NNCL974-439v1.

1
SCIENCE FICTION & FANTASY

A sorozatban eddig megjelent:

Jeffrey Stone: Harc az Éj Kövéért
Andre Norton: A csillagember fia
Dávid Gray: Worluk átka
Nemere István: A téridő istenei
Jeffrey Stone: Az Éj Kardja
Philip José Farmer: Szeretök
Robert E. Howard: Barbárok és varázslók
Poul Anderson: Az idő folyosói
Jeffrey Stone: Az Éj Istene
Robert E. Howard: A zsoldos barbár
Nemere István: Kozmikus összecsapás
JackVance: A Klau rabszolgái
Nemere István: Istenek harca
Jeffrey Stone: A Hajnal Lovagja
Andrew Hall: Titkok világa
Andre Norton: Időügynökök

A sorozat előkészületben lévő kötetei:

Jeffrey Stone: A Hajnal Királynője
Robert Heinlein: A galaxis polgára
Andrew Hall: A Fekete Szigetek sárkány
A. E. Van Vogt: Küldetés a csillagokba
Jeffrey Stone: A Hajnal Hadura
Harry Hamson: Bill, a galaktika hőse
Andrew Hall: Moreen bosszúja
Poul Anderson: A nagy kereszteshadjári
Andre Norton

Időharcosok
Regény
PHOENIX KÖNYVEK DEBRECEN
 Eredeti cím: The Time Traders
Copyright ©1958, by The World Publisbing Co.
A fordítás az Ace Book kiadása alapján készült
Ali rights reserved!
Fordította: Moczok Edit
A borítón Szendrei Tibor festménye.
Hungarian translation ©Cherubion Kft.
HU ISSN 0865-2953
ISBN 963 7457 23 2
PHOENIX
Könyvkiadó és Terjesztő Kft. Felelős kiadó: Hajjá Attila ügyvezető
igazgató Szedte és tördelte Fhoenix Könyvkiadó
Nyomta az Alföldi Nyomda
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 700566-14-2
Felelős vezető: Szabó Viktor vezérigazgató
Terjedelem: 9 (A/5) ív Készült Debrecenben, az Úr 1992. évében
1.
Az, aki futó pillantást vetett a vizsgálati fogdába, láthatta, hogy a benn
ülő fiatalember nem tűnik túlságosan félelmetesnek. Talán egy kicsit
magasabb az átlagosnál, de nem feltűnően. Barna haját konzervatívan
rövidre vágatta; ránctalan fiús arca nem olyan, ami az emberben sokáig
megmarad – legfeljebb akkor, ha valaki elég figyelmes ahhoz, hogy
észrevegye a világosszürke szempár mélyéről jövő hideg, fürkésző
tekintetet is.
Elegánsan, de nem feltűnően öltözött. A huszadik század vége felé
bárhol az utcán találni hozzá hasonlót – mármint ruházkodásban. Azonban e
szokványos védőmáz alatt egy merőben más személyiség lakozik, aki
szorgalmas gyakorlással el tudta érni, hogy uralkodjon dühén, melynek
eredetét maga sem értette, és hogy ezt a dühöt fegyverként használja a világ
ellen, melyet mindig ellenségesnek talált.
Ross Murdock észrevette, hogy az őr nézi, de nem vett róla tudomást.
Az ügyeletes rendőr régi. alkalmazott volt – valószínűleg több ellenállásra
számított ettől a fogolytól, nem ilyen passzív belenyugvásra. Azonban Ross
nem mutatta ki, mit érez. A törvény most keményen lesújtott rá. Miért nem
toloncolták már ki? Miért kellett a délutánt azzal a halálfejjelvényes
fickóval töltenie? Sarokba szorították, és ez nem tetszett neki. A fickó
minden kérdésére legjobb tudása szerint válaszolgatott, de ez a kérdés-
felelet játék, idegesítő gyanút keltett benne.
A vizsgálati fogda ajtaja kinyílt. Ross a fejét se for-
 dította oda, de az őr megköszörülte a torkát, mintha az eltelt órák
csendje kiszárította volna a hangszálait.
– Talpra, Murdock! A bíró látni akarja.
Ross ruganyosán felemelkedett; minden izma olajozottan mozgott.
Sosem érdemes visszabeszélni, vagy az ellenszegülés legcsekélyebb jelét is
mutatni. Úgy fog viselkedni, mint egy rossz kisfiú, aki ráébredt hibáira. Ez
a szelíd-kedves jelmez nem egyszer bevált már Ross változatos múltjában.
Tehát odament a másik szobában az íróasztal mögött ülő férfi elé, és
bátortalanul, félénk mosollyal, kisfiús esetlenséggel állt meg, várva, hogy
megszólítsák. Nem örült, amikor meglátta, ki elé hozták. Ord Rawle bíró.
Rohadt balszerencse, hogy az öreg Sascsőr ítélkezik az ügyében. Nincs
mese, simán le kell nyelnie az öregfiú ítéletét. Nem mintha belenyugodna...
– Maga nagyon rovott múltú egyén, fiatalember. Ross mosolya
eltűnt, vállai megroskadtak. Ám szempillája árnyéka alatt hideg gyűlölet
csillogott.
– Igen, uram – ismerte be a sokat gyakorolt, meggyőzően remegő
hangon. Aztán váratlanul elment a kedve a szerepjátszástól. Rawle bíró nem
egyedül volt: az az átkozott koponyás alak is ott ült, s ugyanolyan élesen
meredt rá, mint előző délután, amikor faggatta.
– Jókora előéletre tett szert igen rövid idő alatt – Sascsőr bíró is őt
nézte, de szerencsére nem olyan áthatóan, mint a másik. – Az igazat
megvallva, már rég át kellett volna adnom magát az Átnevelő Szolgálatnak,
de...
Ross megdermedt. A “terápia" jeges lehelete máris belopózott a
világába. A terembe lépése óta immár második alkalommal roggyant meg
az önbizalma. A mondat befejezetlen szentenciájába azonban még vetett
egy kis reményt.
– Ehelyett azonban felhatalmaztak rá, hogy felkínáljak magának egy
választási lehetőséget, Murdock. Valamit, amiről azt nyilatkoztam...
és ez jegyzőkönyvbe is került..., hogy a legkevésbé sem értek egyet vele.
Ross félelmének egy része elszállt. Ha a bírónak ez nem tetszik, csak
olyasmi lehet, ami Ross Murdock számára nyilván előnyös. És ezt ki kell
használnia!
– A kormány dolgozik egy projekten, amelyhez önként jelentkezőket
keres. Ugy néz ki, hogy a teszt alapján maga alkalmas lenne erre a feladatra.
Ha jelentkezik, az ott töltött időt a törvény a büntetés letöltéseként könyveli
el. Ezáltal szolgálhatja is azt az országot, melyre ez idáig csak szégyent
hozott.
– És ha visszautasítom, akkor rehabilitációra küldenek, így van,
uram?
– Maga már rég megérett a rehabilitációra. Ilyen előélettel... –
mondta a bíró, és belemélyedt az asztalán heverő iratokba.
– Önként jelentkezek a kormánymegbízatára, uram.
A bíró felhorkant, és az iratokat egy mappába rakta. Hátraszólt a
félhomályban álló férfinak.
– Viheti a jelöltjét, őrnagy úr!
Ross megkönnyebbülten lélegzett fel. Túl volt az első nehézségen. És
mivel a szerencséje ez idáig még kitartott, ideje egy kicsit segíteni neki, és
saját kezébe venni az ügyeket...
A férfi, akit Rawle bíró őrnagynak szólított, belépett a világosságba.
Ross már az első pillantásra zavarba jött. A Sascsőrrel való játszadozás
hozzátartozott a játékhoz. Valahogy azonban érezte, hogy ezzel az emberrel
nem lehet játszadozni.
– Köszönöm, bíró úr. Máris indulunk. Az időjárás nem valami
ígéretes.
 Mielőtt felfogta volna, hogy mi történik, Ross azon kapta magát, hogy
engedelmesen sétál kifelé az ajtón. Azt tervezte, hogy amikor kilépnek az
épületből, megpróbálja ellökni az őrnagyot, aztán eltűnik a vihartól sötét
városban. Azonban a nem lefelé mentek, hanem felfelé gyalogoltak két-
három emeletet a lépcsőkön. Ross szégyenkezve tapasztalta, hogy míg ő
lihegve, nehézkesen vonszolja magát, addig a másik ember, aki legalább
tizenkét évvel idősebb nála, jelét sem mutatja fáradtságnak. Felértek a havas
tetőre, az őrnagy lámpával jelzett valakinek, és egy sötét árny tűnt fel, mely
előttük szállt le. Egy helikopter! Ross kezdett kételkedni abban, hogy
valóban bölcsen választott.
– Na, mi lesz, Murdock? – A hang elég személytelen volt, de ez a
fajta személytelenség az, ami bekúszik az ember bőre alá.
Ross bemászott a gépbe a csendes őrnagy és az ugyanolyan szótlan,
egyenruhás pilóta közé. Felrepültek a város fölé. Ross úgy ismerte ezt a
környéket, mint a tenyerét. Ám amikor ez a város elmaradt mögöttük, Ross
kezdett kétkedve tekinteni sorsa felé. A kivilágított utcák, épületek
körvonalai elhalványultak, majd eltűntek. Most már csak a főutak
látszottak. Ross nem akart kérdezni semmit. Elviselte ezt a szótlan
bánásmódot; volt már része sokkal keményebb dolgokban is korábban.
A fényfoltok eltűntek mögöttük, és az ország kitárult előttük. A gép
megdőlt. Ross, bármilyen jól is ismerte a környéket, nem tudta
megmondani, hogy északra vagy délre mennek-e. Azonban néhány
pillanattal később a sűrű hóesés ellenére is piros lámpák mintázata
rajzolódott ki, és a helikopter leszállt. – Gyerünk! Ross ismét
engedelmeskedett. Vacogva állt a hóviharban. A ruhája, ami a városban elég
volt, most nem nagyon védte a szél ellen. Megragadták, és húzni kezdték
egy alacsony épület felé. Az ajtó becsapódott mögöttük, és Ross meg az
őrnagy egy világos, meleg szobába értek.
– Üljön le... oda!
Ross zavarba jött, mert nem szokott hozzá, hogy parancsolgassanak
neki, de leült. Mások is ültek a szobában. Egyikük furcsa, sáros ruhát viselt,
a karján átvetve jókora fejdísz lógott, és a kezében újságot tartott. Az
őrnagy ehhez a fickóhoz lépett oda, és néhány percnyi tanácskozás után
behajlított ujjával intett Rossnak, hogy menjen oda. Ross követte a tisztet
egy belső szobába, melyben szekrények sorakoztak.
 Az egyik szekrényből az őrnagy ugyanolyan kezeslábasszerű
egyenruhát húzott elő, mint amilyet a pilóta viselt, és szemével Rosshoz
mérte.
– Oké – recsegte. – Ezt vegye fel! Nem érünk rá egész éjjel!
Ross belebújt a kezeslábasba. Ahogy az utolsó cipzárt is behúzta, társa
egy kupolás sisakot nyomott a fejébe. A pilóta nézett be az ajtón.
– Indulni kellene, Kelgarries, különben itt ragadunk egy időszakra!
Sietve mentek vissza a reptérre. A helikopter csak meglepte Rosst, ám
az a szerkezet, mely őket várta, valósággal elképesztette. Mintha egyenesen
a jövőből került volna oda – egy karcsú, szivar formájú hajó nyugodott a
farokuszonyain, hegyes orrát az ég felé nyújtotta. Egyik oldalán állványok
emelkedtek, a pilóta ezen kapaszkodott fel a bejárathoz.
Ross kényszeredetten mászott fel ugyanott, és döbbenten tapasztalta,
hogy hanyatt kell feküdnie egy keskeny fémasztalra, térdét felhúzni egészen
az álláig. S hogy még rosszabb legyen, ezt a csekély helyet is
 meg kellett osztania az őrnaggyal. Egy átlátszó bura ereszkedett le
rájuk, zárak kattantak, és ők mozdulni sem bírtak a bura alatt.
Eddigi rövid élete alatt Ross gyakran érezte már a félelem keserű ízét.
Küzdött azért, hogy testét-lelkét megedzze az ilyen félelemmel szemben.
Ám amit most érzett, az nem hétköznapi félelem volt, hanem olyan erős
rettegés, hogy szinte belebetegedett. A bezártság ezen a szűk helyen, és a
tudat, hogy nem az ő kezében van a sorsa, szemtől szembe hozták minden
rettegéssel, amit csak ismert, s ezek mindegyike egyetlen hatalmas
rettegéssé állt össze.
Vajon mennyi ideig tart ez a rémálom? Egy pillanatig? Egy óráig?
Rossnak fogalma sem volt róla, meddig feküdhetett ott mozdulatlanul.
Végül egy óriási kéz nehezedett a mellére. Ross levegőért kapkodott, de
egyszer csak a világ szétrobbant körülötte.
Lassan tért magához. Egy pillanatig azt hitte, megvakult. Aztán meg
tudta különböztetni az árnyékok szürke árnyalatait egymástól. Nem a hátán
feküdt, hanem egy székbe süppedt. De a világ még mindig nem tisztult ki a
szeme előtt, és egész testét remegés járta át.
Ross Murdock azért volt többnyire szabadlábon, mert képes volt
villámgyorsan átlátni a helyzetet. Az elmúlt öt évben nagyon ritkán fordult
elő, hogy alulmaradt volna bármilyen emberrel vagy eseménnyel szemben.
Most tudatára ébredt, hogy mások rendelkeznek fölötte, és be van zárva. A
sötétségbe meredt, és szinte dühödten törni kezdte a fejét. Mániákusán hitte,
hogy mindazt, ami aznap történt, gondosan megtervezték, azzal a céllal,
hogy megingassák az önbizalmát, és engedelmessé tegyék. De miért?
Ross kitartóan hitt a képességeiben, és olyan éles esze volt, ami
keveseknek adatott meg ilyen fiatalon.
Tisztában volt vele, hogy bár Murdock fontos magának, de mások
számára nem lehet anynyira jelentős, hogy külön foglalkozzanak vele. Volt
némi priusza – és tetteiért Rawle könnyű szívvel bekaszlizná, mint a többi
gazfickót. Csakhogy ő más volt, mint azok; eddig még mindig megúszta a
büntetést. Ross tudta, hogy ezt annak köszönhette, hogy egyedül dolgozott,
és nem sajnálta a fáradságot, hogy megtervezzen egy munkát előre.
Miért lett hirtelen olyan fontos valakinek Ross Murdock, hogy ennyi
mindent tegyenek az elrettentése érdekében? Önként jelentkezett, de mire?
Lehet, hogy kísérleti nyúlnak fogják használni, és beoltják valami vírussal,
aminek az ellenszerét keresik? Igen sietve távolították el a bázisról. Ezzel a
nagy szótlansággal, ezekkel a titokzatos repülőutakkal mindent megtettek,
hogy bizonytalanságban tartsák. Ha ők így, hát ő is úgy: eljátszhatja nekik a
megszeppent fiút, ha azt szeretnék. Csak el tudja-e játszani elég jól, hogy az
őrnagyot is lóvá tegye vele? Gyanította, hogy nem, és ez idegesítette.
Már késő éjjel volt. Vagy kirepültek a vihar térségéből, vagy fölötte
szálltak. Csillagok ragyogtak át a fülke tetején, de a holdat nem lehetett
látni.
Ross hivatalos végzettsége igen gyatra volt, de a maga módján akkora
tudásanyagra tett szert, amellyel számos hivatalnokot meglepett, aki
foglalkozott vele. A városi könyvtár szinte minden kötetét átfutotta, az
érdekesebbeket elolvasta, és rengeteg időt töltött el ott; magába szívta a
tényeket e furcsa tanulási móddal. S ezek a tudományok nagyon hasznosnak
bizonyultak. Legalább háromszor mentették meg a szabadságát, s egyszer
talán az életét is.
Most megpróbálta összerakosgatni az ismert tényeket jelen helyzetéről,
hátha sikerül rájönnie valamire.
 Jelenleg egy újfajta hiper-szuper atommeghajtású rakéta belsejében
van, amit valószínűleg nem egy jelentéktelen feladatra készítettek. Ez azt
jelenti, hogy Ross Murdock igen fontos lett valakinek, valahol. Ez a tény
csekélyke előnyt jelenthet még számára, és erre valószínűleg szüksége is
lesz a jövőben. Csak várnia kell, megjátszani a kukát, s nyitva tartani a
szemét meg a fülét.
Ha ezzel a sebességgel haladnak, pár órán belül elhagyják az országot.
De hát elvégre a kormánynak a fél világon vannak bázisai, hogy fenntartsák
a “hidegbékét". És akkor? Ha külföldre viszik, az megnehezíti a szökést, de
azt majd elintézi, amikor sor kerül rá.
Ross széke váratlanul hanyatt dőlt, és az az óriás kéz ismét a mellére és
a gyomrára nehezedett. Ezúttal semmi fényt nem látott, ami alapján
tájékozódhatott volna. Rossnak fogalma sem volt, hol lehetnek, amíg
egyszer csak óriási rázkódással földet nem értek, még a fogai is
összekoccantak. Az őrnagy felemelte a burát, és kisiklott alóla, így Ross ki
tudta nyújtóztatni elzsibbadt izmait. Ám a tiszt máris megragadta a vállát,
arra késztetve, hogy kövesse. Ross kikászálódott a gépből, és szédelegve
kapaszkodott le a létraszerű építményen.
Itt már nem világítottak lámpák, csak hó terült el, ameddig a szem
ellátott. Emberek érkeztek mindenfelől, és a létránál gyülekeztek. Ross éhes
volt és fáradt. Remélte, hogy az őrnagy másnap reggelig már nem folytatja
tovább a játszadozást.
Időközben szemügyre fogja venni ezt a helyet. Mire lehetősége nyílik a
szökésre, ismernie kell a terepet. Azonban az őrnagy még mindig fogta a
karját, és egy félig nyitott ajtó felé húzta. Ross úgy látta, hogy az ajtó egy
hóbucka belsejébe nyílik. A vihar meg az emberek kitűnő munkát végeztek,
és Ross biztos volt benne, hogy az álcázás nem véletlen.
Így ismerkedett meg Ross a bázissal, és még érkezése után sem tudott
meg róla sokkal többet. Egy teljes nap azzal telt el, hogy alávetették a
legaprólékosabb vizsgálatnak, amiben valaha is része volt. Az orvosok
szokványos vizsgálatai és kérdései után egy sor további teszten is át kellett
esnie, de hogy miért, arra senki sem adott magyarázatot. Mindezek után
megmutatták a szobáját, egy cellaszerű helyiséget, melyben mindössze egy
priccs állt, amely kényelmesebbnek bizonyult, mint amilyennek látszott,
meg egy hangszóró a plafon sarkában. Ez idáig egy szóval sem próbálták
elmagyarázni neki a helyzetet. És ő sem kérdezett semmit, mert makacsul
tartotta magát ahhoz a hithez, hogy így akarják megtörni az akaratát. Jelen
pillanatban, biztonságban érezte magát, végigdőlt a fekhelyén, és a
hangszóróra meredt, mint egy nagyon veszélyes fiatalember, aki nem
hajlandó behódolni.
– Figyeljen ide... – A rács felől felhangzó, fémes hangból a fülsértő
mellékzönge mellett is kihallatszott, hogy a Kelgarries hangja. Ross
összeszorította az ajkát. Már alaposan szemügyre vette a falak minden
négyzetcentiméterét, és tudta, semmi reménye arra, hogy innen kiszökjön.
Puszta kézzel hiába dolgozna, lehetetlen kitörni innen, és ráadásul összes
ruhája az az ing, a tartós nadrág és puha talpú mokaszin volt, amit ők adtak
neki.
–...azonosítani... – mondta közönyösen a hang. Ross rájött, hogy
elmulasztott valamit, nem mintha bármit is számítana. Már-már elhatározta,
hogy nem játssza velük tovább ezt a játékot.
Kattanás hallatszott, jelezve, hogy a Kelgarries befejezte a
szentbeszédet. Azonban nem a szokásos csend következett. Ross tiszta,
édes, trillázó hangot
 hallott, amit valami madáréneknek vélt. A madarak közül ugyan csak a
városi verebeket meg a galambokat ismerte, és ezek közül egyik se szokott
énekelni; mégis biztos volt benne, hogy az előbbi hang énekesmadártól
eredt. Ross a hangszóróval szemközti falra pillantott, és amit ott látott, attól
azonnal felült.
Mert a fal eltűnt! Meredek lejtők látszottak, melyeken fenyők sötétzöld
sávja húzódott a hóhatár közelében. Hóbuckák emelkedtek a közelben, a
fenyők illata csiklandozta Ross orrát, a hideg szél megborzongatta a bőrét.
Megborzongott, amikor egy farkasfalka figyelmeztető üvöltése
visszhangzott, ahogy a fenevadak éhesen húsra vadásztak. Ross soha nem
hallott még ilyen tutulást, de tudatalatti ösztöne megsúgta neki, hogy ez
maga a négy lábon járó halál! Hasonlóképpen ismerte fel a közeli fák alatt
osonó szürke árnyakat, és a keze ökölbe szorult, tekintete vadul kutatott
valami fegyver után.
Ott ült az ágyán, a négy falból három még mindig körbezárta, mint
valami barlang. Az egyik ólálkodó fenevad felemelte a fejét, és egyenesen
őt nézte, vörös szeme izzott. Ross lerántotta a pokrócot az ágyról, azzal,
hogy az állatra hajítja, amikor az elrugaszkodik.
A vadállat mereven lépkedett, torkából hátborzongató morgások törtek
elő. Ross számára, aki kutyánál nagyobb, vadabb állatot még nem látott, ez
valóságos szörnyeteg volt. Már készenlétbe helyezte a pokrócot, amikor
észrevette, hogy a farkas egyáltalán nem is őt nézi, hanem minden
figyelmét egy, a Ross látóteréből kieső helyre összpontosítja.
A farkas fogát vicsorgatva morgott, hosszú, sárgás fogai kivillantak.
Pendülés hallatszott. Az állat a levegőbe ugrott, hanyatt esett, a földön
fetrengett, és a bordái közül kiálló vesszőt harapdálta. Keservesen vonított,
és vér csörgött a pofájából.
Ross már túl volt az első meglepetésen. Összeszedte magát, felállt, és
egyenesen a haldokló farkas felé indult. És jóformán meg sem lepődött,
amikor kinyújtott keze láthatatlan akadályba ütközött. Amikor jobbra is,
balra is végigsimította a kezével, megbizonyosodott róla, hogy ez cellájának
a fala. A szeme azt mondta neki, hogy a hegyoldal van előtte, és a látvány, a
hangok és a szagok is ezt bizonyították.
Zavartan gondolkodott egy darabig, aztán rájött a kielégítő
magyarázatra, bólintott, és megkönnyebbülve leült az ágyára. Ez
valószínűleg valami új, szuper tv, amely nemcsak a képet, de az illatokat, a
szél illúzióját, és más különleges dolgokat is közvetít, hogy az egész még
életszerűbb legyen. A hatás annyira meggyőző volt, hogy Rossnak ismét
emlékeztetnie kellett rá magát, hogy ez az egész csak látszat.
A farkas kimúlt. Társai befutottak az erdőbe, de mivel a kép nem tűnt
el, Ross biztos volt benne, hogy a műsornak még nincs vége. Kattanást
hallott, és várta a következő felvonást. De nem talált magyarázatot arra,
hogy miért szórakoztatják őt.
Egy férfi sétált be a képbe. Lehajolt, hogy szemügyre vegye a döglött
farkast, és a farkánál fogva felemelte a földről. Összehasonlítva a vad
méretét a vadászéval, Ross látta, hogy nem sokat tévedett a vad óriási
méreteit illetően. A férfi hátrakiáltott valamit a válla fölött, elég tisztán,
Ross mégsem értette.
Az idegen elég furcsán öltözködött – túl vékonyán a hóhoz és a csípős
hideghez képest. Durva szövetdarab takarta a testét hónaljától a térdéig, a
derekán övvel összefogatva. Az öv, mely jóval díszesebb volt, mint az
idomtalan öltözet, sok apró lánccal összefűzött fémlapokból állt, s elöl
hosszú tőr lógott le róla.
 Kerek, kék palástot viselt, amit most hátravetett a vállán, hogy
szabaddá tegye meztelen karjait, és amit egy nagy tűvel fogatott össze az
álla alatt. Állatbőrből készült lábszárvédője helyenként még szőrös volt.
Arca szakálltalan volt, bár egy sötét sáv az állán elárulta, hogy aznap még
nem borotválkozott. A szőrmesapka eltakarta sötétbarna haja nagy részét.
Indián lenne? Nem, bár a bőre elég cserzett volt, ugyanúgy fehér bőrű
lehetett, mint Ross. És a ruházata egyetlen indiánéhoz sem hasonlított,
akiket Ross eddig látott. Primitív ruhája ellenére a férfiból olyan
magabiztosság és fensőbbség áradt, hogy egyértelműnek tűnt, hogy ebben a
környezetben ő az úr.
Hamarosan egy másik férfi jelent meg hasonló öltözetben, csak épp az
ő palástja rozsdabarna volt. Két vonakodó szamarat vonszolt magával,
melyek a döglött farkas láttán a szemüket forgatták félelmükben. Mindkét
állat hátáról bőrszíjjal odakötözött csomag lógott. Még egy ember érkezett
másik két szamárral. Végül megjelent egy negyedik ember is, – aki
állatbőröket viselt, és jókora szakálla volt. Fedetlen feje és bozontos szőke
haja fehéren villogott, amint a halott vad mellé térdelt, és egy szürke késsel,
jelentőségteljes mozdulatokkal elkezdte lenyúzni a bőrét. Még három pár
megrakott szamarat vezettek el mellette, amíg ő a munkáját végezte. Végül
a férfi összegöngyölte a véres bőrt, és a batyujába rakta, belerúgott a
megnyúzott tetembe, aztán a távolodó karaván után futott.
2.
Ross teljesen elmerült az előtte játszódó jelenetben, és nem készült fel
a hirtelen, teljes sötétségre, mely nemcsak a vásznon támadt, de a
szobájában is.
– Mi a...? – Ijedt hangja hangosan csendült fel, mert az összes hang is
elnémult, amikor a fények kialudtak. Még a ventilátor halk zizegése is
hiányzott, amit eddig jóformán észre sem vett. A pánik, amit már az
atomrakétában megtapasztalt, ismét ott bizsergett az idegeiben. Ezúttal
azonban legalább nem volt lekötözve.
Ross lassan keresztülment a sötétben, és kinyújtott kezével
megérintette a falat. Elhatározta, hogy valahogy megkeresi a rejtett ajtót, és
meglép ebből a sötét cellából...
Megvan! Tenyerét a sima felülethez tapasztotta. Végigsimította, és
keze hirtelen kibukkant a semmibe. Ross tapogatózni kezdett. Egy ajtó volt
ott, és most nyitva állt. Egy pillanatig habozott, ideges volt kissé, és az a
bosszantó érzése támadt, hogy ha kilép, akkor a hegyoldalban találja magát
a farkasokkal.
– Hülyeség! – szólalt meg ismét hangosan. És csak azért, hogy
leküzdje nyugtalanságát, megindult. Az elmúlt órák minden csalódottsága
őrjöngő vágyat váltott ki belőle, hogy csináljon valamit – bármi legyen is az
–, csak azt tehessen, amit ő akar, nem pedig másoknak engedelmeskedjen.
Mindazonáltal továbbra is lassan lépett át a nyitott ajtó mögötti térbe,
ahol ugyanolyan sötét volt, mint a szobájában. Úgy döntött, az lesz a
legjobb, ha a falhoz tapadva, nyújtott kézzel óvakodik előre.
 Pár méter után a válla lecsúszott a felületről, és Ross majdnem beesett
egy másik ajtón. Aztán a fal folytatódott, és Ross hálásan tapajdt hozzá.
Még egy ajtó... Ross habozott, megpróbált valami halk hangot felfedezni,
csak a legcsekélyebb jelét annak, hogy nincs egyedül ebben a teljesen sötét
labirintusban. De a levegőt nem volt, ami mozgassa, a feketeség
összesűrűsödött, és úgy vette őt körbe, mint valami megdermedt kocsonya.
A fal egyszerre véget ért. Ross a bal kezét rajta tartotta a falon,
jobbjával pedig megérintett egy másikat. A két felületet elválasztó tér
szélesebb volt, mint bármelyik ajtó. Egy folyosó lenne? Éppen beljebb akart
nyúlni, mikor hangot hallott. Nem volt egyedül.
Ross visszament á falhoz, teljesen hozzátapadt, és próbált minél
halkabban lélegezni, hogy jobban ki tudja venni a másik hangot. Észrevette,
ha nem lát, a hallása is összezavarodik. Nem tudta, mik azok a kattanó
hangok, amiket hall, pedig lehet, hogy csak egy ajtót nyitottak ki.
Hirtelen döbbenten fedezte fel, hogy valami mozog a padlón. Valami
vagy valaki kúszik feléje! Ross beugrott a sarok mögé. Esze ágában sem
volt megnézni, vajon mi kúszik ott. Veszély vibrált a sötétségben; nem
igazán volt alkalmas a hely és az idő bárkivel vagy bármivel is találkozni.
A kúszás okozta súrlódás nem volt egyenletes. Az idegen hosszú
szüneteket tartott, és Ross meg volt győződve róla, hogy azért, mert
alaposan kimerülhetett a nagy erőfeszítésben, és pihenőkre van szüksége.
Megpróbált ellenállni annak a képnek, ami felvillant a képzeletében – hogy
farkas közeledik hozzá, a kihalt térségen keresztül. Esze azt súgta, hogy
meneküljön, de a belső ösztönei ellenálltak, és maradt, ahol volt. Feszülten
lapult, és várta, mi kúszik feléje.
Hirtelen vakító fény lobbant, és Ross rémülten kapta a szeme elé a
kezét. Aztán kétségbeesett, fojtott kiáltást hallott a padló irányából.
Ugyanaz a ragyogó fény gyulladt fel, mely a sötétség előtt világított. Ross
azon kapta magát, hogy két folyosó kereszteződésében áll, és a rejtélyes
földön csúszó...?
Az ember – legalábbis kétlábú, kétkarú lény volt, a körvonalai
egyértelműen emberre vallottak – néhány méternyire feküdt tőle. A testet
tetőtől talpig kötszer borította, és a fejét is annyira beburkolta, hogy
felismerhetetlenné vált. így még ijesztőbbnek hatott.
Egyik kötszeres kezével tolta előre magát, felemelte a testét,, és
előrecsúszott néhány centit. Mielőtt Ross mozdulhatott volna, egy férfi
futott ki a folyosóról. Murdock felismerte Kelgarries őrnagyot.
Megnedvesítette az ajkát, amikor az őrnagy letérdelt a földön fekvő
teremtmény mellé.
– Hardy! Hardy! – Hangja, mely mindig oly nyersen, parancsolóan
szólt Rosshoz, most melegnek, emberinek hangzott. – Hardy, cimbora!
– Az őrnagy a karjába vette a bekötözött testet. – Minden rendben
van, Hardy! Biztonságban vagy. Ez már a bázis. Hardy! – Úgy beszélt,
mintha egy ijedt gyereket akarna megnyugtatni.
Azok a bekötözött kezek erőtlenül hullottak a körbetekert mellkasra.
– Biztonságban... – A hang a gézmaszk mögül alig érthető dörmögés
volt.
– Biztonságban – győzködte az őrnagy.
– Sötét... megint minden sötét – dörmögte az idegen.
– Csak áramkimaradás volt, pajtás. Most már minden rendben.
Ágyba kerülsz hamarosan.
A bekötözött kéz ismét tapogatózott, amíg meg nem
 érintette Kelgarries karját. Aztán megfeszítette a kezét, mintha
markolni próbálna. – Biztonságban...?
– Mérget vehetsz rá!.– Az őrnagy hangjából bátorítás csengett:
Kelgarries felnézett Rossra, mintha egész idő alatt tudta volna, hogy a
másik ott áll.
– Murdock! Szaladjon el az utolsó szobába, és hívja ide Dr. Farrellt!
– Igen, uram! – Olyan automatikusan mondta az “uram"-ot, hogy
csak akkor eszmélt rá, amikor odaért az utolsó szobához.
Senki sem magyarázta meg Rossnak, hogy mi történik. A doktor és két
ápoló elvitték a bekötözött Hardyt, az őrnagy a hordágy mellett ment, még
mindig kezében tartva a bekötözött kezet. Ross habozott, nyilvánvalóan
nem kellett volna követnie őket, de se messzebb nem volt kedve menni, se
vissza a szobájába. Hardy látványa, bárki legyen is ő, radikálisan
megváltoztatta Ross véleményét a projektről, amelyre oly meggondolatlanul
jelentkezett.
Amit itt csinálnak, az fontos, ezt Ross nem vonta kétségbe. És hogy
veszélyes is, már régóta gyanította. Azonban a veszély mindössze egy
absztrakt fogalom volt számára, semmi köze nem volt ilyen kézzelfogható
bizonyítékokhoz, mint Hardy földön kúszása a sötétben. Ross kezdettől
fogva halvány reményeket táplált a szökésre; de már tudta, ha megpróbálja,
úgy fogja végezni, mint Hardy. – Murdock?
Semmi figyelmeztető jelet nem hallott hátulról, Ross hátrafordult,
készen arra, hogy egyetlen fegyverét, az Öklét használja. De nem az
őrnaggyal vagy egyik hallgatag emberével találta magát szemben. A
jövevény barna bőre ijesztően ütött el a fal semleges színétől. Haja és
szemöldöke csak pár árnyalattal volt sötétebb, és ezt az egyszínűséget csak
élénk kék szeme törte meg.
A sötét idegen kifejezéstelenül, csendben, állt, karjait lazán lógatta
teste mellett, és úgy meredt Rossra, mintha a fiatalember valami problémát
jelentene, amit neki kell megoldania. Beszéde monoton volt és érzéstelen.
– Ashe vagyok – mutatkozott be egyszerűen, mintha csak azt mondta
volna, hogy “Ez itt asztal, ez meg szék".
Rossnak felment a vérnyomása a másik közönye láttán.
– Oké... szóval Ashe vagy! – Ross kihívó akart lenni. – Na és akkor?
A másik azonban nem kapta fel a vizet. Vállat vont.
– Egy időre egymás mellé leszünk beosztva...
 – Beosztva? Mire? – kérdezte Ross, visszafogva idegességét.
– Itt párokban dolgozunk. A gép adja a beosztást... – válaszolt Ashe
kurtán, majd a karórájára pillantott. – Nemsoká kaja.
Ashe ezzel el is fordult, Ross azonban nem szenvedhette, hogy ilyen
félvállról kezelik. Nem akart az őrnagytól kérdezősködni, se azoktól, akik a
kerítésnek azon az oldalán állnak, de szeretett volna némi információhoz
jutni egy hozzá hasonló “önkéntestől".
– Egyáltalán, miféle hely ez? – kérdezte. A másik hátranézett a válla
fölött.
– A Retograde Hadművelet. Ross mérgesen nyelt egyet.
– Oké, de mit művelnek ezek itt? Ide figyelj, nemrég láttam egy
fickót, aki úgy nézett ki, mintha egy betonkeverőből mászott volna elő,
hason csúszott a folyosón. Miféle munka folyik itt? És mi a mi dolgunk?
 Legnagyobb elképedésére Ashe elmosolyodott, illetve a szája széle
kicsit felkunkorodott.
– Hardy piszkálja a csőröd, mi? Hát, nálunk is előfordulnak
meghibásodások, mégha nem is sok. Amennyit emberileg meg lehet
tenni, azt megteszik értünk, és minden előnyös cuccal ellátnak...
– Miféle meghibásodások? És hol?
– A Retrográd Hadműveletben.
Valahol a folyosó végén berregő hang szólalt meg.
– Kezdődik a zaba. És én éhes vagyok, mégha te nem is. – Ezzel
Ashe odébbállt, mintha Ross Murdock nem is létezne.
Ross Murdock azonban igenis létezett, és ez számára fontos tény volt.
Megindult Ashe után, és elhatározta, hogy akkor is tovább fog létezni, és
egy darabban, épen fog kikerüni ebből a valamiből, akár Retrográd
Hadműveletnek hívják, akár nem. És hamarosan ki fogja szedni valakiből a
válaszokat a kérdéseire.
Meglepetésére Ashe bevárta a terem ajtaja előtt, ahonnan tálcák és
evőeszközök csörömpölése hallatszott ki.
– Ma este nem lesznek sokan – jegyezte meg Ashe olyan
“ugyanmindegy" hangon. – Igen mozgalmas hét volt.
A teremben nem sokan tartózkodtak. Öt asztalnál nem ült senki, a
maradék kettő foglalt volt. Ross tíz embert számolt meg, akik épp ettek,
vagy még csak most léptek el az ablaktól jól megrakott tálcákkal. Mindenki
bő nadrágot viselt, inget és mokaszint, csakúgy, mint ő – úgy látszik, ez
valami könnyű egyenruha –, és hatójuk teljesen szokványos külsejű volt. A
másik négy annyira különbözött tőlük, hogy Ross alig tudta palástolni
meglepetését.
Mivel asztaltársaik minden további nélkül elfogadták őket, Ross
csendes pillantásokat vetett rájuk, miközben Ashe háta mögött a tálcára
várt. Az egyik pár egyértelműen keleti származású volt: alacsony, vékony
emberek, mozgékony szájuk mellé lógó, hosszú, fekete bajusszal. És ahogy
elkapott egy-két szót a beszédükből, hallhatta, hogy anyanyelvi szinten
beszélik az angolt. Nemcsak a bajuszuk volt egyforma, mindketten tetovált
jelet viseltek a homlokukon, és ugyanazt a jelet kézfejükön.
A második páros még fantasztikusabb volt. Lenszőke hajuk
természetes színű volt, de két copfban hordták, melyek olyan hosszúak
voltak, hogy még erőteljes vállukon is túlértek; ilyen hajviseletet Ross még
sosem látott. Első pillantásra igen nőiesnek tűntek, de amikor közelebbről
megnézte őket, látta, hogy arcvonásaik durvák, férfiasak.
– Gordon! – Az egyik copfos óriás megkerülte az asztalt, hogy
megállítsa Ashe-t, aki a tálcájával az asztalokat kerülgette. – Mikor érkeztél
vissza? És hol van Sanford?
Az egyik keleti kezében megállt a kanál, amivel az előbb még gyorsan
kavargatta a kávéját, és őszinte aggodalommal kérdezte.
Újabb veszteség?
Ashe megrázta a fejét.
– Csak más megbízatást kapott. Sandy vezeti a Gog helyőrséget, és
jól boldogul. – Elvigyorodott, és az arca szinte életre kelt, mintha valami
kaján tréfát mondana, de Ross nem értette a poént. – Ha nem vigyáz, még
milliomos lesz. Állandóan üzletel, mintha bögrével a kezében született
volna.
Az egyik keleti felnevetett, aztán Rossra pillantott.
– Ő az új partnered, Ashe?
A kajánság eltűnt Ashe barna arcáról, ismét közönyös lett.
 – Átmeneti megbízatás, ö Murdock. – A bemutatás elég lapos volt, és
ez elkedvetlenítette Rosst. – Hodaki és Feng – biccentett Ashe a két keleti
felé, miközben lerakta a tálcáját. – Jansen és Van Wyke. – Ez a szőkékre
vonatkozott.
– Ashe! – Újabb ember állt fel, és hozzájuk lépett. Sovány volt és
sötét hajú, keskeny arca, nyugtalan szeme jóval fiatalabbnak mutatta
többieknél. Fiatalabbnak és nem olyan fapofának. Ő bizonyára válaszol a
kérdésekre, ha tudja a válaszokat, gondolta Ross, de aztán elvetette a
gondolatot.
– Nos, Kurt? – Ashe szinte oda sem pillantott, és Ross valamivel
többre értékelte a fiatalembert, amikor az erre nem húzta fel az orrát.
– Hallottál valamit Hardyról?
Feng úgy nézett fel, mintha mondani akarna valamit, Van Wyke pedig
a szemöldökét ráncolta. Ashe megfontoltan megrágta, aztán lenyelte a
falatot, mielőtt válaszolt.
– Természetesen. – Hanglejtése arra utalt, hogy bármi is történt
Hardyval, az nem olyan nagydolog, hogy az ember izgassa magát miatta.
– Alaposan megjárta... kaput... – Kurt hangja elvékonyodott. –
Megkínozták...
Ashe végigmérte.
– Nem neked kell átvenned a feladatát, ugye? Kurt azonban nem
akarta ennyiben hagyni.
– Persze, hogy nem! Tudod, hogy én más feladatra készülök. De ez
nem jelenti azt, hogy ugyanaz nem történhet meg velem is, vagy veled,
vagy veled! – És rámutatott Fengre, majd a szőkékre.
– Ha eljön az időd, akár az ágyból kiesve is a nyakadat törheted –
jegyezte meg Jansen. – Menj, sírd ki magad Millaird vállán, ha ennyira fáj a
dolog. Beszámoltak erről a lehetőségről a tájékoztatón. Tudod, miért téged
választottak, azt is, mi történhet...
Ross észrevette, hogy Ashe kurta, célzatos pillantást vetett rá. Még
mindig teljes homály vette körül, de nem akarta itt mindenki előtt elárulni a
tudatlanságát. Valószínűleg egyikük sem mondana semmit. lehet, hogy ez a
nagy titkolózás is a melóhoz tartozik. Ki fogja várni, amikor Kurtot
kihívhatja és beszélhet vele. Addig is egykedvűen evett, és próbálta
leplezni, hogy érdekli a beszélgetés.
 – Akkor ti csak hajtogassátok tovább, hogy “igen, uram", “nem,
uram", és pattanjatok minden parancsra…
Hodaki rácsapott az asztalra tetovált kezével.
– Mire fel ez az őrültség, Kurt? Nagyon jól tudod, miért választottak
ki a munkára. Hardy maga alatt vágta a fát, nem a tervben volt a hiba.
Történt már ilyen, és fog is történni...
– Pontosan ezt mondtam én is! Azt_akarod, hogy veled is ugyanez
történjen? Jól elszórakoznak azok a vadak a foglyaikkal, mi?
– Most már aztán kussolj! – állt fel Jansen. Legalább tíz centivel
magasabb volt Kurtnál, és valószínűleg könnyedén össze tudná roppantani;
olyan ember, akinek a parancsát érdemes megszívlelni.
– Ha bármi panaszod van, menj vele Millairdhoz. És, fiacskám... –
vaskos ujjával Kurt mellére bökött –, várj, amíg túlleszel az első utadon,
mielőtt óbégatni kezdesz! Soha senkit nem küldenek ki megfelelő eszközök
nélkül. Hardynak pechje volt. Ennyi az egész. Érte mentünk, és ez volt a
szerencséje. ő lenne az első, aki ezt mondaná. – Nyújtózkodott egyet. –
Játszik valaki?... Ashe? Hodaki?
– Nem bír megnyugodni – morogta Ashe, de bólintott, csakúgy, mint
a kis keleti.
 Feng ráraosolygott Rossra.
– Ezek hárman állandóan próbálják megverni egymást, de az
eredmény eddig még mindig döntetlen volt. De reméljük... Igen, vannak
még reményeink...
Így hát Rossnak nem volt esélye beszélni Kiírttal. Ehelyett beállt ő is a
többiek közé, kicsi félkört formáltak, ahol a nézők ültek, s velük szemben a
vetélkedők foglalták el a terepet. Ami ezután következett, teljesen
megdöbbentette Rosst, ugyanúgy, mint a farkasos jelenet. Ez is egyfajta
küzdelem volt, de nem fizikai értelemben. A három versenyző nemcsak
testileg különbözött, de Ross gyorsan rájött, hogy a problémák iránti
szellemi megközelítésük is merőben más. Keresztbe tett lábbal ültek le a
háromszög három sarkában. Ashe a magas szőkéről a kis keletire nézett.
– Terület? – kérdezte élesen.
– Belső síkság! – Majdnem kórusban mondták, és ahogy az
ellenfelek egymásra néztek, nevetésben törtek ki.
Ashe csak kuncogott.
– Próbáltok okoskodni, mi? – érdeklődött. – Jól van, legyen a síkság.
Kezével megérintette a padlót maga előtt, és Ross legnagyobb
meglepetésére az aréna a játékosok körül elsötétedett, s a padlón egy vidék
kicsinyített mása jelent meg. Füves síkság hullámzott a szép nap
szellőjében.
– Piros! – Kék!
– Sárga!
A játékosok választása sietve hallatszott a homályból, és a kívánt
színek, szinte parancsra jelentek meg, piciny lámpákként.
– Piros... karaván – hallotta Ross Jansen mély
hangját.
– Kék... támadók – Hodaki hangja csak egy pillanattal maradt el
mögötte.
– Sárga: ismeretlen tényező.
Ross biztos volt benne, hogy a sóhaj Jansentől jött.
– Az ismeretlen tényező valamilyen természeti jelenség?
– Nem, menetelő törzs.
– Ó! – Hodaki fontolóra vette. Ross szinte látta, ahogy megvonja a
vállát.
 A játék megkezdődött. Ross régről ismerte már a sakkot, a miniatűr
hadseregekkel, vagy hajókkal játszott háborús játékokat, és a gyors
észjárást, fejlett memóriát kívánó meccseket, ám ez a játék mindezek
kombinációja volt, sőt, több annál. Fantáziája beindult, s a mozgó
fényfoltok lovasokká, kereskedőkaravánná, menetelő törzzsé alakultak.
Mesteri hadállások, csata, visszavonulás, egy parányi győzelem itt, egy
nagyobb vereség ott követte egymást. A játék már órák óta tarthatott.
Körülötte férfiak pusmogtak, állást foglaltak, s visszafogott hangon
vitatkoztak, nehogy megzavarják a játékosokat. Rosst elkápráztatta,
ahogyan a vörös kereskedők kitértek egy ravaszul felállított csapda elől, s
felbosszantotta, amikor a törzs visszavonulni kényszerült, vagy a karaván
pontot vesztett. Számára ez volt a legkáprázatosabb játék, amit valaha is
látott, s el kellett ismernie, hogy főszereplői nem mindennapi stratégák.
Egyéni ötleteikkel sarokba szorították egymást, olyannyira azonos szinten,
hogy egy látványos győzelem bármelyik fél részéről reménytelennek tűnt.
Jansen kajánul felnevetett, s a Karaván piros vonala kis csomóvá
szűkült.
– Letáborzok a forrásnál – jelentette be –, természetesen
őrszemekkel.
 Vörös szikrák gyulladtak a központi mag környékén.
– És itt is maradnak, ameddig csak szükséges. ítéletnapig tudjuk
tartani magunkat anélkül, hogy valakinek sikerülne betörni.
– Nem – vetette közbe Hodaki –, egy napon valamelyikőtök elkövet
majd egy aprócska hibát, és akkor...
– És akkor valamelyik bunkósod agyonver bennünket? – kérdezte
Jansen. – Az lesz majd a nap! Nos, mára kössünk békét.
– Benne vagyok!
A teremben felgyulladtak a lámpák, és a terep visszaváltozott sötét
mozaikpadlóvá.
– A visszavágóban bármikor benne vagyok – mondta Ashe,
felemelkedve a székről.
Jansen elvigyorodott.
– Egy hónapig elhalasztjuk, Gordon! Holnap bevetésre indulok.
Vigyázzatok magatokra! Nem szeretnék új játékosokkal bajlódni, amikor
visszajövök!
Ross annyira elmerült a látottakban, hogy egészen megriadt, amikor
valaki könnyedén megérintette a vállát. Felnézett. Kurt állt mögötte,
feszülten figyelve Jansent és Hodakit, amint azok a játékról vitatkoznak.
–Viszlát holnap! – Ajka alig mozgott beszéd közben. Ezt a trükköt
Ross is jól ismerte. Igen, holnap, vagy valamikor találkozniuk kell. Rá kell
jönnie, mi ennek a fura társaságnak a szemmel láthatóan elszántan őrzött
titka.
3.
Ross lélegzetvisszafojtva állt sötétített szobája falának dőlve, s a
résnyire nyitott ajtót figyelte. Halk, csoszogó hangra ébredt, s most egy
ugrásra kész macska éberségével figyelt. Ám mégsem rohanta le a beosonó
alakot. Megvárta, míg látogatója eléri hálóhelyét, elosont az ajtóig,
becsukta, és nekivetette a hátát.
– Mi az ábra? – kérdezte suttogva Ross. Egyenetlen légzés és halk
nevetés hallatszott a sötétből.
– Készen vagy?
A látogató akcentusa kétséget kizáróan elárulta a hang gazdáját. Kurt
volt az, ígéretéhez híven.
– Azt hitted, nem leszek?
 – De. – Minden ceremónia nélkül leült az ágy szélére. – Különben
nem lennék itt, Murdock. Te igazán... igazi profi vagy. Hallottam rólad.
Téged is úgy ugrattak bele ebbe a balhéba, mint engem. Mondd, tényleg
láttad Hardyt?
– Eleget hallottál, nem? – volt Ross diplomatikus válasza.
– Többet hallottam, láttam és tanultam, mint ezek a nagyszájúak,
meg mint az őrnagy a hülye szabályaival, annyit mondhatok! Te láttad
Hardyt. Te is úgy akarod végezni?
– Van valami veszély a melóban?
– Veszély! – Kurt felhorkant. – Neked még fogalmad sincs arról, mi
az, hogy veszély, öregem. De majd most megtudod. Újra felteszem a a
kérdést, úgy akarod végezni, mint Hardy? Téged még nem akasz-
 tottak horogra a hangzatos dumájukkal. Ezért vagyok ma itt. Ha tudod,
mi jó neked, Murdock, akkor lelépsz innen, mielőtt ezek szalagra tesznek...
– Szalagra tesznek? Kurt bosszúsan nevetett.
– Ó, igen. Számtalan ügyes fogásuk van. Nagy koponyák,
tojásfejűek, mindegyiknek van valami kedvenc trükkje. Rátesznek egy
gépre, és a kisugárzásod rákerül egy szalagra. Aztán, fiacskám, már nem
teheted ki a lábadat a bázison kívülre anélkül, hogy meg ne szólaljon az
összes riasztó. Ügyes, mi? Szóval, ha ki akarsz innen jutni, meg kell
előznöd őket!
Ross nem bízott Kurtban, de minden szavát igyekezett megjegyezni.
Olyan emberre, akinek tudományos ismeretei meglehetősen hiányosak,
mások véleménye olyannyira meggyözőleg hat, hogy képes minden
hátborzongató, furcsa találmányt teljes mértékben valószínűnek és
elképzelhetőnek tartani. Az ilyen félelmetes agyszüleményeket gyakran a
jövő homályába, ritkábban a jelenbe képzelik.
– Akkor téged már szalagra tettek – bökte ki Ross. Kurt újra nevetett,
ezúttal szívből.
– Ők is úgy hiszik. Csakhogy nem olyan okosak, mint gondolják; az
őrnagy meg a többiek, beleértve Millairdot is! Még van egy halvány
reményem, hogy kijutok innen, csakhogy egyedül nem megy. Ezért vártam
arra, hogy hozzanak valakit, akit megnyerhetek az ügynek, mielőtt ezek
végleg magukhoz láncolnak. Te kemény fickó Vagy, Murdock. Olvastam
rólad a jelentést, s lefogadom, hogy nem akarsz itt megöregedni. Nos, itt a
lehetőség, hogy lelépj valakivel, aki ismeri a dörgést! Több esélyed
nemigen lesz.
Kurt minél tovább beszélt, annál meggyőzőbb volt. Ross gyanúja
lassan oszlani kezdett. Mivel fel volt rá készülve, hogy az első adandó
alkalommal meglép, Kurt kidolgozott terve csak növelheti az esélyeit.
Persze elképzelhető, hogy Kurtot csalinak szánták, hogy kipuhatolják a
szándékát, de ezt a kockázatot vállalnia kell.
– Ide süss, Murdock! Talán azt hiszed, hogy könnyű innen lelécelni?
