DAVID

NIALL WILSON LASOMBRA

Klánregények • V. kötet

Fordította
Kleinheincz Csilla

Korrektúra
Czene István

Nyomdai előkészítés
Bárány Tamás, Kovács Mária

Borító
John Bolton

Felelős kiadó
Terenyei Róbert

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
DAVID NIALL WILSON
LASOMBRA

Copyright © 2003 by White Wolf, Inc. Ali Rights Reserved
ISBN 963-7041-28-1


Delta Vision Kft.
Budapest 1094 Ferenc krt. 27.
Telefon: (36-1) 216-7053 Telefon/Fax:(36-1) 216-7054
www.deltavision.hu




Ezt a könyvet Trishnek ajánlom, aki mindent lehetővé tesz az életemben, beleértve az
őrült határidőket és a sötét képzeletet. Szeretném megköszönni William Hartmannak
érdeklődését a Sötétség Világa iránt, segítségét a könyv megírásában, és bámulatos
nagylelkűségét.

Végül pedig ajánlom ezt a könyvet az öcsémnek. Sokáig kellett rá várni, de végül, amikor
olvasni kezdett, külön megtisztelt azzal, hogy szerette azt, amit írok, és szerette a Grails
Covenant-trilógia Montrovant nevű vámpír szereplőjét, íme egy másik, testvér.

 Előzmények



1206 telében járunk, és majdnem két év telt el, mióta a megtévedt negyedik keresztes
hadjárat kifosztotta Konstantinápoly aranyvárosát. A frankok és velenceiek – akiket a
helyi görögök egyszerűen latinoknak neveztek – felosztották az elesett várost és
birodalmat, majd megalapították Bizánc latin császárságát. A thrákiai bolgárok és a görög
utódállamok máris fenyegetik őket, de jelenleg egy francia ül a második Róma trónján.
Távol az emberek tekintetétől, a vámpírok éjszakai világában minden ugyanolyan
zűrzavaros. Mihály, a hatalmas ragadozó, aki Bizánc pátriárkájaként uralkodott, meghalt,
és senki nem lépett a helyébe. A görög vámpírok minden reménye Malachitban van, a
Nosferatu klán tagjában. Állítólag Anatóliába ment, hogy megtalálja Drakónt, az öreget,
aki szerepet játszott Bizánc megalapításában. A latinok között a Lasombra klán tagjai – ősi
mediterrán intrikusok és királycsinálók vérvonalából – vetekszenek a hatalomért. Alfonzo,
a káinita eretnekség püspöke a velencei érdekeket képviseli, míg Gabriella úrnő a rivális
Genova ügynöke. Valójában senki nem uralkodik a latin császárságban vagy a
Hadrianopoliszban gyülekező menekült vámpírokon, akik alig pár éjszakányi járóföldre
táboroznak.
A politika eme zavaros tengerébe csöppen az ifjú Aragóniai Lucita, aki távol ibériai
otthonától vagy megtanul úszni, vagy elsüllyed.

 Prológus: Tíz évvel korábban (i. sz. 1196)



A velencei Alfonzo könnyedén siklott keresztül Konstantinápoly latin negyedének
sikátorain. Juliano és Adrianna kísérték nevetve, időnként ráugorva egy alacsony
párkányra vagy átszaladva az oszlopok között. Egy helyi ünnepségen vettek részt,
átsuhantak az árnyékokon, és elkeveredtek a tömeggel. Körülöttük forrón és részegítően
lüktetett a vér, és sok embert magukkal hurcoltak a sötétbe, s addig ettek, míg pukkadásig
jóllaktak.
A vér felpezsdítette őket, és Alfonzo, a másik kettő atyja különösen hatalmasnak
érezte magát. Legyőzhetetlennek. Szerette maga mögött hagyni a helyzetéből adódó
ügyeket. A káinita eretnekség püspöke volt. Egyházát a pápák és pátriárkák nem ismerték
ugyan, de így is nagy befolyást gyakorolt, többek közt Narzészra, Nód érsekének
gyermekére, aki számos dologban rá támaszkodott. De legjobban a vadászat pillanatait
élvezte. A legjobb az volt, ha osztozott benne másokkal, és nem akadt más, akivel jobban
szeretett volna vadászni. Juliano fiatal volt és merész, sötét hajú és szemű, egy görög
atléta testével. Adrianna ellenben karcsú volt, olyan lány arcvonásaival, aki éppen most
lépett be az apácák közé, de mosolyának gonosz íve meghazudtolta a látszatot.
Alfonzo birtoka előttük terült el két sétány közé ékelve. Felgyorsították lépteiket.
Hamarosan az ég peremére kúszik a hajnal, és magával hozza az átkozott napot.
Mulatozásuk után kevés idejük maradt csupán, hogy elérjék pihenőhelyüket.
Ahogy a kúria magas, fenséges falaihoz közeledtek, Alfonzo nem bírt magával.
Felemelte karját, és megszólította az árnyakat, amelyek sötét, halott vérével összhangban
lüktettek. Összegyűjtötte, majd a falhoz hajította árnyszolgáit, és lépcsőként használva
őket kígyózó sötétség alakjában felkúszott a falon, akár egy óriási hüllő vagy
homályhullám. Juliano megállt, lekuporodott, és sötét mosollyal figyelte, ahogy atyja
távozik.
– Mindig pozőr – jegyezte meg Adrianna nevetve.
Juliano bólintott.
– Ő a pozőr – helyesbített.
Utána, megérezve a hajnal terhes jelenlétét, a pár a földszinti bejárathoz sietett. Saját
lakosztályaik a föld alatt voltak. Alfonzo egy fenti szobát zárt magára, mert kedvelte a
magasságot.

Juliano és Adrianna akkor érezték meg, hogy valami nincs rendben, amikor beléptek a
csarnokba. A helyre jellemző mozgásokból semmit nem láttak, nem nyüzsögtek szolgák,
hogy felkészítsék a nappalra a püspök házát. Semmi nem mozdult. Juliano Adriannára
pillantott, nem idegesen, hanem inkább kérdően. A lány vállat vont, és végigsietett a
csarnokon.
Balra egy lépcső vezetett lefelé. Kettesével vették a fokokat, mert most már nagyon
vágytak a pihenésre. Az álmosság kezdett úrrá lenni rajtuk, és a föld ölelése felé vonzotta
őket. Tudták, hogy ideje maguk mögött hagyni a nyílt termeket és szobákat, mert be kell
húzódniuk a vastag vasajtók biztonságába.
Amikor elérték ajtajukat, Juliano megragadta a nagy vaskarikát és megrántotta. Semmi
nem történt. Összevonta a szemöldökét, és még szorosabban markolva erősebben is
meghúzta, de az ajtó meg sem moccant. Egy pillanatba telt, míg ezt felfogta, s akkor
felszisszent.
– Bereteszelték. Valaki bent van, és bezárta.
Adriannának csak annyi ideje volt, hogy rápislogjon, nem tréfál vagy gúnyolódik-e
vele csupán. Beszélni kezdett, de félbeszakították.
Léptek dübörögtek mögöttük a lépcsőn, és a két lasombra megpördült. Vad tekintetű
férfiak özönlöttek elő a lépcsőházból, feltartott kezükben kardot és fáklyákat markoltak.
Élükön fehér hajú őrült táncolt. Meglengette feszületét a vámpírok felé, és átkiabált a
sokaság felett.
– Ahogy atyátok, Káin meghajol a Sátán előtt – kiáltotta a férfi úgy fogtok meghajolni
ti is Kaloména előtt.
– Ki a pokol ez a Kaloména? – sziszegte Juliano a falhoz hátrálva, és vadul körülnézett
menekülési lehetőség után.
Adrianna nem válaszolt. A szemközti falhoz simult, hogy védje a hátát.
Nem volt más kijárat. A folyosó véget ért a szállásukra vezető, most zárt ajtók mellett.
Az egyetlen kiút a tömegen keresztül vezetett, de még ha át is jutnak rajtuk, a napfény vár
rájuk.
A halandók idős vezetőjük mögé gyűltek, aki tovább beszélt, úgy formálva a szavakat,
mintha valamiféle szertartás formuláiként sorolná őket, de tekintete mindvégig a két
sarokba szorított fogolyra szegeződött.
– Sötét Káinnak van egy nővére – jelentette ki komoran annak pedig egy célja,
végzete. Ő a szív, és mi vagyunk a végtagok.
Juliano ugrott. Nem akarta meghallgatni az ősz hajú bolond prédikációját. A nap
kelőben volt, az erő pedig túlságosan gyorsan szivárgott el tagjaiból. Amikor elérte a
halandók vonalát, meghallotta maga mögött Adrianna sikolyát. Ő is támadásba lendült, és
a vezető másik oldalán levőkre csapott le. Ahogy Juliano újra és újra lesújtott, vér ömlött a
padlóra, és utolsó ereje is a futásban összpontosult. Majdnem elérte a lépcsőt, amikor egy
penge fütyülése túl későn ért el a füléhez, és majdnem kettévágták. Vadul megpördült,
visszapattant a falról, és azért küszködött, hogy éber maradjon. A kőbe ütközve egy
nagydarab, szakállas férfival találta szemközt magát.
Az óriás tágra nyílt szemmel, és szó szerint tajtékozva, ordítva vetette rá magát.
Juliano a csata hangjain túl hallotta a vezető erős, vibráló hangját.
 – Vedd ezt az áldozatot, Kaloména, arra a napra, amikor felkelsz, és Káin gyermekeit
az ellopott vér áradata mossa le a föld színéről.
Juliano a padlóra csúszott, és a kard ismét a testébe mélyedt, ezúttal félig levágva a
fejét. Köhögve megszólalt, mielőtt az utolsó csapás elmetszette volna a nyakát.
– Adrianna…
A lányt már elérte a végső halál, ezért nem hallhatta, teste bomlott, miközben az
egyszerre imádkozó tömeg csizmáival, kardjaival és köpetével gyalázta. Kaloménához
fohászkodtak, hogy mossa el a gonoszságot a földről.

Magasan fent, a kőfalak és a vasajtók biztonságában, Alfonzo püspök pihent. Álmában
megmozdult, majdnem fel is kiáltott, de nem ébredt fel. A nap magasan járt az égen, az
árnyékokat lemosta az árkokba, és száműzte őket az ajtók mögé. Odalent a gyermekei
holtan hevertek. A megmaradt hamuban csak egy-egy ezüstmedált talál majd utánuk. A
csecsebecsén Kaloména hidegen csillogó arcéle néz majd gúnyosan szembe vele.
 Első fejezet



Aragóniai Lucita a mélyülő sötétségbe bámult, és azon töprengett, vajon a város
lerázza-e valaha is magáról füstből és halálból szőtt leplét. Az “Álom”, ahogy a görögök
romantikusan városuk dicső múltját nevezték, a pusztítás és romlás gigászi emlékműve
volt, márpedig Lucita sosem élvezte a gyászt.
Az erkély alatt, ahol állt, kocsikerék zörgött át az éjszakán. Paták dobogtak a
keményre döngölt úton. Közel s távol Lord Brexiano kísérete volt az egyedüli mozgó folt.
A hintó bizonytalanul imbolygott, két oldalán lovasok próbáltak félrehúzódni, hogy
elkerüljék a bukdácsoló kocsit. Lucita egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy hátha az
egyik kerék eltörik, és a nyivákoló, hasznavehetetlen nagykövet kiborul a földre. Szép
lenne ilyen emléket őrizni róla.
Brexiano behúzott farokkal tér vissza Kasztíliába Monçada érsekhez, hogy a város
haláláról és az azt követő fejetlenségről panaszkodjon. Ez várható volt. Hatalmi pozícióba
helyezték, ő pedig kudarcot vallott. Ami történt, annak nagy részét már megüzenték
Madridba, és Monçada dühös lesz. Aki a gyóntatás felett uralkodott, az igazság felett is
hatalma volt. Ezt a leckét Lucita korán és alaposan megtanulta. Brexiano hivatalos
minőségében elviszi a híreket, és őt sújtja majd Monçada dühének oroszlánrésze.
Lucita bölcsebb volt annál, semmint átvállalja a szerepet. A zűrzavaros, uralkodó
nélküli Bizánc tele volt lehetőségekkel. Brexiano bolond volt, és ilyen környezetben
összezavarodna, vagy ami még rosszabb, szövetkezne valamiféle hatalommal, mely
nagyobb, mint Monçada befolyása. Brexiano gyengének bizonyult, ezért Lucita elküldte.
Ha a férfinak lett volna gerince, nem hagyta volna, de távozó hintajának háta fényesen
árulkodott. Csak egyvalaki volt, akiben bízni lehetett, hogy képes kezelni
Konstantinápolyban a helyzetet, és a lány nézte, ahogy az összes többi távozik, miközben
alig várta, hogy eltűnjenek végre a szeme elől és a gondolataiból. Lucita megfordult, és
gyorsan átvágott a szobán. A ház, amiben lakott, pompás lehetett, mielőtt még a
keresztesek 1204-ben betörtek a falakon, és a maga omladozó, megkínzott módján még
mindig szép volt. A lépcsőkön törmelék tornyosult, a faliszőnyegek félrecsúszva fityegtek
a falakon, a vakolatot és a padlót vér és bor foltjai csúfították, a bútorok nagy részét
felborogatták és elpusztították. Lucita emberei megkezdték az épület helyreállítását, de
lassan haladtak. Csak a ház csontváza maradt meg. A város hatalmas szerkezet volt, amit
csont és halál alkotott, s a csontok között nagy hatalmak mozogtak némán.
A Lucita által elfoglalt kúria közelében a csontok közelebb voltak a földfelszínhez.
Koszosak voltak, s hemzsegtek az emberi és állati férgektől. A latin negyed emberi
szemétdombként terpeszkedett, itt-ott hatalmi gócokkal, olyan csoportosulások
nyüzsögtek benne, amiket ki kellett volna tiltani a városból. Igazi romlott kígyófészek
volt. Mégis jobban átvészelte a hódítás viharát, mint a többi városrész. Nem sok minden
ronthat tovább a szennyen, és látszólag nagyon kevés fosztogatnivaló akadt. Ravasz és
csodás terv alapján épült, közepében pedig Alfonzo, a velencei ült.
Lucita körbejárta a szobát, s karcsú derekára csúsztatta a kardövet, a hosszú köpeny
alá. A keskeny pengét elrejtette a leomló selyem. Nem akart orgyilkosnak vagy harcosnak
tűnni, de nem volt hajlandó védtelenül bemerészkedni a barátságtalan sötétbe. Néha
látszólag fiatal kora és karcsú alakja előny volt, máskor azonban teher. Mindig
számíthatott arra, hogy a férfiak alábecsülik, de ez gyakran támadásokhoz és kéretlen
közeledési kísérletekhez vezetett, és mindig a legrosszabbkor.
Találkoznia kellett másokkal, el kellett látogatnia bizonyos helyekre. A hatalom kényes
egyensúlya minden oldalon egyik házról a másikra terelődött, suttogva végigfutott a
sikátorokon, és felkeltette az erősek becsvágyát. A városban fejetlenség uralkodott, de a
végeredmény a rend. Ennek a rendnek a szerkezete évekre meghatározza a színpadot, és
Lucita nem volt hajlandó a színfalak mögött várni, amíg mások eljátsszák a főszerepet.
Az erkélye alatt az utcákat Alfonzo uralta, és Velence hosszúra nyújtotta karját, hogy
az eddig elérhetetlen trófeákat leszakítsa magának. Konstantinápolyt. Új-Rómát.
Gazdagságot és hatalmat, csodálatos templomokat és sötét árkokat. Ami még rosszabb,
Alfonzo és velencei urai eretnekek voltak, olyan vámpírok, akik Krisztus és Káin egységét
hirdették, a vérszomj és számos romlott gyakorlat elsőbbségét. Saját atyja, Monçada érsek,
különösen erős gyűlöletet táplált a káinita eretnekség iránt, de a lány sosem volt teljesen
biztos benne, vajon az utálata a hitbéli különbségekből adódik, vagy abból, hogy az
eretnekek – hozzá hasonlóan – mélyen befurakodtak a halandó egyházba. Lucita úgy
vélte, valahol a kettő között van az igazság. Monçada a vámpír létet a halandó lélek
próbatételének tartotta, nem pedig jutalomnak, ahogy az eretnekek állították.
Ez az ortodox nézet uralkodott Konstantinápolyban és máshol is, s akik a bukására
vágytak, minden oldalról támadásnak vetették alá. A vereséget csak az egymásnak feszülő
harcoló erők akadályozták meg. Törékeny egyensúlyt teremtettek, és Lucita ezen a
keskeny pengeélen kívánt megmaradni.
Az ajtó kinyílt, és a lány megperdült. Anatole lépett be lesütött szemmel, léptei lassúak
és megfontoltak voltak. Őrjítő volt zavaros nyugalmában. Lucita ismerte a lefelé fordított
szempár vad táncát. Ismerte szavai élét, ahogy egy pillanatot látomássá formált, majd
vissza, anélkül, hogy tudatában lett volna a változásnak. Számos dologban osztoztak
Monçadával, mindketten megszállottak voltak, s mindketten Isten próbatételének
gondolták Káin átkát. De míg Monçada az érsekséggel járó vagyont és hatalmat
képviselte, addig Anatole csak egyszerű szerzetes volt, aki a szürke papok csuháját viselte.
Mielőtt még a malkavita megszólalt volna, mindez végigsuhant a lány agyán.
– A hintó vár – szólalt meg a férfi halkan. – Kevés az időnk, ha időben szeretnénk
megérkezni. Mindenünnen figyelnek – a kapuknál várakoznak, és úgy járkálnak, akár a
disznók az ólban. Mennünk kell.
Lucita nem válaszolt azonnal. Lassan körbejárta a szobát, és ellenőrizte a fegyvereit.
Tudta, hogy készen áll, de nem szerette azt a látszatot kelteni, hogy életének bármely
pontja kiszámítható lenne. Anatole természetesen csak mosolygott a csuklyája alatt és
várt. Túl sokszor utaztak már együtt, túl sok meghitt pillanaton osztoztak, hogy a színlelt
közöny hatással legyen a férfira.
– Brexiano elment – szólalt meg végül a lány, és szembefordult Anatole-lal és az
ajtóval. – Visszarohan Madridba, kétségkívül, hogy jelentse engedetlenségemet és a
szörnyű álnokságot, amivel aláástam a tekintélyét. Biztos vagyok benne, hogy a
bukásomat várja, azért távozik ilyen könnyen. Ha Monçada nevében száműzöm, majd
alkalmatlannak bizonyulok a felelősségre, elterelem a figyelmet saját ügyetlenségéről.
– Van egy mondás – szónokolt Anatole – nem építhetsz templomot alapok nélkül.
Lucita halkan felnevetett.
– Brexiano nem épít templomot, csak ha megparancsolják neki. Nem mesél
történeteket, csak ha úgy érzi, azok törékeny büszkeségét erősítik. Nem érdekel, mit mond
Monçadának; csak az számít, hogy elment. Nem érzed a szabadságot?
Anatole csuklyája alól halk nesz szűrődött ki. Nem volt igazán nevetés, de egy hangos
szobában annak hihették volna. A szerzetes viselkedését nem lehetett értelmezni. Érzelmei
olyanok voltak, akár egy sakktábla, ahol a figurák kétszer sosem mozogtak ugyanúgy.
Lucita nem tudta, hogy Anatole örül-e, hogy Brexiano eltűnt, csak úgy hitte. Mindig
támogatta Lucita vágyait, márpedig az a kívánság, hogy megszabaduljon Brexiano gyenge
befolyásától, azóta érezhetően a levegőben lógott, hogy 1204 telén megérkeztek, és a
város körül megpillantották a kereszteseket.
Brexiano vissza akart vonulni, kivárni a vihart, és azután foglalkozni a keresztes
hadjárattal, miután az továbbvonult. Aztán, amikor áprilisban sor került a támadásra,
javasolta, hogy vonuljanak vissza a Hadrianopolisz melletti szedett-vedett
menekülttáborba. A keresztes hadjárat, amit irányítani akartak, véget ért, és
Konstantinápoly Álma – az általuk ismert városé – halott volt. Brexiano elfogadta ezt és
továbblépett. Máris azon törte a fejét, milyen pozícióba furakodhat be, ha visszatér
Madridba, Monçada oldalára.
Lucita sokkal jobban félt ettől a végkifejlettől, mint létezése folyamán bármitől. Közte
és atyja közt súlyosan függött valami a levegőben. Lucitát nem lepte volna meg, ha a férfi
korbáccsal sanyargatja magát egy oltár előtt, amit annak a pillanatnak emelt, amikor végre
teljesen az uralma alá hajthatja a lányát, márpedig annak semmi kedve nem volt olyan
közel tanyát verni hozzá, hogy atyja képzelgései tápot kapjanak. Tisztelte a hatalmát, de
volt annyi esze, hogy félje is.
Amíg ott marad, ahol van, és tetteivel, szavaival szolgálja Monçada érdekeit, tudta,
hogy nem kell beavatkozástól tartania. Az érsekről ugyan sok mindent el lehetett mondani,
de azt nem, hogy ostoba lett volna, és azt már felismerte, hogy a lány értékesebb
szövetségesként és követként, mint sötét vágyai rabjaként, bármilyen erős is a késztetés.
Mindaddig, amíg Lucita távolságot tart, addig osztoznak a hatalmon.
Az utolsó két év állandó erőfeszítés volt, hogy Brexiano fel ne oszlassa a tábort, és az
asszamiták, ventrue urak, bolgár seregek és mások segítségével késleltették a távozást.
Most, hogy Lucita elküldte a férfit, meg kell birkóznia a következményekkel.
Még utoljára igazított a kardtartó övén, és ellenőrizte derekán a tokjában függő kis
ékköves tőrt, majd az ajtó felé intett.
– Akkor menjünk – mondta. – Az idő, mint mindig, most is az ellenségünk.
– Az idő nem ellenség – korholta Anatole, és anélkül, hogy a lány szemébe nézett
volna, az ajtóhoz fordult. – Az idő egyszerűen idő. Végül is, mi találtuk ki, hogy az
örökkévalóságon át mérni tudjuk előrehaladásunkat, miért ne lenne akkor alázatos velünk
szemben?
– Sokkal folyékonyabban beszélsz talányokban, mint mások egyenesen – nevetett
Lucita.
Anatole nem válaszolt. Kilépett az ajtón a folyosóra, majd a lenti szintekre vezető
lépcső és az istálló felé indult. Lucita kétoldalt az árnyékokban érezte, hogy gyűlnek a
követőik. Anatole mostanában sosem utazott egyedül, de amilyen csendesek és
visszahúzódóak voltak azok, akik a nyomában jártak, az ember nagyon magányosnak
gondolhatta.
Lucitának voltak szolgái – épp elég, hogy a kényelméhez és azonnali szükségleteinek
kielégítésére elegendőek legyenek. A hintót befogják és felkészítik a kikocsizásra. Még ha
a saját emberei nem is tették meg, Anatoléi igen, vagy maga a szerzetes gondoskodott
róla. A férfi minden őrülete ellenére a leghatékonyabb lény volt, akit csak ismert. Amikor
a kapuhoz érnek, nem kell semennyit sem várni.
– Üzentél? – kérdezte halkan a nő.
– Természetesen – felelt Anatole. – Várnak rád.
Lucita bólintott. Tudta, hogy több tucatnyian vannak, akikkel beszélnie kell, akiknek
hízelegnie kell, akiket manipulálnia kell, hogy elérje a célját. Anatole is tudta ezt. Hosszú
órákon át tervezgették: Lucita járkált, és hangosan gondolkodott, mintha csak a szélnek
beszélne, a férfi pedig bólogatott, misztikus látomásokat osztott meg vele, és látszólag
értelmetlen mondatokkal dobálta, amelyek tovább kísértették a nőt, és a tudatában
bizseregtek, hogy végül igazságként bukkanjanak a felszínre, mindegy, mennyire
homályosak voltak is eredetileg.
Anatole őrült volt. Efelől nem volt kétség. Néha csendes, szerény fickónak tűnt,
máskor viszont dervisként keringett, szeme fehéren forgott üregében, ajka állatias vicsorra
húzódott, és véletlenszerű, de mégsem teljesen véletlen mintázat szerint szidta a mennyet
és a földet. Legtöbbször tiszta volt a tudata, és Lucita kitanulta a viselkedését, elfogadta a
látszólag értelmetlen pillanatokat cserébe azokért, amikor a nő szívének mélyére látott, és
felmutatta neki, amit talált, hadd vizsgálja meg. Alig tíz éve, amikor Lucita szinte nem
volt több gyermeknél, ők ketten bejárták a Magyar Királyságot és Erdélyt – kapcsolatukat
az ottani tapasztalatok kovácsolták.
Anatole látomása most sötétebb volt, mint valaha. Úgy vadászott, akár egy vadállat,
mindenkit felfalt és elpusztított, aki az útjába állt, ennek ellenére dühe felett irányítást is
szerzett. Hite mélyen gyökerezett, és akik követték, azokat is a saját mércéjéhez mért.
– Ki hajtja a hintót? – kérdezte Lucita, ahogy lementek a lépcsőn. – Nem akarok olyat,
aki jelenetet rendez. Ez csendes látogatás. Olyan kevés felhajtással, amennyire csak lehet.
Tudnom kell, mi történik a táborban. A szóbeszéd szerint, bár ugyanaz a hely, mint egy
vagy két évvel ezelőtt – sátrak és kalyibák, rendszertelenül szertehányva, tele
fanatikusokkal – már Hadrianopoliszban is új gyökereket eresztett. Tudnom kell, ki van
ott, ki távozott a városból, és ki marad benne. Tudnom kell, ki érkezett keletről vagy
nyugatról, mit tesznek és mondanak, ki figyel. Röviden…
– Az istennőjüknek kell lenned – fejezte be Anatole. Lucita érezte a csuha mögött
megbúvó gúnyos mosolyt.
– Ez káromlás, Anatole – próbálkozott meg a nő a szigorú hanggal, ami valahogy nem
sikerült. Halkabban hozzátette: – Valóban mindenki istennőjének kell lennem, de ezt majd
az úton megbeszéljük. Értesülésekre van szükségem. Mondhatnám úgy is, hogy ismernem
kell az országot, mielőtt elfoglalom.
Ezúttal Anatole nevetése összetéveszthetetlen volt.
– Jó hajtóim vannak, gyermekem – mondta halk, dallamos hangján. – Ismerjük az
utakat, és éjjel-nappal haladhatunk. így kevésbé keltjük fel a figyelmet, mintha a
fogadókra és közvetítőkre hagyatkoznánk. Az utolsó útszakaszt csak ketten tesszük meg.
Mások is velünk lesznek, elég közel, ha szükség van rájuk, de az árnyékokban. Senki nem
látja őket, amikor elhaladunk. A római út nem az, ami valaha volt, és egyik árnyék sem az,
aminek látszik. Legjobb, ha olyan kis hullámot vetünk a sötétségben, amilyet csak lehet,
és az út végére koncentrálunk.
Lucita nevetett.
– Vajon véget ér-e valaha is az út? A hatalmi viszonyok változnak. A mintázatok
átrendeződnek, és valójában semmi nem változik.
– Rengeteg éjszaka áll előttünk, amikor nem lesz más dolgunk, mint ezekről beszélni –
felelte Anatole.
Csendben, a beszélgetés folytatása nélkül mentek tovább, az alsóbb szintekre, át az
istállóba vezető ajtón, a kinti utcára. Várt rájuk a város, az éjszaka, lehetőségektől
terhesen.


 Második fejezet



Az utazás ötödik éjszakája még fiatal volt, amikor Hadrianopolisz táborának fényei
feltünedeztek. Nem sokkal napnyugta után lefordultak a fő bizánci-hadrianopoliszi útról,
és Lucita most Anatole mellett ült, köpenyét maga köré tekerte, hogy elrejtse arcát és
karcsú, lányos alakját. Miközben haladtak, figyelmes, sötét szemmel pásztázta a tájat,
szokatlan dolgok után kutatva. Az út Konstantinápoly bukása óta nem volt biztonságos, és
mintha állandó lett volna az erőfeszítés is, hogy Hadrianopoliszt is bevegyék. Bár Lucita
és Anatole mindketten képesek voltak megvédeni magukat, a nőnek nem volt ideje ilyen
ostobaságokra.
Elhaladtak pár kóborló menekültcsapat mellett, akik vagy jöttek, vagy mentek, de csak
kevesen emelték fel a tekintetüket az útról, hogy pillantást vessenek a hintóra. Akiket
elhagytak, azoknak léptei lassúak és elcsigázottak voltak, és a régóta büntetéshez
szokottak gyáva engedelmessége sugárzott róluk. Ha nem vesznek tudomást róla, kisebb
az esélye, hogy megsértik. Lucita arca elsötétült, amikor ennek iróniájára gondolt. Azok
közül, akik mellett elzörögtek, sokan kárhozottak voltak, mégis céltalanul mozogtak és
kószáltak. Vesztesek voltak, csak egy üreget kerestek, amibe belebújhatnak, és Lucita
feldühödött, amikor arra gondolt, mi minden veszett el.
Természetesen nem minden volt veszteség. Konstantinápoly eleste és vámpír urának,
Mihálynak halála nem minden körben volt nemkívánatos esemény, és Lucita hamar átlátta,
milyen előnyei vannak a jelenlegi fejetlenségnek. Az elmúlt két év alatt halandók és
élőholtak között újra és újra megváltozott minden. A káinita eretnekség hatalma és tábora
egyre nőtt, bár az ortodoxabb vámpírok vonakodva engedtek csak neki. Monçada
kívánságai világosak voltak – de mindig lehetőség volt a rögtönzésre. A nehéz idők ötletes
politikát igényelnek.
Valószínűtlen volt, hogy az atyját hamarosan elmossa az eretnekség. Nehéz volt
lenyelni azt az elképzelést, hogy a történelmet meghamisították, és Krisztus voltaképpen
Káin; még ha ezáltal a káiniták felsőbbrendűnek is tűntek. Ráadásul még akik azt
állították, hogy teljes szívvel hisznek az eretnekségben, még ők is hamisnak tűntek
időnként.
A táborokból olyan híresztelések jutottak el Lucita fülébe, amelyek jobban zavarták,
mint az ortodoxia fenyegetettsége. A tábor környékéről érdekes hírek érkeztek, állítólag
Káin; az őrült nosferatu próféta, Lazarus; Kli Kodesh és még a sötét Kaloména, Káin
nővére is feltűnt az utcákon vagy az ottaniak álmaiban. Manapság főleg a Kaloménáról
szóló híresztelések fordultak elő a legnagyobb számban. Állítólag megszólalt az
éjszakában, és azt suttogta, végre eljött az idő, hogy a testvére követőit visszaűzze, és a
saját nevében alapozza meg az új Álmot.
Lucita nem hitt a látomásoknak. Legalábbis nem közvetlenül. Bár mindenféle szent
emberrel kapcsolatban állt, neki magának nem volt soha része nagy megvilágosodásban.
Sokkal könnyebb volt azt hinni, hogy voltak, akik saját szakállukra használták fel ezeket a
történeteket. Ő maga sem vetné meg az ilyen pletykák szétkürtölését, ha hasznot remélne a
megtévesztésből. A hit és legenda, a tüzes fanatizmus és kétségbeesett vereség zűrzavara
kihívást jelentett a számára. Kirakósjátéknak, amit ki kell rakosgatni, megfontolni és
tetszés szerint összeilleszteni.
Anatole némán hajtotta el a lovakat a sötét épületek mellett, amelyekben immár nem
laktak sem élők, sem kárhozottak, el a törmelékek, kunyhók és nagyobb házak romjai és
egy csontváz mellett, amely valaha egy vidám, élénk színűre festett fogadó lehetett. Egy
istállót láttak, amelynek kerítését betörték, a kapuszárnyak széttört zsanérokon
himbálóztak, és por táncolt a száraz fűben, amit semmi nem legelt.
A tábor rosszabb volt, mint várta. Azóta nem járt itt, hogy 1204 májusában Hugh de
Clairvaux, a templomos köntöst viselő fanatikus vámpír felrázta a menekülteket az
egyiptomi hadjárat hírével. A férfit megölték az asszamiták, az iszlám földekről származó
vámpírok. Lucita előtt nem voltak ismeretlenek az asszamiták. Sokan közülük keményen
harcoltak Ibériában, hogy visszaszorítsák az északi keresztény országokat, köztük a nő
szeretett Aragóniáját. Jól ismerte a veszélyt, amit jelentettek. Sir Hugh elpusztítása mesteri
volt, hatalma csúcsán ölték meg, amikor útjára akarta indítani hűséges templomosaiból és
eltévelyedett görög vámpírokból álló hadjáratát. A halála kifogta a szelet a hódítás
vitorlájából, és visszaküldte követőit Hadrianopoliszba, hogy ott várjanak a következő
megmentőre. Lucita még olyan mendemondákat is hallott, hogy fel fog kelni hamvaiból,
és ismét az élükre áll.
Lucita emlékeztette magát, hogy egy éjjel meg kell keresnie az asszamitát, aki
véghezvitte ezt a mesteri húzást. Egy ilyen harcos sokat taníthatna neki. Ez azonban más
alkalomra marad.
Végül Lucita a társához fordult.
– Gondolod, hogy van igazság abban, amit mondanak, – kérdezte halkan. – Gondolod,
hogy Káin személyesen jött el közénk?
Anatole válasz közben nem nézett rá. A kezében tartott gyeplőre, a kerekek és paták
úton kopogó zajára összpontosított.
– A Sötét Atya útjai kifürkészhetetlenek – mondta halkan –, de nem hiszek az olyan
látomásoknak, amelyek nem cselekvésre ösztönöznek. A történetek mindenféle
messiásokról szólnak. Ha te Káin volnál, eljönnél Hadrianopoliszba?
Lucita ezen csak nevetett.
– Ha nem lenne sürgős dolgom, most sem mennék oda – felelte. – Mi a helyzet
Drakónnal? Vagy Malachittal? Nem lepne meg, ha azt hallanám, hogy Jézus és a Szűzanya
éjjelente az utcákat járják, elveszett tolvajok után kutatva, akiknek lelkét a mennyországba
akarják cibálni.
– Mindig is voltak szóbeszédek – hessegette el Anatole a felvetést. – Elismerem, hogy
érdekes lenne az általad említett személyek közül bármelyikkel találkozni éjszaka az úton,
de addig is a jelennel foglalkozom. – Váratlanul témát váltott. – Monçada nem fog örülni,
amiért elküldted Brexianót – jelentette ki komolyan. – El fog gondolkodni azon, mire
készülsz, és miért nem mész hozzá. El fog tűnődni, vajon nem voltál-e rossz választás,
Brexiano pedig örömmel legyezgeti majd a kétely tüzét. Még az is lehet, hogy bölcsebb
lett volna megölni, és legmélyebb részvéteddel hazaküldeni a maradványait.
– A tetteim majd beszélnek helyettem – válaszolta a nő. – Brexiano bolond, és
Monçada ezt ugyanannyira tudja, mint én. Csak egyvalakiben bízhat meg, aki az ő
érdekeit képviseli a hamvaiból feltámadó Konstantinápolyban, és az egészen bizonyosan
nem Tommaso Brexiano. A romhalmaz, amit maga után hagyott, élete végéig kísérteni
fogja. A város két éve leégett. Mostanra már neki is a város urai között lett volna a helye.
Anatole ismét hallgatott, és Lucita egy darabig csak nézte. A férfi hosszú, vékony
szálú, szőke haja kiszabadult csuklyája alól, és aranyrojtként csapkodott arca körül. A
gondolatai mintha mérföldekre jártak volna, a nő mégis tudta, hogy tisztában van
mindennel, ami körbeveszi őket. Lucita kíváncsi volt, vajon mások is érzik-e a férfi
elméjének érintését.
A tábor külső részéhez közeledtek. Alacsony sátrak szegélyezték az utat. Sok félig
leomlott, vagy évek során összedőlt épületből kalyibát eszkábáltak. Ahogy elhaladtak
mellettük, szempárok követték őket. Semmi nem mozdult. Hát semmit nem tettek Hugh
bukása óta? gondolta Lucita. Azóta a halandó seregek többször jártak már erre, a várost
újra és újra ostrom alá vették, ezért lehetetlen volt a tartós élet.
A tábor Hadrianopolisz külső falai mentén terült el, megosztva az itt-ott lapuló
hatalmak által, amelyek új követőket toboroztak a Konstantinápolyból történő
népvándorláshoz csatlakozók között. A várostól távol verték fel először, de amint az
ostromnak vége lett, beljebb húzódott az éhség és az új, kényelmesebb vagy nagyobb
haszonnal járó élet felépítésének szavát követve.
Azok a csoportok voltak a leghangosabbak, amelyek vezetői megmaradtak. Az utcákat
és sikátorokat furcsa szekták és veszélyes, halált és pusztulást hirdető csapatok tarkították.
Volt ugyan valamiféle társadalmi berendezkedés, de ez ingatag volt. Raktárakat és pajtákat
neveztek ki szentélynek, és a kunyhótelep templomaiban mindenféle vallás és álom
bezsúfolódott. A latin negyedhez hasonlóan a tábor is egyszerre volt valóság, és mélyebb
igazságok álcája.
A hintó egyenletesen gördült végig a külső részeken a város felé, ahol az épületek
kicsit magasabbak voltak, és szinte már tartósnak tűntek. Az utcák itt vészjóslóbbak
voltak, az árnyékok sötétebbek. Elhaladtak egy templomként szolgáló alacsony épület
előtt, melynek rakott fehér kőfala ragyogó ékkőként verte vissza a holdfényt, a környező
utcák sötétjének ellentéteként. Kevés fáklya volt, a házak közül még kevesebbnél volt
gyertya vagy lámpa meggyújtva. Mintha ködön hajtottak volna keresztül, mely csupán a
civilizáció látszatát engedi megnyilvánulni.
Beljebb egyre erősödött a fény. A táborban voltak semleges területek is, hiszen ez
szükségszerű volt. A megosztott tragédia által összeterelt kárhozott közösségben kicsit
megváltoztak a törvények. A hitrendszerek képlékennyé váltak, az ideálok porrá omlottak.
A kapzsiság hamarosan rákényszerít néhányakat, hogy az elveszettek gyülekezeteiből és
éhségéből kovácsoljanak tőkét.
Jobbra egy nagydarab fickó támolygott ki az utcára a sötétségből. Amikor a hintó
elhaladt mellette, kinyújtotta a kezét. Lucita lenézett, és elkapta a sárgás, lázas szempár
pillantását. A ghoul nyitott szájjal rámosolygott, ami inkább vicsornak tűnt, s megpróbálta
megragadni az elhaladó hintó oldalát.
Lucita undorodva belerúgott a férfi arcába, és menet közben ellökte a hintótól. Nem
nézett vissza, hogy lássa, mi lett a támadás eredménye. Érezte a csont szívmelengető
roppanását.
– Mit gondolsz, mi kellett neki? – Anatole majdnem hangosan nevetett.
– Azt hittem, ismert – felelte a nő. – Nem erről beszéltél? Kevesebb gond?
Anatole mosolya szélesebbre húzódott.
– Látnod kéne, mennyi bajunk lenne, ha nem ismernének fel.
Lucita megrázta a fejét, és megpróbálta elfojtani a mosolyát, de épphogy csak sikerült.
A tábor lehangoló volt, és ez segítségére sietett. Nagyon kevés változott itt a keresztes
hadjárat után, mivel túl sokan voltak a hatalmasok. Percekig némán hajtottak tovább és
Anatole egy sátor mellé állt a hintóval, ami kevésbé megviseltnek tűnt, mint a többi.
Könnyedén leugrottak, és egy pillanatig csak bámultak. A bejáratnál sötét függönyök
lógtak. Több réteg, vélte Lucita. A napfényt elég jól kirekeszti, és úgy gondolta, hogy
talán alagutak és járatok is vezetnek mögüle a város falai alá. A szegénység álcája gyakran
hatásos pajzsnak bizonyult.
– Biztos vagy benne, hogy ez a megfelelő hely? – kérdezte a nő, de nem ment
közelebb a sátorhoz.
Anatole bólintott.
– Voltam már itt korábban is. Sokszor.
A nő nem töprengett túl sokáig a válaszon. Tény, hogy a férfi másokkal is tárgyalt,
akik nem biztos, hogy osztják Lucita érdekeit, máskor kerül majd megtárgyalásra. Ma éjjel
feladata volt, és szüksége volt rá, hogy a malkavita mellette legyen. Az éjszaka még
Anatole segítsége dacára is tartogatott veszélyeket.
Mögöttük alakok bontakoztak ki a sötétből, hogy megfogják a hintó lehullott
gyeplőjét. A lovak összerezzentek, majd lehajtották a fejüket, és Lucita érezte, hogy a föld
egy kicsit megremeg, amikor felágaskodnak és bizalmatlanul kapálnak a porban.
Anatole előrelépett, és a vászonért nyúlt, de mielőtt megérinthette volna, belülről
félrehúzták. A sátor belsejéből hosszú, karcsú kar nyúlt ki, és göcsörtös ujjak intették őket
beljebb.
Lucita Anatole-ra pillantott, majd belépett a sötétségbe.
A sátor belseje meghazudtolta a külsejét. A falakat szőnyegek borították, ami fokozta a
helyiség hangulatát, és még nagyobb védelmet nyújtott a nappal hője és fénye ellen.
Beljebb mentek, előbb egy, majd egy másik válaszfalat is elhagytak. A hely egyre
szűkösebb lett, a szőttesek rétegei egyre vastagabbak.
Egy folyosóra jutottak, és Lucita rádöbbent, hogy a várost körülvevő nagy kőfalon
belül vannak. Vagy alatta. Amikor beléptek a sátorba, a padló kicsit lejtett, de most
erősebben is érezni lehetett, hogy lefelé tart.
A vezetőjük néma maradt, és sem Lucita, sem Anatole nem unszolták, hogy beszéljen.
Nem egy szolgával kívántak társalogni. Az pedig vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz jel
volt, hogy nem szólították meg őket, csak egyre beljebb vezették.
Itt még mindig Marcus Licinius, a római kori lasombra uralkodott, aki egykor
magáévá tette Hadrianopoliszt. Bár nem vallotta magáénak a Monçada és Anatole által
képviselt keresztény dogmát, a káinita eretnekséget ő is veszélyesnek ítélte, és a klánon
belül tiszteletreméltó öregnek számított. Lucita úgy vélte, hogy mivel a menekültek Sir
Hugh halála után itt maradtak, Licinius herceg és holdudvarának befolyása kiterjedt rájuk
is. A jó vezető sosem pihen.
Mielőtt a keresztes hadjárat elérte volna Konstantinápolyt, akadtak olyan lasombrák,
akik ugyanúgy használták az ortodox egyházat, mint Monçada a katolikust. A Magnus
nevű lasombra Mihály, a toreador matuzsálem uralma alatt pókként ült a szent háló
közepén. Magnus azonban meghalt, és Alfonzo püspök eretnekei erőre kaptak a
nagyvárosban. Az a hír járta azonban, hogy a többi ortodox városból lasombrák érkeznek
a környékre, és olyan hercegeknél keresnek menedéket, mint Licinius.
Az ortodox lasombrák hitük alapját látták veszélyben forogni – ezért eljöttek. Úgy
tűnt, a falak alatt és más módokon közlekednek, beépülnek a tábor társadalmába,
hallgatóznak, tanulnak, és meggyőzik azokat, akiket még vissza lehet téríteni az
igazsághoz. Lucita nagy mestere volt a rábeszélésnek. Kár, hogy az alanyok gyakran
megtörtek, de hát ez az ára a valódi hitnek.
Monçada adott neki leveleket, és beszélt a madridiakkal, akik beszéltek a rómaiakkal,
majd Konstantinápolyban a nővel is, még a bukás előtt. Ezért Hadrianopolisz klánöregjei
tisztában voltak a jelenlétével. Nem üzentek neki, és nem üdvözölték megérkezése
alkalmából. Csak csend fogadta. Lucita mégis tudta, hogy támogatni fogják, legalább
színleg. Monçada érsek veszedelmes ellenfél volt, és köztudott volt, hogy Lucitát minden
más követőjénél jobban megbecsüli.
Most már Konstantinápoly romos utcáin is új hatalmak mozogtak. A lasombra
ortodoxia csupán az egyik sebeit nyalogató csoport volt, amelyik az eljövendő világra
készült, és Lucita tudta, hogy szüksége lesz a forrásokra és kapcsolatokra, amikkel
Licinius és vendégei el tudják látni. Röviden, Monçada befolyására és a haragjától való
félelemre kell építenie, hogy bejusson. Utána már csak magára hagyatkozhat. Ez az ajtó
most kétlépésnyire állt tőle.
Fából készült, és belesimult a kőbe – nevetségesnek tűnt a sátor és a többlépcsős
lejutás fényében. Az lett volna a stílusos, ha a Pokolba, vagy egy nagy, föld alatti terembe
nyílik. De nem így történt. A vezető kinyújtotta aszott, csontos kezét, és egy ritmust
kopogott le az ajtón, ami csak valamiféle jelzés lehetett. Lucita megpróbálta megjegyezni,
de váratlanul érte, és nem figyelt eléggé. Anatole-ra pillantott, de a férfi arcáról semmit
nem tudott leolvasni. Nem lehetett tudni, vajon elcsípte-e a jelet, vagy hogy ismerte-e.
A kopogtatás után hosszú csend következett, majd csiszatoló hang, ahogy a fa
megcsikordult a kövön. Az ajtó kitárult, és Lucita egy lépcsőt pillantott meg mögötte,
melynek széles kőfokai felfelé vezettek. Tehát vagy a fal mögött voltak, vagy nem sokkal
a középvonala után, és a túloldalra tartottak.
A hármas némán hágott fel a lépcsőn. Hosszú út volt, és Lucita észrevette, hogy sehol
nincsenek fáklyák. Még tartók sem voltak a falakon, ami azt mutatta, hogy bárki tervezte
is ezt a bejáratot, nem gondolt a halandókra. Vagyis ez nem ghoulok vagy szolgák számára
készült bejárat volt, csupán a kárhozottak használták. Léte titok volt, és a titkoknak mindig
ára van.
Anatole közelebb húzódott, és a nő lépteihez igazodott, fél lépéssel hátrébb követte.
Lucita nem tudta, vajon a férfi észrevett-e valamit, amit ő nem, vagy csupán a
külsőségekkel törődött. A szerzetes több éves ismeretség után is rejtély volt a számára –
sosem volt kétszer ugyanolyan, de mégis örökké változatlan volt.
Gyorsan mentek, és nemsokára egy újabb ajtóhoz érkeztek. Két szárnya volt, és a fa
egyre csak nyújtózkodott a magasba, mutatva, hogy a lépcsőház mennyezete jóval
magasabb, mint ahogy először képzelték. Az előző alagút után egy lépcsős terembe
jutottak, mintha csak egy másik világba léptek volna.
Ahogy közeledtek, az ajtószárnyak kitárultak. Lucita azon töprengett, ki nyitotta ki a
lenti faajtót, és ezt a mostanit. A lépcsőn nem találkoztak mással, és bár minden
érzékszervével figyelt, sem hangot, sem mozgást nem észlelt az ajtóén kívül. Tudta, hogy
valószínűleg pontosan kitervelt hatásról van szó, ami az ő elbizonytalanítására szolgál.
Megacélozta magát, és úgy lépett át az ajtón, mintha hosszú út után hazatérne. Amikor
Anatole utána ment, a vezetőjük lemaradt, s megfordult, hogy becsukja az ajtót. Amikor
továbbindultak, nem követte őket
Egy hatalmas terembe jutottak. Márványpadló csillogott sötéten, ahogy a holdfény
beszűrődött a nagy, festett üvegablakokon. Az oszlopok elérhetetlen magasságokba
emelkedtek körülöttük. Óriási volt a templom. Egy üres katedrális. Lépteik halk neszét
leszámítva néma volt. Lucita belépve megtorpant, és kíváncsian félrehajtotta a fejét.
Anatole megállt a sarkában.
Miközben vártak, nesz kélt az árnyékok között. Utána maguk az árnyak is örvényleni
kezdtek, s lassan, emelkedve, sűrűsödve körbekeringtek, mígnem lepelként szét nem
terültek a szobában. Selyem suttogása hallatszott. Ezernyi molylepke szárnysuhogása.
Lucita oldalra pillantott, de azonnal észrevette, hogy a hang nem egy helyről jött, hanem
mindenünnen. Papucsos lábak halk csoszogása. Az árnyékok oldalra húzódtak, majd
váratlanul lehullottak, és a nagy terem sarkaiból, ahová az árnyak menekültek, hallgatag
alakok köre lépett elő. A gyűrű mindenfelől körbevette őket. Nem lehetett kitörni a
teremből anélkül, hogy átlépnék a vonalat, és ez a gondolat idegessé tette Lucitát.
Nem rémült meg. Soha nem félt. Bárkik legyenek is, találna kiutat rajtuk keresztül.
Árnyékok voltak, azokat pedig szét lehet választani. Végtére is, lasombra volt. Anatole-ra
is gondolnia kellett. Nem azért élt túl annyi évet, hogy a végén birkaként sarokba
szorítsák. A kör tehát nem bebörtönzésre szolgált, hanem arra, hogy lenyűgözze őket,
hogy kérkedjen a következőként belépő hatalmával.
Nem kellett sokáig várni rá. A kör egy pillanatra felbomlott Lucita bal oldalán. Egy
másik terem tűnt fel, ahonnan egy szakállas, sötétvörös köntöst viselő férfi lépett ki. Egy
pillanatra megállt, és a ráeső halvány fény kifakult és eltűnt. Vörös ruhája a legsötétebb
feketére váltott, és húsa is csatlakozott az öltözékéhez. Utána a padlóra ömlött, teste és
csontjai mozgó árnyéktócsává olvadtak. Homályalakja végigkígyózott a katedrális kövei
mentén, fel az oszlopokra, majd eltűnt a láthatatlan mennyezet sötétjében. Lucita alig
érzékelte, ahogy a nagy hatalmú lény elvonaglik fölötte, majd mögé siklik. Hátrafordult,
és látta, ahogy lecsúszik egy másik oszlopon, és végigfut a talpa alatti kövek repedésében.
Az árnyéklény egy pillanat alatt felfúvódott, és emberi alakra váltott. Hideg gőggel mérte
végig Lucitát, és Anatole-t. Ruhája szabása görög püspökét idézte.
– Uram – szólította meg Lucita görögül, akcentussal. Ő és Anatole tíz évvel azelőtt
jártak Szófiában, de csak rövid látogatást tettek a hercegnél, idősebb Basiliónál.
Mégis azonnal felismerte. A férfi ruházata még vallásosabb jelleget öltött, de rideg
patríciusábrázata ugyanaz volt, egy született arisztokrata nemes arcélével. Mélyen ülő,
átható tekintetű szeme volt, és jelenléte mintha a terem összes melegét kiszívta volna.
Basiliónak nem lett volna szabad itt lennie. Hadrianopoliszban semmiképp. Mégis itt volt.
– Messze vetődtél Aragóniától, gyermekem – mondta az idősebb lasombra anélkül,
hogy tovább vesztegette volna az időt vagy a szavakat. – És Madridtól is.
– Nagy a világ, uram – felelte Lucita, és gyanakvóan nézte, ahogy Basilio közeledik. –
Atyám karja azonban messzire elér. Sok éve kívánom, hogy ismét találkozzunk, de azt
hittem, erre csak a saját városodban kerül sor.
Basilio halványan elmosolyodott, de arckifejezése nem mutatott vidámságot.
– Manapság Szófia miatt fáj legkevésbé a fejem – felelte. – A gondot a főváros, és az
eretnekek és a latinok okozzák. Itt az idő, hogy megragadjuk és megtartsuk a dolgokat,
vagy örökre kitépik a kezünkből. Konstantinápolyban voltál, amikor elesett. – Nem
kérdezett; kijelentette. – Tudod, hogy ezt nem lett volna szabad engedni. Változnak az
idők. Az erősek legyengülnek, mások pedig előlépnek, hogy magukénak követeljék a
jussukat.
– Az erősek erősek maradnak – válaszolt Lucita hűvösen. – Valóban zavaró, hogy az
álmok városa elesett, de nem jelenti a véget. Tanácsért jöttem – habozott, mielőtt folytatta
volna –, bár nem tudtam, hogy ilyen hatalmas uralkodóval is találkozom, mint te vagy.
– Sokat megfordulok a legkülönfélébb helyeken – mondta szárazon Basilio. Licinius
herceg és én nem engedjük, hogy az eretnekség megvesse lábát a városon belül, és azt a
tábort is kordában kell tartani. Múlt április óta bolgár zászló lobog a város felett, és
Kalojan cár még nem végzett. Rá lehet uszítani a táborra, vagy akár Bizáncra is.
– Manapság nehéz irányítani a királyokat és kereszteseket, uram – válaszolta a nő. –
Egykori szövetségesem, Tommaso Brexiano úgy vélte, uralja a keresztes hadjáratot. Hugh
de Clairvaux is hasonló álmokat dédelgetett.
– A bolgár cár nyitott a tanácsainkra, gyermekem, és nyilvánvalóan megvan a
képessége és a hadserege, hogy kiterjessze befolyását. S természetesen, ha ezt megteszi,
azzal nekem is kedvez. Vagyis nekünk.
A helyesbítés elkésett – és árulkodó volt.
Lucita egy pillanatig hallgatott, majd úgy folytatta, mintha nem vett volna észre
semmit.
– Konstantinápolyban nem úgy mennek a dolgok, mint korábban – kezdte. –
természetesen ezt te is tudod, de engem az zavar, hogy közös ellenségünk – a káinita
eretnekség, mely himlőként terjed a klánunkon belül – minden nap egyre erősödik. A latin
negyedben élőket kevés ártalom érte, és Alfonzo püspök minden éjjel egyre növeli
befolyását. Másoknak sötétebb céljaik vannak, csak pusztításra és káoszra áhítoznak, de
ők is virágoznak. Nehéz időket élünk, és attól félek, gyorsan kell cselekednünk.
– Mit javasol Monçada? – kérdezte Basilio érdeklődve.
– Madridból nem kaptam részletes utasítást – válaszolta körültekintően a nő. –
Monçada érdekeit képviselem, és ő szeretne gátat vetni az eretnekségnek. Brexiano csak a
különféle játékosok legyengítésére gondolt, de ez ostobaság. Határozott lépések nélkül a
város az eretnekség kezére kerül, vagy még rosszabb, és nekünk semmi nem marad.
Basilio mosolya világossá tette, hogy nem osztja a nő borúlátását. Bulgária teljesen
más világ volt, mint Bizánc. Nagy hatalmú uralkodó volt, akit a nő atyja is sokra tartott,
ezért Lucita némán várakozott.
– Tudni szeretnéd tehát, hogyan szorítsd vissza az eretnekséget egy olyan városban,
amely az utolsókat rúgja, hogyan mutasd meg az igazságot azoknak, akiket pusztán az a
vágy mozgat, hogy lángba borítsák a világot.
Lucita hallgatott. Basilio csak játszott vele, azt várta, mikor felel a nő elhamarkodott
kijelentéssel vagy tagadással. Lucita azonban nem ment bele a játékba.
Végül a férfi folytatta.
– Azt mondod, hogy Alfonzo püspök hatalma erősödik. Gondolod, hogy befolyását a
latin negyeden túl is kiterjeszti?
Lucita gondolkozott egy pillanatig, majd bólintott.
– Ha nem állítjuk meg, egészen bizonyosan nő a hatalma – mondta. – Vagy megölik.
– Alfonzo a mi vérünk – jegyezte meg Basilio. – Nagy a hatalma, és lasombra.
Gondolod, az érdekeid azt kívánják, hogy őt akadályozd a felemelkedésben?
Lucita azonnal rávágta a választ.
– Alfonzo eretnek – szinte köpte a szavakat. – Monçada megveti őt, és azt is, amit
képvisel. Narzész dróton rángatja, és ő meg túlságosan is jól játssza a szerepét.
Az idősebb lasombra elmosolyodott. Mosolya éles volt és sötét.
 – Lehet, hogy Narzész bábja, de Narzész most nincs itt. Nem áll olyan közel a
helyzethez, mint te vagy én, és nem tud ebben a helyzetben túl nagy hatást gyakorolni. Te
például hatalomról és intrikáról beszélsz, de Monçada füle és szája messze van.
– Mindenben atyám oldalán állok – vágott vissza Lucita lángoló tekintettel.
Basilio nem volt meggyőzve.
– A magad nevében beszélsz. Afelől nincs kétségem, hogy Monçadának hasznára válik
majd, amit teszel, de ne beszélj nekem hűségről! Nem beszélnél velem, ha úgy vélnéd,
hogy az egyetlen tanács, ami számít, csak Madridból érkezhet.
Lucita hallgatott, Basilio pedig folytatta.
– Találnod kell valami módot, hogy megingasd Alfonzót – mondta végül. – Ő a kulcs.
A városban ő a legerősebb a fajtánkból, és sokkal egyszerűbb a már hatalmon lévőt
megváltoztatni, mint újat szerezni a porból. Találnod kell valami módot, hogy kiverd a
fejéből az eretnekséget, és visszahozd a nyájba. Az Éjszaka Barátai nincsenek hatalom és
befolyás híján. Ha Alfonzóhoz közel vagy, Narzész talán nem tűnik majd annyira csábító
vezetőnek.
Lucita némán fontolgatta az idősebb vámpír tanácsát. Különös módon jónak tetszett,
mintha rátalált volna egy szikrára a nő agyában, amit aztán tűzzé szított. Lucita
megfordult, és egy pillantással Anatole-t is bevonta a beszélgetésbe.
– Te mit gondolsz? – kérdezte.
Anatole nem nézett sem a nő, sem az árgus tekintetű Basilio szemébe. A templom
mélyébe bámult, aztán házigazdájuk árnyékcsatlósainak egyikére. Először úgy tűnt,
figyelmen kívül hagyja a nő kérdését, de éppen amikor Lucita kezdte elveszíteni a
türelmét, megszólalt.
– Igazság van a szavaidban – mondta végül a malkavita, és Basilio felé fordult. – ha
tehetnéd, magadhoz ragadnád Konstantinápoly felett az uralmat, és talán meg is teszed –
az idő szeszélyes szerető. Azt hiszem, mégis inkább azt szeretnéd, ha az ortodox kláné
lenne az uralom. Alfonzo már régóta bábu, de a drótokat nem csak egy mester rángathatja.
A lényeg, hogy azt higgye, minden az ő érdekeit szolgálja.
– Ellenállásra kell számítanunk – töprengett Lucita. – Alfonzo erős, de nem ő az
egyetlen hatalom a városban, és nem is ő a legidősebb. Vannak mások, még a mi
családunkból is, akik szembeszállnának minden próbálkozással, ami a hatalomátvételre
irányul.
– Mi lenne az élet versengés nélkül? – kérdezte halkan Anatole. – Mi a halál társak
nélkül? Mi az értéke annak, amit túl könnyen lehet megszerezni?
Basilio Anatole-ra meredt, szemében a zavartság birokra kelt a haraggal.
– Sosem bírod ki talányok nélkül, malkáv – mondta végül. –, de te más igazságról
beszélsz. Nem azt mondja a Biblia is, hogy próbatételek következnek? Üldöztetések? Nem
ez lesz az első háború, melyet Isten nevében vívnak, és bizonyosan nem az utolsó. Ha
mások felett akarsz uralkodni, a hatalmad gyakorlására is készen kell állnod. Tudnod kell
végignézni, ahogy a végső halál eltorzítja a vonásaikat. Erősnek kell lenned.
– Ne kételkedj benne, hogy az vagyok, uram – suttogta Lucita. – Ne kételkedj az
atyámban sem. Ne hagyd, hogy a saját erőd felülkerekedjen a józan eszeden.
– Fenyegetni merészelsz? – kérdezte az öreg nagyon halkan, kifejezéstelen arccal.
Lucitára meredt; Anatole-ra rá sem hederített.
– Nem – válaszolta Lucita –, de félni sem vagyok hajlandó. Tanácsért jöttem, nem
azért, hogy fenyegessek vagy fenyegessenek. Csupán hasonló hozzáállást szeretnék tőled
is.
Basilio gyengeség vagy árulás után kutatott a nő vonásaiban. Lucita gőgösen állta a
tekintetét. Végül az öreg törte meg a feszültséget egy kézlegyintéssel. A körülöttük némán,
egykedvűen álldogáló árnyékalakok ismét mozogni kezdtek, elhátráltak, s mintha a falak
és a boltíves mennyezet felé nyújtóztak volna.
– Akkor menj – mondta Basilio. Hátrafelé mozgott, pedig úgy tűnt, nem lépdel.
Mintha a tér távolodott volna Lucita és Anatole körül a vén lasombrától, nem pedig
fordítva. A feléjük szálló hang úgy suttogott, akár a szél a zörgő avar felett.
– Keresd meg Alfonzót! Ő a kulcs.
A sötétség elmélyült. Lucita Anatole-hoz fordult, aki némán állt mellette. Úgy tűnt, a
férfire nem volt hatással Basilio váratlan távozása. Úgy bámult a terem mélyébe, mint
korábban, kifejezéstelenül, összpontosítva. Halk puffanás hallatszott jobbra… majd még
egy… és egy újabb. Anatole követői egymás után a padlóra huppantak.
Lucita nem egészen volt meglepve, de munkált benne a kíváncsiság.
– Hogyan jutottak be? – kérdezte halkan. – És ami még fontosabb, öreg barátom,
hogyan jutunk ki?
Anatole nem válaszolt, csak elmosolyodott, és visszafordult arra, amerről jöttek.
A karcsú, köpenyes alak, aki átvezette őket a fal alatt, pár lépéssel mögöttük állt, és
rájuk várt. Izzó parázshoz hasonlatos szeme a csuklya alól figyelte őket, miközben a
többiek Lucita és Anatole mögé sorakoztak.
A vezető szó nélkül megfordult, és visszalépett az árnyékokba. Lucita, akinek agyában
egymást kergették a tervek és lehetőségek, követte.
 Harmadik fejezet



Hatalmas falak magasodtak határozottan, dühösen a sötét ég felé. Alfonzo kúriája,
mely a városon kívül akár palotának is beillett volna, csodának számított. Kertek bújtak
meg az árnyékos alkóvokban, tornyok nyújtóztak sötét ujjakként a csillagokkal telehintett
égre.
Amikor kivilágították, mint ezen az éjjelen is, a gyertyafény, az érdes nevetés és a
muzsika megbolondult, óriási zenedobozzá változtatták a palotát. Pártázata is volt, akár
egy várnak, bár a kép, amit mutatott, megtévesztő volt. Az épületet felépítése
védhetetlenné tette. Nem háborúra, hanem a kicsapongás fellegvárának tervezték.
Alfonzo az egyik erkélyen álldogált. A zene kiáradt alatta és felszivárgott hozzá, hogy
érzékeivel incselkedjen. Haja lágyan szálldosott az éjszakai szélben, és a hold kiteljesedett
az éjféli égbolton. A kúria alsó szintjén bál várt rá, tánc, zene és… szórakozás. Alfonzo
erről maga gondoskodott, mert fontos éjszaka volt ez. Számos befolyásos vendég kószált
az alsóbb emeleteken, akik közül néhányan veszedelmesnek is bizonyulhatnak, ha nem
figyeli őket alaposan.
Valamit érzett a szélben. Nem tudta pontosan meghatározni, mit, de éles érzékei
figyelmeztették. Végignézett a latin negyeden, a birodalmán, és még inkább erősödött
benne az érzés. Hatalmak mozgolódtak a városban, a sikátorokban és a széles utakon. A
keresztes hadjárattal érkező vámpír urak – a ventrue Lanzo von Sachsen és Valerianus
Caesar, valamit tulajdon klántársa, Tommaso Brexiano – végre visszavonultak, de egyre
nőtt a veszélye, hogy más káiniták bújnak elő a romok közül, és egy sötét, új Bizánc
hajnalát jelentik be. Az a nyomorék Malachit még mindig valahol távol volt, és az ősi
Drakón után kutatott, hogy az legyen a pátriárka.
Alfonzo a csillagos égboltra szegezte a pillantását, mintha jelre várna. Amikor semmi
nem történt, ismét a városkapura fordította tekintetét, mely nem messze esett az úttól.
Mozgást látott: hintó tért vissza a városba. Egy pillanatig rámeredt, majd elfordult. A kocsi
túl messze volt, hogy kivehesse az utasok arcát, de valami nyugtalanító érzése támadt. Ma
éjjel nem hagyhatja, hogy ez elvonja a figyelmét. A lenti csarnokban számos nagy hatalmú
vezető várt az érkezésére. Nem várakoztathatja őket túl sokáig.

