytatta Yeum. – Ha esetleg mégis az a helyzet,
hogy te intézted el a főszakácsot, akkor ezért a teljesítményért én őszinte
elismeréssel néznék fel rád. Tudod, hogy Toel hány embert gyilkolt meg,
míg eljutott a mostani beosztásába? Ez a dolgok természetes rendje.
– A fenét természetes! Én nem ilyen vagyok! – förmedt rá a lány.
Remegett a felháborodottságtól. Persze ettől még ő ölte meg a főszakácsot,
de csak véletlenül. Egyáltalán nem volt olyan szörnyeteg, mint amilyennek
Yeum tartotta.
Újdonsült helyettese megvonta a vállát.
– Ahogy akarod – mondta.
– Na most akkor vannak javaslataid, vagy nincsenek?
– Már hogyne lennének!
***
Azon az éjszakán Annaďg talán három órát aludhatott. Hiába dolgozott
Yeum teljes erőbedobással a konyhában, a menünek volt több száz olyan
pontja, amit egyedül Annaďg intézhetett el.
Rhel szerencsére nem hasonlított Irrelre, nem kellett közel száz fogásból
összeállítani a vacsoráját. Annyit sikerült kideríteni róla, hogy ez a nagyúr
sokra tartotta saját céltudatos egyszerűségét. Éppen ezért csak három fogást
készítettek számára. Tálalás előtt Annaďg alaposan megvizsgálta az
edényeket, mielőtt a felszolgálók elindultak volna velük felfelé.
Először kén és a sugár tömény párlata jött. A finom keveréket
megalvasztották, és az egészre emberi vércseppeket és forralt viperamérget
tartalmazó, zselés állagú hálót borítottak. A kész étel kellemes látványt
nyújtott. A vércseppek és a méreg úgy ragyogott, mint sok parányi rubin és
smaragd. A háló ívben ráborult egy félbevágott és kibelezett durian üregére.
A gyümölcs eredeti, édes, enyhén a fokhagymára emlékeztető illatát
Annaďg metagasztronómiai módszerekkel fokozta, majd az egészet átitatta
a sziget peremének erdeiben élő, majomszerű lény kéjvágyával. Az állattal
közvetlenül azelőtt végeztek, hogy párzani kezdett volna. Utána a nyers
medveágyék hajszálvékony, áttetsző szeletei következtek. Akárcsak a
duriant, a húst is a lenti világból gyűjtötték be. A medve zsírját
szobahőmérsékletű párává változtatta, az áttetsző felhő megtapadt az
aprócska húsdarabokon. Ezeket üvegesen csillogó, sárga tésztára fektetve
szolgálták fel. A tészta különlegessége az volt, hogy beleharapva az étkező
szájából hirtelen eltűntek az ízek, a helyükön csak a sajgó vágyakozás
maradt, az elveszett gyönyörűség halvány emléke.
Egy órával azután, hogy a második fogást is felküldte, Annaďg egyre
nyugtalanabbá vált. Tisztában volt azzal a kellemetlen ténnyel, hogy a
harmadik fogás meglöttyed és elveszíti az ízét, ha nem kerül fel minél
hamarabb a lakomázók asztalára. Az utolsó fogás rendkívül összetett étel
volt. Egyesült benne a szegfűszeg füstjének, a kardamonnak, a köménynek,
a mustárnak, a borsnak, a lódarázsnak, a feketeözvegynek és az őrjöngésnek
az íze.
A felszolgálók végül jó fél órával később tértek vissza. A füstöt néhány
perccel korábban lehetett volna a lehető legjobban élvezni. Az adott
helyzetben azonban már semmit nem lehetett tenni a minőségromlás ellen.
Amikor bezáródott az ajtó a harmadik fogás után, Annaďg megtörölte a
homlokát.
– Én most akkor megyek, és lefekszem egy kicsit – mondta Yeumnak.
– Megtettünk minden tőlünk telhetőt – állapította meg a nő. – Kicsit
csodálkoztam azon, hogy ilyen sok durva, közönséges alapanyagot
választottál, de egészen elképesztett, amit a hozzávalókkal műveltél. Toel
sem csinálhatta volna jobban.
A helyettes főszakács habozni látszott.
– Még mindig azt hiszed, hogy nyerhetünk?
– Nem is tudom – felelte Annaďg. – Túlságosan fáradt vagyok ahhoz,
hogy bármi miatt aggódjak. Ha pedig meg kell halnom, akkor előtte
szeretném kialudni magam.
Igazából még csak nem is sejtette, mennyi ideig szendergett. Amikor
felriadt, azt hitte, hogy Irrel nagyúr áll előtte. A férfialak ugyanolyan
áttetszőnek tűnt, mint az ismerős nagyúr. A lány azonban gyorsan felfigyelt
a bőr alatt lassan, de folyamatosan változó színekre, valamint az ismeretlen
szögletes állára és érzéki ajkára.
– Nagyuram? – kérdezte bizonytalanul, miközben megpróbált felkelni.
– Rhel vagyok – suttogta a fejedelmi alak. A nagyúr azt a látszatot
keltette, mintha nem is hangosan szólalt volna meg, hanem csak felidézte
volna magában egy egykori párbeszéd emlékét. – Honnan tudtad?
– Mármint micsodát, nagyuram?
– Ix nagyúr elhányta magát az első fogástól. Ez őszinte örömmel töltött
el. Ráadásul rendkívül kellemes módon felcsendült miatta Gohol kacagása
is. Valamennyi fogásod tökéletesen megfelelt az elvárásaimnak, ezen felül
pedig olyan hatást gyakorolt a többi nagyúrra, ami miatt én kifejezetten jól
éreztem magam. De hogyan értesülhettél mindezekről a dolgokról? Talán
belelátsz az elmémbe? Nem érzékelek benned efféle képességeket.
– Ez most akkor azt jelenti, hogy mi győztünk? – kérdezte Annaďg.
 – Igen – felelte Rhel. – Tudnod kell azonban, hogy a győzelem kivívása
során kérdések merültek fel veled kapcsolatban.
– Nem tudok választ adni a kérdéseidre, nagyuram – hazudta
szemrebbenés nélkül az ifjú szakácsnő. – Egyfajta művész vagyok. Csak
erről van szó. Amikor főzök, akkor valahogy kitalálom, mire vágynak az
emberek. Azt hiszem, kegyesen tekint rám az istenek egyike.
Rhel egy pillanatig hidegen nézett Annaďg szemébe, de aztán nagyot
pislogott.
– Te odalentről származol… Abból a világból, ami fölött haladunk.
– Így igaz, nagyuram.
Az áttetsző arcon mosoly jelent meg.
– Azt hiszem, élvezni fogom a világodat, ha majd túljutunk a dolgon.
– Milyen dolgon, nagyuram?
Rhel legyintett.
– Ne is törődj ezzel. Mostantól kezdve az enyém vagy. És mint ilyent,
nagyra értékellek. Örömmel várom azt a napot, amikor teljes mértékben
hozzáférhetünk a világod javaihoz ahelyett, hogy csak abból
szemezgetnénk, amit a begyűjtők felhozhatnak ide. Az a helyzet, hogy Irrel
kénytelen lesz keresni magának egy másik főszakácsot.
– Mi lesz az embereimmel?
– Tartsd meg, akit akarsz. A többieket bocsásd el. Három nap múlva újra
főzni fogsz. Ezúttal azonban már magának Umbrielnek. Igen nagy
kíváncsisággal várom, hogy vajon neki is olyan nagy örömet tudsz-e
szerezni, mint nekem. Vajon az ő ízlését is ilyen pontosan eltalálod?
– Köszönöm, nagyuram – felelte Annaďg. – Megteszek minden tőlem
telhetőt.
– Hát persze – felelte Rhel, aztán magára hagyta.
A lány kisietett a szobájából. Útban a személyzeti szállás felé
megpillantotta a halálra vált arccal várakozó Yeumot.
– Mi győztünk – szólt oda a nőnek. – Maradhatsz. Holnap kezdjük az új
vacsora előkészületeit.
Valahogy sikerült eljutnia az ágyába. Régóta nem aludt ilyen jól, ilyen
mélyen.

MÁSODIK FEJEZET
 Mere-Glim éppen lenyelte az utolsó falat sült ollófogat, amikor Wert
bezuhant az ajtón. Ebben a szobában négy másik pákásszal laktak együtt. A
nyirkos helyiség falait foszforeszkáló moha borította. Az érkező arcán
iszonyatos aggodalom látszott. Utána Oluth lépett be.
– Érted jönnek! – zihálta a fiatalember. – Menekülj!
– Micsoda? Ki jön értem?
– Az egyik nagyúr őrei. Azt hiszem, Ix küldte őket. Kifaggatták az
embereket. Megtörték szegény Jithet. Tudom, hogy nem akarta, de hát
akkor is…
– El kell bújnod, amíg el nem mennek – vágott a szavába Wert.
– Azzal csak még nagyobb bajba kevernélek benneteket – válaszolta
Glim. – Ha engem keresnek, akkor már valószínűleg azt is tudják, hogy te
vagy a helyettesem. Nem hagylak cserben. Nem engedem, hogy egyedül
szállj velük szembe.
– Én is elmenekülök majd, valahova másfele! – kiáltotta Wert. – Glim,
szükségünk van rád! A pákászoknak te kellesz, főleg akkor, ha
megkezdődött a leszámolás. Neked mindig vannak jó ötleteid. Nélküled
semmire sem mennénk.
– Hogy a fenébe jöttek rá? – töprengett a gyíklény. – Hiszen azt a
látszatot keltettük, mintha a konyhák háborúztak volna egymás ellen. Meg
mertem volna esküdni arra, hogy bevált a módszerünk.
A szeme sarkából még észrevette, hogy Oluth mondani akart valamit.
Mielőtt azonban az ifjú megszólalhatott volna, Wert megragadta Glimet, és
a mélyvíz felé tuszkolta.
– Indulj! – kiáltotta. – Rejtőzz el valahova odalent!
***
A menekülő azonnal megpillantotta az őröket, amint elmerült a hullámok
alá. Ellenfelei felkészültek a bevetésre. Valószínűleg tűnt, hogy
fegyvereseket helyeztek el azokban a barlangokban is, ahova kimászhatott
volna. A számításuk bevált. Glim beúszott a kezük ügyébe. A hálójukat
azonban sikerült elkerülnie, jól látta a magasból lassan lesüllyedő
fonadékot.
Ebből a barlangból csak egy irányban lehetett kijutni. A négy őr azonban
elzárta az útját. Nem tehetett mást, mint hogy azonnal támadásba lendül.
Minden erejét latba vetve úszni kezdett feléjük. A fegyveresek nem
számítottak arra, hogy ennyire gyors lesz: elkerülte a lándzsáikat, átsiklott
közöttük, és máris süllyedni kezdett a Mélység felé.
Már azt hitte, hogy sikerült elmenekülnie, amikor valami keményen
megütötte az oldalát. Azonnal elkanyarodott jobb kéz felé. Csak egy
testhossznyi távolságot sikerült megtennie, amikor az a valami durván
visszarántotta. Iszonyatos fájdalom hullámzott végig a testén.
A háta mögött mindent eltakart a vörös felhő. Glim vére bőven ömlött a
sebhelyből. Egy szigony állt ki az oldalából. Egyik ellenfele egy
koralltömbhöz kötötte a fegyverre erősített kötelet.
Glim dühösen felüvöltött, és gyorsan elindult visszafelé. Ezúttal már nem
sikerült meglepnie őket. Hárman az érkezőre szegezték a lándzsáikat, a
szigonyos pedig újratöltötte a leginkább egy valamiféle furcsa számszeríjra
emlékeztető fegyverét.
Glim élesen oldalra mozdult az utolsó pillanatban. Az egyik lándzsásnak
még így sikerült eltalálnia a homlokát. Az argóniai feljajdult, amikor a
fegyver hegye belemart a koponyájába. Az éles fém végigsiklott a
homlokán, és egészen a füléig felmetszette a húst. Minden korábbinál
kegyetlenebb fájdalom mart Glimbe. Különös módon a kíntól mintha
erősebbé vált volna. Megragadta a kötelet, odahúzta magát az ellenséghez,
és feltépte a torkát. A másik fegyveres hátulról Glimre vetette magát. A
társai azonnal követték a példáját. A gyíklény megpördült a vízben, őrült
erővel továbbúszott, és nekicsapta az embereket a korallnak. Ketten azonnal
elengedték, ám a harmadiknak sikerült megmarkolnia a szigony nyelét.
Glim majdnem elájult a pokoli fájdalomtól, egy pillanatra talán el is
veszítette az eszméletét. Amikor magához tért, Oluthot látta az orra előtt.
Az ifjú mondani akart valamit. Vér ömlött a szájából. Glim gyorsan
körülnézett. Valamennyi támadója meghalt, vagy olyan súlyosan
megsebesült, hogy nem jelentett veszélyt.
– Mi az? – kérdezte Oluthtól.
– Annyira sajnálom – jajveszékelt a fiú. – Mi voltunk azok. Mi, a glimfik.
Azt gondoltuk, hogy ezt szeretnéd.
– Tessék? – értetlenkedett az argóniai. – Mit csináltatok?
– Hiszen arról volt szó, hogy a nagyuraknak tudniuk kell rólunk! Akkor
majd tesznek valamit a gőzök ellen. Annyira büszkék voltunk arra, hogy mi
is…
Köhögni kezdett. Egy hatalmas, vörös felhő tört fel a szájából.
 – Tönkretettük a fákat tápláló gyökércsatornát – folytatta. – Otthagytuk
rajta a jelünket, a gőz jelét.
– A gőz jelét?
– Igen – nyöszörögte Oluth halkan. – Nem túl feltűnően. Rajta van a
szervizkamra ajtaján is. Négy hullámos vonal. Az áramló gőz jele.
Becsukta a szemét. Glim most már azt is észrevette, hogy hol sebesült
meg. A kés még mindig kiállt Oluthból.
– Menjünk, el kell látni a sebedet!
– Nem – ellenkezett Oluth. – Újabb őrök jönnek. Megvárom őket.
– Nem hagylak magadra!
– Könyörgöm, menj! Tedd meg a kedvemért. Mutasd meg, hogy
megbocsátottál. Kérlek, menj innen!
Glim elvágta a szigonyra erősített kötelet. Megpróbálta a fegyvert is
kihúzni az oldalából, ám ekkor több ismeretlen is beúszott a barlang száján.
Oluth azonnal feléjük vetette magát.
– Menekülj! – kiáltotta. Nála volt az ellenség szigonyvetője.
Az elsőket újabb őrök követték. Most már heten közeledtek Oluth felé.
Glim engedelmeskedett az ifjúnak, és elindult lefelé.
***
Amikor már úgy érezte, hogy sikerült kellő távolságra maga mögött
hagyni az üldözőit, keresett egy rést a mocsarat körbeölelő sziklafalban.
Beleerőltette a szigony nyelét, és nagy nehezen kirángatta magából a
kampós hegyet. Közben majdnem elájult, egy darabig mozdulatlanul
lebegett a vízben. Annyi ereje sem volt, hogy úszni kezdjen. Végül aztán
megmozdította a karját. Hosszú vércsóvát húzott maga után.
Oluth utolsó szavai még most is ott visszhangzottak a fejében. Mikor
követte el a hibát? Talán nem sikerült mindent egyértelműen elmagyaráznia
a társainak? Mégis mi ütött beléjük? Miért tették tönkre a fákat ellátó
gyökércsatornát? Egy szóval sem említette senki, hogy azt a részleget is
felvették a célpontok közé. Glim egészen biztosan nem hagyta jóvá.
Miközben ezen töprengett, eszébe jutott valami. Irányt változtatott, és
elúszott oda, ahol a hulladék több szeméttelepről is beömlött a mocsárba.
Azt remélte, hogy az erős áramlatok szétzilálják a maga után húzott
vérnyomot. Innen az egyik szűk vízvezeték felé folytatta az útját. A
mélységből a víz feljutott egészen a perem fáihoz. Jó pár percbe beletelt,
míg talált egy olyat, ami fölé valaki belevéste a gőz jelét. A társai
összetörték a szűrőt, a vékony vízvezetékbe így egyre több hulladék került.
Már csak idő kérdése volt, hogy mikor záródik el teljesen. Glim beerőltette
magát a szűk csőbe. Csak remélni tudta, hogy ez az egérút feljebb nincs
eltömődve.
Így is majdnem beszorult. Jó százlépésnyi távolságon át kénytelen volt
féregként araszolni. Végül eljutott egy tágasabb csőig. Egy pillanatra
elengedte magát, és hagyta, hogy továbbsodorja a vízáramlat. Utána
elindult felfelé.
Korábban még sosem járt ezekben a csövekben, aminek az volt az oka,
hogy az itteni szűrők sosem hibásodtak meg. Az idősebb munkatársai, akik
még végeztek rajta javításokat, arról beszéltek, hogy ez a hálózat felért
egészen a peremen növő óriás fák gyökeréhez.
A menekülő nem akarta megszokott útvonalát használni. Azokban a
barlangokban túlságosan is egyszerű lett volna a nyomára bukkanni.
Útközben felfelé többtucatnyi elágazás mellett haladt el. A legtöbbjük túl
szűk volt ahhoz, hogy arra menjen. Elbizonytalanodott. Lehet, hogy
csapdába került? Ha ezen a szűk helyen találnak rá, akkor semmit sem ér a
gyorsasága és a fordulékonysága.
Nem mintha még mindig annyira gyors és mozgékony lett volna. El sem
tudta képzelni, hogy mennyi vért veszített. A sebei általában gyorsan
behegedtek, ennek ellenére most még mindig vérzett.
Csak abban reménykedhetett, hogy sikerül felérnie, mielőtt elájulna. A
maradék erejét összeszedve úszott felfelé. Egyre jobban szédült. Úgy
érezte, hogy átláthatatlan labirintusba került.

HARMADIK FEJEZET
Attrebus zuhanása olyan rövid ideig tartott, hogy még felüvölteni sem
tudott, amikor beleesett valamilyen hideg és nedves dologba. Hörögve
feltérdelt, és megpróbálta lesöpörni az arcát beborító, ragadós anyagot.
Biztosra vette, hogy Malacath az Oblivion egyik pokoli tartományába
száműzte őket, néhány szívdobbanásnyi idővel később azonban rájött arra,
hogy csak hóba zuhant. Teleszívta a tüdejét a kristálytiszta, enyhén
fenyőillatú hegyi levegővel. Amikor felnézett a magasba, a kék égbolton
csak halvány, áttetsző felhők úsztak.
– Hazaküldött minket! – kiáltotta.
– Úgy tűnik – válaszolta Sul. – Legalább abban biztosak lehetünk, hogy
ez nem az Oblivion.
– Hideg van.
– Ha ez itt Solstheim, akkor nincs is min csodálkoznunk.
Akár csak a herceg, Sul is anyaszült meztelen volt. Bőre sötét színe
elütött a környező hómezőétől és a fehér hólepelbe burkolódzó
lucfenyőkétől. A dunmer mellett azonban jókora csomag feküdt a földön.
Amikor az idősebb férfi odalépett hozzá, kiderült, hogy visszakapták a
ruhájukat, a fegyvereiket és a vértjüket.
A holmijuk ugyanolyan szakadt, mocskos és véres volt, mint korábban,
de Attrebus egyből jobban érezte magát, miután felöltözött, és magára
csatolta a vértezetét.
– Merre menjünk tovább? – kérdezte. Egy alacsony hegylánc tetején
álltak. Az egyik irányból éles gerincű csúcsok látszódtak. – Azt hittem,
hogy egyből célba juttat minket. Bármi is legyen a hely, ahová készülünk,
odapottyant a kapuja elé.
– Az ilyesmi távolról sem mindig lehetséges. Akár még egy daedra
herceg számára sem – felelte Sul. – Alighanem a célhoz a lehető
legközelebb küldött át minket. – Alaposan körülnézett, majd a hegycsúcsok
felé biccentett. – Eszem ágában sincs kipróbálni, hogy milyen jó
hegymászó vagyok. A lejjebb fekvő vidékek valószínűleg sokkal
vendégszeretőbbek. Odalent bizonyára hamarabb találunk valakit, akitől
útmutatást kérhetnénk.
– Eszem ágában sincs vitatkozni ezzel! – mondta Attrebus.
Hátat fordítottak a hegyláncnak, és elindultak. A dombok között hol
lefele, hol viszont felfele kellett haladniuk. Egy idő múlva nyilvánvalóvá
vált, hogy sikerült valamivel lejjebb kerülniük. Végül már egy keskeny
völgyben haladtak, amelynek közepén egy nem túl széles, de annál
sebesebb folyó csörgedezett a csiszolt kövek fölött. Elindultak folyás
irányába. Már dél felé járt az idő. Ahogy melegebben sütött a nap, a lábuk
alatt megolvadt a jégréteg, sárban mentek tovább.
Délután már palaszürke égbolt alatt gyalogoltak. A magasban feltűnt az
egyik hold, a Secundus. A sár megfagyott, és újra kénytelenek voltak hóban
gázolni. Nyilvánvalóvá vált, hogy az öltözékük nem megfelelő erre a hideg
tájra. Alaposabban is szemügyre vették a völgy falát, mivel azonban hiába
kerestek egy barlangot vagy egy kiugrót, ami mögött menedékre találhattak
volna, ezért megálltak, fát gyűjtöttek, és lekuporodtak a tűz köré.
– Furcsa, hogy még senkivel találkoztunk – mondta Attrebus. Egészen
addig némán figyelte a lángok táncát, és megpróbálta elkerülni a gyantás
füstöt.
– Miért is? – kérdezte Sul.
– Hát csak azért, mert a vörös év után sok sötét elf jött fel ide… – kezdte
volna a herceg, de aztán elhallgatott, mert ráébredt arra, hogy érzékeny
témát hozott szóba. A társa azonban nem törődött a megjegyzésével.
Összedörzsölte és a tűz felé tartotta a tenyerét.
– Számos kellemetlen meglepetés ért, miután visszatértem az
Oblivionból. A száműzetésből – mondta végül. – Tudom, hogy Vivec
városa elpusztult. Vuhon maga mondta el, hogy ennek a szemtanúja volt.
Kínzás közben dicsekedett vele. Én azonban egészen addig nem fogtam fel,
hogy milyen iszonyatos csapás zúdult a szülőföldemre, míg vissza nem
tértem. Nyilvánvaló vált az is, hogy milyen szörnyűségeken mentek
keresztül az argóniai invázió során. Ennek ellenére sejtettem, hogy mi fog
várni. Arra viszont a legcsekélyebb mértékben sem számítottam, hogy
Skyrim befogadja a népemet, és menedékhelyül átadja nekik Soltsheimet.
Hiszen mi korszakokon keresztül ellenségek voltunk.
– „Adót ne vessen ki reájuk sem úr, sem erőd” – idézte Attrebus. –
„Legyenek mind a maguk urai, s tisztelhessék a nekik megfelelő égi
hatalmakat. Nem tartoznak illetékkel sem Skyrimnek, sem pedig a
birodalomnak, kivéve mindazon kötelmeket, melyek írva vannak a régi
fegyverszüneti megállapodásban, amennyiben ezen határozványok még
érvényben vannak. Ennek utána pedig sem ember, sem mer ne mondhassa,
hogy Kyne fiai és leányai nem ismerik a könyörületet, s ne lenne meg a
maguk tisztessége.”
Sul felvonta a szemöldökét.
– Alapos képzésben volt részem – magyarázta a herceg. – Kívülről
megtanultam a határozat szövegét. Mindig meghatódtam tőle, ha hallottam.
A dunmer piszkálni kezdte a tüzet. A homlokát ráncolva bámulta a
lángokat, majd a havas táj felé biccentett.
 – Nem mondanám, hogy túl termékeny e táj – mondta végül. – Annak
idején senki sem lakott errefelé. A nyomorúságos törzsek amúgy sem
ismerték el, hogy bármivel is tartoznának Skyrimnek vagy a birodalomnak.
Morrowind mindig is igényt formált erre a területre. Ha Skyrim nem
engedte volna át a menekülteknek, azok valószínűleg engedély nélkül is
megtelepültek volna itt. A nordok akkor kénytelenek lettek volna harcba
szállni ellenük, mert máskülönben semmivé foszlott volna a tekintélyük.
Ezzel az ügyes húzással azt a látszatot keltették, mintha megmentettek
volna egy egész népet.
– Stendarr! – káromkodott Attrebus. – Hát képtelen vagy elhinni, hogy
bárki is együttérzően viselkedjen? Hogy könyörületet tanúsítson?
– Az egyének valóban hajlamosak a könyörületre. Vagy legalább elhitetik
magukkal, hogy ez az érzés vezérelte őket – felelte Sul. – A nemzetek
azonban nem így viselkednek.
– Ezt képtelen volnék elhinni! – tiltakozott Attrebus. – A nemzeteket is
emberek irányítják. A nordok soha nem hátráltak meg, ha harcba kellett
szállniuk a dunmerek ellen. A néped azonban nem jelentett veszélyt, Sul.
Meggyengültetek, és a sorscsapás után földönfutókká váltatok.
– A túlélők kétségbeejtő helyzetbe kerültek – válaszolta a sötét bőrű férfi.
– A kétségbeesés veszélyessé tette őket. Neked viszont tele van a fejed
romantikus ostobaságokkal!
– Talán igazad van – bólintott a herceg. – És tíz esetből kilenc
alkalommal fején találod a szöget. A nemzeteket csak a saját érdekeik
vezérlik. Néha azonban megmutatkoznak a bennük élő legnemesebb
tulajdonságok. Olyankor ugyanúgy kiállnak a köz java mellett, mint néha az
egyszerű emberek, a férfiak és a nők is teszik.
Sul egy legyintéssel elintézte a tiltakozást.
– Nem szeretnék ilyesmiről vitatkozni veled – mondta. – Abban hiszel,
amiben akarsz. Visszatérve az eredeti kérdésre, úgy vélem, hogy a legtöbb
dunmer a déli országrészekben és a tengerparton telepedett meg. Mi
azonban a belső fennsíkon lehetünk.
– Jártál már itt korábban is?
– Nem. Viszont azt az előbb említettem, hogy ez a környék mindig is
vitatott területnek számított. Éppen ezért a minisztériumban alaposan
felkészítettek a térség történetéből.
 Bár Sulnak szemmel láthatóan semmi kedve nem volt a vita
folytatásához, Attrebus igenis tovább akart beszélni az északi területekről.
Ebben a pillanatban azonban halk zajt hallott a tarisznyája felől: mintha egy
madár kezdett el volna mocorogni benne. Ennek a lénynek azonban fémből
volt a szárnya.
– Annaďg az! – suttogta. – Életben van. Megpróbáltam korábban is
kapcsolatba lépni vele, de…
– Csak nyugodtan – mondta Sul. – De ne távolodj el túl messzire a tűztől.
Attrebus némán bólintott, és kicsit arrébb ment. Úgy gondolta, hogy az
alacsony fák között zavartalanul beszélhet. Néhány lépés után azonban
megtorpant. Nem azért, mert hideg volt, hanem mert rájött, hogy teljesen
felesleges volna titkolóznia. Sul mégis miért gondolhatta, hogy a
négyszemközt akar beszélni a lánnyal…?
Coo, az apró jószág, amit elővett, igazi mestermű volt, jól látszódott
minden egyes tolla. Felnyitotta a hasán az aprócska ajtót.
Azonnal megpillantotta Annaďgot. A göndör, fekete hajú lány boldogan
elmosolyodott.
– Attrebus – suttogta. – Én… Már azt hittem, hogy meghaltál. Túl hosszú
idő telt el.
– Azt mondod? – kérdezte az ifjú. – Én sajnos képtelen voltam követni az
idő múlását.
– Mi történt? – kérdezte a lány. – Hol vagy?
– A dolgok nem a terveknek megfelelően alakultak – magyarázta a
herceg. – Sul és én feljutottunk Umbrielre. Vuhon azonban túl erős volt.
Éppen hogy csak sikerült visszamenekülnünk az Oblivionba. Majdnem
elpusztultunk. A daedrák birodalmában pedig… komoly gondjaink
támadtak. Pár alkalommal megpróbáltam kapcsolatba lépni veled, de nem
sikerült.
A herceg arca holtsápadttá vált. Rájött, hogy az egyik kezét rászorította a
hasán végighúzódó, hosszú vágásra. Mosolyt erőltetett az arcára.
– Most azonban sikerült visszatérnünk Tamrielbe.
– Vuhon? Ki az a Vuhon?
– Még nem hallottál róla? Ő Umbriel ura. Vuhon teremtette meg a lebegő
várost.
A parányi női arc homlokán elmélyültek a ráncok.
 – Ha szóba kerül Umbriel ura, akkor ugyanazon a néven emlegetik, mint
magát a várost – magyarázta Annaďg. – Még senkitől sem hallottam a
Vuhon nevet.
– Ez elég különös – töprengett Attrebus. Utána viszont az eszébe jutott
Vuhon egyik elejtett megjegyzése. Az ellenfelük valami olyasmit mondott,
hogy már rég nem használja ezt a nevet. Csak Sul miatt válaszolt, amikor
így szólították. Az ifjú ekkor felfigyelt valamire. De hiszen a lány úgy
beszélt, mintha még mindig odafent volna a városban. – Azt hittem, hogy
sikerült elmenekülnötök!
– Nekem sem sikerült valóra váltani a terveimet – hangzott a válasz. –
Úgy tűnik, hogy Umbriel foglyai vagyunk. Repülve megpróbáltunk
eltávolodni a várostól, de néhány száz lépésnyi távolságot megtéve a
testünk… szóval… majdnem szertefoszlott.
– Szertefoszlott? Mint azok a lárvák, amelyekről beszámoltál nekem?
Emlékszem, mit mondtál. Umbriel lakói biztosra veszik, hogy nem tudnák
elhagyni a várost.
– Úgy tűnik, képtelenek erre. És most már Glim és én se tudunk eljönni.
– Őszintén sajnálom. Egész idő alatt azt hittem, hogy már biztonságban
vagy. Az Oblivionból egyszer megpróbáltam kapcsolatba lépni veled,
amikor volt egy percnyi nyugalmunk. Nem válaszoltál. Egészen bizonyosan
létezik valamilyen kiút.
– Persze, egészen biztosan – bólintott a lány. Közben azonban lesütötte a
szemét, és a hangjából hiányzott a meggyőződés.
– Mi a baj?
– Csak annyi, hogy nem igazán jutottam előbbre – felelte Annaďg.
– Vuhontól sikerült megtudnunk pár dolgot, ami talán hasznos lehet a
számodra – vigasztalta a herceg.
– Tényleg? Például mit?
– Umbriel valamikor az Oblivion egyik városa volt Aljas Clavicus
birodalmában. Vuhon, vagyis hát Umbriel ura el akart szökni arról a
helyről. Aljas azonban jó alaposan megerősítette a birtokát körülölelő
falakat, így senki sem távozhatott onnan az engedélye nélkül. Vuhon
viszont rájött arra, miként lehetne a teret valamilyen módon megcsavarni a
város körül. Ez azzal járt, hogy egész Umbrielt kiszabadította a falak közül.
Valahogy addig tekerte, hogy kiszakadt belőle.
Annaďg nagyot pislogott.
 – Ezek szerint Umbriel egy buborék foglya. Olyan fal mögé zártak
minket, amilyennel Aljas Clavicus akarta megakadályozni a szökést?
– Azt hiszem, nagyjából ez a helyzet. Sul megpróbálta érthetőbben is
elmagyarázni az összefüggéseket, csak nem volt időnk…
– De hát ez nagyszerű! – kiáltotta a lány. – Attrebus, ezzel sokat
segítettél. Ha ott volnék melletted, most legszívesebben megcsókolná… –
Elhallgatott és elpirult. – Szóval érted… – folytatta kicsit később.
– Azt hiszem, el tudnám viselni a csókoddal járó megpróbáltatásokat –
mondta Attrebus.
– Igen? Elviselnéd? – kérdezte összevont szemöldökkel a lány.
– Persze. Ha nem tart túl sokáig, és nem túl nyálas.
– Igyekszem nem elfeledkezni erről, hercegi fenség – bólintott Annaďg.
Ekkor azonban megváltozott az arckifejezése. Mintha csak valamilyen
szörnyűség jutott volna az eszébe.
– Mi a baj? – tudakolta a herceg. – Van ott valaki?
– Nincsen. Már nem okoz olyan nagy gondot, mint régen, ha egyedül
akarok maradni.
– Miért, mi történt?
– Engem… előléptettek. Most már az egyik konyha főszakácsa vagyok.
– Ez jó hír?
– Azt hiszem, hogy igen. Ebben a helyzetben sokkal többet megtudhatok
Umbrielről. Úgy tűnik, sikerült megtalálnom néhány gyenge pontját.
– Akkor ez nagyszerű fejlemény! De biztonságban vagy?
– Nem is tudom – felelte Annaďg. Úgy tűnt, mintha tovaszállt volna
kezdeti lelkesedése. Iszonyúan fáradtnak látszott. – Bizonyos szempontból
igen. A ranglétrán felfelé haladva azonban újabb veszélyek leselkednek
rám. Két nap múlva én készítem el Umbriel ünnepi lakomáját.
– Vuhonnak főzöl?
– Azt hiszem, igen. Nem tudom.
– Vuhon dunmer, Annaďg. Morrowindi – magyarázta a herceg. Eszébe
jutott valami, de nem akarta kimondani. A lány azonban alighanem
felfigyelt az arckifejezésére.
– Az jár az eszedben, hogy meg tudnám-e mérgezni.
– Nem – rázta meg a fejét az ifjú. – Túl veszélyes volna.
– Én… – mondta bizonytalanul Annaďg. – Teljesen összezavarodtam,
Attrebus. Nagy árat fizettem azért, hogy életben maradjak. Miközben ebbe
a pozícióba kerültem, csúnya dolgokat kellett tennem. Egyáltalán nem
vagyok boldog vagy büszke miattuk.
– Biztosra veszem, hogy elengedhetetlenül szükséges volt mindaz, amit
tettél – válaszolta a herceg. – Figyelj csak, pontosan tudom, hogy nem vagy
képzett orgyilkos. Ostobaság volt egyáltalán arra gondol…
– Ha azt hinném, hogy sikeres lenne a mérgezés, akkor megtenném –
vágott a szavába Annaďg. – Érdekes, hogy a város ura valamikor egy elf
volt. Olyan hús-vér teremtmény, mint te vagy én. Csak azt hiszem, hogy az
egykori lényéből mostanra már semmi sem maradt.
– Azt hiszem, valószínűleg igazad van – bólintott a trónörökös. – A saját
szájából hallottam, hogy Umbriel az ő része, ő maga pedig szervesen
beletartozik a városba. Vuhon elképesztően erős volt.
A lány tekintete megvillant. Töprengő arckifejezéssel nézett maga elé.
– Ha ez igaz… – mondta.
– Micsoda?
– Csak töprengek! – felelte Annaďg. – Alaposabban át kell gondolnom az
egészet. Mondj el mindent, amire csak emlékszel. Umbriel minden szavát.
Az összes dolgot, amit csak sikerült megtudnod róla.
A herceg felidézte magában összecsapásukat Vuhonnal. Mindent
elmondott. Beszámolt Umbrielről, Aljas Clavicusról és Umbráról. Hosszú
időn át mesélt az éjszaka sötétjében.
– Most el kell köszönnöm – figyelmeztette végül a lány. Nagyot
sóhajtott. – Már nem kell a hallgatózóktól tartanom, de rengeteg feladattal
jár egy konyha irányítása. Annyira örülök, hogy beszélhettem veled.
– Én is örültem – vágta rá azonnal az ifjú. Egy pillanatra elhallgatott,
majd elszántan folytatta. – Annyi minden történt velünk. Olyan jó volna, ha
mindenről beszámolhatnék neked. Ha egyszer majd lesz időnk arra, hogy
beszélgessünk…
– Még mindig tartozol Rimmen leírásával.
– Tudom. De ha az istenek is úgy akarják, egy szép napon mindent
elmesélhetek neked. Ha egyedül vagy, és ráérsz, akkor azonnal próbálj meg
kapcsolatba lépni velem. Válaszolni fogok, ha tudok.
– Tudom, hogy ezt teszed – mondta a lány.
Annaďg képmása még egy pillanatig látszott a madáron, aztán eltűnt.
Alighanem elrakta a nyakláncot.
Attrebus csak ekkor figyelt fel arra, hogy vacog a hidegtől.
 ***
– Vigyázz! – kiáltotta Sul.
Attrebus összerezzent, a lába elé nézett, és csak most vette észre, hogy
majdnem belelépett egy jó másfél lépés mély hasadékba.
– Köszönöm – mondta.
– Hát persze… Inkább ne álmodozz.
– Nem tudtam aludni az éjszaka – magyarázta a herceg.
– A hideg meg a fagyott sár tényleg nem túl jó derékalj.
– Nem ez volt az oka. Akár hiszed, akár nem, korábban a legcsekélyebb
gond nélkül tudtam aludni ugyanilyen zord körülmények között. A
fejemmel volt a baj. Csak úgy kavarogtak benne a gondolatok!
– Látod, ezt könnyedén elhiszem – mordult fel Sul. Attrebust egy
pillanatra elöntötte a harag, de nem engedett a csábításnak.
– Értsd meg, még alig néhány héttel ezelőtt is azt hittem magamról, hogy
bátor harcos, a híveim vezetője vagyok. Igazi hős. Úgy aludtam, mint a
jóllakott újszülött, mert semmitől sem kellett tartanom. Ha harcba szálltam,
én győztem. Minden csatából diadalmasan kerültem ki. Ráadásul elképesztő
ostobaságomban nem tűnt fel, hogy színjáték volt az egész.
– Azért annyira nem is vagy ostoba – válaszolta Sul. A szavaival
alaposan meglepte a herceget. – Amíg valaki fiatal, könnyen elhiszi, hogy
erős és legyőzhetetlen. Annak idején én is biztosra vettem, hogy
megtörhetetlen vagyok. Ráadásul nekem nem voltak olyan mentségeim,
mint neked. Csak magamat okolhattam.
– Hát ez… köszönöm.
Az ifjú egy darabig némán lépdelt tovább a hóban. Nem tudta hova tenni
útitársa rendkívül ritka, baráti megjegyzését. Sul az előbb majdnem
megdicsérte.
– Figyelj csak, Sul – mondta végül. – Neked köszönhetem, hogy
felfigyeltem a nyilvánvaló tényekre. Ezen felül megmutattad nekem,
hogyan viselhetem a megrázkódtatást ép elmével. Azt mondtad, legyek
olyan, amilyennek az emberek tartanak. Én meg pontosan ezt teszem.
– Nagyon derék.
– Egy dolgot azonban még tudni akarok. Ez pedig nem más, mint a
véleményed. Tényleg azt gondolod, hogy van valamilyen halvány esélyünk
a győzelemre? Vagy csak a harag és a bűntudat vezérel…
 A fekete bőrű alak váratlanul megtorpant.
– Azt gondolod, hogy őrült vagyok? – kérdezte halkan.
– Tessék?
– Azt kérdeztem – hördült fel Sul, és most már üvöltve folytatva –, hogy
őrültnek tartasz-e?
Attrebus gyomra görcsbe rándult a félelemtől. Tudta, ha Sul úgy dönt,
megöli ifjú útitársát, akkor nincs ember, aki meg tudná akadályozni
szándéka végrehajtásában.
– Nem tudom – nyögte ki végül. – Ha minden igaz, amit Vuhon
elmondott, akkor… őszintén bevallom neked, nem tudom.
– De számít az elmém állapota? – kérdezte a sötét elf.
– Igenis számít. Umbriel a birodalom fővárosa felé tart. Ott él az apám,
az anyám, és mindenki más is, akit csak ismerek. Mi pedig most itt vagyunk
a világ túlsó végében. Egy olyan kardot keresünk, ami esetleg segít
elpusztítani Umbrielt. Én azonban találkoztam Vuhonnal, és láttam,
menynyire erős. Hiába vagy félelmetes varázsló, éppen csak hogy
megúsztuk élve az összecsapást. Nekem egyedül a leghalványabb esélyem
sem lett volna Vuhon ellen. Nehezen tudnám elképzelni, hogy ez a kard
miként változtatná meg az erőviszonyokat.
– Lehet, hogy nem fogja – ismerte be Sul. – De hát mi mást tehetnél?
– Visszamehetnénk az Oblivionba. Hazavihetnél a birodalom fővárosába,
mielőtt Umbriel odaérne. Olyan dolgokat tudtunk meg, amelyek fontosak
lehetnek, amikor a birodalom harcba száll Vuhon ellen.
– Tényleg? Mit mondanál el róla?
– Mindent, amit csak tudunk.
– És ezzel hogyan segítenél a népednek? Rájöttél talán arra, miként lehet
elpusztítani Umbrielt?
– Nem – ismerte be Attrebus.
– Mert én sem – mondta Sul. – Amíg nem tudjuk, milyen módon lehetne
elpusztítani a várost, addig nincs értelme visszatérni a szülőföldedre. Már
ha derűlátó módon feltételezzük, hogy képes volnálak átvinni oda. Ebben a
pillanatban ez távolról sem biztos. Te magad is láttad, mi történik akkor, ha
nem egy jól kitaposott ösvényen szelem át a daedra fejedelmek birodalmait.
– Tisztában vagyunk azzal, hogy Vuhonnak valamiért a főváros ősi
tornya kell. Apám mágusai talán képesek lesznek rájönni arra, hogy mi
ennek az oka.
 – Ez igaz lehet – biccentett Sul.
Attrebus elfintorodott. Nem volt egészen bizonyos abban, hogy érdemes-
e kimondani a következő ötletét. Ugyanakkor tudta, hogy előbb-utóbb
szóba kell hoznia ezt a lehetőséget is.
– Megkereshetnénk Aljas Clavicust.
– Ez aztán a figyelemreméltó elképzelés! – kapta fel a fejét Sul. –
Érdekes, hogy az előbb még amiatt aggódtál, hogy elment-e az én eszem…
– De hát észszerű, amit javaslok! Vuhon menekül Aljas elől. Megpróbál
megszabadulni tőle. Ha eláruljuk Clavicusnak, hol van a szökevény…
– Aljas nem tud átjönni Tamrielbe. Legalábbis nem olyan formában, hogy
elég erős legyen szembeszállni Umbriellel. Ha esetleg mégis át tudna törni,
akkor valószínűleg sokkal iszonyatosabb dolgokat művelne, mint Vuhon.
Ha Clavicus képes lenne visszaszerezni az erejét Umbrieltől, már rég
megtette volna. Ehhez azonban szüksége van egy eszközre. Mi éppen ezt a
valamit keressük.
– Biztos vagy ebben?
– Dehogy is. Viszont Vuhon rendkívül komoly erőfeszítést tett azért,
hogy újra nála legyen az a kard. Azura ezt megmutatta nekem a látomásaim
során. Ráadásul úgy tűnt, hogy még Malacath is helyesli a tervünket.
Alighanem jó nyomon járunk. Továbbá iszonyúan elgyengültem a legutóbbi
oblivioni portyánk során. Nyomós ok kellene arra, hogy a közeljövőben
újra megpróbáljak átmenni oda. Az kevés, hogy szeretnél hazaszaladni az
apukádhoz.
– Figyelj már…
– A birodalom fővárosa abban az irányban fekszik! – mutatott Sul a
látóhatár felé. – Szabad ember vagy, menjél, ha akarsz.
Attrebus ingerülten összeszorította az ajkát, és kihúzta magát.
– Tényleg megölted a szeretődet? Te pusztítottad el Vivec városát?
A sötét elf szeme összeszűkült.
– Amit tettem, megtettem – mondta. – Részben engem terhel a felelősség.
Vuhon is benne volt az egészben. Ha pedig leszámoltam vele…
A dunmer elhallgatott.
– Igen? – kérdezte Attrebus. – Akkor majd mi lesz?
– Ha akarsz, gyere velem – válaszolta Sul. – Erről viszont nem vagyok
hajlandó beszélni.
Szó nélkül mozgásba lendült. Hosszú lábával gyorsan lépdelt.
 Attrebus egy pillanatig némán nézett utána, majd hatalmasat sóhajtott, és
maga is elindult.

NEGYEDIK FEJEZET
– Ez még az előző fogásnál is furcsábbra sikerült – jelentette ki Yeum, és
belekortyolt a borába. Csak ketten ültek az egyik aprítóasztal végénél. Az
utolsó fogást is felvitték Umbriel ünnepi vacsorájára. A két ülő nő körül
nyüzsgött a konyha, a többiek rendet raktak és takarítottak. – Nekem
mindegyik tetszett, főleg az, amibe abból a növényből is raktunk. Mi is a
neve?
– Lápleány – felelte Annaďg. – Morrowindben honos. Az egy ország,
ami fölött átrepültünk.
– Rendkívül kellemes volt az íze. Korábban megkérdőjeleztem volna ezt
a választást, de én is hallottam, hogy Rhel vacsorája óta a többi nagyúr is
rákapott a nyersebb, kevésbé spirituális táplálékra. Követelik, hogy ilyesmit
szolgáljanak fel nekik. Megváltoztattad a konyhaművészetet.
– Azt hiszem, ez csak átmeneti hóbort lesz – ellenkezett a lány.
Nem akarta elárulni, mennyire bizonytalan. Nem tudhatta, hogy sikerült-
e ismét eltalálni a fővendég ízlését. Úgy hallotta, hogy Umbriel gyakran
evett egyszerű, anyagi alapú ételeket. Ennél többet viszont nem sikerült
kiderítenie. Annaďg senkit sem ismert, aki tisztában lett volna a város
urának ízlésével. Csak két dologból indulhatott ki: Attrebus azt állította,
hogy Umbriel egykor hús-vér élőlény, mégpedig dunmer volt. Ezen felül
tisztában volt azzal, hogy milyen dolgokat kedvelt Rhel. Ez a főméltóság
alighanem a gazdáját utánozta. Amúgy nem volt túl sok értelme a döntése
helyessége miatt aggódni: valamennyi étel fent volt már az ünnepi asztalon.
Hosszú órák teltek el, és senki sem jött le a konyhába. Annaďg végül
elköszönt Yeumtól, és elment lefeküdni.
Bár fáradt volt, az álom mégis elkerülte. Nyugtalan forgolódás után végül
felkelt, és visszament a konyhába, mégpedig a régi munkaasztalához. Nem
messze ott voltak a fák borával teli tartályok is. Leült az asztalhoz.
Töprengve válogatni kezdett a különféle porok és főzetek között.
Most már jogosan tartotta magát főszakácsnak. Egy konyha uraként senki
sem nevezte volna jelentéktelen kívülállónak. Na de vajon meddig
maradhat ebben a helyzetben? Biztosra vette, hogy innen már csak lefelé
vezethet az útja. Megpróbálhatta volna megmérgezni Umbrielt, ám
ösztönösen tudta, hogy egy ilyen próbálkozás eleve kudarcra van ítélve. A
gyilkossági kísérlettel pedig eljátszotta volna a későbbi siker lehetőségét.
Ha viszont Attrebusnak igaza volt, és Umbriel szerves egységet alkotott a
várost működtető ingeniummal meg azokkal a hisztre emlékeztető, óriási
fákkal, amelyeket Mere-Glim fedezett fel, és az egyes elemeket a lélekerő
áramlata kötötte össze, akkor Annaďg képes lehet arra, hogy ne egy
személyt, hanem az egész rendszert mérgezze meg. Valószínűnek tűnt, hogy
Umbriel nagyúr egyszerűen érinthetetlen. A lány ugyan tudta, hogy hol
helyezkedik el az ingenium, de Glimnek eddig nem sikerült biztonságos
utat találni lefelé. Úgy tűnt, hogy a különös gépezethez csak a mocsár
legalját beborító, halálos miazmán keresztül lehet lejutni.
A fák viszont… kézzelfogható távolságra voltak.
Annaďg hozzálátott egy méreg kikeveréséhez.
Néhányan úgy vélték, hogy a méreg tulajdonképpen a táplálék antitézisét
jelenti. A lány tisztában volt azzal, hogy ez nem igaz. Bizonyos mértékben
minden tápanyag egyfajta méregnek számított. Ez elsősorban a növényekre
volt igaz. A betakarítás után számos dolgot meg kellett őrölni vagy vízben
áztatni, vagy fel kellett forralni. Olyanok is akadtak, melyeket csak
mindhárom folyamat elvégzése után lehetett volna megkóstolni, mert
különben túl nagy mennyiségű káros anyag maradt volna bennük.
Rendkívül súlyos következményekkel járt például, ha valaki túl sok nyers
babot evett. Ugyanez persze igaz volt a mandulára, a cseresznye, de az alma
magjára is. Ha valaki jelentősebb mennyiségű szerecsendiót evett, az
különös látomásokra számíthatott. Egy nagyobb dózis akár halált is
okozhatott. Bár az alkohol élvezeti cikknek számított, senki sem
kételkedhetett abban, hogy valójában méreg. A test ugyan képes
megbirkózni a legtöbb káros anyaggal, ám kellő idő elteltével elérkezik a
pillanat, amikor a szervezetünk csődöt mond. Minden egyes lenyelt falat
egy lépéssel közelebb visz minket az utolsó vacsoránkhoz, mégpedig nem
csak átvitt értelemben.
Annaďg korábban nem igazán foglalkozott méregkészítéssel. Az újfajta
munka most mégis ugyanolyan könnyen ment, mintha ételt főzött volna,
vagy a repülést, esetleg a víz alatti légzést lehetővé tevő varázsitalt készített
volna. Ráadásul mióta megtanulta, hogyan használja fel az Umbrielt
behálózó kábeleken át lüktető, lopott lelkeket, már képes volt arra is, hogy
ne csak az anyagi világban létező összetevők segítségével alkosson meg
egy mérget. Ha a megfelelő módszert választja, romba döntheti az egész
rendszert. Ráadásul egy egész hordónyi mérget készíthet. Mit hordónyit!
Egy egész medencényit, mielőtt bárki is meg merné kérdezni, hogy ugyan
már, mit művel. Hiszen a saját konyhájában dolgozik!
Majdnem napkeltéig az asztal mellett állt. A végeredmény csendes
derűvel töltötte el. Egyedül csak az okozott gondot, hogy nem tudta
kipróbálni. Hiába törte a fejét, nem jutott eszébe megfelelő módszer. Végül
belátta, hogy kénytelen lesz kockázatot vállalni.
A kész mérget elrejtette a vegyszeres szekrényében. Holnap majd tovább
finomítja. Ha elégedett lesz az erejével, akkor hozzálát a komolyabb
mennyiség legyártásához is. A fák borát tartalmazó medencéket fogja
felhasználni. A következő lépésre egyelőre nem akart gondolni.
A biztos pusztulásba küldte Slyrt. Megölte Toelt. Egyikőjük sem volt jó
ember, ám Annaďg tudta magáról, hogy nem tudná elviselni tettének
következményeit, ha két ellenfele halála nem szolgálna valamilyen
magasztosabb célt. Ha már gyilkos lett, akkor azzal érjen is el valami jót.
Még az is elképzelhetőnek tűnt, hogy Umbriel halála után Glimmel
együtt elmenekülhet innen. Talán. Ha viszont nem… hát, ilyen az élet.
Egyszer mindenki meghal.
Amikor visszaért a szobájába, hárman várták. Két férfi és egy nő.
Egyszerű szürke és fehér köntöst viseltek. Látszólag nem volt fegyverük,
ám amikor megkérték, hogy kísérje el őket, a lány nem ellenkezett.
Felvitték Toel erkélyére. Annaďg felhördült, amikor ketten megragadták a
könyökénél fogva. Mind a négyen nesztelenül fölemelkedtek az éjszaka
sötétjébe. Egészen addig csak alulról láthatta az üvegre emlékeztető
szálakból szőtt, ragyogó, állandóan változásban lévő hálózatot. Most a
szálak között lebegtek felfelé, és nemsokára maguk alatt hagyták őket. Úti
céljuk a város legmagasabb pontja, egy törékenynek látszó üvegtorony volt.
Umbriel maga sötét foltként úszott a mélyben. Az égbolton lenyűgöző
fénnyel ragyogtak a csillagok. A Masser hatalmas, opálsárga kupolának
látszott a látóhatáron.
Keresztüllebegtek a torony egyik nyílásán, majd a lányt letették a
csillogó padlóra. Kísérői magára hagyták.
 A helyiség nem is annyira egy szoba, hanem inkább kilátó volt. A padlót
csiszolt csillámpala borította. Az éjfekete jádekupolát ezüstösen villódzó, a
bennük áramló lelkektől izzó szálak tartották. Annaďg azonnal észrevette a
magányos alakot. A magas dunmer hosszú fonatban fogta össze fehér haját.
Ugyanolyan egyszerű köntöst viselt, mint azok, akik felhozták ide a lányt.
– Hosszú ideje nem kóstoltam ilyen nagyszerű ételeket.
– Őszintén remélem, hogy ízlettek nagyuramnak – felelte Annaďg. A
következő pillanatban már némán szidta magát a meggondolatlansága miatt.
A férfi ugyanis tiszta, akcentus nélküli tamrieli nyelven szólította meg, nem
a lebegő város különös, mer tájszólásával beszélt. A lány pontosan
ugyanazon a nyelven válaszolt.
A nagyúr halkan elnevette magát. Alighanem a vendége arckifejezését
találta mulatságosnak.
– Gondoltam, hogy ez a helyzet – mondta aztán. – Túlságosan is
nyilvánvaló volt, hogy a szülőföldem ízeit vetted alapul.
– Umbriel nagyúr színe előtt állok?
– Umbriel vagyok – hangzott a válasz. – Azonos önmagammal. Egy a
városommal és a népemmel. Te viszont nem vagy a részem. Tudom, hogy
nem hívtalak fel ide. Nem is vagy a foglyom. Odalent a konyhákban
elrejtettek téged előlem. Úgy vélem, hogy fel akartak használni kisded
játékaik során. Hova valósi vagy?
– Feketemocsári – felelte a lány. – Lilmothi.
– Úgy tudtam, hogy Lilmothban néhány kiválasztott argóniai kivételével
mindenki halott. Hogyan lehetséges, hogy te mégis itt vagy, ráadásul élsz?
– Véletlen volt – vágta rá Annaďg. – Egy olyan főzetet készítettem, ami
lehetővé tette, hogy a testem repüljön.
– Úgy döntöttél, hogy idejössz?
– Nem, dehogyis – ellenkezett Annaďg. – Valójában megpróbáltam
elmenekülni. Ráadásul nem is a városban voltam, hanem Lilmothtól délre.
– Feltételezem, hogy elveszítetted a családodat, a barátaidat.
– Az apámat – ismerte be a lány, és megpróbálta megőrizni a hidegvérét.
Nem akarta, hogy a felszínre törjenek az érzelmei. Vajon a láthatatlan késsel
meg tudná ölni Umbrielt? Csak hat lépés meg egy gyors mozdulat…
– Dühös vagy rám miatta?
– Először még az voltam. Időközben azonban megtanultam a helyükön
kezelni a dolgokat. Sokra vittem idefent. Rövid idő alatt igen magas
beosztásba kerültem.
– Pontosan ez a helyzet – bólintott a város ura. – Most éjjel nem próbáltál
meg megmérgezni, amit többféle módon is lehetne értelmezni. Az egyik
lehetséges magyarázat az, hogy nem akarsz rosszat nekem. A másik nézet
szerint viszont túl ravasz vagy ahhoz, hogy ilyesmivel próbálkozz.
– Vagy talán egy kicsit mind a kettő igaz.
– Milyen érdekes válasz – töprengett Umbriel. – Tetszik nekem.
– Nem mondhatnám, hogy túl közel álltam az apámhoz – folytatta
Annaďg. – Lilmothot pedig soha nem szerettem. Mindig is arról
álmodoztam, hogy útra kelek onnan. Ismeretlen, izgalmas helyekre
vágytam.
– Most pedig itt vagy – biccentett a férfi. Az ajka szélén leheletnyi
mosoly jelent meg.
– Ahogy mondod, Umbriel nagyúr.
A férfi mutatóujjával megkopogtatta a homlokát, már nem mosolygott.
– Csakhogy akad itt egy kellemetlen apróság – zendült fel a hangja.
Hátborzongató élmény volt. Pont olyan, amikor egy cápa hátuszonya
bukkan élő a békés tengeröböl lágy hullámai között. – Lényem egy része
valamikor régen dunmer volt. Hogy tudhattál erről?
– Nem tudtam róla, nagyuram.
– Ennek ellenére több ételeden is egyértelműen érződött Morrowind
szakácsművészetének hatása. Mégis miért készítettél volna éppen ilyen
ételeket, ha nem vagy tisztában a múltammal?
A férfi hangjából egyértelmű fenyegetés áradt. Annaďg remegni kezdett.
– Nagyuram, mióta felkerültem Umbrielre, a begyűjtőid számos ismerős
termést és terméket hoztak fel hozzám. Először a Feketemocsár javai közül
válogathattam, majd Morrowind termékei következtek. Adta magát, hogy
belőlük készítsek ételt, nagyuram. Mi mást lehetne készíteni lápleányból, ha
nem hluurnt vagy echart? Az urgandilból kiváló vverm készül. Valamicskét
sikerült kiderítenem Rhel nagyúr kedvenceiről. Azoktól kértem tanácsot,
akik ismerik ezt az előkelőséget. Olyannal viszont nem találkoztam, akinek
veled kapcsolatban tehettem volna fel kérdéseket. Ugyanakkor viszont azt
gondoltam, hogy Rhel személyes szolgádként azokat a dolgokat részesíti
előnyben, mint te magad. Ez minden, így állítottam össze a menüt.
– Valóban? – kérdezte Umbriel. Úgy tűnt, hogy már nem olyan dühös.
– Így igaz, nagyuram.
 – Hát jó – biccentett a férfi. Váratlanul mozgásba lendült. Úgy járt fel s
alá, mint a ketrecbe zárt tigris. – Ebben az esetben van itt még valami más
is.
– Mire gondol, nagyuram?
– Él egy argóniai a mocsárban. Hallottál erről? Veled jött fel?
Annaďg egy pillanatra kővé dermedt. Nyilvánvaló volt, hogy milyen
veszélyekkel jár a tagadás. Ha a nagyúr rájön, hogy hazudtak neki, akkor
mindennek vége. Mostanra már nem sokan maradtak életben azok közül,
akik saját szemükkel látták Annaďgék érkezését. Ennek ellenére nem
lehetett biztos abban, hogy mindenki meghalt.
– Igen – mondta végül. – A barátom.
– Te kérted meg arra, hogy végezzen Toellel?
– Nagyuram…
– Nem mintha számítana – legyintett a férfi. – A főszakácsok már csak
ilyenek. Állandóan ölik egymást. Úgy tűnik azonban, hogy a te argóniai
barátod elég nagy bajkeverő. Fellázította a pákászokat. Ez így nem mehet
tovább.
– Azt akarod, hogy beszéljek vele, nagyuram?
– Nem. Azt akarom, hogy végezz vele.
Annaďg felhördült. Néhány szívdobbanásnyi ideig nem kapott levegőt.
– Na-na-nagyuram…? – dadogta.
– Nehéz elkapni a fickót. A pákászok hűségesek hozzá. Ráadásul annak
sem látom túl sok értelmét, hogy komoly erőkkel felkutassam és megöljem.
Azzal csak mártírt csinálnék belőle, és ebben a pillanatban semmi
szükségem sincs egy mártírra. Ráadásul most nem engedhetem meg
magamnak, hogy a pákászokat utolsó szálig kiirtva mindent újrakezdjek.
Annaďg most már egész testében remegett.
– Mit akarsz tőlem? Mit tegyek?
– A mocsárban csak ez az egyetlen argóniai él. Nem lesz különösebben
nehéz olyan anyagot keverni a vízbe, ami őt megöli, viszont egyetlen más
élőlényre sincs hatással. Azt akarom, hogy úgy tűnjön, mintha természetes
okok miatt halt volna meg. Ez a feladatod.
A lány összeszedte magát. Mintha csak kilépett volna önmagából. A
lehető legtávolabbra akart jutni gyenge testétől. Rezzenéstelen tekintettel
nézett Umbriel szemébe.
– Ahogy nagyuram parancsolja – mondta határozottan.
 Utána pedig visszatért a konyhájába, és elkészítette a kívánt mérget.