Tudod, hol vagyunk, fiú? Valahol az Északi-sark közelében. Nem lehet több
száz mérföldet gyalogolni hó – és jégmezőn keresztül. Csinos kis út. Nem
tudod megcsinálni. Tervezés és az ilyen dolgokban jártas társ nélkül nem.
– Miért, mi a terved? Kössünk el egy atommeghajtású repülőt? Én
nem vagyok pilóta, és te sem.
 – Nemcsak repülőgépek vannak itt. Ezt a helyet szigorúan őrzik.
Még az atommeghajtású repülők sem szállnak le túl gyakran, nehogy a
radar észrevegye őket. Honnan csöppentél ide, fiacskám? Nem tudod, hogy
a vörösök itt köröznek fölöttünk? Ezek itt a vörösök mozgását figyelik, a
vörösök meg ezeket. Ezt a játékot mindketten suba alatt játsszák. Az
ellátmányt cicusok hozzák a szárazföldről.
– Cicusok?
– Hójárók. Olyanok, mint a traktorok – válaszolt türelmetlenül. – A
nyersanyagot néhány mérfölddel délre raktározzuk, a cicusok havonta
egyszer hozzák fel ide. Nem nagy ügy elvezetni egy ilyen “jószágot", és
valósággal falja a mérföldeket.
– Na és mégis, hány mérföld? – kérdezte Ross szkeptikusan.
Feltéve, hogy Kurt igazat mond, átkelni a zordon sarki tájakon egy
lopott járművön, enyhén szólva kockázatos. Rossnak csak nagyon halvány
elképzelései voltak a sarki viszonyokról, de tudta, hogyha nem elég
óvatosak, könnyen otthagyhatják a fogukat.
– Úgy száz körül. Nem ez az egyetlen tervem, s
 hajlandó vagyok bármit kockáztatni. Gondolod, vállalnám, ha nem
lenne esélyem?
És így is volt. Ross már korábban figyelmesen végigmérte látogatóját,
s olyannak találta, aki mindenekelőtt a saját érdekét nézi. Az a fajta, aki
nem viszi vásárra a bőrét, ha helyzete kilátástalan.
– Nos, mit szólsz Murdock? Benne vagy?
– Időre van szükségem, hogy átgondoljam.
– Csakhogy neked nincs időd, fiú. Holnap bekerülsz a
nyilvántartásba, és akkor soha nem jutsz ki innen.
– Hacsak nem árulod el, hogyan kell bolonddá tenni a gépet – dobta
vissza a labdát Ross.
– Ez az, amit nem tehetek. Gondolod, hogy meglékelem a koponyám,
és átadom neked az agyam egy darabját? Nem. Vagy ma megugrasz velem,
vagy kénytelen leszek várni egy új fickóra.
Kurt felállt. Utolsó szavaiban annyira tárgyilagos volt, hogy Ross
biztos lehetett benne, azt mondja, amit gondol. Ross azonban habozott. A
bázison kialakult bizalmatlansága és félelme érlelte benne a vágyat, hogy
kiszabaduljon innen. Nem kedvelte Kurtot, nem is bízott benne, de úgy
érezte, megérti Őt, jobban, mint Ashe-t vagy a többieket. Biztos volt benne,
hogy Kurttal állná a sarat a rájuk váró küzdelemben, amihez hasonlót már
korábban is átélt.
– Ma este... – ismételte lassan.
– Igen, ma este!
Kurt hangjában új buzgóság kelt, már attól félt, hogy Ross ingadozik. –
Én már jó ideje készülök, de most kettőnkön a sor. A cicust felváltva kell
vezetnünk. Nem tarthatunk pihenőt, míg elég távol nem kerülünk. Könnyű
lesz, majd meglátod. Az út mentén veszély esetére élelemcsomagok vannak
elrejtve. Szereztem egy térképet, amin ezek a helyek be vannak jelölve. Na,
jössz? – Ross habozott, Kurt megindult felé. – Emlékszel Hardyra? Nem ő
volt az első, és nem is ő az utolsó. Gyorsan felhasználnak minket. Azért
siettek úgy veled is. Azt mondom, jobb, ha kihasználod a kínálkozó
lehetőséget, minthogy részt veszel az utazáson.
– Miféle utazáson?
– Még nem tudod? Nos, ez egy kis kirándulás vissza a
történelembe. De ez nem az a vonzó történelem, amit kisgyermekként
könyvekből ismertél meg. Nem, téged egy ijesztően ismeretlen történelem
előtti időbe dobnak vissza.
– Az lehetetlen.
– Igen? Ugye, láttad ma este azt a két szőke krapekot? Mit
gondolsz, miért hordják copfban a hajukat? Mert kirándulást tesznek abba
az időbe, amikor a férfiak copfot hordtak, és akkora baltákkal járkáltak,
amikkel könnyűszerrel szét tudtak hasítani egy embert. És Hodaki a
társával... Hallottál már a tatárokról? Talán nem, de valamikor majdnem
lerohanták egész Európát.
Ross elgondolkodott. Most beugrott, hol látott copffal ábrázolt
harcosokat. Ezek a vikingek. És a tatárok; volt egy film valami kánról.
Dzsingisz kán. De hogy visszamenni a múltba? Lehetetlen. Igen, már
eszébe jutott az a kép, amit ma látott: a gyilkos farkas és a bőröket viselő
bozontos hajú férfi. Egyik sem ebből a világból való. Kurt az igazat
mondana? Ross olyan élesen maga előtt látta az esetet, aminek a szemtanúja
volt, hogy Kurt beszámolója egyre meggyőzőbbnek bizonyult.
– Gondolj csak bele, egy olyan korban találod magad, amiben
nem rajonganak az idegenekért – folytatta Kurt. – Akkor nyakig benne vagy
a pácban. Ez történt Hardyval is. És ez nem jó, egyáltalán nem jó.
 – De miért? Kurt felhorkant.
– Azt csak az első bevetések előtt tudod meg. Nem akarom tudni,
hogy miért. De azt tudom, hogy nem várom meg, hogy egy vadonban a
bennszülöttek ledöfjenek a lándzsáikkal csak azért, hogy akár John
Kelgarriesnek vagy akár Millairdnek bebizonyítsak valamit. Először
kipróbálom a tervemet.
Kurt sürgető hangja átsegítette Rosst a holtponton, hozzájárult végső
döntéséhez. Meg fogja próbálni a cicust. ő ezt az időt és ezt a világot ismeri,
semmi kedve egy másikban találni magát.
Amint Ross döntött, Kurt azonnal sürgetni kezdte. Kurt tudása a bázis
titkos berendezéseiről és szabályairól kiválónak bizonyult. Kétszer ugyan
megálltak egy-egy bezárt ajtó előtt, de csak pillanatokra, mert a Kurt
tenyerébe rejtett pici, ügyes kis eszköz segítségével minden makacs zár
könnyen kinyílt, elég volt csak átdugni rajtuk. A folyosó elég világos volt
ahhoz, hogy könnyedén tájékozódjanak, ám a szobákban sötétség honolt,
így Kurt kézenfogva vezette Rosst, és olyan ember biztonságával kerülte el
a bútorokat és egyéb berendezéseket, aki már számtalanszor megtette ezt az
utat. Murdock véleménye határozottan javult társa képességeit illetően ez
alatt a kis túra alatt, és kezdte igazi szerencsének érezni, hogy ilyen
nagyszerű társra tett szert. Az utolsó szobában Ross készségesen felöltötte
azt a szőrmeruhát, amit Kurt adott neki. A méret ugyan nem egészen
stimmelt, de feltételezte, hogy ez volt a legmegfelelőbb azok között,
amelyekből Kurt válogathatott. Az utolsó ajtó is kinyílt, s kiléptek a téli,
sarki éjszakába. Kurt kesztyűbe bújtatott kézzel megragadta Rosst, és
magával húzta. Eltolták egy hangár ajtaját, hogy hozzáférjenek
menekülésük eszközéhez. A cicus különleges szerkezet volt, de Rossnak
nem volt ideje tanulmányozni. A pilótafülkében találta magát, ahol valami
gumitető csukódott rájuk. Kurt beindította a motort. A cicusnak most meg
kell mutatnia, hogy mit tud, gondolta Ross. Ám az a vánszorgó tempó,
amivel a hófödte bázisról távolodtak, semmivel nem bizonyult
gyorsabbnak, mint amit egy gyalogos produkálna. Kurt egy ideig egyenesen
haladt a táborból kifelé, majd Ross hallotta, hogy lassan számolni kezd.
Húsznál a cicus élesen jobbra fordult, nagy ívben félkört írt le, és ezt azonos
idő elteltével, az újabb húszasnál újabb fordulás és félkör követett az
ellenkező irányba. Miután ugyanez még hatszor megismétlődött, Ross
nemigen tudta megállapítani, vajon visszatértek-e az eredeti irányba vagy
sem. Amikor Kurt végre abbahagyta a számolást, megkérdezte:
– Ez meg mire volt jó?
– Jobb szeretnél apró cafatokban feküdni ezen a tájon? – csattant fel
a másik. – A bázisnak nincs szüksége kerítésre, hogy a bentieket belül, a
kintieket kívül rekesszé. Ezek másfajta óvintézkedéseket tettek. Köszönd
meg a szerencsének, hogy túljutottunk az első aknamezőn.
Ross nyelt egyet, de igyekezett eltitkolni Kurt előtt az idegességét.
– Szóval mégsem olyan egyszerű kijutni innen, mint mondtad?
– Kuss! – Kurt újra számolni kezdett, ez alatt Ross a túlságosan
hirtelen kimondott dolgok ostobaságán merengett, megpróbálta megérteni,
miért nem fontolta meg előre, amit mondani akart. Ismét cikázni kezdtek
lehetetlen, szabásmintához hasonló vonaltangenst hagyva maguk után,
ezúttal azonban a nagyobb köríveket kisebbek váltották fel. Ross időnként a
kormánynál izzadó fiatal férfira tekintett. Hogy az Ördög-
 be tudta Kurt az eszébe vésni az egész útvonalat? Mással nem
magyarázható, mint az ösztöneivel, a feltétlen szabadságvággyal. Előre-
hátrasiklottak, minden kanyarnál csupán néhány méterrel haladtak előre.
– Még jó, hogy a cicusok atommeghajtásúak – mondta Kurt az
aknamezők közti szünetben. – Különben már rég kifogyott volna az
üzemanyagunk.
Ross végre leküzdötte magában azt az ösztönös félelmet, ami miatt
igen fárasztó pózban igyekezett távol tartani lábát a motortól. Ezeket a
gépeket kétségkívül biztonságosra tervezték, ám a sugárzás kísér-tete így is
eléggé lefoglalta gondolatait. Hál istennek Kurt, végre egyenesbe hozta a
járgányt, a szlalomozásnak vége lett.
– Kint vagyunk! – ujjongott Kurt. Ennél többet nem mondott, de nem
is volt rá szükség.
A cicus tovább siklott. Ross nem látott sem utat, sem táblákat maguk
előtt, Kurt mégis magabiztosan kormányzott. Kis idő múlva megállt, és
Rosshoz fordult.
– Felváltva kell vezetnünk. Most rajtad a sor.
Ross habozott.
– Én csak autót tudok vezetni, ezt nem.
– Nem hatsz meg! – förmedt rá Kurt. – A nehezén túl vagyunk, az
aknamezőket a hátunk mögött hagytuk. Ide nézz! – kezét árnyékolón a
műszerfalra tette.– Ez majd segít tartani az irányt. Ha autót tudsz vezetni,
akkor ez is menni fog. Figyelj! – Elindult, s rögtön balra kanyarodott.
Hirtelen egy kis lámpa kezdett villogni a műszerfalon, annál gyorsabban,
minél jobban eltértek az eredeti iránytól. – Érted már? Ha a lámpa
egyenletesen világít, akkor jó irányba mégy. Ha villogni kezd, addig
forgatod a kormányt, míg abba nem hagyja. Gyerekjáték. Vedd át!
Csöppet sem volt könnyű helyet cserélni a szűk kis kabinban, de végül
is sikerült. Ross azonnal megragadta a kormányt, s Kurt utasításait követve
haladt előre, a vakító fehérség helyett a kis lámpát figyelte. Néhány percnyi
feszültség után egészen belerázódott, és már egyáltalán nem tartotta
ördöngösségnek új feladatát. Kurt egy ideig figyelte, majd elégedetten
morgott, és elszundított.
A járművezetés, első izgalmas pillanatai elmúltával, egyre
monotonabbá vált. Ross azon kapta magát, hogy ásítozik, de továbbra is
makacsul és kitartóan végezte feladatát. Eddig ez kizárólag Kurt játszmája
volt. Nem fogja elpuskázni az első lehetőséget. Itt az idő, hogy
megmutassa, ő is valaki. Bárcsak megtörné valami fény, vagy bármilyen cél
ezt a hatalmas havas egyhangúságot. Nem lenne ilyen unalmas. Rossnak itt-
ott el kellett térnie az iránytól, ilyenkor mindig villogni kezdett a
figyelmeztető lámpa, ami önmagában is megakadályozta, hogy elaludjon.
Észre sem vette, hogy Kurtot felkeltette az egyik manővere, amíg az meg
nem szólalt.
– Látom, sajátos ébresztőt használsz, Murdock. Jobb, ha alszol egyet,
különben elfelejted, miért ülsz ott.
Rossnak nem volt ereje ellenkezni. Helyet cseréltek, és igyekezett
azonnal olyan kényelembe helyezni magát, amilyen csak lehetséges volt a
kis ülésen. Csak amikor végre alhatott volna, jött rá, hogy nem is álmos
igazán. Kurt nyilván azt hitte, hogy Ross elaludt, mert még két mérföldet
sem tettek meg, amikor óvatosan a kormány mögé hajolt. Ross a műszerfal
kijelzőinek fényében látta, amint társa anorákja belső zsebéből egy kis
tárgyat vesz ki. Ezt a valamit egyik kezével a kormányhoz fogta, míg a
másikkal idegesen dobolni kezdett.. Ross számára ennek az egésznek
semmi értelme
 nem volt, de figyelmét nem kerülte el a másik megkönnyebbült sóhaja,
amint újra elrejtette “kincsét". Mintha valami nehéz feladatot oldott volna
meg. Nem sokkal később a cicus megállt. Ross a szemét dörzsölte, és
nyújtózkodott.
– Mi a baj? Motorhiba?
Kurt a kormányra támaszkodott.
– Nem, csak várnunk kell.
– Várni? Mire? Hogy Kelgarries nyakon csípjen bennünket?
Kurt nevetett.
– Az őrnagy? Bárcsak itt lenne! Micsoda meglepetésben lenne része!
Hogy két kisegér helyett kardfogú tigris került a ketrecbe!
Ross kiegyenesedett. Itt valami bűzlik. Valami, amiben nyakig benne
van. Miután minden lehetőséget számba vett, olyan választ talált, mely
örökre bemocskolja Ross Murdock nevét valamennyi térképen. Ha Kurt itt
vár a barátaira, azok nyilván nem akárkik lehetnek.
Ross élete jelentős részében magánháborút vívott a számtalan szabály
és törvény ellen, amelyek korlátozták a szabadságát. A bensőjében valami
mindig tiltakozott ellenük. Azokban a támadásokban, visszavonulásokban,
stratégiai manőverekben gazdag időkben saját törvényei szerint élt. Ezek
alapján játszotta a maga veszélyes játékait. Soha nem gyilkolt, és most sem
állt szándékában vakon követni Kurtot az ösvényen, amelyre az lépett. Ross
számára, aki egész életében a szabadságért és korlátoktól való
megszabadulásért harcolt, Kurt megbízóinak módszerei és céljai nemcsak
logikátlannak és lehetetlenül hóbortosnak tűntek, de minden porcikája
tiltakozott ellenük.
– Késnek a barátaid? – kérdezte látszólag nyugodt hangon.
– Még van idejük. Viszont, ha te hőst akarnál játszani, Murdock,
javaslom kétszer is gondold meg! – Kurt parancsoló hangja az őrnagy
hanghordozására emlékeztette. – Ezt a tervet a legaprólékosabban
kidolgoztam, sok minden áll vagy bukik rajta. Most már senki sem tehet
nekünk keresztbe...
– Téged a vörösök dugtak be a projektbe, mi? – Ross azt akarta, hogy
Kurt beszéljen, és ő egy kis gondolkodási időt nyerjen. Tiszta fejjel és
villámgyorsan kellett gondolkodnia.
– Semmi értelme, hogy elmeséljem neked életem szomorú történetét,
Murdock. Kétségtelenül unalmasnak találnád. Ha élni akarsz... legalább
még egy kis ideig... maradj csöndben, és tedd, amit mondok.
Kurtnál bizonyára fegyver van, amit végső esetben Rossra foghat,
mással nemigen magyarázható a magabiztossága. Másrészt viszont, ha Ross
feltevése helyes, itt az idő eljátszania azt a bizonyos hőst, amíg Kurt
egyedül van. Jobb egy halott hős, mint egy élő fogoly Kurt drágalátos
barátainak a kezében az Északi-sark kellős közepén.
Ross minden figyelmeztetés nélkül rávetette magát Kurtra, s igyekezett
a kabin oldalához szorítani. Két kézzel megragadta csuklyájának
szőrmegallérját, és szorítani kezdte. Kurt túlságosan magabiztos volt, s
alaposan meglepte ez a hirtelen támadás. Nem készült fel rá. Keményen
harcolt, hogy karjait kiszabadítsa, de a saját súlya és Ross szorítása
moccanni sem engedte. Ross utánakapott Kurt csuklójának. Valami fém
csillogott rajta.
A vastag szőrmeruha akadályozta őket a verekedésben. Ross
csodálkozott, hogy a másik eddig megbízott benne. Minden erejét beleadta
a szorításba, próbálta Kurtot mozdulatlanul tartani, és egy szerencsés
ütéssel leteríteni.
 A végén Kurt maga tett pontot a küzdelem végére. Amikor Ross
szorítása kissé lazult, Kurt minden erejét összeszedve ellökte magától.
Murdock oldalra zuhant, de Kurt elvesztette az egyensúlyát és feje a
kormánynak csattant. Azonnal elvesztette az eszméletét.
Ross sietve kihasználta a következő néhány pillanatot. Lecsatolta
anorákja alól az övét, és szorosan megkötözte Kurt csuklóját. Addig
helyezkedett, amíg sikerült helyet cserélnie az ájult Kurttal. Nem tudta,
merre kell mennie, csak azt tudta, hogy innen tágulnia kell, mégpedig olyan
sebességgel, amilyen ettől a járműtől csak kitelik. Ezzel az elképzeléssel, és
a csekély ismerettel, amivel eddig sikerült kormányoznia a cicust, Ross
indított. Addig tekerte a kormányt, míg a cicus száznyolcvan fokkal el nem
fordult.
A kis lámpa, ami eddig is a segítségére volt, még mindig világított.
Kurt átprogramozta volna a vezérlést, hogy visszaküldje a bázisra?
Eltévedve, a végeláthatatlan jeges pusztaságban csak egyet tehetett: újra
indított.
4.
Ross látszólag nyugodt volt, csakúgy, mint annak idején Rawle bíró
előtt, de valójában félt. Sorsa ismét mások kezébe került. Kint a vad sarki
éjszakában semmi esélye nem volt a menekülésre. Kurt és cinkosai
találkozóhelyétől távolodva Ross egyenesen a bázisról kivezényelt csoport
karjaiba futott. Működés közben látta a “vadászatra" programozott
“vérebet". Kurt biztos volt benne, hogy utánuk eresztik ezt a fáradhatatlan
és félelmetes gépet, ami addig lesz a nyomukban, amíg csak ócskavasként
szét nem hullik.
Kurt magabiztossága, hogy meg tudnak lépni a nyomukba eresztett gép
elől, utólag nevetségesnek tűnt, jóllehet némi előnyre csakugyan szert
tettek.
Ross azon tűnődött, vajon mellette szól-e az a tény, hogy végül is a
bázis felé tartott a megkötözött Kurttal. Az idő nagyon lassan telt, s ő egyre
inkább úgy érezte, hogy ez valójában nem sokat számít. Ezúttal elmaradtak
cellája faláról a rémisztő képsorok. Nem volt más, csak az idő, a hosszú-
hosszú idő, hogy csöppet sem kellemes dolgokon gondolkodhasson.
Egy fontos dolgot megtanult ezen a fagyos expedíción. Kelgarries és a
bázis többi tisztje a legfélelmetesebb ellenfelek, akikkel valaha is dolga
volt, és hogy felkészültségben és szerencse dolgában egyértelműen ők
állnak jobban. Ross megértette, hogy erről a bázisról nincs menekülés.
Nagy hatással voltak rá Kurt előkészületei, annál is inkább, mert tisztában
volt vele, hogy hasonlókat ő el sem tudott volna képzelni. Nem kételkedett
abban, hogy Kurt ügyes, kidolgozott tervekkel érkezett ide a vörösök
megbízásából.
Cinkosai biztosan tépték a hajukat, amikor senkit nem találtak a
megbeszélt helyen. Kelgarries kihallgatta Rosst, majd előre küldött egy
különítményt. Mielőtt Rossék a bázisra értek, robbanás hasította ketté az
eget. Kurt éppen ekkor nyerte vissza öntudatát, csak egyszer mutatta ki
indulatait, amikor ráébredt, hogy mi is történt.
Ross fogdájának ajtaja felől kattanás hallatszott. Kiült az ágya szélére,
szemben az ajtóval, hogy szembenézzen sorsával. Ez alkalommal semmivel
sem próbálkozott. A legkevésbé sem bánta meg, hogy le akart innen lépni.
Ha Kurt becsületesebb lett volna, nagyszerűt alakítottak volna.
Balszerencséjükre nem volt az.
Kelgarries és Ashe léptek be. Ashe láttán Ross
 nyugtalansága valamelyest alábbhagyott. Elképzelhető, hogy az őrnagy
maga jön, hogy kimondja az ítéletét, ám az nem valószínű, hogy magával
hozza Ashe-t, ha igazán szigorú ítéletet hozott.
– Maga aztán jól bemutatkozott, Murdock. – Az őrnagy leült az
asztalként szolgáló falipolc szélére. – Kap egy második lehetőséget.
Szerencsés fickó. Tudjuk, hogy maga nem kém, ennek köszönheti az életét.
Van valami, amit el akar mondani?
– Nem, uram.
Az “uram" megszólítást nem hízelgésnek szánta. Ez természetesnek
tűnt, ha valaki Kelgarriesszel beszélt.
– Kérdése azonban biztosan akad. Ross őszintén válaszolt.
– Sok van.
– Akkor miért nem teszi fel őket?
Röss elmosolyodott. Ez a mosoly már nem az évekkel ezelőtti félénk,
ijedt kisfiús vigyorgás volt, amiket nehéz helyzetekben bedobott.
– Egy okos fickó nem árulja el a tudatlanságát. Nyitott szemmel és
füllel jár, mindig készen állva.
– És a végén ostobaságot csinál – tette hozzá az őrnagy. – Nem
hiszem, hogy élvezte volna Kurt lefizetőinek társaságát.
– Nem tudtam, hogy micsoda... Akkor még nem, amikor elindultunk.
– Igen, és amikor rájött az igazságra, cselekedett. Miért?
Az első alkalom, hogy az őrnagy hangjában nyoma volt valamifajta
érzelemnek.
– Mert nem akarok arra, az oldalra állni, ahol ő van.
– Ez az egyszerű tény mentette meg az életét, Murdock. Ha még
egyszer kilép a sorból, már semmi sem menti meg. Nem akar mégis feltenni
néhány kérdést?
– Mennyi igaz abból, amit Kurt szövegelt? – bökte ki Ross. – Úgy
értem, az a sok duma az időutazásról?
– Minden – válaszolta az őrnagy minden kétséget kizáró
nyugalommal.
– De miért... és hogyan?
– Maga megfogott minket, Murdock. Kisded expedíciója miatt többet
kell elmondanunk, mint bárkinek az utolsó eligazítás előtt. Figyeljen, és
felejtsen el mindent, kivéve azt, ami a feladatára vonatkozik. A vörösök
Szputnyikot, majd Muttnyikot lőttek fel... Valami... negyvenöt évvel ezelőtt.
Mi egy kicsit később válaszoltunk. Aztán történt néhány látványos
robbanás a Holdon, s később a Földön is, majd az az űrállomás, ami letért a
pályáról azután... a “baleset" után. Az utolsó évtizedekben szinte minden
űrutazást leállítottunk. Túl sok volt a baleset és a költséges kudarc. Végül
megcéloztunk valami óriási dolgot. Fantasztikusabbat, mint holmi Föld
körül kóborló futballlabda. Bármilyen tudományos felfedezést csak lépésről
lépésre lehet megtenni, és ezeket az ismereteket egy másik tudós vissza
tudja nyomozni. De tételezzük fel, hogy szembetaláljuk magunkat egy
olyan eredménnyel, ami kétséget kizáróan minden előzmény nélkül jött
létre. Maga minek tulajdonítaná?
Murdock mereven az őrnagyra nézett. Jóllehet, fogalma sem volt, mi
köze ennek az egésznek az időutazáshoz, érezte, hogy az őrnagy komoly
meggyőződéses válaszra vár.
– Vagy annak, hogy a felfedezés apró lépéseit szigorú titokban
tartották, vagy hogy maga a felfedezés nem is annak az embernek a nevéhez
fűződik, aki kirukkolt vele.
 Ez volt az első alkalom, hogy az őrnagy helyeslőén nézett rá.
– Tegyük fel, hogy ez a felfedezés elengedhetetlenül szükséges az
életben maradásához. Mit tenne?
– Próbálnám felkutatni az eredetét.
– Ez az! Az elmúlt öt évben “barátaink" három ilyen óriási
felfedezéssel rukkoltak ki. Az egyiket sikerrel kinyomoztuk, lemásoltuk,
és némi utólagos finomítással hasznosítjuk. A másik kettőnek viszont nem
ismerjük az eredetét, jóllehet kapcsolatban állnak az elsővel. Most
megpróbáljuk megoldani a problémát, de az idő egyre telik... Valamilyen
okból kifolyólag, jóllehet a vörösöknek szuper, valóban szuper eszközeik
vannak, még nem tudják használni azokat. Néha működnek a szerkezetek,
máskor csődöt mondanak. Minden jel arra mutat, hogy ezeket a
találmányokat nem ők fejlesztették ki...
– Akkor honnan szerezték őket? Egy másik világból? – Ross
fantáziája hamar beindult. – Talán egy titokban tartott sikeres űrutazásból?
Talán kapcsolatuk van más értelmes lényekkel?
– Bizonyos tekintetben valóban egy másik világból, de az idő
világából... nem űrbéliből. Hét évvel ezelőtt egy Kelet-Berlinből szökött
férfi került hozzánk. Félholt volt, de ahhoz elég ideig élt, hogy néhány
lélegzetelállító adatot megtudjunk tőle. Ezek az adatok olyan hihetetlenek
voltak, hogy majdnem elutasították őket azzal az indokkal, hogy bizonyára
a beteg önkívületi állapotában születtek. Azonban akkor már fellőtték a
Szputnyikot, és mi semmilyen információt nem hagyhattunk figyelmen
kívül, ami a vasfüggöny mögül érkezett. így a felvételt a tudósainkhoz
továbbítottuk, akik bebizonyították, hogy van valóságtartalma. Az időutazás
eddig kizárólag a képzeletünkben élt. Úgy vitatkoztunk róla, mint
elképzelhetetlen dologról. És akkor rájövünk, hogy a vörösöknél mindez
működik is.
– Úgy gondolja, hogy elutaznak a jövőbe, és gépeket hoznak
magukkal?
Az őrnagy a fejét rázta.
– Nem a jövőbe. A múltba.
Mi ez? Talán tréfálkozni támadt kedvük vele. Ross hirtelen kifakadt.
– Ide figyeljen! Tudom, hogy én nem vagyok olyan művelt, mint
maga, de azt tudom, hogy minél visszább megyünk a történelemben, annál
kezdetlegesebb eszközöket találunk. Ma autókon járunk, de alig száz évvel
ezelőtt az emberek még lovas szekereken jártak. Nehézfegyvereink,
puskáink vannak, de nem sokkal korábban még kardot forgattak, s
nyílvesszővel ölték meg azokat, akiknek nem volt pajzsuk, hogy
védekezzenek.
– A pajzs sem sokáig használt – szólt közbe Ashe. – Gondolj
Agincourtra,. gyermekem, és jusson eszedbe, milyen nyilakat használtak a
francia páncélos lovagok.
Ross elengedte a füle mellett Ashe szavait.
– Akárhogyan is – makacskodott tovább –, minél visszább megyünk,
annál kezdetlegesebb eszközöket találunk. Hogyan hozhatnának onnan a
vörösök bármit is, amit ma ne tudnának létrehozni.
– Ez az, amin hét éve törjük a fejünket. Csakhogy a kérdés nem az,
hogy hogyan, hanem hogy honnan. Mert valahol a múltban kapcsolatuk van
egy olyan civilizációval, amelynek a fejlett fegyverzete és a magas szintű
tudása nagy fejtörést okoz tudósainknak. Meg kell találni ezt a forrást, hogy
kiaknázzuk a magunk számára, vagy elzárjuk mindenki elől. Ez idáig
azonban ez még nem sikerült.
Ross a fejét rázta.
 – Elég távol lehet az a múlt. Azok a fickók, akik sírokat tárnak fel, és
régi városok után kutatnak, nem tudnak segíteni? Egy ilyen civilizáció nem
hagy semmit maga után, amiből kiindulhatnánk?
– Az attól függ – jegyezte meg Ashe –, hogy milyen civilizáció. Az
egyiptomiak óriási dolgokat építettek kövekből. Rézből, bronzból és kőből
készült szerszámokat és fegyvereket használtak, és volt annyi eszük, hogy a
száraz éghajlatot választották lakóhelyül, ami mindezeket az értékeket
nagyszerűen konzerválta. A fényes török birodalom városai vályogból
épültek. Szerszámaikat kőből, bronzból és rézből készítették. Földünknek
ők is azt a részét választották lakóhelyül, ami különleges klímája miatt
maradéktalanul megőrizte emlékeiket. A görögök kőből építkeztek és
könyveket írtak, így őrizték meg történelmüket eljövendő korok számára, s
ezt tették a rómaiak is. Hasonlóan az óceán innenső partján az inkák, a
maják, az őket mégelőző ismeretlen népek, a mexikói aztékok mind kőből
építkeztek és fémmel dolgoztak. S a kő és a fém megmaradt. De mi van, ha
valamikor nagyon régen létezett egy emberfaj, amely műanyagokat és
törékeny ötvözeteket használt, amely nem vágyott arra, hogy épületei
fennmaradjanak, és amelynek a szerszámai és használati tárgyai hamar
elhasználódtak... talán gazdasági megfontolásból? Mit hagyhattak volna
ránk... figyelembe véve azt a tényt, hogy az ő korukat egy jégkorszak
választotta el a miénktől, ami gleccsereivel bizonyára apró darabokra zúzta
mindazt, amijük volt?
– Tény, hogy földünk pólusai felcserélődtek, és hogy az északi
terület közel állt ahhoz, hogy trópusi éghajlatú legyen. Egy olyan
méretű katasztrófa, amely elég nagy ahhoz, hogy megváltoztassa egy
bolygó pólusait, könnyen eltörölhet egy teljes civilizációt, legyen az
akármilyen fejlett. Okunk van azt hinni, hogy léteztek ezek az emberek, de
meg is kell találnunk őket.
– Ashe már hisz benne, jóllehet eleinte ő is kételkedett – mondta az
őrnagy, és leszállt a falipolcról, amelyen eddig ült. – ő archeológus. Egyike
a maga sírkutatóinak, és tudja, hogy mit beszél. Nekünk egy korábbi időben
kell keresgélnünk. Korábban, mint amikor az első piramisokat építették, és
korábban, mint ahogy az első földművelők letelepedtek a Tigris folyó
partján. De hagynunk kell, hogy az ellenség vezessen minket. És itt lép
maga a képbe.
– De miért éppen én?
 – Ez az a kérdés, amire pszichológusaink még keresik a választ,
fiatal barátom. Úgy tűnik számunkra, hogy az emberek többsége, számos
náció képviselői, akiket erre a feladatra választottunk ki, túlságosan
civilizáltak. A legtöbben egy adott szituációban kezdenek ugyanúgy
reagálni, és ezen már lehetetlen változtatni. Ha mégis változtatásra
kényszeríti őket valami igazán komoly veszély, összezavarodnak, és nem
tudják képességük legjavát nyújtani. Taníts meg ölni egy embert... mint a
háborúban... s később meg kell majd tanítanod felejteni is. Azonban
ezekben a háborúkban egy másik embertípus is kifejlődött. A született
kommandós, a titkos ügynök, az ágyútöltelék, aki mindig készen áll, ha
harcról van szó. Ám ebből a potenciális “fegyverfajtából" nem sok van.
Ráadásul békeidőben az idegeknek, az érzelmeknek és az ügyességnek
eme különleges keveréke. veszélyessé válik arra a társadalomra, amelyet a
háború a kemény harcokban védelmezett. Erre a fajta emberre, annyira
nyomasztólag hat a békés, rendezett környezet, hogy deviánssá vagy
bűnözővé válik. Azok az emberek, akiket visszaküldünk a múltba, ahhoz a
típushoz tar-
 toznak, akiket határeseteknek szoktak titulálni, s a legjobb kiképzést
kapják. A történelem szentimentálisán dicsőíti ezt a típust halála után, de a
jelen nem képes vele együttélni. A mi időharcosaink mindannyian
deviánsok ebben a modern világban, mert alkalmatlan időben rendelkeznek
örökölt képességeikkel. Ám elég fiatalnak is kell lenniük ahhoz, hogy
kibírják ezt az emberpróbáló felkészítést, hogy mindent elsajátítsanak,
amire szükségük lesz, a teszteléseinknél megfeleljenek. Érti? Ross bólintott.
– Azért kellenek maguknak bűnözők, mert bűnözők?
– Nem azért, mert bűnözők, hanem mert képtelenek ebben az időben
és térben élni. Murdock, könyörgöm, ne gondolja, hogy ez büntetőtábor.
Maga soha nem került volna ide, ha a tesztek alapján nem felelt volna meg.
Az az ember, akit saját világában gyilkosként emlegetnek, hőssé válhat egy
másik, talán extrémebb, ám mégis valóságos világban. Mi mindenkit úgy
készítünk fel erre a feladatra, hogy küldetését nem csak túlélje, hanem
abban az időben, ahová küldjük, képes legyen bennszülöttként, őslakosként
élni...
– És Hardy? Vele mi lett?
Az őrnagy mereven maga elé bámult.
– Semmi sem tökéletes. Soha nem állítottuk, hogy tévedhetetlenek
vagyunk és hogy mindez veszélytelen. Nekünk a különböző körök
különböző népeivel kell foglalkoznunk. Szerencsés esetben, ha ráakadunk
valamire, akkor a vörösökkel is. ők persze gyanítják, hogy a nyomukban
vagyunk. Sikerült nekik Kurt Vogelt ránk állítani. Az álcázás majdnem
tökéletes volt. Most már érti, Murdock? Maga átment a vizsgán, és most
lehetősége van igent vagy nemet mondani az első bevetése előtt. Ha nemet
mond, s visszautasítja a szolgálatot, akkor is itt marad száműzőttként. Nincs
ember, aki visszatérhetne a normális életbe, miután végigcsinálta a
kiképzést. Az ellenfél azonnal kiszúrná, és agyonhajszolná.
– Soha nem térhet vissza? Az őrnagy vállat vont.
– Ez a küldetés nagyon hosszú ideig eltarthat. Remélem, nem
örökké, de ezt most még nem lehet megmondani. Száműzött lesz
mindaddig, amíg vagy megtaláljuk, amit keresünk, vagy teljes kudarcot
vallunk. Az utolsó lapomat is kijátszottam. – Nyújtózkodott. – Holnap
kezdődik a kiképzés. Gondolkodjon azon, amit mondtam, és ha eljön az idő,
tudassa velünk, hogy döntött. Addig is Ashe-hoz osztottam be. Ő majd
gondoskodik róla, hogy minden simán menjen.
 Túl nagy falat volt ez Ross számára, de úgy érezte, képes lesz
megemészteni. A felkészülés során új világ tárult fel előtte. A dzsúdó és a
birkózás nagyon ment neki. Élvezte az edzéseket. Ám a nyilazással töltött
hosszú órák és a hosszú pengéjű bronztőr használatára vonatkozó szigorú
utasítások már jobban igénybe vették. Egyik idegen nyelvet tanulta a másik
után. Ismeretlen szokásokat sulykoltak belé. Tabukat és erkölcsöket
memorizált. Nem volt könnyű. Ross megtanulta a csomóírást, és bevezették
a kezdetleges alkudozás és az ősi kereskedés rejtelmeibe. Megtanulta,
milyen értéke lehet egy kereszt alakú bádoglapkának egy füzér
borostyánkőhöz és néhány jól kikészített prémhez képest. Most értette csak
meg, miért mutattak neki kereskedői karavánokat az első találkozásuk
alkalmával. A felkészülés ideje alatt Ashe-ról alkotott véleménye
lényegesen megváltozott. Az ember nem képes minden gond nélkül együtt
dolgozni egy másikkal, állandóan neheztel a másik viselkedése miatt.
Előbb-
 utóbb fellázad, vagy megtanul alkalmazkodni. A tisztelet, amit Ashe
óriási mennyiségű gyakorlati anyagismerete ébresztett Rossban – az a tudás,
ami rendelkezésére állt, hogy fejlessze önmagát – hamarosan az ember
iránti tiszteletté változott, és könnyen barátsággá alakulhatott volna, ha
Ashe kibújt volna a személytelen hatékonyság védőpajzsa mögül. Ross nem
próbálta meg ledönteni a kettejük között fennálló korlátokat, mert biztos
volt benne, hogy az oka maga az a tény, hogy ő végül is “önkéntes". Ez a
felismerés új, különös érzéssel töltötte el, amit nem akart tovább
boncolgatni. Az adatai szerint mindig is büszke volt a múltjára; most
azonban azt kívánta, bár máshogy alakult volna az előélete.
Emberek jöttek és mentek. Hodaki társával együtt eltűnt. Jansenék
úgyszintén. Az ember elveszti időérzékét egy ilyen földalatti kaszárnyában,
mint ez a bázis. Ross hamarosan rájött, hogy ez a hatalmas építmény egy
óriási jégburokba van ágyazva. Talált itt laboratóriumokat, jól felszerelt
kórházat és fegyvertárakat, ahol olyan fegyvereket halmoztak fel, amiket
manapság már csak a múzeumban látni. Ám ezekről a fegyverekről
hiányzott a korukból adódó rozsda, és használhatók voltak. Néhány
könyvtár is akadt a bázison, óriási mennyiségű magnószalaggal és filmmel
felszerelve. Ross nem értett meg mindent, amit hallott és látott, de
igyekezett mindent megjegyezni s így gyakran előfordult, hogy éjszaka,
amikor végre álomba merült olyan szivacsnak képzelte magát, ami már
elérte teleszívóképessége végső határát.
Megtanulta természetesen viselni az esetlen skótszoknyát, gyakorolta,
hogyan kell biztonságosan borotválkozni egy levél alakú bronzpengével, és
addig ette a furcsábbnál furcsább ételeket, míg ízletesnek nem találta őket.
Előfordult, hogy egyszerre két dolgot kellett csinálnia. Kvarclámpák alatt
feküdt, közben kazettákat hallgatott, mindaddig, amíg olyan napbarnítottá
nem vált, mint Ashe. Sok mindent hallott, amit fontosnak tartott a jövőjére
nézve, s közben mégis attól félt, hogy mindez nem elég.
– Bronz. – Egyik nap Ashe egy bronztőrt méregetett a kezében.
Markolata sötét szaru volt, apró arany szögfejekből kivert, bonyolult
mintázattal díszítve. Az arany úgy csillogott rajta, mint maga a penge. –
Tudsz róla, Murdock, hogy a bronz keményebb, mint az acél? Ha vasból
nem lett volna olyan bőség, és nem lehetett volna olyan könnyen
megmunkálni, akkor még ma is a bronzkorban élnénk. De a vas olcsóbb, és
könnyebb volt hozzájutni. Amikor az első kovács megtanulta, hogyan
bánjon vele, egyszeriben véget vetett egy korszaknak, és megteremtett egy
újat. Igen. Számunkra itt nagyon fontos a bronz. Es azok is, akik
megmunkálták. Régen a kovácsokat szentekként tisztelték. Tudjuk, hogy
titokban tartották tudományukat, mégis minden törzshöz és néphez eljutott.
Egy kovácsot minden faluban szívesen fogadtak, s biztonságban volt az
utakon is. Annál inkább, mert a hit szerint az utak az istenek védelme alatt
álltak, ezért minden utas vagy vándor biztonságban tudhatta magát. Akkor
még óriási lakatlan területek voltak, csupán néhány kis lélekszámú törzs
telepedett le. Volt hely a vadászok, földművesek és kereskedők számára. Az
élet nem az ember és ember közötti harcból állt, akkoriban inkább a
természet ellen folyt a harc.
– Nem voltak háborúk? – kérdezte Ross. – Akkor miért kell nekem
jól bánni az íjjal és a tőrrel?
– Csak kis helyi háborúk voltak. Nézeteltérések családok vagy
törzsek között. Ami az íjat illeti, az erdőben nélkülözhetetlen, ahol óriási
állatok: farkasok és vadkanok tanyáznak...
 – Barlangi medvék is? Ashe fáradtan sóhajtott.
– Vésd eszedbe, Murdock, hogy a történelem jóval több időt fog át,
mint gondolod. A barlangi medvék megjelenése és a bronzfegyverek
használata nem egy időre esett. Nem, de ha esetleg egy több ezer évvel
ezelőtti korban találnád magad, vadászhatsz barlangi medvére kovahegyű
lándzsával, ha elég bolond vagy hozzá, hogy megpróbáld.
– Hacsak nem viszek magammal puskát. – Ez a feltevés már régóta
kikívánkozott Rossból.
Ashe hirtelen felmordult. Ross már elég hosszú ideje ismerte ahhoz,
hogy lássa, megjegyzése ez alkalommal valóban nagyon felbőszítette.
– Ez az, amit nem tehetsz, Murdock. Jól tudod, hogy erről a bázisról
nem. Innen nem vihetsz magaddal olyan fegyvert, ami nem jellemző a
korra, amibe kerülsz. Nem keveredhetsz bele semmilyen balhéba, ami
bármilyen hatással lehet a történelemre.
Ross tovább tisztította a kezében tartott pengét.
– Mi történik, ha valaki megszegi ezt a szabályt? Ashe letette a tőrt,
amivel eddig játszott.
– Nem tudjuk, ezt éppen nem tudjuk. Mindeddig csak a
peremterületeken működtünk. Távol maradtunk azoktól a helyektől, aminek
a történelmét pontosan ismerjük. Talán egy napon – tekintete a
fegyverállvány felé fordult, valójában azonban a semmibe révedt majd
közvetlen közelről nézhetjük végig egy piramis építését, közvetlen közelről
láthatjuk Nagy Sándor seregeinek vonulását..., de nem most. Távol tartjuk
magunkat a történelemtől, és biztosak vagyunk benne, hogy a vörösök is ezt
teszik. Kezd ez egy olyan problémává válni, mint amilyen annak idején az
atombomba volt. Senki sem akarja felborítani az egyensúlyt, vállalni a
következményeit. Amint megtaláljuk az előőrsüket, minden máshol bevetett
emberünket visszahívjuk.
– Miért olyan biztos abban mindenki, hogy van valahol egy előretolt
állásuk? Nem lehet, hogy közvetlenül a főforráson dolgoznak?
– Megtehetnék, ám valamilyen okból mégsem teszik. Hogy honnan
tudjuk, arról annyit, hogy informálódtunk. – Ashe elmosolyodott. – Nem, a
forrás jóval visszább van az időben, mint az ő közbenső állásaik. De ha
ezeket megtaláljuk, akkor nyomon vagyunk. Ezért elküldjük az embereinket
a különböző korokba, és reméljük a legjobbakat. Jó fegyver van a kezedben,
Murdock. Jól is akarod forgatni?
 A kérdés hangsúlya megragadta Ross figyelmét. Tekintetük találkozott.
Hát elérkezett végre.
– Most azonnal?
Ashe felemelt egy láncszemekkel összekapcsolt bronzlemezekből álló
szíjat, hasonlót ahhoz, amilyet Ross a farkasvadászon látott, és felé
nyújtotta.
– Valamikor holnap sor kerül a próbautadra. Ross mély lélegzetet
vett.
– Hová? Melyik korba?
– Egy szigetre. A későbbi Nagy-Britannia szigetére. Hogy melyik
korba? Úgy időszámítás előtti kétezerbe. Amikor serlegekkel és kupákkal
kereskedő beakerek túladtak első portékáikon: Ez a vizsgafeladatod,
Murdock.
Ross visszadugta a kifényesített pengét a hüvelybe.
– Ha azt mondod, hogy képes vagyok rá, alig várom, hogy
megpróbáljam.
Észrevette, hogy Ashe tekintete rávillant, de semmit nem tudott
kiolvasni belőle. Bosszúság? Türelmetlenség? Éppen meg akarta fejteni ezt
a különös szemvillanást, amikor a másik hirtelen sarkon fordult és kiment.
 5.
Ross rájött, hogy jóllehet, igent mondott, ez mégsem jelenti azt, hogy
azonnal a korai Britanniában találja magát. Ashe “holnapja", mint
bebizonyosodott, néhány nappal később érkezett el. Mivel Ross szerepe
szerint beaker volt, szakemberek újra és újra ellenőrizték alakítását,
megbizonyosodtak róla, hogy minden az utolsó részletig tökéletes, hogy az
ottaniak nem fognak majd gyanút, hogy Ross semmilyen hibát nem követ
el, ami elárulhatja.
Az álca kitűnő választásnak bizonyult a beszivárgáshoz. A beakerek
nem éltek zárt, áthatolhatatlan egységben, nem néztek gyanakodva az
idegenekre, nem óvakodtak különösebben a deviánsoktól, mint ahogy más,
öntudatosabb társaság tette volna. Mivel mindannyian kereskedelemből,
vagyis utazásból éltek, arra a korra, amiben Ross is született, örökül
hagyták kiterjedt óriási, “birodalmuk" területén kisebb csoportokban elszórt
sírjaikat a Rajna-vidéktől Spanyolhonig, a Balkántól Britanniáig. Nem
hagyatkoztak kizárólagosan azokra a tabukra, amik a hit szerint tökéletes
védelmet biztosítanak a kereskedelmi útvonalakon. Szinte valamennyien
kitűnő íjászok voltak, s így képesek megvédeni magukat egy esetleges
támadás alkalmával. Örökösen vándorló emberek voltak. Valahányszor új
területeket hódítottak meg a kereskedelem számára, mindig igyekeztek
békében élni a szokásokban olyannyira különböző lakossággal, a dél-angliai
telepesekkel, a lótenyésztőkkel, a tengerparti halászokkal.
Ross Ashe-sel együtt még egy utolsó szemlén esett át. Hajuk nem nőtt
olyan hosszúra, hogy copfba fonhassák, ahogyan azt a kor megkívánta
volna tőlük, de ahhoz elég hosszú volt, hogy egy bőr hajpánttal
hátrafogassák. A múltból hozott minta alapján készült durva anyagú tunika
rövid idő alatt kikezdte viselője bőrét, és még csak nem is akart passzolni.
De a láncból és íemezekből összekapcsolt bronzövek, a csuklóra
kapcsolható csillogó fémcsatok, és maguk a nyílvesszők, művészi
mestermunkáról árulkodtak. Ashe köpenye vagyonos kereskedőhöz illően
kék színű volt, nyaklánca kifényezett farkasfogakból és borostyánból állt.
Rossnak a klánban elfoglalt jóval szerényebb pozícióját nemcsak
vörösesbarna köpenye árulta el. Szembetűnő volt, hogy csupán egy réz
karperecet és egy szurokszín fejjel díszített csatot viselt.
 Ross el sem tudta képzelni, hogyan lehet átlépni egy másik időbe, egy
teljesen más korba, és hogyan lehet rövid időn belül a nyugati félteke északi
területeiről átkerülni a keleten fekvő, brit szigetre. Mindenesetre komplikált
ügynek kellett lennie.
Maga az időutazás meglepően egyszerű, ugyanakkor azonban
meglehetősen nyugtalanító volt. Az ember végigment egy rövid folyosón,
majd egy pillanatra ráállt egy fémlemezre. Hirtelen erős fénysugár
világította meg és zárta be egy szilárd burokba, elszakítva a padlótól és a
falaktól. Ross levegő után kapott, mivel az összes levegő kiszorult a
tüdejéből. A halál pillanatait élte át. Úgy érezte, belevész a semmibe. Aztán
újra tudott lélegezni, és a halványuló fénysugár mögött megpillantotta a rá
várakozó Ashe-t.
Az időutazás egészen gyorsan és könnyen lezajlott, ám a Britanniába
jutás egészen más dolog volt. Mindössze egy tranzitállomást tarthattak fenn.
ha a titkot meg akarták őrizni. Azonban az övékhez hasonló feladattal
megbízott embereknek gyorsan és titok-
 ban kell eljutniuk a kijelölt területekre. Mivel Ross ismerte azt a
szigorú szabályt, miszerint oda nem illő eszközöket szigorúan tilos egyik
időből a másikba szállítani, igazán kíváncsi volt rá, hogy min fognak utazni.
Végül is nem tölthetnek hónapokat, esetleg éveket azzal, hogy
kontinenseken és tengereken keljenek át.
A megoldás nagyon szellemes volt. Három nappal azután, hogy
elhagyták saját idejüket, Ross és Ashe egy cet gömbölyű hátán kötöttek ki.
Ez a bizonyos cet, szigonyozás előtt még bárkit megtévesztett volna,
bár az a fajta szigony, ami árthatna egy ilyen szörnyetegnek, majd csak
jóval később, a távoli jövőben válik a bálnavadászok félelmetes fegyverévé.
Ashe egy kis csónakot engedett le a vízre. Ross átmászott rá, és
mindaddig az álcázott tengeralattjáró oldalához szorította, míg társa is le
nem ért mellé. A ködös, esős időben csak egy nagyon halvány vonal látszott
valahol a távolban. A part volt az, amit el akartak érni. Ross a vízbe
mártotta az evezőjét és segített Ashe-nek a félig-meddig látszó földsáv felé
kormányozni az ormótlan csónakot.
Már nem volt éppen hajnal, egészen világos lett volna, ha a köd
eloszlik. Bár itt-ott zöld foltok törték meg a téli meztelenségükben komoran
álló fák egyhangú látványát, mégis az egész táj a meghódítatlan, szűzi
vadon hangulatát idézte. Ross felkészülése alatt sok mindent megtudott a
korai Britanniáról, így – egyebek között – azt is, hogy küldetésük korában
ezen a szigeten még csak elszórtan telepedtek le kisebb törzsek. A vadászó-
halászó népek első letelepedési hullámát más hódítók megjelenése követte,
akik nagy, maradandó síremlékeket emeltek, és aprólékosan kidolgozott
liturgiára épülő vallást gyakoroltak.
Kisebb-nagyobb erődítményeit kitaposott utak kötötték össze. Voltak
műhelyeik melyekben, nagy tételben készítettek kovaköves fegyvereket és
szerszámokat. Ezt a virágzó ipart később a beakerek által behozott fém
feldolgozása váltotta fel. A bronz ekkor még olyan ritka és drága kincs volt,
hogy csak a falu első embere remélhetett magának egy hosszú bronztőrt.
Ross tegezében a nyílvessző hegye kovakőből volt kifaragva.
A csónakot kihúzták a partra, bevonszolták egy kis mélyedésbe, és
száraz ágakat, köveket raktak rá. Ashe tekintetével végigpásztázta a terepet,
egy biztos támpont után kutatva.
– Irány az ország belseje! – Ashe már a kereskedők nyelvét
használta. Ross tudta, hogy mostantól nemcsak úgy kell élnie, de úgy is kell
gondolkodnia, mint egy kereskedőnek. Eddigi énjét és gondolkodásmódját
“el kell temetnie", s mostantól minden gondolatát a haszonszerzésnek és a
cserearányok figyelemmel kísérésének kell szentelnie. A két ember a Gog
nevű előretolt állás felé, tartott, ahol Ashe korábbi társa, az utánozhatatlan
Sanford oly kitűnően játszotta a szerepét.
