AMBER KRÓNIKÁK

Megjelent:

Amber hercegei
Szukits Könyvkiadó
Szeged
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült .
Roger Zelazny: The Guns of Avalon
Avon Books
A division of
The Hearst Corporation
New York, 1974
Copyright © 1972 by Roger Zelazny
All rights reserved

Fordította
SZÁNTAI ZSOLT

Szaklektor
Csukonyi Zoltán

Borító SZENDREI
TIBOR

ISBN 963 9151 64 5

Hungarian translation © Szántai Zsolt, 1998

Hungarian edition © Szukits Könyvkiadó, 1999

Lektor: Barna Ildikó

Tördelőszerkesztés:
SPEKTRUM REPRÓ BT, Szentmiklósi Csaba
Színre bontás: A-Szín Vonal Bt.
Szerkesztő; Tézsla Ervin
Felelős kiadó: Szukits László
Felelős szerkesztő: Hunyadi Csaba

Kaposvári Nyomda Kft, - 200014

Felelős vezető: Pogány Zoltán Igazgató
Bob és Phyllis Rozmannak
 -

I.

- Ég veled, Pillangókisasszony - mondtam, ahogy ott álltam a parton, és

a hajó lassan elindult a nyílt tenger felé. A cabrai világítótorony melletti
kikötőbe fog visszatérni, mert az a hely Árnyék közelében van.
Megfordultam és végignéztem a sötétlő fák során. Tudtam, hosszú út áll
előttem. A fasor felé indultam el, de menet közben módosítottam az irányon.
Hajnal előtti hűvösség borult a néma erdőre. Kellemes volt.
Még mindig ötven fonttal könnyebb voltam a régi súlyomnál, és
időnként kettős látásom van, de nem panaszkodhatok. Megszöktem Amber
kazamatáiból, a bolond Dworkin meg a részeges Jopin segítségével ösz-
szeszedtem magam. Most egy helyet kellett megtalálnom, egy olyan helyet,
ami egy másik helyre emlékeztet - egy olyan helyre, ami többé már nem
létezett. Megkerestem az ösvényt, és elindultam rajta...
Egy idő múlva megálltam az üreges fánál, aminek pontosan ott kellett
lennie, ahol volt. Benyúltam az üregbe, kotorásztam egy kicsit, aztán
előhúztam belőle
 ezüstözött kardomat. A derekamra kötöttem. Nem számított, hogy
Amberben valahol egészen máshol hagytam. Most itt találtam meg -
az erdő, amiben sétáltam Árnyék volt.
Hosszú órákon át megállás nélkül haladtam. A napot nem láttam, de
valahol a bal vállam mögött lehetett. Egyszer megpihentem, majd
továbbmentem. Jó volt látni a leveleket és a sziklákat, a korhadt
fatörzseket meg az élőket is, a füvet, a fekete földet. Jó volt beszívni
az élet jellegtelen, de mégis fontos illatait; jó volt hallani zümmögő,
mormogó, ciripelő hangjait.
Istenek!
Milyen fontos számomra a szemem! Majdnem négy évig tartó
sötétség után visszakaptam a látásomat - ez olyan pompás érzés,
aminek leírására nem... nem is találom a megfelelő szavakat. Meg
aztán az is csodálatos, hogy szabadon sétálgathattam...!
Továbbmentem, kopottas köpenyem szárnya vidáman csapkodott a
reggeli szélben. Ötvennél is többnek nézhettem ki, az arcom ráncos
volt, a testem vékony, vagyis inkább vézna. Vajon ki ismerne fel ilyen
külsővel?
Ahogy sétáltam, sétálgattam Árnyékban, egy olyan hely felé
tartottam, ahová aztán nem jutottam el. Talán valahogy puhább lettem.
Ez lehetett az oka. Elmondom, mi történt.

***

Az út mellett megláttam hét embert. Hat halott volt, csonkolt

testtel, fura pózokban hevertek. A hetedik félig feküdt, félig ült, a
hátát egy ősöreg tölgyfa mohos, göcsörtös törzséhez támasztotta. A
kardját az ölében tartotta, a teste jobb oldalán nagy, véres seb tátongott.
Nem viselt páncélt; a halottak közül is csak néhányon
volt. Szürke szemét nyitva tartotta, de üveges tekintettel bámult. A
csuklójáról lenyúzták a bőrt. Kínlódva lélegzett. Bozontos szemöldöke
alól figyelte a hollókat, ahogy kivájják a holtak szemgolyóját. Engem
mintha nem vett volna észre.
A felhúztam a csuklyámat és lehajtottam a fejem, hogy elrejtsem az
arcomat. Közelebb mentem hozzá.
Ismertem őt, vagyis… egyszer ismertem valakit, aki nagyon hasonlított
rá.
A karja megmozdult, kardjának hegye felemelkedett, amikor eléje
értem.
- Barát vagyok - mondtam. - Nem innál egy kis vizet?
Habozott, aztán bólintott.
- De igen.
Kinyitottam a kulacsomat, a kezébe adtam.
Ivott, aztán köhögött. Megint ivott.
- Köszönöm, uram - mondta, amikor visszaadta a kulacsot. - Csak azt
sajnálom, hogy nem valami erősebbet adtál. Átkozott sebesülés!
- Nekem is van pár ilyenem. Biztosra veszem, hogy túléled.
Kinyújtotta a kezét. Kihúztam a dugót egy kis flaskából, aztán
odaadtam neki, hadd igyon abból is. Húzott egyet Jopin italából, aztán
vagy fél percig köhögött.
A szája bal sarka mosolyra húzódott, a szeme csillogni kezdett.
- Ez már sokkal jobb volt. - Nem bánnád, ha löttyintenék egy keveset
az oldalamra? Mindig is gyűlöltem azokat, akik elpazarolják a jó
whiskyt, de...
- Használd csak, amire akarod. Ha kell, az egész a tiéd lehet. Bár
ahogy elnézem, eléggé remeg a kezed. Talán jobb lenne, ha én öntenem
le a sebed.
Biccentett. Szétnyitottam a bőrkabátját, a tőrömmel óvatosan
szétvágtam az ingét, és megkerestem a sebet.
Elég ronda volt, meg mély is, a csípője fölött pár ujjnyival húzódott
végig az oldalán, a háta felé. A karján, a mellén és a vállán is volt
néhány komolynak látszó vágás.
A nagy sebből csorgott a vér Megnyomkodtam egy kicsit, aztán
letöröltem a tisztábbik zsebkendőmmel.
Egész testében remegett, mintha görcs rángatná. Aztán lenyugodott,
de még ekkor is reszketett. Egyszer sem kiáltott fel. Sejtettem, hogy
nem fog. Összehajtogattam a zsebkendőt, és rányomtam a sebre.
Letéptem egy hosszú csíkot a köpenyem aljáról, ezzel kötöttem rá az
oldalára.
- Iszol még? - kérdeztem.
- Igen. Vizet - mondta. - Aztán, azt hiszem, aludnom kellene,
Ivott. A feje előrebukott, az álla a mellkasához ért. Elaludt. Az egyik
halott köpenyéből párnát készítettem neki, egy másik köpennyel
betakartam.
Aztán leültem mellé, és figyelni kezdtem azokat az undorító
fekete madarakat.

***

Nem ismert fel. Ez természetes volt. Ha elmondom neki ki

vagyok, talán rám ismer. Valójában sosem találkoztunk, Azt hiszem.
Mármint a sebesült férfi meg én. De bizonyos értelemben véve így
is ismertük egymást.
Árnyékban sétálgattam, egy helyet kerestem. Egy bizonyos helyet.
Egyszer már elpusztították, de nekem hatalmamban állt újrateremteni,
mert Amber végtelen sok árnyékot vet. Aki Amberből származik, az
szabadon járkálhat az Árnyékok között. Ahogy én is. Ez a képesség
volt az örökségem.
 Árnyékok... Ha akarod, nevezheted őket akár párhuzamos világoknak
is, alternatív univerzumoknak, vagy egy háborodott elme
szüleményeinek. Én Árnyéknak hívom őket, ahogy mindenki, aki képes
járkálni közöttük. Kiválasztunk egyet a lehetséges változatok közül, és
addig megyünk, míg odaérünk. Bizonyos értelemben véve meg is
teremthetjük, és... De hagyjuk ezt most, jó?
Hajóztam, aztán gyalog indultam Avalon felé.
Évszázadokkal korábban ott éltem. Hosszú, bonyolult és fájdalmas
történet, később talán elmondom. Majd akkor, ha ezt a másik mesét
befejeztem. És ha még mindig élek, amikor a végére érek.
Egyre közeledtem Avalonhoz, az én Avalonomhoz, amikor
összetalálkoztam a sebesült lovaggal és megláttam a hat halottat. Ha
egyszerűen továbbmegyek, eljuthattam volna egy olyan helyre, ahol a hat
férfi holtan feküdt, a lovag pedig sértetlenül áll - vagy egy olyan helyre,
ahol mind a heten nevetve ácsorognak. Valaki erre most biztos azt
mondaná, ez az egész őrültség, hogy ilyen nincs. Pedig... Minden
lehetséges, és ami lehetséges, az létezik. Valahol, valamelyik
Árnyékban.
A fivéreim és húgaim - talán Gérard és Benedict kivételével - vissza
se néztek volna. Én azonban valahogy érzékeny lettem az ilyesmire.
Szánakozó, gyenge szívű. Könnyen megsajnáltam bárkit. Nem voltam én
mindig ilyen, de talán az árnyék-Föld, ahol több évet töltöttem, egy kicsit
megpuhított. És talán az is érzékennyé tett az emberi szenvedés iránt,
hogy oly sokáig raboskodtam Amber kazamatáiban. Nem tudom. Csak
azt tudom, hogy nem bírtam egyszerűen továbbsétálni, amikor azt láttam,
hogy valaki, aki hasonlít egy bizonyos személyre, aki valaha a barátom
volt, szenved. Ha bele kellett volna súgnom a nevem ennek az embernek
a fülébe, ta-
lán ócsárolni kezd, talán elmond egy szomorú történetet, aminek ő a
főszereplője.
Jól van. Ekkora árat hajlandó voltam megfizetni. Talpra állítom,
aztán eltűnök. Semmi rosszindulat. Talán tehettem volna egy kis jót
ezzel a Másikkal.
Szóval, ott ültem, néztem a sebesült férfit. Pár órával később
felébredt.
- Üdv - mondtam, és kihúztam a dugót a kulacsomból - Iszol
még egyet?
- Köszönöm. - Kinyújtotta a kezét.
Elnéztem ahogy iszik. Amikor visszaadta kulacsot, így szólt:
- Bocsáss meg, még be sem mutatkoztam. Ez nem vall valami jó
modorra, igaz?
- Ismerlek - válaszoltam. - Szólíts Coreynek!
Úgy nézett rám, mintha meg akarná kérdezni, hogy mi a másik
nevem, de hallgatott. Csak bólintott.
- Jól van, Sir Corey. - Szeretnék köszönetet mondani neked.
- Éppen elég köszönet az, hogy látom, jobban vagy - feleltem. -
Nem ennél valamit?
- De igen...
- Van egy kis szárított húsom, meg némi kenyerem. Elég friss -
mondtam. - Ja, meg egy nagy darab sajtom. Edd meg mind, ha
kívánod!
Átadtam neki az ételt. Evett.
- És te, Sir Corey? - kérdezte. - Nem eszel?
- Már jóllaktam. Amíg aludtál.
Furcsálló tekintettel nézett rám. Elmosolyodott.
- És egyedül ölted meg ezt a hat embert? - kérdez-
tem.
Bólintott.
- Ügyes. Most mit csináljak veled?
Az arcomba akart nézni. Nem sikerült neki.
 - Nem értelek - mondta.
- Hová tartottál?
- Úgy tizenöt mérföldre innen északra van egynéhány barátom. -
Arrafelé tartottam, amikor ez a... dolog megesett. Nem hiszem, hogy
van olyan ember, aki akár egy mérföldnyi távolságba el tudna vinni a
hátán. Engem még maga az ördög sem bírna el! Ha fel tudnék állni, Sir
Corey, jobban láthatnád, milyen megtermett ember vagyok.
Felálltam, előhúztam a kardomat, és egyetlen csapással kivágtam
egy körülbelül három ujjnyi vastag facsemetét. Lenyestem az ágait,
méretre vágtam.
Amikor kész lett, kivágtam egy másik kis fát is. Ezután a halott
férfiak övét és köpenyét, meg a két rudat felhasználva hordágyat
készítettem.
A férfi figyelmesen nézte, mit csinálok.
- Halálos fegyver a kardod, Sir Corey... Ezüstkard,
legalábbis annak látszik...
- Elég erős vagy az utazáshoz? - kérdeztem.
Tizenöt mérföld - nagy út.
- Mi legyen a halottakkal? - kérdezte.
- Talán úgy gondolod, kijár nekik a keresztény temetés? A pokolba
velük! A természet elvégzi a dolgát. Menjünk innen! Már kezdenek
szagot ereszteni.
- Azért jó lenne, ha legalább letakarnánk őket. Jól harcoltak.
Felsóhajtottam.
- Jól van, ha ettől szebbeket fogsz álmodni... Nincs ásóm, ezért
inkább kőhalmot rakok föléjük. Persze nem kapnak külön kriptát,
egyet csinálok a hatnak.
- Így is jó lesz - mondta.
Egymás mellé fektettem a hat testet. Hallottam, hogy a sebesült
férfi mormol valamit. Biztos imát mondott a holtakért.
 A tetemek köré köveket hordtam. A közelben jó sokat találtam,
így gyorsan haladt a munka. A legnagyobbakat szedtem össze, hogy
minél hamarabb kész legyek. Na, ez hiba volt. Az egyik kő legalább
száz font súlyú lehetett Nem gurítottam, felemeltem, úgy raktam a
helyére.
Hangos szisszenést hallottam a férfi irányából. Rájöttem,
észrevette, mit csináltam.
Átkozódni kezdtem:
- A pokolba, majdnem összerogytam alatta!
Ezután csak kisebb köveket szedtem össze.
Amikor befejeztem, ránéztem.
- Jól van. Most már mehetünk?
- Igen.
Ölbe vettem, ráfektettem a hordágyra. A fogát csikorgatta
közben.
- Merre menjünk? - kérdeztem.
Megmutatta.
- Vissza az úton. Az elágazásig. Aztán jobbra kell
majd fordulni. De hogyan fogod...?
Válasz helyett vele együtt felemeltem a hordágyat, úgy
tartottam a kezemben, mint anya a csecsemőjét Megfordultam és
visszasétáltam az útra. Erőlködés nélkül vittem.
- Corey?
- Igen ?
- Te vagy a legerősebb ember, akivel valaha találkoztam. Lehet,
hogy mégis ismerlek...
Nem feleltem neki azonnal.
- Megpróbálok formában maradni. Egészséges életmód, meg
hasonlók.
- A hangod is ismerős...
Felfelé fordította a fejét, az arcomat akarta látni.
Úgy döntöttem, helyesebb, ha sürgősen témát váltok.
 - Kik ezek az emberek? Mármint a barátaid, akikhez viszlek.
- Ganelon erődjébe tartunk.
- A szemétláda! - mondtam. Kis híján elejtettem.
- Nem értem a szót, amit használtál. Ez valami szidalomféle,
igaz? - kérdezte. - A hangsúlyodból erre lehet következtetni. Ha
ez a helyzet, kénytelen vagyok a védelmembe venni őr...
- Nyugi - válaszoltam. - Van egy olyan érzésem, hogy nem
ugyanarról a pasasról beszélünk. Biztos csak névrokonok.
Sajnálom.
A hordágyon keresztül éreztem, ahogy a teste elernyed.
Kiröppent belőle minden feszültség.
- Igen, kétségtelenül így van - mondta.
Vittem, vittem. Kiértünk az útra. Balra fordultam.
Újra elnyomta az álom. Ezután Jobban tudtam szedni a lábam.
Hamar eljutottam az elágazáshoz, amiről beszélt. Amíg
hortyogott, én rohantam. Közben azon törtem a fejem, ki lehetett
az a hat másik, aki meg akarta ölni. Reméltem, nincsenek
barátaik, akik most bosszúra szomjaznak, vagy hasonló.
Amikor megváltozott a sebesült férfi légzése, sétára
lassítottam.
- Aludtam - mondta.
- És horkoltál - tértem hozzá.
- Milyen messzire jutottunk?
- Úgy hat mérföldet tehettünk meg.
- És még nem vagy fáradt?
- Egy kicsit igen, de nem annyira, hogy pihennem
kellene.
- Mon Dieu! - kiáltotta. - Örülök, hogy nem ellen-
ségként találkoztunk össze. Biztos, hogy nem te vagy az
ördög?
 - Igen. Biztos - mondtam. - Miért, talán kénkőszagot
érzel? Ó! Sajog a jobb patám!
A levegőbe szimatolt, és csak azután kezdett vihogni. Ez fájt.
Valójában több, mint tizenkét mérföldet tettem meg, míg aludt.
Bíztam benne, elalszik, mielőtt túlságosan furcsának találná a dolgot.
Kezdett fájni a karom.
- Ki volt az a hat ember, akit megöltél? - kérdeztem.
- A Kör Őrzői - felelte. - De nem voltak emberek. Már nem.
Megszállottak voltak. Adjunk hálát az Úrnak, Sir Corey, hogy a lelkük
végre nyugalomra lelt.
- A Kör Őrzői? - kérdeztem. - Miféle Köré?
- A sötét Köré... Gonosz és kegyetlen lények lakhelye...
- Mély lélegzetet vett. - A világot megrontó kórság forrása.
- Nem úgy látom, hogy ez a világ különösképpen romlott lenne -
mondtam.
- Távol vagyunk attól a helytől, és Ganelon birodalma még mindig
túlságosan kemény dió a támadók számára. De a Kör egyre tágul. Érzem,
az utolsó csatát itt fogják megvívni.
- Kíváncsivá tettél...
- Sir Corey, jobb lesz neked, ha nem tudsz erről semmit, elfelejted az
egészet, nem kerülsz kapcsolatba a Körrel és továbbmész az utadon.
Élvezném, ha az oldaladon küzdhetnek, de ez nem a te harcod, és... Ki
tudja, melyik fél lesz a győztes?
Az út meredek lett és kanyargós. A fák közül előbukkant valami,
aminek láttán megálltam. Eszembe jutott egy másik, ugyanilyen hely.
- Mi a...? - kérdezte a lovagom. Nem fejezte be a
mondatot. - Ej, sokkal gyorsabban haladtál, mint gon-
doltam. Az ott a végcélunk, Ganelon erődje.
 Ganelonra gondoltam. Nem akartam, csak úgy magától jött a dolog.
Alávaló orgyilkos volt, évszázadokkal korábban száműztem
Avalonból. Megölhettem volna, de csak annyit tettem, hogy az
Árnyékon keresztül áthajítottam egy másik helyre, egy másik időbe.
Ugyanazt csináltam vele, amit később a fivérem, Eric tett velem.
Reméltem, nem ez az a hely, ahová küldtem. Nem valószínű, csak
lehetséges. Ganelon halandó volt, nem élhetett örökké, és én már vagy
hatszáz esztendeje elzavartam. Mégis elképzelhető, hogy ebben a
világban csak néhány év telt el közben. Az idő is az Árnyék egyik ve-
tülete, és még Dworkin sem ismerte pontosan a működését. Vagy
mégis ismerte? Lehetséges. Talán éppen ez a tudás kergette az
őrületbe. Már megtanultam: az Idő nagyon különös és nehezen
kezelhető dolog. Mindenesetre akkor és ott úgy éreztem, hogy ez a
Ganelon nem lehet azonos az én egykori ellenségemmel, azzal a sze-
métládával, akiben valamikor megbíztam. Ő nem állt volna ellen
annak a romlottság-hullámnak, ami a jelek szerint elárasztotta ezt a
világot. Az én Ganelonom habozás nélkül beállt volna a szörnyek
közé, a rossz fiúk csapatába. Ezt bármibe lefogadnám.
A problémát éppen az a férfi jelentette számomra, akit az ölemben
cipeltem. A hasonmása ott élt Avalonban, abban az időben, amikor
száműztem Ganelont. Ez pedig azt jelentette, hogy az idősíkok valahogy
mégis összevágnak. Amiatt nem aggódtam, hogy találkozni fogok az
én Ganelonómmal, és esetleg felismer. Ő semmit sem tudott az
Árnyékról. Ha észre is vesz valamit, arra fog gondolni: ahelyett, hogy
legyilkoltam, inkább valamilyen sötét mágiát alkalmaztam vele
szemben, és ő túlélte a dolgot. Nem különösebben izgatott az egész
Ganelon-ügy, de a férfinak, akit a karjaim között tartottam, pihenésre és
ápolásra volt szüksége, így aztán továbbmentem.
 Közben gondolkoztam.
A jelek szerint volt rajtam vagy bennem valami, ami ismerős a
lovagom számára. Ha ebben a világban, ami nem hasonlított
Avalonra, létezett az én árnyékom valamilyen lenyomata, akkor...
Akkor vajon milyen formát öltött? Ki voltam itt? És hogyan reagál
majd a világ, amikor felfedezik ezt az énemet?
A nap elindult a horizont pereme felé. Hideg szellő fujt,
magával hozta a közelgő éjszaka hűvösét. A lovagom újra elaludt,
ezért úgy döntöttem, a hátralévő távolságot futva teszem meg. Nem
igazán akartam abban az erdőben éjszakázni. Főleg úgy nem, hogy
körülöttem esetleg ott nyüzsögnek majd ennek az átkozott Körnek a
tisztátalan szüleményei. Semmit sem tudtam a Körről, de ezen a
világon nagy jelentősége lehetett.
Futottam az egyre hosszabbra nyúló árnyékok között, nem
törődtem az óvatossággal, a körültekintéssel meg a hasonlókkal.
Egyelőre nyugodtan vakmerősködhettem. Egyelőre, mert
meghallottam a hátam mögött a zajokat. Halk hörrenés. Puha
léptek.
Letettem a hordágyat, és ahogy megfordultam, kivontam a
kardomat. Ketten voltak. Macskák.
A bundájuk mint a sziámi cicáké, csakhogy akkorák, mint egy
tigris. A szemük napfény-sárga, írisztelen. Ahogy megfordultam,
lezökkentek a fenekükre. Rám bámultak. Nem pislogtak.
Körülbelül harminc lépésnyi távolságban voltak. Úgy
helyezkedtem, hogy eltakarjam előlük a hordágyat. Felemeltem a
kardomat.
A bal oldali kitátotta a száját. Nem tudtam, hogy nyávogni készül vagy
üvölteni. Beszélni kezdett. - Ember. Halandó.
 A hangja nem emlékeztetett az emberekére. Túl magas volt.
- De még mindig életben van - mondta a második macska. A
hangja hasonlított az elsőére.
- Öljük meg! Itt - mondta az első.
- És mi legyen az őrzőjével? Kardja van. Nem tetszik.
- Halandó? Ember?
- Gyertek, nézzétek meg! - mondtam halkan.
- Vékony. Talán öreg.
- Mégis elhozta a másikat. Ölben. Gyorsan. Pihenés nélkül.
Kerítsük be!
Amikor megmozdultak, előreugrottam. A jobb oldali felém
vetődött.
A kardom széthasította a koponyáját, aztán a vállát. Ahogy
megfordultam és kiszabadítottam a pengét, a másik elszökkent
mellettem, a hordágy felé tartott. Hátrapördültem.
A pengém a hátára csapott, és keresztülhatolt a testén. Éles rikoltás
hallatszott - a hang olyan volt, amilyet az iskolatábla ad ki magából, ha
végighúzzuk rajta a körmünket.
A kettévágott macska testének darabjai lángra lobbantak. A másik
bestia is égni kezdett.
A kettévágott még nem döglött meg. A feje felém fordult,
parázsló szeme az enyémbe nézett.
- Ez lesz az utolsó halálom - mondta. - Ismerlek,
Megnyitó. Miért ölsz meg minket?
A lángok elnyelték a fejét.
Megfordultam, a kardomat visszadugtam a hüvelyébe, felkaptam a
hordágyat, kiűztem a fejemből a kérdéseket, és továbbmentem.
Kezdett megformálódni bennem a válasz, hogy a lény mi volt és
mire gondolt.
 Álmaimban időnként még mindig látom azt az égő macskát.
Ilyenkor felriadok, izzadtan és remegve, és még sötétebbnek látom
az éjszakát, mint amilyen. És ez a sötétség tele van
meghatározhatatlan alakokkal...

***

Ganelon erődjét vizesárok fogta körül, a kapuhoz felvonóhíd

vezetett. A magas falú építmény négy sarkában egy-egy torony állt. A
falakon túli tornyok még magasabbra nyúltak, szinte
megcsiklandozták a hasukat azoknak az alacsonyan úszó, sötét
felhőknek, amelyek eltakarták a korán kigyúló csillagokat, és szénfekete
árnyékokat vetettek az erőd dombjára. Némelyikben fény világlott, a szél
halk hangokat sodort felénk. Megálltam a felvont híd előtt, letettem a
földre a hordágyat, a számhoz emeltem a kezemet és felkiáltottam.
- Halló! Ganelon! Van itt két vándor, akik menedé-
ket keresnek éjszakára!
Csörrenés - valami fémtárgy koppant egy kőhöz. Éreztem, fentről
szemügyre vesznek. Felfelé kémleltem, de a látásom közel sem volt
olyan jó, mint régebben.
- Ki van odalent? - A kérdezőnek mély, mormogó hangja volt.
- Lance! Megsebesült... Meg én, Corey, Cabrából. Én hoztam őt
ide.
Vártam. Az őrszem megfelelt az egyik társa kérdésére. A fal tetején
állók hangos kiáltásokkal adták tovább egymásnak a hírt.
Pár perccel később megérkezett a válasz. Az első őr lekiáltott.
- Húzódj hátrébb! Leeresztjük a hidat. Beléphetsz.
Még be sem fejezte a mondókáját, amikor recsegve, ropogva
leereszkedett a híd, és a vége hozzádöndült a
sáncárok innenső partjához. Felemeltem a hordágyat, és átsétáltam
a kapuhoz.
Így vittem el Sir Lancelot du Lac-et - a lovagot, akiben úgy
megbíztam, mintha a fivérem lett volna - Ganelon Erődjébe. Így
történt, nem másképpen.

* * *

Emberek tolongtak körülöttem, fegyveresek gyűrűjében találtam

magam. Nem viselkedtek ellenségesen, inkább riadtak és zavarodottak
voltak. Beléptem a tágas, macskaköves udvarra, fáklyák lobogtak, a
kövön mindenütt pokrócokat láttam. Veríték - és füstszagot éreztem,
lovak szagát, készülő ételek illatát. Egész kis hadsereg táborozott a
falak között.
A katonák közelebb jöttek hozzám, megbámultak, halkan
beszélgettek. Kis idő múlva elém lépett két állig felfegyverzett fickó.
Az egyikük megérintette a vállamat.
- Erre gyere! - mondta.
Követtem, a társa meg jött utánam. Az embergyűrű szétvált
előttünk. A recsegős hidat közben felvonták. A sötét kőtömbökből
épített erőd középső része felé tartottunk.
Beléptünk az épületbe, végigmentünk a folyosón és egy
fogadócsarnoknak látszó helyiségen. Lépcsőhöz értünk. A jobb
oldalamon álló férfi intett, hogy menjünk fel. Az emeleten
megálltunk egy nehéz faajtó előtt. Az őr bekopogott.
- Gyertek! - szólt ki egy hang, ami legnagyobb sajná-
latomra ismerősnek tűnt.
Beléptünk.
A férfi a jókora faasztalnál ült, az udvarra nyíló egyik széles ablak
közelében. Barna bőrzekét és fekete inget viselt. A nadrágja is fekete
volt, meg a csizmája is. A de-
rekára csatolt széles övbe tort dugott, aminek a markolatát valami állat
lábából készítették. Az asztalon egy rövidkard hevert előtte. A férfi
haja és szakálla vörös volt, de a lángszínű szálak itt-ott már
megőszültek. A szeme akár az ében.
Rám nézett, aztán az őrökre pillantott, akik becipelték a
hordágyat.
- Fektessétek az ágyamba! - mondta a férfi. - Rode-
rick, gondoskodj róla!
Az orvosa, Roderick, vén ember volt, úgy festett, mint aki a légynek
sem tud ártani, viszont ért a mesterségéhez. Ettől egy kicsit
megkönnyebbültem. Nem azért cipeltem el Lance-t az erődbe, hogy
elvérezzen.
Ezután Ganelon újra rám nézett.
- Hol találtál rá? - kérdezte.
- Innen tizenöt mérföldre délre.
- Ki vagy?
- Coreynek szólítanak - mondtam.
Alaposabban végigmért, hernyószerű ajka valami mosolyfélére
rándult a bajsza alatt.
- Mi a szereped ebben az ügyben? - kérdezte.
- Nem értem - ráztam a fejem.
Egy kicsit lejjebb eresztettem a vállamat. Lassan, halkan, kissé
bizonytalanul beszéltem. A szakállam hosszabb volt mint az övé, a
szőrszálakat megfakította a rátapadt por. Azt hiszem, öregnek tűnhettem.
Ganelon viselkedése arról árulkodott, hogy tényleg korosnak néz.
- Arra lennék kíváncsi, miért segítettél neki.
- Felebaráti szeretet - válaszoltam. - Ennyiről van
csak szó, nem többről.
- Idegen vagy?
Bólintottam.
- Szívesen látunk, addig maradsz nálunk, ameddig csak
akarsz - mondta.
 - Köszönöm. Lehet, hogy már holnap távozom.
- Igyál velem egy pohár bort, és meséld el, milyen körülmények
között találtál rá!
Megtettem.
Ganelon türelmesen végighallgatott, egyszer sem szólt közbe,
és egyetlen pillanatra sem vette le rólam átható tekintetét. Korábban
mindig úgy éreztem, hogy az emberek túlságosan nagy jelentőséget
tulajdonítanak a szemmozgásnak és a tekintetnek, ezen az estén
azonban nem tartottam banálisnak a dolgot. Ganelon mintha felnyársalt
volna a pillantásával. Beszéd közben azon töprengtem, mit tudhat és
szerinte mi az, ami engem zavar.
A fáradtság rám telepedett és nyakon ragadott. Kimerült voltam, a
bor és a helyiség melege is megtette hatását. Megszédültem; hirtelen
úgy éreztem, mintha a sarokban állnék, szemben a fallal, és a
kiközösítettek mérgével magamat hallgatnám, magamat nézném. A
kisebb megerőltetéseket kitűnően elviseltem, de az állóképességem
még nem volt a régi. Észrevettem, hogy reszket a kezem.
- Sajnálom - hallottam a hangom. - A nap fáradalmai… azt
hiszem, kezdek...
- Természetesen - mondta Ganelon. - Majd reggel folytatjuk a
beszélgetést. Menj csak pihenj le, uram! Szép álmokat!
Behívta az egyik őrt és ráparancsolt, hogy kísérjen a szobámba.
Menet közben biztos tántorogni kezdtem, mert emlékszem, az őr
megfogta a könyökömet, úgy vezetett.
Azon az éjszakán a holtak álmát aludtam. Hosszú, fekete álom, úgy
tizennégy órán át tartott.

***
 Reggel az egész testem fájt.
Megmosakodtam - az ágy mellé valaki gondosan odakészített egy
lavór vizet, egy darab szappant meg egy törülközőt, Úgy éreztem,
mintha fűrészport tömtek volna a torkomba. Égett a szemem.
Leültem és megpróbáltam összeszedni magam.
Valamikor régen úgy cipeltem volna el Lance-t az erődbe, hogy
utána nem hullok darabokra. Valamikor olyan erős voltam, hogy
Kolvir elé küzdöttem magam, és bejutottam Amber szívébe…
De ezek a napok elmúltak. Hirtelen élő roncsnak
éreztem a testem.
Valaminek meg kellett változnia azóta.
Lassan híztam, és még lassabban nyertem vissza az erőmet. A
folyamatot fel kellett gyorsítani. Arra gondoltam, sokat javíthatok az
állapotomon, ha egy-két hétig egészségesen élek és keményen edzek.
Ganelon nem adta jelét, hogy felismert. Helyes. Ki fogom használni a
vendégszeretetét. Megtehetem, hisz' ő maga ajánlotta fel, hogy
maradjak.
Amikor ezt így eldöntöttem elindultam, megkerestem a konyhát,
és jól bereggeliztem. Már dél körül járt az idő, ezt az étkezést
tulajdonképpen ebédnek kellene neveznem, de... Maradjunk inkább a
„reggeli" szónál. Szerettem volna rágyújtani, és valami perverz örömöt
okozott, hogy kifogytam a dohányból. A Fátumok ösz-
szeszövetkeztek, hogy hű maradjak önmagamhoz.
Kisétáltam az udvarra. Friss, napfényes nap volt. Egy darabig az
udvaron elszállásolt katonákat figyeltem, akik sorra végrehajtották a
napi gyakorlataikat
Az udvar túlvégében íjászok álltak, szénabálákra erősített célokra
lődözték nyilaikat. Észrevettem, hogy hüvelykgyűrűt használnak, és
keleti stílusban feszítik meg a húrt, nem pedig azzal a háromujjas
technikával, amit
én sokkal jobban ismertem. Ennek láttán újra eltűnődtem, milyen lehet
ez az Árnyék.
A kardforgatók a fegyverük élét és hegyét is használták, több
különböző típusú pengét és vívóstílust alkalmaztak. Megpróbáltam
összeszámolni, hányan vannak. Csak azt tudtam megtippelni, hogy az
udvaron nyolcszázan mozognak; arról fogalmam sem volt, hogy az
épületben hány katona tartózkodik. A bőrük, a hajuk és szemük színe
különböző volt. Ugyanazt a nyelvet, Avalon - vagyis Amber - nyelvét
beszélték, de más és más tájszólásban.
Ahogy ott álltam és nézelődtem, az egyik kardforgató felemelte a
kezét, leeresztette a pengéjét, megtörölte a homlokát és hátralépett. Az
ellenfele nem tűnt valami fáradtnak. Úgy láttam, most alkalmam nyílik az
edzésre, amire vágytam.
Előrementem, elmosolyodtam.
- Corey vagyok Cabrából - mondtam. - Figyeltelek
benneteket.
A nagydarab, sötétbőrű férfira pillantottam, aki vigyorogva nézett
pihenni vágyó társára.
- Mi lenne - kérdeztem -, ha gyakorolnánk egy keve-
set, míg a partnered kiszuszogja magát?
A fickó csak vigyorgott, aztán a szájára majd a fülére mutatott. Még
néhány nyelven elismételtem a kérdést, de egyiket sem értette. Ezután
rámutattam a kardjára, majd őrá, végül magamra. Na, ekkor végre felfogta,
mit akarok. Az ellenfele jó ötletnek tartotta a dolgot, egyből felém
nyújtotta a kardját.
Két kézzel fogtam meg a fegyvert. Rövidebb és sokkal nehezebb volt
mint Grayswandir. (Még nem is mondtam, ez a kardom neve. Olyan kard
ez, hogy hosszú történeteket lehetne mondani róla. Lehet, hogy egyszer
meg is teszem, de előbb érjek a végére annak,
 amibe belekezdtem. A lényeg az, hogy mostantól kezdve a nevén
fogom emlegetni. Tudd, ha Grayswandirról beszélek, akkor a
kardomról van szó.)
Próbaképpen suhintottam néhányat a kardommal, levetettem
a köpenyemet, félrehajítottam, és vívóállásba helyezkedtem.
A nagydarab fickó támadott. Hárítottam, kitértem, és
ellentámadást indítottam. Védett és visszacsapott. Védtem a
visszacsapást, oldalra szökkentem és támadtam. Et cetera. Öt perccel
később rájöttem, a fickó nagyon ügyes, de tudtam, én sokkal jobb
vagyok nála. Kétszer megállította a küzdelmet, hogy megtanítsam
neki a legutoljára bemutatott manőveremet. Gyorsan elsajátította
mindkettőt. Negyedórával később a vigyora szélesebb lett. Azt
hiszem, ez volt az a pont, amikor az ellenfelei fel szokták adni - ha
egyáltalán elég jók voltak ahhoz, hogy ennyi ideig ellenálljanak a
támadásainak. El kell ismernem, a fickóban tényleg volt spiritusz,
de újabb öt perc múlva egy kicsit összezavarodott. Biztos nem nézte
ki belőlem, hogy ennyi ideig bírni fogom, de ugyan melyik ember
tudhatná, hogy mi rejlik Amber egyik ivadékában?
Újabb öt perccel később verítékben fürdött, de folytatta. (A
fivérem, Random időnként úgy néz ki és úgy viselkedik, mint egy
asztmás tinédzser, de egyszer több, mint huszonhat órán keresztül
vívtunk megállás nélkül. Kíváncsiak voltunk, melyikünk adja
fel Ha érdekel valakit: én adtam fel Másnap ugyanis akadt egy kis
dolgom, és kipihenten akartam hozzákezdeni.) Folytattuk. Nem
készültem fel egy ilyen hosszú mutatványra, de biztosra vettem,
túlteszek a nagydarab fickón. Másként nem történhetett, elvégre ő
csak ember volt.
Még öt perccel később nehezen lélegzett és egyre lassabban
hajtotta végre az ellencsapásokat. Tudtam, hamarosan rá fog jönni,
hogy valami nem stimmel velem,
 ezért felemeltem a kezem és leeresztettem a kardomat - valahogy úgy
csináltam, ahogy az előző ellenfele. Ő is megállt, aztán előrerohant,
hogy megölelgessen. Nem értettem mit mond, de annyit azért
felfogtam, hogy nagyon elégedett velem, magával, meg az egész
gyakorlással. Én is az voltam. Rettenetesen élveztem az egészet. Ez
pedig rossz jel volt.
Ennél azonban többre volt szükségem. Megfogadtam, addig
gyakorlok, addig edzek, amíg mozdulni bírok, aztán teletömöm
magam étellel, alszom egy nagyot, és másnap elölről kezdem az
egészet.
Átmentem az íjászokhoz. Nézelődtem, egy idő múlva
kölcsönkértem egy fegyvert, és a magam háromujjas stílusával kilőttem
vagy száz nyílvesszőt. Nem csináltam túl rosszul. Ezután a
lándzsákkal, pajzsokkal, buzogányokkal hadakozó lovasokat
figyeltem, majd átmentem oda, ahol a pusztakezes harcot gyakorolták.
Ringbe szálltam, és egymás után három férfival is megbirkóztam.
Győztem.
Kezdtem elfáradni. Leültem az egyik árnyas padra, izzadtam,
lihegtem, Lance jutott eszembe, meg Ganelon és a vacsora. Úgy tíz
perccel később visszamentem a szobámba, ahol megfürödtem.
Ekkor már farkaséhes voltam. Elindultam, hogy keressek
magamnak valami ennivalót, és választ kapjak pár kérdésemre.

***

Alig távolodtam el a szobám ajtajától, amikor az egyik őr (előző

este már láttam, ő volt az, aki felkísért a szobámba) elém állt.
- Lord Ganelon szívesen venné, uram, ha vele költenéd el a
vacsorádat. A csengőszó után a szobájában vár.
 Megköszöntem a meghívást, közöltem, hogy ott leszek, majd
visszamentem a szobámba. Lefeküdtem az ágyra, és a vacsoraidőt
jelző csengőszóig pihentem. Amikor meghallottam a hangot,
elindultam.
Mindenem sajgott, és szereztem néhány új horzsolást is, de nem
bántam a dolgot - mindez segített abban, hogy idősebbnek nézzek ki
a valóságosnál. Bekopogtam Ganelon ajtaján. Egy fiú eresztett be,
gyorsan megfordult és visszaszaladt a társához, aki a kandalló melletti
asztal megtérítésével foglalatoskodott.
Ganelon zöld inget és nadrágot, ugyanilyen színű övet és
csizmát viselt. Egy magas támlájú széken ült. Amikor beléptem
felállt és elém sietett.
- Sir Corey, hallottam, mivel töltötted a mai napodat
- mondta a kezemet rázva. - Most már érthető, hogyan
bírtad idáig cipelni Lance-t. Be kell vallanom, nem
néztem ki belőled, uram, hogy ekkora erővel rendelke-
zel. Sértődés ne essék...
Nevettem.
- Nem, nem sértő amit mondasz.
Az egyik székhez vezetett, és a kezembe adott egy poharat.
Fehérbor volt benne, egy kicsit édesebb annál, amit szeretek.
- Ahogy végignézek rajtad - mondta közben -, ki merném
jelenteni, hogy fél kézzel legyőzlek... Viszont tizenöt mérföldön
keresztül cipelted Lance-t, és útközben megöltél két átkozott
macskát. Lance beszélt arról a sírhalomról is, amit nagy kövekből
hordtál össze...
- Hogy van Lance? - szakítottam félbe az áradozást.
- Őrt állítottam melléje, hogy biztos lehessek benne, valóban
pihen. Az az ember olyan büszke az izmaira és az erejére, hogy máris
fel akart kelni! De Isten nevére mondom, egész héten ágyban
marad!
- Ezek szerint már jobban érzi magát.
 Ganelon bólintott.
- Igyunk az egészségére!
- Szívesen.
Ittunk.
- Ha egy seregre való olyan emberem lenne, mint te meg Lance -
mondta Ganelon -, egészen más fekvése lenne a menyasszonynak.
- Miféle menyasszonynak?
- Ez csak amolyan szólás. Más lenne a helyzet. A Körrel, meg az
Őrzőivel - mondta. - Hallottál már róluk, igaz?
- Lance említette őket, de csak ennyit tudok a dologról.
Az egyik fiú a tűz fölötti nyársra húzott egy jókora marhahúsdarabot.
Amikor meg-megforgatta a nyársat, bort locsolt a húsra. Az illat
étvágygerjesztő volt, a gyomrom olyan hangosat kordult, hogy Ganelon
is meghallotta. Felnevetett. A másik fiú kisietett a szobából; a
konyhába indult kenyérért.
Ganelon jó darabig hallgatott. Megitta a borát, töltött magának még
egy pohárral. Én csak lassan kortyolgattam.
- Hallottál már Avalonról? - kérdezte végül.
- Igen - feleltem. - Van egy vers, amit valamikor egy vándorló
bárdtól hallottam.

Az Áldottak Folyóján túl leültünk partján a tengernek,

sírtunk és gyászoltunk mikor Avalont hozták elő az
emlékek.
Kardunk szétrepedt a kezünkben, pajzsunkat
felaggatánk a tölgyre,
a leomlott ezüsttornyokat elnyelte a vérnek tengere.
Hány mérföld ide Avalon? Sehány, én mondom.
Mert nincs már ily hely, elenyésztek a tornyok.
 - Avalon... megsemmisült? - kérdezte.
- Azt hiszem, bolond volt. Mármint az a bizonyos bárd. Én nem
ismerek ilyen helyet, de a vers valahogy bennmaradt a fejemben.
Ganelon elfordította az arcát, és hosszan hallgatott. Amikor
megszólalt, reszketett a hangja.
- Pedig volt - mondta. - Létezett egy ilyen hely. Ott éltem. Évekkel
ezelőtt. De... nem tudtam, hogy megsemmisült.
- Ott éltél? Hogy kerültél ide? - kérdeztem.
- Egy varázsló nagyúr, az amberi Corwin száműzött. Keresztülküldött a
sötétségen és az őrületen. Ide, erre a helyre. Azt akarta, hogy itt
szenvedjek, itt haljak meg... Bevallom, szenvedtem, és már sokszor közel
került hozzám a halál. Megpróbáltam visszajutni, de senki sem ismeri az
odavezető utat. Beszéltem már varázslókkal, sőt, még a Kör egyik
teremtményét is kifaggattam, mielőtt végeztünk vele. Senki sem tudja,
melyik út vezet Avalonba. Úgy tűnik, a bárdodnak igaza volt. Nincs
már ilyen hely... - Elgondolkozott. - Nem emlékszel ennek a bárdnak
a nevére?
- Sajnálom, de nem.
- Hol van ez a Cabra, ahonnan származol?
- Keleten, a tengeren túl - feleltem. - Nagyon messze.
Szigetkirályság.
- Nem tudna ez a királyság néhány katonát küldeni nekem?
Zsoldosokat. Jó megfizetném őket.
Megráztam a fejem.
- Kicsiny föld, kevés a katonája, és hónapokig eltartana, míg
szárazföldön és vízen ideérnek az emberek. A cabrai katonák sosem
harcoltak zsoldosként. Ami azt illeti, nem igazán harcra termettek.
- Ezek szerint te sokban különbözöl hazád többi fiától - mondta, és
újra rám nézett.
 Ittam egy korty bort.
- A Királyi Gárda fegyvermestere voltam - feleltem. - Én
tanítottam vívni a gárdistákat.
- Igazán? Akkor talán hajlandó lennél segíteni az én katonáim
felkészülését is. Jó fizetségért!
- Maradok néhány hétig, és segítek - válaszoltam.
Az ajkán egyetlen másodpercre megjelent valami mo-
solyféle. Bólintott.
- Elszomorít, hogy azt kell hallanom… ha még csak ilyen
bizonytalan forrásból is, hogy a csodálatos Avalon elpusztult - mondta.
- De ha így történt, akkor valószínűleg az a személy is halott, aki
száműzött engem. - Kiürítette a borospoharát. - Tehát eljött az idő,
amikor még a démon sem bírta megvédeni magát - mélázott. - Bíztató
gondolat. Ez azt jelenti, hogy itt is lehet esélyünk az efféle
démonok ellen.
- Bocsánatodat kérem - mondtam -, ha most az amberi Corwinra
utalsz... Nos, nem tudom, mi történt, de az nem biztos, hogy ő is
meghalt.
A pohár kicsúszott a kezéből.
- Te ismered Corwint? - kérdezte.
- Nem, de róla is hallottam már - feleltem. - Néhány évvel ezelőtt
találkoztam az egyik fivérével… Egy bizonyos Brand nevezetű
illetővel. Ez a Brand beszélt nekem erről az Ambernek nevezett
helyről, meg arról a csatáról, amelyikben Corwin és egy másik fivére,
Bleys sereget vezetett Eric bátyjuk, a város akkori ura ellen. Bleys
lezuhant a hegyről, Corwin pedig fogságba esett. Eric megkoronázása
után Corwin szemét kivájták. Az Amber alatti börtönkazamatába
vetették, és még mindig ott lehet, ha azóta meg nem halt.
Miközben beszéltem, Ganelon arca holtsápadttá változott.
 - Ezeket a neveket... Brand, Bleys, Eric - mondta - valamikor
éppen Corwin szájából hallottam. Mennyi idő telt el azóta, hogy
mindez a tudomásodra jutott?
- Úgy négy esztendő.
- Nem érdemelte meg ezt a sorsot.
- Azok után sem, amit veled művelt?
- Nos - mondta Ganelon -, éppen elég időm volt végiggondolni a
dolgot. Nem mintha mentegetni akarnám Corwint, de... Erős volt-
Erősebb, mint te, vagy Lance. És okos is volt. Időnként még kedvesen
is tudott viselkedni. Ericnek gyorsan kellett volna végeznie vele, nem
pedig így. Sosem szerettem Corwint, de a gyűlöletem egy kicsit
megkopott azóta. A démon jobb sorsot érdemelt, ennyi az egész.
Visszatért a második fiú, egy kosár kenyeret hozott. Megsült a hűs,
az első kölyök levette a tűzről és az asztal közepén lévő tálcára
fektette.
Ganelon a hús felé biccentett.
- Együnk - mondta.
Felállt, az asztalhoz ment.
Követtem. Evés közben nem sok szót váltottunk.

***

Miután úgy teletömtem magam, hogy egyetlen falattal sem fért

volna belém több, megittam egy pohárral abból a túlságosan édes
borból, és ásítozni kezdtem. Ganelon a harmadik ásítás után rám
ripakodott.
- Az ördögbe, Corey! Elég ebből! Ez ragadós! - Elfoj-
tott egy ásítást. - Szívjunk egy kis friss levegőt! - mond-
ta. Felállt.
Végigsétáltunk a falak mentén, elhaladtunk a posztjukon álló
őrszemek mellett. A katonák, amikor megláttak minket, feszes vigyázzba
vágták magukat és tisztelegtek Ganelonnak, aki - mielőtt
továbbhaladtunk - szólt hoz-
zájuk néhány szót. Felértünk az egyik bástyára, megpihentünk egy
kicsit. Leültünk a kőre, mélyeket lélegeztünk a hűs, nedves, erdőillattal
teli levegőből, és néztük, ahogy a csillagok egymás után megjelennek a
sötét égbolton. A kő hideg volt az ülepem alatt. A távolban mintha a
tenger csillámlott volna. Hallottam az éji madarakat - valahol alattunk
zajongtak. Ganelon az övén függő zacskóból elővette a pipáját, dohányt
tömött belé, rágyújtott. Az arca sátáninak tűnt a fellobbanó szikrák
fényében: a szája lefelé görbedt, az arcizmai megkeményedtek, a szemét
összehúzta, ráncok jelentek meg karvalyorra tövében.
Habár... mégsem volt ördögi - a sátán bizonyára gonoszul vigyorog,
Ganelon arca inkább morózusnak tűnt.
Megéreztem a füst illatát. Egy idő múlva beszélni kezdett.
Először lassan, de aztán belelendült.
- Emlékszem Avalonra - kezdte. - Nem alacsony sor-
ba születtem, de a józanság és a nemesség sosem volt
erős oldalam. Hamar elvertem az örökségemet, és úton-
álló lett belőlem. Később összeálltam egynéhány hoz-
zám hasonló férfival. Amikor rájöttem, hogy én vagyok
a bandában a legerősebb, és egyedül én értek a vezérség-
hez, én lettem a főnök. Magas vérdíjat tűztek ki a fe-
jünkre. Az enyémre a legmagasabbat.
Beszéde felgyorsult, a hangja magabiztosabbá vált, a szavai mintha
a múlt visszhangjai lettek volna.
- Igen, emlékszem Avalonra - mondta. - Az ezüst, az
árnyék, a hűs vizek városára, ahol a csillagok örömtü-
zekként ragyogtak éjszakánként, ahol minden nap
olyan üde volt, mint tavasszal. Fiatalság, szerelem, szép
ség... Ezeket Avalonban ismertem meg. Büszke paripák,
fényes fémek, puha ajkak, barna sör. Becsület...
Megrázta a fejét.
- Egyszer aztán - folytatta -, amikor kitört a háború
az országunkban, az uralkodó kegyelemben részesített
minden törvényen kívülit, aki hajlandó volt beállni hódítók ellen
felállított seregébe. Ez az uralkodó Corwin volt. Beálltam a katonái
közé, elmentem háborúzni. Tiszt lettem, később pedig bekerültem
a vezérkarába, Megnyertük a csatákat, levertük a lázadást, kiűztük a
hódítókat. Ezután Corwin újra békében uralkodhatott. Az udvarában
maradtam. Szép évek voltak. Időnként a határvidéken volt némi
mozgolódás, de mindig mi győztünk. Corwin rám bízta az efféle
dolgok elintézését. Egyszer aztán grófi birtokot adományozott annak
a kisnemesnek, akinek a lányát feleségül óhajtottam venni. A
birtokot én akartam megkapni, Corwin sokszor célzott is rá, hogy
nekem szánta. Az adományozás után dühös voltam, és legközelebb,
amikor az örökké nyugtalan déli határvidékre kellett mennem,
szándékosan elügyetlenkedtem a csatát. Sok emberemet elvesztettem,
a hódítók betörtek az országba. Lord Corwin ekkor nem tehetett
mást, kardot kellett ragadnia. A hódítók hatalmas sereggel
érkeztek. Úgy gondoltam, hamar le fogják igázni az országot.
Átálltam hozzájuk. Az a ravasz Corwin azonban ismét kiverte őket.
Menekülni akartam, de elfogtak, és Corwin elé vittek, hogy elítéljen.
Átkoztam és leköptem. Nem hajoltam meg előtte. Gyűlöltem még a
földet is, amit a lába megérintett, és volt bennem annyi becsület,
hogy ezt nyíltan be is valljam. Corwin közölte: a múltbéli
cselekedeteimre való tekintettel megkegyelmez nekem.
Visszavágtam, azt mondtam, tartogassa a kegyelmét másnak. Aztán
rájöttem, csak gúnyolódott. Parancsára levették rólam a béklyókat.
Elindult felém. Tudtam, puszta kézzel képes lenne megölni.
Megpróbáltam küzdeni, de hiába. Csak egyszer ütött meg. A földre
zuhantam. Amikor magamhoz tértem, egy ló hátára kötözve találtam
magam. Corwin mellettem lovagolt. Gúnyolt. Sértegetett. Nem
feleltem neki, bármit is mon-
 dott. Csodaföldeken, rémálomba illő vidékeken vágtunk keresztül. Tudtam,
a varázsereje segítségével haladunk, a mágiája révén kerültünk oda, mert
még soha, egyetlen utazó sem beszélt ilyen tájakról. Sosem találkoztam
olyan emberrel, aki keresztülutazott volna azokon a vidékeken. Corwin
ezután közölte, száműzetésre ítélt. Szabadon eresztett, megfordult és
ellovagolt.
Ganelon elhallgatott, meggyújtotta időközben kialudt pipáját, pöfékelt
egy darabig, majd folytatta.
- Ezen a helyen annyiszor támadtak rám, annyiszor haraptak belém,
annyiszor vertek és sebeztek meg az itt élő emberek és fenevadak, hogy...
nem is tudom, hogyan maradtam életben. Corwin a világ leggonoszabb
szegletében hagyott. Egy napon aztán rám talált a szerencse. Egy
páncélos lovag rám kiáltott, kotródjak az útjából, húzódjak félre előle.
Akkor már az sem érdekelt, hogy élek vagy halok-e. Ragyásnak, ribanc
fattyának neveztem, és elküldtem az ördöghöz ölelkezni. Rám
támadott. Elkaptam a lándzsáját, a földbe nyomtam a hegyét. Így sikerült
kibillentenem őt a nyeregből. A tőröm hegyével mosolyt rajzoltam az álla
alá, aztán elszedtem a fegyvereit, a lovát, és elhatároztam, megfizetek a
világnak az engem ért sérelmekért. Folytattam régi mesterségemet, ismét
útonálló lettem, és most is sikerült bandát szerveznem magam köré. A
csapatunk egyre nagyobb lett. Amikor már több százan voltunk, elég
nagy gondot jelentett igényeink kielégítése. Belovagoltunk egy kisebb
városba, és elfoglaltuk. A helyőrség katonái féltek tőlünk. Jó életem volt,
bár közel sem olyan fényűző, mint amilyen Avalonban, a városban,
amelyet soha többé nem láthattam. Az út menti fogadósok megtanultak
félni tőlünk, az utazók sietve elrejtették kincseiket, ha meghallották, hogy
közeledünk. Hej! Évekig éltünk így. Jókora csapatokat küldtek ellenünk,
fegyveres seregeket, de mindig győztünk, mindig sikerült csapdába
csalnunk őket. Aztán egy nap megjelent a sötét Kör... Senki sem tudja
pontosan, hogy miért.
Élénkebben kezdte szortyogtatni a pipáját, szeme a távolba meredt.
- Úgy hallottam, először csak egy pici gyűrű látszott a messzi
nyugaton. A körben egy halott gyermeket, egy kisleányt találtak. Az
apja bukkant rá... A férfi néhány nappal később iszonyatos kínok
között meghalt. Attól fogva mindenki elátkozottnak tartotta azt a
bizonyos helyet. A gyűrű az ezt követő hónapokban gyors növeke-
désnek indult. Végül már jó két mérföld volt az átmérője. A benne lévő
növények megfeketedtek és fémesen fénylettek, de nem pusztultak el.
A fák törzse megcsavarodott, a leveleik feketévé váltak. Akkor is
dülöngéltek, amikor nem fújt szél, az ágaik között denevérek cikáztak.
Szürkületkor furcsa alakokat láttak a Kör belsejében... Mindig csak a
belsejében! Fények gyúltak, kis tüzek égtek egész éjszaka. A kör
folyamatosan növekedett. A közelében élők többsége elmenekült.
Néhányan maradtak csak. Úgy hírlik, ők valami alkufélét kötöttek a
sötét lényekkel. A Kör egyre nőtt és növekedett, akár a hullámgyűrű,
ami a tó nyugodt vizébe hajított kő nyomában keletkezik. Egyre több
ember maradt meg benne és mellette. Beszéltem velük, harcoltam
ellenük. Megöltem néhányukat. Mintha valami halott dolog lett volna
bennük. A hangjukból hiányzott az az élvezet, az az életszerűség, ami a
szavakat ízlelgető és egymáshoz illesztő emberek hangját jellemzi. Az
arcuk merev volt, jobban hasonlított valami halotti maszkhoz, mint élő
emberek ábrázatához. Bandákba tömörültek, és egyre többször elhagyták
a Kör környékét. Fosztogattak és raboltak. Szórakozásból gyilkoltak. A
halált hordozták, feldúlták a szent helyeket, és amikor odábbálltak,
mindent felgyúj-
tottak maguk után. Az ezüstből készült tárgyakhoz sosem nyúltak.
Aztán, jó néhány hónappal később megjelentek a nem emberszerű
lények is, az olyan ocsmány, furcsa alakú teremtmények, mint
amilyen a két pokolbéli macska, amelyekkel végeztél. Lelassult,
szinte megállt a Kör növekedése, mintha valami határvonalhoz ért
volna. Ekkor azonban már a legkülönfélébb szörnyek és haramiák
bukkantak elő belőle. Egynémelyik nem várta be az éjszakát, nappal is
előmerészkedett. Amikor a Kör környékén már mindent feldúltak és
elpusztítottak, a feketeség kijjebb tolta határait, és magába olvasztotta a
kopárrá változtatott földeket. Újra növekedni kezdett. A vén király,
Uther, aki régebben rengeteg bosszúságot okozott nekem a
katonáival, megfeledkezett rólam, és minden emberét a Körből
származó lények ellen küldte. Én is kezdtem aggódni, nem akartam
arra riadni álmomból, hogy valamilyen pokolbéli vérszívó fajzat
rám telepedett. Összeszedtem ötvenöt jó emberemet, valamennyien
önként jelentkeztek, gyávákat nem akartam magammal vinni, és egy
délután kilovagoltunk a Körhöz. Találkoztunk egy falkányi halott
arcú emberrel. Éppen egy élő kecskét égettek egy kőoltáron. A
legtöbbjüket a tűzre hajítottuk, ejtettünk egy foglyot is. A saját
oltárához kötöztük, és kihallgattuk. Elmondta, hogy a Kör addig
fog növekedni, amíg magába olvasztja az egész földet, az egyik
óceántól a másikig, és egy nap, a világ másik felén összeér
önmagával. A fogoly figyelmeztetett minket: akkor cselekszünk a
legokosabban, ha beállunk közéjük, mert csak így maradhatunk
életben. Ezután az egyik emberem leszúrta. Meghalt. Tényleg
meghalt, én aztán megismerem a halottakat, ha látom őket. Elég
sokat láttam már... Ám ahogy a vére az oltárra csorgott, a szája kinyílt
és röhögni kezdett. Ez volt a legerősebb hang, amit valaha
hallottam. Mintha mennydörgés áradt volna ki
abból a szájból... A halott felült. Nem lélegzett. Lángra lobbant. Ahogy
égett, az alakja megváltozott, a végén már olyan volt, mint az oltáron
megégetett kecske. Még ez sem volt elég... szólt hozzánk! Ezt mondta:
„Menekülj, halandó! Menekülj csak, de a Kört sosem hagyod el!"
Szégyen vagy nem, tényleg elmenekültünk. Az ég fekete lett a fölénk
röppenő denevérektől meg más repülő... lényektől. Patadobogást
hallottunk. Kivont karddal lovagoltunk, és mindent megöltünk, ami a
közelünkbe került. Macskák ugrottak ránk, olyan dögök, amilyenekkel már
te is küzdöttél. Kígyók vetődtek ránk, meg szökdécselő, pattogó, röpködő
Isten tudja micsodák. Ahogy közeledtünk a Kör széléhez, Uther király
egyik csapata meglátott minket. Segítettek nekünk. Az ötvenöt emberem
közül csak tizenhat élte túl a kalandot. A király katonái közül úgy harminc
esett el. Sikerült elmenekülnünk. Amikor a király emberei meglátták ki
vagyok, átkísértek uruk kastélyába. Ide. Valamikor ez volt Uther kastélya.
Elmondtam a királynak, hogy mit csináltam, mit láttam és hallottam.
Ugyanazt tette, amit annak idején Corwin: kegyelemben részesített
bűneimért, és megkért, az embereimmel együtt csatlakozzam hozzá, álljak
mellé a Kör Őrzői ellen vívott háborúban. Azok után, amit a Kör
közelében átéltem tudtam, ezt a förmedvényt meg kell fékezni. Elfogadtam a
király ajánlatát. Aztán... Megbetegedtem. Úgy mondták, három napig
voltam eszméletlen. Miután magamhoz tértem gyenge voltam, akár egy
gyerek. Megtudtam, hogy az embereim, mindenki hasonlóképpen járt, aki
belépett a Körbe. Hárman meghaltak. Meglátogattam a többieket,
elmondtam nekik, hogy a király mellé akarok állni, és ők is megtehetik
ugyanezt, ha akarják. Akarták. Megerősítettük a Kör körül mozgó
járőrcsapatokat. Hiába. Teltek a hónapok, és a Kör egyre nőtt. Harcoltunk,
legyőztünk jó néhány
ocsmány lényt. Előléptettek, a végén már Uther jobbkeze lettem.
Ugyanaz történt velem, mint egykor Corwin királyságában... A
szörnyek egyre szörnyűbbek lettek, az az ezerszer elátkozott Kör egész
csapatokat buggyantott ki magából. Küzdöttünk. Elvesztettünk néhány
csatát. Elfoglalták néhány helyőrségünket. Aztán egy éjszaka egész
sereg bukkant fel. Emberek és szörnyek vegyesen. Még sosem kellett
ilyen had ellen harcolnunk, mint azon az éjszakán. Maga Uther
király is kilovagolt a csatamezőre. Nem törődött a kérésemmel, sem
előrehaladott korával. Harcolni akart. Harcolt és elesett. Az ország
király nélkül maradt. Azt akartam, hogy a kapitányom, Lancelot
legyen a kormányzó. Megbízható, becsületes embernek ismertem.
Sokkal becsületesebbnek tartottam, mint magamat... Van itt valami,
ami egészen furcsa. Avalonban is ismertem egy bizonyos Lancelot-t,
aki külsőre is olyan volt, mint ez a lovag. Ám ez a Lancelot nem
ismert rám, amikor először találkoztunk. Különös, nem...? Lancelot
nem fogadta el a kinevezést, így nekem kellett kézbe vennem a
kormányzást. Nem szeretem, de meg kell tennem. Most itt tartunk. Már
van vagy három éve, hogy folyamatosan küzdünk a Kör Őrzői ellen. Az
ösztöneim azt súgják, meneküljek el. Mivel tartozom ezeknek az
átkozott embereknek? Kit érdekel, ha az a pokolravaló Kör tágul?
Átkelhetnék a tengeren, elmehetnék valami olyan vidékre, ahová a Kör
nem fog eljutni, amíg én élek. Elfelejthetném az egészet! Én nem
akartam magamra vállalni ezt a felelősséget! Ez a feladat nem az
enyém!
- Miért nem az? - kérdeztem. Magam is furcsának találtam a
hangomat.
Nem felelt. Elszívta a pipáját. Kiverte belőle a hamut, újra
megtöltötte. Meggyújtotta. Pöfékelt és szortyogott.
Még mindig nem szólalt meg.
 Végül:
- Nem tudom - mondta. - Ha fázna a lábam, képes
lennék rá, hogy hátulról tarkón szúrjak egy embert, és
elvegyem a csizmáját. Tudom, hogy megtenném, mert
egyszer már megtettem. Ez az egész viszont... valahogy
más. Ez a Kör mindenkinek árt, és én vagyok az egyet
len, aki tehet ellene valamit. Az istenit! Tudom, hogy
egy nap itt fognak eltemetni. Itt, a katonáim mellett, de
mégsem bírok elmenni. Maradok, amíg csak képes va-
gyok rá. Vissza kell szorítanom a Kört!
A hideg éjjeli levegő kitisztította a fejem, egy kicsit felélénkítette
az elmémet, bár a testem még mindig zsibbatag volt.
- Lance nem vezethetné a katonáitokat? - kérdeztem.
- Dehogynem! Jó ember. De van itt még valami. Azt hiszem, az a
kecskelény, bármi is volt, ami ott égett azon az oltáron... egy kicsit
fél tőlem. Azt mondta, sosem hagyhatom el a Kört, mégis
megtettem. Túléltem azt a furcsa betegséget is, ami utána következett.
Az a lény tudja, hogy velem nehéz dolga lesz. Nem győzhet le
könnyedén. Uther halálának éjszakáján ismét összetalálkoztunk, bár
akkor más formában jelent meg előttem. Felismert. Talán... Nem
tudom biztosan, de talán éppen én vagyok az, aki miatt nem
győzedelmeskedhet.
- Más formában jelent meg előtted? Milyen formában?
- Az alakja az emberére hasonlított, de kecskeszarva volt. A szeme
vörös. Egy almásderes csődörön lovagolt. Jó darabig harcoltunk, de
aztán a csata áradata távol sodort minket egymástól. Szerencsére, mert
már úgy tűnt, le fog győzni. Amikor összemértük pengéinket, beszélt
hozzám. Felismertem a hangját. Bolondnak nevezett, és azt mondta,
nem is remélhetem, hogy győzni fogok. Ám amikor felkelt a nap, a
csatamező a mienk volt. Visszaűztük a lényeket a körbe.
Lemészároltuk a menekülő-
ket. Az almásderes csődör és lovasa megszökött. Azóta többször
csatáztunk már a Kör teremtményeivel, de egyik összecsapás sem volt
olyan, mint azon a bizonyos éjszakán. Ha elhagynám ezt a földet, egy
másik hasonlóan szörnyű sereg törne előre. Talán már készülődik is a
támadásra... Az a lény valahogy tudomást szerezne a távozásomról,
éppen úgy, ahogy arról is, hogy Lance jelentést hozott nekem a Körön
belüli csapatok elhelyezkedéséről. Mert tudd meg, az a kecskeember
küldte Lance-ra az Őrzőket, amikor visszafelé tartott. Tud rólad is, és
most valószínűleg terveket sző, amelyek jobban alkalmazkodnak az
újabb fejleményekhez. Bizonyára azon töri a fejét, hogy ki lehetsz, ki
lehet az az ember, aki ilyen erővel rendelkezik... Én itt maradok és
harcolok mindhalálig. Muszáj megtennem. Ne kérdezd, miért! Csak
abban reménykedem, hogy mielőtt eljön a halálom napja, legalább azt
sikerül megtudnom, hogyan lehet elpusztítani azt a lényt, és miért jelent
meg a Kör.
Valami megrebbent a fejem mellett. Lehajoltam és kitértem. Nem
tudtam mi az, de nem akartam, hogy hozzámérjen. Felesleges
mozdulat volt. Csak egy madár röppent el mellettem. Egy fehér madár.
Rászállt a bal vállamra, megállt, halk hangokat adott ki magából. Fel-
emeltem a kezem. A madár átugrott rá. Az egyik lábára üzenetet
erősítettek. Levettem róla a kis papírdarabot, elolvastam, összegyűrtem,
majd kinéztem a sötétbe, oda, ahol láthatatlan élőlényeket
sejtettem.
- Mi a baj, Sir Corey? - kérdezte Ganelon.
Az üzenetet én magam írtam, én küldtem előre a madárral arra a
helyre, ahol a következő állomásomnak kellett lennie. Nem egészen
ilyen helyre számítottam, de tudtam olvasni a saját előjeleimben.
- Mi az? - kérdezte Ganelon. - Mi van a kezedben?
Talán valami üzenet?
 Bólintottam. Átadtam neki a papír fecnit. Nem hajíthattam el,
mert már látta.
A lapon csupán egyetlen szó állt: Jövök. Alatta a kézjegyem.
Ganelon beleszívott a pipájába, a vörös ragyogásnál elolvasta a
szót.
- Ő... él? És eljön? Ide? - kérdezte.
- Ezek szerint...
- Nagyon különös - mondta. - Nem értem. Semmit sem értek
ebből az egészből.
- Én úgy érzem, ez valami ígéretféle lehet. Segíteni akar -
mondtam. Felröppentettem a madarat.
A madár kettőt búgott, körberepülte a fejemet aztán elszállt. Ganelon
megrázta a fejét.
- Nem értem.
- Ajándék lónak ne nézd a fogát - mondtam. - Most aztán
reszkethet az a kecskeember!
- Igazad van - bólintott. - Ő talán képes megölni a
szörnyet.
- De az is lehet, hogy tréfa az egész - mondtam. - Ke-
gyetlen tréfa.
Újra megrázta a fejét.
- Nem. Ez nem vallana rá. Kíváncsi lennék, mit akar
ezzel elérni?
- Aludjunk rá egyet - javasoltam.
- Hát, egyelőre nem sok mindent tehetek. - Elnyomott
egy ásítást.
Felálltunk és elindultunk. Elköszöntünk egymástól.
Áttántorogtam a szobámba, ahol az álom verme várt rám.
Belezuhantam.
 II.