ÖTÖDIK FEJEZET
Két napon át meneteltek a hegyek között. Nem igazán beszéltek
egymással. Attrebus végre megérezte a só illatát a levegőben. A dombok
meredek lejtőben végződtek. A kiálló, éles sziklák között végül eljutottak a
fekete homokkal borított vízpartra. Lusta, kedvetlen, szürke hullámok
ostromolták a szárazföldet. Nagyjából egy mérföldnyire valamilyen erőd
lőrésekkel ellátott tornyai emelkedtek az egyik kiugró szirt fölé.
– Mit gondolsz, ott van? – kérdezte a herceg.
– Valahol lennie kell – felelte Sul. Határozottan elindult a kastély
irányába.
Jó darabig csak tengeri madarakat láttak, meg nagyritkán a sziklákon
napozó, különös, háromagyarú vízi állatokat. Az ormótlan jószágok testét
nedves szőr borította. Uszonyszerű mellső lábuk végéből három lábujj állt
ki, a hátsó végtagjaikat hiába keresték, lábak helyett olyan farkuk volt, mint
a garnélaráknak. A szárazföldön meglehetősen esetlenül mozogtak, ám a
vízben nagyon is otthon voltak. Nyugodtan azt lehetett mondani róluk, hogy
elegáns mozdulatokkal szelték a hullámokat. Attrebust eléggé megviselte a
hosszú éhezés; önkéntelenül is arra gondolt, hogy vajon ehetőek-e a vízi
jószágok.
Néhány órával napnyugta előtt értek el a kastélyhoz. Nem magához az
erődítésekhez, hanem annak a sziklaszirtnek a tövéhez, amire építették őket.
A magaslat és a tenger között egy kis falu házai álltak. Hiába keresték a
kikötőt vagy egy mólót, a helybeliek egyszerűen kihúzták a partra a
csónakjaikat és dereglyéiket. A bárkák hosszú tőkéje egyértelművé tette,
hogy a közelben mély a víz. A halászhajók közelében elsősorban nők
dolgoztak, átválogatták a hatalmas dézsákban vergődő halakat. A
legtöbbjük lenszínű haja és pirospozsgás ábrázata egyértelművé tette, hogy
nord származású, bár Attrebus felfedezett egy fiatal dunmer nőt is közöttük.
A falut alig húsz ház alkotta. Egyikük falára egy festett vászondarabot
szegeltek. A cégéren jól látszott a kellemes képzeteket keltő „forró kályha”
felirat. A két érkező azonnal elindult abba az irányba.
 Beléptek a takaros, rendezett helyiségbe. Odabent nem volt túl sok hely,
de a vendégeket meleg és kellemes illat fogadta. A vakolatlan kőfalra
zsindelytető borult. Nem voltak ablakok, csak két ajtó. Egy öreg elf fordult
a váratlan vendégek felé. Attrebus még sosem találkozott ilyen idős merrel.
– Enni akartok? – kérdezte az öreg.
– Az jó volna – felelte Sul.
– Aztán pénzetek van-e?
Válasz helyett Sul néhány érmét lökött oda a pultra. A férfi bólintott, és
kisietett az oldalsó ajtón. Nem sokkal később két jókora tányérnyi forró
étellel tért vissza. Kenyeret is hozott magával. A tányérokban valamilyen
ragura emlékeztető, sűrű leves volt. Meglehetősen különös illat áradt belőle,
ám Attrebus úgy gondolta, hogy egy örökkévalóság óta nem evett ilyen
finomat. Ennek persze alighanem az lehetett az oka, hogy időtlen idők óta
semmit sem evett.
Az ifjúnak minden oka megvolt arra, hogy remekül érezze magát.
Hamarosan ugyanis két jókora kupányi fűszeres mézsör is ott állt az
asztalon. Amikor felnézett, észrevette, hogy az öreg még mindig őket
bámulja.
– Jó az étel? – kérdezte a fogadós.
– Kiváló – felelte Attrebus. – Őszinte elismerésem.
– Oleer Marból jöttetek? – tudakolta az elf.
– A hegyek felől – mondta Sul. – Nincs arra túl sok látnivaló.
– Hogy hívják ezt a helyet? – kérdezte Attrebus.
– A falut? – nézett rá az öreg. –Sathilnak. Azt hiszem, a kastélyról kapta
a nevét. Mink itten nem szoktuk bármilyen néven is emlegetni.
– Sathil kastélya? Ez a nemzetség az Indoril-ház szövetségese volt, igaz?
– kérdezte Sul.
– Hleryn Sathil senkinek nem szövetségese. Már jó ideje a maga ura –
magyarázta a fogadós. – Függetlenné nyilvánította magát, amikó’ visszajött
ide tizenhatban.
– De miért? – kíváncsiskodott a herceg.
– Má’ miért is ne? Ha a főúri házak nem tudták megakadályozni
Morrowind balsorsát, akkó’ mégis mire jók?
– Világos – biccentett Attrebus, bár igazából fogalma sem volt arról,
hogy miről beszél az öreg. – Te is Sathillel jöttél ide?
 – Nem. Pár éve telepedtem meg itt, amikor hajótörést szenvedtem a
parton. Kedvelem ezt a helyet. Többnyire nyugalom van, nem olyan zajos,
mint egy város. Időnként felbukkannak portyázók, de az öreg Sathil még
mindig képes elűzni őket.
– Mi az, hogy még mindig? Talán valami baja van?
– Csak fecsegek összevissza – legyintett az öreg. – Ne is törődjetek vele.
– Gondolod, hogy a kastély ura jó néven venné, ha meglátogatnánk? –
érdeklődött Attrebus.
– Sathil? – nézett rá meglepődve az öreg. Utána viszont töprengeni
kezdett. – Hát, tudjátok, nehéz volna megmondani. Lehet, hogy örülni fog,
lehet, hogy mérges lesz. Ért bármelyikőtök is a varázsláshoz?
– Egy kicsit – mondta Sul.
– Annak idején rengeteg varázstudó élt a kastélyban. Mostanra már nem
igen maradt belőlük. Na de az a helyzet, hogy későre jár, már bezárták a
kapukat. Holnap reggel kellene felmennetek. Addig is mit szólnátok két
kényelmes ágyhoz?
– És egy forró fürdőhöz? – kérdezte Attrebus reménykedve.
– Ne beszélj már bolondságot – korholta a fogadós.
***
Az ágy egyáltalán nem volt kényelmes, de jóval kellemesebbnek
bizonyult, mintha a hideg sárban kellett volna aludniuk. A reggeli sem
bizonyult túl emlékezetesnek, a híg zabkásához csak egy darab barna
kenyeret kaptak. Ennek ellenére mindketten jóllaktak. A kakasok még
javában kukorékoltak, amikor Attrebusék elindultak felfelé, a kastélyba
vezető úton.
Az ösvény elég széles volt ahhoz, hogy akár egy szekér is kényelmesen
elférjen rajta. Nem volt annyira meredek, hogy az igásállatoknak meggyűlt
volna a baja a teherrel. Amikor felértek a hegy tetejére, a magasból egészen
aprónak tűntek a falu házai. A kastély falainak alsó részét jó tizenöt lábnyi
magasságig az eleven sziklából faragták ki. A tükörsimára csiszolt kő úgy
csillogott, mint az üveg. Ezt a részt tízlábnyi, gondosan felépített kőfal
követte. Igen nehéz lett volna erővel bevenni ezt a helyet. Az úttól
eltekintve nem volt egyetlen földdarab sem idefent, ahova fel lehetett volna
állítani az ostromgépeket. Úgy tűnt, hogy a kapu fölé magasodó toronyból
könnyedén meg lehet védeni a bejárathoz vezető útszakaszt.
 A kapu még zárva volt, amikor felértek. A vastag faalkotmányt széles
acéldongákkal tették még erősebbé. A magasból valaki hangos szóval
köszöntötte az érkezőket. Úgy tűnt, hogy hasonlóan a legtöbb helybelihez, ő
is nord származású.
– Titeket még nem láttalak errefelé – szólt le a falról.
– Utazók vagyunk – válaszolta Attrebus. – Egészen pontosan tudós
kutatók. Az a feltett szándékunk, hogy feljegyzéseket készítsünk a környék
őshonos fajtáiról, a flóráról és a faunáról.
A herceg figyelmét nem kerülte el, hogy Sul leheletnyit a magasba vonta
egyik szemöldökét. Az útitársa néma maradt.
– Hogy mit akartok itten csinálni? – értetlenkedett a nord.
– Hát hogyan is mondjam… Van az a jószág lent a tengerparton, tudod,
aminek három agyara van…
– A hökrökre gondolsz? Azért jöttetek ide, hogy a hökröket bámuljátok?
Rohadtul unalmas helyen élhettetek eddig, te legény.
– A birodalom fővárosából jöttem – mondta Attrebus. – Azt a feladatot
kaptam, hogy utam során készítsek egy komoly összefoglaló munkát, egy új
leírást a birodalomról és a szomszédos országokról.
– De hát mink nem tartozunk ám a birodalomhoz, azt tudod, ugye? –
kiabálta a férfi a falról.
– Jól mondod – bólintott Attrebus. – Rátok a „szomszédos országok” rész
vonatkozik. Felettébb reménykedtem abban, hogy egy időre – mindaddig,
míg e kies tájon tevékenykedünk –, élvezni fogjuk Sathil nagyúr
jóindulatát. Nagy munka ám mindent katalógusba foglalni.
– Ki lóg és miért lóg? Milyen Kata? Te tulajdonképpen miről beszélsz?
– Na, várj, mondom másként. Feljegyzést készítünk a különféle
dolgokról, és mindegyiket részletesen bemutatjuk.
– Ti komolyan a hökrökről akartok írni?
– Bizony ám. Róluk és mindama dolgokról, amelyek érdeklődésre
tarthatnak számot. A környéken honos élővilágról, a földrajzról, a
szokásokról és a hagyományokról, a legfontosabb helyekről, különleges
tárgyakról. Szóval ilyesmiről.
– Különleges helyekről? Csak nem valamiféle varázsló vagy?
– Én aztán nem. Az ilyesmihez az útitársam ért.
– Na akkó’ várjatok má’ egy kicsit! – kiáltotta a nord. – Megyek és
szólok nagyuramnak. Elmondom neki, hogy mit szeretnétek.
 Eltűnt a fal tetejéről.
– Természetbúvár? – kérdezte Sul.
– Engem mindig is érdekeltek az efféle dolgok – felelte Attrebus.
– Annyira persze nem, hogy kézbe vegyél egy könyvet, és olvass is róluk.
– Most mindent a valóságban tanulmányozhatok – mondta a herceg.
Eltelt egy teljes és majdnem a következő óra is, mielőtt hangos
recsegéssel, nagy nehezen kinyílt a kapu. A rés mögött nem csak újdonsült
ismerősük állt, hanem egy sovány, aszketikus külsejű dunmer nő is. A bő,
fekete köntöst viselő hölgy hosszú fonatban fogta össze a haját. Öltözékét
egy draugr hímzett képmása díszítette. Távolról sem tűnt boldognak a két
látogató miatt.
– Üdvözlünk benneteket Sathil várában – mondta végül. – Isilr nem
igazán tudta elmondani, hogy pontosan mi célból érkeztetek hozzánk.
Feltételezem, hogy nem tekintitek tolakodásnak, ha arra kérlek benneteket,
hogy ismételjétek meg mindazt, amit elmondtatok neki.
– Ezer örömmel! – válaszolta Attrebus. – Igazából nincsen benne semmi
zavarba ejtő. Cyrodiilben az uralkodó elrendelte egy új, részletes leírás
elkészítését a birodalomról és Tamriel független országairól. Azért küldtek
ide, hogy az összefoglaló mű számára általános jellegű értesüléseket
szerezzek e környékről.
– Ezek szerint nemcsak a hökröket akarod kikémlelni, hanem minket is?
– Kémkedni? Szó sincs ilyesmiről, hölgyem.
A nő halványan ugyan, de elmosolyodott.
– Emiatt ne aggódjatok – mondta. – Azt az utasítást kaptam, hogy
szállásoljalak el benneteket. Örömmel állunk a szolgálatotokra, ha valamire
szükségetek volna. Persze csak elfogadható mértékig.
– Hálás köszönetem, hölgyem. Értékeljük a vendégszeretetet.
A dunmer büszkén kihúzta magát.
– Nirai Sathil vagyok, e vár urának, Hleryn Sathilnak a leánya.
Személyetekben pedig kit tisztelhetek?
– Jómagam Uriel Tripitus volnék – hazudta Attrebus. – Ő pedig az
útitársam, Ozul.
– Ozul? – töprengett a nő. – Melyik nemesi házból?
– Egyetlen háznak sem vagyok tagja – felelte Sul.
– Értem – biccentett a nő. – Már mi sem szolgáljuk az előkelő
nemzetségeket. Kérlek, kövessetek. Érezzétek jól magatokat az
otthonunkban.
Nirai keresztülvezette a két vendéget a kietlen, kővel borított udvaron. A
térség körül laktanyaépületek álltak. A vár középpontjában egy zömök
öregtorony tört fel az ég felé. A tetejére ráadásul hat karcsúbb tornyocskát
is építettek. Az erődítmény kisebb volt, mint amilyennek odalentről, a
vízpartról gondolták volna. Ennek ellenére nem lehetett volna azt mondani
rá, hogy csak valamilyen jelentéktelen kis őrposzt. Attrebus azonban
megállapította, hogy idefent nem élnek túl sokan. Nem látott a védelemhez
elegendő őrt vagy éppenséggel szolgát.
Az öregtorony központi csarnokának közepén hatalmas asztal állt. A
falakat különféle állatok kitömött feje díszítette. Akadt itt medve, farkas,
vadbivaly, de oroszlán is. A trófeák mellé sokfajta fegyvert és vértezetet
akasztottak. Ezek egy része távoli, titokzatos földekről kerülhetett ide.
– Most magatokra hagylak benneteket – mondta Nirai. – Hamarosan
jönnek a szolgák. Ha bármire szükségetek van, bátran szóljatok nekik. Ők
majd gondoskodnak rólatok.
Köntöse halkan susogott, ahogy kivonult a teremből. A két utazó magára
maradt. Attrebus végigsétált a falak előtt. Alaposan szemügyre vette a
kardokat, lándzsákat, buzogányokat és egyéb fegyvereket.
– Ez az Umbra hogy is néz ki? – kérdezte.
– Egy hosszú pengéjű, fekete kard. A fémbe vörös rúnákat véstek –
felelte Sul. – Legalábbis ilyen volt, amikor utoljára láttam.
– Ezt meg hogy érted?
– A legendák szerint már számos alakot öltött magára. Az viszont biztos,
hogy mindig valamilyen fegyverre hasonlított.
Attrebus sietve folytatta a fegyverek megvizsgálását. Hamarosan
kiderült, hogy nem kellett volna kapkodnia. A lassan telő percekből
összeállt egy óra. Senki sem bukkant fel. A hercegnek bőségesen jutott
ideje arra, hogy szemügyre vegye a nagycsarnokban lógó összes fegyvert.
Egyik sem hasonlított a legendás kardra. Lehet persze, hogy nem itt őrizték.
Már éppen arra gondolt, hogy ideje lesz szétnézni a kastély többi részén
is, amikor halk suttogás, majd vihogás ütötte meg a fülét.
Amikor megfordult, csak egy pillantást vethetett az ajtóból gyorsan
eltűnő, szürke alakra. A folyosó felől most már jóval hangosabb sutyorgás
hallatszott. Csend támadt, majd felbukkant egy enyhén őszülő, vörös hajú,
gömbölyded asszonyság. Alaposan megnézte magának a két vendéget, majd
nem túl mélyen pukedlizett.
– Elnézésetek kérem, jó urak – szólalt meg. – Nem értesítettek arról,
hogy itt vagytok. Miben állhatok a szolgálatotokra?
– Hát ezt nem tudom egészen pontosan – felelte Attrebus. – Nirai úrnő
vezetett minket ide. Azt mondta, hogy nemsokára szobát kapunk, és minden
egyebet.
– Nirai… – bólintott az asszonyság, és nagyot sóhajtott, utána viszont
felvonta a szemöldökét. – Azt mondta, hogy minden egyebet?
– Azért jöttem ide, hogy részletes leírást készítsek a környékről –
magyarázta Attrebus. Utána gyorsan megismételte mindazt, amit korábban
az ifjú úrnőnek is elmondott. Úgy tűnt, az asszonynak nem igazán tetszett,
amit hallott, ám végül csak bólintott.
– Szólok, hogy készítsenek elő szobákat a számotokra. Közben gyertek le
velem a konyhába. El nem tudom képzelni, hogy mi járhatott Nirai fejében.
Hiszen ma estére nem terveztünk lakomát ide, a lovagterembe.
– Azt reméltük, hogy találkozhatunk Sathil nagyúrral – mondta Attrebus.
– Tényleg? – nézett rá az asszonyság. – Talán fogadni fog benneteket.
A hangsúlya alapján azonban erről távolról sem volt meggyőződve.
***
A vörös hajú nő nyomában lementek a konyhába. A füstös, alacsony
mennyezetű helyiségben két hatalmas tölgyfa asztal állt a jókora tűzhely
mellett. Attrebus meglepődve látta, hogy legalább harmincan ücsörögnek a
melegben. Egyetlen elfet sem fedezett fel. A legtöbben nordok voltak, bár
azért akadt közöttük két khajiit is. Egyszerű munkaruhát viseltek. Mindenki
felállt, amikor a vendégek beléptek.
Az egyik asztalfőn álló nő az érkezők felé fordult.
– Kiket hoztál ide, Yingfry? – kérdezte.
– Uriel és Ozul uraságokat – felelte a kísérőjük. – A birodalomból. Nirai
engedte be őket. Azért jöttek, hogy megnézzék a vidéket.
– A jó urak meglehetősen éhesnek tűnnek – állapította meg az
öregasszony. – Ideülnek hozzánk enni?
– Megtisztelésnek vennénk – felelte Attrebus. Ismét meghallotta a most
már ismerős vihogást. Azonnal észrevette a mézszínű hajú, igencsak
csintalan tekintetű, fiatal nőt. Az ismeretlen zöld szeme csak úgy ragyogott.
 – Irinja! – szólt rá szigorúan az öregasszony.
– Bocsánatot kérek, Eld anyó – mondta a jókedvű lány. – Csak ez a
faramuci beszéd. Úgy énekel, mintha egy király udvarában volna.
– Akkor ez még egy okkal több arra, hogy tisztességesen viselkedj –
figyelmeztette Eld anyó. – Nagyuraim, foglaljanak helyet.
Néhányan arrébb húzódtak a padon, hogy Attrebus és Sul is leülhessen.
A két jövevény hamarosan megkóstolhatta a vastag, barna kenyérszeleteket
és a borban főtt szarvashúst (vagy legalábbis olyan volt az íze, mint a
szarvasnak). A mézes öntet édessége kellőképpen kihangsúlyozta a
következő fogásként feltálalt, vajban sült ecetes hal fanyar zamatát. Utána
kacsasült következett. A vendéglátóik némán figyelték, ahogy a két vendég
sorban megkóstolta a helybeli ételeket.
– Remélem, hogy ízlik – mondta Eld anyó.
– Igen finom – válaszolta Attrebus.
– Kiváló – tette hozzá Sul. – Más, mint amihez szokva vagyunk.
Eld anyó hátradőlt a székében.
– Tudjuk ám mi jól, hogy Morrowindben milyen ételeket készítenek,
nagyuram – magyarázta. – Ha tudtam volna, hogy itt étkeztek velünk, akkor
az ottani szokásoknak megfelelően készítettem volna el a fogásokat.
– Félreértetted a szavaimat – mondta Sul. – Éppen megdicsértem az
ételeiteket. Nem igazán szeretem, ha bármi is Morrowindre emlékeztet.
– Pontosan úgy, mint Sathil nagyúr – szólt közbe egy kopasz fickó. – Ő is
inkább azt eszi, amit mi. Kedveli a szokásainkat. Az úrnő viszont inkább a
népe dolgait szereti. Főleg a hluurnt meg a lápleányból készült dolgokat.
– Nincsen tán füled, Val? – szólt rá halkan Éld anyó. – Az uraság nem
éppen most mondta, hogy nem szereti az emlékeket?
– Jaj, de bizony! – kiáltotta Val. – Bocsánat.
– Nincsen semmi baj – szólt közbe Attrebus. Magasra emelte a meleg
mézsörrel teli kupáját. – Boldoggá tesz minket a vendégszeretetetek! A
jelenlevők egészségére!
Ezt mindenki örömmel fogadta. Viszonozták a köszöntést, majd miután
látták, hogy a vendég nem akar beszédet tartani, csendben beszélgetni
kezdtek. Először halkan, aztán egyre hangosabban folyt a társalgás. Szóba
kerültek az aznapi délutáni feladatok. Páran panaszkodtak a reggeli
munkájuk miatt. A herceg odafigyelt a szavukra. A szóba kerülő, egyszerű
dolgok megerősítették azt a gyanúját, hogy körülötte a kastély szolgái
ülnek, nem pedig az uraságok. Csendben evett, és azt remélte, hogy hall
valami hasznosat is. Csalódnia kellett. Mire véget ért az étkezés, pontosan
ugyanannyit tudott, mint előtte.
Yingfry három emelettel feljebb vezette a vendégeket. Két, egymás
melletti, tágas szobát kaptak. A kandallókban hangosan ropogott a tűz. A nő
távozása után a két férfi beült Attrebus szobájába.
– Szerinted mégis mit jelent ez az egész? – kérdezte a herceg Sultól.
A dunmer megvakarta az állát.
– Nem tudok túl sokat a Sathilekről. Csak a nevükre emlékszem.
– Nem tartod furcsának, hogy nem találkoztunk vele, meg azt, hogy a
szolgákkal kellett együtt ennünk?
– Igazából nem – felelte Sul. – Nem ismerem a vár urát. Te sem. Lehet,
hogy távolságtartó. Vagy sok a dolga.
– Mégis mi dolga lehet?
– Ahogy mondtam, nem ismerem a házigazdát. Erről a helyről is alig
tudunk valamit.
– De ha nem találkozunk vele, akkor hogyan találjuk meg a kardot?
Sul nagyot pislogott.
– Mi volt a terved? Elé akartál állni, hogy kifaggasd?
– Valami ilyesmi.
– Akkor meg miért találtad ki azt az egész elképesztő történetedet arról,
hogy tudós írnok vagy? – méltatlankodott az elf.
– Nem is tudom. Persze akár be is mutatkozhattam volna. Jó napot
mindenkinek, kedves helybeliek, Attrebus korona-herceg volnék, vagy mi a
szösz! Most érkeztem meg az Oblivionból, ahol valami kibelezett. Ne
aggódjatok, egy istenség meggyógyított, mert csak így tudom megtalálni azt
a kardot, amivel le tudnám győzni Umbriel repülő városát és az azt szolgáló
élőhalottak seregét. Ez azért nem tűnik túlságosan hihetőnek.
– Ebben, mondjuk, igazad van – ismerte el rosszkedvűen Sul. – Jól
működnek az ösztöneid. Arra viszont nem gondoltál, hogy komoly
nehézségeink támadnak, ha nyíltan rákérdezel a kard hollétére?
– Megkérdezhetném a vár urától, hogy akad-e a gyűjteményében
valamilyen különleges, nagyhatalmú tárgy, amiről írhatnánk. Fogytán az
időnk, Sul.
– Beengedtek minket ide – töprengett az elf. – Úgy tűnik, hogy a vár urát
érdeklik a varázslók. Maradjunk meg a kitalált történeted mellett. Lássuk,
mit hoz a holnap. Legalább még egy napig legyünk türelemmel.
Attrebus szúrós pillantást vetett az idősebb férfira. Nem tudta volna
eldönteni, hogy Sul komolyan beszélt-e, vagy csak ugratta. Még ennyi idő
után sem ismerte ki igazán.
– Rendben – mondta végül.
– Menjünk aludni.
Attrebus lefeküdt, és megpróbált álomba merülni. Valahányszor azonban
becsukta a szemét, újra megérezte a felmetszett hasán tátongó sebhelyet, és
a tenyerébe ömlő nedves, puha belek érintését. Az alvás is a halálra
hasonlít. Fél órán keresztül forgolódott az ágyban, a lángok halvány izzását
bámulva. Végül felkelt, felvette a nadrágját és az ingét, és csendben kisétált
a folyosóra. Odakint megtorpant egy pillanatra. Sebezhetőnek érezte magát
a teljes sötétben. Arra gondolt, hogy kicsit szétnézhetne az éjszakai várban,
bár fáklya vagy lámpás nélkül nem sokat láthatna. Kezével megérintve az
egyik falat, habozva megtett néhány lépést, utána viszont megállt. Nem
tudta egészen pontosan, hogy miért.
Ez volt az a pillanat, amikor megérezte az arcán valaki lélegzetét.

HATODIK FEJEZET
– Segíthetek valamiben, felügyelő? – Colin felnézett az asztalon heverő
vastag könyvből. Az előtte álló, görnyedt hátú, töpörödött alak halvány
ámbraszínű köntösére legalább száz zsebet varrtak. Az arca alig látszott
hatalmas orra mögött. A fiatalember azonban elsősorban a kérdező tiszta
kék szemét figyelte. –Aronil professzor – szólalt meg, és felállt.
– Maradj csak ülve, barátom – legyintett a mágus. – Megtaláltad, amit
kerestél?
– Igazából nem is tudom, hogy mit keresek – felelte Colin.
– Hát az ugyanúgy lehet jó is, mint rossz is, igaz? – kérdezte Aronil. – Ha
emlékeim nem csalnak, akkor te sosem voltál a pepecs munka híve, Colin.
Mindig is a lehető leghamarabb tudni akartad a választ. Nem hinném, hogy
mostanában túlságosan megváltoztál volna.
– Én sem gondolnám.
Aronil érdeklődő pillantást vetett a könyvre.
– Pneumatológia? Ahhoz, mondjuk, mindig is jól értettél.
 – Hát valamikor én is ezt hittem – válaszolta Colin.
– Csak nem a miatt a híres-nevezetes repülő város miatt kell itt ülnöd?
Mert az ilyesmiről leginkább a Suttogók Kollégiumánál lehetne megtalálni
a legfrissebb értesüléseket. Az előbb láttam a legújabb jelentésüket.
Lenyűgöző volt, mit ne mondjak. Az a sereg nem igazi élőhalottakból áll,
inkább úgy tűnik, hogy a hordát húsatronachok alkotják. Figyelemreméltó
ugyanakkor, hogy nem egyforma ősi stimulusokra reagálnak.
– Nem, nem miattuk ülök itt – ellenkezett Colin. – Egy belső megbízatást
kaptam.
– Értem – bólintott a mágus. – Akkor nem is kíváncsiskodom.
Megfordult, hogy elsétáljon.
– Ami azt illeti, jól jönne a professzor segítsége – folytatta Colin. –
Ebben az ütemben haladva még hetek múlva is itt fogok ülni.
– Nahát. Mi miatt fáj a fejed?
– Amiatt, hogy a minap valami majdnem letépte. Én meg nem tudom,
hogy mi volt az.
– Némi derűlátásra ad okot, hogy csak majdnem – biccentett Aronil.
– Nem volnának túl jók a túlélési esélyeim, ha újra belefutnék egybe –
folytatta az ifjú. – Nem tudom, hogy számítanom kell-e egy újabb
találkozásra, ám igyekszem minden eshetőségre felkészülni.
– Mesélj, mi történt – bólintott Aronil, és odahúzott magának egy széket.
– Átkutattam egy lakást – kezdte Colin. – Először azt hittem, hogy egy
szellemet látok…
– Magától jelentkezett, vagy felkészültél a halottlátásra?
– Azért mentem oda, hogy megkeressem egy elhunyt maradványait –
ismerte be az ifjú.
– Tehát azt a valamit csak a gyakorlott szem láthatta volna meg.
– Ezt biztosra veszem – mondta Colin. – A lakásban élt valaki.
Utánanéztem a bérlőnek, és úgy tűnik, hogy sosem panaszkodott az új
otthonára. Nem hozta szóba, hogy ott kísértetek járnának.
– Az illető nem mágus?
– Nem az.
– Remek, folytasd.
Colin részletesen beszámolt az összecsapásról. Az öreg altmer egy
darabig némán hallgatta, és néha bólintott.
– Mi történt aztán? Megtaláltad a szellemet, amit kerestél?
 – Ott volt. Igaz, nem sok maradt meg belőle.
Aronil felállt, és elkezdett fel s alá sétálni.
– Veszélyes területre tévedtél, Colin. Még abban sem lehetek biztos, hogy
tisztában vagy-e a veszélyekkel. Tudod, hogy mit csinálsz?
– Csak a munkámat végzem! – tiltakozott az ifjú.
– Bármikor a szavadon foghatlak, ugye tudod? – figyelmeztette Aronil. –
Ha úgy akarom, jogom van belenézni a szervezetünk által elvégzett
bármelyik vizsgálatba. Számos feladatom közül az egyik éppen annak a
megakadályozása, hogy bárki is törvénytelen ügy érdekében használja a
Penitus Oculatus könyvtárát.
– Ezzel én tisztában vagyok, uram – válaszolta Colin. Közben úgy érezte,
mintha jéggé dermedt volna a gyomra. – Nem hinném, hogy bármivel is
visszaélnék.
– Amikor utoljára megnéztem a dolgaidat, te azt a megbízást kaptad,
hogy derítsd ki, nem állhatnak-e a thalmorok valamilyen kapcsolatban a
jelenlegi nehézségeinkkel. Így, ránézésre ehhez nem sok köze van annak,
amit éppen most teszel. Hogyan találkoztál a támadóddal? Mire számítottál,
mit fogsz kideríteni?
Colin nagyot sóhajtott. Pontosan tudta, hogy a professzornak joga van
feltenni ezeket a kényes kérdéseket.
– Hát igen – ismerte be végül. – Azt hiszem, zsákutcába vezet a thalmor
kapcsolat keresése. Éppen ezért valami mással foglalkozom.
– Egyedül vagyunk itt – figyelmeztette Aronil –, nekem elmondhatod.
– Azt hiszem, ez a válság összefüggésbe hozható a Feketemocsárral –
mondta Colin. – Egy olyan nőnek a szellemét kerestem, aki szemtanúja volt
egy különös szertartásnak. Lehetséges, hogy akkor idézték meg Umbrielt a
mi világunkba.
Aronil összefonta a mellén a karját.
– Én is hallottam a vélekedést, amelyik szerint azt a várost megidézték
ide. Vagy legalábbis meghívták. Mivel a Feketemocsárban bukkant elő, úgy
vélem, hogy legalábbis felületesen észszerűnek tűnik az elképzelésed. Van
rá bizonyítékod?
– Csak közvetett jeleket találtam – ismerte be az ifjú.
– A gyanúdat viszont megerősíti az a tény, hogy az eset szemtanúját
meggyilkolták. Feltételezhetően amiatt, amit látott?
– Igen.
 – Jelentetted Marallnak a dolgot?
– Nem, nem jelentettem.
– Miért nem?
– Őszintén szólva, ezt magam sem tudom – szabadkozott a nyomozó. –
Ennek részben az az oka, hogy már nem tudom, kiben is bízhatom meg.
– És bennem talán megbízol? – kérdezte Aronil. – Annyira megható.
Ezeket az utolsó szavakat különös, megváltozott hanglejtéssel mondta.
Nem éppen barátságosan.
– Tulajdonképpen nem gondoltam át azt, hogy megbízhatok-e a
professzor úrban – válaszolta Colin vonakodva. – Nem számítottam arra,
hogy majd bárkiben is meg kellene bíznom.
Az idős férfi dühösen felhorkant.
– Nagy szerencse, hogy én azok közé tartozom, akikben megbízhatsz, te
idióta!
Sietős léptekkel keresztülment a helyiségen, és felmászott egy létrára.
Úgy tűnt, hogy pontosan tudja, mi után nyújtsa ki a kezét, amikor levett a
polcról egy könyvet. A sötétvörös bőrbe burkolt kötetet vaspántokkal zárták
le. Maga a könyv nem volt különösebben nagy, csak kicsit lógott le a
tenyeréről.
– Az a lény, amiről beszéltél, a daedrák egyik meglehetősen sajátos
alcsoportjába tartozik. Annak idején gyakran megidézték őket az alessiai
rend korszakában uralkodó nibeni csatamágusok. Később viszont, az
Igazságosság Háborúja után elhalványult a mágusok és a daedrák
kapcsolata, elveszett a megidézésük tudománya. Csak ez az egyetlen
könyvecske őrzi az emléküket. Felfogtad, amit mondok?
– Hát ebben nem vagyok egészen biztos – vallotta be Colin. – Ahhoz
éppen nem férhet kétség, hogy az a teremtmény meglehetősen erős volt.
Kellő előkészületek nélkül nem szívesen találkoznék egy újabbal.
Ugyanakkor viszont hallomásból tudom, hogy manapság az ilyeneknél
lényegesebben szörnyűbb lényeket is megidéznek.
– Hát persze. Nem is maguk a daedrák azok, akik miatt aggódnod kell.
Pontosan ez volt az oka annak, hogy megkérdeztem tőled, tisztában vagy-e
azzal, mit is teszel.
– Tessék, uram?
– Ebben a könyvtárban használunk néhány olyan varázsigét is,
amelyekről csak alig néhányan tudnak. Ha valaki megérint egy könyvet,
akkor én pontosan meg tudom mondani, ki volt az illető. Ezt a kötetet itt
utoljára húsz évvel ezelőtt vették a kézbe. Egyvalaki olvasta. Az illető azon
kiválasztottak közé tartozott, akik jogot nyertek erre, bár nem tartoztak a
rendünk tagjai közé. Kitalálod, hogy kiről beszélek?
– Azt hiszem, tudom a nevét – felelte Colin. – Ugyanakkor viszont
rendkívül nagy segítséget jelentene, ha a professzor úr is kimondaná.
– Hierem miniszterről beszélünk – mondta Aronil már suttogva. – Ez az
államférfi komolyan érdeklődik az ilyenfajta dolgok iránt. De most áruld el
nekem Colin, hogy te tényleg a birodalom második legbefolyásosabb
embere után nyomozol?
– Kénytelen vagyok ezt tenni. Nincs más választásom.
– Még most is az igazságot keresed, hogy fény derüljön a titkokra?
– Azt hiszem, ez a helyzet.
A mágus egy gyors pillantást vetett a tenyerében fekvő könyvre, mielőtt
Colin kezébe nyomta volna.
– Nem viheted ki a könyvtárból. Tehetek még érted valamit?
– Térképekre is szükségem van – hangzott a válasz. – De ne fáradjon
velük, tudom, hogy hol vannak.
– Beszélned kellene, Marall-lal. Ő derék ember, megbízhatsz benne.
Ugyanakkor viszont nem árt, ha tudod, hogy az állásoddal játszol, ha
engedély nélkül kezdesz el vizsgálódni.
– Ezzel én is tisztában vagyok, professzor – mondta Colin. – Köszönöm a
segítséget.
– Mindig is kedveltelek téged, Colin – válaszolta Aronil. – Nem szívesen
mennék el a temetésedre.
– Ha hibát követek el, nem lesz temetésem – legyintett az ifjú. – A
maradványaimat persze elássák valahol, de temetésem, az nem lesz.
***
A folyosó túlsó végében felbukkant egy erősen remegő, narancsszínű
fény. Árnyak mozogtak benne, aztán már el is tűnt.
– Mi volt az? – kérdezte Arese. Olyan halkan suttogott, hogy alig lehetett
hallani a hangját, pedig az ifjú is jól érezte a fülén a nő forró lélegzetét.
– Az ott az egyik főcsatorna – magyarázta Colin. – Biztosra veszem,
hogy lezárják a közeledő ellenség miatt. Ezzel a járattal azonban nem
törődnek, mivel látszólag nem vezet sehova.
 Még jó százlábnyi távolságot kellett megtenniük görnyedt háttal. Az ifjú
megtalálta a bemélyedést a falban, és az ott rejtőző fogantyút. Egy olyan
kamrába jutottak, ahol már kiegyenesedhettek. Bezárta a rejtett ajtót, és
utána elővett egy halványan foszforeszkáló kődarabot. Az ebből áradó fény
ugyan nem volt túl erős, de mégis lehetővé tette, hogy jól lássanak ezen a
különös helyen. Valójában nem valami aprócska kamrába, hanem egy tágas,
meglehetősen felkavaró módon díszített terembe érkeztek: a bútorokba
vigyorgó koponyákat és gondosan kidolgozott gerincoszlopokat faragtak. A
halálfejeket vékony aranyréteggel borították. A bársonnyal fedett
háttámlákat obszcén képekkel díszítették. Nem lehetett eldönteni, hogy az
összefonódó párok a gyönyört keresték-e, vagy éppen meggyilkolták
egymást.
– Hol vagyunk? – kérdezte a nő.
– Nagyjából húsz évvel ezelőtt ide húzódott vissza Julius Primus – felelte
Colin.
– Ez a név nem mond semmit.
– Nem csodálom. Julius előszeretettel hívta magát az Új Féregkirálynak,
a Halál Hercegének. Úgy vélte, hogy mindenkinél jobban ért a halottak
felélesztéséhez. Nem vitte különösebben sokra. Ilyen helyeken rejtőzködött,
és gyakran megzavarta a közrendet. A Penitus Oculatus végül elkapta, és
gondoskodott arról, hogy hosszú álomra hajtsa a fejét.
– Eléggé nevetséges ez a díszítés – méltatlankodott a nő. Végighúzta az
ujját a koponya köré tekeredő kígyó faragványán. – Öntelt és nagyképű.
– Ahhoz kétség sem férhet, hogy a Halál Hercege őrülten hiú volt. Ettől
azonban még ugyanúgy meghalt, mint bárki más.
– A rejtekhelye pedig itt van a minisztérium alatt?
– Nagyjából.
– Egyetlen térképünkön sem szerepel!
– Úgy tűnik, hogy nekünk jobb térképeink vannak – válaszolta Colin. –
Hosszabb ideje foglalkozunk az ilyesmivel.
– Érdekes. Persze lehet, hogy Hieremnek olyan térképei is vannak,
amelyekről én nem tudok – töprengett Arese. – Hiszen még azt sem lehetne
kizárni, hogy annak idején valami köze lehetett ehhez a Julius nevű
fickóhoz.
– Ezt azért kétlem – legyintett Colin. – Abban viszont biztos lehetsz,
hogy ez a hely nem áll összeköttetésben semmivel sem a minisztériumban
vagy az épület alatt.
– Akkor miért jöttünk ide?
– Azért, mert te most itt maradsz – mondta az ifjú. – Egészen addig, amíg
el nem rendeztem a dolgokat.
– Ostobaság! Egyenjogú társak vagyunk. Ugye emlékszel, hogy én
szerveztelek be?
– Elég nehéz volna elfelejteni – ismerte be Colin. – Viszont most
olyasmire készülök, amiben csak akadályoznál. Megvannak a magad kiváló
képességei, ám nyilvánvaló számomra, hogy az árnyak nem kedvelnek
téged. Itt biztonságban vagy. Tegnap hoztam le ételt és bort, illetve magam
után hagytam néhány apróságot, amiből kiderülne, ha valaki járt idelent.
Senki sem volt itt.
Arese nagyot sóhajtott.
– Nem mondom, hogy tévedsz, de hát akkor is…
– Ha négy órán belül nem térek vissza, akkor elkezdhetsz aggódni –
vágott a szavába Colin. – Kitalálhatod, mi legyen a következő lépésed.
Sokkal biztonságosabb, ha egyedül dolgozom.
Arese vonakodva bólintott.
– Azt hiszem, igazad van.
– Gyakran előfordult, hogy tévedtem – mondta az ifjú. – Most viszont jó
úton járok.
– Biztosra veszed, hogy képes leszel észrevétlenül bejutni. Ebben magam
sem kételkedem. De utána mit fogsz csinálni?
– Megtalálom azt a bizonyítékot, amit az uralkodó akar.
– Nem érte be a naplóval. Mit gondolsz, mivel lesz elégedett?
– Az utazásról készült hivatalos feljegyzésekkel, amelyeken rajta van
Hierem aláírása. Még a hajó menetlevele is elég volna. A miniszter
kapcsolatban áll Umbriellel. Egészen biztos, hogy van rá valamilyen
bizonyíték.
Arese nem tűnt túl bizakodónak.
– Hiába kaptad meg a magánlakosztálya kulcsát. Nem igazán hiszem,
hogy bármi ilyesmit is találnál – magyarázta. Újra felsóhajtott. – Azt sem,
hogy az uralkodó bízik a sikeredben.
– Akkor miért adta ide ezt a kulcsot?
A nő közelebb hajolt, és egy gyengéd mozdulattal elsimította Colin
homloka elől a hajtincseket.
 – Annyira jóhiszemű vagy – mondta halkan. – Egy édes kisfiú. Sajnos ez
a kor nem kedvez az ilyeneknek.
– Tényleg azt hiszed, hogy az uralkodó a miniszter halálát akarja?
– Hát persze. Különben miért tette volna lehetővé, hogy megöld azt az
alakot?
– Márpedig én csak azt teszem, amit megparancsolt. Ha azt akarta volna,
hogy meghaljon a minisztere, akkor miért nem adta ki erre a megfelelő
utasítást? Vagy éppenséggel miért nem egy tapasztaltabb felügyelőt
küldött?
– Ha Hierem halott, jó páran kérdezősködni fognak. A nyomok
elvezetnek hozzád. Hiába vagy azonban a Penitus Oculatus tagja, ha a saját
szakálladra cselekedtél. Senki nem utasított arra, hogy a nyomomba
szegődj. Egyetlen elöljáród sem parancsolta meg, hogy kémkedj Hierem
után. Könnyű lesz bebizonyítani, hogy pártütő vagy. Már csak azért is, mert
tényleg ez a helyzet.
Colin egy pillanatig némán töprengett a hallottakon. A nő világosan
érvelt. Igaz volt minden szava. Átgondolta magában, hogy pontosan miről
beszélt az uralkodóval. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Arese nem
tévedett. Lehetséges, hogy Titus Mede meg akart szabadulni a veszélyes
minisztertől, és rá bízta Hierem eltávolítását. Utána viszont elvárta volna
tőle, hogy magára vállalja a tettet, és elviselje az azért járó büntetést.
Na de mi van akkor, ha ez a helyzet? Hiszen pontosan az ilyesmire tette
fel az életét, vagy nem? Arra, hogy védje és szolgálja a birodalmat. Még
akkor is, ha ezért olyan mocskos és rettenetes dolgokat kell tennie,
amilyenekről senki sem énekel a balladákban.
Bár lesütött szemmel a padlót bámulta, mégis megérezte magán Arese
pillantását.
– Azt hiszem, igazad lehet – mondta végül.
– Nem lesz könnyű – figyelmeztette a nő. – Biztosra veszem, hogy
szükséged lesz a segítségemre. Közös erővel akár sikerülhet is.
– Ha eljön az a pillanat, amikor az uralkodó világosan az értésemre adja,
hogy meg kell ölnöm Hieremet, akkor meg fogom tenni. Egészen addig
azonban csak azt teszem, amire utasítottak.
– Mióta vagy ennyire visszafogott? – méltatlankodott a nő. – Egyszer
már megbeszéltük az egészet. Már jó ideje tevékenykedsz a saját
szakálladra. Akkor most miért lettek ennyire fontosak az engedélyek és a
parancsaid?
– Igazat adok neked – felelte Colin. – Ám ennek ellenére sem ölöm meg
Hieremet mindaddig, amíg az elkerülhető.
– Nem maradhatok idelent az idők végezetéig – figyelmeztette halkan
Arese. – Ha nem segítesz nekem, akkor kénytelen leszek magam
cselekedni.
– Akkor majd a saját életedért harcolsz.
– Ne legyél igazságtalan! Tudod, hogy nem csak erről van szó.
– Nézd az egészet az én szempontomból. Ha nem járok sikerrel, ha nem
találok meggyőző bizonyítékot Hierem ellen, és nem tudom meggyőzni az
uralkodót, akkor újra megbeszéljük ezt az egészet. Rendben? Abban az
esetben már jóval többet tudok a miniszter magánlakosztályáról. Nem kell
vakon bemerészkednünk oda.
A nő egy hosszú pillanatig feszülten bámulta. Utána viszont elernyedtek
a nyakán az izmok.
– Hát jó – mondta. – De nehogy megölesd magadat!
– Nem fogom – felelte az ifjú. Némi habozás után előrehajolt, hogy
megcsókolja a társát, ám Arese elhúzódott.
– Ne most – kérte. – Én… szóval ne most.
– Semmi baj – mondta Colin. Valamiért mégis úgy érezte, hogy görcsbe
rándult a gyomra.
A fájdalom még mindig ott volt, amikor újra előbukkant a csatornában. A
nő talán azt hiszi, hogy hibát követett el? Megbánta, amit csináltak? Ha
igen, akkor az ifjúnak tulajdonképpen megkönnyebbülést kellett volna
éreznie. Hiszen meglehetősen valószínűtlennek tűnt, hogy ők ketten valaha
is összeházasodhatnának, és egy vidéki házikóban a gyermekeiket
nevelgethetnék. Egyikőjükre sem várt ilyen jövő. Ostobaság lett volna úgy
tenni, mintha nem lettek volna tisztában a sorsukkal. Az adott helyzetben
mindkettőjüknek összpontosítani kellett.
Ennek ellenére sem érezte jobban magát. A megszokottnál lényegesen
tovább tartott, mire utat talált a csak kevesek által ismert sötétben.
Végezetül azonban átkerült a túloldalra. A lehető legjobban kiürítette az
elméjét. Elindult a Hierem magánlakosztálya és dolgozószobái felé vezető
titkos ajtó irányába. A kulcs becsúszott a zárba és elfordult. Az ajtó kinyílt.
Akárcsak Delia Huerc házában, valami itt is várta az érkezőt.
 HETEDIK FEJEZET
Attrebus villámgyorsan hátraugrott. Majdnem felkiáltott, de a torkára
fagyott a hang. Megpróbált kardot rántani, ám fegyvertelenül jött ide. Azon
kapta magát, hogy harcra készen, küzdőállásban állt a sötétben. Gyorsan
leengedte a kezét.
– Ki az? – kérdezte fennhangon. Gyorsan elhátrált a szobája ajtaján
kiáradó fény felé.
– Na-na-gyon sajnálom – dadogta egy női hang. – Nem akartalak
megijeszteni.
– Márpedig sikerült. Mit mászkálsz itt a sötétben? Tulajdonképpen ki
vagy?
A félhomályból előbukkant egy nagyjából Attrebussal egyidős,
aranyhajú, fiatal nő arca. Vidám, széles szája és elképesztően kék szeme
volt. Korábban már találkoztak. Lent, az ebédlőben.
– Irinja vagyok – mondta a lány. – Csak egy egyszerű szolgáló.
– Mit csináltál itt az ajtóm előtt?
– Én takarítottam ki a szobádat – válaszolta a fiatal nő. Kicsit közelebb
jőve belépett a fényre. A herceg most már látta, hogy Irinja vastag, bélelt
köntöst és meleg, kötött harisnyát visel. – Csak azért jöttem fel, mert
ellenőrizni akartam, hogy minden rendben van-e. – Büszkén kihúzta magát,
és úgy folytatta: – Egyébként úgy tűnik, hogy te magad is szimatolni akartál
a sötétben.
– Nálad miért nem volt lámpás vagy valami ilyesmi?
– Ezen a helyen nőttem fel, jó uram. Úgy ismerem az itteni csarnokokat,
mint a lábam ujjait. És kiválóan látok a sötétben. Azt mondják, hogy a
nagyapámtól örököltem.
– Jól van – bólintott a herceg. – Minden a legnagyobb rendben. A szoba
elfogadható.
– Remek – biccentett a nő. Továbbra sem mozdult.
– Akkor ezt megbeszéltük – mondta Attrebus. – Köszönöm, hogy
gondoltál rám.
– Persze – válaszolta a nő. – Akkor már megyek is.
– Menj csak.
 Irinja félig megfordult, ám ekkor egy gyors mozdulattal odalépett a
herceg elé.
– Mégis mire készülsz itt, felséges uram? – kérdezte egészen halkan. –
Megígérem, hogy senkinek sem mondom el. Esküszöm rá.
– Te-te-tessék? – dadogta Attrebus.
– Ebben az átkozott kastélyban rajtam kívül senki sem szokott olvasni –
magyarázta a lány. – Fogalmuk sincs arról, hogy ki is vagy te valójában.
Szó szerint elhitték a történetedet. Én azonban olvastam az összes kalandod
leírását. Mindet, amelyikhez csak hozzájutottam.
Attrebus különös meleget érzett az arcán. Rájött, hogy elpirult.
– Figyelj csak – nyögte ki nagy nehezen. – Azt hiszem, hogy
összetévesztettél valakiv…
– Ne merészelj hazudni nekem! – kiáltotta a lány. – Ugye nem akarod
elhitetni velem, hogy te csak valamilyen hökörvadász vagy? Bármikor
felismerném az arcvonásaidat.
A herceg nagyot sóhajtott. Pontosan tudta, hogy ezt a nőszemélyt
képtelen lesz meggyőzni.
– Hát legyen – mondta végül. – De senkinek sem szabad elmondanod,
hogy ki is vagyok valójában.
– Úgy tudtam! – lelkesedett a lány. – Álruhát öltöttél, valamilyen
kalandos útra indultál. Ugye igazam van?
– Most, hogy megemlítetted – biccentett a herceg –, szóval igen. Egy
titkos küldetést hajtunk végre.
– Ó, úgy szeretnék segíteni – mosolygott Irinja. – Egész biztosan tehetek
érted valamit.
Miközben Attrebus a válaszon töprengett, a lány háta mögött felderengett
egy kísérteties arc. Sul szeme lángolt a sötétben. Attrebus egyből
megértette, hogy a lány élete hajszálon függ. Vadul megrázta a fejét. Irinja
persze félreértette ezt a mozdulatot.
– Jaj, ne! Hadd segítsek!
– Gyere be! – parancsolta Attrebus. – Zárd be magad után az ajtót.
– Fenséged ugye nem gondolja, hogy én egy afféle lány volnék? –
suttogta Irinja lesütött szemmel.
– Nem, dehogyis. Csak nem akarom, hogy bárki is kihallgassa a
beszélgetésünket.
– Akkor jó. Már jövök is.
 A lány belépett a szobába. Sul még azelőtt eltűnt a folyosóról, hogy
bezáródott volna az ajtó.
– Szóval akkor Irinja a neved?
– Igenis, fenség.
– Na, jól figyelj rám, Irinja. Mostantól kezdve ne hívj fenségnek vagy
hercegnek, vagy semmi ilyesminek. Szólíts Urielnek. Érted, amit mondok?
– Igenis, fen… Uriel.
– Nagyszerű. Na, most a másik dolog… Mesélj nekem erről a helyről.
Azt mondtad, hogy itt nőttél fel. Mit kell tudnunk Sathil nagyúrról?
Meglepett, hogy nem járulhattam a színe elé.
– A gazdánk megváltozott – ismerte be a lány. – Kiskoromban mindig
itthon élt. Örökké jó volt a kedve. Kirándulni mentünk a tengerre, és egész
nyáron lent játszottunk a pázsiton. A bátyám együtt vadászott a gazdánkkal.
Azok voltak a régi szép idők.
– És most?
– Hát… történt pár dolog. A gazda már nem olyan, mint amilyen régen
volt. Csak a legritkább esetben jön elő a szobájából. Ugyanakkor viszont
nem bánt minket. Nehogy azt gondold, hogy kegyetlen!
– Mégis mi történt? Milyen dolgok?
A fiatal nő szemmel láthatóan elbizonytalanodott.
– Az ilyesmiről nem volna szabad mesélnem – szabadkozott. – Erről
senki sem beszél.
– Azt mondtad, hogy segíteni akarsz – figyelmeztette Attrebus.
– De még mennyire! – kiáltotta a lány. – Csak hát, ha Sathil nagyúrról
van szó…
– Nem akarok semmi rosszat Sathilnak – bizonygatta Attrebus. – Vagy
bárki másnak errefelé.
– De mi akkor sem szoktunk ilyesmiről beszélni – tiltakozott nagyot
sóhajtva Irinja.
– Na, figyelj – mondta a herceg. – Mi lenne, ha leülnél oda? Elmesélem
neked, hogy miért jöttem ide. Nem lesz éppenséggel rövid kis történet.
– Hát jó – bólintott a lány.
A herceg ekkor beszámolt Umbrielről és az élőhalottak seregéről.
Elmondta, mi történt Annaďggal, de azt is, hogyan szelte át Sul
társaságában az Obliviont, és jutott először Morrowindbe, aztán meg ide.
Megmutatta újdonsült sebhelyét is.
 Amikor az ifjú befejezte a beszámolót, a lány lesütötte a szemét, és
csendben maradt.
– Tehát a kardért jöttél – mondta végre. – Umbráért.
– Pontosan. Szilárd meggyőződésem szerint egyedül vele lehet
megállítani Umbrielt.
– Amit nekem elmondtál, arról ne beszélj senkivel sem! – figyelmeztette
halkan a lány. – Meg se említsd a kardot.
– Miért ne?
Irinja a herceg szemébe nézett.
– Segíteni akarod neked – mondta. – Előtte azonban át kell gondolnom a
dolgokat.
– Jól figyelj rám! – kiáltotta a herceg. – Minél tovább várunk, annál
többen halnak meg. Ráadásul így egyre több katonája lesz az ellenségnek.
Kincset ér minden perc. Valóságos vagyont egy teljes nap.
– Értem én – felelte a lány. – De akkor sem tudnék csak így…
Gondolkoznom kell.
– Visszajössz ide? Mondjuk holnap este?
– Valószínűleg csak éjjel tudlak feltűnés nélkül meglátogatni – bólintott a
lány. – Különben felfigyelnének rám.
– Akkor hát rendben – mondta a herceg. – Holnap újra találkozunk.
Irinja elsietett. Amikor Attrebus biztosra vette, hogy már nincs a
folyosón, maga is kiment, és odalépett Sul ajtaja elé.
Az elf már várta.
– Mennyit hallottál? – kérdezte az ifjú a dunmertől.
– Azt hiszem, a java részét. Biztos, hogy bölcs dolog volt elárulni neki,
miért jöttünk ide?
– Valamit tennem kellett. Így legalább az kiderült, hogy a kard itt van,
ebben a darázsfészekben.
– Igen, de az is, hogy ez a lány is a darazsak közé tartozik. Arra kérted,
hogy árulja el a többieket. Nem tudod, mi vezérli, vagy hogy mit kockáztat.
Könnyen megtörténhet, hogy valaki még napkelte előtt megpróbálja elvágni
a torkunkat.
– Megbízom Irinjában – ellenkezett Attrebus. – Lehet, hogy nem segít
rajtunk, de nem tesz semmi olyat sem, amivel a kárunkra lehetne.
– Már hogy olyasmit, ami rád nézve bajt jelenthetne.
 – Figyelj csak, ha nem támad újabb látomásod, és nem tudod
megmondani, hol van az a kard, akkor segítség nélkül vajmi kevés esélyünk
van arra, hogy megtaláljuk. Te is láttad, hogy milyen hatalmas ez a palota.
Még akkor is hosszú hetekbe, talán hónapokba is bele tellene a kutatás, ha
láthatatlanul, kedvünk szerint bejárhatnánk az épületet. Valójában még csak
abban sem lehetünk biztosak, hogy itt van-e a kard.
– Cseppet sem bízom abban, hogy ezek a gondolatok a fejedben
fogalmazódtak meg, nem pedig a husángodban.
– A mimben? – kérdezte értetlenül a herceg. Utána viszont felfogta a
társa szavainak értelmét. Elöntötte a forróság. – Hát ez mégis több a…
– Ott volt az a nő, akinél megtaláltalak. Az elrablód. Akit megöltem.
Benne is megbíztál, igaz? Lefeküdtél vele?
– Igen, de nem…
– És ez az egész hajtóvadászat, a nagy küldetésed… talán nem azzal
kezdődött, hogy egy lány… az az Annaďg a segítségedet kérte? Azt, hogy
mentsd meg?
– Talán ez is közrejátszott benne, ám Umbriel is olyan fenyegetésnek
tűnt, amivel valakinek foglalkoznia kellett.
– Úgy tűnik, hogy gyors, de átgondolatlan döntéseket hozol, ha csinos
lányok vannak a közeledben.
– Talán igazad van – ismerte be Attrebus. – Ám mostantól sokkal
óvatosabb leszek.
– Még nem késtünk el semmivel. A lány még nem ért oda, ahova innen
elsietett. Bármi megtörténhet a sötét lépcsőházban.
– Ne! – kiáltotta a herceg. – Eszedbe se jusson! Érted, amit mondok?
Akár segít nekünk, akár nem, nem fogom eltűrni, hogy baja essen.
– Őszintén remélem, hogy az a nőszemély is pontosan ugyanígy
gondolkozik rólad.