Az eső teljesen eláztatta bőrből készült lábbelijüket, köpenyüket.
Csuklyájukat nedvesen a hajukra tapasztotta. Ashe egy jól tájékozódó
ember határozottságával lépkedett. Fél mérföldön belül rátaláltak az állandó
használatról tanúskodó kitaposott ösvényre. Itt Ashe keletnek fordult, s
jócskán növelve gyaloglásuk tempóját, folytatták útjukat. Nappal az utakon
bárki békésen utazhatott, éjszaka viszont csak a legbátrabb, mindenre
elszánt zsiványok mertek szembenézni a sötétben kóborló rossz
szellemekkel. Ross számára most vált igazán valósággá mindaz, amire a
bázison felké-
 szítették, amint társát követve beszívta a fák, az ágak és az ázott föld
illatát.
Enyhe emelkedőn vitt tovább az út. A szél megfordult és szokatlan
fanyar illatot sodort feléjük. Ashe olyan hirtelen állt meg, hogy Ross
majdnem nekiment.
Itt valami égett. Ross beleszagolt a levegőbe. Fa volt, égett fa és
valami más is. Mivel a helyzet nem volt egészen egyértelmű, Ross készen
állt, hogy kövesse Ashe-t, aki az ágak sűrűjébe vetette magát. Itt folytatták
útjukat, időnként hason csúszva, kátyúkon keresztül, a bokrok védelme
alatt. Már a domb tetején lapultak. Ashe széthúzta egy tüskés
örökzöldbokor ágait, hogy kikémleljen a domb túlsó oldalára.
Fekete füstöt látott leereszkedni a völgyre. Elszenesedett, magányos
cölöpök jelezték, hogy valamikor erődítmény cölöpkerítését alkották.
Mostanra már csak egy kipusztult, bűzt árasztó semmit védtek.
– Ide kellett volna jönnünk? – kérdezte suttogva Ross.
Ashe bólintott. Tekintete figyelmesen újra és újra végigpásztázta a
terepet, s Ross tudta, hogy minden részletet pontosan az agyába vésett. Az,
hogy az ő állomásukat pusztították el, már az első perctől kezdve világos
volt. Hogy miért és kik tették, számukra életbevágóan fontos volt megtudni.
Majdnem egy órába telt, míg rejtőzködve, kutatva átvergődtek a völgy túlsó
oldalára. Körbejárták a lerombolt állomást, majd Ashe egy cserjés
árnyékába húzódott. Kezéről a sarat dörzsölgette, miközben komor tekintete
tovább vallatta az elszenesedett cölöpöket.
– Nem kapták el őket, vagy ha igen, a támadók később eltüntették a
nyomokat – vélekedett Ross.
Az idősebb férfi a fejét rázta.
– A bennszülött törzsek nem zavarják össze a nyomokat győzelem
esetén. Nem. Ez nem szokványos támadás volt. Semmi jele, hogy egy
csapat jött és távozott volna.
– Akkor mi ez?
–Talán villámcsapás. És reméljük, hogy csak az. Vagy... – Ashe
tekintete hideg és zord lett, olyan hideg és zord, mint az a táj, ami
körülvette őket.
– Vagy? – Ross válaszra várt.
– Vagy nem a legszerencsésebb módon kerülünk kapcsolatba a
vörösökkel.
 Ross ösztönösen a tőre után kapott. Nem lenne nagy segítség ilyen
egyenlőtlen küzdelemben. Ketten voltak egy sajátjukat évszázadokkal
megelőző korban, azzal a paranccsal, hogy találják meg azt a valamit, ami
nem illik a múltba, hogy tudják meg az ellenség tartózkodási helyét akár a
történelmi, akár a történelem előtti korban bújtak is meg. A vörösök is
keresgélnek? És ez a zűrzavar az ő győzelmüket jelenti?
A bizonyítékra akkor bukkantak rá, mikor végre úgy határoztak, hogy
a Gog állomást belülről is szemügyre veszik. A katasztrófát minden
bizonnyal robbanás okozta. A domb tetején egy krátert találtak. Ashe a
pereméről nézte a törmelékeket. Égett fa, megfeketedett kő volt mindenütt.
– A vörösök?
– Valószínűleg. Ezt csak robbanószerrel lehetett előidézni.
Így már világos volt, hogy Gog miért nem tudta jelenteni a támadást.
Megsemmisült az összeköttetésük a másik állomással. Szétvitte a robbanás.
– Tizenegy... – Ashe ujjaival díszes övcsatján dobolt. –
Megközelítőleg tíz napunk van arra, hogy ráakadjunk valamire – folytatta. –
Ha a szimatom nem csal, talán többre is jutunk azon túl, hogy megmutassuk
neked, milyen érzés járni-kelni, élni négyezer év-
 vel a születésed előtt. Meg kell tudnunk, mi történt itt és miért. Ross a
törmelékekre nézett.
– Ásunk? – kérdezte.
– Mást nemigen tehetünk.
Ásni kezdtek. Az ásás közben talált felismerhetetlenségig elszenesedett
tagokat és a halottakat egy valamivel tisztább helyre hordták.
– Minden bizonnyal éjszaka támadtak rájuk – mondta csendesen
Ashe. – így biztosak lehettek benne, hogy mindenkit itt találnak. Az itteniek
éjszaka nem merészkednek ki házaikból a szellemek miatt, és a mi
ügynökeink követik ezeket a szokásokat. Az összes itt állomásozó
emberünket elpusztították egyetlen bombával.
Két ember kivételével valamennyien igazi beaker kereskedők voltak
asszonyaikkal, gyerekeikkel. Ezeknek a kereskedőknek az erődítményei
általában nem voltak valami nagyok, ez azonban még a szokottnál is kisebb
volt. A támadók körülbelül húsz embert öltek meg, köztünk tizennyolc
ártatlant.
– Mikor történhetett? – kérdezte Ross.
– Úgy két napja. Nagyon hirtelen jöhetett, különben Sandy üzent
volna: De ő nem gyanakodott. Utolsó jelentései is teljesen rutinszerűek
voltak, ami azt jelenti, hogyha a vörösök ráálltak is... márpedig minden jel
arra mutat... ő még csak nem is sejtette.
– Most mit teszünk? Ashe ránézett.
– Megmosakszunk, és... Nem – javította ki magát –, nem
mosakszunk meg. Elmegyünk Nodren falujába. Rémültek, kétségbeesettek
leszünk. Elmondjuk, hogy rokonainkat megmagyarázhatatlan körülmények
között holtan találtuk. Kérdezősködünk valakitől, aki engem e közösség
tagjaként ismer.
Máris indultak a szomszéd faluba piszkosan, fáradtan. Nem is volt
szükség rá, hogy megjátsszak elgyötörtségüket.
A kutya már messziről megérezte szagukat, még mielőtt megláthatta
volna őket. A hosszú szőrű állat farkas módjára vicsorgott, Valójában
azonban nem volt akkora, mint egy farkas, és az ijesztő morgáson kívül
ugatott is. Ashe köpenye alól elővette íját és támadásra készen maga elé,
tartotta.
– Hé! Van itt valaki, aki Nodrennel akar beszélni!
 Csak a kutya morgott és vicsorgott. Ashe egy törődött, kimerült ember
mozdulatával kapott az arcához, félelmetes maszkká mázolva magán a port,
a verejtéket és a hamut.
– Ki akar Nodrennel beszélni?
A kiejtés ugyan egy kicsit idegenül hatott, Ross mégis megértette.
– Valaki, aki együtt vadászott és együtt lakomázott vele. Az a valaki,
aki az örökélű kés barátságát bírja. Én vagyok az, Assha, a kereskedő.
– Távozz tőlünk, átkozott ember! Téged megszálltak a gonosz
szellemek! – sikította egy éles hang.
Ashe nem hátrált. A bokrok felé fordult, ahonnan a hangot hallotta.
– Ki beszél itt Nodren nevében, más ember hangján? – kérdezte. –
Assha kérdezi ezt. Együtt ittunk a vérből, és együtt küzdöttünk meg a
félelmetes fehér farkassal és a vadkannal. Nodren nem hagyná, hogy más
beszéljen az ő nevében, hiszen Nodren bátor férfi és vezér!
– Te pedig átkozott vagy! – Az ismeretlen férfi egy követ hajított
felé. A kő egy közeli tócsába esett, sarat fröcskölve Ashe csizmájára.
Menj! Vidd innen a rossz szellemeket!
– Talán maga Nodren, vagy Nodren harcosai ítél-
 keztek véreim felett? Ellenséges nyílvesszők suhantak Nodren és a mi
városunk között? Ez az oka annak, hogy árnyékba rejted az arcod Assha
elől, arcátlanul beszélsz, és kövekkel hajigálsz?
– Nem repültek halálos nyílvesszők városaink között, kereskedő. De
nem akarjuk magunkra haragítani a hegyek szellemeit. Nem. Éjszaka az ég
tüzet okád a földre, hogy elpusztítson minket. Óriási villámokat küld, amik
félelmetes robajukkal megrémítenek. Ez Lurgha üzenete. Ő bünteti azt,
akire megharagszik. Lurgha átkot szórt rátok, kereskedő. Távozz tőlünk,
mielőtt bajt hoznál ránk is.
Lurgha a hit szerint a vihar istene volt, ahogy azt Rossnak a bázison
megtanították. A mennydörgés hangja és az égi tűz az éjszakában nem
lehetett más, mint a bomba. Az a tény, hogy a támadás megtévesztőén
hasonlított a félve tiszteit Lurgha bosszújához, nagyon is nyilvánvalóvá
tette, hogy Ashe-nek nem fogsikerülni megtudni bármit is ezektől az
emberektől. Babonás félelmük arra készteti őket, hogy messzire kerüljék el
a megátalkodott állomást, és magát Ashe-t is.
– Ha Assha magára vonta Lurgha haragját, hogy lehet, hogy Lurgha
meghagyta az életét és ide engedte közétek? – Ashe bosszúsan a földbe
szúrta a nyílvesszőjét. – Assha még él, amint látod. És beszél, amint hallod.
Nem értem, miért adsz olyan nevetséges válaszokat, amilyeneket a
kisgyermekek szoktak.
– A rossz szellemek is így altatják el a szerencsétlen ember
éberségét – vágott vissza a még mindig rejtőzködő alak. – Talán Assha
szelleme is ezt akarja tenni velem.
Ashe hirtelen a “beszélő" bokorba vetette magát, majd rövid küzdelem
után újra megjelent egy rúgkapáló alakot vonszolva magával, akit minden
ceremónia nélkül a földre lökött.
A férfi szakállas volt, vastag fekete haját bőrpánttal erősítette feje
tetejére. Rojtos, szövött övével megkötött bőrtunikája esetlenül lógott rajta.
– Úgy, szóval Lal az, a Pergő Nyelvű, aki nem fél ilyen nagy hangon
emlegetni a szellemeket és Lurgha haragját! – Ashe mélyen foglya szemébe
nézett. – Most pedig, Lal, ha már olyan bátor vagy, hogy Nodren nevében
űzöd el az ő barátait... ami azt hiszem, nagyon meg fogja őt lepni... akkor
ahhoz is van bátorságod, hogy mindent elmesélj nekem arról az átkozott
tüzes éjszakáról, hogy elmondd, mi történt a fivéremmel, Safrannal, és a
többi jóbarátommal. Én vagyok Assha, és te ismered Assha haragját.
Tudod, hogy nem kegyelmezett Ferde Fogúnak, a haramiának sem, amikor
az gonosz embereivel megtámadott titeket. Lurgha haragja félelmetes, de
Assha haragja is az. – Ashe félelmetesre torzította az arcát, mire Lal ijedten
elfordította a tekintetét. Nem volt már olyan nagy a szája, mint korábban.
– Assha tudja, hogy a kutyája vagyok. Csak ne bántson az ő mélyen
vágó nagy késével és a villámként suhanó nyílvesszőivel. Lurgha iszonyú
haragja pusztított a hegyen. Először iszonyatos villámokat szórt a földre,
azután tüzet okádott azokra, akik megharagították.
– Ezt mind a saját szemeddel láttad. Lal? Lal tagadólag megrázta
bozontos fejét.
– Assha tudja, hogy Lal nem törzsfőnök, akinek Lurgha felfedi
csodás tetteit. Ezt a csodát maga Nodren látta.
– De ha Lurgha éjszaka büntette meg tomboló villámaival a hegy
lakóit, amikor minden ember a házá-
 ba húzódik, s csak a rossz szellemek kóborolnak kint a sötétben,
Nodren hogyan láthatta a csodát?
Lal még jobban a földhöz tapadt, idegesen sandított a szabadulással
kecsegtető bokrok felé, majd újra Ashe föléje magasodó alakjára nézett.
– Én nem vagyok törzsfőnök, Assha. Én nem tudhatom, hogy Nodren
hogyan láthatta Lurgha...
– Bolond! – Az utat szegélyező bokrok közül ezúttal egy női hang
vonta magára a figyelmet. – Miért nem mondod el Asshának a valóságot?
Ha Assha már úgyis a szellemek világában él, akkor úgyis tudja, hogy nem
az igazat mondod, ha pedig Lurgha megkímélte az életét... –
feltételezésének merészségét elcsukló hangja jelezte.
Erre az ösztönzésre Lal végre belekezdett.
– Azt beszélik, üzenet jött valakinek, hogy legyen tanúja Lurgha
haragjának, amint lesújt az idegenekre. Hogy Nodren és harcosai tudják,
hogy a kereskedők mind átkozottak, s ha visszajönnének, fogadják
valamennyit dárdákkal.
– Ez az üzenet honnan jött? Lurgha maga üzente olyan nyelven, amit
csak Nodren füle ért, vagy ember hozta?
– Ahhh. – Lal a földre vetette magát, tenyerét a fülére tapasztotta.
– Lal egy szegény bolond, aki. a saját árnyékától is megijed. – A
bokrok közül fiatal nő lépett elő. Szemlátomást előkelő tagja lehetett
törzsének. Méltóságteljes léptekkel közeledett, büszkén állva Ashe
tekintetét. Fényes korongot viselt a nyakában szíjra fűzve, míg egy másik a
ruhája övét díszítette. Kontyba csavart haját gagáttűkkel rögzített háló fogta
össze.
– Üdvözlöm Casscát, a Legfőbb Magvetőt. – Ashe hangja
hivatalosan csengett. – De miért rejtőzik el Cassca Assha elől?
– A halál aratott fenn a hegyen, Assha. – A lány a levegőbe szagolt.
– Érzem a fojtó bűzt. Lurgha maga a halál. Azok, akik lejönnek arról
a hegyről, talán már nem a saját testükben járnak köztünk. – Cassca ujjaival
óvatosan megérintette Ashe feléje nyújtott kezét. – Nem, Assha, te nem
vagy szellem. Megérintettelek, és az ujjaim érezték testedet. A
szellemeknek nincs testük. Őket csak a szem látja. Te nem égtél meg
Lurgha iszonyatos tüzében.
– Lurgha üzenete... – vágott közbe Ashe.
 – A tiszta égből jött, s nemcsak Nodren füle hallhatta. Hangor, Effar
és én magam, Cassca is értettem Lurgha üzenetét. Épp az Ősök Földjénél
időztünk. – Jobb kezének ujjaival különös mozdulatot tett. Hamarosan itt a
magvetés ideje, s jóllehet, Lurgha napfényt és esőt küld a földre, hogy
érlelje a gabonát, mégis a Földanyának köszönhető leginkább, hogy a
magok szépen kikelnek. Az ő áldása idején csak asszonyok léphetnek a
Belső Körbe. – Megismételte előbbi mozdulatát. – De amikor
összegyűltünk, hogy áldozatot mutassunk be á Földanyának, mindannyian
különös, soha nem hallott muzsikát hallottunk. Ismeretlen, csodás hangú
madarak énekéhez hasonlított – félelmetes kifejezés ült a lány arcára –,
majd megszólalt egy hang. Azt mondta, hogy a messziről jött emberek
magukra vonták Lurgha haragját, és ezért az éjszaka bűnhődni fognak.
Arról is szólt még, hogy Nodrennek látnia kell, amint a bűnösök elnyerik
méltó büntetésüket. Nodren látta és hallotta az ég bosszúját.
– Miféle hang volt ez? – kérdezte Ashe feltűnően szelíd hangon.
– Nodren azt mondta, valamilyen zúgó, morajlőó hangot hallott,
majd Lurgha madarának árnyéka jelent meg a csillagos égbolton. Ezt a jelet
hatalmas menny-
 dörgés követte, ami elpusztította a hegy lakóit. Az égiháború olyan
rémisztő volt, hogy Nodrennek is menekülnie kellett. Az emberek most
áldozatokat és ajándékokat visznek a Földanya ölébe, cserébe azért, hogy
megvédte őket Lurgha haragjától.
– Assha köszönetet mond Casscának, a Földanya szolgálóleányának.
Virágozzanak a földjeitek, és szolgáljanak ez évben is bőséges terméssel! –
mondta végül Ashe, ügyet sem vetve a még mindig a porban fekvő Lalra.
– Távozzatok erről a helyről, Assha! – mondta Cassca. – Én nem
félek tőletek, hiszen én a Földanya védelme alatt állok, de a többiek, Lurgha
mélységes tisztelői, lándzsákkal rohannak majd rátok.
– Még egyszer köszönetet mondunk Casscának, s elhagyjuk ezt a
falut.
Megfordult, s elindult az úton arrafelé, ahonnan jöttek. Amikor már
elég messze jártak a falutól, Ross is odalépett mellé.
6.
– Az a madár, Lurgha madara... – kezdte Ross, amikor már Cassca és
Lal nem láthatták őket –, lehetséges, hogy repülőgép volt?
– Nagyon úgy tűnik – mordult fel a társa. – Ha a vörösök
eredménnyel jártak, márpedig nincs okunk mást feltételezni, akkor semmi
értelme, hogy elmenjünk Dartha és Munga falujába is:
– Úgy tűnik, Cassca nem tart annyira Lurgha átkától, mint az a
férfi.
– Ő nagyon előkelő helyet foglal el a törzs hierarchiájában.
Hatalmasabb istenséget szolgál, mint amilyen Lurgha, A termékenység és
növekedés istenét, a Földanyát. Nodren törzsének hite szerint, ha Cassca
nem jár közben a termékenység istenénél, és tavasszal nem ő veti el a magot
a termőföld egy részébe, akkor nem lesz termés. Őt megvédi a maga istene,
miért kellene akkor félnie Lurgha haragjától? Az emberek az idők folyamán
mindig más isteneket imádtak, de maga a hit mágikus, misztikus mázával
mindig ugyanaz maradt.
Ashe úgy beszélt, mint aki kirobbanni készülő dühét próbálja magába,
fojtani. Egy kis időre újra elhallgatott.
– Ki kell húznunk valahol, amíg a tengeralattjáró értünk nem jön –
mondta a tenger felé fordulva. – Találnunk kell valami rejtekhelyet.
– Nodren harcosai keresni fognak minket?
 – Meglehet. Ha valaki egy törzs szentséges megsemmisülését
magasztalja egy olyan ember jelenlétében, aki maga is a törzsbe tartozott,
akkor a szerencsés túlélő igen nagy bajban van. Nodren harcosai között
ügyes, tapasztalt vadászok és nyomkeresők vannak, s az sem kizárt, hogy a
vörösök egy ügynököt hagytak maguk után, hogy jelentse, ha bárki is
visszatér az erődbe. Úgy néz ki, hogy jelenleg mi vagyunk a legértékesebb
ügynökök, mivel csak mi ketten tudjuk, hogy a vörösök Krisztus előtt 2000-
ben, a korai Britanniában tűntek fel. Kell, hogy legyen valahol egy óriási
erőd, különben nem tudtak volna repülővel támadni. Képtelenség olyan
időutazó masinát szerkeszteni, ami képes egyik korból a másikba átdobni
egy ilyen tekintélyes méretű szerkezetet. Minden... általunk ebben a korban
használt... gépet itt kell összeraknunk, és csak ott szabad használnunk, ahol
egyetlen bennszülött sem láthatja. Szerencsére a mi állomásaink hatalmas
lakatlan területeken működnek. Ha a
 vörösöknek tényleg van repülőjük, akkor azt itt kellett összeszerelniük,
ami azt jelenti, hogy egy nagyobb állomásuk lehet itt a közelben. – Ashe
ismét hangosan gondolkodott, s közben egymás után hajtotta félre maga
elől az útjába kerülő cserjéket. – Sandy és én tavaly tavasszal alaposan
szemügyre vettük ezt a környéket. Fél mérföldre, nyugatra lennie kell
valahol egy barlangnak. Ma éjszaka ott alszunk.
Ashe terve tökéletesnek ígérkezett, feltéve, hogy a barlangot üresen
találják. Lassan egy mélyedésbe értek, aminek az alján egy félig befagyott
kis patak csörgedezett. Ross Ashe vezetésével némi tűzifát gyűjtött. Mivel
soha nem élt erdőben, nem volt hozzászokva a hideg, esős, ködös erdei
levegőhöz, mostanra már teljesen átfázott, s az egyszerű, mégis némi
meleget ígérő barlangot minden óvatosság nélkül igyekezett elérni. Hirtelen
megcsúszott a sáros erdei talajon, és a következő pillanatban már a földön
találta magát. Váratlanul valami mozgó fehérség támadt rá. A vállán és a
nyakán vastag ráncokba gyűrődött ruha ezúttal nagy szolgálatot tett. Más
nem véd-hette volna meg a félelmetes fogaktól. Ross rémülten felordított, s
igyekezett megszabadulni támadójától és hozzájutni tőréhez. Karjába éles
fájdalom hasított, s mivel a támadás éppen hasonfekvő helyzetben érte, az
összes levegő kiszorult tüdejéből. Keményebbnél keményebb ütések érték, s
közben ijesztő, morgó hangokat hallott. Kis idő múlva a támadás váratlanul
abbamaradt, s Ross erőtlenül feltérdelt. Valamivel odébb még javában folyt
a harc. Ashe egy óriási fehér farkas hátán ült, lábaival a farkas hátsó részét
szorította. Egyik karjával átfogta a vadállat nyakát, és lefel ráncigálta,
miközben tőrét egymás után kétszer belevágta a ziháló testbe.
Ross támadásra készen tartotta fegyverét, majd a megfelelő pillanatban
hirtelen rávetette magát az állatra, és a tőrét többször a bordái közé döfte.
Az egyik tőrdöfés a farkas szívét érte, mire az emberi kiáltáshoz ijesztően
hasonló üvöltést hallatva görcsökben kezdett rángatózni. A rángatózás
egyre erőtlenebbé vált, s az állat kimúlt. Ashe nyirkos földdel tisztogatta a
vértől mocskos pengét.
Ruhája egészen az övéig felhasadt, a combján végig vörösen szivárgott
a vér, nehezen vette a levegőt, egyébként ugyanolyan higgadtnak látszott,
mint máskor.
– Ebben az évszakban gyakran vadásznak párokban. Az íjadat
mindenesetre tartsd készenlétben.
 – Ross a ruhája belső redőiben szárazon tartott húrral megfeszítette
íját, beillesztette a nyílvesszőt, közben hálásan és elégedetten gondolt vissza
a bázisra, ahol egész tűrhetően megtanult bánni a nyíllal. A karjába minden
mozdulatnál fájdalom hasított. Miközben az íjával foglalatoskodott,
észrevette, hogy Ashe meg sem próbál felállni.
– Súlyos?
Ashe combján egyre erőteljesebben patakzott a vér. Félrehúzta
széttépett ruháját. Csípőjén óriási seb tátongott. Rászorította tenyerét és
intett Rossnak, hogy folytassa az utat.
– Nézd meg, hogy üres-e a barlang! Amíg ezt nem tudjuk, úgysem
tehetünk semmit.
Ross kelletlenül követte a patakot, amíg meg nem találta a barlangot.
Barátságos, száraz odúnak látszott, csak a szag volt kellemetlen. A patak
medréből felszedett egy követ, bedobta a sötétbe és várt. A kő hangos
csattanással a barlang belső falának csapódott, de ezenkívül semmilyen más
hang nem hallatszott. Újabb követ dobott be, ezúttal más szögből, ám
ugyanilyen eredménnyel. Ross így végképp megbizonyosodott
 róla, hogy a barlangnak nincs lakója. Ha visszajönnek, és tüzet raknak
a bejáratnál, a vadállatok biztosan elkerülik majd ezt a helyet. így
valamelyest felbátorodva egy kicsit még körülnézett, továbbra is a patak
mentén haladva, majd visszatért arra a helyre, ahol Ashe-t hagyta.
– Nem láttad a hímet? – fogadta a társa. – Ez nőstény volt, s nemsoká
kölykedzett volna – bökte meg a lábával a kiszenvedett állatot. Kezével
rongydarabot szorított a csípőjéhez, tekintete kínzó fájdalomról
tanúskodott.
– A barlang üres. Na lássuk csak–... – Ross leengedte maga mellé az
íját, majd letérdelt, hogy közelebbről is szemügyre vegye Ashe sebét. Saját
sebe sem volt csupán sajgó horzsolás, de Ashe sérülése az övénél jóval
mélyebb és csúnyább volt.
– A második korong az ...övben. – Ashe összeszorított fogai között
préselte ki a szavakat.
Ross felpattintotta a bronzövbe épített rejtekhely fedelét, és egy kis
csomagot vett elő. Tabletták voltak benne, melyekből Ashe fintorogva
rögtön le is nyelt hármat, egyet pedig Ross beletekert a rögtönzött kötésbe.
A kötözés végeztével Ashe kissé megkönnyebbült.
– Reméljük, használ. Gyere közelebb, hogy hozzáférjek a sebedhez.
Az állatok harapása nem éppen veszélytelen.
Bekötözve, a fertőtlenítő tabletta keserű ízével a szájában Ross segített
Ashe-nek elvánszorogni a patak mentén a barlanghoz. Társát egy rövid
időre kívül hagyta, míg ő odabent páfrányokból elfogadható fekhelyet
készített, majd betámogatta, és óvatosan lefektette. Miután megrakta a tüzet
– amelyre már oly régóta áhítozott –, mindketten levetették nedves ruháikat,
és kiterítették száradni.
Ross a még korábban lőtt madarat agyaggal körbetapasztotta, és a
parázsló fa alá tette, hogy megsüsse.
Eddig igazán balszerencsések voltak – gondolta –, de most már végre
fedél van a fejük felett, tűz mellett melegedhetnek, és még enni is tudnak
néhány falatot. Éles fájdalom hasított a karjába az ujjától a könyökéig,
valahányszor csak megmozdította. Jóllehet, Ashe nem panaszkodott, Ross
mégis tudta, hogy társa jóval nagyobb kínokat él át, mint ő, ezért saját
fájdalmának jeleit igyekezett minél jobban elrejteni.
Sótlanul, kézzel ették meg a madarat. Ross nagyon lassan, minden
falatot alaposan megrágva evett, majd aprólékosan minden ujját megnyalta.
Ashe közben visszahanyatlott rögtönzött ágyára, komor arcát megvilágította
a tűz.
– Körülbelül öt mérföldre vagyunk a tengertől. Most, hogy Sandy
felszerelése megsemmisült, nem tudunk kapcsolatba lépni a bázisunkkal.
Nekem feküdnöm kell, nem kockáztathatom meg, hogy még több vért
veszítsek, te viszont még nem mozogsz otthonosan az erdőben.
Ross ezt az értékelést újszerű készséggel fogadta el. Tudta, hogy ha
Ashe nincs a segítségére, akkor nem a farkas, hanem ő feküdne holtan lent a
völgyben. Eddig is csak valami félénkség tartotta vissza attól, hogy
szavakba öntse köszönetét. Pillanatnyilag egyetlen módon teheti hasznossá
magát: ha kezét, lábát, fizikai erejét annak az embernek a szolgálatába
állítja, aki tudja, hogy mit kell most tenni és hogyan.
– Vadásznunk kellene... – kockáztatta meg végül.
– Szarvasra – szakította félbe Ashe. – Azonban a patak torkolata
gazdagabb zsákmányt ígér, mint ez a hely. Ha a farkas hosszabb ideje
tanyázott már itt, akkor valószínűleg minden nagyvadat elijesztett a kör-
 nyékről. Egyébként meg nem is az élelem izgat most engem...
– Itt megrekedtünk. – Ross nem bírta tovább magában tartani
mondandóját. – Idefigyelj! Engedelmeskedek a parancsaidnak. Ez a te
területed, én még csak zöldfülű vagyok. Megmondod, mit tegyek, és én
megteszem, ami tőlem telik, hogy elégedett légy velem. – Ashe-re nézett,
hogy arckifejezéséből kiolvasson valamit, de mint mindig, társa tekintete
most sem árulta el gondolatait.
– Először is nyúzd meg a farkast – mondta Ashe felélénkülve. –
Aztán temesd el a maradványait. Mielőtt hozzákezdesz, jobb, ha
felvonszolod ide a barlanghoz, nehogy megtámadjon a párja. Biztosan itt
ólálkodik valahol a közelben.
Ross azon morfondírozott, Ashe miért tartja olyan fontosnak, hogy
lenyúzza az állat bőrét – de nem kérdezett semmit.
Hamarosan rájött, mennyi mocsokkal jár ez a munka, és sokkal több
idejét veszi igénybe, mint annak a bozontos férfinak, akit még annak idején
a bázison látott. Alaposan megmosakodott a patakban, majd kövekkel
betemette az állat tetemét. Amikor a véres bőrt behúzta a barlangba, Ashe
lehunyt szemmel feküdt. Ross hálásan és elégedetten rogyott le a
fekhelyére. Megpróbálta magát ellazítani, hogy legalább egy kis időre
megszabaduljon a lüktető fájdalomtól.
Valószínűleg elaludt, mert arra riadt fel, hogy Ashe odacsúszott a
kialudni készülő tűzhöz, hogy felélessze.
Ross dühös volt magára.
– Menj onnan! – mondta ingerülten. – Ez az én feladatom. Nem
szándékosan feledkeztem meg róla.
Meglepetésére Ashe szó nélkül visszahúzódott a helyére, hogy Ross
élessze tovább a tüzet. A tüzet, aminek néhány pillanattal később nagy
hasznát vették, amikor félelmetes üvöltés harsant fel a közelükben. Ha nem
a fehér farkas párja volt az, akkor talán a falka egy másik tagja, amely a kis
folyó felső szakaszán portyázott.
Másnap, miután elég fát hordott a barlangba, Ashe keze ügyébe, Ross
némi zsákmány reményében elindult a mocsárhoz. Az előző napi sűrű köd
feloszlott, s a jeges széltől eltekintve ragyogó reggel volt. Jó volt most élni
és kint lenni a szabadban. Ross egész jókedvű lett. Útja során megpróbálta
hasznosítani a bázison tanultakat, de rájött, hogy más dolog valamit
elméletben megtanulni, és megint más azt alkalmazni.
 Kényelmetlenül kezdte érezni magát. Biztos volt abban, hogy Ashe
nincs megelégedve vele.
A mocsárban sűrűn nőtt lombtalan fűzfák, durva fűcsomók, szigetként
kiemelkedő zsombékok és tócsák váltották egymást. Ross óvatosan haladt
előre. Váratlanul az egyik zsombékról felszálló füstöt vett észre. Valami
kunyhóra emlékeztető tákolmányból szállt fel. Nyilván egy vadász ütött itt
ideiglenesen tanyát, mással nemigen magyarázható, miért választ valaki
ilyen lakóhelyet. Mindezeken kívül Ross ezernyi madarat látott, melyek
száraz magokat csipegettek, lubickoltak a tócsákban és fülsiketítő lármát
csaptak. Nem igazán zavarta őket a kunyhó feltételezett lakója.
Ross ezen a reggelen okkal lehetett büszke jó céllövő képességére.
Tegezében úgy fél tucat könnyebb nyílvessző lapult, kifejezetten madarak
lenyilázására. Az élesre hegyezett, tűzköves, szakállasra faragott,
nagyvadak elejtésére készített nyílvesszőkkel szemben ezeket tűhegyesre
faragták vékony, könnyű csontokéból. Pár perc múlva már négy elejtett
madár lábát kötözte egymáshoz. Nagy riadalmában a madárcsapat
 egy szempillantás alatt felrepült a mocsárból, hogy azután egy kis idő
múlva már újra a zsonibékosban lakmározzon.
Ross ezúttal egy hatalmas, kövér nyulat vett célba, amely már jó ideje
érdeklődve figyelte őt a magas fűben lapulva. A meglőtt kis állat vergődés
közben a zsombékot körülvevő tócsába esett, így Rossnak el kellett hagynia
rejtekhelyét, hogy hozzájusson zsákmányához. Óvatosan, tőrét készenlétben
tartva bújt elő fedezékéből, hogy közelebbről is megnézze azt az embert,
aki már jó ideje figyelte a bokrok közül.
A szürke és a barna szempár egymásra tapadt, majd Ross tekintete a
másik férfi piszkos, rongyos ruhájára siklott. Sáros, itt-ott megégett,
elszenesedett ruhája hasonló volt az övéhez. Haját az itteni szokásoktól
eltérően hajpánttal szorította le.
Végül Ross törte meg a csendet, tőrét még mindig támadásra készen
tartva.
– Hiszek a tűzben, a megmunkált fémben, az égbolton járó Napban
és a hömpölygő folyókban. – Ez a kereskedők jelmondata volt.
– A tűz lángját Tűiden szelleme élteti, a fémet a kovácsok titokzatos
ereje munkálja, a Napnak nem kell segítség, hogy bejárja az eget, s a
folyókat senki nem képes megállítani. – Az idegennek rekedt volt a hangja.
Most, hogy Rossnak volt ideje közelebbről is szemügyre venni, jól látta a
férfi fedetlen vállán lévő horzsolást és a széles mellkason éktelenkedő
égésnyomokat. Végül, hogy feltételezésének helyességéről
megbizonyosodjon, megkockáztatott egy kijelentést.
– Én Assha vére vagyok. Visszamentünk a hegyekbe...
– Ashe!
Nem “Assha", hanem “Ashe"! Bár ez a kiejtés mindent elárult, Ross
mégis óvatos maradt. – Arról a helyről jöttél, ahol Lurgha villáma és tüze
pusztított?
A férfi előmászott fedezékéből, Ross most látta csak, hogy a mellkasán
kívül a lába is megsérült. Lábikráját égővörös puffadt égési sebek
borították. Az idegen fürkészőn Rossra nézett, majd ujjaival olyan jelet
mutatott, ami egy beavatatlan bennszülött számára az ördög elűzésére
szolgál, Ross korában viszont annyit jelent, mint “frankó" – az emberek
tetszésüket fejezik ki vele.
– Sanford?
A férfi megrázta a fejét.
 – Az én nevem McNeil. Hol van Ashe? Elképzelhető, hogy az,
akinek mondja magát, ugyanakkor vörös kém is lehet. Rossban még
elevenen élt Kurt emléke.
– Mi történt? – kérdésre kérdéssel felelt.
– Bomba. Semmi esélyünk nem volt. A vörösök kiszúrtak minket, és
mi még csak nem is sejtettük. Én lenn a völgyben egy elkóborolt szamarat
kerestem, és már éppen félúton voltam visszafelé, amikor megtörtént a
katasztrófa. A völgyben tértem magamhoz. Az erődből lezuhanó gerendák
teljesen betemettek. Ami megmaradt... De hiszen láttad.
Ross bólintott.
– Mit csinálszmost itt? McNeil fáradt mozdulatot tett.
– Megpróbáltam beszélni Nodrennel, de kőzáporral fogadtak.
Tudtam, hogy Ashe-nek most kell érkezni, így kimentem elé a tengerpartra,
de sajnos, elkéstem. Aztán eszembe jutott, hogy néhány nap múlva
tengeralattjáró jön majd érte, úgyhogy idejöttem, vártam. Ekkor láttalak
meg téged. De hol van Ashe?
Jóllehet, a kérdés elég logikus volt és jogos, Ross
 Ashe sérülése miatt még kevésbé kockáztathatott. Tőrét visszadugta
hüvelyébe, majd felvette a nyulat.
– Maradj itt! – mondta. – Visszajövök.
– Várj, fiú! Mondd meg, hol van Ashe! Találkoznom kell vele.
Ross hátra se nézett. Biztosra vette, hogy az idegen nincs olyan
állapotban, hogy követni tudja, mindenesetre mielőtt visszatért a barlangba,
alaposan összezavarta a nyomokat. Ha ez a férfi a vörösök ügynöke, akkor
számolnia kell azzal az aprósággal, hogy Ross személyében olyan emberrel
áll szemben, aki már találkozott Kurt Vogellel.
Ez az elterelő hadművelet igen sok időt vett igénybe, így már dél is
elmúlt, mire Ross visszatért a barlanghoz. Ashe a tűz mellett, a bejáratnál
ült, tőrével egy fahusángból próbált mankófélét faragni. Tekintetét
elismerően hordta végig Ross zsákmányán, ám amikor az az ismeretlennel
való találkozásáról kezdett beszélni, Ashe szemmel láthatóan teljesen
megfeledr kezett a sikeres vadászatról.
– McNeil... Barna hajú fickó, barna szemmel, és amikor mosolyog, a
szemöldöke érdekesen a haja irányába kunkorodik.
– A szem és a haj stimmel, de egyáltalán nem mosolygott.
– A jobb felső metszőfogából le van törve egy darab.
Ross becsukott szemmel próbálta felidézni az idegen arcát.
– Igen, a metszőfogából csakugyan hiányzott egy darab – mondta
bólogatva.
– Akkor biztos, hogy McNeil volt az. Nem mondom, hogy nem volt
okos dolog tőled, hogy nem hoztad egyből ide, de mitől lettél ilyen óvatos?
Csak nem Kurt miatt?
Ross újra bólintott.
– Te mondtad, hogy a vörösök itthagyhattak valakit a keresésünkre.
Ashe borostás állat simogatta.
– Nem szabad őket alábecsülnünk. Nem kockáztathatunk. De az az
ember, akivel találkoztál, biztos, hogy McNeil, és jobb lenne, ha ő is itt
lenne. Ide tudod őt hozni?
– Azt hiszem, minden sérülése ellenére képes lesz lábra állni. Abból,
amit elmondott, az derült ki, hogy eddig is elég sokat gyalogolt.
Ross megízlelte a frissen sült nyúlpecsenyét. Fojtott káromkodással
jelezte, hogy megégette a száját.
 – Különös, hogy Cassca nem beszélt róla. Igaz, valószínűleg arra
gondolt, nem lenne okos dolog tudatni velünk, hogy őt is elkergették. Már
indulsz?
Ross a tűz felé lépett.
– Az lesz a legjobb. Elég fáradtnak látszott, és lefogadom, hogy éhes
is.
Ross ezúttal a legrövidebb úton közelítette meg a mocsarat.
Meglepetésére az előbbi füstnek nyoma sem látszott, holott egészen biztos
volt benne, hogy ezen a helyen találkozott az idegennel. Vagy megpróbálta
követni a nyomait, vagy történt vele valami, amíg ő távol járt.
A veszélyre mindig figyelmeztető hatodik érzéke most sem hagyta
cserben. Nemigen tudta volna megmagyarázni, mi késztette arra, hogy
megforduljon, mindenesetre így a nyakának szánt gyilkos hurok célt
tévesztve csupán a vallanak csapódott, majd a földre esett. Ross hirtelen
rátaposott, majd egy szempillantás alatt megmarkolta és teljes erővel
megrántotta: A hurok másik végét tartó meglepett férfi kivágódott a bokrok
közül.
Rossnak ismerős volt ez a kerek arc.
 – Ó, Lal az. Nodren falujából – fogadta a hurkos embert, s közben a
térdével akkorát taszított rajta, hogy az nyomban leejtette tűköves kését,
amit Ross abban a pillanatban a fák közé rúgott.
– Hát te mire vadászol itt, Lal?
– Kereskedőkre – válaszolt a férfi vékony, de elszánt hangon. Meg
sem próbált kiszabadulni Ross szorításából, így Rossnak nem került nagy
erőfeszítésébe elvonszolni az ágakkal fedett gödörhöz. Szerencsére nem
volt benne víz. McNeil a gödör fenekén feküdt, kezei szorosan
összekötözve a háta mögött, még összeégett lábait is kegyetlenül
leszíjazták.
7.
Ross látványosan megsuhogtatta az eredetileg neki szánt kötelet, majd
Lal kezeit szorosan a testéhez kötözte. Azután letérdelt a földön fekvő
McNeilhez, hogy végre kiszabadítsa. Lal kétségbeesetten a gödör falához
húzódott. Minden porcikája reszketett félelmében. A kis ember
elkeseredését látva Ross egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Erőfölénye
tudatosítására láthatóan nem volt már semmi szükség.
– Mi ez az egész? – kérdezte McNeilt, miközben eloldozta a köteleit,
és segített neki lábra állni.
McNeil egy kis életet masszírozott elgyötört csuklójába, s néhány
lépést tett, hogy megmozgassa elzsibbadt lábait, miközben tekintete kínzó
fájdalomról tanúskodott.
– A barátunk Lurgha engedelmes szolgája kíván lenni.
Ross felvette az íját.
– Az egész törzs ránk vadászik?
– Lurgha szent akarata, hogy a megmenekült kereskedők neki
áldoztassanak fel, cserébe a bőséges termesért.
A tavaszi vetések régi, jól bevált áldozatai: a vér és az élet. Rossnak
eszébe jutottak a bázison tanult félelmetes dolgok. Minden vándorló idegen
vagy ellenséges törzs tagja számolhat ezzel a véggel, hogyha ebben az
időben éri őt támadás. Kevésbé szerencsés esztendőkben, amikor emberi
áldozatra nem tudnak szert tenni, akkor egy szarvas vagy egy farkas is
megteszi. De a legmegfelelőbb áldozat az ember. Vagyi; Lurghának
kereskedőkre fáj a foga. Mi lehet Ashe-sel? Valamelyik vadász a nyomára
akadhat.
 – Igyekeznünk kell! – mondta Ross, miközben Lalt hosszú, ezúttal
pórázként szolgáló kötélhez kötözte. Ashe biztosan ki akarja kérdezni Lalt
Lurgha újabb üzenetéről. Ross szeretett volna minél előbb odaérni a
barlanghoz, de hát kénytelen volt alkalmazkodni az egyre jobban
kimerülő, súlyosan sérült társához. McNeil már ereje végéhez közeledett.
Ross erőteljesen előrébb lökte Lalt, és szigorúan megparancsolta, hogy ne
mozduljon onnan, míg ő hátrament, hogy segítsen McNeilnek. Már rég
elmúlt dél, mire a ípatakhoz értek, és. meglátták a barlang elé rakott tüzet.
– Macha! – Ashe az itteni törzsbeli nevén köszöntötte a Ross mellett
botorkáló McNeilt. – És Lal. De – mit keres itt Lal, Nodren falujának
lakója? – Rosszban sántikált. – Ross besegítette McNeilt a barlangba, és
saját helyére fektette. – Kereskedőkre vadászott, hogy feláldozza őket
Lurghának. –Úgy? – Ashe a kis emberhez fordult. És Lurgha kine a
hangjával üzente, hogy állíts csapdát az enyéimnek? Talán a
Nodrenével? Elfelejtette
 volna, hogy éppen az ő nevében kötöttünk vérszerződést?
– Óhhh! – Lal kétségbeesetten a földre roskadt, s szorosan a barlang
falához húzódott. Mivel arcát nem tudta tenyerébe rejteni, így fejét térdére
hajtotta, hogy csupán kócos hajcsomója látszott.
Ross elképedve nézte. A kis ember gyermek módjára sírt. Vállai meg-
megrándultak a zokogástól.
– Ó! – jajveszékelt.
Ashe egy ideig hagyta, hogy kisírja magát, majd odabicegett és kócos
hajánál fogva felemelte a fejét. Lal szeme csukva volt, arcát könnycseppek
borították, s egyfolytában jajgatott.
– Elég volt! – rázta meg Ashe, de vigyázott, nehogy még jobban
megijessze a szerencsétlent. – Talán szenvedte bőröd éles késem pengéjét,
megsebezték nyílvesszők a tested? Életben vagy, de holt is lehetnél. Mutasd
meg, mennyire örülsz annak, hogy élsz! Mondd el nekünk, amit tudsz, Lal!
Találkozásukkor Cassca intelligens, kiegyensúlyozott nő benyomását
keltette. Láthatóan sokban különbözött Laltól, ettől az egyszerű kis
embertől, aki képtelen lett volna egyszerre több gondolattal foglalkozni,
akinek számára a jelen tökéletesen sötét volt. Minden egyes részletet
harapófogóval kellett kihúzni belőle.
Lal szegény volt, olyan szegény, hogy nem is álmodhatott volna arról,
hogy egyszer neki magának is birtokában lehetnek olyan értékek és
káprázatos holmik, amiket törzse vagyonos tagjai a kereskedőktől
vásároltak. Ő is a Földanya szolgálója volt, így nem tartozott azok közé,
akik Lurghának mutatták be áldozatukat. Lurgha egyébként is a harcosok és
a nagy emberek istene. Túlságosan büszke istenség ahhoz, hogy az ilyen
Lal-féle alakokkal törődjön.
Így amikor Nodren elbeszélte, hogyan pusztította el Lurgha a
kereskedőket, Lal fantáziáját csak egyvalami izgatta. Továbbra is úgy
gondolta, hogy neki semmi köze nincs ehhez az egészhez, inkább azon járt
az esze, mennyi értéket rejthetnek a lerombolt házak. Eszébe jutott, hogy
Lurgha talán csak a kereskedőket sújtotta haragjával, áruikat viszont
megkímélte, ezért titokban felfedezőútra indult a domb irányába.
Amit ott látott, egy szempillantás alatt rádöbbentette, milyen félelmetes
lehet Lurgha, ha valaki magáran haragítja. Kétségbeesésében azonnal
elmenekült a dombról. Lurgha azonban észrevette őt, és átlátta istentelen
gondolatait...
 Ezen a ponton Ashe félbeszakította Lal elbeszélését,
– Hogyan látta Lurgha Lalt?
Lal újra sírva fakadt, remegett, alig tudott beszélni. Hajnalban, amikor
kiment a mocsárba szárnyasra vadászni, Lurgha megszólította őt, Lalt, aki
annyit sem számít, mint egy elnyűtt prémben ugrándoző bolha.
– És hogyan szólította meg Lalt? – Ashe hangja szelíd, nyájas volt.
– Lurgha az égből szólt Lalhoz. Ugyanúgy, mint Nodrenhez, a
törzsfőnökhöz. Azt mondta, hogy látta őt fenn a dombon, így ő már Lurgha
eledele. De most még nem eszi meg, ha Lal megígéri, hogy a szolgája lesz.
így ő, Lal, a földre vetette magát a testetlen istenség előtt, és megesküdött,
hogy élete végéig szolgálni fogja.
Ezután Lurgha megparancsolta neki, menjen a mocsárba, állítson
csapdát az ott rejtőzködő gonosz kereskedőnek, és ha elfogta, jó szorosan
kötözze meg. Azután hívjon segítséget a faluból, vigyék az átkozottat arra a
dombra, ahol Lurgha lesújtott a társaira, s
 hagyják ott. Később majd visszajöhetnek és elvihetik, amit ott találnak,
hogy megszenteljék vele a friss vetést. Ha így tesznek, áldott lesz Nodren
népe. Lal megesküdött, hogy teljesíti Lurgha parancsát, de nem teljesítette,
ezért Lurgha fel fogja őt falni – Ő most nagyon szerencsétlen ember.
– De hát – kezdte Ashe még szelídebb hangon –, talán nem
szolgáltad esztendőkön át a Földanyát? Talán nem ajándékoztad neki
elsőként érett gyümölcseidet, még akkor is, ha szegény volt a termés.
Lal könnytől ázott, bánatos arccal nézett rá. Beletelt néhány
másodperebe, míg félelemtől elhomályosult agya felfogta a hallottakat.
Bizonytalanul bólintott.
– Talán nem törődött veled, cserébe az ajándékokért? Te szegény
ember vagy, ez igaz. De nem éhezel, pedig az embereknek ebben az
évszakban nincs mit enniük. A Földanya gondoskodik az övéiről. Hozzánk
is ő vezérelt. Mert annyit mondhatok neked, Lal, hogy én, Assha a
kereskedőktől egyenes, nyelvvel szólok hozzád. Az a Lurgha, aki
elpusztította a táborunkat és az égből szólt hozzád, nem kegyes isten...
– Ó! – jajveeszékelt Lal. – Én is tudom, Assha. Ő a sötétség és az
éjszaka kóbor szellemeinek istene.
– Úgy van. Ő nem a Földanya testvére. Hiszen a Földanya a
világosságnak, a gabonának és nyájad újszülött bárányainak istene. Ő óvja a
lányokat, akik idővel megházasodnak, fiúkat és lányokat szülnek, hogy
legyenek, akik átveszik apjuk lándzsáját, s akik otthon a tűzre vigyáznak, és
elvetik a földbe az aranysárga búzaszemeket. Lurgha haragját mi váltottuk
ki, Lal. Nem Nodren, és nem is te. És azok is mi leszünk, akik
szembenézünk vele. – Ashe kisántikált a barlang elé, ahol már megjelentek
az alkony árnyai.
– Hallgass meg, Lurgha! – fordult az egyre sötétedő égbolt felé. –
Assha vagyok, a kereskedő. Azt akarom, hogy haragod engem sújtson. Nem
Lalt, nem Nodrent, és nem is az ő népét. Legyen, ahogy mondtam!
Ross észrevette, hogy Ashe titokban erőteljes kézmozdulatot tett,
nyilván készült valamire, ami majd végképp meggyőzi Lalt. Pár pillanat
múlva robbanást hallottak a patak túlsó partjáról, amit látványos, szikrázó
zöld fény kísért. Lal újra jajgatni kezdett, de amikor a fényességet nem
követte újabb kinyilatkoztatás, félénken felemelte a fejét.
– Láthattad Lurgha válaszát, Lal. Haragja nem sújt majd. Most
pedig... – Ashe visszabicegett a barlangba, magához vette a fehér farkas
prémjét, majd Lal lába elé dobta.
– Ezt add oda Casscának, hogy készítse ki és ajándékozza a
Földanyának. Az istennő biztos örülni fog ennek a tiszta fehér és igen ritka
prémnek. Azután elmondod neki, hogy mi történt, és hogy mindennél
jobban tiszteled őt. Ha meghallja, mennyire hiszel benne, elégedett lesz
veled. De a falu lakóinak semmit sem szabad mondanod. Senki nem
avatkozhat Lurgha és Assha dolgába.
Eloldozta Lal köteleit. A kis ember elámulva nyúlt a prém felé.
– Csodálatos holmit adsz nekem, Assha.. A Földanya örülni fog neki,
hiszen hosszú esztendők óta nem borította ily nemes prém a szent helyet.
Én kisember vagyok. A nagyemberek háborúi nem tartoznak rám. Mivel
Lurgha elfogadta a szavaidat, ez már nem az én dolgom. Azonban, ha
megengeded, Assha, egy ideig még nem térek vissza a faluba. Tudod jól.
hogy nem tudok parancsolni a nyelvemnek, és gyakran elmondok olyan
dolgokat, amiről hallgatni kellene.
 Ha kérdeznek, biztosan válaszolok, de ha nem vagyok ott, nem
kérdezhetnek, és így nem is válaszolhatok. McNeil felnevetett, Ashe
azonban csak mosolygott.
– Jól van, Lal. Talán okosabb vagy, mint gondolod, de nem hiszem,
hogy velünk maradhatsz.
Lal egyetértőén bólogatott.
– Én is úgy gondoltam, Assha. Te most szembe fogsz nézni Lurgha
haragjával, én nem kívánok ebben részt venni. Egy időre elvonulok a
mocsárba. Majd madarakra meg nyulakra vadászok, és kikészítem ezt a
csodás prémet, hogy mire a Földanya színe elé járulok, már igazán méltó
ajándékot adhassak át neki. És most, Assha, engedd meg, hogy elinduljak,
mielőtt leszáll az éjszaka.