Nappal Még több fájdalom. Még több kín.

Valaki itt hagyott nekem egy új köpenyt. Egy barna köpenyt. Ez jó
volt; arra gondoltam, ha hízom egy kicsit, legalább el tudom takarni
valamivel a testem. Nem akartam, hogy Ganelon felismerjen. Nem
borotváltam le a szakállamat - Ganelon annak idején a legtöbbször
sima képpel látott. Amikor a közelben volt, nagy erőlködéssel
elváltoztattam a hangomat. Grayswandirt az ágyam alá rejtettem.
A következő héten könyörtelenül meghajtottam magamat.
Edzettem és gyakoroltam, izzadtam, addig erőlködtem, míg
kimozogtam magamból a fájdalmat, és az izmaim újra kemények
lettek. Úgy tizenöt fontot szedhettem magamra azon a héten. Lassan,
nagyon lassan kezdtem úgy érezni magam, mint egykor.
Az országot Lorraine-nek nevezték, és ez volt a neve a nőnek is,
akivel megismerkedtem. Ha most történetesen olyan hangulatomban
lennék, talán részletesen elmesélném, hogyan találkoztunk össze a
kastély mö-
götti réten. Ő virágot szedett, én meg csak úgy sétálgattam, a mozgás
és a jó levegő kedvéért, és... No jól van, elmondom.
Ha udvariasan akarnám megfogalmazni, hogy micsoda volt, azt
mondanám: markotányosnő. Egy kemény, kard- és buzogányvívással
eltöltött nap után találkoztunk. Amikor először megpillantottam, a
réten keresztülvezető ösvénynél valami férfira várt. Elmosolyodott, én
is mosolyogtam. Bólogattunk, hunyorogtunk, aztán elhaladtam
mellette. Másnap ugyanazon a helyen, ugyanabban az időben ismét
megláttam. Köszöntem neki, és megint csak továbbmentem.
Ennyi.
Egyre többször futottunk össze. A második hét végére, amikor a
fájdalmaim már szétfoszlottak, száznyolcvan fontnál is több lett a
súlyom és ismét kedvet kaptam a nőkhöz, úgy intéztem, hogy vele
tölthessek egy estét. Természetesen tisztában voltam azzal, hogy miből
él, de nem zavart a dolog. Ha most azt gondolod, azzal töltöttük közös
éjszakáinkat, amivel a férfiak és a nők tölteni szokták, nagyot tévedsz.
Nem csináltunk semmi olyasmit. Leginkább csak beszélgettünk.
Aztán történt valami.
A haja rozsdavörös volt, a tincsei közül egynéhány megszürkült
már, de úgy néztem, még nincs harminc esztendős. Kék szem.
Hegyes áll. Fehér, szabályos fogak, mosolygós száj. Egy kicsit
orrhangon beszélt, a haja túl hosszú volt, túl sok festéket kent fáradt
arcára. Túl sok szeplője volt, túlságosan élénk, sőt, rikító színű
ruhákat viselt, de azért tetszett.
Azon az éjszakán, amikor megkértem, maradjon velem, még nem
tetszett igazán, de akkor - mint már említettem - voltak vele bizonyos
terveim, és nem azért kellett, mert rabul ejtett a bája.
 Egyetlen helyre mehettünk: a szobámba. Időközben kapitány lettem,
és kihasználva a rang adta előjogaimat, vacsorát hozattam magunknak,
meg egy üveg bort.
- A férfiak tartanak tőled - mondta. - Azt beszélik, sosem fáradsz
el.
- Pedig elfáradok. Elhiheted.
- Hát persze, hogy el - felelte. Megrázta túl hosszú hajtincseit,
mosolygott. - Mind elfáradunk, nem igaz?
- Gondolom...
- Mennyi idős vagy?
- És te?
- Egy úriember nem tesz fel ilyen kérdéseket.
- Egy úrhölgy sem.
- Amikor először idejöttél úgy nézték, ötven is elmúltál már.
- És...?
- Most senki sem tudja. Negyvenöt? Negyven?
- Nem - mondtam.
- Nem is gondoltam. A szakállad mindenkit megtéveszt.
- A szakállak már csak ilyenek.
- Napról napra jobban nézel ki. Egyre termetesebb vagy...
- Köszönöm. Jobban is érzem magam, mint akkor, amikor
megérkeztem.
- Sir Corey, Cabrából - mondta mélázva. - Hol van ez a Cabra?
Mi ez a Cabra? Ha szépen megkérlek elviszel oda?
- Most azt is felelhetném, hogy igen. De nem lenne igaz.
- Tudom. De azért jó lenne ilyet hallani.
- Jól van. El foglak vinni Cabrába. Kellemes hely.
- Tényleg olyan jó harcos vagy, mint beszélik?
 - Attól tartok, nem. És te? Tényleg olyan jó vagy, mint hírlik?
- Nem igazán. Összefeküdjünk?
- Ne. Inkább beszélgessünk! Igyál egy pohár bort!
- Köszönöm... Egészségedre!
- A tiédre.
- Mitől vagy ilyen jó kardforgató?
- Gyakorlás és jó mesterek. Ennyi az egész.
- ...És ölben hoztad el ide Lance-t. És legyőzted azokat a
bestiákat...
- A mesemondók eltorzítják a valóságot.
- Figyeltelek. Jobb vagy, mint a többiek. Ez az oka annak, hogy
Ganelon alkut kötött veled. Ha egyáltalán megalkudtatok... Ganelon
felismeri az értéket, ha látja. Sok barátom van a katonák között,
figyeltem a gyakorlatozásukat. Darabokra tudnád tépni őket. Azt
mondják, jó mester vagy. Szeretnek téged. Félnek tőled, de
szeretnek.
- Miért félnek tőlem? Talán mert erős vagyok? Rengeteg erős
ember létezik a világban. Vagy azért, mert hosszú ideig talpon bírok
maradni? Mert nem húzza le a kezemet a kard?
- Azt beszélik, valami közöd van a természetfölöttihez...
Nevettem.
- Dehogy! Én tulajdonképpen csak a második legjobb harcos
vagyok. Bocsánat... talán a harmadik. De még fejlődhetek.
- Ki jobb nálad?
- Mondjuk az amberi Eric.
- Ő kicsoda?
- Egy természetfölötti lény.
- Ő a legjobb?
- Nem.
 - Ki az?
- Az amberi Benedict.
- Ő a legeslegjobb?
- Igen. Ha még él.
- Furcsa szerzet vagy - állította. - Miért vagy te ilyen különös?
Áruld el! Te is természetfölötti lény vagy?
- Igyunk még egy pohár bort!
- A fejembe fog szállni.
- Nem baj.
Töltöttem neki.
- Mind meg fogunk halni - jelentette ki.
- Előbb-utóbb igen.
- Úgy értem... itt. Miközben ezzel az izével harcolunk.
- Ezt most miért mondod?
- Mert túl erős.
- Ha így gondolod, miért nem mész el innen?
- Nincs hová. Éppen ezért kérdezősködtem Cabráról.
- Csak ezért jöttél el hozzám ma este?
- Nem. Meg akartalak ismerni.
- Nincs bennem semmi különös. Erősebb vagyok az átlagnál,
ennyi az egész. Ezen a vidéken születtél?
- Igen. Az erdőben.
- Miért adod oda magad ezeknek az embereknek?
- Miért ne adjam oda magam? Ez még mindig jobb, mintha
minden áldott nap disznószarban kéne tapicskálnom.
- Sosem volt barátod? Egy férfi az életedben? Úgy értem, hosszabb
ideig, aki nem osztozott rajtad másokkal.
- De volt. Meghalt. Ő volt az, aki megtalálta a... Varázsgyűrűt.
- Ne haragudj...
- Semmi baj! Amikor eleget lopott, vagy amikor kölcsönt szerzett,
mindig berúgott. Ha részegen jött haza, megvert. Örültem, amikor
összetalálkoztam Ganelonnal.
 - Szóval te úgy gondolod, hogy a Kör lényei túl erősek, és
veszíteni fogunk ellenük?
- Igen.
- Talán igazad van... De talán mégsem.
Megvonta a vállát.
- Mellettünk leszel majd a harcban?
- Igen.
- Ebben senki sem volt biztos, és senki sem merte nyíltan
megkérdezni. Érdekes lesz. Szeretném látni, amikor megküzdesz azzal a
kecskeemberrel.
- Miért?
- Mert a jelek szerint ő a Kör Őrzőinek vezetője. Ha megölnéd, talán
több esélyünk lenne. Te képes lehetsz rá.
- Muszáj lesz - mondtam.
- Valami különleges okod van rá?
- Igen.
- Magánügy?
- Igen.
- Sok szerencsét.
- Köszönöm.
Megitta a borát. Ismét teletöltöttem a poharát.
- Az biztos, hogy a kecskeember természetfölötti
lény - jegyezte meg.
- Beszéljünk másról, jó?
- Jól van. De megtennél nekem valamit?
- Mit?
- Holnap ölts páncélt, fogj egy lándzsát, szállj lóra, és
püföld el a lovasok altisztjét, Haraldot!
- Miért?
- Mert a múlt héten megvert. Úgy, ahogy régen Jarl. Le tudod
győzni őt?
- Igen.
- Megteszed?
- Miért ne? Tekintsd elintézettnek a dolgot!
 Közelebb lépett, hozzám simult.
- Szeretlek - mondta.
- Aha. El is higgyem?
- Jól van... És ehhez mit szólsz: „tetszel"?
- Így már jobb. Én...
Jeges, dermesztő hidegség futott végig a gerincemen. Mozdulatlanná
váltam, és védekezésképpen kiürítettem az elmémet.
Valaki engem keresett. Valaki az Amber-Házból. A lapomat használta,
vagy olyasvalamit, ami nagyon hasonlított rá. Ezt az érzést semmi
mással nem lehetett összetéveszteni. Ha Eric volt az, akkor sokkal több
bátorság szorult belé, mint sejtettem - a legutolsó alkalommal, amikor
kapcsolatba kerültünk, kis híján szét-napalmoztam az agyát. Random
nem lehetett. Habár, ha kikerült a börtönből... Nem, ez nem tűnt
valószínűnek. Ha Julian vagy Caine keresett - nos, ők elmehetnek a
pokolba. Bleys valószínűleg már nem él, talán Benedict sem. Kizárásos
alapon Gérard, Brand, vagy a nővéreink lehettek azok. Közülük egyedül
Gérard akarhatott ártani nekem.
Sikeresen ellenálltam, nem fedeztek fel. Körülbelül öt percig tartott,
mire véget ért a dolog, egész testemben reszkettem. Szakadt rólam a víz.
Lorraine furcsa tekintettel nézett rám.
- Mi történt? - kérdezte. - Még nem rúgtál be, és én sem vagyok
részeg.
- Csak egy átok - feleltem. - Egy betegség, amit a szigeteken
szedtem össze. Időnként rám tör.
- Egy arcot láttam - mesélte. - Talán a padlón jelent meg, talán... a
fejemben. Egy öreg ember arcát. A gallérja zöld volt, és nagyon
hasonlított rád. Ősz volt a szakálla.
Pofon vágtam.
 - Hazudsz! Az nem lehet, hogy...!
- Csak azt mondom, amit láttam! Ne üss! Nem tudom, mi ez az
egész! Ki volt az?
- Azt hiszem, az apám. Istenem, ez furcsa...
- Mi történt? - kérdezte újra.
- Semmi különös - mondtam. Hallgattam, aztán hozzátettem: -
Időnként előfordul. Ilyenkor azok, akik velem vannak, megpillantják
az apám képét a falakon, a padlón. Ne aggódj emiatt! Nem
veszélyes.
- Nem a fenét nem! - kiáltott. - Hazudsz!
- Igen. De... Mi lenne, ha ezt az egészet elfelejtenénk?
- Miért felejteném el?
- Mert kedvelsz - mondtam. - Emlékszel? És mert a kedvedért
holnap a porba taposom Haraldot.
- Ez igaz - válaszolta.
Reszkettem. Lehúzta az ágyról a takarót, a vállamra terítette. A
kezembe adta a poharamat. Megittam a boromat. Leült mellém, a
vállamra hajtotta a fejét. Átöleltem. Pokoli, vonyító szél támadt,
hallottam a sűrű eső kopogását, amit magával hozott. Egy pillanatig úgy
tűnt, mintha valami csapkodná az ablaktáblákat. Lorraine
megremegett.
- Nem tetszik ez nekem... Valami van odakint.
- Nekem sem - válaszoltam. - Az ajtó... Csak a reteszt toltam a
helyére. Eredj, tedd fel a keresztrudat!
Amikor a helyére illesztette a rudat, az ablak felé fordítottam a
széket. Kivettem az ágyam alól Grayswandirt, kivontam a hüvelyéből.
Az asztal jobb oldalán álló gyertya kivételével minden fényt
eloltottam a szobában.
Leültem, a kardot keresztben a térdemre fektettem-
- Mit csinálsz? - kérdezte Lorraine. Odajött hozzád leült a bal
oldalamon.
- Várok - feleltem.
- Mire?
 - Nem tudom pontosan, de ma éjszaka... valószínűleg
történni fog valami.
Megremegett, közelebb húzódott.
- Azt hiszem, jobb lenne, ha most elmennél - mondtam.
- Tudom, de félek kimenni. Ha itt maradok, ugye meg tudsz
majd védeni?
Megráztam a fejem.
- Még azt sem tudom, magamat képes leszek-e meg
védeni.
Megérintette Grayswandirt.
- Milyen gyönyörű kard! Még sosem láttam ehhez hasonlót.
- Nincs is hozzá hasonló - mondtam. Megemeltem a kardot;
valahányszor egy kicsit megmozdítottam, a fény mindig
másképpen esett rá. Az egyik pillanatban mintha narancsvörös, nem
emberi lénytől származó vér borította volna be a pengéjét, a következő
másodpercben pedig hideg és fehér volt, akár a hó vagy az asszonyok
melle. Valahányszor megremegtem, Grayswandir egy parányit
megmoccant.
Eltűnődtem, vajon Lorraine észrevett-e valami olyasmit a sikertelen
kapcsolatfelvétel során, amit én nem. Az ugyanis lehetetlen, hogy
olyasvalamit találjon ki, aminek ilyen sok köze van a valósághoz - az
én valóságomhoz.
- Valahogy... különös vagy - mondtam.
Hallgatott. A gyertya már négyet, talán ötöt lobbant,
amikor újra megszólalt
- Van némi varázserőm. Az anyámnak erősebb volt,
és ha hinni lehet az embereknek... a nagyanyámat va-
rázslónőnek tartották. Én nem sokat értek az efféle dol-
gokhoz. Évek óta nem csináltam ilyesmit, mert vala-
hányszor megpróbáltam, a végén mindig többet vesz-
tettem, mint amennyit nyertem.
 Elhallgatott.
- Ezt hogy érted? - kérdeztem.
- Az első férjemet varázslat segítségével hódítottam meg - mondta.
- Azt már elmondtam, hogyan éltünk egymással. Ha nem használok
bűbáj t, talán sokkal jobban alakul a sorsom. Szerettem volna, ha van
egy kislányom, és úgy intéztem a dolgot, hogy legyen...
Hirtelen elhallgatott. Döbbenten láttam, hogy sír.
- Mi a baj? Nem értem...
- Azt hittem, tudod...
- Nem. Attól tartok, nem.
- Az én kislányom volt az, aki odaveszett a Varázsgyűrűben. Azt
hittem, tudod...
- Sajnálom.
- Bárcsak ne értettem volna a varázsláshoz! Soha többé nem fogom
használni a képességeimet. De nem szabadulhatok attól, amit tudok.
Álmokat látok. Jeleket. Olyan dolgok bekövetkeztét, amiket nem
tudok megakadályozni. Bárcsak átszállna valaki másba ez a tudás!
Bárcsak ne sújtana az átok!
- Hát, Lorraine, azt hiszem, ezen nem lehet változtatni. Szerintem
sosem tudsz megszabadulni a varázserődtől.
- Honnan tudod?
- Valamikor ismertem hozzád hasonló embereket.
- Neked is vannak ilyen képességeid, igaz?
- Igen,
- Akkor te is érzed, hogy van valami odakint. Ugye érzed?
- Igen.
- Én is. Tudod, mit csinál az a… valami?
- Engem keres.
- Igen.., ezt is érzem. Miért?
 - Talán azért, hogy megtudja, mekkora az erőm. Tudja, hogy itt
vagyok. Tudja, hogy Ganelon szövetségese lettem, és most ki akarja
deríteni, mi vagyok, ki vagyok...
- Ez... az a szarvas szörny?
- Nem tudom, de nem hiszem.
- Miért nem?
- Ha tényleg én vagyok az, aki képes elpusztítani, ostobaság lenne
a részéről, ha az ellenség erődjében lépne velem kapcsolatba, azon a
helyen, ahol minden engem segít. Szerintem valamelyik szolgája
kutakodik utánam. Talán valahogy azonosult az apám szellemével...
nem tudom. Ha ez a szolga megtalál engem, ha megnevez, az ura
pontosan tudni fogja, mit kell tennie. Ha megtalál és megöl,
megoldja a problémát. Ha én ölöm meg, a főbestia sokkal többet fog
tudni az erőmről, mint most. Bárhogy is történik, a szarvas lény
előrébb jut. Ha pedig így van, akkor miért tenné kockára a létét a játék-
nak ebben a szakaszában?
Vártunk, várakoztunk az árnyakba burkolózó szobában. A gyertya
kanóca egyre rövidebb lett. Lorraine egyszercsak megkérdezte:
- Mire gondoltál akkor, amikor azt mondtad: megtalál és
megnevez...? Minek nevezhet téged?
- Kimondhatja a nevemet...
- Azt hiszed, hogy ismer valahonnan? - kérdezte
Lorraine. - Talán már találkoztál vele?
- Lehetséges.
Elhúzódott tőlem.
- Ne félj! - mondtam. - Téged nem fog bántani.
- De igenis félek! És igenis bántani fog! - kiáltotta. - Tudom!
De... akarlak. Miért akarlak?
- Nem tudom - feleltem.
- Valami van odakint! - Eléggé hisztérikus volt a hangja. - Közel
van! Nagyon közel! Hallgasd! Figyelj!
 - Fogd be a szád! - kiáltottam. A következő pillanatban furcsa
hidegség bizsergette meg a tarkómat. A fagyos érintés mintha csáppá
változott volna, körbefogta a nyakamat. - Menj a szoba másik végébe! Be az
ágy alá!
- Félek a sötéttől...
- Tedd amit mondtam! Ne kényszeríts arra, hogy leüsselek és
odavigyelek! Itt láb alatt leszel.
Szárnycsapkodás t hallottam, erősebb volt, mint a vihar zaja. Valami
kaparászni kezdett a kövön. Lorraine végre megmozdult, hogy
engedelmeskedjen.
Aztán egyszercsak azon kaptam magam, hogy egy forró, vörös
szempárba bámulok. A lény visszameredt rám. Gyorsan elfordítottam a
fejem. A lény az ablak párkányán állt, engem figyelt.
Hat lábnál is magasabb volt, a homlokából két hatalmas agancsszerű
szarv nőtt ki. Meztelen volt, a bőre hamuszürkén fénylett. Egyetlen jel
sem árulta el, hogy hím- vagy nőnemű. A vállából két jókora bőrszárny
nyúlt hátra az éjszaka sötétjébe. A jobb kezében valami fekete fémből készült
rövid kardot tartott; a pengére rúnákat véstek. A baljával az ablaknyílás szélébe
kapaszkodott.
- Lépj be, és véged - mondtam jó hangosan. Felemel-
tem Grayswandirt, a lény melle felé böktem a hegyével.
A bestia vihogni kezdett. Csak állt, nem mozdult, és röhögött. Jól
szórakozhatott rajtam. Még egyszer megpróbált a szemembe nézni, de
nem hagytam. Tudtam, ha túl hosszú időre találkozik a pillantásunk,
rájön, ki vagyok. Ugyanúgy, ahogy a két pokolbéli macska is rájött, az
úton.
Megszólalt. A hangja olyan volt, mintha egy fagottból buggyantak
volna elő a szavak.
- Nem te vagy az - jelentette ki. - Nem lehetsz az,
mert kisebb vagy és vénebb. De mégis... Ez a penge… Ez
talán az övé. Ki vagy?
 - És te ki vagy? - kérdeztem.
- Strygalldwir. Ha varázslatra próbálod használni a nevem,
felzabálom a szíved és a májad.
- Varázslatra használni? Hiszen még ki se tudom mondani! - feleltem. -
Egyébként májzsugorom van. Csak elrontanád a gyomrodat, ha ennél
belőlem. Menj el innen!
- Ki vagy? - kérdezte újra.
- Misli, gammi gra'dil, Strygalldwir - mondtam.
Olyat ugrott, mintha valami megégette volna a talpát.
- Egy ilyen egyszerű varázslattal próbálsz elzavarni? - kérdezte,
miután egy kicsit megnyugodott. - Én nem az alsóbbrendűek közül
való vagyok!
- Azért úgy láttam, ez a kis semmiség is okozott neked némi
kényelmetlenséget.
- Ki vagy? - kérdezte harmadszor is.
- Semmi közöd hozzá, pajti. Ka-ti-ca-bo-gár-ka,
szállj fel az égbe... Na tűnés!
- Négyszer kell megkérdenem, és négyszer kell megtagadnod a
választ ahhoz, hogy beléphessek és megölhesselek. Ki vagy?
- Nem mondom meg - feleltem. Felálltam. - Gyere, és égj el!
Egyetlen mozdulattal leszakította az ablakról a spa-
lettát. A szél, ami a lény kíséretében besüvöltött a szobámba, elfojtotta
a gyertya lángját.
Előreugrottam. Szikrák pattantak - Grayswandir találkozott a
rúnavésetes karddal. Összecsaptunk, aztán hátraszökkentem. A szemem
már hozzászokott a félhomályhoz, így a gyertya kialvása után egyetlen
pillanatra sem vakultam meg. A bestia is elég jól látott. Erősebb volt
bármelyik embernél. Én is. Körözni kezdtünk a szobában. Jeges szél
örvénylett körülöttünk. Elhaladtam az ablak előtt, hideg
nedvességcsöppek hullottak az arcomra. Amikor megvágtam (hosszú,
csúf sebet hasi-
tottam a mellkasára) meg sem mukkant. A seb szélén apró
lángok táncoltak. Másodszor is megvágtam (a karja felső részét
találtam el) felüvöltött és átkozni kezdett.
- Még ma éjjel kiszívom a velőt a csontjaidból! - fe-
nyegetőzött. - Kiszárítom a bordáidat, dudát csinálok a
combcsontodból! Valahányszor belefújok majd, testetlen lelked a
kínok kínját fogja kiállni!
- Szépen fogsz égni - mondtam.
Lelassult egy kicsit, szinte felkínálta nekem a lehetőséget.
Félrecsaptam a fekete pengét, és szúrtam. A mellkasa közepe
volt a célpont. Keresztüldöftem.
Felordított, de nem rogyott össze. Kitépte a kezemből
Grayswandirt, a sebe körül lángok tomboltak. Csak állt egy darabig,
aztán felém lépett. Felkaptam egy zsámolyt és magam elé
tartottam.
- Nem ott van a szívem, ahol az embereké - mondta.
Támadott, de a pengéjét félreütöttem a zsámollyal.
Az egyik falábat sikerült a jobb szemébe vágnom. Ezután
félrehajítottam a széket, előreléptem, elkaptam a dög jobb csuklóját
és megcsavartam. Tenyéréllel rácsaptam a könyökére. Minden
erőmet beleadtam az ütésbe. Éles reccsenés - a rúnakard a padlóra
csattant. A bal ökle eltalálta a fejemet. Összerogytam.
A kardja után ugrott. Elkaptam a bokáját, nagyot rántottam rajta.
Végigterült a padlón. Rávetettem magam, megkerestem a torkát.
A bal keze karmaival fel akarta hasogatni az arcomat. Behúztam a
nyakam, az államat a mellemre szorítottam.
Egyre keményebben szorítottam a nyakát. A tekintete a
szememet kereste. Most már nem fordultam félre. Apró ütést
éreztem az agyam hátuljában, és mindketten tudtuk; megismerte
az igazságot.
 - Te! - hörögte, mielőtt kiszorítottam belőle az életet. Parázsló
szeme megfakult.
Felálltam, a hullájára tettem a lábam, és kirántottam a testéből
Grayswandirt.
Ahogy a kardom kiszabadult belőle, a lény lángra lobbant, és addig
égett, míg nem maradt más belőle, csak egy fekete, szenes folt a
padlón.
Lorraine előmerészkedett. Átöleltem. Megkért, kísérjem át a
szállására és feküdjek le melléje. Megtettem, de ezután sem csináltunk
semmi különöset, csak feküdtünk egymás mellett. Álomba sírta magát.
Így találkoztam Lorraine-nel.

***

Lovaink egy magas domb tetején álltak; Ganeloné középen,

Lance-é az egyik, az enyém a másik oldalán. A reggeli nap a
hátunkra sütött. Le sem szállva a nyeregből végignéztünk azon a
bizonyos helyen. Elég volt egyetlen pillantást vetnem rá, hogy
néhány dolog egyértelművé váljon a számomra.
Hasonlított arra az elkorcsosult erdőre, ami Ambertől délre, a
völgyben állt.
Ó, apám! Mit vétettem?, kérdeztem a szívemben, de persze nem
kaptam választ.
A sötét Kör olyan óriási volt, hogy nem is láttam a határát.
A sisakrostélyomon keresztül néztem le a dombról, a rácsok mögül
vettem szemügyre az elszenesedettnek tűnő, kopár, elmúlásszagot
árasztó feketeséget. Az elmúlt néhány nap során egyszer sem vetettem
le a sisakomat. Az emberek nagy tisztelettel néztek rám - ez, és a ran-
gom lehetővé tette számomra a különcködést. Már két teljes hete
rajtam volt a sisak, azóta, hogy megküzdött
 tem Strygalldwirrel. A győzelmemet követő nap reggelén vettem fel -
mielőtt a Lorraine-nek tett ígéretemhez híven a porba tapostam
Haraldot -, és mivel egyre inkább kezdtem hasonlítani régi önmagámra,
úgy döntöttem, le sem veszem. Valamivel el kellett takarnom az ar-
comat.
Híztam, izmosodtam, már legalább kétszáz fontot nyomtam.
Tudtam, ilyen állapotban már megpróbálkozhatnék azzal, amire a
legjobban vágytam, és talán sikert érnék el. De persze előbb még ki
kellett pucolnom ezt az istállót, ezt az országot, amit Lorraine-nek
neveztek.
- Hát így állunk - mondtam. - Én nem látok egyetlen ellenséges
katonát sem.
- Szerintem északra kéne mennünk - állította Lance. - Arrafelé
biztos összetalálkozunk velük. Sötétedés után mindenképpen.
- Északra? Milyen messze?
- Kilenc, talán tíz mérföldre. Biztos arrébb vonultak.
Két napig lovagoltunk, mire eljutottunk a Kör szélére. Reggel
találkoztunk egy őrjárattal, a katonáktól meg-tudtuk, hogy a feketeség
határvonalán belül a Kör Őrzői minden este szemlét tartanak. Persze
nem elégedtek meg a parádézással: gyakoroltak egy sort. A hajnal kö-
zeledtével fejezték be. Az első fény megjelenése előtt eltűntek - talán
a Kör belsőbb, sötétebb részein bújtak el.
Megfigyeltem, a Kör fölött állandóan egy vastag felleg kavargott.
A mennydörgés szinte sosem szűnt meg) ám a vihar nem tört ki.
- Mi lenne, ha előbb megreggeliznénk, és csak utána indulnánk
el északra? - kérdeztem.
- Miért is ne? - vonogatta a vállát Ganelon. - Éhes vagyok,
időnk pedig mint a tenger.
Leugrottunk a nyeregből. Szárított húst ettünk,
boroskulacsunkból ittunk.
 - Valamit még mindig nem értek - mondta Ganelon egy egészséges
böfögés után. Megsimogatta a gyomrát, pipára gyújtott. - Az az üzenet…
Vajon azt jelenti, hogy a végső csatában mellénk fog állni? Vagy
mégsem? Egyáltalán hol van, ha segíteni akar? Napról napra közelebb
kerülünk a döntő ütközethez.
- Felejtsd el őt! - mondtam. - Talán csak tréfa volt az
egész.
- De nem tudom elfelejteni, a fene essen belé! - kiáltott Ganelon. -
Van valami, ami nagyon nincs rendjén ebben az egész ügyben.
- Miről van szó? - kérdezte Lance.
Csak ekkor jöttem rá, hogy Ganelon egyetlen szóval sem említette
neki a történteket.
- A hajdani uram, Lord Corwin furcsa üzenetet kül-
dött egy madárral. Azt írta, hogy jön. Halottnak hittem,
de most... elküldte ezt az üzenetet - magyarázta
Ganelon. - Fogalmam sincs, mire véljem a dolgot.
- Corwin? - kérdezte Lance.
Visszafojtott lélegzettel figyeltem.
- Az amberi Corwin? - csodálkozott Lance.
- Igen. Az amberi. Az avaloni - felelte Ganelon.
- Felejtsd el azt az üzenetet!
- Miért?
- Becstelen ember, az ígérete semmit sem ér.
- Ismered talán?
- Ismertem. Valamikor, még a születésem előtt ő ural-
ta ezt az országot. Nem emlékszel a démon uraságról
szóló történetekre? Van némi valóságalapjuk. Az a dé-
mon uraság Corwin volt. Egyetlen jó dolgot tett csupán:
amikor az alattvalói fellázadtak ellene, elmenekült.
Ez nem így történt!
Vagy mégis?
 Amber végtelen számú árnyékot vet, és az én Avalonommal is ez
volt a helyzet, míg ott tartózkodtam. Ismernem kellett volna néhány
olyan földet is, amelyen sohasem jártam, hiszen önmagam árnyéka
azokon sétálgatott, és tökéletlen módon utánozta valódi tetteimet.
- Nem emlékszem a róla szóló mesékre - mondta Ganelon. -
Sosem foglalkoztam ilyesmivel. De azért… kíváncsi lennék, vajon
lehetséges-e, hogy itt is az én Corwinom uralkodott? Érdekes
elképzelés...
- Nagyon érdekes - bólogattam, és megpróbáltam úgy irányítani a
beszélgetést, hogy ne legyen kényelmetlen a számomra. - De ha régen
uralkodott, akkor most már bizonyára nem él.
- Varázsló volt - jelentette ki Lance.
- Az a Corwin, akit én ismertem, egészen biztos, hogy varázsló
volt - állította Ganelon. - Száműzött, méghozzá úgy, hogy
semmilyen eszközzel, semmilyen mágiával nem találom hajdani
hazámat.
- Erről még sosem beszéltél - jegyezte meg Lance. - Hogy
történt a dolog?
- Nem tartozik rád - felelte Ganelon.
Lance nem faggatózott.
Előkotortam a pipámat - két nappal korábban szereztem, kemény
agyagpipa volt -, és Lance is az övét. Rágyújtottunk. Csendben
pöfékelve ücsörögtünk.
- No, mindegy. Úgysem jövünk rá, mit akar - mond-
ta Ganelon nagy sokára. - Felejtsük el az egészet!
Persze nem felejtettük el, de ezután nem ejtettünk szót a
dologról
Ha nem terebélyesedik előttünk az a feketeség, egész kellemes
lett volna ott ücsörögni és pihengetni. Hirtelen úgy éreztem, nagyon
közel kerültem Ganelonhoz és Lance-hoz. Szerettem volna mondani
valamit, de semmi sem jutott az eszembe.
 Ganelon oldotta meg a dilemmámat; újra szóba hozta a feladatot,
amit el kellett végeznünk.
- Szóval… le akarsz csapni rájuk, mielőtt támadnának? - kérdezte.
- Igen - feleltem. - A saját felségterületükön akarok megküzdeni
velük.
- Hát ez az! Hogy ők otthon vannak! - mondta Ganelon. - Ismerik a
terepet, és... Ki tudja, milyen erőket képesek megidézni?
- Csak a kecskeembert kell megölni, és összeomlik az egész seregük
- véltem.
- Talán. De lehet, hogy nem. Habár… te esetleg meg tudod csinálni
- mondta Ganelon. - Ami engem illet, én képtelen lennék legyőzni.
Persze, ha a szerencse mellém szegődik… De nem. Azt a lényt nem
lehet egyszerűen megölni. Túl erős. Talán pár évvel ezelőtt sikerrel
szálltam volna szembe vele, de azóta már elpuhultam egy kicsit. Ej, ez az
„őrizem a házam" élet nem vált az előnyömre. Nem merem megtenni az
első lépést.
- Tudom - mondtam.
- Én is tudom - mondta Lance.
- Lance - kérdezte Ganelon -, szerinted is azt kell tennünk, amit a
barátunk mond? Támadjunk?
Arra számítottam, hogy Lance vállat von vagy kitér a válasz elől.
Nem ezt tette.
- Igen - mondta határozottan. - A legutóbb kis híján
elverték rajtunk a port. Uther király halálának éjszaká-
ján nem sokon múlott, hogy életben maradtunk. Ha
most nem támadunk rájuk, azt hiszem, legközelebb le-
győznek minket. Persze nem lenne könnyű dolguk,
nagy veszteségeik lennének, de… úgy gondolom, végül
sikerülne nekik. Én azt mondom, nézzünk szét, aztán
terveljük ki a támadást.
 - Jól van - felelte Ganelon. - Már én is unom a várakozást.
Legyen, ahogy mondtad.
Azt tettük, amit Lance javasolt.
A délután folyamán észak felé lovagoltunk, elrejtőztünk a
dombok között, és lenéztünk a Körre. A feketeségben sötétedés után
felbukkantak a lények. Gyakorlatoztak. Körülbelül négyezren lehettek.
Nekünk kétezerötszáz emberünk volt.
Ott voltak közöttük azok a röpködő, szökdécselő, kúszó-mászó
lények is, amelyek félelmetes hangokkal töltötték meg az éjszakát.
Megkeményítettük a szívünket és a helyünkön maradtunk.
Csak arra volt szükségem, hogy pár percig egyedül maradjak a
vezérükkel. Ennyi időnek elégnek kellett lennie arra, hogy így vagy
úgy, de eldöntsük a csatát. Tudtam, ha megölöm a kecskeembert,
megszüntetek mindent, ami odalent van. Elvégre én teremtettem az
egészet, így csakis én semmisíthettem meg.
Csakhogy féltem, hogy nem fog sikerülni a dolog.
Egy dühödt, kíntól és fajdalomtól terhes, eszelős pillanatomban
szabadjára eresztettem az iszonyatot, amely valamilyen formában
valamennyi Földön visszatükröződött. Ez történik, ha Amber
valamelyik hercege vér-átkot szór valamire...
Egész éjjel figyeltük a Kör Őrzőit. Reggel elindultunk.
Döntöttünk: támadni fogunk.
Visszalovagoltunk, semmi sem követett minket. Ganelon
Erődjébe érvén nekiláttunk a tervezésnek. A csapataink
felkészültek, ezért úgy határoztunk két héten belül lecsapunk.

***
 Ahogy ott feküdtem Lorraine mellett, ezekről a dolgokról beszéltem
neki. Úgy éreztem, tudnia kell az igazságot. Hatalmamban állt, hogy
még azon az éjszakán átküldjem őt Árnyékba, de tudnom kellett, el
akar-e menni.
Nem akart.
- Veled maradok - mondta.
- Jól van.
Nem mondtam el neki, hogy úgy érzem, mindent a kezemben
tartok, de gyanítottam, tisztában van ezzel, és éppen emiatt megbízik
bennem. Én a helyében nem tettem volna, de azt csinált, amit
akart.
- Ugye tudod, mi történhet? - kérdeztem,
- Tudom - mondta, és én tudtam, hogy tudja, és eny-
nyi éppen elég volt.
Nem beszéltünk többet, egy darabig valami egészen mással
foglalkoztunk. Aztán elaludtunk.

***

Lorraine álmot látott.

- Álmodtam - mesélte reggel.
- Miről? - kérdeztem.
- A csatáról - felelte. - Láttalak, ahogy a kecskeemberrel
harcolsz.
- Ki győzött?
- Nem tudom, de amíg aludtál csináltam valamit, ami segíthet.
- Bárcsak ne tetted volna! - mondtam. - Tudok vigyázni
magamra.
- Aztán a saját halálomról álmodtam.
- Mi lenne, ha elvinnélek egy biztonságos helyre?
- Nem. Nekem itt kell maradnom.
 - Nem vagy a tulajdonom - válaszoltam -, de megkímélhetnélek
attól, hogy valóra váljon az álmod. Hidd el, képes vagyok
megtenni.
- Hiszek neked, de nem megyek el innen.
- Bolond vagy.
- Maradni akarok.
- Te tudod. Figyelj, akár Cabrába is átküldhetnélek...
- Nem!
- Ostoba vagy.
- Tudom. Szeretlek.
- ...Ostoba, bolond nőszemély vagy. És feledékeny. Azt kellett
volna mondanod: „tetszel". Nem emlékszel?
- Győzni fogsz - mondta.
- Menj a pokolba!
Aztán sírt, halkan zokogott. Újra megvigasztaltam. Ilyen volt ez a
nő, Lorraine.
 III.

Egyik reggel visszagondoltam arra, ami már rég elmúlt. A fivéreimre és a

nővéreimre gondoltam; kártyalapoknak láttam őket. Ez rossz jel volt. Arra a
kórházra gondoltam, ahol felébredtem, és a csatára, amit Amber-ért vívtam.
Eszembe jutott Rebma és a Sablon, meg Moire, aki azóta már biztos Ericé.
Azon a reggelen Bleysre gondoltam... meg Randomra, Deirdrére, Caine-re,
Gérardra és persze Ericre. Azon a reggelen - a csata reggelén.
A Kör közelében lévő dombok között táboroztunk. Útközben, amíg idáig
jutottunk, többször ránk támadtak, de ezek inkább csak amolyan gerillarohamok
voltak. Könnyedén levertük az ellenséget, és mentünk tovább. Amikor
eljutottunk a terv szerinti helyre, letáboroztunk. Őröket állítottunk és lepihentünk.
Zavartalanul aludtunk. Amikor felébredtem, azon töprengtem, hogy a nővéreim
és a fivéreim is úgy gondolnak-e rám, ahogy én rájuk.
Elszomorító gondolat volt.
 Egy eldugott kis vízmosásban levettem a sisakomat, vizet töltöttem
bele, és habos szappannal megborotválkoztam. Ezután lassan,
komótosan magamra öltöttem a saját, elrongyolódott ruhámat. Kemény
volt már, akár a kő és sötét, mint a termőföld. Fenyegető voltam
benne.
Tudtam, nagy napra készülök. Felvettem a sisakomat, a láncingemet,
felcsatoltam az övemet, és az oldalamra akasztottam Grayswandirt.
Ezután a vállamra kanyarítottam a köpenyemet, elől egy
ezüstkapoccsal fogtam össze. Éppen befejeztem az öltözködést,
amikor rám talált az egyik hírvivő. Engem keresett, hogy szóljon:
minden készen áll.
Megcsókoltam Lorraine-t, aki ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen.
Ezután nyeregbe szálltam (aranyderes lovam volt, Csillagnak hívták),
és elindultam a harctér irányába.
Ott összetalálkoztam Ganelonnal és Lance-szal.
- Felkészültünk - mondták.
Magamhoz hívtam az altisztjeimet, eligazítottam őket.
Tisztelegtek, megfordultak és elügettek.
- No, akkor mindjárt - mondta Lance pipára gyújtva.
- Hogy van a karod?
- Most már jól - felelte. - Tegnap jól átmozgattál. Tökéletes.
Feltoltam a sisakrostélyomat, meggyújtottam a pipámat.
- Levágtad a szakálladat - nézett rám Lance. - Furcsa vagy így,
nélküle.
- A sisak így jobban passzol.
- Jó szerencsét mindenkinek! - kiáltott fel Ganelon. - Egy istent
se ismerek, de ha van olyan köztük, amelyik szívesen vigyáz ránk,
hát... most örömmel venném a törődését.
- Csak egyetlen Isten létezik - mondta Lance. - Imád-
kozom, hogy velünk legyen.
 - Ámen - felelte Ganelon. Ő is pipára gyújtott. - Legalább ma.
- Győzni fogunk - bizakodott Lance.
- Igen - mondtam, ahogy keleten megmoccant a nap, és a
levegőbe ijesztette a reggeli madarakat. - Én is úgy érzem.
Elszívtuk a pipánkat, kiszórtuk belőle a hamut, visszadugtuk az
övünk alá. Ezután még egyszer megvizsgáltuk, elég erősen
tartanak-e a páncélunk hevederjei.
- Lássunk hozzá! - parancsolta Ganelon.
Megérkeztek az altisztjeim, jelentést tettek. A kato-
náim készen álltak.
Levonultunk a domboldalon, és a Kör elé érve felsorakoztunk. A
sötétségben semmi sem mozdult, egyetlen Őrzőt sem láttunk.
- Kíváncsi vagyok, hol lehet Corwin - nézett rám Ganelon.
- Velünk van - válaszoltam.
Furcsállón meredt rám; mintha végre kapiskálni kezdte volna,
miről van szó. Bólintott.
- Lance - mondta, amikor mindenki elfoglalta a he-
lyét. - Add ki a parancsot!
Lance kirántotta a kardját. Kiáltása visszhangot robbantva zúgott
a fejünk fölött.
- Támadás!

***

Már jó fél mérföldnyire behatoltunk a Körbe, de még semmi sem

történt. A sereg élén ötszáz lovas haladt. Hirtelen megjelent
előttünk egy sötét lovascsapat. Összecsaptunk. Öt perccel később a
megtört ellenséges vonal felbomlott, a lovasok elmenekültek.
Továbbhaladtunk.
 Aztán meghallottuk a mennydörgést.
Villámlott, eleredt az eső.
A viharfellegek hasa megrepedt.
Néhány gyalogos katona - főként pikások voltak köztük - zárta el
az utunkat. Egykedvűen ácsorogtak, arra várva, hogy közelebb
kerüljünk hozzájuk. Mind éreztük, csapdába sétálunk, de azért
levágtuk a pikásokat.
Az ellenséges lovasság ekkor kapott oldalba minket.
Oldalra kanyarodtunk, és közébük vágtunk.
Az összecsapás jó húsz percig tartott.
Kitartottunk, vártuk a fő hadtest megérkezését.
Azután úgy kétszázan továbblovagoltunk...
Emberek. Embereket mészároltunk le, emberek próbáltak megölni
bennünket - szürke arcú, komor és rideg emberek. Én valaki mással
akartam összemérni az erőmet. Valami mással...
Az ellenséges sereg utánpótlása felvetett egy félig-meddig
metafizikai kérdést: hányan képesek keresztüljutni ezen az Átjárón?
Még nem tudtam, de hamarosan…
Feljutottunk egy alacsony domb tetejére. Alattunk egy sötét
citadella állt.
Felemeltem a kardomat.
Ahogy leereszkedtünk, ránk támadtak.
Sziszegtek, rikácsoltak és eszelősen csapkodtak. Úgy éreztem,
ellenfelem kezd kifogyni a hadra fogható katonákból Grayswandir
lánggá változott a kezemben, villámmá, hordozható
villamosszékké- Ahogy elém kerültek, levágtam őket; ahogy
meghaltak lángra gyúltak. Tőlem jobbra Lance ugyanolyan aratást
végzett, mint én, és közben szüntelenül motyogott - imákat
mondott az áldozataiért. Tőlem balra Ganelon küzdött, a lova
farkát majd’ leperzselték a levágottakból felcsapó tűznyelvek.
A villogásban, a villámlásban a citadella egyre közelebb
került hozzánk.
 Vagy százan előreviharzottunk. A pokolbéli lények, az ellenség
levágott nádként dőlt félre az utunkból.
Amikor a kapuhoz értünk, emberekből és vadakból álló gyalogos
őrcsapattal találtuk szemközt magunkat. Támadtunk.
Túlerőben voltak, de nem maradt választási lehetőségünk. No, nem
mintha eszembe jutott volna a visszavonulás! Ereztem, most nagyon
fontos számunkra az idő, az, hogy milyen gyorsan leszünk képesek
betörni a citadellába.
- Keresztül kell jutnom! - kiáltottam. - A kecskeember odabent
van!
- Ő az enyém! - rikoltotta Lance.
- Mindkettőtöké! - mondta Ganelon. - Törjetek át, ha tudtok!
Veletek tartok!
Vagdalkoztunk, és vagdalkoztunk és gyilkoltunk, majd lecsapott
ránk az áradat. Az ellenség előrenyomult; emberek és emberre
távolról sem hasonlító lények érkeztek. Körbefogtak minket,
gyűrűjükbe kerülve védekezésre kényszerültünk. Kétségbeesetten
harcoltunk, és végre megérkezett a saját gyalogságunk. Az embereink
belevetették magukat a harcba, és így mi újra előrenyomulhattunk a
kapuhoz.
Ezúttal el is értük. Negyvenen, talán ötvenen lehettek
körülöttem, akik áttörtek a hordán.
Keresztülverekedtük magunkat a kapun. Az udvaron újabb
katonákkal találtuk szembe magunkat.
Tizen, tizenketten lehettünk, akik eljutottunk az udvar közepén
magasló sötétlő torony tövébe, ahol meg kellett küzdenünk az utolsó
őrcsapattal.
- Rajta! - kiáltotta Ganelon, miközben leugrottunk a nyeregből, és
belegázoltunk az ellenség soraiba.
- Rajta! - kurjantotta Lance is. Talán egymásnak, talán nekem
szánták a bíztató szót.
 Úgy gondoltam, nekem szóltak, ezért elszakadtam a tömegtől,
és felrohantam a lépcsőkön.
Tudtam, akit keresek ott lesz, ott, a legmagasabb toronyban.
Éreztem, szembe kell néznem vele - meg kell ölnöm őt.
Fogalmam sem volt róla, hogy képes leszek-e rá, de mindenképpen
meg kellett próbálnom, mert én voltam az egyetlen, aki tudta,
valójában honnan jött - és én voltam az egyetlen, aki visszaküldhette
őt oda.
A lépcsősor tetejére érve egy nehéz faajtó elé kerültem.
Megpróbáltam belökni, de belülről elreteszelték. Belerúgtam, minden
erőmet beleadtam a mozdulatba.
Az ajtó hatalmas csattanással és döndüléssel szakadt be.
Megláttam őt. Az ablaknál állt, emberszerű testét könnyű páncél
fedte. A válla széles volt, a feje leginkább kecskefőre
emlékeztetett.
Beugrottam a helyiségbe. Megálltam.
A bedőlt ajtóra nézett, aztán megpróbált belesni a sisakrostélyom
mögé. A szememet kereste.
- Túl messzire mentél, halandó - mondta. - Vagy talán nem vagy
halandó? - A kezében kardot tartott.
- Kérdezd meg Strygalldwirt! - feleltem.
- Úgy, tehát te vagy az, aki végzett vele! - állapította meg. -
Felismert?
- Talán...
Hátulról, a lépcsők irányából léptek zaját hallottam. Balra léptem,
elhúzódtam az ajtó közeléből. Ganelon rontott be a helyiségbe.
- Megállj! - kiáltottam rá.
Engedelmeskedett.
- Ez az a... lény! - mondta. - Mi lehet ez?
- A bűnöm, ami valami olyasmi ellen jött létre, amit
szerettem - válaszoltam. - Ne menj közelebb hozzá! Az
enyém!
 - Álljak félre? Szíves-örömest!
Ganelon kihúzta magát, nem mozdult.
- Komolyan mondtad, amit hallottam? - kérdezte a
lény.
- Találd ki - mondtam, és előreugrottam.
Nem csapott össze velem, valami olyasmit tett, amit minden
halandó harcos ostobaságnak tartana.
Felém hajította a kardját. A penge a hegyével előre, villámként
röppent keresztül a levegőn. A hangja... akár a mennydörgés. A torony
körül tomboló elemek fülsiketítő visszhangként ismételték meg a
zajt.
Grayswandirrel olyan könnyedén hárítottam a kardot, mintha
közönséges penge lenne. A padlóba fúródott, lángra lobbant.
A fény egy pillanatig oly vakító volt, akár a magnézi-
umvillanás.
A lény ezt a másodpercet használta ki arra, hogy rám vesse magát.
Az oldalamhoz szorította a karjaimat, a szarvait a sisakrostélyomhoz
bökte. Egyszer. Még egyszer...
Megfeszítettem az izmaimat. A szorítása gyengülni kezdett.
Elejtettem Grayswandirt, és egy utolsó erőfeszítéssel leráztam magamról
a lény karjait.
Ebben a pillanatban találkozott a pillantásunk.
Mindketten megdöbbentünk. Mindketten visszahőköltünk.
- Amber ura! - mondta. - Miért harcolsz ellenem? Te
voltál az, aki megnyitottad előttünk ezt az átjárót...
- Megbántam, amit haragomban tettem, és most vissza akarom
csinálni!
- Túl késő... és nem a legjobb helyet választottad ki
hozzá.
 Újra lecsapott, olyan gyorsan mozgott, hogy váratlanul ért a támadása.
A hátam a falhoz csattant. Halálosan gyors volt ez a lény, a
teremtményem, ami most ellenem küzdött.
Felemelte a kezet, jelzett. A szemem előtt Káoszlények jelentek
meg - a látomástól megremegtek a csontjaim, jeges szél süvített
keresztül a lelkemen. Csak ekkor fogtam fel igazán, mint tettem.
- ...Látod? - kérdezte. - Ezt a Kaput te nyitottad
meg előttünk. Segíts most, és mi visszaadjuk mindazt,
ami a tiéd.
Egy pillanatra meginogtam. Eszembe jutott, ha segítek neki, talán
megteszi azt, amit felajánlott.
De akkor is örök veszélyt jelentetne. Talán egy rövid időre szövetséget
köthetnénk, de miután megkaptuk amit akartunk, újra egymás torkának
esnénk. És akkor lehet, hogy a sötétség hatalma már jóval nagyobb lesz,
mint most...
Persze, ha a város az enyém...
- Alkut kötünk? - kérdezte metsző hangon.
Az árnyékokra gondoltam, és az Árnyékon túli helyekre...
Lassan felnyúltam és kicsatoltam a sisakon pántját.
A lény mintha megnyugodott volna.
Hirtelen mozdulattal lekaptam fejemről a sisakot. Elhajítottam. Azt
hiszem, Ganelon ekkor húzódott előrébb.
Elrugaszkodtam, megpördültem, és a falhoz csaptam a lény hátát.
- Nem! - üvöltöttem.
Emberszerű kezei a torkomat keresték, de én akkor már keményen
szorítottam a nyakát.
Minden erőmet beleadtam a fojtásba. Azt hiszem, ő is ezt tette.
 Éles, roppanó hangot hallottam. Kíváncsi voltam, melyikünk
nyaka törött el. Az enyém nagyon fájt...