NYOLCADIK FEJEZET
Glim nem emlékezett arra, hogy mikor ölelte át a csend és a sötétség. Azt
sem tudta, hogy meddig tartott a mozdulatlan nyugalom. Lehet, hogy
órákon, de talán napokon át feküdt a homályban. A csend egyszer csak
szertefoszlott. Hangokat hallott. A fák lágy suttogását. Az álom belefolyt az
elméjébe. Nem volt szükség gondolatokra. A múlt és a jövő jelentéktelen
illúziónak tűnt csupán. Glim elméje tisztán, kötöttségektől mentesen
működött. Semmi sem korlátozta. Jó darabig megmaradt ebben az
állapotban, végül az éhség mardosó fájdalma és a sebekbe metsző kín
közelebb hozta a valódi világhoz. A hangok továbbra is elkísérték. Utat
mutattak a tekergő gyökerek között, felvezették a fényre. A perem hatalmas
fái között bukkant elő. Magasabbra mászott, és végre megpillantotta a fenti
épületeket. Most már képes volt tájékozódni.
Egyetlen építmény sem tűnt ismerősnek. Ez azt jelentette, hogy a
peremgyűrű túlsó oldalán bukkant elő. Nyöszörögve elindult. Lassan
vánszorgott fától fáig. Erősen remélte, hogy remegő végtagjai nem hagyják
cserben.
Napnyugtakor találta meg az ismerős helyet. Egyszerűen összerogyott, és
már csak abban reménykedett, hogy nem hal meg, mielőtt Fhena
felbukkanna.
– Még sosem láttam ilyen szörnyű sebhelyeket – hallatszott a lány
hangja. Fhena egy sárgás szőrcsomóra emlékeztető valamit szorított a Glim
oldalán tátongó sebre. Az argóniai lenyelte a szájában lévő falatot. Nem
tudta, hogy a lány mivel etette meg.
– Máris jobban érzem magam – mondta. Körülnézett. Egy fa belsejében,
valamiféle szabálytalan alakú üregben voltak. A távoli bejárat felől
beszűrődött a fény, de onnan nem látszott az égbolt.
Ekkor valami szöget ütött Glim fejébe.
– Te még sosem láttál sebesültet? De hát akkor honnan tudod, hogy mit
kell tenni?
– Nem, dehogyis. Már számos sérültet kezeltem. Ixye is például tegnap
eltörte a lábát. Olyat nem láttam még, hogy valakinek szándékosan okoztak
sérüléseket.
Glim köhögve nevetni kezdett.
– Tényleg nem értelek. Biztosra veszem, hogy Umbriel lakói a
gyilkosságot is csak valamilyen érdekes kikapcsolódási formának tartják.
– Itt fent más a helyzet – ellenkezett a lány. – A fák között nincs
gyilkosság. Tudom, hogy odalent milyen elviselhetetlenül szörnyű
viszonyok uralkodnak. Hallottam már róla. Idefent, nálunk azonban nem
igazán szoktak csúnya dolgok történni.
 – Talán a fák miatt – töprengett Glim. – Az ő hatásukra. Szóval…
sajnálom, hogy én vagyok életedben az első súlyos sebesült.
– Hát, mindenki életében eljön az első alkalom, és én nem is bánom,
hogy éppen te… – nevetett a lány.
– Nem maradhatok sokáig – vágott Glim a szavába.
– Minden világos – bólogatott tudálékos arccal Fhena. – A lehető
leggyorsabban vissza kell térned a lenti világba, hogy megint
összeszurkáljanak. Értem én.
– Idefent is keresni fognak – figyelmeztette Glim. – Nem akarlak bajba
keverni.
– Tegnap már jártak idefent, és téged kerestek – magyarázta a lány. –
Elrejtettelek. Nem vettek észre.
– Tegnap? Mióta vagyok tulajdonképpen itt fent?
– Az itteni számítás alapján három teljes nap telt el – válaszolta Fhena. –
Adtam neked valamit, amitől jobban tudtál aludni.
– Micsoda…? Három napig?
– Így akarták a fák.
– A fák?
– Igen. A megszokott gyógyszereink nem sokat segítettek. Éppen ezért
megkérdeztem a fáktól, hogy mitévő legyek, és ők ezt mondták.
– Hát, jól van – morogta az argóniai. Megpróbált felülni. – Három napig
aludtam? Mostantól, ha utasítást kapsz a fáktól, először engem kérdezz
meg, mielőtt végrehajtanád.
A lány savanyú képet vágott.
– Nem lett volna értelme kérdezősködnöm – panaszkodta. – Nem voltál
olyan állapotban, hogy bármire is válaszolni tudtál volna. Ami azt illeti,
még most sem lennél ennyire jól, ha nem tettem volna meg, amit meg
kellett tennem.
Elfordult a fekvő alaktól.
– Figyelj, Fhena…
– Most pedig egyből vissza akarsz menni oda lentre. Ostoba!
– Újra feljönnek, hogy mindent átkutassanak – magyarázta Glim. – Ezen
felül a pákászoknak szüksége van rám. Ki tudja, mi történt azóta.
A lány lehajtotta a fejét.
– Mi az? – kérdezte az argóniai. – Te tudsz valamit. Hallottál a lenti
dolgokról.
 – Glim, kérlek…
– Mi történt, Fhena?
– A pákászok azt hiszik, hogy meghaltál – suttogta a lány. – Őrjöngeni
kezdtek. Törnek-zúznak. Mindent megrongálnak. A nagyurak megpróbálják
megbékíteni őket.
– Hát akkor még inkább le kellene…
– Egy szavadat se hallom! – kiáltotta Fhena és befogta a fülét.
Glim összeszedte magát, felült, és odacsúszott a lány mellé. Egy lágy
mozdulattal megfogta a két kezét, és elhúzta a fülétől.
– Kérlek, próbálj megérteni – magyarázta halkan. – Felelős vagyok ezért
az egészért. Kénytelen vagyok beavatkozni.
Fhena az argóniai kezére nézett. A tenyere belesimult Glim mancsába.
– Figyelj csak, van egy ötletem – mondta aztán. – Küldj nekik üzenetet.
Mondd el, hogy jól vagy, és hogy le kell állniuk. Meg azt, hogy időre van
szükséged. Kérlek, tedd ezt.
Az argóniai nagyot pislogott. Nem volt nehéz felismerni, hogy a
barátjának igaza van.
– Hát igen – mondta végül. – Meglátjuk, talán elég lesz egy levél is. Ha
működik a dolog, akkor idefent maradok, míg odalent meg nem nyugszik a
helyzet. Végül azonban csak vissza kell mennem.
Fhena mosolyogni kezdett. Utána viszont magányos könnycsepp jelent
meg a szeme sarkában.
– Mi a baj? – kérdezte Glim.
– Semmi. Csak megfogadtad a tanácsomat. Tényleg odafigyelsz arra,
amit mondok.
– De még mennyire – válaszolta Glim. – De kérlek, értsd meg… Nem
maradhatok örökre idefent.
– Értem én – mondta a lány, aztán felkelt. – Most azonban itt maradsz,
velem.
– Igen.
– Nagyszerű. Most mennem kell. Sokkal több a dolgunk, mióta olyan
nagy zűrzavar van a mocsárban. Gondoskodom arról, hogy az üzeneted
lejusson hozzájuk.
***
 A lány távozása után Glim nagy nehezen feltápászkodott, és körülnézett a
különös barlangban. A fatörzs belsejébe egy nem túlságosan nagy résen
keresztül áradt be a fény. A nyílás egészen magasan volt, de az enyhe
lejtésű falon egészen könnyű volt felmászni oda. Lassan és megfontoltan
elindult felfelé. Mire felért, azonban már majdnem összeesett a
kimerültségtől. A nyílást valamilyen sima anyaggal takarták be. Talán egy
nagy levél lehetett. Glim úgy döntött, hogy inkább nem piszkálja az
álcázást. Leereszkedett az ágya mellé. Lefeküdt, összegömbölyödött, és a
következő pillanatban már újra aludt.
Arra ébredt, hogy valami odabújt hozzá. A sötét ellenére is felismerte
Fhena illatát. A lány Glim ép oldalához bújt oda. A fejét az argóniai karján
nyugtatta. Szuszogni kezdett, amikor Glim megmozdult.
– Mi az már? – méltatlankodott halkan.
– Csak én vagyok – válaszolta Glim.
– Aha – mormogta Fhena, és kissé megemelte a fejét.
Az argóniai csak egy pillanatig habozott, aztán magához ölelte a barátját.
Fhena arca most már Glim mellkasán pihent. A lány szuszogása elárulta,
hogy hamarosan már az igazak álmát aludta. Glim még sokáig ébren
maradt. Az elméje kiürült. Némán hallgatta a fák szavát. Egy idő múlva
azonban felfigyelt még valamire. Valami más is volt ott, körülötte.
Leginkább a zenére, vagyis nem, inkább a színekre emlékeztette. Különös
érzés fogta el. Ilyen lehet, amikor összefonódnak a növényi rostok. Együtt
még erősebbek, mint külön-külön. Néha egymás mellett haladnak, máskor
viszont eltávolodnak. Ugyanolyan könnyű volt felismerni őket, mint az
illatokat.
Glim rájött, hogy Fhenát érzi. A lány ott álmodott mellette.
Összekötötték kettőjüket a fák gyökerei.
***
– Maradj még egy kicsit – könyörgött Fhena két nappal később. – Csak
kicsit. Lent már minden rendben van. A mocsár népe megnyugodott.
– Azért, mert rám várnak, hogy megmondjam, mitévők legyünk – felelte
Glim. – Ha túl sokáig idefent maradok, akkor gyanakodni kezdenek. Nem
hiszik el, hogy élek.
– A nagyurak meg fognak öletni! – figyelmeztette a lány. – Várni fognak
rád odalent.
 – Azelőtt sem bírtak elkapni. Most sem sikerül nekik.
– Akkor nem voltál ennyire gyenge.
– Ostobaság! – mérgelődött Glim. – Jól vagyok. Csodálatos orvosnak
bizonyultál.
– Akkor se menj le! – makacskodott Fhena. – Tudom, hogy sokkal
szívesebben maradnál itt velem.
Glim becsukta a szemét. Vajon mit csinálhatott Annaďg ebben a
pillanatban? Tudta, hogy meg kell keresnie régi barátját. Beszélniük kellett
egymással. Élete során korábban még sosem volt ennyire zavarban.
Fhenának ugyanis is igaza volt. Glim tényleg itt akart maradni vele.
Kettőjük kapcsolatából teljesen hiányzott a nemiség, túlságosan is eltért a
testük ahhoz, hogy ilyen vonzalom támadhasson. Az argóniai ennek
ellenére erősen kötődött a lányhoz. Szorosabb volt a kapcsolatuk, mintha
csak a puszta kéjvágy kötötte volna össze kettőjüket. Úgy érezte, hogy
láthatatlan kötelékek fűzik elméjét Fhenáéhoz.
– Ma éjjel visszajövök – ígérte meg. – Újra itt leszek.
– Ajánlom is – mondta Fhena.
Glim elindult lefelé a fa törzsén. A megszokott útvonalon haladt.
Gyorsan visszaért a mocsárba. Annyira jó érzés volt újra elmerülni a
vízben. Egy ideig teljesen átengedte magát az úszás örömének. Utána
átgondolta a helyzetet. Arra számított, hogy Wert a Mélység egyik legalsó
pontján várja, a hínárerdő mélyén. Na de mit mond neki? Folytassák a
harcot, vagy inkább adják fel? Mi van akkor, ha ő, Glim hajlandó a
hatóságok kezére adni magát, cserébe azért, hogy némi engedményt érjen el
a mocsár népe számára?
Ennél is jobban nyugtalanította, hogy mit mond majd Annaďgnak,
feltéve, ha valahogy sikerül a lány színe elé kerülnie.
Milyen furcsán bizseregtek a lábának és a kezének ujjai! Erre csak most
figyelt fel. A dolog kezdte nyugtalanítani. Összeérintette az ujjait. Rájött,
hogy a legfelső ujjpercei teljesen érzéketlenné váltak. A fájdalom a középső
ízületből sugárzott. Egy szívdobbanásnyi idővel később már a bütykei is
sajogtak. A kellemetlen érzés ijesztő sebességgel haladt felfelé a végtagjain.
Megpördült a vízben, és minden erejét beleadva úszni kezdett visszafelé,
abba az irányba, ahonnan jött. Talán száz karcsapásnyit sem haladhatott,
amikor lebénult a keze, majd a lába. Tehetetlenül megdermedt a vízben.
Kétségbeesetten üvölteni kezdett, amikor a mardosó fájdalom végighaladt a
felsőtestén, és elérte a szívét. Süllyedni kezdett. Lassan sodródott a víz
legmélyebb részén ragyogó fény irányába. Még látta az ingeniumot.
Érezte, hogy leállt a szíve. Az agya jéggé dermedt. Egy pillanatra újra
megérezte a fákat. Rajtuk keresztül távoli visszhangként felfogta Fhena
érintését is. Olyan könnyűnek tűnt, mint egy pillangó.
Aztán pedig minden véget ért.

KILENCEDIK FEJEZET
– Irinja nem hajlandó szóba állni velem – szólt oda Attrebus Sulnak,
miközben óvatosan kilépett a befagyott folyó jegére. Az áttetsző réteg
kemény volt, mint a kő. Fruth, a melléjük kirendelt vadászok egyike
értetlen arccal bámulta az állítólagos kutatót. A herceg egy pillanatig azt
hitte, hogy az erdőjáró meghallotta a szavait. Odafigyelt arra, hogy csak
akkor beszéljen titkos dolgokról, ha Sathil egyetlen embere sem volt a
közelben. A következő pillanatban azonban rájött arra, hogy a nord vadász
alighanem ostoba fajankónak tartja azért, mert nem bízott a folyó vastag
jégrétegében. Farkasordító hideg volt.
– Mégis mire számítottál? – kérdezte Sul.
– Nem tudom, hogy ez jó jel-e, vagy pedig rossz.
– Az a lány elárult téged.
– Talán nem. Lehet, hogy még mindig gondolkodik.
– Lehet, hogy igazad van – biccentett Sul. – Ebben az esetben még az is
megtörténhet, hogy túléljük ezt a kis kirándulást.
– Mégis mi értelme volna annak, hogy idekint, a hegyek között
gyilkoljanak meg minket? – töprengett az ifjú. – A kastélyban sokkal
egyszerűbben végezhettek volna velünk. Például, amikor aludtunk.
– Itt nem kell felmosniuk a kiontott vérünket – mondta Sul.
– Igazad lehet – ismerte be Attrebus. – Ez a vadászat úgy hiányzott
nekem, mint púp a hátamra. Még akkor is kellemetlen, ha közben nem
akarnak meggyilkolni.
– Talán nem kellett volna bemesélni nekik, hogy a természet nagy
kutatója vagy – suttogta Sul. – Csak azt teszik, amire megkérted őket.
– Hát igen. Csakhogy minden egyes itt elpocsékolt pillanat igazi
örökkévalóságnak tűnik.
 – Eszembe jutott valami – mondta Sul.
– Ha az, hogy meg akarod kínozni Irinját, akkor jobb, ha elfelejted.
– Ha a lány tudja, hogy hol van a kard, akkor valószínűleg a legtöbb
helybeli is tisztában van ezzel. Egyelőre azonban hagyjuk. Múlt éjjel
kipróbáltam néhány csekélyebb erejű ráolvasást. Megállapítottam, hogy a
fegyver ott van a várban. Vagy legalábbis közel hozzá.
– Megtaláltad a pontos helyét?
– Nem. Ma viszont újra szerencsét próbálok. Léteznek daedrák, akik
ugyanúgy érzik a bűbájt, mint ahogy mi felfogjuk a dolgok szagát.
Megidézem az egyiket, és ráveszem, hogy keresse meg a kardot.
– Miért nem múlt éjjel tettük ezt?
– Azért, mert ha Sathil vagy valamelyik embere a kastélyban kicsit is ért
a mágiához, akkor tudni fogja, hogy idézés történt. Az is előfordulhat, hogy
valaki észreveszi a daedrát. Azt reméltem, hogy a kardot más módon is
megtalálhatjuk. Pontosan olyan a helyzet, ahogy te is látod. Nem
vesztegethetjük az időnket.
– Akkor ma este megidézel egy daedrát, ha Irinja nem mond el valamit.
– Erre gondoltam én is.
A herceg bólintott. A nem sokkal előttük járó Fruth a hegygerinc felé
mutatott.
Túl a magaslaton egy jókora völgy húzódott. Mögötte fejedelmi hegység,
a csúcsok eltűntek a fenyegetően alacsony felhőrétegben.
– Ez itt az Ensleth-völgy – magyarázta a vezetőjük. Vörös szakállal
borított állával a távoli hegyek felé bökött. – Jó vadászterület. Akad itt
jávorszarvas, szarvas meg pézsmaróka is.
– Kiváló – bólogatott Attrebus, és gyorsan néhány feljegyzést készített a
könyvébe. – Az ott milyen hegység?
– A Moesring – felelte Fruth. – Nem járunk sokat oda.
– Mitől olyan jó vadászterület ez a völgy? – tudakolta Attrebus. –
Ránézésre pont olyan, mint az előző.
– A só miatt – mondta Fruth. – Rengeteg nyalósót lehet találni azon a
helyen, ahol a patak kibukkan a kövek alól. Az egyetlen ilyen hely a
hegység innenső oldalán. Biztosra veszem, hogy látni akarod.
– Hát persze – bólogatott Attrebus. – Miért is ne?
Félúton járhattak a hegyoldalon, amikor Fruth hirtelen felkapta a fejét, és
a távoli hegylánc felé fordult. Attrebus a tekintetével követte a pillantását.
A messzeségben egy fehér felhőnek látszó valami tűnt fel. Elképesztő
sebességgel közeledett hármójuk felé.
A vadász villámgyorsan körülnézett. Feljebb mutatott a hegyoldalra.
– Rohanjunk! – kiáltotta.
Csak néhány lépést tudtak megtenni, amikor a fehér köd lecsapott rájuk.
Attrebus már korábban is hallott a lavinákról. A hegyoldalt borító hó
gyakran megcsúszik és lezúdul a mélybe. A dermesztő özön mindent
elpusztít az útjában. Azt gondolta, hogy egy ilyen lavina csapott le rájuk.
Megvetette a lábát, és szembefordult a veszéllyel. A következő pillanatban
azonban nem a leomló hó fala borította be, hanem hihetetlenül hideg pára.
Kavargó hópihék keveredtek a sűrű köddel; annyira hidegek voltak, hogy
belemartak az ifjú arcába. Mintha megvakult volna. Megtántorodott. A lába
beleakadt valamibe, elesett és pörögve csúszni kezdett lefelé a hegyoldalon.
Kétségbeesetten csapkodott a karjával. Micsoda szerencse, hogy a Sathil-
ház szolgái vastag szőrmebundát és erős bőrruhát adtak neki. Bár igen jól
felöltözött, mégis érezte, hogy a levegő hőmérséklete elképesztő
gyorsasággal lecsökken.
Valami megragadta. Iszonyatos erővel oldalra rántották. Látszólag egy
örökkévalóságig csúszott a havon, behúzták valahova. Egy kisebb
barlangba került.
– Maradj mellettem – mondta valaki. Az akcentus alapján felismerte,
hogy Fruth lehetett az. A következő pillanatban meleget érzett, és valami
halványan felragyogott kettőjük körül. Mintha sikerült volna üveggömbbe
zárni egy lángnyelvet. Néhány szívdobbanásnyi idővel később a ragyogás
visszavonulásra kényszerítette az iszonyatos hideget.
– Ez meg mi volt? – kérdezte a herceg.
– Időnként lecsap a völgyekre – felelte Fruth. – Még egyszer sem láttam,
hogy ennyire gyors lett volna. Nem természetes az ilyesmi. Talán egy
fagyóriás lehetett.
– Fagyóriás?
– Igen. Ez az új eléggé kiszámíthatatlan. Ráadásul fenemód erős.
– Mi történt Ozullal? – kérdezte az ifjú, Sul álnevét használva. – Meg a
többiekkel.
– Kiderül, ha ez véget ért – mormogta a vadász. – Ha most kimennénk,
megfagynánk. Persze így is megfagyunk, ha túl sokáig tart a hideg.
 ***
Sul elég gyorsan feljutott a hegyoldalra ahhoz, hogy a dermesztőén hideg
levegő áradata a háta mögött söpörjön végig. A különös lavina azonban
rázúdult Attrebusra és Fruthra. A két társa azonnal eltűnt. Az elf a völgy
felé fordult. Különös bizsergést érzett, ebből egyértelművé vált, amire
magától is rá kellett volna jönnie. A meglepő jelenség nem a természet
műve volt. Megpördült, és egy kézzel megragadta a kardja markolatát.
Készen állt arra, hogy egy varázsigével is védekezzen.
Hat jól felfegyverzett, vértet viselő, gyalogos katonával nézett
farkasszemet. Valamennyien nord származásúak lehettek. Zubbonyukat a
Sathil-ház címere, a draugr díszítette. A hetedik férfi egy zömök, bozontos
ló hátán ült. Sötétzöld köpenybe burkolódzott, és a fejére fekete csuklyát
húzott. Az árnyékok dacára is jól látszott vörösen izzó szeme. Sul azonnal
felismerte, hogy egy honfitársa állt előtte.
– Sathil nagyúr – köszöntötte a lovast.
– Így igaz – válaszolta a férfi. Lágy, már bocsánatkérő hangon beszélt.
– A társam…
– Hát igen. Sajnálom, hogy csak későn értünk ide – mondta a nagyúr
különösebb meggyőződés nélkül. – Az új fagyóriás viszonylag gyenge.
Nem szokott átjönni a hegység innenső oldalára egészen a tél közepéig.
– Fagyóriás? – kérdezte Sul kételkedve. De úgy tűnt, hogy Sathil nem
figyelt fel a hangsúlyra.
– A barátod Fruth mellett van. Nem lesz semmi baja. Ha pedig
szerencsétlenség érte, akkor ebben a pillanatban te semmit sem tehetsz az
érdekében.
– Azért csak megpróbálom – válaszolta Sul. – Megteszem érte, amire
képes vagyok.
– Inkább velem beszélgess – javasolta a nagyúr. – Kivárjuk, amíg
eloszlik a felhő.
Sul megértette a kimondatlan fenyegetést. Nem ellenkezett.
– Miről beszélgessünk, Sathil nagyúr? – kérdezte.
– Ó, számos dologról – felelte a lovas. – Vannak fiaid, Ozul? Leányaid?
– Nincsenek.
– Akkor pusztultak el, amikor Morrowind megsemmisült?
– Sosem voltak gyermekeim.
 – Nem is tudom, hogy szánjalak vagy inkább irigyeljelek ezért –
válaszolta a nagyúr.
Sul úgy vélte, hogy erre a megjegyzésre nem kell választ adnia. Sathil
bizonyára valami másra számított. Egy jó darabig némán figyelte hívatlan
vendégét. Végül közelebb lépdelt a lovával.
– Ki küldött ide? – suttogta. – Ő volt az?
– Engem senki sem küldött – felelte Sul.
– Jó volna, ha így volna – mondta Sathil. – Sokan felbukkantak itt, ahol
senkinek semmi keresnivalója. Hiába próbálom megőrizni a békét és a
nyugalmamat. Végül mindig kiderült, hogy ő küldte őket. Valamennyien
bevallották, mielőtt lezárult volna a történetük. – Közelebb hajolt a
nyeregben. – Elmondjam neked a teljes igazat? Vagy talán máris mindent
tudsz?
– Fogalmam sincs arról, hogy kiről beszélsz – vágott vissza Sul. – Ki az
az ő, akit állandóan emlegetsz?
– Még hogy kicsoda? – kiáltotta Sathil. Nem lehetett eldönteni, hogy az
arca fájdalmas mosolyra húzódott-e, vagy valójában vicsorogni kezdett. A
völgy felé fordult. – Gondolod, hogy a barátod életben marad?
– Erősen remélem – felelte Sul.
A nagyúr összevonta a szemöldökét, és halkan mondott valamit.
Megváltozott a levegő illata. Éles, maró szag érződött. Sul testének minden
idegszála bizseregni kezdett.
– Védekezni fogok! – figyelmeztette a lovast.
– Ne mozdulj – sziszegte Sathil.
Olyan csattanás hallatszott, mint amikor egy parányi ágacska megpattan
a tűzben. Valami összeszorította Sul ajkát. Úgy érezte, hogy ki kellene
mondania egy nevet, ám semmi sem jutott az eszébe.
A különös érzés ugyanolyan gyorsan tovaszállt, mint ahogy rátört.
– Te aztán erős vagy – állapította meg Sathil. Hátradőlt a nyeregben. –
Erősebb annál, mint amilyennek tartottalak. Nem éreztem meg rajtad a
bűzét. Egy másik herceg érintését viseled magadon, ez nyilvánvaló, de nem
az övét. Nem ám, bizony! Idekint, a tiszta levegőn, az igazságos égbolt alatt
nem lehet becsapni engem. Te nem vagy az övé.
Megrántotta a kantárat, mire a lova megfordult.
– Addig maradhatsz, ameddig csak akarsz – mondta. – Valószínűleg
többet már nem találkozunk. Nem jövök ki túl gyakran a lakosztályomból.
 – Sathil nagyúr, ha valamiben segíthet…
A várúr megállította a lovát, és hátranézett a válla fölött.
– Volt idő, amikor segítséget kerestem – mondta. – Jutalmat ígértem. Ez
azonban már rég elmúlt. A helyzet olyan, amilyen. Én már csak azért élek,
hogy átkot szórjak a nevére.
– Kinek a nevére?
Sathil azonban nem válaszolt. A kísérői is nyeregbe ültek, és a
fegyveresek elindultak vissza, a kastély irányába.
***
A víz majdnemhogy bugyogott, Attrebus ennek ellenére is fázott. Sul és
Sathil kuruzslója is azt mondta, valószínűleg megmarad az összes ujj a
kezén és a lábán. Elég nehéz volt elhinni.
A kád egy ötletes, hordozható jószág volt. Valamilyen állat vastag, olajos
bőrét feszítették fából ácsolt keretre. Behozták a szobába. Elkerülte a
figyelmét, hogy ki töltötte tele vízzel, ám a tűzhelyen újabb üstnyi forró víz
gőzölgött. Sul a herceg ágya szélére telepedett.
– Fagyóriás – mormogta Attrebus.
– A fenéket – legyintett az elf. – Sathil műve volt az egész, ebben biztos
vagyok. El akart választani minket egymástól.
A kádban ülő alak felé nyújtotta az üveget.
– Idd ki! Utána jobban érzed magad.
– Valamilyen orvosság?
– Égetett szesz. Whiskey a neve.
Attrebus belekortyolt az italba. Megfájdult tőle a torka, de azonnal
kellemes meleg öntötte el.
– Szóval a várúr szét akart választani minket. Rád miért nem sújtott le
azzal a dermesztő hideggel?
– Azért, mert beszélni akart velem – felelte Sul. – Azt hitte, hogy valaki
megbízásából érkeztünk ide. Az alapján, amit kivettem a szavaiból,
alighanem egy daedra hercegre gyanakodott. Úgy tűnik, hogy már mások is
jártak itt előttünk.
– Mások? A kardot akarták?
– Egy szóval sem említette a kardot. Lehet, hogy valami teljesen más áll
a háttérben.
– Azért az eléggé valószínűtlennek tűnik.
 – Hát igen.
Attrebus már majdnem válaszolt, de aztán meggondolta magát. Végül
egész halkan szólalt meg:
– Kihallgatnak minket? Ha Sathil varázsló…
– Nem kell aggódnod a titkaink miatt, kivéve ha Sathil valójában egy
daedra herceg vagy valamilyen ahhoz foghatóan hatalmas lény.
– Rendben. Azt akartam mondani, ha azok a többiek, akikről a várúr
beszélt, tényleg a kardért jöttek, és valóban az Oblivion egyik hercege
küldte őket, akkor nem Aljas Clavicus volna a legvalószínűbb felbujtó?
– De igen.
– A daedráknak ugye nincsen valódi alakjuk? Igazam van? Bármilyen
formát magukra tudnak ölteni.
– Ahogy mondod.
– Mi van akkor, ha valójában nem Malacathal találkoztunk? Hanem
esetleg Aljas volt az?
– Az bizony lehetséges – bólintott Sul. – Ennek viszont ellentmond az,
hogy Sathil meggyőződése szerint nekünk semmi közünk sincsen Aljashoz.
Nem mintha a legcsekélyebb mértékben is számítana. Függetlenül attól,
hogy Malacath vagy Aljas Clavicus megbízásából érkeztünk ide, meg kell
szereznünk a kardot. De nem ám nekik! Megszerezzük, hogy megtartsuk.
– Pontosan – mondta Attrebus. – Viszont mi van akkor, ha
belekeveredtünk Aljas Clavicus egyik cselszövésébe…?
– Akkor résen kell lennünk – figyelmeztette Sul. – Nem mintha más
volna a helyzet abban az esetben, ha a hercegnek semmi köze sincs az
egészhez.
– Rendben. Na de ha a kard Sathilnál van, és Aljas tisztában van ezzel…
Milyen erős lehet a vár ura?
– Abból, amit hallottunk, levonható az a következtetés, hogy Aljas
meggyengült. Ideát, Tamrielben meg amúgy is sebezhető az összes daedra.
Nem jöhetnek át, csak ha megidézik őket. Az erejük még abban az esetben
sem határtalan. Persze a híveit átküldheti ide. Csakhogy azok ugyanolyan
halandók lesznek, mint mi.
– Világos. Akkor most hogyan tovább?
– Visszamegyek a szobámba, hogy elmélkedjek egy kicsit.
Meggondoltam magam a daedra megidézésével kapcsolatban, nem vele
fogjuk átkutattatni a kastélyt. Az alapján, ami kiderült Sathilről, egészen
biztosan felfigyelne rá. Le merném fogadni, hogy halálos
következményekkel járna, ha másodszor is felkeltenénk a gyanakvását.
– Rendben. Én még egy darabig itt maradok a kádban.
– Csak óvatosan azzal az itallal. Bármelyik pillanatban megtörténhet,
hogy harcolnunk kell.
– Persze – bólintott Attrebus. Még egy utolsót kortyolt az üvegből, aztán
letette maga mellé. Sul távozott. A fürdő és az erős szesz hatására a herceg
ismét egészen jól érezte magát. Egy idő múlva a víz elviselhetetlenül
forrónak tűnt. Kimászott belőle, és felvette az ágyára fektetett, vastag
köntöst. Elővette a fémmadárkát, és kinyitotta rajta az apró ajtót. Annaďg
nem volt ott. Attrebus letette a parányi jószágot az ágy melletti asztalra.
Bár fáradt volt, nem jött álom a szemére. Leült az ágy szélére, és
átgondolta az elmúlt nap eseményeit. Azon töprengett, hogy Sul mégis mire
készülhet, amikor meghallotta az ajtó felől a halk kopogást.
Amikor szólt, hogy szabad, Irinja lépett a szobába. A lány igencsak
izgatottnak tűnt.
– Hallottam, hogy mi történt – mondta. – Remélem, nem sebesültél meg.
– Semmi bajom – nyugtatta meg Attrebus. – Van itt valami, amit tudnom
kell. Elárultad bárkinek is, hogy miről beszélgettünk? Megmondtad
valakinek, hogy a kardot keressük?
– Dehogyis! – tiltakozott a lány. – Semmi ilyet nem tennék.
A herceg alaposabban is szemügyre vette a csinos arcot.
Miközben az esetleges árulásra utaló jeleket kereste rajta, eszébe jutott,
hogy mivel vádolta meg Sul. A dunmer szerint Attrebus nem tud bánni a
nőkkel.
– Gyere be – mondta végül.
– Fenséged nem a társasági öltözetét viseli.
– Ruha van rajtam, és jól érzem magam – vágta rá Attrebus. – Gyere csak
be.
A lány engedelmeskedett. A herceg is jól ismerte a csinos látogatója
arcára kiülő kifejezést. Sok szemrevaló fiatal nő arcán látta ugyanezt. Nem
is olyan régen habozás nélkül kihasználta volna a lehetőséget, most azonban
azon kapta magát, hogy a legcsekélyebb mértékben sem érdekli egy futó
kaland.
Viszont meg kellett tudnia, hogy hol van Umbra.
 – Maradt még egy kevés ebből a nagyszerű italból – mondta végül. – Van
kedved meginni velem egy pohárkával?
– De fenség!
– Ugye emlékszel arra, hogy nem szabad így szólítanod? Vagy talán azt
akarod, hogy a fagyóriás ismét rám támadjon?
– Ó, dehogyis! – tiltakozott a lány. – Hát, ami azt illeti, egy pohárka
egészen biztosan nem árt meg.
Attrebus majdnem teletöltötte a poharat. Irinja idegesen felhajtotta az
italt.
– Segíteni akarok – mondta végül. A herceg azonban pontosan tudta,
hogy mi következik. A lány kezére tette a tenyerét.
– Semmi baj – nyugtatta meg halkan. – Lehetetlen helyzetbe hoztalak.
Most már én is belátom. Tökéletesen elegendő, hogy itt vagy mellettem egy
kicsit.
Teletöltötte a saját poharát is.
– Iszom még egyet. Kérsz te is?
– Igazán nem lenne szabad – szabadkozott a lány. Annyira kiszámítható
volt, amit mondott, hogy Attrebus majdnem kórusban mondta vele a
szavakat.
Irinja természetesen újra ivott.
– Bizonyára azt gondolod rólam, hogy buta vagyok – mondta végül.
– Ez egyáltalán nem igaz – ellenkezett a herceg. – Megfontoltan beszélsz.
Jók a meglátásaid, és nem hozol fontos döntéseket kellő átgondolás nélkül.
Ha a birodalom fővárosában, egy ragyogó bálteremben találkoztam volna
veled, akkor azt hihettem volna, hogy egy skyrimi nemesúr művelt leánya
vagy.
– Nem pedig csak cseléd! – fortyant fel a látogató.
– Figyelj csak, az apám valamikor maga is csak egyszerű katona volt. A
célratörő fajtából. Ma már ő az uralkodó. Megküzdött mindenért, amit csak
elért. Én viszont beleszülettem a gazdagságba. Kettőnk közül ki szolgált rá
jobban a csodálatra?
Maga is meglepődött, hogy amikor ezeket a szavakat kimondta, valami
mintha megmozdult volna a mellkasában. Forróság öntötte el az arcát.
– Mi a baj? – kérdezte Irinja. – Te most… sírsz?
Attrebus arcán valóban elindult lefelé néhány könnycsepp.
Nevetni kezdett.
 – Történt már veled is olyasmi, hogy kimondtál valamit, mert úgy
érezted, hogy helyénvaló, és utána döbbentél rá arra, hogy minden szavad
igaz?
– Hát, talán igen.
– Amikor utoljára találkoztam az apámmal, szörnyű dolgokat vágtam a
fejéhez. Sosem hallotta a számból azt, amit az előbb neked elmondtam.
– Most pedig attól félsz, hogy többé már nem találkozol vele. Attól, hogy
sosem mondhatod el neki, mit gondolsz róla.
Attrebus némán nézte a lányt. Valóságos kinyilatkoztatásnak tűnt az,
amire rájött az előbb. A lelke mélyén mindig is tudta, hogy nem ér annyit,
mint az apja, ám ezt egyszerűen nem volt hajlandó beismerni. Pontosan ez
volt az oka annak, hogy olyan könnyen elhitte a saját nagyságáról szőtt
meséket. Elvakultan nem is törődött az intő jelekkel, pedig már rég fel
kellett volna figyelnie a szemfényvesztésre.
A lány azonban fontos dologra hívta fel a figyelmét.
– Jól mondod – bólintott Attrebus. – Apám nem menekül Umbriel
érkezésekor. Szembeszáll vele és harcolni fog. Küzd és meghal. Így pedig
soha nem fogja megtudni, hogy valójában mit is érzek.
– Ez szörnyű – sóhajtott a lány. Töltött magának egy újabb pohár italt, és
egyetlen lendülettel felhajtotta. A herceg is ivott.
Irinja keze letörölte az ifjú arcáról a könnyeket. Attrebus megfogta az
ujjait, és mélyen a szemébe nézett. Tudatni akarta vele, hogy most meg
fogja csókolni. Utána meg is tette. A lány becsukta a szemét, és félrehajtotta
a fejét.
– Segíteni akarok – mondta, amikor már nem ért össze az ajkuk.
– Semmi ilyesmit nem kérek tőled – válaszolta a herceg, és újra
megcsókolta. Irinja ezúttal viszonozta a csókot. Vadul, lelkesen, de elég
ügyetlenül.
Attrebust elfogta a lelkiismeret-furdalás. Ettől meghökkent. Lelki
szemeivel ugyanis Annaďg parányi képmását látta.
De hiszen még csak nem is tudhatta, hogy néz ki valójában az a lány.
Lehet, hogy nyaktól lefele igazi csúfság.
A herceg megrázkódott. Még erősebben mardosta a lelkiismeret-furdalás,
amiért ilyesmi az eszébe jutott. Egy lágy mozdulattal eltolta magától Irinját.
– Inkább ne – mondta, és felsóhajtott.
 – Nem akarok én tőled semmit sem – figyelmeztette a lány. – Nem kell
megígérned, hogy feleségül veszel, vagy hogy elviszel innen. Csak részt
kérek a kalandodból. Én is valami fontos dolgot akarok tenni.
Attrebus észrevette, hogy Irinja remeg.
– Kaphatok még egy pohárkával?
Töltött a lánynak, aztán pedig magának is. Meglehetősen sokat.
– A fiáról van szó – suttogta halkan a lány. – Sathil nagyúr fiáról,
Elhulról.
– Mi történt vele?
– A gazdánk elküldte a fiát. Le, Morrowindbe. Vivec város romjai közé.
Azért, hogy megkeresse azt a kardot, Umbrát. Amikor azonban Elhul
felemelte a fegyvert, elment az esze. Őrjöngve megpróbálta legyilkolni a
testőreit. Kénytelenek voltak láncra verni. Elvették tőle a kardot. Úgy tűnt,
hogy utána már némileg jobban érzi magát. Később azonban megtalálta a
fegyvert. Megölte vele a tulajdon anyját, Sathil úrnőt. Végzett két fivérével
és a testőrök felével, mielőtt sikerült volna újra lefogniuk. Ekkor pedig
kiderült, hogy nem lehet kivenni a kezéből a kardot.
– Mi történt utána?
– Sathil nagyúr lent, a szikla mélyén tartja fogva a fiát. Ott van az új
otthona. Most is odalent él. Képtelen elengedni a fegyver markolatát. Így
van ez immár nyolc esztendeje.
A lány a kezét tördelve bámult maga elé.
– Elhul annyira kedves gyerek volt – mesélte. – Régen sokat játszott
velem. Úgy tettünk, mintha ő lett volna a lovagom, a védelmezőm. Azzal a
karddal viszont majdnem megölt. A szeme… Elhul már nincs odabent.
Semmi sincs ott belül.
– Tudod, hol van az a hely? Hogyan lehet lejutni oda?
Irinja némán bólintott, aztán átölelte Attrebus nyakát, és vadul
megcsókolta. Az ifjú fejében kavarogni kezdtek a gondolatok. Csak későn
jött rá arra, hogy túl sokat ivott. Most már semmi sem érdekelte. A lány
csókja édes volt. Miért is ne lett volna az? A herceg ugyan sok mindent
megígért Annaďgnak, ám ezeknek a dolgoknak semmi közük sem volt
ahhoz…
A világ megpördült. Attrebus hanyatt feküdt a tiszta ágyon. Bőr ért
bőrhöz. Hosszú idő után végre nem kellett aggódnia, gondolkodnia, a
következményekkel törődnie, egyszerűen csak létezett.
 TIZEDIK FEJEZET
Annaďg magán érezte Rhel nagyúr figyelő tekintetét, miközben Glim
holttestét tanulmányozta. Ennek ellenére sem tudta visszatartani a szemét
égető könnycseppeket. Valahonnan a lelke legmélyéről bugyogtak fel. Egy
olyan helyről, ahol minden felperzselődött. Úgy érezte, hogy nemsokára
egyszerűen összeomlik. Nem marad más belőle, csak egy kis halomnyi üres
emberbőr a csillogó padlón.
– Annyira sajnálom, Glim – mondta kettőjük által használt titkos
nyelven.
– Umbriel elégedett veled – mondta Rhel.
– Vele mi történik? – kérdezte halkan a lány.
– Először megmutatják a tetemet a pákászoknak. Így mindenki tudja,
hogy meghalt. Utána darabokra vágják, és a lenti dolgozók minden
hálócsarnokába kitűznek egy részt. Ez emlékezteti őket arra, hogy hol a
helyük.
– Micsoda barbár szokás!
– Nem tudom, hogy ez a szó mit jelent – figyelmeztette Rhel. – Te
azonban megálltad a helyed. Legyél büszke magadra!
– Az még eltart egy darabig.
– Umbriel figyelmeztetett, hogy esetleg gyászolni fogsz. Azt mondta,
hogy ezért nem szabad megbüntetnünk. Meg azt is, hogy teljesen
természetes az ilyesmi. Elmúlik magától.
– Hát igen – bólintott Annaďg. – Magamra hagynál vele egy kicsit?
– Miért?
– Hogy elbúcsúzzam tőle.
– Ő már halott. Nem hallja a szavaidat.
– Umbriel megengedné nekem – figyelmeztette a lány.
– Akkor legyen – egyezett bele a nagyúr. – De csak egy pillanatra.
Annaďg mozdulatlanul várt, míg teljesen elhalkultak Rhel léptei. Utána
lehajolt és átölelte Glim mozdulatlan testét. Remélte, hogy senki sem
leskelődik. Kinyitotta az argóniai száját, és kivette belőle a Glim nyelve
alatt növekedő, apró kristályt. Utána bezárta barátja száját, és megcsókolta
az arcát. A kristályt feltűnés nélkül zsebre tette. Kiegyenesedett, és
megtörölte a szemét. Kiment, hogy elkészíthesse Rhel vacsoráját.
 Már korábban is előfordult, hogy késő éjszakáig kellett dolgoznia. Eddig
azonban még egyetlen alkalommal sem érezte magát annyira elveszettnek,
mint amikor most befejezte a konyhai munkát. Leült egy üveg bor mellé.
Majdnem az egészet megitta, miközben felidézte magában, ahogy az esős
évszakban csendben iszogatva ott ült Glim mellett Lilmothban, az apja
erkélyén.
Végül felnyitotta a nyakláncról lógó medált.
Először nem igazán fogta fel, hogy mit is lát. Utána viszont lassacskán
megértette, hogy két ölelkező ember fekszik az ágyon. Attrebus hanyatt
fekve aludt. Bárki is volt mellette a nőszemély, a parányi fémmadár felé
fordult.
Annaďg azonnal lezárta a medál fedelét. Egyszerűen megdermedt. Úgy
érezte, hogy aljasul elárulták. Az elméje persze meg akarta győzni arról,
hogy ostobaság volt bármi ilyesmit is éreznie. Attrebus egyetlen
alkalommal sem utalt arra, hogy akárcsak a legcsekélyebb mértékben is
vonzódott volna hozzá. Ugyanakkor viszont volt a hangsúlyában valami,
ahogy a lányhoz beszélt, ami miatt Annaďg úgy érezte, hogy ők ketten
mindig is közeli, bensőséges barátok voltak, és ha majd véget ér ez az
egész…
Ebből persze semmi sem igaz. A hercegnek csak egy segítőre volt
szüksége. Semmi többre. Hiszen el akarta pusztítatni a várost. Éppen ezért
odafigyelt arra, hogy jó legyen kettőjük viszonya. Bármit megtett volna
azért, hogy a lány elvégezze a rábízott feladatokat. Hiszen még Glim
meggyilkolásától sem riadt vissza! Attrebus bizonyára nem csak most tett
ilyesmit. Ezúttal azonban megfeledkezett a kismadárról, és nyitva hagyta az
ajtaját.
Mégis mit gondolt magáról? Ki ő tulajdonképpen? Egy kis senki. A
hercegen áhítattal csüngő, ostoba lányka. Valószínűleg jóval butább, mint
az a nő, aki ebben a pillanatban ott feküdt Attrebus ágyában. Vajon mit
gondolhatott valójában Annaďgról a herceg?
Eddig csúnyán félreismerte az embereket. Hiba lett volna tagadni. Hiszen
még Slyrről is azt hitte, hogy a barátja. Valamiért elhitte, hogy Attrebus
esetleg…
Mielőtt befejezhette volna ezt a gondolatot, felkapta a medált, és
hozzávágta a falhoz. Utána az utolsó cseppig kiitta a bort.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET
Colin belenyúlt a zsebébe, de már ez is éppen elég volt ahhoz, hogy a
szörnyeteg felfigyeljen rá. Ugyanúgy lendült támadásba, mint az előző
alkalommal. Az ifjú egy parányi fémdobozkát vett elő. Az apró szerkezet
alig egy hüvelyknyi volt. Felnyitotta a fedelét, és maga elé tartotta.
Egy szörnyűséges pillanaton keresztül azt gondolta, hogy nem fog
működni. Hiszen könnyen megtörténhetett volna, hogy Aronil tévedett
félelmetes ellenségével kapcsolatban. Azt sem zárhatta volna ki, hogy az
ayleid lélekcsapdát már használhatatlanná tette az idő múlása. Ám a daedra
ekkor mintha kipukkadt volna. Köddé vált, és a gomolygás gyorsan
belefolyt a dobozkába. A szörnyeteg nyom nélkül eltűnt.
Colin bezárta a lélekcsapdát, és visszatette a zsebébe. Némán köszönetet
mondott Aronilnak azért, hogy megmutatta a könyvet. Utána körülnézett,
mert arra számított, hogy még más halálos csapdák is várják itt a behatolót.
Teljesen igaza volt. Ezeket a kelepcéket azonban minden különösebb
gond nélkül képes volt semlegesíteni. Nem kellett elpusztítani őket.
Elképzelhetőnek tűnt, hogy Hierem egy darabig nem is figyel fel a hiányzó
magányos őrszemre. Azt viszont egyből észrevette volna, ha valaki
hatástalanította volna az összes védelmi intézkedését. Nyilvánvalóvá vált
volna az is, hogy jártak a lakosztályában.
A titkos ügynök tudta, hogy nem kell kapkodnia. A miniszter ebben a
pillanatban az udvarban volt, és jó pár órán keresztül ott is marad.
Hierem magánlakosztálya egy hálószobából, a hozzá csatlakozó
étkezőből, egy fürdőszobából és egy meglehetősen átlagosnak tűnő
könyvtárból állt. Colin körülnézett, aztán továbbment. Felfedezte, hogy a
lakrész alatt kialakítottak egy kisebb börtönt is. A föld alatt most üres volt a
négy tiszta cella.
Lényegesen többet ígérőnek tűnt az a tágas helyiség, amelynek falai előtt
különféle munkaasztalok sorakoztak, közepére pedig egy jókora jelet
festettek a padlóra. Gondosan elkerülve a különös alakzatot, a behatoló
megvizsgálta az asztalokat. Számos különös tárgyat talált. Némelyikről meg
tudta állapítani, hogy hasonlóan a zsebében lapuló lélekcsapdához, egy ősi
mer faj, az ayleidek készítették. Más tárgyak lényegesen újabbnak tűntek,
ezek valószínűleg nibeni eredetűek lehettek. Mivel Colinnak fogalma sem
volt arról, hogy mi célt szolgálhattak, nem ért hozzájuk. A polcokon
különféle porok, folyadékok és sók sorakoztak. Akadt közöttük jó pár
alkímiai felszerelés is.
Érdekesebbnek találta a hatalmas íróasztalt. A zárt fiókok is felkeltették a
figyelmét. Az asztalon jó pár papiros hevert. Nem ismerte a sietve odavetett
feljegyzések nyelvét, nem sokra ment a rajzokkal sem. A fiókokat
hagyományos és mágikus zárak is őrizték, tíz percbe is bele tellett, míg
sikerült kinyitni őket. Gondosan átkutatta a tartalmukat. Bármivel hajlandó
lett volna beérni, ami azt bizonyította volna, hogy Hierem kapcsolatban állt
a Feketemocsárral vagy Umbriellel. Fél óra múlva már eléggé elkeseredett.
Semmit sem talált.
Elkezdte végigtapogatni az asztal oldalait. Valamilyen titkos rekeszt
keresett, amikor észrevett egy hosszúkás csövet. Nekitámasztották az asztal
oldalának. Egyik vége nyitva állt, és egy jókora papírtekercs volt benne.
Elővette, kiterítette az asztalra, és tanulmányozni kezdte.
Úgy tűnt, hogy valamilyen szerkezet tervrajzára bukkant. Képtelen volt
rájönni arra, hogy mit talált, mert ezt a nyelvet sem értette, és a rajzok sem
igazán segítettek. Arra viszont felfigyelt, hogy az asztalon heverő vázlatok
egy része – a szöveg és a képek is – felismerhető volt a nagy tervrajzon.
Ebből levonhatta azt a következtetést, hogy a jelenlegi helyzetben ez a
dokumentum valamiért fontos volt Hieremnek. Éppen ezért még
alaposabban szemügyre vette a szöveget és az ábrákat. Ezúttal rábukkant
egy olyan szóra a feljegyzések között, amit el tudott olvasni.
Azt írták oda, hogy Umbriel.
Ezzel persze még nem sokra ment. Az idegen nyelvű szöveg akár egy
olyan fegyverrendszer leírása is lehetett volna, amivel a lebegő várost
akarták elpusztítani. Lehet, hogy a Zsinat fejlesztett ki valamit. Az ifjú
titkos ügynök ennek ellenére úgy érezte, hogy amit talált, az
kulcsfontosságú.
Ha viszont elvitte volna magával a papírt, akkor Hierem egyből rájött
volna arra, hogy valami nincs rendben.
Töprengeni kezdett. Mi lenne, ha itt maradna, hogy meggyilkolja a
visszatérő minisztert? Pontosan úgy, ahogy Letine Arese javasolta.
Ehelyett inkább ellopott néhány papírost az egyik lenti fiók mélyéből, és
gondosan odafigyelve a vonalakra, elkezdte lemásolni az ábrát. A
legfontosabbnak látszó részletekre összpontosított.
 ***
Letine ujja végigsiklott Colin rajzainak vonalain, miközben az ifjú a nő
meztelen hátát simogatta.
– Nem ismerjük az arányokat – mondta Letine. – Ez a valami ugyanúgy
lehet gyűszűnyi méretű, vagy éppen óriási, mint egy ostromgép.
– Lehet, hogy semmit nem jelent ez az egész – válaszolta nagyot sóhajtva
az ifjú. – Egész biztos, hogy az uralkodó ennél komolyabb bizonyítékot
akar. Ebben a formában semmire sem megyünk vele. Bárcsak megérteném
a szöveg nyelvét!
– Igazából ez nem is valamilyen nyelv – magyarázta a nő. – Vagy
legalábbis nem egészen az. Hasonlít a Zsinat titkos kódjaira. Ilyeneket
akkor használnak, ha bizalmas információt kell továbbítaniuk. Annak idején
elkaptam néhány üzenetet.
– El tudod olvasni?
– Nem, de felismerek néhány jelképet. Azt te is látod, hogy a tamrieli
ábécé betűit használják. A szavak azonban semmit sem jelentenek. A jelek
egy része – azok az apróságok az egyes bekezdések végén, amelyek úgy
néznek ki, mintha maguk is furcsa kis betűk volnának – adnak
felvilágosítást arról, miként is kell értelmezni a bekezdést. Valamikor azt
hallottam, hogy az ilyen utasítások megtanulása után a titkosírás megfejtése
majdnem olyan könnyedén megy, mint a hétköznapi olvasás. Itt vannak
aztán ezek a nagyobb jelek is. Ezek egy-egy kategóriát vagy elképzelést
jelentenek. Általában varázsigéket, mágikus tárgyakat vagy a különféle
energiák meghatározott fajtáit jelölik velük… – Letine elhallgatott.
– Mennyire pontos a másolatod? – kérdezte végül.
– Igyekeztem a lehető legalaposabb munkát végezni – felelte Colin. –
Csak közben nem értettem a lemásolt szöveget. A legnagyobb nehézséget a
rajz jelentette. Fogalmam sincsen az egyes alkatrészek szerepéről. Nem
tudom, mi tartja őket össze. Úgy tűnik, hogy ez itt a szerkezet alja.
Meglehetősen értelmetlen az ilyen elrendezés. Biztosra veszem, hogy
egyből felborulna.
– Ez nem közönséges rajz – töprengett Letine. – Nem hiszem, hogy
valamilyen berendezés tervrajzát láttad. Sokkal inkább egy térképre
hasonlít.
Colin jól hallotta a társa hangjában az izgalmat.
 – Itt van például ez… Már láttam hasonlót. Akkor egy lélekgyémántot
jelöltek vele, vagy legalábbis annak az elképzelését, hogy valamivel
fogságba lehet ejteni egy lelket. Ez a jel pedig a mindig ugyanabba az
irányba folyó dolgokat jelöli. Például egy patakot.
– Akkor mégis valamilyen tervrajz, igaz? – kérdezte az ifjú.
– Pontosan. Ugyanúgy ábrázolhat egy készüléket, mint egy varázslatot,
vagy éppen varázslatok egész sorozatát. Abban biztosak lehetünk, hogy két
ősi, mágikus tárgyat is felhasználtak hozzá. Ezt itt és azt ott.
Colin közelebb húzta magához a papírt.
– Ha ez a helyzet, akkor lehet, hogy Umbriel leírását tartjuk a kezünkben.
Keresgélni kezdett a kisebb másolatok, vázlatok és feljegyzések között.
– Látod? Az Umbriel szót itt találjuk. A mellette lévő bekezdésben.
– Talán igazad van – bólintott Letine. – Ebben az esetben viszont mi lehet
ez az ábra itt?
– Különös, ha megfordítod ebbe az irányba, akkor ismerősnek tűnik –
töprengett Colin. – Már láttam valahol korábban is. Mégpedig itt, nem is
olyan messze. Nem Hierem lakosztályában, hanem annak idején, amikor
még csak a felvételi vizsgámra készültem, hogy a Penitus Oculatus tagja
lehessek.
– Más szövegkörnyezetben teljesen eltérő jelentése lehet – figyelmeztette
a nő.
– Világos. Annak idején nekromanták használták. Még azelőtt, hogy
szétszakadt volna a Mágusok Céhe. Általában szellemeket jelöltek vele. A
szimbólum jelentése azonban ennél lényegesebben összetettebb volt. Azt
hiszem, ezzel jelölték az árnyakat, de még a visszhangokat is.
– Nem hinném, hogy ebben az összefüggésben ilyesmit jelenthetne –
ellenkezett a nő. – Ahhoz, hogy értelmezhessük, jóval többet kell tudnunk.
– Akkor szerinted mit kellene tennünk? Vannak megbízható ismerőseid a
Zsinatban?
– Hierem a Zsinat tagja – figyelmeztette Letine. – Mi volna, ha tőle
kérnénk tanácsot?
– Még ez is megtörténhet.
– Ismerek valakit – töprengett a nő. De sajnos kifejezetten ellenzi, hogy
társaságban látogassak el hozzá. Kénytelen leszel egy időre kiengedni a
védőőrizetből.
 – A Sötét Testvériség még mindig téged keres odakint – mondta Colin. –
Nem szokták könnyen feladni. Jobban örülnék, ha idebent maradnál.
A nő megfordult, és szájon csókolta.
– Óvatos leszek. Elkerülöm azokat a helyeket, ahova egyébként járni
szoktam. Éjjel kelek útra. Megható, hogy így vigyázol rám, ám én hosszú
időn keresztül remekül megálltam a saját lábamon.
– Megváltozott a helyzet – emlékeztette Colin.
– Hát persze. Hidd el, hogy én is tisztában vagyok ezzel, rendben? –
vágta rá Letine. Ingerültnek látszott. – jól figyelj rám, Colin! Csak azért,
mert megmentetted az életemet, és pár napon át papás-mamást játszottunk,
még ne gondold azt, hogy a tulajdonod vagyok. Ugyanaz a célunk, és
kölcsönösen tiszteljük egymást. Ha ezt képtelen vagy elfogadni, akkor…
– Nyugalom – vágott a szavába az ifjú –, igazad van. Ugyanannyi jogod
van az életed kockáztatására, mint nekem. Én csak önző módon nem
akarom, hogy meghalj. Ennek ellenére, ha ismersz valakit, aki képes
értelmezni a másolatokat, akkor, kérlek, menj el hozzá. Derítsétek ki, hogy
valamilyen fontos dolgot sikerült-e megszereznünk, vagy ez itt csak egy
leveskülönlegesség receptje.
– Óvatos leszek – ígérte meg újra Letine. – És te mit teszel?
– Én ugye dolgozó ember vagyok – felelte Colin. – Marall azt akarja,
hogy holnap nyújtsam be a jelentésemet. Te meddig leszel távol?
– Nem tudom – válaszolta Letine. – Akad néhány bizonytalan tényező.
Nem sokáig. Legrosszabb esetben is csak pár napig.
– Pár napig?!
– A városon kívülre kell mennem.
– De hát a fővárost körbefogta az ellenség – figyelmeztette Colin.
A nő elmosolyodott.
– Minden lánynak megvannak a maga titkai. Nekem is. Találkozzunk
ugyanezen a helyen egy vagy két nap múlva, rendben?
Colin bólintott.
– Na, akkor… – A nő elkezdett felöltözni.
– Máris indulsz?
– Sötét van odakint – hangzott a válasz. – És egyébként is sietnünk kell.
– Hát persze – ismerte be Colin. Legszívesebben két kézzel megragadta
volna Letine-t. Szükség esetén még arra is hajlandó lett volna, hogy gúzsba
kösse. Fájdalom nyilallt a gyomrába, nem tudott mit kezdeni a hirtelen
feltámadó rossz előérzettel. Attól tartott, hogy többé nem látja a
harcostársát.
Ennek ellenére sem próbálta megállítani, amikor Letine kilépett az ajtón.
Elkísérte egy darabig. Mielőtt elváltak volna egymástól, kapott egy apró
puszit az arcára. Utána hazatért a lakására.

