HALÁLOS

HATALOM

Gold Book
www.goldbook.hu
 Eredeti cím: Leverage in Death
Copyright © 2018 by Nora Roberts
Borítódizájn © blacksheep-uk.com
Borítótipográfia © Duncan Spilling (Little, Brown Book Group)
Borítóképek © Alamy és Depositphotos
All rights reserved

Fordította: Kiss Tamás

Szerkesztette: Békési József
Tördelés, tipográfia: Gold Book Kft.

Verzió: 2019.10.10

A kiadóval történt előzetes megállapodás és a kiadó írásos engedélye nélkül tilos a kiadvány
bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy bármely formában,
bármely módon közzétenni

ISBN 978 963 426 562 7

Kiadja a Gold Book Kft.

Felelős kiadó a kft. ügyvezetője
Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja
 TARTALOM

ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
TIZENEGYEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
TIZENHARMADIK FEJEZET
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
TIZENHATODIK FEJEZET
TIZENHETEDIK FEJEZET
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
HUSZADIK FEJEZET
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
HUSZONHARMADIK FEJEZET
EPILÓGUS
Egy gyermek semmire sem vágyik jobban, mint az apja
védelmező erejére.
SIGMUND FREUD

Egy szerencsejátékosnak semmi sem szent.

JACQUES SAURIN
 ELSŐ FEJEZET

Ne ölj.
Paul Rogan nem tartotta magát vallásos embernek, ennek ellenére ez
a parancsolat dübörgött újra és újra a fejében, amikor belépett az
előtérbe. Miközben elegáns cipője végigkopogott a ragyogó
márványpadlón, ez a két szó uralta az egész világát.
Ahogy tizenegy éve minden hétköznap reggel – kivéve az
ünnepeket, betegen töltött időt és a szabadságát – lehúzta céges
kártyáját a beléptető ponton.
Stu, a biztonsági őr odabiccentett neki.
– Már megint hétfő, Mr. Rogan?
– Hétfő – dünnyögte Rogan, majd a felvonók felé fordult, ahogy
azt minden hétfő reggel tette.
Stu önelégülten elvigyorodott a háta mögött. Úgy látta, Mr. Rogan
jókora munkahétkezdő másnaposságot is magával hozott az irodájába.
Rogan néhány vezető, titkár és titkárnő, valamint pár alkalmazott
társaságában belépett a felvonófülkébe. Sötét, halszálkás öltönyt
viselt, amely kiemelte izmos alakját, hozzá keményített gallérú fehér
inget és kék-vörös, fűrészfogas mintájú, egyszeres Windsor-csomóra
kötött nyakkendőt.
Kasmírkabátja ellenére a hideg a csontjáig hatolt, miközben a
fejében ordító hangot hallgatta.
Cecily. Melody.
A hang újra és újra eszébe juttatta ezeket a neveket, melyek
összehangzó ritmust vertek a korábbi kétszavas parancsolattal.
Ne ölj. Ne ölj.
Mégis.
 A harminckettediken szállt ki a felvonóból – a Quantum Air
főnökségének az emeletén. A recepciós pult mögötti falon ragyogott
az embléma, az elsuhanó ezüstsáv. A korai időpont ellenére
hallatszott a ’linkek csipogása és a számítógépek zúgása. A
várakozásra berendezett rész még plüssnémaságba burkolózott. Újabb
fal, ezúttal színezett üveg, és a mögötte megbúvó szobából már látni
lehetett New York égboltját és az épületek sziluettjét.
Ma kék az ég, annyira kék, gondolta Rogan miközben egy
pillanatra megállt és megbámulta a látványt. Hogy lehet ennyire kék,
ennyire tiszta?
Elfordult, és anélkül, hogy szokása szerint váltott volna néhány
szót a recepciós trióval, a kétszárnyú üvegajtó felé indult.
Az ajtószárnyak széthúzódtak, kettévágva a logó sávját. Rogan
megértette, mit üzen.
Cecily. Melody.
Alkalmazottak és titkárok íróasztala és irodája mellett haladt. Alig
múlt kilenc óra, de öltönyös férfiak és kosztümös nők ültek az
asztaloknál, nyitották ki a táskájukat, kortyolgatták a drága
kávéjukat, miközben a jelentéseket olvasták.
Rogan titkára felugrott. Milyen fiatal, okos és buzgó, gondolta
Rogan. Egyszer régen ő is ilyen volt. Pontosan ilyen.
– Jó reggelt, Mr. Rogan. Frissítettem a tabletjét a kilencórás
tárgyalásra. Ott találja az asztalán. Ha kívánja, ismertetem a
frissítések…
– Nem szükséges. Senkit se kapcsoljon, Rudy.
Rudy szóra nyitotta a száját, de Rogan már be is csukta maga
mögött az irodájába vezető ajtót. Annak ellenére, hogy összevonta a
szemöldökét a zár kattanása hallatán, Rudy úgy vélte, a főnökének
csupán kell néhány perc a fontos tárgyalás előtt.
Odabent az irodájában Rogan könyörgött, vitatkozott, érvelt. A
hang a fejében nem változott. Végletesen higgadt és végletesen rideg
maradt. Amikor egy kétségbeesett, rettegő sírás is csatlakozott hozzá,
a férfi felzokogott.
 Remegő kézzel levette a kabátját. Újra kinézett az üvegfalon a
kéklő égre.
Ma minden véget ér, ahogy 2061 februárja márciusba fordul.
Tizenegy éve lépett junior ügyintézőként a Quantum fedélzetére.
A hang mindössze két lehetőséget hagyott neki, vagyis nem
maradt választása.
Megadóan követte az utasításokat és kinyitotta a táskáját.

• • •
Nyolc óra ötvenhat perckor kilépett az irodájából. Rudy azonnal
felpattant a helyéről.
– Mr. Rogan, el akartam mondani, hogy hozzáfűztem néhány
megjegyzést és személyes adatot Ms. Karson anyagához. Jól jöhet a
beszélgetésnél.
– Rendben, Rudy – állt meg Rogan egy pillanatra, miközben a
fiatal, buzgó férfi arcába nézett. – Jó munkát végzel. Nagy hasznomra
voltál, mint ahogy a Quantum Airnek is.
– Köszönöm – derült fel Rudy. – Nagy nap ez a mai.
– Igen, nagy nap.
Ennek a súlyát cipelve indult a tárgyalóterem felé.
– Kérlek, hagyd abba – motyogta, miközben a szíve olyan erővel
vert, hogy csaknem belülről törte szét a bordáit.
A tárgyalóteremben a kék ég, Manhattan látképe és a folyó
csillogó sávja látszott az ablakból. A falra szerelt képernyőn
rezzenéstelenül csillogott az ezüstlogó.
A hosszú, fényes asztalon cukros sütemény és tökéletesen érett
gyümölcsök álltak ezüsttálcán, mellettük ásványvizes palackokkal –
melyek között szénsavas és szénsavmentes is akadt. Porceláncsészék is
várták, hogy az alkalmazottak kávéval vagy teával töltsék fel őket.
Az EconoLift két képviselője – egy férfi és egy nő – az asztal
mellett ült. A tabletjüket tanulmányozták, miközben a csészék és a
poharak ott sorakoztak a könyökük mellett. Rogan két üzlettársa
ugyancsak elfoglalta már a helyét. A többi széket a vállalatok
ügyvédei és könyvelői töltötték meg.
– Kell, hogy legyen másik lehetőség.
Rogan suttogására Sandy Plank – a könyvelés senior alelnöke –
gúnyos pillantást vetett rá.
Viszont Rogan csak a fejében dübörgő hangot hallotta.
Pontban kilenckor újra nyílt az ajtó. Derrick Pearson, a Quantum
elnök-vezérigazgatója megállt és tekintetét végighordozta a
tárgyalótermen. Fekete hajában jól látszottak az ősz sávok. Egyszerre
lépte át a küszöböt Willimina Karsonnal.
Karson – az Econo elnöke – tűsarkú csizmájában megütötte a hat
láb egy hüvelyk magasságot. Lenyűgöző párost alkottak. Pearson
szigorú, fekete öltönyében és ezüstszín nyakkendőjében, Karson
egyenes vonalú vörös kosztümében rövid blézerrel.
Az asztal mellett ülők kivétel nélkül felálltak.
– Jó reggelt mindenkinek! – köszöntötte az egybegyűlteket
Pearson, akinek a hangja az oroszlán bömbölésére emlékeztetett. –
Kapcsoljuk be Chicagót, New L. A.-t, Atlantát, Londont és Rómát.
Ahogy a városokat sorolta, a képernyő több területre osztódott és
minden részben megjelent egy-egy tárgyalóterem, benne öltönyös és
kosztümös emberekkel.
Rogan fejében szakadatlanul, egyre élesebben és élesebben
zakatolt a hang. Végül már sikoltott.
Két, tántorgó lépést tett előre, félbeszakítva Derrick nyitó
üdvözlését.
– Paul – fogta meg Karson karját Pearson, inkább meglepve,
mintsem haraggal. – Willimina, már találkoztál Paullal. Paul Rogan, a
marketingosztály alelnöke.
– Derrick… nem maradt más választásom. Sajnálom.
Volt valami a hangjában, a hangjában és a szemében, amitől
Karson hátrált egy lépést. Pontosan akkor, amikor Pearson előrelépett.
– Minden rendben, Paul? – szorította meg Rogan karját.
– Sajnálom. Nagyon sajnálom.
 Rudy, aki futva hozta Rogan után az asztalon hagyott tabletjét,
már csak három lépésre járt az ajtótól, amikor bekövetkezett a
robbanás.

• • •
Eve Dallas hadnagy a mészárlás közepén állt. A levegőben vér, égett
hús, vizelet és hányás szaga lebegett. A tűzoltórendszer annyira
átáztatta a szőnyeget, hogy cuppogott a léptei nyomán. Folyékony
kesztyűvel befújt csizmában és kézzel nézte a szobát.
A robbanás kilökte a helyükről az ajtókat, szilánkokra zúzta a
legtöbb óriásképernyőt, darabokat hasított le az asztalból, a levegőbe
emelte a székeket és az embereket – miközben néhányukat meg is
pörkölte.
Széles, fekete szegélyű lyuk éktelenkedett a vastag szőnyegen, a
falat pedig, akárcsak a padlót, foltok pettyezték – vér, agyvelő és
egyéb testnedvek.
Eve mellett ott állt Lisbeth Salazar, a tűzszerészek hadnagya is.
– Tizenegy halott, kilenc sérült. A halottak közé az öngyilkos
robbantót is beleszámoltam. A darabjait ott és ott találtuk meg…
Mindkét nő a fehér védőruhába öltözött takarítókat és a
robbanóanyag-kereső kutyákat figyelte, ahogy átfésülik a helyiséget.
– Viszont akad néhány szemtanú, akik a terem távolabbi oldalán
ültek és inkább csak megrázta, felkavarta őket a robbanás. Azt
állítják, hogy Paul Rogan, a marketingosztály alelnöke néhány
pillanattal azelőtt, hogy felrobbantotta magát, megmutatta a robbanó
mellényét. A rombolás kiterjedéséből máris megmondhatom, hogy
vagy kis hatósugarúnak tervezték, vagy a készítője nem jutott hozzá
jobb alapanyagokhoz. Tizenkét-tizenöt lábra becsülöm a
megsemmisített terület sugarát.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy rosszabb is lehetett volna?
– Ó, sokkal, de sokkal rosszabb is – kísérte széles mozdulatokkal a
kijelentését a zöld szemű, sötétbarna bőrű Salazar. – A robbantó
elfordult az asztaltól és az ajtó felé… a vezérigazgató, Derrick Pearson
felé indult. Önmagával együtt Pearsont is a levegőbe repítette, meg az
asztalfőn ülő embereket. A jelek szerint az áldozatok egy részével nem
is a detonáció, hanem az asztal darabjai és a szilánkok végeztek.
Átvizsgáltuk a helyszínt – tette hozzá Salazar –, és újra át fogjuk… az
egész épületet. Azonban szerintem ez volt az egyetlen robbantó és az
egyetlen bomba.
Eve látta a falba fúródott fa- és fémdarabokat, meg a pókhálóhoz
hasonlító mintát a hatalmas ablaküvegen. Aha, valóban nagyjából
tizenkét láb lehetett a lerombolt terület sugara.
– Hogyan tudta becsempészni az épületbe?
– Aktatáskában… egy ólommal bélelt aktatáskában. Régebben már
átesett a biztonsági átvilágításon, és csaknem tizenkét éve dolgozott
itt. A biztonságiaknak nem volt okuk megröntgenezni vagy pálcával
letapogatni. Utánanéztem, a pasasnak nem volt priusza. Tizennégy
éve nősült. Nyolc éve született egy lánya.
– Hol van az asszony és a gyerek?
– Járőröket küldtem a házukhoz, hogy hozzák be őket. Azért
kértelek benneteket, Dallas, mert nekem ez gyilkosságnak tűnik.
Legalábbis első pillantásra semmi köze a terrorizmushoz, sem a
városihoz, sem másféléhez. Esetleg bekattant a pasas, vagy ki tudja?
Ma valami nagy dolgot akartak itt nyélbe ütni. Talán nem akarta,
hogy sikerüljön. Később összeszedjük a darabkákat, azokból meg
tudjuk majd mondani, milyen robbanóeszközt használt.
Eve továbbra is csak állt a bőrkabátjában. Rövidre nyírt, barna
haja koszorúként övezte szögletes arcát és apró gödröcskével ékesített
állát. Éles, barna szemét még egyszer körbehordozta a szobán.
– Tiéd az ügy rád eső fele, enyém a másik. Lássuk, mire jutunk.
– Nekem megfelel – húzta elő Salazar a kommunikátorát, amikor a
készülék jelezni kezdett és fogadta a hívást. – Salazar.
– Hadnagy, sem Cecily Greenspan, sem Melody Rogan nem jelent
meg ma reggel az iskolában, ahol a gyerek tanul, az anyja pedig
igazgatóhelyettesként dolgozik. Az anya írt ugyan egy szöveges
üzenetet, de mindössze annyi állt benne, hogy a gyerek nem érzi jól
magát. A ’linkjeiket nem veszik fel.
Salazar felvonta a szemöldökét, mire Eve biccentett.
– Máris adom Eve Dallast. Ő vezeti a nyomozást.
Eve elvette Salazartól a kommunikátort.
– Menjenek ki a lakásukra. Ha nem nyitnak ajtót, azt értékeljék
alapos gyanúként és hatoljanak be.
– „Alapos gyanú?” – csodálkozott Salazar, miután Eve visszaadta a
kommunikátorát.
– Tizenegy halott, kilenc sérült, valamint egy eltűnt feleség és
gyerek. Ez számomra több, mint alapos gyanú. Hagylak tovább
dolgozni, és én is kezdem a munkát – lépett az ajtóhoz Eve. –
Peabody!
A társa sietve indult feléje rózsaszín westerncsizmájában a romos
folyosón.
– Az ügy a miénk. Amíg nem derül ki az ellenkezője,
gyilkosságként kezeljük. A robbantó meghalt. Paul Rogannek hívták…
nézz utána. A járőrök már elindultak a lakásához, hogy megkeressék a
feleségét és a lányát… ugyanis ma reggel egyikük sem jelent meg ott,
ahol kellett volna.
– Odaadó, családcentrikus férfi – fújt nagyot Peabody, miközben
benézett a tárgyalóterembe. – Legalábbis az egyik túlélő szerint.
Sandy Plank a neve, és szintén alelnök. Megúszta néhány horzsolással,
amit a helyszínen elláttak. Keményen dolgozó, lojális és okos
embernek írta le Rogant, aki őrülten szereti a feleségét meg a lányát.
– A lojális emberek nem szokták a levegőbe repíteni a főnöküket
és a kollégáikat – hívta fel a társa figyelmét Eve.
– Aha. Teljesen összezavarodott az a nő… mármint Plank. Azt
állítja, Rogan ma reggel nem nézett ki túl jól, és azt is hallotta, ahogy
magában motyog. Szerinte mintha azt mondogatta volna: Kell, hogy
legyen másik lehetőség. Amikor a főnöke és Willimina Karson, az
EconoLift feje megérkezett a tárgyalásra, Rogan odament hozzájuk.
Azért figyelte, mert betegnek hitte. Hallotta, ahogy a férfi azt mondja,
nem maradt más választása. Azt is hozzátette, hogy bocsássanak meg
neki. A nő szerint még el is sírta magát. Ezt követően szétnyitotta a
zakóját, és bumm.
– Nézz utána Rogannek, és erről a tárgyalásról is derítsünk ki
mindent. Tudod, hol volt Rogan irodája?
– Végig a folyosón, utána balra, és ott a második ajtó jobbra.
Salazar őrt állított elé.
– Megtalálom – indult el Eve, majd megtorpant. – Pearson
nagykutya volt. Nézzünk utána, ki lett most, a halála után a
következő nagykutya.
Eve megkereste Rogan irodáját és felmutatta a jelvényét az ajtó
előtt álló járőrnek. Belépett, majd becsukta maga mögött az ajtót,
megállt és körülnézett.
Az alelnöki státusznak megfelelő óriási ablak, gondolta, valamint
frissítősarok, benne egy AutoSéffel. Odalépett a géphez és kíváncsian
lekérdezte a korábbi rendeléseket.
Utoljára pénteken 16:22-kor kértek egy doboz gyömbért. Azóta
semmi.
Az íróasztalt úgy fordították, hogy Rogan egyszerre lássa az ajtót
és az ablakon túl elterülő várost. Remek irodaszék, két robusztus,
kávébarna bőrfotel a látogatóknak. Olyan, mint amilyet egy klubba
képzel az ember. Tengerészkék zselékanapé, mellette hosszú asztal. A
világosbarna falat repüléssel kapcsolatos festmények díszítették.
A képek a légi közlekedés fejlődését mutatták be – egészen a
kezdetektől, amin Eve mindig csodálkozott, hogyan lehetett bárki is
olyan tökös, hogy egyáltalán belevágott a dologba. A sorozatot a
karcsú siklók zárták. Mellettük harsány színekkel megfestett
gyerekrajzok, ahogy egy gép repül az égen, fehér felhők között, a
Napot jelképező sárga kör előtt.
A művész még a nevét is ráírta nagy, nyomtatott betűkkel:
MELODY.
A lánya. Odaadó családapa, aki bekereteztette a lánya rajzát és
kiakasztotta az irodája falára, gondolta Eve.
 Az íróasztalon a csúcsminőségű kommunikációs központ és
számítógép mellett papírvirágból kötött csokor állt egy eleven
színekkel kipingált bögrében. Minden szálon messziről látszott, hogy
kézzel készítették. Eve felemelte a bögrét, és megnézte az alját.

BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, APU!

SZERETETTEL,
MELODY
2061. JANUÁR 18.
Az asztalon észrevett egy hármas fényképkeretet, benne egy csinos,
barna bőrű, a harmincas éveinek a második felében járó nő és egy
csodaszép, göndör, karamellbarna hajú, halványzöld szemű, vidám
mosolyú kislány – kétségtelenül Melody – fotójával. Még a hiányzó
tejfogainak a helye is látszott. A képen ott állt a szorosan összesimuló
Rogan és a felesége között.
A látvány egy boldog, szerető családról tanúskodott.
Ha Rogannek akadtak is magánéleti gondjai, az irodája semmit
sem mutatott belőlük.
Leült az íróasztalhoz.
– Számítógép, nyisd meg a napirendet.
A képernyőn megjelent egy felirat. Jelszót kérek…
Eve nem foglalkozott tovább a géppel, helyette sorban kihúzta az
asztalfiókokat. A megszokott irodaszereket találta bennük, néhány
diszket, pár nyomtatott oldalt. Meg egy elektronikus határidőnaplót.
Bekapcsolta, és mivel ezt nem védte jelszó, előrelapozott az
aktuális dátumig.

ECON! Tárgyalás/aláírás 9:00. Záró prezentáció

és bejelentés. Ne idegeskedj!
Megvan a sütemény és a pezsgő a 11:30-as céges
„köszönöm” fogadásra. Az emlékeztetőket úgy
küldtem, hogy tárgyalásra számítsanak
 (meglepetésbuli). Készülj 4:15-re. Rövid
észrevételekkel.
Személyes bónusz Rudynak és Kimminek a csodás
munkájukért.
6:00-ra haza – útközben megállni és virágot
venni a csodálatos lányoknak! Az ünnepi
vacsoránál úgy tenni, mint aki meglepődik.
Mintha nem erről sugdolóznának azok a
csodálatos lányok egy hete. Vacsora után egy
óra Sárkány Kopja lovagi torna Mellel – túl
sokszor halasztottad már el. Dugd ágyba Melt
és szeretkezz a gyönyörű feleségeddel – ezt is
túl sokszor halasztottad már el.
Utána aludd végre ki magad!

Eve hátradőlt, elfordította a széket és kinézett az ablakon. Miért

robbant fel mindent, önmagát is beleértve egy olyan ember, aki
ennyire vár egy bizonyos napra – üzleti és magánéleti értelemben is?
Előrelapozva több bejegyzést is látott – úgyszintén üzleti és
magántermészetű alkalmakat – az előzőhöz hasonlatos könnyed,
szabad stílusban. Visszalapozva sokheti kemény munkára utaló
bejegyzéssorozatot talált, melyek leginkább az Econo stratégiai
értekezletei körül forogtak. A tárgyalások tervét,
marketingkampányokat – valamint sűrű bocsánatkéréseket a
csodálatos lányoktól az elmulasztott vacsorák vagy táncórák miatt.
Semmi sem utalt depresszióra vagy haragra – frusztrációt talált
helyenként, de haragot egyáltalán nem. Olyan bejegyzésekre sem
bukkant, hogy Rogan robbanóanyagot vásárolt vagy szerzett
valahonnan, továbbá megtanulta a robbanó mellény készítését.
– Nem áll össze – dünnyögte Eve a hármas fényképet nézve. –
Egyszerűen nem illesz a képbe.
Amikor előhúzta a kommunikátorát, gyors kopogás hallatszott az
ajtó felől, majd Peabody dugta be a fejét.
 – Pearson… a fia és a lánya feltehetőleg együtt fogják tovább
vezetni a céget. A robbanás idején a fiú Londonban tartózkodott és az
ottani ügyeket intézte, a lánya pedig Rómában. Mindketten elindultak
vissza. Ami Paul Rogant illeti…
– Tiszta, mint a ma született bárány?
– Akkor tudod. Anyagi biztonságban élt, semmi nem utal arra,
hogy ezen a téren bármibe belekeveredett. Nem érdekelték és nem
ismerte a robbanószereket és nem tartozott egyetlen szélsőséges
csoporthoz sem. Céges ember volt, aki az elmúlt három és fél évben
marketinggel foglalkozott. Több mint tizenegy éven keresztül mászott
felfelé a szamárlétrán. Ugyanez igaz a feleségére. Utánanéztem.
Mondjuk, huszonéves korában egyszer tettlegességgel vádolták, de
később ejtették a vádat. Nem sokkal később a férfit, aki feljelentette,
bíróság elé állították családon belüli erőszak miatt.
– Oké, még mindig nem áll össze – fogta meg újra a
kommunikátorát Eve, és a készülék pontosan kezdett jelezni, amikor a
markában tartotta. – Itt Dallas.
– Itt Gregg és Vols járőr, hadnagy. A Rogan‒Greenspan-házban
vagyunk. Greenspant megkötözték és bezárták a pince egyik
tárolójába. A gyerek néhány felületes zúzódást és horzsolást
leszámítva sértetlen. A nőhöz mentőt hívtunk. Mindketten azt állítják,
hogy az otthonukban támadtak rájuk.
– Így már összeállt. Biztosítsák a helyszínt. Ha a mentősök
kórházba akarják vinni Greenspant, egyikük kísérje el, de a társa
maradjon a házban. Máris indulok. Peabody – folytatta, miután
bontotta az összeköttetést. – Tájékoztasd Salazart a helyzetről és
értesítsd az ENyÜ-t. Rogan minden elektronikus eszközét szállítsák el
és vizsgálják meg. A munkahelyéről és a házából is. Továbbá kell
valaki, aki átnézi a ház biztonsági rendszerét. Ezt az irodát
lepecsételem és iderendelek egy csapatot. Mozgás. Találkozunk a
kocsinál.
Egy műanyag zacskóba tette a határidőnaplót, és amíg
felcímkézte, hívta a gyilkossági csoport közös irodáját.
 – Helló, hadnagy – köszönt Baxter nyomozó.
– Truehearttal szabadok vagytok?
– Eléggé. Mit szeretnél?
– Gyertek a Quantum Airhez és segítsetek Salazar hadnagynak.
– A robbantás.
Eve parancsokat osztogatva lepecsételte az iroda ajtaját.
– Hozzatok magatokkal néhány járőrt. Peabody már elkezdte
felvenni a vallomásokat. Ti majd befejezitek. Mindenkit kérdezzetek
ki, még a takarítószolgálatot is. A későbbiekben várható két főnök… a
vezérigazgató családtagjai. Amilyen hamar lehetséges, beszélni
akarok velük.
– Mennyi a halottak száma? – érdeklődött Baxter.
– Eddig tizenegy. További kilencen megsérültek.
– Rosszabb is lehetne. Felhívom Salazart, és tudatom vele, hogy
megyünk. A helyszínen vagy?
– Nem foglak megvárni benneteket. Kaptam egy másik helyszínt
is. Az első lehetséges alkalommal mindenről tájékoztatlak. Dallas,
vége.
Rosszabb is lehetne. Baxter kimondta, amire ő csak gondolt.
Csakhogy az a helyzet, hogy amikor valami lehetne rosszabb, akkor
előbb-utóbb rosszabb is lesz.

• • •
Eve hamarabb odaért a kocsihoz és már kiállt a parkolóból, amikor a
társa beugrott. Ezt követően olyan sebességgel vette a kanyarokat a
mélygarázsban, hogy Peabody riadtan markolta meg a kapaszkodót.
– Azt mondtad, összeállt – hunyta le sötétbarna szemét rémülten
Peabody, hogy megóvja agyát a folyamatosan kísértő karambol
rémképétől. – Én is igyekszem összerakni magamban. Valaki betört
Rogan házába, megfenyegette a feleségét és a lányát, és arra
kényszerítette, hogy megölje magát? Nekem nem jön ki a matek.
– Valaki rávette, hogy hétfő reggel hozza magával a robbanó
mellényt, az irodájában vegye fel és viselje a kilencórás tárgyaláson.
Robbantsa fel. Ha nem teszed meg, kinyírjuk a csodálatos lányokat.
– A csodálatos lányokat?
– Így emlegette a feleségét és a kislányát. A határidőnaplójában.
Fogalmam sincs, miért éppen ez az ember, miért éppen ez a tárgyalás,
ez a cég vagy ez a módszer, de így minden összeáll.
– A szemtanúk vallomása szerint a tárgyalás előtt hosszú percekre
bezárkózott az irodájába. Nem hívott segítséget?
– Könnyen lehet, hogy bedrótozták. Én azt tettem volna. Hadd
hallja, ahogy a feleségét verik vagy ahogy a lánya apu után sír.
– Ez hihetetlenül kegyetlen.
– Semmilyen kegyetlenség nem hihetetlen – lőtt ki Eve a
mélygarázsból, és besorolt a forgalomba. – Miért éppen azt szemelték
ki, aki a marketinggel foglalkozott? Olyan emberre volt szükségük,
aki nem egyszerűen ölne a feleségéért és a lányáért, hanem meg is
halna értük. Csakhogy honnan szerezhettek erről tudomást? Minél
többet meg kell tudnunk erről a Quantum–Econo-ügyletről. Az
üzletkötést célozta a robbanás? Akad benne valami, amiért egy ember
akár gyilkolni is képes… méghozzá úgy, hogy egy ártatlan férfit és a
családját használja fegyvernek?
– Sokszor utazom az Econóval – mondta Peabody. – Vagyis
utaztam, mielőtt lett egy szuper társam egy még szuperebb férjjel, aki
hagyja, hogy a magánsiklóját használjam.
Eve arra gondolt, hogy mielőtt megismerte Roarke-ot, ő is
többször repült az Econóval. A lehető legminimálisabb szolgáltatást
nyújtották, ennélfogva ő is megengedhette magának. Belegondolt,
vajon Roarke utazott-e a társasággal, mielőtt az ismert világegyetem
leggazdagabb embere vált belőle – akinek saját közlekedési cége is
van.
Eldöntötte, hogy erről majd a civil szakértőjét is meg fogja
kérdezni. Ha valaki mindent tud a Quantum–Econo-üzlet részleteiről
azok közül, akik nem vesznek részt benne, az csakis Roarke lehet.
Lendületesen fékezett és leparkolt a mentőautó mögött. Mivel a
mentő már önmagában akadályozta a forgalmat, a manőverét hangos
kürtszó és káromkodások jutalmazták.
Miközben kiszállt, a mögötte álló Rapid Taxi vezetője egyik
kezével rátapadt a kürtre és kidugta a fejét az ablakon.
– Igazán hagyhatnál egy kis helyet, kislány!
Eve felmutatta a jelvényét, és a fagyos márciusi szél minden
melegével a sofőrre mosolygott.
– Kislány hadnagy. Egész pontosan mekkora helyre gondolt?
A sofőr megkerülte, miközben kidugta a kezét az ablakon és
magasba emelte a kinyújtott középső ujját.
– Tudod, Charles és Louise mindössze egytömbnyire lakik innen –
jegyezte meg Peabody.
– Aha – a doktornő és az egykori bárcás elegáns háza valóban
mindössze sétatávolságra esett tőlük. – Kellemes környék.
Felsőosztálybeli, gondolta. Meglehetősen csendes és biztonságos.
Villák és házak sorakoztak a járda mellett. Legtöbbjükhöz apró
előkert vagy kövezett udvar is tartozott.
Ők egy szerény, de csinos, előkertes ház felé tartottak. A kővel
kirakott ösvény néhány lépcsőfok előtt ért véget, mely rikítóan kék,
kétszárnyú ajtóhoz vezetett. Az egyik ajtószárny törötten lógott a
zsanérokon.
Maga a ház három emelet magas volt – az alsó ablakokat díszes
(és minden bizonnyal hatékony) vasrács védte. A redőnyöket az egyik
emeleti ablak kivételével mind leengedték. Azt az ablakot kitörték.
Eve észrevette az üvegszilánkokat, valamint egy jókora vörös, narancs
és barna sávokkal díszített golyót.
– Szerintem az a Jupiter – meredt homlokráncolva a golyóra
Peabody, majd hátrahajtotta a fejét és felnézett az ablakra.
Eve kikerülte a szilánkokat, majd az ajtóhoz közeledve szemügyre
vette a biztonsági rendszert.
– Roarke gyártja, vagyis nagyon jó. Tenyérlenyomat-olvasó,
hangazonosító, erős zárak és riasztó, dupla kamera.
Az ajtó kinyílt.
 – Vols járőr vagyok, hadnagy.
– Jelentést kérek.
– Miután ideértünk Gregg járőrrel, kopogtunk és csengettünk.
Csak a számítógép válaszolt. Azt állította, senki sem tartózkodik a
házban. Mielőtt behatoltunk, Gregg hátrált néhány lépést és
megvizsgálta az ablakokat, majd hátrakerült az épület mögé. Aztán
jött az a golyó. A Jupiter?
– Tudtam – vágta rá győzedelmes hangon Peabody, mielőtt Eve
egy rideg pillantással elhallgattathatta volna.
– Mindenesetre majdnem eltalálta Gregget. A gyerek, akinek
sikerült kidobnia az ablakon, csak ezután kezdett segítségért visítani.
Gregg felkiabált neki és mondta, hogy a rendőrségtől jöttünk. Erre azt
felelte, hogy nem tud kijönni a szobából. A biztonsági rendszer az
utunkat állta, hadnagy. Hoznunk kellett a faltörő kost.
– A riasztót tönkretették?
– Nem, hadnagy, nem tették tönkre. Kikapcsolták. Megtaláltuk a
gyereket az emeleten… egész szépen tartotta magát. Azt mondta,
bántották és elvitték az anyukáját. Az apukáját is elvitték. Hirtelen
meghallottuk a csöveket. A pincébe zárt anyának sikerült
megkongatnia őket. Odalent találtunk rá megverve, megkötözve. A
gyerek ekkor omlott össze valamennyire.
– Tudtak személyleírást adni?
– Mindkét támadó álarcot viselt. Fehér, arcvonások nélküli
álarcot. Hozzá csuklyát és kesztyűt. A hangjuk és a testfelépítésük
alapján férfiak lehettek, de az áldozatok nem látták sem az arcukat,
de még a bőr-, haj- vagy szemszínüket sem. Viszont mi sem erőltettük
nagyon a kérdést, hadnagy. Az anyának orvosi ellátás kellett, a gyerek
meg… igyekszik tartani magát, ahogy azt már mondtam, de nagyon
megrázták a történtek. Nem értesítettük Greenspant a férje haláláról.
Természetesen kérdezősködtek felőle, de nem akartunk beavatkozni a
nyomozásba.
– Oké. Egyelőre maradjanak itt Greggel. Nemsokára jön egy
szakértő, megvizsgálja a biztonsági rendszert és elviszi az összes
elektronikus eszközt. Hol találjuk az anyát és a lányát?
– A ház hátsó felében rendezték be a családi részt, a konyhától
jobbra. Gregg ott ültette le őket.
A házból két mentős bukkant elő. A felszerelésüket a kezükben
tartották.
– Nem akar kórházba menni – közölte Eve-vel az egyikük. –
Mármint a felnőtt nő. A gyereket gyakorlatilag csak lelki
megrázkódtatás érte, de a felnőttnek jót tenne, ha befeküdne.
– Az állapota?
– Két bordája eltörött, vesezúzódást szenvedett, kificamodott a
csuklója, ráadásul mindkét karját és bokáját lehorzsolta a
gyorskötöző, amivel megkötözték, eltörött az orra, több zúzódást
találtunk az arcán és a törzsén, és az ismétlődő ütésektől néhány
helyen a bőre is felrepedt. Ezenfelül kiszáradt és enyhe agyrázkódása
van.
– Majd meglátjuk, hátha mégis rá tudjuk beszélni a kórházra.
A másik mentős csak a fejét rázta.
– Egy lépést sem fog tenni. Fájdalomcsillapítót sem fogadott el.
Bekötöztük, kapott egy kezelést a pálcával és stabilizáltuk az
állapotát, ennek ellenére be kellene feküdnie.
– Világos – bólogatott Eve, miközben a mentősök távoztak.
– Fél távol kerülni a gyerektől – árulta el Vols. – Mint ahogy a
gyerek sem akar egy lábnyira sem eltávolodni az anyjától. Ezt nem
lehet a szemükre vetni.
– Aha, ezt is tökéletesen megértem. Szép munka, járőr.
Majd Peabody társaságában Eve elindult hátrafelé, hogy elmondja
a nőnek, a férje halott, és a gyereknek, hogy az apja soha többé nem
jön már haza.
 MÁSODIK FEJEZET

A beesett szemű kislány szorosan az anyjához simulva ült a széles,

eleven színű virágokkal díszített kanapén. Bő pamutnadrágot, vastag
rózsaszín zoknit és lila trikót viselt. A csuklóján is lila zúzódás
éktelenkedett.
Az anyja védelmezőn átkarolta.
Cecily arcát is sötét folt csúfította el. Eve a bal szemére tapasztott
jeges borogatás alól előtűnő lila pacát is észrevette.
Mindkét csuklójára NuSkin kötést tettek. Szabadon hagyott jobb
szeme körül sárgás és lilás zúzódások sötétlettek.
Amikor megmozdult, összerándult az arca. Eve ebből tudta, hogy
még mindig komoly fájdalmakkal küzd.
– Ms. Greenspan, én Dallas hadnagy vagyok. Ő itt a társam,
Peabody nyomozó. Fel kell tennünk néhány kérdést. Ha úgy gondolja,
a kórházban is beszélhetünk, mivel a mentősök, akik ellátták,
határozottan javasolták, hogy menjen be velük egy alapos
kivizsgálásra és kezelésre.
– A mentősök már elláttak bennünket. Itthon akarunk maradni –
nézett le a lányára az asszony, aki kicsit közelebb bújt hozzá és
bólintott. – Paulról, a férjemről, Melody apjáról senki sem beszélt.
Minden kérdésére válaszolunk, de először magának kell felelnie. Hol
van Paul?
Eve leült. Szemtől szemben talán könnyebb, de az ilyesmit
sohasem lehet igazán jól csinálni.
– Sajnálom, hogy tőlem kell megtudniuk, de a férje meghalt.
Őszinte részvétünk.
A kislány egy hosszú, remegő pillanatig csak bámulta Eve-et, majd
az anyja oldalához szorította az arcát. Közben olyan hangot hallatott,
mint egy rettentő fájdalommal küszködő kisállat.
Cecily a lánya felé fordult és magához húzta, miközben arcából
kifutott a vér. Ettől még feltűnőbbé váltak az elszenvedett sérülései.
– Biztosak benne? Biztosak benne? Biztosak…
– Igen. Nagyon sajnálom, de biztosak vagyunk benne.
– Felhívjak valakit? – kérdezte Peabody. – Esetleg hozhatok
valamit? Vizet vagy egy kis teát?
– Hogyan történt? Hogyan?
– Peabody nyomozó átkíséri Melodyt a szomszéd szobába… –
kezdte Eve, mire Melody kissé távolabb húzódott az anyjától,
miközben vad pillantásokkal méregette Eve-et.
– Nem hagyom itt anyut. Ők is elválasztottak tőle és bántották,
mint ahogy aput is. Nem megyek sehová. Valami szörnyűségre
kényszerítették aput. Azzal, hogy folyamatosan bántották anyut és
közben fenyegették, hogy mindenféle dolgot fognak művelni velem.
Egyiküknél kés volt, és azt mondta apunak, hogy meg fog vágni vele
és közben olyan erősen húzta a hajamat, hogy kiabáltam. Próbáltam
hallgatni, próbáltam, de nagyon fájt.
– Minden oké, Melly. Minden oké, kicsim.
– Megölték aput, pedig nem tett semmi rosszat. Bántották anyut,
pedig ő sem tett semmi rosszat.
– Mint ahogy te sem – mondta Eve. – Csináltak veletek bármit is
azon kívül, hogy bántottak?
– Olyan műanyag izével kötözték össze a kezemet meg a lábamat.
Nagyon szorosan. Fájt. Amikor az egyik elvitte aput, a másik bejött
és… meglazította a műanyagot, hogy ne fájjon annyira. De azt
mondta, ha nem kiabálok segítségért apunak a ’linkbe, akkor megölik
anyut.
– Jaj, Melly. Jaj, kicsim.
– Meg kellett tennem. Meg kellett tennem. Hallottam, hogy apu
sír. Sírt, de azt mondta, hogy minden rendben lesz. Csakhogy semmi
sincs rendben. Megölték aput.
 – Mesélje el, hogyan történt – kérte Eve Cecilyt. – Az elejétől
kezdve.
– Hallottam, ahogy Melly sikít. Még az ágyban feküdtünk. Nem
tudom, hogy pontosan mennyi volt az idő. Vagy péntek késő éjjel,
vagy szombat hajnalban kezdődött. Mondjuk, azt tudom, hogy éjfél
már elmúlt, mert Paullal nem szoktunk éjfél előtt lefeküdni.
Hallottam Melly sikolyát, mire felkeltem és rohanni kezdtem a
szobája felé. Akkor valami megütött. Jobban mondva valaki – emelte
az arcához a kezét. – Elestem és ekkor a hátam mögé rántotta a
kezem és műanyag gyorskötözővel összekötözte. Paul után kiabáltam,
de az a férfi visszarángatott az ágyba, megint megütött és odakötözött
az ágy fejéhez. Láttam, hogy Paul még alszik… legalábbis azt hittem,
hogy alszik, és csak később döbbentem rá, hogy mit csináltak vele.
Valami injekciót adtak neki. Eszméletlen volt, tehetetlen. Ekkor jött
be a másik Mellyvel, és a székhez kötözte. Folyamatosan azt
kérdeztem, hogy mit akarnak, és könyörögtem, ne bántsák a
kicsikémet, és mondtam, hogy vigyék, amit csak akarnak. Nem
feleltek semmit, egyetlen szót sem szóltak. Odarángatták Pault egy
másik székhez. Megkötözték és adtak neki egy másik injekciót. Attól
magához tért. Próbált küzdeni, de…
– Bántották anyut. Újra bántották anyut.
– Már jól vagyok, Melly. Már jól vagyok. Bántottak és azzal
fenyegetőztek, hogy Mellyt is bántani fogják és megkínozzák Pault.
Közben meg csak nevettek Paulon, amikor káromkodva szidta és
fenyegette őket, vagy könyörgött nekik. Egyszerűen kinevették. Utána
az egyik leült mellém az ágy szélére és… hozzám ért.
Cecily Eve szemébe nézett, és a tekintete mindent elmondott.
– Azt mondta, hogy rosszabb is lehet, sokkal rosszabb. Utána
feltette a kérdést, vajon Paul meg akarja-e menteni a feleségét és a
lányát? Megtenne-e bármit, hogy megmentse őket? Paul
természetesen igent mondott. Azt felelte, bármit megcsinál.
– Engem elvittek, hiába könyörgött anyu és apu – vette át a szót
Melody. – Az egyik beráncigált a szobámba és egy másik
gyorskötözővel az ágyhoz kötözött, hogy ne tudjak felkelni. Rettegtem
és anyu meg apu után sírtam, de mielőtt az a férfi rám zárta az ajtót,
azt mondta, minden rendben lesz. Azt is hozzátette, hogy ne féljek, de
ne sírjak tovább. Abba is hagytam. Azt akarta, hogy hallgassak el,
ezért elhallgattam.
– Okos vagy és bátor – mondta Peabody.
– Mégis megölték aput.
– Apu megmentett bennünket – suttogta Cecily, miközben
megpuszilta a lánya feje búbját. – Az, aki az ágy szélére ült, közölte
Paullal, hogy meg kell tennie valamit, ha meg akarja menteni a
feleségét és a lányát. Csak egyvalamit, és utána békén hagynak
bennünket. Ellenkező esetben viszont bántani fognak minket…
megerőszakolnak előbb engem, utána Melodyt is. Ha ezek után sem
engedelmeskedik nekik, megölik a feleségét és a gyerekét, őt a végére
hagyják, hogy az egészet végignézze. Folyamatosan így mondta. A
feleségét és a gyerekét.
– Mit mondtak, mit kell megtennie?
– Ölni. Életeket kell elvennie, hogy életeket mentsen. A felesége és
a gyerek élete nem ér többet, mint bárki másé? Paul azt felelte, hogy
megteszi, de hazudott, és ezt az a kettő is tudta. Az egyik közölte,
hogy több időre lesz szüksége, jobban meg kell győzniük, mielőtt
megkötik az üzletet. Azt javasolta nekem, hogy győzzem meg a
férjemet, mentsen meg engem és a gyereket. Utána magunkra hagytak
bennünket. Nem tudom, mennyi időre.
– Kettesben hagyták a férjével a hálószobában?
– Igen. Paul próbált kiszabadulni. Én is próbáltam. Közben
folyamatosan kérdezgetett, hogy jól érzem-e magam, és azt
hajtogatta, hogy talál valami megoldást. Mindketten mondtuk, hogy
szeretjük egymást. Paul megesküdött, nem fogja hagyni, hogy
Mellynek bármi baja essen – borzongott meg Cecily, és elhallgatott
egy percre, hogy csillapítsa egyre kapkodóbbá váló légzését. –
Szerintem itt hagytak a hálóban egy felvevőt, mert amikor
visszajöttek, az egyik azon gúnyolódott, amit egymás között
mondtunk. Ez ment egy darabig. Időről időre visszajött az egyik és
megütött vagy simogatni kezdett. Utána csináltak valamit Melodyvel,
amitől kiabálni kezdett. Többször is megkérdezték Pault, bármit
megtenne-e azért, hogy megmentse a feleségét és a gyerekét. Órák.
Több óra telt el így. Utána kirángattak. Küzdöttem ellenük, mire az
egyik megütött. Azt hiszem, elvesztettem az eszméletem. Levonszoltak
a pincébe és bezártak, de felszereltek egy kamerát. Úgy gondolom, azt
akarták, hogy Paul lásson engem, ahogy fázom és félek odalent.
Nagyon féltem. Ezután már nem láttam. Soha többé nem láttam Pault.
Könnycseppek csorogtak végig az arcán, a bánat folyója, miközben
a lánya haját simogatta és próbálta ringatni, hogy kicsit
megnyugodjon.
– A rendőrség érkezéséig egyedül voltam odalent. Most már
tudom, hogy Paul megtette, amit akartak tőle. Megtette, amit akartak,
hogy bennünket megmentsen. Addig kínoztak egy jó embert, egy jó
férjet és apát, amíg nem engedelmeskedett nekik – fordította maga
felé Cecily arcát. – Ezt soha ne feledd. Bármit is csinált apu, bármit
mondanak róla az emberek, téged mindennél jobban szeretett a
világon. Azt tette, amit tennie kellett, hogy megvédjen, hogy
megmentsen bennünket.
– Arra kényszerítették, hogy bombát viseljen.
Cecily hátrahőkölt.
– Micsoda? Honnan…
– Ms. Greenspan – vágott közbe Eve, és minden figyelmét Melody
felé fordította. – Láttad a robbanószerkezetet?
– Nem, de hallottam, ahogy erről beszélnek. Az egyik bejött, én
meg úgy tettem, mintha aludnék. A szobában sötét volt… amúgy is
besötétítettek, de akkor odakint is sötét volt, én meg úgy tettem, mint
aki alszik. A másik meg mintha az ajtóban állt volna. A bombáról
beszélgettek, és az, aki anyut bántotta, azt mondta, hogy apu fel fogja
venni és már majdnem megvan, és nemsokára tényleg azt fogja
csinálni, amit mondanak neki.
– Másra is emlékszel abból, amit mondtak?
 – Nagyon csendben voltak, de szerintem legalább ennyire
izgatottak is. Nem tudom, hogy magyarázzam el.
– Így is értem. Emlékszel még valamire?
– Gazdagisztánba mentek.
– Gazdagisztánba?
– Kilencre Gazdagisztánba érnek. Az, amelyik bejárt a szobámba,
lökdösni kezdett. Én meg a másik oldalamra fordultam és úgy tettem,
mint aki alszik. Erre azt mondta, örül, hogy alszom egy keveset. Mire
a másik… – pillantott Melody az anyjára, majd a karjára hajtotta a
fejét. – Azt a csúnya szót mondta. A „b” betűs szót. Meg azt, hogy „a
kölyköt”. Utána kimentek. Ekkor tényleg elaludhattam, mert a
következő emlékem az, hogy már kivilágosodott. Akkor az, aki
többnyire a szobámban volt, megengedte, hogy felkeljek és kimenjek
pisilni. Nagyon szégyelltem magam. Amikor végeztem, megint
összekötözte a kezemet és vissza kellett feküdnöm az ágyra. Ekkor
hívták a ’linkjén, mire szörnyen izgatott lett és sokszor kimondta azt a
csúnya szót, de inkább úgy, mint aki izgul, és nem dühösen, és
beszélgetés közben kiment… Rám zárta az ajtót – vett nagy levegőt a
kislány. – Már nem jött vissza. Minden nagyon elcsendesedett. Nem
sok hiányzott hozzá, hogy megint elaludjak, de észrevettem, hogy
nem kötözte meg a lábamat, és a kezemet sem kötötte hozzá az
ágyhoz. Talán elfelejtette. Ezért megpróbáltam kijutni, csak nem
tudtam kinyitni az ajtót. Az ablakot sem. Kiabáltam, de senki sem
hallotta. Láttam, ahogy az utca túloldalán Mr. Benson kijön a házából
és tovább kiabáltam, de nem nézett fel. Utána jöttek a rendőrök, és
amikor becsengettek, tudtam, hogy nem tudunk ajtót nyitni nekik.
Észrevettem a naprendszerem, levertem a Jupitert és felvettem.
Először el is ejtettem, mert nehéz, utána teljes erővel nekivágtam az
ablaknak. Betörte, én pedig tovább kiabáltam segítségért. A rendőrök
meg bejöttek.
– Ügyes – dicsérte meg Eve. – Nagyon ügyes és találékony vagy.
– De az apukám…
– Anyukádat bezárták a pincébe. Bántották, fázott és félt. Nem
tudott segítséget hívni. Te tudtál, és meg is tetted. Sokat segítene, ha
felkísérnéd Peabody nyomozót a szobádba és megmutatnád neki,
hogyan csináltad. Nagyon sokat segítene.
– Nem akarom itt hagyni anyut.
– Én majd mellette maradok.
– Az apukám nem akarta felvenni azt a bombát.
– Tudom. Szerintem ő is azt szeretné, hogy minél többet segíts
nekünk.
– Menj csak, Melly – puszilta meg a lánya feje búbját Cecily. –
Legyél bátor apu kedvéért.
– Ne vigyék el anyut.
– Ez nem fog megtörténni – ígérte meg Eve.
Megvárta, amíg Peabody kikíséri Melodyt. Tudta, ha valaki többet
is képes megtudni a kislánytól, akkor az a társa.
– Ms…
– Kaphatnék egy percet? Azt hiszem, mégiscsak jólesne egy tea.
– Persze.
Eve figyelte, ahogy a nő a sérültek óvatos, feszes tartásával
kimegy a konyhába.
– Nekem is ellátták már néhányszor a bajomat – kezdte. – Ki nem
állhatom a kórházakat, de az embernek időnként szüksége van rájuk.
– Nem fogom magára hagyni Mellyt. Tisztában vagyok vele, hogy
itt nem maradhatunk. Nem tudnánk ebben a házban élni – kezdett
sírni. – Világos, hogy csak egy ház, de egyben otthon is. A mi
otthonunk, amit úgyszintén megöltek. Nem csak a férjemet, a lányunk
apját, a közös otthonunkat is – fojtotta el a zokogást, és kezével
megtörölte az arcát. – Beszélnem kell az anyámmal. New Rochelle-
ben lakik a mostohaapámmal. Náluk meghúzhatjuk magunkat, amíg
el nem döntjük, hogyan tovább. Én is elmegyek orvoshoz, miután
biztonságban tudom náluk Mellyt.
– Elintézem, hogy valaki elvigye az anyjához.
Cecily bólintott, miközben programozott magának egy teát.
– Tovább kell lépnem. Elsősorban Mellyre kell gondolnom. Paul…
Fogalmam sincs, fogalmam sincs, mihez fogok kezdeni nélküle, és
erre egyelőre nem tudok gondolni. Nem tudok erre gondolni.
– Le tudná írni a támadókat?
– Feketében voltak. Tetőtől talpig feketében. A fejükön sapkaszerű
csuklyával. Szorosan rájuk simult és a nyakukig ért. Vékony, fekete
kesztyű volt a kezükön. Az arcukat fehér maszk takarta, s csaknem
világított a sötétben. Egyetlen arcvonásukat sem lehetett kivenni, csak
a szemüknek maradt rajta két lyuk.
– Magasság, testsúly, testfelépítés?
– Nem voltak sem magasak, sem alacsonyak. Paul pontosan
hatlábnyi. Talán azonos magasak lehettek vele. Izmosak. Nem
túlságosan, de izmosak. Az egyik vékonyabb volt, mint a másik. Aki
engem megütött, az volt az erősebb. Az a…
– Folytassa.
– Csak megérzés, de szerintem élvezte a dolgot. Tetszett neki,
hogy üthet, és közben nézheti Paul reakcióját. A másiknak nem…
legalábbis nem ennyire. Ő is felpofozott, bár nem ököllel ütött, és
szerintem azt is csak azért, mert a társa figyelte – remegett meg
kezében a csésze és a csészealj, amikor belépett Callendar.
– Ő Callendar nyomozó, egyike az elektronikai szakértőinknek –
mutatta be Eve. – Meg kell vizsgálnunk minden elektronikus
eszközüket. Volt a férjének idehaza dolgozószobája?
– Igen. A második emeleten, pont szemben a hálószobával.
Megmutatom.
– Meg fogjuk találni. Az engedélyét kérjük, hogy megnézzünk
minden egyes elektronikus eszközt, biztonsági rendszert és
kommunikációs készüléket. Talán be is kell vinnünk őket alaposabb
vizsgálatra.
– Persze. Bármit.
Eve odalépett Callendarhoz.
– A biztonsági rendszerrel kezdd, csak utána térj rá a
dolgozószobára.
– Rajta vagyok.
 – Ms. Greenspan, nem tűnt fel semmi a támadók hangjában?
Akcentus, mondatszerkesztés, szóhasználat?
– Halkan beszéltek. Sokszor csak suttogtak.
– Oké – mondta Eve, és arra gondolt, ideje másfelől közelíteni. –
Hogyan érezte magát a férje? Boldog volt a munkahelyén?
– Imádta a munkáját. Szerette a munkahelyét. Keményen
dolgozott, de élvezte. Ő vezette a marketingosztályt és mindig is
családtagként gondolt a beosztottjaira – lépdelt vissza a díványhoz, s
merev testtartással leült. – Kérem, hadnagy, kérem, árulja el, hogy mi
történt. Kérem, árulja el, mit műveltek vele.
– Tudott a ma délelőtti tárgyalásról?
– A fúzióról az Econóval. Évek óta ez a legnagyobb kampány,
amin Paul dolgozott. Hónapokig tartott. A csapatával a terjeszkedés
marketingjével foglalkozott. Nem értem.
– Ma reggel a férje öngyilkos mellényben ment a tárgyalásra.
– Istenem, istenem. Hányan? Hányan?
– Jelen pillanatban tizenegy halott és kilenc sérült.
Cecily letette a kezében tartott csészét és a tenyerébe temette az
arcát. Zokogott.
– Gyilkost csináltak belőle. Gyilkost csináltak az én Paulomból.
Miért? Miért tették ezt vele? Miért kényszerítették erre?
– Voltak ellenségei?
– Nem, nem, nem.
– Mi volt a véleménye a fúzióról?
– Eleinte… eleinte nem igazán bízott benne. A Quantum egy
drága, luxuskategóriájú cég, az Econo pedig olcsó. Derrick viszont,
mármint Derrick Pearson terjeszkedni akart és tetszett neki, hogy
színesítheti az üzleti palettát és több csomópontot is hozzáadhat a
hálózatukhoz. Az Econónak mindenfelé vannak ilyen csomópontjai.
Amikor Paul foglalkozni kezdett az üggyel, kihívásként tekintett rá. A
cég embere volt, hadnagy. Mindig hűséges maradt Derrickhez és a
Quantumhoz – tágult kerekre a szeme. – Derrick. Derrick jól van?
– Sajnálom.
 – Jaj, istenem, Derrick úgyszólván az apja volt Paulnak – nyúlt
Eve felé Cecily, és remegő ujjakkal megragadta a karját. – Esküszöm
magának, az életemre esküszöm, hogy Paul szerette Derricket.
Szerette, tisztelte és csodálta. Paulnak egyetlen erőszakos porcikája
sem volt. Jaj, istenem, istenem, istenem, Rozylin, Derrick felesége.
Csaknem negyven éve házasok. Mihez fog most kezdeni? Mihez fog
kezdeni?
– Nem vett észre senkit sem a környéken, aki nem tartozott ide?
Paul nem említett senkit, akitől kellemetlenül érezte magát?
– Nem. Erre egyszerűen nem a válasz. Az elmúlt hetekben
rengeteget dolgozott. Ezen a kampányon. Fáradt volt, zavart, de
izgatott. Lassan összejött a dolog, és ma virradt fel a nagy nap.
Pénteken, amikor végre ágyba került, odabújt mellém, és megígérte,
hogy amint megkötik az üzletet, elvisz egy hosszú hétvégére, ahová
csak akarom. Mosolyogva aludt el. Ekkor… ekkor már itt voltak. Itt
voltak – ismételte meg –, és többé már semmi sem lesz ugyanolyan.
– A biztonsági rendszerük. Ki ismerte a kódokat?
– Paul, Melody, és természetesen én. Iris. Iris Kelly, a
szülősegítőnk. Már kilenc éve dolgozik nekünk. Akkor vettük fel,
amikor terhes voltam. Családtagnak számít.
– Szükségem van az elérhetőségére.
– Persze, de Iris sohasem adta volna meg másnak a kódjainkat,
sohasem vett volna részt ilyesmiben. Istenem, el kell mondanom neki
is, hogy mi történt. Beszélnem kell neki Paulról.
– Hétfőnként nem dolgozik? – kérdezte Eve. – Vagy a hétvégéken?
– Nem, hacsak nincs nagy szükségünk rá. Melly az egész napot
iskolában tölti, és mivel Iris tavaly férjhez ment, rendszerint kedden,
szerdán és csütörtökön jár hozzánk. A lányomat is rábíztam, hadnagy,
még az életemet is rábíznám.
– Senki más nem ismerte a kódokat?
– Nem, csak… Ja, bocsánat. Az anyám és a mostohaapám. Nekik is
elárultuk. Paul szülei Sedonában laknak, ezért… Istenem, istenem,
Paul szülei. Fel kell hívnom…
 – Majd mi értesítjük őket. Milyen gyakran változtatják a
biztonsági rendszer kódjait?
– Azt hiszem, évenként egyszer, vagy valahogy így. Még sohasem
ért minket semmi baj. Semmi rossz nem történt velünk, amíg… Paul.
Mikor láthatom Pault?
Ami maradt belőle, azt egyszerűen nem érdemes megnézni, gondolta
Eve.
– Majd megadom a vezető törvényszéki orvos szakértő
elérhetőségét. Ms. Greenspan, utasítom az egyik járőrt, hogy
maradjon maguk mellett. Hívja fel az anyját. Pakolja össze, amire a
lányával együtt szükségük van. Elvisszük New Rochelle-be. Viszont
kérnem kell egy számot, amelyen elérhetem.
– Mit fog csinálni?
– Végzem a munkám.
– A férjem nem gyilkos, hadnagy.
– Ms. Greenspan, annyit máris mondhatok, hogy a férje áldozat
volt. Végzem a munkám, és mindent megteszek, hogy megtaláljam
azokat, akik bántották magát, terrorizálták a lányát és megölték a
férjét.

• • •
Eve követte Callendart a dolgozószobába.
– Semmi gyanúsat nem találtam ezeken az eszközökön – tájékoztatta
Callendar. – Csak egy csomó vacak a munkájához, különösen az
elmúlt hat-nyolc hétből. Személyes vackok, emlékeztetők, levelezés. A
jelek szerint lazításként főleg szójátékokat játszott. A laborban majd
alaposabban megvizsgáljuk a gépét.
– A ház biztonsági rendszere?
– Az már gyanúsabb a gyanúsnál – húzott elő cseresznyepiros
nadrágjának ezernyi zsebe közül az egyikből Callendar egy
rágógumit. – Kérsz?
– Kihagyom.
 – Szóval ez egy jó rendszer – kezdte Callendar, miközben
kicsomagolta és a szájába ejtette a gumit. – Szuperjó. Nem spóroltak
rajta. Egy ilyen rendszeren nem olyan könnyű áthatolni, mint a vajon,
igaz? Nem is így csinálták. Hónapokig dolgoztak rajta, hogy
bejussanak.
– Hónapokat mondtál?
– Odabent majd ellenőrizzük, de abból, amit egy hordozható
egységgel a helyszínen meg tudok állapítani? Bő harminc bökést és
lökést találtam december vége óta. Minden ilyen bökés és lökés hajnal
kettő és három között történt. Úgy csinálták, hogy lefejtettek egy
réteget, majd fogták a megszerzett adatokat, feldolgozták, utána
visszajöttek, beljebb furakodtak még egy réteggel, és így tovább – fújt
egy lenyűgöző méretű rózsaszín buborékot Callendar, és elpattintotta.
– Feltűnt, hogy a lakók ebben az időintervallumban nem változtatták
meg a kódokat, és ezek a fazonok állhatatos munkával végül feltörték
a rendszert. Nem egyszerűen csak megzavarták a működését. Rétegről
rétegre fejtették fel a védelmet. Sok idő és türelem kellett hozzá, nem
beszélve a kiváló szakértelemről és felszerelésről.
– Vagyis még az év első napja előtt kiszemelték az itt lakó
embereket – vonta le Eve a következtetést. – Nem volt szükségük a
kódokra, nem kellett annyira érteniük a biztonsági rendszerekhez,
hogy közvetlenül zavarják meg a működését.
– Pontosan.
– A lakóknak nem tűntek fel a bökések és a lökések?
Callendar végigsimított rövidre nyírt és sötétlilára festett
tüsihaján.
– Feltűntek volna, ha komolyan odafigyelnek rá. A legtöbb ember
viszont nem figyel, Dallas. Csak beállítja és utána megfeledkezik róla.
– Mindent vigyél be. Beleássuk magunkat ezekbe a készülékekbe.
Az asszony és a gyerek készülékeibe is. Ki van most a Quantumnál?
– Feeney és McNab. Ez nagy horderejű ügy. A százados úgy
intézte, hogy ő is kimenjen.
Eve bólintott. Ha Feeney, az ENyÜ vezetője rááll egy ügyre, az
garancia arra, hogy a legkisebb apróságot is alaposan meg fogják
vizsgálni.
– Mindent, Callendar, még a memokockákat is. Mi kint leszünk a
terepen.
– Meglesz. Dallas, az ember elég jól megismeri azokat, akiknek a
személyes anyagai között matat. Ez a pasas szerette a munkáját.
Mélyen beletemetkezett. Ennek ellenére mindig is a családja foglalta
el az első helyet.
Eve kilépett az ajtón és értesítette a takarítókat. Azt akarta, hogy a
ház minden hüvelykjét vizsgálják át. Utána, hogy kellő időt
biztosítson Cecilynek és Melodynak a csomagoláshoz, lement a
pincébe.
Idelent szórakozott közösen a család. Egy óriási képernyőt talált,
egy minikonyhát, egy nagy babaházat, amiről azonnal eszébe jutott
Bella, néhány kirakót, pár játékot és egy fél fürdőkádat.
A takarítószereket vaskos ajtó rejtette – amit betörtek az elsőként
kiérkező járőrök. Csövek, egy régi vas mosdókagyló, a ház belei,
ahová Cecilyt bebörtönözték. Néhány csövön vérnyom mutatta, hogy
milyen hevesen küzdött a szabadságáért. Sehol egy ablak, amely
beengedne némi fényt. A vastag téglafalak pedig elnyeltek minden
zajt.
Eve elképzelte, milyen lehet, amikor csapdába ejtik idelent az
embert – fázik, fél, miközben fogalma sincs, hogy mi történt vagy
történik a szeretteivel.
Átkutatta a helyiséget, megtalálta a friss, tiszta foltot a porban,
ahová a következtetései szerint Cecily fogva tartói a kamerát
rögzítették. Ennek segítségével mutatták meg Paul Rogannek
összetört, tehetetlen feleségét.
Az ajtó felé fordult, ahol megjelent Peabody.
– A járőrök elviszik a nőt és a gyereket a nő szüleihez. Teljesen
összeomlottak, Dallas. Greenspan csak a gyerek kedvéért tartja magát,
de már nem képes rá sokáig – nézett körül Eve-hez hasonlóan
Peabody. – Jézusom – suttogta. – El sem tudom képzelni, hogyan
tudja tartani magát ezek után.
– A támadók jó előre kiválasztották ezeket az embereket – árulta
el Eve. – Vagyis eleget kellett tudniuk róluk, hogy elhiggyék, hogy
teljesen biztosak legyenek benne, miszerint Paul Rogan megnyomja
azt a gombot és megmenti a családját. Megfigyelték őket. Callendar
szerint nagyjából két hónapot töltöttek azzal, hogy kiiktassák a
biztonsági rendszert és gond nélkül bejussanak – csóválta a fejét,
miközben körbejárt a közös, családi helyiségnek kialakított
pincerészben. – Ha Derrick Pearson lett volna a célpont, akkor rá
áldozzák az idejüket. Mindezt azért, hogy a levegőbe röpítsenek egy
tárgyalást, legalább néhány résztvevőjével együtt. Így akarták
megakadályozni a fúziót? – rázta meg a fejét, majd elindult felfelé a
lépcsőn. – Ezt könnyebben is elérhették volna. Egyszerűbben. Sikerült
még valamit megtudnod a gyerektől?
– Szerinte az ő szobájában is felszereltek egy kamerát. Azt
mondta, aki több időt töltött vele, arra kényszerítette, sírjon a ’linkbe.
Közben azt kellett mondania, hogy „kérlek, apu, segíts.”
– Aha, egy ’linkbe. Felvették a segélykérést. Az a szerencsétlen
meg kapott egy fülhallgatót, és hallotta, ahogy sír a gyerek. Talán a
feleségét is felvették. A nyakam rá, hogy megmutatták Paulnak. Ha
megpróbálja értesíteni a rendőrséget vagy meginog, a csodálatos
lányok máris ott visítanak a fejében.
– Melody szavai alapján szerintem a kettő közül az lehetett a
főnök, aki az apjával töltött több időt, nem pedig vele.
Eve felment a hálószobába.
– Miért hagyták őket életben? Miután Rogan megtette, amit vártak
tőle, miért nem végezték ki az asszonyt és a gyereket? Akkor nem
hagynak szemtanút. Nem marad senki, aki segíthetné a munkánkat –
lépett be az ajtón. Vérfoltos, gyűrött lepedő, a padlón szétszórva
néhány elvágott gyorskötöző. A szék is véres volt, ahol Eve szerint
Rogan a szabadságáért küzdött. – Milyen jól ismerték szombat este
előtt a házat? – gondolkodott hangosan. – Jártak már idebent
mondjuk vendégként, vagy szerelőkként? Futár vagy karbantartó?
Nem feltétlenül – folytatta, miközben körbesétálta a hálót. – Két teljes
napjuk volt a családdal. Ez elég ahhoz, hogy mindent felderítsenek
idebent, beleértve a háló- és a gyerekszobát is. Nem törtek össze
semmit – tette hozzá. – Nem vitték magukkal az értékeket… nem
tették tönkre vagy lopták el az elektronikus eszközöket. Cecily ujján
ott volt a jegygyűrűje. Fényesebb gyémántot is láttam már, de így is
megér néhány ezrest. Ennek ellenére nem vitték magukkal – lépett be
a gardróbba, melyben várakozásainak megfelelően egy falba épített
páncélszekrény várta. – A széf be van zárva, és a nyakam rá, hogy a
tartalma érintetlen – írta be a kódot.
– A mindenit, ez már tényleg nagyon megy.
Eve egy ferde oldalpillantást vetett a társára.
– Annyira azért nem – legalábbis nem olyan jól, mint Roarke-nak,
tette hozzá gondolatban. – Cecily elárulta a kombinációt. Tessék,
némi készpénz, pár tűrhető, ha nem is hivalkodó ékszer, két elegáns
minőségi óra, útlevelek, és így tovább – zárta vissza a páncél ajtaját. –
A támadókat nem érdekelte az itt-ott felcsipegethető néhány ezres,
holott könnyedén megszerezhették volna ezeket az apróságokat.
Egyetlen cél vezérelte őket. Türelmesek voltak.
Otthagyta a gardróbot, keresztülvágott a hálószobán és kiment a
folyosóra.
– Türelmesek voltak, elszántak és céltudatosak – kereste meg
beszéd közben Melody szobáját. Lányos, de nem zavaróan, gondolta.
Továbbá a törött ablaktól és a tönkretett naprendszertől eltekintve
rend uralkodott odabent, de mégsem elvágólagos rend. – Az a férfi
tényleg csak elfelejtette odakötni az ágyhoz és megkötözni a lábát,
vagy szándékosan hagyta, hogy felkelhessen? A kezét összekötözte –
tűnődött Eve.
– Csak egy gyerek. Szerintem egyszerűen nem foglalkozott vele.
Miután elérték, amit akartak, nem érdekelte tovább a kislány. Nem ő
volt a főnök.
Eve bólintott és Peabody felé fordult.
– Egyetértek. Nem ő volt a főnök. Hagyott maga után egy
elvarratlan szálat. A gyorskötözőt is meglazította… talán szereti a
gyerekeket. Ez a gyerek viszont nem hülye. Elég erős és okos volt
ahhoz, hogy felhívja magukra a figyelmet. A támadókat talán az sem
érdekelte, hogy ilyen hamar rájuk találunk. Mondjuk, mindenképpen
gyorsan megtaláljuk őket. Legfeljebb egy órával tartott volna tovább.
Nem érdekelte őket – lépett oda a kitört ablakhoz. – Tényleg nem.
Addigra már régen eltűntek. Leléptek Gazdagisztánba.
– Ami nem valami fajsúlyos városnegyed – szúrta közbe Peabody.
– Hogyan lehet egy marketinges, egy tárgyalás, egy fúzió és a
Quantum fejének a felrobbantásával eljutni Gazdagisztánba?
– Ezt a kérdést Roarke-nak kellene feltenned.
– Aha, fel is fogom. Megérkeztek a takarítók – pillantott Eve a ház
előtt fékező két furgonra. – Hagyjuk dolgozni őket.
 HARMADIK FEJEZET

Mivel a szülősegítő bejárónő egy könnyed sétányira lakott Rogan és

Greenspan házától, Eve úgy döntött, hogy elsétálnak Iris Kellyhez,
mielőtt beszélnének a sérültekkel. A mesterkódjával nyitotta ki az
épület ajtaját, amely mögött apró előtér fogadta őket.
Az egyik felvonóból éppen kilépett két spanyolul beszélő nő.
Akkora táskákat cipeltek, mint egy kisebb elefánt. A fiatalabb betett
egy ujját szopó kisgyereket egy babakocsiba, amelyre állatfigurákat
aggattak – köztük egy elefántot. A baba olyan élvezettel szopogatta a
hüvelykujját, hogy a szeme csillogott a gyönyörtől.
– Ebben meg mi a jó? – gondolkodott hangosan Eve, miközben
beszálltak az üres kabinba. – Mennyire lehet jó íze az ember
hüvelykujjának?
– Nem az íze a fontos, hanem maga a szopogatás. Orális
kielégülést és megnyugvást nyújt.
– Vagyis lényegében lepippantják magukat?
Peabody néhány pillanatig csak némán tátogott.
– Erre… erre… nem igazán tudok felelni anélkül, hogy ne rázna ki
a hideg és ne érezném magamat szörnyen mocskosnak.
Eve vállat vont. Így tették meg az utat a negyedik emeletre.
Rendezett épület, gondolta, tisztességes biztonsági rendszerrel. A
munkásosztálybeli lakók elég büszkék voltak a házukra ahhoz, hogy
ne szemeteljék össze az előteret, a felvonókat és a folyosókat.
Eve megnyomta a Kellyék ajtaja mellé szerelt csengőgombot és
várt.
Az interkom zúgva életre kelt.
– Igen?
 – Dallas hadnagy és Peabody nyomozó – mutatta fel Eve a
jelvényét. – NYPSD. Szeretnénk beszélni magával, asszonyom.
Kattantak a zárak, az ajtó kinyílt, és Eve azonnal látta, hogy Iris
már értesült a történtekről. Ír krémlikőr színű arcát vörösre sírt, égkék
szempár uralta. Aranyszőke haját hosszú lófarokba fogta. Egyenes
szabású fekete nadrágot viselt, hozzá a szeménél valamivel
halványabb kék inget és barna kardigánt.
– A képernyőn. Láttam a híradóban a képernyőn. Paul… Nem
tudom elérni Cecilyt. Nem tudom elérni. Kérem.
– Bemehetünk, Ms. Kelly? – kérdezte Eve.
– Bocsánat. Hogyne. Sokáig aludtam – folytatta hátrálva. – Ez a
szabadnapom. Sokáig aludtam. Később el kellett mennem elintézni
néhány dolgot, de előtte belekezdtem a házimunkába és közben
bekapcsoltam a képernyőt, hogy legyen egy kis társaságom. Nem
tudom elérni Cecilyt. Melly. Jaj, istenem, kérem.
– Ms. Greenspan és Melody már elindultak Ms. Greenspan
szüleihez.
– Ó. Ó! – süppedt bele Iris a nappali egyik foteljébe, a tenyerébe
temette az arcát és feltört belőle a zokogás. – Hála istennek. Már azt
hittem… Attól féltem… Ez őrület. Azt mondták, hogy Paul megölte
magát és azokat az embereket az irodájában. Pedig ő sohasem csinált
volna ilyet. Soha. Mégis újra meg úja ezt ismétlik, és Cecilyt sem
tudtam elérni.
– Hozzak egy pohár vizet? – kérdezte Peabody.
– Köszönöm. Köszönöm. Nem értem, miért mondják Paulra, hogy
ilyet csinált. Ő sohasem ártana senkinek. Kérem, ő annyira jó ember.
– Úgy gondoljuk, Mr. Rogant kényszerítették.
– Ms. Kelly, senki sem környékezte meg, senki sem kérdezősködött
Mr. Rogan munkájáról, a családjáról vagy az otthonukról?
– Nem. Nem. Akarom mondani, beszélgettem róluk a férjemmel és
a barátaimmal. A családommal. Csakhogy nekem ők is családtagnak
számítanak. Befogadtak – törölte le arcáról a könnycseppeket Iris, és
előre-hátra ingatta a testét, úgy próbálta megnyugtatni magát. – Ott
voltam, amikor a születése után hazahozták Mellyt a kórházból.
Olyan volt, mint egy apró, rózsaszín batyu. Olyanokról szoktam
mesélni, hogy milyen jól tanul Melly az iskolában vagy milyen
remekül táncol, esetleg elmondok egy viccet, amit Paultól hallottam…
szeretett viccelődni. Vagy arról beszélek, amit Cecilyvel együtt
csináltunk. Tudják, csak a szokásos.
– Valaki, aki nem tartozik a családjához? – erősködött tovább Eve.
– Mondjuk, aki csomagot vitt, amikor Melody iskolában volt, a szülei
pedig dolgoztak? Esetleg egy szerelő? Akárki.
– Nem, esküszöm. Amikor a piacon járok, váltok néhány szót az
eladókkal. Megkérdezik, hogy érzem magam, hogy érzi magát a
család. Időnként talán Mellyvel is dicsekszem. A sajátomként
szeretem. Elmesélem, milyen jól tanul az iskolában… csillagász akar
lenni. Esetleg szóba elegyedek néhány anyával vagy dadával, amikor
tanítás után érte megyek. Néha Cecilynek ott kell maradnia a
munkahelyén egy-egy megbeszélés miatt, és ilyenkor én viszem haza
Mellyt.
– Nem vett észre senkit, aki nyugtalanította? Akivel beszélt vagy
akit a ház körül látott?
– Senki sem jut eszembe. Sokakat ismerek, akik az utcában laknak,
meg azokat is, akik náluk dolgoznak. Az ember néha elbeszélget
velük. Az én Johnnymmal is így ismerkedtem meg. Spacerék
konyháját újította fel, és beszélgetni kezdtünk.
– Ez mikor történt?
– Már csaknem négy éve.
– Ismeri a ház biztonsági rendszerének a kódjait?
– Igen – nyílt szélesre Iris könnyes szeme. – Igen, isme…
– Nem adta meg senkinek?
– Jaj, nem, dehogy. Még Johnnynak sem árultam el. A bizalmat
nem szabad elveszíteni.
– Leírta valahová?
– Nem.
– Hogyan tudta megjegyezni?
 – Könnyen. A keresztnevük kezdőbetűje születési sorrendben.
PCIM. Az utána következő számok pedig azt mutatják, hogy hányadik
helyen áll a betű az ábécében. Vagyis tizenhat… azaz egy, hat,
három, kilenc, tizenegy. Nem értem. Történt valami a házban?
Ez még nem ért el a médiába, gondolta Eve… vagy csak azután, hogy
Iris kikapcsolta a képernyőt.
– Két férfi betört… átjutottak a biztonsági rendszeren. Egyelőre
nem feltételezzük, hogy ismerték a kódokat.
Iris kapkodni kezdte a levegőt.
– Azt mondta, Cecily és Melly is jól vannak. Azt mondta…
– Velük minden rendben lesz. Ms. Greenspan megsebesült, de
egyik sérülése sem kritikus. Miután itt végzünk, felhívhatja őket az
anyjánál.
– Melly? – szorította szívére a kezét Iris. – Mellyt is bántották?
– Semmi komoly. Munka közben fel szokta venni a ’linket?
– Igen. Kérem, beszélnem kell velük.
– Melly kidobta a Jupitert az ablakon, hogy felhívja magára a
rendőrök figyelmét – árulta el mosolyogva, megnyugtató hangon
Peabody. – Okos, bátor, és nem esett komoly baja.
– Okos. Igen, tényleg okos – törölgette tovább a könnyeit Iris. –
Oké. Minden oké lesz velük.
– Nem volt senki, aki az elmúlt fél évben többször is hívta őket, és
maga nem ismerte? Mondjuk, valami közvélemény-kutató?
– Semmi ilyen nem jut eszembe.
– Idézze fel a decembert. Mi történt decemberben?
– Ó, a karácsonyi előkészületek. Melly nagyon izgult. Közösen
számoltuk a hátralévő napokat, pedig már nem hisz a Télapóban.
Mint mindig, most is segítettem a díszítéssel. Nagy bulit csináltunk
belőle. A piacra és bevásárolni is többet kellett járnom. Paul és Cecily
nevében is vettem néhány apróságot. Különösen Paul nevében, mert
az idén nagyon sokat dolgozott egy kampányon. Természetesen
Mellyvel is végigjártunk néhány boltot… ez volt a mi titkos
bevásárlásunk és csomagolásunk. A szüleinek, néhány barátnőjének és
a nagyszüleinek vett ajándékot.
– Szóval, semmi szokatlan.
– Nem jut eszembe… Bár számomra szokatlan volt, de nem
értem…
– Bármi.
– Kilopták a tárcám és a ’linkem a szatyromból. Jobban kellett
volna vigyáznom. New Yorkban születtem és nőttem fel, ezért jól
tudom, mennyire vigyáznia kell az embernek, és mégis megtörtént.
– Hogyan? Mikor?
– Amikor Mellyvel kettesben órákon át vásároltunk és együtt is
ebédeltünk. Egy zsúfolt szombaton. Már évek óta nem dolgozom
szombatonként, nálam ez a szabály. Csak akkor teszek kivételt, ha
nagyon elfoglaltak, meg a nyári szünetben. Sok mindent vettünk és
elfáradtam egy kicsit. Óvatlanná váltam. A metró peronján álltunk a
zajos tömegben, és Melly nagyon izgatottan viselkedett. Szorosan
fogtam a kezét. Támadt egy kis lökdösődés, amikor megjött a
szerelvény. Ekkor történhetett, mert előtte a ’linkemmel jöttünk át a
beléptetőkapu forgókeresztjén. Már a kocsiban ültünk, amikor
észrevettem, hogy eltűnt a tárcám és a ’linkem. Fel akartam hívni
Johnnyt, hogy szóljak neki, hazafelé menet veszek curryt.
– Jelentette a rendőrségen?
– Igen, de csak azért, mert Paul és Cecily nagyon erősködtek, hogy
jelentsem. Érvényteleníttetnem kellett a kártyámat, az alkalmazásokat
a ’linkemen, és így tovább. Nem volt rá szükségem, de egy kevés
készpénzt is vittem magammal. Száz dollár alatt. Viszont tartottam a
tárcámban több fényképet, amelyek sokat jelentettek nekem.
– A biztonsági rendszer kódjai nem voltak ott?
– Nem. Nyomozó… bocsásson meg, elfelejtettem a nevét.
– Dallas hadnagy vagyok.
– Elnézést, hadnagy. Esküszöm magának mindenre, amit szeretek,
hogy még sohasem találkoztam Paul Rogannél tisztességesebb és
odaadóbb emberrel. Ha megtette, amit mondanak, márpedig maga
szerint is megtette, akkor csakis azért, mert kényszerítették. Ez
világos. Kérem, most már felhívhatom Cecilyt és Mellyt?
Eve felállt.
– Felhívhatja. Ha eszébe jut valami, bármilyen lényegtelennek is
tűnik, értesítsen engem vagy Peabody nyomozót. A kapitányságon.
– A szavamat adom. Mindent megteszek, hogy segítsek kideríteni,
ki tette ezt a családommal.

• • •
– December – jegyezte meg Peabody, miközben lefelé tartottak az
emeletről.
– Még karácsony előtt, mielőtt elkezdődtek a bökések és lökések.
Bepróbálkoztak, hátha Kelly magánál tartja a kódokat a tárcájában
vagy a ’linkjén. Csakhogy nem találtak semmit. Ezután kezdték
keresztülfúrni magukat a rendszeren. Derítsük ki, mikor kezdődött
ennek a fúziónak az előkészítése, ki tudott róla már decemberben is.
Továbbá kérjük le az ellopott tárcáról és ’linkről írt jelentést – lépett
ki Eve a friss levegőre. – A biztonság kedvéért Kelly férjének is
nézzünk utána.
– A konyhapulton láttam egy rajzot a gyerektől. Valentin-napi
lapot is kapott tőle, ott tartotta a férjétől kapott lap mellett.
– Nem a férje lesz a tettes. Ennek ellenére utánanézünk, nem
hagyunk elvarratlan szálakat. Neki nem kellett volna ellopni a tárcát
és a ’linket, hogy megtalálja a kódokat. Mindössze meg kellett volna
néznie, amikor a felesége nem figyel. Csakhogy az elkövető lehet
olyan ember, akinek dolgozott, vagy egy munkatársa, egy haverja, aki
a rövidebbik úton akar Gazdagisztánba jutni. Kiszedte belőle az
információt, rétegről rétegre bontotta le a gyanakvását, mint ahogyan
rétegről rétegre bontotta le a biztonsági rendszert is. Irány a kórház –
döntött Eve. – Közben nézd meg, kik azok, akiket már kiengedtek. Az
odafelé vezető úton hozzájuk is beugrunk.

• • •
Mire odaértek a kórházhoz, három ember vallomását is sikerült
felvenniük, akiket elláttak, majd hazaengedtek. Mindnyájan ugyanazt
mondták. Paul Rogan – a családjáért és a cégért élő ember, kreatív
vezető, aki látszólag „furcsán viselkedett”, „beteg volt”, „nem volt
önmaga” – Derrick Pearson és Willimina Karson elé sietett, amikor
azok ketten beléptek a tárgyalóterembe.
Utána bumm.
Eve reménykedett benne, hogy a csúcson kezdheti Karsonnal, de
az Econo vezetője olyan súlyosan megsérült, hogy kómában feküdt az
intenzív osztályon, ahová nem léphetett be. Amikor ezt megtudta,
taktikát váltott, és a jelvénye segítségével megkereste Rogan
titkárának a kórtermét.
A kórházi ágy fehér lepedőjén Rudy arca vörösen fénylett a rákent
égés elleni zselé alatt. Jobb karját csuklótól vállig gipsz rögzítette. A
feje búbjától a bal füléig tartó vágást összevarrták. A vékony kórházi
köpenyből kilátszó bőrfelületeken zúzódások, égések és vágások
látszottak.
– Mr. Roe, én Dallas hadnagy vagyok. Ő a társam, Peabody
nyomozó – tette el a jelvényét, miközben közelebb lépett az ágyhoz.
A szobát és a sebesültet átitatta a zöld zselé édeskés illata. Rudy
sötét váraláfutás övezte szeme megtelt könnyel.
– Nem tudom, mi történt. Nem tudom.
Csak nyugodtan, gondolta Eve.
– Mr. Rogan, mikor ért be ma reggel az irodájába?
– Nyolc negyvenötkor. Már kezdtem aggódni, mert azt hittem,
legkésőbb nyolc harmincra megérkezik. Ez volt a nagy nap, és úgy
terveztük, hogy a tárgyalás előtt végigvesszük a bemutató főbb
pontjait. Hétvégén még a jegyzeteimet is kiegészítettem… néhány
beszélgetésindító témával.
– Ezeket átküldte Mr. Rogannek?
– Nem, de tegnap írtam neki egy szöveges üzenetet, amiben
megemlítettem, és más dolgokra is emlékeztettem.
– Válaszolt?
 – Csak annyit írt vissza, hogy nyugi. Izé… „Nyugi, Rudi. Befogtuk
a célt.”
– „Befogtuk a célt?”
– Aha. Első olvasásra nem is értettem, de utána kitaláltam, hogy
azt akarja mondani, a bemutató el fogja érni a célját. Vagy valami
hasonló.
– Nem ezt a kifejezést szokta használni?
– Nem hinném. Mármint úgy értem, ezt még sohasem hallottam a
szájából.
Katonák, gondolta Eve. Itt követték el az első hibát.
– Milyennek látta ma reggel?
– Zavartnak. Fáradtnak. Azt hittem, annak ellenére végigdolgozta
az egész hétvégét, hogy azt mondta, ne aggódjak – csordult ki egy
könnycsepp Roe szeméből, és lassan végigcsorgott a síkos zselén. –
Oda akartam adni neki a jegyzeteimet, de egyenesen bement az
irodájába, és rám parancsolt, hogy senkit se kapcsoljak. És… és
bezárta az ajtót. Hallottam, ahogy bezárkózik. Még sohasem csinált
ilyet. Tudnom kellett volna, hogy valami nincs rendben, hogy valami
nagyon nincs rendben.
Peabody kinyújtotta a kezét és megfogta Rudi épen maradt karját.
– Nem tudhatta.
– Nem úgy viselkedett, mint ahogy szokott, egyáltalán nem úgy
viselkedett, de kilenc előtt kijött a szobájából, megállt, és egyenesen a
szemembe nézett. Közölte velem, hogy remek munkát végeztem, és
mennyire hasznos vagyok neki és a cégnek. Ez nagyon jólesett,
tudják? Mindig megdicsérte az embert, amikor jól végezte a dolgát.
Utána továbbment a tárgyalóterembe, én meg befejeztem egy másik
munkát, mielőtt bementem az irodájába, hogy az asztalára tegyek egy
dossziét. Észrevettem a tabletjét. Nem vitte magával a tárgyalásra,
pedig szüksége volt rá. Tudtam, milyen fontos, ezért felkaptam és
rohanni kezdtem. Odaértem az ajtóhoz, talán ki is nyitottam. Erre
már nem emlékszem. Valami felrobbant, hirtelen minden nagyon
hangos és forró lett, és úgy éreztem, hogy repülök. Utána semmire
sem emlékszem. Később hallottam, hogy valaki sikoltozik, másvalaki
pedig engem vonszol. Azt hiszem. Minden összekavarodott.
– Semmi baj. Mr. Rogan nem kapott olyan üzeneteket vagy
leveleket a munkahelyén, amiket maga szokatlannak, esetleg
aggasztónak talált?
– Nem, asszonyom. Esküszöm. Paul nem követte volna el, amit
mondanak. Sohasem követte volna el.
Mivel egy sebesülttel beszélt, Eve elengedte az asszonyom
megszólítást a füle mellett.
– Nem veszett össze senkivel a cégen belül?
– Nem, asszonyom. Mármint úgy értem, neki is akadtak
nézeteltérései, vitatkozott másokkal, és a feszültség is érezhető volt a
kampány és a tárgyalások alatt, de semmi vérre menő. Szerettem vele
dolgozni. Tényleg meghalt?
– Részvétem.
– Talán nem is ő volt – motyogta Rudy, és a fal felé fordította a
fejét. – Talán valaki más, aki csak hasonlított rá. Mint egy klón.
Tényleg nagyon fáradt vagyok.
– Hívjon fel, ha eszébe jut még valami – intett a társának Eve,
hogy hagyjon egy névjegyet az éjjeliszekrényen.
– Van valaki, aki idejönne, hogy maga mellett legyen? – kérdezte
Peabody.
– Az anyám ide repül. Meg a bátyám – enyhült tekintetében a
szenvedés, amikor megpillantotta az ajtóban álló nőt. – Kimmi.
Noha látszott Kimmin, hogy sírt, egy derűt sugárzó virágcsokrot
tartott a kezében.
– NYPSD – közölte vele Eve.
– Ó, később is visszajöhetek.
– Arra semmi szükség. Már végeztünk. Rokon?
– Nem, együtt dolgozunk Rudyval.
– Peabody, vedd el a virágot, és maradj Rudy mellett.
Beszélhetnénk néhány percet odakint? – fogta meg kérdés közben
Kimmi karját Eve, és kivezette a kórteremből.
 A csinos, szomorú őzikeszemű, barna lány az ujjait csavargatta.
– Még csak ott sem voltam – kezdte, mielőtt Eve megszólalhatott
volna. – Úgy értem, az asztalomnál ültem, amikor… Hallottam a
robbanást, csak éppen nem úgy hangzott, mint amilyennek egy
robbanást képzel az ember. Azt hiszem, azért, mert messze ültem a
tárgyalóteremtől. Utána viszont következett a kiabálás meg a
sikoltozás, és mindenki rohanni kezdett. A riasztó is megszólalt.
– Látta ma reggel Mr. Rogant?
– Csak egy pillanatra, amikor elment az asztalom mellett. Egy szót
sem szólt hozzám. Pedig mindig mondott nekem valamit, de ma nem.
– Mennyit beszéltek egymással munka közben?
– Paul mindenkivel beszélgetett. Neki ilyen volt a vezetői stílusa.
– Magánemberként is beszéltek?
– Alig több mint egy éve dolgozom a Quantumnál, de már
meghívott a házában rendezett karácsonyi bulira. Ennek az egésznek
nincs semmi értelme.
– Milyen munkakörben dolgozik a Quantumnál?
– Lia Berkell asszisztense vagyok – hunyta le szorosan a szemét
Kimmi. – Voltam. Meg… meghalt a robbanásban. Legalábbis nekem
azt mondták, hogy meghalt. Ő volt a digitális marketing igazgatója.
Ott ült a tárgyaláson. Izé… Ő, Rudy és én szorosan együttműködtünk
Paullal ebben a kampányban. Viszont ez nem csak munka volt – törölt
ki a szeméből egy könnycseppet. – Komoly csapatot alkottunk.
Egymásért is dolgoztunk. Mint amikor betörtek a lakásomba, és Lia
megengedte, hogy nála aludjak, amíg vissza nem jön a lakótársam.
Így nem maradtam egyedül.
– Ez mikor történt?
– Decemberben. A lakótársam üzleti útra ment, én pedig éppen
randiztam, és arra értem haza, hogy valaki betört a lakásba.
– Mit vittek el?
– A számítógépemet, a tartalék ’linkemet, a tabletemet, a fali
képernyőmet, az órámat, amit a szüleimtől kaptam, amikor
mesterdiplomát szereztem üzleti szakon, meg a vészhelyzetre félretett
pénzemet. A rendőrség szerint a tettes minden bizonnyal a gyors
haszonra hajtott, de közben annyira felforgatták a lakást, hogy az
komolyan megrémített. Mondjuk, ez most már egyáltalán nem számít.
– Munkaanyagokat is tartott a számítógépén?
– Persze, de jelszó és biztonsági programok is védték. Továbbá
mindig lementem diszkre az adatokat, és magammal vittem, amikor
elmentem hazulról. Megszokásból. Mindenről maradt másolatom.
– Az Econo-ügyről is tárolt adatokat a számítógépén? Például
hivatalos e-maileket?
– Igen. Éppen ezért kellettek a biztonsági programok.
Eve arra gondolt, hogy egyetlen program sem nyújthat tökéletesen
biztonságot.
Miközben visszamentek az intenzív osztályra, hogy még egyszer
megnézzék Karsont, tájékoztatta Peabodyt mindarról, amit sikerült
megtudnia.
– Már megint december.
– December tizennyolcadika. Közvetlenül azután, hogy elemelték
Kelly tárcáját és ’linkjét. Az erről az ügyről írt jelentést is le kell
kérnünk.
– Bízd rám mindkettőt. Eddig annyit sikerült megtudnom, hogy a
Quantum és az Econo között november vége körül kezdődtek a
tárgyalások a fúzióról. Rogan bejárónőjének a tárcáját decemberben
lopták el, és most kiderült, hogy az egyik munkatársának a
számítógépét úgyszintén decemberben lopták el. A véletlen egybeesés
csak duma, igaz?
– Süket duma – helyeselt Eve. – Habár fogalmam sincs, hogyan
lehet a duma süket. Ez az egész az üzletről szól, nem pedig az
emberekről. Szétrobbantották a megállapodást… kövessük a pénz
útját. Először tudjuk meg, hogy ki nyert rajta és ki veszített.
Beléptek az intenzív osztály előterébe. A pult mögött ülő,
betegeket őrző nővér egyszerre szigorú és gyanakvó pillantással mérte
végig őket. A székeken néhány ember ült. Mindegyikük kimerültnek
tűnt. Egyiküknek csillogott a bal arca a rákent égés elleni zselétől,
jobb bokáját járógipsz ölelte körül, és a karját is felkötötték.
Eve a nővérhez lépett és megmutatta a tenyerébe rejtett jelvényét.
– Willimina Karson állapota érdekel.
– Ellenőriznem kell a személyazonosságát.
– Csak nyugodtan.
A nővér a leolvasó elé helyezte a jelvényt. Kőkemény arckifejezése
szigorúra váltott.
– Néhány riporter már megpróbált beosonni mellettem. Ms.
Karson állapota kritikus. Ha többet akar tudni, ha a részletekre
kíváncsi, akkor a kezelőorvosával beszéljen, rá viszont várni kell.
Pokoli délelőtt áll mögöttünk.
– Akárcsak mindannyiunk mögött. Megköszönném, ha
tájékoztatna az állapotában beálló változásokról.
– Máris felírom.
– Hányan kerültek be a reggeli esemény kapcsán?
– Ketten. Ms. Karsont is beleértve. Eredetileg hárman voltak, de
egyikük nem élte túl.
Tizenkét halott, gondolta Eve, majd figyelme a begipszelt, felkötött
karú férfi felé fordult.
A hatvanas éveinek a derekán járhat, tűnődött, sovány, és a
melegítőnadrágja, valamint az I F059 NEW YORK feliratú pólója
ellenére is elegánsnak látszik. A ruhadarabokat mintha nemrég vették
volna le a polcról, és éles ellentétben álltak elegáns fekete cipőjével.
– Beszélgessünk el vele – szólt oda Peabodynak.
Elindult a férfi felé és megmutatta a jelvényét.
– Ismer valakit az intenzíven fekvők közül?
A férfi óvatosan végigmérte. Bal szemét vörösre festette a vér.
– Ismerek. Az EconoLift jogásza vagyok és egyben Willimina
Karson jogi tanácsadója.
– Akkor maga is jelen volt a tárgyaláson. Én vezetem a nyomozást.
Ő a társam, Peabody nyomozó.
– Tudom, kik maguk. Egyszerű ügy ez New York egyik legjobb
nyomozójának, nem igaz? Máris a markában a gyilkos. Legalábbis,
ami megmaradt a szemétládából – csapott ökölbe szorított kezével
kétszer a térdére. – Őszintén kívánom, bárcsak túlélte volna, hogy
lássam élete végéig a börtönben rohadni.
– Peabody, keress egy kényelmesebb, elzárt helyet, ahol
nyugodtan beszélgethetünk… mi is a neve, uram?
– Loren Able. Nem hagyom itt Williminát.
– Erre nem is kérem, de beszélnünk kell magával. Szeretnék
elárulni néhány fontos tényt.
Peabodynak sikerült megszereznie az egyik apró pihenőnek
berendezett szobát – egy asztal, négy szék, két automata és egy
özönvíz előtti AutoSéf várta őket odabent. Ráadásul még egy kisebb
párnára is szert tett valahogyan.
– Mr. Able, a nővér azt mondta, hogy fel kell polcolnia a lábát –
tette a párnát a negyedik székre, majd a férfi felé fordította.
Loren felsóhajtott.
– Ez kedves magától – emelte meg bal lábát a kezével, majd
óvatosan leengedte a párnára.
– Hozzak egy kis vizet vagy teát?
– Odaadnám az elsőszülöttemet egy jó feketekávéért.
– Meglátom, mit tehetek.
Miután Peabody távozott, Able egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Olvastam az Icove-könyvet. A videót nem láttam, de a könyvet
olvastam. Ha kíváncsi a véleményemre, Nadine Furst nagyon jól
választott nyomozót magának. A társával is szerencsés, hadnagy.
– Igen, az vagyok.
– Tényeket említett. Hallani akarom azokat a tényeket.
– Ezek közül nem minden jut el a médiához – figyelmeztette Eve.
– Legalábbis addig nem, amíg tart a nyomozás.
– Harminckilenc éve vagyok ügyvéd, hadnagy. Tudom, hogyan
tartsam csukva a számat.
– Elárulok valamit Paul Roganről.
Miközben beszélt, Able lehunyta a szemét, így Eve nem tudott
olvasni a tekintetéből. Azonban az arcán éktelenkedő vörös folt még
vörösebbé vált, miközben a Paul otthonát ért támadásról szóló
beszámolót hallgatta.
Miután Eve befejezte, egy hosszú pillanatig nem szólt egy szót
sem. Utána kinyitotta a szemét.
– Lényegében azt akarja a tudtomra adni, hogy választás elé
állították Rogant. Az élete és a tárgyalóban lévő többi ember élete,
valamint a felesége és a lánya élete között kellett döntenie?
– Igen. Minden bizonyíték ebbe az irányba mutat.
Able vett egy mély lélegzetet.
– Törött csontokkal és zúzódásokkal kerültem ki abból a szobából.
Viszont a nő, akit a születése pillanatától kezdve ismerek, az életéért
küzd. Akit minden tekintetben a lányomnak tartok, egyedül vér
szerint nem az. Ha csupán egyetlen pillanatnyi figyelmeztetést kapok,
a saját testemmel próbálom megvédeni. Habozás nélkül. Talán el
tudom fogadni, hogy Paul Rogan nem hozhatott más döntést, mivel a
helyében valószínűleg én is így tettem volna. Viszont ha Willi meghal,
életem végéig átkozni fogom.
– Mennyire ismerte Paul Rogant?
– Egyáltalán nem ismertem – pillantott fel, amikor belépett
Peabody. Egy eldobható tálcát tartott a kezében, rajta három
papírpohárral. – Maga igencsak talpraesett, nyomozó, legalábbis a
kávé illata egész tűrhető.
– Nem tudom, hogy az íze is az lesz-e.
– Mindenesetre köszönöm. Nem álltunk közvetlen kapcsolatban
Rogannel – folytatta Able, miközben kortyolt a kávéjából. – A
Quantum saját ügyvédjével dolgoztam együtt. Ő is az intenzívre
került, akárcsak Willi. Remélem, túléli. Az elmúlt hónapok során
Derrick Pearsont is alaposan megismertem. Szerintem nagyon jó
ember volt, okos és tisztességes. Elsősorban azt tartottam szem előtt,
hogy az Econo számára a lehető legjobb egyezség szülessen.
– Sikerült elérni ezt a célt?
– Igen, azt hiszem.
– Mi lesz most az üzlettel?
 – Derrick halálával és Willi… Ingoványos a talaj. A mai tárgyalás
után terveztük elvégezni a papírmunkát, amivel törvényesen is
bebetonozzuk a fúziót, majd következett volna a hivatalos bejelentés,
és így tovább. Magát a megállapodást viszont már a múlt héten
megkötöttük.
– Csakhogy nem írták alá a papírokat.
– Ahogy mondja. Mindkét oldalon akadtak olyanok, akik
ellenezték. Derrick gyermekei viszont a fúzió mellett állnak, mivel az
apjuk azt akarta. Ráadásul az összeolvadás jól jön a Quantumnak.
– És az Econónak? Sajnálom, hogy Ms. Karson nem tud beszélni az
Econóról.
– A halálát követően én lennék a többségi részvényes. Az ő része
megoszlana köztem, a féltestvére és a legjobb barátja között, akivel
gyerekkoruk óta ismerik egymást.
– Hol van most a féltestvére és a barátja?
– Javier… aki az anyja harmadik férjétől született fia,
Barcelonában lakik. Orvosnak tanul. Willimina anyjával együtt
elkezdték szervezni, hogy ide utazzanak. Holnapra meg is érkeznek.
Már Juliette is elindult. Ő Santa Feben lakik a férjével és a lányával.
Most várják a második gyereküket. Mondtam neki, hogy maradjon, ne
induljon el, de mégis jön.
– Ki kapta volna meg a részét, ha maga is meghal a robbanásban?
– Érdekes kérdés. Willi, de ha előttem hal meg, akkor a húgom és
az öcsém között kerül elosztásra.
– Meg tudná adni az összes kedvezményezett nevét és
elérhetőségét? – kérdezte Peabody.
– Attól tartok, fel kell hívniuk az irodámat… onnan majd én
intézek mindent. A ’linkemet, a határidőnaplómat és minden egyebet
elveszítettem a robbanásban. Ezt a ruhát is egy kifutófiútól
könyörögtem el. Egyedül a cipőm maradt meg – meredt felpolcolt
lábára Able. – Az túlélte.
Miután Peabody visszatámogatta Able-t a váróba, Eve úgy döntött,
elég kihallgatást vezetett már, elég benyomást gyűjtött a terepen.
 Vissza kellett mennie a kapitányságra, hogy felállítsa a tábláját és
megnyissa az aktát. Továbbá gondolkodjon.
– Szerezz egy tárgyalót és egyeztess Baxterrel meg Truehearttal.
Nekem idő kell, hogy mindent leírjak és jelentsek a parancsnoknak.
– Szerezhetnénk esetleg valamit… bármit enni a kórházi
menzáról?
– Kórházi kaját akarsz?
– Az attól függ, mennyire vagyok kétségbeesve.
– Rendben – kotort elő Eve egy marék aprót. – Szerezz
kétségbeesési kaját és találkozzunk a kocsinál.
Legalább lesz egy kis ideje, hogy rendezze a jegyzeteit.
Rengetegen érintettek, gondolta kifelé menet. Egyezségek és
fogaskerekek. Egy rész ennek, egy rész annak.
Valaki pedig, vonta le a végkövetkeztetést, többre vágyott annál,
mint amennyi tisztességes úton megillette.
 NEGYEDIK FEJEZET

Peabody beugrott a kocsiba és Eve kezébe nyomott egy papírpoharat.