– Járj szerencsével, Lal! – Ashe elállt Lal útjából, aki fejével
félénken búcsút intett a többieknek, és elindult a völgy felé.
– Mi van, ha elkapják? – kérdezte McNeil.
– Nem hiszem, hogy sikerülne nekik – válaszolta Ashe. – És mégis,
mit kellett volna tennünk? Talán itt kellett volna tartani? Ha ezt tettük
volna, biztosan megpróbált volna szökni, akkor pedig már az egész törzs a
nyomunkban lenne. így viszont egy ideig nem megy vissza a falujába. Lal
bizonyos értelemben nem valami okos ember, de kétségkívül jó vadász. Ha
úgy gondolja, hogy egy időre el kell rejtőznie valahol, akkor nincs az a
vadász, aki a nyomára bukkanna. Most már legalább tudjuk, hogy a vörösök
nincsenek teljesen megelégedve az akciójukkal.
Mi történt, McNeil?
Mialatt részletesen elbeszélte a történteket, Ashe és Ross a testét borító
égési sebeket vették kezelésbe. Ezután Ross valamilyen ennivaló
készítéséhez fogott, Ashe pedig visszaült a helyére.
– Hogyan szúrták ki az állomást? – Ashe az állat dörzsölgette, s
homlokát ráncolva meredt a tűzbe.
– Csak arra tudok gondolni, hogy sikerült ráállniuk a
hullámhosszunkra, azután már könnyen rátalálhattak az állomásra. Vagyis
már tudtak rólunk egy ideje, csak még azt nem tudták, hogy hol vagyunk.
– Nem bukkantak fel mostanában idegenek a környéken?
McNeil a fejét rázta.
– Biztos vagyok benne, hogy nem így fedeztek fel bennünket.
Sanford fantasztikus ember volt. Ha nem tudtam volna, ki is ő valójában,
meg mertem volna rá esküdni, hogy bennszülött kereskedő. Innen egészen
Bretagne-ig megbízható informátorhálózatot szervezett. Káprázatos, hogyan
tudott mindent megszervezni, anélkül hogy bárki is gyanút fogott volna.
Nagy előnnyel járt számára, hogy tagja volt a kovácsok szövetségének, így
ha valamire kíváncsi volt valamelyik faluval kapcsolatban, csak
elbeszélgetett az ott dolgozó kováccsal, és máris megtudta, amit akart. És
annyit mondhatok – McNeil felkönyökölt, hogy nyomatékot adjon
mondandójának –, semmiféle gyanús dologról nem hallottunk pusmogni
innen a csatornáig és messze fel északig. Dél tisztaságáról már azelőtt
megbizonyosodtunk, mielőtt felöltöttük volna a beaker kereskedői
álruhát. Különösen azért, mert tudjuk, hogy Spanyolországban nagy
lélekszámú klánokban élnek.
Ashe gondolataiba merülve rágcsálta a ropogósra sült szárnyast.
– A központi bázisuknak valahol az országhatáraikon belül kell
lennie; Persze, a mi korunkban értve.
– Meglehet, hogy éppen Szibériába telepítették, és röhögnek rajtunk
– fakadt ki dühösen McNeil. – Azt pedig nem is remélhetjük, hogy oda
bejuthatunk.
– Nem. – Ashe a csontot bedobta a tűzbe, majd gondosan lenyalta
zsíros ujjait. – Akkor szembetalál-
 nák magukat a távolság örök problémájával. Egyébként is, ha mindezt
a technikát a legújabb kori határaikon belül helyezték volna el, akkor mi
soha az életben nem szereztünk volna tudomást róla. De a vörösök
kénytelenek voltak a huszadik századi határaikon kívülre lépni, ami
számunkra igen kedvező. Ám biztosítékként egy kisegítő állomást is
elhelyeztek a közelben. Nekünk sokkal komolyabb utazási gondjaink
vannak, mint amilyenek nekik valaha is lesznek.
– Tudod, miért telepítettük a bázisunkat a sarkvidékre? Mert az a
világ leglakatlanabb régiója, ahol csak néhány vadász fordul meg. De
fogadok veled bármiben, hogy az ő támaszpontjuk Európában van. Olyan
helyen, ahol embereik vannak, akik együttműködnek velük. Nem
kockáztathatják, hogy észrevegyék az akcióikban felhasznált repülőgépüket.
– Nem látom be, hogy miért nem – vágott közbe Ross. – Ezek az
emberek úgysem tudják, mi az. Lurgha madara! Isteni kinyilatkoztatásnak
hiszik.
Ashe a fejét rázta.
– Mindenféle történelembe való beavatkozást el kell kerülnünk,
amennyire lehetséges. Bármit, ami a korunkból származik, el kell rejtenünk,
vagy olyan tökéletesen álcáznunk, hogyha egy bennszülött véletlenül
ráakad, fel ne merüljön benne az a gondolat, hogy emberi agy szüleménye
is lehet. A mi tengeralattjárónk cetnek van álcázva, az ő repülőgépük
feltehetően madárnak, de egyik kreáció sem bírna el egy alaposabb
vizsgálatot. Nem tudjuk, mit okozna, ha a huszadik század fejlettsége
beszivárogna egy ilyen primitív korba. Fogalmunk sincs róla, hogyan
befolyásolná a történelem menetét.
– De – vágott vissza Ross meggyőződéssel –, tegyük fel, hogy
Lalnak a kezébe nyomok egy puskát, és megtanítom bánni vele. Képtelen
lenne egy ugyanolyan puskát csinálni. Csak jóval később lesznek adottak
hozzá a feltételek. Ez a nép még nem tudná lemásolni az ilyen dolgokat.
– Ez igaz. Másrészt viszont nem szabad lebecsülnöd a kovácsok
ügyességét, sem ezeknek az embereknek az intelligenciáját, bármelyik
érában élnek is. Igaz ugyan, hogy ezek az emberek nem tudnák lemásolni a
mi fegyvereinket, de új irányba terelnék a gondolataikat. Ezenkívül, nem
tudnák hova tenni a mi korunkat. Nem játszadozhatunk a múlttal.
Ugyanolyan helyzetbe hoznánk őket, mint amilyenbe mi kerültünk az
atombomba feltalálásával. Mindenki azon versengett, hogy ő állítsa elő
elsőnek, aztán azóta, hogy végre sikerült, mindenki reszket a félelemtől arra
gondolva, hogy talán leszünk olyan őrültek, hogy bevetjük egymás ellen.
– A vörösök új felfedezéseket tettek, és nekünk lépést kell velük
tartanunk, különben elvesztünk. Azonban mindkettőnknek nagyon
óvatosnak kell lennünk itt a múltban, nehogy tönkretegyük azt a világot,
amiben élünk.
– Most mit csinálunk? – tudakolta McNeil.
– Murdock és én csupán próbaúton vagyunk. Ez az ő vizsgafeladata.
A tengeralattjáró kilenc nap múlva értünk jön.
– Vagyis, ha veszteg maradunk... ha békén hagynak minket... –
McNeil visszafeküdt a helyére –, akkor kijutunk innen. Kilenc nap.
Három napot töltöttek a barlangban. McNeil már talpra állt, és
türelmetlenül várta, hogy Ashe is felépüljön annyira, hogy útnak
indulhassanak. Bár Ross és McNeil egymást felváltva vadásztak és
őrködtek. egyikük sem látta semmi jelét annak, hogy a törzs tagjai a
nyomukban lennének. Kétségtelen, hogy Lal,
 ígéretéhez híven, elrejtőzött a mocsárban, hogy elkerülje a többiekkel
való találkozást.
A negyedik napon Ashe kora hajnalban ébresztette Rosst. A tüzük be
volt temetve földdel, a barlang hideg volt és sivár. Megették az előző nap
sütött őzhúst, majd kiléptek a csípős hajnali ködbe. Valamivel lentebb, a
völgy felé vezető úton McNeil csatlakozott hozzájuk, kilépve őrhelyének
homályából. A gyógyuló Ashe-hez igazítva lépteiket haladtak a faluba
vezető ösvény irányába. Az ösvény keresztezése után továbbra is észak felé
tartottak, miközben egyre meredekebbé vált az út. Távolról bárányok
bégetését és kutyák ugatását hallották. A ködben Ross egy keskeny árokba
lépett, ami mögött tarló húzódott. Ashe megállt, hogy megnézze, mi történt,
orrlukai kitágultak, olyan volt, mint egy nyomkereső vadászkutya.
Tovább folytatták útjukat. Kisebb-nagyobb réteken vágtak át. Ross
biztos volt benne, hogy ezek a földek rosszul teremnek. A köd egyre sűrűbb
lett. Ashe mankói segítségével tőle telhetőén gyorsított a tempón, majd
megkönnyebbülten sóhajtott, amikor szembetalálták magukat két hatalmas
oszlopként meredező kőtömbbel, amit egy harmadik ugyanolyan nagyságú
kődarab fedett le, egyszerű árkádot képezve. A túlsó oldalán keskeny völgy
kanyargott vissza a dombok közé.
A sűrű ködben Rosst nyugtalanító érzés kerítette hatalmába, amint
meglátta a kőépítmény mögött húzódó különös völgyet. Elmondhatta ugyan
magáról, hogy alapjában véve nem babonás, hogy ezekről a törzsi
hiedelmekről csak a kiképzésen hallott anélkül, hogy hitt volna bennük, de
ha most egyedül lett volna, biztosan messzire elkerüli ezt a helyet.
Érthetően megkönnyebbült, amikor Ashe megállt az árkádnál, és várt.
Pár pillanat múlva intett a többieknek, hogy húzódjanak fedezékbe.
Ross készséggel engedelmeskedett, bár ruhája így még vizesebb lett, mint
ahogy az arca is, amint a tüskés bokrok közé húzódott. A rengeteg örökzöld
és törpefenyő olyan szabályos alagutat alkotott, mintha emberek telepítették
volna valamilyen céllal. Egyszer csak társai eltűntek, majd Ashe hangját
hallotta, amint élesen, de ugyanakkor szelíden valamilyen madár hangját
utánozza. Háromszor megismételte, mire egy alak lépett ki a homályból.
Hosszú, szürkésfehér köpenye beleolvadt a párás, ködös félthomályba. Az
ökzöld alagút tövéből jött, a völgy szívéből. Egész alakját durva szövésű
daróc fedte. Ashe, miközben intett a többieknek, hogy maradjanak, ahol
vannak, szembefordult az árkád előtt megálló, bebugyolált idegennel.
 – A Földanya keze és lába, ki elveti a magokat, hogy arathassunk.
– Idegen, ki kivívta Lurgha haragját – támadt rá a felbukkanó alak,
Cassca jól ismert hangján –, mi a szándékod? Hogy merészelsz belépni erre
a helyre, hahóvá férfi nem teheti be a lábát?
– Te is tudod, hiszen azon az éjszakán te is láttad Lurghát.
Ashe észrevette, hogy a másik levegő után kapkod.
– Hogyan tudtad meg, idegen?
–Te a Földanyát szolgálod, de irigy vagy rá, és arra, amit tesz. Ha
Lurgha csakugyan olyan félelmetes isten, úgy a saját szemeddel akartad
látni, hogyan büntet.
Amikor a lány végre megszólalt, dühös és csalódott volt a hangja.
– Már tudsz a szégyenemről, Assha. Lurgha egy madár hátán jött,
megmondta, hogy büntetni fog, és büntetett. A falu most majd áldozatot
mutat be a nagy
 Lurghának, és bocsánatáért könyörög. Nem hallgat többé a Földanya
szavára, és nem visz neki ajándékokat.
– Mondd meg nekem, honnan jött az a madár?
– Miért akarod tudni, hogy milyen irányból jött Lurgha? Az ő ereje
akkor is hatalmas. – Cassca az árkád alá állt. – Valami különös jelentése
van?
– Talán igen. Mondd hát!
A lány lassan megfordult, majd jobb kéz felé mutatott.
– Onnan jött, Assha. Tisztán láttam, hiszen nem kellett félnem.
Tudtam, hogyha vigyáz rám az Anya, még Lurgha villámai sem árthatnak
nekem. Tudom, mikor vált Lurgha kisebbé a szemedben, Ashe. Akkor,
amikor felfalta a tieidet.
– Meglehet – válaszolta Ashe. – Nem hiszem, hogy Lurgha
egyhamar visszajön.
Cassca vállat vont, nehéz köpenye meglebbent.
– Lesz, ahogy lesz, Assha. Most menj, nem szabad tovább jönnöd.
Cassca visszalépett az örökzöldek sűrűjébe, Ross és McNeil pedig
előbujtak rejtekhelyükről. McNeil abba az irányba nézett, amerre Cassca
mutatott.
– Északkelet – mondta elgondolkozva –, a baltikumi térség.
8.
–...és ez minden. – Tíz nappal később Ashe bekötözött lábbal,
kisimult vonásokkal ült az északi-sarki állomás egyik tábori priccsén egy
bögre kávéval a kezében, sejtelmesen mosolyogva Nelson Millairdre.
Millaird, Kelgarries, Dr. Veb, az egész vezérkar eljött, hogy találkozzon a
három britanniai hőssel, és most itt szorongtak a szűk kis szobában McNeilt
és Rosst teljesen a falnak szorítva. Hiszen erre vártak. Erre vadásztak
hónapok, sőt évek óta, és most a markukban volt.
Csak Millaird, a nagyfőnök nem tűnt olyan elégedettnek. A nagydarab,
bozontos, őszülő hajú, kövér, húsos képű férfi nem nézett ki valami nagy
koponyának, de Ross már elég régóta volt itt ahhoz, hogy tudja, ő az, aki
hatalmas, szőrös kezével összefogja a Retrográd Hadművelet szálait, és
kezdetek óta az ő irányítása alá tartozik. Ez az igazgató most
visszaereszkedett a teste tömegéhez képest meglehetősen kicsiny székre, s
közben gondolataiba merülve egy fogpiszkálót rágcsált.
 – Tehát szagot fogtunk – mondta minden lelkesedés nélkül.
– Azt hát. De még milyet! – vágott közbe Kelgarries. Mivel
túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy ülni tudjon, hirtelen felállt, és az
ajtónak támasztotta hátát. Tekintete olyan élénk volt. mint aki készen áll
arra, hogy azonnal szembenézzen az ellenséggel.
– A vörösök nyilván azért támadták meg Gogot, mert úgy gondolták,
hogy veszélyeztetheti őket. A fő bázisnak tehát ebben az időszakban kell
lennie.
– Az egyik bázisnak – javította ki Millaird. – Amit mi keresünk, az
valahol máshol van. És ebben a pillanatban talán éppen egy másik korba
települnek át. Vagy gondoljátok, hogy ölbe tett kézzel ülnek, és várnak
ránk?
Millaird mondanivalója, bár erőszakos hangjával igyekezett még
nagyobb nyomatékot adni neki, láthatóan nem tett nagy hatást az őrnagyra.
– Csakhogy mennyi időbe telik, míg leszerelnek
 egy nagyobb bázist? – vágott vissza a tiszt. – Legalább egy hónapba.
Ha sürgősen bevetnénk egy kisebb különítményt...
Millaird összefonta óriási karját hordóra emlékeztető, robusztus alakja
előtt, és gúnyosan felnevetett.
– És vajon hova küldjük azt a különítményt, Kelgarries?
Meglehetősen hiányos az iránymeghatározás. Nem arról van szó – fordult
ezúttal Ashe-hez –, hogy maguk nem tettek meg mindent, Ashe. És maga,
McNeil? Semmi hozzáfűznivalója nincs?
– Nem, uram. Úgy ért minket, mint derült égből a villámcsapás,
pedig Sandy megbizonyosodott róla, hogy minden jelzőberendezés
működik. Nem tudom, hogyan találhattak ránk. Hacsak nem sikerült
ráállniuk a frekvenciánkra. Ha így volt, akkor már jó ideje figyelhettek
bennünket, hiszen rendszeresen használtuk a rádiót.
– A vörösök türelmesek. Van néhány igen nagy koponyájuk, és
valószínűleg még egy-két hasonlóan ismeretlen ügyes szerkezetük, ami a
segítségükre lehet. Mi is türelmesek vagyunk, tudósaink is vannak, de
nincsenek csodamasináink. És az idő ellenünk dolgozik. Ki tud hozni ebből
valamit, Webb? – fordult Millaird a vezérkar harmadik tagjához, aki eddig
még meg sem szólalt.
A csendesen üldögélő férfi megigazította állandóan leesni készülő
szemüvegét.
– Egy újabb momentumra szeretném felhívni a figyelmét a
feltevéseinkkel kapcsolatban. Tételezzük fel, hogy a bázisukat valóban a
Balti-tenger környékére telepítették. Régi kereskedelmi útvonalak vezetnek
arra, de ez a terület számunkra teljesen megközelíthetetlen a mi
századunkban. Európának erről a térségéről soha nem tudtunk túl sokat.
Talán egészen a finn határ közelében vannak. Számtalan módon álcázhatják
a támaszpontjukat. Különös ország. Millaird noteszt és tollat vett elő a
zsebéből.
– Nem ártana megkérdezni néhány aktív és nyugalmazott katonai
hírszerző ügynököt. Biztosan tudnának némi információval szolgálni.
Szóval a Baltikum. Csakhogy az hatalmas terület.
Webb bólintott.
– De van egy bizonyos nyom... a régi kereskedelmi utak. A
legnagyobb ilyen utat a borostyánkereskedők használták annak idején.
Erdős vidék, de már nem olyan vad, mint korábban. Leginkább bennszülött
vadászok és halászok élnek itt, akik kapcsolatban állnak a kereskedőkkel. –
Idegesen megigazította a szemüvegét. – Előfordulhat, hogy a vörösök saját
vesztükbe rohannak ezen a helyen, Csak össze kell kapcsolni a helyet és az
időt.
– Hogyan? – kérdezte Kelgarries.
– Ismeretes a csatabárdos népek inváziója. Ha eddig nem is
érkeztek volna még meg, megjelenésük hamarosan várható. Ők idézték elő
az egyik legnagyobb népvándorlási hullámot. Elárasztották az egész
térséget, és letelepedtek. Ők lettek a kelta erdetű skandinávok. Nem tudjuk,
hogy kiirtották-e az ott talált őslakosokat, vagy magukba olvasztották őket.
– Pedig ezen érdemes lenne elgondolkodni – jegyezte meg McNeil.
Nem ugyanaz, ha valakinek széthasítják a koponyáját, vagy meghagyják az
életét.
– Nem hiszem, hogy bántanák a kereskedőket. Bizonyítékok vannak
rá, hogy a kereskedők topábbra is ugyanúgy üzleteltek, annak ellenére,
hogy vásárlóik már nem ugyanazok voltak.
– Hacsak nem.éri őket váratlan támadás. – Ashe odanyújtotta
Rossnak üres bögréjét. – Ne feledkezzünk meg Lurgha bosszújáról.
Mostantól minden ke-
 reskedői állomás veszélyben van, ami ellenségeink bázisának
környékén létezik. Webb tagadóiag rázta a fejét.
– Az ilyen kereskedői táborhelyekre irányuló általános támadás
megváltoztatná a történelmet. Ezt nem kockáztathatják a vörösök csupán
egy egyszerű gyanú miatt.
– Gondoljon csak bele! Ők már nem foglalkoznak a történelemmel.
Nem. Most már ránk vadásznak. Nem szabad tovább használnunk a rádiót.
– Az lehetetlen! – csattant fel Millaird. – Megpróbálhatjuk ritkítani
az adásokat, de nem engedhetem el úgy a fiúkat, hogy ne tartsam velük a
kapcsolatot. Találjanak ki valamilyen módszert, amivel kontaktusban
maradhatunk, és amit nem tudnak kiszimatolni! Idő. – Vastag ujjaival
idegesen dobolt a térdén. – Ez most a leglényegesebb. Az idő!
– És ez az, ami nekünk nincs – mondta Ashe a tőle megszokott
nyugalommal. – Ha a vörösök attól tartanak, hogy kiszúrták őket, akkor
most éjjel-nappal a bázisuk leszerelésén dolgoznak. Soha nem lesz még egy
ilyen alkalom, hogy elkapjuk őket. Most kell lépnünk.
Millaird szeme majdnem teljesen csukva volt. Alighanem elszundított.
Kelgarries idegesen fel-alá járkált, Webb kerek arca elárulta, hogy nem ért
egyet a hallottakkal.
– Doki! – Millaird a válla fölött kíséretének negyedik tagjára nézett.
– Halljam a jelentést!
– Ashe még legalább öt napig kezelés alatt áll. McNeil égési
sérülései nem veszélyesek, Murdock sebe pedig már majdnem
begyógyult.
– Öt nap – dünnyögte Millaird, majd hirtelen az őrnagyra nézett. –
Emberek. Itt vagyunk használható emberek nélkül. Tudna hirtelen keríteni
valakit?
– Senkit. De visszahívhatom Jansent és Van Wyke-ot. ök egész jól el
tudnának vegyülni a csatabárdosok között. – A Kelgarries szemében
hirtelen kigyúló fény azonnal kihunyt. – Nem, mégsem. Még nem
rendelkezünk elég információval erről a népről, és mindaddig nem is
fogunk, míg fel nem bukkannak. Nem küldhetem ki vakon az embereimet.
Egy elkövetett baklövés nemcsak az ő életüket, de az egész programot is
veszélyeztetné.
– Vagyis maradnak maguk hárman – mondta Millaird. –
Visszavezényelünk még olyan embereket, akiket tudunk, és felkészítjük
őket, amilyen gyorsan csak lehet. De tudják, milyen sok időt vesz ez
igénybe. Időközben...
Ashe Webbhez fordult.
– Nem tudná pontosabban behatárolni azt a területet annál, hogy
Baltikum?
– Annyit tehetünk – válaszolta a másik láthatóan vonakodva –, hogy
az elkövetkező öt napra elküldjük a tengeralattjárót, hogy cirkáljon a part
mentén. Ha a vörösök rádión tartják egymással a kapcsolatot, akkor megvan
rá az esélyünk, hogy befogjuk őket, feltéve, ha egyáltalán vannak a
közelben kisebb állomások, amikkel kommunikálnak. Kevés...
– De mégis valami! – Kelgarries az olyan ember makacsságával
kapaszkodott ebbe a néhány reményt keltő mondatba, aki képtelen tétlenül
üldögélni.
– Csakhogy a vörösök éppen erre a lépésre számítanak – folytatta
Webb.
– Rendben van. Figyelni fognak minket – mondta az őrnagy
ingerülten. – De ez az egyetlen mód, hogy segítsünk a fiúknak.
Az ajtóhoz lépett, és kiment. Webb lassan felemelkedett a székről.
– Majd még átnézem a térképeket – mondta Ashe-,
 nek. – Sajnos, azt a területet még nem ismerjük, de nem lenne okos
dolog most odairányítani egy felderítő repülőgépet. A küldetésük sötétben
tapogatózás lesz.
– Amikor csak egy út van előttünk, akkor azt választjuk – válaszolta
Ashe.
– De örömmel veszem, ha bármilyen aprósággal el tud igazítani,
Miles.
Ha Ross úgy gondolta, hogy a próbaút előtti fejtágító program kemény
megpróbáltatás volt, akkor most rá kellett jönnie, hogy ez idáig tévhitben
élt. Mivel a következő utazás sikere vagy kudarca kizárólag hármójukon állt
– Ashe-en, McNeilen és rajta –, így instrukciók özöne szakadt a nyakukba,
mígnem Ross a harmadik éjszakán a kábulattól és a fáradtságtól már
elaludni sem tudott. Úgy érezte, ahelyett hogy kezdene tisztán látni, csak
egyre jobban összezavarodik benne minden, amit egész nap a fejébe vertek.
McNeilnek is beszámolt erről az érzésről.
– A bázis három másik csoportot is visszahívott – válaszolta
McNeil.
– Azonban nekik újra részt kell venniük a kiképzésben, úgyhogy
csak három-négy hét múlva indulnak el. Ha az ember visszatér egy
bevetésről, ugyanolyan tökéletesen el tudja felejteni, amit a fejébe vertek,
mint ahogy meg is tudja tanulni...
– És az új emberek?
– Ne hidd, hogy Kelgarries nem fog a föld alól is keríteni újoncokat!
Csakhogy nekünk azokhoz az emberekhez kell hasonlítanunk, akik között el
akarunk vegyülni. Például tegyük fel, hogy egy alacsony, tömpe orrú, fekete
hajú kis ember keveredik a skandinávok közé. Biztosan azonnal feltűnne.
De mi nem kockáztathatunk. Kelgarriesnek olyan embereket kell
keresnie, akik nemcsak külső tulajdonságaik miatt felelnek meg erre a
feladatra, hanem valóban alkalmasak is rá. Olyan embert, aki tengerész
módjára gondolkodik... persze nem igazi tengerész, csak úgy forog az esze,
mintha az lenne... nem küldhetünk, mondjuk, nomád pásztorok közé.
Ügynökeink biztonsága és a program attól függ, hogy mennyire ismerjük az
adott kort és az adott helyet, és hogy bele tudunk-e illeszkedni.
Rossnak ez eddig eszébe sem jutott, de most, hogy jobban
utánagondolt, ők hárman: McNeil, Ashe és ő, valóban hasonlítanak
egymáshoz. Körülbelül egyforma magasak, barna a hajuk és világos a
szemük. Ashe-é kék, az övé szürke, McNeilé mogyorószínű. Testfelépítésük
is hasonló. Mindhárman szikár, vékony csontú, fürge emberek. Eddig ugyan
csak filmeken látott valódi kereskedőket, de most, hogy gondolatban maga
elé idézte őket, világosan látta, hogy ők hárman alkatilag mennyire
hasonlítanak ezekhez az álcázásként használt, nagy utakat bejáró
emberekhez.
Az ötödik nap reggelén Ashe, McNeil és Ross éppen Webb térképét
tanulmányozták, amikor Kelgarries rontott be a szobába, nyomában az
elefántléptekkel közeledő Millaird.
– Megvan! Ezúttal kedvezett a szerencse. A vörösök végre hibáztak.
De még mennyire, hogy hibáztak!
Webb az őrnagyra nézett. Szája szögletében halvány mosoly bujkált.
– Vannak még csodák – jegyezte meg.
– Gondolom, a tengeralattjárónak sikerült meghatároznia a
koordinátákat.
Kelgarries úgy lobogtatott egy papírcetlit, akár egy győzelmi zászlót,
majd átnyújtotta Webbnek. Webb, miután alaposan áttanulmányozta, a
térkép fölé hajolt, és egy tűhegyes ceruzával bejelölte rajta a keresett
körzetet.
– Nos, ez valamivel szűkíti a kört – ismerte el.
 Ashe sorra szemügyre vette a lelkes arcokat és a térképet, majd
felnevetett.
– Szeretném, ha megmondanád, mit jelent az szerinted, hogy szűkíti
a kört. Ne feledd, hogy gyalogolnunk kell és nem mindegy, hogy húsz
mérfölddel többet vagy kevesebbet.
– Ez a hely jócskán bent van a szárazföld belsejében. Távol a
tengerparttól.
McNeil is hangot adott fenntartásainak.
– És mi nem ismerjük ezt a vidéket.
Webb ezen a reggelen legalább huszadjára igazította meg a
szemüvegét.
– Nos, azt hiszem, fontolóra vehetnénk ezt az észrevételt – mondta
olyan bizonytalan hangon, mintha azt remélné, hogy valaki tiltakozni fog
ellene. Dej senki sem tiltakozott. Millaird a térképet vallatta.
– Azt hiszem, megcsináljuk, Miles! Ashe-hez fordult.
– Ejtőernyővel fogtok leereszkedni, ezen kívül speciális
felszerelést visztek magatokkal. Amint megérkeztek és megszabadultok az
ejtőernyőtől, beszórjátok azzal a porral, amit majd Milestól kaptok. Tíz
percen belül úgy szét fog porladni, hogy senki nem ismerheti fel. Ebből a
fajtából nekünk mindössze egy tucat van, kizárólag krízis esetére. Találjátok
meg a bázist, és szereljétek fel a detektort! Ebben a korban nem lesz nehéz
dolgotok, de ne felejtsétek el, hogy nekünk a vonal másik végére van
szükségünk. Amíg nem sikerül azt meghatároznotok, addig nem léphettek
velünk kapcsolatba.
– Fennáll annak a lehetősége – szólalt meg Ashe –, hogy a vörösök
több közbenső állomást telepítettek. Ha elég rafináltak, akkor nem hagyják,
hogy ilyen egyszerűen nyomára bukkanjunk a titkuknak. Valószínűnek
tartom, hogy minden állomást érintenünk kell ahhoz, hogy egyre visszább
kerüljünk az időben és egyre közelebb a célhoz.
– Rendben. Ha ez bebizonyosodik, akkor csak a soron következőről
kérünk jelentést – vette vissza a szót Millaird. – Onnan már mi fogjuk
követni a nyomokat, ki tudja, talán még néhány dinoszaurusznak álcázott
fiút is be kell majd vetnünk.
– Meg kell találnunk az állomásuk utolsó láncszemét, és ha. ez a
feladat kemény munkát követel, akkor keményen fogunk dolgozni.
 – Honnan szereztétek a koordinátákat? – kérdezte McNeil.
– Az egyik táboruk bajbajutott. Segítséget kért. – És kapott?
Az őrnagy elvigyorodott.
– Hova gondolsz? Ismered a szabályokat. És a vörösök ezeket a
szabályokat kétszer olyan szigorúan alkalmazzák a saját embereikre.
– Mégis, miféle bajba jutottak?
– Valamilyen helyi vallási ügybe bonyolódtak. Mindent megtettünk
ugyan, hogy megfejtsük a kódot, de nem sikerült tökéletesen. Az egészből
annyi derült ki, hogy játékszernek tekintettek egy helyi istenséget, és
megégették magukat.
– Lurgha visszatért? – mosolygott Ashe.
– őrültség – mondta Webb ingerülten. – Ti magatok majdnem
áldozatul estetek ennek a Lurgha-ügynek. Egy kicsit meredek volt a
Földanyát is belekeverni ebbe a sztoriba, csak a szerencsének
köszönhetitek, hogy viszonylag könnyen kikeveredtetek belőle.
– Ebből egy adag éppen elég volt – bólogatott egyetértőén Ashe. –
Bár éppen az menthetetett meg minket, hogy belekevertük. Ám azt már
most kijelentem, hogy nem indítok szent háborút, de még csak prófétaként
sem vagyok hajlandó fellépni.
 Ross tanult ugyan térképet olvasni itt a bázison, ám a nyílt terepen
nemigen tudta ismeretét kamatoztatni. Abban reménykedett, hogy talán
mégis sikerül néhány feltűnőbb tereptárgyat memorizálnia.
Landolni egy ismeretlen vidéken olyasmi, ami saját önszántából
biztosan nem próbálna ki. Sötétben, zuhogó esőben zuhanni minden volt,
csak kellemes nem. Egymást követve, teljesen vakon ugrottak ki a sötétbe.
Ross eddigi életének ez volt a legkeményebb próbatétele. Ám mindezek
ellenére baj nélkül mégérkezett a kijelölt tisztásra. Lecsatolta magáról az
ejtőernyőt, és a tisztás közepére húzta. Hirtelen panaszos iázás törte meg a
csendet, s Ross alig bírt félreugrani a rúgkapálva landoló szamár elől. Az
egyik jószág volt abból a párból, amit teherhordónak küldtek utánuk. Ezeket
az amúgy is könnyen kezelhető állatokat az ugrás előtt alaposan
benyugtatózták, így a leérkezett szamár jámborán tűrte, hogy Ross
leszerelje róla a hatalmas ejtőernyőt.
– Rossa – a hang, ami már a kereskedői nevén szólította, az
ellenkező irányból jött.
– Erre vagyok, és nálam az egyik csacsi is.
– Nálam pedig a másik – ez McNeil hangja volt. Szemük lassan
hozzászokott a homályhoz, ami az erdő sűrűjében sokkal sötétebb lett
volna. Munkához láttak. Ejtőernyőiket halomba rakták, majd Ashe
széthintette rajtuk a nála lévő port, ami halvány zöldes sugárzás kíséretében
fejtette ki romboló hatását. Miután végeztek, bevették magukat a sűrűbe, és
tábort vertek az éjszaka hátralevő részére.
Egész küldetésüket a szerencsére és a földet érés sikerére alapozták.
Ami a földetérést illeti, Ross úgy gondolta, hogy minden a terv szerint
ment, hacsak,nincs a közelben néhány ügynök, aki megláthatta őket.
Küldetésük hátralevő része már nem volt ilyen aprólékosan
megtervezve. Kereskedőknek adják ki magukat, akik egy időre itt
szándékoznak maradni. A megállapodás szerint a folyó mellett kell
letelepedniük, ami egy tó vizéből tölti fel medrét, hogy aztán délnek
fordulva egy távoli tengerbe torkolljon. Annyit tudtak erről a vidékről, hogy
gyéren lakott. Csupán kis létszámú törzsek élnek errefelé, a britanniai
telepesek ősei, akik évszakról évszakra követik az észak, majd dél felé
vonuló vadakat.
A tengerpart mentén élő halászok állandóbb telepeket hoztak létre,
ezekből alakultak ki lassanként a városok. Néhány elszánt földművelő is élt
ugyan a déli területeken, de a fő ok, amiért a kereskedők felkeresték ezt a
vidéket, az a prém és a borostyán volt.
Ross és társai egy óriási fenyő alatt húzódtak meg. Ashe egy
csomaggal babrált, amelyből hamarosan előkerült mesterségük jelképe: egy
serleg. Fanyar ízű, élénkítő italt töltött bele, olyat, amit a kereskedők
minden útjukra magukkal visznek. Kézről kézre járt a kupa, és bár a
beletöltött italnak nem volt valami jó íze, némi kárpótlást nyújtott az a
kellemes meleg, ami szétáradt lehűlt testükben.
Felváltva őrködtek mindaddig, amíg a szürke hajnalt fel nem váltotta a
fényes reggel. Miután elfogyasztották egyszerű reggelijüket, a kereskedők
szokott módján felmálházták szamaraikat, íjaikat köpenyük alá rejtették,
hogy megvédjék a nedvességtől, majd elindultak megkeresni a folyót és a
dél felé vezető utat.
Ashe ment elöl, Ross a szamarakat vezette, a sort McNeil zárta. A
kitaposott ösvényt elhagyva nehezebb útszakasz következett, egészen a
tisztás széléig, ahonnan még látták a tavat.
 Útjuk kétharmad részénél járhattak, amikor Ashe megszólalt.
– Valami ég.
Ross mélyen a levegőbe szippanott, és ő is érezte. McNeil Ashe felé
biccentett, és egy szempillantás alatt a fák közé surrant, olyan magától
értetődő bátorsággal, amit Murdock mindig is irigyelt. Miközben arra
vártak, hogy visszatérjen, Ross előtt hirtelen megvilágosodott annak a
másfajta életnek a lényege, amibe belecsöppent. Ross tudta, hogy
Britanniában nem Ő volt az első oda nem illő ember, de ez most más volt.
Lehet, hogy itt viszont ő az első ügynök, aki erre jár.
Egy vastag faágon mókus ugrándozott. Kíváncsi gombszemeivel
alaposan szemügyre vette a különös jövevényeket. Az egyik szamár
megrázta a fejét, mire a mókus csapott egyet a farkával, és eltűnt a sűrűben.
Jóllehet csend volt, mégis hallatszott valami különös halk moraj, aminek
Ross megpróbálta megfejteni az eredetét. Nemhiába hegyezte úgy a fülét,
hamarosan rá is jött, honnan ered a hang. Megérintette Ashe vállát, és
fejével a hang irányába intett. Ebben a pillanatban ugyanolyan nesztelenül,
mint ahogyan eltűnt, McNeil vált ki a bokrok közül.
– Egy csapat – mondta halkan.
– Miféle csapat?
– Bennszülöttek. Vadabbak, mint amilyet valaha is láttam. Azt
hiszem, most egy nagyon távoli korba érkeztünk. Ezek az emberek még
barlanglakók. Azt hiszem, még sohasem hallottak kereskedőkről.
– Hányan vannak?
– Három vagy négy család. A férfiak többsége valószínűleg éppen
vadászik, mert csupán hat-hét nőt és vagy tíz gyereket láttam. Ahogy
elnéztem, mostanában igen elkerülte őket a szerencse.
– Talán kölcsönösen meghozzuk majd egymás szerencséjét – mondta
Ashe, miközben intett Rossnak, hogy induljon el a szamarakkal. –
Megkerüljük őket a folyó irányában, és csak később próbálunk meg velük
kereskedni. De mindenképpen kapcsolatba akarok velük kerülni.
9.
– Ne legyünk túlságosan bizakodóak – mondta McNeil, égő arcát
tenyerébe temetve –, eddig Ugyan minden rendben ment.
Miután elrugdosott az útból néhány ágat, amiket Ross vagdosott le a
kidöntött fáról, McNeil segített társának a helyére görgetni egy farönköt,
épülő, immár állandó szállásuk egyik darabját. Ha az erdei vadászokon
kívül mások is leskelődtek volna utánuk, nem láttak volna egyebet a
messziről jött kereskedők szokványos építkezésénél.
Abban, hogy a vadászok figyelik őket, mindhárman biztosak voltak, de
saját biztonságuk érdekében arról sem volt szabad megfeledkezniük, hogy
mások is szemmel tarthatják őket. Éjszakánként felderítő utakat tettek, mint
ügynökök, ám napközben kifogástalanul játszották a kereskedőt.
A köztük és a törzsfők között folyó cserekereskedelem sok félénkebb
embert is az idegenek táborába vonzott, akik mindenfélét elcseréltek
kicserzett szarvasbőrért vagy egy jobbfajta prémért. A kereskedők
érkezésének híre futótűzként terjedt el a vidéken, így hamarosan két másik
klán is elküldte embereit, hogy szétnézzenek ezen a különös helyen.
A csereügyletek közben ilyen-olyan információk is
 eljutottak az ügynökökhöz, amiknek – ha elég fontosnak tűntek –
alaposan utána is jártak.
Mindhármuknak rengeteg kérdeznivalója volt, amit igyekeztek
észrevétlenül beleszőni a vadászokkal folytatott beszélgetésekbe, amikor és
ahogyan csak lehetett. Igaz ugyan, hogy nem beszélték az erdei emberek
nyelvét, de a jelbeszéddel jól elboldogultak és hamarosan már néhány szót
is megtanultak. Ashe összebarátkozott a legközelebbi és egyben elsőként
felfedezett klánnal, s elkísérte őket egyik vadászatukra. Jó ürügy volt ez
arra, hogy bejusson az eddig ismeretlen területre, és egy kicsit körülnézzen,
hátha talál valamit, ami a vörös bázis jelenlétére utalna. ,
Ross nagyokat kortyolt a folyó hűs vizéből, s forró arcát is felfrissítette
vele.
– Ha a vörösök nem kereskedők – töprengett fennhangon –, akkor
minek Álcázzák magukat?
McNeil vállat vont.
– Talán vadászoknak, halászoknak...
– De hogyan kerültek ide az asszonyok és a gyerekek?
– Ugyanúgy, ahogy a férfiak. Szerezték őket. Civilizált, huszadik
századi korukból. Vagy összeszedték egy tábor, életben maradt lakóit.
Ross leült egy vizeskorsóra.
– Úgy érted, megölték a férfiakat, a családjaikat pedig egyszerűen
elvitték? – Mélységes undort érzett ezek iránt a gyilkosok iránt. Korábban
mindig büszke volt az edzettségére, de mióta bekerült ebbe a különös
világba, számtalanszor szembetalálta magát olyan dolgokkal, amik alaposan
próbára tették a gyomrát és az idegeit.
– Sokszor megtörtént már – mondta McNeil színtelen hangon. – A
hódítók száz meg száz alkalommal követtek el ilyesmit. Itt szétszórtan élő
kis családok vannak. Ebben a helyzetben könnyű mozogni.
– Logikusabb lenne, ha vadászok helyett telepeseknek álcáznák
magukat. Hiszen a bázisukat nem vihetik állandóan magukkal.
– Van benne valami. Vagyis építettek egy falut. Á, értem már, mire
gondolsz... a közelben nincs ilyen falu. Attól még itt lehetnek. Talán a föld
alatt.
Hogy milyen közel jártak a megoldáshoz, az csak éjjel derült ki,
amikor Ashe egy őzcombbal a hátán visszatért a vadászatról. Ross mostanra
már elég jól ismerte ahhoz, hogy belelásson a gondolataiba.
 – Találtál valamit?
– Néhány újdonsült szellemet – válaszolt Ashe különös mosollyal.
– Szellemet – csattant fel McNeil. – A vörösök szeretnek
természetfeletti dolgokkal játszadozni, nemde? Először Lurgha haragja,
most pedig a szellemek. Egyébként mit csinálnak ezek a szellemek?
– A tőlünk délkeletre fekvő hegyeket lakják, azt a vidéket, ami a
vadászok számára tabu. Egy bölény nyomában voltunk mindaddig, amíg az
el nem érte a szellemek földjét. Akkor azonban Ulffa nyomban
visszaparancsolt bennünket. Azt a vadászt, aki tovább követné a
zsákmányát, soha senki nem látná viszont, vagy ha mégis, akkor csak, mint
elszenesedett tetemet, akin a szellemek bosszút álltak. Ez az egyik hírem.
A tűz mellé telepedett, kinyújtóztatta fáradt tagjait.
– A másik már valamivel veszélyesebb ránk nézve. Egy héttel ezelőtt
déli irányban, becslésem szerint úgy húsz mérföldre innen egy egész
kereskedőtábort gyilkoltak le valakik. Az üzenetet nekem adták át, mert azt
hitték, a meggyilkoltak a rokonaim.
McNeil felült.
– Ránk vadásztak?
 – Meglehet. Másrészt viszont lehet, hogy csupán egyszerű
elővigyázatosságról van szó.
– A szellemek tették? – kérdezte Ross.
– Megkérdeztem, nem a szellemek voltak. Úgy tűnik, hogy valami
idegen törzs rohanta le őket éjszaka.
– Éjszaka? – füttyentett McNeil.
– Pontosan – mondta Ashe szárazon. – Viszont a törzseknek más a
harcmodoruk. Tehát vagy megszegte valaki az íratlan szabályt, vagy a
vörösök keze van a dologban, de látszatra mindenesetre egy törzs műve az
egész. Ezen kívül az a szóbeszéd járja, hogy a szellemeknek nincsenek
ínyükre a kereskedők, ezért az idegen betolakodókat hamarosan végleg
elűzik erről a helyről.
– Mint annak idején Lurgha haragja – jegyezte meg Ross.
– Van ebben az egészben valami gyanús ismétlődés – jegyezte meg
egyetértőén Ashe.
– Én csak azt mondhatom, hogy nem szabad több vadászaton részt
venni – szólalt meg McNeil. – Túlságosan nagy a kísértés, hogy valakit
szarvasnak nézzenek, aztán pedig könnyezzenek a sírja fölött.
– Ez a gondolat már bennem is többször felmerült ma délután –
mondta Ashe. – Ezek az emberek látszatra megtévesztően egyszerűek, de az
észjárásukat nem érthetjük meg. Ők másként gondolkodnak, mint mi.
Megpróbáljuk megtéveszteni őket, de számolnunk kell azzal, hogy egy apró
hiba is végzetes lehet. Ez a hely mostanában nem valami biztonságos.
Titkos őrséget kellene szerveznünk.
– Mit szólnátok ahhoz, ha úgy tennénk, mintha lerohanták volna a
táborunkat? – kérdezte McNeil. – Aztán éjszaka felkeresnénk a szellemek
hegyét. Ulffa népe biztosan azt hinné, hogy végünk van.
– Nem rossz ötlet, csak éppen hiányolnák a holttestünket. Ugyanis
azok, akik a másik tábort támadták meg, iszonyatos bizonyítékokat hagytak
hátra, amik hitelesen elmesélték, mi történt az ottlakókkal. Mi viszont nem
szolgálhatunk ilyen bizonyítékokkal. McNeil azonban nem tágított.
– Meg is hamisíthatnánk ezeket a nyomokat.
– Hamisításra semmi szükség – kapcsolódott be Ross a vitába. A
tisztás szélén állt kezét, a kunyhójukat körülvevő facsemeték egyikére tette,
amiket aznap ültettek nagy buzgalommal.
Ashe pillanatok alatt mellette termett.
 – Mi az?
Ross órákat töltött azzal, hogy figyelte a vadon neszeit, és most végre
meglett az eredménye.
– Ezt a madárhangot eddig sohasem a szárazföld belsejéből
hallottam. Ez az a kék madár, amelyik békára szokott vadászni a folyóban.
Ashe a vizeskorsóért ment, közben fel sem pillantott az erdőre.
– Készüljetek az útra – parancsolta.
McNeil azonnal magához vette a bőrből készült tarisznyáikat, amiben
mindig volt elegendő élelem. Elérhető helyen, a félig elkészült kunyhóban
tartották a bejáratot fedő bőrdarab mögött. Újra hallották a madarat. Éles,
metsző hangja messzire elhallatszott. Ross rájött, hogy csak emiatt
választotta egy amúgy figyelmetlen ember a jeladásnak ezt a formáját.
Sietve a tisztás távolabbi részén fekvő összetákolt istállóhoz ment, hogy
eloldja a kötőfékről a szamarakat. Valószínű, hogy szegény állatok hamar
áldozatul esnek majd valami bujkáló gazembernek, de így legalább lesz
némi esélyük a menekülésre.
McNeil vállára vetette köpenyét, hogy elrejtse a bőrtarisznyákat, majd
felkapta a bőrkulacsot, mintha csak a folyóhoz menne Vizet meríteni, de
közben csat-
 lakozott Rosshoz. Úgy gondolták, hogy megúszták, és hogy a fák
között ólálkodók semmi gyanúsat nem vettek észre, ám a következő pillanat
rácáfolt feltevésükre. Vagy ők követtek el valami hibát, vagy a támadók
voltak nagyon türelmetlenek. Egy nyílvessző röppent ki az éjszakából, és
megvillant a tűz fényében. Ashe-t az mentette meg a biztos haláltól, hogy
lehajolt tenni a tűzre. Karját meglendítette, a korsóban lévő vizet a tűzre
zúdította, ő maga pedig elmenekült a másik irányba.
Ross és McNeil a fák közé vetették magukat, majd a fagyos földön
kúszni kezdtek a folyópart irányába. Nyílt terepen valószínűleg nem éri
őket hasonló meglepetés.
– Ashe? – suttogta Ross, s arcán McNeil forró leheletét érezte, amint
az válaszolt.
– A másik úton jön. Nyugi, ebben ő a legjobb.
Tőrrel a kezükben olyan laposan kúsztak, akár a giliszták, s közben
halk, suhogó hangot hallottak, ami arról árulkodott, hogy az egyik támadó
valahol a közelükben ólálkodik. Ross nemegyszer ott tartott, hogy felugrik
és elvágja az ismeretlen torkát, de végül is uralkodott magán. Mióta ide
került, megtanulta kontrollálni magát, ami akár csak néhány hónappal
ezelőtt is elképzelhetetlennek tűnt volna.
A sűrű bokrokon keresztül, melyek dagály idején egészen a vízben
állnak, nemigen lehetett látni a folyó vizét. Ezen a vidéken a tél sokáig
meghúzódott az árnyas részeken. Havas foltok, jéghideg víz és csípős szél
jelezte makacs jelenlétét. Félelmetes üvöltés hasított az éjszakába. Ross
önkéntelenül visszafojtott lélegzettel feltérdelt. Már éppen azon volt, hogy
visszainduljon a táborba, amikor McNeil megragadta a karját.
– Az egyik szamár volt – suttogta erélyesen. – Gyerünk! El kell
jutnunk a gázlóhoz.
Délnek vették az irányt. Hogy gyorsabban haladjanak, félig-meddig
felegyenesedve mentek tovább, jóllehet, ez sokkal kockázatosabb volt. A
lassan visszahúzódó tavaszi áradás a folyót óriásira duzzasztotta, ám az
egyik szakaszon két nappal korábban homokzátonyt fedeztek fel. Abban
bíztak, ha átkelnek a vízen, éjszakára a folyó távol tartja ismeretlen
ellenségeiket. Ross tisztában volt vele, hogy ezzel az átkeléssel időt
nyerhetnének, de nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy
könnyűszerrel a hatalmas folyóban lelhetik halálukat. Épp tegnap látta,
hogy az ár óriási farönköket ragadott magával. És most induljon neki ő,
ráadásul sötétben?
McNeil torkából rémisztő üvöltés szakadt ki. Ross ehhez hasonlót
utoljára Britanniában hallott, de az akkor egy farkastól származott. Az
üvöltésre pillanatokon belül hasonló válasz jött a folyó alsó folyása
felől.
– Ashe!
Útjukat a hang irányában folytatták tovább, óvatosan haladva a part
mentén, amíg el nem értek Ashe-hez. Ross a sötétben bokornak nézte
nagydarab társukat, ezért hirtelen megriadt, amikor az megindult feléjük.
Ezek után átkeltek a folyón, majd újra délnek fordultak a hegyvidék
irányába.
És akkor jött az a szerencsétlen támadás.
Ross ezúttal nem hallotta a figyelmeztető madárhangot, és bár élesen
figyelt, a közeledő alakot sem vette észre, aki egy hatalmas csapással
hátulról leterítette. Az egyik pillanatban még Ashe és McNeil után lépdelt, a
másikban viszont már minden elsötétült előtte.
Lüktető fájdalom járta át egész testét, majd megállapodott a fejében.
Megpróbálta kinyitni a szemét, de
 a vakító fény, akár egy lándzsa hegye, füródott az agyába, sokszorosára
növelve fájdalmát. Szeme elé kapta a kezét, arcán valami ragacsosat érzett.
– Assha! – Azt hitte, hangosan beszél, de nem hallotta saját hangját.
Szeme előtt képek peregtek. Egy völgyben voltak. Farkas támadt rájuk a
bokrok közül. Farkas? Nem, a farkas megdöglött, de aztán újra megjelent és
a folyó partján vonított.
Ross újra megpróbálta kinyitni a szemét, tűrte a nap tüzes sugarai
okozta egyre élesebb fájdalmat, majd elfordította a fejét, hogy elkerülje a
gyilkos ragyogást.
Nagy erőfeszítésébe telt, míg látása valamennyire kitisztult. Úgy
érezte, muszáj megmozdulnia, hiszen menekülnie kell, de hogy mi elől és
hová...? Gondolkodni próbált, de csak zavaros, összefüggéstelen képek
villantak fel előtte.
Mozgó alak körvonalai rajzolódott ki előtte. A négylábú, lógó nyelvű
állat egyenesen felé közeledett. Amikor mellé ért, fenyegetően morogni
kezdett, körbeszaglászta, majd iszonyatos ugatásba fogott.
Ross úgy érezte, széthasad a feje. Szemét becsukta, mást nemigen
tehetett. Valamivel később arra riadt fel, hogy valaki jeges vizet zúdít az
arcába. Erőtlen, tiltakozó mozdulatot tett. Amint felnézett, ismerős szakállas
arcot pillantott meg furcsa helyzetben, fejjel lefelé hajolva.
A felé nyúló kezek olyan durván mozdították meg, hogy Ross újra
elvesztette az eszméletét. Amikor másodjára magához tért éjszaka volt, és a
fejében valamelyest enyhült a fájdalom. Kezével körbetapogatott. Prémeken
feküdt, gondosan betakarva.
– Assha! – próbálkozott újra. De nem Ashe volt az, aki bejött az
erőtlen hívásra. Egy asszony térdelt le mellé, szarv alakú serleget tartva a
kezében. Vastag hajfonatában néhány hajszál ezüstösen csillogott a tűz
fényében. Ross biztos, volt benne, hogy látta már valahol, de hogy hol és
mikor...? Az asszony erős karját a feje alá csúsztatta, és óvatosan
megemelte. Ross ismét szédülni kezdett. Érezte, amint a serlegből keserű
folyadék csurog a szájába, majd lobogó tűzként árad szét a testében. Újra
egyedül maradt, s a fájdalom és a zavarodottság ellenére hamarosan el is
aludt.
Hány napja ápolta Ulffa táborában a törzsfőnök asszonya, Frigga?