TIZENKETTEDIK FEJEZET
Mazgar elszántan összeszorította az agyarait, miközben Brennus
kitisztította a hátán a vágást. Egyetlen hang sem hagyta el a torkát.
– Szerencsés vagy – suttogta a mágus. – Ha egy ujjnyival arrébb megy,
akkor szétroncsolja a gerincedet.
– Mostanában másom sincs, csak szerencsém – morogta halkan az ork.
– Ne csináld már – méltatlankodott Brennus. Meglepően komolynak tűnt.
– Mi legalább életben maradtunk. Nem tudom, hogy a többiek közül ez
kinek sikerült.
– Láttam Falcust elesni – magyarázta szomorúan Mazgar –, meg Tosht.
Becsukta a szemét, amikor az ifjú valamivel bekente a sebet. Utána
bekötötte a vágást. Mazgar fülelni kezdett. Csak nemrég szállt le az éjszaka.
Semmit sem hallott, gyanús volt ez a nagy csend. Nem daloltak az éjszakai
madarak, nem ugattak a kutyák, és még a farkasok sem vonyítottak. Csak a
szél zörgette a faleveleket. Közben pedig sok száz, talán sok ezer férges
menetelt odalent, az erdő talaján. A két menekülő egy szikla tetején talált
menedéket, napnyugta előtt. Brennus valamilyen varázslattal még jobban
elrejtette mindkettőjüket. Valahogy lefedte a hangjukat, az illatukat, és
eltakarta az életerejüket. A varázslás igencsak kimerítette. Ráadásul
kezdetben nem lehettek biztosak abban, hogy a módszer bevált-e. De azóta
több mint egy óra telt el, folyamatosan élőhalottak vonultak el a rejtekhely
alatt, és nem fedezték fel őket.
– Legalább néhányszor tisztességesen ehettünk – mordult fel az ork. –
Még sört is kaptunk! Már el is felejtettem, milyen jó az íze.
– Ihatsz majd eleget, ha végre elértük a birodalom fővárosát.
– Hát persze – bólintott a nőstény ork. – Végre egy világos és
kézzelfogható célkitűzés.
– Istenek – suttogta váratlanul Brennus.
 – Nehogy megkergülj nekem! Pont most jut eszedbe imádkozni? –
méltatlankodott Mazgar.
– Nem, dehogyis – mondta az ifjú. – Odanézz!
Mazgar megfordult. A magasban a feketeség az egész égboltot
beborította. Alatta hosszú és vékony, villámcsapásra emlékeztető villanások
kötötték össze a talajt az árnyakkal. Az ork egy pillanatig azt hitte, hogy
egy sok száz csáp hegyén lassan tovasikló, óriási szörnyeteget lát. A csápok
nagy része csak egy pillanatra tűnt fel. Egyszerre csak töredéküket lehetett
látni.
– Minden villanás valaki halálát jelenti – morogta Brennus. – Egy-egy
kitépett lelket. Felszívják a magasba, hogy azzal táplálják ezt a
szörnyűséget.
– Gondolod, hogy már utolérte a többieket? – kérdezte Mazgar.
– Még nem – felelte az ifjú. – Ahhoz nem elég gyors. A társainknak
sikerült időt nyerniük. Megküzdöttünk azért, hogy meneküljenek. A
villanások áldozatai alighanem olyan földművesek vagy vadászok, akikhez
nem jutott el a riasztás, vagy megmakacsolták magukat, és nem voltak
hajlandóak elmenekülni. Pontosan úgy, mint azok, akik Cheydinhalban
maradtak.
– A sok idióta – vicsorogta az ork. – Lehet, hogy most éppen ők
menetelnek itt alattunk.
– Persze – suttogta az ifjú. Meglehetősen gyenge volt a hangja.
– Ugye nem fogsz nekem meghalni? – méltatlankodott az ork. – Nem
tudok hátranyúlni, hogy megvakarjam a sebhelyem! Még pár nap, és
iszonyúan fog viszketni.
– Igazán kedves vagy hozzám – válaszolta Brennus. – Máris van okom
arra, hogy életben maradjak. Csodálatos lehetőség vár rám, vakargathatom a
bütykös hátadat.
– Örülök, hogy segíthettem – vigyorogta a nőstény. – Most viszont
próbálj meg aludni. Felkeltelek, ha esetleg történik valami.
– Neked kéne aludnod, te sebesültél meg.
– Pontosan, csakhogy a hátam túlságosan is fáj ahhoz, hogy el tudjak
aludni. Ezért inkább tedd azt, amit mondtam, jó?
– Hát jó – bólintott a mágus. Összegömbölyödve leheveredett a sziklára,
és néhány perccel később máris elégedetten horkolt.
 Miközben Mazgar fent a magasban lassan továbblebegő Umbrielt
bámulta, felidézte magában utolsó csatájuk emlékeit. Cheydinhal
helyőrsége őrült elszántsággal vetette magát az ellenségre. Sikerült
átszakítaniuk a férgesek vonalát. Az összecsapás egészen jól indult, utána
viszont megkezdődött a menekültek és a városlakók kitelepítése. A
fegyveresek eleven falat alkottak, míg a többiek kivonultak a kapun. Ez már
nem volt annyira mulatságos. Órákon át tombolt a küzdelem, és a férgesek
pillanatnyi megállás nélkül támadtak. Eszük ágában sem volt visszavonulni.
Nem volt szükségük a csapataik átcsoportosítására vagy az alegységek
leváltására. Egyre csak jöttek, újabb és újabb hullám zúdult a védők
vonalára, végezetül összeomlott az ellenállás. Falcus kiadta a
visszavonulási parancsot. Még volt ideje elrendelni, hogy a Kék úton
gyülekezzenek a seregek, amikor keresztüldöfték a torkát egy lándzsával.
Mazgar és Brennus menekülése jó pár mérföldön át tartott. Meg sem tudták
közelíteni az országutat. Már egy ideje itt rejtőzködtek az erdőben.
Elméletileg persze nem volt teljesen lehetetlen megkerülni a támadó
sereget, és valahol csatlakozni a cheydinhali helyőrséghez meg a birodalmi
hadsereg századához. Ebben az esetben már csak arra kellett volna
ügyelniük, hogy mindig kellő távolságra haladjanak az üldözőik előtt, és
még időben elérjék a főváros falait. Na de akkor hogyan tovább? Ki fogják
üríteni azt a települést is? Mert hát, hogy a fészkes fene esne abba a lebegő
városba, mégis ki fogja megállítani ezt a szörnyűséget?
***
Amikor a látóhatáron felbukkantak a hajnali fény első, vörös karmai,
Mazgar észrevette, hogy alattuk már egyetlen férges sem látszik. Úgy tűnt,
hogy legalábbis átmenetileg elvonult az ellenséges sereg. Felrángatta
Brennust.
– Hagytad, hogy egész éjjel aludjak! – méltatlankodott a férfi.
– Nem voltam álmos.
Sietve összepakolták a holmijukat, és elindultak déli irányba. Utána
nyugat felé folytatódott a menekülés. Felváltva futottak és meneteltek. Azt
remélték, hogy kellő sebességgel haladva sikerül megkerülniük a férgesek
főseregét. Szerencsére nem volt különösebben nehéz kideríteni, hogy hol
járnak az élőhalottak. Umbrielt bármilyen magas helyről jól lehetett látni. A
lebegő várost megfigyelve azonban sajnos az is egyértelművé vált, hogy
elég nehéz lesz végrehajtaniuk a tervüket.
Az élőhalottak seregének nagy része egyetlen tömbben vonult, az
ellenség azonban folyamatosan kisebb egységeket küldött ki a környező
vidékre. Hajtóvadászatot indítottak a túlélők után, új testeket akartak
szerezni. Két portyázó szakaszt sikerült elkerülniük, a harmadik azonban
éppen akkor bukkant elő negyed mérföldnyire a két menekülő háta mögött
az erdőből, amikor megpróbáltak átszelni egy széles tarlót. Hiába eredtek
futásnak. Mazgar pontosan tudta, hogy Brennus nem bírja sokáig.
Igaza volt. Még egy óra sem telt el, és az ifjú máris elfáradt. Az üldözőik
egyre közelebb értek. Az ork ekkor észrevett egy majorságot. Azonnal az
épületek felé kanyarodott. A házban nem volt senki. Betörték az ajtót,
bementek, aztán megpróbálták elbarikádozni magukat. Az épületeknek nem
voltak lent ablakai.
– Mit gondolsz, hányan lehetnek odakint? – kérdezte Brennus, amikor a
legkülönfélébb mezőgazdasági szerszámok kezdtek el dobogni az ajtó
deszkáin.
– Azt hiszem, tizenöten.
– Nem is tudsz addig elszámolni – mordult fel az ember. – Ezzel az
erővel akár harmincan is lehetnének!
– Ez, mondjuk, igaz – biccentett az ork. – Csak nem számít. Az ajtó
keskeny, egyszerre csak egy vagy kettő támadhat.
– Nem kívánok ellenkezni logikus érveléseddel.
Éles csattanás hallatszott. Egy balta feje szakított rést a deszkába.
Beáradt rajta a nappali világosság.
Mazgar leengedte Hugit. Lassan, nyugodtan beszívta a levegőt. Az ajtót
pillanatok alatt darabokra hasították. Felbukkant az ellenség vicsorgó, félig
szétrohadt arca.
– Állj a hátam mögé! – parancsolta Brennus, amikor az első élőhalott
átlépte a küszöböt.
– Ne pocsékold az erődet! – hördült fel a nőstény, de elkésett a
figyelmeztetéssel. Pár lábnyira az ajtó túloldalán vakító, fehér fény villant.
Mazgar jól látta, hogy legalább három férges azonnal cafatokra robbant. Az
egyik hulla felső része bezuhant a szobába, de nem próbált meg felkelni.
Az ork gyors pillantást vetett Brennus felé. Harcostársa lerogyott a
földre. A hátát nekivetette a falnak, és csukott szemmel, holtsápadt arccal
ült.
– A maradék a tied lehet – mondta alig hallhatóan.
Az ork kivárta, amíg odakint kialszik a hátborzongató lángolás. Utána
beállt az ajtóba, hogy szabadon használhassa Hugit odakint.
Amikor azonban az utolsó láng is elhalt, észrevette, hogy egyetlen
élőhalott sem maradt a ház előtt. Helyettük nagyjából húsz teljes vértezetet
viselő emberrel nézett farkasszemet. A legtöbb harcos lovát is valamilyen
páncélzat borította. Ketten már leszálltak a nyeregből, és gondoskodtak
arról, hogy a férgesek ne keljenek fel többet. Amikor megpillantották, az
egyikőjük felhúzta a sisakja rostélyát. Egy dunmer sötét arca bukkant fel.
– Örülök, hogy időben ideértünk – mondta. – A hegytetőről vettük észre,
hogy üldöznek benneteket. Siettünk, de nagy volt a távolság.
Leheletnyit meghajtotta a fejét.
– Ilver Indarys vagyok. Ők pedig a Tövis Lovagjai.
– Mazgar gra Yagash – válaszolta az ork. – Birodalmi felderítő.
– Cheydinhalból jöttök? Tudjátok, hogy mi történt ott? A déli
tartományokban már összecsaptunk ezekkel a szörnyfajzatokkal. Azt
azonban még csak nem is sejtettük, hogy egy egész seregre való közeledik a
városhoz, amit üresen találtunk.
– A lakosság nagy részét kitelepítettük – jelentette Mazgar. – Elég sokáig
visszatartottuk az ellenséget ahhoz, hogy a menekülők egérutat
nyerhessenek. Végül azonban elvágták az utunkat.
– Azurának legyen hála! – mormogta a dunmer. – Végre egy jó hír. A
túlélők a Kék úton jönnek, igaz? Maguk mögött hagyták azt az iszonyatot?
– Igen, amennyire tudom.
– Csatlakoznunk kell a menekültekhez – döntötte el Ilver. – Van néhány
tartalék lovunk, ha velünk akartok jönni.
– Egyszerűen imádom a lovakat! – mondta Brennus az ork háta mögül.
– Tudtam, hogy ezt fogod mondani – vicsorgott Mazgar. – Egyből felülsz
rá, vagy először verseket szavalsz neki?
– Amelyiket csak hallani akarja.
– Igazából arra céloztam… – magyarázta volna az ork.
– Egyből megértettem – legyintett az ember. – Akkor indulhatunk?

TIZENHARMADIK FEJEZET
 Irinja csak akkor állt meg, amikor a kastély kőfalait felváltotta a bérc
sziklája.
– Ennél jóval lejjebb van – mondta. – Nemsokára eléritek a kaput. Be van
zárva. Nem tudom megszerezni a kulcsát, és… ennél lejjebb már nem
megyek.
– Miért nem? – kérdezte Sul gyanakodva.
– Nem akarom meglátni vagy meghallani a hangját – felelte a lány. – Azt
mondják, hogy jajveszékel és káromkodik.
– Ki szokott lejönni ide? – kérdezte Attrebus.
– Senki.
– Valaki csak lejön, hogy megetesse.
Irinja megrázta a fejét.
– Az első év óta már nem eszik. Még egy éven keresztül vittünk neki
eledelt, de semmihez sem nyúlt.
– Egy éven keresztül nem evett egy falatot sem? Mégis jajveszékel és
átkozódik?
– Pontosan.
– Köszönjük, Irinja – mondta Attrebus. – Az is elég, hogy idáig lekísértél
minket.
A lámpások fényében úgy tűnt, mintha a lány mélységesen elpirult volna.
Lesütötte a szemét. Sul szemforgatva felnézett a magasba, aztán egy kicsit
arrébb lépett. Attrebus kihasználta, hogy magukra maradt. Közelebb lépett a
lányhoz, és gyorsan megcsókolta.
– Remélem, nem haragszol rám azért, ami a múlt éjjel történt.
– Dehogyis – felelte Irinja. – Nekem is jó volt. Azt viszont nem
szeretném, hogy rosszakat gondolj rólam.
– Hogyan gondolhatnék rosszat rólad, Irinja?
– Mert te egy herceg vagy. Tudom én, hogy csak egy futó kis kaland volt
ez az egész kettőnk között. Nem is számítottam ennél többre. Az viszont
nem volna jó, ha azt gondolnád, hogy én mindig így viselkedem. Nem
vagyok én rosszéletű.
– Szerintem te rendes teremtés vagy – bizonygatta az ifjú. – Elhiszed
nekem?
– Persze – bólintott a lány.
– Vigyázz magadra. Nem akarom, hogy bajba kerülj miattam.
 Irinja megvonta a vállát, majd egy gyors csókot nyomott Attrebus
szájára.
– Sok szerencsét – mondta, majd megfordult, és sietve elindult felfelé a
lépcsőkön, ahol az előbb levezette őket.
– Ostobaság volt futni hagyni – mondta Sul.
– Nem kívánom megbüntetni azokat az embereket, akik segítettek nekem
– mondta Attrebus. – Különben is elment, nincs mit tenni.
– Ez igaz – bólintott Sul.
– Nézd, most már legalább tudjuk, hol van az a kard. Ezért igazán hálás
lehetnél.
– Egészen pontosan melyik testrészednek mondjak hálát? – kérdezte Sul.
– Merthogy nem éppen az okos fejeddel derítetted ki a titkot. Na, mindegy.
Induljunk.
A sziklába enyhén lejtő járatot véstek. Jó hatvanlábnyit haladtak lefelé a
durván megmunkált folyosón. Ekkor, mélyen a kastély alatt beértek egy
látszólag természetes eredetű barlangba. Tényleg ott volt a kapu, amiről
Irinja is beszélt. Amikor azonban Attrebus próbaképpen nagyot taszított
rajta, a kapu feltárult.
Előhúzta a kardját, és körülnézett. A kapu innenső oldalán nem volt
egyetlen búvóhely sem.
– Nem tetszik ez nekem – mondta Sul.
– Miért nem? Te talán hallod a jajveszékelést és az átkozódást? Mert én
nem. Ez a fickó halott. Mégpedig évek óta. Talán csak annyi történt, hogy
az utolsó ételhordó elfelejtette maga mögött bezárni a kaput.
– Akkor sem tetszik – makacskodott Sul. – Te itt maradsz, én megyek, és
megkeresem azt a kardot.
– De ha megölte azt a sok katonát…
– Nem éppen te bizonygattad, hogy már régen meghalt? – csattant fel az
elf.
– De igen. Csakhogy te egy szavamat se hitted.
– Maradj itt, és őrizd a kaput.
– Rendben. De ha segítségre van szükséged…
– Hát persze – legyintett Sul. – Majd kiabálok, ha kell a segítséged.
Attrebus némán figyelte a távolodó alakot. Hamarosan már csak a társa
lámpását látta. A fénylő folt egyre kisebb lett. Végül teljesen eltűnt. Sul
alighanem bekanyarodott valami mögé.
 A herceg megdörzsölte a fejét. A másnaposság nem kínozta
különösebben. Ennek kifejezetten örült. Irinja is elfogadható módon
viselkedett, nem csinált nagy ügyet abból, ami az előző éjszaka történt.
Attrebus ennek is örült, mert most, hogy már kijózanodott, nem tudott
megszabadulni attól a rendkívül kellemetlen és igencsak szokatlan érzéstől,
hogy valamiféle erkölcstelenséget követett el. Már számos nő ágyában
megfordult, és eddig még sosem érzett lelkiismeret-furdalást. Most viszont
más volt a helyzet. Meglehetősen értelmetlennek tűnt, de valamiért mégis
úgy érezte, hogy hűséggel tartozik Annaďgnak. Már hogyan lehetne
hűséges egy olyan nőhöz, akivel a valóságban egyetlen alkalommal sem
találkozott? Hiszen nem volt a szeretője! Elszántan úgy döntött, hogy
alkalomadtán végére jár a dolognak. Szeretett volna megszabadulni a
bűntudattól. Azzal viszont tisztában volt, hogy ezt az egészet csak akkor
rendezheti, ha egyszer szemtől szemben állnak. Kettejük kapcsolata
mindeddig túlságosan is éteri volt.
Töprengéséből enyhe fájdalom riasztotta fel. Valamivel hátba szúrták.
Egy önkéntelen, gyors mozdulattal előrevetette magát. Minél távolabbra
akart kerülni a támadójától. Közben előrántotta a kardját, Villogót.
A bezáródó kapu majdnem fejbe vágta. A rácsos ablak túloldalán
megpillantotta Nirai Sathilt. A nő elégedetten mosolygott.
– Te meg mit csinálsz? – förmedt rá a herceg.
– Ezt inkább én kérdezhetném tőled. Mégis mit keresel itt a mélyben? –
felelte a nő, és a mutatóujjával megfenyegette az ifjút.
– Sorra vettük a kastély érdekességeit – vágta rá Attrebus. – Eltévedtünk
egy kicsit.
– Egy icipicit – mondta Nirai gúnyosan.
– Figyelj, a látszat csal! – tiltakozott a herceg. – Valójában…
– Attrebus Mede! – vágott a szavába Nirai. – A kard, Umbra miatt jöttél
ide. Azért csábítottad el – vagy legalábbis azt hiszed, ez tetted – a mi édes
kicsi Irinjánkat, hogy kiderítsd a fegyver rejtekhelyét.
– Irinja nem bűnös! – kiáltotta az ifjú, de aztán dadogni kezdett. – Ho-
hogy érted azt, hogy „azt hiszem”?
– A lányt én küldtem be hozzád – felelte az úrnő. – Miután beszámolt
arról, hogy mit akarsz.
Attrebus becsukta a szemét. Örült annak, hogy Sul nem volt ott a
közelben.
 – Akkor tehát tudod, hogy mit akarok – mondta végül. – És mi az, amit te
akarsz? Az apád tegnap beszélt Sullal. Egyértelmű, nem tudta, hogy ki
vagyok valójában.
– Tényleg nem tudja! – hördült fel Nirai. – Azt sem sejti, hogy lejöttetek
ide. Még most is megpróbálja megvédeni Elhult. Azok után, amit a
testvérem művelt! Elszánta magát arra, hogy Aljas Clavicus egyetlen
szolgájának sem adja a kardot.
– Miért?
– Az apám megegyezett pár dologban Aljassal. A herceg azt kérte a
segítségéért cserébe, hogy keressen meg a számára Morrowindben egy
bizonyos kardot. Aljas azonban elfelejtette megemlíteni az apámnak, hogy
mi történik akkor, ha valaki kézbe veszi azt a fegyvert. Azt hiszem, hogy a
történet második felével már te is tisztában vagy.
– Én nem szolgálom Aljas Clavicust.
– Engem aztán nem érdekel, hogy kit szolgálsz! – kiáltotta a nő. – Ez az
apám megszállottsága, nem az enyém! Azt akarom, hogy legyen már vége
ennek az egésznek! Ha el tudod venni a kardot Elhultól, akkor a tiéd lehet,
nekem aztán nem kell.
– Akkor meg minek ez a színjáték? Miért zártál be minket?
– Biztos, ami biztos – mondta Nirai. – Ha valahogy az egyikőtök kezébe
kerülne a kard, és az illető megőrülne, akkor így nem törhettek ki a
mélyből.
– Nem vesszük kézbe azt a fegyvert – ellenkezett Attrebus.
– Ebben nem lehetek biztos – mondta a nő. – Sajnálom, sok szerencsét.
Attrebus háta mögül, a barlang mélye felől, felhangzott Sul üvöltése,
utána pedig valaki hátborzongató módon vonyítani kezdett.
– Nem árt, ha sietsz – figyelmeztette Nirai.
A herceg halkan káromkodva megfordult, és egyik kézben a lámpással, a
másikban Villogóval a lehető leggyorsabban elindult a durva, érdes
kőpadlón. Sul hangjának irányába sietett.
Az elnyújtott vonítás egy pillanatra sem szünetelt. Az idegtépő,
embertelen hörgésbe csak néha vegyültek egy érthetetlen nyelv szavai.
Csak néhány szívdobbanásnyi ideig kellett a félhomályban botladoznia.
Megtalálta a szörnyű hang forrását.
Sul elejtette vagy talán földhöz vágta a lámpását. Az összetört, és a padló
egy részét most fényesen világító olajfolt borította be. A vöröses fényben
jól látszott Elhul Sathil iszonyúan eltorzult alakja.
A bőre alól eltűnt a hús. Annyira sovány volt, hogy minden egyes csontja
világosan látszott. Miközben folyamatosan vonyított, fel-alá mozgó
ádámcsutkája miatt leginkább egy hatalmas gyíkra vagy békára hasonlított.
Vadul hadonászott a kezével. Zavarba ejtően gyerekesnek tűnt. A szeme
teljesen fehér volt. Ide-oda kapkodta a fejét Sul és Attrebus között.
A herceg először észre sem vette a kardot, úgy tartotta, mintha a fegyver
csak Elhul karjának meghosszabítása lett volna. A hegye a padlón pihent.
Elég volt egyetlen gyors pillantást vetnie Sul felé, hogy észrevegye az elf
karján gyorsan terjeszkedő, sötét foltot.
– Mondtam neked… – kiáltotta a férfi, de nem tudta befejezni, mert
Elhul máris támadásba lendült. Elképesztő sebességgel Attrebus felé vetette
magát. Nem úgy harcolt, mint egy képzett vívó. Umbra a magasból
hentesbárdként sújtott le. Attrebus Villogóval hárított. A démoni kard a
fegyver lapját találta el.
Az ütés ereje elég volt ahhoz, hogy az ifjú térdre rogyjon. Könyörtelen
fájdalom mart a vállába. Felhördült, és előrevetette magát, megpróbálta
ledönteni a lábáról az ellenfelét. Elhul ránézésre harminc kilogramm se
lehetett, ám amikor nekicsapódott, Attrebus úgy érezte, mintha egy
öntöttvas szobornak ment volna neki.
Elhul lecsapott. Az ökle a füle mögött találta el a herceget. Attrebus
hátratántorodott. Azt hitte, hogy megzendült egy harang a közelében. A
szörnyeteg azonnal utána vetette magát. Ekkor egy villám csapott bele, ám
Elhul nem törődött a mágikus támadással.
Amikor felemelte a fekete kardot, hogy újra lesújtson, Attrebus a
csontsovány alak gyomrába döfte Villogót… illetve csak megpróbálta
megszúrni. A penge képtelen volt átszakítani a ráncos, fekete bőrt. A
támadás azonban még így is elég erős volt ahhoz, hogy Elhul hátrébb
lépjen. A magasból ívből lesújtó fegyvere ezért nem Attrebus fejét vágta
ketté, hanem hatalmasat csattant a barlang padlóján. A herceg csapása telibe
találta a szörnyű alak koponyáját. Megint úgy érezte, mintha egy szoborral
küzdött volna. Elhul csak megrázta a fejét, miközben Attrebus hátrébb
húzódott. A vonyító üvöltés elhallgatott, és a szörnyű alak beszélni kezdett.
– Vegyétek el tőle! – parancsolta. Ezeket a szavakat különös, éles hangon
mondta, ám egyértelmű volt, hogy utasítást adott.
 – Tessék? – értetlenkedett Attrebus. Megpróbálta szilárdan megvetni a
lábát.
– Vedd el a kardot tőle, te idióta! – mondta akadozó nyelven Elhul. Úgy
tűnt, hogy nehezére esett a beszéd. A szemében pokoli harag lángolt.
Amikor a tekintete megváltozott, a hangja is átalakult.
– Könyörgöm – suttogta.
Ismét a hercegre vetette magát. Attrebus hátralépett, de megbotlott. Maga
elé rántotta Villogót. Meglehetősen gyenge próbálkozás volt ez félelmetes
ellenfelével, a néhai Elhul Sathillel szemben.
Elhul azonban megtorpant. A kard megdermedt a levegőben. Tágra
nyitotta a száját, mintha csak üvölteni akart volna. Ezúttal azonban nem tört
hang fel a torkából. Fogai közül füstölgő, zöld hányadék bukkant elő.
Szabad kezével az arcához kapott. A szeméből és a füléből ugyanennek a
visszataszító anyagnak a sugarai lőttek ki. A hasán nyílások támadtak.
Miközben összerogyott, darabokra hullott. A zöldes sav elkezdte feloldani a
sziklát.
– Gyere onnan! – kiáltotta Sul. – Ne nyúlj hozzá.
– Tudom, hogy hihetetlen, de eszem ágában sem volt! – tiltakozott
Attrebus. Majdnem elhányta magát. – Ez egyszerűen…
Nem talált szavakat arra a varázslatra, amit a társa bevetett az előbb.
– Lényeg az, hogy használt – mordult fel az elf. – Már kezdtem azt hinni,
hogy semmi sem végez vele.
– Őszinte elismerésem. Hogy van a karod?
Sul olyan arccal nézett a sebhelyre, mint aki nem emlékszik, hogy mikor
is szerezte.
– Nem komoly – állapította meg. – Majd csak begyógyul.
Attrebus visszafordult az ellenfelük felé. A szörnyű alakból mostanra
már csak egy fortyogó, zöld tócsa maradt. Meg persze a kard. Annak
szemmel láthatólag nem esett bántódása.
– Most mit csináljunk? – kérdezte az ifjú. – Nem vehetjük kézbe. Akkor
mi is olyanná válnánk, mint ő volt.
– Tényleg jobb lesz, ha nem nyúlunk hozzá – ismerte be Sul. – Kutasd át
a barlangot, keress valamit, amibe beletekerhetjük. Nem kell sietni. Eltart
még egy darabig, míg a zöld sav elpárolog.
Attrebus csak ekkor vette észre a holttesteket. A legtöbbjükből már csak
a csontváz maradt meg, de néhány hulla még elég friss volt ahhoz, hogy jól
érezhető legyen a bűze. A lámpása és a Sul összetört lámpájából kifolyó
olaj lassan kihunyó fényében nagyjából féltucatnyi fekvő alakot fedezett
fel. Azt viszont nem tudhatta, hogy a fénykörön túl még hány halott hever.
Hamarosan kiderült, hogy nem kell túl sokáig turkálniuk az elhunytak
között. Valaki korábban halomba rakta a megrohadt, penészes
ruhadarabokat és felszerelési tárgyakat. Akadt közöttük egy viszonylag jó
állapotban lévő kardtok is. Körülbelül húsz percet kellett várniuk, hogy a
padlóból már ne áradjon a füst, akkor Sul óvatosan rátolta a hüvelyt
Umbrára. Néhány percen keresztül mozdulatlanul bámulta a fegyvert, aztán
a tokot megragadva felemelte. Tágra nyílt a szeme, és némán mondott
valamit. Talán valamilyen varázsigét mormolt el.
– Még a tokon keresztül is érződik – szólalt meg. – Nehogy hozzáérj,
Attrebus.
Csíkokra hasogatta az egyik pokrócot. A szövetdarabokkal először
Umbra markolatát tekerte be, gondosan ügyelve arra, nehogy hozzáérjen.
Utána bebugyolálta a hüvelyt is. Csak akkor volt elégedett, amikor már több
réteg szövet borította az egész fegyvert.
– Rendben – mondta végül. – Induljunk.
– Hát persze – bólintott Attrebus. – De van egy kis gond…
***
Nirai még mindig ott állt a kapu túlsó oldalán. Amikor észrevette a
közeledőket, és a kezükben tartott csomagot, halkan sírni kezdett.
– Akkor hát sikerült nektek! – mondta nagy nehezen. – Pedig már
kezdtem azt hinni, hogy lehetetlen.
– Te valójában nem is akarsz kiengedni minket innen!
A nő felemelte a fejét.
– Nem – mondta. – Nem jöhettek ki. Csak akkor, ha leteszitek a kardot.
– Pontosan tudod, hogy ki vagyok – figyelmeztette a herceg. – Keresni
fognak.
– Máris keresnek – válaszolta a nő. – Csak éppen senki nem tudja, hogy
idejöttél. Talán tucatnyian láttak itt a kastélyban. A helybeliek
összetartanak. Ráadásul az alapján, amit hallottam, a birodalomnak megvan
a maga baja. Nem igazán törődhet egy elveszett herceggel.
Nirai egy gyors pillantást vetett Sulra, és megcsóválta a fejét.
 – Ne próbálkozz semmivel! – figyelmeztette. – Ezeket a rácsokat erős
védelmi varázslat óvja. Ha valaki mágiával támad rájuk, akkor a csapást
tízszeres erővel zúdítják a varázslóra. Ha ellenem fordulsz, nagy árat fogsz
fizetni érte.
– Várj csak – kérte Attrebus. – Beszéljük meg ezt az egészet. Tudom,
hogy te valójában nem akarod a halálunkat.
– Így igaz – bólintott a nő. – Menjetek vissza a barlangba! Hagyjátok ott
a kardot. Hamarosan visszajövök ide az őreimmel. A fegyveresek jelenléte
garantálja, hogy nem esik bántódásom, ti pedig szabadon távozhattok,
feltéve, ha előtte esküt tesztek arra, hogy soha többé nem tértek vissza ide.
– Az előbb említetted a birodalmat. A hazám bajaiért Umbriel a felelős –
magyarázta Attrebus. – Pontosan emiatt van szükségem a kardra. Azért,
hogy elpusztítsuk vele a repülő várost.
– Lehetséges, hogy ti máris a kard rabszolgái vagytok – ellenkezett a nő.
– Nem lehetek biztos abban, hogy mennyire erős. Lehet, hogy meg sem kell
markolni, és mégis az uralma alá kerülsz. Talán a puszta közelsége is elég.
Bárhogy is legyen, előbb vagy utóbb valaki kézbe veszi. Akkor a fegyver
arra kényszeríti új rabszolgáját, hogy visszatérjen ide, és megöljön
mindenkit.
– Miért?
– Te semmit nem tudsz róla?
– Csak egy keveset.
– Az apám utasítására felkutatták az összes olyan könyvet és kéziratot,
ami az ilyen fegyverekről szól. Még rég elveszettnek hitt kötetek is
előkerültek.
– Mondd el hát nekünk is, amit megtudtál! – kérte a herceg. – Győzz meg
engem arról, hogy valóban itt kell hagynom Umbrát.
Az úrnő csak néhány szívdobbanásnyi ideig habozott. Még ez is elég volt
ahhoz, hogy Attrebus megértse, hogy Nirai nem fogja őket élve kiengedni.
A nő most már csak önmagának bizonygatja, hogy helyes, amit tesz.
Megpróbálja elhitetni magával, hogy nincsen más kiút.
– Aljas Clavicus, a daedra herceg különös fegyvert készíttetett – mondta
végül. – Zavart kívánt támasztani Nirnben. A vész nemcsak remek
szórakozást jelentett volna, ám a fegyver lelkekkel is táplálta volna
gazdáját. Szándékát sokáig nem tudta valóra váltani, mert nem akadt
kovács, kire rábízhatta volna a munkát. Hosszú hónapokat – más források
szerint éveket – töltött csalódott keresgéléssel, míg kapcsolatba nem került
Naenra Waerr-rel. A boszorkány elkészítette ugyan a fegyvert, ám az
megbízhatatlannak bizonyult. Naenra meggyőzte a herceget arról, hogy bele
kell folyatnia a saját ereje egy részét a pengébe, mert az csak így kerül
egyensúlyi helyzetbe. Akkor ráadásul képes lesz akkor is kapcsolatban
maradni a karddal, ha az éppen a halandók világában van. Aljas a
boszorkány rendelkezésére bocsátotta a kért erőt, úgy tűnik azonban, hogy
Naenra csúnyán félrevezette a herceget. Néhányan még azt sem tartják
lehetetlennek, hogy a boszorkány valójában nem volt mást, mint
Sheogorath, az őrült isten.
– Hogyan vezette félre?
– Azt mondtam, hogy úgy tűnik – figyelmezette Nirai. – Nem világos,
hogy pontosan mi történt. Nem tudhatjuk, hogy csak egy tervet hajtottak-e
végre, vagy a vállalkozás azért végződött kudarccal, mert roppant nehéz
felhasználni a daedrák erejét. A kard elorozza a lelkeket. Kellő idő
elteltével az uralma alá hajtja a gazdáját. Bármi is volt megalkotója eredeti
szándéka, talán azért, mert emberi lelkekkel került kapcsolatba, vagy
esetleg, mivel ilyen a daedra energiák természete, mindenesetre a kardba
zárt erő, Aljas egy darabja egy idő múlva önálló, értelmes lénnyé változott.
– Igen – bólintott Attrebus. – Erről tudunk. Az általad említett lény aztán
elszökött a kardból. Most ő működteti Umbriel városát. Vissza akarjuk
helyezni vagy őt vagy az erejét ebbe a fegyverbe.
– Arra már magam is rájöttem, hogy az Umbrának nevezett teremtmény
már nincs a kardban – mondta Nirai. – A penge továbbra is elorozza a
lelkeket, ám teljesen kiszámíthatatlan a viselkedése. Aki kézbe veszi, az
azonnal megőrül. Úgy vélem, ennek az lehet az oka, hogy a fegyver
valamilyen módon továbbra is kapcsolatlan áll Aljassal. Arra a
megállapodásra jutottam, hogy Umbra távozása után maga Aljas vagy
legalábbis e különös lény lényegi alkotórésze került bele a pengébe. A kard
foglya lett. Bármi legyen is az igazság, nincsen olyan halandó elme,
amelyik hosszú időn át képes volna elviselni a fegyverben rejtőző őrületet
és őrjöngést.
– Akkor tedd lehetővé, hogy helyreállítsuk a kard egységét, és
elpusztítsuk vele Umbrielt.
– De hát pontosan ez az, amit Aljas is akar – felelte Nirai. –
Semmiképpen nem kaphatja meg azt, amire vágyik.
 Az úrnő kihúzta magát. Amikor folytatta, a hangja már sokkal
határozottabban és elszántabban csengett.
– Sajnálom. Idelent kell maradnotok.
– Eddig azt hittem, hogy Aljas csak az apádat tette megszállottá! –
méltatlankodott Attrebus.
– Eddig én is – válaszolta a nő.
– Mi van akkor, ha elfogadjuk az előbbi javaslatodat, és itt hagyjuk a
kardot?
– Sajnálom, de meggondoltam magam. Biztosra veszem, hogy nem
tartanátok be a megállapodásunkat. Lehetséges, hogy láthatatlanná
változtatnátok a kardot, vagy egy nagyobb sereg élén térnétek vissza érte.
Nem engedhetlek ki titeket.
A levegő megremegett. Hangos csattanás hallatszott, majd a semmiből
egy félelmetes szörnyalak bontakozott ki. A kapura vetette magát. Nirai
felsikoltott, és elugrott a rácsok közeléből. A szörnyeteg hangja azonban
máris túlharsogta a nő rémült kiáltását. Fülsüketítő zaj támadt, ahogy az
iszonyatos jelenés lángra lobbant és elolvadt.
– Pontosan erről beszéltem! – kiabálta Nirai, majd megfordult, és
elszaladt.
– Jobb lett volna, ha a kapu túloldalára idézed meg ezt a valamit – fordult
Attrebus Sul felé.
– Megpróbáltam – felelte a sötét elf. – Ez a nőszemély igazat mondott a
kapuval kapcsolatban. Olyan erő lakozik benne, amit nem tudtam
hatástalanítani.
– És most mit tegyünk? – kérdezte az ifjú. – Az az érzésem, hogy Nirai
most már nem várja ki, amíg szépen, csendben éhen halunk.
Töprengeni kezdett, majd halványan elmosolyodott.
– Ha leküldi az őreit, azoknak ki kell nyitniuk a kapuit, hogy
elkaphassanak minket.
– Az ő helyükben én tüzet gyújtanék, hogy a mérgező füst végezzen
velünk – ellenkezett Sul. – Vagy légmentesen lezárnám a folyosót, és
kivárnám, amíg megfulladunk. Néhány hordó olaj is megtenné. Leönteném
a lépcsőn, és utána meggyújtanám. Ezt a módszert akkor használnám, ha a
kastélyban senki sem ért a mágikus küzdelemhez.
– Ha a hóviharért odaát, a völgyben az apját terheli a felelősség, akkor
biztosra veszem, hogy az öreg csúnyán elbánhat velünk, amíg itt ücsörgünk
bezárva.
– Pontosan erre gondoltam én is – bólintott Sul.
– Át tudsz vinni minket az Oblivionba? – kérdezte a herceg.
– Ezen a helyen sehol sem érzékelek gyenge pontokat a világokat
egymástól elválasztó falakon – mondta a mágus. – Legalábbis a szokásos
rések nincsenek. De ha nyílna is itt átjáró, ki tudja, hogy hova jutnánk át
rajta. Amikor útra keltünk Morrowind felé, akkor olyan úton haladtunk,
melyet korábban évtizedeken át tartó munkával derítettem fel. Amikor
elmenekültünk Vuhon elől, csak azért maradtunk életben, mert ez okozott
örömet egy szeszélyes daedra hercegnek.
– Akkor… várj csak! Hogy értetted azt, hogy a szokásos rések?
Sul a kezében tartott, gondosan bebugyolált fegyverre pillantott.
– Érzek itt valamit – válaszolta. – Ha igaz, amit Nirai mondott, akkor
mégis lehet egy esélyünk arra, hogy átlépjünk az Oblivionba, és kikerüljünk
ebből a csapdából.
– De akkor nem kerülnénk egyből Aljas Clavicus markába?
– Azt hiszem, hogy oda kerülnénk.
– Ha jól emlékszem, te magad mondtad, hogy ez veszélyes dolog volna.
– Így igaz – biccentett Sul. – Csakhogy mostanra igencsak leszűkült a
lehetőségeink száma. Csak a szörnyű és a még szörnyűbb között
választhatunk.
– Talán vannak még olyan lehetőségek is, amelyekre eddig nem
gondoltunk.
– Mondj akár csak egyet is! Mindent hajlandó vagyok megfontolni.
– Hadd gondolkodjam egy kicsit.
Sul némán bólintott és leült. Attrebus jó tizenöt percen keresztül törte a
fejét. Ekkor furcsa hangokat hallott a lépcső irányából.
– Kitaláltál valamit? – kérdezte a sötét elf. A herceg megrázta a fejét.
– Semmit. Egyetlen épkézláb gondolat sem jutott az eszembe. Csak
annyira jutottam, hogy még az sem elég, ha valahogy kijutunk a kapun meg
a kastélyból. Képtelenség volna Umbriel előtt elérni a birodalom
fővárosába. Kivéve persze, ha ismersz még egy olyan titkos fogást is,
amiről nekem fogalmam sincsen.
– Ha valahogy visszajuthatnánk Vivec város romjai közé, akkor újra azon
az ösvényen haladhatnánk, amit jól ismerek. De több héten át tartó út
választ el minket azoktól a romoktól.
 – Feltételezve persze, hogy találunk egy olyan hajót, aminek nem árt meg
a tűzforró tengervíz. Hát igen, azt hiszem, hogy ezzel az erővel nyugodtan
meglátogathatjuk Aljas Clavicust is. Lehetséges, hogy a változatosság
kedvéért barátságos és vendégszerető lesz.
Sul elővette azt a kenőcsöt, amelyet még Vízmentében készített. Úgy
tűnt, hogy azóta egy egész örökkévalóság telt el. A krém egy részét
Attrebus homlokára kente, utána a hegyére állította a kardot. Nem
csomagolta ki, viszont becsukta a szemét, és a homlokát hozzányomta a
markolatot borító szövethez.
Jó ideig semmi nem történt, csak kellemetlen bűz támadt.
Attrebus ekkor úgy érezte, mintha lecsapott volna rá egy hatalmas mancs.
Valami akkorát rántott az ifjún, hogy megszédült, eltűnt a vér a fejéből, és a
szeme előtt fekete foltok táncoltak. Iszonyatos erejű ütés zúdult rá. Nem
kapott levegőt.
A levegő még mindig erősen bűzlött, ám ez már nem ugyanaz a szag
volt, mint amit az előbb a barlangban érzett. Amikor nagy nehezen
felemelte a fejét, jól látta, hogy már nem a föld mélyében vannak, hanem
valahol egész másutt.
 H
ELSŐ FEJEZET
Annaďg lassan keresztüllépdelt az óceán megfagyott hullámaira
emlékeztető, lágyan ívelő, rózsaszínű kristályból faragott padlón. A
kristályréteg méltóságteljes ívvel olvadt a falakba. A magasban hatalmas,
áttetsző mennyezet borult a táncolók fölé, csak helyenként ragyogtak benne
egészen halvány színek. Figyelembe véve a meglehetősen bizonytalan
padlón lépkedő, pörgő, magasba szökkenő férfiakat és nőket, azt lehetett
volna hinni, hogy a testüknek itt nincsen ugyanolyan súlya, mint Umbriel
más részein. A táncolók néha felemelkedtek a magasba, és csak jóval
később süllyedtek vissza a csillogó padlózatra. A pörgő alakok mozgását
elképesztő szélesre szétnyíló, félig áttetsző, nedvesen csillogó kékeszöld,
azúrkék, mogyoró- és citromszínű köntösök követték. A ruhadarabok
mintha maguk is táncoltak volna, néha halk harmóniában, máskor viszont a
dallamok könyörtelenül összecsaptak.
– Kik ezek? – kérdezte a lány Rheltől.
– Mégis kik volnának? Természetesen a társaid – felelte a főnemes.
– Lehetetlen, hogy Umbrielen ilyen sok főszakács van.
– Jól látod a dolgot – mondta a nagyúr. – Csak nyolc olyan előkelő
főszakácsunk van, akik eljöhetnek az ilyen rendezvényekre. Na de nem
gondolhattad komolyan, hogy Umbrielen csak a szakácsművészetet tartják
nagyra a város nagyurai? Mi rajongunk valamennyi művészeti formáért.
Nagyra becsüljük a legkülönfélébb művészetek kiemelkedő képviselőit.
Akiket itt látsz, a saját területük legjelentősebb mesterei. Ott van például
Luel. Az ő segítségével alakítottuk ki ezt a lenyűgöző báltermet. Tíz nappal
ezelőtt még sötét őserdő húzódott itt. Így emlékeztünk az érkezésünk után
meglátogatott első országra. Ha jól tudom, az nem volt más, mint a te
szülőfölded. Néhány napig magától értetődő módon mindenkit lenyűgözött
az egzotikus környezet. Csakhogy az idő gyorsan telik, és minden elveszíti
a varázsát. Nincs szörnyűbb dolog a stagnálásnál. Nem fogom megengedni,
hogy körülöttem bármi is megálljon a fejlődésben.
– Ez itt mind a tied?
 – Igen, ez itt a palotám – felelte Rhel nagyúr. – A nyolc csodálatos
kastély legnagyobbika. Ezt elhiheted nekem.
– Mióta a tiéd?
Bár a nagyúrnak furcsa szeme volt, a lány most mégis rájött arra, hogy a
tekintetében felvillanó, különös lángok a tanácstalanságára utaltak.
– Mindig is az enyém volt – magyarázta Rhel. – Még azelőtt építettem,
hogy Umbriel útra kelt volna.
– Hűha – nyögte ki Annaďg.
– Én a nagyurak közé tartozom. Tudod, Annaďg, mi nem újra és újra
visszatérve létezünk. Mindig is itt voltunk, és mindig is itt leszünk. Ezen a
helyen álltunk a kezdet kezdetén, és ha egyszer eljönne a vég, mi akkor is
itt maradunk.
– Fogalmam sem volt róla – mondta a lány. – Senki sem beszélt erről
nekem.
– Feltételezem, mindenki más – hozzám hasonló módon – azt gondolta,
hogy tisztában vagy az ilyesmivel. De várj csak. Azt akarod mondani, hogy
a te világod urai nem halhatatlanok?
– A legtöbbjük nem az. A lenti világ nem igazán hasonlít Umbrielhez.
– Hát az kellemetlen – töprengett a nagyúr. – Viszont most már itt vagy.
Közelebb hajolt, és megérintette Annaďg vállát.
– Erezd jól magad! Engem hív a kötelesség. Megyek Umbrielhez.
Annaďg némán bólintott. Nem egészen tudta, hogy mitévő legyen ezen a
különös helyen. Végül óvatosan odasétált a falhoz, és kinézett a sziget
peremét borító fákra és távolabb a tamrieli tájra. A messzeségben hegyeket
fedezett fel, kicsit közelebb erdők és termőföld borította a talajt. Magában
azon töprengett, hogy vajon merrefele járhatnak.
– Gratulálok! – mondta ekkor valaki.
Annaďg megfordult, és felnézett Phmerre.
– Köszönöm – nyögte ki nagy nehezen. Igazából nem tudta, hogy mi
mást mondhatott volna.
– Mindig is tudtam, hogy Toellel egy napon a saját önteltsége fog
végezni – mondta Phmer, miközben hasonlóan a fiatal lányhoz, alaposabban
szemügyre vette a mélységben feltáruló, lenti világot. – Egyértelmű, hogy
lebecsülte a képességeidet.
– Ezt nem igazán értem – mondta Annaďg.
 – Ugye nem gondolod, hogy megtéveszthetsz a képmutatásoddal? –
legyintett az idősebb nő, majd nagyot sóhajtott. – Toel holttestét a
konyhámban találták meg. Pontosan tudom, hogy nem én tettem oda. Sokat
törtem a fejem, hogy sikerült a nyakamba varrnod a hullát. Végül
meghallottam, amiről már a fél város beszélt, hogy a lázadó pákászok
vezetője a barátod volt. Egyből összeállt a kép. Agyafúrt módon egymásra
uszítottál minket. Lehetséges, hogy saját kezűleg ölted meg Toelt, az is
előfordulhat, hogy a barátod végzett vele. Elismerem, ravasz voltál. Ennek
ellenére jobban teszed, ha nem bízod el magad. Azért figyelmeztetlek, mert
van benned valami, ami tetszik nekem. Azért vitted ilyen sokra, mert senki
sem tudta, hogy milyen körmönfont jószág vagy. Mesterien eljátszottad az
ártatlan idegen szerepét. Toel igazán felfigyelhetett volna a veszélyre,
amikor ügyesen elintézted Slyrt. Csak – ahogy azt már említettem – az
önteltsége lehetetlenné tette, hogy felfigyeljen a bajra. Én azonban többé
nem foglak lebecsülni. Nem hinném, hogy ezzel egyedül vagyok.
– Emlékezni fogok rá – bólintott Annaďg.
Phmer elmosolyodott, majd ujjával a kristályfal felé mutatott.
– Hiányzik a régi otthonod?
– A világom már nem létezik – válaszolta Annaďg. – Azt sem tudom,
hogy melyik ország felett repülünk.
– Odalent minden olyan nagy – mondta a főszakács. – Rendkívül
kellemetlennek tartom, hogy ez a világ ilyen hatalmas. Azt hiszem, az
ember állandóan eltévedne odalent. Hogy a csudába tudják megtalálni a
helyüket? Te idefent elképesztő gyorsasággal rájöttél arra, hogy hova is
tartozol.
Annaďg tiltakozni akart, de rájött arra, hogy a vetélytársa igazat mondott.
Odahaza, Lilmothban gyakorlatilag csak sodródott. Lehetséges, hogy
anélkül élte volna le az egész életét, hogy megtalálta volna a maga útját.
Sosem derülhetett volna ki, hogy milyen szörnyeteg lapul a bőre alatt. Ez a
szörny ugrásra készen várta a lehetőséget, hogy kimutassa a foga fehérjét.
Umbrielen aztán Annaďg a lehető leghamarabb megmutatta, hogy mi
lakozik benne. Lehet, hogy ez volt a sors akarata. Talán valójában ide
tartozik. Tényleg törődött azzal, hogy mi történik Attrebusszal és a
birodalmával? Nem lehetséges véletlenül, hogy csak gyerekesen vonzódott
a herceghez? Elképzelhető, hogy egész életén át felelőtlenül viselkedett,
mielőtt feljutott volna ide?
 Örömmel látta, hogy Phmer magára hagyta. Még egy órán keresztül fent
őgyelgett a bálteremben. Nem állt szóba senkivel sem. Végül visszatért a
konyhájába.
Yeum felnézett, amikor Annaďg belépett az ajtón.
– Milyen volt? – kérdezte.
– Phmer talán megengedi, hogy magam helyett téged küldjelek fel oda –
felelte a lány. – Akkor talán mindketten sokkal boldogabbak leszünk.
– Toel imádta a fenti társaságot.
– Hát, én más vagyok.
Yeum visszafordult az asztal felé.
– Elkaptak valakit, aki megpróbált beosonni ide az éléskamrából –
mondta. – Akarod látni a lányt, vagy egyszerűen csak ölessem meg?
– Miért akart bejutni hozzánk? – kérdezte Annaďg.
– Kés volt nála. Téged keresett.
Annaďg egy pillanatig dermedten állt. Úgy érezte, mintha valahogy
összezsugorodott volna. Mostanában hányan akarják meggyilkolni? Meddig
maradhat életben ilyen körülmények között? Az istenek szerelmére, hiszen
még azt sem tudta eldönteni, hogy Yeum az igazat mondja-e, vagy csak
esetlen tréfával próbálkozik. Vagy talán csapdát állított a helyettese?
– Megnézem magamnak – mondta végül. – Hol van?
– Természetesen a börtöncellában.
– Van börtöncellánk?
– Persze. Mégis mit gondolsz, Toel hol tartotta a foglyait?
– Nem tudtam, hogy voltak foglyai – méltatlankodott Annaďg. – Szóval
hol van a cella?
– Leviszlek oda – mondta Yeum. Elindult lefele, Annaďg pedig gondosan
odafigyelt arra, hogy néhány lépésnyire lemaradjon a helyettese mögött.
***
Az ismeretlen nő gyilkos pillantást vetett Annaďgra a rácson keresztül. A
csinos, fiatal teremtés egy dunmerre hasonlított. Barackszínű térdnadrágot
és barna felsőrészt viselt. Egyáltalán nem tűnt gyilkosnak.
– Te vagy az? – kiáltotta. – Annaďg?
– Igen. Mi a neved?
– Fhena vagyok.
– Mere-Glim barátja.
 – Szóval akkor mesélt rólam! – kiáltotta dacosan a lány. – Azért jöttem
le, hogy megöljelek. Mindenki tudja, hogy mit tettél. Glim azt hitte, hogy a
barátja vagy. Szeretett téged. Most pedig feldarabolták szegényt.
– Én is szerettem őt – ellenkezett Annaďg.
– És ezért meggyilkoltad? Ennek semmi értelme – tiltakozott a dunmer.
Tágra nyílt szeméből csak úgy áradt a szomorúság. Annaďg azonnal rájött
arra, hogy milyen törékeny a fogoly haragja. Glim barátja hiába igyekezett
bátornak látszani. Ez a fiatal lány valójában naiv módon ártatlan volt.
De mi van akkor, ha a látszat csal? Ha ez a nőszemély valójában csak az
alkalmat lesi arra, hogy támadjon?
Csakhogy ez a Fhena Glim barátja volt. Annaďg pedig Glim adósának
tartotta magát.
– Akarok mutatni neked valamit – mondta nagy nehezen. – Ha
kiengedlek a cellából, megígéred, hogy nem próbálsz meg bántani?
– Nem igazán hiszem, hogy sikerülne – legyintett Fhena rövid
gondolkodás után. – Annyira nem értem ezt az egészet. Fel akarom fogni,
hogy miért bántál el vele ilyen csúnyán.
– Akkor gyere velem.
Felvezette a saját lakosztályába. Valamikor Toel lakott ezen a helyen.
Bementek a fürdőszobába.
– Ott van – mondta végül.
Fhena letérdelt, és belebámult a vízben lebegő, áttetsző hólyagra és a
benne levő, apró, hüllőre emlékeztető alakra. Könnyes szemmel nézett fel
foglyul ejtőjére.
– Pont olyan, mint Glim – mondta. – Csak kisebb.
– Nem egyszerűen olyan, mint ő – javította ki Annaďg. – Glimet látod.
Fhena tágra nyílt szemmel fordult vissza az embrió felé.
– Tényleg ő az? – suttogta.
– Ha nem ölöm meg, akkor valami más megtette volna – magyarázta
Annaďg. – Ez volt az egyetlen kiút. Semmilyen más lehetőséget sem
találtam.
– De hát feldarabolták a testét! A részeit meg…
– Így igaz. El kellett hitetnem mindenkivel, hogy örökre távozott
közülünk. Megmérgeztem a vizet. A szer nem csak Glimet ölte meg, de
rávette a testét arra, hogy növesszen egy kristályt. Ebbe a mátrixba
belekerült a lelke, a gondolatai, az emlékei. Az egész lénye. A kő hasonlít
arra, amit odalent lélekgyémántnak hívunk. Ezenfelül azt hiszem, nem áll
túlságosan távol a ti ingeniumotoktól. A kristályt felhasználva kikeltettem
egy kezdetleges csírát, és a végeredményt itt látod a vízben.
– Vajon meddig tart? – töprengett a lány. – Milyen sokáig fog növekedni?
– Képes voltam felgyorsítani a folyamatot – felelte Annaďg. – Néhány
nap leforgása alatt kifejlődik egy felnőtt teste.
– Tudni fogja, hogy ki vagyok?
– Mindenre emlékszik majd.
Fhena boldogan összecsapta a két tenyerét.
– Ez csodálatos! – kiáltotta. – Glim sokra tartott téged. Tudnom kellett
volna. Azt is, hogy nem halt meg valójában.
– Az a helyzet, hogy igenis megöltem őt, Fhena. A teste elpusztult. Nem
lehetek biztos abban, hogy valaha is képes leszek-e megbocsátani
magamnak ezt a szörnyűséget. Vagy, ha már itt tartunk, nem tudhatom,
hogy ő megbocsát-e nekem.
– Éppen az előbb mondtad, hogy semmilyen más módon nem lehetett
megmenteni.
– Arról beszéltem, hogy én nem láttam más lehetőséget – ellenkezett
Annaďg. – Ettől azonban még mindig véres a kezem.
– Az a lényeg, hogy Glim visszatér hozzánk – lelkesedett a kertész.
Annaďg némán bólintott. Nem tudta, hogy mit is mondhatott volna.
Kénytelen volt félbeszakítani a fák megmérgezését. Meg kell várnia, hogy
Glim kikerüljön a vízből, különben a fákkal együtt ő is meghalna. Annaďg
arra készült, hogy azonnal lecsapjon a városra, mihelyt a barátja
visszanyerte a tudatát. Ha sikerül a mérget eljuttatni a megfelelő helyre,
akkor Umbrielből roncs lesz, vagy talán teljes egészében elpusztul.
Halványan ugyan, de volt valami kis esélye annak, hogy Glimmel együtt
képesek lesznek elmenekülni. Ha viszont az elképzelése nem válik be…
– Jól figyelj arra, amit mondok – mondta Annaďg halkan. – A mocsárban
számos új argóniai test növekszik. Egyedül te és én tudom, hogy ez itt
Glim. Érted, amit mondok? Ezt a titkot senki más nem tudhatja meg,
különben Glim veszélybe kerülne.
– Értem.
– Érd el valahogy, hogy ő is felfogja.
– Miért nem inkább te mondod el neki? – kérdezte Fhena.
 – Remélem, hogy én magyarázhatok el neki mindent, de elképzelhető,
hogy nem lesz rá lehetőségem. Ha bármi történne velem, neked kell
vigyáznod Glimre.
A kertész visszafordult a kád felé.
– Nem vagyok túl okos – ismerte be. – Erősnek meg egyáltalán nem
tartanám magam. Ennek ellenére megteszek minden tőlem telhetőt.
Egy ujjal óvatosan végigsimította a hólyagot. Annaďg torka összeszorult
a látványtól. Magára hagyta Fhenát Glimmel. Kiült az erkélyre, és némán
bámulta Umbriel hétköznapi életét. Magában azért fohászkodott, hogy
elpusztuljon a város.