– Leves. Zöldséges marhahúsleves.
Eve megszagolta, majd nyelt egy nagyot, mielőtt elkezdett kifelé
araszolni a mélygarázsból. Paprikaillata volt és fűszeres, cseppfolyós
kartonpapírhoz hasonlatos íze, amihez éppen csak hogy langymeleg
hőmérséklet társult.
– A marha melyik része?
– Nem mondták, és jobbnak láttam nem kérdezni – kortyolt bele
Peabody, és azonnal köhögni kezdett. – Ocsmány, ocsmány. Inkább a
gyümölcsös minipitét kellett volna választanom.
– Gyümölcsös minipitéjük is volt, de te mégis a rejtélyes,
folyékony húst választottad?
– Ami még zöldséges is – küzdötte le Peabody a következő kortyot.
– Azt mondtam magamnak, hogy viselkedjek felnőtt módra és
gondoljak a lötyögős nadrágomra. Erős a szaga? Az utóíze is erős.
Meg olyan nyúlós.
– Lehet, hogy patkányhús. Cseppfolyósított paprikás patkány –
adta vissza Eve a poharát Peabodynak.
– Ez egy kórház! A kórházakban nem adnak patkányt.
Eve egy hulladékmegsemmisítő felé kanyarodott és lefékezett
mellette.
– Szabadulj meg a patkánylevestől.
– Ez nem patkány. Nem patkányt ittam – tiltakozott Peabody, de a
poharakkal egyensúlyozva kinyitotta a kocsi ajtaját. A
hulladékmegsemmisítőhöz sietett és beledobta a maradékot. Végül
letörten visszaült Eve mellé. – Kivehetek legalább egy diétás üdítőt az
AutoSéfből?
– Milyen íz mossa el a patkánylevest?
– Nem patkány volt, de bármilyen – kért magának egy cseresznyés
üdítőt Peabody, Eve-nek pedig egy Pepsit. – Az ügyvéd
tisztességesnek tűnt – kezdte. – Mégis, ha Karsonnal együtt
odavesznek a robbanásban, akkor az Econo tulajdonhányadának nagy
része más kézbe kerül. Pearson halálával a Quantum többségi
tulajdona is átkerül máshoz.
– Utánanézünk mindenkinek, aki hasznot húzott a robbantásból.
Hátborzongató módja az örökség megszerzésének. Kockázatos és
túlságosan bonyolult. Mi lett volna, ha Rogan elveszti a fejét, és nem
nyomja meg a gombot? Mi történik, ha a többségi tulajdonosok
túlélik? Márpedig elképzelhető, hogy Karson túléli.
– Miért éppen robbantással? – vette át a szót Peabody. – Amivel
többeket megölnek ahelyett, hogy csak a kiszemelt áldozattal vagy
áldozatokkal végeznének… mármint, ha tényleg az örökség az
indíték.
– Ott a pont – helyeselt Eve. – Sokkal valószínűbb egy olyan
gyilkos, aki valamiért mindkét társaságra neheztelt. Még ennél is
valószínűbb, hogy valaki a megállapodás szétrobbantásától remélt
hasznot. Ha az ember mindkét céget káoszba taszítja, elodázhatja
vagy meg is akadályozhatja a fúziót, amíg az új vezetőség meg nem
egyezik a romokon.
– Nem értem, milyen előnye származna bárkinek is abból, ha
keresztülhúzza a fúziót. Különösen úgy nem, hogy valószínűleg csak
késleltetnie sikerült.
– Pontosan ezt a kérdést fogjuk feltenni a civil szakértőnknek.
– McNabbal adunk Roarke-nak tízezer dollárt, hogy fektesse be
nekünk.
– Micsoda?
– Nemrég megbeszéltem vele, és már nem sok hiányzik hozzá,
hogy összegyűljön az összeg.
Eve-nek kissé összeszorult a gyomra.
 – Ez elég sok a rendőri fizetésekhez képest ahhoz, hogy
eljátsszátok.
– Egy nap talán a saját lakásunkban akarunk majd lakni. Vagy
akár egy házban. Te kit bíznál meg vele, ha be akarnád fektetni a
pénzed?
– Roarke-ot – ismerte be Eve. – Mindig is nagyon jó befektetőnek
tartottam.
– Pontosan.
– Vett egy farmot – dünnyögte Eve.
– Megvette a farmot? Már megint kevered a szólásokat?
– Egy farmot. Tényleg vett egy farmot valahol Nebraskában, mert
tettem valami megjegyzést, amitől beindult benne valami, és
kihívásnak tekinti a dolgot. Ezért vett egy lepukkant farmot az én
nevemre valahol Bivalybasznádon.
– Egy nebraskai farmon fogtok élni?
– Jézus Krisztus, Peabody, már egyetlen korty patkányleves is
leolvasztotta az agyadat? Csinál majd vele valamit. Átalakítja és
eladja, vagy mi. Egy romokban heverő ház áll rajta, meg egy csomó,
ugyancsak romokban heverő épület a hátborzongató üres földön a
nebraskai semmi közepén.
– Ami a tiéd.
– Jogilag – amitől egyszerre jött zavarba és képedt el, habár
tisztában volt vele, hogy a férje elsősorban ezért csinálta az egészet. –
Csak annyit mondok, hogy bármennyit is fizetett érte, neki ez csak
játék. Tudod, akkor is remekül szórakozik, ha elbukja a kihívást.
Viszont ha odaadjátok neki a pénzeteket, akkor azzal nem fog
játszadozni. Vigyáz majd rá.
– Tudom. Ez egy kicsit félelmetes, ugyanakkor izgalmas is.
Továbbá az akkor sem patkányleves volt. Talán, esetleg szűk tíz
százalékos eséllyel mókus.
Eve befordult a kapitányság mélygarázsába.
– Mi a különbség?
– A mókusok cukik és szőrösek. Továbbá lehet személyiségük.
 Eve beállt a parkolóhelyére és Peabody felé fordult ültében.
– Amikor legközelebb találsz egy mókust, nézz a szemébe, és
azonnal látni fogod, hogy csak egy szőrös patkány. Egyenesen a
szemébe. Őrültek.
Ahogy kiszállt a kocsiból, jelezni kezdett a kommunikátora. A
kijelzőn látta, hogy Whitney irodája keresi.
– Itt Dallas.
– Amilyen hamar csak tud, jelentkezzen a parancsnoknál.
– Már megérkeztem az épületbe. Indulok felfelé – bontotta az
összeköttetést, és elgondolkodott. – Foglalj le egy tárgyalótermet és
készítsd elő az eligazításra Baxterrel és Truehearttal. Indíts el egy
keresést, hogy kiknek származott előnye a robbanásból – folytatta a
felvonó felé tartva. – Az ENyÜ-re is be kell ugranunk, hogy lássuk, hol
tartanak, meg utánanézni, történt-e hasonló bűncselekmény, beleértve
a család megtámadását is.
A felvonó kabinjában folytatta a felsorolást. Miután beszélt
Whitney-vel, valószínűleg még több tétel kerül fel a listájára.
Abban a pillanatban, ahogy a felvonó megállt és a kabint
elkezdték megtölteni a rendőrök, magára hagyta Peabodyt és a
mozgójárdán folytatta az útját.
Közben elővette a ’linkjét és felhívta Roarke-ot.
A férje arca – mintha az istenek vésték volna kőbe, nem is
beszélve a szédítő, kék szempárról – azonnal megjelent a képernyőn.
– Felteszem, nem éppen egy nemrég felfedezett naprendszer
megvásárlásán dolgozol.
– Egy nagyon hosszúra nyúlt üzleti ebédről tartok visszafelé –
felelt alig hallható ír akcentussal Roarke, miközben tökéletesen
metszett szájával elmosolyodott. – Neked sikerült enned valamit
ebédre, hadnagy?
– Akadt egy kis patkányleves.
Roarke felvonta selymes, fekete hajához hasonlatos szemöldökét.
– Milyen izgalmas életet élsz.
– Egy pizzának jobban örültem volna. Mellesleg szükségem van
egy civil szakértőre… aki otthonosan mozog az üzleti életben. A
nagyok között. Különösen a fúziók terén.
– Te nyomozol a Quantumnál történt robbantás ügyében – olvadt
le Roarke arcáról a mosoly. – A legutolsó hírek szerint tizenketten
haltak meg. Willimina Karson életben maradt?
– Amikor eljöttem a kórházból, még élt. Kómába esett, kritikus az
állapota, de egyelőre az élők között van. Ismered?
– Egy kicsit. Derrick Pearsont már valamivel jobban ismertem, de
őt sem túlzottan. Ennek ellenére sajnálom, ami velük történt. A
híradásokból az jött le, hogy a robbantást egy elégedetlen alkalmazott
követte el, akiben eltört valami. Felteszem, ez nem fedi pontosan a
valóságot, igaz?
– Még csak a közelében sem jár. Tudnál ma este szánni rám egy
kis időt? Bent leszek még egy darabig.
– Tudnék, és mindig is fogok. Viszont azt hiszem, én gyorsabban
végzek. Kell még egy óra vagy valamivel több, de utána indulok a
kapitányságra. Vagy ahová csak akarod.
– A jelenlegi helyzet alapján a kapitányság az esélyesebb. Előre is
köszönöm. Nem rendelhetek húst, amíg nem értem… az étlapot –
nyögte ki végül.
– Akkor indulok, amint befejeztem a munkám. Közben próbálok
keríteni a nyomozómnak valamit, ami finomabb a patkánylevesnél.
– Aha, kösz. Találkozunk idebent – bontotta a vonalat, mivel már
Whitney irodája előtt járt.
– Menjen be egyenesen, hadnagy – közölte Whitney titkárnője. – A
parancsnok már várja.
Eve belépett.
Whitney az egész falat elfoglaló ablak előtt állt. A karját
összefonta a háta mögött, úgy nézte New York látképét. Széles vállát a
felelősség minden terhe nyomta, de jól viselte. Rövidre nyírt fekete
hajába már ősz szálak vegyültek.
– Mielőtt elkezdené a jelentést – kezdte anélkül, hogy megfordult
volna –, elárulom, hogy a feleségem több mint húsz éve jó barátja
Derrick Pearson feleségének.
– Őszinte részvétem, parancsnok, az őt és a magát ért veszteség
miatt.
– Köszönöm. Anna és Rozilyn Pearson mindig is közel álltak
egymáshoz. Amíg én őt és Derricket a barátaimnak tekintettem, a
feleségem sokkal inkább a testvéreként gondolt Rozra. Nagyon nehéz
nap ez a mai – fordult meg komoly arckifejezéssel Whitney. – Hadd
tegyem hozzá: amikor közöltem Annával, hogy maga vezeti a
nyomozást, láthatóan megkönnyebbült, és azt felelte, meg fogja
nyugtatni Rozilynt, hogy a legjobb nyomozónk keresi a válaszokat és
az igazságot Derricknek.
Ahelyett, hogy visszaült volna az asztalához, Whitney állva
maradt az ablak előtt. Háta mögött a tornyok és felhőkarcolók
sziluettje élesen rajzolódott a halványkék márciusi égboltra.
– Milyen válaszokkal tud máris szolgálni?
– Arról már tud, uram, hogy betörtek a Rogan‒Greenspan-házba?
– Megkaptam az elsőként kiérkező járőr jelentését.
– A két férfi, ugyanis mind az anya, mind a kislány férfiként utalt
a támadókra, szombat kora hajnalban hatolt be. Callendar nyomozó
jelenleg is az elektronikus eszközeiket vizsgálja, de azt már a
helyszínen sikerült megállapítania, hogy a biztonsági rendszert
módszeresen, rétegről rétegre haladva törték fel többszöri
próbálkozással, decembertől kezdődően. A Quantum és az Econo
közötti fúziós tárgyalások is decemberben kezdtek eredményre
vezetni, valamint ekkor lopták el a szülősegítő bejárónőjük tárcáját és
’linkjét. Feljelentést is tett.
– Ó – mondta Whitney.
– Ugyancsak decemberben Rogan egyik beosztottja arra ért haza,
hogy betörtek a lakásába. Egyebek között a számítógépét is elvitték,
amelyen sok más mellett a munkájával kapcsolatos adatokat tárolta.
Whitney bólintott.
– Tudomásom szerint Rogan a marketinggel foglalkozott. Nem
pénzügyekkel vagy jogi dolgokkal, nem olyan ember volt, aki közelről
ismerte a fúzió feltételeit vagy a tárgyalások részleteit.
– Nem, uram, de a csapatával ő dolgozta ki a fúzió
marketingkampányát, és a ma délelőtti tárgyaláson is megjelent.
Parancsnok, őt, a feleségét és a nyolcéves lányát is több mint két
napon keresztül kínozták. A feleségét a szeme láttára verték meg és
közölték vele, hogy megerőszakolják és megölik… akárcsak a lányát.
Kamerákat szereltek abba a pincehelyiségbe, ahol az asszonyt fogva
tartották, egy másikat meg a kislány szobájába, ahol az ágyhoz
kötözték.
– Megértem a fizikai kényszert, de Rogan mégis teljesen egyedül
sétált be abba a tárgyalóterembe, és most tizenkét ember halott.
– Nem vagyok biztos benne, hogy valóban teljesen egyedül volt,
uram. Egyes vallomások arra engednek következtetni, mintha beszélt
volna valakihez, és a lányát is arra kényszerítették, hogy ’linken
keresztül hívja az apját és kiabálva kérje a segítségét.
– Rögzítették a hangját – jegyezte meg Whitney. – Feltehetőleg
azért, hogy egy fülhallgatón keresztül bejátsszák neki.
– Igen, uram. Továbbá feltehetőleg neki is viselnie kellett egy
felvevőt.
– Hogy megfenyegessék, ha habozik, vagy megpróbálja értesíteni a
rendőrséget.
– Én így gondolom, parancsnok. Uram, nem azt mondom, hogy
nem maradt más választása, ő viszont azt hitte, hogy nincs. Az
kétségtelen, hogy ő húzta meg a ravaszt. Csakhogy a jelen pillanatban
rendelkezésünkre álló bizonyítékok értelmében azért húzta meg, hogy
ezzel megmentse a feleségét és a lányát.
Whitney fújt egy nagyot.
– Személyesen nem ismertem Rogant, de Derrick többször is
mesélt róla. Tudom, milyen nagyra tartotta. Őt is és a családját is
szerette.
– A tárgyalás után ünnepséget tervezett a csapatával, parancsnok.
Már elintézte az ételszállítóval a frissítőket és jutalomra terjesztette
fel két beosztottját. Felírta, hogy hétfőn hazafelé menet álljon meg
virágért a feleségének és a lányának. Azzal akarta megköszönni a
megértésüket, amiért ennyire sok időt töltött munkával. Nem úgy
hagyta ott pénteken a Quantumot, hogy hétfőn szétrobbantja a
tárgyalást. Eddig nem találtunk arra utaló bizonyítékot, hogy
korábban bármilyen kapcsolatba került volna robbanóanyagokkal,
vagy tudta volna, hogyan kell összerakni, netán szerezni egy
öngyilkos mellényt.
Whitney bólintott.
– Mit tudunk a két férfiról?
– A takarítók akkor értek oda a házhoz, amikor eljöttem. Őszintén
megmondom, uram, nem hiszem, hogy bármit is találnak, aminek
hasznát vesszük. Ezek a férfiak nagyon vigyáztak. Hónapokig
tervezték az akciót. Csakhogy úgy vélem, legalább az egyikük katona,
esetleg rendőr. Lehet, jelenleg is aktív, vagy már leszerelt. Inkább a
katona felé hajlok, és miután Salazar az embereivel végzett a
bombamaradványok vizsgálatával, szerintem azt fogják megállapítani,
hogy a készítőjük jól értett a robbanóanyagokhoz.
Eve a többi eredményről is részletesen beszámolt – a
kihallgatásokról, a nyomozás lehetséges irányairól, a tervezett
eligazításról és a feltevéseiről.
– Felkértem szakértőnek Roarke-ot – tette hozzá a végén – az ügy
üzleti vonatkozásai miatt. Ez a bevételi-kiadási mérleg és a fúzió már
az ő nagyságrendje. Akárcsak a nyereség és a veszteség. Ha
terrortámadás történt volna, parancsnok, akkor a terroristák eddigre
már előállnak a követeléseikkel. Egy csoport magára vállalja a
robbantást. Esetleg vendettát hirdettek a tárgyalás egy vagy több
résztvevője ellen? Ahhoz ez túlságosan bonyolult.
– Vagyis ártani akartak az egyik, esetleg mindkét társaságnak –
vonta le Whitney a következtetést. – Esetleg magát a fúziót próbálták
megakadályozni.
– Hacsak nem derül ki valami, ami másfelé tereli a nyomozást,
ebbe az irányba szándékozom elindulni. Pearson után a felesége, a fia
és a lánya örökli a céget. Ki kell hallgatnom őket.
 – Megértem. Nem is számítottam másra.
– Elárulja, parancsnok, beszélt magának Pearson a fúzióról?
– Az ünnepek óta nem találkoztunk, de tudom, hogy Anna és Roz
összefutottak egypárszor. Csak ritkán beszéltünk munkáról, hadnagy,
és ez alatt mindkettőnk munkáját értem. Az övét és az enyémet is.
Ismerem a gyerekeit. Anna még nálam is jobban ismeri őket, de
szerintem mindketten okosak és elkötelezettek a Quantum mellett.
Segítek megszervezni a kihallgatásokat. Megfelel mondjuk holnap
reggel a családnál?
– Az nagyszerű lenne, uram.
– Elintézem. Folyamatos tájékoztatást várok, hadnagy. Nem fogok
az útjába állni.
– Közvetlenül az eligazítás után kap majd egy jelentést Baxtertől
és Truehearttól. Én is a lehető leghamarabb írok egy jelentést, miután
konzultáltam Roarke-kal.
Whitney újfent bólintott.
– Jó vadászatot. Leléphet.
Ezzel visszafordult az ablak felé és tovább bámulta a várost.
Eve úgy döntött, mielőtt visszamegy az irodájába, beugrik az
ENyÜ-re, és mivel idő szűkében érezte magát, először a labor felé
irányította a lépteit. Elhaladt néhány táncikáló, könnyfakasztó színű
ruhába öltözött elektronikus szakértő mellett, de legalább a közös
irodájukat sikerült elkerülnie.
Azonnal észrevette Feeney-t, akinek őszbe hajló vörös haja
fésületlenül meredezett. Megszabadult Eve szerint csak ürülékbarna
színű zakójától, és gyűrött, bézsszínű ingének is feltűrte ujját a
munkához.
A tőle balra felállított munkaállomás mellett McNab állt. Hosszú,
lófarokba kötött haja lelógott az inge hátára, amely olyan színben
pompázott, mint egy áramütést kapott narancs. Színes csíkokkal
díszített nadrágba bújtatott vézna csípőjével jobbra-balra riszált. A
másik oldalon a vörös nadrágos, rózsaszín pöttyös ingű Callendar ült
egy széken. Lila hajkoronája remegett, ahogy ritmusra ingatta a vállát
és ide-oda forgatta a fejét.
Eve megdörzsölte a szemét, majd úgy döntött, kockáztat, és
belépett az üvegajtón.
Az ingó csípők, vállak és Feeney doboló lába ellenére egyáltalán
nem szólt a zene. Csak a fejükben hallják, gondolta Eve. Mi a fene
szólhat odabent?
Feeney észrevette és a levegőbe emelte egyik ujját, hogy csendre
intse, miközben a másik keze egy képernyő előtt suhant és táncolt.
Majd felmordult és feléje fordult.
– Találtatok valamit? – érdeklődött Eve.
– Mindenfélét találtunk – masszírozta meg kurtán basset houndra
emlékeztető szemét Feeney. – Csakhogy pillanatnyilag egyik sem fog
sokat segíteni. Callendar, állj elő vele.
– Oké, szóval a helyzet az, mint amit már a helyszínen is
mondtam. Elemeire bontottam a biztonsági rendszert… ami első
osztályú. Csakhogy rétegről rétegre lecsiszolták a védelmét. December
óta úgy húsz órát tölthettek ezzel… mármint kizárólag a helyszínen.
Ki képes ilyesmire egy ház kedvéért? Még akkor is, ha ennyire takaros
a ház?
– Aki nagyon be akar jutni.
– Aha, pontosan. Ez rengeteg munka és rengeteg idő. Miután
behatoltak, átkapcsolták a kommunikációs rendszert, hogy minden
hívás befusson, de senki se tudjon hívást indítani.
– Arra az esetre, ha az egyik fogoly eljutna egy ’linkig. Okos.
Megtartják és figyelik a bejövő hívásokat – folytatta Eve –, hogy
intézkedjenek abban az esetben, ha feltűnő lenne válasz nélkül hagyni
az üzenetet.
– Ahogy mondod. A kérdéses időszakban többen is keresték a
lakókat. Szombaton a feleség anyja, akinek írtak egy szöveges választ,
hogy elmentek a gyerekekkel videót nézni és vásárolni, satöbbi,
satöbbi, mert a férj egész nap dolgozik. A férjet kétszer is keresték,
méghozzá munkaügyben. A titkárának is válaszoltak… talán azért,
hogy ne üzengessen egész nap. Azt írták neki, hogy…
 – „Nyugi – fejezte be Eve a mondatot. – Befogtuk a célt.” A
címzett már elmondta.
– Ez az. A másodikat azzal intézték el, ami megint csak ügyes
húzás, hogy automata válaszra állították a rendszert, amely
mindenkivel közölte, hogy csak hétfő reggel fogják visszakapcsolni.
Vasárnap este a feleség ’linkjéről üzentek az iskolaigazgatónak, hogy
a gyerek rosszul lett, ezért hétfőn otthon tartja és ő is vele marad.
– Hogy hétfőn az iskolában senkinek se tűnjön fel a hiánya, és ne
keressék. Hétvégenként és hétfőnként a bejárónő sem ment hozzájuk,
ezért nyugodtak lehettek. Viszont ismerniük kellett a család
életritmusát, hogy mindez működjön. Elég sokáig figyelték a házat
ahhoz, hogy mindent megtudjanak róluk. Mi a helyzet a házban talált
számítógépekkel?
– Azokkal McNab foglalkozott.
– Hej – tette le vézna fenekét egy laborszékre McNab, és
körbefordult. – Az asszony készülékei tele vannak mindenféle iskolai
anyaggal, például a többi iskolatitkárral, tanárokkal és néhány
szülővel folytatott levelezéssel. Csak megjegyzem, hogy a szülők
között akad néhány igencsak kellemetlenkedő alak is. Mondjuk, én
úgy látom, a nő tudta kezelni őket. A gyereknek való feladatokat is
találtam. Még több levél… családtagoktól és barátoktól. Semmi
feltűnő. Itt vezette a háztartással kapcsolatos kiadási naplót is, abban
sem volt semmi különös. A férj gépén a munkájával kapcsolatos
dolgokat találtam. A legtöbb az elmúlt hónapok során íródott és a
fúzióval foglalkozik. Szlogenek, digitális hirdetések, képernyős
hirdetések meg egy minivideó. Munkával kapcsolatos levelezés,
naptárak… ezek között akadt magánjellegű is. Rengeteg bejegyzést írt
a határidőnaplójába. Mindkét szülő gépén sok fénykép akadt.
Többnyire a családról, nyaralásokról, ünnepekről. A feleség némileg
aktív a közösségi médiában is, a férj viszont nem. A gyerek gépén
meg? – vont vállat McNab. – Iskolai feladatok és néhány játék.
Szülőzár. A tabletjét megtöltik a könyvek. Nagy könyvmoly lehet,
főleg a tudományos és tudományos-fantasztikus írásokat kedveli. A
közösségi média elérését blokkolták. Minden üzenete kötelező
jelleggel átment a szülők fiókján is. Lejjebb áshatok néhány réteggel,
de eddig nem találtam semmi szokatlant. MIRNISL. Minden Rendben,
Nincs Itt Semmi Látnivaló.
– Mindent látni akarok, ami kapcsolatba hozható a fúzióval. A
reklámokat, a leveleket, a jegyzeteket, mindent másolj át a
számítógépemre. Az irodaira és az otthonira is.
– Nem gond.
– Feeney?
– A Rogan irodájából begyűjtött elektronikával kezdtem. Ugyanazt
találtam rajtuk, mint McNab az otthoni gépén. A fúzió adatai
mindenben elsőbbséget élveztek. Semmiben nem tér el a
megszokottól, a levelezése is normális, a kimenő és bejövő üzenetek is
normálisak. Láttad az irodai határidőnaplóját?
– Aha.
– Akkor tudod, hogy bulit szervezett a csapatának, virágot vett a
feleségének, el akarta vinni a gyerekkel együtt egy hosszú hétvégére.
Amikor ez a pasas otthagyta pénteken a munkahelyét, nem azt
forgatta a fejében, hogy hétfőn felrobbantja magát.
– Nem. Whitney-nek is pontosan ugyanezt mondtam.
– Semmi jele annak, hogy be akartak törni a számítógépére vagy
megkísérelték módosítani az adatokat. A titkára gépét is
megvizsgáltam. Szerintem a srácnak élnie is kellene. Ideje lenne
rámozdulnia erre a Kimmire, ha már egyszer majd’ megőrül érte.
– Komolyan?
– Világosan látszik – vont vállat Feeney. – Ennek ellenére az ideje
nagy részét munkával tölti és a maradékban is a munka jár az
eszében. Néhány személyes e-mailben, amit az anyjának és a
barátainak írt, megemlíti ezt a Kimmit, de többnyire csak a
munkájával kapcsolatban. Még egy rohadt játékot sem tart a gépén.
Vagy fotókat. Csak egy csomó emlékeztetőt, hogy mire kell
emlékeztetnie a főnökét. A születésnapokat és évfordulókat a
Magánjellegű címke alá sorolta be. Semmi jele illetéktelen
hozzáférésnek. Ja, találtam egy emlékeztetőt, hogy vegyen virágot
ennek a Kimminek és egy üveg bort Rogannek, azzal gratuláljon a
kampányhoz. Ha engem kérdezel, nem arról van szó, hogy a srác nem
elég jó, inkább túlságosan is jó. Élnie kellene a munka mellett.
– Kimmi meglátogatta a kórházban, és ő vitt neki virágot.
– Talán ez megadja a kellő lökést. Mindegy, már Pearson, a nagy
ember gépének is nekiláttam. Eddig semmi, de még messze járok a
végétől.
– Dolgozom rajta, hogy az Econótól is kapjatok játékszereket.
Feeney felfújta az arcát.
– Több emberre lesz szükségem. Belső munkára gyanakszol?
– Egyelőre csak keresgélek. Tartok egy eligazítást odalent. Roarke
is bejön… de nem azért, hogy az ENyÜ-nek segítsen – tette hozzá
gyorsan. – Szükségem van valakire, aki tisztában van vele, mi a fenét
jelent két ipari óriás fúziója.
– Ha szeretne játszadozni egy kicsit a mi a fene után, szívesen
látom. Kikísérlek. Üdítőt? – kérdezte a beosztottjait.
– Naná – vágta rá kórusban Callendar és McNab.
– Szóval – kezdte Feeney, miután elindultak kifelé – tudod, egyre
közelebb ez az Oscar.
– Miféle Oscar?
Feeney végigsimított a kefehaján.
– Jézusom, Dallas, még én is tudok az Oscarról. Tudod, így hívják
azt a díjátadót.
– Persze hogy tudom.
– Nem fogsz elmenni?
– Nem.
– Az Icove-videót egy rakás díjra jelölték. Egyre még Nadine-t is.
Miért nem mégy el?
Eve a kérdés hallatán csak duzzogott magában.
– Mert nem akarok. Az embernek ki kell csípnie magát és
bájcsevegni a többi vendéggel, meg ott ülni velük együtt, igaz?
Ráadásul az egészet New L. A.-ben rendezik, ahol a riporterek olyan
idióta kérdéseket tesznek fel, hogy ki milyen ruhát visel?
– Aha. Én is hamarabb lőném főbe magam, de azért ez roppant
nagy dolog. Tudtad, hogy Peabody és McNab is kaptak meghívót?
– Nem – torpant meg kissé döbbenten Eve. – Biztos vagy benne?
Peabody halálra nyaggatna miatta.
– Biztos vagyok benne. Callendartól hallottam, mert McNab is
igyekszik titkolni. Szerintem azért nem nyaggatnak bennünket, mert
adtunk nekik öt szabadnapot, és tőled is megkapták azt a mexikói
házat, hogy feltöltődjenek. Inkább hallgatnak, nehogy kapzsi
seggfejeknek tűnjenek.
– Oké.
Feeney vásárolt két üdítőt az automatából, miközben Eve-re
vetette bánatos kutyaszemét.
– Ez átkozottul nagy dolog, kölyök. Olyan, ami csak egyszer
adódik az életben. Szívesen elengedem McNabot, ha te is elengeded
Peabodyt.
– Éppen most kaptunk egy ügyet tizenkét halottal. A francba, a
francba, bassza meg! Mikor lesz?
– Vasárnap.
– Mikor? Mármint most vasárnap?
– Aha, most vasárnap. Elmehetnek hétvégére, és még mindig
vissza tudnak jönni hétfőre, ha a nyomozás megkívánja. Esetleg
keddre, ha engedélyezzük nekik, mert szerintem sokáig elhúzódik
majd a dolog. Igazat beszéltem arról a srácról. Arról a titkárgyerekről.
Nekünk is élnünk kellene. Egyelőre ne válaszolj semmit. Várj vele
egy-két napot.
– Rendben – morogta Eve, miközben Feeney felszerelte magát az
üdítőkkel. – Most meg kell kérdeznem Roarke-ot, mert ha elengedem
Peabodyt, akkor valami járműre is szükségük lesz.
– Erről Nadine-nal is beszélned kellene. Ő biztosan elmegy. Talán
meg is nyeri, amire jelölték.
– Talán. A francba. Már az is sok volt, hogy ezt csinálta az Icove-
könyvvel, de most még a Vörös Ló-ügyből készült kéziratát is át kell
olvasnom.
– Komolyan? Hogy sikerült?
Eve behúzta a nyakát.
– Eszméletlenül jól. Gyűlölöm. Most mennem kell.
A francba ezzel az egész Oscarral, gondolta, miközben elviharzott.
Hogy tudna a díjátadóra gondolni, amikor tizenketten kerültek a
hullaházba? Legtöbbjük darabokban.
Miközben felugrott egy mozgójárdára, úgy döntött, hogy az Oscar
miatt később is ráér aggódni. Jobban teszi, ha csak és kizárólag a
munkának szenteli a figyelmét.
Beszáguldott a gyilkossági csoport közös irodájába és pislogva
nyugtázta a Jenkinson betegesen kék nyakkendőjén úszkáló kidülledt
szemű, többszínű halat, majd tovább szedte a lábát, amíg el nem
nyelte az irodája tompa szürkesége.
Mivel a patkányleves még mindig mocorgott a gyomrában,
magára zárta az ajtót és az AutoSéf elé lépett. Programozott magának
egy alfalfa energiaturmixot. Legutóbb ezzel álcázta a csokoládéját.
– Az a rohadék! – húzta ki a gépből az alfalfa energiaturmixot. –
Az a rohadék csokitolvaj!
Az alávaló tolvaj nem egyszerűen csak ellopta a csokoládéját, de
még arra is vette az időt és a fáradságot, hogy visszaállítsa a menü
aktuális elemét.
Ez azért tiszteletre méltó.
Amikor elkapja a rohadt gazembert – mert tökéletesen biztosra
vette, hogy el fogja kapni, ó, ezt tökéletesen biztosra vette –, a
sarkánál fogva lógatja ki az ablakon. Meztelenül.
Azonban mindezt kellő tisztelettel teszi.
Most viszont kinyitotta az ajtaját, programozott magának egy
kávét, majd felállította a tábláját.
Hogy megnyugtassa magát, elindított néhány keresést, aztán
aktualizálta a jegyzeteit és kérvényezett egy házkutatási parancsot,
amivel lefoglalhatja az Econo New York-i irodáiban található
elektronikus eszközöket, valamint Willimina Karson személyes
elektronikus eszközeit.
Amint befejezte, meghallotta Peabody csizmájának ismerős
kopogását.
– Mi készen állunk, ha te is, Dallas.
Eve összeszedte a papírjait.
– Roganék bejárónőjének a férje tizenhat évesen összeütközésbe
került a törvénnyel – kezdte Eve, miközben elindultak. –
Fiatalkorúként alkoholt fogyasztott egy buliban, ahol nem vigyázott
rájuk felnőtt. A kölykök idióták voltak és annyit hangoskodtak, hogy
a szomszéd rájuk hívta a rendőrséget. Ettől eltekintve tiszta. Tizenkét
éve ugyanannál a cégnél dolgozik. Anyagiak terén nem lépik át a
korlátaikat. Loren Able-nek is utánanéztem, és a találtak megerősítik
mindazt, amit nekünk mondott – lépett be a tárgyalóterembe, és
végigmérte a táblát, amit Peabody állított fel, majd jóváhagyólag
bólintott.
Baxter és Trueheart a tárgyalóasztal mellett ültek. A fiatal és
megfontolt Trueheart éppen a jegyzeteit lapozta át. Könyöke mellett
egy doboz gyömbérsör állt. Az elegáns öltönyt viselő Baxter
hátradőlve, kávéspohárral az egyik kezében a táblát tanulmányozta.
– Rengeteg játékos van itt, hadnagy – mondta.
– Lesznek még többen is. Próbálok házkutatásit szerezni az
Econóhoz. Kezdetnek az ENyÜ átfésüli a hivatali adatokat és Karson
személyes elektronikus eszközeit. Pearson fiát, lányát és feleségét
holnap délelőtt fogom kihallgatni. Whitney nemrég tájékoztatott,
hogy a felesége közeli barátnője Pearson feleségének.
Baxter megborzongott.
– Nem a legjobb hír a sok rossz mellé.
– Nálatok mi a helyzet?
Baxter Trueheart felé pillantott.
– Add elő, partner.
– Összesen harminchárom Quantum-alkalmazottat hallgattunk ki,
hadnagy. A helyszínen a cég háromemeletnyi irodahelyiséget foglal
el, és mire odaértünk, a legtöbbet már evakuálták. Azokkal tudtunk
elbeszélgetni, akik ottmaradtak, hogy a sebesülteknek segítsenek vagy
visszatértek, miután biztosították őket, hogy az épület tiszta. A
többieket később vesszük sorra.
– Elsősorban a Ground Zerónak nevezett területre koncentráltunk
– vette át a szót Baxter. – A legtöbben, akik nem voltak odabent a
tárgyalóteremben, villámgyorsan elszeleltek. Nem hibáztatom őket.
Később néhányan visszamentek… kíváncsiságból, vagy a céghűség
vezette őket. Első beszélgetésre egyikük sem tűnik gyanúsnak.
Trueheart elindította a megszokott utánkereséseket az
alkalmazottakra. Az eredmények birtokában mindenkit alaposan
megvizsgálunk.
– Mit tennétek, ha tudnátok, hogy egy erős nyomás alatt álló
személy bombát vitt az épületbe?
– Szerintem elkésnék a munkából – felelt Baxter.
– Derítsük ki, ki nem tartózkodott odabent. Ki jelentett beteget, ki
késett el, ki vett ki szabadnapot. Esetleg egyszerűen csak nem ment
be. Vessük össze a neveket azokkal, akik az Econótól mulasztották el
a tárgyalást, vagy később értek oda – lépett távolabb Eve a táblától, és
az asztalhoz sétált. – Két ismeretlent keresünk, feltehetőleg férfiak. Jó
kondícióban vannak, a testmagasságuk átlagos. Pillanatnyilag nem
rendelkezünk ennél részletesebb személyleírással. Habár a Rogan
titkárának küldött válaszüzenet alapján hajlok arra, hogy legalább az
egyikük valamennyi katonai kiképzésben részesült. Ebben az esetben
a kiképzése a robbanóanyagokat is magában foglalta. Továbbá
legalább az egyik ismer olyan embert, aki képes elkészíteni egy
megbízható, hatékony öngyilkos mellényt vagy saját maga is össze
tudja állítani.
– Salazar jó szakember – szúrta közbe Baxter. – Valószínűleg képes
lesz azonosítani a bomba összetevőit. Márpedig a bombakészítőknek
általában van saját stílusuk, egyfajta névjegyük.
– Reménykedjünk – fordult Peabody felé Eve. – Te következel.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Peabody megfordult és kezét végighúzta a notepadje képernyőjén.

– Utánanéztem a rendszerben a hasonló bűncselekményeknek. A
legtöbb alkalommal politikai céllal használtak robbanó mellényt.
Viszont találtam néhány esetet, amikor rablásnál. Amikor a rablók
pénzt akartak szerezni. A mi ügyünkhöz egy kétéves chicagói ügy áll
a legközelebb, amelyben elraboltak egy banktisztviselőt. Az
emberrablók ilyen mellényt adtak rá és bekényszerítették a bankba.
Még fülhallgatót is kapott, továbbá a mellény távirányítással
működött. A rendőrség kiszállt a csendes riasztásra, körülvették a
bankot, de a pasas továbbadta a fenyegetést, hogy ha bárki belép az
épületbe, felrobbantják a mellényt.
– Mik voltak a követeléseik? – kérdezte Eve.
– Kétszázötvenmillió dollárt kértek egy számmal jelzett számlára.
Négyórányi huzavonát követően a bank tulajdonosa belement, hogy
átutalja az összeget. Ugyanis a mellényes pasas a veje volt, egyben a
két unokájának az apja. Miután megtörtént az átutalás, a rablók
felhívták a túsztárgyalót és köszönetet mondtak neki. A bankot ezt
követően kiürítették és a tűzszerészek hatástalanították a bombát.
– Vagyis nem történt robbanás – jegyezte meg Baxter.
– Nem, és amúgy megúszniuk sem sikerült. Hiába rémült halálra a
bankos figura, azért mindenre igyekezett odafigyelni. Az elrablói
maszkot viseltek, de kesztyű helyett csak folyékony kesztyűt fújtak a
kezükre. Az áldozat észrevett egy tetoválást az egyikük bal csuklóján,
amikor az rácsatolta a mellényt.
– Ó, azok a különös ismertetőjegyek – vigyorgott Baxter.
– Aha. Börtöntetkó volt. Továbbá annak ellenére, hogy a másik
fickó nem sokat beszélt, az áldozat felismerte a hangját. Régebben a
bankban dolgozott… és volt egy bátyja, aki már ült börtönben. A
harmadik elkövetőt, a bomba készítőjét is sikerült megtalálni a
mexikói tengerparton. A módszere lebuktatta.
– Mindegy, az emberrablástól és a mellénytől eltekintve nem
hasonlít a mi ügyünkre. Munkába menet kapták el a bankos pasast,
majd ráadták a mellényt, kapott mellé néhány pofont és beküldték a
bankba.
– Ráadásul nem úszták meg – tette hozzá Eve, miközben a táblát
nézte. – Csak az ostobák nem tanulnak a saját vagy a mások hibáiból.
Itt nincsenek különös ismertetőjegyek, nincs közvetlen kapcsolat az
elkövetés eszközével. Elhitették az áldozattal, hogy minden rajta áll…
és biztosra vették, hogy robbantani fog. Találtál még hasonló
ügyeket?
– Egypárat, amikor a rosszfiúk ráadták egy szerencsétlenre a
mellényt. Nagyjából húsz éve történt New Yorkban, de a bomba
felrobbant a tárgyalások közben. Egy hibás kapcsoló okozta a
detonációt. Vegasban meg egy járókelő vetette rá magát a
mellényesre, és bumm. A talált eseteket vagy politikai haszonszerzés,
vagy egyszerűen a pénz motiválta, és az elkövetők végül egyik
esetben sem jártak sikerrel.
– Érdekes – sétált fel és alá a tábla előtt Eve. – Itt ez a két alak.
Könnyen lehet, hogy többen is voltak, akik talán soha be sem léptek a
házba, vagy ha mégis, akkor észrevétlenek maradtak, de egyelőre
tételezzük fel, hogy tényleg csak ketten voltak. Így kisebb az esélye,
hogy egyikük elszólja magát vagy hibázik. Nem egy banki
alkalmazottat csíptek nyakon… habár azok a seggfejek nagyon
okosan olyan embert választottak, aki sokat jelentett a pénzes
pasasnak. Nem siettek. Elkapták az áldozatot, ráadták a mellényt és
távoztak. Közben elég időt szántak arra, hogy fokozatosan egyre
nagyobb félelmet ébresszenek benne, mivel az áldozat kezébe
szándékozták adni a kontrollt.
– Mi történt volna, ha nem hajlandó megtenni? – kérdezte
Trueheart. – Ha még úgy sem nyomja meg a gombot, hogy veszélyben
hiszi a családját?
– Kárba vész az idejük és az erőfeszítésük, de megússzák. Biztosan
bedrótozták, így pontosan tudták, hogy mikor mit csinál – lépett a
táblához Eve, és Melody fényképére bökött. – A gyerek szerint
kényszerítették, hogy sírva könyörögjön az apjának. Bele kellett
sikítania egy ’linkbe. Felvették a hangját, majd bejátszották
Rogannek. Ha ezzel sem érnek célt, egyszerűen odébb állnak. Talán
megölik a családot, talán nem, de odébb állnak. Küldetés megszakítva
– tette félre Eve ezt a lehetőséget, hogy majd később foglalkozik vele.
– Hallgassátok végig, mit derítettünk ki Peabodyval – tájékoztatta a
jelenlévőket a kihallgatásokról, a bizonyítékokról és a feltevéseikről.
– Vagyis legalább december óta folynak az előkészületek –
számolgatott Baxter. – Rogan volt a célpont. Talán mások is szóba
jöttek, mielőtt mellette döntöttek.
– Szerintem magas a valószínűsége annak, hogy több ember közül
választották ki – helyeselt Eve. – Ő felelt meg nekik a leginkább.
– Ha végül Rogan mégsem robbantja fel magát, mit veszítenek?
Néhány hónapnyi munkát – gondolkodott hangosan Baxter. – Meg
amit az elektronikus szakértőjüknek és a bombagyárosuknak fizettek.
Nem valami nagy befektetés.
– Egyáltalán mit fektettek be? – fűzte tovább Trueheart. – Én ezt
egyfajta házi terrorizmusnak látom.
Amikor elhallgatott, Baxter felemelte a kezét és leírt vele egy kört
a levegőben.
– Folytasd csak, ifjú mester.
– Szóval, a Quantum egy nagy cég, ami gazdag embereket utaztat.
Talán valami szélsőséges csoport követte el a robbantást, akik a
gazdagság ellen harcolnak, ráadásul most ez a cég össze akar állni egy
olyannal, amivel az Átlag Józsik röpködnek. A Quantum
központjában felrobbantani a vezetőket, ez félelmet kelt, nem igaz?
Egy darabig senkinek sem fordul meg a fejében, hogy jegyet váltson a
Quantum valamelyik járatára. A cég beleremeg.
 – Ne feledkezz meg az Econóról – hívta fel a figyelmét Peabody. –
Ugyanez rájuk is vonatkozik. A vezetőjük életveszélyesen megsérült,
de a hosszabb szalmaszálat húzta, és talán nem hal bele. Mindkét
társaság megérezte az akciót.
– Az Econo esetleg azért kapta a pofont, mert össze akart állni a
gazdagokkal.
– Ez is egy lehetőség – ismerte el Eve. – Viszont miért nem vállalta
senki a felelősséget a robbantásért? Ha valaki politikai tőkét akarna
kovácsolni az esetből, már kiadott volna egy nyilatkozatot.
– Ez igaz, hadnagy, de még megtörténhet.
– Itt nagyon nagy pénzek forognak – mondta Peabody. – Mármint
azoknak a részéről, akik lefölözik a hasznot. Mégsem tartom
valószínűnek, hogy valaki felrobbantja a saját cégét.
– Egyesek azonnal eladásba kezdenek. A gyávák – morogta Baxter.
– Akik lefölözik a hasznot? – kérdezte Eve.
– A részvényesek. Feltehetőleg mindkét cég értéke lezuhan. Talán
már meg is történt. A Quantum hajója el is süllyedhet, ha az
elkövetkező néhány napban nem foltozzák meg. Arról fogalmam
sincs, az Econo mennyire stabil. Az a szóbeszéd járja, hogy nekik
nagyobb szükségük volt erre a fúzióra, mint a Quantumnak.
Érdekes, gondolta Eve, és a zsebébe csúsztatta a kezét.
– Ezt a Quantum alkalmazottainak a helyszínen felvett
vallomásaiból sikerült leszűrnöd?
– Nem. Az üzleti hírekből és a piaci jelentésekből – állt fel Baxter,
hogy töltsön magának egy újabb adag kávét. – Én is próbálkozom az
üzletelgetéssel.
– A fúzió meghiúsítása és mindkét társaság lefejezése nem
szolgálja a részvényesek, az örökösök érdekeit.
– Nem értem, hogyan szolgálná.
– Ha az volt a cél, hogy ártsanak nekik, akkor ki nyert mindezzel?
Hacsak ez az egész nem is a nyereségről szólt. Esetleg a bosszúról. A
rohadt életbe, nagyon olyan szaga van, mint a bosszúnak – járkált
Eve. – Mélyebbre fogunk ásni, elsősorban a Quantum alkalmazottait
vizsgáljuk meg… a jelenlegi és a már kilépett alkalmazottakat is.
Okkal választották Rogant. Vagy ismerték, vagy eleget tudtak róla
ahhoz, hogy célpontot csináljanak belőle. Talán az Econo embereivel
is találunk valami egyezést. Továbbá meg kell tudnunk, a két
társaságon kívül ki tudott még a tárgyalás pontos helyéről és idejéről.
Nyilvánosságra hozták, Baxter?
– Csak annyit olvastam róla, hogy elhárították a jogi akadályokat
és valamikor a héten fogják nyélbe ütni.
– Vagyis nem került bele a médiába, csak az alkalmazottak tudtak
róla és a szóbeszéd terjedt. Ez a kettő viszont pontosan tisztában volt
azzal, mennyi idejük van, és tudták, hogy hétfőn délelőtt zajlik majd a
tárgyalás, valamint Rogan nagy valószínűséggel megteszi, amit
követelnek tőle. Ugyanakkor, ha mégsem teszi meg, csak odébb kell
állniuk.
– Hadnagy? – emelte némileg feljebb a kezét Trueheart, mint aki
jelentkezni akart, csak közben meggondolta magát. – A fenyegetés,
mármint a behatolás Rogan lakásába és a robbanó mellény nem rázta
volna meg így is a két céget? Talán senki sem hal bele, de a média
felkapja az ügyet.
– Jó meglátás, nyomozó. Amennyiben az volt az indíték, hogy
csapjanak oda mindkét társaságnak, és az Üzletelgetéssel Próbálkozó
Baxter szavai megállják a helyüket, akkor a támadók így is elérik a
céljukat. Nem annyira durván, de a rossz sajtó garantált. Kezdjük
feltárni, ki nem jelent meg a munkahelyén. Peabody, ez lesz a te
dolgod. Baxter, te és Trueheart menjetek vissza a terepre, és
folytassátok a kihallgatásokat – fordult a tábla felé Eve. – Várjunk. Az
ilyen cégek dolgozói szoktak ebédet rendelni maguknak, igaz? Még
akkor is, ha van saját étkező- és pihenőszobájuk. Mindenki fogad
csomagfutárokat. Az ügyintézők némelyike állandóan ugyanazt a
taxitársaságot hívja. Márpedig a hátsó ülésen ülő emberek szoktak
beszélni a ’linkjeiken. Ezt a szálat magamra vállalom. Munkára.
Peabody, zárd le ezt a tárgyalót. Később is szükségünk lehet rá.
Miután a nyomozók szétszéledtek, Eve előhúzta a ’linkjét, és némi
küzdelem árán sikerült is beszélnie Rudy Roe-val.
Rudy egyszerre hallatszott álmosnak és bizonytalannak.
– Izé… Dallas hadnagy?
– Pontosan. Eszembe jutott egy kérdés. Paul Rogan vagy az
osztálya mindig ugyanazt az ételfutárt hívta? Mindig ugyanattól
rendeltek ebédet?
– Paul szerette a GyÍ-t… Gyors és Ízletes. Ott az egyik éttermük a
porta mellett. Elsa mindig tízkor hozta fel a napi muffint.
– Elsa?
– Nem jegyeztem meg a vezetéknevét. Vagy csak nem emlékszem
rá. A Quantumnak legtöbbször ő hozza fel a rendeléseket a GyÍ-től.
– Közvetlenül Paul irodájába vitte a muffint?
– Általában csak leadta nekem. Paul kijött érte, esetleg behívta
magához Elsát, és megkérdezte, hogy érzi magát, de legtöbbször Elsa
nekem adta le a csomagot.
– Oké. Milyen taxitársaságot használt?
– Az All Transt. Mindig Herbertet kértem sofőrnek.
– Ma reggel is az All Transszal érkezett?
– Nem… nem tudom. Máris utánanézek.
– Majd én megcsinálom. Elmondaná, általában melyik
csomagküldő szolgálat járt a céghez?
– A Quantum mindent a Global Express-szel küldött. A beérkező
csomagokat meg az hozta, akit a feladó megbízott.
– Köszönöm, sokat segített.
– Sissle. Elsa Sissle. Elnézést, csak eszembe jutott a vezetékneve.
– Még többet sikerült segítenie. Pihenjen, Rudy.
Eve folyamatosan járkálva felhívta a GyÍ-t, ahonnan azt az
információt kapta, hogy Elsa éppen kiszállítást végez. Amikor a
Globalt is hívni akarta, belépett Roarke.
– Peabody mondta, hogy valószínűleg itt leszel – nézett végig a
táblán Roarke, miközben besétált az ajtón. – Nehéz napod van,
hadnagy – simított végig a felesége hátán.
– Inkább legyen nehéz napom, mint örökös szabadnapom. Mint
annak a tizenkettőnek a hullaházban.
– Ha jól gondolom, a tizenkettőbe Paul Rogant is beleérted.
– A halott az halott.
– Attól, hogy meghalt, máris a tiéd lett.
– Attól lett az enyém, hogy ő is áldozat.
– Hogyhogy áldozat?
– Menjünk át az irodámba, ahol ihatunk egy igazi kávét.
– Ettél valami rendes ennivalót is a rágcsálóleves után? – kérdezte
Roarke, miközben elindultak.
– Akartam, de az a rohadék Csokitolvaj megtalálta a rejtett
készletemet.
– A csokoládé csak a te világodban tartozik a rendes ennivalók
közé.
– Az ember megeszi. Az íze is jó.
Átvágtak a közös irodán és beléptek Eve irodájába, ahol Roarke
egyenesen az AutoSéfhez ment, programozott két kávét és egy csésze
csirkehúslevest.
– Mikor került ebbe csirkehúsleves?
– Amikor valaki, aki szereti a nyomozóját, úgy döntött, talán
megeszi a rendes ennivalót is, ha már egyszer ott van az orra előtt.
Időnként nem ártana megnézned a saját AutoSéfed menüjét.
– Alfalfaturmixnak álcáztam a csokit, de nem jött be.
– Senkinél sem jött volna be, aki tudja, mennyire szereted az
alfalfaturmixot.
Eve leült az íróasztala mögé, és amíg a levesét ette, tájékoztatta a
férjét a nyomozás állásáról.
– Vagyis végzett magával és tizenegy másik emberrel, hogy
megmentse a családját. Honnan tudták, hogy megteszi?
Jó kérdés, gondolta Eve, de Roarke-tól nem is számított
kevesebbre.
– Ezt meg akarom beszélni Mirával, de szerintem sok időt szántak
a megfelelő célszemély kiválasztására. Rajta kívül másoknak is
lenniük kellett, ebben csaknem teljesen biztos vagyok. Ezt követően
arra is kellő időt fordítottak, hogy a családjával együtt megkínozzák
és a megfelelő kérdéssel választás elé állítsák: mit tenne azért, hogy
megmentse a feleségét és a lányát? Sikerült megtörniük.
– Szeretném megvizsgálni a biztonsági rendszerüket. Különösen
azért, mert egyike az általam gyártott rendszereknek. Callendar
analízisét is meg akarom nézni. Abból, amit elmondtál, egyiküknek
sem volt gyakorlata és nem is ismertek olyan embert, aki rengeteg idő
és energia ráfordítása nélkül fel tudna törni egy ilyen rendszert, mégis
bejutottak valahogy.
– Két hónapig tartott – hívta fel rá a férje figyelmét Eve. – Vagyis
már decemberben, vagy még annál is hamarabb kiszemelték Rogant.
Nem ismerem a tulajdonosokat, de meglátásom szerint a fúzión
mindnyájan csak nyertek volna.
– Igen, ez lehetséges.
– Te miért nem akartál egyesülni az Econóval?
Roarke óvatosan letelepedett Eve fenékgyötrő látogatói fotelébe.
– Az egyik cégem az Econo versenytársa. Érdekes kísérlet lett
volna felvásárolni őket, de ez szinte biztosan ütközött volna a
monopóliumellenes törvénnyel.
– Eladó volt a cég?
– Nem – vont vállat Roarke, és kortyolt egyet a kávéjából. – Csak
régebben egy rövid ideig. Tavaly megindult náluk a pénzmozgás,
feltehetőleg az igazgató nyugdíjba vonulásának és néhány egyéb
tényezőnek köszönhetően. Szerintem a fúzió csak megerősítette volna
őket.
– Vagyis az Econo többet nyerne a fúzión, mint a Quantum?
– Rövid távon igen, de így a Quantum olyan területre törhet be,
ahol az Econo nagyon biztos lábakon áll, ellentétben vele – dőlt hátra
igencsak vigyázva Roarke. – A Quantum exkluzivitása része az
arculatuknak, így csábítja azokat, akik megengedhetik maguknak,
hogy ötcsillagos körülmények között utazzanak. Csakhogy egyben ez
az egyik gyengeségük is, mivel az átlagemberek vágyni ugyan
vágyhatnak erre, de megfizetni képtelenek.
 – Ki nyer azon, ha a fúzió nem jön létre?
– Az igazat megvallva én, legalábbis rövid távon. Továbbá a többi
vetélytársuk.
– Miért csak „rövid távon”?
– Mert a mai tragédia ellenére szinte teljesen biztos, hogy létrejön
a fúzió. Ezt az üzletet csaknem egyévnyi előkészítő munka előzte
meg.
– Honnan tudod?
Roarke jámbor pillantást vetett a feleségére.
– Az a dolgom, hogy tudjam. Tavaly tél óta suttogtak róla, és a
bürokráciának hála, a papírmunka is hónapokig elhúzódik.
– Tudtad, hogy ma délelőtt írják alá? Mármint a fúziót?
– Igen, tudtam.
– Honnan… és nehogy most is azt feleld, hogy ez a dolgod.
– Márpedig tényleg ez a dolgom, továbbá pletykáltak is róla.
Pearson fia viszi a londoni irodát… és onnan is megtalálta az utat
visszafelé a pletyka. A lánya egy hete Rómába, a Quantum másik
központjába utazott. Múlt héten a nem New York-i főnökök is New
Yorkba utaztak. Továbbá elterjedt a hír, hogy ma fogják hivatalos
formába önteni. Reggel indul a marketingkampány.
– Oké, szóval Átlag Józsi nem tudhatta, legalábbis nem
ismerhetett minden apróságot, ellentétben azzal, aki ugyanazon a
területen tevékenykedik vagy a két társaság egyikének az
alkalmazottja.
– Hogyne. Az elmúlt hetekben elég információ szivárgott ki a
médiának, így mindenki számított a mai formaságokra. A fontosabb
részleteket viszont visszatartották, szóval, készültek a nagy
bejelentésre. Ha Karson túléli, amit őszintén remélek, akkor a fúzió
létrejön. Csakhogy akkor is létre fog jönni, ha meghal. Hacsak az
örökösei és Pearson örökösei nem komplett idióták, akkor a
megegyezés megmarad. A tárgyalások befejeződtek, az üzletet
megkötötték, már csak a hivatalos aláírás maradt hátra.
– Akkor mi a fenének bombázták szét? Nem volt semmi értelme
így meggyilkolni Rogant vagy Karsont. Sokkal gyorsabb és könnyebb
lett volna egy sötét sikátorban átvágni a torkukat.
– Egyetértek, és ha arra a következtetésre jutsz, hogy ez az egész
nem arról szólt, hogy bárkit is meggyilkoljanak, abban is egyetértek.
– Akkor mégis, mi volt az értelme? – kérdezte ellentmondást nem
tűrő hangon Eve. – Mi volt a cél, ha a robbantás nem akadályozza
meg a fúziót?
– A késleltetése – felelt Roarke. – Méghozzá minél nagyobb
médiavisszhanggal. Mi jut azonnal az emberek eszébe, amikor
öngyilkos mellényről és bombáról hallanak?
– A terrorizmus.
– És mi történik, amikor egy ügy kapcsán terroristákat
emlegetnek?
– Kitör a pánik.
– Pontosan. Ráadásul nem csak az egyes emberek esnek pánikba,
de a piac is pánikba esik. Ebben az esetben a Quantum Air és az
EconoLift állnak a támadás középpontjában. Éppen ezért ma délelőtt
mindkét társaság részvényei látványos mélyrepülésbe kezdtek.
– Vagyis kevesebbet érnek most, mint tegnap.
– Sokkal kevesebbet, mint ma reggel kilenc előtt, mivel a pánik
hatására az emberek elkezdték eladni a birtokukban lévő papírokat,
amelyeknek ettől még inkább csökkent az áruk, mire a csordaszellem
hatására még többen próbálnak eladni. Akik marginra játszanak és túl
sokat veszítenek az elkövetkező napokban, könnyen elveszíthetik a
részesedésüket.
Eve eddig többé-kevésbé tudta követni a férjét, de most felemelte
a kezét.
– Nem értem, hogy ez mit jelent.
– Azokra utal, akik kölcsönből vásároltak abban a reményben,
hogy maximalizálják a nyereségüket, ugyanakkor sokkal többet is
kockáztatnak. Az egyszerűség kedvéért mondjuk azt, hogy vesznek tíz
dollár értékű részvényt, de öt dollárt kölcsönkérnek, és a saját
pénzükből mindössze öt dollárt kockáztatnak. Ha az árfolyam tizenöt
dollár fölé emelkedik, akkor száz százalékos lesz a hasznuk. Ha az
árfolyam esik, akkor az ember elveszíti a befektetését, a kölcsönt és a
kölcsön biztosítékait is.
– Nekem ez meglehetősen ostoba befektetési formának tűnik.
– Marginra vásárolni mindig is szerencsejáték – ismerte el Roarke.
– Viszont szép hasznot hozhat. Továbbá a nagy eltérés nagy befolyást
is jelent.
– Ez egyfajta előny?
– Akár az is lehet. Ebben az esetben az előny az adósság
átvállalása.
Eve már legszívesebben a haját tépte volna.
– Ki az, aki át akar vállalni egy adósságot? A normális emberek
szabadulni igyekeznek az adósságuktól.
– Az ember azért vállal át adósságot, hogy haszonra tegyen szert –
mosolyodott el Roarke, amikor látta, milyen különös fényben csillog
Eve szeme. – Ezért léteznek a hitelcégek… átvállalják az adósságokat,
és hasznuk van belőle. A befektetők, mármint a komoly befektetők
megvizsgálják egy cég helyzetét, és készítenek egy elemzést. Most, a
robbantás után a befektetők, akik vagy nem elég komolyak, vagy őket
is elragadta a pánik, inkább eladnak, mintsem visszatartanák a
részvényeiket és kivárnának.
– Az emberek megszabadulnak a részvényeiktől, vagyis a
részvények ára esik. A többiek látják, hogy esik a részvények ára, és
igyekeznek megszabadulni a részvényeiktől. Ez meglehetősen
kedvezőtlen az örökösöknek vagy bármelyik részvénytulajdonosnak –
meredt a táblára Eve. – Akkor meg mégis, mi az értelme?
– Egyesek eladnak, mások pedig vásárolnak. Egyszerűen
fogalmazva néhány órán belül ami régen száz dollárt ért, most már
ötvenért kínálják. Aki ennyiért megvásárolja és megvárja, amíg elül a
por és létrejön a fúzió, újra százért adhatja. Esetleg még annál is
többért.
– Ha pedig a fúzió kútba esik, veszít egy ötvenest… többet, ha
marginra vásárolt. Igaz?
 – Igaz, de könnyen bejöhet a dolog. Fogadni merek, hogy még a
nap vége előtt mindkét társaságtól néhány vezető kiáll a nyilvánosság
elé nyilatkozni, vagy reggel ez lesz az első dolguk. Valaki kihasználja
ezt az ablakot… talán számítottak is rá, hogy az ablak mondhatni
kirobban? Ők rövid idő alatt nagyon nagy halom pénzt csinálnak.
Eve felpattant.
– Ennyi? – intett lendületesen a tábla felé. – Azért követték el a
robbantást, hogy befolyásolják az árfolyamot?
– Ha ez volt a céljuk, akkor valóban azért csinálták, hogy nagyon
rövid idő alatt nagyon sok pénzt keressenek.
– Milyen sokat? Becsüld meg.
– Fogalmam sincs, mennyit fektettek be. Százezertől indulva akár
több millióig.
– Vagyis a befektetőket kell figyelnünk. Azokat, akik hirtelen
vásárolni kezdtek, miközben mindenki más igyekezett megszabadulni
a részvényeitől.
– Sok sikert hozzá, mivel mindkét társaság nemzetközi, így a
világon mindenütt akadnak befektetőik. Vedd hozzá, hogy a piacon
különböző álcák alatt is lehet vásárolni. Ha valóban ez volt a cél,
akkor ez egy átkozottul ravasz terv.
– Ez nem más, mint egy átkozott szélhámosság – jelentette ki Eve,
mivel azt legalább értette, mi az a szélhámosság. – Nem más, mint
egy átkozott szélhámosság, ami tizenkét életet követelt, nyolc embert
kórházba juttatott és örök nyomott hagyott egy anyában és a
lányában. Őket vajon miért nem ölték meg? – folytatta. – Még úgy is
elvarratlan szálat jelentenek, hogy képtelenek személyleírást adni a
támadóikról. Amennyiben valóban meg akarták ölni őket abban az
esetben, ha Rogan nem engedelmeskedik nekik, miért hagyták életben
őket, miután az akciójuk véget ért? – fordult vissza Roarke felé. –
Hacsak mert soha nem is akarták őket meggyilkolni. Vagy annyira
pimaszok és magabiztosak, hogy azt hiszik, úgysem tudunk meg
semmit tőlük. A francba, talán mindkettő egyszerre. Beszélnem kell
Mirával – sétált a keskeny ablakhoz, és kinézett. – Eddig a te
elméleted a legértelmesebb. Rideg, mocskos, de értelmes. Mit
gondolsz, mennyi idő, mire az árfolyam újra emelkedni kezd?
– Attól függ.
Eve villámgyorsan megfordult és megrázta a fejét.
– Baszd meg az „Attól függ”-öt. Te vagy a szakértő. Ha te
játszanád ezt a játékot, mit gondolsz, mennyi idő múlva söpörhetnéd
be a hasznot?
– Az árfolyam valószínűleg azonnal emelkedni kezd, amint a
társaságok bejelentik a fúzió létrejöttét. A bejelentés napján, még a
tőzsde zárása előtt összeszedi magát. A bejelentést követően, főleg, ha
Pearson fia, lánya és felesége személyessé teszik, márpedig az
igazgatótanács megpróbálja majd efelé terelni a dolgot, a Quantum
papírjai kezdik majd hamarabb az emelkedést. Az Econo is szorosan
követi. Ha bejelentik a fúzió létrejöttét, az árfolyam éppen olyan
gyorsan és meredeken tör felfelé, mint amilyen meredeken zuhant
korábban. A tőzsde nagyrészt érzelmi alapon működik.
– Vagyis valakik huszonnégy órán belül nagyon sokat keresnek.
– Igen. Hacsak nem járunk tévúton, és nem egy belső ember
vendettája volt a robbantás, amivel a fúziót próbálta megakadályozni,
de ebben pillanatnyilag nem igazán hiszek.
– Szerintem is igazad lehet. Foglalkozni fogunk ezzel a
lehetőséggel. Később valószínűleg több kérdésem is lesz a tőzsdével
kapcsolatban. Akarsz beszélni Callendarral?
– Igen, szeretnék.
– Az ENyÜ laborjában találod, legalábbis nemrég még ott
ténykedett. Feeney és McNab is ezen az ügyön dolgoznak… meg
mindenki, akit Feeney rá tudott állítani. Rengeteg elektronikus
szakértő foglalkozik vele.
– Segítek nekik, amíg nem szólsz, hogy indulhatunk haza.
– Feeney-nek nagyon csillogott a szeme, amikor említettem neki,
hogy beugrasz. Örömmel lát majd. Akárcsak én.
Roarke felállt, a feleségéhez lépett és két tenyere közé fogta az
arcát.
 – A halottak súlya a te válladat nyomja. Tizenketten vesztek oda
egyetlen robbanásban. Ez hatalmas teher.
– Annál megnyugtatóbb lesz rázárni arra a kettőre a cellaajtót. Az
is nagyban befolyásol, hogy mellettem állsz.
Roarke elmosolyodott és megcsókolta.
– Ebben az esetben megyek játszani a barátaimmal.
Menj csak, gondolta Eve, amikor Roarke magára hagyta. A férje
azzal tölti az idejét, hogy segít a nyomozóknak, és támogatja, amikor
hazaviszi a vállán a terhet. Ez nem egyszerűen segítség. Roarke a
megtestesült csoda az életében.
Azzal tért vissza az íróasztalához, hogy felhívja Mirát és felpörgeti
egy kicsit a nyomozást, amikor a számítógépe bejövő üzenetet jelzett.
Elolvasta Salazar hadnagy előzetes jelentését.
– Tudtam – jelentette ki fennhangon. – Katonai.
Felhívta Mirát és két értékes percet töltött az ajtaját őrző
sárkánnyal, mire sikerült megnyernie egy rövid konzultációt. A közös
irodában megállt Peabody asztala előtt.
– Salazar csapata elkezdte azonosítani a bomba alkotóelemeit.
Eddig arra jutottak, hogy legalább részben katonai szintű.
– Ez egybevág a feltételezéseddel.
– Azért jó, hogy sikerült megerősíteni. Most lemegyek és beszélek
Mirával.
– Összeállítottam azoknak a Quantum- és Econo-alkalmazottaknak
a névsorát, akik beteget jelentettek vagy szóltak, hogy késni fognak.
Egyiküknek sem kellett részt vennie a tárgyaláson. Az utánkereséseket
meg csak most kezdem el.
– Add hozzá Elsa Sissle-t is. Ő vitte Rogannek a muffint
mindennap. Az épületen belül, a Gyors és Ízletesnél dolgozik. Rogan
az All Transszal utazott, a szokásos sofőrje neve Herbert.
Csomagküldésre a Global szolgáltatásait vette igénybe. Ha ez túl sok,
egy részét átveszem, miután végeztem Miránál. Roarke bedobott egy
elméletet. Baxter! – hívta magához a nyomozót.
Baxter és Trueheart egyszerre álltak fel. Baxter a csípőjével
nekitámaszkodott Peabody íróasztalának.
– Az Econo és a Quantum részvényei látványos zuhanásba kezdtek
a robbanás után.
– Nem volt nehéz kitalálni – mondta Baxter. – Pár perce néztem rá
az árfolyamokra. Még mindig esik. Sokan az ingüket is elvesztették
ma, és a két társaság is megszenvedi ezt a napot.
– Roarke-nak más a véleménye. Azért robbantottak, hogy essen az
árfolyam, utána meg rájátszanak a… marginra, vagy mire, de
vásárolnak, amikor mindenki más elad.
– Ez rettenetesen kockázatos, főnök. Hónapokba is beletelhet, mire
ez a két társaság magára talál.
– Roarke meggyőződése, hogy a fúzió létrejön, és ma, legkésőbb
holnap újra emelkedni fog az árfolyam. Figyeld a társaságok
vezetőinek a nyilatkozatait. Figyeld a fúzióval foglalkozó
bejelentéseket, és ha megtörtént, a számok azonnal elkezdenek felfelé
kapaszkodni. Neki ez a véleménye.
– Várj csak, ezek szerint azt hiszi, azért történt ez az egész, hogy a
seggfejek olcsón vásároljanak és drágán adjanak el? – simított végig
gondosan nyírt haján kuncogva Baxter. – Ez zseniális. Iszonyatosan
rideg, de zseniális.
– Ezt a lehetőséget sem szabad figyelmen kívül hagynunk.
Ellenőrizzük azoknak a pénzügyeit, akik ma távol maradtak a
munkától. Akárcsak azoknak, akik közel álltak Roganhez, Pearsonhoz
vagy Karsonhoz. Roarke azt is megpendítette, hogy már több mint egy
éve beszélnek erről a fúzióról.
– Akkor sikerült ügyesen titkolniuk. Így viszont az elkövetőknek
elég idejük jutott megismerkedniük a rendszerrel és eljátszani vele.
– Legalább egyikük katona. Aki ismeri a robbanóanyagokat. Ezt is
vegyétek számításba. Miránál leszek.
 HATODIK FEJEZET

Eve örült a szerencséjének, amiért üresen találta Mira titkárának az

asztalát, ellenben nyitva a szobájába vezető ajtót. Mira az AutoSéf
előtt állt, vidrabarna haját aznap begöndörítve és hátrafésülve viselte.
A barackszínű kosztümjét vette fel, melyhez kékeszöld tűsarkú cipőt
húzott. Megfordult, kék szemével Eve-re nézett és elmosolyodott.
– Pontosan érkeztél. Kérsz egy teát?
– Köszönöm, nem. Hálás vagyok, amiért sikerült beszorítanod a
napirendedbe.
– Délelőtt nagyon elfoglalt voltam, de a délután már könnyebb.
Foglalj helyet.
A testület legjobb profilalkotója és pszichiátere is leült az egyik
mély, kék fotelbe, és keresztbe vetette csinos lábát, miközben kezében
a törékeny porceláncsészét és csészealjat egyensúlyozta.
– Zsúfolt volt a délelőttöm – folytatta, miközben Eve is
letelepedett. – Hallottam ezt meg azt a Quantumnál történt
robbantásról, de mindössze annyit, hogy az egyik kisebb főnök
öngyilkos mellényben ment az EconoLift vezetőivel megbeszélt
tárgyalásra. Tizenkét halott és több sérült.
– Át fogom küldeni a részletes, mindenre kiterjedő jelentést, de
időt takarítunk meg, ha gyorsan összefoglalom neked a lényeget.
– Persze.
– Szombat hajnalban két férfi kiiktatta a Paul Rogan otthonát védő
biztonsági rendszert… – kezdte Eve.
Gyorsan elmondta a történteket. Mira bólogatva hallgatta,
miközben időről időre kortyolt a teájából.
– Vagyis Rogant megfélemlítette, megkínozta és kényszerítette két
eddig ismeretlen férfi, akik túszul ejtették a családját. Nem találtatok
kapcsolatot köztük és Rogan között, sem bizonyítékot arra, hogy
Rogan önként vett volna részt a robbantásban. A két férfi hónapokkal
korábban kiszemelte… amikor a lehetséges fúzió híre kiszivárgott.
– Ahogy mondod.
– Minden, amit Roganről megtudtál, az íróasztala, az otthona, a
határidőnaplói, a családjának és a munkatársainak a vallomása nem
csupán egy lojális, keményen dolgozó alkalmazottat írnak le, egy
becsületes és kiegyensúlyozott vezetőt, hanem, és ez a kulcs, a
családjáért élő embert, aki imádja a feleségét és a lányát. Ez tette
tökéletes célponttá, de még így is nehéz biztosra venni, hogy végül a
bombát felrobbantva végez magával és a többiekkel.
– A támadók mérlegelték az esélyeiket, és kockáztattak.
– Igen. Mégis, mi vesztenivalójuk volt? Ha Rogan megtagadja a
követelésüket, csupán a befektetett időt és energiát bukják el.
Egyszerűen odébbállnak – ivott újra egy korty teát Mira. – Főleg az
egyikük beszélt és az asszonyt is ő bántalmazta hevesebben, miközben
a másik a kislányt figyelte, de nem igazán bántotta. Lelkileg
terrorizálta ugyan, ám fizikailag már nem.
– Azt mondta, még a kötelékein is lazított egy kicsit, a másik
viszont a haját rángatta és arra kényszerítette, hogy kiabáljon vagy
sírjon.
– Vagyis a különválasztott szülők hallották a hangját, de nem
tudták, hogy mi történik a lányukkal. Sokkal kegyetlenebbül is
bánhattak volna vele, akárcsak az asszonnyal… most nem a szexuális
erőszakra gondolok, de az ezzel való fenyegetőzés megmutatta
Rogannek, mi történhet, ha nem teljesíti a támadók követeléseit.
– A felesége szerint az egyik támadó folyamatosan arról kérdezte
Rogant, mit meg nem tenne, hogy megmentse őt és a gyereket. Mit
meg nem tenne, hogy megvédje a feleségét. Nem a nevüket mondta,
hanem mindig úgy emlegette őket: a feleségét és a gyerekét.
– Folyamatosan arra emlékeztették, hogy felelősséggel tartozik
irántuk. A döntés az övé. Ez lélektani kínzás, mint ahogy az is az volt,
ahogy elválasztották a feleségétől, akit bezártak a pincébe, majd
megmutatták neki, mennyire kiszolgáltatott és mennyire szenved. Az
ismeretlenek tudták, mit csinálnak, legalábbis az egyikük… a
vezetőjük világosan tudta. Feltehetőleg vett már részt vallatáson, és
kényszerítette rá rabokra az akaratát. Arra gyanakszol, hogy katonai
múlttal rendelkezik.
– Beavattam az ügybe Roarke-ot… szakértője az üzleti életnek, a
fúzióknak meg a többinek. Előállt egy elmélettel. Mindkét társaság
részvényei zuhanni kezdenek a robbanást követően… legalábbis ő
ezeket a szavakat használta. Ja, és azt is hozzátette, hogy a tőzsde
érzelmi alapon működik.
– Komolyan? Erre még sohasem gondoltam.
– Szóval, Roarke szerint a piac pánikba esik, az árfolyam zuhan.
Az ismeretlenek vásárolnak egy nagy rakás részvényt, utána kivárják
a fúziót vagy a bejelentését… egyre megy.
– Az árfolyamok emelkedni kezdenek, ők pedig egy csomó pénzt
nyernek rajta.
– Roarke hatalmas profitot említett. Értem, hogy miről beszél, de
ez bonyolult, kockázatos és meglehetősen erőszakos módja a tőzsde
befolyásolásának.
Mira letette a teáscsészét és hátradőlt.
– Maga a játék jelenti az élvezetet, nem igaz? Különösen, amikor
az embernek nincs vesztenivalója, ellenben akad pénze, amit
kockáztathat. A támadóknak volt pénzük, szóval így vagy úgy, de
emelték a tétet. Értik a piac működését, eleget tudtak az üzleti életről
és a fúzióról ahhoz, hogy megszervezzék az akciót. Ezenkívül
türelmesek… az előkészítés hónapokat vett igénybe. Továbbá két
teljes napot Rogan házában. A felesége ellen elkövetett erőszak
csupán eszköz volt. A gyereket nem is kellett fizikailag
bántalmazniuk, különösen úgy nem, hogy elválasztották őket. Ennyi
elég is volt, különösen a felvételekkel. Vagyis a domináns támadótól
nem idegen az erőszak, de eszközként használja. Szociopaták –
folytatta Mira – katonai háttérrel és elegendő tudással a
robbanóanyagokról és a pszichológiai hadviselésről. – Képesek voltak
elkészíteni és szerintem el is készítették Paul Rogan jellemrajzát.
Intelligensek, legalábbis a domináns támadó taktikai kérdésekben
intelligens, továbbá bízik a társában. Ismerik egymást, kötődnek
egymáshoz. Talán még rokonok is, mindenesetre a köztük lévő
bizalom vitathatatlan. Értik a család működését – mormogta. –
Tudják, milyen erős a kötelék a családtagok között, tudják, mit jelent
egy apa szeretete. Egyiküknek, talán mindkettejüknek született már
egy vagy több gyereke. Valószínűleg olyan szerencsejátékosok, akik
hajlandók kockázatot vállalni a nagy nyeremény reményében.
– Meg pimaszok? – hajolt előre Eve. – Nem gyilkolták meg a nőt
és a gyereket. Belátom, hogy erre nem volt semmi szükség, de így
elvarratlan szálat hagytak maguk után. Csakhogy ők ezt nem így
látják, mivel olyan rohadtul okosak. A gyerek viszont hallotta
beszélgetni őket, és azzal, hogy nem végeztek vele, máris többet
tudok róluk. Mint ahogy az asszony benyomásai is hozzátettek az
összképhez. Ez pimaszság, önhittség, vagy ettől úgy érzik, tiszta
maradt a kezük?
– Az utolsó nagyon érdekes, nem igaz? Minden Rogan felelőssége
lenne? Lehetséges és érdekes.
– Egy dolog elküldeni valakit egy bombával, egy másik pedig
megütni egy anyát a lányával együtt.
– Az már személyes, az előző eset viszont személytelen. Legalábbis
nekik az. Csak játék.
– Oké. Kösz – állt fel Eve. – Begyűjthetnek egymilliót, talán több
milliót is. Elképzelhető, hogy mindössze ennyire vágytak, de a
játékosok folyamatosan játszanak. Részükről rendben van így a dolog.
Mira bólintott és megcserélte keresztbe vetett lábait.
– Igen, valószínűleg újra megpróbálják. Megpróbálják a saját
hasznukra befolyásolni a piacot. A következményekkel nem törődve.
Számukra a kockázattal járó izgalom a lényeg.
– Amikor pedig megugrik az árfolyam, nagyobb összeget vágnak
zsebre.
 – Még valami – dobolt Mira a térdén, miközben Eve gondolkodott.
– Az eddigiek alapján az a véleményem, hogy az elkövetők rokonok…
de az egyik feltehetően idősebb a másiknál. Mondjuk a bátyja vagy
unokatestvére. Talán az apa-fiú kapcsolat is belefér, de nekem inkább
úgy tűnt, korban ennél azért közelebb állnak egymáshoz. Ha
korábban is dolgoztak már együtt, akkor egyikük tapasztaltabb,
egyfajta mentora a másiknak. A domináns támadó idősebb,
tapasztaltabb, jobban ért a taktikához. Továbbá valószínűleg ő a
kegyetlenebb.
– Egyikük rángatta a gyerek haját, a másik meglazította a
gyorskötözőt, hogy kevésbé vágjon bele a csuklójába.
– Igen. Nem hiszem, hogy az idősebb hagyta volna, hogy a gyerek
felkeljen, ötletesen kitörje az ablakot és úgy jelezzen a rendőröknek.
Idővel a járőrök mindenképpen behatolnak, de ha nem tapasztalnak
mozgást, akkor valamivel később. Ez valószínűleg egyszerű
figyelmetlenség volt a részükről.
– Én is így látom őket magam előtt. Testvérek – gondolkodott
hangosan Eve. – Nem feltétlenül vér szerinti testvérek, de nagyon
közel állnak egymáshoz. Ez is egy lehetőség, amit érdemes
közelebbről megvizsgálni. Köszönöm.
Visszafelé tartva folyamatosan az járt a fejében, hogy az elkövetők
szenvedélyes játékosok. Vajon csak részvényekkel, csak a tőzsdén,
vagy ennél szélesebb körben? Kártyáznak, táblás játékokkal játszanak,
lovakra és sportmérkőzésekre fogadnak?
Két, egymáshoz közelálló férfi, akik szeretik a kockázatos
játszmákat és ezeknek a jutalmát, kiszámítják az esélyeiket és elég
tőkével rendelkeznek ahhoz, hogy mindez megérje nekik a fáradságot.
Türelmesek, intelligensek, és nincs lelkiismeretük.
Felhívta Peabodyt.
– Tárgyalóterem. Feltártam néhány lehetséges nyomot – majd
egypercnyi gondolkodást követően Roarke-ot is felhívta. – Mindjárt
tájékoztatom a csapatot a nyomozás új irányairól. Neked később is
elmondhatom, ha valami fontos dolgod van a kockák laborjában.
 – Fontos a dolgom, de szeretem az új irányokat. Ide később is
visszajöhetek.
– Rendben.
Eve egyenesen a tárgyalóterembe ment és elkezdte frissíteni a
táblát Mira jellemrajzával.
– Dallas – sietett be Peabody. – Karson visszanyerte az eszméletét.
Tett egy nyilatkozatot az ügyvédjén keresztül… és ezzel összhangban
Pearson családja is kiadta a maga nyilatkozatát. Miután mindkét oldal
végzett a személyes bejelentésekkel, vagyis sajnálkoztak, részvétet
nyilvánítottak, kihirdették, hogy a fúzió megy tovább a maga útján.
Várhatóan holnap az utolsó papírokat is aláírják. Ehhez a Quantum
képviselői meglátogatják Karsont a kórházi szobájában.
– Ez gyorsan ment. Hívd fel a kórházat, és intézkedj, hogy
kihallgathassuk Karsont.
– Máris. Baxter és Trueheart nemrég végeztek. Még pár perc, és
ideérnek.
– Nekem ennyi is elég – folytatta Eve a munkát. – Roarke is
elindult. Talán el tudja magyarázni, mit jelentenek a piacnak ezek a
nyilatkozatok. Te menj vissza az irodámba, és hozz nekünk rendes
kávét.
– Rohanok – fordult Peabody az ajtó felé.
Baxter és Trueheart ebben a pillanatban siettek be az ajtón.
– Hozok rendes kávét.
– Segítek – ajánlkozott Trueheart, és együtt távoztak, miközben
Baxter megállt a tábla előtt.
– Testvérek – olvasta. – Vér szerintiek, bajtársak vagy nagyon jó
barátok. Ez több mint logikus. Szociopaták… ezzel nagyon is
egyetértek, na de játékosok? Érdekes, mindazonáltal ennek is van
értelme.
– Amikor két szakértő, vagyis Roarke és Mira ugyanazt a kifejezést
használja, egyetértek velük.
– Mindkét társaság részvényei bezuhantak. Félórája néztem rá az
árfolyamokra. Becsületes pasas vagyok, ezért nem hívtam a
brókeremet és nem mondtam neki, hogy vásároljon be a papírokból.
Pedig hatalmas volt a kísértés.
Eve kíváncsian hátranézett.
– Mennyit dobtál volna be?
– Ha nem ismerem a hátteret? Hmm, talán egy ötöst mindegyik
cégbe. Így viszont a dupláját.
– Most komolyan. A NYPSD nyomozója vagy és csak úgy el tudsz
játszani húszezer dollárt?
– Megvannak a módszereim – fordult Baxter a belépő Roarke felé.
– Mennyit tettél volna egy órája a Quantumra és az Econóra?
– Ha a nyomozóm nem tartana szemmel? Mindegyikre kétszázat,
mivel elég jól ismerem őket ahhoz, hogy szinte teljesen biztosra
vegyem, a befektetés meg fog térülni. Továbbá… – húzta elő a ’linkjét
és rákoppintott a képernyőre. – Máris tetemes hasznot zsebeltem
volna be, mivel mindkét társaság részvényei elindultak. Felfelé.
– Könnyen jön – sóhajtott Baxter –, könnyen megy.
– Máris emelkedik az árfolyam? – kérdezte Eve.
– A húsz perccel ezelőtti bejelentéseket követően – árulta el
Roarke – elkezdtek visszafelé kapaszkodni. Szerintem zárásra
magasabbra kúsznak, mint amilyen magasan a zuhanás előtt álltak. A
tőzsde érzelmi alapon működik – emlékeztette a feleségét. – Egyesek
ezt a bejelentést bátornak és erősnek látják. Mások meg nagy
lehetőségnek. Megint mások kivártak az eladással, vagy akkor
kezdenek vásárolni, amikor erősnek látják a papírokat.
– Ez szerencsejáték – jegyezte meg Eve, miközben Peabody és
Trueheart egy kávéskannával, egy tálcányi csészével, tejszínkiöntővel
és cukortartóval a kezükben megérkeztek. – Ellenőrizd ezt a részét
helyettük – kérte a férjét.
Roarke elővette a zsebszámítógépét.
– Még mindig emelkedik – mondta. – Ha a haszon reményében
csinálták, akkor valószínűleg majdnem a zárásig várnak az eladással.
Legalábbis én ezt tenném a helyükben.
– Nyomon tudjuk követni az eladásokat? – kérdezte Eve.
 – Ha idióták, akkor igen. Viszont a tábládról ennek pont az
ellenkezőjét olvasom le.
– Aki nem idióta, hogyan csinálná? Például te?
– Egy mindössze számmal jelzett számlát használnék valami olyan
helyről, amely garantálja, hogy névtelen maradok, legyen az a Földön
vagy a Földön kívül. Inkább az utóbbi mellett döntenék, habár úgy
minden tranzakció tovább tart. Ők viszont? Szerintem maradnak a
Földön egy biztonságos offshore számlával, amit, ha igazán okosak,
átutalási lánccal is védenek.
– A nyomukra tudsz bukkanni?
Roarke a felesége szemébe nézett. Tudta, hogy Eve arra céloz: a
nem regisztrált számítógépével képes lenne végrehajtani alaposabb,
viszont erkölcsileg homályosabb kereséseket is.
– Végső soron igen – mosolyodott el.
– Peabody, kezdj dolgozni a házkutatási parancsokon.
Vagyis nem a nem regisztrált számítógépre célzott, gondolta Roarke.
Kár.
– Közben – folytatta Eve – továbbra is keresünk két férfit, legalább
egyikük katonai múlttal rendelkezik, amibe beletartozik a
robbanóanyagok területén szerzett gyakorlat is. Lehetséges, hogy
rokonok vagy együtt dolgoztak. Megbíznak egymásban. Az egyik
feltehetőleg idősebb, és a párosban ő a domináns fél.
Szerencsejátékosok, szociopaták, és elég türelmesek ahhoz, hogy
elvégezzék a szükséges kutatómunkát és elég időt szánjanak a
részletek kidolgozására. Valamennyire ismerik az üzleti életet és értik
a tőzsde működését.
– Nem ez lehet az első befektetésük – szúrta közbe Baxter. – Nem
hiszem, hogy megfelelő gyakorlat nélkül ki lehet főzni egy ilyen
tervet.
– Egyetértek. Feltehetőleg dolgoztak már a tőzsde közelében.
Befektetési tanácsadóként vagy tőzsdeügynökként, de csak a
műkedvelők szintjén, mint ahogy te is.
– Mint műkedvelő, egyetértek Roarke-kal a földi offshore számla
kérdésében. Talán nem is csak egyet nyitottak.
Roarke bólintott.
– Ez szinte teljesen biztos. Így valamivel többe kerül a vásárlás és
az eladás, de tovább nehezíti az azonosításukat. Egyik számláról sem
indítanak igazán nagy tranzakciókat.
– Izé… – emelte fel Trueheart a kezét. – Mennyit kereshetnek az
akcióval?
– Nos, ha a részvény legalacsonyabb ára közelében vásároltak… –
pillantott újra a számokra Roarke. – A helyükben az egyik szememmel
folyamatosan figyelném az árfolyamot, a másikkal pedig a
bejelentésekre és állásfoglalásokra várva a médiát, továbbá, ha a
csúcson sikerül eladniuk a papírokat? Figyelembe véve a két
társaságot, a részvények zuhanórepülését és a stabil növekedést? Nem
viccelek, amikor kijelentem, hogy könnyedén megtízszerezhetik a
befektetésüket, és ez már a tiszta nyereség.
– Trueheart – mondta Eve. – Kezdd ellenőrizni mindkét társaság
alkalmazottait. Beleértve azokat is, akiknek már megszűnt a
munkaviszonyuk. Elsősorban azokkal, akiktől okkal szabadultak meg.
Műkedvelő Baxter, hozzád kerülnek, akik értenek az üzlethez. Azokat
részesítsd előnyben, akik hajlandóak nagy kockázatot vállalni. A
katonai, illetve félkatonai múltat se hagyjátok figyelmen kívül.
Miután végeztetek, vessétek össze az eredményt, hátha lesz közös
pont. Arról se feledkezzünk meg, hogy legalább az egyik, de talán
mindkét seggfej találkozott valamikor Paul Rogannel, de semmi
komoly, semmi olyan, amit Rogan megjegyzett volna. Mondjuk,
ugyanabba az edzőterembe jártak… legalábbis abban az időszakban,
amikor megfigyelték. Ha egy név többször is a látóteretekbe kerül,
alaposan vizsgáljátok meg. Kérdés?
– Lássunk hozzá – pillantott a társára Baxter. – Sok dolgunk lesz,
ifjú tanítványom, szóval, mielőbb lássunk hozzá.
– Peabodyval kint leszünk a terepen. Roarke?
– Egyelőre irány az ENyÜ. Ha még visszajöttök, akkor együtt
mehetnénk haza.
 – Vissza fogunk jönni. Peabody, hozd a holmid.
Indulás előtt Eve visszarohant az irodájába, és ő is fogta a
holmiját.
– Elintézted, hogy kihallgathassuk Karsont?
– Az orvosok beleegyeztek, hogy tizenöt percet beszéljünk vele…
de ezt is csak azért, mert Karson erősködött. Az a benyomásom, hogy
legalább annyira dühös, mint amennyire megsérült, de ezt csak az
ügyvédje szavaira alapozom.
– Te nem lennél dühös a helyében? – gondolta át Eve, miközben a
mélygarázs felé menet a felvonóról a mozgójárdára váltott. – Családi
vállalkozás. Sikeres. Éppen terjeszkedni akar és feljebb lépni egy vagy
két szinttel. Csakhogy mielőtt nyélbe üthetné az üzletet, kómába
robbantják és az intenzív osztályon tér magához. Hasonló helyzetben
én nagyon is dühös lennék.
– Ha úgy vesszük…
Eve becsúszott a volán mögé.
– Lássuk, hogy őszinte-e vagy rejteget valamit. Nagyon jól ismeri
az üzlet világát. Ismeri a tőzsdét.
– Szerinted neki is része lehet a történtekben? A kóma és az
intenzív ellenére?
– Ez egy szerencsejáték – sorolt be Eve a forgalomba. – Próbáljunk
meg valami benyomást szerezni róla. A pokolba, Pearson orvosi
kartonjának is nézzünk utána. Nem érzek semmit, de azért nézzünk
utána. Ha gyógyíthatatlan betegségben szenvedett, akkor talán így
akart plusz pénzt biztosítani az örököseinek. Mondjuk, elég
komplikált módját választotta az öngyilkosságnak. Nagyon, nagyon,
nagyon kicsi ennek a valószínűsége, de ne hagyjuk figyelmen kívül.
Elvégre a felesége és a gyerekei nem kerültek veszélybe.
Vezetés közben – indulás, fék, gáz, fék – a kormányon dobolt az
ujjával.
– Az sem valószínű, hogy egy harmadik fél is érdekelt a
robbantásban – folytatta. – Sem Rogan felesége, sem a lánya nem
hallotta, hogy a támadóik egymáson kívül mással is beszéltek. Még
kommunikátort sem használtak. Csak ők ketten lesznek az elkövetők.
Testvérek, vagy… szeretők. Ez is egy lehetőség. Szeretők, illetve
házastársak is lehetnek.
Ez járt a fejében, miközben behajtott a kórház mélygarázsába.
Némileg tovább tartott a reméltnél, de szabad parkolóhelyet is talált.
– Másokhoz is beugrunk, akiket ide hoztak a robbanás után, de
Karson az első.
– Lejjebb vitték egy emelettel. Kikerült az intenzívről. Az állapota
súlyos, de stabil. Az ügyvédje… Anson Whitt, aki feltehetőleg
gyengéd érzelmeket táplál az irányába, azt mondta, hogy égési
sérüléseket és agyrázkódást szenvedett, felszakadt a fejbőre, eltört két
bordája, kiugrott a válla és a tárgyalóasztalból leszakadt nagy
repeszdarab csúnyán beleállt az oldalába.
Megtalálták a megfelelő emeletet és a jelvényükkel igazolták
magukat a nővérpultnál. Az ügyeletes nővér mogorván végigmérte
őket.
– Ms. Karson állapota súlyos. Pihenésre, csendre és ápolásra van
szüksége. Jobb lenne, ha inkább visszajönnének holnap.
– Talán tényleg jobb lenne, de már itt vagyunk, és engedélyt is
kaptunk, hogy beszéljünk vele.
– Igen, ezt értem. Mindamellett a beteg éppen alszik. Senkinek a
kedvéért nem fogom felébreszteni, még maguk miatt sem – kerülte
meg a nővérpultot az apró, csokoládébarna nő, akinek szigorú
szeméből sütött a tekintély, de azonnal ellágyult, amikor odaért az
elegáns magánkórteremhez, ahol Karson feküdt. – Ott a rendőrség,
drágám, de ha nem akar látogatót fogadni, később majd visszajönnek.
– Köszönöm, Jeannie. Már nagyon vártam őket. Minden rendben.
– Tizenöt perc – figyelmeztette a nővér Eve-et, miközben a
tekintete újra szigorúvá vált. – Csak csöngessen, ha szüksége van
valamire – fordult vissza Karson felé, majd vastag talpú cipője
ellenére hátborzongató csendben félreállt az ajtóból.
– Ms. Karson.
Eve közelebb lépett az ágyban fekvő barna bőrű nőhöz, akinek az
égési sérüléseit zselé borította, a bal halántékától fülközépig pedig
öltések sorakoztak. Látta a sebeit, a begipszelt vállát, és azt is,
mennyire sápadt. Az ágy mellett álló monitorok halkan, de
folyamatosan csipogtak. Bíp, bíp, bíp.
– Dallas hadnagy. Meg Peabody nyomozó – mondta Karson
komolyan. – Mondták, hogy már jártak itt korábban, amikor még…
nem lehetett beszélni velem.
– Nagyon köszönjük, hogy fogad bennünket.
– Öt munkatársam meghalt. Jól ismertem őket, ők pedig bíztak
bennem. Igazságot akarok nekik, amit meg is fogok kapni, habár ez
sovány vigasz azoknak, akik szerették őket – hunyta le határozott,
elevenkék szemét, és felsóhajtott. – Éppen most küldtem el a
lakásomra a legrégebbi barátomat, aki Új-Mexikóból utazott ide, hogy
hozza be néhány holmimat. Viszont Anson, a titkárom is valahol a
közelben várakozik. Mindjárt visszajön, nem ment el. Amikor
felbukkan, szívesen szerez maguknak egy kávét és egy hideg üdítőt.
– Köszönjük, így is minden rendben. Őszinte részvétünk. Nagyon
sajnáljuk a történteket.
– Hát még én. Erre nem lehetett számítani, de nem hagyom nyerni
őket. Nem nyerhetnek.
– Ezzel mire céloz?
– A fúzió létre fog jönni.
– Úgy gondolja, ez az egész azért történt, mert valaki meg akarta
akadályozni a fúziót?
– Természetesem. Mi másért?
– Kinek állhatott érdekében, hogy megakadályozza a szerződés
aláírását?
– Bárcsak pontosan tudnám. Néhány őrült meg akarta akadályozni
az üzlet megkötését. Mondjuk, egy másik utazási társaság hívei.
– Kapott fenyegetéseket?
– Nem. Éppen erről beszéltünk Lorennel… vele már találkoztak.
Végül sikerült meggyőznöm, hogy menjen haza. Össze kell szednem
magamat – mosolyodott el halványan Karson. – Sikerült elhitetnem
vele, hogy jobban vagyok, mint ahogy kinézek, ezért tudtam
elküldeni, hogy pihenjen. Ansonnal már nem tudtam ugyanezt
megtenni, miután elengedték. Eltört az egyik karja és megégett,
összevagdalták a szilánkok és zúzódásokat is szenvedett. Talán jobb
is, ha marad, hátha további kezelésre lesz szüksége.
A tálcán álló vizespohár felé nyújtotta a kezét, de fájdalmasan
megrándult.
– Hadd segítsek – lépett előre Peabody, és odaadta Karsonnak a
poharat, benne egy hajlított szívószállal.
– Köszönöm, Istenem, szörnyen bosszantó, hogy ide vagyok
szegezve… és közben rettenetesen önzőnek érzem magam, hogy ezt
mondom – telt meg könnyel az elbűvölő szeme. – Életben maradtam
és fel fogok épülni. Sajnálom, nem fenyegetett meg senki.
– Ismerte Paul Rogant?
– A tárgyalások során ismertem meg. Értékeltem a koncepcióját.
Amikor ez az egész lezajlott… csak ma reggel lett volna? Istenem –
vett mély lélegzetet és ivott egy korty vizet. – Amikor először
magamhoz tértem és felfogtam, hogy mi történt, megdöbbentem.
Megdöbbentem, mert kedveltem és tiszteltem Rogant. Később Loren
mesélt a feleségéről és a lányáról. Arról, hogy mi történt velük. Dühös
akarok lenni, haragudni Paul Roganre, de képtelen vagyok rá. Most is
magam előtt látom az arcát, mennyire sápadt volt, a szeme tele
könnyel, a keze pedig remegett. Így visszatekintve tisztán látom. Azt
is, ahogy… ó, édes Jézus, ahogy Derrick odamegy hozzá,
aggodalmasan a vállára teszi a kezét, és megkérdezi tőle, hogy mi a
baj. Én hátraléptem… tudja, hogy helyet adjak Derricknek és Paulnak
egy pillanatra. Még nem írtuk alá a fúziós szerződést, és ő Derrick
embere volt, az ő társaságánál dolgozott, ezért kissé odébb álltam. Ha
nem teszem…
– Rogan mondott valamit?
– Azt mondta… azt hiszem, azt mondta: „Sajnálom. Nincs más
választásom.” Azt hiszem. Esküdni viszont nem esküdnék meg rá.
Utána meg a világ mintha kifakult volna, vakító fehérség öntött el
mindent, és úgy éreztem, mint akit hátralöknek. Ehhez társult az éles,
rettentő fájdalom – érintette meg az oldalát. – Azt követően semmi.
Egyszerűen semmi, amíg az intenzív osztályon magamhoz nem
tértem.
– Volt olyan alkalmazottja, aki az elmúlt év során mondott fel?
Aki ismerhette a fúziós tárgyalások részleteit?
– A komoly tárgyalások csak a nyár derekán kezdődtek. Az egész
persze korábban indult, úgy egy évvel ezelőtt. Próbálgattuk a
lehetőségeinket, vizsgáltuk a számokat, a törvényi kereteket, a
szabályokat. Viszont komolyan csak júliustól kezdve foglalkoztunk a
dologgal. Egészen őszig titokban tudtuk tartani, csak akkor szivárgott
ki a terv. Okozott is némi felfordulást.
– Történt valami szokatlan, ami felkeltette a figyelmét?
– Nem mikromenedzselem a cégemet – jelent meg Karson ajkán
ismét egy félmosoly. – Biztosra veszem, hogy többen nem értettek
egyet a döntéssel. Viszont abban hiszek, hogy a vezetőknek
önállóságot kell adni, különben minek csináltunk belőlük vezetőt?
Nem minden alkalmazottam állt kezdettől fogva a fúzió mellett.
Egyesek csak később látták be, hogy tévednek. Ha akár csak
gyanakodnék valakire, aki képes lenne erre, habozás nélkül
elmondanám. Van már gyanúsítottjuk? Bárki?
– Több nyomot is követünk.
Karson türelmetlenül felszisszent.
– Ez amolyan főnökségi duma.
– Attól még igaz.
Egy nem több mint harmincéves, a zselé és a gipsz ellenére is
jóképű férfi állt meg az ajtóban. Mogyoróbarna szemén látszott,
mennyire kimerült.
– Willi.
– Minden rendben, Anson. A rendőrségtől jöttek.
A férfi az ágy mellé lépett és megfogta Karson kezét.
– Beszélek velük odakint.
– Csak miután nálam végeztek.
 – Jeannie azt üzeni nekik, hogy mindjárt lejár az idejük.
– Aki nagyon szigorú tud lenni. Nem lágyítanád meg egy kicsit?
Szerezz nekünk még néhány percet.
– Semmi baj – mondta Eve. – Egyelőre ennyi is elég. Ha eszébe jut
valami, vagy kérdezni akarna tőlünk, akkor bármelyikünket
felhívhatja.
– Szeretném, ha folyamatosan tájékoztatnának a nyomozás
állásáról. A halottak búcsúztatójára sem tudok elmenni. Tudnom kell,
mi történik.
– Tájékoztatni fogjuk – pillantott Anson felé Eve. – Nem mennénk
ki néhány percre?
– Hozok friss vizet – ajánlkozott Peabody.
– Köszönöm. Nem tudnák rábeszélni Jeannie-t egy kávéra? Már
teával is beérném, még herbateával is, csak ne vizet igyak.
– Meglátom, mit tehetek.
Eve és Anson kiléptek az ajtón. Anson úgy helyezkedett, hogy
odabentről Karson ne láthassa, majd a szemére szorította a kezét.
– Bármit megteszek, amivel segíthetek. Azt hittem, belehalt. Nem
tehettem semmit. Az egyik legjobb barátom is odaveszett.
Végignéztem az egészet, de nem tehettem semmit.
– Mióta dolgozik Karson titkáraként?
– Három és fél éve. Régen a titkárnője asszisztense voltam, és
amikor Marcia nyugdíjba vonult, én vettem át a helyét.
– Kezdettől fogva tudott a fúzió tervéről?
– Igen.
– Mi volt róla a véleménye?
– Willinek… vagyis Ms. Karsonnak van a legélesebb elméje az
üzleti életben azok között, akiket ismerek. Továbbá őszintén a szívén
viseli nem csak a társaság, de a társaságnál dolgozó minden ember
sorsát is. Ettől illik olyan jól az Econo a Quantumhoz. Mr. Pearson is
ugyanilyen ember, legalábbis nekem ez a véleményem.
– Ismer olyanokat, akik másképp gondolják?
– Akadt néhány kétkedő, pár eltérő álláspont, de ahogy a
szerződés egyre inkább alakot öltött, az ellenvélemények fokozatosan
eltűntek. Semmit sem értek. Nem tudok olyan emberről, aki képes
lenne ilyesmire. Ráadásul aki egy kicsit is ismeri Willit, tudnia kell,
hogy mindenképpen végigcsinálja, amit elkezdett. Bármi is legyen az
ára, nem hagyja, hogy a szerződés darabokra hulljon. Nem szeretném
sokáig magára hagyni.
– Csak még egy percet kérek. A titkáraként belelát a levelezésébe,
intézi a találkozóit. Nem találkozott olyasmivel, ami esetleg
fenyegetést jelenthetett neki? Még ha alig észrevehetőt is?
– Nem jut eszembe semmi.
– A magánéletében sem? Nem volt senki, aki ártani akart neki?
– Az egyik régi fiúja igazi seggfej, de nem létezik, hogy ezt ő
követte el. Őszintén mondom, nem tudom elképzelni róla. Nem
maradtak barátok, de ha erőszakos lenne, arról tudnék. Inkább
opportunista seggfejnek nevezném.
– A nevét.
– A francba, a francba. Oké. Jordan Banks. Megjátssza magát, úgy
csinál, mint aki a művészek világában mozog, de többnyire csak
henceg.
– Nem igazán kedveli, igaz?
– Egyáltalán nem kedvelem, de ezt nem ő követte el.
– Mi a helyzet magával… a magánéletben is kapcsolatban áll Ms.
Karsonnal?
– Persze… Ó, egyáltalán nem úgy. Akarom mondani, szeretem, de
egyáltalán nem úgy. Van egy lány, aki tulajdonképpen már a
menyasszonyom. Vagyis nem kértem még meg a kezét, de meg fogom
kérni. Amikor az ember keresztülmegy egy ilyenen, az felnyitja a
szemét. Szeretem Willit, de nem táplálok iránta romantikus
érzelmeket. Az… egyszerűen nem lenne helyes. Neki dolgozom,
ráadásul… szóval, idősebb is nálam.
Eve látta, hogy Peabody egy eldobható pohárral a kezében
visszamegy Karson szobájába.
– Ha eszébe jut még valami…
 – Remélem, úgy lesz. Fejre állt az agyam, de bízom benne, hogy
idővel tényleg eszembe fog jutni valami. A legjobb barátom a szemem
láttára robbant darabokra, hadnagy. Tegnap este elmentünk a Knicks-
meccsre, most meg… képtelen vagyok kiverni a fejemből.
Eve hagyta elmenni, és megvárta Peabodyt.
– Nekem őszintén dühösnek tűnt – jegyezte meg Peabody.
– Aha, mind a ketten dühösek. Karsonnak van egy expasija.
Jordan Banks. A titkárának nem szimpatikus… nem hiszi, hogy képes
lenne robbantani, ennek ellenére nem tartja szimpatikusnak. Nézzünk
utána. A nővért is megkérdezzük a többi sérültről.
– Abbahagyta a perlekedést, amikor kávét vagy teát kértem tőle
Karsonnak. Csak herbateát adott, de abbahagyta a perlekedést.
– Ezek szerint szereztél nála egy jó pontot – dicsérte meg a társát
Eve.
 HETEDIK FEJEZET

Mindenkivel beszéltek a kórházban, de senki sem mondott olyat, amit

már ne tudtak volna.
– A többi tanú vallomására is szükségünk lesz, akár megsérült,
akár nem – jelentette ki Eve, ahogy elindultak lefelé a kocsijához. –
Mondjuk, elég valószínűtlen, hogy bármelyik alapján áttörés
következik be a nyomozásban.
– Szerintem a tárgyalóban senki sem játszott össze Rogannel,
legalábbis tudatosan biztosan nem.
– Akkor talán a tudtán kívül. Egyikük kapcsolatban állhatott
valakivel, akire illik a jellemrajz, bármilyen jelentéktelen legyen is ez
a kapcsolat. Néhány óvatlanul elejtett szó talán beindított valamit.
– Az emberek dicsekednek – helyeselt Peabody. – Ezt hallgasd
meg, milyen nagy dobásra készülünk a munkahelyemen! Vagy
panaszkodnak. Már megint rám vertek egy csomó pluszmunkát.
– Esetleg a házastársuk vagy a barátjuk, barátnőjük panaszkodik,
mert a párjuk állandóan túlórázik. Vedd hozzá, milyen hatalmasak
ezek a cégek, és mindig találsz olyanokat, akiket ki akarnak rúgni…
vagy felmondásra készülnek. Ezt az irányt is megvizsgáljuk. Mivel
semmi bizonyíték arra, hogy Rogan szeretőt tartott, akinek fecsegett
volna a munkájáról, Karson volt barátjával nyitjuk a sort.
Miközben beültek a kocsiba, Peabody sorolni kezdte az adatokat,
amelyeket már korábban megkeresett a zsebszámítógépével.
– Jordan Lionel Banks. Negyvenhat éves, fehér bőrű,
harminchárom évesen nősült, de harmincnégy évesen már el is vált.
– Ez talán nem is számít igazi házasságnak – jegyezte meg Eve.
– Tíz hónap telt el az „igen” és a „többé ne is lássalak” között.
Gyerekük nem született. A volt felesége, Alison Argyle nem más, mint
az Argyle kommunikációs birodalom örökösnője. Leginkább Nagy-
Britanniában éli az életét. Három évvel a válásukat követően újra
férjhez ment. Harmincöt éves, vagyis valamivel fiatalabb Banksnél.
Amúgy éppen a második gyerekét várja – gördített lejjebb az oldalon
Peabody. – A Banks-vagyon már negyedik generációs. Banks
Information and Entertainment. A BI&E műsorokat készít, videókat
forgat, jelen van a képernyőkön, a digitális és az élő szereplős
színházakban. Mellesleg, csak hogy tudd: Az Icove-ügy az egyik nagy
kasszasikerük, az Öt titok ellen versenyez a legjobb film kategóriában.
Erre Eve mindössze morgott valamit.
– Jordan Banksnek van egy New York-i lakása az Upper Westen, és
egy tengerparti háza Hamptonban. Amikor elváltak, a volt felesége
kivásárolta a londoni házukból. Van egy jachtja is, gyakran tölti a
nyár egy részét a Földközi-tengeren. Szép munka.
– Miféle munka?
– Egy galériája is van, úgyszintén az Upper Westen… Banks
Gallery a neve. A hivatalos adatok szerint egy egész két tized milliárd
dollárt ér. Csakhogy.
– Miféle csakhogy? – kérdezte Eve, miközben a kapitányság felé
fordult.
– A pletykaoldalak teljesen máshogy tálalják a történetet.
Valahogy úgy, hogy a volt felesége szép summát fizetett neki, hogy
megszabaduljon tőle. Bérli a parti házat és a galéria is csődközelben
ingadozik. Ingázó típus. Buliról bulira, nőtől nőig… méghozzá
többnyire úgy, hogy az neki anyagilag megérje. A két testvérével, az
unokatestvéreivel és az idősebb generáció tagjaival ellentétben szinte
semmit nem foglalkozik a családi üzlettel, amiből él, és mindenki úgy
tartja, hogy több bajt kever, mint amennyi hasznot hajt.
– Vagyis inkább fizetnek neki, csak ne kelljen látniuk.
– Nekem is ez jön le az olvasottakból – erősítette meg Peabody. –
Valószínűleg feleannyi jövedelmet sem tud felmutatni, mint amennyit
hivatalosan állít, ami persze még így is egy egész vagyon. Csakhogy
véleményem szerint az életviteléhez ennél jóval többre lenne
szüksége.
– Mielőtt hazamegyek, beugrom hozzá. Roarke-ot is magammal
viszem – határozta el magát Eve. – Ügyesen rá tud ijeszteni
szélhámosokra – fordult be a kapitányság mélygarázsába, és megnézte
az óráját. – Oké, te is indulhatsz hazafelé, hacsak nem akarod
megvárni, amíg McNab befejezi, amin éppen dolgozik. Én megírom a
jelentést, felszedem Roarke-ot, és beugrunk ehhez a Bankshez.
– Majd én megírom a jelentést – ajánlkozott Peabody. –
Valószínűleg gyorsabban össze tudod szedni Roarke-ot, mint én
McNabot.
– Remek. Hívj fel, ha felmerül valami új információ. Először
Bankshez megyek, utána otthonról folytatom a munkát.
Eve a vezetőülésből nézte, ahogy Peabody távozik. Közben írt
Roarke-nak egy szöveges üzenetet.