A báltermet mozgás és színek töltötték meg. Számos helyi csoportosulás megjelent,
akik külön falak mellett húzódtak össze egy csomóba. Valamennyiüket Alfonzo házának
békéje védte, de ezt egyikük sem vette komolyabban, mint lehetett. Biztonság és hatalom
kérdésében jobb, ha csak a tieidben bízol. Akkor sem vagy teljes biztonságban, persze, de
legalább tudod, honnan várd a támadást.
Alfonzo emberei végigmentek a tömegben, és különleges csemegéket szolgáltak fel,
hogy a különféle csoportok igényeit kielégítsék. Gyorsan, némán dolgoztak, hogy a
későbbi mulatságot előkészítsék, és ügyeltek, hogy egyetlen részlet se kerülje el a
figyelmüket, s ne árulják el uruk titkait sem. Alfonzo hatásvadász volt, és az éjszakai
mulatságot már jó előre eltervezte. Fontos volt, hogy pontosan kövessék az utasításait, ha
továbbra is a szolgálatában – vagy életben – akarnak maradni.
A nagyterem hatalmas volt, de a vendégek csupán sejthették, mennyi alkóv, szoba,
terem és kert csatlakozott a központi bálteremhez. Bonyolult volt a ház felépítése, és
megkönnyítette, hogy a szolgák a színfalak mögött mozgolódjanak. Egy bizánci úr
számára tervezték, ahol a vendégeit szórakoztathatja és a jövőjét építheti. Az évtizedek
során számos személyiség és építész további szárnyakkal bővítette az épületet, és azok
számára, akik nem voltak a káoszhoz szokva, zavaró lehetett. Nem sokkal azután, hogy a
város összeomlása megkezdődött, Alfonzo életétől és otthonától is megfosztotta a férfit.
Már korábban kinézte magának a helyet, de a várost ért támadás lehetőséget nyújtott neki,
hogy félelem és figyelemfelkeltés nélkül támadjon. Ha a halott tulajdonos barátai feltűntek
egy látogatás erejéig, menekülésről vagy halálról szóló hírekkel bocsátották őket ismét
útjukra. Ha tovább erősködtek, a következő lakoma egyik fogásaként végezték, és senki
nem hallott róluk többet. Az első két hét után nem sokan jöttek.
A bálterem egyik oldalán Genovai Gabriella állt nyugodtan, számos genovai és
helybéli gyűrűjében. Bizalmatlanul szemlélte a teremben folyó eseményeket. Nem vett a
felszolgált frissítőkből, bár az őt kísérőknek megengedte, és igyekezett tudomást sem
venni a zenéről és a sürgölődő szolgákról.
Gabriella úgy festett, mintha akarata ellenére tartózkodna itt, mintha nem önként,
hanem kényszerből jött volna. Úgy tűnt, alig várja a mulatság végét, holott az el sem
kezdődött igazán. A többi jelenlévő társaságában még kényelmetlenebbül érezte magát.
Tekintete állandóan körbejárt, és sosem pihent meg hosszú időre sem tárgyon, sem
személyen.
A Toreador klán tagjai, a megölt pátriárka, Mihály örökösei többségükben
visszamondták a szíves meghívást, egy kis zenészcsoport kivételével, akiket
nagyrabecsülésük jeléül küldtek. Alfonzo volt annyira okos, hogy tudja, mennyire nem
becsülik voltaképpen, a zene viszont jó volt, jobb, mint amit a saját emberei szolgáltattak
volna, és örömmel fogadta el az ajándékot. Két csatlósát megbízta, hogy figyeljék a
zenészeket, és ne csak azt, hogy mit tesznek, hanem kivel beszélnek és mit néznek.
Nemcsak muzsikusok, de kémek is voltak, és nem árt, ha az est vége előtt pár válogatott
eseményt szolgáltat nekik, amiről hírt vihetnek az uraiknak.
– Mindig mutasd nekik azt, amit látni akarnak, de sosem azt, amit látniuk kell – szokta
mondani Alfonzo. – Egy dolog beengedni egy kémet az otthonodba. Az várható. A fogas
kérdés az, hogyan befolyásold, mit kémleljen. A téves értesülés az ellenség kezében
gyakran értékesebb, mintha tudatlanságban tartod őket.
Myca Vykost is meghívták, de maga helyett csatlósokat és sűrű bocsánatkéréseket
küldött. A tzimisce szerzetes magának való életet élt, és állítólag az Obertus szerzetesrend
újjászervezésével foglalatoskodott, melynek kolostora leégett, és vezetője elpusztult a
város bukásakor. Vykos ennek ellenére jelentős hatalomnak számított Konstantinápolyban,
mint a hamuból feltámadó régi rend képviselője. Mai távolléte súlyos csapás volt Alfonzo
számára, bár sosem ismerte volna el vagy mutatta volna ki. A tzimisce befolyása az
eljövendő éjszakákon létfontosságú lehet.
Jelen voltak még kisebb urak, és olyan kellemetlen alakok is, akik fekélyként ütöttek
el a vendégek színes ruhás többségétől. Ezek már inkább Alfonzo emberei voltak. Azért
bújtak elő latin negyedben található üregeikből és zugaikból, hogy a bálon részt vegyenek.
Jelenlétük a hatalom jelképe volt, általuk mutatta meg Alfonzo, hogy milyen befolyásos,
látomása pedig milyen sok hívet szerzett magának. Azért voltak itt, hogy a vendégek ne
vetkőzzék le teljesen gátlásaikat, hogy idegesek legyenek, miközben Alfonzo tökéletes
nyugalomban járkál a tömegben. Ez is előny volt, ámbár csak aprócska, márpedig a
bálteremben forgolódók mindegyike előnyt keresett.
Miközben Alfonzo lefelé lépdelt a lépcsőn a vendégeihez, külső kertjében alakok
mozogtak – s nem az ő követői. A földre lapulva, árnyékról árnyékra lopóztak az épület
felé. Köpenyük elütött az éjfél közeledtét jelző hold ezüst fényétől. Hárman voltak, az
egyik egy fejjel magasabb a társainál, és mindannyian a harcosok kecsességével és
gyorsaságával mozogtak.
Nem beszéltek, hanem a kőfalhoz simultak, és végiglopakodtak a kert mentén.
Közelükben nem voltak szolgák vagy vendégek, és nem őrködött senki. Ez a béke
éjszakája volt, amikor azok a frakciók, amelyek rendes körülmények között kerülték
egymást, összetalálkoztak. Két cél mozgatta őket: kíváncsiak voltak, mire készül Alfonzo,
és az éhség.
A rezidencia falának tövében lopakodó alakok nem figyeltek a benti muzsikára.
Összhangban, nesztelenül mozgó árnyak voltak, akik egyik sötét faltól egy még sötétebb
beugróig kúsztak, s nyitva tartották a szemüket, nem jár-e arra őr vagy vendég. Alfonzo
már egy ideje itt élt, és minden jel arra mutatott, hogy a többi csoportosulás is tiszteletben
tartja ezt az éjszakát, ezért az elővigyázatosság minimális volt. Bár a lasombra sosem
hagyta volna teljesen védtelenül az otthonát, azt sem akarta, hogy a fegyveresek
tömkelege legyen az első, amit a látogatók megpillantnak. Találgassák inkább, milyen
erős, és hol rejtegeti a tartalékait.
A kúria külső fala mentén néhány különálló lakosztály is volt. A legtöbb nem a
földszinten állt, hanem erkélyek és teraszok néztek a városra. Bent fény égett, de a szobák
el voltak rejtve, így a lakók könnyen kiléphettek a falra, hogy végignézzenek a lent
elterülő városon, de amikor bent voltak, a kúria falain kívülről csak árnyékokat lehetett
bent látni.
A három alak az egyik ilyen szoba alatt állt meg, és szorosan a fal mellé húzódtak, egy
kis virágoskertben. Ébenfekete szobrokként álltak a homályban, és hallgatózva vártak.
Nem hallatszott semmi a benti zenét leszámítva, és pár perc tökéletes mozdulatlanság után
a betolakodók legmagasabbika felnyúlt, és kapaszkodót keresett a kőben és habarcsban.
Hangtalanul felhúzta magát, és szorosan a kőfalhoz simult, akár egy nagy fekete rovar,
majd könnyedén felmászott. A többiek egymás után követték.

Isadora egy nagy, aranyfüsttel díszített, tükör nélküli fésülködőasztal előtt ült, és azon
gondolkodott, mikor csatlakozzon a lenti társasághoz. Bár még mindig viszonylag fiatal
volt, ő volt a házikedvenc, karcsú, magas, éles vonású teremtés, mélytüzű szemmel, aki
mintha belelátott volna mindenkibe, és akinek ajkán mintha mindig unott mosoly játszott
volna. Nem tenne jót neki, ha Alfonzo talpnyalóival és segédeivel látnák. Akkor nem, ha
felfelé törekszik, márpedig ez vezérelte egész lényét.
A belépő tehát fontos. Érezte, hogy Alfonzo felette járkál, és tudta, mikor lép el a férfi
a faltól, és távozik a lakosztályából. Közeledett az idő. Megvárja, míg Alfonzo belépője
után elhal a felbolydulás, aztán követi, odamegy hozzá, és magára vonja az összes
tekintetet. Eseményszámba kell mennie. Bár fontos volt Alfonzo püspökkel kialakuló
kapcsolata, a férfi csupán eszköz volt a számára. Ha nagyobb hatalomra jut, Isadora
boldogan mellészegődik. Ha elbukik, a lány habozás nélkül a fejére lép, hogy feljebb
kapaszkodjon.
A lenti zene megbicsaklott, és Isadora tudta, hogy Alfonzo belépett. Felemelkedett,
egyszer megpördült, hogy a lámpa fénye megcsillanjon selyemruhája csillogó redőin, és
mosolyogva nézte, ahogy a szoknya végigsiklik hosszú lábán. Isadora huszonöt éves volt,
amikor a sötétség befogadta, és olyan izmos teste volt, akár egy táncosnak. Szinte minden
társaságban felkeltené a figyelmet. Ma éjjel pedig sziporkázni akart.

Odakint három pár erős kéz ragadta meg Isadora erkélyének korlátját. A három alak
pók módjára mászott fel a falra. Először csak az egyik, majd a társai is átkúsztak a
korláton, hogy a falhoz simuljanak. Vártak, egyik a korláton, ketten az erkélyen, hogy
meggyőződjenek róla, senki nem látta vagy hallotta őket. Bentről semmit nem lehetett
hallani, és a harmadik, a magas vezető könnyedén leszökkent a korlátról, és közelebb
lopózott, ahonnan már belátott a szobába.
Isadora bent állt, lassan pörögve, akár egy táncos, szoknyája szétterült. A férfi
arckifejezése nem mutatta, hogy bármilyen hatást is gyakorolt volna rá a látvány. Addig
várt, míg Isadora végül az ajtó felé fordult, és a hátát mutatta felé, majd a leskelődő
megmozdult. A többiek is melle siklottak, és mielőtt Isadora rádöbbent volna, hogy nincs
egyedül, ezüstösen csillant a feje fölött a vékony fémlánc, karját pedig szorosan
megragadták.
Az első behatoló szétrántotta a karját, és a lány ajka meglepetten szétnyílt egy néma
“ó”-ra. Isadora feje lerepült a nyakáról. A másik kettő, akik a lefejezett test karjait fogták,
eleresztették, és mindhárman gyorsan az erkély felé fordultak. Alfonzonak nem telik sok
időbe, míg rájön, miért nem csatlakozik hozzá a lány. A három közül a legmagasabb, a
vezér, lehajolt, és Isadora hajába markolva felkapta a fejet.
Csuklyája hátracsúszott egy pillanatra, és előtűnt erős, kócos fekete hajjal szegélyezett
szláv arca. Szeme átható pillantású volt, talán jégkék, talán ezüstszürke. A kezében tartott
fej élettelen szemébe nézett. Lehajtotta a fejét, egy pillanatra lehunyta szemhéját, s ajka
néma imát mormolt.
Ekkor egyik társa megbabonázva a testre meredt. Lassú, lagymatag, fekete vérpatak
szivárgott a gazdagon szőtt szőnyegbe. A férfi rámeredt, képtelen volt elfordítania
pillantását. Egy pillanatra úgy tűnt, visszalép, térdre esik, és inni kezd, de vezetője szeme
felpattant. Gyors parancsot adott, hideg pillantást vetett társaira, majd kezében a trófeával
a korláthoz lépett, és átmászott rajta. Egy kézzel is olyan könnyedén ereszkedett le, mint
ahogyan felmászott, majd eltűnt az éjszakában.

Amikor Alfonzo belépett a bálterembe, megtorpant. Érzett valamit, valami bizsergést a
tarkójában. Kutató pillantással nézett körül, de bár tucatnyian voltak a tömegben, akik
számára hasznot jelentett volna a pusztulása, semmi nem tűnt fel neki. Mindenkivel
számolt, aki ártani szeretett volna neki. Óvatos volt.
Sokan akadtak a tömegben, akik látszólag nem tettek mást, csak elkeveredtek a
többiekkel, nevetgéltek, felszolgáltak és táncoltak, de a látszat csalóka volt. A hozzá
hűségeseket elszórta a tömegben, a mulatozók és szolgák között egyaránt. Minden
megfigyelés alatt állt, de terve szerint nem tűnhetett gyanakvónak, ezért a kémeket
gondosan helyezte el. Valami mégsem volt egészen rendben, és lassabban lépett be a
szobába, mint tervezte.
– Uram – bukkant fel előtte egy sötét hajú fiatalember, keskeny orral és közel ülő
szemekkel.
– Igen, Matteo. Mi az?
Mások is észrevették, és máris mozgásba lendültek, egyik csoportosulástól a másikig,
és bár nem egyértelműen őt vették célba, mégis feltartóztathatatlanok voltak, akár az
áradat.
– A többiek mind a helyükön vannak – mondta Matteo halkan. Rangosabban
hozzátette: – Kér valami frissítőt, uram?
Alfonzo szinte észlelhetetlenül biccentett.
– Mindjárt. Azt hiszem, ideje üdvözölnöm a vendégeimet, és ha nem teszem meg
hamarosan, bekerítenek, és órákra lefoglalnak a városról és az új birodalomról folyó
beszélgetéssel.
Matteo bólintott és elhátrált.
Alfonzo előrelépett, megkerülte a fiút, és a terem közepe felé indult. A túloldalon
szeretett volna lenni, ahol a kicsit megemelt padlón egy asztal és két szék állt. Az asztalon
egy csillogó vörös kehely pihent, sziporkázását kiegészítette a hozzá tartozó kupákról
visszaverődő ragyogás. Alfonzo szerette volna elérni a székét, mielőtt az útjába állnak, és
olyan beszélgetésekbe kényszerítik, amelyekben semmi kedve részt venni.
Lesz idő szónoklatokra és csevejre. Lesz idő a város újjáépítésére. Ez az éjszaka az
övé volt, és a célja a szórakozás. Az övé. A vendégeié. Olyan szórakozás, ami hiányzott,
amióta a várost kifosztották, a kárhozottak pedig az utcára, majd a táborba kerültek. A
hatalom és a megértés kimutatása volt. Sokak számára békeajánlat, másoknak jel, hogy a
püspök kezd megerősödni. A keresztesek és a megmaradt görögök nem cselekedtek a
köztes időszakban, ő maga pedig már régen túllépett a várakozás és tervezgetés idején.
 Alfonzo szeretett volna ülni Isadora belépője alatt. A lány kincs volt, szépsége
nagyobb, mint bárkié, akit hosszú létezése során megismert. A város püspökeként ő volt
az ura. A többiek előtt a lány a tanítványa és lelkes támogatója volt. A valóságban – és ezt
mindenki tudta – egyszerűen csak a tulajdonaként szerepelt. Isadora önfejű, áskálódó,
sokoldalú társ volt, aki miatt örökké résen kellett lennie. Ezt a képességet minden
lehetséges alkalommal csiszolnia kellett, és Isadorával a megoldás előnyei túlszárnyalták
az esetleges veszélyeket. A lány kedvelte Alfonzot a maga módján, de a férfi nem volt
annyira naiv, hogy elhitte volna, pártfogoltja részéről ez a ragaszkodás nagyobb, mint a
becsvágy.
Isadora kötődése a római öregekhez erős volt. Saját gyökereivel együtt ez félelmetes
párost kovácsolt belőlük, amikor éppen egy oldalon álltak. Természetesen a saját
embereinek nem árulhatta el, hogy a lány a római lasombrákkal áll kapcsolatban – mint
ahogy Isadora sem mondhatta el az övéinek, mi köze van Alfonzohoz. A férfi velencei
kötődéséről mindenki tudott, és a két város nem szenvedhette egymást. Alfonzo csak
kettejükre tudott gondolni, ahogy az emelvényen álló asztalnál ülnek, és az aznap délután
begyűjtött fiatal lány vérével ízesített sötétvörös bort kortyolgatják.
Alfonzo egy-két mosollyal és vállrándítással átjutott a teremben nyüzsgő tömegen, és
felment a lépcsőn az asztalához. Amikor a lába az első fokon koppant, elmosolyodott.
Mindjárt ott van. Majdnem tökéletes. Annyi minden forog kockán ezen az éjszakán.
Minden beszélgetést kimérten vezet le, a szavait megfontolja és mérlegeli. A neve több
napig szájról szájra jár majd. Tökéletesnek kell lennie.
Azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak sietne már Isadora. Zavartalanul eljutott
az asztalig, de hosszú időre nem tartóztathatta fel a vendégeit, és jobban szeretett volna a
lánnyal a karján találkozni velük. Isadora volt a tökéletes kiegészítő – a tökéletes partner.
Fiatal volt, ám bölcsebb, mint évei alapján gondolta volna az ember. Alfonzo úgy
gondolta, hogy nem okos dolog alábecsülni a lányt.
A lépcsőre pillantott, összevonta a szemöldökét, majd előrehajolt, hogy elkapja Matteo
pillantását, aki újabb tálca itallal elhaladt előtte.
– Látta valaki Isadorát? – kérdezte suttogva. – Mostanra már itt kéne lennie. Nem
várakoztathatjuk a vendégeket egész este.
Matteo körülnézett.
– Nem láttam – mondta feszengve. – Azt hittem, ön után jön le.
– Én is – szűkült össze Alfonzo szeme. – Eredj a szobájába! Derítsd ki, mi tart neki
ennyi ideig, és hozd le! Megteszem, amit tudok, hogy eltereljem a vendégeim figyelmét,
amíg megérkezik. – Habozott, majd folytatta: – Nem szükséges elmondanom neked,
Matteo, mit jelent nekem ez az éjszaka. Neki sem kell ecsetelnem. Gondoskodj róla, hogy
siessen.
Matteo bólintott, és belevetette magát a tömegbe. Valahogyan sikerült nem
kilötyögtetnie a tálcára halmozott italokat, és nem ütközött bele egyik vendégbe sem, akik
egyre közelebb nyüzsögtek Alfonzo asztalához. A lasombrát csak az mentette meg a
vendégek rohamától, hogy egy emelvényen ült, és homloka elborult. De csupán idő
kérdése volt az egész.
A terem túlsó végében Gabriella egy nagy ablak mellé állt, mely a városra nézett.
Óvatosan nézte a férfit. Nem bámult egyenesen rá, de a tekintete nem is kerülte el
messzire. A zenészek belelendültek. Mióta Alfonzo a terembe lépett, a tempó egyre
gyorsult, lázasan kicsúcsosodott, majd állandó háttérlüktetéssé szelídült.
Korabeli zene volt, de volt benne valami zaklatottság, mintha a hangjegyek mögött lett
volna valami, ami csak arra vár, hogy lecsapjon. Alfonzo megrázta a fejét, végignézett a
szobán, megjegyezte az arcokat és helyeket, s eltervezte útját a tömegen át. Sok emberrel
kellett beszélnie, egyeseket meg kellett nyugtatnia, másokból kiszednie, hogyan éreznek
bizonyos témák iránt. Egyeseket csak azért hívott meg, hogy láthassák a hatalmát.
Bonyolult volt a feladat, és gyorsan felmérte a termet, s elraktározta a tapasztalatait.
Hamarosan mozgolódás támadt a lépcsőnél, és Alfonzo megfordult. Matteo tűnt fel,
belevetette magát a tömegbe, és az asztal felé rohant. Alfonzo letette a poharat az asztalra,
és félig felemelkedett. A tekintete lángolt. A tömeg kettévált, és Matteo elé tántorodott. A
terve kezdett széthullani. Valami nagyon nem volt rendjén.
Amikor Matteo a lába elé omlott az emelvényen, Alfonzo váratlanul lehajolt, olyan
gyorsan, hogy nem is látszott, mintha csak a levegőből bontakozott volna ki a széke előtt.
Belemarkolt Matteo hajába, és felrántotta a szolgája fejét, hogy a szemébe nézzen.
– Te kis bolond – sziszegte. – Mit művelsz? Hol van Isadora? Egyszerű feladatot bízok
rád, erre te…
Matteo szeme tiszta volt és tágra nyílt. Túlságosan is kerek.
– Ő… – elakadt a hangja. A szeme becsukódott. Alfonzo még jobban belemarkolt a fiú
hajába, és acsarogva megrázta.
– Mi az? – vicsorogta. – Mi van? Hol van Isadora?
Matteo nyelt egyet, pislogott, majd hadarni kezdett. A szeme csukva maradt, a hátát
meggörbítette, mintha arra számítana, hogy Alfonzo hevesen és halállal torolja majd meg
mondanivalóját. Mintha ezek lennének az utolsó szavai.
– Halott, uram – lehelte Matteo. – A teste… a nagy része… a szobája padlóján hever.
A feje…
Gazdája nem várta meg a folytatást. Elengedte Matteót, aki támasz híján eldőlt és
beverte fejét a kőpadlóba. Alfonzo átugrott felette, majd rohanni kezdett, és bikaként
csörtetett át a mozgolódó tömegen, olyan erővel taszítva félre a vendégeket, hogy azok
elestek és beleütköztek a közelükben állókba. Az italok kiömlöttek, és hangos kiáltások
harsantak, szitkok és kérdések. Alfonzo se látott, se hallott.
Olyan gyorsan ért a lépcsőkhöz, hogy úgy tűnt: az egyik pillanatban még az asztalnál
van, a következőben pedig már eltűnt. A lentiek döbbenten nézték, ahogy házigazdájuk
elszáguld körükből, és felrohan a lépcsőn.
Alfonzo hallotta a hangokat maga mögött, a kiáltásokat, a mormogást, de egyiket sem
értette. A fejében Matteo hangja visszahangzott és a szavai: “a feje.”
Alfonzo szitkozódva berontott Isadora szobájába. Nem akarta elhinni, amit hallott,
amit Matteo üveges szeméből olvasott ki. Kész volt leteremteni Isadorát, mindegy, mi
tartotta fel, és lecibálni a báljára, hogy rendbe hozzon mindent. Szólásra nyitotta a száját –
majd ismét becsukta. Azonnal.
Isadora teteme a padlón hevert, és már megkezdődött a végső halált jelző finom hamu
szitálása. Az erkélyről szelíd szél fújt be, és Alfonzo átszaladt a szobán. Kilépett a
teraszra, kihajolt, hogy végignézzen a falon, majd messzebbre vetette pillantását, és az
épület alapján túl elterülő árnyékokat fürkészte. Végignézett az utcákon, de semmi nem
mozdult. Minden néma volt. Összpontosított, és megerőltette érzékeit. Két utcával odébb
hangokat hallott, egy veszekedést egy sikátorban – tengely nyikorgott, ahogy egy szekér
elhaladt. Semmit nem hallott, amit a szobában talált rémálomhoz köthetett volna. Semmi
jele nem volt a behatolóknak.
Alfonzo püspök visszafordult, és a szoba közepére sétált, ahol Isadora kiterült, bomló
teteme hevert. Egy darabig nézte, és szánalomhoz hasonló érzés csillant meg a szemében.
Utána váratlanul visszahúzta a lábát, és szenvedélyesen újra és újra belerúgott szeretője
csontjaiba. Átkozódva taposta, míg a csontváz meg nem hajlott és össze nem omlott.
Utána egy szó nélkül sarkon fordult, és sötét ábrázattal kisietett a szobából.
A hátrahagyott erkélyről, mely az éjszakai égboltra nézett, beszökött a szellő, és
eljátszott Isadora tépett ruhájának selymével.
 Negyedik fejezet



Alfonzo távozása a bálteremből nagy fejetlenséget keltett. A vendégek nem tébláboltak
többé, hanem megoszlottak, és védekezően eltávolodtak egymástól. Senki nem tudta
biztosan, mi történt, bár azonnal szárnyra kaptak a pletykák.
Isadora elment, és csak egy üzenetet hagyott hátra.
Isadora öregjei Rómában rájöttek a viszonyukra, és tettek róla, hogy ne folytatódjon.
Ez csak csel, hogy a vendégeket kibillentse önuralmukból, része a püspök tervének.
Mindenre gondoltak, csak az igazságra nem. Alfonzo biztos léptekkel, a bálterem egy
távoli pontjára szegezett pillantással lépdelt le a lépcsőn. A szolgái félrehúzódtak, amikor
közeledett, és az árnyékokba menekültek. A vendégek lassan váltak szét, egyikük sem
akart a közelében maradni. Senki figyelmét nem kerülte el, hogy a csizmáját és ruhájának
szegélyét vér szennyezi, s hogy nem vesz tudomást azokról, akik előtt elhalad.
Alfonzo nem habozott. Ahogy átvágott a tömegen, egyre magasabb – és sötétebb –
lett. Tekintete izzott, és egy pillanatra mintha nem az elegáns vendéglátó járt közöttük,
hanem egy magas, a sötétség ellenére is baljós szépségű alak. Ismét felment az asztalához
vezető lépcsőn, és megpördült.
Senki nem szólt. A zenészek elhallgattak. Suttogások keltek a szobában, majd haltak
el. Alfonzo nagy erőfeszítéssel beszédre nyitotta a száját. Ismét becsukta, tétovázott, és
felemelte a kezét. A muzsikusok felé intett, és tekintete egymás után kényszerítette őket,
hogy felvegyék hangszerüket, és új dallamot játsszanak. Ellenállhattak volna neki, de egy
darabig senki nem merte megtörni a kedve által keltett hangulatot.
Alfonzo némán leült, és felkapta az asztalról az üvegkancsót. Az egyik kristálykupa
után nyúlt, majd meggondolta magát, és öklével mindkettőt lesodorta az asztalról. Azok
átrepültek a levegőn, és megcsillantak, akár a jégdarabok. Széttörtek a mögötte lévő falon,
és az éle szilánkok szétszóródtak a padlón. Alfonzo észre sem vette. Kiitta a véres bort, és
a sötétpiros folyadék rácsorgott a szájára. Csak a fele talált célba, a többi a kezére, arcára,
a ruhájára ömlött. Hátrahajtotta a fejét, és addig ivott, míg nem maradt más, csak a
csillogó üveg, utána szinte démoni sikolyt hallatott, és remegő kezébe fogta a masszív
kristálykancsót.
Az őrületét kihangsúlyozva a zenészek mély gyászdalt kezdtek húzni. Akár
megrendezett tragédia is lehetett volna, ha nem érződik az egész olyan rossznak. Mindent
elsöprő volt az érzés, hogy valami elveszett vagy eltörött, és ennek semmi köze a
szétzúzott kelyhekhez. A zene felerősítette a püspök körül összegyűlt árnyékok hatását,
melyek szétszéledtek a terem fényesebb sarkaiba is, hogy a sír véglegességével oltsák ki a
fényeket. Ha a halandók közül, akik csak a gyóntatószék árnyékaiból kiszűrődő motyogás
alapján ismerték a püspököt, bárki látja, azt hitte volna, hogy eljött a végítélet, és
Belzebubbal néz szembe.
Alfonzo kezei hihetetlen erővel préselődtek össze, olyan gyorsan, hogy a mozdulat
elmosódott, és a kristály széttört. Fehér porfelhő szállt fel, majd szitált alá, elfogta a fényt,
és beporozta a testét, lábát és a padlót. A bor és a vér a porhoz tapadt, és magába
olvasztotta a csillogást. Alfonzo keze össze volt vagdosva, de nem törődött vele. Nem
foglalkozott semmivel, hátrahajtotta a fejét és mártírként, dermedten széke támlájára
hajolt.
Aztán amilyen gyorsan jött az őrjöngése, úgy el is múlt. Kiegyenesedett székén, szinte
szórakozottan lesöpörte öléből a kristályszilánkokat, és bizonytalanul felállt. A terem felé
fordult, s most először vette észre, hogy minden szempár felé fordult. Érezte, hogy ruhája
a bőréhez tapad, éles fájdalom hasít a kezébe, és ahogy a véres bor elárasztja szervezetét,
tűz perzseli ez ereit.
Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig bámult rájuk, de nem szólt semmit, s nem is
hátrált meg. Majd megfordult és lenézett. Matteo kristályszilánkok kis halmában kucorgott
az asztal mellett, térde kiömlött borban tocsogott. Reszketett, mint a nyárfalevél. A fiú
rabszolga volt, de még a vér csábítása sem tudta elűzni az Alfonsoból lett szörnyetegtől
való félelmét, akár csak egy pillanatra is.
– Még bort! – vakkantotta a püspök. Halkan beszélt, de messzire elhallatszottak a
szavai. Keresztülvisszhangoztak a szobán, visszaverődött a falakról, ide-oda pattogtak a
boltívek között, majd suttogva lesiklottak a falakon majd vissza. – Hozzatok még bort! Ha
ünnepelni akarunk – folytatta –, áldomást kell innunk!
A teremben ismét mozgolódás támadt. Először Matteo surrant el, óvatosan lavírozva a
törött üveg és kristály között, kerülgetve a vendégek és szolgák lábát, akik legközelebb
álltak Alfonzo asztalához. Amint átjutott az első emberfalon, fojtott zokogással emelkedett
fel, mely visszaverődött a terem falairól, és a tömegen keresztül átvágott a konyha és
borospince felé.
Alfonzo végignézte a fiú távozását, s követte útját a seregleten keresztül, és
kétségbeesetten küzdött, hogy megőrizze hidegvérét. Még mindenki őt leste, és
mozdulatlanságuk tovább növelte a lelassult világ hihetetlen látszatát. A pillanat tisztasága
hihetetlen volt, érdemes arra, hogy megálljon és elgondolkozzon rajta, de tudta, hogy ez
nem lehetséges.
Most már mások is megindultak, először Alfonzo szolgái, majd a vendégek is, s kis
körökben bóklászva sustorogtak egymás között. Alfonzo tudta, hogy meg kell szólalnia.
Önuralmának minden maradék foszlányát igénybe kell vennie, különben minden elvész.
Évekbe, évszázadokba kerülhet, mire újrakezdhet ezek után. Ez meghatározó pillanat volt,
és viselkedése egy örökkévalóságra megbélyegezheti.
Még utoljára behunyta a szemét. Maga előtt látta Isadorát, úgy, mint életében utoljára
– magas nő volt, fejedelmi, a szemében lelkesedés, erő és becsvágy lángolt. Érezte a lány
érintése által keltett izgalmat, az éles fogak karcolását a bőrén, érezte, ahogy a testük
összegabalyodik – s keményen megkapaszkodott a képekben. Majd nagy erőfeszítéssel
mélyebbre, magába gyűjtötte őket, s erőt merített belőlük, majd végül kinyitotta a szemét
és elmosolyodott.
Egyesek már az ajtók felé indultak, és Alfonzo feltartotta a kezét, hogy nyugalomra
intse őket.
– Kérem! – szólalt meg. Halkan beszélt, a hangja mégis ide-oda visszhangzott a
teremben. – Hadd kérjek bocsánatot a közjátékért. Úgy tűnik, nem mindegyik ma
megjelent vendég kapott meghívót. Ezt az ügyet magamnak kell elintéznem, de nem
rabolja el teljesen önöktől az időmet. Mennem kell – nézett le ruhájára bocsánatkérően,
mintha az öltözékét és az asztal környékét ért kár csupán apró baleset volna, nem pedig
olyan látványosság, amiről még több száz éjszakán át suttognak az emberek. – Vissza kell
térnem a szobámba, hogy ismét szalonképes legyek. Olyan ünnepséget terveztem, amit
bizonyosan nem hagynának ki szívesen. Nézzék el, hogy még egy kicsit várakoztatom
önöket, rögvest visszatérek.
Ismét intett a zenészeknek, akik a kristálykancsó szétrobbanásakor elhallgattak.
Bizonytalanul figyelték, majd egy ifjú fuvolás lépett elő. Fiatalnak tűnt, nem lehetett több
tizennyolcnál, de a szeme meghazudtolta a látszatot. Alfonzóra szegezte pillantását. A
zenész aranyvörös, kócos haj koronával szegélyezett arcát megvilágította a falakon
táncoló és a valahonnan belülről áradó fény. Szinte láthatatlan fejbiccentéssel vértelen
ajkához emelte az ezüstfuvolát, s lehajtotta fejét. Haja arcába hullott, s eltakarta kezét és a
fuvolát. Zenélni kezdett.
Volt valami a dalban, valami mélyen hatásos és erőteljes. Alfonzo halványan
elmosolyodott, és ismét a lépcső felé fordult. Amint elindult, köré gyűltek a szolgák, és
ahogy kifelé sétált a bálteremből, körbenyüzsögték, s egymás között sustorogtak. Ketten
előrerohantak uruk szobájába, hogy új ruhát készítsenek elő és véres bort kerítsenek, ami
eredetileg Matteo feladata volt, de elfeledte.
Amikor Alfonzo eltűnt az emeleten, a báltermet ismét elárasztotta a zene. Szolgák
siettek a törött üveghez, és kiömlött borhoz, majd gyorsan, hatékonyan eltakarították. A
feszültség lassan, de nem maradéktalanul elszivárgott a helyiségből.
A beszélgetés ismét feltámadt, a magányos fuvolás zenéje élesen, szívbe tépőn a
magasba szárnyalt, s az éjszaka érezhetően elsötétült.
– Ki tette? – csattant fel Alfonzo, és türelmetlenül széttárta karját, miközben véres
ruháját sebesen lehúzták róla, és újjal helyettesítették. – Amikor mellé térdeltem, és
megérintettem a ruháját, csak az erőszakot éreztem, de mást nem. Nem volt sem arc, sem
felismerés. Szörnyű sötétséget éreztem, de nem hallottam semmit. – A püspök lehajtotta a
fejét, mintha ki akarna rángatni valamit lelkes feneketlen sötétjéből, de egy pillanattal
később megrázta a fejét, és ismét felnézett. – Nem éreztem semmit, ami segítségemre
lehetett volna.
Jobbra tőle sötét bőrű káiniták kis csoportja állt, előttük egy sárga arcú, ritkás szakállú,
közel ülő szemű férfivel. Ricardo és az emberei voltak, külföldiek, akik még a város eleste
előtt utat találtak a latin negyedbe, és maguktól szegődtek Alfonzo szolgálatába. Edzettek
voltak, egyik klánhoz sem tartoztak ugyan, de halálukig hűségesek voltak.
 – Semmi nyom – felelte Ricardo sötéten. – Ezek a gazfickók nem hagytak nyomot a
szobában, már régen lemásztak és eltűntek, mire a testet felfedezték.
– Ez nem egyszerű betörés volt – mondta Alfonzo, s megpördült, hogy karját
beledugja tiszta ruhájának ujjába, miközben az öltözék többi részét bosszúsan
félresöpörte. – A rablók sok mindent kedvelnek, de tudomásom szerint nem viszik el a
kiraboltak fejét. Több van itt a háttérben, mint látszik, márpedig nekünk itt mindenről
tudnunk kell, Ricardo. Mindenről. Eredj az utcára! Terjeszd el, hogy busásan
megjutalmazom, aki elárulja, ki tette ezt. Most vissza kell térnem a lentiekhez, hogy
megpróbáljam kiköszörülni a csorbát, amit ez az éjszaka jelent. Valahogyan üzenetet kell
küldenem Rómába, ez szintén kényes ügy. Fontos, hogy ne minket tegyenek felelőssé
Isadora halála miatt.
Ricardo a rövid beszéd alatt néma maradt, s minden utasításnál bólintott egyet. Az
emberei tökéletesen hangtalanul és mozdulatlanul álltak mögötte, mint mosdatlan árnyak
az elegáns faliszőnyegek és fényesre csiszolt ezüstkandeláber előtt, melyek Alfonzo
lakosztályát díszítették. Ez a külső szoba volt, ahol a látogatóit szokta fogadni. Időnként,
ha kellően ki volt takarítva, az egyház öregjeit szórakoztatta a teremben. Ilyenkor egy
csiszolt mahagóni trónon ült, amely úgy magasodott a lentiek fölé, hogy mindenképpen fel
kellett néznie annak, aki a püspök szemébe szeretett volna pillantani. Fortélyok. Hatalom
és játék, mint mindig.
Ma éjjel azonban nem volt idő arra, hogy halandó papokra vagy Isadora római
öregjeire gondoljon, vagy arra az ezernyi egyéb dologra, ami elméjén keresztülszáguldott.
Az esti szórakozás előkészületei hamarosan elérik csúcspontjukat, és neki ott volt a helye.
Középen fog állni, mint az éjszaka bábmestere. A vendégek számára tervezte a
szórakozást, de most… most neki magának is szüksége volt rá.
– Menjetek! – intett az erkély, és a mögötte elkerülő város felé. – Tudjátok meg, ki
tette ezt, és azonnal jelentsétek nekem!
Ricardo sarkon fordult, és Alfonzo pillanatokon belül magára maradt sürgölődő
szolgáival. A püspök ingerülten elhessegette őket. Kiragadta az ajtónál álló Matteo
kezéből a boroskelyhet, és felhajtotta. Amint elhaladt a fiú mellett, halkan kiadta a
parancsot:
– Készítsd elő a vadászatot!

Alfonzo kúriájának földszintje nem a legalsó szint volt. A konyha alatt kusza folyosók
és elágazások húzódtak, mellettük raktárakkal és borospincékkel, gyökerekkel és
zuzmókkal, valamint cellákkal. Az alagutak legmélyebb, középső ága az épület alapjául
szolgáló sziklában futott. A folyosó mélységes sötétjét elreteszelt ajtók zárták el a
szegélyező cellák hasonló feketeségétől.
Matteo ebben a járatban sietett végig. Alfonzo klánjának két tagja követte a nyomát,
amitől az ifjú szolga még idegesebb és buzgóbb lett. A két káinita fiatal volt még, nem
egészen egy éve ölelték őket. Ikrek voltak. Alfonzo püspök ajándéknak szánta őket
Isadora számára, bár akkor nem tervezte vámpírrá tételüket – de a lányt annyira
lenyűgözte hasonlóságuk és puha, hamvas bőrük, hogy ragaszkodott az öleléshez, a
szeretője pedig ráhagyta. Arturo egy leheletnyivel magasabb volt a testvérénél, őt maga
Alfonzo tette vámpírrá. Fivére, Leonid, Isadora csókjában részesült.
Összhangban mozogtak. Amikor az egyik oldalra siklott, a másik tökéletes
tükörképként mozdult. A hatás delejes volt, és Matteo vére megfagyott az ereiben.
Szeretett volna végezni a feladatával, és visszatérni az urához. Olyan régóta állt már a
püspök szolgálatában, hogy minden alkalommal, mikor elváltak, megérezte a távollétet.
Most, mélyen a kőpadló alatt, ahol tucatnyi élőholt nyüzsgött, táncolt és áskálódott az ura
háta mögött, különösen élesen érezte a távolságot. Az ikrek jelenléte csak tovább erősítette
ezt az érzést. Olyanok voltak, akár a kígyók, akik borzongató pontossággal fonódtak
egymásba és váltak szét.
Egy kanyarulathoz érkeztek, ami mögött Matteo felnyúlt a falhoz, és lehúzott egy
fáklyát. Gyorsan meggyújtotta a magánál hordott kis tűzszerszámmal, és visszahelyezte a
fáklyát a tartójába. A láng megrázkódott egy föld alatti huzatban, majdnem kialudt, de
aztán ismét erőre kapott. Ahogy erősödött a fénye, láthatóvá váltak a kőfalakba ágyazott
rácsokat markoló ujjak. Tágra nyílt, rémült szemek meredtek Matteóra a benti árnyak
közül, és a fiú hallotta, ahogy az ikrek ajkán kiszökken a hirtelen feltámadó éhség
sziszegése.
– Még nem – mondta halkan, tudván, hogy az ikrek esetében nem engedheti meg,
hogy a hangja parancsoló színezetet öltsön, de ugyanakkor azt is tudta, hogy azok
engedelmeskednek a püspök utasításainak. Az ikrek erősek voltak együtt, gyorsak és
halálosak, de nem túl okosak. Parasztok nevelték fel őket, s alig volt annyi sütnivalójuk,
hogy ne sétáljanak fejjel a falnak, s ez a butaság a sötétségbe is elkísérte őket. Megtették,
amit kértek tőlük, de tompa ezüstszürke szemükben nem csillant az értelem fénye.
Különös módon emiatt Alfonzo legjobban bennük bízott követői közül.
Matteo előhalászott egy kulcscsomót tunikája zsebéből, majd a cella ajtajához lépett.
– Vissza! – kiáltotta durván. Lábcsoszogás hallatszott, amit suttogás és nyöszörgő sírás
követett, de az ujjak visszahúzódtak a cella rácsaitól, és a szemek, amik a táncoló
fáklyafényben immár jól láthatóan sápadt, fiatal arcokból néztek ki, eltávolodtak az ajtótól
a túlsó falig. El az ikrek vigyorgásától és Matteo szigorú tekintetétől.
A cellában legalább három tucat fiatal lány tartózkodott, koruk tíz-tizenkét évestől
húszévesig terjedt. Valamennyien annak a ruhának a rongyait viselték, amiben foglyul
ejtették őket. A körülmények és az érezhető hullámokban rájuk törő rettegés ellenére
valamennyien gyönyörűek voltak.
– Sietnünk kell – mondta Matteo, ismét megtörve a csendet. – A külső konyhába kell
vinnünk őket. Már várnak. Amint megérkeztek, levetkőztetik és megfürdetik őket.
Tudjátok, mit kell tennetek?
Az ikrekhez fordult, és fogát összeszorítva állta égető pillantásukat.
Bólintottak. Egy mozdulatnak látszott, nem kettőnek, mint bárki más esetén. A fejük
úgy biccent, mintha rejtett dróton rángatták volna őket.
Matteo válaszul bólintott, és a zárba illesztette a kulcsot, majd lassan kinyitotta az
ajtót. Belépett a cellába, majd felegyenesedett, és hideg, közömbös pillantással méregette
a bentieket. Már régóta megtanulta magát felvértezni mások fájdalma ellen. Tudta, mi lesz
a sorsuk, jobban, mint bármelyikük. Ez a végzet végigtáncolt az erein, és feldalolt. Ez volt
az jövője. Biztos volt ebben, de még sok időnek kell addig eltelnie, s csak akkor kerül rá
sor, ha méltó lesz a jutalomra.
– Velem jöttök – szólt a lányoknak. – Libasorban fogtok menni, összeláncolva. Az első
megfogja a kezemet, ti többiek pedig összekapaszkodtok, míg egy láncot nem alkottok. Ha
megszakad a sor, megbotlottok, vagy lemaradtok – egy pillanatig habozott –, meghaltok.
Az ikrekre pillantott, akik kényelmetlenül közel húzódtak a cella ajtajához. A szemük
izzott, és jól látható volt az éhségük. A lányok halkan nyöszörögtek, és még jobban a
falhoz tömörültek. Az egyikük felsikoltott, de Matteo előrelépett, és keményen megütötte,
mire a hang könnyes vinnyogássá halkult.
Az ikrek lassan, lábszárakat, combokat simogatva, ajkukat és kezüket minden adandó
alkalommal a puha bőrhöz érintve felerősítették a vékony láncot a lányok bokájára,
Összefűzve őket. Látszólag végeérhetetlen lassúsággal mozogtak, de hamarosan
befejezték a munkát.
Matteo egy szó nélkül megragadta az első lányt, egy szőke, parasztszoknyát és
ingvállat viselő szépséget, aki mezítláb volt, és riadtan tekintgetett körbe. Nem lehetett
még tizenhat sem. Matteo közönyösen megfogta a kezét és az ajtóhoz fordult,
Végigvezette a lányokat a folyosón, miközben érezte a gyenge rántást, ahogy sorra
megragadták, és egyenként odahúzták őket. Gyorsan pergett az éjszaka, és Alfonzo nem
szerette, ha megvárakoztatták. Minden éjszaka közül ma a legkevésbé.
Mögötte az ikrek siklottak egyik oldalról a másikra, vigyáztak, le ne maradjon senki a
sorból, és jelenlétükkel erősítették Matteo uralmát a “nyájon”. A fiú tudta, hogy minek
látják a lányokat. Élelemnek. Éhesek voltak, és csak Alfonzo akarata tartotta vissza őket
attól, hogy átengedjék magukat az őrjöngő lakomának. Matteo szíve gyorsabban vert, de
kordában tartotta a félelmét. Egyelőre biztonságban volt, mindaddig, míg azt teszi, amit
megköveteltek tőle, és semmit nem ront el.
Odafent a vendégek kezdtek türelmetlenkedni, és Alfonzo másodszor is leereszkedett a
lépcsőn. A történtek ellenére még mindig volt fél óra éjfélig. Majdnem itt volt a valódi
ünnepség kezdete.
A sor közben elérte a konyhát, és a lányokat tucatnyi kéz ragadta meg. Egyesek
halandókhoz tartoztak, mások nem. Levették róluk a láncokat, forgatták, csipkedték a
testüket, ide-oda taszigálták őket egymás között, s közben letépték ruhájukat és vizet
fröcsköltek rájuk. Tenyerek simítottak végig rajtuk, kezek fürdették, simogatták, paskolták
és csipkedték rózsás bőrüket. Matteo kilépett a terem középpontjából, és rövid ideig nézte,
ahogy egy hosszú, fekete hajú vámpír közelebb hajol, s fél kezében feltart egy szivacsot,
majd megdörgöli vele az egyik lány hasát. Lemosta a cellák mocskát és porát, s közben
megnyalta a fiatal nő fülét, nem hallható szavakat suttogott, amíg könnyek csordogáltak az
ifjú arcon, bár az olyannyira áhított test elhúzódott az érintéstől.
Matteo elszakította pillantását a jelenettől, és a terembe rohant. Intett a fiatal
rabszolgáknak, akik rá vártak, és most elindultak a szobában különböző irányokba, s
becsukták az ablakokat, bereteszelték az ajtókat. Gondosan bezárták valamennyit.
Kárhozottaknak ez nem szabott volna gátat, de a zsákmány szempontjából az épület olyan
biztonsággal és véglegességgel volt lezárva, akár egy sír.


 Ötödik fejezet



Lucita és Anatole gyorsan haladtak a csaknem néptelen országúton, és éjfél előtt érték
el Konstantinápoly kapuit. A lány tudta, hogy ezen a napon nem sok káinita jár az utakon.
Tudott Alfonzo vendégségéről – sőt, maga is úgy tervezte útját Hadrianopoliszba, hogy
Anatole-lal együtt még az ünnepség éjszakájára visszaérjenek a fővárosba. így kettős
előnyhöz jutott: sürgős teendőkre hivatkozva elháríthatta a püspök meghívását, de
ugyanakkor a közelben maradt, hogy tanúja legyen a bál következményeinek. Az efféle
trágár és hátborzongató ünnepségek, bár ízléstelenek voltak, mégis életet vittek az
éjszakákba. A Bizáncra nehezedő nyomás alól kiutat kellett találni, és Alfonzo alkalmat
kínált, hogy áttörjék a gátakat.
Alfonzo püspök természetesen nem is számított rá, hogy Lucita megjelenik. Monçada
érsek és közte nem volt épp baráti a viszony. Narzész karmaiban tartotta Alfonzót, és a
távolból is könnyedén és csendes rosszindulattal diktálta a parancsait. Ugyan úgy tűnt,
hogy a püspök ura önmagának, embereinek és a város ezen sötét, patkányjárta zugának, de
Lucita tudta, mennyire ingatag ez az uralom. Minden része volt a nagy táncnak.
Anatole behajtott a városkapun, és a központi terek felé vette az irányt. Korán volt
még, és vissza akarták vinni a kocsit Lucita szolgáinak, hogy aztán megnézzék, mit hoz az
éjszaka. Mostanra már bizonyára megérkeztek a hírek, hogy halad a dorbézolás, amit
Alfonzo minden bizonnyal kitervelt és mozgásba lendített. Találhatnak pár ostoba
halandót is, könnyű zsákmányt a város félig romos, félig újjáépített utcáin.
Lucitának sok töprengenivalója volt, miután a Vén Basilióval találkozott. A nagy
hatalmú káinita távol volt a városától és szabadon járt-kelt Hadrianopoliszban. Ezt nem
tehette volna meg Licinius, a város hercegének engedélye nélkül. Zavaró volt a tudat,
hogy két ilyen hatalom szövetkezzen ilyen közel Konstantinápolyhoz. Még ennél is
nyugtalanítóbb volt azonban Basilio kijelentése, hogy a kereszteseket elsöprik a bolgárok.
Ha ez igaz, akkor nem lehet, hogy Konstantinápoly is elesik? Meddig ért el Basilio keze,
és mennyire hajlandó kockáztatni Monçada dühét?
Még túlságosan a játszma elején jártak ahhoz, hogy komolyan aggódjon ezek miatt, de
azért ott rágták a gondolatait. Anatole némán hajtott, elmerült a saját világában. Ha az
árnyékokból, Anatole egyik követőjétől nem érkezett volna halk kiáltás, nem is vették
volna észre a két, árnyékba burkolózó alakot, akik balra, a sötétség mélyén haladtak.
Anatole hátrahúzta a gyeplőt, és a kocsi megingott. A lovak megbokrosodtak a
hámban, és az út szélére hátráltak, míg a hintő megdőlt, majd hangos reccsenéssel
visszazuhant a kerekeire.
Anatole mozgásba lendült, mielőtt még a kocsi megállapodott volna, és Lucita vállat
vonva követte. Leugrott az ülésről, és térdét behajlítva, kezével a kardja markolatán ért
földet. Fogalma sem volt róla, mit jelzett a kiáltás, de ha ezt a választ váltotta ki a
szerzetesből, akkor neki is van oka résen lenni.
Halk nesz hallatszott az utcáról, és ők követték a zaj forrását. Oldalt szekerek álltak,
amelyeket napközben az árusok portékái borítottak, akik túl szegények voltak, hogy boltot
béreljenek, vagy akiket kiűztek otthonukból a keresztesek. Nehezebb volt a kocsiktól a
járás, az üldözés pedig majdhogynem lehetetlen.
Anatole úgy mozgott, mint egy megszállott. Valami felingerelte, valami, amit el akart
fogni, és most már Lucita harci kedve is kezdett felpezsdülni. Régen nyílt alkalma
diplomácián kívül egyéb irányú képzését is próbára tenni. Jó érzés volt az erős, hajlékony
pengét tartani a kezében, mely legalább annyira a része volt, mint a kéz, amely tartotta.
Monçada gondot fordított rá, hogy a lány megtanulja a diplomáciát és a szónoklattant,
mielőtt kiküldi a nagyvilágba, de Lucita Valenciában egy vívó-oktatót is felkeresett, hogy
harci tudásra is szert tegyen. Aragóniai Lucita a rekonkviszta gyermeke volt, és tudta,
hogy a mézesmázos szavak néha kudarcot vallanak. Egy sötét sikátorba jutottak, és látta,
hogy Anatole felpillant. Az utca oldalát oszlopos verandák szegélyezték,
szemétkupacokkal és kétes eredetű s tartalmú hordókkal váltakozva. Középen lehetett
ugyan haladni, de nem volt sok hely, és kibírhatatlan bűz terjengett. Legyek zümmögtek a
fejük felett, és állatok surrantak a sötét sarkokba. Valami libbent a bal oldali falnál, és
Anatole elrugaszkodott.
Nem habozott. Felugrott, megragadta az ablak kopárkányát, és felhúzódzkodott. Lucita
szitkozódott, hüvelybe dugta a kardját, és egyszerűbb utat választott. Mivel több ideje
volt, és időben megkapta a figyelmeztetést, egy megfelelő helyen álló hordóra szökkent,
majd a fenti erkélyeket övező kovácsoltvas korlátra lendült. Az épületek kétoldalt mintegy
négy emelet magasak voltak, s minden szintjük szeméttel és törmelékkel tarkított kiégett
kriptaként tátongott, mintha az utcán található otthonok és boltok lakói évtizedekig
egyszerűen kihajították volna az életük során termelt hulladékot a hátsó ablakon és
ajtókon, majd hagyták volna felgyűlni.
Anatole elérte a fal tetejét, ahol két, árnyékba burkolózó alak lépett ki a sötétségből.
Mivel a szerzetes nem ölte meg őket azon nyomban, Lucita kitalálta, hogy a saját
embereiről van szó. A tető alatti utolsó erkélyre szökkent, átlendült a remegő, imbolygó
vaskorláton – mely azzal fenyegette, hogy leszakad a falról, és vele együtt lezuhan a
sikátorba majd átrepült az eresz felett és balra, pár lábra Anatole-tól megérkezett.
– Mi az? – kérdezte Lucita, és gyorsan a szerzetes mellé zárkózott.
Anatole végignézett a tetőkön, és fülelt. Feltartotta a kezét, hogy várakozásra és
hallgatásra intse a lányt, s ettől Lucita megdermedt. Egyre nőtt a bosszúsága, de bölcsebb
volt annál, semhogy egy ilyen pillanatban megzavarja Anatole-t. Nála sosem lehetett
tudni, hogyan válaszol, és mire. De a válaszát mindig biztonságosabb volt messziről
szemlélni, mint a figyelmének középpontjában lenni.
Valami nagyon halkan végigkopogott a következő sikátor egyik hosszú, lapos
épületének tetején, és Anatole ismét mozgásba lendült. Lucita és a többiek követték, majd
ahogy átugrottak bele a sötétségbe, s könnyedén átrepültek a sikátor felett a másik tetőre, a
lány apró mozgást észlelt a túlsó végében. Három alakot látott, akik közül az egyik
magasabb volt társainál, s mindhárman lélekszakadva menekültek.
Anatole ugyanabban a pillanatban vette észre őket, mint Lucita, vagy talán pár
pillanattal korábban, és váratlanul eltűnt. Pontosabban előrerohant. Olyan gyorsan,
váratlanul és hatalmas erővel iramodott neki, hogy a lány majdnem elbotlott. Anatole
elérte a tető szélét, és ugrott. Olyan sebességgel süvített át a levegőn, hogy be sem húzta a
lábát, hanem csak kitárta a karját, és hagyta, hadd vigye a lendület.
A három alak a szerzetes közeledtére megpördült. A magas valamit átadott egyik
társának, aki átvetette magát az épület oldalán, és eltűnt szem elől. A másik kettő
megvetette lábát, és nézte, ahogy Anatole végre becsapódik a tetőbe, bukfencezik, majd
gördülékenyen felpattanva rájuk ront. Lucita és a többiek pár pillanattal lemaradva
ugrották át a rést. Bár szorosan a szerzetes nyomában voltak, gyorsasága miatt
nagyobbnak tűnt a távolság. A tetőn tartózkodó három alakhoz rohantak.
Anatole nem állt meg csevegni. Kiszabadította köntöse alól a kardját, és rátámadt a
megmaradt alakok közül a magasabbikra, aki oldalra húzódott, és fegyverrel a kézben
óvatosan leste a malkavitát.
A másik habozott. Átnézett a fal felett, amerre a harmadik menekült, de valamiért
elvetette az ötletet, hogy kövesse. Anatole mögé került, két ellenfél közé szorítva a őt. A
szerzetes követői, mit sem törődve vezetőjük sorsával, futva érték el a falat és átlendültek
felette a lenti utcára, a menekülő nyomában.
Lucita egy kiáltással előrevetődött, s magára vonta az Anatole hátára támadó férfi
figyelmét. Az megpördült, észrevette a holdfényben csillanó pengét, és ügyesen
félresiklott előle, visszavágva hosszú, tőrszerűen keskeny kardjával, melynek hegye
átütötte Lucita ruháját.
A lány nem törődött vele, ösztönösen a kardnak feszítette saját fegyverét, rásegítve a
lendületére, és így félresöpörte az útból. Mielőtt ellenfele felocsúdhatott volna, fordított
egyet a csuklóján, és visszavágott. Érezte, hogy a kard a férfi vállizmába vág, majd egy
hördülés hallatszott, és a másik lerántotta magát a pengéről, és pár lépést visszatáncolt.
Most már Lucita is rájött, kivel áll szemben, és kutatva nézte a férfit, aki ép kezébe
vette a kardot. Nem ehhez a kezéhez volt szokva. A penge hegye kicsit megremegett, és a
lány abban a pillanatban felismerte, hogy a férfi nem olyan ügyes a bal karjával.
Az ismeretlen sötét köpenyt viselt, amit szorosan megkötött, hogy ne akadjon bele
semmibe. Bőrcsizmája puha talpa alig csapott neszt, amikor lépett. Tolvajként vagy
orgyilkosként öltözött, de szeme vad csillogásából, és a tartásából, ahogy ép karjába vette
a fegyvert, látszott, hogy más nevelésben részesült.
Lucita felfelé vágott, a torokra, amit a férfi könnyen kivédett, bár a visszavágás kissé
megzavarta. Életében utoljára.
Lucita habozás nélkül felhúzta a lábát, és csizmájával belerúgott ellenfele hasába. A
férfi összegörnyedt, s megpróbálta visszahúzni a kardját, hogy lesújtson a lányra, de a
lasombra keményen félreütötte, és minden erejét és akaratát latba vetve gyönyörű ívben
lecsapott pengéjével a másik vállára. A férfi feje egy pillanatig kitágult szemmel,
egyensúlyban imbolygott és reszketett a nyakán. Aztán Lucita ismét lesújtott, ezúttal az
öklével, és balra pofozta a koponyát, amely legurult, pattant egyet a földön, majd
megállapodott a tetőkorlát mellett. Lucita minden, vérrel megtámogatott erejével kirúgott,
és a test is a fej után dőlt. Kitárt karral zuhant el, ujjai kaparásztak, mintha keresnék az
elveszett testrészt.
A test megbotlott, a perem felé dőlt, és Lucita lenyűgözve nézte, ahogy beleütközik az
ereszbe, átlóg rajta, majd lebucskázik. Előrelépett, hajánál fogva megragadta a fejet, és
felemelte, gondosan tanulmányozva a vonásokat, amiket ellenfele viselt. A férfi fiatalnak
tűnt, de máris kezdett hamuvá omlani, és így nem lehetett megállapítani a korát. Lucita
abban biztos volt, hogy soha nem látta, noha a város éjszakai életében mozgó kárhozottak
többségét ismerte.
Vállat vont, hátralendítette a karját, és a testtel ellentétes irányba hajította a fejet.
Nézte, ahogy pattan egyet, majd átgurul az épület tetejének peremén, és lezuhan a
sikátorba, ahonnét jöttek.
Megfordult, és a közelből nézte, ahogy Anatole saját harcát vívja. A különös káiniták
közül a magasabbik sokkal ügyesebb volt, mint társa. Folyékonyan és kecsesen mozgott,
nem használt felesleges mozdulatokat. Könnyedén elkerülte Anatole első támadásait, egy
csapásnál oldalra gurult, majd szakozva közelebb került a szerzeteshez, és ívesen
meglendítette pengéjét.
Anatole nem volt ott, amikor a kard lecsapott. Egyszerűen eltűnt. Olyan gyorsan
mozgott, hogy amikor a kard keresztülsüvített a levegőn, saját fürgesége mellett csak lassú
támadásparódiának tűnt. Anatole egy kiáltással fel, majd lerántotta a pengéjét, hogy
levágja a másik karját. Azonban nem Anatole volt az egyetlen, aki gyorsabb volt a
gondolatnál. A kardja a levegőt érte, és egy hosszú láb ütközött a szerzetes bokájába, s
gáncsolta el. A malkavita a botlást ugrássá alakította, s sebesen megpördült, de ellenfele
máris odébb mozdult, s egy újabb fal felé tartva belevetette magát a sötétségbe. Ez nem
rövid sikátor volt, hanem egy széles utca. Anatole, Lucitával a sarkában az épület
pereméhez rohant, s lenéztek. Az ismeretlen eltűnt egy újabb sikátorban, olyan gyorsan,
hogy alig lehetett látni, merre fut.
Lucita nem volt biztos benne, de hallott valamit, ami akár Anatole is lehetett, amint az
orra alatt káromkodik. Még sosem látta ennyire csalódottnak a szerzetest. Még sosem
hallotta szitkozódni. Majd halk neszt hallott a háta mögött és megfordult.
Visszatért az a két kísérő, akik Anatole-lal és vele tartottak a tetőre. Egyedül voltak, és
nem tűntek elégedettnek. Anatole feléjük fordult, felmérte arckifejezésüket, és összevonta
a szemöldökét. Szó nélkül elfordult tőlük, az eltűnt, magasabb menekülő felé intett, mire
az emberei máris átlendültek a tetőn, s leereszkedtek a falon. Lucita nem hitte, hogy bármi
esélyük lenne arra, hogy utolérjék az idegent, de nem lehetett tudni, miféle erőforrások
állnak Anatole rendelkezésére. Minduntalan meglepte.
– Kik voltak? – kérdezte végül, megtörve a csendet. – Anatole, ki az ördög volt ez a
három, és… – habozott egy pillanatig, míg utolsó gondolatát is hozzátette: – …miért
gyűlölöd őket?
 Anatole válasz helyett vállat vont, s végigsétált a perem mentén, amely kis korlátot
alkotott a tető szélén. Lucita követte, s már-már megismételte a kérdését. Anatole
megtorpant. Megdermedt, majd lehajolt, felvett valamit a tetőről, és sokáig csak nézte.
Lucita látta, hogy hüvelykujjával megdörgöli a tárgy felületét, majd a férfi váratlanul
megfordult. A tetőről felvett holmit csillogó ívben a lánynak hajította, aki ügyesen elkapta.
Egy medál volt. Egy bőrszíjról függött annak a férfinak a nyakában, akit a lány
megölt. Amikor a penge elválasztotta a fejét a törzsétől, a nyaklánc észrevétlenül a földre
esett. Egy nő képe volt rajta, görög ikonstílusban kidolgozva. A medált körben
szimbólumok díszítették. Lucita csak nagyon keveset ismert fel, s kíváncsian pillantott
Anatole-ra.
– Ki ez? – kérdezte.
– Kaloména. – Anatole úgy köpte a nevet, mintha átkozódna, és Lucita csaknem
hátrahőkölt a szerzetes hangjából csöpögő méreg hallatán. – Ő itt Kaloména, ezek meg –
intett körbe széles ívben, a három férfira utalva, akiket üldöztek – a gyermekei. Undorító
korcsok.
Lucita őszinte, kíváncsi tekintettel méregette a szerzetest.
– Csak a kérdésem első felére válaszoltál – jegyezte meg. – Természetesen én is
hallottam róluk, bár azt hittem, hogy a város elestével ők is elpusztultak, vagy sosem
voltak többek legendánál.
– Őrültek – felelte Anatole rejtélyesen, és Lucita alig tudta megállni, hogy jókedve ki
ne üljön az arcára. Sosem gondolta volna, hogy Anatole szájából valaha is azt hallja, hogy
mást elmebetegnek nevez.
– A dualista bogumilok némelyikéhez hasonlóan – folytatta a szerzetes – azt hiszik,
hogy Káinnak volt egy nővére, Kaloména. Szerintük ő fog mindannyiunkat megváltani, de
csak, ha Káin gyermekei elpusztulnak. – Anatole megfordult, hogy végre szembe kerüljön
Lucitával, és találkozzon a tekintetük. – Káint Lucifer teremtményének gondolják. A
tanításai? Hazugságok. A dicsőségébe vetett hit? Téveszme, istenkáromlás.
– Honnan tudtad? – kérdezte a lány.
Anatole kérdően pillantott rá, és Lucita rádöbbent, hogy a kérdése homályos volt.
– Honnan tudtad? Honnan tudták azok, akik követtek és figyeltek minket, hogy kik
ezek?
Anatole először nem válaszolt. Elfordította fejét, és háta mögött összekulcsolt kézzel
kinézett a városra. A csend összesűrűsödött, és Lucita már éppen tovább unszolta volna,
amikor végül megszólalt.
– Vannak rezgések – mondta halkan –, és vannak másmilyen rezgések is. A hangokon
belül hangok vannak, a világokon belül világok, és mindig vannak jelek. Nem tudtam,
hogy a városban vannak, de amikor az útnál megszólítottak, a többiek már tudták, és
átadták nekem a tudást. Láttad, mit vitt magával az első menekülő?
Anatole visszafordult, és elkapta Lucita pillantását.
 – Nem – ismerte be Lucita, fejét rázva, s végre eltette a kardját. – Túlságosan elfoglalt,
hogy utolérjelek, így nem figyeltem rá.
– Én jóval közelebb voltam – mondta Anatole halkan. Egy fej volt. Isadora Genevieve
Parantio feje.
– Isadoráé? – kérdezte Lucita, elgondolkozva, nyelvén görgetve a nevet. – Csak nem
az az Isadora, aki olyan közel áll Alfonzóhoz?
Anatole bólintott.
– Igen, az ő feje.
Lucita kinézett a város felett Alfonzo kúriájára. Még innen is látszottak az éjszakában
táncoló fényei.
– Kíváncsi vagyok, vajon tudja-e? Megkockáztatom, hogy Alfonzo lakomája nem
egészen úgy halad, ahogy ő tervezte.
Anatole nem válaszolt. Elfordult és lassan átvágott a tetőn arra, amerről jöttek. Vissza
kellett térniük a hintóhoz, hogy biztonságban visszavigyék, és eltűnjenek az utcákról. Túl
sok időt töltöttek a háztetőkön, és voltak mások is a városban, akik nem tisztelték mások
tulajdonát.
Lucita éhes volt, és azt kívánta magában, bárcsak rablók fosztanák ki a hintót, amikor
visszamennek. Az elmúlt két hétben, amit az úton és a táborban töltöttek, keveset ettek, és
az éjszakai események a megengedettnél jobban megcsapolták erejét. A latin negyedben,
az otthonában voltak önként felajánlkozó halandók, de most valami kevésbé szelíd
vacsorára vágyott.
Követte Anatole-t, le a tetőről az éjszakába. Még mindig a kezében szorongatta
Kaloména talizmánját.