Nem tudta. Frigga volt az, aki rávette a törzset, hogy fogadják be a
halottnak hitt, talált idegent, ő hozta vissza az életbe mindazzal a
bölcsességgel, amit azoktól az asszonyoktól szerzett, akiket a népe
varázslóknak hívott.
Hogy Frigga miért viselte ennyire a szívén a sebesült idegen sorsát, az
csak később derült ki, amikor Ross már eléggé megerősödött ahhoz, hogy
felüljön és megpróbálja valahogyan rendezni zavaros gondolatait. A törzs
matriarchájának óriási tudásszomja volt. Az a belső késztetés, ami miatt
gyógynövényekkel kísérletezett, most még erősebbé vált benne. Ross
állapotát óriási kihívásnak fogta fel, amikor kiderülhet, mennyit is ér
valójában gyógyító tudománya. Amikor bizonyossá vált, hogy a fiú életben
marad, elhatározta, hogy mindent megtanul tőle, amit csak lehet. Ulffa és a
törzs többi férfitagja félelemmel vegyes mohó vággyal mustrálták a fémből
készült fegyvereket, de Frigga ennél sokkal többre vágyott. Meg akarta
ismerni az idegenen lévő ruha készítésének titkát, mindent tudni akart, amit
ez a férfi elmesélhet saját népe életéről, és azokról a vidékekről, amiket az
élete folyamán bejárt. Újabb és újabb kérdésekkel ostromolta a még mindig
álomvilágban lebegő Rosst, aki megpróbált minden kérdésre kielégítő
választ adni, jóllehet, ebben az állapotban inkább csak a jelen létezett
 számára. A múltra még mindig nem emlékezett tisztán. Tudta ugyan,
hogy rábíztak valamit, de hogy mit, azt képtelen volt felidézni.
Miután a támadók elmentek, a törzsfőnök és a többi vadász felkereste a
félig felépült kereskedőtábort, és elhozta az ott talált néhány értékes holmit:
egy bronzból készült borotvát, két nyúzókést, néhány horgot és
ruhaszövetet, amire Frigga természetesen nyomban igényt tartott. Ross
közömbösen szemlélte az osztozkodást, semmi sem kellett neki. Fejfájása
még mindig olyan erős volt, hogy órákig, sőt, néha napokig feküdt az ágyán
eszméletlenül.
Megtudta, hogy a törzs már régóta tart annak a csoportnak a
támadásától, amelyik a kereskedők táborát dúlta fel, de ennek a félelemnek
most vége szakadt, mert a felderítők azt a hírt hozták, hogy a kegyetlen
fosztogatók délre vonultak.
Egyetlen dolog volt, amiről Ross nem tudott, de ami Ashe-t és McNeilt
nagyon megrémítette volna; Ross Murdock ugyanis valóban meghalt,
amikor a folyóparton az ökölcsapástól eszméletét vesztette. Az a
fiatalember, aki Frigga gondos ápolásának köszönhetően lassanként
visszanyerte az eszméletét, már Rossa volt, a serlegkereskedők táborából.
És ez a Rossa egyre érlelte magában a bosszúvágyat azok iránt, akik őt
megsebesítették és elrabolták a társait. A törzs, amely befogadta őt,
megértette ezt az érzést.
Újraéledt a régi akarata, ami arra ösztönözte, hogy kipróbálja erejét,
hogy mepróbáljon lábra állni, még akkor is, ha túlságosan gyengének érezte
magát hozzá. Az íja elveszett, így Ross kénytelen volt újat készíteni, ami
több órát vett igénybe. Réz karperecét elcserélte a faluban található legjobb
tucat nyílvesszőre, a köpenyét összefogó gagát tűt pedig hálából Friggának
ajándékozta.
Most, hogy régi ereje visszatért, képtelen volt nyugodtan ülni a
táborban. Készen állt rá, hogy elhagyja ezt a törzset, bár a fején lévő seb
még mindig elég érzékeny volt. Ulffa, hogy segítsen megtalálni a támadók
nyomait, vadászaival elkísérte a déli területekre.
Amikor a tabunak számító vidékre értek, a harcosok visszafordultak.
Ross, mivel korábbi énje elveszett, s így végképp ennek a kornak a gyermek
lett, szintén habozott. Már nem fordulhatott vissza, hiszen a többiek
elmentek. Keserűen, állandóan visszatérő fájdalommal a szívében és a
fejében nézte a tiltott magaslatokat. Ezek a csúcsok rejtik azt, amit keres, és
bár egy belső hang egyre csak azt hajtotta, hogy “menj tovább", ezek a
hegyek mégis tabunak számítottak, így nem tehette meg.
Hogy hány napig vívódott volna még, ha rá nem akad egy különös
nyomra, Ross nemigen tudta volna megmondani. Ideérkezése másnapján
egy-két fa között beszűrődő fénysugár mutatta meg a középső fatörzsre
vésett jelet. Ross zavaros memóriája egy pillanatra kitisztult, amint
közelebbről megvizsgálta a jelzést. Miután alaposan szemügyre vette,
továbbment, hogy megkeresse a másikat, majd a harmadikat. Meg volt róla
győződve, hogy ezek a jelek elvezetik őt az ismeretlen zónába. A felfedezés
kéjes öröme egyre jobban háttérbe szorította a beléoltott babonát.
Más jelek is – kövekkel körberakott, levelektől megtisztított forrás,
néhány lépcsőfok, amit egy meredekebb útszakaszba vágtak – arra utaltak,
hogy amin elindult, az egy igen gyakran használt útvonal. Ross óvatosan,
minden neszre odafigyelve haladt. Nem volt ugyan kimondottan szakértője
az erdőknek, de gyorsan tanult. Aznap éjjel nem rakott tüzet. Ehelyett egy
korhadt fa belsejébe húzódott. Az éjszaka folyamán kétszer riadt fel
álmából. Egyszer farkas üvöltésére,
 egyszer pedig egy elkorhadt fának a széllel vívott kilátástalan harcára.
Reggel, amint felébredt, éppen vissza akart térni a tegnapi utolsá
jelhez, amikor öt szakállas, prémruhás, Ulffa harcosaihoz hasonló alakot
pillantott meg. A földre vetette magát, megvárta, míg láthatáron kívülre
kerülnek, majd követni kezdte őket. Egész álló nap a nyomukban volt.
Néha, amikor felértek egy csúcsra, vagy megálltak enni, Ross láthatta is
őket. Már késő délutánra járt az idő, amikor egy hegy csúcsáról hason fekve
óvatosan letekintett a völgyre.
Egy várost látott, amelynek stabil, erős házait cölöpkerítés vette körül.
Ehhez hasonló városokkal már korábban is találkozott, de ez valahogy más
volt. Álomszerű. Mintha nem lett volna olyan valóságos, amilyennek
látszott.
Ross a könyökére támaszkodott, és a jövő-menő embereket nézte.
Néhányuk prémruhás vadász volt, mások viszont egészen változatosan
öltözködtek. Nagy megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy az egyik házról
házra járó alak, öltözékéről ítélve nem más, mint kereskedő.
Nyugtalansága egyre inkább fokozódott, minél tovább figyelte a
különös várost, de furcsa módon az elkerülte a figyelmét, hogy ő maga
veszélyben van. Feltérdelt, hogy jobban lássa, mi történik odalent, amikor
egy kötél csapódott ki a semmiből, hogy őt foglyul ejtse. Az irdatlan
szorítás az összes levegőt kiszorította a tüdejéből, karjait pedig szorosan a
testéhez tapasztotta.
10.
Néhány héttel ezelőtt még lehetetlennek tartotta volna, hogy néhány
ökölcsapással bárki is engedelmességre kényszerítheti, és most itt állt
legyőzötten, dühösen figyelve támadóját, aki ugyan a kereskedők öltözékét
viselte, mégis egyfolytában valamilyen érthetetlen nyelven beszélt.
– Ez itt nem gyerekjáték – váltott át végre arra a nyelvre, amit Ross
is megértett. – Beszélni fogsz nekem, vagy ha nekem nem, majd másoknak.
Csakhogy ők már nem lesznek ilyen türelmesek. Rajta, válaszolj! Ki vagy
te, és honnan jössz?
Ross egy ideig gyilkos tekintettel nézett az asztal mögött ülő idegenre.
Gőgös, önelégült, megalázó hangja felébresztette benne a hatalom, a
hatóságok ellen mindig is érzett, mélyről fakadó gyűlöletét, de józan esze
még idejében figyelmeztette. Első találkozása ezzel a várossal így is
fájdalmasan végződött. Már ami az amúgy is sebesült fejét ért
ökölcsapásokat illeti. Semmi értelme nem volt hát annak, hogy félholtra
veresse magát és így elszalasszon egy esetleges szökési lehetőséget.
– A nevem Rossa. Kereskedő vagyok – válaszolta, s közben számító
tekintetettel nézett a férfira. – A társaimat keresem, akiket egy éjszaka
elhurcoltak.
Vallatója gúnyosan elmosolyodott. Újra azon a különös nyelven
beszélt, amire Ross közönyös tekintettel reagált. A szavak rövidek, erőteljes
hangzásúak voltak, s minél tovább beszélt ezen a nyelven, mosolya annál
halványabb lett, ő maga pedig annál idegesebb.
 A Rossra vigyázó két őr egyike megszakította ezt a szóáradatot, és a
kereskedők nyelvén szólt a fogolyhoz.
– Honnan jöttél? – Szelíd arcú, vékony férfi volt, nem az a vadállat
típus, mint a társa, aki hátulról vetette Murdockra a kötelet és egy igen
rövid ideig tartó küzdelemben képes volt megtörni Ross cseppet sem erőtlen
ellenállását.
– Délről jöttem erre a helyre – válaszolta Ross –, azért, amiért más
kereskedők is idejönnek. Ez a vidék prémben és a nap sárga könny
cseppeiben gazdag. A kereskedők békében élnek, nem emelnek emberre
kezet. Míg akik a sötétségből előlépnek, olyanok, akik semmiért ölnek,
hogy mi okból, azt nem tudom.
A férfi tovább kérdezett, és Ross kimerítő válaszokkal szolgált, hosszú
részleteket mesélve kereskedő múltjából. Igen, délről jött. Apjának,
Gurdinak a tábora melegebb vidéken, a nagy folyó mentén épült. Ez volt
Rossa első útja. Új területekre kellett elhozni áruit, a messze földön híres
Asshával, aki apjának jó barátja. Annak idején vérrel pecsételték meg
összetartozásukat. Nagy megtiszteltetés érte Rossát, hogy a híres Asshának
a szamarait hajtja majd. Macna is velük jött, aki szintén híres kereskedő, ha
nem is annyira, mint Assha.
Persze, hogy Assha is az ő fajtájából való. Ross erre a kérdésre
értetlenül pislogni kezdett. Csak rá kell nézni, látszik rajta, hogy nem barbár
erdőlakó. Hogy mióta ismeri Asshát? Ross vállat vont. Assha előző télen
érkezett apja táborába, és ott is maradt a hideg évszakra. Assha és Gurdi
aztán pecsételték meg vérrel a barátságukat, hogy Assha kimentette Gurdit
az örvénylő folyóból. Mentés közben azonban elvesztette a csónakját és
mindent, ami benne volt. így Gurdi hálából, hogy megmentette az életét,
kisegítette őt áruval.
Ross részletesen elmesélte az egész történetet, ám annak ellenére, hogy
előadása folyamatos volt, és teljesen biztos volt benne, hogy mindez
valóban így történt, továbbra is az a különös érzés kínozta, mintha olyan
eseményt mesélne el, ami valamikor régen és valaki mással történt volna
meg. Talán a kínzó fájdalom miatt olyan homályos és távoli minden.
– Úgy tűnik – fordult a szelíd arcú férfi az asztalnál ülőhöz –, hogy
ez az ember valóban az a Rossa, aki kereskedőként jött erre a vidékre.
Az eleinte még oly gunyoros férfi most dühöngött. Intett a másik
őrnek, aki Rosst hatalmas erejével az ajtóhoz vágta. Ezután a főnök újra a
saját nyelvén kezdett el beszélni. Valószínűleg parancsot adott, majd a
harcias hangból ítélve figyelmeztető vagy fenyegető megjegyzést is tehetett.
Rosst egy durva padlójú cellába lökték, amiben még egy pokróc sem
volt, hogy ráfeküdhessen. Mivel a szelídebb férfi parancsára eloldozták a
köteleit, cellája falának támaszkodva körkörös mozdulatokkal masszírozta
elgyötört csuklóit, s közben arra próbált rájönni, hogy mi is történt vele, és
hol van. Amikor fentről a hegytetőről figyelte ezt a helyet, tudta, hogy nem
közönséges kereskedőtábort lát, és kíváncsi volt, vajon mi folyik itt.
Másrészt pedig azt remélte, hogy itt majd megtalálja Asshát és Macnát.
Késő este kinyílt az ajtó, s őrei egy tálat meg egy kisebb korsót tettek
be a cellába. Ross odatapogatózott a félhomályban, ujjaival kikanalazta a
langyos, pépes ételt, majd mohón megitta a vizet. Fejfájása enyhült, és
tapasztalatból tudta, hogy lassan el is fog múlni. Ha most elalszik, akkor
másnap fájdalom nélkül valamivel, tisztább aggyal ébred majd fel. Nagyon
 kimerült volt. Hogy éjjel be ne jöjjön valaki, míg ő alszik, szorosan az
ajtóhoz húzódott.
Még sötét volt, amikor felébredt. Mintha álmában sürgette volna
valami az ébredését. De az álomra nem emlékezett. Felült, sorra
kinyújtóztatta elzsibbadt tagjait, miközben képtelen volt szabadulni egy
érzéstől, ami azt súgta, hogy valami teendője van, s hogy az idő a
legnagyobb ellensége.
Assha! Boldogan konstatálta, hogy végre eszébe jutott. Meg kell
találnia Asshát és Macnát. Hármasban biztosan sikerül majd kijutniuk
innen. Ez az, ami olyan fontos.
Nem voltak ugyan túlzottan barátságosak vele, ráadásul fogva is
tartották, de Ross jól tudta, hogy ennél sokkal rosszabb dolgokra is
számíthat, ha ittmarad, így hát ki kell szabadulnia innen, míg nem késő. A
kérdés csak az, hogyan. Az íját és a tőrét elvették, a köpenyét díszítő tűt
sem használhatja fegyverként, hiszen Friggának ajándékozta. Egész testét
végigtapogatta, hogy megtudja, mit hagytak meg a ruhájából és egyéb
holmijából. A derekához érve lecsatolta széles bronzövét, és elgondolkodva
a levegőbe csapott vele. Valódi mestermunka. Azonos méretű korongokból
áll, amiket öt-öt finoman megmunkált lánc köt össze. Az elejét, egy
oroszlánfejet ábrázoló csat díszíti. Az üvöltő oroszlán alsó állkapcsa
kampószerűen emelkedik ki a csat síkjából, ami a tőr hüvelyének fixen
tartására szolgál. A súlya miatt talán megteszi, mint fegyver, és ha
hozzávesszük a meglepett őr hirtelen zavarodottságát is, ki tudja, lehet,
hogy sikerül innen kijutni. Bár ami a meglepetést illeti, joggal várhatnának
tőle ellenállást, hiszen köztudott, hegy csak a legjobb harcosokból és a
legagyafürtabb emberekből lesznek kereskedők. Dicsőségnek számít, ha
valaki kereskedőként járja a vadont. Erre a gondolatra Rosst kellemes
melegség öntötte el, amint a sötétben lesben állva várta, mit hoz a szerencse
és a Fényes Agancsú Ba-Bal. Visszatér még valaha Gurdi házába, oda, ahol
Ba-Bal napkeltétől napnyugtáig evez csónakjával az égbolton?
Ross valós és képzelt múltjának köszönhetően egészen türelmes volt.
Most is tudott várni, mint ahogyan már annyiszor életében – csendben,
látszólag teljes nyugalommal a megfelelő pillanatra. És ez a pillanat eljött,
cellája felé közeledő zajos léptek kíséretében. Ross egy vadászó macska
nesztelen lépteivel osont az ajtó mögé, hogy a belépő áldozat az első,
mindent eldöntő pillanatban ne láthassa támadóját, hiszen az egész akció
ezen áll vagy bukik. Hallotta, amint a rácsot lassan elhúzzák cellájának
ajtaja elől. Minden idegszála megfeszült. Jobb kezében a csatos övvel
összpontosított a hamarosan belépő alakra. Az ajtó kinyílt, és egy férfi
alakja rajzolódott ki a beáramló fényben. A férfi tekintete rögtön a cella
sarkába dobált – megtévesztésnek szánt – ruhakupacra tévedt, ami első
ránézésre egy szundikáló, gubbasztó alaknak tűnt. Az őr Ross
megkönnyebbülésére bekapta a horgot, s a cella sarkához közeledett. Ross
becsapta az ajtót, és a férfi fejére célozva támadott. A rémült kiáltást a
csontig hatoló díszkorongok halálos szorítása fojtotta el. A szerencse most
Rosszal volt. Gyorsan megvizsgálta a lábai előtt heverő testet, majd magára
kapta a sarokba dobott ruháját, és felcsatolta az övét. Nem volt benne
biztos, hogy az őr meghalt-e, de abban igen, hogy egy jó darabig
eszméletlenül fog feküdni. Levette a férfi köpenyét, tőrét kihúzta az övéből,
és a sajátjába dugta.
Az ajtóhoz lépett, résnyire kinyitotta, és óvatosan kinézett a résen.
Ameddig onnan láthatta, az előtér teljesen üres volt, így kirántotta az ajtót,
kezében a
 tőrrel támadásra készen kilépett a cellából. Minden csendes és nyugodt
volt, így óvatosan visszazárta az ajtót, és ráhúzta a rácsot. Ha az őr
visszanyeri az eszméletét, és dörömbölni kezd az ajtón, a társai azt fogják
hinni, hogy Ross az, s ő ezzel időt nyerhet. Ross jól tudta, hogy a neheze
még csak most következik: meg kell találnia Asshát és Macnát ebben az
ellenséggel teli labirintusban. Fogalma sem volt, melyik házban tarthatják
fogva két társát, de mivel ez volt a legnagyobb épület, és vélhetően a
nagyfőnök főhadiszállása, Ross úgy gondolta, valószínűleg börtönként is ez
szolgál.
Az előtér közepe táján fáklya égett, amelynek a fényénél Ross az egész
teret beláthatta. Kormozva ugyan, de kellemes gyantaillatot árasztva
lángolt. Ross óvatosan, szorosan a falhoz tapadva haladt előre, készen arra,
hogy a legkisebb gyanús neszre mozdulatlanná dermedjen, bár az épületnek
ez a része teljesen üresnek tűnt. Nem hallott és nem látott senkit és semmit.
Két ajtó nyílt az előtérből. Ross megpróbálta kinyitni, de kívülről be voltak
reteszelve. Ezután másfelé vette az irányt. Közeledett ahhoz a ponthoz, ahol
a folyosó elkanyarodott, majd hirtelen megállt. Halk, mormogó hangokat
hallott. Ross egy sokat tapasztalt, nesztelenül lépkedő vadászon is túltéve
osont a folyosónak arra a részére, ahonnan láthatta, mi történik. A
következő pillanatban kis híján elárulta magát.
Assha! Assha él, jól van és látszólag nem fogoly. Félig elfordulva állt
amellett a szelíd arcú férfi mellett, aki az ő vallatásán is jelen volt.
Kétségtelenül Assha barna üstökét látta. Jól ismert fejtartása végképp
meggyőzte Rosst, jóllehet nem látta a férfi arcát. A másik végigment az
előtéren, és eltűnt az egyik kanyarban. Assha egy ajtó előtt maradt. Amint
Assha átlépte a küszöböt, Ross előjött rejtekhelyéről, és utánament.
Assha keresztülment az üres szobán, és egy fénylő korongra állt. Rosst
egy különös – talán félelemtől vezérelt – hang azonnali cselekvésre
késztette. Assha után rohant, bal kezével megragadta a vállát, hogy maga
felé fordítsa, s közben ő is rálépett a különös fénylő korongra.
Meglepetésére egy megdöbbent idegen arcát látta maga előtt. Ökle a
levegőbe emelkedett, az ütés a torkán érte az idegent. Hirtelen megfordult
velük a világ. Ross iszonyú émelygést és hányingert érzett. Szédült,
felkavarodott a gyomra. Két kezével megragadta a fejét, mert úgy érezte,
azonnal leszakad. Olyan volt, mintha a szeme mögött forgott volna valami,
iszonyatosan gyors tempóban.
 Ez a rosszullét csak egy pillanatig tartott, és Ross agyának mélyén
felismerte ezt az érzést. Levegő után kapkodva, zihálva került ki belőle,
figyelmét újra a lábánál fekvő emberre összpontosította.
Az idegen még lélegzett. Ross lehajolt, hogy lehúzza a fényes
korongról, majd a ruhájából hosszában tépett darabokkal megkötözte, és
betömte a száját. Csak akkor vette alaposabban szemügyre foglyát, amikor
az már harcképtelen volt.
A szoba teljesen üres volt, és ahogy Ross lenézett a földre, megütközve
látta, hogy a korong elvesztette a fényét. A beaker Rossa izzadó tenyerét
ruhájába törölve az erdők szellemeire és más misztikus lényekre gondolt.
Nem azért, mintha a kereskedők fejet hajtanának azon szellemek előtt,
amelyektől az egyszerűbb emberek úgy rettegnek, hanem mert az ilyen
megmagyarázhatatlanul megjelenő és azután eltűnő dolgok akarva-
akaratlanul gondolkodásra késztetnek.
Murdock az eszméletre térő foglyát a szoba másik végébe vonszolta,
majd az olyan ember állhatatossá-
 gával tért vissza a koronghoz, aki elutasítva a szellemvilág létezését,
kézzelfogható magyarázatot akar kapni a megmagyarázhatatlanra. Hiába
tette a kezét a korong sík lapjára, a fény már nem gyulladt ki újra.
Ezalatt foglya kievickélt a sarokból, ezért Ross kénytelen volt egy
hatékonyabb módszerre gondolni, mellyel talán egy másik világba juttatja
az ismeretlent. Mondjuk, ha fejbe verné tőre nehéz markolatával. Aztán
mégsem e mellett döntött, hiszen szüksége volt valakire, aki ismeri ezt a
helyet. Éppen ellenkezőleg, áldozatának bokájáról leoldozta a rögtönzött
kötelet, s tőrét készenlétben tartva talpra állította. Hogy az elkövetkező
esetleges meglepetések ne közvetlenül őt érjék, pajzsként maga előtt tolta.
Az ajtó nem ugyanarra a folyosóra, sőt még csak nem is hasonlóra
nyílt, mint amelyen Ross pár pillanattal ezelőtt járt. Rövid átjáróba léptek,
melynek falai olyan simák és fényesek voltak, mint a lecsiszolt fém, s
amikor hozzájuk ért, jéghidegnek érezte őket. De nemcsak a falak, az egész
helyiség hűvös, fagyos volt, mint tavasszal a folyók vize. Áldozatát
továbbra is maga előtt terelve Ross odament a legközelebbi ajtóhoz, és
benézett. A különös fémládák és rudak látványa ámulatba ejtette Rossát, a
kereskedőt. Ugyanakkor Ross most ismét úgy érezte, mintha a látottak nem
is lennének olyan ismeretlenek a számára. Az egyik falon táblaszerűség
lógott, amelyen ragyogó, színes lámpák villogtak. Egy közeli szék
támlájáról rejtélyes madzagból és korongokból készült tárgy lógott.
A megkötözött férfi megbotlott a székben, elesett és a fal felé gurult.
Ross az egyik fémláda mögé rejtette, míg ő alaposan körülnézett ebben a
különös szobában, vigyázva, hogy semmihez ne érjen hozzá. A padló
közelében levő rácsokon keresztül meleg levegő áradt a helyiségbe, mégis
ugyanolyan hűvös volt, mint az előtérben.
Ezalatt a lámpák egyre szaporábban villogtak. Ross különös zümmögő
hangra lett figyelmes, ami támadásira kész, megdühödött méhrajra
emlékeztette. Foglya mellé kuporodott, figyelmét a villogó fényekre
összpontosította, s megpróbált rájönni, honnan jön a hang.
A zümmögő, berregő hang egyre erőszakosabb lett. Ross nehéz
lépteket hallott közeledni a folyosón, majd egy férfi lépett.a szobába, s
egyenesen a szék felé tartott. Leült, és a fejére tette a szék támlájára
akasztott furcsa korongokból álló tárgyat. Kezével valahol a lámpák alatt
babrált, de Ross nem tudta kinézni belőle, mit csinál.
 A fogoly megpróbált megmozdulni, de Murdock erős keze féken
tartotta. Az éles, folyamatos berregést, ami miatt a férfi bejött a szobába,
most szaggatott, hosszabb-rövidebbb búgó hang váltotta fel, mire a férfi
keze még gyorsabban kezdett mozogni. Ross ezalatt alaposan szemügyre
vette az idegent. Kétségtelenül nem volt sem bozontos erdőlakó, sem
kereskedő. Egyetlen darabból álló fakózöld ruhát viselt, ami kezét, lábát, az
egész testét befedte, a haja pedig olyan rövid volt, mintha egész koponyáját
leborotválta volna. Ross idegesen dörzsölgette a szemét. Újra az az érzés
kerítette hatalmába, hogy nem előszőr látja ezeket a dolgokat, bár jól tudta,
hogy Gurdi tábora, ahol eddig élt, jóval távolabb, a déli folyónál van. De
akkor ő, Ross, hol és mikor találkozott ezekkel, különös lényekkel? És mi
az oka annak, hogy csak homályosan emlékszik rájuk?
Az előtérből újra léptek zaja hallatszott, majd nyílt az ajtó, és egy
másik alak is belépett a szobába. Ross Őt is alaposan megnézte, és arra a
megállapításra ju-
 tott, hogy a belépő férfi sem erdőlakó. Ruhája ugyan vastag prémből
készült, mégsem az a viselet, amit a primitív törzseknél már megszokott.
Csuklyáját nem a fején, hanem a hátára eresztve viselte, magas szárú
csizma volt a lábán, és ami Rosst teljésen megdöbbentette: az idegennek
négy szeme volt. Ebből kettő teljesen olyan, mint bárki másé, de a másik
kettő – valami fekete keretben – homályosnak tűnt, ráadásul a férfi
homlokán volt. A prémruhás férfi megérintette a lámpák előtt ülő társa
vállát, mire az levette a fejéről a korongos szerkezetet, majd valami furcsa,
ismeretlen nyelven kezdtek beszélgetni. Közben a lámpák tovább villogtak,
a berregő hang viszont lassan teljesen elhalkult. A fogoly minden erejét
összeszedte, hogy kiszabaduljon Ross szorításából, és valahogy magukra
vonja a két férfi figyelmét. Végül sikerült is egyik lábával belerúgni egy
fémszerkezetbe. A két férfi azonnal a hang irányába fordult. Az egyik
hirtelen felugrott a székről, letépve magáról az imént a nyakába, eresztett
“kalitkát", míg a másik a fegyveréért nyúlt.
Fegyver? Rosst egy kissé meglepte, hogy azonnal felismerte a csillogó,
veszélyes fekete tárgyat. Foglyát hirtelen a prémruhás ember útjába lökte, ő
maga pedig a másik irányába ugrott. Iszonyatos fájdalom hasított a fejébe,
amit egy éles, robbanó hang okozott, miközben az ajtó felé vetette magát.
Csak az járt a fejében, hogy minél hamarabb kijusson innen. Hátra sem
nézett, csak rohant a folyosó felé, amilyen gyorsan csak négykézláb
lehetett. Szerencséjére ebben a testhelyzetben igen kicsi célpontul szolgált a
folyosóról belépő harmadik alaknak. Ross vállával a férfi combjának
vágódott, mindketten a földre kerültek, és birkózni kezdtek. Ez a zűrzavar
mentette meg Ross életét.
Elkeseredett, ádáz küzdelmet vívtak. Vaktában rúgta, ütötte, vágta
ellenfelét, aki csöppet sem bizonyult könnyű esetnek. Olyannyira nem,
hogy Ross végül minden erőfeszítése ellenére elvesztette a csatát. Hasra
fordították, karjait vadul hátracsavarták, és hideg fémkarikát csatoltak a
csuklójára. Ezutáij visszafordították, s most ott feküdt hátracsavart kézzel,
dühösen mustrálva ellenségeit.
Mind a hárman ott álltak körülötte, s érthetetlen nyelven üvöltöztek.
Hanglejtésükből ítélve kérdéseket tehettek fel, de Ross ezekből semmit sem
értett. Kis idő múlva egyikük eltűnt, majd újra visszatért Ross előbbi
foglyával, akinek összeszorított szája és csillogd szeme mindennél többet
mondott Ross számára.
 – Te vagy az a kereskedő, akit elkaptunk? – A férfi, akit Murdock
korábban Asshával tévesztett Össze, föléje hajolt. Napbarnított arcán vörös
foltok jelezték a kötelek nyomát.
– A nevem Rossa, Gurdi fia vagyok a kereskedők táborából. – Ross
fürkészőn kutatta a másik arckifejezését, majd dacosan folytatta. –
Elkaptatok. Ez igaz. De nem tudtatok sokáig fogva tartani és ezután sem
tudtok.
A férfi gúnyosan elmosolyodott.
– Most az egyszer nagyon nagyot tévedtél, fiatal barátom. Itt nekünk
jobb börtönünk is van, ahonnan biztosan nem tudsz megszökni.
Ezután a többieknek mondott valamit. Valószínűleg parancsot adott
nekik, mire Rosst talpra állították, és maguk előtt lökdösve elindultak vele a
folyosón. Ross ezalatt a rövid menetelés alatt – miközben jó néhány szobán
áthaladtak – alaposan megfigyelt minden ismeretlen tárgyat, őrei számtalan
kérdést tettek fel, majd egy jó darabig hallgattak. A prémruhás férfi hirtelen
megragadta Rosst, s erős karjaival szorosan tartotta,
 míg a többiek a társukéhoz hasonló prémruhát vettek fel.
Ross az előbbi verekedésben elvesztette szőrmeköpenyét, és mivel
nem adtak neki másikat, most egyre jobban reszketett, ahogy a szobákat és
a folyosókat uraló fagyos levegő belemart félmeztelen testébe. Egyetlen
dologban volt biztos ezzel a hellyel kapcsolatban, hogy ez nem az a
völgyben épült egyszerű épület, amiben előzőleg járt. A kérdés csak az,
hogy akkor most hol van, és hogy került ide. Útjuk végén keskeny
helyiségbe értek, ami tele volt alaktalan, skarlátvörös és ibolyaszínű,
csillogó-villogó, hátborzongató fényességű fémtárgyakkal, amelyekhez a
szivárvány színeiben játszó pálcák kapcsolódtak. Az egyik falon kör alakú
ajtó látszott, amit az őr csak két kézzel, minden erejét összeszedve tudott
kirántani. A nyílásból beáramló fagyos levegő úgy égette Ross meztelen
bőrét, mint a tűz lángja.
11.
Ross hamarosan rájött, hogy az alagút átláthatatlan piszkosfehér fala az
itt-ott feltűnő néhány sötét vájattal együtt nem más, mint szilárd jég. A
fejük fölött végig az alagút mentén fekete zsinór húzódott, amelyből
bizonyos távolságokban világító lámpák lógtak, amik fura módon
egyáltalán nem melegítették fel a körülöttük fagyosan áramló levegőt.
Ross fázósan didergett. Minden lélegzetvételnél fagyos levegő mart a
tüdejébe. Csupasz válla és karja, a csizmája és kevés ruhája között
fedetlenül maradt lába teljesen érzéketlenné fagyott. Nehézkesen, mereven
lépkedett, őrei taszigálták, lökdösték maguk előtt, amikor megbotlott. Jól
tudta, hogyha nem tud továbbmenni, és itt hagyják kiszolgáltatva ennek az
iszonyatos hidegnek, akkor nemcsak ezt a csatát, de az életét is elveszíti.
Az út során nem tudta felmérni a jégfalba fúrt járatok hosszát. Egy
láthatóan csákánnyal vágott nyílás elé értek. Az a hely, ahova a nyíláson
keresztül jutottak, a legzordabb és legkegyetlenebb hely volt, amit Ross
valaha is látott. Természetesen nem először látott jeget és havat, de ezen a
tájon a tél valami különös, abnormális módon uralkodott. Csendes, halott,
piszkosfehér világ volt ez, félelmetes, mozdulatlan némaság, ahol csak az
örvénylő jeges szél táncolt mindent elborítva dermesztő fagyos leheletével.
Őrei szemükhöz illesztették azt a homályos, sötét lencsét, amit az
alagútban a homlokukra feltolva viseltek, hogy, ne vakítsák el őket a jégről
visszaverődő káprázatosán ragyogó napsugarak.
 Ross – mivel az ő szeme védtelen volt – igyekezett tekintetét a lábára
irányítani, és mindvégig ott is tartani. Egyébként sem lett volna sok ideje
körülnézni. Hirtelen kötelet érzett a nyaka köré fonódni, s a következő
pillanatban már úgy ráncigálták, mint egy pórázra kötött kutyát. A mindent
befedő hatalmas hómezön egy embernél sokkal súlyosabb valami nyomai
mentén lépdeltek. Ross megcsúszott a mély nyomban. Rémülten
megpróbálta visszanyerni az egyensúlyát, mert attól félt, ha elesik, akkor őt
is könyörtelenül, vonszolni fogják. A dermedtség végtagjaiból átterjedt a
fejére is. Szédült. Párás, ködös homály ringatózott a végeláthatatlan hófödte
jeges tájon.
Esetlenül botladozva végül féltérdre rogyott. A lába annyira
megfagyott, hogy már nem is érezte a húsába maró jéghideg fájdalmat. A
titokzatos nyom borotvaélesre szabdalta a könyörtelen jégpáncélt.
Érzéketle-
 nül nézte a kékre fagyott bőréből kibuggyanó néhány csepp vért, amint
hajszálvékony vörös csíkban lomhán, lassanként megfagyva festi be a már-
már élettelen lábát. Egy erőteljes rántás a kötélen jelezte, hogy tovább kell
mennie, és Ross négykézláb, ügyetlenül folytatta útját, amikor az egyik őr
prémkesztyűs kezével megragadta az övénél, és újra talpra állította.
Ross számára teljesen homályos volt ennek az útnak a célja.
Tulajdonképpen már nem is törődött vele. Egyedül lázadozó életösztöne
nem hagyta, hogy feladja a harcot, amíg csak meg tudja mozdítani a lábát,
és az a parányi akaraterő, ami még mindig élt benne. Fokozatosan veszített
az erejéből. Többször megcsúszott és elesett. Végül a tükörsima lejtős úton
vezetőjét is elhagyva csúszott egyenesen előre. Minden ereje elhagyta.
Képtelen volt lábra állni. Ködös, fátyolos tudata annyit fogott fel a
külvilágból, hogy valakik durván ráncigálják, rázzák, de elgyötört teste
semmilyen életjelt nem mutatott. Valaki lekapcsolta a karikát a csuklójáról.
Hátborzongató kiáltás hallatszott a hatalmas jégmezőn. A ráncigálás
abbamaradt, majd Ross újra gurulni kezdett lefelé a lejtőn. Ezúttal már nem
volt a nyakán kötél. Keze szabad volt, és miután beleütközött a lejtő alján
lévő falba, az is kiderült, hogy most már nem jönnek utána.
Ross tudatos énje – vagyis Rossa, a kereskedő – megbékélten feküdt
ott, készen arra, hogy behódoljon a fagyos világ szülte letargikus
közönynek, ám tudatalattija, a különleges feladattal megbízott Ross
Murdock lázadozott. Mindig is forrt benne valami hideg gyűlölet, ami
emberfeletti erővel töltötte el, és arra ösztönözte, hogy változtasson sorsán.
Korábban a hatóságokkal és a törvényalkotta világgal szemben érezte ezt a
gyűlöletet, most viszont ez az érzés azok ellen irányult, akik idevonszolták,
ebbe a fagyos halált lehelő jeges világba, hogy azután magára hagyják.
Maga alá húzta a kezét, hogy rátámaszkodjon. Jóllehet, teljesen
megdermedtek az iszonyú hidegben, azért ha ügyetlenül is, mégiscsak
engedelmeskedtek Ross akaratának. Lassan felemelkedett, és körülnézett.
Egy szűk hasadékféleségben feküdt. A hasadék falát alkotó, acélosra
fagyott föld felső kérgéről jégcsapok meredtek a mélybe. Ez volt hát
fogvatartóinak célja, itthagyni a biztos halálban.
Ross megpróbálta felmérni a helyzetét. Ez a nyílás, amit egyszersmind
a sírjának szántak, nem is volt olyan mély, mint ahogyan azt fogvatartői
nagy sietségükben gondolták. Ross biztos volt benne, hogy ki tud mászni
ebből a gödörből, ha teste engedelmeskedik a parancsainak. Minden erejét
összeszedte, s így végül feljutott a nyomvájta úthoz, ahonnan korábban
lelökték. Még ha tudott volna, sem lett volna értelme elindulni a nyomok
mentén, hiszen azok ahhoz a jégbezárt épülethez vezettek, ahonnan
idehozták. Azért hagyták ezen a zord vidéken, hogy meghaljon,
elképzelhetetlen, hogy bevigyék a melegre.
Hanem egy ilyen út biztosan visz valahová, s Ross valami
menedékhely reményében elindult a másik irányba. A nyomok a lejtő felé
vezettek. A hatalmas jégfalak közé sziklák ékelődtek, mint rémisztő fogak,
amik óriási darabokat szakítanak ki ebből a fagyos világból. Az egyik ilyen
sziklaagyart megkerülve Ross sík terepet pillantott meg maga körül. Itt is
mindent hó borított, ahogy azt már megszokhatta, s a nyom, amelyet eddig
követett, egyenesen egy óriási gömbhöz vezetett. A félig a földbe süllyedt
hatalmas gömb sötét fémből készült, s kétségtelenül emberi munkára
vallott.
Ross már nem volt olyan óvatos, mint korábban,
 tudta, hogy niinél hamarabb valami meleg, fedett helyre kell kerülnie,
különben meghal. Lassan vonszolva magát közeledett a különös gömbhöz,
minden figyelmét az előtte lévő csukott, ovális ajtóra összpontosította.
Összeszedte minden maradék erejét, és nekivetette magát. Az ajtó engedett,
s Ross egy különös, halványan pislákoló kékes fényű helyiségbe esett be.
A fény hatására egészen felélénkült Innen már jóval magabiztosabban
indult tovább. Újabb ajtó előtt haladt el, ami olyan volt, mintha egy
alagútba vezetne. Ross megállt, élettelen kezét csupasz mellkasához
szorította. Hirtelen tudatára ébredt, hogy nincs is hideg. Örömmel
tapasztalta, hogy már a leheletét sem látja maga előtt, és levegőt is
bátrabban vehet, anélkül hogy azt a tüdeje megszenvedné.
Ezen felismerések után újra az állatok éberségével szemlélte
környezetét. Itt maradni, közvetlenül a bejáratnál, elég kockázatos és
veszélyes, éppen ezért feltétlenül keresnie kell valami rejtekhelyet, mielőtt
teljesen elhagyja az ereje. Tisztában volt vele, hogy erőtartalékai igencsak
kimerültek, és ebben az állapotban nemigen bocsátkozhatna semmiféle
harcba. A remény arra, hogy túlélheti ezt a fagyos kalandot, olyan plusz
erővel ajándékozta meg, amit most minél jobban ki kellett használnia.
Az út, amin elindult, egy meglehetősen széles lépcsőhöz vezetett,
amelynek enyhe spirál alakja lefelé és felfelé is a homályba veszett, ami
önmagában véve is egészen nagy épületre vallott. Arra, hogy lefelé induljon
a hatalmas lépcsőn, gondolni sem mert, hiszen már attól is rosszul lett, ha
lenézett a mélybe, így hát felfelé vette az irányt. Ross minden erejét
összeszedve nehézkesen tette meg ezt az utat egyik szintről a másikra –
ahonnan három-négy folyosó ágazott el sugarasan, pókhálóra emlékeztető
alakzatban – és már-már úgy érezte, hogy nem bírja tovább, amikor lentről
éles, visszhangzó csattanást hallott. Valaki közeledett. Ross gyorsan
felmászott a negyedik szintre, ahol szinte teljesen sötét volt, és remélte,
hogy elég messzire el tud menni ahhoz, hogy a lépcsőről ne láthassák.
Elindult, de az út feléig sem ért el, amikor megszédült. Elkeseredetten
kapkodott levegő után, és a falnak esett. Mindhiába próbált
megkapaszkodni a tükörsima falban, egyetlen biztos fogódzót sem talált,
hirtelen bezuhant a falon. A következő pillanatban már kényelmes, puha
ágyon feküdt elgyötört, jéghideg testét kellemes meleg simogatta, amikor
hirtelen éles tűszúrást érzett a combjában és a karjában. Látása
elhomályosult, szeme lecsukódott, s a kimerültségtől mély álomba merült.
Különös álomképeket látott, vadul hánykolódott az ágyban, majd lassan
ébredezni kezdett. Továbbra is csukott szemmel feküdt, s megpróbálta
összeillesztgetni álmának furcsa részleteit. Vagy nem is álom volt? Nem,
Ross biztos volt benne, hogy álmában nem a fantáziája, hanem a memóriája
működött, így Rossa a kereskedő és Ross az ügynök végre újra egy és
ugyanaz a személy lett. Rossnak fogalma sem volt arról, hogy mindez
hogyan történt, de így történt.
Miután kinyitotta a szemét, legelőször a kellemes kék színű ívelt
plafont pillantotta meg, amelynek szélei egyre szürkébbek voltak. A
nyugtató kékség simogató szóként hatott Ross zilált, ébredező tudatára.
Azóta, hogy azon a zavaros éjszakán olyan kegyetlenül leütötték, most
először ébredt kínzó fejfájás nélkül. A fejéhez nyúlt, hogy megtapogassa a
még tegnap is oly érzékeny sebet, s meglepődve tapasztalta, hogy az már
erőteljesebb nyomásra sem reagál fájdalommal. Csak egy vékony, jól
behegedt forradás emlékeztetett rá, semmi más.
 Ross megemelte a fejét, hogy körülnézzen. Egy fémből készült
bölcsőféleségben feküdt, kellemes, friss illatú, kocsonyás anyagba merülve.
Már egyáltalán nem fázott, és az éhség sem gyötörte. Kipihentnek, erősnek
érezte magát. Felült, lesimította válláról, mellkasáról a zselés masszát. A
zselé simán lejött a bőréről anélkül, hogy bármiféle nyomot hagyott volna
maga után.
Ross ágyán kívül más felszerelés is volt ebben a hengeralakú
szobában. A helyiség keskenyebbik végében egy számára érthetetlen
vezérlőberendezés előtt két kagylóülést látott.
Abban a pillanatban, ahogy lelépett a földre, kattanás hallatszott abból
az irányból, ahonnan ebbe a szobába került. Minden rosszra fel volt
készülve, de csak egy kis szekrényajtó nyílt ki. A szekrényben egy jókora
méretű csomag hevert. Ross valószínűnek tartotta, hogy ez az invitálás neki
szól. Bizonyára azt várják tőle, hogy közelebbről is megnézze. Az átlátszó
csomagban valamiféle ruhaanyag volt alaposan összehajtogatva. Ross
hosszú percekig elügyetlenkedett a csomagolással, végül mégis sikerült
kivennie belőle a számára ismeretlen anyagból készült öltözéket. A fényes,
szaténszerű anyag ragyogása egyértelműen fémre emlékeztetett,
ugyanakkor olyan kellemes tapintású volt, mint a legfinomabb selyem.
Amint Ross ide-oda forgatta a különös öltözéket, az anyag kék színe a
hossz mentén fokozatosan halvány ibolyaszínűvé változott, s közben
szivárványszínű és méregzöld csíkok váltották egymást rajta.
Ross a jobb válltól a bal csípőig vezető zöldesen csillogó gombsort
nézegette. Ezen a részen lehetett belebújni a ruhába. Amint felvette, az
anyag pontosan rásimult a testére. A vállánál zöld kapcsok fogták
össze az öltözékét, a harisnyaszerű lábrész vastag, puha anyaggal volt
kibélelve.
Miután összekapcsolta az utolsó kapcsot is, csak: állt egy helyben, s
elragadtatva simította végig új ruháját. Ha nem látja, nehezen tudta volna
eldönteni, hogy a saját bőrét érzi-e ujjai alatt, vagy a ruhát. A feje már
teljesen kitisztult. Minden részletre pontosan emlékezett addig a pillanatig,
hogy átesett a falon. Biztos volt benne, hogy a vörösöknek nem egy, de,
legalább két időállomásán jutott keresztül. Talán ez lenne a harmadik? Ha
így van, akkor feltehetőleg már nem fogoly, különben mi más magyarázata
lehet annak, hogy az egyik pillanatban sorsára hagyják a fagyban, a
másikban pedig gondosan ápolják.
 Semmilyen hasonlóságot nem látott a két épület között. Az, ahonnan a
vörösök átcipelték a jégmezőre, sokban különbözött ettől a helytől. Ross
újra valami hangot hallott. Hirtelen hátranézett, még épp időben ahhoz,
hogy láthassa, amint az eddig ágyként szolgáló kocsonyás anyaggal telt kád
fedele összehúzódik, lassan az egész fémkád a harmadára zsugorodik, és
belecsusszan a falba.
Ross kipárnázott lábával hangtalanul közelített a kagylóülésekhez. Az
egyikbe bele is ült, hogy jobban megnézze magának a vezérlőpultot – ami
annak a helikopternek a műszerfalára emlékeztette, amelyben különös
útjának legelső állomására utazott –de azt valahogy nem találta igazán
kényelmesnek. Persze, hiszen azt nem olyanra tervezték, hogy pontosan
illeszkedjék az ő testéhez.
Ez, az ülés pedig pontosan igazodik a testéhez... Mint az a kocsonyás
fürdő vagy ágy vagy mi a csoda... Vagy a ruha, ami tökéletesen felvette az
alakját.
– Ross közelebb hajolt, hogy alaposabban szemügyre
 vegye a vezérlést. Kíváncsi volt, vajon beigazolódik-e a gyanúja.
Megcsinálta a nagy ugrást! Az utolsó időzónán is átjutott, s most itt van az
idegenek bázisán. Millairds és Kelgarries ennek a civilizációnak a
létezésére építette az egész programot. Ez az a forrás, ahonnan a vörösök a
huszadik századi technikát meghaladó tudásukat szerzik.
Egy jégbe zárt, különös gépekkel felszerelt világ. De vajon ez a henger
a pilótaüléssel és a vezérlőpulttal valóban egy idegen világ része? Viszont
ott van az a különös zselés ágy és az eltűnése. Vajon az ő megjelenése
aktivizálta a szekrényt, hogy adjon neki valami öltözéket? És mi
történhetett azzal a ruhával, amit akkor viselt, amikor idekerült?
Ross felállt, hogy alaposabban szemügyre vegye a szobát. A
harmadára zsugorodott ágy változatlanul a fal mellett volt, de előző
ruhájának, övének és csizmájának nyoma sem látszott. Ross képtelen volt
felfogni, mi az oka annak, hogy olyan erősnek, kipihentnek és jóllakottnak
érzi magájg, amilyen már régóta nem volt.
Erre a tényre mindössze két lehetséges magyarázatot talált. Az egyik
szerint az idegenek még most is itt élnek valahol a közelében, s ki tudja,
miért, segítettek rajta. A másik verzió szerint itt minden robotokkal
működik, s elképzelhető, hogy akik ezeket a robotokat építették, már
nincsenek itt. Nem volt könnyű emlékezetében elválasztani azt a félig jégbe
fagyott gömböt, amit a jégmezőn látott akkori siralmas állapotától, de arra
világosan emlékezett, hogy azon az úton, ami idáig vezette, az életnek
semmi jelét nem látta. Ross nyugtalanul fel-alá járkált a szobában, egyre azt
az ajtót keresve, amin keresztül idekerült, de még csak egy nyílásra utaló
keskeny csíkot sem talált.
– Ki kell jutnom! – mondta fennhangon. Csípőre tett kézzel állt a
börtöne közepén, miközben lankadatlanul kereste a kijáratot.
Végigkopogtatta, tapogatta, nyomogatta az egész falat, hogy megtalálja –
hiába. Talán, ha vissza tudna emlékezni arra, hogyan került ide. Ám semmi
másra nem emlékezett, csak arra, hogy nekiesett egy falnak, ami erre
besüllyedt, és ő a nyíláson keresztül beesett. De pontosan hova esett?
Egyenesen abba a kocsonyás ágyba?
Ross hirtelen ötlettel a plafonra nézett. Elég alacsony volt ahhoz, hogy
lábujjhegyre állva valahogy elérhesse. Egyenesen arra a helyre ment, ahol
korábban az ágy állt, mielőtt még a falhoz csúszott volna.
 A sok kopogtatás végre meghozta az eredményt, s a kék henger
megadta magát. Ross amennyire csak tudott, lábujjhegyre állt, s jóllehet
ebben a pozícióban nem lehet túlságosan nagy erőt kifejteni, azért
megpróbálta benyomni a kékszínű plafont. Néhány sikertelen próbálkozás
után a mennyezet olyan erővel vágódott ki, hogy Ross igen nagyot esett
volna, ha nem sikerül megkapaszkodnia az egyik ülés támlájában.
Miután újra talpra állt, felugrott, megkapaszkodott a nyílás peremében,
felhúzta magát és a következő pillanatban már kint is volt. Éles fénycsíkkal
találta szembe magát. Kezét árnyékadón a szeme előtt tartva újabb ajtót
nyitott ki, ami egy korábbihoz hasonló folyosóra vezetett. A nyitott ajtóban
állva Ross visszanézett. Elkerekedett szemekkel meredt a látványra.
Megdöbbentette a felismerés, hogy néhány másodperccel ezelőtt
kétségtelenül egy tömpe orrú kis rakétából mászott ki. A kis repülő – vagy
bármiféle rakéta volt is az – úgy meredt elő a nagyobb építmény egy
aknájából, mint ahogy egy kis kenguru kukucskál ki anyja erszényéből.
Vagy mint egy puskacsőből kibukkanó töltény hegye. De miért?
Ross lassankén felállította a maga elméletét. A légi
 torpedó nyilvánvalóan atommeghajtású. Amikor ő idekerült,
meglehetősen rossz bőrben volt, és lezuhant, de az a különös ágy úgy helyre
hozta, mintha csak erre a feladatra programozták volna. De miért
szerelnének fel egy kis repülőgépet ilyen erősítő szerkezettel? A
magyarázat arra, hogy egy szerkezet miért nyújt segítséget, és miért szállítja
el a súlyos sérülteket, akiknek sürgősen ki kelj jutniuk az épületből, csak az
lehet, hogy ez egyfajta mentőcsónak. De miért van szüksége egy épületnek
mentőcsónakra? Egy hajó esetében persze ez a kérdés fel sem merülne, de
egy épületnél?
Ross kilépett a folyosóra. Értetlenül nézett körül. Nem kizárt, hogy ez
egy óriási hajó, ami zátonyra futott, a legénysége elhagyta, s aztán a
vörösök kezére került. Minden stimmel. Minden részlet, ami világossá vált
Ross számára, annyira egybevágott, hogy teljesen biztos volt az igazában,
de a biztonság kedvéért mindennek utána akart nézni.
Behúzta maga mögött a mentőcsónak ajtaját, egy kis rést azonban
hagyott, hogy bármikor újra ki tudja nyitni, hiszen alkalomadtán egész jó
védelmül szolgálhat. Nesztelen léptekkel visszaosont a lépcsőhöz, és
hallgatózott. Valahonnan egészen bentről reszelésre emlékeztető zajt és
tompa emberi hangokat hallott, ellenben fent úgy tűnt, tiszta a levegő. Ezért
úgy döntött, előbb felfelé próbálkozik, mielőtt megkockáztatná a lefelé
vezető veszélyesebb utat.