Ha végeztél, a mélygarázsban várlak.

Egy percen belül megérkezett a válasz: Máris megyek. Tíz perc.

Eve hátradőlt és elkezdte átnézni a jegyzeteit, majd felsóhajtott.
Hirtelen talált tíz perc szabad időt. Felhívta Nadine-t, aki napközben
fél tucatszor is próbálta elérni.
– Na, végre! – töltötte be Nadine mindig kamerakész arca a
műszerfalba épített képernyőt. – Exkluzív interjút kell adnod a ma
reggeli robbantásról.
– Ez nem fog megtörténni. A nyomozás közepén járok.
– Gyors leszek – ütötte tovább a vasat a makacs riporternő.
– Nem lehetsz elég gyors. Épp most indulok vissza a terepre. Azt
viszont meg tudom erősíteni, hogy a NYPSD áldozatként kezeli Paul
Rogant.
– Azt meg tudod erősíteni vagy inkább tagadod, hogy
terrortámadás történt?
– Paul Rogan nem volt terrorista és egyetlen terrorszervezettel
sem állt kapcsolatban. Meg tudom erősíteni, hogy őt és a családját is
megkínozta, valamint ez utóbbit órákon keresztül túszként fogva
tartotta két ismeretlen támadó. A NYPSD minden erejével nyomoz.
– Hogyan választották ki? Előálltak követelésekkel? Hogyan…
– Pillanatnyilag nem mondhatok ennél többet, Nadine. Ez roppant
érzékeny terület. Viszont szeretnék kérni valamit, ami nem
kapcsolódik az ügyhöz.
Nadine zöld macskaszeme résnyire szűkült.
– Szóval, kérni akarsz valamit, de…
– Aha, azt szeretném kérni, hogy ha, és itt a ha a lényeg,
elengedem Peabodyt és McNabot erre a hollywoodi akármire, be
tudod juttatni őket?
– Persze. Már elintéztem. Ami téged és Roarke-ot illeti…
– Arra nem fog sor kerülni, de ha el tudom engedni Peabodyt és
Feeney is el tudja engedi McNabot, akkor megtesszük.
– Már kocsit is szereztem, és szívesen látom őket. Fenntartott
helyük van mellettem a díjátadó idejére.
– Értem. Mikor szóljak?
– Pénteken indulok, a reményeim szerint kora délután.
– Akkor még előtte értesítelek.
– Azt reméltem, te is ott leszel. Akár nyerek, akár nem, ez fontos
pillanat az életemben.
– Majd nézem a képernyőn. Szóval… a könyved a Vörös Lóról.
Egész jó.
Nadine gyanakodva vizslatta Eve-et.
– Máris befejezted?
– Nem sok hiányzik hozzá, és… a francba, amennyit értek hozzá,
még az Icove-könyvnél is jobb.
Nadine egy pillanatra lehunyta okos szemét.
– Én is jobbat akartam írni. Sokat számít nekem a véleményed.
– Nem kellene, de ha már ez a helyzet, nagyszerű munka, meg
minden.
– Sokat számít – ismételte meg Nadine. – Ha meg már szóba
került, a rendező és a színészek is felkészültek az újabb forgatásra. Jó,
természetesen másik Peabodyt választunk a szerepre, mert tudod,
meghalt a színész… de mindenki más marad. Már kértek is egy
harmadik könyvet, hogy trilógia legyen. Most próbálom eldönteni,
hogy melyik ügyedet írjam meg.
– Ezt ne tőlem kérdezd. Peabodynak se szólj egy szót sem erről az
Oscar-dologról. Halálra nyaggatna a hallgatásával meg az ártatlan
kiskutyatekintetével.
– Egyetlen szót sem szólok.
– Te azt a rocksztárt viszed magaddal?
– Én azt a rocksztárt viszem magammal. Ha meggondolod
magad…
– Nem fogom. Most mennem kell, hogy kihallgassak egy seggfejet.
– Nem mondanál egy nevet? A seggfejekről remek riportok
szoktak készülni.
– Ha kapcsolatba hozható az üggyel, feltétlenül elárulom.
Eve bontotta a vonalat és megnyitotta a Peabodytól kapott, Banks
adatait tartalmazó állományt. Azt olvasgatta, amíg Roarke ki nem
nyitotta az utasoldali ajtót.
– Akarod, hogy vezessek, amíg te dolgozol? – kérdezte.
– Nem, már eleget tudok. Hogy haladtok az ENyÜ-n?
– Rengeteg adatot kibányásztunk, de pillanatnyilag úgy tűnik,
egyik sem kapcsolódik az ügyhöz. Hová megyünk?
– Karson volt barátjához. Mit tudsz Jordan Banksről?
A kocsi anyósülése automatikusan alkalmazkodott Roarke
hosszabb lábához.
– Azon kívül, hogy egy pöcs?
– Ezzel máris megerősítetted Karson titkárának a véleményét,
valamint mindazt, amit Peabody a híres pletykaoldalain összeolvasott.
– Alig ismerem, de igen, meg tudom erősíteni, hogy pöcs, és a
tetejébe egy tetű. A családja gazdag, a tagjai kreatívak és gyarapítják
a vagyont – folytatta, miközben Eve kiállt a parkolóhelyéről. –
Egyszer… közeli ismeretségbe kerültem az egyik unokatestvérével.
 – Huhú!
– Meglehetősen kellemes ismeretségbe azzal az intelligens és
stílusos hölggyel, aki szöges ellentéte az unokatestvérének. Szerintem
Jordan agya felér egy rakás bevizelt egérrel, de elég alattomos és
elbűvölő ahhoz, hogy mindig meggyőzzön néhány mit sem sejtő
alakot, fektessen be a vállalkozásaiba, adjon kölcsön, esetleg
adományozzon neki valamennyit.
– Nálad is próbálkozott?
– Egyszer. Összefutottam Madridban az unokatestvérével… azzal a
bizonyos igen kedves hölggyel. Üzleti úton voltam, ő pedig arra
készült, hogy feleségül megy egy spanyolhoz. Nagylelkűen meghívott
az esküvőre, amit köszönettel elfogadtam. Jordan is megjelent, és
meglehetősen otrombán elkezdett szabályokat lefektetni. Erre
közöltem vele, hogy kopjon le. Amennyire vissza tudok emlékezni,
nagyon kellemes esküvő volt.
– Vagyis sohasem álltatok üzleti kapcsolatban?
Roarke a felesége felé fordította csodás, kék szemét.
– Ritkán üzletelek pöcsökkel.
– Fél tőled?
– Miért félne?
Eve csak a szemét forgatta, miközben besorolt a belváros felé tartó
járművek közé.
– Amikor lekoptattad, tényleg lekopott, vagy továbbra is
körülötted sündörgött?
Roarke finoman elmosolyodott.
– Véleményem szerint igencsak sebesen tűnt el a színről.
– Pontosan erről beszélek. Játszd meg a hűvösen udvarias Roarke-
ot, ami máris elég félelmetes, és ha ennél is többre lesz szükségem,
akkor előveheted a Rettenetes Roarke-ot. Fogalmam sincs, mennyi
köze van a történtekhez, de mivel kapcsolatba hozható Karsonnal,
talán tud valamit valamiről.
– Örömmel teszek szívességet – fordult ültében a felesége felé
Roarke. – Hosszú napod volt, hadnagy.
 – Annyira azért nem. Csak… a sok halott, egy megfélemlített
család, és mindez a jelek szerint a tőzsdének nevezett
szerencsejátékon szerzett profitért. Olyan ostoba és önző ez a terv,
hogy a végére kiderült, mennyire ötletes. A tettesek persze elkövettek
néhány hibát. Életben hagytak két szemtanút és nyíltan beszéltek a
gyerek előtt, pedig be kellett volna fogniuk a szájukat. Viszont Paul
Rogan személyében a megfelelő áldozatot szemelték ki. Mit tennél,
hogy megments két embert, akiket mindennél, még saját magadnál is
jobban szeretsz?
Roarke megfogta a felesége kezét.
– Szó szerint bármit.
– Nem nyomtad volna meg a gombot.
– Tényleg nem?
Eve csak a fejét rázta.
– Te… vagyis mi ketten kitaláltunk volna valami megoldást.
Okosabbak, aljasabbak és ravaszabbak vagyunk. Más körülmények
között talán Rogan is okosabb lett volna, de egyáltalán nem aljas vagy
ravasz. Éppen ezért tudták rávenni, hogy tegye meg, amit végül
megtett.
– Az jár a fejedben, hogy újra megpróbálják.
– Talán csak egyszeri alkalom volt.
– Ezt magad sem hiszed.
– Nem, de ha mégis, akkor most örülnek a rohadt
nyereményüknek, és ünnepelnek. Csakhogy később még ebben az
esetben is meg akarják majd ismételni. Bevált. Nyertek. Viszont ha
nem egyszeri alkalomnak szánták, akkor nagyon előrelátóak. A
részletek emberei. Máris megvan a következő áldozatuk és a
következő tervük.
– Ugyanerre gondoltam, és elárulom, hogy Feeney is. Mondjuk,
egy ilyen nagyságrendű céges fúzió nem mindennapos esemény… sőt
inkább több évente történik egy-egy hasonló.
– Vagyis segíteni fogsz nekem kitalálni, ezen kívül milyen módon
tudják még befolyásolni a tőzsdét.
 Eve megállt a járda mellett egy ezüst-arany felhőkarcoló előtt,
amely kardpengeként meredt az esti égboltra.
– Majd én elintézem az ajtónállót – ugrott ki a kocsiból, hogy
szembeszálljon a hagyományos, fekete libériát viselő alakkal, ám
mielőtt szóra nyithatta volna a száját, a férfi elmosolyodott.
– Miben állhatok a szolgálatára, hadnagy? Uram – tette hozzá,
amikor Roarke is kiszállt a kocsiból.
Eve változtatott a módszerén.
– Jordan Banks – közölte.
– Természetesen. Mr. Banksnek odabent kell lennie. Mindössze
húsz perccel ezelőtt érkezett.
Ezzel az ajtónálló a tágas előtérre nyíló széles üvegajtóhoz sietett.
Odabent mindent a fekete és az ezüstszín uralt, meghintve ízlésesen
elhelyezett, vörös virágokkal. Folyamatosan érezték az illatukat,
miközben a templomi csendben a recepciós pult felé lépdeltek.
– Dallas hadnagy és Roarke Jordan Bankshez jöttek – közölte az
ajtónálló a hosszú pult mögött helyet foglaló egyenruhással.
– Természetesen. Uram – fordult Roarke felé a recepciós –,
kívánja, hogy bejelentsem az érkezésüket?
– Nem – közölte határozottan Eve.
– Ötvenegyedik emelet. A lakás főbejárata az 5100-as ajtó –
nyomott le egy gombot a recepciós, mire kinyílt az egyik ezüstszínű
felvonó ajtaja. – Kellemes látogatást.
– Köszönjük – érintette meg a felesége karját Roarke, és vezetni
kezdte a felvonó felé.
– A tiéd az épület.
– Igen, az enyém.
– Vagyis nem üzletelsz pöcsökkel, de lakást azért kiadsz nekik?
– Gondolom, rengeteg pöcsnek adok ki lakást, ha már egyszer
nekik is kell tető a fejük fölé.
Eve felfelé fordította a tekintetét.
– Ráadásul micsoda tető!
– Szép, igaz? – hajolt föléje Roarke, és annak ellenére
megcsókolta, hogy Eve igyekezett egy szigorú pillantással felhívni a
figyelmét a biztonsági kamerára. – Ha jól emlékszem, a szomszédban
van egy hasonlóképpen szép étterem, amennyiben megéheztél.
– Otthon vacsorázni sokkal jobb.
– Szerintem is.
A felvonó egyetlen zökkenő nélkül repítette fel őket az
ötvenegyedik emeletre.
Széles folyosó, még több vörös virág, az ezüstfalakra akasztott
festmények, valamint az 5100 jelzésű kétszárnyú ajtó fogadta őket.
– Jó a biztonsági rendszer – jegyezte meg Eve az ajtó fölé szerelt
kamera, a tenyérlenyomat-olvasó és a zárak láttán. Megnyomta a
csengőgombot, majd oldalt lépett, hogy a kamera kizárólag Roarke-ot
mutassa.
Ahogy számított rá, az ajtó Banks vagy a biztonsági számítógép
kérdezősködése nélkül kinyílt.
– Micsoda meglepetés – kezdte Banks, majd észrevette Eve-et. –
Helló.
Eve azonnal rájött, miben gyökerezik Banks vonzereje. Lassú
mosolyában, barna kiskutyaszemében és kisfiúsan jóképű arcában.
Kócos, barna haját vagy a nap szívta ki, vagy egy nagyon ügyes
fodrász festette be. Halvány aranyszínű pulóvert és sötétbarna
nadrágot viselt.
Nagyjából hat láb magas, méregette Eve, és a testfelépítése is
megfelel a Cecily Greenspantől kapott személyleírásnak.
– Dallas hadnagy, NYPSD.
Banks alig pillantott a jelvényére, helyette inkább az arcát nézte
úgy, amit a nők többsége hízelgőnek talált volna.
Csakhogy ő nem tartozott a nők többsége közé.
– Persze. Roarke felesége. Már láttam a képernyőn. Meg
rengeteget olvastam magáról. Kérem, fáradjanak beljebb. Örülök,
hogy látom, Roarke.
Kezet nyújtott. Roarke hűvös udvariassággal megrázta.
– A hadnagy hivatalos ügyben érkezett.
 – Ez vészjóslóan hangzik – jegyezte meg Jordan, habár a mosolya
meg sem rebbent. – Foglaljanak helyet. Remélem, az „ügy” nem
jelenti azt, hogy nem ihatunk egy pohárral.
– Azt jelenti… de maga igyon csak, ha akar.
A nappali széles üvegfala mögött látszott a tetőterasz. Az alkonyat
lassan ráborult a városra, a távolban a felhőkarcolók körvonalai
élesen kirajzolódtak az egyre sötétebb égbolt előtt. A folyó tükre
tompán csillogott.
Jordan a fekete-fehér heverő és fotelek felé mutatott, amiről Eve-
nek azonnal egy sakktábla jutott az eszébe. A fal mellé épített hosszú,
keskeny kandallóban tűz lobogott. Fölötte szénnel és ceruzával rajzolt
– férfi- és női – aktok sorakoztak.
A háttérben halk zene szólt.
– Már töltöttem magamnak egy aperitifet – emelt fel egy halvány
aranyszínű itallal teli poharat Jordan. – Maga kávét iszik, méghozzá
feketén, igaz? A droidom máris kiszolgálja.
– Köszönöm, nem kérek – ült le Eve, hogy elejét vegye a további
kedélyes udvariaskodásnak. – Régebben kapcsolatban állt Willimina
Karsonnal.
– Igen, de… hogy úgy mondjam, annak már jó néhány hete vége.
Barátként váltunk el – helyezte magát kényelembe Jordan is.
– Ugye, tisztában van azzal, hogy Ms. Karson ma reggel, a
Quantum központjában történt robbanás során súlyosan megsérült?
Jordan arcán komoly, szomorú ráncok jelentek meg – amelyek
éppolyan felületesek, mint a szénrajzok, gondolta Eve.
– Délelőtt hallottam. Ez több mint rettenetes. Az a rengeteg
ember! A Quantum egyik alkalmazottja, az egyik vezető követte el? El
sem tudom képzelni, mi járhat egy ilyen ember fejében. Hála
istennek, Willit nem sikerült meggyilkolnia. Remélem, hogy teljesen
fel fog épülni.
– Ki mesélt magának az esetről?
– A… a híradóban láttam. Bevallom, egész napra odaszögezett a
képernyő elé, mivel betegre aggódtam magam Willi miatt. A fúzió
ennek ellenére létrejön, és ő máris jobban érzi magát. Micsoda
megkönnyebbülés! Tudja már, miért robbantott ez a férfi, ez az őrült?
– Rossz szögből nézte, ha elkerülte a figyelmét, hogy Paul Rogan
éppen úgy áldozat volt, mint a többiek, akik ma reggel megsérültek
vagy meghaltak. Tudta, hogy a Quantum és az Econo már hónapok
óta készült a fúzióra?
– Igen. Nagyon is jól tudtam. Willinek csodálatos érzéke van az
üzlethez, és miközben az én hozzáértésem véget ér a művészetek
világában, sok apróságot megosztott velem, amíg együtt voltunk –
villantotta fel ismét a mosolyát Jordan, miközben könnyed
pohárköszöntőre emelte az italát. – Mint ahogy arra az Icove-könyv és
videó is utalt, a munkájának egy részét megosztja Roarke-kal.
– Ismeri a részleteket?
A mosolyt ismét felváltotta a komoly arckifejezés, miközben
Jordan kissé előrehajolt.
– Nagy váltás lesz ez az Econónak és Willinek. Ő semmit sem
csinál anélkül, hogy alaposan meg ne fontolná. Éppen úgy
meghallgatja a tanácsokat és a véleményeket, mint ahogy végignézi a
táblázatokat és ellenőrzi a számokat.
– Magával is beszélt róla? – dobta be Roarke a csalit. – Egy ilyen
óriási üzletről?
Jordan tenyérrel kifelé fordítva felemelte az egyik kezét.
– Elvégre az egész családom üzlettel foglalkozik. Tárgyalnak,
megegyeznek, vásárolnak és eladnak… bizonyára érti. Willi
természetesen kikérte a véleményemet és a tanácsomat, de ez érthető.
Minden bizonnyal magától is szokott tanácsot kérni a felesége.
– Miután kikérte, követte is a tanácsait? – kérdezte Eve.
– Szerintem a megfelelő súllyal figyelembe vette őket.
Természetesen bátorítottam a fúzióra. Véleményem szerint az Econóra
ráfért egy kis fényezés, amiben sokat segíthetett neki a Quantum.
Ismerte Pearsont? – fordult vissza Roarke felé Jordan. – Csodálatos
ember volt. Micsoda tragédia. Már kinyilvánítottam a részvétemet a
lányának és a fiának. Furcsa, de a lánya, Liana nagyon emlékeztet
Willire. Elragadó üzletasszony figyelemre méltó ízléssel.
– Továbbá bőséges bevétellel – tette hozzá hűvös, roppant hűvös
mosoly kíséretében Roarke.
Jordan jéggé dermedt a hatására.
– Ki kérte még ki a tanácsát és a véleményét a fúzióval
kapcsolatosan? – kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon Eve.
– Nem vagyok benne biztos, hogy értem, mire céloz.
– Kivel beszélt még a fúzióról, kivel osztott meg részleteket róla
még az előkészületek és a tárgyalások alatt?
Jordan igyekezett úgy tenni, mint akit sért a kérdés.
– Ami Willi és köztem elhangzott, az bizalmas. Sohasem dobnám
el a belém helyezett bizalmat.
– Ez csak duma – szólt közbe jóindulatúan Roarke. – Az
unokatestvére esküvőjén, amikor igyekezett rávenni, hogy fektessek
be az egyik vállalkozásába, megtanultam, hogy képtelen titkot tartani.
Akkor ugyanis rengeteg bizalmas információt megosztott velem annak
érdekében, hogy kedvezőbb színben tüntesse fel a tervét.
– Nem emlékszem…
– Én viszont igen, és… felfrissíthetem a memóriáját, ha a hadnagy
néhány percre magunkra hagy bennünket – hajolt előre Roarke. – Ezt
szeretné?
– Nem azért engedtem be az otthonomba, hogy fenyegetőzzön és
sértegessen.
– Én nem hallottam semmiféle fenyegetést – dőlt hátra Eve. –
Eltekinthetünk a felfrissítéstől… legalábbis egyelőre. Inkább
gondolkozzon el azon, kikkel osztotta meg a fúzió részleteit vagy
azért, hogy egyengesse az egyik befektetésének az útját, vagy azért,
hogy egyszerűen lenyűgözzön valakit.
– Azért hallgattam végig Willit és adtam neki tanácsot, mert
szerettem – közölte kissé mereven Jordan. – Pedig sokkal érdekesebb
dolgokról is tudtam volna beszélgetni vele, mint egy fúzió. Ahogy azt
már említettem, engem a művészetek érdekelnek. Ha ez minden,
akkor szeretném közölni, hogy várok valakit estére.
 – Gondolkozzon el – ismételte meg Eve. – Mert ha Roarke azt
mondja, hogy maga képtelen titkot tartani, akkor az úgy is van.
Tizenketten meghaltak. A nő pedig, akivel intim viszonyt ápolt,
kórházba került. A nyakam rá, hogy amikor utánanézek, márpedig
biztosra veheti, hogy utána fogok, azt találom, maga nem hívta fel a
kórházat és nem érdeklődött az állapota felől, pedig állítólag néhány
hete még barátként váltak el.
Jordan arcán alig látható vörös folt jelent meg. Talán a szégyentől,
gondolta Eve. Ám sokkal valószínűbb, hogy a dühtől.
– Gondolkozzon el rajta, kinek beszélt a fúzióról, ki érdeklődött a
részletek felől. Alaposan gondolja végig, kik azok, akiket érdekel a
tőzsde, kik azok, akik szeretnek szerencsejátékot játszani, kik azok,
akik katonai múlttal rendelkeznek.
Banks félretolta a poharát.
– Rengeteg embert ismerek, és közülük sokakat érdekel a tőzsde,
sokan szeretik a szerencsejátékokat…
– Maga is?
Jordan elhallgatott és újra kézbe vette az italát.
– Vannak pénzügyi tanácsadóim, hogy emiatt aggódjanak. Ahogy
azt már említettem, az én terepem a művészet.
– Mégis a tanácsát kérte az Econo vezetője?
– Csak négyszemközt beszélgettünk – legyintett Jordan. – Egy
nőnél természetes késztetés, hogy kikérje egy tapasztalt férfi
véleményét. Őszintén mondom, nem igazán érdekel Willi cége, és
egyáltalán nem fecsegtem a beszélgetésünk részleteiről. Mindenesetre
hetek óta nem találkoztunk. Most, ha megbocsátanak…
Eve felállt.
– Gondolkodjon el – ismételte meg újra. – Mert ha a nyomozás
során eljutok a felbujtóhoz, és kiderül, hogy kapcsolatban áll
magával, akkor megtalálom a módját, hogy megvádoljam valamivel.
Márpedig azt nagyon nem szeretné.
Ahogy Jordan arcán sötétedett a vörös folt, úgy olvadt semmivé a
vonzereje.
 – Ez nevetséges. Életemben nem bántottam még senkit sem!
Ragaszkodom hozzá, hogy azonnal távozzanak, különben hívom a
biztonságiakat.
Roarke is felállt.
– Ez a ház az enyém, seggfej, és a biztonságiak is nekem
dolgoznak. Bölcsebb lenne megfogadni a hadnagy figyelmeztetését.
Ja, és még valami: Liana egy pillanatot sem szán a magához hasonló
pöcsökre. Végeztünk? – fordult Eve felé.
– Egyelőre. Gondolkozzon – sulykolta újra Eve, mielőtt Roarke
társaságában kifelé indult. Az ajtóhoz érve hátranézett, és látta, hogy
Jordan arcát eltorzítja a düh.
Tökéletes.
– Szépen hoztad Rettenetes Roarke-ot – jegyezte meg a felvonó
felé menet.
– Kiegészíteném azzal, hogy te is a Rettenetes Nyomozót – fogta
meg a felesége kezét Roarke, és megcsókolta az ujjait. – Csapatmunka.
– El fog gondolkodni. Abba sem tudja hagyni a gondolkodást.
Talán vezet majd valahová, mivel biztosra veszem, hogy rengeteget
fecsegett a fúzióról. Azzal igyekezett fontosabbnak feltüntetni magát,
hogy megjátszotta a belső embert – mozgatta meg a vállát Eve. –
Menjünk haza, együnk valamit, és folytassuk a csapatmunkát. Ez
utóbbit kezdhetnéd, mondjuk, azzal, hogy kideríted, kik ennek a
pöcsnek a pénzügyi tanácsadói… és talán folytasd azzal, hogy
megtudod, mennyit fektetett be a Quantumba vagy az Econóba.
Esetleg mindkettőbe.
– Boldogan.
Eve hagyta Roarke-ot vezetni, és útközben küldött egy rövid
összefoglalót a csapatának a kihallgatásról.
– Nem értem, miért áll össze a minden jel szerint okos és nyugodt
Karson egy efféle haszontalan, mindenkit kihasználó alakkal, mint
Banks. Az egy dolog, hogy jól néz ki, de lefekszenek egymással, és
utána tovább lehet lépni.
– A szív arra vágyik, ami kell neki, és azt látja, amit látni szeretne.
 – A szív csak egy lüktető izomcsomó – billentette félre a fejét Eve,
és végigmérte a férjét. – Jól nézel ki – ami igencsak enyhe kifejezés,
tette hozzá gondolatban. – Viszont ez csak egy dolog. Talán akkor is
lefekszem veled, ha egy haszontalan, mindenkit kihasználó alak
lennél, de utána továbblépek.
– Ha jól emlékszem, amikor először lefeküdtünk, még ott volt a
fotóm a tábládon a gyanúsítottak között.
– Technikailag – ismerte be Eve. – Csakhogy egyáltalán nem
hittem, hogy te követted el azt a gyilkosságot. Ellenkező esetben
gyorsan és ügyesen elkaplak. Talán előtte egyszer még lefekszem
veled, de elkaplak.
– Kedvesem, ez olyan édes… és furcsamód izgató.
– A helyzet az, hogy Karson nagyon is értelmes nőnek tűnik, erre
belezúg egy ilyen szarkupacba.
– Tudja, hogyan kell elbűvölően viselkedni… és úgy is viselkedik,
amikor az segít elérni a célját. Megvan a magához való esze, és jól
forgatja a szavait – vont vállat Roarke. – Igazi szélhámos, némi
gyakorlattal. Az okos emberek is képesek felülni az olajozott
szélhámosságnak, különösen akkor, amikor a szívükre próbálnak
hatni. Egyesek azt gondolják: Jaj, velem egészen másképp fog
viselkedni, vagy azt, hogy jaj, én majd megváltoztatom.
Eve csak a homlokát ráncolta, miközben áthajtottak a kapun és az
otthona minden csodájával és melegségével együtt kirajzolódott az
egyre sötétebb égbolt előtt.
– Azt mondanám, a pöttyökből nem lesznek foltok, de ez időnként
egyáltalán nem igaz. Igenis lehetnek. Te feleségül vettél egy
nyomozót, én pedig kastélyban élek a város közepén.
Roarke leállította a kocsit, a felesége felé hajolt és megcsókolta.
– A pöttyök igenis foltok.
– Amíg el nem maszatolódnak és eggyé nem olvadnak. Akkor már
pacák.
– Ez egyszerre igaz és zavarba ejtő – gondolt bele Roarke. –
Szóval, kölcsönösen pacává maszatoltuk egymás pöttyeit.
 – Így van, de Banks? Az ő fajtája mindig csak egy pötty marad.
– Nem igazán tudom, miért, de hajlok arra, hogy egyetértsek
veled. Továbbá gyanítom, hogy Willimina is ugyanerre a
következtetésre jutott, és ez vetett véget a kapcsolatuknak.
– De nem azelőtt, hogy beszélt volna neki a fúzióról és a
tárgyalásokról. Nem azelőtt, hogy… ezt hangoztatva igyekezett
fontosnak, vagy annál is többnek látszani. Illik a képbe.
Kiszálltak a kocsiból, megkerülték és együtt indultak az ajtó felé.
– Tudod, hogy a leopárd az, amely nem változtatja meg a foltjait?
Sem a pöttyeit?
– Egy leopárd leopárdnak születik, leopárdként él és úgy is pusztul
el.
– Ez a közmondás lényege.
– Miért kell valamire közmondás, ami egyszerűen az, ami? Ez csak
szócséplés. Ha az emberek nem cifráznák a nyilvánvalót, nem
vesztegetnék a szavakat és nem beszélnének olyan sokat feleslegesen
– lépett be a városi kastélyának tágas előterébe Eve.
Azonnal megjelent előtte a téli nyaralásból hazatért, feketébe
öltözött Summerset. A kövér macska a lábai között kanyargott.
Summerset szikár és hullaszerű volt, mint mindig, de a trópusokon
szerzett némi színt, amihez Eve még mindig nem tudott hozzászokni.
Egyszerűen képtelen volt rá.
Ami még rosszabb, egyszer abba is belegondolt, hogy a trópusi
szín csontvázszerű alakjának más testtájaira is kiterjedhet. Ettől
hatalmába kerítette a félelem, és úgy érezte, vérezni kezd az agya.
– Majdnem idejében – jegyezte meg beképzelt hangon Summerset.
– Ráadásul együtt – vonta fel a szemöldökét. – Továbbá látható
sérülések nélkül.
– Fiatal még a nap – és mialatt a macska a lábához dörgölőzött,
Eve kibújt a kabátjából, s a lépcsőkorlát oszlopára dobta. –
Ellentétben magával.
Majd felment az emeletre, miközben Roarke odalent maradt és
jókedvű beszélgetésbe elegyedett Summersettel. A macska utána
kocogott.
 NYOLCADIK FEJEZET

Eve egyenesen a dolgozószobájába ment és elkezdte felállítani a

táblát. Már csaknem végzett, mire a férje zakó és nyakkendő nélkül
megérkezett.
Roarke bekapcsolta a kandallót – amiről Eve gyakran
megfeledkezett.
– Még maradt egy kevés elintéznivalóm – jelentette be. – Mit
szólnál hozzá, ha húsz perc múlva vacsoráznánk?
– Jobb lenne harminc.
– Nekem megfelel.
Miközben Roarke a szomszédos irodában a saját dolgával
foglalkozott, Eve befejezte a táblát, programozott magának egy kávét
és elővette az aktát.
Majd feltette lábát az íróasztalra és kezében a kávésbögrével
hátradőlt. Galahad felugrott az ölébe, de még ez ellen sem volt semmi
kifogása. A kávéját kortyolgatva szórakozottan simogatta az állatot.
Közben gondolkodott.
Nincs gyanúsított. Csak megérzés, hogy az ügy talán kapcsolatba
hozható egy pöccsel – micsoda remek kifejezés – mint
információforrással, esetleg gyanúsítottal. Fegyverként használtak egy
ártatlan embert és tönkretették a családját. Tizenketten meghaltak,
két sikeres részvénytársaság értéke visszaesett.
Lehunyta a szemét.
Szerencsejáték, tőzsde, profit.
– Robbanóanyagok – dünnyögte, és amikor érezte, hogy Roarke
belép a szobába, kinyitotta a szemét. – Az ember robbanóanyagot
használ, amikor nagy hatást szeretne tenni másokra, amikor nem csak
életeket akar elvenni, tárgyakat megsemmisíteni, de pánikot is kelteni
vele.
– És? – állt meg egy pillanatra Roarke, és megnézte magának a
táblát.
– Másképp is lehet befolyásolni a piacot, kevésbé pusztító és
gyilkos módszerekkel. Az elkövetők nem aggódtak amiatt, hogy a
nyomozás során kiderül: nem Rogan tette, legalábbis nem
önszántából. Ők elemi hatást akartak gyakorolni a piacra, valamint
pánikot kelteni… és mindkettőt megkapták. Az, hogy kik és hányan
halnak meg? Csak a szerencsén múlott. Egy, egy tucat, két tucat,
mindez nem számított, nem igazán számított. Célorientáltak, igaz?
Kockázatvállalók, szerencsejátékosok, de a célra összpontosítanak.
Kirúgják az ablakot, és amíg az idő nekik dolgozik, vesznek, amit
érnek, majd a lehető legmagasabb áron eladják.
Ahogy mocorgott, Galahad leugrott az öléből, majd odébb
somfordált és elfoglalta Eve fotelágyát.
– Talán ez csak játék, csak szerencsejáték – folytatta Eve,
miközben otthagyta a székét és a tábla előtt álló Roarke mellé lépett.
– Csakhogy az eddigiek alapján ennek kicsi az esélye. Túl sokat
fektettek bele az akcióba… időt és erőfeszítést, miközben
kockáztattak és elszánták magukat, hogy meggyilkolnak jó pár
embert, akiknek maguk sem tudták a számát. Mindezt azután, hogy
megvertek egy nőt és halálra rémítettek egy gyereket. Ezek után
mindenképpen be akarják söpörni a hasznot. Csakhogy… minden
relatív, nem igaz? Mást jelent a tisztes haszon neked, és megint mást
mondjuk Peabodynak.
– A befektetett összeg tízszerese… valószínűleg még ennél is több,
ha a végletekig elmentek, leszámítva a költségeket. Ez már igencsak
tisztes haszon. Ha Peabody például vásárolt volna ma délelőtt
ötezerért az Econo részvényeiből, és most adná el, akkor a befektetett
pénze több mint ötvenszeresét nyerné.
– Ez világos. Az elkövetők viszont feltehetőleg magasabban állnak
Peabody szintjénél. Talán nálad is, de valószínűbb, hogy inkább
valahol kettőtök között. Peabody említette, hogy McNabbal tízezer
dollárt akarnak adni neked, hogy fektesd be a nevükben.
– Miután összegyűjtötték az összeget és nekik is megfelel –
pillantott a feleségére Roarke. – Nyugtalanít a dolog?
– Nem. Talán. Nem – lépett távolabb, majd közelebb Eve a
táblához. – Az ő pénzük, jobban mondva az ő pénzük lesz, és te
vigyázni fogsz rá. Talán még a saját pénzednél is jobban – torpant
meg hirtelen, összevonta a szemöldökét, majd folytatta a járkálást. –
Ez is fontos.
– Tényleg? – lépett egy fali panelhez Roarke, és kivett mögüle egy
üveg bort.
– Peabodyék félre tudják tenni a pénzt, de egyáltalán nem értenek
a tőzsdéhez, a kereskedéshez vagy a befektetésekhez. Elmehetnének
egy brókerházhoz és megkérdezhetnének egy tanácsadót, de miért
tennék, amikor itt vagy nekik te? – fogadta el Eve még mindig a
homlokát ráncolva a feléje nyújtott bort. – Vagyis a részükről ez okos
döntés. Okosan fektetik be, hogy… mit is mondtak? Hogy fialjon a
pénz.
– Valóban ezt mondták.
– A napnál is világosabban látszik, hogy megbíznak benned. Ez
pedig? – intett a tábla felé. – Ők ezt hozták össze. Nem nevezném
komoly szerencsejátéknak, amikor nem keverik meg rendesen a
paklit. Persze még így is elsülhet balul, de már feléjük billen a mérleg.
Megcinkelték a kockát.
– Később pedig, mire a ház rájön a csalásra – fejezte be Roarke –,
már fel is vették a nyereményt, és elszeleltek. Együnk – tette hozzá. –
Utána folytassuk a munkát. Azt hiszem, ez az este vörös hús után
kiált.
Eve leült a steak, az apró, aranysárga krumplik és a puha spárga
elé. Az első falatot követően azonnal tudta, Roarke-nak már megint
igaza volt. Ez az este valóban vörös hús után kiáltott.
– Amikor még te is a táblámon voltál – kezdte –, rávettél, hogy itt
vacsorázzak veled. Steaket.
 – Igen, emlékszem.
– Az volt a második alkalom az életemben, hogy igazi steaket
ettem. Olyat, ami marhából készült.
Roarke kettétört egy zsemlét és az egyik darabot Eve felé
nyújtotta.
– Még sohasem mesélted. Mikor volt az első?
– Amikor előléptettek hadnaggyá, Feeney meghívott egy
steakvacsorára. Az ember annyira hozzászokik a műkajákhoz, hogy
azt gondolja: mégis, mi olyan nagyszerű ebben? – vágott le egy darab
húst Eve, nézegette néhány pillanatig, majd bekapta. – Utána
rádöbben. A te első steaked? – kérdezett vissza.
– Nyolcéves voltam, vagy akörül, és loptam egyet, miközben
Dublin egyik előkelő negyedében kirámoltam egy nagy házat. Az
emberek előszeretettel rejtik el a hűtőszekrényben az értékeiket,
mintha egy valamirevaló tolvaj nem ott nézné meg először.
– A hűtőszekrény – helyeselt Eve. – Meg a fehérneműs fiók. Ez a
két legkedveltebb rejtekhely. Szóval, mi a helyzet a steakkel?
– Mick, Brian és én megsütöttük a búvóhelyünkön egy sütőlapon.
Jól el is rontottuk. Mégsem ettem sem előtte, sem azóta olyan
finomat.
Eve csak elmosolyodott, mire Roarke utántöltötte a poharát.
– Amikor Summerset befogadott, egyszer-kétszer mi is
megpróbáltunk steaket sütni, így én is megtanultam, hogy igazából
milyen az íze. Mégis ambróziaként gondolok arra a megégett
húsdarabra, amit abban a kis lyukban faltunk be.
– Nem olyanok, mint mi. Mármint az a kettő – intett hátra, a tábla
felé Eve. – Amikor nehéz körülmények között nő fel az ember, mint
ahogy mi is, lehet belőle aljas, erőszakos, gonosz alak. A múlt
meghajlítja. Vagy éppen ellenkezőleg, lehetővé teszi, hogy
emlékezzen valami csodálatos dologra. Akárhogy is legyen, ők nem
ilyenek.
– Aljasok, erőszakosak és gonoszak? Még nem bizonyították be
magukról?
 – Dehogynem, viszont átgondoltak, minden mozdulatuk előre
kiszámított és gondosan megkomponált. Ez nem bosszú, nem
küzdelem a túlélésért. Nekik nem kell emlékezniük semmire. Előnnyel
indultak, feltehetőleg valami tisztes családból. A nyakam rá, hogy
rendes iskolába jártak és jó nevelést kaptak.
Roarke a feleségét nézte, aki, mint mindig, most is elbűvölte.
Közben levágott egy falatot a steakjéből.
– Miből gondolod?
– Oké, az ember általában három okból játszik szerencsejátékot.
Mert pokolian jó szórakozás… és ebben az is benne van, hogy
ilyenkor megengedheti magának a veszteséget, legalábbis azt, hogy
elveszíti a feltett tétet. Ezen kívül kétségbeesésből vagy függőségből,
ami általában annyit tesz, hogy akkor is veszít, hogyha nyer, mert
idővel visszacsorgatja a nyereményét a rendszerbe. Főleg azért, mert
többet akar, egyre többet akar. Én ebbe az irányba hajlok. Legalábbis
az alapján, amit eddig sikerült megtudnunk – szúrt föl a villájára Eve
egy apró krumplit. – Arra is esküdni mernék, hogy tudod, hol lehet
nagy tétekre menő játékot játszani a városban.
Roarke felvonta a szemöldökét és ivott egy korty bort.
– Esetleg.
– Talán ebben az irányban is vizsgálódnunk kellene. Neked is van
néhány kaszinód – folytatta Eve –, de nem igazán szoktál játszani.
Mármint kártyázni, kockázni, meg ilyenek.
– A ház mindig nyer, vagyis jobb, ha én a ház vagyok, nem pedig
a ház vendége. Néha azért én is játszottam. Kellemes időtöltés és
közben egy kis pénzt is tud keresni az ember. Számomra viszont a
szerencsejáték legalább annyira jelentett szórakozást, mint bármi
mást, ráadásul bepillantást nyerhettem a többi játékos
gondolkodásmódjába, akikből idővel célpont lett.
– Minden betörés egyben szerencsejáték – mutatott rá Eve.
– Igaz, ugyanakkor elhivatottság is – mosolyodott el újra Roarke. –
Szenvedély. Elsősorban a túlélés eszköze, utána életforma, végül
egyfajta szórakozás.
 – Richard Troy szerencsejátékos volt – utalt Eve az apjára. – Innen
visszatekintve legalább annyira a betege volt a szerencsejátéknak,
mint az italnak vagy a molesztálásnak. Patrick Roarke is játszott.
Roarke bólintott.
– Igen, és tulajdonképpen ugyanolyan volt. Azok a rohadék apáink
ugyanolyanok voltak.
– Ez a kettő viszont nem hasonlít rájuk. Nem lógnak ki a sorból,
nem vernek gyereket. Minél többet gondolkodom rajta, annál…
Zökkenőmentesen teljesítették a feladatot. Persze időbe került nekik,
be kellett fektetniük és vállalni némi kockázatot, de miután beindult
az ügy, néhány órán belül bezsebelhették a profitot. Meg fogják
ismételni. Egyes emberek egyszerűen képtelenek kiszállni, amíg még
nyerésben vannak.
– Márpedig a ház mindig nyer a végén – bólogatott Roarke.
– Tudsz olyan fúzióról, nagyobb változásról, bármiről, ami
befolyásolhatja a piacot?
– Valahol mindig készül valami.
– Szerintem New Yorkban fognak támadni, csaknem teljesen
biztos vagyok benne, hogy itt. Ismerniük kell a célpontot ahhoz, hogy
lecsapjanak rá. Ugyanezzel fognak próbálkozni? Megint
megkockáztatják? A francba. Gondolkodnom kell.
– Előbb egyél.
– Rendben – vágta le Eve a következő falatot, miközben próbálta
kitisztítani a fejét, hogy a felszínre bukkanjon az is, ami eddig az
egyik sarokban ragadt. Hirtelen eszébe jutott valami, egy sokkal
személyesebb dolog.
– Izé… Mellesleg megtudtam, hogy vasárnap lesz az a díjátadó izé.
Roarke oldalt billentette a fejét és megemelte a poharát.
– Most megleptél.
– Igazság szerint eszembe sem jutott, de szóba került, vagyis most
már tudom. Akárcsak azt, hogy te szereted a hasonló rendezvényeket,
de…
– Éppen nyakig ülsz egy nyomozás kellős közepében, és ez amúgy
sem olyasmi amit kedvelnél, satöbbi.
– Akkor is.
Időnként Eve azt kívánta, bárcsak ne lenne a férje ennyire
észszerű. Most is sikerült bűntudatot ébresztenie benne. Ellenben
sokszor egyáltalán nem viselkedett észszerűen, és ez bosszantotta.
Szóval.
– Talán össze lehetne hozni és odamenni az egyik siklóddal, de az
a helyzet…
Roarke várt, és félig derülve, félig kíváncsian figyelte, hogyan
küzd a felesége a szavakkal.
– Nekem ez az egész csupán hatalmas nyűg, Roarke. Nem csak az,
hogy fel kell vennem valami idióta öltözéket és mindenfélét rákenni
az arcomra pusztán azért, hogy idióta öltözéket viselő, összekent arcú
emberekkel beszélgessek. Néha belefér. A kedvedért megteszem.
– Ez igaz, és ezt nagyon nagyra értékelem.
– Oké, rendben, de ez? Az átkozott könyv meg a videó? Végzem
majd a munkám, és az egyik tanú, vagy ami még rosszabb,
gyanúsított azt mondja: Hé, olvastam az Icove-könyvet. Tetszett a
videó. Ez hatalmas nyűg. Nem lepne meg, ha felolvasnám egy seggfej
jogait, mire azzal reagálna, hogy haver, király volt az Icove-videó.
Amikor Roarke elnevette magát, Eve morcosan bekapott egy újabb
falat steaket.
– Komolyan beszélek.
– Tudom.
– Tudod, mi az, ami még ennél is rosszabb? Mindjárt befejezem a
Vörös Lóról írt könyvet, mert Nadine folyamatosan nyaggat érte. Jó.
Nagyon jó, és ezt meg kell mondanom neki, ha már egyszer barátnők
vagyunk. Mondjuk, akkor is kiadná, ha azt mondanám neki, hogy
bocs, de ez pocsék, ráadásul erről is forgatnak egy videót… trilógiát
akarnak.
Eve fújt egy nagyot a mondat végén, Roarke pedig igyekezett
gondosan megválogatni a szavait.
– Eve, kedves, próbálok együtt érezni veled, mivel látom, hogy
valóban nagyon nyomasztó helyzetbe keveredtél.
– Persze hogy abba.
– Viszont összebarátkoztál egy roppant tehetséges nővel. Jó
barátnők lettetek, és neki ez kitörési lehetőség.
– A francba vele – dünnyögte a következő falat leple alatt Eve. –
Nem fogok elmenni arra a díjátadóra. Egyszerűen nem megyek el, és
kész.
– Elvégre valakinek ezt is ki kell mondania.
– Amilyen a szerencsém, talán még nyer is – bámult bele Eve a
borába. – Mindegy, Feeney-vel kitaláltuk, hogy elengedjük Peabodyt
és McNabot. Elmehetnek, ha akarnak. Így legalább egyikünk ott lesz
Nadine mellett, habár ő a rockert viszi magával.
Roarke egyetlen szót sem szólt, csak felállt, megkerülte az asztalt,
és felsegítette a feleségét. Majd két tenyere közé fogta az arcát, és
lágyan, édesen megcsókolta.
– A ghrá, te egy csoda vagy.
– Nem…
Roarke újra megcsókolta, majd szorosan magához ölelte.
– Annyira szeretlek, hogy az felfoghatatlan.
– Mert nem megyek el egy ostoba, kiöltözős buliba?
– Az is számít. Intézzek nekik egy siklót? Lakosztályt?
Eve felsóhajtott. Ő is felfoghatatlanul szerette Roarke-ot, és tudta,
hogy a férje habozás nélkül teljesíti is, amit felajánlott.
– Együtt fognak utazni Nadine-nal és a rockerrel. Meghívta őket.
Peabodynak még nem szóltam, mert ha megtudja, nem lehet majd
bírni vele.
– Akkor a legjobb lesz, ha felhívjuk Leonardót.
Eve odabújt a férjéhez.
– Miért?
– Annak a lánynak olyan ruhára lesz szüksége, amit felvehet az
Oscarra… meg cipőre és retikülre. Te is kölcsönadhatnád neki néhány
ékszeredet.
Eve hátrahőkölt.
 – De…
– McNabnak is csinál majd valamit, ami jól áll neki. Már nem
maradt sok idő, de fogadni merek, hogy Leonardónak sikerülni fog,
különösen úgy, hogy Peabodynak és McNabnak dolgozhat.
– Jézusom, van már ruhájuk.
– Ne törődj ezzel. Majd én intézem. Én ezzel járulok hozzá a
dologhoz. Ezt hagyd rám, inkább szedd le az asztalt. Utána a
gyilkossággal is foglalkozhatunk.
– Sokkal könnyebb volt az életem, amikor csak a gyilkosságokkal
kellett foglalkoznom.
– Azóta viszont már foltokra cserélted a pöttyeidet, igaz? –
csókolta meg újra a feleségét Roarke, majd előhúzta a ’linkjét.
Eve magában morogva elkezdte összegyűjteni az edényeket.
– Leonardo – hallotta a férje hangját. – Hogy vagytok a lányokkal?
Eve leszedte az asztalt, miközben arra gondolt, tisztességes alkut
kötöttek. Semmi kedvet nem érzett ahhoz, hogy divatról és
kiegészítőkről locsogjon. Mire végzett és programozott egy kanna
kávét, Roarke is visszatette a ’linkjét a zsebébe.
– Boldogan segít, szóval, tekintsd elintézettnek.
– Gondolni sem akarok rá. Jordan Banks.
– Tekintsd majdnem elintézettnek – vonult át Roarke az irodájába.
Így is lesz, gondolta Eve. Miközben a férje elszórakoztatta magát
azzal, hogy beleásta magát Banks pénzügyeibe, ő a bejövő üzenetei
közül kikereste a csapatától kapott jelentéseket, és olvasni kezdett.
Először a kirúgott alkalmazottak névsorát nézte át, és megjelölte
azokat, akik katonai és pénzügyi kapcsolatokkal rendelkeztek.
Több olyan embert talált, akik otthagyták az egyik
részvénytársaságot és átmentek a másikhoz. Ezeket is megjelölte
azzal, hogy később alaposabban megvizsgálja őket.
Mialatt Eve dolgozott, Roarke pedig kutatott, Jordan Banksnek
látomása támadt. Az a rohadt zsaru azt mondta neki, hogy
gondolkozzon – pedig bármi mással szívesebben foglalkozott volna.
Nem szerette, ha fenyegetik vagy elérik, hogy kényelmetlenül érezze
magát, ezért azt tette, amit szokott: egyszerűen félresöpörte a
kellemetlen érzéseit, és elment szórakozni.
Koktélok, kábítószer, zene, egy gyors menet az egyik barátja
feleségével a tálalóban. Egy kis jókedv, egy kis pletyka. Mindig
megjegyzett mindent, hátha később fel tudja használni valamire. Ha
jól céloznak vele, akkor a pletykával is nagyot lehet szakítani.
Már kezdett berúgni, amikor bezárkózott az egyik fürdőszobába és
rögzített néhány szaftos hírt az elektronikus határidőnaplójába.
Családi veszekedéseket, ki csalt meg kit és kivel, ki adósodott el
szerencsejáték miatt – az ember sohasem tudhatja, melyik
jelentéktelennek tűnő, bizalmas információból lehet pénzt csinálni.
Természetesen Willitől is igyekezett annak idején minél többet
megtudni – de csak elegánsan, feltűnés nélkül. Hadd legyek a
szócsöved, sütikém. Annyira feszültnek tűnsz, szerelmem. Miért nem
mesélsz róla, miközben megmasszírozom a hátad?
Elég apróságról szerzett tudomást, hogy hasznot húzzon belőlük –
és még többet abból, hogy hozzáfért a Willi számítógépén tárolt
fájlokhoz. Elég információt összeszedett, hogy szóljon a
pénzemberének, tartsa rajta egyik szemét a Quantumon. Elég
információt összeszedett, hogy jól értesült férfi benyomását keltse, ha
egy összejövetelen az üzleti ügyekre terelődik a szó.
Ahhoz is eleget, jutott az eszébe, hogy aprópénzre váltsa – ami
mindig jól jön – a bennfentes tudását.
Bár az hónapokkal ezelőtt történt. Ráadásul amolyan ha
megvakarom a hátad, te is megvakarod az enyém alapon. Ellenben
amikor végiggondolta, amikor hozzávette azt, hogy meglátogatta a
lotyó és az ír gazember, minden a helyére került.
Ki hitte volna!
Becsületére legyen mondva, Banks egy pillanatig kényelmetlenül
érezte magát. De csak kicsit, és az is hamar elmúlt. Elvégre egyáltalán
nem érezte magát felelősnek az erőszakért. Valójában ő is csak
áldozat.
Gyerekkora óta képes volt megtalálni az áldozat szerepéig vezető
utak közül a legkényelmesebbet. Ez a tudás mindig jól jött neki.
Mérlegelt, átgondolta a sebességet, a köröket.
Letelepedett a barackszínű élménykád széles peremére, amelyen
négy barát is kényelmesen elfért volna, belőtt magának egy adag
Eroticával kevert Zonert, amit a buliból emelt el, és tovább
elmélkedett. Ahogy a fejében egyre közelebb került egymáshoz a
haszon és az áldozatszerep, elővette a ’linkjét.
– Szevasz – köszönt széles mosoly kíséretében. – Beszélnünk kell.

• • •
Amikor Roarke belépett az ajtón, Eve már választott két nevet a
névsor élére.
A székében ülve a férje felé fordult.
– Találtam kettőt, akiket be fogok hívni kihallgatásra – kezdte. –
Mindketten férfiak, a negyvenes éveikben járnak és dolgoztak a
Quantumnál is és az Econónál is. Az egyik nyolc évet szolgált le a
tengerészetnél, a másiknak az apja még mindig aktív
tengerészgyalogos. Nem képezték ki őket robbanóanyagok
használatára, de megszerezhették ezt a tudást. Egyikük informatikai
specialista, ami jól jön, amikor adatokat kell előásni, a másik a
könyvelésen dolgozott, vagyis ért az üzlethez.
Amikor kávét töltött, Roarke az ujjával jelezte, hogy az ő csészéjét
se hagyja ki.
– Most hol dolgoznak?
– Az egykori tengerészgyalogos és informatikus még mindig a
Quantumnál. Két éve ment át az Econótól. A másik a Quantumnál
kezdett, onnan vándorolt át az Econóhoz… nagyjából öt évet töltött el
a két társaságnál összesen. Most a Resource of Animal Rights, vagyis
ROAR elnevezésű nonprofit szervezetnél dolgozik.
– Érdekes – ült fel Roarke a felesége íróasztalának a szélére. – A
priuszuk?
– A ROAR-os fazon néhányszor már megsértette a törvényt, de
csak tüntetéseken. A legsúlyosabb eset a Bronx Zoonál történt, egy
másik esetben meg összefirkáltak egy szőrméket tároló raktárt. Ez
utóbbiért le is ültették. A tengerész tag inkább csak részegen
garázdálkodott és tolakodóan viselkedett a nőkkel – emelte fel Eve a
csészéjét. – Nálad mi újság?
– Jordan Banks egy semmirekellő.
– Semmirekellő.
– A galériája kolosszális bukás, de hatalmas fizetést húz belőle a
semmittevésért. Az alkalmazottainak szánalmasan kevés bért ad, amit
azzal ellensúlyoz, hogy megengedi nekik a saját műveik kiállítását. Ha
az egyik fent említett festményt sikerül eladni, akkor a galéria hetven
százalék jutalékot von le az árából. Ezen felül pénzért helyet biztosít
magánszemélyek bulizásához. Kolosszális bukás – ismételte meg
Roarke. – Papíron. Pénzmosodaként viszont hatalmas siker. Szerintem
rögtön tovább is adhatod a kis kutatásom eredményét annak, aki a
NYPSD-n belül ezzel foglalkozik.
– Kinek a pénzét mossa?
– Azt csak akkor tudom megmondani, ha engedélyt kapok tőled
néhány határ átlépésére. Ha találgatnom kellene, akkor azt
mondanám, hogy a pénz egy része a nagy tétekben űzött
szerencsejátékokból származik. Időnként Banks is beszáll. Semmi
különös, de ezen a téren is akadnak kapcsolatai.
– Tudtam.
– A pénz egy része a művészetek világából is származhat.
Bármilyen szerencsétlenül is vezeti a galériáját, ezen a területen is
sikerült kapcsolatokat kiépítenie. Itt nem ismeretlen a készpénzes
adásvétel, márpedig a készpénzt könnyű tisztára mosni. Ezeken kívül
más ágazatok is érintve lehetnek, de Banks egy pénzmosó. Mondjuk,
ezzel együtt is csak egy senkiházi.
Eve megrázta a fejét.
– Téged jobban aggaszt, hogy senkiházi, mint az, hogy bűnöző.
– Ez igaz. Egy senkiházi, akinek kifolyik a pénz az ujjai közül.
Több, szépen feltöltött bankszámla felett is rendelkezik. Pár millió itt,
néhány millió ott. A galériáért nem fizet bérleti díjat, mivel a családja
az épület tulajdonosa, ellenben a költségei között ezt a tételt is
szerepelteti, pedig lényegében csak egyik zsebéből teszi a pénzt a
másikba. Megkívántam egy kis kekszet – tette hozzá Roarke, és
elindult a konyha felé.
– Nem tartok kekszet. Mi a helyzet a befektetéseivel?
– Azokat a Buckley és Schultz kezeli – szólt vissza Roarke a
konyhából. – A jelek szerint régen személyesen Buckley foglalkozott a
portfóliójával, nyolc évvel ezelőtt azonban továbbadta lefelé. Banks
nem elég gazdag ahhoz, hogy ő vigye tovább az ügyeit – tért vissza
egy tányérral a kezében Roarke, rajta két óriási cukros süteménnyel.
– Az nem keksz. Az süti.
– Ezek szerint nem is kérsz belőle?
– Ide vele! – kóstolta meg Eve. – Meleg. Finom.
– Tényleg finom. Szóval Banks portfólióját Schultz unokája kezeli,
aki a jelek szerint ért a pénzhez és még becsületes is. Mondjuk,
szerintem ő is továbbadta valakinek a cégen belül. Ennek
igazolásához azonban megint csak át kellene lépnem egy határt,
aminek ragaszkodsz a tiszteletben tartásához.
– Csak folytasd.
– Rendben. Mellesleg a fiú novemberben ötvenezerért vásárolt egy
kisebb csomagot a Quantum részvényeiből. A ma reggeli robbantás
után viszont utasításba adta, hogy szabaduljanak meg tőle.
– Pánikba esett.
– Ahogy mondod… vagy talán csak a határon egyensúlyoz.
Belebotlottam néhány levélbe. A brókere határozottan azt tanácsolta
neki, hogy tartsa meg a részvénycsomagot. Őszintén megírta, hogy
nincs sok veszíteni valója és az árfolyamzuhanás hamarosan megáll.
– Hallgatott rá?
– A maga módján. Hogy mit válaszolt? Baszd meg, Tad. Mindegy.
Szerintem nagyon könnyű felbosszantani. Viszont az első reakciója
alapján az a véleményem, hogy nincs benne az ügyben.
– Talán nincs. Talán Tad az egyik elkövető. Talán nem egyszerűen
egy semmirekellő pöcs, de balek is. Akárhogy is legyen, sáros. A
pénzmosást nem nézik jó szemmel.
– Ez sajnálatos, ugyanis a bankjegyek frissen és ropogósan
kerülnek ki a pénzmosodából – tüntette el a süteménye maradékát
Roarke. – Willimina Karson harmincezret fizetett a galériájának egy
festményért… nem számítva az aprót. Az Econo valamennyivel
kevesebbet mint százezret.
– Érdekes. Ő pedig levett belőle hetven százalékot. Reggel majd
beszélek Karsonnal, és megpróbálom kiszedni belőle, mennyit árult el
Banksnek a fúzióról. Banksszel is futok még egy kört, és azt a kettőt is
kihallgatom, akit a névsor elejére tettem. Mindketten ismerték
Rogant, vagyis könnyedén megfigyelhették a szokásait – állt fel Eve,
és a táblához sétált. – Az elkövetőknek kellett lenniük belső
információjuknak. Hiába beszéltek a fúzióról, a részleteket titokban
tartották. A tervet viszont hetekbe, ha nem hónapokba került
kidolgozni. Vagyis többet kellett tudniuk az átlagos szemlélődőknél,
még a piac szereplőinél is. Persze most csak találgatok – fordult vissza
Roarke felé. – Vagy tévednék?
– Ha az ember tudja, mit kérdezzen, hogyan kérdezzen és kitől
kérdezzen, akkor többet is kideríthet. Utána ott vannak a politikusok
és a bürokraták. Tőlük is sok mindent meg lehet tudni, ahogy az ügy
egyre előrébb halad a bürokrácia útvesztőjében. Lesznek, akik
szivárogtatnak.
– Az egyik titkár a másiknak a megfelelő engedélyt lobogtatva,
vagy amikor a haverjainak dicsekszik egy sör mellett, milyen érzés
egy ekkora horderejű ügyön dolgozni.
– Elképzelhető.
– Aha, gondoltam – szorította a szemére az ujját Eve. – Oké.
Tulajdonképpen rablás történt – ejtette le a karját. – Te sokat tudsz a
rablásokról, a pénzről, az üzlet világáról és a megállapodásokról.
Tudod, hogyan kell csalni és lopni.
Roarke elgondolkodva támaszkodott neki Eve íróasztalának.
– Ezt bóknak veszem.
 – Rablás történt – ismételte meg Eve. – Aminek szélhámosság az
alapja. Azt is behatóan ismered. Te sohasem ölnél, nem használnál ki
ártatlanokat, viszont jól tudod, hogyan kell egy szélhámosságot, egy
csalást, egy rablást megszervezni.
– Még ezt is bóknak veszem.
– Hogyan csinálnád? Ha szociopata lennél, akit nem érdekel, hogy
holttestekkel kirakott ösvény marad utána. Hogyan szerveznéd ezt
meg? Mennyi ideig tartana? Mennyi pénzre lenne hozzá szükséged?
Roarke fújt egy nagyot.
– Üljünk le a kandalló elé.
– Szeretnék…
– A magam részéről brandyt szeretnék – határozott Roarke, és már
indult is, hogy hozzon egyet magának. – Közben helyezzük
kényelembe magunkat, én pedig kidolgozok egy tervet anélkül, hogy
aggódni kezdenék a halálos áldozatok miatt – fogta kézen a feleségét,
és maga után húzta a kanapéra.
A macska lehuppant a fotelágyból, majd az ölükbe ugrott és
kényelmesen kinyújtózkodott.
– Kellemes – jelentette ki Roarke. – Több kiindulópontot is el
tudok képzelni. Mondjuk az egyik társaságon belülről, vagy az egyik
társaság alkalmazottjának az ismerőseként. A fúzió hírét a médiából is
meg lehetett tudni, de akár az utcán is. Az ember dolgozhat pénzügyi
területen, de foglalkozhat céges politikával is. Elég, ha van egy
határozott elképzelése.
– A megfelelő időpontban megroppantani a társaságokat,
vásárolni, várni, eladni.
– Lényegében igen. Továbbá ha szociopata az elkövető, akkor
tervezheti úgy is, hogy a megfelelő időpont véres rettegés közepette
jöjjön el.
– Robbanás, halál, zűrzavar. Az első néhány órában senki sem
tudja, hogy mi történik.
– Pontosan. A világ olyan, amilyen, az embereknek ilyenkor
rögtön a külföldi vagy a városi terrorizmus jut az eszébe. A piac
azonnal reagál. Szóval, ha ez az én tervem lenne, akkor időre,
dátumokra és nevekre lenne szükségem. Azt akarnám, hogy a
társaságok részvényei idővel emelkedni kezdjenek, hiszen ellenkező
esetben oda a hasznom, igaz? – kortyolt elgondolkodva a brandyjéből
Roarke. – Azt viszont egyáltalán nem kell tudnom, hogy a hétfői
tárgyalás a nagy bejelentést készíti elő, ahol végső formába öntik a
fúziót.
– Ezt nem hiszem el. Nincsenek véletlenek.
– Nincsenek bizony – helyeselt Roarke. – Viszont nekem
mindössze azzal kell tisztában lennem, hogy egy nagyobb tárgyalást
tartanak. A fúzióról már tudok, mint ahogy arról is, hogy nemsokára
célba érnek a tárgyalások. Csakhogy kell az időpont és a helyszín.
Összebarátkozhatnék mindkét társaságtól egy-egy titkárral vagy
gyakornokkal – gondolkodott hangosan. – Összejöhetnénk egy
bárban, edzőteremben, és beszélgetésbe elegyedhetnénk. Párszor
összefutnánk, innánk valamit, dumálgatnánk.
– Fecsegés. Dicsekvés vagy panaszkodás.
– Ez a kettő gyakran együtt jár. Elárulnák nekem a fontos
tárgyalás idejét és helyét. Talán nógatnom kellene őket egy kicsit, de
a legtöbben szeretik kiereszteni munka után a gőzt. Miután eleget
megtudtam – folytatta Roarke –, és arról is értesültem, hogy Pearson
és Karson örökösei biztonságos távolban tartózkodnak, már minden
készen áll. A kilencórás tárgyaláson csak a két társaság nagykutyái
lesznek jelen. Ez egy hivatalos bemutató. Az aláírás utána következik.
A megfelelő időpont meghatározásához ezért kellenek a nevek. A
későbbi támadással azt kockáztatnám, hogy túl sok fontos embert
intézek el.
– A legnagyobb nevek voltak jelen – hívta fel rá a férje figyelmét
Eve.
– Az én nézőpontomból? Nem kell aggódnom, hogy lefejezem
mindkét társaságot, ugyanis marad elég végtagjuk, hogy összeszedjék
a darabokat. Csakhogy túl nagy kár esetén az árfolyam zuhanása
tovább tart és a felépülés is heteket vesz igénybe, ha egyáltalán
bekövetkezik.
Eve bólintott.
– A robbanás súlyos volt, mégis visszafogott. Csak egyetlen szobát
és a bent tartózkodókat érintette. A szoba túlsó felében ülők meg is
úszták égésekkel, vágásokkal és törött csontokkal, de nem szenvedtek
életveszélyes sérülést. A legnagyobb kapta a legkevesebbet, ha tudsz
követni. Ha mindenáron végezni akarnék Rogannel, akkor akár össze
is ismerkedhetnék vele. Barátilag vagy üzletemberként. Mondjuk
kocogás közben a parkban vagy bevásárlás alatt a sarki fűszeresnél.
Akkor semmi sem kötne hozzá. Vagy a feleségén, a lányán, a
titkárnőjén, esetleg az egyik munkatársán keresztül is a közelébe
férkőzhetnék.
Roarke újra kortyolt egyet a brandyből.
– A magam részéről több forrást vennék igénybe párhuzamosan.
Munka után összejönnénk egy bárban, együtt izzadnánk a
konditeremben, flörtölnénk egy klubban. Ha az ember ért hozzá,
könnyen össze tudja illeszteni az információmorzsákat. Amikor már
eleget tudok, vizsgálni kezdeném Paul Rogant és a családját.
– Rogan a kulcs – bólogatott Eve. – Ha az Econónál dolgozol,
akkor miért nem az Econótól választasz valakit? Túlságosan közeli?
Ennek ellenére ismerned kellett Rogant. Biztosra kellett venned, hogy
megteszi, amit követelsz tőle, legalábbis amennyire egy
szerencsejátékos biztos magában. Ki a társad?
– Ó, ez ravasz, nem igaz? – bámulta a kezében forgatott poharat
Roarke. – Jobb szerettem egyedül dolgozni, de nem lehet minden
munkát önállóan elvégezni. Az embernek piszkosul ismernie kell a
társát. Egy véres ügyben, márpedig ez nagyon is véres, még annál is
jobban. Ez az én munkám, az én tervem, azt választok, akit akarok, és
olyan embert fogok választani, aki nem csak tapasztalt, de jól is
ismerem. Személyesen. Ugyanez érvényes, ha engem kér valaki arra,
hogy segítsek a terve végrehajtásában.
– Dolgoztál már robbanóanyaggal?
– Hmm – kortyolt egy aprót Roarke. – Jobban szeretek
ravaszkodni, de amikor nincs rá lehetőség…
– Saját kezűleg szerelted össze a bombát?
Roarke lerúgta a cipőjét és feltette a lábát a dohányzóasztalra.
– Nem gondolod, hadnagy, hogy bölcs dolog elsajátítani egy
szakma minden egyes fortélyát? Mindig is… durvának találtam, ha
lyukakat kellett robbantani a tárgyakba, de a szükség törvényt bont,
és időnként a durvaságnak is eljön az ideje. A bőrömet viszont éppen
olyan sokra tartom, mint a megkívánt csillogó tárgyakat, szóval, ezen
a ponton léphet be egy szakértő a történetbe. Te viszont teljesen más
helyzettel kerültél szembe. A bomba az bomba, de különféle típusai
léteznek. Sohasem építettem és nem is vettem részt viselhető bomba
készítésében. Tanulmányoznom kellene a kérdést.
– Arra itt van nekem Salazar. Már látom magam előtt a képet. A
belső infó létfontosságú. Nélküle nem tudsz előrelépni. A belső infó és
Rogan kiválasztása, a piac ismerete és a játékszenvedély. Mindehhez
vegyük hozzá a robbanóanyagok ismeretét… a legtöbb tolvajtól és
üzletembertől ez nincs karnyújtásnyira. Igen, már látom is a képet –
meredt homlokráncolva a táblára. – Oké.
Roarke felemelte és a kanapé másik oldalára tette a macskát, majd
könnyedén maga alá fordította Eve-et, mintha csak táncolna.
– Hé! Dolgozom.
– Körbe jársz – javította ki Roarke. – Én meg szeretném megkapni
a szakértői díjamat.
– Kérd írásban.
Roarke elvigyorodott.
– Pontosan azt terveztem.
Erre Eve elnevette magát. Roarke megcsókolta és közben finoman
megharapta az ajkát. Ettől jó kedve kerekedett és a kezével meg a
lábával átfogta a férjét.
– Mennyire vagy gyors?
Roarke keze végigsiklott Eve oldalán. Előbb lefelé, majd felfelé.
– Gyors legyek vagy eredményes?
– Ismerlek, nagyfiú – feszült neki a testével Eve a férje testének. –
Egyszerre is menni fog.
– Ezt tekintsem kihívásnak?
Eve, ha ez lehetséges, még szorosabban hozzásimult.
– Készen állsz rá.
Roarke is elnevette magát, miközben újra lecsapott Eve ajkaira.
Gyorsan, gyorsan, és ó, igen, eredményesen simogatta a kezével,
ingerelte ügyes ujjaival. A tolvaj nyugodt kezétől, a zsebmetsző fürge
ujjaitól Eve-nek elakadt a lélegzete. Mielőtt visszanyerhette volna, azt
vette észre, hogy a férje lefegyverezte és derékig le is meztelenítette.
– Eddig jó – nyögte.
Majd újra elakadt a lélegzete, amikor Roarke a szájával hatalmába
kerítette a mellét. Vadul dobogó szívvel igyekezett megtalálni az utat
a férje bőréhez az inge alatt.
A hamvadó tűz meleget és fényt árasztott magából. A macska
bosszúsan ugrott le a kanapéról és kivonult a szobából.
Roarke élvezettel ízlelgette Eve finom domborulatait. Mindig
izgalommal töltötte el, ahogy a felesége megremeg az érintése
nyomán. Minden egyes sóhajtásától egyre vadabbul lüktetett a vére,
mint a törzsi dobok. Eve hosszú, vékony keze végigszaladt a testén és
felszabadította.
Beléhatolt, beléje temetkezett.
Egymás kezét fogva, zihálva néztek egymás szemébe.
Majd Eve a férje arca felé nyúlt, egy pillanatra megérintette, majd
ujjaival a hajába túrt, belemarkolt, és mohón, őrült éhséggel az
ajkához húzta Roarke száját.
Mindent elhomályosítottak erős és gyors mozdulataik. Miközben
rátelepedett az őrült vágy, átkarolta a férjét és csípőjével átvette az
ütemet.
Amikor felkiáltott és átbukott a gyönyör peremén, Roarke tartotta
néhány szívdobbanásnyi ideig, tartotta, majd együtt zuhant vele a
mélybe.
 KILENCEDIK FEJEZET

Eve egyedül, meztelenül ébredt a kommunikátora sípolására a hajnalt

megelőző szürkületben.
Esetlenül tapogatózott a készülék után.
– Video kikapcs. Itt Dallas.
Eve Dallas hadnagy, itt a központ. Keresse a járőrt a Jacqueline
Kennedy Onassis víztározónál a Nyolcvanhatodik utcában. Gyilkosság
történt. Az áldozat neve Jordan Banks.
– A francba – fújt nagyot Eve. – Értettem. Értesítse Delia Peabody
nyomozót. Dallas, vége.
Legördült az ágyról.
– Világítás bekapcs, húszszázalékos erősséggel – indult a zuhanyzó
felé. – Kivel beszéltél, seggfej? Kivel beszéltél? – morogta a forrón
lüktető vízsugár alatt. Miután végzett, kiugrott a zuhanyból,
egyenesen be a szárítócsőbe. A meleg levegő ölelésében lehunyta a
szemét.
Innen is kiugrott, felkapott egy fürdőköpenyt és visszarohant a
hálószobába. Roarke ugyanebben a pillanatban jelent meg az ajtóban,
sarkában a macskával.
– Korán keltél – jegyezte meg.
– Banks meghalt.
– Ó. Intézem a kávét.
Eve hálásan vetette bele magát a gardróbjába.
– Mi a fenét keresett a Central Parkban? – választott ki egy fekete
nadrágot, inget és blézert. – Mi a fenét keresett a JKO-nál?
– A víztározónál?
– Én sem tudok többet, amíg oda nem érek. Kivéve azt, hogy
ennek biztosan van valami köze az ügyemhez. Nem létezik, hogy
tegnap bomba robban, beszélek vele, ma reggelre pedig halott.
Fekete nadrágban és fehér ingben került elő a gardróbból. A
fekete blézert a kanapéra dobta és kivette Roarke kezéből a kávét.
– Kösz.
– Elkísérjelek? – kérdezte Roarke, miközben bement Eve
gardróbjába.
– Nem szükséges – pakolta tele a zsebét Eve az éjjeliszekrényre
kitett holmijával, mire Roarke egy halványszürke „V” nyakú
pulóverrel és egy pár fekete, térdig érő csizmával a kezében bukkant
fel ismét. Ez utóbbit szürke zsinórok díszítették. – Ne már.
– Nem azért, hogy divatos legyél, habár az sem mellékes
szempont, hanem inkább gyakorlatias okokból. Az éjjel lehűlt a
levegő és ónos eső esett. A szél is fúj.
– Sohasem lesz vége a télnek? – vette el Eve a pulóvert, és
belebújt, majd leült és felhúzta a csizmát.
Roarke, aki már ilyen korán is tökéletes üzleti öltönyt viselt,
visszament az AutoSéfhez.
– Nincs időm reggelizni – állt fel Eve, és felcsatolta a fegyverövét.
– Erre lesz időd – nyújtott feléje a férje egy pirított, vastagra
töltött szendvicset.
– Az meg mi?
Roarke csak mosolygott.
– Gyors és eredményes.
Eve elégedetten elvigyorodott, majd beleharapott. A kenyérburok
tojást, ropogós baconszeleteket… és valami spenóthoz hasonlító izét
rejtett magában.
– Felhívnál, amikor már tudsz valami biztosat? Elvégre tegnap én
is beszéltem vele.
– Persze – öblítette le a kávé maradékával a reggelijét Eve.
Megfésülte haját az ujjaival, és belebújt a blézerébe.
Roarke magához húzta és megcsókolta.
– Vigyázz a nyomozómra.
 – Világos – hajolt le Eve, és gyorsan megsimogatta a macskát,
majd elindult, de az ajtóhoz érve megtorpant. – Palacsinta vagy
zabkása?
– Tessék?
– Amikor nem vagyok itt, palacsintát reggelizel vagy zabkását?
– Szeretem a zabkását.
Eve a fejét csóválva kocogott le a lépcsőn, bebugyolálta magát a
téli ruhájába, és indult, hogy találkozzon a halállal.
A szél a kocsi ablakának csapta az undok ónos esőt. A nap még
nem kelt fel, így a fényszóróval megvilágított nedves, fehér csíkok az
úton mintha el akarnának folyni. Az utcák feketén csillogtak.
Megelőzött egy magányosan zakatoló maxibuszt, melynek álmos
utasai az éjszakai műszakból tartottak hazafelé. Bekanyarodott a
Nyolcvanhatodikra és leparkolt a fekete-fehér járőrkocsi mögött.
Egy egyenruhás azonnal elindult feléje és bólintva nyugtázta Eve
magasra emelt jelvényét.
– Mit találtak?
– Hátul ül két egyetemista. Errefelé kószáltak részegen, és
észrevették a testet a vízben. Azonnal átmásztak a kerítésen,
beugrottak és kihúzták. Minket a járőrdroidok riasztottak. Beültettük
őket a kocsiba, hogy ne fázzanak.
– Beszélek velük.
Eve kinyitotta a járőrkocsi ajtaját és végigmérte a melegítőtakaró
alatt reszkető két fiatalembert – húszévesek ha lehettek.
Leguggolt.
– Dallas hadnagy vagyok. Halljam.
– Öregem, Jézus, mi csak sétáltunk egyet, igaz?
– Igaz.
A beszélőnek sima kókuszszínű volt a bőre, amihez széles, barna
szem társult. Eve érezte rajtuk az idegesség, a víz és az olcsó sör
szagát.
– A neve?
– Marshall. Marshall Whitier. Végigbuliztuk az éjszakát és le
akartuk sétálni. Csak úgy lődörögtünk. Az is felmerült, hogy
körbefutjuk a JKO-t, igaz? Akkor láttuk meg a fazont. Richie
felkiáltott, hogy szent szar, mire én, hogy mi a fasz, és beugrottunk a
vízbe.
– Próbálkoztam szívmasszázzsal, még szájból szájba lélegeztetéssel
is – szólalt meg a másik férfi.
– A neve?
– Ja, Richie. Mármint Richard Lieberman – nyelt nagyot a
fiatalember.
Olyan sápadt, hogy a szeplői valósággal kiugranak a bőréből, mint a…
mint a pettyek, gondolta Eve. A haját narancssárgára, a tincsek végét
kékre festette – akárcsak a hegyesre nyírt szakállát.
– Van olyan izém… képesítésem. Nyaranta vízimentőként
dolgozom, ezért tudom, mit kell ilyenkor csinálni, de öregem, ő már
elment. Úgy értem, meghalt. Ezért hívtuk a zsarukat.
– Nem láttak senkit, miközben lődörögtek vagy a rendőröket
várták?
– Nem. Vagyis egy hajléktalant, de még az Ötödiken, mielőtt
bejöttünk a parkba. Na meg…
– Meg?
– Meg észrevettük a járőrdroidokat, és hogy úgy mondjam,
megpróbáltunk elbújni előlük.
– Van maguknál valami kijózanító szer?
A két fiatalember egymásra pillantott, majd lesütötték a szemüket.
– Nézzék, pillanatnyilag letojom, hogy még nem töltötték be a
megfelelő életkort és alkoholt fogyasztottak.
– Volt az a buli…
– Nem érdekel – közölte Marshall-lal Eve. – Elkérem az
elérhetőségüket, utána a járőrök elviszik magukat… hová is?
– A Berkeley-be. Kilógtunk a koliból, hogy elmenjünk a buliba,
utána meg…
– Nem érdekel – fordult Richie felé Eve. – Visszavisszük magukat –
mert hiába szegték meg a törvényt, mégiscsak próbáltak megmenteni egy
életet, tette hozzá gondolatban. – Milyen eséllyel tudnak visszalógni?
A két fiatalember újra összenézett.
– Egész ügyesek vagyunk benne – árulta el Richie.
– Jó. Akkor csinálják. Szárítkozzanak meg és igyanak valami
forrót… és alkoholmenteset. Elmondom, hogy nekem mi a fontos:
próbáltak segíteni valakinek, és amikor nem sikerült, hívták a
rendőrséget.
– Nem fog beköpni bennünket?
– Nem fogom beköpni magukat. Ha nem sikerül visszalógniuk,
mondja meg annak, aki elkapta, hogy hívja fel Dallas hadnagyot a
kapitányságon. Világos?
– Igen, asszonyom.
– Az asszonyomért pontlevonás jár – csukta be Eve az ajtót. –
Vigyék vissza őket – utasította a járőrt –, és várják meg, amíg
bejutnak.
– Idióták – csóválta a fejét a járőr –, de azért tökösek. Lehet, hogy
a tökük pillanatnyilag mogyorónyira zsugorodott, de azért belevaló
srácok.
Eve ezzel teljes mértékben egyetértett. Visszament a kocsijához a
helyszínelő készletéért, majd elkezdte bejárni a kocogók ösvényét és a
víztározó környékét.
A küszködő Nap mocskosszürkére festette az égboltot. A
szánalmas fényben Eve észrevette a járőrdroidokat – már messziről
látszott izmos alakjuk és szögletes férfiarcuk. Miközben körbeállták a
testet, látszott, hogy meg sem érzik az esőt és a hideget.
Eve felmutatta a jelvényét.
– Jelentést.
A jelentés nem sokkal egészítette ki a szemtanúk vallomását, de a
droidoknak köszönhetően legalább megismerte az időpontokat.
Miután mindent meghallgatott, alaposan megnézte magának Jordan
Banks holttestét.
Arccal felfelé hevert és olyan szögben állt a feje, hogy Eve azonnal
látta, valaki kitörte a nyakát, mielőtt vízbe dobta.
 A droidok a leolvasóik segítségével már azonosították, ennek
ellenére Eve befújta a kezét folyékony kesztyűvel, elővette az
Identapadjét és hivatalosan is megállapította a halott
személyazonosságát.
– Az áldozat neve Jordan Banks – sorolta el az adatait a
felvevőnek, mielőtt elővette a megfelelő műszert. – A halál beálltának
a pontos ideje hajnali három óra húsz perc. A tanúk öt óra
tizenkettőkor hívták a kilenc tizenegyet. Nem volt sokáig a vízben.
Nincs rajta kabát, óra és cipő – kutatta át a nadrágzsebeit. – Mint
ahogy tárca és ’link sincs nála. Rablásnak tűnik, de nem az.
Egyszerűen nem az – vett elő egy ceruzalámpát, és megvizsgálta a
horzsolásokat a holttest nyakán. – Ezt nem ütés okozta. Talán az esés,
de… – világította végig az áldozat bal arcát, amikor meghallotta
Peabody csizmájának a kopogását.
Felegyenesedett és a társára nézett.
– Fordulj meg.
– Micsoda?
– Csak fordulj meg.
Miután Peabody engedelmeskedett, Eve mögé lépett, jobb tenyerét
a társa álla alá szorította, a balját megtámasztotta az arcán és gyorsan
– de finoman – megcsavarta a fejét.
– Hé!
– Aha, aha – lépett hátra Eve. – Valaki tudja, hogyan kell gyorsan
és csendben gyilkolni. Nincsenek védekezésre utaló sérülések. Még
csak nem is sejtette, hogy mi következik. Egyáltalán nem számított rá.
Ismerte a háta mögött álló alakot, de nem tartott tőle. Elképzelhető,
hogy előbb lebénították vagy fegyvert szegeztek rá, de miért végeztek
volna vele ilyen pusztakezes harcra jellemző módszerrel, ha
megbénítva is belökhetik a vízbe, hogy ott megfulladjon, vagy
használhatnak fegyvert?
Peabody visszatekerte a sálját a nyaka köré.
– Ez itt Karson volt barátja, igaz? Akit tegnap kihallgattál.
– Hazudott, mint a vízfolyás. Láttam rajta.
 – Benne volt a robbantásban?
– Igen, habár fogalmam sincs, hogy ez mennyire tudatosult benne.
Viszont az elkövetők ezt a szálat már nem hagyták elvarratlanul.
Peabody közelebb lépett a holttesthez.
– Kitört a nyaka. Tényleg ki lehet törni egy ember nyakát puszta
kézzel?
– Ha a támadó elég erős, és tudja, hogyan csinálja. Katonák, ezek
katonák lesznek – dugta hosszú bőrkabátjának a zsebébe a kezét Eve,
miközben a szürke égboltot bámulta. – Hogy a francba csalták ide?
Hajnali háromkor idejött, hogy találkozzon velük. Vagy együtt
érkeztek. Nincsenek védekezésre utaló sérülései, a jelek szerint nem
küzdött az életéért. Önként jött. Vajon sétált? Nem olyannak nézem,
aki ilyen messzire gyalogolna. Ellenőrizzük a taxitársaságokat, a
sofőrszolgálatokat, hátha valamelyik felvette a lakásánál és idehozta
valahova a közelbe. Kettő és három óra húsz között – világította végig
a füvet és az ösvényt. – Hívd a takarítókat és a hullaszállítót.
Valószínűleg nem találnak semmit, de azért próbáljuk meg. Én addig
befejezem a test vizsgálatát.
Miután végzett, engedélyezte a halottszállítóknak, hogy elvigyék
az áldozatot. A járőrdroidokra bízta a helyszín biztosítását, és amíg a
kocsija felé sétáltak, tájékoztatta Peabodyt az egyetemisták
vallomásáról.
– Ez a víz fagyos.
– Szerintem túl fiatalok és részegek voltak ahhoz, hogy érdekelje
őket – ült be Eve a kocsiba. – Kávét kérek.
– Máris – programozott Peabody egy kávét. – Ha Banks is benne
volt, akkor ez egy nyom.
– Benne volt. Ezért is látogatjuk meg Karsont.
– Most? Nagyon korán van még.
– Banksnek már nincs.
Eve leszerelte a nővért – már egy másikat talált a pultnál, habár ő
is csaknem ugyanannyira helytelenítette a látogatásukat, mint a
munkatársnője – és benyomult Karson betegszobájába.
 Karson ébren volt és éppen a hajnali híreket nézte a fali
képernyőn. A nővér fontoskodott egy darabig mellette, ellenőrizte az
ágy mellett álló készülékeket és felrázta a párnáját.
– Nagyon jólesne egy kávé, Lilian.
– Máris intézkedek, hogy hozzák a reggelijét – paskolta meg
Karson kezét a nővér, mielőtt távozott.
– Rettenetes a kávéjuk – mondta Karson. – Tudom, hogy csak
nyafogok, de Istenem, alig várom, hogy kikerüljek innen. Sikerült már
megtudniuk valamit?
– Ms. Karson, sajnálom, hogy tőlem kell megtudnia, de Jordan
Banks halott.
– Micsoda? Micsoda? – próbálta feltornázni ülő helyzetbe magát
az ép karja segítségével Karson, de közben fájdalmasan megvonaglott
és inkább fekve maradt. – Jordan? Hogyan? Istenem.
– Ma hajnalban meggyilkolták.
– Meggyilkolták? Hogyan lehetséges… Hogyan? Hol? Jézusom,
kell egy perc – temette remegve tenyerébe az arcát. – Meggyilkolták.
Halott. Nem… Megvetettem. Bolondot csinált belőlem, és gyűlölök
arra gondolni, hogy hagytam magamból bolondot csinálni. Most
pedig halott – ejtette le a kezét, de egyetlen könnycsepp sem csordult
ki a szeméből. – Nagyjából nyolc hónapig jártunk együtt. Egészen
néhány héttel ezelőttig.
– Tudom.
– Persze hogy tudja. Az a dolga, hogy tudja. Nem megy a
gondolkodás. Egyszerűen nem megy.
– Hozzak egy pohár vizet? – ajánlkozott Peabody.
– Jó lenne meginni egy dupla akármit, ami odaver. Egy órára
elmenekülni valahová, ahol az ismerőseim nem halottak – hunyta le a
szemét Karson, és igyekezett szabályosan lélegezni, amíg a jelek
szerint sikerült megnyugodnia. – Hogyan ölték meg? Elárulhatja?
– A halál okát a boncolást vezető orvosnak kell megállapítania –
mérlegelte Eve a lehetőségeit. – Szerintem kitörték a nyakát.
– Verekedett? Az egyszerűen lehetetlen. Azt sem tudja, hogyan
kell.
– Nem, nem verekedett. Mennyit mesélt neki a fúzió részleteiről és
időpontjáról?
– Meséltem… túlságosan sokat – akadt el újra Karson lélegzete,
miközben belemarkolt a lepedőbe. – Ezzel azt akarja mondani, hogy
Jordannek volt valami köze a robbantáshoz? Ezt nem tudom
elhinni… nem is hiszem.
– Ezt még nem tudom. Elárulta neki a részleteket?
– Azt hittem, szerelmes vagyok belé. Azt hittem, ő is szerelmes
belém. A családja… ők értenek az üzlethez. Jordant viszont jobban
érdekelte a művészet… ami szintén nem teljesen igaz. Valójában a
nők érdekelték, meg az, hogyan használhatja ki őket… és most a
gazdag nőkről beszélek. Csakhogy úgy gondoltam, érdekli az üzlet,
amiben dolgozom… hogy foglalkozik velem. Ezért megosztottam vele
néhány gondolatomat, tervemet és a reményeimet. Ő pedig
tanácsokat adott nekem. Időnként egész remek tanácsokat.
Végighallgatott, és úgy viselkedett, mint aki támogat. Hatalmas idióta
voltam.
– Nem hiszem – szólt közbe Peabody. – Törődött vele, és azt hitte,
hogy ő is hasonlóképpen érez. A magán- és az üzleti életben is
társként gondolt rá.
– Ahogy mondja. Azt hittem… tényleg azt hittem, hogy lehet
közös jövőnk. Ettől még inkább ostobának érzem magam.
– A társunkkal megosztjuk a gondjainkat – folytatta Peabody. –
Beszélünk hozzá és meghallgatjuk. Ez teljesen természetes és emberi.
– Remélem, fogok még így érezni… amikor találok valakit, akiben
újra bízni tudok. Most viszont… Említettem, hogy megvetettem, és
ezt komolyan mondtam. Azt viszont nem hiszem, hogy bármi köze
lehetett a történtekhez. Ahhoz, hogy terrorizálta azt a családot és
embereket ölt. Én is meghalhattam volna. Hónapokon keresztül
feküdtünk egy ágyban, mindent együtt csináltunk, éppen csak hogy
nem költöztünk össze.
– Miért szakítottak? – kérdezte Eve.
 Karson felsóhajtott.
– Elkezdett pénzt kérni tőlem. Kölcsönbe. Először még nem
tartottam fontosnak. Csak néhány ezer kellett neki… készpénzben.
Pár héttel ezelőtt másodjára is előfordult, és akkor már zavart. Az első
kölcsönt nem fizette vissza, és a jelek szerint soha nem is akarta.
Nemet mondtam neki, ő pedig nem erőltette a dolgot. Csakhogy nem
sokkal később rájöttem, hogy megcsal. Egy másik nővel…
természetesen most is gazdagot választott, és ezúttal férjezettet.
Amikor szembesítettem a dologgal, egy vállrándítással elintézte. Szó
szerint a vállát vonogatta – tette hozzá villámló tekintettel Karson. –
Pénz kellett neki, amit én nem voltam hajlandó odaadni, ezért másik
forrást keresett. Tényleg az én hibám minden… legalábbis ezt
mondta.
– Tökös – mondta Eve.
– Azt kellett volna szétrúgnom habozás nélkül. Mégis inkább csak
szakítottam vele. A jelek szerint ez sem érdekelte. Igazság szerint
közölte, hogy mindenképpen befejezte volna velem.
– A megvetés meglehetősen enyhe kifejezés.
Karson halványan elmosolyodott.
– Ugye? Mindegy, ő egyáltalán nem erőszakos ember.
Opportunista, aki kihasznál másokat, egy lusta és semmirekellő
gazember, de gyilkolni nem lenne képes.
– Feltehetőleg ismert olyanokat, akik képesek voltak rá.
– Krisztusom, nem tudom. Mennyi az idő? Még korán van –
válaszolta meg a saját kérdését, ahogy az órájára pillantott. – Túl
korán ahhoz, hogy felhívjam Juliette-et. A barátnőm – magyarázta. –
Akire támaszkodhatok.
– Meséljen Jordan barátairól, üzlettársairól.
– Nem sokat ismertem meg alaposabban. Néhányukat viszont
sikerült megkedvelnem. Viccesek, szellemesek, érdekesek. A többiek?
Rövid ideig ők is viccesek, de inkább gúnyosak, mint szellemesek, és
leginkább a következő kaland érdekli őket. Sok kábítószert
fogyasztanak… és miután kifejtettem Jordannak a véleményemet a
drogokról, nem sok partira mentünk el. Vigyáznom kellett a
hírnevemre. Nem engedhettem meg magamnak, hogy olyan
összejövetellel kapcsolatban kerüljek be a hírekbe, ahol az Eroticát és
a Zsongást úgy kínálják körbe, mint másutt a szendvicset.
– Szerencsejáték?
– Természetesen akadt. Törvényes és szerintem törvénytelen is.
Ezek az emberek megengedhették maguknak, hogy játsszanak.
– Akad közöttük, akit feltűnően érdekelt a cége és a fúzió?
– Hadnagy, ezek az emberek, különösen azok, akiket Jordan
nagyon kedvelt, nem igazán foglalkoznak üzlettel vagy munkával.
Buliznak és utazgatnak. Talán beszélgettem néhányszor az Econóról,
de nem emlékszem, hogy bárki is kérdezősködött volna, vagy
egyáltalán érdekelt valakit ez a téma.
– Tudott arról, hogy Jordan pénzt mosott a galériája segítségével?
Karson hatalmasat sóhajtott.
– Komolyan? Persze. Tökéletesen illik a képbe. Ennyire ostoba
lennék? Erősködött, hogy készpénzzel fizessem ki a nála vásárolt
festményt… amit természetesen nem tettem meg. A társaság is
vásárolt tőle, és vannak bizonyos szabályok. Magamnak is vettem egy
képet, de ragaszkodtam hozzá, hogy mindent törvényesen
lepapírozzunk. Túl sokat fecsegtem neki – tette hozzá tompán. –
Túlságosan megbíztam benne, ő pedig többszörösen méltatlannak
bizonyult a bizalmamra. Azzal, hogy továbbadta másoknak, amit
bizalmasan árultam el neki. Vagy az egóját táplálta vele, vagy pénzért
csinálta, de számára ez a kettő tulajdonképpen megegyezett. Emiatt
pedig emberek haltak meg. Mert támaszt kerestem, és azt hittem,
hogy benne megtaláltam.
– Maga nem felelős semmiért – igyekezett megnyugtatni Eve. – Ha
valóban Banks tette, akkor megfizetett érte, nem is akárhogyan. Maga
viszont nem felelős semmiért. Továbbá nem az egyetlen, aki bizalmas
dolgokat oszt meg a szerelmével. A felelősök mindig megtalálják a
módját, hogy kihasználják az ilyen embereket.
Amikor magára hagyták, Karson az ablakba tett virágcsokrok
mögött a szürke égboltot bámulta.

• • •
A Pearson család Upper East Side-i vörös téglapalotája
négyemeletnyire magasodott az utca fölé. Méltóságteljesen bámulta
magas ablakszemeivel, ahogy az ónos eső esőbe vált.
– Egy kicsit korán jöttünk – jegyezte meg Peabody, ahogy Eve
behúzódott a kétszárnyú ajtó előtti oszlopcsarnok védelmébe.
– Kibírják – nyomta meg a csengőgombot, miközben tekintete
rátalált a diszkrét, ugyanakkor hatékony biztonsági berendezésekre.
Jó reggelt. A számítógépes hang udvariasan semleges hangsúllyal
szólította meg őket. A családban történt haláleset miatt Pearsonék
pillanatnyilag nem fogadnak látogatókat.
– Dallas hadnagy vagyok – kezdte Eve, miközben felmutatta a
jelvényét, hogy a rendszer megvizsgálhassa. – Ő itt a társam, Peabody
nyomozó. A NYPSD-től jöttünk. Várnak minket.

Egy pillanat türelmet.