 Hatodik fejezet



A kúria földszintjét lezárták, anélkül, hogy a vendégek felfigyeltek volna rá. Matteo a
szobákba és folyosókra küldte az embereit, hogy zárják le az összes emberek számára
alkalmas kijáratot. Az éjszaka lakói számára nyilvánvaló volt, hogy az akadályok nem
ellenük vannak. Ez fontos volt, hiszen Alfonzo mulatságra készült, nem háborúra, Egyik
vendégében sem akart ellenséges érzést kelteni. Le akarta nyűgözni őket nagylelkűségével
és forrásaival.
A jelenlévők többsége már a múltban is részt vett a rendezvényein, és ismerte a
házigazda ízlését. Bennük a zárt ajtók izgalmat és nem ingerültséget keltenek. A püspök
meglepetése mindig különleges volt, s igyekezett elbűvölni vendégeit. Mindegy, milyen
politikai következményei lesznek az éjszakának, a mulatság olyasmi volt, amit nem lehet
kihagyni.
Matteo gondosan ügyelt az alaposságra. Nem volt olyan sok préda, hogy
megkockáztassák akár egynek is az elvesztését, és a körülmények is megváltoztak. A
püspök ingerült és szeszélyes volt. Isadora nem régóta tartózkodott a társaságukban, de
hamar Alfonzo kegyeibe férkőzött. A tervek szerint a ház ura mellett ült és vadászott volna
az éjjel. Most Alfonzo egymaga indul vadászatra. Matteo megremegett.
Amint megnyugodott, hogy az alsó szinten mindén rendben, visszatért a hallba, ami a
konyhába vezetett, és intett Leonidnak, aki a küszöbön támasztotta a falat. Figyelmes volt,
és nem sietett megmozdulni, amikor a szolga intett neki, de egy pillanattal később Matteo
mellé siklott.
– Készen van – mondta Matteo, s nem adott esélyt a másiknak, hogy megfélemlítse.
Nem volt idő rá. Arturo és Leonid jól ismerték szerepüket az elkövetkező vadászatban, és
Matteo helyét is. Nem tisztelték, de elfogadták. Bármelyikük boldogan ivott volna
Matteóból, hogy aztán közönyösen a padlóra dobja, ha nem lettek volna tisztában azzal,
hogy mit tenne a püspök, ha megtudná. Nem mintha Alfonzo szerette volna Matteót – és a
szolga sem volt annyira ostoba, hogy ezt higgye. Csupán arról volt szó, hogy Matteo
kitűnően igazgatta a háztartást, és efféle segítséget nem volt könnyű találni.
Leonid közömbösen bólintott, majd hátat fordított, és megtévesztő gyorsasággal tűnt el
a folyosón a konyha irányába. Matteo nézte, ahogy távozik, majd a bálterem felé fordult.
Ideje volt a vendégek közé keveredni és megkeresni az urát. Hamarosan kezdődik a
mulatság.

Alfonzo lassan vágott át a báltermen. A vendégek minden gyűrűjénél megállt. Arcán
hamis jókedv álarca feszült, és elővette híres, elbűvölő modorát. Nyilvánvaló volt, hogy
túlfeszített kötélen egyensúlyoz, és akikkel beszélt – legalábbis legtöbbjük – óvatosan
társalogtak vele. Korábbi mutatványának emléke nem fog egyhamar feledésbe merülni, és
senki nem akarta, hogy az ő koponyájukat is olyan erővel szorítsa meg, mint a
kristálykancsót – hátha nem tudnának neki ellenállni.
Bár Alfonzo jól leplezte érzéseit, valójában dühöngött. Elképzelhetetlen volt, hogy
valaki pont azon az éjszakán hajtsa végre a támadást, amikor ő maga ígért
háborítatlanságot a vendégeinek. Ha elterjedne a hír a jelenlévők között, mi is történt,
kitörhetne a pánik, de legalábbis az ő tekintélyét megkérdőjeleznék. Hogyan ígérhet nekik
biztonságos menedéket, akár csak egy éjszakára is, ha nem képes megvédeni saját háza
lakóit sem?
Ki lehetett? Nagyon hosszú volt a rosszakarók listája, de Alfonzo egyikük számlájára
sem tudta írni a támadás stílusát és időzítését. Nő és a fej. Miért vitték el Isadora fejét?
Túl sok minden volt, ami lefoglalta gondolatait, és ha végig akarta csinálni ezt az
éjszakát, mindezt a tudata hátuljába kellett söpörnie. A bál már kárt szenvedett, de az est
legemlékezetesebb része még csak most jön. Ha minden jól megy, nagy hasznot húzhat az
estéből, és amíg képes az embereit rábírni, hogy hallgassanak Isadora haláláról, talán az
egész ügyet a maga javára fordíthatja. De majd később.
Genovai Gabriella oldalt állt hízelkedő követői körében, és Alfonzo egy pillanatig
csak nézte, mielőtt még közeledett volna hozzá. A nő mélyen belemerült a beszélgetésbe
egy alacsony, hajlott hátú nosferatuval, akit Alfonzo csak látásból ismert, névről nem.
Gabriella a püspök tekintetének súlyát megérezve feltekintett a szemébe.
Alfonzo közelebb lépett.
– Kellemes bál – jegyezte meg Gabriella, amint a férfi a közelébe ért. – Elismerésem.
– Szünetet tartott. – Vagy mondjam inkább, hogy részvétem?
Alfonzo elfojtott egy káromkodást, és azon töprengett, vajon mennyit tud a nő, és
hogyan jutott a titokhoz.
– Még korán van – felelte Alfonzo, belekortyolva a véres borba a kelyhében, és
közelebb lépett. Észrevette, hogy a nő csatlósai kicsit összébb húzódtak, és úgy övezik
úrnőjüket a fal mellett, mintha maga is egy műkincs lenne, mint amilyeneket újabban
gyűjtött. – Ki tudja – folytatta Alfonzo – mit fog mondani a legvégén?
– Valóban, ki tudja? – válaszolta Gabriella szárazon. – Isadora ma nem csatlakozik
hozzánk?
Alfonzo mosolya még szélesebbre nőtt. A nő sejtette, hogy valami nincs rendjén, de
nem tudta, mi baj. Ez látszott a mosolyából. Gabriella nem tartotta nagyra Alfonzo
püspököt, és nagy örömére szolgált volna, ha ő és Isadora összevesznek. A férfi agyán
röviden átfutott, vajon miféle kapcsolatokban volt része a nőnek, ha korábbi dühkitörését
egy szerető elutasításának tudta be.
Mielőtt egy megfelelően rejtelmes választ megfogalmazhatott volna, észrevette, hogy
Matteo óvatosan átvág a tömegen, és elfordult. A fiú odalépett hozzá, lehajtotta a fejét és
várt.
– Mi az? – kérdezte Alfonzo, aki bár tudta a választ, szerette volna elterelni a
beszélgetést, mielőtt túl sokat árulna el, vagy rossz jelzést küldene Gabriellának. A nő
hatalmas volt, és megvoltak a maga érdekei. Genova boldogan hasítana ki magának
nagyobb koncot Konstantinápolyból, és érdemes volt szemmel tartani az ügynökét.
Végtére is, Gabriella lasombra volt, s a klánban az intrika ugyanolyan fontos volt, mint a
vér. Néha még fontosabb is.
– Készen állunk, uram – felelte Matteo. Halkan beszélt, és Alfonzo kihallotta
hangjából a remegést. Kíváncsi volt, vajon Gabriella is észreveszi-e, és ha igen, milyen
következtetésre jut. Nem volt szokatlan, hogy egy szolga félt az urától, de jelen
körülmények között minden mozdulatra és szóra vigyáznia kell.
– Jól van. Kezdjétek!
A püspök kurtán biccentett Gabriellának, majd sarkon fordult, és visszasétált a terem
közepére az emelvényen álló asztalhoz és székekhez. Matteo ismét beleolvadt a tömegbe,
és pár pillanattal később beküldte szolgálói hadát. Alfonzo szembefordult a vendégeivel,
és intett a zenészeknek, akik lassítottak, majd elhalkultak. A várakozás érezhető volt a
levegőben, és Alfonzo elmosolyodott.
Amint felemelte a karját, a fáklyák és lámpák lassan, egyenként, mintázat szerint
kialudtak, olyan hatást keltve, mintha címerpajzsok dőlnének el, s minden fény kioltaná a
következőt. Matteo többször gyakorolta a jelenséget, és olyan ritmust keresett, ami
hátborzongatóvá teszi a pillanatot.
Az egybegyűltek számára természetesen a fény nem sokat számított. Színjáték volt,
garabonciásfortély a mulatság fokozására.
– Az ilyen ünnepségeket – kiáltotta Alfonzo, feje fölé emelve kifordított tenyerű,
mennyezet felé nyújtott kezét számos dolog teszi emlékezetessé. A zene – intett a
zenészek felé, akik némán bólintottak –, az ital – egy hajtásra megitta véres borát, de
ezúttal semmi nem ment mellé. Szórakozottan az asztalra tette a kelyhet, és ismét
felemelte kezét. – De van valami, ami minden jó ünnepségnek velejárója – folytatta. –
valami, ami lángra lobbantja a képzeletet, és a szív húrjain játszik. Ez az éhség. Minden
erre az alapvető szükségletre vezethető vissza. A zene elandalít.
Matteo a vezető zenészhez hajolt, és intett neki a fejével. Ütemes, lüktető ritmus kelt.
A teremben öt alkóvban hirtelen fellobbantak a fáklyák, s mindegyikben egy dobos ült, aki
kifejezéstelen arccal meredt a homályos bálterembe. A dobszó ugyanúgy körbejárt, ahogy
a kihunyó fények hulláma, egyre gyorsult, majd lelassult, s végül ismét felpörgött.
Alfonzo középen állt, s a dobszó úgy hatott rá, mintha szívdobogás lenne, amit
halandó élete óta nem érzett. Érezte a vér hívását. A tekintete lángolt.
– Az éhségre csak egy válasz létezik – jelentette ki. – Kezdődjék a vadászat!
Ekkor a zenekar csatlakozott a dobokhoz, a fuvola mély, telt hangon szólt, beleolvadva
és végigfutva a falakon, az ikerhegedűk pedig elkeveredtek a fülbemászó, ezüstös
csengésű dallammal. Sötét, alattomos zene volt, s a minden oldalról feldübörgő dobok
megremegtették az egybegyűltek lába alatt a padlót. A vendégek várakozásteljesen
kezdtek mozgolódni, kíváncsian várták, mi lesz a következő műsor, és honnan érkezik.
 Ekkor újabb fáklyákat gyújtottak meg. Ezek a konyhából a nagyterembe vezettek.
Arturo és Leonid tartották őket a kezükben, egymás torz tükörképeként, és szinte
tánclépésben vezettek egy hosszú menetet.
Mormogás támadt, ahogy a lányok sora feltűnt – most mindegyiket apró szemű
ezüstlánc kötözte a másikhoz, ami úgy övezte torkukat, akár egy nyakörv, s a soron
következőhöz futott. Pőrék voltak, bőrük sápadtan ragyogott a fáklyafényben. Mindegyik
máshogy, egyedien viselkedett. Egyesek megpróbáltak hátrahúzódni, el az elöl haladóktól.
Mások kinyúltak azok felé, akik mellett elhaladtak, mintha tőlük várnának menekvést.
Ezek gyorsan elfordultak, s reszkettek, sikoltoztak a simogatásokat érezvén, és a két
oldalról feléjük hajló arcok láttán.
A sor elején Arturo és Leonid tartották a láncokat, amire a lányok fel voltak fűzve.
Másik kezükben fáklya világított, amit Alfonzo püspök mellé szúrtak le a magasított
asztalnál, majd felugrottak hozzá. Megfordultak, és mélyen meghajoltak az összegyűlt
tömeg előtt.
Minden néma volt. Mindenki a nőkre figyelt, vérük mámorító szagára, az ereikben
száguldó életre, a pórusaikból szivárgó és a szemük mélyén lappangó félelemre. Alfonzo
átvette a felajánlott láncokat, és lenézett foglyaira. Azok mintha nem is vették volna észre.
Egyikük sem emelte fel a tekintetét túl magasra a padlótól. Némelyik összeomlott,
magával rántva az előtte és utána következőket, elszorítva a láncot a torkukon, aminek
még több sírás és fájdalom volt a következménye. Különlegesek voltak.
Alfonzo visszafordult a vendégeihez, és folytatta:
– Az éhség hatalmas – mondta mosolyogva. – Csak kevesen tudják figyelmen kívül
hagyni, és tökéletesen senki nem képes megszabadulni tőle. Ez az erő hajt bennünket, ezt
az egy szükségletet nem tudjuk legyőzni. Nem ment meg tőle sem az akarat, sem a
rituálék és imádságok, sem más lény kegyelme, csakis a halál. Az éhség az, amiben
mindannyian osztozunk, mindegy, melyik klánhoz tartozunk, mi a politikai
meggyőződésünk vagy a vallásunk. S van még valami – rázta meg a láncot a nyomaték
kedvéért –, ami enyhíteni képes az éhséget. A türelmesek jutalomban részesülnek, s ti
mindannyian türelemmel várakoztatok velem ma éjjel, míg el nem érkezett ez a pillanat.
Bár mind osztozunk az éhségen, van valami, amit meg szeretnék osztani veletek. A
kedvencemet. Néhányan közületek már lemondtak erről, mert kifinomultabb módon
szeretitek kielégíteni éhségeteket. Ezt az éjjelt azoknak ajánlom, akik előttünk éltek. Akik
egyedül, szabadon vadásztak az árnyékokban, a testük heve és a vér alapján találták meg
az áldozatukat, s akkor ettek, amikor csak akartak. Ez az ő éjszakájuk. A mi éjszakánk.
A dobok mély, zengő hangon szóltak, s csak erővel tudta túlkiabálni őket.
Mindannyian feszültek voltak. A levegő sűrű volt az alig leplezett éhségtől.
Arturo és Leonid végigmentek a soron, megragadták a lányokat, megmutatták dermedt
testüket a tömegnek, majd levették a láncokat. Mindegyik fülébe figyelmeztetéseket
suttogtak, hogy maradjanak nyugton, ne mozduljanak onnan, ahol hagyták őket, különben
lassú, hosszú halált halnak. Az ikrek szakértelemmel ingerelték a zsákmányt és a
vadászokat egyaránt. Miközben végigmentek a lányok és nők között, a sugallt
szörnyűségek elakadt lélegzetet, sírást és egy sikolyt váltottak ki hallgatóságukból. Menet
közben hosszú körmű kezük végigsimított a csupasz, puha bőrön.
Pár perc múlva, ami örökkévalóságnak tetszett, a nőket összegyűjtötték,
megszabadították kötelékeiktől, s kis körbe terelték őket Alfonzo asztala előtt.
A püspök a teremre emelte tekintetét.
– Száz számolást adunk nekik. Száz szívdobbanást, hogy kiválasszák az útjukat. Száz
érverés az az aprócska rész az örökkévalóságból, ami életük hátralévő hányadát jelenti.
Elszámolunk százig, aztán… kezdődjék a vadászat!
A dobok megszólaltak, amint a hangja elhalt. Az ütem lelassult, s megint szívverésre
hasonlított. Minden lüktetésre megszólalt egy hang a teremben.
– Egy.
– Kettő.
Más hangok is csatlakoztak. Senki nem kiáltott. Szándékosan nem. A szavakat, a
számokat halkan, de határozottan ejtették ki. A nők először zavarodottak voltak, de aztán
Leonid közéjük hajolt, karmával megkarcolta egy tizenhat éves lány torkát, s miközben a
szemébe fúrta pillantását, odasúgta:
– Fussatok!
Eltűntek. Először egyszerre mozdultak, de ahogy keresztülnyomakodtak a tömegen,
Matteo és néhány másik szolga a testek közé lépve, félresodorva eltérítette őket. Utána a
vendégsereg is csatlakozott, egyik hang a másik után, egyre többen, ahogy a sápadt, riadt
arcú nők áthaladtak közöttük. Egy kéz kinyúlt, hogy megsimítson egy lágy arcot, és az a
lány oldalra szaladt, másik ajtón át menekült el, mint a tőle balra vagy jobbra furakodó
társai. Csoportokra szakadtak és az életükért rohantak.
Nem volt sikoltozás. Nem volt esélyük elszaladni. Tudták, hogy el kell rejtőzniük.
Ösztönösen némák maradjak. Csak zihálásuk, verejtékük illata és az ereikben dörömbölő
vér lehet árulójuk. Most már csak a dobosok mellett égett fény. A vendégek köröztek,
könnyedén mozogtak a sötétségben, a lányok pedig botladozva verekedték át magukat
rajtuk, kétségbeesetten ellökve mindenkit, akihez csak hozzáértek, s felsikoltottak, ha egy
sápadt, vicsorgó arc túl közel hajolt hozzájuk.
A számolás elérte a nyolcvanat, és Alfonzo lassan leereszkedett a padlóra. Érezte a
növekvő feszültséget, a termet átszövő energiát. Megszerezte a vendégeket. Ezt akarták,
ezért jöttek. Sok vele egyenrangú vámpír nyilvánosan felhúzná az orrát, és azt állítaná,
hogy felette vannak az efféléknek, de amikor a vér megszólította őket, válaszoltak rá.
Mindig is így lesz. Alfonzóra is lecsapott saját éhsége. Sok erőt használt el, amikor
elnyomta a dühét és végigcsinálta az estét, de most már reszketett az erőfeszítéstől. A
forró vér szaga részegítő volt, és erős.
A prédát kiűzték a teremből. A kúria folyosóin keresték az útjukat, de nem fognak
menedéket lelni. Egyik lépcsőre sem tudtak felmenni, s nem találnak ki egyik ajtón sem,
vissza sem juthatnak oda, ahonnét jöttek. A pincét és a konyhát lezárták. Alfonzo a
lépcsőkre állította embereit, az ajtók pedig be voltak zárva.
– Kilencvennyolc.
A levegő remegett az izgalomtól, s mielőtt elhalt volna a “száz” visszhangja, a terem
megbolydult. A sötétség, ami annyira összezavarta a zsákmányt, a vadászok saját eleme
volt. Pillanatokon belül felhangzott az első sikoly, és Alfonzo alig tudta megfékezni
magát. Lassan átvágott a termen, s leküzdötte ösztönét, hogy berontson a szobákba, és
vijjogva az imént eleresztett áldozatok után vesse magát. A lányok gyönyörűek voltak, a
friss vér és a még frissebb rettegés illata pedig mámorítóbb minden, valaha is palackba
zárt véres bornál.
Alfonzo megszédült, és nekitámaszkodott az egyik falnak. Külön élvezetek várták,
még ha keserédes is lesz Isadora nélkül. Erre a gondolatra ismét feltámadt a haragja, s
majdnem megadta magát a vágynak, hogy együtt vadásszon a vendégeivel és azok
követőivel. Sikolyokat és rettegő nyögéseket hallott, s egyszer, ahogy elhaladt a kis, sötét
kertek mellett, táplálkozás távoli hangjai ütötték meg a fülét.
Matteo a kazamatákba vezető ajtó egyik oldalán állt, s amikor az ura elhaladt,
meghúzta a kart, ami visszacsúsztatta a rejtekajtót a falba. Pillanatokkal később a nyílás
lezárult, és Alfonzo elhagyta a mulatság színterét. Senki nem vette észre a távozását, s
akiket lekötött a vadászat és az evés, később sem észlelik a hiányát. Egyenként
elszállingóznak majd, hogy, amikor az éjszaka elsápad, és a reggel fényessége beáradással
fenyeget az ablakokon át, menedéket keressenek. Nem találkoznak ismét az öregek, nincs
több csendes csevegés és borkóstolgatás. A szolgák eltűntek az ajtók és falak mögött,
amelyek többnyire megvédik őket attól, ami a termekben és a kertekben folyik.
Alfonzo végigsietett egy folyosón, ami keskenyebb volt a többinél. A kúria külső fala
és a belső terem között volt, egy járatban, amelynek létezéséről csak kevesen tudtak, és
még kevesebben mehettek végig rajta. Mozgást hallott a kő mögül, és időnként egy-egy
kiáltást. A lányok fiatalok voltak, és talán okosak is, de semmi nem menthette meg őket.
Nem volt hová futni, hol elbújni.
Alfonzo tudta, hogy az ikrek csatlakoznak a vadászathoz. Már akkor alig tudták
kordában tartani az éhségüket, amikor bevezették a rájuk bízott lányokat a bálterembe, és
csipkedték, simogatták őket, miközben a lüktető életet szimatolták a bőrük alatt. Rövid
pórázon kell tartani őket. Kölyökkutyaként lebzseltek Isadora körül, és istenítették. Most,
hogy az irányításnak ez a módja elveszett, más módszert kell találnia, hogy megfelelő
mederbe terelje energiáikat. Egyik iker agya sem forgott gyorsan, vagy bírt józan
ítélőképességgel, s túl nagy volt a veszélye, hogy szégyenbe hozzák, vagy kifejezetten
ártanak az ügyének. Alfonzo befordult egy sarkon, megnyomott egy tőle jobbra eső követ,
és belökött egy rejtekajtót, ami az érintésére nyílt ki. A sötét, keskeny és meredek lépcső
felfelé körözött a nagyterem körül a falakon belül. Alfonzo gyorsan lépdelt, s gyakran
több lépcsőfokot is átugrott. Ideje volt levezetni a feszültségét. Ideje volt szabadjára
engedni az éhséget, az idegességet és a haragot, s ezért külön mulatsággal készült a maga
számára.
Elérte a harmadik szintet, és némán végigsiklott a kő mentén, nehogy az okozott zajt a
fal túloldalán is hallani lehessen. Ezen az emeleten magánszobák sorakoztak. Alfonzo
sokat dolgozott rajtuk, és dekadens szentélyt építtetett, ahová elmenekülhetett az alsóbb
szintekről. Csak kevesen nyertek bebocsáttatást erre a szintre, s még kevesebben távoztak.
Alfonzo lassan körözött. Most is ilyen vendége volt. Pontosabban kettő is. Egy
húszéves fiatalember, a latin negyed egyik kereskedőjének fia. Alfonzo kúriájának egyik
szobájában lakott, egy másikban pedig egy fiatal lány. Katrinának hívták, és
Hadrianopolisz egyik uralkodó családjából származott. A két fiatal évekkel ezelőtt
találkozott a piacon, a kereskedő sátrához közel, és minden törvény és logika ellenére
egymásba szerettek.
Katrina szépség volt, makacs, és szembeszegült atyja akaratával, s nem volt hajlandó
fiatalon férjhez menni, hogy egy erősebb házzal kötött szövetség záloga legyen. A
következő évek során nem kevesebb, mint három kérőt kosarazott ki, az utolsót ráadásul
gorombán és nyilvánosság előtt. Az apjánál ekkor telt be a pohár. Katrinát egy zárdába
küldték. A családja ki akarta tagadni, és a lány sosem kapta volna meg a szabadságot,
amire vágyott.
Ha az apja tudott volna Eduardóról, nyilvánosan megvesszőztette és kiheréltette volna.
Őt tette volna felelőssé a lánya engedetlenségéért, s mindkettejüket példásan megbüntette
volna. A fiú ezért az apjához fordult, aki egy éjjel felkereste titokzatos püspökét, és elé
tárta az esetet. A fiú és az atya kívánságai azonban eltértek egymástól. Eduardo apja volt
annyira bölcs, hogy félje az arisztokrácia haragját. Szeretett volna üzletet kötni a
bulgárokkal és görögökkel, és tisztában volt vele, hogy lányrabláshoz nem lehet köze.
Alfonzo elejétől végéig meghallgatta a problémát, majd mosolyogva megoldást ígért.
A lányt könnyű volt elrabolni. Az ikrek Hadrianopoliszban lopóztak egy éjjel, s
egyedül találták a kertben, ahol Eduardóval kellett volna találkoznia. Az egyik pillanatban
a lány még magányosan állt az árnyékok között és a szerelmesére várt, a másikban pedig
már gúzsba kötött, felpeckelt szájú rab volt.


 Hetedik fejezet



Az ünnepséget követő reggel hírnök érkezett Alfonzo püspök ajtajához. Fiatal volt,
alig kamaszodott, és szedett-vedett öltözéket viselt. Arca olyan volt, mint ezer másik
kölyöké, és nem hozott magával semmiféle ismertetőt. Csak az üzenetet.
A fiút elküldték, az üzenetet pedig felvitték a lépcsőn a püspöknek. Matteo
továbbította. Senki nem látta az urukat az előző este óta. Senki nem merte megtörni a
csendet, amit parancsolt. Isadora szobáját kitakarították, addig sikálták a padlóját, míg a
kő fényesen nem csillogott, az ágyat bevetették, s mindent úgy hagytak, ahogy volt. Senki
nem akart elrontani semmit, ami az uruk számára fontos lehet.
Az ünnepség nem múlt el nyom nélkül. Matteo hajnalban már fent volt, s azóta
szolgák sürögtek mindenütt, eltakarították az események nyomait, felmosták a vért, és
begyújtották a nagy kemencéket a konyhában, hogy elégessék a maradványokat.
Hihetetlen volt a mészárlás. A sötétben, ahol csak a dobosok fáklyáinak fénye
szivárgott a homályos termekbe, az egész valóságon túli, csodálatos álomnak tűnt. A préda
szépségét nem lehetett tagadni, erejük sem volt kérdéses – de nappal jól látszott, mi is
valójában az, ami mulatságnak tetszett az éjjel.
Matteo volt már ilyen helyzetben, amikor el kellett takarítani a nyomát annak, aminek
részese akart lenni. Az ő feladata volt átadni a kúriát a nappal világának, tisztán és
fényesen, hogy az eleven, lélegző nemesek sápadozzanak az irigységtől, és elrejtsék a
püspök életének szörnyű valóságát. Az élők számtalan történetet szőttek erről a helyről: ez
egy gazdag és visszavonultan élő velencei kereskedő otthona, vagy egy eretnek egyház
temploma, esetleg elátkozott hely, amit a ravasz görögök hagytak a latinokra. Ezek mind
csupán részei voltak az igazságnak, de egyik sem volt teljes. Gondosan kellett ügyelni a
részleteke. Ha Matteo hibát követ el, haszna megszűnik, és az ikrek eljátszadozhatnak
vele, ahogyan sokszor ígérték.
Most, hogy a nap épp lenyugvóban volt, Matteo az üzenetet szorongatva megkezdte
lassú útját a felső szintekre. A lámpásokat ismét meggyújtották, és eltávolították az
emeletek közti akadályokat. Senki nem sürgölődött, csak a lenti konyhában és a
szolgaszálláson.
Valami nem volt rendjén. Valami megváltozott, nem csak Isadora halála vagy az
ünnepség befejezése. Ha nem szorongatta volna a kezében az üzenetet, és nem állt volna
fent a lehetősége, hogy valóban olyan fontos, mint ahogy azt a küldönc állította, Matteo
semmi kincsért fel nem ment volna a lépcsőn. Alfonzo majd közéjük jön, vagy hívja őket,
ha készen áll. A püspök nem szerette, ha megzavarják.
Matteo kihúzta magát, és igyekezett úrrá lenni zihálásán. Elérte a pihenőt, ahonnan
Alfonzo szobáiba lehetett továbbjutni, és megállt. A nagy fa ajtószárnyak szorosan be
voltak csukva. Nem égtek fáklyák, és nem hallatszott semmi hang. Matteo tudta, hogy
mögöttük egy előszoba van, ahol sötét, nehéz kárpitok csüngenek a mennyezettől a
padlóig. Mögöttük újabb ajtó lapul, ez kovácsoltvasból, amit az Euagetaematikon, a
káinita eretnekség szent szövegéből vett jelenet díszített. A nagycsütörtökön adott véres
úrvacsora, amikor Krisztus-Káin adott a véréből az apostoloknak. Alfonzo püspök azt
hirdette, hogy egy éjjel az emberiség minden tagja osztozik majd a szent ajándékban.
Matteo megnyomott egy követ a külső ajtó mellett, és az kitárult. Nem világított fény.
Nem volt sem lámpás, sem fáklya. Az előszoba belseje sötét volt, akár egy sír, és amikor
Matteo belépett, érezte a huzat legyintését az arcán, amikor az ajtók becsukódtak mögötte.
Hirtelen megmagyarázhatatlan vágyat érzett, hogy sarkon forduljon és elmeneküljön.
Kinyithatja a külső ajtót, visszatérhet az alsó szintre, megvárhatja, hogy a gazdája maga
keresse meg. Bocsánatot kérhet bármi zajért, amit csapni merészelt, könyörületért
esedezhetne, amiért nem kézbesítette azonnal az üzenetet. Ezen lehetőségek mindegyike
keresztülcikázott az agyán, de a teste becsapta. Előrelépett, középen szétválasztotta a sötét
függönyöket, és benézett. A sötétség nem tévesztette meg teljesen. Megkóstolta az ura
vérét, és a látása valamivel jobb volt, mint régen – de rosszabb, mint lehetett volna.
Látta az alantas, tivornyázó apostolokat, akik Krisztus-Káin érzéketlen képmását
dicsérték, mely felettük lebegett. Látta a pokoli pofájú démonokat, a demiurgosz
teremtményeit, melyek két oldalról vicsorogtak rá. Érezte a szívverését, mely őrülten
zakatolt. A bőre nyirkos volt, s bár egész lénye be akart lépni a gazdájához, a teste
ellenkezett. Mielőtt elriadt volna, megragadta az ajtó közepén a vas kopogtatót, és
felemelte. Kifújta a levegőt, és elengedte. A koppanás mélyen és hangosan visszhangzott.
Először semmi jel nem utalt arra, hogy bárki is meghallotta volna. Az ajtó zárva
maradt. Nem volt sem fény, sem hang. Mintha egy hatalmas ládába vagy egy vár
börtönébe zárták volna. Matteo keze remegett, és még szorosabban markolta az üzenetet.
Megfeszült, hogy elmenekülhessen, s már hajolt volna el a fémajtótól és mögötte lapuló
fájdalom és halál lehetőségétől, amikor a vas halk csikorgása törte meg a csendet, és az
ajtószárnyak közt még mélyebb sötétség csíkja jelent meg.
Nem volt üdvözlés. Nem utalt rá semmi jel, hogy bárki is állna az ajtóban, vagy hogy
szívesen látják-e. Persze, gondolta magában, arra sem utal semmi, hogy nem. Nem tudott
úrrá lenni száguldó gondolatain, és ahogy teltek-múltak a pillanatok, egyre nehezebben
vette a levegőt.
Végül, amikor ráébredt, hogy mást nem tehet, előrelépett, belevetette magát az ajtón
elterülő sötétségbe, és behunyta a szemét. Abban a pillanatban nem számított, nyitva van-e
vagy csukva. Ha meghal, szívesebben teszi azt a püspök mosolygó arcával lelki szemei
előtt. Nem akart gyengeséget látni, sem megtévesztő árnyat, ami agyában kísértene.
Szeretett volna fertályórával a múltban lenni, és várni az urára, hogy átadhassa az
üzenetet.
– Mi az, Matteo? – kérdezte a püspök halkan. – Mit keresel itt?
Matteo megpróbált megszólalni. Kinyitotta a száját és szemét, bár alig látott valamit a
sötétben. Még valakit érzett a közelben, de csak az urára figyelt. Szeretett volna
bocsánatot kérni. Szerette volna megmagyarázni a küldönc érkezését és erősködését, hogy
az üzenetet azonnal adják át. Szeretett volna térdre hullani, lesütni szemét és könyörületért
esedezni – de közben gyengének és jelentéktelennek érezte magét, s dühös volt ezért. Azt
sem tudta még, hogy valóban megsértette-e a gazdáját, s máris áldozatként kínálkozik.
Képtelen volt szólni, ezért csak kinyújtotta az üzenetet.
Alfonzo előrelépett, és kivette a papírt Matteo kezéből. Nem hangzott el semmi szó.
Matteo látta, hogy ura feje oldalra biccen. Nem volt fény. Semennyi. Alfonzo mégis
olvasott, és a fiú észrevette, hogy az általa annyira imádott vonások és a vállak
megfeszülnek. A püspök elolvasta az üzenetet, felemelte fejét, leengedte, majd még
egyszer átfutotta az írást.
– Ez mikor érkezett? – kérdezte éles hangon. – És hogyan?
Matteo végre megtalálta a nyelvét.
– Nem egészen fél órája, uram – dadogta. – Egy küldönc hozta, egy utcagyerek.
Semmit nem tudott.
– Olvastad? – kérdezte Alfonzo.
– Nem, excellenciás úr. Csak önnek volt címezve.
Alfonzo tekintete kutatva Matteo szemébe mélyedt.
– Végül visszafordult az üzenethez. Isadoráról van szó – mondta végül. – Értesülés.
Valami, amit tudnom kell. – Gyorsan és olyan erővel gyűrte össze az üzenetet, hogy a
szolgája már-már azt várta, hogy hamuvá omlik. – Küldd el a válaszomat! – szólalt meg
végül. – Ezt magad vidd! Senki más nem nyúlhat hozzá vagy olvashatja el. Senkiben nem
bízhatsz.
Matteo nyelt egyet, s reszketett a megkönnyebbüléstől. Megbíztak benne. Bólintott.
– Vidd el ezt Aragóniai Lucitának! – mondta Alfonzo színtelen hangon. – Kérd meg a
hölgyet, hogy keressen fel ma este, hogy beszélhessünk. Köszönd meg a nevemben az
üzenetét. Megértetted?
Matteo ismét bólintott. Tudott az aragóniai nőről, bár az ura nemigen nyilatkozott róla
kedvezően. A nő a latin negyed közelébe költözött, nem sokkal azután, hogy a keresztesek
leigázták a várost. Ugyanabból a vérből származott, mint a püspök, de nem lehetett
szövetségesének tartani. Alfonzo gyakran emlegetett kínos kérdéseket és vádakat a nő
nevével egy napon, és meglepő volt, hogy viselkedése ilyen gyökeresen megváltozott.
Csoszogás hallatszott az árnyékok mélyéről, és Matteo gondolatai Lucitáról és az
üzenetről félbeszakadtak. Az ajtó felé lépett. Alfonzo először nem vette észre a közelgő
lépteket, de aztán megfordult. Matteo látta, hogy gazdája vállán ellazulnak az izmok.
Katrina jött elő lassan a homályból. Rettenetesen sápadt volt, és a léptei bizonytalanok.
A szeme ide-oda járt. Éhesen. Ahogy közeledett, pillantása Matteóra siklott, s aztán el sem
mozdult róla. Az egyik pillanatban mozdulatlanná dermedt, a következőben azonban már
elképesztő erővel a vasajtó fa keretéhez préselte Matteót.
– Ne! – kiáltotta a fiú, amikor a lány kígyóként lecsapott torka selymes bőrére.
 Nem volt harapás. Érezte a karcolást, ahogy a lány karma a bőrébe váj, és fájt a háta.
Fájdalmasan beverte fejét az ajtóba, de a nyaka sértetlen volt. Amikor Matteo odanyúlt,
két apró karcolást tapintott ki, melyek alig sértettek fel a bőrét.
Döbbenten tekintett fel. Alfonzo püspök szorosan fogta a lányt; egyik kezével a hajába
markolt, a másikat a dereka köré fonta. Katrina tovább küzdött. A szeme mélyen ülő és
vörös volt, de nem látott Matteóból mást, mint egy borostömlőt, amit megtagadtak tőle. A
püspök tekintete elsötétült.
– Menj! – parancsolta a püspök. – Menj, és küldd el hozzám az ikreket! Szükségem
lesz rájuk ma éjjel a vadászathoz!
Matteo bólintott, s közben hátrált. Elfelejtette, hogy az ajtó zárva van, és mielőtt
megfordult volna, még egyszer beverte a fejét, aztán kiszuszakolta magát, és becsapta
maga mögött az ajtószárnyakat. Belegabalyodott a függönyökbe, de nem lassult le.
Átbotladozott az előszobán, a külső ajtó felé vetette magát, és egyszer csak kiszabadult.
Testét megrázó zihálással az ajtónak dőlt, s megpróbálta megállítani a gondolatok
örvénylését és a félelem marcangolását.
Matteo semmit nem kívánt jobban, mint hogy az ura megölelje, de ez teljesen más
volt. Senki szemében nem látott ekkora őrületet, mint a lányéban. Még a fiatal vámpírnak
számító ikreket is csak az elmebaj egy szabályozott formája kerítette hatalmába.
Vadásztak, de csak úgy, mint a macskák, játszottak a zsákmányukkal. Élvezték, amit
csináltak, de a lány, aki pillanatokkal korábban majdnem kioltotta Matteo életét, nem úgy
nézett ki, mint aki bármit is élvezni tudna. Akarta. Éhes volt. Matteo csak ennyit látott
benne, és nem erre volt szüksége.
Alfonzo püspök szép ember volt. Magas volt, erős és ápolt. Tudott rosszindulatú és
kellemetlen, ravasz és végletekig gonosz is lenni, de mindig fel lehetett ismerni a
személyiségét. Logikus volt, intelligens és hatalmas. Ez volt az álom. Ez űzte Matteót,
hogy minden nap új módokat találjon, hogy ura kedvében járjon, és megkönnyítse létének
minden pillanatát.
Ez, és a vér. Alfonzo vére szólította. Csak egyszer ízlelte meg. Először vonakodott, de
aztán mohón kortyolta. A sűrű, rozsdaízű vér majdnem a torkán akadt, amikor
belegondolt, mit csinál. Megpróbált elhúzódni, de lehetetlen volt. Alfonzo könnyedén
tartotta, s csak pillanatok kérdése volt, hogy kétségbeesett kapálózása a szabadulásért
mikor vált át küzdelembe, hogy folytassák végre. Hogy még többet kapjon.
Alfonzo ugyanolyan erőfeszítés nélkül tagadta meg tőle a vért, mint ahogy inni
kényszerítette. Most pedig semmi más nem talált utat elméje homályos zegzugaiba, csak
annak a szent úrvacsorának az emléke. Matteo szeretett volna félelem nélkül járni az
ikrekhez hasonló szörnyetegek között. Voltak utalások és kimondatlan ígéretek, de csak az
az egy kóstoló volt engedélyezve neki, márpedig az nem volt elég. Korántsem.
Mielőtt Matteo elindult volna az üzenettel, megállt a földszinten, ahol a püspök
hivatala volt. Ezeket az ügyeket mások intézték. Voltak olyan megbeszélések a papokkal,
amiket nem lehetett elkerülni, és meg kellett hallgatni a városiak, a katonák, kereskedők, s
néhány kisebb nemes kérelmeit és panaszait. Jól ismert volt, hogy bár volt némi veszélye
annak, ha valaki felkereste a püspököt, de előnyökkel is járhatott.
Matteo megkereste az egyik titkárt, egy Eldon nevű, szorgalmas, szürke szemű és
idegesen rángó szájú férfit, aki az íróasztal mögött ült a szobában.
– Kimegyek – hadarta Matteo. – Sürgős üzenetet kell elvinnem a püspök számára. Ha
ma bárki keresné – mondom bárki, azoktól kérj elnézést, és tűzz ki nekik új időpontot!
– De mégis, mit mondjunk nekik? – emelkedett fel félig a székéből Eldon. Minden
éjjel itt sorakoznak az utcákon, hogy láthassák, és több helyi kereskedőt is várunk, akik
hónapok óta várnak a meghallgatásra.
– Mondd azt nekik, hogy imádkozik – felelte Matteo komolyan. – Mondd, hogy a
püspök böjtöl, és városunk gondjain elmélkedik. Hamarosan találkozik majd velük. Ha
fontosak, tegyél másokat hátrébb! Mindenesetre ne zavard meg urunkat!
Eldon már-már megszólalt volna, de Matteo feltartotta kezét. Elkapta a nála fiatalabb
titkár tekintetét és fogva tartotta. Még mindig zaklatott volt hajszálon függő
megmenekülése miatt.
– Nem vagy velünk olyan régóta, hogy maradéktalanul megértsd – mondta Matteo
halkan –, de figyelj! Vannak alkalmak, amikor az urunkat nem szabad megzavarnunk.
Vannak idők, amikor mélyebb pokolban találod magad, mint amit elképzelni tudsz, még a
várost sem kell elhagynod hozzá, és ez is egy ilyen alkalom. Semmilyen körülmények
között nem szabad megzavarni.
Eldon nagyot nyelt és leült, majd idegesen ide-oda tologatta a tintatartókat, és
ellenőrizte a maga elé kitett lúdtollak hegyét.
– Időbe telik, míg minddel beszélek – mondta végül. – Megteszek mindent tőlem
telhetőt.
– Remélem is – fordult el Matteo minden további magyarázat nélkül, és elindult, hogy
megkeresse az ikreket. A hátsó kert közelében bukkant rájuk. A fák között kutakodtak
lehajolva, mintha szimatolnának. Isadora erkélye felettük volt.
Matteo egy pillanatig nézte őket az árnyékokból, és a bátorságát gyűjtögette. Tudta,
hogy nem bántanák, mivel üzenetet visz, de utálta megzavarni őket. Nagyon lekötötte őket
valami, amit a fiú nem látott, érzett, és ha rábukkantak Isadora gyilkosának vagy
gyilkosainak nyomára, akkor semmiképp nem akart közéjük és a siker közé állni.
Arturo hirtelen megmerevedett és megfordult. Vékony szálú, szőke haja vállára
hullott, és lassan Matteo felé fordította sasorrát. Tekintetét felemelte a földről, és a fiúra
szegezte. Matteo megdermedt. Aznap éjjel már másodszor volt képtelen megmozdulni.
Ezúttal nem érkezett támadás, de az érzés hasonló volt. Belenézett a halott, lélektelen
szempárba, és észre sem vette Leonidot, csak amikor az már megjelent a könyöke mellett.
– Mit akarsz, fiú? – sziszegte. Halkan suttogta a szavakat, de Matteo olyan hangosnak
hallotta őket, hogy attól félt, szétrobban a feje a nyomástól. Érezte, hogy egy csontsovány
kéz megragadja a vállát. Leonid lehelete bűzös volt, akár a halál.
Matteo felé fordult, hogy szóljon, és abban a pillanatban Arturo a másik könyöke
mellett termett. A két vámpír olyan szorosan közrefogta, hogy csak úgy tudott volna
megmozdulni, ha meglöki őket. Matteónak nem voltak illúziói ennek kivitelezhetőségéről.
– Én… – elakadt a szava, és gyűlölte, hogy félelme beléfojtotta, amit mondani akart.
Arturo hosszú, megsárgult körmével megcirógatta a torkát, és a szavak egyszer csak
kiáradtak belőle: – Üzenetem van a számotokra.
Az ujj visszahúzódott, és egy hajszálnyival több helye volt, hogy levegőt vegyen.
Matteo minden erővel arra koncentrált, hogy ne csukja be a szemét, ne sírjon, ne csinálja
össze magát. Magában, mélyen ígéretet tett. Ha valaha is olyan lesz, mint ezek, bosszút
áll. Az ikrek erősek voltak, de buták. Matteo hatalmasabb lesz náluk, és végignézi, ahogy
hamuvá omlanak, és személyesen fogja az éjszakai szélbe szétrúgni a maradványaikat.
A fogadalom erőt öntött belé.
– Őexcellenciájának szüksége van rátok – mondta gyorsan. – Vadásznotok kell.
Magához ölelt egy lányt.
Az ikrek összenéztek.
Matteo folytatta.
– Nagyon éhes.
Arturo elszakadt tőle, és visszament oda, hol a bokrok és virágok között kutatott az
imént. Nyilvánvaló volt, hogy bár a vadászat gondolata tetszik neki, és engedelmeskedni
foga püspök hívásának, valami az éjszakába szólítja. Valami, amiről nem akar lemondani.
Matteo mély levegőt vett, és megkockáztatott egy kérdést.
– Mi az? Megtaláltátok a… gyilkosokat?
Leonid arra nézett, amerre az ikre ment, majd ujját Matteo álla alá téve visszafordult.
A sötét szempárban nem volt más érzelem, csak gyűlölet, a fiú mégis úgy érezte, hogy ez
most nem ellene irányul.
– Keveset találtunk – suttogta Leonid de nincs sokra szükségünk. Van, aki beszédre
született, mások dalolva, imádkozva vezetik az egyházat. Mi vadászatra születtünk.
Megöltek egyet közülünk, és megtaláljuk őket. Nem lesz szép haláluk.
Ilyen sokat Matteo még sosem hallott egyszerre egyiküktől sem. Hosszú
káromkodások már megütötték a fülét, bár keveset hallott belőlük, amikor az ikrek valami
foglyot kínoztak. Hallotta, ahogy szitkozódnak, néha a szolgákra, máskor egymásra. De
még sosem hallotta, hogy bármelyikük is összefüggő, értelmes beszédet eresztett volna
meg, és a szavak tükrében kénytelen volt az előttük álló veszélyeket újraértékelni. Érezte,
hogy újabb remegés készülődik, de ekkor Arturo visszafordult.
– Hová mész?
Nem vesztegette a szavakat.
– Üzenetet kell elvinnem – suttogta Matteo. – Nem mondhatom el senkinek.
Arturo némán nézte. Látszott rajta, hogy azon töpreng, vajon elfogadja-e ezt, vagy
inkább szembenézzen a válasz kicsikarásának következményeivel. Alfonzo valószínűleg
nem ölné meg őket érte, de bizonyosan büntetést szabna ki rájuk.
– Fontos – suttogta Matteo. – Nem az a baj, hogy nem bízik meg benned.
Arturo hirtelen elfordult. Még utoljára, lehajolva végigpásztázta a fák alját, aztán
olyan gyorsan süvített el Matteo mellett, hogy rohanása szelet keltett, s már bent is termett
a kúriában, ment a gazdájukhoz. Ahogy korábban is, a másik iker válaszul olyan sebesen
követte, hogy Matteo egészen addig nem is észlelte a mozgást, míg rá nem döbbent, hogy
egyedül, remegve áll a kertben, körötte csend és sötétség.
Megfordult és az utca és a város felé indult. Aragóniai Lucita nem messze lakott, de
éjjel bölcsebb volt lassan és elővigyázatosan mozogni. Már így is többet késlekedett, mint
szerette volna. Az ikreken majd egy másik éjjel töri a fejét.
Átvágott a kis kerten, majd rövid időre megállt, és az árnyékokat fürkészte. Ha volt is
ott valami, nem látta, csak kétségbeesetten szerette volna. Ő akart lenni, aki valami
fontosat – bármit – talál Őexcellenciája számára. Szeretett volna a gazdája kedvében járni,
és igazat megvallva Isadora is hiányzott neki. A lány alattomos volt és kegyetlen, de
gyönyörű, és azt igazán nem lehetett róla elmondani, hogy unalmas vagy egyszerű lett
volna. Kevesen voltak hozzá foghatóak, akár éjjel, akár nappal, és Matteo egyszer még
időt szakít rá, hogy meggyászolja a halálát.
Lucita ismét az erkélyén állt, s figyelte, ahogy a város lélegzik. Ziháló, érdes
lélegzetvételek voltak ugyan, de még volt benne némi élet. Az előző éjjeli események még
mindig élénken éltek a tudatában. Ruhája redői között ott pihent a kis medál.
Sokáig faggatta Anatole-t, de keveset tudott meg. Kaloména kiválasztottai nem voltak
széles körben ismertek. Nem volt klánjuk. Nem volt sem vérségi, sem családi kötődésük.
A hitük kovácsolta őket össze, akárcsak a halandókat, és ez nyugtalanná tette Lucitát. A
dolgoknak megvolt a rendes menete. Voltak a vadászok és a zsákmány. Voltak az
uralkodók és a követők.
A kiválasztottakat egy Sztaniszlav nevű fanatikus gonosz tudása keltette életre, aki a
latin negyedben prédikált, és állítólag a város kifosztása során vesztette életét. A követői
Káint tartották minden gonoszság forrásának, nővérét, Kaloménát pedig megváltónak, aki
majd visszatér, hogy megtisztítsa a világot. Erre felkészülve létrehoztak egy vámpírokat és
halandókat egyaránt tömörítő szervezetet, és hatalmas vadászatba fogtak. Az, hogy a
klánnélküliek egyesültek, már önmagában is borzalmas volt. Az, hogy a klánok ellen
törtek, még ennél is szörnyűbb.
Az eset nem volt előzményektől mentes. Alfonzo két gyermekét is megölték a
kiválasztottak. A püspök mélységes, izzó gyűlölettel viseltetett irántuk. A hírek,
amelyekkel Lucita szolgál, ajtókat nyithat meg előtte, de ott motoszkált a kérdés benne: mi
lép ki ezen az ajtón, és ki fog oda visszalépni?
Anatole hallgatott saját gyűlöletének okairól a kiválasztottakat illetően. Nem tudta,
jelenleg ki vezeti őket. Nem tudta, miért akarnák megtámadni Alfonzót, azt leszámítva,
hogy volt már dolguk a családjával. Ezekről nem tudott semmit, és mégis tudta, kicsodák,
és habozás nélkül megölte a vezetőjüket.
Meg kell őket keresni és figyelni. Ha szükséges, kiirtani. Nem lehet katonákat
vezényelni, ha egy őrült van közöttük, és nem lehet rendesen uralkodni egy olyan városon,
ahol a vezetők élete hajszálon múlik. Megfontoltságra van szükség.
Lucita látta, hogy Matteo közeledik felé az utcán, mielőtt még a fiú ráébredt volna,
hogy nézik. A szolga ügyesen mozgott, és a lasombra azonnal kitalálta, hogy kapott a
vérből. Alfonzóéból, minden bizonnyal. Semmilyen más küldöncre nem bízta volna a
feladatot.
Lucita a most általa viselt medál szénnel átsatírozott képét küldte a püspöknek, és egy
rövid üzenetet: “Tudom, ki ölte meg,” szólt a levél. “Az egyikük halott.”
Tudta, hogy ez nem elégíti ki Alfonzo kíváncsiságát. A szavakat kifejezetten úgy
válogatta össze, hogy feldühítsék a püspököt, felkeltsék régóta izzó gyűlöletét a
kiválasztottak iránt, és találkozót kérjen, ahol mindenképpen Lucita kerül fölénybe. A
lánynak esélye lesz arra, hogy ő irányítsa a beszélgetést, mivel van valamije, amire a
férfinak szüksége van. Alfonzo Narzész bábja volt. Lehet, hogy itt, a saját környezetében
hatalmasnak látszott, de ami a nagyobb dolgokat illeti, egyelőre azt tette, amire kérték.
Matteo közelebb ért, és óvatosan belekémlelt az utca két oldalán húzódó sötétségbe. A
püspök többi szolgájához mérten különösen idegesnek tűnt, de Lucita egyelőre nem
alkotott róla véleményt. Minden a feje tetején van Isadora halála miatt, és nem tudni, mi
történt az ünnepség után. Csak homályos hírek keringtek. A legtöbb a végső vadászatról
szólt, s a történetek Lucitát az ölelése előtt ismert kisfiúk hencegéseire emlékeztették, akik
valami ostoba játékban tanúsított ügyességükkel kérkedtek, vagy azzal, hogyan vertek
meg más kölyköket. Alfonzo jól számított. A vadászat kitörölte ünnepsége legtöbb
emlékét, és a megmaradt benyomások kellemesek voltak. Lucita vonakodva elismerte az
érdemét.
Amikor Matteo az alatta álló nagy faajtóhoz ért, Lucita sarkon fordult, és belépett a
terembe. Tapsára egy fiatal lány, Maura jelent meg rohanvást, lesütött szemmel.
– Látogatónk van – mondta Lucita élesen. – Kísérd be! Várjon rám odalent. Hozz neki
bort, és gyújts gyertyát! Hadd érezze magát otthon! Hamarosan én is lemegyek.
Maura bólintott, megfordult, és visszarohant. Az arca lángolt, és Lucita elmosolyodott.
Maura gyakran képtelen volt elrejteni az érzéseit, és úrnője iránti szeretete nagyon erős
volt. Néha a legkisebb örömök okozták a legnagyobb szórakozást számára.
Lucita visszafordult az erkélyhez. Hallotta, hogy nyílik az ajtó, és tudta, hogy fiatal
látogatóját bevezették. Nem sietett. Minél tovább vár, annál idegesebb lesz a fiú, és annál
biztosabban kézben tarthatja a helyzetet. Nem Alfonzo volt az egyetlen, aki tudta, hogyan
tervezzen.

A lány végigvezette Matteót egy sötét folyosón. Befordultak, és egy várószobába
jutottak, amelynek közepén nagy, faragott asztal állt, amit szinte csillogóra fényesítettek.
Rajta gyertyák álltak művészien elrendezve a különböző méretű és formájú tartókban. Az
asztalhoz két széket húztak, és a lány az egyikre mutatott.
– Hogy hívnak? – kérdezte a fiú halkan. – Lucita úrnő szolgálatában állsz?
A lány bólintott, de nem mondta meg a nevét. Az úrnője említésére élénkvörösre
váltott az arca, és Matteo elmosolyodott. Úgy gondolta, a lány megízlelte gazdája vérét.
Nem tudta a szó hagyományos értelmében, de megérezte a kisugárzását, ahogy a bőre
bizsereg. A lány csinos volt és figyelmes, de ezenkívül mást nem látott. Miután elfoglalta
a felajánlott széket, a lány az asztalhoz fordult, amelyen egy kancsó bor és egy
kristálykehely állt.
Matteo tétovázott. Nem akart túl sokat megengedni magának. Lehet, hogy megjelenése
téves következtetésre adott okot. Őexcellenciája soha nem kínálta volna borral vagy ültette
volna le ilyen pompába. Ülve maradt, de idegei feszülten remegtek.
A várakozás egy örökkévalóságnak tűnt. Keresztbe tette a lábát, aztán ismét
kinyújtotta. Idegesen előrecsúszott a széken, és kezét térdére tette. A bora érintetlenül állt
előtte, mivel nem volt biztos benne, hogy nem kéne-e visszautasítani az ajánlatot,
bocsánatot kérve, amiért nem tette meg rögtön. Ezernyi gondolat tülekedett az agyában, de
egyik sem bukkant a felszínre annyi időre, hogy megragadhassa.
Amikor már arra gondolt, hogy el fogja veszíteni az eszét, halk léptek hallatszottak, és
egy sötét hajú, gyönyörű, fiatal lány lépett be. Matteo valamiért öregebbnek várta. A lány
rámosolygott, amire a szolga úgy érezte, hogy a lába megkocsonyásodott, vagy mintha
ólomból lenne, nem akar megmozdulni. Lucita mély tüzű szeme azonnal elkapta a fiú
pillantását. A tekintete nem volt olyan fényes, mint a mosolya.
Matteo nagy erőfeszítéssel felemelkedett, és mélyen meghajolt.
– Úrnőm – mondta váratlanul, hadarva, de képtelen volt gátat szabni a szavaknak,
amelyek áradatát útjára indította. – Bocsánatát kérem. Elfelejtettem, hol a helyem.
Őexcellenciája, Alfonzo püspök küldött önhöz a válaszával. Csak egy szolga vagyok.
Én…
A lány szelíd mozdulattal elhallgattatta, és közelebb lépett, s megkerülve az asztalt, a
kehelyre mutatott.
– Igyál! – utasította egyszerűen. – Nem sok vendégünk van, legyen bár szolga vagy
nagyúr, és örömet okozna, ha beszélhetnék veled.
Matteo erre nem tudott mit felelni. A lány közelsége legyűrte érzékeit. Lucita vonásai
lágyabbá váltak, mióta belépett, testnek vonalai elmosódtak. Mateo szíve dörömbölt.
Vajon mikor tágult ki ennyire a lány szeme? – töprengett. Mikor lett ennyire mély?
– Milyen üzenetet hoztál nekem? – A szavak alig hallhatóak voltak, s valami
felfoghatatlan messzeségből érkeztek hozzá.
– Ő… Őexcellenciája arra kér, hogy ma éjjel csatlakozzon hozzá, hogy beszélhessenek
– válaszolta Matteo elandalodva. – Nagyon szeretett volna találkozni önnel.
Lucita mosolygott, Matteo pedig beleszédült a mosolyba.
 – Jól bánik veled? – kérdezte a lány.
Matteót meglepte a kérdés. Túlságosan zavarodott volt ahhoz, hogy a lány szavain
elgondolkozzon. Hogyan válaszoljon egy ilyen kérdésre, ha a kérdező és az, akiről
kérdezik, mindketten a veséjébe látnak, és gondolkodás nélkül képesek megölni és
félredobni?
– Boldog vagyok – mondta végül.
Lucita egy pillanatig nézte, egy lépést tett előre, majd tovább fürkészte a fiút.
– Nem hiszem, hogy igaz lenne. Mi a neved?
– Matteo, úrnőm. A nevem Matteo.
– Matteo – ismételte Lucita. – Régi név, régi és nemes.
Matteo elpirult. A lány mozgott, lassan ide-oda járkált előtte, s egyre közelebb
körözött.
– Gyerekként érkeztem Őexcellenciájával – tette hozzá. – Velencei vagyok.
– Igyál, velencei Matteo! – mondta Lucita váratlanul. – Hamarosan el kell menned,
hogy hírt adj a püspöknek a sikeredről. Holnap éjjel felkeresem, mert fontos értesüléseim
vannak a számára. Azt is megmondhatod neki – tette hozzá, miközben Matteo ajkához
emelte a hűvös üveget és óvatosan belekortyolt –, hogy velem jön Anatole, a szerzetes is.
Ő jutott hozzá elsőként az értesülésekhez, s legjobban ő tudja elmondani.
Matteo bólintott. Óbort tartott a kezében, amihez foghatót még sosem ivott. Másodszor
is belekortyolt. Semmi nem jutott az eszébe, amit mondhatott volna. Tudta, hogy nem
kéne itt ülnie, néznie, hogyan mozog és beszél a lány, miközben bort kortyolgat.
Őexcellenciája borzasztóan dühös lesz, és félő volt, hogy észreveszi a lopott percek
emlékét Matteo szemében. Akármit tett, azt a gazdája hamar kitalálta.
– Eljön a te időd – mondta végül Lucita. – Megajándékozott a vérével, Matteo. Nem
mindig leszel a szolgája.
A fiú szíve hevesen zakatolt. Vajon a lány is olvas a tekintetéből?
– Nagyon régóta várok, úrnőm – felelte, és hirtelen egy hajtásra kiitta a borát. –
Nagyon, nagyon régóta. Kicipeltem a hullákat a szobájából, mellette álltam, miközben az
egyház- és államfők és a céhek vezetői ki-be jártak, hogy tanácsot vagy segítséget
kérjenek tőle. Máris úgy tetszik, hogy egy örökkévalóság óta élek.
Lucita szeme, ha lehet, még sötétebbre vált.
– Az öröklétnek is több szintje van, velencei Matteo. Menj! Mondd el az uradnak, mit
mondtam, és siess! Eljövök, amint holnap lenyugszik a nap. Tégy, ahogy mondtam, és
biztos vagyok benne, busás jutalomban lesz részed!
Matteo kicsit meginogva felemelkedett. Lucita figyelte, és váratlanul elmosolyodott.
– Matteo? – kérdezte, és elfordult.
– Igen, úrnőm? – pördült vissza, készen arra, hogy letérdeljen, meghajoljon, felajánlja
magát.
– Töröld le a szádról a bort, mielőtt visszatérsz. A püspök bizonyosan észreveszi.
Matteo arca elvörösödött, s kezét felemelve gyorsan megnyalta az ajkát.
Lucita nevetése végigkísérte a folyosón, ki az ajtón, az éjszakába. Még akkor is
hallotta visszhangját a szívében és gondolataiban, amikor már régen visszafelé tartott.