MÁSODIK FEJEZET
Amikor Attrebus valamennyire magához tért, a hátán feküdt, és az eget
bámulta. Úgy tűnt, hogy a ragyogóan kék égbolton csak néhány gyapjas
bárányfelhő úszik. Mire azonban az ifjú összeszedte magát, és nagy
nehezen megpróbált feltápászkodni, felfigyelt a magasban néhány zavarba
ejtő apróságra is. Elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy azok a
zöldesszürke csíkok valamilyen felhők legyenek. Sokkal inkább úgy tűnt,
mintha mocskos lett volna az égbolt.
Feltérdelt és körülnézett. A közelben Sul próbált meg felkelni.
Valamilyen mezőn értek földet. Körülöttük mindent beborított a fehér
szegfűszeg. A közeli erdőség mintha csak a híres Dar-Ei-i Lythandas egyik
festményéről került volna ide. Hasonlóan azonban az égbolthoz,
alaposabban szemügyre véve a festői tájat, nem lehetett nem észrevenni
azokat a különös helyeket, amelyekről egyszerűen lesiklott a tekintete. Meg
az elszáradt, kifacsarodott növényzetet. A táj egyes részei mintha
megolvadtak volna. A szellő a vadvirágok illatát hozta magával, ám nem
tudta eltakarni a rohadás mindent átható bűzét. Mintha valahol egy üszkös
seb tátongott volna.
– Ez más volt – állapította meg a herceg, és Sulra pillantott. – Nem
éreztem ehhez hasonlót, amikor útra keltünk az Oblivionba.
– Ennek az az oka, hogy nem magunktól jöttünk ide – válaszolta az elf. –
Megidéztek minket.
 Attrebus a szeme sarkából mozgásra lett figyelmes. Megfordult, és
megpillantott egy parányi, fehér kutyát. Az apró jószág a tisztás szélén ülve
tartotta szemmel a két érkezőt. Onnan egy keskeny ösvény indult el a sűrű
bokrok felé. A kutya a fejével az ösvény felé biccentett, és izgatottan
csóválni kezdte a farkát.
– Azt hinné az ember, hogy az apró jószág mondani akar valamit. Talán
azt, hogy kövessük?
– Azt hiszem, ebben biztosak lehetünk – válaszolta Sul.
– Semmi sem biztos, csak a halál. Na de ne ácsorogjunk, hanem gyertek!
– mondta vidám hangon a kutya. Attrebus pontosan tudta, hogy most illett
volna meglepődnie, ám valahogy nem képesztette el az állat különös
viselkedése.
– Van más választásunk? – kérdezte a herceg Sultól. Úgy tűnt, ebben a
pillanatban nincsenek közvetlen életveszélyben. Kivéve persze, ha a kutya
valójában maga Aljas Clavicus. Figyelembe véve, amit Malacath
birodalmában tapasztaltak, ezt nem lehetett teljes mértékben kizárni.
A dunmer határozottan megrázta a fejét.
– Kövessük a kutyát – mondta.
Négylábú vezetőjük végigsietett a kígyózó ösvényen. Minél jobban
eltávolodtak a tisztástól, annál betegebb és satnyább növények között kellett
haladniuk. Egy kidőlt fatörzsön egyensúlyozva átkeltek egy patak fölött.
Attrebus azonnal észrevette a víz tetején vergődő, döglődő halakat. A
szerencsétlen jószágok kopoltyúja görcsösen rángatózott. A magasban, a
fák között valami mozgásba lendült. Először azt gondolta, hogy egy
madarat látott, de aztán felfedezte, hogy a lombok közül egy sólyom
nagyságú pillangó emelkedett ki. Arrébb egy szárnyas százlábút vett észre.
Egy hegy állta az útjukat. Az ösvény többször is megkerülte, miközben
felfele haladt. A magasban egy hatalmas asztal várta az érkezőket, akár
harminc vendég is könnyedén helyet foglalhatott volna mellette. Az
ormótlan bútor veszélyesen vékony lábai patában végződtek. Az asztal
időnként megemelte az egyik lábát, vagy kapálni kezdte vele a földet,
ilyenkor megzördültek a rajta álló üres poharak és tányérok. Túl a hegyen
mintha csak megolvadt volna az egész világ: az égbolt fokozatosan eltűnt,
és a helyét átvette a halványan remegő káosz. Innen, a magasból Attrebus
azt is jól látta, hogy a fák és a fű nagyjából egy mérföldnyi távolságban
fedte be a környező tájat. A növénytakaró vége ugyanúgy vált elmosódottá,
mint az égbolt pereme.
Az asztalfőn, egy hatalmas, fából ácsolt trónuson egy nagyjából tizenkét
vagy tizenhárom éves fiú ücsörgött. Az életkora csak azért nem volt
egyértelmű, mert a félmeztelen gyermek hatalmas pocakja egy falánk
középkorú férfi sörhasának is megfelelhetett volna. A jobb szemöldöke
felett egy kecskeszarv nőtt ki a homlokából, a bal szeme felett pedig egy
elfertőződött sebhely látszott. Az ismeretlen mindkét meztelen lábát feltette
az asztal lapjára. Az arcán halvány, de annál galádabb mosoly ragyogott.
Egész megjelenésében a szeme volt a legkülönösebb. Attrebus egyszerűen
képtelen volt belenézni. Amikor megpróbált a gyermek szemére
összpontosítani, egyszerűen nem sikerült feldolgoznia a látottakat: az
asztalfőn ülő alak tekintete mintha teljesen üres lett volna. Ez az üresség
azonban elképzelhetetlen titkok ígéretét hordozta magában.
Amikor a legény megpillantotta Sult és Attrebust, hangosan elnevette
magát. Hátborzongató volt a hangja, mintha valaki megpróbálta volna
utánozni egy ember nevetését. Ráadásul egyértelműnek tűnt, hogy csak egy
kötöznivaló bolond ad ki ilyen hangokat magából. A kutya felugrott az
asztal tetejére.
– Íme, Aljas Clavicus herceg! – jelentette be ünnepélyesen, majd oldalra
dőlt, és nyalogatni kezdte magát.
A fiú leheletnyit biccentett a fejével. Utána ujjával a dunmerre mutatott.
– Hé, te! Sul! Hozd ide azt az izét!
– Tisztességes szándék vezérel minket – válaszolta Sul. – Egyezséget
kívánunk kötni veled.
– Egyezséget kívánunk kötni? – ismételte meg Aljas Sul szavait,
kifugurázva a dunmer kiejtését. – Nem mondod! Na, jó, legyen. Tudod,
mit? Mi volna, ha helyet cserélnénk? Ülj ide, és legyél inkább te a daedra
herceg. Én meg szépen oda állok, ahol most te vagy, és én leszek az ostoba
halandó. Az a fajankó, akinek fogalma sincs arról, hogy kis híján
tarlórépává változtatták. Vagy éppen a tarlórépa héját elcsúfító keléssé.
A kutya felé fordult.
– Van a tarlórépának kelése?
– Azt hiszem, gubancs nő rajta – felelte a kutya. – Nem jellemző a kelés.
– Annyira mindegy – legyintett Aljas. Visszafordult Sul felé. – Semmi
okom arra, hogy egyezkedjem veletek. Tudod, az a kard az enyém.
 Valami történt. Az egész olyan gyorsan játszódott le, hogy Attrebus
semmit sem látott. Sul felhördült, és térdre zuhant. Aljas látszólag meg sem
mozdult, de Umbra most már ott volt a kezében.
– Ne gondoljátok ám, hogy gyenge vagyok! – mondta a daedra. – Aki
idejön, az valamiért azt hiszi, hogy legyengültem. Komolyan. Már mitől
satnyultam volna el? Talán azért, mert a lényem parányi részét ellopták?
Nem gond az ilyesmi, ha tudod, hogy kell viselkedni. Ha kevesebb
alapanyagból lehet csak főzni, akkor visszafogottabban használod a
dolgokat. Takarékoskodsz. Lehetséges, hogy a birodalmam leheletnyivel
kisebb, mint amilyen boldogabb időkben volna, ám idebent ugyanolyan
erős vagyok, mint azelőtt bármikor.
– Ez azért elég távol áll a valóságtól – mondta a kutya.
– Csend legyen, Barbas, különben rád uszítom a kopókat.
– Bocsánat, uram, de én vagyok a kopók – figyelmeztette a kutya.
– Ha most ezt szellemes megjegyzésnek szántad, akkor szólok, hogy nem
kezdtem el nevetni – mordult fel Aljas, miközben kicsomagolta a pengét.
Enyhén megborzongott, amikor megérintette, majd odalökte maga elé az
asztalra.
– Így semmire sem megyek vele! – méltatlankodott. – Sul, neked igazán
lehetett volna annyi eszed, hogy nem ilyen formában hozod el ide nekem.
A dunmer nem válaszolt. Még mindig négykézláb remegett a földön.
– Mit tettél vele? – kiáltotta Attrebus.
– Mármint kivel? – kérdezte a daedra, majd nagyot pislogott. – Ja, hogy
Sullal!
A dunmer hirtelen felhördült. Vett egy mély lélegzetet. Feltápászkodott,
és zihálva kapkodott levegő után.
– Nektek semmit sem jelent, hogy olyan sok jót tettem az emberekkel? –
kérdezte Aljas. – Hát nem próbáltam meg rengeteg alkalommal megfelelő
útmutatás nyújtásával és lehetőségek biztosításával elérni azt, hogy
túllépjetek önmagatokon? Elképesztően nagyvonalú voltam. Úgy bántam
veletek, mintha egyenrangúak volnánk. Na és mit kaptam cserébe? Talán
tiszteletet? Komolyan mondom, annyira elegem van ebből az egészből. –
Hátradőlt a trónján. – Annyira elegem van. Komolyan.
– Tudjuk, hogy mi történt Umbrával – mondta Attrebus. – Azzal is
tisztában vagyunk, hogy hol találhatnánk meg. Ez volt az oka annak, hogy
keresni kezdtük ezt a kardot.
 – Na, először is – csattant fel Aljas – ne nevezzünk senkit sem
Umbrának! Umbra ugyanis nem létezik. Az a… valami… Csak egy
elképesztő illúzió áldozata. Azt hiszi magáról, hogy ő tulajdonképpen…
valamilyen személy… Ebből persze egy szó sem igaz. Értitek, hogy miről
beszélek, ugye? Ha belerúgok egy kőbe, és az elkezd lefelé görögni a
hegyoldalon, ettől még nem állíthatja magáról azt, hogy képes saját erőből a
helye megváltoztatására. Mint ahogy egy abakusz sem gondolhatja azt,
hogy matematikai példákat old meg. Ami belekerült a kardba, az nem volt
más, mint a lényem egy része. Vagyis én. Erről van szó. Ha valaki levágja a
lábadat, és az attól kezdve Umbrának nevezi magát, attól még a lábad
marad. Ugye igazam van? Ez pedig nem tetszene neked. Eszed ágában sem
volna támogatni vagy segíteni egy nagyravágyástól megszédült végtagodat.
– Hát, egészen biztos, hogy nem – mondta Attrebus.
– Látod? – derült fel Aljas. – Én is pontosan ezt mondom. Szóval
mégsem vagy olyan ostoba fafej, mint amilyennek látszol.
Különös szeme összeszűkült, és az arcán újra felvillant a kisfiús mosoly.
– De folytasd! El akartad mondani, hogy hol van a lényem maradék
része.
– Tamrielen, egy Umbriel nevű városban.
– Ne kezdd újra! – vicsorogta Aljas. – Azt a várost nem Umbrielnek
hívják. Én alkottam meg. Én bizony! A valódi neve pedig nem más, mint…
– Elhallgatott, és vakargatni kezdte az állát. – Nem jut az eszembe. Abban
viszont biztos lehetsz, hogy nem Umbriel. Hihetetlen ez a beképzeltség!
Levette a lábát az asztalról. Előrehajolt, és mindkét kezét az asztallapra
szorította.
– Ezek szerint átkerült Tamrielbe? Időnként halványan ugyan, de
megéreztem, hogy merre jár. Hogy a csudába juthatott át Nirnbe?
– Ebben mi magunk sem vagyunk egészen biztosak – felelte Attrebus. –
Ennek ellenére elszántuk magunkat arra, hogy megállítsuk Um… szóval a
városodat.
– Mégpedig úgy, hogy visszaadjátok nekem, amit elloptak a kardból –
nézett rá Aljas töprengve.
– Pontosan.
– Utána pedig arra készültetek, hogy szépen visszahozzátok a kardom
ide. Ugye ezt akartátok? – kérdezte a daedra.
– Izé… hát persze – felelte Attrebus.
 – Nagy nyavalyát akartátok! – legyintett Aljas. – Ez azonban nem számít.
Változnak a dolgok. Oka volt annak, hogy idejöttetek hozzám.
Attrebus Sul felé fordult. A társa egy pillantással jelezte, hogy legyen
óvatos.
– Az előbb említett repülő város elpusztítja Tamrielt – folytatta a herceg.
– Úton van a birodalom fővárosa felé.
– Nem mondod! – kiáltott fel Aljas. Attrebus le merte volna fogadni,
hogy a daedra fülei megrezzentek. – Ó, értem a dolgot! Ti pedig
Solshtheimben találtátok meg a kardot. Nem értetek volna időben a
fővárosba. Ez annyira mulatságos!
– Már hogy volna az? – mordult fel Attrebus. – Azt hittem, te azt akarod,
hogy időben odaérjünk.
– Tényleg kell nekem, amit elloptak tőlem – ismerte be a daedra. – Ez
pedig ugye azt jelenti, hogy valakinek ezzel a karddal le kell szúrnia azt a
nem létező valamit, ami pofátlanul Umbrának nevezi magát. Figyelembe
véve, hogy az a város milyen körülmények között jött létre, képes leszek
onnan is magamhoz venni az esszenciámat. Viszont az a legcsekélyebb
mértékben sem érdekel, hogy erre most rögtön vagy csak jóval később kerül
sor. Világos?
– Ha viszont kivárod, hogy elpusztuljon az országom, megsemmisüljön a
népem, akkor mégis mi okom lenne arra, hogy segítsek?
– Semmi szükségem rád. Rengeteg halandó hívem van.
– Tényleg nem értem az egészet – mondta Attrebus. – Akkor mit akarsz
tőlünk?
– Egy megállapodást – szólt közbe Sul. – Szerződést.
– Na, ennek örülök – mosolygott Aljas. – Végre valaki, aki tudja, mi a
dolgok rendje. Te igazi nagyvilági fickó vagy. Nem is egy, de több világot is
ismersz.
– Milyen megállapodásra gondolsz? – kérdezte Attrebus.
– Lássuk csak. Beérem egyikőtök lelkével.
– Ez felháborító! – mérgelődött az ifjú.
– Hát, ha nem, hát nem – vonta meg a vállát a daedra. – Akkor mehettek
is az utatokra. A kard nélkül.
– Ha egy lelket akarsz… – mondta Sul.
– Hallgass! – parancsolt rá Attrebus.
Az elf meglepő módon engedelmeskedett.
 – Ugat a kölyök – állapította meg Barbas.
Sul és Aljas egyszerre fordult a kutya felé. A pillantásukkal ölni lehetett
volna. Barbas azonban rezzenéstelen tekintettel nézett vissza rájuk.
– Vuhonnak jó oka van arra, hogy Umbrielt a birodalom fővárosába
vigye – folytatta Attrebus. – Bizonyára a Fehérarany torony kell neki. Nem
tudom, hogy mire készül, ám úgy vélem, hogy te, fenség tisztában vagy
ezzel. Le merném fogadni, hogy komoly bajod támadna, ha Vuhon
megszerezné magának a Fehérarany tornyot. Ez pedig azt jelenti, hogy
szükséged van ránk. Mégpedig most rögtön. Ránk, és nem valamelyik
hívedre, akik valamikor a távoli jövőben végrehajtanák a küldetést. Most
csak komédiázol. Megpróbálsz még pár cseppet kisajtolni belőlünk. Tudod,
mit mondok én el neked, Aljas Clavicus herceg? A feltételeimet. Elviszel
kettőnket Umbrielhez. Olyan közel, amennyire csak lehetséges. Mégpedig
habozás nélkül. Cserébe visszaszerezzük neked a hiányzó erődet.
Megszabadítunk Umbrieltől. Ez a megállapodásunk.
Aljas dühösen előrehajolt. Felháborodott képet vágott.
– Komolyan azt gondolod, így beszélhetsz velem? Mégis miért hiszed,
hogy megúszhatod ezt az arcátlan viselkedést?
– Talán csak azért, mert zsákutcába kerültél. Vagy elfogadod az
ajánlatomat, vagy az idők végezetéig beéred ezzel a szörnyűséges, apró
birodalommal – vágott vissza Attrebus.
Aljas szélesen elvigyorodott, és hátradőlt a trónján.
– Részemről rendben – mondta, és nagyot sóhajtott. – Ez persze még
távolról sem jelenti azt, hogy ilyen könnyen megúsztad. A hozzám
hasonlókkal nem lehet büntetlenül alkudozni, függetlenül attól, hogy
megállapodtunk-e valamiben, vagy sem. Tény, hogy okos vagy, de nem
tudsz hosszú távon gondolkozni. A végén majd csúnyán megjárod. Na de ne
szaladjunk ennyire előre. Jól van, fogjátok a kardot, de legyetek vele
óvatosak. Ugye tudjátok, hogy addig nem szabad kézbe venni, míg
keresztül nem döfitek vele az ellenfelet? A célotok közelében raklak ki
titeket. A városomba nem tudlak bevinni, mert úgy alakították át, hogy ne
láthassam, hol van. Azt azonban mindannyian tudjuk, hogy a célpontja a
birodalom fővárosa. Oda egyszerűen eljuttathatlak mind a kettőtöket.
– Részemről rendben – bólintott Attrebus.
– Akkor meg mégis mire várnánk? – kérdezte jókedvűen a daedra. Csak
úgy dőlt belőle az elégedettség. – Örülök, hogy benéztetek hozzám,
cimborák. Járjatok szerencsével. Legalábbis egyelőre.
Intett Sulnak, hogy vegye magához a kardot. A sötét elf ismét gondosan
beburkolta a fegyvert, majd a hátára akasztotta.
Aljas Clavicus csak a kezével intett, mire a két útitárs körül minden
eltűnt.
***
Attrebus mostanra már pontosan tudta, hogy mennyire megrázó dolog
belépni az Oblivionba, vagy éppen távozni onnan. Ennek ellenére
önkéntelenül felkiáltott, amikor a semmiből jó tízlábnyira a talaj fölött
bukkant elő. Kétségbeesetten kapálózni kezdett a karjával, súrolta egy fa
ágait, ettől elveszítette az egyensúlyát. Ennek ellenére sikerült talpra esnie.
A lába kicsúszott alóla, és teljes súlyával a fenekére zuhant. A következő
pillanatban a háta is nekicsapódott a fenyőtövisek nem túl vastag rétegének,
és az alattuk meghúzódó, igencsak kemény földnek.
Nem vesztette el az eszméletét, és kis híján elnevette magát. Aljas vajon
szándékosan dobta le őket ilyen magasból? Vagy előfordulhat, hogy a
daedra herceg sokkal gyengébb volt annál, mint amilyennek mutatta magát?
Lehet, hogy már nem volt teljes mértékben a képességei ura?
Sul majd tudja a választ.
Attrebus felkelt, és leporolta magát. A társát keresve körülnézett, de
sehol sem látta. Az orra előtt Aljas Clavicus hatalmas kőszobra magasodott.
A herceg oldalán álló kutyát is megörökítették, ez a jószág azonban jóval
nagyobb volt annál, mint amelyikkel az előbb találkoztak. A szobor egy
tisztás közepén állt. A helyet minden oldalról sűrű erdő vette körül.
Attrebus korábban hallott arról, hogy a szóbeszéd szerint Aljas egyik
szentélye a birodalom fővárosától nyugatra rejtőzik. Nem messze a
Körúttól. Ha pedig ott értek földet – ez egészen valószínűnek tűnt –, akkor
nem választotta el túl nagy távolság a birodalmi várostól.
Ismét körülnézett. Most már jobban odafigyelt a részletekre. Úgy tudta,
hogy az ilyen helyeken szörnyű dolgok történnek. Bár most maga a daedra
küldte ide kettőjüket, ez nem jelentette azt, hogy nem kell tartaniuk a sötét
herceg híveitől.
Úgy tűnt, hogy egyedül van. Egyetlen embert sem látott. Amikor viszont
megkerülte a szentélyt, észrevette Sul csizmáját.
– Sul! – kiáltotta, és rohanni kezdett.
 Az elf még életben volt. A fején tátongó, csúnya vágásból ömlött a vér. Ő
is alázuhant a magasból, ám nem volt annyira szerencsés, mint Attrebus.
– Ébresztő, Sul! – kiáltotta a herceg. Megpaskolta a társa arcát, ám az elf
továbbra is eszméletlen maradt. Vizestömlőjéből némi vizet öntött Sul
fejére, és kimosta a sebet. Nem látszott a sebesült csontja, és úgy tűnt, hogy
a koponya sem nyomódott be. Attrebus lerángatta magáról vastag kabátját,
és kitépte a bélést. Kötést hasított belőle, és gondosan betekerte vele a
dunmer fejét. Sul továbbra is mozdulatlanul feküdt. Nem nyerte vissza az
eszméletét.
Attrebus egy darabig töprengve ült a sebesült mellett. Megpróbált rájönni
arra, hogy mit is tegyen. Rátört a magány. Lassan, könyörtelenül kezdett
rádöbbenni, hogy milyen sokat számított az öreg elf ereje, tudása. Sultól
többször is bátorító, jó tanácsot kapott. Mi van akkor, ha a sérülése
komolyabb annál, mint amilyennek tűnik? Lehet, hogy a társa éppen
haldoklik? Mire mehet ő egyedül? Hogyan hajtja végre a küldetést? Persze
még így is volt valami halvány esélye, ám lényegesen kevesebb, mintha a
varázsló is az oldalán harcolna.
Azt gyorsan belátta, hogy nem ücsöröghet a sebesült mellett. Másrészt
viszont mintha olyasmit hallott volna, hogy a sérülteket nem szabad
mozgatni. Talán az lesz a legjobb, ha itt hagyja, és segítséget hoz.
Csakhogy könnyen megtörténhet, hogy a legközelebbi falutól is
többórányi gyalogút választja el. Már ha tudná, hogy melyik irányba
kellene elindulnia. A vadállatok bizonyára kihasználnák a lehetőséget, és
lecsapnának magatehetetlen áldozatukra.
A herceg levette magáról a hörkörbőr kabátját. Szétvágta, majd utána
lemetszett néhány fűzfaágat. Egy jó órába is beletelt, mire sikerült
összeeszkábálnia egy viszonylag erős, szánkóként maga után húzható
hordágyat. Nem sokkal később már el is indult. Miközben így vonszolta
Sult, aggódott egy kicsit, ám mégis úgy érezte, hogy valamit azért sikerült
elérnie. Biztosra vette, hogy a Körút irányába halad. Ha majd kijut az
országútra, onnan képes lesz bárhová eltalálni.
Meglehetősen lassan haladt a sűrű erdőben. Többször is meg kellett állnia
megigazítani a kezdetleges hordágyat, vagy pedig egyszerűen pihenésre
volt szüksége. Halványan úgy érezte, hogy ennél sokkal jobb
szállítóalkalmatosságot is építhetett volna, ám korábban még sosem kellett
ilyesmivel foglalkoznia. Néhányszor látta ugyan, hogyan használják a
tábori hordágyakat, ám nem vizsgálta meg közelebbről a szerkezetüket.
Nem volt egészen biztos abban, hogy merre is kellene mennie. Ha a
birodalom fővárosának közelében, a nyugati erdőségekben jártak, akkor itt
lehetett valahol a közelben az ione-i vadászkastélya. Mi volna, ha először
odamenne? Ellátnák Sul sebeit, és maga mellé állíthatna néhány testőrt is.
Vagy inkább egyből a főváros felé vegye az irányt?
Meglepően hamar sikerült kiérnie az országútra. Még legalább egy óra
volt hátra napnyugtáig. Megborzongott a boldogságtól, amikor
megpillantotta maga előtt a Rumare-tó lassan korallvörössé váló, ismerős
hullámait a lassan alászálló esti félhomályban. A pólingok és szárcsák
hangja muzsika volt a fülének. És persze ott volt maga a birodalmi város is.
Falai büszkén, erőt sugározva magasodtak a sziget fölé. Középen a
Fehérarany torony mintha csak az ég boltozatát tartó oszlop lett volna.
Néhányan amúgy pontosan azt gondolták, hogy ez a helyzet.
A torony látványa Attrebusnak azonban mindenekelőtt azt jelezte, hogy
véget ért nagy utazása. Megérte útra kelni, és még időben hazaért. Az apja
most már egészen biztosan meghallgatja a tanácsait. Sullal vagy nélküle, de
valahogy lerohanják Umbrielt, és Umbrát visszakényszerítik a kardjába.
Még nem köszöntött be teljesen az éjszakai sötétség, amikor
megpillantotta a halászok egyik aprócska települését. A házak alapjául
szolgáló, ősrégi kőfalak alighanem még az ayleidek idején épülhettek. A
fiatalember ismét elbizonytalanodott. Arra gondolt, hogy a faluban esetleg
találhatna egy gyógyítót. Ekkor azonban mintha valamilyen zajt hallott
volna a háta mögül. Megfordult, és meglátta a fegyvereseket.
A szíve egy pillanatig hevesebben dobogott a katonák alakzatát
észrevéve. Elképesztően nagy szerencse lett volna, ha fáradtan és sebesülten
belefutna a hadsereg egyik őrjáratába. A következő pillanatban azonban
már kénytelen volt belátni, hogy erre a napra már elfogyott a szerencséje.
Az ismeretlenek sietve közeledtek. Nyilvánvalóvá vált a keserű igazság.
Nem volt rajtuk egyenruha, és a legkülönfélébb fegyvereket szorongatták.
Attrebus Umbriel élőhalott harcosai előtt állt.
Azonnal lekanyarodott az országútról. Gyors léptekkel vonszolta maga
után Sul magatehetetlen testét a falu irányába. Úgy érezte, elképesztően
nagy távolságot kell megtennie. Amikor azonban hátrapillantott, kiderült,
hogy az élőhalottak nem vették üldözőbe. Ezek szerint nem látták meg.
 Egy uszadékfából épült kunyhóban keresett menedéket. Mozdulatlanul
figyelte a továbbhaladó szörnyalakokat. Úgy vélte, hogy nagyjából húszan
lehettek.
A nap már rég lenyugodott, ám a Masser fényesen ragyogott az égbolton,
amikor átkutatta a falut. Egyetlen teremtett lelket sem talált, ám azt nem
tudta volna megmondani, mikor távoztak innen a helybeliek.
Az apró, lebegő stég mellett azonban rábukkant egy parányi csónakra.
Benne feküdtek az evezőlapátok is.
Attrebus egy gyors pillantást vetett a főváros falaira.
Fent az égen sehol sem látta Umbriel alakját. Úgy vélte, hogy észrevenné
a várost, ha az itt lenne a közelben. Ez viszont azt jelentette, hogy a
megelevenedett hullák képesek voltak nagy távolságra eljutni a városuktól.
A tény kicsit meglepte az ifjút, bár figyelembe véve mindazt, amiről
Annaďg beszámolt, semmi oka sem volt azt feltételezni, hogy más a
helyzet.
Nem igazán tudta volna megmondani, hogy az ellenség milyen nagy
erőkkel szállt hadba. Ugyanakkor viszont, ha az osztagaik háboríthatatlanul
vonultak a birodalom legforgalmasabb országútján, akkor biztosra vehette,
hogy rengetegen vannak. Elképzelhetőnek tűnt, hogy ostromzár alá vették a
fővárost.
Mindezektől függetlenül a csónak sokkal vonzóbb lehetőségnek tűnt
annál, mint hogy visszatérjen az országútra. Sulnak a lehető leghamarabb
segítségre volt szüksége. Attrebus alig állt a lábán az éhségtől. Nem igazán
hitte, hogy ételt vagy orvosságot találhatna az elhagyatott faluban.
Éppen ezért minden további habozás nélkül behúzta Sult a csónakba, és
megragadta az evezőket. Határozott csapásokkal elindult a Víziváros-
negyed távoli fényei felé.

HARMADIK FEJEZET
Éjféltájban Sul nyöszörögni kezdett. Megmozdította a karját, és
megrándultak az ujjai. Attrebus nem szerette volna, hogy a társa lázálmában
valamilyen varázslattal próbálkozzon. Életveszélyes helyzetbe kerültek
volna, ha Sul megidéz valamit, vagy megpróbál tüzet lövellni egy elképzelt
ellenfélre.
 Ugyanakkor viszont úgy vélte, hogy az idős elf most már valamivel
jobban lehet, mint korábban. Ezt nem azért gondolta, mert értett volna a
gyógyítás művészetéhez, hanem mert ösztönösen úgy érezte, jobb, ha az
eszméletlen beteg tesz valamit, mintha csak holttestként heverne. A
rángatózó mozgás arra utalt, hogy a lelke még mindig összeköttetésben állt
a szívével.
Az sem jó, sem pedig rossz előjelnek nem tekintette, hogy senki sem
vette üldözőbe. A tó csendes tükrén haladva így rengeteg ideje maradt
gondolkodni. Keserű tapasztalatból tudta, hogy Umbriel szörnyfajzatainak
nem volt szükségük hajóra vagy dereglyére. A saját szemével látta, ahogy
előbukkantak a Vivec városának romjait körülfogó, bugyogva forró víz alól.
Ha az élőhalottak a csónak nyomába eredtek, akkor innen képtelenség lett
volna meglátni őket. Ugyanakkor viszont az országúti horda nem vette
észre a menekülőt, vagy ha mégis, akkor nem törődtek vele. Ez éppenséggel
ellentétben állt korábbi tapasztalataival, vagy azzal, amiről Annaďg
beszámolt. A szörnyetegek mindenkit megöltek, akivel csak találkoztak. A
mindenki elsősorban az olyan lényeket jelentette, akiknek Umbriel fel tudta
használni a lelkét. Úgy tűnt, hogy értelmes lényekre van szüksége. Annaďg
arról is mesélt, hogy az elhunytak lelkét kristályfonatokon keresztül szívták
fel a városba. A lebegő sziget csak azokat emésztette el, akiket közvetlenül
alatta öltek meg. Az előbb látott járőr messzire eltávolodott Vuhon
városától. Határozott mozgásuk azt a látszatot keltette, mintha valamilyen
feladatot hajtottak volna végre. Vagy legyilkolható birodalmi járőröket
kerestek, vagy – és ez tűnt valószínűbbnek – a töltésutat, hogy ostrom alá
vegyék, netán csatlakozzanak a már ott harcoló társaikhoz. Ez esetben nem
csoda, hogy nem törődtek a magányos utazóval.
Evezés közben még egy dolog jutott Attrebus eszébe. Amikor legutóbb
találkozott ezekkel a teremtményekkel, akkor az ellenfél valahogy tudta, ki
is ő. Vagy ha nem is Attrebus, de Sul személyazonosságával tisztában volt.
Az élőhalottak talán most is felismernék, ha meglátnák? Persze az is
előfordulhatott, hogy teljesen helytelen következtetéseket vont le.
Lehetséges lett volna ugyanis, hogy Vuhon sokkal egyszerűbb parancsot
adott ki a rabszolgáinak. Az ocsmány szörnyetegek mindenkit elfogtak azon
a helyen, ahol a kardnak kellett volna lennie. Az égi város ura csak később
ismerte fel Sult.
 Lehet, hogy Annaďg többet tud az összefüggésekről. Mivel a herceg
mindkét karja úgyis annyira sajgott az evezéstől, hogy attól tartott, mindjárt
leesnek, ezért inkább elővette viharvert hátizsákjából a parányi
fémmadárkát, és kinyitotta rajta a kis ajtót.
Először azt gondolta, hogy hiába próbálkozott. A következő pillanatban
mégis megjelent a lány arca. Attrebus boldogan elmosolyodott, ám ekkor
felfigyelt arra, hogy Annaďg hideg és elutasító arckifejezéssel nézett rá.
– Mi a baj? – kérdezte az ifjú. – Tudunk most beszélni?
– Hát persze – felelte a lány. – Annyira boldog vagyok, hogy fenségedet
szolgálhatom.
– Valami nincs rendben – mondta Attrebus. – Mi történt?
Úgy tűnt, hogy Annaďg hálókamráját több izzó gömb világítja meg. A
lány másképp viselkedett, mint korábban. Látszólag semmi miatt nem
aggódott. Vagy éppen ellenkezőleg, lehetséges, hogy valamiért iszonyúan
mérges rá? Kizárt dolog, hogy tudhatna arról, ami Irinjával történt…
A bűntudat belemart Attrebus gyomrába. Jól emlékezett arra, hogy reggel
elrakta a kismadarat az asztalról. Lehet, hogy nyitva volt az ajtaja?
Elképzelhető, hogy a lány mindent látott…
– Figyelj csak, az a hely… – mondta nagy nehezen. Annaďg egy
legyintéssel elhallgattatta.
– Nem tartozol nekem semmilyen magyarázattal, fenséges uram –
mondta. – Nem vagyok annyira együgyű, mint amilyennek tartasz. Csak az
a helyzet, hogy itt most minden… bonyolult.
– Mármint hogyhogy bonyolult?
– Erre a kérdésre most inkább nem válaszolnék – felelte Annaďg. – Még
mindig nem látom át a dolgokat. Akad azonban jó pár olyan dolog, amit
fenséged bizonyára érdeklődve meghallgatna, ha lenne egy pillanatnyi
ideje.
– Talán képes leszek szakítani rád egy kevés időt – mordult fel Attrebus.
Kezdett dühbe gurulni. – Tudod, errefele is akadtak azért nehézségek. Sul
megsebesült… Lehet, hogy haldoklik. Én meg nemrég szembeszálltam az
Oblivion egy másik hercegével, most pedig éppen megpróbálok csónakban
átkelni a Rumare-tavon. Egy kellemes tavaszi napon, egy teli
elemózsiáskosárral a csónakban ez amúgy kellemes időtöltés lehetne… de
most nem az. Figyelembe véve a körülményeket, sajnálom, ha esetleg
valamivel megbántottalak. Azt azonban szeretném leszögezni, hogy bármi
is történt, azt csak azért tettem, hogy előbbre vigyem közös ügyünket, nem
pedig azért, mert…
– Előrevinni a közös ügyünket? – hördült fel a lány. Ezeket a szavakat
majdnem hogy kiabálta. A következő pillanatban azonban becsukta a
szemét, és a homlokáról eltűntek a ráncok. Áradt belőle a fáradtság. – És mi
volna a közös ügyünk, herceg? – kérdezte halkan. Ismét az ifjú szemébe
nézett. – Mert én már nem tudom, hogy miért küzdök.
– Figyelj csak…
– Nem, várj! – vágott ismét a szavába Annaďg. – Nem érted. Ami az én
hibám, mert nem akarom elmondani neked. Egyelőre még nem. Egyszerűen
nem akarok beszélni róla. Azt hiszed, hogy a miatt a lány miatt vagyok
ennyire feldúlt? Hát nem az a helyzet. Érted? Saját magam miatt vagyok
ennyire ingerült. Nem olyan vagyok, amilyennek tartottam magamat. Ha
valóban olyan lennék, mint aki az álmaimban él… Na, ő soha… –
Elhallgatott, és eltakarta a kezével a szemét. – Most nem fogok veszekedni
veled – folytatta csendben. – Nem vagyok elég erős hozzá. Néhány nap
múlva meg kell próbálnom valamit. Talán beválik, talán nem. Ha nem,
akkor azt akarom, hogy valaki más is tisztában legyen mindazzal, amit a
legutolsó beszélgetésünk óta sikerült megtudnom. Ez minden, amit tőled
akarok, Attrebus. Csak ezért van szükségem rád.
– Figyelj már! – méltatlankodott a herceg. – Már majdnem elértem a
főváros falait, Annaďg. Csak kicsit kell még kitartanod. Mondd el, hogy mit
sikerült megtudnod, meg azt is, hogyan lehet felhasználni ezt a tudást.
A fiatal nő bólintott, aztán beszámolt a különös fákról és a még náluk is
furcsább születési módszerekről. Elmesélte, hogy milyen méreggel fog
próbálkozni. Szólt a város lehetséges pusztulásáról, ám saját magát egyetlen
szóval sem említette.
– Mondtam neked akárcsak egyszer is, hogy milyen bátornak tartalak? –
kérdezte a herceg. – Mennyire erősnek? Mert bizony erősebb vagy nálam.
Mostanában rájöttem néhány kellemetlen dologra saját magammal
kapcsolatban. Ugyanakkor viszont teljes mértékben biztos vagyok abban,
hogy te csakis azért tettél meg bármit is, mert az elkerülhetetlenül
szükséges volt. Mindannyiunk javát szolgáltad ezzel.
– De hát hogyan? – mormogta halkan a lány. – Hogyan tudnád ezt
mondani rólam?
 – Azért, mert figyeltem a szavaidra – mondta Attrebus. – Hallottam, amit
mondasz. Hiszek benned.
Mintha csak fény villant volna Annaďg szemében. A szája széle egy
picivel feljebb húzódott.
– Micsoda szép szavak – suttogta. – Most viszont mennem kell.
– Várj! – kérte az ifjú. – Holnap kapcsolatba léphetek veled?
– Ha még élek – válaszolta Annaďg. Utána bezárta a medálját.
Attrebus egy darabig mozdulatlanul ült. Csak figyelte Sul csendes
légzését. Végül felvette a lapátot, és belemerítette a vízbe.
***
Amikor a Secundus felbukkant a látóhatár fölé, a herceg már jól látta a
vízpartot. A főváros közelében fekvő, egyik kisebb szigethez ért. A
városrész kikötője befelé nézett, körülötte félkör alakban régi kőépületek
tornyosultak a magasba. Az ifjú azonban hátulról közelítette meg a szigetet.
Kőházak helyett a hold fakó fényében sok száz viskót, kalyibát és kunyhót
látott. A szegényes épületek minden talpalatnyi helyet elfoglaltak a fal és a
vízpart között. Jó párat cölöpökre építettek a tó vize fölé. Iszonyatos bűz
csapta meg Attrebus orrát: egybevegyült az emberi ürülék, a rohadó hal és
az olcsó sör szaga. Egy pillanatra arra gondolt, hogy inkább megkerüli a
szigetet, de már elfáradt az evezésben. Megpróbált inkább a lehető
legcsendesebben keresztülsiklani a cölöpök és a legkülsőbb házak
tartóoszlopai között.
Tizenöt éves korában egyszer már járt a szegénynegyedben. Kíváncsi
volt, hogy élnek a város legszegényebb és legveszélyesebb részében az
emberek. Izgatták az itt állítólag könnyen fellelhető bűnös dolgok. Akkor,
régen nem volt ilyen dermedt csönd. A sikátorok még éjszaka is csak úgy
zengtek a részeg énekszótól, a sikolyoktól, a verekedők zajától. Most
viszont pontosan ugyanolyan dermedt némaság fogadta, mint a faluban,
ahonnan elhozta a csónakot. Talán elmenekültek az itteniek Umbriel serege
elől?
Még lassabban evezett. A szemét meresztgetve megpróbálta jobban
kivenni a partot. Embereket keresett.
A csónak megingott. Először csak kicsit, de aztán sokkal durvábban.
Attrebus hátrafordult, mert látni akarta, hogy minek ment neki. Egyből
észrevette a csónak falát markoló kezet. Egy pillanatig csak döbbenten
bámulta. Közben egy újabb kéz is megragadta a deszkát. Újabb és újabb
tenyerek követték. A vízből rohadó végtagok emelkedtek ki, és most már
elkapták a lapátot is. A herceg üvöltve előhúzta a kardját és lecsapott az
ellenfeleire. Nem volt nehéz csuklóból lemetszeni a kezeket. A csónak
ekkor a magasba emelkedett. Jóval több élőhalott volt alatta, egyszerűen a
fejük fölé emelték az apró vízi járművet. Attrebus kihajolt oldalra, és
megpróbálta levágni a kezüket. Ebből a szögből nem ért el túl sok
eredményt. A csónak most már jóval a víz szintje fölött lebegett. A szörnyű
alakok kivitték a partra. A kétségbeesett ifjú felnyalábolta Sul
magatehetetlen testét. Azt gondolta, hogy megpróbálja keresztülverekedni
magát az élőhalottak között. Ha sikerülne innen, a legszegényebbek
sikátorai közül átjutnia a kikötőbe, ott talán még mindig találhatna
birodalmi csapatokat.
Ekkor azonban kiborították a csónakot. Attrebus és Sul hangos
csobbanással belezuhant a bűzlő, iszapos vízbe. A herceg elvakulva néhány
szívdobbanásnyi ideig még megpróbált védekezni, ám gyorsan
lefegyverezték és lefogták.
Akárcsak korábban, most sem ölték meg. Ehelyett magukkal hurcolták
beljebb, a szárazföld irányába. Egy darabig az egyik, viszonylag jobb
állapotban lévő kunyhó előtt várakoztak. Az élőhalottakat szemmel
láthatóan nem érdekelte, hogy a foglyuk hangosan kiabálva segítséget hív.
Attrebus éppen ezért egy darabig teli torokból üvöltözött, de ahogy telt az
idő, egyre kevésbé hitte, hogy bárki is meghallja a hangját.
Valamivel később azonban kinyílt az ajtó, és az ifjú megpillantott egy
lámpát. Úgy vélte, hogy a felbukkanó arc egy eleven emberi lény része
lehetett. A vörös hajú, enyhén kopaszodó ismeretlen már elmúlt
negyvenéves. A bal füléből hiányzott egy darab.
– Nocsak, nocsak – szólalt meg. – Ez meg micsoda?
– A víz felől jött – felelte hörgő hangon az Attrebus karját szorító
szörnyetegek egyike. – A miénk lehet?
A férfi közelebb tolta a lámpát Attrebus arcához. Tágra nyílt a szeme a
döbbenettől.
– Nem hinném, cimborák – nyögte ki és megcsóválta a fejét. – Mégis ki
gondolta volna? Mondjuk, ő igen. Malacathra mondom, igaza volt. Nem
csak az időnket pocsékoltuk.
 – Figyelmeztetlek! – förmedt rá Attrebus, miközben hallva a fickó
felelőtlen esküdözését, végigfutott a hideg a hátán. – Ha nem engedsz el
azonnal…
A férfi hangosan felröhögött.
– Bizony, ez ő, a herceg! Ne aggódj mán’, szépfiú! Én aztán nem tartalak
meg. Egybő’ továbbküldelek.
– Hova?
– Egy… kellemesebb helyre – legyintett a férfi. Elnézett Attrebus válla
felett.
– Umbrielre?
– Dehogyis, nem oda. Mész a palotába, úrfi.
– Akkor mondd meg ezeknek a szörnyeknek, hogy engedjenek el. Gyalog
is oda tudok menni.
– Biztosra veszem, hogy képes volnál rá. Csakhogy nekem azt mondták,
ne engedjem meg, hogy bajt keverjél.
– Ki mondta?
– Türelem, te legény.
– A barátom megsebesült…
– Hát, az lehet. Csakhogy nekem semmi közöm sincs hozzá – vonta meg
a vállát a férfi. Visszament a kunyhóba, ahonnan hamarosan egy álmosnak
látszó khajiit és egy bosmer nő társaságban bukkant elő. Egy zsákot húztak
a herceg fejére. Attrebus üvölteni kezdett. Néhány szívdobbanásnyi idővel
később azonban különös illat csapta meg az orrát. Elsötétült és elnémult a
világ, az érzékszervei használhatatlanná váltak. Hamarosan különös,
szemkápráztató álmok között találta magát.
***
Fahéjjal ízesített tea illata ébresztette fel. Egy ismerős arc tekintett le rá a
magasból. A nyugodt, kék szempár fölött szőrös százlábúnak tűnt a
szemöldök.
– Hierem! – kiáltotta a herceg. Körülnézett. Valamilyen társalgóban
voltak. A falakat különös alkímiai eszközök és ayleid készítésű tárgyak
díszítették. Attrebus egy karosszékben ült. Megpróbált felállni. Nem
sikerült. Úgy érezte, hogy elképesztően nehéz a teste.
– Ez meg mégis mit jelentsen? – csattant fel.
 – Egészen őszinte leszek veled – mondta Hierem szinte már doromboló
hangon. – Mi ketten sosem kedveltük egymást. Nem állítanám, hogy
barátok lettünk volna.
– Azonnal engedj el! – üvöltötte Attrebus. – Ha az apám megtudja…
– Nem fogja megtudni – legyintett Hierem. – Csak akkor értesül
mindenről, ha esetleg úgy döntök, hogy tájékoztatom.
– Ezek szerint arra készülsz, hogy megölj?
– Végső soron igen – biccentett a miniszter. – Ha már biztosra veszem,
hogy semmire sem tudlak felhasználni… Ha majd véget ér ez az egész.
Elmosolyodott.
– Komolyan arra készültél, hogy újra hősködj?
Attrebus a fogát csikorgatta.
– Mi történt Sullal? – kérdezte nagy nehezen.
– Jobban van, legalábbis átmenetileg. Ellátták a sebeit, viszont ügyeltem
arra, hogy ne térjen magához. Az alapján, amit tudok róla, ébren túlságosan
veszélyes volna. – A miniszter visszaült a székébe. – Különös fegyver volt
nála.
A herceg majdnem összerezzent a feltámadó reménytől. Lehet, hogy
Hierem nem tudta, miért fontos Umbra?
– Tényleg? – kérdezte.
– Pontosan. Lielle, az őreid egyike, aki idehozott, kihúzta a kardot a
tokból. Megőrült. Kénytelen voltam megölni. Elmondanád nekem, hogy
miért hurcoltok magatokkal egy ilyen veszélyes dolgot?
– Sul öröksége! – vágta rá a herceg. – Az apja sírját keresi, hogy
odatemethesse mellé. Valami ilyesmiről beszélt.
– Értem – bólintott Hierem. – Nincs ennek a kardnak valami köze
Umbrielhez?
– Dehogyis! – tiltakozott Attrebus. Kétségbeesetten törte a fejét azon,
hogy milyen módon terelhetné el a miniszter figyelmét a kardról. – Neked
viszont van, igaz? Egy húron pendülsz Vuhonnal.
– Vuhonnal? – nevetett Hierem. – Mostanában már nem így hívja magát.
Persze az is igaz, hogy eléggé megváltozott. Azt hiszem, ti ketten
találkoztatok. Valahogy elmenekültél. Biztosra veszem, hogy nem a saját
erődből. – Felemelt egy apró porceláncsészét, és belekortyolt. – Gondoltam,
hogy előbb vagy utóbb felbukkansz itt. Meggyőztem Umbrielt – Vuhon
ugyanis mostanában ezt a nevet viseli –, hogy bocsássa a rendelkezésemre a
csapatai egy részét. Begyűjtünk mindenkit, aki megpróbál bejutni a
városba. Nem próbálkoznak túl sokan ilyesmivel. A legtöbben
elmenekülnek, míg mások elszántan a falak mögött maradnak. Éppen ezért
viszonylag egyszerű észrevenni a hozzád hasonló alakokat.
– Miért teszed ezt? – kiáltotta a herceg.
– Azért, mert Umbriel téged akar. Te kellesz neki. Elsősorban persze Sult
szeretné, de te is a listáján vagy.
– Ezek szerint átadsz neki minket.
– Tudod, fiatalember – felelte a miniszter –, komolyan mondom, hogy
téged Bölcs Attrebusnak kellene nevezni. Ezen a néven kellene bevonulnod
a történelemkönyvek lapjaira. Bölcs Attrebus, a herceg, aki elhitte magáról,
hogy igazi hős. Tudod, hogy az én ötletem volt? Rábeszéltem az apádat.
Meggyőztem arról, hogy a népnek szüksége van egy ifjú bajnokra. – Az
idős férfi hangosan felnevetett. – Apád talán azt gondolta, hogy igazam van.
Az is lehet, hogy csak tenni akart egy szívességet, amikor beleegyezett. Az
ötlet szépen bevált. Az emberek szeretnek téged. – Ismét belekortyolt a
csészéjébe, majd a tekintete visszatért Attrebus arcára. – Na, figyelj, te
féleszű! Nem, nem adlak át Umbrielnek. Legalábbis nem egyből. Azok
között, akik foglyul ejtettek, nem volt egyetlen begyűjtő sem. Umbriel tehát
nem tudja, hogy fogságba estél. Van itt viszont valami, amit szeretnék tudni.
Miért fél tőled? Mi miatt tart fenyegetésnek?
– Nem fél tőlem – ellenkezett vele Attrebus. – Egyáltalán nem tart tőlem.
Az a helyzet, valamikor régen csúnyán összevesztek Sullal. Azt hiszem,
egyszerűen csak bosszút akar állni. Halálra fogja kínozni a sötét elfet.
– Nem – rázta meg a fejét a miniszter. – Valamitől igenis fél. A városával
először felment Morrowindbe. Az a hely egyáltalán nem esett útba. Umbriel
néha kiszámíthatatlanul viselkedik, ám egy ilyen hatalmas kitérőt nem lehet
puszta szeszéllyel megmagyarázni. Valamit kereshetett odafent. Na, és mire
bukkant ott? Rátok, kettőtökre. Képzelheted, hogy mennyire meglepődtem.
Mindenki azt hitte, hogy meghaltál. Erre élve felbukkantál Vízmentében.
Néhány nappal később viszont már Morrowindben jártál. – Komoly arccal
megcsóválta a fejét. – Nekünk kettőnknek van miről beszélnünk.
– Tőlem semmit sem tudsz meg – mondta Attrebus.
– Még el sem kezdtük a társalgást – válaszolta Hierem. – Ne aggódj, nem
fogok megfeledkezni rólad. Most csak udvariasan üdvözöltelek idehaza.
 – Mire megy ki ez az egész? – kérdezte a herceg. – Az apám trónját
akarod? Ha Umbriel eléri a birodalom fővárosát, akkor nem marad egyetlen
élő alattvalód sem! Mindenkire halál vár.
– Ami azt illeti, semmi ilyesmi nem fog történni – ellenkezett Hierem. –
Megvédem a várost, amire az apád nem lenne képes. Rád persze halál vár.
Árulóként fogunk kivégezni. Összeesküvést szőttél országunk ellen…
Legalábbis jelenleg így tervezem.
– Azt hiszed, hogy Vuhon… vagyis Umbriel boldogan elsétál innen?
Nem teheti meg. A városának lelkekre van szüksége ahhoz, hogy a
magasban maradjon.
Hierem szeme hatalmasat villant.
– Igen, pontosan erről írtál a közzétett leveleidben. De honnan a csudából
sikerült megtudnod?
– Én… – kezdte volna az ifjú, de elhallgatott. Ezek tehát semmit sem
tudtak Annaďgról. Honnan is tudhattak volna? – Sul árulta el.
– Aha, és ő honnan tudta?
– Annak idején Morrowindben együtt dolgozott Vuhonnal. Lelkeket
felhasználva tartottak egy épületet a magasban.
– Az igazság minisztériumának ingeniumáról beszélsz? Ez elég
logikusnak tűnik. Umbriel talán attól tart, hogy Sul valamilyen módon
képes volna megrongálni a város ingeniumát.
– Ezek szerint te sem bízol benne – ismerte fel a herceg. – Bármilyen
paktumot is kötöttetek, attól tartasz, hogy Umbriel nem tartja be az adott
szavát.
– Hát ez így van – mondta az idősebb férfi. – Ugyanakkor persze én sem
lelkesedem túlzottan azért, hogy eleget tegyek annak, amit megígértem.
– Hogy a pokolba bízhatott meg az apám egy ilyen aljas árulóban? –
kiáltotta méltatlankodva Attrebus.
– Apád javára mondom, hogy sosem bízott meg bennem. Titus azért
tartott maga mellett, mert nem volt más választása – magyarázta Hierem
mosolyogva. – Egyvalamit azért nem árt, ha tudsz. Te semmiben sem
hasonlítasz az apádra. Titus talán csak egy faragatlan, alantas származású
coloviai senkiházi, de legalább nem víz van a fejében.
Ismét felemelte a csészéjét, belenézett, majd letette.
– Nem akarlak elfárasztani – mondta. – Umbriel – a város – nemsokára
ideér. Addig még sok a dolgom, amit el kell végeznem a kettőnk következő
beszélgetéséig. Addig is élvezheted a vendégszeretetemet. Remélem,
kényelmesnek találod a szállásodat.