A leolvasó vékony, vörös fénysugara letapogatta Eve jelvényét, majd

zöldre váltott.

A személyazonosságának az ellenőrzése
megtörtént, hadnagy. Értesítem a családot az
érkezéséről. Kérem, várjon.

Egy perc sem telt el, egy feketébe öltözött nő máris kinyitotta a dupla
ajtó jobb szárnyát.
– Elnézést, hogy megvárattuk. Kérem, fáradjanak beljebb.
Ezzel az ötven körüli, a haját kontyban viselő nő hátralépett.
Vörösre sírt fekete szemével nyugodtan nézte Eve-et.
– Elvehetem a kabátjukat?
– Nem szükséges.
 – Kérem, kövessenek – vezette Eve-et és Peabodyt az emeletre, át
egy kifakult, kék és vörös mintákkal díszített vastag szőnyegen. A
szobában nagy, kerek asztal állt, a közepén vörös vázába helyezett
fehér virágokkal.
– Foglaljanak helyet. Nemsokára jön a család.
– Mióta dolgozik Pearsonéknak, Ms…
– Mrs. Stuben. Harminchárom éve. Ha megbocsátanak, most utána
kell néznem a kávé és a tea felszolgálásának.
Elindult kifelé, és éppen akkor ért a boltív alá, amikor megjelent
egy férfi, aki egy egész lábnyival föléje magasodott. A vállára tette a
kezét, majd lehajolt és megpuszilta a feje búbját. Ezt követően a
fülébe súgott valamit, mire Mrs. Stuben megszorította a kezét és
továbbsietett.
A férfi hosszú léptekkel lépett be a szobába. Fekete pulóverében és
nadrágjában úgy festett, mint egy sétáló kályhacső. Szögletes arcáról
le lehetett olvasni, hogy semmit sem aludt.
– Hadnagy, nyomozó. Drew Pearson vagyok. Néhány percen belül
a többiek is itt lesznek. Kérem, foglaljanak helyet.
– Őszinte részvétünk, Mr. Pearson. Tudjuk, milyen nehéz ez az
időszak magának és a családjának.
– Teljesen összetörtünk. Mint az üveg, ahogy az emberek mondják.
Most már pontosan tudom, mit jelent.
Leült, jobban mondva inkább belehajtogatta magát egy elegáns,
kék színű, virágmintás fotelbe.
– Tudnunk kell, ki követte el, és miért. Pillanatnyilag nincs ennél
fontosabb. Túl kell élnünk a mai napot, a holnapot, és ami utána
következik, de hogyan tudnánk túlélni anélkül, hogy tudnánk: ki tette
és miért? Az apám… ez már nem változtat semmin, de hogy
juthatnánk túl ezen anélkül a tudás nélkül?
– A NYPSD minden erejével azon dolgozik, hogy felfedje az
elkövető kilétét. Maga Londonban volt.
– Igen. Ott élek. Vagyis éltem.
– A tárgyalások, a prezentáció és a szerződés aláírása viszont New
Yorkban zajlott.
– Igen. Az elmúlt hónapok során sokat utaztam oda-vissza, de
’link- és holomegbeszéléseket is tartottunk.
– Maga támogatta a fúziót.
– Bennem merült fel elsőként a gondolat, és figyeltem a kezdeti
reakciókat. Az elmúlt huszonnégy, rettenetes óra során pedig
folyamatosan azzal vádoltam magam, hogy én adtam az ötletet az
apámnak, én segítettem neki, hogy valósággá váljon, és ez végül az
életébe került.
– Nem. Azok okozták a halálát, akik összerakták a bombát és
rákényszerítették Paul Rogant, hogy vegye el vele az apja és tizenegy
másik ember életét.
– Teljesen biztos benne, hogy Paul nem… nem volt benne?
– Igen. Ismerték egymást?
– Nagyon jól. Nem is tudtam elhinni… később meg nem akartam
elhinni – szorította meg Drew az orrnyergét, mielőtt az ölébe ejtette
és szorosan összekulcsolta a két kezét. – Cecily és Melly… a felesége
és a lánya jól vannak?
– Rendbe fognak jönni.
– Még nem… nem tudtuk elérni őket. Az anyám… – hallgatott el,
amikor három, feketébe öltözött nő lépett be kézen fogva az ajtón,
mint valami tömör, fekete fal. – Anya – lépett oda Drew a középen
álló nőhöz, átkarolta és a kanapéhoz vezette. – Ismerd meg Dallas
hadnagyot és Peabody nyomozót. Ő itt az anyám, Rozilyn Pearson.
– Köszönjük, hogy fogad bennünket, Mrs. Pearson. Őszinte
részvétünk.
Mielőtt leült, Rozilyn nyugtatóktól üveges, vörösre sírt szemével
végigmérte Eve-et és Peabodyt.
– A férjem halott – mondta tompa, szürke hangon.
A másik két nő szorosan Rozilyn mellé ült. Egyikük megfogta a
kezét. Ő lehet a lánya, gondolta Eve. Örökölte az anyja törékeny
csontjait és barna szemét. Viszont vele ellentétben nem tompán
csillogott, hanem izzott a haragtól.
 – A húgom, Liana, és a feleségem, Sybil – pillantott testvérére
Drew. – Hol marad Brad?
– Jön, amilyen gyorsan csak tud. Ő a férjem – árulta el Liana Eve-
nek és Peabodynak. – Az emeleten van a fiunkkal meg Drew és Sybil
gyerekeivel. Noah még csak hatéves, és Drew gyerekei is nagyon
kicsik. Noah és az apám nagyon közel álltak egymáshoz. Rettenetesen
felzaklatták a történtek.
– Próbálunk minél kevesebbet elrabolni az idejükből – kezdte Eve.
Stuben begördített egy óriási, kávés- és teáscsészékkel megrakott
tálcát.
Sybil gyorsan felállt.
– Hadd segítsek, Bessie. Te teát kérsz, Rozilyn. Hadnagy?
Kifinomult brit akcentusa tökéletesen illett rózsás külsejéhez.
– Kávét kérek, feketén. Köszönöm.
– Nyomozó?
– Én felöntve – majd Sybil értetlen tekintete láttán
megmagyarázta. – Tejszínnel vagy tejjel, és két cukorral. Köszönöm.
Sybilt a jelek szerint megnyugtatta, hogy lefoglalja magát
valamivel. Stubennel közösen kitöltötték és felszolgálták a kávét és a
teát. Eve hagyott nekik időt, hogy megnyugodjanak.
– Mrs. Pearson, ismer olyan embert, aki ártani akart a férjének, a
társaságának, vagy erősen ellenezte ezt a fúziót?
– Nem. Nem. Derrick jó ember volt, csodás férj és apa. Törődött az
alkalmazottaival. Mindenki szerette. Nem igaz, Liana? Mindenki
szerette az apádat.
– Igen, természetesen.
– Családtagként bánt Paullal! – tisztult ki a tekintete annyira, hogy
megvillanjon benne a gyász és a rettenetes harag. – Mindig szívesen
láttuk az otthonunkban Pault és Cecilyt. Melody együtt játszott az
unokáinkkal! Erre meggyilkolta az én Derrickemet.
– Anya, anya – próbálta Rozilyn átkarolni az anyját, de Rozilyn
félrelökte.
– Ne merészeld azt mondani nekem, hogy Paul is áldozat volt! Ne
merészeld azt mondani, hogy kényszerítették. Az a gyilkos hozta meg
a döntést. Úgy döntött, hogy megöli az apádat. Megölte az én
Derrickemet. A férjem halott.
A hangja egyre magasabbra szárnyalt, míg végül már
hisztérikusan visított, miközben a szeméből ömlött a könny.
– Ezt nem teheti – kezdett felállni Liana.
– Felkísérem az emeletre – kerülte meg Stuben a kanapét, majd
lehajolt és segített Rozilynnek felállni. – Menjünk fel, Miz Roz. Fel
kell jönnie velem.
– Mihez fogunk kezdeni, Bessie? Mihez fogunk kezdeni?
– Pihennie kell – csitítgatta Stuben, miközben kikísérte a zokogó
asszonyt.
– Nem… – hallgatott el Liana, és oldalt fordította a fejét. Szemmel
láthatóan minden erejével igyekezett megnyugodni. Sybil csendben
sírt mellette, miközben a kezét szorongatta.
– A szüleim… – köszörülte meg Drew a torkát. – A szüleim –
kezdte újra – harminckilenc éve házasok. Gyerekkoruk óta ismerik
egymást. Az anyám egyszerűen képtelen ezt most végigcsinálni.
– Megértem. Ha szeretné, hogy később jöjjünk vissza…
– Nem, kérem. Istenem, csak essünk túl rajta, Drew – szorította
szabad kezét az arcához Liana. – Csak essünk túl rajta. Beszéltem
Cecilyvel.
– Be… mikor? – kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon a
bátyja.
– Ma reggel. Beszélnem kellett vele. Nehéz volt. Mindkettőnknek
nagyon nehéz volt. Barátok voltunk… legalábbis barátságosak
egymáshoz – fordult Eve felé. – A lánya idősebb Noah-nál, de sokszor
játszottak együtt… meg Drew gyerekeivel, amikor itt voltak, ezért
elég jól megismertük egymást. Nehéz volt, de elmesélte, hogy mi
történt vele, Paullal és Mellyvel. Az anyám képtelen ezt megérteni,
képtelen megbocsátani, és nem is kérem erre. Én viszont képes
vagyok rá. Képes vagyok rá. Nekem is van gyerekem. Nektek is van –
fordult Drew és Sybil felé. – Mit meg nem tennétek, hogy
megvédjétek őket? – vett egy mély lélegzetet. – Nagyon dühös
vagyok, rettenetesen dühös. Csakhogy nem tölthetem ki a dühömet
Paulon, Cecilyn és azon a szerencsétlen kislányon. Szeretném, de nem
tudom. Mit kezdjek ezzel a dühvel? Ki tette ezt velünk?
– Azon dolgozunk, hogy kiderítsük. Voltak az apjának ellenségei?
– Versenytársai… a maga férje is közéjük tartozik. Versenytársai,
riválisai voltak, de ellenségei? Akik meg akarták gyilkolni? Együtt a
többiekkel? Nem. Erre egyszerűen csak nem a válasz.
– A New York-i irodában dolgozott, közel az apjához. Akadtak
olyanok, akik határozottan ellenezték a fúziót?
– Természetesen ilyenek is voltak néhányan. Ez hatalmas lépés,
hatalmas változás, de a végére olyan egyezség született, amivel
mindenki jól járt. Paul nem vett részt benne a kezdetektől fogva, de a
végén sokat dolgozott rajta.
– Miért nem volt New Yorkban a bemutató idején?
– Apa azt akarta, hogy a család egyik tagja Rómában képviselje.
Drew Londonban dolgozott, Jean-Philipp, az unokatestvérem pedig
Párizsban. Apa kérte, hogy menjek Rómába. Williminának is ott
voltak a kulcsemberei az összes fontos irodában.
– Hogy világméretű bejelentést tehessenek – vette át a szót Drew.
– A nagy nyilatkozatot – tette hozzá alig észrevehető mosoly
kíséretében.
– Nem fenyegették meg valamelyiküket?
– Nem – nézett végig a feleségén és a testvérén Drew, de azok csak
a fejüket rázták. – Ez az egész minden figyelmeztetés nélkül ért
bennünket.
– Kinek beszéltek a fúzióról? Mármint az üzleti életen kívül.
– A médiának – felelt Drew. – Legalábbis az elmúlt hetekben. Sybil
leginkább Európából intézte ezeket az ügyeket.
– A Quantum Europe médiafőnöke vagyok. Együtt dolgozunk a
londoni központban Drew-val. Több mint egy évig szülési
szabadságon voltam, és azért tértem vissza, hogy ebben az ügyben
átvegyem a vezetést.
 – Maga etette a médiát?
– Apró falatokkal. Stratégiai falatokkal – tette hozzá Sybil. –
Egészen addig, amíg engedélyt nem kaptunk a közlésre, mindent
titokban tartottunk. Egyszer véletlenül kiszivárgott néhány apróság,
ami felkeltette az érdeklődést, de az igazi részleteket sikerült
eltitkolnunk.
Eve témát váltott.
– Milyen jól ismerték Jordan Bankst?
Mielőtt Sybil lesütötte a pilláit, Eve észrevette a szemében a
döbbenetet. A kezével is idegesen kezdte babrálni a haját.
 TIZEDIK FEJEZET

– Ismerem ezt a nevet – dünnyögte Liana. – Honnan ismerem ezt a

nevet? Drew?
– Nekem nem rémlik semmi. Sajnálom.
Sybil nem szólt egy szót sem, csak gyorsan megrázta a fejét, de
kerülte Eve tekintetét.
– Néhány héttel ezelőtt még Willimina Karson szerelme volt –
segített Eve.
– Persze. A Banks család, Drew? Kommunikáció és szórakoztatás.
A tékozló fiú.
– Ó – vonta össze alig észrevehetően a szemöldökét Drew. –
Amennyire vissza tudok emlékezni, sohasem találkoztunk
személyesen. Csak Morgan Banksszel. A bátyja?
– Azt hiszem – nyugodott meg látszólag Liana, és ivott egy korty
kávét. – Én sem ismertem személyesen, de hallottam róla ezt-azt.
Tudtam, hogy Willimina találkozgatott vele. Őt természetesen
megismertem a fúziós tárgyalások során, de… várjunk csak, várjunk.
Igenis, ismertem Bankst. Egy vacsorapartin futottunk össze.
Hónapokkal ezelőtt, talán még az ősszel. Miért?
– Meghalt.
Sybil megdermedt; arcából kifutott a vér. Drew előrehajolt.
– Kapcsolatba hozható az üggyel? Jordan Banksnek valahogyan
köze volt a robbantáshoz?
– Ezt a lehetőséget is vizsgáljuk.
– De Willimina bent volt abban a szobában! – csapta az asztalhoz
ingerülten a csészét és a csészealjat Liana. – Kis híján meghalt.
Súlyosan megsérült. Nem mondja, hogy így akarta megbosszulni,
amiért szakított vele!
– Szerintünk nem ez volt az indíték, noha Banks közvetlenül vagy
közvetve talán mégis kapcsolatba hozható a robbantással.
– Nagy szoknyavadász hírében állt, de ez azért gonosz dolog.
Egyszerűen gonosz. Ismerte Pault?
– Erre még nem találtunk bizonyítékot – vágta rá gyorsan Eve,
miközben a tekintetét nem vette le Lianáról. Ennek ellenére
folyamatosan Sybilt figyelte. – Erről pillanatnyilag nem árulhatok el
többet – folytatta. – Nem szeretnénk sokáig feltartani magukat, de
sokat segítene, ha külön-külön is válthatnánk néhány szót.
– Külön-külön? – ismételte meg Drew.
– Amúgy is szeretnék ránézni Bradre és a gyerekekre – állt fel
Liana. – Leküldöm Bradet, ha vele is szeretnének beszélni, és fent
maradok Noah-val.
– Nekem megfelel. Mr. Pearson, szeretném, ha a rendelkezésünkre
bocsátaná ezt a szobát. Először elbeszélgetünk a feleségével, utána
maga következik. Miután ezzel végeztünk, már megyünk is.
– Rendben – állt fel Drew, megsimogatta a felesége fejét, majd a
húgával együtt távozott.
Eve megvárta, amíg hallótávolságon kívül érnek.
– Árulja el! – kérte nyomatékosan.
– Hogy mondja? – pislogott Sybil.
– Ismerte Bankst. Semmire sem megy azzal, ha tagadja – folytatta
halkan, keményen. – Tizenkét ember halt meg. Bankst is beleértve
már tizenhárom. Ezért árulja el, hogy mit tud. Felolvasom a jogait.
– Istenem, istenem.
Miközben Eve elmondta a Módosított Mirandát, Sybil a teste köré
kulcsolta a karját.
– Viszonya volt Jordan Banksszel?
– Nem! Nem, nem, semmi olyasmi. Mármint úgy értem, hogy
csak… flörtöltünk. Én… mi soha… nem tudnám megcsalni Drew-t. Ez
csak…
– Londonban találkoztak? – kérdezte Eve-nél sokkal kedvesebben
Peabody.
– Igen. Több mint egy évvel ezelőtt. A pici még csak három
hónapos volt. Jacey csak három hónapos volt… Trey pedig, a fiunk
akkor lett kétéves. Tudja, azt akartuk, hogy a gyerekek egymás
közelében legyenek – kulcsolta össze újra az ujjait. – Drew és Liana is
nagyon közel állnak egymáshoz, ezért úgy gondoltuk, hogy a mi
gyerekeink között is kialakul ez a szoros kötelék, ha már egyszer
korban ilyen közel állnak egymáshoz. Én pedig csak…
– Két, három év alatti gyerek – nézett rá együttérző tekintettel
Peabody. – Kimerítő lehetett.
– Igen. Persze volt segítségem. Az anyám, meg egy dada, mégis…
– csuklott el a hangja, és a szemére szorította az ujjait. – Nincs
mentségem. Drew akkor kezdte megalapozni a fúziót, tárgyalt,
terveket készített, sokat utazott oda-vissza. Én fáradt voltam, és úgy
éreztem, senki sem törődik velem. Hogy elhanyagolnak, és… és már
nem vagyok kívánatos. Önző. Igen, önző módon viselkedtem. Két
gyönyörű gyerek és egy szerető férj mellett, akit viszontszerettem,
elhanyagolva éreztem magam, mert a férjemnek fontos dolga akadt.
– Szabadságon volt. Hozzászokott, hogy fontos munkát végez az
otthonán kívül – szúrta közbe Eve. – Hogy benne van az események
közepében.
– Talán a szülés utáni depressziónak is része volt benne, nem
tudom. Nincs mentségem, de Trey születése után hamar
visszamentem dolgozni, míg Jacey születése után nem.
– Hogy találkoztak?
– Egy kiállításon, amire el akartam menni. Drew megígérte, hogy
elvisz a megnyitóra. Utána kimaradunk éjszakára. Csak mi ketten.
Együtt töltünk egy felnőttes éjszakát… nincs etetés, pelenkázás, esti
mese. Kiöltöztem, és annyira izgultam, hogy az már nevetséges, Drew
pedig felhívott, és közölte velem, hogy bocs, de akadt valami, amit
meg kell oldania.
– Haragudott rá – bólogatott a lehető legtöbb együttérzéssel a
hangjában Peabody. – Csalódott.
 – Teljesen összeomlottam, holott nem volt rá semmi okom. Már
azt is megszerveztük, hogy a dada a gyerekek mellett maradjon
éjszakára. Vettem egy új ruhát. Egyszerűen fogtam magam és
elmentem. A pokolba vele. Ha el akarok menni arra a megnyitóra,
akkor el is megyek. Ez történt.
– Ahol találkozott Banksszel – fejezte be Eve a történetet.
– Igen. Ott volt, és valahogy beszélgetni kezdtünk az egyik
festményről. Nagyon elbűvölően és figyelmesen viselkedett.
Flörtöltem vele, az igaz. Részben azért, mert haragudtam Drew-ra, de
elsősorban azért, mert jólesett, hogy végre rám is odafigyel valaki.
– Közel két év telt el a legutóbbi terhessége óta – igyekezett az
eddigieknél is több megértést csempészni a hangjába Peabody. –
Nőnek akarta érezni magát, nem csak anyának.
– Istenem, de még mennyire. Helytelen volt, de a megnyitó után
ittam vele egyet, és tovább beszélgettünk festészetről, irodalomról és
filmekről. Csak beszélgettünk. Amikor taxiba ültetett, megcsókolta a
kezemet. Csak a kezemet. Viszont a tudtomra adta, hogy mindössze
néhány napot tölt Londonban, és megkérdezte, nem lenne-e kedvem
vele vacsorázni. Azt is hozzátette, hogy nem szeret egyedül enni.
Beleegyeztem. Másnap a dadára bíztam a gyerekeket és elmentem,
hogy együtt vacsorázzunk és tovább flörtöljek vele. A rá következő
nap újra találkoztunk. Ittunk egyet a délután közepén. Csodásan
csintalannak éreztem magamat. Ezúttal már megcsókolt, én pedig
hagytam neki. Annak a hotelnek a bárjában, ahol megszállt. Arra is
megkért, hogy menjek fel a lakosztályába.
Sybil elhallgatott, mindkét kezét az arcára szorította, majd
folytatta a történetet.
– Majdnem megtettem. Később nagyon szégyelltem magam miatta.
Részben fel akartam menni hozzá, nagyobb részben viszont
elborzadtam. Mit művelek? Mit művelek ezzel az alakkal, akit még
csak nem is ismerek, miközben a férjem dolgozik, a gyerekeimre
pedig otthon vigyáz a dada? Nemet mondtam neki. Bocsánatot is
kértem, hogy mindez az én hibám. Utána otthagytam és soha többé
nem találkoztunk. Esküszöm, hogy azóta még csak nem is láttam.
– Mit árult el neki a fúzióról?
– A fúzióról? Nem igazán beszélgettünk…
– Elmondta neki, hogy férjnél van – vágott közbe Eve. – Viselte a
jegygyűrűjét. Banks megértően viselkedett és bókolt, amikor arra
panaszkodott, hogy a férje állandóan dolgozik?
– Én… igen, azt hiszem. Igen. Valami olyasmit mondott, hogy egy
ilyen csodálatos, vibráló személyiségű nő mellett sohasem lenne képes
teljes egészében a munkájába temetkezni. Utána megkérdezte, hogy
mi az a fontos dolog, ami távol tartja a férjemet.
– Maga pedig elárulta.
– Én… – szorította a szájára a kezét Sybil. – Elárultam, és azt is
hozzátettem, hogy pillanatnyilag szemmel láthatóan fontosabb neki a
családi üzlet, mint maga a család, és annyira leköti ez a megállapodás
az Econóval, hogy még azt sem nagyon tudja, otthon vagyok-e vagy
sem.
– Az Econót is emlegette?
– Igen. Igen, említettem.
– Folytatta a kérdezősködést?
– Talán. Igen, azt hiszem. Én folyamatosan csak panaszkodtam, és
valaki, egy vonzó, elbűvölő férfi pedig meghallgatott és együtt érzett
velem.
– Mit árult el neki?
– Őszintén mondom, hogy nem tudtam sokat mondani. Az egészet
még csak akkor kezdték szervezni. Elmeséltem, hogy Drew, az apja és
mások találkoztak Willimina Karsonnal és néhány emberével. Hogy
Drew sokszor utazik New Yorkba és sok időt tölt a tárgyalásokkal. Én
pedig megsértődtem. Talán azért, mert engem kihagytak belőle.
Bevallom, nagyon ostobán és önzőn viselkedtem. Akkor még nem
igazán öltöttek formát a részletek. Ha Banks benne volt a
robbantásban, akkor nem értek semmit. Egyszerűen nem értem.
Eve értette, de hagyta, hogy Sybil folytassa. Utána a látszat
kedvéért a többiekkel is elbeszélgetett.
 – A francba – jegyezte meg Peabody, miután visszaültek a kocsiba.
– Szerinted ráébredt, hogy egy apró hógolyóval ő indította el a
lavinát, ami a robbantásban csúcsosodott ki?
– Talán. Ellenben Banks átgurította a hógolyót Karsonnak, ami
útközben alaposan meghízott. Utána vagy az egója, vagy a profit
miatt, de hagyta kicsúszni a kezéből. Ekkor valaki felszedte,
gondoskodott róla, hogy tovább hízzon, és elengedte.
– Szerinted Banks csapdába csalta Sybilt?
– Nem tudhatta, hogy elmegy arra a megnyitóra, méghozzá
egyedül. Csak élt a kínálkozó lehetőséggel: észrevett egy csinos nőt,
akiről az ujján viselt gyémánt azonnal elárulta, mennyire gazdag.
Ráadásul férjezett is, mégis magányosan érkezett. Beszélgetést
kezdeményezett vele, és közben igyekezett minél jobban kiismerni.
Oké, szóval sebezhető és boldogtalan – sorolt be Eve a forgalomba. –
Egyszerűen ezt használta ki. Talán abban bízott, be tudja csalogatni
az ágyába, talán abban, hogy legombol róla néhány dollárt. Sybil
pedig egyenesen az ölébe dobta a fúzió magját.
– Ezt követően utánanézett néhány dolognak – vette át a szót
Peabody, miközben elgondolkodva bámult ki az esőbe. – Így talált rá
Willimina Karsonra, aki ugyancsak csinos, ráadásul független, és
remek információforrás. Elintézte, hogy összefussanak, elbűvölte,
magába bolondította, és mindent megtudott tőle, amit csak akart.
Szerintem az is megfordult a fejében, hogy bennfentes kereskedéssel
próbálkozik, vagy hogy a fenébe is hívják ezt, csakhogy közben
túlságosan sokat dicsekedett a tudásával. Olyanoknak, akiknek nem
kellett volna. Ezért most ő is halott.
– Illik a képbe – bólogatott Eve. – Pontosan beleillik. Én a
következőképpen látom a dolgot: ez az idióta felhívta őket, vagy
legalábbis az egyiküket. Közölte velük: rájött arra, hogy mit csináltak,
és kéri a részét a haszonból. Talán ostobaságában azzal is
fenyegetőzött, hogy beköpi őket, talán elég volt annyi is, hogy pénzt
követelt. Az a kettő meg elvarrta ezt a szálat – szorította ökölbe a
kezét Eve, és csavaró mozdulatot tett.
 – Nyekk.
– Szerintem nem is belső embert kell keresnünk – vonta le Eve a
következtetést. – Egy belső embernek nem kellettek volna azok az
apróságok, amiket Banks kikotyogott. Ő viszont elég jól ismerte az
elkövetőket, legalábbis az egyiküket ahhoz, hogy dicsekedjen neki,
esetleg információt kínáljon némi pénzért vagy apróbb szívességért
cserébe. Elég jól ismerte őket, hogy kijöjjön a Central Parkba és
találkozzon velük.
– A Bankshez hasonló emberek olyan sokat csalnak, hogy már
eszükbe sem jut, egyszer őket is átejtheti valaki. Azt hitte, ezt a kettőt
is legyűri.
– Aha. Lássuk, mi tud mondani Morris arról, hogyan törték ki
mindeközben a nyakát.

Mire Eve végigsétált a halottasház fehér folyosóján, már csak szitált a

jeges eső. Mintha valaki végre megjavította volna a fenti óriáshordón
a csapot.
A halottasház citromillatú fertőtlenítő és a halál szagát árasztotta.
A Morris bonctermébe vezető lengőajtó mögött halk blueszene szólt.
Morris átlátszó köpenyt húzott zöld öltönye fölé, melyet arany
halszálkaminta díszített. Mindehhez aranyszínű inget és sötétzöld
nyakkendőt választott, a haját is arany meg zöld zsinórokkal fogta
lófarokba.
Folyékony kesztyűvel befújt kezével éppen a májat emelte ki
Banks felnyitott testéből, hogy lemérje. Így mosolygott rá Eve-re és
Peabodyra.
– Ehhez a reggelhez a blues és az ágy illik, de mivel itt nincs meg
mind a kettő… – majd utasította a rendszert, hogy csökkentse a
hangerőt.
– Már nem esik annyira – árulta el Eve. – Már csak rohadtul
bosszantó az időjárás.
– Rosszabb is lehetne – mosta le folyékony kesztyűs kezéről a vért
Morris. – Akár havazhatna is, márpedig erre a télre már igazán
elegem van a hóból.
– Fehér nárciszt tartok a konyhában – árulta el Peabody. – Az
segített túlélni a tél végét.
– Ezt nekem is ki kell próbálnom.
– Az áldozatot talán már nem igazán érdekli az eső, a hó vagy a
nárciszok – figyelmeztette a másik kettőt Eve.
– A nárcisz nagyon szép és kellemes illatú virág – magyarázta
Morris. – A tavasz hírnöke. Mindenesetre… Nekem azt mondták, hogy
a halott pasast a JKO-ból húzta ki két srác, akik olyan sokat ittak,
hogy nem féltek az ocsmány időjárástól és attól, hogy beleugorjanak a
vízbe.
– Fiatalok és ostobák. Nélkülük viszont Banks órákkal tovább ázik
a vízben. Egy ilyen napon csak kevesen indulnak el kocogni egyet a
parkba.
– Nagyon erős lehet a gyilkos, ha át tudta dobni a testet a
kerítésen.
– Feltehetőleg ketten voltak.
– Ó, úgy már könnyebb, de így is erős felsőtest és gyakorlat kell
ahhoz, hogy kitörjék egy másik ember nyakát.
– Valószínűleg katonai kiképzést kaptak.
– Továbbá logikusan, hátulról támadtak – tette hozzá Morris. –
Jobb kézzel. A néhai Mr. Banksnek védekezni sem maradt ideje.
Semmilyen sérülést nem találtam a testén. A halála előtt sok
vörösbort, brie-t, rozmaringos kétszersültet és kaszinótojást
fogyasztott, valamint pácolt olajbogyót és libamájkrémet. Végül
néhány uncia abszinttal koronázta meg az egészet.
– Partikon szokás ilyesmit felszolgálni. A drága és elegáns
partikon.
– Libamájat és abszintot? Legalább nem egészen egy órával a
halála előtt még élvezte egy kicsit az életet.
– Otthagyta a partit és elment a parkba. Talán a gyilkosok is a
meghívottak között voltak – gondolkodott hangosan Eve, miközben a
holttestet vizsgálta. – Vagy úgy rendezték, hogy utána találkozzanak.
Banks ismerte őket, elárulta nekik, hogy szimatolok. Így aztán… – tett
csavaró mozdulatot a kezével a levegőben. – Reccs. A toxikológia?
– Elküldtem a mintákat. Szerintem hamarosan megkapjuk az
eredményt. Viszont nem csak evett és ivott azon a partin – tette hozzá
Morris.
Ezzel az egyik tálcáról felemelt egy üvegcsét. Egyetlen vörös
szőrszálat látott benne.
– A szeméremszőrzetéből fésültem ki – árulta el Morris. –
Elküldöm Harvónak a laborba.
– Női szőrszál lesz. Még csak halvány utalást sem találtam rá,
hogy a saját csapatában játszana. A DNS viszont sokat segíthet.
– Ha a szőrszál gazdája szerepel a nyilvántartásban, a haj és elemi
szálak királynője megtalálja – utalt Harvóra Morris. – Továbbá a
pasason végrehajtottak néhány kisebb plasztikai beavatkozást –
folytatta, ahogy visszatette a szőrszálat a tálcára. – Az arcán és a
testén, de semmi komoly. Ahogy azt magad is láthatod, gondosan
ápolta az intim részeit… vagy véglegesen szőrtelenítette.
Eve a vékony szőrcsíkra pillantott.
– Így könnyen kiszúrhattad benne a vöröset.
– Ahogy mondod. A bizonyítékok alapján jóllakottan és
szexuálisan kielégülve szenderült jobblétre. Mondjuk, nem hiszem,
hogy így utólag megnyugtatná a dolog.
– Mint ahogy engem sem nyugtat meg, ugyanis alig vártam, hogy
bűnrészességért lecsukjam. Kösz, Morris.
– Azért vagyunk, hogy segítsünk.
Miközben Eve és Peabody elindultak kifelé, Morris
visszahangosította a zenét. A tenorszaxofon szomorúan felsírt.
– Parti és szex – jegyezte meg Eve. – Hívd fel azokat a
taxitársaságokat és sofőrszolgálatokat, Peabody. Elmegyünk és
beszélünk a pénzügyi tanácsadójával, hátha észreveszünk valamit.
Kelet felé indultak, és mire elérték az üzleti negyed keskeny
utcácskáit és kanyonjait, Peabody máris találatot jelentett.
– Aha – jelzett felemelt kézzel. – Át tud kapcsolni a sofőrhöz? Nem
gond. Rapid Taxi – magyarázta Eve-nek. – Kettő óra húsz perckor
felvettek egy utast a nyugati Kilencvenhatodik utcában. A nyugati
Nyolcvanhetediken tették ki. Aha, még tartom.
Miközben Eve parkolóhelyet keresett a felhőkarcolók árnyékában,
fél füllel a beszélgetést hallgatta. Az Aranykor néhány elegáns háza
túlélte a városi forradalmat. Másokat a harcok után emeltek. A
karcsú, lövedékformájú épületeket bronzoszlopok sora választotta el a
járműforgalomtól, nehogy nekihajtsanak egy pokolgéppé alakított
autóval.
Határozottan elvetette, hogy a parkolásával másokat
akadályozzon, de nem azért, mert tartott tőle, felidegesíti a civil
sofőröket, inkább azért, mert nem akart több háztömbnyit gyalogolni
a még mindig szitáló esőben. Az utca egyszerűen túl keskeny volt
ahhoz, hogy normálisan meg lehessen állni.
Hirtelen észrevett egy üres helyet, a levegőbe emelte a járművét
és bepasszírozta egy keskeny, az utcaszint fölött kialakított
parkolóhelyre.
– Megerősítették – tájékoztatta Peabody. – Banks hívott egy Rapid
Taxit. A sofőr emlékszik rá. Egyirányú fuvar. Az utas részeg volt és
folyamatosan beszélt valakivel a ’linkjén. Arra viszont már nem
emlékszik, hogy mit mondott, mivel mindössze néhány percet töltött
a kocsiban. A nyugati Kilencvenhatodik utca 743. alá kérték, és Banks
egy-két perccel az érkezés lejelentését követően jelent meg – szállt ki
Eve-hez hasonlóan a kocsiból, és megindultak az utcaszintre vezető
fémlépcsőn. – A ’linkjével fizetett a fuvarért, majd kiszállt és elsétált.
– Jó. Miután beszéltünk a pénzemberrel, átnézzük Banks lakását.
Lesz egy listája, amiből kiderítjük, kit ismert azon a címen. Beszélünk
a parti szervezőivel, és a galériáját is útba ejtjük. Közben egyeztetünk
Baxterrel és Truehearttal.
Arra gondolt, rájuk bízza, hogy értesítsék Banks legközelebbi
hozzátartozóit.
– Tudnom kell, hogyan reagál a család a halálhírére. Ha szükséges,
őket is kihallgatjuk.
 Leléptek az utcára és csatlakoztak a Wall Street kerületét elárasztó
fényképező és a nyakukat nyújtogató turisták tömegéhez.
Közeledett az ebédidő. Eve érezte a mozgóárusok kocsijától
felszálló kávé és a szójadogok szagát. Közben nagy ívben elkerülte
azokat, akik kézben tartott táblákkal és ingerült arccal tüntettek a
kapitalizmus ellen. A Wall Street bikája körül is összegyűlt a sokaság,
az emberek mosolyogva pózoltak a dühösen fújtató pofája előtt. Eve
szerint a bika – akár hús-vér, akár fémből készült – csak egy tehén
pénisszel, és úgy vélte, jobb, ha nem foglalkozik túlságosan behatóan
a kérdéssel.
A John Streeten belépett a boltíves, aranyozással díszített
előtérbe.
Felmutatta jelvényét a biztonsági őrnek, majd Peabodyval a
nyomában elindult a negyvenharmadik emeletre.
A Buckley és Schultz recepcióján nem talált aranyozást, ellenben
annál több volt a bársony. Az emberek igencsak fontosnak tűntek,
miközben a tőzsdeárfolyamokat vagy az üzleti híreket nézték a
képernyőn.
A három recepciós egyike komolyan mérte végig Eve jelvényét.
– Sajnálom, de Mr. Schultz egész nap az irodán kívül tárgyal. Csak
holnap számítunk rá. Megkérjem az adminisztratív titkárát, hogy
foglaljon maguknak holnapra egy időpontot?
– Majd én beszélek vele.
– Utánanézek, hogy elérhető-e.
Három perc elteltével előkerült a titkár.
Eve becslése szerint a harmincas éveinek az elején járhatott, és
úgy festett, mintha Trueheart kapna valami bankárokra jellemző
patinát. Tökéletes öltöny, ragyogó cipő és a fiatal arcot uraló
őzikeszemek.
– Hadnagy, nyomozó – pillantott a bársonnyal körülvett fontos és
sikeres emberek felé. – Kérem, fáradjanak velem. Devin Garrison
vagyok, Mr. Schultz titkára – vezette el egy sor iroda mellett Eve-et és
Peabodyt, melyekben öltönyösök ültek az íróasztaluk mellett vagy
járkáltak fel és alá, miközben fura pénzügyi nyelven beszéltek a
’linkjükön, ami Eve-nek mindig is kínaiul hangzott.
Végül befordult egy irodába – egy szépen berendezett, a többinél
valamivel nagyobb irodába, amelyből remek kilátás nyílt a városra.
Feltehetőleg ilyen jár a felső középvezetőknek, gondolta Eve.
Devin becsukta az ajtót.
– Én… Mr. Schultz egész nap házon kívül tartózkodik. Én csak…
csak most hallottam a hírekben Mr. Banksről. Mr. Jordan Banksről.
Ismertem. El sem tudom hinni, hogy…
– Milyen jól ismerte?
– Ó. Tulajdonképpen csak a ’linkből. Amikor Mr. Schultzcal akart
beszélni. Vagy amikor megszerveztem neki egy munkaebédet vagy
munkavacsorát. Az igazat megvallva személyesen sohasem
találkoztunk. Nem jött el az irodába. Mr. Schultz kereste fel, amikor
erre volt szükség.
– Legutóbb mikor volt erre szükség?
– Adna egy percet, hogy utánanézzek?
– Nézzen.
Devin megkerülte az íróasztalát, és Eve látta, hogy elővesz egy
naptárt. Mr. Schultz elfoglalt ember volt, hétköznaponként alig
néhány szabad időpontja maradt.
– A jelek szerint február tizennyolcadikán. Akkor tartották a
rendszeres havi munkaebédjüket. A következőt ennek a hónapnak a
közepére egyeztették.
– Tudomása szerint mikor beszéltek utoljára?
– Tegnap. Mr. Banks tegnap délelőtt felhívta az irodát. Izé…
Tényleg meggyilkolták?
– Tényleg meggyilkolták.
– Szerintem Agathával kellene beszélniük. Tudják, papíron
valóban Mr. Schultz volt Mr. Banks pénzügyi tanácsadója, de
valójában Agatha Lowell kezelte a számláját. Ő intézte a napi ügyeit.
– Most hol találjuk?
Devin kivezette Eve-et és Peabodyt a folyosóra, majd elindult a
kisebb irodák felé. Az egyikben egy vörös hajú nő ült, aki fél kézzel a
számítógépén dolgozott, a másikban pedig a ’linkjét tartotta. A fali
képernyőjén ugyanolyan zavarba ejtő jelek sorjáztak, mint
amilyeneket Roarke is szeretett nézegetni reggeli előtt.
Felpillantott – kék szempár, bosszús és összeszedett tekintet.
– Megvan. Igen, elintéztem. Minden rendben, majd visszajuttatom
– bontotta a vonalat. – Mi a baj, Devin? – hallatszott türelmetlen
hangján, hogy Brooklynban nőtt fel. – Ki sem látszom a munkából.
– A rendőrségtől keresik. Mr. Banks… meggyilkolták.
– Mikor? – vonta össze a szemöldökét inkább bosszúsan, mintsem
döbbenten Agatha.
– Ma hajnalban – árulta el Eve. – Köszönöm – pillantott Devin
felé. – Majd megkeressük, ha szeretnénk még valamit.
– Oké. Aggie, felhívjam Mr. Schultzot, hogy elmondjam neki?
– Írj neki szöveges üzenetet – fordította a figyelmét Eve felé
Agatha. – Nem eshetnénk túl rajta minél gyorsabban? – kérdezte a
’link jelzése közepette. – Tényleg rengeteg a dolgom.
– A jelek szerint nem rendítette meg az egyik ügyfelének a halála.
– Mr. Schultz ügyfele volt, nem az enyém. Én alig ismertem.
Sajnálom, ha meghal valaki, de az emberek meg szoktak halni. Sok a
dolgom.
– Devin azt mondta, maga intézte Banks napi ügyeit.
Agatha felsóhajtott és oldalt fújta egyik vörös tincsét.
– Várjanak – emelte fel a ’linkjét, és beütött egy kódot. – Cheryl,
néhány percig egyetlen hívást sem fogadok. Nem, ez tényleg
szükséges – nyomott le egy újabb gombot, majd letette a készüléket. –
Jordan Banks egy hatalmas zabszem volt az ember seggében, oké? Az
idősebb Mr. Schultz átadta az unokájának, Tadnek, Tad pedig
gyakorlatilag rám lőcsölte a munkát, miközben papíron továbbra is ő
foglalkozott vele, mivel Banks úgy vélte, a nők csak arra valók, hogy
mindent eltoljanak vagy csinosan nézzenek ki.
– Vagyis Banksnek fogalma sem volt arról, hogy maga kezeli a
befektetéseit.
 – Amit neki intéztem, azt Tad Schultz nevében intéztem.
Néhányszor személyesen is találkoztunk, de mindig a háttérben
maradtam.
– Nem álltak személyes kapcsolatban?
– A pokolba, dehogy álltunk – vágta rá Agatha, majd Eve felvont
szemöldöke láttán nagyot sóhajtott és vágyakozva pillantott a ’linkje
felé. – Bepróbálkozott, amikor megismerkedtünk, de azonnal
leállítottam, méghozzá az általam leghatékonyabbnak tartott
módszerrel. Leszbikusnak hazudtam magam, noha amikor jut időm a
szexre, akkor a férfiakat részesítem előnyben. Egyszerűen csak
könnyebb ezzel leszerelni egy ügyfelet. Senki sem sértődik meg.
– Mikor beszéltek utoljára?
– Tegnap. Banks megpróbálta elérni az idősebb Mr. Schultzot vagy
Tadet, de hozzám kapcsolták a hívását. Mondjuk, engem egyfajta
titkárnőnek tartott vagy olyan embernek, aki átadja az üzeneteket.
Mindegy. Főleg e-mailben és szöveges üzenetekkel kommunikáltunk,
és nekem ez így tökéletesen megfelelt. A robbanást követően azt
akarta, hogy azonnal adjam el a nemrég vásárolt Quantum-
részvénycsomagot, ami elég ostoba reakció. Érzelmi. A Quantum
stabil társaság és az árfolyam újra megerősödik… amit Banksnek is
megírtam, és már meg is történt. Vagyis megmentettem az ügyfelet
több ezer dollárnyi veszteségtől, habár ez neki már nem jelent
semmit.
– Sokan akarták, hogy eladja a Quantum-részvényeiket?
– Néhányan, és olyanok is akadtak közöttük, akik nem hallgattak
rám. Ők veszítettek a tranzakción. Akik meghallgattak és eladás
helyett inkább vásároltak, azok nyertek.
– Mikor találkozott utoljára személyesen Banksszel?
– Annak már három hónapja. Tad azt akarta, hogy én foglalkozzak
vele, ezért magával vitt a havi munkaebédjükre… amit csak Banks-
engesztelőnek nevezett. Elmondta neki, mennyire okos és energikus
vagyok… ami igaz, de csak azért hangsúlyozta ki, mert át akarta adni
nekem. Viszont tisztán látszott, hogy Banks mindössze egy csini
pofikának tart, és máris láttuk Taddel, hogy az átadás-átvétel nem fog
működni, legalábbis akkor nem, ha nyíltan csináljuk. Ekkor egyeztem
bele, hogy titokban veszem át Banks befektetéseinek a kezelését.
– Miért?
– Mert okos és energikus vagyok. Folyamatosan egyre feljebb
küzdöm magam a szamárlétrán, ahol az is egy lépés, ha teszek egy
szívességet idősebb Mr. Schultznak és Tadnek. Végeztünk?
– Majdnem. Hol tartózkodott ma hajnalban egy és három óra
között?
– Ágyban… egyedül. Aludtam.
– És azelőtt?
– Nagyjából fél nyolcig idebent. Nyolctól együtt vacsoráztam egy
ügyféllel, ami tízig tartott. Utána hazamentem, a lakótársammal
közösen kipanaszkodtuk magunkat a napunkról, végül lefeküdtem
aludni.
– Oké. Kösz.
Mielőtt Eve elért volna az ajtóig, Agatha már fel is emelte a
’linkjét.
– Újra kapcsolhatsz hívásokat, Cheryl.
– Ő is vörös – jegyezte meg Peabody, miközben kifelé tartottak –,
de nem az a vörös, akit keresünk.
– Nem valószínű. Ennek ellenére utánanézünk, de csak azért, hogy
elvarrjuk ezt a szálat. Mondjuk, csúnyán összeveszett Banksszel, aki
ellátta belső információkkal, ő pedig arra használta az így megszerzett
tudást, hogy feljebb lépjen azon a létrán.
Miközben Eve a belváros felé vezette a kocsit a csepegő esőben,
Peabody elvégezte a keresést.
– Jesszus! Ez a nő tényleg olyan okos, mint amilyennek mondja
magát. Évfolyamelsőként diplomázott a Yale-en. Négy nyelven beszél,
beleértve a mandarint. Egyedüli gyermek, nincs sem férje, sem
bejegyzett élettársa. Még csak huszonöt éves, Dallas, és máris négy
nyelven beszél! Priusza nincs – bámult ki Peabody az esőbe. – Bárcsak
én is beszélnék négy nyelvet!
 – Kettőt beszélsz. A civilek nyelvét és a nyomozókét. Ennyi
mindenkinek elég. A nő félig-meddig illik a képbe. Összeszedett,
ügyel a részletekre, és célorientált. Ért a pénzügyekhez és
szerencsejátékos. Ellenben nem elég magas és erős ahhoz, hogy
kitörje Banks nyakát. Nem találtál katonát a családjában?
– Nem. Még gyerek volt, amikor az anyja Olaszországban
dolgozott nagykövetként. Három évig laktak ott… az olasz az egyik
olyan nyelv, amit beszél. Az apja politikai tanácsadó. A szülők East
Washingtonban laknak, de New Yorkban is vettek egy lakást. Egyikük
sem szolgált a seregben. A nagyszülei sem, akik mellesleg még
mindannyian élnek. Várj csak, várj, az egyik unokatestvére négy évig
szolgált a katonaságnál… de szanitécként. Azóta már orvos
Atlantában.
Eve egyelőre elengedte ezt a nyomot, és lefékezett az épület előtt,
ahol Banks lakott. Az utcán már egy másik ajtónálló posztolt, de
ugyanolyan tisztelettel fogadta, mint az előző napi váltótársa.
– Miben segíthetek, hadnagy? Nyomozó?
– Be kell jutnunk Jordan Banks lakásába.
– Természetesen. Hallottam a hírt. Döbbenetes.
– Nem érdeklődött senki ma hajnalban Mr. Banks után?
– Tőlem nem.
Az ajtónálló beengedte Eve-et és Peabodyt. A biztonsági szolgálat
pultja mögött is más ült – egy fekete kosztümös, eleven tekintetű nő.
– Rhoda, Dallas hadnagynak és Peabody nyomozónak meg kell
nézniük Mr. Banks lakását.
– Azonnal intézkedem. Mindnyájunkat lesújtott a hír.
– Nem engedett fel senkit hozzá?
– Nem. Ellenőriztem a biztonsági naplót, és az áll benne, hogy Mr.
Banks este nyolc óra ötvenhárom perckor taxit hívott és kilenckor
távozott az épületből. Vissza már nem jött. Ha segítek vele, felhívom
a taxitársaságot és megkérdezem az úti célját.
– Már ismerjük.
Eve a felvonóhoz sétált és beszállt a kabinba.
 – Roarke az épület tulajdonosa?
– Aha – felelt kissé morcosan Eve.
– Szép.
Eve erre csak vállat vont és zsebre vágta a kezét.
Kiszálltak. Az illatozó folyosón odamentek Banks ajtaja elé, és Eve
a mesterkódjával kinyitotta.
Egyetlen pillantással felmérte a helyzetet és máris előrántotta a
fegyverét. Miközben ő alacsonyan hatolt be, Peabody magasan.
– A francba – morogta. – A francba, a francba – ismételte meg,
amikor már tudta, hogy nem lesz szüksége a fegyverére.
Bárki is kutatta át és dúlta fel a luxuslakást, már régen távozott.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

– Nézzük át a lakást – mondta Eve –, utána menjünk le és kérjünk

másolatot a biztonsági rendszer tizenkilenc óra és reggel kilenc között
készült felvételeiről. Továbbá beszélni akarok mindenkivel, aki ebben
az intervallumban szolgálatban volt… a bejárat előtt és a pultnál
egyaránt.
Gyorsan, szobáról szobára járva átvizsgálták mind a két szintet.
Sietős, nagy rendetlenséggel járó munka, gondolta Eve a felfordított
fiókok és a falakról leakasztott képek láttán.
– Hatalmas felfordulást hagytak maguk után – mondta ki
hangosan is, miközben visszatette fegyverét a tokjába –, de talán
alaposak voltak. Szerezd meg a diszkeket. Én addig hívom a
takarítókat.
– Ultramodern a biztonsági rendszer az épületben – jegyezte meg
Eve. – Elvégre Roarke-é.
– Aha, de látod, mi történt mégis. Ha már úgyis lemész, hozd fel a
helyszínelő készletemet.
Miután Eve magára maradt, értesítette a takarítókat, majd
visszament a konyhába, a lakás biztonsági központjához. Banksnek
két háztartási droidja is volt – mindkettőt női alakban gyártották.
Azoknak a meghajtóit is kiszerelték. Akárcsak a biztonsági központ
meghajtóit.
A lakás bejárása közben sem látott számítógépet vagy más
elektronikai eszközt.
Az ajtóhoz sétált és szemügyre vette a zárat. Majd előhúzta a
’linkjét.
– Hadnagy – töltötte be Roarke arca a képernyőt. – Remek
időzítés. Éppen két tárgyalás között vagyok.
– Aha, én meg Banks lakásán. Megelőztek. Ránézésre eléggé alja
munka, de minden elektronikát és a biztonsági naplót is magukkal
vitték.
Roarke tekintete megkeményedett.
– Kiiktatták a biztonsági rendszert?
Eve körülnézett az ezüstösen csillogó konyhában, ahol minden
fiók és szekrényajtó nyitva állt és a két droid üres tekintettel bámult
maga elé.
– Igen, a kiiktatták egész jó szó.
– Máris indulok.
– Gondoltam – mondta Eve, miközben a férje már bontotta is a
vonalat.
Otthagyta a konyhát, és úgy döntött, az emeleten kezdi az alapos
házkutatást. Nagy hálószoba, vendégszoba, dolgozószoba,
ágyneműtároló. Eve a szétdobált lepedőkre és törölközőkre meredt és
felhívta Peabodyt.
– Derítsd ki, hogy Banks külső mosodai szolgáltatást vett-e
igénybe.
Átment a nagy hálószobába. Tapasztalatai szerint az emberek
gyakran szentélyként, egyfajta biztonsági szobaként tekintettek arra a
helyiségre, ahol alszanak. Továbbá gyakran dugták furcsa helyekre a
rejtegetnivalóikat.
A hálószobában az aranyszín uralkodott. Aranyoszlopok
magasodtak az ágy négy sarkán, aranyfotelek álltak a nappalinak
berendezett részben, aranykeretbe foglalt festmények lógtak a falakon
és aranyszínű függöny takarta az ablakokat.
Az ágyneműt – ugyancsak aranyszínű – egy kupacba hányták a
padlón, a vastag zselématracot pedig felhajtották az ágy fejéhez.
Egész alakos és mellszobrok álltak néhány emelvényen és a kis
asztalokon. Amelyiknek fiókja is volt, az kirángatva lógott.
Ennek ellenére lenyűgöző mennyiségű szexuális segédeszközre és
játékszerre bukkant az éjjeliszekrény fiókjában. Elektronikus eszközt
viszont egyáltalán nem talált. A hálóhoz két gardrób is tartozott. Az
egyikben megtalálta Banks ugyancsak lenyűgöző méretű ruhatárát –
kifordított zsebű öltönyökkel és szétdobált, szemmel láthatóan
kirázott cipőkkel. A másikban a házigazda a sportszereit tárolta.
Golfütőket, síléceket – vízi- és hagyományos léceket egyaránt –,
teniszütőket, sziklamászó és könnyűbúvár-felszerelést. Egy régi puskát
is észrevett, és azonnal eszébe jutott, vajon volt-e rá a tulajdonosnak
gyűjtői engedélye.
Mondjuk, a bírságolással már elkésett.
Hallotta a lenti ajtó csapódását, mire előjött a hálószobából,
lenézett, és megpillantotta Peabodyt, valamint a nőt, akivel a pultnál
találkoztak, és aki most aggodalmas pillantásokkal méregette a
felfordulást. Rhoda, jutott eszébe Eve-nek a neve.
– Itt vagyok, fent – mondta, majd visszament a hálóba, és elkezdte
átkutatni az első gardróbot.
– Ez egyszerűen rettenetes – hallotta Rhoda hangját. –
Megdöbbentő és rettenetes. Négy éve dolgozom itt, és még sohasem
történt betörés. Még soha, egyetlen lakásba sem hatoltak be
erőszakkal.
Eve kivett egy flakon folyékony kesztyűt a helyszínelő készletéből,
befújta magát és elkezdte átkutatni a ruhákat.
– Ez nem egyszerű betörés.
– Máris intézkedek. Hadnagy, fel kell hívnom Roarke-ot. Ide kell…
– Már elindult. A mosodaszolgálat?
– Banks hetente kétszer vette igénybe az épület saját mosodai
szolgáltatását. Szerdán és szombaton.
– Ők hogyan jutottak be a lakásba?
– Én engedtem be őket. Nincsenek kódjaik, ezért a portaszolgálat
vagy a lakók dolga, hogy biztosítsák a belépésüket.
– Nem kereste senki Mr. Bankst az elmúlt huszonnégy órában
mondjuk azzal az ürüggyel, hogy csomagot hozott neki? Senki sem
próbált bejutni a lakásába?
– Az én szolgálatom alatt nem, és a biztonsági naplóban sem
szerepel ilyesmi.
– Más lakásba sem érkezett csomag?
– Valószínűleg többen is kaptak csomagot. A futárokat egyenként
engedjük be. Senki sem juthat engedély nélkül a lakások közelébe.
Amennyiben a keresett lakó nem tartózkodik otthon, átvesszük és
megőrizzük a csomagját. A látogatókat is ellenőrizzük. Kulcskártya
vagy engedély nélkül senki sem közelítheti meg a felvonókat vagy a
lépcsőházat.
– Egy ekkora épületben sok látogató megfordul.
– Igen, de a lakók biztonsága, kényelme és a magánéletük védelme
az elsődleges.
– Miután egy idegen bejutott, mi akadályozza meg, hogy több
emeletet is felkeressen?
– Ahhoz kulcskártyára lenne szükségük. Ha a huszadikra engedek
fel egy embert, akkor nem tudja elhagyni azt az emeletet.
– Viszont a lakókra ez a korlátozás nem vonatkozik.
– Nem.
– Mi a helyzet tűz vagy egyéb vészhelyzet esetén?
– A felvonók ajtaja és a vészkijáratok automatikusan kinyílnak.
Most nem történt ilyen. Az szerepelne a biztonsági naplóban.
Akárcsak az öt másodpercnél tovább tartó anomáliák. Mint ahogy a
felvételek hibái is, méghozzá a hiba típusával, idejével és
időtartamával együtt. Ötzáras épület vagyunk, hadnagy, ez a
legmagasabb kiadható besorolás – kulcsolta össze a kezét Rhoda,
miközben a hálószoba felé pillantott. – Teljesen tanácstalan vagyok.
– Százszázalékosan biztonságos épület nem létezik – jegyezte meg
Eve. – Valakit kizsebeltek, másvalaki lemásolta a kulcskártyáját az új
szerelmének, ilyesmi. A ház minden lakóját ismeri látásból és név
szerint?
– Igen. Igen, ismerem.
Eve érdeklődve a nő felé fordult.
– Komolyan?
– Ez a munkám. Pillanatnyilag kilencvenhárom százalékos a
kihasználtság, hatszáznégy lakás foglalt és ezernyolcszáztizenhatan
élnek itt… a bentlakó személyzetet is beleértve. Több mint háromszáz
rész- és teljes munkaidős alkalmazott gondoskodik az épület
zökkenőmentes üzemeltetéséről, nem számítva a marketingeseket és a
híváslistánkon szereplő időszakos munkásokat, valamint
alvállalkozókat.
– Hú. Ki lakik a szemközti lakásban?
– Ms. Yuri és Mr. Simston, Ms. Yuri özvegy édesanyja, meg
Georgie, a yorkie-juk. Jelenleg Arubán tartózkodnak, holnap késő
délutánra várjuk őket vissza.
– A 3100-as lakás?
Rhoda szemében először csillant meg halványan némi jókedv.
– Ms. Karlin és Mr. Howard. Friss házasok. Tavaly ősszel keltek
egybe. Ms. Karlin nem sokkal azután vált el Mr. Olsentől, hogy négy
éve munkába álltam. Ő kapta Yasmine, a perzsa macskájuk felügyeleti
jogát. Tegnap este a 3100-asban vacsorapartit adtak. Az ételt
rendelték.
– Hány vendéggel?
Rhoda egy pillanatra lehunyta a szemét, majd bólintott.
– Húszszemélyes vacsora volt. Hét harminckor szolgálták fel a
koktélokat. Jackótól rendeltek, ami hatra ért ide. A virágokat az
Urban Gardens szállította… négy harmincra, de ez csak becslés.
Roarke utol tudja érni őket.
– Ez igaz – szólalt meg Roarke az ajtóból.
– Uram – fordult feléje Rhoda. – Annyira sajnálom.
– Nincs miért bocsánatot kérnie. Szeretném, ha végignézné az
éjszakai felvételeket, és mindenkit megjelölne rajta, akit nem ismer. A
hadnagynak szüksége lesz a lakók, a személyzet, a bejelentkezett
vendégek és a futárok névsorára. Tudja, mi ilyenkor a teendő.
– Igen, uram. Máris készítek egy másolatot a biztonsági
felvételekből magának és a rendőrségnek.
– Várom – fordult a felesége felé Roarke. – Szükséged van még
Rhodára?
 – Egy dolgot még kérdeznék. A friss házasokat leszámítva is
rendeztek bulit az éjjel?
– Hat olyat, ahová rendelték az ételt, és három másikat. Számos
látogató is megfordult a kapun belül. Mindegyiket összeírom.
– Oké. Most már hagyom dolgozni.
– Elveszíthetünk egy zárat a besorolásunkból, uram.
– Egyszerre csak egy dologgal foglalkozzunk – veregette meg
Rhoda vállát Roarke, mielőtt elküldte.
A lány távozását követően Roarke figyelte, ahogy a felesége
folytatja a kutatást.
– Szerintem majdnem olyan sok ruhája volt, mint neked – jegyezte
meg Eve. – Eddig egyetlen széfet találtam. Nyitva. Azt viszont már
nem tudom megmondani, hogy kóddal nyitották ki vagy feltörték.
Roarke belépett az öltözőszobába, leguggolt és megvizsgálta a
páncélszekrényt. Majd elővette az egyik játékszerét és lefuttatott rajta
néhány vizsgálatot.
– Leolvasó – magyarázta. – Nyolcjegyű digitális kód, és egy
leolvasóval nyitották ki. Egyszerű zár. Egy Bankshez hasonló alaktól
azt várná az ember, felírta a kódot valahová, hogy ne kelljen fejben
tartani, de ezt egy leolvasóval nyitották ki. A hírekben nem említették
a halál okát.
– Kitörték a nyakát… puszta kézzel. Utána vízbe dobták. Próbálták
rablásnak beállítani. Eltűnt a kabátja, a cipője, az értéktárgyai. ’Linket
sem találtunk a test közelében.
– Itt nem foglalkoztak azzal, hogy megpróbálják eltüntetni a
betörésre utaló nyomokat – nézett körül Roarke. – Itt vannak az
ékszerei meg az útlevele, ami mindig ér valamennyit a feketepiacon.
Továbbá az egész lakás tele van festménnyel és más, könnyen pénzzé
tehető értéktárggyal. Ellenben feltehetően készpénzt is tartott a
széfben, ami eltűnt. A bankjegyeket nem lehet nyomon követni,
szóval miért is ne?
– Dühít a dolog. Viszont még egy biztonságos épületen belül sem
olyan nagy kihívás behatolni egy lakásba, amikor tudja az ember,
hogy a lakója halott, vagy hamarosan az lesz. Meg tudod vizsgálni a
játékszereddel az ajtózárat, hogy lássuk: azt is megkerülték, vagy
egyszerűen feltörték?
– Igen, meg tudom.
Roarke magára hagyta a feleségét. Mire visszament hozzá, Eve
már a sportfelszerelések között kutatott.
– Megzavarták és kiolvasták a kódot. A hálószoba szintjéről.
Eve megállt és összevonta a szemöldökét.
– Vagyis nem a könnyebb utat választották. Nem a holttesttől
elvett kulcskártyával nyitották ki. Még azelőtt betörtek, hogy
végeztek vele. Miért? Mert éjfél előtt könnyebb elsétálni a
portaszolgálat előtt, mint hajnali háromkor. Este tízkor és tizenegykor
még sokan járkálnak ki és be. Buliznak, elmennek inni valamit,
hazaérnek a vacsorából, ilyesmi. Több partit adtak az épületben, ami
tulajdonképpen megszokottnak tekinthető. Tele voltak a folyosók
ételfutárokkal és vendégekkel.
– Dallas… helló, Roarke – toppant be Peabody. – Semmit sem
találtam a vendégszobában és a dolgozószobában. Még egy használt
memokockát sem.
– Gyorsak voltak és nagy felfordulást hagytak maguk után.
Folytasd a nagyobbik fürdőszobában – nyúlt bele Eve az egyik
sídzseki zsebébe. – Banks kilenc körül ment el itthonról. Taxit hívott.
Egy Rapid Taxit. A gyomra tartalmából ítélve valami könnyed
koktélpartin vett részt. Továbbá lefeküdt egy vörös hajú nővel.
– Ez egész pontos.
– Rajta maradt a testén egy vörös szőrszál. A partiról is egy Rapid
Taxi hozta el… már ismerjük a helyet és az időpontot. A JKO
közelébe vitette magát. A halál nem sokkal három óra után állt be,
vagyis ott találkozott a gyilkosával, jobban mondva valószínűbb, hogy
a gyilkosaival. Egyikük tudta, hogyan törheti ki a nyakát. Utána
átdobták a kerítésen, be a víztározóba. Körülbelül két órával később
ott vette észre két részeg haver, akik beugrottak a vízbe és a partra
húzták – lépett tovább Eve egy búvárruhához. – A gyilkosai minden
értéktárgyat elvettek tőle, beleértve az elektronikus eszközeit is,
szóval, nem tudjuk lenyomozni, hogy mikor és kivel beszélt a ’linkjén.
Nem ostobák.
– Találtam valamit! – sietett vissza egy vízálló zacskóba csomagolt
határidőnaplóval a kezében Peabody. – A WC-tartályban. Klasszikus.
– Biztosan nem ok nélkül került oda – bólogatott Roarke,
miközben Eve elvette és kinyitotta a zacskót.
– Jelszavas.
Roarke kinyújtotta a kezét.
– Előbb fújd be magad folyékony kesztyűvel.
Roarke sóhajtva engedelmeskedett. Ezt követően úgy húsz
másodpercig játszadozott a határidőnaplóval.
– Primitív. Már ki is nyílt, és… Ó. Egy könyvelés. Úgy látom, a
pénzmosoda könyvelése.
– Látsz benne neveket? – kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon
Eve.
– Nem. Csak számokat. Mekkora összeg folyt be és mikor, mennyi
került ki és mikor. Meg a díjazását, a nyereségét. Ha jobban
megnézem, inkább csak sorvezető, mintsem tényleges könyvelés.
– Ha tartott is itthon könyvelést, az már nincs itt – vonta le Eve a
következtetést. – Talán a galériában találunk feljegyzéseket. Meg
neveket – tette vissza a zacskójába a határidőnaplót Eve, majd az
egészet elhelyezte egy bizonyítékok tárolására szolgáló műanyag
zsákban, és feliratozta. – Ha ez elkerülte a figyelmüket, akkor talán
mást is elnéztek. Peabody, amíg végzünk, szólj oda Baxternek és
Trueheartnak, hogy menjenek a galériába. Szerezzenek házkutatási
parancsot, és az alapján vigyék be az összes elektronikus eszközt, amit
ott találnak. Hallgassanak ki mindenkit, akit tudnak, és írják fel
minden alkalmazott elérhetőségét.
– Lent leszek Rhodával és a biztonsági őrség embereivel – mondta
Roarke.
Amikor a takarítók megérkeztek, Eve azonnal az emeletre küldte
őket, miközben ő és Peabody átkutatták az alsó szintet.
 Amikor jelezni kezdett a kommunikátora, azonnal előrántotta.
– Itt Dallas.
– Itt meg Baxter. Megérkeztünk a Banks Galériába. A fazonnak
nem volt szerencséje. Meggyilkolták, betörtek a lakásába, és most
kiderült, hogy a galériájába is.
– Ó, bassza meg!
– Hallottam ám! Kipucolták a számítógépeket és a kommunikációs
eszközöket, meg minden elektronikát. A csini művészcsaj azt mondja,
keddenként csak délután egykor nyitnak, de amikor meghallotta,
hogy Bankst megölték, arra gondolt, ide kellene jönnie, hogy
utánanézzen a dolgoknak, és talán a többi festőt is értesítse. Éppen
akkor jelentette a betörést, amikor ideértünk.
– A festmények?
– A lány szerint első pillantásra nem hiányzik semmi, de már
elkezdett leltározni. Az úgynevezett raktárukban is tartottak
mindenfélét. Emlékezetből kell dolgoznia, mert a nyilvántartást is
azon a számítógépen tárolták, ami eltűnt. Ráadásul ez még a kisebbik
probléma, ugyanis Banksnek szokása volt a rotáció.
– A festményeket rotálta?
– Ha megtetszett neki valamelyik, akkor hazavitte és a lakásán
tartotta egy darabig, majd visszahozta. Amikor már megunta. Olyan
festők is akadtak, akik bármikor bejöhettek és kiakaszthatták a
képeiket, vagy éppen ellenkezőleg, leakaszthatták és elvihették.
Viszont a magángyűjteményébe sohasem vásárolt semmit. Ezt nevezte
marketingnek. Mármint azt, hogy a barátai a lakásán is csodálhatják a
képeket. Ennek ellenére, legalábbis a festő csaj szerint nem minden
került vissza a galériába, holott ezek a képek a lakásán sem maradtak.
Próbált a saját zsebszámítógépén is vezetni egy leltárt, de nem igazán
tudta tartani a lépést.
– Oké, szedjétek össze, amit tudtok. Én addig küldöm a
takarítókat. Vegyétek fel a kapcsolatot a festőkkel és mindenkivel, aki
ott dolgozott. Az ENyÜ pedig ellenőrizze a biztonsági rendszert.
– A felvételek eltűntek.
 – Sejtettem. Annyit azért meg tudnak állapítani, hány órakor
iktatták ki a rendszert, és… miután végeztetek, hozzátok el a lányt
Banks lakására. Azt akarom, hogy itt is nézze végig a festményeket,
hátha kiszúrja, hogy valaminek itt kellene lennie, és még sincs itt.
Miután befejezték a beszélgetést, Eve körüljárta a nappalit,
miközben a falakat bámulta. Az üres falakat.
– Peabody!
Peabody sebes csizmakopogás kíséretében besietett.
– Mit csináltak idelent, amit az emeleten nem?
– Izé…
– Odafent nem akasztották le a falról a képeket. Az ember azt
hihetné, hogy egy széfet vagy rejtekhelyet kerestek a festmények
mögött. Csakhogy ha fent is ezt keresték, akkor azt a képek
elmozdítása nélkül tették. Miért? – gondolkodott el. – Miért? –
ismételte meg a kérdést. A falon nincsenek sem lyukak, sem akasztók,
csak egy csomó kép.
– Arról a flancos izéről lógnak. Képlécnek hívják, és arra való,
hogy az ember festményeket akasszon rá… vagy nehezen észrevehető
dróttal, vagy hivalkodó lánccal. Így akkor cseréli, amikor akarja, és
anélkül, hogy megsértené a falat.
– Pontosan. Vagyis utólag nem tudjuk megmondani, hogy melyik
festmény hol lógott. Ha egyáltalán itt maradt.
– A biztosítótársaságnak biztosan van nyilvántartása.
– Banks nem úgy dolgozott. Elhozta a képeket a galériából, és
addig nézegette, amíg bele nem fáradt, majd kicserélte egy másik
festményre. Közben néhányat titokban el is adott. Tiszta haszon,
egyenesen a zsebébe – guggolt le Eve, hogy jobban szemügyre vegyen
egy földre dobott tanulmányt. – Vajon egy-két képet is elloptak?
Miért? A széfet kinyitották, mégis benne hagyták a drága karóráját és
karkötőjét. A festményekből vittek magukkal? Vajon azért, mert azt
gondolták: hé, az remekül mutatna a kandalló fölött? Esetleg. Megéri
megvizsgálni – nézett körbe még egyszer, utoljára. – Kapzsiság –
jelentette ki. – Ez az egész a kapzsiságról és a mohóságról szól.
Menjünk, nézzük meg, mit talált nekünk Roarke és Ms. Memória.
Roarke-ot és Rhodát a biztonsági központban találták. Nem
egyszerűen csúcsminőségű volt, hanem olyan, amiről a csúcsminőség
feltehetően csak álmodozik, de Eve ebben nem talált semmi meglepőt.
Egy apró, egérképű férfi is segített a férjének. Annak ellenére, hogy
mindenki szürke egyenruhát viselt, Eve a mozgásáról felismerte az
elektronikus szakértőt.
– Rhoda lemásolta neked a felvételt – mondta Roarke. – Most
nézzük végig az általad megadott időintervallumot, Rhoda pedig
megjelöli rajta a lakókat, vendégeket, a személyzet tagjait és így
tovább.
– Az sokat fog segíteni.
– Bingley közben átfésüli a rendszert és eddig észrevétlenül
maradt rendellenességek után kutat.
– A felvonók és a lépcsők elsőbbséget élveznek.
– Megvan. Megvan. Megvan – kántálta Bingley, miközben ülve
táncolt a székében.
Eve legfeljebb öt láb öt hüvelyk magasnak becsülte, esetleg egy
hajszállal magasabbnak. Kócos haja és ritkás szakálla szürke volt,
akárcsak a ruhája. Bütykös ujjaival olyan fürgén dolgozott egyszerre a
billentyűzeten és az érintőképernyőn, hogy azzal még Feeney
elismerését is kivívta volna.
A monitorok felé fordult és észrevette a felvételen az időbélyeget.
Huszonkettő negyven. Figyelte az érkező és a távozó embereket.
Jacko alkalmazottait is észrevette. Egy másik nyomozás kapcsán már
találkozott velük. Könnyű szívvel húzta le őket a listájáról. Az a
szőrmébe bugyolált páros is egészen a végére került, akiknek a
szeméből sütött: a következő megálló az ágy.
Majd érkezett egy csizmát, divatos katonai dzsekit és füles sapkát
viselő kamasz, aki egy felmosóhoz hasonló kutyát vezetett pórázon.
Megnézte az egyedülálló férfit – zord tekintetű kései harmincas
lebegő szárnyú kabátban, guruló bőrönddel. Talán.
– Ki a…
 – Ide nézz, ide nézz, haver!
A kiabálást hallva Roarke áthajolt Bingley csapott válla felett.
– Ó.
– Mi volt ez az „ó”? – kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon
Eve.
– Bip, bip, világítás ki, sima menet.
– Ez meg mit akar jelenteni?
– Reset – adta ki Roarke az utasítást. – Előre. Állj. Igen, tényleg
rohadtul ügyes.
– Megvan – közölte Bingley. – Nem jó.
– Ahogy mondod. Ezt nem regisztrálja töréspontként vagy
hibaként a rendszer.
Eve alig tudta megállni, hogy ne tépje meg a haját vagy ne üssön
meg valamit. Esetleg valakit.
– Mi a francról beszéltek?
– A zavarról. Három másodpercig sem tartott.
– Kettő egész hat tized másodperc – mondta Bingley.
– Ahogy mondod. Lekapcsolt a felvonó kamerája… a négyes
felvonó kamerája. Az utas utána leoltotta a világítást és megszüntette
a kamera zavarását. Mivel három másodpercig sem tartott, a rendszer
nem regisztrálta hibaként. A világítás? Mit tudunk, Bingley?
– Kilenc egész nyolc tized másodpercig volt sötét.
Roarke egy másik számítógép felé fordult.
– Rövid, egyedülálló esemény, huszonkettő tizenkilenckor került
rögzítésre. A rendszer megjelölte ugyan, de mivel nem tartott sokáig,
csak figyelmeztetésként.
– Melyik emeletre? Melyik emeletre ment ez az alak?
– Az ötvenedikre. Két emeletet gyalogolt fel, ahol Banks
hálószobája is van. Vissza kellett kapcsolnia a kamerákat, nehogy a
rendszer riasszon. A világítás viszont? Az a karbantartókra tartozik, és
mivel gyorsan megoldódott a helyzet, egyszerű figyelmeztető
jelzésként került a naplóba.
– Hogy jött le? Mikor, melyik emeletről? Valószínűleg a lakás
főbejáratán át távozott. Figyeljük mind a két emeletet.
– Semmi hiba. Látod, haver? – fordult Roarke felé Bingley. –
Semmi hiba, a lámpák égnek.
– Igen, látom. A távozásra nincs meg ugyanaz a rutinunk. Igazság
szerint csak annyit látok, hogy ma reggel nyolc óráig senki sem szállt
be abba a felvonóba.
– Ki volt? Hol a felvétel?
– Rájött az öt perc – jegyezte meg Bingley.
– Gyakran előfordul.
– Intézd el, haver – kotyogta Bingley, miközben lehívta a felvételt.
– Rhoda?
Rhoda a képernyő felé fordult.
– Ő Mr. Clarke az 5203-ból, ami kétszintes lakás, meg a két
gyereke és a dada. Biztosan munkába indul, a dada pedig elsétál a
gyerekekkel az iskolába.
Eve addig erősködött, amíg nem nézték végig a két emeleten
készült felvételeket egészen délig. Közben Rhoda neveket és
lakásszámokat sorolt.
– Mindenki – jelentette ki végül. – Mindenki a saját emeletéről
távozott. Senkit sem látok, aki nem illik oda. Sajnálom.
– Mindenkinek utánanézünk – jelentette ki Eve, de maga is tudta,
hogy ezek az emberek nem illenek a képbe. – Mert hogy a fenébe
távozott a lakásból és hagyta el az épületet?
– Talán repült – vigyorgott Bingley. – Csapkodott a szárnyával.
Nem, haver?
Eve válasz helyett csak összevonta a szemöldökét, majd hirtelen
sarkon fordult.
– Peabody.
Ahogy kiviharzott, Bingley egyre szélesebben vigyorgott.
– Nagyon rájött, haver.
– Ezúttal nem.
Roarke a felvonónál érte utol a feleségét.
– Az nyilvánvaló, hogy nem repült ki az ablakon, de…
 – Igen, itt ez a de. Mindkét szinten ellenőrizzük a teraszokat.
Talán olyan hidegvérű gazemberrel van dolgunk, hogy kötélen
leereszkedett, ha nem is végig, de legalább néhány emeletnyit, és csak
utána szállt be a liftbe. – Mi ez a „haverkodás”?
– Bingley elég okosnak tart, ugyanakkor túl fiatalnak, akinek még
sokat kell tanulnia. Kicsit fura figura, de érti a dolgát.
A felvonó kabinjában Eve végiggondolta a dolgot.
– Nem kell az ötvenediken vagy az ötvenegyediken laknia, sőt
még az épületben sem, habár az lenne a legkézenfekvőbb. Elvegyülhet
a vendégek vagy az ételfutárok között, akár még csomagkihordónak is
álcázhatja magát. Felmegy a lakáshoz, a lakó pedig közli vele, hogy a
csomag nem az övé. Elnézést, majd megkérem a diszpécsert, hogy
nézzen utána. Kész, már be is jutott. Bárhová besurranhat.
Végignézzük a felvételt és megtaláljuk, de ez nem megy gyorsan.
Kiszálltak és visszasétáltak Banks lakásáig, majd egyenesen ki az
emelethez tartozó teraszra.
– Ez a logikusabb választás. Miért gyalogolna feleslegesen?
Lenézett a mélységbe, noha összeszorult tőle a gyomra. Mielőtt
hívta a takarítókat, gondosan szemügyre vette a terasz falát.
– Arra keresek bizonyítékot, hogy valaki kötéllel leereszkedett
innen.
Majd feljebb ment egy emeletnyit, és ott is megismételte a
vizsgálatot.
Végül, mivel egyik helyen sem járt eredménnyel, elkezdett körbe
járni a hálószobában.
– Ha nem tett kitérőt, akkor egyenesen ment, márpedig ha
egyenesen ment, akkor fel kell tűnnie a felvételen. Csakhogy nincs
rajta. Talán… le tudott ereszkedni még egy szintnyit az épület
beleiben?
– Ha a karbantartókon kívül valaki megpróbál behatolni az általad
csak az épület beleinek nevezett részekre, azonnal megszólal a riasztó.
Ennek a megkerülése magasabb szintű jártasságot igényel, mint
amivel véleményem szerint ez a két férfi rendelkezik, továbbá
rengeteg időt és kiváló eszközöket.
– Mégsem repülhetett ki az ablakon.
– Esetleg ejtőernyővel? – kérdezte Peabody. – Őrültségnek
hangzik, de talán kiugrott és lelebegett.
– Még New Yorkban is jelentenék, ha egy pasas csak úgy
megjelenne ejtőernyővel odafentről. Inkább… Várjunk csak. Várjunk.
A szemközti lakás. A lakók holnapig nem jönnek haza. Nézd meg a
zárat – kérte Roarke-ot. – Hátha az elmúlt tizennyolc óra során
megrongálták vagy kinyitották.
Roarke először a hálószoba emeletén, majd a főbejáratnál
vizsgálta meg a zárat. Ezt követően hátranézett Eve-re.
– Néha talán valóban rád jön az öt perc, de ettől még te vagy az
én okos kislányom. Megzavarták, letapogatták és kinyitották.
– Ami bűncselekmény. Alapos okot szolgáltat arra, hogy
behatoljak. Nyisd ki, haver.
Roarke nevetve megkerülte a riasztót, kiiktatta a zárat és belökte
az ajtót a felesége előtt.
Az üvegfal szabadon beengedte a márciusi napfényt.
– Furcsa hely az egy keretnek – mutatta Eve a Banks lakásából
származó keretet a színes szőnyegen. – A teraszajtó is résnyire nyitva.
Ezzel kilépett a teraszra, a szünet nélkül csepegő esőbe.
– Tudnia kellett, hogy üres a lakás. Ismeri az épületet. Itt lakik,
dolgozik, vagy olyan bensőséges kapcsolatban áll Banksszel, hogy sok
időt töltött a lakásán. Átmegy a túlsó lakásba, átvisz magával egy
képet, majd kiveszi a keretből és feltekeri. Úgy könnyebb szállítani –
guggolt le Eve a fal mellé. Még a takarítókra sem volt szüksége, a
díszkövön világosan látszottak a karcok és a lyukak. – Tökös alak –
jelentette ki. Ötvenegy emelet – állt fel, majd miután úgy érezte,
felkészült a látványra, áthajolt a korlát fölött. – Elmegy majdnem a fal
végéig. Talán egyenesen lefelé indul, talán, ha jó a felszerelése,
márpedig a nyakam rám, hogy az, akkor át tud lendülni. Egyenesen
Banks lakásába.
– Vissza tudta húzni a horgot, szóval, igen, remek a felszerelése –
szólt közbe Roarke. – Ahogy azt magad is láthatod, a teraszok között
le lehet ereszkedni. Jó felszereléssel vízszintesen és lefelé is
mozoghat, mikor mire van szüksége. Akár be is surranhat az egyik
lakásba és azon keresztül is távozhat.
Eve hátrapillantott.
– Ha jól hallom, a tapasztalat beszél belőled.
Roarke mosolygott.
– Csak nem?
– Vissza kell mennem a kapitányságra, beszélni a csapatommal,
eligazítani Baxtert és Trueheartot. Azt is magammal viszem, amit
Rhoda ide tud adni.
– Megkapod.
– Köszönöm a segítséget. Peabody, amíg mindent összeszedek,
irányítsd át ide a takarítókat. Igyekszem minél gyorsabban elintézni a
dolgomat odabent, és utána otthonról folytatom a nyomozást. Te
addig kezdj el utánanézni a tegnap este idebent megforduló
vendégeknek, látogatóknak és ételfutároknak. A lakókat majd én
magamra vállalom – fújt nagyot Eve. – Lássunk munkához.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Baxter átadta Eve-nek a listát, ami a csinos festőcsaj szerint azokat a

festményeket sorolta fel, amelyeket Banks hazavitt a galériából. Eve
tudta, hogy a felsorolás közel sem teljes, de úgy gondolta, kezdetnek
ez is megteszi.
Frissítette a tábláját és az aktát, megírta a jelentést és elküldte
Whitney-nek meg Mirának. Amikor közeledő, táncos lépteket hallott,
az ajtó felé pillantott.
Mavis Freestone pördült be az ajtón. Hosszú, rózsaszín kabátot
viselt, hozzá hosszú acélkék inget, rózsaszín csíkos harisnyát és kék
tűsarkú csizmát. A haját is kékre és rózsaszínre festette, majd némi
aranyszínt is adott hozzá, mielőtt lófarokba fogta.
Egyenesen odament Eve-hez és szorosan átölelte.
– Szia – nyögte Eve, miközben érezte barátnőjén a cseresznyés
nyalóka szagát.
– Neked is szia. Meg a titkos Peabody‒McNab-tervednek is. Hiper-
szuper vagy, Dallas.
– Nem olyan nagy dolog.
Mavis hátralépett. Szilvakékkel kihúzott szeme ragyogott.
– A legnagyobb dolog a világon. Várj csak, amíg meglátod a ruhát,
amit Leonardo átalakít neki. Saját kezűleg csinálja, mert ő az én
Holdpitém. Van egy perced?
– Persze, akad néhány.
– Bella még odakint szórakoztatja a csapatod, de hozott neked
valamit.
– Oké.
– Talán le kellene… – mutatott a tábla felé Mavis.
 – Ja, persze – takarta le a fényképeket Eve.
– Szuper. Egy pillanat.
Mavis kiviharzott, majd ahogy elindult visszafelé, Eve meghallotta
Bella vidám csacsogását.
A kislány Mavis és Leonardo stílusának megfelelő ruhát hordott.
Rengeteg csillogás és rózsaszín, na meg szivárványos díszítés. Neki is
csizma volt a lábán, de zsinórok helyett színes masnik díszítették.
Ehhez társult a fodros szoknya és a káprázatos mosoly.
Miközben kiszabadította magát Mavis karjai közül, egyre csak azt
hajtogatta:
– Das, Das, Das!
Majd olyan sebesen indult el, hogy Eve azt hitte, a gyerek egyetlen
ugrással ott terem előtte.
Mivel nem maradt más választása, felkapta a kislányt a földről.
– Helló –köszönt neki.
– Das! – vetette hátra Bella a fejét, miközben olyan vadul
kacagott, hogy az egyszarvú alakú csatok alig tudták megakadályozni,
hogy arany fürtjei ne hulljanak csinos arcocskája elé.
Két oldalról elkapta Eve arcát, még egyszer megrázta a fejét, majd
szorosan átfogta Eve nyakát.
– Das, Das, Das – sóhajtotta.
– Nem mondtunk semmit… csak virágnyelven beszélünk előtte,
mert valaki nagyon tud ám fecsegni – magyarázta Mavis –, de biztosra
veszem, hogy tudja, valami vidám dolog készülődik, aminek te vagy
az oka.
– Dehogyis. Én csak…
Bella előrehajolt és megpuszilta Eve-et. Közben komolyan
gügyögött, megpaskolta Eve arcát, végül beletúrt a frizurájába.
Göndör tincsei közül kivette az egyik egyszarvúját, és bősz
koncentrálás közepette belenyomta Eve rövidre nyírt hajába.
– Hohó, nekem nem…
– Csini! – ragyogott fel Bella mosolya. – Das csini – puszilta meg
újra Eve-et.
 – Bellaminám, ez nagyon kedves és nagylelkű. Most tanulja,
hogyan kell osztozni másokkal. Ez roppant fontos – magyarázta Mavis
határozottan Eve-nek… amit még kissé ijesztő anyai pillantásával is
megtoldott.
– Rendben – törődött bele Eve, hogy tarka egyszarvú lesz a
hajában.
– Ráadásul ez még nem is az ajándék. Szerintem csak egy extra.
Bellisima? Szeretnéd odaadni Dallasnak az ajándékát?
– Das! – mocorgott a kislány addig, amíg Eve letette. – Maj Das.
Bella csinál. Csini!
Mavis elővett a hatalmas retiküljéből egy összetekert, masnival
átkötött vastag papírlapot, és Bella felé nyújtotta.
A kislány mosolyogva, a szempilláját rebegtetve adta tovább Eve-
nek.
– Bella csinál. Das.
Eve leült, kibontotta a masnit és kigöngyölte a papírt.
Színes pacák és foltok borították a csíkok és ujjnyomok mellett.
Néhány pöttyöt és remegve megrajzolt vonalat is észrevett.
– Hű – nyögte.
– Bella szeret festeni. Az ujjfestés a specialitása. Amikor mondtam
neki, hogy ma meglátogatunk, azonnal festeni akart neked valamit.
– Ez nagyszerű – továbbá hatásában versenyre kelhet Jenkinson
legvakítóbb nyakkendőjével, tette hozzá gondolatban.
Bella felmászott Eve ölébe, és addig fészkelődött a fenekével, amíg
kényelmesen el nem helyezkedett. Utána megfogta Eve kezét és úgy
kezdte mutogatni.
– Das – mondta. – Ork. Szar tett. Gah-ad – mászott feljebb Eve-
hez. – Das Ork há…
– Ház – súgta gyorsan Mavis.
– Ház. Mint kas… – nézett fel az anyjára.
– …tély.
– Kass-sély.
– Olyasmi – helyeselt Eve kissé meglepetten, hogy le tudja
fordítani a kislány szavait, habár csak foltokat és pacákat lát a
papíron. – Ez tényleg csodaszép, kölyök.
Bella tovább gügyögött, miközben reménykedő pillantásokat
vetett Eve-re, aki segélykérőn nézett Mavis felé.
– Azt reméli, hogy kitűzöd.
– Ó. Aha, persze. Ha… haza fogom vinni. Roarke-nak is meg kell
mutatnom, utána majd kitűzzük – valahova, tette hozzá gondolatban.
– És Szar tett?
– Persze, neki is megmutatjuk.
– Gah-ad?
– Mindenkinek megmutatjuk. Csodaszép – ismételte meg Eve, mert
a maga különös módján valóban annak találta a festményt. –
Köszönöm.
Bella boldog sóhajjal kísérve hajtotta a fejét Eve vállára.
– Mennünk kell, Belle. Dallas dolgozik.
– Dast akarom.
– Nemsokára meglátogatjuk, de most haza kell mennünk, hogy
befejezzük a csomagolást az útra.
– Megyünk huss! – mocorgott Bella, míg végül szemtől szembe
nem került Eve-vel, és közben kacagva kiabált és halandzsázott.
– Imád repülni és utazni.
– Hová utaztok?
Mavis felemelte Bellát.
– New L. A.-be. Az Oscarra, elfelejtetted?
Az a hülye, hülye Oscar.
– Nem tudtam, hogy ti is elmentek.
– Nem egyszerűen csak elmegyünk. Fellépek – szorította a hasára
a tenyerét Mavis, pedig csak ritkán izgult. – Az „Ölelj szorosan”-t
jelölték a legjobb dal címre, és felkértek, hogy adjam elő. Mondjuk,
nem hiszem, hogy nyerni fogok… A „Pihenj meg” esélyesebb, de…
Jesszus, Dallas, fellépek az Oscaron! Egy kicsit rémítő.
– Szétrúgod a seggüket.
– Segg – visszhangozta Bella.
 – Bocsánat.
Mavis megrázta a fejét.
– Én is szoktam használni ezt a kifejezést. Valóban ezt fogom
tenni. Legalábbis megpróbálom – hajolt oda Bellához. – Ki hitte
volna? Ki hitte volna, hogy egyszer elmehetek szétrúgni az Oscarra?
Nélküled ez sem jön össze.
– Fran… kó lesz, meglátod.
– Szép mentés. Azért igaz. Te és Roarke nyitottátok ki előttem az
ajtót, és most itt vagyok. Ezt sohasem fogom elfelejteni. Úgyhogy
jobban teszed, ha nézed.
– Ki nem hagynám.
– Nézd végig – ismételte meg Mavis –, mert tényleg szét fogok
rúgni. Bellamina és a macikám kedvéért. Most viszont Roarke és a te
kedvedért is. Elhúzok, mert este már indulunk. Mondd Dallasnak,
hogy pá, kicsim.
– Pá, Das!
– Hasonlóképp – köszönt Mavis. – Csá.
Miközben kifelé indult, Bella puszikat dobált az anyja válla fölött.
Eve lepillantott az ujjfestményre. Egy kastély-ház, Roarke, egy
kövér macska, és – na, jó, oké – Szar tett.
Az ember nem tudhatja előre, mit hoz neki az élet.
Vagy a halál, tette hozzá némán.
Összeszedte a holmiját és elindult kifelé. A nyakkendője ellenére –
ezúttal sárga virágok pompáztak a zöld mezőn, de az embernek kis
híján kifolyt tőle a szeme – odasétált Jenkinson asztalához.
– Azonnal tudnom kell, ha történik valami. Otthonról folytatom a
munkát.
– Hogyne, főnök – emelte fel Jenkinson a tekintetét, és önelégült
vigyorra húzta a száját.
– Mi az?
– Csak elgondolkodtam, hogy folyton rongynak nevezed a
nyakkendőimet, miközben egy rózsaszín egyszarvút hordasz a
hajadban.
 – A hajam… a francba! – rántotta le Bella hajcsatját a fejéről Eve.
– Én nem szándékosan csináltam. Veled ellentétben.
Mivel nem hajíthatta el, ezért zsebre tette a csatot és igyekezett
méltóságteljesen kivonulni.

• • •
Mire hazaért, már azt kis kitalálta, hogyan fogjon hozzá a munkához.
Akkor lépett be az ajtón, amikor Summerset lesétált a lépcsőn.
– Földön kívüliek támadták meg a bolygót? – vonta fel Summerset
a szemöldökét. – Esetleg zombi apokalipszis zajlik?
– Zombiból itthon is akad egy – bújt ki Eve a kabátjából, és
miközben Summerset rendületlenül lépdelt lefelé, a lépcsőkorlát
oszlopára dobta. Majd beletúrt a kezében tartott mappába. –
Gondolom, ezt meg kell mutatnom – göngyölte ki a festményt, és a
magasba emelte. – Mavis beugrott a kislányával. Ezt ő festette…
mármint a gyerek, nem pedig Mavis.
Summerset elmosolyodott – amit Eve fölöttébb hátborzongatónak
talált.
– Igen, látom. Igencsak színes.
– Ez a ház, és… és mi – mutatta Eve az egyik pacát. – Bella szerint
ez maga – várt egy szívdobbanásnyit. – Szar tett.
Summerset elnevette magát – amit Eve ugyancsak
hátborzongatónak talált.
– Hízelgő.
– Mindegy – tekerte össze Eve a képet. – A kislány azt szeretné, ha
kitűznénk valahová. – Várt, ezúttal hosszabban.
– Ez természetes. Régi hagyomány, hogy a család a
hűtőszekrényre teszi ki a gyerek rajzait.
– Miért?
– A konyhát gyakran tartják a ház szívének vagy középpontjának.
Mondjuk, ez a maga esetében nem igazán helytálló, de szerintem a
dolgozószobájából nyíló konyha megfelelő hely lenne.
 – Rendben – indult felfelé a lépcsőn Eve, de megtorpant, amikor
Summerset folytatta.
– Egy gyermek feltétlen szeretete becses ajándék.
– Ezt én is felfogtam.
– Azt hittem, elmondja neki. Tévedtem.
Eve azonnal tudta, mire céloz Summerset.
– Nincs rá bizonyítékom… – kezdte, mire Summerset nem szólt
semmit. – Ráadásul mi jó származna neki abból, ha közölném vele:
Roarke, szerintem az az ember ölte meg Patrick Roarke-ot, akit az
apádként szeretsz?
– Azt hittem, elmondja neki – ismételte meg Summerset. –
Eltekintve a köztünk lévő… folyamatos súrlódástól, maga mindig
kötelességtudóan betartja a törvényt és hűséges Roarke-hoz.
– Pontosan ezért nem mondtam el neki.
– Nem értem magát.
– Gondoltam – indult tovább Eve, de megállt. – Oké, elárulom, és
azzal vége. Feltétel nélkül hiszek a törvényben. Hiszem, hogy
szükségünk van rá, szükségünk van olyan szabályokra, amelyek
elvezetnek az igazsághoz. E nélkül nem lennék senki. Csakhogy az
máshol, máskor, más körülmények között történt. Nem akadt senki,
aki szolgált, védett és maga is megbízott volna benne, továbbá
felemeli a szavát, amikor erőszakkal, kínzással és gyilkossággal
fenyegetnek két gyereket. Valóra is váltotta volna a fenyegetését,
mivel nem volt senki, aki megfékezze. Maga megtette. Roarke azért
lehet most itt, mert maga megfékezte Patrick Roarke-ot akkor, és azok
között a körülmények között megvédte azt a kiszolgáltatott gyereket.
Nekem ennyi elég.
– Akkor és ott nem voltak magához hasonló rendőrök.
– Változnak az idők – folytatta Eve az emeletre vezető útját. –
Lépjen tovább.
– Talán képes leszek rá – bólintott Summerset.
Eve még egyszer, utoljára megállt.
– Azt viszont nem fogom a javára írni, hogy még jobb tolvajt
nevelt belőle.
Summerset arcára visszalopózott a hátborzongató mosoly.
– Született tehetség.
Eve vállat vont.
– Ezzel nehéz lenne vitába szállni – ment tovább a
dolgozószobájába.
Amikor Roarke két órával később megérkezett, már elfogyasztotta
az első kanna kávét, felállított még három táblát az első mellé, és
asztalra tett lábbal, lehunyt szemmel üldögélt a székén.
– Nem alszom.
– Akkor jó. Sűrű napod volt.
Eve kinyitotta a szemét, és éppen olyan tekintettel szemlélte az új
táblákat, mint a férje.
– Az egyik a lakóké, beleértve a nappali személyzetet, a másik az
alkalmazottaké, beleértve az alvállalkozókat. A harmadik a
látogatóké, az ételfutároké és csomagkihordóké, akik a kérdéses
időintervallumban az épületben jártak.
– Ha jól sejtem, ez közel háromezer ember. Egyedül foglalkozol
velük?
– Peabody kapta a szálloda személyzetét, és mivel Baxter és
Trueheart már végeztek a galériában, ők kapták az ételfutárokat,
csomagkihordókat meg a látogatókat. Megkavartam a napodat – tette
hozzá.
– A biztonsági rendszeremen talált rés kavarta meg a napomat, de
már majdnem sikerült visszatalálnom az eredeti kerékvágásba. Most
egy pohár bort szeretnék, utána pedig enni.
– A macskát is meg kell etetni – jegyezte meg Eve szórakozottan. –
Nem sokkal utánam jött be, és azonnal belevágott egy maratoni
szunyókálásba, szóval Summersetnek nem volt lehetősége foglalkozni
vele – állt fel Eve, és a táblához lépett. – A lakók nagy részét sikerült
kihúznom. Gyerekeket, időseket, nőket. Mindkét szemtanú teljesen
biztos abban, hogy férfiakat kell keresnünk. Továbbá többen is
vannak, akiknél sikerült igazolni, hogy nem tartózkodtak a városban.
Néhányan olyan biztos alibit igazoltak, hogy őket is lehúztam, de
ezen még dolgozom.
– Tessék. Ez majd felhígítja az eddig megivott kávét – nyújtott a
felesége felé egy poharat Roarke, és megpuszilta a feje búbját. –
Vacsora után szívesen átveszem a felét.
– Azt az apróságot még nem igazán nevezném résnek a biztonsági
rendszereden.
– Nem, de közel áll hozzá.
Eve követte a férjét a konyhába, és a macska is – amelyik
ugyancsak meghallotta a vacsorára hívó harangot – utánuk kocogott.
– Nem szólaltathatod meg a riasztót minden egyes alkalommal,
amikor megrebben az egyik lámpa – mutatott rá Eve.
– Igazad van – állt meg Roarke a hűtőszekrényre kitűzött
ujjfestmény előtt. – Ez… érdekes.
– Mavis behozta Bellát az irodámba, a gyerek meg ezt adta nekem,
és azt akarta, hogy tegyem ki valahova. Summerset magyarázta el,
hogy mi a szokás.
– Ó. Merész színhasználat. Talán a Pollock-iskola bimbózó
tehetsége.
– Ez a ház – mutatta Eve a képen. – Ez meg itt én vagyok, te, a
macska és Summerset.
Roarke közelebbről is szemügyre vette a foltokat, majd
megpróbálta távolabbról is.
– Te látod?
– Miért, te nem? – nevette el magát Eve, miközben előkerítette a
macskaeledelt. – A gyerek elmagyarázta. Te tudtad, hogy Mavis is
fellép az Oscaron?
Roarke még mindig az ujjfestményt nézegette félrehajtott fejjel.
– Igen, tudtam.
– Nekem is tudnom kellett volna. Neki ez nagy dolog, ezért nekem
is tudnom kellett volna.
– Te nem figyelsz oda az ilyesmire, és ezt Mavis sem várja el tőled.
Ahhoz viszont eléggé odafigyeltél, hogy kirakd ezt a festményt és
szerintem ez sokkal fontosabb.
– Nem egészen ez a ház szíve, igaz?
Roarke a felesége felé fordult, és egyik ujjával megcirógatta az
állán a gödröcskét.
– Ennek a háznak több szíve is van.
Eve arca kivirult.
– Valóban.
Miközben a macska rávetette magát a macskaeledelre – amihez
egy szelet lazacot is kapott –, Eve és Roarke pörkölttel nyugtatták
magukat a fárasztó nap végén.
– Te hogyan hatolnál be oda? – kérdezte Eve. – Mármint Banks
lakásába. Úgy, hogy nem laksz az épületben.
– Valószínűleg lenne időm tervezni… szóval több lehetőséget is
találnék. Csakhogy ebben az esetben az elkövető egyik pillanatról a
másikra döntött a betörés mellett – gondolkodott Roarke a nokedlis
csirkepörkölt falatozása közben. – Nem bonyolítottam volna a
helyzetet a felvonó biztonsági rendszerével és a zavaróval. Mégis,
mennyi ideig tartott nyomon követni, hogy bemegy és kijön?
– Mégsem tudom megállapítani, hogy ki volt.
– Viszont már ismered a módszereit, tisztában vagy a
képességeivel, és azzal, hogy máskor is járt már az épületben – intett
a tábla felé Roarke. – Köztük kell lennie.
– Oké, mi a másik módszer?
– Kívülről felmászni.
– Na ne! Ez az ötvenedik emelet – hitetlenkedett Eve, mire a férje
csak megvonta a vállát.
– A magasság nem rettenti el azt, aki megfelelő felszereléssel
érkezik. Elektronikus kesztyűvel és cipővel csak ki kell választani a
megfelelő időpontot, majd határozottan megindulni felfelé. Az
ablakok között, nehogy véletlenül észrevegyék. Én éjfél után vágnék
bele, és miután felérek a teraszra, már könnyedén elbánok a zárral is.
Közel sem olyan összetett, mint a bejárati ajtó zárja. Bemegyek –
töltötte újra Roarke a poharát –, és elvégzem a dolgom. Méghozzá
úgy, hogy nem csinálok felfordulást. Mi értelme tudatni a
nyomozókkal, hogy ott jártam, amint belépnek az ajtón? Elvégre
senki sem fog megzavarni és én sem fogok találkozni azzal, akit
rövidesen megölök. Elviszem, amiért odamentem, továbbá minden
készpénzt, mert az nem lenyomozható. A festményekkel nem
vesződök. Miután végeztem, ugyanúgy távozok, mint ahogy érkeztem
– emelte Eve felé a poharát. – Mondjuk, én az ellopható értékekért
szemeltem volna ki a lakást, vagyis azt vinném, amiért eredetileg
mentem. A módszer viszont ugyanaz.
– Már csináltál ilyet? Másztál már fel egy épület oldalán?
– Egészen feldobja az embert. A sötétség, a levegő, az odalent
lüktető élet és a másik oldalon a fal. Senki sem tud rólam. Továbbá
veled ellentétben én élvezem a magasságot.
Eve evés közben végiggondolta a hallottakat.
– Ezek nem profi tolvajok. Ezt eddig is tudtam, de amit most
mondtál, illik a képbe. Menet közben találták ki, hogy mit
csináljanak. Bejött a tervük, és abban is igazad van, hogy fent vannak
a táblán. Több ezer másik ember között ugyan, de fent vannak a
táblán.
– Mielőtt betörtek volna abba a lakásba, hogy magukkal vigyék
azt, ami alapján eljuthattál volna hozzájuk, jóval több gyanúsított
közül kellett válogatnod.
– Ez az – tüntette el Eve a pörkölt maradékát. – Most pedig tovább
fogom szűkíteni a kört.
Szorgos munkával több mint kétszáz embert sikerült lehúznia. A
csapata is dolgozott, így a másik tábláról is szépen fogytak az
emberek.
Elkezdett felállítani egy kiemelt névsort, amire azok kerültek, akik
katonai kiképzést kaptak, esetleg valamelyik rokonuk szolgált a
seregben.
Roarke vele együtt dolgozott, majd szünetet tartott, amikor eljött
az előre megbeszélt időpont, és felhívták Hawaiiról. Amikor
visszatért, látta, hogy Eve az asztalra borult fejjel alszik.
 Eddig tartott az ereje, gondolta, miközben utasította a
számítógépet, hogy folytassa a megkezdett kereséseket.
Eve megmoccant és motyogni kezdett, amikor Roarke felemelte a
székről.
– Jól vagyok.
– Jól, de fáradtan.
– Tizennyolcan kerültek a kiemeltek közé. Talán többen is lesznek.
– Majd folytatod alvás után – vitte a felvonóhoz Roarke, és
utasította a rendszert, hogy vigye őket a hálószobájukba.
– Közelebb kerültem hozzájuk, mint eddig voltam.
– Holnap pedig még közelebb kerülsz.
Letette Eve-et az ágy szélére – amelynek a kellős közepén már
elterült a macska. Majd lehúzta a felesége csizmáját és egy utasítással
begyújtotta a kandallót.
– Mi történik, ha mászás közben egy széllökés lefúj a ház
oldaláról?
Visszakanyarodtunk a kezdetekhez, igaz? – gondolta Roarke.
– Nagyon bosszús lennék.
– Úgy értem… – tápászkodott fel Eve, és lecsatolta a fegyverövét.
– Vittél magaddal ejtőernyőt?
– Az a munkától függött.
Eve kótyagosan levetkőzött és magára húzta a pólót, amiben
aludni szokott.
– Ki az, aki… – nyújtotta ki az ujjait, és úgy tett, mint aki egy
falon mászik felfelé, miközben hussanó hangot hallatott.
Roarke úgy vélte, kész csoda, hogy követni tudja.
– Pókember.
– Aha, aha. Ő jó. Okos srác. Te legalább nem hintáztál
pókhálókötélen az épületek között – mászott be az ágyba, de észrevett
valamit Roarke tekintetében. – Nem csináltad. Igazából nincs is olyan,
hogy pókhálókötél.
– Helyette léteznek kábelek és emelőrendszerek… de erről inkább
majd máskor mesélek – bújt a felesége mellé Roarke, és egyik karjával
átölelte. – Aludj.
– New Yorkban sohasem csináltad. Hallottam volna róla.
– Ha jól csináltam, akkor nem – puszilta meg Roarke az álomba
szenderülő Eve tarkóját. – Márpedig jól csináltam.