***

Kinyitottam a szemem. Az eget láttam magam fölött. A hátamon

feküdtem egy földre terített pokrócon.
- Attól tartok, élni fog - mondta Ganelon.
Lassan a hang irányába fordítottam a fejemet.
Ganelon a pokróc szélén ült, a kardját keresztbefek-
tette a térdén. Lorraine mellette állt.
- Mi történt? - kérdeztem.
- Győztünk - jelentette Ganelon. - Úgy történt, ahogy előre
megmondtad. Amikor megölted azt a lényt, mindennek vége lett. A
harcosai összerogytak, a bestiák elégtek.
- Helyes.
- Jó ideje itt ücsörgök már, és azon tűnődöm, vajon miért nem
gyűlöllek.
- És? Mire jutottál?
- Semmire. Talán azért nem, mert sokban hasonlítunk egymásra.
Nem tudom.
Rámosolyogtam Lorraine-re.
- Örülök, hogy nem vagy valami jó látnok. A csatának vége, és
még mindig élsz.
- A halál már elindult az útjára - mondta. Nem viszonozta a
mosolyomat.
- Ezt hogy érted?
- Még mindig sokan emlegetik, hogy Lord Corwin hogyan
végeztette ki a nagyapámat... felköttette és felnégyeltette...
nyilvánosan... És miért? Mert ő vezette az uraság ellen lázadók
egyik csapatát!
- Az nem én voltam - feleltem. - Nem én, hanem az egyik
árnyékom.
 Lorraine megrázta a fejét.
- Amberi Corwin, az vagyok, ami vagyok - mondta. Megfordult
és elment.
- Mi volt az a lény? - kérdezte Ganelon, ügyet sem vetve a
nőre. - Mi volt az, amit legyőztél a toronyban?
- Az enyém volt - válaszoltam. - Az egyik lény, amit akkor
eresztettem szabadjára, amikor megátkoztam Ambert. Akkor, dühömben
megnyitottam egy átjárót, és lehetővé tettem az Árnyékon túl létező
dolgoknak, hogy átáramoljanak a valós világba. Azt akartam, hogy az
árnyékokon keresztül a lények eljussanak Amberbe. Itt az átjáró a Kör
volt. Máshol talán más formát öltött. Lezártam a kaput, erre a világra már
nem juthatnak be. Most már biztonságban vagytok tőlük.
- Ezért jöttél ide?
- Nem - mondtam. - Nem egészen. Avalonba tartottam, és az út
mentén rátaláltam Lance-ra. Nem hagyhattam ott, és miután elvittem
az erődödbe, belekeveredtem ebbe az ügybe. Ebbe a szörnyűségbe,
amit én idéztem elő.
- Avalon? Ezek szerint hazudtál, amikor azt mondtad, hogy
Avalon megsemmisült!
Megráztam a fejem.
- Nem egészen. A mi Avalonunknak vége, de az Árnyékban talán
megtalálhatom a hasonmását.
- Vigyél magaddal!
- Elment az eszed?
- Nem. Még egyszer látni akarom a szülőföldemet. Bármilyen
veszélyt vállalok ezért!
- Nem azért megyek oda, hogy letelepedjek - mondtam. -
Fegyvert akarok szerezni egy háborúhoz. Avalonban létezik egy
rózsaszínű por, amit az ékszerésze használnak. Amberben egyszer
meggyújtottam egy csipetnyit... Azért keresem Avalont, hogy ilyen
port sze-
rezzek, és olyan ágyukat készítsek, amelyekkel megostromolhatom
Ambert, és végre megszerezhetem a trónt, ami engem illet.
- És mi van azokkal az Árnyékon túli lényekkel, amikről
beszéltél?
- Azokkal majd később számolok le. Ha vesztek a csatában, akkor
bajlódjon velük a győztes: Eric
- Azt mondtad, Eric megvakíttatott és börtönbe vettetett.
- Így van. De új szemeket növesztettem és megszöktem.
- Démon vagy!
- Ezt már olyan sokszor mondták rám, hogy többé nem tagadom.
- Magaddal viszel?
- Ha tényleg jönni akarsz... De az az Avalon más lesz, mint a te
Avalonod volt.
- Amberbe!
- Te tényleg megőrültél?
- Nem. Már régóta vágyom rá, hogy egy pillantást vessek arra a
mesebeli városra. Miután újra láttam Avalont, valami új dolgot akarok
csinálni. Vagy talán nem voltam jó hadvezér?
- De, az voltál.
- Akkor mondd el, mik azok az ágyuknak nevezett fegyverek, és
én segíteni fogok neked a legnagyobb csatádban. Tudom, már csak
néhány esztendeig maradhat meg az erőm. Ki kell használnom az
időmet. Vigyél magaddal!
- Lehet, hogy a csontjaid - az enyémekkel együtt - ott fognak
porladni Kolvir lábánál
- A halálról beszélsz? A háborúk már csak ilyenek. Vállalom a
veszélyt.
- Ahogy akarod... Jöhetsz.
 - Köszönöm, nagyuram!
Lepihentünk, reggel pedig visszalovagoltunk az Erődbe.
Keresni kezdtem Lorraine-t. Megtudtam, hogy az egyik korábbi
szeretője, egy Melkin nevezetű altiszt társaságában megszökött.
Sajnáltam, hogy nem adott nekem lehetőséget a magyarázkodásra, és
hogy egy szóbeszéd alapján ítél meg. Úgy döntöttem, utánuk eredek.
Felszálltam Csillag nyergébe, és elindultam arra, amerre állítólag
mentek. Tulajdonképpen megértettem Lorraine-t. Az erődben nem úgy
fogadtak, mint megmentőjüket, mint a félelmetes kecskeember
legyőzőjét - az emberek még túlságosan jól emlékeztek a saját világuk
Corwinjára, a démonnak tartott nagyúr tetteire. Azok a férfiak, akikkel
együtt gyakorlatoztam, akikkel együtt harcoltam, az igazság kiderülése
után rettegve néztek rám - vagyis nem néztek, éppen csak rám pillan-
tottak, és máris félve elfordították a fejüket. Ganelon kivételével
mindenki megkönnyebbült, amikor útnak indultam. Ganelon, azt
hiszem, attól tartott, hogy nem fogok visszatérni, és nem tartom be az
ígéretemet. Bizonyára ezért ajánlkozott oly lelkesen, hogy elkísér, ám
Lorraine megkeresése olyan dolog volt, amit egyedül kellett
elvégeznem.
Meglepetten konstatáltam, hogy Lorraine fontos lett a számomra.
Eléggé megbántott azzal, amit tett. Úgy éreztem, tartozott volna
annyival, hogy végighallgat, mielőtt megszökik. Meg akartam
magyarázni neki a helyzetet. Ha ezután is a halandó kapitányt
választja - áldásom rájuk. Ha viszont nem, akkor... Azt szerettem
volna, ha mellettem marad.
Megszerettem Lorraine-t, ezért úgy határoztam, a csodás
Avalon még nyugodtan várhat egy darabig, először ennek az
ügynek járok a végére.
Ahogy végiglovagoltam az úton, madarak daloltak a fejem fölött.
Gyönyörű nap volt, az ég kék, a fák békészölden sorakoztak - a világ
megszabadult a rátelepedett rontástól. A szívemben volt valami kis
örömsarjadvány, hogy legalább egy egészen kis mértékben sikerült
megszüntetnem a rothadást, amit én magam gerjesztettem. A pokolba
is! Több gonoszságot műveltem már, mint a legtöbb ember, de
életem során rám ragadt némi lelkiismeret. Élveztem, amikor jót
tehettem; elégedett voltam, ha lecsillapítottam gonoszság ellen tilta-
kozó lelkemet.
Elhatároztam, ha én leszek Amber ura, többször hallgatok majd a
lelkiismeretemre...
Észak felé tartottam, ismeretlen vidéken haladtam. Az úton tisztán
fel lehetett ismerni a két menekülő nyomait. Egész nap lovagoltam,
egészen sötétedésig. Időnként leszálltam a nyeregből, és
megvizsgáltam a talajt. A végén már alig láttam valamit, így vagy száz
lépésnyire az úttól, egy kis tisztáson letáboroztam éjszakára. A
kecskeemberről álmodtam, és újra átéltem a csatát - biztos azért, mert
még mindig fájt a nyakam.
- ...segíts most, és mi visszaadjuk mindazt, ami a tiéd... Álmomban
újra hallottam a hangját, és átkozódva felriadtam.
Amikor a reggel megvilágította az eget, lóra kaptam és folytattam
az üldözést. Az éjszaka hűvös volt; a fűszálak végén dér csillogott, a
köpenyem, amit takarónak használtam, átnedvesedett a fagyos
harmattól.
Délre a világ egy kicsit felmelegedett. A nyomok frissebbek
lettek. Közeledtem Lorraine-hez és a kapitányához.
Amikor rátaláltam, leugrottam a nyeregből, odafutottam hozzá. Egy
vadrózsa-bokor alatt feküdt. Az ágakon nem volt virág, a tövisek
felhasogatták az arcát és a vál-
 lát. Nem élt. Nem rég halhatott meg, mert a mellén, a pengeütötte
seben még nem alvadt meg a vér, és a teste sem hűlt ki.
A közelben nem találtam köveket, amiket ráhordhattam volna a
tetemére, ezért fogtam Grayswandirt és sírt ástam. A kapitány elrabolta
tőle a karkötőit, gyűrűit, az ékköves fésűit, minden kincsét. Lefogtam a
szemét, ráterítettem a köpenyemet. Remegni kezdett a kezem,
könnyek tolultak a szemembe. Jó darabig mellette maradtam.
Továbblovagoltam. Hamar utolértem a kapitányt. Úgy vágtatott,
mintha az Ördög kergetné. Egyetlen szót sem szóltam hozzá.
Letaszítottam a lováról. Nem vontam ki a kardomat, bár ő rögtön
pengét rántott.
Szétzúzott testét felhajítottam egy tölgyfa ágaira. Amikor
visszanéztem, már rátelepedtek a fekete madarak.
Visszahúztam Lorraine ujjára a gyűrűket, a csuklójára a karkötőket,
aztán behantoltam a sírt.
Egy sírhalom - Lorraine. Sok mindent akart, sok mindent szeretett
volna csinálni, és ez lett belőle.
Így találkoztam és így váltam el a Lorraine nevezetű nőtől a
Lorraine-nek nevezett országban; ilyen szerepet játszott ő az életemben
- Amber egyik hercegének életében, aki előidézte azt a rengeteg
gyötrelmet és ocsmányságot, ami rászakadt erre a világra. Mert én
tehettem mindenről, egyedül én... Tisztában voltam ezzel, és éppen ez
volt az oka annak, hogy ha a „lelkiismeretre gondoltam, lelkem egy
része gúnyosan rám kiáltott:
- Éppen te beszélsz ilyesmiről?
És a gúnynak helye volt, mert miközben döntéseket hoztam,
miközben cselekedtem, a kezem vérszínűvé vált. Része vagyok a
gonosznak, amely azért létezik, hogy szembe szálljon más
gonoszokkal Megölöm a Melkineket, ha találkozom velük, és azon a
Nagy Napon, amely-
ről a próféták beszélnek (de amelynek eljövetelében ők maguk sem
hisznek igazán), azon a napon, amikor a világból kipurgálódik minden
gonoszság, én magam is, miközben átkokat üvöltök, belesüppedek a
sötétségbe. Talán már hamarabb... De bárhogy is lesz, amíg itt vagyok
nem mosom kezeimet, és nem maradok tétlen.
Megfordultam, és visszalovagoltam az Erődbe, Ganelonhoz, aki
majdnem mindent tudott, de semmit sem értett igazán.
 IV.

Lovagoltunk, lovagoltunk a vad, különös utakon, amelyek Avalonba

vezettek. Mentünk, csak haladtunk, Ganelon meg én, átvágva az álom és
rémálom völgyein, a rideg, rézkérgű nap alatt, az alkony forró fehér felhő-
szigetei alatt, míg arany- és gyémántszilánkokká változtak, míg meg nem jelent
a hattyú kecsességével úszó hold. A nappal a tavasz zöldjével lepett meg minket.
Átkeltünk egy hatalmas folyón; az előttünk tornyosuló hegyeket
megfagyasztotta az éjszaka. Akaratom nyilát belelőttem az éjfélbe, tüzet fogott
a fejünk fölött, meteorként utat égetett magának északra. Az egyetlen sárkány,
amellyel találkoztunk szelíd volt, gyorsan elbicegett és elbújt,
százszorszépeket szagolgatott, miközben zihálva-hörögve megpróbált
levegőhöz jutni. Vándormadarak ékei repültek célunk felé; a tavakból
kristállyá változva bukott ki szavaink visszhangja. Lovaglás közben
énekeltem, és egy idő után Ganelon csatlakozott hozzám. Már több mint
egy hete vándoroltunk, és a föld, az ég, a szellők mind azt súgták:
közeledünk Avalonhoz.
 Amikor a nap lecsúszott a hegyek mögé és kihunyt, egy tó
közelében, egy erdőben vertünk tábort. Elindultam a tóhoz, hogy
megfürödjék. Ganelon közben előszedte a csomagokból a holminkat.
A víz hideg volt, de kellemes. Hosszú ideig lubickoltam.
Fürdés közben mintha kiáltásokat hallottam volna, de nem
voltam biztos a dolgomban. Az erdő különösnek tűnt, nem
aggódtam túlságosan, de mindenesetre felöltöztem és visszasiettem a
táborunkba.
Menet közben újra megütötte a fülemet a kiáltozás. Nyüszítés volt,
rimánkodás. Ahogy közelebb kerültem, egyre tisztábban hallottam.
Valakik beszélgettek...
Kiléptem a kis tisztásra. A felszerelésünk szétszórva hevert, a
tábortűz még nem égett.
Ganelon az egyik tölgyfa tövében guggolt. A fáról egy alak lógott
alá.
Fiatal volt, szőke és fehér bőrű. Első pillantásra ennél többet nem
lehetett megállapítani róla. Rájöttem, elég nehéz megfigyelni egy
ember arcát, amikor az illető fejjel lefelé, jó néhány lábnyi
magasságban lóg.
A kezét hátrakötözték, a bokájára hurkolt kötél végét a tölgyfa egyik
alacsony ágán vetették át.
Beszélt - gyors, rövid szavakkal felelgetett Ganelon kérdéseire -, az
arcán veríték és nyál csillogott. Megfeszítette a testét, de hiába, csak
annyit ért el vele, hogy himbálózott egy kicsit. Az arcán horzsolás
volt, az ingén elől vércsöppek.
Megtorpantam, nem akartam közbeavatkozni. Figyeltem őket.
Ganelon ok nélkül biztosan nem akasztotta volna fel oda, ezért nem
sajnáltam meg a fickót. Bármi is volt az, amit Ganelon ki akart szedni
belőle, tudtam, az információ az én számomra is fontos lehet. Az is
érdekelt, mi fog történni, és Ganelon - akit már a szövetségesemnek
tarthattam - meddig lesz hajlandó
 elmenni a kínvallatásban. Nem volt ebben semmi kegyetlenség - pár
percnyi lógás még senkinek sem ártottmeg túlságosan.
Amikor a test himbálózása abbamaradt, Ganelon a kardja
hegyével szelíden, de határozottan megbökte a fickó szegycsontját.
Az eleven inga újra mozgásba lendült, a mellkason ejtett friss
sebből kiserkent a vét. A fiú felkiáltott - ekkor már elég közel értem
hozzájuk, és láttam, a fáról lelógó ember egészen fiatal. Ganelon
szenvtelen arccal állt előtte, és a lengő kölyök torka elé tartotta a
kardját. Az utolsó pillanatban, mielőtt a penge elmetszette és
összezúzta volna a gégét, visszarántotta a kezét.
A fiú vonaglani kezdett, megpróbált kiszabadulni.
- Kérlek, ne...! - rimánkodott.
- A többit is! Halljuk! - utasította Ganelon szigorúan. - Mindent
mondj el!
- Ez minden! - felelte a fiú. - Nem tudok többet!
- Miért nem ?
- Mert továbbmentek! Semmi mást nem láttam!
- Miért nem követted őket?
- Mert nekik volt lovuk, nekem pedig nem.
- Miért nem követted őket gyalogosan?
- Összezavarodtam.
- Összezavarodtál? Féltél! Dezertáltál!
- Nem!
Ganelon előretolta a kardot tartó kezét, de amikor a fiú torka közel
került hozzá, ismét visszarántotta.
- Ne! - visított a kölyök.
Ganelon keze előrelendült.
- Igen, igen! - ordított a fiú. - Féltem! Beismerem, féltem!
- És elmenekültél...
- Igen! Futottam! Meg sem álltam azóta.
 - És semmit sem tudsz arról, hogy mi történt azután?
- Nem.
- Hazudsz.
Ganelon pengéje fenyegetően előrevillant.
- Nem! - jajgatott a fiú. - Kérlek, ne...
Előrébb léptem.
- Ganelon - mondtam.
Ganelon rám nézett, elvigyorodott és leeresztette a kardot. A fiú
megpróbált a szemembe nézni.
- Nicsak, mi ez itt? - kérdeztem.
- Ez? - Ganelon megveregette a fiú combjának belső felét. Olyan
erősen csinálta, hogy a kölyök felkiáltott fájdalmában. - Egy tolvaj.
Egy dezertőr... aki egy felettébb érdekes dologról mesélt.
- Igazán? No, ha így van, akkor vágd le onnan, hadd halljam én is
azt a történetet! - mondtam.
Ganelon megfordult, és egyetlen kardsuhintással elvágta a kötelet.
A fiú lezuhant földre, zokogni kezdett.
- Akkor csíptem fülön, amikor éppen meg akarta dézsmálni a
készleteinket - mesélte Ganelon. - Arra gondoltam, egy kicsit
kifaggathatnánk, talán tud valamit erről a vidékről. Avalonból
érkezett... méghozzá igencsak sietősen.
- Ezt hogy értsem?
- Gyalogos katona volt, és részt vett abban a csatában, amit két
nappal ezelőtt vívtak meg. Vagyis... nem vett részt benne, mert harc
közben inába szállt a bátorsága, és egyszerűen odébbállt.
A fiú kinyitotta a száját, hogy tagadja a vádat, de Ganelon egy
rúgással belefojtotta a szót.
- Hallgass! - kiáltotta. - Most én beszélek! Úgy mon-
dom, ahogy tőle hallottam.
A fiú rákszerű mozgással oldalra kotródott, és tágra meredt,
könyörgő szemekkel nézett rám.
 - Csata? Kik harcoltak? - kérdeztem.
Ganelon zordan elmosolyodott.
- Nagyon ismerősen fog hangozni a történet - mondta. - Avalon
seregei a jelek szerint megvívták annak háborúnak a legnagyobb, és
talán a legutolsó csatáját amit... amit bizonyos nem egészen
természetes lények ellen folytattak.
- Igazán?
A fiúra néztem. Lesütötte a szemét, de mielőtt a pillái lezárultak
láttam, félelem csillog a tekintetében.
- Asszonyok ellen harcoltak - mondta Ganelon. - Pokolbéli
fúriák ellen. Gyönyörű, de hideg asszonyharcosok ellen, akik páncélt
viseltek, fegyvert forgattak. A hajuk hosszú és szőke volt. A szemük
akár a jég. Fehér, tüzet prüszkölő méneken lovagoltak, olyan állatokon,
amelyek emberhússal táplálkoznak. Éjszaka jöttek elő a hegyek közül,
abból a mély repedésből özönlöttek ki, ami évekkel ezelőtt egy
földrengés során keletkezett. Támadtak. A fiatal férfiakat fogságba
ejtették, magukkal vitték. Mindenki mást lemészároltak. Az elraboltak
közül többen újra megjelentek, de akkor már nem valódi emberek,
hanem úrnőik parancsának engedelmeskedő, lélek nélküli katonák
voltak... Ez az egész valahogy nagyon hasonlít arra a jelenségre, amit
mi Kör néven emlegettünk...
- Tehát sokan életben maradtak, miután visszanyerték
szabadságukat - mondtam. - Nem biztos, hogy elvesztették a
lelküket, talán csak amnéziásak voltak. Egyszer én is jártam így...
Különös - folytattam -, hogy az emberek nappal, a lovasok távollétében
nem zárták le azt a bizonyos repedést.
- A dezertőr szerint megpróbálták - állította Ganelon - de a fúriák
minden alkalommal kitörtek, és mindig erősebbek voltak, mint
korábban.
 A fiú hamuszürke arccal bólintott, amikor kérdőn ránéztem.
- A vezérük, akit a kölyök Védelmezőnek nevez, többször is
üldözőbe vette a lényeket - folytatta Ganelon. - Sőt, még ennél is
többet tett: egyszer majdnem egy teljes éjszakát a fúriák vezérével, egy
sápatag, Lintra nevezetű szukával töltött. Talán a bátorságát akarta
fitogtatni, talán a férfiúi hév vett rajta erőt... Nem tudom, de a lényeg:
ezzel sem ért el semmit. A támadások folytatódtak, Lintra csapatai
egyre erősödtek. A Védelmező végül úgy döntött, összeszedi az
embereit, és egy mindent eldöntő csatába vezeti őket. Abban
reménykedett, hogy sikerül legyőzniük a fúriákat. Ez volt az a csata,
amelyből ez a hitvány megszökött - mondta, és a kardja hegyével a
fiúra bökött. - Megszökött, és így nem tudhatjuk, mi történt, ki
győzött.
- Így történt? - kérdeztem a fiútól.
Felemelte a fejét, egy darabig még Ganelon pengéjére meredt,
azután a szemembe nézett és lassan bólintott.
- Érdekes - mondtam Ganelonnak. - Nagyon érde-
kes. Van egy olyan érzésem, hogy a Védelmező népének
ugyanaz a problémája, amire mi nemrég megoldást ta-
láltunk. Kíváncsi lennék, mi lett a csata eredménye.
Ganelon bólintott. Fogást váltott a kardja markolatán.
- Ha most rögtön végeznénk ezzel az átkozottal...
- Várj! Gondolom, azért akart meglopni minket, mert éhes.
- Igen.
- Vedd le a kezéről a kötelet! Megetetjük.
- De hiszen lopni akart tőlünk!
- Mintha egyszer azt mesélted volna, hogy egy alkalommal egy pár
cipőért öltél meg egy embert...
- Ez igaz, de akkor más volt a helyzet.
- Miért?
 - Azért, mert nekem sikerült a dolog.
Felnevettem. Csak kacagtam, nem bírtam abbahagyni. Ganelon
először bosszúsan, majd zavartan nézett rám, de aztán átragadt
rá a jókedvem.
A fiú úgy nézett ránk, mintha eszelősnek tartana minket.
- Jól van - mondta végül Ganelon. - Rendben van. - Lehajolt,
egyetlen mozdulattal megfordította a fiút, és elvágta a vékony
csuklókat egymáshoz szorító kötelet - Gyere, kölyök! - Adok
neked enni. - A poggyászunkból elővett néhány ételes dobozt.
A fiú felállt, lassan Ganelon után bicegett. Amikor a kezébe
került az étel, gyorsan, csámcsogva zabálni kezdett, de közben
egyetlen pillanatra sem vette le a szeméi Ganelonról.
A hallottakból levonhattam néhány következtetést. A
legfontosabb talán az volt, hogy egy háborús vidékei nehezebben
szerezhetem meg azt, amit akartam. Megfogalmazódott bennem
egy nyugtalanító kérdés: vajon még hány helyen keltett zavart az
átkom?
Segítettem Ganelonnak megrakni a tüzet.
- Ez az egész milyen hatással van a terveinkre? - kérdezte.
Mindenképpen tartanom kellett magamat az eredeti
elképzelésemhez. Valószínűnek tűnt, hogy a célomhoz közel eső
valamennyi árnyékon hasonló a helyzet. Megtehetném, hogy egy
olyan hely felé veszem az irányt, amelyen nem mutatkoznak a
pusztulás jelei, de ebben az esetben semmiképpen sem juthattam
volna el oda, ahová akartam. A „tiszta" helyeken nem találhattam
meg azt, amit kerestem. Ha a káosz csahosai mindenhol
felbukkannak, ahol keresztül kell haladnom az Árnyékon, akkor
valami közük lehet a vágyaimhoz. Tudtam, ha ez a helyzet, akkor
előbb-utóbb valamilyen módon el
kell intéznem őket. Ezt nem lehetett elkerülni. Ilyen volt a játék
természete, és egyetlen szóval sem panaszkodhattam, mert én voltam
az, aki megállapította a szabályokat.
- Továbbmegyünk - mondtam. - Ez az a hely, ahol be-
teljesedhetnek a vágyaim.
A fiú felkiáltott, aztán (talán úgy érezte, tartozik nekem azért, mert
nem engedtem, hogy Ganelon lyukakat fúrjon rá a kardjával) így
szólt:
- Ne menj Avalonba, uram! Nincs ott semmi, amit
kívánhatsz. Megölnek, ha odamész!
Elmosolyodtam, és megköszöntem neki a figyelmeztetést.
Ganelon kuncogva rám nézett.
- Vigyük el magunkkal! Hitvány dezertőr... Majd a
vezérei döntenek a sorsáról.
A fiú, amikor ezt meghallotta, hirtelen talpra ugrott és futásnak
eredt
Ganelon nevetve előhúzta a tőrét és felemelte a karját, hogy
elhajítsa. Meglöktem a kezét; a tőr a kiszemelt célponttól távol esett a
földre. A fiú eltűnt a fák között. Ganelon még mindig röhögött.
Felszedte a földről tőrét.
- Hagynod kellett volna, hogy végezzek vele.
- Nem láttam helyénvalónak...
Megvonta a vállát
- Ha ma este visszatér és elmetszi a torkunkat, majd
más lesz a véleményed,
- Nem fog visszajönni. Te is tudod, hogy nem.
Ganelon újra megvonta a vállát. Fogott egy darab sült húst, pengére
tűzte, és nekilátott, hogy felmelegítse a tűz fölött.
- Egy valamit nagyon jól megtanult a háborúskodás
során - mormogta. - Azt, hogy milyen fontos, ha az em-
 ber gyorsan tud futni... Jól van, talán tényleg nem jön vissza, és fel
fogunk ébredni reggel.
Beleharapott a húsba. Olyan jóízűen falatozott, hogy én is kedvet
kaptam az ételhez.
Később felriadtam álmomból. Lidércnyomás gyötört. A fák
lombjai közt felnéztem az égre. Elmém egyik zugában ott motoszkált a
gondolat, hogy a fiúval való találkozásom ómen lehet. Ezen
eltöprengtem, csak jóval később sikerült visszaaludnom.