NEGYEDIK FEJEZET
– Mazgar! – kiáltotta egy ismerős hang. A következő pillanatban Manó
bukkant elő a menekülők tömegéből, és az orkra vetette magát. Ha Mazgar
hallgatott volna az ösztönei szavára, valószínűleg egyből megölte volna a
kölköt, de valamiért nem rántott fegyvert. A kislány a következő
pillanatban már úgy tapadt rá, mint egy pióca.
– Jól van, na, jól van – morogta az ork. – Nekem is hiányoztál. Nem kell
ám egyből megkergülni.
– Mi történt? Hol jártatok?
– Brenn meg én kitörtünk Cheydinhalból. Utána elszakadtunk a
többiektől – magyarázta a nőstény. – Beletellett egy időbe, míg sikerült
utolérnünk benneteket.
– Hú, annyira örülök, hogy életben maradtál! – lelkesedett Manó.
Körülnézett. – Már azt hittem, hogy meghaltál. Hol van Brenn?
– Ott pihen, azon a szekéren.
– Mikor csatlakoztatok újra hozzánk?
– Két napja – felelte Mazgar.
– Miért nem jöttél oda megkeresni engem?
– Arges kapitány engem állított ennek a csőcseléknek az élére –
magyarázta az ork. – Azt sem tudom, hol áll a fejem. Olyan vagyok, mint
egy pásztorkutya.
– Örülök, hogy újra összekerültünk – lelkendezett a kislány.
– Hát persze – biccentett Mazgar.
Mostanra már nyilvánvalóvá vált, hogy a menekülők tömege nem fogja
elérni a birodalom fővárosát azelőtt, hogy Umbriel utolérné őket. Arges, a
katonák rangidős tisztje úgy döntött, az lesz a legjobb, ha a földönfutókat
két csoportja osztja. Az egyik észak felé, a másik pedig déli irányba indul el
a Kék útról. Abban reménykedtek, hogy a férgesek főserege nem fog
üldözőket küldeni mindkét csapat után.
Eddig legalábbis bevált a terv. Úgy tűnt, hogy Umbrielt elsősorban a
birodalom fővárosa érdekli. A menekülőket csak azért üldözte, mert
egyszerűen az útjában voltak. A hontalanokat persze továbbra is zaklatták
az olyan osztagok, mint amilyen Brennust és Mazgart is megtámadta, a
főseregről azonban nem váltak le jelentősebb egységek.
Mazgar azon töprengett, hogy a menetoszlop miért nem ír le inkább egy
jókora kört, hogy visszamenjenek Cheydinhalba. A menekültek között is
sokan akadtak, akik egyre hangosabban gondolkoztak ugyanerről. A Tövis
Lovagjai üresen találták a nagyvárost. Nem szállta meg az ellenség.
Valószínűnek tűnt, hogy Umbriel háta mögött biztonságban lesznek.
Arges azonban mindenképpen el akart jutni a fővárosba. A legtöbb ember
katonák kísérete nélkül nem mert útra kelni, féltek attól, hogy útközben
belefutnának az embervadászokba. A menekülteket egyelőre még
visszatartotta a rémület, Mazgar azonban úgy vélte, hogy hamarosan egyre
többen fordítanak hátat a menetoszlopnak. A tömeg mozgásba lendült.
Manó jókedvűen, fecsegve lépdelt az ork mellett. Ekkor egy lovas bukkant
elő a fák közül.
– Birodalmi csapatok jönnek felénk! – kiáltotta. – Mindjárt parancsokat
kapunk.
– Ezt már szeretem – mordult fel az ork. Barackot nyomott Manó fejére.
– Borúra derű.
***
– Ki itt a parancsnok? – kiáltotta erős coloviai akcentussal az ifjú
katonatiszt.
– Azt hiszem, én volnék az, uram – válaszolta Mazgar.
– Neved?
– Mazgar gra Yagash. Birodalmi felderítők.
– Felderítő vagy? Hogy a csudába kerültél ide?
A nőstény gyorsan beszámolt a megpróbáltatásaikról. Amikor befejezte,
a tiszt bólintott.
– Ismertem Falcust – mondta. – Derék férfi volt.
– Igen, uram.
– Prossos parancsnok vagyok. Én felelek ezen a szárnyon a
menekültekért – magyarázta a fiatalember. – Figyelembe véve a
tapasztalataidat, ideiglenesen előléptetlek kapitánnyá. Mostantól te vagy a
helyettesem.
– Köszönöm, uram.
 – Azt a parancsot kaptuk, hogy azonnal induljunk el észak felé. Takar
tábornok néhány mérföldnyire nyugatra szembeszáll az ellenséggel. Nem
akarjuk, hogy polgári lakosok keveredjenek a csatatérre. Őszintén szólva,
fel nem foghatom, hogy ez a sokadalom miért van még mindig annak a
szörnyűségnek az útjában.
– Csak a kapott parancsokat hajtottam végre, uram.
Prossos hangosan felnevetett.
– Tetszik a hozzáállásod. Pontosan tudod, hogy Arges egy seggfej, de
nem akarod kimondani. Ezennel megengedem, hogy figyelmeztess, ha azt
hiszed, hogy seggfejként viselkedem. Persze csak négyszemközt. És ez
parancs volt ám!
– Igenis, uram.
– Na, jó. Vigyél egy szakaszt, és ellenőrizd azt a déli dombot. Ne legyen
ott ellenség. Ha mégis volna, küldj egy futárt, és várjatok. Majd odajövünk.
– Igenis, uram.
Mazgar már hallott Takar tábornokról. A férfi Pörölyföldről származott.
A birodalom elszánt ellenségei közé tartozott, mielőtt Titus Mede a maga
oldalára állította volna. Ehhez állítólag párbajban személyesen le kellett
győznie. Az orknak tetszett ez a történet, bár halványan arra gyanakodott,
hogy esetleg nem egészen igaz.
Bármi legyen is az igazság, Takar most már Mede legmegbízhatóbb
hadvezérei közé tartozott.
A dombon nem találtak ellenséget. Az ork leküldött egy futárt a kedvező
hírrel, majd az osztag várakozni kezdett.
Takar serege nagyjából ötezer főből, leginkább gyorsreagálású gyalogos
egységekből és csatamágusokból állt. A dombról jól látszott, ahogy
arcvonalba fejlődtek a tágas mezőn. Hoztak magukkal nyolc hatalmas,
meglehetősen furcsa szekeret is. Mazgar úgy vélte, hogy ezek valamiféle
ostromgépek lehettek.
– Bárcsak én is ott lennék velük! – mondta Brennusnak. – Rohadtul
elegem van már a menekülésből.
– Innen legalább jó a kilátásunk – legyintett az ifjú.
***
Brennusnak igaza volt. Alig egy órával később a légió összecsapott az
Umbriel árnyékában menetelő, ellenséges haderővel. Valami oknál fogva a
férgesek a repülő hegy köré tömörültek, közvetlenül ott vonultak alatta. Már
nem próbálták meg átfésülni a környéket.
Mazgar néhány szívdobbanásnyi idővel azután hallotta meg az
összecsapó harcvonalak zaját, hogy a seregek megütköztek. Nem sokáig
bámulta a lenti eseményeket, a következő pillanatban ugyanis kezdetét vette
a légi háború is. A légió állományának egyik fele váratlanul a magasba
emelkedett. A szekerekkel együtt a város irányába repültek.
– Ez már igen! – kiáltotta Brennus lelkesen. Olyan hangosan éljenzett,
hogy Mazgar összerezzent tőle. Az ifjú lelkesedése legalább annyira
meglepő volt, mint a magasban repülő hadsereg látványa.
A katonák már Umbriel közelében jártak, amikor valami az útjukat állta.
Az ork korábban már látott ilyen, leginkább madárra emlékeztető lényeket.
Aláhullottak a magasból, aztán mintha csak szétfoszlottak volna, hosszú
füstcsíkot hagyva maguk után. Brennus arról beszélt, hogy ezek a szellemek
szállták meg odalent a friss holttesteket. Azért váltak füstté, mert
keresztülhatoltak a várost körülölelő mágikus buborék határán. Azon belül
a sziget az Oblivionban lebegett.
A birodalmi fegyveresek azonban mostanra már behatoltak a buborék
belsejébe. A madárszerű lények rajokban csaptak le rájuk. Az ég remegett a
sok villanástól és a lángnyelvektől, Mazgar körül hangosan éljeneztek a
katonák. A jókedvük azonban gyorsan semmivé foszlott, amikor
észrevették, hogy a legtöbb alázuhanó test – de talán valamennyi – a
birodalmi haderő egyenruháját viselte.
A csata még egy órán át sem tartott. A harci kocsik közül egyedül egy
jutott el a város peremére, a többiek még csak meg sem közelítették a
lebegő hegyet. Legalábbis Mazgar ennek nem látta nyomát.
Odalent felhangzott a kürtök jajszava. Takar elrendelte a visszavonulót.
Umbriel pillanatnyi megtorpanás nélkül, fáradhatatlanul folytatta az útját.
***
A menekültek menetoszlopa mozgásba lendült. Egész éjjel és a
következő nap is megállás nélkül haladtak, megpróbálták a földönfutókat
kivezetni a veszély útjából. Most már nyomát sem látták a férgeseknek.
Még az embervadászok sem tűntek fel.
– A repülő hegy ura egyértelműen a fővárost akarja – fordult Prossos
Mazgar felé. – A főparancsnokság úgy véli, hogy a menekültek mellé elég
lesz csak kis létszámú őrséget adni. Sok civil már így is hátat fordított
nekünk, megpróbálnak visszamenni Cheydinhalba. Nem tartunk vissza
senkit. Amúgy sem tudnánk az idők végezetéig etetni ezt a tömeget.
A fiatalember kihúzta magát.
– Átadom neked a parancsnokságot, kapitány. Vigyázz ezekre az
emberekre! Cselekedj a belátásod szerint.
– Ti hova mentek, uram?
– Megerősítjük a város helyőrségét.
– Szeretnék veletek menni, uram.
– De hát éppen egy szívességet tettem neked – felelte halkan a főtiszt. –
Már így is éppen elég harcban volt részed.
– Nem, uram, ezzel nem teszel nekem szívességet. Ha megparancsolod,
hogy maradjak itt a civilekkel, akkor engedelmeskedni fogok. Én azonban
harcolni születtem, nem pedig arra, hogy a menekülteket pesztráljam.
Szülőanyám csatatéren esett el. Mit gondol majd rólam, ha nem követem a
példáját? Kérem, uram, vannak itt jó páran, akik helyettem elterelhetik
legelni a birkát.
A parancsnok alaposan megnézte magának az orkot.
– Hát legyen – mondta és nagyot sóhajtott. A közelben álló Brennus
megköszörülte a torkát és megszólalt:
– Az ork azt a határozott parancsot kapta, hogy vigyázzon rám – mondta.
Mazgar megpördült. Észre sem vette, hogy a fiatalember odajött hozzájuk.
– Igaz ez? – kérdezte Prossos.
– Falcus idején ez volt a helyzet – ismerte be a nőstény. – Minden mágus
mellé állított egy testőrt.
– A parancs a birodalmi főhadiszállásról jött – figyelmeztette Brennus a
főtisztet. – Nem lehet a csatatéren érvényteleníteni.
– Annak a küldetésnek már vége, Bren – méltatlankodott az ork.
Prossos megrázta a fejét.
– A mágusnak igaza van. Az alapján, amit elmondott, itt kell maradnod
mellette.
– Dehogyis! – tiltakozott Brennus. – Csak arról van szó, hogy nekem is el
kell kísérnem Mazgart.

ÖTÖDIK FEJEZET
 – Meglehetősen nyugodtnak tűnik – állapította meg Marall intendáns.
– Így igaz – bólintott Colin. A városfal tetejéről nézve egyetlen hullám
sem borzolta a Rumare-tó türkizkék vizét. A fővárost övező erdők és
szántóföldek is zölden ragyogtak, csak a látóhatár szélén tűnt fel egy
fenyegető árnyék. Az ifjú titkos ügynök azonban csak azért figyelt fel a
baljós jelre, mert pontosan tudta, hogy a lassan közeledő valami nem csak
egy távoli viharfelhő.
– Mennyi idő alatt fog ideérni? – kérdezte Maralltól.
– Két nap múlva – felelte az idős férfi.
– Mi történik akkor?
– Az uralkodót nem lehet meggyőzni a város kiürítésének
elkerülhetetlenségéről. Persze az is lehet, hogy már nem is tudnánk
eltávolítani a lakosságot. Takar tábornok megelőző csapást mért az
ellenségre. Egy egész légiót vitt magával. A Zsinat varázsereje közel
háromezer katonát felemelt a levegőbe. Valamilyen repülő daedra azonban
kivétel nélkül lemészárolta az összeset. A mágusok minden tőlük telhetőt
megtettek. Úgy hallottam, hogy több mint százféle varázslatot vetettek be.
Semmire sem mentek vele. Mintha csak az ellenség előre tudta volna, hogy
mire készülünk. Felkészülve várta a csapásainkat. Így legalább kiderült,
hogy milyen módszerekkel nem megyünk semmire.
– Nem sok időnk maradt annak a kiderítésére, hogy mivel lehet csapást
mérni rá – figyelmeztette Colin.
– Van valamilyen ötleted?
Marall persze egyből észrevette, hogy a fiatalember habozik.
– Sok mindenből kimaradtál a távolléted miatt – jegyezte meg az
intendáns. – Amikor viszont itt vagy, akkor könnyen zavarba jössz a
dolgoktól. A pályafutásod legelején világosan a tudtodra adtam, hogy ebben
a szakmában semmi sem olyan, mint amilyennek látszik. Mindketten
tudjuk, hogy a valóság jóval összetettebb. Néha biztosra veszem, az a
dolgom, hogy ne vegyem észre, ha az egyik felügyelőm a saját szakállára
cselekszik. Nem tudom, hogy mibe keveredtél, de ha bármit is tudsz, ami
segíthet rajtunk, akkor ki vele. Vagy ha úgy véled, a köz érdeke azt kívánja,
hogy ne avass be a titkodba, akkor cselekedj!
– Igenis, uram – bólintott Colin. – Gondolni fogok a szavaira.
– Remélem is. Van még valami, ami esetleg érdekes lehet a számodra.
– Mi volna az, uram?
 – Egy többnyire megbízható forrásból arról értesültem, hogy Attrebus
herceg felbukkant a vízparton.
– Miután a partot elfoglalta az ellenség?
– Így igaz. A forrásom nem a saját szemével látta. A szóbeszéd szerint a
herceget elrabolták. Zsákot húztak a fejére. – Az idős férfi hátratette a
kezét. – Persze tudom, hogy Vel elvette tőled a herceg ügyét. Mégis azt
gondoltam, hogy esetleg érdekelhet ez a hír.
– A szóbeszéd szerint mikor látták ott Attrebust, uram?
– Valamikor az elmúlt néhány napban. A forrásom nem fogalmazott
egyértelműen.
– Köszönöm, uram.
***
Attrebus egy darabig ingerülten járt fel és alá. Alaposan szemügyre vette
a rácsokat, a falat és a parányi cella padlóját. Megpróbálta valahogy
felébreszteni a szomszédos cellában eszméletlenül fekvő Sult. Elveszítette
az időérzékét. Nem tudta volna megmondani, hogy mióta próbálkozott a
társa felriasztásával. Végül kimerülten leült a padlóra és töprengeni kezdett.
Alaposan átgondolta, milyen helyzetbe került.
Amikor meghallotta a lépéseket, lefeküdt a padlóra, és úgy tett, mint aki
alszik. A szemét azonban résnyire nyitva hagyta.
Hierem sietett be a szomszédos helyiségbe. Még csak nem is nézett a
cellák irányába. A nyitott ajtón keresztül Attrebus jól látta, hogy a miniszter
megállt. Ekkor valami felvillant. Mintha csak megpörgettek volna egy
ember nagyságú, tengelyre szerelt tükröt.
Hierem már nem volt a szobában!
De hova tűnhetett? Egyértelmű volt, hogy valamilyen mágikus átjárót
használt. A herceg már korábban is hallott történeteket a térben elmozduló
emberekről, de még sosem találkozott olyasvalakivel, aki maga is képes lett
volna ilyesmire. Vagyis hát eddig azt gondolta, hogy nem ismer ilyen
embereket. Lehetséges persze, hogy a miniszter csak illúzió ködébe vonta
magát. Na de mégis miért fáradozna effajta szemfényvesztéssel, ha csak
Attrebus az egyetlen tanú?
– Umbriel – suttogta a herceg.
Hát persze. Nyilvánvaló volt, hogy Hierem kapcsolatban áll Vuhonnal,
vagyis Umbriellel. Az ifjú eddig azt gondolta, hogy erre egy, az ő
fémmadarához hasonló szerkezetet használnak. Na de mi van akkor, ha
valamilyen egyszerű módszer lévén személyesen is találkozhatnak? Felállt
és megpróbált belesni a szomszédos helyiségbe. A padlón felfedezett egy
jókora, vörös ábrát. Még egy jó darabig feszülten nézte, aztán erőt vett rajta
a kimerültség. Már majdnem elaludt, amikor a szeme sarkából mozgásra
figyelt fel. Egy patkány merészkedett be a börtönbe. A ronda jószág
szimatolva odament a vörös folthoz. Felemelte parányi fejét, majd lelapult a
padlóra. Úgy tűnt, hogy megijedt valamitől.
Nagyjából fél órával később Attrebus már alig bírta nyitva tartani a
szemét. Ekkor ismét fény támadt, és Hierem állt a szobája közepén.
A patkánynak viszont nyoma veszett. A herceg biztos volt abban, hogy
az állat nem szaladt el, és a miniszter nem is lépett rá. Szemmel tartotta a
szomszédos helyiséget. A patkány pontosan ugyanúgy foszlott semmivé,
ahogy az előbb Hierem.
Azt remélte, hogy a miniszter ugyanolyan gyorsan távozik, mint ahogy
bejött. A férfinek azonban más tervei voltak. Megállt Sul cellája előtt, és
megérintette a rácsot. A fém felragyogott egy pillanatra. Hierem ekkor
hátrább lépett, és némán figyelte az eszméletlen foglyot.
Sul összerezzent, majd felsikoltott.
– Hagyd abba! – kiáltotta Attrebus.
Hierem megfordult, és a magasba vonta az egyik szemöldökét.
– Nem miattam jajgat – mondta. – Én csak felébresztem. Volt időm
ugyanis megtenni néhány óvintézkedést. Jobban szeretem párban
kihallgatni az embereket. Már ha érted, hogy mire célzok. Nem, nem
miattam üvöltött. Van valami a fejében. Viszont nem kell aggódnod.
Nemsokára már valós okai lesznek arra, hogy hangosan jajgasson.
– Hierem, hallgass rám! – kérte a herceg. – Még van idő helyrehozni a
dolgokat. Bármilyen alkut is kötöttél Umbriellel…
– Ha már nem tudod befogni azt a fecsegő szád – vágott a szavába a
miniszter, és közelebb ment a herceg cellájához –, akkor az lesz a legjobb,
ha valami hasznosat mondasz. Megkönnyíteni a dolgodat. Felteszek neked
egy világos kérdést, te pedig választ adsz. Na, mit szólsz ehhez?
– Semmit sem mondok el neked! – tiltakozott Attrebus.
– Tényleg nem? Még a nevedet sem?
– Ezt meg hogy érted? Attrebus Mede vagyok.
– Nagyszerű – bólintott az idős férfi. A kezével furcsa mozdulatot tett.
 A herceg úgy érezte, mintha valami halványan megérintette volna a
homlokát. A következő pillanatban megbicsaklott a térde, mert korábban
eddig még soha nem tapasztalt gyönyör zúdult a testére. Zokogni kezdett a
boldogságtól, amikor elragadta az extázis. Önkéntelenül is nyöszörögni
kezdett.
Amikor a csodálatos érzés véget ért, azon kapta magát, hogy remegve
fekszik a padlón. Majd belepusztult az előbb érzett, elképesztő boldogság
hiányába.
– Ezt érzed, ha megfelelő választ adsz – magyarázta a miniszter. –
Szeretnéd újra kipróbálni?
Igen! – gondolta az ifjú, ám ennek ellenére összeszorította az ajkát, és
néma maradt.
A gyönyör azonban még így is visszatért. Ezúttal jóval tovább tartott.
Attrebus megpróbálta megragadni a haragját. Hiába akart azonban a
célkitűzéseire összpontosítani, semmire sem ment a makacsságával.
Hamarosan teljesen átadta magát a mámorító boldogságnak. Azt remélte,
hogy a gyönyör sosem ér véget.
Az extázis azonban nem tartott örökké. Az ifjú ekkor úgy érezte, az volna
a legjobb, ha meghalna.
– Hagyd abba! – hallotta meg ekkor valaki hörgő hangját. – Az elméje
nem fog megbirkózni vele. Tönkreteszed.
Sul volt az. A dunmer feltápászkodott és nekidőlt a rácsnak.
– Beszélhetünk róla, Sul – mondta Hierem.
– Emlékszem rád – válaszolta a sötét elf. – Követségben jártál
Morrowindben.
– Így igaz. Neked is jól vág az eszed. Használjuk ki a remek
emlékezőtehetségedet. Miért fél Umbriel tőled?
– Azért, mert meg fogom ölni – felelte Sul.
– Persze. Csakhogy ezzel már csődöt mondtál – ellenkezett Hierem. –
Nem mentél sokra vele. Ennek ellenére Umbriel továbbra is aggódik
miattad. Vajon miért?
– Valójában nem ismered olyan jól, mint amennyire hinni szeretnéd! –
figyelmeztette a dunmer.
– Nem. Ebben igazad van – biccentett a miniszter. – Érthető módon ez
nyugtalanít engem. Kezdenek összeállni a dolgok. Hosszú évek óta vártam
erre a pillanatra, nem szeretnék meglepetéseket. Tőle meg főleg nem.
 – Az élet tele van meglepetésekkel – mondta Sul.
A következő pillanatban felüvöltött, de nem a gyönyörűségtől. Úgy
hangzott, mintha forró vizet öntöttek volna a testére. Attrebus egyszerűen
nem tudta elképzelni, hogy milyen kín kell ahhoz, hogy Sul ilyen hangosan
üvöltsön.
Hierem visszafordult a herceg felé.
– Ilyesmi pedig akkor történik, ha nem kapok választ a kérdéseimre, vagy
ha a kapott válasznak nincs értelme – mondta. A herceg nekivetette magát a
rácsoknak. Mindkét kezét a miniszter felé nyújtotta, de az idősebb férfi túl
messze állt ahhoz, hogy elérje.
– Egyszerű kérdéseket fogok feltenni – folytatta Hierem. – Umbriel ugye
nem csak Sultól fél?
Az ifjú lihegve hátratántorodott a rácstól. A miniszter erre már
valószínűleg önmagától rájött, így ha igent mond a kérdésére, nem árul el
neki semmi újat. Ha viszont csendben marad, akkor azzal kínokat okoz
Sulnak.
– Nem – mondta egészen halkan. Egyből kiderült, hogy kínzójuk ezt a
választ akarta hallani. Attrebus testének minden porcikáját elöntötte a
földöntúli gyönyör.
– Akkor tehát a kardról van szó? Attól a fegyvertől fél?
Attrebus hangosan kacagott a boldogságtól. A kellemes érzés azonban
szertefoszlott, és Sul felüvöltött.
– Igen! – üvöltötte a herceg teli torokból. Rövid időre visszatért a
boldogság, de aztán Hierem feltett egy újabb kérdést. Az ifjú nem értette
meg, hogy mit akarnak tőle. Remegett a vágyakozástól. Hajlandó lett volna
mindent megtenni a miniszternek azért, hogy újra abban a csodálatos
érzésben részesítse. Semmitől sem riadt volna vissza, ha cserébe folytatódik
a gyönyör…
Ugyanakkor viszont képtelen volt annyira összpontosítani, hogy
megértse vallatójuk szavait. Az elméjét teljesen kitöltötte a nagyszerű érzés
emléke, a porba sújtotta, hogy elszállt a páratlan érzés. Hangosan zokogva a
kőpadlóra szorította az arcát.
Úgy tűnt, hogy hosszú órák, talán napok teltek el addig, mire ismét meg
tudott fogalmazni egy összefüggő gondolatot. Élete során most először
történt meg, hogy a megváltó halálra vágyott. A világról kiderült, hogy
iszonyatos, kegyetlen hely. A herceg ki akart kerülni onnan.
 – Attrebus! – hallotta meg Sul hangját. – Attrebus, figyelj rám!
A fekvő ifjú nagy nehezen kinyitotta a szemét, de annyi ereje már nem
volt, hogy fel is üljön.
– Mi az? – nyöszörögte.
– El fog múlni. Rendbe fogsz jönni. Most rossz, de elmúlik.
– Nem. Hierem visszajön, rákényszerít arra, hogy mindent elmondjak
neki, utána pedig megöl.
– Ettől ne tarts – ellenkezett a sötét elf. – Nem jön vissza, mert mindent
elmondtam neki.
– Ó, légy átkozott! – vonyított fel az ifjú. Felkelt a földről. Ütni kezdte a
rácsot. – Megöllek! Ez volt az egyetlen dolog, amiért cserébe még egyszer
érez… – Eltántorgott a rácstól. Őrjöngve rátámadt a falra, a karjával, a
könyökével, az öklével ütötte. Mire magához tért a dührohamból, a bütykei
már vérben úsztak. – Nem maradt nekem semmi, csak ez az érzés! – nyögte
ki végül.
– Tudom – bólintott Sul.
– Akkor miért árultad el neki?
– Azért, mert különben egyre újabb kérdéseket tett volna fel neked. Ezzel
a módszerrel elemésztett volna. Most legalább még képes vagy az őrjöngő
haragra. Ez jó jel.
– De hát Hierem… Beszéltél neki a kardról is, hogy mire képes?
– Igen.
Attrebus remegve visszarogyott a padlóra.
– Akkor miért vagyunk még életben?
– Azt hiszem, biztonsági tartaléknak használ minket – felelte Sul.
– Ezt meg hogy érted?
– Ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy Hierem akarja, akkor odaadja
nekünk a kardot, és felküld Umbrielre. Ezt ő maga mondta.
Attrebus véres kezével letörölte arcáról a könnyeket.
– Akkor még van egy esélyünk?
– Úgy tűnik. A miniszter az előbb elteleportált valahova. Nem vitte
magával a kardot. Figyelj csak, mindenképpen össze kell szedned magad,
hiszen bármi megtörténhet.
– Nem hiszem, hogy képes leszek rá – mondta Attrebus.
– Én viszont tudom, hogy elég erős vagy – válaszolta Sul. – Úgyhogy
figyelj rám! Igenis képes vagy rá. Gyerünk! Szedd össze magad!
 ***
Colin aznap este is visszament a föld alatti helyiségbe. Letine öt nappal
korábban hagyta el a várost. Az ifjú már kezdte azt hinni, hogy a nő nem
fog visszatérni. Éppen ezért azonnal megragadta a kése markolatát, amikor
észrevette, hogy van lent valaki.
– Én vagyok az! – mondta egy női hang.
Colin nem tudta, hogy mitévő legyen. Ugorjon oda hozzá, ölelje át,
csókolja meg?
– Jól vagy? – kérdezte végül.
– Jól vagyok. Csak minden tovább tartott, mint amire számítottam. A
városfalakon túl hemzsegnek a szörnyfajzatok.
– Sikerült kideríteni valamit?
– Én is örülök ám, hogy újra látlak – mondta Letine.
– A-a-annyira aggódtam miattad – nyögte ki az ifjú. – Már azt hittem…
– Minden rendben – válaszolta a nő. – Gyere ide.
***
– Nem sikerült semmit sem kiderítenem az ábrával kapcsolatban –
mondta Letine jóval később. – Sajnálom.
– Lehet, hogy nem is fontos az a rajz. Talán csak össze akart zavarni vele.
– És most mit teszünk?
– Visszamegyek – felelte Colin. – Hierem lakosztályába.
– Miért?
– Azt hiszem, fogságba ejtette Attrebust. Nem lehetek benne egészen
biztos, de ha…
– Ez éppen elég volna ahhoz, hogy az uralkodó lépésre szánja magát.
– Azt hiszem, már nincs szükség arra, hogy bármiről is meggyőzzem
Titus Mede-et – mondta Colin. – Umbriel már a közelben jár. Tennem kell
valamit.
– Remek – bólintott a nő. – Nagyszerű.
– Hát persze – mordult fel Colin. – Elő kell készítenem pár dolgot. Ha
nem jövök vissza ide…
– Akkor tudni fogom, hogy mi az oka. Hát nem! Figyelj csak, most veled
megyek!
– De Letine…
 – Ha ezúttal nem csak szaglászni akarsz odabent, akkor szükséged lesz
rám, ebben biztos lehetsz! Ne próbálj meg vitatkozni.
Egyértelmű volt, hogy a nő készen állt a harcra. Colin valójában örült
Letine ajánlatának.
– Rendben – mondta –, indulhatunk?
– Azt hiszem, nem ártana előtte felöltöznöm – felelte töprengve a nő.
***
A két ismeretlen érkezését a legcsekélyebb nesz sem árulta el. A sötét
ruhás alakok egyszer csak ott álltak Attrebus előtt. Lenéztek a fekvő
hercegre. Az egyikük egy csinos, szőke nő, a másik pedig egy átlagos
külsejű, barna hajú és zöld szemű fiatalember volt.
– Attrebus herceg? – suttogta.
A fekvő alak mozdulatlanul nézett a magasba. Az járt az eszében, hogy
Hierem már megint milyen aljasságra készül. Lehet, hogy a miniszter
meggondolta magát?
– Azért jöttetek, hogy megöljetek? – kérdezte.
– Nem – felelte a férfi. – Hierem itt van?
– Nincsen – hallatszott Sul hangja. – De bármelyik pillanatban
visszatérhet.
– Világos – mondta a sötét ruhás alak. – Figyelj, az uralkodó szolgái
vagyunk. Azért jöttünk, hogy kimentsünk.
– A celláinkat nem egyszerű lakatokkal zárta le – figyelmeztette a
dunmer.
– Ez nyilvánvaló – bólintott a férfi. – Szükségem lesz egy kis időre.
Gondosan szemügyre vette Attrebus celláját. Becsukta a szemét, és
erősen összpontosított. A herceg érezte, hogy a tarkóján felállnak a
szőrszálak. Egy kis idővel később az ismeretlen elégedetten bólintott.
Megérintette a zárat. Halk kattanás hallatszott, és az ajtó halkan kinyílt.
– Ki vagy te? – kérdezte a fogoly.
– Colin Vineben a nevem. Fenség, ha lenne szíves velem jönni…
– Ott van Sul, szabadítsd ki!
Colin megvizsgálta a sötét elf celláját.
– Ez nehezebb – állapította meg. – Időre lesz szükségem.
– Állj neki! – parancsolta Attrebus.
– Ha Hierem visszatér… – kezdte a nő.
 – Úgy gondoljuk, hogy felment Umbrielre – vágott a szavába a herceg. –
A szomszéd szobában van egy jel a padlón, rálép és eltűnik. Ugyanarra a
helyre tér vissza. Ha ott vártok rá, talán meglephetitek;
– Tetszik az ötlet – bólintott Colin. – Letine?
– Már megyek is – válaszolta a nő. Átsietett a szomszédos helyiségbe.
– Azt hiszem, Hierem komolyan tartott tőled – mondta Colin majdnem
félórával később, amikor végre sikerült hatástalanítania az utolsó
védővarázslatot is.
– Aggódott, de nem eléggé – válaszolta Sul. – Honnan tudtátok, hogy itt
vagyunk?
– Már egy jó ideje szemmel tartom a minisztert – mondta Colin. –
Elterjedt a szóbeszéd, hogy valaki elrabolta a herceget. Azt gondoltam,
érdemes volna szétnézni itt.
– És most hogyan tovább? – kérdezte Letine.
– Visszaviszed a herceget az apjához – felelte Colin. – Én pedig itt
maradok, és elintézem Hieremet.
– Meg fog ölni, Colin – figyelmeztette a nő.
– Végzek vele, ahogy felbukkan.
– Nem – hallották meg Attrebus hörgő hangját. Az ifjú egészen addig
magatehetetlenül ült cellája előtt a földön. Most feltápászkodott.
– Fenség…
Attrebus azonban a dunmer felé fordult.
– Feljuthatunk oda, Sul – mondta. – Ugyanúgy felmehetünk Umbrielre,
mint Hierem.
– Volt nála valami – válaszolta Sul. – Azt hiszem, azzal nyitja meg az
átjárót. El kell vennünk tőle.
– Nem. Nem lesz rá szükségünk – ellenkezett a herceg. – Azt hiszem, ha
odaállunk a jel középpontjába, akkor felkerülünk Umbrielre, amikor a
miniszter visszatér. Láttam, ahogy ugyanezt történt egy patkánnyal. Abban
a pillanatban eltűnt, ahogy Hierem újra előbukkant.
– Várjatok – szólt közbe Colin –, figyeljetek rám! Ha visszaviszünk az
apádhoz, ő akár száz embert is keresztülküldhet az átjárón, katonákat meg
csatamágusokat! Neked nem kell menned, herceg!
– De mi van akkor, ha ez a kapu csak Hierem előtt nyílik meg? Ha
egyedül ő tudja a mágikus jelszót, vagy ami a működtetéséhez kell? Nem
kockáztathatjuk meg a kudarcot. Sul, meg kell találnunk a kardot, mielőtt
Hierem visszatérne.
– Milyen kardot? Mire készültök?! – kiáltotta Colin, de addigra a sötét elf
már át is ment a szomszédba. Attrebus a társa után indult.
– Elmondom, ha lesz majd időnk – mondta Colinnak.
– De mi van, ha a miniszter nem jön vissza? – kérdezte az ifjú, és a
herceg nyomába eredt. – Mi történik akkor, ha fennmarad Umbrielen, és ott
várja ki a főváros bukását?
– Nem tudom – ismerte be Attrebus. – De azt hiszem, hogy vissza fog
jönni ide. Ti itt maradtok, és megvárjátok. Előfordulhat ugyanis, hogy egész
hamar felbukkan.
– Azt hiszem, a hercegnek igaza van – mondta Letine, miután Attrebusék
kimentek. – Hierem itt lesz, amikor Umbriel eléri a fővárost.
– Miért tenné ezt?
– Ösztönösen érzem, hogy ez a helyzet – felelte a nő. – A herceg készen
áll a küzdelemre. Ne próbáld megakadályozni. Megteszi, amit tenni akar.
Mi pedig itt megvárjuk Hieremet.
– A herceg ábrándokat kerget – suttogta Colin.
– Nem tudnád elvinni az apjához.
– Már hogyne tudnám? Az apja hálás lesz nekem.
Zajt hallott. A herceg és a társa visszatért. Sul egy hosszúkás csomagot
tartott a kezében. A szövetbe bugyolált valami a nagysága és az alakja
alapján egy kard lehetett.
A dunmer és a herceg a jel közepére lépett. Semmi sem történt.
– Meg tudod nyitni, Sul? – kérdezte Attrebus. A sötét elf megrázta a
fejét. – Ez nem az Oblivion egyik kapuja, és nem is valamilyen oda vezető
ösvény. Meghaladja a tudásomat.
– Akkor hát várni fogunk.
– Fenség, azt a feladatot kaptam, hogy jutassalak biztonságos helyre –
próbálkozott újra Colin. Azt remélte, hogy esetleg mégis sikerül
meggyőznie a makacs fiatalembert. – Nem engedhetem meg, hogy vakon
fejest ugorj a veszélybe!
– Tudom, hogy mit gondolsz rólam – válaszolta Attrebus. – Őszintén
szólva, legszívesebben most azonnal visszamennék a palotámba, hogy
lefeküdjek az ágyamba. Ha másért nem, hát azért, hogy párnák között
haljak meg. Csakhogy nem tehetem. Sosem leszek olyan hős, amilyennek a
könyvek leírtak. Viszont belevágtam valamibe, amit be is fogok fejezni.
Erről nincs helye vitának. A herceged vagyok. Megtiltom, hogy újra szóba
hozd.
Colin vett egy mély lélegzetet, aztán bólintott:
– Ahogy parancsolod, hercegem.
***
Attrebus és Sul továbbra is a padlóra festett jel közepén állt. A felügyelő
– Vinebennek hívják, figyelmeztette magát a herceg – és a nő, Letine kicsit
arrébb helyezkedett el. Sul kibugyolálta Umbrát, és a saját kardja helyére
akasztotta.
– Mi a terved? – kérdezte a herceg.
Sul szemében mintha perzselőbb lángok táncoltak volna a megszokottnál,
amikor Attrebus felé fordult.
– Ha szerencsénk van, Hierem éppen Vuhonnal tárgyalt. Ott fogunk
felbukkanni a város ura előtt. Ha ez a helyzet, akkor keresztülszúrom. Jó
esély van rá, hogy a kard kiszívja belőle Aljas erejét. Vuhon meggyengül,
és akkor képes leszek megölni.
– És aztán?
A sötét elf kissé félrehajtott fejjel nézett a hercegre. Olyan arckifejezéssel
bámulta, mintha az ifjú valamilyen egészen meghökkentő, ritka állat lett
volna.
– És aztán? Halott lesz – mondta olyan halkan, mintha valaki egy lágy
mozdulattal megpendítette volna a világ legfeszesebbre húzott lanthúrját.
– Na de mi a helyzet Umbriellel? Ha Aljas ereje már nem működteti az
ingeniumot, akkor egyszerűen alázuhan a mélységbe, vagy pedig…
– Aljas azt mondta, hogy vissza fogja venni – vágott a szavába Sul. –
Emlékszel rá?
– Igen, de… – kezdte volna a herceg, de aztán elkerekedett a szeme. –
Téged semmi sem érdekel, csak az, hogy megöld Vuhont.
– Mikor mondtam bármi mást? – csattant fel Sul.
– Hát… soha. Csak én azt gondoltam…
– Ne akarj helyettem gondolkozni! Semmi okod sincs a megdöbbenésre.
Megölöm Vuhont… Minden más rajtad áll. Tudod, hogy mi történik majd,
ha kihúzom Umbrát. Hiszen emlékszel Elhulra. Az lesz a legjobb, ha abban
a pillanatban magamra hagysz. Keresd meg inkább azt a lányt, vagy tedd
azt, amihez éppen kedved van.
– De akkor miért akarod, hogy veled menjek?
– Megtörténhet, hogy Vuhon nincs ott, ahol előbukkanunk. Ebben az
esetben meg kell keresnünk. Ott van az a mágikus kismadarad és a
befolyásos barátaid. Lehet, hogy szükségem lesz rád. Ha pedig már amúgy
is arról a madárról beszélünk…
– Igazad van – biccentett a herceg, és belenyúlt a zsákjába.

