ERNST JOSEPH GÖRLICH

A FEHÉR
RABSZOLGA
REGÉNY

MÓRA KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST, 1971
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Ernst Joseph Görlich: Das Mádchen von Louisiana
Eduaárd Wancura Verlag, 1955. Wien/Stuttgart

FORDÍTOTTA FAZEKAS LÁSZLÓ

FEKETE MÁRIA RAJZAIVAL

@ „Dic Originalausgabe erschien unter dem Titel:

Das Mádchen von Louisiana
Alle Rechte der Originalausgabe bei Cura Verlag
Gesellschaft m. b. H. Wien”
 A VÉGZET ELSZABADUL

A szerencsétlenség éppen akkor történt, amikor a harang elütötte a tizenkett t.

A nap olyan volt a felh tlen égen, a végtelen gyapotföldek fölött, mint valami lángoló
zgömb. Elviselhetetlen volt a meleg. Az út pora a legkisebb szell cskét l hatalmas
felh kben kavarodott föl, és minden kilátást eltakart. A máskor egész éven át b zl ,
rothadó pocsolyák teljesen kiszáradtak. A föld szélén álló öreg fa fáradtan lógatta ágait,
repedezett kérge száraz volt, mint a tapló. Sok-sok éve nem volt már ilyen szárazság.
Csak Manuel, az intéz látta. Ott ült a fa alatt, és a fekete Dinah-val éppen a kenyeret
szeleteltette föl az ebédhez, míg maga szívbéli gyönyör séggel a palack után nyúlt,
melyben még volt egy jókora korty whisky. Szeme közben az úton járt, mely
zsinóregyenes vonalban a messzeségbe veszett, és a látóhatár szélén inkább sejteni,
mint látni lehetett az urasági ház falainak fehérségét.
Az úton ugyanebben a pillanatban bokrosodott meg valamit l Mr. Brand lova. Senki
sem tudta kés bb megmondani, hogyan is történt. Talán csak egy napsugár volt, mely
váratlanul a ló szemébe lövellt, talán egy, a h ség el l menekül lódarázs keveredett az
állat faroksz rei közé. A ló váratlanul a magasba emelkedett, szinte gyertyaegyenesen;
mint egy ember, két lábra állott, aztán hangosan fölnyerített, és vad vágtában
elszáguldott.
Manuel rémülten ugrott föl. A palack kiesett a kezéb l, a whisky szétszivárgott a poros
talajon.
– A nagyságos úr! A nagyságos úr!
A kiáltásnak nem volt visszhangja. A fekete Dinah gyorsan lehajolt, és megpróbálta
megmenteni a whiskyb l, ami még menthet volt. Félt Manuelt l és a dühkitöréseit l.
Az intéz azonban ebben a pillanatban mindenre gondolt, csak a whiskyjére nem.
Hosszú, ruganyos ugrásokkal rohant a vágtató ló után. Széles karimájú kalapja lerepült a
fejér l, izzadsága a homlokáról a szemébe csurgott, és elhomályosította látását.
– Segítség! Segítség, emberek!
A ló kengyelében már nem volt emberi láb. A lovas lába már nem szorította a nyerít
ló oldalát. A két kengyelvas üresen hintázott. A kantárszár a földet söpörte, ahogy a lovas
a bukásnál eleresztette.
Mr. Brand öntudatlanul hevert az úton.
Manuel letérdelt melléje. Fülét a szerencsétlen mellére szorította, és feszülten figyelt,
ad-e valami életjelt. Mintha gyönge szívdobogást hallott volna. A koponya hátulsó felén
lev sebb l vér szivárgott, és kis tócsába gy lt az úton. Más küls sérülést nem lehetett
látni.
A ló közben továbbvágtatott. Megjelenése felt nést keltett a földeken a felügyel k és a
munkások között. A bokrok közül és a facsoportokból asszonyok és férfiak jöttek el futva,
kiabáltak és hadonásztak. Fekete és barna arcok csoportja. Köztük csak itt-ott, elvétve
egy-egy fehér.
Egy néger suhanc fogta el a remeg lovat, amely végül is kifáradt. Száron vezette maga
mögött, követve a munkáscsoportot, mely Manuel és a szerencsétlenül járt ültetvényes
mögött tolongott.
Az odaérkez fehér felügyel k durván szitkozódva lökdöstek szét a csoportot.
Az ültetvény tulajdonosa fölnyitotta a szemét. Halkan sóhajtott. Az üveg, melyet az
ajkához emeltek, mintegy negyedrészig volt csak tele, mégis nehezére esett kiinni. Szája
szavakat formált. Manuel nem értette, pedig szinte a beszél szájáig hajolt le.
A déli szünet véget ért. Még a szerencsétlenség sem szakíthatta félbe a munkát. Sok
volt a dolog, aratás el tt álltak, és a New Orleans-i árak nem vártak arra, aki kés n
érkezik a piacra. Az utóbbi években különben sem lehetett igazán jó üzletet kötni. Az
állam gyapottermeszt i keservesen panaszkodtak az emelked költségekre, a csökken
árakra és az ültetvények engedetlen és lusta rabszolgáira. Csak nemrégiben adott hangot
a Southern Star annak a véleménynek, hogy abolicionista ügynökök tevékenykednek, akik
a négereket uraik ellen lázítják. Abolicionista – ez volt az a szó, amelyt l az egész Dél a
legjobban reszketett, és amelyet a legjobban gy lölt. Abolicionista – ez egyet jelentett
John Brown meg a hozzá hasonló fickók követelésével, akiknek valójában az volt a
véleményük, hogy a négereknek is emberi jogokat kell kapniuk, és fehér uraikkal
egyenl knek kell tekinteni ket.
A szerencsétlenül járt földesúr körül összegy rabszolgák a felügyel sípjára és
néhány ösztökél korbácsütésre, melyeket késleked hátukra mértek, ismét
visszaballagtak a munkához. Csak Manuel maradt ott. Vele együtt még egy felügyel ,
akinek körzetét egy másik vette át.
– Orvost kell szereznünk!
Manuel bólintott.
– Doktor White tegnap Riverside-ra lovagolt – mondta –, ezzel megtakarítjuk a fele
utat. Elmegyek érte!
A suhancot, aki Mr. Brand lovát elfogta, odahívatták. volt az egyetlen rabszolga, aki
még nem állt munkába. A ló olyan bárányszelíden trappolt el , mintha nem is okozta
volna egy félórácskával ezel tt a szerencsétlenséget. A felügyel megvizsgálta a szíjakat,
a kengyelt és a kantárt. Aztán nyeregbe szállt.
– Good-bye! A viszontlátásra!
Dr. White-ot praxisa jellegénél fogva bárhol hamarább meg lehetett találni, mint a
rendel jében. Ha valaki széltében-hosszában az egyetlen orvos az egész vidéken, és
orvosi diplomáját a régi Harvard egyetemen szerezte, egészen magától értet , hogy
harmincmérföldnyi, vagy még ennél is tágabb körzetben minden ültetvényes család
háziorvosául választja. Istenáldott föld volt ez, amelyre dr. White rátalált. A járványokat
csak névr l ismerték. Emberemlékezet óta nem fordult el egyetlen tífusz- vagy
koleraeset sem. A leveg egészséges. Az étel a szervezetre jótékony hatású – az ember
joggal tehette fel a kérdést: hogyan volt képes egy orvos ilyen körülmények között
fönntartani magát? Dr. White a maga módján megoldotta ezt a kérdést. Kezelte az
udvarházak asszonyait és lányait képzelt betegségeiknek megfelel en, esténként pedig
kártyázott az urakkal. Így aztán bizonyos kényelmességhez szokott, amelyb l még egy
baleset sem tudta kizökkenteni.
– Mit mondtál? – kérdezte Manuelt, mikor az arra kérte, hogy azonnal siessen
szerencsétlenül járt urához. Közben apró kékesszürke szemével szemrehányóan nézett
rá, mert délutáni álmából riasztotta fel. Dr. Whitenak minden ültetvényen megvolt a saját
külön szobája, így mindenütt úgy érezhette magát, mintha otthon lenne. A felügyel
türelmesen megismételte a híradását.
– Jövök már! – morogta az orvos határozottan, és igyekezett összeszedni magát, hogy
teljesen felébredjen. Ilyen eset eddigi praxisában még sohasem fordult el . – Szólj
Samnek (a riverside-i néger kocsisra gondolt), fogja be a lovakat, és Millynek (ez a ház
világosbarna szobalánya volt), hozza a kávémat!
Dr. White egy rövid óra leforgása alatt már valóban a kocsijában ült, Manuel, a
felügyel pedig mellette lovagolt, és közben még egyszer mindent el kellett mondania,
amit tudott.
 – Azt hiszem, túlságosan kés n érkezünk – vélte dr. White teljes lelki nyugalommal,
mikor Manuel a történetet befejezte. – Már nem lesz mit tenni! – Dr. White azzal a
kíméletlenséggel beszélt, mely minden alkalommal vak rémületet váltott ki betege
hozzátartozóiból. Általában azonban nagyon er sen túlzott – talán a sötéten látáshoz való
megingathatatlan ragaszkodásból, talán azért is, hogy gyógyító tudományát annál
ragyogóbb fénybe vonja, ha egyszer-egyszer igazi gyógyítás látszatát sikerült keltenie a
rábízott jelentéktelen betegségek kezelésénél.
Manuel nem felelt.
Végtére is csak Mr. Brand alkalmazottja volt, és neki teljesen mindegy, hogy ez vagy
egy másik fizeti a bért.
– Egyébként Miss Susanne-t értesítették már? – érdekl dött dr. White hosszabb
szünet után, és rácsapott ostorával lovára, úgyhogy most már gyorsabban haladtak.
– Gondolom, nem – válaszolta Manuel mogorván.
– Pedig erre szükség van! – ingatta dr. White rosszallóan a fejét.
– El bb tudni kell, valójában mi is történt Mr. Brand-del.
Ebb l a megjegyzésb l világossá vált, mi volt a felügyel véleménye az orvos el bb
kinyilvánított diagnózisáról.
Miss Susanne Mr. Brand egyetlen gyermeke volt. Mindössze három- vagy négyéves
lehetett, amikor apja tíz évvel ezel tt megtelepedett ezen a vidéken, és az öreg Mr. van
der Loon ültetvényét megvásárolta, melyet azóta Brand's House-nak neveztek. Az új
tulajdonosnak nem volt felesége, és sohasem ejtett egyetlen szót sem arról, hogy ki volt
Susanne édesanyja, arról sem, hogyan vesztette el az asszonyt. Valószín nek látszott,
hogy a gyermek születése után hamarosan meghalt, mert maga Susanne sem tudott róla
semmit sem mondani. Amikor a kislány kilenc-tíz éves lett, az apa egy el kel északi
leánynevel intézetbe adta; ezen az egész környék nagyon csodálkozott. A gyerekeket
általában házitanítók nevelték, vagy a környékre – legföljebb New Orleansba – küldték
ket tanulni. Ha nem is volt más oka ennek, annyi mindenesetre, hogy az ültetvényesek
fiai és lányai igazi déli nevelésben részesüljenek. Az Egyesült Államok északi részén
különös eszmékkel tömték volna tele a fejüket, és Északról jöttek azok az elátkozott
abolicionisták is az eszméikkel: emberi jogokat a négereknek, rabszolga-felszabadítást!
Hogy Mr. Brand nem félt egyetlen gyermekét, örökösét Északon abolicionista
gondolatokkal megfert zni, négy héten át ez volt az ültetvényes társaság legf bb
beszédtémája. De aztán háttérbe szorította a hatalmas szenzáció, hogy Mr. van Deeren
olyan faj kutyát vásárolt, melynek a törzskönyvébe annyi nemzedék van bejegyezve, mint
egyetlen más kutyának sem a környéken.
Dr. White kocsija áthaladt a kis falucskán, melynek határában terült el a két ültetvény,
Riverside és Brand's House. A postahivatal el tt dr. White hirtelen megállt, és így szólt:
– Helyesebb, ha azonnal sürgönyözünk Miss Susanne-nak! – Kérdve f zte hozzá: –
Hogy is hívják az intézetet, ahol tanul?
Manuel a fejét rázta:
– Fogalmam sincs, dr. White.
Mi mindent nem kellene még tudnia! Az is elég, amit feltétlenül meg kell jegyeznie.
Dr. White odadobta a gyepl t egy lebzsel néger fiacskának, és belépett a
postahivatalba.
– A postamester úr bizonyára tudja!
Dr. White nem csalódott. A postamester meg tudta adni a kívánt címet. Dr. White
megszövegezte a táviratot, és közben elmondta a baleset körülményeit, ahogyan azt
Manuelt l hallotta. A postamester figyelmesen hallgatta. volt a környék két lábon járó
újságja, és most már bizonyára teljesen szükségtelenné vált, hogy a hírt betegyék a
hetilapba. Fél órán belül az egész környék tudta, hogy Mr. Brandet halálos baleset érte.
Dr. White sötéten látásának megvolt az a jó oldala, hogy rémhíreir l többnyire kiderült,
viszonylag ártatlan eseményekr l van valójában szó. Mr. Brand esetében azonban,
sajnos, kuvikolása igaznak bizonyult. Amint gyors vágtában az ültetvényhez közeledtek,
egy néger rohant szembe, már messzir l integetett, és torkaszakadtából ordított.
– Mi az? – kérdezte dr. White, és megállította a kocsiját.
 Manuel elfojtott egy durva káromkodást, aztán rögtön megragadta a feketét a két
fülénél, elkezdte ütni, hogy megjegyezze, nem kell ilyen rettenetesen üvöltöznie.
Megtudták, hogy Mr. Brandet lehetetlen az ültetvény udvarházába szállítani, ezért
inkább a vén Mózes kunyhójába vitték.
– Ahá! Az öreg Mózes!
Dr. White nagyon szkeptikussá vált, mikor err l hallott. A vén Mózest az ültetvény
rabszolgái rendkívüli módon tisztelték. Id s kora ellenére – maga sem tudta megmondani,
hány éves, és senki sem tudta megközelít en sem – még mindig rendkívül tetter snek
látszott, a betegeskedés minden látható jele nélkül. A négerek csodadoktornak és
varázslónak tartották, és minden dolgukban tanácsot kértek t le. Amikor Mr. Brand egy
ízben dr. White-tal róla beszélgetett, az orvos azt mondta, hogy az ember nyugodtan
rábízhatná a vén Mózesra a rabszolgafalu szokásos betegségeit – többet ért a
gyógynövényekhez és a természethez, mint maga, és kárt még soha nem tett senkiben.
Az persze egészen más eset, ha talán megpróbálná magát Mr. Brandet is kezelni.
Mióta a vén Mózes már nem dolgozott a földeken, nem is lakott többé a
rabszolgafaluban, hanem távolabb épített magának egy kis kunyhót. Ott feküdt most Mr.
Brand.
A vén Mózes tisztelettudóan felállt, mikor a fehér orvos belépett.
– Remélem, nem csináltál semmi ostobaságot – fordult dr. White azonnal a feketéhez.
– Ha bármilyen ördöngösségedre rájövök, meggy lik velem a bajod!
A néger mindkét karját védekez en emelte maga elé.
– A vén Mózes nem lenni ördög – válaszolta azon a tört nyelven, ahogy beszélni
szokott. – A vén Mózes lenni jó ember.
– Hol van az úr? – kérdezte Manuel felügyel . Mózes egy lombokból készült fekhelyre
mutatott a kunyhó jobb oldali falánál.
– Úr lenni itt – jelentette ki. – De úr lenni nagyon rosszul. Úr menni a mennybe.
– Átkozott! – kiáltott fel Manuel.
Dr. White azonnal letérdelt az ültetvényes mellé. Röviden megvizsgálta, az arca
rendkívül komollyá vált. Olyan komollyá, amilyen sok év óta nem volt már.
Mr. Brand felnyitotta a szemét. Mintha megismerte volna látogatóit, mintha mondani
szeretett volna valamit. De csak egyetlen suttogva elmondott szót lehetett érteni:
– Su-san-ne... Egy pillanattal kés bb dr. White felemelkedett. Levette a kalapját, és
Manuelhez fordult.
– Mr. Brand éppen most halt meg.
A nyitott ajtón át szelíden világított be a lenyugvó vörös nap.
 AZ ÁRVA SZOMORÚ HAZATÉRÉSE

– Brown ügyvéd vagyok!

– Hogyan, kérem?
A feketébe öltözött fiatal lány, aki csak az el bb hagyta el a g zhajót, csodálkozva
nézett az idegen férfira, aki hibátlan meghajlással megemelte el tte a kalapját.
– Miss Susanne Brandhez van szerencsém?
– Susanne Brand vagyok.
A lány intett a hordárnak, hogy tegye le a b röndöt, és vizsgálódva nézett körül. A
zhajó egy órát késett, és ezért csak kevesen voltak a kiköt ben, néhány hordár, a seriff
képvisel je, mellén az ezüstcsillaggal, egy bérkocsi kocsisa és néhány gyerek, akik
lármázva pancsoltak a folyó sekély parti vizében. A söntés ajtajában a kocsmáros
álldogált, és unatkozva nézett a hajó felé, melynek hatalmas lapátkerekei ismét a
hullámokat szántották, kéményéb l pedig óriási fekete füstfelh tört el .
A férfi, aki a lányt megszólította, ismét föltette a kalapját.
– Ön, ugyebár, nem ismeri a nevemet, Miss Susanne? Én vagyok az ön tragikus
körülmények között elhalálozott édesatyjának jogi tanácsadója. Bátorkodom legel ször is
személyes részvétemnek kifejezést adni. . .
– Köszönöm, Mr. Brown – felelte a lány halkan.
– Azért vagyok itt, Susanne – folytatta az, ügyvéd –, hogy az eltávozott üzleti ügyeit
rendbe tegyem. Azt hiszem, sokféle vonatkozásban hasznára lehetek önnek.
A lány fáradtan bólintott.
– Kérem, Mr. Brown – mondta –, hagyjuk legalább ma a hivatalos dolgokat! Én
egyébként semmit sem értek ehhez, papa egyáltalán nem avatott be semmibe. Otthonról
nem küldtek kocsit értem?
Susanne olyan mozdulatot tett, mintha a téren álló egyetlen bérkocsi felé akarna
indulni.
– Gondoltak rá, Miss Susanne. – Az ügyvéd a lány bal oldalára lépett, és mellette
maradt. – Én magam saját kocsimmal jöttem, hogy önt hazavigyem. A kocsi a
vendégfogadó udvarán áll. Odakísérhetem?
– Nagyon köszönöm, Mr. Brown.
A vendégl s egyik szolgája vitte a b röndöt, amely még mindig a kiköt helyen állt. Mr.
Brown besegítette az elhunyt ültetvényes leányát a kocsiba, és a gyepl után nyúlt.
– Meg szeretném kérni, Mr. Brown – fordult a lány még egyszer kísér jéhez, mihelyt a
kocsi a nyílt országútra ért –, ne beszéljünk ma üzletr l. Sokat, nagyon sokat kell még
ezzel foglalkoznom, ha mindenen túl vagyunk.
Susanne zsebkend t vett el , és megtörölgette a szemét.
Brown ügyvéd a lányra nézett. Susanne Brand a következ hónapban tölti be
tizennegyedik évét. Az arca keskeny, finom vonásokkal. A sötét ruha jól áll neki, bár a
gyászöltözetet nagy sietséggel igazították rá, és látszott, hogy nem mérték után készült. A
lány mélyfekete szemei ragyogtak. Éppen ilyen fekete volt a haja; Susanne kétfelé fonta,
a két fonat elöl a mellén pihent.
Fekete szalaggal díszített nagy szalmakalap árnyékolta be arcát, s ez talán még
barnábbnak tüntette fel, mint amilyen volt. Fekete félcip jét mintha ráöntötték volna.
– Ön még életben látta szegény papát, Mr. Brown?
Az ügyvéd a fejét rázta.
– Sajnos nem. Két héttel a szerencsétlenség el tt felkeresett az irodámban. Ki
gondolta volna akkor!
– Kérem, ennek ellenére mondja el nekem, amit a balesetr l tud.
Több volt, mint amennyi az újság híradásában állott. Több mint amennyi a rövid
sürgönyben olvasható volt, melynek alapján Susanne hazatért. Nagyon világosan
emlékezett erre a szerdára. Földrajzórájuk volt. Miss Elinor a közép-amerikai államokat
ismételtette. Szomszédja, Ethel Forster felelt. , Susanne segített neki. Ebben a
pillanatban lépett az intézet igazgatón je a szobába, és a lányok mind felálltak. Susanne
megbökte Ethelt. Valami rendkívüli történhetett. Különben nem jött volna az igazgatón
személyesen az osztályba.
– Susanne – az igazgatón hangja különösen csengett –, gyere velem a szobámba!
Susanne-t ezekre a szavakra azonnal halálos félelem fogta el. Az igazgatón egy
sürgönyt adott át neki.
– Papa meghalt! – sikoltott fel a lány.
– Olvasd csak el pontosan! – próbálta az asszony vigasztalni. – Ott csak ez áll: súlyos
betegség.
– Biztosan tudom, hogy papa meghalt – zokogta Susanne. Nem ment vissza az
osztályba, hanem nagy sietve összecsomagolta a holmiját, és hazautazott. Útközben
olvasta a halálhírt a Southern Starban, és mivel volt nála elegend pénz, a legközelebbi
állomáson leszállt, és gyászruhát vásárolt magának. Az újsághírb l értesült arról is, hogy
éppen idejében érkezik a temetésre.
Számítása bevált. Mikor a temet höz értek, a gyásznép már összegy lt. Dr. White
fogadta a lányt, és minden jelenlev nevében kifejezte részvétét a súlyos veszteség
alkalmából.
– Biztosra vettük, hogy ezzel a hajóval érkezik, Miss Susanne – f zte hozzá. – Sajnos,
a nagy h ség miatt nem volt lehetséges, hogy a temetést kés bbre halasszuk. Éppen
ezért arra is meg kell kérnem, mondjon le arról, hogy elhunyt édesapját még egyszer
láthassa. A koporsót már nem szabad felnyitni. Megérti, ugye? És így sokkal szebb képet
fog meg rizni róla emlékezetében!
Susanne némán bólintott.
A nyitott sírnál Smith lelkész, a helység prédikátora tartott beszédet. Dicsérte a
halottat, mint szorgalmas munkást, h apát, felel sségének tudatában lev polgárt, igazi
keresztényt és rabszolgáinak atyai urát. Ezek voltak az általános közhelyek, amelyeket
sírbeszédekben mondani szoktak, ha az elhunytat nem ismerték közelebbr l. De mint a
lelkész mondta, ezek a szavak magukon viselték a személyes részvét és a szívélyes
együttérzés jegyeit.
A gyászolók közül az egyetlen, aki valóban fájdalmat érzett, Susanne volt. Az
fájdalma azonban olyan nagy volt, hogy nem tudott sírni. A szája szélét harapdálta, és
addig gy rte zsebkend je sarkát ujjaival, míg elszakadt.
A temetési szertartás Smith lelkész beszéde után folyt tovább. A koporsó elt nt a
sírgödörben. Míg a kíváncsiskodók és szomszédok szétszóródtak, és a környékbeli
vendégl k megteltek, a házhoz közelebb álló gyászolók a lelkészt kísérve visszatértek
Brand's House-ba. ket követte a szertartáson részt vev néger rabszolgák küldöttsége
két társzekéren, melyeket erre az alkalomra deszkapadokkal szereltek fel.
Susanne Brandnek aznap este még a vendéglátó háziasszony szerepét kellett
játszania. Édesapja székében ült, és hallgatta a beszélgetést, de alig tudott odafigyelni.
Miután a halotti tor befejez dött, a jelenlev k közül azok, akik a házban éjszakáztak,
visszavonultak szobáikba. A többiek befogattak, hogy hazatérjenek.
Mikor Susanne kés este végre belépett a lányszobába, és levetk zött, csak akkor
ébredt igazán tudatára a veszteségnek, mely apja halálával érte. Végigsimított kezével a
karosszék támláján, amelyben Mr. Brand oly gyakran üldögélt, pillantása végigfutott az
asztal peremén, s szemét a falon függ képekre függesztette, melyek a gyertyafényben
egészen mások voltak, mint nappal. Utoljára a karácsonyi ünnepek alatt látta apját. Egy
zöld ágat vitt a szobájába a fagyöngy helyett, amely az angolszász országokban a feny t
helyettesíti, ahogy Mr. Brand nevetve mondta.
Dinah, a fekete szobalány, fiatal úrn je parancsára eloltotta a gyertyákat.
– Missis! Missis! – mondta, miel tt elhagyta Susanne szobáját. – Mindenki lenni
nagyon szomorú, mivel jó Master Brand meghalni. Mindenki hinni és kérni, hogy a fiatal
Missis jó úrn legyen.
Susanne az ágyból bólintott Dinah felé.
– Mindanyiotoknak jó úrn je leszek, Dinah!
Aztán sötét lett és csend.
Mikor Susanne másnap reggel felébredt, el ször azon kellett gondolkoznia, hol is van
tulajdonképpen. Igen, otthon volt, Brand's House-ban, saját lányszobájában, és nem Ethel
Fosterral az intézetben. A harang pedig, amely álmából ébresztette, nem a tanítás
kezdetét jelz iskolai cseng volt, hanem a Brand's House nagyharangja. Susanne
felemelkedett az ágyban, és kikiáltott a szobalánynak. Amint Dinah belépett, kérte t le a
pongyoláját, és megparancsolta, hogy készítsenek fürd t. Mialatt még azzal volt
elfoglalva, hogy Dinah segítségével két rendes copfba fonja be ismét a haját, egy másik
néger leány jelentette, hogy Mr. Brown várja az ifjú Missist lent a hallban.
– Id t kell engednie nekem, Mr. Brown – szólt Susanne az üdvözlés után. – Fiatal
vagyok és tapasztalatlan. El ször hozzá kell szoknom az ügyekhez. Annyit azonban már
megértettem, hogy önt reggelivel kellett volna megkínálnom. Bocsásson meg, kérem!
– Már ettem, mialatt ön aludt, Susanne!
Az ügyvéd egy súlyos iratcsomót helyezett a nagy tölgyfa asztalra, amely mellett ültek.
– Ne csináljon, kérem, miattam gondot magának – folytatta aztán. – Már kora
hajnalban kilovagoltam Manuel felügyel vel a földekre. Jó termés ígérkezik, és remélem,
hogy az árak jelent sen emelkedni fognak.
– Olyan kés lenne már? – Susanne hangja ijedten csengett.
Az ügyvéd a nagy órára mutatott, amely a kandalló fölött függött, és amelynek az
ingája nyugodt közönyösséggel lengett ide-oda.
– Ne tör djön vele, Miss Susanne! – folytatta az ügyvéd újra szokásos szóáradatát. –
Ön rendkívül fáradt lehet az utazástól és mindattól, ami olyan hirtelen szakadt önre. Ez
teljesen érthet . Már a vendégei is elhagyták a házat, át kell adnom önnek üdvözleteiket.
Egyébként jobb is így, mert zavartalanul beszélgethetünk.
Susanne megpróbált közbeszólni.
– Egy pillanatra még, Miss Susanne! – Az ügyvéd nem engedte a lányt szóhoz jutni. –
Bizonyára nem zavartam volna önt, ha nem kellene még ma visszatérnem az irodámba.
Ki tudja, mi minden vár rám! Sohasem szoktam ilyen soká távol maradni. Ön tegnap arra
kért, semmi üzleti ügyr l ne beszéljünk, és én figyelembe vettem a kérését, Miss
Susanne. Ma is teljesen lehetetlen azonban egy rövid félóra alatt ön elé tárni elhunyt
édesapja kiterjedt üzleti ügyeit, emellett önnek alig van lehet sége arra, hogy adataim
helyességér l megbizonyosodjék. Bocsásson meg, Miss Susanne, de hát ez a helyzet!
A lány az ügyvédre nézett. A férfi b beszéd sége ellenszenves volt neki, anélkül, hogy
ennek okáról számot tudott volna adni magának.
– Tudom, hogy még sokat kell tanulnom, Mr. Brown! – mondta Susanne halkan. Aztán
hozzáf zte: – Alighanem gyámot kellene kapnom, aki üzleti ügyeimben intézkedne.
Mr. Brown ujjaival dobolt az asztalon.
– Gyámot… – Ügy tett, mintha gondolkodnia kellene, mi is a gyám voltaképpen. –
Gyámot. Ó, igen! – tette aztán hozzá. – Van azonban egy sokkal fontosabb körülmény,
amely fel l el bb tisztába kell jönnünk.
– És ez? – Susanne kíváncsian hajolt el re.
– Tud ön arról, hogy az ön elhunyt atyja hagyott-e hátra végrendeletet?
A kérdés egészen váratlanul érte a lányt.
– Végrendeletet?
Mr. Brown arcán árnyék suhant át.
– Igen, végrendeletet, Miss Susanne! – jelentette ki nyomatékosan. – Sajnos, Mr.
Brand sohasem ajándékozott meg annyira a bizalmával, hogy rám bízta volna
végrendelete megfogalmazását. Pedig többször ajánlottam neki. Igaz ugyan, hogy más
vonatkozásban legbels bb dolgait is föltárta el ttem. Sajnos! Sajnos!
– Miért fontos annyira a végrendelet, Mr. Brown? – Susanne a fejét ingatta. – Hiszen
minden világos – folytatta a lány. – Én vagyok papa egyetlen gyermeke. Magától
értet dik, hogy minden az enyém, amit hátrahagyott.
– Hm. – Úgy látszott, az ügyvéd nincs teljesen meggy dve a lány
gondolatmenetének helyességér l.
– Nem így van, Mr. Brown? – kérdezte Susanne sürget hangsúllyal.
Az ügyvéd nem mondott sem igent, sem nemet. Azonnal egészen más területre ugrott
át.
– Voltak az ön elhunyt atyjának rokonai, Miss Susanne?
A lány pillanatnyi gondolkodás nélkül rázta meg a fejét.
– Nem, Mr. Brown, nem voltak – felelte. – Papának nem voltak rokonai. Sohasem
beszélt rokonokról. Teljesen egyedül állt a világban. – Hirtelen elhallgatott, és gondolkozni
kezdett. – De igen, mégis! Egyszer mondott valamit nekem egy távoli unokafivérér l.
– Nagyon távoli, Miss Susanne?
A lány bólintott.
– Azt hiszem, tulajdonképpen csak névrokon volt. Papa dédapja és az unokafivér
dédapja unokatestvérek voltak, vagy így valahogy.
– Ja úgy! – Mr. Brown láthatóan elégedett volt. – Ez az unokafivér... – Önmagát
szakította félbe a kérdéssel: – Hol él ez az unokafivér?
– Nem tudom – felelte Susanne. – Valószín leg Európában.
– Nem az Államokban?
– Biztosan nem – jelentette ki Susanne.
– Akkor rendben van. – Mintha az ügyvéd nagy gondtól szabadult volna meg. –
Egyébként ez a rokonság túlságosan távoli ahhoz, hogy törvényes örökösödési jog alapját
képezze – mondta inkább csak magának, mint hogy Susanne is meghallja.
– Mit akar ön az unokafivérrel? – kérdezte a lány bizalmatlanul.
– Semmit. Igazán semmit – biztosította gyorsan az ügyvéd. Aztán hozzátette: – Meg
kell találnia atyja végrendeletét, Miss Susanne!
– Meg kell találnom?...
Az ügyvéd bólintott.
– Saját érdekében, Miss Susanne! Önnek egy végrendeletet kell találnia!
Susanne elvörösödött.
– Honnan vegyem a végrendeletet, Mr. Brown?
A férfi bizonytalan mozdulatot tett a kezével.
– Keresse, Miss Susanne! – tanácsolta.
– De hát hol keressem? – felelte a lány kétségbeesve. – Azt se tudom, milyen az!
– Ó, nagyon egyszer – jelentette ki az ügyvéd. – Azonnal felismeri, ha a kezébe
kerül. Elhunyt édesatyja keze írása. „Alulírott, lányomat, Susanne-t nyilvánítom Brand's
House egyedüli örökösévé” – vagy valami hasonló. Ért engem, ugye? És hogy hol kell
keresnie? Istenem! Mindenütt! Elhunyt édesatyja dolgozószobájában, az íróasztalában. A
ház többi szobájában. A padláson, ha a szobákban sehol sem találja. A pincében, ha a
padláson is hiába kereste. Csak találja meg.
Susanne nem felelt. Döbbenten nézett Mr. Brownra.
– Egyébként – folytatta az ügyvéd rögtön – azt a parancsot adtam, hogy elhunyt
édesatyja szobáját és mindenekel tt az íróasztalát hagyják érintetlenül. Mindent úgy fog
találni, ahogyan hagyta, miel tt utoljára kilovagolt. Így nem támadhat semmiféle
szóbeszéd. Ért engem, Susanne?
– Semmiféle szóbeszéd, Mr. Brown? – A lány még mindig nem talált magára.
– Nehogy egyszer valaki azt mondhassa, hogy a végrendeletre valaki rátette a kezét.
Ért engem, Miss Susanne? Becsületszavamat adhatom önnek, hogy senki sem lépett be
atyja szobájába.
Susanne ezt a bizonykodást nagyon különösnek találta. De csak bólintott.
– Nem fogok önnek szemrehányást tenni, Mr. Brown. De mit tegyek, ha semmiféle
végrendeletet nem találok?
 – Akkor, Miss Susanne... – az ügyvéd mélyet lélegzett – akkor fel kell tételeznem,
hogy az ön elhunyt édesatyja elég felel tlen volt ahhoz, hogy ne végrendelkezzék.
Susanne felháborodva állt fel.
– De kérem, Mr. Brown I Ön megsérti halott apámat.
A leintett ügyvéd megigazgatta mellénye ráncait.
– Nem... Nem, természetesen nem akartam megsérteni halott édesapját, Miss
Susanne – jelentette ki sietve. – Azt kívánom, hogy önnek legyen igaza, s ne kelljen
egyszer majd úgy beszélnie, ahogy én tettem most.
A lány a homlokát ráncolta. Megértette, hogy az ügyvéd bizonyára tud valamit, amir l
neki sejtelme sincs.
– Miért nem mondja meg nyíltan, miért van szükség a végrendeletre?
Erre az ügyvéd nem válaszolt.
– Istenem! Ne fogja fel olyan tragikusan a szavaimat, Miss Susanne! Lehet, hogy a
nehézségek maguktól megoldódnak.
Susanne kissé elgondolkozott.
– Talán meg van terhelve a birtok?
– Megterhelve? – Mr. Brown a fejét rázta. – Nem, Miss Susanne! Brand's House nincs
megterhelve. Helyesebben szólva, nincs jobban megterhelve, mint a környék bármelyik
gyapotültetvénye. E téren nincs semmi veszély. – Az iratok közt kotorászott, melyek el tte
hevertek az asztalon. Keze azonban idegességet árult el, ez nem is kerülte el Susanne
figyelmét. – Látja, kérem – folytatta –, Mr. Brand röviddel ezel tt egy ötezer dolláros váltót
írt alá, amely hat hét múlva válik esedékessé. Ezenkívül a banktól egy húszezer dolláros
folyamatos hitelt kapunk. De ennek nincs jelent sége. Brand's House testvérek közt is
megéri a maga százezer dollárját. Ha az aratást idejében elvégezzük, és a termést jól
adjuk el, könnyen fedezni tudjuk az ötezer dollárt, az adókat és a költségjárulékot is át
tudjuk utalni a banknak.
– Valóban nem fenyeget semmi veszély e téren?
– A legcsekélyebb sem, Miss Susanne.
– Akkor nem értem önt, Mr. Brown! – A lány összekulcsolta kezét az ölében. Arca
azonban nyugtalanságot árult el, melyet Mr. Brown különös viselkedése váltott ki.
Az ügyvéd fölemelkedett, miután el bb az órára pillantott.
– El kell érnem a g zhajót, Miss Susanne. Holnapután azonban újra itt leszek.
Remélem, hogy addigra megtalálja édesapja végrendeletét!
– Keresni fogom, Mr. Brown.
– Ha mégsem találná meg, bátorkodni fogok néhány kérdést intézni önhöz, Miss
Susanne! Nem szabad majd szemtelenséggel vádolnia. Csak azt teszem, ami a
kötelességem. És ne felejtse el, kérem, hogy mindig, minden körülmények között
megajándékozhat a bizalmával.
– Nem fogom elfelejteni, Mr. Brown! – válaszolta a lány.
 HAJSZA AZ ELT NT VÉGRENDELET UTÁN