***

Reggel földet rúgtunk a tábortűz maradványaira, lóra szálltunk és

elindultunk. A délután folyamán feljutottunk a hegyekbe, másnap
pedig keresztülvágtunk rajtuk. Az ösvényen különböző nyomokat
láttunk, a jelek szerint nem sokkal előttünk jó néhányan megfordultak
arrafelé, de senkivel sem futottunk össze.
A következő napon elhaladtunk néhány tanyaház mellett. Nem
álltunk meg. Megtehettem volna, hogy rátérek arra a vad, démonikus
ösvényre, amelyet akkor használtam, amikor száműztem Ganelont, de
tudtam, őt nagyon zavarná a dolog. Különben is gondolkozni
akartam, és a másik úton haladva erre nem lett volna tehetőségem.
A hosszabb úton mentünk, de így is egyre közelebb értünk a
célunkhoz. Egy délután felfedeztem magunk fölött Amber egét.
Csendben megcsodáltam. Olyan volt, mintha Arden erdejében
haladnánk, de ezúttal nem hallottam kürtszót, nem jelent meg sem Julian,
sem Morgenstern, nem vettek üldözőbe a viharcsahos vérebek mint
Ardenben, amikor legutoljára arra jártam. A csendet csak a madarak
csiripelése törte meg, egy mókus makogása, egy róka vakkantgatása,
meg egy vízesés zu-
hogása. Az erdő zöldjéből csak a virágok kék és rózsaszínű
szirompártái villantak elő.
A délutáni szellő szelíd volt és hűs; elandalított, mintha altatódal
lenne, így amikor követve az út kanyarulatát elfordultunk,
készületlenül ért az út melletti friss sírhantok látványa. A hantok
közelében nyomokat fedeztünk fel. Alaposan körülnéztünk, de semmi
olyasmit nem találtunk, ami fontosnak tűnt volna.
Valamivel arrébb elhaladtunk egy ugyanilyen hely mellett. Kicsit
távolabb egy elszenesedett ághalom, egy felperzselt bozót
maradványa feketéllett az út egyik oldalán. Nem messze ettől a helytől
az utat keményre taposták; látszott, hogy errefelé rengeteg ember és
állat haladt el. A levegőben csípős, torokkaparó hamuszag terjengett.
Elhaladtunk egy felvágott hasú, rothadó lótetem mellett; a csontokról
valami már félig lezabálta a húst.
Ezután jó darabig semmi szokatlant nem fedeztünk fel, de Amber
égboltjának látványa ekkor már nem derített jobb kedvre.
A délután lassanként estébe fordult, az erdő pedig észrevehetően
megritkult, amikor Ganelon felfedezte a délkeleten emelkedő
füstoszlopot. Az első oldalösvényen elindultunk abba az irányba.
Nem tudtuk megállapítani, milyen messze éghet a tűz, de abban
biztosak voltunk, hogy a sötétség leszállta előtt már nem érünk
oda.
- A hadseregük.., még nem bontottak volna tábort? - tűnődött
Ganelon.
- Vagy ők azok, vagy a győztes ellenség.
Ganelon megcsóválta a fejét, és kilazította hüvelyéből a kardját.
Szürkületkor vízcsobogás ütötte meg a fülemet. Letértem az
ösvényről. Hamar megtaláltam a forrást. A patak
 vize tiszta volt, még nem veszett ki belőle a hegyek hidege.
Megfürödtem, levágtam a szakállam hosszából, éj kiáztattam a
ruháimból az út porát. Közeledtünk utunk végéhez; azt akartam, hogy a
körülményekhez képest ápolt és tiszta legyek, amikor célba érünk.
Ganelonnak is valami ilyesmi járhatott a fejében, mert a patak fölé
hajolt, vizet fröcskölt az arcába és jó hangosan kifújta az orrát.
A patak partján állva felnéztem az égre. A hold határozott körvonalú
korongnak tűnt, a peremén nyoma sem volt a jól ismert fényködnek.
Még sosem láttam ilyennek. Lélegzetvisszafojtva bámultam. Egy idő
múlva kutatni kezdtem az első csillagok után, és közben vé-
gigpillantottam a felhőkön, a messzi hegyeken, a távolban magasló
fák csúcsán. Ezután újra a holdra néztem. Még mindig tiszta volt a
körvonala.
A látásom olyan, mint régen. Felnevettem. Ganelon furcsállón
nézett rám, egy kicsit távolabb húzódott tőlem, de nem kérdezte
jókedvem okát.
A legszívesebben dalra fakadtam volna, de legyőztem a késztetést és
továbbindultam az ösvényen. Ahogy haladtunk, körülöttünk egyre
sűrűbbek lettek az árnyak, és a fák ágai mögül elő-elővillantak az
első, fürtben fénylő csillagok. Jó mélyen beszívtam az éjszaka illatát,
benntartottam a levegőt, majd lassan kifújtam.
Újra önmagam voltam. Jól éreztem magam.
Ganelon mellém léptetett.
- Biztos, hogy lesznek őrök - mondta halkan.
- Igen. Biztos.
- Nem lenne jobb, ha letérnénk az ösvényről?
- Nem. Inkább nyíltan megyek oda. Az sem érdekel, ha
díszkíséretet kapunk. Semmi rosszat nem tettünk, csupán utazók
vagyunk.
- Meg fogják kérdezni, hová tartunk és miért.
 - Akkor majd azt mondjuk, hogy zsoldosok vagyunk, a fülünkbe
jutott az országban dúló háború híre, és eljöttünk, hogy áruba
bocsássuk a bátorságunkat.
- Jól van. A külsőnk nem hazudtol meg minket. Reméljük, nem
fognak hosszabb ideig foglalkozni velünk.
- Ha nem látnak jól bennünket, akkor nem is tehetnek kárt
bennünk.
- Ez igaz, de mégsem repesek a gondolattól...
A lovak patadobogását hallgattam. Az út nem volt egyenes,
tekergőzött, kanyargott, lejtőssé, majd hirtelen meredeken emelkedővé
változott. Ahogy feljebb jutottunk, az erdő egyre ritkásabb lett.
Felértünk a domb tetejére, egy viszonylag nyílt területre. Előrébb
mentünk egy kicsit, és váratlanul pompás kilátás nyílt a környékre.
Megrántottuk a lovak kantárát - az út egy kanyar után jó tíz-tizenöt
méteres lejtővé változott. A lejtő aljában mérföldnyi széles síkságon
haladt keresztül, majd ismét egy dombos-erdős vidéken futott
tovább. A síkságon tábortüzek égtek, egy helyütt néhány sátor állt.
A közelben lovak legelésztek. A tüzek körül több száz ember hevert
vagy sétálgatott.
Ganelon felsóhajtott.
- Ezek legalább normális embernek tűnnek - mondta.
- Igen.
- És ha normális emberkatonák, akkor néhányuk valószínűleg
most is szemmel tart minket. Ez a terep olyan, hogy ostobaság
lenne őrizetlenül hagyni.
- Így igaz...
A hátunk mögül zajt hallottunk. Meg akartunk fordulni, de egy
hang ránk kiáltott:
- Ne moccanjatok!
Csak a fejemet fordítottam hátra. Négy embert láttam. Ketten
számszeríjat szegeztek ránk, ketten kardot
 tartottak a kezükben. Az egyik kardos két lépéssel köze-
lebb jött hozzánk.
- Szálljatok le a nyeregből! - parancsolta. - Gyerünk!
Lassan!
Engedelmeskedtünk. Feléjük fordultunk. A kezün-
ket távol tartottuk fegyvereinktől.
- Kik vagytok? Honnan jöttök? - kérdezte a kardos férfi.
- Zsoldosok lennénk - feleltem -, és Lorraine-ből jövünk. Hallottunk
az itt folyó harcokról, és el akarunk szegődni valaki mellé. Abba a táborba
indultunk. Gondolom, a tiétek...
- És mi van akkor, ha mi történetesen annak a csapatnak az őrei vagyunk,
amelyik a tábor megtámadására készül?
Megvontam a vállam.
- Ebben az esetben bizonyára hasznát tudnátok ven-
ni két bérharcosnak, nem igaz?
A kardos férfi köpött egyet.
- A Védelmezőnek nincs szüksége ilyen hitványakra! - mondta. -
Melyik irányból érkeztetek?
- Keletről - feleltem.
- Találkoztatok valami... valami akadállyal?
- Nem - feleltem. - Miért? Kellett volna?
- Háát... ezt nem tudhatom biztosan. Tegyétek le a
fegyvereiteket! Leküldelek benneteket a táborba. A ve-
zéreink biztos ki akarnak majd hallgatni titeket. Kíván-
csiak lehetnek arra, hogy mit, milyen szokatlan dolgot
láttatok keleten.
- Semmi szokatlant nem láttunk - állítottam.
- Nem számít. A táborban talán kaptok majd egy kevés élelmet. De
kétlem, hogy a vezéreink igénybe vennék a szolgálataitokat. Gyerünk,
tegyétek le a fegyvereket!
 Miközben leoldottuk a derekunkról kardunkat, a férfi előhívott a
fák közül még két katonát. Rájuk parancsolt, hogy kísérjenek le
bennünket a táborba. Gyalogosan, a lovainkat kantárszáron vezetve
kellett mennünk. A két férfi összeszedte a fegyvereinket, és már
éppen indulni akartunk, amikor a vezetőjük ránk kiáltott.
- Várjatok csak!
Feléje fordultam.
- Te! Mi a neved? - kérdezte tőlem.
- Corey - feleltem.
- Ne mozdulj!
Közelebb jött, egészen közel. Jó tíz másodpercig a szemembe
bámult.
- Valami baj van talán? - érdeklődtem.
Válasz helyett az övén függő erszénybe kotort, és elővett egy
maréknyi érmét. A szeme elé tartotta a kezét.
- A pokolba! Túl sötét van itt - mondta. - Ej, de nem gyújthatunk
világosságot.
- Világosságot? Minek? - kérdeztem.
- Nem mintha túl fontos lenne, de... de valahogy ismerősnek
tűnsz. Azt is tudom, hol láttalak már. Arra az emberre hasonlítasz,
akinek a képe a régi pénzeken díszeleg. Még mindig forgalomban van
pár ilyen érme.
- Tényleg hasonlít rá? - kérdezte a közelebb álló számszeríjas.
Leeresztette a fegyverét és közelebb jött. Néhány lépésnyi távolságban
megállt, és hunyorogva vizsgálgatni kezdte az arcomat.
- Igen - mondtam. - Hasonlítok rá.
- Honnan tudod, kire gondolunk?
- Nem tudom pontosan, de valamelyik régi nagy királyra. Jóval a
születésem előtt uralkodott. Nem emlékszem a nevére.
 - Én sem. Nos... - A kardos férfi megvonta a vállát. -
Nem érdekes. Gyerünk Corey, induljatok! Ha őszintén
válaszoltok a kérdésekre, nem esik bántódásotok.
Elfordultam, és ott hagytam az őröket a holdfényben. A kardos
fickó a fejét vakargatva nézett utánam.
Kísérőink nem voltak beszédesek, de ez nem sokat számított.
Sőt, inkább még jó is volt.
Ahogy lementünk a dombtetőről, egész végig a fiú történetén
gondolkoztam, meg azon, hogyan lehetne megoldani a problémát.
Az általam keresett világ fizikai másába kerültem, és ennek
megfelelően kellett cselekednem.
A táborból érkező szagegyveleg kellemes volt: emberek és
állatok testének kipárolgása, az égő fa füstje, a sülő hús, a bőr és az
olaj illata keveredett össze. A tüzek mellett heverésző és ücsörgő
férfiak békésen beszélgettek, a fegyvereiket tisztogatták, a
felszerelésüket javítgatták, ettek, játszottak, aludtak, iszogattak,
vagy műiket figyeltek, ahogy kísérőinkkel átvágtunk közöttük, és
átvonultunk a tábor közepén álló három kopottas sátor irányába.
Úgy éreztem, mintha csendburok venne körül, mert amerre
elhaladtunk, minden beszélgetés abbamaradt.
A három sátor közül a közepes méretű előtt álltunk meg. Egyik
kísérőnk szót váltott az előtte járkáló őrrel. A férfi többször
megrázta a fejét, és a legnagyobb sátor felé mutatott. A beszélgetés
eltartott néhány percig. Amikor végre befejeződött, kísérőnk
megfordult, és mondott valamit a társának, aki nem mozdult el
mellőlünk. Végül az egyikük elém lépett, a másikuk pedig magához
hívott egy embert a legközelebbi tábortűz mellől.
- A tisztek most mind a Védelmező sátrában vannak
- mondta. - Tanácskoznak. Kipányvázzuk a lovaitokat,
hadd legelésszenek. Vegyétek le a hátukról a holmito-
 kat! Mindjárt jön valaki, aki elvezeti őket. Itt kell megvárnotok a
kapitányt.
Bólintottam. Leszedtük a lovakról poggyászunkat.
Megveregettem Csillag nyakát, és szótlanul végignéztem, ahogy a
hozzánk lépő bicegős, alacsony férfi Tűzsárkánnyal, Ganelon hátasával
együtt átvezeti a többi lóhoz.
Leültünk a holminkra és vártunk. Az egyik őr hozott nekünk egy
kevés forró teát. Dohánnyal kínáltam, elfogadta, majd a társával
együtt a hátunk mögé húzódott.
A teát kortyolgatva a nagy sátrat figyeltem, és Amberre, a
brüsszeli Rue de Char et Pain-on lévő night clubra, meg arra az
árnyék-Földre gondoltam, ahol oly hosszú ideig éltem.
Elhatároztam: amint sikerül összeszednem a szükséges mennyiségű
drágakövet és ékszert, azonnal visszatérek Brüsszelbe, és
megpróbálok alkut kötni a Gun Borse fegyverkereskedőivel. Tisztá-
ban voltam vele, hogy furcsának fogják tartani a kérésemet, és nem
juthatok hozzá olcsón ahhoz, amit akarok. A rendelésemet teljesítő
muníciógyártóknak be kell szerezniük néhány egészen különleges
gépet ahhoz, hogy elkészíthessék azt, amire szükségem van. A Föl-
dön - hála az ottani katonai hátteremnek - az Inter-armcón kívül
több fegyverkereskedőt ismertem. Úgy becsültem, csupán néhány
hónap kell majd ahhoz, hogy mindent megkapjak, amit akarok.
Belemerültem a tervem részleteibe. Az idő gyorsan, szinte
észrevétlenül telt. Jó másfél órával később az árnyak megmozdultak
a legnagyobb sátorban. Néhány perccel később félrecsapódott a
bejáratot takaró függöny, férfiak léptek ki a szabadba. Lassan
lépkedtek, beszélgettek, némelyikük vissza-visszanézett a sátorba.
A két legutolsó férfi megállt a bejáratban, az odabent maradó
emberrel társalogtak. A többiek átvonultak a másik két sátorhoz.
 A két legutoljára maradt férfi kijjebb húzódott. Még mindig a
sátor felé fordulva álltak. Hallottam a hangjukat, de nem értettem a
szavaikat. Ahogy távolabb lépted a sátorból, követte őket az, akivel
beszélgettek. Megpillantottam. A fény hátulról világította meg, így
nem vehettem ki a vonásait, ráadásul a két tiszt is útban volt,
Annyit láttam csak, hogy az illető vékony és nagyon magas.
Kísérőink - vagyis inkább őreink - nem jöttek oda hozzánk, nem
is mozdultak meg. Ebből arra következtettem, hogy a sátor előtt
beszélgető két tiszt közül az egyik az a kapitány, akit korábban
említettek. A három férfit figyeltem; szerettem volna, ha közelebb
kerülnek hozzám, és jobban szemügyre vehetem őket.
Egy idő múlva végre megtették. A két tiszt nem mozdult ugyan,
ám a magas, vékony férfi előrébb lépett.
Először arra gondoltam, csak a fényfoltok és az árnyak űznek
tréfát velem, de aztán... A magas férfi még előrébb lépett, és egy
pillanatra tisztán láthattam. A jobb karja könyéktől lefelé hiányzott. A
csonkot olyan vastag kötés takarta, hogy rögtön tudtam, a sérülés
egészen friss lehet.
Jókora bal keze előremozdult, lefordított tenyérrel széles,
hessentő mozdulatot tett. Ugyanebben a pillanatban a csonkolt
jobb kar is oldalra lendült, és... és megmoccant egy emlék az
agyam hátuljában. A férfi haja hosszú volt, egyenes szálú és barna.
Az állkapcsa szögletesnek tűnt, és...
Eltávolodott a sátortól. A szél belekapott köpenyébe, a jobb
oldalára csapta. Láttam, az inge sárga, a nadrágja barna. A férfi a
bal kezével - természetellenese gyors mozdulattal - csonkolt
karja fölé rántotta a narancsvörös köpenyt.
Gyorsan felálltam. A férfi feje felém fordult.
 Találkozott a pillantásunk. Néhány szívdobbanásnyi ideig
egyikünk sem mozdult.
A két tiszt megfordult. Rám bámultak. A mögöttük álló, csonka
karú férfi félretolta őket maga elől, és elindult felém. Hallottam,
ahogy Ganelon mormogva talpra ugrik. Az őreink is meglepődtek.
A férfi néhány lépésnyire tőlem megállt, és végigmért
mogyoróbarna szemével Ritkán mosolygott, de ekkor megjelent az
ajkán valami vigyorféle.
- Gyere velem! - szólt. Megfordult és elindult vissza,
a sátra felé.
Követtem. Nem vittem magammal a holmimat. Ganelon
utánam jött.
A férfi egy pillantással elbocsátotta a két tisztet, megállt a sátor
bejáratában, és intett, lépjünk be. Utánunk jött, a függöny lehullott
mögötte. Gyorsan körülnéztem. Egy priccs, egy kis asztal, padok,
fegyverek, egy utazóláda. Az asztalon olajlámpás állt, körülötte köny-
vek, térképek, egy üveg és néhány pohár. Az utazóláda tetején egy
másik lámpa világlott.
A férfi megfogta a kezem és újra elmosolyodott.
- Corwin! - kiáltott- - Még élsz!
- Benedict! - mosolyogtam. - Még lélegzel! Pokolian hosszú idő
telt el azóta, hogy láttalak.
- Igen… A barátod kicsoda?
- Ganelonnak hívják,
- Ganelon - mondta Benedict. Odabólintott a kísérőmnek, de
vele nem fogott kezet.
Benedict az asztalhoz ment és három pohárba bort töltött. Az
egyiket nekem adta, a másikat Ganelonnak. A harmadikat ő emelte
fel.
- Egészségedre, fivérem!
- A tiédre.
Ittunk.
 - Üljetek le! - szólt Benedict. A legközelebb álló pad-
ra mutatott. Ő maga az asztal mögött telepedett le. - Le-
gyetek üdvözölve Avalonban!
- Köszönöm... Védelmező.
Elfintorodott.
- Nem jogtalanul viselem e címet - mondta tompa hangon.
Firtatóan az arcomba nézett. - Kíváncsi lennék, ezt az előző
Védelmező is elmondhatta-e magáról.
- Ő nem egészen ezen a helyen ténykedett - feleltem -, de azt
hiszem, igen. Elmondhatta magáról.
Benedict megvonta a vállát.
- Mindegy - mondta. - Hagyjuk ezt. Merre jártál?
Mit csináltál? Miért jöttél ide? Beszélj magadról! Rég
nem találkoztunk.
Bólintottam. Sajnos a családi etikett szabályai és az erőviszonyok
is azt követelték, hogy válaszoljak a kérdéseire, mielőtt feltenném neki
az enyéimet. A bátyám volt, és akaratlanul bár, de behatoltam a
felségterületére. Nem voltam abban a helyzetben, hogy megtagadjam
tőle a válaszadást, és kiszedjem belőle mindazt, amire kíváncsi
voltam, és nem is akartam szembeszegülni vele. Azon rokonaim közé
tartozott - kevesen akadtak ilyenek -, akiket tiszteltem, sőt:
szerettem.
Az oldalamat azonban majd kifúrta a kíváncsiság. Tényleg nagyon
hosszú ideje nem találkoztam vele.
Persze azt is el kellett döntenem, mennyit mondjak el neki a
történtekből. Fogalmam sem volt arról, hogy kinek az oldalán áll, nem
szerettem volna merő véletlenségből vagy tudatlanságból valami
olyasmivel előhozakodni, ami zavarhatja, esetleg felbosszanthatja.
Mindenképpen meg akartam tudni, miért hagyta el Ambert, így
muszáj volt óvatosnak lennem.
- Hol is kezdjem...? - próbáltam húzni az időt.
- Talán az elején - mondta.
 - Háát... ennek az ügynek több eleje is van - feleltem.
- Elég bonyolult a dolog. Azt hiszem, az lesz a legjobb,
ha egészen a legutóbbi találkozásunkig visszamegyek.
Ittam egy korty bort.
- Igen - mondtam valamivel határozottabban. - Így lesz a
legegyszerűbb. Bár az igazat megvallva, nekem is csak nemrég sikerült
visszaemlékeznem a történtekre,
- Néhány évvel Ghenesh Holdlovasainak veresége és a te
távozásod után Eric és én komolyan összetűztünk - kezdtem. - Igen... A
trónon vesztünk össze, azon, hogy ki örökölje meg. Apánk nem volt
hajlandó megnevezni az utódját. A vita szokás szerint azon robbant ki
közöttünk, hogy melyikünknek van több joga az örökséghez. Eric és te
is idősebbek vagytok nálam, de mivel Clymnea halála után Faiella volt
apánk asszonya... Az a Faiella, akit Erickel anyánknak nevezünk...
- Elég ebből! - Benedict olyan keményen csapott le az asztalra,
hogy megrepedt.
A lámpa megbillent, de valamilyen csoda folytán nem dőlt fel. A
sátor bejáratát eltakaró függöny félrelibbent, egy aggodalmas őr dugta
be a fejét. Benedict rámeresztette a szemét. A katona sietve, riadtan
visszahúzódott.
- Nem akarok hallani sem a családi viszályokról, sem erről az egész,
testvérekhez nem illő perpatvarról - szólt Benedict valamivel
halkabban. - Éppen ezek az ocsmányságok késztettek arra, hogy
önkéntes száműzetésbe vonuljak. Folytasd a történetedet, de kímélj
meg az ilyen kiegészítésektől, ha egy mód van rá!
- Jól van... - Zavartan köhintettem egyet. - Ahogy mondtam,
összekaptunk Erickel. Elég komoly veszekedés volt, ami... ami egy
este aztán verekedéssé fajult. Megvívtunk egymással.
- Párbajoztatok?
 - Ó, nem, nem nevezném párbajnak... Inkább mond-
juk úgy, hogy egyszerre döntöttük el, megöljük a mási-
kat. Már jó ideje harcoltunk, amikor Eric fölébem kere-
kedett, és félreállított az útból... Bocsáss meg, most egy
kicsit előre kell ugornom az időben. Tudnod kell: mind-
erre csak úgy öt évvel ezelőtt sikerült visszaemlékeznem.
Benedict úgy bólintott, mintha mindent értene.
- Nos, ezután nem tudom mi történt - folytattam. - Elvesztettem az
eszméletemet. Eric végül mégsem ölt meg. Amikor magamhoz tértem
az egyik árnyék-Földön, egy Londonnak nevezett városban találtam
magam. Felépültem, de semmire sem emlékeztem. Évszázadokon át
éltem abban az árnyékvilágban. Megpróbáltam kinyomozni, ki vagyok
valójában, de hiába erőlködtem. Bejártam a világot, időnként részt
vettem egy-egy hadjáratban. Egyetemeken tanultam, beszéltem az
árnyék-Föld legbölcsebb embereivel, konzultáltam a leghíresebb
orvosokkal, de sehol sem leltem meg a kulcsot, ami kinyitotta volna a
múltamat lezáró kaput. Abban biztos voltam, hogy nem olyan vagyok,
mint a többi ember. Ennek a ténynek az elleplezése rengeteg fáradsággal
járt. Dühösen éltem... Igen, dühös voltam, mert mindent megkaphattam
amit akartam, kivéve azt az egy dolgot, amire a legjobban vágytam: az
emlékeimet. A múltamat nem szerezhettem vissza.
- Teltek az évek, de ez a düh és ez a vágy nem szűnt. Aztán...
balesetet szenvedtem. A koponyám megrepedt, több helyütt betört. Ez a
sérülés elindított bennem egy változási folyamatot, amelynek
köszönhetően visszatért néhány emlékem. Ez körülbelül öt évvel ezelőtt
történt. A legironikusabb az, hogy jó okom van feltételezni, éppen Eric
állt annak a bizonyos balesetnek a hátterében. A jelek arra vallanak,
hogy Flóra egész végig azon árnyék-Földön élt, és szemmel tartott.
 - Hogy visszatérjek az összecsapásunkra: Eric a halálomat kívánta, de
az utolsó pillanatban meggondolta magát, és mégsem ölt meg.
Valószínűleg nem akarta, hogy egyértelmű legyen: ő követte el a
gyilkosságot. Ezért aztán inkább átküldött az Árnyékon, egy olyan
helyre, ahol minden valószínűség szerint nem maradhattam sokáig
életben... Szinte biztos, hogy ezután visszatért, és előadta a meséjét,
miszerint veszekedtünk és én dühömben ellovagoltam. Ja, azt még nem
is mondtam, hogy azon a bizonyos napon Arden Erdejében vadásztunk.
Kettesben...
- Különös - szólt közbe Benedict. - Ellenfelek voltatok, és mégis
együtt indultatok vadászni? Ilyen körülmények között?
Belekortyoltam a boromba és elmosolyodtam.
- A helyzet sokkal feszültebb volt annál, ahogy elmondtam, de... mégis
mindketten örültünk a lehetőségnek, hogy együtt vadászhatunk. Csak
mi ketten, ő meg én.
- Értem - mondta Benedict. - Szóval abban reménykedtetek, hogy
esetleg sikerül kibékülnötök.
- Hát, ezt így azért nem lehet kijelenteni - feleltem. - Kibékülés?
Nem, azt hiszem, ilyen messzire azért nem mentem volna el. Persze,
így utólag mindent másképp lát az ember. Mindenki változik. Hogy
akkor kibékültem volna vele...? Lehetséges, de sokkal valószínűbb,
hogy inkább valami olyasmit tettem volna, amit ő tett velem. Nem
tudom...
Benedict bólintott. Újra keresztülcikázott rajtam az Eric iránti düh,
de hamar eltűnt.
- Nos, nem tudom, miért egyeztem bele, hogy együtt
menjünk vadászni - folytattam -, de most már mindegy
is. Azt hiszem, Eric, miután átküldött az árnyék-
Földre, szemmel tartott. Valószínűleg csalódott volt
amikor látta, hogy életben maradtam, de közben azért a
 lelke mélyén örült is, hogy nem esett bajom. Furcsa, igaz? De hát
attól, hogy ellenfelek voltunk, még testvérek maradtunk... Úgy intézte,
hogy Flora szemmel tarthasson. Elérte a célját, félreállított az útból,
méghozzá úgy, hogy nem tapadt vér a kezéhez. Megnyugodhatott.
Ezután apánk lemondott a trónjáról és eltűnt... anélkül hogy
megoldotta volna az öröklés problémáját.
- A pokolba! Nem ez történt! - kiáltott fel Benedict. - Nem
mondott le a trónról. Egyszerűen csak eltűnt. Egy reggel nem volt a
szobájában. Az ágyán látszott, nem aludt benne az éjszaka. Nem
hagyott hátra üzenetet. Este még megfigyelték, ahogy visszavonul,
ahogy belép a szobájába, de azt már senki sem látta, hogy kijön
onnan. Jó darabig ebben sem találtak semmi különöset. Először
mindenki arra gondolt, hogy átruccant az Árnyékba, esetleg új asszonyt
keres magának. Jó darab időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ki merjék
mondani: apánk gonosz játékot űz velünk, egyszerűen odébbállt, és
már nem is fog visszatérni.
- Erről nem tudtam - mondtam. - A te hírforrásaid megbízhatóbbak
lehetnek, mint az enyémek.
Benedict bólintott, egyetlen szóval sem magyarázkodott, én meg
eltöprengtem, vajon milyen szálak fűzhetik Amberhez. Semmit sem
tudtam róla; még az is elképzelhető volt, hogy Eric pártján áll.
- Mikor jártál odahaza? - kérdeztem.
- Úgy húsz évvel ezelőtt - válaszolta. - De tartom a kapcsolatot.
Ennyi. Azt már nem volt hajlandó kinyögni, hogy kivel tartja a
kapcsolatot. Kérdések kavarogtak a fejemben. Vajon ezt most csak
sima tényközlésnek szánta? Esetleg fenyegetésnek? Vagy talán
flgyelmeztetésnek? Természetesen neki is birtokában volt egy
kártyapakli… Képzeletben magam elé terítettem a lapokat. Random
senkivel és semmivel sem foglalkozott. Brand már jó ideje eltűnt;
bizonyos jelekből arra következtethettem, hogy él, valami
kellemetlen helyen börtönbe vetették. Ő nem volt abban a
helyzetben, hogy bárkinek jelentéseket küldhetett volna az amberi
eseményekről. Flora nem lehetett Benedict kapcsolata, mert egészen
mostanáig amolyan száműzetésfélében volt, és az Árnyékban élt.
Llewella? Ő Rebmában lakott, ahogy Deirdre is. Ami Deirdrét illeti,
amikor legutoljára találkoztam vele, kegyvesztettnek számított
Amberben. Fiona? Julián szerint Fiona „valahol délen" tartózkodott,
nem tudta pontosan, hol. Kik maradnak ezek után?
Maga Eric, Julian, Gérard és Caine. Ericet kihúzhatjuk a listáról. Ő
senkinek sem hozná tudomására az apánk eltűnésével kapcsolatos
részleteket; ő nem akarhatja, hogy bárki olyan következtetéseket vonjon
le a tényekből, amilyeneket Benedict levont. Julian? Ő Ericet
támogatta, de neki is megvoltak a maga személyes ambíciói. Csak
akkor továbbítana információkat, ha haszna származhat a dologból.
Ugyanez érvényes Caine-re. Ami Gérardot illeti... Én mindig úgy
láttam, őt jobban érdekli Amber jóléte, mint az, hogy ki ül a trónon.
Nem kedvelte túlságosan Ericet, sőt, egyszer arra is hajlandó volt, hogy
szembeforduljon vele, és segítsen Bleysnek vagy nekem. Ő, ha
megtudná, hogy Benedict érdeklődik az események iránt, rögtön arra
gondolna: felbukkant egy újabb trónkövetelő, aki megzavarhatja a
birodalom ügyeit.
Ki lehetett Benedict informátora?
Julian? Gérard? Caine? Hármójuk közül az egyik.
Julian gyűlölt engem, Caine nem rajongott értem, de nem is utált,
Gérarddal pedig akadt egynéhány közös, kellemes gyermekkori
emlékünk...
 Nagyon gyorsan rá kellett jönnöm, hogy melyikük segít Benedictnek.
Tőle természetesen nem kérdezhettem meg a dolgot - amíg semmit sem
tud a szándékaimról, úgysem adott volna választ. Azzal, hogy
összeköttetésben áll Amberrel, éppen annyit árthatott, mint használhatott
nekem. Tudtam, a személyes tervei és az én céljaim határozzák meg,
hogy ellenem fordul vagy mellém áll.
A birodalommal való kapcsolata ugyanúgy lehetett számára kard,
mint pajzs. Egy kicsit bántott, hogy ilyen nyíltan, és ilyen hamar a
tudomásomra hozta a dolgot. Sietett tiszta vizet önteni a pohárba,
felkínálta a segítségét, de ugyanakkor megfenyegetett.
Megfenyegetett... Engem, aki soha semmivel sem ártottam neki!
Abnormális feszültségét és óvatosságát betudtam a sérülésének, de
azért rosszul esett, hogy ennyi év után így viselkedett velem. Az ember
mást várna el a testvérétől.
- Érdekes - mondtam, miközben meglötyögtettem poharamban a
bort, - Ha erről az oldalról nézzük a történteket, akkor úgy tűnik,
mindenki túl korán cselekedett. Korán és elhamarkodottan.
- Nem mindenki...
Éreztem, elvörösödik az arcom.
- Elnézést...
Biccentett.
- Folytasd, kérlek!
- Folytassam? Hiszen mindez csak feltételezés! -
mondtam. - De jól van, legyen ahogy akarod. Amikor
Eric úgy látta, a trón már éppen elég régóta üres, és el-
érkezett az idő, hogy megtegye a maga lépéseit... Nos,
ekkor úgy érezhette, nem elég, hogy amnéziás vagyok,
az lesz a legjobb, ha meghalok. Megrendezett nekem
egy balesetet azon az árnyék-Földön. Egy balesetet,
aminek végzetesnek kellett volna lennie. Nem lett az.
 - Honnan tudod, hogy tényleg ez történt? Valóban csak találgatsz?
- Flóra, amikor később kifaggattam, elárult egyet s mást. Például
azt, hogy neki milyen szerepe van az ügyben.
- Nagyon érdekes. Folytasd!
- Szóval, kaptam egy ütést a fejemre. Ez valami olyasmit tett velem,
amit még maga Sigmund Freud sem volt képes elérni nálam. - Az
emlékeim visszatértek, egyre erősebbek lettek. Különösen azután,
hogy találkoztam Florával, meg egy rakás olyan dologgal, ami
segítette a memóriám feltámadását. Sikerült elhitetnem Florával, hogy
mindenre emlékszem, ezért nyíltan beszélt mindenről és
mindenkiről. Ekkor váratlanul felbukkant Random. Éppen menekült
valami elől...
- Menekült? Mitől? Miért?
- Különös, Árnyékon kívüli lények üldözték. Sosem tudtam meg,
hogy miért.
- Érdekes - mondta Benedict.
Tényleg érdekes volt. A cellámban sokszor visszagondoltam erre a
részletre. Eltöprengtem, mi lehetett az oka, hogy a fúriák által üldözött
Random hirtelen színre lépett. Attól a pillanattól kezdve, hogy
megjelent, egészen addig, míg elváltunk, folyamatos veszélyben
voltunk. Akkor éppen elég gondom volt, a saját problémáimmal
foglalkoztam, eszembe sem jutott kikérdezni, miért jelent meg ilyen
váratlanul. Én nem faggattam, ő pedig nem mondta magától,
Természetesen már akkor megfordult a fejemben a kérdés, de azt
hittem, a válasz is azok közé az emlékek közé tartozik, amik még nem
bukkantak felszínre az amnéziám mocsarából. Az események csak
később kapcsolódtak össze, de akkor én már a cellámban voltam,
 Érdekes, hogy Random megjelent? Igen, valóban az
volt. És zavaró is.
- Randomot sikerült átejtenem - folytattam. - Elhi-
tettem vele, hogy a trónt próbálom megszerezni, pedig
akkor még csupán arra vágytam, hogy visszakapjam az
emlékeimet. Megígérte, segít visszajutnom Amberbe.
Sikerült is visszavinnie. Vagyis... majdnem sikerült - ja-
vítottam ki magam. - Eljutottunk Rebmába. Amikor
megérkeztünk, már bevallottam Randomnak az igazsá-
got. Azt javasolta, menjek végig a Sablonon, mert így
minden emlékem vissza fog térni, és újra az lehetek, aki
vagyok. A lehetőség ott volt, én pedig kihasználtam.
Helyesen tettem. A Sablon erejének segítségével át-
küldtem magam Amberbe.
Benedict elmosolyodott.
- Azt hiszem, Random nem repesett az örömtől, amikor
Rebmába mentetek - mondta.
- Hát... nem igazán - feleltem -, de elfogadta Moire ítéletét, és
feleségül vette azt a nőt, akit kiválasztottak számára. Egy Vialle
nevezetű vak leányt. Legalább egy évig ott maradt vele. Magára
hagytam, és később rájöttem, helyesen tettem. Ja, Deirdre is
velünk volt. Útközben találkoztunk, Amberből menekült.
Hármasban mentünk le Rebmába, és ő is ott maradt.
Megittam a boromat. Benedict egy biccentéssel jelezte, töltsek
magamnak. A palack már majdnem üres volt, ezért a fivérem felállt,
kivett a ládájából egy másikat Teletöltöttük a poharakat. Ittam egy
jó hosszú kortyot Ez a bor jobb volt, mint az előző adag - Benedict
bizonyára nevesebb eseményekre tartogatta.
- A palotába érve - folytattam - átmentem a könyv-
tárba, ahol szereztem egy pakli Tarot-t. Ez volt a fő oka,
hogy el akartam jutni Amberbe. Mármint a kártya…
Mielőtt bármi lényegeset tehettem volna, összetalálkoz-
 tam Erickel. Összecsaptunk. Ott, a könyvtárban. Sikerül
megsebesítenem, és... és már majdnem megöltem amikor
megérkezett az erősítés. Menekülnöm kellett. Ezután kapcsolatba
léptem Bleysszel, aki segített átjutnom az Árnyékba, hozzá. Ami ezután
történt, arról már bizonyára értesültél a... forrásodból. Bleys és én
egyesítettük erőinket, és megtámadtuk Ambert. Kudarcot vallottunk-
Bleys leesett a Kolvir tetejéről. Odadobtam neki a kártyapaklimat.
Elkapta. Úgy tudom, a testét nem találták meg, de... nagyon
magasról esett le, és éppen dagály volt. Nem tudom, hogy meghalt-e
azon a napon, vagy sem.
- Ezt én sem tudom - mondta Benedict.
- Ezután börtönbe kerültem, Ericet pedig megkoronázták.
Rákényszerítettek, hogy segédkezzek neki. Ahogy a korona a
kezembe került, a fejemre tettem, de az a fattyú visszaszerezte, és
megkoronázta magát. Ezután megvakíttatott, és visszavitetett a
tömlöcbe.
Benedict előrehajolt, megvizsgálta az arcomat.
- Igen - mondta. - Erről hallottam. Hogyan történt?
- Izzó vassal - válaszoltam, és önkéntelenül megremegtem, amikor
eszembe jutott a fájdalom. A legszívesebben a szememhez nyúltam
volna, de sikerült uralkodnom magamon. - A kínzás közepe táján
elvesztettem az eszméletemet.
- Az a vas… hozzáért a szemgolyódhoz?
- Igen - feleltem. - Azt hiszem, igen.
- És mennyi ideig tartott a regeneráció?
- Majdnem négy év múlt el, míg visszatért a látásom - meséltem -,
de tulajdonképpen csak mostanában kezd olyan lenni, mint régen volt.
Ha mindent összeszámolunk... öt évig tartott a dolog.
Benedict hátradőlt, felsóhajtott, és halványan elmosolyodott.
 - Jól van - mondta. - Most adtál egy kis reményt. Közülünk már
többen elvesztették valamelyik testrészüket, és szintén átestek a
regeneráción, de én sosem sérültem meg komolyabban... Egészen
mostanáig.
- Hallottam a sebesüléseidről - mondtam. - Elvesztettél már
néhány ujjat, lábujjat és fülcimpát, csupa lényegtelen dolgot. Ez a kar...
ez most tényleg komoly. De szerintem ez is helyre fog jönni. Persze,
idő kell hozzá.
- Még jó, hogy mindkét kezed egyformán ügyes volt
- tettem hozzá.
Benedict mosolya újra felvillant, majd elenyészett. Ivott a borából.
Lerítt róla, még mindig nem készült fel arra, hogy elmondja, mi
történt vele.
Én is belekortyoltam a boromba. Nem akartam beszélni neki
Dworkinról - ez volt az adum, amit még kézben szerettem volna
tartani. Egyikünk sem tudta, hogy a fickó mire képes, és minden
bizonnyal őrült volt. Még apa is félt tőle, be is záratta. Mit is
mondott a cellában? Azt, hogy apa azután záratta be, hogy bevallotta:
felfedezte, hogyan lehetne elpusztítani Ambert. Ha ez nem csupán
egy eszelős alaptalan hencegése volt, és valóban okot adott rá, hogy
börtönbe vessék, akkor apa sokkal nagylelkűbben bánt vele, mint
én tettem volna. Az az ember, amíg élt, komoly veszélyt jelenthetett.
Másrészt viszont apa megpróbálta kigyógyítani. Dworkin beszélt
néhány orvossal, de végül mindegyiket elriasztotta vagy megölte.
Egyszerűen ellenük fordította a hatalmát. Az emlékeim
többségében Dworkin bölcs, kedves öregemberként bukkant fel, aki
hű apához és a családunk valamennyi tagjához. Igen, tényleg nehéz
lett volna kivégeztetni, ha szikrányi remény volt a gyógyulására.
Szökésbiztos cellába zárták, ám amikor egy nap unatkozni
kezdett, egyszerűen kisétált onnan. Amberben senki sem tudott
keresztülmenni az Árnyé-
kon, mert itt nem létezett az Árnyék. Dworkin valami olyasmit tett, amit
nem értettem, valami olyasmit, aminek köze volt a Tarot nagy
árkánumában rejlő hatalomhoz. Egyszerűen kisétált a cellájából és átjött
hozzám. Mielőtt visszatért volna sikerült rávennem, hogy készítsen
számomra egy olyan kijáratot, amilyet ő használt - egy kijáratot, amelyen
keresztül teleportálódhatok a cabrai világítótoronyhoz. A trükk bejött, és
így elindulhattam azon a hosszú úton, amelynek egyik állomása Lorraine
volt. Dworkin különben talán azóta is észrevétlenül sétálgat. A családom
tagjai mindig birtokában voltak néhány különleges képességnek, de
Dworkin volt az, aki a Sablon és a Tarot segítségével elemezte,
rendszerezte és alkalmazhatóvá tette ezeket. Többször is megpróbálta
elmagyarázni a lényeget, de legtöbbünk számára az egész szörnyen elvont
és unalmas volt. Eléggé szabálytisztelő család a mienk... Brand volt az
egyetlen, aki némi érdeklődést mutatott a téma iránt. Ő, meg Fiona, Igen,
erről majdnem megfeledkeztem. Fiona időnként figyelmesen hallgatta
Dworkin magyarázatait. Meg apa is. Apa rengeteg olyan dolgot tudott,
amiről sosem beszélt. Sosem volt túl sok ideje ránk, és valójában
alig ismertük. Elképzelhető, hogy ő is olyan jól értette ezeket a misztikus
dolgokat, mint Dworkin. A fő különbség kettejük között az volt, hogy
másképpen alkalmazták a tudásukat. Dworkin művész volt, apa pedig...
nem tudom micsoda. Nem tartozott a zord, kemény atyák közé, de sosem
próbálta megteremteni a szülő-gyermek kapcsolatokat jellemző intimitást.
Időnként elárasztott minket ajándékokkal, szórakoztatott bennünket, de a
nevelésünket az udvartartásához tartozó személyekre bízta. Azt hiszem,
úgy nézett ránk, mint szerelmi kalandjainak elkerülhetetlen
következményeire. Tulajdonképpen meglepő, hogy a családunk nem na-
gyobb. Tizenhárman vagyunk testvérek, plusz még volt két fivérünk
és egy nővérünk, akik már meghaltak. Összesen tizenhat gyermek -
ezerötszáz év termése, egy férfi szenvedélyének gyümölcsei. Voltak
még néhányan, akikről hallottam, és akik jóval a mi születésünk előtt
meghaltak. Közöttünk, az életben maradottak között egy sem
akadt, aki olyan termékeny lett volna, mint apa. Apa... Amint
képesek lettünk rá, hogy megvédjük magunkat és járkáljunk az
Árnyékban, apa arra bíztatott minket, hogy induljunk el, keressük
meg azokat a helyeket, ahol boldognak hisszük magunkat, és marad-
junk is ott. Így kerültem abba az Avalonba, amely már nem létezik.
Azt, hogy apa honnan származott, rajta kívül senki sem tudta. Én
személy szerint sosem találkoztam olyanokkal, akik rendelkeztek
az Oberon előtti időkre vonatkozó emlékekkel. Különös, igaz?
Évszázadok álltak a rendelkezésemre ahhoz, hogy kiderítsek valamit a
saját apámról, mégsem sikerült megismernem az igazságot. Igen,
nagyon furcsa ez az egész, de apa titkolózó volt, erős és határozott -
ezeket a tulajdonságokat kisebb-nagyobb mértékben valamennyiünkbe
átörökítette. Azt akarta, hogy elégedettek legyünk az életünkkel, de
közben ügyelt rá, nehogy veszélyt jelentsünk a birodalmára. Volt
benne valami ösztönös óvatosság, és mintha lett volna valami, ami azt
súgta neki, hogy a saját érdekében jobb lesz, ha semmit sem árul el a
gyermekeinek magáról és a régmúlt időkről. Nem hiszem, hogy
valaha is elképzelte, milyen lesz, ha majd már nem ő fog uralkodni
Amberben. Időnként úgy tett, mintha megnyílna előttünk, tréfásan
vagy mogorván szót ejtett arról, hogy lemond a trónról - de
mindig úgy éreztem, ez is egy terv része, előre megfontolt
minden szót, és az egész csak arra jó, hogy kiprovokált
válaszainkon resztül jobban megismerje a véleményünket.
Biztosan
tudta: a halála után borzasztó nagy felfordulás keletkezik majd, de
mégis úgy viselkedett, mintha erre sosem kerülhetne sor. Egyikünk
sem volt tisztában vele, mik a kötelességei, miért felelős, milyen
titkos feladatokat kell végrehajtania. Időnként - bár nehezemre esett
bevallani - úgy éreztem, egyikünk sem ér fel hozzá, egyikünk sem
alkalmas arra, hogy a helyére lépjen és uralkodjon. Talán éppen apát
okoltam volna emiatt, ha nem ismerem meg Freudot meg a tanait.
Freud volt az, aki rányitotta a szememet: hiba lenne saját
tehetetlenségemért az apámat felelőssé tenni. Különben kezdtem ké-
telkedni abban, hogy bármelyikünknek joga lenne a trónra. Ha apánk
nem mondott le az uralkodás jogáról, és ha még mindig él, mi
legfeljebb abban reménykedhettünk, hogy egyikünkből régens lehet.
A régens pedig nem ugyanaz, mint a király. Még mindig elképzel-
hető volt, hogy apa egyszer csak visszatér - éppen olyan váratlanul,
mint ahogy eltűnt. Nem szívesen ültem volna a trónon, amikor
előkerül... El kellett fogadnom a tényeket, legalább magamnak be kellett
vallanom az igazságot: féltem apámtól, és nem ok nélkül. Csak a
bolond nem tart egy olyan erőtől, aminek nem ismeri a természetét.
Különben mindegy, hogy a királyi vagy a régensi cím megszerzéséről
volt szó, nekem mindkettőhöz több jogom volt, mint Ericnek. Jogom
volt hozzá, és szándékomban állt megszerezni. Ha az apánk sötét
múltjában gyökerező erő - amelynek természetével egyikünk sem
volt tisztában - hozzásegíthetett ehhez, és ha Dworkinnak valóban
birtokában volt ez az erő... Nos, akkor Dworkinnak mindaddig rejtve
kellett maradnia, míg az idő és a helyzet alkalmas lesz arra, hogy az
én oldalamon szálljon ringbe.
De mi van akkor, ha ez az erő, amelyet Dworkin birtokolt, tényleg
alkalmas arra, hogy elpusztítsa Ambert,
szétzúzza az árnyékvilágokat és felborítsa a közöttük meglévő
egyensúlyt? Semmit sem tudtam róla, így nem lehettem biztos
abban, hogy alkalmazásának csak pozitív hatásai lesznek.
Ha pedig így van... Nem, Dworkin egyelőre nem léphetett színre.
Ki az a családunkban, akire rá lehet bízni egy ártó erőt?
Tényleg pragmatikus társaság a miénk...
Ittam még egy kis bort, aztán kipucoltam és megtömtem a
pipámat.
- Hát, nagyjából ez történt - fejeztem be. Felálltam, és a lámpás
lángjával meggyújtottam a pipámba tömött dohányt. - Miután
visszanyertem a látásomat, sikerült megszöknöm. Elmenekültem
Amberből. Egy darabig egy Lorraine nevű helyen tartózkodtam. Ott
találkoztam Ganelonnal. Onnan egyenesen ide jöttem.
- Miért?
Leültem, ránéztem Benedictre.
- Azért, mert ez a hely közel van ahhoz az Avalonhoz,
amit ismertem - feleltem.
Szándékosan hallgattam el, hogy már korábban is közöm volt
Ganelonhoz. Reméltem, ő sem szólja el magát, nem kezd arról beszélni,
hogy ismertük egymást. Ez az árnyék elég közel volt a mi
Avalonunkhoz, így joggal vélhettem, hogy Ganelon ismeri a vidéket
és a szokások többségét. Segítséget várhattam tőle, de ezt egyelőre el
akartam titkolni Benedict elől.
Benedict eltűnődött, alaposan végiggondolta a hallottakat.
- És a szökésed? - kérdezte. - Hogyan sikerült végrehajtanod?
- Segítséggel - vallottam be. - Nem egyedül jutottam ki a
cellámból. Amint kikerültem... Nos, van néhány olyan út, amelyek
létezéséről Eric nem tud.
 - Értem - bólintott Benedict.
Reméltem, hogy tényleg érti és megelégszik ennyivel. Nem lett
volna jó, ha megpróbálja kiszedni belőlem a segítőtársam nevét.
Pöfékelve, mosolyogva hátradőltem.
- Jó dolog, ha az embernek vannak barátai - mondta olyan hangon,
mintha a ki nem mondott gondolatomra válaszolna.
- Azt hiszem, Amberben mindkettőnknek vannak barátai.
- Remélem - mondta, majd: - Úgy tudom, a cellád ajtaja zárva
maradt, miután megszöktél. Úgy hallottam, megfaragtad az ajtót,
meggyújtottad a pokrócodat, és mielőtt megszöktél, képeket rajzoltál a
falra...
- Igen - feleltem. - Tudod, a bezártság nagy hatást gyakorol az
ember elméjére. Engem legalábbis megváltoztatott. Voltak időszakok,
amikor meglehetősen... ésszerűtlenül viselkedtem.
- Nem irigylem tőled ezt az élményt, testvérem - mondta
Benedict. - Egyáltalán nem. Most mik a terveid?
- Még nem tudom biztosan, mit akarok...
- Lehet, hogy itt szeretnél maradni?
- Nem tudom - mondtam. - Milyen itt a helyzet?
- Én vagyok a vezér - felelte. Egyszerű kijelentés volt, fel sem
lehetett benne fedezni az ok nélküli büszkeség nyomait. - Azt
hiszem, sikerült megszüntetnem az országot fenyegető veszélyt.
Most egy viszonylag békés időszak következik. Nagy árat fizettem a
győzelemért... - A karcsonkjára pillantott. - ...de talán megérte. Nem
kell hozzá sok idő, és a dolgok visszatérnek a rendes kerékvágásba.
Benedict ezután elmondta, mi történt. Nagyjából azt a történetet
ismételte el, amit a fiú elbeszéléséből már ismertünk, majd előadta,
hogyan sikerült megnyernie a csatát. A pokolbéli nőszemélyek
vezérének megölése
 után a támadók menekülni kezdtek. Benedict katonáiutánuk eredtek, a
legtöbbjüket levágták. A barlang bejáratát eltorlaszolták. Benedict
ezután a serege nagy részét elküldte, egy kisebb csapattal azonban a
csatamezőn maradt, hogy megtisztítsa a környéket az esetleg itt re-
kedt ellenségtől, és felkutassa a túlélőket.
Egyetlen szóval sem említette, hogy korábban találkozott a
fúriák vezérével, Lintrával.
- Ki ölte meg a vezérüket? - kérdeztem.
- Én - felelte. Megemelte a karcsonkját. - Bár egy kicsit lassú
voltam. Az első csapást ő mérte rám. - A vonásait ellágyította a kín
és szomorúság.
Elfordultam, és Ganelon is félrenézett. Amikor újra Benedictre
pillantottam, az arca ismét kemény volt. Leeresztette a karját.
- Kerestünk téged, Corwin. Hallottál erről? - kérdez-
te. - Brand és Gérard több Árnyékot is átkutatott. Az
eltűnésed után Eric valóban azzal a mesével állt elő,
hogy dühödben ellovagoltál, de mi persze nem hittünk
neki. Többször is próbát tettünk a kártyalapoddal, meg-
próbáltunk kapcsolatba lépni veled. Eredmény nélkül.
Talán azért nem sikerült, mert amnéziás voltál. Érde-
kes... Nem válaszoltál a hívásunkra, ezért úgy gondol-
tuk, már nem élsz. Később Julian, Caine és Random is
csatlakozott hozzánk, ők is keresni kezdtek.
- Igazán? Ez meglepő.
Benedict elmosolyodott.
- Azért... köszönöm - mondtam, de tudtam, nem
azért kerestek ilyen nagy hévvel, mert aggódtak értem.
A valódi céljuk az volt, hogy valamilyen bizonyítékot
találjanak, ami Ericre nézve terhelő lehet. Nem én vol-
tam a fontos számukra, hanem az, hogy rábizonyítsák
Ericre a tettét, és letaszítsák a trónról.
 - Én Avalon környékén kerestelek - folytatta Bene-
dict. - Aztán rátaláltam erre a helyre. Megtetszett. Ak-
koriban iszonyúan szánalmas állapotban volt. Hosszú
ideig keményen kellett dolgoznom, hogy visszaadjam
régi fényét. Azért láttam hozzá, mert ezzel akartam
adózni az emlékednek, de menet közben megkedveltem
az országot és lakóit. A védelmezőjüknek tartottak, és én
őrömmel elvállaltam ezt a szerepet. Megvédtem őket.
Ez megható, de ugyanakkor idegesítő volt. A feltételezések
egymást kergették a fejemben. Talán arra céloz, hogy iszonyatosan
összezavartam a dolgokat, és ő azért maradt ezen a helyen, hogy
felépítse amit leromboltam? Azért, hogy összetakarítsa a mocskot,
amit az öccse hagyott maga után? Vagy talán arra utalt, hogy tudja, va-
lamikor szerettem ezt a helyet (vagy egy olyan helyet, ami nagyon
hasonlított erre), és azért rakott rendet, mert arra gondolt, én is ezt
tenném? Tényleg az „emlékemnek" akart adózni azzal amit tett? Vagy
csak... Talán túlbonyolítom a dolgokat?
- Jó tudni, hogy kerestetek - mondtam. - És azt is jó tudni, hogy
ezt a földet te védelmezed. Ez a vidék arra az Avalonra emlékeztet,
amit jól ismertem. Nem lenne ellenedre, ha szétnéznék egy kicsit?
- Csak ennyit akarsz? Szétnézni?
- Ennyit.
- Tudnod kell: az a Corwin-árnyék, amely egyszer itt uralkodott,
nem valami jó emlékeket hagyott hátra maga után. Itt egyetlen
gyereket sem neveznek Corwin-nak, és senki sem tudja, hogy van
egy öcsém, akit így hívnak.
- Értem... Nem baj. Szólíts Coreynek! És mi lenne, ha azt
mondanánk, hogy régi barátok vagyunk?
Benedict bólintott.
 - Mindig szívesen látjuk a régi barátaimat - jelen-
tette ki.
Mosolyogva biccentettem. Sértőnek találtam, hogy megemlítette
az árnyékomat, aki valamikor ezen az árnyékvilágon
zsarnokoskodott; úgy éreztem, nem fett volna szabad felemlegetnie
ezt a dolgot. Kíváncsi voltam, vajon tudja-e, hogy a fúriák
megjelenésének, az egész háborúskodásnak, így közvetve a karja
elvesztésének is én vagyok az oka. Habár... Ha jobban megvizsgáljuk az
ügyet, kiderült volna, hogy valójában mindenről Eric tehet, hiszen ő
volt az, aki miatt átkot szórtam a világra.
Ericet okoltam mindenért, de közben reméltem, Benedict sosem fog
rájönni, milyen szerepem van az ügyben.
Szerettem volna megtudni, milyen a kapcsolata Erickel. Arra
voltam kíváncsi, vajon őt, vagy engem támogatna, ha újabb
összetűzésre kerülne sor, vagy egyszerűen félreállna az útból.
Biztosra vettem: izgatja, hogy még élnek-e az ambícióim, és ha nem
váltak füstölgő üszőkké, akkor mit tervezek annak érdekében, hogy
elérjem a célomat.
Meg akartam tudni valamit tőle, és ő is ki akart szedni belőlem valamit,
de ki kezdje el a kérdés-felelet játékot?
Pöfékeltem egy sort, kiürítettem a poharamat, öntöttem magamnak
még egy kis bort. Némán pipáztam, és a tábor zajait, a szél zúgását, a
gyomrom korgását hallgattam.
Benedict ivott egy korty bort.
- Mik a hosszú távú terveid? - kérdezte könnyedhangon.
Azt is mondhattam volna, hogy egyelőre nem tervezek semmit,
hogy örülök a szabadságnak, az életnek, annak, hogy újra látok; azt is
válaszolhattam volna, hogy elegem lett az egészből, és nem akarok a
régi ügyekkel
 foglalkozni - de úgyis rájött volna, hogy hazudok. Túlságosan jól
ismert, nem vette volna be a mesémet.
- Hiszen tudod - mondtam.
- Ha arra készülsz, hogy támogatást kérj tőlem... a válaszom: nem!
Amber már így is elég rossz állapotban van, semmi szükség egy újabb
hatalmi harcra.
- Eric trónbitorló.
- Én inkább úgy tekintek rá, mint régensre. Ebben a helyzetben
teljesen mindegy, melyikünk viseli a koronát, mind elkövetnénk a
trónbitorlás bűnét.
- Ezek szerint te azt hiszed, hogy apánk még életben van?
- Igen. Él és szomorú. Többször is megpróbált már
kommunikálni.
Megpróbáltam leplezni az érzéseimet. Sikerült, az arcom nem árult
el semmit.
Úgy... tehát nem én vagyok az egyetlen, aki ezt hiszi. Tudtam, ha
most elmondanám mindazt, amit átéltem, Benedict képzelgésnek,
esetlen hazugságnak tartaná, hogy öt évvel korábban kapcsolatba
kerültem az apámmal, aki arra bíztatott, szerezzem meg a trónt.
- Nem támogattad Ericet amikor megkaparintotta a trónt - mondtam.
- Ha esetleg lenne valaki, aki le akarná taszítani őt onnan... kinek
segítenél?
- Amit mondtam, megmondtam - felelte Benedict. - Ericet
régensnek tartom. Azt nem mondom, hogy kedvemre való a dolog, de
meg akarom kímélni Ambert az újabb csatározásoktól.
- Ezek szerint őt támogatnád?
- Mindent elmondtam, amit erről gondolok. Ha szét akarsz nézni
az én Avalonomban, szívesen látott vendég vagy, de azt nem
hagyhatom, hogy itt készíts elő egy Amber elleni inváziót. Ebből az
Avalonból nem lesz felvonulási terület! Elég világosan fogalmaztam?
 - Igen - feleltem.
- Még mindig körül akarsz nézni az országomban?
- Nem is tudom... Tehát meg akarod védeni Ambert. Minden
esetben?
- Ezt hogy érted?
- Ha esetleg akaratom ellenére visszakerülnék Amberbe, mindent
megtennék annak érdekében, hogy ne kerüljek olyan helyzetbe,
amilyenben korábban voltam.
Benedict arcáról eltűntek a ráncok. Lassan lehunyta a szemét.
- Nem foglak elárulni, Corwin. Azt hiszed talán, hogy
nekem nincsenek érzéseim? Nem akarom, hogy újra
bebörtönözzenek, megvakítsanak, vagy... vagy valami
olyasmit tegyenek veled, ami még ennél is rosszabb. Itt
mindig szívesen látlak, de a félelmeidet és az ambíciói-
dat a határon kell hagynod.
- Jól van. Azt hiszem, mégis körülnéznék - mondtam. - Nincs
hadseregem, és nem is azért jöttem ide, hogy katonákat
toborozzak.
- Akkor valóban szívesen látott vendég vagy.
- Köszönöm, Benedict. Nem is sejtettem, hogy itt talállak, de
örülök neki, hogy így történt.
Elpirult, aztán bólintott.
- Nekem is örömömre szolgál - mondta. - Én vagyok
az első a családból, akivel a szökésed óta találkoztál?
Bólintottam.
- Igen. Kíváncsi lennék, mi van a többiekkel. Tudsz róluk
valamit?
- Egyikük sem halt meg - felelte.
Mindketten felnevettünk. Tudtam, az lesz a legjobb, ha magam is
megpróbálok szert tenni valamilyen hírforrásra.
- Úgy tervezem, egy darabig még ezen a környéken
maradok - mondta Benedict. - Addig fogunk őrjáratoz-
ni, míg bizonyossá válik, hogy egyetlen élő ellenséges katona sincs
az országomban. Beletelhet egy hétbe, míg visszavonulunk.
- Ezek szerint nem volt teljes a győzelmetek.
- De igen, azt hiszem, az volt, ám nem akarok kockáztatni. Megér
egy kis időt és fáradságot, hogy biztosak lehessünk a dolgunkban.
- Helyes gondolat.
- Ha nem akarsz a táborban maradni, nyugodtan átmehetsz a
városba. Van néhány kastélyom és birtokom… Azt hiszem, az egyik
kúriát te is kellemesnek találnád. Közel van a városhoz. Elmész oda?
- Örömmel!
- Reggel kapsz tőlem egy térképet, meg egy levelet, amit át kell
adnod az intézőmnek.
- Köszönöm, Benedict.
- Amint végeztem, utánad megyek - közölte. - De addig is tarthatjuk
a kapcsolatot. Naponta küldök futárokat a városba. Ők majd hozzák-
viszik az üzeneteinket.
- Jól van.
- Akkor most keress magadnak egy kényelmes helyet, ahol
megalhatsz - mondta. - Hallani fogod az ébresztőt.
- Rendben van - feleltem. - Van valami kifogásod az ellen, hogy ott
aludjunk, ahol a felszerelésünket hagytuk?
- Nincs - mondta.
Megittuk a maradék bort.
A bejárathoz léptem, felemeltem és közben egy kicsit oldalra
húztam a nyílást takaró függönyt.
Benedict jó éjszakát kívánt, majd megfordult. Kiléptünk a sátorból.
Nem vette észre, hogy jó háromujjnyi rés maradt a ponyva és a
függöny között.
Visszamentünk a felszerelésünkhöz. Úgy készítettem el a
fekhelyemet, hogy láthassam Benedict sátrát. Ezután
 keresgélni kezdtem a holmink között. Ganelon csodálkozva nézett
rám. Egy bólintással feleltem neki, majd jelentőségteljesen a sátor felé
pillantottam. Odanézett, biccentett, és az enyém mellett terítette le a
pokrócát.
A sátorra néztem, aztán odamentem Ganelonhoz.
- Mi lenne, ha inkább én aludnék itt? - kérdeztem. - Cseréljünk
helyet! - Kacsintottam egyet.
- Ahogy akarod - vonogatta a vállát.
A tábortüzek lángjai összezsugorodtak, a katonák többsége álomba
merült. Az őr csak néha nézett felénk. A tábor elcsendesedett, a
csillagokat nem takarták felhők. Fáradt voltam. A füst és a föld illata az
orromba furakodott - erről eszembe jutottak azok a helyek, ahol
valamikor egy-egy hosszú nap végén nyugovóra tértem.
Lefeküdtem, de nem hunytam le a szemem. A hátam mögé húztam
a zsákomat, félig ülve megtömtem a pipámat, és rágyújtottam.
Kétszer váltottam testhelyzetet. Tisztán láttam, hogy Benedict a
sátrában sétálgat. Egyszer kikerült a látómezőmből, de az egyik lámpa
fénykörének mozgása elárulta: felnyitotta a ládáját.
Amikor újra megpillantottam, lesöpörte az asztalt.
Megint eltűnt, majd visszaült az asztal mögé. Úgy helyezkedtem,
hogy lássam a bal kezét. Egy könyvet lapozgatott, vagy... vagy
valami könyvméretű tárgyat forgatott az ujjai között.
Lehet, hogy elővette a kártyapakliját?
Hát persze!
Sokat adtam volna azért, ha láthatom a lapot, amit kiválasztott a többi
közül és maga elé tartott. Sokat adtam volna azért, ha a kezemben van
Grayswandir. Azon töprengtem, mit tennék, ha Benedict hirtelen
látogatót kapna - olyan látogatót, aki nem az ajtónyíláson keresztül jut
be a sátorba.
 Az izmaim megfeszültek, a testem felkészült a harcra és a
menekülésre.
Benedict azonban egyedül maradt. Vagy negyedóráig Ült az asztal
mögött. Amikor végre felállt, visszatette kártyáit a ládába, és eloltotta
a lámpákat.
Az őr fáradhatatlanul rótta a köröket. Ganelon horkolni kezdett.
Kipucoltam a pipámat, az oldalamra fordultam.
Holnap, gondoltam. Ha holnap itt ébredek fel, minden rendben
lesz...
 V.

Egy fűszálat rágcsálva figyeltem a malom kerekének forgását. A patak

túlpartján, az államat a tenyerembe támasztva hasaltam. A zuhatag lábánál
kavargó, habzó víz fölött terjengő köd fölött egy pici szivárvány ívelt;
időnként rám fröccsent egy-egy kövér vízcsöpp. Az állhatatos csobogás és
a kerék zaja minden más hangot elnémított. A malom elhagyatottan állt,
tulajdonképpen csak azért telepedtem le a közelében, mert már hosszú
ideje nem láttam hozzá hasonlót. A kereket figyelve, a vizet hallgatva
tökéletesen ellazultam. Pihentető volt, és valahogy... hipnotikus is.
Már harmadik napja voltunk Benedict kúriájának vendégei. Ganelon
elment valahová, szórakozni akart. Előző nap vele tartottam, és mindent
megtudtam, amire kíváncsi voltam. Nem volt időm városnézésre és bá-
mészkodásra. Gyorsan kellett gondolkoznom és cselekednem.
A táborban nem voltak nehézségeink. Benedict gondoskodott róla,
hogy elegendő élelmet kapjunk, aztán
átadta a térképet meg a levelet, amit este megígért. Napkeltekor
búcsúztunk el egymástól, és dél körül már a birtokán voltunk. Jó
szívvel fogadtak minket. Miután elfoglaltuk a szobáinkat, és úgy-ahogy
berendezkedtünk, átmentünk a városba. A nap hátralévő részét ott
töltöttük.
Benedict azt tervezte, hogy néhány napig még kint marad a mezőn.
Igyekeznem kellett, mert el akartam végezni a magam elé tűzött
feladatot, mielőtt hazatér. Nem maradt időm lazsálásra vagy sétálgatásra.
Vissza kellett emlékeznem a megfelelő árnyékokra, és a lehető
leghamarabb útrakelni.
A hely, amely oly nagyon hasonlított az én Avalonomra, nagyon
frissítő és pihentető lehetett volna, csakhogy annyira felbizsergett
bennem a tettvágy, hogy szinte már megszállottságra hasonlított. Az a
tény, hogy tisztában voltam ezzel, nem csillapított le. Az ismerős
hangok és látványok csupán pillanatokra vonták magukra a figyelmemet -
szinte minden időmet tervezgetéssel töltöttem.
A tervemmel foglalkoztam, aminek zökkenőmentesen kellett
végrehajtódnia. Ez az utazás két problémámat is megoldhatta, ha sikerül
elkerülnöm, hogy felkeltsem bizonyos személyek gyanakvását, és hogy
rám terelődjön a figyelmük. Ez azt jelentette, hogy csak éjszakára
tűnhettem el. Számítottam erre, már korábban utasítottam Ganelont,
hogy fedezzen.
A fejem a kerék minden egyes reccsenésére előrebiccent. A többi
gondolatot kirekesztettem az elmémből, és megpróbáltam
visszaemlékezni a homokra, az anyagára, a színére, a hőmérsékletére, a
szelekre, a sószagra a levegőben, a felhőkre...
Elaludtam és álmodtam, de nem arról a helyről, amit kerestem.
 Egy hatalmas, élére állított rulettkereket láttam, valamennyien rajta
voltunk - a fivéreim, a nővéreim, én magam, meg a többiek, akiket
valamikor ismertem. Felemelkedtünk és leereszkedtünk; mind egy-
egy külön rekeszbe zártan vártuk, mi történik velünk. Mindannyian
üvöltöttünk, amikor túljutottunk a csúcson és újra lefelé indultunk.
Mellettem egy szőke hajú fiú lógott fejjel lefelé; könyörgött és arról
ordítozott, hogy bele fogunk fulladni a hangok kakofóniájába. Az arca
elsötétült, remegett, olyan iszonyatossá torzult, hogy képtelen voltam
rajta tartani a szemem. Oldalra nyúltam és elvágtam a bokáját
körülfogó kötelet, ami a kerékhez rögzítette. Előrebucskázott, lezuhant
és eltűnt előlem, Ahogy a csúcshoz közeledtem, a kerék lelassult.
Megláttam Lorraine-t. Integetett, vadul hadonászott, a nevemet
kiáltozta. Feléje hajoltam, tisztán láttam. Kívántam és segíteni akartam
neki, de ahogy a kerék továbbfordult, ő is eltűnt a szemem elől...
- Corwin!
Megpróbáltam kirekeszteni elmémből a hangját. Már majdnem
feljutottam a csúcsra. Ismét meghallottam a kiáltást, de megacéloztam
a szívemet és felkészültem a felemelkedésre. Tudtam, a kerék nem
fog megállni és újra lesüllyedek. Tudtam, ha lezuhannék, vége lenne
mindennek, de nem hagyhattam, hogy az az átkozott tákolmány
magával vigyen a mélybe. Felkészültem az ugrásra.
Kattanás...
- Corwin!
A rulettkerék elhomályosult, aztán újra határozottá váltak a
körvonalai, végül mégis eltűnt a szemem elől. Újra a vízi malom
kerekét láttam. Az álombéli kiáltás összeolvadt a sebesen áramló
patak csobogásával.
 Pislogtam, a hajamba túrtam. Ahogy megmozdultam, szellőrózsák
hullottak le a vállamról. Csilingelő kacagást hallottam a hátam
mögül.
Gyorsan megfordultam.
A karcsú, fekete szemű lány vagy tíz lépésnyi távolságban állt.
Barna haját rövidre vágták. Vívómellényt viselt, a jobb kezében kardot,
a balban maszkot tartott. Engem nézett és nevetett. A foga fehér volt és
szép; kicsi orrán és napbarnított arcának felső részén szeplők virítottak.
Csak úgy sugárzott belőle a vitalitás, és ettől vonzóbb volt, mintha
pusztán szép lett volna. Csodálatosnak láttam.
Tisztelgésre emelte a pengéjét.
- En garde, Corwin! - kiáltotta.
- Ki az ördög vagy? - kérdeztem. Csak ekkor vettem észre magam
mellett a füvön a mellényt, a maszkot és kardot.
- Semmi kérdezősködés, semmi válasz - mondta. - Előbb
vívjunk!
A fejére húzta a maszkot. Várt.
Felálltam, felvettem a földről a mellényt. Éreztem, könnyebb
dolgom lesz ha vívok, mintha vitatkozni kezdek. Megzavart, hogy
tudta a nevem. Rápillantottam; minél tovább néztem, annál
ismerősebbnek láttam. Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha
belemegyek a játékba amit elkezdett. Belebújtam a mellénybe,
összecsatoltam az oldalát.
Felemeltem a földről a kardot, a fejemre illesztettem a maszkot.
- Jól van - mondtam. Apró és gyors tisztelgő mozdu-
lat után elindultam előre. - Jól van...
A lány is előrelépett. Egymás közelébe értünk. Hagytam támadni.
 Nagyon gyorsan, egy vágás-hárítás-hárítás-döfés kombinációval
indított. Kétszer olyan gyorsan reagáltam. Visszavágtam, de védett,
és újra előreszúrt. Lassan hátrálni kezdtem, megpróbáltam kicsalni
a felvett pozíciójából. Felnevetett és utánam jött, erőszakosan
nyomult előre. Nagyon ügyes volt, és tudta magáról, mire képes.
Gyors eredményt akart elérni. Kétszer majdnem sikerült
megszúrnia. Alulról felfelé vágott, ami nagyon nem tetszett. Magam
elé tartottam a pengémet és megállásra kényszerítettem. Ez meg
neki nem tetszett. Halkan káromkodott egyet, aztán kitért és újabb
támadást indított. Általában nem szeretem a kardforgató nőket, még
azokat sem, akik értik a dolgukat, de ezúttal élvezettel vívtam. A
lány olyan kecsesen, olyan mesterien használta a fegyverét, hogy
öröm volt válaszolni a csapásaira. Csodálatos volt a stílusa. Először
gyorsan véget akartam vetni az egész cécónak, hogy minél hamarabb
feltehessem neki a kérdéseimet, ám egy idő múlva már azt
szerettem volna, ha minél tovább tart a küzdelmünk.
Nem fáradt ki egyhamar. Ez furcsa volt. Miközben a patak
partján előre-hátra mozogva vívtunk, elvesztettem az
időérzékemet. A pengéink mohón csókolóztak.
Jó sok idő eltelhetett, mire a lány visszahúzta a lábát, és
tisztelgésre emelte a pengéjét. Letépte a maszkját, rám
mosolygott.
- Köszönöm! - kiáltott. Erősen zihált.
Viszonoztam a tisztelgést és én is lerántottam magamról a
maszkot. Oldalra fordultam, hogy kicsatoljam a mellényemet.
Mielőtt bármit tehettem volna, a lány elém állt és megcsókolta az
arcomat. Nem kellett ágaskodnia, hogy felérjen. Egy kicsit
összezavarodtam, de sikerült mosolyognom. Mondani akartam
valamit, ám hirtelen belém karolt, és visszamentünk arra a
helyre, ahol vívni kezdtünk.
 - Hoztam egy piknik kosarat - mondta.
- Pompás! Éhes vagyok. És kíváncsi is...
- Mindent elmondok, amit tudni akarsz - felelte vidáman.
- Helyes... Hogy hívnak? - kérdeztem.
- Dara - válaszolta. - Darának neveztek el. A nagyanyám után.
Beszéd közben rám nézett, mintha valami különleges reakcióra
számítana. Szerettem volna örömet szerezni neki azzal, hogy
felismerem a nevét, de nem akartam hazudni. Bólintottam.
- Miért neveztél Corwinnak? - kérdeztem.
- Mert így hívnak - mondta. - Felismertelek.
- Honnan ismersz?
Eleresztette a karomat.
- Itt van - közölte. Lehajolt, és az egyik fa mögé nyúl-
va felemelte a földből kibukkanó gyökerekre helyezett
kosarat. - Remélem, a hangyák még nem fedezték fel. -
Elindult a patak melletti egyik árnyékos terület felé. Ami-
kor odaért a kiszemelt helyre, a fűre dobott egy terítőt.
Az egyik közeli bokorra akasztottam a vívófelszerelésemet.
- Elég sok holmival jársz-kelsz - jegyeztem meg.
- A lovamat ott hagytam. - A patak melletti liget felé biccentett.
Lesimította a terítőt, és nekilátott, hogy kiszedje a kosárból az
ételt.
- Miért hagytad ott? - kérdeztem.
- Azért, hogy észrevétlenül juthassak a közeledbe. Ha meghallottad
volna a patadobogást, biztos felriadsz.
- Igazad van - feleltem.
Felém fordult, a szemembe nézett, aztán felnevetett.
- Először nem keltél fel...
- Először? - Láttam rajta, azt várja, hogy feltegyem ezt a kérdést.
 - Igen. Kis híján keresztüllovagoltam rajtad - mondta. -
Mélyen aludtál. Amikor megláttam ki vagy, gyorsan
elrejtettem a lovamat, fogtam a kosarat meg a vívóholmit, és
becserkésztelek.
- Aha. Értem…
- Gyere, ülj le! - kérte. - Megtennéd, hogy kinyitod
az üveget?
Előhúzott egy üveget, majd óvatosan kivett a kosarából két
kristálykelyhet. Mindkettőt a terítő közepére ál-
lította. Leültem.
- Ezek Benedict legszebb kristályai - jegyeztem meg, miközben
kinyitottam az üveget.
- Azok - válaszolta. - Óvatosan töltsd ki a bort, és... nem hiszem,
hogy koccintanunk kellene.
- Nem, szerintem se kéne - mondtam, és töltöttem. Felemelte a
kelyhét.
- Az újbóli találkozásra!
- A... micsodára?
- Arra, hogy újra találkoztunk.
- Én még... sosem láttalak.
- Ej, ne légy ünneprontó! - kiáltotta. Ivott egy kor-
tyot.
Megvontam a vállam.
- Az újbóli találkozásra.
Falatozni kezdett, és én is nekiláttam. Látszott rajta, élvezi, hogy
rejtélyeskedhet. Nem akartam elrontani az örömét, belementem a
játékba.
- Hol találkoztunk? - kérdeztem. - Valamilyen udvarban talán?
Esetleg egy háremben...?
- Esetleg Amberben - állította. - Ahol te voltál a…
- Amberben? - Meghökkentem, de eszembe jutott, hogy nem
hadonászhatok, mert Benedict értékes kelyhét tartom a kezemben.
- Ki vagy te valójában?
 - ...a hölgyek kedvence, a legcsinosabb, legnépsze-
rűbb férfi - fejezte be a megkezdett mondatot. - Am-
berben, ahol én csupán egy szürke kisegér voltam, aki
távolról imádott téged. A szürke, észrevehetetlen kicsi
Dara... egy satnya kis virágszál, aki majd' elepedt érted.
Elmormoltam pár eléggé obszcén szót, mire újra felnevetett.
- Talán nem hiszed? - kérdezte.
- Nem - mondtam. Bekaptam egy darab sült húst, kenyeret
haraptam hozzá. - Sokkal valószínűbb, hogy abban a bordélyban
futottunk össze, ahol megrándult a hátam. Részeg voltam azon az
estén...
- Szóval emlékszel! - kiáltotta. - Az volt a másodállásom.
Napközben ugyanis lovak betörésével foglalkoztam.
- Feladom - mondtam, és öntöttem még egy kis bort.
A legbosszantóbb az volt a dologban, hogy tényleg ismerősnek
tűnt. A külseje és a viselkedése után ítélve azonban legfeljebb
tizenhét éves lehetett, így nem volt valószínű, hogy valaha
találkoztunk.
- Benedict tanított meg vívni? - kérdeztem.
- Igen.
- Mi vagy te neki?
- A szeretője, természetesen - felelte. - Elhalmoz ékszerekkel és
prémekkel, és... vívni szokott velem.
Ismét felnevetett.
Nem vettem le a szemem az arcáról.
Igen, lehetséges, hogy...
- Meg vagyok sértve! - mondtam végül.
- Miért? - kérdezte.
- Mert Benedict nem kínált meg szivarral.
- Szivarral?
- Én is tudok ostobaságokat mondani... A lánya vagy, igaz?
Elvörösödött, aztán megrázta a fejét.
 - Nem. De már közeledsz az igazsághoz.
- Az unokája lennél?
- Háát... majdnem.
- Attól tartok, nem értem.
- Azt szereti, ha nagypapának szólítom, de valójában a
nagyanyám apja.
- Értem. Sokan vagytok testvérek?
- Nem, egyke vagyok.
- És hol az anyád? Mi van a nagyanyáddal?
- Már egyikük sem él.
- Hogy haltak meg?
- Megölték őket. Mindkettejükkel akkor végeztek, amikor Benedict
Amberben járt. Azt hiszem, ez az egyik oka annak, hogy már jó ideje
nem ment el innen. Nem akar védelem nélkül hagyni engem... Pedig
tudja, hogy képes vagyok vigyázni magamra. Most már te is tisztában
vagy ezzel, igaz?
Bólintottam. Így már sok minden érthető volt. Például az, hogy a
Védelmező miért maradt ezen a világon. A lánynak lennie kellett
valahol, és Benedict nem akarta visszavinni őt Amberbe, sőt, azt sem
szerette volna, ha valamelyikünk tudomást szerez a létezéséről. Dara
volt Benedict sebezhető pontja; valószínűleg előlem is el akarta
rejteni.
- Azt hiszem, nem helyes, hogy itt vagy - mondtam. - Szerintem
Benedict nagyon dühös lesz ha megtudja, hogy találkoztunk.
- Te is pont olyan vagy, mint ő! A pokolba, már felnőtt vagyok!
- Egy szóval sem állítottam az ellenkezőjét, de... nem kellene itt
lenned. Ennyi az egész. Ugye te is tisztában vagy ezzel?
Nem felelt, teletömte a száját étellel. Én is nagyokat haraptam.
Néhány rágással eltöltött kényelmetlen perc
 után úgy döntöttem, folytatom a társalgást, de hagyom az előbbi
témát.
- Hogyan ismertél fel? - kérdeztem.
Nyelt egyet, ivott a borából és elvigyorodott.
- Hát a képről - válaszolta.
- Miféle képről?
- Ami a kártyán van - felelte. - Már akkor is sokat játszottunk
azokkal a lapokkal, amikor egészen kicsi voltam. így ismertem meg a
rokonaimat. Téged, Ericet, meg a többi harcost. Mindenkit ismerek.
Ez az oka, hogy...
- Neked is van saját paklid? - szakítottam félbe.
- Nincs. Benedict nem adott... Pedig neki több is van, mégsem
adott!
- Tényleg? Több paklija van? Hol tartja őket?
A lány összehúzta a szemét, mélyen az enyémbe nézett. A fenébe!
Az utolsó kérdésemet túlságosan izgatottan tettem fel...
- Egy paklit mindig magánál tart - mesélte. - Hogy a többi hol van?
Fogalmam sincs. Miért érdekel? Neked nem mutatta meg a
lapokat?
- Nem kértem meg rá - mondtam. - Tudod, mire jók?
- Nem igazán... Bizonyos dolgokat nem volt szabad csinálnom,
amikor a közelükben voltam. Azt tudom, hogy Benedict valami
különleges módon használja őket, de sosem mondta hogyan és
mire. Elég fontosak, igaz?
- Igen.
- Sejtettem. Benedict mindig nagyon vigyázott rájuk. Neked is
van paklid?
- Van, de kölcsönadtam valakinek.
- Értem. És most szükséged lenne egyre, hogy valami bonyolult és
rejtélyes dolgot művelj vele.
Megvontam a vállam.
 - Amit művelni akarok vele az egyáltalán nem bonyo-
lult és nem is rejtélyes, inkább unalmas.
- Miért, mit akarsz csinálni?
Megráztam a fejem.
- Ha Benedict nem akarja, hogy ismerd a kártyák
működését, akkor én sem fogom elmondani neked.
Halkan felmordult.
- Te félsz Benedicttől!
- Tisztelem őt, és... Igen. Szeretem is.
Dara nevetni kezdett.
- Jobb harcos, mint te? Jobban ért a kardforgatáshoz?
Elfordítottam a fejemet. A lány eddig valami távoli helyen lehetett,
most érkezhetett vissza. A városbéliek már mind tudtak Benedict
sérüléséről, arról, hogy elvesztette a karját. Az efféle hírek mindig
gyorsan terjednek. Nem akartam, hogy Dara tőlem értesüljön a
dologról.
- Gondolj, amit akarsz! - kiáltottam. - Merre jártál?
- A faluban - felelte. - A hegyekben. Benedict... vagyis a
nagyapám vitt oda, hogy a barátaival maradjak.
- A barátaival?
- Nagyapám „tecyknek" nevezi őket. Ismered a
tecyket?
- Nem.
- Már korábban is jártam náluk - mesélte Dara. - Ha
valami baj van, a nagyapám mindig elvisz hozzájuk.
Annak a helynek nincs neve, egyszerűen csak azt
mondják rá: a falu. Elég különös az egész. Mármint a fa-
lu. Meg a lakói is. Azt hiszem... bálványoznak minket.
Úgy bánnak velem, mintha valami szent volnék, és so-
sem mondanak el semmit, amit tudni akarok. Messze
van, ott minden más. Még az ég is. Nem lehet egyszerű-
en eljönni onnan. Egyszer megpróbáltam, de csak any-
nyit értem el, hogy jól eltévedtem. A nagyapám szokott
elhozni. Amikor vele vagyok könnyű az út és rövid is.
A tecyk minden parancsát teljesítik. Úgy viselkednek vele, mintha
valami isten lenne a számukra.
- Mert az is - mondtam. - Nekik legalábbis...
- Azt mondtad, nem ismered őket.
- Erre nincs is szükség. Elég, ha Benedictet ismerem.
- Hogy csinálja? Elárulod?
Megráztam a fejem.
- És te hogy csináltad? - kérdeztem. - Ezúttal egye-
dül sikerült visszajönnöd. Hogyan?
Megitta a borát, elém tartotta a poharát. Teletöltöttem, aztán
ránéztem. A fejét oldalra, a jobb vállára billentette, a homlokát
összeráncolta, a szeme a távolba révedt.
- Nem tudom pontosan - mondta. A szájához emelte a poharat és
ivott. - Nem tudom, hogyan csináltam... A bal keze a késével
játszadozott. Végül felemelte a pengét.
- Dühös voltam, pokoli dühös, hogy megint oda kel-
lett mennem. Mondtam a nagyapámnak, hogy itt aka-
rok maradni, hogy harcolni akarok, de kényszerített rá,
hogy vele tartsak, és kis idő múlva megérkeztünk a fa-
luba. Nem tudom hogyan... Nem volt hosszú az út, alig
hogy elindultunk, már ott is voltunk. Én itt születtem,
itt nőttem fel. Sokszor, nem is tudom hányszor körbe-
lovagoltam a környéket. Sok száz mérföld távolságba
eljutottam, de amikor a nagyapámmal mentünk, végig
ismeretlen vidéken haladtunk. Csak lovagoltunk, aztán
ott találtuk magunkat a tecyk között. Mindig is így tör-
tént... Régebben nem találtam vissza, de most már fel-
nőtt vagyok, és elég ügyes. Most sikerült visszakeve-
rednem.
Felemelte a kését és döfködni kezdte maga mellett a földet, de
látszott rajta, nem fogja fel mit csinál. Szórakozottan mozgatta a
kezét.
 - Megvártam míg beesteledik, és elindultam - foly-
tatta. - A csillagok segítségével akartam tájékozódni,
Nagyon... furcsa volt. Olyan valószínűtlen. Nem ismer-
tem fel a csillagképeket. Egy kicsit megijedtem, nem
tudtam, mit csináljak. Visszafordultam. Másnap meg-
próbáltam kiszedni pár ínformációt a tecykből meg a
többi falubeliből, de az egész olyan volt, akár egy rossz
álom. Vagy ostobák mind, vagy szándékosan akartak
összezavarni. Nem tudták, hogy lehet eljutni onnan ide,
de még arról sem volt fogalmuk, hol van az „itt" és hol
az „ott". A következő éjszaka újra felnéztem a csillagok-
ra, és... kezdtem megérteni őket. Elhittem, hogy tényleg
nem tudnak semmit.
Előre-hátra húzkodta a kést, aztán lelapította a felhasogatott
földet. A sima felületre jeleket rajzolt.
- Az ezután következő pár napban megpróbáltam megtalálni a
visszavezető utat - folytatta. - Rábukkantam egy ösvényre.
Elindultam, de hamar eltűnt előlem. Csak egyetlen dolgot
tehettem. Minden reggel elindultam egy bizonyos irányba, délig
lovagoltam, aztán visszatértem a faluba. Egyetlen ismerős helyet
sem láttam. Egyre dühösebben tértem nyugovóra, és egyre idege-
sebben ébredtem. Teljesen összezavarodtam, de egyre erősebb lett az
elhatározásom, hogy megkeresem Avalont. Be akartam bizonyítani a
nagyapámnak, hogy igenis felnőtt lettem, és már nem bánhat
velem ügy, mintha még mindig kicsi volnék. Meg akartam
mutatni neki, hogy nem állíthat egyszerűen félre.
- Aztán, körülbelül egyhetes próbálkozás után álmokat láttam.
Rémálmokat. Álmodtál már olyat, hogy csak futsz és futsz, de nem
jutsz el sehová? Na, az én álmaim ilyenek voltak. Aztán megjelent
előttem az a lángoló pókháló, ami... ami nem valódi pókháló, nem
volt benne egyetlen pók sem, és nem is lángolt. Csak éppen
olyan... Belegabalyodtam ebbe az izébe, és csak mentem körbe-körbe a
szálain. Vagyis... nem mentem, mert meg se mozdultam. Nem, ez így
nem igaz, de nem tudom másképpen elmondani. Mindegy. A
lényeg az, hogy mennem kellett, és menni is akartam, de hiába, mert
nem jutottam el sehová. Amikor aztán felkeltem, olyan fáradt voltam,
mintha egész éjjel futottam volna. A dolog sokszor megismétlődött, és
minden éjjel egyre valóságosabbnak tűnt a látomás. És egyre
hosszabbra nyúlott.
- Aztán egy reggel felkeltem, és... és az álom még min-
dig ott kavargott a fejemben. És akkor megértettem,
hogy képes leszek hazalovagolni. Valami félálomszerű
állapotban indultam útnak. Egyszer sem álltam meg pi-
henni, és nem foglalkoztam azzal, mi vesz körül. Egy
folytában Avalonra gondoltam, és ahogy lovagoltam, a
dolgok egyre ismerősebbek lettek. Aztán egyszer csak
itt találtam magam. Csak ekkor ébredtem fel teljesen.
Most a falu, a tecyk, az a másfajta égbolt, azok a csilla-
gok és fák, azok a hegyek tűnnek álomnak. Nem tudom,
képes lennék-e visszamenni oda. Hát nem furcsa? Meg
tudnád magyarázni, mi történt velem?
Felálltam, és lassan átmentem a terítő túlsó oldalára. Leültem
Dara mellé.
- Emlékszel rá, milyen volt az a lángoló pókháló, ami nem pókháló
volt és nem lángolt? - kérdeztem.
- Igen... nagyjából - felelte.
- Add ide azt a kést! - kértem.
A kezembe nyomta a kés nyelét.
A penge hegyével kiegészítettem a rajzot, amit beszéd közben a
földbe karcolt. Némelyik vonalat meghosszabbítottam, némelyiket
eltöröltem. Dara egyetlen szót sem szólt, de feszülten figyelte, mit
csinálok. Amikor befejeztem, félretettem a kést. Hallgattam, vártam.
 Végül ő törte meg a csendet.
- Igen, ez az - mondta halkan. Felnézett rám. - Honnan tudtad?
Honnan tudtad meg, mit álmodtam?
- Az, amit álmodtál egy olyan dolog, ami benne van a génjeidben.
Hogy miért és hogyan, azt hiába kérdeznéd. Ez bizonyítja, hogy
valóban Amber leánya vagy. Tudod mit tettél? Az Árnyékban jártál.
Amiről álmodtál az nem más, mint Amber Nagy Sablonja. A királyi
vérből származók ennek segítségével képesek uralkodni az
árnyékokon. Érted miről beszélek?
- Nem egészen - vallotta be. - Nem igaz... Azt már hallottam, hogy
a nagyapám az árnyékokat átkozza, de sosem tudtam, mire gondol
ilyenkor.
- Akkor azt sem tudod, hogy Amber valójában hol található.
- Nem. Benedict erről sosem beszélt. Mesélt Amberről és a
családról, de... de én még azt se tudom, merre van ez az Amber. Csak
sejtéseim vannak vele kapcsolatban. Például az, hogy messze van.
- Amber mindenütt ott van - mondtam. - Bármerre indulsz el,
megtalálod. Semmi mást nem kell tenned, csak...
- Igen! - vágott közbe. - Valamikor régen ő is valami ilyesmiről
beszélt. Akkor amikor megemlítette, nem törődtem vele. Túl
rejtélyesnek tűnt a dolog, és azóta már elfelejtettem. Mit jelenthet ez
az egész?
- Ő? Mármint Benedict?
- Nem. Brand.
- Brand? Mikor járt itt?
- Évekkel ezelőtt - válaszolta. - Még kislány voltam. Gyakran
ellátogatott hozzánk. Nagyon szerettem, és könyörtelenül nyaggattam,
hogy meséljen többet. Elmondott pár történetet, játékokra tanított...
- Mikor láttad őt utoljára?
 - Úgy nyolc, talán kilenc évvel ezelőtt.
- A többiekkel is találkoztál már?
- Igen - felelte. - Nem is oly rég Julian és Gérard járt itt. Pár
hónapja.
Hirtelen elpárolgott a biztonságérzetem. Benedict a jelek szerint
nagyon sok részletet elhallgatott előlem. Ha egyszerűen
félreinformál, még megbocsátottam volna neki, ám ő mindent titokban
tartott. Az ember, ha rájön, hogy átejtették, sokkal könnyebben
haragra gerjed. A hazugság bizonyos helyzetekben elviselhető,
Benedict azonban túlságosan őszinte természetű volt ahhoz, hogy
hazudjon, ezért inkább minden részletet eltemetett magában.
Éreztem, valami nagyon kellemetlen dolog közeledik felém, és
tudtam, muszáj véget vetnem az időpocsékolásnak. A lehető
leggyorsabban lépni fogok.
Igen, pokoli gyorsan szükségem lesz azokra a kövekre, de még
mindig volt valami, amit meg kellett tudnom, mielőtt útnak
indulok.
Idő... Az átkozott!
- Akkor találkoztál velük először? - kérdeztem.
- Igen - mondta Dara. - És nagyon bántó volt az egész- -
Elhallgatott, felsóhajtott. - A nagyapám megtiltotta, hogy
eláruljam, milyen kapcsolatban vagyunk egymással. A
gyámleányaként mutatott be. Azt nem mondta, miért. A
francba!
- Biztos jó oka volt rá...
- Igen, bizonyára. Tudtam én is, de ettől még nem éreztem
jobban magam. Egész életemben arra vártam, hogy találkozzam a
rokonaimmal, és... tessék! Te talán tudod, miért volt szükség erre
a színjátékra?
- Kemény idők ezek Amber számára - mondtam -, és a helyzet
még rosszabb lesz, mielőtt jóra fordulna végre. Minél
kevesebben tudnak a létezésedről, annál ki-
 sebb az esélye annak, hogy belekeveredsz bizonyos ügyekbe, és
hogy veszélybe kerülsz. Benedict mindem azért tett, hogy
megvédjen téged. Gúnyosan felszisszent.
- Nincs szükségem védelemre - állította. - Tudok vigyázni
magamra!
- Tényleg ügyesen vívsz - bólintottam. - De az élet sajnos eléggé
bonyolult. Sokszor nem az számít, hogyan forgatod a pengédet.
- Tudom. Nem vagyok gyerek. De...
- Nincs semmi „de"! Én is ugyanazt tettem volna, amit Benedict
tett. Megvédi magát és közben téged is. Már az is elég meglepő,
hogy Brand elől nem titkolta el a létezésedet. Szerintem nagyon dühös
lesz amikor megtudja, hogy találkoztam veled.
Dara felszegte az állát, tágra nyílt szemmel rám nézett.
- De ugye te semmi olyat nem tennél, amivel ártanál nekünk? -
kérdezte. - Elvégre... rokonok vagyunk...
- Nem tudhatod, miért vagyok itt, és mi jár a fejemben - mondtam.
- Lehet, hogy éppen most dugtad be a fejed a hurokba.
- Most csak tréfálsz, ugye? - kérdezte, de lassan kettőnk közé
emelte a bal kezét.
- Nem tudom - feleltem. - Semmi okom rá, hogy bevalljam az
igazat... Főleg akkor nincs, ha esetleg tényleg valami ocsmányságot
tervezek. Így van?
- Így... Azt hiszem - mondta.
- Elmondok valamit, amiről Benedictnek már régen beszélnie
kellett volna. Soha ne bízz meg a rokonaidban! Ez sokkal rosszabb,
mintha idegenekben bíznál. Egy idegen esetében legalább
elképzelhető, hogy nem fenyeget veszély.
- Komolyan beszélsz?
 - Igen.
- Rád is ez vonatkozik?
- Természetesen nem. Én vagyok a kivétel. Én vagyok a
megtestesült kedvesség, könyörület, becsület és jóság. Bennem
megbízhatsz!
- Úgy lesz! - mondta.
Felnevettem.
- Úgy lesz! - ismételte. - Te nem fogsz ártani nekünk. Tudom.
Érzem...
- Mesélj Gérardról és Julianról! - kértem. Kényelmetlenül éreztem
magam, mint mindig, amikor valaki fenntartások és főleg ok nélkül
megbízott bennem. - Miért látogattak el hozzátok?
Dara várt egy kicsit, alaposan végigmért.
- Már így is túl sokat mondtam. - Elgondolkozott. - Talán igazad
van. Az ember sosem lehet elég óvatos. Inkább te beszélj!
- Jól van. Látom megtanultad, hogyan kell viselkedned velünk
szemben. Mit akarsz tudni?
- Valójában hol van a falu? És Amber? Valahogy ha-
sonlítanak egymásra, nem? Azt mondtad, Amber min-
denütt ott van, bármerre indulok el, megtalálom. Ezt
hogy értetted? Mik azok az árnyékok?
Felálltam, lenéztem a lányra. Kinyújtottam a kezemet. Nagyon
fiatalnak látszott és félt is, de azért megfogta.
- Hová...? - kérdezte miközben felállt.
- Erre - feleltem. - Átvezettem arra a helyre, ahol korábban
heverésztem, ahonnan a zuhatagot és a malom kerekét figyeltem.
Mondani akart valamit, de belé fojtottam a szót.
- Nézd! Csak nézd!
Ott álltunk, és a zubogó, habzó vizet figyeltük. Rendeztem a
gondolataimat.
 - Gyere! - mondtam. Megfogtam a könyökét, és elin-
dultunk a liget felé.
Ahogy beértünk a fák közé, felhő takarta el a napot, az árnyak sötétebbé
váltak. A madarak hangja élesebb, rikácsolóbb lett, a talaj nedvesebbé
változott. A fák levelei hosszabbak és szélesebbek lettek. Amikor a nap
újra előbukkant, a fénye sárgább volt, mint korábban, a faágakba indák
kapaszkodtak. A madarak hangja érdesebb lett, és mintha megszaporodtak
volna. Az ösvény emelkedett. Elhaladtunk egy komor kőtömb mellett,
feljebb kapaszkodtunk. Hátulról, valahonnan nagyon messziről, alig
érzékelhető mormogást hallottunk. Kiértünk egy tisztásra, felnéztünk az
égre. A kékség más volt, mint korábban. Előrébb léptünk; közeledtünkre a
kövér, barna gyík, ami az egyik kövön napozott, bemenekült a bokrok
közé.
Amikor megkerültünk egy újabb kőtömeget, Dara
megszólalt:
- Nem is tudtam, hogy ez a kő itt van. Még sosem jár-
tam erre.
Nem feleltem; minden figyelmemet lekötötte az Árnyékban való
mozgás.
A liget felé fordultunk. Az ösvény, amelyen feljöttünk, nem lefelé
vezetett, hanem egy emelkedőn futott végig. A fák páfránylevelű,
trópusi óriások voltak. A hangok megváltoztak: vakkantásokat,
szisszenéseket, zümmögést hallottunk. A mormogás felerősödött, már
a talaj is remegett. Dara a karomat szorongatta. Nem szólt, csak
kiguvadt szemmel bámult. Körülöttünk nagy, lapos, sápadt virágok
nyíltak, víztócsák csillogtak. Elindultunk az ösvényen. A hőmérséklet
észrevehetően megnövekedett, izzadni kezdtünk. A mormogás előbb
ordítássá, majd - amikor kiléptünk a fák közül - mennydörgésszerű
robajjá erősödött. Előrébb vezettem Darát, a vízpartra mentünk.
Lemutattam.
 A víz jó ezer lábnyi mélységben rohant. Nem patak volt,
hatalmas folyamot láttunk, a hullámai szürkék, akár a kovácsok
üllője. Az áramlatok gyorsak és erősek, az örvények habot kavartak
maguk körül, mielőtt elvesztették erejüket. A szemközti parton, jó
fél mérföldnyire tőlünk, a szivárványból és ködből összeálló fal
mögött egy gigantikus kerék forgott lassan, csillogón. Olyan volt,
mint egy sziget, amelyet valami titán összelapított és az élére
állított. Magasan a fejünk fölött óriási madarak, lebegő feszületek
sodródtak a légáramlatok hátán.
Elég hosszú ideig álltunk a szakadék peremén. Nem beszéltünk;
úgysem hallottuk volna egymás hangját, de nem is volt szükség
szavakra. Dara végül elfordult, összehúzott szemmel, gondolkodó
arccal rám nézett. Bólintottam, és a fák felé tekintettem.
Megfordultunk, visszamentünk oda, ahonnan jöttünk.
A visszafelé vezető utat viszonylag könnyen tettük meg.
Amikor újra lehetővé vált a beszélgetés, Dara tovább hallgatott.
Némán figyelt, látszott rajta, felfogta, hogy valamilyen szerepem
van a körülöttünk lezajlott változásokban.
Csak akkor szólalt meg, amikor újra a kis patak partján álltunk, és
ismét a malom kerekét láttuk magunk előtt.
- Ez a hely... olyan volt, mint a falu?
- Igen. Egy árnyék.
- És mint Amber?
- Nem. Amber veti az Árnyékot. Bármivé át lehet alakítani, ha
az ember tudja, hogyan lásson hozzá. Az a hely, ahol az előbb
voltunk, egy árnyék... A falud is árnyék, és ez a hely is árnyék
csupán. Minden hely, amit el tudsz képzelni, létezik valahol. Az
Árnyékban.
 - És te, a nagyapám, meg a többiek úgy jártok-keltek
az árnyékok között, ahogy kedvetek tartja? Át tudjátok
alakítani őket?
- Igen.
- Én is ezt tettem, amikor visszajöttem a faluból...
- Pontosan.
Dara arcán látszott, kezdi felfogni a lényeget. Lejjebb eresztette sötét
szemöldökét; izgalmában olyan gyorsan szedte a levegőt, hogy
remegni kezdett az orrcimpája.
- Meg tudom csinálni... - mondta. - Bárhová el tu-
dok menni! Bármit megtehetek, amit akarok!
- Igen. Benned van a képesség - bólintottam.
Hirtelen megcsókolt, elfordult tőlem. A haja lobo-
gott, a fejét kapkodta - mindent egyszerre akart látni.
- Bármit képes vagyok megtenni! - szólt mozdulatlanná válva.
- Azért van néhány korlát, vannak veszélyek...
- Az élet már csak ilyen - mondta. - Hogyan tudom megtanulni
ennek a dolognak az irányítását?
- Amber Nagy Sablonja a kulcs. A közelébe kell kerülnöd, hogy
megszerezd a képességet. Az amberi palota alatt, egy cella padlójába
van bevésve. A széléről kell elindulni, és megállás nélkül kell
bemenni a közepébe. Elég nagy ott az ellenállás, nem könnyű
végrehajtani a dolgot. Ha valaki megáll, ha idő előtt próbálja elhagyni
a Sablont, akkor... megsemmisül. A Sablon végez vele. Annak
viszont, aki bejut a közepére, hatalma lesz az Árnyék fölött. Képessé
válik a tudatos ellenőrzésre.
Dara visszafutott arra a helyre ahol piknikeztünk, és megvizsgálta a
földre rajzolt ábrát. Lassan mentem utána. Ahogy közel értem,
felkiáltott:
- El kell jutnom Amberbe! Be kell mennem a Sablon
közepére!
 - Biztos vagyok benne, hogy Benedict is ezt akarja - állítottam. -
Előbb-utóbb sor kerül rá...
- Előbb-utóbb? - kérdezte. - Nem! Most! Most akarok odamenni!
Miért nem beszélt még ezekről a dolgokról?
- Mert egyelőre nem tudnád megcsinálni. Amberben most olyan a
helyzet, hogy mindketten veszélybe kerülnétek, ha odamennétek.
Nem mehetsz oda. Egyelőre nem.
- Ez... piszokság! - kiáltotta. Felém fordult, rám meresztette a
szemét.
- Talán az - mondtam -, de akkor is ez a helyzet. Nem én tehetek
róla.
A szavak valahogy ragacsossá váltak a számban. Hazudtam - igenis
én vagyok az oka, legalábbis részben.
- Jobb lett volna, ha nem is beszélsz erről az egészről - mondta. -
Ha valami nem lehet az enyém, inkább ne is tudjak róla.
- Azért nincs minden veszve - válaszoltam. - Amberben
rendeződni fog a helyzet... hamarosan.
- És hogyan szerzek tudomást erről?
- Benedict tudni fogja. Majd ő szól neked.
- Eddig semmiről sem szólt! Nem tartott rá alkalmasnak, hogy
elmondja ezeket a dolgokat.
- Miért tette volna? Hogy rossz érzéseket keltsen benned? Te is
tudod, jó volt hozzád, törődött veled. Amikor eljön az ideje, mindent
megtesz majd, hogy segítsen neked.
- És ha mégsem? Akkor segítenél? Megtennéd?
- Mindent, ami tőlem telik.
- Hogyan talállak meg? Hogy léphetek veled kapcsolatba?
Elmosolyodtam. Eddig könnyen ment minden, semmi szükség
nem volt rá, hogy a valóban fontos dolgokat
 elmondjam neki. Elég, ha annyit tud, amennyi hasznos lehet -
számomra.
- A kártyákon keresztül - feleltem. - Azok a lapok nem csupán
szentimentális képek, hanem a kommunikáció eszközei. Fogd a
kezedbe azt, amelyiken én vagyok, nézz rá, koncentrálj, próbálj
minden más gondolatot kiűzni a fejedből, gondold azt, hogy én vagyok
előtted, és szólj hozzám! Meglátod, tényleg én leszek a lapon. Fe-
lelni fogok neked.
- Pontosan ez az, amit a nagyapám megtiltott!
- Érthető...
- Hogy működik ez az egész?
- Erről majd legközelebb - mondtam. - Valamit valamiért.
Emlékszel miben állapodtunk meg? Beszéltem Amberről és az
Árnyékról. Most te mesélj Gérard és Julian látogatásáról!
- Jól van... Nem sokat mondhatok. Egy reggel, öt
vagy hat hónappal ezelőtt, a nagyapám egyszerűen ab-
bahagyta, amit addig csinált. Éppen a fákat metszegette
az kert végében... szereti az ilyesmit maga intézni... Ott
voltam mellette, segítettem neki. Egy létra tetején állt.
Egyszer csak mozdulatlanná vált, leeresztette a kezét, és
jó sokáig meg sem moccant. Arra gondoltam, biztos
csak pihen. Folytattam az ágak összeszedegetését. Az
tán meghallottam, hogy beszél. Nem csak mormolt, ha
nem úgy beszélt, mintha társalogna valakivel. Először
azt hittem, hozzám szól. Megkérdeztem mit mondott,
de úgy tett, mintha észre se venne. Most, hogy már is
merem a kártyák titkát... most már tudom, hogy vala-
melyik testvérével beszélgetett. Talán éppen Juliannel.
Amikor befejezte, gyorsan lemászott a létráról, és
közölte, egy-két napra el kell mennie. Elindult a ház fe-
lé. Nem jutott messzire, megállt, aztán visszajött hoz-
zám. Kijelentette, ha Gérard vagy Julian esetleg meglá-
togat minket, a gyámleányaként fog bemutatni nekik; azt mondja
majd, hogy az egyik hűséges szolgájának vagyok az árvája. Ezután
nem sokkal ellovagolt. Két tartaléklovat vitt magával. A kardját is.
- Az éjszaka közepén tért vissza. Magával hozta a fi-
véreit. Gérard alig volt magánál. A bal lába eltörött, a
teste bal oldaláról lehorzsolódott a bőr. Julián is elég vi-
harvertnek tűnt, de nem volt törött csontja. Majdnem
egy hónapig maradtak velünk. Gyorsan meggyógyul-
tak, aztán kölcsönkértek két lovat, és elmentek. Azóta
nem láttam őket.
- Mit mondtak, hogy szerezték a sérüléseiket?
- Valami balesetet emlegettek. Velem nem sokat beszéltek.
- Hol? Hol történt?
- A fekete úton. Ezt jó néhányszor elmondták, kihallgattam őket.
- Hol van ez a fekete út?
- Nem tudom.
- Mit mondtak róla?
- Átkozták. Ennyi.
Lenéztem és láttam, az üvegben maradt egy kevés bor.
Lehajoltam, töltöttem magunknak, az egyik kelyhet Dara felé
nyújtottam.
- Az újbóli találkozásra - mondtam mosolyogva.
- Igen. Arra - bólintott.
Ittunk.
Nekilátott összeszedni a holmit. Segítettem neki. Újra
felfokozódott bennem az izgalom; éreztem, sürgősen cselekednem
kell.
- Mikor próbálhatok kapcsolatba lépni veled? - kérdezte.
- Úgy három hónap múlva. Adj nekem három hónapot...
 - Hol leszel akkor?
- Amberben. Remélem.
- Mennyi ideig maradsz itt?
- Nem sokáig. Most el kell indulnom, de holnapra visszaérek.
Utána még pár napig itt leszek.
- Bárcsak tovább maradnál!
- Én is szeretnék. Igen... Most, hogy találkoztunk, tényleg
szeretnék maradni.
Elvörösödött és gyorsan elfordult. Bepakolta a kosárba a
tányérokat, kelyheket. Összeszedtem a vívóholmit.
- Most visszamész a kúriába? - kérdezte.
- Az istállóba tartok. Rögtön indulok.
Felemelte a kosarat.
- Akkor menjünk együtt. Erre van a lovam.
Bólintottam s követtem. Az ösvény jobb széle felé in-
dult.
- Gondolom - mondta -, az lesz a legjobb, ha senkinek sem
szólok erről az egészről. Különösen nem a nagyapámnak.
- Így lenne a legjobb.
A folyó, a tenger felé rohanó patak csobogása fokozatosan nesszé
halkult mögöttünk, de a malom fakerekének nyikorgása még jó
darabig követett minket.
 VI.