 Nyolcadik fejezet



Gabriella egyedül lovagolt. Késő volt, s keményen hajtotta a lovát. Csak a hold
világította meg útját, s az égbolton szétszórt apró őrszemek, amik vigyáztak rá. Mindig is
kedvelte ezeket a pillanatokat, de ez az éjszaka legjobb esetben is múlékony volt. El kell
érnie a fogadót, hogy feltehesse a kérdéseit.
Hadrianus pihenője a legfontosabb fogadók egyike volt a Konstantinápoly-
Hadrianopolisz úton, és teljességgel Gabriella tartotta a markában. Minden valamirevaló
genovainak az üzlet volt az éltető eleme, s ezen nem változtatott az élőholt lét. Gabriella
fogadókat és kocsmákat használt fel értesülések és kémek felhajtására, mind Alfonzo orra
alatt a latin negyedben, mind a főváros és a pár napi lovaglásra eső szedett-vedett táborok
közé eső kulcsfontosságú helyeken, Hadrianus pihenője egynapi járásra volt szekérrel
Polüandrion kapujától, de lovon jóval hamarabb el lehetett érni. Ismert volt arról, hogy
nem nézte meg alaposan a szállítmányt, s volt néhány szobája az alagsorban, ahol egy
káinita zavartalanul átaludhatta a napot. Gabriellának ennek köszönhetően pontos képe
volt arról, ki utazik a táborba és vissza. Az értesülés pedig értékes volt.
Amit azonban Alfonzo kúriáján kívül megtud, annak csak akkor látja hasznát, ha
előnyt tud belőle kovácsolni. Nem volt olyan különös, hogy a püspök új gyermeket ölelt,
mivel olyan sokat elveszített a város elestekor. Az a tény azonban, hogy az új utód
Hadrianopoliszból és másvalaki területéről származott, új megvilágításba helyezte a tényt.
Licinius valószínűleg fikarcnyit sem törődik a lánnyal. Lehet, hogy még örül is, hogy
eltűnt a városából, mivel amúgy is elküldték volna, amikor elrabolták. Licinius azonban
akár támogatójának is tekintheti a lány apját, s talán átkozódva járkál fel-alá szobájában,
azon töprengve, vajon hová tűnt Katrina. Még az is meglehet, hogy a makacs lány a
herceg tervezett gyermekeinek listáján is rajta volt.
A herceg vállára sok teher nehezedett. A Latin Császárságot – a keresztesek Bizánc-
paródiáját – ugyan elverték Hadrianopolisz kapui elől, de ennek bolgár fennhatóság volt
az ára. Az élőholtak között más volt a helyzet, de ez akkor is Licinius bögyében volt. Ha
hinni lehetett a híreknek, akkor Vén Basilio, Szófia élőholt hercege éppen nála
vendégeskedett – s ez bőven elegendő volt ahhoz, hogy egyesek felvonják a
szemöldöküket.
Ilyen körülmények között egy egyszerű halandó lány eltűnése, nemes vagy sem,
nemigen kelt feltűnést. Gabriellára hárult a feladat, hogy ezen változtasson, s hasznot
húzzon belőle. Aztán ott volt a szép Isadora esete. Valami történt Alfonzo ünnepségének
elején, valami fontos, de a püspök a dühkitörés és a kristálykancsó balesete dacára sem
árult el semmit.
Gabriella elhatározta, hogy saját szolgáit a püspök emberei közé küldi, és kiszimatolja
az igazságot, de Alfonzo váratlan visszatérése és a vadászat kezdete megfosztotta ettől a
lehetőségtől. Csupán találgatásokra hagyatkozhatott, s ez nagyon zavarta. Gabriella nem
eshetőségekkel, hanem tényekkel dolgozott. Pontos értesülésekre volt szüksége.
Támogatás is kellett neki. Konstantinápoly továbbra is nyüzsgő város volt. A hatalom
egy része megmaradt – görög vámpírok és régi fanatikusok bújtak meg a város mélyén és
latin és frank vámpírok tömege próbált meg Alfonzóhoz hasonlóan új birodalmat építeni.
Akárcsak Lucita. Ahogy az épületek újjáépültek, és az utcákat kitakarították, a halandók
pedig megpróbálták visszaszerezni, amiről Gabriella tudta, hogy örökre elveszett, az
újjászületés is kezdetét vette. A városnak nem volt igazi vezetője. A három ősrégi káinita,
akik felépítették Konstantinápolyt, majd uralkodtak benne, eltűnt, és egyikük utódja sem
volt képes a nyomukba lépni s összetoldozni az Álmot, nemhogy összefogni az
uralkodásban. A vének utolsó tagja, Drakón, eltűnt, talán örökre – s talán jó is volt ez így.
Sehogyan nem lehetett helyreállítani azt, ami valaha volt. A város sosem válik az ősök
álmává, de másvalakié még lehet. Gabriellának rengeteg álma volt.
Alfonzo püspök gondot jelentett. Amikor a keresztesek lecsaptak, beásta magát a latin
negyedbe. A támadók ott végezték a legkisebb pusztítást, ahol a legkevesebb
elpusztítanivaló volt, a legkisebb hűség, a legkisebb zsákmány. A betolakodó lovagok
közül csak kevesen tartották a római keresztény társaik által igazgatott ütött-kopott boltok
és raktárak fosztogatását kifizetődőnek, amikor ott volt a szakadár görögök vagyonával és
csodáival teli város is.
Alfonzo ezért a városban maradt. A halandók, az egyház és a latin negyedben
összegyűlt szolgalelkű klánok mind támogatták, mert az összes hatalom közül, akikre
emlékeztek, akik az utcákat járták, és hálókat szövögettek az árnyékokban, a püspök még
mindig erős volt, minden más azonban összeomlott. Már a keresztes hadjárat előtt rátette
kezét a velencei kereskedelemre, s ez most még hatalmasabbá tette. Narzész érsek pedig
vigyázott rá.
Gabriella lassítás nélkül, még mindig lova nyakára hajolva lovagolt be a fogadó
udvarára, követve a villanó paták ritmusát. Tudta, hová megy, és minél hamarabb beér az
istállóba, annál kisebb az esélye, hogy valaki megpróbálja útját állni vagy az idejét
rabolja. Sok mindene volt; de hosszú létezése dacára most az időnek éppen híján volt.
Leszállt, és lovát egy üres állásba vezette. Az istállófiú hamar megjelent, de jól
kitanították, és nem tett fel kérdéseket bizonyos rétegből származó gazdag vendégeknek.
Gabriella a fogadó különszobái felé vette az irányt, ahová a találkozót szervezték. Az
emberei remélhetőleg hoznak valami hírt a táborokból, ahol a nőnek számos kéme volt.
Gabriella mindig is jobb kapcsolatokat ápolt a görögökkel, mint Alfonzo, s most már
számos régi ismerőse volt, akik hajlandóak voltak tájékoztatni arról, amit tapasztaltak, a
támogatásáért cserébe. Erről a részről nem érhetik meglepetések.
Leereszkedett a fogadó pincéjébe vezető kőlépcsőn. A lépcsőház belseje sötét volt, de
a nő megpillantotta a halvány fényt, ami a lenti függönyök alól szűrődött ki. Átlépett a
szöveten a mögötte húzódó szobába. A jobbjára eső durva asztal mellett ketten ültek.
Közöttük sakktábla állt. A játék már elkezdődött. A berendezés egyszerű volt és épphogy
használható.
 A két férfi felállt, amint Gabriella belépett, de a nő intett, hogy maradjanak csak a
helyükön. Közelebb lépett, megvizsgálta a táblát, majd a bal oldali játékosra pillantott, aki
ötven év körülinek látszott, sötét hajába ősz szálak vegyültek, szeme fekete volt. Öltözéke
egyszerű volt, sötét köpenyből és csizmából állt. Nyugodtan állta a nő pillantását.
– Jól játszol, Ian – szólalt meg Gabriella halkan. – Úgy tűnik, megszorongattad.
Ian bólintott, és halványan mosolygott, de figyelme csak félig irányult a nőre.
Ellenfele, egy vékony, világos tekintetű férfi, akiről Gabriella tudta, hogy évszázadokkal
ezelőtt ölelték, bár külseje szinte mindenben ellentmondott ennek, mély gondolatokba
merülve meredt a sakktáblára, majd kígyómozgással egy kockával előrébb tolt egy
gyalogot, messze a táblán folyó küzdelem sűrűjétől.
Ian a lépésre meredt. Gabriella is azt nézte. Úgy tűnt, semmi köze nincsen a folyó
játékhoz. Értelmetlen lépés volt, ami nem vitte előbbre a játszmát, és csak az ellenfél
elkerülhetetlen győzelmét siettette. Legalábbis ez volt a felszín. Gabriella azonban ismerte
a másik férfit. Pasqual-nak hívták, és régen érkezett Konstantinápolyba. Előtte a Francia
Királyságban élt, azelőtt pedig Rómában. Soha nem tett könnyelmű lépéseket. Ritkán
beszélt, még akkor is, ha elvárták tőle, s csak akkor, ha úgy érezte, súlya van annak, amit
mond.
Gabriella tudta, hogy ennél a játszmánál is ez a helyzet, Ian nem érezte meg. Nem
olyan rég voltak együtt, és Pasqualt nem lehetett rövid idő alatt kiismerni. A nő már száz
éve ismerte, mégsem értette meg teljesen. Némán figyelt.
Ian támadást indított a királynőjével. A szeme ragadozó módra villant, és határozottan
lépett, az előtte kiterülő mintázat alapján, Pasqual válaszlépése nem késett. Átlósan eltolta
a futóját, egy kockával előrébb, mint a gyalogot, amit az imént mozdított el.
Ian csak egy pillanatig tétovázott. Ránézett a bábukra, de nem látott veszélyt az új
mintában, ezért királynőjét Pasqual királyával egy vonalba tette.
– Sakk – mondta feszülten.
Pasqual előretolta a gyalogját, hogy blokkolja a sakkot. Látszólag csak az
elkerülhetetlen vég értelmetlen elodázása volt a lépés. Ian szinte megvetően
keresztüllendítette királynőjét a tábla felett, és leütötte a gyalogot. Ha Pasqual a futójával
leüti a királynőt, bábucsere történik, és a sakk megismétlődik az elkerülhetetlen
végeredménnyel együtt.
Pasqual nem ütötte le a királynőt. Ehelyett megmozdította a lovát, ami elfeledve állt a
tábla szélén, és szélfuvallatnál alig hangosabban azt krákogta: – Sakk.
Ian a táblára meredt. Dühös volt. Látszott a szemén. Képtelen volt visszaülni és újra
felmérni a helyzetet, amiről azt hitte, hogy a kezében van. Gabriella látta, hogy
megváltozik az erőpozíció, és érdeklődve nézte, ahogy Ian, szinte ellenségesen eggyel
balra húzza a királyát, el a ló elől.
Ilyen egyszerűen vége is volt. A futó, amit odébb tettek, hogy a magányos gyalog
megvédje, most a sakkhelyzetben maradt ló védelmében lecsapott, Ian királya nem tudott
sehová futni. A játék véget ért, s ő tátott szájjal meredt a sakktáblára. Nem tudta felfogni,
hogyan történt.
– Azt hiszem, ebből a játékból fontos dolgot lehet megtanulni – mondta halkan
Gabriella.
Ian csípős válaszra készen felpillantott, de a nő tekintetében volt valami, ami
emlékeztette arra, hol a helye. Némán füstölgött.
Sosem okos dolog egy helyre összpontosítanod minden erődet. Más irányból is
érkezhet támadás, és a támadások fajtái is annyifélék lehetnek, ahányfélék az irányok.
Alkalmazkodnod kell, ha a körülmények megváltoznak.
Ian dühösen felborította a királyát, és hátrahúzódott az asztaltól.
– Ez az ő játéka – csattant fel, és vádló ujját Pasqualra szegezte. – Sosem elég a puszta
győzelem. Az is kell, hogy megszégyenítsd az ellenfeledet. Az ő játéka abból áll – köpte
Ian –, hogy elhiteti az ellenfelével, győzni fog.
Gabriella nem osztozott Ian dühén. Ajka szórakozott mosolyra húzódott.
– Akkor ezek szerint még egy lecke van – tette hozzá.
Ian sarkon pördült, és kisétált a hátsó falon tátongó lyukon, ami a belső helyiségbe
vezetett. Pasqual még mindig a sakktáblát nézte. Felpillantott a nőre.
– Megverhetett volna, ha felismeri a veszélyt.
Pasqual bólintott.
– Tudom. Nem vert meg – egyelőre de ígéretes.
Gabriella megrázta a fejét és elfordult. A terem túlsó végében volt egy nagyobb asztal.
Odasétált, leült, és türelmetlenül a bejárat felé fordult.
– Hol vannak a többiek? – kérdezte. – Nem hiszem, hogy túl korán érkeztem volna.
Pasqual nem válaszolt, csak vállat vont. Már visszahelyezte a bábukat a táblára, és a
nyitáson gondolkozott.
Hang hallatszott odafentről, majd csizmás lábak jelentek meg a lépcsőn, és Gabriella
nézte, ahogy két köpönyeges alak belép. Az egyik kicsi volt és púpos, közel hajolt a
földhöz, szinte leértek az ujjai. Gabriellát látva kicsit kihúzta magát, de bizonytalanul állt
a lábán. Állatra hasonlított, amely ugrásra vagy menekülésre készül, s nem tudja, a
következő pillanatban milyen irányba induljon. Szeme olyan sötét volt, hogy feketének
látszott, vadul tekergőző, fésületlen haja bozótként keretezte öregedő, szőrös arcát.
– Késtetek – jegyezte meg Gabriella.
A másik újonnan érkező hátralökte köpenyét, és előtűnt sápadt, fiús arca, amit
hullámos szőke haj vett körül. Szeme kékezüst színben csillogott, s az ajkára kiülő gúnyos
mosoly jól illett vonásaihoz.
– Te pedig – hajolt meg –, szép vagy, mint mindig.
Gabriella felvetette fejét és elnyomott egy mosolyt, de ez épp hogy csak sikerült neki.
 – Üljetek le! – mondta. – Kevés az időnk, és van, amiről beszélnem kell nektek.
A két férfi az asztalhoz ment, s miután Pasqual gondosan elhelyezte bábuit a táblán,
csatlakozott hozzájuk. Pár pillanattal később Ian, még mindig sötéten morogva, besétált a
hátsó szobából, s elfoglalta az utolsó széket. Amikor mind leültek, és Gabriellára
figyeltek, a nő beszámolt nekik Alfonzo vendégségéről. Elmesélte, mit tud a lányról,
Katrináról, és beszélt titokzatos szövetségeséről Alfonzo házában, aki az üzenetet küldte.
– Azt mondod, azért ment, hogy Isadorát lehívja az ünnepségre, de dühöngve tért
vissza? – kérdezte Pasqual. Amikor Gabriella bólintott, folytatta: – Ez olyan, mint a sakk.
Emlékszel, amikor a lovam sakkot adott neked, Ian?
Ian elsápadt, és félig felemelkedett székéből. A fiatal szőke férfi kezét a karjára téve
lefogta.
Pasqual nem törődött Ian mozdulatával, s csak annyit jegyzett meg:
– Igen. Pontosan. Számomra úgy tűnik, a püspök is ugyanígy viselkedett, amikor
visszatért a mulatságba. Ekkor, ahelyett, hogy kivédte volna az ellene irányuló csapást –
ezúttal Pasqual egyenesen Ian szemébe nézett – úgy döntött, hogy új királynőt készít, és
feláldozza az előző lépést.
Gabriella egy pillanatig hallgatott, és az elhangzottakon töprengett.
– Úgy gondolod, hogy elhagyta? – kérdezte végül.
– Úgy gondolom – felelte Pasqual –, hogy így vagy úgy, de Isadora nincs többé. Én
nem ruháznám fel Isadora úrnőt ilyen gyorsan ilyen fokú függetlenséggel. Nemrég kapta
meg a vért, és jelenlegi pozíciója a püspöknél kedvező. Azt hiszem, számításba kell
vennünk a harmadik lehetőséget.
– Ezek szerint meghalt – mondta Ian, és nagy erőfeszítéssel visszanyerte hidegvérét. –
Vagy elrabolták. Ez itt a kérdés.
– Vagy bünteti a szerelmesét? – kérdezte a szőke csillogó szemmel.
– Rafael, te vagy az egyetlen az egész csoportban, aki ezt képes elhinni – nevetett fel
Gabriella. – Attól félek, nem tudom elképzelni, hogy Alfonzo hagyná, hogy Isadora
tönkretegyen egy ilyen fontos eseményt személyes ellentétek miatt. Lehet, hogy voltak
összezördüléseik, de Isadora tudta, hová fűzik az érdekei.
– Vadászott? – A mogorva, eltorzult szavak ijesztőek lehettek volna, ha Gabriella nem
ismeri ilyen jól a hangot és a forrását.
– Ki? – kérdezett vissza Gabriella. – Alfonzo? Nem. Távozott, amint a vadászat
elkezdődött. Miért?
– Akkor azt hiszem, hogy Isadora hamu.
Gabriella gondosan mérlegelte következő válaszát. Gradin nem olyan volt, mint Ian,
akit könnyen fel lehetett dühíteni, aztán elég volt megsimogatni és ágyba dugni. S nem
hasonlított Pasqualra sem, aki hideg és számító volt, s mindig dühítő módon igaza volt.
Gradin ősi lény volt. Gabriella inkább érezte, mint tudta, hogy a vén gangrelnek olyan
meglátásai is vannak, amiről neki csak homályos sejtései lehetnek, másokat pedig
legnagyobb ellenségének sem kívánna.
– Miért mondod ezt? – kérdezte végül.
– Túl éhes, hogy vadásszon, egyedül akar enni. Dühös, és csak egyvalami dühítheti fel
ennyire. Isadora valóban halott. Ha nem az lenne, Alfonzo vadászik. Lehet, hogy nem
sokáig, és csak a színjáték kedvéért, de vadászott volna.
Pasqual bólintott, és Ian érdeklődve nézett Gradinra. Úgy tűnt, ezen az éjjelen
mindenkitől hall valami leckét.
– Egyetértek azzal, hogy ez a legvalószínűbb eset – állapította meg Gabriella. – De
vigyázzunk arra, hogy ne érjen az sem váratlanul, ha netán tévednénk. Valakit be kell
juttatnunk az emberei közé, és valakinek utána kéne néznie Katrina ügyének is. Ha
gyermekévé tette, akkor nagy a valószínűsége, hogy Isadorát helyettesíti, s ha így van,
ebből előnyt kovácsolhatunk. A gyengeség jele a társ iránti igény. Az pedig egyenesen a
tiszteletlenségé, hogy engedély nélkül ellopta Licinius orra elől.
– Milyen végeredményt szeretnél látni, Gabriella? – kérdezte Rafael. – Alfonzo a jelek
szerint több ház kedvét is keresi. Mit gondolsz, mi jár a fejében?
– Nem tudom pontosan – ismerte el Gabriella. – Lehetséges, hogy megpróbálja
megszerezni a hercegi címet, bár ennek feltételezése még korai lenne. Valószínűleg
megerősíti hatalmát, s felkészül az elkövetkező eseményekre.
– Nem hiszem, hogy ínyemre lenne egy olyan Konstantinápoly, ahol Alfonzo
uralkodik – jegyezte meg Pasqual. – Vannak erre érdemesebbek is. – Megfordult, és
komolyan Gabriellára pillantott. – Te nem így gondolod?
Gabriella nem válaszolt, de gondolatait elárulta izzó tekintete. Fontos szerepet játszott
a város történelmében, és nyilvánvaló volt, nem akarja, hogy ez teljesen véget érjen.
– Hamarosan lesz idő megbeszélni ezeket – mondta végül. – Egyelőre arról kell
meggyőződnünk, hogy tudjuk, mivel állunk szemben.
Mindannyian bólintottak. Aztán Gradin ismét megszólalt.
– Van még valami. – Ismét végignézett az asztalon, majd a kezére meredt, mely
göcsörtös volt, ujjai végén karmok meredeztek, és hihetetlen erőt sugallt. – A táborok
nyugalma megszűnt. Mozgásról beszélnek – semmi sincs eldöntve, nincsen cél – csak az
érzés, hogy itt az ideje, hogy feloszoljanak. A város nem tér megint magához, és
előkerültek az őrültek a vadonból, akik azt állítják, hogy mindenféle megváltókat láttak, s
arra buzdítják a többieket, hogy bontsanak sátrat és menjenek el. Mások építkezni
akarnak, gyökeret verni, új helyet alapítani. De ezt Licinius sosem engedné meg.
Ian bólintott.
– Amikor legutóbb ott voltam, hallottam valami új városról, ami valami távoli helyen
épül újra, ahol nem kísérti az alapítókat a korábbi dicsőség álma, s nem emlékezteti őket a
három öregre. A gond nagyon hasonló Konstantinápolyéhoz. Ki vezessen? Az a hely úgy
tele van ütődöttekkel és veszedelmes szektákkal, hogy szinte lehetetlen egyezségre jutni.
 Gabriella félig figyelt csak rájuk, közben gondolatainak másik fele a városhoz
gyűrűzött vissza. Amiről a többiek beszéltek, nem volt újdonság a számára. Még az is
megfordult a fejében, hogy megpróbál irányt szabni a vándorlásnak, s egy új álom
felépítésére irányuló zarándoklattá teszi. A gondot az jelentette, hogy lehetetlen volt olyan
tömeget irányítani, amelynek tagjai gyűlölték egymást, vagy szöges ellentétben álló
nézeteket vallottak. Sokkal egyszerűbb volt egy város uralkodói székébe ülni, míg az
ismét visszanyeri erejét, befolyásolni növekedését, és biztos alapoktól kiterjeszteni a
hatalmát.
Végül felállt, tenyerét az asztalon nyugtatva. A férfiak némán ránéztek.
– Egyelőre elég a beszédből – mondta. – Napkelte előtt vissza kell térnem a városba, s
mindannyiunknak vannak tervei. Két napon belül visszajövök.
Ekkor mind felálltak, de csak Gradin és Rafael követte a nőt az ajtón keresztül.
Gyorsan felhágtak a lépcsőn, s együtt léptek ki a sötétség utolsó óráiba. Az istállók üresek
voltak, az ott alvó lovakat és öszvéreket leszámítva. Kivezették a nő hátasát az útra.
Gabriella a két férfi felé bólintott, és felpattant a nyeregbe.
– Míg ismét nem találkozunk – mondta Rafael, s nagyvonalúan intett és meghajolt,
ami a legtöbb ember esetében komikusnak hatott volna, de itt illőnek tűnt. Gradin egy
pillanatra Gabriella szemébe nézett, de nem szólt.
A nő egy szó nélkül megfordult és elügetett a sötétségbe.
Az udvar túlsó végében, a fogadó főépületének árnyékában egy sötét alak állt, s némán
nézte Gabriellát és a többieket. Nem mozdult a homályból, csak amikor már rég eltűntek.
Mozdulatlanul meredt a távolba, mintha keresne valamit – vagy emlékezne.
Másokat észrevettek volna Gabriella őrei és ügynökei, de ő nem volt közönséges kém.
Malachit, az elesett Konstantinápoly öregje könnyedén lepellé tudta formálni az éjszakát,
mely elrejtette szem elől, vagy másvalaki arcával ruházta fel.
Amikor a hajnal első sugarai kivirágoztak a látóhatáron, Malachit megfordult, és egy
egyszerű utazó, Ádám arcát viselve megkereste a velencei klántársát, akivel ezen a néven
utazott. Jó darabig volt távol, s útja hosszú, magányos, eredménytelen mérföldekre vitte.
Úgy tűnt, hogy a megfelelő pillanatban tért vissza, ha részt kíván venni az álom
újjáépítésében. Senki nem volt nála alkalmasabb arra, hogy felügyelje ezt a munkát. Senki
más látomása nem volt ilyen tiszta.
Azért ment a táborba, hogy megvárja a jós üzenetét, aki erre az útra küldte, de társakra
és segítőkre is szüksége volt, akiket meg tud nyerni az ügyének. Gabriella ügynökei
ügyesek voltak, de nem tudtak elrejtőzni előle, s egészen idáig követte őket, hogy
kiderítse, mit forgat a nő a fejében.
Szépen beleillett a tervébe. Ahogy behúzta maga mögött az ajtót, elfojtott egy mosolyt.


 Kilencedik fejezet



Amikor Lucita és Anatole elindultak Alfonzo püspök kúriája felé, a sötétség még nem
volt teljes. Még mindig akadt néhány az utcákat nappal járó halandók közül, de Lucita
nem törődött velük. Sötét köpenyt vett fel, ami arcán kívül egész alakját elrejtette.
Mellette Anatole hasonló öltözéket viselt, de sápadt gyapjúból, amit kezével összefogott
mellkasa előtt.
Lucita tudta, hogy nincsenek egyedül. A tetőkön és a sikátorokban Anatole követői
cirkáltak, útjukat követve, és az árnyékokat figyelték, amiket a páros nem láthatott. Lucita
egyre inkább kezdett hozzászokni a jelenlétükhöz. Megvoltak a saját emberei, de azokban
Anatole nem bízott. A malkavita jó társaság volt, de a saját útját járta. A lány ezt vagy
elfogadja, vagy keres magának másik ösvényt.
Lassan haladtak, és alaposan szemügyre vették környezetüket. A város nem volt olyan
rossz állapotban, mint a bukást követő hónapokban, de aligha lehetett gyógyultnak
nevezni. A régi latin negyed megőrizte fontosságát, mert közel volt a kikötőhöz, de a régi
építési megszorítások eltűntével a gazdagabb kereskedők közül sokan elfoglalták a
kiköltöztetett vagy meggyilkolt görögök otthonait. Itt még minden sikátor földjét törmelék
borította, szemét tornyosult a falak alján, s néha az utcára is kihömpölygött. Volt valami a
levegőben, és Lucita azt kívánta, bárcsak ne érintkezne a lába az utca kövével. Az
épületek egyre alacsonyabbak és leromlottabbak lettek. Az itteni kosz és mocsok sokéves
elhanyagolás eredménye volt, nem lerontott falak és masírozó lábak tették ilyenné a
környéket. Az ablakok sötétek voltak, bár máshol gyertyafény világította volna be őket, az
erkélyeken rongyok lengedeztek.
Akadt pár hely, amely nem zárt be a napfény kihunytával: koszos kis csapszékek és
bűnbarlangok. Az édes forralt bor és a füstölt hús illata kiszökött az utcára. A vér még
forróbb szaga, mely a bőr börtönében lüktetett, még mámorítóbb volt. A városnak ez a
része éjszaka elevenebb volt, mint nappal.
Alfonzo kúriája a környező tetők fölé emelkedett, s egyszerre volt oda nem illő és
fenséges. A latin negyed az épület lábától futott szerteszét. Lucita meggyorsította lépteit.
– Túlbuzgó vagy – feddte meg Anatole. – Várnunk kellett volna. Alfonzonak el kell
hinnie, hogy van nálunk valami, ami kell neki, de azt is tudnia kell, hogy mi rendelkezünk
felette. Ha túlságosan sietünk, úgy érezheti, ő van nyeregben.
Lucita kissé lassított léptein.
– Nem az érkezésünk koraisága zavar – felelte. – Az aggaszt, vajon hogyan fogad
bennünket a püspök. Lehet, hogy nem örül, amiért nem küldtük el neki az értesülést az
első üzenettel. Igazad van abban, hogy nem szabad túlbuzgónak látszanunk, de
tétováznunk sem kell. A magabiztosság erény.
 Anatole nem válaszolt. A lány mellett lépdelt, és az utca két oldalát fürkészte. A
levegőben volt valami. Egy jelenlétet éreztek, mintha valaki figyelné vagy követné őket. A
város maga is mintha tudott volna róluk, és Lucitának az az érzése támadt, hogy szavaik
és lépteik mintázatát maga a kő is továbbadja. Csak azt nem tudta, kinek.
Elérték Alfonzo kúriáját, és végighaladtak a fala mentén, belesve menet közben a
kertekbe és beugrókba. Lucita megjegyezte, hogy szólnia kell Alfonzónak a védelem
látszólagos hiányáról. Nem érzett őröket, de az is lehet, hogy nem mélyedt el annyira a
homályban, hogy észrevegye őket. A fény hiánya erőt ad a püspök gyermekeinek, de
hátráltatja az alkalmazott halandókat.
– Több őrre lenne szüksége – mondta, és szemöldökét ráncolva benézett az utolsó kis
kertbe.
– Az ünnepség éjszakájáig nem volt rá oka – magyarázta Anatole. – Rég volt, hogy
bárkinek mersze lett volna ujjat húzni a püspökkel. Talán eltunyult a keresztes hadjárat
utáni időszakban.
– Lehet, hogy igaz – ismerte el Lucita de akkor sem magyarázza meg. Mindig vannak
ellenségek. Egyesek türelmesek, mások nem. Ha sokáig őrizetlenül maradsz, az egyikük
biztosan megragadja az. alkalmat, és eltávolít az árnyékvilágból.
– Mindig is cinikus voltál – nevetett Anatole. – Semmit nem lehet eltávolítani. Minden
megváltozik, átalakul, eltorzul és újrarendeződik. – Lucita legszívesebben felhorkant
volna, de okosabb volt annál, mint hogy belelovalja Anatole-t egyik dagályos
szónoklatába. Már közel értek a bejárathoz, és a lány hátravetette csuklyáját. Hosszú haja
végigomlott a puha szöveten, s úgy olvadt bele annak sötét színébe, mintha a része lenne.
Balról mozgást észleltek. Anatole megperdült, és leeresztette súlypontját. Egy kiáltás
harsant az árnyékokban, és Lucita a fal felé siklott, hátát a kőnek vetve, és az utcát
fürkészte. Semmi. Nem lehetett látni semmit, de küzdelem zaja hallatszott. Onnét érkezett,
ahonnét jöttek, balra az úttól. Fém csendült, majd gyorsan elhaló kiáltás, melynek szinte
megformálódni sem volt ideje, majd tompa puffanás követte.
Anatole a lány mellé állt, és a fal közelében maradva futva elindultak visszafelé.
Lucita gondolkodás nélkül előhúzta kardját. Ismerős, megnyugtató volt érezni a súlyát a
kezében. Anatole-nál nem volt semmi, de a lány tudta, hogy a szerzetes ugyanolyan
veszélyes fegyver nélkül, mint vele. Kiszámíthatatlan volt. Olyan, akár egy villámcsapás.
Teljességgel kivédhetetlen és pusztító.
Nem kellett messzire menniük. Hang hallatszott a sötétségből, és Anatole megállt.
Lucita vállára tette a kezét, és maga mellé húzta.
– Várj! – sziszegte.
Saját hangján válaszolt a halk kiáltásra, és pillanatokkal később két alak bontakozott ki
az árnyékokból. Magukkal vonszoltak valamit a porban. Ahogy közeledtek, Lucita látta,
hogy egy test az. Mindketten a hajánál fogva cibálták, az egyikük pedig a hóna alá csapta
a férfit.
Nem beszéltek. Pár lépésre Anatole-tól megálltak, bólintottak és arccal lefelé ledobták
terhüket az utcára. Egy halandó volt. Haldoklott, de még nem halt meg. Az egyik követő
némán átadott egy dobozt, amit nyilván a fogolytól vett el. Ezután mindketten hátraléptek,
s várták az utasítást.
– Követett bennünket? – kérdezte Anatole éles hangon.
Lucita felismerte a két férfit a tetőn történt kalandból. Az egyik magas volt és vékony,
bőre cserzettnek tűnt. Kicsit hajlott volt a háta, és a lány tudta róla, hogy nosferatu. Nincs
a földön senki, aki ilyen betegnek néz ki, és mégis mozog. Társa valamivel alacsonyabb
volt, tagbaszakadt, és haja kusza fürtökben kígyózott arca körül.
Lucita pillantása csak egy villanásnyira találkozott az övével, és két szót suttogott
maga elé.
– Még egy őrült.
– Nem – jött az egyszerű válasz. A nosferatu nyugodtan beszélt. – Ez be akart jutni.
Az egyik kertben volt, és egy facsoport mögött kaparászott egy ajtón.
Anatole bólintott. A kezében tartott dobozra pillantott, majd megfordult, és Lucita felé
nyújtotta.
A nő habozás nélkül felpattintotta a fedelet. Fél lépést hátrált, majd elhúzta száját. A
ládika belsejében egy koponya maradványa feküdt. A szelence alján hamu porzott, de
maradt elég csont, hogy ki lehessen venni a homlokot és a porladó csonthoz tapadt hosszú
hajszálakat.
– Isadora – mondta Lucita, s képtelen volt leplezni a hangjába kiülő undort. – Istenem!
Anatole megrázta a dobozt, és a fedél lehullott. Ismét visszafordult arra, amerről
jöttek, és a főbejárat felé intett.
– Elkésünk – suttogta.
Lucita bólintott, és elindult az eredeti úti céljuk felé. Nem nézett hátra, de a súrlódó
hang a háta mögött elárulta, hogy a két férfi maga után vonszolja foglyát. Nem ilyen
ajándékot szánt Alfonzónak, de ez is megteszi. Ez a rendelkezésükre álló értesüléssel
párosulva meggyőzheti a püspököt arról, hogy Lucita erős szövetséges lehet.
– Nem tudják cipelni? – kérdezte a lány Anatole-tól ingerülten. – Ha meghal, semmi
hasznát nem vesszük, és napokba telik, míg a vére eltűnik az utcáról.
Anatole elmosolyodott. Egyszerűen intett jobb kezével, anélkül, hogy hátranézett
volna, és a súrlódó hangnak vége szakadt. Immár zavartalanul folytatták útjukat a bejárat
felé.
Ahogy közeledtek, az ajtó kinyílt. Már vártak rájuk, és Lucita örömmel látta, hogy –
legalább a felszínen – szívesen fogadják őket. A fiú, Matteo, ellépett az ajtóból, és mélyen
meghajolt. Kerülte a lány tekintetét, arca vörös volt. Anatole figyelmét egyik sem kerülte
el, és Lucita elmosolyodott.
– Üdv, Matteo – köszönt halkan. – Mondd meg Alfonzo püspöknek, hogy váratlan
ajándékot hoztunk neki.
 Matteo felemelte tekintetét, és miután elszakította pillantását Lucitától, válla fölött
átnézve meglátta a két követőt és a terhüket. Gyanakvóan szemlélte az Anatole kezében
tartott dobozt, majd visszafordult Lucitához, és bólintott.
– A nagyteremben várja önt, úrnőm – hátrált el gyorsan Matteo, és bevezette őket.
Olyan gyorsan mozgott, hogy Lucita nem tudta kivenni vonásait, és nem akart
erőszakoskodni. Érezte, hogy a fiú szívverése felgyorsul, és még szélesebbre húzódott
mosolya. Úgy tűnt, erős benyomást tett a szolgára.
Amint beléptek, Anatole kérdően nézett rá, de Lucita figyelmen kívül hagyta. Anatole
bölcs volt, de nem kellett mindent tudnia. Akkor unalmassá válna.
Átmentek az előcsarnokon, s végigmentek a sötét folyosón. Lucita érezte a kiömlött
vér szagát, és rádöbbent, hogy a vadászat nyomait szimatolja. Elképzelte a fogadószobába
nyomuló testeket, melyek a szélrózsa minden irányába menekülnek, majd megtévedve az
árnyékokban és alkóvokban keresnek menedéket. Szinte hallotta a nők hangját, akik rég
elvesztett életükért futottak, és megborzongott. Alfonzo mutatványos volt ugyan, de a
műsorának voltak érdemei.
Beléptek a nagyterembe, és Lucita azonnal kisebbnek érezte magát. A helyiség
hatalmas volt, boltozatos mennyezete az eget közelítette, falai olyan távol estek
egymástól, hogy egészen beleolvadtak az árnyékokba, s a végtelenség érzetét keltették. A
teremben egyetlen fényforrás világított. Egy gyertya lángja lobogott és táncolt a hosszú
asztal fényes lapja felett. Az asztalfőn, a díszes, faragott trónnak támaszkodva Alfonzo
állt. Némán nézte, hogyan közelednek, de Lucita érezte, hogy a püspök minden
mozdulatot és részletet elraktároz. Ezzel a káinitával nem lehetett kisded játékokat űzni.
Ereje betöltötte a termet. A birtokába vette, ők pedig beléptek. Mindegy, mi következik,
övé az előny. Lucitának nem volt kétsége afelől, hogy mások is vannak az árnyékokban és
némán figyelnek.
Lucita és Anatole most, hogy megpillantották vendéglátójukat, nem figyeltek többé
Matteóra, és magabiztosan közeledtek. A helyzet ellenére tudták, hogy ami a birtokukban
van, és mögöttük jön, olyan ütőkártyát ad a kezükbe, amivel más körülmények között nem
rendelkeznének.
Anatole egy szó nélkül intett a mögötte lévőknek, hogy lépjenek közé és Lucita közé.
A követői engedelmeskedtek, és az asztal lábához hajították terhüket, amelynek végében
Alfonzo ült.
– Ez meg kicsoda? – kérdezte a püspök. A hangjából nem lehetett megállapítani, hogy
enyhe kíváncsiságnál több fűti-e. Ha zavarta is, hogy a találkozásuk ilyen irányba indult,
nem adta jelét. Az öblös karosszékre támaszkodott, óvatosan leste őket, és várt.
– Neked is jó estét, püspök! – mondta Lucita, aki képtelen volt elrejteni a hangjában
bujkáló mosolyt.
Alfonzo épp csak egy pillanatra vonta össze szemöldökét, majd álarca szinte
hallhatóan ismét a helyére csúszott, és inkább várt.
– Nem tudjuk biztosan – mondta végül Anatole. – Az otthonod falai mellett
sündörögve találtunk rá. Ez volt nála.
A szerzetes előrenyújtotta a fadobozt, hogy Alfonzo kénytelen legyen előrelépni,
feladni hatalmi pozíciójáét, hogy felemelhesse a fedelet. A püspök egy hosszú pillanatig
meredt rá, mintha a lehetőségeket mérlegelné, majd kiegyenesedett és megkerülve az
asztalt, vendégeihez közeledett.
– Elnézést kérek – nyújtotta kezét tenyérrel felfelé Lucita felé. – Rendszerint nem
vagyok ilyen rossz vendéglátó. Nem könnyű időszak ez nekem.
Lucita a tenyerébe tette kis kezét, és belenézett a szemébe.
– Sokak számára nehéz – felelte. Minden további szertartásosság nélkül felpattintotta
az Anatole kezében pihenő doboz fedelét. Némán nézte, hogy Alfonzo belepillant, majd
elkapja tekintetét. Nem undorában vagy félelmében, hanem haragjában. Lucita látta, hogy
a püspök arcán gyors egymásutánban számtalan érzelem fut át, s akkora düh támad fel
benne, ami egyszerre vonzotta a lányt, s intette óvatosságra.
Anatole becsukta a doboz tetejét, és gyengéden az asztalra helyezte.
– Hol… – szólalt meg Alfonzo. – Honnan szerezted?
Lucita durván belerúgott a lábánál heverő mozdulatlan testbe.
– Nála volt – mondta egyszerűen. – Mi csak véletlenül bukkantunk rá, amikor a
megbeszélt találkára igyekeztünk. – Habozott, megpróbálta kifürkészni Alfonzo érzelmeit,
majd folytatta. – Sajnálom, hogy veszteség ért. Szerettem volna itt lenni az ünnepségen,
de úgy tűnik, hogy talán nem volt akkora balszerencse, hogy épp távol voltam.
Alfonzo lenézett a padlón heverő férfira. Még mindig lehetett hallani a szívverés halk
dobogását. Mindannyian érezték. A püspök megpróbálta megőrizni önuralmát. Majdnem
mindent legyőző volt a késztetés, hogy a lábánál heverő hústömeget darabokra szaggassa,
és megőrizze, hogy később megetethesse a támadás kiagyalójával. Nem maguk jöttek
vissza, hanem egy halandót küldtek, akit ráadásul az utcáról beeső vendégek fogtak el.
Alfonzo előrelépett, és csizmája orrával hátára fordította a férfit. Középkorú volt, sötét
bőrű, arcán szaracén vonásokat lehetett felfedezni. Szeme csukva, szája tátva volt. Tüdeje
levegőért küzdött, Alfonzónak pedig le kellett gyűrnie a vágyat, hogy egy ütéssel
szétlapítsa a mellkast.
– Ki ez? – kérdezte végül. – Ismeritek?
– Ha azt kérdezed, tudjuk-e a nevét vagy hogy honnét való, a válaszom nem – felelte
Lucita. – Ha azt kérdezed, tudjuk-e, ki áll a tettei mögött, a válasz… talán.
Alfonzo rámeredt. Szemmel láthatóan harcot vívott magával, s szinte őrlődött a harag
és az önmérséklet között. Isadora elvesztése nagyobb hatással volt rá, mint bevallotta
volna, de voltak érzelmek, amiket nem lehetett elfojtani.
– Feltételezem – szólalt meg végül –, azért jöttél, hogy megoszd velem ezt az
értesülést?
– Persze – felelte gyorsan Lucita. – Elküldhettem volna, amit tudok, a hírvivővel is, de
tartottam tőle, hogy útját állják. Azt is sajnálom, hogy lemaradtam az ünnepségedről. Már
régóta szerettem volna beszélni veled, de a körülmények megakadályoztak ebben.
Alfonzo még mindig a lányt nézte, de az ellenséges szikra a szemében tompa
csillogássá fakult. Visszament az asztalhoz, egy nagy ezüstkancsó után nyúlt, és három
kelyhet teletöltött. Lucita megszimatolta a véres bort, és ismerve minőségét,
elmosolyodott, amikor Alfonzo, felajánlotta vendégeinek a kupákat.
– Elnézést kérek a vendégszeretetem hiányosságaiért – mondta a püspök. –
Gyanakszom rá, hogy a városban kezd megváltozni a helyzet. Azok, akiket
szövetségeseknek hittem, kimutatják a foguk fehérét, és mások, akiket ellenségnek
hittem…
Hagyta lebegni a mondatot, s amikor Lucita és Anatole hálásan megfogták a
kelyheket, elengedte a peremüket. A lány a hátráló püspök arcát nézte. Nem tudott róla
semmilyen érzelmét leolvasni. A férfi az önuralom mestere volt.
– Jutottál valamire Isadora gyilkosának felkutatásában? – kérdezte a lány célzatosan.
Az asztalon heverő dobozra pillantott. Alfonzo követte a tekintetét, halkan káromkodott,
majd elfordult. Amikor ismét Lucita szemébe nézett, érezhetően hűvösebb volt.
– Nem – ismerte be. – Vannak kint vadászaim, de egyelőre semmit nem találtak.
Jöttek, elmentek, és távozásuk látszólag olyan észrevétlen volt, mint a szél.
Lucita belekortyolt a borba.
– Mi elfogtuk a szelet – jegyezte meg, és felvillantott egy mosolyt. – Néha elég, ha
valaki megfelelő időben, a megfelelő helyen és a megfelelő társaságban van.
Alfonzo némán várt.
Anatole egy lépést tett előre.
– Mit hallottál újabban, uram, Kaloména kiválasztottjairól?
Alfonzo megdermedt. Arca elsötétült, és hátrahúzódott. Majd összegyűjtötte erejét, és
így máris magasabbnak, és félelmet parancsolóbbnak látszott. Árnyékok siklottak szét a
padlón, a bokájánál vonaglottak, s felfelé kúsztak. Lucita nem törődött vele, Anatole pedig
folytatta:
– Bocsásd meg a kérdésemet – mondta a szerzetes közönyösen. – Tudom, hogy a
múltban meggyűlt már a bajod a kiválasztottakkal. Én is megvetem őket. Régi és
hajthatatlan gyűlölet ez.
– Azt akarod mondani, hogy Kaloména kiválasztottjai itt vannak? – kérdezte Alfonzo.
– Hogy ők vették el tőlem Isadorát, és küldték ezt… – Elhallgatott, de csizmás lába
kirúgott, s felemelte az előttük heverő férfit, aki nagyot nyögött. A püspök összeszedte
magát. – Hogy ők küldték ezt a patkányt, hogy gúnyt űzzön belőlem? Azt hittem,
elmentek a városból örökre.
– Nem tűntek el – suttogta Anatole. – Ugyanolyan elevenek és eszelősek, mint
korábban.
 Alfonzo nagyot kortyolt a véres borból. Anatole-ra meredt, és pillantása arra
ösztönözte Lucitát, hogy megszólaljon. Fent kellett tartania a püspök figyelmét.
– A lakomád estéjén a városon kívül voltunk – mondta. – Amikor visszatértünk,
haramiákat vagy betolakodókat pillantottunk meg a tetőkön rohanni, és a nyomukba
eredtünk. A te kúriádból érkeztek, és ez volt náluk. – Előrelépett, és a nyomaték kedvéért
ismét kinyitotta a dobozt.
Alfonzo nem nézett a ládikára. Vállának merevségéből sejteni lehetett, hogy szeretne
egy utolsó pillantást vetni rá, mert a lány mozdulata ismét felkeltette kíváncsiságát, de
tartotta magát. Lucita folytatta:
– Míg Anatole megölte a vezetőjüket – folytatta az egyikük a maradványokkal együtt
átszökkent a falon. – Elővette köpenye alól a nyakláncot, és Alfonzo felé tartotta. – Én
megöltem a harmadikat, és ez az ő testéről származik.
A püspök előtt nem volt ismeretlen Kaloména. A követői korábban két gyermeke
életét vették el. Most egy nagyra becsült társat és szeretőt raboltak el tőle, amit esetleg
Licinius hercegnek és Narzész érseknek egyaránt meg kell magyaráznia. A velencei
prelátus egész bizonyosan megkapja a jelentést az első, Konstantinápolyban vitorlát bontó
gyors hajóval. Narzész figyelmét nagyon kevés dolog kerülte csak el.
Alfonzo elvette a nyakláncot, és a kezében tartotta. Szemmel láthatóan felismerte,
micsoda. Kaloména hideg, érzelemmentes arca nézett fel rá a tenyeréből, és Lucita
megérezte, mekkora erőfeszítésébe kerül a férfinak, hogy ne morzsolja össze a medált.
– Az én falaim alatt találtátok ezt a nyomorultat? – kérdezte végül, a fogoly felé intve.
Lucita bólintott.
– Az egyik kisebb kertben volt, a földszinten. Javaslom, hogy helyezz el több őrt a
kúriád körül! Bármiféle szabályok voltak érvényben a görögök eleste után, most kezdenek
megváltozni.
Várt, míg Alfonzo tovább vizsgálta a medált, majd bólintott, és a zsebébe gyűrte,
anélkül, hogy megkérdezte volna, megtarthatja-e. Lucita még szélesebben mosolygott. A
tartozás, legyen bármilyen csekély, mindig is előnyt jelentett.
A püspök arca még sötétebbre színeződött, és tekintete elrévedt.
– Nem tudom, hogy hallottatok-e a problémáimról ezekkel a… férgekkel – szólalt meg
végül. – Úgy tűnik, hajlamos vagyok újraélni a kudarcaimat. Amikor először hallottam a
kiválasztottakról, és a hitükről, mely szerint Káin a Sátán gyermeke, ők pedig, a klán
nélküliek és söpredékek, egy szent gyermek, Kaloména eszközei, kinevettem őket.
Kacagtam, és azt mondtam, csak porszemek, amiket elfújok az éjszakába.
Nem annyira Lucitához beszélt, mint inkább az ő irányába, s nem akart vagy nem
tudott a szemébe nézni, amíg a gondjairól beszélt.
– Vegyes népség. Eszelős halandókat alkalmaznak, akikben a józanságnak szikrája
sem maradt. Válogatás nélkül ölik a vérbe tartozókat. Váratlanul, figyelmeztetés nélkül
csapnak le. Bár sokan közülük, például egykori vezetőjük, Sztaniszlav, maga is káinita,
együtt vadásznak, mert hitük még a halandóktól elválasztó szakadékon is átível. Egy, a
mostanihoz hasonló ünnepségen elvesztettem két legközelebbi gyermekemet, Julianót és
Adriannát. Nem voltak fiatalok, de az elsők között voltak, akiket öleltem, és tőlem vártak
útmutatást és biztonságot. Kudarcot vallottam. Aznap éjjel részegen vadásztam, napkelte
előtt saját menedékembe tántorogtam, de ezalatt a kalomita fattyak lecsaptak. Hajnalban
jöttek, belopóztak, és elálltak a biztonságba vezető utat. A nap támogatásával a hátuk
mögött megölték az enyéimet, míg én aludtam, s mit sem tudtam arról, hogy azok
nevetnek utoljára, akiket kikacagtam. Természetesen megöltük őket, méghozzá lassan,
Vérüket kiszívva kitettük őket az utcára, de ezzel nem hozhattuk vissza, amit
elvesztettünk.
Amikor a püspök megfordult, felemelte kezét, és két alakot hívott elő az árnyékokból,
Lucita gondolatai az általa felidézett történetről megszakadtak. A lány nem érezte a
jövevények jelenlétét, de Anatole-t nem lepte meg az érkezésük. A két férfi szőke volt, s
nagyon hasonlítottak egymásra, bár az egyikük valamivel magasabbnak látszott a
másiknál.
– Vigyétek el! – intett Alfonzo az asztalon heverő doboz felé intett. – És ezt is! – A
lábánál heverő testre mutatott, és csizmás lábával megbökte a férfit. – Gondoskodjatok
róla, hogy életben maradjon, amíg el nem beszélgetek vele.
Az ikrek, mivel Leonid és Arturo voltak, akik kiléptek az árnyékokból, nem szóltak
semmit. Amint közelebb értek, Lucita elkapta a pillantásukat, amint őt és Anatole-t
méregették gyanakvóan. Arturo az asztalon heverő doboz felé nyúlt, Leonid pedig
leguggolt, megragadta a fekvő férfi bokáját, és húzni kezdte.
– Óvatosan – ráncolta Alfonzo a homlokát. – Azt mondtam, élve akarom. A tied lehet,
ha már beszéltem vele, de miután itt végeztem, még életben akarom találni. Világos?
Leonid egy hosszú pillanatig nézte Alfonzót, majd a lábánál heverő testet. Vállat vont,
lehajolt, két kézzel megragadta a fogoly derekát, és felemelte, mintha csak tollpihe lenne.
Óvatosan vállán egyensúlyozva a betörőt testvére után indult az árnyékokba, magára
hagyva a három tanácskozót.
– Nem túl beszédesek – jegyezte meg Alfonzo mentegetőzve –, de a leghűségesebb
követőim.
Anatole nem szólt. Semmilyen módon nem érdeklődött az ikrek iránt. Lucita
megfordult, nézte, hogy a két férfi eltűnik a homályban, majd egyik szemöldökét felvonva
Alfonzo szeme közé nézett.
– Ikrek? – kérdezte. – Egyszerre ölelted őket?
Alfonzo megrázta a fejét.
– Csak az egyiket. Isadora a másikat tette magáévá. Össze vannak kötve valami
különös kapoccsal, amit nem tudok megmagyarázni. Megnyugtató és erőt adó a
jelenlétük. Ők is Isadora gyilkosait keresték, de visszatartottam őket. Ha elengedtem volna
az éjszakába, maguk is idehozták volna ezt az embert.
– Azt hiszem, így is tervezték – szólalt meg Anatole csendesen. – Úgy gondolom, a
halandót azért küldték, hogy esélye se legyen észrevétlenül bejutni. Ha mégis sikerrel járt
volna, szétkürtölik a világnak, hogy egy halandó túljárt az eszeden. Ha meghal – amire
szerintem szinte számítottak is –, nemcsak a tettük bizonyítéka kerül a kezedbe, hanem az
a tudás is, hogy kicsodák. Mi megtettük ezt neked, és átadtuk halandó barátunkat a
sorsának. Továbbra is fennáll a kérdés: mihez kezdesz a tudással?
Lucita hallgatott. Anatole az ő gondolatait fogalmazta meg, valószínűleg
választékosabban, mint ő tudta volna. Alfonzo rájuk nézett, majd feltette a saját kérdését.
– Tudom, hogy Lucita úrnőnek és nekem számos megbeszélnivalónk van – mondta
végül Anatole-hoz fordulva. – Biztos vagyok benne, hogy legalább részben az atyja,
Monçada unszolására jött el ide. Vártam már a látogatását, és fel is készültem rá.
Természetesen nem sejthettem előre, hogy ilyesmik történnek majd. Amit azonban nem
értek – folytatta –, az a te jelenléted. Történelmünk legrosszabb időszakának utolsó
pillanatában bukkantál fel. Most beléptél a világomba, magaddal hoztad a bizonyítékot,
hogy az ellenség, amit halottnak hittem, ismét a küszöbömön áll. Miért bízzak benned,
fráter? Miért higgyem, hogy van valami értelem a szürke szempár és szürke köpeny
mögött? Az Euagetaematikonból imádkozol?
Anatol egy teljes percig hallgatott.
– Engem is megsebeztek – felelte végül. – A kiválasztottaknak nincsenek kedvenceik.
Abban hisznek, hogy Káin valamennyi gyermekének pusztulnia kell, de ők maguk
kivételek. Úgy tűnik, nem értik, hogy mind ugyanarról a tőről fakadunk. Már korábban is
meggyűlt velük a bajom.
– Miféle baj? – Alfonzo nem volt hajlandó elfogadni Anatole általánosításait.
– Hadd fejezzem be azzal – kezdte Anatole, s szeme megvillant, teste megfeszült,
amivel a kétségbeesés szélére kergette Lucitát hogy mindketten veszítettünk már
gyermeket miattuk.
Alfonzo némán meredt Anatole-ra. Úgy tűnt, nem elégíti ki a válasz, de mivel
nyilvánvalóvá vált, hogy mást márpedig nem kap, visszakozott. Kiitta a kelyhet, majd
visszafordult az asztalhoz, és a kancsó után nyúlt. Lucita egy pillanatra elmosolyodott.
Megitta borát, és amikor a püspök ismét feléjük fordult, odanyújtotta a kupát.
Alfonzo szó nélkül újratöltötte, mint ahogy Anatole kelyhét is.
– Végeznünk kell velük – szólalt meg sokára Alfonzo. – Épp elég, hogy hitünk
különböző pontjain összekülönbözünk egymással. Nincs szükségünk rá, hogy eszelős
gyilkosok árasszák el az otthonainkat.
Lucita elmosolyodott, de ezúttal hagyta, hadd lássa Alfonzo. Felemelte a kelyhét, s
megvárta, míg a püspök koccint vele. A férfi egy pillanatig állt, a kristályra bámult, mely
felfogta a halvány gyertyafényt, aztán a lány kupájához érintette a sajátját.
– Örülök, hogy találkoztunk, Aragóniai Lucita – mondta a püspök mosolyogva. – Azt
gondoltam, más, nem épp szívélyes körülmények között találkozunk, de úgy tűnik, a
végzetnek nem ilyen tervei voltak.
 Lucita biccentett és kortyolt egyet, miközben a táncoló gyertyalángot nézte. Most már
óvatosnak kell lennie. A küszöbön álltak, és a püspök is kegyesnek mutatkozott, de még el
sem indult a kiválasztott ösvényen, és nem tudta megmondani, merre viszi majd, ha
elindul rajta.
– A kiválasztottak csupán egy problémát jelentenek a sok közül – jelentette ki végül. –
A város kezd életre kelni, de van különbség. Amikor az Álom megszületett, rend volt.
Gondosan megtervezték és kivitelezték. A madzagokat rángató kezek elvesztek, és
farkasok járják az utcákat magányosan vagy falkákban. Szégyen.
– Szégyen? – kérdezte Alfonzo, és a lányt nézte, aki megkerülte az asztalt, és megállt
a túlsó oldalán, majd a szemébe nézett. – Hogyhogy?
– Szégyen – felelte Lucita rezzenéstelenül –, hogy senki nem akad, aki magához
ragadná ezeket a madzagokat, mielőtt késő lenne. Ha egy kéz vagy egy láb már elszakad,
a legtehetségesebb bábmester sem képes jó előadást tartani. A város a káosz szélén áll, és
a korábbi dicsőség tükrében ezt én szégyennek tartom.
– Sokak szerint az úgynevezett Álom sosem volt más, mint három szenilis öreg
tünékeny látomása, és a bukása elkerülhetetlenül következett abból, hogy túl nagy hitet
helyeztek a káprázatba, és túl kevés figyelmet fordítottak a valóságra – vágott vissza a
püspök.
– A valóság a rend irányába hajlik – vágott közbe Anatole. – Irányítás nélkül egy
város, egy család, de még egy gyermek is veszedelmes. Igazi hatalmat nem lehet
céltudatos alapok nélkül kiépíteni.
Alfonzo belekortyolt a véres borba, és Anatole szavain gondolkozott, megfelelő válasz
után kutatva. Lucita látta a püspök tekintetéből és vállának feszültségéből, hogy érdekli a
téma, de még óvatos. Velence és Madrid nem kedvelték különösebben egymást, és
Anatole minden falkából kilógott. Volt ok az óvatosságra, és Alfonzo kötéltáncosként
egyensúlyozott a pillanaton.
– Számos valóság létezik a világban – mondta. – Az egyik, hogy nagy hatalmú
vezetőink közül három, akiket istenként szeretek és tiszteltek, valami szépet hoztak létre.
Ezért kettőt halállal jutalmaztunk. A harmadikról úgy hallottam, szabadon jár valahol
messze, s még mindig a tökéletes városról álmodik. Mit gondolsz, mi történne, ha
visszatérne? Gondolod, hogy egyesíteni tudná a szeretői gyermekeit és újrateremthetné,
ami elpusztult? Vagy őt is megölnénk? Azért kérdezem, mert ez a kérdés nagyon is
időszerű. Mindig elpusztítjuk azokat, akik vezetnek bennünket? És ha igen, ki szeretne
uralkodni?
– A vezetésnek megvan a maga ára – ismerte el Lucita – A magam részéről sosem
fogom elhinni, hogy jobb másoknak meghagyni az uralmat, és elég csak az álmaikban
osztozni. A múlt nem a jövő, bár néha megismétli önmagát. Minden megváltozhat. Volt
idő, amikor ez nem feltétlenül tűnt igaznak, de az embernek nem kell mást tennie, mint
hogy kinéz Konstantinápoly bármely ablakán, hogy lássa a valóságot.
– Nincs új a nap alatt – jelentette ki Alfonzo. – Semmi sem új.
 – Inkább úgy mondd – szólt Anatole hogy semmi sem örök. Ha valami új a számodra,
mit számít, hogy a világnak új-e?
Alfonzo teli torokból felnevetett. A gyanakvása részben oldódott.
– Lehet, hogy igazad van, fráter. – S talán valóban van valami előnye, ha valaki új
dolgokat formál, ahelyett, hogy azok formálnák őt. Régóta élek itt, a város legsötétebb
részében. Ismerem a legalsó rétegek szívverését, ereit és különlegességeit. Tudom, ki
ismer kit, ki mit tud, és hogyan húzzak mindebből hasznot. A halandók, akik felkeresnek,
azért teszik, mert azt hiszik, Isten haragjának megtestesülése vagyok. Ha ebben nem
hisznek, akkor úgy vélik, gazdaggá vagy hatalmassá tehetem őket. A tolvajok és ringyók
keresztet vetnek, amikor az én nevemet veszik a szájukra. A kocsmák nyitva tartanak, és a
piac feléledt, mert én igazgatom őket. Az álom rémálommá változott, és a változás során
azok, akik a rémálom peremén éltek, a saját álmukba kerültek. Ők az én népem. Tudjátok,
hogy vannak gangrelek is a sikátorokban? Tudjátok, hogy bár négy lábon kúsztak idáig
Ausztriából, kócos hiénáéhoz hasonló hajjal és sárga szemmel, csak nekem
engedelmeskednek? Tudjátok, hogy toreadorok is vannak az utcákon, akik számára
Mihály elveszett, az álom pedig megfakult, akik új zenét játszanak, és gondolataikat
sötétebb gyönyörök töltik ki – melyeket mind én uralok? Ez a város egykor hatalmas volt.
Tisztességes és öntelt. Most, hogy Konstantinápolyt térdre kényszerítették, új szintre
süllyedt. Az én szintemre, és ha valaha is felemelkedik, azt hiszem, azt csak az én
pórázomon teheti.
Alfonzo szeme izzott, és Lucita hallgatott.
– Ezt nem tudom egyedül megtenni – mondta a püspök. – Bármilyen fájdalmas is ezt
beismerni, vagyok, aki vagyok. Vannak erősségeim, és nagy hatalmam van ebben a sötét
városban, de nem én vagyok az egyetlen, akire az emberek hallgatnak. Nem csak nekem
van befolyásom, és Rómától Hadrianopoliszig akadnak olyanok, akik hajlandóak lennének
az új Konstantinápoly trónjára ülni, bármi járjon is vele, ha ehhez az én fejemet
használhatnák zsámolyul.
Jelentőségteljesen nézett Lucitára.
– A te atyádat is erre a listára írtam volna, téged pedig a lehetséges jelöltek közé.
Elérkezett a perc. Lucita még egy utolsót kortyolt, majd határozottan állta a püspök
pillantását.
– Nem faragtak uralkodásra termett fából – jelentette ki egyszerűen. – Elsorvadnék
egy ilyen feladat súlya alatt, és az atyám is pontosan tudja ezt. Az övé vagyok, de
ugyanakkor a magam ura. Neked talán nem áll rendelkezésedre Narzész támogatása,
amire hagyatkozhatsz? Ez bizonyára elegendő…
– Narzész szeretné megkapni Konstantinápolyt – ismerte el Alfonzo. – Ám azt kétlem,
hogy különösebben számítana neki, kin keresztül szerzi meg. Vannak idők, amikor a
meggyőződése – Alfonzo megállt, ivott a véres borból, egy percig elgondolkozott, s az
árnyékokba nézett – erősebb, mint a vér köteléke. Nem tudom, ha megszerezném a város
feletti uralmat, eltávolítana-e, hogy valaki mást a helyembe ültessen. Akit könnyen tud
irányítani.
– Nem kell felajánlanod neki – javasolta Lucita óvatosan –, vagy bárki másnak.
Váratlan helyeken is támogatásra bukkanhatsz. Lehet, hogy úgy találod, a
meggyőződések, amiket Narzész a vérségi kötelék elé helyezett, nem érnek annyit, mint
ahogy tűnt. – Habozott, majd folytatta: – Azt hallottam, látták Káint a tábor közelében.
Alfonzo horkantott, s majdnem kilöttyintette a borát.
– Igen – nevetett. – Látták Káint, és biztos vagyok benne, hogy a kiválasztottak, akiket
a tetőkön üldöztetek, megesküdnének rá, hogy maga Kaloména járkál a város utcáin
éjjelenként. Azt mondják, Mihály eljött és beszél azokkal, akik még mindig hisznek, és
hogy a három öreg a végső halálon túl ismét egyesül egy tökéletesebb kapocsban, mint
ami a város alapításakor létezett közöttük. Már csak az hiányzik, hogy elterjesszék, hogy
Jézus is köztünk van, és egy szénakazalban hempergésért a vérével fizet.
– Olyan emberek ezek, akiknek nincs céljuk – mondta halkan Lucita. – A táborok
ideiglenes menedéket jelentenek, amiben meghúzhatják magukat, míg a város talpra nem
áll. A lábát azonban kivágták alóla. A Konstantinápoly, amire várnak, sosem tér vissza.
Tovább kell lépniük.
Alfonzo rámeredt.
– Továbblépjenek? Hová? Nem kéne visszatérniük a városba, az otthonaikba?
– A régi létüknek vége – jelentette ki Lucita határozottan. – Azt az álmot kell
követniük, ami a régit felváltotta. Meg kell adni nekik azt az álmot, célt, és rá kell vezetni
őket az útra, ami elvisz innen. A francia Hugh de Clairvaux megpróbált új hadjáratot adni
nekik, de hagyta, hogy szétoszoljanak. Mielőtt kezdetét vehetné a város jövője,
nyugalomba kell helyezni a múltat. Veszélyt jelentenek így, olcsó borként erjedve
Hadrianopolisz mellett, amelynek falai alatt beszivárognak. Ahogy az idő múlik, egyre
vadabbak és megbízhatatlanabbak lesznek, s így egyre veszedelmesebbek is. Menniük
kell, méghozzá hamarosan.
Anatole eddig némán hallgatott, de most megszólalt.
– Egy keresztes hadjárat űzte el őket, s egy másik hagyta őket cserben. Zarándoklatra
kéne indulniuk. Hitük a városban megrendült. A vezetők, akikben megbíztak, eltűntek…
egyeseket elpusztítottak, mások szétszéledtek vagy mindörökre elvesztek. Most már nincs
más, csak a fanatikus vágy, hogy higgyenek valamiben, valakiben – és ezt a hitet nem itt
fogják keresni. Akármi lesz is Konstantinápollyal, az ő szemükben sosem éri el az álom
tökéletességét. – Egyenesen Alfonzóra nézett. – És kik vagyunk mi, hogy megítélhessük:
minden látomásuk üres? Bölcs dolog-e Káin leszármazottai számára, ha tagadják, hogy ő
üzenhet valamelyikünknek? Ez veszélyes tévedés, jobb, ha azt mondjuk, hogy
érdekünkben áll, hogy akikhez beszél, minél távolabb essenek a küszöbünktől.
Alfonzo hallgatott. Feje állásából és szemének csillogásából látszott, hogy erősen
gondolkozik, és Lucita bölcsebbnek látta, ha hagyja töprengeni, nehogy bármi is az
ellenkező irányba billentse a mérleget.
– Élveztem a beszélgetést – mondta a lány –, és nagyon sajnálom, hogy ilyen
veszteségre volt szükség ahhoz, hogy összetalálkozzunk.
Alfonzo nyíltan méregette a lányt, s megpróbált átlátni rajta és az érzelmein, a mögötte
húzódó csel után kutatva. Lucita hagyta, hadd fürkésszék, és nyugodtan ácsorgott.
Anatole-on látszott, hogy mélyen a gondolataiba merült – de az is lehet, hogy unatkozott.
Talán még mindig a táboron járt az agya.
– Köszönöm – szólalt meg végül Alfonzo – a küldeményt és a szavaidat. Gondolkodni
fogok azon, amit mondtál. Talán több bölcsesség van a tanácsodban, mint amennyire
korábban számítottam volna. Hamarosan ismét beszélnünk kell.
– És a kiválasztottak? – kérdezte Anatole. – Akár vadászol rájuk, akár nem, ezt nem
hagyom annyiban.
Alfonzo arca elsötétedett.
– Ha ebben a városban bujkálnak, megtalálom és elpusztítom őket. Már kétszeresen is
az adósaim, és ezt nem hagyom. Ha engeded, elküldöm Arturót és Leonidot, hogy
vadásszanak az általad szervezett csapattal.
– Megbízhatóak? – kérdezte Anatole fagyosan, és Lucita már attól félt, hogy túl
messzire ment, pedig már a siker küszöbén álltak. Alfonzo megmerevedett, aztán
elmosolyodott.
– Amennyiben félnek tőlem, megbízhatóak. Teljességgel imádták Isadorát.
Számíthatsz rájuk bármilyen vadászatban a gyilkosok után.
Anatole bólintott.
– Holnap éjjel – mondta. – Ha már korábban is össze tudsz szedni valamit róluk, annál
jobb.
Alfonzo bólintott, lezárva a témát, és Lucitához fordult.
– Mi a helyzet Monçadával? Keveset szóltál az atyádról.
– Monçada érsek lasombrát akar a város trónján látni – felelte a lány közömbösen. –
Narzészt nem támogatja, mert nem bolond. Genovától nem fél, de nem is bízik benne.
Fennáll azonban a lehetősége, hogy megbízzon valakiben, aki a saját érdekeit hajszolja.
Az őszinteség ezt az önző formáját nehéz bizalmatlanul kezelni.
Alfonzo nagyot nevetett.
– Valóban – értett egyet. Valóban. Eredj békével, Aragónia Lucita! – Ismét felemelte
karját, s ezúttal Matteo lépett ki az árnyak közül. Közvetlenül az ura mellé állt.
– Kísérd ki őket! – intett Alfonzo. Megfordult, és eltűnt ugyanabban az árnyékban,
amiből Matteo előlépett.
A fiú nyíltan bámulta Lucitát, s a szemében ott táncolt egy kérdés, amit nem mert
feltenni, de szinte könyörgött azért, hogy olvassák ki az agyából, és válaszolják meg. A
lány mosolygott, s anélkül, hogy hátrapillantott volna, az ajtó felé indult. Anatole mellé
zárkózott, Matteo pedig utánuk futott, hogy utolérje őket. Arca lángolt zavarában és
valami más, mélyebb érzelem hevében, mely egész lényét átjárta.
Az árnyak mélyén Alfonzo megállt, és végignézte a teremben történteket. Kicsit
összébb húzta szemöldökét, amikor Matteo a vendégei után botladozott. Majd, a felette
lévő szobában váró Katrinára és a hajnal előtt még előttük álló vadászatra gondolva
elhessegette a gondolatot. Aligha hibáztathatta Matteót – Lucita gyönyörű volt. Gyönyörű,
és tele meglepetésekkel.

Lucita nem tudta teljesen elfojtani bosszúságát.
– Majdnem elvesztetted a fejed, Anatole. Mindent elronthattál volna! – Visszatértek
Lucita menedékébe a latin negyed szélére, a lány reményei szerint távol a hallgatózó
fülektől.
– Ne aggódj – felelte a szerzetes. – Alfonzo alkalmas a játékaidra.
– Formálható – mosolygott Lucita.
– Inkább hitetlen.
– Püspöki köntöst visel – mutatott rá Lucita. – Noha eretnek, nem hiszem…
– Egy eretnek legalább bátran vallja a meggyőződését – felelte Anatole. – Ő viszont
nem eretnek. Olvastad valaha a káinita eretnekség úgynevezett szent szövegeit?
Lucita kelletlenül felidézte a vallásos nevelést, amit atyja kezei között kellett
elszenvednie. Annyi épp elég volt a számára.
– Nem.
– Veszedelmes és elmebeteg, nemcsak tagadja Káin testi megjelenését, de dicsőíti az
ölelést, amely nemcsak szent, hanem szükséges jó is. Egy olyan változás, amelynek az
egész világra ki kell terjednie.
– Nem Isten kezét látod te is az állapotunkban?
– De, azonban az, hogy Káin átkát Isten szolgálatába lehet állítani, nem jelenti azt,
hogy ne lenne átok. Az eretnekek azt hirdetik, hogy az ölelés eltörli a bűnöket és olyan
világról beszélnek, ahol mindenki részesül ebben a szentségben.
– Alfonzo ízlése a szórakoztatások terén összecseng egy olyan hittel, amely szerint
védett a bűnök ellen – mondta a lány.
– Igaz, de az eretnekek nem csak erről prédikálnak. Káin vérének elterjesztése
megidézi magát a Sötét Atyát is. A tudósaik még az újjászületés idejét is megállapították.
Számításaik szerint ezerkétszázhat évvel esik utolsó megtestesülése, Krisztus után.
– De hiszen akkor…
– Igen, ebben az évben. A táborban kószáló Káinról szóló történetek úgy vonzzák az
eretnekeket, akár a legyeket, és a menekültek megtérnek az eretnekségbe. De Alfonzo…
– Egyszerűen elhessegeti a szóbeszédet – fejezte be Lucita.
– Igen.