Susanne néhány pillanatig mozdulatlanul maradt ott, ahol Brown ügyvéd úrtól
elbúcsúzott. Az ajtóra bámult, amely a férfi mögött becsapódott, figyelmesen nézegette a
lepattogzott festést, mintha most látná el ször. A szobalány hangja riasztotta fel
gondolataiból:
– Még ma nem is enni, Missis!
Susanne megfordult. Miért t nt most neki ez a kifejezésmód olyan gy löletesnek?
Hiszen már kisgyerek kora óta tudta, hogy a legtöbb rabszolga nem beszél helyesen
angolul. Sajátságos nyelvjárást használtak, amely angolból, franciából és spanyolból
tev dött össze, és amelyben még indián és afrikai néger kifejezések is el fordultak –
hazájuk emlékeként, ahonnan rabszolgahajókon elragadták ket. Ezért t nt
beszédmódjuk fehér uraik számára olyan különösnek. Mindent elkövettek, hogy angolul
beszéljenek, olyan kifejezések után kutattak, amelyeket nem ismertek.
– Még mindig nem tanultál meg helyesen beszélni, Dinah?
A fekete lány vakítóan fehér fogait mutatta.
– Ó, istenem! – Elsimította a kötényét. – Missis tudni, hogy Dinah egész nap dolgozik.
Hogyan tanulni beszédet Massától és Missist l?
Igen, valóban. A rabszolgáknak az ültetvényen más dolguk volt, mint olvasást és írást
tanulni. Sok ültetvényes egyáltalán nem látta volna szívesen, ha a feketéi nagyon
megokosodnak. Véleményük szerint ett l még lázadozóbbak lennének, mint amilyenek.
– Jól van, Dinah! – Susanne intett a kezével, hogy elmehet. – Most nincs étvágyam.
Kés bb eszem.
Teljesen elment az étvágya. Mr. Brownnal folytatott beszélgetése nem ment ki a
fejéb l. Lassan a lépcs feljáró felé fordult. Elhunyt apja háló- és dolgozószobája az els
emeleten volt. Ugyanerr l a folyosóról nyílt Susanne szobája is. Miközben a lépcs n
fölfelé ment, pillantása végigfutott a falakon függ képeken. Néhány folyóparti tájkép. Egy
füstt l sötétl szoba az északi New Englandb l. Indián támadás, ég házakkal a
háttérben. Nem m alkotások, hanem tarka színnyomatok és színezett fametszetek,
melyeket részben Mr. van der Loontól vettek át. Ezek a képek Susanne számára a
gyerekkort jelentették. Rájuk emlékezett a lány akkor is, amikor az intézetben honvágya
támadt.
Apja szobáját zárva találta. Valóban! Hiszen Mr. Brown mondta, hogy mindenki el l
lezáratta. Susanne ismét a lépcs karfához lépett, és kihajolt fölötte.
– Dinah! Dinah!
A hallból felhallatszott a szobalány hangja. Beszélt valakivel. Aztán feliramodott a
lépcs n.
– Missis hívni?
– Tudod, hol vannak a kulcsok? – Susanne rámutatott apja szobájának ajtajára.
– Dinah nem tudni. Kérdezni Massa Manuelt.
– Hol van Manuel?
– Manuel lenni hallban.
 Ez volt tehát a férfihang, melyet Susanne az el bb hallott. Bólintott, és ismét lefelé
indult a lépcs n. A felügyel mély meghajlással üdvözölte a lányt. Susannenak ez a férfi
sohasem volt rokonszenves. Már kislány korában félt hosszú, fekete szakállatól. Mr.
Brand Mr. van der Loontól vette át Manuelt. volt Mr. Brand jobb keze, mindent tudott,
mindenben tájékozott volt, ami Brand's House határain belül egy emberölt óta történt
egészen a mai napig. A mexikói határvidékr l származott, s ezt igazmondó kedvében
néha be is vallotta.
– Mit kíván, Miss Susanne?
– Apám szobájának kulcsaira van szükségem, Manuel – mondta Susanne. – Hol
vannak?
– Azonnal, Miss Susanne.
Manuel megfordult, és visszament a szobájába, amely közvetlenül a kapu mellett volt,
és a nagy hallba nyílott. Eredetileg ruhatárnak szánták a ház vendégei számára, de az
intéz kényelmesen berendezkedett benne. Különben az egész udvarház másként festett
most, mint ahogy építtet i, a XVIII. századi francia nemesek elgondolták. Hozzá- és
átépítések csorbították az épület eredeti díszes rokokó jellegét.
Susanne egy pillanatra az ajtóhoz lépett, hogy friss leveg t szívjon. A ház körül futó
terasz korlátjára egy kerek fej , tizenkét-tizenhárom éves néger fiú támaszkodott. Nem
volt más rajta, mint egy szakadt, rongyos pamutnadrág.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte a lány.
Amint a kis néger Susanne-t megpillantotta, üvölteni kezdett.
– Mi történt ezzel a kölyökkel? – érdekl dött Susanne Manuelt l, aki ebben a
pillanatban lépett ki a szobájából.
– Ezzel? – A felügyel elhúzta a száját. – A gazfickó nem akar dolgozni. Amikor
rátaláltam, egy bokorban rejt zködött. Most arra vár, hogy megkapja a verését.
Susanne kisgyerek kora óta tudta, hogy a rabszolgákat verik. Sohasem csinált ebb l
gondot magának. Így volt ez minden ültetvényes-gyereknél, mert hozzászoktak, hogy
rabszolgák veszik körül ket. Susanne eddig még sohasem érezte magán a felel sséget
azért, hogyan bánnak Brand's House-ban a feketékkel.
– De hiszen ez még csak gyermek! – mondta. Manuel nevetett.
– Kérem, ne aggódjon, Miss Susanne! Nem kap többet, mint amennyit el tud viselni! –
Megragadta a néger fiút a vállánál, és magával vonszolta. – Ön nem fog hallani semmit,
Miss Susanne! – kiáltotta vissza.
Susanne elgondolkozva ment be a házba.
Mr. Brand dolgozószobáját halála óta egyszer sem szell ztették. Ezt azonnal érezni
lehetett az áporodott leveg n. A szoba közepén állott a nagy íróasztal, melyet Susanne jól
ismert. Ennél az asztalnál szokott ülni az apja, amikor dolgozott. Odalépett a
karosszékhez, és beleült. Aztán a fiókhoz nyúlt és kinyitotta. Az íróasztal kulcsait, éppúgy
mint a szobáét, megkapta Manuelt l. Lassan hozzáfogott az íróasztal tartalmának
átvizsgálásához. Közben úgy érezte, hogy az apja bármelyik pillanatban beléphet a
szomszéd szobából, és megkérdezheti, mit keres a fiókban. Ügy érezte, olyasmit tesz,
amit nem szabad.
Az íróasztalban nem volt semmi különös. Régi számadások, üzleti levelek és
hasonlók, aztán magánlevelezés, közte az saját levelei, melyeket hazaírt, amíg az
intézetben volt. Csak az utolsó levél hiányzott, melyet két nappal a baleset el tt írt.
Öntudatlanul ezt a levelet kezdte keresni. Nem találta sehol. Egy másik fiókban egy
pisztolyt talált. Élesre volt töltve, és még csak biztosítva sem volt. A fiók sarkában ott volt
a lövedéktartó doboz is. Félig még tele. A fegyver nehéz volt, egy tárral, melybe hat golyó
fért. Susanne lekattintotta a biztosítást, és a pisztolyt visszatette a helyére.
A többi fiók félig üres volt, semmi, ami csak távolról is hasonlított volna a
végrendeletre. Meghívók a közeli városban rendezett báli ünnepségre. Mr. Shillow
nagyobbik lányának esküv i értesítése. Mr. Shillow a riverside-i ültetvény tulajdonosa volt.
Értesítés egy üzlet megnyitásáról. Néhány újságkivágás a New Orleans-i t zsde
gyapotáraival. Egy rabszolgaárverés jegyzéke. Különben semmi.
 Susanne elgondolkozva d lt hátra apja karosszékében. Úgy érezte, máris elvesztette
a játszmát. Ha a végrendelet nincs az íróasztalban, ugyan hol kereshetné? Papa egy ilyen
fontos iratot nem tarthatott a padláson a kiselejtezett holmi között.
Susanne most érezte csak, milyen rossz leveg van a szobában, ez el ször egyáltalán
fel sem t nt neki. Fölállt, az ablakhoz lépett és kinyitotta. A kilátást, amely innen elébe
tárult, jól ismerte. A látóhatárt erd zárta le a folyó mögött. Középütt voltak az ültetvény
földjei, a rajta dolgozó emberek mozdulatai szabad szemmel is kivehet k voltak. A néger
asszonyok tarka fejkend i között itt-ott felt ntek a felügyel k szalmakalapjai. Egy
facsoport árnyékában szabadon legel ló volt látható.
A lány nem kutatott tovább a szobában. Még egy pillantást vetett maga körül,
magához vette az íróasztal kulcsát, és bezárta az ajtót. Még mialatt a lépcs n lefelé ment,
lekiáltott a hallba:
– Hozd a reggelimet, Dinah!
A nagy óra a hallban a tizenegyet kezdte ütni, mikor a szobalány belépett a tálcával.
Susanne nem jutott hozzá, hogy evés után folytassa a végrendelet keresését. Mr.
Shillow állított be két hajadon lányával. Felesége fejfájására hivatkozva kimentette magát.
Miss Maud, aki két évvel volt id sebb Susanne-nál, megállás nélkül fecsegett, és Miss
Deborah, egy tízéves kislány, kizárólag csak a süteményekkel foglalkozott, amivel
megkínálták ket. Susanne kénytelen volt közönyös dolgokról társalogni, és a szívélyes
háziasszonyt játszani. Mr. Shillow és két lánya alkonyattájt mentek el. A férfi távozása
el tt biztosította Susanne-t, hogy minden vonatkozásban mellette áll. Végül is a
legközelebbi szomszéd, és Mr. Branddel igen jól megértették egymást. Éppen ezért
erkölcsi kötelességének érzi, hogy tör djön az életb l oly tragikus körülmények között
eltávozott barátja lányával.
– Van önnek egyébként már gyámja, Miss Susanne? – kérdezte végül, és hozzáf zte
anélkül, hogy választ várna: – Egy ültetvény vezetése sok fáradsággal jár, a gyám ebben
az esetben többet jelent a puszta címnél. Én azonban készen állok a terhet saját vállamra
venni.
Mikor a riverside-iak kocsija kigördült az udvarból, Manuel felügyel lépett be.
Susanne a ház kapujáig kísérte a vendégeit, és még mindig ott állt, amikor Manuel
kalapjával a kezében odalépett hozzá.
– Bocsásson meg, Miss Susanne – mondta –, de fogadni mernék, hogy Mr. Shillow azt
az ajánlatot tette önnek, tegye t a gyámjává.
Susanne csodálkozva nézett rá.
– Honnan tudod, Manuel?
A felügyel füttyentett.
– Brand's House az utóbbi években szépen fejl dött – mondta –, kövér falat lenne
bárki számára. Mr. Shillow már tett kísérletet arra, hogy az ültetvényt megvásárolja. Mr.
Brand persze hallani sem akart err l.
Mikor végre Susanne ágyba került, nem tudott elaludni. Az intézetben csak az oldalára
kellett fordulnia, és már aludt is. Szobatársn je, Ethel Forster ébresztette reggelenként.
Most azonban nem jött álom a szemére, annyira fáradt volt. Gondolatok rajzottak a
fejében. Ha kipislogott lezárt szemhéjai alól, az ablak alatt álló óriás fa árnyéka került közé
és a holdtányér közé. Egyik oldaláról a másikra fordult. Mindig újra a Mr. Brownnal
folytatott beszélgetésre és az ügyvéd különös magatartására kellett gondolnia. Nyomát
sem találta a végrendeletnek. Szívesebben vette volna, ha Mr. Brown nyíltan feltárja, hogy
valamilyen okból nem örökölheti apja ültetvényét. Akkor egészen szegény lány lenne, aki
a jöv ben saját keze munkájával keresné meg a kenyerét. Az ügyvéd fecsegése mintha
valami effélére célzott volna. Mennél tovább gondolkodott Susanne a dolgon, annál
inkább meg volt err l gy dve.
Ismét ütött az óra.
Susanne számolta az ütéseket. Egy... kett ...
Aztán csend. Ennyi ideje fekszik már ébren! Ma egyáltalán nem fog aludni?
Nagyon álmosan ült a reggeliz asztalnál. Minden tagja fájt, a fürd sem frissítette fel.
Hevesen ráförmedt Dinah-ra, mikor a fiatal néger szobalány túlságosan közel jött hozzá a
tálcával. Ebédig apja dolgozószobájában maradt. Másodszor és harmadszor is átkutatta
az íróasztal fiókjait, mintha mégis ott kellene megtalálnia a végrendeletet. Aztán kiürítette
az összes szekrényt és fiókot. A könyveket ledobálta a polcról, benyúlt a legelrejtettebb
sarokba is. Mikor ezt a munkát is sikertelenül fejezte be, elkezdte a földön hever nehéz
könyveket lapozni, a könnyebbeket pedig kirázta. Egyetlen papírdarabkát sem talált
bennük.
Fáradtan és éhesen ment le a hallba ebédelni, s megparancsolta Dinah-nak, hogy a
könyveket rakja vissza a polcra. Örömtelenül gy rte magába az ételt.
Délután nem jött vendég Brand's House-ba. Miután Susanne ellen rizte Dinah
munkáját, átment a hálószobába. Az éjjeliszekrényen, apja ágya mellett az képe állott.
Ez a kép annak idején egy újfajta módszerrel készült, melyet dagerrotípiának
neveztek. Susanne nagyon büszke volt, amikor Mr. Brand a városba utazott vele, hogy
ezzel a módszerrel készíttessen róla felvételt. Egy héttel azel tt történt, hogy Susanne az
intézetbe ment. Mennyire megváltozott minden azóta! Pedig csak négy év telt el. Szép
selyemruhát viselt és tarka fejköt t. A csipkével díszített alsónadrágocska a divat szerint
kilátszott a rövid szoknyácska alól. „Ön már egy valóságos hölgy, Miss Susanne!” –
mondta bókolva a fényképész, aki szürke kockás ruhát viselt. Sajátságos, hogy ezekben a
pillanatokban ilyen részletekre emlékezik vissza.
Susanne visszatette a képet a helyére, és megparancsolta a szobalánynak, hogy
rámolja ki a ruhásszekrényt. Dinah apja egyik ruháját a másik után szedte ki, és Susanne
minden zsebet átkutatott, abban a kétségbeesett reménykedésben, hogy talál bennük
valami írást. Amikor azt a kabátot tartotta a kezében, melyet apja a baleset napján
hordott, és amelyet gondos tisztogatás után visszatettek a szekrénybe, a kabát oldalsó
zsebében papír zizzent. Izgatottan nyúlt utána, és szétnyitotta. Hirtelen a csalódás
kifejezése futott át az arcán. Az utolsó levele volt, melyet hazaírt, s amelyet egy férfinak
adott át, aki a környékre utazott, ahol Brand's House feküdt. Így a levél hamarabb
érkezett, mintha a postára vitte volna.
„... Örülök, te drága és legjobb Papa, hogy nálunk odahaza minden a legnagyobb
rendben van. Ugye, igazán hamarosan eljössz, és meglátogatsz engem? Annyi id t csak
tudsz szakítani magadnak...” Ez volt minden, amit el tudott olvasni. A levél többi része
elveszett. Az az üres oldal is, amelyre egészen biztosan emlékezett, hiányzott.
Susanne leült a karosszékbe. Újra elfogta a fájdalom, hogy apját elveszítette.
Lehetséges volna, hogy ezeket a sorokat csak nemrégiben írta?
– Nem lenni egészséges, Missis? – kérdezte Dinah aggódva kicsi úrn jét.
– Dinah! – válaszolta Susanne, és összeszedte minden erejét, hogy ne sírjon föl
hangosan. – Át kell kutatnunk minden szekrényt és ládát az egész házban. Értesz
engem? Nagyon fontos!
A néger lány bólintott.
– Én megérteni, Missis! De nagyon nehéz lesz. Ház lenni nagy!
Susanne ismét felemelkedett.
– És ha egész éjszaka kutatni fogunk, nincs más választásom!
– Igen, Missis – bólintott Dinah engedelmesen. Elmúlt már éjfél, amikor Manuel
felügyel felriadt álmából. Betör kr l álmodott. S most valóban halk lépéseket hallott az
el térb l. Hirtelen felugrott, magára kapkodott valamit, s kezébe vette a töltött pisztolyt.
A hall sötét volt és üres. A folyosón azonban, amely a pincébe vezetett le, fénysugár
ingadozott. Hideg, áporodott leveg csapódott a férfi arcába a nyitott ajtón át, amelyet
óvatosan közelített meg.
– Ki az?! – kiáltotta félhangosan, és igyekezett a sötétben megállapítani, ki van a
pincében.
– Nem csinálni zajt, Massa Manuel!...
Dinah, a szobalány állt mellette a pincéb l el bukkanva, és egy ég gyertyát tartott a
kezében.
– Az ördögbe is! Mit csinálsz itt?! – förmedt rá a felügyel .
Dinah a szájára tette a kezét, hogy csendet kérjen.
– Lenni fiatal Missis a pincében – magyarázta. – Kutatni már egész este és egész
éjszaka.
– Miss Susanne?
 A felügyel körültapogatta saját magát, hogy megállapítsa, föl van-e annyira öltözve,
hogy a kisasszony el tt megjelenhessék.
– Mit keres Miss Susanne a pincében?
– Lenni régi ládák... – felelte Dinah.
– És sok patkány… – morogta a felügyel . A mélyb l halk kiáltás hallatszott: – Dinah!
Miért nem jössz?! – És aztán a kérdés: – Ki van ott veled?
Manuel felelt: – Segítek önnek, Miss Susanne – mondta –, nem vállalhatom a
felel sséget, hogy egyedül hagyom a pincében. Miért nem mondja meg, mire van
szüksége, leküldtem volna néhány suhancot a pincébe, hogy keressék meg!
Már Susanne is Manuel el tt állt, kezében gyertyával. A felügyel a gyertyafényben
egy rózsaszín arcot pillantott meg. A lány álmosan hunyorgott.
– Köszönöm, Manuel – mondta Susanne –, de nincs rád szükségem.
– Igazán nem segíthetek önnek, Miss Susanne?
– Nem, Manuel – hárította el a lány határozottan. Aztán nyugodt, de biztos hangon
tette hozzá: – Menj csak aludni, Manuel!
– Mit keres tulajdonképpen, Miss Susanne?
– Ó... semmit!
Ennyi volt az egész, amit Manuel válaszul kapott.
– Le kell feküdnie, Miss Susanne. Nem maradhat fönn egész éjszaka!
– Hagyj békén, Manuel!
Manuel kissé megsért dött.
– Ahogy kívánja, Miss Susanne.
Ott maradt állva, mialatt a két lány ismét lement a pincelépcs n. Nem értette Miss
Susanne-t.
 LESÚJTÓ NYILATKOZAT

– Tehát nem találta meg a végrendeletet, Miss Susanne?