• • •
Amikor Eve hajnalban felébredt, Roarke már a kávéját kortyolgatva
nézte a képernyőn a tőzsdehíreket. A macska elnyújtózva hevert
mellette.
Felült.
– Nem Pókember-ruha volt.
Roarke felpillantott.
– Tényleg nem?
– Nem, hanem fekete… mondjuk, ha jól emlékszem, neki is volt
fekete ruhája. Ez olyan zavaros. Viszont nem a pókos jel volt rajta,
hanem R, mint Roarke. Ott lengtél a város felett, épületről épületre
ugráltál és nagyon fújt a szél. Rettenetesen féltem. Ne csináld ezt
többet.
– Majd ellenállok a kísértésnek. Neked vannak a legkáprázatosabb
álmaid.
Eve a zuhany felé indult és közben nagyot kortyolt a kávéból.
Amikor visszatért, Roarke már reggelivel és még több kávéval
várta, ráadásul a macskát is száműzte a kandalló elé.
Eve-et nem lepte meg a zabkása – a tél nem érhet elég hamar
véget –, de legalább csak egy kis tálkányit talált belőle a bacon és a
tojás mellett.
– Szép, habár viharos nap elé nézünk – mondta Roarke.
Eve-nek eszébe jutottak a képernyőn látott gazdasági hírek.
– Láttál olyat, ami esetleg érdekelheti ezt a két férfit?
– Mindig van valami, de pillanatnyilag nem közeleg semmilyen
nagyobb horderejű esemény.
– Mindig vásárolsz egy csomó mindent… cégeket.
 – Most attól félsz, hogy velem is próbálkozni fognak. Megtettük a
kellő óvintézkedéseket… az embereimet is tájékoztattam.
– Sokan dolgoznak neked.
– Ennek ellenére mindegyiket tájékoztattam. Továbbá
pillanatnyilag nem készülök semmire New Yorkban. A tengerentúl
vagy a Földön kívül akadnak elintézetlen ügyeim, de itt nincs semmi.
– Te sem utazol sehová, mondjuk a tengerentúlra, hogy elintézd a
függőben lévő ügyeidet?
– Még napokig nem tervezek utazást.
– Ha ez megváltozna…
– Azonnal szólok – fogta meg a felesége kezét Roarke, és meg is
csókolta. – Ne aggódj. Nem fog elfújni egy hirtelen széllökés.
– Oké – fejezte be Eve elégedetten a reggelijét, és indult öltözni.
Mivel Roarke semmiféle megjegyzést nem tett a választására –
barna nadrág és blézer, tengerészkék pulóver –, úgy vélte, a divat
ismerete terén magasabb szintre lépett.
– A kapitányságon leszek, legalábbis a reggelt biztosan ott töltöm.
Maradt még egy kis munkám tegnapról, és a nevek kihúzásával is
szeretnék annyit haladni, amennyit csak lehetséges, mielőtt elkezdem
a kihallgatásokat.
– Én a saját központomban leszek. Ha komolyan kutakodni
kezdesz az embereim után, akkor arról én is szeretnék tudni.
– Nem az embereid közül fognak kikerülni a tettesek – markolta
fel a zsebét megtöltő apróságokat Eve. – Talán az egyik alvállalkozód
érintett lehet, de nem az épület egyik alkalmazottja. Komolyabban
átvilágítod a leendő munkavállalóidat, mint a Nemzetbiztonsági
Hivatal.
– Akkor is – állt fel Roarke, a derekánál fogva magához húzta a
feleségét és megcsókolta. – Vigyázz a nyomozómra.
Eve a két tenyere közé fogta a férje arcát és visszacsókolta.
– Egyetlen épületre se mássz fel.
– Kizárólag a lépcsőn fogok közlekedni.
– Ennyi nekem elég – indult kifelé Eve, de a válla felett
hátranézett. – Jól nézel ki ebben az öltönyben.
Magával vitte Roarke mosolyát a szép, viharos napra.
A kapitányság felé hajtva is a férje járt az eszében, meg az, hogy
pontosan mit is mondott.
Ha kiszemelne egy olyan lakást magának, mint amilyenben Banks
is lakott, akkor… elvinné, amire szüksége van, és nem törődne a
festményekkel.
Az a kép nem hagyta nyugodni. Miért vitte el a betörő – ráadásul
miért igyekezett leplezni annyira, hogy csak a meneküléshez használt
másik lakásban vette ki a keretből? Nem olyan kifinomultan kutatták
át a lakást, mint ahogy azt Roarke tette volna, hanem fenekestől
felforgatták.
Miért?
Mert ez volt a fontos. Vinném, amiért eredetileg mentem, mondta
Roarke. Ők a festményért jöttek. Nekik az volt a fontos.
Felhívta Baxtert az órájáról.
– Helló – köszönt Baxter.
– Szedd fel a csini festőt.
Baxter szélesen elmosolyodott.
– Szeretem egy szexi nővel indítani a napot.
– Maradj a gatyádban. Szeretném, ha újra végignézné a listáját,
akár töredékes, akár nem. Tegye mellé a Banks lakásán talált
festmények listáját. Az egyik hiányzik. Melyik? Ki festette? Nem is
festette – javította ki magát. – Rajzolta. Mit ábrázolt a rajz? Hol és
mikor került Banks birtokába?
– Nálam a lista, hogy mit vitt haza hivatalosan a galériájából.
Ehhez tette hozzá a lány, amit a tudomása szerint kicsempészett, de
figyelmeztetett, hogy nem emlékszik az összesre.
– Ennek ellenére azt akarom, hogy újra nézze meg. Az emberi
testről készült tanulmányokra összpontosítson. Egyelőre nem
érdekelnek a festmények, tájképek, portrék, vagy mik. Csak a fekete-
fehér, meztelen embereket ábrázoló rajzok.
– Úgy gondolja, ha meglenne a galéria számítógépe, akkor meg
tudná találni, vagy legalábbis közelebb juttatna bennünket ahhoz,
hogy megtaláljuk – jegyezte meg Baxter.
– A jegyzeteire és az emlékezetére kell hagyatkoznunk.
Truehearttal együtt segítsetek neki, párosítsátok össze a két listán
szereplő tételeket. Bármit is vittek magukkal, az jelent valamit.
– Felhívom a srácot és beugrom érte. Utána felszedjük a szexi csajt
és visszakanyarodunk a belvárosba.
– Amint találtatok valamit, azonnal tudni akarok róla. Akkor is, ha
nem vagytok biztosak a dolgotokban.
Ezzel véget vetett a beszélgetésnek, és az út hátralévő részét azzal
töltötte, hogy próbált rájönni, mi köze lehet egy rajzolt, meztelen
alaknak a gyilkossághoz és a pénzhez.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Eve egyenesen az irodájába ment és szándékosan rá sem pillantott a

táblára. Kávé mellett harminc percet adott magának a szolgálat
hivatalos kezdete előtt, hogy végignézze a csoport ügyeit – a
folyamatban lévőket és a lezártakat egyaránt. Elolvasta a jelentéseket,
nyugtázta a kérelmeket és elintézte a papírmunka leginkább sürgető
részét.
A többi nyugodtan várhat.
Amikor kiment a közös irodába, Peabody éppen az íróasztala előtt
állt, és az egyik boa constrictorhoz hasonlatos sálját tekerte le a
nyakáról. Egyetlen pillantás – és a tény, hogy a szeme nem kezdett
kiolvadni – elég volt ahhoz, hogy tudja: sem Jenkinson és a
nyakkendője, sem Reineke és a zoknija nincsenek a helyükön.
– Éppen most kaptak egy ügyet – árulta el Peabody. – A Tizediken
az építőmunkások találtak egy hullát a sittes konténerben. Korán
bejöttél.
– Papírmunka – lökött Eve egy diszket Peabody asztalára. – Itt a
rád eső fele a lehetséges gyanúsítottaknak. Indíts el rájuk egy újabb
keresést, hátha ki lehet húzni néhányat, vagy éppen ellenkezőleg, fel
lehet tenni a névsor élére. Baxter és Trueheart most szedik fel azt a
nőt a galériából.
– Gyanúsított?
– Pillanatnyilag nem. Azt várom tőle, hogy újra nézze végig a
festményeket és vesse össze őket a jegyzeteivel. Miért loptak el egy
tanulmányt? Ki rajzolta?
– Szerintem emlékbe vitték magukkal. Talán értékes.
– Akkor miért nem vették ki a keretből már a tetthelyen? Miért
kellett előbb áthurcolni a szemközti lakásba?
– Esetleg… csak akkor jutott a betörő eszébe, hogy könnyebb és
biztonságosabb lenne feltekerve szállítani, amikor már odaért.
– Lehetséges – ismerte be Eve. – Lehetséges, hogy az elkövető
ennyire impulzív és ostoba.
– Csakhogy te azt hiszed, így akart időt nyerni.
– Miért nem Banks lakásából ereszkedett le? Miért tört be
máshová is, hogy onnan meneküljön… miután kivette azt a rajzot a
keretből, amit aztán otthagyott?
– Az üres lakás – helyeselt Peabody. – Ahová leghamarabb csak
ma délután érkeznek meg a lakók, vagyis ennyi idő telik el, amíg
valaki felfedezi, hogy elvitték a képet.
– Ez az igazság. Szerintem a tettes pontosan azt vitte el, amiért
jött. Az elektronikus eszközöket és minden mást, ami őt és a társát
Bankshez köti. Meg a rajzot.
Peabody hangosan gondolkodva leült.
– Banksnek volt egy galériája, és festőkkel dolgozott együtt. Talán
az egyik gyilkos is festő, vagy kapcsolatba hozható egy festővel.
Szerintem inkább az előbbi, aki vissza akarta szerezni a művét.
– Erről akkor se feledkezz meg, amikor a névsoron dolgozol.
Carmichael, Santiago, kirendeltem Baxtert és Trueheartot a terepre. A
következő eset a tiétek.
Eve visszament az irodájába és magára zárta az ajtót. Az a baj az
ilyen szűk helyiségekkel, gondolta, miközben körülnézett, hogy kevés a
rejtekhely. Csakhogy ezt akár a saját javára is fordíthatja.
Elővette az otthonról hozott csokoládéját, felállt az íróasztalára, és
ragasztószalaggal az álmennyezet egyik lapjának a belső oldalához
rögzítette. Könnyű megtalálni, azonban…
A mennyezet lapjainak a találkozásához óvatosan, roppant
óvatosan egy nyomógombot is felszerelt, ami működésbe hozott egy
riasztót. Amint valaki megmozdítja, azonnal felbőg a sziréna, és
halálra rémíti a tolvajt, miközben kék festék robban a rohadék
arcába.
 Elégedetten nézett a bosszú elébe. Leugrott az asztalról és
kinyitotta az ajtót.
Újabb adag kávéval felfegyverkezve leült, és elkezdett dolgozni a
névsor rá eső felén.
Másfél órás munkát követően sok név átkerült a nem túl valószínű
listára, míg mások a lehetséges listán kaptak helyet.
A legvalószínűbb listán így csak alig több mint hatvan név maradt.
Még mindig túl sok, de legalább már le lehet velük ülni szemtől
szemben, és ki lehet őket hallgatni.
Újra elolvasta a toxikológiai jelentést, amiből kiderült, hogy Banks
a fellegekben szárnyalt a megivott bortól, a beszedett Eroticától és
Zeustól, amikor hajnal háromkor kisétált a Central Parkba, mint egy
idióta.
Kihúzta a lányt, aki muffint vitt Paul Rogannek, a sofőrjét (habár
Paul a robbantás napján is beült a kocsijába).
Még így is hatvan felett maradt a kihallgatásra váró gyanúsítottak
száma. Csak abban bízott, hogy a szexi festőcsaj azonosítja a hiányzó
műalkotást.
Jelezni kezdett a ’linkje. Amikor látta a kijelzőn, hogy Harvo
keresi, azonnal fogadta a hívást.
– Szia. Mondj nekem egy nevet.
– Delores Larga Markin. Akarsz többet is hallani?
– Mindent, amit tudsz.
– Ismersz. Mindent tudok – csillant meg Harvo bal orrcimpájában
a szív alakú kő, ahogy egy másik monitor felé fordította a fejét. – Nő,
természetes vörös, a kora huszonnyolc év. Máris küldöm neked a
lakcímét és az elérhetőségét. Van két nővére. Az anyja nem más, mint
Carlotta Larga, a cipőcsászárnő.
– A cipőknek is van császárnőjük?
– Szerintem te is hordtad néhány cipőjüket, ha már egyszer ahhoz
a szexi, gazdag pasihoz mentél feleségül. Nekem is van otthon egy
pár, amit leértékelve vettem. A császárnőt amúgy Phillipe Larga vette
el vagy úgy egymillió éve. Mindkettejüknek ez az első és egyetlen
házassága. A lányuk, a mi vörösünk tervező a Larga második
vonalbeli márkájánál, amit Aloresnek neveztek el két lányuk, Alora és
Delores után. Gazdag, de ostoba libák. A vörösnek Hugo Markin a
férje, aki Roger Markinnak, a kaszinókirálynak a sarja… micsoda
elegáns szó.
– Szerencsejáték – gondolkodott hangosan Eve.
– Gurítsuk a kockát – jegyezte meg vidáman Harvo. – Pörgessük a
kereket. Nyilvánvaló, hogy ha a vöröske intim szőrszálát a halott
pasas intim szőrszálai között találták meg, akkor valami intim dolog
zajlott közöttük.
– Nyilvánvaló. Kösz a gyors munkát.
– Könnyen ment. Legközelebb olyat hozz, ami kihívást jelent.
– Azon leszek.
Eve bontotta a vonalat, majd elindított egy keresést a vörös hajúra
és a sarjra. Ekkor kapott egy újabb hívást, ezúttal Truehearttól.
– Hadnagy. Baxter még mindig Ms. Kelsivel foglalkozik. Nem
egészen biztos benne, de úgy gondolja, hogy a hiányzó alkotás
készítője valószínűleg három művész közül kerül ki.
– Három?
– Úgy gondolja, és ebben megint csak nem biztos száz százalékig,
hogy Banks ezt a hármat vitte haza. Visszavittük a lakásra, hogy újra
nézze meg a helyszínt. Egyiket sem találta meg. El kell mennie a
galériába is, hogy utánanézzen, de szinte teljesen biztos abban, hogy a
következő három festőről van szó: Angelo Richie, Selma Witt és
Simon Fent. A rajzokat mellesleg tanulmányalakoknak nevezi.
– Pucér emberek.
– Igen, hadnagy. Továbbá fekete-fehér tanulmányok, szén- és
ceruzarajzok, meg ilyesmik. A lány tudja, hogy ez a három művész
használta a munkája során ezeket az eszközöket.
– Akkor vigyétek vissza a galériába, hátha pontosan meg tudja
mondani. Utána bármi is az eredmény, azonnal tájékoztassatok róla.
Arról is, ha nem tudja szűkíteni a kört, és ez a három művész marad.
Közben amilyen gyorsan csak lehet, tudni akarom ezeknek a
festőknek az elérhetőségét.
– Értettem, hadnagy.
Van ott valami, gondolta Eve, miközben bontotta a vonalat.
Valami. Azonnal foglalkozni kezd ezzel a nyommal, amint végez
Markinékkal.
Miután mindegyiküknek utánanézett, felállt és fogta a kabátját.
– Peabody – viharzott keresztül a közös irodán. – Gyere velem.
Egyik kezében a kabátjával, a másikkal a sálját tekerve a nyaka
köré Peabody pattant, hogy utolérje.
– Tíz nevet visszatoltam a lista végére. Értem, hogy miért vetted
fel rá őket, de…
– Az várhat. Harvo azonosította a vöröset.
– A… Ó, azt a vöröset.
– Delores Larga Markin.
– Várj csak, Larga? A Cipős Larga lánya? Ó, a Largák műalkotások
a lábnak, mint egy dal, mint egy vers.
– Eddig fogadni mertem volna rá, hogy cipők.
– Méghozzá a legeslegjobb cipők – ugrott be Peabody a felvonóba,
miközben igyekezett bebújni rózsaszín kabátjába. – Ha félre tudnék
tenni öt-hat százast, azonnal vennék egyet. Csakhogy nekem a
második vonalbeli termékeik is elérhetetlenek. Még a kiárusításokon
is, de talán…
– Talán a cipőkkel kapcsolatos fantáziálásod várhat egy kicsit. A
második generációs Larga hozzáment Hugo Markinhoz. Az apja
kaszinótulajdonos. Sok kaszinója van. Ahol szerencsejátékot
játszanak. Pipa. Kiderült, hogy Markin sok rokona szolgált a
nyugdíjazása előtt a seregben. Másodszor is pipa. Mivel a felesége
valószínűleg hagyott egy szálat a szőrzetéből Banks testén azon a
partin, ami után Bankst meggyilkolták, Markin feltehetőleg ismerte
Bankst. Harmadszor is pipa.
A felvonót kivételesen nem töltötték meg zsúfolásig az emberek,
ezért csak a mélygarázsban szálltak ki belőle.
– Markinék ugyanabban az épületben laknak, mint ahol a partit
tartották. Két madarat lövünk egy nyílvesszővel, és beszélünk
azokkal, akik ott szórakoztak.
– Vagyis negyedszer is pipa – mászott be Peabody a kocsiba. –
Kővel. Két madarat egy kővel.
– Dobtál már meg madarat kővel?
– Dehogy! – dobbant nagyot Peabody hippi neveltetésű szíve,
miközben becsatolta a biztonsági övet. – Az aljasság.
– Ráadásul a nyakam rá, hogy nem is túl hatékony, mivel a
madarak elrepülnek. A nyílvessző gyorsabb, mint eldobni egy akkora
követ, ami egyszerre két madarat is agyonüt.
– Akkor is – dünnyögte Peabody.
Eve nagy lendülettel kifordult a mélygarázsból.
– Baxter és Trueheart visszavitték a lányt a galériába. Mondott
három lehetséges nevet, akik szerinte az eltűnt képet festhették.
– A madarakat és a köveket nem szó szerint kell érteni.
– Micsoda?
– Semmi – legyintett Peabody. – Szeretnéd, ha utánanéznék a
festőknek?
– Ez Trueheart feladata, és időt takarítunk meg, ha a lány
kiválaszt egyet a háromból – hagyta figyelmen kívül Eve a bömbölő
reklámléghajókat és bűzölgő maxibuszokat, miközben arra gondolt, ez
a pillanat is épp olyan megfelelő, mint a többi. – Nadine elviszi a
rockert erre a hollywoodi izére.
– Tudom – vigyorgott Peabody, és közben úgy forgatta a szemét,
hogy az hangos tetszésnyilvánításnak is beillett. – Totál extrém a
pasas, és komolyan belezúgott Nadine-ba.
– Nem akarok hallani a szexuális életükről.
– Nem is akartam belemenni. Mondjuk… mellesleg szerintem
Nadine-nak iszonyatosan nagy dolog, hogy egy párként mennek a
rendezvényre.
– Mindegy. Őt viszi magával, de a gépén és a szállodában is
maradt még hely.
– Velük tartasz! Ezek szerint mégis el fogsz menni? – ficánkolt az
ülésben Peabody, és még a tenyerét is összecsapta. – Végigsétálsz
minden vörös szőnyegek legjobbikán! Ez…
– A pokolba, dehogy megyek. A feneketlen pokolba! Az a hely a
tied és McNabé. Feeney engedélyezte, így péntek délután már
indulhattok, és elég kedd reggel felvennetek a szolgálatot.
Peabody nem szólt semmit. Egyetlen árva szót sem. Némán
meredt maga elé.
– Mi a baj?
– Azt… azt hiszem, egy pillanatra elakadt a lélegzetem.
Szabadságot engedélyezel nekem, hogy elmenjek az Oscarra? Nadine
meg elvisz bennünket és vele maradhatunk? Vele és Jake-kel, a
rockistennel?
– Maradt nála hely.
Peabody továbbra is csak bámult.
– Egy folyamatban lévő nyomozás kellős közepén tartunk.
– Itt lesz nekem Baxter és Trueheart. Továbbá meglepő lehet, de
azelőtt is sikerült lezárnom az ügyeimet, hogy magam mellé vettelek.
Most hétvégén amúgy sem lennél szolgálatban – folytatta Eve. – A
plusz napod meg állom a saját költségvetésemből.
– Ez… Nem találok rá megfelelő szót. Gondolkodni sem tudok
rajta. Amióta csak az eszemet tudom, nézem az Oscart, azokat a
gyönyörű ruhákat és az embereket.
– A hippik szokták nézni Hollywoodot?
– Nem szerzetesek vagyunk, habár a nyakam rá, hogy az Oscart
még ők is megnézik. Öregem, a nagymamám ki nem hagyná! Minden
évben óriási Oscar-bulit rendez. Bizonyos értelemben még most is
vele együtt szoktam nézni. Beállítom a képernyőt, a család meg ott
van velem a tabletemen. Nagyi kegyetlen kritikus tud lenni, amikor
olyan ruhát vesz fel valaki, ami szerinte rosszul áll neki. Ez a legjobb.
Most meg én megyek… istenem, mit veszek fel? Nincs olyan ruhám,
amit viselni tudnék az Oscaron.
– Roarke beszélt Leonardóval, szóval ezt Leonardo majd elintézi.
Mindkettőtöknek.
 – Egy… – fordult Eve felé Peabody. – Egy Leonardót fogok viselni
az Oscaron?
– Miért mondják ezt az emberek? Nem Leonardót fogod magadra
csavarni. Krisztusom, Jézus Krisztus, ha sírva fakadsz, nem engedlek
el sehová.
Ennek ellenére Peabody szeméből kibuggyant néhány könnycsepp.
– Nem tehetek róla. Csak egy kicsit. Tudom, micsoda szenvedés
lenne ez neked. Nekem viszont? Mint egy csodálatos álom. Még csak
azt sem mondom, hogy bárcsak te is jönnél, mert tudom, hogy
végigszenvednéd az egészet. Ilyen sokat jelent ez nekem.
– Ha valóban ilyen sokat jelent, akkor eddig miért nem szóltál?
– Kölcsönadtad nekünk a mexikói nyaralótokat. Időt adtál
McNabnak, hogy feltöltődjön, amikor erre volt szüksége. Nem fogok
közvetlenül ez után újra egy hatalmas szívességet kérni a társamtól, a
hadnagyomtól, a barátomtól – fújt nagyot Peabody, és letörölte a
könnyeit. – Ráadásul sohasem hittem, hogy eljutok oda. Legalábbis
nem komolyan. Ez annyira… távoli. Olyan cél, amit valójában
sohasem lehet elérni.
– Na, most sikerült.
Az épületnek volt saját parkolója. Eve a behajtásnál hagyta, hogy
a rendszer letapogassa a jelvényét, majd a tájékoztatást követve
megtalálta a látogatók parkolóját és elfoglalta az egyik üres helyet.
– Most viszont foglalkozz újra az üggyel.
– Azzal fogok – bólogatott Peabody, de megfogta Eve karját. –
Nyomozó akartam lenni. Téged figyeltelek, és New York-i nyomozó
akartam lenni. Olyan, aki méltó Dallashoz.
– Az isten szerelmére.
– Csak még egy perc, oké? Az volt a legnagyobb pillanat az
életemben, amikor magad mellé vettél segítőnek a gyilkosságiakhoz.
Utána sorban jöttek a nagy pillanatok: McNab, a nyomozói vizsgám,
hogy segítettem elkapni Oberont. Meg minden rosszfiút, de őt
különösen, mert pontosan a mi ellentétünk. Ezek mind
megváltoztatták az életemet, ezért az Oscar nem is mérhető hozzájuk.
De az életemet megváltoztató pillanatokon kívül ez a mostani a
legnagyobb. Köszönöm.
– Nadine fog elvinni.
– Ő is kap majd egy rakás köszönömöt. Meg Leonardo és Roarke.
Elsőként viszont neked jár.
– Oké, rendben. Most már hagyjuk abba.
Kiszálltak a kocsiból és elindultak a felvonó felé.
– Még valamit meg kell tennem.
– Ha megpróbálsz megcsókolni – figyelmeztette ridegen Eve –,
megnézheted magad.
– Azt legfeljebb képzeletben tenném meg, a valóságban meg sem
merném említeni, olyan sokat jelent. Ezt viszont…
Peabody az ég felé lökte a karját, hátravetette a fejét és visítani
kezdett. Úgy visszhangzott a mélygarázs falai között, hogy Eve-nek
elzsibbadt a füle.
– Oké. Hú – fújt nagyot Peabody. – Most már tényleg irány a
nyomozás.
– Az épület összes kutyája ugatni kezdett. Minden üveg összetört.
A kisgyerekek az ágy alá bújtak.
– Talán – nyomta meg Peabody a hívógombot. – Most viszont,
hogy már kijött belőlem, újra elmerülök az ügyben.
– Jobb, ha benne is maradsz – figyelmeztette Eve, majd miután a
jelvénye segítségével túljutottak a portán, bemondta Markinék
emeletét.
Amikor nyílt a kabinajtó, látták, hogy széles folyosók vezetnek a
saroklakások irányába. Eve feltételezte, hogy mind a négynek megvan
a saját biztonságos magánfelvonója is. A délnyugati ajtóhoz sétált és
megnyomta a csengőgombot.

Kérem, adja meg a nevét és a jövetele célját.

Ez gyors volt, gondolta Eve és válaszolt.

– Dallas hadnagy és Peabody nyomozó, NYPSD – emelte fel a
jelvényét. – Beszélnünk kell Mr. és Mrs. Markinnal, vagy legalább az
egyikükkel.

A személyazonosságának az ellenőrzése
folyamatban… a személyazonosságának az
ellenőrzése megtörtént. Kérem, árulja el a
jövetele célját.

– Ezt majd Mr. és Mrs. Markinnal fogjuk megbeszélni. Nyisd ki az

ajtót, vagy mindkettejüket bevitetem kihallgatásra a kapitányságra.

Egy pillanat.

– Miért ilyen tolakodó minden automata? – gondolkodott hangosan

Eve.
Tovább tartott egy percnél, de végül nyílt a dupla ajtó. Mivel az
előttük álló nő negyven fele járhatott és fekete ruhát viselt, Eve úgy
gondolta, a házvezetőnő fogadta őket.
– Hadnagy, nyomozó, amennyiben befáradnak a várószobába,
értesítem Mrs. Markin titkárnőjét. Hamarosan Mrs. Markinnal is
beszélhetnek.
A házvezetőnő távozott, magára hagyva Eve-et és Peabodyt
néhány ajtó között. Eve úgy vélte, a magánfelvonó jobb kézre eshet. A
tompa aranyszínű ajtót díszes vasrács zárta el. A szemközti falba
épített széles tolóajtó is hasonló színben pompázott. Valószínűleg
mögötte tartják a kabátokat, feltételezte Eve.
A kandalló fölötti falat hatalmas, díszes keretbe foglalt tükör
foglalta el, körülvéve a trópusi tengerek színeiben pompázó kövekkel.
Az ívelt lépcső mellett díványok, fotelek, kanapék álltak. A jobb
oldali lépcsőfeljáró alá még egy hófehér zongora is befért. Rajta kék
kövekkel telerakott üveggömb és a sápadtkéktől a feketébe hajló
mélyvörösig minden árnyalatot felvonultató virágok.
A magas mennyezetről emeletes csillár lógott, melyet több száz,
üvegből készült könnycsepp alkotott. Eve úgy becsülte, akár ötven
emberrel is könnyedén végezhet, ha lezuhan.
A jobb oldali lépcsőn egy nő jelent meg. Fekete bőr, sötétbarna, a
tincsek vége felé egyre világosabb göndör haj, pipacspiros ruhába
bújtatott érzéki alak. Eve úgy vélte, a harmincas éveinek az elején
járhat. Nem gyönyörű, inkább lebilincselő.
Tűsarkú cipőjében átvágott a termen.
– Hadnagy, nyomozó, én Amelia Leroix vagyok – mondta alig
hallható akcentussal a hangjában. Európai, gondolta Eve, miközben
megrázta a feléje nyújtott kezet. Talán francia. – Mrs. Markin éppen
tárgyal. Ma itthonról dolgozik, és még nem ért véget a megbeszélése.
Remélem, én is segíthetek.
– Megvárjuk, amíg befejezi a tárgyalást.
– Értem. Akkor engedjék meg, hogy elvegyem a kabátjukat.
– Hagyja csak. Nekünk így is jó.
– Intézkedjek, hogy hozzanak kávét? Esetleg teát?
– Inkább azt intézze el, hogy minél előbb beszélhessünk Mr. vagy
Mrs. Markinnal.
– Szólok Mrs. Markinnak, hogy itt vannak. Attól tartok, nem
ismerem Mr. Markin napirendjét. Úgy hiszem, ma ő is itthonról
dolgozik, de utána kell néznem.
– Nagyon köszönjük.
– Kérem, fáradjanak beljebb és foglaljanak helyet. Szükségem van
egy percre.
Miközben Amelia a lépcső felé fordult, Eve figyelmét nem kerülte
el az arcán átsuhanó beletörődő kifejezés.
Külön szárnyban vannak, gondolta. Vajon csak a munkájukban, vagy
a magánéletben is?
Peabody az üvegfal elé lépett.
– Csodás a kilátás. A terasz pedig szép időben további kétszáz
négyzetlábbal növeli az alapterületet.
– A bokatörő tűsarkúak jól jövedelmeznek.
– Láttad a titkárnő cipőjét? Fogadni merek, hogy a kézzel festett
kollekcióból való.
 Miközben Peabody a kilátást csodálta, Eve a szobát vette
szemügyre. Néhány bekeretezett fénykép – azonban egyiken sem
szerepelt egyszerre a házaspár mindkét tagja. A festményeket
ízlésesnek találta. A méretek ellenére a helyiséget kellemesnek érezte,
vagy legalábbis közel barátságosnak.
Megfordult, amikor egy férfi jelent meg a lépcsőn. Azonnal
felismerte benne Hugo Markint. Ezüst-kék pulóvert viselt, amely illett
a szeméhez, hozzá kényelmes, remekbe szabott fekete nadrágot. Meg
papucsot – drága darabot, ugyanolyan színűt, mint a pulóvere. Szőke
haját hátrafésülte megnyerő arcából.
Mindehhez elbűvölően mosolygott.
– Dallas hadnagy, micsoda öröm! Óriási rajongója vagyok. Igazság
szerint vasárnap én is ott leszek a Highland Centerben, hogy
ünnepeljem az Oscar-díját.
– Akár nyerünk, akár nem, nem az én Oscarom lesz.
– Milyen szerény. Ó, Peabody nyomozó, szintén nagyon örvendek.
Üljünk le, igyunk egy kávét, és közben meséljék el, mi hozta ide
magukat.
– Kezdjük Jordan Banksszel.
– Micsoda csapás! – mutatott Markin a kandalló melletti fotelek
felé. – Tudják, hogy beszéltem vele aznap este, amikor
meggyilkolták? Egy partin ebben az épületben. Mondjuk, biztosra
veszem, hogy ezt már úgyis kinyomozták. Mit árulhatok el, ami segít?
– Mennyire ismerte Bankst?
– Az igazat megvallva nem túl jól. Néha együtt golfoztunk…
négyesben. Továbbá bizonyos partikon is összefutottunk. Akkor is
láttam olykor-olykor, amikor ugyanabba a kaszinóba mentünk… a
családom kaszinóinak egyikébe.
– Banks sokat járt kaszinóba?
– Őszintén bevallom, hogy nem tudom – tette fel kényelmesen a
kanapé háttámlájára a karját Markin. – Emlékszem, hogy láttam
egyszer vagy kétszer. Azt hiszem, a rulettet szerette, de ennél többet
nem tudok felidézni.
 – Mikor távozott tegnap este a partiról?
– Egy óra körül kellett lennie.
– Banks akkor még ott volt?
Markin úgy tett, mint aki gondolkodik, de Eve látta a szeme
csillogásán, menyire szórakoztatja a kérdezősködés.
– Nem vagyok benne biztos. Nagy az a lakás. Nem akkora, mint
ez, de elég nagy. Ráadásul nagyon… jó volt a hangulat. Az emberek
mindenfelé mászkáltak. Igaz, hogy az a hely nem háromszintes, mint
a miénk, hanem csak kettő, ennek ellenére bőven elég a kószáláshoz
vagy a félrehúzódáshoz, ha valaki intimitásra vágyik. Ha jól sejtem,
Jordan a feleségemmel vonult félre a halála éjszakáján. Ó, meg is
érkezett a kávénk.
Egy fekete ruhás férfi begurított egy zsúrkocsit, rajta a tálcával.
– A hadnagy feketén issza, a nyomozó tejszínnel és két cukorral –
mosolyodott el újra Markin. – Mondtam, hogy nagy rajongójuk
vagyok.
Miközben a férfi töltött, Delores Larga Markin is lejött a lépcsőn.
Pazar, vörös haja szürke, magas nyakú, katonai szabású ruhája vállára
omlott, melyet ezüstgombok dupla sora ékesített.
A lábán ezüstszínű tűsarkú cipőt viselt, az oldalán vörös csíkkal. A
fülében négyszögletűre csiszolt gyémánt csillogott. Ettől eltekintve
nem viselt ékszert.
– Ó, meg is ékezett az én gyönyörű feleségem. Gyere, ismerd meg
Dallas hadnagyot és elszánt kísérőjét, Peabody nyomozót. Renaldo,
kérünk még egy csészét.
– Nem, Renaldo, köszönöm, nem kérek. Nemsokára kezdődik a
következő tárgyalásom. Sajnálom, nagyon szoros a napirendem –
fordult Eve felé.
– Ó, az ember mindig tud szakítani egy kis időt, ha érdekes a
társaság. Ennyi lesz, Renaldo. Ülj le, ülj csak le, Dello – veregette meg
maga mellett a párnát Hugo. – Éppen most meséltem a
vendégeinknek rólad és Jordanről. Nagyon úgy tűnik, hogy te voltál
az utolsó nő az életében.
 Delores csak bámult a férjére, majd leült, bár gondosan ügyelt
arra, hogy legalább egylábnyi távolságot tartson tőle.
– Magunkra hagynál bennünket, Hugo? Biztosra veszem, hogy
bármikor Dallas hadnagy rendelkezésére tudsz állni, ha úgy dönt,
beszélni szeretne veled. Elvégre rengeteg a szabad időd.
– Miért ne?
– Még pár kérdés, mielőtt távozik, Mr. Markin. Hol tartózkodott
ezen a hétvégén péntek este és hétfő reggel között?
– Ez elég tág időintervallum. Jordant hétfő éjjel gyilkolták meg…
vagy inkább kedd hajnalban?
– Megmondaná, hogy hol tartózkodott a hétvégén?
– Ha mindenképpen szükséges. Meglepetésszerű ellenőrzést
tartottam a déli kaszinóinkban. Mississippi, Georgia, Florida. Alig
értem vissza Thad és Delvinia partijára.
– Több rokona is szolgál vagy szolgált a hadseregben.
– Valóban? – kortyolt Hugo a kávéjából. – Felteszem, igaza van.
Elvégre még mindig „Tábornoknak” szólítjuk a nagyapámat.
– Magát nem érdekli a katonaság?
– A legkevésbé sem. Szerető vagyok, nem pedig harcos. Nem igaz,
Dello?
Delores egyetlen pillantásra sem méltatta.
– Te a taktika embere vagy, Hugo, csakhogy a taktikád mellől
hiányzik a stratégia.
– Mégis megszereztelek, vagy nem? Odafent leszek, ha kellenék.
Izgalmas volt találkozni magukkal.
Miközben az emeletre tartott, Delores felsóhajtott és keresztbe
vetette a lábát.
– Jordan miatt jöttek.
– Kezdjük ezzel.
– Sajnálom, hogy meghalt. Ostobaság lenne tagadni, ha már
egyszer Hugo ennyire készségesen viselkedett. Hétfő este lefeküdtem
Jordannel azon a partin. Thad Trulane és Delvinia Otter partiján.
– A férje egyáltalán nem tűnt meglepettnek. Mintha nem igazán
érdekelné, hogy viszonya volt Jordan Banksszel.
– Egy kalandot még nem igazán neveznék „viszonynak”, de nem,
Hugo valóban nem lepődött meg, és nem is érdekli a dolog. Már közel
egy éve nincs közöttünk semmi. Pillanatnyilag a házasságunk nem
más, mint egy jogi szerződés – dőlt hátra még mindig egyenes háttal
és higgadt arckifejezéssel. Csakhogy Eve észrevette az álarc mögött,
hogy szenved. – Mindketten a magunk útját járjuk – folytatta Delores.
– Ne gondolják, hogy féltékenységében végzett Jordannel. Őszintén
mondom, az indulat túl nagy erőfeszítést igényel egy olyan embertől,
mint Hugo. Nem igazán kedveltem Jordant.
– Ennek ellenére lefeküdt vele.
– Igen. Azért mentem el a partira, mert kedvelem Delviniát, ki
akartam ereszteni a gőzt, és mert nem tudtam, hogy Hugo is ott lesz.
Már napok óta nem találkoztunk.
– Ez megszokott?
– Igen. Ahogy azt már mondtam, a magunk útját járjuk, és
általában nem keresztezzük egymáséit. Bosszantott, amikor
észrevettem. Hirtelen ötlettől vezérelve volt egy rövid, ámde kielégítő
kalandom Jordannel. Utána otthagytam a partit és hazajöttem.
– A férje is eljött?
– Nem tudom. Nem tudom, milyen sokáig maradt, mikor ért haza
és egyedül vagy társasággal. Köztünk így működnek a dolgok.
– Miért? Ha nem szereti a férjét, akkor miért maradnak együtt?
– A szüleim a lehető leghatározottabban ellenzik a válást. Roppant
csalódottak lennének, ha megtudnák, hogy házasságon kívüli
kapcsolatba bonyolódtam valakivel, de a válást még ennél is nagyobb
kudarcként élnék meg. Hiba volt hozzámenni Hugóhoz, de az én
hibám. Most együtt élek ezzel a hibával. Hugo pedig tökéletesen
tisztában van vele, hogy miért – fordította fejét a különleges New
York-i kilátás felé. – Szerintem még szórakoztatja is a dolog.
– Milyen jól ismerte a férje Jordant?
– Elég jól. Az a benyomásom, hogy Jordan pontosan azért
csábított el, mert az egyik barátjának a felesége vagyok… bármilyen
laza és távoli ez a barátság. Akadt néhány közös tulajdonságuk és
közös érdeklődési körük. Sport, utazás, szerencsejáték, nők.
– A tőzsde?
Delores zavartan összevonta a szemöldökét.
– A tőzsde? Jordanről nem tudok mesélni, Hugo meg a
tudomásom szerint nem zavartatja magát effélével. Megvannak az
emberei, akik helyette zavartatják magukat.
– A festészet?
– Jordant természetesen érdekelte. Hugót? Nem igazán. Hugo
művelt és tud beszélgetni a művészetről, viszont nem nagyon
foglalkoztatja. Igazság szerint semmi sem érdekli, csak az, ami
kielégülést okoz neki. Lusta… ami az én családomban főbenjáró
vétek, noha jól titkolja. Nem tudok alibit igazolni neki Jordan
halálának az idejére, de hogy megölne valakit? Az túl nagy
erőfeszítésbe kerül, és miattam biztosan nem fáradna ennyit.
– Maga hol töltötte a hétvégét?
– Amelia pontosan meg tudja adni a részleteket és az időpontokat,
de pénteken az anyámmal és a testvéremmel… meg a személyzettel
Párizsba utaztunk. Csak hétfőn délelőtt értünk haza. Remélem,
megtalálják Jordan gyilkosát, de nem ismertem olyan jól, hogy
segíteni tudjak maguknak. Sajnálom, kezdődik a következő
tárgyalásom.
Amikor felállt, Eve és Peabody követték a példáját.
– Ismeri a férje családját?
– Sok családtagját ismerem. Hugo egyáltalán nem hasonlít a
többségükre. A nagyapja, a „Tábornok” azt mondta nekünk az
esküvőnk napján, hogy én fogok majd embert faragni belőle – húzta
keserű mosolyra a száját. – Tévedett.
– Hugo közel áll a családjához?
– Nehéz megmondani. Ha valakit hasznosnak ítél, Hugo ügyesen
kiaknázza a rokonságát. Egészen addig, amíg megszűnik hasznosnak
lenni a számára.
– Oké, köszönjük az idejét. Nem tudja, itthon vannak a parti
házigazdái?
– Nincsenek itthon. Bon voyage parti volt. Delvinia és Thad
másnap elutaztak a Turks- és Caicos-szigetekre. A jachtjukon töltik az
egész tavaszt.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

– A jachtjukon töltik az egész tavaszt – ingatta a fejét Eve, miközben a

mélygarázs felé süllyedt velük a felvonó kabinja.
– Roarke-nak is van jachtja? – gondolkozott hangosan Peabody. –
Nem mintha el tudnám képzelni rólatok, hogy a jachtotokon töltitek a
tavaszt.
– Nincs, és ez valóban elképzelhetetlen. Roarke nem igazán rajong
a hajókért.
– A jacht nem egyszerűen hajó, hanem szuperhajó. Mindegy.
Amúgy Hugo egy rakás trágya.
– Ahogy mondod. Továbbá kipipált egy sor kérdést. Tökéletesen
hidegen hagyja, hogy kellemetlen helyzetbe hozta a feleségét két
nyomozó előtt, akik egy gyilkossági ügyet vizsgálnak. Magabiztosan
ment el a partira, amelyen Jordan is részt vett. Nem tetszik, ha egy
ember magabiztos. Majdnem olyan lehetetlen, mint a véletlen
egybeesés.
– Szerintem a feleségének igaza volt, amikor azt mondta,
túlságosan lusta ahhoz, hogy megöljön egy embert.
– Legalábbis ő így látja – mondta Eve. – Ami még nem jelenti azt,
hogy ne lehetne tettestárs belőle. Senkinek nem törte ki a nyakát, de
fogadni merek, hogy nem tiltakozna, ha végig kellene néznie. Arra is
fogadni merek, hogy azt sem bánná, ha úgy hozná helyzetbe a
családja egyik tagját, hogy valakivel felrobbant egy rakás embert.
Élvezet és kapzsiság… szerintem ezek szerint éli az életét.
– Továbbá egy rakás trágya – szögezte le újra Peabody, miközben
a kocsijuk felé sétáltak.
– Pontosan. Utánanézünk a hajókázó párocskának. Talán a
gyilkosok rendeztek egy partit az elutazásuk előtt. Nem hiszem,
azonban ez is egy lehetőség.
Eve elindult a kapitányság felé, majd mintha csak útba esne,
lefékezett Banks galériája előtt.
– Lássuk, mit találunk.
A dühös kürtszóval és kiabálással mit sem törődve ráállt egy
parkoló kocsira és felkapcsolta a Szolgálatban jelzést.
Az apró, divatos Banks Galéria ugyancsak apró, divatos butikok és
kávéházak között kapott helyet.
A kiakasztott táblán a Ferme felirat állt, s odabent égtek a fények.
Eve néhányszor megkopogtatta az üvegajtót.
Megjelent Trueheart, majd amikor felismerte őket, azonnal a
bejárathoz sietett.
– Hadnagy. Nem számítottunk rád.
– Erre jártunk. Mit találtatok?
– Maisie… vagyis Ms. Kelsi még mindig a felmerült három
lehetőség között ingadozik. Jobban mondva most, hogy átnézte a
feljegyzéseit és a művészek honlapját, inkább már egy negyedik felé
hajlik.
– Hadd beszéljek vele.
Trueheart beljebb vezette Eve-et és Peabodyt a mozgatható,
festményekkel teli falak között. Eve néhány képet nem is értett,
másokat viszont egész szépnek talált. Banks szemmel láthatóan
kedvelte az aktokat, továbbá tájképeket, városképeket, tengeri
látképeket is kiakasztott.
A csendélet feliratot viszont képtelen volt felfogni. Talán nem
csendes minden festmény?
Trueheart belépett egy irodába. Ezt is divatosan rendezték be és
minden csillogott. Banks kedvelte az elegáns kényelmet. A hatalmas
heverőket, az óriási foteleket és a roppant íróasztalokat. A falon itt is
több, meztelen embert ábrázoló kép lógott, és Eve egy minden igényt
kielégítő AutoSéfet is észrevett.
Baxter egy görgős irodaszéken ült, szorosan a csini festőcsaj
mellett.
Az asztal alól kilógó, csupasz lábat elnézve Eve rendkívül
magasnak és vékonynak találta a lányt. Szőke haja kócos volt, mintha
csak az imént kelt volna fel az ágyból, a szeme smaragdzölden
csillogott.
Ziháló, „annyira izgatott vagyok” hanghordozással beszélt, amitől
Baxternek feltehetőleg pezsgett a vére.
– Komolyan úgy gondolom, hogy… talán – pillantott fel, és
pislogott a smaragdzöld szemével. – Jaj, elnézést. Zárva vagyunk.
– Ő itt Dallas hadnagy, Maisie. Dallas hadnagy és Peabody
nyomozó.
– Értem – állt fel a lány, és Eve látta, hogy valóban magas. A lábát
pedig szűk miniszoknya hagyta szabadon. – Nagyon sajnálom, hogy
ennyire bizonytalan vagyok azt a festményt illetően. Jordan…
– Most nem az a lényeg, hogy ne mondj semmi rosszat egy
halottról, Maisie – nyugtatta kedvesen Baxter. – Hanem az, hogy
segíts nekünk megtalálni a gyilkosát.
– Igaz. Amikor Jordannek megtetszett egy kép, egyszerűen fogta
és hazavitte. Néhány hét elteltével pedig általában visszahozta.
Rotálta a műalkotásokat. Persze le kellett volna papíroznia… de azzal
mentegette magát, hogy ez csak marketing. Az otthonában mutatja
meg a képeket a vendégeinek, akik egyben lehetséges vásárlók is.
Csakhogy nem ez volt az igazi oka, és nem is igazán fáradozott a
magyarázkodással.
Talán úgy beszél, mint egy pólyás baba, gondolta Eve, de egyáltalán
nem bolond.
– A maga képeivel is ezt csinálta?
– Igen, azokkal is. Vitatkozhattam volna vele, de szükségem volt
erre az állásra, és azt akartam, hogy bemutassa az alkotásaimat. A
legtöbb művész ugyanígy érzett. Nagyobb jutalékot szedett a
megszokottnál, ugyanakkor olyan fiatal festőknek is lehetőséget
biztosított, akikkel más galériák nem foglalkoztak. Ez volt az alku
lényege.
 – Akadt, akit magára haragított?
– Rendszeresen – mosolyodott el halványan Maisie. – Viszont nem
annyira, hogy megöljék. A halálával a galéria be fog zárni. Ez
egyikünknek sem jelent semmi jót.
– Oké. Megmutatná nekem, hogy maga szerint melyik kép
tűnhetett el Jordan lakásáról?
– Előástam néhány régi feljegyzést… a saját feljegyzéseimet – tette
hozzá Maisie. – Melléktantárgyként irodavezetést tanultam, ezért
kaptam meg a galériavezetői állást. Mindegy, bocsánat. Igyekeztem
saját feljegyzéseket is vezetni és azokat összhangban tartani a nálunk
kiállító művészek honlapjaival.
– Ez remek – biztatta Eve.
– Nem hagyott nyugodni a dolog, és eszembe jutott, hogy otthon
is tartok jegyzeteket. Éppen fel akartam hívni Davidet, amikor ő
hívott engem. Felmerült bennem, hogy esetleg… – emelte fel Maisie a
kezét. – Eddig erre a háromra gondoltam, de most úgy vagyok vele,
hogy… talán egy negyedik is. Nem minden festő ért a festészet üzleti
és marketing részéhez, így a weboldaluk nem mindig kellőképp
rendszerezett és frissített. A másik baj, hogy hónapok óta nem jártam
Jordan lakásán, és tudom, hogy azóta már cserélte a festményeket.
Nem is egyszer. Ezek viszont… – hívott le egy képet a tabletjéről a
fali képernyőre. – Ez itt Selma alkotása. Selma Witté. A Pihenő nő.
Selma nagyon jó festő. Elsősorban akrilfestékkel dolgozik, de remek
szén- és pasztellrajzokat is készít. Tudom, hogy Jordan elvitt egyet, de
az még az ősszel történt… vagy a nyár végén. Nincs nyoma annak,
hogy visszahozta vagy eladta volna. A galériában sem találom.
Viszont ilyen hosszan soha, semmit sem tartott magánál.
Eve szemügyre vette a képet – a felhalmozott párnáknak
támaszkodó nőalakot a gyűrött lepedőn.
Lehunyta a szemét, képzeletben visszatért Banks lakásába, és
próbálta felidézni a falra akasztott fekete-fehér rajzokat.
Jobban meg kellett volna néznem őket, gondolta. Csakhogy annyira
hasonlítottak egymásra.
 – Mutassa a következőt.
– Ez Simon Fent munkája. Ő… szóval nem olyan ügyes, mint
Selma, azonban ígéretes. A művein látszik még a diákokra jellemző
tétova vonalvezetés, és túlságosan a megérzéseire hagyatkozik, de
Jordan kedvelte. Ez az egyetlen Simon, amit a galéria bevett.
– Folytassa.
Maisie megmutatta a következőt, mire Eve azonnal a levegőbe
emelte a kezét.
– Ez az. Várjon.
Elfordult egy pillanatra, és igyekezett maga elé képzelni azt az
átkozott falat, a fekete kereteket, bennük a fekete-fehér alakokkal.
Visszafordult.
– Ez volt az. A bejárati ajtótól számolva a harmadik.
– Ez Angelo Richie egyik korai vázlata. Történetesen
odaajándékozta Jordannek… legalábbis Jordan ezt állította. Ezzel
hálálta meg, hogy eladta az egyik képét. Már ezen is megmutatkozik a
tehetsége. Az emberek a képen mozognak, lélegeznek. Szeretőket
ábrázol, és a néző látja rajtuk a gyönyört. Újra együtt a címe. Elváltak
az útjaik, de újra találkoztak és…
– Remek. Kérem az elérhetőségét. Mármint a festőét.
– Néhány éve összerúgták Jordannel a port. Angelo minden képét
elvitte a galériából. Úgy hallottam, Olaszországba utazott festeni.
Fogalmam sincs, hogyan tudná elérni, bár már visszaköltözött New
Yorkba. Nem sok hiányzik csak hozzá, hogy elismert művész legyen
belőle. Ma este nyílik egy kiállítása a Salonban… és ez nagy szó a mi
köreinkben.
– Biztos vagy benne, hogy ezt láttad, hadnagy?
– Amilyen biztos csak lehetek – felelt Baxter kérdésére Eve.
– Angelo Richie. A SoHóban lakik – közölte Peabody. – A Salon
pedig Greenwichben van.
– Már biztosan pakolják a képeket – árulta el Maisie. – Az esti
megnyitóra. Nem ismerem túl jól Angelót, de tudom, hogy
személyesen felügyeli a festmények elhelyezését.
 – Köszönöm, nagyon sokat segített. Fejezd be, Baxter.
– Tetszett a festmény. Vagyis a vázlat – mondta Peabody,
miközben a kocsi felé tartottak. – Romantikus és egyben kissé
szívszorító.
– Nem hiszem, hogy a gyilkos azért vitte el, mert felébredt a
romantikus énje. Lássuk, a festő tudja-e, hogy mi lehetett az igazi oka
– fogadta az érkező hívást a műszerfalba épített ’linken. – Dallas.
– Helló, hadnagy – köszönt Santiago. – Tudom, hogy a következő
hulla a miénk, de a körülmények ismeretében úgy gondoljuk, hogy
ezek mégis inkább a tieid lehetnek.
– Ezek?
– Szám szerint öt. Beleértve a robbanó mellényes fazont.
– Hol?
– Egy előkelő művészeti galériában, név szerint a…
– A Salonban.
Santiago a homlokát ráncolta.
– Átmentél médiumba?
– Biztosítsátok a helyszínt. Máris indulunk – csapott le a sziréna
kapcsolójára Eve, és villámgyorsan besorolt a forgalomba. –
Azonosítottátok már a robbanómellényes áldozatot?
– A neve Wayne Denby. Egyike a három tulajdonosnak és a galéria
igazgatóinak.
Peabody erősen rámarkolt a biztonsági övre, mert Eve két keréken
egyensúlyozva vett be egy kanyart, miközben nyugat felé száguldott.
– Küldj ki járőröket a lakásához. Azonnal. Magas a valószínűsége,
hogy túszokat találnak odabent. Utasítsd őket, hogy törjék be az ajtót.
Vállalom a felelősséget. Utána továbbítsd a címét Baxternek.
Truehearttal együtt menjenek oda. Most, rögtön, Santiago.
A levegőbe emelte a kocsit, hogy így kerüljön meg egy terepjárót,
amelynek a vezetője nem tartotta magára nézve kötelezőnek, hogy
helyet adjon a szirénával és villogóval közeledő járműnek, majd a
következő sarokhoz érve csikorgó gumikkal délnek fordult.
– Bassza meg, bassza meg, bassza meg! – szitkozódott Eve,
miközben Peabody azzal igyekezett elterelni a figyelmét, hogy
rákeresett Denbyre. Így nem kellett foglalkoznia a nyűgös
forgalomban kilencvennel száguldó kocsival és egy véres baleset
bekövetkeztének a lehetőségével.
– Wayne Denby harmincnyolc éves, két társával együtt a Salon
tulajdonosa. A felesége a harmincnégy éves Zelda Este Denby. Nyolc
éve házasok. Egy fiuk született, a neve Evan, a kora öt év.
– Ugyanaz a minta – furakodott be Eve két Rapid Taxi közé, és
közben egy villanásra megpillantotta a hátsó ülésen helyet foglaló
utasokat. Egyikük szélesen vigyorgott, miközben a másik
videofelvételt készített a mellettük elsüvítő kocsiról. – Odaadó
házasember – folytatta, miközben a sziréna mellett a kürtre is
rátenyerelt, ugyanis két „rohadtul sietek” gyalogos megpróbált
átszaladni a feléjük száguldó kocsi előtt.
Hátraugrottak – egyikük a magasba emelte mindkét középső ujját.
– Ki fog derülni róla, mennyire elkötelezett apa és férj volt –
vágott át hideg fejjel a Village-en. – Családcentrikus. Egy házban
éltek, amelyet első osztályú biztonsági rendszer őrzött.
Beletaposott a fékbe. A kocsi megfarolt és alig egyhüvelyknyivel a
rendőrségi kordon és a szájukat tátó emberek előtt megállt.
– Hozom a helyszínelő készletet – ugrott ki Peabody.
Eve a könyökével tört utat a bámész tömegben, megkerülte a
kordont és a jelvényével igazolta magát a rendfenntartó droidnak.
A Salon egy sarokházban kapott helyet. A járdán sötét hajú,
bokáig érő vörös ruhát viselő, a karját a magasba emelő nőalakot
ábrázoló festmény hevert. A művész éppen forgás közben örökítette
meg, ahogy fellebben a szoknyája és lobog a haja.
A sötétített üvegen széles repedés szaladt végig. A festmény
lerepült az állványról és olyan erővel csapódott a földnek, hogy a
keretnek letört az egyik sarka. Eve a kép másik sarkából leolvasta a
festő szignóját:

Angelo Richie
Egy járőr nyitott ajtót.
– Hadnagy. Ott, hátul. Annál a boltívnél forduljon balra.
Eve érezte a füst, a vér és a lángok – égő vakolat, fa, testek –
savanyú szagát.
A boltív nemrég még fehér lehetett, de most vércseppek
vöröslöttek a beszürkült felszínén. Szemügyre vette a mészárlást. A
padlót emberi maradványok borították. Ami nem sokkal korábban
hús, vér, csont és izom volt, szétszórva hevert a földön. Néhány
festményt csaknem teljesen tönkretettek, másokat csak foltokban
borítottak a belsőségek.
A tűz átterjedt a falakra, a padlóra és a mennyezetre, melyekről
még mindig csöpögött az oltóhab. A halmokban álló hamu sem
menekült meg tőle.
Az egyik áldozatot egy fémlétra döfte keresztül.
Folyékony kesztyűvel befújt, üres tekintetű nyomozók rögzítették
a helyszínt, jelölték meg a testrészeket.
Carmichael óvatosan lépdelve odament Eve-hez.
– Csak azok tehették, akiket keresel.
– Aha – vette el az érkező Peabodytól a helyszínelő készletét Eve,
és elkezdte magára fújni a folyékony kesztyűt. – Mondd, mire
jutottatok eddig.
– Ma estére hirdették meg Angelo Richie kiállításának a
megnyitóját. Éppen ebbe a részbe pakoltak befelé. Itt voltak a
tulajdonosok is… Joe Kotler a hátsó irodában dolgozott, a másik elöl
az egyik asszisztensével. A két elöl lévő vallomása szerint megérkezett
Denby. Közölte velük, hogy maradjanak, ahol vannak. A társa, név
szerint Ilene Aceti azt mondta, annyira megdöbbentette a
hanghordozása és a kinézete, hogy egy percig csak állt egy helyben.
Utána mondta az asszisztensének, Noelle Daubnak, hogy maradjon a
helyén, és elindult hátra, hogy megnézze, mi folyik odabent. Bumm.
Ennyi. Olyan közel járt a robbanáshoz, hogy felrepült a levegőbe.
Eltörött a karja, de a mentősök már ellátták. Az asszisztense is
elveszítette az egyensúlyát, de megúszta néhány zúzódással és
horzsolással – húzott elő egy vizespalackot a zsebéből Carmichael, és
ivott egy kortyot. – Aceti a törött karja ellenére felállt és iderohant.
Ekkorra már minden lángokban állt. Kiabált az asszisztensének, hogy
hívja a kilenc tizenegyet, és tovább rohant hátra, ahonnan ekkor
sietet elő Kotler. A tűzoltórendszer és a riasztó nem kapcsolt be.
Felkapott egy kézi oltókészüléket és sikerült a továbbterjedése előtt
megfékeznie a tüzet.
– Nem kapcsolt be a tűzoltórendszer és a riasztó sem szólalt meg?
– Nem – lépett melléjük Santiago is. – Még nem vizsgáltuk meg.
Éppen akkor végeztünk egy hívással innen hattömbnyire. Találtak egy
holttestet, de a jelek szerint természetes halállal távozott – tette
hozzá. – Ezért azonnal idejöttünk, amint meghallottuk a hívást. Még a
füst sem oszlott el teljesen, olyan hamar ideértünk. Azonnal tudtuk,
hogy az ügy a tiéd.
– Riasztottuk Salazart… ha már a korábbi esetben is ő vezette a
vizsgálatot. Elindult a csapatával.
– Jó.
– Mivel a tűz kialudt, megkértük a tűzoltókat, hogy várjanak,
amíg végzünk. Te is tudod, mire képesek egy helyszínnel.
– Aha. Ismerjük már a többi áldozat nevét?
– A festő Angelo Richie, két asszisztens, Trenton Bean és Loden
Modele, valamint egy gyakornok, Kotler unokája, Dustin Greggor. A
srác még csak tizenkilenc volt. Kotler teljesen maga alá került.
– Öt halott – összegezte Eve – és két sérült.
– Még szerencsésnek is mondanám, ha hinnék a szerencsében –
jegyezte meg Carmichael. – Aceti asszisztense szerint az esti
megnyitóra több száz vendéget vártak. Ha ezek a rohadékok
valamiért valóban tönkre akarnák tenni a galériát, sokkal
keményebben is odacsaphattak volna.
Eve végighordozta tekintetét a megmaradt képeken.
– Szerintem elérték a céljukat. Peabody, hívd fel az ENyÜ-t.
Szükségem van egy kockára, hogy… felejtsd el – szakította félbe a
mondatot, amikor megpillantotta a belépő Roarke-ot. – Már meg is
érkezett a helyszíni kockánk.
Odalépett a férjéhez. Roarke megszorította a kezét. Először
tiltakozni akart, de észrevette a vad izzást a szemében.
– Mit keresel te itt?
– A belvárosban akadt dolgom, és errefelé tartottam, amikor
hallottam a riasztást. Nem volt nehéz levonni a helyes következtetést.
Pár perccel a riadó kezdete után a kocsidat is észrevettem odakint –
fújt egyet halkan Roarke. – Nem tudhattam, hogy idebent voltál-e,
amikor a bomba felrobbant – engedte el a felesége kezét, majd
megsimogatta a haját és megcirógatta az állán a gödröcskét. – Akár itt
is lehettél volna – súgta.
– Nem voltam itt – szorította meg Eve is a férje kezét, mivel
átérezte az aggodalmát. – Ellentétben öt emberrel… beleértve a
robbanómellényt viselő férfit. Aki családos volt, továbbá a
tulajdonosok egyike.
– A családja?
– Már odaküldtem a járőröket, meg Baxtert és Trueheartot.
Roarke benézett a boltív alatt, és néhány pillanaton keresztül nem
szólt egy szót sem.
– Nincs vízkár. Nem kapcsolt be az oltórendszer?
– Nem. A tűzjelző sem szólalt meg.
– Ne nézzem meg, ha már úgyis itt vagyok?
– Az nagyon jó lenne. Ma estére tervezték egy nagy kiállítás
megnyitóját. Egy festőét. Az ő tanulmányát lopták el Banks lakásából.
Angelo Richie a neve.
– Richie? Kár érte. Tehetséges volt – simított végig a felesége
karján Roarke, mintha csak szüksége lenne az érintésére. – Nekünk is
megvan az egyik képe, az Asszony holdfényben. Ott lóg a
vendégszobában.
– Komolyan?
– Igen, komolyan. Bő egy éve vettem, amikor Olaszországban
jártam.
– Ő is itt volt, akárcsak egy nagy rakás festménye.
 – Értem.
– Tudtam, hogy érteni fogod. Mi értelme a levegőbe repíteni egy
festőt és jó néhány alkotását? Egy festőt, akiről úgy tartják, hogy
sokra fogja vinni?
Roarke a felesége szemébe nézett.
– Gyorsan tanulsz, hadnagy. Te mit neveznél meg indítékként?
– A gyilkosok előnyt akartak szerezni.
– Pontosan. Egy fiatal és nagyon ígéretes festő tragikus
hirtelenséggel erőszakos halált hal még az első, nagyobb szabású
amerikai kiállítása előtt. A művei nagy része is vele pusztul.
– Így amelyik festménye megmarad, annak meredeken emelkedik
az értéke – fejezte be Eve a gondolatmenetet.
– Feltehetőleg így fog történni. Bárki vásárolta meg vagy lopta el a
korábbi munkáit, bőven megtérül a befektetése.
– Ezt sokkal korábban kitervelték Banks meggyilkolásánál. Az csak
a jutalomjáték lehetett nekik.
– Efelől nincs semmi kétségem – fogta meg ismét a felesége kezét
Roarke. – Megnézem neked azt a rendszert – indult el Roarke, amikor
jelezni kezdett Eve kommunikátora.
– Itt Dallas. Mikor? – hallgatta összevont szemöldökkel a választ. –
Mennyire került rossz állapotba a felesége? Aha, értem. Az ENyÜ
mindent vizsgáljon át. Hívjátok a gyermekvédelmet, addig
maradjanak a gyerek mellett. Ti is maradjatok ott, Baxter – dugta
vissza a kommunikátorát a zsebébe. – A gyereket begyógyszerezték –
fordult a nyomozói felé, hogy tájékoztassa őket. – Nem esett baja.
Mindössze némileg kiszáradt, és rettenetesen megijedt. Ellenben az
asszonyt alaposan megverték, főleg az arcán. Eltörték két ujját. Annak
ellenére, hogy körülbelül tizenkét és fél hetes terhes.
– Ó, bassza meg – morogta Santiago, miközben belerúgott a boltív
lábába.
– A mentősök szerint stabil az állapota, de beviszik további
vizsgálatokra, meg a fene tudja, mire. A gyereket az ágyhoz kötözték
a szobájában. Az asszonyt a szerszámos kamrába zárták. Kedden
hajnalban törtek rájuk. A nő szerint négy óra körül, legfeljebb fél
ötkor.
– Ez gyors volt – jegyezte meg Roarke.
– Aha, Rogant hétfő reggelig terrorizálták, hogy robbantsa fel a
Quantumot, majd valószínűleg begyűjtötték a nyereményüket. Utána
lecsaptak Banksre, aki elég ostoba volt ahhoz, hogy céltáblát fessen a
saját hátára. Ellopták a képet, az elektronikus eszközöket és a
felvételeket a lakásából, amelyek alapján össze lehetett volna
kapcsolni őket, majd jöhetett a következő célpont – járt körbe a
helyiségben Eve. – Banks meggyilkolását nem tervelték ki előre, de
beillesztették az elképzeléseik közé. Végezniük kellett vele, mielőtt
továbbléptek a következő célpontjukra. Előtte viszont elvarrtak egy
laza szálat… mintegy jutalomjátékként.
Mindent áthatott az életet egyetlen pillanat alatt kioltó halál
szaga.
– Már tizennyolcan haltak meg miattuk, de ez nem az áldozatok
számlálásáról szól. Ha az érdekelné őket, akkor Denby este érkezik,
amikor a galéria megtelik művészetkedvelőkkel – nézett végig az
elszenesedett romokon. – Ez egyáltalán nem az emberekről szól.
Hanem a profitról. Semmi másról, csak a profitról. Peabody,
beszélgessünk el a szemtanúkkal. Carmichael, Santiago, várjátok meg
Salazart.
Először az asszisztenssel beszéltek, aki folyamatosan reszketett,
zokogott, és csak keveset tudott mondani. Peabody elintézte, hogy
hívják fel a lakótársát és vigyék haza.
Ezt követően Eve bement a hátsó irodába.
– Szeretnék beszélni magával, Ms. Aceti.
– Nem hagyom itt Joe-t – szorította épségben maradt kezével a
mellette ülő férfi kezét. Törött karja ideiglenes gipszkötést kapott és
fel is kötötték a nyakába. – Nem hagyom itt.
– Rendben van. Akkor egyszerre beszélek mind a kettejükkel – ült
le velük szemben Eve. A nő arcát néhány vágás és könnycseppek
nyomai csúfították el, az inge és a nadrágja megperzselődött. Derékig
érő tintafekete, helyenként bronzbarna sávokkal díszített haját
hátrafogta, így szabadon maradt a sokktól elefántcsontfehérre sápadt
arca. Barna szeme valósággal világított.
A társa kábán ült a fotelben, a szeme még mindig duzzadt volt a
sírástól. A bőre színéről, ami csaknem olyan barna volt, mint az Aceti
hajába festett sávok, Eve-nek azonnal Leonardo jutott az eszébe. A
haját tucatnyi bonyolult fonatban hordta.
Fekete garbója és ezüstszegekkel kivert fekete farmernadrágja
füstszagot árasztott.
– Tudom, hogy ilyenkor mennyire nehéz, és szeretném újra
kifejezni a részvétem – pillantott kurtán a belépő Peabody felé Eve,
miközben helyet foglalt. – Fel kell tennünk néhány kérdést.
– Nekem is vannak kérdéseim – jelentette ki dühösen Aceti. –
Nekem is vannak kérdéseim. Azt kijelenthetem, hogy Wayne soha,
soha nem csinálta volna ezt, hacsak… Az egyetem óta ismerjük
egymást. Szerettük egymást, érti ezt?
– Értem. Mi…
– Ez ugyanaz, mint ami a Quantumnál történt. Folyamatosan azt
látni a képernyőn, hogy addig bántották annak a férfinak a családját,
addig fenyegették, amíg… elkövette, amit elkövetett. Ez ugyanaz!
Tudnom kell, hogy mi történt Zeldával és Evannel. Semmit sem
mondok, amíg nem árulja el, hogy mi történt velük. Zelda terhes –
remegett meg Aceti ajka. – Terhes.
– Stabil az állapota. A mentősök ellátták és kórházba szállították.
– A kisbaba?
– Amennyire tudom, mindkettejüknek stabil az állapota.
– Evan. Még csak ötéves.
– Őt nem bántották. Megijedt, de nincs nagyobb baja. Beszélniük
kell velem. Mindkettejüknek.
– Tegnap délelőtt el kellett volna utazniuk. El kellett volna
utazniuk, hogy csak ma késő délután jöjjenek haza. A megnyitót mi
ketten szerveztük. Azt tervezték, elviszik Evant egy esti Disney-
előadásra, hogy utána elmondják neki, születni fog egy kishúga vagy
kisöccse. Nem tudták a baba nemét. Eddig még csak nekem, Joe-nak
és a szüleiknek szóltak róla. Azt akarták, hogy Evan az elsők között
tudja meg a hírt. Azt hittük, hogy elutaztak szórakozni, és mostanra
már biztosan… – hajolt indulatosan Eve felé. – Ez nem Wayne bűne!
– Nem, valóban nem az ő bűne. Talán segíthet nekünk, hogy
megtaláljuk az igazi tettest.
– Wayne halott – dőlt hátra Aceti, miközben szemében kihunyt a
vad tűz. – Mi voltunk a tanúk az esküvőjén. Joe és én. Ezt a galériát is
közösen indítottuk el. Mi tettük valamivé.
– Mesélje el, hogy mi történt.
– Még néhány órán keresztül nem számítottam a megjelenésére.
Mindent kézben tartottunk. Pakoltunk. Korábban már eldöntöttük,
hogy melyik kép és vázlat hová kerüljön. Én elöl voltam Cistával, és
éppen arról beszéltünk, hová állítjuk fel a bárt a frissítőkkel. Angelo,
a festőművész a bal oldali galériában volt… Trenttel és Dustinnal.
Éppen a régebbi képeket szedték le, hogy legyen helye Angelo
műveinek. Joe az irodájában ült.
– Nyitva voltak a látogatók előtt?
– Szerdánként a Salon zárva tart. Ezért próbáljuk szerdára
időzíteni a megnyitókat, hogy előtte legyen időnk bepakolni. Négy
hétig tartott volna a kiállítás, de a megnyitó vonzza a legtöbb
látogatót, meg a médiát és a kritikusokat. Mi… mi a szerdai
megnyitóinkról voltunk híresek. Wayne bejött – kezdett remegni a
hangja. – Bejött és sápadtnak, betegnek tűnt. Elkezdtem mondani neki
valamit, de rám ripakodott. Korábban még sohasem beszélt velem
ilyen hangon. „El innen. Cistával együtt tűnjetek el innen.” –
Sóhajtott. – Én csak álltam ott és a döbbenettől mozdulni sem tudtam,
amiért kiabált velem és olyan betegnek látszott. Meg dühösnek. Utána
egy kicsit haragudtam is magamra. Mi a fene volt ez? Elindultam
keresztül a termen. A robbanás… rettenetes volt. Mintha felemelne és
elhajítana valami hatalmas, forró hullám. Csak repültem, utána meg
jött az a rettenetes fájdalom. A karom. Cista is a földre került. Láttam
a tüzet, és éreztem a szagát. Nagyon féltem. Kiabáltam Cistának, hogy
menjen és hívjon segítséget, én meg hátraszaladtam Joe-hoz. Ő is
kirohant az irodájából. A tűzoltórendszer nem kapcsolt be. Joe azt
mondta, el kell oltanunk a tüzet, és futni kezdett visszafelé. Tartunk
hátul egy kézi tűzoltó készüléket. Kihozta és oltani kezdte a tüzet.
Átment a boltív alatt és oltani kezdte a tüzet, de…
– Elkéstem – suttogta Kotler. – Elkéstem. Nem tudtam, hogy
Wayne volt… Nem tudtam, amíg Ilene el nem árulta. Dustin. Tudtam,
hogy Dustin… az unokám. Még csak tizenkilenc éves. Halasztott egy
évet. Dolgozni akart egy keveset, mielőtt elkezdi az egyetemet. Az
unokám, Dustin.
Hangosan zokogni kezdett. Aceti az ép karjával átölelte,
hozzásimult, majd ő is sírni kezdett.
Eve intett Peabodynak, és az ajtóhoz léptek.
– Próbálkozz tovább, hátha ezen kívül megtudsz még tőlük
valamit. Érdeklődj a festőről. Ha korábban is árulták néhány
munkáját, akkor ki vásárolta meg? Tudod, mit kell kérdezned.
Ezzel kilépett az irodából és teleszívta a tüdejét olyan levegővel,
amit nem ült meg vastagon a gyász. Roarke eltette a zsebszámítógépét
és odament hozzá.
– A tűzoltórendszert és a tűzjelzőt távirányítással iktatták ki. Más
nem történt. Nem próbálkoztak a zárakkal vagy a kamerákkal. A
tűzoltórendszer ma hajnalban állt le. Öt óra körül – pillantott az ajtó
és a mögüle kiszűrődő sírás felé. – Semmi sem töri össze jobban az
életet, mint az erőszakos halál.
– Nem. Beszélnünk kell Salazarral – lépett be a boltív alá Eve, és
szólt az egyik emberének, aki azonnal előkerítette neki a tűzszerész
szakértőt.
– A törvényszékiek összegyűjtik az áldozatok darabjait. Mi is
begyűjtjük a bomba maradványait. Annyit azonban máris mondhatok,
hogy ránézésre ugyanaz az ember készítette mind a kettőt. Katonai
szintű. Már ismerjük a szignóját.
– Le tudod nyomozni az összetevőket?
– Megpróbáljuk. Az a rohadt feketepiac valóságos labirintus,
ráadásul ha a készítőjének van egy csepp esze, nem ugyanabból a
forrásból szerzett be mindent. Márpedig szerintem van esze.
Folytatom a munkám, ahogy te is folytatod a magadét. Mit tudsz a
bombakészítésről, Dallas?
– Azt, hogy a bombák felrobbannak.
– Aha, és a készítés izgalma, bonyolultsága, továbbá a kockázat?
Addiktív. Már kettőt sikerült összeszerelnie… legalább kettőt, és
többet is fog.
– Tudom. Rengeteg ideje van rá, és a bombái nagy hasznot
hajtanak – mérte végig Eve a halottasházból érkezett csapatot, akik
zsákokba gyűjtötték a testrészeket. – Viszont leáldozóban a csillaga.
Erre esküszöm.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Eve elment Denbyék családi házába, West Village-be. Mire odaért,

már mindhárom szintet ellepték a takarítók.
Látta, hogy itt nincs pince, ellenben a tulajdonosok berendeztek
egy nagy műhelyt. A megvert, rettegő terhes nőt a mosdókagyló alatti
csupasz csövekhez kötözték.
Eve leguggolt és megvizsgálta a vérnyomokat a csöveken. Meg a
friss karcolásokat a vastag lefolyón. A földön egy véres csavarhúzót is
talált.
– Valahogy sikerült megszereznie – húzta ki kíváncsian a
mosogató melletti régi szekrény egyik fiókját. – Méghozzá innen. Ez
egy szerszámos fiók. Innen vette ki, utána pedig megpróbálta eltörni
vele a csövet.
– Ha a keze hozzá volt kötözve, valószínűleg lábbal csinálta. A
lábával.
Eve bólintott és felegyenesedett.
– Aha, sikerült kivennie egy csavarhúzót a fiókból, és addig
piszkálta, amíg végül elérte a kezével. Ehhez sok idő és még több
erőfeszítés kellett – hagyta ott a műhelyt, és átment a konyhába.
– Mondták, hogy idelent talállak – köszöntötte a betoppanó
Feeney.
– Nekem meg azt, hogy az ENyÜ is kivonult. Azt már nem tették
hozzá, hogy a vezetőjük.
Feeney álmos tekintete megkeményedett.
– Ezt személyesen akartam intézni. Dühít a dolog.
– Mondd el, hogyan történt.
– Távolról – árulta el Feeney. – Itt is rétegről rétegre törték át a
védelmet, akárcsak az előző esetben. A rendszer nem annyira
kiemelkedő minőségű, de ettől még átkozottul jó, Dallas. Remek
játékszereik lehetnek. Eleve remek játékszereket vásároltak, és tudják,
hogyan alakítsák át és tuningolják fel őket. Vagy képesek saját maguk
megépíteni a felszerelésüket.
– Talán. Talán rendelkeznek a kellő szaktudással, de nem profik.
Mondjuk, tolvajnak sem azok – kezdte bejárni Feeney és Peabody
társaságában a házat Eve. – Komoly értékeket hagytak itt, például az
ékszereket. Az emeleten ott vannak az összepakolt bőröndök és
néhány kimaradt holmi, amit valószínűleg az utolsó pillanatban
akartak eltenni. Nem beszélve a nagy hálószoba széfjéről, benne még
több pénzzel és értékesebb ékszerekkel.
– Nyitva találtátok? – kérdezte Feeney.
– Nem. Kezdek egyre nagyobb gyakorlatot szerezni a széfek
felnyitásában, ezért fel is nyitottam. A jelek szerint a lakók többet
költöttek festményekre, mint csillogó csecsebecsékre, de azokból is
akadt ott néhány. Továbbá készpénz. Nem tolvajok – ismételte meg.
– Szeretik megijeszteni és bántalmazni az embereket – vetette fel
Peabody. – A tolvajok nem akarnak mást, mint bejutni, megszerezni
az értékeket, és kijutni. Ők viszont halálra rémítik a családot és
rákényszerítik az apát, hogy áldozatot hozzon.
Eve homlokráncolva fordult a társa felé.
– „Áldozatot hozzon?”
– Azt teszi, vagy nem? Ő az elkövetők emberi bombája.
– Aha. Aha – járta körbe Eve a nappalit. Fényképek, néhány játék
és rengeteg festmény. – Fordítsuk ezt meg. Ő a hős. Megmenti a
családját. Ő a hős, aki feláldozza magát. Mondjuk, ez már Mira
terepe, de… Talán egyiküknek vagy mindkettejüknek volt egy apja
vagy egy olyan nevelője, aki ugyancsak feláldozta magát.
– Vagy éppen ellenkezőleg: nem volt – tette hozzá Feeney.
– Vagy nem volt. Nézzünk utána Markin rokonainak, akik
szolgáltak a seregben. Esetleg találunk valamit. Visszafelé fogunk
haladni a listán. Ha nem Markin, akkor is ott a képe a táblán.
Legalább egyiküknek ott a képe a táblán. Vadásszuk le a rohadékokat,
mielőtt elintéznek egy újabb családot.
– Komolyan azt hiszed, hogy újra lecsapnak?
– Élvezik, amit csinálnak, emlékszel? – felelt Peabody kérdésére
Feeney.
– Azt is vedd hozzá, hogy szembe kellett nézniük legalább egy
előre nem látott eseménnyel. Ha nem tudták volna rákényszeríteni
Rogant és Denbyt a robbantásra, valószínűleg továbblépnek a
következő áldozatukra.
– Bevisszük az elektronikus eszközeiket – mondta Feeney. – Hátha
rábukkanunk rajtuk egy névre, ami az első célpont esetében is
felmerült. Ha van egyezés, akkor mi megtaláljuk.
– Eleget tudtak az áldozataikról ahhoz, hogy kiválasszák őket.
Találkozniuk kellett valahol.
Tőzsde, üzleti fúzió, festmények, katonaság, robbanóanyagok,
gondolta Eve, miközben Angelo Richie lakása felé kormányozta a
kocsiját. Hol a vonal, amelyik mindegyik ponton áthalad?
– Az újabb robbantás után tisztában vagyok vele, hogy nem
mehetek el a díjátadóra – mondta Peabody. – Akárcsak McNab.
Maradnunk kell.
– Ott még nem tartunk.
– Csak annyit akartam mondani, hogy a munka az első, szóval…
beszélek Baxterrel és tájékoztatást kérek tőle az anya és a gyerek
állapotáról.
– Csináld – jelentette ki Eve. Tudta, hogy a társa még csak
gondolkodni sem fog az utazáson. A magánügyek várhatnak. Mert
valóban a munka az első. – Banks volt az összekötő kapocs – mondta
sokkal inkább önmagának, mint Peabodynak. – Az első esetben a
kapcsolata Karsonnal, a másodikban pedig a kapcsolata Richie
munkájával. Ettől lesz ő a tengelyszög. Mi mással kapcsolódhat még
az elkövetőkhöz?
– Az asszony állapota stabil – jelentette Peabody. – Akárcsak a
magzaté. Bent tartják a kórházban, és az elkövetkező huszonnégy
órára ágynyugalmat rendelt neki az orvos. A gyerek is jól van –
folytatta. – A feleség szülei vigyáznak rá. Baxter és Trueheart
beszéltek, akivel tudtak, és most úton vannak a kapitányság felé, hogy
jelentést tegyenek.
– Add meg nekik Richie címét, inkább menjenek oda.
Szerencsejáték. Újabb kapcsolódási pont… Banks és Markin között. Ez
az egész szerencsejáték. A tőzsde és a műtárgypiac. Talán a következő
célpont direktebb lesz.
– Felrobbantanak egy kaszinót?
– Nem értem, honnan jutott ez az eszedbe – keresett parkolóhelyet
Eve, és döbbenten, de örömmel vett észre egyet az épület előtt, ahol
Richie lakott.
Igaz, hogy rakodóterület volt, de nem törődött vele.
– Egy vetélytársa? – folytatta a gondolatmenetet. – Ahhoz egy
ilyen akcióval nem lehet elég gyorsan sok pénzt keresni. Először
visszamenőlegesen meg kell tudnunk, kik vásároltak Richie
festményeiből, amihez kellenek a galériák, műkereskedők, mindenki,
akiken keresztül piacra dobta a munkáit – lépett ki a járdára Eve, és
végigmérte az épület szögletes, zömök tömbjét.
A járdától vékony, megsárgult gyepsáv választotta el. A
négyemeletes tömböt salaktéglából emelték, majd halványzöldre
festették. Régen valamiféle üzem lehetett, tűnődött Eve, amit később
műteremlakásokká alakítottak, és elég masszív volt ahhoz, hogy
túlélje a városi forradalmat.
Ahogy ráléptek az ajtóhoz vezető betoncsíkra, Peabody hangosan
gondolkodni kezdett.
– Ha hosszabb időre Olaszországba költözött lakni és dolgozni…
– Aha – érezte Eve, hogy az acélajtó felé közeledve rátör a fejfájás.
– Ez nemzetközi kereskedelmet jelent, és lassítja a nyomozást.
Roarke-nak is van tőle egy képe.
– Komolyan?
– Azt mondta, az egyik vendégszobában lóg a falon – nézte végig a
kapu melletti tizenöt nyomógombot Eve, majd a biztonsági rendszert
is szemügyre vette. Olcsó, már-már szánalmas. – Valami… Holdfény –
húzta elő a mesterkódját. Beléptek az előtérbe, és azonnal a szemükbe
ötlött a robusztus teherfelvonó. – Asszony holdfényben.
– Ó! Azt ismerem! Nem tudtam, hogy ki festette, de abban a
szobában van, ahol aludni szoktunk, amikor nálatok töltjük az
éjszakát. Nagyon szép, csupa kék és ezüst, meg titokzatos.
Eve szemezett néhány pillanatig a teherfelvonóval, majd mégis
inkább a lépcső mellett döntött. Peabody a laza nadrágjára gondolt, és
követte a társát a legfelső emeletre.
– Mindegy. Roarke is vett tőle egy képet, így talán segíthet
megtalálni a többi eladott művét. Különösen úgy, hogy a
gazembereknek több is a birtokukban lehet.
Graffiti, megszáradt óvszerek és sörszagú hányás helyett, amire
egy ilyen kopott épületben számítani lehet, minden falat festmények
díszítettek. Zöldellő parkot vagy képzelet szülte kastélyokat
ábrázoltak szökőkutakkal, tűzokádó sárkányokkal és szárnyas,
meztelen emberalakokkal.
– A nyakam rá, hogy nem Richie az egyetlen festő, aki itt lakik. Ez
valami kommunaféle lehet.
– Csak két lakás van ezen az emeleten – jegyezte meg Eve, amikor
felértek a negyedikre. A jobb oldali ajtó mögül lüktető zene
hallatszott ki. Richie lakása felé fordult és a mesterkódjával kinyitotta
a zárat.
A látvány egyáltalán nem érte meglepetésként. Azonnal előhúzta a
fegyverét. A tágas térben a széles ablak előtt rongyokra szabdalva
lógtak a vásznak. A padlón is összevagdosott vagy széttaposott képek
hevertek.
– Vizsgáljuk át a helyet.
Gyorsan végeztek, mivel a központi tér mellett mindössze egy
apró hálószobát, fürdőszobát és konyhát találtak a lakásban.
– A lehető legtöbb művét megsemmisítették – dugta vissza
utálkozva a tokjába Eve a fegyverét. – Így a birtokukban lévő néhány
kép értéke az egekbe szökik.
 – Ez bűncselekmény, és most nem a robbantásról és a
gyilkosságokról beszélek, Dallas, hanem ezeknek a festményeknek a
megrongálásáról. Nem létezik, hogy szeretik a művészetet. Nekik egy
alkotás csupán…
– Befektetés, amitől a lehető legmagasabb hasznot várják.
Határozzuk meg a betörés idejét. Mikor jutottak be és mikor távoztak.
Mert ha vették a fáradságot és ellopták Richie egyik képét Bankstől,
akkor fogadni merek, hogy innen is magukkal vittek néhányat,
mielőtt a többit megsemmisítették. Mikor indult el Richie a Salonba,
mikor engedték el Denbyt, hogy menjen a Salonba? Tudjuk, hogy
Denby mikor ért oda, tudjuk, mikor robbant a bomba, szóval, mikor
jutott idejük végrehajtani a betörést? Kérem a helyszínelő készletem,
Peabody.
Ezzel Eve átment a folyosó túlsó oldalára és becsengetett a másik
lakásba.
Amikor lendületesen kinyílt az ajtó, még mindig szólt a zene.
– Figyelj, Lollie, mondtam már neked, hogy… elnézést. Valaki
másra számítottam.
Egy nagyjából öt láb három hüvelyk magas nő állt Eve előtt.
Fekete trikója látni engedte izmos karját és a bal bicepszére tetovált
sellőt. Sötétszőke haját virágmintás kendő alá szorította, és laza,
szürke nadrágját is begyűrte acélbetétes bakancsába. A nyakában
zsinóron szemüveg lógott.
A kezében veszedelmesnek látszó vésőt tartott.
– Dallas hadnagy, NYPSD.
– Oké – tette bele a derekán viselt bőr szerszámtartóba a vésőt a
nő. – Miért?
– Ismeri Angelo Richie-t?
– Persze. Szemben lakik. Újra megkérdem, miért?
– Meghalt.
A nő felnevetett.
– Miről beszél? Átment pakolni a Salonba. Ma este lesz a nagy
kiállításának a megnyitója.
 – Már nem.
A nő mogyoróbarna szemét ekkor fátyolozta el az aggodalom első
felhője. A hangja is élesebben csengett.
– Mégis, mi a fenéről beszél?
– Milyen jól ismerte Richie-t?
– Előbb árulja el, hogy mi ez az egész.
– Délután robbanás történt a Salonban. Angelo Richie-n kívül még
négyen meghaltak.
– Robbanás. Gáz… gázrobbanás? Nem… Várjon, várjon egy kicsit
– fordult meg a nő, és levette a fejkendőjét. Kócos haja a vállára
hullott.
Eve belépett, és látta, hogy a lakás gyakorlatilag Richie lakásának
a tükörképe. Csakhogy ezt munkaállomásokra osztották, az egyiken
kövek – nyers kövek – hevertek, a munkapadon pedig fakalapácsokat
és még több vésőt látott. Egy kőoszlopból félig megformált arc nézett
ki rá.
Egy másik állomáson hegesztéshez használatos eszközöket vett
észre, a közelében fémdarabokból rakott kupac emelkedett.
– Megtudhatnám a nevét?
– Micsoda? – fordult vissza a házigazda, miközben sápadtan
kapkodta a levegőt.
– Szeretném tudni a nevét.
– Astrid vagyok. Astrid Baretta, de csak az Astridot használom.
Angelo tényleg meghalt?
– Barátok voltak?
– Azt hiszem, azok. Én… – csuklott el Astrid hangja, és a
tenyerébe temette az arcát. – Csodáltam a tehetségét. Mert valóban
tehetséges volt. Amellett nyegle és öntelt, de miért is ne lett volna az?
Mindketten nagyon komoly beosztás szerint dolgoztunk. Én szobrász
vagyok, és… és azt hiszem, be kell vallanom magának, hogy időnként
lefeküdtünk egymással. Semmi komoly, de… szóval, mindkettőnknek
így volt kényelmes.
– Mikor látta utoljára?
 – Múlt éjjel is nála aludtam. Amolyan „sok sikert” dugás volt. Jaj,
istenem, ez annyira szörnyen hangzik – telt meg könnyel Astrid
szeme. – Nem úgy értettem. Örültem a sikerének, tudja? Átvittem egy
üveg pezsgőt, megittuk, szexeltünk, és hazajöttem. Egész nap
dolgoztam, ezért nem is láttam, csak akkor, amikor elment pakolni.
– Az ott az ő képe?
Amikor Eve az arany és zöld színben pompázó hegyek előtt álló
nőt ábrázoló tanulmányra mutatott, Astrid bólintott. A nőalak egy
kertben állt, derekához szorította a kosarát és a nap felé fordította az
arcát.
– Igen. Még akkor festette, amikor Olaszországban lakott.
Toszkána az egyik kedvenc helyem. Nem sokkal azután vásároltam
tőle, hogy ideköltözött – sóhajtott fel. – Megengedhettem magamnak
a képet és ezt a lakást is. A családi vagyonból. Ezért használom csak a
keresztnevemet. A munkámmal akarok híres lenni, és még nagy utat
kell megtennem. Angelo viszont? Nem sok hiányzott hozzá, hogy
feltörjön. Máris komoly érdeklődés kísérte a munkáját. Ráadásul még
hosszú évek álltak előtte. Erre meghalt? Pont akkor, amikor kezdett
felfelé ívelni a pályája? Egy rohadt gázszivárgásban?
– Nem volt gázszivárgás.
– Nem értem. Azt mondta, robbanás történt.
– Nem jönne át a túloldalra? – kezdte vezetni Richie lakása felé
Eve, ahol Peabody már elkezdte a házkutatást.
Astridnek nem akadt el a lélegzete a látványtól. Helyette
panaszosan felnyögött.
– Nem, nem, nem. Ki tenne ilyet? Ki képes erre? A munkája.
Szörnyetegek. Kurva szörnyetegek.
Nem csordultak ki a könnyei, inkább valósággal gőzölgött a
szeme.
– Ki tenne ilyet? – visszhangozta Eve.
– Nem tudom. Nem ismerek olyan embert, aki képes lenne rá –
térdelt le pityeregve Astrid, és megérintette az egyik szétszaggatott
vásznat. – Remélem, hogy a pokolban égnek el miatta. Talán, talán
néhányat még meg lehet menteni. Nem lesznek már ugyanolyanok, de
kiváló restaurátorok vannak. Angelo nem ezt érdemelte. Nem ezt… –
hallgatott el hirtelen, és a könnyei is elapadtak, mint amikor az ember
elzár egy csapot. – Azt mondta, nem gázrobbanás történt. Miféle
rendőrök maguk?
– A gyilkossági csoporttól jöttünk.
– Gyilkosság – eresztette remegve maga mellé az ökölbe szorított
kezét Astrid, és lassan felállt. – Azt akarja mondani, valaki
meggyilkolta Angelót.
– Továbbá négy másik embert.
– Robbanás? Valaki felrobbantott egy bombát. A Salonban. Ott a
munkája. Itt a munkája – keményedett meg Astrid arca, akárcsak az
egyik munkapadján heverő kődarab. – Ó, értem már. Értem. Három
oka lehet, mindössze három. Értem.
– Melyik az a három?
– Az egyik, hogy a robbantó őrült… egyszerűen őrült. Vagy
őrülten féltékeny, mert ő akart feltörni. A harmadik pedig, hogy
valaki úgy gondolja, egy halott festő művei sokkal többet érnek az élő
festő műveinél, különösen akkor, ha sok meg is semmisül közülük.
– Ismer olyanokat, akikre illik valamelyik a három közül?
– Nem ismerek. Elmondanám, ha úgy lenne. Még személyesen is
segíteném levadászni őket.
– Kinek volt kulcsa ehhez a lakáshoz?
– Csak Angelónak. Ahogy azt már mondtam, néha lefeküdtünk
egymással… néha meg másokkal. Ennek ellenére még nekem is
csengetnem vagy kopognom kellett. Amennyire tudom, mindenkinek
így kellett tennie. Nem igazán szerzett közeli barátokat. Csakhogy
komoly ellenségeket sem.
– Nem említette Jordan Banks nevét?
– Nekem nem.
– Hugo Markint?
– Sajnálom, nem.
– Wayne Denby.
 – Persze. Ő a Salon egyik tulajdonosa. Még én is találkoztam vele
néhányszor. Eljött, hogy megbeszélje Angelóval, melyik képei vesznek
majd részt a kiállításon. Igazság szerint jobban értett ehhez… és ezt
Angelo is tudta. Ő jól van, ugye?
– Nem.
Astrid ajkai remegve nyíltak szét.
– Volt egy fia. Mesélt a kisfiáról. Amikor először találkoztunk,
azzal búcsúzott, hogy… bábszínházba viszi a kisfiát és a feleségét.
– Nem vett észre senkit a mai napon az épület körül, aki nem illett
ide? Nem hallott semmi szokatlant?
Astrid megrázta a fejét és újra könnyek gyűltek a szemébe.
– Egész nap dolgoztam, és szeretem, ha hangosan szól a zene, de…
Lollie. Talán Lollie látott valamit. Sokat nézi az utcát, abból merít
ihletet.
– Melyik lakásban lakik?
– Majd én lekísérem. Kérem, csinálnom kell valamit – meredt az
összevagdosott, szétszaggatott vásznakra. – Csinálnom kell valamit.
Majd én lekísérem.
– Peabody, biztosítsd a helyszínt.
– Értettem. Tájékoztattam Baxtert. Bármelyik pillanatban
megérkezhetnek.
– Induljunk, Astrid.
– Csak egy emelettel lakik lejjebb. Amikor maga becsöngetett,
akkor is azt hittem, hogy ő jött fel. Egész nap azzal piszkált, hogy
menjek le és segítsek neki ruhát választani az estére. Együtt akartunk
menni. Nemrég nagy csinnadrattával szakított a fiújával, ezért… csak
locsogok itt összevissza. Ha beszélek, akkor nem kell gondolkodnom.
– Minden oké.
A harmadik emeleten hat lakás épült. Astrid odalépett az egyik
ajtó elé, amiről Eve úgy vélte, közvetlenül Richie stúdiója alá nyílik.
Egy összefestékezett fehér köpenyt és fekete nadrágot viselő nő
nyitott ajtót. A festékfoltok nem rejtették el a köpeny alatti
domborulatokat.
 A haját színes fonatokba fogta, csinos arcában óriási, homokszín
szempár ült.
– Na, végre! Gyere és nézd meg, melyik… Ó, elnézést. Szia! –
mosolygott szélesen Eve-re.
– Lollie, ő itt… ne haragudjon, elfelejtettem a nevét.
– Dallas hadnagy.
– Dallas hadnagy. Azért…
– Persze, mint a videóban. Szia!
– Nem úgy, mint a videóban… – kezdte Astrid.
– Dehogynem. Tegnap este néztem meg és egy egész pint
jégkrémet megettem közben, mert szomorú és dühös lettem Franco
miatt. És a díjat kapja… maratont adtak a képernyőn. Sok videót
megnéztem. Astridnak fogsz modellt állni? Ez szuper. Félelmetes az
arcod.
– Nem azért jött ide. Elnézést – fordult Eve felé Astrid, majd
megfogta Lollie vállát. – Sss. Rossz hírt hoztam, Lollie.
– Miféle rossz hírt?
– Angelo. Meggyilkolták.
– Ne mondj ilyet, Astrid. Ne mondj ilyet. Angelo most is a
megnyitóra készül.
– A Salonban történt – kísérte hátra Lollie-t Astrid egy szobába,
ami feleakkora volt, mint a stúdió fölötte. A hatalmas ablak előtt
festőállvány állt. Eve látta rajta a város félig kész látképét. Közben
Astrid az egyik fotelhez vezette Lollie-t.
– Valaki gonosz tréfát űz velünk – erősködött Lollie.
– Nem, ez nem tréfa, és most ne kezdj hisztériázni vagy drámázni,
Lollie. Ez sokkal fontosabb annál. Hisztizni később is ráérsz.
– De… Angelo.
– Mesélj Dallas hadnagynak Angelóról. Én addig hozok
magunknak egy italt. Felteszem, maga nem kér a borból.
– Nem – erősítette meg Eve. – Menjen csak – húzott elő egy
hokedlit, és leült Lollie-val szemben. – Mikor találkozott vagy beszélt
utoljára Angelóval?
 – Délután. Legalábbis azt hiszem, délután volt, vagy majdnem
délután. Nem sokkal azelőtt ébredtem fel. Az este sokáig néztem a
maratont, rengeteg jégkrémet ettem, és nincs órám. Nem szeretek az
idő miatt idegeskedni, de szerintem dél körül lehetett. A fényből
gondolom.
– Hol találkoztak?
– Éppen feltöltődtem, és láttam, ahogy kihajol az ablakon. Én is
kinyitottam az ablakot… azt a kis oldalablakot, és odakiáltottam neki.
Azt mondtam: „Sok szerencsét, Angelo.” Ő meg puszit dobott nekem
és elsétált. Sírni fogok, Astrid.
– Semmi baj, csak ne kezdj hisztizni – nyomott Lollie kezébe egy
pohár szalmaszínű bort Astrid, majd egy hajtásra kiürítette a saját
poharának a felét.
– Nem vett észre senkit az épület körül, aki nem tartozott ide?
– Nem. Pedig innen festek. Kilátni az ablakon.
– Közvetlenül Angelo stúdiója alatt lakik. Nem hallott semmit
odafentről?
– Nem. Jó, hallottam az embereket, akik a képekért jöttek.
Hallottam, ahogy feljön a lift.
– Miféle embereket?
– Azt hiszem, a Salonból.
– Hogy néztek ki?
– Igazából nem is tudom. Festettem. Csak annyit láttam, hogy
megáll egy kocsi… és nem akartam, hogy az is szerepeljen a képen.
– Milyen kocsit látott?
– Igazából nem is kocsi volt, hanem inkább furgon. Egy fekete
furgon. Igyekeztem kizárni a tudatomból, mert kibillentett az
egyensúlyomból.
Eve tovább kérdezősködött.
– Öregek voltak?
– Nem tu… nem öregesen mozogtak. Nem láttam az arcukat.
Napszemüveg volt rajtuk… nagyon sütött a nap. Meg sapka. Ráadásul
ki is zártam őket a tudatomból. Utána hallottam, ahogy lemegy és
feljön a lift. Az nagyon zajos.
– Ez mennyi idővel Angelo távozása után történt?
– Nem sokkal. Inkább kevesebb, mint több idővel. Nincs órám –
ismételte meg könnytől fénylő szemmel. – Sajnálom.
– Minden oké.
– Odafent is hallottam őket. Igazság szerint nem sok mindent
szoktam fentről hallani, de ők néha mintha elejtettek vagy letapostak
volna valamit. Utána újra lement a lift. Láttam, hogy magukkal viszik
Angelo néhány festményét. Erről eszembe jutott a megnyitó. Azonnal
felhívtalak, Astrid, hogy mit vegyek fel.
– Ez mikor történt? – fordult villámgyorsan Astrid felé Eve.
– Mikor hívtál fel először, Lollie?
– Összesen hányszor hívtalak fel?
– Négyszer.
– Először akkor, amikor láttam Angelót elmenni. Azt hiszem, most
a harmadik hívásról beszélünk. Elnézést.
– Minden oké – masszírozta meg Lollie vállát Astrid. – Szerintem
az fél három vagy három körül lehetett. Első ízben fél tizenkettőkor
hívtál, akkor mehetett el Angelo. Másodszor nem sokkal egy után…
éppen akkor tartottam szünetet. Harmadjára fél három után, de még
három előtt. Mert negyedjére akkor hívtál, amikor pár perc múlva az
ajtóban is megjelentél. Akkor megnéztem az időt, és majdnem öt
órára járt.
– Ezzel sokat segített. Lollie, mit tud még mondani a férfiakról
vagy a furgonról?
– Bárcsak többet is tudnék! Nem hiszem, hogy öregek voltak, mert
gyorsan mozogtak. Oda akartam kiabálni nekik, de csak gondolatban
tettem meg: Kifelé a festményemből! Szerintem a furgon új volt, vagy
feltűnően tiszta. Ragyogott, márpedig én nem akartam lefesteni
semmit, ami ragyog.
– Ablakot is látott az oldalán?
– Nem.
– Esetleg valami feliratot?
 – Mondjuk egy cég nevét? Nem. Sima fekete volt. Ebben biztos
vagyok.
– Mi a helyzet a férfiak sapkájával? Milyen sapkát viseltek?
– Óóó – kortyolt nagyot a borából Lollie, és lehunyta a szemét. –
Fülvédőset? Azt hiszem. Tájképeket és városképeket festek. Amikor
alakokat helyezek el a képeimben, ők is részei a tájnak… és nem
dolgozom ki a részleteket. Közelebbről nézem a dolgokat, mint az
emberek, mert nem festek embereket. Nem voltak öregek és fekete
ruhát hordtak. Olyan feketét, mint a furgonjuk. A napszemüvegben
biztos vagyok. Szerintem füles sapka volt a fejükön. Esetleg kesztyűt
is húztak? Azt hiszem, talán. Egyszerűen nem néztem meg őket
alaposan. Útban voltak. Ráadásul mindkét alkalommal csak pár
másodpercre gyalogoltak bele a festménybe.
– Mutatok egy képet. Maga szerint lehetett ez az ember? – vette
elő Markin igazolványképét Eve, és úgy tartotta, hogy a
hüvelykujjával eltakarja az adatokat.
Lollie az ajkába harapott.
– Szeretnék igent mondani, mert segíteni akarok, de igazság
szerint fogalmam sincs. Segíteni akarok. Modellt álltam Angelónak.
Tisztességesen kifizetett és abból a pénzből festéket vásároltam.
Segíteni akarok. Elnézést.
– Segített. Mindketten segítettek.
– Hallod? Segítettünk – hajtotta Astrid vállára a fejét Lollie.
Eve magukra hagyta őket és visszament a negyedikre, ahol az
időközben megérkezett Baxter és Trueheart együtt dolgoztak
Peabodyval.
– A takarítók már elindultak – tájékoztatta Peabody.
– Sikerült közelítőleg megtudnom néhány időpontot. Richie
nagyjából fél tizenkettőkor távozott. A kilenc tizenegyet tizennégy óra
negyvenhat perckor hívták a robbantás miatt. A legpontosabb becslés
szerint a gyilkosok tizennégy harminc és tizenöt óra között sétáltak ki
innen Richie néhány festményével.
Baxter megrázta a fejét.
 – Nem létezik, hogy ennyi idő alatt kitépték a keretből ezt a
rengeteg képet és berakták, amit el akartak vinni… úgy, hogy a
robbantás után kezdtek hozzá. Tizenöt perc? Be kellett jutniuk,
feljönni az emeletre, mindent szétdobálni, összepakolni a
festményeket és eltűnni.
– Ahogy mondod. Bedrótozták Denbyt, hogy figyelhessék.
Elengedték és utána követték, vagy kitették a Salon közelében, és
egyenesen idehajtottak. Csak néhány háztömb. Feltehetőleg már
idebent rámoltak, amikor a bomba felrobbant. Utána tönkretették a
maradék vásznakat. Ha Denby nem követi az utasításokat, akkor erre
nem lett volna szükség. Akkorra már náluk volt néhány kép, szóval
mindenképpen nyernek.
– A biztonsági rendszer szemétre való – gondolkodott hangosan
Baxter. – Gyorsan át tudtak jutni rajta. Feljöttek a lifttel. A lakásban
mindent előkészítettek, már csak tönkre kellett tenniük a maradékot
és kivinni néhány képet. Mivel szállították el?
– Egy ablaktalan, fekete furgonnal. Ami csillogott. A szemtanú
mindössze ennyit jegyzett meg. Két fekete ruhás férfi
napszemüvegben és füles sapkában. Hideg az idő, de süt a nap, szóval
nem tűnt fel senkinek. Nem nézte meg őket alaposan, nem is igazán
érdekelte a dolog, de legalább tudjuk, hogy fekete furgonnal
közlekednek, tudjuk, mikor jártak itt, és ez is több a semminél.
– Szólok néhány járőrnek, hogy vizsgálják át a környéket és
kérdezősködjenek – mondta Baxter.
– Csináld. Trueheart, nézz utána, kik kölcsönöztek új, fekete, ablak
nélküli furgont.
– Igenis, hadnagy.
– Baxter, mondd el, mit sikerült megtudnod az anyától és a
gyerektől.
– Ugyanazt a személyleírást adták, mint az első áldozatok. Fekete
ruha, csuklya, fehér álarc, fekete kesztyű. A feleség kedd hajnalban
arra ébredt, hogy valaki erősen arcon üti. A férje eszméletlenül
hevert, és az egyik támadó újra megütötte, miközben a másik az ágy
lábához rángatta a pasast és odakötözte hozzá. Addigra már be volt
tömve a szája. Miközben a nőt is az ágyhoz kötözték, mondta nekik,
hogy vigyék, amit csak akarnak. Látta, hogy eltörnek valamit a férje
orra alatt, amitől magához tér. Rángatni kezdte a köteleit, mire újfent
megütötték, és ráparancsoltak, hogy üljön nyugodtan és maradjon
csendben, különben tovább verik a feleségét. Közben a másik behozta
a gyereket, aki az anyja után sírt. Mintha újra játszották volna az első
esetet, Dallas. Elzárták a kisfiút… de nem tömték be a száját, hogy a
szülei hallják a sírását. Ez csak annyiban különbözött, hogy amikor az
anyát erőszakkal fenyegették, közölte velük, hogy terhes, és
könyörgött, hogy ne bántsák se a kisfiát, se a babát.
– Csak kevés embernek árulták el – mondta Eve. – A gyilkosok
sem tudtak róla, hiába gyűjtöttek be minden elérhető információt.
– Ezek után nem sokat verték és az erőszakkal való fenyegetés is
elmaradt. Viszont… – sziszegett Baxter. – Rohadékok. Tudod, mit
mondtak a férjnek, mielőtt a nőt kirángatták volna a szobából és
bezárták? Az egyik elővett egy kést, és közölte vele, hogy ha nem
teszi meg, amit akarnak, akkor elvágja a kisfiú torkát. Ami gyors és
nem fáj sokáig. Utána viszont kivágja a babát az asszonyból. Lassú
halált fog halni, és a kisbaba? Azt majd meglátják.
Eve az ablakhoz lépett és kinézett.
– Találtatok kapcsolatot Rogannel, a feleségével vagy a gyerekkel?
Karsonnal?
– Eddig még nem. A nő egyiküket sem ismeri. A gyerek azt
mesélte, hogy aki a legtöbbet vigyázott rá, még mesét is olvasott neki.
– Nem az volt, aki azzal fenyegetőzött, hogy kivágja a magzatot az
anyából.
– Nem, a másik.
– Lágyabb a szíve. A másik szereti az erőszakot, szereti éreztetni
az erejét. Ennek ellenére életben hagyják őket. Ez nem fog sokáig
tartani, ha tovább folytatják. Egyszer vége szakad, méghozzá
hamarosan. Trueheart?
– Kettőt is találtam, hadnagy. Ellenőrzöm a kertvárosokat és New
Jersey-t is.
– Jó ötlet. Állítsd sorba a találatokat, utána pedig nyomozd le
mindegyiket. Peabody, fárasszunk ki néhány embert a listánkról.
Baxter, biztosítsd a helyszínt, amíg a takarítók ide nem érnek, utána
te is állj rá a kölcsönzött furgonokra – indult Eve lefelé a lépcsőn. – A
földrajzi adatokat is vedd fel a nevek mellé. Miénk az első kettő a
kapitányságig, vagy a környékéig. Utána menjetek haza. Én is
hazamegyek. A holnapi kihallgatások előtt még próbáljuk meg
lefaragni a névsorban szereplők számát.
Hacsak nem történik valami, gondolta Eve, hosszú éjszaka és még
hosszabb másnap elé néznek.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Miután Eve végzett a kihallgatásokkal, az eligazításokkal, a