 Tizedik fejezet



Alfonzo kúriája legmagasabb falán állt, s kinézett a latin negyed utcáira, kunyhóira,
titkaira és szemétdombjaira. Nem sok idő telt el, amióta utoljára gondolt Julianóra és
Adriannára, a város eleste előtt Kaloména kiválasztottjainak áldozatává vált gyermekekre.
Nemrég történt, mégis egy örökkévalóságnak tűnt. Annyi minden történt azóta. Annyi
minden tűnt vagy pusztult el. Sztaniszlav bizonyosan meghalt, megölték és végső halálba
küldték. Úgy tűnt, hogy az öröksége megmaradt.
Isadora megölése szimbolikus arculcsapás volt. A fej visszaküldése a dobozban nem
más, mint a megvetés kimutatása, hogy a püspököt rávegyék, hogy… de mire is? Hogy
támadjon? Indítson háborút? A kiválasztottakat évekkel ezelőtt kiutasították a latin
negyedből, de a görög birodalom elestét és a latin királyság felemelkedését követően
könnyen visszatérhettek. Mit jelentett egy parancs azok számára, akik abban hisznek,
hogy isteni akarat mozgatja őket? Mit érnek Alfonzo utasításai az ígérettel szemben, hogy
sötét Kaloména egy napon eljön a vadonból, magához ragadja az őt jogosan megillető
trónt, és megszabadul azoktól, akik testvérét, Káint követik, s dühében halandóra és
vámpírra egyaránt lecsap?
Sem a parancsai, sem a dühétől való félelem nem voltak elegendőek, hogy a múltban
gátat szabjon nekik. Most már kétszer is saját bőrén tapasztalta meg. Nem állt
szándékában harmadszor is ilyen tapasztalatot szerezni. Ha Kaloména létezett, és
szétküldte kutyáit a világban, ám legyen. Hadd jöjjenek! Ezúttal megmutatja nekik, mit is
jelent Káin öröksége, hogy a Sötét Nővér gyermekei is megértsék.
Valami mégsem volt egészen rendben. Isadora halálának gesztusa – mert nem volt más
a számukra – gondosan kiszámított volt, márpedig a tervezés nem tartozott Sztaniszlav és
követőinek erősségei közé. Az is különös volt, hogy Monçada gyermeke mutatott rá a
támadás mögötti céltudatosságra. És ott volt Anatole. Hogy került bele a képbe az őrült
szerzetes? Túl sok a rejtély, amikor pedig Alfonzót túl sok kérdés foglalkoztatja.
Elhamarkodott döntés volt Katrinát gyermekévé tenni. Ha egyszerűen megöli, ahogy
eredetileg tervezte, majd ostoba szeretőjével együtt kidobja a maradványait, nem keltett
volna zavart. Senki nem kezdené el találgatni az indítékait, a háttérben meghúzódó tervet.
Senki nem tette volna fel a kérdést, hogy vajon azért vitte-e a házába a lányt, ezt a
hadrianopoliszi nemeskisasszonyt, hogy felbosszantsa a város hercegét, és hogy az orra
elől halászta-e el. Még nem üzent Liciniusnak, de az óvatosság arra intette Alfonzót, hogy
ne tétovázzon sokáig. Meggondolatlanul cselekedett, de nem oldhatta fel a helyzetet azzal,
ha tétlenkedik vagy tétovázik.
Mégis, fennállt a lehetőség, hogy Licinius észre sem veszi a dolgot. Nem szólta lány
érdekében, és tulajdonképpen Katrina amúgy is arra várt, hogy kivigyék a városból egy
zárdába, távol az udvar csábításaitól és intrikáitól. Licinius területeit továbbra is latinok és
bolgárok fenyegették. Ha Alfonzo ebbe belecsöppen, talán csak egy már kézben tartott
helyzetet bonyolít tovább.
Majdnem huszonnégy óra telt el azóta, hogy Lucita és a szerzetes távoztak. Alfonzo az
utcára küldte az ikreket, akik vadászkopókként szimatoltak hírek után. A kiválasztottakról.
Lucitáról. Bármiről, ami a püspökkel kapcsolatos, de elsősorban a gyáva férgekről, akik
elvették tőle Isadorát.
Katrina ereje gyorsan gyarapodott. Talán még szebb volt, mint Isadora valaha is, de
éveit és vérét tekintve fiatal volt, türelmetlen és éretlen. Időbe telik, míg társ lehet belőle,
ha ugyan ez a sors várt rá. Sokat kellett még tanulnia, részben arról, amit maga mögött
hagyott. Alfonzo nem volt biztos benne, hogy elég türelmes lesz-e. Nyugtalanná vált,
belefáradt a latin negyed kisded játékaiba, és gyanakodva figyelte a körülötte fejüket
felütő hatalmakat,
Madrid érdekeiről köteteket mesélt az a tény, hogy Tommaso Brexiano távozása után
Lucita Konstantinápolyban maradt. A másik jel az volt, hogy Gabriella úrnő továbbra is az
események partvonalán maradt, Aranyszarv melletti villájában éldegélve, de ugyanakkor
belemélyesztette karmait a Hadrianopolisz környéki táborokba. Alfonzo teljesen tisztában
volt a nő áskálódásaival azon a környéken, mivel Gabriella nem csinált nagy titkot belőle.
Maguk a táborok is egyre több gondot okoztak. Túlságosan kezdtek állandó
településre hasonlítani. Minden ostoba kultuszt és kóbor őrültet magukhoz vonzottak a
környékről. Csak idő kérdése volt, mikor keresnek maguknak állandó lakhelyet, és
Konstantinápoly még mindig túl szervezetlen volt ahhoz, hogy ellenálljon nekik. Csak az
öt éjszakán át tartó utazás tartotta vissza a menekülteket attól, hogy az elmúlt évben
visszaszivárogjanak, de a fanatikusokat jóval kevésbé rémítette a távolság. A szavaiknak
máris hallani lehetett a visszhangját a főváros éjszakai utcáin. A múlt újra és újra igazolta,
hogy az őrültek nem mind háborodottak. Minél tovább fennmaradnak a táborok, annál
nagyobb a veszélye, hogy valódi fenyegetés üti fel a fejét benne.
Alfonzo nem tudta, vajon a tábor volt-e az a lyuk, amiből a kiválasztottak kimásztak,
de a kémei meséltek neki halandókról, akik a város utcáin járva azt állították, hogy éjjel a
táborban jártak, és látták Kaloménát Káin gyermekeinek nyomában járni és magához
gyűjteni a követőit. Másokról is hallott pletykákat: Mihály pátriárkáról, aki visszatért a
halálból, hogy újjáépítse a városát; Káinról, aki álmokban jelent meg, és végső hadjáratra
szólította fel gyermekeit a hatalmasságok ellen. Alfonzo számára az egész nem tűnt
többnek hagymázas álomnál, de ez ugyanolyan önelégült kijelentés volt, mint ami már
sokba került neki. Az, hogy Káin beszélt-e a táborban lakókkal, nem volt olyan fontos,
mint az, hogy az emberek hittek benne. Az, hogy Káin nővére minden teremtett lelket
lemészárol majd a városban, kevésbé számított, mint az, hogy mit indított el a fanatikusok
agyában.
Ideje volt, hogy a városon kívül maradók eldöntsék, mit tesznek. Vagy visszatérnek,
hogy újra építkezzenek az egykori város romjain, vagy továbbmennek. Alfonzo tudta,
megvan a módja, hogyan rázzák fel őket. Rájátszhat a babonásságukra, és ő maga is útjára
indíthat pletykákat. A vörös pünkösdöt, a káinita eretnekség egyik legfontosabb
szertartását már nem egyszer megtartották a táborban. Az őrült prédikátorokat meg tudja
zabolázni eretnek tekintélyével. Nagyon egyszerű volt elhitetni a hívekkel, hogy ő is hisz.
Alfonzónak mindegy volt, hová mennek, csak menjenek. Megvoltak a saját aggályai.
Narzész például türelmetlenné vált az új Bizánci Császárság fejlődésével. Ha
Konstantinápolyt újjáépítik, akkor ő is jelen akart lenni, és szerette volna, ha Alfonzon
keresztül kiterjesztheti befolyását. Mindig másokon keresztül uralkodott, sosem avatkozott
be közvetlenül. Alfonzo kezdte úgy gondolni, hogy az atyja csupán sakkbábukat lát a
gyermekeiben, akiket ide-oda mozgathat, de mindig csak néhányat kockáztat – semmi
személyes hősködés. Sosem osztozik a veszteségen, csak a nyereségeken.
Alfonzo dühösen nézte a várost. Halk lépteket hallott maga mögül, és megérezte a
Katrina közeledte által kavart szellőt. A lány lassan, tétován mozgott. Alfonzo
megmerevedett, majd ellazult. Bármi volt is Konstantinápoly gondja, nem is remélhette,
hogy egy éjszaka alatt megoldja. Jobb, ha a sürgetőbb teendőivel foglalkozik, és a jövő
feladatai közül néhányat azokra hagy, akikben megbízik. Kézen fogta Katrinát, majd az
erkélyajtón és a termeken át bement az egyik belső szobájába.

Az ikrek egy emberként mozogtak, hosszú lépteik tökéletes összhangban koppantak,
testüket meghajlították, mint a szimatot kapott állatok. Természetesen nem volt szag, ilyen
későn semmiképp, és különben sem voltak gangrelek. A vérükben volt az alattomosság,
hogy ellentétes irányokba indulva jussanak el ugyanoda, s párosan vadásszanak. Az
Alfonzo és Isadora közt formálódó kapocsból születtek, de ennél jóval többek voltak.
Ikreknek születtek, és még sötétebb párosként születtek újjá.
Most egyetlen cél mozgatta őket. Két tárgyat vittek magukkal. Arturo Kaloména
nyakláncát fogta szorosan egyik kezében, Leonid pedig egy szilánkot a faragott dobozból,
amelyben Isadora koponyájának maradványai voltak. Mostanra már csak por maradt volna
benne, ha Alfonzo nem vágta volna a kúria egyik nagy tűzhelyének oldalához abban a
pillanatban, hogy a vendégei távoztak.
A püspök utasításai egyértelműek voltak: Keressétek meg a felelősöket, és pusztítsátok
el őket! Nem kell kérdéseket feltenni, sem foglyokat ejteni. Minden, amit találnak, arról
jelentést kell tenniük, de csak nekik egyedül. Senki más nem vadászik velük – nem mintha
beleegyeztek volna –, és senki nem hallhatja Alfonzo püspök előtt, mit találtak.
Gyorsan és ádázul vágtak át az utcákon, halandókat és káinitákat rángatva be a
sikátorok mélyére, hogy megmutassák nekik a náluk lévő tárgyakat. Akárhová mentek,
ugyanaz a történet várta őket. Mindegy, mekkora nyomást fejtett ki a páros – s nem
egyszer akkora volt ez az nyomás, hogy új hírforrás után kellett nézniük –, vagy senki nem
tudott a kiválasztottak búvóhelyéről, vagy senki nem árulta el.
Az ikrek a latin negyed környékén kezdtek keresgélni, s előbb a sötétebb
mellékutcákat, aztán a gyér forgalmú utakat látogatták meg, majd lassan, csigavonalban
haladtak kifelé. Nem egyszer arra kényszerültek, hogy sötét beugrókban vagy tetőkön
várják meg, hogy egy másik, nagyobb ragadozó elhaladjon. Ezek mind ismerős veszélyek
voltak, nem kifejezetten ellenségek, de az ikrek egyikkel sem szerettek volna kutatásuk
során tengelyt akasztani.
 Az utcák felett vártak, egy üres, romos szobába vezető sötét erkélyen, amikor két hang
csendült fel alattuk, és az ikrek lekuporodva a peremhez húzódtak. A hangok nem voltak
ismerősek, de nyugodtnak hangzottak. Bárki volt is, nem rémítette a tény, hogy éjszaka
kell a latin negyeden átvágnia, s ez némi körültekintésre adott okot. Pillanatnyilag.
– Mondom – mondta egy mogorva hang – Alfonzo nem ostoba. Emlékezni fog ezekre
a kiválasztottakra, és nem ül ölbe tett kézzel. Mit remélnek ettől az egésztől?
– Valószínűleg igazad van – felelte egy magasabb hang de akkor is szeretném tudni, ki
áll e mögött, Gradin. Én a magam részéről nem hiszem, hogy a kiválasztottak léteznének.
Vagy ha mégis – habozott egy pillanatra nem hinném, hogy Káin minden gyermekét sújtó
fanatikus gyűlöletüket felcserélnék a püspök elleni személyes bosszúra.
– Rafael, túl hamar elveted a bosszú lehetőségét. A vezetőjük, ez a Sztaniszlav, halott.
Állítólag ebben Alfonzo keze is benne volt.
– Nem vetek el semmit – felelte Rafael. – Csak arról van szó, hogy ezúttal nem érzem
igaznak. Túlságosan megtervezett, túlságosan gondos az egész. Hallottam történeteket a
kiválasztottakról, arról, hogyan képezik ki a halandókat, s küldik be őrjöngve őket a
templomok és zsinagógák előtti tömegbe, ahol válogatás nélkül ölnek, és hangosan sötét
megváltójukhoz fohászkodnak. Úgy halnak meg, akár a kutyák.
Ebben a pillanatban Leonid, Arturo biccentésére átvetette magát az erkély korlátján, és
a párostól pár lépésre leérkezett az utcára. Testvére mögöttük huppant le a földre, és
beleolvadt az árnyékokba. Mindketten némán mozdultak, Gradin mégis lekuporodott,
amikor az első test suhogását meghallotta, Rafael pedig az utca túloldalán hozzásimult a
falhoz, vállát a kőnek vetve, kezével szorosan markolva a kardját.
– Ki vagy? – kérdezte gyanakodva Leonidtól. – Ki az ott veled? Mutassa meg magát!
Arturo először semmit nem tett, várta a megfelelő hatást biztosító pillanatot. Ezt a
hatást azonban nem sikerült elérnie, mert Gradin megremegett, és ugráshoz készülődött
bal oldalra, ahol Arturót érezte az oszlopos bejáratnál lapulni.
Leonid az utca közepére lépett.
– Az a kérdés, te ki vagy? – mondta halkan, bár suttogása jól hallhatóan visszhangzott
a néptelen utcán. – Ki vagy te, hogy őexcellenciájáról szólsz, és tudsz Kaloménáról?
Rafael ellökte magát a faltól, de nem engedte el a kardját.
– Ki kérdezi? – vágott vissza, bár jól tudta a választ. Az ikrek még a latin negyedben is
nehezen tudtak volna elrejtőzni, mert étvágyuk és különcségeik híre a táborig és még azon
túl is elterjedt. De nem szükséges elárulni nekik, hogy túl hamar leleplezték őket, ezért
Rafael megismételte a kérdését. – Ki kérdezi?
– Azokat keressük, akik kárt okoztak a püspökünknek – szólalt meg Arturo oldalról. –
A búvóhelyükről és a tevékenységükről szeretnénk minél többet megtudni.
– És semmit nem találtatok? – kérdezte Gradin Rafaelhez lépve, hogy mindkettejük
hátát egyazon fal védje. Egyikük sem tartott különösebben a párostól, akikkel
szembenálltak, de jobbnak látták óvatosnak lenni. Ők is hallották a történeteket.
 – Találtunk valamit – lépett közelebb Arturo. – Megtaláltunk titeket az utcán
kóborolva, ahol úgy beszéltetek az urunkról, mintha közük lenne hozzá. Azt hiszem, ez
több a semminél.
– Jóval több – értett egyet Leonid, és ikertestvére mellé lépett. – Sokkal. Nem lehet,
hogy többet tudtok, mint ahogy állítjátok? Talán tudtátok, hogy ma éjjel vadászunk, és pár
szélbe eresztett szóval akartatok lecsalogatni?
– Ha ez lett volna a tervünk – nevetett fel Rafael –, akkor sikert könyvelhetünk el.
Arturo összevonta a szemöldökét.
– Lehet, hogy alábecsülöd azt, amit nem ismersz – mondta halkan – parancsaink
vannak.
– Ugyanígy ismernetek kéne az ellenséget is – morogta Gradin türelmetlenül. –
Nincsen vitátok velünk, s nekünk sem veletek. A kiválasztottak szintén nem érdekelnek
fikarcnyit sem, azt leszámítva, hogy mindenki róluk beszél. Hol vannak? Mit keresnek itt?
Valóban itt vannak? Miért szemelték ki a püspököt maguknak?
– Ugyanaz a kérdés – tette hozzá gyorsan Rafael – amire ti is keresitek a választ. Azt
mondjátok, vadásztatok? Megkérdezhetem, milyen messze? Mennyi ideig? Azt mondják,
senki nem ismeri úgy ezeket az utcákat, mint ti. Milyen híreitek vannak?
– Ha lennének is híreink – egyenesedett ki Leonid –, akkor is csak Alfonzo püspöknek
árulnánk el. De úgy esett, hogy nincs semmink. Csak a negyed távolabbi zugai maradtak
hátra, és ha nem találunk semmit, akkor az azon túl elterülő területek. Maga a város,
valami más búvóhely… a tábor.
– A táborból vannak híreink – mondta gyorsan Rafael. Gradin dühösen meredt rá, de
habozás nélkül folytatta. – Természetesen ott is szóbeszéd járja a kiválasztottakról.
Viszont az is olyan, mint itt. Csak beszéd. Amennyire én láttam vagy hallottam, a
kiválasztottaknak nincsen hadiszállásuk a táborban, s ha mégis lenne, nem tudnának
elrejtőzni. A halandó követőik nem igazán óvatosságukról vagy hallgatásukról híresek. Ezt
mondják. Csak pletykákat hallunk, és azok is a városról, és azon belül is a latin negyedről
szólnak.
A négy férfi idegesen álldogált. Látható volt, hogy az ikrek szinte égnek a vágytól,
hogy bajt keverjenek. Gradin látszólag nem ellenkezett, Rafael azonban a nyugalom és
észszerűség mintaképe volt. Tudta, hogy Gabriella sosem bocsátaná meg nekik, ha
elszalasztanák a lehetőséget, hogy mélyebbre dugják az orrukat Alfonzo ügyeibe, akkor
pedig egyenesen dühöngene, ha megtudná, hogy felingerelték a püspököt azzal, hogy
megölik kedvenc vadászkopóit pusztán azért, mert bosszantóak. Ráadásul nem céltalanul
kószáltak, az éjszaka pedig lassan elmúlt.
Ha a dolgok rosszra fordulnának, a két lasombra csupán egy pillanatra tudná lefoglalni
Gradint – ezt a tényt azonban nem szívesen osztották volna meg másokkal, még
Gabriellával sem. A nő csak annyit tudott róluk, hogy vándorok, akik egy ügyet keresnek,
amit szolgálhatnak. Semmi ok nem volt arra, hogy felfedjék előtte a származásukat, és
ezernyi indok, hogy miért ne tegyék.
 – Honnan tudnánk, hogy nem hazudtok? – kérdezte végül Arturo. – Honnan tudjuk,
hogy nem a kiválasztottak küldtek benneteket egy második küldetésre az urunk ellen?
Honnan tudjuk, hogy nem hoztok ismét halált Alfonzo házába?
– Halált? – kiáltotta Gradin meglepve. – Kinek a halálát? Halálról nem hallottunk,
csak hogy a kiválasztottakat keresitek, és hogy megzavarták Alfonzo ünnepségét.
Leonid feszengeni kezdett, de Arturo folytatta.
– Isadora úrnő – suttogta. – Az atyám, Isadora. Azok a férgek pusztították el, akik ezt
viselték. – Feltartotta a nyakláncot, Kaloména ikonját, és Rafael emlékezetébe véste a
mintát. – Csoportosan jöttek, patkányként másztak át a falakon, és öltek. Ezért halállal
lakolnak.
Rafael pislogott.
– Nem tudtam, hogy az atyád volt – mondta halkan – s e pillanatig azt sem, hogy elérte
a végső halál. Hallottunk olyan híreszteléseket, amik megpendítették ezt a lehetőséget, de
voltak más mendemondák is. Senki nem tudja biztosan, mi történt aznap éjjel, csak azt,
hogy a püspököt nagyon lesújtotta.
– Legjobb lenne – mondta Leonid, és fivére karját megragadva, arrébb húzta Arturót –
ha te is elfelejtenéd. Nem árt, ha nem tudnak semmit. Őexcellenciájának vannak
ellenségei, s talán jobb, ha úgy tűnik, nem érte túl nagy veszteség.
Leonid beszéd közben mélyen Rafael szemébe nézett. A szőke férfi mintha belső
harcot vívott volna magával, és egy pillanatra zavarodottság futott át az arcán. Majd ez
eltűnt, és mosolyogva az iker felé biccentett, majd kacsintott.
– Sosem találkoztunk – jelentette ki Gradin mogorván, ellökve magát a faltól,
furcsállóan méregetve Leonidot és Rafaelt. Nem kerülte el figyelmét a némajáték. –
Sosem beszéltünk, és minket nem érdekelnek többé sem a kiválasztottak, sem ti. –
Elhallgatott, hogy lássa, hogyan fogadják szavait.
Rafael mélyen meghajolt, bár pillantása nem hagyta el az előtte állókat, és még
utoljára megszólalt.
– Jó vadászatot!
Az ikrek bizonytalanul álldogáltak, szerettek volna többet kihozni a véletlen
találkozásból, de ugyanakkor érezték, hogy amit lehetett, azt megtudták. Úgy tűnt, Arturo
Rafaelhez hasonlóan szintén megérezte a sötétség múlását, mert hátralépett.
– Nincs több időnk kérdésekre – mondta, mintha Rafael és Gradin tartóztatták volna
fel őket, s nem fordítva. – Nemsokára itt a hajnal.
További szó nélkül megfordult, és a legközelebbi falhoz ugrott, árnyékcsápokat
kergetve maga előtt, mint valami ősi krák karjait. Ikertestvére pár pillanattal később,
tökéletesen időzítve szökkent utána. Újabb árnyékcsomó kúszott fel a falon, mint
elszabadult indák tömkelege, s elkeveredett a fivér árnyaival, mígnem egészen eltakarták a
falat. Egyik pillanatban még hetykén és bizalmatlanul az utcán álltak, a másikban pedig
már eltűntek, s csak kis porcsíkot hagytak maguk után, mely a nyomukban szállingózott le
a tetőről.
– Tehát Isadora valóban meghalt – fordult Rafael lassan a társához.
Gradin néma maradt. Megfordult, és gondolataiba merülve arra indult, amerről jöttek.
Néhány háztömb után befordultak egy sikátorba, megkerültek egy szemétdombot, s
megálltak egy fal mellett, mely látszólag tömör fából épült. Patkányok surrantak a lábuk
alatt, a rothadó élelem szaga borzalmas volt.
Gradin felnyúlt és háromszor ráütött tenyerével a falra. Megállt, majd ismét
kopogtatott. A hangos puffanás végigvisszhangzott a sötétségben.
Egy rés nyílt a falon, és a páros besiklott. A fal úgy csukódott be mögöttük, mintha
soha nem is létezett volna. A patkányok újra nekiláttak a szemét rágcsálásának, a hold
pedig elhaladt az égen a hajnal felé.
Az ivó belsejében homály uralkodott. Füst szivárgott a nagyteremből, ahol húst
sütöttek és szolgáltak fel a kellemetlen halandó vendégeknek. A sarkokban és a söntés két
végén szomjazók gyűltek össze. Gradin két megtermett férfi között a söntéshez küzdötte
magát, és rákönyökölt. Rafael mellé siklott, kihasználva a társa által teremtett teret, de
közben fejét ingatta a feltűnősködés miatt.
Gradin rámorgott a patkányképű csaposra, aki csak annyi időre nézett fel, hogy az
archoz társítsa a hangot, majd a söntés mögötti függönyön át a hátsó helyiségbe ment. Ez
az intézmény a negyed mindenféle igényét kiszolgálta, és a két káinitát jól ismerték. Nem
volt szükség rá, hogy rendeljenek.
Egy perccel később visszatért, Egyik kezében nagy vaskulcsot tartott, de nem ajánlotta
fel azonnal.
– Ki fizet? – kérdezte Rafaelre pillantva, s nem törődött Gradin nyúlkálásával. – Mikor
legutóbb láttalak benneteket, üres erszény lett a vége és egy véraláfutás. Még egyszer nem
megyek bele a játékotokba.
– Jól is teszed – mosolygott szélesen Rafael. – Remélem, tudod, hogy szörnyű
félreértés történt. Azt hitem, hogy a barátom – intett az elkeseredetten szemét forgató
Gradinra – érkezéskor már fizetett, különben nem okoztam volna akkora bajt, mint a
távozáskor.
– Ki fizet? – ismételte meg a férfi, és a függöny felé lépett. – Ha nincs arany, nincs
kulcs.
Gradin ezúttal felmordult, és indult, hogy átmásszon a söntésen a pimasz csaposhoz.
Rafael azonban visszatartotta. Régi játék volt ez, és Gradin vonakodva hagyta, hogy
lecsillapítsák. A szeme vörösen parázslott, ajka szétnyílt, mintha éhség gyötörné.
– Megértem az aggodalmadat – folytatta Rafael –, de nem kell gorombának lenni.
Amint látod, a barátom nagyon éhes. Ha nem teszünk hamarosan ez ügyben valamit –
mondom: hamarosan –, nem tudok felelősséget vállalni a következményekért.
A férfi rezzenéstelenül nézett rá.
 – Nagyon rég volt – tette hozzá Rafael. Gradin közben ismét megkísérelt átmászni a
pulton, hogy elvegye a kulcsot. A férfi lassan hátrált, s bizonytalanul átnézett a válla felett.
Rafael tudta, hogy bár a kocsmát halandók szolgálják ki, nem csak őket kell számításba
venni. Előzetes terv szerint cselekedtek, hogy feltűnést keltsenek. Amikor Rafael úgy
ítélte, hogy elég messzire elmentek, az erszényébe nyúlt, és még szélesebbre húzta a
száját.
– Tessék – hajított fél marék aranyat a férfinak szinte nemtörődöm módon. – Tényleg
nem értem, miért idegeskedsz. Nem arról van szó, hogy meg akarunk lopni, nem igaz?
A férfi nem válaszolt, de ügyesen elkapta a pénzérméket a levegőben, melyeket
szemkápráztató ügyességgel tüntetett el ruhája redői közt. További szó nélkül előrelépett,
de nem annyira, hogy Gradin el tudja érni, és feléjük pöccintette a kulcsot. A gangrel, aki
csak erre várt, hátralépett s elkapta, majd kiegyenesedett, és a csapos felé biccentett.
Rafael nézte, ahogy alacsony, zömök társa elfordul a csapszéktől, és az épület hátsó
része felé indul. Gradin úgy fogta a kulcsot, hogy mindenki lássa, s ujja körül pörgetve az
ajkát nyalogatta. Ahogy elhaladt a vendégek előtt, mormogás, horkantás és elszórt nevetés
támadt. Rafael nézte, ahogy Gradin eltűnik az ivó árnyékos végében, ahol nehéz
szaténfüggönyök takarták el a hátulra vezető ajtót. Mindegyik helyiséget a vásárlók
igényei szerint alakították. A szoba falán, amit Gradin a kulccsal nyit, láncok lógnak majd,
melyről fiatal és eleven vacsora lóg, melyet nyugodt körülmények között fogyaszthat el.
Gradin szobájában azonban lesz még valami. Bár a csapos a bűntanya minden kis
zegét-zugát ismerte, nem tudhatott mindent. Többek között azt sem, hogy a helyet
Gabriella pénzelte. Nem tudta, hogy a másik teremben a megtermett verőlegények
legalább olyan gyakran tesznek jelentést Rafaelnek, mint másnak, s fogalma sem volt róla,
hogy a bosszantó, hetyke és okoskodó káinita, akit gyakran kiszolgált, a működését, a
kuncsaftok sötét oldalát és a genovai üzeneteket figyeli, mely utóbbiak egy bizonyos
szobában egy bizonyos időben csüngő élelem formájában érkeztek. Jobb volt így, hogy
Alfonzo csak keveset vagy semmit nem tudott a helyről.
A püspök emberei ugyanolyan gyakran meglátogatták az intézményt, mint mások, de
azt hitték, ez csupán egyike az uruk befolyása alatt álló helyeknek. Alfonzo védelmi pénzt
szedett be, és figyelmeztetett rá, hogy a védelme nélkül ő lenne az első számú fenyegetés.
Gabriella gondoskodott róla, hogy a díjakat időben kifizessék, és megfelelő alázatosságot
mutassanak. Még a csapos is azt hitte, hogy Alfonzónak dolgozik.
A többi törzsvendég is azt hitte, jól ismeri Rafaelt és Gradint. Tudták, hogy a páros
alkalomadtán ellopná egy vak koldus szakállát is az álláról, hogy éhesek, vérszomjasak,
lovagiatlanul harcolnak, és szeretnek mulatni. Biztosra lehetett venni, hogy kijátsszák a
csapost az éjszakai mulatságból, amire kedvük szottyant, aztán legalább egy kocsmai
verekedést kirobbantanak, és mindenkit jól elszórakoztatnak. Máris megindult a fogadás,
hogy mennyi idő telik el, míg Gradin visszatér, és vajon milyen kedvében találják.
Rafael mosolya egy pillanatra szélesebbre húzódott, és rikkantott a csaposnak, hogy
adjon neki a kocsma híres borából. A férfi bizalmatlanul, utálattal méregette, s a káinita
alig tudta elfojtani kacagását. Az ellenőrzött helyek közül, amiket Gradinnal együtt a hét
folyamán meglátogatott, ez volt a kedvence. A páros szinte tökéletességig csiszolta az
évek során a színjátékot, de Rafaelt mindig meglepte, mekkora örömet jelent neki mások
bolonddá tétele.
Rafael hátat fordított a söntésnek, és végignézett a tömegen, új és érdekes arcok után
kutatva. A szokásos vendégsereg csontkockákat dobált a sarokban, és sötét köpenyes
katonák kis csoportja dőlt hátra a vaskos székekben, melyek a terem közepén álló faasztal
körül álltak. Egyre hangosabbak lettek, s majdnem olyan gyakran kiáltottak italért, mint
amilyen gyakran kinevették egymást trágár megjegyzéseikért az élettel, a szerelemmel és
a kocsma többi látogatójával kapcsolatban. Szinte várták a verekedést.
Rafael a terem hátsó végébe pillantott, de Gradinnak még nem volt semmi nyoma. Egy
sóhajjal, mely azonban nem törölte le ajkáról a mosolyt, ellökte magát a söntéstől, s
gúnyos tisztelgésként a csapos felé emelte kupáját, aki még mindig gyanakodva méregette.
Nagyot kortyolt, majd közelebb húzódott az asztalhoz, ahonnét már tisztán hallotta a
katonákat.
Halandó zsoldosok voltak, akik vagy a keresztes hadjárattal érkeztek, vagy azért, hogy
megküzdjenek a bolgárokkal és a görögökkel, de aztán az éjszakai prelátus szolgálatába
kerültek, aki a közelben élt. A beszélgetés jelenleg a püspök konyhájában dolgozó nőkre
korlátozódott, s azok illemének és erkölcsének hiányára. Rafael a fülét hegyezte, hátha
érdekesebb részleteket is hall azon kívül, hogy a zsoldosok miként dörgölték borostájukat
Alfonzo házának készséges vagy kevésbé készséges asszonyaihoz. Az egyik férfi
felpillantott, észrevette a közelben álldogáló Rafaelt.
– Mit bámulsz? – kérdezte morogva. – Eredj vissza a söntéshez, kis mitugrász, és hozz
egy sört! Ha megteszed, akkor talán nem rajtad mutatom meg a cimboráimnak, mit
műveltünk Helenával múlt éjjel.
Rafael mosolya láthatóan kiszélesedett. Még egyet kortyolt a borból.
– Bármily csábító is az ajánlat – hajolt meg röpkén nem élhetek vele. – Ritkán
pucsítok asztal felett ilyen friss ismeretség kedvéért, s különben is a karcsú és izmos
ifjakat részesítem előnyben.
Rafael közelebb lépett, és gondosan szemügyre vette a férfit. Meglepte, milyen hamar
elöntötte a vér az amúgy is borvirágos arcot, és gyűrődtek a vonásai egy vízköpő
képmásává.
– Különben is – folytatta Rafael – előnyben vagy. Úgy látom legalább egy söröshordót
felszabadítottál és a magadévá tettél – biccentett a férfi, megtermett pocakja felé – ezért
nem fogsz megszomjazni, ha úgy döntök, ma éjjel nem leszek a szolgálód.
A katona cimborái kicsit elhúzódtak az asztaltól, de nem siettek a barátjuk segítségére.
Vigyorukból és a Rafaelre vetett pillantásokból látszott, nem hiszik, hogy még sokáig
rontja nekik a levegőt. A káinita óvatosan letette a kupáját.
– Úgy beszélsz, mint egy lány vagy egy selyemfiú – morogta a katona, és sonkányi
öklével megtörölte mocskos ajkát. – Nem is tudom, melyiket gyűlölöm jobban.
– Istenem, de rossz napod lehet! – Rafael megtámasztotta és félrehajtotta a fejét,
mintha mélyen elgondolkozna. – Nem gondolod, hogy talán túl szoros az öved? Vagy a
csizmád szorít? Nem is tudom, hogyan segítsek.
A férfi felordított, felpattant, és Rafael után nyúlt, pontosabban, ahol azelőtt állt.
Nekizuhant a következő asztalnak, hasa beleütközött a fába, és közvetlenül egy magas
férfi boroskupája mellett lefejelte az asztallapot. Rafael a vendégben lasombra
kereskedőre ismert.
Rafael egy macska fürgeségével mozgott. Elkapta a megpördülő kelyhet, megállította,
és visszahelyezte az asztalra. A tekintetével üzent a káinitának, “sajnálom, de mit lehet
tenni?”, majd koszos, fekete hajánál fogva megragadta a zsoldost. Óvatosan felemelte a
szomszédos asztalról, nehogy több ital kiömöljön, majd könnyedén megfordította, és
karnyújtásnyira tartva nézte, ahogy a disznószerű arcot elöntő vér ismét a lábak felé
szivárog.
– Megcsúsztál – jegyezte meg Rafael, visszalökve a férfit a székébe, amibe nagy
puffanással visszaesett, majd hátrazuhant, lábával az ég felé kalimpálva. Eközben
cimborái felé rúgta az asztalt, s levegőbe repült a bor és a sör. Rafael ügyesen elkapta a
levegőben a kupáját, megfordult, rákacsintott a lasombrára, akinek borát már sikerült
megmentenie, és még egyet kortyolt.
Kitört a fejetlenség. A zsoldosok maradéka egyszeriben eldöntötte, hogy Rafael
bajkeverő, és ha meg akarják őrizni tekintélyüket, végezniük kell vele. Egy emberként
keltek fel, s alig kerülték el a felboruló asztalt. A hátán fekvő és nyögdécselő társukon
kívül négyen voltak, s kivonták fegyverüket.
– Egészségetekre – tisztelgett feléjük Rafael a kehellyel, egy hajtásra kiitta a
maradékot, majd háta mögé hajította a kupát. Rövid nevetést hallott, és ebből tudta, hogy a
lasombra elkapta és az asztalra tette a kelyhét. Rafael érdeklődve mérte végig az előtte
imbolygó, részeg bandát. – Úgy tűnik – mondta végül – hogy a cimborátok nem tud már
olyan jól járni, ahogy beszél. Ami pedig ezeket a székeket illeti – rúgott bele az egyikbe a
nyomaték kedvéért ugyan kiegyensúlyozottnak tűnnek, mégis…
Két zsoldos előreszökkent. Látszólagos részegségük ellenére gyorsan és egyszerre
mozogtak. Sokszor harcoltak már kettesben, és már várták, mikor vágják ketté kardjaik
Rafael derekát, s kerül hasonló állapotba, mint társuk, ámde véglegesen.
Rafael ugrott. A pengék alatta süvítettek el, míg ő lábait felhúzva szinte lebegett.
Aztán, amikor a kardok visszahúzódtak, visszaesett. A döbbent zsoldosok még mindig
nem fogták fel, mi történt. Rafael csizmájával a felborult asztal szélére érkezett, és
lenyomta lábával. Az asztal felpattant, ismét lábra állt, Rafael pedig hátraszaltózott, s pár
lépésre a másik asztaltól, ahol a kelyhét hagyta, megállt. Lenézett és mosolyogva
nyugtázta, hogy új barátja újratöltötte az asztal közepén álló kancsóból.
A zsoldosok oldaluk mellé ejtett karddal meredtek rá, harag, zavar és félelem között
ingadozva. Az első kezdett feltápászkodni, és ellenségesen, mint egy támadó bika,
szédülten körülnézett. A kocsma hátsó ajtaja ekkor vágódott ki. Gradin rontott be tágra
nyílt szemmel, morogva.
 – Mi az isten folyik itt kint? – kiáltotta. – Hát nem kaphatom meg azt a békét és
nyugalmat, amiért fizettem? He?
– Van egy kis gond – rikkantott vissza Rafael nevetve. – A bútorok ráugrálnak az
emberekre, és a sör nem akar megmaradni a poharakban.
Gradin úgy nézett a társára, akár egy nagy, és különös bogárra. A hátsó részből
előrejött a terem közepére, székeket, asztalokat félrelökdösve, odébb penderítve azokat a
vendégeket, akik nem tudtak elég gyorsan eltakarodni az útjából. Friss vérfokok
pettyezték az ajkát és gallérját, zabolátlan haja vad tincsekben állt el fejétől. Inkább
vadállatra, semmint emberre hasonlított ebben a pillanatban, s Rafael és a mögötte ülő
sötét hajú vámpír kivételével a szobában mindenki hátrálni kezdett.
– Éhes voltam – hörögte Gradin. – Éppen… ettem.
– Méghozzá milyen malac módon – nevetett Rafael, amikor észrevette Gradin állán a
vérpettyeket. – De nem tudok örülni egy olyan jó vacsorának, amiben, hadd tegyem hozzá,
nem vettem részt.
Gradin kiköpött.
Az első zsoldos megpördült, amikor a közeledő lépteket meghallotta, és ahogy az
imént Rafaelre, most Gradinra vetette magát. Úgy tűnt, a padlódeszka és a koponyája
találkozása nem tett jót a stratégiai érzékének. Gradin nem lépett oldalra. Nem is mozdult.
Csak állt, nézte, hogy a vérgőzös alakok rárontanak a terem minden részéből, s
szórakozottan letörölte a vércseppeket.
Csak egy pillanat műve volt. A nagy, részeg zsoldos Gradin kisebb alakjába rohant.
Fülsértő reccsenés hallatszott, amikor ők ketten összetalálkoztak, majd a katona
furcsamód tovább haladt. A levegőben rohant, pár lépéssel a föld felett, Gradin pedig úgy
folytatta útját Rafael felé, mintha mi sem történt volna.
Rafael zavartalanul intett a csaposnak, és a férfi mogorván újabb kelyhet vett elő, s a
söntést megkerülve Rafaelnek nyújtotta, aki kacsintott, elvette a kupát, és Gradinnak adta,
aki egy hajtásra kiitta.
A kocsma pillanatokkal később éljenzésben tört ki. A zsoldosok, akik talpon maradtak,
hátrabotladoztak, talpra állították összevert, vérző társukat, és démonokról és ismeretlen
hatalmak tájékoztatásáról motyogtak az orruk alatt. Nevetés hangja űzte ki őket a
helyiségből, Rafael pedig, megérezvén a megfelelő pillanatot, megfordult és kezet nyújtott
az asztalnál ülő lasombrának.
– Rafael vagyok – mutatkozott be mosolyogva –, szőrös barátom pedig Gradin.
Csatlakozhatunk hozzád?
A fiatalnak látszó káinita vigyorogva felnézett, és két oldalán két székre mutatott.
– Számomra az öröm – mondta. – Francesco de Valente vagyok, s meg kell mondjam –
tette hozzá –, hogy ilyen nagyszerű szórakozásban nem volt részem, mióta csak eljöttem
Rómából.
 Tizenegyedik fejezet



A három káinita véres bort iszogatott, történeteket mesélt, és nézte, ahogy a Rafael és
Gradin műsorát végigkövető látogatók jönnek-mennek, cserélődnek. Francesco egyszer
felállt, pár sietős szót váltott a csapossal, aki továbbra is gyanakodva szemlélte az
asztalukat. Némi csoszogás hallatszott, és a férfi még egyszer eltűnt a söntés mögött, hogy
megkérdezze, mik az utasításai. A három káinitát végül az épület felső szintjének egyik
különszobájába vezették, ahol szabadabban tudtak beszélgetni.
– Hosszú az út Rómából – mondta Gradin, amikor leültek. – Bizonyára sok történetet
hozol magaddal az utazásról.
– Mindig vannak történetek – mosolyodott el gyorsan Francesco. – Szeretnéd a
híresebbeket hallani, amiket minden utazó mesél azokról a helyekről, melyeken állítása
szerint megfordult, vagy inkább a szürke valóságra vagy kíváncsi? Az idő nagy részében
nem túl érdekes az utazás. A veszélyeket túlbecsülik, a keresztesek és a bolgárok által
lerombolt városok még csak most kezdenek felépülni. Hallottam élőholtakkal teli
karavánokról, melyek csatlakoztak a thrákiai misékhez. Rossz idő ez az utazásra, ha te
magad jókedvű vagy, és a szórakozást kedveled.
– Nem sok idő volt a szórakozásra – vetette ellen Rafael. – Túl sok minden forog
kockán. Túl sokan tűntek vagy estek el, s akik megmaradtak, azok is figyelmetlenek.
Vagyis – tette hozzá elgondolkozva – inkább túlságosan is magukra figyelnek. Ami valaha
álom volt, mostanra rémálmok zavaros tömege. Bármennyire is kedveli valaki a
szórakozást, még sok éjszakának keli eltelnie, míg őszinte mulatságra nyílik lehetőség.
– De savanyú vagy! – jegyezte meg Francesco fanyar mosollyal. – Mégis, amikor
azokkal a fickókkal játszadoztál odalent – lehet, hogy csak komédia volt, de annak jó –,
láttam az arcodat. Nincsen létezés bizonyos mennyiségű móka nélkül, márpedig ti olyan
párnak tűntök a számomra, akik mind tapasztalatokban, mind jókedvben gazdagok.
Javítsatok ki, ha tévedek.
Gradin felkuncogott, és Rafael meglepetten felé fordult, majd felnevetett.
– Elismerem, bűnösök vagyunk – felelte italát kortyolgatva. – Az azonban nem sokat
változtat. De mi szél hozott ilyen messzire Rómától? Abban a városban nem sok minden
történik, aminek nincs jelentősége. Mit tudsz mondani?
– Keveset tudok arról, ami Rómában történik – felelte Francesco. – Régóta egymagam
vagyok. Azért jöttem, hogy egyik klántársammal találkozzam, de megtudtam, hogy
elkéstem. – Kiürítette poharát, majd Rafael szemébe nézett. – Isadora úrnővel kellett volna
találkoznom.
Rafael arcáról eltűnt a mosoly, Gradin pedig összeráncolt szemöldökkel, lassan
leengedte kupáját.
 – Ezek szerint tudod? – kérdezte halkan Rafael.
– Hogy meghalt? – kérdezett vissza Francesco. – Igen. Már egy ideje tudom, bár a
híresztelések szerint megsértődött, elhagyta a püspököt, vagy pedig a táborban rejtőzve a
város elfoglalására szövöget terveket. Sokakkal beszéltem, akik ott voltak a velencei
eretnek ünnepségén. Tudom, hogy többé nincs köztünk, és azt is – annak ellenére, hogy
más dolgokat is hallottam róla, amik miatt megvetem hogy Alfonzo püspököt teljesen
lesújtotta a veszteség. – Francesco habozott, majd folytatta: – Csak azt nem tudom, ki és
miért ölte meg. Nem tudom, miféle ellenségekre tehetett szert a püspök, miután a város
elesett, vagy milyen hatalmakkal szövetkezett, jártam a táborok közelében, és mindenféle
különös pletykák jutottak a fülembe. Mivel egyikből sem tudtam kihámozni semmit,
eljöttem ide, hátha magamtól többet megtudok.
– No és mire jutottál? – kérdezte Gradin, ismét a kupája után nyúlva, valamivel
megkönnyebbültebben.
– Arra – nevetett Francesco –, hogy Konstantinápoly fogadói és kocsmái nagyon
érdekes alakokban bővelkednek. Arra jöttem rá, hogy a bor szárnyán a pletykák
gyorsabban szállnak, mint a sasok, és senki nem tudja, miért halott Isadora, vagy ki ölte
meg. Még Alfonzo sem tudja, mivel épp ma éjjel beszéltem az egyik szolgájával, és
semmit nem tudtam meg.
– Lehetséges – vetette fel Rafael óvatosan – hogy van néhány olyan értesülésünk, ami
érdekelhetne. Természetesen – kacsintott a szemben ülő rómaira –, a tudásnak megvan az
ára, hiszen semmi sincsen ingyen.
Francesco kétkedve nézte.
– Tudjátok, ki ölte meg Isadorát? – szegezte nekik a kérdést. – Mert ez az egyetlen
értesülés, ami érdekel.
– Nevet nem tudok – ismerte el Rafael –, de tudok valamit, ami elvezethet egy névhez.
Nem te vagy az egyetlen, aki Alfonzo embereivel beszélt. Akikkel mi csevegtünk,
mindenesetre valamivel közelebb vannak a tűzhöz.
Francesco várt, majd, amikor rájött, hogy előbb neki kell felajánlania valamit,
bizalmasan az asztalra hajolt.
– Nos, pár dolgot azért hallottam az úton – vallotta be. – Az egyiket különösen
érdekesnek fogjátok találni.
– Van valaki, aki éppen a táborba tart vissza… vagy talán meg is érkezett… aki nagy
szerepet játszhat a város jövőjében.
Gradin és Rafael gyors pillantást váltottak, majd a harmadik férfira fordították
figyelmüket.
– Vajon ki lehet? – kérdezte Rafael lassan. – Káin maga? Azokat a pletykákat már túl
sokszor hallottam.
– Nem Káin – felelte Francesco –, de Malachitot a saját szememmel láttam, és ha
nincs is még a táborban, hamarosan megérkezik. Még mindig azt hiszi, hogy meg tudja
találni Drakónt, el tudja cipelni Konstantinápolyba, hogy újjáélessze az Álmot. Úgy
beszél, mint egy őrült, de ennek ellenére, mások hallgatnak rá.
– És a táborban van? – morogta Gradin. – Ez biztos?
– Amikor ott voltam, hallottam, hogy jön, és láttam a hadrianopoliszi úton. Ha én a
magam komótos tempójában eljutottam a városba, biztos vagyok benne, hogy ő is elérte
már Hadrianus városát.
Rafael bólintott.
– Ha egy héttel ezelőtt oda tartott, akkor már ott van. Ez aztán a hír! Persze én is
hallottam a visszatéréséről, de azt is beszélték, hogy megtalálta Drakónt… vagy
Franciaországba tart… vagy elpusztult. Az én forrásaim szerint Anatóliába ment. Ha most
Thrákiában van, vajon ez mit jelent? Miért nem tér ide vissza, a városba, ahol egyesek
biztosan herceggé avatnák?
– Amikor beszéltem vele, még nem lelte meg Drakónt – mondta Francesco. – Hacsak
nem bukkant rá a táborba vezető úton, még mindig egyedül van, de társakat akar gyűjteni.
– Mi célból? – hajolt felé Gradin. – Drakón nélkül nem járhat sikerrel a küldetése. A
követőit is magával viszi?
– Azt nem tudom – rázta meg fejét a római. – Csak azt tudom, amit láttam, és ami
keveset hallottam. Ő kiszámíthatatlan, nekem pedig saját feladatom volt. Nem
kérdezősködtem.
Rafael pár percig emésztette a hallottakat, aztán kicsit biccentve ismét előrehajolt.
– Hallottál már Kaloména kiválasztottjairól?
Francesco gondosan tanulmányozta Rafael arcát, majd, amikor úgy tűnt, megtalálta,
amit keresett, biccentett.
– Természetesen. Feloszlottak, amikor a vezetőjüket, Sztaniszlavot megölték. A saját
fajtájuk gyilkosai. Még rosszabb eretnekek, mint a mi drágalátos püspökünk. Miért
kérded?
– Talán nem szűnt meg – vetette közbe Gradin. – Talán nagyon is tevékenyek. Azt
hallottuk, hogy Isadora gyilkosai a Sötét Királynő követői voltak.
Francesco a fejét rázta.
– Miféle célt szolgálna ez a gyilkosság? – kérdezte. – Nincs vitás ügyük sem
Isadorával, sem Rómával, leszámítva azt a vágyat, hogy mindannyiunkat megöljenek és
elégessenek. Miért mennének el ilyen messzire mindössze egy halál kedvéért?
– A püspöknek régóta elszámolnivalója van a kiválasztottakkal – felelte Rafael. –
Konstantinápoly eleste előtt két gyermekét is megölték. Szerepet játszott a vezetőjük
meggyilkolásában. Bár hihetetlennek tűnik, hogy egy ilyen fanatikus csoport pontos,
megtervezett támadást indítson az áldozatai ellen, ezúttal kivételt tehettek. Ha a
kiválasztottak léteznek, és tudják, mit tett a püspök, hogy meghiúsítsa az erőfeszítéseiket,
talán így üzenhetnek neki.
 – A püspök kutyái az utcákat járják – morogta Gradin. – Amíg mi beszélünk, azokra
vadásznak, akikről épp szó van. A latin negyed szívéből indultak, és nem találtak semmit.
Nem bukkantak Kaloména és követői nyomára, legyenek bár halandók vagy káiniták.
– Lehet, hogy félrevezetés az egész – mondta Francesco lassan. – Ha Alfonzonak volt
nézeteltérése a kiválasztottakkal, ki az, aki nyerhet azon, ha feldühíti és más irányba tereli
figyelmét? Ha a kiválasztottak valóban ezekben a Káin által elhagyott nyomornegyedben
lapulnának, Alfonzo követői biztosan kifüstölnék őket. Kivéve, ha nem csak egy-két tagú
csoportról beszélünk, ugyan hol bujkálnának? A fanatikusok nem csendes népség, és
aligha szorítkoznának csak a püspök házára. Voltak más, nekik tulajdonított halálesetek
is?
Rafael megrázta a fejét.
– Semmi mást nem hallottunk róluk, de Konstantinápoly aligha olyan, mint régen.
Elbújhatnak a görögök romos otthonaiban. S te is ismered a táborban keringő történeteket.
– Ami engem illet – mondta végül Francesco, felhörpintve italát, majd felállt –, ma
éjjel már nem sok mindent tudok meg. Nincs messze a hajnal, és még nagy utat kell
megtennem, míg biztonságba jutok.
A kocsma falain túl az éjszaka maradéka elsurrant a sarkokba és repedésekbe, magával
vonva mindent, ami nem tartozott a nyomában lépdelő nappalhoz. Egyes ablakokat
bezártak, mások még csak most nyitottak. Ajtók zárultak a véglegesség puffanásával, és a
kocsma ajtaja is csatlakozott hozzájuk. Gradin és Rafael az ivó végébe mentek, és
elindultak lefelé. Rafael kezében egy nehéz kulcskarikán egyetlen vaskulcs himbálózott. A
káinita lassan mozgott, már tagjaiba kúszott a hajnali fáradtság, de még mindig volt
idejük. A csapos nézte, ahogy a szobájuk felé indulnak, sötét szeme összeszűkült. Olyan
sokáig fényesítette egyazon kupát, hogy azon kapta magát, az ujjai már felmelegedtek a
súrlódástól, és a kehely talpát tartó kezének bütykei kifehéredtek. Egy mordulással
megfordult, s utoljára ment ki a kocsma hátsó ajtaján, orra alatt szitkokat mormolva
közben.
– Egyszer még megkapod a magadét – suttogta. – Majd meglátod, te bozontos kurafi!
A szavai túl halkak voltak, hogy visszhangot verjenek, de a levegőben lebegtek akkor
is, amikor a konyhába ment, majd ki a hajnal előtti szürkületbe, nehéz ásítással rázva le
magáról a kocsma és az éjszaka gondjait.
A távolban egy kakas kukorékolt, és a csapos fáradtan megdörgölte a szemét. Amikor
az ütés érte, észre sem vette, s nem védekezett, ahogy bevonszolták a kocsmába, mögötte
az ajtó csendesen becsukódott.
Eszméletlenül feküdt, s horkolni kezdett.

Lucita és Anatole ismét az erkélyen álltak. A sötétség gyorsan elrepült, s csak kevés
maradt az éjszakából, de ők továbbra is vártak valamire. Anatole-nak sok követője volt,
akik közül nem mindet kötötte meg a sötétség, és az ő híreiket várták. Előző éjjel a
táborokból és a latin negyedből különféle pletykákat hallottak, és a ma esti értesülések
dönthetnek a város sorsáról.
Túl sok hatalom lendült mozgásba. A táborban mindenki nyugtalan volt. Az ott
gyülekezők gyakrabban találkoztak, áthágva a klánok és hitek közti határokat, s
figyelmesen hallgatták a lelkesítő és őrült történeteket. Erő cikázott keresztül a sötét
kunyhókban és koszos utcákon, aminek semmi köze nem volt Hadrianopoliszhoz vagy
Konstantinápolyhoz. Ez a fajta erő csak arra vár, hogy valamire ráirányítsák, és Lucita
tudta, hogy el kell vezetni valahogy Bizánctól. A helyzet túlságosan kiélezett volt már így
is.
Valaki volt odakint. Ezt ő is érezte, valaki, aki ősi és hatalmas. Figyel és várakozik.
Tucatnyi név tolult az elméjébe s tűnt el hamar. De végeredményben nem számít. Ha
lasombrának kell a hercegnek lennie, és ő úgy döntött, hogy ez Alfonzo püspök lesz,
akkor gyorsan és határozottan kell döntenie.
A lenti utcán árnyék vált ki az egyik sikátorból, s egy pillanatra megállt, épp csak
annyira, hogy felnézzen rájuk. Anatole bólintott, és a férfi minden további tétovázás
nélkül felmászott a falon, s átsiklott az erkély fölött.
Lucita oldalvást Anatole-ra pillantott, s felvonta szemöldökét.
– Muszáj ennek mindig ilyen hatásvadásznak lennie? Van ajtó és lépcső.
Anatole néma maradt, és ügynöke félreállt, utasításokra várva.
– Mit találtál? – kérdezte.
– Két táborban is jól ismert férfiakat láttam, akik a latin negyedben töltötték az
éjszakát, a Lambasz téren álló kocsmában. Ott találkoztak Francesco de Valentével,
Rómából, és még nem jöttek ki. A római távozott. Lasombra, de nem túl jelentős.
– És a többiek? – vágott közbe Lucita. – Ők is ott voltak?
– Nem. – A válasz gyors volt és határozott. – De épp, amint megfordultam, hogy
távozzak, két halandó, akiket megérintett, de még nem változtatott meg a vér, lépett a
kocsmába. Leütötték a csapost, és beosontak. Köpenyt viseltek, és túl sötét volt ahhoz,
hogy meg tudjam állapítani a kilétüket. Jobbnak éreztem visszatérni napkelte előtt, hogy
átadhassam a híreket.
Lucita összevonta a szemöldökét. Francescóra nem számított. Nem értette, mi szerepet
játszhat a férfi mindebben, hacsak nem Isadorát jött meglátogatni, mely esetben csúf
meglepetésben lesz része. De nem volt ideje és kedve a rómain töprengeni.
– Ezek a többiek, a halandók… – hadarta. – Biztos vagy benne, hogy bementek?
– Addig maradtam, míg az ajtó be nem csukódott mögöttük – felelte a férfi aztán
idefutottam. – A szeme sötétszürke volt, és bár csuklyát viselt, Lucita észrevette sasorrát
és hegyes állát.
– Kíváncsi vagyok, mit kerestek? – kérdezte Lucita hangosan, s biccentve fejezete ki
elismerését Anatole embereinek az erőfeszítéseikért. Könnyen előfordulhatott volna, hogy
nem térnek vissza a vállalkozásból.
 – Vagy kit – tette hozzá Anatole. – Ha nem tévedek, a szóban forgó kocsma Gabriella
befolyása alatt áll. A táborból érkező két férfi alighanem az ő embere volt. Alfonzora
gyanakodnék, ha nem lennék biztos benne, hogy ő túl öntelt ahhoz, hogy akár a gyanúja
felmerüljön benne: egy saját negyedében álló kocsma nem az ő befolyása alatt áll. Ha
titokban bérenceket küldene a saját intézményéhez, az a gyengeség jele volna.
– Akkor ki? – firtatta Lucita. – Ha nem Alfonzo és nem Gabriella, akkor kicsoda, és
miért avatkozott közbe? A kiválasztottak? Gondolod, hogy a kocsmába lépők orgyilkosok
lettek volna?
– Azt hiszem – felelte Anatole a közelgő hajnalra nézve – túl késő van ahhoz, hogy
még az éjszaka kiderítsük. Vannak követőim, akik nappal is tudnak mozogni, s neked is
vannak embereid.
– Jól van – fordult el Lucita az erkélytől. – De nem azért küldöm őket, hogy az
árnyékokban szimatoljanak. A kocsmába küldöm őket, és bármi legyen is az ára,
kiderítem, ki volt az a két alak. Nem tevékenykedhetünk biztonságban, ha nem tudjuk, kik
a szövetségeseink… vagy az ellenségeink.
– Ha abból indulsz ki, hogy nincs szövetségesed, máris nagyobb biztonságban vagy –
mondta Anatole, s amikor Lucita kilépett a szobából, mellé lépett. – Akárki küldte őket,
nem vehetjük félvállról.
– Nem akarom őket félvállról venni – csattant fel Lucita. – Teljes erővel akarok
lecsapni rájuk, s ha felkelek, meztelenül, láncra verve akarom őket magam előtt látni.
Anatole elhallgatott. Nehéz volt a szerzetest megfejteni, néha egyenesen lehetetlen. Ez
is egy ilyen alkalom volt. Lementek, mindketten magukhoz szólították embereiket, és
útjukra bocsátották őket. A falakon és az erkélyen túl a hajnal narancs és vörös színekkel
festette meg a látóhatárt, amit ők már sosem fognak látni. A másik város, a nappali
Konstantinápoly, lassan életre kelt.

Egy órán belül négy sötét alak surrant ki Lucita erősségének ajtaján. Ketten Anatole
követőinek egyszerű, szürke köntösét viselték, Egyikük sötét hajú, fülledt szépség volt,
barna szemmel és bőrrel, akit Violának hívtak. A karcsú, de erős alakját takaró köpeny
dacára könnyedén mozgott. Oldalán egy kard függött elrejtve, olyan vékony és hosszú,
akárcsak a gazdája.
Mellette egy magas férfi, Alejandro lépkedett, akinek göndör, fekete hajába ősz szálak
keveredtek, s karjai olyanok voltak, akár egy vén fa göcsörtös ágai. Mélyen ülő, tágra
nyílt szeme különösen változtatta a színét, amikor a fény másként esett rá. Most éppen a
haja galambszürkéjét tükrözték.
Oldalukon Lucita két embere sietett, Jákob és Ézsau. Ezek sötét tunikát és csizmát
viseltek, fegyverüket nyíltan viselték. Zsoldosok voltak, de nem bolondok. Sötét, okos
szemük volt, latin arcvonásaik, és olyan összhangban mozogtak, hogy akár ikrek is
lehettek volna, mint Arturo és Leonid, bár nem voltak azok. Hosszú nappalok és éjszakák,
kemény küzdelmek és évek csiszolták őket azzá az egységé, amit Lucita olyan nagyra
értékelt. Mesterien bántak a fegyvereikkel. A lány csatlósai közül nem egy ilyen vagy
olyan téren tanárként is megállta a helyét.
A négyes végigsietett az utcán a latin negyed nappali zűrzavarába. Minden sarkon
bódék nyíltak. A legtöbb nem volt több felvont ponyvájú szekérnél, aminek kerekei
letörtek, hogy soha ne lehessen őket továbbmozdítani. Mások romos épületek vagy sötét
sikátorok oszlopai és tetői alól kandikáltak ki. A köztük lévő helyet mások áruit
vizsgálgató kereskedők, kikötői rakodómunkások, tengerészek és kilakoltatott görögök,
egykori keresztesek és más bajkeverők vegyes társasága foglalta el. Minden sarkon
üzletelés folyt, és minden üzletnek egy célja volt: hogy minden lehetséges úton-módon
megszabaduljanak a pénzüktől. A négyessel senki nem törődött.
Ahogy elhaladtak, a negyed nappali lakói kitértek az útjukból, s belesiklottak az
árnyékokba, hogy onnan nézzék őket. Suttogás kélt mögöttük és talált utat minden fülbe,
elgyűrűzve azokig, akik értesülésekkel és pletykákkal kereskedtek. Az útjuk híre legalább
olyan gyorsan haladt, mint ők maguk.
Amikor befordultak a kocsma mögötti sikátorra és az ajtóhoz léptek, nem kevesebb,
mint három szempár követte a mozdulataikat. Erre számítani lehetett. Lucita nem törődött
a titkolózással; eredményeket akart. A parancsok világosak voltak, és négyük közül senki
nem törődött a körülöttük levőkkel. Ha megtalálják, amit keresnek, nem sokat számít, ki
látja őket, vagy kinek adják tovább az értesülést.
Alejandro bedörömbölt a kocsma ajtaján; majd vártak. Nappal a hely bezárt, lelakatolt
sírboltra emlékeztetett. Kellett azonban lennie olyanoknak, akik feltakarítják, felmossák és
kisöprik az előző éjszaka szemetét, hogy helyet csináljanak a következőknek, Semmilyen
üzlethelyiség nem engedhette meg magának, hogy sokáig legyen bezárva.
Semmi nem történt, ezért a férfi ismét bekopogott, ezúttal hangosabban, s a nyomaték
kedvéért isteneset rúgott a tömör fába. Azt az utasítást kapták, hogy először próbáljanak
meg rendes úton-módon bejutni, de Alejandro nem volt türelmes típus, és nem akart túl
sokáig kint lenni az utcán. A gyorsan szárnyra kapott hírek visszatérnek, s velük együtt
mások is. Alfonzo emberei, talán mások is. Nem lehetett biztosra venni, hogy akik
korábban bementek, egyedül voltak-e, és ha nem, vajon nem lapulnak-e a közelben
megfigyelők, amíg ők kopogtatnak, s szinte kínálják magukat a támadáshoz.
Amikor a második kopogtatásra sem érkezett válasz, Alejandro a társaihoz fordult,
vállat vont, és egyik lábát hátrahúzta, majd hatalmas erővel berúgta az ajtót közvetlenül a
retesz alatt. Nagy reccsenés hallatszott, aztán a zár engedett. Az ajtó hatalmas robajjal
kivágódott, és ők négyen bementek.
Jákob és Ézsau belépéskor azonnal az ajtó bal oldalára fordultak, és elindultak a
kocsma földszintjét felmérni. Alejandro követte csizmájának lendületét. Viola, röpke
pillantást vetve az utcára, megállt, és behúzta maguk mögött az ajtót.
Bent nem világított semmi fény.
A nagyteremben nem voltak ablakok, és a söntés mögötti konyhából vagy a hátsó
folyosóról sem szűrődött be fény. Néma volt minden, mint egy kriptában, és a négyes
gyorsan továbbment, az árnyékokat fürkészték.
Viola biccentett Alejandrónak, hogy kövesse, és a konyha felé indult. A férfi gyorsan
megelőzte, hogy félrehúzza a függönyt, és a nő máris besuhant, a falhoz simult, és jobbra
siklott. Szükségtelen volt az óvatossága. Bent ismerős szagot érzett, és megtorpant. A
szeme gyorsan hozzászokott a sötéthez, de nem tetszett neki a csend. Túl friss volt még a
halál szaga. Semmi nem mozdult. Köpenye alá nyúlt, kivett egy tűzszerszámot, és gyorsan
keresett egy gyertyát. A láng táncolni kezdett, és sárga fényujjaival beletúrt a sötétségbe.
Alejandro belépett mögötte.
A csapos a földön hevert. Torkát feltépték, és kis vértócsa csillogott a padlón. Sápadt
volt, vértelen és teljesen halott. Nem messze tőle az ajtó fölötti függöny felől érkező kis
fuvallatban egy káinita hamvai kavarogtak egy kis csontdarab felett. Körülötte üres
köpeny hevert a padlón, s egy díszes tőr hullott hasznavehetetlenül a földre. A konyha a
jelek szerint nem adta meg magát harc nélkül.
Viola letérdelt, és markolatánál fogva felvette a tőrt, kíváncsi pillantást vetett rá, de
máris a lefüggönyzött ajtó mögötti ivóra figyelt. Akárki volt is itt, mostanra már odébbállt.
Az épület hátsó részéből felharsanó váratlan, éles kiáltás mozgásba lendítette a nőt.
Alejandro nyitva tartotta neki az ajtót, majd maga is a söntés mögé ugrott, és elindult a
hátsó rész felé, ahonnét pengecsattogás és hangos káromkodás tört elő.
Az árnyékokat alig oszlatta az a néhány fénysugár, ami a konyhából szökött meg, ahol
a gyertyát meggyújtották. Jákob és Ézsau a hátsó terem bejáratánál álltak, és valakit, vagy
valamit próbáltak visszatartani. Mély, torokhangú morgás hallatszott az ajtó mögül, és
heves kardcsattogás. A pengék úgy vágtak és zúgtak, akár apró villámok.
– Hányan vannak? – kérdezte Viola, s óvatosan, balról megközelítette Jákobot.
– Ketten vannak a teremben – zihálta a férfi –, de mögöttük még többen.
Viola bólintott, mintha valami a helyére zökkent volna.
– Engedjük ki őket.
Valamiféle jelváltásra kerülhetett sor közöttük, mert Jákob és Ézsau mindketten
hátraléptek, kicsit engedtek, és abban a pillanatban két alak rontott ki a teremből.
Megbotlottak, s ellenfeleik felé fordultak. Látszott, azt hiszik: sikerült kitörésükkel
fölénybe kerülniük. Amikor megfordultak, Alejandro kilépett a szoba közepén meglapuló
árnyékokból.
Egy pillanatra minden sötétségbe borult, és a harcot eltakarta a homály. Ezt használta
fel arra, hogy lesújtson. Két hatalmas ökle lecsapott, és mielőtt a két alak felocsúdhatott
volna, máris a padlón voltak. Hiábavalóan próbálták kardjukat hátrafordítani az óriás felé,
mert azokat kétoldalt csizmás lábak szorították le. Viola egyikükkel sem törődött.
Figyelmesen fürkészte a bejáratot. Hangot hallott, majd egy másikat. Halk volt, de
messzibb és mélyebb, mint ami fenyegetést jelenthetne.
Halkan beleszólt az árnyékokba:
– Majd mi elintézzük őket – mondta. – A pihenésetek zavartalan.
 Azt remélte, hogy a bentiek a kocsma szolgálói közé sorolják, és hogy ami történt,
arról immár gondoskodtak. Tudta, hogy az ivó alatt szobák vannak, sötét lyukak, ahová a
napsugár sosem jut el, és ahol az ajtók belülről záródnak. Az a rejtély, hogy ez a kettő
hogyan jutott be mégis, későbbre maradt. Pillanatnyilag létfontosságú volt, hogy
megragadják őket és eltűnjenek. Hamarosan mások is jönnek, akik akár már most az
utcákon lehetnek.
Semmi nem történt. Egyetlen hang vagy válasz sem érkezett a lenti homályból. Vártak
egy darabig, aztán Viola megszólalt:
– Kötözzük meg őket gyorsan! Kevés az időnk.
Lucita emberei gyorsan és hatékonyan gúzsba kötötték a két férfit, Alejandro pedig
olyan könnyedén, mintha csak egy apa emelné fel gyermekét, a vállára lendítette az
egyiket. Valami csörrent a földön, és Viola lehajolt, hogy a fogoly ruhájából kihulló
medált felvegye. Sötét Kaloména arca meredt rajta mogorván valami elfeledett
örökkévalóságba. Becsúsztatta a köpenyébe.
Jákob és Ézsau felkapták a második foglyot, majd röpke pillantást vetve az utcára,
amely látszólag üres volt, gyorsan végigsiettek az úton. A nő nyíltan viselte kardját,
mintha incselkedni akarna másokkal, hogy merjenek csak az útjába kerülni. Nem ütköztek
ellenállásba, és úgy siklottak ki a negyedből, hogy csak kereskedők, rakodómunkások és
mosónők pillantásai kísérték el őket. Gond nélkül jutottak el Lucita rezidenciájának hátsó
bejáratához és alsó szintjeihez.
Az utcákon ekkor szárnyra kapott a hír.