Brown ügyvéd szigorúan nézett a fiatal lányra, miközben kalapját Dinah-nak nyújtotta.
Azután lassú léptekkel elindult Susanne után a hallba. Szemét vizsgálódva a lányra
vetette. Dél körül járt az id . Susanne az ajtóig ment látogatója elé. Csak kora reggel
feküdt le. Rövid pihenését kínzó gondolatok szakították félbe. Újra meg újra felébredt,
végül a szobalányt, Dinah-t hívta.
– Mit akarni, Missis?
Susanne kidörgölte az álmot a szeméb l, és azt kérdezte:
– Megérkezett már Mr. Brown?
– Nem, Missis!
Most azonban már itt volt. Susanne a székre mutatott, amelyen az ügyvéd legutóbbi
látogatásakor is ült, és nyomott hangon mondta:
– Kérem, foglaljon helyet, Mr. Brown!
– Ön tehát nem talált semmiféle végrendeletet, Miss Susanne?
A lány a fejét rázta:
– Nem, Mr. Brown!
– Mindenütt kereste?
– Mindenütt, ahol csak lehetséges volt!
Néhány pillanatig csend lett a hallban. Az ügyvéd ideges mohósággal nyúlt a papírjai
után, és szétteregette ket az asztalon. Eközben lehajtotta a fejét, úgyhogy az arcvonásait
nem lehetett látni.
Susanne megkérdezte:
– Nagyon nagy baj, hogy nincsen meg a végrendelet?
– Féltem t le. – Az ügyvéd hallhatóan sóhajtott. – Kellemetlen nekem, hogy éppen én
vagyok az, aki elindítja a lavinát. De a törvény, törvény, és én ezt sem megváltoztatni nem
tudom, sem kivételt nem tehetek!
– Nem én vagyok papa örököse?
Mr. Brown a fejét rázta.
– Nem, nem te vagy az elhunyt Mr. Brown örököse!
Susanne meglepetten pillantott rá. Ez volt az els alkalom, hogy letegezte.
– Hogyan érti ezt, Mr. Brown? – kérdezte, és ezzel a nyilatkozat formájára és
tartalmára egyaránt célzott.
Mr. Brown láthatóan idegesen feszengett a székén.
– A legjobb, ha rögtön megmondom, Susanne! Minek annyit kerülgetni! – Mély
lélegzetet vett. – Mivel az elhunyt Mr. Brand végrendelete nincs meg, nemcsak hogy az
ültetvény örököse nem vagy, hanem rabszolga lettél.
– Hogy-a-a-a-n?
Susanne azt hitte, nem hall jól.
 – Rabszolga, Susanne! Igazán! – folytatta Mr. Brown nem zavartatva magát. –
Rabszolga vagy a törvény értelmében. Éppen ezért a legjobb lesz, ha ett l a pillanattól
kezdve úgy bánok veled, mint rabszolgával. Masternak kell szólítanod.
– Masternak?
Susanne egyszer en nem tért magához. Master – így kellett a rabszolgának szólítania
az uraságot. A négerek saját beszédmódjuk szerint gyakran Massává ferdítették a szót.
– Ön, úgy látom, tréfálni akar velem, Mr. Brown!
– Egyáltalán nem tréfálok, Susanne! A helyzet ehhez túlságosan komoly. Te rabszolga
vagy! Szólíts engem Masternak, és tisztelettudóan állj föl, ha szólok hozzád!
Mr. Brown hangja nagyon határozottan csengett. Aki azonban jól odafigyelt, hallhatta,
hogy határozottsága mögött a kellemetlen helyzet miatt érzett zavar lappangott.
– Ön tehát komolyan gondolja, hogy rabszolga vagyok?
Mr. Brown még egyszer kijelentette:
– Rabszolga vagy, Susanne!
A lány fels testével ráhajolt az asztalra, és hisztérikusan nevetni kezdett.
– Én... rabszolga?!... Rabszolga?!
Nem, Mr. Brown bizonyára egyszer en eszét vesztette. Hiszen , Susanne, Mr. Brand
lánya volt. A Brand's House tulajdonosa. Lehetséges, hogy valamilyen, általa ismeretlen
okból az ültetvényt nem örökölhette. De amit Mr. Brown róla állít, teljességgel lehetetlen.
Az ügyvéd némán várta, amíg Susanne kissé megnyugszik. Akkor csendesen
megismételte:
– Rabszolga vagy, semmivel sem jobb, mint a fekete Dinah, aki ideérkeztemkor elvette
a kalapomat!
– Ez lehetetlen!
– Nemcsak hogy lehetséges, hanem tény, Susanne! – Mr. Brown méltóságteljes
arckifejezést öltött és bólintott. – Azért közöltem ezt veled négyszemközt, mert nem
akartalak az egész ház el tt megszégyeníteni. De ha neked jobb, összehívom a ház
népét, és bemutatlak nekik, mint a Brand's House rabszolgáját.
Susanne csak most kezdett hinni a dologban. Elpirult.
– De hiszen a papa...
Nem jutott tovább. Az ügyvéd félbeszakította:
– Ha kérdezni akarsz valamit, engedélyt adok rá, Susanne! Jogod van hozzá, hogy
mindent tudj. El bb azonban állj föl, ahogy az el bb parancsoltam!
A lány ezúttal engedelmeskedett. Ott állt Mr. Brown el tt. Szeme lesütve. Idegesen
játszott az ujjaival. Mr. Brown elégedetten bólintott.
– Mit szeretnél tudni, Susanne? – kérdezte. Susanne mélyet lélegzett.
– Mégsem lehetséges, hogy egy fehér lány rabszolgává legyen – mondta. – Csak a
négerek lehetnek rabszolgák!
– Ki mondta neked, hogy te fehér vagy?
A kérdés megzavarta Susanne-t. Tehetetlenül nézett Mr. Brownra.
– De apám... – kezdte el ismét.
És most olyasvalami következett, amire Susanne nem volt elkészülve.
– Mit tudsz te tulajdonképpen anyádról?
– Anyámról, Master? – Els ízben szólította az ügyvédet úgy, ahogyan az megkívánta.
Mr. Brown a torkát köszörülte.
– Igen, anyádról! Láttál valaha is akár csak egy képet róla?!
Susanne csak nemmel felelhetett.
– Nem találod különösnek, hogy elhunyt apád egyetlen képet sem rzött meg a
feleségér l?
Susanne habozott, miel tt felelt volna:
– Tulajdonképpen igen, Master!
A Master megszólítás mindig kicsit megkésve hagyta el a lány száját.
– Tudod, ugye, Susanne, hogy apád nem a mi államunkból származott?
– Igen, Master!
Az ügyvéd az irataiért nyúlt, és jobb öklével lecsapott rájuk.
 – Mr. Brand 1847. április 17-én vásárolta meg az ültetvényt. Itt van az adásvételi
szerz dés. Szabályszer en aláírva, törvényesen láttamozva és pecséttel ellátva. A vételár
75 ezer dollár. Ennek a felét készpénzben fizették, a másik felét váltóval egyenlítették ki,
melyet három hónappal kés bb az állami banknál rendeztek. Mr. van der Loon eléggé
tönkretette az ültetvényt. Nem nagyon tör dött semmivel, mióta egyetlen fia egy
lövöldözés alkalmával életét vesztette.
Az ügyvéd szünetet tartott. A lányra pillantott. Susanne nem szólt. Idegesen játszott az
ujjaival még mindig.
Mr. Brown a fejét ingatta.
– Ne játssz az ujjaiddal! – mondta, aztán hozzáf zte: – Valószín leg az érdekelne,
hogy mi köze mindennek anyádhoz.
– Igen, Master!
Mr. Brown ismét a papírok között kotorászott.
– Mr. Brand ez id tájt jött el ször a mi vidékünkre. Nem tartozott a Louisianában
megtelepedett családok közé. Szinte semmi kapcsolata nem volt a szomszédaival. Ezt
elismered, ugye?
– Igen... Master! – felelte Susanne.
– Tehát igazam van?
– Igen... Master! Csak Mr. Shillow-val jöttünk össze kicsit gyakrabban. Utoljára
tegnapel tt volt itt.
– Úgy? – mondta Mr. Brown élesen. – Mit akart tulajdonképpen? – kérdezte.
– Azt akarta, hogy beleegyezzem, legyen a gyámom, és át akarta venni az ültetvény
irányítását.
– Ez jellemz rá! – Az ügyvéd röviden felnevetett. – Már akkor fájt a foga erre az
ültetvényre, amikor Mr. Brand megvette. No, ebb l ugyan nem lesz semmi!
Ismét egy kis szünet következett. A hallajtóban Dinah jelent meg. Megállt, és
igyekezett észrevétetni magát.
Susanne nem tudta, hogyan kell most viselkednie. A fekete szobalány csodálkozva
nézett Susanne-ra.
– Missis kérdezni…
– Mit akarsz? – szakította félbe az ügyvéd.
– Missis kérdezni, hogy Massa maradni-e vacsorára?
Az ügyvéd felmentette Susanne-t a válaszadás alól.
– Igen, itt maradok. De most t nj el gyorsan!
Dinah visszavonult.
– Be kell fejeznünk, Susanne – állapította meg Mr. Brown. – A te elhunyt édesapád
tisztességes ember volt. Szerencsésnek tartom magamat, hogy az ültetvény
megvásárlásánál jogi tanácsadójául választott. Sohasem fogom elfelejteni azt az id t,
amikor együtt dolgoztunk. Apád azonban könnyelm volt, és nem gondolt a jöv re. Éppen
úgy, mint sok más, meglehet sen fiatalember, aki makkegészségesnek érzi magát. Az
ilyen emberek azt hiszik, hogy azonnal meg is fognak halni, ha végrendelkeznek. Az efféle
gondolkodásnak és a könnyelm ségnek vagy te az áldozata!
Susanne-nak könnyek voltak a szemében. Nem mert válaszolni egyetlen szót sem. A
zsebkend jét sem merte el venni.
– Apád még nagyon fiatal volt. – Mr. Brown ismét az iratok után nyúlt. – Itt van a
születési bizonyítványa. Mr. Frederick Johnson Brand negyvenhét éves volt. 1810.
szeptember 29-én a massachusettsi Huntersville-ben született. Körülbelül ez minden, amit
az életéb l tudok, miel tt Brand's House-t megvette. Kivéve egyetlen körülményt, de ezzel
kapcsolatban hallgatást parancsolt. – Az ügyvéd hirtelen félbeszakította önmagát, és azt
kérdezte: – Valószín leg fogalmad sincs arról, hogy apád és anyád milyen körülmények
között kötöttek házasságot?
– Nincs... Master! – rázta a fejét Susanne.
– A házasságlevelet sem láttad?
A lány most sem mondhatott mást, mint nemet.
– Nos, Susanne, közölhetem veled, hogy szüleid 1842. november 7-én kötöttek
házasságot. Te magad 1843. augusztus 10-én születtél. A házasságkötés helye nincs az
okmányon feltüntetve. A lelkész azonban, aki megeskette ket, aláírta. – Ismét
papírzizegés hallatszott, Mr. Brown kisimította az okmány gy déseit. – Az esketést
Samuel Moonlight végezte. A metodista egyházhoz tartozott.
Az ügyvéd elhallgatott. Mivel Susanne nem kérdezett semmit, így folytatta:
– Szüleid egy olyan nagy összejövetelen kötöttek házasságot, amelyre a négerek nagy
távolságokról is tömegesen gy lnek össze. Moonlight tiszteletes a metodista egyház
színes b ágazatához tartozott.
– A színes b ágazatához? – Susanne agyában világosság kezdett derengeni.
Rémült tekintettel meredt az ügyvédre. – Csak nem azt akarja mondani, hogy Moonlight
tiszteletes... néger volt?
– De igen, Susanne. Színes b volt. És bizonyára el tudod képzelni, miért bízta apád
az esketést éppen egy színes b lelkészre...
A lány zavartan hallgatott.
– Éppen olyan jól tudod, mint én – bólintott Mr. Brown. – Egész egyszer en azért, mert
egyetlen fehér lelkész sem akadt volna, aki megáldja egy néger n vel kötött házasságát.
Susanne kezébe temette az arcát.
– A mama... néger? – zokogta.
Mr. Brown hátravetette magát a székében.
– Ne túlozd el, Susanne – mondta oktató hangon. – Pontosan tudod, hogy néger és
fehér között sok átmenet van. Mulattok, akiknek egyik szül je néger, quadronok, akiknek
a négy nagyszül je közül csak az egyik néger. Mr. Brand elmondta nekem, hogy felesége
egészen világos b volt. Bizonyára nem volt sokkal barnább, mint te.
– Mint én... – Susanne igyekezett megemészteni, amit az ügyvédt l hallott. Aztán
halkan és nyugodtan azt mondta: – Akkor hát én magam is... színes b vagyok.
Mr. Brown bólintott.
– Látod, Susanne – magyarázta –, most már kezded lassan érteni, mir l van szó.
Olyan vagy, mint egy fehér lány. Az ereidben azonban néger vér csörgedezik, ezért déli
felfogás szerint… színes b vagy.
– Az anyám... rabszolgan volt? Mr. Brown ismét bólintott.
– Úgy van, Susanne. Anyád rabszolgan volt. Apád nagyon nehéz helyzetb l mentette
meg anyádat. Megszerette és megvásárolta. Aztán Moonlight tiszteletes el tt házasságot
kötött vele.
– Mama! Mama!
Susanne majdnem sikoltotta e szavakat.
– Igen, Susanne – mondta Mr. Brown. – Mr. Brand feleségévé tette anyádat,
házasságot kötött vele. De sohasem tette szabaddá. Egészen haláláig a törvényes
tulajdona volt. Ennyit te is tudsz a törvényeinkr l, tudod, hogy egy rabszolgan gyermekei
születésükt l kezdve rabszolgák. Te születésed pillanatától nem egyszer en Mr. Brand
lánya vagy, hanem a rabszolgája is. Hogy törvényes urad ugyanakkor apád is volt, nem
változtat a helyzeten. Mr. Brand persze id közben felszabadíthatta volna anyádat és
téged is. Számtalanszor kértem Mr. Brandet, hogy teremtsen rendet közvetlen
környezetében. Mert, hogy téged lányának és nem rabszolgájának tekintett, teljesen
világos abból, milyen nevelést biztosított neked. Sajnos, Mr. Brand a felszabadító levél
kiállítását egyik alkalomról a másikra halogatta. Valószín leg kellemetlen volt neki, hogy
saját aláírásával igazolja, felesége és leánya néger származásúak. Most azonban ennek
a halogatásnak minden következményét viselnünk kell…
– Miért kellett önnek ezt az egész ügyet kinyomoznia?
Az ügyvéd homlokán haragos ránc jelent meg.
– Hová gondolsz, Susanne? – vetette közbe azonnal határozottan. – A Brown cég nem
vállal semmiféle hamis ügyet. Mikor apád elmondta nekem házassága történetét, el ször
szavamat akarta venni, hogy err l mindig hallgatni fogok. Ezt csak azzal a feltétellel
ígértem meg, hogy semmiféle törvényellenes dologra nem fogja felhasználni. Amíg Mr.
Brand élt, jogában állott, hogy téged lányaként kezeljen, és ha fölszabadított volna, ez
ellen senki sem szólhatott volna egy szót sem, és az ellen sem, hogy mindenét rád
hagyja. Én ugyan mindig azt tanácsoltam neki, hogy adja el az ültetvényt, és költözzék
vissza Északra. Csak egy aratást akart megvárni, aztán még egyet. Nagy fáradságomba
került, hogy rábeszéljem, helyezzen el téged Északon egy lánynevel intézetben. Ha
volna végrendelete, minden rendben lenne. Így azonban nem tehetem kockára ügyvédi
irodám jó hírnevét. A politikai viszonyok nálunk olyanok, hogy óriási botrány lenne abból,
ha azzal gyanúsítanának, hogy a helyzet ismeretében sem tettem ellene semmit.
– Akkor hát valóban rabszolga vagyok? – kérdezte Susanne szomorúan.
– Rabszolga vagy!
– És mi lesz az ültetvénnyel, Master?
Az ügyvéd beletúrt kezével ritka hajába.
– Mivel sem végrendelet, sem törvényes örökös nincsen, mert a távoli unokaöccs,
akir l beszéltél, nem jöhet számításba, az ültetvény Louisiana államra száll. Mindazzal,
ami hozzá tartozik. Az él és holt leltárral együtt.
– És mit fog Louisiana állam az ültetvénnyel tenni, Master?
– Ilyen esetekben a teljes vagyon él és tárgyi tartozékaival együtt árverésre kerül, az
állampénztár javára.
Susanne nem tudta tovább tartani magát. Sírva fakadt.
Mr. Brown a lányra nézett. Lassan felállt, odalépett Susanne-hoz, kezét atyainak szánt
mozdulattal a vállára tette.
– Ne vedd olyan komolyan, Susanne! Nem olyan rossz a helyzet, amilyennek látszik.
Ezer és ezer rabszolga él a déli államokban, és mindannyian élnek. Hozzá fogsz szokni új
helyzetedhez. Egyébként utánanézek, mit lehetne tenni. Talán sikerül egy olyan családot
találni, aki érdekl dik sorsod iránt. Akkor esetleg kéz alatt adnak el, és nem kell az
általános árverésen megjelenned…
– Eladnak? – Susanne kétségbeesetten nézett fel Mr. Brownra.
– Hát mit gondoltál? – kérdezte az ügyvéd láthatóan kellemetlenül érintve. – Azt hitted,
hogy ismét visszatérhetsz az intézetbe, és tovább tanulhatsz? A leltárban, amelyet el kell
készítenem – mert remélem, hogy a bíróság meg fog bízni azzal, hogy a Brand's House
elárvereztetését én vezessem –, az ültetvény rabszolgái között lesz egy No 1. És e mellett
a szám mellett ez fog állani: Susanne Brand, tizennégy éves.
A lány hallgatott.
Mr. Brown levette kezét a lány válláról.
– Szeretem, ha valaki okos. Nem fogunk sokat beszélni arról, hogy te most rabszolga
vagy. Menj fel nyugodtan a szobádba, Susanne! Természetesen nem veheted többé
igénybe Dinah szolgálatait. Nem volna helyes, ha egy rabszolgát kiszolgálnának!
Szoktasd hozzá magad lassanként a gondolathoz, hogy hamarosan szobalány leszel.
Susanne nem válaszolt.
– Megértettél, Susanne?
A lány nem nézett az ügyvédre.
– Igen, Master! – mondta majdnem hang nélkül. Aztán hangosabban hozzáf zte: –
Miért nem mondta el ön ezt nekem mindjárt?
Mr. Brown úgy beszélt, ahogyan az ember egy súlyos beteghez szól:
– Mert nem akartalak id el tt felizgatni, Susanne! Elvégre is el kerülhetett volna az a
végrendelet.
Susanne bólintott.
Mr. Brown vizsgálódva nézett rá.
– És okos leszel, ugye, Susanne?
– Igen... Master! – A lány szinte hangtalanul válaszolt. Ezután azonban vad sikoltással
zte hozzá: – Nem tudom elhinni, hogy papa teljesen megfeledkezett volna rólam.
Brown ügyvéd vállat vont.
 BALSZERENCSÉS SZÖKÉS

Susanne átvágott a folyóig húzódó erd n. Egyszer ruha és er s cip volt rajta. A
kezében kis b rönd, haját széles karimájú szalmakalap takarta el. A b rönd egyáltalán
nem volt nehéz, a lány mégis minden két-háromszáz lépésnél megállt, letette a b röndöt,
és pihent egy kicsit. Susanne nem volt hozzászokva, hogy a naperny jén vagy egy kis
kézitáskán kívül mást is vigyen. A lába is fájt. A g zhajóállomáshoz vezet út sokkal
kényelmesebb volt, ha az ember kocsival tette meg.
Susanne hajnali szürkület el tt hagyta el Brand's House-t. Senki sem látta, mikor eljött.
A hatalmas kutya nem ugatott, mert jól ismerte a ház lányát, aki a korábbi években
szívesen játszott vele. Szép reggel lett, mikor a nap már fölkelt. A leveg friss volt, a
ség még nem égette fel a földet. Az út pora a reggeli órákban kevésbé kínozta a tüd t,
és nem tapadt rá olyan er sen a meztelen lábra vagy a cip re. Még mindig nem esett. A
mennybolt kelett l nyugatig mélykék volt, a legkisebb felh cske nélkül. A kékség ijeszt
volt, természetellenes.
Susanne örült, hogy idejében fölébredt. Elhatározása, hogy elhagyja az ültetvényt,
egyszer en elmenekül, már a Mr. Brownnal folytatott beszélgetés közben megszületett.
Az a lehet ség, hogy eladják, és mint egy barmot elárverezik, elhallgattatott minden
meggondolást. Eddig a Brand's House rabszolgáinak életét teljesen úgy fogta fel, mint a
többi déli gyerek: a négerek ott voltak, mint a kutyák, lovak és macskák. De hogy maga
is rabszolga legyen, ez Susanne számára teljesen új, megdöbbent dolog volt.
A lány még egyszer átgondolta a jöv jét. Ha Brand's House-t apja halála miatt
elvesztette, akkor az északi államokban lev intézet az otthona. Iskolatársai mind nagyon
barátságosak voltak Susanne-hoz, és a tanárn kkel is jó viszonyban volt. Egy pillanatig
sem gondolt arra, hogy nagy különbséget jelent, ha mint fizet tanuló, egy gazdag déli
ültetvényes lányaként vagy pedig szökött rabszolgaként él közöttük. Susanne az útitervét
is azonnal elkészítette. A következ hajóval akart Északra utazni. Útiköltségre még volt
pénze. Elhunyt apja nagylelk en mindig b séges zsebpénzzel látta el. Milyen jól jött most
Susanne-nak, hogy a dollárokat megtakarította, és nem szórta el haszontalanságokra. Ott
lapultak a kis b rönd mélyén. Csak a legszükségesebbet vette magához, amennyi a
jegyre és útközben néhány apróságra kellett.
Közeledett az erd höz. Éppen ideje volt, hogy árnyékába meneküljön. A nap sugarai
már égettek, pedig még messze volt a dél. Susanne egy kis mellékutat választott, mert
lehet leg kevés emberrel akart találkozni. Így kerül t tett ugyan, de biztonságosabban
érezte magát. Apja sírját is fel akarta keresni, miel tt elhagyja a vidéket. A g zhajó
egyébként olyan rendszeresen késett, hogy az utasok ezt a késést mindig beleszámították
indulásukba. Délben már a folyón utazik majd, és Mr. Brown és Louisiana állam bottal
üthetik a nyomát.
Az erd szélén Susanne leült. Lehúzta cip jét és harisnyáját, megdörzsölgette
kisebesedett lábát. Most már nehezére esett a járás, egyre inkább bebizonyosodott,
mennyire elkényeztették. Belelógatta a lábát egy közeli pocsolyába. Aztán kinyitotta a
röndjét, egy darabka kenyeret vett el , jókora darab húst tett rá. Enni kezdett, és
észrevette, hogy bizony alaposan megéhezett. A földeken, melyeket pihen helyér l látott,
színes pontok mozogtak. Az aratás teljes er vel folyt. Az erd l egy csapkodó madár
zaját hallotta, száraz ágak zörgését, melyekre valami állat lépett rá. Az urasági ház teteje
már nagyon távol, csak elmosódottan látszott. Susanne már megtette az út felét.
Az erd ben kevésbé érezte a forróságot. Itt sem a széles, karbantartott úton ment,
hanem inkább a fák között haladt el re, nem tévesztve szem el l az irányt. Közben a
bozótra, a vastag ágakra és gyökerekre is vigyáznia kellett. Az erd sokkal nagyobbnak
nt, mint ahogy emlékezetében élt. A kis tisztásról, amelyen állt, már csak néhány lépést
kellett tennie, és kiért az erd l a másik oldalon. Miel tt az ember a temet höz ért, egy
mez mellett kellett elhaladnia. És ismét néhány száz lépéssel a temet mögött ott volt a
község a g zhajókiköt vel.
Susanne-nak azonban a tisztástól az erd széléig valójában egy fél órára volt
szüksége. Kocsi jött szembe vele az úton. Kitért el le a bozótba, hogy ne vegyék észre. A
kocsis azonban nem nézett sem jobbra, sem balra, miközben továbbhaladt. Susanne nem
emlékezett rá, hogy valaha is látta volna ezt a férfit.
Végre aztán kiért az erd l. Az út átszelte a mez t. Jobbra, elég távol emelkedett a
temet fala, Susanne abba az irányba fordult. Mr. Brand sírja nem volt messze a
kovácsoltvas kaputól. Hervadt koszorúk hevertek rajta, melyeket a gyásznép hozott. Sírk
még nem volt.
Már megrendelték a k faragónál, egy hónap múlva készül csak el. Susanne tehát már
nem fogja látni. A lány letérdelt a sírdombnál, és csendes áhítatba merült. Mikor felállt, ezt
suttogta: „Haragudnom kellene rád, papa, mert elfelejtettél felszabadítani, de tudom, hogy
nagyon szerettél. Sohasem foglak elfelejteni!” Aztán lehajolt a sírdombra, fölvett egy kis
rögöt, gondosan becsomagolta a kend jébe, és betette a b röndbe.
Negyedóra múlva Susanne a község els házainál járt. Fölnézett a toronyra. Az óra fél
tíz el tt öt percet mutatott. Volt még elég ideje. A g zhajó menetrendszer en tíz órakor
érkezett. A lány szomjúságot érzett. Az els kocsma, amely mellett elhaladt, nem tetszett
neki. Az ajtóban néhány gorombának látszó fickó állott. Ezért Susanne továbbment. Ezt
hallotta a háta mögött: – Kutya legyek, ha ezt a lányt nem láttam már valahol!
Susanne közben megtalálta, amit keresett. Belépett egy kis fogadóba az egyik
mellékutcában. A söntés teljesen üres volt. Susanne letette a b röndjét, és leült az
egyszer asztalhoz. Nem volt rajta terít , legyek lepték az ételmaradékokat.
Az ajtó kinyílt, és egy kövér, öreged asszony jelent meg. Nagyon rendetlenül volt
öltözve, a f kanál a kezében maradt.
– Mivel szolgálhatok, Miss? – kérdezte, és félig kíváncsian, félig bizalmatlanul mérte
végig a fiatal lányt. Ritkaságszámba ment ugyanis, hogy egy ilyen fiatal teremtés egyedül
térjen be a vendégl be.
Mikor a vendégl sné bejött, Susanne éppen a zsebkend jét vette el , és megtörölte
az arcát. Közben megállapította, hogy az asszonyt nem ismeri.
– Kaphatnék valamit inni? – Majd rövid szünet után hozzátette: – Talán egy pohár
tejet…
A vendégl sné bólintott.
– Egy pohár tejet, Miss! Természetesen.
A konyha nyitva maradt ajtaján át ételszag áradt be. Susanne edénycsörömpölést és
ev eszközök zörgését hallotta. Szeme körbejárt a kis helyiségen. A falon egy régi
rézmetszet lógott, az Észak-amerikai Egyesült Államok els elnökét, George Washingtont
ábrázolta. Volt ott még néhány olcsó illusztráció is, melyeket valami folyóiratból vágtak ki,
és szögekkel er sítettek a falra.
A falon, mely mellett az asztal állott, két rikító vörös hirdetmény is lógott. Elég régiek
lehettek. Susanne önkéntelenül olvasni kezdte.

NYILVÁNOS ÉRTESÍTÉS

A jöv szombaton déli két órakor a nashville-i községházán az itt felsorolt rabszolgákat
árverezzük el nyilvánosan a legtöbbet ígér nek, a néhai Mr. Charles Buttler hagyatékából:
 1. Sarah, sötétfekete, szakácsn , kb. 65 éves
2. George, barna, kocsis, kb. 11 éves
3. Lizzy, világosfekete, konyhalány, kb. 16 éves
4. Sam, barna, patkó- és szögkovács, kb. 35 éves
5. Emily, világosbarna, szobalány, kb. 13 éves

A felsoroltak mától kezdve szombaton déli tizenkét órától naponta nyolctól tizenkett ig
és kett l hatig megtekinthet k.
Thomas R. Walsh
seriff

Ui. Felhívjuk a tisztelt vásárlók figyelmét, hogy a vételárat legkés bb az árverés

berekesztése után huszonnégy órával le kell tenniük.
A másik hirdetmény azonban a következ képpen hangzott:

FIGYELEM! FIGYELEM!

Alulírottól rabszolgája, Josuah megszökött. Josuah kb. tizennyolc éves, er s termet ,

nagyon világos szín , folyékonyan beszél angolul és franciául. Lehetséges, hogy fehérnek
adja ki magát. Aki elfogja, és a tulajdonosnak vagy a legközelebbi bíróságnak átadja, száz
dollár juta-lomban részesül.
Henry M. Morrison

Susanne hirtelenében elpirult, és elfordult a hirdetményekt l.

– A tej, Miss!
A vendégl sné beszélgetni kezdett Susanne-nal. Egy fiatal néger lány lépett a
söntésbe, és a vendég elé tette a poharat. A lány valamivel fiatalabb volt Susanne-nál,
re világosbarna, és még piszkosfehér ingében meg tarka kockás pamutzubbonyában is
kellemes külseje volt.
– Köszönöm!
Susanne a pohár után nyúlt, és mohón kiitta. Aztán megkérdezte, mivel tartozik. A
pénzt az asztalra tette és fölállt.
– Bizonyára a g zhajóra vár, Miss – érdekl dött a vendégl sné beszédesen, és
besöpörte a két ötcentest, amit Susanne odatett. – Addig még sok ideje van. A g zhajó
sohasem érkezik pontosan.
Susanne fogta a b röndjét.
– Most már mennem kell!
A lányból a türelmetlenség beszélt. A söntés üres volt. Az utcán azonban az a veszély
fenyegette, hogy ismer sökkel találkozik.
– De csak nem akarja a b röndjét maga vinni, Miss? – Az asszony a fejét ingatta. –
Magával küldöm Missyt. Elviszi a b röndöt az állomásig. – Ezekkel a szavakkal a néger
lánykára mutatott, aki a tejet hozta.
Susanne habozva engedte el a b röndöt.
– Köszönöm, Mistress... – Nem tudta a vendégl sné vezetéknevét.
– Missis Blacksmith, Miss – segítette ki az asszony. – Jegyezze meg, kérem, a nevem,
hátha ismét erre jár. Vannak szép szobáink is, ha itt akarna éjszakázni.
– Köszönöm, Missis Blacksmith! Susanne a Missis kifejezést használta, ahogyan az
asszony nevezte magát. Mrs. Blacksmith valószín leg a négerek beszédmódjához
szokott, és egészen elfeledkezett arról, hogy a jó társaságban Mistresst mondanak.
A fiatal néger lány Susanne mögött haladt, mikor a hajóállomás felé mentek.
Könnyedén lóbálta kezében a b röndöt. Látszott, hogy egyáltalán nem esik nehezére.
Susanne hátrafordult.
– Er s vagy, Missy! – mondta.
A lány elvigyorodott, fehér fogait mutatta.
– B rönd lenni egyáltalán nem nehéz, Missis!
Susanne-nak ellenállhatatlan örömet szerzett a beszélgetés a néger lánykával.
 – Missis Blacksmith rabszolgája vagy?
Missy gyorsan bólintott.
– Igen, Missis! Missis Blacksmith lenni Missy Missise.
A lány folyékonyan fecsegett.
– Régóta vagy Missis Blacksmithnél, Missy?
A néger lányka a fejét rázta.
– Missis Blacksmith megvásárolni Missyt… – És számolni kezdett szabad bal kezének
ujjain, mégpedig úgy, hogy el bb mind az öt ujját kinyújtotta, aztán egyiket a másik után
hajlította a tenyeréhez. Mivel az öt ujj kevésnek bizonyult, határozott mozdulattal letette a
röndöt, és tovább számolt a jobb keze ujjain. – Missis Blacksmith megvásárolta Missyt
három, négy, öt, hat, nem, hét hónappal ezel tt: Missy volt a nagy piacon sok más
négerrel. Missy nagy, er s lány, sokan akarták Missyt megvenni. Missis Blacksmith sok
pénzt adni Missyért!
A fiatal néger lányka láthatóan büszkén mesélte történetét. Kétségtelenül hízelgett
neki, hogy „sokan akarták megvásárolni Missyt”, és hogy „Missis Blacksmith sok pénzt
adni Missyért”.
– És hogy megy sorod Missis Blacksmithnél?
A néger lányka ismét elvigyorodott.
– Missynek van sok dolga – jelentette ki –, de Missy sokat is eszik. Lenni Missis
Blacksmith mérges, akkor Missy gyorsan elbújik az istállóban. Különben Missis Missyt
sokat ütni.
– Már itt vagyunk!
Susanne elvette kísér jét l a b röndöt, és egy rézpénzt nyomott a markába.
– Köszönöm, Missis!
A g zhajókiköt ben már összegy lt néhány utas. Keménygalléros urak, két
ültetvényes, két hölgy, akik nagyban beszélgettek.
Ebben a pillanatban ütni kezdett a toronyóra.
– Tíz óra!
A g zhajó azonban még nem érkezett meg. Még a füstfelh t sem lehetett látni, mely
közeledését jelezte volna.
Susanne hátrafordult, mikor lépéseket hallott maga mögött.
Smith tiszteletes állott el tte, aki apja sírjánál a gyászbeszédet tartotta. Egy pillanatra
meghökkent, aztán megemelte a kalapját.
– Mégis jól láttam! Ön Miss Susanne Brand, nemde?
– Igen, tiszteletes úr!
– Vár valakit, Miss Susanne?
Susanne késlekedett a felelettel. Mit mondjon a lelkésznek? Akkor pillantása a
röndjére esett, mely elárulhatta szándékát.
– Ó! – Smith tiszteletes is észrevette a csomagot. Miel tt Susanne válaszolhatott
volna, folytatta a társalgást: – Tehát ismét elutazik, Miss Susanne! Az iskolaév még nem
fejez dött be. Visszamegy az intézetbe?
– Úgy van, tiszteletes úr!
Susanne az ajkába harapott. Vajon nem volt-e ostobaság, hogy teljes nyíltsággal
elárulja, hova utazik? Mi történik, ha a lelkész tudomást szerez a szökésér l?
– Nem láttam a kocsijukat!
Susanne elpirult.
– A kocsi… – mondta, és máris hazudni akart. De a lelkész egyáltalán nem várt
választ.
– Igen, igen – folytatta –, az iskolaévek a legszebb korszak az életben. Ezt csak akkor
fogja igazán megérteni, ha már elhagyta az iskolát, Miss Susanne. Mennyire vágyódtam
utána, hogy bár kikerülhetnék már a kollégiumból, és amikor befejeztem, és a kezemben
volt a végbizonyítvány, sírtam egész éjszaka.
Susanne némán bólintott.
– Ön bizonyára felkereste még egyszer édesapja sírját.
– Igen, tiszteletes úr! – Erre a kérdésre a lány minden hazugság nélkül felelhetett.
 – A sír még meglehet sen rendezetlen állapotban van. Mire ön, Miss Susanne, a
szünid ben visszatér, már egészen másként fog festeni. Nem kell aggódnia, hogy
távolléte alatt elhanyagolják. Személyesen fogok err l gondoskodni. Sajnos, Mr. Brandet
csak kevéssé ismertem, de tudom, hogy az egész vidéken nagyon tisztelték. Bárcsak több
hozzá hasonló emberünk volna!
Susanne szemében könnyek csillogtak.
– Akik ismerték, mind így beszélnek róla, lelkész úr. – Aztán zokogva tette hozzá: –
Miért kellett szegény papának ilyen korán meghalnia!
A lelkész megért en bólintott.
– A veszteséget ön érzi a leginkább, Miss Susanne – mondta a legbens ségesebb
részvéttel a hangjában. – Csak azt mondhatom önnek, amit minden szenved nek
szoktam. A jó cselekedetek túlélik az embert. Embertársai mindig jó szívvel emlékeznek
rá, odaát pedig, a túlvilágon, szívesen fogadják.
– Igen, tiszteletes úr.
– És gondoljon arra, Miss Susanne, hogy az Úr ígérete szerint egyszer mindannyian
viszontlátjuk egymást!
A lány ismét nem tudott mást mondani, mint:
– Igen, lelkész úr. – Tudta, hogy a tiszteletes úgy beszél hozzá, mint egy iskolás
gyerekhez, de ajkai némák maradtak.
Susanne szerencséjére a lelkész nem vett tudomást szótlanságáról.
– Az els éles fájdalom, melyet egy kedves halott miatt érzünk, Miss Susanne, elmúlik
– folytatta a tiszteletes, és hangjában érezhet volt egy bizonyos prédikátori hang, mintha
a hiv k gyülekezete el tt beszélne. – Különösen az ön korában az ember hamar elfelejti a
gyászt, és a gyász helyébe a fájdalmas emlékezés lép és az alázatos belenyugvás a
Mindenható akaratába, aki az ön atyját elragadta a földi életb l. Ön visszatér a régi
iskolába, a régi iskolatársn k közé. Bizonyára jó eredménnyel fogja iskoláit befejezni, és
néhány év múlva feln tt hölgy válik önb l. Egy szép napon egy szeretett férfi fogja
oltárhoz vezetni, és Brand's House-ra ismét szebb napok virradnak.
– Igen, tiszteletes úr.
Susanne még most sem talált más szavakat. Gondolatai már régóta máshol jártak.
Feszülten figyelte, mikor szólal meg a hajókürt, szeme nyugtalanul kutatta a g zhajó
füstfelh jét, mely még mindig nem akart felt nni. Szíve hevesen dobogott, izgatottsága
pirosra színezte arcát. Valahányszor csak egy járókel elhaladt mellettük, összerázkódott.
– Nem gondolja, hogy rettenetes a h ség?
Smith lelkész hirtelen más témára váltott. Susanne nem tudta, miért és hogyan. A
tiszteletes egy eléggé használt zsebkend t húzott el a kabátzsebéb l, megtörölgette a
homlokát és a nyakát.
– H ha!
A g zhajókiköt ben beszélget utasok fecsegésébe hirtelen, mint valami pisztolylövés,
egy ostor csattanása hasított bele.
Susanne körülnézett, mint a többi utas – és rémülten kiáltott fel.
Az utca sarkánál Brand's House kocsija jelent meg. A néger kocsis er teljesen
hátrarántotta a lovakat, és megállította a kocsit. A kocsiban Mr. Brown ült. Az ügyvéd arca
élénkvörös volt, öltözetének állapota elárulta, hogy a legnagyobb sietségben indult útnak,
anélkül, hogy a megszokott gondot fordította volna küls megjelenésére.
Miel tt a kocsi teljesen megállt volna, az ügyvéd kiugrott bel le.
– Susanne! – kiáltotta, és már rohant is feléje. Nem kapott feleletet. Susanne falfehér
lett, aztán fehérb l vörösre váltott.
– Susanne! Gyere ide!
A lány nem engedelmeskedett. Látta, hogy mindenki feléje fordul, mindenki a furcsa
jelenetet figyeli. Smith lelkész csodálkozva ingatta a fejét. Az ügyvéd hosszú kabátjának
szárnyai röpködtek, ahogy Susanne felé rohant. A lány hátrált el le, szemét mereven
üldöz jére szögezte. A kis b rönd magányosan és elhagyatva állt a földön, ott, ahol
néhány pillanattal el bb Susanne Smith lelkésszel beszélgetett.
– Állj meg, Susanne!
Susanne er teljesen rázta a fejét.
 – Susanne! Vigyázz!
– Az isten szerelmére!
A közelállók odaugrottak. De már kés volt.
A kiköt hídtól jobbra és balra a part egy része meredek falként volt kiépítve, hogy
megkönnyítse a g zhajó kikötését. Itt nem volt korlát. Susanne utolsó, hátrafelé tett
lépésével egyensúlyát vesztette, és a vízbe zuhant.
– Segítség! Segítség!
A lány úszni próbált, de ruhái hamarosan átnedvesedtek és lehúzták.
Az emberek a magas part szélén csoportosultak. Mr. Brown ott állt az, els sorban.
– Nem tud önök közül senki úszni, uraim? Ez a lány itt fullad meg!
Már csak Susanne hajfonatai lebegtek a víz felszínén. Néhány férfi idegesen
vitatkozva a kabátját vetette le. De már elkéstek. Smith lelkész nem várta meg az ügyvéd
felszólítását. Letépte magáról a fels ruháját, és rohant a kiköt hídra. A híd végén a
magasba emelte karjait, és beugrott a folyóba.
– A tiszteletes úr!… A tiszteletes úr!…
A tömeg utána özönlött.
A pap néhány er teljes karcsapással a szerencsétlenség helyére úszott. Susanne
élettelennek látszó arca éppen akkor merült fel a vízb l. Smith lelkész megragadta a
testet, és sikerült az öntudatlan lányt magával húznia.
A partfal közelébe úszott. Ott fél tucat segít kéz nyúlt feléje.
Susanne-t fölhúzták a partra.
Néhány férfi és asszony támogatta, a legközelebbi házba vitték. Közben Smith lelkész,
aki a partfalnál nem tudott fölkapaszkodni, ismét a kiköt hídhoz úszott.
Mr. Brown mindkét kezét feléje nyújtotta, mikor ruháival a karján megjelent.
– Köszönöm önnek, lelkész úr – mondta –, nagyon köszönöm! Ön egy nagy
szerencsétlenség elhárításában nyújtott segítséget.
Smith tiszteletes az ügyvédre pillantott.
– Még jó, hogy tudok úszni, ugye, Mr.... Brown? – habozott kissé, miel tt a nevet
kimondta. Csak az utolsó pillanatban jutott eszébe, kihez beszél. Aztán átnedvesedett
ruháira mutatott. – Most megengedi, kérem, hogy hazamenjek és átöltözzem? Azután
azonban tudni szeretném, mi történt a lány és ön között!
 RABLÁNCOKBAN, TEHETETLENÜL