HATODIK FEJEZET
Fekete vízben úszott, rohadó falevelek között. Csak néha nézett fel a
magasba, a felszín fölötti világ irányába. Gyorsan szemügyre vette a part
menti, sekély részeket és a szárazföldet. A mozgásra figyelt. A mocsárban
élő nagyobb jószágok itt nem tudták volna elkapni, mégsem érezhette teljes
biztonságban magát a ciprusok tekergőző gyökerei között, a part felől
veszély fenyegethette.
Valami megmozdult az iszapban. Úszóhártyás mancsával azonnal
lecsapott rá. Kiemelt a homokból egy keskeny kopoltyújú csúszómászót.
Boldogan felfalta a zsákmányt, és utána újat keresett. Jó volt a vadászat.
Gyorsan megtelt a hasa. Elfogta a vágy, hogy napozzon egy kicsit. Lustán
visszaúszott a gyülekezőhelyre.
Az öregek persze már rég elfoglalták a legjobb kiugrókat, a hazatérő
ezért nagy nehezen felmászott egy kidőlt fára. A kérgen nyüzsögtek a
testvérei. Elszántan befurakodott közéjük. Végre megérezte a hasán a durva
fakéreg simítását. Fivérei és nővérei egy darabig álmatagon tiltakoztak a
tolakodása miatt, de gyorsan elhallgattak. Végre a nap melengette a bőrét.
Álomba merült. Csukott szemmel újra átélt mindent. Látta magát, ahogy
úszik, a napon pihen, megöli a zsákmányt és elkerüli a halált. Jól látta a
magasban a napot és a holdakat. Érezte a sok félelmetes, de ugyanakkor
lenyűgöző titkot. Az egyik nap pontosan olyan volt, mint a másik. Az
éveket sem különböztette meg semmi egymástól.
Csakhogy akkor elérkezett a gyökér ideje. Megérezte a fa nedvének izét.
A változások egy részére csak lassan került sor, mások viszont annál
gyorsabbak voltak. A világ már nem volt olyan, mint korábban. Az
átalakulás magával ragadta, és megtalálta az idő gyorsan haladó folyamát.
Nem felejtette el a régi testét, de megváltozott. Egyre inkább azokra a
dolgokra hasonlított, amelyekre a gyökér emlékezett. Megnyúlt a hátsó
lába, és kiegyenesedett a gerince. Az elméjében kezdetleges gondolatok
jelentek meg. Ágak nőttek belőlük, és azokból is újabb kinövések
bukkantak ki. Korábban csak annyit tudott, hogy meleg, fény és árnyék
veszi körbe. Felismerte a mozgást, a félelmet, az elégedettséget, a haragot
és a gyönyört. Ugyanezek az egyszerű tények lassan önálló kategóriákká
váltak. Továbbra is a régi világban élt, ám a környezete sokkal
hatalmasabbnak és különösebbnek tűnt.
Halál járt az élet nyomában, és az elmúlást élet követte. Minden
keresztüláramlott a gyökéren. Nem akadt két egyforma élet, mégis
valamennyi ugyanaz volt.
Eljött aztán a pillanat, amikor kikerült az áramlatból. Elszakították a
gyökértől. Egyedül maradt. A gyülekezőhelyen senki más nem pihent,
nyoma sem maradt az időseknek, de a testvéreinek sem. Fekete vízben
úszott. Mindent elfelejtett. Elmosódottá vált önmaga is. Feloldódott.
Az illúziók elveszítésének pillanatában azonban maga a látszat is
semmivé vált. A lebegő alak egyszerre volt egy, ugyanakkor pedig számos.
Énekelni kezdett. Könyörgő dala emléket hordozott. Egy ima emlékét.
Rengeteg hangja volt. Mindegyik dalolt. A remegés végigfutott valamennyi
ágon és gyökéren. Átjárta a szívét, a vérét és a csontját.
Haza akarok menni – énekelte. – Haza akarok menni.
***
Glim hörögve ébredt fel. Kiköpte a vizet a szájából. Azonnal eszébe
jutott, hogy mi volt az utolsó dolog, amit még érzett. Ahogy belemart a
fájdalom a mellkasába. Jól érezte a saját szagát, a félelem bűzét. Aztán
jóval több szörnyűségre emlékezett. Arra, hogy megállt a szíve, ahogy
megdermedt. Arra is, amikor semmivé foszlott.
Meg Fhenára. Csak kis idő kellett ahhoz, hogy megértsen valamit. A lány
nem csak az emlékeiben lebegett. Ott állt mellette, és aggódó tekintettel
nézte.
– Mi az? – nyögte ki Glim nagy nehezen.
– Tudsz beszélni! – kiáltotta a lány.
– Hol vagyok?
 – Biztonságos helyen – jött a válasz. – Elég, ha ennyit tudsz.
Biztonságban.
– Semmit sem értek – morogta Glim. Kellemetlenül feszült a bőre.
Mindene viszketett, és egész testében remegett. Az elméjét gyorsan változó
képek és elmosódott, töredékes gondolatok töltötték ki. Valamiért azt hitte,
hogy újra otthon van. Ilyen volt, amikor megérintette a város fájának a
gyökerét. De nem, ez az érintés nagyobb erőt adott. Eléggé különös volt.
Felszabadító érzés.
– Mi történt velem? – kérdezte. – Érzem, hogy megváltoztam. A fák…
– Most már hallod őket – felelte Fhena. – Úgy, mint én. – Közelebb
hajolt, és megérintette a fekvő alakot. Boldog, meglepett mosoly ragyogott
fel az arcán. – De nem – mondta aztán. – Máshogy, mint én. Sokkal
jobban… Mintha csak te is közéjük tartoznál, Glim.
– Nem tartozom közéjük – felelte. – Én én vagyok, senki más. –
Elszántan szembeszállt az elméjét lerohanó gondolatokkal. – Mi történt?! –
kiáltotta. – Azt hittem, hogy meghaltam. Biztosra vettem, hogy meghaltam.
Végigsimította az oldalát, majd az arcát. – Hol vannak a sebeim? – Még
csak a forradásokat sem találta meg.
– Csak azért tette, hogy megmentsen! – mondta Fhena. – Vigyázni akart
rád.
– Hogy mi történt? – kérdezte Glim. Közel járt ahhoz, hogy pánikba
essen.
– Megöltelek – mondta egy másik, ismerős hang. – Kioltottam az
életedet.
A lány arca olyan volt, mint Annaďgé. A szavai azonban sehogyan sem
illettek hozzá.
– Azért tette, hogy megmentsen – mondta halkan Fhena, és tenyerét a
fekvő alak vállára tette.
– Beszéljetek végre értelmesen! – vicsorogta Glim.
– Nyugodj meg – zendült fel újra Annaďg hangja. Kettőjük titkos nyelvét
használta. – Feküdj szépen nyugodtan, és én mindent megmagyarázok.
***
Annaďg feszülten figyelte Glim arcát. A barátja itta a szavait. A lány
megpróbálta elmagyarázni neki, hogy továbbra is a régi Glim maradt.
Barátok voltak, együtt nőttek fel. Meg akarta értetni vele, hogy valójában
megmentette az életét, nem pedig meggyilkolta.
A hüllőszerű arc azonban megváltozott. Azon nem volt mit csodálkozni,
hogy fiatalabbnak tűnt. Ám leheletnyit más volt a színe és az alakja is. Az
arcbőr lényegesen rozsdásabb árnyalatúnak látszott. Ha pár hónappal
korábban találkoztak volna, akkor Annaďg azt gondolta volna, hogy a
barátja egyik fivérét látja. Ezt a testet semmiképpen nem tévesztette volna
össze a régi Glimmel.
Erősen remélte, hogy belül nem történt változás. Elképzelhetetlen lett
volna, hogy Glim lélekben is átalakuljon. Annaďg a felgyorsított
növekedési folyamat mellékhatásaival magyarázta, hogy az előtte fekvő,
bágyadt alak némileg szétszórtabb volt a régi Glimnél. Úgy tűnt, hogy
képtelen a lány szavaira összpontosítani. Alighanem mélyen megrázta az,
hogy néhány nap leforgása alatt parányi féregből felnőtt argóniai lett belőle.
Visszakapta tizennyolc életéve minden emlékét.
Csakhogy Glim egészen más következtetésre jutott.
– Szóval akkor azt mondod, hogy már nem vagyok azonos önmagammal
– jelentette ki rendkívül különös hanghordozással. A lány korábban még
sosem hallotta így beszélni a barátját. – Egy másolat vagyok.
– Dehogyis! – tiltakozott Annaďg. – Ugyanaz a lélek van benned, Glim!
Különleges mérget készítettem. Még azelőtt hatni kezdett, hogy Umbriel
elorozhatta volna a lelkedet.
Glim vakarózni kezdett.
– De hát ez nem az én testem! Még csak nem is egy saxhleel teste. Egy
itteni embrióból növesztetted. Nem vagyok… – Egy gyors mozdulattal
felült, majd felállt. – Szóval csak ennyit érek neked! Egész életemben
kísérleti nyúlnak használtál: „Idd meg ezt, Glim, és láthatatlanná válsz, ettől
majd repülni fogsz, ez pedig megöl, aztán visszaadja az életedet.” Soha
semmit nem tudtál rendesen megcsinálni. Valamilyen apróságot mindig
elszúrtál.
Annaďg úgy érezte, mintha több rétegnyi szövetet tekertek volna köré.
Nem csak a külvilág hangjai tompultak el, de a leplek eltakarták Glim elől
is a valóságot. A barátja nem láthatta, ő pedig képtelen volt bármit is
megmagyarázni. A szavai elakadtak a száját eltakaró vászonrétegek alatt.
– Sajnálom, Glim, semmi más nem jutott az eszembe – nyögte ki nagy
nehezen. Ahogy meghallotta a saját szavait, egyből tudta, mennyire gyenge
ez az érv. Bizonytalan lábakon állt a magyarázat.
– Figyelj csak – folytatta, és végigsimította a saxhleel hátán felmeredő
töviseket. Megpróbálta megnyugtatni. – Tudom, hogy ez sok így egyszerre.
Lehet, hogy most gyűlölsz, de akkor is el kell hogy mondjak pár dolgot a
terveimmel kapcsolatban.
– Nem! – kiáltotta Glim. Arrébb lépett, mert nem akarta, hogy Annaďg
megérintse. – Elegem van a terveidből. Abból, hogy mindent úgy
csináljunk, ahogy te akarod. Ennek már vége.
– Glim, hallgass meg! – kérte a fiatal nő, de a barátja a szó nélkül
megpördült, és kirohant a szobából. Annaďg utánament, ám a nedves
lábnyomok nyílegyenesen elvezettek az erkély korlátjáig. Áthajolt a
korláton, és lenézett a mélybe. Alig lehetett látni a gyorsan tovaterjedő
hullámgyűrűket. Fhena is odajött.
– Menj vissza a fenti fák közé – mondta Annaďg a lánynak. – Biztosra
veszem, hogy Glim odafent megtalál téged, már ha nem ölik meg azonnal.
Te talán képes leszel némi értelmet verni a fejébe.
Fhena bólintott, majd megfordult és távozott. Annaďg egyedül maradt.
Mozdulatlanul bámulta Umbriel őrült csodáit.
Halk hang csendült fel a nyakláncából.
A magasba tartotta, és egy pillanatig némán bámulta. Utána viszont
felnyitotta a medál fedelét.
Attrebus úgy nézett ki, mint aki egy jó hónapja nem aludt.
– Üdvözöllek – mondta. – Hogy vagy?
– A körülményekhez képest a lehető legjobban.
– Figyelj csak – mondta sietve a herceg. – Lehet, hogy nem beszélhetek
sokáig. Sullal azt gondoljuk, hogy megtaláltuk a felvezető utat. Nem tudom,
hogy mikor jutunk fel a városba, és azt sem, hogy hova érkezünk.
– Mire készültök? – kérdezte a lány.
– Hierem, az apám minisztere lepaktált Umbriellel. Úgy véljük, hogy egy
mágikus átjárót használva közlekedik a főváros és Umbriel között. Azt
reméljük, hogy, amikor visszatér, mi felkerülünk oda.
Az Annaďgot fojtogató képzeletbeli vásznak mintha még szorosabbra
húzódtak volna körülötte.
– Hogyan segíthetek?
– Ahogy azt már korábban is mondtam, megpróbáljuk használni a kardot.
Nem vagyok egész biztos abban, hogy mi fog történni, még akkor sem, ha
sikerül. Viszont azt gondoltam, hogy szólnom kell neked, így készen
állhatsz, ha… ha esetleg lehetőséged nyílna a szökésre.
– És veled mi lesz?
– Ha véget ér ez az egész, Sul talán képes lesz újra átvinni minket az
Oblivionba.
Annaďg egyre inkább úgy érezte, hogy a herceget a legcsekélyebb
mértékben sem izgatja az életben maradás gondolata.
– Figyelj, Attrebus, sajnálom, ha esetleg úgy tűnt, hogy mérges vagyok
rád…
– Semmi baj. Azt hiszem… Szóval lehet, hogy minden okod megvolt rá.
Jó volna, ha valamikor megbeszélhetnénk az egészet.
– Hát persze – bólintott Annaďg –, valamikor.
– Most elrakom a madarat… Bármelyik pillanatban előfordulhat, hogy
harcolnom kell. Csak szólni akartam neked, hogy tudd, mi a helyzet. Ha az
érkezésünk után képes leszek kapcsolatba lépni veled, akkor megpróbállak
megkeresni.
– Tedd azt.
A medálban kialudt a fény.
Annaďg egy utolsó, hűvös pillantást vetett az erkélykorlátján túl elterülő
tájra, aztán megfordult, és határozott léptekkel elindult a konyhája irányába.
***
Hosszú órákkal később Attrebus már erősen aggódott azért, hogy esetleg
mégis Vinebennek volt igaza. Lehetséges, hogy Hierem nem akart
visszatérni a birodalom fővárosába? A várakozás persze lehetővé tette,
hogy mindent megbeszéljenek újdonsült szövetségeikkel. A lassan
vánszorgó percek ennek ellenére mindenkit megviseltek. Amikor mindenki
elmerült a gondolatai között, a herceg önkéntelenül is felidézte magában,
hogy mit érzett, amikor Hierem meggyalázta az elméjét. Attól tartott, hogy
tehetetlenné válik, ha megengedi, hogy újra eluralkodjon rajta az iszonyatos
vágyódás. Éppen ezért újra beszélgetni próbált a többiekkel.
– Arese?
– Igen, Attrebus herceg?
– Azt mondtad, hogy az apámnak dolgozol.
A nő a társára pillantott. A fiatalember azonban rezzenetlen arccal nézett
önmaga elé. Arese kihúzta magát.
 – Valamikor a legközelebbi bizalmasai közé tartoztam, fenség.
– Rajtad van a jele?
A nő bólintott, és már nyúlt volna a csípője felé, hogy megmutassa a
jelét, amikor Attrebus egy mozdulattal megállította.
– Nem kell, hiszek neked – mondta a herceg, aztán vett egy mély
lélegzetet. – Szóval akkor te is tudtad, hogy mi a helyzet velem.
– Nem igazán sejtem, hogy miről beszélsz, herceg.
– Le merném fogadni, egészen pontosan tudod, hogy mire gondolok.
Arese savanyúan elmosolyodott, majd egy leheletnyi biccentéssel jelezte,
hogy ez a helyzet.
– Elmondod nekem, hogy mi vitte rá az apámat? – kérdezte Attrebus.
– Atyád nagyszerű hadvezér és ravasz uralkodó. Még sosem találkoztam
hozzá hasonlóan erős férfival. Amikor azonban rólad volt szó, felséges
urunk nem tudott kellő határozottsággal fellépni.
– Az apámról beszélsz? Ő maga a testet öltött határozottság. Sosem
érzelgős.
– Nem úgy értettem. Valójában azt akartam mondani, az uralkodónk nem
tudta, mihez kezdjen veled. Hierem ekkor azt javasolta, hogy csináljanak
belőled egyfajta ifjú hőst. Azt hiszem, az apád örömmel kapott az ötleten.
Így legalább elindulhattak valamilyen irányba. A testőreid folyamatosan
szemmel tartottak, nem voltál veszélyben, és legalább egy percig sem
unatkozhattál.
– Az ötlet egészen elfogadhatónak tűnik, ha egy tízéves gyerekről van
szó – töprengett a herceg. – Na de aztán tizenöt éves lettem, majd pedig
tizenkilenc éves.
– Az életben gyakran előfordul, hogy nem lehet leállítani egy dolgot, ha
már kellő lendülettel halad. Az elején még senki sem sejthette, hogy hova
fajul el az egész. Nem tudhatták, hogy a szereped rabja leszel. Utoljára tíz
évvel ezelőtt beszélhettem zavartalanul az uralkodóval, ennek ellenére
megkockáztathatom, hogy az apád mást akart. Arra készült, hogy
fokozatosan kiemel a színjátékból. Megházasít, bevon az állam ügyeibe, és
felkészít az uralkodásra.
Attrebus némán megemésztette a hallottakat. Eszébe jutott, hogy Gulan
mondott valami ilyesmit. Megemlítette a házasságot, hogy…
– Miattam halt meg mindenki – suttogta. – Igazán lehetett volna több
józan eszem. Hiszen ott voltak az intő jelek az orrom előtt, de én nem
akartam észrevenni őket! Az elvakultságom miatt halál várt mindenkire, aki
útra kelt velem.
– Hierem ölte meg őket, nem te – szólt közbe Vineben.
– Jól mondja – csattant fel Sul érdes hangja. – Ne most töprengj effajta
dolgokról. – Utána viszont valamivel barátságosabban folytatta: – Talán azt
kéne tenned, amit a nyomozó javasolt… Menj oda az apádhoz. Ha esetleg
nem tudom megölni Vuhont… – Elhalt a hangja.
– Akkor úgysem segítene, hogy ott állok melletted? – fejezte be Attrebus
a megkezdett mondatot. – De hát az előbb még arról beszéltél, hogy
szükségünk lehet a mágikus madárra.
– Egyedül is megtalálom Vuhont – válaszolta Sul.
– Én nem vagyok olyan félelmetes harcos, mint te – ismerte be a herceg.
– Nem ismerem az ősi tudás titkait sem. Viszont, ha nem lettem volna ott
veled a barlangban, akkor Elhul megölt volna.
– Talán – mondta vonakodva Sul.
– Szükséged van rám.
A dunmer már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, amikor Attrebus
olyan hangos zajt halott, mintha villám csapódott volna be a közelben.
Csengett a füle, és majdnem elhányta magát. Kétségbeesetten megpróbálta
visszanyerni az egyensúlyát. Sötét volt, és valaki ott állt közvetlen előtte.
– Vuhon! – hörögte Sul.
A város ura döbbent pillantást vetett az érkezőkre. Megmozdult a szája,
de mielőtt akárcsak egyetlen szót is kimondhatott volna, Sul máris lecsapott
Umbrával. A penge mélyen belefúródott a másik dunmer testébe.
Ellenfelük halkan felhördült. Sul kirántotta a gyomrából a kardot, és
hatalmas csapást mért a fejére. Vuhon azonban puszta kézzel megragadta a
pengét. A karja különös, acélkék fénnyel világított.
Attrebus meglendítette Villogót. Az ellenfele térdére célzott. A penge
célba talált, a herceg azonban úgy érezte, mintha egy vasoszlopot ütött
volna meg. Vuhon nem is törődött az ifjúval. Bal kézzel könyörtelenül
lesújtott Sulra. A varázsló hátratántorodott.
Az ifjú kardja ismét meglendült. Nem tudta megsebesesíteni Vuhont, aki
egy pillanatra ránézett. Elképzelhetetlen hideg mart a hercegbe.
Megdermedt a teste. Annyira lelassult, hogy a város ura könnyedén ellepett
a vágás elől. Galléron ragadta támadóját.
 Sul hangosan üvöltve csapott le gyűlölt ellenségére. Miközben rávetette
magát, ismét keresztüldöfte. A támadás ereje elég nagy volt ahhoz, hogy
mindhárman kizuhanjanak a semmibe.
A hercegbe elemi erejű, vadállati rémület mart. Mintha csak egy
rémálomba keveredett volna. Ahogy magatehetetlenül pörgött, hol a
csillagokkal borított eget, hol pedig Umbriel sötétjét látta maga előtt. Úgy
tűnt, mintha egy örökkévalóság óta zuhantak volna. A tudata legmélyén
azonban tisztában volt azzal a ténnyel, hogy már csak egyszer tudja
teleszívni levegővel a tüdejét. Nem maradt ideje üvölteni. Belevágódott a
különös, rugalmas talajba. Minden lángba borult. A mozgása azonban nem
ért véget. Mintha egy hatalmas, lángoló tenyér vitte volna tovább.
Kétségbeesetten kapálózva megpróbált felállni, ám a teste alatt őrülten
mozgott a hely, ahova leesett.
Végre megértette, hogy hova került. Az üvegerdő legtetején állt.
Nem tudta, hogy mi másnak nevezhette volna ezt a helyet. Legutolsó
látogatásukkor ide érkezett meg Sullal. A mélyben jól látszott a rugalmas
üvegként csillogó vezetékek mindent befedő hálózata. A kráter peremén
magasodó különféle épületeket egy hatalmas, pókhálóra emlékeztető
fonadék fogta össze. A szálak alatt semmi sem takarta el odalent a völgyet
és a mocsarat, felfelé viszont egészen más volt a helyzet: a hálóból sok száz
parányi cső nőtt a magasba. Elágaztak, és a hajtásaikból újabb és újabb
nyúlványok nőttek. Legfelül már olyan sűrű volt ez a különös réteg, mintha
valaki áttetsző tetőt emelt volna a kráter fölé. Attrebus ennek a felszínére
zuhant az előbb. A teste jó pár kisujjnyi vastagságú ágacska hegyén feküdt.
Nagy nehezen feltérdelt. Ekkor figyelt fel Sul üvöltésére. Korábban már
hallotta kiabálni a dunmert, amikor a társa nem volt magánál. Most egészen
másfajta hangok törtek elő a torkából. Egy háborodott elme bömbölésétől
zengett a hátborzongató táj. A herceg azonnal Elhulra gondolt.
Sul ismét megpróbálta keresztüldöfni Vuhont. Umbriel ura alatt azonban
üvegindák sarjadtak. Olyan magasra emelték, hogy az őrjöngő dunmer
kardja már nem érhette el. A kristályerdőt váratlanul lüktető, kékesfehér
fény ragyogta be. Ellenfelük szeméből ugyanilyen lángolás áradt. Attrebus
érezte, hogy csápok tekerednek a lábára. Megpróbálták lehúzni a mélybe,
mint Sult.
– Arcátlanul idehoztad? Azt gondoltad, hogy félek tőle? – bömbölte
Vuhon. Olyan erővel kiabált, hogy a hangja arcul ütötte Attrebust.
 Sul válasz helyett csak összefüggéstelenül rikoltozott. Egy gyors,
vízszintes vágást mért az ellenségét tartó csövekre. Attrebus döbbenten
látta, hogy a sarjak szilánkokra hasadtak. A váratlan fordulat Vuhont is
meglepte. Megtántorodott, amikor összeomlott eddigi talapzata. A herceg
közben különös, zümmögő bizsergést érzett. Még a csontjában a velő is
remegni kezdett. A legtöbb vezetékből eltűnt a fény, már csak azok
világítottak változatlan erővel, amelyek elképesztő gyorsasággal elrántották
Vuhont Sul következő támadása elől. De nem. A kardos alakot lefogni
próbáló csápok is ragyogtak.
Vuhon felüvöltött. A sötétség lesújtott Sulra, aki hanyatt zuhant, és
Umbra kirepült a kezéből. Még több ág sötétedett el. Jó pár már csak
halványuló, gyenge ibolyaszínnel világított.
Attrebus mozgását most már semmi sem akadályozta. Nagy nehezen
elindult a város ura felé. Úgy tűnt, hogy Vuhont teljesen kimerítette, ahogy
az előbb lecsapott Sulra.
Az ifjú öt bizonytalan lépést tudott megtenni a sötét elf felé, amikor az
észrevette. A herceg meglendítette a kardját. Nem próbálkozott semmilyen
csellel. A penge belemart Vuhon nyakába, és most már sebet ütött rajta. A
vágás nem volt túl mély, de még így is felhasította a nyaki ütőeret. Vuhon
azonnal a torkára szorította a tenyerét, megpróbálta elzárni a váratlanul
felszökkenő vér útját.
Egy világító inda tekeredett Attrebus bokájára, a másik a nyakát ragadta
meg. Teljes erővel lesújtott ez utóbbira, ám azonnal lefogták a kardot tartó
kezét is. A kinövések elrángatták Vuhon közeléből, majd lassan próbálták
lehúzni a mélybe.
Sul közben feltápászkodott. A herceg jól látta, amint a társa gyors
pillantást vet Umbrára. A kard nem messze Vuhontól feküdt, a sarjakon. Sul
visszafordult az ellenfele felé. Úgy remegett, mintha hideglelés kínozta
volna.
– Mit tettél velem? – üvöltötte Vuhon. – Mondd meg, különben meghal a
fiú!
Sul megtett még egy lépést a kard irányába.
– Megvágtam Vuhont, Sul! – kiáltotta Attrebus. – Gyengébb, mint
korábban. Valami baja van…
A csáp megszorult a nyaka körül. Az ifjú nem kapott levegőt.
 Sul megtett még egy lépést. Egyre több inda kezdett el sötét fénnyel
lüktetni. Vuhon megpróbált eltávolodni ellenfelétől. Attrebus jól látta, hogy
az arcára kiült a félelem. Vuhon ráébredt arra, amivel a herceg már régóta
tisztában volt. Sult most már nem lehet megállítani.
A csápok ekkor megrándultak, és behúzták Attrebust a felszín alá.
Semmit sem látott. Igaz, ekkor már nem is törődött a küzdőkkel. Olyan jó
lett volna újra teleszívni levegővel a tüdejét. Megrettent a biztos halál
gondolatától. Összeszedve minden erejét, nekifeszült a végtagjaira tekeredő
csápoknak, ezek az indák azonban még mindig éles fénnyel ragyogtak. A
magasban, a feje fölött megpillantott egy különös, tündöklő valamit. Mintha
sok száz prizma törte volna meg a fényt. Alighanem Vuhon tündöklő
fellegvárát látta.
Old meg, Sul – gondolta, miközben a teste lassan elernyedt.
A következő pillanatban azonban mintha minden szilánkokra hasadt
volna. Sul ott volt mellette. Újra zuhantak.
Ezúttal vízbe csapódtak. A herceg biztosra vette, hogy az ütés ereje
végezni fog vele. Egy pillanatig azt hitte, hogy sziklák közé estek.
***
Amikor Mere-Glim elérte az erdő peremét, megállt, és lenézett a
mélységbe. Egy pillanatra maga alatt és magasan a feje fölött is
megpillantotta a holdakat. Igazából nem érdekelte, hogy ez miként
lehetséges. Utána viszont nagy nehezen működni kezdett az elméje. Rájött,
hogy víz fölött járnak. Hatalmas, csillogó víztükör húzódott a mélyben.
Talán a tenger?
De nem. A holdfényben megpillantott egy hatalmas tornyot. Felfedezte
egy nagyváros falait is. Annaďg éppen elég sokat lelkendezett erről a
helyről ahhoz, hogy egyértelmű legyen, merre is járnak.
– Az meg micsoda? – kérdezte Fhena.
– A főváros, a birodalmi város – felelte Glim.
– Milyen nagy!
– Hát igen – bólintott. Eléggé nehezére esett az összpontosítás. Nem
igazán érdekelte a lenti nagyváros. A fák ugyanis hangosak lettek.
Ugyanolyan erővel zúgtak a gondolataik Glim elméjében, mint ahogy
annak idején a hiszt hangját hallotta. Csak az volt a különbség, hogy a
repülő város fái nem utasításokat adtak, csak énekeltek. Jól hallatszott mély,
bánatos daluk.
– Te is hallod őket? – kérdezte Glim. – A fákat.
– Igen.
– Mindig ilyen volt a hangjuk?
– Igen is, meg nem is. A dal megváltozott pár nappal ezelőtt.
– Pár nappal ezelőtt? Azelőtt vagy azután, hogy meghaltam?
– Azt hiszem, utána.
– De hát én megálmodtam ezt! Amikor… mielőtt felébredtem volna.
Nem olyan régen.
– Nem felébredtél – figyelmeztette a lány. – Megszülettél.
– Annaďg visszahozott – suttogta Glim. – A fák viszont…
Újra megvizsgálta a végtagjait. Úgy érezte, hogy azelőtt nem egészen
ilyen volt a keze meg a lába. Valamint észrevette azt is, hogy a szíve sokkal
halkabban dobog.
– Annaďg szeret téged – magyarázta Fhena. – Azt gondolta, hogy ez lesz
a legjobb számodra.
Glim letérdelt, majd pedig ráfeküdt a faágra. Becsukta a szemét, és
hozzásimult a kéreghez. Érezte, hogy lassan körbeforog az egész sziget.
– Világos – mondta végül. – Elsőre nem értettem meg. Nem lett volna
szabad megharagudnom rá.
Fhena odaguggolt mellé.
– Mit csinálsz, Glim?
– Tudatosan formáltak ilyenre – suttogta az argóniai. – Pont úgy, mint a
hiszt. Felkészítettek egy feladat elvégzésére.
– Miről beszélsz?
Már majdnem elmondta a lánynak, ám ekkor megérzett valamit.
Pontosan ugyanolyan érzés fogta el, mintha súlyos beteg lett volna.
– Jaj, ne! – hördült fel. – Ó, Annaďg, ne tedd!
– Mi az?
– Most mennem kell. Meg kell állítanom.
– Akkor veled tartok.
– Veszélyes lehet – tiltakozott Glim. – Nem akarlak bajba keverni.
– Pontosan tudom, hogy hol van a helyem – válaszolta csendben a lány. –
Éppen itt az ideje annak, hogy ezt te is megértsed.
Amikor Glim szemébe nézett, az argóniait különös forróság öntötte el.
 – Rendben – mondta. – Gyere velem.

HETEDIK FEJEZET
Amikor Hierem előbukkant a semmiből, Colin azonnal lecsapott rá. A
miniszter háta mögött állt. Bal kézzel megragadta a homlokát, hátulról
pedig belenyomta a kés hegyét a koponya és a gerincoszlop találkozási
pontjába.
– Ne! – kiáltotta a miniszter. Pontosan olyan volt a hangja, mint Colin
első áldozatának annak idején a hídon.
Az ifjú titkos ügynök összerezzent. Elejtette a kést, és torkon ragadta
ellenfelét.
– Te meg mégis mit csinálsz? – csattant fel Letine hangja. A nő magasba
emelte a saját tőrét.
– Nem, ne öld meg! – szólt rá Colin. – Nem tudjuk, hogy mit művelt.
– Mindenképpen… te nem érted – méltatlankodott Letine, és közelebb
lépett, hogy szúrjon.
Elkésett vele. A tőr hegye alig egy ujjnyira Hierem torka előtt
beleütközött valamibe. Vakító fény villant. Nem csak a penge robbant szét,
de Letine is feljajdult, és hanyatt zuhant. Colin megpróbálta még erősebben
szorítani ellenfele torkát, de Hierem egyik pillanatról a másikra olyan
csúszós lett, mint egy beolajozott kígyó. Könnyedén kisiklott az ifjú
szorításából.
– Igaza volt, te nem érted – állapította meg.
Colin hasra vetette magát, hogy felkapja a kését. Abban a pillanatban
azonban, amikor hozzáért a markolathoz, eszébe jutott a hídon meggyilkolt
férfi. Újra maga előtt látta az országút mentén törött játékszerként heverő
holttesteket. Mélyen beszívta a levegőt. Remegni kezdett. Ekkor már
pontosan tudta, hogy értelmetlen az egész élete. Annyira nem számított,
hogy mi történik itt ma. Az sem volt fontos, hogy mi zajlik a nagyvilágban.
Mindenkire pontosan ugyanaz a végzet várt. A késre nézett, és zokogni
kezdett. Egyszerűen leborult a padlóra, és hangosan sírt.
– El sem tudom képzelni, hogy mi járt a fejedben, Arese – mondta
Hierem, és közelebb lépett a nőhöz.
Letine szeme a semmibe meredt.
 – Colin! – kiáltotta.
– Attól tartok, hogy nem fog segíteni rajtad – mondta Hierem. – Ebben a
pillanatban meglehetősen letört.
A váratlan zaj hangos visszhangokat vetett a helyiség falairól. Már nem
voltak egyedül idelent. A jelenés akár egy ember is lehetett volna,
eltekintve attól, hogy fekete pikkelyek borították a testét. Nem öt, hanem
három ujja volt, és ezekből sarlószerű karmok álltak ki. Madárként ugrálva
elindult Hierem felé. Colin ekkor észrevette, hogy a félelmetes lény lábából
is kiállt egy-egy sarló.
A miniszter a szörnyeteg felé ütött a levegőbe. Bár az ökle nem ért hozzá,
a jelenés mégis hátrazuhant, és nekivágódott a pince falának. Hatalmasat
csattant, ám ennek ellenére újra támadásba lendült.
– Valamit csinált a fejeddel, Colin! – kiáltotta Letine. – Szedd össze
magad!
Az ifjú arra gondolt, hogy a társának valószínűleg igaza lehetett. Nem
mintha számított volna. Kilátástalan helyzetbe került. Szertefoszlott a
megváltás lehetősége. A keze már sosem lesz tiszta.
Hierem nem tudta teljesen elhárítani a daedra újabb támadását. A
szörnyeteg elsuhant a férfi mellett, és mancsának egyik karmával
felhasította a miniszter mellkasát. Fémes reccsenés hallatszott. Hierem
köntöse elhasadt. Colin észrevette, hogy ellenfelük valamilyen fajta
láncinget viselt alatta. A karom azonban ezen is áthatolt. A mágus
mellkasából vér buggyant elő.
Hierem hörögve megfordult. Puszta kézzel lecsapott a daedrára. A
szörnyeteg összeesett. Nem pusztult el, de úgy tűnt, hogy képtelen
megmozdulni, mintha a súlya sokszorosára növekedett volna.
– Colin! – kiáltotta újra Letine, és a kezében fény villant. Mintha villám
csapott volna Hierembe. A ragyogó fény azonban nem perzselte meg a
minisztert. Körbevette az izzás, majd a villanás elindult visszafelé abba az
irányba, ahonnan jött. Eltalálta a nőt, aki visszazuhant a padlóra.
Colin most már csak Hierem zihálását hallotta. A miniszter megvizsgálta
a sebesülését.
– Elég ügyetlen orgyilkosok vagytok – mondta halkan. – Tulajdonképpen
ki kellene szednem belőletek, hogy ki küldött titeket, és miért. Csak hogy ez
cseppet sem fontos. Vagy legalábbis hamarosan már egyáltalán nem fog
számítani. Annál jobban érdekel viszont, hogy hova tűnt a herceg és a társa.
 – Nyeljen el téged is meg a terveidet is az Oblivion! – hörögte Letine,
miközben megpróbált feltápászkodni.
– Ó, Arese! – sóhajtott nagyot az idős férfi. – Mélységesen csalódtam
benned… vagyis inkább büszke vagyok rád. Sikerült kiderítened, hogy mire
készülök. Ugye ez a helyzet? Gondoltam ám, hogy valaki hozzányúlt a
papírjaimhoz.
– A torony kell neked – hörögte a nő. Megpróbált távolabb kerülni
Hieremtől. Csak a kezét tudta használni. – Az mindennek a kulcsa. Csak
akkor jöttem rá, amikor Colinnak eszébe jutott az egyik jel jelentése. Az,
hogy „visszhang”. A Fehérarany torony az őstorony visszhangja. Az volt az
első anyagi dolog, amelyet az istenek megteremtettek a mi valóságunkban.
A teremtés egyik tengelye.
A miniszter elmosolyodott.
– Umbriel azt hiszi, hogy a torony megszabadítja Aljas Clavicustól,
örökre lerázhatja magáról a herceg bilincsét. Ez akár igaz is lehet, feltéve,
hogy átengedem neki a tornyot. Csak az a helyzet, hogy nekem is
szükségem van rá. Egészen más okból.
A zsebébe nyúlt, és előhúzott egy nagyjából kétujjnyi átmérőjű, tizenkét
ujjnyi hosszú hengert. Amikor kissé megrázta, a különös tárgy megnyúlt.
Legalább három láb hosszú lett. A tompa fényű rúd annyira sötétvörös volt,
hogy már majdnem feketének látszott. Izzó, élénkvörös daedra írásjelek
borították be a felszínét.
Léteznek fontos dolgok – gondolta Colin. – Nagyon fontosak.
Hierem a csövet Letine-re szegezte. Az ifjú közben úgy érezte, mintha
megdermedt volna az idő. Megértette, hogy egy pillanattal később már nem
fog élni a nő, akit megcsókolt, akit megérintett, akivel szeretkezett.
Felemelte és meglendítette a kését.
A miniszter alighanem felfigyelt a mozdulatra. Villámgyorsan az ifjú felé
fordította a fegyverét. Colin kése elsuhant Hierem válla fölött, és
nekicsapódott a falnak.
– Sokkal elszántabb vagy annál, mint gondoltam – mondta a miniszter.
Colin megpróbált közömbös arcot vágni. A varázsló azonban alighanem
észrevett valamit ellenfele szemében, de már nem sikerült megfordulnia,
amikor hátulról lecsapott rá a daedra. Hierem felüvöltött, amikor a
hatalmas, ívelt karmok belemartak a testébe. A sikoltása azonban nem
tartott sokáig.
 Colin végre fel tudott tápászkodni. A daedra cafatokra tépte a miniszter
testét, mielőtt eltűnt volna. Az ifjú odasietett Letine-hez. A nő lassan,
bizonytalanul feltápászkodott. Colin megragadta a vállát, és segített neki
felállni.
– Köszönöm – suttogta Letine. Egész testében remegett.
– Miről beszélt Hierem? – kérdezte az ifjú. – Azt hittem, hogy semmit
sem tudtál meg a…
Elakadt a hangja, amikor megérezte a húsába mélyedő kést. Letine
gyorsan arrébb lépett. Colin döbbent arccal bámulta a bordái alól kiálló
fegyver markolatát.
– Miért? – hörögte, aztán térdre rogyott.
Letine tágra nyílt szemmel bámulta. Mintha mondani akart volna valamit.
Holtsápadt volt. Egy önkéntelen mozdulatot tett a kés markolata felé,
mintha az járt volna az eszében, hogy valahogy helyre lehetne tenni azt,
amit az előbb elkövetett.
– Colin… – suttogta. Utána viszont mintha kővé dermedt volna az arca. –
Sajnálom, Colin. Tíz évem ment rá. Tíz teljes évem! – Az utolsó szavakat
már üvöltve mondta ki. – Nekem ez jár! Hierem az adósom. Megszerzem,
ami megillet.
Felkapta a földről Hierem botját, és átkutatta a halott mágus öltözékének
maradványait. Colin nem látta, hogy bármit is elrakott volna. Az ifjú
továbbra is a testéből kiálló kést bámulta.
Gyilkosa megállt az ajtóban. Nem lehetett eldönteni, hogy miért. Talán
azon gondolkozott, hogy visszajön, és megadja a kegyelemdöfést. Persze az
is lehet, hogy csak mondani akart valamit.
Végül egyiket sem tette… egyszerűen kiment.
Colin alig kapott levegőt. A kés valószínűleg elérte a tüdejét is.
***
Annaďg mozdulatlanul figyelte a fák borába keveredő mérget. Pontosan
tudta, hogy innen már nincs visszaút. A merényletkísérlet talán sikeres lesz,
talán nem. Umbriel mindenképpen felfigyel a támadásra. Valószínűleg
inkább előbb, mint később.
Ez pedig azt jelentette, hogy ideje elmenekülni a konyhából. Felemelte és
a hátára vette a zsákját. Erősen remélte, hogy semmi fontosat nem felejtett
itt. Bár aggódott, mégsem állt meg, hogy átgondolja a lehetőségeket. Nem
tudhatta, hogy Attrebus és Sul megérkezett-e már a lebegő városba. Erre a
kérdésre is csak azután akart választ keresni, hogy már sikerült elmennie
onnan.
Azt kívánta, bárcsak tudná, hogy hova tűnt Glim.
Már egész közel járt az éléskamrához, amikor meghallotta a küzdelem
zaját. Amikor belépett a folyosóra, megpillantotta Glimet. A barátja
megpróbálta lerázni magáról az éléskamra dolgozóit, és nyilvánvaló volt,
hogy be akart jönni a folyosóra. Az útját Yeum és hat szakács harcvonala
zárta el. Mindannyian fegyvert tartottak a kezükben.
– Xhuth! – káromkodott halkan a lány. Beletúrt a zsákjába, elővett egy
apró üvegcsét, és odavágta a padlóhoz, közvetlenül Yeum háta mögé. A
helyettes főszakács megfordult, de a sárga felhő addigra már beborította őt
is meg a többieket is. Annaďg nem vett levegőt. Amikor mind a heten
összeestek, átugrott az eszméletlen testek felett.
– Glim! – kiáltotta. – Te mit művelsz itt?
– Le kell állítanod, Annaďg – felelte Glim. Bár izgatottnak tűnt, a
hangjából nem érződött ki harag. – Ne mérgezd meg a fákat!
– Glim… most már nem lehet abbahagyni. Bevégeztetett. Sajnálom.
Tudom, hogy érzel…
– Nem tudsz te semmit sem! Egyszerűen csak haza akarnak menni.
– Értelmetlen dolgokat beszélsz – méltatlankodott Annaďg. – Ideje
döntenünk, Glim. Kifutottunk az időből. Nincs más hátra, meg kell
próbálnunk elmenekülni innen.
– De hát…
– Azonnal le kell lépnünk erről a helyről! Ha el akarsz mondani valami
fontosat, akkor azt majd menet közben megteheted.
Belépett a felvonóba, amivel a sziget legtetejére, a fákhoz szoktak
dolgokat szállítani. Meghúzta a megfelelő kart. Emelkedni kezdtek.
– A fákról van szó – mondta a barátja. – Most már megértem őket.
Megváltoztattak, hogy tudjak segíteni nekik.
– Miben kellene segítened?
– Abban, hogy hazamehessenek.
– És hol van az a haza? – kiáltotta mérgesen a lány.
– Nem tudom… valahol másutt. Nem Tamriel az. De hát nem pontosan
ugyanezt akartuk mi is?
– Én azt akarom, hogy ez a város elpusztuljon, Glim.
 – Most már én is érzem – szólt közbe Fhena. – Hát nem érted? A méreg
nem csak a fákat pusztítja el. Mindannyiunkat megöl… még Glimet is.
A felvonó eljutott a legfelső szintre.
– Jobb lesz, ha elbújunk – mondta Annaďg. – Hamarosan üldözőbe
vesznek.
– Te nem figyelsz rám!
A lány nem igazán törődött a többiekkel. Kavargott a feje. Túl sok volt ez
az egész. Mégis hogyan várhatják el tőle, hogy odafigyeljen rájuk? Hogyan
birkózzon meg ezzel az egésszel?
– Figyeljetek… szépen, lassan, egyesével mondjátok.
A medálja ekkor kezdett el hangosan zúgni.
***
A szürke, természetellenes ködben Mazgar nem láthatta, csak érezte a
vízben sikló dereglye mozgását. Erősen szorította az evezőlapátját. A háta
mögött Brennus kuporgott. Még öt katona tartott velük az apró bárkában. A
csend legalább annyira természetellenesnek tűnt, mint a mindent elrejtő
köd. Az ork egyre ingerültebb lett. Nem a beszéd hiányzott neki, de most
még a saját légzését sem hallotta. A hatalmas tó vize is néma maradt. Hiába
merültek bele a lapátok, egyetlen csobbanás zaja sem törte meg a csendet.
Az álcázóvarázslat azonban kétélű fegyver volt. Mazgar csak akkor
figyelt fel a magasból aláhulló nyílvesszőkre, amikor azok célba találtak.
Érkezésüket nem kísérte suhogás, és nem hallatszott az áldozataik sikítása
sem. Az ork előtt evező férfi megtántorodott, és megragadta a nyakából
kiálló nyílvesszőt. Mazgar csak ekkor vette észre a magasból aláhulló,
tollas halált.
Szerencsére Ram és Dextra is ott ült előtte. Azonnal felemelték a
pajzsukat, hogy elhárítsák a nyílvesszőket.
Csakhogy miközben mindenki a magasba nézett, Mazgar megérezte,
hogy valami megragadta a lapátját. Nagyot rántott rajta, a dereglye
majdnem felborult.
A férgesek ott voltak lent, a víz alatt.
A csónak előtt az addigi szürkeség helyét hirtelen narancs-sárga és
azúrkék ragyogás vette át.
Ennyit a meglepetés erejéről! – gondolta Mazgar.
 Nem várta meg, hogy a dereglye felboruljon, hanem inkább belevetette
magát a vízbe. Utálta a vizet. Mindig pánikba esett, ha elsüllyedt. Éppen
ezért inkább megpróbált arra összpontosítani, hogy minél hamarabb
megtalálja a tó fenekét. A víz csak a derekáig ért. A megkönnyebbülés
azonban nem tartott sokáig, mert az ork körül előbukkantak a férgesek. Víz
ömlött az arcukban és a mellkasukban tátongó lyukakból.
Mazgar megpróbálta megvetni a lábát az iszapos talajban. Egy
ökölcsapással eltaszította magától a legközelebbi élőhalottat, majd előhúzta
a közelharc során használt tőrét. Ram, Dextra, Martin és egy vörös őr,
akinek nem tudta a nevét, gyémántalakzatba rendeződött Brennus körül.
Elindultak a part felé. Az ork az ellenfelei kézfejére csapott le. Bal kézzel
megragadta az alkarjukat, jobbal elmetszette a csuklójukat, majd oldalsó
irányban elvágta a torkukat. Egy pillanatig sem állt meg. A vízben lassabb
volt, mint kinn a parton, de – hála legyen Maulochnak – az ellenfelei is.
Jól látta, ahogy az egyik élőhalott Ram hátára ugrott. A harcos könyökből
lemetszette támadója karját, ám ekkor újabb nyílzápor csapott le a vízre.
Ram nem örülhetett a győzelmének. Tágra nyílt száját egyetlen hang sem
hagyta el, miközben a szegycsontja alól kiálló nyílvesszőt megmarkolva
eltűnt a víz alatt. Mazgar megkönnyebbülten fellélegzett, amikor a férgesek
lemaradtak mellőlük. Más áldozatot kerestek maguknak. Bár biztosra vette,
hogy a védence is életben maradt, mégis gyorsan megfordult Brenn felé. Az
ifjú egy bólintással jelezte, hogy minden rendben.
Mire kiértek a vízpartra, az első két támadáshullám túlélői már alakzatba
rendeződtek. Kettős vonaluk közül az egyik a tenger felől támadó ellenséget
tartotta vissza, míg a másik sor a szárazföld felé nézett. Ekkor már
visszatértek a zajok is, az ork csataüvöltést, fájdalmas jajveszékelést és
harsogó parancsszavakat hallott. Megtalálta Prossost. A tiszt azonnal az
arcvonalba küldte a nőstényt. Mazgar ennek kifejezetten örült. Előhúzta
Hugit. A kard sokkal alkalmasabb volt a nyílt csatára, mint a vízben
használt, rövidebb tőre.
Nagy munka várt mind a két fegyverre.
Aznap reggel ötszáz katona társaságában kelt útra. Azt a parancsot
kapták, hogy észak felől keljenek át a Rumare-tavon. Csatlakozniuk kellett
az ott állomásozó erőkhöz, hogy közösen indítsanak támadást a város
északnyugati része felé. Az ellenség ott vonta össze a legtöbb egységét.
Nemrég mintha még nagyobb erőfeszítést tett volna azért, hogy áttörje a
kaput, ahonnan egyenes út vezetett a birodalom legnagyobb börtöne felé.
Nem volt nehéz kitalálni azt sem, hogy Umbriel ezen a ponton fog beérni a
főváros fölé, ha továbbra is változatlanul ugyanazon az útvonalon halad,
mint eddig.
Mazgart ebben a pillanatban két- vagy talán háromszáz bajtársa vette
körül. Úgy tűnt, hogy az ellenség háromszoros túlerőben van.
A birodalmi erők ennek ellenére megállíthatatlanul nyomultak előre. Bár
viszonylag nyílt területen haladtak, már nem kellett a korábban súlyos
veszteségeket okozó íjászoktól tartaniuk. Az ellenfél lövészeivel vagy
elbánt valaki, vagy azok egyszerűen nem tudtak pontosan célba lőni a
túlságosan is közelre merészkedő támadóikra. Miközben folytatódott az
előrenyomulás, a birodalmiak ékalakzatot vettek fel. Csak így lehetett
megakadályozni azt, hogy a férgesek átkarolják csekély létszámú
ellenfeleiket. Ha a hátukba kerültek volna, akkor könnyedén végezhettek
volna a felmentő sereggel. Az új harcvonal kialakulása után lassú,
könyörtelen küzdelem következett. Mazgartól bal kéz felé váratlanul dal
harsant. Valaki énekelni kezdte a „Hentes vezér lánya kedves” című dalt.
Nem számított, hogy hamis volt a hangja, nemsokára már az egész század
üvöltve zengte a dalt. Az ork egyre inkább úgy érezte, hogy nem is csatában
van, hanem valamilyen szilaj mulatságon.
A mellette küzdő szőke férfi összeesett, amikor keresztüldöfték egy levél
alakú hegyben végződő lándzsával. Valaki könnyedén megérintette Mazgar
vállát. A nőstény bólintott, megragadta a sebesült karját, és hátrébb húzta. A
helyükre egy másik ork lépett, aki majdnem másfélszer akkora volt, mint
Mazgar.
Az ék alakú hadrend belsejében maradt némi üres tér. A nőstény kiabálni
kezdett, hogy felhívja magukra a gyógyító figyelmét. Sajnos egyértelműnek
tűnt, hogy a szőke harcos nem marad életben.
Ezzel a haldokló is tisztában volt.
– Semmi baj – mondta zihálva. – Csak legyél gyors!
A nőstény biccentett, mire a sebesült becsukta a szemét. Mazgar egyetlen
gyors, biztos mozdulattal lemetszette a fejét. Utána levágta mindkét karját
és a lábát is. Előfordult ugyanis, hogy az élőhalottak akkor is
feltápászkodtak, ha már nem volt fejük.
Az ork tíz percet pihent. Jókorát húzott a vizestömlőjéből, miközben a
szeme sarkából a magasban lassan közeledő Umbriel ormótlan alakját
figyelte.
Brennus odajött hozzá.
– Tudom, hogy nem könnyű az ilyesmi – mondta az ifjú. – Sajnálom,
hogy meg kellett tenned.
– A parancs az parancs – válaszolta Mazgar. – Különösen akkor, ha még
értelme is van.
– Hát persze – biccentett az ifjú. – Csak így is ugyanolyan nehéz.
– Mit gondolsz, mennyi idő alatt éri el a város falát? – kérdezte az ork.
Vicsorogva a repülő sziget felé bökött a fejével.
– Órákon belül. Kivéve persze, ha az uralkodónk meglepi valamilyen
váratlan húzással.
– Azt hallottam attól a patkányarcú Soleintől, hogy még két alkalommal
próbáltak meg csapatokat küldeni a magasba.
– Erről igazából nem volna szabad beszélnünk, de tény, hogy ez történt.
Mind a két támadás ugyanolyan sikertelen volt, mint az első. A városfal
leküzdése azonban sokkal keményebb dió lesz. Biztos lehetsz benne, hogy a
Zsinat és a Suttogók Kollégiuma minden erejükkel megpróbálják
megvédeni a fővárost. Elég idejük volt arra, hogy felkészüljenek a
védelemre.
Mazgar a társa kezébe nyomta a vizestömlőt.
– A fal megvédése miatt fájjon a mágusok feje – legyintett. – Nekem
megvan a magam baja.
Vállon veregette az ifjút, aztán elindult, hogy újra beálljon az arcvonalba.

NYOLCADIK FEJEZET
– Attrebus!
Az ifjú kinyitotta a szemét. Alig tenyérnyire Sul szénfekete arca lebegett
előtte.
A herceg úgy érezte, mintha kövön feküdt volna. Vajon mikor lett
csuromvizes? Sul háta mögött durva felületű, enyhén foszforeszkáló falat
pillantott meg.
– Hol vagyunk? – kérdezte.
– Belezuhantunk az Umbriel középső részét kitöltő tóba – felelte a
dunmer. – Most egy vízvonal fölött lévő barlangban vagyunk.
 Attrebus lassacskán emlékezni kezdett.
– Sikerült? Megölted?
– Nem – felelte Sul. – Mit gondolsz, fel tudsz kelni?
– Mi történt? – kérdezte az ifjút. Felült, és megpróbálta kirázni a vizet a
füléből. – Hiszen átdöfted!
A sötét elf nem válaszolt. Felállt, és a karját nyújtotta a társa felé.
Attrebus megragadta, és hagyta, hogy felsegítse.
– Te többet tudsz erről a helyről, mint én – mondta a dunmer. – Mit
gondolsz, hol vagyunk?
Attrebus arca tűzvörös lett, amikor hirtelen rájött arra, hogy mi is történt.
– A segítségemre siettél – nyögte ki nagy nehezen. – Megmentetted az
életemet ahelyett, hogy…
– Csődöt mondtam – mondta halkan Sul. – Ennyi idő után… – Elakadt a
szava, és csak kicsit később tudta folytatni: – Igazad volt. Valami nincs
rendben Vuhonnal. Nem azért, mert megsebesítettük. A kard nem okozott
neki különösebben nagy fájdalmat. Lehet, hogy fel sem vette azt a döfést.
Biztosra veszem, hogy Aljas semmit nem kapott vissza.
– Ezek szerint hatni kezdett Annaďg mérge – töprengett a herceg. – Csak
erről lehet szó.
– Ez valószínűnek tűnik. Ebben az esetben viszont Vuhon megpróbálja
elkapni azt a lányt. Azért, hogy valahogy visszacsinálja, ami eddig történt.
Amikor az idős elf megfordult, Attrebus észrevette, hogy Umbra
visszakerült a hüvelyébe.
– Várj csak! – kiáltotta az ifjú. – Hogy voltál képes arra, hogy kiadd a
kezedből?
– Csak hajszálon múlott – ismerte be Sul. – Legközelebb majd…
– Semmi értelme sincs legközelebb is a karddal támadni rá –
figyelmeztette az ifjú. – Ha egyszer nem használt, akkor később sem fog.
Minek kockáztatnál?
– Ebben azért nem vagyok egészen biztos – rázta meg a fejét Sul. –
Úgyhogy ne foglalkozzunk most vele. Csak az időnket pocsékoljuk. Beszélj
a lánnyal.
Attrebus bólintott, előhúzta a mágikus madarat, és felnyitotta rajta a
parányi ajtót. A következő pillanatban már maga előtt látta Annaďg arcát.
– Attrebus! – kiáltotta a lány. – Hol vagy?
 – Harcba szálltunk Vuhon ellen. A kard nem hatott rá. Valami azonban
igen. Nincsen jól.
– Lehet, hogy én tereltem el a figyelmét.
– Hat a mérged?
– Valami történt miatta. Hol vagy most?
– Beleestünk egy tóba. Valahol a sziget közepén. Most pedig valamilyen
barlangban vagyunk, közvetlenül a víztükör fölött.
– Akkor a pákászok egyik barlangjában lehettek.
– Ha te mondod…
– Ne menjetek sehova! – mondta a lány. – Hagyd nyitva a madarat!
Bezárta a medált, és Glim felé fordult.
– Semmire sem mentek a karddal – magyarázta. – Már csak abban
reménykedhetünk, hogy hatni fog a méreg. Mihelyt megkezdődik a fák
haláltusája, talán lehetőségünk nyílik a menekülésre. Fhena is velünk jöhet.
– Nem ez az egyetlen lehetőség – ellenkezett Glim. Annaďg becsukta a
szemét. Annyira elege volt már a barátja makacskodásából.
– Le kell menned a pákászok barlangjába, hogy felhozd Attrebust ide –
mondta.
Glim szeme tágra nyílt. A helyiség megtelt az argóniai harci illatával.
Annaďg önkéntelenül is hátrébb lépett.
– Nem – mondta határozottan Glim.
– Rászolgáltak arra, hogy megmeneküljenek. Siess!
– Azt mondtam, hogy nem! – mondta Glim halk, de határozott hangon. –
Csak akkor teszem meg, ha megmented a fákat.
– Már mondtam neked, hogy az lehetetlen! A méreg legnagyobb része
mostanra már…
– Ha tudod, hogyan kell mérget főzni, akkor képes leszel elkészíteni az
ellenszert is.
Annaďg egy hosszú pillanaton át mozdulatlanul nézett a barátjára. Utána
belenyúlt a zsebébe, és előhúzott egy hosszú, gondosan bedugaszolt
üvegcsövet.
– Ez itt az ellenméreg – mondta. – Kettőnk számára készítettem. Arra az
esetre, ha valahogy ránk is hatna a szer. Távolról sem elegendő ahhoz, hogy
ellensúlyozni tudja a gyökerekbe pumpált méregmennyiség hatását.
– A fák már szembeszálltak a rontással – figyelmeztette Glim. – Ha
megízlelik az ellenszert, akkor tudni fogják, hogy mit kell tenniük. Saját
maguk is előállítják az ellenanyagot. Megmenekülnek.
– Közben pedig megmentik a nagyurakat és Umbrielt is! – figyelmeztette
a lány. – A birodalom fővárosa pedig elpusztul, és mi nem menekülhetünk
el.
– Nem – válaszolta megfontoltan a barátja. – Segíteni fogok a fáknak
abban, hogy hazatérhessenek, és magukkal vigyék a várost.
– Komolyan azt hiszed, hogy képes volnál erre? – hitetlenkedett Annaďg.
– Igen.
A fiatal nő megdörzsölte a homlokát.
– Menj, és hozd fel Attrebust meg Sult! Akkor neked adom az
ellenmérget.
– El tudnám venni tőled erővel is – figyelmeztette az argóniai egészen
halkan.
– A földhöz vágom, ha megpróbálod.
– Lehet, hogy túl késő volna, mire megtalálom Attrebust. Add ide most
az üveget, és én megígérem, hogy megteszem azt, amire kértél!
– Glim…
Egy darabig némán farkasszemet néztek.
– Annaďg, nem kell tartanod tőlem.
– Hát persze – bólintott a lány. – Nem azt mondtad az előbb, hogy akár
erőszakkal is elveszed tőlem?
– Sajnálom – mondta Glim. – Ha te is éreznéd őket úgy, ahogyan én…
Nn, emlékezz csak arra, hogy min mentünk mi ketten keresztül. Mindig
csak az számított, amit te akartál. Csakis a te vágyaid és a kívánságaid.
Hiába tiltakoztam, a végén minden esetben ott álltam az oldaladon. Itt az
ideje annak, hogy most te állj ki mellettem. Bízz bennem!
Annaďg becsukta a szemét. Megpróbálta felfogni, hogy mégis miről
beszélhet ez az alak. Felidézte magában azt az időt, amikor még nem
süllyedt el teljesen a gyanakvás, az árulás és a szívét mardosó fájdalom
mocsarában. Nem tudta megragadni a múltat. Egy darabig üresség tátongott
az elméjében. Végre nagy nehezen kibontakozott egy kép. Egy hosszú,
göndör, fekete hajú, ötéves kislányt látott maga előtt. A vizet bámulta.
Mellette egy nagyjából ugyanolyan korú saxhleel képmása tükröződött a
húsz lábbal lejjebb csillogó víz tükrén. Egymás mellett ültek egy ősi, félig a
mocsárba süllyedt építmény málladozó falának tetején.
– Ugorjunk le! – mondta a lány.
 – Túl magasan vagyunk – ellenkezett az argóniai.
– Ne csináld már! Ugorjunk egyszerre!
– Hát… na, jó – egyezett bele a saxhleel.
És együtt leugrottak.
***
Annaďg kinyitotta a szemét. Glimnek az jutott az eszébe, hogy
kiskorukban ebben a szempárban annyi minden ragyogott. Benne volt az
egész világ.
A lány néma maradt. Egyszerűen csak a barátja kezébe nyomta az
üveget.
– Köszönöm – mondta Glim. Fhena felé fordult. – Vezesd fel a
rejtekhelyünkre. Jövök én is nemsokára.
– Ilyet már mondtál korábban is – figyelmeztette Fhena.
Glim az övtáskájába csúsztatta az ellenméreggel teli üveget. Gyorsan
elindult lefelé a fa törzsén. Jól érezte, ahogy a betegség egyre jobban terjedt
a fejedelmi növényekben. Megpróbált rájönni arra, hogy mit is kellene
tennie. Talán az is elég lesz, ha olyan helyre önti az ellenmérget, ahol a
gyökerek megtalálják. De lehet, hogy jobban jár, ha a fenti erdőségben
dolgozó kertészek egyik tápanyag-bejuttatóját használja. A fák szenvedtek a
méreg miatt. Képtelenek voltak összpontosítani, mindent elnyomott a
fájdalom és a vágy, hogy megszabaduljanak tőle. Az argóniainak komoly
erőfeszítést kellett tennie azért, hogy megőrizze az elméje épségét, hogy
Glim maradhasson. Kis híján elragadta a kétségbeesés és a fájdalom özöne.
Annaďg azonban megbízott benne. Méltó akart lenni a belé vetett
bizalomra. Megtalálja a herceget meg a társát, és addig talán arra is rájön,
hogy mit kellene tennie.
A mocsárból iszonyatos bűz áradt. Majdnem elhányta magát, amikor
teleszívta a tüdejét a lenti levegővel. A vízbe merülve meglepte az ezüstös
sertefarkú halak egyik raját. A csillogó jószágok azonban nem is törődtek a
váratlan veszéllyel. Bizonytalanul folytatták az útjukat, mintha nem lettek
volna teljesen maguknál.
A sekély vízben rábukkant az összehasadozott kristálycsövek
maradványaira. Úszni kezdett, és megkereste, hogy hol fekszik a legtöbb
leszakadt csáp az iszapban. Bemászott a közeli barlangokba. A két
rejtőzködőt a harmadikban találta meg. Először a dunmer figyelt fel az
érkezőre. Glim még ki sem bukkant a vízből, mire a sötét elf már a kardja
után nyúlt. Ekkorra azonban már a birodalmi is megfordult.
– Várj! – kiáltotta! – Ez az argóniai. Te vagy Mere-Glim?
– Igen, herceg – felelte az érkező, és meghajolt.
– Ismered ezeket az embereket? – kérdezte az ifjú.
Glim csak ekkor figyelt fel a barlang túlsó végében álló pákászokra.
Többnél fegyver volt. Amikor észrevették Glimet, Wert bukkant elő
közülük.
– Igen, ismerem őket.
– Kik ezek az emberek, Glim? – kérdezte Wert. Fáradtnak, és még a
megszokottnál is elgyötörtebbnek látszott.
– Békén hagyhatjátok őket. Mi a baj?
– Nem tudom – felelte Wert. – Eliner és Skrahan egyszerűen meghalt.
Ami a többieket illeti… olyan, mintha mindannyian megbetegedtünk volna.
Egyszerre.
Hörögve köhögni kezdett. Glim egy pillanatig arra gondolt, hogy az idős
pákász mindjárt összeesik.
– Mit tegyünk?
Az argóniai vett egy mély lélegzetet. Alaposabban is megnézte magának
a mocsár gyermekeit. Azokat, akik mostanra már legalább ugyanúgy hozzá
tartoztak, mint a fák. Mert ebben a pillanatban már nem csak a hatalmas
növényeket érzékelte egészen pontosan, hanem a többieket is itt, a
barlangban. Ez volt az a pillanat, amikor rájött arra, hogy mit kell tennie.
Elővette az ellenmérget, kihúzta a dugót, és az utolsó cseppig megitta a
folyadékot.
***
Annaďg ingerülten mászkált fel-alá a fatörzsben rejtőzködő barlangban.
Legszívesebben főzött volna valamit. Az egyik pillanatban még a helyzet
ura volt, most meg már fogalma sem lehetett arról, hogy mi történik
körülötte.
– Glim megteszi, amit megígért – bizonygatta Fhena. – Hiszek neki.
– Még szép, hogy hiszel neki – mordult fel Annaďg. – Talán képes lesz
rá. Na de mi van akkor – gondoltál-e erre –, ha esetleg megőrült?
– Nem. Érzem, hogy mit tesz. Amikor a fák újra megalkották, más volt,
mint azelőtt. Most pedig maguk a fák is megváltoztak. Mintha… kaptak
volna valamit Glimtől. Okkal teremtették ilyennek. Egyébként pedig
odaadtad neki az ellenszert. Ez azt jelenti, hogy te is hiszel neki.
– Dehogy is! Nem azért adtam oda neki.
– Nem értem. Hiszen…
Furcsa, köhögő hang hallatszott. Fhena tágra nyílt szemmel megpördült.
Umbriel állt a hátuk mögött.
– Tudtam, hogy te voltál az – mondta. – Mihelyt megéreztem a mérgedet,
egyből észrevettem rajta a szagodat.
– Umbriel nagyúr…
– A fák küzdenek – mondta Umbriel. – A mérget beleengedték az
ingeniumba. Miközben megpróbálják kiválasztani az ellenanyagot,
megmérgezik az egész várost. Egy idő múlva a méreg visszaér hozzájuk.
Addigra azonban már helyrehozhatatlan károk történnek. Nem tudom, hogy
eleve erre készültél-e. Lenyűgöző módon támadtál meg. Először lecsaptál a
fejre, vagyis rám. Kénytelen voltam elemészteni Rhelt és három másik
nagyurat, csakhogy működőképes maradjon ez a testem. Csak így
találhattam meg a méregkeverőt.
– Akkor hát Rhel hiába imádkozott a halhatatlanságért.
– Ostoba módon azt hitte, hogy ő csak kisebb mértékben a részem, mint
körülöttünk minden más. Te is elhitted ezt az ostobaságot magadról. A
méreg veled is végezni fog.
– Ha ez kell ahhoz, hogy megállítsalak, akkor készen állok a halálra –
válaszolta Annaďg.
– Értem. És ennek ellenére is elkészítetted az ellenmérget.
– Nincs ellenméreg – mondta dacosan a lány.
– Gyenge vagyok, de nem süket – mordult lel Umbriel. Lassan
megváltozott a hangja.
– Nincs nálam az ellenszer. Odaadtam valaki másnak.
– Hát persze – bólintott az öregember. Lassan mozgásba lendült. – Ennek
ellenére ott van nálad. Vagyis inkább benned. Az elmédben.
– El innen! – kiáltotta Annaďg. – Ne gyere közelebb!
– Már majdnem célba értem! – hördült fel Umbriel. Vicsorgó szájából
hegyes, megsárgult fogak villantak elő. – Ha eljutunk a Fehérarany
toronyba, akkor örökre megszabadulunk tőle.
– Nem érdekel – mondta a lány.
 Umbriel habozás nélkül támadott. Annaďg azonnal lecsapott a láthatatlan
pengéjével, és lemetszette az öreg három ujját. Umbriel azonban nem
törődött a sérüléssel. Ugatva felnevetett. Ökölbe szorította a kezét, és a
levegőbe sújtott vele. A keze ugyan nem ért Annaďghoz, de valami még így
is eltalálta a lányt. Az iszonyatos erejű ütés hozzávágta a falhoz. Nem
kapott levegőt.
Támadója felemelte megcsonkított kezét. Az ujjai visszanőttek. Úgy tűnt,
hogy kiegyenesedett a gerince is. A homlokáról eltűntek a ráncok.
– Ez meg mit jelentsen? – morogta halkan. – Hihetetlen. Sikerült nekik. –
Gonoszul elvigyorodott, kihúzta magát, és lesújtó pillantást vetett a lányra.
– Ügyes próbálkozás volt.
– Hagyd békén! – mondta valaki.
Annaďg először meg sem ismerte a hangot. Túlságosan erőteljes és
valahogy meglepően élettel teli volt. Az Umbriel felé közeledő Attrebust
azonban nem lehetett senki mással összetéveszteni. Kard volt a kezében.
Glim és egy ősöreg dunmer társaságában érkezett.
– Ne! – kiáltotta a lány, amikor végre felfogta, hogy miről is beszélt a
város ura. – Attrebus… a mocsár. A kard azért nem ejt sebet rajta, mert
nincs benne lélek… nem volt mit visszaszívni belőle. Glim! Umbriel lelke
bent van az ingeniumban…
Umbriel szeméből zöld láng csapott le Annaďgre. Az megdermedt az
iszonyatos fájdalomtól.
***
Sul üvölteni kezdett. Vuhon és a támadói között valami előbukkant a
semmiből. Hatalmas szárnya és karmai miatt egy denevérre emlékeztetett,
ám a teste olyan volt, mint egy nőé.
Sul közben megpördült, és rohanva elindult kifelé. Futtában megragadta
Mere-Glim karját.
– Várjatok! – kiáltotta Attrebus.
– Hallottad a lányt! – üvöltötte a dunmer.
Sul szörnyetege összecsapott Vuhonnal. Attrebus azt is észrevette, hogy
egy fiatal sötét elf nő megragadta Annaďg vállát, és arrébb húzta a küzdők
közeléből. A herceg kővé dermedt. Hiszen azért jött ide, hogy megmentse a
lányt. Annaďg annyira közel volt…
 Viszont ha ő meghal, miközben megpróbálja megmenteni, mi történik a
birodalom fővárosával? Az apjával? A népével?
Abban a pillanatban kristálytisztán megértette, hogy bár készen állt akár
az élete feláldozása árán is megmenteni Annaďgot, mégsem tehette.
Éppen ezért Attrebus megfordult, és Sul után rohant.
Közvetlenül egy ág fölött bukkant elő a hatalmas fatörzsből. A társa és
Glim már lefele sietett. Gyorsan utolérte őket. Utána viszont talán még
harminc lépést sem tehettek meg, amikor rengeteg felfele rohanó alakot
pillantottak meg. Némelyikük mintha ember vagy elf lett volna, másoknak
egészen különös volt a külseje. Sokan közeledtek.
Glim csak egy pillanatig habozott, mielőtt irányt váltott volna.
Egyszerűen átvetette magát egy másik ágra. Elképesztően ügyesen mozgott.
Igencsak nehéz volt követni a példáját.
– Nem lefele akartunk menni? – kérdezte Attrebus a hatalmas
gyíklénytől, amikor túljutva az egyik fa koronáján, megpróbáltak átmászni
a következő ágai közé.
– Minden út lefelé vezet – felelte a hüllő. – Most a hosszabb úton
megyünk.
Erőfeszítéseiknek hála, hamarosan eljutottak egy másik ormótlan fa
törzséhez. Amikor elindultak rajta, Attrebus egy pillanatra önkéntelenül is
megállt, hogy ámuló pillantást vethessen a mélységre.
A sziget peremének legmagasabb pontján álltak. Ha lenézett, maga alatt
láthatta az egész őrült erdőséget. Mintha csak egy elképesztő nagyságú,
enyhén elferdült legyezőt bámult volna.
Odalent pedig a birodalom fővárosa látszott. A herceg még sosem látta
így, a magasból. A tekintetével csak a birodalmi város egy részét foghatta
át, mivel Umbriel árnyéka már átjutott a városfal fölött. A Fehérarany
torony ott magasodott előttük. Bármire is készült a város ura, már nem sok
választotta el a terve végrehajtásától.
– Kifutunk az időből! – kiáltotta a herceg. Az argóniai felé fordult. – Azt
mondtad, hogy a fák segítségével el tudod vinni Umbrielt Tamrielből.
Mere-Glim határozottan bólintott.
– Akkor hát tedd meg most!
– A város foglya leszel – figyelmeztette a hüllő.
– Ha ez az ár, akkor hajlandó vagyok megfizetni – válaszolta Attrebus.
 Mere-Glim bólintott: Rövid habozás után letérdelt, és az arcát
nekiszorította a fa kérgének.
***
Glim érezte, ahogy elmúlik a méreg hatása. A fák már újra hallották őt.
Miközben Umbriel lassan megnyílt Glim elméjének érintése előtt, az
argóniai érezte, ahogy a tudata, vagyis inkább az egész lénye mintha csak
feloldódott volna, hogy özönvízként elöntse a repülő város minden apró
részét. Felhangzott a visszatérés dala. Nem kellett különösebben
megerőltetnie magát, hogy maga is bekapcsolódjon a kórusba. Most már
sokkal erőteljesebben zengett az ének.
Vagy legalábbis megpróbált együtt dalolni a fákkal. Ekkor azonban
irtózatos fájdalmat érzett. Valaki világosan kiadta a parancsot, hogy Glim
vesse ki magát a semmibe. Szakítsa át az alsó lombkoronát, és a
könyörtelen utasításnak engedelmeskedve tűnjön el erről a világról, és
persze az összes többiről is. Felkelt, és önkéntelenül lépett egyet. Csak
utána szállt szembe a paranccsal. Egy pillanatra azt hitte, hogy képes lesz
ellenszegülni.
Csakhogy ellenfele ősöreg lény volt. A fák már rég hozzászoktak ahhoz,
hogy engedelmeskedjenek neki.
Annaďgnak igaza volt, amikor nem bízott meg a barátjában. Glim
túlságosan öntelt volt. Nem is gondolt arra, hogy Umbriel esetleg
ellenszegül a kívánságának.
Az erejéből most már csak arra futotta, hogy valahogy elmeneküljön.
***
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha Mere-Glim a mélységbe akarta volna
vetni magát. Utána viszont megdermedt, és kinyitotta a szemét.
– Nem megy – nyöszörögte.
– Akkor csak az időnket pocsékoljuk – mordult fel Sul.
Mindhárman elindultak lefelé az ágak között. Hamarosan már ott jártak,
ahol a fatörzs gyökerei megkapaszkodtak a perem szikláiban. Innen csak
rövid ideig kellett lefele ereszkedniük. Már a belső szakadék szélén álltak.
Kétoldalt különös, törékenynek látszó üvegből és feszülő huzalokból álló
épület magasodott. Az egyik építmény alsó részéből egy hosszú vezeték
ereszkedett alá a völgy túlsó felébe. Erről egy fesztivál ragyogó
lámpásaihoz hasonló, apró épületek lógtak. Az első ilyen építményből egy
vezeték feszült lefelé egészen a lenti víz partjáig.
– Odamegyünk – mutatott Sul a kábel felé. – Az lesz a leggyorsabb. Egy
örökkévalóságig eltartana, ha megpróbálnánk lemászni a sziklákon.
– Veletek megyek – mondta Glim. – Kénytelen vagyok. Nélkülem nem
jutnátok le a mocsár aljára.
Bár a hatalmas vezeték öt láb széles volt, mégis csak igen nehezen
lehetett végigmenni rajta. Már csak egy tucatnyi lépésnyire voltak a kábelre
felfüggesztett házikótól, amikor Sul felkiáltott, és rámutatott valamire. A
levegőben Vuhon és számos más alak suhant feléjük.
A dunmer futva megtett még három hosszú lépést, és azután ugrott. Glim
egy pillanatnyi habozás után követte. Attrebus sem maradt le. Zuhanás
közben csak az járt a fejében, hogy még hány alkalommal kell belezuhannia
ebbe az átokverte tóba.
***
Glim elmosolyodott esés közben. Eszébe jutott egy régi nap. Annaďg
egyszer rávette, hogy ugorjának le együtt egy régi villa romba dőlt faláról.
Glim talppal csapódott a vízbe. Elernyedt a teste. Levegővé, vízzé változott.
Nem számított, hogy a vízbe zuhanva a hullámok majdnem kiütötték a
lelket a testéből. Egészen mélyre merült, parányi buborékokat hagyva maga
után. Az apró gömbök azonnal elindultak felfelé, a törött tükörként ragyogó
felszín irányába.
Amikor lelassult a három test süllyedése, Glim megragadta Attrebus és
Sul csuklóját. A lábával vadul evezve elindult velük lefelé. Az a parányi
csillag volt a célpontja, amelyikről mindenki azt mondta, hogy próbálja
meg a lehető legmesszebb elkerülni. Most azonban jól érezte, hogy mi várja
őket odalent. A mélységben dobogott Umbriel lüktető szíve. Ott lakozott az
elméje is. Az a fénylő folt volt a lelkek igazi ura. Egyedül tündökölt a
sötétben. Minden más fény kialudt.
Végre elérték.
***
Attrebus úgy érezte, hogy pillanatokon belül megfullad. Pontosan tudta,
hogy soha többé nem jutnak fel a felszínre. Miközben Mere-Glim elszántan
lefelé húzta két társát, a herceg jól látta a gyorsan erősödő fényt.
 Amikor odaértek, észrevette, hogy Sul elveszítette az eszméletét. Most
már csak egyetlen dolgot tehetett. Kihúzta Umbrát a dunmer hátára erősített
hüvelyből, és beledöfött vele a ragyogásba. Miközben lesújtott a fegyverrel,
érezte, hogy elsodorja az őrjöngő harag. Eggyé vált a pengével, a fegyver
élével, és Umbra magába szippantotta. Attrebus maga volt az acél és valami
más is. Több, ugyanakkor pedig végtelenül szörnyűbb, mint a kovácsolt
fém. A kardot markoló valami hangosan üvöltött. Már nem Attrebus
szorította a markolatot. A létezéséből már csak néhány szívdobbanásnyi idő
maradt hátra.
A ragyogó fényfolt felrobbant. A herceget beborította az izzás, de nem
törődött vele. Mindenkit gyűlölt. Csakis a többiek tehettek mindenről.
Képtelen lett volna elviselni az élet kínjait. Felidézte magában, hogy milyen
iszonyatos gyönyört élt át Hierem cellájában. Azt sem felejtette el, hogy
mennyire szenvedett, amikor megfosztották a kéjtől. Pontosan tudta, hogy
milyen rengeteg szenvedéssel jár végigcsinálni egy napot. Ugyanakkor
viszont azzal is tisztában volt, hogy egyelőre még nem halhat meg. Csak
akkor békélhet meg a világgal, ha mindenki más meghalt.
A fény elhalványult. Attrebus remegve feküdt a tó fenekén. Umbra ott
volt néhány lépésnyire, akárcsak Sul és az argóniai.
De már nem is a tóban voltak. Belezuhantak a csiszolt kő és a ragyogó
kristály különös fészkébe. A levegő remegett a lágy hangoktól és az
érthetetlen suttogástól. Ilyen lehet az, ha izgatott porszemcsék próbálnák
szavakba önteni, mit éreznek, ha a fény megérinti őket. A tágas barlang
közepén egy áttetsző oszlop magasodott. A tíz lábbal lejjebb kialakított
emelvény lüktető fénye csókot lehelt a hullámokra. Alatta ezernyi ragyogó
szál tekeredett fel egy tündöklő gömbre.
Sul kábult arckifejezéssel felült. Glim mozdulatlanul bámulta a fejük
fölötti víztömeget.
Vuhon a hullámokat átszelve csapott le három ellenfelére. A szeméből
villámok cikáztak.
Sul felpattant és szembeszállt vele, kék láng villant nyitott tenyeréből.
Vuhonra mintha égő olaj ömlött volna. A város ura megtántorodott.
Megrázta magát, és a tűz kialudt. Csak szürke füst maradt utána. Glim
habozás nélkül támadásba lendült. Karmai belemartak Vuhon mellkasába.
A dunmer visszakézből megütötte. A könyörtelen erejű csapás leterítette a
hüllőt. Őrjöngő ellenfelük ekkor tett valamit, amitől Sul megdermedt a
levegőben. Attrebus semmit sem látott, de úgy érezte, mintha a közelben
becsapódott volna egy villám. A levegő a tüzes vas szagától bűzlött.
Sul megpróbált közelebb jutni az ellenséghez, de aztán összeesett.
– Így járt a híres bosszúálló. Az idióta – morogta Vuhon.
Attrebus a kardra nézett. Megpróbálta kiüríteni elméjéből a rettegést.
Meg akarta tenni azt, amit meg kellett tennie.
– Megállj! – bömbölte Vuhon.
A herceg kétségbeesett üvöltéssel Umbra felé vetette magát. Amikor
megmarkolta, a fegyver ismét magába szippantotta. Elnyelte a soha véget
nem érő fájdalom és borzalom, ennek ellenére ellökte magát a mélység felé.
A gömböt vette célba.
Vuhon ezt nem engedhette meg. Olyan gyors volt, mint a villámcsapás.
Majdnem időben odaért.
Umbra azonban belemélyedt Umbriel szívébe, és ezzel minden
megváltozott.