 Tizenkettedik fejezet



Amikor Lucita felébredt, három követője üdvözölte. Voltak foglyok is, méghozzá
kettő. Anatole mellettük állt. Volt egy hírvivő is, megint Matteo, akit a püspök küldött
azzal, hogy tudni akarja, mi történt aznap. A lány, aki beszélt – alig volt tizenöt, csinos és
ideges, mint egy kismadár – a sírás határán állt. Lucita tartózkodása a városban Brexiano
vigyázó szeme alatt viszonylag eseménytelen volt, és csak a Konstantinápoly üres trónja
körül keringő káiniták egyike-másika látogatta meg. Ez a felfordulás – foglyok a házban!
– szokatlan volt a lány számára.
Lucita elhaladt mellette, s meghagyta, hogy azonnal menjen Matteóhoz és kérje a
türelmét, s mert ő is hamarosan csatlakozik hozzá. Aztán habozás nélkül elindult a konyha
mögötti szobák felé, ahol lépcső vezetett le a pincébe. A házat lejtőre építették, és lent
istálló állt, kijárattal a végében, közel az utcához. Az állásokban Konstantinápoly eleste
előtt sem laktak már állatok, de kiválóan megfeleltek arra, hogy tömlöcként használják
őket.
Lucita a harmadik állásban talált rá Anatole-ra és két követőjére. Viola hátravetette
csuklyáját, és oldalra húzódott. Szemét a belépő Lucitára szögezte, tekintetében irigység
és vágy keveredett. Szép volt, halandó, és a vére gyönyörűen lüktetett a torkában. Lucita
megrázta a fejét, és elfordult a nőtől. Most nem volt ideje, hogy a saját szükségletein törje
a fejét, és Viola ráadásul Anatole-é volt, de mégis…
– Kik ezek? – kérdezte Lucita Anatole mellé lépve. A szerzetes lábánál, összekötözve,
akár a levágásra várójószágok, két férfi feküdt a mocsokban. Ruhájukat letépték, és
meztelenül, gúzsba kötve reszkettek. Lucita látta, hogy mindketten magukon viselik
Anatole kérdezősködésének nyomát. Mellkasukon, a bordáknál véraláfutások húzódtak.
Az egyikük reszelősen lélegzett, mintha valamije eltörve fájdalmat okozna neki.
– Keveset tudtam meg eddig – jelentette Anatole nyugodtan –, de még nem kezdtem el
rájuk igazi nyomást gyakorolni. Az első fontos eredmény ez volt. – Feltartotta a medált,
amit hoztak neki. Ugyanolyan volt, mint amit a tetőn találtak. Kaloména tekintete sötét és
üres volt.
– A kiválasztottak? – kérdezte halkan a lány, majd a lábánál heverő két férfihoz
fordult. Lábával kinyúlt, csizmájával felemelte az egyikük állát, és elmélyülten
tanulmányozta a kék-zöld arcot. A férfi egy pillanatra dühösen rámeredt, de aztán
vonásain rémület uralkodott el, és elfordította szemét. Lucita visszaejtette, és Anatole-hoz
fordult. – Ezek lennének a fanatikusok?
– Pontosan ezt kérdeztem magamtól én is – mosolygott a szerzetes titokzatosan. –
Megölték a csapost, egy halandót és Gabriella egyik megfigyelőjét, de ez jórészt csak a
meglepetésnek és a napfénynek köszönhető. A lent alvók maguk is helytálltak, amikor a
mieink megérkeztek.
 – Keveset tudok a kiválasztottakról – mondta Lucita elgondolkozva, ismét lepillantva
a foglyaikra –, de azt hallottam, hogy megőrjítette őket a hitük. Állítólag válogatás és
félelem nélkül ölik a halandókat és káinitákat egyaránt, s csak Kaloména megváltását
keresik. Ezek itt ketten nem tűnnek úgy, mint akik felkészültek a halálra.
Keményen a közelebbi fogoly bordái közé rúgott, amire elfojtott nyögés volt a válasz.
– Próbálkoztunk a veréssel – jegyezte meg Anatole, és mosolya meghazudtolta a
hangjában csengő helytelenítést. – Minden elképzelhető kínzással megfenyegettük őket,
de nem mondtak semmit. Azt hiszem, valakitől vagy valamitől még az ütéseinknél is
jobban félnek.
Lucita felnevetett, és letérdelt az első fogoly mellé, majd hosszú, éles körmét a férfi
álla alá csúsztatta, s felemelte a földről, hogy a feje és torka teljes súlyával a körmének
feszült. Könnyedén megfordította a férfit, s belemarkolt a hajába. Elkapta és foglyul ejtette
a pillantását, s noha a fogoly megpróbálta megrázni magát, hogy elforduljon, tehetetlen
volt. A lány egyik, majd másik oldalra húzta a körmét, belevájva a puha bőrbe, és amikor
vékony vércsík csordult végig az ujján, elmosolyodott.
A hajánál fogva felrántotta a férfit, ajkához emelte az ujját, és lassan tisztára nyalta.
– Rengeteg időnk van, hogy mindent megbeszéljünk – mondta halkan. Mélyebbre
vájta az ujját, és amikor körme megtelt a férfi vérével, ismét az ajkához emelte. – A
vendégünk mindent elmond, amit tudni akarunk, nem igaz, kedvesem? Nem ez a
legésszerűbb dolog?
Fogva tartotta a férfi pillantását, aki ismét megpróbálta megrázni a fejét, hogy
elhessegesse a nő szavait. Megint kudarcot vallott. A lány megvetően a földre ejtette a
fejét, majd elfordult tőle. Anatole követte. A nőhöz fordult, aki behozta a foglyokat.
– Tudd meg, honnét jönnek, kinek a nevében cselekszenek, és miért választották
Kaloménát, hogy eltakarítsák a nyomaikat! A fogadószobában leszünk a vendégünkkel.
A nő bólintott. Az egyik földön heverő felnyögött, de senki nem törődött vele. Lucita
és Anatole elhagyták az istállót, felmentek a lépcsőn a konyhába, és felkészültek a
találkozásra Matteóval.
– Bárcsak tudnám, milyen értesülést ajánljak fel neki! – mondta olyan halkan, hogy
senki más ne hallja. – Tudom, hogy nálunk a kulcs Alfonzo kérdéseihez, de mi a válasz?
– Csak találgathatok – felelte Anatole, és nem nézett a szemébe. – Volt egy kevés
időm, hogy beszéljek a két lentivel, és bár nem ajánlottak fel semmi használhatót, azért
beszéltek. Mindkettőnek akcentusa van… azt hiszem, velencei. Túl jó felszerelésük van,
és túl képzettek ahhoz, hogy fanatikusok legyenek. Kaloménát teljesen kizárnám, és
inkább azon kezdenék töprengeni, hogy Velencében kinek áll érdekében felbosszantani
Alfonzot, s ugyanakkor bántani Isadorát.
Lucita elgondolkozva megállt a lépcső tetején.
– Narzész? – kérdezte hitetlenül. – Miért… – aztán elhallgatott. Ha Velencében tudtak
róla, hogy Isadora nagy szerepet játszik Alfonzo ügyeiben, könnyen arra a következtetésre
juthatott volna bárki, hogy Róma befolyása is megnő, vagy legalábbis titkok szivárognak
ki a városból, és Alfonzo tevékenysége is gyanússá válik. A lány összevonta szemöldökét.
– A saját atyja?
Anatole nem felelt. Ugyanolyan közönyös volt az arca, mint máskor, s elindult a
folyosón, meg sem várta, hogy a lány követi-e. Lucita utána rohant, de nem kérdezett
többet. A szerzetes dühítő volt, ha a hallgatást választotta, de az még inkább, ha
olyasmikről kezdett hablatyolni, amik nem is biztos, hogy odavágtak. Jobb, ha némán
sétál, és a szavai jelentőségén gondolkozik.
Bár magától nem gondolt rá, most, hogy a gondolat gyökeret vert a fejében,
egyértelműnek tűnt a válasz.
Narzész mindig igyekezete rövid pórázon tartani a gyermekeit, mert nem akart sem
lázongást, sem zendülést, különösen, ha azok olyan messze voltak Velencétől, hogy az
már gondot okozhatott.
Alfonzo erős volt, nagy hatalmú, arrogáns és becsvágyó. Velence messze esett
Konstantinápolytól, és számos hatalom volt, aminek elég csak kinyújtania a kezét,
meglengetni a megfelelő csalit, és a püspök máris a befolyásuk alá kerül. Narzésznek
minden oka megvolt az aggodalomra, bár mint kiderült, túl későn kapott észbe, hogy
kivédje az elkerülhetetlent. Lucita mosolygott.
Együtt léptek a fogadószobába. Anatole vékony szálú, szőke haja a vállára omlott, és
sötét köntösét seperte. Összekulcsolta a kezét, és némán oldalra húzódott. Ez Lucita
otthona volt, és a lány feladata volt, hogy tetszése szerint szórakoztassa a vendégeit.
Lucita kecsesen előrelépett, és Matteo felé nyújtotta kezét, aki elpirult, és majdnem
elhátrált a váratlan, bensőséges üdvözlés láttán.
– Hát ismét találkoztunk – jegyezte meg Lucita, és rámosolygott a hangját keresgélő
férfire. Szándékosan közelebb húzódott, hogy ruháik egymáshoz súrlódtak. A férfi nem
látott mást, csak Lucita szemét, és legszívesebben úgy maradt volna, állva, némán, a
szempár sötét tavaiba fúlva, míg a lány szabadon nem engedi. Lucita nem várt sokáig.
Jobb, ha lassan csábítja magához, és mardossa a fiút a bűntudat meg a félelem, hogy netán
elárulja Alfonzot azzal, ha a lány közelében akar lenni. Lucita nem volt benne biztos, hogy
tudja, miféle szerepet játszik még Matteo, de fontosnak érezte, hogy minden adandó
alkalommal egyre közelebb vonja egy kicsit.
– Én… – zihálta a fiú, aztán nagyot nyelt, képtelen volt tovább folytatni. Ismét
megpróbálkozott: – Üzenetet hoztam, úrnőm. – Amikor összegabalyodott nyelve végre
szabadabban forgott, a szavak szinte ömlöttek belőle. – A püspök adta, hogy csak önnek
adjam át.
Lucita mosolyogva várt. Amikor Matteo rádöbbent, hogy a lány az üzenetre vár,
kitépte a papírt a tunikájából, és reszkető kézzel átadta. Amikor Lucita pillantását a fiúról
az üzenetre fordította, hogy elolvassa, sóhajt hallott, amiből rájött, hogy Matteo egészen
eddig visszatartotta a lélegzetét. A szíve gyorsabban vert, és a lány még szélesebben
mosolygott. Amíg olvasott, lassan végignyalta sötétvörös ajkát. Hallotta, hogy a fiú
lélegzete ismét elakad, és majdnem felnevetett. Ráébredt, hogy nagyon jól szórakozik.
Az üzenet rövid volt és lényegre törő:

Hallottam az előző estéről. Tudom, hogy elfogtad őket, és tudni akarom, miért. Ma
éjjel találkozunk. Ne várakoztass meg!

Lucita majdnem ismét elmosolyodott. Annyira kiszámítható! A püspökhöz hasonló
férfiak, akár élők, akár holtak voltak, mind hasonló módon viselkedtek. A lány tudta, hogy
neki kellett volna üzennie Alfonzonak az éjszakai kalandról, de úgy vélte, nagyobb előnye
származik abból, ha megvárakoztatja a férfit. Most a püspök elárulta, hogy akar valamit,
ami Lucita birtokában van, mert hagyta, hogy vágya a felszínre törjön. Türelmetlen volt és
dühös.
Lucita visszafordult Matteóhoz, és halkan megszólalt.
– Az urad a jelek szerint elégedetlen velem.
– Nem sok minden okozott számára megelégedést Isadora halála óta – felelte Matteo.
– Megszállott. Állandóan bosszúról beszél, arról, hogy felkutatja ezeket a…
kiválasztottakat…, és elpusztítja őket. Még a gyermeke sem tudja hosszú időre felvidítani.
– Katrina? – kérdezte Lucita. – Ő még fiatal, nem áll a háta mögött elég esztendő,
hogy bölcsességet nyerjen. Ez majd később jön el, ha addig életben marad. Mindazonáltal
vannak híreim Alfonzo számára, amelyek megnyugtathatják, de legalábbis
megváltoztatják a helyzetet. De még nem vagyok kész. Még sokat ki kell derítenem,
mielőtt elindulhatnék.
– Nem fog örülni – vágta rá Matteo. – Azt a parancsot kaptam, hogy ön nélkül ne is
térjek vissza, úrnőm.
– Akkor maradj! – nevetett a lány. – Nem foglak visszaküldeni, hogy egyedül birkózz
meg a püspök haragjával. Maradj itt, mint a vendégem, amíg meg nem szerzem a
szükséges értesüléseket. A látogatásom kárpótolja majd az uradat az időért és a türelméért,
de most nem hagyhatom, hogy félbeszakítson. Nagyon közel vagyok a válaszokhoz,
melyek mindannyiunk számára nagy jelentőséggel bírhatnak.
Matteo rámeredt. Érzelmek futottak át az arcán. Tudta, hogy az utasítás szerint azonnal
a püspök elé kellene vinnie a lányt. Veszedelmes dolog volt játszani az ura szavaival, de
semmivel nem tudta meggyőzni Lucitát. A lány úgy jön vagy megy, ahogy neki tetszik, és
ő csak annyit tehet, hogy teszi, amire kérték. Valahogy, amikor Lucita mély, gyönyörű
szemébe nézett, nem érdekelte igazán a dolog. Neki engedelmeskedni már önmagában
jutalom volt.
Matteo megrázta a fejét.
– Várok – mondta végül – mivel tudja, hogy nincs más választásom. Bár az életembe
kerülhet, mégis várok, és elkísérem, amikor indulni kíván.
 Lucita felkacagott.
– Milyen udvarias – mondta. – Ilyen sokat nem fogunk késlekedni, Matteo, és nem az
a szándékom, hogy feldühítsem az uradat, hanem hogy olyan hírekkel szolgáljak neki,
amik könnyítenek a szívén. Akár mérges lesz rád a késlekedés miatt, akár nem, hamar el
fogja felejteni a dühét, ha megtudja, amit mondani akarunk neki.
– Ezek szerint igaz? – kérdezte Matteo. – Elfogtátok őket? A kiválasztottakat?
– Vannak foglyaink – válaszolta Lucita lassan –, de nem vagyok meggyőződve róla,
hogy valóban Kaloména követői. Valami sokkal nagyobb szabású dolog áll a háttérben, és
ezért szeretnék várni. Ha Alfonzóhoz visszük a foglyokat, ő pedig dühében elpusztítja
őket, soha nem fogjuk megtudni az igazságot, és a bűnösök büntetlenül élhetnek tovább.
Akár még a kezükre is játszhatunk a tetteinkkel. Ezt pedig nem tűrhetem el.
Matteo ismét rémeredt.
– Miért? – kérdezte végül és egy lépést hátrált. – Miért érdekli, ha Alfonzo elpusztít
két alakot, akik ártottak neki? Miért érdekli, hogy megtudja-e az igazat vagy sem?
Hallottam már önről, úrnőm. Narzész érsek nem örülne a közbeavatkozásának, de ezt ön
úgyis tudja. Ezért megkérdem, bár nincs hozzá jogom – sütötte le a szemét – Miért segít
az uramnak?
– Mert – válaszolta Lucita halkan, hideg tenyerét a fiú arcához érintve, és
megsimogatta – ez a város túl régóta dagonyázik saját romjai közt, és mert az
Aranyszarvtól Thrákiáig számos hatalom sorakozik fel, hogy megkaparintsa és ismét
káoszba taszítsa. Nem akarok én uralkodni, de nem szeretném azt sem, ha az élőholtak
megismételnék a görög és latin császárok szégyentelen királyi színjátékát. Ezért
választanom kell. El kell döntenem, hogy kit támogassak – mondta. Elengedte a fiú arcát,
s érezte a bőr melegét a tenyerén, Matteo szívverésének felgyorsulását és a lélegzetének
elakadását. – Gondolom, támogathatnám Genovai Gabriellát is. Nem ostoba, és ráadásul
lasombra. A hűsége azonban Genovához fűzi, és nem tudom, hogyan viselkedne, ha
megkörnyékezném. Lehet, hogy nem bízna meg bennem. Talán megkísérelne elpusztítani.
Megvárhatnám a görög nosferatu, Malachit visszatérését is, de mi van, ha sikerrel jár, és
Drakón visszatér, a leomlott épületeket pedig ismét a letűnt dicsőség gúnyaképeként építik
fel? Ez nem vonz engem. Alfonzo ellenben hatalmi helyzetben van. Csak egy lépésre van
attól, hogy a város hercege legyen, és szeretnék ott lenni, amikor ez megtörténik. Fel
szeretném ajánlani Madrid tanácsait, és az abban rejlő bölcsességet. Aztán ott van annak a
kérdése is, hogy beigazolódnak-e sejtéseim arról, mit tudunk meg, amikor a foglyok
megtörnek. Mert meg fognak törni. Megtudjuk, kicsodák, honnan jönnek és miért. Ha ezt
megtudom, azt hiszem, olyasmi lesz a kezemben, amire Alfonzonak még annál is inkább
szüksége van, mint hogy herceg legyen. A legnagyobb ellenségéhez vezető út kulcsát
tartom a kezemben, és ilyen tárgyalási alapom senki mással szemben nincsen.
– De… – hebegte Matteo, s megpróbálta visszanyerni uralmát a nyelve felett hirtelen
kiszáradó szájában –, már tudjuk, kik a foglyok… honnan jöttek. Mielőtt ide jöttem volna,
a kiválasztottakról volt szó…
– Nem hiszem, hogy Sztaniszlav követői vannak mindezek mögött – fordult el Lucita
a fiútól, és egy ablakhoz sétált. Érezte magán Matteo tekintetét, a halandó és azon
túlmutató vágy hevét. A szolga csüggött minden mozdulatán és szaván. – Egy Alfonzo
helyzetében álló vezetőnek számos ellensége van – folytatta. – Vannak kézenfekvő
ellenségek, mint a kiválasztottak, és vannak olyanok, akik ravaszabbak. Az árulásnak is
vannak szintjei, és a vérszomjas fanatikusok csak a legfelső réteget jelentik. Ezek a
foglyok nem hordozzák magukon a fanatikusok jellegzetességeit. Azért küldték őket, hogy
egy bizonyos tettet végrehajtsanak. El kellett pusztítaniuk azt a kettőt, akik a kocsmában
voltak, s akik ezúttal nem Alfonzo követői közé tartoztak. Bár nagy a befolyása, az a
fogadó nem hozzá tartozik, hanem Gabriellához, és az ő két embere tartózkodott bent. Az
egyiket névről, a másikat csak hírből ismerem. Jelenlétük a kocsmában bizonyára nem
jelentett semmi jót Alfonzo számára, és nem az ő ártalmára támadták meg őket. Véletlenül
életben maradtak, így genovai barátnénk is az adósunk lett. Van még valaki. Valaki, akinek
kellő befolyása, hatalma és ravaszsága van, aki a támadások mögött áll, és akinek érdeke,
hogy zavart szítson a házak között. Alfonzoban és Gabriellában kevés a közös vonás, ezért
más kapcsolódási pontot kell keresnünk. Egy okot. Ki nyerhet a halálokkal?
Anatole előrelépett, és megtörte a hallgatást.
– Van különbség – jelentette ki egyszerűen. – Nem hiszem, hogy egyszerűen sorra
vehetjük minden ház vezetőjét, hogy megleljük a közös ellenséget, de elég, ha megnézzük,
kik voltak az áldozatok, és kiket szántak annak, és máris megváltozik a dolog fekvése.
– Hogy érted? – fordult hátra Lucita lassan. – Alfonzo és Gabriella mindketten
elvesztették volna a hozzájuk közel állókat. Mi a különbség?
– Csak annyi – mondta Anatole halkan –, hogy Gabriella elvesztette volna a városban
található két legnagyobb szövetségesét. Parancsnokokat. Katonákat. Hosszasan kellett
volna új társak után kutatnia, s talán nem is helyettesítette volna őket, bár nem vagyok
meggyőződve róla, hogy a lent fetrengő két férfi sikerrel járt volna a közbeavatkozásunk
nélkül is akár. Tudok a pincében alvókról is, és nem hiszem, hogy könnyen vagy
csendesen siklottak volna át az elmúlásba. Alfonzo ugyanakkor elvesztette Isadorát. Ő a
társa volt, egy játékszer, akivel közeli viszonyba került. Isadora nem volt kulcs semmiféle
ügyhöz, s erős szövetséges sem. Csupán kapcsolatot jelentett Róma felé – ami kockázattá
válhatott volna, ha tovább fejlődik. Alfonzonak tekintettel kellett volna lennie Velencéhez
fűződő kapcsolatára, ugyanakkor enyhítenie a rossz vért, amit Isadorával folytatott
viszonya szült, s olyan kardélen egyensúlyozott volna, amely könnyen elvághatja egyik
vagy másik kapcsolatát. Tehát – fejezte be Anatole – egészen más helyzetet kell
elemeznünk. Ki nyerhet azzal, ha eltávolítja Isadorát, és legyengíti Gabriellát, miközben
senki nem tud a tevékenységéről? Ki nyer azzal, ha Alfonzo feldühödik, és még erősebb
kézzel fogja a latin negyedet és a várost?
Lucita rövid ideig hallgatott, majd ismét az ablakhoz fordult. Végül a csendet Matteo
törte meg, aki még mindig kényelmetlenül érezte magát, ha a jelenlétükben kellett
megszólalnia.
– Narzész érsek? – kérdezte halkan. – Lehetséges?
Lucita mosolyogva visszafordult. A dolgok kezdtek a helyükre kerülni, mint egy
gyerek fából készült kirakósa. A kép tiszta volt. Persze, hogy Narzész volt az. Ki más? Ki
az, aki tud Alfonzo gyűlöletéről a kiválasztottak iránt, amit a város eleste előtt megölt
gyermekek halála váltott ki? Kinek állna leginkább érdekében, ha Alfonzoból herceg
lenne? Azon töprengett, milyen gyorsan tud üzenetet küldeni Monçadának. Az atyja
először nem fog örülni, és ezt a harcot még meg kell vívnia, de még mindig könnyebb ez a
csata, mint amire percekkel korábban számíthatott.
Anatole-hoz fordult.
– Menj le! Segíts nekik, hogy megszerezzék a szükséges értesüléseket! Egy órán belül
távozunk. Akihez beszéltem, annak lesz valószínűleg a beszédesebb kedve, de vigyázni
kell vele. Tudom, hogy az embereid nagyon… meggyőzőek tudnak lenni, de ezt tőled
tanulták, és szükségünk van rá, hogy mihamarabb válaszokat kapjunk. Nekünk kell ezt a
hírt a püspök elé tárnunk, és ő nem ostoba. Nem szeretném, ha magától is rájönne, mielőtt
még szolgáltathatnánk neki a bizonyítékot.
Anatole bólintott. A szemében a csillogást többféleképpen lehetett értelmezni. Lucita
jelenleg nem törődött vele, és inkább Matteóhoz fordult.
– Menj Alfonzohoz! – kapta el a tekintetét ismét. – Ne mondj neki semmit arról, ami
itt elhangzott, csak azt, hogy hamarosan megérkezünk a kérdéseire adott válaszokkal, de
nem csak azzal. Mondd meg neki, hogy valóban van két foglyunk, és hogy őket is
magunkkal hozzuk.
– De nem hazudhatok neki. – Matteo reszketve hátrálni kezdett, de a pillantását nem
tudta elfordítani.
– Senki nem is kérte – felelte Lucita lágyan, és követte a hátráló fiút, olyan gyorsan,
hogy minden lépéssel egy kicsivel közelebb került hozzá. Matteo nem nézett hátra, s ezért
beleütközött az ajtóba. Lucita tovább közeledett, míg szorosan a fiúhoz nem simult, és a
falhoz nyomta. Matteo erősen reszketett, és verejtékréteg ütközött ki rajta. A szíve vadul
dobogott. – Csak annyit kértem, hogy vidd el az üzenetet, Matteo, méghozzá úgy add át,
ahogy hallottad. Ez csak nem okoz gondot? – Olyan közel hajolt, hogy az ajka – majd
sima elefántcsont agyarainak hegye – a fiú füléhez ért. Aprót harapott a bőrbe, majd,
miután megvárta a vércseppet, nyelvének lassú mozdulatával lenyalta. Hátrahúzódott,
hogy Matteo ismét tekintetének kereszttüzébe kerüljön, de a testét továbbra is a falhoz
szorította.
– Én… – habogta Matteo. Képtelen volt beszélni, ezért csak bólintott, olyan hevesen,
hogy majdnem lefejelte a lányt. A majdnem megtörtént baleset még idegesebbé tette, és ha
Lucita nem fogja meg, ott rogyott volna össze a falnál.
A lány lassan elhátrált, s engedte fellélegezni. Matteo csukott szemmel felsóhajtott, és
ujját önkéntelenül a fülén ejtett sebhez emelte. Lucita éhsége feltámadt, és tudta, hogy épp
időben húzódott el. Matteo ízletes volt, és megérezte vérében a halovány ízt, ami csak
Alfonzo lehetett. A lány várt, majd, amikor a fiú kinyitotta a szemét, egyetlen szót vetett
oda neki:
– Menj! – mondta.
 Matteo sarkon fordult és elmenekült, nem várt a szolgákra, hogy mutassák neki az
utat. Lucita addig figyelte, amíg el nem tűnt szem elől, aztán megvárta a nagy bejárati ajtó
csattanását. A lányok egyike megjelent a küszöbön, hogy megnézze, szükség van-e rá, és
Lucita ekkor megmozdult.
Megragadta a lány karját, és az ajtó melletti árnyékba penderítette. Mielőtt akár egy
szó is elhangozhatott volna, hátrarántotta a lány fejét. A barna haj a szolgáló hátára omlott,
és felfedte torkának fehér bőrét. Lucita előrehajolt, majd mélyen beleharapott, s megérezte
az ízes, vörös patakot. Egy pillanatra elmerült benne, s elmosta a feltámadó éhséget.
Nemsokára abbahagyta, és sietve elhúzódott. A lány sápadt volt, gyenge, de eleven. Lucita
a falnak támasztotta, s nyelvével megérintette a lány torkát, hogy tisztára nyalja, majd
elfordult.
A folyosón nem találkozott senkivel, de tudta, hogy valaki majd megtalálja a lányt,
gondjaiba veszi és elviszi a fogadószobából. A feje kitisztult, és a lépcső felé indult, ahol
Anatole már bizonyára a foglyokkal foglalatoskodik. Némán káromkodott a fiatalember,
Matteo és a fegyelem lanyhulása miatt. Figyelnie kell erre, különösen, mert találkoznia
kell Alfonzóval. Nem lenne helyes a mindkettejük számára kedvező szövetség küszöbén
felingerelni a püspököt.
Egy sikoly szállt fel lentről, és a lány váratlanul elmosolyodott. Nem fog sokáig
tartani.


 Tizenharmadik fejezet



A támadás hangos és feltűnő volt, épp eléggé, hogy felkeltse Rafaelt és Gradint. Nem
tudtak kimenni a szobáikból, de nem lett volna könnyű megszabadulni sem tőlük. A
kocsma alatti szállásokat ezt az eshetőséget is figyelembe véve tervezték, és jól
megépítették. Számos nappali lény, halandó és más teremtmény akadt, akinek oka lehetett
arra, hogy felébresszen egy alvó káinitát, és a kocsmának érdekében állt, hogy megvédje
azokat, akiket kiszolgált.
Rafael azt nem értette, mi űzte el a támadókat. Kulcs nélkül nem juthattak ilyen
messzire, ezért az őr és az intézményt figyelő halandók kiestek. Ki léphetett közbe? Nem
tehettek semmit, csak várakoztak és azon töprengtek, mi következik.
A meghiúsított támadás után minden fenti hang elhallgatott. Egy idő múlva léptek
hallatszottak, mozgás és vonszolás nesze. Ez arra utalt, hogy valaki megérkezett, hogy
eltakarítsa a nyomokat. Ezek alighanem Gabriella emberei. Valaki biztosan üzent értük. A
kocsma időben kinyit majd. Új csapos és őr lesz, de a törzsvendégek szempontjából más
változás nem várható.
A várakozás végeérhetetlennek tűnt. Miközben pihentek, Rafael és Gradin éberséget
erőltettek magukra. Hallgatóztak, s kihasználták éles érzékeiket és részletekre kiterjedő
figyelmüket. Semmi. Senki nem zavarta meg őket, s végül megérezték a nap hanyatlását,
és a nyomás csökkenését, mely a kőfalú menedékbe kárhoztatta őket, ami könnyen a
sírjukká is válhatott volna.
Gradin felkelt, és belerúgott az ajtóba.
– Mi az öregördög volt ez? – morogta. – Ez a hely mindig biztonságos volt. Mindig.
– Változnak az idők, barátom, ennyi bizonyos. Tűnjünk el innen, és nézzük, mit
találunk. Én a magam részéről a következő nappalt a város falain kívül akarom eltölteni.
Konstantinápoly kezdi a szememben elveszíteni vonzerejét.
– Gondolod, hogy a római…? – kezdte Gradin.
– Nem, ő biztos nem – felelte Rafael. – Ő a körülményekhez mérten őszinte volt, és
messze van Rómától. Nem látom, mi előnye származott volna abból, ha megtámad
bennünket, még ha tudta is, hogy kit szolgálunk. S nem hiszem azt sem, hogy Alfonzo lett
volna. Biztos benne, hogy ő irányítja ezt a helyet, az ő szemszögéből tehát semmi ok nincs
arra, hogy megtámadja a saját embereit.
Gradin torkából mély morgás tört elő. Felfeszítette a reteszt, és nagy robajjal kivágta
az ajtót. Szó nélkül kisiklott a folyosóra, és felment a lépcsőn. Jobb kezében kardját
tartotta, és óvatosan az egyik fal mellé simult. Rafael egy lépéssel mögötte, a másik falnál
óvakodott felfelé.
 Amikor elérték a lépcső tetejét, megálltak, majd Gradin jelére előreszökkentek,
kipördültek kétoldalra, s hátukat a falnak vetve, készenlétben tartott fegyverrel benéztek a
terembe.
A söntésnél, a csiszolt fapult két oldalán Ian és Pasqual tanulmányozták elmélyült
arccal a köztük álló sakktáblát. A söntés mögött magas, megtermett férfi buzgólkodott,
poharakat és palackokat rakosgatva, feltakarítva a kiöntött vagy összetört dolgokat. Gradin
ellökte magát a faltól, és ismét szitkozódott.
– Most jöttök – köpött ki. – Most, amikor minden csendes, és semmi dolgotok, csak a
sakkozás, végre megérkeztek, hogy megmentsetek bennünket?
Ian felpillantott, s alig tudta elrejteni vigyorát, miközben válaszolt:
– Csak nem komolyan azt vártátok, hogy fényes nappal berontunk és lángolva a
segítségetekre sietünk? Vannak a segítségünknek bizonyos határai.
– Épp elég nappal is szabadon közlekedő emberetek van – mondta Rafael, de a
hangjában érezni lehetett, hogy szórakozik. – Elküldhettetek volna valakit segíteni.
– Az igazság egyszerűbb – mondta mosolyogva Pasqual, és futóját Iané mellé tolta,
beszorítva ezzel a mögötte álló királyt. – Nem tudtunk a szorult helyzetetekről egészen
addig, míg már késő volt. Mindenesetre nem vagytok rosszabb bőrben. Jól aludtatok?
Gradin ismét felmordult, de Rafael felkacagott. Kedvelte a franciát, és természetesen
Pasqualnak igaza volt. Semmit nem tehettek, ha nem tudtak előre a támadásról.
– Az a lényeg – mondta Rafael –, hogy rájöjjünk, ki áll a háttérben. S ha már itt
tartunk, ki állította meg a támadást. Meg kell mondjam, ezt a veszedelmet vészeltem át
legkönnyebben életem során, és fogalmam sincs, hogyan.
Ian a tábla felé fordult, és szorongatott futóját nézte. Előretolt egy gyalogot,
nyilvánvalóan időt akart nyerni. Pasqual alig vetett egy pillantást a sakktáblára, majd lovát
Ian királynőjének hatókörébe tette.
– Nem sok mindent hagytak hátra – mondta Pasqual, míg Ian erősen gondolkozva
nézte a táblát. – Gyorsan és hatékonyan öltek, de a jelek szerint ők is áldozatul estek, s
méghozzá élve fogták el őket. A konyhában volt vér, és két test is, amiből eredt, de idekint
nem sok folyt. Voltak küzdelemre utaló nyomok, egy-két vércsepp, de semmi jel, ami arra
utalna, hogy más is meghalt.
– Alfonzo? – kérdezte Rafael. – Gondolod, hogy talán ő hurcolta el őket?
– Úgy tűnik, nem – felelte Pasqual a fejét ingatva. – Az embereink jelentése szerint a
püspök háza táján áll a bál. Dühöng, de nem mondja meg, miért. Hírnököt küldött
Lucitához és az Anatole nevű szerzeteshez, de megint csak nem tudni, mi célból.
– Biztos nála vannak! – kiáltotta Gradin. – Hogy az öregördögbe tudta, hogy itt
vannak? Kik voltak?
– Nyugalom, barátom – vágott közbe Rafael, és kezét Gradin vállára tette. – Ne
jussunk téves következtetésekre. Ha Lucita hurcolta el őket, akkor tartozunk neki, még ha
nem is szívesen. Ne pazaroljuk az időnket hőbörgésre és vitatkozásra! Menjünk
Gabriellához a rendelkezésünkre álló hírekkel Rómáról meg erről, és utána ráérünk
Lucitával foglalkozni.
– Nem bízom a szerzetesben – morogta Gradin. – Máris túl sok a prédikátor a táborban
és a prelátus a negyedben. Nem vagyok benne biztos, hogy bölcs dolog várni, hogy vele és
az ibériai nővel foglalkozzunk. Milyen terveket forgathatnak a fejükben? És mit kerestek
itt, miért segítettek akár önként akár véletlenül? Mi a hasznuk belőle?
– És miért küldött hírnököt hozzájuk Alfonzo? – kérdezte Ian, és királynőjét a
beszorult futó mellé tolta, hogy kiszabadítsa. – Vajon erről a támadásról is tud? Mi köti
őket össze? Külön-külön nem jelentenek akkora veszélyt, amivel számolnunk kéne, na de
együtt? Belegondolni is rossz.
– A gondolkodás nem az erősséged – vigyorgott Rafael. – Vigyáznod kéne a lovával.
Ian egy pillanatra dühösen Rafaelre meredt, majd ismét a sakktábla felé fordította
figyelmét. Pasqual éppen középre tolta a lovát, egyszerre fenyegetve a királyát és
királynőjét, ami csak a vezér halálával végződhetett.
Gradin a söntéshez lépett, és a fát szemlélte. Ismét felmordult. Ian felé fordult.
– Mi? Te is tudod? Csak nem látod, amit én nem? Áruld el, mit tegyek?
– Támadj! – felelte egyszerűen Gradin, és az ajtó felé fordult. – A játszma során végig
amiatt aggódsz, hogy vajon mit gondol Pasqual, és mi a hátsó szándéka, és mit miért tesz.
Inkább a saját lépéseiden törd a tejed, különben semmi mást nem teszel, csak az időt
húzod és várod, hogy lemészároljanak.
Ian Gradin után bámult, Rafael pedig barátja után indulva, kifelé menet lassan
meghajolt.
– Igaza van, ugye, tudod? – kérdezte. – Tényleg csak visszahúzódsz, és várod a
csapást.
Amikor kiléptek az utcára, Ian még mindig szitkokat szórt rájuk.
– Valóban láttad a támadást? – kérdezte Rafael, amikor az utcán a városkapu felé
fordultak.
– Természetesen nem – nevetett fel hirtelen Gradin. – Csak szeretem, ha
bizonytalanságban őrlődik. Pasqualt semmi nem akadályozhatta volna meg abban, hogy
megnyerje a játékot.
Rafael bólintott.
– Én is ezt gondoltam – kuncogott –, de megtanultam bízni az ösztöneidben,
különösen, ha támadásról van szó.
A páros gond nélkül eljutott a kikötőig, ahol könnyű csónakot béreltek, hogy átvigye
őket az Aranyszarvon a barátságosabb, genovai fennhatóságú területre.
Gabriella ritkán volt egyedül, de jelenleg magányosan üldögélt Hadrianus
pihenőjében, a szobájában, és várta Rafael és Gradin jelentését. Késtek, de ez nem volt
újdonság. Hallott a támadásról, és elküldte Iant és Pasqualt, de egyenesen az érintettektől
akarta hallani, mi történt velük, s ezért várt.
Olyan sok mindent kellett megfigyelni, olyan sok mindenről kellett tudnia.
Elhanyagolta a tábort. Hugh de Clairvaux pusztulása után a menekültek viszonylag
nyugodtak voltak, csak a Thrákián összekapott latinok és bolgárok háborúja növelte a
számukat és kétségbeesésüket. Múlt évben a kémei jelentették, hogy Valerianus caesar, a
párizsi Nagy Udvar küldötte, aki a keresztes hadjárat után beleokvetlenkedett az ügyeibe,
elhagyta a területet. Egyiptomi András vitte nyugatra, és a nő örült, hogy megszabadult
tőle. Véleménye szerint a tábor hamarosan Hadrianopolisz, kisebb, koszos
kiterjesztéseként fennmarad, vagy véres marakodásba és apokrif legendák hajszolásába
torkollik.
Az emberei egyre több olyan helyről adtak jelentést, ahol korábbi vetélytársai és
ellenségei gyülekeztek. A görögök és törökök, urak és jobbágyok most vonakodva
összeverődtek, hogy még szorosabbra fűzzék kapcsolatukat. Még mindig törékeny volt az
egység, de egy hasonló egyesülés két éve majdnem elindult Egyiptom meghódítására.
Valami egymáshoz vonzotta őket, és Gabriella tudta, hogy erre figyelnie kell, hogy
tanulmányozza, és megkeresse az efféle tudás várható előnyeit. Talán csak beleuntak abba,
hogy vademberként éljenek. Konstantinápoly a fényűzés, a mágia és az álmok városa volt.
Az itt uralkodó hatalmak elhalványultak és eltorzultak, de továbbra is nagy hatalmak
voltak, és még az árnyékuk is olyan gazdagságot kínált, amit a táborok soha. Még a
fanatikusok számára sem.
De mi vehette rá őket, hogy egy emberként cselekedjenek? Mi az, ami a sötét
sarkokban bujkáló nosferatukat összefűzi a toreador csavargókkal? Talán, gondolta, a
kérdésre nem egy jelenség a válasz. Hanem egy személy.
A lépcsőről érkező csoszogás ismét visszarántotta a jelenbe. Várakozóan nézett az ajtó
felé, hiszen az emberei bármelyik pillanatban megérkezhettek, helyettük azonban egy
magas, köpenyes férfi, jelent meg a szobában. A nő tudta, hogy egy pillanattal korábban
még nem volt ott, és ezért támadásra készült.
A férfi azonban csendes magabiztossággal a falnak dőlt. Csuklyája elrejtette a szemét,
de göcsörtös, karmos keze jól látható volt, ahogy az oldalához szorította. Körmei hosszúak
és sárgák voltak. A köpeny sem csak az arcát takarta. Azt a célt szolgálta, hogy megvédje
a látványától azokat, akikkel találkozott és beszélt.
– Nosferatu – suttogta Gabriella.
A férfi hátravonta csuklyáját, és ekkor felismerte – már régről ismerte. Gabriella
lélegzete elakadt, és hátrahőkölt, de a nosferatu csak állt, nézte őt, és torz, karikatúraszerű
arcát mosolynak látszó vicsorra húzta.
– Rég láttuk egymást, Gabriella – mondta halkan.
A nő összeszedte magát és előrelépett.
– Valóban, Malachit. Azt hallottam, hogy… eltűntél.
 – A bukás óta sok mérföldet megtettem – biccentett a nosferatu. – Sok mindent láttam,
de visszahúzott ez a hely, ahogy azt már előre sejtettem.
– S mi van a küldetéseddel? – kérdezte gyanakvóan Gabriella. – Nem látom melletted
Drakónt.
– Nem találtam meg – felelte Malachit, de pillantását nem fordította el – de a hitem
erős. Az Álomnak vissza kell térnie. Fókusz nélkül nem vagyunk különbek a halandóknál,
és árnyékokban ármánykodva féljük a napvilágot, mint a végső halált. Konstantinápolyban
a népünk uralkodott. Most csak az árnyékoknak vagyunk urai.
– Illik hozzád az üresség – jegyezte meg a nő megvetően. – Egy báb álma után
vágyakozol.
A férfi mintha szétfolyt volna, kissé elmosódott és kiterjedt, úgy nézett le Gabriellára.
A vonásai, ha lehet, még kísértetiesebb grimaszba torzultak, mint a mosolya volt
pillanatokkal korábban.
– Olyan dolgokon gúnyolódsz, amiket nem értesz – mondta végül erőt véve magán. –
El akarod lopni a szavaimból az igazságot azáltal, hogy tréfát faragsz belőlük, de attól
még igazak maradnak. Ki uralkodik Konstantinápolyban? Ki fogja össze a népünket és
tartja meg a békét? Ki akadályozza meg a keresztesek következő hullámát, hogy le ne
rombolják a várost? Alfonzo? Te?
– Talán – válaszolta a nő habozás nélkül. Vannak más erők is, mint azok, amelyek
Konstantinápolyt uralták. De – tette hozzá, mint akinek eszébe jutott valami – a te álmod
sincs éppen minden érdem nélkül, leszámítva egy alapvető hibát. A vének
szentháromságának vége. Drakónnak gyakorlatilag nyoma veszett, a követők nem
feltétlenül pártolnak a megmaradtakhoz. Sokkal valószínűbb, hogy ha visszatérne a
városba, a saját gyermekei szaggatnák ízekre és falnák fel.
Malachit nem válaszolt azonnal. A nőt tanulmányozta, kivárt, majd folytatta:
– Nem azért jöttem vissza, hogy újjáépítsem a várost – mondta végül. – Még nem.
Más okból, más céllal vagyok itt. Nem fogok itt állni, és arról vitatkozni, mi volt régen és
mi lehetne veled. Nem értünk egyet, és nem hiszem, hogy mire elválunk, egyezségre
jutnánk. Mégis azt hiszem, a segítségedre lehetnék.
Gabriella halkan felnevetett.
– Ha tudnál is segíteni, miért tennéd? Mit nyerhetsz vele? Mit veszíthetek? Ez nem a
bőkezűség és a jóindulat kora, ezért áruld el, miért segítenél nekem, és miben lenne
szükségem a segítségedre?
– Alfonzot csak pár éjszaka választja el attól, hogy megszerezze a herceggé váláshoz
szükséges hatalmat – köpte Malachit a szavakat, mintha rossz ízű vért ivott volna. – A
romlottsága a latin negyed pöcegödréből árad kifelé, akár egy járvány, és az egész várost
megfertőzi. Nem szereti, ami a régi városban szép volt. Nincs türelme ahhoz, ami fontos
volt. Narzésszel a háta mögött elszórja a pénzét, bevonja a városban maradókat, és
megvásárolja a kétkedőket. Ezt te is tudod. Te is ismered és te is láttad. – Malachit egy
hosszú pillanatig hallgatott, majd ismét felemelte égő tekintetű fejét. – Nem tűröm el,
hogy egy Alfonzohoz hasonló alak uralkodjon Mihály pátriárka helyén. Egy szentségtörő,
romlott förtelem. Őszinte leszek, Gabriella, nem kedvellek sem téged, sem Genovát, de
előbb essen a város Róma vagy Párizs kezébe, mintsem Alfonzonak engedjem át, hiszen ő
nem tisztel semmit csak a saját gyönyörét.
Gabriella elmosolyodott.
– Lehet, hogy be kéne vonulnod a városba ahelyett, hogy itt bóklászol a kapuknál vagy
a táborban – javasolta. – Nagy táborra tennél szert. Talán a Drakón nélkül is fel tudnád
építeni az Álom egy töredékét.
– Nem teszem a lábam a falakon belülre – jelentette ki Malachit egyszerűen. – Még
nem. Dolgom van, követnem kell az utamat. Visszatérek a táborba, és onnan a Francia
Királyságba, s azt hiszem, sokan a nyomomba szegődnek majd. Készen állnak, hogy
elhagyják ezt a helyet.
– Hogy Káint kövessék? – Gabriella hangja csepegett a megvetéstől, de Malachit
mozdulatlanul állt, mintha meg sem hallotta volna.
– Nem Káint keresem – mondta végül a nosferatu. – Ha Káinnak az a sorsa, hogy
közénk ereszkedjen, akkor együtt találkozunk vele. A magam részéről valóságos személyt
keresek, aki visszaadhatja, amit valaha ismertünk. Valaki, aki szívén viseli a város sorsát,
a rendet, amit Konstantinápoly valaha jelentett. A főváros csontjain jelenleg önmaga torz
paródiája élősködik. Akik az utcákon járnak, nem tudják, mi helyes, és még csak nem is
színlelik az udvariasságot a klánok vagy családjaik között. Semmi nincs itt, de ez
megváltozhat.
Gabriella némán figyelt. Gondolkodott, és gondolatai meglepték. Azon töprengett,
hogy vajon miért nem lép elő Malachit, akit olyan nagy becsben tartanak a görögök és
latinok egyaránt, s miért nem építi fel az Álmot ő maga. Drakónt évszázadok óta nem látta
senki sem, s még ha létezik is és valaki rábukkan, korántsem volt biztos, hogy visszatér,
bármilyen nyomást gyakoroljon is rá más.
Malachit hátborzongató pontossággal találta ki a gondolatait.
– Kaptam jeleket – mondta. – Nem várom el, hogy mindenki megértsen. Elég, ha én
értem, és a megértés alapján cselekszem. Nem telik bele sok idő, és ez a hely összeomlik,
és amikor ez megtörténik, én távozom. – Egy pillanatig habozott, majd folytatta: – Velem
jöhetnél.
A nő ekkor felnevetett, de nem a nosferatun. Az őszinteségét nevette, a nevetséges
arcokat, amiket Gabriella követői vágnának, ha úrnőjük bejelentené, hogy elmegy.
Fordítson hátat a városnak, a múltnak és az atyjának, azután induljon el a sivatagba egy
torz őrült oldalán.
– Nem számítottam rá, hogy eljönnél – mondta Malachit. A hangjában árnyalatnyi
vidámság hallatszott, és Gabriella elhallgatott, mielőtt megszólalt volna.
– Nem akarok tiszteletlen lenni – mondta a hangján uralkodva. – Csupán arról van szó,
hogy a javaslatod oly távol áll a természetemtől. Ez volt az utolsó, amire számítottam
tőled, ismerve magamat.
 – Meg kellett kérdeznem – felelte a nosferatu. – Most, hogy ennek már eleget tettem,
hadd mondjak még valamit. Eljöhetnél velem, de tudom, hogy nem fogsz. Vannak mások
is, akik szintén nem jönnek. A táborban tartózkodók nagy része viszont elkísér, akár
osztoznak az álmomban, akár nem. Ez a hely nem tud már többét nyújtani nekik.
Haldoklik, és csak a friss szél jelenti az egyetlen menekvést. Haladnunk kell vele, ahogyan
csak tudunk. Ez az én utam. Megértem, ha te és sokan mások nem jöttök velem.
Egy pillanatra elhallgatott, és az árnyékok felé fordult. Gabriella már-már azt hitte,
hogy a nosferatu sarkon fordul és faképnél hagyja őt, de végül a férfi folytatta:
– Nem szeretném a várost haramiák vagy bolondok kezén látni – mondta végül. – Én
nem tudok annyi időt ott tölteni, hogy ezen változtassak. Te viszont igen. Tiéd Genova
támogatása, és kapcsolataid is vannak a városon belül.
A nő figyelmesen állt és hallgatott, majd megszólalt.
– Semmi olyat nem mondtál, amit ne tudnék, és semmit nem ajánlottál fel, ami ne
lenne máris az enyém.
– Ez koránt sincs így – lépett a nosferatu közelebb. – Nekem is megvannak a magam
kapcsolatai. A városba nekem is vannak forrásaim, és kívánságom ellenére nem minden
követőm jön majd velem. Tudok segíteni.
– Hogyan? – kérdezte Gabriella. – És miben? Szerinted én mit akarok?
– Konstantinápoly hercege akarsz lenni – jelentette ki Malachit kertelés nélkül. – Nem
olyan a természeted, hogy félreállj, és hagyd, hogy egy Alfonzohoz hasonló alak
uralkodjon.
– Nem vagy valami nagy véleménnyel a püspökről – jegyezte meg a nő. – Nagy a
befolyása a városon belül. Nem lesz egyszerű leigázni, s még nehezebb igában tartani.
– Mindenkinek megvan az Akhillesz-sarka – mondta Malachit vigyorogva. A mosoly
annyira rosszul ült az arcán, hogy Gabriella csaknem elfintorodott undorában. – Alfonzo
többször hibázott már, nem egyszer nyilvánosan. Azt hiszem, ez kihívás. Arra vár, hogy
te, vagy valaki hozzád hasonló, felvegye a kesztyűt és megtámadja.
– Azt gondolod tehát, hogy ezt kell tennem? – kérdezte a nő.
– Nem. Úgy gondolom, azt kell tenned, amiben a lasombrák a legügyesebbek. Hagyd,
hogy épp annyi kötelet lógasson ki a falaira, hogy felakaszthassa magát a napfényben
mindenki szeme láttára. Aztán, amikor a városon ismét úrrá lesz a zűrzavar, lépj közbe, és
hozd rendbe a dolgokat! A közvetlen támadás kudarcra van ítélve.
Gabriella bólintott.
– Ott van a római lány ügye – folytatta Malachit. Gabriella nem mutatta ki, mekkora
meglepetést okozott neki, hogy a nosferatu ennyi mindent tud a városban uralkodó
helyzetről. – Aztán itt van Katrina és kapcsolata Hadrianopolisszal. Talán semmi nem lesz
belőle, de ez megváltozhat. A megfelelő fülbe suttogott megfelelő szavak csodákat
műveletnek. Licinius alig várja, hogy a tábor kiürüljön. Szándékomban áll kiüríteni, de ezt
akár szívességként is feltüntethetem. Ha lekötelezettemnek érezné magát, talán rá tudnám
venni, hogy vesse latba befolyását Konstantinápolyban. Alfonzo meggondolatlan, önfejű.
Az erejét fitogtatja mások területén, az éjszaka leple alatt ellopja, ami a másé.
– Ha nem teljesen igaz – próbálta leküzdeni Gabriella a mosolyát.
– És ez baj? – kérdezte Malachit szárazon. – Az én érdekem egyszerű. Távozom, de
szeretném az ügyeket hozzáértő kezekben hagyni. Ha ehhez fel tudom használni a
befolyásomat, megteszem. Nem állítom, hogy kedvelném a lasombrákat, vagy akár téged.
Azt sem tudom megígérni, hogy ha visszatérek, továbbra is támogatlak-e. Jelen
pillanatban azonban egybevág az érdekeimmel.
– Félelmetes lasombra lehetnél – felelte Gabriella, és végre kibukott belőle a nevetés.
– Én éppúgy nem szeretném Alfonzot a város uraként látni, mint te. Csupán a megfelelő
pillanatra vártam, hogy felfedjem szándékaimat. Nem lenne jó elsietni a dolgot és
veszíteni a túlerővel szemben. Jobb lesz először javítani az esélyeken, majd az
árnyékokból előbújva begyűjteni a zsákmányt.
Malachit bólintott.
– Cserében azt kérem, hogy terjeszd el a hírt az embereid között. Hadd tudja meg
mindenki, hogy elhagyjuk Thrákiát, hogy eljött az ideje, hogy magunk mögé utasítsuk a
múltat, és hogy láttál. Ne mondd meg nekik, hogy beszéltünk! Ne utalj rá, hogy
összedolgoznánk. Csak annyit mondj, hogy láttál a távolból, és hogy valami gyülekező
van. Nem hiszem, hogy az embereid közül sokan szeretnének követni engem, bár szívesen
látom őket is. Azt viszont hiszem, hogy el tudják terjeszteni a hírt, és ez felgyorsíthatja a
távozást.
Gabriella biccentett.
– Én is szeretném, ha ez a hely eltűnne. Nehéz egyszerre szemmel tartani a tábort és a
várost is. Túl sok a marakodó csoportosulás, akik közül a legtöbbnek nincsen valós oka a
harcra, csupán el szeretnének pusztítani valamit vagy valakit, hogy megfizessenek az
otthonaik és a városuk lerombolásáért. Hadrianopolisz jövőjében is feszültségek várhatók,
és egy ilyen csata közben ez a hely amúgy is megsemmisülne. Jobb, ha elmész…
elmentek, amíg még van esély a menekülésre és az újrakezdésre máshol.
– Akkor megegyeztünk – fordult el Malachit. – Még ma éjjel beszélek Liciniusszal.
Nem tudom, mi lesz a válasza. Nem ígérhetem, hogy a herceget érdekelni fogja az elrabolt
lány, de megteszem, amit tudok. Neked azt javaslom, hogy összpontosíts a halottra,
Isadorára. Lépj kapcsolatba Rómával! Tudasd velük, mi történt, és említsd meg gyakran
Alfonzo nevét!
– Gondoltam már rá – felelte a nő. – Azt teszem, amit mondasz, és mindenkinek
elmesélem, amit a nagy… zarándoklatodról láttam.
Malachit rámeredt, majd ismét elmosolyodott. A grimasztól a nő hátán végigfutott a
hideg.
– Ez jó név rá – jelentette ki komolyan. – Valóban zarándoklat. Az új kezdésért… az
újjászületésért.
 Megfordult, kiment az ajtón, és felhágott a lépcsőn. Gabriella utána rohant, de mire
felért, és kiszaladt a kocsmából, a nosferatunak már nyoma veszett. A fogadó és az istálló
közti udvar, az egyetlen hely, ahová a lépcsőtől menni lehetett, sötét volt és üres. A nő
elátkozta a nosferatuk képességét az eltűnésre.
Egy pillanat múlva visszaindult, hogy megvárja a kémeit. Sok dolga volt még az éjjel.

Az árnyékokban egy másik sárga szempár ügyelte, ahogy Genovai Gabriella
visszaindul a Hadrianus pihenőjének pincéjében lévő szobába. Torquato testvér
visszaszuszakolta magát az istálló mögé, és megpróbálta értelmezni az imént hallottakat.
Ádám néven ismert útitársáról kiderült, hogy épp az a lény, akit meg kellett találnia. Ez
aztán különös.
Messze volt szülőföldjétől, Velencétől, és bár küldetése Konstantinápolyba és a város
számos, helyi fogadójába szólította, megállt Hadrianopolisz táborában, hogy kifürkéssze
az ott keringő vad történetek mögött megbúvó igazságot. A kaland ajándéknak számított
Velence borospincéiben, és Torquato testvér szeretett volna úgy visszatérni, hogy a feje
tele van velük. Legyen mit mesékké szőni a hosszú, csendes éjszakákon. Most olyan
helyzetben találta magát, amire nem számított, olyan tudás birtokában, amit nem lett volna
szabad birtokolnia, és még mindig előtte állt a munka. Amikor a lasombra távozott, és az
utca ismét elcsendesült, Torquato testvér a szekérhez ment, amin a fogadóhoz érkezett, és
felhúzódzkodott a bakra. Alig volt ideje rá, hogy Konstantinápolyba érjen, és kapcsolatba
lépjen azokkal, akikhez küldték.
Miközben elhajtott, a hallottakon töprengett, de az idő nagy részében elhessegette a
gondolatot. Pillanatnyilag volt nagyobb gondja is. Mesélt “Ádámnak” a Malachitnak szóló
üzenetről, tehát a tartozását a Giovanni család felé törlesztette.
Most már csak annyi feladata volt hátra, hogy kipakolja és eladja a szekerén maradt
bort, és távozzon. A következő évre várták vissza Velencébe, és az utazás segítők nélkül
nem volt könnyű.
Az útra fordult, vállára húzta a köpenyét, és lehajtotta a fejét. Aki látja, halandónak
gondolja. Ha nem mosolyog, akár még fent is tudja tartani a káprázatot. Nosferatu létére
rendkívül tiszta volt. Családjának leggyakoribb torzulásaitól mentes volt, s ezért a
figyelem felkeltése nélkül járhatott-kelhetett a nappali halandók között. Még a káiniták
közül is csak kevesen találták ki örökségét. A csúnyákat senki nem faggatta. Csak a
valóban rusnya ábrázat keltett feltűnést.
Senki nem figyelt fel az éjszakába zörgő, magányos szekérre.
 Tizennegyedik fejezet