Mikor a hajókürt éles hangja a g zhajó megkésett érkezését jelezte, Susanne felriadt
ájulásából. Fölnyitotta szemét, és tanácstalanul nézett körül az idegen szobában. A
piszkos ablaktáblákon besütött a nap. Az asztalon hervadó virágcsokor állt. Valahol a
falon ingaóra ketyegett. Éppen szemben vele penészfoltos tájkép függött aranyozott
keretben. Az aranyozás néhol már lepattogzott.
A lány keze a takarót tapogatta. Hirtelen eszébe jutott:
– A g zhajó!
Susanne hangosan fölkiáltott, és ki akart ugrani az ágyból. Észrevette, hogy csak
hálóing van rajta. Egyenes fels testtel ülve maradt. Nem látta a ruháit. A hálóing, amely
rajta volt, nem a sajátja volt. A zsebkend je után akart nyúlni, de az nem volt ott az
éjjeliszekrényen, ahová otthon tenni szokta.
A kiáltásra egy lompos asszony lépett a szobába. Jóindulatúnak és beszédesnek
látszott. Az ajtón át kifelé beszélt valakivel, aki odakint állt:
– Igen, a lány ébren van... Rögtön, rögtön... Várjon már egy kicsit!
Aztán odatipegett az ágyhoz, és bátorítóan nézett Susanne-ra.
– Jobban érzed magad, kicsikém?
Susanne bólintott.
– Kelj fel és öltözz föl!
– Hol van a ruhám? – kérdezte Susanne.
Az asszony határozott mozdulatokkal segített Susanne-nak a hálóinget levetni, a fején
át lehúzta róla.
– A ruhád nedves – mondta közben. – Felakasztottam, hogy megszáradjon. A cip det
meg a harisnyádat is. Valami mást kell fölvenned. B rönd is volt nálad.
– Hol van? – Susanne körülnézett.
– Ott… az ágy alatt! – Az asszony lehajolt és el húzta. – Keress magadnak gyorsan
valamit, amit felveszel. A Master türelmetlen, és nem akar tovább várni!
– A... Master?
– Igen, a Master, akit l megszöktél!
A Master, ez Mr. Brown volt.
Susanne most már mindenre emlékezett. Végigsimított a homlokán. Hirtelen félelem
és szorongás fogta el.
– No, ki az ágyból! – bátorította az asszony a lányt, és lerántotta róla a takarót. –
Segítek, hogy gyorsabban menjen.
Az asszony kotorászni kezdett a b röndben. Az iskolai ruha, melyet Susanne az
intézetben viselt, legfelül volt. Ezt vette föl Susanne: a rövid sötétkék szoknyát, a fehér
csipkegalléros blúzt, fehér harisnyát, egy pár szandált, ami szintén el került.
– Kérsz egy csésze kávét? Éppen most f tt meg.
Miel tt a lány válaszolhatott volna, az asszony már elt nt a szobából. Hangja kintr l
hallatszott be:
 – Ezt igazán megvárhatja még, Mr. Brown. A lány most már biztosan nem szökhet
meg. Egy kis kávé jólesik az ilyen nagy ijedségre!
Susanne a régi tükörhöz lépett, mely az ablak mellett lógott, és rendbe szedte a haját.
Az asszony már ott is volt a g zölg kávéval. Mikor az ajtó kinyílt, Susanne megpillantotta
Brown ügyvéd urat, amint ott állt a szomszéd szobában.
– Na, idd csak meg, kicsikém!
Susanne reszketve emelte a csészét az ajkához. Az ajtó ismét kinyílt.
Mr. Brown nagy lendülettel robbant be.
Susanne ijedt mozdulattal tette a félig üres csészét az asztalra. A belép ügyvédre
meredt. Mr. Brown rossz hangulatban volt.
– Hadd igya ki a kávét a kicsike nyugodtan, Mr. Brown, és ne törjön be a szobámba,
mint valami medve! – A háziasszony csíp re tette a kezét. Aztán fogta a kávéscsészét, és
ismét Susanne felé nyújtotta: – Idd csak meg nyugodtan, kicsikém!
Susanne dermedten állt ott. Nem tudta, hogyan kell viselkednie.
Az ügyvéd intett neki.
– Idd ki gyorsan, Susanne!
– Igen, Master. – A lány ismét a szájához emelte a csészét.
– Sok nehézséget okoztál nekem, Susanne – folytatta az ügyvéd. – Ez a szökés olyan,
mint valami gyerekcsíny. Smith tiszteletes úr nagyon meglep dött, amikor elmondtam
neki. Alaposan rászedted!
– Láthatnám Smith tiszteletes urat? – kérdezte Susanne félénken.
Mr. Brown a fejét rázta.
– Szó sem lehet róla, azonnal visszamegyünk Brand's House-ba. Készen vagy végre?
– Igen, Master! – Susanne letette az üres csészét az asztalra.
– Akkor gyere ide!
A lány néhány lépéssel közelebb lépett az ügyvédhez. A szeme kitágult a rémülett l.
Mr. Brown a kabátzsebéb l egy pár kézibilincset vett el .
– Master! – dadogta Susanne földbe gyökerezett lábbal.
– Gyere ide!
– Kérem, Master!
Susanne fölemelte összekulcsolt kezét.
– Ne beszélj olyan sokat, hanem gyere!
– Engedelmeskedni fogok önnek akkor is, ha nem bilincsel meg!
Mr. Brown homlokán kidagadtak az erek. Úgy tett, mintha rá akarna rohanni Susanne-
ra. A lány a szoba legtávolabbi sarkába menekült el le.
– Hallgasson ide, Mr. Brown!
A háziasszony egyetlen ugrással Susanne és az ügyvéd között termett.
– A lány teljesen meg van zavarodva. Ezt még a vak is láthatja. A kicsike már azt sem
tudja, mit beszél, és mit cselekszik. Kérem, engedje, majd én!
Susanne-hoz lépett, és megfogta a kezét.
– Hallgass rám, kicsikém! – mondta nyomatékosan. – Nincs mit tenni. Elszöktél a
Masteredt l. Nagyon is érthet , hogy ha most már vigyázni akar rád. Meg kell tehát…
Susanne mondani akart valamit, de az asszony nem engedte szóhoz jutni.
– Hagyd csak, kicsikém! Mondhatsz, amit akarsz, és fel lem igazad is lehet. De a
Master mégis meg fog bilincselni. Ez ellen nem tehetsz semmit. Légy okos!
Susanne a könnyeit törölgette.
– Gyere, kicsi – mondta az asszony, és elhúzta Susanne-t a sarokból. – A bilincsek
nem okoznak fájdalmat.
Mr. Brown odalépett a lányhoz. Susanne még egyszer ránézett kétségbeesetten, és
aztán – odatartotta eléje a kezét.
– Okos kislány vagy – dicsérte Susanne-t az asszony. Mr. Brown el ször Susanne bal,
majd a jobb kezét ragadta meg. Csuklójára helyezte a bilincset, összecsukta, aztán
gondosan rázárta a kapcsot. A bilincs körülbelül harminc centiméter hosszú volt. Susanne
a padlóra meredt. Így, megbilincselten olyan kétségbeesést érzett, mint soha azel tt.
 – Nos – bólintott az ügyvéd elégedetten –, ez rendben volna. – Mosolyogva fordult a
háziasszonyhoz. – Köszönöm, Ma'am, a segítségét. Ha bármiféle kiadása lett volna,
kérem, közölje, kifizetjük.
– Kiadásom?! – Az asszony gúnyosan nevetett. – Az ágyhasználatért és a csésze
kávéért nem jár egy cent sem. Még akkor sem, ha egy rabszolgalányról van szó!
– Rendben van, Ma'am!
Mr. Brown megfogta Susanne karját.
– Gyere! Megyünk!
Brand's House kocsija ott állt az ajtó el tt. Kíváncsi tömeg gy lt össze. Nagyrészt
suhancok. Mikor Susanne az utcára lépett, egy marék por vágódott az arcába, a
porszemek a gallér kivágásán át behatoltak a ruhája alá. Ijedten nézett arra, amerr l a
támadás jött.
Gúnyos arcok meredtek rá.
– Pfuj! Pfuj!
– Halló, fehér néger!
Most el ször találkozott Susanne azzal a gy lölettel, melyet a déli fehér lakosság egy
része a színes b ekkel szemben érzett. Azt még nem tudta, hogy ez a gy lölet a
szokásosnál is nagyobb, mert az b re majdnem teljesen fehér.
Mr. Brown Susanne vállára tette a kezét.
– Szállj be gyorsan! – mondta.
A kocsi ugyanaz volt, melyet, mint az ültetvényes elkényeztetett lánykája oly gyakran
használt. A kocsis is ugyanaz volt, akivel apja is és is oly gyakran kocsikáztak. Most
Susanne megbilincselt kézzel ült a hátsó ülésen.
Az ügyvéd odafordult az ott álldogáló bámészkodókhoz.
– Köszönöm önöknek, polgártársak – mondta patetikusan. – A törvényeknek eleget
teszünk. Nem kell aggódniuk. A lány megértette a helyzetét!
Intett a kocsisnak.
– Sam, a lábbilincseket!
A néger el vette a bilincseket az ülés alatti ládából, s odanyújtotta Mr. Brownnak.
Susanne rémülten nézett á. Sam vállat vont, mintha azt akarta volna mondani:
,,Engedelmeskednem kell Massa parancsának. Nincs mit tenni”.
Mr. Brown megbilincselte Susanne-t a bokájánál.
– Tartsd a lábad nyugodtan!
Susanne érezte, hogy a bilincseket a lábára teszik. Mélyen elpirult.
– Induljunk, Sam – adta ki a parancsot Mr. Brown, és beült Susanne mellé a kocsiba.
Ebben a pillanatban felt nt az asszony, aki a lánynak szállást adott. Susanne b röndje
volt a kezében.
– Ezt itt akarják hagyni? – kérdezte. – Azt hiszem, a lánynak szüksége lesz a
holmijára. A nedves ruhát is beletettem. Odahaza még egyszer ki kell teríteni, hogy
megszáradjon.
– Köszönjük, Ma'am! – bólintott Mr. Brown a kocsiból, és parancsot adott a kocsisnak,
hogy helyezze el valahol a csomagot.
A tér hihetetlen gyorsasággal kiürült. Néhány késve kiszálló utas igyekezett a
legközelebbi fogadó felé. Mögöttük nehéz b röndökkel megrakott hordárok szaladtak. A
kiköt hídnál várakozó kocsik indulni készültek. A g zhajó már a folyó közepén haladt,
hatalmas füstcsíkokat eregetve. Lapátkerekei nagy hullámokat vertek. Fedélzetér l az
utasok zsebkend iket lobogtatták a part felé.
Brand's House kocsisa a még mindig ott álldogáló suhancok gúnyos kiabálása közben
elindult.
– Good-bye, néger lány!
– Kíméld a finom kezecskéidet!
– Majd fölkeresünk a gyapotföldeken!
Susanne nem mert fölpillantani. A következ utcában meger södött a kiabálás. Félig
részeg férfiak és suhancok jöttek masírozva. Louisiana állam zászlaját vitték meg egy
táblát, amelyen dülöngél bet kkel és minden helyesírási szabály semmibevevésével ez
volt olvasható:
 LE A RABSZOLGASÁG ELLENFELEJIVEL! LE AZ ABOLICIONISTÁKAL!

A dal szövegét, melyet üvöltve énekeltek, nem lehetett érteni. A kocsis a lovak közé
csapott, és igyekezett a menetet elhagyni. Mikor a zászló mellett haladtak el, Mr. Brown
levette kalapját, integetett vele, és hangosan így kiáltott:
– Éljenek a déli államok! – Kezek, kalapok és öklök emelkedtek a magasba.
Nagyot sóhajtva ült le az ügyvéd ismét a helyére.
– Hálát adhatsz az istennek, Susanne – fordult a lányhoz –, hogy ezeknek itt nem
kerültél a keze közé. Éppen egy képvisel t várnak, aki ellenzi a rabszolgaságot. Mint
szökött rabszolgát, téged is könyörtelenül meglincseltek volna!
A község utolsó vendégfogadója el tt egy kocsi állott. Susanne-nak úgy t nt, hogy ezt
a kocsit már látta valahol. Mr. Brown odakiáltott Samnek, hogy álljon meg. Az ügyvéd
kiszállt, és belépett a fogadóba anélkül, hogy Susanne-nal tör dött volna. A néger is
lemászott a bakról, el halászott egy zaboszsákot, és elt nt a fogadó udvarában.
Susanne egyes-egyedül maradt a kocsiban.
Egy öregasszony jött arra, és csodálkozva pillantott rá. Két néger fiúcska tehenet
hajtott az úton. Egyszer csak úgy t nt a lánynak, mintha a fogadó ablakából figyelnék.
Ugyanakkor egy kislány szaladt ki az utcára. Deborah Shillow!
Susanne most már a kocsit is felismerte. Ugyanaz a kocsi volt, amellyel Mr. Shillow és
két lánya néhány nappal ezel tt látogatóba jöttek hozzá.
A kislány figyelmesen nézte Susanne-t.
– Valóban te vagy az? – csodálkozott Deborah. – Mr. Brown elmondta a papának,
hogy te néger rabszolga vagy. Maud nem akarta elhinni!
Susanne nem felelt.
A tízéves kislány kihúzta magát.
– Ezentúl Miss Deborah-nak kell szólítanod engem – jelentette ki –, ahogyan a
rabszolgáink szólítanak!
Susanne megbilincselt kezébe temette arcát. Deborah megragadta a bilincset.
– Igazán alaposan megkötöztek – állapította meg. – Most már nem tudnál megszökni.
– Aztán még hozzátette: – Biztosan nagyon félsz a verést l, amit odahaza kapni fogsz.
Az egyoldalú beszélgetés elakadt. Mr. Brown jött ki a házból Mr. Shillow-val és annak
id sebbik lányával, Mauddal.
–... már reggel észrevettem Susanne szökését – hallotta Susanne Mr. Brown szavait.
– Abban a pillanatban tisztában voltam vele, hogy kísérletet fog tenni, hogy visszatérjen
az intézetbe. Hála istennek, a g zhajó ma is, mint rendesen, késett.
Mr. Shillow csodálkozva nézett Susanne-ra.
– A lány voltaképpen igen használható szobalány lehetne a lányaim számára –
mondta. Susanne-hoz fordult. – Szeretnéd, ha megvásárolnálak?
– Felelj a Masternak! – parancsolta Mr. Brown. Susanne hallgatott egy ideig, aztán így
szólt:
– Nem szeretném, ha ön megvásárolna, Master!
Miss Maud vállat vont.
– Nekem egyáltalán nem is kellene, papa! – jelentette ki. – Képzeld csak el! Ennek a
lánynak fogalma sincs, mi egy szobalány munkája. El bb mindenre meg kellene
tanítanom!
Mr. Shillow mérges volt. Az ügyvédhez fordult.
– Az ön helyében én New Orleansba vinném, Mr. Brown. Ott lehet az ilyen
rabszolgákat, mint Susanne, a legjobban eladni.
Mr. Shillow és lányai elbúcsúztak Mr. Browntól. A két kocsi éppen ellenkez irányba
indult. Brand's. House kocsija ugyanazon az úton indult lefelé, melyen Susanne kora
reggel jött. Házak, fák, a temet ... minden fordított sorrendben vonult el el tte.
Mr. Brown hallgatott, és Susanne nem mert szólni hozzá.
Csak amikor már közel jártak Brand's House-hoz, fordult az ügyvéd a lányhoz.
– Láthatod, milyen bajt csináltál a szökéseddel. Most már az egész ültetvény tudja,
hogy rabszolga vagy, és Mr. Shillow gondoskodni fog róla, hogy huszonnégy óra
leforgása alatt az egész államban mindenki megtudja. Tudod, hogy kéz alatt akartalak
eladni! Egy szép napon elmentél volna, és nem jöttél volna vissza soha. Nem találkoztál
volna ismer sökkel, és nem kellett volna senki el tt sem szégyenkezned.
Susanne csak annyit mondott halkan:
– Igen, Master!
– Egyébként honnan volt pénzed az utazásra? – kérdezte az ügyvéd. – Azt hiszem,
tisztában vagy azzal, hogy neked többé semmiféle tulajdonod nem lehet, és minden pénz,
ami az ültetvényen található, az állam tulajdona.
– Volt még a zsebpénzemb l, Master.
Mr. Brown bólintott.
– Ha hazaérünk, ideadod az egész zsebpénzedet. Nem akarom, hogy még egyszer
kísértésbe essél.
– Nem, Master! Egészen biztosan nem fogok még egyszer megszökni!
Mr. Brown felnevetett.
– Arról gondoskodni fogok – válaszolta. – Én vagyok felel s az ültetvény egész
leltáráért, és ez volna az els eset életemben, hogy a hagyatéki leltárból egy tétel
hiányoznék. Nem lesz alkalmad többé, hogy ostobaságot követhess el!
 BÖRTÖNRÁCS MÖGÖTT

– Nem utasíthat vissza, lelkész úr!

Füstfelh gomolygott abból az irányból, ahol az ügyvéd ült. Egy tizenkét éves néger
lányka egyetlen piszkos ingbe és egy piros pamut alsószoknyába öltözve surrant ide-oda
a szobában, rendezgette a poharakat.
– A magam ura vagyok, Mr. Brown!
– Láthatja, lelkész úr! – Az ügyvéd a lánykára mutatott. – Mindenki munkába állott. Az
egész házi személyzetet a szakácsn kivételével a földekre küldtem. Hosszú évek óta a
legjobb termést takarítjuk be.
– Igaz, hogy elárverezik Brand's House-t?
Az ügyvéd bólintott.
– Röviddel ezel tt kaptam meg a megbízást, készítsek el mindent az augusztus 10-i
árverésre. Az örökösödési eljárás rendben folyik. Az állam átveszi az egész vagyont,
miután törvényes örökös nincsen.
– Milyen kár Susanne-ért!
Mr. Brown vállat vont.
– Én megtettem a kötelességemet. Engem nem érhet semmiféle szemrehányás.
– Hogyan engedhetnek meg a törvények ilyesmit?
Mr. Brown a tiszteletesre nézett.
– Ön azért beszél így, mert nem déli származású, lelkész úr!
– Jelent ez valamit?
Az ügyvéd vállat vont.
– Mi itt a magunk teremtette rend szerint élünk, és ezt nem szabad lerombolni. Lehet,
hogy egyes esetekben túlságosan szigorú ez a rendszer, de itt sokkal többr l van szó!
– A legf bb dolog az ember, Mr. Brown!
Az ügyvéd a pohara után nyúlt.
– Mennyi ideje van ön itt nálunk?
Smith tiszteletes utánaszámolt:
– Két éve vagyok itt. Nyolc éve a déli államokban.
– Látja, kérem – az ügyvéd szavai majdnem atyaian csengtek –, így hát nem is tudhat
igazán ítéletet alkotni, lelkész úr! – Aztán azt kérdezte: – Látta a felvonulást, amit
nemrégiben rendeztek?
– Meg kell szintén mondanom önnek, Mr. Brown, az emberek teljesen magukon kívül
voltak!
– No látja – az ügyvéd nyomatékosan bólintott –, ez az igazi Dél! Nagyon veszélyes
dolog egy színes b lány érdekében kiállni. És ráadásul egy olyan lányért, aki fehérnek
látszik, és éveken át a mi ültetvényes társadalmunkhoz tartozott. Az emberek biztosak
lennének abban, hogy becsapták ket. El bb hajlandók arra, hogy egy öregasszonynak,
aki kiszolgálja ket, a vállára üssenek, és barátságosan így szóljanak hozzá: „No, Sarah,
bizonyára elfáradtál!”
Smith tiszteletes nem válaszolt.
 – Látja, kérem – folytatta az ügyvéd –, voltaképpen f ként az elhunyt Mr. Brand felel s
az egész dologért. Miért nem szabadította fel a lányát? Miért nem tette örökösévé? Én
többször figyelmeztettem erre. ö azonban nem akart gondoskodni a jöv l!
A lelkész félhangosan beszélt maga elé:
– Szegény lány!
– Szegény lány? – Mr. Brown kihívóan ejtette ki a szavakat. – Igen, önnek bizonyos
értelemben igaza van, lelkész úr! De csak bizonyos értelemben! Miért nem mondja senki:
„Szegény Mr. Brown!” Ha Susanne megszökött volna, vagy belefulladt volna a folyóba,
engem tettek volna felel ssé. Ügyvédi irodám régi, és eddig még a legcsekélyebb kifogás
sem érte. Bizonyára engem hibáztattak volna, hogy Susanne szökését el segítettem,
vagy egyenesen én terveltem ki. Íme, a munkám! – Az ügyvéd felugrott és kiszaladt.
Néhány pillanattal kés bb egy vastag iratköteggel tért vissza. – Látja, lelkész úr –
folytatta, ahol az el bb abbahagyta –, ez az én munkám. Mindenr l el kell számolni.
Leltárak! Jegyzékek! Minden szöget a falon föl kell jegyeznem. A földek… a
szerszámok… az állatok... az épületek... a rabszolgák!
– Susanne-t tehát az egész ültetvénnyel együtt augusztus 10-én elárverezik?
– Igen, lelkész úr!
– Mit gondol, Mr. Brown, mennyire verik föl Susanne árát?
Az ügyvéd egy pillanatra elgondolkozott.
– A lány a tizennegyedik évében jár. Úgy gondolom, körülbelül ezer dollárért fog
elkelni.
– És bárki árverezhet?
– Természetesen, lelkész úr.
– És aki Susanne-t megveszi, föl is szabadíthatja?
– Természetesen, lelkész úr. Susanne a jogos tulajdona. Elajándékozhatja, eladhatja,
dolgoztathatja, megfenyítheti, és föl is szabadíthatja. Ahogy neki jólesik.
– Köszönöm, Mr. Brown! A beszélgetés nagyon hasznos volt.
Smith tiszteletes fölállt, és a kalapját kereste.
– Hé, hozd ide a lelkész úr kalapját!
A néger lányka futva hozta a kalapot.
– Egyébként, Mr. Brown – mondta a tiszteletes, miközben föltette a kalapját –,
beszélhetnék néhány pillanatra Susanne-nal?
– Nagyon szívesen, lelkész úr! – Az ügyvéd felállt. – Magam vezetem önt hozzá.
– Hol van most Susanne?
A két férfi a folyosón haladt el re.
– Susanne szobafogságban van, lelkész úr!
– Ön bezárta, Mr. Brown?
– Nem kell így felfogni a dolgot, lelkész úr! – magyarázkodott az ügyvéd. – Látja,
kérem, Susanne meg akart szökni, és nekem meg kellett akadályoznom abban, hogy még
egyszer megkísérelje. Van itt a házban egy kis kamra, nehéz tölgyfa ajtóval és rácsos
ablakkal. Mr. van der Loon annak idején rabszolgazárkának használta. Az elhunyt Mr.
Brand lomkamrát csinált bel le. Susanne régi szobájából néhány bútordarabot vitettem
oda. Susanne-nal nem bánunk rosszul.
A tiszteletes komolyan nézett Mr. Brownra.
– Hogyan fogadja a lány a sorsát?
Mr. Brown megállt egy ajtó el tt.
– Susanne csendes és nyugodt, lelkész úr. Nincs semmi bajom vele.
Engedelmeskedik nekem. – Az ajtóra mutatott. – Már itt is vagyunk. Ha megengedi, egy
fél óra múlva visszajövök.
Susanne a rácsos ablaknál állott, mikor a tiszteletes belépett. Mr. Smith körülnézett a
sz k szobácskában, mely nagyon kicsi volt, kisebb a szokásosnál. A falak fehérre voltak
meszelve, a padló földes, a falakról a vakolat több helyen lehullott, a sarokba söpörték. A
berendezés ágyból, asztalból és egy székb l állott.
– Ön az, tiszteletes úr?
A lány odalépett Smith lelkészhez. Halvány arcát enyhe pír öntötte el.
 – Azért jöttem, hogy meglátogassam, Susanne! – Smith lelkész nem akarta Susanne-t
egyszer rabszolgalányként megszólítani.
– Tegezzen csak nyugodtan, tiszteletes úr! – Susanne a székre mutatott. – Kérem,
üljön le!
– És te, Susanne?
A lány állva maradt a lelkész el tt.
– Én nem ülök le! – rázta meg a fejét. Hangja remegett, ahogy folytatta: – Nagyon
haragszik rám, tiszteletes úr?
– Miért haragudnék rád, Susanne?
– Mert én akkor ott önnek… nem az igazat… mondtam, és mert önnek be kellett
ugrania értem a folyóba. Nagyon köszönöm, amit értem tett, tiszteletes úr!
– Most már rendben van, Susanne!
A lány a kezébe temette arcát.
– Talán jobb lett volna, ha megfulladok!
– Ilyet nem szabad mondanod, Susanne! – tiltakozott Smith lelkész. – Az emberi élet
szent. Nagyon fiatal vagy, sok-sok év áll még el tted!
– De micsoda évek, tiszteletes úr!
Smith lelkész igyekezett Susanne-t megvigasztalni.
– Minden jobbra fordul, Susanne! A jöv néha vigasztalannak látszik, de nem szabad
kétségbeesni. Isten mindig velünk van, és segít rajtunk. Erre kell gondolnod, nemde?
– Köszönöm önnek, tiszteletes úr!
– Most mindenkit szívtelennek tartasz, Susanne. És Mr. Brownt bizonyára a
legszívtelenebbnek.
A lány hallgatott, és a lelkészre nézett.
– Nem akarsz válaszolni nekem, Susanne – folytatta a lelkész. – Én mégis azt
mondom neked, hogy Mr. Brown nem szívtelenebb, mint sok más ember. Meg van
gy dve arról, hogy jogosan jár el, és egyáltalán nincs szándékában jogtalanságot
elkövetni veled szemben. Szerintem nagyon sokat tett érted, de te hálátlan voltál, és
megszöktél t le.
– Ön nem szökött volna meg, tiszteletes úr?
Smith lelkész vállat vont.
– Most nem err l van szó, Susanne! Ha azonban nem akarsz önmagaddal szemben
igazságtalan lenni, mondd ki nyíltan: helytelennek tartottad-e valaha, hogy apád
rabszolgákat tart?
– Mi a rabszolgákkal mindig jól bántunk, tiszteletes úr!
– Honnan tudod, hogy veled is nem bánnának-e majd jól valamelyik uraságnál? Elég
volna-e neked, ha szép, csinos ruháid volnának, jól étkezhetnél, és nem kellene
túlságosan sokat dolgoznod? Nem volna-e jobb, ha éheznél, de nem lennél rabszolga?
– De igen, lelkész úr. – Susanne azonnal rábólintott erre a kérdésre.
– Látod – folytatta a lelkész –, így gondolkodik a legtöbb rabszolga! Te erre eddig
sohasem gondoltál. Csak akkor volna igazad maradéktalanul, ha azt mondanád: nem
akarom, hogy bárki is rabszolga legyen! Ne forduljon el sehol a világon, hogy úgy adják-
vegyék az embereket, mint az állatokat!
– Most már nem akarom, hogy rabszolgák legyenek, lelkész úr!
A lelkész megfogta Susanne kezét.
– Ez szép t led, Susanne – mondta –, gondolj arra, mi vár Brand's House feketéire!
Ha elárverezik ket, nem tudhatják, nem kell-e örökre elválniuk gyermekeikt l,
testvéreikt l, szüleikt l, férjükt l és feleségükt l.
– Az ültetvényt tehát elárverezik, tiszteletes úr?
– Mr. Brown éppen most közölte velem.
– És velem mi történik?
– Téged is nyilvánosan elárvereznek, Susanne – mondta Smith lelkész halkan.
– Nyilvánosan... elárvereznek?...
– Igen, Susanne.
– A többiekkel együtt elárvereznek? – A lány megzavarodva meredt a lelkészre.
– Hát mit gondoltál?
 – Mr. Brown azt mondta, megkísérli, hogy kéz alatt adjon el egy családnak.
– Lehet, hogy Mr. Brownnak nem sikerült lehet séget találnia erre, vagy talán a
szökésed arra kényszerítette, hogy lemondjon err l a gondolatáról.
– Ó, tiszteletes úr!
Smith lelkész igyekezett Susanne-t megnyugtatni.
– Ne félj, Susanne! Augusztus 10-ig még sok id van.
– Augusztus 10-ig?
– Igen, Susanne! Augusztus 10-én lesz az árverés.
A lány szemében könnyek jelentek meg.
– Miért fakadtál sírva, Susanne?
– Mert éppen augusztus 10-én... leszek tizennégy éves.
A lelkész meglepetten pillantott rá: –
Augusztus 10-én?
– Igen, tiszteletes úr!
– Különös véletlen, Susanne. – A lelkész elgondolkozott egy pillanatra, aztán így szólt:
– Nem tudom, helyes-e, ha olyan reményeket ébresztek benned, amelyek esetleg nem
teljesülnek. Mr. Brown közölte velem, hogy téged valószín leg körülbelül ezer dollárért
árvereznek el. Megtakarítottam némi pénzt, és vannak jó barátaim, akikt l, remélem,
kaphatok még egy keveset. Részt veszek az árverésen. Ha sikerül, megvásárollak téged,
és akkor rögtön megkapod a fölszabadító leveledet. Szegény lány leszel, de a magad ural
– Tiszteletes úr!
A lány a pap keze fölé hajolt és megcsókolta.
– Egész életemben hálás leszek önnek.
Smith tiszteletes visszahúzta a kezét.
– Hagyd, Susanne – szabadkozott. – Nem érdemlek ezért dicséretet, csak azt teszem,
amit hasonló helyzetben minden embernek tennie kell.
 1100 DOLLÁR HARMADSZOR!

– Erre van Brand's House?

Magas, tenyeres-talpas, s , vörös szakállú férfi hajolt le a kocsi ülésér l egy
járókel höz a község végénél. A megszólított végigmérte. Aztán hirtelen hátratolta a
kalapját, jobb vállán lógó zekéjét átdobta a bal vállára, és jobb keze mutatóujjával a kívánt
irányba mutatott. Tekintete mély csodálattal pihent a két pompás állaton, melyek a kocsit
húzták. Az egyik egy vörös mén volt, csillag alakú fehér folttal a homlokán, a másik egy
fekete-fehér foltos kanca. A kocsi fel- és lecsukható tetejével szokatlanul magas volt. A
négy ülés párnázata a kocsi belsejében tiszta újnak látszott.
– Ha ebbe az irányba megy, jó ember – magyarázta a helybeli, és egy nagy csomó
bagót köpött ki –, akkor két mérföld után egy keresztezéshez ér. Ott balra forduljon. Akkor
aztán további három mérföld után már a Brand's House-hoz tartozó területen jár. –
Néhány másodperc szünetet tartott, aztán kíváncsian megkérdezte: – Bizonyára maga is
az árverésre megy. Rengetegen jöttek!
A kocsi tulajdonosa goromba káromkodást eresztett meg.
– Az utat kérdeztem, ember, és semmi mást! – üvöltötte aztán, és a lovak közé
csapott, úgyhogy azok fülüket hegyezve azonnal továbbvágtattak.
– Goromba fráter! – Az ember, aki a felvilágosítást adta, bosszankodva nézett a kocsi
után. – Hogy törnéd össze a csontjaidat, te vágtató fenevad! Micsoda alakok jönnek erre a
vidékre!
A lovak már jókora darab utat megtettek, mikor az úr az ostort ismét visszatette a
tartójába, a gyepl t pedig a bal kezébe fogta. Majd a jobb kezével egy zsákból, mely
mellette hevert az ülésen, vastag szelet kenyeret és sült húst vett el , és elkezdett
falatozni.
Az úton, annak ellenére, hogy sok utasról hallott, egyáltalán nem volt forgalom. A lovak
megbízhatóak voltak, nyílegyenesen rohantak, egy ujjnyival sem tértek el a megfelel
iránytól. Meleg volt, de nem volt olyan h ség, mint az utóbbi hetekben. A látóhatár déli
részén fehér bárányfelh k csoportosultak, egyre kevesebb kék látszott az égen. Az
elkövetkez napokban zivatarra és es re lehetett számítani. A lovak patái és a kocsi
kerekei azonban még meglehet sen nagy port vertek fel.
Mire az utas elérte a jelzett keresztezést, már be is fejezte a reggelijét. A gyepl t ismét
a jobb kezébe vette, és a lovakat egy ostorpattintással a helyes irányba terelte. A tájék
alig változott. Az új út éppen olyan egyenes volt, mint az el , melyen a kocsi eddig jött.
Az országút mindkét oldalán újonnan ültetett fácskák sorakoztak, melyek árnyékot még
nem adtak. Minden harmadik vagy negyedik fácskán ott állt a rikító hirdetmény:

ÁRVERÉS.