Ross két szinttel feljebb ment, s egy hatalmas helyiségbe érkezett, egy
kupolaterembe, amely feltehetően az óriási gömb kalapja volt. Itt a számára
érthetetlen gépeknek, berendezéseknek, vezérlőpultoknak olyan arzenálja
fogadta, amilyet eddig elképzelni sem tudott. Megbabonázva hordozta körül
a tekintetét a termen. Tizenöt olyan vezérlőpultot számolt meg, amilyet a
kis mentőcsónakban már látott. Természetesen mindegyik előtt ott volt a
két-három elmaradhatatlan kagylóülés is. Az egyikre rátette a kezét, mire a
finom rugókkal ellátott ülés azonnal megmozdult.
Az itteni vezérlőművek olyan bonyolultak voltak, hogy mellettük a
mentőcsónakban lévők csupán gyerekjátéknak tűntek. A hajóban
kifejezetten jó volt a levegő; a mentőcsónakban a zselé kellemes friss illatát
érezhette, itt viszont – igaz nem túl erős – kellemetlen, romlott, állott szag
terjengett. Ross a kitűnő rálátást biztosító lépcsőt otthagyva a vezérlőpultok
és az üres székek közé lépett. Kétségtelenül ez az óriási helyiség a
vezérlőterem. Az egész óriási tömeget, amelynek most a csúcsán állt, erről a
pontról szabályozták. De vajon hol közlekedhetett ez a hatalmas jármű? A
vízen vagy a levegőben? A gömb alakról ítélve több mint valószínű, hogy
légi jármű. De hát egy ilyen fejlett civilizáció, mint amilyen ez, biztosan
hagyott volna valami nyomot maga után. Ross hajlandó volt ugyan elhinni,
hogy Krisztus születéséig még bőven van kétezer év, de még mindig meg
volt győződve arról, hogy azoknak a nyomaira, akik ilyen járműveket
tudtak építeni, valahol a huszadik században rá kellett volna találniuk.
Meglehet, hogy a vörösök is így akadtak rá? Talán épp a saját
országukban, mondjuk Szibériában vagy Ázsiának valamelyik másik
elfelejtett zugában?
Annak a tudásnak a birtokában, amit még a korábbi évek során
fokozatosan szerzett, Rosst jobban megrémítette ennek a fejlett
intelligenciájú nép létezésének a gondolata, mint ahogyan azt önmagának
bemerte volna vallani. Ha a projekt rájuk tudna találni, szembe tudnának
szállni a vörösök mesterkedéseivel. Végül is mindannyian ezt akarták, és ő
most rátalált. Valahogyan, valami módon ki kell jutnia ebből a
 jégbefagyott hajóból és ebből az egész fagyos világból. Meg kell
találnia az övéit. Nem lehetetlen, hogy azok az emberek, akiknek az
utasítására elindult a múltba, maguk is képtelenségnek tartják a küldetés
sikerét, mindenesetre neki mégis sikerült. Itt van épen és egészségesen. És
mindez azoknak a különös embereknek köszönhető, akik megépítették ezt a
hajót.
Ross leereszkedett az egyik nem túl kényelmes székre, hogy
összeszedje gondolatait. Itt hellyel-közzel biztonságban volt, hiszen a
lépcsőről – ahonnan nehéz lépések zaja hallatszott – nem lehetett
észrevenni. A felfelé tartó alak vagy alakok egyre csak közeledtek, s a
helyzetet csak súlyosbította, hogy a vezérlőteremnek nem volt másik
kijárata.
12.
Ross a himbálódzó székből hirtelen a földre vetette magát. Olyan
kicsire húzódott össze, amilyenre csak lehetett, s elbújt a terem bejáratánál.
Itt egy kisebb vezérlőpult és a hozzá tartozó két ülés közelében még
erősebben érezte a kellemetlen szagot, miközben feszülten várt az egyre
közeledő alakok felbukkanására. Jóllehet, alaposan körülnézett, semmi
olyasmit nem talált, ami valamiféle fegyverre emlékeztetett volna. Végső
kilátástalanságában a szabadság utáni vágytól vezérelve visszakúszott a
lépcsőfeljáróhoz.
Még a bázison a kiképzésen megtanítottak vele egy olyan ütést, amit
ha pontosan odairányít, ahova kell, akkor akár halálos is lehet. Talán most
itt az ideje, hogy kipróbálja. Az áldozat már egészen közel járt. Kopasz fej
emelkedett ki a padló szintjéből, s Ross minden erejét összeszedve abban a
pillanatban ütött.
Csakhogy az ökle a szőrmecsuklya vastag, gyűrött anyagát találta
telibe nem úgy sikerült, ahogy várta.
Azonban az óriási lendület önmagában is megtette a hatását. A
megtámadott férfi egy elfojtott kiáltás kíséretében eltűnt a mélyben,
magával sodorva a mögötte jövő másik alakot is. Lentről vad ordítás
hallatszott, majd lövés dördült, csakhogy a célba vett pontot Ross már
elhagyta. Késleltetheti ugyan a végső összecsapást, de a helyzetén nem tud
változtatni. Sarokba szorították. Ezzel a ténnyel szembe kellett néznie.
Azoknak az alakoknak ott lent nincs más dolguk, mint kényelmesen kivárni,
amíg a természet elvégezze helyettük a piszkos munkát. A mentőcsónak
ugyan visszaadta régi erejét, de táplálék és víz nélkül az ember nem bírja
sokáig.
Ámbár ott van még néhány percnyi előnye, amit most talán ki kellene
használnia. Az ülésekhez lépett, hogy jobban szemügyre vegye őket,
remélve, hogy nincsenek olyan erősen a padlóhoz erősítve, mint ahogy az
első látásra tűnt. Valóban elég könnyen el lehetett mozdítani azokat eredeti
helyükről, annak ellenére, hogy elég súlyosak voltak. Ross valamennyi
széket a lépcsőfeljáróhoz hordta. Tisztában volt vele, hogy ez a barikád nem
képes sokáig ellenállni egy erőteljesebb támadásnak, de arra talán jó, hogy
felfogja a lentről irányzott lövéseket. Néha eldördült egy-egy lövés, vagy
kiáltás hallatszott, de Ross nem volt hajlandó kimozdulni a fedezékéből.
Újra végigment a termen, még mindig valami fegyver után kutatva,
majd megállt az egyik vezérlőpult előtt. Reménytelenül nézte a számtalan
gombra és kallantyúra festett, számára érthetetlen jelet. Tehetetlen dühöt
érzett arra gondolva, hogy ha csak egy kicsit is ismerné ezeknek a
berendezéseknek a működését,
 talán segítségére lehetnének, hogy kiszabaduljon ebből a csapdából.
Ross gondolataiba merülve állt az óriási vezérlőpult emelvényénél.
Erről a helyről irányították a hajót a levegőben, vagy egy mára már
befagyott tengeren. Innen vezérelhették a hajtóműveken túl a ki és
berakodást, a világítást, és talán a védelmet is. Persze ezek a berendezések
valószínűleg már nem működnek, ámbár a mentőcsónak ügyes kis masinái
még mindig tökéletesen ellátták a feladatukat.
Nem volt más hátra, mint hogy szerencsét próbáljon. Végre elhatározta
magát, egyszerűen becsukta a szemét, mint annak idején, meglehetősen
rövid és távoli gyermekkorában, háromszor körbefordult, majd ujjával –
még mindig csukott szemmel – előre bökött. Mutatóujja az egyik műszerfal
felé mutatott, ami előtt még néhány perce kagylóülés forgott, de aztán
visszahúzta ökölbe szorult kezét. Átvillant az agyán, hogy egyetlen
gombnyomással elindíthat egy olyan folyamatot, amibe később már nem
tud beavatkozni. A kérdést végül is egy lövés döntötte el.
Mivel Ross számára egyetlen jel sem jelentett többet a másiknál, ezért
kizárólag a gombok alakjára összpontosított, s így kiválasztott egy olyan
kapcsolót, amihez hasonlót már látott életében. Óvatosan, de határozottan
megnyomta, majd a reakciót várva lassan elszámolt húszig. A kapcsoló alatt
egy ovális gomb látszott. Két spirálgyűrű és egy vörös színű kettőspont állt
ráfestve. Gyorsan azt is megnyomta, de amikor az nem akart kiemelkedni,
kétségbeesett. Mivel a gomb ezután sem mozdult se le, se fel, Ross anélkül,
hogy újra elszámolt volna húszig, megfogta az ovális gomb két oldalán lévő
kallantyúkat, és maga felé húzta.
Ezúttal végre történt valami. Először szaggatott mély géphangokat
hallott, majd egyenletes, fülsiketítő zümmögés töltötte be a termet. Ross
feje majd széthasadt az erős zajban. Idegesen rángatta a két kallantyút, míg
végül sikerült valamelyest lecsendesítenie a gépet. Mindez azonban még
semmit nem jelentett, hiszen neki nem hangokra, hanem tettekre volt
szüksége. Újabb gombok után nézett, s valamivel távolabb talált is az
előzőhöz hasonló öt ovális gombot, ami ugyanolyan méregzöld volt, mint a
ruháján lévő néhány kapocs. A jelölések azonban már különböztek
egymástól – spirál, kettőspont, két párhuzamos vonal, egymásba
kapcsolódó karikák, az utolsó gomb pedig keresztben végig be volt
vonalkázva.
 Ahogy Ross az elsőt felkattintotta, a képernyő egyszerre barna színűre
változott, s lassan valamiféle kép homályos körvonala rajzolódott ki.
Lehetséges, hogy nem csapta fel teljesen a kapcsolót? Ross közelebb hajolt,
hogy alaposabban megnézze a nyílást, amiben a kallantyú mozgott. Apró
jelzéseket látott, amik arra utaltak, hogy a kapcsolónak több fokozata van.
Vagyis tovább próbálkozhat. Végül is mi baj lehet belőle? Mindenekelőtt
azonban visszasietett a székekből felépített barikádjához. Az ütemesen
ismétlődő géphang közötti szünetekben Ross semmilyen zajt nem hallott
odalentről, ami azt jelentette, hogy az ostrom szünetel.
Ezután visszatért a kapcsolókarhoz, és két fokozattal visszább állította.
Nagy izgalmában még a száját is nyitva felejtette. A képernyőn azon
nyomban megjelent a kép sápadt és barna színű csíkokkal. Újabb fokozatra
állítva a kart a kép előre-hátraugrált a monitoron. A tv beállítására
emlékezve – Ross a másik kart is, az előzőhöz hasonló helyzetbe húzta,
mire a homályos csíkos képernyőn a kép végre teljesen kitisztult. A
meglepő csak az volt, hogy a várt fekete-fehér színnel ellentétben a kép
továbbra is barna maradt.
 A monitortól egy különös arc nézett vissza rá. Ross nagyot nyelt, keze
remegve valami támasz után nyúlt. A rémületét valószínűleg az okozta,
hogy az őt bámuló arc valahogy ijesztően, ugyanakkor nevetségesen eltért
az emberi arctól. Háromszög alakú, hosszúkás feje kis hegyes állban
végződött, s a meglehetősen széles arc az áll irányába keskenyedett.
Egészen sötét, selymes pihékkel borított bőre volt. Két óriási szeme között
nevetségesen hatott görbe, fényes orra, s mindennek tetejében, mint a
kakadu bóbitája, meredt a haja az ég felé. Ám szeme alapján kétségtelenül
intelligens lény volt, tekintete meglepettségről árulkodott. Meghökkenve
bámulták egymást,
– Squawk... queek... squawk...
A különös lény a tükörben, a képernyőn, vagyis az üveg túlsó oldalán
monoton egyhangúsággal mozgatta aprócska száját, egyre csak ezeket a
szavakat ismételgetve.
Ross újra nyelt egy nagyot, majd automatikusan válaszolt.
– Hello!
Az idegen valószínűleg nem hallotta Ross félénk, suttogó hangját,
mivel továbbra is kizárólag az előbbi kérdést ismételgette, ha ugyan kérdés
volt egyáltalán. Időközben Ross leküzdötte első megrökönyödését, és
megpróbált kivenni valamit a teremtmény mögötti részből. Habár az ottani
tárgyak nem voltak fókuszban, Ross biztos volt benne, hogy a háttér sokban
hasonlít az itteni vezérlőterem berendezéséhez. Egy ugyanilyen típusú
hajóval lépett kapcsolatba, amelyik nem elhagyatott!
A pihés arcú elfordította a fejét, és valamit recsegett a válla fölött,
mely vállon egy bonyolult mintázatú vállszíj látszott. Aztán felállt a
székből, és helyet adott annak, akit odahívott.
Ha a pihés arcon az előbb Ross meglepődött, most egyenesen
megdöbbent. A lény, aki a képernyőről bámult rá, egészen másféle volt.
Bőrét leginkább fakónak lehetne hívni – vagy esetleg krémszínűnek –, és
arca sokkal emberszerűbb volt, mint társáé, ámbár képe szőrtelen volt, sőt
még a koponyája is kopasz. Ha az ember hozzászokott a tojásszerű
simasághoz, az arc nem is volt olyan rossz külsejű. Az idegen egy ugyan:
olyan csillogó ruhát viselt, mint amilyet Ross vett fel a mentőcsónakban.
Ez a fickó meg sem kísérelt mondani semmit. Helyette hosszan és
fürkészően rámeredt Rossra, tekintete egyre fagyosabb és barátságtalanabb
lett minden pillanattal. Ross zokon vette Kelgarries tekintetét a bázison,
azonban az őrnagy nem vetekedhetett a Kopasszal, aki iszonyatosan
nyomasztó figyelmeztetést volt képes belesűríteni egyetlen pillantásába.
Ross kissé megijedt a pihés képűtől, de most makacs düh éledt benne, és
szembeszállt a kihívással. Azon kapta magát, hogy keményen lélegzik, és
visszamered a Kopaszra, remélve, hogy egyértelműen érződik a
tekintetéből, pórul jár az, aki bajuszt mer akasztani vele.
Miközben ő az idegenekkel foglalkozott, a lenti támadók működésbe
léptek. Ross csak elkésve hallotta meg, hogy nekitámadnak a barrikádjának.
Mire megfordult, a székeket már felborogatták, és egy fegyver csöve meredt
a mellkasára. A keze vonakodva emelkedett fel, mintha tétovázna, ne
próbáljon-e valahogy védekezni. Két szőrmébe öltözött vörös bújt be a
vezérlőterembe.
Ross a vezetőjükben Ashe hasonmását ismerte fel, azt a férfit, akit
követett az időn keresztül. A fickó csak egy pillanatig pislogott, ahogy
szembefordult Rosszal, aztán valami parancsot kiáltott a társának.
 A másik megperdítette Murdockot, a kezét hátratekerte, és csuklónál
összebilincselte. Ross ismét a képernyőre pillantott, és látta, hogy a Kopasz
olyan kifejezéssel figyeli a jelenetet, mint aki teljesen kizökkent a
felsőrendű pózából.
– Ah... – Ross foglyul ejtői a képernyőre meredtek, a
földönkívüliekre. Aztán egyikük a vezérlőpultra; vetette magát, a
kapcsolókkal babrált, s mind a képernyő, mind a szoba elcsendesedett.
– Ki vagy te? – kérdezte beaker nyelven az a férfi, aki akár Ashe is
lehetett volna, és úgy meredt Rossra, mintha pusztán az akaraterejével ki
tudná szedni belőle az igazat.
– Mit gondolsz, ki vagyok? – vágott vissza Ross. Ugyanolyan
egyenruhát visel, mint a Kopasz, és egyértelműeji kapcsolatot teremtett a
hajó tulajdonosaival. Hadd aggódjanak csak a vörösök!
Azonban azok meg sem kíséreltek felelni erre a kérdésre. A vezető
intett, s társa a lépcsőhöz vezette foglyukat. Megkötözött kézzel lejutni ezen
a létrán szinte lehetetlen volt, és a következő szinten meg kellett állniuk,
hogy levegyék a kezéről a bilincset. Pisztolyt fogva rá lökdösték maguk
előtt, próbálták siettetni, miközben Ross mindent elkövetett, hogy
késleltesse őket. Már rájött,, hogy azzal, hogy a vezérlőteremben feltette a
kezét, egyértelműen elárulta, hogy felismerte a fegyvert, és ezzel elárulta
igazi származását. Most már mindent el kell követnie, hogy meg ne tudják
tőle a Retrográd Hadművelet részleteit. Biztos volt benne, hogy ez
alkalommal nem fogják belehajítani az első jégszakadékba.
Tudta, hogy így lesz, hiszen a hajó kijáratánál egy csuklyás anorákot
adtak rá, á kezét ismét összebilincselték, és hurkot kötöttek a nyakára.
Szóval, vissza akarják vinni az itteni bázisukra.
Nos, abban a bázisban van egy időátvivő, amin esetleg visszajuthatná
az övéihez. Talán menni fog, sikerülnie kell! Nem ellenkezett többé
fogvatartóival, látszólag megadta magát, belenyugodott sorsába, s
legörnyedt vállal lépkedett a hóban fel az emelkedőn, ki a völgyből.
Sikerült egy jó pillantást vetni a gömbhajóra. Úgy ítélte, hogy a
gömbnek több mint a fele a felszín alatt van. Ha így el van temetve, jó
régen kell már itt hevernie, vagy ha légijármű volt, hatalmas erővel
zuhanhatott le, hogy ilyen mélyen a talajba fúródott. Rossnak mégis sikerült
kapcsolatot teremtenie egy másik hajóval, és az biztos, hogy azok a
teremtmények, akiket látott, nem emberek voltak; legalábbis nem földi
emberek.
Ross elrágódott ezen járás közben. Biztos volt benne, hogy ezek ketten
a hajó rakományát fosztogatták, s a hajó méretéből ítélve az a rakomány
jókora lehet. De honnan jött ez a rakomány? Milyen kezek, miféle kezek
alkották? Miféle kikötő felé tartott? És először is, hogy fedezték fel a
vörösök a hajót? Rengeteg volt a kérdés, és csekély a válaszok száma. Ross
abba a reménybe kapaszkodott, hogy a kommunikációs rendszer
aktiválásával veszélyeztetheti a vörösök itteni munkáját, és felhívta a
tulajdonosok figyelmét a hajó sorsára.
Bízott benne, hogy a tulajdonok lépéseket fognak tenni annak
érdekében, hogy visszaszerezzék, ami az övék. A Kopasz kemény tekintete
a néhány csendes pillanat alatt szemernyi kétséget sem hagyott Rossban,
hogy. nem lesz jó a közelben lenni, amikor megtorlásra kerül a sor. Nos,
most mindössze egy esélye van: hagyni, hogy a vörösök találgassák, ki
lehet ő, és reménykedni valamilyen fordulatban, melynek révén eljuthat az
időátvivőre. Hogy a fénylap hogyan műkö-
 dik, arról fogalma sincs, de a beakerek korából csöppent ide, és ha
ugyanoda sikerülne visszajutnia, valószínűleg megmenekülne. Csak el kell
érnie a folyót, azt követni a tengerig, addig a pontig, ahol a tengeralattjáró
rendszeres időközönként felbukkan. Az esélyei minimálisak, Ross tisztában
volt ezzel. Azonban annak semmi értelme, hogy holtan essen össze, örömet
okozva ezzel a vörösöknek.
Ahogy a bázis felé közeledtek, Ross rájött, mennyi ügyességgel
építették meg. Olyan volt, mintha csak egy gleccser széléhez közelítenének.
Ha nem látszanának nyomok a hóban, senki sem gyaníthatná, hogy a hó
mást is borít, nemcsak sziklákat. Rosst betaszigálták a fehér falú alagúton
keresztül az építmény belsejébe.
Egymást követő szobákon haladtak keresztül, míg végül egy ajtóhoz
értek, azon betaszították, a kezét még mindig bilincs fogta. A sötét, kocka
alakú helyiségben hidegebb volt, mint odakinn. Ross nyugodtan állt, várta,
hogy a szeme hozzászokjon a homályhoz.Nem sokkal ezt követően, hogy az
ajtó becsapódott mögötte, tompa dübbenés hallatszott.
– Ki van itt? – Ross a beaker nyelvet használta. Elhatározta, hogy
kitart álcája foszlányai mellett, mely már valószínűleg nem sokáig nyújt
neki védelmet. Nem kapott választ, de némi csend után ismét hallatszott az
a távoli dübbenés. Ross óvatosan előrelépett, és mivel egy falba ütközött,
rájött, hogy egy csupasz cellába került. Arra is rájött, hogy a dübbenések a
bal oldali fal felől hallatszanak. Odalépett, fülét a falhoz tapasztotta, és
hallgatózott. A dübbenések nem egy gép monoton ritmusában ismétlődtek –
néhány ütés között egyenetlen szünetek voltak, néha pedig egész sorozat
gyors kopogás hallatszott. Olyan volt, mintha valaki ásna!
A vörösök nagyobbítják jégbe vájt bázisukat? Miután hosszabb ideig
hallgatózott, Ross ebben kételkedni kezdett, mivel a dübbenések olyan
rendszertelenül követték egymást. Szinte úgy tűnt, hogy a hosszabb
szünetek a munka eredményének ellenőrzésére szolgálnak – nem fedezte-e
fel valaki az ásást, dolgozhat-e tovább titokban..
Ross letelepedett a fal mellé, válla még a falnak feszült, s fejét úgy
fordította, hogy jól hallja a koppanásokat. Időközben megfeszítette a
csuklóját a bilincsben, és próbálta összehúzni a kezét, amennyire csak
lehetséges, hogy ki tudja húzni. Mindössze annyit ért el, hogy alaposan
felhorzsolta a bőrét, de a bilincs nem jött le. Az anorákot nem vették le róla,
s a környező hideg dacára Rossnak melege volt. Csak testének az a része,
melyet a hajóról hozott ruha borított, volt kényelmes; Ross már-már azt
hitte, hogy valamilyen belső kondicionáló van benne.
Ross minden remény nélkül dörzsölni kezdte bilincsét a falhoz. A
távoli dübögés megszűnt, és ez alkalommal a szünet olyan hosszúra nyúlt,
hogy Ross elaludt. Feje a mellére hanyatlott, feldörzsölt csuklóját még
mindig a hideg falhoz szorította.
Arra ébredt, hogy éhes, és ez az éhség felélesztette lázadó szellemét.
Esetlenül feltápászkodott, és az ajtóhoz vánszorgott, melyen keresztül
belökték, és amibe most sikerült belerúgnia. Ruhája párnás része felfogta a
rúgás erejének nagy részét, de valami zaj csak kihallatszhatott, mert az ajtó
kinyílt, és Ross az egyik őrrel találta szemközt magát.
– Ételt! Enni akarok! – Beaker nyelven adta ki magából összes
fortyogó dühét.
A fickó nem foglalkozott vele, megragadta a vállánál, és egyetlen
mozdulattal kirántotta a cellájából. Átvitte Rosst egy másik helyiségbe, ahol
már többen
 vártak rá. A jelenlévők közül kettőt Ross már ismert – Ashe
hasonmását és azt a csendes férfit, aki kikérdezte a másik időállomáson. A
harmadik, egyértelműen a legtekintélyesebb közülük, közönyösen meredt
Rossra.
– Ki vagy te? – kérdezte a halkbeszédű férfi.
– Rossa, Gurdi fia. És előbb enni akarok, csak aztán beszélgetek
veletek. Nem csináltam, semmi rosszat, amiért úgy bánhatnátok velem,
mint egy barbárral, aki sót lopott a kereskedők házából...
– Ügynök vagy – javította ki a vezető szenvtelen hangon –, és idővel
mindent el fogsz nekünk mondani a megbízatásódról. De előbb a hajóról
fogsz beszélni, arról, amit ott találtál, és szépen elmondod azt is, miért
babráltál a vezérlőpulttal... Várj csak, mielőtt tiltakoznál, ifjú barátom! –
Felemelte a kezét az öléből, és egy automata pisztolyt fogott Rossra. – Á,
látom, tudod, mi van a kezemben... nem furcsa ez kissé egy bronzkori
kereskedőtől? És kérlek, ne kételkedj, hogy habozás nélkül használni
fogom. Természetesen nem öllek meg – folytatta a férfi –, de vannak
bizonyos sebek, melyek rettentő fájdalmasak és nem okoznak komoly
veszteséget. Vedd le róla az anorákot, Kircsov!
Rossról ismét leszedték a bilincset, majd lehúzták róla az anorákot. A
kérdezője gondosan szemügyre vette a ruhát, amit Ross alatta viselt.
– Most szépen elmeséled nekünk, amit hallani szeretnénk.
Olyan magabiztosság csengett ebben a kijelentésben, hogy Ross
megborzongott. Kelgarries őrnagy volt ilyen magabiztos. Egy bizonyos
fokig Ashe is, vaaraz a kopasz idegen. Kétség sem volt afelől, hogy a
beszélő komolyan gondolta, amit mondott. Rendelkezésére áll minden
eszköz, tiogy kifacsarja foglyából mindazt, amit tudni akar, és a fogolynak
nem sok beleszólása lehet a dolgok alakulásába.
Ez a burkolt fenyegetés olyan fagyos volt, akár a jégmezők levegője,
és Ross megpróbált dacolni vele. Úgy döntött, hogy információi egy részét
elmondja, hogy megpróbálja elkerülni az elkerülhetetlent. A remény csak
nagyon nehezen hal el, és Rosst nem egyszer szorították már sarokba
régebben is, hogy tudja, miként viselkedjen. Önként nem fog elárulni
semmit... Hadd húzzák ki belőle, amit tudni akarnak szóról szóra.
Amennyire csak lehet, húzza az időt, és lesi az alkalmat, mikor van esélye
egy gyors kitörési kísérletre.
– Ügynök vagy...
 Ross úgy fogadta el ezt a megállapítást, hogy nem cáfolta, de meg sem
erősítette.
– Egy barbár kereskedő álruhájában jöttél kémkedni utánunk. – A
férfi simán, a mondat közepén váltott át beaker nyelvről angolra.
Azonban Ross nem sétált be a csapdába. Értetlen, bamba tekintettel
meredt rá vallatójára, azzal a kisfiús tekintettel, melyet arra szokott
használni, hogy elaltassa ellenségei figyelmét.
Hogy meddig tudott volna dacolni a másik fortélyaival – mert hogy
előbb-utóbb rajta veszt, afelől kétsége sem volt –, Ross sohasem tudta meg.
Talán ennek a drasztikus félbeszakításnak köszönhette Ross, hogy nem
vesztette el az önbecsülését.
Távoli robbanás hallatszott, tompán, de robajlóan. Alattuk és
körülöttük a padló, a falak és a mennyezet úgy mozgott, mintha valami
türelmetlen óriás felemelte volna a bázist rejtő jégtömböt, és alaposan
megrázta volna.
 13.
Ross nekiesett az egyik őrnek, lepattant, és a falnak csapódott,
miközben a férfi olyan szavakat kiabált, amit ő nem értett. A parancsnok
határozott ordítására valamelyest rendeződtek a sorok, de az egyértelművé
vált, hogy erre nem számítottak. Rosst sietve visszaterelték a cellájába, őrei
akkor nyitották ki a cella ajtaját, amikor egy második robbanás rázta meg a
bázist. Ceremónia nélkül belökték a sötétbe.
Ross a fal viszonylagos biztonságába kuporodott, és végigvárt még két
földrengést, melyeket tompa morajlás kísért vagy előzött meg. Bombák! Az
utolsó robbanás igazán kemény volt. Ross a padlón fekve találta magát,
érezve a talaj remegését. Gyomrába olyan félelem markolt, amilyet eddig
még sohasem érzett. Olyan volt, mintha a biztonságos világot egy csapásra
kirántották volna alóla.
Azonban az az utolsó robbanás – mert hogy robbanás volt –, úgy tűnt,
a bombázás végét jelenti. Ross néhány hosszú pillanat után óvatosan ült fel;
nem remegtette robbanás a padlót vagy a falakat. Fénysávok vetődtek be az
ajtón, olyan repedéseken, melyek korábban még nem léteztek. Ross még
nem volt abban az állapotban, hogy képes legyen felállni, négykézláb indult
meg a repedések felé, de mögüle éles hang hallatszott, és erre megállt.
Nem volt semmilyen fény, hogy bármit is láthatott volna, de biztos volt
benne, hogy a fal túloldalán fém súrlódott fémhez. Visszamászott, és fülét a
falhoz tapasztotta. Most már nem csak csikorgást, de kattogást és
fémforgácsok pattogását is hallotta...
Tapogatózó keze alatt a fal ugyanolyan sima volt, mint korábban.
Aztán hirtelen alig harminc centire a fejétől fém csikordulása hallatszott. A
fal kilyukadt a másik oldalról! Ross nagyon halványan pislákoló fényt
pillantott meg, és a lyukban egy fém szerszám hegye bukkant ki a falból.
Súrlódó zajjal eltűnt, és egy lámpát tartó kéz nyúlt keresztül a nyíláson.
Ross már-már meg akarta ragadni azt a csuklót, de a remény, hogy az
ismeretlen vájár valószínűleg szövetségese lehet, visszafogta. Nem sokkal
azután, hogy a lámpás kéz visszahúzódott, a lyukat a túloldalról
kitágították, szélesítették, és egy alak bújt át rajta. Aztán egy második. Ross
a gyér fényben is azonnal felismerte az elöl mászó alakot.
– Assha!
 Rosst felkészületlenül érte mindaz, ami a kiáltását követte. A szikár
barna férfi egy támadó párduc gyorsaságával rontott rá, és a falhoz
szorította. Egy acélos marok szorította meg a torkát, hogy levegőt sem
kapott. S a második kemény test is rávetette magát, és együttes erővel
fogták le. A kis lámpa a szeme előtt villogott, miközben Ross levegőért
küszködött. Aztán a kéz hirtelen elengedte a torkát, és Ross tátogva
kapkodott levegő után.
– Murdock! Mit keresel te...? – Ashe fojtott hangját elnyomta egy
második robbanás. Ez alkalommal a föld remegése nemcsak ledöntötte őket
a lábukról, de úgy tűnt, mintha rájuk akarná rogyasztani a falakat és a
mennyezetet. Ross a könyökhajlatába temette arcát, és képtelen volt
megszabadulni attól a rettegéstől, hogy az építmény kártyavárként omlik
össze, és maga alá temeti őket. Amikor a rengés elmúlt, felemelte a fejét.
– Mi folyik itt? – hallotta McNeil hangját.
– Támadás – felelte Ashe. – De miért, és kik
 azok... mit tudom én! Gondolom, te fogoly vagy itt, Murdock.
– Igen. Ross örült, hogy a hangja viszonylag normálisnak tűnt.
Hallotta, hogy valaki felsóhajt, és gyanította, hogy McNeil az.
– Még egy ásóbrigád. – Fáradt utálkozás érződött a hangjában.
– Nem értem. – Ross arrafelé fordult a sötétben, amerre Ashe-nek
kellett lennie. – Itt voltatok egész idő alatt? Megpróbáltok utat ásni kifelé?
Nem tudom, hogy lehetne kivágni magunkat ez alól a gleccser alól...
– Gleccser! – Ashe kiáltása ugyanolyan tompa volt, mint az előző
robbanások. – Szóval egy gleccser alatt vagyunk! Ez mindent
megmagyaráz. Igen, itt voltunk...
– Jégbe hűtve! – tette hozzá McNeil, aztán felnevetett. – Gleccser...
jég... nem semmi, igaz?
– Együttműködtünk velük – folytatta Ashe. – Elláttuk a kedves
barátainkat olyan információkkal, melyekről már tudtak, meg néhány olyan
kitalációval, melyről nem is álmodtak. Azonban nem sejtették, hogy lesz
egy kis meglepetésünk a számukra. Elképesztő, mi mindent bele tudtak
zsúfolni a technikusaink egyetlen övbe vagy a csizmák talpába. így hát
elindultunk, hogy körülnézzünk egy kicsit...
– Nekem viszont semmi ilyesmim nincs. – Ross megütközött kissé
ezen a hátrányos megkülönböztetésen.
– Nincs – bólintott Ashe. Hangja egyenletes volt és hűvös. – Nem
bíznak az első útjukra indulókban. Bajba juthatsz, és a rossz pillanatban
próbálod használni. Azonban úgy tűnik, ezek nélkül is elboldogultál...
Ross haragjának heve azonnal kialudt, amikor recsegést hallottak a
fejük fölül. Olyan volt, mintha a teljes jégtömb megindult volna feléjük,
vészjóslóan, fenyegetően.
Es az azt követő csend a maga módján ugyanolyan fenyegető volt,
mint az előbbi recsegés. Aztán kiáltás harsant, majd valaki felsikoltott. A
cella ajtajában a fénysáv egyre szélesedett, ahogy az ajtó letört a sarkáról, és
egyre kijjebb tárult. A csapdába eséstől rettegés abba az irányba küldte a
bentlévőket.
– Kifelé!
Ross máris készen állt, hogy engedelmeskedjen ennek a parancsnak, de
hirtelen megtorpant. Kerepelés hallatszott – és ez csak folyamatos
géppuskatüzelés lehetett. Valahol ebben az összevisszaságban tűzharcra
került sor. Rossnak eszébe jutott a kopasz hajókapitány arrogáns arca, és
arra gondolt, hogy ezt a támadást az idegenek intézik a hajójukat fosztogató
vörösök ellen. És ha így van, vajon képesek lesznek az idegenek
különbséget tenni azok között, akiket itt találnak? Ross attól tartott, hogy
nem.
A cella előtti térség tiszta volt, de nem sokáig. Ahogy hasalva
hallgatóztak, két ember hátrált be, aztán megperdültek, és egymásra
meredtek. Ordítás harsant, mely mintha vissza akarta volna őket parancsolni
a posztjukra. Egyikük habozva tett egy lépést előre, hogy
engedelmeskedjen, de a másik megragadta a karját, és elhúzta onnan.
Megfordultak, hogy elfussanak, ám ekkor fegyverropogás hangzott fel. A
Rosshoz közelebbi férfi felnyögött, térdre roskadt, és arcra bukott. Társa
vadul rámeredt egy pillanatig, aztán bevetette magát egy oldalfolyosóra, és
egy lövés, mely mellette az ajtóba fúródott, csak hajszálra hibázta el.
Senki sem követte. Odakinn nagy lárma harsant fel
 – ordítozás, fájdalomkiáltások, azonosítatlan sziszegés. Ashe
kiszökkent az előtérbe, és fedezéket keresett a halott mögött. Aztán máris
visszatért a fickó fegyverével a kezében, és fejével intett két társának.
Megindultak egy oldalfolyosón, el a csatazajtól.
– Nem bírom felfogni, mi történik – morogta McNeil, miközben
elértek egy újabb folyosót. – Mi folyik itt? Lázadás? Vagy a mieink jutottak
ide?
– A hajó tulajdonosai lehetnek – felelte Ross.
– Miféle hajóé?
– Azé a nagy hajóé, amit a vörösök fosztogatnak...
– Hajó? – visszhangozta McNeil. – Tényleg, honnan szerezted ezt a
ruhát? – A ragyogó fényben csak most figyeltek fel Ross idegen öltözetére.
McNeil csodálkozva tapogatta meg a rugalmas anyagot.
– A hajóról – felelte Ross türelmetlenül. – De ha az idegenek
támadnak, nem hinném, hogy különbséget tesznek köztünk és a vörösök
közt...
Fülrepesztő robbanás, dördülés hallatszott. Ross immár harmadszor
repült le a lábáról. Ez alkalommal a fények megremegtek, pislákoltak, aztán
végleg kialudtak.
– Hát ez remek! – jegyezte meg keserűen McNeil a sötétben. –
Mindig is imádtam a tapogatózást.
– Az átvivőlap... – Ross kitartott eredeti terve mellett. – Ha oda
tudnánk jutni...
A lámpa, mely segítette Ashe-t és McNeilt az ásásban, most egy
kattanással ismét meggyulladt. Mivel úgy tűnt, hogy a földrengésnek egy
időre vége, siettek tovább. Ashe állt az élre, McNeil maradt hátra. Ross
remélte, hogy Ashe tudja az utat. A küzdelem: zaja elhalt mögöttük, így az
egyik vagy a másik fél győzött. Lehet, hogy már csak néhány pillanatuk
maradt, és észreveszik a szökésüket.
Ross irányérzéke meglehetősen jó volt, de Ashe-sel ebben nem
vetekedhetett. Csakhogy Ashe nem a fénylő lap termébe vezette őket, és
Ross halkan tiltakozott, amikor egy kicsi szalagtárolóba érkeztek.
Az asztalon három kazetta hevert. Ashe sietve besöpört kettőt rongyos
tunikája rejtett zsebébe, a harmadikat McNeilnek adta. Aztán nekiestek a
faliszekrényeknek, de valamennyi zárva volt. Ashe felhagyott a
próbálkozással, és visszasietett az ajtónál várakozó Rosshoz.
 – A fénylaphoz! – sürgette Ross.
Ashe bánatosan még egyszer szemügyre vette a páncélszekrényeket.
– Ha lenne legalább tíz percünk... McNeil felhorkant.
– Nézd, lehet, hogy te szívesen lennél töltelék egy jégszendvicsben,
de én nem! Még egy rengés, és olyan mélyre leszünk temetve, hogy még
kotrógéppel sem tudnak majd előkotorni. Tűnjünk innen! A fiúnak ebben
igaza van... ki innen, ha van rá mód!
Ismét Ashe állt az élre, és kísérteties szobákon surrantak át, a bázis
szíve, az időátvivő felé. Ross legnagyobb megkönnyebbülésére az átvivőlap
fényesen ragyogott. Attól tartott, hogy a világítás megszűnésével a fénylap
is kialszik. Azonnal felugrott rá.
Ashe és McNeil habozás nélkül követték. Ahogy összébb húzódtak,
kiáltás harsant mögülük, megtoldva egy lövéssel. Ross érezte, hogy Ashe
nekiesik, és elkapta a karját. A fénylap ragyogásában a vörösök
állomásparancsnokát pillantotta meg, és mögötte, furcsamód testetlennek
ható szőrtelen arcával, ott jött az idegen. Ezek ketten szövetségre léptek?
Mielőtt Ross megbizonyosodhatott volna arról, hogy valóban jól látott, a tér
kifordult önmagából, és a szoba a semmibe mosódott.
– Hagyjatok itt! Tűnjetek el!
 Ross Ashe megrogyott válláról McNeil izgatott arcára pillantott. Társa
cipelte magával Ashe-t, aki alig volt eszméletén. Csupasz válláról vércsík
folyt le beakerköpenyére, de amikor Ross is erősen tartotta, Ashe kissé
összeszedte magát, és mozgatta a lábát, ahogy lecipelték a fényes lapról.
Kiszabadultak, hacsak néhány másodpercre is, és nem várta őket
fogadóbizottság. Ross magában hálát adott a szerencséjének. Azonban ha
most visszatérnének a bronzkori vidékre, még ellenséges területen
lennének. A sebesült Ashe-sel szemernyi esélyük sem lenne.
Sietve csíkokat tépek McNeil ruhájából, és sikerült valamelyest
elállítaniuk Ashe sebének vérzését. Bár Ashe kába volt, keményen küzdött,
hogy eszméleténél maradjon, hajtotta a félelem – most az idő a legádázabb
ellenségük, Ross, Ashe fegyverével a kezében, visszafordult a fénylaphoz,
készen arra, hogy azonnal lőjön, amint bármi megjelenik rajta.
– Menni fog! – Ashe elhúzódott McNeiltől. – Gyerünk! – Habozott,
aztán kihúzta a kazettákat véres tunikája alól, és McNeilnek nyújtotta. –
Jobb, ha ezek nálad lesznek.
– Rendben – felelte a társa szinte szórakozottan.
– Mozgás! – Ashe parancsára máris megindultak az egyik folyosó
felé.
– A fénylap... – mondta Ross. Azonban a fénylő lap üres maradt, és
Ross látta, hogy a megfelelő időbe tértek vissza, mert a falak körülöttük
ugyanazok a gerendák és kövek voltak, mint amelyekre emlékezett.
– Valaki jön utánunk?
– Valószínűleg... hamarosan.
Sietve távolodtak. Ashe és McNeil bőr lábbelije alig ütött zajt, Ross
habtalpú cipője pedig egyáltalán semmit. Nem találta volna meg a
külvilágba vezető ajtót, de ismét Ashe vezette őket, és mindössze egyszer
kellett egy rövid időre fedezékbe húzódniuk. Végül egy bereteszelt ajtóhoz
értek. Ashe a falnak dőlt, s McNeil támogatta, miközben Ross elhúzta a
vaskos reteszt. Aztán kisurrantak az éjszakába.
– Merre? – kérdezte McNeil.
Ross meglepetésére Ashe nem a cölöpkerítés kapuja felé indult, hanem
a sziklafal felé intett az ellenkező irányba.
– Arra számítanak, hogy a völgyön át próbálunk kijutni. így jobb
lesz, ha inkább a meredekkel próbálkozunk.
– Nem lesz könnyű megmászni – kockáztatta meg McNeil.
 Ashe megrezzent.
– Ne félj... majd szólok, ha nem megy – közölte száraz hangon.
Szokásos magabiztosságával indult meg, de két társa szorosan mellette
lépkedett, készen arra, hogy elkapják, ha meginog. Ross később gyakorta
elgondolkodott rajta, vajon meg tudtak volna-e szabadulni aznap éjszaka a
maguk erejéből is a környékről. Biztos volt benne, hogy mindenképpen
megkísérelték volna, azonban a menekülésük sikere olyan hihetetlen
szerencsének – volt köszönhető, amilyen az ember életében nem sokszor
fordul elő.
Épp elértek egy sötét tavacskát egy kis kunyhó mögött, alig két
háznyira onnan, ahonnan kiléptek, amikor a tűzijáték kezdetét vette. A
három szökevény szinte egyszerre vágta hasra magát. A falu közepén álló
épület tetejéről világoszöld fényfolt kúszott fel az égre, és nyomában a
tetőből szokványos sárga és vörös lángnyelvek csaptak ki. Alakok ugráltak
ki az ajtón, ahogy a tűz recsegni-ropogni kezdett.
 – Most! – A nagy lárma dacára Ashe parancsa eljutott a társaihoz.
Mind a hárman futni kezdtek a palánk felé, elvegyülve más emberek
között, akik a házakból rontottak elő. A tűz nagy hullámokban terjedt házról
házra, és a hatalmas lángok túlságosan is sok fényt biztosítottak. Ashe és
McNeil könnyedén beleolvadtak a tömegbe, de Ross ruhája elég feltűnő
volt.
Többen rohantak a kerítés felé. Ross és McNeil felsegítették Ashe-t a
palánk tetejére, és vigyáztak, hogy biztonságosan érkezzen le a túloldalt.
McNeil követte. Ross felhúzódzkodott, és egy fénypászma világította meg.
Magas, idegen, sikoltásszerű kiáltás hasított keresztül a lármán. Ross
eszeveszetten próbált kapaszkodót keresni, tudván, hogy tökéletes célpontot
kínál az ellenségnek. Feljutott a palánk tetejére, és lepillantott a sötétbe.
Nem tudta, hogy Ashe és McNeil várnak-e rá, vagy előrementek. Ismét
felharsant az a különös sikoly, és Ross vakon levetette magát a sötétbe.
Elég rosszul ért földet, a bokája majdnem kificamodott, de ejtőernyős
kiképzése jóvoltából csontja nem tört. Feltápászkodott, és sántikálva
iramodott meg nagyjából a hegy felé, melyet Ashe céljukul választott.
Mások is átmásztak a cölöpkerítésen, és beleolvadva a homályba
menekültek, így Ross nem merészelt társai után kiáltani, nehogy magára
terelje az ellenség figyelmét.
A falu a völgy legszélesebb részében épült. A palánkon kívül gyorsan
szűkült a völgy bejárata felé, és minden szökevény a faluból arrafelé tartott.
Ross leginkább attól félt, hogy elveszíti Ashe-t és McNeilt, és hogy a
vadonban soha többé nem akad a nyomukra.
Hála a sötét ruhának, melyet viselt, s mely révén nem könnyen vették
észre az éjszakában, kétszer is sikerült a bozótba húzódnia, míg egy kis
menekülő csoport elszaladt mellette. Hallotta, hogy azt a torokhangú,
csattogó beszédet használják, melyet Ulffa népénél tanult. Ross rájött, hogy
ezeknek semmi közük a falu valódi céljához. Ezek az emberek meg vannak
győződve arról, hogy démonok támadtak rájuk. Valószínűleg csak egy
maroknyi vörös lapulhatott ezen a rejtett bázison.
Ross keményen felkapaszkodott egy meredek részen, és megállt, hogy
kilihegje magát, és visszanézzen. Nagyon meg sem lepődött, amikor látta,
hogy alakok mozognak szerte a telepen, és a kunyhókat vizsgálgatják,
mintha a lakóikat keresnék. Mindegyik kereső ugyanolyan testhez tapadó
ruhát viselt, mint Ross, és gömbölyű, kopasz koponyájuk fehéren csillogott
a tűzfényben. Ross döbbenten látta, hogy ezek az idegenek nyugodtan
keresztülsétálnak a lángokon anélkül, hogy bármi bántódásuk esne.
A faluban rekedt emberek jajgatva rohangáltak összevissza, vagy hasra
fekve, kezüket és az arcukat a földhöz nyomva hódoltak be a támadók előtt.
Az idegenek mindegyik foglyot egy csomóba vonszolták a főépület
közelébe. Néhányat bántatlanul ismét kilöktek a sötétbe, másokat
benntartottak. A foglyokat nyilván átválogatták. Semmi kétség sem volt
afelől, hogy az idegenek az időn keresztül érkeztek, és volt valami
elintéznivalójuk a vörösökkel.
Rossnak semmi kedve nem volt megtudni a részleteket. Mászott
tovább, és hamarosan rábukkant a hágóra. Azon túl a talaj újra lejteni
kezdett, és Ross bevette magát az éjszaka sötétjébe.
Végül csak azért állt meg, mert túlságosan fáradt volt, és túl éhes
ahhoz, hogy tovább lábon maradjon, és félt, hogy megbotlik, és a sötétben
legurul valami szakadékba. Egy göcsörtös fa mögött szűk bemélye-
 dést fedezett fel, és amennyire csak tudott, bemászott. Szíve hevesen
dobogott, minden lélegzetvétel fájdalmas volt.
Egy harcos azonnali éberségével ocsúdott fel, aki azonnal készen áll a
veszélyre. Egy kéz szorult keményen a szájára, és afölött, McNeil szemét
pillantotta meg. Amikor McNeil látta, hogy Ross felébredt, visszahúzta a
kezét. A reggeli napfény melegen ragyogta körül őket. Ross zsibbadtan,
sajgó izmokkal bújt ki az üregből. Körülnézett, de McNeil egyedül állt ott.
– Ashe? – kérdezte Ross.
McNeil borostás képével a lejtő felé biccentett. A ruhájában
kotorászott, elővett valamit, és odanyújtotta Rossnak. Egy maroknyi durva
szemcséjű magot töltött a tenyerébe. Ross csak a magokra pillantott, és
máris rettenetesen szomjas lett, de máris a szájába vette és rágni kezdte,
aztán máris megindult McNeil után a lejtőn az alacsony fák között.
– Nem állunk valami jól – morogta McNeil beaker nyelven. – Ashe
nincs eszénél egy ideje. A vállsebe rosszabb, mint gondoltuk, és fennáll a
fertőzés veszélye. Az egész erdő tele van azokkal, akik abból az átkozott
faluból menekültek! Legtöbbjük... már ameny-nyire láttam... őslakos.
Azonban a fejükbe vették, hogy ördögök járnak a nyomukban. Ha
meglátnak ebben a ruhában...
– Tudom, és amint módom lesz rá, megszabadulok tőle – értett egyet
Ross. – De előbb kell szereznem valami mást. Nem rohangálhatok
meztelenül ebben a hidegben.
– Pedig biztonságosabb lenne – morogta McNeil. – Nem tudom, mi a
nyavalya történt a faluban, de hogy sok minden, az biztos!
Rossz alig bírta lenyelni kiszáradt torkán a magokat, aztán egy kisebb
fa tövéből egy maréknyi havat gyömöszölt a szájába. Nem volt olyan
frissítő, mint egy pohár víz, de most megtette.
– Azt mondtad, Ashe nincs eszénél. Mit kezdünk vele? Van valami
terved?
– Valahogy el kell érnünk a folyót. A tengerbe ömlik, és a
torkolatánál kapcsolatba léphetünk a tengeralattjáróval.
Ez a javaslat szinte megvalósíthatatlannak tűnt Ross számára, de annyi
lehetetlenség történt már az elmúlt napokban, hogy elfogadta az ötletet –
legalábbis egyelőre. Vett még egy marék havat a szájába, mielőtt az eltűnő
McNeil után indult.
 14.
–...hát így történt. A többit tudod. Ross a kis tűz fölé nyújtotta a
kezét a gödörben, melyet segített kiásni, és hidegtől gémberedett ujjait
melengette.
Az alig tenyérnyi lángok túloldalán Ashe szeme is lángolt láztól
kivörösödött arcában, ahogy határozottan figyelte őt. A menekülők egy
mélyedésben húzták meg magukat, melyet egy korábbi lavina tett szabaddá
számukra.
– Szóval ezeknek a rögeszméseknek végül is igazuk lett. Csak éppen
az időt illetőleg tévedtek. – Ashe testhelyzetet váltott a lombokból és
levelekből lévő ágyon, amit összeraktak neki.
– Nem értem...
– Repülő csészealjak – felelte Ashe egy fura kis nevetést hallatva.
Vad elképzelés volt, de megírták
 a könyvekben kezdettől. Kelgarries elsápad, ha
megtudja...
– Repülő csészealjak?
Ross feltételezte, hogy Ashe a láztól félrebeszél.. Nem tudta, mit fog
majd tenni, ha Ashe felkel, és megpróbál elmenni. Egy sebesült embert nem
kötözhet meg, és még az sem biztos, hogy lebírná gyűrni, Ashe-t, ha
küzdelemre kerül a sor.
– A gömbhajó nem ezen a világon épült. Használd a fejed, Murdock.
Gondolj arra a pihés képűre meg a kopaszra. Szerinted úgy néztek ki, mint
normális földi emberek?
– De... egy idegen űrhajó! – Ez olyasmi volt, ami hosszú időn át
képezte nevetség tárgyát. Amikor az emberek megrekedtek a naprendszer
határainál, az űrrepülés nevetségessé vált. Viszont saját szeme és füle egész
másról tanúskodott. A mentőcsónakban tapasztaltak nem földi technikára
utaltak.
– Erre egyszer már célozgattak... – Ashe most hanyatt fordült, és
elmerengett a gallyakon és ágakon, melyek a hevenyészett tetőt alkották. –
Más meglepöá elképzelésekkel együtt... egy bizonyos Charles Fort nevű úr,
aki előszeretettel figurázta ki a maradi tudományos elképzeléseket.
Négykönyvnyi anyagot adott közre beszámolókkal megmagyarázhatatlan
dolgokról, és mindezekre magyarázatot is adott. Egyik ragyogó
hipotézisében az ohiói és indianai földsáncokról azt állította, hogy
eredetileg űrhajótöröttektől erednek és SOS-jelekként szolgálnak.
Megdöbbentő elképzelés, de lehet, hogy most beigazolhatjuk valósságát.
– De ha ilyen űrhajók meghibásodtak a világunkon, még mindig nem
értem, miért nem találtunk tőlük nyomokat a mi időnkben.
– Mivel az a roncs, amire te rábukkantál, beágyazódott egy
gleccserbe. Van arról elképzelésed, menynyi idő telt el azóta a mi korunkig?
Legalább három jégkorszak létezett, és nem tudjuk, a vörösök melyikbe
mentek vissza körülnézni. Ez a korszak körülbelül egymillió évvel a
születésünk előtt kezdődött, és az utolsó jég csak valami harmincnyolcezer
év tűnt el New York államból, fiú. Akkor kezdődött a korai kőkorszak, ha
az emberiség fejlődésének skáláját tekintjük, és a népesség még igen gyér
volt, és kizárólag csak melegebb területeken. Hőmérsékleti és földrajzi
változások álltak be, és a kontinensek szinte teljesen megváltoztatták
arculatukat. Kansas helyén valaha tenger volt, és Anglia Európához
tartozott. Mégha ötven hajó zuhant volna is le, mostanra valamennyi a föld
és jég alatt lenne mélyen eltemetve, és évtizedekkel azelőtt elrozsdásodott
volna, hogy az első intelligens ember elcsodálkozhatott volna rajtuk.