papírmunkával és a jelentések megírásával, bevonszolta magát a
házba. Ahol Summerset azonnal előbukkant a semmiből.
– Ma este elég későn ért haza. Felteszem, semmi sem tart örökké.
Eve kimerült tekintettel végigmérte.
– Kivéve magát. Magának már két- vagy háromszáz éve vége –
bújt ki a kabátjából, majd miután a lépcsőkorlát oszlopára dobta,
elindult felfelé.
Amikor besétált a dolgozószobájába, Roarke a macska kíséretében
előbújt a sajátjából.
– Látod, megérkezett.
– Már amennyi maradt belőlem – rázta le magáról a blézerét Eve,
miközben a macska a lábához dörgölőzött. Tizenöt órányi viselést
követően a legfinomabb anyag és a legjobb szabás is
kényszerzubbonnyá változott.
Roarke elvette tőle a blézert, még mielőtt bedobta a leginkább
kézre eső fotelbe.
– Először is… – vett elő a zsebéből egy szelencét, és felpattintotta
a fedelét.
Eve mogorván meredt az apró, kék fájdalomcsillapító tablettákra.
– Ebből egész raktárnyit tartasz magadnál?
– Kellene. Bánjunk el a fejfájásoddal, aminek idáig hallom a
hasogatását, és lazítsunk öt percet.
– Öt perc jólesne – vette el a fájdalomcsillapítót Eve, habár a
fejfájása nem hasogatott, inkább csak tompán lüktetett, és hagyta,
hogy Roarke finoman a heverőhöz terelje. – Te is dolgoztál.
 – Igen, miután Summersettel ettünk néhány falatot és közben
mesélt a vakációjáról – fordította magának háttal a feleségét Roarke,
és masszírozni kezdte a vállát. – Jól érezték magukat Ivanával.
– Hogyan küzdjek a fejfájással, amikor az jár a fejemben, hogy
Summerset szexelt?
– Egy szóval sem említettem a szexet.
– Csak céloztál rá.
– Ha tovább erőlteted a témát, mindkettőnknek fájni fog a feje. A
válladban érzett szikladarabokon felül.
– Ocsmány egy nap volt. Nagyon ocsmány nap – éppen ezért nem
lenne nagyszerű csak úgy hátradőlni és élvezni a különleges
képességgel megáldott kezek munkáját? – Ettem. Bedobtam a Roarke-
módszert, és rendeltem pizzát az egész csapatnak.
– Ezt is megírtad, amikor üzentél, hogy késni fogsz. Szereztél vele
egy jó pontot – hajolt előre Roarke, és megpuszilta a felesége tarkóját.
– Hozok neked egy pohár bort, és meséld el, hogy mire jutottatok.
– Szívesebben innék sört, de még annál is szívesebben innék egy
kávét – tette hozzá Eve. – Viszont rögtön hangot adnál annak a
véleményednek, hogy tartsak szünetet a kávézásban. A sör legalább
nyomozóhoz illő ital.
– Én ugyan nem vagyok nyomozó, de veled tartok. Maradt még
Will Bannon söréből. Az kifejezetten nyomozósör. Megfelel?
– Húzóra. Kösz.
A fejfájása eddigre már távoli suttogássá tompult. A nyakában és a
vállában érzett kősziklák pedig kevésbé bosszantó kavicsokká
morzsolódtak.
Roarke pontosan tudta, mire van szüksége.
Ezért amikor visszajött a sörrel, Eve felült, odabújt mellé és
átkarolta.
– Itt vagyok – nyugtatta meg Roarke a feleségét.
– Nincs semmi baj, csak… jó hazaérni. Így könnyebb elviselni egy
hosszú, ocsmány napot, és azt, hogy több halottat is láttam ezen a
hosszú, ocsmány napon. Még arról is megfeledkezem, hogy ezen a
hosszú, ocsmány napon gyakorlatilag nem jutottam előre, mert jó
hazaérni és itthon lenni – hajtotta hátra Eve a fejét, és megcsókolta a
férjét, majd addig fészkelődött, amíg beleült az ölébe és hosszan
kortyolt a Pilsnerből, amit Roarke kitöltött neki. – A sör is nagyon
finom.
– Ez igaz, és fogadni merek, hogy azért jutottál valamire.
– Egyáltalán nem úgy érzem, és minden egyes alkalommal csak
romlik a helyzet, amikor értesítenem kell a hozzátartozókat az őket
ért veszteségről. Ma csak hárommal beszéltem, ugyanis Denby
feleségének Baxter mondta el a rossz hírt.
– Hogy van?
– Tartja magát. Nem bántak el vele annyira, mint az első
áldozattal. Eltört az orra és néhány ujja. Elsősorban az arcát ütötték,
különösen azután, hogy elárulta a támadóinak: gyereket vár. Velük
kevesebb időt töltöttek. Talán Denby hamarabb megtört, mint Rogan,
vagy a pakolást akarták szétrobbantani, nem pedig a megnyitót.
– Szerinted az első.
– Aha, de nem csak azért, mert Denby hamarabb megtört, hanem
azért is, mert rá kellett ébredniük, hogy egy terhes nő került a kezeik
közé. Szerintem felpörgették a tempót. Így is megkapták, amit
akartak, de változtattak az eredeti terveken, beleértve egy fényes
nappal végrehajtott betörést – húzta meg ismét a sörét Eve.
Mindent elmesélt a család megtámadásától kezdve Richie
stúdiójának a feldúlásáig és a festményeinek a megsemmisítéséig.
– Még mindig azokat ellenőrizzük, akik fekete ablaktalan furgont
kölcsönöztek, de eddig mindenkit rendben találtunk. Talán a sajátjuk,
vagy hozzáférnek egyhez, esetleg néhány órával az akció előtt lopták,
és még senkinek sem tűnt fel.
– Elküldöd a házban lakó szemtanút egy rendőrségi rajzolóhoz,
például Yancyhez?
– Lehetséges, de nem hiszem, hogy ez vezet valahová. Az a nő
szinte semmire sem emlékezett. Még a férfiak bőrszínére és a
magasságára sem. A harmadikról nem figyelt oda az érkezőkre. Az is
szerencse, hogy ennyit sikerült megtudnunk. A takarítók listáján
huszonkét tönkretett vászon szerepel… ebből tizenöt teljesen
megsemmisült, a többi hét csak részben. Továbbá a halott Angelón
kívül senki sem tudná megmondani, hogy a betörők hány elkészült
festményt vittek magukkal.
– Ha kezdettől fogva így tervezték, valószínűleg nem vásároltak be
előre a képeiből.
– Aha, ez sem hagy nyugodni. Ismersz embereket a műgyűjtők
világából, és azok is ismernek másokat.
– Majd körülszaglászok. Annyit viszont máris el tudok mondani,
hogy Angelo alkotásainak az ára meredeken elindult felfelé. Amint
napvilágot láttak a részletek, a halálának a körülményei, és az, hogy
milyen sok képe veszett oda… akadnak gyűjtők, akik a körülmények
hatására többet fizetnek egy-egy művéért. Jóval többet.
– Esetleg ismersz is néhányat ezek közül a beteg gazemberek
közül?
– Egypárat. Ha az elkövetők terv szerint jártak el, márpedig
minden jel erre utal, akkor ők is ismernek legalább egyet.
– Aha. Vannak kapcsolataik. Az üzleti élettel és a tőzsdével,
valamint a műgyűjtők világával. Szerencsejátékosok. Nem tudom
kitalálni a következő lépésüket. Kellett lennie tartalék tervüknek vagy
tartalék áldozatuknak arra az esetre, ha valami félresikerül. Mivel
azonban mindkét alkalommal sikerrel jártak, miért ne vennék most
elő a tartalék tervüket?
– Akadnak, akik kiszállnak, amíg még nyerésben vannak –
emlékeztette Roarke, de Eve csak a fejét rázta.
– Ezek ketten nem olyanok. Továbbá gyorsan le fognak csapni, ez
is jellemző rájuk. Bumm, bumm, bumm. Mennyit fizettél a
birtokodban lévő képért?
– Örülök, hogy utánanéztem, mivel sejtettem, hogy megkérdezed.
Ötvenezer eurót. Száztizenötezer dollárra biztosítottam. Az értéke
egyre csak növekszik.
– Szerinted mennyit érne most az egyik olyan beteges
gazembernek?
Roarke elgondolkodva kortyolt a söréből.
– Úgy gondolom, a törvényes csatornákon keresztül, vagyis
leghamarabb holnap el tudnám adni negyedmillió dollárért. Kevésbé
törvényesen, ha várnék néhány napot? Miután a média
megszellőztette, mennyi maradt az eredeti festményeiből?
Félmillióért.
– Pokolian gyors és magas haszon, igaz? Mivel több lopott képet is
birtokolnak, vagyis semmit sem kellett befektetniük, milliókat
kereshetnek.
– Ha okosak, akkor várnak néhány évet, hadd érlelődjön a festő
hírneve… mert semmi kétségem, hogy így lesz, ugyanis kivételes
tehetség volt, aki fiatalon, tragikus körülmények között távozott az
élők sorából. Ezt követően egy olyan képért, mint ami nálunk is van,
több milliót megadnak.
– Ezek az alakok nem fognak várni. Talán, de csak talán egy vagy
két képet megtartanak, ha már egyszer szeretik a szerencsejátékot.
Számukra a gyors haszonszerzés áll az első helyen. A gyors eredmény.
Már kinyújtották a csápjaikat, vagy éppen most nyújtják ki. Eladják a
részvényeket, eladják a festményeket – gondolkodott hangosan Eve –,
és felmarkolják a pénzt. A tiszta nyereséget. Erre kell
összpontosítanunk. A kapzsiságuk fogja lebuktatni őket. Erre kell
összpontosítanunk, amíg rá nem jövök, hogy ki a következő
célpontjuk.
– A részvények nyomon követésével az a baj, hogy történhetnek
belső értékesítések, napi értékesítések, egyes kereskedők offshore
paradicsomokban vagy a Földön kívül bejegyzett, mindössze
kódszámmal jelzett bankszámlát használnak. Továbbá a tettesek
inkább kisebb adagokban dobják piacra a részvényeket, mint nagy
csomagokban. Mert egy nagyobb csomagot elég könnyű visszakövetni
a forrásig… még az imént felsoroltak ellenére is.
– Erről eddig miért nem hallottam? – kérdezte ellentmondást nem
tűrő hangon Eve.
 – Mert sehová sem vezetnének el téged. Mint ahogy a furgon
kölcsönzői, ezek az eladók is törvényesen járnak el, és semmi közük
az ügyedhez. Ennek ellenére megvizsgálom őket a kedvedért. Kissé
sűrű napod volt.
– Aha. Aha. Ne haragudj. Köszönöm.
– Mi nyomaszt még a kimerültségen és a frusztráción kívül?
– Tizennyolc halottnak nagy a súlya.
– Azon kívül?
Eve vett egy mély lélegzetet.
– Mondtam Peabodynak, hogy Nadine elviszi erre az Oscar-izére.
McNabbal együtt. Meg azt is, hogy Leonardóval együtt intézitek a
ruháját. Ezért Peabody… Jézusom – bámult a sörébe Eve, majd
félretolta a félig üres üveget, és felállt. – Először nem szólt egy szót
sem, utána meg elkezdte, hogy nem hagyhat itt a nyomozás közepén,
de lesöpörtem az ellenkezését. Erre elsírta magát. Egyszerűen sírni
kezdett, és arról hadovált, hogy ez volt az élete egyik álma, vagy mi.
Meg annyira örül, hogy inkább befogja a száját, nehogy
felbosszantson – túrt sziszegve a hajába. – Utána meg bumm.
– Ami mindent megváltoztatott.
– Krisztusom, de még mennyire. Már korábban is felvetette, hogy
a munka az első. Nem siránkozott.
– Ilyen a mi Peabodynk – felelt Roarke.
– Azt mondtam, még nem gondoltam át… csak dolgozzunk.
Csakhogy valóban a munka az első. Ha nem zárjuk le az ügyet, vagy
ha újra lecsapnak, nem tudom elengedni. Nem csak a barátom, nem
csak a társam. A felettese vagyok. Teszem, amit tennem kell.
– Igen – állt fel Roarke. – Első a munka, a halottak és az
áldozatok. Peabody ezt sohasem kérdőjelezné meg. Jó nyomozó, így
neki is ezek állnak az első helyen. Csakhogy…
– Itt nem lehet semmiféle „csakhogy” – kezdte Eve.
– Csakhogy – ismételte meg Roarke, miközben a felesége vállára
tette a kezét – lehetnék én is a Peabodyd.
– Ez nem…
 – Nem vagyok nyomozó – vágott közbe Roarke –, de van
tapasztalatom, és ebben a konkrét ügyben vannak bizonyos
kapcsolataim is, amelyek még hasznosak lehetnek. Addig használod
őket, ameddig csak akarod.
– Neked is végezned kell a saját munkád.
– Nincs semmi, ami ne várhatna. A munkád talán nem az első a
számomra, te viszont az vagy. Továbbá Peabody, Nadine és Mavis is
sokat jelentenek nekem. Akárcsak az áldozatok. Ha úgy gondolod,
tedd, amit szerinted tenned kell, és cipeld a terhet. Tovább tudod
cipelni Peabodynál, aki sohasem hibáztatna a munka miatt. Szóval,
akár én is lehetnék a Peabodyd.
Eve-nek égett a mellkasa.
– Hülyén néznél ki abban a rózsaszín kabátban.
– Nos, van sajátom, vagy nem? Tehát szükség esetén néhány napig
egy civil szakértővel fogsz együtt dolgozni, miközben a nő, aki
mindkettőnknek sokat jelent, bűntudat nélkül élvezheti azt, amiről
egész életében álmodott – fogta meg Roarke a felesége kezét. – Én
pedig azt élvezem, hogy az okos és ügyes nyomozó társaságában
elkapok két kapzsi, gyilkos gazembert. A magam részéről csak nyerek
rajta.
– Mi lesz a bolygókkal és holdjaikkal, amiket meg akartál
vásárolni?
– Azt beszélik, hogy a jövő hétig a helyükön maradnak. Ha
mégsem, akkor majd örülök a pénznek, amit megspóroltál nekem.
Eve megszorította Roarke kezét.
– Megint bőgni fog.
– Én nem szoktam bőgni, szóval ezt is megnyered a dolgon.
– Oké – lépett közelebb a férjéhez Eve. – Viszont mielőtt elmegy, a
lelket is kihajtom belőle – fordult a táblája felé –, és sokkal jobban
fogom érezni magamat, ha közben őket is megtaláljuk.
– Akkor mondd el neki – javasolta Roarke. – Küldj neki egy
memót, dobjátok le együtt a terhet. A munka is jobban megy majd
utána. Mind a kettőtöknek.
 – Azt hiszem, igazad van. Először Peabodynak üzenek, utána
megírok néhány jelentést, és frissítem a táblát.
– Én meg felújítom az ismeretségem a néhány beteg gazemberrel a
műkereskedelem világából. Továbbá a sörödet is magammal viszem,
ugyanis látom, hogy nem akarod befejezni, de már el is indultál a
kávédért.
Eve valóban fogta a kávéját és megfogalmazta a memót.

Feladó: Eve Dallas hadnagy

Címzett: Delia Peabody nyomozó
Tárgy: Hivatalos eltávozás
Ez az üzenet megerősíti a korábban megbeszélt
és jóváhagyott eltávozásodat. Hivatalosan
engedélyezem a hetvenkét órás távollétet, ami
pénteken tizenhat órakor veszi kezdetét. A
fent említett időszakban a civil szakértőm
segítségével fogom folytatni a nyomozást és
vele együtt intézek minden hivatalos ügyet.
Ennyi.
Készülj fel rá, hogy a hivatalos eltávozás
kezdetéig a lelket is kihajtom belőled. Ha
pedig valami a fülembe jut a döntésemmel és az
utasításaimmal kapcsolatban, szétrúgom, ami a
seggedből még megmaradt.

Ennyi, gondolta Eve, és elkezdte körvonalazni a jelentését.

Húsz perc telt el Peabody válaszáig. Eve úgy vélte, a társa ennyi
ideig küzdött az ellen, hogy vitába szálljon vele, majd feloldozta és
kisírta magát.

Feladó: Delia Peabody nyomozó

Címzett: Eve Dallas hadnagy
Tárgy: Hivatalos eltávozás
 Hadnagy. Hálás vagyok neked az eltávozásért és
a civil szakértőnek, amiért lehetővé tette ezt
ennek a nagy erőfeszítést igénylő nyomozásnak
a közepén. Ha a körülmények hatására mégis
visszavonod az engedélyt, a hetvenkét órás
időintervallumon belül bármikor kész vagyok
újra felvenni a szolgálatot.

Készen állok kidolgozni a lelkemet, hátha

olyan vézna lesz miatta a fenekem, mint a
tied. (Jó lenne.)

Köszönöm.

Eve elmosolyodott és felállt, hogy aktualizálja a táblát.

Hátralépett és a frissen kitűzött képeket szemlélte, amikor belépett
Roarke.
– Szerintem találtam egy halvány nyomot – kezdte.
– Nekem a halvány nyom is megfelel.
– Az egyik… nevezzük az egyszerűség kedvéért beteg
gazembernek, említette, hogy néhány hete puhatolóztak nála. A sötét
weben keresztül érték el, amit a beteg gazemberek különösen
kedvelnek.
– Richie festményeivel kapcsolatban?
– Csak hipotetikusan. Ha tragikus körülmények között meghal a
festője egy bizonyos képnek, aminek az értéke meghalad egy bizonyos
összeget, vajon a beteg gazembert érdekelné-e, hogy licitáljon a
festményre?
– Ez tényleg nagyon bizonytalan. Mégis konkrét.
– A kapcsolatom azt állítja, hogy sokkal konkrétabb kérdéssel
keresték meg… elvégre, ha nem ismerné a festő nevét, akkor becslést
se tudna adni. Mondjuk, azóta mások is kifejezték az érdeklődésüket.
– Ilyen a beteg gazemberek világa.
– Igen, de hol lennénk az efféle beteg gazemberek nélkül?
Pillanatnyilag ott tart a dolog, hogy hipotetikusan visszautasítottak
minden további kérdést azzal, hogy tavasszal majd visszatérnek a
dologra. Azt tanácsolták a beteg gazembernek, hogy készüljön a
licitálásra.
– Hetekkel ezelőtt. Vagyis tudtak Richie-ről, tudtak a megnyitóról,
és valószínűleg már akkor kiválasztották Denbyt arra, hogy ő húzza
majd meg a ravaszt – járta körbe a szobáját Eve. – Akkor már tudták,
mikor lesz a kiállítás, és a hírverés is elkezdődött körülötte. A
marketing és a felhajtás közepette hagytak elég időt Richie-nek, hogy
befejezze a munkáját és kiválassza a kiállításra kerülő képeket. Igen.
És nem, a fúzió dátumát nem tűzték ki hetekkel korában. Persze
dolgoztak rajta, de pontosan csak az aláírás előtti napokban jelölték
ki. Végül közvetlenül egymás után kellett végrehajtaniuk a két akciót.
Talán először nem így tervezték, de már mindkettőbe befektettek, így
végre kellett hajtaniuk előbb az elsőt, utána a másodikat. Ostoba
döntést hoztak.
Amikor Roarke kivette a kezéből a kávét, és ő maga itta meg, kissé
mogorván meredt rá, de úgy vélte, tartozik a férjének.
– Tudod, hogyan lehetett volna okosabban, könnyebben és sokkal
közvetlenebbül a levegőbe repíteni a festőt és az alkotásait? Úgy,
hogy a stúdiójába küldik Denbyt, nem pedig a Salonba.
– Hm. Ebben tökéletesen igazad van – helyeselt Roarke. – Attól
eltekintve, hogy úgy nem tudtak volna több vásznat is ellopni.
– Számomra ebből az derül ki, hogy nincs vagy nem volt elég
megtakarításuk a képek felvásárlására. A részvényekre jutott, a
festményekre már nem. A részvényeknél meg tudták csinálni azt a
margin izét. Arra viszont nem jutott forrásuk, hogy egyszerre
foglalkozzanak a részvényekkel és a képekkel, ezért az ostobább utat
kellett választaniuk.
– Ostoba, de hatékony – mutatott rá Roarke.
– Még így is arról árulkodik, hogy nem egyszerűen csak pénzt
akarnak. Nagy szükségük van rá. Nem mondom, hogy nem a
kapzsiság az elsődleges mozgatórugójuk, de viszonylag kis összeg
fölött rendelkeznek. El kellett lopniuk a képeket. Tudták, hogy hetek
maradtak még a megnyitóig. Hetek maradtak még addig, amíg kőbe
vésik a fúziót – meredt a táblára. – Nem sok, de ez is valami.
– Azért ennél biztosan többet tudsz. A kihallgatások?
– Balra rendeztem azoknak a képét, akiknek alacsony
valószínűséget adtam. Jobbra pedig azt a hármat, amelyikhez
magasat. Ő a kivétel – érintett meg egy fényképet. – A sógora a
hadseregből vonult nyugállományba, és az egyik húga, nem az,
amelyik egy katonához ment férjhez, hanem a másik, műkincsek
adásvételével foglalkozik Firenzében. Továbbá, amikor kihallgattam,
idegesen viselkedett és próbált kitérni az egyenes válaszok elől.
Rejteget valamit.
– William O’Donnell – nézte meg Roarke az igazolványképet,
miközben kortyolt egyet a kávéjából. – Hmm.
– Mi az? – pördült meg azonnal Eve, és homlokráncolva meredt a
férjére. – Miféle hmm volt ez? Nagyon furcsa hmm-nek hallottam.
– Látom már, hogy a jövőben vigyáznom kell a hmm-jeimre.
Eve kinyújtott mutatóujjával megbökte a férje mellkasát.
– Ismered a pasast?
– William O’Donnellt nem ismerem, de ismerek egy bizonyos Liam
Donnellyt. Még Dublinból, a régi időkből. Azóta is összefutottunk
néhányszor.
– Hamis az igazolványa? Rohadék – indult azonnal a parancsnoki
központ felé Eve, de Roarke elkapta a karját.
– Nem a barátom. Nevezzük inkább a volt munkatársamnak.
Tűrhető betörőnek számított. Az évek során akadt néhány… közös
vállalkozásunk. Hol találtad meg?
– William O’Donnell néven az Econo egyik gépészmérnöke.
– Komolyan? Mondjuk, mindig ügyesen bánt a mechanikus
szerkezetekkel. Úgy hallottam, néhány egyéb vállalkozást követően
visszavonult. Legalábbis nagyrészt.
– Elég tűrhető betörő ahhoz, hogy áthatoljon Roganék és Denbyék
biztonsági rendszerén? Mert azon, amit Richie-nél találtunk, egy
félszemű idióta is keresztüljut.
– Sokat fejlődhetett, ha át tudott jutni a rendszeremen Roganék
házában, de nem lehetetlen, hogy megtette. Viszont sohasem venne
részt gyilkosságban. Sem nők és gyerekek megkínzásában. Ez
egyáltalán nem jellemző Liamre.
– Az emberek változnak.
– Ez igaz, ahogy az a mi példánkon is látszik. Legbelül viszont
csak ritkán. Ez nem Liam, Eve. Bálványozta az anyját és a három
húgát. Fogadni merek, hogy még mindig bálványozza őket. Egyetlen
alkalommal láttam, hogy erőszakhoz folyamodik, amikor az egyik…
honfitársa felpofozott egy bártündért. Liam felállt, felemelte a székét,
és annak az idiótának a képébe vágta. Ha jól emlékszem, több fogát is
kiverte vele. Utána felrángatta a földről és kényszerítette, hogy
bocsánatot kérjen. Azt mondta, Liam Donnelly jelenlétében senki sem
üthet meg egy nőt. Bicskánál veszélyesebb fegyvert sem tartott soha
magánál.
– Be kell vitetnem kihallgatni.
Roarke felsóhajtott.
– Add meg az elérhetőségét, hadd beszéljek előbb vele.
– Azért, hogy meglépjen, mielőtt…
– A francba már!
Mielőtt Roarke megfordult és elsétált, Eve látta a szemében
megvillanó dühöt. Érezte, hogy őt is elönti az indulat.
– Tizennyolc halott. A gyanúsítottak között ott egy régi haverod.
Ki kell hallgatnom.
– Tudod, egy rohadt zsaru időnként roppant kellemetlen tud lenni.
– Mindig is rohadt zsaru voltam.
Eve látta, hogy a férjében elcsitult a harag. Inkább rideg
kimértséggel fordult vissza feléje.
– Ezzel tökéletesen tisztában vagyok. Szerinted az, akivel egy bő
évtizede nem találkoztam, többet jelent nekem, mint az a tizennyolc,
akiket darabokra robbantottak? Azt hiszed? Akkor hogyan tudsz
együtt élni egy hozzám hasonló alakkal?
 – Abban hiszek, hogy a régi kapcsolatok újra megerősödhetnek.
– Olyannyira, hogy akár el is árulnálak téged?
– Ne adj szavakat a számba – fortyogott Eve-ben a harag. – Nem
beszéltem árulásról.
– Pedig ez az lenne. Ha nem bízol bennem, ha nem bízol bennem,
hogy melléd állok, akkor mit keresünk még itt?
– Már megint én vagyok a hibás – vágta rá Eve keserűen.
– Továbbá, mi fog történni, ha beviszel kihallgatásra egy hamis
papírokkal és priusszal bíró férfit? Mi fog történni, ha a többiben
ártatlan, márpedig szerintem az? A legkevesebb, hogy kiutasítják, de
akár börtönbe is kerülhet csak azért, mert nem hiszed rólam, hogy
képes vagyok kezelni a dolgot.
– Mi lesz, ha meglép?
– Talán már meg is lépett, de nem fog, mert semmi köze a
történtekhez. Beszélek vele, te meg közben nézz utána Liam
Donnellynek. Hátha valami többet találsz annál, mint amit mondtam.
Hátha egy olyan embert találsz, aki veri a nőket, halálra rémíti a
gyerekeket vagy gyilkolásra kényszeríti és közben a halálba hajszolja
az apjukat.
– Ha tévedsz…
– Minden követ megmozgatok, hogy én magam vigyem be
kihallgatásra, és hidd el, sokkal szélesebb az eszköztáram, mint neki.
– Csak csináld gyorsan! – csattant fel Eve még mindig dühösen,
miközben a parancsnoki központ felé indult, hogy elindítsa a keresést.
Feeney gyermekét, a Nemzetközi Nyilvántartást kellett igénybe
vennie. Elég könnyen megtalálta Donnellyt és foltos, fiatalkori
priuszát. Kisebb lopásokat követett el és elkötött néhány autót.
Később a jelek szerint egyre ügyesebben űzte a mesterséget. Csak
gyanúsítani tudták betöréssel vagy rablással, és mindig kizárólag üres
házak vagy irodák esetében. Nem támadt rá senkire az utcán, nem
keveredett erőszakos bűncselekményekbe. Egyszer tartóztatták csak
le, de bizonyítékok hiányában szabadon kellett engedniük. Elítélni is
csak egyszer ítélték el, a húszas éveinek a végén.
 Három évet ült, utána felszívódott.
Egyetlen erőszakos cselekedetet vagy fegyverbirtoklást sem talált,
ahol megemlítették volna a nevét.
Tovább lépett a családjára. Látta, hogy az anyja Queensben lakik a
húga és a nyugalmazott katona közelében. A másik húga New Jersey-
ben – ő is férjhez ment és családot alapított –, a harmadik pedig
Olaszországban él és dolgozik.
Egyikük sem szerepelt a rendőrség nyilvántartásában. Azt viszont
nem tudta eldönteni, hogy ettől megkönnyebbüljön vagy inkább
bosszankodjon.
Majd visszatért Roarke, és Eve úgy döntött, bosszankodni még
mindig könnyebb.
– Ideges volt – lépett a borszekrény elé Roarke. – Továbbá kitérő
válaszokat adott, mivel hallott már rólad. Megrémült. Természetesen
tudott a bombáról. Elvégre az Econónál dolgozik.
Roarke bort töltött. Eve csak ült és nem szólt egy árva szót sem.
– Eszébe sem jutott, hogy a rendőrök egy kíváncsi pillantásnál
többre méltatják, hiszen nem állt kapcsolatban a tárgyalások egyik
résztvevőjével sem. Felkavarta, amikor ma délután kihallgattad.
Ahogy azt te is tudod, felesége van és három gyereke. Tizenkét évvel
ezelőtt már William O’Donnellként ismerte meg a nejét. Miután New
Yorkba költözött és mielőtt… visszavonult. Az első gyereke születését
követően hagyott fel az addigi életmódjával, aminek már csaknem
kilenc éve. A házasságkötés előtt mesélt a feleségének Liamről, a
börtönben töltött évekről és a többiről. A nő ennek ellenére
hozzáment. A gyerekeknek viszont már nem mondtak el semmit –
pillantott a feleségére Roarke, miközben a borát kortyolgatta. – Fél,
hogy elég mélyre ásol, és átlátsz a személyazonosságán, és
lerombolod az életét, amit felépített. Fél, hogy el kell hagynia a
családját, vagy együtt fognak menekülni. Felhívhatod a húgát
Olaszországban. Szerinte ha Richie-re várt a hírnév, akkor erről
Colleen biztosan tudott, és mindenben segíteni fog neked. Reméli,
hogy nem fogsz beszélni a sógorával, mert ő semmit sem tud az
előéletéről. Az könnyedén tönkretehetné az egész családot, ennek
ellenére nem akar elszökni. Eléggé bízik bennem ahhoz, hogy ne
tegye, és azt is mondtam neki, hogy nem akarod szökésre
kényszeríteni három gyerekkel, és a hamis papírjai sem érdekelnek.
Rémült – fejezte be Roarke. – Ennek ellenére a kezedbe helyezi az
általa felépített életet, mert én arra kérem – lépett oda Eve elé. –
Szóval, mit jelent ez a számunkra, hadnagy?
– Azt mondtad, megérted, hogy a munka az első, utána meg a
szememre hányod, amikor tényleg a munkát teszem az első helyre.
– Te pedig amikor neked megfelel, arra kérsz, hogy segítsek
neked, de visszarántasz, amikor a módszerem eltér a tiédtől. Még úgy
is – folytatta Roarke, mielőtt Eve szóra nyithatta volna a száját –,
hogy mindketten az áldozatok érdekeit helyeztük az első helyre. Ha
Liamre támadsz, azzal csak fecséreled az időd és az energiád…
mintha több lenne belőlük a kelleténél.
– Sokkal több időmbe és erőfeszítésembe kerülne, ha társtettesként
üldöznöm kellene.
– Ez igaz, csakhogy nem vett részt a gyilkosságokban. Túlságosan
jó nyomozó vagy ahhoz, hogy másképp gondold, ha utánanéztél és
megismerted a múltját. Mindketten tisztában vagyunk vele, hogy
másképp is lehet végezni ezt a munkát, nem csak úgy, hogy
kirángatunk valakit a családja köréből és megizzasztjuk a
kihallgatóban. Ráadásul mindketten átléptük már a határt, ha éppen
nekünk vagy másoknak arra volt szükségünk.
– Neked így a könnyebb.
Roarke félrehajtotta a fejét.
– Gondolod?
Eve fújt egy nagyot.
– Szeretnék erre gondolni, arra viszont egyáltalán nem, hány
alkalommal lépted át a saját határaidat. Erősen billeg a mérleg.
– Szerintem nem. De az elviselhetetlen, hogy a belém vetett
bizalmad véges.
– Nem az. Bassza meg – hajtotta a tenyerébe a fejét Eve, mivel
újra lüktetni kezdett. – Ez nem arról szólt, hogy nem bízom benned.
Hanem arról, hogy nem bízom abban az alakban, akiről elismerted,
hogy tolvaj volt, csak azért, mert kedves emlékeket őrzöl róla.
Roarke ivott a borából.
– Bevallom, játszadoztam egy kicsit a határokkal. Ellenben
sohasem kockáztatnám a nyomozásod sikerét holmi kedves emlékek
miatt.
– Eddig nem találtam senkit, aki nála jobban illett volna a képbe.
Talán még Markin ilyen, de őt egyelőre nem tudom mivel
megszorongatni. Az alibijét azért ellenőrizni fogom.
– Nem is várok kevesebbet. Mint ahogy ő sem. Megyek és
elintézek néhány hívást. Neked pedig innod kellene néhány korty
vizet. Jobban hat tőle a fájdalomcsillapító és elnyomja az újra
feltámadt fejfájásodat.
– Bosszant, amikor belelátsz a fejembe.
– Elég a szemedbe nézni. Tudom, milyen a tekinteted, amikor
küzdesz a fájdalommal. Igyál egy kis vizet – kérte Roarke, mielőtt
távozott.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Amikor Roarke úgy ítélte, hogy mindent elvégzett, amit csak tudott,
Eve-et a parancsnoki központra borulva, alvás közben találta.
Ez már a második ilyen este, gondolta. A kimerültségig hajszolja
magát, miközben tizennyolc halott súlya nyomja a vállát. Úgy
döntött, semmi értelme vitába szállni vele. Bármennyire is fel tudta
idegesíteni, szerette ezt a nőt.
Eve képernyőjére pillantott, és látta, hogy már megint megcserélte
a nevek sorrendjét a listáján. A legvalószínűbb gyanúsítottak kerültek
előre, a legvalószínűtlenebbek pedig hátra.
Tudta, hogy a szemtől szemben zajló kihallgatások során tovább
fog változni a sorrend. Remekül olvasott az emberekben, értette a
hangsúlyok alig érezhető változását, a kézmozdulatokat, a szemek
villanását vagy a szófordulatokat.
Persze neki is akadnak gyengeségei, gondolta Roarke, de ebben ő
maga sem számított kivételnek. Mégsem bántotta a dolog.
Akármilyen bosszús volt még, felnyalábolta a feleségét.
Eve összerezzent és kis híján odacsapott, de mindkettejük
szerencséjére a reflexei élesek maradtak.
– Én csak…
– Túllendültél azon a ponton, ahol a kávé még ébren tartott – vitte
ölben a felvonóhoz Roarke.
– Megittam a vizet.
– Helyes.
Bevitte a hálószobába, ahol Galahad úgy hevert az ágy közepén,
mint az országút mellett az elütött állatok. Miután leültette Eve-et az
ágy szélére, ő maga is helyet foglalt és elkezdte lehúzni a cipőjét.
 A sajátját, gondolta Eve, és nem az övét. Talán ostoba apróság, de
felismerte a tüskét, amikor belé akarták szúrni.
Mint ahogy azt Roarke néhány perccel korábban végiggondolta,
valóban remekül olvasott az apró jelekből.
– Ha továbbra is haragudni akarsz…
– Ez nem attól függ, hogy mit akarok.
– Remek – rántotta le a csizmáját Eve, és félrelökte, mielőtt felállt,
hogy lehámozza magáról a fegyverövét. – Lehúztam a listáról vagy
nem? Azért sem jelentem fel, amiért hamis papírokkal él. Neked
viszont mindenképpen tájékoztatnod kellett, hogy felfigyeltem rá –
csapta le ingerülten a zsebében tárolt apróságokat az éjjeliszekrényre.
– Vagyis ha mégsem vonult vissza vagy megunja a pihenést,
lebuktatom. Ez már rajta múlik.
Roarke felállt és levette a pulóvert, amibe akkor bújt bele, amikor
hazaért a munkából.
– Lehúztad.
– Remek. Nagyszerű – rántotta ki a derékszíját Eve, ami úgy
csattant, mint az ostor. – A francba, ha nem bíznék benned, ötven
kilométernyire sem közelíthetnél meg egy nyomozást.
– Hacsak nem szolgálja éppen az érdekeidet.
Forró, olvadt, lángoló düh tört rá Roarke jeges keserűségének
hallatán.
– Ez hülyeség – lépett oda kimérten a férjéhez. – Hülyeség,
hülyeség – lökte meg. – Hülyeség.
– Óvatosan – figyelmeztette veszedelmesen halkan Roarke, de
ezzel csak olajat öntött a tűzre.
– Ó, kapd be! – lökte meg ismét Eve. – Én nyitottam ki előtted az
ajtót, és bármikor becsukhatom, mert én viselem a jelvényt. Én
vagyok a kibaszott főnök. Én nyitottam ki előtted az ajtót, és nyitva is
hagyom azért, mert bízom benned. Szóval, hagyd abba a duzzogást.
Eve akár az Északi-sark jegét is fel tudta volna olvasztani a
tekintetével, amikor ismételten lökött egyet a férjén. Majd
megtoldotta azzal a sértő gesztussal, amit egyszer Roarke is bevetett
vele szemben. Megfricskázta a vállát.
– Tessék, most én csinálom veled – izzottak kéken a szavai. A férje
másik vállát is meg akarta fricskázni, de Roarke elkapta a karját, mire
Eve felszegte az állát.
Egymásnak estek.
Dulakodás közben az ágyra zuhantak. A macska alig tudott
elugrani előlük. Fújva, majdhogynem köpdösve vonult biztonságos
távolságba. Eve és Roarke észre sem vették, a dominanciáért küzdve
gördültek jobbra-balra a matracon.
Egészen addig, amíg Eve belemarkolt Roarke hajába, az ajkához
rántotta és megcsókolta.
A szájuk, foguk és nyelvük vadállatias mohósággal találkozott.
Indulat fűtötte vágy perzselte a vérüket, kiégette belőlük a törődés, az
óvatosság utolsó gondolatfoszlányait is, ahogy Roarke széttépte a
felesége pulóverét és lerántotta a trikóját.
Mohó szája a mellére tapadt. Az érzéstől Eve a gyönyör és a
fájdalom közti vékony határon egyensúlyozott. Zihálva küzdött,
miközben vörös köd homályosította el az elméjét, de a teste életre
kelt, nagyon is életre kelt.
Ujjait a férje hátába fúrta, körmét a derekába mélyesztette. A
testét akarta – az érzést, az ízét, őt, keményen, keményen, keményen
– a saját testében érezni. Ollózó mozdulatot tett a lábával, áthelyezte
a testsúlyát, újra átfordult, és harcolt, hogy levetkőztesse Roarke-ot,
önmagát, és megszerezze, amit akar.
Roarke-ot. Miközben Roarke őt szerzi meg magának. Azonnal.
Roarke hátrébb húzódott és ezúttal ő kapta el Eve haját, ő rántotta
hátra a fejét, hogy szabadon maradjon a torka. Onnan csillapította az
éhségét, miközben kezével durván simogatta a testét, azt a karcsú,
harcoshoz méltó testet, amire úgy vágyott, mint a levegőre.
Amikor a férje az ujjával beléhatolt, Eve egyszerre kiáltott fel
diadalmasan és ijedten. Roarke mindkettőt hallani akarta, egyre
jobban és jobban, így kezdte Eve-et a csúcs felé hajszolni.
Abban a pillanatban, abban a gyönyörteljes pillanatban, amikor
elernyedt a teste, mielőtt erőt gyűjthetett volna, hogy megtartsa
magát, Roarke a hátára döntötte. Belemerült.
Egy pillanatig, még egy pillanatig együtt kapaszkodtak a
fűrészfogas perembe, együtt lógtak a levegőben, amely olyan sűrűvé
vált, hogy be sem lehetett lélegezni, és a szemük találkozott – a
lobogó, kék tűz és az olvadt barna.
Elragadták egymást, vezették és hagyták, hogy a másik vezesse
őket lázas vágyában, őrült szomjúságában, amivel egyre többet és
többet kíván. Elveszve a viharban Roarke összefüggéstelen ír szavakat
motyogott vadul.
A gyönyör csak gyűlt, gyűlt, egyre gyűlt, és amikor a csúcsra ért,
úgy vágott, akár a kardpenge.
Eve elgyengülve, kótyagos fejjel, minden dühétől megszabadulva
hevert a férje alatt. Az így keletkezett ürességet fokozatosan
megtöltötték a bánat lassan bekúszó indái.
– Nem te vagy az, akiben nem bízom. Sohasem te leszel az.
– Sohasem én voltam az, akiben nem akartál bízni – ellenkezett
Roarke. – Csakhogy a tekinteted néha teljesen másról mesél – gördült
le a feleségről. – A szív nem mindig akarja ugyanazt, mint az agy,
igaz? Ismerem a szíved, kedves Eve, de az agyadnak még mindig
akadnak titokzatos szegletei.
A ruhájuk szétszórva hevert az ágyon. Roarke először úgy
gondolta, egyszerűen lerúgja mindet a földre, de egy perc elteltével,
miután megnyugodott, inkább felállt és bedobta az egyik fotelbe.
Amint hátat fordított neki, Eve azonnal a hasára fordult és álomba
merült.
Kimerült szíve, agya és teste ezúttal ugyanazt akarta.
Betakarta a feleségét, majd odabújt melléje, és várta, hogy jöjjön
az álom.

• • •
A levegőt megülte a füst, a vér és a megperzselt hús szaga. Eve látta
az elszenesedett maradványokat, a megfeketedett, leszakadt
végtagokat, melyeken a bőr hólyagosan elvált a csonttól. A
vércseppek – a kátrányfekete vércseppek – indulatos festményt
pingáltak a falakra.
Egy vakító fehéren maradt faldarabon a foltok mellett ott
sorakozott az összes áldozat neve.
Tizennyolc név, de maradt hely mellettük.
Két férfi állt a szobában, két, feketébe öltözött, fehér álarcot viselő
alak. Suttogva beszéltek, Eve nem tudta kivenni a szavaik értelmét. A
fegyvere után nyúlt, de nem találta a helyén. Sem az oldalfegyverét,
sem a tartalékot. Felkészült a puszta kezes harcra, és támadott.
Csakhogy árnyékfalba ütközött. Ami áthatolhatatlannak bizonyult.
Kétségbeesetten ajtót vagy nyílást kezdett keresni, és talált is
egyet. Egészen a holtak nevét felsoroló falig hátrált, hogy elég helye
legyen, majd nekifutott, az utolsó pillanatban felugrott a levegőbe, és
egy hatalmas rúgással lesújtott.
A fal úgy söpörte le magáról, mint ahogy az ember söpri le a
legyet. Újra meg újra próbálkozott, ököllel püfölte az árnyékot, amíg
véresek nem lettek az ujjai.
A férfiak csak nézték az álarcuk mögül.
Egyikük nevetett, majd jókedvűen a másik vállára csapott.
– Mit gondolsz, meddig folytatja még?
Eve hallotta az ír akcentust – erősebbet, mint a Roarke-é.
Rémületében összeszorult a gyomra.
– Ez? Mindig is makacs kis szuka volt.
Eve gyomra már kavargott, és a rémület átadta helyét a
félelemnek és a belenyugvásnak. A férfiak levették az álarcot – habár
erre már egyáltalán nem volt szükség.
Úgy nézett szembe Richard Troyjal és Patrick Roarke-kal, hogy
mindössze egy árnyékfal választotta el őket.
– A kölyök mindig is elcseszett volt – szögezte le Patrick Roarke. –
Viszont nagyon hasonlít rám, így az ember azt hinné, többre is képes.
A tetejébe még ez a zsaru is.
 – Ez gyilkos – vigyorgott szélesen Troy. – Én vagyok rá a
bizonyíték.
– Így igaz. Halott vagy – mondta Eve. – Mindketten halottak
vagytok. Már régóta.
– Viszont sok hozzánk hasonlót találsz az élők között –
emlékeztette Troy. – Mi mindig eljövünk, kislány. Nyugodtan verd
csak magad a falba, mi mindig eljövünk.
– Mindig lesznek nálam jobbak.
– Nézz körül. Egyre magasabb a hullahegy, és nem tudtad
megakadályozni, ugye? – nevetett Patrick Roarke, majd ahogy
megrebbent az árnyék, whiskey-t töltött egy üvegből két pohárba.
Miközben koccintottak és ittak, Eve észrevette, hogy a két férfi
egy szobában áll, ahol rajtuk kívül van egy ágy is, amelyen vergődik
valaki. Az árnyék mögül nem tudta kivenni a részleteket, csak a
mozgást. Elfojtott sikolyokat is hallott.
– Többen is jönnek – emelte köszöntésre a másik fal felé a poharát
Troy.
A fal kivilágosodott, és Eve embereket vett észre mögötte. Vadul
verni kezdett a szíve.
Peabody, Mavis, te jó isten, a gyerek, Feeney.
A falhoz rohant és ököllel csépelni kezdte.
Nadine, Baxter, Leonardo, McNab. Még többen. Mindenki,
mindenki, akit fontosnak tartott. Summerset, Whitney, Trueheart,
Charles, Louise, Recsi. Az egész osztaga, Reo, mindenki ott nyüzsgött
a szobában, mint valami átkozott buliban.
Mira, Dennis Mira, Morris.
Ahányszor csak pislogott, mindig újabb és újabb alakok tűntek fel.
Hiába verte a falat és kiabált, nem látták és nem hallották.
Mindenki, mindenki, akit fontosnak tartott. Csakhogy a
legfontosabb még hiányzott.
– Hol van Roarke? Rohadjatok meg, hol van Roarke?
Sietve hátralépett – az alak az ágyon. Istenen, ó, istenem.
A két férfi az asztal mellett ült és pénzt számolt, amiből egész
hegy tornyosult a hátuk mögött.
– Sohasem lehet elég belőle, mi, Paddy?
– Nem bizony, Richie, valóban nem. Ráadásul a megszerzése az
igazi élvezet.
Az árnyékok változtak. Roarke nevét kezdte kiabálni, esküdözött,
hogy megtalálja a hozzá vezető utat, de amikor minden kitisztult,
nem látta a férjét. Önmagát látta, ahogy rettegve vergődik az ágyhoz
kötözve.
Pislogott a vörös fény, ki-be, ki-be, akárcsak egy emberöltővel
ezelőtt abban a rettenetes dallasi szobában.
– Így sokkal szórakoztatóbb – bökött Troy hüvelykujjával a fal
felé. – Nézd csak, ki érkezett meg a buliba.
Szívből felnyögött. Roarke lépett be azok közé, akiket fontosnak
tartott. Egy öngyilkos mellényben, amit lakat rögzített a testéhez.
Sikítva ugrott a falnak. Érezte, hogy a karja eltörik – éppen úgy
reccsent, mint egy vékony gallyacska –, ennek ellenére újra a falra
vetette magát.
– Roarke! Ne, ne, ne csináld. Hazudnak neked. Nézz rám, Roarke.
Pókhálóhoz hasonlatos repedések jelentek meg a falon. Ahogy
Roarke a gomb után nyúlt, újra felkiáltott és hátrált, hogy lendületből
törjön át a mintán.
– Hagyd abba. Hagyd abba. Fel kell ébredned. Jézus Krisztus, Eve,
a rohadt életbe, ébredj már fel!
Eve látta a férje szemét. Csak a szemét. Elfojtott zokogással húzta
magához és bújt oda szorosan hozzá.
– Nem teheted. Nem fogod megtenni. Az ott vér? – simított végig
Roarke karján.
– Természetesen nem vér. Csak víz. Éppen zuhanyoztam –
magyarázta megnyugtató hangon Roarke, miközben Eve hátát
simogatta. – Hallottam, hogy sikoltasz. Most meg teljesen
összevizezlek. Hadd takarjalak be.
– Csak maradj így – karolta át reszketve a férjét Eve. – Csak
maradj így – érezte, ahogy a macska a fejével bökdösi, ezért odanyúlt,
hogy próbálja megnyugtatni, de vadul remegett a keze.
– Le kell lassítanod a légzésed. Lassabban vedd a levegőt,
kedvesem. Rosszat álmodtál, ennyi az egész. Itt vagyok. Betakarlak.
Mindjárt megfagysz.
– Ne. Ne. Ne menj el.
– Nézz ide, nézz rám – emelte meg a felesége fejét Roarke. – Csak
álmodtál, érted? Értesz engem?
– Valóságnak éreztem. Annyira igazi…
Roarke szíve összeszorult, amikor Eve megragadta a saját karját.
– Megint Dallasban jártál?
– Nem. De. Nem igazán.
– Először fel kell melegedned, utána pedig meséld el. Itt és most –
húzta közelebb a takarót Roarke, és belecsavarta Eve-et.
– Te is fázol. Meg vizes is vagy. Sajnálom – emelte fel Eve a
macskát, és simogatni kezdte. – Sajnálom.
– Nagyon kapaszkodsz bele… Hozok egy nyugtatót.
– Nem akarok nyugtatót.
– Felezzünk meg egyet.
Eve beletemette az arcát Galahad bundájába.
– Fel kell melegedned.
– Csak kerítek egy törölközőt, utána megfelezünk egy nyugtatót,
és elmeséled nekem az álmodat.
Eve bólintott, de a fejét most sem vette el Galahadtől.
Roarke a fürdőszoba felé menet egy utasítással bekapcsolta a
kandallót, utána elzárta a vizet, ami azóta folyt, hogy kirohant a
feleségéhez. Majd az üvegtéglákhoz támasztotta a fejét, és először
lélegzett fel szabadon azóta, hogy meghallotta Eve sikolyát.
Úgy sikított, gondolta, mintha valaki egy fejszével akarná darabokra
vágni. Ráadásul olyan mélyre süppedt a rémálom mocsarába, hogy
először nem is tudta kihúzni. Megállás nélkül sikított. Még akkor is
üres tekintettel bámult rá, amikor kipattant a szeme, miközben
folyamatosan sikított.
Vizes hajába túrt, majd a dereka köré csavart egy törölközőt és
visszament a feleségéhez.
A távozása óta eltelt időben Eve meg sem moccant.
Nyugtatót programozott kétfelé elosztva, majd a poharakkal a
kezében visszaült az ágy szélére.
– Igyál ebből egy kortyot, és mondd el, mi a baj.
Eve nem vitatkozott.
– Először azt hittem, tudom, hogy álmodom. Először. Egy
tetthelyen jártam. Amit beterítettek a felrobbantott testek. Mindent
emberek darabjai borítottak és a fehér falon ott állt a nevük.
Mindenkinek ott állt a neve. Tudtam a nevüket.
Roarke megcsókolta a felesége kezét.
– Igen.
– Utána megpillantottam azt a két férfit… fekete ruhában voltak,
fehér maszkkal takarták el az arcukat és suttogva beszélgettek. Nem
volt nálam fegyver. Nekik rontottam, hogy puszta kézzel intézzem el
őket, de… nem vettem észre a falat. Átláttam rajta, ők meg ott álltak
a túlsó oldalán. Észrevettek, és hallottam őket, és tudtam… Levették a
maszkot, de már azt megelőzően is tudtam. Richard Troy és Patrick
Roarke voltak azok.
Roarke-nak bánat felhőzte el a szemét, miközben a felesége
arcához emelte a kezét.
– Sohasem szabadulunk meg tőlük végleg, igaz?
Eve megrázta a fejét, és elmesélte férjének az álmát.
– A szoba, a másik szoba megtelt emberekkel. Minden egyes
alkalommal, amikor odanéztem, nőtt a tömeg odabent. Te viszont
nem voltál közöttük. Azt hittem, ott vagy a páros mellett. Rabként.
Kiszabadítottalak volna. Megtaláltam volna a hozzád vezető utat.
– Persze hogy megtaláltad volna – csókolta le a könnyeket a
felesége arcáról Roarke. Megszakadt a szíve, amikor sírni látta.
– Csakhogy az nem te voltál – kapkodott újra levegő után Eve. –
Amikor sikerült az árnyékok mögé néznem, láttam, hogy nem te vagy.
Hanem én. Akkor már tudtam. Tudtam, hogy mit műveltek. Téged is
észrevettelek a másik szobában a többiek mellett. Azok mellett, akik
fontosak nekem. Láttalak a mellényben – itta ki a nyugtató
maradékát, mert a mocsár azzal fenyegette, hogy újra elnyeli. –
Kiabáltam… de egy szavamat sem hallottad. Vertem a falat és
megpróbáltam áttörni. Kezdett repedezni, de már nyúltál a gomb
után. Be kellett jutnom, be kellett jutnom. Ha nem tudlak
megállítani… Képtelen lennék folytatni nélküled. Bármit el tudnék
viselni, de ezt az egyet nem. Meg kell ígérned nekem.
– A ghrá, ez nem történt meg. Nem is fog megtörténni. Nem
beszéltük már meg, hogy találnánk másik lehetőséget?
Eve addig szorította a férje karját, amíg belefehéredtek az ízületei.
– Meg kell ígérned. Hinned kell benne, hogy találnék kiutat. Ígérd
meg, hogy sohasem nyomod meg azt a gombot. Ígérd meg.
– És ha engem tartanának fogva?
– Te biztosan találnál kiutat.
Roarke előrehajolt és finoman megcsókolta a feleségét.
– Akárcsak te, ezért megismétlem, amit már mondtam.
Megtalálnánk a kiutat. Megígérem neked, és te is megígéred nekem.
Elvégre bízunk egymásban, vagy nem? Találnánk kiutat.
– Igen – lehelte Eve. – Igen. Megígérem.
– Akárcsak én. Azok a rohadt gazemberek meg a hozzájuk
hasonlók? Nem nyerhetnek. Nem hagyjuk nyerni őket.
Eve a férje vállára hajtotta a fejét, és igyekezett elengedni az
álmát.
– Nagyon korán keltél.
– Holokonferenciát akartam tartani, de átteszem az időpontot,
hogy tudjunk aludni még egy keveset.
Eve tisztában volt vele, hogy ez annyit tesz: a férje félreteszi a
munkáját és mellette marad abban a reményben, hátha vissza tud
aludni.
– Nem, inkább én is felkelek. Jobban leszek, ha elfoglalom
magam, ha csinálok valamit. Neked is fel kell venned az egyik
császári öltönyödet – simított végig a férje meztelen mellkasán, és
érezte a szívverését. – Lemegyek a konditerembe és kiizzadom
magamból a maradékot.
– Rendben. Nagyjából egy óra múlva jövök – indult a gardróbja
felé Roarke.
A takaróba csavart Eve a macskát simogatva nézte, ahogy az
öltönyei között válogat.
– Egy kicsit még mindig dühös vagy, de ezt elnyomja az
aggodalmad. Nehéz egyszerre aggódni és haragudni.
Naná, hogy a nyomozója figyel az apró rezdülésekre, gondolta
Roarke, miközben kiválasztott egy szürke inget. Olyan szürkét, mint a
viharfelhők.
– Azért boldogulok.
– Mert ügyesen végzel egyszerre több dolgot.
– Pontosan – helyeselt Roarke, és a kívánt nyakkendője után nyúlt,
amely határozott, kék villámként szelte ketté a vihar szürkeségét.
Miközben gyakorlott ujjakkal tökéletes trinitycsomóra kötötte,
közelebb lépett az ágyhoz. – Azon kívül, felül és túl, hogy egy kicsit
még mindig haragszom rád és aggódom érted, mindenekelőtt teljes
szívemből szeretlek, és remélem, hogy mindig is szeretni foglak.
Eve-nek szúrni kezdett a szeme.
– Ez az.
Roarke mosolyogva lehajolt, majd megcsókolta a feleségét.
Amikor Eve válaszképp átölelte, leült, és magához húzta.
– Nem jelent gondot, ha át kell szerveznem a napomat.
Eve megrázta a fejét, de egy percig még szorosan tartotta a férjét.
– Nem kell, jól vagyok. Ráadásul hat és fél perc alatt istennek
öltöztél, pedig előtte pucéran ültél mellettem – húzódott hátra Eve, és
megtapogatta a bonyolult nyakkendőcsomót. – Hogyan tudtad
megkötni úgy, hogy még csak oda sem néztél?
– Tehetséges vagyok.
– Akkor menj, és csináld a divatos nyakkendődben, amit az üzleti
istenségek csinálni szoktak. Egy bő óra múlva találkozunk.
– Egy bő óra múlva – csókolta homlokon a feleségét Roarke,
mielőtt magára hagyta.
 Eve egy percen keresztül csak ült és simogatta a macskát, amelyik
mennydörgő dorombolással jutalmazta az erőfeszítéseit. Azt mondta
Roarke-nak, hogy lemegy a tornaterembe, de leginkább csak azért,
hogy megnyugtassa. Ennek ellenére talán megszabadulna az álom
üledékétől, ha alaposan megizzasztaná magát.
Felállt, gyorsan megivott egy kávét és Galahad figyelő szeme előtt
trikót, kényelmes rövidnadrágot, valamint futócipőt húzott.
– Jól vagyok – közölte a macskával. – Vagy leszek. Neked is jól
jönne egy kis mozgás, dagi.
Galahad pislogott a kétszínű szemével, majd a hátára fordult és
kinyújtózott. Maga volt a megtestesült lustaság.
Eve a felvonóval ment a tornaterembe. Odalent először
beprogramozott egy tengerparti tájat, majd egy percig csak állt,
miközben magába szívta a fényt, a hangokat, érezte a kék óceánt és a
fehér homokot. Majd amíg a hullámok csaknem a lábát nyaldosták,
futott három mérföldet. Valahol a második mérföld környékén
abbahagyta a gondolkodást.
Forró izzadság borította a testét, amikor megállt inni, majd a
súlyok felé fordult, és addig emelgette őket, míg végül már remegtek
az izmai.
Nyújtás közben az edződroidot méregette. Egyáltalán nem lett
volna ellenére egy vad küzdelem, de már csaknem letelt a megbeszélt
egy óra.
– Legközelebb – mutatott kinyújtott ujjával a droidra – szétrúgom
a segged.
Az emeletre érve látta, hogy Galahad elhagyta a helyét. Talán
leballagott Summersethez reggelizni, gondolta, és elindult a zuhany felé
– ahol a kellemesen forró vízzel az álom maradékát is lemosta
magáról.
Mire Roarke végzett, Eve már felöltözött. Fekete nadrágot és
keményített fehér inget vett fel. A fegyverövét is felcsatolta. A reggeli
pedig melegítőkupolák alatt várakozott.
– Jóságos isten voltál vagy haragos?
 – Egy kicsit mind a kettő. Hadd találgassanak csak – felelt Roarke,
miközben arra gondolt, Eve újra önmagának tűnik. Erősnek és harcra
késznek. Aggodalmának nagy része elenyészett.
Kávét öntött magának, és Eve bögréjét is utántöltötte. Az sem
lepte meg, hogy palacsintát talált a kupolák alatt.
Asztalhoz ültek.
– Mi az első pont a napirendedben?
– Az eligazítás. Korán bemegyek, hogy elkészítsem a beosztást,
melyik emberem kit hallgasson ki – áztatta vajba és szirupba a
palacsintáját Eve. – Kettéosztott csapattal a névsor nagy részét
letudhatjuk. Közben kiválaszthatunk valakit, akit utána falhoz
állítunk.
– Remélem, az utóbbi. Mit vársz tőlem, mit csináljak?
– Csak koncentrálj a világuralomra.
– Mindig azt teszem, mivel szórakoztatónak és jövedelmezőnek
találom. Viszont élvezném, ha ezzel párhuzamosan is lenne valami
feladatom.
– Kövesd a pénz útját. Persze, persze, mindig azt teszed – ette Eve
a palacsintáját. – Minden hajnal fényesebb, ha palacsinta is akad a
tányéron.
– Még nem is hajnalodik.
– Ha elkezdődik, akkor fényesebb lesz. Mindent tudni akarok, amit
képes vagy összeszedni a részvényekről és a festményekről. Ha ma
nem sikerül előrelépnünk… – döfte bele a villáját a palacsintába. –
Tizennyolc halott. Amikor szembeállítom őket és a nem regisztrált
számítógéped használatát, akkor a halottak nyernek.
– Valószínűleg többet találok, ha nem gátol a CyberŐrség.
– Aha, és nem ez lesz az első alkalom. Sürgősen meg kell
kezdenünk a kihallgatásokat. Ha arra gondolok, hogy az elkövetők
végeztek, ha nem vagyok teljesen biztos benne, hogy nem
változtatnak a módszerükön…
– A magad módján siettetni fogod a munkát. Afelől sincs
kétségem, hogy előbb vagy utóbb, de megtalálod őket.
 – Pontosan ez az utóbbi nem hagy nyugodni. A tartalék terv.
Készíteniük kellett legalább egy tartalék tervet. Vagy azért, hogy azzal
helyettesítsék azt, ami esetleg félresikerül, vagy eleve triplázásra
készültek.
– Ezek szerint úgy véled, hogy mindig is három vagy négy
robbantást terveztek – foglalta össze Roarke.
– Az első kettővel igyekezniük kellett, ugyanis a fúziós tárgyalást
közvetlenül a megnyitó elé szervezték. Eredetileg valószínűleg több
időt szándékoztak hagyni a kettő között. Utána jön a harmadik. Ezek
szerencsejátékosok. Ugye, a három az szerencsés szám?
– Minden szám szerencsés, ha eltalálja az ember, de – tette hozzá
Roarke – azok a játékosok, akiket ismerek, a profik, a szenvedélyesek,
a játék rabjai mind rettenetesen babonásak. Továbbá hisznek a
sorozatokban.
– Ezek ketten már rajta vannak a következő akción. Megint
részvény vagy festmény? Ez a leglogikusabb. Csakhogy nem találok
semmit, legalábbis New Yorkban nem. Hány nagy fúziós tárgyalás
zajlik, hány feltörekvő festőművész áll a siker kapujában? Nem sok.
Legalábbis itt, New York Cityben nem.
– Nemzetközi szinten kell gondolkodnod – mutatott rá Roarke. –
Talán még a Földön kívül is. A világ tele van fúziókkal és feltörekvő
művészekkel.
– Aha, és képtelen vagyok egyedül ellenőrizni őket. Csakhogy az
elkövetőknek figyelniük kell az áldozatot, a családját. Megfigyelés és
kutatás. Amennyire csak lehetséges, biztosnak kell lenniük abban,
hogy meg fogja nyomni azt a gombot. Talán az egyik elvégzi a munka
nehezét, a másik pedig csak akkor csatlakozik hozzá, amikor
megtámadják a családot. Csakhogy így szétválnak, és szerintem ehhez
túlságosan függenek egymástól – tüntette el a palacsintája maradékát
Eve, miközben úgy döntött, iszik még egy kávét. – Az egyikük
kedvesebb. Az első gyereket nem kötözte meg szorosan, amikor
elmentek, a másodiknak pedig mesét olvasott. Hogy bízhat meg a
domináns fél a kedvesebben, ha nincs jelen, nem segít neki, nem
tartja folyamatosan mozgásban a gépezetet?
– Továbbá hogyan lehet biztos benne a kedvesebb, hogy az
erőszakos társa nem lépi át a határt, ha nincs mellette és nem fogja
vissza? – gondolkodott hangosan Roarke.
– Pontosan – állt fel fejcsóválva Eve. – Ezért nem, nem
kockáztatják azt, hogy kettéváljanak, továbbá miért terjesztenék kik a
célterületet, növelnék a költségeiket utazással és szállással?
Amennyiben dolgoznak, hogyan szereznének ennyi szabadságot? Ez
itt New York. Amire az embernek szüksége van, itt megtalálja.
Fogta a blézerét, amelynek fekete bőrhajtókák takarták a zsebeit
és vékony bőrcsík futott végig a mandzsettáján, majd a fegyveröve
fölé húzta.
– A haszonhoz ki kell találniuk, hogy mit vagy kit pusztítsanak el
– folytatta Eve –, és hogyan találjanak egy odaadó családapát ehhez a
kihez vagy mihez. A tőzsdét és a műkincspiacot már kipipálták, most
azon gondolkoznak, hol csapjanak le legközelebb – méregette a férjét,
miközben megtöltötte a zsebét. – Te nem az a fajta szerencsejátékos
vagy, mint ők. Amikor játszol, az üzletben ismered a téteket, az
esélyeket, és tudod, hogy mit kockáztatsz. Ismered a játékosokat és a
házat. Sőt általában te vagy a ház. Amikor a játék kedvéért játszol,
akkor az tényleg csak játék, semmi több. Játék. Csakhogy egyben
szerencsejáték is. Például ott az a nebraskai farm, amit azért vettél,
mert úgymond fogadást kötöttünk.
– Nem „úgymond” kötöttünk fogadást.
Eve összevonta a szemöldökét.
– Az ingatlanpiac szerencsejáték.
– Ó – dőlt hátra kíváncsian Roarke. – Érdekes meglátás. Bizonyos
szempontból valóban az.
Az ötlet hatására Eve agyának a hátsó fertályában megszólalt a
csengő.
– Ha felrobbantanád azt a lepukkant farmot a semmi közepén…
azzal mennyit nyernél?
– Ha jó biztosítást kötök, akkor egészen sokat, de az ember csak
akkor folyamodik ilyen eszközhöz, ha sok minden mellett mondjuk
meg akar szabadulni tőle, vagy így letudhatja az adósságát.
– Oké, váltsunk át egy New York-i épületre.
– Az enyém az a bizonyos épület?
– A tiéd? Feltehetőleg. Kisebb valószínűséggel az övék. Mit
nyernének azon, ha a levegőbe repítenek egy épületet… vagy egy,
esetleg több személyt, akik kapcsolatba hozhatóak azzal az épülettel?
– Olyan kirakójátékot adtál a kezembe, aminek a legtöbb darabja
hiányzik.
– Gyors haszon. Semmi hosszú távú.
– Akkor újra a biztosítás kerül a képbe, de egy épület
megsemmisítéséhez több kell, mint egy öngyilkos mellénybe
öltöztetett ember. Persze ő is meg tudja rongálni. Ahhoz eléggé, hogy
csökkenjen az értéke. Ebben az esetben meg lehet venni olcsón, de az
már hosszú távú befektetés, és éppen ezért nem illik a képbe. Megölni
az épület tulajdonosát? Annak mi haszna? Érdekes ez a kirakó.
– Sok épületed van és sokan dolgoznak neked.
Roarke is felállt, a feleségéhez lépett és végigsimított a karján.
– Továbbá vannak biztonsági rendszereim, méghozzá olyanok,
amelyen ezek az alakok sohasem jutnának át.
– Nincs mindenütt biztonsági rendszer, ahová mégy… egy
munkaebéden az étteremben, vagy egy tárgyaláson egy másik
épületben.
– Csak kevesen férnek hozzá a napirendemhez – emlékeztette
Roarke a feleségét. – Summerset és Caro.
– Meg a másik oldalról azok, akikkel tárgyalsz – ellenkezett Eve. –
Még nem látom a teljes képet, de mondjuk úgy, hogy hozzájuthatunk
néhány újabb darabhoz azzal, ha teszel nekem egy nagy szívességet.
– Mi lenne az?
– A mai napon keverj össze mindent. Változtass az eredeti
terveiden. Közben ellenőrizd az embereidet. Főleg azokat, akik
bejáratosak a főhadiszállásodra, különösen az irodádba. Továbbá,
mivel az vagy, aki, ellenőrizd azokat is, akikkel tárgyalsz. Mindenkit,
akivel ma vagy az elkövetkező néhány napban találkozót tervezel.
– Megteszem, de elsősorban csak azért, hogy felhagyj az
aggódással. Eljátszadozom ezzel a kirakóval. Ismerem az ingatlanpiac
világát.
– Jó. Én bemegyek és fejest ugrok a munkába – hajolt előre Eve,
hogy megpuszilja a férjét. – Vigyázz az üzleti istenségemre. Kérlek.
– Meglesz. Te pedig vigyázz a nyomozómra.
Miután Eve távozott, Roarke megnézte az órát. Ahhoz túlságosan
keveset mutatott, hogy zaklassa Carót és elkezdje megkeverni a
napirendjét. Mindenesetre közeledett a következő tárgyalása.
Miközben a dolgozószobája felé tartott, elhatározta, hogy utána, de
még a nap kezdete előtt játszadozik egy kicsit az Eve-től kapott
kirakóval.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Eve a nyomozás megkezdése óta már másodjára indult hajnal előtt a

kapitányságra. Elgondolkodott rajta, vajon hozzá tudná-e szoktatni a
testét és az elméjét mindössze napi négy-öt órányi alváshoz, mint
Roarke. Akkor mindig beérne a munkahelyére még a csúcsforgalom
kezdete előtt, és közben sem kellene hallgatnia az égboltot megtöltő
reklámléghajók bömbölését.
Ellenben nem lenne jó ezt a négy-öt óra alvást egy rémálomban
tölteni.
Azzal igyekezett nyugtatni magát, hogy Roarke vigyázni fog
magára. Egy álom még nem jóslat. Az álmát a tudatalattija irányítja,
ami időnként a legvadabb gondolatait és félelmeit dobja a felszínre.
A szerelem nyomta meg a detonátor gombját, gondolta. Az
álmában és a valóságban is. Kit választhattak ki a gyilkosok, aki
nagyon szeret másokat?
Valószínűleg férfi lesz, és csaknem biztos, hogy mindössze egy
gyermek apja. Egynél több gyereket nehezebb kordában tartani,
könnyen bonyodalmat okozhatnak.
Egészen addig az egygyerekes szülőknél maradnak, amíg lesz
választásuk.
A legvalószínűbb, hogy férfi, házas, egygyerekes apa… akinek a
fia vagy lánya legfeljebb tizenkét éves, gondolkodott tovább. Az ennél
idősebbeket ugyancsak nehéz kordában tartani és már közel sem
olyan kiszolgáltatottak. Az apa feltehetően harmincöt és negyvenöt év
közötti. Talán egy kicsivel idősebb vagy fiatalabb, de Eve ennyinek
képzelte.
Egyedül élnek egy házban. Több együtt élő család megint csak
felesleges bonyodalmat jelent. A közeli szomszédok jó eséllyel
megláthatnak vagy meghallhatnak valamit.
Az áldozat sikeres ember, rendelkezik valamekkora hatalommal és
befolyással a vállalkozásában vagy a munkahelyén. Akit senki sem
zaklat kellemetlen kérdésekkel, miközben besétál a célterületre.
Arra pedig fogadni mert volna, hogy a gyilkosok mindkét
áldozattal összefutottak valamikor. Nem voltak barátok, fordult be a
kapitányság mélygarázsába. Nem álltak közvetlen kapcsolatban.
Ennek ellenére találkoztak. Golf vagy tenisz közben, az edzőteremben,
a kedvenc éttermükben, színházban, videoszínházban vagy egy pár
rohadt cipő, esetleg nyakkendő megvásárlása közben.
Denbyvel könnyen össze lehetett futni, tűnődött a felvonó felé
menet. Csak be kellett menni hozzá a Salonba. Műkedvelőként vagy
csupán kíváncsi nézelődőként. Értékesítőként vagy festőként.
Ezen rágódva szállt be a kabinba és indult el felfelé.
Ügyet sem vetett azokra, akik a szolgálatuk végeztével
bevánszorogtak a fülkébe vagy a monoklis, szétnyílt ajkú bárcásra, aki
annak ellenére sztoikus nyugalommal állt a lábán, hogy véresre
horzsolta a térdét.
Mivel áradt belőle a belenyugvás és a szex áporodott szaga, Eve
inkább kiszállt és a mozgójárdán tette meg a gyilkossági csoport
irodáihoz vezető út maradékát.
Az irodájába érve az este elért eredmények fényében frissítette az
aktát és a tábláját. Megerősítette a tárgyalóterem lefoglalását és
küldött egy emlékeztetőt a csapata tagjainak, hogy ott találkozzanak.
Feeney-nek is írt egy szöveges üzenetet, amiben megkérte, hogy
amennyiben az elfoglaltságai engedik, vegyen részt az eligazításon.
Miután elvégzett egy valószínűségszámítást – ami kilencvenhat
egész nyolc tizedes eredménnyel zárult –, írásban megkérte Mirát,
hogy erősítse vagy cáfolja meg azt a feltételezését, hogy mindkét
gyilkos New Yorkban vagy annak közelében marad, és az áldozataik
is a város lakói közül kerülnek ki.
Arra gondolt, ebben nem lehet százszázalékosan biztos, de ha
Mira is egyetért vele, akkor annak súlya van.
Miközben feljött a nap és szűrt sugarai átdöfték a keskeny ablakot,
átnézte a csoportja ügyeit – melyik maradt megnyitva, melyiket
sikerült lezárni. Melyik fog valószínűleg kihűlni és melyiknél
forrósodnak fel az események.
Közben jegyzetelt.
Végül összeszedett minden szükséges holmit – beleértve egy kanna
igazi kávét is –, és elindult.
Odaérve a még csendes tárgyalóterembe elrendezte a táblát.
Feltűzte rá a kihallgatásokat, méghozzá fontossági sorrendben. Hugo
Markin nevét megjelölte, hogy őt be kell hívni egy második körre.
Nem kizárólag azért, mert címeres seggfej, mentegette magát. Hanem
azért, mert nála valami biztosan nincs rendben. Az ösztönei azt
súgták, hogy nála valami nagyon nincs rendben.
Annak ellenére, hogy jobb szerette volna Peabodynak átadni a
feladatot, némi küzdelem árán beprogramozta, milyen adatokat akar
látni a képernyőn.
Amint befejezte, besétált Feeney.
– Nem tudtál volna negyedórával hamarabb ideérni?
– Miért?
– Semmi – fújt nagyot Eve, miközben megkönnyebbülten, hogy
sikerült befejeznie a programozást, mindkét kezével a hajába túrt. –
Korán megérkeztél.
– Az előbb még negyedórás késésben voltam. Az ott igazi kávé?
– Aha.
Feeney töltött magának.
– Tonnaszám tornyosul előttem az a rohadt papírmunka. Úgy
gondoltam, korán bejövök és elbánok vele. Most legalább itt a
mentségem, hogy miért nem foglalkoztam vele, ráadásul igazi kávét
iszok. Remek ez a nap – tüntette el egy húzásra a bögréje tartalmának
a felét. – Mielőtt idetolják a turbékoló seggüket, megkérdezem: még
mindig elengeded holnap Peabodyt?
– Aha. Érvényteleníteni akartam az engedélyét, azt is kellett volna
tennem, de Roarke közbelépett. Felajánlotta, hogy majd ő elvégzi
Peabody dolgát. Hogyan jutottam el odáig, hogy egy civil a társam?
– Úgy, hogy a megfelelő civilt választottad.
– Aha, de akkor is… A francba. McNabot is be kell vonnod az
ügybe.
– Dehogy. Nélküle is elegen vagyunk. Ha szükséged van rá, akkor
megkapod Callendart. Már egész jól felvette a ritmusotokat. A
feleségem közölte, hogy idén nekem is néznem kell, és nem mondtam
nemet – húzta el a száját Feeney. – Végig kell néznem, ahogy egy
rakás hollywoodi fazon beszédet mond a flancos ruhájában. Ez a te
hibád.
– Az enyém? – kérdezett vissza ingerülten Eve. – Hibáztasd inkább
Nadine-t.
– Ő a másik – nézett a táblára Feeney, s végigolvasta a neveket,
szemügyre vette az arcokat. – Mennyire vagy biztos abban, hogy ezek
benne vannak az ügyben?
– Legalább az egyik elkövető képe már felkerült oda. Legalább az
egyiknek a képe. Roarke épületeibe nem lehet olyan könnyen betörni,
ráadásul ez a csúcskategóriába tartozott. Csak akkor sikerülhet, ha az
elkövető is ott lakik, vagy belépésre jogosult. Szerintem ott laknak.
Ismerik a házat és ismerték Bankst. Így minden összevág, és ezek
azok, akikre a legjobban illik a jellemrajz – töltött újabb kávét
magának Eve, miközben ő is a táblát bámulta. – Nekem is néznem
kell az Oscart.
– A te hibád.
– Nadine hibája – erősködött Eve reményvesztetten. – Én csak a
munkámat végeztem. Ő írta azt a rohadt regényt meg a
forgatókönyvet belőle. Na, és ha megnyeri azt az izét? Minden egyes
alkalommal, amikor már megfeledkeznék róla, lesznek olyan
emberek, akik azzal jönnek majd, hogy ó, olvastam a könyvet, láttam
a videót. Nagy rajongója vagyok! Mintha lenne bármi közöm hozzá.
Ha megnyeri azt a vacakot, még fájdalmasabb zabszem lesz a
seggemben – hallgatott el hirtelen, amikor belépett Whitney. – Uram.
 – Hadnagy, kapitány. Észrevettem, hogy lefoglalta a tárgyalót. Ma
délelőtt csak rövid időre ugrottam be, mivel Derrick Pearson
búcsúztatójára megyünk Annával – sétált beszéd közben a táblához
Whitney. – Ő is egyike a tizennyolcnak.
– Nehéz dolog ez, parancsnok – mondta Feeney.
– Igen.
Eve tudta, hogy a múltról beszélnek. A régmúltról.
– Ők a legfőbb gyanúsítottak?
– Jelen pillanatban igen, uram.
– A legutolsó jelentéséből kiderült, hogy még nem sikerült
közvetlen kapcsolatot találnia köztük és Paul Rogan, valamint Wayne
Denby között.
– Sem közöttük, sem a többi áldozat között, uram.
– Sem köztük és Derrick között – dünnyögte Whitney. – Vagyis ha
észreveszem valamelyiküket a búcsúztatón…
– Ebben az esetben nagyon megköszönném, ha behozná a
kapitányságra az említett személyt, hogy kihallgassam.
Whitney zordan elmosolyodott.
– Számíthat rá. Amilyen hosszan csak tudok, itt maradok az
eligazításon. Az ott igazi kávé?
– Igen, uram – indult Eve, hogy töltsön a felettesének, amikor
meghallotta Peabody csizmájának a kopogását és McNab táncos
lépteit. – Peabody… – vonta össze a szemöldökét a társa ragyogó
szeme és mintás sálja láttán. – Mielőtt leülsz, menj az irodámba és
programozz még egy kanna kávét.
– Meglesz! Jó reggelt, parancsnok! Helló, Feeney! Máris jövök! –
visítozta Peabody, mielőtt elszökdécselt.
McNab szégyenlős mosoly kíséretében megvonta a vézna vállát.
– Egy kicsit pörög – magyarázta Eve-nek.
– Hogy micsoda?
– Csak a hivatalosan engedélyezett serkentőtől – tette hozzá
gyorsan McNab. – Hosszú éjszakája volt, mert annyira hálás az
Oscarért… mellesleg én is. Megaköszönet, Dallas.
 – Meg se említsd. Komolyan mondom.
– Oké, de te is látod, hogy mennyire feldobta Peabodyt a serkentő,
előtte meg azon kaptam rajta, hogy a vészhelyzetre félretett kávénkat
dézsmálja. Amit kincsként őrzünk… karácsonyra leptük meg vele
egymást. Szóval, abból is ivott és most nagyon zsibong.
– Tartsd féken – figyelmeztette Eve.
– Igyekszem.
Eve a szemére szorította az ujját. Csak akkor remélte, hogy
egyensúlyba kerülnek a dolgok, amikor Baxter és Trueheart is
besétált.
Majd visszaérkezett Peabody. Útközben megszabadult a mintás
sáljától és a rózsaszín kabátjától. Eve viszont még azt is szívesebben
nézte volna az égővörös pulóver helyett, aminek fodor díszítette a
mandzsettáját. A társa fényes, acélkék blézert vett föléje, meg –
Jézusom – neonzöld nadrágot, aminek virágok futottak végig a szárán.
– Peabody – nevette el magát Baxter. – Úgy nézel ki, mint egy
virágoskert.
– Mindjárt itt a tavasz! Kávé!
– Te nem kapsz – csattant fel Eve.
– Jaj!
– Csak vizet ihat – figyelmeztette McNabot Eve. – Kizárólag vizet.
– Vigyázni fogok.
– Üljetek le – húzta el a kannát Peabody elől Eve, miközben
lemondóan tudatosult benne, hogy a társának az illata is pontosan
olyan, mint egy virágé. – Összefoglalom, hogy pillanatnyilag holt tart
a nyomozás, utána továbblépünk a teendőinkre. Előtte viszont
megkérdezem: Feeney, találtatok valamit?
– Rogan és Denby házába ugyanazzal a módszerrel törtek be.
Egyikük eszközein sem találtunk semmit. Sem a házak rendszerén, a
munkahelyi számítógépeiken vagy a családtagok gépén. Nincs rajtuk
olyan, ami kapcsolatba hozható a robbantással. Az ENyÜ osztja a
Gyilkossági Csoport véleményét, miszerint ezeket az embereket
erőszakkal kényszerítették rá, hogy részt vegyenek a bűncselekmény
végrehajtásában. Banks esetében viszont – folytatta – minél tovább
vizsgálódtunk, annál több sötét dologra derül fény. Egyelőre viszont
még nem tudtuk közvetlenül kapcsolatba hozni a robbantásokkal. Ha
nem lenne halott, hosszan ülne csalásért, sikkasztásért, pénzmosásért
és egy csomó apróságért, csakhogy meghalt. Maradt utána
valamennyi, szerencsejáték során felhalmozott adósság, ami arra sem
elég, hogy ráküldjék a verőembereket, de az ő esetében még
találhatunk valami kapcsolatot az elkövetőkkel. Ezt az utolsó
jelentésembe részletesen is beleírtam.
– Figyelmesen el fogjuk olvasni – erősítette meg Eve.
– McNab is talált valamit az éjjel.
– Banks kapott egy hívást az otthoni ’linkjére – kezdte McNab. –
Ott maradt egy készülék a spájzban. Akik felforgatták a lakását, erről
az egyről megfeledkeztek.
– Otthoni ’link a spájzban?
– Aha – erősítette meg Eve hitetlenkedését hallva McNab. – Egy
mini’link. Szerintem azért tartotta, hogy a droidok azt használják. A
meggyilkolásának az éjjelén nem sokkal éjfél előtt keresték. Amikor
bekapcsolt az üzenetrögzítő, senki sem hagyott rajta üzenetet. Denby
otthoni ’linkjét két órával korábban hívták. Amikor felvették, a hívó
bontotta a vonalat. Richie lakását is felhívták néhány perccel a
Salonban történt robbanást megelőzően, és Rogan ’linkjét is
huszonkettő tízkor azon az éjjelen, amikor rátörtek a családra.
Minden esetben letették, amint valaki fogadta a hívást – fogta meg
finoman Peabody táncoló térdét, és folytatta. – Minden egyes hívást
klónozott készülékről kezdeményeztek. Nem tudjuk lenyomozni az
eszközt. Azon dolgoztunk, hogy a hívásindítások helyét bemérjük.
Először Richie esetében találtuk meg… csak egy ’linkje volt, és a jelek
szerint nem igazán használta. Közvetlenül az épület előtt állva hívták
fel.
– Így bizonyosodtak meg róla, hogy nincs senki a lakásban –
jelentette ki Eve. – Hiszen ott lehetett volna Richie egyik barátja, vagy
akár egy nő is. Meggyőződtek róla, hogy tiszta a levegő.
 – Aha, erre a következtetésre jutottunk Banks esetében is. Egyedül
élt, ritkán használta a házon belüli rendszert. Őt az épületen belülről
hívták.
– Belülről.
– Igen, hadnagy.
Eve visszafordult a tábla felé.
– Egyikük ott lakik, vendégségbe ment valakihez vagy rendelést
szállított ki. A legvalószínűbb, hogy ott lakik. Banks aznap felhívta
őket. Merész feltételezés, hogy a gyilkosai részt vettek az épületben
rendezett egyik partin vagy éppen ott volt dolguk. A biztonsági
előírások olyan szigorúak, amilyen szigorúak csak lehetnek.
Megnéztük, kik jártak aznap a kapun belül akár vendégségben, akár
futárként. Akikre illik a jellemrajz, azokat ki is fogjuk hallgatni, de
nem ők a legfontosabbak. Mi a helyzet a többiekkel?
– Rogan hívásait ma hajnalban néztem át. Az egyiket a lakásától
egy háztömbnyire délre indították. Denbyn az alatt dolgoztam, hogy a
metrón ültem. Nemsokára befejezem. Húsz perc, és tálalom az
eredményt.
– Megkapod a húsz percet, de az eredmény illeni fog a mintába.
Jelen pillanatban az a hívás a fontos, amit az épületen belülről
kezdeményeztek. Oké, összefoglalom, hogy pillanatnyilag hol állunk –
kezdte Eve, de elhallgatott, amikor látta, hogy Whitney feláll.
– Ma délelőtt nincs több időm. Szép munka volt, McNab nyomozó.
– Köszönöm, uram.
– Vadássza le őket, hadnagy.
– Igenis, uram.
Whitney megállt Peabody széke mellett, és amikor látta, hogy a
lány az ülőkén dobol az ujjaival, McNabra pillantott.
– Hivatalosan engedélyezett?
– Igen, uram – felelt McNab. – Teljes mértékben, uram. Hosszú
éjszakánk volt.
– Ügyeljen rá, hogy legközelebb csak fél adagot vegyen be.
– Egy presszókávét ivott kísérőnek.
 – Akkor az lehet az oka – csóválta Whitney a fejét, majd kivonult a
tárgyalóteremből.
Peabody kuncogni kezdett, majd a szájára szorította a tenyerét.
– Bocsánat – motyogta az ujjai között. – Ez egyáltalán nem vicces.
Eve nem szólt egy szót sem, de úgy döntött, ezúttal egyedül kezeli
a képernyőt. Megmutatott minden egyes helyszínt, a bizonyítékokat,
ismertette a következtetéseket és a haladást.
– A nyomozás során a tizennyolc áldozatból egyet sem tudtunk
kapcsolatba hozni egyetlen bűncselekménnyel sem. Karson viszont
ismerte Bankst, Banks pedig az elkövetőket. Továbbá Banks ismerte
Richie-t is, Richie pedig Denbyt. A táblán szereplőkből most azokra
összpontosítunk, akik ugyanabban az épületben laknak, mint Banks.
Megkaptátok a jellemrajzokat és felosztottam közöttetek a
kihallgatásokat. Abban a tudatban dolgozzunk, hogy az elkövetők
még nem fejezték be, amit elkezdtek. Már kiválasztották és
lenyomozták a következő áldozatukat, akire bármikor lecsaphatnak.
Próbáljunk összefüggést találni az ingatlanpiaccal.
– Az ingatlanpiaccal? – ismételte meg Baxter.
– Ez is egy lehetséges irány. Vagy kereshetünk kapcsolódási
pontokat friss fejlesztésekkel is. Mondjuk, új technológiákkal. Valami
vagy valaki, aki, ha eltűnik a képből, nagy hasznot hajthat a
gyanúsítottaknak. Egy formálódó üzlet. Valami, ami nemsokára
megjelenik a piacon. Forró nyomon vannak. Lehetséges, ugyan
alacsony valószínűséggel, de lehetséges, hogy elhagyják New Yorkot.
Erről sem szabad megfeledkeznünk. Elsősorban arra figyeljünk, ami a
városban történik, de erről sem szabad megfeledkeznünk – mutatott a
képernyőn látható ábra felé Eve. – Karson szivárogtatott Banksnek,
vagyis figyeljük a családi és szerelmi kapcsolatokat. Akármilyen
lényegtelennek is tűnt, de az információ végül olyan emberhez került,
aki kapcsolatban áll a gyanúsítottainkkal. Valaki megcsalta a
házastársát vagy a szeretője erőszakolta ki belőle a tudást. Ilyesmit
keressünk – kapcsolta le a képernyőt. – Lássunk munkához. McNab,
találd meg a hívásindítás helyét. Szükségem lesz rá.
 – Búcsúpuszi! – csücsörített Peabody. McNab érzelmesen
rámosolygott, majd észbe kapott és esdeklő pillantást vetett Eve-re.
– Peabody nyomozó! Személyesen futtatlak meg és izzasztom ki
belőled azt a serkentőt, ha nem szeded össze magad.
A csücsörítés villámgyorsan duzzogó fintorrá változott.
– Gyere velem. Azonnal, és semmi „búcsúpuszi”, a fene egye meg.
Peabody Eve után kocogott.
– Olyan remekül érzem magam! Egyszerűen nem tudom
abbahagyni! Az agyam megtelt színekkel!
– A ruhád is túl színes. Lüktet tőle a szemem. Vedd fel a kabátod
és takard el vele a legrosszabbat, utána ülj le és maradj csöndben.
Beszélnem kell a csoport többi tagjával, mert akadnak olyan emberek,
akik folyamatosan gyilkolják a társaikat.
– Ez elszomorító.
– Szomorkodj az asztalodnál, de csendben.
Mivel már úgyis lüktetett a szeme, Eve átfutotta a folyamatban
lévő ügyeket Jenkinsonnal és pszichotikus nyakkendőjével, valamint
Reinekével és kiscicás zoknijával.
Miután velük végzett, odament Carmichaelhez és Santiagóhoz,
tájékoztatta a párost, hogyan áll a nyomozás Denbyvel foglalkozó
része, majd témát váltott és kikérdezte őket a Battery Parkban talált
agyonvert drogosról.
Mire mindent elintézett, úgy gondolta, a társának is elmúlt a
bánata, mivel Peabody a székén ülve táncolt valami, csak általa
hallott dallamra. Az elmúlt tizenöt percben még arra is jutott ideje,
hogy szerezzen valahonnan egy rúzst és fényes rózsaszínre fesse a
száját.
– Hagyd abba a rángatózást és kapd össze magad.
– Naná!
Eve kiviharzott az ajtón, majd megtorpant és összeszorított foggal
visszament a közös irodába, ahol azt látta, hogy Peabody szélesen
mosolyogva áll az asztala mellett.
– Jézus Krisztus, Peabody, gyere velem.
 – Oké-zsoké! – ügetett oda hozzá Peabody. – Mondd, Dallas,
feltűnt már, hogy…
– Nem. Ne beszélj.
Az engedelmes Peabody erre dúdolni kezdett. Ezért Eve inkább a
zsúfolásig tömött felvonót választotta, hogy az emberek zsivaja
elnyomja a gyógyszer kiváltotta boldogságot.
A kocsiba ülve Eve vett egy mély lélegzetet, majd újra
próbálkozott.
– Ha nem szeded össze magad, itt hagylak bezárva, miközben
lebonyolítom a kihallgatásokat.
– Huhú, társak vagyunk. Hülyére melóztam magam. Nem tudom
abbahagyni – tette hozzá alig észrevehető rémülettel, miközben Eve
kiállt a parkolóhelyéről. – Az agyam egy része folyamatosan azt
szajkózza, hogy hopp, a francba, miért? A maradék viszont boldog, és
minden olyan ragyogó! Nézz csak körül! Az a nő egy kutyust sétáltat.
Piros csizmában! Szeretem a piros csizmákat. Ó, bárcsak lenne egy
kiskutyám! Cukimukinak hívnám, és… jaj! – húzta be Peabody a
nyakát és dörzsölgetni kezdte a karját ott, ahol Eve megütötte. – Nem
tehetek róla.
– Próbálkozz erősebben.
– Nézd, úgy történt, hogy sokáig, tényleg nagyon sokáig
dolgoztunk, mert ez gyilkosság, és megyünk az Oscarra. Ó, nagyon
akarom, hogy Nadine nyerjen! Alig várom már, hogy lássam a… jaj!
– Folytasd csak, és testfestékre lesz szükséged, hogy eltakarja a
zúzódásaidat!
– Csak azt mondom, hogy olyan, mintha összesen két órát kaptunk
volna, utána meg nem tudtam leállítani az agyamat a gyilkosság meg
az Akadémiai Díj miatt! Oké, jaj. Csak azt mondom, hogy minden
olyan homályos volt ma reggel, nekem meg arra volt szükségem, hogy
százszázalékos teljesítményt nyújtsak. Ezért a serkentőhöz nyúltam,
de úgy éreztem, hogy nem hat. Továbbra is homályos maradt minden.
Ekkor jutott eszembe a presszókávé, és talán az hatott valamelyest,
mert hatalmas ostobaság kávéval kísérni a serkentőt. Igazi kávéval.
McNabbal feltűnősködtünk. Szeretem McNabot! Ian McNab az ÖF-
em… az örök fiúm. Mi… jaj, jaj, jaj.
– Fogd be a szád. Fogd már be. Értem, mi történt. Azt is, hogy
miért. Éppen ezért nem keresek semmilyen tompa tárgyat, hogy
véresre verjelek vele, mielőtt az egyik maxibusz elé hajítanám az
összetört testedet.
– Talán valami kijózanító szert is be kellene vennem. Mondjuk,
nem részegnek érzem magam, de elképzelhető, hogy…
– Nem. Semmit sem vehetsz be. Kivéve a vizet – programozott egy
pohárral a műszerfalba épített AutSéfbe Eve. – Igyál.
– Már így is pisilnem kell.
– Nagyszerű, minél előbb kitisztul a szervezeted, annál jobb.
– Hová megyünk? Pisilhetek majd, ha odaértünk?
– Igen. Igyál. Felkeressük Mikhail Kinskit, aki ugyanabban az
épületben lakik, mint Banks. Negyvenhat éves, régebben századosi
rangban szolgált a hadseregben. Elvált. Egyszer letartóztatták
családon belüli erőszak miatt. A Dobb-Pinkerton Financial biztonsági
szolgálatánál dolgozik.
Peabody bólintott és a halántékához emelte a kezét.
– Értem.
– Akkor jó, mert már meg is érkeztünk.
– Nagyszerű! Mivel tényleg nagyon kell pisilnem.
Eve talált egy emeleti parkolóhelyet.
– Tedd fel a nyomozóálarcot és fogd be. Most nincs más dolgod,
mint figyelni. Hacsak nem szúr valaki gombostűt a fenekedbe,
egyetlen hang sem hagyhatja el a szádat.
– Az nagyon fájhat.
– Találok majd gombostűt. Hidd el.
Eve remélte, hogy a rövid séta, a friss levegő és a víz visszahozza
a társát.
Az előtér zöld oszlopain és az aranyozáson látszott, hogy itt
gazdagok laknak. Miközben Peabody ostoba turistaként vihogott, Eve
figyelmen kívül hagyta a gazdag díszítést és a rengeteg – leginkább
fekete ruhás – embert, akik a fülükbe dugott ’linkkel és mini-
zsebszámítógéppel a kezükben igyekeztek a felvonók vagy a kijárat
felé.
– Ott – mutatott Eve a mosdókat jelző piktogram felé. – Igyekezz.
– Hurrá!
Miközben Peabody a mellékhelyiségek felé sietett, Eve egyenesen
a biztonsági pulthoz ment és felmutatta a jelvényét.
– Merre találom Mikhail Kinskit?
Az izmos, feketébe öltözött nő gyanakodva méregette Eve
jelvényét, majd elővette a leolvasóját. Amikor a jelzőfény zöldre
váltott, némileg csalódottnak tűnt.
– Mr. Kinski az „A” Biztonsági Központban tartózkodik. Arra a
szintre csak kísérővel léphet be.
– Rendben – hátrált Eve egy lépést, és abban a reményben
pislogott a mosdó felé, hogy nem kell bemennie és elrángatnia a
sminktükör elől a vidám dalocskákat dudorászó Peabodyt.
Jót tett a társa várható élettartamának, hogy szinte futva bukkant
fel az ajtóban. Az arcán széles mosoly ült, de talán, csak talán a
szemében tompult az őrült ragyogás.
– Ez a mosdó roppant elegáns.
– Nagyszerű. Ne vigyorogj ennyire.
Peabody duzzogásra váltott, de azt is eltúlozta. Eve arra gondolt, a
rózsaszín rúzs nélkül talán hatásos is lenne. Mondjuk, a vigyornál még
mindig jobb.
Látta, hogy az egyik privát felvonóból kiszáll egy férfi. Az
igazolványkép alapján azonnal felismerte Kinskit. Izmos test, rövidre
nyírt ősz haj, jégkék szempár és egy északi istenség kiugró arccsontjai.
Hosszú léptekkel egyenesen Eve felé indult.
– Kérem az igazolványokat.
Eve megmutatta, miközben könyökkel addig bökdöste Peabody
oldalát, amíg a társának is eszébe jutott a sajátja. A férfi elővett egy
minileolvasót és mindkettőt ellenőrizte.
– Miben állhatok a szolgálatunkra?
 – Itt is megbeszélhetjük a munkahelyének az előterében, vagy
kereshetünk valami nyugodtabb helyet.
– Árulja el nagy vonalakban.
– Jordan Banks meggyilkolásának az ügyében jöttünk.
Kinski határozottan bólintott, majd megfordult és vezetni kezdte
Eve-et és Peabodyt az egyik privát felvonó felé.
– Az irodámban beszélgethetünk. Csak fogják rövidre. Húsz perc
múlva kezdődik az átfogó rendszerteszt.
A felvonó használatához Kinski belépőkártyája és a
hüvelykujjlenyomata is kellett. Rövid ideig, de annál simábban
ereszkedtek lefelé.
Egy kurta folyosó végén szálltak ki a kabinból. Kétoldalt dupla
ajtók sorakoztak. Mindegyiket kamera figyelte. Kinski balra fordult, és
itt is a kártyáját, valamint a hüvelykujját használta az ajtóhoz, amely
egy spártai egyszerűséggel berendezett irodába vezetett. A helyiséget
óriási, dupla képernyő uralta.
Leült az egyszerű íróasztal mögé és a két, fémből készült székre
mutatott.
– Foglaljanak helyet. Biztosan nem tart majd sokáig, ugyanis nem
ismertem Jordan Bankst.
– Ugyanabban a házban lakik, csak két emelettel lejjebb.
– Erre már akkor rájöttem, amikor olvastam a gyilkosságról.
Csakhogy több mint ezernyolcszázan laknak abban az épületben,
hadnagy. Azt hiszi, mindenkit ismerek?
– Engem egyedül Banks érdekel.
– Nem ismertem. Sohasem találkoztunk. Talán láttam egyszer-
kétszer az alatt a huszonnyolc hónap alatt, amióta azon a címen
lakom, talán nem.
– Ezek szerint nem sokkal a válását követően költözött oda.
Kinski szeme kék sziklává változott.
– Igen.
– Tudja igazolni, hol tartózkodott hétfő este kilenc és kedden
hajnali négy között?
 – Nagyjából hétfőn este kilenc és kedd reggel hat harminc között
otthon voltam.
– Egyedül?
– Igen.
– Alá tudja ezt valamivel támasztani?
– Tizennyolc nulla nullakor hagytam el ezt az épületet, elsétáltam
a Negyvenegyedikre a Hannigan’s ír kocsmába, és együtt vacsoráztam
egy barátommal. Megközelítőleg húsz óra harminc perckor jöttem el
onnan, és körülbelül huszonegy nulla nullára értem haza.
– Ez szép, hosszú séta.
– Szeretek sétálni – közölte érzelemmentesen Kinski. – Miután
hazaértem, egészen másnap reggelig otthon is maradtam. A lakásom
biztonsági rendszere igazolja az érkezésem és a távozásom időpontját.
– Maga biztonságtechnikával foglalkozik, Mr. Kinski. Gondolom,
sok érdekes játékszerhez hozzáfér, és ért is a használatukhoz.
– A szakértelmem miatt gyanúsít egy olyan ember
meggyilkolásával, akit még csak nem is ismertem?
– Ez egy nyomozás. Nem olvastam fel a jogait. Biztonságtechnikai
szakember… az „A” Osztály feje?
– Az vagyok.
– Mivel ilyen magas beosztásban dolgozik egy olyan épületben,
ami több üzleti vállalkozásnak is helyet ad, feltehetőleg sikerült
megtanulnia néhány dolgot a befektetésekről. A piacról. Talán belső
információkhoz is hozzájut.
Kinski tekintete nyugodt, kőkemény maradt. Akárcsak a hangja.
– Most bennfentes kereskedelemmel gyanúsít? Elegem van ebből
az eljárásból. A Central Parkban meggyilkoltak egy férfit, és mielőtt a
víztározóba dobták, megszabadították az értéktárgyaitól. A média
szerint rablógyilkosság történt. Látom, legalább nem annyira ostoba,
hogy ezt bevegye.
– Ezt mire alapozza?
– Eltörték a nyakát… méghozzá a híradások szerint puszta kézzel.
Kétlem, hogy egy átlagos rablóban meglenne az ehhez szükséges
harcművészeti tudás és gyakorlat.
– Magával ellentétben.
Kinski rezzenéstelen tekintettel nézett Eve szemébe.
– Én valóban rendelkezem az ehhez szükséges tudással.
Ugyanabban az épületben lakom. Biztonságtechnikával foglalkozom
és szolgáltam a seregben. Jártam csatában. A kérdéses éjszakán
otthon voltam, méghozzá egyedül.
– Továbbá a nyilvántartás szerint követett már el erőszakos
bűncselekményt.
Kinski arca egészen a hajvonaláig kivörösödött. A beszélgetés
kezdete óta első ízben mutatta jelét indulatnak.
– Nem ütöttem meg a volt feleségem. Soha nem emeltem kezet
egyetlen nőre sem, kivéve edzésen vagy harc közben a katonaságnál.
Ha alaposabban utánanéz, akkor látni fogja, hogy a volt feleségem
most is a bíróság által elrendelt alkohol- és drogelvonón tartózkodik,
és erről egyetlen szóval sem vagyok hajlandó tovább beszélgetni – állt
fel. – Dolgom van. Kikísérem magukat.
Eve úgyszintén felállt, miközben intett Peabodynak, hogy ő is
kövesse a példájukat. Megvárta, amíg odaérnek a felvonóhoz, csak
akkor nézett Kinski arcába.
– Járt már a Salonban?
Mielőtt Kinski összevonta volna a szemét, észrevette benne a
szikrát.
– Abban a galériában, amit tegnap felrobbantottak? Méghozzá az
egyik tulajdonos. Mi ez az egész?
– Nem válaszolt a kérdésre.
– Nem jártam.
– A seregben robbanóanyagok használatára is kiképezték.
Kinski szóra nyitotta a száját, de meggondolta magát és
összeszorította az ajkait. Amikor az előtérbe értek és kinyílt az ajtó,
még mindig olyan egyenesen állt, mint egy katona.
– Ha újra beszélni akar velem, ügyvédet hívok.
– Ahhoz joga van – közölte Eve könnyedén, és miközben
keresztülvágott az előtéren, érezte, hogy a férfi tekintete lyukat fúr a
hátába. – Legalább felrázta ez a beszélgetés – jegyezte meg. – Nem
kérdéses, hogy utánanéz néhány dolognak. Nem idegeskedik, de
ellenőriz ezt meg azt. Nekünk viszont ellenőriznünk kell a volt
felesége elvonóját.
– Megcsinálom – ajánlkozott Peabody, és szavaiból eltűnt a
túlfűtött felhang. – Annyira, de annyira sajnálom. A nagyja már
elmúlt. Mármint most is úgy érzem, tele vagyok energiával, de már
nem akarok mindenáron pattogni. Annyira sajnálom, Dallas.
– Felejtsd el.
– Nem, komolyan. Másra sem volt szükséged, mint arra, hogy egy
mentális trapézon lengedezzek. Nagyon szégyellem magam, de még
annál is jobban sajnálom.
– Remek. Ha ennyire sajnálod, akkor szabadulj meg attól az idióta
rúzstól.
– Miféle rúzstól? – kérdezte Peabody, miközben a kocsi felé
sétáltak.
– Amit a szádra kentél.
Peabody szemmel láthatóan zavartan csapta le a sminktükröt,
miután beült az anyósülésre, majd akkora levegőt vett, hogy a
kocsiból szinte eltűnt az oxigén.
– Jaj, istenem! Ezt meg mikor csináltam? Nem is emlékszem rá. Ez
szörnyen rosszul áll – kezdett turkálni a táskájában. – Azért vettem,
mert megtetszett, de ez nem az én színem. Rettenetesen áll nekem.
Hetekkel ezelőtt bedobtam az íróasztalom fiókjába.
– Vagyis az aggaszt a legjobban, hogy ez nem a te színed?
– Nem! – húzott ki Peabody egy apró, nedves törlőkendőt egy
csomagból, és vadul dörgölni kezdte vele az ajkait. Amikor a kendő
rózsaszínre váltott, golyóvá gyűrte és vette a következőt. – Ne már!
Szolgálatban sohasem festeném Szexkaland Rózsaszínre a számat.
Nyomozó vagyok!
Ebben az esetben Eve elfogadta a hangosan kiejtett felkiáltójelet.
– Örülök, hogy visszatértél.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Még három embert hallgattak ki a munkahelyén. Közülük ketten