.. teljes ingóságával
... 1857. augusztus
8 ló, 27 marha, 34 disznó...
 191 db szárnyas, 215 rabszolga…
köztük 87 lány és 36 gyerek…

– olvasta a kocsi utasa. A hiányzó bet k és szótagok nem látszottak a fa törzsének

gömböly sége miatt.
Az urasági ház sötétvörös tet cserepei már jó messzir l fölismerhet k voltak. Az
idegen behajtott a nagy udvarba, és kocsijával a számtalan, már ott álldogáló kocsi közt
állt meg. A tér tele volt emberekkel. A környék ültetvényesei és egy csomó keresked jött
el az árverésre. A ház és a gazdasági épületek minden ablaka és ajtaja nyitva állt. Brown
ügyvéd úr kísér jével, akinek mellén a seriff ezüstcsillaga díszlett, az istállóépület mellett
haladt.
– Az árverés egy óra múlva kezd dik, Mr. Brown. Milyen sorrendben kezdjük?
– El ször a rabszolgák, seriff – felelte az ügyvéd. – Aztán a barmok, szerszámok,
berendezési tárgyak és végül a ház a földekkel.
A seriff körülnézett.
– Kihozatok néhány asztalt az udvarra.
– A kikiáltó megérkezett már?
A seriff a fejét rázta.
– Még nem, Mr. Brown! De Willigby nem fog sokat késni.
Az idegen látogató odalépett a beszélget khöz.
– Ha nem zavarok, kaphatnék önökt l felvilágosítást?
– Kihez van szerencsém?
– Ember, ismeri ön a Bruin és Hill nevet? Egyenesen New Orleansból jövök. Elismert
cég. Alapítva több mint ötven éve.
Az ügyvéd bólintott.
– Ön Mr. Bruin vagy Mr. Hill?
– Mr. Bruin, ha meg nem sértem. A legrégibb rangid s f nök. 1825 óta az üzletnél.
Olvastam, hogy Mr. Brand lányát is elárverezik. Igaz ez?
– Úgy van, Mr. Bruin! – Az ügyvéd ott maradt, miközben a seriff lassú léptekkel arrébb
sétált.
– Egy üzletfelem megbízásából jövök. New Orleans legjobb családja. Az apa szenátor.
Tizenharmadik születésnapjára a lányát szobalánnyal akarja meglepni. Valami jobbféle
lánnyal. Világos b vel és intelligenssel. Ilyet keresek. – Szünetet tartott, aztán azt
kérdezte: – Azt hiszem, Mr. Brand lánya éppen az, akit keresek. Nemde?
– Én is azt hiszem, Mr. Bruin! – felelte az ügyvéd.
– Láthatnám a lányt?
Mr. Brown az udvarban álló nagy épületre mutatott.
– Odaát a raktárban, Mr. Bruin! Néhány pillanat múlva kezd dik a szemrevételezés.
Minden rabszolga megtekinthet . A lány is ott lesz. Lehet, hogy néhány más négert is
talál, akikre szüksége volna.
– Köszönöm! – Mr. Bruin a kalapja karimája felé bökött anélkül, hogy érintette volna,
és azonnal megindult a raktárépület felé.
Susanne ijedten fordult hátra, amikor a kulcs megcsikordult a zárban. Szeme
elhomályosodott, mikor Mr. Brownt megpillantotta. Azt hitte, a lelkész jön.
– Velem jössz, Susanne! – szólt az ügyvéd. – Az árverés el tt minden rabszolgát
szemlére állítunk ki. Ne csinálj semmi ostobaságot, gondolj arra, hogy leginkább úgy
kerülhetsz valami jó urasághoz, ha engedelmesen és okosan viselkedsz!
– Igen, Master!
Mr. Brown tet l talpig végignézte a lányt. Susanne-on egyszer ruha volt, rát zött
gallérral. A ruha a térdéig ért. Az ügyvéd Susanne lábszáraira mutatott.
– A cip t és harisnyát vedd le gyorsan!
Susanne némán az ágy szélére ült, és eleget tett a parancsnak.
– Gyere ide! – Mr. Brown Susanne arcába tekintett. – Alaposan megmosakodtál ma?
– Igen, Master!
– Mutasd a kezedet!
Susanne el renyújtotta a kezét.
 – Jól van.
Mr. Brown kiszabadította Susanne fülcimpáit a haja alól. Így tesznek az anyák
kisgyermekeikkel, akik még nem tudnak maguk rendesen megmosakodni.
– Ne vágj olyan mérges arcot, Susanne! Mosolyogj, és légy barátságos, ha vev áll
szóba veled.
– Igen, Master! – Ezután a lány egy kérdést kockáztatott meg: – Nem látta, kérem,
Smith lelkészt?
Mr. Brown a fejét rázta.
– Rengeteg ember van itt. Más dolgom is van, mint hogy egyikkel vagy másikkal
tör djem! – E szavakkal csuklón ragadta a lányt, és kivezette a kamrából.
A raktárépület ablakai majdnem a tet magasságában voltak. Mindegyiken rács. De
azért elég fényt bocsátottak be a helyiségbe. A padló döngölt föld, azt frissen fölseperték.
Egy-két szalmahalom még ott maradt. Meglehet s hangzavar fogadta a belép ket. Az
árverésre kerül rabszolgák ott ültek és álltak a fal mellett vagy a helyiség közepén kisebb
csoportokban. A legjobb ruhájuk volt rajtuk: ez a legtöbbnél egy kopott, foltos nadrág vagy
színes, durva kartonkabát volt. Ehhez piszkosfehér vagy tarka kockás ing. A kicsiken még
ennyi sem volt, majdnem teljesen meztelenül csimpaszkodtak anyjukba, id sebb
testvéreikbe, nagynénjük-be vagy más családtagjaikba. Amint vev állt meg el ttük,
üvölteni kezdtek. Brand's House eddigi felügyel i föl-alá járkáltak, hogy fenntartsák a
rendet.
Az ültetvény házi cselédségét különválasztották a mez gazdasági munkásoktól. A
raktár hátsó, keskenyebb oldalfalánál egy két méter széles és harminc centi magas rámpa
húzódott faltól falig. Ezen álltak a szakácsn k, szobalányok és háziszolgák. Az öltözetük
sokkal jobb állapotban volt, és kivétel nélkül csinosabbak voltak, kellemesebb benyomást
tettek a néz re, mint a mez gazdasági munkások és családjaik.
Mr. Brown elengedte Susanne kezét, és az emelvényre mutatott.
– Menj fel.
A lány engedelmeskedett. Éppen korábbi szobalánya, Dinah mellé került. Most alig
lehetett különbséget tenni az úrn és szolgálólánya között. Mindkett nagyon egyszer
ruhát viselt, egyiken sem volt sem harisnya, sem cip . Csak Susanne világos b rszíne
ütött el élesen Dinah sötétbarnaságától.
Susanne nyugtalanul nézett hol erre, hol arra a teremben. Azonnal talált néhány
ismer st, és egyszerre csak ez a kiáltás jutott a fülébe: „De hiszen ez Susanne Brand!” De
ezek a látogatók is odébb mentek anélkül, hogy megálltak volna, vagy szóltak volna
hozzá. Talán nem akartak szóba állni az ültetvényes lányával, aki rabszolgává lett, vagy
talán szégyellték magukat, hogy ilyen helyzetben kell vele találkozniuk? Susanne nem
tudott erre válaszolni. Annak azonban szemtanúja volt, milyen gorombán viselkedtek ezek
az emberek, t le csak néhány lépésnyire, az ültetvény négereinek megszemlélése
közben.
Mr. Bruin keresztültörte magát a tömegen. Érdekl dését azonnal a kiemelt háziszolgák
csoportja keltette fel, közöttük sejtve Susanne-t. Mikor a lány a közeled férfit
megpillantotta, lassan Dinah háta mögé bújt. Hiába várt Smith tiszteletes megjelenésére.
A lelkész nem volt látható sehol.
Mr. Bruin közvetlenül a rámpa mellé állt.
– Hé, te! – kiáltotta, és intett Susanne-nak.
Bár a lány tudta, hogy neki szóltak, ezt suttogta Dinah fülébe:
– Neked szóltak! Menj oda!
Dinah el relépett.
Mr. Bruin káromkodott:
– Menj a fenébe, fekete liba! A másikra gondoltam!
Susanne most már kénytelen volt el lépni. A keresked egy pontra mutatott, ahová
állnia kellett. Susanne habozva engedelmeskedett. Mr. Bruin kiköpött.
– Nem vagyunk az Amerikai Egyesült Államok elnökének fogadásán! Ne okoskodj,
hiába olyan a b röd, hogy ha kiöltöztetnek, akár ott is megállnád a helyed!
Susanne hallgatott.
– Te vagy hát Mr. Brandnek, az ültetvény volt tulajdonosának lánya?
 – Igen... Master! – mondta halkan Susanne.
– Mi a keresztneved?
– Susanne... Master!
Mr. Bruin végigmérte a lány termetét.
– Mennyi id s vagy?
– Éppen ma lettem tizennégy éves, Master!
A keresked nevetett.
– Szép kis születésnapi ajándékot választottál magadnak! Ha megvásárollak, a
tiszteletedre születésnapi ünnepséget fogok rendezni.
Bár Susanne megértette a gúnyt a férfi szavaiban, mégis így válaszolt:
– Engem már megvásároltak, Master! Smith lelkész fog árverezni rám!
– Úgy? – Mr. Bruin ismét, most másodszor még nagyobbat köpött. – A kisasszony
maga határozza meg, hogy ki fogja megvásárolni! Nekem nem volt szerencsém! Mégis
szeretném látni, hogy vajon a kisasszony tiszteletes urának van-e annyi dollár a
zsebében, mint a jó öreg Mr. Bruinnak! – Intett Susanne-nak. – Rajta, ugorj!
A lány értetlenül nézett rá.
– A kisasszony nem kívánja megérteni? A kisasszony szemlére jött ide minden vásárló
számára, és nem a saját gyönyör ségére. Rajta, mutasd, milyen mozgékony vagy! – Mr.
Bruin felemelte a hangját: – Rajta! Vagy alaposan megtáncoltatlak!
Susanne most már engedelmeskedett.
– Indulj! Fordulj!
Susanne engedelmesen megfordult.
– Még egyszer ugorj!
A lány újra fölugrott a magasba. Hajfonatai röpültek.
– Megfordulni!
Susanne ismét szemt l szemben állt a vev vel.
– Szájat kinyitni!
A lánynak nem is kellett magának kinyitnia. Érezte Mr. Bruin vastag ujjait a szájában. A
fogait vizsgálta. Könnyek gyöngyöztek Susanne szemében, leperegtek a férfi kezére.
– Ne b gj! Nem bántalak!
Susanne lenyelte könnyeit. Er sen összeszorította a száját. Mr. Bruin most a két kezét
fogta meg, hajlítgatni kezdte az ujjait.
– Egészséges vagy? – kérdezte közben.
– Igen, Master!
– Voltál súlyosan beteg?
– Nem, Master.
– Egy el kel New Orleans-i ház számára foglak megvásárolni – mondta Mr. Bruin
meggondoltan. – A kisasszony egy évvel fiatalabb nálad. Azért biztosan meg fogjátok
szokni egymást. – Elengedte Susanne kezét. – Tulajdonképpen mit csináltál az elmúlt
években? Lustálkodtál?
– Intézetben voltam, Master!
– Hm! Mit tanultál ott?
Susanne felsorolta a tárgyakat, amelyeket tanult. Mr. Bruin a fejét rázta.
– Francia nyelv... zene... m vészettörténet! Csupa haszontalan dolog! Egy rendes
szobalány tud fésülni, varrni, kalapot átalakítani. No de majd megtanulod! Majd meglátod,
milyen hamar meg tudod tanulni, ha minden hibás mozdulatért kapsz egy-egy nyaklevest.
A nagy harang az udvarban az árverés kezdetét jelezte. A vásárlók összegy ltek az
asztal körül, az udvar közepén. Mr. Brown és a seriff kijöttek a házból, és helyet foglaltak
egy asztal mellett.
– Kezdhetjük, Willigby! – kiáltotta a seriff.
– Gentlemen! Messieurs! Senores! – Willigby, aki árveréseken és hasonló nyilvános
rendezvényeken a kikiáltó szerepét szokta játszani, felugrott az asztal tetejére, és mindkét
kezével hadonászott a leveg ben. Francia és spanyol nyelvismerete erre a két kifejezésre
korlátozódott: Messieurs és Senores, de ezt a két megszólítást sohasem hagyta volna el,
még akkor sem, ha a jelenlev k között egyetlenegy sem akadt, aki franciául vagy
spanyolul értett. Willigby azt képzelte, hogy így nagyobb tekintélyre tehet szert.
 – Gentlemen! Messieurs! Senores! Elkezdjük Brand's House rabszolgáinak árverését!
Ráígérni minden alkalommal legalább tíz dollárral lehet. A vételárat azonnal készpénzben
kell Mr. Brownnak kifizetni. A vásárló különben elveszti el jogát, az árut pedig még
egyszer árverésre bocsátjuk. – Willigby kitért még néhány további részletre, melyek a
vásárlók számára fontosnak látszottak.
Miközben a kikiáltó beszélt, egy felügyel kivezette Susanne-t az udvarra. Szorosan
fogta a jobb karját, és néhányszor meg is lökte, amikor a lány megállt és körülnézett.
Susanne Smith lelkészt kereste. De nem volt sehol. Mikor a lány már majdnem az ügyvéd
és a seriff elé ért, meghallotta, hogy valaki halkan a nevét mondja. Smith lelkész nagy
igyekezettel tolakodott a vásárlók els sorába, és bátorítóan intett fejével a lány felé.
– Ne félj – mondta félhangosan –, csak most érkeztem. Ezer dollár van a tárcámban!
Susanne a szívére szorította a kezét, és elmosolyodott. A nap mintha mindjárt
szebben sütött volna, és az udvarban álldogáló emberek már nem voltak haragosak és
kegyetlenek.
– El re! – kiáltotta a kísér je, és egészen az asztalig vezette, melynél Willigby, a
kikiáltó éppen befejezte mondókáját.
– Lépj föl, Susanne! – szólt rá az ügyvéd is a lányra. Susanne engedelmeskedett. Az
asztalon állva fejek sokaságát pillantotta meg, melyek közelebb hajoltak hozzá. Az els
sorokban állt néhány ismer s ültetvényes a környékr l, legelöl Smith lelkész, a háttérben
pedig Mr. Bruin járt föl és alá vastag szivarral a szájában. Willigby a lány felé bólintott.
– Barátságos arcot! Ahogy illik! – mondta vidáman, és a tömeg felé fordult.
– Gentlemen! Messieurs! Senores! Az els rabszolga, aki árverésre került, Susanne
Brand, Brand's House néhai tulajdonosának leánya. Susanne egy lánynevel intézett
tanulója volt, igen jó modorú. Íme, a lány itt áll önök el tt! – Körülnézett. – Ki ígér rá?
A tömegb l suttogás hallatszott, de egyetlen kéz sem emelkedett a magasba.
Voltaképpen kellemetlen dolog volt egy ilyen lányt, mint Susanne, megvásárolni, aki még
néhány héttel ezel tt a környék legjobb társaságába tartozott.
– Gentlemen! Messieurs! Senores! – ismételte meg Willigby a felszólítást. – Miért nem
ígér rá senki, talán megijedtek a lány jólneveltségét l? – Felemelte a hangját: – Susanne
tisztában van vele, hogy nem kisasszony, hanem egészen egyszer néger cseléd.
Susanne h ségesen fogja szolgálni urát, szorgalmas lesz és engedelmes.
Még mindig nem emelkedett egyetlen kéz sem. Mintha mindenki a szomszédjára várt
volna, hogy csak aztán vegyen részt az árverésen. Senki sem akarta, hogy aztán azt
mondják, volt az els .
– Gentlemen! Messieurs! Senores! – Willigby egy hatalmas, piros rózsákkal díszített
zsebkend vel törölgette az izzadságot a homlokáról. – A lány éppen ma lett tizennégy
éves! – Szünetet tartott, majd karját ál-dólag emelte föl. – Nem akarnak Susanne-nak egy
okos születésnapi ajándékot adni? Susanne tudja, hogy jogtalanul töltött kisasszonyként
tizennégy évet közöttünk. Susanne maga is azt kívánja, hogy ez a jogtalanság, amilyen
gyorsan csak lehetséges, jóvátétessék. Susanne azt szeretné, ha valaki önök közül
magára vállalná a nevelését. – Willigby szinte önmagát üvöltötte túl: – Susanne arra
vágyik, hogy önök közül akadjon valaki, elég bátor ahhoz, hogy leszoktassa t
kisasszonyos modoráról, és ügyes, alázatos és engedelmes szobalányt faragjon bel le. –
Ezután a kikiáltó kérve tette hozzá: – Kérem, teljesítsék Susanne vágyódó születésnapi
kívánságát! Ígérjenek rá!
Susanne már nem mosolygott, bár még látta odalenn Smith lelkészt. A lány egészen a
nyakáig elvörösödött. A néz k közül is fel voltak néhányan háborodva a mód miatt,
amellyel az árverést vezették, és hangos kiáltásokkal adtak hangot felháborodásuknak.
Mr. Brown felállt, súgott valamit Willigbynek, akit el bb magához intett.
– 800 dollár!
Mindenki hátranézett, ahonnan a hang jött. Mr. Bruinnak még mindig a szájában volt a
szivar, lassan el relépegetett.
Willigby Susanne-ra támadt. Fel volt ingerelve. Mr. Brown bizonyára valami
kellemetlent mondhatott neki.
– Mosolyogj! Villantsd meg a fogaidat! – parancsolgatott Susanne-nak, aztán a fogai
közt sziszegte feléje: – Kívánom neked, hogy gyapotszed ként a földekre kerülj!
Aztán a tolongó tömeg felé kiáltott:
– 800 dollár! Tessék, uraim, ki ígér többet?
– 850 dollár! – kiáltotta Smith lelkész.
Mikor az ültetvényesek látták, hogy a tiszteletes is ráígér, további kezek emelkedtek a
magasba.
– 860 dollár el ször...
– 880 dollár!
– 890 dollár!
As ráígérgetésekkel megjött az áremelési szenvedély és láz is. A zavar megsz nt.
Az ajánlatok egymás után röppentek fel a magasba. Egyre több ember vett benne részt.
– 900 dollár el ször!
– 900 dollár másodszor!
– 920 dollár!
– El ször!
– 950 dollár!
Susanne ára gyorsan emelkedett. Smith lelkész arca aggódóvá vált. A lány szíve is
egyre hevesebben dobogott. Reménykedése, mely egészen megalapozottnak látszott,
megingott. Mi történik, ha ezer dollárnál is többet ígérnek?
– 980 dollár!
– El ször!
Az ár valóban nagyon magas volt. Egy tizennégy éves lány ára a rabszolgapiacokon
sohasem emelkedett 7-800 dollár fölé. Az árverez k nagy része elhallgatott, és csak
szemlél jévé vált a lány birtoklásáért folytatott további küzdelemnek, mely Smith lelkész,
Mr. Bruin és egy harmadik, ismeretlen férfi között fejl dött ki.
– 990 dollár!
Smith lelkész emelte magasba a kezét. Egészen az asztal közelébe nyomult el re,
melyen Susanne állt, és halkan odaszólt neki:
– Bátorság, Susanne!
– 990 dollárt hallottam! Gentlemen! Messieurs! Senores! Igazán szégyen, hogy
nyavalyás tíz dollárért kéretik magukat! Szenzáció lesz bel le minden újságban, ha a lány
eléri az ezer dollárt. – Willigby oldalba lökte Susanne-t. – Mosolyogj! Ne vágj olyan
halálszomorú képet. Ez nem mosolygás! Ez csak fintor! – Ismét a hallgatósága felé
fordult. – 990 dollár! Önök is láthatják, hogy a lány halálra szégyelli magát, mert senki sem
ígér érte ezret!
– Ezer dollár! – Ez Smith lelkész hangja volt. Ezzel azonban a végs határig érkezett.
Fürkész en nézett ellenfele szemébe.
– Ezer dollárt ígértek! Ezer dollárt! Gentlemen! Messieurs! Senores! Ezer dollár! Senki
sem ígér többet ezernél? Ezer dollár el ször... másodszor... har...
Susanne nagy fáradsággal meg rzött nyugalmának vége volt. Sírva fakadt. Smith
lelkész odarohant a második sorban egy ültetvényeshez, aki, úgy látszik, örömét lelte
abban, hogy most ismét bekapcsolódjék a küzdelembe. A tiszteletes gyorsan és nagyon
izgatottan magyarázott neki.
– Ezer dollár har...
Miel tt Willigby Susanne-t a lelkész tulajdonának nyilváníthatta volna, az ismeretlen
harmadik újabb ajánlatot röppentett fel, mely megsemmisítette Susanne reményét.
– 1050 dollár!
Smith lelkész hallotta az összeget, fölnézett Susanne-ra, tanácstalanul csapta össze a
kezét, és újra meg újra a fejét rázta.
– 1050 dollár el ször! Másodszor!
Ki ígér még többet? Mintegy varázsütésre, mindenki elnémult. Az idegen el bbre jött,
mint aki már biztos abban, hogy a lányt megszerezte, és birtokba veheti.
– Susanne! – Willigby megragadta a síró lány fejét, és fölemelte. – De hiszen te
rettenetesen b gsz! – Most a karját ragadta meg. – Gyorsan fordulj meg, mutasd magadat
az uraságodnak.
A lány akarattalanul engedelmeskedett.
 – Bravó! Így van rendjén! – Willigby csak nem tudott elhallgatni. – Látják! Látják,
kérem! Gentlemen! Messieurs! Senores! A lány sír az örömt l, hogy 1050 dollárt ígérnek
érte. Ezzel megdöntöttük egy tizennégy éves lányért fizetett ár rekordját. 1050 dollár
el ször! Másodszor! Har...
Maga Willigby is azt hitte, az árverésnek vége.
– 1100 dollár!
Az ismeretlen, aki már nagyon biztos volt a dolgában, megrökönyödve fordult Mr. Bruin
felé, aki az utolsó pillanatban hiúsította meg gy zelmét.
Willigby örömüvöltést hallatott.
– 1100 dollár! – kiáltotta, és a magasba dobta széles karimájú kalapját. – Ilyen árverés
mind a mai napig soha nem volt Louisianában! 1100 dollár egy tizennégy éves
rabszolgalányért! Hurrá a Déli Államoknak!
Susanne arca teljesen elszíntelenedett. Szeme cél nélkül tévelygett a sok emberen
körbe-körbe. Egyetlen kéz sem emelkedett már a magasba. Senki sem tett még halvány
kísérletet sem arra, hogy újabb ajánlatot tegyen. Susanne ráébredt, hogy Mr. Bruin
vásárolta meg.
– 1100 dollár el ször! 1100 dollár másodszor! 1100 dollár harmadszor!
Willigby szavait senki sem szakította félbe. Az ismeretlen sem. Csak vállat vont, és
meghúzta hosszú fekete bajuszát, mely mindkét oldalon majdnem egészen a gallérjáig
lógott alá.
– 1100 dollár harmadszor! Kérem a nevét, Mister! – hajolt meg Willigby.
A keresked az asztalhoz lépett.
– Mr. Bruin, a Bruin & Hill rangid s f nöke – felelte.
Willigby Susanne-hoz fordult.
– Hallod, lány! Jogos tulajdona vagy a tiszteletre méltó Mr. Bruinnak, mint uradnak kell
neki engedelmeskedned, t tisztelned, és mindent megtenned, amit csak parancsol!
Susanne mozdulatlanul állt az asztalon. Mr. Bruin elkapta és leemelte.
– Nos, kisasszony – mondta közben, és a hangjában gúny volt. – Azt hiszem,
megtartottam a szavam, és most együtt fogunk utazni New Orleansba.
Nem messze Smith lelkész vitatkozott néhány környékbeli ültetvényessel. Susanne
feléje nyújtotta a kezét, mintha az segíthetett volna rajta.
– Tiszteletes úr! .. .
Smith lelkész nem hallotta a lányt. Mr. Bruin azonban gorombán maga felé fordította
Susanne-t.
– Ne csinálj nekem semmi ostobaságot!
– Kérem, kérem, hadd beszéljek utoljára Smith tiszteletes úrral! – Susanne kér n
emelte föl a kezét.
Mr. Bruin gúnyosan nevetett.
– Sajnos, egyáltalán nincsen id m a kisasszony magányügyeire – mondta. – Inkább
arra kell kérnem a kisasszonyt, hogy megköthessem a kezét. Minden eshet ségre
számítva. Sajnos, nincsenek kézbilincseim, de ezek az er s szíjak is megteszik,
különösen, ha hátratesszük a kezünket!
Mikor Susanne nem értette meg azonnal, parancsolóan szólt rá:
– Na, mi lesz!
Susanne lesütötte a szemét. A háta mögött összekulcsolta a kezét.
– Így már rendben van, Susanne!
A lány gyerekhangot hallott. Mikor felpillantott, a kis Miss Deborah állt el tte kifulladva,
piros arccal.
– Menj innen! – mondta Mr. Bruin a gyereknek.
– Deborah Shillow vagyok – felelte a kicsi méltóságteljesen, és szemmel láthatólag
nem zavartatta magát abban, hogy végignézze, hogyan kötözi meg Mr. Bruin Susanne-t a
szíjakkal. – Jobban egymásra kell tenned a két csuklódat, különben a Master nem tudja
megkötni – magyarázta. – Látod, Susanne, ha nem lettél volna olyan g gös, mi vettünk
volna meg, és itt maradhattál volna.
Mr. Bruin érthetetlen szavakat mormogott a foga között.
 – Igen – fordult hozzá Deborah –, az apámé Riverside. De most Brand's House-t is
megvásárolja. Sajnos, ide kés n érkeztünk.
– Kérem, Miss Deborah!
Susanne könnyekkel a szemében a kislány felé fordult. Meg akarta kérni, hogy
juttasson el Smith lelkész úrhoz egy üzenetet.
– Fogd be a szádi – szakította félbe durván Bruin, újra meg újra megvizsgálta, hogy
Susanne kötelékei vajon elég szorosak-e.
Susanne elhallgatott.
– Láthatja, kérem, milyen kotnyeles! – mondta Deborah. – Ezért nem akarta Maud
vérem sem, hogy a szobalányunk legyen. Szigorúnak kell lennie hozzá!
– Emiatt nem kell aggódnia, kisasszony! – nevetett Mr. Bruin.
Maga el tt tolva vezette el a megkötözött lányt, miután az árát kifizette.
Susanne körülnézett. A tiszteletes már nem volt ott. A vásárlók az asztal körül
csoportosultak, amelyen már egy másik rabszolga állott, és ismét felhangzott Willigby
kiabálása: – Gentlemen! Messieurs! Senores!
 RABSZOLGALÁNY –
MINT SZÜLETÉSNAPI AJÁNDÉK

Az öreg néger asszony vezette be Susanne-t a házba.