Bizonyára nem olyan sok roncs létezhet. Mit gondolsz, mi volt a mi
bolygónk? Légypapír, ami vonza a legyeket?
– De ha valaha űrhajók jártak erre, miért nem jöttek később is,
amikor az emberek már megértették volna őket? – kérdezett vissza Ross.
– Számos ok lehet rá... Civilizációk emelkednek ki, léteznek, aztán
elbuknak, és mindegyik magával viszi a pokolba azokat a felfedezéseket,
melyek naggyá tették. Honnan tudták az Újvilág indiánjai, hogyan kell az
aranyat úgy megkeményíteni, hogy vágó fegyverként is használni lehessen?
Mi volt az ősi egyiptomiak építkezésének titka? Számos ember van, aki
még manapság is ezeken a problémákon vitatkozik, meg hasonlókon. Az
egyiptomiak valaha használtak egy bejáratott kereskedelmi útvonalat
Indiába. A bronzkori kereskedők eljutottak Afrikába. A rómaiak ismerték
Kínát. Aztán ezek a birodalmak lehanyatlottak, és az útvonalak feledésbe
merültek. Középkori európai őseink számára Kína csak egy legenda volt, és
fogalmuk
 sem volt arról a tényről, hogy az egyiptomiak sikeresen megkerülték a
Jóreménység-fokot. Tételezzük fel, hogy a mi űrhajótörötteink valami nagy
csillagközi szövetséghez vagy birodalomhoz tartoztak, mely elérte a
csúcspontját, és visszazuhant a bolygóhoz kötött barbárságba, mielőtt a mi
őseink az első képet felmázolták a barlangfalra. Vagy az is lehet, hogy a
Föld egy szerencsétlen zátony volt, ahol számos hajó és rakománya
elveszett, úgyhogy az egész naprendszerünket megjelölték, és a hajók attól
kezdve elkerülik. Vagy létezhet valami törvény arra, hogy ha egy bolygón
bármiféle primitív élet kifejlődik, nem szabad beleavatkozni a sorsába, míg
önmagától fel nem fedezi az űrutazást.
– Igen. – Ashe mindegyik feltételezése ésszerű volt, és Ross hitt
bennük. Könnyebb volt elhinni, hogy a pihés arcú és a kopasz egy másik
bolygó lakói, semmint hogy egy történelemelőtti fajhoz tartoztak. – De
hogy bukkantak rá a vörösök a hajóra?
– Hacsak ez az információ nincs rajta valamelyik kazettán, amit
magunkkal hoztunk, ezt valószínűleg sohasem fogjuk megtudni – mondta
Ashe. – De van rá egy tippem... A vörösök nagy erőfeszítéseket tettek az
elmúlt száz évben, hogy feltárják Szibéria kincseit. Azon a roppant területen
hatalmas változások játszódhattak le a távoli múltban. Mamutokat találtak
ott jégbe fagyva, félig megemésztett trópusi növényekkel a gyomrukban.
Ugy tűnik, mintha a hatalmas jószág egyik pillanatról a másikra fagyott
volna meg. Ha a vörösök az ásatásaik alatt rábukkantak az űrhajó roncsaira,
hamar rádöbbenhettek, mit találtak, és az időgépük segítségével elkezdtek
visszafelé nyomozni az időben, hogy jobb állapotban lépjenek kapcsolatba
azzal. Ez elméletileg illik arra, amit tudunk.
– De miért támadtak rá az idegenek most a vörösökre?
– Egyetlen hajós sem szereti túlzottan a kalózokat. – Ashe behunyta
a szemét.
Ross számos kérdést szeretett volna még feltenni. Megsimogatta a
szövetet a karján, mely szorosan a bőréhez tapadt, mégis olyan melegen
tartotta, hogy semmi más ruhára nem volt szüksége. Ha Ashe-nek igaza
van, vajon milyen világon szőtték ezt az anyagot, és mekkora utat járt be,
amíg hozzá került?
Váratlanul McNeil surrant be, és két nyulat dobott a tűz széléhez.
– Hogy vagytok? – mondta, és Ross azonnal hozzálátott, hogy
megnyúzza őket.
 – Viszonylag jól – felelte Ashe becsukott szemmel, mielőtt Ross
válaszolhatott volna. – Milyen messze vagyunk a folyótól? Számítsunk
társaságra?
– Körülbelül öt mérföldre... légvonalban – felelte McNeil szárazon.
És vannak jónéhányan a közelben, nem is kevesen!
Ashe felült, és jó könyökére támaszkodott.
– Mifélék?
– Nem a falubeliek. – McNeil homlokát ráncolva meredt a tűzre,
melyet igen beosztóan tápláltak. – Valami történhetett a hegyoldalban. Úgy
néz ki, mintha tömeges elvándorlás kezdődött volna. Öt nagy klánt
számoltam meg, amint nyugatra tart... mindet csak ezen a reggelen.
– Lehet, hogy a faluból menekültek története az ördögökről ijeszti el
őket – tűnődött Ashe.
– Meglehet. – MciNeil azonban nem hangzott túl meggyőzöttnek.
Minél hamarébb indulunk a folyó felé, annál jobb. És remélem, hogy a
tengeralattjáró a mondott helyen fog várakozni. Egy dolog van, ami
kedvező... a tavaszi áradás alábbhagyott.
 – És a magas vízállásnál bőségesen találunk tutaj alapanyagot. –
Ashe ismét visszafeküdt. – Holnap megtesszük azt az öt mérföldet.
McNeil kényelmetlenül megrezzent, és Ross, miután megnyúzta és
kibelezte a nyulakat, a lángok, fölé rakta sülni.
– Öt mérföld ezen a terepen – jegyezte meg – nem csekély
menetelést jelent... – nem tette hozzá, amit, mondani akart: “még egy
egészséges embernek sem.
– Menni fog – ígérte Ashe, és mindkét társa tudta, hogy amíg a teste
engedelmeskedik az akaratának, be fogja tartani az ígéretét. Azt is tudták,
hogy semmi értelme vitatkozni vele.
Ashe két szempontból is jó prófétának bizonyult. Másnap megtették a
hosszú utat a folyóhoz, és számos kidőlt fát találtak a folyó árterületén. A
népvándorlás, melyet McNeil jelentett, még mindig tartott, és ők hárman
két alkalommal is rejtekhelyükről lesték az elhaladó kicsi klánokat. S nem
sokkal később egy tekintélyes méretű törzs is elhaladt mellettük, köztük
sebesült férfiak is, és gázlót kerestek a folyón.
– Ezek alaposan pórul jártak – suttogta McNeil, ahogy a csapat a víz
szélén vánszorgott, miközben a felderítőik gázló után nyomoztak. Amikor
azzal a hírrel tértek vissza, hogy nincs gázló a közelben, a harcosok
mogorván nekiláttak, hogy kovakéseikkel és baltáikkal tutajokat építsenek.
– Sietnek... Ezek menekülnek. – Ashe jó karján nyugtatta az állat,
úgy figyelte a szorgos munkásokat. – Ezek sem falubeliek. Nézzétek az
öltözetüket meg a vörös festéket a képükön. Még csak nem is Ulffa rokonai.
Szerintem ezek egyáltalán nem környékbeliek.
– Egy jelenetet juttatnak eszembe, aminek egyszer tanúja voltam;.,
ahogy állatok menekültek az erdőtűz elől – mondta McNeil. – Nem hinném,
hogy valamennyien csak új vadászterületet keresnek.
– A vörösök űzték el őket – vélte Ross. – Vagy a hajótulajdonosok...
Ashe bólintani akart, aztán nem tette, csak pislogott.
– Vajon ezek... – A ráncok a homlokán vastagabbak lettek. – A
csatabárdosok! – Hangja még suttogó volt, de olyan diadal – csengett
benne, mintha sikerült volna megfejteni egy nehéz rejtvényt.
– Csatabárdosok?
– Egy keleti faj inváziója. Körülbelül ebben az időszakban tüntek
fel itt. Emlékeztek, Webb beszélt róluk. Csatabárd a fegyverük, és szelíd
lovaik vannak.
 – Tatárok... – McNeil zavarba jött. – Ilyen messze nyugaton?
– Nem, nem a tatárok. Azok csak ezer év múlva fognak elindulni
Közép-Ázsiából. Nem sokat tudunk a csatabárdosokról, csak azt, hogy a
kontinens belseje felől törtek be nyugatra. Végül még Britanniába is
átkeltek; lehet, hogy ők voltak a kelták ősei, akik szintén szerették a
lovakat. De a maguk idején úgy megindultak, mint az árhullám.
– Minél hamarabb megindulunk a folyón lefelé, annál jobb –
morogta McNeil nyugtalanul, de tudták, hogy a rejtekhelyükön kell
maradniuk, míg a törzs el nem vonul. így hát ott lapultak a rejtekhelyükön
egész éjszaka, és látták, hogy egy kisebb csapat vörösre festett képű harcos
érkezik, újfent sebesültekkel. Ezen utóvéd megérkezésekor a tutajkészítő
munka valósággal megszállottá vált.
A három rejtőzködő most már kétszeresen kényelmetlenül érezte
magát. Nemcsak a folyón kell átkelniük. Nekik olyan tutajt kell építeniük,
mely alkalmas
 arra, hogy elvigye őket a torkolatig – szerencsés esetben egészen a
tengerig. És egy ilyen masszív alkalmatosság építéséhez idő kell, s az
időből nekik igen kevés volt.
McNeil csak addig várt, amíg az utolsó bennszülött tutaj is
nyíllövésnyire távolodott, már ki is rontott a partra, Ross azonnal a
nyomában. Mivel nekik még kőbaltájuk sem volt a tutaj építéséhez, eléggé
nehezen boldogultak, s Ross azon kapta magát, hogy ő lett Ashe lába és
keze, közvetlenül társa irányítása alatt dolgozik. Az éjszaka leszálltára már
elkészültek a kezdeti munkával, a kezük vízhólyagos lett, s a hátuk
fájt.
Amikor már túl sötét lett ahhoz, hogy tovább dolgozzanak, Ashe
visszafelé mutatott az ösvényen, amerről jöttek. A hegyoldalban fényfolt
látszott. Úgy nézett ki, mintha tűz fénye lenne, de hatalmas tábortűz
lehetett, ha még ilyen messziről is látszott.
– Tábortűz? – csodálkozott McNeil.
– Olyasmi – bólintott Ashe. – Azok, akik rakták, annyian lehetnek,
hogy semmi szükségük elővigyázatosságra.
– Holnapra ideérnek?
– A felderítőik biztosan, de most még kora tavasz van, és nem
könnyű takarmányt szerezni menetelés közben. Ha a törzsfőnök helyében
lennék, a nagy rét felé fordulnék, amit tegnap magunk mögött hagytunk, és
hagynám a lovakat legelészni egy-két napig. Viszont ha vízre van
szükségük.
– Egyenesen erre jönnek! – fejezte be McNeil zordul. – És nekünk
már nem szabad itt lennünk, mire megérkeznek.
Ross nyújtózkodott, és grimaszolt, amikor fájdalom nyilallt a hátába.
Tenyere sajgott és lüktetett, pedig még csak a feladat elején tartottak. Ha
Ashe egészséges lenne, akkor a fatörzsekbe kapaszkodva leúszhatnának egy
biztonságos helyre, és ott folytathatnák a tutajépítést. Ross azonban tudta,
hogy Ashe nem lenne képes ekkora erőfeszítésre.
Ross csak azért tudott elaludni aznap éjszaka, mert a teste túlságosan
fáradt volt és elgyötört ahhoz, hogy ébren aggódjon. McNeil már a hajnalok
hajnalán felébresztette, mindketten lemásztak a víz széléhez, és makacsul
kötözgették össze a kisebb törzseket a kéregből lehasított csíkokkal. A
kritikusabb pontokon megerősítették ezeket a kötéseket a McNeil ruhájából
leszakított csíkokkal, – és az elmúlt napokban zsákmányul ejtett nyulak
bőréből hasított sávokkal. Miközben dolgoztak, éhség marcangolta őket, de
most nem volt idő vadászatra. Mire a nap ereszkedni kezdett nyugaton, egy
esetlen tutaj lebegett a víz szélén előttük. Hogy képesek lesznek-e
póznákkal vagy alkalmi evezőkkel irányítani, azt nem tudták, amíg ki nem
próbálják.
Ashe vöröslő arccal és forró testtel mászott fel a tutajra, és lerogyott a
közepére hordott levélágyra. Buzgón megitta a vizet, amit odanyújtottak
neki a kezükben, és megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor Ross
megtörölte az arcát nedves fűvel, majd suttogott valamit Kelgarriesszel
kapcsolatban, de ezt egyik társa sem értette.
McNeil ellökte a tutajt a parttól, és az alkalmatosság körbe fordult,
ahogy a sodrás elkapta. Jól indultak, de a szerencse elhagyta őket, mielőtt
látótávolságon kívül értek volna onnan, ahol vízre szálltak.
McNeil dühösen próbálta a folyó közepére irányítani a tutajt a
nádjával, de túl sok szikla és göcsörtös fa meredt ki a vízből előttük, amit
kerülgetni kellett. Egy hatalmas méretű fa úszott nem messze tőlük, és
egyenesen feléjük közeledett. Az ágai kétszer is bele-
 akadtak valamibe, és ez visszafogta kissé a lendületét, és Ross
felszabadultan fellélegzett. Ám a fa hamarosan kiszabadult, és egyenesen
feléjük lódult, mint egy leszegett szarvú kos.
– Közelíts a parthoz! – kiáltotta Ross figyelmeztetően. A fa hatalmas,
görbe gyökerei egyenesen a tutajukat vették célba, és Ross biztos volt
benne, ha az a hatalmas tömeg telibe kapja őket, szemernyi esélyük sincs. Ő
is ledugta a póznáját, de annak hegye nem érte el a meder fenekét; valami
rejtett üregbe csusszant a folyó ágyában. Hallotta, ahogy McNeil felkiált,
amikor a vízbe esett. Ross köpködve próbált megszabadulni a szájába folyó
agyagos víztől.
A megrázkódtatástól félig kábán ösztönösen kapott a tutaj felé. A
bázison a kiképzés alatt úszni is megtanult, azonban egészen más volt
normális körülmények között egy tóban tempózni, mint a halállal küzdeni
egy gyors sodrású jeges folyamban, amikor az ember már tekintélyes
mértékű vizet lenyelt.
Ross valami sötét árnyat pillantott meg. A tutaj szélét? Kétségbeesetten
odakapott, megragadta a szélét, és közel húzta magát. A fa! Pislogott, hogy
megszabadítsa a szemét a víztől, és normálisan lásson. Azonban annyira
nem bírta kiemelni kimerült testét a vízből, hogy ellásson a gyökerek fölött;
csak kapaszkodott a viszonylagos biztonságba, és remélte, hogy valahol
majd sikerül átjutnia a tutajra.
Egy elképzelhetetlenül hosszúnak tűnő idő után sikerült beékelnie a
karját két gyökér közé, hogy a feje mindenképp a víz színe fölött maradjon.
A jeges víztől elgémberedett a keze és a feje, de ahol az idegen ruha takarta,
a hideget nem is, érezte. Csak éppen túl fáradt volt ahhoz, hogy
felhúzódzkodjon a fára, és valahogy megpróbáljon partra jutni a gyülekező
homályban.
Hirtelen egy sokk rázta meg a testét, és majdnem kicsavarta a karját,
melyet két gyökér közé ékelt, s a fájdalom, kiáltást csalt ki belőle. Ross
körbefordult, s lába horzsolta a meder alját; a fa megakadt egy kiálló fában.
Ross kiszabadította beékelt karját, s néhány karcsapás után egy bűzlő,
iszapos nádashoz ért. Sebesült állatként vonszolta magát egyre feljebb, s
végül egy holdfényes rétre ért.
Egy ideig csak hevert ott gondolatok nélkül, hideg, sajgó kezével a
teste alatt, sárral borítva, de túl fáradt volt ahhoz, hogy mozduljon. Éles
ugatás riasztotta fel – egy sürgető, hívó ugatás, mely nem farkastól, de nem
is vadászó rókától eredt. Ross tompán hallgatta, aztán a talajon paták
dübörgését hallotta.
Paták – lovak! Lovak a hegyeken túlról – lovak, melyek veszélyt
jelentenek. Elméjét ugyanolyan zsibbadtnak és elgémberedettnek érezte,
mint a kezét, és időbe telt, mire felfogta, milyen veszélyt jelentenek a lovak.
Ross felkelt, és azt látta, hogy egy kiterjesztett szárnyú madár lebeg a
hold előtt, aztán lefelé zúdult, mint egy dárda. Egyetlen kétségbeesett
nyikkanás hallatszott a talaj közeléből alig harminc méternyire, és a
szárnyas test ismét felemelkedett zsákmányával a karmai között. Aztán
ismét felhangzott az ugatás – buzgó, izgatott ugatás.
Ross feltérdelt, és látta, hogy egy füstölgő fényfolt halad el a tisztás
szélén, ahol a fák kezdődnek. Egy pásztor lenne? Ross tudta, hogy vissza
kellene mennie a folyóhoz, de félt ismét felvenni a küzdelmet a sodrással.
De mi lesz, ha kutyákkal kezdenek vadászni rá? Zavaros emlékképek
villantak fel benne rövid fuldoklásáról.
Elérte a meder szélét, melyre olyan nehezen kapaszkodott fel, itt
megcsúszott, és legurult egészen a
 nádas aljáig. Gépiesen szétmaszatolta arcán az iszapot. A fa még
mindig ott horgonyzott; az ár valósággal belepréselte a gyökereit a parti
földbe.
Fenn a réten az ugatás nagyon közelről hangzott fel, és egy másik
kutya vonítása válaszolt rá. Ross hason kúszott a fa és a nádas közti
térségbe. Ezeket a csekély erőfeszítéseket a menekülésre szinte öntudat;
lanul tette; túl fáradt volt ahhoz, hogy valóban gondolkodni tudjon.
Hamarosan látta, amint egy lógó nyelvű, négylábú alak fut végig a part
tetején. Egy nagyobb testű, mélyebb hangú társa csatlakozott hozzá. A
kutyák egyvonalba kerültek Ross-szal, és ő nem tudta, vajon meglátták-e
odafönn, vagy csak a szagát érezték meg. Ha lett volna ereje, akkor most
odamászik a fatörzshöz, kiszabadítja, és megkockáztatta volna újra a
sodrást, de így csak feküdt, ahol volt, s a gubancos gyökerek között
leskelődött a part felé, mely nem fog elegendő rejtekhelyet nyújtani, amikor
a fáklyás emberek is megérkeznek.
Ross ebben azonban tévedett, mert kúszás közben a sár rátapadt a
ruhájára, a kezére és az arcát is bemaszatolta, és ez sokkal jobb védelmet
nyújtott. neki, mint remélte volna. Habár ő meztelennek és védtelennek
érezte magát, az emberek, akik a kutyák után lovagoltak a parton, nem
láttak mást, csak a vízből előmeredő fát.

Ross hallotta, hogy zagyva beszédtöredékek hangzanak fel a kutyák

csaholásán keresztül. Aztán a fáklya a magasba emelkedett. Ross látta,
amint egy homályos alak nyakon vág egy kutyát, és ellép onnan, maga után
szólítva ebeit is. Az állatok habozva, ugatva követték. Ross a
megkönnyebbüléstől és a fáradtságtól enyhén zokogva rogyott a nádra.
15.
Olyan apróság volt, egy rongydarab egy vékony fácska törzsére
kötözve. Ross odamászott a homokban megakadt uszadékhoz, magához
húzta, és felismerte, mielőtt még megérintette volna. Ezt a csomót McNeil
kötötte. Murdock fáradtan rogyott le a homokra, idegesen babrálta a
csomót, kifejezéstelenül meredt a folyóra; utolsó reménye is elszállt. A tutaj
valószínűleg darabokra szakadt, és sem Ashe, sem McNeil nem élte túl a
végzetes katasztrófát.
 Ross Murdock magára maradt, elhagyatóttan egy olyan korban, mely
nem a sajátja, és kevés reménye van a megmenekülésre. Ez a gondolat
teljesen sötétbe borította az elméjét. Mi haszna ismét felkelni, megpróbálni
élelmet, keresni üres gyomrába, vagy valami búvóhelyet keresni?
Mindig is büszke volt rá, milyen jól elboldogul egyedül, és
biztonságosabbnak érezte, ha egyedül dolgozik. Most ezt a hitet elmosta a
folyó, szinte minden akaraterejével együtt, mely napokon át, tartotta benne
a lelket. Ezelőtt mindig volt előtte valami cél, nem számít, milyen távoli
volt is az. Most nem maradt semmi. Még ha sikerülne is eljutni a folyó
torkolatáig, fogalma sincs, hogyan hívja oda a tengeralattjárót a tengerentúli
bázisról. S lehet, hogy máris mindhármójukat leírták, mivel nem
jelentkeztek időben.
Ross kibontotta a rongydarabot a vékony fáról, és valami
megmagyarázhatatlan okból szorosan a csuklójára kötötte. Kimerülten és
fáradtan megpróbált előre gondolkozni. Semmi értelme ismét kapcsolatba
lépni Ulffa törzsével. A többi erdei törzzsel együtt ők is
 valószínűleg elmenekültek a lovasok elől. Nem, semmi értelme
visszamenni, fölösleges erőfeszítés lenne.
A nap, forrón tűzött. Azon tavaszi napok egyike volt, melyek már a
nyár közeledtét jelezték előre. Rovarok zümmögtek a nádasban, mely zöld
függönyként húzódott a folyó partján, madarak keringtek és röpködtek az
égen, néhány sereg felröppent, és harsány rikoltozásuk figyelmeztette
Rosst.
Még mindig száradt sár és iszap borította, és rothadás bűzét érezte az
orrában. Mivel Ross térden csúszott oda a tutaj darabjához, most ismét
csupa sár lett a ruhája. Újra meg kell tisztítani.
Ross belegázolt a folyóba, barnás vizet loccsantott a testére, és
ledörzsölte a sárfoltokat. A napfényben a szövet fényesen csillogott, mintha
nemcsak fogadná a fényt, de vissza is verné. Ross még mélyebbre gázolt, és
úszni kezdett, nem volt semmi célja, csak ez könynyebben ment, mint
megint visszamászni a partra.
A sodrás erejét használva alig-alig tempózott, és mindkét partot
figyelte. Nem igazán remélte, hogy sikerül felfedeznie annak a nyomát,
hogy a tutaj vagy utasai partot értek, azonban mélyen belül még nem tudott
belenyugodni társai halálába. Az úszás erőkifejtése áttört azon a ködös
lendületen, mely uralta agyát, mióta reggel felébredt. Valamivel, nagyobb
életkedvvel úszott partra ismét egy öblöcskében. Itt a folyópart jóval a feje
fölött volt, és Ross úgy gondolva, hogy védett helyen van, levetkőzött,
felakasztotta a ruháját egy ágra, és hagyta, hogy a nap melege simogassa
testét.
Az a nyers hal, amit sikerült beszorítania a sekélyes egy szegletébe, és
kézzel kihalásznia, a legjobb étel volt, amit valaha is evett. Épp a fűzfára
terített ruhája után nyúlt, amikor az első és egyetlen figyelmeztető jel
érkezett, hogy szerencséje ismét kedvezőtlenre fordult. A figyelmeztetés
gyorsan, nesztelenül érkezett, és halált ígért.
Egyik pillanatban a fűzfa még lágyan ringott, a következőben egy
dárda állt bele remegve. Ross egyetlen mozdulattal lekapta róla a ruhát, és
olyan gyorsan perdült meg, hogy siettében térdre esett.
Ezzel kiszolgáltatta magát annak a két embernek a kényére-kedvére,
akik ott álltak a parton jóval fölötte. Ellentétben Ulffa népével vagy a
beaker kereskedőkkel, mindketten nagyon magasak voltak, világos, fakó
hajfonataik széles mellkasukra hullott. Vezetőjük tunikája combközépig ért
a lábszárvédője fölött, melyeket pántok erősítettek a lábához. Bronz
csuklópántok feszültek az alkarján, és gyöngyökből, valamint állati
agyarakból álló nyaklánc jelezte személyes gazdagságát. Ross nem
emlékezett rá, hogy akár az életben, akár felvételen látott volna ezekhez
hasonlót.
Az első dárda csak figyelmeztetésül szolgált, de a másodikat halálos
dobásra készen tartották, és Ross a megadás ősi jelét mutatta: habozva
eldobta a ruháját, és tenyérrel kifelé fordított kezét vállmagasságban
tartotta.
– Barát? – kérdezte Ross beaker nyelven. A kereskedők messze
földeket bejártak, és talán kapcsolatot teremthettek ezzel a törzzsel.
A dárda hegye felfelé villant, és a fiatalabb harcos könnyedén leugrott
Ross mellé, felemelte a ruhát, és visszaszólt valamit a társának. Látszott
rajta, hogy elbűvölte a szövet, ahogy végighúzta rajta a kezét, és Ross azon
töprengett, van-e esélye, hogy megváltsa vele a szabadságát.
Mindkét férfi fegyveres volt, nemcsak olyan hoszszú pengéjű késsel,
amelyet a beakerek is előszeretettel használtak, de csatabárddal is. Amikor
Ross meg-
 próbálta leengedni a kezét, az előtte álló férfi a csatabárdja után kapott,
és figyelmeztetően rámordult. Ross pislogott, mert rájött, hogy ezek
egyszerűen leüthetik, és magukkal vihetik a ruhát minden üzlet nélkül.
Azonban a jövevények úgy döntöttek, hogy őt is zsákmányuknak
tekintik. Az idegen átvetette a ruhát a vállán, megragadta Ross karját, és
durván megtaszította. A kavicsos part szúrta Ross talpát, és a szél, mely
azonnal korbácsolni kezdte, amint felért a part tetejére, a jeges világra
emlékeztette.
Murdock erős vágyat érzett, hogy eliramodjék a folyó felé, és a vízbe
vesse magát, de ezzel már elkésett. A dárdás férfi mögötte lépkedett, úgy
taszigálta ki a rétre. Ott három bozontos ló legelészett, kantárukat egy
harmadik ember tartotta.
Egy földből kiálló éles kő megváltoztatta a dolgok menetét. Ross sarka
élesen hozzádörzsölődött, és a fájdalom felélesztette benne lázadó ösztönét.
Hanyatt vetette magát, és kirúgta fogva tartója alól a lábat, s máris fordult,
hogy ő kerüljön felülre. A harcos tüdejéből hirtelen kiszorult a levegő, Ross
megragadta a fickó tőrének nyelét, míg a másik tenyere élével torkon vágta
ellenfelét.
Kivont tőrrel, kissé meggörnyedve fordult szembe maradék két
ellenfelével, ahogy a kiképzésen tanulta. Azok a szájukat is eltátották
megrökönyödésükben, aztán kissé elkésve felemelték a dárdájukat. Ross a
tőre hegyét az eszméletlen férfi torkához szorította, és rátérdelt a mellére.
Aztán Ulffa nyelvét használva megszólalt.
– Ha támadtok... ez meghal.
Kiolvashatták az elszántságot a szeméből, mert lassan, habozva
leengedték fegyvereiket. Ross e győzelem tudatában még többet merészelt.
– Fogjátok... intett a lovak felé. – Fogjátok, és menjetek el!
Egy pillanatig azt hitte, mégis rátámadnak, és még közelebb tolta a tőr
hegyét az alatta fekvő férfi torkához, aki most erőtlenül felnyögött.
Fenyegetése hatásos lehetett, mert a másik harcos ledobta a csillogó ruhát a
földre, és hátrálni kezdett. Megragadta lova kantárszárát, felpattant rá, intett
a társának is, és lassan ellovagoltak.
A fogoly lassan éledezett, így Rossnak volt ideje magára ölteni a ruhát;
épp a mellrészt kapcsolta össze, amikor a kék szempár kinyílt. A
napbarnftotta kéz az öve felé villant, azonban tőre és csatabárdja már Ross
birtokában volt. Rajta tartotta a szemét a harcoson, miközben befejezte az
öltözködést.
– Mit teszel? – A szavak az erdei nép nyelvén hangzottak el, bár
kissé torz kiejtéssel.
– Te mégy... – Ross a harmadik lóra mutatott, melyet a többiek
hátrahagytak. – Én megyek... – most a folyó felé intett. – Én elviszem
ezeket... – Megpaskolta a tőrt és a csatabárdot. A másik felhorkant.
– Nem jó...
Ross felnevetett, kissé hisztérikusan.
– Neked nem – értett egyet –, de nekem jó! Meglepetésére a harcos
merev arca elernyedt, és a fickó harsányan felröhögött. Felült, megdörzsölte
a torkát, és széles vigyor terült szét a képén.
– Te vadász? – A férfi északkelet felé mutatott, amerre a hegyek
között hatalmas erdő terült el.
Ross a fejét rázta.
– Kereskedő.
– Kereskedő – ismételte a másik. Megkopogtatta egyik vaskos
csuklópántját. – Kereskedsz... ezt?
– Azt. Meg mást is. – Hol?
 Ross folyásirányba mutatott.
– Keserű víznél... ott kereskedek. A férfi kissé Zavarba jött. – Miért
te itt?
– Utaztam a folyón, ahogy te utazol lovon. Sok fát összekötöztem...
azokon utaztam. Fák széttörtek... itt maradtam.
A tutajon való utazás elve ismerős lehetett a harcosnak, mert erősen
bólogatott. Felkelt, odament a várakozó lóhoz, és megragadta a kantárát.
– Te jössz tábor... Foscar. Foscar főnök, ő szeretné te mutatod meg
trükköt, hogy győzted le Tulkát, csináltad őt aludni... vetted el kés meg
balta.
Ross habozott. Ez a Tulka most elég barátságosnak tűnt, de vajon
meddig tart ez a barátság? A fejét rázta.
– Keserű vízhez megyek. Én törzsfőm ott vár. Tulka ismét
felhorkant.
– Beszélsz zagyva szavakat... Te főnököd ott van!
– Dramatikus mozdulattal kelet felé tárta a karját. – Te főnököd
beszél Foscarral. Mondja, ad sok ilyet...
– mutatott a csuklópántjára –, jó késeket, baltákat... viszünk téged
oda.
Ross rámerédt, és nem akarta megérteni. Ashe? Ashe eljutott Foscar
táborába, és jutalmat ajánlott érte? De hogy lehet az?
– Honnan tudod, hogy én főnököm? Tulka felnevetett, ez alkalommal
derűsen.
– Te viselsz csillogó bőr... főnököd visel csillogó bőr. ő mondja,
találjuk meg másik csillogó bőr... ad sok-sok jó dolgot harcosnak, aki visz
vissza téged.
Csillogó bőr! Az idegen hajóról származó ruha! A hajó tulajdonosai
keresik őt? Ross eszébe jutott, ahogy a fény rávetült, amikor átmászott a
vörösök falujának palánkján. Az egyik űrutazó megláthatta. De miért
keresik őt ilyen erőfeszítéssel, hogy riasztják a
törzseket az előkerítésére? Mi tette Ross Murdockot olyan fontossá a
szemükben? Ő csak annyit tudott, hogy amennyire tőle telik, igyekszik
elkerülni őket, semmi kedve találkozni a “főnökével", aki kincseket ajánlott
érte.
– Jössz velem! – Tulka mozgásba lendült, hátasa szinte nekirontott
Rossnak, aki hátraugrott, amikor a ló és a lovas árnya feléje lódult.
Meglendítette a csatabárdot, de ezzel a fegyverrel nem tanult harcolni, túl
súlyos volt számára.
Csapása csak a levegőben suhant el, s ugyanekkor a ló marja eltalálta,
Ross hanyatt esett, és az egyik patkolatlan pata alig ujjnyira vágódott el a
koponyájától. Aztán a lovas rávetette magát, és a földhöz lapította. Egy ököl
vágódott az állába, és Ross előtt elsötétült a világ.
Ross egy ló hátán keresztbe fekve tért magához, az egész világ ingott
előtte, és a feje lüktetése szinte minden mást háttérbe szorított. Próbált
megmozdulni, de rájött, hogy a csuklóit összekötözték a háta mögött, és egy
meleg súly nehezedett a gerincére, mely nem hagyta leesni a lóról. Semmit
nem tehetett, csak remélhette, hogy a vágta mihamarabb véget ér.
Feje fölött recsegő beszéd hallatszott. Egy másik lovat pillantott meg,
ahogy az felvette annak a hátasnak az iramát, mely őt cipelte. Aztán egy
lármás helyre értek, ahol mindenki kiabált és ordítozott. A ló megállt, Rosst
lerántották róla, és lelökték a porba. Ott hevert kábán, próbálva befogadni a
környező képet.
A lovasok táborába érkeztek, ahol a bőrsátrak szolgáltak háttérként a
hosszú szőke hajú óriásoknak és nyúlánk asszonyaiknak, akik betöltötték a
fogoly látóterét. Aztán a kör körülötte kissé szétnyílt, és az emberek utat
nyitottak egy újonnan érkezőnek. Ross azt
 hitte, hogy foglyul ejtője a leghatalmasabb termetű köztük, de ez rajta
is túltett. Rossa törzsfőnök lábánál hevert a földön, és olyan kicsinek érezte
magát, mint egy tehetetlen gyerek.
Foscar, már amennyiben Foscar volt az, még középkorú sem lehetett,
és izmai, melyek karján és mellkasán mozogtak, szinte medveerejűnek
sejtették. Ross rámeredt, de ugyanaz a düh, mely Tulka leterítésére
serkentette, most csak szavakban nyilvánulhatott meg.
– Nézz meg jól, Foscar! Engedj szabadon, és akkor majd én fogom
nézni, ahogy te heversz a földön! – mondta az erdei vadászok nyelvén.
Foscar kék szeme összeszűkült, leengedte a kezét, mely akkora volt,
mint Ross két keze együttvéve, megragadta a fogoly ruháját, és talpra
rántotta Rosst, s nem látszott rajta, hogy ez a mozdulat különösebb
erőkifejtésbe telt volna. Ross még állva is jó húsz centivel alacsonyabb volt
a törzsfőnöknél. Mégis felvetette a fejét, és bátran farkasszemet nézett vele,
nem hunyászkodott meg.
– Aha... megkötözött kézzel álljak ki ellened? – Belesűrített ezekbe a
szavakba minden gúnyt, amennyit csak tudott. Tulka viselkedése adott neki
némi benyomást ezeknek az embereknek a jelleméről; nem árt, ha
elismeréssel tekintenek arra, aki előttük áll.
– Gyermek... – A marok elengedte Ross ruháját, a vállát ragadta
meg, és előre-hátra rángatta.
– Gyermek? – Ross maga sem tudta, honnan sikerült ilyen gúnyosan
felnevetnie. – Kérdezd meg Tulkát! Nem vagyok gyermek, Foscar. Tulka
baltája, Tulka tőre... a kezemben volt. Tulka csak a lova segítségével
győzött le.
Foscar merőn nézte, aztán elvigyorodott.
– Éles nyelv – jegyezte meg. – Tulka elvesztette kést... baltát? Úgy!
Ennar! – kiáltott hátra a válla fölött, és egy harcos lépett elő a társai közül.
Alacsonyabb és sokkal fiatalabb volt, mint a főnöke, fiús alkattal és
nyílt, megnyerő tekintettel, szeme egyfajta buzgó izgatottsággal ragyogott
Foscarra. Mint a többi harcosnak, neki is tőr és balta volt az övében, és
mivel ő is két nyakláncot, karpántot és csuklópántot viselt, mint Foscar,
Ross úgy gondolta, hogy a rokona lehet.
– Gyermek! – Foscar megveregette Ross vállát, aztán visszahúzta a
kezét. – Gyermek! – mutatott Ennar felé, aki erre elvörösödött. – Vedd el
Ennar baltáját, kését – parancsolta a főnök –, ahogy elvetted Tulkától! –
Intett, és valaki elvágta Ross csuklóján a kötelet.
Ross egyik elzsibbadt kezét a másikhoz dörzsölte, és összeszorította a
fogát. Foscar azért illette ifjú követőjét a “gyermek" szóval, hogy
felpaprikázza a fiút, és az minden ügyességét bevesse a fogoly ellen. Ez
most nem lesz olyan könnyű, mint a meglepetés erejét kihasználva legyőzni
Tulkát. Azonban ha megtagadja a parancsot, lehet, hogy Foscar azonnal
megöleti. Dacosságot választott; akkor most már eszerint is kell
cselekednie.
– Vedd el... baltát, kést! – Foscar hátralépett, és intett az embereinek,
hogy tágítsák ki a kört a küzdőfelek számára.
Ross egy kissé émelygett, amikor látta, hogy Ennar a balta nyele után
nyúl. Egy szóval sem mondták, hogy Ennar nem használhatja a fegyvereit,
de Ross azt hitte, hogy még ezekben a vadakban is van némi sportszerűség.
Tulka odalépett főnöke mellé, és mondott neki valamit, és a főnök
ráüvöltött az ifjúra.
Ennar keze úgy engedte el a balta nyelét, mintha a csiszolt fa égetné a
tenyerét, és dühösen morgott Ross
 felé, aki minden baj okozója volt. Ennarnak most már büszkesége
visszanyeréséért kellett küzdenie, Rossnak pedig az életéért. Óvatosan
köröztek. Ross inkább ellenfele szemét figyelte, semmint lazán ökölbe
szorított kezét.
A bázison nem egyszer összemérte az erejét és az ügyességét Ashe-sel,
előtte pedig kemény testű, képzett és kíméletlen kiképzők oktatták a puszta
kezes harcra. Alaposan beléje verték, hogyan védje meg magát egy ehhez
hasonló helyzetben. Azonban akkor jóltáplált volt, éber és felkészült. Nem
ütötték le előtte, és nem hurcolták lóhátra lökve mérföldeken át. Nos, ideje
hogy kiderüljön –, van-e Ross Murdock valóban olyan kemény legény, mint
amilyennek tartja magát. Kemény vagy sem, addig kell harcolnia, amíg nem
nyer – vagy amíg el nem bukik.
A tömegből jövő megjegyzések felpaprikázták Ennart, és ő támadott
először. Előrehajolva, birkózó pózban támadott, de Ross még alacsonyabbra
hajolt, a porba markolt, és azt az ifjú képébe vágta. Aztán testük egymásnak
csapódott, és Ennar átzuhant Ross válla fölött.
Ha Ross kipihent lett volna, akkor a viadal máris eldőlt volna a javára.
Csakhogy amikor próbált megperdülni, és rávetni magát az ellenfelére,
lassú volt. Ennar nem várta ki, amíg ellenfele ráugrik, és most Ross került
előnytelen helyzetbe.
Egy kéz ragadta meg a lábát a bokája fölött, és Ross ismét a tanultak
szerint cselekedett: engedett a húzásnak, és ellenfelére esett. Ennart
megzavarta támadásának túl gyors sikere, és erre nem készült fel. Ross
legördült róla, próbált kiszabadulni az acélos ujjak közül, s tenyere élével
próbálta torkon vágni Ennart, ahogy korábban Tulkát.
Nagy nehezen sikerült elkerülni, hogy Ennar medveölelésbe fogja,
mellyel könnyedén legyőzhette volna. Ross ragaszkodott a tanult
módszerekhez, és tovább harcolt, csakhogy most már egyre növekvő
pánikkal tudta, hogy itt már az ő legjobb tudása is kevés lesz. Túlságosan
kimerült volt ahhoz, hogy győzhessen. Hacsak nem lesz valami különösen
nagy szerencséje, a vereségét legfeljebb már csak késleltetni tudja.
Ujjak kaparásztak veszedelmesen a szeme irányába, és Ross olyasmit
tett, amire eddig sohasem gondolt – fogai rácsattantak a vaskos ujjakra, és
amikor ellenfele ordítva megrándult, felhúzott térdét a gyomrába vágta.
Forró lélegzet érte az arcát, ahogy ereje utolsó foszlányait is összeszedve
kitépte magát a szoros ölelésből. Feltérdelt. Ennar is feltérdelt, akár egy
ugrásra kész fenevad. Ross mindent egy lapra tett fel. Összekulcsolta két
kezét, olyan magasra emelte, amennyire csak bírta, aztán teljes erejéből
lesújtott ellenfele tarkójára. Ennar arccal előre a porba bukott, s
másodpercekkel később Ross ráhanyatlott.
16.
Murdock a hátán feküdt, és a sátor tetejét alkotó egymáshoz varrt
bőröket nézegette. Egy ilyen csata után, amikor úgy érezte, hogy minden
porcikája összetört, szikrányit sem érdekelte, mit tartogat számára a jövő.
Csak a jelen számított, és az elég sötét volt. Igaz, hogy Ennart legyőzte, de a
lovas nép szemében ő is vereséget szenvedett, és egyáltalán nem nyűgözte
le őket, mint remélte. Az, hogy még él, önmagában is egy kisebb csoda, de
valószínűleg azért hagyták meg az életét, hogy elcserélhessék azokért a
 holmikért, amiket az idegen lények ajánlottak érte. És ez nem túl
kellemes kilátás.
Csuklóinál fogva lógott egy mélyen a földbe vert cölöpről, bokáit egy
hasonló cölöphöz kötözték. A fejét tudta mozgatni mindkét oldalra, de
minden más további mozdulat lehetetlen volt. Csak néhány falatot evett,
melyeket egy mocskos kezű rabszolga rakosgatott a szájába: egy helybeli
vadász, aki áldozatul esett a lovas nép támadásának.
– Hé..., baltaelvevő! – Lábujjak mélyedtek a bordái közé, és Ross
alig bírta elfojtani feltörni készülő fájdalmas nyögését. A félhomályban
Ennar arcát pillantotta meg, és némi örömmel töltötték el az elszíneződések
a fiú jobb szeme alatt, a szája szélén, mely jeleket ő rakott oda az öklével.
– Hé..., harcos! – felelte Ross durván, próbálva olyan gúnyosan
ejteni ki a megszólítást, amennyire csak bírta.
Ennar kést tartó keze siklott be a szeme elé.
– Jó dolog kivágni egy éles nyelvet! – A fiatal harcos vigyorogva
térdelt le a tehetetlen fogoly mellé.
Ross tudta, hogy a félelem okozta borzongás rosszabb bármilyen
fájdalomnál. Ennarnak módjában áll megtenni, amire célzott! Ehelyett
azonban a kés felfelé villant, és Ross érezte, hogy a penge elmetszi a kötelet
a csuklójánál. A húsába vágó kötelek, okozta fájdalom megszűnése
egyértelművé tette Ross számára, hogy Ennar nem azért jött ide, hogy
kínozza. Tudta, hogy a keze szabad, de annyi ereje sem volt, hogy
megmozdítsa, nyugodtan feküdt, míg Ennar kiszabadította a lábát is.
– Fel!
Ha Ennar nem segíti, Ross egyedül képtelen lett volna talpra állni. És
még így sem bírt állva maradni. Amint a másik elengedte, egyenesen arcra
bukott, és forró düh áramlott szét testében saját tehetetlensége miatt.
A végén Ennar odahívott két rabszolgát, akik odavonszolták Rosst egy
nagy tábortűzhöz, mely körül tanácskozás folyt. Nagyban folyt a vita, mely
néha olyan hevessé vált, hogy egy-egy közbeszóló a tőréért vagy a
baltájáért kapott, hogy azzal nyomatékosítsa szavait. Ross nem értette a
nyelvüket, de abban biztos volt, hogy felőle folyik a vita, és hogy Foscar
szavazásra tette fel a kérdést, és még egyik oldalnak sem adott igazat.
Ross ült, ahová a rabszolgák lerakták, sajgó csuklóját dörzsölte, olyan
halálosan fáradt volt elmében, és olyan elcsigázott testileg, hogy nem is
érdekelete, miféle sorsot szánnak neki. Már azzal is elégedett volt, hogy
levágták a köteleiről, s ezzel valamelyest köny-nyítettek a helyzetén.
Nem tudta, mennyi ideig tartott még a vita, de a végén Ennar lépett elé
egy üzenettel.
– A főnököd... sok-sok jó dolgot ad érted. Foscar elvisz hozzá.
– Az én főnököm nem itt van – felelte Ross, mintegy
tiltakozásképpen. – Az én főnököm a keserűvíznél vár rám. Mérges lesz, ha
nem megyek. Foscar rettegjen a dühétől...
Eanar felnevetett.
– Elfutottál a főnöködtől, ő majd boldog lesz, amikor Foscar visszaad
neki. Te nem leszel boldog... azt hiszem!
– Én is azt hiszem – bólintott Ross csendesen.
Az éjszaka hátralevő részét a földön fekve töltötte az éber Ennar és egy
másik őr között, bár volt bennük annyi emberség, hogy nem kötözték meg
ismét. Reggel enni adtak neki, és ő maga halászhatta ki mosdatlan ujjaival a
húsdarabokat a levesből. Azonban a
 kosz dacára ez volt számára a legjobb étel, amit napok óta evett.
Az utazás azonban nem volt kényelmes. Lóra ültették, és a két lábát
összekötözték a ló hasa alatt. Szerencsére a kezét elöl kötözték Össze, így
tudott a ló bozontos sörényébe kapaszkodni, és viszonylag egyenesen
tartani magát. Foscar lovagolt elöl, néhány harcosa kíséretében. Ross
hátasának kötőféke Tulka kezében volt, Ennar pedig ott lovagolt Ross
mellett, és fél szemét folyamatosan rajta tartotta.
Északkeletnek lovagoltak, és a hegyek élesen rajzolódtak ki az égen.
Habár Ross irányérzéke nem volt túl kiváló, de abban biztos volt, hogy
nagyjából a vörösök rejtett faluja felé tartanak, melyet az idegenek
elpusztítottak. Megpróbált megtudni valamit arról, miféle kapcsolat áll fenn
az idegenek és a lovas nép között.
– Hogy találkoztatok azzal a főnökkel? – kérdezte Ennart.
A fiatalember hátravetette egyik hajfonatát a válla mögé, és fejét Ross
felé fordította.
– A főnököd jött mi táborunkba. Beszélt Foscarral kettő... nem, négy
alvással ezelőtt.
– Hogy beszélt Foscarral? A vadászok nyelvén? Úgy tűnt, Ennarnak
erről fogalma sincs. A homlokát ráncolta, aztán felmordult.
– Beszélt... Foscarral, velünk. Mi jó szavakat hallottunk... nem
erdőjáró beszédet. Beszélt hozzánk jó nyelven.
Ross zavarba jött. Hogy voltak képesek az idegenek a primitív nomád
nép nyelvén beszélni, akik több ezer évre vannak attól a kortól, amikor az
űrhajók a Földre szálltak? A hajó tulajdonosai is ismerik az időutazást?
Nekik is vannak átvivőállomásaik? Mégis csak most lettek dühösek a
vörösökre. Ez rejtély.
– Ez a főnök... olyan, mint én?
Ennar ismét nem egészen értette a kérdést.
– Olyan csillogó bőrt visel, mint te.
– Hasonlít rám? – erősködött Ross. Nem tudta, mit ér el ezzel, de
valahogy fontosnak tartotta legalább egyvalakivel tudatni, hogy ő egészen
más, mint az az ember, aki jutalmat tűzött ki a fejére.
– Nem hasonlít! – vetette vissza Tulka a válla fölött. – Te olyan vagy,
mint a vadászok... a hajad, a szemed... a különös főnöknek nincs haj a fején,
a szeme nem ilyen...
– Te is láttad? – akarta tudni Ross buzgón.
 – Láttam. Épp belovagoltam a táborba... akkor jöttek. Felálltak
sziklára. Odakiáltottak Foscarnak. Varázsoltak tűzzel... egyszerre tűz
fellobbant! – Egy bokorra mutatott az út mentén.
– Rámutattak egy kicsi, kicsi dárdával... tűz jött ki földből, kezdett
égni. Mondták, felégetik táborunkat, ha nem adjuk nekik oda az embert.
Mondtuk, nincs nálunk ember. Ők mondták, adnak sok-sok jó dolgot, ha
megkeressük és visszük nekik ezt az embert...
– De ők nem az én népem – vágott közbe Ross. – Nézzétek, nekem
van hajam, nem hasonlítok hozzájuk, ők gonoszak...
– Biztos háborúban fogtak el... főnök rabszolgája vagy – mondta
Ennar, saját törzsének szokásaiból következtetve. – Akarják vissza a
rabszolgát... így van.
– Az én népem is erős, sok varázsereje van – erősködött Ross. –
Vigyetek a keserűvízhez, és ők sokat fognak fizetni... többet, mint az idegen
főnök!
Mindkét nomád szórakozottan nézett rá.
– Merre van keserűvíz? – kérdezte Tulka. Ross nyugat felé intett a
fejével.
– Néhány alvásnyira...
 – Néhány alvás! – ismételte Ennar gúnyolódva. – Lovagoljunk
néhány alvásnyit, talán sokalvásnyit is, amerre nem ismerjük az
ösvényeket... lehet, hogy nincs is ott nép, nincs is keserűvíz... mindent azért
mondasz hamis nyelvvel, hogy ne adjunk vissza gazdádnak. Erre megyünk,
még egy alvásnyit sem kell lovagolnunk... megkeressük a főnököt, kapunk
jó dolgokat. Miért tegyük nehezen, mikor könnyen is megy?
Milyen érvekkel szállhatott volna szembe Ross fogva tartói egyszerű
logikájával? Égy pillanatig magában dühöngött tehetetlenségében. De már
rég megtanulta, hogy nem szabad kimutatnia a dühét, legfeljebb ha
szándékosan arra törekszik, hogy megfélemlítse ellenfeleit – ehhez azonban
neki kell felül lennie. Most azonban egész más volt a helyzet.
Többnyire nyílt területen lovagoltak, míg korábban Ross és két ügynök
társa inkább az erdős területeken lopakodtak keresztül ezen a területen. így
hát más szögből közelítették meg a hegyet, és Ross hiába nézelődött, nem
talált ismerős részeket. Ha valami csoda folytán sikerülne kiszabadulnia,
nyugatnak fordulna, és csak reménykedhetne, hogy előbb-utóbb eléri a
folyót.
Dél körül egy patak partján táboroztak le egy kisebb tisztáson. Az idő
kényelmetlenül meleg volt, akárcsak az elmúlt napokban, és a hideg idő elől
elrejtőző legyek most csapatosan özönlöttek el a lovakat és Rosst.
Megpróbálta elhessegetni őket megkötözött kezével, mert csípéseik nyomán
vér serkent.
Miután leszedték a hátasáról, egy fához kötözték, és egy hurkot dobtak
a nyakára, miközben a nomádok tüzet raktak, és nekiálltak őzhúst sütni.
Úgy tűnt, Foscar nem siet túlságosan, mert miután ettek, az emberek
tovább pihentek, néhányan még el is szundítottak. Amikor Ross sorra vette
az arcokat, rájött, hogy Tulka meg egy társa eltűntek, valószínűleg
előrementek, hogy értesítsék az idegeneket a jövetelükről.
Már jól a délutánban jártak, amikor a felderítők ugyanolyan
észrevétlenül megjelentek, mint ahogy eltávoztak. Jelentést tettek
Foscarnak, és afőnök odalépett Ross elé.
– Indulunk. A főnököd vár:..
Ross felemelte bedagadt, csípéses arcát.
– Nem az én főnököm! Foscar vállat vont.
– Ö azt mondja. Jó dolgokat ad, amiért visszaviszünk neki. Tehát... ő
a főnököd.
 Rosst ismét felkötözték a ló hátára, ám ez alkalommal a csapat két
csoportra válva lovagolt el. Ross előtt Foscar lovagolt, mellette Ennar, és
még ketten alkották a hátvédet. A többiek, hátasaikat kantárszáron vezetve,
beolvadtak az erdőbe. Ross tűnődve figyelte a csendes elválást. Úgy tűnt,
Foscar nem bízik azokban, akikkel épp üzletet próbál kötni, és megteszi
saját elővigyázatossági intézkedéseit. Azt azonban Ross nem tudta
eldönteni, hogy miképpen tudná ezeket az óvintézkedéseket a saját javára
fordítani.
Lépésben lovagoltak be egy hosszúkás, kelet felé szűkülő rétre. Ross
most először volt képes betájolni magát. A falu völgyének bejárata felé
közeledtek, megközelítőleg egy mérföldre voltak attól a keskeny
völgytoroktól, amelyikben Rosst foglyul ejtették.