tudtak alibit igazolni – ami mind a család megtámadására, mind a
Banks meggyilkolására vonatkozó éjjelek tekintetében ellenőrzésre
várt. A harmadik azt állította, hogy megfázott és betegen feküdt
otthon az ágyban szombattól hétfőig, és megadta a gyógyfűárus
nevét, akihez ellenszerért és enyhülésért fordult.
– Könnyű megfázást színlelni és megkeresni egy gyógyfüvest –
jegyezte meg Peabody.
– Aha, valóban könnyű. Továbbá ingoványos alibi, ha
rejtegetnivalója akad az embernek. A gyanúsítottak névsorának az
elején fogjuk tartani. Ellenőrzünk mindenkit, megnézzük a
gyógyfüvest. Most megyünk, és megkeressük azokat, akik otthon
dolgoznak vagy nem dolgoznak.
– Ihatok egy kávét? Lehúztam egy gallon vizet – magyarázta
Peabody, amikor Eve csak némán végigmérte. – Ha összeadom az
összes megállót, akkor ki is pisiltem. Esküszöm, hogy már kitisztult a
serkentő a szervezetemből.
– Ha kutyusokról kezdesz beszélni, megint megütlek.
– Megegyeztünk.
Peabody mindkettejüknek programozott egy kávét. A sajátját
aközben itta meg, hogy a zsebszámítógépén dolgozott.
– Az ötből kettő még mindig nem került le a lista elejéről.
Szerintem az alibik kiállják a próbát. Tájékoztattam Baxtert és
Trueheartot arról, hogy mire jutottunk.
– Attól Kinski még nem lesz ártatlan, hogy a feleségét elvonóra
kötelezték – gondolkodott hangosan Eve. – Viszont a családon belüli
erőszak helyett inkább arra gondolok, hogy védekezett a rátámadó
felesége ellen vagy próbálta megakadályozni, hogy belője magát. Még
mindig megfelel a feltételeinknek.
– Beszélünk néhány barátjával, munkatársával, a parancsnokával a
seregből.
Eve bólintott.
– Ez lesz a következő lépés. Utána jön Markin, mivel vele
kapcsolatban érzek valamit. A felesége szerint túlságosan lusta. Talán
igaza van, de ez még nem jelenti azt, hogy nem venne részt
olyasmiben, amiben a kedvét leli.
– Egy unatkozó, aljas gazdag.
– Pontosan.
Eve leparkolt a ház előtt. Az ajtónálló udvariasan a kocsihoz
sietett és kinyitotta az ajtót.
– Jó reggelt, hadnagy. Miben állhatunk a szolgálatára?
– Beszélnem kell néhány emberrel.
– Semmi gond. Rhoda azonnal intézkedik.
Rhoda gördülékenyen végigfutott Eve névsorán.
– Mr. Skinner nincs idehaza… fogorvoshoz ment. Ha még nem
mennek el, mire hazaér, azonnal szólok. Mr. Lorimer pár perccel
nyolc után távozott. Tárgyalásra ment. Nem említette, mikorra
várható vissza, de ebben az esetben is szólni fogok, amikor megjön.
Mr. Abbot és Mr. Prinz az edzőterembe mentek… barátok, ugyanoda
járnak, és általában kettőre visszaérnek. A többiek mindannyian a
lakásukban tartózkodnak.
– Jó. Délután jön majd két nyomozóm egy újabb névsorral.
– Örömmel segítek.
– Nagyon köszönöm.
– Szép ez a ház – szólalt meg Peabody, miután beszálltak a
felvonóba. – Stílusos – vonta meg a vállát. – Roarke.
– Aha. Fent kezdünk és lefelé fogunk haladni.
Az első lakásban Clinton Wirely élt, aki túláradó lelkesedéssel
fogadta őket.
 – Biztosan a szerencsétlen Mr. Banks miatt jöttek… ez úgy
hangzik, mint egy regény címe. Kérem, üljenek le, üljenek le, üljenek
le.
– Ismerte Jordan Bankst.
– Egyáltalán nem ismertem, magukat viszont ismerem. Vasárnap
rá fogok tapadni a képernyőre. Imádom az Oscart, és ilyenkor mindig
rendezek egy minigálát a barátaimnak. Le vagyok sújtva, hogy nem
tudom kávéval kínálni. Én teát iszom. Viszont tartok itthon friss
biopapájadzsúszt, ami szénsavas gyömbérrel összekeverve egyszerűen
csodálatos.
Mielőtt Eve visszautasíthatta volna a kínálást, Peabody máris
rávágta.
– Nagyon szeretnék inni egy kis dzsúszt, köszönöm.
– Csodálatos. Érezzék otthon magukat. Egy pillanat, és máris
visszajövök.
Térdig érő csíkos kardigánjában és fekete, testhez tapadó
nadrágjában Wirely kipördült a konyhába.
– Bocs, de tényleg jól fog esni az a dzsúsz.
Eve arra használta az így nyert időt, hogy figyelmesen szemügyre
vegye a nappalit. Nem volt olyan nagy, mint Banks lakásában, de
ugyanaz a látvány tárult a szeme elé az üvegfalon túl. Itt is sok kép
lógott a falon, és a lakó igyekezett minél színesebben berendezni.
Madár alakú díszpárnák, ívelt kanapék, szeszélyes porfogók és friss
virágok uralták a teret.
Wirely egy kancsónyi jeges, szénsavas dzsússzal, valamint három
pohárral, egy tányér vékony, cukrozott süteménnyel és elegáns
szalvétákkal a kezében tért vissza.
– Ha esetleg meggondolná magát – mondta Eve-nek. – Már
eszembe jutott, hogy a rendőrség idővel elbeszélget a lakókkal.
Annyira izgatott vagyok, hogy éppen maga… tudom, hogy most
szörnyű alaknak tart. Elvégre meghalt az a szerencsétlen. Nem illik
rosszat mondani egy halottról, de nagy gazember volt, igaz?
– Azt mondta, nem ismerte.
 – Nem is, de sokat hallottam róla. Nagy pletykafészek vagyok –
tette hozzá, miközben kitöltötte a dzsúszt. – Számos lakóval
összebarátkoztam. Elvégre szomszédok vagyunk. Nem sokszor került
szóba, amíg még az élők között volt, na de azóta? – emelte a
mennyezetre a tekintetét. – Te jó ég, te jó ég, te jó ég.
– Mint például? – noszogatta Eve.
– Na, szóval – rángatta Wirely a szemöldökét, és körbekínálta a
süteményt. – Biztosra veszem, hogy ezt már tudja, de azért
elmondom. Nagy szoknyavadász hírében állt. Neki volt a világon a
legbájosabb barátnője… egyszer összefutottunk a liftben. Arról a
szegény hölgyről beszélek, aki a héten megsebesült abban a
borzalmas robbanásban. Willimina Karsonról. Ő az Econo vezetője.
Azt olvastam, hogy teljesen fel fog épülni – kapott a mellkasához. –
Micsoda megkönnyebbülés. Ahogy azt már mondtam, bájos teremtés.
Roppant szeretetreméltó. Azt mondták róla, hogy miközben neki
udvarolt, mások után is futott. Beleértve a mi Ankah-nkat… Ankah
Si? Elképesztő teremtés, itt lakik szemben. Banks nála is próbálkozott,
virágot küldött neki, vacsorázni hívta… miközben együtt járt azzal a
csinos Williminával. Persze Ankah lepattintotta – fricskázott a
levegőbe az ujjával és rövidre vágott, barnás körmével. – Ankah-nak
remek az ízlése, már ami a férfiakat illeti. Nagyon sértette a dolog, és
mesélt az esetről a kis csoportom egyik tagjának. Majd a szerencsétlen
Mr. Banks elhunytát követően hallottam, hogy távolról sem Ankah
volt az egyetlen.
Eve hagyta, hadd meséljen mindarról, amiről hallott: a nőkről, a
drogokról – iszonyatos a testnek és a léleknek! – és a
szerencsejátékról.
– A jelek szerint igencsak sokat tud arról a férfiról, akivel még
csak nem is találkozott.
– Ó, kedvesem, nyitva tartom a fülemet. Talán nem hallottam még
mindent az épület összes lakójáról, de fogadni merek, hogy a
legtöbbjükről tudok valamit. Sokat profitálok belőle. Ugyanis
novellákat írok. Ez a szenvedélyem.
 – Azt hittem, ügyvéd. Jogi és pénzügyi konzulens… birtokjogi
specialista.
– Az foglalkozás, nem pedig szenvedély. Két nagyszerű ügyvéd
elsőszülött fiaként csak azt tettem, amit a szüleim elvártak tőlem. Sőt
kijelenthetem, hogy kiemelkedően megfeleltem az elvárásaiknak.
Továbbra is foglalkozom az ügyfeleimmel, de már jóval kevesebbet
vállalok, így jut időm írni.
– Az öccse a seregben szolgál.
– Te jó ég, maguk is meglehetősen sokat tudnak. Igen, a
másodszülött fiú, semper fi. Tengerészgyalogos, akárcsak a nagyapánk
a bácsikánk… akik ugyancsak másodszülöttek voltak. A családomban
sok az ügyvéd és a katona. Nem hagyták, hogy ellustuljunk és feléljük
a családi vagyont. Kiérdemeltük a helyünket a világban, nem úgy,
mint Mr. Banks. Legalábbis abból, amit hallottam, ez derült ki.
Eve válasz helyett körülnézett.
– Sok festménye van.
– Ez is egyike a szenvedélyeimnek. Elvégre művészet nélkül
milyen lenne az élet? Szürke, fénytelen és lapos. Maga bizonyosan
egyetért velem – fordult a színes ruhákba öltözött Peabody felé.
– Tökéletesen egyetértek. Felteszem, tudja, hogy Banks
galériatulajdonos volt… a Banks Galéria tulajdonosa.
– Igen, de birtokolni valamit és dolgozni, két különböző dolog,
maga szerint nem? – mosolyodott el huncutul Wirely. – Nekem azt
mesélték, nem igazán erőltette meg magát. Egyszer el kell mennem
oda. Felteszem, ő is szép gyűjteményt szedett össze. Igaz, hogy
betörtek a lakásába? Mert ez a szóbeszéd járja, de senki sem tudja
megerősíteni. Mindenesetre lezárták, ahogy a bűnügyi helyszíneket
szokás.
– Távol kell tartanunk az embereket az áldozat lakhelyétől – tért
ki az egyenes válasz elől Peabody. – Egészen addig, amíg biztosak
nem vagyunk abban, hogy minden lehetséges bizonyítékot
összegyűjtöttünk.
– Természetesen. Ez nagyon is logikus.
 Peabody a festményeket nézegette.
– Angelo Richie-től is van képe?
– Ó – kapott ismét a mellkasához Wirely. – Micsoda tragédia. Igazi
tragédia. Csaknem elájultam, amikor hallottam a Salonban történt
robbanásról. Több képemet is ott vásároltam. A bájos Ilene-en
keresztül, mivel első pillantásra simpatico voltunk egymásnak… habár
Wayne-t is ismertem. Rosszul vagyok, egyszerűen rosszul vagyok a
gondolattól, hogy nincs többé. Meg Angelo Richie. Micsoda tehetség
volt! Tudja, hogy én is el akartam menni a tegnap esti megnyitóra? A
szerelmem elutazott a városból, ezért azt terveztem, hogy megjelenek
ott néhány barátommal. Nem tudom megérteni azt a világot, ahol
bántják a Wayne-hez hasonló jó embereket, szerető férjeket és apákat.
Fegyvert szorítanak egy kisgyerek fejéhez, hogy az apja feláldozza
magát. Elpusztítson másokat. Köztük egy olyan lángoló tehetséget,
mint Richie. Meg a festményeit – húzott elő egy selyem zsebkendőt,
és tapogatni kezdte vele a szemét. – A híradások szerint egy héten
belül már másodjára fordul elő. Újabb apa és még több halál. Nem
értem én ezt a világot, ahol ennyi szépség és öröm elvész.
– Aha. Mivel magát is érdekli a festészet, meglep, hogy sohasem
találkozott Banksszel. Ugyanabban a házban laknak, ugyanaz a
hobbijuk.
– Nem találkoztunk, és most már soha nem is fogunk.
– Árulja el, hol tartózkodott a gyilkosság éjszakáján. Hétfő este
nyolc és kedd hajnali négy között.
Wirely mohó, zöld szeme elkerekedett, és tulajdonosuk már
megint a mellkasához kapott.
– Gyanúsított vagyok? Hiszen ez csodálatos! Tudom, tudom, nem
lenne szabad így éreznem, de ha egyszer ez a helyzet. Egy hozzám
hasonló vén királynő egy gyilkosság gyanúsítottja lett. A jogaimat is
fel fogja olvasni?
– Akarja, hogy felolvassam?
– Izgalmas lenne, de semmi szükség rá. Itthon voltam… mondjuk
leugrottam meglátogatni Millicentet és Garyt. A 4904-esben laknak.
Kedves emberek. Ittunk egy kortyot. Azt hiszem, nyolc körül mentem
át hozzájuk. Biztosra veszem, hogy fél tízre már vissza is értem, mivel
akartam készíteni egy kis nasit és megnézni a Könnyek völgyét. Úgy
nézem azt a sorozatot, mint valami függő, és tízkor kezdődik az új
epizód – hallgatott el, miközben ujjával megérintette az állát. –
Lássuk csak, utána olyan tizenegy felé írni kezdtem. Éjfélre vagy pár
percre rá vártam a szerelmem hívását. Turnézik… Ankah-val. Rajta
keresztül ismertem meg. Zenészek. A szerelmem csellista. Elragadó.
Közel két órán keresztül beszélgettünk, utána ágyba bújtam és
elaludtam. Ágyban is maradtam egészen másnap délig. Miután
felkeltem, együtt ebédeltem a barátaimmal a Madisonon.
– Kétórányi beszélgetés nagyon hosszú.
– Igazság szerint nem csak beszéltünk – mosolyodott el a
zsebkendőjéhez fogható selymességgel Wirely. – Hogy is
magyarázzam el finoman… a távolból kényeztettük egymást. Elvégre
ez egy öthetes turné.
– Szükségem van a barátja nevére.
– Nigel Tudor. Ahogy azt már mondtam, imádatra méltó, és
minden bizonnyal meg is erősíti, amit tőlem hallottak. Viszont
rögzítettem is a mi kis… beszélgetésünket. A hangot és a videót is.
Készíthetek róla egy másolatot, ha az segít.
– Köszönjük, de az is elég, ha beszélhetünk Nigellel. Mi a száma?
Wirely eldarálta.
– Adják át neki, hogy szeretem.
– Oké. Mi a helyzet a múlt hétvégével?
– Nigel szombaton indult turnézni, ezért péntek estére szerveztünk
egy összejövetelt neki és Ankah-nak. Az utolsó vendégünktől
hajnalban köszöntünk el. Utána Nigel és én…
– Összebújtak – segítette ki Peabody, mire Wirely szélesen
rámosolygott.
– Igen, pontosan. A csodálatos szerelmem és Ankah szombaton
pontban tízkor indultak, és bevallom, utána legalább egy órán
keresztül búslakodtam, de beugrott Pitty és Charo, akik elrángattak
fürdőzni, hogy felvidítsanak. Elragadó teremtések, és csodás napot
töltöttünk együtt. Utána koktéloztunk és találkoztunk néhány közös
barátunkkal, korán megvacsoráztunk és jegyet vettünk a világ
legrettenetesebb darabjára – sóhajtott fel, miközben a fejét csóválta. –
Nehogy megnézzék a Viszlát, Jessica, viszlátot. Higgyék el nekem. Az
előadás után lementünk a The Blue Note-ba néhány pohárkára, hogy
elvegye a szánk rossz ízét. Szerintem csak hajnali három után értem
haza. Vasárnap elvonszoltam magam a Hidalgóba villásreggelizni,
utána hazajöttem és itthon is maradtam. Írtam egy keveset,
szunyókáltam, ilyesmi.
– Oké. Köszönjük a segítségét.
– A létező legnagyobb örömmel tettem. Alig várom, hogy lássam,
milyen ruhát fognak viselni vasárnap a vörös szőnyegen.
– Csak ő, én nem.
– Ó. Keresni fogom, Peabody nyomozó. Remélem, mindketten
visszajönnek még. Jusson eszükbe, ha nem is tudok mindent az összes
lakóról, esetleg utána tudok kérdezni annak, amire kíváncsiak.
– Nem felejtjük el.
Eve kilépett az ajtón és elindult a felvonó irányába.
– Nem akarsz beszélni Milicenttel, Garyvel és a többiekkel? –
kérdezte Peabody.
– Ártatlan. Túlságosan okos ahhoz, hogy olyasmiben hazudjon,
amiben villámgyorsan ki lehet deríteni az igazságot. Ráadásul nem is
úgy néz ki, mint egy gyilkos.
– Megkedveltem.
– Ez a pasas egy ravasz, pletykás, nagyszájú „vén királynő”.
Bizonyos értelemben én is megkedveltem.
Még három emberrel beszéltek, de egyikük sem bizonyult olyan
közlékenynek, mint Wirely. Amikor a negyedikhez indultak, Peabody
előhúzott egy energiaszeletet a táskájából.
– Szükségem van rá, hogy… feldobjon egy kicsit. Szándékosan
nem úgy mondom, hogy felpörgessen. Kérsz belőle?
– Mi az?
 – Gyümölcsös-mogyorós Szénhidrát-erőbedobás… chia- és
lenmaggal.
– Azt hittem, lenből lepedőt, alsóneműt meg ehhez hasonló
holmikat készítenek.
– Egyszerre élelmiszer és rostnövény.
– Azt akarod mondani, hogy olyasmit eszel, amiből gatyát szoktak
csinálni?
Peabody elszántan harapott egyet.
– Azokon a napokon, amikor még egy szójadogra sem tudunk
megállni, márpedig a legtöbb napunk ilyen, egész csábító.
Eve kilépett a felvonóból.
– Laza nadrág – mondta.
– Az már csak hab a tortán. Elég rágós – nyögte a következő falat
leharapása után Peabody. – Egy tízes skálán hármas az íze, ráadásul
nagyon rágós.
– Nyeld le az alsóneműd – parancsolt rá Eve, és megnyomta a
következő lakás ajtaja mellé szerelt csengőgombot.
– Próbálom – nyögte Peabody, miközben Eve a lakás biztonsági
rendszerét tanulmányozta.

Jó napot. Kérem, adja meg a nevét és a

jövetele célját.

– Dallas hadnagy és Peabody nyomozó, NYPSD – tartotta a leolvasó

elé a jelvényét Eve. – Rendőrségi ügyben jöttünk.

Köszönöm. A személyazonosságuk ellenőrzése

megtörtént. Mr. Iler egy percen belül
megérkezik. Várjanak türelemmel.

Lucius Iler, gondolta Eve. Negyvennégy éves, a vagyona harmadik

generációs – régiségkereskedelem. Nincs felesége és gyereke.
Regisztrált kereskedő. Az öccse (elhunyt), a nagybátyja, a nagyanyja,
két unokatestvére és egy mostohahúga szolgál vagy szolgált a
seregben.
Sok lehetőséget kipipálunk, merengett tovább, miközben hallotta,
hogy a zár kattanva kinyílik.
Mint egy videósztár, gondolta, amikor Iler ajtót nyitott. Szögletes
arcát művészien elrendezett, hullámos gesztenyebarna tincsek ölelték
körbe, miközben a tarkóját szabadon hagyták. Sűrű szempillája alatt
kíváncsian csillant türkizkék szeme. Arcába gödröcske mélyült, ahogy
udvariasan elmosolyodott.
– Miben segíthetek a rendőrségnek?
– Szeretnénk bemenni és beszélni magával, Mr. Iler.
– Miről?
– Jordan Banksről.
– Az meg ki? Ja, persze, persze. Fogalmam sincs, mivel
segíthetném a nyomozást.
– Bemehetünk?
– Elnézést, természetesen – lépett hátra az ajtóból Iler. – Egy kicsit
zavarban vagyok. Nem számítottam rá, hogy rendőröket találok az
ajtóm előtt. Mondjuk, nem hiszem, hogy erre bárki is számítana.
– A bűnözők időnként számítanak ránk – mondta Peabody, amivel
kiérdemelte Iler gödröcskéjét.
– Ez eszembe sem jutott. Szóval… gondolom, jobb lenne, ha
leülnénk.
Eve úgy vélte, ha valaki egy családi régiségkereskedést vezet,
akkor természetesnek veszi, hogy régiségekkel tölti meg a lakását. A
hatalmas tér rengeteg helyet hagyott a nagy asztaloknak, a szabadon
álló szekrényeknek, a túldíszített foteleknek és kanapéknak. A szoba
közepét óriási, enyhén megfakult szőnyeg foglalta el.
Akárcsak Banksnél, itt is volt egy kandalló. A párkányán ezüst
gyertyatartó és egy magas, festett váza állt.
Mögöttük ragyogó fakeretbe foglalva hosszúkás, ovális tükör
lógott, amelyben látszott az egész szoba.
A legtöbb festmény tájképet, méghozzá Eve véleménye szerint
európai tájat ábrázolt. Napsütésben fürdő házak a hegyoldalban,
elragadó kunyhók az erdőben.
A házigazda nem kínálta őket frissítővel, de miután a fotelek felé
mutatott, a fehér kasmírpulóvert és elegáns, fekete nadrágot viselő
magas férfi is leült.
Majd egymáshoz illesztette az ujjbegyeit.
– Mire kíváncsiak?
– Ismerte Jordan Bankst?
– Igen… távolról. Valamikor régen már találkoztunk. Arról viszont
fogalmam sincs, hogy pontosan mikor. Talán egy éve, vagy akörül?
Egy partin. Kiderült, hogy vannak közös barátaink. Thad és Delvinia.
Így vagy úgy, de arra is fény derült, hogy ugyanabban a házban
lakunk. New York nagyon kicsi. Beszélgettünk egy keveset. Ő
galériatulajdonos volt, én pedig műtárgyakban és régiségekben
utazok, ezért…
– Azt hittem, maga részvényekkel kereskedik.
– Ó – érintette össze ismét az ujjbegyeit Iler. – Az inkább csak egy
élvezetes hobbi. A családi üzlet műkincsekkel és régiségekkel
foglalkozik, szóval, Jordannel akadt közös témánk. Locsogtunk egy
keveset és névjegyet cseréltünk.
– Felvették a kapcsolatot?
– Felvettük?
– Később is beszéltek?
– Ellátogattam a Banks Galériába és megittunk közösen egy italt.
Kortárs művekkel és művészekkel foglalkozott, engem viszont a
régebbi darabok vonzanak. Ennek ellenére időnként iszogattunk vagy
váltottunk néhány szót, amikor összefutottunk egy-egy partin.
– A lakásán is járt?
– Igen, történetesen láttam a gyűjteményét, és cserében
természetesen én is meghívtam magamhoz. Mindketten rajongtunk a
művészetért, de az ízlésünk gyökeresen eltért.
– Hétfőn este is elment a közös barátaik, Thad és Delvinia
partijára?
– Nem. Sajnálatos, de azt kihagytam. Csak aznap este érkeztem
haza, és túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy rögtön szórakozni
menjek.
– Elutazott?
– Északra. Át New York államon egészen New Englandig.
Régiségeket kerestem… igazság szerint inkább autókázós hétvége
volt.
– Mennyi ideig volt távol?
– Egy hosszú hétvégét. Őszintén bevallom, szerettem volna egy kis
szünetet tartani, ezért észak felé vettem az irányt – tárta szét a karját
Iler, majd megint csak összeérintette az ujjai végét. – Még tervezni is
csak annyit terveztem el előre, hogy időnként megállok és megnézem
a régiségeket, illetve a gyűjteménybe illő tárgyakat áruló üzleteket.
Általában nem én foglalkozom a beszerzéssel, azonban olykor-olykor
portyára indulok. Az árukészletünk elsősorban Európából érkezik, de
amerikai gyűjteményeket is adunk és veszünk. Az ember sohasem
tudhatja, miféle kincsbe botlik egyes apró üzletekben.
– És?
– Mit és?
– Belebotlott valamilyen kincsbe?
– Ezúttal nem, de ahogy azt már említettem, ez inkább egy
autókázós hétvége volt. Ezt használtam mentségnek, hogy
kimozduljak a városból.
– Amiről csak hétfőn este ért haza.
– Ahogy mondja. Nem emlékszem pontosan, hány órakor.
Kipakoltam és ittam egyet, hogy lazítsak.
– Na és utána?
Iler úgy festett, mint akit kissé bosszant a kérdés.
– Nem is tudom. Amennyire emlékszem, lezuhanyoztam, tettem-
vettem, és olvastam egy keveset. Korán lefeküdtem. Kellemes
elutazni, de nincs jobb érzés, mint amikor az ember a saját ágyában
alszik el.
– Nem beszélt senkivel? Nem szólt senkinek, hogy visszajött? Nem
válaszolta meg a távollétében kapott üzeneteit?
 – Nem. Ahogy azt már mondtam, nagyon elfáradtam. Igazán nem
értem, miért kell ezt tudnia.
– Jordan Bankst kedden hajnalban gyilkolták meg.
– Igen, ezt hallottam. Akkor is, mi közöm hozzá?
– Ismerték egymást. Meggyilkolták, miután otthagyta a partit,
amit a közös barátaik rendeztek. Egy gyilkossági nyomozás esetén
ezek rutinkérdések.
– Ezt nem tudhatom, ugyanis még sohasem kérdezett ki a
rendőrség – váltott sokkal ridegebb hangra Iler. – Őszintén mondom,
inkább tolakodónak találom.
– Ebben biztos vagyok. Ismeri Hugo Markint?
– Hugót? Igen, ismerem, akárcsak Delorest… a feleségét.
– Willimina Karsont?
– Találkoztunk, amikor még Jordan barátnője volt. Azt nem
állítanám, hogy ismerem, de találkoztunk.
– Paul Rogant?
Iler Eve szemébe nézett és összeérintette az ujjbegyeit.
– Ez a név egyáltalán nem ismerős.
– Wayne Denbyt?
– Nem hiszem, de sok emberrel találkozom.
– Angelo Richie-t?
– Nem, nem hiszem… várjon. A festő. Őt és a munkáit is ismerem.
Most gyilkolták meg, igaz? Tragikus.
– Neki mindenképpen az – helyeselt Eve. – Egy műgyűjtőnek
viszont, aki már azelőtt felvásárolta a műveit, hogy ismertté vált… az
azt jelenti, hogy a képeinek egyre csak emelkedik az értéke, nem
igaz? Olyan emberről beszélek, aki egyszerre ért az üzlethez és a
művészethez is.
– Ez fölöttébb rideg és számító nézőpont.
– Ennek ellenére pontos, nem igaz?
– Igen, valószínűleg az – ütögette egymásnak az ujjbegyeit Iler,
miközben tekintete valahová Eve háta mögé kalandozott. – Azt
viszont nem értem, mi köze ennek Jordan meggyilkolásához.
 – Banks a lakásán tartotta Richie egyik tanulmányát.
– Komolyan? Nem emlékszem, hogy felismertem volna. Viszont
biztosan nem arra céloz, hogy Jordant egy egyre ismertebbé váló
fiatal festő szénrajzáért gyilkolták meg.
Eve elmosolyodott.
– Az emberek sokféle okból ölik egymást. Szereti a
szerencsejátékokat, Mr. Iler?
– Időnként szoktam játszani. Ki nem?
– Banksszel is játszottak közösen?
– Ilyesmire nem emlékszem. Mindössze néhányszor találkoztunk
az elmúlt egy vagy két év során, hadnagy. Nem álltunk szoros
barátságban. Ha végeztek, akkor én…
– Csak még néhány kérdés. A családjából sokan szolgálnak a
seregben.
Iler ajka finoman megremegett, az arcán a gödröcske idegesen
megrezzent.
– Utánanéztek a családomnak?
– Ez a szokásos eljárás, Mr. Iler. Meg akartam köszönni a hazának
tett szolgálataikat és kifejezni a részvétem az öccse halála miatt.
Iler vállában engedett a feszültség, ugyanakkor őszinte érzelmek
csillantak a szemében.
– Köszönöm. Nagyon büszkék vagyunk hosszú katonai múltunkra.
Az öcsém, Terry… Terrance James Iler százados az életét áldozta a
szolgálat során.
– Miközben Szöulban állomásozott, terroristák támadták meg a
bázisát. Négy évvel ezelőtt, igaz?
– Igen, és még mindig úgy érzem, mintha csak tegnap történt
volna – fordította el Iler a tekintetét. – Egy hét múlva indult volna
haza. Azt mondta nekem… néhány órával a halála előtt még
beszéltem vele, szóval, azt mondta nekem, hogy meg akarja kérni
Felicia kezét, de erre esélye sem maradt.
– Felicia?
– Felicia Mortimer. Egy ideje együtt jártak, és Terry azt mondta,
hogy miután hazaér, vesz egy gyűrűt és megkéri a kezét. Csakhogy
sohasem ért haza – köszörülte meg Iler a torkát, miközben megint
félrefordította a fejét. – Aznap többek életét is megmentette. Azért
halt meg, hogy mások élhessenek. Hős volt – emelte fel a kezét. –
Elnézést kérek, de még mindig fáj. Szerintem mindig is fájni fog.
Remélem, megbocsátanak.
Amikor felállt, Eve követte a példáját.
– Még egyszer őszinte részvétünk. Köszönjük, hogy szánt ránk az
idejéből – fordult Eve az ajtó felé, majd megállt. – Majdnem
elfelejtettem. Ha megadná azoknak a helyeknek a nevét, ahol a
hétvégén járt, ezt a szálat is elvarrhatnánk.
– Az mennyiben számít?
– A jelentésünkhöz kell – mosolyodott el szelíden Eve. – Mindent
kipipálunk, amit tudunk.
– Fogalmam sincs. Már mondtam, hogy nem terveztem el előre
semmit. Akkor álltam meg, amikor olyan kedvem támadt. New
England tele van apró panziókkal. Nem emlékszem a nevükre.
– Oké. Akkor a papírok nyomán… a hitelkártyaadatok alapján.
Iler állkapcsa megfeszült.
– Nem használtam sem bank-, sem hitelkártyát. Készpénzzel
fizettem.
– Komolyan? Nem követi a kiadásait az adó miatt?
– Azt hittem, érthetően a tudtukra adtam, hogy valójában csak
vakációztam egy kicsit.
– Nem őrzött meg legalább egy benzinkúti vagy éttermi számlát?
– Készpénzzel fizettem. Azt mondta, Jordant kedden hajnalban
ölték meg. Mi köze ehhez annak, hogy hol töltöttem a hétvégét?
– Az elvarratlan szálak nem hagynak nyugodni, és ezt a szálat is
szeretném elvarrni. Hívjon fel, ha eszébe jut egy hely, ahol megállt.
Még egyszer köszönöm.
Peabodyval együtt gyorsan elindult a felvonó felé.
– Nem ő az okosabb.
– Nem, valóban nem az – helyeselt Peabody. – A válaszai egy
részét begyakorolta, valószínűleg tükör előtt.
– Ráadásul nem túl jó a… hogy is nevezik? Rögtönzésben. Az
elején túl sok információt osztott meg, hogy úgy biztosítson
bennünket az együttműködéséről. Egyszer sem fejezte ki a sajnálatát,
amiért meggyilkolták az ismerősét, aki hozzá hasonlóan rajongott a
festményekért. Nem kérdezett vissza semmire. Mint egy szociopata…
– Jók a megérzéseid. Honnan tudta, hogy Banks lakásában azt a
Richie-tanulmányt szénnel rajzolták?
Eve elmosolyodott és Peabody felé bökött az ujjával.
– Bumm. Nem mondta, hogy „Persze, láttam azt a Richie-t Jordan
lakásának a falán.” Nem mondta, hogy „Persze, persze, Jordan
említette, hogy van neki egy szénrajza Angelo Richie-től.” Ehelyett
úgy tett, mint aki először nem is tudja hová tenni a nevét, utána mint
aki nem tudja Bankshez kapcsolni… okosabb lett volna az
ellenkezője. Csakhogy pontosan tudja, mit hozott el hétfő éjjel a
lakásból, ott motoszkál az agyában, és csak úgy kibukott belőle.
– Azt hittem, ezek után rászállsz.
– Megizzaszthattam volna. Megtörhettük volna. Lecsukathattuk
volna tizennyolc rendbeli gyilkosságért, és így tovább. Azt viszont
nem tudom megítélni, hogy feladná-e a társát, márpedig mindkét
tettest el akarjuk kapni.
– Elkaphatnánk.
Eve megrázta a fejét.
– Az a társától függ. Most félbeszakítjuk a kihallgatásokat, és
felhívjuk Terrance Iler százados egykori felettesét. Bizonyosodjunk
meg róla, hogy Terry valóban meghalt.
– Jézusom, azt hiszed, hogy az öccse nem is halt meg, ráadásul ő a
társa?
– Erősítsük meg. Ezt a Felicity Mortimert is fel kell hívnunk. Talán
vele szintén kellemesen el tudunk beszélgetni – lépett ki Eve a
felvonóból, és a biztonsági pulthoz sétált. – Rhoda, akad itt egy iroda,
amit használhatunk?
– Természetesen… egy perc – érintette meg a fülhallgatóját
Rhoda. – Adam, kérlek, vedd át öt percre a pultot. Kösz. Jöjjenek
velem – fordult Eve felé. – Nyugodtan költözzenek be az én irodámba.
Elkezdte vezetni őket hátra, de megállt a szépen berendezett, apró
pihenőhelyiség mellett.
– Kérnek valamit?
Mivel Eve hideg fejjel akart gondolkodni, a hideg ital mellett
döntött.
– Szívesen innék egy doboz Pepsit.
– Nyomozó?
– Ugyanazt, de diétásat.
– A csirkehúsleves is nagyon finom. Már három órája, hogy
megérkeztek – mutatott rá Rhoda. – Azóta sem tartottak
ebédszünetet.
– Roarke ajánlásával – jegyezte meg Eve, mire Rhoda
elmosolyodott.
– Az irodám balról a második. Máris viszem a levest és az italokat.
 HUSZADIK FEJEZET

Eve-nek el kellett ismernie, hogy Rhoda cseppet sem túlzott a levessel

kapcsolatban.
Evés közben felkutatta és hosszan elbeszélgetett Xavier Unger
ezredessel, miközben Peabody ugyanezt csinálta Felicia Mortimerrel.
Miután befejezte, hátradőlt, és a mennyezetet bámulva
végiggondolta a hallottakat. Csak akkor egyenesedett fel, amikor
Peabody is végzett a beszélgetéssel.
– Jelentést kérek.
– Felicia akkor ismerkedett meg Terryvel, amikor a férfi
Németországban állomásozott, ő pedig a doktori fokozatán dolgozott.
Nyelvész… az ENSZ egyik tolmácsa. Az első pillanattól kezdve
remekül kijöttek egymással, mivel mindketten New Yorkban születtek
és Németországban laktak. Elkezdtek randevúzni. A kapcsolatuk elég
komollyá vált ahhoz, hogy Felicia elhalassza a hazatérését addig,
amíg Terry eltávozást nem kapott. Bemutatták egymást a
családjuknak. Ezt követően távkapcsolatban éltek, de kitartottak a
másik mellett. Terryt Dél-Koreába vezényelték. Kétszer is találkoztak,
amikor a férfi Tokióban pihent, és még több időt töltöttek együtt,
miután hazatért. Felicia igent mondott volna neki.
– A benyomásaid?
– Szerette és boldogan felvállalta volna a katonafeleség szerepét,
és úgy érezte, szilárd alapokra építhették volna az életüket. Terry
családját is szerette… különösen az anyját. Az apját hatalmaskodó
alaknak ismerte meg, aki érzelmileg távol tartotta magát mindenkitől,
és a fia elmondása alapján mindig is azt várta tőle, hogy belépjen a
seregbe.
 – Ez valami másodszülöttekkel kapcsolatos dolog?
– Lehetséges. Úgy valahogy. Felicia elárulta, hogy Terryvel
ellentétben a bátyja gyerekként egyáltalán nem volt sportos alkat.
Ugyanakkor a kissé törékeny idősebb fivér mindig védelmezte az
öccsét. Sokszor olvasott neki mesét.
– Komolyan?
– Aha. Terry Iler csaknem tíz évvel volt fiatalabb a bátyjánál. A
szüleik gyakran utaztak, ezért sok időt töltött dadák, a személyzet és a
testvére társaságában. A hallottak alapján Iler komolyan vette az
idősebb testvér szerepét. Terry azért vonult be, mert ezt várták tőle,
de Felicia szerint jól boldogult. Megtalálta a helyét a katonaságnál. A
hagyományos bajtársiasság, meg minden. Szerette a sereget, nem
egészen négy év alatt százados lett belőle. Felicia azt mondta, hogy az
egész világa darabokra hullott, amikor Terry meghalt. Még ezt
követően is sok időt töltött Terry szüleinél. Ilerrel kölcsönösen
támaszkodtak egymásra. Gyászterápiára járt és fokozatosan sikerült
túllépnie a történteken. Közel három évvel a szerelme halálát
követően megismerkedett valakivel. Tavaly nyáron házasodtak össze.
– Ez volt a kiváltó ok. Az a szuka nem tisztelte az elhunyt öccse
emlékét. Ehelyett úgy döntött, hogy inkább éli az életét.
– Valóban csak emlék? – kérdezte Peabody.
– Aha. A felettese nem csak megerősítette, hogy DNS-vizsgálatot is
végeztek a holttestén, de látta, ahogy Iler százados biztonságos helyre
vonszol egy sebesültet, mielőtt elindult vissza a többiekért. A második
robbanás oltotta ki az életét. A parancsnoka szeme láttára.
– Vagyis nem a halott testvére a társa.
– Nem, de ugyanúgy katona. Ez a kapcsolat, ez a kötelék közöttük.
Iler gyenge, ráadásul közel sem olyan okos és ravasz, mint
amilyennek hiszi magát. Van pénze, sokat tud a festészetről, és eléggé
ismeri a tőzsdét ahhoz, hogy játszadozzon rajta, viszont sohasem vett
részt összecsapásokban, sohasem kapott katonai kiképzést, sohasem
vezetett vagy vett részt egyetlen fegyveres akcióban sem. A társa
ismeri a robbanóanyagokat. Az öccse egy olyan robbanásban
veszítette el az életét, amely egyszerre irányult a bázis és a
személyzete ellen. A sebesült és a halott férfiak, valamint nők közül
sokakat kiképeztek a robbanóanyagok használatára.
– Bajtársak.
– Ma előjött belőled az okos Peabody. A testvérem bajtársa az én
bajtársam is. Mi kapcsolja össze ezt a két embert? A kapzsiság és a
szerencsejáték. Most viszont már többet is tudunk. A gyászoló
testvérről és a gyakran távol lévő, hatalmaskodó apáról.
– Ha az apa nem irányítja minden lépését és nem ezt várja tőle,
akkor talán nem lép be a seregbe és még most is élne.
– Ezt a szálat fogjuk követni. Az apa felelőssé tehető a gyermeke
haláláért. Az anya nem áll közéjük, hogy megvédelmezze. Az apa
vajon feláldozná az életét a gyerekért? Derítsük ki. Közben meg, ha
már egyszer benne vagyunk, akár kereshetnénk is rajta, vagy nem? –
pillantott az órájára Eve. – Ezt Mirával is meg akarom beszélni.
Szervezz meg nekem egy találkozót, utána fejezzük be a lakók
kihallgatását.
– Már megtaláltuk Ilert.
– Most értékes pontokat veszítettél. A társa is szerepelhet a
listánkon. Talán ő is az épületben lakik.
Peabody mogorván maga elé meredt.
– Erre nem gondoltam.
– Ötven-ötven százalék. Végig kell csinálnunk, amit elkezdtünk.
– Felidegesítetted Ilert azzal, hogy a hétvégéjéről kérdezősködtél,
Dallas.
– Fel is akartam. Ha elég ideges, talán nem próbálkozik
harmadjára is. Figyeltetni fogom az épületet, de csak kintről. Rhoda
és a csapata úgyis idebent vannak. Amíg én beszélek vele és
megszervezem a megfigyelést, intézd el azt a beszélgetést Mirával –
indult gyors léptekkel Rhoda felé, miközben magához intette. –
Felállítok odakint egy megfigyelőosztagot.
Rhoda szeme meg sem rebbent, mindössze bólintott.
– Tudatom az ajtónállóval és a biztonságiakkal.
 – Ki veszi át a helyét, amikor lejár a műszakja?
– Aaron Vogal az éjszakás főnök.
– Ő is olyan jó, mint maga?
Rhoda elmosolyodott.
– Én tanítottam be. Kiváló.
– Mindent higgadtan és diszkréten kell intézni.
– Meglesz.
– Tudnom kell, ha Lucius Iler elhagyja az épületet vagy látogatója
érkezik. Azonnal.
– Mr. Iler – dünnyögte Rhoda. – Értem.
– Reméltem is, hogy érteni fogja. Ne álljon az útjába és ne
változtasson a viselkedésén vele szemben. Tudnom kell, ki szokta
látogatni.
– Mr. Ilernek számos barátja és üzletfele van. Többnyire otthon
dolgozik, éppen ezért sok látogatót fogad.
– Akiről én beszélek, az férfi. Viszont egyelőre még nagyjából sem
tudom megmondani, hogy mennyi idős. Ellenben kelthet olyan
benyomást, mint egy katona.
– Ez valamelyest szűkíti a kört, de Mr. Ilernek sok ügyfele, barátja
és kapcsolata van, akik a seregben szolgálnak vagy szolgáltak.
– Oké – bólintott Eve, miközben arra gondolt, ismét végignézi az
épületbe belépő látogatók névsorát. – Ha ma este bárki felbukkan,
akire illik a leírás, a biztonságiak értesítsék a megfigyelőcsapatot, és
engem is azonnal hívjanak fel. Majd… várjon – emelte fel Eve a kezét,
amikor jelezni kezdett a ’linkje.
Leolvasta a kijelzőről a hívó nevét, és halkan elmorzsolt egy
káromkodást.
– Ne most, Nadine.
– Ne gyűlölj.
– Akkor ne adj rá okot.
– Behívtak a Knight at Nightba.
– Gratulálok. Menj.
– Ne tedd le! Az a helyzet, hogy nem itthon. Akkor sem tudnék
maradni, ha akarnék. Mint mindenki másnak, nekem is van egy
főnököm, aki ott akar látni.
Eve-et lassan nagyon rossz érzés kerítette a hatalmába.
– Hol van az az ott? Knight műsorát New Yorkban veszik fel.
Ennyit még én is tudok.
– Általában így is van, de most egész hétre Hollywoodba utazott
az Oscar miatt, Dallas. Nekem is oda kell mennem. Át kell szerveznem
a siklót és megtoldani egy éjszakával a szállodai tartózkodásomat.
– Most csak viccelsz velem.
– Nem viccelek, és nagyon sajnálom. Őszintén, mert eddig is
nagyon komoly barátságról tettél már tanúbizonyságot, és ezzel már
túllépem a határt.
– Mikor?
Nadine kissé eszelős arccal egy pillanatra visszafojtotta a
lélegzetét.
– Két és fél órán belül fel kell szállnunk. Sajnálom.
Eve lehunyta a szemét, majd Rhoda szeme láttára lehajtotta a fejét
és elkezdte finoman a pulthoz ütögetni.
– Dallas! Dallas!
– Egy pillanatra fogd be – verte tovább a fejét a pulthoz Eve, majd
vett egy mély lélegzetet. – Bassza meg.
– Tudom, tudom. Leonardo majd ott megcsinálja a végső
igazításokat a ruhákon. Nekik csak össze kell pakolniuk és odaérniük
a siklóhoz… egy óra negyven percen belül. Tényleg nagyon sajnálom.
Nem akarom lerázni Peabodyt, és az én hibám, ha nem tudod
elengedni, de…
– Ott lesznek.
– Ó, hála istennek. Jövünk neked eggyel. Mindnyájan jövünk
neked eggyel.
– Az már egyszer biztos, hogy rohadtul jöttök eggyel – csattant fel
Eve, mielőtt bontotta a vonalat. – Elnézést – fordult oda Rhodához.
– Semmi baj. Hozzak egy fájdalomcsillapítót?
– Ahhoz még nem fáj eléggé a fejem – indult gyorsan Rhoda hátsó
irodája felé Eve. Éppen abban a pillanatban lépett be, amikor
Peabody a túloldalról az ajtóhoz ért.
– Vitatkoztam egy darabig a titkárával, de Mira félóra múlva
fogad. Személyesen vagy ’linken, ahogy neked megfelel.
– Jó. Most menj.
– Beszélni Mirával?
– Nem. Nadine-nak két és fél órán belül fel kell szállnia. Egy óra
negyven perced van elérni a siklót.
– De csak holnap indulunk.
– Nem, ma indultok. Menet közben hívd fel McNabot. Indulj.
– De… de Iler. Nem léphetek le csak úgy…
– Nézz a szemembe – mutatott magára Eve. – Ettől a pillanattól
kezdve eltávozáson vagy. Tűnj a pokolba innen, hogy nyugodtan
tudjak dolgozni. Még egy szó, csak egyetlenegy, és személyesen
doblak ki.
Peabody összeszorította a száját és a szívéhez kapott.
– Aha, aha, kifelé. Sok a dolgom.
Peabody az ajtóhoz sietett, és mivel úgy gondolta, hogy ekkora
előnnyel már le tudja futni a társát, menet közben hátrakiáltott:
– Kösz, főnök!
– Rohadtul szívesen – dörmögte Eve, és mielőtt fékezhette volna
magát, belerúgott Rhoda íróasztalába.
Először Baxtert hívta.
– Éppen ebben a pillanatban fejezem be a harmadik helyszíni
kihallgatást.
– Miután mindennel végeztél, gyere le a főnöki irodába. Rhoda
majd megmutatja az utat.
– Legfeljebb tíz perc – felelt Baxter, és bontotta a vonalat.
Eve fújt egy nagyot, felhívta Roarke-ot, de Caro arca jelent meg a
képernyőn.
– Helló, hadnagy.
– Sajnálom, Caro.
Az elegáns és mindig hatékony Caro csak mosolygott.
 – Nincs semmi baj. Egyáltalán semmi. Roarke éppen tárgyal. Pár
perc múlva mindenképpen befejezi, de meghagyta, hogy bármikor
keresi, azonnal kapcsoljam.
– Nem szükséges azonnal. Csak adja át neki, amikor szabad lesz,
hogy Peabody eltávozása hamarabb elkezdődött. Indulnia kellett.
Abban a házban vagyok, ahol Banks lakott. Mozgásba lendültek a
dolgok. Bármikor visszahívhat.
– Gondom lesz rá, hogy megkapja az üzenetet. Mindnyájan
szorítunk Nadine-nak.
– Szerencséje volt, hogy nem szorítottam bele az East Riverbe.
Kösz.
Eve kifújta magát, megmasszírozta a halántékát, majd elkezdett
összeállítani egy tervet, amikor a ’linkje bejövő üzenetet jelzett.
Az ezredes küldte el neki azoknak a katonáknak a névsorát, akik a
támadás idején a bázison teljesítettek szolgálatot.
Rengetegen vannak, gondolta Eve. Csakhogy azonnal ki lehet húzni
közülük a nőket, a halottakat és azokat, akik jelenleg is aktív
szolgálatot teljesítenek. A gyilkos már leszerelt, gondolta. Vagy
leszerelték – érdemei elismerése mellett, vagy nem.
Talán még idősebb is Ilernél, tűnődött, ha már egyszer ő a domináns
fél, vagy… Az öcsikéje. Egyszerre domináns, és olyan, akit meg kell
védeni.
A ’linkje apró képernyőjére pillantott, majd irigyen bámulta a
hatalmas fali képernyőt. Ezt követően kiment, hogy megkeresse
Rhodát.
Mire Baxter és Trueheart megérkeztek, már szerzett egy kanna
kávét, a névsor nagy részétől megszabadult, a maradékot pedig
kivetítette a fali képernyőre.
– Ez igazi kávé – jelentette ki Baxter. – Érzem az illatán.
– Rhoda tart belőle.
– Feleségül kellene venned – javasolta Trueheartnak a társa,
miközben megtöltötte a bögréket.
– Már van barátnőm.
 – Tartsd meg, és vedd el Rhodát. Elképesztő ereje van.
– Ha sikerült kényelembe helyezni magatokat – dolgozott még
beszéd közben is Eve –, mutatom a gyanúsítottak festményekhez és a
tőzsdéhez értő felét. Az 5005-ösben lakik, és Lucius Iler a neve.
– Megtaláltad! A mindenit! – tisztelgett a bögréjével Baxter. –
Peabody éppen most kíséri be a kapitányságra?
– Nem, Iler még mindig az 5005-ösben tartózkodik. Civil ruhás
járőröket rendeltem az épület megfigyelésére, és Rhoda minden
elképesztő erejével ideszól az előtérből, ha esetleg távozik. Peabody
már elindult abba az átkozott Hollywoodba.
– Tényleg? – mosolyodott el Trueheart. – Azt hittem, csak holnap
utazik.
– Eredetileg úgy volt, de változott a terv. Üljetek le és figyeljetek.
A lehető leggyorsabban tájékoztatta embereit a fejleményekről.
– Fel fogja hívni a társát – vonta le Eve a következtetést. – Ezt
nem tudjuk megakadályozni. Aki, elképzelhető, hogy megfutamodik,
de nem hiszem. Elvégre katona.
– Senkit sem hagyunk hátra – bólintott Baxter.
– Testvérek… legalábbis Iler így tekint a párosukra. Ha mennek,
akkor együtt mennek. Magas a valószínűsége, hogy a társának a neve
ott áll a képernyőn… mindenki szerepel ebben a névsorban, aki a
terrorista támadás idején a bázison tartózkodott. Már kihúztam a
nőket, az elhunytakat és azokat, akik még nem szereltek le.
Hónapokig tartott az akciók előkészítése, ezért igencsak valószínűtlen,
hogy a társa még mindig aktív szolgálatot teljesít. Trueheart, tied a
lista. Vesd össze a lakók névsorával. Ha mindketten ebben az
épületben élnek…
– Akkor hamar lezárjuk az ügyet – fejezte be Baxter a mondatot –,
és mehetünk hamburgerezni meg sörözni.
– Ha ekkora szerencsénk lesz, akkor mind a kettőt én állom. Pár
percen belül kezdődik a konzultációm Mirával. Rhoda, akinek
szerintem is elképesztő az ereje, lehetővé tette, hogy a képernyőn
keresztül beszéljünk. Így legalább nem kell később titeket is külön
tájékoztatnom az eredményről.
– Talán én veszem feleségül – merengett Baxter.
– Túl okos ő ahhoz, hogy hozzád menjen.
– A vonzerőm és a rettenthetetlen szexualitásom fölébe kerekedik
a női agynak.
– Ez igaz – jegyezte meg munka közben Trueheart.
– Ez egy adottság.
– Tartogasd, amíg nem sikerül elkapnunk ezeket a gazembereket.
Roarke is elindult már idefelé.
– Ő lesz Peabody beugrója.
– Miközben Trueheart összeveti a két névsort, meséld el, hogy mit
sikerült megtudnotok.
Baxter fújt egy nagyot.
– Semmit. Azok közül, akikkel beszéltünk, senki sem felel meg a
feltételeknek és senkit sem találtunk gyanúsnak.
– Ha nem csábítana a burger és a sör, erre még visszatérnénk.
Egyelőre azonban összpontosítsunk a katonai múltra. Iler társa talán
megváltoztatta a nevét.
– Ha itt lakik, vagy gyakran jár hozzá, akkor Rhoda biztosan
ismeri.
– Meg az éjszakás főnök és az ajtónálló. Ezért kezdjetek
igazolványképeket keresni a képernyőn látható nevekhez – pillantott
az órájára Eve –, de csak miután beszéltünk Mirával.

• • •
Amint Mira bejelentkezett a képernyőn, Eve ismertette vele a
tényeket, a benyomásait és a következtetéseit, miközben a
pszichiáternő kényelmesen hátradőlve kortyolgatta a teáját a
kapitányságon.
– A gyengébb testfelépítésű idősebb testvér büszke az öccsére, és
igyekszik megvédeni – kezdte Mira. – A személyzet gyakran vigyáz a
gyerekekre, amikor a szülők elutaznak… akik közül az apa a
domináns, aki irányít és aki követel. Iler szemében nem ő az, aki
korlátlan, önzetlen szeretetet kínál… valójában nagyon is
elképzelhető, hogy inkább kritikusan viseltetik a gyenge, törékeny
elsőszülött fia irányában. Ezzel párhuzamosan az anyja is kevesebbet
törődik a gyerekeivel, mint a férjével és saját magával.
– Az irigység vezérli, amikor családcentrikus szülőkre támad?
– Minden bizonnyal ez is szerepel a motivációi között. Az öccse
felnő, és az elvárásoknak megfelelően a katonai pályát választja. Új
kapcsolatokat teremt… bizonyos értelemben új testvérei lesznek.
Szerelmes lesz, ezzel megint csak újabb emberrel helyettesíti a
bátyját. Iler ahelyett, hogy a saját kapcsolatait építené, mindig is az
öccsét tartja a saját világegyeteme középpontjának. Nem egyszerűen
idősebb testvérnek, hanem egyenesen apafigurának tekinti magát.
Csakhogy nem védelmezheti tovább az öccsét, aki hősként hal meg.
– Katonaként – szúrta közbe Eve. – Mivel az apjuk ezt várta tőle.
– Igen. Iler nem hibáztatja magát. Erre képtelen. Az apának óvnia
kellett volna a fiát, ehelyett a halálát okozta, és nyugodtan éli tovább
az életét. A nő, akit az öccse szeretett, továbblépett és másik társat
választott. A nők gyengék, számítóak és hűtlenek. Csak a gyermeket
sajnálja, már amennyire egyáltalán képes érzésekre. A hűségét a
társára vetíti ki, aki az öccsét helyettesíti.
– Ezt a társa, a domináns fél még erősíti is.
– Kétségkívül. Hadd bizonyítsa be az apa, hogy meg tudja védeni a
gyerekét. A haszonért folytatott szerencsejáték? Ez a kockázat táplálja
őket. Iler testileg törékeny, gyenge, mint egy gyerek. Szerintem
keményen meg kellett dolgoznia mindenért, amit elért. Fizikailag is
vállalja a kockázatot, szellemileg és pénzügyileg viszont egyenesen
szerencsejátékos. Kockázat- és jutalomfüggő. A társa egy katona –
folytatta Mira. – Arra képezték ki, hogy elfogadja a kockázatot és az
erőszakot, hogy szükség esetén még az életét is feláldozza. Ellentétben
azzal, akire felnézett vagy legalábbis tisztelt, ő túlélte a támadást.
Igazad van, ő lehet a fiatalabb. Mégis ő a domináns fél. Terrance Iler
alárendeltje lehetett. Nem csak Iler századost tisztelte benne, hanem
az ő századosát.
– Aki felelősséggel tartozott az emberei életéért. Éppen úgy, ahogy
az apa is felelősséggel tartozik a gyermekeiért.
– Igen. Szereti és élvezi az erőszakot. Ez is egy függőség.
Miközben befejezték a beszélgetést, megérkezett Roarke.
– Köszönöm, hogy szántál rám az idődből.
– Tájékoztass a fejleményekről – kérte Mira. – Szeretném nézni a
megfigyelőből, ahogy az egyiküket vagy mind a kettőt kihallgatod.
– Tájékoztatni foglak – vetett véget Eve a beszélgetésnek. –
Trueheart.
– Nem találtam egyezést, hadnagy.
– Így száll el a sör és a burger – kesergett Baxter.
– Kérd le az igazolványképeket. Mi addig sétáljunk egyet – fordult
a férje felé Eve.
Friss levegőre meg mozgásra vágyott – és azt sem bánta, ha Iler
éppen ekkor néz ki az ablakon és észreveszi.
– Egy szociopata gyilkostól szeded be a bérleti díjat.
– Ó – felelt Roarke. – Megesik az ilyesmi.
– Lucius Iler.
– Iler Régiségkereskedés?
– Ahogy mondod. Ismered?
– Nem, személyesen nem ismerem, de az évek során vettem egy-
két dolgot a boltjából.
– Ő az elsőszülött fiú – kezdte Eve, majd elmesélte a teljes
történetet.
Mindössze annyi időre szakította meg az elbeszélést, hogy felhívja
Carmichael járőrt, aki az utca túloldalán egy elegáns teázóban
üldögélt.
– Odafent van, hadnagy. Néhányszor kilépett a teraszra. Idegesnek
tűnt. Ivott. Amikor utoljára kijött, a kezében tartotta a ’linkjét, és
éppen beszélt valakivel. Utána szemmel láthatóan megnyugodott egy
kicsit.
– Folytasd a megfigyelést.
 Visszasétáltak az épületbe.
– Vagyis lényegében Iler meggyilkolt tizennyolc embert és
terrorizált két családot, mert a saját szülei nem ölelgették eleget, az
öccse meghalt, amikor másokat igyekezett megmenteni, és a
menyasszonya nem gyászolta egész hátralévő életében.
– Vedd még hozzá a játékfüggőséget, a kapzsiságot és egy olyan
társat, aki cirógatja a kifacsart, sértett érzelmeit, de légyegében ez a
helyzet.
Roarke kabátjának a szegélye lebegett a márciusi szélben.
Akárcsak a haja.
– Örömmel fogom végignézni, ahogy elkapod őket. Még jobban
örülök, hogy ebben én is segíthetek. Peabody miért indult el már ma
Kaliforniába?
– Nadine miatt. Aki lehetőséget kapott, hogy szerepeljen Angela
Knight nyomorult Oscar-show-jában, ami fel fogja dobni a
nézettségét.
– Ez azelőtt vagy azután történt, hogy megtaláltad Ilert?
– Utána. Nem akarok beszélni róla – jelentette ki Eve. – Az meg
végképp eszedbe ne jusson, hogy megcsókolsz, miközben rendőrök
tartják megfigyelés alatt az épületet.
– Nem hiszem, hogy olyan messziről képesek olvasni a
gondolataimban.
– Megfigyelés alatt tartják az épületet – ismételte meg Eve, és még
egy pillanatig állt a zajban és a szélben.
– Mit szeretnél, mit csináljak, ha már egyszer én lettem a
Peabodyd?
– Először is meg kell mondanom, fogalmam sincs, hogy mennyit
fizetsz Rhodának, de kiérdemelt egy magas összegű jutalmat.
– Vedd úgy, hogy már el is intéztem.
– A dolgok alakulásának a függvényében Baxternek és
Trueheartnak folytatniuk kell a kihallgatásokat… miközben kiemelt
figyelmet szentelnek az adott személyek katonai múltjának, de nem
kizárólag annak. Iler társa feltehetően álnéven, hamis papírokkal
rejtőzik. Nekem is be kell fejeznem néhány kihallgatást. Eközben
lefuttathatnál egy teljes körű keresést azokra, akik benne maradtak a
terrorista támadás után készült névsorban.
– Az nem lesz nehéz.
– Talán megtartotta a régi nevét, talán nem. Talán
megkérdőjelezhető a pszichés állapota. Ha megnősült, amit kétlek, de
előfordulhat, szóval, ha megnősült, akkor azóta el is vált. Ha volt
munkája, akkor biztonságtechnikai területen helyezkedett el, jobban
mondva ez a legvalószínűbb. A francba, akár rendőr is lehetett belőle,
de ebben az esetben már leszerelt, mert ezek az akciók túlságosan sok
időt emésztenek fel, plusz a második támadás nagyon szorosan
követte az elsőt. Túlságosan sok szabad idő ez egy rendőrnek, hacsak
nincs betegszabadságon vagy a túlterhelése miatt kötelező
szabadságon. Ne vessük el ezt a lehetőséget csak azért, mert bosszant,
hogy esetleg a testület egyik tagja a tettes.
– Nem fogom elvetni. Arra nem gondoltál, hogy bevitesd és
megizzaszd?
– Esetleg erre is sor kerülhet. Előbb lássuk, mit tudunk meg az
igazolványképekből és a keresésből.
Ezzel belépett az épület ajtaján. A pult mögött már egy ősz hajú
férfi ült.
– Hadnagy, uram, Rhoda az irodájában van a nyomozókkal. Eddig
senki sem kereste Mr. Ilert.
– Jó.
Az irodában Rhoda a képernyőt figyelte, miközben Baxter
egyesével mutatta az igazolványképeket. Amikor Eve és Roarke
beléptek, a nő fel akart állni, de Roarke intett, hogy maradjon a
helyén.
– Csak nyugodtan – mondta Baxter. – Mindennap sok arcot látsz.
Ha valamelyik ismerősnek tűnik, megjelöljük és később visszatérünk
rá.
– Nem ő – jelentette ki Rhoda, mire Baxter továbblépett a
következő képre.
 – A látogatók biztonsági naplója? – kérdezte Roarke.
– A hordozható gép segítségével összevetem a bázis névsorával –
szólalt meg az íróasztal mögül Trueheart. – Nem csak a pontos
neveket, de a monogramokat vagy a magában előforduló vezeték- és
keresztneveket is.
– Folytasd – utasította Eve, majd Rhoda felé fordult. – Lehet, hogy
megváltoztatta a hajviseletét, esetleg a hajszínét. Szakállat növesztett,
vagy éppen ellenkezőleg: leborotválta.
Az első, hosszú menet végére Rhoda öt lehetséges személyt jelölt
meg.
– Félek, hogy csak azért választottam őket, mert emlékeztetnek
valakire.
– Tartson szünetet – javasolta Eve.
– Ó, de én…
– Frissebben fogja folytatni, ha pihen néhány percet. Baxter, vesd
be a vonzerődet, és tölts kávét Rhodának. A rettenthetetlen
szexualitásodat viszont tartogasd máskorra.
– Időnként magától kitör belőlem. Mit szólsz egy kávéhoz,
Rendkívüli Rhoda?
– Köszönöm, feketén kérem. Miért keverne bele bármit is az
ember, ha egyszer igazi kávét ihat?
– Szeretem az ilyen nőket. Ugye, nem vagy férjnél?
– Pillanatnyilag nem. Próbálsz megnyugtatni, és ezt nagyon
köszönöm. A tudat, hogy szinte napi kapcsolatban álltam az egyik
férfival, aki mindezt elkövette? – vette el a kávéját Rhoda, és
belekortyolt. – Nyugtalanító.
– Nekem egész nyugodtnak tűnik – pillantott Eve a férjére, aki
eddigre leült és elővette a zsebszámítógépét.
Máris elkezdett utánanézni az öt kiválasztott személynek, gondolta
Eve.
Tökéletes Peabody-helyettes.
– Hadd nézzem meg őket újra. Nem ő az – jelentette ki Rhoda,
amikor az első fotó feltűnt a képernyőn. – Kicsit kínos, de már látom,
hogy azért választottam ki, mert hasonlít Scott Trevorra a Galaxy
Force-ból.
– Nézed a Galaxy Force-t? – bökött az ujjával Rhoda felé Baxter.
– Függő vagyok.
– Le kell ülnünk egy ital mellé, hogy elbeszélgessünk. Mellesleg
igazad van. Akár Scott Trevor unokabátyja is lehetne. Mit szólsz a
következőhöz?
Rhoda megnézte a képet, lehunyta a szemét és úgy idézte maga
elé.
– Nem tehetnénk félre, hogy később újra elővegyük? Bizonytalan
vagyok.
– Semmi baj – váltott Baxter a következőre.
– Valami… – hunyta le a szemét újra Rhoda, majd némán ült,
mielőtt újra kinyitotta. – Ó. Ó, már tudom. Leborotválta a haját.
Megborotválta a fejét, és ezen kívül is van még valami… valami…
nem vagyok biztos… Az orra. Most vékonyabb az orra. Vékony és
egyenes… Mint akinek eltört és hanyagul rakták össze. Általában
napszemüveget hord. Még akkor is, amikor sötétedés után érkezik.
Szinte mindig rajta van a napszemüvege. Ő Mr. Nordon. Oliver
Nordon. Többnyire esténként látogatja Mr. Ilert, ezért nem velem
szokott találkozni, de olvastam már a nevét a biztonsági naplóban.
Amikor napközben jön, én engedem be. Mr. Nordon.
– Megvan – szólalt meg Trueheart. – Megtaláltam. Oliver
Silverman őrmester. Iler százados alatt szolgált Szöulban.
– Oliver Silverman őrmester – vette át a szót Roarke – harminckét
éves volt a terrortámadás idején. Meg is sebesült benne… eltörött a
lába, több helyen megégett a teste és a karja. Ó, egy szilánk eltalálta a
nemi szervét, minek következtében részben amputálták és a hiányzó
darabot protézissel helyettesítették.
– Jaj – nyögte halkan Baxter.
– A fizikai és pszichés állapota alapján kitüntetéssel leszerelték.
– Kell lennie itt még valaminek. Ha maradni akar, akkor találnak
neki valami helyet, hacsak nem nyilvánították alkalmatlannak.
Elvégre harcban sebesült meg.
Roarke a felesége felé biccentett.
– Ha akarod, mélyebbre ások.
– Később is ráér. Megvan Silverman jelenlegi igazolványképe?
– Miután leszerelték, eltűnt a térképről.
– Ez sokaknál előfordul, hadnagy – jegyezte meg Trueheart. – A
hajléktalanok nagy része veterán.
– Aha, de ő nem hajléktalan. Keress rá Nordonra – kérte Eve a
férjét.
– Azt csinálom. Oliver Nordon. Harminchat éves, szabadúszó
biztonságtechnikai szakértő. Egyszerre foglalkozik lakossági és céges
ügyfelekkel – pillantott Eve felé Roarke. – Szép volt, hadnagy.
– Add meg a címét.
– A nyugati Hatvanharmadik utca 563-ban lakik.
– Baxter, keríts házkutatási parancsot Iler és Silverman, alias
Nordon lakására. Reót hívd, ő gyorsan intézkedik. Trueheart, álljon rá
egy négyfős, golyóálló mellénybe öltözött csapat Silverman címére, de
öt perccel ezelőtt.
– Értettem, hadnagy.
– Ide pedig jöjjön ki még két járőr – tette hozzá, miközben
felkapta a keze ügyében heverő kommunikátort. – Feeney, lehallgatók
kellenek a nyugati Hatvanharmadik utca 563-hoz. A lakás száma? –
kérdezte Roarke-ot.
Roarke fel sem pillantott a kézi számítógépéből.
– Nincs lakásszám. Ez egy háromszintes ház.
– Hallottad?
– Nem vagyok süket – felelte Feeney.
– Küldöm a gyanúsított adatait…
– Most – fejezte be a mondatot a felesége helyett Roarke.
– Fegyver lesz nála, Feeney, és rohadtul veszélyes. A csapatod
vegyen védőfelszerelést. Hívom Salazart. Bombákra is számítanunk
kell.
– Majd én tájékoztatom.
 – Kértem házkutatási parancsot és a járőrök is elindultak.
Bombakereső is kell, Feeney. Senki sem közelítheti meg az ajtót, amíg
a bombakeresők nem engedélyezik. Továbbá azt akarom, hogy
mindenkit evakuáljanak a közvetlenül szomszédos két épületből.
Baxter, helyzetjelentést!
– Reo elindította az ügyet.
Eve kikapta a ’linket Baxter kezéből.
– Gyorsítsd meg. Erőltesd jobban – adta vissza a készüléket. –
Először itt hajtjuk végre a letartóztatást, utána megyünk a következő
helyszínre.
Ezzel bontotta a vonalat és homlokráncolva meredt a képernyőn
látható fényképre.
– A következőképpen fogjuk csinálni… – ismertette a kettős akció
tervét.
– Bámulatos nő – suttogta Rhoda.
Roarke csak mosolygott.
– Ugye?
– Érkezik a házkutatási parancs. Baxter, Trueheart, foglaljátok el a
helyeteket. Carmichael, Shelby, vettétek?
– Vettük.
– Roarke, te velem jössz. Zárja le az ötvenedik emeletet – fordult
Rhoda felé Eve, amikor odaért a felvonóhoz. – Ettől a pillanattól
kezdve csak ez az egy kabin állhat meg ott.
– Sok sikert – kiáltotta utánuk Rhoda, miközben becsukódott az
ajtó.
– Nem hiszem, hogy nagyon megnehezítené a dolgunkat, de
sohasem lehet tudni.
– Silverman miatt aggódsz, és egyetértek veled. Amúgy Markinnal
kapcsolatban nem tévedtél.
– Markin? Ő is benne van?
– Nem, ebben nincs… csak sikkasztott a felesége magán- és üzleti
számlájáról. Körbeszimatoltam egy kicsit, ha már úgyis korán kezdtük
a napot.
 – Huh.
– Az asszony még nem vette észre a dolgot, de ez nem marad így
örökké. Vagy neki, vagy a könyvelőinek fel fog tűnni a dolog.
Szerintem az adott körülmények között a szülei elnézőbbek lesznek,
és szemet hunynak a válása felett.
– Talán jó szórakozás lenne, ha nem engedném át másnak, és én
tartóztatnám le. Mint valami ízlésrendőr.
Odasétáltak Iler lakása elé. Eve becsengetett.
Ezúttal nem kezdett kérdezősködni a számítógép. Iler kikapcsolta.
– Ellenőrizd és nyisd ki – szólt a férjének.
Roarke elvett egy eszközt és végigpásztázta vele az ajtót és a
zárakat.
– Tiszta. Nincsenek bombák.
Még be sem fejezte a mondatot, már ki is iktatta a zárat. Abban a
pillanatban léptek be, ahogy Iler átvetette a lábát a terasz falán.
Vigyorogva nézte, ahogy Eve előrelendül, majd a mászókötele
segítségével gyorsan ereszkedni kezdett. A hátán nagy zsákot, a teste
előtt keresztbe vetve egy ugyancsak nagy méretű táskát cipelt.
Amint leért a járdára, azonnal körülvették a rendőrök.
– Ezt is jól sejtetted, hadnagy.
– Készen kellett állnia a menekülésre. Miután elárulta a társának,
milyen sokat kérdezősködtem a hétvégéről, egy hülye is kitalálta
volna, hogy összekapcsoltuk a két robbantást és Banks
meggyilkolását. Ilernek volt a lehető legbizonytalanabb alibije a
kérdéses időszakra – mozgatta meg Eve a vállát. – Egy megvan, már
csak egy maradt.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Roarke vezetett, így Eve tarthatta a kapcsolatot a csapatával.

– A lehallgató a helyére került. A házat a jelek szerint gondosan
bezárták… a redőnyöket is leengedték – tájékoztatta Feeney. –
Nocsak, azt hiszi, egy szűrővel távol tarthat bennünket. Adj neki,
Callendar!
– Mindent megkap, főnök. Áttörök.
– A bombakeresők? – kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon
Eve.
– Már elkezdtek dolgozni. Oké, átjutottunk a szűrőn. Előbb a
kamera. Megvan a pinceszint. Innen indulunk és haladunk felfelé.
Hadd legyek büszke rád, Callendar. Megyek és beszélek a
bombakeresőkkel.
– Az alagsor tiszta, Dallas. Megyünk felfelé. Hé, hallottad, hogy
McNab tud cigánykerekezni?
– Micsoda?
– Az ajtó felé menet hármat is csinált, amiért elengedtétek
Hollywoodba. A földszinten nincs senki. Nyolc és fél pontot adtam rá
a tízből, mert az utolsó kicsit bizonytalanra sikerült. Az emelet tiszta.
Vasárnap egypáran Oscar-néző bulit tartunk a Blue Line-ban. A
célpont tiszta. Nem észlelek hőjeleket. Nincsenek emberek odabent.
Nincsenek rosszfiúk. Sajnálom.
– Nem csak erről van szó – mászott vissza Feeney az ENyÜ
furgonjának a hátuljába. – Az egész házat telerakta botlódrótokkal.
– Tiszta? – akarta tudni Eve.
– Aha, aha, nálunk minden tiszta. Salazar és a csapata már
dolgoznak rajta. Körülbelül mikor értek ide?
 – Most – ugrott ki Eve a kocsiból abban a pillanatban, ahogy
Roarke lefékezett az ENyÜ furgonja mögött.
A robbanás hangjára káromkodva indult előre Salazar
barikádjához. Roarke alig tudta visszarántani, hogy át ne törjön rajta.
– Mit akarsz csinálni? – kapaszkodott bele erősen a felesége
karjába.
Eve előrántotta a kommunikátorát.
– Salazar! Helyzetjelentést kérek.
– Ötből öt. Maradj odakint – tette hozzá Salazar. –
Hatástalanítottuk az ajtóra és az ablakokra szerelt bombákat. Most
további botlódrótokat és villanógránátokat keresünk.
– Bemegyek.
– Negatív. Ez az én hatásköröm, Dallas. Ne akadályozd a
munkámat, ne zavard a csapatomat. Meg kell tisztítanunk a helyet.
– Igazad van – sétált vissza Eve a furgonhoz. – Mit tudsz mondani?
– Nagy robbanás történt a második emeleten. Senki sem
tartózkodott odafent – tette hozzá Callendar. – A csapat behatolt,
megtisztította a földszintet és tovább haladt felfelé.
Eve nem tehetett mást, csak várt. Tudta, hogy Salazar munkáját
nem lehet siettetni. Fel-alá járkált és nem nézett sem a
bámészkodókra, akik valahogy sohasem fáradtak bele a
bámészkodásba, sem a média hiénáira, akik jó sztorit szimatoltak.
– Baxter, foglalkozz a riporterekkel. Szorítsd hátrébb őket, de ne
túl erőszakosan. Talán szükségünk lesz rájuk, ha kiderül, hogy
Silverman elszelelt.
Salazar kilépett az ajtón, és jelezte, hogy az épület tiszta. Eve
odafurakodott hozzá.
– A rohadék bedrótozta az egész épületet padlástól a pincéig, kívül
és belül. Még a bejáróra is jutott belőle. Mindet hatástalanítottuk.
Ami felrobbant, az időzítőhöz volt kötve. A jelek szerint minden
elektronikus eszközt összehordott a másodikra, és beállította az órát.
A műhelyét is ott rendezte be, ezért sok minden megsemmisült. A
mellényeket is ott készítette.
 A hideg szél ellenére Salazar fürdött az izzadságban a védőruhája
alatt. Megtörölte a homlokát, és folytatta.
– Nekem úgy tűnik, hogy mindent kipucolt. Üres a széf és fél pár
zokni sem maradt a gardróbban. Viszont biztosra veszem, hogy a
játékszereiből is vitt magával. Amit itt hagyott, azt alaposan át fogjuk
nézni.
– Kösz. Feeney, vizsgáld meg azt, amit felrobbantott, hátha meg
tudsz menteni belőle valamit.
– Az varázslat lesz – jegyezte meg Salazar. – Akkora lyukat vágott
a robbanás a födémbe, hogy a másodikról látszik az elsőre lehullott
törmelék.
Eve belépett a fehér falú keskeny előszobába.
– Nyomozd le az épület tulajdonosát.
– Iler vásárolta úgy egy évvel ezelőtt. Már utánanéztem – tette
hozzá Roarke, amikor a felesége feléje pillantott. – Az
adóbevallásában azt állította, hogy hiába bérlik tőle, a felújítási és
javítási költségeket figyelembe véve csak veszít rajta. Havi kétszáz
dollárért adta ki, ami ezen a környéken olyan mélyen a piaci ár alatt
van, hogy már nevetséges.
Eve belépett a nappaliba.
– Vagyis azért vette a házat, hogy Silvermannek legyen hol laknia,
és még valami minimális lakbért is beszedett tőle, nehogy az
adóhatóság vizsgálódni kezdjen.
– Pontosan.
Eve szemügyre vette a környezetet – egyforma, dísztelen fehér
falak. A padlóra ráfért volna némi felújítás. Az ablakokat biztonsági
rács védte.
– Nem sok időt töltött idelent – jegyezte meg. – Van itt két rozoga
szék és egy öreg asztal, de nincs képernyő, és semmilyen holmiját
nem látom, csak a vastagon álló port.
Figyelmesen folytatta a szemlét – üres étkező, üres nappali, egy
konyha és egy öltözőszoba, amelyek ugyancsak nem mutatták
használat jelét.
 Ennek ellenére minden hüvelyknyi térre ráküldte a takarítókat.
Felmásztak a lépcsőn az emeletre. A hálószoba plafonján egy
megközelítőleg hat láb átmérőjű rés tátongott. A pereméről oltóhab
csepegett. A padlón halomban álltak az éles kődarabok és a feketére
égett vezetékek.
Feeney a barna zakójában és Callendar a merészen csíkozott
kabátjában egyformán meredtek a romokra – csípőre tett kézzel és
összeráncolt homlokkal.
– Ezt jól kifogtuk, főnök.
– Ha bármit is ki tudunk bányászni ebből a szarkupacból, az maga
lesz a csoda.
Eve figyelte, ahogy összenéznek és egymásra vigyorognak.
– Ez azt jelenti, hogy csodát fogtok tenni? – kérdezte.
– Nem lesz könnyű, és főleg nem lesz gyors. Viszont nem lehet
tudni, amíg hozzá nem lát az ember. Szerencsésnek érzed magad,
Callendar?
– Elektroőrült vagyok, kapitány. Minden reggel úgy ébredek, hogy
szerencsésnek érzem magam.
– Akkor szedd a szerencsés lábad, szaladj le a furgonhoz, és hozd
fel a játékszereinket meg a szerszámainkat. Átvizsgáljuk ezt a
szarkupacot, mielőtt hívjuk a fiúkat, hogy vigyék be a laborba –
nézett Eve-re, miután Callendar elszökdécselt. – Nem lesz gyors –
ismételte meg –, és egyáltalán nem lesz könnyű. Minden megsült,
darabokra robbant és ráadásul még oltóhabot is kapott. Hasznodat
tudnánk venni – fordult Roarke felé.
– Ő most Peabodyt helyettesíti – nézett le Eve a szarkupacra, és
csak csóválta a fejét. – Csináljátok, amit tudtok.
A hátralévő két hálószoba közül csak a nagyobbikban találtak
bútort.
– Az őrmester sarkos rendet tartott maga körül – jelentette ki Eve,
miközben Roarke társaságában mindent végignézett. – Az ágyat
katonai precizitással vetette be maga után – húzta ki a magányos
éjjeliszekrény fiókját. – Ha volt is ebben valami, azt magával vitte –
nyitotta ki a szekrény helyett használt katonaládát. – Ezzel ugyanaz a
helyzet.
– A fürdőszobát fényesre sikálták – tájékoztatta Roarke. – A
szekrényben találtam tisztítószert, a zuhanyzóban két törölközőt és
egy mosószappant, de semmi mást.
– Szerintem tisztasági csomagban tartotta a piperecikkeit. Salazar
nem túlzott, amikor a gardróbról beszélt – folytatta Eve, ahogy
Roarke odaállt mellé. – A nyakam rá, hogy egy táskában tartotta a
holmiját. Csak felkapta és kivette a széfből, amit azon kívül még
magával akart vinni. Okos, nagyon okos. Tényleg nem hagyott itt
maga után még egy fél pár zoknit sem. Ujjlenyomatokat és
hajszálakat viszont fogunk találni. Arra már nem maradt ideje, hogy
az egész házat tisztára törölje.
– A bútorokból, illetve inkább a hiányukból arra következtetek,
hogy nincs sok holmija.
– Alvás, zuhanyzás, öltözködés – járta körbe Eve a szobát. –
Összeesküvés, tervezés, mindig készen arra, hogy le kell lépni. Miféle
törölközőket találtál?
Roarke a feleségére mosolygott.
– Biopamut.
– A lepedő is abból készült. Vagyis szereti a finom dolgokat.
Eve kisétált a hálóból és felment a következő emeletre.
A füst és a tűzoltóhab szaga még ott lebegett a levegőben. Amikor
lenézett, a padlón tátongó lyukon látta, ahogy Feeney körbe-körbe
járja a törmelékkupacot, miközben Callendarra vár. A szétrepülő
szilánkok több lyukat is ütöttek a fekete korommal összemocskolt
fehér falon.
– Ez a barlangja, itt élt – lépett a munkapad maradványaihoz Eve,
és leguggolt. – Ez is kiváló. Mint a biopamut. Nem vihette magával…
mint ahogy azokat a szerszámokat sem, amiket a robbanás beleállított
a falakba. Mondjuk, a legtöbb eszközét így is sikerült megmentenie.
Csak kevés maradt itt… azzal majd Salazar foglalkozik.
– Itt szerelte össze a bombákat – bólogatott Roarke. – Együtt
lakott velük. Óriás faliképernyő, minőségi bőrkanapé és fotel…
legalábbis, ami maradt belőlük. Az meg ott egy csúcskategóriájú,
hűtőszekrénnyel egybeépített AutoSéf volt – emelt fel egy megrepedt,
de nem törött palackot. – Húszéves Scotch. Egymalátás. Kiváló.
– Hagyom, hogy Iler reszkessen egy keveset. Szándékosan.
Pánikba esve felhívja Silvermant. Silverman megnyugtatja. Figyelj, a
következőt fogjuk csinálni. Iler elég időt nyer neki, hogy összeszedje a
holmiját, beállítsa a detonátort és meglépjen. Iler is pakol.
Egyiküknek sincs elég esze ahhoz, hogy felfogja, megfigyelés alatt
tartom Ilert. Ahhoz viszont van, hogy nem akarják tudatni az egész
világgal a menekülésüket. Kell nekik némi idő, szóval, Iler nagyon
okos akar lenni, és elkezd kötélen leereszkedni az utcára.
– Amiről hamarosan ő is belátta, mekkora ostobaság.
– Naná, de ez az ember ostoba, és Silverman sem sokkal okosabb.
Az lett volna az okos húzás, ha meggyőzi Ilert, várjon még néhány
órát. Várjon, mondjuk, hajnali kettőig, és csak akkor eressze le a
seggét az utcára, ahol már ott áll az ablaktalan, fekete furgonnal.
– Utána bérelnek egy magánsiklót, amivel kijutnak a városból,
magukkal viszik a hasznukat, és eljutnak egy olyan országba, amivel
nincs kiadatási egyezményünk… ezt rögtön az elején meg kellett
volna szervezniük.
– Ennyire nem okosak, de tizennyolcan haltak meg miattuk, és az
egyikük még mindig szökésben van – lépett vissza Eve a padlóba
robbantott lyukhoz. – Feeney!
– Tess!
– Indulok vissza Ilerhez. Ő nem robbantotta fel a holmiját és nem
is profi. Talán hagyott nekünk valami nyomot.
– Mi átvizsgáljuk a szarkupacot. Már szóltam a fiúknak, hogy
jöjjenek. Miután itt végzünk, azonnal indulok utánad.
– Rendben – egyenesedett fel Eve, és még egyszer körülnézett. –
Kell az a nyom – mondta Roarke-nak. – Mert egyvalamit nem látok itt
vagy bárhol, ahol Silverman élt és dolgozott. Méghozzá a
robbanómellények maradványait. Pedig legalább egyen még
dolgozott, talán már el is készült vele. Azt magával vitte.
– Elveszítette a társát – mutatott rá Roarke.
– Az nem fogja megállítani. Ráadásul Iler nélkül nem lesz senki,
aki megakadályozná, hogy megölje a következő célpont feleségét vagy
gyerekét – túrt Eve a hajába. – Mindenfelé botlódrótokat húzott ki a
házban abban a reményben, hogy felrobbanthatja egyikünket.
Kudarcot vallott. Felrobbantotta az elektronikus eszközeit, de talán
így is sikerült kibányászni valamit a maradványokból. Biztosan előre
megbeszéltek egy találkozási pontot Ilerrel. Egyeztették a helyet és az
időt, de Iler nem bukkant fel. Ebből tudnia kell, hogy elkaptuk.
– Még egy ok, hogy meneküljön.
– Nem, nem, nem. Még egy ok, hogy befejezze. Miért nem vette a
fáradságot és robbantotta fel az egész rohadt házat? A kilencven
százalékát nem is használta, de Salazar azt mondta, a padlástól a
pincéig kihúzta a drótjait. Ennek ellenére csak az adatait röpítette a
levegőbe.
– Őrült.
– Őrült, akinek a bajtársa rács mögött ül. A pénz Iler területe.
Amikor elkaptuk és bevittük, nála volt a kép, félmillió készpénzben,
és három bankszámla kódszáma, valamint azonosítója. Be akarja
fejezni, vagy legalább a következő célpontot elintézni. Felmarkolni,
amennyit csak lehet. Figyelj, ketté kell válnunk. Te Ilerhez mégy,
hátha megtalálod nála a nyomot, amiről beszéltünk. Én úgy
terveztem, hogy néhány órán keresztül hagyom főni a saját levében,
de el kell kezdenem a kihallgatását.
– Rendben. Majd beülök Feeney-ék mellé.
Miközben lefelé kocogott az emeletről, a ’linkje bejövő üzenetet
jelzett.
Peabody, olvasta le a képernyőről, majd menet közben lejjebb
görgette a szöveget.

Itt vagyunk és máris hiper-szuper az egész.

Azt viszont tudni akarjuk – tudnunk kell –
 elkaptad őket?

Eve gyors és tömör választ küldött. Iler a fogdában ül, nemsokára

kihallgatom. Azonosítottuk a társát, azon dolgozunk, hogy őt is
elkapjuk. Túlságosan elfoglalt vagyok, hogy részleteket is írjak.
Peabody válasza másodperceken belül megérkezett. Megtöröd
Ilert, mint egy vékony gallyat. Szólj, ha a másikat is bevarrtátok.
Eve zsebre vágta a ’linkjét, és felkészült rá, hogy megtörje Ilert,
mint egy vékony gallyat.

• • •
Mire a kapitányságra ért, Iler már gondoskodott ügyvédről, de Eve
számított erre. Ismerte Richard Singát, a magas óradíjú büntetőjogi
ügyvédet. Már korábban is találkoztak.
Iler csendben ült. Csak akkor vigyorodott el önelégülten, amikor
Eve és Baxter beléptek a kihallgatóba.
– Felvevő bekapcs. Eve Dallas hadnagy és David Baxter nyomozó
megkezdik Lucius Iler kihallgatását. A H-32019, H-32024 és H-32029-
es ügyekkel kapcsolatban. Jelen van még a gyanúsított ügyvédje is –
foglalt helyet Eve, és összekulcsolta az aktákra helyezett kezét. –
Ismertették már a jogait, Mr. Iler?
Singa felemelte az ujját.
– Tudomásul vettük, hogy az ügyfelemmel szabályszerűen
ismertették a Mirandát.
– Mr. Iler, tizennyolc rendbeli előre megfontolt szándékkal
elkövetett gyilkosságban való részvétellel vádolom, továbbá
robbanóanyag birtoklásával, amellyel mások életét és testi épségét
veszélyeztette, továbbá hat rendbeli személyes szabadság
korlátozásával, amelyhez négy rendbeli tettlegesség, valamint két
rendbeli kiskorú veszélyeztetése társul. Ezen kívül vádolom még
hamisítással, adóelkerüléssel, betöréssel…
– Hadnagy – emelte fel ezúttal mindkét kezét Singa, miközben
áthatóan bámult sötét szemével a széles orra felett. – Nyilvánvaló,
hogy az ügyfelem nem egyszerűen csak vitatja az ellene felhozott
vádakat, de mint az mindenki számára nyilvánvaló, még csak a
közelében sem járt a robbanás idején a Quantum főhadiszállásának
vagy a Salon galériának. Továbbá, ahogy az a férje házába telepített
biztonsági rendszer felvételein világosan látszik, Jordan Banks
meggyilkolásának az éjjelén el sem hagyta az épületet. Ennélfogva
ragaszkodnom kell hozzá, hogy felejtsük el ezeket az abszurd vádakat.
– Az ügyfele tájékoztatta arról, hogy milyen módszerrel próbálta
elkerülni az őrizetbe vételét?
Singa tekintete rezzenéstelen és érzelemmentes maradt.
– Igaz, hogy az ügyfelem nem a legjobb helyet választotta a
sziklamászás és a csomókötés gyakorlásához, de ez még nem
bizonyítja, hogy meg akart szökni a letartóztatás elől. Mivel Mr. Iler
nem követett el bűncselekményt, semmi oka nem volt feltételezni,
hogy le fogják tartóztatni.
– A birtokában volt a Banks lakásából ellopott tanulmány.
– Az ügyfelem fenntartja, hogy azt a képet megvásárolta Mr.
Bankstől.
– Talán számlát is tud mutatni a vásárlásról?
– Készpénzzel fizetett – közölte rezzenéstelen arccal Singa. – Az
adásvétel két barát között történt.
– Mikor kötötték meg ezt a baráti üzletet?
– Hetekkel ezelőtt.
– Ostobaság. A tulajdon szememmel láttam a képet Banks
lakásának a falán a meggyilkolása előtti estén.
Singa habozott – a szeme alig láthatóan megcsillant.
– Maga talán a tanulmányok szakértője, hadnagy? Ismeri Angelo
Richie életművét? Mert ha nem, akkor könnyedén összetéveszthette
egy másik képpel.
– Van egy tanúm, aki mindkét kérdés szakértője. Erről egyelőre
ennyit. Ezen kívül a letartóztatásakor találtunk az ügyfelénél félmillió
dollárt készpénzben, az útlevelét, mindössze számmal jelzett
bankszámlák kódjait, ruhákat és más személyes tárgyakat.
– A törvény nem tiltja készpénz vagy útlevél birtoklását. Ami a
bankszámlákat illeti, elismerjük, hogy az ügyfelem megpróbálta
kijátszani a rendszert… mint rajta kívül sokan mások. Ez a törvény
szürke zónájába esik, és készségesen befizetünk minden adóhátralékot
és a kiszabott büntetést is.
Ennél a pontnál Baxter egyenesen Ilerre nézett és szélesen
elmosolyodott.
– Komolyan azt mondja az ügyvédje, hogy kész elveszíteni a
hetven százalékát annak, amit eddig összegyűjtött… és ezzel
párhuzamosan még börtönbe is vonul?
Iler arcáról lefagyott az önelégült vigyor és Singa felé fordult.
– Később majd megbeszéljük – közölte vele gyorsan Singa. –
Egyelőre ahhoz ragaszkodunk, hogy ejtsék ezeket a légből kapott,
nevetséges vádakat.
– Nem fogok…
– Később! – csattant fel Singa, és Eve ezt a pillanatot választotta,
hogy ledobja a saját bombáját.
– Oliver Silverman őrmester – várt egy szívverésnyit, és látta,
hogy a vér kiszalad Iler arcából. – Alias Oliver Nordon. Már tettünk
egy látogatást a házban, amit maga vásárolt neki. Nagyon jó
barátságban kell lenniük, ha bérleti díj gyanánt mindössze havi
kétszáz dollárt kért el tőle.
– Hogyan… Én nem…
– Hallgasson! – szorította meg Iler karját Singa.
– Tizennyolc ember, Iler. Tizennyolc. Mindezt azért, mert az
egyetlen, akivel maga állítólag törődött, feláldozta másokért az életét.
Mert haszonszerzésre, szórakozásra és egyfajta torz bosszúra
használta fel az emlékét. Kinek az ötlete volt, hogy odaadó apákat
kihasználva álljanak bosszút és szerezzenek pénzt? A magáé vagy
Silvermané? Mert ez sokat jelenthet. Az ügyvédje felvilágosítja,
milyen sokat jelenthet ez magának.
– Az ügyfelem él a hallgatás jogával.
 – Aha. Ki a következő, Iler? Melyik családot akarták még
Silvermannel tönkretenni?
– Nem vagyok köteles beszélni magával. Azt akarom, hogy ennek
az egésznek vége legyen – fordult Singa felé Iler.
– Mondjon egy nevet – erősködött Eve. – Ebben a pillanatban is
sokan dolgoznak azon, hogy átfésüljék Silverman és a maga lakását.
Higgye el nekem, hogy rájövünk. Vádat emelünk maga ellen, és
bedugjuk egy Földön kívüli betoncellába.
Ilernek minden csepp vér elhagyta az arcát, a szeme elkerekedett
és üvegesen csillogott.
– Nem, ezt nem teheti. Nem teheti. Ebből semmit sem tud
bizonyítani. Ott sem voltunk.
– Hallgass el, Lucius. Beszélnem kell az ügyfelemmel.
– Annyit beszél vele, amennyit csak akar, nem változtat vele
semmin. Az egész hátralévő életét egy Földön kívüli börtönben fogja
tölteni.
– Nézz rá! – nevetett Baxter, miközben Eve-vel együtt felállt. –
Most kezd gondolkozni azon, hogy egyezséget kellene kötnie.
Tizennyolc halott, és azt képzeli, egyezkedhet velünk csak azért, mert
van pénze.
– Azért nincs neki olyan sok, mint hiszi, mert az adóhivatal elviszi
a nagy részét. Szinte semmije sem marad. Ezt tudta, Singa? Jobb, ha
előre kéri a tiszteletdíját.
– Az ügyfele pedig – folytatta Baxter – jobb, ha bepakol magának
néhány meleg alsót. A Földön kívüli börtönök igencsak hűvösek,
baby. Igencsak hűvösek.
– A kihallgatás szünetel. Felvevő kikapcs.
Ahogy kiléptek az ajtón, Mira is előbukkant a megfigyelőből.
– Figyelted az arcát, amikor kiejtetted a szádon azt, hogy „a
Földön kívüli,” hadnagy?
– Aha.
– Ezt kihasználhatjuk. Ezt a vonalat kell erőltetni.
– Egyetértek – csatlakozott Mira a beszélgetéshez. – Nem hiszi el,
hogy meg fogják büntetni. Meggyőzte magát, hogy nem történik
semmi, de a Földön kívüli börtönnek még a lehetősége is halálra
rémíti. Ezt kell kihasználni.
– Aha, ki is fogjuk. Singa továbbra is az ellenőrzése alatt tartja, és
kényszeríti, hogy befogja a száját. Eddig nem tudott Silvermenről, de
már biztosan sikerült kiszednie Ilerből – lépett odébb Eve, majd
vissza. – Tudjátok, mit fog csinálni? Megpróbálkozik azzal, hogy
Silverman kényszerítette az ügyfelét, hazudott neki és fenyegette.
– Bassza meg.
Eve járkálás közben bólintott rá Baxter megjegyzésére.
– Aha, bassza meg, de akkor is ezt fogja bevetni. Húzza az időt,
alkut kér… Aha, bassza meg – jelentette ki újra még Baxter előtt. –
Talán maradt egy lehetőségünk. Esetleg más irányból is
megközelíthetjük. Ismersz valakit az adóügyeseknél, aki nem
komplett seggfej, Baxter?
– Esetleg.
– Hívd fel a pasast.
– Nőt.
– Gondolhattam volna. Neki akarok támadni Ilernek a titokban
vezetett számlái miatt. Ha vádat emelnek ellene, ezeket a számlákat
befagyasztják. Egyetlen centhez sem férhet hozzá, amíg az
adóügyesek nem fejezik be a vizsgálatot.
– Ez akár be is válhat.
– Ezen kívül mással is próbálkozom még.