A kerten mentek át, mely a szolgalakásokat a f épülett l elválasztotta. Az ágyasokban
virágok nyitogatták kelyheiket, a fák ágai közül madárcsicsergés hallatszott. Szép, meleg
augusztusi nap ígérkezett. A nap már felkelt, sugarait a városra és a kiköt re vetette. Az
utcákon már döcögött néhány járm . A pékek kihordták az árut. A piac megelevenedett. A
szirénák éles hangja egy európai g zhajó érkezését jelezte.
Susanne még soha életében nem volt New Orleans-ban. És ha valaha álmodott is
arról, hogy a Délnek ezt az élett l nyüzsg és lélegzetelállító nagyvárosát felkeresse, még
álmában sem gondolt arra, hogy vágya éppen így teljesül. Egyébként a városról semmi
benyomása nem volt. A hosszú, fárasztó utazás kimerítette. Mr. Bruin a legkevésbé sem
tette kényelmessé helyzetét. A keresked útközben puha szállodai ágyakban töltötte az
éjszakákat, Susanne-nak azonban az istállóban, szalmán kellett aludnia, keze-lába
megkötözve, hogy meg ne szökhessen. Fellélegzett, amikor Mr. Bruin kés este új urai
házában végre átadta. Susanne-t Mammi, egy öreg néger asszony mellé szállásolták el.
Az asszony hangos horkolása nem zavarta a fiatal lány egészséges álmát.
Mikor az istálló mellett elhaladtak, a kocsis éppen a lovakat fogta be. Arannyal díszített
egyenruhát, hosszú csizmát és cilindert viselt. Brooks szenátor házában minden nagyon
el kel volt.
– Massa szenátor elutazni? – érdekl dött Susanne kísér je.
– Massa még ma elutazni.
A kocsis rendkívül nagy tisztelettel beszélt. Mammi a szenátor dajkája, majd kés bb
gondozója volt. Mikor a szenátor megn sült, Mammit ugyanebben a min ségben
alkalmazta a saját házában. Az öregasszony nagy befolyást gyakorolt a szenátorra.
Helyzetével Mammi is tisztában volt.
A ház hátsó kapujánál néhány néger és mulatt lányka virágfüzéreket kötözött. Mammi
odalépett hozzájuk, és kezébe vette az egyik virágfüzért.
– Nem lenni elég szép! – állapította meg. – Nem érni semmit! Semmit! – Öklével
fenyegette a lányt. – Egész nap csinálni, nagyon hosszú id . Megmondom Missisnek, ha
nem lenni készen! – Susanne-hoz fordulva még hozzáf zte: – Ma nagy ünnepség lenni!
Az ifjú Massa Ronald és Missis Mabel születésnapja.
Brooks szenátor úrnak két gyermeke volt, ikrek: Ronald és Mabel. Tizenharmadik
születésnapjukat ünnepelték. Ronald számára az apja egy kis tüzes pónit vásárolt,
Mabelnek pedig Susanne-t vásárolta meg Mr. Bruin a szenátor megbízásából. Ló és
rabszolgalány... Ez a két születésnapi ajándék – a szenátor úr véleménye szerint –
egyenérték volt.
A szenátor már útiruhájába öltözve állt ott, mikor Mammi és Susanne belépett hozzá.
Ötven körüli férfi volt, ritkás szürke hajjal és kiborotvált pofaszakállal.
 – Mistress Brooks még alszik – szólt oda Mamminak, és a papírjait rendezgette a
tárcájában. – Sajnos, máris mennem kell. Befogott már Tom a kocsiba?
– Igen, Massa – válaszolta az asszony. A szenátor sóhajtott.
– Sajnos, nem megy másként! Fel kell Mabelt költenem. Szegény gyerek, úgy szeret
aludni! De halálosan boldogtalan volna, ha elmennék anélkül, hogy születésnapján
gratulálnék neki. Ronald akkor is nagyon örül a póninak, ha én nem vagyok jelen! – A
szenátor pillantása Susanne-ra esett. – Ez az a lány, Mammi?
A néger asszony bólintott.
– Ez lenni a lány, Massa! – válaszolta, és a szenátor felé tolta Susanne-t. – Kell
üdvözölni Massát!
A szenátor Susanne elé tartotta a kezét. A lány azonban úgy tett, mintha nem venné
észre, és szabályosan bókolt el tte, ahogy az intézetben a táncórákon tanulta.
A szenátor a homlokát ráncolta.
– Azt hiszem, meg kell csókolnod a kezemet – mondta –, a bók csak kisasszonyhoz
illik, de egy rabszolgalányhoz nem.
Susanne elvörösödött. Aztán mégis a férfi keze fölé hajolt és megcsókolta.
Mr. Brooks oktató hangon folytatta:
– A legjobb, ha mindjárt az elején jól megértjük egymást! Nem lesz rossz dolgod
nálunk. Rabszolgáinknak elegend szabad idejük van; csinos szobájuk, jó ruhájuk, és
naponta ötször étkeznek. Barátságosan bánunk velük, csak nagyon ritkán kapnak
büntetést. Azt azonban megkövetelem, hogy ismerjék a határokat, melyek egy szabad
ember és egy rabszolga között megváltoztathatatlanul fönnállnak. Nagyon kellemetlen
tudok lenni, ha ebben a vonatkozásban hibát követnek el. – Susanne-ra pillantott. – Ha
nem tévedek, nem rablányként n ttél fel, ugye?
– Nem, Master! – rázta Susanne a fejét.
– Most kerülsz el ször urasághoz?
– Igen, Master!
– Akkor neked még a többieknél is jobban kell ügyelned a viselkedésedre. Neked sem
fogok semmit elnézni. Felejtsd el, ami azel tt volt, és éld bele magad jelenlegi
helyzetedbe! Louisiana állam törvényei azt mondják: „Mivel a rabszolgan helyzete
teljesen passzív, éppen ezért alárendeltsége uraival szemben nem t r semmiféle korlátot
vagy mérsékletet, úgyhogy a rabszolgan ura és annak egész családja iránt korlátlan
tisztelettel és feltétlen engedelmességgel viseltessék. Következésképpen teljesítenie kell
minden parancsot, melyet ura vagy annak családja ad.” – Mr. Brooks Susanne-ra nézett.
– Megértetted, amit mondtam?
– Igen, Master – felelte a lány halkan.
– Egyébként – folytatta a szenátor – nem az én rablányom leszel, hanem a lányomé,
Mabelé. Az számára vettelek meg születésnapi ajándékként. ugyan csak tizenhárom
éves, mégis engedelmeskedned kell neki a törvény el írásai szerint!
Susanne ismét azt felelte:
– Igen, Master!
Mr. Brooks végigmérte a lányt.
– A küls d nem a legrosszabb – állapította meg –, de nagyon drágán is vettelek. Majd
meglátjuk, megéred-e az 1500 dollárt, melyet Mr. Bruinnak fizettem érted.
Susanne lányszobája édesapja ültetvényén szépen volt berendezve, ahogyan ez
úrilányhoz ill . Össze sem lehetett azonban hasonlítani a Brooks szenátor házában lev
lányszobával. A legfinomabb brokátból készült nehéz függönyök tartottak árnyékot, és
zárták ki a szobából a h séget, mely a nyári hónapok alatt New Orleansban szinte
elviselhetetlen. Minden berendezési tárgy a legdrágább anyagból készült, és a szakma
legjobb kézm vesei készítették. A padlót borító vastag sz nyegek alig hallhatóvá
tompították a lépéseket.
Mikor Susanne a szenátor és Mammi után belépett a szobába, Mr. Brooks intett neki,
hogy maradjon az ajtónál. Susanne körülnézett: amilyen szép volt Mabel szobája, olyan
leírhatatlan a rendetlenség benne. A ruhásszekrény ajtaja félig nyitva, így láthatóvá váltak
a benne lógó, különböz színekben pompázó ruhák. Egy zöld selyemruha, melyet Mabel
valószín leg el nap viselt, a négyszögletes asztalon hevert hanyagul odadobva. Az
egyik karosszék támláján egy pár összegy rt harisnya lógott. Mabel maga ott aludt széles,
mennyezetes ágyában, vékony, csipkés takarója alatt. Csak piros arcát lehetett látni és
aranysz ke hajának gazdag hullámait.
– Keltsd föl, Mammi! – parancsolta a szenátor.
Az öreg néger asszony odalopózott az alvóhoz, gyengéden megsimogatta a haját, és
becéz szavakat suttogott a fülébe:
– Szívecském... galambocskám... édes gyerekem... Massa papa lenni itt.. . Massa
papának kell elutazni... szívecskének kell fölkelni!
Mabel érthetetlen szavakat mormogott álmában, és a másik oldalára fordult.
– Szívecske... aranyoska... angyalka... felébredni.. . Papa lenni itt! – kísérletezett
Mammi újra a becéz szavakkal.
A szenátor lánya álom ittasan nyitotta ki a szemét. Örömujjongással ölelte át Mammi a
lány nyakát.
– Szívecském, aranyoskám, göndör hajú tündérkém... ma lenni születésnapja...
cukorfalatka... öreg Mammi kívánni minden jót.
Susanne látta, hogy Mabel nyersen lerázza magáról az asszonyt.
– Hagyjál aludni! – ásított. Akkor azonban észrevette az apját, aki Mammi mögött állt,
és megdörzsölte a szemét, hogy el zze az álmot. – Te már ébren vagy, papa?
– Igen, drágám!
Mabel felült az ágyban. Csipkés hálóing volt rajta.
– Már útiruhában vagy, papa? Elmész?
– El kell mennem, kis Mabel! – A szenátor megsimogatta lánya haját. – Ülésünk van,
de hamarosan újra itthon leszek.
A lány fintort vágott.
– Ó, ezek az örökös ülések, papa! És éppen ezen a napon!
– Nem tehetek róla, drágám! – csitította a szenátor. – Sajnos, nem vagy hercegn ,
akinek a születésnapját az egész ország ünnepli.
– Nem is akarom, hogy az egész ország ünnepeljen. Csak te!…
– De hiszen a mama itthon van!
– A mama? – Ügy látszott, Mabel nem ragaszkodik annyi szeretettel az anyjához, mint
az apjához. – Mamának mindig fáj a feje, ha valamit kérek t le. Mindjárt azt kiáltja: „Hagyj
békén!” Ha azonban Ronald kér t le valamit, sohasem fáj a feje.
– Csak nem vagy féltékeny a testvéredre?
– Ugyan! – és Mabel elhárító mozdulatot tett.
– Pedig szép születésnapi ajándékot is hoztam neked.
– Hol van, papa? – Mabel körülnézett. – Mit kapott Ronald? – kérdezte közben.
– Ronald egy pónit kapott – felelte a szenátor.
– Ó!
Ebben az óban irigy csodálkozás és testvéri elégedettség keveredett.
– De hol van az én születésnapi ajándékom, papa?
A szenátor intett Susanne-nak. A lány lassan közelebb jött.
– Üdvözöld fiatal úrn det... de úgy, ahogy illik! – parancsolta a szenátor.
Susanne odalépett az ágyhoz, megfogta Mabel kezét, és csókot nyomott rá.
– Te ki vagy? – kérdezte a szenátor lánya csodálkozva.
Susanne helyett maga Mr. Brooks felelt:
– az új szobalányod, Mabel! Neked vásároltam. Mindig arról panaszkodtál, hogy
nincs saját rabszolgalányod. Nincs, aki rendben tartsa a holmidat. Nézd csak, megint
milyen rendetlenség van itt! – A szenátor hangjában egy kis szemrehányás is bujkált. – Te
mindig azzal védekezel, hogy nincs senkid, aki helyetted elvégezze!
– Igaz is, papa. Ha Chloét hívom, azt mondja: „Azonnal, Missis!” És úgy elt nik, hogy
többé nem látom viszont. Ha pedig Daphnét hívom, hozzákezd a rendrakáshoz, de mikor
éppen a kell s közepén tart, a mama elhívja: „Daphne, hol maradsz el? Te lusta teremtés,
talán egyedül fésülködjem?” És akkor Daphne már szalad is.
Mr. Brooksnak nevetnie kellett.
– Na jól van, Mabel, ennek most már egyszer s mindenkorra vége. Ez a lány egyedül
csak a tied!
 Mabel gyanakodva mérte végig Susanne-t.
– De hiszen egészen fehér, papa!
– A lány színes b , Mabel! Elhiheted nekem. Vannak színes b ek, akik teljesen
fehérnek látszanak! Egyébként miért ne vásárolhatna meg az ember egy fehér lányt?
– Te vásároltad, papa?
– Méghozzá nagyon sok pénzért, Mabel!
A szenátor lánya még mindig nem nyugodott meg.
– És valóban színes b ?
A szenátor ismét nevetett.
– Kérdezd meg t magát, Mabel!
Mabel Susanne-hoz fordult:
– Színes b vagy te?
– Igen, Miss Mabel!
– És rabszolgalány vagy?
– Igen, Miss Mabel.
– Ó, papa! – A kis születésnapos a szenátor felé fordult. – Ez igazán nagyszer ! Ezért
egy puszit kapsz t lem!
– Ide vele, drágám! – A szenátor átölelte a lányát. – De most már igazán egyedül kell
hagyjalak, Mabel – menteget zött. – Hallom, hogy Tom már pattogtatja az ostorát. – Még
egyszer megsimogatta Mabel haját. – Jó szórakozást, lányom, a viszontlátásig! Nagyon
fogok sietni!
– Viszontlátásra, papa!
Mabel csókot küldött utána.
Miel tt azonban a szenátor a kilincshez nyúlt volna, még egyszer visszafordult.
– Még valamit kell mondanom, Mabel! Új szobalányod még nem szolgált sehol. Most
adták el el ször. Éppen ezért kezdetben szigorúan kell bánnod vele, nem szabad semmit
elnézned neki. Hozzá kell szoknia, hogy te vagy az úrn és a rabszolga!
– Err l gondoskodom, papa!
Mabel még egy csókot küldött távozó apja után, de a szenátor ezt már nem látta.
Mabel azután kényelmesen hátravetette magát a párnáján, és intett Susanne-nak.
– Hogy hívnak? Hány éves vagy?
Susanne mindkét kérdésre válaszolt.
– Hallottad, amit a papa az el bb mondott. Egy teljes évvel fiatalabb vagyok nálad,
mégis szót kell fogadnod nekem!
– Engedelmeskedni fogok önnek, Miss Mabel!
Új úrn je alaposan végigmérte Susanne-t.
– Rémes ez a ruha rajtad, Susanne. Aztán meg mezítláb vagy. Ezt nem t röm! –
Mabel Mammihoz fordult. – Menj, és keresd meg a ruhásszekrényemben a világospiros
nyári ruhámat!
A néger asszony már jött is a kívánt ruhadarabbal.
– Ezt a ruhát neked ajándékozom, Susanne! – Mabel a homlokát ráncolta. – Miért nem
köszönöd meg?
– Köszönöm önnek, Miss Mabel!
Susanne gyanakodva nézte az ajándékot. Úgy látta, a ruha kicsi neki. Arra gondolt,
hogy Brand's House-ban mennyi szép ruhája volt a szekrényben.
– Vedd le a ruhádat! – Susanne csodálkozva nézett fiatal úrn jére, aki ezt a parancsot
adta. Mabel azonban azonnal hozzáf zte: – Azt akarom, hogy felpróbáld a ruhámat!
Úgy volt, ahogy Susanne gondolta. A ruha nagyon rövid volt neki.
– Kérem, Miss Mabel – mondta –, így mégsem járhatok!
Mabel mérgesen nézett a lányra.
– Ezt a ruhát a múlt nyáron még viseltem. Nem tudod jól magadra venni! Gyere ide! –
Megragadta a ruhát, és teljes erejéb l ráncigálni kezdte. A vékony anyag engedett és
elszakadt. Hosszú csík lógott le bel le hátul.
– Nem tesz semmit – jelentette ki Mabel. – Majd Mammi ad neked foltot, kijavíthatod
és meghosszabbíthatod a ruhát. – Nem ajándékozhatok neked mindennap újat. Ha nem
vigyázol rá, megbüntetlek!
 Susanne sajnálkozva nézett a szakadásra.
– Fehérnem t, harisnyát és cip t is ajándékozok neked – folytatta Mabel. – Bizonyára
nincsen más ruhád, mint az, ami rajtad volt. Mindent rendben kell tartanod. Mammi
minden héten ellen rizni fogja, hogy a fehérnem d és a ruháid milyen állapotban vannak.
Susanne még mindig hallgatott.
– Teljesen kuka vagy – mondta Mabel. – Miért hallgatsz, Susanne?
– Igen, Miss Mabel!
– Sok minden egyéb sem tetszik rajtad – folytatta tovább a szenátor lánya. – Mit
gondolsz, olyan sok id d lesz, hogy mindig befonhatod a copfjaidat? A hajadat szabadon
kell viselned. Egy szalag tökéletesen elegend lesz. És ha nagyon meg találna n ni a
hajad, levágjuk rövidre!
– Igen, Miss Mabel – felelte Susanne tompán. Mi mást tehetett volna?
– Miért nem viselsz fülbevalót?
– Nem szeretem, Miss Mabel!
– Én azonban azt akarom, hogy fülbevalót viselj. Mammi majd ad neked olyan nagy
ezüstöt, amilyet maga is hord.
– Igen, Miss Mabel!
Susanne megnézte a kényelmetlen és felt fülbevalót a néger asszony fülében.
– Mammi! – Mabel végre elfordult Susanne-tól.
– Mi lenni, aranyoskám? – sietett az asszony a kérdéssel.
– Éhes vagyok, Mammi! Olyan korán ébredtem. Hozhatnád a reggelimet.
– Rögtön, gyermekem!
– A kávé készen van már?
– Mammi szaladni – bólintott a néger asszony. – Rögtön hozni kávét.
– Ma éjjel Mamminál aludtál? – kérdezte Mabel, amikor az asszony kiment a szobából.
Susanne igennel válaszolt.
– Ez sem megy – jelentette ki Mabel. – Mammi szobája nagyon messze van. Neked
mellettem kell lenned, ha szükségem van rád. Itt alszol nálam! Egyáltalán, egész nap
nálam kell lenned. Ha nincs rád szükségem, leülhetsz az el szobában. És mindenekel tt,
engedélyem nélkül nem szabad elhagynod a házat!
– Igen, Miss Mabel!
– Kérj magadnak Mammitól egy takarót éjszakára! – parancsolta Susanne ifjú úrn je. –
Itt alhatsz a sz nyegen, az ágyam mellett. Így mindig kéznél leszel, ha szükségem lesz
rád.
– Igen, Miss Mabel. – Susanne a sz nyeggel fedett padlót nézte, mely ezentúl az ágya
lesz. Ismert olyan családot, ahol a kislány ölébe az ágyban alhatott, mert a gyerek így
akarta.
Mabel felült, hátradobta a takaróját, és az ágy szélén ülve lóbázta a lábát.
– Elkezdheted a fésülést, Susanne – adta ki a parancsot. – El bb azonban húzd fel a
cip met!
Susanne keresve nézett körül.
– Nem, nem az utcai cip t! – kiáltotta Mabel, mikor a lány ez után nyúlt. –
Természetesen a papucsot, te buta liba!
Susannne némán letérdelt, és felhúzta Mabel lábára a piros papucsot. Fiatal úrn je
nagyon bosszúsan nézett rá.
– Azt hiszem, nagyon buta vagy, Susanne – mondta. – Elégedetlen vagyok veled!
 HAMIS VÁD ALATT

Brooks szenátoréknál minden év augusztus 17-én gyerekbált rendeztek. Ezen a napon

volt az ikreknek, Ronaldnak és Mabelnek a születésnapja. A bál kis társadalmi
eseménynek számított New Orleansban, és minden család, amely adott magára valamit,
büszke volt arra, hogy gyerekeit meghívták. Az el készületek már hetekkel el bb folytak.
Az ünnepség a kés délutáni órákban kezd dött, és akkor fejez dött be, mikor a templom
toronyórája a tízet ütötte.
A bál céljaira az els emelet összes szobái rendelkezésre állottak. A földszinten és a
nagy fogadóteremben, melynek pompás korinthoszi oszlopait a szenátor pillanatnyi
szeszélyb l építtette, egyéb szórakozásról gondoskodtak. A büfé az óriási kandalló el tt
volt, itt három néger lányka szolgált ki a szakácsn felügyelete alatt. Az egyik
mellékszobában, ez egyébként a szenátor dohányzója volt, fekete bohócok zték tréfáikat
a fiatalabb vendégek mulattatására. Egy másik szobát ruhatárnak rendeztek be. Csak
rossz id esetén volt rá szükség. Az els emeleten minden szobaajtót szélesre tártak.
Virágfüzérek díszítették a szobák és a folyosók mennyezetét. A ház szolganépét úgy
osztották be, hogy mindenhol legyen elegend szobalány és inas a vendégek
szolgálatára.
Mikor a néger zenekar a nyitótánc els ütemeit játszotta, Susanne mögött már egy
nehéz nap volt. A háztartási munkában teljesen járatlan volt. Ez volt az els nap, melyet,
mint rabszolgalány szolgálatban töltött el. Mégis eléggé ismerte már fiatal úrn jét: Mabel
elkényeztetett, szeszélyes teremtés volt, aki szenvedélyesen ragaszkodott apjához,
anyjával azonban mit sem tör dött, Mammi pedig a bizalmasa volt. Az öreg néger
asszony jóval több pletykát hordott hozzá, mint amennyit tizenhárom éves fejjel el tudott
viselni. Testvérével, Ronalddal rendszerint hadilábon állott. Ellenségeskedése azonban
rögtön heves pártfogássá változott, mihelyt egy harmadik szembe merészelt szállni
Ronalddal.
Mistress Brooks a bál napján sem hagyta el szobáját. Nem jött le a második emeletr l.
Fájt a feje, arról panaszkodott Mamminak, hogy rá senki sincsen tekintettel, az óriási
lárma és a tánczene biztosan lehetetlenné teszi, hogy éjszaka nyugodtan pihenhessen.
Ebéd után Susanne-t azonnal felküldték hozzá, s a lányt egy szokatlanul karcsú, rendkívül
fiatalos hölgy fogadta a fekv székben. Az asszony órák hosszat ült így, és érzelmes
francia regényeket olvasott. Szobalánya, Deliah azonnal kikergette Susanne-t a folyosóra,
mintha attól félt volna, hogy egy, a házban megjelen új arc véget vethetne
egyeduralmának Misstress Brooks szobáiban.
Ronald napközben néhányszor elviharzott Susanne mellett anélkül, hogy ügyet vetett
volna rá. Délután Susanne látta, hogy új póniján kilovagol. Egy óra múlva azonban már
vissza is tért, még a vendégek érkezése el tt. Ronald nagyobb és er sebb volt
testvérénél, Mabelnél, senki sem gondolta volna, hogy ikrek. Brooks szenátor a város
egyik legnagyobb hajózási társaságának volt társtulajdonosa. A Southern Steamer
Navigation Company zászlajával tizennégy g zhajó és huszonnégy vitorlás hajó járta a
vizeket. maga f ként politikával foglalkozott. A cég igazgatásával unokatestvére, Percy
Murray Brooks tör dött. A szép villa, melyben a szenátor családjával együtt lakott, a város
szélén állt. A házhoz nem tartozott mez gazdasági terület, ezért aztán a szenátor
rabszolgái kizárólag a házi személyzet feladatkörét látták el. A mez gazdaságban
dolgozó rabszolgák, akik Brand's House-ban a többséget jelentették, itt teljesen
hiányoztak. Susanne azonnal észrevette, hogy a házi személyzeten belül is, éppen úgy,
mint a fehérek társadalmában, nagy rangkülönbségek vannak. Molly, a kis higanyszer en
mozgékony mosogatólány, össze sem hasonlíthatta magát Estherrel. a kedvenc
szakácsn vel, aki tekintélyre nézve közvetlenül Mammi után következett. Egyébként
sokkal több rabszolgan volt, mint rabszolga. A kocsis, a kertész és a kertész segédjei
mellett Susanne csak a rendkívül el kel en járó-kel sötétfekete inast, a szenátor úr jobb
kezét és annak „árnyékát” ismerte, egy tizenhat-tizenhét éves, szemtelen arcú, világos
suhancot, aki Mammi unokája volt, és éppen második inassá képezték ki. Volt még
egy csapat gyerek, két- és tizenkét éves között, fiúk és lányok vegyesen. Ezek ott voltak
mindenhol, és sehol sem lehetett megtalálni ket. Susanne még nem tudta megállapítani,
melyik melyiknek a testvére, sem azt, melyik gyerek melyik anyához tartozik.
Miss Mabel még nem készült el a toalettjével, mikor az els vendégek már
megérkeztek. Barátn i közül egyik-másik fölszaladt a lépcs n, ezek ott nyüzsögtek körben
Mabel szobájában.
– Siess, Mabel! Mindjárt kezd dik a nyitótánc!
– Gyorsan! Gyorsan!
Susanne azon fáradozott, hogy ifjú úrn je cip jét begombolja. Ez nem sikerült
azonnal, mert Mabel egy pillanatig sem maradt nyugodtan.
– Kérem, Miss Mabel!
– Ne beszélj, ha nem kérdeznek, Susanne! – támadt rá Mabel. A kislány ezután a
legkedvesebb hangon fordult oda egy tizenöt éves lányhoz, aki mint valami feln tt hölgy,
nagy báli ruhában jelent meg. – Kit l kaptad a karköt det, Madelaine?
– Tetszik neked, Mabel?
Madelaine levette az ékszert a karjáról, megcsillogtatta a napsugárban. A lenyugvó
nap utolsó sugarai éppen ekkor törtek át az ablaküvegen.
– De hiszen tudod, hogy a szüleim már egészen kis koromban eljegyeztek az
unokatestvéremmel, Roberttal. A tizenhatodik születésnapomon fogok férjhez menni
hozzá. Robert nemrégen Európában járt, a karköt t Párizsból hozta. – Madelaine franciás
kiejtéssel beszélt angolul. Régi francia családból származott, mely az országban maradt,
amikor Louisianát eladták az Északamerikai Egyesült Államoknak.
– Kérlek, hadd nézzem meg jobban! – Mabel kivette Madelaine kezéb l a karköt t, és
saját karjára tette. – Csodálatos! Papa nekem is kell, hogy vegyen ilyet!
– Gyerekek, igazán gyertek már! – A nyitott ajtóban Ronald állt. Mögötte néhány vele
egyid s fiú. – A lányok sohasem készülnek el – gúnyolódott.
– Azt hiszed, te gyorsabban készülsz el? – fújt rá mérgesen testvére. – Csak ne légy
olyan beképzelt!
– Gyorsan, gyorsan! – sürgették a lányokat Ronald barátai.
Mabel lecsatolta Madelaine karköt jét, és tulajdonosa kezébe nyomta.
Csevegve és nevetve rebbentek szét a lányok.
– Miért nem mész le? – Ronald állt az ajtóban, és érdekl dve nézett Susanne-ra.
– Rendet kell tennem, fiatal Master!
– Vagy úgy! – Ronald kissé zavarba jött. – Igazán azt hittem... S
usanne megértette. Lepillantott foltos ruhájára, melyet Mabel parancsára kellett
hordania. A cip je és a ruhája sem illett a Brooks szenátor házában tartott
gyermekbálhoz.
– Nem, fiatal Master – jelentette ki. – Én csak Miss Mabel új szobalánya vagyok.
– Még nem láttalak soha!
– Ma vagyok a házban el ször, fiatal Master!
Ronald a fejét rázta.
– Ha nem magad mondanád, a mi társaságunkból való lánynak tartanálak. Olyan
el kel nek látszol!
– Színes b rabszolgalány vagyok, fiatal Master!
 Susanne tovább rendezkedett, miközben Ronalddal beszélgetett. Mabel nem hagyott
hátra neki semmiféle parancsot. Ki akarta egy kicsit pihenni magát a szobában, ha végre
egyedül marad.
– Itt akarsz ülni? – kérdezte Ronald, aki ezt észrevette.
– Igen, fiatal Master!
– Nem akarsz táncolni?
– Azt nekem nem szabad, fiatal Master!
Ronald nevetett.
– Persze hogy nem, a mi gyerekbálunkon nem szabad táncolnod, ha rabszolgalány
vagy. összed lne a ház! De hát nem tudod, hogy a négereink is báloznak ma?
– Miss Mabel nem engedte meg nekem, hogy részt vegyek!
– Ugyan! A testvéremnek ilyenkor máshol jár az esze. Nyugodtan lemehetsz!
– És ha Miss Mabel keres?
– Ó, most nem fog keresni! Ha ez a pletykás népség egyszer együtt van, annyira
traccsolnak, hogy nem látnak, nem hallanak semmit!
Ronald azzal a megvetéssel beszélt, amelyet, mint tizenhárom éves fiú kötelez nek
tartott a pletykás lányokkal szemben.
– Fáradt vagyok a tánchoz, fiatal Master!
– A fáradtság elmúlik tánc közben! – Ronald megfordult, és elindult kifelé, de még
visszakiáltott a szobába: – Egyébként minden évben én is eltöltök egy fél órát a négerek
bálján, és táncolok valamelyik lánnyal. El kell még mondanod, hogyan kerültél hozzánk.
Mert fogadni mernék, hogy nem vagy igazi rabszolgalány!
A négerek leírhatatlanul lármáztak és kiabáltak. A kocsiszínt kiürítették, a kocsikat a
park fái alá vontatták, a vendégek járm vei mellé. A szín hatalmas ajtóit kiakasztották, a
falakon színes lampionok függtek, lampionfüzérekkel díszítették az udvart is. A
muzsikusok két hatalmas hordón trónoltak. Csodálatosan tarka egyenruhájuk volt, vörös,
sárga, kék, óriási kokárdákkal a sapkájukon, mindenütt ezüsttel és arannyal hímezve. Az
egyik a trombitát fújta, de úgy, hogy az isten legyen irgalmas hallgatóinak. A tánc ezekhez
a hangokhoz igazodott. A négerek háromszor-négyszer annyian voltak, mint máskor. A
vendégek kocsisai és szobalányai, akik uraikat elkísérték a bálba, éppen úgy részt vettek
a mulatságban, mint a szomszédos házak négerei, akik uraik engedélyével vagy
engedélye nélkül jöttek át.
Susanne nem táncolt. Megállt egy árnyas fa alatt, és nézte a kavargást. Voltaképpen
csak azért jött le, mert el akarta mondani a történetét Ronaldnak. Nagyon szeretett volna
végre ismét beszélni err l valakivel. Igaz, hogy Ronald még csak gyerek, de úgy látszik,
érdekli a sorsa. Egy fiatal néger jött oda Susanne-hoz, groteszk mozdulatokkal, frakkban,
mely évekkel ezel tt Mr. Brooksé lehetett.
Mikor ott állt Susanne el tt, a lány megismerte. Mammi unokája volt, a leend inas.
– Bob látni, hogy táncolni akarsz – mondta, és megkísérelte karját a lányéba fonni. –
Velem jönni!
Bob igyekezett a lányt a táncolók közé rángatni. Susanne hevesen kitépte magát.
– Én nem táncolok, Bob! – mondta.
A fiatal néger kárörvend képet vágott.
– Bob nem lenni elég el kel , akkor keresni finomabb férfit. Mondani neked, hogy
fekete néger jobb lenni, mint fehér b néger, amilyen te!
Ezzel aztán nagy büszkén elment. Susanne néhány pillanattal kés bb látta, hogy ott
áll a párnázott karosszék mellett, melyen Mammi, a néger bál koronázatlan királyn je
trónolt. Mammi id l id re beküldött egy-egy lányt. Föl kellett váltaniuk azokat, akik
odabenn szolgálatot teljesítettek, hogy mindenki részesülhessen a bál örömeib l. Egy
kisebb hordóból olcsó rumot osztottak, melyet a szenátor adományozott a négereknek.
Ronald nem jött.
Bob és Mammi izgatottan tárgyaltak valamit, és Susanne érezte, hogy róla beszélnek.
Visszament a házba.
Besötétedett. Az ablakokban fény gyulladt.
– Susanne! – hallotta a nevét.
Egy néger lány állt a ház kivilágított kapualjában, és t kereste tekintetével.
 – Mi az? – kérdezte Susanne.
– Missis! Mabel keresi Susanne-t!
Susanne már Mabel szobájának ajtaja el tt meghallotta, hogy odabenn kiabálnak a
lányok. Mikor belépett, Mabel éppen azzal volt elfoglalva, hogy mindent összedobált.
Néhány barátn je is segített neki. Miss Madelaine az egyik széken ült, zsebkend volt a
kezében, és sírt.
– Susanne!
Mabel hangja rendkívül izgatott volt, mikor a lányt megpillantotta.
– Megengedtem, hogy kimenj a szobából?
– Nem, Miss Mabel, de azt hittem...
– Te csak ne higgy semmit! Ki volt utoljára a szobában?
– Master Ronald, Miss Mabel.
– El bb ment el, mint te?
– Igen, Miss Mabel!
– És aztán egyedül voltál a szobában?
– Igen, Miss Mabel!
A lányok köréje tódultak.
– Hol van Miss Madelaine karköt je? – kérdezte Mabel hirtelen.
– A karköt ? – Susanne-nak gondolkoznia kellett, mir l beszél Mabel.
– Miss Madelaine karköt je elt nt!
Madelaine a zsebkend jét gy rögette.
– Itt mutattam neked, Mabel, itt még megvolt! Hiszen emlékszel! – zokogta. – A
legényem els ajándéka! Nem kerülhetek többé Robert szeme elé, ha nem találom
meg.
Mabel a barátn jéhez fordult.
– Biztosan visszaadtam neked, Madelaine!
Madelaine bólintott.
– A nagy sietségben nem tettem a karomra. Ide kellett tennem az asztalra.
Mabel Susanne-ra nézett.
– Nem láttad a karköt t az asztalon?
– Nem, Miss Mabel.
– Látnod kellett, Susanne!
– Nem láttam, Miss Mabel!
– Ellentmondasz nekem?
– Csak az igazat mondhatom, Miss Mabel! – Susanne teljesen kétségbe volt esve.
– Nem hiszek neked! – Mabe! odalépett a szobalányhoz. – Ma az els nap, hogy
nálunk vagy. Ki tudja, miért adtak el! Madelaine azt mondja, a karköt itt feküdt az
asztalon. Most azonban nincs már az asztalon. Tehát csak te vehetted el!
– Talán Miss Madelaine téved – kockáztatta meg Susanne a feleletet.
– Miss Madelaine nem téved – torkolta le Mabel haragosan. – Hová rejtetted a
karköt t?
– Nincs nálam a karköt , Miss Mabel!
– De nálad van, ne hazudj!
– Nem hazudok, Miss Mabel!
– Te loptad el!
A súlyos vád úgy fájt Susanne-nak, mint egy korbácsütés.
– Nem loptam el, Miss Mabel!
– Ne mondj mindig ellent nekem, te tolvaj!
– Én nem vagyok tolvaj!
– Nesze... Ezt érdemelted! – Susanne arcán pofon csattant. Elvörösödött. Nem csupán
a pofon kergette a vért az arcába, hanem a szégyen és a felháborodás, amiért így bántak
vele.
– Nem engedem, hogy jogtalanul megüssenek! – kiáltott fel Susanne.
– Úgy?! – rikácsolta Mabel. – Nem engeded, hogy megüssenek? Mit gondolsz, ki vagy
te? Ki parancsol itt? Te vagy én? Akkor ütlek meg, amikor akarlak!
Ismét pofon csattant Susanne arcán. A lány már nem tudta, mit tesz. Megragadta Mabel
kezét, és lefogta.
– Te... te... te... te …! – Mabel rjöngeni kezdett. – Láttátok, mit tett? Lefogott! Saját
rabszolgám lefogott!
Susanne rémülettel döbbent rá, mit tett. Gyorsan elengedte fiatal úrn je kezét.
– Kérem, bocsásson meg, Miss Mabel!
Mabel még egy pofont akart adni neki, de meggondolta magát.
– A pofon túlságosan kevés neked! Igazi verést fogsz kapni!
– Kérem, ne, Miss Mabel! – Susanne félelmében letérdelt Mabel elé, és könyörögve
emelte fel a kezét. – Kérem, ne, Miss Mabel! Bocsásson meg nekem!
Mabel odébb rúgta Susanne-t.
– Majd én megmutatom, hogy nem fogsz többé kisasszonyt játszani! – üvöltötte. –
Hamarosan érezni fogod, hogy egészen közönséges rabszolgalány vagy!
Susanne a többi lány felé fordult.
– Kérem, segítsenek rajtam! Ártatlan vagyok! Soha többé nem teszem! – Már azt sem
tudta, mit beszél.
Mabel fenyegetése komolyra fordult.
– Fogjátok le, és tartsátok keményen!
Mabel barátn i megragadták a lány kezét és lábát. Az egyik az ajtóhoz ugrott.
– Hozom a vessz t, Mabel!
A hangos lármában hatástalanul haltak el Susanne újra meg újra felhangzó
könyörgései.
– Halló! Mi történik itt? – Ronald az ajtónál feltartóztatta a lányt, aki a vessz ért akart
rohanni. – Olyan lármát csaptok, lányok! Az egész házban hallani.
– Hagyj minket békén, Ronald! A fiú megpillantotta Susanne-t.
– Miért fogtátok le?
– Lopott!
– Lopott? – Ronald egyenesen Susanne-hoz fordult. – Igaz, hogy loptál?
Susanne ránézett a fiúra.
– Nem loptam, fiatal Master!
– Na ugye! – állapította meg Ronald.
– Ne avatkozz a dolgainkba – szólt rá dühösen Mabel a testvérére.
– De hát mit lopott el szerintetek? – kérdezte a fiú.
– A karköt met, Ronald! – sikoltotta Madelaine. – A v legényem ajándékát!
– No, el ször is engedjétek el a lányt! – parancsolta Ronald. – Úgysem tud megszökni.
Zárjátok be az ajtót, ha mégis attól féltek, hogy elszalad. – Ezzel kiszabadította Susanne-t
a lányok kezei közül. – Úgy, és most beszéljünk okosan! – folytatta, és Madelaine-hoz
fordult. – Hol lopták el t led a karköt t, Madelaine?
– Itt a szobában – felelte a lány. – Te is itt voltál, és hívtál bennünket a táncba.
– Úgy? – Ronald nevetett. – Akkor bármelyikünk ellophatta!
– Bolond vagy, Ronald! – Mabel szemei szikráztak.
– Miért? – A fiú vállat vont. – Ha mindannyian itt voltunk, mindannyian gyanúsíthatóak
vagyunk. Ez a napnál is világosabb!
Mabel és barátn i mind a fiúra támadtak.
– Ez hallatlan, Ronald!
– Micsoda gyanúsítás!
– A testvéred megsértett bennünket, Mabel!
– Ezt nem hagyjuk annyiban!
Ronald körülnézett.
– Miért ragaszkodtok tulajdonképpen ahhoz, hogy a karköt t éppen ez lopta el? – és
Susanne-ra mutatott.
– De hiszen rabszolga!
– Ez minden alapja a gyanúsításnak? – Ronald ismét nevetett. – Buta fecsegés! – A
következ ket csak Madelaine-hoz intézte: – Ha ragaszkodsz ahhoz, hogy a karköt t itt
vesztetted el, mindannyian gyanúsak vagyunk. Ez világos! Akkor azt kell tennünk, amit a
rend rség tenne.
 Madelaine kérd en nézett rá.
– Mindenkit meg kell motozni!
A felháborodás viharként tört ki. Ronald felemelte a kezét.
– Állj! Állj! Ti gágogó libák! Én éppen úgy gyanús vagyok, mint ti! Ti kezdhetitek rajtam
a motozást!
Gyorsan kifordította a nadrágzsebeit. Figyelemre méltó tárgyak kerültek napvilágra.
Egy piszkos zsebkend . Két madzag. Egy kis síp. Maroknyi szög. Harapófogó. Bicska.
Mabel a testvérére támadt.
– Nem szégyelled magad?! – Ronald nem zavartatta magát.
– Miért szégyellném magam? Hiszen nem én loptam el a karköt t. – Ugyanakkor
kémlel en nézett Madelaine-re. – Biztos, hogy nem tetted le a karköt t valahol máshol,
Madelaine?
– Egészen biztos, Ronald.
A fiú a fejét rázta.
– Meg is esküdnél rá, Madelaine?
A lány bizonytalanná vált.
– Nem tudom – folytatta Ronald –, de valami itt nincs rendben. Nem volt semmi a
kezedben, amikor idefent voltál?
Madelaine elgondolkodott.
– Az erszényem… Valóban!
– És hol van most az erszény?
– Kés bb leadtam a ruhatárban, mert nem akartam mindig magammal hurcolni!
– Kerested már a karköt t az erszényedben, Madelaine?
– Te jóisten! – Madelaine rákvörös lett, a fejéhez kapott, és vadul kirohant a szobából.
Ronald diadalittasan nézett utána.
– Na, ehhez mit szóltok?
– Még nem találta meg a karköt t – felelte Mabel csíp sen.
A barátn i azonban hallgattak, és olyan arcot vágtak, mint akiket rajtakapnak valamin.
Ronald Susanne-hoz lépett. A lány az ablaknál állt, fejét a kezébe temette, és halkan
sírdogált.
– Meg vagyok róla gy dve, hogy Madelaine megtalálja az erszényében a karköt t.
Biztos, hogy nem te loptad el.
– Köszönöm önnek, fiatal Master – mondta Susanne halkan.
– Jól van, jól – hárította el a fiú méltóságteljesen.
A folyosóról lassú léptek zaja hallatszott. Néhány lány kirohant.
– Megtalálta! Megtalálta!
Madelaine teljesen megzavarodva lépett be. Egyik kezében az erszény, a másikkal a
karköt t emelte a magasba.
– Ez valóban... micsoda feledékenység! Beleraktam az erszénybe... aztán teljesen
elfeledkeztem róla...
– Na látjátok! – diadalmaskodott Ronald. – Most aztán mindenekel tt mindannyian
bocsánatot kérhettek! – és Susanne-ra mutatott.
– Bocsánatot kérni? – Úgy látszott, Mabel ezt a gondolatot lehetetlennek tartja. – Miért
kellene bocsánatot kérni egy rabszolgától? Neked mindig olyan lehetetlen ötleteid vannak,
Ronald!
Odalépett Susanne-hoz, és leereszked hangon így szólt:
– Minden rendben van, Susanne! Megbocsátok neked, és elengedem a verést,
amelyet megérdemeltél!
 VÉGRE EGY REMÉNYSUGÁR