Ross lova megugrott, ahogy Foscar a hátasa véknyába vágta sarkait, és
valamivel élénkebb iramban közeledtek a völgytorok felé. Kékes folt
látszott előttük – nemcsak egy idegen várta őket. Ross a fogai közé vette
alsóajkát, és keményen beleharapott. Szem-
 beszállt a vörösökkel, Foscar harcosaival, de rettegett attól, mi vár
majd rá az idegenek kezében.
Foscar előrement, és most már csak egy játékkatonának tűnt egy
játéklovon. Megállította galoppozó lovát a maroknyi idegen előtt. Ross
négyet számolt össze. Úgy tűnt, beszélgetnek, pedig még jókora távolság
választotta el a lovast és a kék ruhásokat.
Percek teltek el, mire Foscar karja felemelkedett, jelezve a csapatának,
hogy menjenek közelebb. Ennar ügetésre fogta a lovát, és húzta magával
Ross hátasát is. A másik két harcos valamivel visszább maradt. Ross
felfigyelt rá, hogy lovaglás közben előkészítik dárdáikat.
Talán a távolság háromnegyed részét tették meg, és Ross már jól látta
az idegenek kopasz fejét, ahogy arcuk feléje fordult. Aztán az idegenek
támadásba lendültek. Egyikük a vállához emelt egy géppisztolyszerű
fegyvert, melynek szokatlanul hosszú csöve volt.
Ross nem tudta, miért kiáltott fel. Foscarnak csak egy balta meg egy
tőr volt az övében. A főnök nyugodtan ült, ám a lova hirtelen megugrott,
mintha megrémült volna valamitől. Foscar összecsuklott, előrebukott, és
ernyedten hullott az összetiport fűre.
Ennar felrikkantott, hangja egyaránt kifejezett haragot és
csalódottságot. Úgy megrántotta a kantárt, hogy a lova felágaskodott. Aztán
elengedte Ross hátasának a kantárszárát, megfordult, és elvágtatott balfelé
az erdőbe. Egy dárda horzsolta Rosst, és felszakította a kék szövetet a
vállán, de a lova máris megfordult, és vágtatott Ennar után, és ezzel
elragadta lovasát a veszélyes második dobás elől. Mivel a dárda dobójának
így már nem volt esélye, ő is Ennar után iramodott.
Ross két kézzel kapaszkodott a lova sörényébe. Leginkább attól félt,
hogy lecsúszhat a ló hátáról, és mivel a lába össze van kötözve, könnyen a
dübörgő paták alá kerülhet. Valahogy sikerült jó fogást találni a sörényen,
és lova nyakába dőlve vágtatott tovább. Ha lett volna esélye elkapni a lengő
kantárszárat, irányíthatta volna a hátasát, így azonban csak a szerencséjében
reménykedhetett.
Csak töredék képek villantak az agyába, mi történik előtte. Aztán
ragyogó lángok szöktek a magasba nem messze előtte, és a lova
megbokrosodott. Újabb tüzek lángoltak fel, és a lova nyerítve vágtatott át a
füstön. Ross rájött, hogy az idegenek megpróbálják elvágni a biztonságot
nyújtó erdőtől. Nem értette, miért nem lőtték le őt is olyan egyszerűen, mint
Foscart.
Az égő fű füstje egyre sűrűsödött közte és a fák között. Lehet, hogy e
függöny takarásában mindkét féltől megszabadulhatna? Azonban a tűz
visszafelé terelte a lovat a várakozó idegenek felé. Ám a hátasa elszámította
léptéit, és egy lángnyelv végignyalta a szügyét. Az állat felnyerített,
félreugrott, és két láng között egyenesen átvágtatott, el az idegenektől.
Ross köhögött, szinte fuldoklott, szemébe könny szökött, ahogy az
égett szőrtől még büdösebb lett. . Azonban kijutottak a tűzkörből, és teljes
sebességgel a nagy rét felé vágtattak. Ló és akaratlan lovasa már jó
messzire jutottak a kék ruhásoktól, amikor balról egy másik lovas vágtatott
melléjük, és felvette Ross hátasának az iramát. Az egyik nomád harcos
lovagolt mellettük könnyedén.
A trükk bevált, mert a megbokrosodott ló lassított, és a harcos csodás
lovas ügyességgel kihajolt a nyergéből, és elkapta a libegő kantárszárat.
Ross remegett, még mindig köhögött a füsttől, és bár képtelen volt
egyenesen ülni, még mindig markolta a ló sörényét. A galopp bizonytalan
lépéssé lassult, aztán meg-
 álltak. Mindkét ló fújtatott, fehéres hab ütött ki a szügyükön és a
lovasuk alatt.
Most, hogy már visszaszerezte a foglyot, a harcos mit sem törődött
Ross-szal, visszafelé nézett a sűrű füstfüggöny felé, homlokát ráncolva
nézte a gyorsan terjedő tüzet. Magában motyogott, megrántotta a
kantárszárat, és Ross lovát magával vonva arrafelé fordult, amerről Ennar
hozta a foglyot alig fél órával ezelőtt.
Ross megpróbálta átgondolni a dolgot. A törzsfőnök váratlan halála
neki is az életébe kerülhet, ha a törzs rajta kezdi a bosszúállást. Azonban az
a halvány remény is fennáll, hogy most talán már jobban el tudja
magyarázni nekik, hogy ő egy másik klánba tartozik, és hogyha segítik őt,
együtt vehetik fel a harcot a közös ellenséggel.
Azonban most nehéz volt tervet szőni, bár most csak a ravaszságára
támaszkodhat. A tárgyalás, mely Foscar megölésével végződött, adott
Rossnak némi időt. Még mindig fogoly volt, de a nomádoké, nem pedig az
idegeneké. Az idegenek számára ezek a primitív nomádok alig jelenthettek
többet, mint az erdei vadállatok.
Ross meg sem próbált beszélni jelenlegi őrzőjével, aki nyugat felé
cipelte, a lenyugvó nap irányába. Végül ugyanazon a kicsi tisztáson álltak
meg, ahol délben pihentek. A nomád kikötötte a lovakat, aztán
megvizsgálta Ross lovát. Egy mordulással eloldozta, és teketória nélkül a
földre lökte, miközben a hátast nézegette. Ross felkönyökölt, és a távoli tűz
felé nézett.
A harcos egy marék iszapot hozott a patak medréből, és bekente vele
Ross lován az égés helyét. Aztán, miután mindkét állatot lecsutakolta
fűvel, odajött Rosshoz, visszadöntötte a földre, és rámeredt a bal lábára.
Ross értette, miért. A combja, ahol a lángok érték, égésnyomokat
kellene hogy viseljen, mégsem érzett fájdalmat. És a különös szöveten a
legcsekélyebb elszíneződés sem látszott. Eszébe jutott, hogy a vörösök
falujának elpusztításakor az idegenek bántatlanul mászkáltak a lángok
között. A ruha ugyanúgy megvédte a lángoktól, mint a hidegtől és a jégtől.
Azonban a nomád zavartan nézte a sérülés hiányát, aztán magára hagyta
Rosst, és jó messzire telepedett le Rosstól, mintha félne tőle.
Nem kellett sokáig várniuk. Azok, akik Foscar csapatában lovagoltak,
most egytől egyig visszaszállingóztak a tisztáshoz. Utolsónak Ennar és
Tulka érkeztek, főnökük holttestével. Mindkét férfi arca csupa por volt, és
amikor a többiek meglátták a testet, szintén port kentek az arcukra, és
morgó szavakat mormolva egymás atán megérintették a halott főnök jobb
kezét.
Ennar átadta terhét a többieknek, lecsusszant fáradt lováról, és hosszú
ideig lehajtott fejjel állt. Aztán egyenesen Rossra nézett, átsietett a tisztáson
és megállt előtte. A fiús kifejezés, mely sugárzott róla, amikor Foscar
parancsára harcolt, most eltűnt. Tekintete könyörtelen volt, ahogy lehajolt,
és lassú gondossággal formálta a szavait, hogy Ross pontosan megértse a
fenyegetését:
– Erdei patkány, Foscar halotti máglyára kerül. És magával fog vinni
egy rabszolgát, hogy szolgálja odafenn az égben... egy rabszolgát, aki
azonnal ugrik a parancsára, és megremeg, ha Foscar hangja mennydörög.
Te rabszolga kutya, te leszel az, aki Foscart szolgálod majd az égben, és
örökké fogod szolgálni odafenn. Én, Ennar, esküszöm, hogy Foscar
tisztesség-
 ben érkezik meg az égbe a többi főnök közé. És arra, hogy te, kutya, a
lábánál fogsz loholni utolsó útja során!
Nem nyúlt Rosshoz, de neki kétsége sem volt afelől, hogy minden
szavát komolyan gondolta.
17.
Egész éjszaka folytak az előkészületek Foscar temetésére. Egy
faépítményt készítettek száraz gallyakból a nomádok táborának közepén.
Az asszonyok egyfolytában jajongtak a sátrakban, és ez már önmagában is
elég lett volna, hogy megőrjítse az embert. Rosst olyan helyen őrizték,
ahonnan jól láthatta az előkészületeket, és ezt a finom lelki kínzást fel sem
tételezte volna Ennarról. Habár néhány dologról az idősebb nomádok
intézkedtek, egyértelmű volt, hogy mint Foscar legközelebbi férfi
hozzátartozója, irányította a ceremóniát.
Egy csődört és két kutyát kötöztek ki Ross közelében, mint
feláldozandókat. Foscar legjobb fegyvereit és kék köpenyét is odarakták a
test mellé a ravatalra. A közelben ott kuporgott a törzs sámánja, aki
egyfolytában rázta csörgődobját, és néha sikoltásszerű hangokat eregetett.
Ez az egész jelent olyan volt, mintha a bázison vetítenék le Ross előtt. Ross
nem szívesen emlékezett rá, hogy mindez valóság, és bizony ő lesz az egyik
főszereplő, és nem valószínű, hogy segítséget kaphat a Retrográd
Hadművelettől.
Valamikor e lidércnyomásos látvány közben elaludt, kimerültsége
legyűrte. Arra ébredt, hogy egy kéz a hajánál fogva rántja fel a fejét.
– Te alszol? Nem félsz, Foscar kutyája?
Ross kábán pislogott fel. Félni? De még mennyire hogy félt. Annyira
félt, mint eddig még soha, a félelem ott bujkált mellette, ott aludt az
ágyában. Azonban sohasem adta meg magát a félelemnek, és most sem
fogja, ha rajta múlik.
– Nem félek! – szinte büszkén vágta ezt Ennar képébe. Azért sem fog
félni!
– Majd meglátjuk, akkor is ilyen hangosan beszélsz-e, amikor a tűz a
húsodba mar! – vágott vissza a másik, de a hangjában érződött, hogy
vonakodva bár, de elismeri Ross bátorságát.
“Amikor a tűz a húsodba mar..., visszhangzott Ross fejében. Van
valami – csak emlékezne rá, hogy mi! Ez idáig igen kevés reményt
dédelgetett. A halállal nagyon nehéz nyugodt lélekkel szembenézni. Az
ember még élete utolsó pillanatában is reménykedik benne, hogy valami
módon megmenekülhet.
A harcosok az egyik lovat a rőzserakáshoz vezették, mely Foscar
ravatalát képezte. A csődör nyugodtan lépkedett, míg az egyik nomád le
nem sújtott a fejére a baltájával; akkor összerogyott. A kutyákat is leölték,
és halott gazdájuk lábához fektették azokat.
Azonban Ross nem úszta meg ilyen könnyen. A sámán körbetáncolta,
egy iszonyatos állati maszkban, s görbe kígyóbőrök lógtak az övjéről.
Folyamatosan rázta a csörgőjét, és úgy nyávogott, mint egy dühös
vadmacska, miközben Rosst a rőzserakáshoz ráncigálták.
Tűz... van valami a tűzzel, amire emlékeznie kellene! Ross megbotlott,
és majdnem átesett a döglött ló egyik lábán. Aztán hirtelen eszébe jutott,
hogy a réten a lángok nem tudtak ártani neki. A kezét és a fejét nem védi
semmi, azonban testének többi részét tűzálló ruha védi. Sikerülni fog? Az
esély olyan csekély, és máris feltaszigálták a rőzsehalom tetejére, és a köze-
 pén kiálló cölöphöz kötözték a kezét. Ennar lehajolt, és Ross bokáját is
a cölöphöz kötözte.
Miután alaposan odakötözték, otthagyták. A törzs biztonságos
távolságba húzódott a halotti máglyától, Ennar és öt embere öt különböző
irányból közeledett égő fáklyával. Ross nézte, ahogy a fáklyák lángja
belekap a rőzsébe, és hallotta, ahogy a tűz ropogni kezd. Tekintete
keményen és fürkészően vizsgálta a hirtelen felcsapó lángokat.
A sárga lángnyelvek nyalogatni kezdték a testét. Ross lélegezni is alig
mert, amikor a lángok teljesen beborították a lábát. A ruha nem védte meg
minden hőtől, de ahhoz eléggé védte addig a néhány másodpercig, ami
kellett látványos meneküléséhez.
A lángok már elrágták a lábát rögzítő köteleket, és az égés érzete még
nem volt nagyobb, mintha erős napfény érte volna. Ross megnedvesítette az
ajkát a nyelvével. A hő hatása a kezein és az arcán különböző volt. Lehajolt,
a lángokba tartotta a csuklóját, és sztoikus csendben várta, hogy a lángok
elemésszék köteleit.
Aztán, amikor a tűz magasra csapott, és úgy látszott, mintha lobogó
vörös zászlók között állna, Ross keresztülugrott ezen a függönyön, lehajtott
fejét karjaival védte, amennyire bírta. Azonban a külső szemlélők úgy
látták, hogy sértetlenül sétált át a tomboló tűz szívén.
Megvetette a lábát, és egyenesen a kört formáló nomádok főnökei felé
fordult. Kiáltást hallott, talán félelemkiáltást, egy lángoló fáklya szelte át a
levegőt, és a derekának csapódott. Bár érezte az ütközés erejét, a lángoló
rész egyszerűen lecsússzam a combjánál, még nyomot sem hagyott a kék
szöveten.
– Ahhhh!
A sámán ugrabugrálva indult előre, és csörgőjével fülsiketítő zajt
okozott. Ross megindult, ellökte a sámánt az útjából, és felkapta a parázsló
fáklyát, melyet hozzávágtak. Bár minden mozdulat gyötrelmes volt
összeégett kezének, megpörgette a fáklyát a feje fölőtt, és az ismét lángolni
kezdett. Fegyverként tartva maga elé, egyenesen a szemközti férfiak és nők
felé indult.
A fáklya gyatra védelem dárdák és balták ellen, de Ross nem törődött
vele – minden elszántságát beleadta ebbe az utolsó nagy szerencsejátékba.
És arra sem gondolt, micsoda látványt nyújt a nomádok szemében. Az az
ember, aki keresztülsétált a tűzön bántódás nélkül, aki megmosdott a
lángokban anélkül, hogy baja esett volna, és aki most a tüzet hívta
segítségül fegyvereként, az nem ember volt, hanem egy démon!
Az emberek sorfala megremegett, és szétbomlott. Az asszonyok
sikoltozva futottak szét; a férfiak ordítoztak. De senki sem dobott felé
dárdát, és nem emelt rá baltát. Ross ment tovább, mint egy megszállott, nem
nézett se jobbra, se balra. A tábor közepén volt, és egyenesen a Foscar sátra
előtt égő tűz felé lépkedett. Azt sem kerülte ki, hanem a fáklyát magasra
tartva keresztülgyalogolt a lángokon, megkockáztatva további égési
sérüléseket végső biztonsága érdekében.
A nomádok elmaradtak mögötte, amikor elérte a legszélső sátrakat, és
nyílt mező terült el előtte. A nomádok lovai, melyeket félretereltek, hogy
meg ne riadjanak a halotti máglyától, idegesen horkantottak, az égett szag
nyugtalanította őket.
Ross még egyszer meglóbálta a fáklyát a feje körül, mert eszébe jutott,
hogyan bokrosodott meg az ő lova, amikor az idegenek rátámadtak. Aztán
az égő fáklyát a lovak és a sátrak közti fűbe hajította. A száraz növényzet
azonnal lángra kapott. Ha most a harcosok utána akarnak lovagolni, lesz
könnyű dolguk.
 Ellenállás nélkül ért ki a rétre ugyanazokkal az egyenletes léptekkel,
mint korábban, és még csak hátra sem fordult. Mindkét keze iszonyatosan
lüktetett az égési sebektől; haja és szemöldöke megperzselődött, és ujjnyi
vastag égésnyom maradt a szája szögleténél. Azonban kiszabadult, és nem
hitte, hogy Foscar harcosai sietve az üldözésére indulnának. Valahol előtte
húzódik a folyó, amelyik a tengerbe ömlik. Ross sietség nélkül lépkedett
ezen a napfényes reggelen, miközben mögötte fekete füstnyelvek kúsztak
fel az égre.
Azután arra tért észhez, hogy már több napja gyalogol. Nem sok
mindenre emlékezett, csak a kezét kínzó fájdalomra, és arra, hogy szinte
megállás nélkül haladt előre. Egyszer térdre rogyott, s kezét egy kis ér
medrének nedves sara alá fúrta. A hűs víz és a sár enyhített némileg gyötrő
fájdalmán, miközben a szomját oltotta.
Ross mintegy kábulatban botorkált előre, csak néha tért eszéhez, akkor
megszemlélte környezetét, és próbálta tartani az irányt. Azonban a köztes
időszakaszok örökre kiestek az emlékezetéből. A folyó partján bukdácsolt,
és egy halászó medvével találta szemközt magát. A hatalmas állat hátsó
lábaira ágaskodott, morgott, és Ross szinte oda sem figyelve, közönyösen
kerülte ki a zavart állatot.
Néha végigaludta a sötét periódusokat, az éjszakákat, máskor kezét a
melléhez szorítva botorkált a holdfényben, fel-felnyögve, amikor a lába
megcsúszott, és a rázkódás feltüzelte fájdalmait. Egyszer énekszóra tért
magához, és döbbenten jött rá, hogy ő énekelt harsányan egy több ezer
évvel későbbi népszerű slágert. Azonban azt mindvégig tudta, hogy mennie
kell, s a folyót használta irányadóként végső céljához, a tengerhez.
Hosszú idő elteltével a szellemi tisztaság időszaka egyre hosszabb és
hosszabb lett, mindinkább rövidültek a kiesett szakaszok. Kis kagylós
lényeket ásott ki a folyómeder kövei alól, és azonnal befalta azokat.
Egyszer sikerült leütnie egy nyulat, és hatalmas lakomát csapott. A nád
között tojásokra bukkant, és kiszívta a tartalmukat. Ez az étkezés azonban
épp csak arra volt elég, hogy energiát adjon a folyamatos meneteléshez, és
Ross szinte csontig soványodott.
Ross csak idővel döbbent rá, hogy ismét üldözik. Egy belső kényszer
nógatta előre, mely más volt, mint a láz szülte hallucinációi. Egy belső
húzóerő volt, egy titokzatos kényszer, mely arra ösztönözte volna, hogy
forduljon meg, és térjen vissza a hegyekhez, ahol valaki vagy valami vár rá.
 Ross azonban csak ment tovább, most már félt elaludni is, és küzdött
az álom ellen. Egyszer ledőlt pihenni, és arra ébredt, hogy visszafelé
gyalogol, amerről jött, mintha valami titokzatos erő vonzaná arrafelé,
amikor ébersége kihagy.
Pihenni pihent, de elaludni nem mert, mert a vágy egyfolytában
gyötörte akaratát és kimerült testét, hogy forduljon vissza. Minden
ésszerűség dacára azt képzelte, hogy az– idegenek próbálnak hatni e módon
a tudatára. Ross meg sem kísérelte kitalálni, miért akarják ilyen dühödten
megszerezni. Azt nem tudta, hogy a nomádok is a nyomában vannak-e, de
azzal tisztában volt, hogy ez az akaratok háborúja.
Amikor a folyópart ingoványos lett, Ross a gyanúsabb részeket
kerülgetve gázolt át a sáron és a vízen. Nagy sereg madarak röppentek fel,
és tiltakozva rikoltoztak, hogy megzavarta életüket a jövetelével, és karcsú
víziállatok dugták ki bajszos fejüket a vízből, mintha megcsodálnák ezt a
gépiesen lépkedő kétlábú lényt, mely átszelte zöld területüket. Ross sokkal
in-
 kább tudatában volt a megfordulási kényszernek, semmint annak, hogy
mekkora utat tesz meg.
Miért akarják, hogy visszaforduljon? Miért nem követik? Vagy talán
félnek túl messzire kalandozni az időátvivőtől? A láthatatlan kötelék, mely
visszafelé rángatta, egyáltalán nem enyhült, hiába került egyre távolabb a
völgytől. Ross nem értette sem azt, hogy miért csinálják, sem azt, hogy
hogyan, de tovább küzdött.
A mocsár sehogy sem akart véget érni. Talált egy szigetet, és ruhája
övjével az egyetlen ott növő fűzfához kötözte magát, mert tudta, hogy
aludnia kell, különben nem éri meg a másnapot. Elaludt, és nem sokkal
később arra ébredt, hogy fázik, remeg, és fél. Valiig merülve állt egy
pocsolyában, és rádöbbent, hogy álmában kicsatolhatta az övjét, eloldotta
magát, elindult visszafelé, és csak az mentette meg a további visszafelé
gyaloglástól, hogy beleesett egy vízzel telt gödörbe.
Valahogy visszaevickélt a fához, és úgy odakötözte magát, hogy biztos
volt benne: nem tudja kioldani napkeltéig. Mély álomba merült, és amikor
felébredt, látta, hogy még oda van erősítve, és madarak reggeli rikoltásait
hallotta. Ross a ruháján tűnődött. Lehet, hogy a ruha az a kötelék, melyen át
az idegenek hatással vannak a tudatára? Ha leveszi a ruhát, és itt hagyja,
megmenekül a mentális zaklatástól?
Megpróbálta kicsatolni a ruháját, de nem volt annyi ereje, hogy a
kapcsokat kibontsa, s amikor megpróbálta letépni, keze lecsúszott róla. így
hát a földönkívüli lények ruhájában volt kénytelen folytatni az útját, s alig
törődött vele, merre megy vagy hogyan. A folytonos elesések során rátapadt
sár némi védelmet nyújtott a körülötte nyüzsgő férgektől, vérszívóktól.
Azonban az arca és szemhéja bedagadt, s rohadtul érezte magát e
szánalmas állapotában.
A mocsár jellege ismét kezdett megváltozni. A folyó két tucat ágra
oszlott, s legyezőszerűen kiszélesedett. Ross lepillantott egy kisebb
magaslatról, és megkönnyebbülés áramlott szét elgyötört testében. Volt
ilyen hely azon a térképen, melyet Ashe memorizáltatott vele. Végre már a
tenger közelében járt, és pillanatnyilag ez is elég volt.
Hűvös szél vágott az arcába sós öklével. A napot ólomszínű felhők
takarták el, és télies komorság telepedett a tájra. A folytonos
madárhangokat követve Ross kis pocsolyákon lábalt keresztül, tojásokat
lopott a fészkekből, és kiszívta a tartalmukat, bármennyire utálta is halszagú
ízüket, és kissé sós tavacskákból oltotta szomját.
Ross hirtelen megtorpant. Először azt hitte, folyamatos mennydörgést
hall, azonban a felhők nem voltak sötétebbek, mint korábban, és villámok
sem látszottak. Ahogy ment tovább, hamarosan rájött, hogy a hullámok
morajlását hallja – már ennyire közel járt a tengerhez!
Rohanni akart, futni a tenger felé, és minden energiáját latba vetette a
visszafelé húzó szálak ellen. Lába az ingoványos talaj után végre homokot
érintett. Előtte sötét kövek emelkedtek, melyek megtörték a fehér tajtékú
hullámokat.
Ross addig rohant a hullámverés felé, mígnem, térdig gázolt a tajtékos,
kavargó tengervízbe, és érezte, hogy szinte testére is majdnem otyan erős
húzás nehezedik, mint az agyára. Letérdelt, és hagyta, hogy a sós víz
nyalogassa minden vágását, minden égését, és lemossa róla az elmúlt napok
sarát. A víz hideg volt és keserű. Elérte a tengert! Sikerült!
Ross Murdoc megtántorodott, és hirtelen leült a
 homokba. Körülpillantott, és látta, hogy két kisebb folyóág közti
háromszögben van, körülvéve hordalékkal, melyet a tenger visszautasított.
Bár bőséges faanyag állt rendelkezésére a tűzrakáshoz, nem tudta, hogyan
gyújthatná meg, hiszen elvesztette azt a kovakövet, melyet a beakerek e
célból magukkal hordoznak.
Ez itt a tenger, minden nehézség ellenére sikerült elérnie. Hátradőlt, és
magabiztossága olyan szintre jutott, hogy el mert gondolkozni a jövőn.
Nézte, ahogy a sirályok bonyolult mintákat írnak le a hullámok fölött.
Pillanatnyilag semmi mást nem akart, csak itt feküdni és pihenni.
Azonban nem engedélyezett túlhajszolt testének sok pihenőt. Éhesen
és fázósan, gyanítva, hogy vihar közeledik, tudta, hogy tüzet kell raknia –
tüzet, mellyel jelt adhat a tengeralattjárónak. Nem tudva miért – hiszen a
tengerpart egyik része ugyanolyan, mint a másik – Ross ismét
feltápászkodott, és megindult a parton a sziklákat kerülgetve. Így bukkant rá
arra a bemélyedésre, melynek mélyén fekete kövek között elszenesedett
fahasábok hevertek, s körös-körül üres kagylók. Egyértelműen táborhelyre
bukkant! Ross előrevetette magát, és beletúrt a szürkésfekete hamuba.
Legnagyobb megdöbbenésére melegséget érzett!
Alig merte megmozdítani az üszkös darabokat, gondosan még
mélyebbre ásott, és óvatosan megfújta az egyik szenes darabot. És az
felparázslott! Remélni sem merte volna.
A hátrahagyott rőzsék közül Ross egy vékony gallyacskát húzott elő,
rárakta a széndarabra, és mindkettőt egy kőre helyezte, és ismét fújni
kezdte. Szíve sajgott a reménykedéstől. És a gally lángra kapott.
Elgémberedett ujjaival nagyon kellett vigyáznia, de Ross kemény
iskolában tanulta meg, hogy ne türelmetlenkedjen. Apródonként addig
táplálta azt a parányi lángocskát, míg végül igazi tüzet nem nyert. Aztán
ismét közel hajolt a kőhöz, és csak nézte.
Most már nyilvánvaló volt, hogy a korábbi tűz helyét gondosan
választották meg, hiszen a sziklák védelmet nyújtottak a széltől. Részben
elrejtették a lángokat a szárazföld felől, viszont kétségtelenül jól látszottak a
tengerről. Olyan volt, mintha jelzőtűzként használták volna – de milyen
célból?
Ross keze kissé megremegett, miközben újabb gallyat dobott a tűzre.
Túl egyértelmű volt, miért használna valaki jelzőtüzet a tenger felé. McNeil
– vagy talán ő meg Ashe – végül is túlélték a tutaj szétszakadását. Eljutottak
idáig – a parázsból ítélve aznap reggel – és tüzet rakva jeleztek. Aztán értük
jött a tengeralattjáró, és most úton vannak az álcázott északamerikai bázis
felé. Most már semmi remény arra, hogy őt is felszedjék. Mint ahogy ő is
halottnak hitte társait, miután rábukkant a tutaj egy darabjára, ők is azt
gondolhatták, hogy ott pusztult a folyóban, amikor a vízbe zuhant. És csak
néhány órával érkezett később!
Ross felhúzott térde köré fonta a karját, és ráhajtotta a fejét. Most már
nincs rá mód, hogy eljusson az állomásra vagy az övéihez – soha többé.
Több ezer mérföld választja el az állomástól.
Úgy elmerült az önsajnálatban, hogy észre sem vette, mikor szűnt meg
az a láthatatlan vonzerő, mely annyi ideig próbálta rángatni visszafelé. Ám
amikor ismét rakott a tűzre, elcsodálkozott. Üldözői feladták volna? Mivel
már megszakadt a kapcsolat lehetősége a társaival, ez egy csöppet sem
érdekelte. Mit számít?
A farakás kezdett csökkenni, de Rosst ez sem érde-
 kelte. Azért csak felkelt, és közelebb húzott néhány uszadék ágat.
Miért maradna itt egy fölösleges jelző-tűzzel? Azonban sehogy sem tudta
rávenni magát, hogy továbbmenjen, bármilyen kilátástalannak tűnt is a
maradása.
Odavonszolta a közelből a napszítta, száraz gallyakat, és akkora rakást
halmozott fel belőlük, hagy a végén kész barrikád lett. Ross nevetett rajta.
– Ostromra felkészülni! – Napok óta most először szólalt meg
hangosan. – Készen állok az ostromra... –Odahúzott még egy ágat, aztán
letérdelt a lángok mellé.
Valahol biztos él valami halásznép a tengerparton, és holnap, amikor
kipihente magát, elindul, hogy megkeresse a falujukat. Most, hogy a
vörösök eltűntek, biztos jönnek majd kereskedők a faluba. Ha sikerül
kapcsolatba lépni velük.
Azonban az érdeklődés e parányi szikrája a jövője iránt ugyanolyan
gyorsan ki is aludt, mint ahogy keletkezett. Beaker kereskedőnek álcázott
ügynökként tevékenykedni más, mint egész életét ebben a szerepben élni le.
Ross felegyenesedett a tűz mellett, és a nyílt tenger felé fordult,
keresve azt a jelet, melyet valószínűleg soha többé nem fog látni életében.
Aztán, mintha csak egy dárdát döftek volna a bordái közé, heves támadás
érte.
A csapás nem fizikális volt: szaggató, vörös fájdalom lepte el az agyát,
oly rettenetes nyomással, hogy mozdulni sem bírt. Azonnal tudta, hogy
halálos veszély leselkedik rá.
18.
Ross kitépte magát e hatás alól, és erővel fordította oldalra a fejét,
hogy lássa, milyen veszély fenyegeti. Ez a támadás, melyhez hasonló még
nem érte eddigi életében, csak idegen forrásból származhatott. Akarat
harcolt itt akarattal! Ugyanaz a hatalom elleni lázadás, mely ifjúkorát
jellemezte, mely révén a Retrográd Hadművelet részese lett, most
megkeményítette ezzel a támadással szemben.
Azért is megfordítja a fejét; azért is megnézi, ki áll a háta mögött. Meg
is tette! Ross feje centiről centire fordult oldalra, annak ellenére, hogy az
erőfeszítéstől izzadtság csörgött a homlokáról. A sziklákon túli partrész felé
pillantott, de a homokos strand üres volt. A madarak eltűntek az égről –
mintha sohasem léteztek volna. Vagy mintha elsodorta volna őket valami
láthatatlan erő.
Miután sikerült megfordítania a fejét, Ross úgy döntött, hogy testével
is megfordul. Bal keze lassan felemelkedett, mintha valami hatalmas súlyt
emelne. Megragadta a közeli sziklát, és egész testén fájdalom ömlött szét,
mert a láthatatlan erő odapréselte felsebzett tenyerét a durva kőhöz.
Miközben a fizikai fájdalomra koncentrált, érezte, hogy a láthatatlan erő
gyengül valamelyest. Ross összeszedte minden erejét, és megperdült; ám e
mozdulat gyorsasága és macskaszerűsége már csak árnyéka volt egykori
önmagának.
A part még mindig üres volt, csak az uszadékfa, a kövek és egyéb
dolgok hevertek ott. Ross mégis biztos volt benne, hogy van itt valami, ami
várja, hogy lecsaphasson rá. Miután felfedezte, hogy a fájdalom
 hatékony fegyver a láthatatlan erő ellen, tudta, hogy csak verítékes
küzdelemben győzhetik le.
Miközben erre gondolt, érezte, hogy az elméjét fogva tartó erő még
inkább elgyengül. Mintha ellenségei meglepődtek volna ellenállásán vagy
elszántságán. Ross kihasználta ezt a meglepetést, és még inkább
ellenszegült a láthatatlan erőnek.
Fogát összeszorítva csupa seb tenyerét még inkább a szikla éléhez
szorította, lehajolt, felkapott egy hosszabb száraz ágat, és a végét a tűzbe
nyomta. A tűz egyszer már megmentette, és elhatározta, hogy ismét ezt
fogja használni menekülése érdekében. Bár tudata egy része tiltakozott az
ellen, amit tenni készült.
Ross magasra tartotta ezt az alkalmi fáklyát, és ellenségek jelét kutatta
a környéken. A tűz és a fáklyafény dacára a félhomályban nem látott el
messzire. A tenger morajlása pedig egy hadsereg csörtetését is elnyomta
volna.
– Gyertek, kapjatok el!
Megpörgette az égő fadarabot a feje fölött, aztán a dűnék mögé
hajította. Már fel is kapott egy másik lángoló ágat, mielőtt az előző lehullott
volna egy göcsörtös fa gyökerei közé.
Feszülten állt, és szorongatta az újabb fáklyát a kezében. Annak a
másik akaratnak az éles nyomása, mely egy pillanattal ezelőtt még agyára
nehezedett, most még jobban enyhült, és lassan elenyészett, elfolyt, mintha
víz lett volna. Ross azonban nem akarta elhinni, hogy ily csekély ellenállás
miatt a láthatatlan ellenfél máris feladta volna a küzdelmet. A szünet
valószínűleg csak arra szolgál, hogy az ellenfél halálosabb fogást találjon.
A lángoló fadarab a kezében olyan fegyver, amit nem szívesen
használna, de használni fogja, ha rákényszerül. Tenyerét kíméletlenül
szorította a sziklához, mintegy előzetes védelemül és emlékeztetőként.
Tűz pattogott és ropogott ott, ahol az előző fáklya lehullott, és
bevilágította azt a környéket. Ross hálás volt ezért a fényért a közeledő
vihar sötétjében. Bár támadnának azelőtt, hogy az eső elered...
Ross a testével védte a fáklyáját a tenger felől kikicsapó permettől,
mely benedvesítette a hátát és a tarkóját. Ha az eső elered, ő elveszíti azt a
csekély előnyt is, amit a tűz nyújt neki, de akkor majd találni fog más
fegyvert ellenük. Nem törik meg, nem fogják el, még akkor sem, ha bele
kell gázolnia a tengerbe, és addig kell úsznia, amíg csak mozgatni tudja a
végtagjait.
Az acélos akarati csapás ismét fejbe kólintotta Rosst, próbálva
keresztülhatolni makacsságán, gyötörve elméjét. Ross felemelte a lángoló
fadarabot, és a sziklán nyugvó kézfejéhez nyomta. Képtelen volt elfojtani a
fájdalomüvöltését, és tudta, hogy nem lesz lelki ereje megismételni ezt a
cselekedetét.
Ismét nyert! A nyomás egy csapásra megszűnt, mintha a szél elfújta
volna. A fájdalom vörös ködén át Ross megdöbbenést és hitetlenséget
érzékelt. Fogalma sem volt róla, hogy ebben az akarati küzdelemben olyan
mélyről jövő ellenállást tanúsított, melynek létezéséről fogalma sem volt.
Bátorságával jobban megrázta ellenfeleit, mintha fizikailag támadta volna
meg őket.
– Na mi van, nem jöttök? – kiáltotta újra a kopár partvidék felé, ahol
a tűz belekapott egy korhadt fába, és semmi sem moccant, de valahogy
mégis valami élő és tudatos lény rejtőzött ott. Ez alkalommal nemcsak
egyszerű kihívás hangzott Ross szavaiban – diadal is kicsengett belőle.
Egy nagyobb hullám jött, és a permete a tűzre és a
 kezében tartott fadarabra fröccsent. Oltsa csak ki a tenger mindkettőt!
Majd talál más eszközt a küzdelemre. Biztos volt ebben, és érezte, hogy
azok odaát szintén tudták ezt, és zavarba jöttek.
Az eldobott fáklya lángja belekapott a partmenti aljnövényzetbe, és
hamarosan tűzfal formálódott Ross és a mögötte lévő mocsaras rész között,
de ő tudta, hogy ez a tűzfal nem áthatolhatatlan azoknak, akik ott
rejtőzködnek.
Ross ismét a sziklára dőlt, és a hosszan elnyúló partot vizsgálgatta.
Lehet, hogy nincsenek is hallótávolságra? Lehet, hogy az erő, mellyel agyát
próbálták megbénítani, nagyobb távolságról is hat?
– Yahhhhh... – Most nem követelőzőén, hanem kihívóan kiáltott fel.
Valami vad őrültség költözött belé a süvítő szélből, a morajló tengerből,
tenyere fájdalmából. Készen állt, hogy szembeszálljon bármivel, ami ellene
tör, és próbálta kisugározni ezt a gondolatot, hogy ellenfelei is tisztába
jöjjenek elszántságával. Kihívására nem kapott választ, és újabb támadás
sem érte.
Ross elvált a sziklától, és egyenesen az égő növényzet felé indult
alkalmi fáklyájával a kezében.
– Itt vagyok! – kiáltotta a szélbe. – Gyertek elő... álljatok ki velem!
És ekkor megpillantotta üldözőit. Két magas, vékony alak állt nem
messze a tűz túloldalán, sötét ruhában, őt figyelték, szemük sötét lyuknak
tűnt arcuk fehér oválisában.
Ross megtorpant. Bár legalább harminc méterre volt tőlük, s köztük a
homokon és a köveken túl ott lángolt a tűzfal, Ross érezte a belőlük áradó
erőt. Csakhogy ez az erő most már más volt, mint korábban. Eddig
dárdahegyként bökodött előre, most pajzzsá formálódott. Ross nem bírt
áttörni ezen a pajzson, és azok nem merték leengedni azt. Patthelyzet
alakult ki köztük ebben a különös küzdelemben, melyhez hasonlót nem
vívtak még Ross világán ezelőtt.
Ross figyelte azokat a kifejezéstelen, fehér arcokat, és próbált valami
megoldást találni, hogy kimozduljon erről a holtpontról. Az eszébe villant,
hogy amíg csak ő él és mozog és ellenfelei élnek és mozognak, addig ez a
küzdelem nem fog befejeződni. Valami különös okból a hatalmuk alá
akarják őt keríteni, de erre akkor sem fog, sor kerülni, ha itt kell maradniuk
ezen a tengermosta parton ítéletnapig, vagy amíg éhen nem döglik! Ross
próbálta ezt a gondolatot keresztülsugározni a pajzsukon.
 – Murrrrdock! – Ezt a recsegő kiáltást a tenger felől sodorta hozzá a
szél, mintha csak egy sirály rikoltott volna. . – Murrrrdock!
Ross megperdült. A látást igencsak korlátozták a sötét felhők és a
tenger felcsapó hullámai, de mintha valami sötét folt libegett volna a vízen.
A tengeralattjáró? Egy tutaj?
Ross mozgást érzékelt a háta mögött, megperdült, és látta, hogy az
egyik nyúlánk alak átugrik a lángokon, és teljes erővel felé sprintel, mintha
le akarná rohanni. Ugyanolyan hosszú csövű fegyvert tartott a kezében,
mint amilyennel Foscart lelőtték. Ross szemberohant vele, és ráugrott, mint
egy vérszomjas tigris.
Ross ölelésében az idegen vékonynak, szinte törékenynek tűnt, de
olyan mozgékony volt, hogy Ross alig bírta a földre teperni, és kicsavarni a
kezéből a fegyvert. Rosst annál jobban elfoglalta a küzdelem, hogy hallja,
amint egy golyó fütyül el a feje fölött, és vékony, jajgató kiáltás harsan.
Ellenfele fejét egy kő-
 höz csapta, és a fehér arc vonásai fájdalmasan összerándultak.
Ross, hogy jobb fogást találjon, oldalra gördült. Amikor bal kezével
letenyerelt, könnyek szöktek a szemébe, és egy pillanatra kihagyott a
figyelme. Ez épp elég volt ellenfelének, hogy talpra szökkenjen.
A kék ruhás lény visszafelé szaladt a tűzfalhoz, ahol társa teste hevert.
Könnyed mozdulattal a vállára kapta bajtársát, és átugrott vele a tűzfalon.
Ross könyökére támaszkodva hevert a homokon, és szokatlanul könnyűnek,
súlytalannak érezte magát. Az a különös kötelék, mellyel az idegenek
próbálták meg rángatni a tudatát, most megszakadt.
– Murdock!
Egy gumicsónak ért partot, két emberrel a fedélzetén. Ross
feltápászkodott, és jobb kezével ruhája csatjait markolta. Most már elhitte,
amit látott – a tengeralattjáró végül is mégsem ment el. A két férfi, aki felé
rohant a homályban, hozzájuk tartozott.
– Murdock!
Ross semmi különöset nem talált abban, hogy Kelgarries ért oda
először. Ross, mintegy félálomban, megkérte az őrnagyot, hogy segítsen
kicsatolni a ruháját. Ha az idegenek a ruhája alapján követték, nem szabad
megengedni, hogy tovább kövessék a tengeralattjárót, és megtalálják a
bázisukat, mint a vörösökét.
– Szed...jük... le... ezt... – Szótagonként nyögte ki, és erővel rángatta
a makacs csatokat. – Ezt... követik...
Kelgarriesnek nem volt szüksége több magyarázatra. Feltépte az
erősen tartó csatokat, és lerángatta róla a ruhát. Ross szeme ismét könnybe
lábadt a fájdalomtól, amikor bal kezét kihúzta a ruha ujjából.
A szél és a vízpermet szinte jéggé dermesztette a testét, miközben a
csónakhoz cipelték, és besegítették. Arra már nem emlékezett, hogyan
érkeztek a tengeralattjáró fedélzetére. Már a mélytengeri hajó remegő
belsejében feküdt, amikor kinyitotta a szemét, és tekintete találkozott az őt
vizsgálgató Kelgarrieséval. Ashe, bekötözött vállal és mellkassal a
szomszédos ágyon feküdt. McNeil az orvos mellett állt, aki különböző
műszereket készített elő.
– Kap egy injekciót – mondta az orvos, miközben Ross pislogva
nézett az őrnagyra.
– A ruhát... ott hagyták? – akarta tudni.
– Igen. Mit jelent az, hogy követték? Kik követték?
 – Idegenek az űrhajóról. Csak a ruha alapján találhattak meg a folyó
partján. – Csak nehezen tudta szavakba önteni élményeit, és az orvos
tiltakozása ellenére félmondatokkal, akadozva valahogy csak előadta a
történetét: Foscar halálát, saját menekülését a főnök halotti máglyájáról, és
a heves akarati párbajt a parton. Miközben mondta, rádöbbent, milyen
hihetetlenül hangzik mindez. Mégis úgy tűnt, Kelgarries minden szavát
elhiszi, és Ashe arcán sem látszott hitetlen-ség.
– Szóval így égett össze ennyire – mondta az őrnagy lassan, amikor
Ross befejezte a történetet. – Szándékosan belenyomta a kezét a tűzbe,
hogy kiszabaduljon az akarati béklyóból... – Jókorát csapott öklével az
orvosi szekrény falára, és amikor Ross döbbenten pillantott az egymáshoz
koccanó üvegcsékre, elképzelhetetlen melegséggel és gyengédséggel fogta
meg Ross vállát. – Adjon neki altatót! – parancsolta az orvosnak. – Úgy
látom, akár egyhavi alvásra is rászolgált. Azt hiszem, Murdock nagyobb
szeletet hozott nekünk a jövőből, mint reméltük volna...
Ross érezte a tű szúrását, aztán semmit többet. Még arra sem ébredt
fel, amikor a tengeralattjáróról a
 bázisra szállították, sőt még arra sem, amikor visszavitték a huszadik
századba. Különös álomban lebegett, miközben mesterségesen táplálták, és
erősítő injekciókat nyomtak belé.
Azonban eljött az a nap, amikor magához tért, felült, és régi
magabiztosságával ételt követelt. A doktor megvizsgálta, és engedélyezte,
hogy felkeljen, és járni próbáljon. Lábai eleinte nem akartak
engedelmeskedni, de később sikerült magától elmenni az ágyától az ajtó
melletti székig.
– Szabad látogatni?
Ross buzgón pillantott fel, és némileg habozva mosolygott rá Ashe-re.
Az idősebb férfi egyik keze gipszben volt, de ettől függetlenül
egészségesnek tűnt.
– Ashe! Mi történt? A főhadiszálláson vagyunk? És a vörösök?
Ugye, nem találtak meg bennünket az idegenek?
Ashe felnevetett.
– Mi van, haver, felpörgetett a doki injekciója? Igen, ez az otthon, az
édes otthon. A többi kérdésedre pedig... nos, ez hosszú történet, és még
mindig nem állt teljesen össze a kép.
Ross helyet mutatott az ágyon.
– Elmondanád, amit tudunk? – Kissé zavarban volt. Korábbi
tiszteletét Ashe iránt elnyomta a buzgósága. Ross még mindig tartott attól,
hogy letorkolják vagy kigúnyolják, és nem kap választ. Ashe azonban szó
nélkül leült, és régi távolságtartása eltűnt.
– Szép kis meglepetéseket okoztál, Murdock. – Gunyoros hangja
ismét a régi Ashe-re utalt, de nem volt benne semmi bántó él. – Nem
unatkoztál, miután belecsobbantál a folyóba, mi?
Ross grimaszolt.
– Elmeséltem mindent! – Nem akart most saját kalandjaival
foglalkozni, hiszen azok máris elhomályosultak és jelentéktelennek tűntek.
– Mi történt veletek... meg a feladattal... és...
– Csak lassan, nem kell sietnünk! – Ashe furcsa hévvel meredt rá, és
Ross nem értette, hogy miért. Ám az idősebb férfi, szokásos “oktatói"
hangján magyarázott tovább. – Eljutottunk a tengerig... hogy hogyan, azt ne
is kérdezd! Önmagában is óriási “feladat" volt. Felnevetett. – A tutaj
darabról darabra szétszakadt, és az utolsó mérföldeket a rönkfákba
kapaszkodva tettük meg, ha jól tudom. Nem emlékszem valami tisztán a
részletekre; ha érdekel, McNeiltől megtudhatod. Mindenesetre a mi
kalandjaink meg sem közelítik a tiédet. Jelzőtüzet raktunk, és csak
üldögéltünk a valagunkon, míg a tengeralattjáró fel nem szedett
bennünket...
– És elmentetek. – Rossnak eszébe jutott, mit érzett akkor, amikor a
parton rádöbbent, hogy a tengeralattjáró még csak néhány órája mehetett el.
– És elmentünk. Azonban Kelgarries egyetértett azzal, hogy
hosszabbítsuk meg a várakozási időt még huszonnégy órával, hátha sikerült
túlélned a folyóba esést, és eljutsz valahogy a partra. Aztán megpillantottuk
a látványos füzedet a parton, és a többi már egyszerű volt.
– Az idegenek nem követtek minket a bázisra?
– Amennyire tudjuk, nem. Mindenesetre azon az időszinten
megszüntettük az állomást. És lehet, hogy érdekelni fog az a történet,
melyet a jelenkori ügynökeink hoztak a vasfüggöny túloldaláról. Hatalmas
robbanássorozatok történtek a Balti-tenger környékén, és néhány
kutatóállomás egyszerűen eltűnt a térképről. A vörösök elhallgatják a
robbanások mibenlétét és a pontos helyét.
– Az idegenek követték őket az időn át a huszadik
 századba? – Ross felemelkedett a székből. – De miért? És miért
üldöztek engem?
– Csak találgatni tudunk. De nem hinném, hogy mindössze egyfajta
bosszú hajtotta őket az elhagyott hajó kifosztói iránt. Valami fontos dolog
lehet azon a hajón, amiért nem akarják, hogy megtaláljuk és bármit is
felhasználjunk belőle...
– Hiszen ők több ezer évvel ezelőtt jártak itt. Lehet, hogy mostanra
már megsemmisült a világuk. Mit érdekli az őket, mit csinálunk mi most?
– Nos, a jelek szerint érdekli őket. És nekünk meg kell tudnunk,
hogy miért.
– Hogyan? – Ross bekötözött bal kezére pillantott, és megpróbálta
széttárni ujjait. Lehet, hogy szívesen találkozna még egyszer az
idegenekkel? Am igazából el kellett ismernie, hogy inkább eltekint a
bosszútól. Felpillantott. Biztos volt benne, hogy Ashe helyesen értelmezte a
habozását, és mindjárt gúnyolni kezdi. Azonban az idősebb férfi nem adta
jelét, hogy felfedezte volna vonakodását.
– Mi is fosztogatjuk kicsit a hajót – felelte Ashe. – Azok a kazetták,
amiket magunkkal hoztunk, nagyon sokat segítenek. Nemcsak egy
gazdátlan hajót találtak. Azt jól gondoltuk, hogy a vörösök Szibériában
bukkantak rá az egyik hajó maradványaira, de az már olyan rossz állapotban
volt, hogy semmit nem tudtak hasznosítani belőle. Már ismerték az
időutazás alapelveit, és a fejükbe vették, hogy megkeresik a többi hajót is.
Szakaszosan haladtak visszafelé az időben, és hozzánk hasonló
időharcosokat vetettek be, hogy szagot fogjanak. így bukkantak rá az
érintetlen hajóra és néhány másikra is. Legalább három van az Atlanti-
óceán innenső oldalán, amikhez még nem fértek hozzá valami jól. Ezeket
most mi vesszük kezelésbe...
– Az idegenek számítani fognak rá, hogy megpróbáljuk.
– Tudomásunk szerint nekik fogalmuk sincs, hol zuhantak le ezek a
hajók. Vagy nem maradtak túlélők, vagy az utasok és a legénység még az
űrben megléptek a mentőcsónakokkal. Sohasem szereztek volna tudomást a
vörösök tevékenységéről, ha te be nem kapcsolod azt a kommunikációs
egységet.
Ross hirtelen kisfiúnak érezte magát, akinek valami magyarázatot kell
adni egyik csínytevésére.
– Én... nem akartam...
 – Ez olyan esetlenre sikeredett, hogy még ő maga is elnevette magát,
amikor látta, hogy Ashe elvigyorodik.
– Annak ismeretében, hogy ezzel milyen tüskét szúrtál az ellenség
kerekébe, a bűnöd megbocsátható. Ráadásul ezáltal most már nagyjából
tudjuk, hogy mivel állunk szemben, és legközelebb felkészülten megyünk
oda.
– Lesz legközelebb?
– Már elkezdtük visszahívni az összes időharcosunkat, és erőinket a
megfelelő időperiódusra koncentráljuk. Igen, lesz legközelebb. Meg kell
tudnunk, mi az, amit az idegenek olyan keményen meg akarnak védeni.
– Mit gondolsz, mi lehet az?
– Az űr! – Ashe úgy mondta ki, mintha valami hatalmas ígéretet
sugallná.
– Az űr?
– Az a hajó, amit találtál, egy galaktikus flottából származik. Most
csak egy roncs, de valaha az űrutazás elvét használva járta az űrt. Érted
már? Ezekben az elhagyatott hajókban ott rejlik az űrutazás titka, mellyel,
ha megfejtjük, eljuthatunk a csillagokba! Szükségünk van rá!
– De ha mi...
 – Mármint mi? – Ashe Rossra nevetett a szemével, de az arca
komoly maradt. – Szóval ezek után is benne akarsz maradni a játszmában?
Ross bekötözött kezére pillantott, és egyszerre számos dolog jutott
eszébe – Britannia partja egy ködös reggelen, az izgalmas mászkálás az
idegen hajóban, a küzdelem Ennarral, a végeérhetetlen küszködés a folyó
partján, és végül az a diadal, amit az idegenekkel vívott akarati párbajban
érzett. Tudta, hogy soha nem akarja, nem fogja feladni azt, amit a Retrográd
Hadművelet szolgálatában talált, amíg csak az erejéből telik.
– Igen. – Egyszerű válasz volt, de amikor a tekintete találkozott
Ashe-ével, Ross tudta, hogy ez a válasz sokkal hatásosabbnak bizonyult,
mint a legkomolyabb eskütétel.