A folyamatos haladás a legtöbb esetben sokkal fontosabb a

sebességnél. Az a lényeg, hogy létrejöjjön az állandó előrejutás
ingere, és az ember beleakaszthassa mentális horgait. Utána már
pusztán megítélés kérdése, hogy a haladás lassú vagy gyors - az a
fontos, hogy megtörténik.
Lassan, de biztosan haladtam. Semmi értelme nem lett volna
kitikkasztani Csillagot. A gyors világváltoztatás még az embereket is
megviseli, az állatokat pedig - mivel ők képtelenek kegyes
hazugságokkal lenyugtatni az elméjüket - sok esetben megőrjíti. Egy
kis fahídon keltem át a patakon, és egy darabig a mederrel párhuza-
mosan haladtam. Úgy terveztem, megkerülöm a várost, és addig
követem a patakot, amíg a tengerpart közelébe érek. A délután közepe
táján jártunk. Az út árnyékos volt, a levegő hűvös. Grayswandir az
oldalamon lógott.
Nyugat felé tartottam, és végül a hegyek lábához értem. Addig nem
akartam végrehajtani a világváltoztatást, amíg fel nem jutok arra a
helyre, ahonnan be lehe-
 tett látni a várost, ennek az országnak a legsűrűbben lakott települését. A
várost, amely az „Avalon" nevet viselte; több ezer ember élt és
dolgozott benne.
A várost, amelyből hiányoztak az én Avalonomra jellemző
ezüsttornyok, és délen valahogy más szögben metszette ketté a patak,
mint az én Avalonomat. Az épületek kéményeiből az égre kúszó
füstkígyókat megkavarták a déli irányból érkező szelek. A szűk
utcákon emberek, lovasok és gyalogosok, szekerek mozogtak; alakok
léptek be és ki a boltok, műhelyek és fogadók ajtaján; madarak köröztek
az égen, leereszkedtek, majd újra szárnyra kaptak; zászlók és lobogók
függtek ernyedten, élettelenül; a patak szikrázó vize fölött vékonyka
ködfoszlányok lebegtek. Túl távol voltam ahhoz, hogy halljam a
hangokat, a kalapálást, a csattogást, a fűrészelést, a csörgést, a recsegést;
a zajok összemosódó mormolássá válva jutottak el hozzám. Az egyes
szagokat nem éreztem, ám a levegőbe szimatolva még akkor is meg
tudtam volna állapítani, hogy egy város van a közelben, ha még
mindig vak vagyok.
Ahogy lenéztem a városra, furcsa, nosztalgikus érzés áradt szét
bennem. Az elmémben valami álomfoszlány összeolvadt a
vágyakozással, amit a másik, a számomra valódi Avalon iránt éreztem;
Avalon iránt, amely beleveszett egy árnyékba. Avalonra, ahol már
régen nem jártam. Avalonra, ahol az élet egyszerűbb volt, én pedig
boldogabbnak éreztem magam, mint azóta bárhol.
Az emberek nem élnek olyan sokáig, amennyi ideig én éltem
anélkül, hogy a birtokában lettem volna annak a tudatosságnak, amely
felbukkanásuk után egymáshoz kapcsolja a naiv érzéseket és részt vesz
a szentimentalitás megteremtésében.
Azok a napok elmúltak, annak a dolognak vége szakadt, most már
csak Amber érdekelt. Az én Amberem.
 Megfordultam és továbbhaladtam dél felé. Biztos voltam benne,
hogy vágyaim valóra válnak.
Amber! Nem feledtelek el...
A nap szemkápráztató, fényes koronggá változott a fejem fölött,
körülöttem vonyítva felélénkültek a szelek. Az égbolt egyre sárgább
lett, végül már olyan, mintha egy homoksivatag ívelne keresztül a
magasban, a látóhatár egyik szélétől a másikig. Leereszkedtem az
alföld irányába. A talaj egyre kövesebb, a hegy egyre komorabb lett.
Itt-ott szélmarta, groteszk alakú, rideg színű sziklák emelkedtek.
Ahogy a hegy lábához értem, port röpítő szél csapott le rám.
Kénytelen voltam az arcom elé tartani a köpenyemet. A szememet
résnyire húztam. Csillag nyerített és prüszkölt, de kitartóan haladt előre.
Homok, kő, szél - narancsvörös ég, palaszürke felhők űzték maguk
előtt a napot...
Aztán a hosszú árnyékok, a halódó szél, a mozdulatlanság... Csend.
Csak a ló patája koppant hozzá a kövekhez, csak a lélegzetünk
repesztette meg a némaságot... Homály, mintha felhők takarnák a
napot... A létezés falait villám rengette... Természetellenes
tisztasággal fénylő, távoli tárgyak... A hűs, kék levegő mintha elekt-
romos töltéssel lett volna tele... Újra villámok; mennydörgés...
A jobb oldalamon üvegszerű, hullámzó függöny: közeledett a
zuhogó eső... A felhők belsejében kék törésvonalak... A hőmérséklet
ingadozó, de mi egyenletesen haladtunk; a világ fekete-fehér díszletté
változott körülöttünk...
Döngő mennygörgés, fehér villanás, a függöny - mintha láng volna -
felénk csapott... Kétszáz méter... Százötven... Elég!
A mélye fortyogott, habzott, tajtékzott... Nedves földszag... Csillag
nyerítése... Lökésszerű száguldás...
 Kicsiny vízerek kúsztak kifelé, lemerültek, átszínezték a talajt...
Sáros bugyborékolás, csendes kopogás. Zuhogás... Patakok, víz
mindenhol; csobogás...
Előttünk magaslat, Csillag izmai megfeszültek és elernyedtek,
kidomborodtak és ellazultak alattam, ahogy átugrott a patakocskák, a
vízerek fölött, keresztülszáguldott a ránk zuhogó víztömegen és
felkaptatott az emelkedőn. A patái szikrákat csiholtak a köveken; egy.
re magasabbra jutottunk, a gurgulázó, fortyogó áradat hangja szelíd
mormogássá változott mögöttünk...
Magasabbra, egyre magasabbra... Szárazság; megálltam, hogy
kicsavarjam a vizet a köpenyemből... Alattam és mögöttem, meg jobbra
is szürke, viharkorbácsolta tenger csapkodta a sziklaszirtet, aminek a
tetején megpihentünk...
Előttem szárazföld, mezők és este - a hátam mögött a
hullámok döreje...
A lehulló csillagokat üldözőbe véve a sötétedő kelet felé fordultam,
a csend és az éj birodalma felé. Tiszta égbolt, fénylő csillagok, a
fejem fölött csupán néhány felhőpamacs...
Vörös szemű, üvöltő lények loholtak a nyomunkban... Árnyék...
Zöld szemű... Árnyék... Sárga... Árnyék... Eltűnt...
Sötét hegyormok hósipkával; egymást taszigálták körülöttem...
Fagyott hó, száraz mint a por; a jeges szélrohamok hullámokban
emelték a levegőbe a kemény pelyheket... Porhó, akár a liszt... Egy
emlék: az olasz Alpok, síelés... Hőhullámok csapódtak a kőfalakhoz...
Fehér tűz az éjszakában... A lábam elgémberedett a nedves csizmában...
Csillag félt, horkantott, óvatosan tett meg minden lépést, mintha
hitetlenkedve rázta volna a fejét...
Árnyékok a szikla mögött, egy szelídebb lejtő, gyöngülő szél,
kevesebb hó...
 Kanyargó ösvény, akár a dugóhúzó, a melegségbe vezetett... Le, le,
lefelé az éjszakába, a változó csillagképek alatt...
A havat egy órája magam mögött hagytam, csenevész növények
kapaszkodtak körülöttem a földbe... Éji madarak tántorogtak a
levegőben, a dögevők légi táncát járták, metsző hangon rikácsoltak,
ahogy elhaladunk alattuk...
Lassítottam a hullámzó fűben; a szálakat a legenyhébb fuvallat is
megmozgatta... Egy vadászó macska prüszkölt... Szarvashoz hasonló
állat menekült bukdácsolva... A csillagok a helyükre kúsztak, újra
éreztem a lábamat...
Csillag horkantott, felágaskodott, hátrált - valami láthatatlan lény
riasztotta meg... Sokáig tartott, míg lecsillapítottam, még tovább, míg
megszűnt a remegése...
A távoli fák koronájára a félhold jégcsapjai hullottak... A nedves
föld belélegezte az ezüstlő ködöt... Pillék táncoltak az éji
fénypocsolyákban...
A talaj egy-egy pillanatra ingataggá vált, megdőlt - mintha a hegyek
a lábukat emelgetnék, mintha csoszognának... Minden csillag
ikertestvért szült magának... A hold ezüstglóriát növesztett... A táj
és az ég megtelt menekülő alakokkal...
A föld ütött-kopott, megviselt óraként ketyegett és egyre nagyobbra
duzzadt... Stabilitás... Tehetetlenségi erő... A csillagok és a hold
egyesültek saját szellemképeikkel...
A nyugaton sűrűsödő facsoport peremén haladtam... Az alvó
dzsungel akár a viaszosvászon alatt összetekeredve szendergő
óriáskígyó...
Nyugat, nyugat... Egy folyó, széles, tiszta parttal, könnyebbé tette
a tenger felé vezető utamat...
Patadobogás, árnyékosonás... Az éjszaka az arcomra tapadt... Fényes
lények a magasban, sötét falak, világló torkok... A levegő édeskés...
Úszó látomások... Árnyékok...
 Összeforrtunk, kentaur lett belőlünk. Csillagból és belőlem;
összefüggő verítékbőr fedett be minket... Levegőt vettünk, aztán
hörrenve kifújtuk... Villámpalást a nyakunkon, táguló orrcimpák... A
földet nyeltük...
Nevetés, a víz illata ránk telepedett, tőlünk balra, egészen közel,
fák sorakoztak...
A fák között haladtunk... Vékony kéreg, lelógó indák, széles levelek,
harmatcsöppek... Pókháló a holdfényben, benne vergődő alakok...
Szivacsszerű anyag... Foszforeszkáló gombák a kidőlt fák korhatag
törzsén...
Egy tisztás... Hosszú fűszálak zizegtek...
Még több fa...
Újra a folyó illata...
Később: hangok... Hangok... Vízcsobogás, akár az egymáshoz
koccintott poharak csilingelése... Az ég kidomborította a hasát... Fák...
Tiszta, hideg, nedves levegő... Balra tértünk, követtük a folyót...
Könnyedén rohant, utána eredtünk...
Inni... Fröcskölni a sekélyesben, aztán kortyolni, lehajtott fejjel,
Csillag benne állt a folyóban, szívta a vizet - eleven szivattyú; az
orrlyukaiból csöppeket fujt... Kicsit feljebb leguggoltam... Víz csorgott a
hajamból, végig a karomon... Csillag feje oldalra fordult - a nevetés
irányába nézett...
Lefelé a folyó mentén... A víz tiszta, lassú, kanyargó... Aztán
kiegyenesedett, szélesebbé vált, még jobban lelassult...
A fák megvastagodtak, aztán vékonyodni kezdtek...
Hosszú, végtelen, lassú...
Keleten halovány fény…
Lejtős terep, kevesebb fa... Sziklás talaj, a sötétség
összesűrűsödött...
A tenger első, homályos foltja, az illata... Patakopogás az éjszakai
fagyban... Sószag...
 Szikla, elfogytak a fák... Kemény, meredek, kopár.. Lefelé...
Egyre meredekebb...
Villanás a kőfalak között… A helyükről kimozdított kavicsok
legurultak, koppanásukat elnyelte a visszhangok üvöltése... Szélesebb
út, egyre szélesebb...
Le, le, lefelé...
Még lejjebb...
Keleten fény, szelídebb a lejtő,.. Újra a sószag, erősebb...
Tovább, még tovább... Befordulni a sarkon, lefelé... Minden
fényesebb...
Szilárd talaj, puha talaj, kicsúszik a láb alól...
Szellő és fény, fény és szellő... Egy sziklatömbön túl...
Megrántottam a kantárt.
Alattam kopár tengerpart, hullámzó dűnék, a délnyugati szél
korbácsolta a hátunkat. A levegőben szálldosó homokszemek felhővé
egyesültek és eltakarták a reggeli tenger zord képét...
Elnéztem, ahogy a keletről érkező rózsaszínű hártya szétterül a víz
felszínén. A homokdűnék között itt-ott sötét foltok - kavicsos
területek. A hullámok előtt csipkés szélű szikladarabok. A hatalmas
dűnék (némelyik száz lábnál is magasabb volt) innenső oldalán, az
ördögi partszakasz fölött, szögletes kődarabok - egy egész sziklamező,
amely mintha a hajnal első fénysugarának megérkeztekor emelkedett
volna ki a pokolból. Kopár és rideg, de az árnyékok szinte élővé
változtatták.
Igen, sikerült...
Leszálltam a nyeregből, és figyeltem, ahogy a nap megerőszakolja
fényével az éjszakát. Ezt a kemény, könyörtelen, fehér világosságot
kerestem. Ez az emberek nélküli hely volt az, ahová el kellett jutnom.
Pontosan olyannak tűnt, mint évtizedekkel korábban az árnyék-
Földön, ahol száműzetésemet töltöttem. Buldózerek
 nélkül, légkalapácsok és hegesztő apparátok nélkül; Oranjemund
maximális biztonságot nyújtó városa nélkül. Röntgengépek nélkül,
szögesdrót nélkül, fegyveres őrök nélkül. Itt semmi ilyesmi nem volt.
Nem. Ezen az árnyékon sosem vált ismertté Sir Ernest Oppenheimer, itt
nem alapították meg a Délnyugat-Afrikai Egyesült Gyémántbányák
részvénytársaságot. Itt nem léteztek kormányok, amelyek a partvidéki
bányajogok eladásával próbálták helyrebillenteni költségvetésüket. Ez volt
az a Namib-sivatag néven ismert hely, amely Cape Towntól négyszáz
mérföldre északnyugatra terült el; ez volt az a dűnesor, amely több mérföld
szélességben, háromszáz mérföld hosszan húzódott végig a Richtersveld-
hegység tenger felőli oldalán - a hegység mellett, amelynek
árnyékában álltam. Itt nem léteztek bányák, ezért a gyémántok úgy hevertek
a parton, mint a madár-potyadékok.
Természetesen hoztam magammal gereblyét és szitát. Előszedtem az
elemózsiámat, és megreggeliztem. Forró, hosszú, poros nap állt
előttem.

***

Ahogy ott dolgozgattam a dűnék között, Doyle-ra gondoltam, az

alacsony, ritkás hajú ékszerészre, a téglavörös arcára, az orcáin tekergőző
élénkvörös erekre. Az avaloni ékszerészre.
Finom, vörös csiszolópor? Russ-por? Mi szükségem lehet nekem
annyi russ-porra, amennyi több tucat ékszerésznek sok lenne?
Amikor ezt kérdezte, csak a vállamat vonogattam. Mit érdekli
őt, hogy miért van szükségem az anyagra?
Azzal foglalkozzon, hogy megfizetem-e, vagy sem. Egyedül
rám tartozott, mire akarom felhasználni a port.
 Okos ember volt, nem akart elszalasztani egy ilyen jó üzletet.
Persze, egy kicsit elcsodálkozott, amikor közöltem, hogy egy héten
belül szükségem lenne az árura. Amikor meghallotta mekkora
mennyiségről lenne szó, először csak vihorászott, aztán vigyorgott,
a végén már röhögött. Egy hét alatt? Ennyit? Nem, ez teljességgel
lehetetlen.
Jól van, mondtam. Megköszöntem a segítségét, és
megjegyeztem, hogy valamelyik konkurense bizonyára másképpen
fog hozzáállni a dologhoz. Biztos találok olyan ékszerészt,
állítottam, akit érdekelni fog néhány csiszolatlan gyémánt...
Gyémánt? Gyémántot mondtam? Várjak csak egy kicsit! Ő is
benne van a gyémántbizniszben... Ami viszont a russ-port
illeti... Felemeltem a kezem, indulni készültem. Erre gyorsan
kijelentette, hogy megszerzi az anyagot, csak a mennyiség... azzal
egy kis gond lesz. De nem baj, mondta, az alapanyag olcsón
hozzáférhető, a recept egyszerű. Tényleg, miért is ne lehetne
elintézni az ügyet? Talán egy hét is elég lesz hozzá. Ami pedig a
gyémántokat illeti...
Megkötöttük az üzletet.
Rengeteg olyan emberrel találkoztam, aki azt hitte, hogy a
puskapor robban. Tévedés! Gyorsan ég, és gázt fejleszt, ami kilöki
a lövedéket a hüvelyéből, és keresztülröpíti a fegyver csövén.
Persze csak azután, hogy meggyulladt. A gyulladást általában a
tüzelőtüskével idézik elő. Ismerve a családomat sejtettem, hogy
szükségem lehet valami komolyabb fegyverre. Hosszú éveken
keresztül kísérletezgettem a robbanószerekkel, de rá kellett
jönnöm, hogy Amberben a puskapornak nem lehet hasznát venni.
Egyszerűen nem gyullad be. Ez volt az oka annak, hogy a
családom tagjai nem hoztak haza Amberbe lőfegyvereket.
 Jóval később, amikor egyszer hazamenteni Amberbe russ-porral
kipolíroztam azt a karkötőt, amit Deirdré-nek vittem ajándékba. A
poros rongyot aztán egyszerűen bedobtam a kandallóba. Akkor
jöttem rá, hogy a russ-por Amberben pontosan úgy viselkedik,
mint máshol a puskapor. (Szerencsére azon a bizonyos rongyon elég
kis mennyiség volt, és egyedül voltam, így a felfedezésemet
megtarthattam magamnak.)
Senkinek sem árultam el, mire jöttem rá. Éreztem, egy nap még
hasznát veszem a dolognak. Sajnos Erickel már azelőtt
összerúgtam a port, hogy erre sor kerülhetett volna. A hirig után a
russ-porral kapcsolatos felfedezésem ugyanúgy a semmibe veszett,
mint a többi emlékem. Amikor végül mégis kitisztult a fejem,
összeakadtam Bleysszel, aki éppen Amber megtámadására készült.
Valójában nem volt szüksége rám, de azért magával vitt - szerintem
csak azért, hogy szemmel tarthasson.
Ha adtam volna neki lőfegyvereket, legyőzhetetlenné válik, és
miután learatja a babérjait, tényleg nem látta volna hasznomat. Ha
akkor, abban a csatában megszerzi Ambert, a helyzet még feszültebbé
vált volna, és nekem az erőegyensúly megteremtése érdekében
valami erősebb fegyvert kell beszereznem annál, ami neki a
rendelkezésére állt. Mondjuk pár bombát, esetleg néhány automata
fegyvert.
Ha egy hónappal korábban magamhoz térek, minden másképp
alakul. Én ülök a trónon, mint Amber ura, ahelyett, hogy
megvakítanak, megkínoznak, börtönbe vetnek. Megspórolhattam
volna magamnak egy hosszú utat, és azt a jó néhány problémát, amivel
azóta szembetaláltam magam.
Kiköptem a számból a homokot, nehogy köhögni kezdjek,
amikor felnevetek. A pokolba is, túl sok a
 ,,ha"! Jobb lesz, ha nem azzal foglalkozom, mi történhetett volna. A
valósággal és a jelennel kell törődnöm. Úgy, ahogy Eric csinálta...
Ó, Eric... Tisztán emlékszem arra a bizonyos napra. Láncra
verten eléd vezettek, és le kellett térdelnem a trónod előtt. Nem
sokkal korábban megkoronáztam magam - pusztán azért tettem,
hogy kigúnyoljalak. Amikor másodszor is a kezembe került a
korona, hozzád vágtam, de te elkaptad és csak mosolyogtál. Sajnál-
tam, hogy nem tett kárt benned, és közben örültem, hogy nem
esett baja. Csodálatos tárgy... Ezüst az egész, hét csúcsa van, és
gyémántoknál ragyogóbb smaragdok díszítik. Kétoldalt - a viselője
halántéka fölött - egy-egy rubin vöröslik... Megkoronáztattad
magad, Eric. Még el sem haltak a „sokáig éljen a király" üvöltözés
visszhangjai, amikor rám néztél. Az első királyi szavaidat hozzám
intézted. Sosem felejtem el, mit mondtál akkor... „A szemeid a
legünnepélyesebb látványt fogják magukba zárni, amit valaha is
láttak." Aztán: „Őrök! Vigyétek Corwint a kovácsműhelybe,
égettessétek ki a szemeit! Hadd maradjon meg az emlékezetében az a
nap, az utolsó amit valaha látott! Aztán zárjátok be a legmélyebb
tömlöc sötétjébe Amber alatt, és a neve legyen elfeledve örökkön!"
- Most te uralkodsz Amberben - mondtam hangosan -, és
tényleg nem felejtettem el semmit. De már újra látok, és engem
sem felejtettek el!
Jól van, Eric, burkolózz csak be a királyi palástodba! Amber
falai magasak és vastagok. Maradj mögöttük! Vedd körül magad
harcosokkal és kardokkal! Ásd a házad a föld alá, védekezz és
tervezz, de most már te is tudod: amíg életben vagyok, sosem lehetsz
biztonságban. Megmondtam neked, visszatérek. Jövök, Eric!
Fegyvereket szerzek Avalonban, és beszakítom a kapuidat,
szétmorzsolom a hadaidat. Aztán minden úgy lesz, ahogy egyszer, ahogy
addig volt, míg megérkeztek az embereid és megmentettek. Azon a
napon csupán néhány csepp vért csorgattam ki belőled, most azonban
mindet kieresztem az ereidből!
Előkotortam még egy gyémántot - ez volt a tizenhatodik -, és a
derekamra kötött zsákba dobtam.

***

Ahogy a lenyugvó napot figyeltem, Benedict járt a fejemben, meg

Julian és Gérard. Mi a kapcsolat közöttük? Nem is sejtettem, de
éreztem: nem lehet hasznomra semmi olyan érdekszövetség, aminek
Julián is a tagja. Gérarddal semmi bajom sem volt. Nyugodtan
aludtam a táborban, amikor azt láttam, hogy Benedict vele lép
kapcsolatba. Ám ha Gérard most Julián szövetségese, már korántsem
olyan bíztató a helyzet. Csak egyetlen olyan személy létezett, akit
még Ericnél is jobban gyűlöltem: Julian. Ha tudja hol vagyok, akkor
nagy veszély fenyeget. Még nem készültem fel az összecsapásra.
Sejtettem, hogy Benedict talál majd valamilyen erkölcsi igazolást
arra, hogy elárul. Végül is tudta, hogy bármit teszek (és biztos
lehetett benne, hogy készülök valamire), az újabb megpróbáltatást
jelent majd Amber számára. Megértettem, sőt, szimpatizáltam vele. Ő a
birodalom megőrzését tartotta a legfontosabbnak. Juliannel ellentétben
az elvek embere volt. Sajnáltam, hogy esetleg szembe kell fordulnom
vele. Abban reménykedtem, hogy a ténykedésem gyors és
fájdalommentes lesz, olyan, mint egy foghúzás, ha érzéstelenítéssel
csinálják, és hogy hamarosan újra ugyanazon az oldalon fogunk állni.
A Darával való találkozás után a lány érdekében is azt reméltem, így
lesz.
 Benedict nem sokat árult el magáról. Nem tudhattam, hogy
tényleg még egy hétig ott marad-e majd azon a csatamezőn, vagy
máris nekilátott, hogy Amber erőivel együttműködve csapdát állítson a
számomra, előkészítse a börtönömet, megássa a síromat. Sietnem
kellett, pedig szívesen elidőztem volna Avalonban.
Irigyeltem Ganelont, aki minden bizonnyal valamelyik
kocsmában iszogatott, esetleg az egyik bordélyban szórakozott, vagy
vadászott a domboldalon. Ő hazaért. Vajon nem az lenne a
leghelyesebb, ha megfeledkeznék arról az ígéretéről, hogy elkísér
Amberbe, és hagynám, hogy átadja magát az örömöknek? De nem,
mégsem lenne jó, ha nem vinném magammal. Vallatóra fognák,
megpróbálnák kiszedni belőle, hogy mit tud a céljaimról (ha
Juliannek tényleg köze van az egészhez, biztosan megkínoznák),
aztán számkivetett lenne azon a világon, amit a sajátjának tart. Ha
egyáltalán szabadon eresztenék. Ha elűzik, újra haramiává válik,
törvényenkívülivé, és harmadszor talán nem sikerül majd talpra
állnia.
Nem, az lesz a legjobb, ha magammal viszem. Persze csak akkor,
ha akarja. Ha közben mégis meggondolta magát - Nos, akkor
maradni fog.
Irigyeltem őt. Talán számkivetett lesz, de Avalonban élhet. Én is
szívesen maradtam volna; arra vágytam a legjobban, hogy Darával
lovagoljak a dombok közt, együtt kószáljunk az országban,
végighajózzunk a folyókon...
A lányra gondoltam. Az, hogy tudtam a létezéséről, egy kicsit
megváltoztatta a dolgokat, Nem tudom pontosan, hogyan. A
családunk tagjai a gyűlölködések és az ellenségeskedések ellenére
fontosak voltak egymásnak. Mindenki törődött a többiekkel, hírt akart
hallani róluk. Összetartottunk, érdeklődtünk, és legalább addig
sem hadakoztunk, amíg pletykálkodtunk. Olyanok voltunk, mint az öregek
otthonában élő, gonoszkodó idős hölgyek.
Darát egyelőre képtelen voltam beleilleszteni a képbe, mert ő maga sem
tudta, hol a helye. Persze várható volt, hogy előbb-utóbb rájön. Amint híre
megy, hogy létezik, többen fel fogják neki ajánlani a támogatásukat. Most,
hogy ráébresztettem arra, milyen kivételes képességekkel rendelkezik, csak
idő kérdése, mikor száll be a játékba. Amikor elbeszélgettem vele, sokszor
olyan érzésem támadt, ellenséget teremtek magamnak, de... a pokolba is,
joga volt megtudni az igazságot! Egyszer úgyis mindent megértett
volna, és ebben a helyzetben az idő sokat számított. Minél előbb tudja,
hogy kicsoda és mi történhet, annál hamarabb hozzáláthat a saját védelmi
vonalainak kiépítéséhez.
Vagy jobb lett volna, ha tudatlan marad? Az anyja és a nagyanyja
valószínűleg nem tudták, milyen örökség van a birtokukban, és
békében leélték az életüket.
Vagyis...
Nem! Nem éltek békében. Dara azt mondta, erőszakos halállal
haltak meg.
Lehetséges volna, töprengtem, hogy Amber karja nyúlt ki értük az
Árnyékból? Lehet, hogy ez a kéz újra le fog csapni?
Benedict, amikor akart, éppen olyan kemény, szívós, kegyetlen és
ravasz tudott lenni, mint mi, a többiek. Talán még keményebb.
Harcolna, ha csak így védhetné meg az övéit; talán még attól sem
riadna vissza, hogy megölje valamelyikünket. Tisztában volt azzal,
hogy Dara addig van biztonságban, amíg nem tudnak róla, és amíg ő
sem tudja, kicsoda valójában. Biztos dühös lesz rám amikor rájön,
mit tettem - ez egy újabb ok arra, hogy a lehető leghamarabb
felszívódjak. De azt is meg
kell értenie, nem önös szándékból és nem szórakozásból
világosítottam fel Darát. Azt akartam, hogy életben maradjon, és úgy
éreztem, Benedict nem intézi jól az ügyeit. Amíg visszatérek,
Darának elég ideje lesz gondolkozni. Rengeteg kérdése lesz, és én
majd kihasználom az alkalmat, és beavatom a részletekbe is. Védeke-
zés, trükkök, fortélyok...
De nem! Erre nem lesz szükség! Ha én uralkodom majd
Amberben, minden más lesz. Másnak kell lennie!
Miért nem fedezte még fel senki, hogyan lehet megváltoztatni az
ember alapvető természetét? Hiába törlődtek az emlékeim, az új
világban elkezdett új életem végül mégis megteremtette a régi
Corwint, aki semmiben sem különbözött a régitől. Ha nem szerettem
volna az lenni aki voltam, talán kétségbeesek emiatt.
A folyó egyik csendes szakaszánál lemostam magamról a koszt és
az izzadságot. Mosakodás közben azon a bizonyos fekete úton járt az
eszem, amelyen a fivéreim megsérültek.
Sok olyan dolog volt, amit meg kellett tudnom.
Fürdés közben Grayswandir mindig a kezem ügyében maradt. A
családunk tagjai képesek megtalálni az Árnyékban a többiek nyomait,
különösen akkor, ha a nyom még meleg. Óvatos voltam, de
szerencsére zavartalanul megmosakodhattam. A visszafelé vezető
úton csak háromszor használtam Grayswandirt, de nem olyan
komoly ellenfelekkel szemben, mint a testvéreim.
Nem találtak meg, de ezt várható volt, hiszen félelmetes iramot
diktáltam.