• • •
Miközben Eve próbálkozott, Roarke, Feeney és Callendar
belemerültek a közös munkába.
– A rohadék egy egész üzletre való elektronikus eszközt tartott
otthon – panaszkodott Feeney.
– Ennyiben hasonlít rám – ugrándozott munka közben Callendar. –
Viszont én nem vagyok rohadék.
 – Lehet, hogy rohadék – bólogatott Roarke –, de elég okos vagy
paranoid ahhoz, hogy minden átkozott készüléket szűrőkkel és
biztonsági programokkal védjen. Jobban fogunk haladni a laborban,
ráadásul a jelszó feltörése után is órákat vesz igénybe a dekódolás…
eszközönként.
Feeney nagyot pöffent.
– Ebben igazad van. Szállítsunk be mindent a kapitányságra.
– Az én laborom közelebb van – mutatott rá Roarke, mire Feeney
megvakarta az állát.
– Ebben is igazad van. Mégis, itt a hordozható gép, amit Iler
magával vitt, meg az a szarkupac Silvermannél.
– Osszuk meg az erőinket, főnök?
Feeney rámordult Callendarra.
– Aha, a francba. Nem tetszik, hogy kimaradok a munka egyik
részéből, de így kell tennünk. Utasítom a fiúkat, hogy mindent
vegyenek nyilvántartásba és szállítsák a laborodba. Megkapod a
srácot, és a munkának az a fele a tied. Én meg a maradékkal megyek
a kapitányságra.
– Lányt, Feeney. Hányszor mondjam még, hogy lány vagyok?
– Srác, lány, mi a különbség?
– A srácoknak péniszük van. A lányoknak vaginájuk.
Feeney fülének a hegye rózsaszínre színeződött.
– Ne kezdd már megint. Egy elektronikus szakértő az elektronikus
szakértő, bármi is legyen a lába között.
Feeney elővette a kommunikátorát, rózsaszín füllel odébb lépett és
kiadta a megfelelő parancsokat.
– Nem bánom, hogy az egyik srácának nevez – vallotta be Roarke-
nak Callendar. – Csak szeretem húzni egy kicsit – nézett körül a
nappaliban, ahová összehordták Iler holmiját. – Elég sok a cucc.
– Ha könnyű lenne, messze nem szórakoznánk olyan jól.
– Ahogy mondod – emelte fel Callendar az öklét, hogy Roarke
lekoccolja. – Az jár a fejemben, vajon Dallas is ilyen remekül
szórakozik-e.
 • • •
Eve kávét kortyolgatva várta az eredményt. Közben folyamatosan az
járt a fejében, hogy időt veszítenek. Kibámult az ablakán, és figyelte,
ahogy az este lassan éjszakába vált. Mindezt azért, mert egy drága
ügyvéd kész minden trükkjét előhúzni a cilinderből, és minden
kibúvóval megpróbálkozik, hogy valamiféle kétes győzelmet arasson.
Belépett Baxter, és kérdőn az AutoSéfre mutatott, mire Eve
bólintott.
– Először a jó hír. Az adóügyes barátomat nagyon, de nagyon
érdekli Iler, és mindent megtesz, hogy minél hamarabb átpasszírozza
a papírmunkát a rendszeren, és megkapd, amit akarsz.
– Akkor mi a rossz hír?
– Singa épp most közölte, hogy erre a napra vége. Az ügyfele
kimerült és szüksége van teljes nyolcórányi pihenésre, mielőtt
folytatja a kihallgatást.
– A francba. Tudtam, hogy ez lesz, de attól még a francba.
– Talán jó hír is van a rosszban. Singa egyáltalán nem tűnt
boldognak. Igazság szerint úgy nézett ki, mint aki nagyon dühös
valamiért.
– Ez még mindig nem elég jó – rúgott bele csalódottan az
íróasztalába Eve. – Most azon ügyködik, hogy bevonja a saját
nyomozóit, akik igyekeznek a lehető legtöbb adatot összegyűjteni
Silvermanről. Mindent kihasznál, vagy legalábbis megpróbál
kihasználni ahhoz, hogy vádalkut kössünk Ilerrel. Közben Silverman
akár már úton is lehet abba a rohadt Argentínába.
– Ezt még te is kétled.
– Igen, kétlem. Szerintem sokkal, de sokkal rosszabb a helyzet –
meredt Eve az íróasztalára. – Talán, de csak talán, sikerülhetne az
áttörés. Csakhogy reggelig nem is próbálkozhatok Ilerrel. Nyolc óra.
Remek. De egyetlen másodperccel sem kap többet. Szedd össze
Trueheartot és egyetek valamit. Menjetek haza. Tartsd a kapcsolatot
az adóügyes barátnőddel, és szólj, ha lép valamit. Viszont hajnal
négyre legyél itt. Fél ötkor visszavisszük Ilert a kihallgatóba.
Baxter elvigyorodott.
– Undok vagy, de nekem tetszik. Te is hazamész?
– Egy visszahívásra várok. Ha beválik a tervem, ötre megtörjük
Ilert – bámult ki Eve az ablakon a sötétségbe. – Krisztus nevére
remélem, hogy nem lesz túl későn.

• • •
Későn ért haza, de így legalább nem kellett találkoznia Summersettel.
Mivel Roarke megírta neki, hogy a saját laborjába szállították az Iler
lakásán talált elektronikát, egyszerűen a lépcsőkorlát oszlopára dobta
a kabátját és elindult az emeletre.
Odafent Roarke minden erejét beleadva dolgozott. Amióta
hazaért, át is öltözött. Fekete pulóvert húzott, amelynek feltűrte az
ujját a könyöke fölé. A haját bőrszalaggal fogta rövid lófarokba.
Eve úgy gondolta, biztosan akad valami logika Iler eszközeinek az
elrendezésében. Akárcsak a fali képernyőkön sorjázó kódokban,
képekben és szimbólumokban.
A macskát minden jel szerint megigézte a jelek kavalkádja. Felült
a zsámolyra, és le sem vette róluk a szemét. A besétáló Eve-re is csak
odapillantott, majd folytatta az esti szórakozását.
– Találtál valamit?
– Történetesen nagyon is sok mindent találtam – folytatta Roarke
a munkát. A kezét végighúzta az érintőképernyőkön, gombokat
nyomogatott, szabályzókat állított. – Adóelkerülésért mindenképpen
le tudod ültetni. Az általam átnézett fájlokból ennyi világosan kiderül,
de utána haladtam tovább, mert elsősorban nem ez érdekel.
– Valóban nem, de ez akkor is jó hír.
– Bennfentes kereskedelemmel is megvádolhatod… talán azt is
érdekesnek fogod találni, hogy ebben Hugo Markin volt a társa.
– Valóban érdekes, de még mindig nem ez a lényeg.
– Értem, valóban nem ez a legfontosabb. Éppen ezért jelöltem meg
ezeket a fájlokat későbbi átvizsgálásra – hagyta abba a munkát
Roarke, és megmozgatta a vállát. – Ha maga készítette ezeket a
titkosításokat, szép karriert futhatott volna be a cyberbiztonság
területén. Mélyen eltemette és kódolta az adatait. Csak kemény
munkával tudtam hozzájutni az állományok tartalmához.
– Jobb vagy nála.
– Jobb vagyok – tette a felesége vállára a kezét Roarke. – Jobbak
vagyunk. A szemedből látom, hogy nem kaptad meg Ilertől, amit
akartál. Idővel majd megkapod.
– Megkapom. Kidolgoztam egy taktikát – vette fel a munkapad
szélén álló vizespalackot Eve, és nagyot kortyolt belőle. – Máris hívta
az ügyvédjét, de ebben nincs semmi meglepő. Egy okos és drága
ügyvédet, ami úgyszintén várható volt. Nem beszél. Időnként ugyan
elejt egy-két mondatot, de ilyenkor az ügyvédje azonnal beléfojtja a
szót. Annak a lehetőségétől viszont szörnyen megrémül, hogy
bekerülhet egy Földön kívüli börtönbe. A fehérgalléros bűnözőknek
fenntartott cella gondolata is bosszantja, de igazán a Földön kívüli
börtön rémíti meg. Ez a kulcs – sétált fel és alá a szobában, miközben
újra ivott. – Az is világos, hogy az ügyvédjének nem beszélt
Silvermanről. Az ügyvéd leállította a kihallgatást… miután konzultált
az ügyfelével, kijelentette, hogy pihennie kell. Bassza meg, bassza
meg, bassza meg.
– A szabályok gyakran bosszantóak.
– Talán, talán ha tovább erőltetem a Földön kívüli börtönt, még az
ügyvéd folyamatos közbeszólásai mellett is sikerülhet megtörnöm.
Egyelőre viszont várnunk kell… egészen fél ötig, amikor
visszahozatom a kihallgatóba.
Roarke nevetve kérte a következő palack vizet.
– Ez sem Ilernek, sem az ügyvédjének nem lesz kellemes.
– Továbbá lehetőséget ad nekem, hogy finomítsam a taktikámat,
amit kitaláltam. Az apja. Így vagy úgy, de az apja tudomására fogom
hozni, hogy elkaptuk… és Silverman húz hasznot Iler lojalitásából.
Azon is dolgozom, hogy elvágjam az anyagi forrásaitól, habár az apja
pénzétől nem tudom elzárni.
– Vagyis inkább az apját fogod meggyőzni, hogy ne adjon neki
többet.
– Aha, nem kapsz egy vasat sem, ha továbbra is fedezed
Silvermant, ha nem árulod el a többi célpont nevét. Ha hajlandó
beszélni, vádalkut kötök vele. Ha vallomást tesz, a Földön fogják
bezárni.
– A börtön attól még börtön – jelentette ki Roarke, de Eve
megrázta a fejét.
– Nem láttad az arcát. Mira is egyetért velem, és azt mondta, Iler
talán űrfóbiás. Találtál arra utaló adatokat, hogy üzleti vagy
magánügyben az űrben járt?
– Most, hogy mondod, eddig még nem.
– Szerintem a félelmét és az apját is felhasználhatom ellene. Az
egyik fia bemocskolja a másik fia emlékét. Ez az ügy bíróságra kerül,
nyilvánosságot kap és szégyent hoz a családra. Viszont az apja abban
az átkozott Franciaországban van. Megtaláltam az ügyvédjét, és
megkértem, hogy vegye fel a kapcsolatot Reginald Ilerrel. Annak
érdekében, hogy előrelépjünk, még alkudoztam is vele. Csakhogy az
idősebb Iler alszik egyet a dologra, mivel a Föld forgása miatt órákkal
előttünk jár. Mögöttünk – hunyta le Eve a szemét. – Nem, előttünk,
szóval nem tárgyalhatom le a dolgot az idősebb Ilerrel azelőtt, hogy a
fiatalabbat felhozatnám a kihallgatóba – dobta a
hulladékmegsemmisítőbe a kiürült vizes palackot. – Rohadt
tudomány.
– Pizzára van szükséged.
Eve-et csaknem fellelkesítette ez az ötlet.
– Lehetséges, de meg kell beszélnem Reóval néhány előre nem
látott körülményt.
– Azt evés közben is megteheted. Én is enni fogok munka közben.
– Pizzát?
Roarke magához húzta és megcsókolta a feleségét.
– Kizárólag szolidaritásból.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Eve pizzát rágcsálva beszélte meg Reóval, hogy milyen taktikát

kövessenek. Mindenképpen hasznosnak bizonyult, hogy a helyettes
államügyésznő is megosztotta Eve-vel az elképzeléseit.
Reo még úgy is finom, déli szépségként tündökölt, hogy mindössze
egy egyszerű, szürke pólóban, kócos hajjal és smink nélkül ült a ’link
előtt.
Eve pontosan tudta, hogy elegáns megjelenése – gyakran stratégiai
okokból – éles elmét és acélos akaratot rejt. A bíróságon Cher Reo úgy
zsigerelte ki a tanúkat, hogy közben még csak meg sem izzadt.
Pillanatnyilag már csaknem végzett a második szelet vegetáriánus
pizzával.
– Isten segítsen, hajnal négyre ott leszek. Singa dühös lesz, de ő
hajszolta bele magát ebbe a helyzetbe. Húznia kellett volna az időt
még néhány órán keresztül, mielőtt előáll a reggel nyolcas
folytatással.
– Silverman kizárta Ilert a játékából. Az ügyvédjének fel kell
kutatnia azt a seggfejet, amihez be kell vonnia a saját nyomozóit. Ha
Silverman háta mögé akarja bújtatni a semmirekellő ügyfelét, először
valamiféle tervet kell készítenie.
– Talán ő is sokáig dolgozik, miközben pizzát eszik – gondolkodott
hangosan Reo. – Mindegy, szólj nekem is, ha Iler papa kilenc előtt
felhív. Bármelyik utat választja, a hasznunkra válhat.
– Felhívlak.
– Akkor a hajnali viszontlátásra. Rúgd szét a seggét, Dallas.
– Naná.
Eve megdörzsölte a szemét és elindult, hogy beprogramozza
magának a következő kávét, amikor betoppant Roarke.
– Találtam neked valamit. Iler vásárolt egy új, ablak nélküli fekete
furgont. Egy Essex Sprintert. A rendszáma Echo-Zulu-Baker-578.
Amikor Eve a kommunikátora után nyúlt, Roarke felemelte a
kezét.
– Várj egy kicsit. Spórolj az időddel. Egy garázst is kibérelt –
árulta el a címet, miközben a borospalackhoz lépett és töltött
magának. – Mivel én sem találtam más, hozzá köthető raktárt, és te
sem találtál még, az ellopott Richie-tanulmány, valamint az a két
képe is ott lehet, amit négy éve teljesen törvényesen vásárolt
Olaszországban. A jármű tárolása mellett feltehetőleg raktárnak is azt
használták.
Eve legszívesebben személyesen kutatta volna át a garázst, de
eszébe jutott a fontossági sorrend, és erőt vett magán.
– Odaküldök egy csapatot és kiadom a körözést a furgonra. Szép
munka.
Roarke kivárta, amíg végez, csak ezt követően kezdte noszogatni,
hogy igyon egy pohár bort.
– Pihenjünk öt percet. Közben pedig – folytatta, mielőtt Eve
ellenkezni kezdett volna – elmondom, hogy az imént beszéltem
Feeney-vel.
– Mire jutott?
– Felteszem, eddigre összeszedett már egy kellemetlen fejfájást.
Callendar és két másik embere társaságában vizsgálja, tisztogatja és
illeszti össze a darabkákat. Ez lassú és unalmas munka. Tudnod kell,
hogy még így is kicsi az esélye, hogy találnak bármit is, de ha maradt
valami, akkor ők rábukkannak. Callendarral alszanak négy órát a
pihenőben, utána folytatják.
– Oké.
– Iler hordozható gépeibe is beleásták magukat… és pénzügyi
adatokat találtak, a portfólióját, meg ilyesmit. A kapcsolatai között
viszont nem szerepel senki, aki elvezethetne Silvermanhez. Mondjuk,
a Banksszel folytatott beszélgetést sikerült a felszínre hozniuk.
 – Ezzel kellett volna kezdened – pattant fel Eve, és a táblához
sietett. – Ez fontos.
– Igaz ugyan, hogy törölte, de semmi sem tűnik el végleg. Még úgy
sem, hogy a törlés után néhány szűrőprogramot is ráeresztett. Volt
vele egy kis munka, de megmentették a beszélgetést.
– Hallanom kell.
– Már átmásoltam a gépedre – hajolt előre Roarke, és elindította a
lejátszást.
Eve hallotta, ahogy Iler vidáman köszönti a hívóját.
Helló, Jordan.
Helló. Beszélnünk kell.
Miről?
A Quantumról, az Econóról, az árfolyamokról és a robbanásról.
Lucius tapintható habozást követően válaszolt. Ugye, milyen
rettenetes? Egy újabb elégedetlen alkalmazott. Az exbarátnőd is megsérült,
igaz?
Hagyd a mellébeszélést, Lucius. Nálam jártak a zsaruk, és az iránt
érdeklődtek, méghozzá nyomatékosan, hogy kivel osztottam meg mindazt,
amit Willi elárult nekem.
Figyelj, Jordan…
Nem, te figyelj. Azt mondtam nekik, hogy senkivel, és higgadt
maradtam. Csakhogy ez bármikor megváltozhat. Szívességet tettem neked,
Lucius.
Fizettem érte.
Nem eleget. Ha azt akarod, hogy fenntartsam a vallomásomat, a nagy
profitból is kapni akarok. Mondjuk, kétszázötvenezret. Tekintsd
biztosítéknak.
Ez nevetséges. Nem tudod bebizonyítani, hogy bármit is mondtál
nekem, azt pedig végképp nem, hogy közöm lenne ahhoz, ami a
Quantumnál történt.
Azt szeretnéd, hogy a zsaruk szimatolni kezdjenek, Lucius? Fedeztelek,
és fedezni is foglak. A részemért cserébe.
Semmi közöm a…
 Nem érdekel. Fizesd ki a biztosítékot, Lucius, méghozzá készpénzben,
és akkor nem kell tovább aggódnod.
Ezt meg kell beszélnünk, de nem ’linken.
Örömmel. Most éppen Thad és Delvinia bon voyage partiján vagyok.
Itt találkozhatunk.
Nem nyilvánosan, az isten szerelmére, nem egy partin. Hadd
gondolkozzak. Majd visszahívlak.
– Most jön a következő beszélgetésük – mondta Roarke.
Nem kapkodtad el, hallatszott Banks hangja.
Időre volt szükségem ahhoz, hogy gondolkodjak, és ahhoz is, hogy
összeszedjek némi készpénzt. Adok egy százast… és ezt is csak azért, mert
nem szeretném, ha a rendőrség beleütné az orrát az üzleti ügyeimbe. Nem
tetszik, amit csinálsz, Jordan.
Akkor ezt tekintsük előlegnek. Egy hetet kapsz, hogy előállj a
maradékkal. Hozd ide a buliba.
Oda végképp nem viszem. Nem láthatnak együtt minket. A
barátságunknak vége, Jordan. Találkozzunk hajnal háromkor a Central
Parkban, a JKO mellett.
Drámai! Tetszik. Akkor találkozzunk ott… és legyen nálad a pénz. Ja,
és tudod mit, Lucius? Sohasem voltunk barátok.
– Idióták – csóválta Eve a fejét. – Mind a ketten. Banks azzal
fenyegeti Ilert, hogy lebuktatja, utána találkozik vele az éjszaka és
annak az átkozott parknak a közepén. Iler pedig nem dobta a folyóba
a ’linkjét, miután apró darabokra verte egy kalapáccsal.
– Egyedi, platinaházas a ’linkje. Megér vagy tízezer dollárt.
– Ez is csak azt bizonyítja, hogy idióta. Így ha mást nem is, de a
Banks meggyilkolásában való közreműködést rá tudjuk bizonyítani –
másolta le beszéd közben a hangfelvételt Eve, és továbbküldte
Reónak.
– Nem igazán aggaszt, hogy esetleg nem tudod börtönbe juttatni.
Tisztában vagy vele, hogy idővel megtöröd. Azzal is, hogy idővel
Silverman ellen fog vallani. Ez az „idővel” az, ami aggaszt. A
gondolat, hogy esetleg mások is felkerülnek még a tábládra.
 – Forog ez a rohadt Föld, és emiatt tehetetlen vagyok. Viszont
azonosítottuk a járművet, tudjuk, hol a garázsa, és talán a lehetséges
áldozatokról is találunk ott valamit. Az is elképzelhető, hogy nem
terveztek több akciót.
– Ezt csak azért mondod, hogy ne legyen nagy rajtam a nyomás –
hajolt fölé Roarke, és megcsókolta a felesége feje búbját. –
Visszamegyek dolgozni.
– Figyelj, én nem értek az elektronikus cuccokhoz, de az irányt
tudom követni. Itt már nem maradt több feladatom – nézett végig
frusztráltan a parancsnoki központján Eve. – Úgyis tudatják velem, ha
találnak valamit abban a garázsban. Arról is szólnak, ha megvan a
furgon. Segítek neked. Az egyszerű kulimunkát én is el tudom
végezni.
– Szerintem sokkal jobban járnál egy néhány órás pihentető
alvással, de úgysem hallgatsz rám. Rendben, ha belőlem lehet a
Peabodyd, akkor belőled is lehet a segédem.
Eve hamar rájött, hogy a férje sok elfoglaltságot igénylő, de
gyakorlatilag jelentéktelen feladattal bízta meg. Viszont sikerült
lekötnie magát, és remélte, hogy így Roarke-nak is megtakarít némi
időt és fáradságot.
Hallotta, hogy férje összeszorított foggal morogva káromkodik.
Ilyenkor az ír akcentusa erősebben tört a felszínre.
A maga részéről elmerült a kódkeresés agyzsibbasztó munkájában.
Megpróbált – jobban mondva a számítógép próbált – egyezéseket
vagy mintázatokat találni.
Amikor felmerült egy, azonnal továbbította Roarke-nak, aki tudta,
mi legyen a következő lépés. Eve-nek erről fogalma sem volt, de
időnként, amikor a férje megkapta a következő adagot, olyan hangot
hallatott, amiből arra következtetett, hogy haladnak.
Már azt hitte, a fülén folyik ki az agya, amikor újabb
adatcsomagot irányított át a férje számítógépére.
– Nahát, ez akár hasznos is lehet – dörmögte Roarke. –
Kukucskáljunk bele ebbe a rohadékba egy kicsit jobban. Aha, ez
ügyes, de a jelek szerint mégsem elég ügyes, mi?
Eve felállt és a hűtőszekrény felé fordult, mivel rádöbbent, hogy
elért arra pontra, amiről azt hitte, hogy sohasem fog bekövetkezni.
Már nem tudott több kávét meginni.
Inkább vizet hozott. Mindkettejüknek.
– Na, tessék, megvagy, te kancsal kurvapecér.
Eve félálomban nyújtotta a férje felé a palackot – habár a
kurvapecér még neki is új volt.
Roarke eltolta a kezét.
– Ne most. Ez az. Egy rakás baromság mögé rejtette. Nem az
ügyfelei között szerepel, egyáltalán nem ott.
Eve már észrevette – nem a lassú haladás miatt érzett
tehetetlenség, hanem a közelgő diadal szólt Roarke-ból.
– Ki az?
– Még nem végeztem. Maradj csendben. Ha túl közel kerülök
hozzá, abból baj lesz, márpedig azt nem akarjuk. Csak egy
hagyományos vírus, semmi más. Ki kell nyírni, és… Tessék.
– Ki az? – ismételte meg ellentmondást nem tűrő hangon a kérdést
Eve. A férje azonnal átirányította az eredményt a fali képernyőre.
– Paul Rogan – olvasta Roarke. – A feleségével és a lányával…
meg egy rakás lényegbe vágó információval együtt. Utána ugyanez
Wayne Denbyről.
– A célpontok listája. Két újabb névvel. Jézus Krisztus. Tyber
Chenowitz… meg a felesége és a hatéves fiuk. A címe…
– Gyakorlatilag itt van a sarkon.
– A másikat küldd Baxternek… Miller Filbert a Lower Eastről.
Gyerünk, gyerünk, gyerünk. Milyen gyorsan tudsz kamerákat és
mikrofonokat juttatni Chenowitz házába?
– Minden van a laborban, ami kellhet.
– Kapd fel, és induljunk.
Miközben Roarke átküldte az adatokat Baxternek, Eve felkapta a
kommunikátorát.
– Riassza Salazar hadnagyot – követelte indulás közben. – Két
helyen is szükségünk van tűzszerészekre – darálta el gyorsan a
címeket a központnak, miközben lerohant a lépcsőn, majd magára
rángatta a kabátját és felhívta Baxtert.
Baxter nem kapcsolta ki a kamerát, így amíg a beosztottja
kikászálódott az ágyból, Eve meglátta a csupasz fenekét – nem is rossz,
gondolta magában.
– Megkaptam a címet. Öt perc, és indulok.
– Trueheartot is vedd magad mellé. Hívd fel Feeney-t, kérj tőle
kamerákat és mikrofonokat. Egy másik címet is találtunk, de azzal
majd én foglalkozom. Riasztottam Salazart. Vegyetek mellényt és
sisakot. Járőröket rendelek mind a két címre. A furgon egy fekete
Essex Sprinter, új modell. A rendszáma Echo-Zulu-Baker-öt-hét-nyolc.
Erre is figyeljetek. Ne lépjetek be az ajtón, amíg Salazar csapata nem
ad rá engedélyt. Ez parancs. Mozgás – fordult meg Eve, amikor
kezében a helyszínelő készletével Roarke is lekocogott a lépcsőn.
– Hozom a kamerákat és a mikrofonokat. Robbanóanyagot is
tudok keresni.
– Így még jobb – rohant ki Eve a házból, és beugrott a kocsiba. –
Mondom, mit fogunk csinálni. Gyorsan és csendben odamegyünk. Ha
Silverman ott van, ha már elkapta a családot, akkor a sziréna
hangjára valószínűleg csak menekülőre fogná. Elég őrült ahhoz, hogy
Iler nélkül is belevágjon a következő akcióba, mint ahogy ahhoz is,
hogy végezzen mindenkivel. Biztosra veszem, hogy szorult helyzetben
pajzsként használná őket.
Roarke nem várta meg, hogy kinyíljon a kapu, a levegőbe emelte
a járművet.
– Azt hiszem, ismerem a házat. Távolabb áll az úttól, és ugyanúgy
kapun keresztül lehet oda bejutni, mint hozzánk. Meg kell kerülnöm a
biztonsági rendszert, ugyanis ha Silverman ott van, a biztonság
kedvéért valószínűleg alaphelyzetbe állította.
Két perc sem kellett hozzá, hogy megérkezzenek. Roarke úgy
parkolt le, hogy kívül maradjanak a kapuhoz felszerelt biztonsági
kamerák látómezején.
 – Annyi ideig zavarom, hogy bejuthassunk. Miután átmentünk a
kapun, újra alaphelyzetbe állítom a rendszert.
Amikor Roarke kiszállt, Eve kapcsolatba lépett a központtal és
erősítést kért. Azt is meghagyta, hogy a kapun kívül várakozzanak,
amíg engedélyt nem ad nekik a behatolásra.
– Megvan – ült vissza Roarke a volán mögé, majd átemelte a
kocsit a kapu felett. Miután bejutottak, visszakapcsolta a biztonsági
rendszert.
Megállt az árnyékok között.
A háromszintes házat húszlábnyi távolság választotta el a
kerítéstől. Széles tornáca fölé, amelyet oszlopsor vett körül, kiugrott a
tető. A biztonsági fények megvilágították a törpefákat.
Eve rádöbbent, hogy a saját házukból pont rálát ennek a háznak a
tetőkertjére. A nyugati falhoz ízléses pajtát ragasztottak, amelyben
valószínűleg a tavasszal és nyáron előkerülő kerti szerszámokat
tartották. Meg a székeket, asztalokat és napernyőket. A fák széles,
színes bödönökben álltak, a törzsükre felkúszó indák mintha csak
támogatnák őket.
Sem a tetőtérben, sem a földszinten nem égtek a fények. Az első
emelet leeresztett redőnyei mögül azonban kiszűrődött néhány
halovány sugár.
– Parkol valamilyen jármű a másik oldalon… látom, ahogy a fény
csillog a krómozott lökhárítóján, de nem tudom alaposabban
szemügyre venni. Megnézem a riasztót és bejuttatom a kamerákat és a
mikrofonokat. Közelebb megyek.
Eve kiszállt a kocsiból és óvatosan becsukta az ajtaját.
Görnyedten, kézben tartott fegyverrel igyekezett az épület felé.
A fekete, ablaktalan furgon a falhoz simulva állt úgy, hogy az
utcáról ne lehessen észrevenni. Ellenőrzésképp Eve végigfuttatta a
ceruzalámpája fényét a rendszámtáblán.
Majd visszakocogott Roarke-hoz.
– Odabent van. Juttasd be a kamerát, és áruld el, hogy hol – vette
elő ismét a kommunikátorát.
 – Itt Salazar.
– Nekem jutott. A furgonja a ház mellett parkol. Az emeleti
ablakok mögött látszik a fény. Velem van egy elektronikus szakértő,
aki éppen most juttatja be a kamerákat.
– Elindultam hozzád. Amíg meg nem vizsgáljuk a helyet, nehogy
behatoljatok.
– Mi is tudunk bombát keresni. A gyanúsított három embert tart
túszul odabent. Körülbelül mikorra érsz ide?
– Tíz perc.
– Ne közelítsd meg a kaput, amíg nem adunk rá engedélyt.
Értesítsd Baxtert, hogy itt zajlanak az események.
– Tíz perc, Dallas.
Eve bontotta az összeköttetést.
– Roarke.
– Négyen vannak a fenti szobában, közvetlenül felettünk. Ég a
lámpa. A méretéből és a hőképből ítélve egy gyerek is van közöttük.
Az egyik felnőtt ül, a másik fekszik. A harmadik áll… jobban mondva
ide-oda járkál.
– Csendben juttass be minket.
– Előbb letapogatom a terepet. Mert ha kihúzott néhány
botlódrótot, akkor semmiképpen nem tudunk csendben bejutni. Még
egy perc. Legfeljebb kettő.
– Készülj fel. Fellopózunk az emeletre. Ha ki tudom emelni
anélkül, hogy veszélybe sodornám a civileket, akkor megteszem.
Neked közben hátra kell maradnod arra az esetre, ha mégsem
sikerülne. Hadd higgye azt, hogy egyedül érkeztem. Ha és amikor
leeresztem a fegyverem, az lesz a jel, hogy tüzelhetsz. Pontosan
célozz.
– Rendben, minden tiszta. Menet közben folytatom a
bombakeresést. Lehet, hogy elhelyezett néhány csapdát.
Eve alacsonyan hatolt be, Roarke magasan. Amint átlépték a
küszöböt, az előszobában bekapcsolódott a világítás.
Eve megpördült, egymásnak vetették Roarke-kal a hátukat, és
maguk elé tartották a fegyvereiket.
– Mozgásérzékelő kapcsolja a lámpát – suttogta Roarke. – Bassza
meg. Független a biztonsági rendszertől. Arra való, hogy megvilágítsa
az útját annak, aki későn ér haza vagy lejön az éjszaka.
– Ha észreveszi…
Fájdalmas sikoly hangzott fel. Miközben Eve a lépcső felé ugrott,
hallotta a nő kétségbeesett szavait.
– Ne! Ne! Kérem, ne bántsa a kicsikémet!
Egy férfihang is csatlakozott hozzá, majd egy gyerek, aki az anyját
hívta.
Eve sietős lépteket és gyereksírást hallott a feje fölül. Először
jobbra fordult, majd balra, és csak ezt követően indult el a nagyobbik
hálószoba felé.
Az asszony kétségbeesetten küzdött a kötelékeivel, amivel az
ágyhoz kötözték. Az orrából vér csöpögött; jobb szeme körül
megfeketedett és feldagadt az arca. Az ugyancsak véres férfi is a
köteleit rángatta, mintha csak oda akarna kúszni a feleségéhez.
Robbanómellény volt rajta.
– Segítsen! – zokogta a nő, miközben olyan hevesen rángatta a
karját, hogy véresre horzsolta a csuklóját. – Elvitte a gyereket. Elvitte
a fiunkat. Segítsen.
– Vigye őt ki innen – nézett könyörgő szemekkel a padlóról Eve-re
a férfi. – Vigye ki a feleségemet és mentse meg a fiunkat. Nála van a
detonátor. Nincs időnk.
– Vidd ki a nőt – utasította Eve a férjét, miközben előrántotta a
kommunikátorát és megadta az engedélyt Salazar csapatának a
behatolásra. – Ha tudsz kezdeni valamit a mellénnyel, akkor csináld.
Különben csak vidd ki a nőt és várd meg Salazart.
Kézben tartott fegyverrel a lépcsőhöz sietett – és hallotta, ahogy
becsapódik egy ajtó. A második emeletre érve megállt, majd jobbra és
balra nézett. Balra két, jobbra egy ajtót látott, mindhármat zárva.
Vett egy mély lélegzetet és bent tartotta. Miközben fülelt,
igyekezett kizárni a tudatából az első emeletről felhallatszó sírást és
könyörgést.
Tompán, a távolból, de hallotta egy kisfiú elfojtott kiáltozását,
ahogy az anyját hívja.
Még magasabbról, döbbent rá. A tetőkertből.
Elindult balra, majd az első ajtóhoz érve leguggolt.
A fürdőszoba tiszta. Továbblépett a következő ajtóhoz.
Újabb lépcsősort talált, a tetején ajtóval. Miközben a férfi és a
detonátor jártak a fejében, elindult felfelé. Már nincs veszíteni valója,
nincs kiút. Ha rossz irányból próbálkozik, meg fogja nyomni a
gombot.
Elérte az ajtót, kinézett, s észrevett egy alakot a díszfák csupasz
ágai között. A gyerek vadul csapkodott a karjával. A férfi megpördült
és egy túlélőkést szorított a fiú torkának.
– Átvágom. Ha eltalál, azonnal átvágom.
Fekete ruhát húzott, de ezúttal már nem vette a fáradságot, hogy
maszk mögé rejtse az arcát. Miért is tette volna? – gondolta Eve.
Mindenképpen ölni akart.
– Innen nincs kiút, őrmester.
– A tűzlétrán fogok leereszkedni.
– A gyerekkel és a detonátorral aligha.
A kisfiú abbahagyta a vergődést és a sírást. A szeme elkerekedett
és üressé vált, ahogy egy apró vércsepp csordult végig a nyakán.
– Átvágom a kölyök nyakát és a levegőbe repítem a másik kettőt.
Vagy leviszem őt magammal. Így túléli és a szülei is túlélik. Indulok.
Nyaktól bokáig védőruhát viselt. Eve tudta, hogy a legerősebb
sugárnyalábbal sem tudná leteríteni. Talán két lövéssel sem.
Ráadásul, ha megpróbálja, a gyereknek azonnal vége. Ezt világosan
látta Silverman tekintetén.
– Ezért harcolt Iler százados?
– Ő halott, vagy nem?
Eve határozottan Silverman szemébe nézett, miközben közelebb
húzódott hozzá.
– Ezért halt meg?
 – A semmiért halt meg! Én szolgáltam a hazát, kis híján
meghaltam, és mit kaptam cserébe? Köszönjük a szolgálatait,
befejezte. Akarja látni, ahogy elvérzik? – kiáltott Silverman, amikor
Eve tett egy újabb lépést.
Egyszer már elkésett, amikor meg kellett volna mentenie egy
gyereket a késtől. Ezúttal nem fog. A fenébe is, ezúttal nem fog.
A sugárnyaláb a kisfiút érte – de csak a széle. A teste megrándult.
Közben Silverman vissza akarta szerezni az irányítást felette és a
remegő, kést tartó keze felett, Eve rárontott.
Silverman eleresztette a fiút, a támadója felé fordult, átdobta a
kést a bal kezébe, és kaszált vele egyet. Miközben a penge
félrecsúszott a kabátján, Eve fejlövéssel próbálkozott, de egy ököl
balról erősen az arcába csapódott. Silverman a kést markoló kezével
ütött és a lendülettől mind a ketten a földre zuhantak.
Eve elejtette a fegyverét. Átfordult és mindkét kezével megragadta
Silverman csuklóját, mielőtt az arcába döfte volna a fogazott pengét.
Zihálva a gyomrába térdelt, és ezt kihasználva sikerült legördülnie
róla. Ahogy Silverman újra a levegőbe csapott a késsel, belerúgott a
vállába, felpattant és átugrotta a férfi lábát, amivel ki akarta söpörni
az övét.
Miközben egymást kerülgették, a gyerek remegve feküdt a földön.
Eve úgy gondolta, valahol bal kéz felé lehet a fegyvere, a tartalék
pisztolyára viszont nem számíthatott. Ha mégis megpróbálja elővenni,
a férfi azonnal ráveti magát.
Hátratáncolt, amikor Silverman lekuporodott és egyik kezéből a
másikba dobálta a kését. Igyekezett minél távolabb csalni a gyerektől,
mialatt a férfi le sem vette róla a szemét.
– El kellett volna engedned. Most felnyársallak és kiontom a
beledet.
Eve egy hátrarúgással próbálkozott, majd átugrott egy föld- és
fűszagú ágyást. Amikor tetőt ért, felkapott egy cserepet a belőle
reménykedve kinőtt valamivel, és Silverman felé hajította. Annak
ellenére, hogy a férfi igyekezett félretáncolni, sikerült eltalálnia vele
és felhorzsolnia az arcát.
A szirénák hangja egyre közelebbről hallatszott. Eve-ben
felmerült, hogy vajon Silverman is hallja? Úgy gondolta, nem. Már a
zónában járt. A gyilkos zónában.
Beugrott egy másik ágyásba, majd lábbal előre Silvermanre vetette
magát, mint egy eleven bontókalapács. A férfi megtántorodott a rúgás
erejétől, a kés kihullott az ujjai közül és a betonra esett. Ezzel
kiegyenlítődtek az esélyek. Silverman viszont máris megrázta magát
és támadott.
A harcedzett veterán talán hetven fonttal is nehezebb lehetett Eve-
nél. Öklével Eve torkára célzott, aki félreugrott, így csak a vállát
sikerült eltalálnia. A fájdalom végigcikázott a karján.
Már nem érezte a csapásokat – azt sem, amit adott, és azt sem,
amit kapott. Miközben hárított és visszaütött, érezte a saját vérének
az ízét és az ellenfele vérének a szagát. Majd Silverman hátralökte,
nekicsapta az egyik fa törzsének. Egy pillanatra elszürkült a világ a
szeme előtt. Utána csak annyit látott, hogy a férfi kirántja az övéből a
detonátort.
Silverman vigyorogva fogadta a támadását. Lenyomta a gombot.
Eve mozgás közben is látta arcán a döbbenetet, amikor nem
történt semmi. Vadul rohamozó bikaként rontott neki és dulakodni
kezdtek, majd hirtelen hátralépett.
Most, gondolta Eve, miközben érezte, hogy a vére a torkába folyik.
Most.
Fél lábon egyensúlyozva a másikkal gyors egymásutánban kétszer
is megrúgta Silverman állát. A férfi hátratántorodott, mire Eve
felugrott, és az addig támaszkodásra használt lábával a gyomrába
lépett.
Silverman véres szájjal támadott vissza, de ő gyorsan lábszáron és
térden rúgta. Hallotta a lépcsőn felfelé rohanó léptek dübörgését, de
oda sem figyelt rá, mivel éppen Silverman lágy szöveteit püfölte az
öklével – a fülét, a szemét, a nyakát.
Érezte, hogy elárasztja az erő, a fájdalom, a büntetés fölött érzett
öröm.
– Vigyétek innen a gyereket! – kiáltott, amikor érezte, hogy valaki
odasiet mögé. – Ezt majd én elintézem.
Ahogy erőt gyűjtött a befejezéshez, Silverman egy kétségbeesett
mozdulattal a tetőkert mellvédjéhez ugrott. Eve előrelendült és
mindkét kezével elkapta a férfi izzadságtól és vértől síkos csuklóját.
Silverman a levegőben lógott, miközben Eve minden izma
fájdalmasan tiltakozott. Háromemeletnyi mélység. Talán nem halna
bele a zuhanásba, de Eve nem akart kockáztatni.
– Nem úszod meg ilyen könnyen.
– Magammal viszlek – ragadta meg Eve karját Silverman, és húzni
kezdte.
Eve csizmájának az orra a falnak szorult. Nem fog átbillenni a
mellvéden, nem fog átbillenni, de így már nem tudja sokáig tartani a
férfit.
Roarke mögé lépett és ő is beleadta súlyát, erejét a küzdelembe.
Amikor Silverman tovább vergődött, a mellvédre ugrott és néhány
erős, rövid ökölcsapással vetett véget a küzdelemnek.
Az elernyedt testet közösen cibálták vissza a tetőre.
Eve szervezetéből elillant az adrenalin, és helyét az egész testében
átvette fájdalom. Le kellett ülnie és nekitámasztani a hátát a
mellvédnek. A levegő sípolva távozott izzó tüdejéből.
Roarke letérdelt mellé.
– Tíz perc – mondta. – Tíz perce sem váltunk szét, és most nézz
magadra.
– Aha – törölte le a vért az orra alól Eve. – Inkább őt nézd meg.
Silverman kábán hevert a betonon, miközben kivont fegyverrel
körülvette fél tucat nyomozó.
– A gyerek – nyögte Eve, amikor Baxter leguggolt elé.
– Trueheart majd a gondjaiba veszi. Leviszi apuhoz és anyuhoz.
Nem lesz semmi baja. Összeszedett egy karcolást. Csak egy karcolást
és néhány zúzódást.
– Eltaláltam a sugárnyaláb szélével.
 – Nem lesz semmi baja, hadnagy. Magánál van, enyhe sokkot
kapott és nagyon megijedt, de nem lesz semmi baja. Te viszont? Jaj.
Beviszed Silvermant?
Eve megrázta a fejét, és összerezzent, amikor a mozdulattól a
világ is megbillent egy kicsit a szeme előtt.
– Majd te. Orvosra lesz szüksége, utána meg dugd be egy cellába,
amíg nem állok készen, hogy foglalkozzak vele. A fegyverem…
Baxter átnyújtotta neki.
– Majd mi bezacskózzuk a kését. Nem vágott meg?
– Nem. Nem hiszem. Vidd be, Baxter.
– Már viszem is, főnök.
– Varázskabát – súgta Roarke-nak Eve, miközben Baxter elindult. –
Szerintem észre sem vette, hogy nem szúrja át a penge.
Roarke egy pillanatra a felesége homlokához érintette a homlokát.
Eve hagyta, de amikor a férje megpróbálta felsegíteni, eltolta
magától.
– Nem fogsz ölben elvinni a helyszínről ennyi rendőr szeme
láttára.
– Akkor egyezz bele, hogy benézzünk a legközelebbi kórházba.
– Kezdjünk egy helyszíni ellátással. Oké?
– Kezdjünk.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Eve végigszenvedte a vizsgálatot, a kezelést, a fájdalomcsillapítókat, a

jeges tapaszt és a gyógyító pálcát. Az injekciós tűnél és a
nyugtatóknál viszont már meghúzta a határt.
– Be kell fejeznem, amit elkezdtem – ellenkezett. – Márpedig
kótyagosan nem fejezhetem be.
– A gyógyszerek és egy kiadós alvás után is befejezheted – szállt
vitába vele Roarke. – A gyanúsítottaid rács mögé kerültek. Néhány
óra ide vagy oda már nem számít.
– Minél előbb be kell fejeznem. Iler apja egy órán belül felveheti a
kapcsolatot a fiacskájával. Nem akarom, hogy kitalálják, hogyan
úszhatják meg a legkönnyebben a dolgot. Utána – ígérte meg Eve –
nem lesz szükségem nyugtatóra. Te vezetsz, oké? A kapitányság felé
mesélhetsz. A többiek addig felveszik Chenowitz és a családja
vallomását. Azt később is ráérek elolvasni.
Roarke figyelmesen szemügyre vette a felesége arcát, még mindig
dagadt ajkát, a szemét, amely körül lassan lilulni kezdett a bőr, meg
az ütésnyomokat az állkapcsán.
– Nem lenne szabad hagynom, hogy megnyerd ezt a vitát.
– A nyugtató kivételével mindent elfogadtam. Ezt is számítsd bele.
– Beleszámítom – karolta át Roarke a feleségét, és a kocsi felé
sétálva hagyta, hogy rátámaszkodjon.
– Megállt a szívem, amikor elővette a detonátort – ült be óvatosan
a kocsiba Eve. – Az egész életem megállt. Tudtam, hogy visszamész
Chenowitzért. Nem hagyhattad magára abban a mellényben.
– Jolie volt az, aki nem hagyta magára a férjét – árulta el Roarke.
– A felesége. Amint elvágtam a kötelékeit, máris a fia után akart
rohanni. Én győztem meg, hogy azzal csak még nagyobb bajba
keverné, és te majd megvéded.
– Ezt jól mondtad – helyeselt Eve.
– Ezt követően viszont nem volt hajlandó magára hagyni a férjét.
Pedig az könyörgött neki, ennek ellenére nem mozdult mellőle, így
döntenem kellett. Vagy leütöm és kicipelem, vagy azonnal kezdek
valamit a bombával. Egy kicsit trükkös volt a szerkezet, de korántsem
olyan bonyolult, mint amitől tartottam – magyarázta Roarke.
– Meg sem fordult Silverman fejében, hogy akad valaki, aki majd
megpróbálja hatástalanítani. Különösen ezt az utolsót nem.
Mindenkivel végezni akart – jelentette ki Eve, mint valami tényt.
– Most viszont biztonságban vannak. Salazar néhány pillanattal
azután rohant be, hogy sikerült hatástalanítanom a mellényt. Bezárta
egy robbanásbiztos dobozba, és ennyi.
– Ezúttal a férfit és a nőt is alaposan megverte. Nem volt mellette
Iler, hogy visszafogja. Hajnalban pedig elküldte volna Chenowitzot
ahhoz az épülethez, amit Iler vásárolt Nordon álnéven, aminek a
felújításán hatan, de az is lehet, hogy nyolcan dolgoztak, és amibe
Salazar szerint további öt töltetet helyeztek el, hogy beinduljon a
láncreakció.
– Vegyél egy házat, biztosítsd nagy összegre, semmisítsd meg, és
kasszírozz. Klasszikus – bólogatott Roarke. – Chenowitz, a sikeres
építész és odaadó családapa a saját brigádját repítette volna a
levegőbe.
– Silvermant az sem érdekelte, ha nem tud hozzájutni a biztosítási
összeghez. Azt érezte, csak így lehet teljes a győzelme, így fejezheti be
a küldetést, és neki nem számított más. Az a kényszerképzete, hogy a
sereg eldobta, elárulta. A bajtársai, a családja, az összes SzDNT.
– SzDNT.
– Katonaduma – világosította fel Eve a férjét, miközben egy
pillanatra lehunyta fájó szemét. – Szadista disznó, notórius tahó.
– Ó. Szóval úgy képzelte, az SzDNT-k vele szúrtak ki.
– Ilerrel felerősítették egymás érzelmeit. Iler hozta a tőkét és a
pénzügyi ismereteit, Silverman a taktikát és a robbanóanyagokkal
kapcsolatban kapott kiképzését. Közben szórakozásból és a haszon
kedvéért mind a ketten befeketítették egy hős emlékét – vett Eve egy
mély lélegzetet. – Össze kell szednem Reót és Mirát, meg küldenem
Whitney-nek egy tájékoztatót.
– Peabodynak is megírhatnád egy szöveges üzenetben, hogy
mindkét elkövetőt sikerült elfognunk. A nyugati parton még alig múlt
éjfél.
– Hallani sem akarok az időzónákról.
Mire beértek a kapitányságra, Eve elintézte a hívásokat,
tájékoztatta Whitney-t a fejleményekről, és megírta a társának az
üzenetet.
– Ez el fog tartani egy darabig – kezdte. – Tudom, hogy figyelni
akarod, ahogy kihallgatom őket, de addig is keresned kellene egy
zugot, ahol pihenhetsz.
– Felmegyek az ENyÜ-re – hagyta Roarke, hogy a felvonó felé
menet Eve újra rátámaszkodjon. – Beszámolok Feeney-nek és
Callendarnak, hogy mi mindent sikerült kibányásznom Iler
eszközeiből. Fogadjunk, hogy azonnal visszamennek dolgozni.
– Jó ötlet – bújt a férjéhez Eve. – Pokolian jó Peabody vagy.
– Nem kaptam még ennél nagyobb dicséretet – emelte meg az
ujjával a felesége állát Roarke, és megpuszilta a zúzódásait. –
Erősebben kellett volna megütnöm.
– Ez is éppen elég erős volt – lépett ki az ajtón Eve, amikor a
felvonó megérkezett az emeletére. – Mondd meg Feeney-nek, hogy
továbbra is szükségem van mindenre, amit elő tud ásni.
– Megmondom.
Eve gyorsan elnézett jobbra és balra, majd amikor nem látott
senkit, gyorsan odasúgta a férjének:
– Szeretlek.
Roarke a kezével megállította a bezáruló ajtószárnyakat.
– Gyere vissza, és ismételd meg.
– Később.
 Mivel úgysem látta senki, bicegve tette meg az irodájába vezető
utat. Odaérve programozott magának egy kávét és leült az
íróasztalához, majd az asztallapra hajtotta a fejét.
– Rohadék!
Néhány szívből jövő nyögést még megengedett magának, talán
csendben nyöszörgött is egy keveset, majd kiegyenesedett, megitta a
kávéját és megírta a jelentést.
Az asztalán álló ’link jelezni kezdett. Elolvasta a képernyőn
megjelenő szöveget és elmosolyodott. Reginald Iler. Na, tessék,
gondolta.
– Dallas hadnagy. Köszönöm, hogy visszahívott, uram.
Reginaldnak kemény, szép arca volt és éles, fekete szeme.
– Úgy fest, mint aki nemrég verekedett.
– Pontosan ez történt. Méghozzá Oliver Silverman őrmesterrel. Őt
éppen most látják el a szigorúan őrzött gyengélkedőnkön, miután a
fia bűntársaként őrizetbe vettem. Tizennyolc rendbeli gyilkosságban
nyújtott neki segítséget.
– Sohasem hallottam még erről az emberről. Ez…
– Az életben lévő fia viszont már hallott róla, és igazság szerint
nagyon is jól ismeri. Ahogy azt az ügyvédjén keresztül már
elmagyaráztam, Silverman őrmester a fia, Terrance Iler százados
parancsnoksága alatt szolgált, Mr. Iler. A másik fia és Silverman
életfogytiglanig tartó szabadságvesztésnek néznek elébe. Nincs már
szükségem a segítségére ebben az ügyben.
– Várjon már egy rohadt pillanatig.
Már így is túl sok időt vesztegettem rád, gondolta Eve.
– Nincs rá szükségem, mert a kezemben vannak a bizonyítékok, és
rövidesen a beismerő vallomások is a kezemben lesznek. Ennek
ellenére ha a segítségével sikerült megkímélnem az áldozatok
családját a további fájdalomtól, valamint időt és pénzt takaríthatok
meg New York államnak, akkor, ahogy azt az ügyvédjének már
hangsúlyoztam, elfogadom a segítségét, és a vád hajlandó lesz
megfontolni, hol töltse le a fia a büntetését. Magán áll a döntés, uram.
Amit itt és most meg kell hoznia, mivel éppen kezdeném a fia
kihallgatását.

• • •
Később Eve leült az egyik tárgyalóban Baxterrel, Truehearttal,
Mirával és Reóval megbeszélni a stratégiát. Kissé fájdalmasan, de
vigyázzba vágta magát, amikor besétált Whitney. Az oldalán pedig –
te jó ég – Anna Whitney.
– Nem állunk az útjába – közölte Whitney. – Mennyi időre lesz
még szüksége?
– Éppen most végeztünk, kapitány. Mindkét gyanúsítottat
felhozattam és külön-külön hallgatjuk ki őket. Baxter és én megyünk
Ilerhez, mivel korábban is mi foglalkoztunk vele. Trueheart
társaságában pedig Silvermannel fogok találkozni.
– Várj odakint a pihenőben, Anna. Majd küldök érted valakit. A
feleségem – magyarázta Whitney – nagyon hálás lenne, ha figyelhetné
a kihallgatások kezdetét. Természetesen csak akkor, ha nincs
ellenvetése, hadnagy.
– Nincs, uram.
– Most azon gondolkodik – fordult Eve felé Anna –, hogyan fogom
kezelni a kihallgatás során hallott kifejezéseket, az erőszakos
cselekmények bemutatását. Egy nyomozó felesége vagyok – mondta
egyszerűen. – Némi megnyugvással tölt majd el, hogy láthatom ezeket
az embereket a rács mögött. Rozilynnek is el tudom majd mondani,
hogy láttam őket, és ez talán neki is nyújt valamennyi megnyugvást –
érintette meg a férje karját. – Kint leszek a pihenőben.
Eve állva nézte, ahogy Anna távozik.
– Minden világos? Kérdés? Nincs? Akkor lássunk hozzá.
Eve és Baxter Iler kihallgatásával kezdtek. A férfi az ügyvédje
társaságában érkezett, akinek még reggelizni sem jutott ideje.
– Hivatalos panaszt teszek maguk ellen – kezdte Singa. – Az
ügyfelem hajnali öt előtti kihallgatása egyenesen abszurd.
 – Megkapta a nyolc óráját, hogy pihenjen, Singa.
– Világosan látszik, hogy ezzel az időbeosztással megsértik a
törvény szellemét.
– Világosan látszik, hogy át kellett volna gondolnia ezt az
időbeosztást, mielőtt este nyolckor nyolcórányi szünetet kért. Tegyen
csak panaszt, ha akar. Mi addig végezzük a dolgunkat. Mr. Iler…
– Hozzám beszéljen – emlékeztette Singa. – Az ügyfelem élni
kíván a jogaival.
– Ja, persze, csak megfeledkeztem róla. Újra megemlíteném a
tiszteletdíját. Magánál ez mindent megelőz, nem igaz? Elég magas?
Mennyit számol fel egy óráért?
– Ez nem a maga dolga.
– Igaza van. Ez a maga dolga. Valószínűleg azt is beleszámolta,
hogy az ügyfele tönkrement. Nincs pénze, és nem is tud hozzáférni
anyagi forrásokhoz. Minden számláját befagyasztották… egészen az
adóhivatal vizsgálatának a végéig.
– Nagyon türelmetlenek – tette hozzá Baxter. – Különösen azóta,
hogy feltörtük a szűrőit és a kódjait. Nagyon rossz fiú volt, Lucius. Az
adóügyes srácok valóra váltják a legmerészebb álmaikat, amelyekben
maga a főszereplő.
– A befagyasztás kiterjed minden olyan forrásra, amiből Mr. Iler
esetleg a maga tiszteletdíját próbálná finanszírozni, Singa. Minden
pénze, tulajdona és vagyontárgya zár alá került. Az adóhatóság majd
felveszi magával a kapcsolatot.
– Ráadásul ez egyben azt is jelenti, hogy ezt követően magánál is
körülszimatolnak egy kicsit. Szeretnek szaglászni.
– De még mennyire, hogy szeretnek – mosolygott szélesen Eve. –
Esetleg eszükbe jutott a gazdag apuci? Felejtsék el. Már beszéltem
Reginald Ilerrel.
– Ehhez nem volt joga – próbált felállni Iler, mire megcsörrent a
bilincs lánca. – Nem volt joga az apámat is belekeverni.
– Nincs pénze, kisfiú – tette hozzá Baxter. – Apuci bezárta a
családi bankot… egyetlen érdekeltségéhez sem férhet hozzá a családi
üzleten belül. Egyetlen vasa sem maradt.
– Beszélni akarok az apámmal. Most, rögtön.
– Sajnálom, de nem fog. Magát letartóztattuk. Senkit sem érdekel,
hogy mit akar. Az ügyvédje természetesen bármikor felhívhatja az
idősebb Mr. Ilert, habár véleményem szerint idősebb Mr. Iler nem
szívesen beszél erről a témáról. Egyáltalán nem. Legalábbis addig,
amíg vissza nem hívom – folytatta Eve, miközben Singára nézve
megacélozta a hangját és a tekintetét. – Amikor ez bekövetkezik, el
fogom mondani neki, hogy az ügyfele őszinte, részletes beismerő
vallomást tett, melyben feltárta a saját és Oliver Silverman őrmester
szerepét az ellene felhozott vádakban. Ezt követően Mr. Iler talán
hajlandó lesz kifizetni a tiszteletdíját és megtéríteni a költségeit, ha
már egyszer a fiát képviselte. Mondjuk, én azt vettem észre, hogy nem
igazán tetszik neki ez az ötlet – fordult Iler felé. – Úgy gondolja, Singa
pro bono fog dolgozni egy olyan ügyön, amiről ő is tudja, hogy már
lezártuk? Amiben tizennyolc egymást követő, Földön kívüli
életfogytiglan lehet az ítélet?
– Nem megyek Földön kívüli börtönbe. Nem hagyom el a Földet.
Fóbiás vagyok. Richard, azt ígérted…
– Azzal áltatta magát, hogy sikerülhet? Márpedig nem. Az
államügyész ebben a kérdésben nagyon is határozott. Ha az orvosi
vizsgálat kideríti, hogy valóban „fóbiás”, akkor altatásban szállítják az
Omegára. Egyetlen lehetőséget kap, egyetlenegyet. Amennyiben
részletes beismerő vallomást tesz, akkor a Földön töltheti le a
büntetését. Ha kerülő válaszokat ad, mellébeszél vagy hazudik, máris
végeztünk – hajolt Eve közelebb Ilerhez. – Felfordul magától a
gyomrom… nem is beszélve az ügyvédjéről. Viszont ő csak a
munkáját végzi, amit le tudok nyelni. Ellenben maga a pénzért tette,
amit tett, játékból, meg azért, hogy visszavágjon az apjának, mert a
magában élő gyerek folyton csak követelőzik. Szóval, próbáljon meg
hazudni nekem, szarcsimbók, és személyesen fogom felügyelni, ahogy
a kábult seggét beszíjazzák az Omegára induló siklóba.
– Ez nincs rendben – fordult könnyes szemmel Singa felé Iler. –
Azt ígérted, egyenesbe tudod hozni. Azt ígérted…
– Hallgass, Lucius! Szeretnék négyszemközt beszélni az
ügyfelemmel, hadnagy.
– Fogadni mertem volna rá – állt fel Eve, és intett Baxternek. – Ja,
még valami, aminek esetleg köze lehet a beszélgetésükhöz. Elkaptuk
Silvermant. Méghozzá akkor, amikor rátámadt a következő
célpontjukra. Ahogy azt Baxter már említette, keresztülvágtuk
magunkat a szűrőprogramjain, és megtudtuk, hogy kiket szemeltek ki.
A Chenowitz család jól érzi magát. Silverman viszont? – simított végig
az arcán éktelenkedő horzsolásokon. – Civakodtunk egy keveset. Ő
sokkal jobban megjárta. Megkapják az időt, amit kértek. Amúgy is
beszélnem kell vele. Dallas hadnagy és Baxter nyomozó elhagyják a
kihallgatót. Felvevő, szünet.
Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, Baxter finoman
belebokszolt Eve karjába, mire Eve halkan felszisszent.
– A francba, bocs. Ez csak… kiérdemelted. Azt hiszem, Singa képét
még Iler képénél is jobban élveztem. Ordított róla, hogy látja elszállni
a semmibe azt a rengeteg kiszámlázható órát.
– Iler beszélni fog. Méghozzá Singa tanácsára. Egyrészt azért
tanácsolja ezt neki, mert nem maradt pénze, másrészt azért, mert
sikerült letartóztatnunk Silvermant. A földi börtön lehetőségével
igyekszik majd hatni rá. Ebben a kérdésben átveszi a munkánkat.
Pihenj egy keveset – kérte Eve, miközben Trueheart kilépett a
megfigyelőből. – Szerezz egy kávét, és maradj a közelben. Oké,
Trueheart, menjünk és rúgjunk szét egy segget.
– Ránéztem a gyerekre… igazság szerint az egész családra, de
biztos akartam lenni benne, hogy August teljesen rendben van.
Megköszönte a ’linkben, hogy odavittük az anyukájához. Azt is
mondta, és szerintem ennek örülni fogsz, hogy egy női nindzsa
mentette meg.
– Női nindzsa! – nevetett fel Eve, amibe belesajdult a mellkasa, de
úgy gondolta, megérte.
Kinyitotta a „B” kihallgató ajtaját.
 – Felvevő bekapcs – mondta, és a jegyzőkönyv kedvéért elsorolta a
lényeges adatokat.
Silverman karba font kézzel ült. Az arca egyetlen, hatalmas
zúzódásnak tűnt.
– Nincs semmi mondanivalóm. Az ügyvédemre várok, úgyhogy
csókolja meg a seggem.
– A kirendelt védőjére? – kérdezett vissza Eve mosolyogva. – Ja,
fogadjunk, hogy arra a drága büntetőjogi ügyvédre célzott, akit a
letartóztatása után felhívott, és aki nagyjából most ér ide siklóval
Philadelphiából. Sajnos, tájékoztatni fogjuk róla, hogy magának nincs
egyetlen vasa sem.
– Van pénzem. Vannak forrásaim. Bassza meg.
– Magának nincs semmije. A számláit befagyasztották. Ilernek
sincs semmije. Az apja sem fog fizetni. Egyetlen árva centet sem. Ha
az jár a fejében, hogy gyorsan pénzzé teszi azt a Richie-képet, akkor
máris elfelejtheti. Lefoglaltuk a garázsban, amit Iler bérelt – zökkent
le Eve az egyik székre. – Az ENyÜ most rakja össze a laborban a
számítógépei darabjait. Persze anélkül is mindent tudunk már, így
ennek tulajdonképpen nincs sok értelme, inkább csak a szakmai
büszkeség dolgozik bennük. Ami magát illeti? Kiszáradt a kút. Joga
van ügyvédhez, és mivel nem engedheti meg magának, hogy kifizesse,
a bíróság fog kirendelni egyet. Amíg ez meg nem történik, nyugodtan
várakozhat a cellájában.
Silverman zúzódásokkal körülvett szeme sötéten, élesen meredt
Eve-re.
– Bassza meg az ügyvédet, bassza meg a bíróságot, bassza meg
magát.
– Szerintem az bosszantja, hogy egy nő kapta el, hadnagy.
Eve könnyedén rámosolygott Trueheartra.
– Gondolod? Az egyik golyóját és a farka nagy részét levitte a
robbanás. A végtelenségig nyomhatja magába a tesztoszteront és a
szteroidokat, akkor sem lesz belőle újra férfi.
– Fogd be a mocskos pofád!
 Eve a fogoly arcába tolta az arcát.
– Kényszerítsen!
– Ugyan már, hadnagy. Nyugalom – veregette meg Eve karját
Trueheart. – Elvégre akkor sebesült meg, amikor a hazát szolgálta.
Eve vállat vont és hátradőlt.
– Akarja az ügyvédet, Silverman?
– Nem hallottad, hogy baszd meg az ügyvédeket? Betörtem a
dobhártyádat, amikor pofán vágtalak?
– Tökéletesen hallottam. Szóval, lemond az ügyvédhez való
jogáról? Ki kell mondania hangosan, hogy a felvevő rögzíteni tudja.
– Nincs szükségem, és nem is akarok egyetlen szaros seggű
ügyvédet sem. Katona vagyok. Tudok vigyázni magamra.
– Csak volt katona – igazította helyre Eve. – Most már gyilkos.
Ezért kereste meg Ilert? A nyakam rá, hogy az öccse mesélt róla… a
nagy testvérről, aki mesét olvasott neki, aki gyerekkorukban
gondoskodott róla. Egy ilyen nagy testvért keresett Ilerben?
– Nem ismertem jobb embert Terrance Iler századosnál. Akit azok
a rohadékok meggyilkoltak. Ő mentett meg. Mondtam, hogy hagyjon
ott, de kivonszolt. Utána visszament a többiekért, és akkor gyilkolták
meg.
– Így hálálja meg az áldozatot, amit magáért hozott? – kérdezte
halkan, ünnepélyesen Trueheart, mintha csak templomban ülnének.
– Baszd meg az áldozatot. Baszd meg a sereget. Azok a szemetek
saját magukat robbantották fel, hogy velünk is végezzenek. Kész
lettem volna visszamenni és elintézni néhány rohadékot. Azt mondták,
nem felelek meg a szolgálatra. Azt mondták, a robbanástól
meggárgyult az agyam. Hála nekik, az utcán végeztem.
– Drogot vásárolt a kapott kártérítésből meg a nyugdíjából, és ami
ezek után még megmaradt, azt eljátszotta – emlékeztette Eve. – A
veteránkórházak kezelési ajánlatát és támogatását pedig
visszautasította.
– Baszd meg az egészet – húzta vad vicsorra a száját Silverman,
amitől újra szétnyílt a felső ajka. – Azt hiszed, elfogadom a
könyöradományt?
– A szolgálatért cserébe kapta – javította ki Eve. – Csakhogy
ahelyett, hogy élt volna vele, inkább ártatlanokra támadott és elvette
az életüket.
– Baromság. Senki sem ártatlan.
– Paul Rogannek mi volt a bűne?
– Az melyik is?
Eve gyomra megrándult a hanyagul odavetett kérdéstől.
Silverman egyformának látta az összes áldozatot.
– Az első. Akinek addig kínozta a feleségét és a lányát, amíg fel
nem robbantotta magát és másokat is a Quantum központi
irodájában.
– Egy gyáva nyúl volt. Zokogott. Könyörgött. Ezt nevezik
taktikának, te hülye. Így lehet bevonni mindenkit a játékba.
– Ezek szerint Rogant és Denbyt is csupán bevonta a játékba?
– Bevált, vagy nem? – emelte fel Silverman a kezét, amennyire
tudta. – Bumm. A többi csak járulékos veszteség. Azt hiszi, érdekeltek
azok a gazdag rohadékok a nagy házukban? Ők sem jobbak nálam.
Silverman halántékán kidagadt egy ér – és lüktetve kígyózott a
borotvált koponyája felé.
– Értük tettem kockára az életemet, hát most elvettem, amivel
tartoztak nekem.
– Maga készítette a bombákat, a mellényeket, és maga
kényszerítette Rogant és Denbyt a viselésükre.
– Senki sem tartott fegyvert a fejükhöz.
– Maga csak megverte a feleségüket, és azzal fenyegette őket,
hogy megöli a gyereküket. Maga készítette a bombákat és a
mellényeket – ismételte meg Eve.
– Kiképeztek rá. Tudtam, mit csinálok. Miután kirúgtak, tovább
képeztem magam. Erősebbet is készíthettem volna, de Lucius
alacsonyan akarta tartani az áldozatok számát. Túlságosan lágyszívű.
– Hogyan választották ki a célpontjaikat?
– Mit érdekel? – vigyorgott önelégülten Silverman. –
Felrobbantak, vagy nem?
– Ami sok erőfeszítést, munkát és ügyességet igényelt. Nem
dicsekszik el nekünk, hogy mennyire okos, őrmester?
– A francba. Rogan könnyű volt. Az a seggtörlő Banks elejtett
néhány belső információt Luciusnak a fúzióról… ahol a gazdag
semmirekellők még gazdagabbá válnak. Egy este csak úgy
üldögéltünk Lucius és én, iszogattunk meg mindenféle baromságról
beszélgettünk, és egyszer csak bedobta, hogyan kereshetnénk egy
csomó pénzt a tőzsdén. Elkezdtünk játszani a gondolattal, és
megláttuk, hogyan működik a dolog.
– Miért éppen Paul Rogant választották?
– Lucius egy apát akart. Elvégre haragudott a sajátjára, nem igaz?
Látni akarta, hogy egy apa tényleg képes lenne-e feláldozni az életét a
gyerekéért. Egyfajta kísérletnek szánta. Az öccse is az életét adta az
embereiért. Ez valahol ugyanaz, szóval, dolgozni kezdtünk az ügyön.
Rogan illett a képbe.
– Azt kell mondanom, Lucius ügyesen átjutott a biztonsági
rendszeren.
Silverman megrántotta a vállát.
– Tényleg nagyon ügyes. Hetekig tartott neki, de kitalálta a
módját.
– Maga foglalkozott a szülőkkel, ő a gyerekkel.
– Az volt az elve, hogy a gyereket nem bánthatjuk.
– A nőt viszont bánthatták.
– Valahogy ösztökélni kellett az embereket. Ha nem hiszik el
rólam, hogy végigcsinálom, akkor ők sem csinálják végig.
– Lucius hamis számlákat nyitott, elrejtette őket, majd
részvényeket vásárolt – folytatta Eve.
– Neki megvan ehhez a szarsághoz a magához való esze. A
taktikához seggfej, de a pénzt ismeri.
– Mennyit kerestek?
– Egy egész hármat – vigyorodott el Silverman, mire egy apró
vércsepp csordult végig az állán. Letörölte. – Életemben nem láttam
még egyszerre ennyi pénzt.
– Mégsem elégedett meg vele. Elejétől fogva úgy tervezték, hogy
ellopják Bankstől azt a Richie-t?
– Attól a pöcsfejtől? Lucius azt mondta, legyen az a kép a pöcsfej
jutalma. Már volt néhány festményünk, és többet is szereztünk volna,
miután a galériás pasassal felrobbantottuk a festőt és egy rakás szaros
művét.
– Csakhogy Banks beleütötte az orrát a dolgukba. Meg kellett
ölniük.
Silverman közelebb hajolt Eve-hez.
– Ha csak egy pillanatra rád tudnám tenni a kezem – vicsorgott,
miközben a bilincs láncát rázta. – Az a hülye egyenesen belesétált a
közepébe. Lucius kicsit reszketett, miután megcsináltam, de kitartott.
– Együtt dobták be Banks testét a víztározóba.
– Ezt hívják csapatmunkának.
– Lucius akkorra már betört Banks lakásába a tanulmányért.
– Az simán ment – csillant fel elismerően Silverman sötét szeme. –
Rohadtul simán. Ügyes a pasas, és mind a ketten úgy gondoltuk, hogy
a legokosabb, ha nálunk van az a kép.
– Gyorsan kellett dolgozniuk. Előbb Rogan, majd Banks és Denby.
– Gyorsabban, mint előtte gondoltuk, de így is sikerült. Amint
kezdetét veszi az akció, az embernek gondolkodnia kell.
Azért nem vittétek túlzásba a gondolkodást, merengett némán Eve.
Csak most dicsekszel vele.
– Hol akartak találkozni Luciusszal, miután eljöttem tőle?
– Nincs hozzászokva, hogy zsarukkal beszélgessen. A garázsba
beszéltük meg a találkozót. Amikor nem jött el, azonnal tudtam, hogy
befuccsolt a dolog.
– Lucius tudta, hogy maga meg akarja támadni Chenowitzékat?
Silverman újabb vigyorral válaszolt.
– Rájött volna, amikor odaértünk.
– Tudta, hogy maga ezúttal meg akarja ölni az asszonyt és a
gyereket?
 – Nézd, korábban hagytam, hogy a saját feje után menjen ebben a
kérdésben, és pontosan ezért baszódott el minden. Mert mindenkit
életben hagytunk. A halottak nem beszélnek.
– Meg lenne lepve.
– Hová akart menekülni? – gondolkodott hangosan Trueheart. –
Tudta, hogy a társát elkaptuk, és azt is tudnia kellett, hogy magáért is
eljövünk.
– Magánsikló, seggfej. Elég pénzünk volt rá, és ahhoz is, hogy
megvásároljuk a pilóta hallgatását. Eljutunk Port Salute-ba… trópusi
tengerpart, és az országgal nincs kiadatási egyezmény. Annyi pénzzel,
amennyivel csak kell. Ott szabadok lettünk volna. Gazdagisztán.
– Már nem a tengerpart várja, Silverman.
A férfi felemelte a középső ujját.
– Azt hiszi érdekel, hogy leültetnek? Katona vagyok. Nincs semmi,
amivel ne tudnék megbirkózni. Nem fog megtörni.
Eve felállt.
– Épp most törtem meg. Nyomozó, kísértesse vissza a
gyanúsítottat a cellájába. Maga szégyent hozott mindenre, amiért Iler
százados harcolt és meghalt.
– Szart sem tud semmiről.
– Magát viszont ismerem. Már találkoztam a fajtájával, és még
fogok is. Nincs magában semmi különleges. Dallas lelép a
kihallgatásról.
Miután kilépett az ajtón, megállt, és tenyerével megdörzsölte az
arcát. Kávé, gondolta. Még egy kávé, utána vissza Ilerhez.
Mira lépett ki a megfigyelőből, majd Eve vállára tette a kezét és
finoman megmasszírozta. Eve gyanakodva méregette a kezében
tartott egészségügyi csomagot.
– Szükséged van még egy kezelésre a pálcával és néhány jeges
tapasznak is a hasznát fogod venni.
– Csak kávéra van szükségem.
– A kezelés alatt ihatsz egyet. Így időt takarítasz meg – tette hozzá
Mira. – Ne vitatkozz egy orvossal. Tökéletesen csináltad – terelte Eve-
et az irodája felé. – A dühén, a sértődöttségén, a férfiasságán és az
egóján keresztül közelítetted meg. A fizikaiak mellett valószínűleg
érzelmi sérüléseket is szenvedett a támadás során, továbbá a
bajtársait is elveszítette.
– Rohadjon meg. Ez az ember…
– Várj – irányította Eve-et az íróasztalához Mira. – A lelkiállapota
nem teszi semmissé a tetteit. Nem mutatott bűntudatot. Nézz fel.
Igazság szerint – folytatta, miközben végigsimított a gyógyító pálcával
Eve zúzódásain – inkább büszke arra, amit csinált. Miután rájött,
hogy innen nincs menekvés, boldogan osztotta meg veletek a
részleteket. Dicsekedett. Most hadifogolynak tartja magát.
Folyamatosan figyelni kell, nehogy öngyilkosságot kövessen el.
Próbálkozni fog vele, hiába állította azt, hogy nem tört meg.
– Aha, erre már felkészültem. Kell az a kávé.
– Egy pillanat – tette fel Mira a hűsítő tapaszokat, majd az
AutoSéfhez sétált és Eve kezébe nyomta a kávéját. – Bezárom az ajtót
és úgy folytatom.
– Azért annyira nem rossz a helyzet.
Mira egyszerűen odalépett az ajtóhoz és kulcsra zárta.
– Vedd le a blézered, a fegyvered és az inged. Nem szeretném arra
kérni a parancsnokod, hogy kórházba vitessen.
– A francba – állt fel Eve lemondóan, és elkezdte lefejteni magáról
a blézerét. Hirtelen minden porcikájába egyszerre nyilallt bele a
fájdalom.
– Na, tessék – segített neki kibújni a ruhájából Mira. – Előbb itt
végzünk, utána te is folytathatod a munkádat – csatolták le együtt Eve
fegyverövét, majd vették le az ingét. Végül Mira felsóhajtott. – Nem
rossz a helyzet? Komolyan, Eve, a fene egye meg! A mentősök nem
emlegettek bordatörést?
– Zúzódás. Ez csak zúzódás – szorította össze Eve a fogát, amikor a
pálca a mélyebb sebei fölé ért. – Esetleg egy-két hajszálrepedés.
Esetleg.
– Belső sérülések?
 – Nincsenek. Esküszöm. Roarke nem hagyta volna, hogy eljöjjek
onnan, azt meg végképp nem, hogy egyenesen a kapitányságra. Olyan
helyeken is feszül meg húzódik, amiről nem is tudtam, hogy képes rá.
Tud verekedni az a rohadék.
– A jelek szerint te is tudsz.
Eve lehunyta a szemét és igyekezett ellazítani az izmait, hogy
jobban fogadják a kezelést.
– Roarke karácsonyi ajándéka… a dodzsó és az edzés.
Személyesen és holofelvételen a mesterrel. Csak hagytam előtörni a
tudást. Egy rohadt daru voltam, meg kígyó és egy nyavalyás sárkány.
A tigris is érkezett, de Silverman megpróbálta levetni magát a tetőről.
– Bevallom, azt szívesen végignéztem volna. Három óra múlva
újabb kezelésre lesz szükséged.
– Oké.
Mira megpuszilta Eve arcát.
– Komolyan mondom.
– Tudom. Különben felnyomsz Whitney-nél.
– Meg Roarke-nál.
– Gondoltam.
Eve kénytelen-kelletlen elismerte magában, hogy jobban érzi
magát Mira segítségét követően. Baxter társaságában visszament az
„A” kihallgatóba Ilerhez. Akinek Singa a jegyzőkönyv szerint továbbra
is ellátta a védelmét.
– Felvevő bekapcs, folytatjuk a kihallgatást. Újra itt vagyunk. El
kell mondanom, méghozzá őszintén, mert miért is ne, hogy Silverman
olyan könnyedén vallott maga ellen, mint ahogy a disznó dagonyázik
a trágyában.
– Ő nem tenne ilyet.
– Azt hiszi, foglalkoztatja, hogy mi lesz magával? – kérdezte
nevetve Baxter. – Maga csak eszköz volt a számára.
– Szerintem tetszik neki, hogy Lucius is ide került – tette hozzá
Eve. – Továbbá méltányolja bizonyos képességeit. Mint például
összerakni egy zavarókészüléket, és kitalálni, hogyan jussanak át a
biztonsági rendszeren. Miközben ő bombát épített. Már tudja, hogy
vége a játéknak – nézett Singára. – Mint ahogy az ügyvédje is tudja,
hogy nem viccelek. Silverman mindent elmondott nekünk. Azzal
kezdődött, hogy Banks belső információkat fecsegett ki a fúzióról.
Silvermannel éppen italoztak, beszélgettek, és egyszer csak maga –
mutatott ujjával Iler irányába – előállt az ötlettel.
– Nem, én…
– Hazudjon nyugodtan, már úgyis tudjuk. Eleinte talán csak
viccnek szánta, eljátszott a gondolattal, mi lenne, ha… de minden
innen indult. Nincs már szükségem magától semmire.
– Kidolgoztunk egy alkut – mondta Singa.
– Aha, beszéltem a helyettes államügyésszel és Reo beleegyezett,
hogy köthetünk vádalkut. Ahogy azt már korábban mondtam, ezzel
pénzt és fájdalmat takaríthatunk meg. Viszont ha egyszer is
hazugságon kapom, az alkunak annyi. Ez is világos?
– Világos – bólogatott Singa. – Lucius, együtt kell működnöd a
rendőrséggel.
– Mondtam már, hogy megteszem.
Ennek ellenére némán ült tovább.
– Tudta, hogy Silverman magával vonszolta a Chenowitz gyereket,
akinek amúgy August a neve és hatéves, a ház tetejére, és kést
szorított a torkának? Olyan erősen, hogy vérzett? Azt tervezte, hogy
mindenképpen megöli, ezért egy pillanatig sem habozott, amikor élő
pajzsnak kellett használnia.
– Azt nem tette volna. Ollie azt nem tette volna meg.
Eve mindkét tenyerével az asztalra csapott.
– Tudja, hogy igen. Tudja. Bebeszélheti magának az ellenkezőjét,
ha ettől jobban érzi magát, de igenis, tudta, hogy mi lakozik benne.
– Én sohasem bántanék egy gyereket.
– Csak halálra rémíti őket.
– Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy megnyugtassam a
gyerekeket – ellenkezett Iler. – Sohasem hagytam volna, hogy Ollie
akár egyet is bántson.
 – Hogyan akarta megakadályozni?
– Hallgatnia kellett volna rám. Egy csapat voltunk. Ez nagyon
fontos. Sohasem öltem meg senkit.
– Tizennyolc embert ölt meg.
– Nem igaz. Nézze, az a két férfi hozott egy döntést. Ők hozták a
döntést. Akár a rendőrségre is mehettek volna.
– Akkor megölik a családjukat.
– Nem, nem, nem, csak blöfföltünk. Csak blöfföltünk.
– Blöff – nyitotta ki Eve az aktát, és kiszórta az asztalra a
helyszíneken készült fényképeket. Az elszenesedett, darabokra
szakadt testekről készített fotókat. – Blöfföltek.
– Volt választásuk – erősködött Iler. – Felüllicitálhatták volna a
blöfföt. Elismerem, nekünk is van némi felelősségünk, de…
– Némi felelősség! – csattant fel Eve, és csaknem áthajolt az
asztalon. – Hagyta, hogy Silverman bedrótozza őket, felvevőt
szereltek rájuk, hogy láthassák… és ő is láthassa a feleségét és a
gyerekét, hallhassa a sírásukat. Maga megverte és erőszakkal
fenyegette azokat a nőket.
– Egy ujjal sem értem hozzájuk. Esküszöm. Esküszöm. Először
engedtem, hogy Ollie túl messzire menjen, de végül visszafogtam.
– Akkor is visszafogta, amikor kitörte Banks nyakát? Hazudjon
még, rohadék. Hazudjon csak.
– Én… ő… Jordan megzsarolt.
– Ezért maga megölte.
– Ollie ölte meg. Én soha…
– Segített neki vízbe dobni a testet? Hazudjon még – sürgette Eve.
– Nem tudtam, hogy mit tehetnék – eredtek el Iler könnyei. – Nem
tudtam.
– Beismeri, hogy Oliver Silverman társaságában betörtek Paul
Rogan, Cecily Greenspan és Melody Greenspan Rogan házába azzal a
céllal, hogy fogva tartsák a fent említett családot?
– Én… igen.
– A társával együtt bántalmazta a felnőtteket?
 – Igen.
– A társával együtt megverte Cecily Greenspant, miközben
szexuális erőszakkal fenyegette?
Iler válla rázkódott a zokogástól.
– Igen.
– Bevallja, hogy szombat hajnal és hétfő reggel között
folyamatosan fenyegette és verte Mr. Rogant, miközben elválasztotta
tőle a kislányát, akit arra kényszerített, hogy az apja után sírjon, ezzel
bírva rá, hogy robbanószerkezetet vigyen a Quantum Air
főhadiszállására, hogy viselje a fent említett eszközt egy tárgyaláson,
majd fel is robbantsa, meggyilkolva ezzel saját magát és másokat csak
azért, hogy megmentse a családját?
– Csak blöfföltünk.
– Nem fenyegette meg többször is, hogy megöli a feleségét és a
gyerekét, ha nem hajtja végre a robbantást?
– Igen, igen, igen, de…
– Kezdem a válasz kikerülésének érezni ezeket az ostoba
ellenkezéseket, és ha ez megtörténik, akkor oda az alku. Tetszik a
gondolat, hogy az egész semmirekellő életét egy Földön kívüli
börtönben kell leélnie. Ahol csak annyi levegőt kap, amennyit a
cellájába szivattyúznak.
– Kérem.
– Odacsalták Silvermannel nagyjából hajnali háromkor Jordan
Bankst a Central Parkba, és segített Silvermannek meggyilkolni?
Iler a tenyerébe temette az arcát.
– Igen. Kérem, hagyja abba.
– Majd ha végeztünk.
Amikor valóban végeztek, Eve megkérte Mirát, hogy adjon egy
nyugtatót Ilernek.
– Legszívesebben adnék egy pacsit – mondta Baxter. –
Szánalmasan viselkedett. Egyszerűen szánalmas volt.
– Menj haza, és aludj valamennyit. Szép munka.
– Aha. Hé, Trueheart! – kiáltott oda Baxter a társának, aki éppen
ekkor lépett ki a megfigyelőből. – Korábban vacsorát emlegettél.
Együnk helyette egy jó, zsíros reggelit. Ki akarom mosni ennek az
ügynek az ízét a számból.
– Nekem megfelel. Velünk tartasz, hadnagy?
– Nem, kösz. Szép munka volt, Trueheart.
Eve az irodája felé indult, amikor megjelent Anna Whitney. Egyik
oldalról Roarke, a másikról a parancsnok kísérte.
– Jack megharagudott rám – közölte gyorsan Anna. – Eredetileg
csak azt engedte, hogy megnézzek néhány percet a kihallgatások
kezdetéből. Mégsem mentem el. Nem tudtam elmenni. Meglátogatom
Rozilynt. Köszönöm, hogy igazságot szolgáltatott egy jó embernek.
– Igen, asszonyom.
– Jack.
– Rendben, rendben. Menjen haza, hadnagy.
– Értettem, uram. Csak megírom a jelentést, felhívom Reót és…
– Nem. Én fogom megírni.
– Maga? De…
Whitney összevonta a szemöldökét.
– Kételkedik benne, hogy meg tudok írni egy jelentést, hadnagy?
– Nem, uram.
– Leléphet. Hétfő reggelig egészségügyi szabadságra küldöm. Most
véget ért a szolgálata. Megértette?
– Igenis, uram.
– Szép munka, Dallas. Remek munka. Ha három percen belül nem
tűnik el innen, szétrúgom a seggét – karolt bele a feleségébe Whitney,
és elsétáltak.
– Szerintem világosan fogalmazott – fogta kézen Roarke a
feleségét.
– Szerintem tíz éve nem foglalkozott papírmunkával. Talán húsz is
megvan.
– Hozzuk a kabátodat.
– Le kellene zárnom a saját ügyeimet.
Mielőtt Eve elránthatta volna a kezét, Roarke megcsókolta.
 – Azt akarod, hogy a segged, amin amúgy is akad néhány zúzódás,
még a parancsnokod is szétrúgja, hadnagy?
– Nem – hagyta Eve, hogy a férje felsegítse rá a kabátját. – Nem –
ismételte meg.
– Akkor menjünk haza aludni. Hacsak nem akarsz megenni előtte
egy nagy adag zsíros reggelit.
– Aludjunk. Szép munka, Peabody.
– Kösz.
Roarke letámogatta a feleségét a mélygarázsba és besegítette a
kocsiba. Még ki sem kanyarodott az utcára, Eve már el is aludt.
 EPILÓGUS

Eve tizenkét órán keresztül aludt, majd farkaséhesen ébredt, és evett.

Mivel erős fájdalmat érzett, beleegyezett a kezelésbe, a gyógyító
pálcába és a jeges tapaszokba.
Bekapcsolta annyi időre a számítógépét, hogy elolvassa Whitney
jelentését. El kellett ismernie, hogy remekül hajtotta végre a
feladatot. Finomíthatott volna ugyan rajta egy keveset, de volt egy
olyan érzése, hogy a parancsnoka észrevenné.
Talán még a seggét is szétrúgná érte.
Roarke társaságában elterpeszkedett a kanapén, videót nézve újra
elszenderedett, és csaknem délig aludt.
Utána úszott egyet, szunyókált, majd gyorsan felhívta Reót.
Mindkét gyanúsított átesett az orvosi vizsgálaton – és az Államügyészi
Hivatal megerősítette, hogy Iler a földön maradhat egy szigorúan
őrzött intézményben, miközben Silverman az Omegán fogja eltölteni
hátralévő napjait.
Mindketten tizennyolcszoros életfogytiglanig tartó büntetést
kapnak.
Eve elégedetten sétált egyet Roarke-kal. Utána ettek egy nagy
adag spagettit húsgolyóval.
Még több jeges tapasz került a bőrére.
Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor vasárnap Roarke
kijelentette:
– Menni fog.
Elég jól érezte magát ahhoz, hogy megengedjen egy közepesen
heves szexet.
Mint ahogy ahhoz is, hogy elmorzsoljon egy halk káromkodást,
amikor Roarke leültette a képernyő elé.
– Miért kell végignéznünk az egész felvezető műsort?
– Mert egyetlen pillanatot sem akarok kihagyni abból, ahogy a
legjobb barátaink végigsétálnak a vörös szőnyegen. Elég pattogatott
kukoricát kaptál ahhoz, hogy azzal vigasztalódj.
Talán.
Eve nem tudta felfogni, mi értelme flancos ruhákban páváskodni
és pózolni egy vörös szövetdarabon, miközben ugyancsak flancos
ruhába öltözött riporterek zsongják körül az embert és mindenféle
ostoba kérdésekkel zaklatják.
– Ott jön a mi Peabodynk.
– Micsoda? – pillantott fel Eve, majd a képernyőre meredt.
Peabody – te jó ég – fodros, rózsaszín (mi más?) ruhája szabadon
hagyta izmos vállát, és csillogott a napsütésben.
– Hogy lehet, hogy ott nappal van? Itt este van.
– A Föld forgása miatt, kedves Eve. Még mindig a Föld forgása
miatt.
– Rendben. Egész jól fest.
Peabody göndör vattacsomót viselt a fején haj helyett.
– Honnan a pokolból szerezte azokat a gyémántokat, amiket visel?
– Kölcsönbe kapta… tőled. McNab is jól néz ki.
A sötétkék szmokingba öltözött McNab is felbukkant – öltözékét
egy skót kockás mellénnyel és egy rikítóan vörös csokornyakkendővel
idomította a saját ízléséhez.
Észrevette Mavist – hogy is téveszthette volna el – egy ragyogó,
kék-fehér, földet seprő ruhában. Ahogy a kamerák felé fordult, a ruha
uszálya úgy nyílt ketté, mint egy ventilátor két lapátja. Vörös cipőjét
térdig érő fűző tartotta a helyén. A mellette vonuló Leonardo
smaragd- és zafírszínű szmokingkabátja a térdéig ért.
Folyamatosan fogta Mavis kezét, miközben a felesége az egyik
riporterrel csacsogott.
– Nem tudok várni. Ez egy valóra vált tuti álom. Izgulok, de
egyedül leszek a drágaságom és a barátaim nélkül. Itt jön Nadine. Ő is
az én drágám ruháját vette fel – mutatta Mavis. – Vele is beszélni
akar, igaz? Nadine és Jake. Ő is szuperül néz ki, ugye?
– Elegáns – jelentette ki Roarke, miközben Nadine belépett a
képbe. – Pont a megfelelő mértékben.
Eve is úgy gondolta. Nadine egyenes vonalú, klasszikus,
mélyarany színű ruhát viselt. Nem csillogott, inkább ragyogott, és
mintha folyékony uszályt húzott volna maga után a földön. A füléből
gyémánt fülbevaló lógott, és a mandzsettáját is gyémántok díszítették.
A mellette vonuló Jake rocker stílusú ruhát választott. Bőrből varrt
szmokingjához csizmát húzott. Egyszerű, fehér ingéhez lazán
megkötött, hosszú nyakkendőt vett fel.
– Izgul – jegyezte meg Eve.
– Igen, valóban izgul, de nem tűnne fel, ha nem ismernénk.
Remekül uralkodik magán, nem gondolod?
– Mavis folyamatosan szökdécsel. Ez is segít leplezni az
idegességét.
– Peabodyval és McNabbal is beszélnie kell. Hé, Peabody! Gyere
már ide! – integetett Mavis.
A kamera egy pillanatra átváltott Peabody döbbent, már-már
rémült arcára, mielőtt Mavis odaért hozzá. Egyik kezével Peabodyt, a
másikkal McNabot kapta el, és visszatáncolt a riporterhez.
– Peabody és McNab nyomozók, NYPSD. A legjobb PSD a PSD-k
világában. A leghiperszuperebb időt töltöttük együtt. Gyerünk,
kiabáljunk együtt! Hé, Dallas! Hé, Roarke! Jobb, ha néztek
bennünket.
Mavis nevetve karolta át Nadine és Peabody nyakát.
– Kiabáljatok. Gyerünk!
Nadine elnevette magát és a tekintetéből eltűnt a feszültség.
Kiabáltak.
– Tessék. Most már őszintén bevallhatod, hogy nézted és hallottad
is.
– Aha – rágta Eve a pattogatott kukoricát. – Továbbá, nem
utaztam oda és nem kell válaszolnom a riporterek ostoba kérdéseire,
és nem kell idióta ruhákat sem felvennem. Nekem megfelel.
Még a tömeg mormolását is elcsípte a fülével.
A macska összegömbölyödve a hátához simult. Az ölében tartott
egy nagy tál vajas és sós kukoricát, és legszívesebben ő is odabújt
volna Roarke-hoz, hogy utána lehunyja a szemét.
Amikor Roarke a könyökével oldalba bökte, felriadt és motyogott
valamit.
– Mindjárt Mavis előadása következik.
Eve pislogva meredt a képernyőre.
– Mindenki odabent ül.
– Már legalább félórája. Nem történt semmi, ami érdekelhet. Nem
húzódnál odébb egy kicsit és töltenél egy kis bort?
Eve odébb húzódott, töltött, ásított és ivott.
A színpad elsötétült. Dobpergés hallatszott. A felvillanó reflektor
fénye egy magányos alakra esett.
Mavis már nem az imént látott ruháját viselte, hanem egy testhez
tapadó, ezüstszínű öltözéket, és ugyancsak ezüstszínű, térdig érő
csizmát.
Hangos üvöltéssel kezdett bele a dalba, a hangja mély
mormolásból fokozatosan magasan szárnyaló visításba csapott át.
Majd tele tüdőből énekelve, a magányos reflektor fényében
végigtáncolt a színpadon. Előremutatott, mire felkapcsolódott még
egy reflektor, majd megint egy, és megint egy.
– Jézusom – dünnyögte Eve, miközben a legrégebbi barátja előtt
tökéletesen koreografálva tucatnyi hangosan éneklő táncos jelent meg
a színpadon.
– Mavis nagyon jó. Mikor fejlődött ekkorát?
– Már nem kell sokkolnia a közönséget, hogy odafigyeljenek rá.
Mindig is ennyire jó volt. Csodálatos és folyamatosan a maga útját
járja.
Eve a képernyőre tapadva figyelte. A fények egymás után hunytak
ki, míg végül Mavis újra magára maradt. Újabb üvöltés hangzott fel,
és a színpad sötétbe borult.
 – Hallgasd a közönséget. Mavist éltetik. Te mindig is tudtad –
fordult Eve a férje felé.
– Valóban tudtam, hogy jó előadó – felelt Roarke. – Amikor
szerződtettem, azt is tudtam, hogy jól kijövünk majd egymással. Azt
viszont el kell ismernem, hogy felülmúlta a várakozásaimat – fordult
a felesége felé, és finoman megcsókolta. – Szunyókálsz még egy
kicsit?
– Azt hiszem, ettől felébredtem. A francba. Itt jön Mavis
Freestone.
Roarke koccintott vele.
– Szerintem pezsgőre kellene váltanunk.
– Miért is ne?
Roarke felállt és elindult a pezsgőért meg a poharakért. Kinyitotta
a palackot. Töltött, majd visszaült a helyére.
– Egyre komolyabban gondolkodom rajta, hogy be kellene
rendezni egy házi színházat.
– Ez finom.
– Persze, de annak is kell lennie. Krisztusom – egyenesedett fel
Roarke, és kortyolt a pezsgőjéből, miután figyelmetlenül belemarkolt
a pattogatott kukoricába. – Mi a francért csinálom mindig ezt?
Minden egyes rohadt alkalommal.
– Nem értem, mi a bajod. Tényleg nagyon finom. Mondjuk
leginkább nekem – markolt bele Eve is a kukoricába.
– Elég vajjal és sóval még a kartonpapírt is megennéd.
– A kukorica finomabb.
– Az a kukorica? Esetleg. Most következik Nadine kategóriája.
– Tényleg?
– A legjobb adaptált forgatókönyv.
– Persze. Jó lenne már túlesni rajta. Milyenek Nadine esélyei?
– A pletykák szerint vegyesek. Mindkét írott kategóriában szoros
volt a verseny.
– Mindkét kategóriában?
– Az eredeti és az adaptált forgatókönyvek kategóriájában –
magyarázta Roarke, és visszafogta magát, még mielőtt újabb marék
kukorica után nyúlt. – Nadine az adaptációk között versenyez… a
forgatókönyv az ő regényéből készült.
– Világos. Ennek ellenére bárcsak már vége lenne. Az is nagy
dolog, hogy idáig eljutott, nem?
– Nagyon nagy dolog. Jön a bemutató. Hat forgatókönyvet jelöltek
ebben a kategóriában.
– Hogyan… A francba, most mondták a nevét. Itt is van. Mavis is
visszament, az jó. Mindenki ott van körülötte, szóval… – figyelte Eve
homlokráncolva Nadine-t, miközben a többi jelölt keretbe foglalt arca
is megjelent a képernyőn. Nyugodtnak tűnik, gondolta. Nyugodtnak
tűnik, holott egyáltalán nem az.
Essünk már túl rajta. Miért nem hagyják abba a beszédet, hogy…
– És a díjat kapja Nadine Furst és Az Icove-ügy.
– Szent szar. Jézusom, Nadine nyert? Nyert?
– Micsoda pillanat! – kiáltotta el magát Roarke.
Eve-nek elakadt a szava, amikor látta, hogy Jake egy óriási puszit
nyom Nadine arcára, Mavis visítva ugrándozik, de még Peabody is
felpattan és táncra perdül.
Nadine elegánsan – habár kissé remegő kézzel – vonult fel a
színpadra. Megölelt két embert, akit talán nem is ismert. Megragadta
az aranyszobrocskát.
– Ó – nyögte. – Istenem, én csak… írtam valamit arra az esetre…
és benne maradt a táskámban… Erre tessék.
– Pityereg egy kicsit – jegyezte meg Eve, miközben Nadine
köszönetet mondott az akadémiának, a szereplőknek, a
forgatócsoportnak, a rendezőnek és a barátainak. – Nagyon gyorsan
beszél.
– Nincs túl sok ideje.
– Most… Dallas és Roarke, a vörös szőnyegen már kiabáltunk
nektek. Most megismételjük. Ez az egész miattatok történik, de Dallas,
amennyire gyűlölnéd ezt az egészet, elvégre azért vagy Dallas, ez a díj
legalább annyira a tiéd is, mint az enyém. Az én lakásomon lesz, de a
tiéd is. Megosztom ezt a díjat a legokosabb, legbátrabb, legelszántabb
nyomozóval és a legbosszantóbb emberrel, akit csak ismerek.
Köszönöm. Szent szar! Köszönöm!
– A beszédek közül ez lesz a kedvencem – mondta Roarke.
– Jézusom – dörzsölte meg Eve az arcát. – Mavis és Nadine még
engem is könnyekre fakasztott egy kicsit. Örülök a sikerének, tényleg
örülök. Örülnöm kell, de Krisztus a triciklin, Roarke, ettől még
nagyobb zabszem lesz a seggemben. Mintha eddig nem lett volna elég
belőle.
Roarke nevetve ölelte magához a feleségét.
– Gondolj arra, mekkora zabszem lesz belőle, ha a legjobb filmnek
járó díjat is megnyeri.
– Ne mondd ki. Még csak ne is gondolj rá. Miért kellett felhoznod?
– Nadine-ra – emelte meg Roarke a poharát. Eve fújt egy nagyot,
de azért koccintottak.
– Oké, de ennyi. Egy éppen elég. Többre nincs szükség.
– Csak várnunk kell, és meglátjuk, vagy nem?
Az Icove-ügy öt Oscar-díjat nyert, beleértve a legjobb
forgatókönyvért, legjobb rendezőnek, a legjobb operatőrnek, a
legjobb színésznőnek járót, valamint a legnagyobbat. A legjobb
filmnek járót.
Eve némileg sokkos állapotban támolygott be a hálószobába.
Ennek már sohasem lesz vége. Soha.
Roarke nevetve ölelte magához és megpuszilta a tarkóját.
– Ugyan már.
– Kapd be – dünnyögte Eve.
Majd lehunyta a szemét, és miközben álomba merült, azzal
próbálta vigasztalni magát, hogy a munkája úgyis lefoglalja, és nem
marad ideje ezzel is vesződni.