Lucita és Anatole egy órán belül elérték Alfonzo ajtaját. Már vártak rájuk, és a
kifulladt Matteo elébük futott. Lucita nyugodt volt. Matteo idegesen fogadta, mintha
vékony kötélen egyensúlyozna borotvapengék fölött, attól félve, hogy megbotlik, és
csíkokra szaggatják a kések.
– Már vár – mondta Matteo. – De nem szívesen várakozik.
– Az majd felvidítja, amit mondani akarunk neki – felelte Anatole nyugodtan.
Lucita Matteóra mosolygott, és hosszú körmével megcirógatta az arcát. A fiú hangja
elakadt, el akart húzódni, de nem tudott – aztán a lány már el is haladt mellette, és
végigment a folyosón a szobába, ahol korábban Alfonzóval találkoztak. Hallotta Matteo
sietős lépteit, ahogy a fiú megpördült és utánasietett. Hallotta ereiben a vér dübörgését, és
tudta, hogy veszélybe sodorta a fiút. Alfonzo figyelmét ez nem fogja elkerülni, és kíváncsi
volt, hová vezet vajon mindez.
Amikor Alfonzóra találtak, a püspök fel-alá járkált a hosszú asztal mentén, háta
mögött összekulcsolt kézzel. Amikor beléptek, feléjük pördült, és azonnal előttük termett,
mintha az imént nem választotta volna el őket a távolság. Mintha csak egész idő alatt ott
állt volna az érkezésükre várva.
– Órákkal ezelőtt értetek küldettem – fakadt ki. – Azt vártam, hogy engedelmeskedtek.
Anatole megmozdult, de Lucita kinyújtotta a kezét, hogy megnyugtassa. Szilárdan a
püspök szeme közé nézett.
– Nem vagyok a szolgád, püspök. Ezt bizonyára tudod. – A hangja lágy volt, de
félreérthetetlenül éle volt. – Ha meghívást kapok, mindig feltételezem, hogy a választás
lehetősége, hogy elfogadom-e, és ha igen, mikor az enyém.
Alfonzo kihúzta magát, de aztán megállt. Lucita nem tudta, vajon a püspök úrrá lett-e
magán, vagy az Anatole-ra vetett rövid pillantás meggyőzte. A haragja elpárolgott.
– A város nagy részét én irányítom – mondta végül. – A latin negyed régóta az enyém.
A te ügyeid természetesen csak rád tartoznak, de ha az én érdekeimet érintik, engem is
érdekelnek. Annyit tudok, hogy tegnap foglyot ejtettetek egy fogadóban. A hírek szerint a
foglyoknak van valami közük a kiválasztottakhoz és Isadora halálához. Nagyon keveset
tudtam kiszedni abból, akit hoztatok nekem – úgy tűnik, Arturóra és Leonidra ráférne egy
kis lecke. Remélem, megértitek, miért voltam nyugtalan?
– Ezért jöttünk – nyugtatta meg Lucita. – Csupán csak szerettem volna teljes történetet
eléd tárni kis darabkák helyett. Örömmel jelenthetem, hogy Anatole és a követői elérték
azt, amit neked nem sikerült.
Alfonzo már-már dühbe gurult, de még időben észrevette, hogy bekapta a csalétket, és
inkább elengedte füle mellett a megjegyzést.
– Mit derítettetek ki? – kérdezte végül. – Elfogtatok még néhányat a kiválasztottak
közül?
– Két foglyot ejtettünk – mondta Lucita. – Az általad említett kocsmából hoztuk el
őket, ahová azért küldték őket, hogy gyilkoljanak meg két bent tartózkodót. A két célpont
Genovai Gabriella embere, és mellesleg megjegyzem, hogy talán jobb lenne, ha
gondosabban figyeltetnéd azt a kocsmát. Úgy tűnik, már egy ideje Gabriella ügynökeinek
fészke.
Ez felkeltette Alfonzo érdeklődését. Lucita szinte látta, hogyan forognak a gondolatai:
érzelmek gyors egymásutánja villant fel a püspök arcán, majd eltűnt. Alfonzo még egy
pillanatig fontolgatta a lány szavait, majd megszólalt.
– Mindig vannak gyenge pontok – mondta végül. – A kocsma tulajdonosai mindig
kifizették a sarcot. Az embereim gyakran meglátogatják, mint ahogy a többi befolyásom
alatt álló helyet is. Megfigyelnek, kérdezősködnek, behajtják a tartozást. Nem lep meg,
hogy Gabriella nem bírta megállni, hogy valamikor bele ne mélyessze a karmait latin
negyedbe. – Ismét elhallgatott, majd folytatta. – Miért támadnák meg a kiválasztottak az
embereit? Ha engem támadnak, mi okuk lenne gyengíteni egy lehetséges ellenfelemet?
– Gondolkozz! – szólt rá Anatole nyugodtan. – Ha két feltételezés között ellentét
adódik, az egyiknek hamisnak kell lennie.
Alfonzo elgondolkozva meredt a szerzetesre.
– Kétségtelen, hogy jó szolgálatot tettek nekem – mondta. – Nekem talán évekbe telt
volna, mire kiugrasztom Gabriella embereit a bokorból.
Anatole bólintott és mosolygott. Lucita néma maradt.
– De akkor is – folytatta Alfonzo elfordulva, és ismét járkálni kezdett – személyes
csapást mértek rám, méghozzá a falaimon belül.
– Valóban? – kérdezte Lucita. – Valóban így történt?
Alfonzo felé pördült, hogy vitába szálljon vele, de elvesztette lendületét. Némán a
lányra meredt.
– Elvesztetted a társad – mondta Lucita. – Személyesnek érzed a fájdalmat és a sértést,
de a városban betöltött pozíciódat nem veszélyeztette a gyilkosság, leszámítva, hogy a
biztonság hiányos volt, s ezért kerülhetett sor a támadásra. Vannak olyanok – tette hozzá
halkan –, akik szerint az, ha elvágnak Isadorától és Rómától, valójában megerősíti a
helyzetedet.
Alfonzo összerezzent.
– Mi? – kérdezte. – De ki…
Ismét csend. Ismét kavarogni kezdtek a lehetőségek, és Lucita eltökélte, hogy már épp
elég ideje folyik a találgatás. Szólásra nyitotta a száját, de ebben a pillanatban mozgást
vett észre jobb oldalán, és ismét összepréselte ajkait.
 Matteo volt. Remegő kezében egy tálcát hozott, rajta három kehellyel és egy üveggel.
Nem mert a lány szemébe nézni, de a nyaka elvörösödött, és ahogy közeledett, megbotlott.
Alfonzo türelmetlenül rákiáltott.
– Mi ütött beléd? Már járni sem tudsz?
Matteo nem mert megszólalni, ezért inkább lesütötte a szemét, és felkínálta a tálcát.
Alfonzo már majdnem elhessegette, de aztán meggondolta magát, és egy kehely után
nyúlt, amely már csordultig volt töltve a sötétvörös, vérrel ízesített borral. Anatole nem
ivott, de Lucita kecsesen elfogadta a kelyhet. Közelebb lépett Matteóhoz, és hagyta, hadd
érezze a fiú a közelségét. A tálca megremegett, a lány pedig felnevetett, és hátralépett az
italával.
Alfonzo előbb Lucitára, majd Matteóra bámult. A szeme elsötétült, megszorította a
kelyhet, majd elnevette magát. Nagyon váratlanul és hangosan kacagott fel, s fejét
hátravetette.
– Ostoba vagy – mondta Matteónak. – Annyira sem tudsz uralkodni magadon, mint
egy gyerek a mézeskalácsosnál. Mond csak, Matteo, tetszik neked a hölgy?
Matteo némán reszketett. Alfonzo lassan felé közelitett.
– Ígértem neked valamit – mondta halkan, először a fiú mellé, majd mögé lépve.
Gyors volt, olyannyira, hogy alakja szinte villant a két hely között. Nem olyan érzést
keltett, mintha sétált volna, sokkal inkább eltűnt az egyik ponton, majd előbukkant a
másikon. A hangja egyszerre többfelől érkezett, delejesen és mélyen. Matteo úgy
reszketett, mint levél a viharban, kezében a tálca és tartalma hevesen táncolt.
Mozdulatlanul állt, ajkába harapott, és azt kívánta, bárcsak a fájdalom elszakítaná innen.
Nem sikerült, bár arcán vércsepp gördült végig. Tisztában volt ezzel, és az általa jelentett
veszéllyel is.
Alfonzo egyszeriben mögötte termett, kezét a vállára tette, és közel hajolt Matteo
füléhez. A püspök hangja úgy susogott, akár a szél, halk volt, de elég erős, hogy
mindenhová eljusson és végiggyűrűzzön a termen. Alfonzo mulatva, némán figyelte a fiút.
Lucitában ellentétes érzelmek csaptak össze. Aztán, amint Alfonzo dühe fokozatosan
kezdett feltámadni, és keze összeszorult Matteo vállán, a lány megszólalt.
– A kiválasztottaknak semmi közük nincsen Isadora halálához – mondta suttogva,
hogy csak a halandó világon túl is érzékeny fül hallhatta meg szavait Alfonzoé után. –
Isadorát nem azért ölték meg, hogy téged támadjanak, hanem hogy elvágják az
összeköttetésed Rómával. Gabriella követőire azért csaptak le, hogy meggyengítsék abban
a pillanatban, amikor titeket a város vezetésére törekvő vetélytársaknak lehet tekinteni.
Kinek származik ebből nyeresége, Alfonzo? Ki lenne a legboldogabb, ha semmi nem
kötne téged Rómához?
Alfonzo megtorpant. Elhallgatott. Továbbra is szorította Matteót, aki dermedt volt a
félelemtől, térde elgyengült, és karja elvesztette az uralmat a kezében tartott tálca felett.
Alfonzo hátralépett.
 – Narzész – suttogta. Nem kérdés volt, hanem megvilágosodás. Lucita látta, ahogy az
elárultság érzése keresztülsöpör arcvonásain. Matteo elfeledve állt, Alfonzo pedig kurta
kézmozdulattal elhessegette. A fiú eliramlott. Az üveg felborult a tálcán, de csodával
határos módon nem pottyant a földre.
Alfonzo alig vette észre, hogy a fiú eltűnt.
Lucita tovább ütötte a vasat.
– Gabriellát is sikerült megtévesztenie – mondta. – Még Anatole, akinek szintén
meggyűlt már a baja a kiválasztottakkal, is azt hitte, hogy ők tértek vissza. A kérdés most
nem az, hogy mi történt, vagy ki nyert az egészen, hanem hogy mi történjen. Tudod, hogy
az atyád tagadni fogja. Azt is tudod, hogy elvárja, ne kérdezz semmit, és úgy folytasd az
életed, mintha még mindig hinnél neki.
Alfonzo gondolkodott. Lucita látta, hogy a szavait fontolgatja, de ugyanakkor más
dolgok is megfordulnak a fejében. Talán más időkre emlékszik, amikor mást vádolt, és
figyelmen kívül hagyta azt, ami nyilvánvaló. A manipuláció régi lasombra játék volt. Az
intrika nélkül nem volt semmi, amiért élni lett volna érdemes, de ezúttal más volt a
helyzet. Ez volt az intrika árnyoldala, Alfonzo hatalmának hamis biztonsága. Amikor
valaki az intrika áldozatául esett, minden egészen más színben tűnt fel, különösen, ha az
elkövető olyasvalaki volt, akiben megbízott.
– Ezt nem hagyhatom szó nélkül – mondta végül Alfonzo. – Amikor legutóbb
beszéltünk, Lucita, felajánlottad a támogatásodat. Tudom, hogy az atyád nem helyeselné
ezt. Mint ahogy Narzész sem helyeselte Isadorát. Ha elfogadom az ajánlatodat, nem
csupán egy kést engedek a torkomhoz közel, ha Monçada felfedezi az árulásodat?
Lucita válaszul elmosolyodott.
– Nincs árulás – mondta. – Már megüzentem Madridnak, hogy mit ajánlottam fel. Jól
sejted, hogy Monçada nem kedveli Velencét. Az eretnekség máris túl nagy területet
hódított meg, és az atyám nem segít senkit hatalomra, aki a vörös pünkösdöt tartja. Ez
nem feltétlenül jelent gondot – tette hozzá. – Személyesen nem téged gyűlöl, csak azt, ami
mellett az atyád kiáll. Ha egy szálat elvágsz, miért ne vágnád el a másikat is? Vagy arra
vársz, hogy a Sötét Atya egyszer csak bekopogtat az ajtódon, és az új sötétség világába
vezet?
– Ezek szerint legyek Madrid bábja? – kérdezte Alfonzo, szándékosan elengedve füle
mellett az utolsó megjegyzést.
– Az együttműködés nem jelent hűbériséget – felelte a lány. – Egy herceg senkinek
sem a bábja, de sem szövetségesek, sem támogatás nélkül nem képes uralkodni. Narzész
támogatást ajánl, de közben beavatkozik az ügyeidbe. Én kölcsönösséget ajánlok –
elnyerhető támogatást és viszonzott szívességet.
Alfonzo elfordult.
– Ott van Gabriella ügye is – szólt közbe Anatole. – Ne feledjük, hogy bár most már
tudsz a kocsmáról és az ottani áskálódásáról, nem tudod, mire törekszik. Meg kell
leckéztetned, különben újra és újra megteszi.
 – Nincs szükségem kioktatásra a háborúban, fráter – morogta Alfonzo. – Mert ez már
háború. Vannak balesetek, és voltak kisebb összecsapások. Lássuk, hogy ízlik Gabriella
úrnőnek az igazi küzdelem!
– Talán kezdhetnéd a kocsmánál – javasolta Lucita. – A forrásaim szerint bár az
emberei távoztak, mások ottmaradtak, hogy eltakarítsák a nyomokat és felkészüljenek a
nyitásra. Talán, ha kellőképpen körültekintő vagy, megtudhatsz pár dolgot.
Alfonzo késznek látszott a vitatkozásra. Nyilvánvaló volt, hogy böki a csőrét Narzész
árulása és az, hogy Gabriella kijátszotta, még ha csak ilyen kis mértékben is. Szeretett
volna lecsapni, eltaposni a fenyegetést, hogy gyorsan továbbléphessen. Lucita tudta, hogy
az efféle stratégia ritkán vezet eredményre.
– Várni fogják, hogy odaküldjem az embereimet – ismerte be végül vonakodva. –
Meghagyhatom nekik, hogy tegyenek úgy, mintha csak a támadásról tudnának. Ha úgy
tűnik, hogy csak értesüléseket hajszolnak, és az embereid után kérdezősködnek, hogyan
törtek be és tűntek el a foglyokkal, talán többet is megtudok, mint amennyit hajlandóak
lennének elárulni.
– Ha el tudnád fogni az egyik emberét – jegyezte meg Lucita nyugodtan, tudván, hogy
ez inkább Alfonzo ínyére van –, az nem lenne rossz ötlet. A jelentések szerint két embere
még mindig a kocsmában van. Ha óvatos vagy, az egyiket el tudod fogni anélkül, hogy
riasztanád a másikat. A Gabriellához közel állók többet mondhatnak, mint a halandók,
akik a bormérést igazgatják.
Alfonzo bólintott.
– Meglátom, mit tehetek. Az ikreket küldöm, de nem magába a kocsmába. Feltűnőek,
és a bentiek gyanakodhatnának. Ha a kettő közül az egyiket ki tudom csalni, elfoghatják,
és idehozhatják.
Lucita biccentett.
– Megvannak a magam összeköttetései – mondta. – A táborba megyek ma éjjel. A
híresztelések szerint az ottaniak nyugtalankodnak. Ha a város felé fordulnak, fenyegetést
jelenthetnek rá. Szeretnék tenni róla, hogy ne induljanak erre. Vannak más helyek, ahol
újrakezdhetnek. – Ismét elmosolyodott. – Ha uralkodni akarsz – suttogta –, akkor teszek
róla, hogy ne legyen nehezebb a trónra emelkedni, mint szükséges.
– Magam is hallottam híreket – vallotta be Alfonzo. – Nagy a nyugtalanság a táborban.
Sok különös hiedelem létezik a világban, és középpontjuk pont Hadrianopolisz falai előtt
terül el. Ott minden ingatag lábakon áll. Ide is visszatérhetnének, de a legtöbben olyan
utakat követnek, amelyeknek követői nem éreznék magukat kényelmesen itt.
Megpróbálhatnak átfurakodni a patkányjárataikon, hogy Hadrianopoliszba olvadjanak, de
ha ezt választják, fejet kell hajtaniuk Licinius előtt, és ezt nem tartom valószínűnek. Már
rég elűzte volna őket a falai alól, ha nem lettek volna saját gondjai. Azt hiszem, a
keresztesek és a bolgárok még nem fejezték be a csatározást. Itt az ideje, hogy a táborban
lakók tovább menjenek.
Lucita bólintott. Anatole eddig hallgatott, de most előrelépett, és Lucita riadtan vette
észre, hogy mozgása szokatlanul feszült. Mielőtt utána tudott volna nyúlni, a szerzetes
megszólalt.
– Mindketten könnyedén beszéltek mások sorsáról – mondta Anatole. – Bejárható
utakról beszéltek, de kíváncsi vagyok, vajon jártok-e olyan úton, ami nem benneteket
szolgál? Ha azok, akik a várost elhagyták, zarándoklatra indulnak, akkor több forog
kockán, mint a puszta tény, hogy nem térnek ide vissza többet. A kérdés, hogy hová
jutnak, miben hisznek, ki vezeti őket és miféle céllal, nem olyasmi, ami felett ilyen
könnyen el lehetne siklani.
Alfonzo nem válaszolt, de a szeme elsötétült. Lucita előrelépett.
– Mit számít ez neked? – kérdezte, és hangja egyre élesebb lett. – Csak nem magadat
látod az élükön? Amikor legutóbb a táborban jártunk, nem mutattad ki az együttérzésedet.
Valójában semmiféle érdeklődést nem mutattál irántuk.
– Más erők is működésben vannak – mondta Anatole, s bár arca nyugodt volt, szeme
meghazudtolta a látszatot. – Vannak dolgok, amik rosszabbak, mint egy rakás fanatikus,
akik a küszöbödön vertek tanyát. Vannak, akik rám és a követőimre is hasonlóan
tekintenének – tette hozzá.
– Kezdesz elpuhulni – jegyezte meg Alfonzo közönyösen. – Sértést látsz ott, ahol
nincsen, és magadra veszel dolgokat, amiknek semmi vagy csak nagyon kevés közük van
hozzád. Hallottam, hogy őrült vagy… de azt sosem, hogy ostoba lennél. Azt hiszem, most
sem vagy ostoba. Tehát – meredt rá Alfonzo nyílt bizalmatlansággal Anatole-ra – mit
remélsz nyerni, kinek a számára és hogyan? Nem látom, hogy bármi közvetlen hasznod
támadhatna abból, ha sértegetsz. Nem látok kapcsolatot közted és a táborban lévők között
sem. A te okfejtésed alapján – és Alfonzo majdnem elmosolyodott –, ez azt jelenti, hogy
valamelyik feltételezésem téves. Mi az igazság, fráter? Vannak olyan titkaid, amikről
tudnom kéne, vagy csak beszélsz a vakvilágba, és bármikor elkezdhet habzani a szád?
Anatole nem kapta be a csalétket. Alfonzo kiegyenesedett és egy lépést hátrált,
miközben szemmel tartotta a szerzetest. Hosszúra nyúlt a csend. Lucita a várakozás
mellett döntött, miközben mindkét férfira figyelt, és azon töprengett, vajon mit művel
Anatole, vajon nem tévedett-e, amikor megbízott benne, és hogy miként fog viselkedni
Alfonzo.
Anatole szólalt meg elsőként.
– Számos alkalommal vádoltak már meg azzal, hogy őrült vagyok – mondta halkan.
Számos alkalommal az őrületemről bebizonyosodott, hogy több annál, mint amit a látszat
sugall. Fanatizmussal is megvádoltak már. Én inkább erős hitként szeretek rá gondolni. A
táborok kiürülésében én többet látok nálad, ezért hangot adtam az aggodalmamnak. Talán
túl régóta vagyok a városban.
Alfonzo nem válaszolt, de nem is látszott mérgesnek. Lucita várt.
– Ebben talán nem is tévedsz túl nagyot – mondta végül a püspök. – A bukás előtt
Konstantinápolyban több hatalom is uralmon volt. Mostanra ezek eltűntek vagy
elpusztultak, ám nem mindet érte utol ez a sors. Vannak kapcsolataim a táborban, de ők
csak arról tudnak jelentést adni, amit látnak és hallanak, anélkül, hogy lelepleződnének.
Ha Gabriellának ekkora befolyása lehet a küszöbömön, mint amit mondtatok, vajon ki
vagy mi képes hasonló befolyást gyakorolni a táborra, és vajon milyen irányba fordul ez
az erő? Van tanácsod?
A kérdést vonakodva, de őszintén tette fel. Anatole még mindig nyugodtan, azonnal
válaszolt.
– Nincsen tanácsom a számodra, Alfonzo. Rengeteg tanácsadód van, és saját hatalmad.
Az azonban lehetséges, hogy a táborban élők számára van tanácsom. Lehet, hogy
mutathatok nekik olyan utat, amin elgondolkodnak, vagy azok mögé állhatok, akik már
választottak. Nem olyan fából faragtak, hogy elviseljem a hosszúra nyúlt tétlenséget, s
nem vagyok mások sorsának tanácsadója sem. Talán, bár sok mindent látok, csak most
jutottam el odáig, hogy a saját helyzetemet megértsem.
Alfonzo bólintott.
– Talán. Hallgatagságod és tanácsaid ellenére nem követőnek tűnsz nekem.
Lucita értetlen volt, de örült, hogy a helyzet nem csúszott ki jobban az irányításuk alól.
Nyilvánvaló volt, hogy a terveiben volt valami, amivel Anatole nem értett egyet, de nem
tudta, mi az, és miért ellenzi. A szerzetes korábban nem adta jelét, hogy bármi gondja
lenne, és Lucita dühös volt, amiért épp egy ilyen kulcsfontosságú találkozót választott
arra, hogy megszólaljon.
– Senki nem kényszerít, hogy maradj – jegyezte meg jelentőségteljesen.
Anatole közömbösen, érzelmek nélkül viszonozta a pillantását. Nem szólalt meg.
Lucita visszafordult Alfonzo felé.
– Kevés az időnk – mondta. – Ha le akarod leplezni Gabriella játszadozásait, gyorsan
kell cselekedned. Tudni fogja, hogy rövid az idő, és kétlem, hogy tovább hagyná az
embereit a kocsmában, mint feltétlenül szükséges. Most kell cselekednünk.
Alfonzo biccentett.
– Beküldöm az embereimet, ti pedig a táborban nézzetek körül. – Még egy pillanatig
fogva tartotta a lány tekintetét. – Még két dolog – mondta, mielőtt elfordult volna. –
Legközelebb, ha értesülésetek van a számomra, nem szeretnék várni rá. Ha meg kell
bíznunk egymásban, akkor szeretném, ha lenne oka a bizalomnak. Ha haboztok, amikor
híreket kérek tőletek, akkor azt fogom feltételezni, hogy egyéb dolgokon töritek a
fejeteket, és nem mindegyik jelent jót nekem. Pillanatnyilag meglehetősen kicsi a
bizodalmam bárkiben. Ne adjatok okot rá, hogy megvonjam tőletek!
– Mi a másik? – kérdezte Lucita, de nem válaszolt a kérésre.
Alfonzo elgondolkozott, majd elmosolyodott.
– A másik jelentősége csekély, de feltétlenül említést kell tennem róla. Matteo régóta
velem van. Ő intézi az ügyeimet nappal, és másoknál jóval többet tud a dolgaimról. Nem
kerülte el a figyelmemet a vágy, amit irántad érez, de – mérte végig leplezetlenül a püspök
a lányt – emiatt nem is hibáztathatom. Azt gyanítom azonban, hogy ebben nem egyedül ő
a ludas, és hogy te bátorítottad. Még szükségem van rá, addig mindenképp, míg a
feladatainak elvégzésére nem találok mást. Nem örülnék, ha most esne át az ölelésen.
Lucita viszonozta Alfonzo mosolyát.
– Megértettem.
Anatole nem törődött velük. Az ajtóra és a mögötte elterülő éjszakába nézett. A lány
kíváncsi volt, vajon mi lappang mélységes tekintete fenekén, de most nem kérdezhette
meg.
– Amint visszatérek a táborból, elküldöm valakivel a jelentésemet – mondta, és az ajtó
felé indult. Anatole mellé szegődött, mintha semmi különös nem történt volna, és Lucita
magában vállat vont. Kimentek a nagyteremből, miközben Alfonzo a hátukra bámult.
Némán végigmentek a hosszú folyosón, ki a város sötétjébe, miközben mindegyikük a
saját gondolataiba burkolózott.
A kocsmában, mélyen a latin negyed szívében, Torquato testvér szekere befordult az
utolsó sarkon, és az épület mögötti sikátorba zötyögött. Végignézett az utcán. Nem
szívesen hagyta volna a szekeret őrizetlenül, szem előtt. Nem látott senkit, így végül
leugrott a bakról a sikátorba, a kocsma hátsó ajtajához sietett, és az utasításnak
megfelelően élesen bekopogtatott.
Biztos volt benne, hogy a megfelelő helyen jár. Ott voltak a szimbólumok. Bár az
árnyékokban nem látszottak jól, elég élesek voltak azoknak, akik keresték őket. Az
utasításai egyértelműek voltak. Le kell szállítania a bort, fel kell vennie a csomagokat és
üzeneteket, amelyeket Velencébe kell vinni, aztán indulhat is vissza. Nem állhat meg,
hogy a helyi kultúrában elmerüljön. Nem tehet kitérőket, bár az atyja, Jacobo arra kérte,
hogy tartsa nyitva a fülét. Az emberek jól érezték magukat Torquato mellett. Csendes volt,
szerény, és számítani lehetett arra, hogy odafigyel és követi az utasításokat. Messze volt
Velencétől, és nem sokat utazott. Ha Jacobo nem kérte volna meg külön, hogy menjen,
egyáltalán nem hagyta volna el a pincéit és a városát.
Valami kavargott a szélben. Valami nagy, vagy talán több dolog is. A konstantinápolyi
útnak megvolt a maga gyakorlati haszna, hiszen bort és sört vitt a pincéiből a gazdag,
nemrégiben még romokban álló városba, hogy megöntözze a szomjas torkokat, de
Torquato sejtette, hogy más is van emögött. Bármilyen kocsihajtó vagy szerzetescsapat
ugyanilyen könnyedén megtehette volna az utat, és sokan közülük az utazás és a világ
kérdéseiben is több tapasztalatot szereztek. Volt azonban valami, amiről Jacobo szeretett
volna többet tudni, ezért Torquato testvért küldte, bízva abban, hogy a szerzetes félig-
meddig emberi külseje és képessége a tömegbe olvadásra megszerzi neki azokat az
értesüléseket, amelyekre vágyik.
Bárcsak tudná, mi is az!
Sok idő eltelt, mire második kopogtatására választ kapott. Az ajtóban álló férfi nyílt
ellenszenvvel meredt rá, és Torquato gyorsan meghajolt, majd egy lépést hátrált, hogy
mutassa: nem jelent veszélyt.
 – Nem akartam zavarni – mondta –, de van egy szekérderéknyi borom és söröm a
velencei pincékből a sikátor végében. Azt az utasítást kaptam, hogy mindkettőből több
hordóval adjak nektek, és azért jöttem, hogy megkössem az üzletet.
Torquato gyanakodva nézte a férfit. A markáns arcon nem csupán megszokott
óvatosság látszott, és a szerzetes nem akart vakon kalamajkába keveredni.
A férfi ismét dühös pillantást vetett rá, majd végigmérte Torquato egyszerű, barna
csuháját. A szerzetes kopaszodott, alakján látszott, hogy az évek során bőséggel
kóstolgatta a saját portékáját, s csupán szürkés bőre sejttette, hogy nem egyszerűen egy
sápadt, csúf férfi. A sötét sikátorban persze ez sem látszott, ezért az ajtóban álló hibát
követett el. Mivel úgy gondolta, csupán egy egyszerű szerzetessel és annak szekerével áll
szemben, felhorkantott.
– Gyere vissza reggel! – vetette oda mogorván. – Most már kinyitottunk – nincs idő
lepakolni a szekeret.
Torquato nem moccant, és elmosolyodott.
– Talán ha magam rakodnék le? – kérdezte nyugodt hangon. – Reggelre már kint kell
lennem a városból, Hadrinanopoliszba kell vinnem egy újabb szállítmányt.
A férfi összevonta szemöldökét.
– Azt mondtam, gyere vissza reggel – ismételte. – Ma este nem veszünk át semmit.
Tegnap volt egy kis gondunk, ezért nincs erre emberünk.
– Boldogan lerakodok magam is – erősködött Torquato. – Behozhatom és letehetem,
ahová csak akarod. Ha kevesen vagytok, szívesen segítek. Hosszú útról jövök, és nem
nagyon volt társaságom.
A férfi úgy festett, mint aki rögvest becsapja az ajtót és útjára indul, de aztán
meggondolta magát. Torquato érezte, hogy a pillantás ismét végigsiklik rajta, s felméri. Az
ajtó szélesebbre tárult.
– Jól van – mondta a férfi. – Lucius vagyok. Ha szükséged van rám, elöl vagyok. Hozd
be a sört és a bort, aztán vidd a lépcső mellé! Majd később levisszük. Bárhogyan is, ha azt
látod, hogy valaki az ajtó körül vagy a sikátorban ólálkodik, csukd be és keress meg! Mint
mondtam, volt egy kis gondunk tegnap. Ma éjjel nincs szükségünk újabb bajra.
Torquato kissé meghajolt, majd szó nélkül a szekér felé fordult. Minél hamarabb
beviszi az áruját és biztonságosabb helyre viszi a szekerét, annál hamarabb
megnyugodhat. Ráadásul ez kiváló alkalom lesz a hallgatózásra. Nem volt benne biztos,
miféle bajról beszélt a férfi, de bármi volt is, talán érdekelheti Jacobót. Torquato számára
mindenképp érdekesség. Nem sok időt töltött rendje falain kívül, és még bent is leginkább
a pincéiben, a más borászoktól szerzett receptek felett lehetett rátalálni, amint azon
munkálkodott, hogy még jobbá tegye a borát.
A rendelés három hordó sörre és négy hordó borra szólt. Nem volt nagy tétel, és
Torquatóban egy pillanatra felmerült, hogy ha csak ennyit kértek, vajon a kocsma
tulajdonosai miért nem rendeltek inkább a helyi borászoktól. Ilyen kis mennyiséget jóval
olcsóbban is találhattak volna, mint hogy Velencéből idehozassák. Még több
töprengenivaló. Még több kérdés, de nincs válasz.
Ahogy fel-le sétált a sikátorban, lassan görgetve a hordókat, nehogy elárulja valódi
természetét, két szempár követte a mozdulatait. A szemközti ház tetején Arturo és Leonid
őrködtek. Figyelték, ahogy Torquato rakodik, s megérezték, hogy mit titkol, de zavarba
ejtette őket a jelenléte.
A kocsma ajtaját is szemmel tartották, hogy ki jön, ki megy, és várakoztak. Fél éjszaka
eltelt már, és amit kerestek, nemsokára megérkezik. Törökülésben, árnyékokba
burkolózva ültek, akárcsak két szőke vízköpő, miközben a lenti sikátort és utcát nézték.
Torquato nem vette észre őket, és miután kirakodta a bort és a sört, visszatért a
szekeréhez, pár utcával odébb vitte egy másik sikátorba, ráhúzott egy ponyvát, és
gondosan lekötözte. Miután végzett, az övé is éppúgy festett, mint a többi kocsi a
negyedben: elhanyagolt és koszos. Eloldozta a lovakat, visszavezette őket az utcára, és a
kocsma mellett kötötte ki őket. Úgy tűnhetett, hogy egy vendéghez, vagy magához a
kocsmához tartoznak. Torquato remélte, hogy ott lesznek még, mire visszaér, de nem
tehetett többet. Beszélnie kellett a kocsma tulajdonosaival távozás előtt, és ez azt
jelentette, hogy be kell mennie, hogy segíthessen.
Amint belépett a hátsó bejáraton, halk hangot hallott, és felpillantva maga mögé
nézett. Semmit nem látott az árnyékokban, és a hang nem ismétlődött meg. Idegesen
bement a kocsmába, és szorosan bezárta maga mögött az ajtót.


 Tizenötödik fejezet



A kocsmában Ian és Pasqual a hátsó részen tették le a sakktáblájukat az egyik asztalra.
Úgy helyezték el a bábukat, hogy úgy tűnjön: éppen egy játszmába mélyedtek bele, de
már egy ideje nem léptek semmit. Vártak és figyeltek. Kicsi volt rá az esély, hogy azok,
akik nappal támadtak, bármikor is visszatérjenek. Lehet azonban, hogy nem egyedül
dolgoznak, és a szövetségeseik újabb támadással is megpróbálkozhatnak. Ezért Ian és
Pasqual figyelt és várt, és ahogy telt-múlt az este, a terem előbb lassan, majd gyorsan
megtelt. A baj minden nyomát elmosta a szesz, a véres bor, és az esti mulatságra
készülődés.
– Mennyi ideig kell még folytatnunk ezt a színjátékot? – kérdezte végül Ian az
áljátszmára nézve, és az egyik figurával játszadozott. – Én legszívesebben indulnék innen
a táborba.
– Még nem – felelte Pasqual. – van még idő. Nem tart sokáig az út, és ha van itt
valami, amit megtudhatnánk, de elszalasztjuk anélkül, hogy megpróbálnánk megtudni,
nem lesz örvendetes a visszatérésünk. Csak van annyi türelmed, hogy egy éjszakát
feláldozz?
– Csak az időnket vesztegetjük – morogta Ian. – Ha van bármi megtudható ezen az
istentől elhagyott helyen, már rég belefúlt a borba és a sörbe. Csak kevesen vannak
olyanok, akik nem halandók, és egyikük sem jelent veszélyt. A csapos új, de a mi
emberünk, és az új őr is a helyén van a konyhában. Mi történhet, ami miatt itt kéne
ülnünk, hogy elvesztegessük az időnket és a férgek tolongását figyeljük az asztalok körül?
Nyomatékul kinyújtotta kezét, és öklével rácsapott egy csótányra, amely az asztal
szélén kidugta a csápjait, majd élelem reményében feltornázta magát.
– Kis rohadék – vonta össze szemöldökét Ian, és köpenyébe törölte a kezét.
Pasqual felnevetett.
– Türelmetlen vagy, még a férgekkel is – horkantotta. – Azt hiszem, rossz kém lenne
belőled. És még rosszabb pap. El nem tudom képzelni, miféle választ adnál egy
szerencsétlen bűneinek hosszas, részletes taglalására.
– Megmenteném a szenvedéstől – mondta Ian hátradőlve, és jól látható unalommal
körülnézett. – így gyorsan kiürülnének a padok. Én talán mesélnék neki Káinról, rövid
prédikációt tartanék a közelgő sötétségről, és hogy rövid, értéktelen élete hamarosan már
csak az én élvezetemet fogja szolgálni. Biztos, hogy nem ülnék óránkon keresztül, amíg
egy rakás ostobaságot fecseg össze, amire nekem egy tucat üdvözléggyel és penitenciával
kéne válaszolnom. – Felkelt. – Járok egyet – jelentette ki. – Körülnézek a hátsó
sikátorban, aztán az utcán. Nincs értelme, hogy mindketten itt vesztegessük az időnket, és
máris vannak néhányan, akik minket néznek, és talán eltöprengenek azon, miért játszunk
már órákon át anélkül, hogy egyszer is léptünk volna.
Pasqual nem válaszolt neki azonnal. Valami zavarta, ez látszott az arckifejezésén, de
látszólag semmi gond nem volt Ian javaslatával. Semmi nem utalt arra, hogy a tömegben
bármi szokatlan lenne. A kocsmában felbukkant Alfonzo pár embere is, akik megpróbálták
törzsvendégnek kiadni magukat, és sikerrel is jártak, kivéve azok körét, akik őket
keresték. Ez várható volt. Ha valami szokatlan történt a negyedben, Alfonzo csatlósai
előbb-utóbb mindig felbukkantak.
Pasqual végül bólintott. Nem örült, de nem tudott felhozni egy érvet sem Ian
visszatartására. A fiatalabb káinitát zavarta a tétlenség. A kocsma környékének
felderítésében is volt némi bölcsesség, és Pasqual tudta, hogy kezelni tud bármit, ami társa
távollétében felmerülhet.
Ian elindult, kikerülte az asztalokat, amik mellett Alfonzo emberei ültek hangos
beszélgetésbe merülve, és azt színlelték, hogy túl sok sört ittak. Nem akart belefolyni ebbe
a beszélgetésbe, sem szükségtelenül felhívni a figyelmet magára vagy Pasqualra. Ők
ketten teljesen másként tevékenykedtek, mint a szilaj Rafael vagy mogorva barátja,
Gradin. Ian kilépett az ajtón az árnyékokba. Örült, hogy talpon van és mozoghat. Mindkét
irányba végignézett az utcán. A sikátor végében egy férfit pillantott meg, aki éppen
megkötötte a lovát. Alacsony, kövér és kopasz szerzetes volt a domonkosok csuhájában.
Ian tétovázott. Volt a férfiban valami különös, kivált a két lóval együtt.
Ian várt és figyelt, míg az alak be nem fordult a kocsma mögötti sikátorba. A szerzetes,
már ha az volt egyáltalán, nem bukkant fel újra, és Ianon végül úrrá lett a kíváncsiság. A
sikátor elejéhez ment, mindkét irányban végignézett az utcán, majd ő is besurrant az
árnyékokba.
Senkit nem látott. A sikátorba nem nyílt más utca, kijárata csak az volt, amin belépett,
és egy másik a túlsó végén, egy háztömbbel odébb. A szerzetes ennyi idő alatt nem
érhetett el odáig. Ian a kocsma hátsó bejáratára nézett. Zárva volt, akárcsak az
érkezésükkor. Lehet, hogy a szerzetes bement? Vajon mit jelent, ha bent van, és Iant az a
kérdés sem hagyta nyugodni, hogy miért volt két lova?
Ian végigment a sikátoron. Figyelme a másik kijárat és a kocsma hátsó ajtaja között
oszlott meg. Ha valaki itt ment be, akkor legjobb lesz, ha Pasqual kideríti, hogy ki és
miért. Pontosan ilyen értesüléskért küldték őket, és nem szabad elszalasztaniuk egy ilyen
fontos hírt.
Ha Pasqual vele lett volna, alighanem közli Iannal, hogy túl lassú az észjárása. A
pillanatnyi eseményekre összpontosított, és nem vette észre a teljes képet. Sakkmatt
fenyegette, de túl vak volt, hogy feltűnjön neki. Az ikrek fentről figyelték egy pillanatig,
majd Arturo biccentésére halkan leszökkentek a tetőről a sikátorba. Ian hallotta a levegőn
átsüvítő testeket, és az utca kijárata felé fordult, de már elkésett. Leonid könnyedén ért
földet előtte, és amikor a szőke, vigyorgó fenyegetésre vetette magát, nehéz súly zuhant rá
hátulról, és Arturo a földre nyomta. Ian küzdött ellenük, de nem bírt az ikrekkel, és mielőtt
tudta volna, mi történik, máris összebilincselték kezét a háta mögött, és bőrzsákot
rántottak fejére, hogy ne lásson és ne hívhasson segítséget. Az ikrek durván vállukra
kapták, s máris el is illantak az utcán, ahol már kordéval vártak rájuk. A vadul kapálózó
Iant a kocsi végébe dobták, és sebesen letakarták egy kátrányos ponyvával.
Az ikrek pár mogorva parancsot vakkantottak a hajtónak, majd belevetették magukat
az éjszakába. A kordé zötykölődve elindult Alfonzo kúriája felé, és az utcára ismét csend
telepedett.

A kocsmában Torquato testvér megkereste Luciust, aki a söntés mögött sürgölődött, és
parancsokat osztogatott két férfinak, akiken látszott, hogy legszívesebben kitekernék a
nyakát. Az ivót mindenféle népség, káiniták és halandók faragatlan tömege töltötte meg.
Torquato testvér épp elég részeget látott már életében, de ilyen zsúfoltságban és erőtől
duzzadóan csak keveset. Megérintette Lucius karját.
– Kirakodtam – mondta nyugodtan. – Miben lehetek a szolgálatodra?
Lucius egy pillanatig értetlenül bámult rá, majd horkantott.
– Ó, igen. – Egy kicsit gondolkozott, majd felcsattant: – Fogd meg az egyik hordó sört,
és gurítsd előre! Már a felénél járunk az egy órája csapra vert hordónak, és úgy isszák,
akár a vizet. Még sosem láttam ilyen telhetetlen szomjúságot. Ha ezt elvégezted, gyere
hátra, és elrakjuk a bort! Nem szeretném, ha kiütnék a dugót és meginnák, mielőtt még
beszedhetném az árát.
Torquato mosolygott és bólintott, majd visszapenderült a kocsma hátuljába.
Megragadta az egyik hordót, s már éppen felemelte volna, hogy előre vigye, amikor
eszébe jutott, hol van, és hogy egyelőre senki nem tudja, hogy nem az a halandó kocsis,
akinek kiadja magát. Feldöntötte a hordót, és lassan a kocsma elejébe görgette, színlelve,
hogy csak nehezen tudja gurítani, mintha csak erejét meghaladó nagy súllyal vesződne.
Miközben dolgozott, járt az agya. Végigmérte a tömeget, minden asztalt szemügyre
vett a szeme sarkából. Le volt nyűgözve. Ez annyira különbözött a saját világától, a
csendes pincéktől, a pergamennel és pennával töltött hosszú óráktól, a készletek és
öregség feletti sopánkodástól, a borászreceptektől és testvérei hallgatásától! Itt látszólag
nem voltak határok. Egyesek olyan részegek voltak, hogy már vörös arccal, hangosan
kiabálva tántorogtak. Mások magukba roskadtak, ahogy a bor vagy a sör úrrá lett
gondolataikon és valami távoli helyre röpítette őket, messze az ivó és a város falaitól. Ez
volt saját művészete végeredménye.
Akadt véres bor is. Torquato csak nemrégen került kapcsolatba a vérrel ízesített bor
nehéz és különleges készítési eljárásával, amit az élőholtak is képesek voltak meginni.
Kíváncsi volt, hogy itt milyen módszert alkalmaztak a készítéskor, és szerette volna
kipróbálni a minőségét. Ő maga az újabb módszert kedvelte, amihez egy fiatal, erős
halandóra és fél hordó borra volt szükség. A borász sorra töltögeti a poharakat az alanyba,
tréfálkozva vele, majd teljesen uralma alá hajtja az elméjét. Miután ez megtörtént,
ésszerűtlenül sok bort csorgatnak le a torkán. A halandó ekkor már elveszíti eszméletét, de
még mindig a borász uralma alatt áll. Aztán, amikor az alany eljutott a tökéletes egyensúly
állapotába, még mielőtt kiüríthetné hólyagját vagy véréből a bort, egy asztalra teszik és
gyorsan kivéreztetik. A kőasztalról a lefolyó és tölcsér segítségével minden cseppet
megmentenek és palackoznak. Ez volt a lényeg. A terméket a leghidegebb pincében kellett
tárolni, és hamar elfogyasztani. Nem volt lehetőség az érlelésére, ezért már a kezdetektől
fogva régi borral kellett elkeverni.
Torquatónak nem volt sok időre szüksége ahhoz, hogy a söntés mögé görgesse a
hordót, és a két férfi egyike segített neki felállítani. Épp időben. Az előző hordó már
majdnem üresen kongott. A csapos ügyesen kihúzta a dugót, helyére verte a facsapot, és
mintát vett egy korsóba. Belekortyolt és elmosolyodott, majd odabiccentett a szintén
mosolygó Torquatónak. A szerzetes tudta, hogy jó, hiszen ő maga főzte.
Ennek végeztével hátrament, ahol Lucius fáradtan támasztotta a falat. A férfi
végigmérte, biccentett, majd a hátsó lépcső felé indult. Torquato megragadott egy
boroshordót, és óvatosan megdöntötte, de Lucius, aki figyelte, megrázta a fejét.
– Nem kérek ebből a marhaságból – kacsintott. – Az elöl lévőket talán megtéveszti a
színjátszásod, de elegendő mennyiségű borral vagy sörrel azt is elhitethetnéd velük, hogy
a saját anyjuk vagy. Tudom, mi vagy, szóval kapd fel a hordót, de íziben! Ha azt akartam
volna, hogy valaki legörgesse a lépcsőn őket, hogy széttörjenek és veszendőbe menjenek,
az egyik legényt hívtam volna.
Torquato pislantott, majd bólintott, és könnyedén felkapta a hordót. Összesen hat volt,
mivel a hetediket a söntéshez vitte. Lucius félreállt és nézett; látszott rajta, hogy ő maga
nem akar hordót cipelni. Torquato nem bánta. Könnyű, ismerős munka volt.
– Ez az első megállód? – kérdezte Lucius barátságosabbá válva. A kocsma
nyüzsgésétől távol a vonásai kicsit meglágyultak. Troquato úgy vélte, bizonyára
megkönnyebbült, hogy végre kikerülhet a nyomás alól, még ha csak pár pillanatra is.
– A városban az első. Az elmúlt pár éjszakát Hadrianus pihenőjében töltöttem.
– Igen? – kérdezte Lucius. – Ezek szerint Hadrianopoliszból jössz. Úgy tűnik, mintha
manapság mindenki onnan érkezne. Hallottam pár pletykát arról a helyről, méghozzá
jókat. Furcsa dolgok történnek a táborokban. Tudtad, hogy magát Káint is látták? És
másokat is. Nagyon szeretném tudni, mi folyik ott, de az ottaniak nem kedvelik a
kívülállókat.
Torquato felnevetett.
– Káinnak színét sem láttam – felelte – de másokkal találkoztam. Úgy tűnik, a tábor
valóban minden tevékenység központja.
Lucius követte lefelé a lépcsőn.
– Lehet, hogy szeretnéd megtartani magadnak a táborban tapasztaltakat – mondta
bizalmaskodva. – Vannak ma éjjel a kocsmában, akik hírek után kutatnak, és ők talán
kevésbé kellemes módszereket alkalmaznának, mint hogy kifaggassanak egy embert…
vagy mást.
– Biztos vagyok benne, hogy nincs semmim, ami őket érdekelhetné – válaszolta
Torquato. – Én nem beszéltem ezzel a Malachittal, csak rövid ideig láttam. Egy nővel
beszélgetett, aki nem nosferatu volt. Nem akartam megzavarni őket.
– Nő? – kérdezte Lucius. Torquato a férfira pillantott. Kíváncsi fajtának tűnt, de persze
nem volt oka rá, hogy ne bízzon meg benne. Az ajtónál elhangzott éles szavakon túl nem
mutatott ellenséges szándékot felé.
– Igen – folytatta Torquato, letéve az első hordót, majd ismét elindult felfelé. Gyorsan
beszámolt Gabriella és Malachit találkozásáról. Lucius figyelmesen hallgatta, időnként
bátorító megjegyzéseket fűzött a beszámolóhoz, de többnyire csak hallgatott. Torquato
örült, hogy társalgási képességeit csiszolgathatja, és kipróbálhatja legújabb történetét,
mielőtt még a testvéreinek is elmondaná.
– Azt mondod, hogy Malachit felajánlotta neki a támogatását? – kérdezte Lucius,
amint Torquato befejezte. – Nagyon különös idők ezek. Az a nő bizonyára Genovai
Gabriella volt. Genovából származik, és a városban tisztelik, de sosem volt Malachit
barátja.
– Nem is tűntek barátoknak – jegyezte meg Torquato.
Lucius nevetett.
– Ebben a városban és környékén jobb, ha ez ember előbb kérdéseket tesz fel, és csak
aztán bízik meg bárkiben is. Mindenkinek fűződik valami érdeke az elkövetkezőkhöz.
Hallottam korábban a híresztelést, hogy a táborok kiürülnek. Te most azt állítod, hogy
Franciaország felé indulnak. Ez új fordulat, de jobb, mintha ide térnének vissza, és a latin
negyedből hasítanának ki maguknak egy részt. A város nem bír el túl sok vezetőt.
– Ez minden városra igaz – mondta Torquato, vállára emelve az utolsó hordót, és
elindult le a pincébe. – Itt ki a vezető?
A kérdés ártatlan volt, de Lucius összerezzent. Bűntudatos arckifejezés futott át az
arcán, majd eltűnt.
– Konstantinápolyban nincsen herceg – felelte. – Sokan vannak, akik előlépve
magukénak követelhetik a címet, de a játék, tudod, olyan, hogy senki nem akar olyan
kijelentést tenni, amit később nem tud visszavonni, és a hatalmában még egyikük sem
biztos. Ott van Alfonzo püspök. Valószínűleg ő a legerősebb, és neki vannak a legjobb
kapcsolatai, de ő is nehézségekkel küzd. Nemrég támadásokra és zavargásokra került sor.
Ott van Gabriella úrnő, akit a táborban láttál. A szóbeszéd szerint Malachit azért tért
vissza, hogy ismét ugyanolyanra építse a várost, de a jelek szerint ez hamis híresztelés.
Vannak mások is.
Torquato elrendezte az utolsó hordót. Röpke mosollyal megfordult.
– Nos, magadra hagylak vendégeiddel, kocsmáddal és vezetőiddel – mondta. – Még
mindig hosszú út áll előttem, már csak annyi időm van, hogy kijussak a városból, és
menedéket keressek nappalra. Érdekes volt beszélgetni veled.
Lucius elrévedő tekintettel bólintott, mintha más gondolatok ötlöttek volna eszébe.
– Köszönet a szállítmányért és a segítségért – mondta a csapos, és ismét felvillant a
mosolya, ahogy felnézett. – Jó utat, és remélem, továbbra sem akadsz össze az országúton
Sötét Káinnal!
Mindketten nevettek, és Lucius nemsokára kinyitotta Torquato előtt az ajtót, aki
kilépett a sikátorba, és heves integetéssel eltűnt. A lovait megtalálta a helyükön, ahogy
hagyta őket, és a szekere felé vezette őket az utcán.
Menet közben megpirongatta magát, amiért ilyen sokat árult el Luciusnak. De végtére
is csak helyi ügyekről beszélt, és semmivel nem tartozott ennek a Gabriella nevű nőnek.
Markus Musa Giovannitól hozott üzenetét titokban tartotta, és valójában csak ez számított.
Malachit hamarosan elindul Franciaországba, és ha az átadott üzenetet szívesen fogadta,
akkor útközben találkozik Giovannival.

Lucius sokáig várt még, miután Torquato távozott, majd válla felett futólag
végignézett a kocsma homályos belsején.
Miután senkit nem látott, kilépett a sikátorba, és becsukta maga mögött az ajtót.
Halkan füttyentett, és pillanatokkal később Arturo szökkent le a tető árnyai közül. Olyan
gyorsan és csendesen siklott a csapos mellé, hogy az majdnem felsikoltott, amikor a kezet
megérezte a vállán.
– Mi az? – kérdezte Arturo. – Úgy volt, hogy nem szólsz, amíg valami fontosat meg
nem tudsz. Ha rájönnek, hogy velem beszéltél, megölnek.
Lucius bólintott, és idegesen körülnézett.
– Ez fontos – mondta. Utána egy szuszra, minél kevesebb szóval elmondta, amit
megtudott Gabriella és Malachit beszélgetéséről és a táborból induló népvándorlásról.
Arturo figyelmesen hallgatta, különösen, ami Hadrianopolisz Licinius hercegére
vonatkozott. Majd az üzenet vagy a hír átadójának tudomásulvétele nélkül eltűnt.
Árnyékként mászott fel a falon és tűnt el a tető felett, ahol az ikertestvére azonnal
csatlakozott hozzá, és máris száguldottak a városon át, magára hagyva Luciust a
sikátorban. Még egy pillanatig figyelt, végignézett a sikátorban, majd visszavetette magát
a kocsma zajába és nyüzsgésébe. Az ajtó csattanva zárult be mögötte.
Az utcán lovak patadobogása és szekérkerék nyikorgása kísérte Torquato testvért a
kapu felé. A szerzetes halkan fütyörészett magában, s máris azon törte a fejét, milyen
kegyeket gyűjthet be a Giovanni kereskedőktől, amint visszatér Velencébe. A kocsmát és
kíváncsi csaposát maga mögött hagyta a szélben.


 Tizenhatodik fejezet



Lucita és Anatole ismét a tábor felé indultak. Valami megváltozott a szerzetesben, és a
lány nem tudta biztosan, micsoda. Nem akarta kérdőre vonni, mert nem tudta, mi lenne a
szóváltás vége, és még volt pár dolog, amit el szeretett volna intézni előtte. Nem óhajtott
hosszabb időre távol lenni a várostól, mint amennyi feltétlenül szükséges volt, de ezt az
utat nem tudta lemondani. Anatole számtalanszor elkísérte már a múltban, de mindig
eljutottak egy pontig, ahol elváltak útjaik. Lucita nem számított rá, hogy ez ilyen hamar
bekövetkezik, de érezte, hogy a férfi eltávolodik tőle, valami más vonja el a figyelmét,
ami túlmutat a lány megértésén.
Anatole jó társ volt és felbecsülhetetlen értékű tanácsadó, de a saját útját járta. Néha
könnyű volt ezt félretenni, ilyenkor Lucita csak magára és a céljaira összpontosított, mit
sem törődve azzal, hogy a barátja egyetért-e vele. Anatole nem ellenkezett ugyan vele
nyíltan, de a lány sejtette, hogy a szerzetes hallgatása nem csupán elmélyedésnek
köszönhető.
Hadrianus pihenője felé tartottak, amikor Lucita mozgolódást pillantott meg elöl.
Tüzek égtek az út mentén, és hangok sodródtak feléjük.
– Mi ez? – kérdezte.
– A célunk – felelte Anatole.
– Micsoda? De hiszen a tábor még több éjszakára van!
– A szívük itt található – válaszolt Anatole. – Itt van, ami feltüzelte őket.
Lucita bólintott, de nem válaszolt. A hangok egyre erősödtek, s egy nagy tisztásról
érkeztek az út mellől. A lány megállította a kocsit, és lelépett. Mielőtt elindult volna a kis
csoportosulás felé, keze a kardja markolatára csúszott, mintha meg akarna győződni róla,
hogy az még mindig ott van, ahol hagyta.
– Nem hiszem, hogy arra ma éjjel szükséged lenne – mondta Anatole. – Másra
figyelnek. Innen is hallani a hangját.
Lucita megfordulva a szerzetesre nézett, majd ismét a hangok felé fordította figyelmét.
Ahogy közeledtek, ki tudta venni, hogy a tisztáson ugyan többen mormolnak, de csak
egyvalaki beszél fennhangon. Erős hang volt, magával ragadóan, görög nyelven beszélt.
Végigzengett az utcákon és magára hívta az egybegyűltek figyelmét. Lucita értette a
nyelvet, de a füle inkább a latinhoz és a langue d’ochoz volt szokva, ezért előbb a
motyogást értette meg.
– Malachit visszatért – mondta valaki a tömegben.
Lucita döbbenten megtorpant.
 – Malachit itt van? – suttogta.
Anatole nem válaszolt, de nem is állt meg a lány mellett. A szerzetes folytatta útját a
tömeg felé, és Lucita utána sietett. Épp akkor zárkózott mellé, amikor a férfi elérte a
csoportosulás szélét.
– Eljött az ideje – szónokolt Malachit –, hogy továbbmenjünk. A várost magunk
mögött hagytuk. Az Álom? Mihály álma a nagy városról még mindig ugyanaz. Mögöttünk
van, de előttünk is. Magunkkal hordozzuk, bármilyen formában újjáépíthetjük, amit csak
el tudunk képzelni, és számos alakot pedig ésszel fel sem foghatunk. Vezetők mutatják az
utat: és vannak ösvények, mik szebb jövőbe visznek. Azt kérdem én, vajon a tábor a mi, a
ti jövőtök? Ez lenne azok végzete, akik a világ legnagyobb városát uralták? Ez lenne az
utunk vége, vagy pedig ez a kezdet? Odamegyek, hogy elvigyem az üzenetem, aztán
elhagyom ezt a helyet. Olyan útra indulok, ami ezerféleképpen végződhet, de mindegyik
vég jobb, mint ami Konstantinápoly romjai és Hadrianopolisz menekülttáborában vár rám.
Háború nyaldossa a sarkatokat. A város, amit szerettetek, megtagad benneteket, amihez
kötődtetek, megtagad… legalábbis pillanatnyilag. Kitaszítottak vagytok. A táborban, a
megtagadottak között hatalom van. Erő van a számunkban, a bölcsességünkben, az
éveinkben. Elég erősen hiszünk ahhoz, hogy túltegyük magunkat Konstantinápoly elestén.
Ez a hit vezessen minket valami új felé! Valami felé, ami még nagyobb, még hatalmasabb.
Ez a hit adjon nekünk szárnyakat! Ideje repülnünk.
A szavak túlzóak és fellengzősek voltak, de Lucita látta, hogy az egybegyűltek
kiéhezve nyeldeklik őket, és tudta, milyen hatásos lesz ez Hadrianopolisz táboraiban. Még
itt, az úton is számos nosferatu csüggött Malachit szavain. Kis csapat rongyos, tágra nyílt
szemű toreador hallgatta, készen arra, hogy az utazást színdarabban és énekben örökítsék
meg. Készek voltak újjáépíteni a szépséget, amire emlékeztek, és elhagyni ezt a rémálmot,
amit máris túl sokáig neveztek otthonuknak.
Malkaviták tűntek fel itt-ott a csoportban, zilált öltözékben és merev vonásokkal.
Lucita döbbenten ismerte fel közöttük azt a kettőt, aki a tetőn csatlakoztak hozzá és
Anatole-hoz. Úgy tűnt, a kérdések egy része válaszra talál.
– Már korábban is hallották – suttogta Anatole-hoz fordulva. – Tudtál erről?
– Tudtam, hogy járt a táborban, és a városa kapujáig eljön, hogy átadja az üzenetét –
felelte Anatole. – Tudtam, hogy a tábor ki fog ürülni, méghozzá hamarosan. A részletekről
nem tudtam semmit, de ez most is igaz. Korábban említetted, hogy örülnél, ha a tábor
eltűnne, ezért úgy gondoltam, nem fog elkeseríteni, ha megtudod, hogy éppen ez történik.
– Nem tudtam, hogy Malachit lesz az elindítója – mondta a lány. – Megtalálta
Drakónt? Vagy egyedül van?
– Drakón tartózkodási helyét ugyanúgy homály fedi, mint amióta elhagyta a várost –
nyugtatta meg Anatole.
– Malachit a saját útját járja. Látomásai voltak, és nem marad itt sokáig, akár követik
őt, akár nem. Sokan már döntöttek. Naponta csatlakoznak hozzájuk. Malachitnak már csak
azt kell eldöntenie, hogyan irányítsa őket. Egy dolog meggyőzni őket, hogy mind
távozzanak innen, ahol amúgy sem szívesen tartózkodnak. Az már más kérdés, mi lesz
akkor, ha elindulnak vagy ha elérik Franciaországot, ahová tudomásom szerint vezeti őket.
– Ilyen feladatot én nem vállalnék magamra – értett vele egyet Lucita. – Kíváncsi
vagyok, miért vesződik egyáltalán. Miért nem viszi azokat, akik önként menni akarnak, és
hagyja itt rohadni a többit?
– Mondtam már – felelte Anatole szinte önelégülten.
– Látomást követ.
Lucita leküzdötte a késztetést, hogy grimaszt vágjon. Már számtalanszor hallotta
korábban Anatole-t látomásokról beszélni. Néha valódi pillantások voltak a jövőbe.
Máskor a lány biztos volt benne, hogy a szerzetes sejtéseket és megérzéseket csomagol
látomások köntösébe a saját céljai érdekében. Sokak számára a bölcsesség nagyon
könnyen isteni tudás látszatát öltötte, és rájuk hatottak leginkább a “látomások”. Lucita
jobban kedvelte a tényeket és a cselekvést.
Pár percig még figyeltek, aztán végigmentek a tömeg mentén, hogy megfigyeljék az
arcokat. Lucita kevés ismerőst látott, bár akadt néhány. A bukás előtt a konstantinápolyi
nagy házaknak legalább egy részét ismerte. Tudta, hogy a táborban akadnak olyanok, akik
máris megtértek, és mások, maguknak valók, akik tanyáikon és rejtekhelyeiken húzták
meg magukat, saját válaszok után kutatva; de az is lehet, hogy pusztán várakoztak,
maradjanak-e vagy menjenek, amikor eljön az idő és kezdetét veszi a zarándoklat.
Malachit eltűnt szedett-vedett színpadáról, a tömeg pedig kisebb csoportokra szakadt,
melyek tüzek köré gyűltek, vagy kapualjakba és mellékutcákba húzódtak. Az elhangzott
szavakat fontolóra veszik, elterjesztik azok között, akik nincsenek jelen, megbeszélik,
megvitatják, és eszükbe vésik. Ez volt a gyűlés értelme, hogy megkavarja a parazsat a
tűzben és életre lehelje. Malachitnak a jelek szerint különös tehetsége volt ehhez.
– Egy hónapon belül felkészíti őket az útra – jegyezte meg Anatole. – Itt az idő. Ha
nem Malachit, akkor valaki más szólalt volna fel. Nem élősködhetnek az örökkévalóságig
Hadrianopoliszon, és a császárságban nincs többé számukra hely.
– Ez az ő választásuk – válaszolta Lucita. – Amikor a választás következményeivel
birkózunk, egyúttal a helyünket is megválasztjuk az éjszakában.
– Remélem, te is könnyen megbirkózol majd a társsal, akit magadnak választottál –
mondta Anatole. – Én nem bízom meg annyira a választásodban.
– Alfonzóra gondolsz? Azt hittem, te is támogatod a hercegségét.
– Téged támogattalak, bárkit válassz is, de Alfonzo, más eset. Lehet, hogy felismeri az
együttműködés erejét, de az is lehet, hogy ellened fordul, amint elintézte Gabriella ügyét.
Végeredményben csak magának kedvez, senki másnak.
– Nem is várok mást, öreg barátom – mosolyodott el a lány. – Csak nem hiszed, hogy
megbízom benne? Megteszem, ami tőlem telik, hogy a kisebbik rosszat válasszam, de
legalábbis kiheréljem a nagyobbat. Ha Gabriella uralkodna, gondot okozna, és ha nem
avatkozom közbe, Narzész a segítségem nélkül is hercegi trónra emeli Alfonzot. Ha
kudarcot is vallok, akkor is elvágtam, de legalábbis megsértettem Alfonzo kötődését
Velencéhez. Monçada örülni fog.
– Reméljük, hogy atyád is meglátja tetteidben a bölcsességet – jegyezte meg szárazon
Anatole. – Feltételezem, hazudtál, amikor azt mondtad Alfonzónak, hogy üzentél
Madridba?
– Tulajdonképpen azután üzentem, miután beszéltünk – mosolygott Lucita. – Nincs
értelme elhamarkodni semmit, de azt sem akarom, hogy túl önállónak tűnjek. Jobb
szeretném, ha Monçada továbbra is megbízna bennem.
– Bölcs választás – bólintott rá Anatole.
Váratlanul magas, karcsú alak lépett ki az árnyékokból, és a páros megtorpant.
Malachit némán állt, és fürkészőn végigmérte őket.
– Biztos vagyok benne, hogy nem azért jöttél, hogy csatlakozz hozzám, Aragóniai
Lucita – szólalt meg végül.
– Ne lepődj meg azon, hogy felismerlek téged, aki úgy érkeztél a földünkre, hogy
segítettél felégetni Bizáncot.
– Azt látod, amit látni szeretnél – vágott vissza Lucita, s alig tudta leküzdeni a
késztetést, hogy kardja után kapjon. – Lehet, hogy alábecsülsz. De igazad van. Nem azért
jöttem, hogy csatlakozzam hozzád. Valójában azt sem tudtam, hogy itt talállak.
– Nem jelentettem még be ittlétemet, csak kisebb gyűléseken – felelte Malachit. –
Szeretném, ha a Hadrianopolisz és az elbukott Konstantinápoly falai közt élők érkezésem
híreit Káin és Kaloména felbukkanásához hasonlatosnak tartanák, pletykáknak,
mítoszoknak. Jobban szeretném, ha azt hinnék, hogy Drakónt keresem még mindig a
világban.
Utolsó szavait búskomorság színezte meg, és a legrövidebb pillanatra bánathoz
hasonló érzelem futott át a nosferatu rémséges ábrázatán. Lucita észrevette a röpke
érzelmet, bár Malachit még mindig az árnyékokban bujkált.
– Hamarosan nyugatra indulok – folytatta Malachit. – Messzire utaztam, számos
kalandot megéltem már, amiket csak jelekként vagyok képes értelmezni. Hiszek benne,
hogy Párizsban szívesen fognak látni, és vezetem azokat, akik követnek. Itt semmi nincs a
számukra, és közel a megsemmisülés. Licinius talán befogadta volna őket, de ez nehéz
társaság, és túl nyugtalanok. Nem azt akarják, hogy valaki befogadja őket, hanem újjá
akarnak építeni, új álmot találni, amit aztán a magukévá tehetnek. Ha valakiben fészket
ver a vándorkedv, nehéz neki parancsolni.
– A régi utaknak vége – mondta Lucita. – A régi álom kifakult, mint minden álom. Ha
a rólad mesélt történetek fele igaz, neked is látnod kell ezt. Az Álom, amit a néped ismert,
véget ért. A tökéletes város, a bizánci öregek háromságának munkája nincs többé. A
háromból ketten meghaltak. Drakón elmenekült, és ha jól sejtem, éppúgy nem akar
visszatérni Konstantinápolyba, mint azok, akik nyugatra követnek. Vége van.
– A végek és kezdetek – szólt közbe Anatole – hajlamosak addig változni és torzulni,
míg már nem lehet elválasztani az egyike a másiktól.
Malachit bólintott ezekre a szavakra.
– Egy darabig elkísérlek – folytatta Anatole. – Túl sokat voltam a városban, és érzek
itt valamit – valami fontosat. Nem követlek. Magamon és a látomásomon kívül nem
követek semmit, de én is nyugatra megyek. Itt az idő.
Malachit ismét bólintott, de nem tűnt meglepettnek. Anatole tudta, hogy a saját
emberei is a táborban keringenek. Követői gondolkodás nélkül elismerték vezetőjüknek.
Ha itt maradna, nem mennének el ők sem, de nyilvánvaló volt, hogy távozni akarnak.
Maga a föld is nyögött a lábuk alatt a tábor várakozásától, mintha fel akarna púposodni,
hogy útjukra lökve őket megszabaduljon tőlük.
Van egy érzés, ami jelzi, amikor tartozol valahová. Ez az érzés a táborból kiveszett.
Látni lehetett a szemekben, és hallani mindazok hangján, akik a hármast körbevették.
Eljött a cselekvés, a mozgás ideje. A hely befülledt, már nem településnek, hanem
csapdának érződött. Nem sok időre volt szükség ahhoz, hogy üres héj legyen. Lucita
minden gúnyolódása ellenére, a Káinról szóló történeteket Anatole nem tudta teljesen
kizárni a tudatából.
– Mi a helyzet Gabriellával? – kérdezte Lucita. Malachit kicsit összerezzent, és az
arckifejezéséből látszott, hogy célba talált. – A táborban mindenhol vannak kémei.
Gondolod, hogy ők is követnek majd?
Malachit összeszedte magát.
– Nem szeretnék Gabriella nevében beszélni – válaszolta. – Nem tudom, ő mit tervez,
de nem hiszem, hogy készen állna a város elhagyására. Még mindig vannak kapcsolatai,
és sok másiktól eltérően az ő otthona nem pusztult el. Pillanatnyilag kényelmesen megvan,
de nem hiszem, hogy bárkit itt hagyna. Nem lenne értelme.
– Gabriella nem követő típus – mondta Lucita. – Nem lep meg, hogy nem követ téged,
de azért elgondolkodtam. Ha Konstantinápolyban marad, valaki más mellé szegődik, vagy
maga próbálja megragadni a hatalmat?
– Ezt a városban lakóknak kell eldönteniük – felelte Malachit higgadtan. – Ez nem az
én gondom.
Lucita figyelmesen nézte, de a nosferatu nem árulta el magát. Nyilvánvaló volt, hogy
tud valamit Gabrielláról, de nem volt hajlandó elárulni, mit. Lucita elfordult.
– Nem hiszem, hogy még többet megtudnánk itt. Visszatérek a városba – mondta
Anatole-nak. – Elkísérsz?
Anatole megrázta a fejét.
– Nem megyek vissza a városba – válaszolta. – Itt nincs más tennivalóm, és legjobban
azzal támogatlak, ha megszüntetem a feszültséget köztem és a püspök között, mielőtt még
komoly akadállyá válna.
Lucita a szerzetest nézte, majd ajkába harapott, és már majdnem megkérte, hogy
fontolja meg újra a döntését. Sokszor előfordult már, hogy nem találkoztak személyesen,
de egy kényes helyzetben senki mást nem látott volna ilyen szívesen maga mellett.
Márpedig ez nehéz helyzetnek ígérkezett, és bármennyire is dühös volt rá, nem szívesen
vált volna meg tőle.
– Biztos vagy benne? – kérdezte. – Annyi teendő van.
– Számodra valóban – mosolygott Anatole –, és te több mint megfelelő vagy a
feladatra. Találkozunk mi még. Talán fogunk még együtt utazni. Most mennem kell, és
neked is megvan a saját utad, amit be kell járnod. Sok szerencsét kívánok neked!
Lucita megadta magát a pillanatnak, és megölelte a szerzetest.
– Én is neked. Ezzel itt vigyázz – intett Malachit felé. – Nem tudom biztosan, mi
hajtja, de abban bizonyos vagyok, hogy bármi is az, mindenképp megelőzi a pillanatnyi
szövetségeket.
Malachit és Anatole mindketten nagyot nevettek ezen, és Lucita kezdett
felpaprikázódni, de aztán megrázta a fejét. A két férfi mintha csak ugyanarról a fáról
szakadt volna le, bár voltak köztük jelentős eltérések. Egyik sem bízott meg a másikban
túlságosan, de eltökélték magukat, és Lucita sehogy nem tudta volna őket lebeszélni.
– Mennem kell – mondta, és visszafordult arrafelé, ahol a hintót hagyták. – Napkelte
előtt el kell érnem a várost. A viszontlátásra, barátom! – mosolygott rá még utoljára
Anatole-ra. A szerzetes válaszul biccentett, és a lány elfordult. Máris azon töprengett, mit
mondjon Alfonzonak, és milyen jelentést kell küldenie Madridba.
A férfiak nézték, ahogy elmegy, majd elfordultak egymástól és a távozó lánytól.
Malachit visszatért valami föld alatti lyukba, amit kiválasztott magának, Anatole pedig az
utcákat vette sorra, hogy összegyűjtse a követőit, akik már itt voltak.
Lucita felmászott a hintóra, megragadta a gyeplőt, és amennyire a keskeny, poros út
engedte, élesen megfordult, kihajtott a táborból a városba vezető hosszú útra. Az éjszaka
nagy része még előtte állt, és minden pillanatát ki akarta használni. Odacsördített a lovak
közé, hogy ügetésre fogja őket, majd végigviharzott az úton.