– Ne szólíts mindig fiatal Masternak! Én neked Ronald vagyok!

Susanne a fiúra nézett. Leengedte a kezét, melyben cip kefét tartotta, és a díszes
félcip t, amely éppen a kezében volt, a földre tette.
– Mit fognak az emberek szólni? – kérdezte halkan.
– Ugyan! – Ronald elhárító kézmozdulatot tett. Aztán mégis elgondolkozott. – Igazad
van! A többiek el tt nem lehet másként. Ha azonban egyedül vagyunk, hívj csak
Ronaldnak!
– Szívesen... Ronald!
A fiú elégedetten bólintott.
– Legyünk barátok, Susanne!
– Ne felejtsd el, Ronald! Én Miss Mabel rabszolgája vagyok!
– Nem felejtem el! Csak rád kell néznem! Csak Mabel lehet olyan ízléstelen, hogy
ezeket a fülbevalókat hordatja veled. Valódi ízléstelenség! – Dühösen suhintott egyet a
kezében lev pálcával, és leütött egy virágot. – És te mindent elt rsz, Susanne?
– Mit is tehetnék, Ronald?
– Mabel rosszul bánik veled, Susanne! A karköt história óta ki nem állhat. Tudom.
– Én akkor fellázadtam Miss Mabel ellen.
– Én is azt tettem volna a te helyedben.
– De nekem nem lett volna szabad azt tennem!
Susanne lehajolt, egy másik cip t vett a kezébe, és folytatta a munkát. Szép,
napsütéses szeptemberi délután volt. A két gyerek a ház hátsó bejáratánál állott.
Valahonnan lószerszámok zörgése hallatszott. A kocsiszínben a kocsis kalapált. Egy
eltört rudat javított.
– Hagyd abba a munkát, Susanne! Beszélni akarok veled.
– Nincs id m, Ronald. Négy pár cip t kell még kitisztítanom. Aztán itt vannak még
Miss Mabel ruhái, azokat is rendbe kell tennem. Be kell fejeznem, miel tt hazajön.
– Hová ment Mabel?
– Nem tudom, Ronald. Miss Esther vitte el a kocsiján, mindjárt ebéd után.
– Akkor még sok id d van, Susanne!
– Akkor is oda figyelek, ha közben dolgozom.
Ronald a ház falához támaszkodott. Mellén összefont karokkal nézte egy ideig szó
nélkül, hogyan dolgozik Susanne.
– Sokat gondolkoztam a dolgon. A szerint, amit elmondtál nekem, te nem vagy
rabszolga. Nevetséges, hogy Mabel rabszolgalányként bánik veled.
– Engem eladtak Miss Mabelnek, Ronald.
– Na persze! Apád azonban bizonyára nem akarta, hogy egyszer majd eladjanak.
– Én is azt hiszem, Ronald.
– Tulajdonképpen Brand's House is a te jogos tulajdonod. Biztos vagyok benne, hogy
ez volt apád akarata.
– Én is meg vagyok err l gy dve, Ronald.
– Na látod! – A fiú vonalakat rajzolt pálcájával a földre. – Te valójában gazdag lány vagy.
Éppen olyan gazdag, mint Mabel, aki kiszolgáltatja magát veled.
Susanne sóhajtott.
– De hát mit tehetnék, Ronald?
– Ostoba dolog, hogy apád nem hagyott hátra végrendeletet. – Ronald füttyentett. –
Na csak várj! – kiáltott hirtelen, és hanyatt-homlok elrohant.
Susanne egy pillanatra utána nézett, aztán fürgén tovább dolgozott. Ronalddal csak
lassan barátkoztak ennyire össze. Susanne-nak nagyon jólesett, hogy van valaki, aki
barátságos és kedves hozzá. Egy szép napon aztán egész élettörténetét elmondta neki.
– Na, újra itt vagyok! – Ronald lihegve, kivörösödött arccal ügetett vissza. – Meg
fogom mondani Mamminak – kiáltotta még futtában –, hogy elintézem a macskáját, ha
még egyszer széttép egy madarat! – Megállt Susanne el tt. – Mit is mondtam az el bb? –
Elgondolkodott. – Ja igen, ez az! Már emlékszem. Egyszer en nem tudom elhinni, hogy
apád nem végrendelkezett.
– Váratlanul halt meg, Ronald!
– Ennek ellenére! Bizonyára már el bb gondoskodott rólad.
– Sajnos, nem.
– Igazán átkutattad az egész házat? – kérdezte a fiú. – Lehet, hogy volt végrendelet,
de te nem találtad meg.
– Ez lehetetlen, Ronald. Mindenütt kerestem, de nem találtam sehol.
– Elég baj!
– Igen.
– Aztán meg a szökési kísérleted, Susanne! – Ronald rosszallóan csóválta a fejét. –
Olyan ügyetlen voltál, mint a lányok általában – jelentette ki Ronald egy tizenhárom éves
fiú fens bbségével. – Ugye, te sohasem léptél még hadiösvényre?
Susanne akaratlanul is elnevette magát.
– Nem, Ronald – felelte.
– Én azonban már sokszor jártam hadiösvényen – magyarázta Ronald büszkén. – Ha
majd ismét a birtokra megyünk, meglátod, milyen ügyesen csinálom. Ha én egyszer meg
akarnék szökni, engem nem tudna elfogni senki! – Szomorúan hajtotta le a fejét. – Itt a
városban nem léphetek a hadiösvényre. Papa mindig nagyon haragszik, ha a navajók
vagy a komancsok harci színeivel festem ki magam, és tomahawkkal gyakorlok a kertben.
Ehelyett azonban kilovagolhatok a pónimon. – A lányra pillantott. – Tulajdonképpen miért
nem készítetted el jobban a szökésedet?
– Csak arra gondoltam, hogy el kell onnan mennem – felelte Susanne halkan.
– Nagy hibát követtél el – vádolta Ronald Susanne-t. – Éppen azért fogtak el. Ha az
ember meg akar szökni, mindent alaposan át kell gondolnia. Éppen a múlt héten olvastam
egy könyvet, melyben minden a legnagyobb részletességgel le van írva. Két nyomkeres t
megtámadnak az indiánok, elfogják ket, és a kínzócölöphöz kötözik. De a két
nyomkeres olyan okosan viselkedik, hogy éjszaka sikerül megszökniük, és nem tudják
elfogni ket. Odaadom neked kölcsön a könyvet. Megtanulhatod bel le, hogyan kell
csinálni.
– Én többé nem szököm meg, Ronald – mondta Susanne fájdalmasan. Az utolsó pár
cip után nyúlt, melyet még ki kellett fényesítenie.
– Valahogyan segítenem kell rajtad, Susanne – folytatta Ronald határozottan. – Azt
akarom, hogy újra szabad légy. Már csak azért is, mert szeretném Mabel ábrázatát látni,
amikor bemutatlak neki: „Engedd meg, drága n vérkém, hogy bemutassam neked Miss
Susanne-t a Brand's House-ból...” Ez lenne csak a jó muri! – nevetett.
Susanne összerakta a cip tisztító eszközöket, és a cip kkel együtt a kötényébe tette.
– Már mész, Susanne?
– Készen vagyok a cip kkel.
A fiú gyanakodva nézett rá.
– Túlságosan szorgalmas vagy, Susanne.
– Szorgalmasnak kell lennem, Ronald.
A fiú az ajtó elé állt.
– Azt hiszem, félsz Mabelt l.
 – Elfelejted, Ronald, hogy Miss Mabel tulajdona vagyok.
– Mabel nagyon rosszul bánik veled, Susanne. Tudom.
Susanne lesütötte a szemét.
– Mondd csak, Susanne! – er sködött Ronald. – Tudom, hogy Mabel néhányszor már
Mammihoz küldött téged, és amikor visszajöttél, mindig vörös volt a szemed.
– Kérlek, Ronald, ne beszéljünk err l!
Ronald csíp re tette a kezét.
– Valóban igaz, Susanne, hogy Mammi megvessz z?
Susanne elvörösödött.
– Miss Mabel azt mondja – mondta aztán egészen halkan –, hogy én nagyon dacos
lány vagyok, és szigorúan kell bánni velem.
Ronald a fogai között füttyentett.
– Tehát mégis! Ezt nem fogom t rni, Susanne!
A lány a fejét rázta.
– Ne avatkozz bele, Ronald, Miss Mabel újra nagyon megharagudna rám! Valóban, én
még mindig eléggé önfej vagyok, és gyakran ellentmondok Miss Mabelnek...
– Biztosan megvan rá az okod – jelentette ki Ronald meggy déssel.
– Kérlek, most már engedj, Ronald!
– Azonnal! – A fiú maga nyitotta ki az ajtót, és megfogott két pár cip t, amelyek
Susanne kötényében voltak.
– Mit csinálsz? – kérdezte a lány csodálkozva.
– Segítek neked.
– Ez neked nem illik, Ronald!
– Ugyan!
Miközben egymás mellett mentek a lépcs n fölfelé, Ronald így szólt:
– Nem tetszik nekem, Susanne, hogy a fekete Bob olyan nagy szemeket mereszt rád.
– Nekem sem teszik, Ronald – felelte a lány. – Amikor csak lehet, kitérek el le.
– Annak is elhegedülöm egyszer a nótáját!
– Kérlek, ne, Ronald! Mammi unokája, és Mammi rajong érte.
– Igazad van.
Ronald megállt a lépcs tetején, ahol a Mabel szobája felé vezet folyosó kezd dött.
– Valami eszembe jutott, Susanne! – mondta. A lány vizsgálódva nézett rá.
– Alaposan átkutattad apád íróasztalát?
– Nagyon alaposan, Ronald!
– A titkos rekeszt is?
– A titkos rekeszt?
– Minden íróasztalban van egy titkos rekesz. Ezt apámtól tudom. Az íróasztalában is
van titkos rekesz. Azt persze nem mondja meg, hogy hol.
– Titkos rekeszt nem találtam, Ronald.
– Éppen olyan buta vagy, mint a többi lány, f leg ha férfidolgokról van szó – állapította
meg Ronald. – Apád biztosan a titkos rekeszbe tette a végrendeletet.
– Ha ez igaz volna!... – Susanne szeme melegen ragyogott.
– Biztosan így van – mondta Ronald gyorsan.
– De hiszen akkor… szabad lennék! – Susanne mélyet lélegzett, miel tt az utolsó szót
kiejtette. Csak a szabadságra gondolt, az örökség eszébe sem jutott, pedig ebben az
esetben ez a kett együtt járt.
– Meg kell szereznünk a végrendeletet – magyarázta Ronald.
– De hogyan?
Ronald nagyon egyszer nek tartotta a dolgot.
– Valakinek el kell lovagolnia Brand's House-ba, és még egyszer át kell kutatnia az
íróasztalt.
– Én nem mehetek oda, Ronald. Miss Mabel sohasem engedné meg!
– Lehet! Neked nem engedné meg.
– Másodszor pedig nem kísérletezem szökéssel.
– Ostobaság! – Ronald er sen gondolkozott. – Mi lenne, ha én mennék helyetted,
Susanne?
 – Lehetséges volna, Ronald?
– Miért ne? Papa nincs itthon, mama pedig nem szólna semmit az ellen, hogy
kilovagolok a birtokra. Ez már sokszor el fordult. – Susanne-ra nézett. – Hol van
tulajdonképpen Brand's House?
Susanne elmondta neki, merre van.
– Menjünk egy kicsit arrébb! – szólt közben rá Ronald a lányra. – Hangokat hallok a
lépcs fel l. Tervünket titokban kell tartanunk, különben nem sikerül. Érted? – Még
egyszer végiggondolta a tervét. – Brand's House nem is fekszik olyan messze a mi
birtokunktól. Ez pompás! Ezt meg lehet csinálni!
– A titkos rekeszt is meg akarod találni, Ronald?
– Persze! – Ronald nekitámaszkodott a szobaajtónak, amely el tt álltak. – Hidd el,
értek hozzá. Olvastam már néhány történetet, amelyben titkos rekeszr l volt szó. Ha
azonban mégsem találnám meg, szétvágom az íróasztalt. Akkor aztán biztosan kiderül,
hol van.
– Ha minden ilyen simán menne, Ronald!
– Ostobaság!
– Nagyon hálás volnék neked!
– Err l ne is beszéljünk. A jó barátoknak össze kell tartaniuk, és segíteniük kell
egymást, ahol csak lehet. Még sohasem volt barátn m.
– Nekem pedig barátom.
– Akkor hát rendben van! – Odanyújtotta a kezét Susanne-nak. – Kezet rá!
Susanne kezet fogott vele.
– A nagy baráti eskü! Ha lenne rá id nk, elszívnánk együtt a békepipát. Vagy
vérszerz dést kötnénk.
Hirtelen elhallgatott.
– Pszt! Ott jön lihegve a kövér Dinah. T nj el gyorsan!
 KALANDOS VÁLLALKOZÁS

– Állj!
A kis lovas csapat Ronald jelzésére megállt az erd cske szélén. Az élen a fiatal Mr.
Brooks lovagolt a póniján. Mögötte hat tíz és tizenöt év közötti barna és fekete fiú.
Tisztelettel néztek föl vezérükre. Hátaslovaik kiöregedett igáslovak voltak, a bátor lovasok
kengyel és nyereg nélkül ültek rajtuk. Megelégedtek egy használt ló-pokróccal és egy
köt féknek használt kötéllel.
– Látjátok a fényt? – Ronald a távolba mutatott. A nap már lenyugodott. A sötét,
felh tlen égen csillagok ragyogtak. Valahol békák kuruttyoltak. A kis Sam félelmével
küszködött, fogai vacogni kezdtek. – Mi van veled? – kérdezte Ronald szigorúan. – Úgy
látszik, megijedtél!
– Fiatal Massa, Sam nem félni! – válaszolta a vádlott sírós hangon.
– Na még szép! – Ronald fülön fogta a gyereket. – Ha azonnal nem hagyod abba a
vacogást, hozzáköttetlek a legközelebbi fához, és nélküled lovagolunk tovább.
– Ne, fiatal Massa!... Sam nem félni!
A kölyök görcsösen er lködött, hogy úrrá legyen a vacogásán. Csak nagy nehezen
sikerült neki. Ronald közben megmagyarázta a helyzetet:
– Ott, ahol a fényt látjátok, az Brand's House. Pontosan tartottuk az irányt, melyet a
térképen kijelöltem. Tudjátok a teend iteket. Én Tóbiással el relovagolok, ti pedig
követtek. Egyik a másik után. Csendben legyetek, nehogy valaki túl korán fölfedezzen
bennünket! Ha háromszor egymás után rövidet füttyentek, meneküljetek, amilyen gyorsan
csak lehet.
– Igen, fiatal Massa! – visszhangozta a kórus. Ronald a csillagfényben még egyszer
megszemlélte kis csapatát. A csapat a birtokhoz tartozó néger és mulatt fiúkból állott,
Brooks szenátor fiatal rabszolgáiból. Ronald intett a legid sebbnek, a tizenöt éves
Tóbiásnak, aki engedelmesen trappolt gebéjén a fiatalúr pónija után. Az ott maradó öt fiú
látta, amint elt nnek a sötétben. Aztán k is elindultak. Ronald a világosság felé tartott.
Már ki tudta venni az épület körvonalait. Brand's House magányosan és elhagyottan állt
ott el tte. Mr. Shillow alaposan kihasználta a kedvez alkalmat, és birtokba vette a
szomszéd ültetvényt. A házat azóta csak Manuel lakta egyedül, igazgatta a birtokot. Az
ültetvény régi rabszolgáinak több mint kétharmada Mr. Shillow tulajdonába került. Nagy
részüket Riverside-ra vitték, ahonnan kényelmesebben járhattak a földekre dolgozni.
Az épülett l körülbelül tizenkét lépésre Ronald megállította a pónit, és leugrott a
nyeregb l.
– Hol van a hús, Tóbiás?
A fekete kölyök csomagot vett el a kabátja alól.
– El is tudod intézni? – érdekl dött Ronald.
– Tóbiás már gyakran csinálni... dühös kutya falni, fiatal Massa – felelte a néger, és
közben leszállt a lováról.
– Itt várok, amíg jelt nem adsz, hogy a kutya már falja a húst – suttogta Ronald.
Tóbiás elt nt.
 Manuel, a felügyel éppen lefekvéshez készült, és hatalmas ásítással levetett ruháit
rendezgette a széken, amikor a kutya ugatni kezdett az udvaron. Mivel azonban semmi
sem mozdult, a felügyel jóles en az ágyára dobta magát. Kezével az éjjeliszekrény felé
nyúlt.
A gyertya kialudt.
Manuel alig vett néhány mélyebb lélegzetet, mikor valami újabb zaj ébresztette föl.
Felült az ágyban, és fülelni kezdett.
Az ablaknál kaparászott valaki.
A felügyel igyekezett zaj nélkül fölkelni. Az éjjeliszekrényr l magához vette a
pisztolyt, és az ablakhoz lépett.
Ismét különös zaj ütötte meg a fülét. Ekkor emberi árnyékot látott, amint a magasba
lendül.
Manuel az ablak mellett a falhoz lapulva mozdulatlanul állt és várt. Várta, mi történik.
Újra kaparászó zajt hallott az ablaknál, és az egyik ablakszárny lassan kinyílt. Egy
göndör fej vált láthatóvá, melyr l a sötétben is felismerhet volt, hogy néger.
Mikor az idegen az ablakpárkányra tette kezét, és az ablakszárnyat egészen ki akarta
tárni, Manuel megragadta az éjszakai betör karját.
– Állj! Segítség!
Manuel eleresztette az idegen kart. Fájdalmat érzett, mintha valaki a kezébe harapott
volna. Üvöltve emelte föl a pisztolyt, és kil tt az udvarba. A golyó nem talált. A
pisztolycsattanásra azonban az egész ház fölriadt.
– Tökfej! – sziszegte Ronald Tóbiás felé, aki reszketve állott mellette. – Mit csináltál?
– Tóbiás nem tudni, fiatal Massa!
– El kell t nnünk! – Ronald körülnézett. – Vidd magaddal a lovakat! Megnézem, mit
lehet még tenni!
Tóbiás rémülten igyekezett az udvarból kifelé, ahol a két ló a kerítéshez kötve állott.
Ronald maga mókusügyességgel mászott föl a fa alsó ágaira, amely alatt Tóbiásra
várt.
A ház kapuja csikorogva kinyílt. Az udvarban fények gyulladtak. A gazdasági épületek
lakói hálóruhában szaladtak el , összevissza kiabáltak és jajgattak.
Manuel nagy sietve felöltözött. Pisztolyával a leveg ben hadonászott, és közben
egymásnak ellentmondó parancsokat osztogatott.
– Világosan láttam a fickót!... Még itt kell lennie a közelben!... Oltsátok ki a fényeket!...
Kutassátok át fáklyákkal a kertet! – A hozzá legközelebb álló négerhez fordult. –
Ellovagolsz a seriffért, és elhozod.
– Kés éjszaka, Massa? – hebegte a néger.
– Nem! Majd holnap reggel! – üvöltött rá Manuel. – Mikor a fickó már árkon-bokron túl
lesz!
Ronald igyekezett megállapítani, hogy Tóbiás idejében elkotródott-e a két lóval. Az
egész nem ment olyan egyszer en, ahogy elképzelte. A könyvekben sokkal szebben volt
leírva. Egy néger jött futva.
– Lenni lótolvajok! Lovakkal ellovagolni! – kiáltotta messzir l.
– Hogy a fene!... – A felügyel egy durva káromkodást eresztett meg. – Majd én
elintézem a fickókat!
Ronald elrejt zött a fa ágai mögött. Közben alatta kellemetlenül világos lett minden.
Egy álmos néger fiú kihozta az istállóból a felügyel lovát.
– Mindjárt elkapom ket, a zsiványokat!
Ezt Ronald is gondolta. Nem hitte, hogy Tóbiásnak van annyi sütnivalója, hogy a két
lóval meg tud szökni.
– A tökfej – sziszegte a fogai között. Ekkor azonban egy ötlete támadt.
Leugrott a fáról, és futva osont el re az épületek között. A kerítéshez érve, megbújt
mögötte.
A felügyel ott vágtatott el mellette.
Ronald elszánta magát, és egymás után három rövid füttyjelet adott. A néger fiúk
remélhet leg meghallják. Villámgyorsan megfordult, visszafutott a házhoz. Emberek
rohantak el tte, anélkül, hogy tör dtek volna vele.
 – Mi történt?... Hallani sípolást?
A kertben fények gyulladtak.
Ronald nagy örömmel vette észre, hogy a bejárati ajtó nyitva van. Senkit sem látott a
bejáratnál. Teljesen kitárta a nehéz kapuszárnyakat, és belépett a hallba. A hold és a
csillagok fénye elegend világosságot adott.
Nem ismerte Brand's House-t, az ültetvényesek házainak azonban egész
Louisianában ugyanaz volt a beosztása. Az úr szobájának az els emeleten kellett lennie.
Ronald fölszaladt a lépcs n. Aztán megállt a folyosón.
Itt sötét volt. Az egyetlen ablak a folyosó végén igen kevés világosságot adott. Ronald
azonban elhatározta, hogy az elveszettnek hitt lehet séget mégis kihasználja, és
megtalálja Mr. Brand íróasztalát.
A homályban a legközelebbi ajtó felé indult.. . Hálószoba.
Egy másik ajtó... Ismét egy hálószoba. Újra semmi.
Végre! Bizonyára ez a szoba volt Mr. Brand dolgozószobája! A fal mellett könyvespolc.
Teljesen üres.
Ronald körülnézett. Íróasztalt nem látott. A holdfényben a puszta falak vigyorogtak rá.
Mr. Shillow-t nem érdekelték a berendezési tárgyak. Nagy részük az árverésen idegen
kezekbe került. Így Mr. Brand íróasztala is.
A fiúnak nem volt ideje azon gondolkodni, hol lehet a keresett íróasztal. A lárma
megtízszerez dött az udvaron. Kiabálások, káromkodások, visítások... Ezenkívül a lovak
nyerítése.
Ronald kihajolt az ablakon. Meggy dött róla, hogy az történt, amire számított. Az
istállóépület el tt Brand's House négerei fenyeget en vettek körül hat remeg fiút. A fiúk
lovon ültek, egyikük száron vezette Ronald póniját.
– Leszállni a gebékr l! – Manuel felügyel elkapta a kis Sam lábát, és lerántotta a
lováról.
– Lótolvajok!
– Gazfickók!
Ronald nem értette, mit válaszolt a kis Sam. Manuel azonban nem volt megelégedve a
felelettel. Akkora pofont kent le a fiúnak, hogy az hangos üvöltésre fakadt.
Ez jeladás volt Ronald számára. Kirohant a szobából, valamiben megbotlott a sötét
folyosón, aztán rohant le a lépcs n. Két néger lány, akikkel találkozott, felvisított, és nyitott
szájjal bámult utána. Ronald egyetlen ugrással áthatolt a négerek csoportján, és hat
társához ugrott.
– Halló!
Sam már újra vigyorgott, mikor látta, hogy a fiatalúr ismét mellette van. Manuel arcán
megdöbbenés és csodálkozás látszott.
– Állj! – üvöltött rá Ronaldra. – Ki vagy?!
– Aki sokat kérdez, hamar meghal! – felelte Ronald nyersen, és ugyanakkor magához
rántotta lova köt fékjét.
Manuel el akarta kapni a ló zabláját.
Ronald azonban már a lován ült, és megsarkantyúzta, hogy felágaskodjék.
– Átkozott! – üvöltötte Manuel, és hátrált a ló patái el l.
– Good-bye! – búcsúzott el Ronald, és áttört a négerek gy jén, akik nem mertek a
fehér fiatalurat visszatartani. – Utánam! – kiáltotta oda a hat fiúnak. Hallotta a lovak
dobogását a háta mögött. A kis Sam is villámgyorsan pattant fel a lovára, és követte a
többieket.
– Ne engedjétek ket! – üvöltötte a felügyel .
De már kés volt. Ronald és az t kísér néger kölykök már látótávolságon túl
vágtattak. Lovaik elég gyorsak voltak ahhoz, hogy esetleges üldöz ik el l
megszökhessenek.
Néhány száz lépés után Ronald megállította póniját. Nem hallotta lópaták dobogását
vagy emberi lépések zaját maga mögött. Elégedetten intett kis csapatának.
– El re!
 A REND RSÉG BEAVATKOZIK

– Ez a legkülönösebb történet, melyet életemben hallottam – mondta a seriff.