***

Még sötét volt, bár a hajnal már nem járt messze, amikor beléptem
a fivérem kúriájához tartozó istállóba.
Elláttam Csillagot, beszéltem hozzá, lenyugtattam és közben alaposan
lecsutakoltam. Ezután jókora adag ennivalót és vizet adtam neki. A
szemközti karambol Ganelon hátasa, Tűzsárkány nyerített rám. Miközben
kipucoltam az itatóvályúkat azon tűnődtem, hol hunyhatnék egy
keveset.
Szükségem volt a pihenésre. Néhány órányi alvással beértem
volna, de nem akartam Benedict házában lefeküdni. Túlságosan
könnyű célpont lettem volna- Sokszor kijelentettem már, hogy
ágyban akarok meghalni, de természetesen ilyenkor mindig arra
gondoltam, hogy majd egyszer, öreg koromban. (A legszívesebben
úgy haltam volna meg, hogy szeretkezés közben rámtapos egy elefánt.
Kéj és gyors halál - ez a legjobb kombináció.)
Attól nem idegenkedtem, hogy megdézsmáljam Benedict
italkészletét, és szükségem volt valami erős, övnek való anyagra.
Az épület sötét volt; halkan beléptem és hamar megtaláltam az
almáriumot és benne egy üveg brandyt. Töltöttem magamnak egy italt,
kiürítettem a poharamat, aztán kiöntöttem még egy adagot. Az
ablakhoz mentem vele. Messzire elláttam. A kúria a domb oldalán
állt; Benedict ügyesen átalakította a környékét.
- „Ott fehérlik az éjben az út" - mormoltam a verset, ami hirtelen
az eszembe jutott. - „A hold mereven néz le rá..."
- Pontosan. Eltaláltad, Corwin, jó cimborám! - hallottam
Ganelon hangját.
- Nem is láttam, hogy itt vagy - szóltam halkan, de nem
fordultam el az ablaktól.
- Azért nem, mert mozdulatlanul ültem.
- Értem - mondtam. - Mennyire vagy részeg?
 - Alig - felelte Ganelon. - Egyelőre. De ha jó cimbo-
rám vagy, nekem is töltesz valamit...
Megfordultam.
- Miért nem szolgálod ki magad?
- A mozgás fájdalmat okoz.
- Jól van.
Az almáriumhoz léptem, töltöttem Ganelonnak, aztán átvittem
hozzá a poharat. Lassan emelte fel, köszönömöt biccentett, aztán
kortyolt egyet.
- Ah... Ez jó! - sóhajtotta. - Talán elzsibbaszt egy kicsit.
- Verekedtél - állapítottam meg.
- Eegen - mondta. - Többször is.
- Akkor viseld a sebeidet úgy, ahogy egy bátor katonához illik!
Ne sajnáltasd magad!
- Győztem.
- Istenem! Hol hagytad a hullákat?
- Nem öltem meg őket... Különben ezt egy lány tette velem.
- Megéred a pénzed!
- Nem úgy történt, ahogy gondolod. Azt hiszem, szégyent
hoztam magunkra.
- Magunkra? Hogyan?
- Nem tudtam, hogy ő a ház úrnője. Jókedvem volt, és azt hittem,
valami cselédlány csupán...
- Dara? - kérdeztem izgatottan.
- Eegen, ő. Rácsaptam a farára, aztán eléje léptem, hogy
megcsókoljam egyszer-kétszer... - Ganelon felnyögött. - Felkapott.
Felemelt a földről, a feje fölé tartott. Aztán közölte, hogy ő a ház
úrnője. Aztán eleresztett... Vagy kétszázhúsz fontot nyomhatok, de úgy
hajított el, mintha kavics lennék. Jó nagyot estem.
Ivott, én meg felnevettem.
 - Ő is csak nevetett - mesélte Ganelon megbántottan - Aztán
felállított, és elég kedvesen szólt hozzám. Természetesen bocsánatot
kértem tőle... A fivéred kemény ember, nem akartam, hogy
megharagudjon rám. Még sosem találkoztam ilyen erős lánnyal Hű, hogy
mire lehet még képes...! - Ámuldozás volt a hangjában. Megcsóválta a
fejét és gyorsan kiürítette a poharát. - Félelmetes volt és... zavarba ejtő.
Szégyenben maradtam - mondta.
- Elfogadta a bocsánatkérésedet?
- Ó, igen. Nagylelkűen viselkedett. Azt kérte, felejtsük el az
egészet.
- Miért nem vagy ágyban? Jobb lenne, ha kipihennéd magad.
- Fennmaradtam, hátha visszatérsz. Találkozni akartam veled.
- Nos... találkoztál.
Ganelon lassan felállt, kézbe fogta a poharát.
- Menjünk ki - mondta.
- Jó ötlet.
Kifelé menet magához vette a brandys üveget. Ez is jó ötlet volt tőle.
Kimentünk, és elindultunk a ház mögötti kertben kanyargó ösvényen.
Ganelon megállt az egyik vastag tölgyfa alatt, leült a kőpadra. Teletöltötte
a poharakat, gyorsan, mohón kiitta a sajátját.
- Ah! Jó ízlése van a fivérednek. Mármint ami a bran-
dyt illeti.
Leültem mellé, megtömtem a pipámat.
- Miután bocsánatot kértem a lánytól és bemutatkoz-
tam neki, elbeszélgettünk egy kicsit - mondta. - Ami-
kor rájött, hogy hozzád tartozom, mindenféle dolgokat
kérdezett Amberről, az árnyékokról, meg a családod
többi tagjáról.
 - Mondtál neki valamit? - kérdeztem, miközben rágyújtottam.
- Akkor se felelhettem volna neki, ha akarok. - Nem ismerem a
válaszokat.
- Helyes.
- Elgondolkoztam a dolgon. Azt hiszem, Benedict nem árulhatott el
neki valami sokat. Azt is tudom, miért nem. Én magam is vigyáznék a
számra, ha az a lány a közelemben van, Corwin. Egy kicsit túlságosan
kíváncsi.
Pöfékelve bólintottam.
- Oka van rá - mondtam. - Nagyon jó oka. Örülök,
hogy még részegen sem ment el az eszed. Köszönöm,
hogy megvártál és elmondtad ezt a dolgot.
Ganelon megvonta a vállát. Ivott.
- Az ember kijózanodik, ha ütés éri a fejét. Különben ami neked árt, az
nekem is. Összetartozunk.
- Ez igaz. Tetszik neked ez az Avalon-változat?
- Változat? Ez az én Avalonom! Az emberek kicserélődtek, ez már
egy új nemzedék, de... ugyanaz a hely. Ma reggel elmentem a
Tövismezőre, oda, ahol a szolgálatodban legyőztem Jack Hailey bandáját.
Megismertem a helyet.
- A Tövismező... - merengtem. Előkerültek az emlékek.
- Igen, ez az én Avalonom - folytatta. - És vénségemre vissza fogok
jönni ide. Feltéve, ha életben maradok Amberben.
- Még mindig el akarsz jönni?
- Egész életemben arra vágytam, hogy lássam Ambert... Azóta, hogy
először hallottam felőle. Te meséltél róla egy... egy boldogabb
korban.
- Nem emlékszem, mit mondtam. Biztos valami szépet.
 - Kellemesen berúgtunk azon az éjszakán, és megoldódott a
nyelved... Még sírtál is egy kicsit. Beszéltél a fenséges Kolvir
hegyről, a város zöld és arany tornyairól, a sétányokról, a teraszokról, a
virágokról, a szökőkutakról... Elröppent az idő, míg meséltél. Hajnalra
járt már, amikor a fekhelyünkhöz tántorogtunk. Szent Isten! Annyit
hallottam tőled, hogy akár meg tudnám rajzolni Amber térképét!
Látnom kell mielőtt meghalok!
- Nem emlékszem erre az éjszakára - mondtam lassan. - Nagyon,
nagyon részeg lehettem.
Ganelon kuncogott.
- A régi szép időkben sokszor éreztük jól magunkat -
válaszolta. - Különben az itteniek emlékeznek ránk.
Persze, az öregek egy kicsit már elferdítik a történteket,
de... A pokolba! Ki az, aki mindent pontosan képes fel-
idézni?
Nem feleltem. Pipáztam, a múlton járt az eszem.
- Lenne egy-két kérdés, amire jó lenne választ kapnom - mondta
rövid hallgatás után.
- Halljuk!
- A fivéred, Benedict... Vajon mit fog szólni, ha megtámadod
Ambert?
- Bárcsak tudnám a választ! - merengtem. - Azt hiszem, először
ellenem fordul majd. Éppen ezért kell igyekeznem; be kell fejeznem
a dolgot, mielőtt innen Amberbe érhetne. Amber segítséget fog hívni,
erősítést kér majd Benedicttől. Ő maga pillanatok alatt odaérhet, főleg
akkor, ha támogatást kap valakitől, aki Amberben tartózkodik. De...
nem is olyan érdekes, hogy odamegy-e, vagy sem. Nem. Benedict
azt fogja támogatni, aki megpróbálja egyben tartani Ambert. Teljesen
mindegy, ki az, ebben biztos vagyok. Ő csupán azt akarja
megakadályozni, hogy szétszakadjon a birodalom. Ha még a
megérkezése előtt sikerül letaszítanom a trónról
 Ericet, engem fog támogatni, hogy minél előbb véget vessen a
torzsalkodásnak. Persze, eleinte nem fogja jó szemmel nézni a
tetteimet.
- Hát éppen ez az! És mi lesz utána? Nem fog rossz
vért szülni ez a kezdeti ellentét?
- Nem hiszem. Ez tisztán politikai ügy. Régóta ismerjük egymást.
Az álláspontjaink mindig közelebb voltak egymáséhoz, mint
Ericéhez.
- Értem. De mivel te és én, mindketten benne vagyunk a dologban,
és Avalon a jelek szerint Benedicté... nos, kíváncsi lennék, mit szól majd,
ha egy nap visszatérek ide. Vajon gyűlölni fog engem azért, mert segítet-
tem neked?
- Kétlem. Az ilyesmi sosem volt jellemző rá.
- Akkor lépjünk tovább egy kicsit. Az Isten is tudja, tapasztalt katona
vagyok. Ha sikerül elfoglalnunk Ambert, ez még inkább bebizonyosodik.
Benedict elvesztette a jobb karját... Mit gondolsz, elképzelhető, hogy
rám bízza a seregei vezetését? Nagyon jól ismerem ezt a vidéket. Esetleg
elvihetném a Tövismezőre, és elmondhatnám neki, hogyan zajlott le a
csata... A pokolba, nagyon jó szolgálatot tudnék tenni neki! Legalább
olyan jót, mint neked.
Felnevetett.
- Bocsáss meg! Jobbat, mint neked.
Én is nevettem, aztán ittam.
- Érdekes lenne - szóltam. - Tetszik az ötlet, de nem
hiszem, hogy megbízna benned. Arra gondolna, én
agyaltam ki az egészet.
- Átkozott politika! Nekem semmi közöm hozzá.
Csak a katonáskodáshoz értek, és szeretem Avalont!
- Én hiszek neked, de hogy ő mit fog gondolni... Ki tudja?
- Fél karja van. Szüksége lesz egy jó emberre. Talán...
 Felnevettem, de gyorsan elhallgattam. A kacagás olyan hang, ami
messzire eljut, és Ganelont sem akartam megsérteni.
- Elnézést - mondtam. - Bocsáss meg, kérlek! Nem érted. Te tényleg
nem érted, kivel beszéltünk a sátorban azon az éjszakán. Lehet, hogy te
csak egy közönséges, nyomorék férfit láttál, de nem így van. Én tartok
Benedicttől. Ő más, mint az Árnyékban, vagy a valóságban létező lények.
Ő Amber főhadmestere. Tudod milyen hosszú egy évezred? Ezer
esztendő... Sok ezer év! El tudod képzelni, mire lehet képes egy olyan
teremtmény, aki több ezer éven keresztül minden egyes napját
fegyverekkel, taktikával és stratégiával töltötte? Te csak azt látod, hogy
egy pici királyság fölött uralkodik, egy aprócska seregnek parancsol, és
van egy ügyesen harcoló pártfogoltja. Ennyit látsz Benedictből, de ez ne
tévesszen meg! A lényeg az, hogy a fejében ott mennydörög minden
haditudomány. Gyakran utazgatott az árnyékok között, többször
végignézte ugyanannak a csatának a más és más körülmények között
megvívott különböző változatait, és kialakította a saját, hadviseléssel
kapcsolatos elméleteit. Olyan hatalmas hadaknak parancsolt, amelyeknek
a parádéja hosszú napokon, még hosszabb éjjeleken át tartott. Egy kicsit
bosszantja ugyan, hogy elvesztette a karját, de én még így sem mernék
összeakaszkodni vele. Még akkor sem, ha nálam fegyver lenne, ő pedig
puszta kézzel küzdene. Óriási szerencse, hogy nem vágyik a trónra,
mert ha így lenne, pillanatok alatt megszerezné. Ha most ő lenne Eric
helyén, azonnal elfelejteném a terveimet. Nem szégyellem bevallani:
félek Benedicttől.
Ganelon hosszú ideig hallgatott. Ittam; a torkom egészen kiszáradt.
 - Ezt természetesen nem tudtam - mondta Ganelon nagy sokára. -
Ha így áll a dolog... boldog leszek, ha egyáltalán visszaereszt
Avalonba.
- Vissza fog ereszteni. Tudom.
- Dara azt mondta, üzenetet kapott Benedicttől. A hadak hamarabb
visszatérnek. Talán már holnap itt lesznek.
- Az istenit! - Felálltam. - Akkor igyekezzünk. Remélem, Doyle
összeszedte az anyagot. Reggel el kell mennünk hozzá, előkészíteni a
dolgokat. Mire Benedict visszatér, már nem akarok itt lenni.
- Ezek szerint megszerezted a gyémántokat...
- Igen.
- Megmutatod őket?
Leakasztottam az övemről a kis zsákot. Ganelon szétnyitotta, elővett
pár követ, a bal tenyerére fektette és megvizsgálta őket.
- Nem tűnnek valami értékesnek - állította. - Persze, ebben a
sötétben nem látom jól őket... Várj csak! Ez itt csillog. Vagy
mégsem...?
- Ezek nyers gyémántok. Egy vagyont tartasz a kezedben.
- Csodálatos - mondta. Visszaejtette a köveket a zsákba. -
Könnyen megszereted, igaz?
- Nem volt túl egyszerű...
- Nem fair, hogy egyesek milyen hamar meg tudnak gazdagodni.
- Visszaadta a zsákot.
- Ha elvégeztük a feladatunkat, gondoskodni fogok rólad. Nem
lesz okod panaszra - mondtam. - A tőlem kapott gazdagság fog
kárpótolni azért, ha Benedict nem ajánlja fel neked a fővezérséget.
- Most, hogy már tudom kicsoda, nem égek a vágytól, hogy
neki dolgozzam.
- Majd meglátjuk, mit tehetünk.
 - Jól van. Köszönöm, Corwin. Hogyan készüljünk fel az indulásra?
- Szeretném, ha lepihennél egy kicsit. Korán fel foglak kelteni. Attól
tartok, ha kihoznánk az istállóból Csillagot és Tűzsárkányt, páran
gyanakodni kezdenének. Ha viszont kölcsönkérjük Benedict egyik
szekerét, és azon indulunk el a város felé, senki sem gondol arra, hogy
odébb akarunk állni. Majd kitalálok valami ürügyet a távozásunkra.
Reggel elindulunk, aztán átmegyünk Doyle-hoz, az ékszerészhez,
felpakolunk, és a lehető leggyorsabban visszatérünk Árnyékba. Minél für-
gébben mozgunk, Benedict annál nehezebben fog a nyomunkra
bukkanni. Ha sikerül szert tennünk fél napnyi előnyre, már nem érhet
utol bennünket.
- Egyáltalán, miért jönne utánunk?
- Nem bízik bennem, és igaza van. Arra vár, hogy lépjek. Tudja,
hogy van itt valami, amire szükségem lenne, arról viszont fogalma sincs,
hogy mi az. Meg akarja ismerni a terveimet, mert szeretné megakadá-
lyozni, hogy Amber veszélybe kerüljön. Ha rájön, hogy már elmentünk,
arra gondol majd, hogy megszereztem amit akartam, és azonnal a
keresésünkre indul.
Ganelon ásított, nyújtózkodott, kiürítette a poharát.
- Jól van - mondta. - Tényleg jobb lesz, ha lepihenünk. A
sietséghez erő kell. Azok után, amit elmondtál Benedictről, már nem is
lepődöm meg ezen a másik dolgon...
- Mármint micsodán?
Ganelon felállt, óvatosan felemelte a brandys üveget, majd az
ösvény vége felé mutatott.
- Ha továbbmész abba az irányba - mesélte -, túl a
kert határát jelző sövényen és belépsz az erdőbe... aztán
jó kétszáz lépésnyit haladsz előre... akkor eljutsz egy
olyan helyre, ahol az út bal oldalán facsemeték állnak
egymás mellett egy kis mélyedésben. Ha elindulsz a csemeték
között, találsz egy ágakból és levelekből álló halmot. No, azalatt egy
sír van. Egy friss sír. Véletlenül leltem rá, amikor levegőzni
mentem, és könnyítenem kellett magamon.
- Honnan tudod, hogy sír, amit találtál?
Ganelon nevetett.
- Az olyan gödröket, amikben hullák vannak, általában „sír"-nak
nevezik, nem? Elég sekély, egy faággal megbökdöstem a tetejét. Négy
tetemet helyeztek el benne. Három férfit és egy nőt.
- Mikor halhattak meg?
- Mostanában. Pár napja talán.
- Mindent úgy hagytál, ahogy találtad?
- Nem vagyok bolond, Corwin.
- Bocsánat. Érdekes... és zavaró. Nem találok rá magyarázatot.
- Valószínűleg keresztbe tettek Benedictnek, és megkapták a
fizetségüket.
- Lehetséges. Milyenek voltak? Hogy haltak meg?
- Semmi különöset nem láttam rajtuk. Középkorúak voltak, a
torkukat vágták el... Kivéve az egyik fickót. Őt hasba szúrták.
- Furcsa. Még jó, hogy nemsokára eltűnünk innen. Elég gondunk
van anélkül is, hogy belekeveredjünk a helyi hirigekbe.
- Egyetértek. Na, menjünk aludni!
- Menj csak előre! Én még nem vagyok álmos.
- Fogadd meg a saját tanácsodat, és pihenj egy kicsit! - mondta.
Megfordult, elindult a kúria felé. - Ne ücsörögj és ne aggódj itt
egész éjjel!
- Nem fogok.
- Jó éjszakát!
- Reggel találkozunk.
 Néztem, ahogy végigmegy az ösvényen. Arai a pihenést illeti,
természetesen igaza volt, de még nem készültem fel arra, hogy átadjam
magam az öntudatlanságnak. Újra végiggondoltam a tervemet, biztos
akartam lenni abban, hogy semmiről sem feledkeztem meg. Megittam
a maradék brandyt, letettem a kőpadra a poharat. Felálltam és pipafüst-
csíkokat húzva magam után sétálni indultam. A hold mögöttem
világion, a hajnal néhány órányira volt. Mivel nem akartam a házban
éjszakázni, úgy döntöttem, keresek egy helyet, ahol lefekhetek.
Továbbmentem az ösvényen, és nem bírtam megállni, hogy ne
nézzem meg azokat a bizonyos facsemetéket. Rövid kutakodás után
megtaláltam a sírt, amiről Ganelon beszélt, de nem voltam olyan
hangulatban, hogy exhumáljam a testeket a holdfényben. Amúgy sem
lett volna szükség erre, elhittem, amit Ganelon mondott róluk. Nem
tudom biztosan, miért mentem oda. Talán valami morbid kíváncsiság
hajtott. Úgy döntöttem, nem a hullák közelében fogok aludni.
Átmentem a kert északnyugati csücskébe, és találtam egy helyet,
ahová a kúriából nem lehetett ellátni. Magas sövényfal és puha,
édeskés illatú fű - pontosan ilyesmire volt szükségem. Leterítettem a
köpenyemet, leültem, lehúztam a csizmámat. A lábamat a hűvös fűre
tettem. Felsóhajtottam.
Már nem tarthat sokáig, gondoltam. Árnyékokból gyémántok,
gyémántokból fegyverek, fegyverekből... Amber. Ráálltam a célom
felé vezető útra. Egy évvel korábban még egy cellában rohadtam, és a
józanság meg az őrület határmezsgyéjén vergődtem. Most azonban
szabad voltam, erős, újra láttam, és volt egy tervem. Megint
elindulhattam a célom felé, halálosabb veszedelmet jelentettem az
ellenségeim számára, mint korábban bármikor. A szerencse ezúttal
nem kapott szerepet
a terveimben, most egyedül én voltam felelős a sikerért vagy a
kudarcért.
Kellemesen éreztem magam. A fű érintése és illata, a
szervezetemben szétáradó, a zsigereimet felfűtő alkohol...
Kipucoltam a pipámat, eltettem, nyújtózkodtam, ásítottam és
mozdultam, hogy végigheveredjek a köpenyemen.
A távolban megmoccant valami. Hasra fordultam, felkönyököltem.
Figyeltem. Nem kellett sokáig várnom. Az alak lassan haladt az
Ösvényen, időnként megállt, nesztelenül lépkedett. Annál a fánál, ami
alatt Ganelonnal ücsörögtem eltűnt, és csak jó darab idő múlva
bukkant elő ismét. Megtett vagy tíz-tizenkét lépést, megállt. Mintha
felém bámult volna. Elindult.
Felém tartott.
Besurrant egy bokor mögé, aztán kiemelkedett az árnyak közül. Az
arcára hirtelen rácsorgott a holdfény. Észrevette, mert felém nézve
elmosolyodott. Ahogy közelebb ért lelassított. Elém állt.
Dara volt az.
- Úgy látom, nem kedvedre való a szállásod, Lord
Corwin.
- Szó sincs róla! - tiltakoztam. - Ez a gyönyörű éjszaka csábított
arra, hogy a szabadban pihenjek le.
- Tegnap este is megtetszhetett valami - mondta. - Pedig akkor
esett. - Leült mellém a köpenyemre. - Akkor is kint aludtál?
- Nem voltam a szobámban - feleltem -, de nem aludtam. Az igazat
megvallva le sem hunytam a szemem, amióta először
találkoztunk.
- Merre jártál?
- Lent a tenger partján. Homokoztam.
- Érdekes lehetett.
- Az volt.
 - Rengeteget gondolkoztam azóta, hogy sétálgattunk egy kicsit az
Árnyékban.
- Sejtettem.
- Én sem aludtam valami sokat. Most sem pihentem le, így vettem
észre, hogy kijöttök ide. Láttam, elbeszélgettél Ganelonnal. Ő visszatért,
de te kint maradtál Úgy gondoltam, megkereslek.
- Jól tetted.
- El kell jutnom Amberbe. Végig kell mennem a Sablonon.
- Tudom. És meg is fogod tenni.
- De nem akarok várni, Corwin! Most akarom!
- Fiatal vagy, Dara. Rengeteg időd van még.
- A pokolba az idővel! Egész életemben erre vártam... És még csak nem
is sejtettem, hogy ez az, amire szükségem van. Nincs valami mód arra,
hogy elmenjek oda? Most?
- Nincs.
- Miért? Képes voltál átvinni az árnyékokon. Vigyél el Amberbe!
Látni akarom a Sablont...
- Ha nem ölnének meg bennünket azonnal, akkor abban a
szerencsében lenne részünk, hogy egymás melletti cellába kerülünk.
- Rabságba vetnének minket?
- Na nem hosszú időre. Csak a kivégzésünkig.
- Miért? Te a Város hercege vagy. Jogod van azt tenni, amit akarsz.
Nevettem.
- Száműzött vagyok, kedvesem. Ha visszatérek Am-
berbe, kivégeznek. És ez a jobbik eset... sokkal rosz-
szabbul járok, ha életben hagynak. Persze, a múltkori
események után azt hiszem, gyorsan megölnének. Való-
színűleg a kísérőm is erre a sorsra jutna, bárki legyen az
illető.
 - Oberon nem tenne ilyet.
- Ha oka van rá, úgy gondolom, ő is pontosan ezt ten-
né. De ez a kérdés most fel sem merülhet, mert már nem Oberon,
hanem a bátyám, Eric ül a trónon. Ő uralkodik.
- Mióta?
- Évek óta. Legalábbis amberi idő szerint.
- Miért akarna megölni téged?
- Azért, hogy ne ölhessem meg őt.
- Miért? Megtennéd?
- Igen. És meg is fogom tenni. Hamarosan... Azt hi-
szem.
Rám nézett.
- Miért?
- Azért, hogy én ülhessek a trónra. Jog szerint engem illet. Eric csak
bitorolja. Nemrég szöktem meg a börtönéből. Éveken át raboskodtam.
Megkínoztak. Elkövette azt a hibát, hogy életben hagyott. Gyönyörködni
akart a szenvedésemben. Meg sem fordult a fejében, hogy esetleg
kiszabadulok és újra ellene fordulok. Az igazat megvallva, én sem
gondoltam erre, de szerencsém volt, és kaptam egy második lehetőséget.
Most már vigyázok, nem fogom még egyszer elkövetni ugyanazt a hibát.
- De hiszen a testvéred!
- Biztosíthatlak, ezt éppen mi ketten, ő meg én tudjuk a
legjobban.
- Milyen hamar fogod elérni a... céljaidat?
- Ahogy a minap mondtam, amikor a kártyákról beszélgettünk: három
hónapon belül kapcsolatba léphetsz velem. Ha valami miatt nem sikerül
megtenned, és minden a terveim szerint alakul, én foglak keresni. Szí-
vesen látlak majd a birodalmamban. Egy éven belül lehetőséged
nyílhat rá, hogy keresztülmenj a Sablonon.
- És ha kudarcot vallasz?
 - Akkor tovább kell várnod. Addig, amíg Eric meg-
szilárdítja az uralmát, és addig, amíg Benedict elismeri
őt királynak. Mert tudod, Benedict erre most nem iga-
zán hajlandó. Hosszú ideje távol van Ambertől. Eric ta-
lán halottnak hiszi. Ha most váratlanul előkerül, Eric
nem tudhatja, hogy mellette, vagy vele szemben foglal
majd állást. Ha a nagyapád Eric mellé áll, akkor a trón-
bitorló biztosítva érezheti a hatalmát, és ezért Benedict
nem akarja vállalni a felelősséget. Ha viszont fellép Eric
ellen, háború lesz. Benedict pedig ezt sem akarja. Ő ma-
ga nem vágyik a korona megszerzésére. Jelenleg csak úgy
biztosíthatja a békét, ha kimarad a játékból. Ha meg
jelenne, mindenképpen színt kellene vallania. Ha esetleg
úgy döntene, hogy mégis elfoglalja a trónt, ugyanúgy
viszályt szítana, mintha a másik két lehetőség valame-
lyiket választja. Ha veled együtt lép színre, akkor Ericnek
könnyű dolga lenne, mert rajtad keresztül nyomást gya-
korolhatna Benedictre, aki a te érdekedben melléje állna, és…
Dara nem hallgatta tovább.
- Ezek szerint - mondta -, ha nem te győzöl, talán sosem jutok el
Amberbe.
- Én csak megpróbáltam olyannak lefesteni a helyzetet, amilyennek
látom. Kétségtelen, hogy több olyan tényező létezhet, amiről nincs
tudomásom. Hosszú ideig távol maradtam az események fő sodrától.
- Muszáj győznöd! - mondta Dara. Elgondolkozott, aztán
megkérdezte: - A nagyapám támogatna téged?
- Kétlem. Ám ha megtenné, igencsak megváltozna a helyzet.
Tudom hogy él, és tudok a te létezésedről is. Nem fogok segítséget
kérni tőle. Nekem már az is elég, ha nem száll szembe velem. Ha
gyorsan, hatékonyan cselekszem, erre nem is lesz módja. Nem fog
neki tetszeni, hogy találkoztam veled, de amikor megtudja,
hogy nem bántottalak... Nos, akkor talán megváltoztatja addigi
álláspontját.
- Miért nem használsz engem? Logikus megoldásnak tűnik.
- Az is. De kedvellek - mondtam -, tehát ez szóba sem
jöhet.
Dara felnevetett.
- Megbabonáztalak!
Én is elmosolyodtam.
- Igen, a magad finom módján. Egy kard hegyével. Hirtelen
elkomorodott.
- A nagyapám holnap visszajön - mondta. - Az embered, Ganelon
nem mondta?
- De igen.
- Ez milyen hatással van a terveidre?
- Még azelőtt el akarok tűnni innen, hogy visszaér.
- Szerinted mit fog tenni?
- Először is nagyon dühös lesz rád azért, mert itt vagy. Aztán tudni
akarja majd, hogyan sikerült visszajönnöd, és mennyit árultál el
nekem magadról.
- Mit feleljek, ha megkérdi?
- Ami a visszatérésedet illeti, arról mondd el az igazat! Ezen egy
kicsit majd eltöprenghet. Aztán meséld el, hogy a női ösztönöd azt
súgta, megbízhatsz bennem, de a biztonság kedvéért ugyanazt a mesét
adtad be nekem is, amivel Juliant és Gérardot megtévesztettétek. Ha meg-
kérdi, hogy hol vagyok, feleld azt, hogy kölcsönvettem az egyik
szekerét, és Ganelonnal együtt bementünk a városba. Mondd, hogy
csak késő este érünk vissza.
- És igazándiból hova mentek?
- A városba. Legalábbis egy rövid időre. De nem fo-
gunk visszajönni. A lehető leggyorsabban útra akarok kelni, hogy
eljussak egy olyan pontra, ahonnan már nem követhet.
 - Mindent megteszek azért, hogy késleltessem... Ugye nem akartál
szó nélkül elmenni?
- Erre a beszélgetésre holnap reggel szerettem volna sort keríteni, de
megelőztél...
- Most már örülök, hogy nem tudtam elaludni. Hogyan fogod
meghódítani Ambert?
Megráztam a fejem.
- Erről nem akarok beszélni, Dara. A trónra vágyó hercegeknek
muszáj megőrizniük néhány aprócska titkot.
- Eléggé meglepett, hogy Amberben ilyen óriási a bizalmatlanság, és
ilyen rengetegen viszálykodnak egymással.
- Miért? Ilyen konfliktusok - bár különböző variációkban -, de
mindenütt léteznek. A te ügyednek is megvannak a hasonmásai, mert
minden egyes hely Ambertől kapja a formáját.
- Ezt tényleg elég nehéz megérteni...
- Egy nap mégis megérted majd. Egyelőre ne foglalkozz ezzel!
- Árulj el még valamit! Most, hogy már tudok az árnyékok
létezéséről... az most nem számít, hogy még nem láttam a Sablont...
szeretném megtudni, hogyan kell bánni velük. Elárulod, hogy pontosan
mit kell csinálnom?
- Semmit! - mondtam. - Nem fogom hagyni, hogy az Árnyékkal
szórakozz, amíg nem állsz készen rá. Még a Sablon után is veszélyes lesz.
Ostobaság lenne ezzel játszadoznod. Most az egyszer szerencséd volt, de
ne próbáld meg újra! Akkor teszek veled jót, ha egyetlen szóval sem
mondok többet róla.
- Jól van - mondta. - Elnézést. Azt hiszem, várnom kell.
- Én is azt hiszem. De azért nincs harag, ugye?
 - Nincs. - Felnevetett. - Talán tényleg bajom lenne belőle. Te
biztos tudod, mitől óvsz. Örülök, hogy érdekel, mi történik velem.
Felmordultam. Előrenyúlt, megérintette az arcomat. Oldalra
fordítottam a fejemet. Az arca lassan egyre közelebb került az
enyémhez. Az ajkai szétnyíltak, a szemét félig lehunyta. Csókolózás
közben a karja a nyakam, a vállam köré csúszott, és én is átöleltem őt.
A meglepetésem feloldódott az édességben, a kellemes melegségben, az
izgalomban.
Ha Benedict erről valaha tudomást szerez, több lesz, mint
bosszús...
 VII.

A szekér monoton hangon nyikorogott, a nap már a nyugati

látóhatár közelébe süllyedt, de még mindig forrón ontotta sugarait,
Ganelon hátul, a ládák között hortyogott. Irigyeltem, szívesen helyet
cseréltem volna vele. Már jó néhány órája aludt, én pedig három napja le
sem hunytam a szemem.
Úgy tizenöt mérföldnyire távolodtunk el a várostól, északkeleti irányba
tartottunk. Doyle még nem szedte össze a megrendelt mennyiségű árut, de
Ganelon segítségével rávettem, hogy zárja be a boltját és gyorsítsa fel a
termelést. Jó néhány órát elvesztegettünk, mire minden elkészült. Akkor
még túlságosan izgatott voltam ahhoz, hogy aludjak, utána pedig már nem
tehettem meg, mert az árnyékok kőzött kellett haladnunk.
Elfojtottam a fáradtságot, meghátrálásra kényszerítettem a szürkületet, és
kerestem néhány felhőt, ami árnyékba borított. Egy száraz, gödrös földúton
haladtunk. Csúf sárga színe volt, a talaj ropogva omlott porrá a kerekek
alatt. Kétoldalt barna fűcsomók kókadoztak,
a fák nem nőttek magasra, a kérgük vastag és göcsörtös
a törzsük görbe volt.
Doyle-t bőségesen megfizettem a szolgálataiért, és vásároltam tőle
egy csinos karperecet, amit másnap kellett leszállítania Darának. A
maradék gyémántjaim az erszényemben lapultak, Grayswandirt a
kezem ügyében tartottam. Csillag és Tűzsárkány kitartóan húzta a
szekeret. Egyre közelebb kerültem a terveim valóra válásához.
Elgondolkoztam, vajon Benedict időközben visszatért-e? Kíváncsi
lettem volna, mennyi ideig tart míg rájön, hol vagyok. Még mindig nagy
veszélyt jelenthetett számomra. Az Árnyékban hosszan követhetett, és én
igencsak szembeötlő nyomokat hagytam magam után. Nem volt más
választásom, szükségem volt a szekérre. Tudtam, gyorsabban kellene
haladnunk, de nem voltam olyan állapotban, hogy fokozzam az iramot.
Lassan, óvatosan hajtottam végre a világváltoztatásokat. Az érzékszerveim
egyre inkább eltompultak, de így is világosan felfogtam a köröttem
végbemenő változásokat. Éreztem, a megtett távolság fokozatosan olyan
torlasszá magasodik mögöttem, amelyen Benedict nemsokára képtelen
lesz keresztüljutni.
A következő két mérföldön a késő délutánból átjutottam a verőfényes
délbe, de a felhőket nem kergettem el az égről. Csak fényre volt
szükségem, melegre nem vágytam. Találtam egy gyenge kis szelet. Az
eső ígéretét hozta magával, de nem volt más a közelben.
Időközben sikerült legyőznöm az álmosságot és a vágyat, hogy
felébresszem Ganelont. Tudtam, amíg én aludnék és ő hajtaná szekeret,
addig csak a távolság nőne Benedict és közöttem. Az utunk elején
jártunk, még nem keltünk át elég világon ahhoz, hogy megengedhes-
sem magamnak ezt a luxust. Túl sok olyan dolog volt,
amit Ganelon képtelen lett volna végrehajtani. Több világosságot
akartam, meg jobb utat; már beteg voltam az átkozott sárga sártól, a
felhőkkel is ideje lett volna csinálnom valamit, és persze nem
feledkezhettem meg arról sem, hová tartunk...
Megdörzsöltem a szemem, néhány mély lélegzetet vettem. A
fejemben összezavarodtak a dolgok, a lovak patájának állhatatos kipp-
koppja és a szekér nyikorgása altatódallá változott a fülemben. Félig már
elzsibbadtam a szűnni nem akaró himbálózástól. Túl lazán tarthattam a
gyeplőt, mert amikor előrebiccent a fejem, kicsúszott a kezemből.
Szerencsére a lovak tudták, mit várok tőlük, így nem történt baj.
Kis idő múlva egy hosszú, szelíd emelkedőn felkaptatva
átjutottunk a délelőttbe. Az ég meglehetősen sötét volt; jó néhány
mérföldnyi távolságot tettünk meg, mire sikerült szétoszlatnom a
felhőket. A vihar és az eső pillanatok alatt sárfolyóvá változtatta volna
alattunk az utat. Amikor ez eszembe jutott, nem foglalkoztam tovább
az éggel, újra az útra koncentráltam.
Egy száraz folyómeder fölött átívelő hídhoz értünk. A túlsó
oldalán az út simább volt, és nem olyan sárga, mint addig. Ahogy
továbbhaladtunk sötétebb és keményebb lett, mellette a fű üdévé és
zölddé változott.
Aztán eleredt az eső.
Egy darabig nem törődtem vele, inkább a füvemre és a sötét,
könnyen járható útra összpontosítottam. Megfájdult a fejem. Vagy
negyed mérfölddel arrébb az eső elállt, a felhők mögül előbukkant a
nap.
A nap... ó, igen, a nap.
Továbbzörögtünk. Az út lejtőssé változott, kanyarogva haladt a
korábbinál élőbbnek tűnő fák között. Leereszkedtünk egy hűs
völgybe, aztán átkeltünk egy kis hídon, amely alatt a folyóágyban
keskeny patakocska
folydogált. A csuklómra tekertem a gyeplőt, mert egyre nehezebben
bírtam nyitva tartani a szemem. A gondolataimat az útra és a
környezetemre összpontosítottam...
Az út jobb oldalán álló fák között madarak üdvözölték az új napot.
A fűszálakon és a fák levelein kövér harmatcseppek függtek. A
levegő lehűlt, a reggelt nap sugarai rézsútosan szűrődtek keresztül a
fatörzsek között...
A testemet azonban nem bolondíthattam meg az ébredező
árnyékvilág látványával. Megkönnyebbültem, amikor hallottam, hogy
Ganelon káromkodva ébredezni kezd. Már nem sokáig bírtam volna;
ha nem kel fel magától, én rázom át az ébrenlétbe.
Szelíden megrántottam a gyeplőt. A lovak megértették mit akarok
és megálltak. Behúztam a féket - éppen egy lejtő közepén álltunk -, és
megkerestem a vizespalackot.
- Hé! - kiáltott rám Ganelon, miközben ittam. - Ne-
kem is hagyj egy kicsit!
Átadtam neki a palackot.
- Most átveszed a gyeplőt - mondtam -, én pedig al-
szom egy keveset.
Ivott, aztán nagyot szusszantott.
- Jól van - felelte. Átlendült a szekér oldala fölött, le-
dobbantott a földre. - Egy pillanat... Szólít a természet!
Lelépett az útról, én pedig hátramásztam és végignyúltam a
pokrócon, amin addig Ganelon feküdt. A köpenyemből párnát
hajtogattam.
Valamivel később hallottam, hogy Ganelon felkapaszkodik a bakra.
Kioldotta a féket, csettintett a nyelvével, és meglendítette a gyeplőt.
- Reggel van? - szólt hátra.
- Igen.
- Szent isten! Végigaludtam egy napot és egy éjszakát!
 Halkan kuncogtam.
- Nem egészen. Megváltoztattam egy kicsit a világot - mondtam.
- Csak hat, talán hét órát pihentél.
- Nem értem, de semmi baj, azért még hiszek neked. Hol
vagyunk?
- Északkelet felé tartunk - mondtam. - Úgy húsz mérföldnyire
lehetünk a várostól, és vagy tizenkettőre Benedict kúriájától. Ja, és
átkeltünk az Árnyékon.
- És én most mit csináljak?
- Csak kövesd az utat! Távolabb kell jutnunk.
- Benedict még mindig utolérhet minket?
- Azt hiszem, igen. Éppen ezért még nem adhatunk pihenőt a
lovaknak.
- Jól van. Van valami különlegesség, amire figyelnem kell?
- Nincs.
- Mikor keltselek fel?
- Soha.
Hallgatott, én pedig - miközben arra vártam, hogy az álom feloldja
az öntudatomat - Darára gondoltam. Egész nap ő járt a fejemben.
Részemről nem előre megfontolt szándékkal történt a dolog. Nem
úgy néztem rá, mint nőre - egészen addig nem, míg átöleltük egymást-
Amikor hozzám simult, minden megváltozott. Működésbe léptek az
elemi ösztöneim. (Ezt a kifejezést magától Freudtól hallottam
először.) Nem írhattam az alkohol rovására, mert nem ittam túl sokat,
és a szesznek különben sem volt rám nagy hatása. Nem tudom,
hogyan történt, de szerettem volna észérvekkel megmagyarázni a
dolgot. Hogy miért? Talán, mert bűntudatom volt. No, nem azért, mert
Dara a családomhoz tartozott. Olyan távoli rokonságban álltunk, hogy
ez a részlet semmit sem számított. Az sem aggaszthatott, hogy
kihasználtam a helyzetet - nem
én rohantam le, tulajdonképpen ő kezdeményezett. Talán éppen
ezzel a szándékkal jött utánam. A körülmények miatt
kérdőjeleztem meg a motivációimat. Már az első találkozásunkkor,
amikor beszéltem vele és magammal vittem arra a rövid sétára az
Árnyékban, már akkor többet akartam tenni, mint szimplán
elnyerni a bizalmát és a barátságát. Lojális volt Benedicthez, feltétel
nélkül bízott benne, és én azt szerettem volna, ha ezeknek az
érzéseknek egy részét átirányítja rám. Azt akartam, hogy mellettem
álljon, hogy ő legyen a szövetségesem azon a helyen, amely talán
ellenséges területté válik számomra. Reméltem, hogy fel tudom
majd használni valamire, szükség esetén a hasznomra lesz. Mindez
igaz volt, de nem akartam elhinni: csupán azért tettem a magamévá,
hogy magamhoz láncoljam. Gyanítottam, ebben is van némi igazság
- ettől a gondolattól kényelmetlenül éreztem magam. Miért?
Korábban rengeteg olyan dolgot tettem, ami rosszabb, galádabb volt
ennél, és nem különösebben izgattam magamat miattuk. Most
azonban kínlódtam. Nehezemre esett bevallani, de... megszerettem
ezt a lányt. Ilyen egyszerű az egész. Más volt ez az érzés, mint a
Lorraine-nel kötött barátságom, amikor két tapasztalt veterán talált
egymásra. Más volt ez, mint az az érzéki vonzalom, ami rövid időre
még akkor jött létre köztem és Moire között, mielőtt másodszorra
a Sablon közelébe kerültem. Ez most volt. Olyan rövid ideje
ismertem Darát, hogy a kapcsolat létrejötte illogikusnak tűnt.
Évszázadok voltak mögöttem, és már több száz éve nem éreztem
hasonlót. Elfelejtettem ezt az érzést. Egészen mostanáig. Nem
akartam belészeretni. Egyelőre nem. Később? Talán. Jobb tenne,
ha soha... Nem illett hozzám. Gyermek volt. Én már túl voltam
azon, aminek ő a kapujában állt. Kipróbáltam mindent, ami az ő
számára az újdonság erejével
 bírt. Nem illettünk egymáshoz. Nem engedhettem meg magamnak,
hogy belészeressek...
Ganelon valami kocsmadalt dudorászott. Hamisan. A szekér
nyikorgott és rázkódott. Felfelé haladt. A napsugarak az arcomat
cirógatták. A szemem elé húztam a karomat. Az álom nagy nehezen
becserkészett és magával ragadott.