KILENCEDIK FEJEZET
Amikor Attrebus beledöfte Umbrát az ingeniumba, Sul jól hallotta a
világegyetem sikolyát. A fájdalommal teli üvöltés minden irányból áradt.
Ugyanúgy vonyítottak a sziklák, mint ahogy maga a levegő is jajveszékelt.
Vuhon tágra nyílt szájjal üvöltött. Az ingeniumból keskeny, fehér fénynyelv
szökkent elő. Lecsapott régi ellenfelére. A férfi teste eltorzult, kifordult
önmagából, megfeketedett és meggörnyedt. Mintha csak valamilyen
vadállattá változott volna.
– Umbra – mondta Sul.
– Umbriel – vicsorogta a szörnyeteg. Lassan elindult a sötét elf felé. A
láng már nem ragyogott olyan erősen, de teljesen ki sem aludt. Olyan volt,
mint egy pányva. – Miért?
– Nem miattad történt, Vuhon az oka.
– Meg tudok tisztulni tőle! Erőssé és hatalmassá tehetlek! Sokkal erősebb
leszel, mint azelőtt bármikor. Még mindig elmenekülhetünk Aljas elől.
– Nem – válaszolta Sul. – Elég volt ebből az egészből.
– Nincs választásod – hörögte a torz alak. Egy gyors mozdulattal a
dunmerre vetette magát. Sul érezte, hogy acélkemény ujjak szorítják a
torkát. Ököllel megütötte Umbriel gégéjét, de ellenfele csak annál nagyobb
erővel fojtogatta.
Umbra erejéből azonban most már csak egyetlen, utolsó, vonyító
üvöltésre tellett. Elernyedt a mancsa. A ragyogás már nem borította be a
testét. A fény visszatért az ingeniumba, a szörnyfajzat pedig összeroskadt.
Sul ellökte magától. Hörögve megpróbálta teleszívni levegővel a tüdejét.
Odalent Attrebus ragyogott. A teste kezdett eltorzulni. A sötét elf régi
ellenségére pillantott. Vuhon ismét úgy nézett ki, mint annak idején. Lassan
mozgó mellkasa elárulta, hogy még nem halt meg. Sul megmarkolta a
kését, de nem húzta ki a tokjából. Ehelyett leugrott, hogy csatlakozzon
Attrebushoz.
– Sikerült – mondta a herceg. Az ifjú szájából azonban nem a saját
hangja hallatszott. Az arcából Aljas Clavicus furcsa szeme bámult Sulra.
– Engedd el a fiút! – hördült fel a dunmer. – Elpusztítod így.
– Magától hozta meg az áldozatot – ellenkezett Aljas. – Viszont azt
hiszem, te pontosan tudtad, hogy mi lesz az ár.
– Szó sem volt arról, hogy neki kell megfizetnie.
– A dolgok csak ritkán alakulnak úgy, ahogy elterveztük őket –
figyelmeztette a daedra. – Amikor idejöttem, megszüntettem a várost
megkötő bilincseket. Betartottam az adott szavamat, szabadon távozhatsz.
Sul ökölbe szorított keze villámgyorsan lendült meg, ám Attrebus –
vagyis az ifjú testét irányító szörnyeteg – elképesztően fürgén reagált.
Kirántotta Umbrát az ingeniumból, és keresztüldöfte vele a dunmert.
Közvetlenül a szegycsontja alatt találta el Sult. Az iszonyatos erejű döfés
megbénította az áldozatot, elernyedt a keze és a lába. Magatehetetlenül
lógott a pengéről.
Ideje volt elmélyedni önmagában. Keresni kezdte azt a dühöt, amelyik
negyven éven át hajtotta. Felidézte Ilzheven emlékét. Újra látta Morrowind
romjait, és átélte a szenvedéssel és nélkülözéssel teli esztendőket.
Sul érezte, ahogy elcsitul a szíve. Kinyitotta a szemét, és a gyilkosára,
Attrebusra pillantott. Ez volt az a pillanat, amikor megtalálta azt, amire
szüksége volt. Nem haraggal vagy gyűlölettel telt el.
Mintha csak egy álomban történt volna az egész. Felemelte az egyik
kezét, megragadta Umbra keresztvasát, és magába húzta a pengét. Minden
megmaradt erejét összeszedve a másik kezével állcsúcson vágta a herceget.
 Attrebus hanyatt zuhant. Elengedte a fegyvert. Ismét ura volt önmagának,
döbbenten bámulta a társát.
– Semmi baj – mondta Sul a fiúnak. Már csak egyetlen lépést kellett
megtennie. Belezuhant a világító gömbbe. Most már semmit sem tartott
meg magában. Eltöltötte a fény, és meghallotta a hörgő, gúnyos nevetést…
Aztán pedig minden véget ért.
***
Attrebus úgy érezte, hogy az egyik rémálomból minden átmenet nélkül
átkerült egy másikba. Sul nekidőlt a gömbnek. A barátja mintha összeolvadt
volna a karddal, a teste sötét füstté változott. Csak legbelül ragyogott fény, a
szíve helyén.
– Sul!
– Nem segíthetsz rajta – hallatszott egy fáradt hang.
Amikor felnézett, a magasban megpillantotta Vuhont. Dühösen
felüvöltött, és felmászott a falat alkotó vezetékeken és indákon. Megállt a
magatehetetlen alak mellett.
– Téged viszont megölhetlek – kiáltotta. Megragadta Villogó markolatát.
– Megteheted – válaszolta Vuhon. – De az is lehet, hogy nem. Csak az
erődet pocsékolod. Aljas most már nem enged ki a markából. Persze még
így is szembeszállhatok vele. Már azelőtt is meglehetősen is erős voltam,
hogy találkoztam volna Umbrával. Ezt az erőt nem vehette el tőlem. Nem
mintha sokáig tartana a küzdelem, de talán éppen elég ideig ellent tudok
állni neki.
– Miért van szükséged időre?
– Nem nekem, hanem a barátodnak kell egy kis haladék, hogy
megmentse Umbriel egy részét – felelte az idős elf.
– Nem értelek.
– Aljas Clavicus hamarosan megszerzi magának a várost. Tényleg ezt
akarod? A daedra talán csak kiszívja belőle az összes életerőt, aztán pedig
hagyja, hogy rázuhanjon a birodalom fővárosára. Persze ismerjük annyira,
hogy tudjuk, semmi pénzért nem hagyná ki a lehetőséget arra, hogy kicsit
eljátszadozzon a világodban.
A fekvő alak tekintete Mere-Glim felé fordult. A hüllő lassan
feltápászkodott. Letörölte a vért az orráról.
 – Ez az argóniai most már ide tartozik. Elég erős ahhoz, hogy a várost
eltávolítsa erről a létsíkról.
– Csak szeretné. Egyszer már megpróbálta, és nem sikerült neki.
– Csak azért, mert felfigyeltem rá, és megállítottam. Ne felejtsd el, hogy
évtizedeken át én voltam a város ura – magyarázta Vuhon, majd Mere-Glim
szemébe nézett. – Most is érzed a fákat?
Az argonjai némán bólintott.
– Akkor indulj – mondta a sötét elf. – A hártya meg fogja engedni, hogy
erről az oldalról is áthatolj rajta.
Vuhon maga is felkelt. Szembefordult a felhővel. A kavargó alakzat jó
húsz láb magas lehetett. Egyre inkább egy emberre hasonlított. Az idős
sötét elf ugyanolyan elszántnak tűnt, mint amilyen Sul volt.
– Igaza van – mondta Glim. – Sietnünk kell.
***
Annaďg érezte, hogy Umbriel megremegett a lába alatt. A következő
pillanatban pedig mintha a semmiben zuhant volna. A félelmetes érzés csak
szívdobbanásnyi ideig tartott, de akkor is borzasztó volt.
– Mi történt? – kérdezte Fhena.
– Nem tudom – felelte Annaďg. – Talán bejutottak az ingeniumba.
– Úgy érted, hogy esetleg elpusztították? És akkor most mi lesz?
– Ha az ingenium már nem működik, akkor valószínűleg lezuhanunk.
– De hát akkor meghalunk!
Annaďg belenyúlt a zsebébe, és előhúzott egy apró üvegcsét.
– Maradt még egy esélyünk. Ha megiszod, képes leszel repülni. Lehet,
hogy szétfoszlunk, és füst lesz belünk, de akkor is érdemes megpróbálni.
– Mi lesz Glimmel és a két másik barátoddal?
– Olyan sokáig várunk, ameddig csak lehet – válaszolt Annaďg.
– És a többiek? Mi lesz az itt élőkkel? – kiáltotta Fhena.
– Nem érdekelnek a többiek – felelte Annaďg. – Gyere, menjünk fel.
Onnan látni, hogy mi történik.
Kimásztak a barlangból. A repülő hegy pereméről jól látszottak Tamriel
tájai. Annaďg felfigyelt egy nagyobb tóra. A birodalmi várost azonban nem
látta. Ezek szerint pontosan alattuk lehetett.
Umbriel ismét megremegett.
A két lány leült és várakozni kezdett. Fhena sírva fakadt.
 ***
Umbriel folyamatosan remegett, mire Attrebus és Mere-Glim elértek a
rejtekhelyhez. A két nő odakint volt, az ágakba kapaszkodtak. Fhena
odarohant Glimhez. Hangosan zokogott, amikor egyre erősebb rengések
rázták meg a fát. Attrebus mozdulatlanul nézte Annaďgot. Nem tudta, hogy
ebben a helyzetben mit is kellene tennie. Valamiért úgy érezte, mintha az
egészet a mágikus kismadáron keresztül látta volna. Kívülállóként szemlélte
a harcot, Sul halálát és azt, ahogy most találkoztak. Nem voltak érzelmei,
üres és közömbös lett.
A lány azonban elindult. Határozottan végiglépdelt a remegő ágon.
– Idd ezt meg – mondta –, így legalább lesz egy esélyünk!
A herceg örömmel elvette az üvegcsét. Örült, hogy néma maradhatott.
Nem lett volna jó, ha Annaďg érzelmesebben reagált volna az érkezésére.
***
Annaďg odalépett Glimhez. A barátja magához ölelte, és beborította jól
ismert illatával. A lányban ekkor megpattant valami. Könnyek csorogtak
végig az arcán. Glim megsimogatta a fejét.
– Annyira sajnálom, Glim! – nyöszörögte Annaďg. – Ezt az egészet.
– Semmi baj. Tudod, hogy szeretlek.
– Még mindig?
– Mindörökké – felelte Glim. Még néhány szívdobbanásnyi időn
keresztül magához szorította, utána gyengén eltolta magától Annaďgot. –
Aljas leengedte a védőfalakat, ezúttal el tudsz menni innen.
A lány szíve jéggé dermedt.
– Úgy érted, hogy el tudunk menni innen – javította ki a barátját. Glim
azonban megrázta a fejét.
– Hazaviszem a fákat – mondta. – Velük megyek.
– Ezt nem teheted! – kiáltotta a lány. – Mégis mihez kezdjek…
Elhallgatott, és Glim pikkelyes mellkasához szorította a homlokát.
– Már megint csak magamra gondoltam – nyögte ki nagy nehezen. –
Arra, hogy velem mi lesz. Most azonban rólad van szó, igaz?
– Hosszú évek után most először, igen – felelte Glim. – Az itt élőknek
szükségük van rám, és ez a hely is azt akarja, hogy maradjak.
– Értem – bólintott Annaďg. – Nem tetszik, hogy így van, de akkor is
értem.
 – Ennek örülök. Így minden egyszerűbb lesz. Most viszont induljatok.
Nem várhatok tovább.
A lány megtörölte a szemét, és Fhenára pillantott.
– Vigyázz majd Glimre – kérte. Utána kiitta a másik üvegcse tartalmát, és
Attrebus felé fordult.
– Induljunk.
– Mit kell csinálnom? – kérdezte a herceg.
Annaďg az ifjú felé nyújtotta a karját, és aztán kinyitotta a tenyerét.
– Csak fogd meg a kezemet – mondta.
***
Colin a szülőföldjére, Üllőre gondolt. A dokkokra, az őszi estékre,
amikor a nap vörös és arany színűre festette az eget, a hullámok morajlása
pedig, bár szomorúsággal töltötte el az emberek szívét, mégis valahogy
mindenkit megnyugtatott.
Nem felejtette el azt az ötéves kisfiút sem, aki olyan sokat dolgozott a
parányi, nádból készült hajócskával. Nagy gonddal készítette el az apró
jószágot, mert tudta, hogy hosszú út vár rá. Egy gyors pillantást vetett a
parti fűzfák között a tenger felé kanyargó patakra; ám világos volt, hogy a
kis hajó még nem áll készen az útra. Éppen ezért újabb réteg fenyőgyantát
vitt fel a nádszálak közötti résekre.
Az sem felejtette el, ahogy a nagyanyja megfogta a hajót készítő kis
kezeket, és rátette őket Dibella nagy kápolnájának oltárára.
– Az istenek jóságosak – magyarázta az idős asszony. – Egy határtalan
helyről jöttek el közénk, ám a kedvünkért korlátok közé szorították
magukat, és így létrejöhetett ez a világ. Mindenütt ott vannak, amit csak
látsz, amit csak megérintesz. Minden érzésedben az istenek rejtőznek.
Valamennyiük közül Dibella a legkedvesebb.
Az öregasszony elmosolyodott. Annyira gyönyörű volt. Colin nem is
tudta elhinni, hogy a nagyanyja áll előtte.
A lépcsőn tért magához. Mindene ragadt a kiömlő vértől, és alig kapott
levegőt. Nem tudta, hogy mennyi ideig volt eszméletlen. Azt remélte, hogy
nem sokáig. Ha ugyanis túl hosszú időn át feküdt magatehetetlenül, akkor
már nem húzza tovább.
Makacs elszántsággal megpróbált feltápászkodni. Amikor sikerült
felállnia, megtámaszkodott a falban. Lassan, bizonytalanul lépett egyet.
Meglepő módon egészen erősnek érezte magát. Mintha meghallgatásra
talált volna a Dibellához intézett imája. Különös, mert azelőtt sosem tudta
megszólítani az istenségeket.
Néhány lépés megtétele után azonban már tisztában volt azzal, hogy vagy
elvérzik, vagy belefullad a saját vérébe.
Letine vagy eleve tudta, vagy kitalálta, hogy hol van a lépcső. Colin
térképén nem szerepelt ez a járat. Kizárt dolognak tartotta volna, hogy a
lépcsők Hierem lakosztályának egyik rejtett ajtaja elől indulnak. A
miniszternek gondolnia kellett az események ilyen alakulására. Colin úgy
vélte, hogy a titkos járat az alatt a lényegesen szélesebb és a magasabb
lépcső alatt helyezkedik el, amelyik az uralkodó lakosztályából vezet fel a
Fehérarany torony csúcsába.
Az ifjú most már lassabban mozgott, mint az előbb, ám jól tudta, hogy
többé már nem szabad megállnia.
A nőt még azelőtt meghallotta, hogy megpillantotta volna. Továbbra is a
sötétben botorkált. Letine magában beszélt, és egyetlen szavát sem lehetett
érteni. Egy sima felület zárta el a tapogatózó ifjú útját. Nem kellett sokat
keresgélnie, hogy megtalálja az egyszerű zárat.
Arra számított, hogy fent, a torony csúcsán bukkan elő. Ehelyett egy
hatalmas, alacsony mennyezetű helyiség előtt állt. A padlóra különféle
jeleket és szimbólumokat festettek, Hierem lakosztályában látott hozzájuk
hasonlókat a rajzon. Némelyik jel fölött különös színű lángnyelvek
táncoltak, másokra különféle nagyságú, titokzatos tárgyakat helyeztek.
Letine a szoba középpontjában állt. Valószínűleg a torony tengelye mehetett
át azon a ponton. A háta mögött, a tágas ablakon át csak az égbolt parányi
része látszott, minden mást eltakart egy ormótlan, sziklákkal borított
valami. Leginkább egy hegy oldalára emlékeztetett. Csak az a volt a furcsa,
hogy ez a hegy egyre közeledett, mind jobban kitöltötte az ablakot.
– Jöjj hát – kántálta a nő.
– El akarod orozni az erejét – szólalt meg a padlón térdelő Colin. Letine
azonnal megfordult. Az arcára kiült a döbbenet.
– Hát ezt nem hiszem el! – kiáltotta. – Tudtam, hogy végeznem kell…
Mozgásba lendült, de megtorpant. Úgy tűnt, hogy meggondolta magát.
– Hogy végezned kellett volna velem? – fejezte be a mondatot az ifjú.
Az áruló megvonta a vállát.
 – Ennél azért hatékonyabb szoktam lenni. Úgy tűnik, most hagytam,
hogy az érzelmeim megzavarják a józan eszemet.
– Ezek szerint mégis szeretsz – mondta Colin, és bánatosan elnevette
magát.
A nő komoly arckifejezéssel nézett le a térdeplő alakra.
– Más körülmények között valóban szerethettelek volna – válaszolta. –
Csak sajnos tudtam, hogy megpróbálsz megállítani.
– Hierem becsapta Umbrielt, igaz? Ez az egész terem azt a célt szolgálja,
hogy kiszívja a repülő városban összegyűjtött lelkeket, te pedig engem
használtál fel arra, hogy megszerezd magadnak.
– Nem lehetettem egészen biztos abban, hogy mire készül. Csak pár
nappal ezelőtt értettem meg az összefüggéseket. Hierem azt gondolta, hogy
a lelkek erejével igazi istenséggé válhat. Nem tudom, hogy ez igaz-e, vagy
sem. Az viszont egyértelmű, hogy az átalakulásom után soha többé nem
kell félnem. Attól kezdve minden az enyém lehet, amire csak vágyom.
Teljes életet élhetek. – Letine kinézett az ablakon. – Már majdnem ideért.
Colin, utána nem kell meghalnod. Rendbe hozhatom a testedet.
– Talán igen – mondta halkan az ifjú. Négykézláb megpróbált közelebb
jönni. – Csak az igazán fontos dolgokat képtelen leszel újra rendbe hozni.
– Ne gyere közelebb! – csattant fel a nő.
– Ha nem pontosan középen állsz, akkor semmit sem ér az egész
felhajtás, igazam van? – kérdezte Colin. Felemelte a kezét, hogy
megragadjon ez ezüstszínű dróttal körbetekert kristálydarabot. – Mi
történik, ha ez az apróság nincs a helyén?
Letine szeme a magasba fordult, már csak a fehérje látszott. Kántálni
kezdett. Valamit meg akart idézni.
Colin megragadta a mellkasából kiálló kés nyelét. Amikor kirántotta a
fegyvert a sebből, vér ömlött a padlóra. Guggoló helyzetben meglendítette a
karját, és eldobta a kést.
Letine felemelte a fejét a mennyezet felé, és hátrább lépett. Az ifjú azt
gondolta, hogy nem találta el. Amikor azonban a nő összeesett, jól látszott
az egyik szeméből kiálló tőr markolata.
Colin egy pillanatig mozdulatlanul ült a földön. A halottat bámulta.
Remegni kezdett a levegő, recsegő hang hallatszott, aztán a szivárvány
minden színében tündöklő fények villantak fel a padlóra helyezett tárgyak
között. A holttest dermedten feküdt. Colin viszont mintha hangokat hallott
volna a messzeségből.
Odakint a sziklák olyan közelinek tűntek, hogy talán csak a kezét kellett
volna kinyújtania az ablakon, és megérinthette volna őket. A hegy azonban
lassan elkanyarodott oldalra. Amikor a következő pillanatban eltűnt, olyan
hatalmas dörgés hallatszott, mintha egyszerre ezer villám csapott volna bele
a földbe.
– Attrebus – suttogta a haldokló ifjú –, ügyes voltál.
Colin nagy nehezen odavonszolta magát az ablakhoz. A keretek közötti
rész átlátszó anyaga olyan kemény volt, mint a kő. Önkéntelenül is arra
gondolt, hogy vajon milyen lehet az ablak a túloldalról nézve. Be lehet látni
rajta, vagy pont olyan színű, mint a torony fala?
A tekintete lassan végigsiklott a városon, a Rumare-tavon és a túlparton
elterülő zöld füves részen. Addig bámulta a tájat, míg mindent el nem nyelt
a homály.
Annyira kellemes volt a patakparti szellő. Lágyan suttogtak a fűzfák. A
vízre helyezte az apró hajócskát, és nézte, ahogy magával ragadta az
áramlat. Jó lett volna tudni, hogy hova viszik el a hullámok. Szép lett volna
átélni a kalandjait. Belemártotta a kezét a vízbe. Mélyen beszívta a levegőt.
Ez a lélegzet mintha sosem ért volna véget. Végre-valahára Colint eltöltötte
a békesség.
***
A XII. légió maradványaival néhány órával napnyugta előtt találkoztak.
A férgeseket sikerült nekiszorítani a falnak. Megtisztították tőlük a kaput, és
úgy alakították ki a védelmi állásokat, hogy szembeszállhassanak egy
következő támadással is.
Mazgar és Brennus az arcvonal nyugati szárnyára keveredett. Itt már alig
kellett valaki ellen harcolni.
Az ork még sosem került ennyire közel Umbrielhez. A repülő város
eltakarta az ég nagyobbik részét, és olyan hatalmas árnyékot vetett kelet
felé, hogy egyszerűen nem látszódott a vége. Nem lehetett nem észrevenni a
lélekorzó csápok villódzó, különös fényét. Vajon milyen érzés lehetett a
lebegő szörnyűség alá kerülni? Ha megragadta volna az egyik csápot, az
talán felhúzta volna magával a magasba? Nem jutott már korábban is
valakinek az eszébe ez az ötlet?
 Nyugat felől hangzavar támadt. Brennus elkáromkodta magát. A nőstény
meg akarta kérdezni tőle, hogy mi a baj, de aztán már maga is
megpillantotta a veszélyt. Élőhalottak ezrei bukkantak fel nyugat felől.
Maguk előtt sodorták a lovasság maradványait. Az istenek azonban nem
érték be ennyi szörnyűséggel. Még több férges bukkant elő a tó vizéből és
keletről. Mintha csak valamennyit iderendelték volna a városfal ezen
pontjára.
– Hát most miért? – méltatlankodott az ork, miközben a katonák sietve
zárt alakzatba rendeződtek.
– Umbriel itt fog átkelni – felelte Brennus.
– Na és akkor mi van? Itt nincsen kapu. A férgesek nem tudnak bejutni.
– Még nincs nyílás a falon – bólintott Brennus.
Mazgar vicsorogva a magasba emelte halott szőke bajtársa pajzsát, és
beállt vele két harcos közé.
A férgesek alaktalan masszaként támadtak, fel sem merült bennük, hogy
egyenes sorokba rendeződjenek. A nősténynek önkéntelenül is a nedves
húscafatot ellepő hangyák jutottak az eszébe.
A támadók első hulláma négylépésnyire szorította vissza a védőket. A
levágott élőhalottak kisebb falat alkottak a pajzsok előtt. Az ellenséget
azonban ez a legcsekélyebb mértékben sem lassította le. Mozdulatlan
társaik testére hágva megpróbáltak átjutni a harcvonalon, egyszerűen
ráléptek a katonák fejére és vállára. Lándzsásokra lett volna szükség ahhoz,
hogy megállítsák őket. A hosszú szálfegyverrel ellátott csapatok többsége
azonban a kapunál küzdött. Nem sokkal korábban még ott tombolt a csata
legvadabb összecsapása.
Mazgar teli torokkal zengte csatakiáltását. Hugi lecsapott a pajzsa fölött.
Férges genny fröccsent az arcába. Amikor megnyalta a száját, undorító ízt
érzett. Mintha dagálykor állt volna a tenger partján, egyre több
rohadófélben lévő szörnyfajzat bukkant elő a vízből.
– Nézd a falat! – hallotta meg Brennus hörgő hangját.
Mazgar csak egy gyors pillantást tudott vetni a hátuk mögé. A védők bal
szárnya összeomlott. Az élőhalottaknak azonban eszükbe sem jutott, hogy
felszámolják a megmaradt ellenség ellenállását. Ehelyett valamennyien a fal
egyik pontjához siettek. Hamarosan valóságos dombot, majd egész hegyet
alkotott a testük, eleven létrákat építettek magukból. A magasban fények és
robbanások ragyogtak az égen. Majdnem olyan világos lett, mint fényes
nappal. Jól látszottak a vicsorogva vigyorgó, szétrohadt arcok. Hályoggal
borított szemük drágakőként ragyogott az izzásban.
Lecsapott az élőhalottak következő hulláma is. A védőket majdnem
egészen a falig visszaszorították. A legtöbb férges azonban még csak nem is
törődött velük. A társaik felé igyekeztek, hogy őrült ütemben felmásszanak
a falra.
Mazgar mellett jobb kéz felől a földre zuhant a társa. Négy bűzlő
élőhalott ömlött be a résen. Az ork szeme szikrát hányt, amikor iszonyatos
fájdalom mart az oldalába. Üvöltve meglendítette a pajzsát, és az élével
lefejezte az egyik férgest. Szabaddá vált bal kezével is megragadta Hugi
markolatát, hogy végezzen a többi ocsmánysággal.
A fejük fölött Umbriel a legcsekélyebb ellenállás nélkül átsiklott a fal
fölött.
Brennus felkiáltott, és hátulról nekiesett a társának. Mazgar dühösen
felhördült, egy kézzel hátranyúlt, megragadta a mágust, és addig tolta
hátrafelé, míg neki nem szorultak a falnak. Kettőjüket kék lángok félköre
vette körbe. Az ork arra számított, hogy a férgesek mindjárt átgázolnak a
tűzön, de tévedett. Az ellenség alighanem megkerülte inkább a lángokat.
Ez volt tehát a vég.
Brennus háttal a sziklának támaszkodva, hörögve kapkodott levegő után.
Elég volt egyetlen pillantást vetni a sebére ahhoz, hogy Mazgar szíve kővé
dermedjen.
– Komoly kis karcolás, igaz? – kérdezte a mágus.
– Láttam már szörnyűbbet is – felelte az ork.
– Hát persze – köhögött az ifjú. – Lefogadom, hogy szép sebhely lesz
belőle.
– Bren…
– Tudom – mondta a haldokló. – Tedd meg, amit meg kell tenned.
– Ne aggódj – mondta Mazgar. – Nemsokára követni foglak.
– Megtisztelés, hogy veled harcolhattam – suttogta a mágus. – Ha esetleg
a szavaimmal akaratlanul…
– Igazad volt – hördült fel az ork. Majdnem elnevette magát, mert az ifjú
olyan mulatságos, meglepődött képet vágott.
– Miben is?
– A gyerekekkel kapcsolatban. Tényleg szerettem volna gyerekeket.
 – Remélem, tudod, hogy nem akartam megkérni a kezedet – suttogta
elhaló hangon Brennus.
– Hát persze – bólintott a nőstény. A kék lángok lassacskán kihunytak. –
Ideje megtennünk.
Az ifjú bólintott.
Mazgar a magasba emelte Hugit, a tekintete megtapadt Bren torkán.
Ekkor azonban szilánkokra hasadt az égbolt. Az ork füle pattogni kezdett. A
következő pillanatban olyan erejű széllökés csapott le rá a magasból, hogy
térdre rogyott.
Csengő füllel, nagy nehezen tápászkodott fel. Valami megváltozott.
Átnézett az elhaló lángok fölött, de a túloldalon semmi sem mozdult.
Mindenütt férgesek hevertek. A fal előtt mozdulatlan hullahegy magasodott,
mintha csak egy iszonyatos erejű robbanás vágta volna őket oda. Az
átkozott jószágok közül azonban egyetlenegy sem moccant.
A nőstény leengedte a kardját.
– Mit gondolsz, mi történt? – kérdezte Brennustól.
A barátja azonban nem válaszolt. Amikor Mazgar rájött arra, hogy
Brennus többé már nem fog semmit sem mondani, lezuhant mellé a földre,
és szégyentelenül zokogni kezdett. Egészen addig bőgött, míg fel nem jött a
nap.
 EPILÓGUS
Attrebus a lentről felhallatszó győzelmi indulók ütemére dobolt az ujjával
a keskeny ablak párkányán. Az utcák alig látszottak az ünneplők tömegétől.
Mindent elborítottak az eleven színek. A levegőben sült hús, parázson
piruló hal és különféle sütemények csodálatos illata úszott. Umbriel
távozása után az uralkodó megnyittatta a főváros raktárait, borban és
ételben fürödtek a túlélők. A hatalmas városi arénában egymást követték a
látványos rendezvények, ezen az estén került sor az ünnepségsorozat
csúcspontjára. Az uralkodó személyesen fogja kitüntetni a küzdelem hőseit.
– Szóval akkor itt vagy, Attrebus – hallatszott egy erős hang a herceg
háta mögül.
– Igen, apám – válaszolt az ifjú, és megfordult. Az idősebb Mede még
nem vette fel a díszruháját, csak egy egyszerű köntöst viselt inge és
nadrágja fölött. Attrebus nem tudta hova tenni az uralkodó arcára kiülő,
különös kifejezést. Mintha az apja elbizonytalanodott volna valami miatt.
– Bocsánatodat kérem azért, hogy nem fogadtalak már korábban
négyszemközt.
– Te vagy az uralkodó, apám – mondta Attrebus. – Tudom, hogy
rendkívül sok kötelezettségednek kellett eleget tenned.
– Ez igaz, csak hát… az apád is vagyok. Ezt néha elfelejtem.
A herceg némán bólintott, nem tudta, hogy mit is mondhatott volna. Az
apja tekintete a távolba meredt, majd négy gyors lépés megtétele után az
ifjú legnagyobb döbbenetére odaállt a fia elé, és magához ölelte. Ilyen lehet,
ha egy medve szorítja magához az embert.
– Azt hittem, hogy meghaltál – suttogta az idős férfi. – Biztosra vettem,
hogy nem élsz. Magamat okoltam miatta. Én tettem lehetővé, hogy idáig
fajuljon a helyzet. Soha nem akartam, hogy bajod essen, fiam. Éppen
ellenkezőleg.
– Tudom, apám – nyugtatta meg Attrebus.
– Most pedig… Nézze meg az ember! – kiáltotta az uralkodó, és hátrébb
lépett. – Igazi férfi lett belőled, igazi hős!
– Nem tartom magam hősnek – ellenkezett a fia. – Az elmúlt hetek során
megtanultam egy dolgot. Azt, hogy nem vagyok hős. Sul volt az, meg
Annaďg és Mere-Glim, meg az a rengeteg katona, aki odakint a falak előtt
halt meg. Jó párszor halálra rémültem, hibákat követtem el. Időnként még
azt sem tudtam, hogy éppen mit teszek. Fogalmam sem volt a miértekről.
– És mégis tetted, amit kellett – felelte az apja. – Kit neveznél hősnek, ha
nem azt a valakit, aki éppen így viselkedik?
– Nem vagyok olyan, mint akiről a hősi énekek szólnak.
Titus Mede felnézett az égre.
– Még szép, hogy nem vagy olyan, ahogy én sem! Mindketten többet
érünk a legendák hőseinél.
– Te valóban nagy tetteket hajtottál végre – figyelmeztette Attrebus.
– Bizonyos szempontból igazad van, te viszont megmentetted a
birodalom fővárosát és talán egész Tamrielt.
– Akkor hát hiszel nekem? Úgy véled, hogy megtörtént, amiről
beszámoltam?
– Te sosem hazudtál, Attrebus – felelte az apja. – Egyetlen alkalommal
sem tőled származtak a hazugságok. Egyenes a jellemed. Mindig igazat
mondasz. Ráadásul ez a történet túlságosan is hihetetlen ahhoz, hogy valaki
elméjében születhetett volna. Ezenfelül pedig számos szemtanú látta, ahogy
azzal a lánnyal alászálltatok az égi városból. Ne félj, ma este megkapod azt,
ami megillet. A nép tudni fogja, hogy a hercegének köszönheti a
megmenekülését.
– Azt hittem…
– Volt időm gondolkodni – vágott a szavába az uralkodó. –
Meggondoltam magam. A Zsinat és Suttogók Kollégiuma megpróbálja
majd learatni a dicsőséget a győzelemért. Nem engedem meg nekik. Nem
orozhatják el előled. A népünk tudni fogja az igazat.
– Jobb volna, ha nem – mondta Attrebus. Az apja kíváncsi pillantást
vetett az ifjúra.
– Ezt meg mégis hogy érted? – kérdezte.
– Azelőtt nem igazán érdekelt a politika, apám. Az elmúlt néhány nap
során azonban sikerült bepótolnom a mulasztásaimat. Hierem meghalt. Te,
felséges atyám, igencsak veszélyes helyzetbe kerültél. Szükséged van arra,
hogy minél többen támogassanak téged a Birodalmi Tanácsban.
Elengedhetetlen, hogy a Zsinat és a Suttogók Kollégiuma is felsorakozzon
mögéd. Ráadásul mindketten tudjuk, hogy ez a két társaság évek óta
acsarkodott egymásra. Most viszont fennhangon hirdetik, hogy
együttműködtek a küzdelem során. Lehetséges, hogy kezdenek megbékélni.
– Azt akarod mondani, hogy inkább nekik tulajdonítsuk a diadalt?
– Pontosan – felelte a herceg. – Egyedül az istenek a megmondhatói
annak, hogy milyen sok dolog miatt dicsőítettek engem érdemtelenül. A
legcsekélyebb nehézség nélkül le tudok mondani az amúgy jogos hírnévről,
ha ezzel a birodalom érdekét szolgálom.
Az apja egy pillanatig némán bámulta. Attrebus meg mert volna esküdni
arra, hogy valami megcsillant az idős férfi szeme sarkában.
– Igazi férfiként tértél haza – mondta végül az uralkodó. – Ami pedig
ennél is fontosabb… Valódi koronaherceg lett belőled.
– Talán még nem egészen – ellenkezett Attrebus. – Ennek ellenére úgy
vélem, itt az ideje annak, hogy megpróbáljak eleget tenni a rám váró
kötelezettségeknek. Vagy talán te nem így gondolod?
– Ó, dehogynem! – felelte az apja.
***
Annaďg megrántotta foltos, szürke kancája kantárát. Jókedvűen bámulta,
ahogy a fény és az árnyék táncba kezd a környező erdő fáin. Attrebus alig
néhány lépésnyire lépdelt a lovával. Különös érzés volt itt lenni a herceggel,
látni őt teljes valójában és közben hallgatni. Furcsa volt ez a csend. Amikor
csak a mágikus madárkán és a medálon keresztül ismerték egymást, egy
pillanatra sem fogták be a szájukat.
A némaság még eltartott egy darabig, aztán Attrebus megszólalt.
– Hogy érzed magad? – kérdezte.
– Nem is tudom – felelte a lány. – Annyira különös ez az egész, nem?
Nagyon félek.
– Te félsz? – kérdezte őszinte döbbenettel az ifjú. – Én… hát én tele
vagyok fájdalommal. Sult gyászolom. Félni viszont nem félek.
– Dehogynem! Nem mersz beszélni velem, én pedig rettegek a
közeledben. Ez meglepő azok után, hogy annak idején milyen küzdelem
árán próbáltunk meg kapcsolatba lépni és kapcsolatban maradni egymással.
Sokat jelentett, ha akár csak egyetlen szót is válthattunk. Most pedig…
Annaďg megvonta a vállát. Attrebus végigsimította a hátasa sörényét.
– Szörnyű dolgok történtek velem – ismerte be. – Olyan dolgok,
amelyekről nem akarok beszélni. Először azt hittem, hogy mindörökre
megnyomorodtam. Felmerült bennem, az lesz a legjobb, ha meghalok. Ilyen
gondolatok jártak az eszemben, amikor végre találkoztam veled. Azért nem
szólok egy szót sem hozzád, mert nincs mondanivalóm senki számára.
Ráadásul tudom, hogy olyan dolgokon mentél keresztül…
– Így igaz – vágott a szavába a lány.
– És most… – kezdte volna Attrebus, de elhallgatott.
Annaďg úgy érezte, mintha kővé dermedt volna a szíve.
– Szóval akkor? Most…? – kérdezte.
– Kezdem azt hinni, hogy egy szép napon újra embernek érzem majd
magam. Olyan már sosem leszek, mint régen, de azt hiszem, hogy tudok
majd mit adni a… izé, szóval annak a valakinek, aki képes türelmesen
bánni velem.
– Valakinek?
A herceg bólintott.
– Rólad beszélek, ki másról? – mondta halkan. – Még soha senkit nem
ismertem meg így és ennyire, mint téged. Nem tudom, hogy azelőtt mit
gondoltam a szerelemről. Még csak abban sem vagyok biztos, hogy
mostanában képes volnék szavakba önteni az érzelmeimet. Az viszont
biztos, hogy nélküled nem tudnám elképzelni az életemet. Még jobban meg
akarlak ismerni. Melletted akarok lenni, ahogy telnek az évek. Csak egy
kis… türelmet kérek.
Annaďgnak úgy tűnt, mintha a szája széle parányit ugyan, de elmozdult
volna felfelé. Persze elképzelhetőnek tűnt, hogy halványan ugyan, de
valóban elmosolyodott.
– Nem vagyok igazán türelmes természetű leányka – figyelmeztette a
herceget. – Gyakran keveredek zűrzavaros dolgokba, vagy éppen lezuhanok
közülük. Ha viszont te türelmesen bánsz velem, akkor én is türelmes leszek
veled.
Így aztán mindketten elhallgattak, és csendben figyelték az erdő
muzsikáját.
***
Valahol messze egy másik pár is egy erdő mélyebb és különösebb zenéjét
hallgatta. Némán figyelték az áttetsző fátylak lassú, színes, égi táncát.
Szélfátyolnak nevezték el ezeket a ragyogó lényeket, akik a táncukkal
mintha csak üdvözölték volna az érkezőket. A fák most is zümmögtek és
dúdoltak. Nem úgy, mint korábban, mert bennük zengett sok millió társuk
ereje. Bármilyen irányba is fordultak e különös tájon, mindenütt hatalmas
fák milliói terjeszkedtek a látóhatárig. Fejedelmi lombkoronájuk oldalról
megtámasztotta az ereszkedő szigetet, amikor az már nem tudott tovább
repülni. Az égi város hegycsúcsa mélyre süllyedt a mocsaras talajba.
Fhena még szorosabban magához ölelte Glimet, és teleszívta a tüdejét a
friss levegővel.
– Szép ez a hely – szólalt meg. – Tetszik nekem.
– Ezzel én is így vagyok. Tetszik, amit láttam belőle.
– Ezt meg hogy érted?
– Csak arra célzok, hogy nem tudjuk, hova is kerültünk. Először azt
gondoltam, hogy visszatérünk Aljas Clavicus birodalmába. Jóllehet sosem
jártam ott, mégsem hinném, hogy ez a hely az ő birtoka volna.
– Még szép, hogy nem! – kiáltotta a lány. – A fák származnak innen, nem
pedig Umbriel.
– De hát hol vagyunk?
– Otthon – felelte Fhena lágyan.
– Hát igen – biccentett Glim. – Most.
– És mindörökre.
Glim elmosolyodott. Egy pillanatra teljesen átengedte magát az
elégedettségnek. Nem volt nehéz, hiszen mintha a boldogság tengerében
lebegett volna.
Természetesen mindenki egyformán nem lehetett elégedett. Lent, a
városban a főszakácsok és más befolyásos személyiségek úgy vélték, hogy
feljebb juthatnak a ranglétrán most, hogy nyoma veszett a nagyuraknak.
Komoly erőfeszítést tettek azért, hogy kölcsönösen kiirtsák egymást. A
pákászok és fakorona kertészei azonban szabadok voltak. Jó páran közülük
már útra keltek, és hátat fordítva otthonuknak, a környező csodálatos
erdőségben kerestek új hazát maguknak.
– Mit gondolsz, az ott mi lehet? – kérdezte Glim, és a látóhatár felé
mutatott, ahol egy torony magasodott az égbolt felé.
– Nem tudom – felelte Fhena. – Egy szikla? Egy régi épület? Miért
érdekel?
– Azt hiszem, holnap elmegyek oda, és körülnézek kicsit.
– Hát jó – mondta a lány. – De csak holnap.
Még jobban hozzábújt Glimhez. Csendben figyelték a szélfátylak táncát.
 A
Greg Keyes 1963-ban született az amerikai Massachusetts államban,
Meridian városában. Gyermekkorában rengeteget kószált szülőállama
erdőségeiben és Arizonában, a navahó indiánok rezervátumának vörös
sziklabércei között. A Mississippi Állami Egyetemen szerzett BA fokozatot
antropológiából, majd pedig a Georgia Egyetem hallgatója volt, ugyanitt
szerzett PhD tudományos fokozatot. Jelenleg Georgia államban, Savannah
városában él. Amikor éppen nem ír, akkor rendkívül nagy örömmel főz és
vív. Estéit a családja és a barátai kellemes, meghitt társaságában tölti.
Számos kiváló művet írt. A legismertebbek a The Waterhorn, a The
Blackgod, a Babylon 5 Psi Corps trilógia, az Age of Unreason tetralógia,
amiért elnyerte a tekintélyes Le Grand Prix de I’Imaginaire díjat, valamint
az Új jedi rend sorozat három Star Wars-regénye, melyek felkerültek New
York Times sikerkönyveinek listájára.

Copyright © 2009 ZeniMax Media Inc. ZeniMax, Bethesda Softworks,

Bethesda Game Studios, The Elder Scrolls, Oblivion and Moroowind are
trademarks or registered trademarks of ZeniMax Media Inc. in the US
and/or other countries. Used under licence. All right reserved. This
translation is published by arrangement with Del Rey, an imprint of The
Random House Publishing Group, a division of Random House LLC. The
Elder Scrolls is a registered trademark of ZeniMax Media, Inc.
Borító © Paul Youll
Szerkesztés: Varga Eszter
Nyomdai előkészítés: Giczi Gyula
Korrektúra: Dobos Attila
Kiadja a Delta Vision Kft. 2016
Delta Vision Kft.
29,5 ív terjedelemben