 Tizenhetedik fejezet



Arturo és Leonid nem vesztegették az idejüket: azonnal visszatértek Alfonzohoz a
megtudott hírekkel. Jóval az Iant szállító kordé előtt értek a kúriába, és amikor a kocsi
végül befutott, Alfonzo válogatott emberei, köztük az ikrek, fogadták. A püspök
figyelmesen végighallgatta a páros jelentését.
Azóta Alfonzo a folyosókon, erkélyeken járkált, és hangosan szitkozódott,
valahányszor valaki a közelébe merészkedett. Haragja látványos volt, és senki nem
szeretett volna a célpontja lenni. Lucitáért szalajtotta Matteót, de a fiatalember izgatottan
tért vissza azzal a hírrel, hogy a lány nincs sehol. Alfonzo utasította Matteót, hogy menjen
vele, majd megpördült, és ismét az erkély felé indult, újra bejárva az utat, amit aznap már
tucatszor megtett.
Matteo az ura nyomában loholt, s nem tudta, hogy vajon megtiszteltetésnek kéne-e
éreznie a lehetőséget, hogy elkísérheti a püspököt, vagy inkább reszkessen az életéért,
amiért ő az egyetlen, aki elég közel van ahhoz, hogy megüssék.
– Ez már több a soknál – morogta végül Alfonzo. Fel-alá sétált az erkélyen, amely a
városkapuhoz vezető útra nézett. – Hát senkiben nem lehet megbízni ebben az isten háta
mögötti városnak nevezett pocsolyában? Akármerre nézek, mindenhol árulást látok.
Velence orgyilkosokat küld, hogy megöljék a szeretőmet – hogy csak magammal
foglalkozzak. Gabriella szimatolni küldi az embereit a latin negyedbe, megvesztegeti a
kocsmárosokat és a város megszerzését tervezi – ráadásul egy nosferatuval! Új gyermeket
veszek magamhoz, most pedig ugyanaz a veszély fenyeget, mint Isadorával. Lucita, aki
azt állítja, hogy támogat, a lehető legrosszabb időpontban megy el Hadrianopoliszba –
Alfonzo Matteo felé pördült –, ráadásul az orrom előtt csábítja el legközelebbi segítőmet.
– Visszatér – válaszolt Matteo elvörösödve, de nem tagadta le, amit az ura amúgy is
tisztán látott. Azután, felbátorodva a ténytől, hogy még mindig talpon áll, folytatta: – Még
mindig nem késő a maga hasznára fordítani, amit Gabrielláról megtudott, uram – hadarta
gyorsan, hogy még azelőtt befejezze a mondandóját, hogy Alfonzo ismét dühbe gurulna. –
Még nem tudja, amit ön. Miért ne küldene azonnal küldöncöt Liciniushoz? Ön is
beszélhetne neki Katrináról. Neki nem kellett, és ha Gabriella nem tudja úgy beállítani a
dolgot, mintha ön a háta mögött lopta volna ki a lányt, nem lesz vita. Ugyanakkor
beszámolhatna a hercegnek arról, hogy Gabriella a kapui előtt ármánykodik a
nosferatuval. Egy gyors lovas utolérhetné Lucita úrnőt és a szerzetest, és visszahívhatja
őket.
Alfonzo elgondolkozva Matteóra meredt, majd elfordult, és lenézett az utcára, hogy a
titkára ne lássa a mosolyát. A fiú ígéretes volt. Volt érzéke az intrikához, és több
bátorságot mutatott, mint amennyit Alfonzo kinézett belőle. Talán Lucita jó hatással volt
rá.
 Ebben a pillanatban az utcán patadobogás jelezte a kordé megérkezését. Mögötte egy
másik kocsi fordult be a sarkon a városkapu felől.
– Küldj hírnököt Liciniushoz! – parancsolta halkan Alfonzo, de nem fordult vissza. –
Valakit, aki gyors és megbízható. Ne az ikreket! Rájuk itt van szükségem, és valaki olyat
kéne küldeni, akit nem zavar a napfény. Neki és a lovának adok a véremből, hogy gyorsan
megjárják az utat. Fontos, hogy az üzenet még azelőtt elérje Liciniust, hogy Gabriellának
esélye legyen hallatnia a hangját. Magam írom meg a levelet. Egy órán belül küldd
hozzám a küldöncöt!
Matteo hajbókolva elhátrált, majd végigsietett a folyosón és a lépcsőn a konyha felé.
Már a hangból tudta, ki a hintó gazdája. Érezte a lányt, és biztos volt benne, hogy Alfonzo
is. Miért tért vissza Lucita ilyen hamar?
Ahogy a konyhához közeledett, megpillantott egy férfit, akit ő csak Luis néven ismert.
Luis egyike volt azoknak a zsoldoskapitányoknak, akiket Alfonzo a latin negyedben
rendfenntartására alkalmazott. Nappal, amikor a lakosok a püspök kegyét keresték vagy az
egyházi és állami vezetők ébren voltak, csak ritkán lehetett őket látni. Ez csupán a
tisztesség vékony mázát kölcsönözte Alfonzonak, de amíg a püspök fenntartotta a
látszatot, a nappali halandók készséggel elfogadták.
Luis jó ember volt. Gyerekkora óta Alfonzo szolgálatában állt, és ha nem egy hegyi
kisvárosból származott volna, hanem Konstantinápolyból, Matteo nem is gondolt volna rá
zsoldosként. A szolga odasietett a katonához, üdvözölte, majd minél gyorsabban és
pontosabban elmagyarázta, hogy küldöncre van szüksége.
– Meg tudod tenni? – kérdezte végül. – Legtöbb esetben az egyik emberedet kérném
meg, de a püspök ezúttal olyasvalakit kért, aki gyors, akire figyelnek, ha megérkezik, és
akiben megbízik. Nincsenek sokan, akikre ez áll.
– Megyek – felelte Luis, és kiitta kezében tartott kulacsából a sört. – Már viszketek
azért, hogy elhagyhassam ezt a helyet. Semmit nem gyűlölök jobban, mint a tétlenséget.
– Jól van – sóhajtotta Matteo megkönnyebbülten. – Már vár rád. Ez nagyon fontos
feladat, barátom. Légy gyors, és hát a jutalom sem lesz kicsi.
Luis bólintott, a hordó tetejére hajította az üres kulacsot, és a lépcső felé indult.
– Akkor jobb, ha nem várakoztatom meg a püspököt – nevetett fel, és látszott rajta,
hogy már alig várja, hogy megízlelhesse Alfonzo ajándékát.
Matteo nézte, ahogy a zsoldos távozik, és ráébredt, hogy alig pár hete mennyire
magának akarta volna a küldetést. Luis és a lova mindketten isznak a püspök véréből,
hogy pihenés nélkül lovagolhassanak, majd egy nap és egy éjszaka alatt eljussanak
Hadrianopoliszba, holott máskor egy hetet venne igénybe. Az állatot majd meg kell ölni,
mivel a vér miatt végül kezelhetetlenné válna mindenki számára a püspököt kivéve, de ha
a férfi jól végzi dolgát, emelkedhet a ranglétrán. Életének középpontjában az a vágy áll
majd, hogy még egyszer ihasson Alfonzo véréből, mint ahogy Matteo is erre áhítozott.
Egészen Lucitáig.
 Kizökkent álmodozásából, és kiment a konyhaajtón az istállóba. Szeretett volna ott
lenni, hogy köszönthesse a lányt, és ellenőrizze a fogoly kirakodását. Fontos volt, hogy a
személyzetből minél kevesebben lássák a műveletet. Nem volt lehetetlen, hogy van köztük
olyan, aki jutalom reményében üzenne Gabriellának. Jobb, ha minél hamarabb elintézik a
dolgot. Talán ő és az ikrek is elegendőek, utána pedig minél gyorsabban visszatérhet
Alfonzóhoz.
Lucita is bizonyára arrafelé tart, és az újabb ok a sietségre. Matteo megpirongatta
magát, de nem tudta legyűrni a várakozásteljes remegést, amit a lány képe idézett elő
benne. Úgy érezte magát, mint a sikátorokban bóklászó öregek, akik lerészegednek a
hordók alján maradt megrohadt maradékoktól, s a veszélyek és következmények ellenére
sem tudnak elszakadni tőlük. Reményt adott neki, hogy Alfonzo nem ölte meg mint árulót,
de nem voltak illúziói. A témának még nem volt vége – és nagy volt az esélye, hogy
Matteo hamarabb véget ér, mint maga az ügy.
Amikor kiért az utcára, észrevette, hogy Arturo és Leonid megelőzték. A hajtó a lovait
csitította, az ikrek pedig hátul álltak. Lucitát nézték, akinek a hintaja mögöttük állt meg.
Jól látható volt arcukon a bizalmatlanság, ezért Matteo sietett közbelépni.
Mire a lány hintójához ért, Lucita már le is szállt, és viszonozta Arturo és Leonid
hideg pillantását. A helyzet már-már katasztrófába torkollt, amit Matteo nem tudott volna
kezelni.
– A püspök azt mondta, beszélni szeretne önnel, amint megérkezik – kiáltotta
Lucitának, megtörve a csendet. Tudta, hogy a szavai nem tökéletesen fedik a valóságot, de
ennyi épp elég volt, hogy figyelmeztesse az ikreket. Lehet, hogy nem bíznak Lucitában, de
bölcsebbek voltak annál, semhogy beleavatkozzanak Alfonzo kérésébe.
– Majd én elrendezem a hintódat – folytatta kifulladva. A lány mögé nézett. – Hol van
a szerzetes?
– Anatole nem tér vissza – felelte Lucita. – Ez csalódottá tesz? – Közelebb lépett, és
körmével végigsimította Matteo arcát. – Azt hittem, én is elég vagyok, hogy lekössem a
figyelmedet.
Matteo nagyot nyelt. Nem tudott uralkodni a píron, ami elöntötte arcát. Tudta, hogy az
ikrek látják, és dühíti őket. Sosem szerették, mert halandó létére elvette tőlük Alfonzo
idejét. Akkor elviselték, amikor osztozhattak Isadorán, de most, hogy csak egy uruk volt,
rendkívül féltékennyé váltak. Matteo és a pusztulás között csupán Alfonzo állt, és ha
Lucita folytatja a dolgot, akkor talán ennek a védelemnek is búcsút mondhat. Nem voltak
hiú ábrándjai a püspök érzéseit illetően. Ha nem lesz többé hasznos az ura számára,
egyszerűen megszűnik létezni. Túl sokat tudott a gazdája ügyeiről, hogy futni hagyják.
Egy válaszra sem futotta. A lány átadta neki a gyeplőt, majd lelépett az utcáról, és a
konyha hátsó bejárata felé indult. Arturo és Leonid szemmel tartották, míg el nem tűnt
odabent, majd egy emberként fordultak Matteo felé.
– Ő nem való neked, kutya – sziszegte Leonid. – Ne add a szíved olyanoknak, akik
kiisszák belőle a vért!
 Arturo nem szólt semmit, de a szemének sötét mélységeiből előszivárgó gyűlölet
beszédes volt. Ez az ő pillanatuk kellett, hogy legyen. Ahogy megparancsolták nekik,
elmentek, és visszatértek azzal, amiért küldték őket. Tanácskoztak, és most volt egy
foglyuk. Tökéletes küldetés volt, az est fénypontja. Bent kéne lenniük Alfonzónál, hogy
bezsebeljék a megérdemelt dicséretet és jutalmat.
Ehelyett Lucita lesz mellette, és ez a nyavalygó halandó szemét is csatlakozik
hozzájuk előbb-utóbb. Az ikrek meg mehetnek le a fogollyal a börtönbe. A kör egyre
szorosabbra húzódott, és Matteo tudta, hogy egyszer csak elpattan a cérna. Remélte, hogy
el tudja kerülni a csapást, vagy valaki másnál telik be az ikrek pohara. Okosak voltak, ez
tagadhatatlan, és jók abban, amit csináltak, de üres tekintetük mélyén lebegett valami, ami
egyformává tette őket, s mégis különbözővé mindentől, amit Matteo korábban ismert.
Veszélyesek voltak, és legalább annyira megijesztették, mint Lucita csipkelődésének és
csábításának lehetséges következménye, ha kihozza Alfonzot a sodrából.
Matteo a hintó bakjára lépett, és megrántotta a gyeplőt, megkerülve a sarkot, és az
utcán a kúria oldalához hajtott. Közeledtére kinyílt a kétszárnyú, nagy faajtó, és
beirányította a lovakat az istállóba. Szinte azonnal megállította a hintót, lelépett, és az
istállómesternek nyújtotta a gyeplőt. Ezt az alsó szintet félig őrökből, félig istállófiúkból
álló kis csoport lakta. Számos úton be lehetett lentről hatolni a főépületbe, és mindet a
maguk módján védték.
A jelenlegi istállómestert Artemisnek nevezték. Magas, sötét hajú férfi volt, akinek
szeme még hajánál is feketébb volt. Állán állandóan borosta serkedt, nem túl hosszú, de
egyenetlen. Matteo gyakran eltűnődött azon, hogy a lovász vajon tőrrel borotválkozik-e a
hosszú, magányos éjszakákon.
Már hat hónapja volt ebben az állásban, ami jóval hosszabb volt, mint előde esetén, aki
egy sötét éjszakán Leoniddal akasztott tengelyt, amikor hagyta, hogy egy ló az ikrek
közelében könnyítsen magán, és lefröcskölte előttük a padlót és csizmájuk orrát. Még
annyi ideig sem élt, hogy letérdeljen és letörölje a bőrt. A ló valamivel tovább életben
maradt, de jóval fájdalmasabb halála volt. Ezután Alfonzo kizárta az ikreket az istállóból,
és csak külön utasítására léphettek be. Ritkán hagyatkoztak utazáshoz másra, mint saját
végtagjaikra, gyorsaságukra és ügyességükre, és nem volt türelmük az állatokhoz. A
döntés nagyon hasznos volt egy jó istállómester megszerzésében és megtartásában.
Matteo reszkető tagokkal, idegesen elindult felfelé a lépcsőn a nagyterembe. Nem
tudta, hogyan viselkedik Alfonzo, ha Lucita kíséret nélkül bemasírozik. Tudta, hogy az ura
látni szeretné a lányt, sőt, aggódott amiatt, hogy netán nem tér vissza, vagy hogy
valamiféle árulást tervez, de azt nem mondta, hogy azonnal látni szeretné.
Most, hogy az ikrek közvetlen veszélyét maga mögött tudta, más, de ugyanolyan
veszedelmes helyzetbe került: meg kell magyaráznia, miért beszélt úgy, mintha joga lenne
parancsolgatni, és mi történik, ha rosszul döntött.
Ahogy elhaladt a konyhába vezető folyosó mellett, elkiabált utasításokat hallott, és
ebből tudta, hogy az ikrek kicsomagolták foglyukat és éppen leviszik. Akárki volt is,
Matteo tudta, hogy rá fog lesújtani a foglyulejtőinek teljes dühe, és az nem lesz kellemes.
Magában hálát mondott az élők vagy holtak istenének, aki a szerencsétlen párát az ikrek
karjaiba vezette. Matteónak sem ideje, sem kedve nem volt szembenézni a párossal.
Amikor elérte Alfonzo lakosztályát, elbizonytalanodott. Az ajtó zárva volt, Lucitát
sehol nem lehetett látni. Matteo feltételezte, hogy a lány útbaigazítást kér és odatalál a
teremhez, s mire ő odaér és felajánlja a szolgálatait, addigra Lucita már beszélgetésbe is
merül az urával. Most habozott. Mi van, ha a lány belépett, majd lement oda, ahol már
kétszer beszéltek korábban, és ott vár, egyedül? Mi van, ha az ikrek félbeszakítják a
fogoly morbid vallatását, és ott találják Lucitát? Mi van, ha Matteót belépve olyan feladat
elvégzésére küldik, ami lehetetlenné teszi a közbeavatkozást?
Végül is, mindegy. Nem várhat tovább a jelentéssel. Alfonzo várt rá, akár számít
Lucitára, akár nem. A püspök nem szerette, ha bármi szín alatt várakoztatják, és az elmúlt
néhány nap ebből a szempontból nem volt tökéletes. Matteo élesen bekopogtatott, majd
kinyitotta a külső ajtót, és hagyta, hogy becsukódjon a háta mögött. A függönyökhöz
lépett, de mielőtt ismét kopogtathatott volna a belső ajtón, az kitárult. Alfonzo állt a
küszöbön. Arcán nem harag, inkább türelmetlenség látszott.
– Hol voltál? – kérdezte. – Lucita ezalatt már teljes jelentést adott a táborról. Sok az
elintéznivalónk, és nagyon kevés az időnk, ha mindent el akarunk rendezni ma éjjel. Jó
lenne, Matteo, ha a dolgok az én szájam íze szerint haladnának. Hol vannak az ikrek?
Matteo örült az egyenes kérdésnek, és gyorsan válaszolt. Belépve megpillantotta
Lucitát és Katrinát, akik csendben beszélgettek az ablaknál. Azóta nem látta Katrinát,
hogy az megpróbált lakomázni belőle, s önkéntelenül is hátrált egy lépést, de Alfonzo a
vállára tette a kezét, és megállította.
– Nincs mitől félned – mondta a püspök –, hacsak nem okozol nekem csalódást.
Valószínűleg a szolgálatomban kapott legfontosabb feladatot bízom most rád. Ha sikerrel
jársz, megjutalmazlak.
Matteo lesütötte a szemét. Szíve hangosan vert a mellkasában.
– Tudom, hogy a múltban is tettem már ígéreteket – mondta Alfonzo –, és nem
próbálok úgy tenni, mintha bánnám a tetteimet. Ezúttal a szavamat adom. Ha ezt az egy
feladatot gyorsan és hibátlanul elvégzed, megadom neked, amire évek óta vágysz. Vagy
még jobb – az általad is olyannyira csodált hölgynek engedem át a jogot, hogy teljesítse a
kívánságodat.
Matteo izmai megmerevedtek ennek hallatán, de hirtelen jókedvét még a keserű
emlékeztető sem törte le, hogy még ha csak gondolatban és szívében is, de hűtlen volt
ahhoz, akit éveken át szolgált.
– Bármit – suttogta. – Megteszek bármit. Ön is tudja.
– Tudom – helyeselt Alfonzo.
Alfonzo egyszerű szavakkal, tömören elmondta parancsait, Matteo pedig bólintott,
noha minden egyes szóra egyre jobban meghűlt benne a vér, de megacélozta lelkét. Ez
próbatétel volt, ez a pillanat dönti el a sorsát: vagy rövid, fájdalmas élete lesz, vagy
megkapja a vért. Amikor Alfonzo végzett, hátba vágta Matteót, és útjára taszította,
sietségében majdnem nekilökve az ajtónak. Matteo nem tétovázott. Kisietett a külső ajtón,
le a lépcsőn, a bejárathoz, majd ki az udvarra. Nem akarta, hogy bárki lássa a távozását
vagy kövesse. Csak egy esélye volt, és nem akarta elvesztegetni.
Fent az erkélyen Lucita észrevette, ahogy Matteo kisurran a sötét utcára. Nem mutatta
ki, hogy látta volna. Már majdnem félórája beszélgetett Katrinával. A lány fiatal volt,
nagyon naiv és nagyon szép. A lányból egyszer még szövetséges válhat, de jelenleg alig
volt több játékszernél, s ezért Lucita kezdte elveszíteni az érdeklődését iránta. Alfonzo
csatlakozott hozzájuk, és Lucita megkönnyebbülten hátralépett, hogy a püspök is
csatlakozhasson a társalgáshoz.
– Hová ment? – kérdezte. Nem akart kíváncsinak látszani, de szerette volna tudni, hol
a határ. Egy oka volt annak, amiért kikezdett Matteóval, és itt volt az ideje próbára tenni
az eredményt. Tudnia kellett, vajon Alfonzo megbízik-e benne, s nemcsak szavait, hanem
ügyeit tekintve is. Ezt ki kellett puhatolnia valahogy, és Matteo szinte önként kínálkozott.
Alfonzo elismerte, hogy a fiú többet tud a kúria dolgairól és a püspök terveiről, hogy a
legszűkebb körén kívül bárkire rá merje bízni. Mégis hagyta, hogy Lucita játszadozzon
bizalmas szolgájával, és mind a játékot, mind a bizalmat bátorította.
– Ha úgy tesz, ahogy kértem – felelte Alfonzo akkor elmesélem az egészet töviről-
hegyire. Ha nem, akkor nem számít, és sokkal nehezebb helyzetbe kerülünk, mint
korábban. Küldöncöt szalajtottam Liciniushoz, de nem tudom megjósolni, hogyan fogadja
majd. Lehet, hogy emlékszik Katrinára… méghozzá szívesen. – Átkarolta Katrina vállát,
és a lány felmosolygott rá. A tekintetében üres csodálatot és éhséget lehetett látni. Annyira
új volt még a vérben, hogy nem sok mindenre tudott gondolni a püspök uralmán és a
táplálkozáson kívül. Lucita mondani szeretett volna valamit. Szerette volna közölni, hogy
a problémák legegyszerűbb megoldása, ha megkarózva kiteszik Katrinát a napra, vagy
máglyán elégetik, és az egészszel valaki mást vádolnak meg. Nem szólt semmit.
Mosolygott, bólintott, és várt, hátha Alfonzo további titkokat is megoszt vele.
– Elfogtuk Gabriella egyik csatlósát – mondta a püspök. – Lent van, készen arra, hogy
kikérdezzük. Feltételeztem, hogy szeretnél jelen lenni. Úgy érzem, neked és Gabriella
úrnőnek vannak nézeteltéréseitek.
– Úgy veszem észre, szinte mindenkivel nézeteltérésem támad, akivel csak találkozom
– válaszolta Lucita rejtélyesen. – Ez a személyiségem egyik hibája. Szeretem a hatalmat.
Te is. Ezt érzem benned – már a kezdetek kezdetén éreztem. Gabriellában is énem, de van
különbség. Gabriellát az érzelmei vezérlik. Olyan gyengeségeket enged meg magának,
amiket te nem. – Lucita mosolygott, de minden melegség nélkül. – Például ő nem áldozná
fel az egyik emberét. Gondolom, erre felkészültél?
– Természetesen – válaszolta Alfonzo. – Kifejezetten számítok az érkezésére vagy a
csatlósaiéra. Nem áll szándékomban megölni a foglyot. Számos módon érvényesíthetem a
hatalmamat. Az egyik, ha megölök mindent és mindenkit, aki csak ellenem szegül. El kell
ismernem, ennek a módszernek vannak előnyei. Csak kevés elvarratlan szál marad, ami
később gondot okozhat. Mégsem népszerű módszer, és leszűkíti a megbízható
szövetségesek körét.
 – Értem – mormolta Lucita elrejtve mosolyát. – Tehát könyörületes leszel a
fogolyhoz?
– Nem tudom, hogy ezt könyörületességnek lehet-e nevezni – felelte a férfi. – Nem
pusztítom el, és az ikreknek sem hagyom, de más módon is elszórakozhatnak. Lehet, hogy
ha a fogoly visszakerül Gabriellához, egy darabig kevésbé lesz hatékony. Azt kétlem,
hogy ezután szívesen behatolna másvalaki területére.
Lucita az ablak és az erkély felé fordult. A hold magasra kúszott az égen, az éjszaka
félig az élőkhöz, félig a holtakhoz tartozott – tökéletes volt az egyensúly.
– Vannak leckék, amiket mindenkinek meg kell tanulnia előbb-utóbb – mondta halkan.
– Gabriella már korábban is elszenvedett pár sérülést, és gyanítom, hogy a természete
olyan, hogy ez nem lesz az utolsó. Ő választotta meg a szövetségeseit, de azt hiszem,
ezúttal nem volt elég körültekintő. Kíváncsi vagyok, mit szól Licinus ahhoz, hogy
Malachit a városa falai alatt áskálódik.
– Én nem vagyok annyira biztos benne, hogy Licinius nem tud róla – felelte Alfonzo.
– Basilio valamivel régebben tartózkodik a városban, mint szeretném, és a forrásaim
szerint nagy a jövés-menés, aminek semmi köze a város rendes ügyeihez. Történnek ott
dolgok, amikre nincs hatásunk. Az sem lepne meg, ha Licinius keze benne lenne a
zarándoklatban. Az sem okozna megdöbbenést, ha kiderülne, hogy tud Gabrielláról és a
csatlósairól, akik a falai alatt tevékenykednek és nem törődnek a hatalmával. Ez a helyzet
bármilyen irányba fordulhat.
Lucita visszafordult felé.
– Lehet, hogy igazad van – mondta. – Én beszéltem Basilióval. Kíváncsi vagyok,
vajon meglepne-e a tanács, amit nekem adott.
Alfonzo megrökönyödve rámeredt.
– Mikor? Mikor beszéltél vele? Miért nem mondtad el?
– Ez még azelőtt volt, hogy felkerestelek – fordult az ablakhoz Lucita. – Anatole
általam nem ismert útvonalon Hadrianopoliszba vitt, a falakon belülre. Basilio ott volt, és
tanácsot adott nekem. Azt mondta, van valaki, aki Konstantinápoly hercege lehet, és hogy
én próbáljam meg hatalomra segíteni.
Alfonzo meredten nézte, de nem szólt semmit.
– Azt mondta – nézett bele Lucita a püspök szemébe –, hogy keresselek fel téged.
Ekkor lent kiáltás harsant, és Alfonzo elmosolyodott.
– Azt hiszem – hajolt meg kicsit –, hogy társaságot kaptunk.
Az ajtó felé indult, nyomában Lucitával. Katrina is mögéjük zárkózott, de Alfonzo
megfordult, és egy pillantásával visszaparancsolta.
– Hamarosan visszajövök érted – mondta. – Még nem biztonságos mutatkoznod. Ha
ennek vége, szabadon járhatsz-kelhetsz. Ez már a második ígéretem, a különleges éjszaka
emlékére.
 Aztán meghajolva kiengedte Lucitát a nagy, díszes ajtón a lakosztályából a kinti
folyosóra. A lenti kiáltozások felerősödtek, és Alfonzo nevetni kezdett.


 Tizennyolcadik fejezet



A kúria alsó részét ismét lezárták. Ezúttal azonban nem meztelen, összeláncolt nőket
akartak bent tartani, hanem az utcáról támadókat akarták kirekeszteni. Alfonzo persze
tudta, hogy ez csupán ideiglenes megoldást jelenthet, mivel a támadók káiniták voltak,
méghozzá dühös káiniták. Csak időhúzás célját szolgálta.
Levezette Lucitát a lépcsőn, el a konyha mellett, le a börtönbe. Hátuk mögött kiáltások
szálltak fel, de ezek csak tovább növelték Alfonzo jókedvét. Lesietett a lépcsőn, befordult
a lenti kőfolyosóra, és a többi hangot követte.
Amikor a cella közelébe értek, ahol Ian feküdt, még mindig gúzsba kötve, mint egy
állat, az ikrek árnyékai megmoccantak. A táncoló fáklyák fényében az árnyak hosszú ujjú
kísértetekké nyúltak.
– Készen álltok? – Alfonzo kérdése kijelentésnek hatott, annyira megbízott az
ikrekben, és ennek Lucita örült. Az utcán tapasztalt ellenségesség után jó volt látni, hogy a
püspök kiáll a csatlósai mellett.
Arturo kilépett a cellán túli sötétebb árnyak közül. Szeme megcsillant a fáklyafényben.
– Mindig készen állunk – válaszolta kissé sértődötten. – Kevés az idő, uram.
Alfonzo biccentett.
– Hozzátok! – mondta kurtán. – A másik lépcsőn megyünk.
Leonid a testvére mellé állt, és összevont szemöldökkel Lucitára nézett. Látszott rajta,
hogy mondani szeretne valamit, valamilyen módon meg akarja kérdőjelezni, hogy egy
ilyen új jövevényt titkos úton vigyenek.
– Máshogy nem megy – mondta élesen Alfonzo. – Nincs idő kérdezősködésre! Azt
teszitek, amit mondok, méghozzá sebesen. Ha engedelmeskedtek, a magunk hasznára
fordíthatjuk a helyzetet, és mire véget ér az éjszaka, olyan szórakozásban lesz részünk,
mint már régóta nem. Ha azonban túl sokáig maradunk itt, úgy elkapnak, mint a csapdába
szorult patkányokat, és bár azt hiszem, én ép bőrrel megúsznám, mindegyikünkről ez nem
mondható el. Gabriella dühös, és a követői nem gyenge legények.
Alfonzo további magyarázat nélkül megpördült és elindult vissza, amerről jöttek.
Lucita mellé zárkózott, nem akart hátramaradni az ikrekkel. Lehet, hogy egyszer eljön az
idő, hogy rendezzék a nézeteltéréseiket, de erre nem most fog sor kerülni.
Hátuk mögött kövön csikorduló fém hangját hallotta. A cellát kinyitották, és
pillanatokkal később lépteket hallottak, melyek követték őket a folyosón és fel a lépcsőn.
Amikor elérték a fenti termet, kiáltások harsantak a kúria előtt. Fegyverek csörrentek, és
Lucita keze a kardja markolatára tévedt. Nem félt a harctól, de nem tudta, mit remélt
Alfonzo ettől az összecsapástól. Korántsem volt biztos, hogy legyőzik Gabriellát és
követőit, de még ha győzedelmeskednének is, mit nyerhetnek?
Ekkor meglepetésére Leonid előrerohant a fal egy pontjához a felfelé vezető lépcső
mellett. Gyors mintázatban a szilárd kőnek tűnő falhoz nyomta a tenyerét, és a falrész
félrehúzódott, sötét ajtót fedve fel. Leonid félreállt, és Alfonzo bebújt, majd eltűnt szem
elől. Lucita követte, és ahogy mögötte felerősödött a csatazaj, és egyre közelebbről
hallatszott, az ikrek becipelték terhüket, és a panel bezárult mögöttük.
A rejteklépcső sötét volt, de ez nem okozott nekik nagy gondot. Gyorsan kanyarogtak
felfelé a falban, és az ikrek torz örömet találtak abban, hogy foglyuk fejét minden adandó
alkalommal a kőfalba verték. Lucita nem törődött velük. Nem igazán aggódott Gabriella
csatlósai miatt, és az ember létezését az efféle tapasztalások – hogy megkötözve, vakon
ismeretlen végzet felé vonszolják olyan leckével gazdagítják, ami meghosszabbíthatja
létezését.
Alfonzo egyikükkel sem törődött. Gyorsan ment, a lépcső minden fordulójára előre
számított. Lucita tudta, hogy több emeletet is maguk mögött hagyhattak, de a püspök nem
habozott. Nem lassítottak, csak amikor a lépcsőfokok egy látszólag szilárd falban véget
nem értek.
– Most kezdődik az igazi szórakozás – jelentette ki Alfonzo nevetve.
Átléptek az ajtón a nyílt térbe. Az egyik pártázaton álltak, messze az utca felett. A szél
vadul megcibálta Alfonzo haját. A püspök könnyedén, félelem nélkül sétált a tető szélére.
Lucita fellépett mögé a falra és követte. Mögöttük az ajtót nagy csattanással becsapta a
szél. Az ikrek is a falra léptek Lucita mellé, közöttük Ian vállukra emelt testével.
Körbementek egy nagyobb, lapos kőtömbig, amelyből egy bonyolult faragású vízköpő
nyúlt ki, szeme örök éberséggel fürkészte az utcát.
– Itt jó lesz – bólintott Alfonzo.
Az ikrek, akik már sejtették, mit tervez az uruk, a kőre eresztették Iant. Leonid kötelet
húzott elő a zsebéből, Arturo pedig kezdte eloldozni Ian kezét, gondosan ügyelve, nehogy
elmeneküljön vagy visszavágjon. Ian még kába volt attól, hogy felfelé menet a kőfalba
verték a fejét. Nem jelentett veszélyt.
– Tudjátok, mit kell tennetek? – kérdezte Alfonzo.
Arturo egy hosszú percig némán a püspökre meredt.
Nyilvánvalóan mondani akart valamit, csak uralkodott magán. Alfonzo némán várt,
tudván, hogy milyen harc folyik az emberében, de nem félt. Az ikrek erősek és önfejűek
voltak, természetes volt, hogy túl kemény kezű irányítás alatt berzenkednek. Lucita
jelenléte is hozzátett a feszültséghez, de végül Arturo bólintott.
– Tudod, mit csinálunk. Ez egyszerű dolog, könnyen elintézhető.
Alfonzo biccentett.
– Nem kételkedem benne, Arturo – mondta, és bár hangja halk volt, mégis
végigvisszhangzott a háztetőn. Kihúzta magát, és akárcsak a bálon, alakot váltott. Sötét
volt és üres, akár az árnyékok, és olyan veszélyes, mint a közelgő vihar. Bár a hangja
ugyanaz volt, a külseje árnnyá változott. A szeme vörösen villant, és a levegő szokatlanul
lehűlt körülötte. – Ha minden a terv szerint halad – szólt –, nem fog elkeseríteni a szerep,
amit az események rendjében játszotok. Nem feledkezem meg azokról, akik jól szolgálnak
engem. Sem azokról, akik cserbenhagynak.
Lucita egy pillanatra idegesen megrezzent. Könnyű volt megfeledkezni arról, milyen
hatalmas a püspök. Alfonzo vén volt és erős, és ebben az alakban egyenesen lehengerlő.
Lucita megrázta a fejét, és megpróbálta összeszedni magát.
Arturo visszafordult a testvéréhez, és munkához láttak, a kötél két végét Ian vállára
hurkolták, majd végigtekerték a karján, hogy szorosan megkötözzék. Alfonzo elégedetten
fordult Lucitához.
– Majd befejezik, amit itt el kell végezni – mondta. – Ideje köszöntenünk a
vendégeinket. A felmászás előtt hallott hangokból ítélve már türelmetlenek. Nem
szeretném őket megvárakoztatni.
Lucitán volt a sor, hogy nevessen. Minden ravaszsága ellenére sem tudta elképzelni,
mit tervez a püspök. Érezte a pillanat izgalmát, a szelet a hajában, a lenti utcákat, melyek
szinte kiáltoztak neki, hogy ugorjon bele az éjszakába, és vesse magát a karjaikba. Alattuk
csatazaj zörgött, és a hangokból nem lehetett megállapítani, kik álltak győzelemre.
Alfonzóra ezek egyike sem volt hatással. Egy hosszú pillanatig nézte a lányt, majd az
ajtóhoz fordult, amin keresztül jöttek, kinyitotta, és visszasurrant a sötét lépcsőre. Lucita
egy pillantást sem vetve az ikrekre követte, és behúzta maga után az ajtót.

Gabriella Alfonzo kúriájának földszintjén erőszakkal hatolt be a bejáraton. Mindenkit
magával hozott, akit csak össze tudott gyűjteni, mert tudta, hogy csak egyetlen lehetősége
van arra, hogy Iant sértetlenül megmentse. A kocsmában történtekből megértette, hogy a
befolyására fény derült, és ezen keresztül talán többi tervére is. Nem lehetett tudni, vajon
Alfonzo emberei meddig mennek el, hogy értesülést húzzanak ki Ianból. A férfi erős volt,
és valószínűleg a végsőkig kitart, de ebben nem lehetett biztos.
Ezért eljöttek. Gabriella tekintélyes erőt mozgósított, bár csapata jobbára halandókból
állt. A legtöbben zsoldosok voltak, akiket a kocsmában és a genovai negyedben gyűjtött
össze pár marék arannyal és hiányos magyarázattal a célpontot és a szándékot illetően. A
saját emberei kevesebben voltak, de jók.
Amikor betörtek a nagyterembe, a nő gyorsan tanácskozott Rafaellel és Gradinnal,
akik egy pillanat alatt végigsiettek az utcán. Pasqual Gabriella oldalán harcolt, akár egy
megszállott. A francia férfi minden gúnyolódása ellenére jobban aggódott sakkpartnere
életéért, mint azt mutatta. A fiatalabb káinitát ráadásul Pasqual felügyelete alatt rabolták
el, az orra elől, egy olyan estén, amikor mindkettejüknek résen kellett volna lennie, és
különösen körültekintőnek.
A bentiek elhátráltak az ajtótól, és Gabriella habozott. Túl könnyű volt. Tudta, hogy
Alfonzo védelmében vannak hiányosságok, de nem volt ostoba. Ez túl gyorsan történt, és
már majdnem visszahívta az embereit, hogy kiadja a parancsot a visszavonulásra. Majd
eszébe ötlött Ian mogorva arca, ahogy szemét a sakktáblára szegezi, és csak a részletet
veszi észre, de az egészet nem, s a tudás hiánya bosszúságot csal a vonásaira – és kiadta a
parancsot az előretörésre.
Bemennek, és így vagy úgy, de kihozzák Iant. Gabriella nem szívesen akasztotta össze
a bajszát Alfonzóval, de nem is félt tőle. Több forgott kockán, mint egy egyszerű vita vagy
akár a város feletti uralom. Gabriella a múltban számtalanszor vesztett már el hozzá közel
állókat különböző ellenségek révén, és egyszer, élete egy nagyon sötét pillanatában, a neki
legkedvesebbet olyan valaki ölte meg, akiben megbízott. Nem lesz még egy ilyen pillanat.
Vadállatias morgással átugrott a sérült ajtón, lecsapott a kardjával, levágta a férfit, aki
oldalról rontott rá, és ügyesen beszökkent a terembe. Alfonzo szolgáinak csupán a felét
pillantotta meg fegyverben, akik rá vártak. Valami nem volt rendjén.
Nem jelentettek számára kihívást, még leggyengébb csatlósa számára sem. Ezek nem
harcedzett katonák voltak, sem tapasztalt zsoldosok. Csupán szolgák, kukták és titkárok,
akik gyorsan elhátráltak, mintha a feladatuk nem az lenne, hogy elűzzék a támadókat,
hanem hogy mentsék az irhájukat.
Pasqual az ajtón át a nő mellé ugrott, de Gabriella visszahúzta a fal mellé. Senki nem
támadott, miután az első elesett, és pillanatokkal később Gabriella teljes csapata a
teremben állt. A védők még egy pillanatig helytálltak, bátran zörgetve fegyvereiket és
fenyegetően méregetve a betolakodókat, majd mintegy jelzésre, sarkon fordultak és
megfutamodtak. Hátra sem fordultak, hogy vajon üldözik-e őket, vagy meghalnak-e.
Elszaladtak, Gabriella meg Pasqual pedig értetlenül állt a hallban, hátuk mögött kis
csapatukkal, s azon töprengtek, vajon mi történt.
– Úgy tűnik – mondta halkan Pasqual – hogy valamivel ügyesebb játékossal van
dolgunk, mint Ian volt a múlt éjjel.
Gabriella nem szólt semmit. Kimért léptekkel végigment a termen, lazán maga mellett
tartott fegyverrel. Támadásra számítva leste az árnyékokat, de az ösztönei azt súgták, ez
felesleges. Nem volt itt senki. Senki nem állta el az útját a kúria többi részébe, s csak az
aggasztotta, és zavarta meg gondolatait, hogy nem volt védelem. Ostobaság volt ilyen
bizonytalanságba előre merészkednie. Látta, hogy Ian időről időre efféle hibákat vét a
sakktáblán, és a Pasqual arcára kiülő gyanakvásból lemérte, hogy ő is erre gondol. Minden
csapdára utalt, de kézzelfogható veszélyt nem érzett. A rejtett figurák továbbra is
láthatatlanok maradtak, és senki nem lépett elő, hogy bejelentse a sakkot.
Egy vállrándítással, ami egyszerre jelentett mindent és semmit, Gabriella továbbment.
A hall végében nagy kétszárnyú ajtó vezetett a terembe, ahol a püspök a bált rendezte.
Örökkévalóságnak tűnt az idő, ami azóta eltelt, hogy utoljára belépett volna.
– Várni fog rád – suttogta Pasqual.
Gabriella bólintott.
– Tudom, de ezúttal, öreg barátom, nem áll szándékomban feláldozni a lovamat.
Pasqual majdnem elmosolyodott, de elfojtotta, és kimért léptekkel folytatták útjukat az
árnyékok között, éberen fülelve a mozgás vagy támadás legkisebb jelére is.

Alfonzo úgy sietett le a lépcsőn, akár egy sötét villám. Lucita könnyedén követte, és
pillanatokon belül leértek a kőajtóhoz, ami a konyha melletti terembe vezetett. Alfonzo
nem ezt a kijáratot használta, hanem egy még mélyebbre vezető, homályba burkolózó
járatba fordult, és folytatta útját. Lucita nem tett fel kérdéseket. Tudta, hogy a püspöknek
valami terve van, és ha el akarja nyerni a bizalmát ma éjjel, akkor nem szabad
megkérdőjeleznie a férfi tetteit és ítéletét.
Újabb falhoz értek, és Alfonzo ajkára tett ujjal a lány felé fordult, hogy jelezze,
innentől csendben kell követnie. Lucita bólintott, mire a püspök a falnak dőlt, félretolva a
panelt. Kinézett, hallgatózott, majd intett a lánynak, hogy menjen. A nagyterembe jutottak,
és ahogy elhaladtak a fal mellett, Alfonzo kinyúlt, levett egy borospalackot a sötét falon
sorakozó rekeszek egyikéből, és a következő pillanatban négy talpas kelyhet is sikerült
magához venni úgy, hogy le sem lassított.
A terem közepe felé fordult, és amikor elérték a középen álló emelvényt, biccentett
Lucitának, hogy menjen előre az asztalhoz. Ügyesen felugrott a lány mellé, a kelyheket az
asztalra tette, és hosszú körmével benyomva a dugót, gyorsan kinyitotta a palackot. Addig
töltött, míg az utolsó kehely is telve csillogott a távolabbi folyosó fáklyáinak fényét
visszatükrözve. Megfordult, megdöntötte az üveget, nagyot kortyolt a véres borból, és
elmosolyodott.
Lucita, aki nem tudta, hogyan viselkedjen, vagy hogy miért nem menekül el a
palotából. Viszonozta a mosolyt. A kinti fogadóteremben halk fegyverzörgés hallatszott,
de ez elmúlt, és visszatérő léptek közeledtek.
– Mindjárt – mondta Alfonzo halkan. Kihúzott Lucitának egy széket, és a lány az
asztalhoz ült. A püspök csatlakozott hozzá, letelepedett a szemközti oldalra, és egy kelyhet
magához véve az ajtót nézte, mintha csak unott kíváncsiság fűtené. Lucita vállát vonva
felvette saját kelyhét, és hátradőlt. Az ajtót figyelő Alfonzót nézte.
A folyosón a hangok felerősödtek. Fa reccsent, sikoly harsant. Ezután a léptek
dübörgése közelebb ért. Lucita számára úgy tűnt, hogy az Alfonzo által kiépített védelem
kudarcot vallott. Csodálta a püspök nyugalmát.
Pillanatokkal később szedett-vedett banda vonult vissza lélekszakadva. Őket egy
másik csapat követte fegyverrel a kézben, de megálltak a nagyterem ajtajában. Még ilyen
messziről is tisztán ki lehetett venni Gabriella alakját. Alfonzo felemelte a. kelyhét, a
behatoló csapat felé döntötte, és ivott egy kortyot. A mosolya nem rezzent.
Gabriella belépett a terembe. Pasqual idegesen ment az oldalán. A zsoldosok mögé
zárkóztak, és lassan átvágtak a padlón az emelvényig és az asztalig, ahol Alfonzo és
Lucita várakoztak. A lány keze az oldalán függő kard felé mozdult, de nem pattant fel,
példát vett a püspökről. Alfonzo minden jel szerint tervezett valamit, de hogy mit, azt
Lucita még csak nem is sejtette.
– Milyen kedves tőletek, hogy meglátogattok – üdvözölte őket a püspök. A hangja
végigzengett a termen, és úgy tűnt, mintha minden palánkról és gerendáról visszaverődne,
minden irányból ostromolva a hallótávolságban állókat. Ismét megemelte a kelyhét.
– Hol van? – kérdezte Gabriella, figyelmen kívül hagyva a köszöntést. – Mit tettél
Iannal?
– A kémeddel? – kérdezte Alfonzo, és felvonta szemöldökét. – Azt hittem, mostanra
már megértetted, hogy ha valakit veszélybe sodorsz, időnként veszteségek érnek. Biztos
vagyok benne, hogy a sakkmester is egyetért ebben velem. – Alfonzo egy biccentéssel
köszöntötte Pasqualt. – Ez nem békés világ – tette hozzá. – Gyere, igyál velünk. Az
éjszaka még fiatal, és annyi izgalommal vágtunk bele!
Gabriella összeszedte magát, nagyon hűvösé és sápadttá vált. Reszketett, miközben
uralkodni próbált magán. Pasqual figyelmeztetően a vállára tette a kezét, de a nő lerázta
magáról. Alfonzo gúnyolódott vele, de nem volt ostoba. Mint ahogy pár perccel korábban
Lucita, ő is rájött, hogy valami más, mint aminek látszik.
– Bizonyára azon gondolkozol – mondta végül Alfonzo miért ülök itt nyugodtan,
miközben te betörsz az otthonomba, túlerőben vagy, és elvileg a könyörületedre bízom
magamat.
Gabriella nem válaszolt.
– Ez esetben – folytatta Alfonzo – vagy tökéletesen biztos vagyok benne, hogy uralom
a helyzetet, vagy bolond vagyok. Mit hiszel, barátom? Itt vagyok, ha azt hiszed, hogy
lerohanhatsz és megölhetsz. De nem hiszem, hogy megteszed. Az Iannak nevezett
embered létezése forog kockán. Szeretném, ha még egyszer átgondolnád. Ülj le,
beszéljünk! Igyál.
Gabriella bizonytalanul, habozva állt, de ekkor a püspök összeütötte tenyerét. A terem
fényárba borult. Fáklyák keltek életre körös-körül, kétszáz kézben lobogva. Emberek,
káiniták álltak körben, mindenki, akit ilyen rövid idő alatt össze lehetett csődíteni, s
behozni az istálló ajtaján keresztül. Bezárták a gyűrűt, középen Alfonzóval, Lucitával és a
csapdába esett támadókkal.
– Elmenekülhettek – ismerte el Alfonzo. – Sokan vannak, akik félnek tőletek, és nem
sokan lennének képesek ellenállni nektek, ha meg akarnátok ölni őket. De akkor is anélkül
távoznátok, amiért idejöttetek, és nem hiszem, hogy ezt szeretnétek. Ülj csak le! Ígérem,
hogy rövid leszek. – Elhallgatott, majd ismét elmosolyodott. – A bor valóban kitűnő. A vér
egy tizennyolc éves katonából származik, aki harcban esett el. Már haldoklott, amikor
lassan kivéreztették, és nagyon bátran küzdött. Erős bor, olyan zamata van, ami más
évjáratokból hiányzik. Tudom, hogy nem mindenki kedveli ezt a fajta velencei
különlegességet, de feltétlenül ki kell próbálnod.
Gabriella hirtelen mozdulattal dugta hüvelybe a kardját. Mérgesen az asztalhoz ment,
és fellépett az emelvényre. Pasqual csatlakozott hozzá, de a többiek, akik megsemmisülten
álltak, s attól tartottak, hogy utolsó lélegzetvételeiket szívják, egyik oldalt szorosan
összeverődtek.
– Csodálom a bátorságodat – mondta kedvesen Alfonzo, amikor Gabriella dacosan
leült az egyik üres székre. – A nyílt támadás logikájával vitáznék, de tisztelem az
elszántságot. Fiatalabb koromban talán én is így tettem volna.
– Hol van? – ismételte Gabriella. Nem mozdult előre, hogy beszélgetni kezdjen
Alfonzoval, vagy elvegye a bort. Pasqual ellazulva ült, felkészülve bármire, de
arckifejezése inkább kíváncsiságról, semmint félelemről árulkodott.
– A kémed pillanatnyilag biztonságban van – mondta Alfonzo velősen. – A sorsa teljes
mértékben tőled függ, és a válaszodtól mindazokra a kérdésekre, amiket most megvitatok
veled. Nem szívesen pusztítok el valakit a fajtánkból, különösen, ha elkerülhető a halála.
A hatalomnak vannak jobb és általam kedveltebb hasznosítási módjai is, mint azt te is
tudod. Most maradj csendben, én pedig beszélek. Elmondom, hogyan állnak most a
dolgok, és hogyan lesznek. Te egyetértesz, és akkor elválnak útjaink. Visszakapod a
csatlósodat. Ez elég egyszerű, nem?
Gabriella dühösen rámeredt, majd bólintott. Alfonzo folytatta:
– Sokat gondolkodtam a városunkon mostanában – mondta gondosan megválogatva
szavait. – Emlékszem rá, hogyan voltak a dolgok a múltban, és látom, milyenek most. Bár
ez sok szempontból kedvező időszak volt a számomra, a városnak nem volt jó. Azok, akik
a bukás előtt is dekadensek voltak, most még megátalkodottabbak. Akik nemesek és
megbízhatók voltak, ármányra adták a fejüket. Sietek elismerni, hogy a latin negyed, ahol
a befolyásom a legerősebb, létezése minden éjszakáján az efféle viselkedés melegágya
volt. Uralkodtam felette, megértettem, magamhoz öleltem, és a magamévá tettem. Még
sem érzem teljesnek. Az ember, ha bizonyos időt a kocsmák királyaként tölt el, előbb-
utóbb megkívánja a báltermeket. Ez valaha nagy város volt, és bármit teszünk is, ismét
nagy lesz. Akik uralkodtak felette, meghaltak vagy elmenekültek. Néhányan azt hiszik,
hogy Drakón visszatér, de én nem tartozom közéjük. Úgy vélem, jóval azelőtt elhagyta
Bizáncot, hogy mi ideérkeztünk volna, és ahelyett, hogy megköszönné követőinek, amiért
a világ végére is elmennek utána, sokkal valószínűbb, hogy elpusztítja őket
arcátlanságukért. Ez immár egy új város, és új uralkodókra van szüksége. Egy uralkodóra
– javította ki saját magát. – Úgy döntöttem, én leszek az. Ezért hívattalak.
Gabriella feldühödött, de Pasqual elfojtott egy mosolyt.
– Sakk – mormolta az orra alatt. Lucita meghallotta, és rákacsintott a vén káinitára.
Most már élvezni tudta a színjátékot, és csodálta Alfonzo stílusát. A püspök mindent
nagyszabásúan tett, amitől olyan dolgok is fontosnak tűntek, melyek máskülönben
lényegtelenek lettek volna.
– Ne tévesszen meg a látszat – nevetett halkan Alfonzo. – Idehívattalak. Más okom
nem volt rá, hogy elfogjam az emberedet a kocsmánál. Könnyen megölhettem volna, hogy
dobozban adjam vissza neked a hamvait. Tudtam, hogy el fogsz jönni. Csalódtam volna
benned, ha nem teszed.
– Akkor add vissza nekem! – mondta Gabriella kevésbé magabiztosan. – Nem azért
jöttem, hogy megtámadjalak, csak őt akartam kiszabadítani.
– Erre bőven lesz még lehetőséged – felelte Alfonzo. – Először is eltávolítod
személyedet, csatlósaidat és érdekeltségeidet a latin negyedből, és az Aranyszarv
túlpartján, a genovai negyedben maradsz. Ha nem teljesíted, az mindazok pusztulását
vonja maga után, akik megsértik ezt a szabályt. A negyed mindig is az enyém volt, és
mindig az enyém marad. A saját negyededben szabadon kereskedhetsz, utazhatsz és
köthetsz üzletet, de mindezt nyíltan és az én engedélyemmel teszed. Nem akarok kémeket
a küszöbömön.
Gabriella néma volt. Figyelt, de nem egyezett bele semmibe.
– Vondd vissza az ügynökeidet a hadrianopoliszi táborból, de ez valószínűleg nem lesz
nehéz, mivel hamarosan megszűnik. Kapcsolatban állok Liciniusszal, és már elege van a
városa falaihoz tapadó viskókból. Azt hiszem, egyetért abban velem, hogy a tábort ki kell
üríteni. Sőt – Alfonzo megpörgette a kelyhet a kezében, majd belekortyolva folytatta –, azt
hallom, hogy a szövetségesed, Malachit fogja őket elvezetni. Nem gondolkoztál még azon,
Gabriella, nem lenne-e bölcs dolog követni őt?
– A város az otthonom – mondta a nő. – Nem követek egy bolondot a bolond
küldetésén. Sem az ő kedvéért, sem a tiédért. És nem adom át a genovai negyed feletti
uralmat sem – jelentette ki hidegen.
– Akkor – felelte Alfonzo, váratlanul lecsapva a kelyhet, és kissé felemelkedve
előrehajolt, hogy Gabriella kisebb termete fölé emelkedjen – itt maradsz az én feltételeim
mellett. Ez ismét nagy város lesz, de az enyém. A része lehetsz, ahogy tetszik, de nem
akadályozhatsz meg.
– Úgy érted – sziszegte a nő –, hogy a velencei hatalmak bábja leszel. Narzész érsek
fog uralkodni itt is, mint mindenhol, ahová eddig küldött.
– Narzész semmit nem tud – nevetett fel halkan Alfonzo. – Biztos vagyok benne, hogy
nem fog neki tetszeni, ha rájön, de nincsen család viták nélkül. Velencén kívül is vannak
szövetségeseim – Lucitára pillantott, aki hűvösen bólintott. – Magam is eredményre
jutottam. Hadd játsszák el az egykori menekültek, hogy most zarándokok és Káin
prédikátorai. Biztos vagyok benne, hogy szívesen felhívod a figyelmemet arra, hogy
Narzésznek is gondot okoz, hogy egyszerre herceg és érsek. Az eretnekség nem illik
hozzám. Azt hiszem, inkább abban bízok, ami és aki vagyok. Én vagyok a sötétség. A
város halandói legyenek a nyájam és a birtokom lakói, de nem kell a híveimmé tennem
őket. Ha a kárhozattól félnek, én leszek a félelmük. A mai éjszakától fogva
Konstantinápoly hercege vagyok – jelentette ki. – Hírnököket küldtem a különböző
házakba, akikkel a bálomon találkoztál. Legalább a harmaduk máris biztosított a
támogatásáról. Ez több mint elég, még ha másnak egyéb elképzelése van is. Látod,
Gabriella: nem azért hívtalak ide, hogy figyelmeztesselek, el akarom foglalni a várost,
amire te is áhítozol. Azért hívattalak, hogy közöljem: már az enyém.
Gabriella továbbra is néma maradt. Végül, épp csak egy pillanatra fejet hajtott, mintha
valahonnan mélyről erőt merítene.
– Meggyőztél – mondta végül. – Pillanatnyilag engedelmeskedem a szabályaidnak,
mivel te is tudod, hogy nincs sok választásom. A városban maradok. Hol van Ian?
 Az éjszaka lassan elmúlt, és halovány fény festette meg a falakon túl az ég alját.
Alfonzo tudta, hogy a napkelte még odébb van valamivel, de feltartóztathatatlanul
közeleg. Érezte a föld vonzását és a nyugtalanságot, ami minden nappal kezdetét kísérte.
– Menj! – mondta a nőnek halkan. – Kifelé megtalálod. Hamarosan érted küldök, és
akkor majd tanácskozunk, de nemcsak mi ketten, hanem valamennyi ház együtt.
Gabriella még mindig bizonytalanul felállt.
– Hol találjuk? – kérdezte még mindig a csatlósára koncentrálva. Minden mást
kisöpört a tudatából, Alfonzo pedig figyelte.
Lucitában a püspök nagy, fekete pók benyomását keltette, aki a hálójába tekeredett
molylepkét lesi.
– Menj! – ismételte Alfonzo.
Gabriella megpördült, és leugrott az emelvényről. Pasqual mellé szökkent, és az
embereik is mögéjük zárkóztak. Kifelé menet senki nem állta el az útjukat, ahogy
rohanvást a törött ajtó felé indultak.
– Hol van Ian? – kérdezte Lucita, miközben Alfonzo elégedett mosollyal figyelte
Gabriella távozását.
– Többé-kevésbé ott, ahol hagytuk – válaszolta Alfonzo. Felállt, intett a lánynak, hogy
kövesse, majd a felfelé vezető lépcső felé szaladt, a lakosztály irányába, ahol Isadorát
megölték. Nem telt sok időbe, mire elérték a szobát, és Alfonzo gyorsan kilépett az
erkélyre, s áthajolva felnézett. Lucita követte a példáját.
Fent, ahol a vízköpő a nem is olyan távoli, felkelő nap útjában kiszögellt az épület
tetejéből, egy alak tekergőzött megveszekedetten egy kötélen. Az ikrek a vízköpő nyakára
hurkolták a másik végét, és lerúgták Ian gúzsba kötött testét a tetőről. A férfi nem tudta
eltépni a kötelékeit, és pár pillanat múlva a nap előbukkan a látóhatáron, ő pedig megsül
és hamuvá omlik.
Lent Gabriella emberei kiáltoztak. Észrevették Iant, és többen visszafordultak a törött
ajtó felé, hogy beverekedjék magukat addig, ahol a társuk lóg. A bejárat azonban már
zárva volt, és Alfonzo zsoldosai őrizték.
Ekkor Pasqual egy kiáltással hátralendítette a karját. Lucita csodálkozva nézte, ahogy
a kar lecsapó kígyó gyorsaságával ismét előrecsapódik. Ezüstösen csillogó holmi süvített
el az erkély előtt, mire a lány és Alfonzo visszahúzódott. Csattanás hallatszott, kövön
csikorduló fém, és egy pillanat múlva Ian a szájába tömött rongyon átszűrődő kiáltással,
szélben csapkodó ruhában lezuhant a földre.
Egy kis facsoportot talált el, egyiket a kertben álló ligetek közül, és egyik ágról a
másikra zuhant. Lucita nézte és azon töprengett, vajon sikerül-e átdöfnie a saját szívét egy
faággal. Ez igazán érdekes látnivaló lenne. De nem így történt. Pillanatokkal később Ian
összetört teste már az utcán feküdt, és Gabriella utasította az embereit, hogy emeljék fel és
vigyék. Nem sok idejük volt eltakarodni az utcákról, mielőtt mindannyian osztoznának a
sorsban, amit összezúzott és megviselt társuk hajszál híján megúszott.
 Lucita kihajolt, ismét felnézett a vízköpőre, majd le, ahol a tőr még mindig az utcán
hevert törötten.
– Tudtad, hogy képes rá? – kérdezte Alfonzótól.
A püspök elgondolkozott.
– Nem, de nem árt tudni. Lenyűgöző. – Megfordult, hogy kimenjen a szobából, de
aztán visszanézett.
– Ma itt maradhatsz. Nincs idő rá, hogy biztonságban a szállásodra juss. Ha Matteo
visszatér, további hírekkel is szolgálhatok. Fontos hírekkel. De most mindkettőnknek
szüksége van az alvásra.
Lucita bólintott és elmosolyodott.
– Akkor itt maradok – mondta. – Nem is baj, hiszen bizonyos értelemben innét indult
minden.
Alfonzo lassan meghajtotta a fejét.
– Aludj jól, Aragóniai Lucita! – nevetett. – Az új éjszaka izgalmasabb lehet, mint
reméltük.
Azzal elment. Lucita az erkély bejárata elé húzta a három mahagóni panelt, szorosan
bezárta a hálószobát, és kényelmesen elhelyezkedett.
A kúria falain kívül a nap bevilágította Alfonzo Konstantinápolyát.

 Epilógus



Matteo végigbotladozott az utcán. Átfagyott. Minden porcikáján azt érezte, mintha
jeges patakban mártózott volna, majd kitették volna a szélbe, mely zúgott és csapdosta,
hogy növelje a fájdalmat. Szorosabban maga köré tekerte köpenyét és továbbment. Nem
volt messze Alfonzo kúriájától, és még kevesebb idő választotta el attól, hogy jelentsen
neki.
Az elméjében várakozás, félelem, vágy és éhség kavargott, de mindezek ellenére
továbbra is kiverte a hideg. Apró lábakat érzett, mintha rovarok másznának végig ruháján,
bele a hajába.
Eljutott a konyha ajtajáig, ott azonban nekiesett a deszkáknak. Még sikerült úgy
fordulnia, hogy a hátával csattant neki. Pillanatokkal később belülről kinyitották az ajtót,
és valaki bevonszolta. Homályosan érzékelte, hogy felemelik és valami puhára fektetik.
Emlékezett a konyhából áradó ételszagra, de aztán a kimerültség legyűrte. Órákig aludt.
Amikor leszállt az éj, Matteo arra ébredt, hogy egy erős kéz rázza a vállát. Levegő
után kapott és felült. Sikerült még időben elfojtania egy sikolyt, és lerázta magáról sötét
álmát. Abban menekült a városon át, torkában dobogó szívvel, maga mögött pedig az
ikrek és Alfonzo gúnyos nevetését hallotta. A bőrét kiverte a veríték, és még amikor
ébredezett, akkor is az járt a fejében, vajon nem volt-e igazság a rémálomban.
Felkelt, és gyorsan megmosakodott. Nem volt idő átöltöznie, ezért céltudatosan kiment
a folyosóra, és felhágott a lépcsőn. Alfonzo bizonyára ébren van már, oldalán Lucitával.
Matteo menet közben észrevette a bejárati ajtónál folyó javításokat, de nem állt meg
meghallgatni a betörése történetét.
Határozottan bekopogtatott Alfonzo lakosztályának külső ajtaján, kinyitotta, majd
belépett. Hagyta, hadd csukódjon be teljesen mögötte, kizárva a fényt, aztán félrehajtotta a
függönyt, és dobogó szívvel a belső ajtóhoz lépett. Senki nem nyitotta ki neki, ezért
kopogtatás után lenyomta a kilincset. A zár halkan kattant, és az ajtó kitárult.
Matteo összeszedte bátorságát, nagy, reszelős lélegzetet vett és belépett.
Azonnal megpillantotta Alfonzót. A püspök – nem, a herceg – a túlsó falnál állt a
csiszolt fának támaszkodva, és a belépő Matteót nézte. Oldalt egy székben Lucita ült.
Egyik lábát lazán átvetette a szék karfáján, és hátradőlve hosszan láthatóvá tette nyakát. A
szeme sötét volt és érzelemmentes. Ő is Matteót figyelte.
– Találkoztam vele – mondta az ifjú unszolás nélkül. – Myca Vykosszal. Elmentem
oda, hová küldött, uram. Átjutottam az őrein… azok… – Matteo habozott, majd folytatta.
– Ghoulok. Nem voltak gyengédek, és nem volt könnyű meggyőzni őket, hogy az urukkal
van dolgom.
– És jól ment a beszélgetés? – kérdezte Alfonzo. Hangsúlya valahogy eltüntette a
kérdést a szavaiból. Matteo csak bólintott.
– Megmondtam neki, mit kér – suttogta a szolga. – Elmondtam, mi történt itt, és mit
tervez, uram. – Matteo megfordult, és meghajolt Lucita felé. – Önről is beszéltem neki,
úrnőm. Nagyon felkeltette az érdeklődését, amikor megtudta, hogy ön is itt van.
Alfonzo sokáig nézte Matteót. A herceg néma maradt, a szolga pedig állta a sarat. Úgy
érezte, mintha a térde puha kenyérbélből lenne, és minden pillanatban ájulás környékezte
a rettegéstől, de mozdulatlanul állt. Ha most meg kell halnia, legalább bátran hal meg.
Aztán Alfonzo váratlanul felnevetett. Mély hangja végigvisszhangzott a szobán, nem
tompították a függönyök és gazdagon hímzett faliszőnyegek.
– Már járt itt – mondta a herceg. – Amint lement a nap, bejelentés nélkül megérkezett.
Hármasban beszéltünk. Úgy tűnik, Vykosnak is vannak tervei, de érdeklik az enyémek. A
legnagyobb fenyegetést az uralmamra Malachit és a küldetése jelenti, hogy megkeresse
Drakónt, aki Vykos Obertus-vonalának őse. Ha az a bolond nosferatu visszahozná a
városba Drakónt, bajba kerülhetünk. Úgy tűnik, Matteo, hogy Vykos maga is szeretné
csökkenteni ennek az esélyét.
Matteo levegőért kapott, és csaknem felkiáltott megkönnyebbülésében.
– Van még valami – szólt közbe Lucita. – Elintéztem, hogy Vykos Madridban
találkozzon az atyámmal. Úgy tűnik, a hatalmasok közül sokan párhuzamos ösvényeken
járnak. Nagy dolgok várhatók a jövőben. Még sosem jött létre szövetség a klánom és az
obertusok között, de ki tudja? Amikor a város vagy egy világ sorsa forog kockán, a sors
különös társakat jelölhet ki az uralkodók számára.
– Tehát megtetted, amire kértelek – folytatta Alfonzo. – Nagy szolgálatot tettél nekem,
Matteo, amit talán más nem tudott volna ilyen gyorsan elintézni. Vykos és Monçada azt is
megígérték, hogy elsimítják a dolgokat Liciniusszal és Basilióval Hadrianopoliszban,
feloldva a két város közti feszültséget. Úgy tűnik, tartozom neked.
Matteo nem mert szólni. Nem nézett a herceg szemébe, sem Lucitáéba, inkább a
padlót nézte, ahol a fényűző takarók puha szőnyeget képeztek.
A sarokban megmozdult egy árny. Katrina lépett a halvány gyertyafénybe. Mosolygott,
de a mosolya nemcsak Alfonzónak szólt. Matteo látta, ahogy a korábbi hadrianopoliszi
nemeskisasszony Konstantinápoly új élőholt hercege mögé siklik, átkarolja a derekát, és
nedvesen csillogó agyaraival végigsimítja a nyakát.
– Vadászni megyünk – mondta Alfonzo. – Mire visszatérünk, valószínűleg egyikőtök
sem lesz itt, nem is baj. Nemsokára találkozunk. Veled, Lucita, azért, mert vannak
elintéznivalóink. Matteo, bár nem hiszem, hogy a mai éjszaka után nappal is el tudod látni
ügyeimet, azt elvárom, hogy legjobb tudásod szerint intézd őket éjjel. Utána velem
maradsz. A… segítőm leszel.
Lucita mosolyogva felemelkedett. Matteo majdnem önkéntelenül hátralépett. Félelem
szivárgott a növekvő mámorba. Tekintetét Lucitára emelte, és a rettegés eltűnt. Csapdába
esett. A lány megtévesztő gyorsasággal mozgott. Az egyik pillanatban még közvetlenül
előtte volt, a másikban mögötte, hosszú körmét a fiú állához szorítva, felemelte. Matteo
remegett, és Lucitához simult.
Nem tudta, mikor távozott Alfonzo és Katrina. Csak az első, éles harapásra
emlékezett, a lány kezének szorítására, mely mintha fémbilincsbe verte volna. Matteo
behunyta a szemét, s meglepődött. Sötétségre, vérre és árnyékokra számított, Lucita
gúnyos, sötét szemére, és szorosan bőréhez préselődő ajkára, de nem ez történt.
Miközben Lucita az éjszakába segítette, Matteo előtt utoljára felderengett a kelő nap
látomása.
Nem tartott sokáig, míg ismét leszállt az alkonyat.

 A szerzőről



David Niall Wilson a nyolcvanas évek közepétől ír. Munkái közé tartozik a Star Trek
Voyager: Chrysalis, a This is My Blood, a Grails Covenant trilógia, az Except You Go
Through Shadow (Wraith regény), két novelláskötet (The Fall of the House of Escher és
The Subtle Ties that Bind), és mintegy száz antológiában és magazinokban megjelent
novella. Észak-Karolinában él egy nagy, régi házban a feleségével, Trishsel, a
gyermekeikkel, Billyvel és Stephanie-val, időnként pedig két másik fia, Zachary és Zane
is csatlakoznak hozzá. A négy macska, egy nyúl, egy turmixgépben élő aranyhal és egy
Elvis nevű pitbull által teremtett káoszban virágzik a kreativitás.