***

Amikor felébredtem, már dél is elmúlt. Szomjas voltam. Ittam egy kis
vizet, egy keveset a kezemre öntöttem, megdörzsöltem a szemem. Az
ujjaimmal fésülködtem meg. Körülnéztem.
Körülöttünk minden zöld volt. Kis facsoportok, és széles, zöld
fűvel benőtt mezők. A földút, amin haladtunk, kemény és viszonylag
sima. Az égen csupán néhány felhő úszott, tömegükkel időnként
eltakarták a napot. Enyhe szellő fújdogált.
- Légy üdvözölve az élők között! - köszöntött Gane-
lon, ahogy előremásztam és leültem mellé. - A lovak
már nagyon elfáradtak, Corwin, és én is szívesen ki
nyújtóztatnám a lábaimat. Meg éhes is vagyok. Te nem?
- De igen. Húzódj balra, arra az árnyékos helyre. Megpihenünk.
- Jobb lenne, ha tovább mennénk egy kicsit.
- Van valami különös okunk rá?
- Igen. Mutatni akarok neked valamit.
- Csak rajta!
Jó egy mérföldnyit haladtunk. Az út északnak kanyarodott. Kis idő
múlva egy dombhoz értünk. Amikor feljutottunk a tetejére, egy másik, az
elsőnél jóval magasabb domb aljában álltunk.
- Meddig akarsz még menni? - kérdeztem.
 - Csak jussunk fel erre a másik dombra - felelte Ganelon. - Talán
annak a tetejéről már megláthatjuk azt, amit mutatni akarok.
- Jól van.
A lovak nekifeszültek, és erőlködve elindultak a meredek
emelkedőn. Kiszálltam, hátramentem, és tolni kezdtem a szekeret.
Amikor végre feljutottunk a dombtetőre, a testemet porral
összekeveredett, ragacsos veríték borította, de a mozgástól az álom
maradéka is elszállt a szememből. Ganelon megállította a lovakat,
behúzta a féket. Hátramászott, felállt az egyik láda tetejére. Kihúzta
magát, balra fordult, a kezével beárnyékolta a szemét.
- Gyere fel ide, Corwin! - kérte.
Mászni kezdtem. Ganelon leguggolt, felém nyújtotta a karját, és
segített. Pár másodperccel később ott álltam mellette. Előremutatott. A
jelzett irányba néztem.
Úgy háromnegyed mérföldnyire tőlünk, a látóhatár jobb és bal
széle között, ameddig a szem ellát, egy fekete sáv húzódott. Jó száz
lábbal magasabban voltunk a sötétségnél, így egy mérföld hosszú
szakaszt láttunk belőle. Több száz lépés mély volt. Két kanyart
fedeztem fel rajta, ezeken a helyeken sem változott a szélessége.
Fekete fák álltak. A sötétségben mintha valami mozgott volna.
Fogalmam sem volt, mi az.
A mozgás folyamatos volt; először arra gondoltam, talán a
feketeség határvonalának közelében lévő, szénszínű fűszálak
dülöngélnek a szélben... De nem! A mozgás határozottan hullámzásra
emlékeztetett - olyan volt az egész, mintha egy sima felületű, sötét
folyó rohanna előttünk,
- Mi ez? - kérdeztem.
- Erre a kérdésre tőled vártam a választ - mondta Ga-
nelon. - Azt hittem, ez is az árnyékvarázslataidhoz tarják.
 Lassan megráztam a fejem.
- Fáradt voltam, szinte már azt sem tudtam, mit teszek, de
emlékeznék rá, ha én hoztam volna létre. Honnan tudtad, hogy itt
lesz?
- Miközben aludtál, többször elhaladtunk mellette. Megközelítettük,
aztán eltávolodtunk tőle. Nagyon nem tetszik ez nekem... Valahogy
ismerős. Neked semmi sem jut róla eszedbe?
- De igen. Sajnos.
Ganelon bólintott
- Olyan, mint az az átkozott Kör volt odahaza, Lorraine-ben.
Legalábbis arra hasonlít.
- A fekete út... - mondtam.
- Micsoda?
- A fekete út - ismételtem. - Amikor Dara először megemlítette, azt
sem tudtam, mire gondoljak. Most azonban kezdem érteni. Ez nem jó...
Egyáltalán nem az.
- Újabb rossz ómen ?
- Attól tartok, igen.
Ganelon káromkodott egy sort, majd megkérdezte:
- Közvetlen veszélyben vagyunk?
- Ne hiszem, de nem vagyok biztos benne.
Ganelon lemászott a láda tetejéről. Követtem.
- Keressünk egy helyet, ahol a lovak legelészhetnek! - mondta. -
Aztán együnk végre valamit!
- Jól van.
Visszaültünk a bakra, Ganelon elindította a szekeret. Nem sokkal
később a domb lábánál találtunk egy megfelelőnek tetsző helyet.
Jó egy órát pihentünk. Közben főleg Avalonról beszélgettünk,
egyetlen szóval sem említettük a fekete utat, de azért én
elgondolkoztam azon, hogy mi lehet. Tudtam, addig nem kapok választ
a kérdéseimre, amíg közelebb nem jutunk hozzá.
 Felcihelődtünk. Én vettem kézbe a gyeplőt. A lovak amivel
frissebbek voltak, mint korábban, jó iramban haladtunk.
Ganelon a bal oldalamon ült. Még mindig beszédes kedvében
volt. Csak ekkor kezdtem rájönni, milyen sokat jelent számára ez a
különös hazatérés. Most végre újra láthatta azokat a helyeket, ahol
egykoron, haramia korában már megfordult, és azt négy csatamezőt
is, amelyeken kivívta magának a tiszteletet. Meglepődve figyeltem.
Egyre jobban eluralkodtak rajta az érzelmek. Különös embert volt ez a
Ganelon, mintha agyagból és aranyból gyúrták volna össze.
Amberitának kellett volna születnie.
A mérföldek gyorsan kúsztak mögénk. Már egészen közel kerültünk
a fekete sávhoz, amikor megéreztem az ismerős mentális érintést.
Átadtam a gyeplőt Ganelonnak.
- Fogd! - mondtam. - Hajts!
- Mi történt?
- Később! Csak hajts!
- Siessünk?
- Nem. A megszokott iramban haladj, és most egy
darabig ne szólalj meg!
Lehunytam a szemem, a fejemet a kezemre hajtottam,
kipucoltam az elmémet és falat emeltem az üresség köré. Senki sincs
itthon. Ebédszünet. Ügynökök kíméljenek! Kiadó ház. Ne
zavarjanak! Tilos az átjárás! Vigyázz, a kutya harap! Omlásveszély.
Nedves, csúszós padló. Átépítés alatt...
Az áramlás megszűnt, aztán még erőszakosabbá válva visszatért.
Újra blokkoltam.
Megérkezett a harmadik hullám. Ezt is megállítottam.
Eltűnt...
Felsóhajtottam, a szemgolyómat nyomkodtam.
- Most már minden rendben van - mondtam.
 - Mi történt?
- Valaki megpróbált kapcsolatba lépni velem. Különleges módon
csinálta, majdnem biztos, hogy Benedict volt az. Bizonyára
megtudta, hogy több mindent sikerült kiderítenem, néhány olyan
dolgot is, ami miatt érdemes, sőt, muszáj üldözőbe vennie. Átveszem
a gyeplőt. attól tartok, hamarosan a nyomunkban lesz.
Ganelon a kezembe nyomta a szíjakat.
- Milyen esélyünk van a szökésre?
- Most még elég jó, de messzebb kell jutnunk. Amint abbamarad a
szédülésem, megkeverem egy kicsit az árnyékokat.
Tovább hajtottam a szekeret. Az út kanyargott, egy ideig
párhuzamosan haladt a fekete sávval, majd közelebb vezetett hozzá -
végül alig néhány száz lépésnyi távolság választott el tőle minket.
Ganelon figyelmesen vizsgálgatta a sötét csíkot.
- Arra a másik helyre emlékeztet. Kis ködnyelvek...
az érzés, hogy a szemed sarkából mindig látsz valami
mozgást...
Az ajkamba haraptam. Izzadni kezdtem. Koncentráltam, és
megpróbáltam eltávolítani a közelünkból a fekete utat. Ellenállt. Amikor
az ember Amberben megpróbál átkelni az Árnyékon, olyan érzése
támad, mintha egy monolitot próbálna arrébb tolni. Miközben a
fekete sávra összpontosítottam, valami egészen mást éreztem. Mintha
olyasmi lett volna, aminek a közeléből lehetetlen elszabadulni.
Minden gond nélkül jutottunk át az Árnyékon. A nap magasabbra
kúszott, a delelőpontja felé közeledett (a fekete sáv mellett nem
mertem megengedni az éjszaka leszálltát), az ég valahogy fakóbbá
változott, a fák magasabbra emelkedtek körülöttünk. A távolban
hegyek jelentek meg.
 Lehetséges volna, hogy ez az út magán az Árnyékon vezet
keresztül?
Igen, így kellett lennie, különben Julian és Gérard nem vallott volna
kudarcot, amikor fel akarták deríteni.
Aggasztó gondolat: lehet, hogy van valami közünk egymáshoz?
Mármint nekem és ennek az útnak.
A pokolba vele!
Hosszú ideig haladtunk mellette, fokozatosan közelebb kerültünk
egymáshoz. Végül már csak alig száz lábnyi távolság választott el
minket.
Ötven...
Egymás mellé értünk.
Megrántottam a gyeplőt. Megtömtem a pipámat, rágyújtottam, és
pöfékelve szemügyre vettem a feketeséget. Csillagnak és
Tűzsárkánynak valahogy nem tetszett az utunkat álló sötét sáv.
Nyerítettek, és megpróbáltak oldalra húzódni, távolabb kerülni
tőle.
Rézsútosan egy hosszú vágás haladt végig a fekete területen - olyan
volt, mint valami út. A terep egy részét alacsony kődombok takarták
el a szemünk elől. A feketeségben, a dombok lábánál itt-ott vastag
szálú fűcsomók nőttek. Néhol ködfoltokat láttunk, a mélyedések
fölött vízpára lebegett. Az ég több árnyalatnyival sötétebb volt,
mintha kormot kentek volna rá. Csend borult a fekete földre, de nem
az élettelen vidékekre jellemző némaság - olyan érzésem támadt,
mintha a közelben egy láthatatlan lény lapulna, és
lélegzetvisszafojtva várakozna.
Aztán... meghallottuk a hangot. Egy lány sikoltott.
A hang jobbról, a dombok mögül érkezett. Valami nem
stimmelt vele, de... A pokolba! Valaki talán bajban van!
Ganelon kezébe nyomtam a gyeplőt, leugrottam a földre,
megmarkoltam Grayswandirt.
 - Szétnézek - mondtam. Jobbra indultam el, átugrottam az út menti
árok fölött.
- Siess vissza!
Áttapostam egy bozóton, felkapaszkodtam egy köves emelkedőn.
Keresztülcsörtettem néhány bokron, felrohantam egy újabb, magasabb
emelkedő tetejére. Mászás közben ismét meghallottam a sikoltást, amihez
most más hangok is társultak.
Feljutottam a dombtetőre, ahonnan messzire elláthattam.
A fekete vidék jó negyven lábbal alattam terült el. A peremétől
százötven lábnyi távolságban felfedeztem valamit...
A látvány, akár egy fekete-fehér fotó. Csak a lángoknak volt színük.
Egy fát láttam, a törzséhez egy nőt kötöztek. Fehér ruhát viselt,
fekete haja a derekáig ért. A lába körül füstölgő ágak hevertek.
Féltucatnyi szőrös, albínó férfi csoszogott körülötte. Már majdnem
teljesen meztelenek voltak; miközben mormolva, vihogva topogtak,
leszórták magukról maradék ruháikat. Botokkal bökdöstek a nőt, és
közben az ágyékukat dörzsölgették és markolászták. A lángok elég
magasak voltak ahhoz, hogy belekapjanak a nő ruhájának aljába. A fehér
anyag füstölni kezdett. A hosszú ruha több helyen szétszakadt,
kilátszottak alóla a nő érzéki domborulatai. A testet viszonylag tisztán
láttam, az arcot azonban eltakarta előlem az egyre sűrűsödő füst.
Előrerohantam, ráléptem a fekete útra, átugrottam néhány magasra
nőtt fűcsomót, berontottam az albínók közé, levágtam a hozzám
legközelebb vonagló férfi fejét. Mielőtt felfoghatták volna, hogy mi
történt, már a másodikat is leszúrtam. A megmaradtak felém
fordultak, és üvöltve meglóbálták botjaikat.
 Grayswandir hatalmas falatokat harapott ki a testükből. Az
albínók elterültek a földön, elcsendesedtek. A vérük fekete volt.
Megfordultam, és a lélegzetemet visszafojtva szétrugdostam a
tüzet. Ezután közelebb léptem a nőhöz, és elvágtam a köteleit.
Zokogva omlott a karjaim közé.
Csak ekkor láttam meg az arcát, vagyis... azt, hogy nincs arca.
Sima, ovális, domború elefántcsont-maszkot viselt. A fehér felület
egységét csak a szemeknek kivágott két pici, négyszögletes
nyílás törte meg.
Elhúztam a füstölgő ágak és a hullák közeléből. Belém
kapaszkodott, nehezen lélegzett, testét az enyémhez szorította.
Megpróbáltam kiszabadítani magam az öleléséből, de nem
eresztett. Meglepően erős volt.
- Most már minden rendben van... - Vagy ezt mond-
tam, vagy valami hasonló ostobaságot.
Nem válaszolt.
Egyre csak csimpaszkodott; zavaró volt az érintése és a szorítása.
Egyre vonzóbbnak, kívánatosabbnak láttam, és egyszer csak azon
kaptam magam, hogy a haját cirógatom, a testét simogatom.
- Most már minden rendben van - ismételtem. - Ki
vagy? Miért akartak elégetni? Kik voltak ezek?
Nem felelt. Abbahagyta a zokogást, de a légzése meg mindig
nehézkes volt, bár megváltozott.
- Miért viseled ezt a maszkot?
A maszk felé emeltem a kezem. Hátrarántotta a fejét.
Ebben a mozdulatban nem láttam semmi különöset.
Elmém egy hideg, logikusan működő része elfogta, hogy a
szenvedély irracionális, de közben olyan erőtlen voltam, akár az
epikureista istenek. Meg akartam kapni a nőt, és készen álltam rá,
hogy a magamévá tegyem.
Aztán meghallottam Ganelon hangját. A nevemet kiáltotta.
Megpróbáltam feléje fordulni, ám...
 A nő visszatartott. Megdöbbentő volt az ereje.
- Amber gyermek - mondta. A hangja ismerősnek tűnt.
- Tartozunk neked azért, amit értünk tettél, és most vala-
mennyiőtöket a magunkévá tesszük.
Ganelon újra felkiáltott - a hangja akár egy profán
áramlat.
Összeszedtem minden erőmet, megfeszítettem magam. A nő
szorítása elernyedt. A kezem felemelkedett, hogy letépje a maszkot.
Ahogy kiszabadítottam magamat, éles, dühös sikolyt hallottam;
amikor a maszk levált arcáról, a nő kiejtett négy szót:
- Ambernek el kell pusztulnia!
A maszk mögött nem volt arc. Semmi sem volt mögötte... A ruha
összeomlott, a karomra libbent. A nő - vagyis az a teremtmény -
eltűnt.
Gyorsan megfordultam. Ganelon a feketeség peremén hevert, a
lábai természetellenes szögben kitekerődtek. A kardja felemelkedett,
aztán lassan lecsapott. Nem láttam, mit vagdos. Futva indultam el
felé.
A fekete fűszálak, amelyek fölött én korábban átugrottam, Ganelon
bokájára és lábszárára tekeredtek. Veszettül csapkodta a húsos
nyúlványokat, de közben néhány újabb szál előremozdult, hogy a
karjára csavarodjon. A jobb lábát félig-meddig sikerült kiszabadítania.
Fölé hajoltam, és segítettem neki.
Mögé álltam, úgy helyezkedtem, hogy a fűszálak ne érhessenek el.
Elhajítottam a maszkot, amit még mindig a kezemben tartottam. A
feketeség határvonalán túl esett a földre, azonnal olvadozni kezdett.
Benyúltam Ganelon hóna alá, hátrébb húztam. A fűszálak
belécsimpaszkodtak, de végül sikerült kiszabadítanom. Még távolabb
húztam, aztán a vállamra vettem
és átvittem a feketeségen túlra, az út túlsó oldalára, oda, hol már
zöldek voltak a fűszálak. Amikor letettem a földre nekem dőlt,
előrehajolt, és megcsapkodta a lába szárát.
- Elgémberedtek - mondta. - Elszunnyadtak a lá-
baim...
Visszatámogattam a szekérhez. Belekapaszkodott az
oldalába, dobogni kezdett a lábával.
- Csikland már, csikland! - jelentette. - Kezdem
érezni... Óóó!
A szekér elejéhez sántikált. Segítettem neki felkapaszkodni a bakra,
aztán utána másztam. Felsóhajtott.
- Már jobb - mondta. - Érzem mind a kettőt. Azok a fűszálak...
kiszívták belőlem az erőt. Nem csak a lábamból, az egész testemből.
Mi történt?
- A rossz ómenünk nem hiába fenyegetőzött.
- És most mi lesz?
Kézbe vettem a gyeplőt, kioldottam a féket.
- Keresztülmegyünk a feketeségen - felelte. - Meg
kell tudnom, mi ez. Tartsd a kardod a kezed ügyében!
Felmordult, keresztbe fektette térdén a fegyvert. A lovaknak nem
tetszett az ötletem, de amikor az ostorral megcsapkodtam a farukat,
mégis elindultak.
Begurultunk a fekete területre. Olyan volt az egész, mintha egy II.
világháborús film szereplői lennénk, Kopárság, feketeség, lehangoló
üresség... Még a lovak patája is tompán koppant, élettelenül. Csengeni
kezdett a fülem. Az út melletti fűcsomók felénk mozdították szálaikat,
de óvatosan távol maradtam tőlük. Keresztülhajtunk néhány
ködfolton. Szaguk nem volt, de nehezen lélegeztünk amíg
bennük tartózkodtunk. Ahogy közeledtünk az első dombhoz,
nekiláttam, hogy átvigyem magunkat az Árnyékon.
 Megkerültük a dombot.
Semmi.
A sötét, miazmás táj jottányit sem változott.
Dühös lettem. Előrángattam az emlékeim közül a Sablont, lángolóvá
változtattam lelki szemeim előtt és rábámultam. Még egyszer
végrehajtottam a világváltoztatást.
Fájni kezdett a fejem. A fájdalom a homlokomból indult el, és úgy
húzódott hátra a tarkóm felé, mintha forró drótszál lenne. Ettől
felfokozódott a dühöm, és még erősebben koncentráltam, hogy
átemeljem a fekete utat a semmibe.
A világ megremegett. A köd összesűrűsödött, pöfeteg felhőkké válva
gördült végig az út fölött. A körvonalak elhomályosultak. Megrántottam a
gyeplőt. A lovak gyorsítottak. Lüktetni kezdett a fejem, úgy éreztem,
menten széthasad.
A talaj megremegett, itt-ott szétrepedt. Nem egyszerű földrengés volt,
az egész mindenség görcsös rángásba kezdett. A repedések egyre
szélesedtek.
Mintha valaki belerúgott volna az asztal lábába, amelyen egy nagy
nehezen összeállított puzzle-kép hevert. Mindenütt repedések,
szakadékok jelentek meg; egy zöld növény, csobogó víz, kék égbolt,
teljes sötétség, fehér semmi, egy téglaépület homlokzata, arcok egy ablak
mögött, egy darabka csillagpöttyös égbolt... A puzzle-darabkák
összekeveredtek.
A lovak már vágtattak, nem kellett irányítanom őket. A legszívesebben
felüvöltöttem volna fájdalmamban.
Összekeveredett hangok kakofóniája - állati, emberi, gépektől
származó hangok, hullámmá változó hangok áradata söpört végig
rajtunk. Mintha hallottam volna Ganelon káromkodását, de nem
voltam biztos benne.
 Eszembe jutott, hogy ki kellene emelkednem a fájdalomból, de
merő makacsságból és dühből úgy döntöttem, elviselem, amíg
bírom. Olyan kétségbeesetten koncentráltam a Sablonra, amilyen
kétségbeesetten a haldokló Istent hívja. Akaratom minden csepp
erejét latba vetve a fekete út megsemmisítésére összpontosítottam.
A légnyomás lezuhant, a lovak vad száguldásba kezdtek, és
átrángatták a szekeret egy zöld mezőre. Ganelon a gyeplő után
kapott, de nem adtam át neki. Megrántottam a szíjat és addig
üvöltöttem a lovakra, míg megálltak.
Keresztüljutottunk a fekete úton.
Visszafordultam, hátranéztem. A kép - mintha szelíden hullámzó
víztükrön keresztül láttam volna a tájat. Az ösvény, ahol
végighaladtunk, tiszta volt és szilárd, akár egy híd az örvénylő folyó
fölött. A szélén zöldnek láttam a füvet.
- Ez rosszabb volt, mint az az út, amin azután vittél keresztül,
hogy száműztél - mondta Ganelon.
- Szerintem is - feleltem. Néhány csillapító szót kiáltottam a
lovaknak, majd rábírtam őket, térjenek vissza a földútra, és
menjenek tovább.
A világ itt fényesebb volt, az út mentén magas fenyők álltak. A
levegő megtelt finom gyantaillattal. Az ágak között mókusok ugráltak,
madarak csiripeltek. A talaj sötétebb, dúsabb volt. A jelek szerint
magasabban jártunk, mint korábban bármikor. Meglepett, hogy tény-
leg sikerült végrehajtanom a világváltoztatást, és még mindig a jó
irányba haladunk.
Az út elkanyarodott, egy darabon visszafelé vezetett, aztán
kiegyenesedett. Időnként megpillantottuk a fekete utat. Tőlünk
jobbra, nem túl távol húzódott, vele párhuzamosan haladtunk, a jelek
szerint keresztülvágta az
 Árnyékot. Az alapján, amit láttunk belőle úgy gondoltuk, miután
eltávolodtunk tőle, újra olyan fenyegető és komor lett, mint
korábban volt.
A fejfájásom megszűnt, a hangulatom jobb lett valamivel
Feljutottunk egy magaslatra, ahonnan remek kilátás nyílt egy dombos,
erdős tájra. Pennsylvania jutott róla eszembe, azok a vidékek, ahol
évekkel korábban oly szívesen autózgattam.
Nyújtózkodtam egyet.
- Hogy van a lábad? - kérdeztem.
- Remekül - Ganelon hátranézett. - Elég messzire el lehet látni,
és... Corwin!
- Igen?
- Egy lovas! Gyorsan közeledik!
Felálltam és megfordultam. Azt hiszem felnyögtem, amikor
visszazökkentem a bakra és felkaptam a gyeplőt.
A lovas még túl távol volt ahhoz, hogy tisztán lehessen látni, még
a fekete út túlsó oldalán járt, de... Ki más lehetne az, aki ilyen
sebességgel halad, és képes volt utánunk jönni?
Káromkodni kezdtem.
Az emelkedő tetejére értünk. Ganelonra néztem.
- Készülj, megint felgyorsítunk.
- Benedict az?
- Igen. Azt hiszem... Tűi sok időt elvesztegettünk. Iszonyú gyorsan
képes mozogni, különösen az Árnyékon keresztül.
- Mit gondolsz, le tudod rázni?
- Majd kiderül - mondtam. - Hamarosan kiderül.
Rákiáltottam a lovakra, megrántottam a gyeplőt.
A domb tetején jeges szél vágott az arcunkba. Lejjebb ereszkedtünk, a
tőlünk balra álló sziklatömb árnyéka besötétítette az eget. Amikor
magunk mögött hagytuk,
 a sötétség megmaradt. Szúrós hókristályok hullottak az arcunkra,
kezünkre.
A szelíd hóesésből pillanatok alatt bejutottunk a förgeteges
hóviharba. A szél a fülünkbe ordított, a szekér nyikorgott és rázkódott.
Gyorsan átemeltem magunkat. Az út fehér volt, a szél vadul fujt. A
fák és a kövek oldalán jégréteg csillámlott. A lélegzetünk
pamacsokká változott. Haladtunk, az érzékszerveink ideiglenesen
felmondták a szolgálatot. Továbbvágtattunk. A szél lecsapott,
harapott, bömbölt. Az út fölött légörvények keletkeztek.
Befordultunk egy kanyarba, és kiszáguldottunk a viharból. A világra
gleccsertakaró borult, időnként elröppent előttünk egy-egy kósza
hópihe, de a nap kiszabadult a felhők mögül, fényt zúdított a
földre.
Ismét lefelé tartottunk.
...Keresztülgurultunk egy felhőtömegen, és kijutottunk egy kopár,
hótakarótól mentes kavicssivatagba...
...Jobbra fordultunk, követtük a napot és a kanyargós utat, magas és
sima, kékesszürke kőtömbök mellett haladtunk el...
...A jobb oldalunkon, messze tőlünk a fekete út kanyargott.
Hőhullámok csaptak végig rajtunk, a föld gőzölgött. Buborékok
pattantak fel a fortyogó anyaggal teli kráterekből, a lyukak és repedések
gázt okádtak az amúgy is sűrű levegőbe. Sekély pocsolyák - mint
megannyi megfőtt, régi rézérme...
A lovak félőrülten vágtattak. Az út mellett gejzírek sisteregtek,
forró, nyálkás vizet szórtak elénk és körénk. Az ég rézszínű volt, a nap
akár egy túlérett alma. A szél szűkölő, fuldokló kutya.
A talaj remegett, tőlünk jó messze, balra egy hegy az ég felé
köpte gyomra lángoló tartalmát. Dobhártyare-
 pesztő robaj - egy időre megsiketültünk. A lökéshullámok a testünket
rázták. A szekér oldalra billent, majd visszazökkent az útra.
A talaj szünet nélkül remegett, körülöttünk hurrikán erősségű szél
vergődött. Egy fekete dombság felé közeledtünk. Az út nem a jó
irányba vezetett tovább. Letértünk róla, kavicsos pusztaságon
haladtunk tovább. A dombok növekedtek; mintha táncoltak volna a
kavargó levegőben.
Ganelon megfogta a karomat. Oldalra fordultam. Valamit kiáltott, egy
szavát sem értettem. Hátramutatott, a jelzett irányba néztem. Semmi
olyat nem láttam, amire ne számítottam volna. A levegő örvénylett,
por, törmelék és hamu kavargott a föld fölött. Megvontam a vállam,
és a dombok felé fordultam.
A legközelebbi domb tövében valami feketeséget láttam. Arra
irányítottam a lovakat.
A talaj lejtőssé változott, a fekete folt egyre tágult. Egy barlang
szája volt; az óriási nyílást folyamatos por-és kavicszuhatag
függönyözte el előlünk.
Megcsördítettem az ostoromat. A lovak felgyorsítottak, az utolsó Öt-
hatszáz lépésnyi távolságot szinte repülve tettük meg. Berobbantunk a
barlangba.
Azonnal visszafogtam a lovakat, kényszerítettem őket, hogy
lépésben haladjanak tovább.
Lefelé tartottunk, befordultunk egy sarkon, aztán egy széles,
magas grottába jutottunk. A cseppköves mennyezet réseiből fény
szivárgott, a lehulló vízcsöppek remegő tükrű, zöld pocsolyákba
gyűltek. A talaj még mindig remegett. Valami neszt hallottam - meg-
rántottam a gyeplőt, a lovak megugrottak. Egy masszív sztalagmit
zuhant le a magasból - mély szakadékba eshetett, mert amikor leért,
csak egy halk koppanást hallottam.
Egy mészkő-hídhoz értünk, átkeltünk rajta a fene-
ketlennek tűnő szakadék fölött. Alig, hogy átértünk, a
híd leszakadt mögöttünk, a törmelék lehullott a feketeségbe.
Fentről apró kavicsok potyogtak, időnként egy-egy
nagyobb kő is leesett. A sarkokban és a repedésekben
zölden és vörösen foszforeszkáló gombák kapaszkodtak,
néhol ásványtelérek csillogtak, hatalmas kristályok és
lapos kővirágok lapultak a moharéteg alatt - a hely
szépsége kísérteties volt. Végiggurultunk az egymáshoz
tapadó buborékokra hasonlító barlangokon, majd addig
követtünk egy fehér medrű patakot, míg beleveszett egy fekete verembe.
Éppen egy hosszú, kanyargós alagúton haladtunk felfelé, amikor
meghallottam Ganelon furcsán kongó hangját.
- Azt hiszem... láttam valamit... ami mozog... Talán a lovas volt
az... A dombtetőn... csak egy pillanatra... amikor még odakint
voltunk...
Egy valamivel világosabb csarnokba jutottunk.
- Ha Benedict volt az, nagyon elszánt lehet! - kiáltottam.
Robajokat, puffanásokat, döndüléseket hallottunk; a
hátunk mögött megint összeomlott valami.
Lefelé, majd felfelé haladtunk. Nagy sokára nyílásokat fedeztünk fel
a fejünk fölött, és időnként megpillantottuk a tiszta kék ég foltjait. A
patakopogás és a szekér kerekének csattogása fokozatosan lehalkult, a
visszhangjuk elhalt. A föld rengése szelídült, majd abbamaradt, fölöttük
kis madarak röpködtek, a fény egyre erősödött.
Még egy kanyar, és... a széles, alacsony kijáraton túl nappali
világosság ragyogott be hozzánk. Ahogy keresztülhajtottunk rajta, le
kellett húznunk a fejünket, nehogy beüssük a rücskös
sziklamennyezetbe.
 Átzötykölődtünk egy mohos, lapos kövön, aztán végignéztünk a
kavicsos mélyedésen, amelyet mintha valami óriási késsel hasítottak
volna a domb oldalába. Az út gigantikus fák között vezetett és lefelé
tartott. Hangos nyelvcsettintésekkel próbáltam bátorítani a lovakat, hogy
menjenek tovább.
- Már nagyon fáradtak - jegyezte meg Ganelon.
- Tudom. Nemsokára megállhatnak. Így vagy úgy, de
hamarosan megpihennek...
A kerekek alatt csikorogtak a kavicsok. A fák illata kellemes volt.
- Észrevetted? Ott lent, jobbra…
- Mit...? - Elfordítottam a fejem. - Ó!
A pokolbéli fekete út velünk maradt, tőlünk jó egy-mérföldnyire
sötétlett.
- Hány árnyékot szel ez át? - töprengtem.
- Lehet, hogy valamennyit - vélte Ganelon. Lassan megráztam
a fejem.
- Remélem, nem így van...
Lefelé haladtunk a kék ég alatt. Az aranyfényű nap a tőle megszokott
módon készülődött nyugovóra.
- Bevallom, féltem kijönni abból a barlangból - mond-
ta Ganelon kis idő múlva. - El sem tudtam képzelni, mi
lehet ezen az oldalon.
- A lovaink fáradtak, ki kellett találnom valamit. Ha
tényleg Benedict volt az, akit láttunk, akkor a lova jobb
állapotban van, mint a mieink. Keményen hajtotta, és
talál utolért volna bennünket, de ez a barlang... Nos, ez
talán őt is lelassítja egy kicsit. Nehezen fog átjutni a sza-
kadék fölött...
- Talán nem - válaszolta Ganelon. - Lehet, hogy ő hozzászokott az
ilyesmihez, és megtalálja a módját, hogyan maradjon mögöttünk.
 Jobbra fordultunk, már hiába néztünk hátra, nem láttuk a barlang
száját.
- Lehetséges - feleltem. Darára gondoltam és arra, vajon mit
csinálhat ebben a pillanatban.
Egyenletes iramban haladtunk lefelé. Az út jobbra tartott. Amikor
rájöttem, hogy közeledünk a fekete sávhoz, átkozódni kezdtem.
- A pokolba! Ettől a fekete úttól éppen olyan nehéz
megszabadulni, mint egy biztosítási ügynöktől! - Érez-
tem, a haragom lassanként gyűlöletté változik. - Egy-
szer, majd egy alkalmasabb időben, meg fogom semmi-
síteni!
Ganelon nem felelt. Ivott egy kis vizet. Átadta a palackot. Én is
kortyoltam néhányat.
Végül sík terepre jutottunk. Az út kanyargós maradt. Nem
bántam: a lovaink így pihenhettek, az üldözőnk pedig nem
vágtathatott.
Úgy egy órával később kezdtem kényelmetlenül érezni magam.
Megpihentünk és ettünk. Alig hogy befejeztük a falatozást,
Ganelon felállt (evés közben is egyre a domboldalt fürkészte), és a
szemét beárnyékolva a távolba meredt.
- Nem igaz! - kiáltottam. Felugrottam. - Ezt nem hi-
szem el!
A barlang szájából egy magányos lovas bukkant elő. Láttam,
hogy megáll egy pillanatra, majd továbbvágtat a kavicsos, útszerű
mederben.
- Most mit csináljunk? - kérdezte Ganelon.
- Szedjük össze a holminkat, és induljunk! Ha már meg kell
történnie a találkozásnak, minél később kerüljön rá sor... Időre van
szükségem, gondolkozni akarok.
Elindultunk. Nem haladtunk túl gyorsan, a fejemben azonban
egymást űzték a gondolatok. Kell, hogy legyen
 valami eszköz, amivel megállíthatom Benedictet! Lehetőleg úgy,
hogy nem ölöm meg.
Semmi sem jutott eszembe.
Eltekintve a fekete úttól, ami ismét közelebb kanyarodott hozzánk,
gyönyörű helyen jártunk. Vétek lett volna vérrel bemocskolni ezt a
földet - különösen az én véremmel. Benedict csak a bal kezével
vívhatott, de még így is tartottam tőle. Ganelon nem lehetett a
segítségemre, Benedict egyetlen pillanat alatt végzett volna vele.
Végrehajtottam egy aprócska világváltoztatást. Pár másodperccel
később enyhe füstszagot éreztem. Újabb változtatás...
- Gyorsan jön! - jelentette Ganelon. - Látom... Nézd,
füst! Lángok! Ég az erdő!
Felnevettem és hátrafordultam. A domboldal felét belepte a füst,
a zöld növények között narancsvörös lángok kavarogtak. Már az égő
fák recsegését is tisztán hallottam. A lovaink megijedtek,
bíztatnom sem kellett őket a gyorsításra.
- Corwin! Ezt te...?
- Igen! Ha meredekebb lenne a domboldal és nem
borítaná erdő, kőlavinát zúdítottam volna Benedict elé.
A levegő megtelt madarakkal. Közelebb kerültünk a fekete
úthoz. Tűzsárkány felkapta a fejét, éles hangon nyerített. A pofájára
sűrű tajték tapadt. Megpróbált megugrani, aztán a hátsó lábaira állva
kapálni kezdte a levegőt. Csillag riadt hangokat hallatva jobbra
húzott. Rövid erőlködés után sikerült visszanyernem fölöttük a
hatalmamat. Amint a helyes irányba fordultak hagytam, hogy
fussanak kedvük szerint.
- Még mindig jön! - kiáltotta Ganelon.
Átkozódtam.
A szekér száguldott. Az út a fekete sáv mellé kanyarodott. Egy
hosszú, egyenes szakaszhoz érkeztünk.
Hátranéztem. A domboldal lángokban állt, az út csúf sebhelyként
húzódott végig rajta. Megpillantottam a lovast. A domb közepe
táján járt. A ló gyorsabban mozgott, mint a kentucky-i derby
díjnyertesei. Istenem! Milyen pompás állat! Vajon melyik árnyék
szülötte lehet?
Megrántottam a gyeplőt, először szelíden, aztán keményebben.
Lassulni kezdtünk. Csupán néhány száz lábnyira voltunk a fekete
úttól, és láttam: az út, amin mi haladtunk, nemsokára negyven, sőt
harminc lábnyi közelségbe kanyarodik hozzánk. Amikor eljutottunk
erre a helyre, megállítottam a lovakat. Reszketve teljesítették
parancsomat. Átadtam a gyeplőt Ganelonnak, előhúztam
Grayswandirt, és leugrottam a szekérről.
A fekete út mellett álltam. Szilárd volt és sima, éles kontrasztot
alkotott a vele határos életszínű területtel. Látványa felpiszkált
bennem valami morbid ösztönt.
- És most? - kérdezte Ganelon.
- Nem tudjuk lerázni - feleltem. - Ha keresztüljut a tűzön, pár perc
múlva utolér bennünket. Nincs értelme a további menekülésnek. Itt
fogom bevárni.
Ganelon a bak melletti rúdra csavarta a gyeplőt és a
kardjáért nyúlt.
- Ne! - kiáltottam. - Úgysem segíthetnél. Megmon-
dom, mit tegyél. Vidd tovább a szekeret, és várj meg!
Ha sikerül elintéznem az ügyet, folytatjuk utunkat. Ha
nem, azonnal add meg magad Benedictnek. Engem
akar, és itt ő az egyetlen, aki vissza tud vinni téged
Avalonba. Meg is fogja tenni. Így vagy úgy, de minden-
képpen visszajuthatsz a hazádba.
Ganelon habozott.
- Gyerünk! - bíztattam. - Tedd, amit mondtam!
Lesütötte a szemét. Kézbe vette a gyeplőt. Rám né-
zett.
 - Sok szerencsét! - mondta, és elindította a szekeret.
Hátrébb húzódtam az út mellett álló facsemetékig és vártam.
Grayswandirt a kezemben tartottam. A fekete útra pillantottam, aztán
abba az irányba néztem, amerről Benedictet vártam.
Nem kellett sokáig várakoznom. A lovas kibukkant a tűzből.
Apró lángokat és füstöt hozott magával, parázsló ágak hullottak
utána. Benedict volt az, most már tisztán láttam. Az arcát kendő
takarta, csonkolt jobb kezét védekezőn a szeme elé emelte. Úgy jött,
úgy száguldott, mintha valami pokolból szabadult kísértet lenne, A
lova keresztültaposott a parázson, majd elindult felém.
Nemsokára meghallottam a patadobogást. Ha lovagiasan akartam
volna viselkedni, várakozás közben a hüvelyébe dugom a kardom.
Nem tettem - félő volt, hogy nem lenne alkalmam előrántani.
Azon tűnődtem, vajon Benedict hogyan forgatja majd a
pengéjét, és milyen fajtájú kardot hozott magával Egyenesét talán?
Görbét? Hosszút? Rövidet? Neki mindegy volt, valamennyit
mesterien használta. Engem is ő tanított vívni.
Nemcsak a lovagiasság, a józan ész is azt diktálta, hogy dugjam a
hüvelyébe Grayswandirt. Lehet, hogy Benedict először beszélgetni
akar majd, de ha meglátja a kezemben a meztelen pengéjű kardot,
talán meggondolja magát.
Mit tegyek? A lódobogás erősödött. Úgy döntöttem, nem dugom
el a pengét. Féltem megtenni.
Megtöröltem izzadó tenyeremet, Benedict egészen közel ért.
Lelassított az egyik kanyarban; minden bizonnyal már ő is tisztán
látott engem. Fokozatosan lassítva egyenesen felém irányította a
lovát, de úgy tűnt, nem fog megállni, amikor elém kerül.
 Ami ezután történt az szinte... misztikus volt. Nem tudok rá
jobb szót. Ahogy közeledett, megszűnt számomra az idő, úgy
éreztem, mintha egy örökkévalóság állna a rendelkezésemre ahhoz,
hogy figyeljem a fivéremet. Az öltözéke mocskos volt, az arca
kormos. Jobb karjának csonkját felemelte. A hátasa fekete-vörös
csíkos állat volt, a sörénye és a farka lángpiros, de valódi ló volt. A
szemét forgatta, tajtékot prüszkölt, a lélegzését még hallgatni is kín
volt. Benedict a hátán keresztbevetve hordta a kardját, a fegyver
markolata a jobb válla fölött kandikált ki. Lassított, a szemét rám
meresztette, letért az útról, bal felé kanyarodott. Hol megrántotta,
hol megeresztette a kantárt, térdével irányította a lovát. A bal keze
felemelkedett, az ujjai ráfonódtak a kard markolatára. A penge
nesztelenül csusszant elő, széles ívet rajzolt Benedict feje fölé, és
abban a pillanatban, amikor halálos pozícióba mozdult, egy
hosszúkás tükörszilánk fényességével megcsillant. A ló, a lovas és
a kard képe beleégett az elmémbe. A látvány fenséges volt. A
penge hosszú, kaszaszerű; egyszer már láttam Benedictet, amikor
ezzel vívott. Csakhogy akkor szövetségesekként álltunk egymás
mellett, és egy olyan ellenféllel küzdöttünk, akiről kezdtem azt
hinni, hogy legyőzhetetlen. Benedict könnyedén bebizonyította az
ellenkezőjét. Ahogy megláttam ezt a halálosztó pengét, ami most
felém irányult, hirtelen felfogtam saját halandóságom tényét. Még
sosem éreztem ilyesmit. Mintha a világról lehámlott volna egy
réteg, és én hosszú idő után, életemben először megpillantottam
az alatta ólálkodó halált, amelynek fölöttem is hatalma van.
A pillanat tovaszállt. Hátrálni kezdtem, behúzódtam a
facsemeték közé. Jó tizenkét lábnyira álltam a liget szélétől. Két
lépést tettem balra. A ló felágaskodott, horkantott és nyerített,
nedves orrlyukai kitágultak.
Oldalra fordultam, magam elé kaptam a kardom. Benedict karja
hihetetlen gyorsasággal, egy bogarászó béka nyelvének sebességével
villant lefelé. Átmetszett egy körülbelül háromujjnyi átmérőjű
facsemetét. A vékonyka törzs egy pillanatig egyben maradt, majd a ko-
ronás rész oldalra billent és lassan a föld felé fordult.
Benedict csizmás lába a földre dobbantott. Elindult felém. Hátrébb
húzódtam, egy olyan helyre, ahol a facsemeték miatt nem forgathatta
gyorsan a hosszú kardot.
Ám ezzel nem javítottam a helyzetemen, mert ahogy előrébb
csörtetett, könnyed mozdulatokkal oldalra csapkodott. A pengéje
könnyedén szelte ketté a facsemeték derekát. Féltem; arra gondoltam,
bárcsak ne lenne ilyen pokolian ügyes harcos, bárcsak ne Benedict
lenne az, akivel szembe kell szállnom...
- Benedict - mondtam köznapi hangon. - Benedict,
a lány már felnőtt, és képes eldönteni, mit akar és mit
nem akar.
Úgy viselkedett, mintha nem hallotta volna a szavaimat. Egyre csak
jött, csapkodott a hatalmas karddal. A penge süvítve hasította szét a
levegőt, és puha, könnyed, cuppanásra emlékeztető hanggal vágta el a
facsemetéket
Felemeltem Grayswandirt, a hegyét Benedict mellkasa felé
fordítottam.
- Ne gyere közelebb, Benedict! - kértem. - Nem aka-
rok harcolni veled.
Támadópozícióba emelte a kardját. Csak egyetlen szóval válaszolt:
- Gyilkos!
A keze előrelendült - Grayswandir szinte ugyanabban a pillanatban
oldalra csapódott. Hátraugrottam, kitértem egy döfés elől. Benedict
visszahúzta a kardját, majd újra szúrt.
 Nem próbáltam félrehúzódni, a pengémmel védtem ki a csapást,
és csak ezután folytattam a hátrálást. Beugrottam egy fa mögé.
- Nern értem! - kiáltottam, miközben lecsaptam a fa mögé bedöfődő
hosszú pengét. - Senkit sem öltem meg! Legalábbis mostanában nem.
Avalonban egészen biztosan nem!
Újabb cuppanás - a rejtekadó facsemete koronája felém dőlt.
Félreugrottam, hátráltam, védekezni próbáltam.
- Gyilkos! - ismételte Benedict.
- Nem tudom miről beszélsz, Benedict!
- Hazudsz!
Megálltam, megvetettem a lábam. A pokolba! Ostobaság lett volna
meghalni valami olyasmiért, amit nem én követtem el. Hárítottam
egy csapást, és közben azt néztem, merre menekülhetnék.
Sehova se mehettem...
- Legalább mondd el, mi történt! - ordítottam. -
Kérlek!
Ám Benedict nem akart beszélni. Előrenyomult. Nem tehettem mást,
hátrébb húzódtam. Olyan érzésem támadt, mintha egy jégcsapot
szorongatnék a kezemben, ő pedig egy fehéren izzó acélpengével
harcolna. Láttam rajta, elvesztette a józan eszét. Ez sem segített rajtam.
Egy közönséges ember ingerült állapotban rosszabbul harcol, hibákat
vét, ám Benedict reflexeit az évszázadok edzették, ő nem rontott el
semmit. Szerintem ő még akkor is tökéletesen tudná irányítani a
mozdulatait, ha kimetszenék az agylebenyét.
Egyre hátrébb szorított. A fák között bukdácsoltam, ő pedig
megállíthatatlanul jött, és... egyre csak jött. Elkövettem azt a hibát,
hogy ellentámadást indítottam. Hárított és visszavágott, a pengéje
a mellkasomtól alig
 félarasznyira suhant el. Legyűrtem a pánikot, és végre észrevettem, hogy a
liget pereme felé próbál terelni, ki a nyílt terepre, oda, ahol a facsemeték
már nem fogják gátolni a mozgásban.
Összpontosítottam, és csak akkor vettem észre Ganelont, amikor
megjelent.
Iszonyatos üvöltéssel szökkent elő valahonnan. A karjával átfogta
Benedictet, a kardot szorító bal kezét az oldalához szorította.
Még akkor sem ölhettem volna meg Benedictet, ha ez az eltökélt
szándékom. Túl gyors volt, Ganelonnak fogalma sem lehetett,
mekkora az ereje.
Benedict jobbra fordította a törzsét, úgy helyezkedett, hogy a hátára
tapadó Ganelon pajzsként védje előlem. Ugyanebben a pillanatban
felemelte csonkolt jobb kezét, és félelmetes erejű ütést mért vele Ganelon
bal halántékára. Ezután kiszabadította a bal karját, megmarkolta Ganelon
övét, felemelte, és fél kézzel elhajította. Félreálltam. Benedict közben
lehajolt és felkapta a földről a kardját, amit a rövid küzdelem során elejtett.
Újra megrohamozott. Csak arra volt időm, hogy oldalra pillantsak -
Ganelon jó tíz lépésnyi távolságban hevert a földön -, aztán máris a
kitérésre kellett gondolnom.
Hárítottam és hátráltam. Már csak egyetlen trükk maradt, amit
bevethettem. Elszomorított a gondolat, hogy ha ezzel is kudarcot vallok,
akkor Amberben sohasem uralkodhat a trón jogos örököse.
Egy ügyes balkezes ellen mindig nehezebb vívni, mint egy
gyakorlott jobbkezessel. Ez a tény sem szolgált az előnyömre, mégis meg
kellett próbálkoznom a dologgal. Volt valami, amit meg akartam tudni -
még akkor is, ha az információ megszerzéséért kockázatot kellett
vállalnom.
 Hátraléptem, kikerültem Benedict pengéjének hatósugarából,
majd hirtelen előredőltem és támadtam. Előre kiszámított és gyorsan
végrehajtott mozdulatsor volt.
Szerencsém volt, és sikerült eredményt elérnem, bár a
célpontomat nem találtam el. Benedict kardja egy pillanatra a
magasba lökte Grayswandirt, ám a pengém hegye így is bemetszette a
bal fülét. Ez néhány másodpercre lelassította. Ennyi idő alatt nem
tehettem semmit, annyit azonban elértem, hogy ettől fogva jobban
ügyelt a védekezésre. Folytattam a támadást, de egyszerűen nem
tudtam a közelébe férkőzni. Az előbbi vágás kicsi volt, de erősen
vérzett. Ez is zavaró lehetett; ha én kapok ilyen sebet, minden
bizonnyal alkalmat kerítek rá, hogy megvizsgáljam.
Aztán azt tettem, amitől féltem, de amit mindenképpen meg
kellett próbálnom. Egyetlen másodpercre egy kis nyílást hagytam a
védelmemben. Tudtam, Benedict észreveszi, és a szívem felé
fog döfni.
Pontosan azt tette, amire számítottam. Az utolsó pillanatban
paríroztam. Még most is végigfut a hideg a hátamon, ha eszembe
jut, milyen kevésen múlott az életem...
Ezután hárítottam még egyet, és kihátráltam a ligetből.
Védekeztem és visszavonultam. Elhaladtam a földön fekvő
Ganelon mellett. Jó tizenöt lábnyi távolságot tettem meg így,
amikor úgy döntöttem, másodszor is rést nyitok Benedict
számára.
Rohamozott, beszúrt, de ismét sikerült megfékeznem. Ezután
még elszántabban támadott, egészen a fekete út széléig szorított.
Megálltam, lecövekeltem a lábam - pontosan arra a helyre
kerültem, amit korábban kinéztem magamnak. Már csak néhány
pillanatig kellett kitartanom, hogy minden a terveim szerint
alakuljon...
 Kemény pillanatok voltak, de nem adtam fel.
Újra megnyitottam magam előtte.
Tudtam, ugyanúgy fog támadni, mint az előző két alkalommal. A
jobb lábamat hátrébb húztam, keresztbe tettem a bal mögött, és
amikor rohamozott, gyorsan hátraléptem - rá a fekete útra. A
pengéje előredöfődött ő pedig jött utána. Oldalra álltam, szúrni
próbáltam.
Pontosan azt tette, amit reméltem. Félreütötte a kardomat és újra
előrerontott. Én félreszökkentem, ő pedig.
...rálépett arra a fekete fűcsomóra, ami fölött én korábban
átugrottam.
Először nem mertem lenézni, csak álltam, és időt hagytam a pokoli
flórának a ténykedésre.
Néhány másodpercig tartott csupán. Benedict, amikor mozdulni
próbált azonnal rájött, mi történt vele. Az arcán meglepődés
tükröződött, amit hamar felváltott a kín kifejezése. Tudtam, ezúttal
elkaptam.
Persze, nem bíztam el magam, sejtettem, hogy a fűszálak nem
tartják vissza sokáig, ezért elszántan cselekedtem.
Jobbra táncoltam, a pengéjével nem érhetett el, előrerohantam,
átugrottam a fűcsomó fölött, le a fekete útról. Benedict meg akart
fordulni, ám a fűszálak ráfonódtak a lábára, már egészen a térdéig
értek. Megtántorodott, de sikerült megőriznie az egyensúlyát.
A háta mögé, majd a jobb oldalára kerültem. Egyetlen szúrás kellett
volna csak ahhoz, hogy megöljem, de erre semmi okom nem volt.
A nyaka mögé lendítette a kezét, oldalra fordította a fejét, rám
mutatott a kardja hegyével. Nekilátott, hogy kiszabadítsa a bal lábát.
Jobbra húzódtam, és amikor mozdult, hogy hárítson, tarkón vágtam
Grayswandir markolatával.
 Elkábult. Közelebb kerültem hozzá, és a bal öklömmel a veséjére
csaptam. Egy kicsit meggörnyedt. A karommal félresöpörtem a kardját,
újra tarkón vágtam - ezúttal az öklömmel, de nagyon keményen.
Előredőlt, elvesztette az eszméletét. Elterült a fekete földön. Ki-
vettem a kezéből a kardot, oldalra hajítottam. A bal fülcimpájára
ráalvadó vér vörös, egzotikus fülbevalóra hasonlított.
Félretettem Grayswandirt, Benedict hóna alá nyúltam, és
levonszoltam a fekete útról. A fűszálak nem akarták elereszteni, de
végül sikerült kiszabadítanom a lábát.
Ganelon közben talpra kecmergett. Mellém bicegett, lenézett
Benedictre.
- Micsoda ember! - kiáltotta. - Micsoda férfi...! Most mit
csinálunk vele?
Megfogtam és a nyakamra húztam Benedict karját.
- Elvisszük a szekérhez - válaszoltam. - Megtennéd, hogy
utánam hozod a kardokat?
- Persze...
Elindultam az úton. Benedict nem tért magához. Ez jó volt, mert
nem akartam újra megütni. A szekér közelében, az út mellett
lefektettem egy vastag fa tövébe.
Amikor Ganelon utolért, félretettem a kardokat. Szóltam
Ganelonnak, hozzon ide néhány kötelet a szekérről azok közül,
amikkel a ládákat kötöztük le. Ganelon elindult, én pedig
megmotoztam Benedictet.
Megtaláltam, amit kerestem.
Ezután a fához kötöztem. Ganelon befogta a lovát, amit az egyik
közeli bozótos mellett pányváztunk ki. A nyeregre rákötöttem
Benedict kardját.
Felszálltam a szekér bakjára. Ganelon mellém ült.
- Most egyszerűen csak itt hagyod? - kérdezte.
- Egyelőre - feleltem.
 Elindultunk az úton. Nem néztem vissza, Ganelon viszont igen.
- Még nem mozdult meg - jelentette. Aztán: - Engem még soha
senki sem hajított így félre! Főleg nem fél kézzel!
- Most már érted, miért mondtam azt, hogy maradj a szekérnél, és
akkor se szállj szembe Benedicttel, ha legyőz engem?
- Mi lesz vele?
- Gondoskodom róla, hogy megtalálják.
- Szóval rendbe fog jönni?
Bólintottam.
- Helyes.
Jó két mérfölddel arrébb megállítottam a lovakat. Lemásztam a
bakról.
- Bármi történjék, ne ijedj meg! - mondtam. - Most
elintézem Benedict ügyét.
Letértem az útról, és egy fa árnyékában elővettem a Benedicttől
zsákmányolt kártyapaklit. Végigpörgettem a lapokat, megkerestem
Gérardét, kivettem a többi közül. A többit visszatettem a
selyembéléses, csontberakásos fadobozba.
Magam elé tartottam Gérard lapját, rámeresztettem a szemem.
Egy idő múlva a lap melegedni kezdett, és mintha megmozdult
volna. Úgy éreztem, Gérard a közelemben, Amberben tartózkodik. Az
utcán sétált - ismertem ezt a helyet. Hasonlított rám, bár
termetesebb, testesebb volt nálam. Még mindig nem vágta le a
szakállát.
Megállt, előrenézett.
- Corwin!
- Igen, Gérard. Jól nézel ki.
- A szemed! Látsz?
- Igen. Újra látok.
 - Hol vagy?
- Gyere el hozzám és megmutatom.
A pillantása megkeményedett.
- Nem hiszem, hogy meg tudom tenni, Corwin. Elég sok
dolgom van mostanában.
- Benedictről van szó - mondtam. - Te vagy az egyetlen, akiben
megbízhatok. Akitől segítséget kérhetek számára.
- Benedict számára? Bajban van?
- Igen.
- Akkor miért nem ő lépett kapcsolatba velem?
- Mert nem tud. Képtelen rá.
- Miért? Hogyan?
- Most nincs idő a részletekre. Higgy nekem, szüksége van a
segítségedre. Most. Azonnal!
Gérard az alsó ajkába harapott.
- Te nem tudsz segíteni rajta?
- Nem.
- És szerinted én tudok?
- Biztos vagyok benne.
Meglazította tőrét a tokjában.
- Nem szeretném, ha ez valami trükk lenne, Corwin...
- Biztosíthatlak, szó sincs semmiféle trükkről. Rengeteg időm
volt gondolkozni... Azt hiszed, hogy csak egy ilyen ostobaságot
tudtam kiagyalni? Felsóhajtott, aztán bólintott.
- Rendben van. Megyek.
- Várlak.
Egy pillanatig mozdulatlanul állt, aztán előrelépett. A következő
másodpercben mellettem állt. Kinyújtotta a kezét, megveregette a
vállamat, elmosolyodott.
- Corwin - mondta. - Örülök, hogy visszakaptad a
látásod.
Félrefordultam.
 - Én is... Én is.
- Ki az az ember ott a szekéren?
- Az egyik barátom. Ganelon a neve.
- Hol van Benedict? Mi a gond?
- Arrafelé megtalálod - mutattam az irányt. - Innen két
mérföldnyire, az út mellett. Egy fánál, megkötözve. A lova a közelben
legelészik.
- Akkor te miért itt vagy?
- Menekülök.
- Ki elől?
- Benedicttöl. Én kötöztem meg.
Gérard összeráncolta a homlokát.
- Nem értem...
Megráztam a fejem.
- Volt valami félreértés közöttünk. Nem tudtam kimagyarázni magam,
és harcoltunk. Leütöttem és megkötöztem. Nem szabadíthatom ki, mert újra
rám támadna. De azt sem tehetem meg, hogy egyszerűen itt hagyom.
Lehet, hogy valami baja esik, mielőtt kiszabadítja magát. Ezért hívtalak
ide. Kérlek menj oda hozzá, oldozd el, és kísérd haza!
- Es te? Te mit teszel eközben?
- Eltűnök innen, elbújok az Árnyékban. Mindkettőnknek nagy
szívességet tennél, ha visszatartanád attól, hogy újra utánam eredjen.
Másodszor nem akarok megküzdeni vele.
- Értem. Elmondod mi történt?
- Nem tudom biztosan. Gyilkosnak nevezett, pedig esküszöm, senkit
sem öltem meg, míg Avalonban voltam. Kérlek, mondd meg neki!
Nincs okom rá, hogy hazudjak neked, és esküszöm, ez az igazság. Volt
egy másik ügy... ami megzavarhatta egy kicsit. Ha említést tesz róla,
mondd meg neki, hogy minden úgy történt, ahogy Dara magyarázza.
 - Mármint hogyan?
Megvontam a vállam.
- Tudni fogod, ha Benedict megemlíti. Ha nem szól róla,
felejtsd el az egészet!
- Dara? Azt mondtad: Dara?
- Igen.
- Jól van, megteszem, amit kérsz... Elárulod, hogy sikerült
megszöknöd Amberből?
Elmosolyodtam.
- Akadémikus érdeklődés? Vagy talán úgy érzed, egy
nap neked is szükséged lesz arra a bizonyos kijáratra?
Nevetett.
- Az ilyen információk mindig jól jöhetnek.
- Sajnálom, kedves bátyám, de a világ még nem érett meg erre a
tudásra. Ha egyszer úgy döntök, hogy elárulom a titkot, te leszel az
első, akinek elmondom... De nem hiszem, hogy erre sor kerül. Talán
a jövőben hasznát veszem még.
- Más szóval: van egy út Amberbe, amit egyedül te ismersz. Mit
forgatsz a fejedben, Corwin?
- Ezt most hogy érted?
- Mindketten tudjuk, hogy értem. Elég vegyesek az
érzéseim ezzel kapcsolatban.
- Vegyesek? Ez érdekesen hangzik.
A fekete útra mutatott, amit jól lehetett látni onnan, ahol álltunk.
- Ez a dolog - mondta -, ez most a Kolvir lábához vezet. Különböző
lények kelnek át rajta, hogy megtámadják Ambert. Védekezünk, és
mindig győzünk, de a támadások egyre erősödnek és szaporodnak.
Ez az idő nem a legalkalmasabb arra, Corwin, hogy lépj.
- Vagy talán éppen a legalkalmasabb - feleltem.
- Neked igen, de nem Ambernek.
- Eric hogyan kezeli a helyzetet?
 - Megfelelően. Ahogy mondtam, mindig győzünk.
- Nem a támadásokra gondoltam. Az egész… problémára. Az
okára.
- Én magam is elindultam a fekete úton. Jókora távolságot
megtettem rajta.
- És?
- Nem jutottam el a végére. Tudtad, hogy minél távolabb kerülünk
Ambertől, annál vadabbak és különösebbek az árnyékok?
- Igen.
- Egy idő múlva olyan vadak és különösek, hogy az ember elméje
szép lassan elindul az őrület felé?
- Igen, ezt is tudtam.
- Es hogy valahol a vad és különös árnyékok mögött a Káosz
Palotája áll? Az út nagyon hosszú, Corwin. Szerintem egészen a
Káoszig vezet.
- Ettől tartottam - mondtam.
- Éppen ezért... most tegyük félre, hogy szimpatizálok-e veled
vagy sem... nem javaslom, hogy most hajtsd végre a terveidet. Amber
biztonsága minden másnál fontosabb.
- Értem. Nos, azt hiszem, minden megbeszéltünk...
- Mit fogsz tenni?
- Mivel nem tudod mi a szándékom, nem lenne értelme
elmondanom, hogy megváltoztatom-e a terveimet vagy sem. De
mindegy. Ha nagyon tudni akarod: nem változtatok rajtuk.
- Nem tudom jól teszem-e, ha szerencsét kívánok, de... minden
jót! Örülök, hogy újra látsz. - Megfogta a kezem. - Tényleg az lesz a
legjobb, ha most megkeresem Benedictet. Úgy vettem ki a
szavaidból, hogy nem szerzett komoly sérüléseket.
- En nem tettem benne kárt, csak párszor megütöttem. Ne feledd
átadni az üzenetemet!
 - Nem felejtem el.
- És vidd vissza Avalonba!
- Megpróbálom.
- Nos, akkor isten veled, Gérard.
- Isten veled, Corwin.
Megfordult és elindult az úton. Sokáig néztem utána, majd
visszamentem a szekérhez. Visszatettem a lapját a többi közé, és
folytattam az utam Antwerpen felé.
 VIII.

A dombtetőn álltam és lenéztem a házra. Bozót vett körül, senki

sem láthatott meg.
Nem tudom biztosan, milyen látványra számítottam. Egy kiégett
rakétára? Egy autóra az országúton? Egy verandára, amin fonott
bútorokban ülve egy család pihenget? Fegyveres őrökre?
Láttam, ideje lenne kicserélni a tetőpalákat és megnyírni az
elvadult pázsitot. Meglepett, hogy hátul csupán egyetlen betört
ablakot találtam.
Tehát, gondoltam, erről a helyről azt akarják elhitetni, hogy a
kutya se néz felé.
Leterítettem a dzsekimet a földre, ráültem. Cigarettára
gyújtottam. A közelben ez volt az egyetlen épület.
A gyémántokért majdnem hétszázezer dollárt kaptam. Másfél
hétig tartott, míg mindegyiket eladtam. Antwerpenből átutaztunk
Brüsszelbe, és jó néhány estét eltöltöttünk a Rue de Char et Pain
egyik klubjában, mielőtt rám talált a férfi, akire szükségem volt.
Arthurt egészen meglepte a kérésem. Vékony, ősz hajú férfi volt,
gondosan ápolt bajuszkával. Oxfordban
végzett, a Királyi Légierőnél teljesített szolgálatot, de már az első két
perc után ingatni kezdte a fejét, és egyfolytában félbeszakított a
szállításra vonatkozó kérdéseivel. Nem volt egy Sir Basil Zaharoff, de
őszintén aggódott, amikor a kliensei félig sem kész tervekkel álltak
elé. Az zavarta, hogy esetleg valami balul üt ki a szállítás után, és neki
is gondja lehet az ügyből. A balfogások elkerülése végett sokkal
segítőkészebb volt, mint a kollégái. Az én esetemben azért
aggodalmaskodott a szállítással kapcsolatos terveim miatt, mert nem
léteztek.
A hozzá hasonló ügyletekkel foglalkozók általában hivatalos
papírokkal fedezik le magukat. A legtöbb esetben létezik egy bizonylat,
amely igazolja, hogy X ország rendelte meg a szóban forgó
fegyvereket. Ennek hiányában a gyártó ország nem adja ki az
exportengedélyt. A papírok mindenkit tisztáznak, ha megvannak, akkor
már senkit sem érdekel, hogy a gyártó ország határainak elhagyása után
a szállítmány nem az eredeti rendeltetési helyére, hanem Y országba jut.
Bevett szokás megvásárolni X ország nagykövetségének egyik mun-
katársát (az a legjobb, ha az illetőnek odahaza rokonai vagy barátai
vannak a Védelmi Minisztériumban), aki elintézi a szükséges
papírmunkát. Természetesen az ilyen emberek nem olcsók -
szerintem Arthur fejből tudja, hogy melyik fickónak mennyi a tarifája.
- De hogyan fogja behajózni a szállítmányt? - kérdezgette vég
nélkül. - Hogyan fogja átvinni oda, ahová kívánja?
- Ez legyen az én problémám - válaszoltam. - Mindent el fogok
intézni.
Nem értette, egyre csak csóválta a fejét.
- A tűzzel nem szabad játszani, ezredes úr - mondta.
(Vagy tíz-tizenkét évvel korábban, amikor először talál-
koztam vele, éppen ezredes voltam. Hogy miért futot-
tunk össze akkor? Már nem tudom pontosan...) - Nem szabad. Lehet,
hogy most meg akar takarítani néhány dollárt, de ennek az lehet az
eredménye, hogy az egész szállítmányt elveszíti, és akkor kész a baj.
Ha kívánja, valamelyik fiatal afrikai köztársaság követségén találok
olyan személyt, aki méltányos áráért...
- Nem kell. Maga csak készítse össze a fegyvereket!
A beszélgetésünk során Ganelon egyszer sem szólalt meg. Némán
itta a sörét, vörös szakállával komorabb és fenyegetőbb volt a külseje
mint valaha, és mindenre rábólintott, amit mondtam. Nem beszélt
angolul, így fogalma sem lehetett arról, hogy min folyik a vita. Az iga-
zat megvallva nem is nagyon érdekelte. Végrehajtotta az utasításaimat:
időnként kérdezett tőlem valamit thari nyelven, és nagy komolyan
eltársalgott velem valami jelentéktelen témáról. Játék volt az egész.
Szegény Arthur-nak remek nyelvérzéke volt, beszélt is egy párat, és tud-
ni szerette volna, mi a fegyverek végállomása. Biztos voltam benne,
hogy kínlódva próbálja azonosítani a nyelvet, amin Ganelonnal
beszélünk. Végül, sokszori próbálkozás után bólogatott, mintha sikerült
volna neki. Rövid társalgás után előretolta az arcát, és mélyen a
szemembe nézett.
- Újságolvasó ember vagyok. Biztosra veszem, hogy az
ő támogatói megengedhetik maguknak ezt az összeget...
A szerencsétlen! Azt hitte, rájött valamire.
- Nem - feleltem. - Higgyen nekem, amint a kezembe kerülnek
azok az automata fegyverek, azonnal eltűnnek a Föld színéről.
- Érdekes lenne - mondta. - Különösen azért, mert egyelőre nem
tudom, honnan fogom megszerezni őket.
- Ez nem az én gondom.
- A bizalom fontos dolog, a forrófejűséget azonban nem
szeretjük... - Elgondolkozott, aztán megvonta a vál-
lát. - De igaza van. Amint átvette a fegyvereket, a maga dolga, mit
tesz velük.
Ezután szóba hoztam a muníció kérdését. Láttam rajta, komolyan
fontolóra veszi, épeszű emberrel beszél-e, vagy valami sült
bolonddal. Jó darabig csak bámult rám, még a fejcsóválást is
elfelejtette. Vagy tíz percig tartott, mire sikerült rábírnom, hogy
legalább nézze meg a specifikációkat. Ezután újabb fejcsóválás
kezdődött, és valami ezüstgolyókról meg indifferens primérekről
motyogott.
A fő érvem - a készpénz - elég volt ahhoz, hogy megígérje,
mindent úgy fog csinálni, ahogy kértem. A fegyverekkel és a
teherautókkal nem lehet gond, mondta, de a különleges lőszert csak
valamelyik fegyvergyárban lehet előállítani, az ilyesmi pedig nem
olcsó mulatság. Abban sem volt biztos, hogyan talál olyan
műhelyt, ahol hajlandóak lesznek elkészíteni a muníciót. Amikor
közöltem vele, hogy a pénz nem számít, ha lehet, még izgatottabbá
vált, és még kevésbé értette a dolgot. Ha iszonyatos összegeket
tudok költeni a különös, kísérleti jellegű munícióra, akkor miért
nem vagyok hajlandó megfizetni azt a bizonyos követségi embert,
aki…
Nem, mondtam határozottan. Nem! Mindennek úgy kell
történnie, ahogy én akarom.
Felsóhajtott, megcibálta a bajusza végét, aztán bólintott. Jól van -
mondta -, legyen ahogy én akarom.
Természetesen az ár kiszámításánál jócskán felfelé kerekített.
Mivel egyetlen kérdésben sem fogadtam el a javaslatait, amikor a
pénzre terelődött a szó, nagyvonalúan viselkedtem. Sikerült
elérnem, hogy elfelejtse szokásos óvatosságát. Az összeg elég
magas volt ahhoz, hogy ne akarjon belelátni a lapjaimba, de azért
minden alkalmat megragadott arra, hogy kifejezze: elhatárolja magát
a terveimtől, bármik legyenek is azok. Miután megtalálta a
muníciógyártót - mint kiderült egy svájci
 cég vállalta a munkát -, szíves örömest megkötötte velem az üzletet,
bezsebelte a pénzt, és mosta kezeit.
Ganelonnal hamis papírok birtokában mentünk át Svájcba. Az
útleveleink szerint ő német volt, én portugál. Nem nagyon izgatott, mi
áll a papírjaimon - első osztályú hamisítványok -, de azt fontosnak
tartottam, hogy Ganelon német legyen. Ennek két oka volt: úgy
gondoltam, a német nyelvet tudja megtanulni a legkönnyebben, és a
világ mindenütt tele volt német turistákkal, így nem kelthetett
feltűnést. Tényleg elég gyorsan elsajátította a nyelvet, de azért
óvatosságból azt ajánlottam neki, ha valódi németekkel vagy a
svájciakkal beszélget, mondja azt, hogy Finnországban nőtt fel.
Három hetet töltöttünk Svájcban. Ennyi idő alatt sikerült előállítani
olyan minőségű lőszert, ami megfelelt a kívánalmaimnak.
Gyanítottam, hogy ez az anyag ebben az árnyékban teljesen ártalmatlan.
Nem törődtem a javaslatokkal, a formulát én dolgoztam ki, és eszerint
kellett elkészíteniük. Az ezüst természetesen sokba került, de nem
volt más választásom. Ez az a fém, amivel Amberben majdnem
mindent meg lehet ölni, és megengedhettem magamnak a
költekezést. Az is eszembe jutott, hogy csináltatok pár aranygolyót. Egy
király megöléséhez mégiscsak ez illene a legjobban...
Ezután szabadságot adtam Ganelonnak, engedélyeztem, hogy egy kicsit
jól érezze magát. Elkísértem Olaszországba, fényképezőgépet
akasztottam a nyakába, figyelmeztettem, hogy mindig nézzen ostobán,
ahogy egy igazi turistához illik, majd visszarepültem az Államokba.
Vissza? Igen. Az a lepusztult ház azon a domboldalon majdnem tíz
évig volt az otthonom. Éppen afelé tartottam, amikor leszorítottak az
útról, és bekövetkezett az a baleset, amelyik miatt aztán szép lassan
minden eltemetődött emlékem a felszínre bukkant.
 Cigarettáztam és a házat figyeltem. Akkoriban, amikor itt laktam,
nem volt lepusztult, sosem hanyagoltam el. Adósság sem terhelte.
Hat szoba, kétkocsis garázs. Körülbelül három hold föld tartozott
hozzá. Az egész domboldal. Jobbára egyedül éltem itt. Szerettem.
Sok időt töltöttem a műhelyben és a dolgozószobámban. Kíváncsi
voltam, hogy a Mori fametszet még mindig ott függ-e a falon.
Szemtől szembe - ez volt a címe, és két harcost ábrázolt. Jó lett volna
visszakapni, de éreztem, hiába keresném. Amit a betörők meghagytak,
azt lefoglalta az adóhatóság. Árverezés... New York állam adóhivatalának
kedvenc szórakozása. Meglepett, hogy magát a házat nem adták el. Nem
láttam új lakókat, pedig jó sokáig maradtam. Nem kellett sietnem,
sehol sem vártak.
Gérarddal nem sokkal azután léptem kapcsolatba, hogy
megérkeztem Belgiumba. Úgy döntöttem, Benedicttel egyelőre nem
beszélek. Féltem, hogy valamilyen módon rám támad ha meglát és
meghallja a hangomat.
Gérard alaposan szemügyre vett, A szabadban volt, a jelek szerint
egyedül.
- Corwin? - kérdezte. - Igen, re vagy az...
- Én. Mi történt Benedicttel?
- Megtaláltam és szabadon eresztettem. Üldözőbe akart venni, de
végül sikerült meggyőznöm, hogy jókora előnyre tettél szert, és már
úgysem érne utol. Mivel azt mondtad, eszméletlen volt amikor magára
hagytad, nem tudhatta, mennyi idő telt el a távozásod és az érkezésem
között. Különben a lova is szörnyen fáradt volt. Visszamentünk
Avalonba. Vele maradtam, aztán a testes után kölcsön kértem tőle
egy lovat. Most éppen Amber felé tartok.
- Temetés? Miféle temetés?
Gérard újra végigmért.
- Tényleg nem tudod? - kérdezte.
 - Ha tudnám, nem kérdezném!
- Benedict szolgáinak a temetése. Megölték őket. Benedict szerint
te tetted.
- Nem! - mondtam. - Nem! Ez... nevetséges! Miért öltem volna
meg a szolgáit? Nem értem...
- Miután visszatért a csatamezőről, sehol sem találta őket. Aztán...
rájuk talált. Holtan. Te pedig a társaddal együtt eltűntél.
- Most már legalább tudom, miért engem gyanúsított - mondtam. -
Hol voltak a hullák?
- A kert mögött, a fák között. Eltemették őket, de
nem túl melyen.
Szóval ott... Úgy gondoltam, jobb, ha nem szólok, ha nem vallom
be, hogy már láttam azokat a sírokat.
- Mi okom lett volna megölni azokat az embereket? Benedict mit
mond erről?
- Nem érti az egészet, Corwin. Megdöbbent és összezavarodott.
Nem érti, miért nem ölted meg, amikor lehetőséged volt rá, és miért
hívtál oda engem a segítségére, amikor a sorsára hagyhattad volna.
- Azt már értem, miért nevezett gyilkosnak, de... Átadtad neki az
üzenetemet?
- Igen. Először azt mondta, mentegetőzni próbálsz. Mondtam
neki, hogy én őszintének láttalak, és hogy te sem értetted egészen a
történteket. Ettől összezavarodott. Többször is megkérdezte, tényleg
hiszek-e neked.
- És hiszel?
Gérard lesütötte a szemét.
- A pokolba, Corwin! Mit kellene hinnem? Én csak úgy
belecsöppentem ebbe a dologba. Túl sokáig voltunk távol
egymástól... Találkozott a pillantásunk.
- Van még valami.
- Micsoda?
 - Miért engem hívtál segítségül? Nálad volt a teljes pakli
bármelyikünket megkereshetted volna.
- Most tréfálsz?
- Nem. Választ várok.
- Jól van. Azért, mert te vagy az egyetlen, akiben megbízok.
- Ennyi az egész?
- Nem. Benedict nem szeretné, ha Amberben híre menne hol
tartózkodik. Tudomásom szerint csak te meg Julian tudjátok, hol él
mostanában. Juliant nem kedvelem, nem bízom benne. Ezért hívtalak
téged.
- Honnan tudtad, hogy Julian és én ismerjük Benedict
tartózkodási helyét?
- Segített nektek, amikor nemrég megsebesültetek a fekete úton.
Nála laktatok míg meggyógyultatok. Dara elmesélte a dolgot.
- Dara? Egyáltalán, ki ez a Dara?
- Benedict egyik szolgájának az árvája. Benedict örökbe
fogadta - mondtam. - Ápolt titeket amikor ott voltatok.
- Te pedig egy karperecet küldtél neki, és akkor is beszéltél róla,
amikor odahívtál arra az útra...
- Igen. És?
- Semmi. Nem igazán emlékszem rá. Elmondod, miért távoztál
oly sietve? El kell ismerned, úgy viselkedtél, ahogy a bűnösök
szoktak.
- Igen - mondtam. - Valóban elkövettem egy bűnt… de nem öltem!
Azért mentem Avalonba, hogy megszerezzek valamit. Amikor
megkaptam, eltűntem onnan. Láttad a szekeremet, láttad, hogy meg
volt pakolva. Azért siettem, mert nem akartam Benedict kérdéseire
felelni, amikor visszatér a csatamezőről. A pokolba! Ha pusztán
menekülni akarok, nem vonszolom magam után azt a szekeret. Lóháton
sokkal gyorsabban haladhattam volna.
 - Mi volt azon a szekéren?
- Ezt nem árulom el. Nem akartam elmondani Benedictnek, és
most neked sem. Azt hiszem, ő rájöhetne, ha nagyon akarna, de... nem
adom a kezébe a megoldás kulcsát. Különben nem érdekes mi volt a
szállítmányom. Legyen elég annyi, hogy valamiért mentem Avalonba,
és ezt meg is szereztem. Ott nem túlságosan értékes, máshol viszont
igen. Kielégítő a válaszom?
- Háát... Nem igazán, de elfogadom.
- Akkor válaszolj a kérdésemre: valóban úgy gondolod, hogy én
öltem meg azokat az embereket?
- Nem - felelte. - Hiszek neked.
- És most mi van Benedicttel? Ő mit hisz?
- Ő gondolkodás és szóváltás nélkül rádtámadna. Kételkedik
benned. Ez biztos.
- Nem baj. Ez is valami. Köszönöm, Gérard. Most elmegyek.
Mozdultam, hogy bontsam a kapcsolatot.
- Várj, Corwin! Várj!
- Mi az?
- Hogyan vágtál keresztül a fekete úton? Azt a szakaszát, ahol
végighaladtál... megsemmisítetted. Hogyan csináltad?
- A Sablon - mondtam. - Ha valami gondod akad azzal a
sötétséggel, üss le rá a Sablonnal. Tudod, időnként elő kell szedned a
Sablon emlékét. Többnyire akkor, amikor az árnyékok eltávolodnak
tőled, és a dolgok kezdenek összezavarodni.
- Igen, ezt tudom. Kipróbáltam, de nem értem el eredményt vele,
legfeljebb annyit, hogy megfájdult a fejem. Ez az út nem az Árnyékból
származik.
- Igen is, meg nem is - mondtam. - Én tudom, micsoda. Nem
próbálkoztál elég keményen. Én addig használtam a Sablont, míg úgy
éreztem, szétreped a fe-
jem. Míg félig megvakultam a fájdalomtól. Míg az ájulás szélére
kerültem. Aztán végül az út esett szét, nem én. Nem volt könnyű,
de sikerült.
- Ezt nem felejtem el - ígérte. - Fogsz beszélni Bene-
dicttel?
- Nem. Egyelőre nincs mit mondanom neki. Talán idővel
lenyugszik, és újra végiggondolja a történteket. Jöjjön csak rá egyedül
az igazságra, én nem segítek neki. Nem akarok újra megküzdeni vele.
Most, ha elköszönünk, egy darabig hallgatni fogok. Hiába keresnél,
nem válaszolok a hívásokra.
- Mi lesz Amberrel, Corwin? Mi lesz vele?
Lesütöttem a szemem.
- Ne álld el az utamat, Gérard, ha egyszer visszatérek! Hidd el,
nem vehetned fel velem a versenyt.
- Corwin... Várj! Szeretném, ha még egyszer átgondolnád ezt az
egészet. Most ne csapj le Amberre! Gyenge és vész fenyegeti.
- Sajnálom, Gérard, de azt hiszem, az elmúlt öt évben többet
gondolkoztam ezen az ügyön mint ti, többiek együttvéve.
- Akkor... én is sajnálom.
- Azt hiszem, most az lesz a legjobb, ha megyek.
Gérard bólintott.
- Ég veled, Corwin.
- Ég veled, Gérard.
Vártam néhány órát, míg a nap eltűnt a domb mögött, és a szürkület
ráborult a házra. Elszívtam egy utolsó cigarettát, felálltam, kiráztam a
dzsekimet. A ház élettelennek tűnt, a piszkos ablakok mögött semmi
sem mozdult. Lassan lesétáltam a domb aljába.
Flora westchesteri házát néhány évvel korábban eladták. Meglepett a
dolog. Amikor visszatértem a városba, merő kíváncsiságból
ellátogattam oda, és egyszer elhaj-
tottam előtte. Florának nem volt oka arra, hogy ezen az árnyék-Földön
maradjon. Hosszú felvigyázói megbízatása véget ért. Amikor
legutoljára találkoztam vele, Amberben, éppen átvette az ezért járó
jutalmat. Még mindig keserűséggel töltött el, ha arra gondoltam, hogy
hosszú időn keresztül a közelében éltem, és még a létezéséről sem
tudtam.
Elgondolkoztam, kapcsolatba lépjek-e Randommal: Úgy
döntöttem, nem teszem meg. Legfeljebb annyit segíthetne, hogy
informál Amber aktuális ügyeiről. Jó lett volna tudni, mi történik
odahaza, de nem tartottam létfontosságúnak a dolgot. Abban biztos
voltam, hogy Randomban megbízhatok. Ő már bizonyított, egyszer
segített. Nem egészen önzetlenül csinálta, de mégis megtette. Sőt,
többet adott, mint amennyit elvárhattam volna tőle. Ez öt évvel ezelőtt
volt, azóta sok minden történt. Amberben újra kedvelték, és már
felesége is volt. Valószínűleg biztos pozícióra vágyott. Nyugalomra.
Persze, ebben nem lehettem biztos, de mégsem akartam
megkockáztatni, hogy esetleg elveszít valamit miattam. Úgy
döntöttem elég, ha majd személyesen találkozom vele. Amberben.
Megtartottam a szavam: egyetlen hívásra sem válaszoltam. Az
árnyék-Földön töltött első két hétben szinte naponta keresett valaki.
Eltelt pár hét, és nem keveredtem bajba. Miért hagytam volna, hogy
bárki belelásson a fejembe? Nem, testvéreim, köszönöm az
érdeklődéseteket, de inkább megtartom a titkaimat.
A ház hátuljához értem. Az egyik ablak elé léptem, a
könyökömmel letöröltem az üveget. Már három napja figyeltem a
környéket, nagyon meglepett volna, ha van odabent valaki, ám
mégis...
Óvatosan belestem.
 Rendetlenség. Rengeteg holmim hiányzott, de néhány
megmaradt. Jobbra fordultam, előrébb léptem, lenyomtam az ajtó
kilincsét.
Zárva volt. Halkan nevettem.
Átmentem a fallal körülvett belső udvarhoz. Oldalról a
kilencedik, lentről a negyedik tégla. A fölötte lévő kis résben még
mindig ott volt a kulcs. A dzsekimbe töröltem, visszamentem az
ajtóhoz, kinyitottam a zárat.
Minden poros volt, bizonyos helyeken vastagabb, másutt
egészen vékony. Kávéspoharak, szendvicses dobozok, a
kandallóban egy hamburger megszenesedett maradványa. Amíg
távol voltam, az esővíz utat talált magának a kéményben.
Előrementem. Az elülső ajtó zárját feltörték. Meglöktem. A jelek
szerint kívülről szegezték be. Az előszoba falára valaki obszcén ábrát
rajzolt. Átmentem a konyhába. Teljes felfordulás. Ami itt maradt és ép
maradt, az a padlón hevert. A villanytűzhely és a hűtőszekrény el-
tűnt, a padlón éktelenkedő karcolásnyomok elárulták, merre
húzták ki őket.
Kihátráltam a konyhából, átsiettem a műhelyembe. Ezt is
kifosztották. Teljesen. Elhaladtam a hálószobám mellett. Belestem a
nyitott ajtón. Az ágyam megvolt, be sem vetették, a két értékes
székhez sem nyúltak hozzá.
A dolgozószobámban kellemes meglepetés fogadott. A nagy
íróasztalon rendetlenség és szemét - ez mindig így volt.
Rágyújtottam, leültem az asztal mögé. Azt hiszem túl nagy és
nehéz ahhoz, hogy elvigyék. A könyveimhez se nyúltak, ott
sorakoztak a polcokon. Könyökét senki sem lop, csak a
barátaid.
Ott pedig...
Alig tudtam elhinni. Felálltam, átmentem a szoba
másik végébe, és csak bámultam. Yoshitoshi Mori gyö-
nyörű fametszete ott függött, ahová akasztottam. Tisz-
 tán és elegánsan. Nevetséges! Éppen a legértékesebb tárgyamat
hagyták meg?
Tiszta?!
Megvizsgáltam a képet. Végighúztam az ujjamat a kereten.
Túlságosan tiszta volt. Alig néhány porszem.
Alaposan szemügyre vettem, leakasztottam, a szemem elé
tartottam. Semmi különös...
A fal nem volt világosabb mögötte.
Az ablakpárkányra tettem Mori képét és visszamentem az
íróasztalomhoz. Összezavarodtam - valaki pontosan ezt akarta elérni.
Valaki levette a képet a helyéről, megtisztogatta - ezért hálás voltam
neki -, biztonságba helyezte és nemrég visszaakasztotta. Mintha
számított volna arra, hogy visszatérek.
Valaki várt...
Ez éppen elég ok ahhoz, gondoltam, hogy azonnal eltűnjek innen! De
nem! Ostobaság. Ha a kép egy csapda része volt, akkor... Akkor már
besétáltam a kelepcébe. Kirántottam a dzsekim zsebéből a
revolveremet, és az övembe dugtam a csövét. Hiszen én magam sem
tudtam, hogy vissza fogok jönni! Ezt azután határoztam el, hogy a
munka végeztével maradt némi időm. Azt sem tudtam igazán, hogy
miért akartam látni ezt a helyet.
Valaki mégis előkészítette nekem a terepet. Valaki arra gondolt: ha
esetleg visszatérek arra a helyre, ahol valamikor laktam, egyetlen dolgot
biztosan észreveszek majd: a legértékesebb tárgyat, ami ezen a világon a
birtokomban volt. Ez a titokzatos valaki megőrizte a képet, aztán
visszaakasztotta, hogy meglássam. Jól van, megláttam. És még nem ért
támadás, tehát... Talán mégsem csapda? De akkor micsoda?
Egy üzenet. Valamilyen üzenet.
Micsoda? Hogyan? Ki üzenhetett?
 A ház legbiztonságosabb helye... A széf! Talán nem nyitották
ki. A testvéreim nem értenek a kasszafúráshoz. A hátulsó falhoz
mentem, kiemeltem helyéről az egyik burkolópanelt. A széf zárján
beállítottam a kombinációt, hátrébb húzódtam, és a régi
sétabotommal kinyitottam az ajtót.
Nem robbant fel.
Helyes!
Persze, nem is számítottam rá komolyan.
A széfben nem maradt semmi értékes. Párszáz dollár, néhány
részvény, receptek, levelek.
Egy boríték. Friss, fehér boríték. Legelöl. Nem emlékeztem rá.
A borítékon a nevem. Elegáns kéz írhatta rá. Nem golyóstollat
használt.
A borítékban egy levelet és egy kártyát találtam.

Corwin fivérem!

Ha ezt olvasod, akkor még mindig elég egyformán gondolkozunk,

hiszen kitaláltam, mit fogsz tenni. Köszönöm, hogy kölcsönadtad a
fametszetet. Azt hiszem, ez a kép az egyik oka annak, hogy
visszatértél erre a hitvány árnyékra. Nekem is nagyon tetszik, hasonló
az ízlésünk. Éveken keresztül az én szobámat díszítette. Van benne
valami, ami a családi kapcsolatainkra emlékeztet. Azzal, hogy
visszaadom, a jó szándékomat szeretném kifejezni, és a figyelmedet
kívánom felhívni valamire. Nem fogok bocsánatot kérni a történtekért.
Ezt őszintén mondom, elhiheted, ha még mindig képes vagy hinni
nekem. Csak azt az egyet bánom, hogy nem öltelek meg akkor, amikor
meg kellett volna tennem. Hiúságból nem tettem meg,a hiúság vette el a
eszemet. Az idő talán képes volt rá, hogy rendbe hozza a szemedet, azt
viszont sosem fogja el-
érni, hogy másképpen érezzünk egymás iránt. A leveled
(,,Visszatérek!") ebben a pillanatban itt hever az íróasztalomon. Ha én
írtam volna neked, akkor te biztosra vehetnéd, hogy sor kerül erre a
visszatérésre, és van néhány közös vonásunk. Sejtettem, hogy vissza
fogsz térni, és nem jössz üres kézzel. Nem tartalak ostobának, tudom,
nem egyedül fogsz visszajönni. De most olyan időket élünk, amikor félre
kell tennünk önös érdekeinket, félre a hiúságot, a megbántottságot és a
bosszút. Lehetne közöttünk béke, Corwin, nem az én érdekemben, a
birodalom érdekében. Az Árnyékon kívülről érkezett hadak szorongatják
Ambert, olyan erők, amelyeknek természetét nem egészen értem. Nem is
emlékszem rá, hogy valaha ilyen seregek vonultak volna Amber ellen, és
ebben a helyzetben az egész családnak egyesülnie kellene mögöttem.
Szeretném, ha te is támogatnál ebben a harcban. Ha nem teszed meg,
arra kérlek, halaszd el terveid megvalósítását, és később támadj rám!
Ha úgy döntesz, hogy mellém állsz, nem kérem, hogy behódolj, csupán
azt akarom, hogy a krízis idejére fogadj el vezérednek. Címeidet,
rangjaidat megtarthatnád. Nagyon fontos lenne, hogy kapcsolatba lépj
velem, mert csak így láthatnád meg: igazat írok. A lapodon keresztül
nem értelek el, ezért jelen levelemhez használatra mellékelem a saját
kártyámat. Talán úgy érzed, hazugság minden szavam, de esküszöm
neked mindenre ami számít, igazat írok.

Eric, Amber ura.

Újra elolvastam a levelet és felnevettem. Hát mit gondol ez a

balga, mire jók az átkok?
Nem, jó fivérem. Kedves tőled, hogy gondoltál rám a szükség
pillanatában, és hiszek neked, sosem kételkedtem a szavadban,
hisz’ mindketten becsületes emberek vagyunk, de a találkozásunk
úgy fog lezajlani, ahogy én
terveztem, nem pedig úgy, ahogy te szeretnéd. Ami Ambert illeti:
számomra sem közömbös a sorsa, és ha eljön az ideje, a magam
módján szembeszállók majd a fenyegető erőkkel. De hibát követsz
el, Eric, ha nélkülözhetetlennek tartod magad! A temetőkben
rengeteg olyan ember fekszik, akik életükben úgy gondolták,
őket senki sem pótolhatja. Nem kereslek meg, nem lépek
kapcsolatba veled a kártyádon keresztül - kivárok, és személyesen
fogom elmondani neked mindezt.
A dzsekim zsebébe gyűrtem a levelet és a kártyalapot. A
cigarettámat elnyomtam az íróasztalon álló hamutartóban. A
hálószobába mentem, fogtam egy-két lepedőt, hogy beléjük
csomagoljam a holmit, amit összeszedek. A régi tárgyaim, a
kincseim ezután egy biztonságos helyen fognak várni rám.
Ahogy újra végigmentem a házon azon tűnődtem, valójában miért
jöttem vissza. Eszembe jutott néhány ember, akiket ismertem,
amikor itt éltem. Vajon gondoltak rám? Elgondolkoztak azon, hogy
mi történt velem? Ezt már sosem tudhatom meg...
Leszállt az éjszaka, az ég tiszta volt, a csillagok fényesen
világítottak, amikor kiléptem a házból és becsuktam magam mögött
az ajtót. Visszamentem a téglafalhoz, és visszatettem a kulcsot a
rejtekhelyére, majd felsétáltam a domb tetejére.
Amikor visszanéztem, a ház mintha összezsugorodott volna a
sötétben, elhagyatottá és jelentéktelenné vált, mint az országút
aszfaltszalagja mellett heverő összegyűrt sörösdoboz. Átvágtam a
dombon, és az egyik réten keresztül átmentem arra a helyre ahol a
kocsimat fogytam, és közben arra gondoltam, bárcsak ne néztem
volna vissza...
 IX.

Ganelon és én két teherautóval hagytuk el Svájcot. Belgiumba

hajtottunk, ahol átvettem a fegyvereimet. Mindegyik tíz fontot nyomott,
így a háromszáz darab súlya másfél tonna volt. Miután felpakoltuk a
muníciót, még mindig rengeteg helyünk maradt a tartalék üzemanyag,
meg a többi holmi számára. Belgiumba természetesen az Árnyékon
keresztül vezető rövidebb úton jutottunk el, mert el akartuk kerülni az
országhatároknál várakozó embereket. Amikor felpakoltunk, ugyanezt az
útvonalat választottuk.
Én hajtottam elől. Végigszáguldottunk a sötét dombokon, a falucskák
szűk utcáin, ahol csupán lóvontatta járművekkel találkoztunk. Az ég élénk
citromsárgára színeződött, az igavonó állatok csíkosak lettek, a testüket
szőr helyett toll borította. Órákon keresztül hajtottunk, és végül rátaláltunk
a fekete útra. Egy darabig mellette haladtunk, majd irányt változtattunk.
Az égbolt legalább tízszer megváltozott fölöttünk, először dombok
között, majd síkságokon, aztán újra dombok
mellett vezetett utunk. Egyenetlen földutak, üvegkemény, sima
országutak futottak alattunk. Keresztülvágtunk egy hegyen,
megkerültünk egy borvörös tengert. Viharokat és ködfüggönyöket
hagytunk magunk mögött.
Fél napba tellett, mire újra megtaláltam őket - vagy egy árnyékot,
ami majdnem azonos volt azzal a világgal ahol éltek. Igen, azokat,
akiknek egyszer már jó hasznát vettem. Alacsony fickók voltak,
szőrösek, sötétek, hosszú metszőfoggal és visszahúzható karmokkal. Az
ujjuk alkalmas volt a ravasz meghúzására, és bálványoztak engem.
Majd' megvesztek a boldogságtól, amikor újra megjelentem közöttük.
Az sem érdekelte őket, hogy öt évvel korábban a legjobb harcosaikat a
halálba küldtem egy távoli, különös földön. Az istenek tetteit nem
lehet megkérdőjelezni; az isteneket imádni kell és tisztelni. Az
isteneknek muszáj engedelmeskedni. Csalódottak voltak, mert csupán
néhány száz férfit kértem tőlük. Több ezer önként jelentkezőt kellett
visszautasítanom. Ezúttal nem voltak erkölcsi aggályaim; úgy
gondoltam, ha hadba küldöm ezt a csapatot, a múltkor a társaik nem
hiába haltak meg. Persze, azért eszembe jutott, hogy nem helyes, amit
teszek velük, de hamar túltettem magam a kétségeken. Úgy néztem a
szőrösökre, mintha zsoldosok lennének, akiket spirituális
pénzérmékkel fizetek ki. Mit számít az, hogy pénzért vagy a hitükért
küzdenek? Nekem mindegy, katonákra van szükségem. Ha meg kell
fizetnem őket, mindkettővel szolgálhatok.
Tudtam, a zsoldosaimat nem fenyegeti különösebb veszély, hiszen
a csatatéren egyedül náluk lesz komoly lőfegyver. A muníció az ő
világukban sem működött úgy, ahogy kellett - több napig tartott, míg
találtam egy éberhez hasonló árnyékot, ahol kipróbálhattuk a
fegyvereket. Sajnos az árnyékok bizonyos rendszer sze-
rint helyezkednek el a mindenségben, így az Amberhez nagyon
hasonlító hely közel volt végcélunkhoz. Ez azt eredményezte, hogy
egy kicsit ideges voltam a kiképzés alatt. Nagyon csekély volt a
valószínűsége annak, hogy valamelyik testvérem felbukkan ebben az
árnyékban, de véletlenek mindig előfordulhatnak.
Majdnem három héten át gyakorlatoztunk, míg végül úgy láttam,
a zsoldosaim felkészültek. Aztán egy friss, fényes reggelen tábort
bontottunk és a hadoszlop a teherautókat követve bevonult az
Árnyékba. Ahogy közeledtünk Amberhez, egyre több bajunk volt a
teherautókkal. Tudtam, előbb-utóbb felmondják a szolgálatot, de
amíg lehetett, ki akartam használni az előnyeiket.
Úgy terveztem, északról fogjuk megközelíteni a Kolvir tetejét, nem
pedig a tenger felől, mint korábban. A katonáimnak elmagyaráztam a
terv lényegét, a kiképzés során azt is begyakoroltuk, hogy a
szakaszoknak hogyan kell majd elhelyezkedniük, ha megérkezünk.
Megpihentünk, megebédeltünk, majd folytattuk utunkat. Az
árnyékok lassan lebegtek el mellettünk. Az ég sötétebb lett, de
csodálatos kék volt - Amber égboltja feszült a fejünk fölött. A
sziklák között fekete volt a föld, a fű élénkzöld. A fákat és bokrokat
vékony harmatréteg lepte be. A levegő tiszta volt és édes.
Estére már Arden Erdejének szélén jártunk. Letáboroztunk, erős
őrséget állítottunk. Ganelon (most kheki színű egyenruhát és
kommandós sapkát viselt) egész éjjel velem maradt. Újra átnéztük a
térképeket, amelyeket korábban rajzoltam. Még negyven mérföldnyi
távolságot kellett megtennünk, hogy eljussunk a hegyekig.
Másnap délután bedöglöttek a teherautók. Először az alakjuk
változott meg, azután köhécselni kezdtek, végül leálltak és nem voltak
hajlandóak beindulni. Szétosztot-
 tuk a muníciót és a többi holmit. A katonák cipelték tovább a terhet. A
kocsikat belöktük az egyik szakadékba.
Végigmentünk a kemény földúton, majd behatoltunk az erdőbe, és
ott haladtunk tovább. Jól ismertem a környéket. Természetesen
lelassultunk, de a fák között kisebb volt a valószínűsége annak, hogy
Julián őrszemei meglátnak bennünket. A fák vastagok voltak, és hogy
megkönnyítsem utunkat, menet közben néhányszor megváltoztattam a
domborzatot.
Azon a napon csak rókákkal, őzekkel, nyulakkal és mókusokkal
találkoztunk. A hely, a rengeteg zöld növény, az arany és barna
árnyalatok látványa felidézte bennem a boldogabb idők emlékét.
Napnyugta táján felkapaszkodtam az egyik erdei óriás tetejébe,
ahonnan szemügyre vehettem a Kolvirt. Ormai körül vihar tombolt, a
felhők eltakarták a legmagasabb részeket.
Másnap délben összetalálkoztunk Julian egyik őrszakaszával. Nem
tudom, ki lepett meg kit, ki lepődött meg jobban. Azonnal
elkezdődött a lövöldözés. Parancsokat ordítottam, megpróbáltam véget
vetni a tűzharcnak, ám a katonáim szerették volna élő célpontokon ki-
próbálni a fegyvereiket. Az ellenséges csapat kicsi volt, másfél tucat
emberből állt. Mindegyiket megöltük. Mi csak jelentéktelen
veszteséget szenvedtünk: az egyik katonám megsebesítette a társát -
vagy az is lehet, hogy a szőrös zsoldos saját magát találta telibe. Nem
sikerült kiderítenem, hogy pontosan mi történt, de nem is érdekelt.
Gyorsan továbbvonultunk, mert pokoli lármát csaptunk, és nem
tudtam, milyen közel vannak az ellenséges erők.
Estére jókora távolságot sikerült magunk mögött hagynunk, és elég
magasra feljutottunk. Amikor a fák nem takarták el a kilátást, tisztán
láttuk a hegyet. A viharfelhők még mindig ott függtek az ormok
közelében.
 A katonáimat annyira felizgatta az aznapi mészárlás,
hogy csak nehezen bírtak elaludni.
Másnap sikerült kikerülnünk két őrszakaszt, és minden gond nélkül
eljutottunk a hegy lábához. Napnyugta után sem engedélyeztem a
pihenőt, mindenképpen el akartam érni a tervemben szereplő helyre.
Körülbelül fél mérfölddel magasabban vertünk tábort, mint előző este.
A felhőtakaró alatt voltunk, de annak ellenére, hogy minden jel a
vihar közeli kitörésére utalt, nem eredt el az eső. Nem aludtam jól, az
égő macska fejéről és Lorraine-ről álmodtam.
Reggel a szürke felhők fölé jutottunk. Könyörtelenül meghajtottam
az embereimet. Távoli mennydörgést hallottunk, a levegőben
elektromosság bizsergett.
Dél körül éppen egy kanyargós, köves ösvényen vezettem a
seregemet, amikor hátulról kiáltozást hallottam. A hangokat néhány
lövés követte. Azonnal hátramentem megnézni mi történt.
Néhány ember, köztük Ganelon, mozdulatlanul állva gyűrűt vont
valami köré. Halkan, idegesen beszélgettek. Előrefurakodtam.
Alig hittem a szememnek, Amber közelében még sohasem
találkoztam hasonló teremtménnyel. Körülbelül tizenkét láb hosszú
volt, az ábrázata az emberi arcra emlékeztetett, a válla akár az
oroszlánoké, vérző testéből két sasszárny nőtt ki, vonagló farka mint
a skorpióé. Egyszer, valamelyik távoli, déli szigeten láttam már
manticorét; a förtelmes bestia előkelő helyen szerepelt az általam
legutálatosabbnak tartott lények listáján.
- Félbetépte Rallt! Félbetépte Rallt! - gajdolta az egyik szőrös
katonám.
Úgy húsz lépéssel odébb megláttam azt, ami Rallból maradt. A
szerencsétlen fickóra páfrányleveleket és köveket hordtunk. Ennél
többet nem tehettünk érte…
 Az esetnek azért volt egy pozitív következménye is: az előző
napi sikeres és könnyű ütközet után elbizakodottá vált katonák ettől
fogva ugyanolyan óvatosan mozogtak, mint korábban. Csendben
maradtak, mindenre odafigyeltek. Fokozni tudtuk az iramot.
- Kíváncsi lennék valamire - szólalt meg Ganelon. - Ez a
manticore... értelmes lény? Olyan, akár az ember?
- Nem tudom.
- Van egy furcsa érzésem, Corwin. Azt hiszem, valami rettenetes
dolog fog történni. Nem tudom másképp elmondani, de... Érzem,
hogy készül valami.
- Tudom.
- Te is érezed?
- Igen.
Ganelon bólintott.
- Talán az időjárás miatt van - mondtam.
Megint bólintott, de határozatlanabbul, mint először.
Egyre feljebb jutottunk. Az ég mind sötétebbé változott. A
mennydörgés egyetlen pillanatra sem szűnt meg. Nyugaton
villámok cikáztak, a szél felerősödött. Felnéztem; a legmagasabb
ormok körül sűrű felhő tömeget láttam. Fekete, madárszerű alakok
szálldostak előtte.
Valamivel később találkoztunk egy másik manticore-ral. Megöltük,
Nem vesztettünk senkit. Úgy egy órával később egy falkányi
hatalmas, pengecsőrű madár támadt ránk. Ilyen állatokat sem láttam
még. Könnyen végeztünk velük, de azért gyökeret vert bennem a bi-
zonytalanság.
Másztunk, egyre feljebb jutottunk. A vihar bármelyik pillanatban
kitörhetett. A szél fokozatosan erősödött.
Besötétedett, pedig a nap még nem nyugodott le. Ahogy a
felhőtömeg közelébe értünk, a levegő ködsze-
 rűvé változott, összesűrűsödött, ragacsosan nedves lett. A kövek
csúszósak voltak. Az lett volna a legokosabb, ha pihenőt rendelek el,
de még mindig messzi jártunk Kolvirtól, és gondolnom kellett arra is,
hogy ha tovább tart az út, akkor a gondosan kiszámított étel és ital idő
előtt elfogy.
Még négy mérföldet tettünk meg, és néhány száz lábbal sikerült
magasabbra jutnunk, amikor kénytelenek voltunk megállni. Ekkor már
koromsötét volt, csak a cikázó villámok fénye hasította szét időnként a
feketeséget. Egy kemény, kopár lejtőn táboroztunk le. Körben
helyezkedtünk el, őröket állítottunk. A mennydörgés az eszelősen vert
harci dobok pufogására emlékeztetett. A hőmérséklet csökkent.
Engedélyt adtam a tűzgyújtásra, de nem találtunk semmi éghetőt.
Összehúztuk magunkat; vacogva töltöttük el az éjszakát.
A manticore-ok néhány órával később támadtak ránk.
Nesztelenül a közelünkbe lopóztak és lecsaptak. Hét emberem halt
meg. Tizenhat bestiával végeztünk, azt nem tudhatom, hánynak
sikerült elmenekülnie. Miközben bekötöztem a sebeimet, elátkoztam
Ericet. Kíváncsi lettem volna, melyik árnyékból hozta ide ezeket a
dögöket.
Délelőtt jó öt mérfölddel kerültünk közelebb Kolvirhoz. A három
lehetséges út közül kiválasztottam a nyugat felé kanyarodót. Mindig is
úgy gondoltam, egy támadó csapat számára ez a legjobb. Újra ránk
rontottak a madarak, nem is egyszer jöttek. Sokan voltak, de nem
kitartóan támadtak. Minden alkalommal lelőttünk néhányat - ez elég
volt ahhoz, hogy rövid időre elriasszuk a csapatot.
Megkerültünk egy széles sziklát. Az út a felhőkön, a ködön
keresztül vezetett. Erőltetett menetben haladtunk. Ahogy feljebb
értünk és jobbra néztünk, elénk tá-
 rult a Garnath Völgy panorámája. Megállítottam a csapatot, és előrébb
mentem, hogy megvizsgáljam a környéket.
Amikor utoljára láttam ezt a hajdan bájos völgyet, elvadult dzsungel
burjánzott benne. Most még rosszabb volt a helyzet: a fekete út vágta
ketté, amely egyenesen a Kolvir lábáig nyújtózott. A völgyben
félelmetes csata folyt. Lovasok forgolódtak, harci szekerek dübörögtek.
Gyalogos katonák rontottak előre, találkoztak az ellenséggel, harcoltak
és meghátráltak. A fekete madarak úgy röpködtek körülöttük, akár
a koromszemcsék a szélben.
A tájra hideg takaróként borult a sűrű, nedves levegő. A
mennydörgések visszhangjai sokáig pattogtak a bércek között.
Megdöbbenve bámultam az alattam folyó küzdelmet.
A távolság túl nagy volt ahhoz, hogy megállapíthassam, kik
küzdenek egymás ellen. Először arra gondoltam, hogy valaki másnak
is eszébe jutott az, ami nekem. Talán Bleys tért vissza egy új sereggel?
Ő csapott össze Eric hadaival?
De... nem! A támadók nyugatról érkeztek, a fekete úton jöttek. A
madarak őket segítették, a furcsa alakú harcosokat, akik egyszerre
hasonlítottak a lovakra és az emberekre. Talán manticore-ok
voltak?
A villámok lecsaptak közéjük, szétrobbantották, felgyújtották az
ocsmány testeket. Észrevettem, hogy a védők közelében egy sem
sújtott le. Eszembe jutott, hogy Eric megtanulta az ítélet Ékkövének
nevezett eszköz használatát, amellyel annak idején apánk kontrollálta
Amber időjárását. Eric öt évvel korábban már ellenünk is sikerrel
vetette be ezt a fegyvert.
Tehát az Árnyékon túlról érkezett hadak sokkal erősebbek voltak,
mint gondoltam. Amikor az ellenségről
hallottam, valami szedett-vedett csürhét képzeltem magam elé, nem pedig
ilyen szörnyeket, akik már a Kolvir lábánál harcolnak Amber védőivel
Lenéztem a feketeségben nyüzsgő alakokra. A sötét út szinte életre
kelt, szinte pezsgett, annyi bestia, annyi ocsmány lény közeledett
rajta Amber felé.
Ganelon mellém állt, de nem szólalt meg. Nem akartam beszélni
vele, de nem volt erőm ahhoz, hogy elküldjem.
- Most mi legyen, Corwin? - kérdezte nagy sokára.
- Fokoznunk kell az iramot - mondtam. - Még ma este be akarok
érni Amberbe.
Elindultunk. Egy ideig tempósan haladtunk. Az eső még mindig
nem eredt el, de a villámok egyre fényesebbek lettek, a dörgés egyre
hangosabbá változott. Nappal volt, de szürkületi félhomály vett körül
minket.
Amikor késő délután egy biztonságosnak tetsző helyre érkeztünk - jó
öt mérföldre voltunk Amber északi peremétől -, megállítottam a
csapatot, Pihentünk és ettünk. Üvöltenünk kellett, ha érteni akartuk
egymás szavát, így nem tarthattam beszédet, de annyit közöltem
velük: készüljenek, mert hamarosan sor kerül a harcra. Magamhoz
vettem az ételadagomat, és miközben eszegettem, előrébb mentem az
úton. Úgy egy mérfölddel távolabb meredek szakaszhoz értem.
Felkapaszkodtam rajta, majd megálltam. Előttem az emelkedőn is
valami csataféle zajlott.
Óvatosan lehúzódtam és csendben figyeltem. Amber védői egy
nagyobb támadócsapattal csaptak össze. A támadók ugyanazon az
úton jutottak fel, amelyiken mi haladtunk, vagy valamilyen más
módon kerültek a hegy oldalába. Gyanítottam, hogy az utóbbi
történt, mert nem találkoztunk a nyomaikkal. Ittlétük magyarázatot
adott arra, hogy miért nem futottunk össze több amberi őrjárattal, és
miért nem fedeztek fel minket.
Közelebb húzódtam és láttam: a támadók nem előttünk jöttek
fel, nem is a másik két út valamelyikén jutottak ide. Nyugati
irányból, szélsodorta falevelekként érkeztek. Nem mindegyiknek
volt saját szárnya, bár jócskán akadtak közöttük madárszerű lények
is. Szárnyas, kétlábú bestiák hátán lovagoltak, olyan teremt-
ményeken, amelyek leginkább a sárkányokra, vagy a nemesi
címerekből ismert wyvernekre emlékeztettek. Még sosem láttam
élő wyvernt, de nem is nagyobb vágytam erre az élményre...
A védők íjászai nyílvesszeikkel megritkították a röpködő lények
tömegét. Villámok csapkodtak a wyvernek körül, a pokoli csóvák
darabokra szaggatták a testüket, de még így is sok le tudott
ereszkedni a hegy oldalába. Amint leértek, a lovasukkal együtt
rátámadtak a védősánc mögött megbúvó amberi katonákra.
Körülnéztem és felfedeztem azt a pulzáló ragyogást, amit az ítélet
Ékköve bocsátott ki magából. Valahol a védők csapatának közepén,
egy magas sziklafal tövében működött. A szememet erőltetve
megpróbáltam kivenni a tömegből az Ékkő viselőjét. Igen... Kétség
sem férhetett hozzá, Eric volt az, aki villámokat szórt a támadókra.
Lehasaltam és előrébb kúsztam. A védők egyik szakaszának vezére
tőlem nem messze egyetlen kardcsapással megfosztotta a fejétől az
előtte leereszkedő wyvernt. A férfi a bal kezével megmarkolta a
sárkánylovast, rántott rajta egyet, és jó harminc láb távolságra
hajította a rút testet. Ezután megfordult, és elüvöltött egy
parancsot,
Felismertem.
Gérard volt az. Ő vezette a szikla lábánál összegyűlt amberieket,
ő volt az, akinek közelharcban kellett visszavernie a támadókat.
 A szikla túlsó oldalán egy másik, hasonló szakasz irtotta a bestiákat.
Lehet, hogy ott valamelyik másik testvérem parancsnokol?
Jobbra húzódtam, nyugatra néztem. A völgyben folyó harc
hevessége jottányit sem csökkent. Ilyen távolról képtelenség lett
volna megállapítani, hogy az egyes elmosódó alakok melyik
csapathoz tartoznak, és azt sem lehetett látni, melyik fél áll
vesztésre. Azt viszont tisztán ki lehetett venni: nyugatról folyamatosan
érkeznek a bestiák, hogy feltöltsék a támadók soraiban keletkezett
réseket.
Döbbenten figyeltem az eseményeket. Megértettem: nem
támadhatok Ericre, miközben Amberért küzd, a várost próbálja
megmenteni. Úgy tűnt, az lenne a legbölcsebb megoldás, ha tényleg
elhalasztanám a tervem végrehajtását. Ahogy ez eszembe jutott,
azonnal éreztem, hogy belém mélyed az ötletet ellenző kétely pat-
kányfoga.
Az amberiek győzelme még akkor sem tűnt volna biztosnak, ha a
támadók nem kapnak folyamatos utánpótlást. Erősek voltak, rengetegen
jöttek. Nem tudtam, Ericnek milyen tartalékai lehetnek.
Akkor és ott, ahogy a küzdelmet figyeltem, úgy éreztem, nem lenne
értelme véghezvinni azt, amiért idejöttem. Ha Eric veszít, akkor
nekem kell szembeszállnom a támadókkal. Amber serege pedig
igencsak megritkult a csatában...
Ha közbelépnék, ha csatlakoznék Amber védőihez, az embereim
az automata fegyverekkel pillanatok alatt leszednék a wyverneket. Ha
ez sikerül, leküldhetem csapataimat a völgybe (a kártyalapok
segítségével ezt könnyen megtehetem), és kisegíthetem a bajból az
odalent harcoló fivéreimet is. A támadók igencsak meglepődnének, ha
katonáim össztüzet zúdítanának rájuk.
 A szikla, és a wyvernekkel küzdők felé fordultam. Nem, azért
nem ilyen egyszerű a dolog. Számolnom kell esetleges
következményekkel is. Ha közbeavatkozom, Eric nem lesz olyan
helyzetben, hogy ellenem forduljon. Sőt! Ha megmentem, nem
tehet mást, mint hogy kifejezi a háláját. Nem kergethet el
Amberből, nem teheti vetem azt, amit a múltkor. És nem csak a
kötelező hála akadályozza majd meg ebben: mellettem lesz a saját
testőrségem.
Bejutok Amberbe, és velem lesznek a katonáim...
Csábító gondolat. Így talán később, de könnyebben és
simábban érhetem el a célomat, mint azzal a brutális
támadással, amit végre akartam hajtani.
Igen.
Elmosolyodtam. Éreztem, a hőssé válás kapujában
állok.
Választanom kellett. Amber, amelynek trónján Eric ül - vagy
Amber, amelyet elpusztítanak a barbár hordák. A döntés könnyű
volt. Tisztában voltam vele, ha közbelépek, akkor megmentem
Ambert, de a sárba tiprom saját érdekeimet. Pokolba az önzéssel!
Egyszer én is lehetek önfeláldozó. Ilyen helyzetben erre van szük-
ség... Ó, Eric! Az Amber iránti szeretetem még az irántad érzett
gyűlöletemnél is erősebb!
Visszahúzódtam, lesiettem a lejtőn. A csapkodó villámok fénye
szinte életre keltette az árnyékomat.
A táborhoz érve megálltam. A túlsó oldalon Ganelon egy
magányos lovassal üvöltözött. Felismertem a lovat.
Közelebb mentem hozzájuk. A lovas, amikor meglátott, a
katonáim között előrébb léptetett. Ganelon fejcsóválva követte.
Felnéztem a lovasra. Dara volt az. Amint hallótávolságba ért,
ráordítottam.
- Mi az ördögöt keresel te itt ?
 Leszállt a lóról, mosolyogva elém állt.
- El akartam jönni Amberbe - mondta. - Megtettem.
- Hogy jutottál ide?
- Követtem a nagyapámat - felelte. - Rájöttem, sokkal könnyebb
követni valakit az Árnyékban, mint egyedül haladni benne.
- Benedict itt van?
Dara bólintott.
- Igen. Odalent a völgyben. Ő vezeti az ottani csapa-
tot. Julian is ott van.
Ganelon közelebb lépett.
- Azt mondta, követett minket! - kiáltotta. - Már jó néhány napja
mögöttünk jött.
- Igaz ez? - kérdeztem,
Dara ismét bólintott, még mindig mosolygott.
- Nem volt nehéz...
- De miért? Miért csináltad?
- Azért, hogy eljussak Amberbe! Mi másért? Látni akarom a
Sablont! Amberbe indultál, nem?
- Igen, oda. Csakhogy ha nem vetted volna észre, itt háború
folyik!
- Tudom. Mit akarsz tenni?
- Meg akarom nyerni! Mi mást?
- Helyes. Akkor várok.
Káromkodtam egy sort, és közben átgondoltam a dolgot.
- Hol voltál, amikor Benedict visszatért? - kérdeztem.
Dara arcáról eltűnt a mosoly.
- Nem tudom - mondta. - Miután elindultatok, lova-
golni mentem. Egész nap távol voltam. Egyedül akar-
tam maradni. Gondolkozni szerettem volna. Amikor
este hazatértem, a nagyapám nem volt otthon. Másnap
megint kilovagoltam. Elég messzire jutottam. Közben
besötétedett, és úgy döntöttem, a szabadban töltöm az
 éjszakát. Sokszor megtettem már Másnap délután hazafelé
tartottam, a domb tetejéről megláttam Benedictet. Keleti irányba
haladt. Úgy döntöttem, követem. Most már tudom merre
jártunk... Átkeltünk az Árnyékon. Igazad volt, tényleg könnyebb
a dolog, ha követek valakit. Nem tudom mennyi ideig tartott. Az
idő... összezavarodott. A nagyapám idejött. Felismertem a helyet,
éppen elégszer láttam a kártyákon. Az északi erdőben találkozott
Juliannel, aztán mindketten lementek a völgybe, harcolni. Pár
napig az erdőben maradtam, nem tudtam mit tegyek. Nem
akartam visszafordulni, mert féltem, hogy egyedül eltévedek.
Aztán megláttalak benneteket, Te elől haladtál, Ganelon a csapatod
végén. Tudtam, hogy Amber arra van, amerre te tartasz.
Követtelek. Mostanáig nem jöttem elő, mert egészen közel
akartam kerülni Amberhez. Olyan közel, hogy már ne legyen
értelme visszaküldened.
- Azt hiszem, nem mondtad el a teljes igazságot, de most nincs
időm ilyesmire. Elindulunk, harcolni fogunk. Az lesz a legjobb, ha
itt maradsz. Adok melléd néhány testőrt.
- Nincs szükségem rájuk!
- Nem érdekel. Megkapod őket, és kész. Ha vége a harcnak
érted küldök valakit.
Megfordultam, és találomra kiválasztottam két embert. Rájuk
parancsoltam, hogy maradjanak Dara mellett, vigyázzanak rá.
Látszott rajtuk, nem nagyon örülnek a dolognak.
- Mik ezek a fegyverek? - kérdezte Dara a puskákra
mutatva.
- Később! - mondtam. - Most dolgom van.
Gyorsan elmagyaráztam a tervemet, és elindítottam a
csapatomat.
- Elég kevés katonád van - jegyezte meg Dara.
 - Így is sokat érnek - feleltem. - Később még találko-
zunk.
Otthagytam őt az őrökkel.
Végigsiettünk az úton. Ahogy közeledtünk a csatatérhez, a
mennydörgés abbamaradt. A csend nem okozott megkönnyebbülést,
inkább idegesebb lettem tőle. Félhomály vett körül minket; izzadtam a
meleg, nedves levegőtakaró alatt.
Mielőtt ahhoz a helyhez értünk, ahonnan először figyeltem a csatát,
megállítottam a csapatot. Magamhoz intettem Ganelont, óvatosan
előrébb mentünk.
A wyvernek és lovasaik egyre hátrébb szorították Amber védőit.
Megpróbáltam megkeresni Ericet, de sehol sem láttam. Sem őt, sem
az Ékkövet.
- Ki az ellenség? - kérdezte Ganelon.
- A sárkányok meg a lovasaik.
Miután a villámlás abbamaradt, a wyvernek leereszkedtek a
hegyoldalba. Amint a lábuk szilárd talajhoz ért, azonnal rohamot indítottak.
A tekintetemmel végigpásztáztam a védőket. Gérardot sem láttam.
- Hozd a katonákat! - mondtam. Felemeltem a fegy-
veremet. - Szólj nekik, hogy a sárkányokat lőjék, meg a
lovasaikat!
Ganelon visszahúzódott, én pedig célba vettem egy leereszkedő
wyvernt. Lőttem. A bestia hanyatt vetette magát a levegőben, majd
pörögve zuhanni kezdett. A talajhoz vágódott, csapkodni kezdett a
szárnyaival. Adtam neki még egy golyót.
A dög kimúlt, a teste lángra lobbant. Néhány pillanattal később már
három máglya lobogott a közelemben. Előrébb kúsztam a második
megfigyelő pontomhoz. Céloztam és újra lőttem.
Megint eltaláltam egy sárkányt. Néhány dög felém fordult. Kilőttem a
tárban maradt golyókat, és sietve új-
 ratöltöttem. Ekkor már legalább tíz wyvern tartott felém. Gyorsan
mozogtak.
Megállítottam őket, és megint megtöltöttem a fegyvert.
Megérkezett az első lövész szakaszom. Össztüzet zúdítottunk a
támadókra, majd amikor megérkeztek a társaink, felálltunk és
elindultunk előre.
Tíz perc alatt végeztünk. Az első öt percben a támadók rájöttek,
hogy nincs sok esélyük. Menekülni próbáltak, a levegőbe
emelkedtek, levetették magukat a hegyoldalról. Lelőttük őket.
Körülöttünk mindenhol húscafatok égtek, csontok füstölögtek.
Tőlünk balra mohos szikla emelkedett, a vége a felhők közé
veszett - olyan volt, mintha egy gigantikus torony tövében állnánk.
A szél állhatatosan korbácsolta a füstöt és a ködöt, a sziklákon
vérfoltok vöröslöttek. Ahogy folyamatosan tüzelve egyre előrébb
haladtunk, Amber védői rájöttek, nem várt segítséget kaptak. Elő-
renyomultak a szikla tövéből. Láttam, az egyik szakaszt a fivérem,
Caine vezeti. A tekintetünk egy pillanatra találkozott, majd
mindketten folytattuk a bestiák irtását.
Ahogy a támadók visszaszorultak, az amberiták kisebb csapatai
csatlakoztak a főerőhöz. Sajnos többet ártottak, mint használtak: amikor
felbukkantak, eltakarták előlünk a wyverneket és lovasaikat. Nem volt
tiszta a tűzvonalunk, de nem tudtam szólni az ostobáknak, hogy
húzódjanak félre.
Folyamatosan haladtunk előre. A lövöldözés szórványossá vált.
Egy kisebb csoport a szikla tövében maradt. Sejtettem, hogy Eric az a
testőreivel. Eric, aki bizonyára megsebesült, különben nem hagyta volna
abba a villámfakasztást. Elindultam felé.
 A lövöldözés fokozatosan abbamaradt. Már egészen közel kerültem
a szikla tövében várakozó csoporthoz, amikor...
Mire rájöttem mi történik, már túl késő volt.
Hátulról egy hatalmas test rontott rám. A földre zuhantam. Oldalra
gurultam, ösztönös mozdulattal magam elé kaptam a fegyveremet.
Lőhettem volna, de nem húztam meg a ravaszt.
Egy lovas állt előttem. Dara! Elvágtatott mellettem.
- Vissza! Gyere vissza! Megölnek!
Hátrafordult, rám nevetett.
- Amberben találkozunk! - kiáltott. Elvágtatott a
magas szikla mellett, rátért a mögötte megbúvó ös-
vényre.
Dühös voltam, de semmit sem tehettem. Vicsorogva felálltam és
továbbmentem.
Ahogy a csoporthoz értem, a nevemet hallottam, Fejek fordultak
felém. Emberek húzódtak félre az utamból. Némelyiküket felismertem,
de nem törődtem velük.
Azt hiszem, ugyanabban a pillanatban vettem észre Gérardot,
amikor ő is meglátott engem. A szikla előtt térdelt. Felállt.
Kifejezéstelen arccal nézett rám.
Közelebb léptem. Pontosan az a látvány tárult a szemem elé, amire
számítottam. Gérard egy sebesült férfi mellett térdelt.
Eric mellett.
Odabólintottam Gérardnak, majd lenéztem a földön fekvő Ericre.
Furcsa, ellentétes érzések kavarogtak bennem. A mellén több seb
tátongott, mindegyik erősen vérzett. Az ítélet Ékköve még mindig a
nyakába akasztott láncon függött. A vérmocskos kő kísérteties fénnyel
pulzált - mintha egy szív dobogott volna a vérréteg alatt. Eric
szeme csukva volt, a feje alá egy összetekert köpenyt dugtak.
Nehezen lélegzett.
 Letérdeltem, képtelen voltam levenni a szemem hamuszürke
arcáról. Megpróbáltam elfelejteni a gyűlöletemet, megpróbáltam
szeretni haldokló bátyámat abban a néhány percben, ami még
hátravolt neki az életből. Valami szimpátiafélét éreztem. Azon
tűnődtem, vajon most én feküdnék- e itt, ha öt évvel korábban nem
ő jut fel a csúcsra, hanem én kerülök trónra. Igyekeztem olyasmire
gondolni, amitől szerethetem, de csak sírfeliratszerű mondatok
jutottak az eszembe. Az életét áldozta Amberért... Persze ez is több
volt a semminél.
A mondat újra és újra bevillant az elmémbe.
A szemhéja megfeszült, pislogott egyet, felnézett. A
szemembe pillantott, az arca kifejezéstelen maradt. Nem tudtam,
felismert-e egyáltalán.
Kimondta a nevemet, aztán:
- Tudtam, hogy te vagy az... - Elhallgatott, majd foly-
tatta. - Ezek a pokolfajzatok... megoldották a problémá-
dat, ugye?
Nem feleltem. Úgyis tudta, mit válaszolnék.
- Egy nap rád kerül a sor - folytatta. - Akkor majd mi
leszünk azok, akik irigyelnek téged... - Nevetett, aztán
rájött, ő már sosem fog irigyelni engem. Köhögni kezdett,
a torkából bugyborékoló hangok törtek elő. Amikor el-
múlt a roham, újra rám nézett. - Éreztem az átkodat -
mondta. - Mindenütt... Egész végig... Meg sem kellett
halnod ahhoz, hogy erős és ártó legyen...
Aztán, mintha a gondolatban feltett kérdésemre válaszolna,
bágyadtan elmosolyodott.
- Nem. Meghalok, de nem foglak megátkozni. Ezt a
kegyet inkább Amber ellenségeinek tartogatom... Ezek-
nek. - A szemével intett, kikre gondol, majd suttogva
kiejtett egy nevet.
Megborzongtam.
 Rám nézett, rám bámult, azután erőtlenül felemelte a kezét és
megérintette a nyakláncát.
- Az Ékkő... - mondta. - Vidd be magaddal a Sablon közepébe!
Emeld fel! Nagyon közel... az egyik szemedhez. Nézz bele... és...
képzeld azt, hogy egy szoba van benne... Próbáld átvinni magad... belé...
Ott fogsz maradni ahol vagy, de… rájössz, látni fogod, hogyan
használd...
- Hogyan…? - kezdtem, de elhallgattam. Már elmondta a lényeget.
Miért vesztegesse felesleges dolgok elmagyarázására az erejét?
Mély lélegzetet vett.
- Dworkin jegyzetei… a kandalló alatt... az én...
Újra köhögni kezdett. Az orrából és a szájából vér buggyant elő.
Mélyen beszívta a levegőt. Felült. A szeme kiguvadt az
erőlködéstől,
- Viselkedj férfi módjára, ahogy én tettem... fattyú! -
mondta. A karjaim közé omlott, vért fröccsentve kile-
helte a lelkét.
Néhány percig az ölemben tartottam, aztán lefektettem a földre. A
szeme nyitva maradt. Lefogtam, majd szinte automatikusan rátettem
kezeit a fénytelenné vált Ékkőre, Gusztustalannak tartottam, hogy akkor
és ott, rögtön elvegyem tőle. felálltam, levetettem a köpenyemet,
ráterítettem.
Megfordultam. Mindenki engem nézett. Ismerős arcok. Sokan,
Néhány furcsa ábrázat. Olyan sokan vettek körül, mint azon az
éjszakán, amikor láncra verten vittek vacsorázni...
Nem. A pillanat nem volt alkalmas arra, hogy ezen rágódjak.
Kitaszítottam elmémből a gondolatot.
A lövöldözés abbamaradt, Ganelon visszahívta és úgy-ahogy sorba
állította a katonáimat.
Elindultam.
 Elhaladtam az amberiták között. A holtak között. A
katonáim mellett.
Lenéztem a völgyre, ahol még mindig nem ért véget a
küzdelem. A lovasok egymáshoz kapcsolódó és újra szétváló
vízörvényekre, a gyalogosok nyüzsgő rovarokra hasonlítottak.
Elővettem a Benedicttől zsákmányolt kártyapaklit,
kiválasztottam az ő lapját. A kép megremegett előttem, de hamar
sikerült létrehoznom a kapcsolatot.
Benedict azon a vörös-fekete lovon ült, amin üldözött.
Mozgott, harcolt, ahogy körülötte mindenki. Amikor láttam, hogy
egy lovassal készül összecsapni, nem szólítottam meg.
- Halljam! - kiáltotta.
Két gyors kardsuhintással megölte az ellenfelét; majd
megfordította a lovát, és kihúzódott a csata forgatagából. A lova
kantárjához hozzátoldottak egy darabot, a szíjat jobb karja
csonkjára tekerte. Jó tíz percig tartott, míg egy viszonylag
nyugodt helyre ért. Rám nézett, azt is látta, ami mögöttem és
köröttem történik.
- Igen, idefönt vagyok - mondtam. - Győztem. Eric
meghalt a csatában.
Csak nézett, várta, hogy folytassam. Az arca nem árulta el,
mire gondol, mit érez.
- Győztünk, mert harcosokat hoztam - jelentettem. -
Puskásokat. Találtam egy robbanószert, ami itt is hasz-
nálható.
A szeme összeszűkült. Bólintott. Ereztem, már pontosan tudja,
hogy mi ez az anyag, és honnan származik.
- Van néhány dolog, amit szeretnék megbeszélni ve-
led - folytattam -, de most inkább az ellenséggel foglal-
kozzunk. Ha tartod a kapcsolatot, átküldök hozzád pár
száz puskást.
Elmosolyodott.
 - Siessenek! - felelte.
Nagyot kiáltottam, Ganelont hívtam. Ott állt mellettem.
Szóltam neki, állítsa egyes sorba a katonáimat. Bólintott, és
parancsokat üvöltve elindult.
Miközben várakoztunk, megjegyeztem:
- Benedict, Dara itt van. Követett téged az Árnyékon
keresztül, amikor idejöttél Avalonból. Szeretném, ha…
Összeszorította a fogát. Felüvöltött.
- Ki az ördög ez a Dara, akiről egyfolytában beszélsz?
Sosem hallottam róla, míg meg nem jelentél! Mondd
már el! Jó lenne tudni végre...
Halványan elmosolyodtam.
- Ez így nem lesz jó - mondtam fejcsóválva. - Min-
dent tudok róla, de... Senkinek sem árultam el, hogy
van egy unokád.
Benedict ajka szétvált, a szeme tágra nyílt.
- Corwin - válaszolta. - Te vagy megbolondultál, vagy...
megbolondították! Nem tudok róla, hogy unokám lenne. Senki
sem követhetett az Árnyékon keresztül, mert Julian kártyájának
segítségével jöttem ide!
Hát persze! Benedict a kártyán keresztül értesült a csatáról, és
azonnal idejött. Miért vesztegette volna az idejét az utazásra, ha
azonnal átjöhetett Amberbe?
- Az istenit! - kiáltottam. - Az a lány... Amberben
van! Figyelj, Benedict! Szólok Gérardnak és Cainnek,
hogy küldjék át hozzád a puskásokat. Ganelon is át-
megy. Rajta keresztül kiadhatod a parancsaidat.
Körülnéztem. Gérard a közelben állt, néhány nemessel
beszélgetett. Kétségbeesetten ráordítottam. Rám nézett,
megfordult és rohanni kezdett felém.
- Corwin! Mi történt? - kiáltotta Benedict.
- Nem tudom, de... valami nincs rendjén!
Gérard kezébe nyomtam a lapot.
 - Vidd át Benedicthez a katonáimat! - utasítottam. - Random a
palotában van?
- Igen.
- Szabad, vagy fogoly?
- Szabad... többé kevésbé. Őrzik. Eric még mindig nem bízik...
bízott meg benne.
Megfordultam.
- Ganelon! Csináld azt, amit Gérard mond! Átküld-
lek Benedicthez... Oda, le. - A völgyre mutattam. - A pus-
kások hajtsák végre Benedict parancsait! Nekem fel kell
mennem Amberbe.
- Menj csak!
Újra elővettem a kártyapaklit. Kikerestem Random lapját,
összpontosítottam. Eleredt az eső. A kapcsolat azonnal
létrejött.
- Hello, Random - mondtam, amint a kép megelevenedett. -
Emlékszel rám?
- Hol vagy? - kérdezte.
- A hegyen - feleltem. - Éppen megnyertünk egy csatát. Segítséget
küldtem Benedictnek, hogy megtisztítsa a völgyet. Figyelj, Random!
Segítened kell. Vigyél át magadhoz!
- Nem is tudom, Corwin. Eric...
- Eric meghalt.
- Akkor ki a király?
- Szerinted kicsoda? Vigyél át!
Gyorsan bólintott. Kinyújtotta a kezét. Megfogtam.
Előreléptem.
Egy balkonon találtam magam, Random mellett, az udvar fölött.
Fehér márványkorlát. Két emelet magasan voltunk. Az udvaron
semmi mozgás.
Megtántorodtam. Elkaptam Random karját.
- Megsebesültél?
 Nemet intettem. Csak ekkor döbbentem rá, milyen fáradt
vagyok. Ami a pihenést illeti, megint kihagytam pár éjszakát. Az
alvás hiánya, meg ez az egész...
- Nem - feleltem. Végignéztem magamon. Az ingem
véres volt. - Csak fáradt vagyok. Ez Eric vére.
Idegesen szalmaszínű hajába túrt, összeszorította az ajkát.
- Szóval mégis megtetted... - mondta halkan.
Újra megráztam a fejem.
- Nem. Már haldoklott, amikor melléje értem. Gyere velem!
Siess! Fontos!
- Hova megyünk? Mi történt?
- A Sablonhoz - válaszoltam. - Hogy miért? Nem tudom
biztosan, de... De fontos! Gyere!
Kimentünk az ajtón, elindultunk a legközelebbi lépcső irányába.
Két őr állt előtte, de nem próbáltak megállítani minket. Vigyázzba
vágták magukat, utánunk se néztek.
- Örülök, hogy tényleg visszakaptad a látásodat - mondta
Random. - Jól látsz?
- Igen. Úgy tudom, még mindig megvan a feleséged.
- Igen. Megvan.
Amikor leértünk a földszintre, jobbra fordultunk. A lépcső
aljában is két őr állt, de ezek sem akartak megállítani bennünket.
- Igen, megvan - ismételte Random, miközben elindultunk a
palota közepébe vezető folyosón. - Meglepett a hír, igaz?
- Igen. Azt hittem, ahogy letelik az a bizonyos egy év, gyorsan
megszabadulsz tőle.
- Én is ezt hittem - merengett. - De aztán... beleszerettem.
Őszintén.
- Ezek szerint mindkettőnkkel furcsa dolgok történtek.
 Átvágtunk a márvány ebédlőn, beléptünk a hosszú, keskeny
folyosóra. Amikor eszembe jutott, legutóbb milyen körülmények
között mentem itt végig, végigfutott a hideg a hátamon.
- A feleségem törődik velem - mondta Random. -
Úgy, mint soha senki más.
- Akkor boldog ember vagy...
Az ajtóhoz értünk, ami a lefelé vezető hosszú csigalépcsőre nyílt.
Nyitva volt. Beléptünk és elindultunk lefelé.
- Nem vagyok az - felelte Random. - Nem akartam szerelmes
lenni. Akkor még nem. Egész végig foglyok voltunk. Hogy lehet
büszke erre?
- Már vége - mondtam. - Azért voltatok foglyok, mert követtél, és
meg akartad ölni Ericet. Így van?
- Igen. A feleségem pedig utánam jött.
- Ezt nem felejtjük el neki.
Tovább rohantunk. A sötétséget csak az egymástól negyven
lábnyi távolságra felakasztott lámpák fénye oszlatta szét. Egy
hatalmas, természetes barlangban álltunk. Eltűnődtem, vajon létezik-e
olyan ember, aki tudja, hány alagút és folyosó van itt. Hirtelen
megsajnáltam azokat a szerencséden flótásokat, akiknek – mindegy
milyen okok miatt – ilyen kazamatákban kell elrohadniuk. Elhatároz-
tam, mindegyiket szabadon eresztem, vagy valamilyen kegyesebb
büntetést szabok ki rájuk.
Hosszú percek teltek el. Lámpák és fáklyák lobogó
fényét láttam.
- Van odalent egy lány - meséltem. - Darának hívják.
Azt hazudta, hogy Benedict dédunokája. Port hintett a
szemembe, elhitette velem a dolgot. Elmondtam neki
egyet s mást az Árnyékról, a valóságról és a Sablonról.
Van némi hatalma az Árnyék fölött, és mindenképpen
be akart lépni a Sablonba. Amikor utoljára láttam, erre
felé tartott. Benedict megesküdött, hogy nem ismeri.
Megijedtem... Szeretném távol tartani a Sablontól. Ki akarom
kérdezni.
- Különös - mondta Random. - Nagyon különös. Egyetértek
veled. Szóval lehet, hogy már a Sablonnál van?
- Ha nincs ott, nemsokára megérkezik.
Amikor végre leértünk és nekiláttam, hogy az árnyékokon
keresztülkelve eljussak a megfelelő alagúthoz, Random felkiáltott.
- Várj!
Megálltam. Hátrafordultam. Random a lépcső mögé
ugrott. Visszasiettem hozzá.
Nem kellett megkérdeznem, mi történt. Egy termetes, szakállas
férfi mellett térdelt.
- Halott - mondta. - Egy nagyon vékony pengével csinálták.
Ügyes szúrás. Nemrég történt.
- Gyerünk!
Az alagúthoz rohantunk, elindultunk rajta. A hetedik oldaljáratnál
kellett elfordulnunk. Ahogy közeledtünk a mellékfolyosóhoz,
előhúztam Grayswandirt.
A széles, sötét, fémveretes kapu félig nyitva állt.
Beugrottam. Random követett. A tágas csarnok padlója fekete és
üvegsima volt, de nem csúszott. A közepén ott izzott a Sablon, a jó
százötven lépés hosszú, bonyolult, ívelt vonalakból összeálló,
ragyogó labirintus.
Megálltunk a szélénél.
Valamit láttunk... Valami a Sablonon sétálgatott. Szétáradt bennem
az a csiklandó, kellemetlen érzés, ami mindig erőt vesz rajtam,
valahányszor a Sablont látom. Talán Dara járkál ott? Az alak körül
szikrák lobbantak - ilyen fénynél alig lehetett ellátni odáig. Bárki volt
is az, királyi vérből származott, mert - ez köztudott -, a Sablon
megsemmisíti a közönséges embereket.
Az alak már túlhaladt a Nagy íven, és éppen az Utolsó Fátyolhoz
vezető bonyolult vonalakat követte.
 A szikrákkal körülvett alak járás közben mintha megváltoztatta
volna a formáját. Eltartott egy darabig, míg sikerült kizárnom az
elmémből a beléáradó érzéseket és látványt. Random hangosan zihált
mellettem. Amikor ráfigyeltem, a benyomások hulláma átszakította a
tudatom által létrehozott gátat. Ezer kép áramlott az agyamba.
Az alak... mintha toronymagas lett volna az anyagtalannak tűnő
helyiségben, majd zsugorodni kezdett, szinte semmivé vált. Egy
pillanatra karcsú nő lett belőle. Dara lenne az? A fények, a szikrák
ragyogása kivilágosította az elektromos töltéstől reccsenős hajat.
Haj?
Nem haj volt az, hanem két görbe szarv, egy lapos homlok.
Nem egy nő lépkedett a Sablonon, hanem egy kecskepatás lény
tántorgott végig rajta.
Az alak ismét megváltozott.
Egy óriási macska... Egy arcnélküli nő... Fényes szárnyú,
leírhatatlanul szép élőlény... Hamutorony...
- Dara! - kiáltottam. - Te vagy az?
A hangom visszhangra talált. A lány/lény az Utolsó Fátyollal
bajlódott. Az izmaim együttérzőn megfeszültek, amikor
megláttam, mennyit kell kínlódnia.
Végül... áttört.
Igen, Dara volt az. Magas és gyönyörű. Szépséges, és
ugyanokkor iszonyatos. A látvány szinte szétrobbantotta az
elmémet. A karját magasra nyújtotta, az ajkai közül nem emberi
kacagás buggyant elő. Szerettem volna félrefordulni, de nem
bírtam mozdulni. Tényleg ezt ölelgettem, csókolgattam
becézgettem? Ezt szerettem? Az undor és a vonzalom szédítő,
felfoghatatlan eleggyé keveredett össze bennem.
Rám nézett.
A nevetés abbamaradt. Megváltozott hangon szólt hozzám.
 - Lord Corwin, most te vagy Amber uralkodója?
Valahogy sikerült kinyögnöm a választ.
- A jelek szerint…
- Helyes! Akkor vigyázz, mert a végzeted utolér!
- Ki vagy te? Mi vagy?
- Sosem fogod megtudni - felelte, - Most már túl késő.
- Nem értem. Mit jelentsen ez?
- Amber meg fog semmisülni! - kiáltotta, és eltűnt.
- Mi az isten volt ez? - nyögte Random. Megráztam a fejem.
- Nem tudom. Tényleg nem tudom, de úgy érzem, az a
legfontosabb dolog a világon, hogy megtudjuk.
Random megszorította a karomat.
- Corwin - mondta. - Ez... komolyan beszélt. És tény-
leg meg lehet csinálni. Te is tudod, hogy meg!
Bólintottam.
- Tudom.
- Most mit tegyünk?
Visszadugtam Grayswandirt a hüvelyébe, megfordultam, az
ajtóhoz léptem.
- Összeszedjük a mozaik darabkáit - válaszoltam. -
Most már nagyon könnyen az enyém lehet az, amire
mindig vágytam. Megszerzem, aztán... nem fogom meg
várni mi jön. Megkeresem a vész forrását és megállí-
tom, mielőtt Amber közelébe érne.
- Tudod, hol keresd? - kérdezte.
Elindultunk a folyosón.
- Azt hiszem, a fekete út túlsó végén van - mondtam.
Keresztülvágtunk a barlangon, a lépcsőhöz értünk, aminek a
tövében a halott férfi feküdt, és elindultunk, körbe-körbe felfelé a
sötétben.

(Folytatása következik)