– De így volt – bizonygatta hevesen a felügyel . Arcán azonban némi zavarodottság
ült.
– Ilyen betör bandáról a környéken eddig soha senki sem tett jelentést nekem –
állapította meg a seriff. – És ön úgy gondolja, hogy fehér ember vezette ket?
– Úgy van, seriff!
– Ha értelmesebb embert küldött volna értem, már régen a helyszínen lehettem volna.
De ebb l a hebeg majrésból egy okos szót sem lehetett kihúzni.
– Most azonban már mindent hallott, seriff!
– És magának persze fogalma sincs, mit akart a banda voltaképpen!
Manuel felügyel a fejét rázta.
– Vad szélviharként törtek ránk – mondta szónokiasan. – Kés éjszaka. Miel tt
fegyverhez nyúlhattunk volna, már el is t ntek.
– Nem vittek magukkal semmit?
– Nem hiányzik semmi, seriff.
– Állat sem?
– Hiánytalanul megvannak.
– Tartanak pénzt a házban?
– Tudtommal nem! Az a néhány dollár, amit magamnál hordok, szóra sem érdemes.
– Hm! – A seriff a feje búbját vakargatta. – Az egész történetb l nem értek semmit. A
niggerek mind mást mondanak. Hogy mi mindent nem láttak ezek! – hangosan fölnevetett.
– Nagy tüzes lángokat, melyek az emberek szájából törtek el ! Háromfej lovakat, melyek
a leveg ben úszva vágtattak, és más hasonló ostobaságokat. – Indulni készült. –
Mindenesetre körözést adok ki ismeretlen tettes ellen, és az egész környéken
kihirdettetem. Majd meglátjuk, megismétl dik-e a támadás.
– És nem ad nekünk semmiféle rséget?
– Hogyan képzel ilyesmit, ember? – A seriff a fejét rázta. – Egyetlenegy rend röm van.
Ez elég lenne maguknak? Egyébként nekem is szükségem van rá. Ha annyira félnek,
lépjenek összeköttetésbe Mr. Shillow-val. majd küld Riverside-ról néhány fegyveres
felügyel t. Különben értesítették már Mr. Shillow-t?
Manuel bólintott.
– Mambut átküldtem.
– Rendben! – A seriff felült a lovára, melyet egy néger tartott.
– Nem tudom – mondta a segédjének, amikor már eléggé eltávolodtak az úton Brand's
House-tól –, ha Manuel nem er sítette volna meg az egész dolgot, azt hinném, hogy csak
a niggerek rémálmairól van szó. Hihetetlen történet! – Az utolsó szavakat többször
megismételte.
Nem messze az erd l, melynek a szélén el este Ronald hat kísér jével megállt, a
seriff segédje lelassította a lovát.
– Nézze csak, seriff! – mutatott a földre. A seriff a megjelölt helyre nézett.
 – No és? Egy patkó!
– Nem t nik föl önnek semmi?
A seriff még egyszer megnézte.
– A patkó felt en kicsi!
A seriff segédje bólintott.
– Két évig patkolókovács voltam New Orleansban. Tudom, mi az ott. Egy póni patkója!
– Aha! Egy kis lóé!
– Igen, seriff! Egy kis lóé, amilyeneket a gazdag emberek vesznek a gyerekeiknek.
– Folytassa, ember!
– Tud maga arról, seriff, hogy valakinek itt a környéken pónija volna?
A seriff a fejét rázta.
– Nem hinném, hogy egy ilyen lovacska ügetne itt a környékünkön.
– Így hát valami idegen járt itt, seriff.
– Valószín leg!... Persze Louisianában még nem tiltja a törvény, hogy valaki
sétalovaglást tegyen. Még pónival sem!
– Na persze!... De nézze csak! – A seriff segédje egy kis mez cskére mutatott az út
mellett, melyet ló-paták tiportak. – Még jó, hogy az éjszaka nem esett!
A seriff hátratolta a kalapját.
– A mindenit! Itt valóságos találkozót tartottak.
– Látja, seriff!
A seriff bólintott.
– A mindenit! – ismételte még egyszer, aztán hozzátette: – Jól tettem, hogy magát
választottam segédemmé, Fred Robinson. Olyan szeme van, mint egy hiúznak. És
következtetni is tud.
– Így hát egyetért velem, seriff?
– Ügy gondolja, hogy a nyomok attól a bandától származnak, amely Brand's House-ra
támadt?
– Pontosan, seriff.
– De mi van a pónival?
– Elrabolták egy gazdag ember gyermekét, és magukkal hurcolták. Most már azt is
tudom, mit kerestek Brand's House-ban. El akarták rabolni Mr. Brand lányát.
– Azt a lányt, akit rabszolgának adtak el?
– Gondoljon arra, seriff, hogy az árverés csak egy hónapja volt. A banda nem tudhatta,
hogy a lány nincs már Brand's House-ban.
– Hm! Most mit tegyünk, ember?
– Ezt magának kell eldöntenie, seriff!
– Van magánál pisztoly?
– Igen, seriff!
A két férfi letért az útról, és a lovak nyomait követte. A nyomok egy erd vágáson
vezettek keresztül, aztán jobbra kanyarodtak egy mez n át. Aztán ismét erd be jutottak.
Miután átlovagoltak az erd n, ismét egy teljesen széttaposott mez cskére értek. Itt a
nyomok kétfelé váltak.
– A mindenit! – lep dött meg a seriff.
– De hiszen világos! – Fred Robinson leugrott a lováról, maga mögött vezette,
miközben figyelmesen vizsgálta a talajt. – A bal oldali nyom régebbi, mint a jobb oldali. A
jobb oldalin kell továbbhaladnunk.
– Talán két banda találkozott itt?
– Nem, seriff. A banda ugyanazon az úton lovagolt vissza, amelyen jött. Itt azonban
irányt változtattak!
– No, akkor igyekezzünk, Robinson!
Jó félórai lovaglás után egy faluhoz értek. A kicsiny házakat kertek vették körül, a falu
közepén, szokás szerint, templomtorony. Egyszer emberek kicsiny települése, akik
maguk m velték meg földjeiket.
A seriff megállította az els szembejöv embert a f utcán.
– Nem látott egy nigger bandát, melyet egy fehér vezetett? – kérdezte.
Az ember a fejét rázta.
 – Tartson mindenki szamárnak, ha csak ehhez hasonlót is láttam. Mi békés emberek
vagyunk, semmi közünk tolvajokhoz és útonállókhoz.
A seriff azonban nem engedte lerázni magát.
– Nem lovagolt át senki a falun az elmúlt huszonnégy órában?
– Hát átlovagolni senki sem lovagolt át!
– Hanem?
– Nem lovagolt át – ismételte az ember –, hanem belovagolt!
– Mit akar ezzel mondani?
– Azt, hogy még itt vannak!
– Kik?... A banda?
– Bandáról szó sincs, seriff! Az idegenek, akik idejöttek, valójában nem is emberek,
hanem gyerekek, fiúk, ha tetszik!
– Gyerekek? Fiúk? – A seriff nagyra nyitotta a szemét.
– Igen! Gyerekek! Tizenhárom-tizennégy éves kölyköket mégsem lehet feln ttnek
nevezni!
– És itt vannak a faluban?
– Hullafáradtnak látszanak, seriff! Bizonyára majd egész éjszaka lovagoltak.
Valószín leg még alszanak.
– Hol, ember?
– Természetesen a fogadóban!
– És miféle gyerekek ezek?
– Majdnem mind néger kölyök, seriff. Egyetlenegy fehér van köztük. De azt hiszem, jó
családból való. Úgy láttam!
– Köszönöm, ember! – A seriff rázkódott a nevetést l, miközben a f utcán a fogadó
felé lovagoltak. Most már egészen lassan és kényelmesen.
– No, megvan a banda, Fred Robinson!
– A gyerekekre gondol, seriff?
– Persze! A jó Manuel álmából fölriadva feln tt banditáknak nézte a gyerekeket.
– De hát mit akartak Brand's House-ban?
– Ezt t lük fogjuk megkérdezni.
A söntést nem volt nehéz megtalálni. Az ajtó el tt ott állt a póni és hat másik ló, éppen
zaboltak.
A seriff leugrott a nyeregb l. A segédje is. Mialatt Robinson a két lovat a többi állat
mellé kötötte, a seriff már be is lépet az ajtón. A vendégl s kék kötényben, felt rt ingujjal
jött elébe.
– Napot, seriff!
– Vannak vendégei?
– Tulajdonképpen csak egy, seriff! A többiek niggerek, és ezt az egyet kísérik.
– Hol van?
– A vendégszobában! – A vendégl s fölmutatott.
– Vezessen föl hozzá!
A fogadós a fejét rázta.
– Rossz fát tett a t zre? Mert én nem úgy néztem, seriff! Csinos kölyök! Jó a modora!
Jó a fellépése. Én egyébként semmir l sem tudok. Nem vallathatom ki minden
vendégemet az egész múltjáról.
– Nem vádoltam magát semmivel!
Ronald a szemeit dörgölte, mikor meghallotta a heves kopogtatást. El ször azt sem
tudta, hol van tulajdonképpen. Az éjszakai lovaglás Brand's House-tól idáig meglehet sen
kimerítette. Boldog volt, hogy végre ágyba kerülhetett. Derék kísér i a vendégl kertjében
aludtak a fák alatt.
– Kinyitni! A törvény nevében!
– Jövök már!
Ronald gyorsan magára kapkodta a ruháit, és ajtót nyitott.
A seriff és a segédje belépett. Mögöttük az ajtóban megjelent a fogadós is.
– Mit óhajt? – Ronald sem félelmet, sem dühöt nem árult el az idegen férfiak el tt.
– Ki vagy?
 A fiú végigmérte a seriffet.
– És ön kicsoda?
A seriff a csillagjára mutatott, a hatalom jelvényére.
– Ismered ezt? Én vagyok a seriff!
Ronald közönyösen vállat vont.
– Én pedig Brooks szenátor fia vagyok.
– A mindenit, fiatalúr! – A seriff egyszerre nagyon udvariassá vált. Brooks szenátor az
egyik legtekintélyesebb ember volt Louisianában, még az Egyesült Államok elnökével is jó
kapcsolatai voltak. – Elnézését kérem, Mr. Brooks! – Úgy beszélt Ronalddal, mint egy
feln ttel. – Valami akkor nincs rendben.
– Mi nincs rendben?
– Hogy ön egy rablóbandával száguldozik a vidéken, és ültetvényeket támad meg.
Ronald értetlenül nézett a seriffre.
– Hogy mit teszek én?
– Ültetvényeket támad meg, Mr. Brooks!
– Ki mondta önnek ezt az rültséget, seriff?
– Ön tehát tegnap este nem volt Brand's House-nál?
Ronald nevetett.
– Tegnap este természetesen ott voltam Brand's House-nál. Emiatt nem kellett volna
felköltenie.
A seriff komoly arcot vágott.
– Akkor mégis ön ellen tettek feljelentést, Mr. Brooks! – jelentette ki. – Nyilvános
er szak és magánlaksértés!
Ronald a fejét rázta.
– rültség!
– Én nem venném olyan könnyen a dolgot, Mr. Brooks! Tudja ön, mit jelent: nyilvános
er szak és magánlaksértés?! A törvények szigorúak, és az ön tiszteletre méltó atyja, a
szenátor úr...
– De hiszen mi nem csináltunk semmit! – Most a tizenhárom éves fiú szólalt meg.
– Semmit? – A seriff még mindig szigorú volt. – Ez enyhe túlzás, Mr. Brooks! Az egész
Brand's House a feje tetején állt ma! – És mivel Ronald most már kissé megszeppenve
hallgatott, megkérdezte: – Meg tudná nekem legalább mondani, mi volt Brand's House-
ban tett látogatásának a célja, Mr. Brooks?
– Mr. Brand íróasztalát kerestem!
A seriff megdöbbenve nézett a fiúra.
– Mr. Brand íróasztalát?
Ronald bólintott.
– Igen, Mr. Brand íróasztalát!
– A mindenségit! – A seriff egy cifra káromkodást nyomott el a szenátor fiára való
tekintettel. – De mi szüksége volt önnek Mr. Brand íróasztalára? Ismerte ön egyáltalán Mr.
Brandet, Mr. Brooks? Mr. Brand ugyanis néhány hónappal ezel tt elhunyt.
– Tudom, seriff. A lánya, Susanne, a mi házunkban él. mindent elmondott nekem.
– Susanne Brand? – A seriffet kezdte érdekelni a dolog.
– Igen, seriff! – bólintott Ronald hevesen. – Papa megvásárolta Susanne-t, és
testvéremnek, Mabelnek ajándékozta a születésnapján. Susanne azonban nem
rabszolgalány, Brand's House valójában az tulajdona.
– Honnan tudja ön ezt, Mr. Brooks?
– Mert Mr. Brand végrendelkezett!
A seriff módfelett elcsodálkozott.
– Végrendelet! De hiszen végrendelet nem volt. Tudja ön, Mr. Brooks, mit jelent ez?
Ha van végrendelet, Brand's House elárverezése törvénytelen cselekedet volt. Nagyon
kellemetlen ügy!
– És Susanne nem rabszolga, seriff, hanem szabad és gazdag lány!
– Így van, Mr. Brooks! – A seriff végre magához tért. – De hát hol van az a
végrendelet, melyet senki sem látott?
– Éppen ezért kerestem Mr. Brand íróasztalát.
 A törvény képvisel je ismét a fejét csóválta.
– Az íróasztalt, Mr. Brooks?
– Igen, seriff! – Ronald azoknak a biztonságával bólintott, akik tudják, hogy nem
tévednek. – Mert az íróasztalban van Mr. Brand végrendelete.
– Azt hiszem, az íróasztalt éppúgy tövir l hegyire átvizsgálták, mint minden más
berendezési tárgyat.
– De senki sem találta meg a titkos rekeszt!
– A titkos rekeszt, Mr. Brooks? – A seriff már nem talált szavakat. – Volt hát titkos
rekesz? Az íróasztalban?
Ronald tele volt lelkesedéssel.
– Természetesen, seriff. Minden íróasztalban van titkos rekesz. A papa íróasztalában
is. Susanne olyan ostoba volt, hogy ezt nem tudta. Most hát nekem kell megtalálnom a
titkos rekeszt. Ezért van szükségem Mr. Brand íróasztalára.
A fiú olyan meggy hangon beszélt, hogy a seriff kezdett hinni az egész mesében.
– Miért nem fordult hát ön a törvényhez, Mr. Brooks?
– Mert úgy túlságosan soká tart!
– De remélem, tudja, Mr. Brooks, hogy Brand's House-t elárverezték?
– Természetesen, seriff!
– Önnek el bb érdekl dnie kellett volna, hogy Mr. Brand íróasztala Brand's House-ban
van-e.
Most Ronaldon volt a sor a csodálkozásban.
– Talán már nincsen ott, seriff?
A seriff a fejét ingatta.
– Nincsen, Mr. Brooks. Az árverésen dr. White vette meg.
– Hol lakik dr. White, seriff?
A seriff fölnevetett.
– Most azonnal indulni akar, és meg akarja támadni dr. White-ot az otthonában. És én,
a seriff, én adjam meg önnek ehhez a szükséges útbaigazításokat, Mr. Brooks?!
Ronald türelmetlenné vált.
– De hát meg kell találnom a végrendeletet, seriff!
– Teljesen igaza van, Mr. Brooks – nyugtatta meg a fiút a seriff. – De nekem Fred
Robinsonnal együtt el bb ki kell pihennem magam. Aztán dr. White-hoz lovagolok önnel.
Ezt az esetet tisztázni kell!
 TITKOS REKESZ AZ ÍRÓASZTALBAN

White doktor úr háza egy kis kert közepén állott. Az épület földszintes volt, a bejárattól
balra három ablakkal. A gyepet és a virágágyakat szépen gondozták. Ez volt az öreg
Mistress Miller f gondja, aki Arabellával, a mulatt lánykával együtt dr. White háztartását
vezette.
– Szerencséjük van – mondta Mistress Miller a látogatóknak –, dr. White éppen egy
órája érkezett haza, most ebédel. Ha várnának egy pillanatig...
Ajtót nyitott, és betessékelte Ronaldot meg a seriffet.
– A niggereket is beengedjem a szobába? – kérdezte bizalmatlanul, és a hat néger
fiúra mutatott, akik Ronald kíséretében az utcán várakoztak. Lovaikon ültek, és Ronald
póniját száron tartották.
Mistress Miller mindenhez hozzászokott dr. White-nál. Éppen ezért a négerek tömeges
látogatását sem tartotta lehetetlennek.
– Nem – válaszolta Ronald. – Ne is tör djön velük, Mistress. A niggerek hozzám
tartoznak, és az utcán fognak várakozni.
Ronald körülnézett a ház el terében. A félig nyitott konyhaajtón át látta, amint a
házicseléd a t zhelynél tevékenykedik. Az ebédl ben Mistress Miller jelentette a váratlan
látogatókat.
Dr. White szalvétával a kezében lépett az el térbe.
– Bocsássanak meg, kérem – mondta az üdvözlés után –, de néhány napig a
Moonlight ültetvényen voltam. A kis Edithnek láza volt, és meg kellett állapítanunk, hogy
nincs-e valami fert betegsége. Hála istennek, semmi komoly! – A seriffr l Ronaldra
pillantott. – Egyébként kihez van szerencsém?
A seriff bemutatta kísér jét.
– Örülök, hogy megismerhetem – mondta az orvos, és kezet nyújtott Ronaldnak. – Az
ön atyját igen nagyra tartom egészséges politikai nézetei miatt. Ha nem tévedek, valami
kívánsága van.
– Igen, doktor úr! – bólintott Ronald.
– Nem beteg, ugyebár?
A fiú nemet intett.
– A fiatal Mr. Brooks kívánsága valami egészen különleges, dr. White – kezdett hozzá
a seriff. – Talán jobban el tudjuk mondani önnek a dolgot, ha el bb befejezi az ebédjét.
– Én vásároltam meg Mr. Brand íróasztalát – jelentette ki egy fél órával kés bb dr.
White a dolgozószobájában, és megmutatta a bútordarabot –, mert én a rokokó stílus
nagy barátja vagyok. Az íróasztal még Louisiana francia korszakából való, és valószín leg
XV. Lajos korában készítették. Gyönyör munka! – A díszesen kidolgozott lábakra
mutatott. – Mindig nagyon fáj nekem, ha olyan emberekkel találkozom, akiknek csak az
üzlethez van érzékük, és nem tudnak örvendeni valamely tárgy szépségének.
– Átkutatta már az íróasztalt, dr. White? – kérdezte a seriff.
Az orvos igennel válaszolt.
– És talált benne titkos rekeszt?
 – Nem! – intette dr. White a fejével. – De ez nem jelent semmit. A XVIII. században
különféle módszerek divatoztak a titkos rekesz beépítésére. Gyakran csak a beavatott
tudhatta, hol van. És ha a beavatott elhalálozott anélkül, hogy bárkinek felfedte volna
titkát, soha többé nem lehetett ráakadni. A XVIII. században sok titkuk volt az
embereknek, volt mit elrejteniük a kíváncsiskodók szeme el l! – Kezével az asztallapra
ütött. – Nagyon valószín , hogy ebben az asztalban is van titkos rekesz.
Ronald mohón nézett rá.
– Látom már – folytatta az orvos –, hozzá akar fogni a munkához, Mr. Brooks. Kérem,
ne zavartassa magát. Csak arra akarom megkérni, ne bánjon az asztallal nagyon
kegyetlenül. Amióta a birtokomban van, nagyon a szívemhez n tt!
– Nagyon fogok rá vigyázni, dr. White – biztosította t Ronald. – Ha valamit
tönkretennék, a papa kárpótolni fogja önt.
Dr. White nevetett.
– Szaván fogom, Mr. Brooks! Persze alig hiszem, hogy az ön papája minden további
nélkül egy ugyanilyen szép rokokó íróasztalt tudna nekem el teremteni.
– Megengedi, dr. White? – kérdezte Ronald udvariasan, miel tt az íróasztal fiókjait
kihúzta.
– Segítek! – Az orvos is kihúzott egy fiókot, és félrerakta.
Ronald kutató szemmel vizsgálgatta az íróasztal belsejét. Eszébe jutott minden olyan
olvasmánya, melyben titkos rekeszekr l esett szó. A rekeszeket rendszerint ott lehetett
megtalálni, ahol az asztalnak kett s alja volt.
A fiú végigkopogtatta az asztal lapját.
Dr. White ránézett.
– Ezzel már én is próbálkoztam – mondta –, mert én is kerestem a titkos rekeszt,
akárcsak ön, Mr. Brooks! Ma is akadnak olyan iratok, melyeket az ember biztonságba
akar helyezni. De hiába kerestem. Kett s borítást nem talál benne sehol.
– A titkos rekeszt mégis meg fogom találni! – jelentette ki Ronald, és tovább dolgozott.
– Azt tanácsoltam Mr. Brooksnak, hogy hívassa el Black lakatost – fordult a seriff a
ház urához. – Black az ön engedélyével, dr. White, átvizsgálhatná az íróasztalt. Mr.
Brooks azonban maga akarja csinálni.
Dr. White Ronaldra Tiézett.
– Black már kereste a titkos rekeszt – válaszolta a seriffnek –, de nem talált semmit.
Annak idején éppen emiatt hívattam ide.
– No látja, seriff! – kiáltotta Ronald.
– Ön mégis meg akarja találni a titkos rekeszt, Mr. Brooks?
A fiú bólintott.
– Én jobban értek ehhez, mint egy lakatos. Mr. Black bizonyára nem olvasott annyi
könyvet, mint én. Én egészen pontosan tudom, hogyan építik be a titkos rekeszt, és
hogyan lehet megtalálni. Mr. Black bizonyára még egyetlenegy titkos rekeszt sem látott.
– Ezt elhiszem – vélte dr. White jót mulatva –, honnan lett volna alkalma rá?
Ronald tovább dolgozott.
– Akárhogyan is, meg kell találnom – sziszegte a fogai közül.
– Megkínálhatom egy csésze kávéval, seriff? – fordult dr. White ismét a törvény re
felé. – Bár lehet, hogy ön egy üveg brandyt szívesebben venne. Sajnos, azzal nem
szolgálhatok! – A kezeit dörzsölte. – Mistress Miller megingathatatlan ellensége
mindenféle pálinkának, és ebben tulajdonképpen igazat kell adnom neki. Csak az a kár,
hogy az ember olyan nehezen szokik le róla, ha már egyszer megkedvelte. Jobb lenne el
se kezdeni!
A seriff érthetetlenül morgott valamit.
Ronald egészen elmerült a munkájában. Hiába, sehol sem volt hallható az a fémes
csendülés, amelyr l a könyveiben olvasott. Pedig azt kellett volna hallania, ahogyan egy
rugó bekattan. Az asztal lapja és lábai teljesen szokványosak voltak. Sehol egy gomb,
amelyet meg lehetett volna nyomni. Sehol egy rugó, amelyet mozgásba lehetett volna
hozni. Amibe azonban Ronald beleélte magát, abból nem engedett egy jottányit sem. .
Most a kiszedett fiókokra összpontosította a figyelmét.
– Kirámolhatom a fiókokat, doktor úr?
 Dr. White lehajolt a fiúhoz.
– Várjon csak, Mr. Brooks! Segítek. Különben rettenetes rendetlenséget csinál!
Hamarosan készen voltak. Dr. White a fiókok felét sem töltötte meg holmijaival. Ronald
külön felemelt és minden oldalról megvizsgált minden egyes fiókot.
– A fiókokban sem fog találni semmit, Mr. Brooks – mondta dr. White meggy déssel.
– Nincs rajtuk sehol kett s borítás!
Ronaldnak be kellett látnia fáradozásai eredménytelenségét. Ekkorát tévedett volna?
Elragadta a képzelete? Susanne-ra gondolt. Ha végrendelet nélkül tér vissza, és ezt kell
mondania a lánynak: „Minden hiába! Rabszolgalány maradsz!”
– Azt hiszem, visszarakunk mindent újra, Mr. Brooks. – szólalt meg dr. White
jóindulatúan nevetve. – Ugye, segít nekem?
Ronald az ajkába harapott. Nyelt egyet. A következ pillanatban hangosan b gni fog.
Pedig nem kisgyerek már, se nem kislány, hanem egy tizenhárom éves fiú.
Dühödten lökte vissza a kezében lev fiókot az íróasztalba. Halk, fémes csendülés
hangzott fel. A díszítés középs szilárd része a fiók oldalán lassan elfordult egy láthatatlan
középpont körül.
– A titkos rekesz!
Ronald a csodára meredt. A díszítés már ismét mozdulatlan volt, de a most el rekerült
hátsó felén finom rés vált világosan láthatóvá.
– A titkos rekesz! – Dr. White éppen olyan izgatott volt, mint Ronald. El vette a
zsebkését, és a résbe helyezte. Megkísérelte óvatosan kitágítani. Hamarosan sikerült is.
Egy hat-hét négyzetcentiméternyi kis üreg vált láthatóvá. Olyan vastag farészekkel volt
körülvéve, hogy semmiféle kopogtatás nem árulta el létét.
– A végrendelet, dr. White!
Ronald néhány vékony papírlapra mutatott a rekeszben. A seriff közelebb lépett, és
kíváncsian bámult a fiú válla fölött.
Dr. White benyúlt a rekeszbe, és kivette az elsárgult, zizeg papírlapokat.
– Megvan? – kérdezte Ronald izgatottan. Vékony, finom, díszes tollvonások voltak a
papíron, melyeket szabad szemmel alig lehetett megfejteni. Gyenge parfümillat áradt a
lapokról.
Dr. White bet zni kezdte az els sorokat.
– Ez nem végrendelet – mondta, és olvasni kezdte: – „Párizs, 1778. július 27-én.”
Ronald az orvosra meredt.
– Ez egy francia nyelven írott levél a XVIII. századból.
 A NÉGEREK NEM EMBEREK?

Amikor Smith lelkész a rangid s f nök irodájába lépett, azonnal felismerte Mr. Bruint
vörös szakálláról és zömök termetér l. Mr. Bruin üdvözölte t, de láthatólag nem
emlékezett arra, hogy látogatóját már látta valaha.
– Mit kíván, lelkész úr? Mi is a neve?
– Smith lelkész – hangzott a válasz, miközben a lelkész leült a felkínált székre.
– Mivel szolgálhatok, lelkész úr?
– Egy lány miatt jöttem, Mr. Bruin.
A keresked a jegyzék után nyúlt, amely el tte hevert az asztalon.
– Milyen korú, lelkész úr?
– Tizennégy éves!
– Azonnal, lelkész úr! – Mr. Bruin bólintott. Csöngetett, miel tt látogatója folytathatta
volna, és megparancsolta az alkalmazottnak, aki a nyitott ajtón át bepillantott: – Hozd fel
Esthert!
Smith tiszteletes a fejét rázta.
– Attól tartok, nem értjük egymást, Mr. Bruin!
– Dehogynem, lelkész úr! – A keresked esküre emelte a kezét. – A korát ne vegye,
kérem, olyan szigorúan, tizennégy, tizenhárom vagy tizenkét év, egyre megy, bármelyiket
igen jól be lehet tanítani, ha az ember ért hozzá.
– Mr. Bruin, én egy bizonyos lány miatt jöttem!
– Értem, lelkész úr! – A keresked bólintott. – Választékunk óriási, New Orleans
legel kel bb urai tartoznak vev körünkbe. Abban a helyzetben vagyunk, hogy minden
kívánságot ki tudunk elégíteni. De kérem, nézzen körül el bb egy kicsit!
Smith lelkész a fejét rázta.
– Én csak arról a lányról akarok önnel beszélni. Senki másról. Csak tájékozódni
szeretnék!
– Már itt is van! – Mr. Bruin felállt, és az ajtóhoz lépett.
Egy gyermek állott Smith tiszteletes el tt. Világosbarna, kellemes arcú, hosszú, fekete,
hullámos hajú gyermek, öltözete csinos kék gyermekruha, mely alól a kor divatja szerint a
nadrágocska csipkéi kilátszottak.
– Nézze csak meg a kicsikét, lelkész úr! – szólt a keresked . – Tetszik önnek? Alig
tizenkét éves. Jól nevelt. Jó természet . Szívesen engedelmeskedik.
A lelkész összekulcsolta a kezét.
– Nem értjük egymást, Mr. Bruin. Nincsen szándékomban semmiféle lányt
megvásárolni.
Mr. Bruin azonban nem ismert elveszett ügyet.
– Esther! – parancsolta, és intett a gyermeknek. – Gyere! A lelkész úr közelebbr l is
meg akar nézni. Ha ill en viselkedsz, lesz a Masterod.
A lányka engedelmeskedett. Megállt Smith tiszteletes el tt. Tartása szelíd volt, és
kicsit félve nézett fel a férfira, akit vev nek kellett tekintenie.
 – Derék gyerek vagy, Esther – mondta Smith tiszteletes, és megsimogatta a lányka
haját. – Most azonban visszamehetsz. – Mr. Bruinhoz fordult. – Kérem, engedje, hogy
befejezzem. Nem veszek rabszolgát, mivel elvileg ellene vagyok a rabszolgaságnak!
– Úgy? – Mr. Bruin elvörösödött. – Akkor ön másként gondolkodik, mint Lewis lelkész,
aki nemrégiben is azt prédikálta...
– Lehetséges – szakította félbe a keresked t Smith lelkész. – Én azonban úgy
gondolom, hogy egy lelkésztársam véleménye még nem jelenti az egész egyházat.
– Akkor minek köszönhetem a látogatását? – Mr. Bruin megragadta a lánykát, és az
ajtó felé tuszkolta. – T njél! – parancsolta, és kifelé lökdöste. Esther sírva fakadt.
– Ne töltse ki a mérgét egy ártatlan teremtésen, Mr. Bruin. – Smith tiszteletes felállt, és
maga engedte ki a lányt a szobából. – Ön éppen olyan jól tudja, mint én, hogy ez a
szegény gyermek ártatlan!
– Mit akar hát, lelkész úr? – Mr. Bruin ismét visszaült a helyére. – De arra kell kérnem,
csak röviden! Nincs sok id m magánbeszélgetésekre!
– Egy bizonyos lányt keresek, Mr. Bruin – mondta a lelkész. – Susanne Brandet,
tizennégy éves. Ön vette meg Brand's House árverésekor, augusztus 10-én, 1000
dollárért. Felajánlok önnek érte 1300 dollárt.
– Ön tehát mégis rabszolgákat vásárol?
– Meg akarom a lányt szabadítani méltatlan helyzetéb l, Mr. Bruin. Sajnos, az
árveréskor nem volt annyi készpénzem, hogy önnél többet ígérhessek. De ha ön is úgy
akarja, most megköthetjük az üzletet! Közben sikerült megszereznem a hiányzó összeget,
és még azonfelül is valamit, mert tisztában vagyok azzal, hogy önnek is keresnie kell, ha
már ilyen üzlete van, mert meg is kell élnie valamib l.
– Ez a legteljesebb mértékben törvényes üzlet, lelkész úr.
– Tudom, Mr. Bruin!
A keresked hátratámaszkodott a székben.
– Úgy, hát ön az a Smith lelkész, akir l Susanne olyan sokat beszélt? – folytatta. – Ha
jól emlékszem, úgy t nik, mintha láttam volna önt Brand's House árverésénél. – Rövid
szünetet tartott. – Bocsásson meg, lelkész úr, hogy nem ismertem föl azonnal! Mi tehát
konkurensek voltunk. Ne vegye rossz néven.
– Ön tehát hajlandó az üzletet megkötni velem? – És Smith lelkész a tárcájáért nyúlt.
– Sajnálom, lelkész úr – nevetett Mr. Bruin gúnyosan, ahogyan az árverés után
Susanne-t is gúnyosan kinevette –, de egy kicsit elkésett. Én Susanne-t megbízásból
vettem meg, nem az én tulajdonom többé.
– Ki vette meg önt l a lányt, Mr. Bruin?
– Brooks szenátor, lelkész úr. New Orleans egvik leggazdagabb embere. 1500 dollárt
fizetett Susanne-ért.
– Megadhatná nekem Brooks szenátor címét?
A keresked egy darab papírért nyúlt, és néhány sort írt rá.
– Ahogy óhajtja, lelkész úr! De alig hiszem, hogy sikerrel járna. Egy olyan család,
amilyen Brooks szenátoré, nem szokta a rabszolgáit újra eladni. Egyébként a szenátor úr
nincsen odahaza, Washingtonba utazott.
– Akkor Mistress Brooksszal fogok beszélni!
– Ahogy óhajtja, lelkész úr! – Mr. Bruin hangja ismét gúnyosan csengett. – Azt hiszem,
befejezettnek tekinthetem a beszélgetést.
Smith lelkész gyalogosan járta végig a város utcáit. Valahányszor itt járt, mindig
megcsodálta a tarka nyüzsgést, mely annyira más volt, mint az északi hazájában. A
Mississippi partja mentén haladt, a nagy töltést követte, amely védelmül épült a folyam
áradásai ellen. New Orleans csak másfél méterrel feküdt a tenger szintje felett. A szél a
tengerr l a szárazföld belseje felé zte a felh ket, és ezen a napon frissít en h vös volt.
A várost nagy körben körülvev mocsarak kig zölgése most nem volt érezhet .
Amikor Smith lelkész Brooks szenátor villájának nagy, kovácsoltvas kapuja el tt állott,
a toronyórák éppen a tizenegyet ütötték. Az inas bevezette a fogadószobába.
– Massa Brooks nem lenni itt... Missis Brooks mindjárt jönni.
 Ezekkel a szavakkal az egyik kényelmes, a vendégek rendelkezésére álló székhez
tessékelte a látogatót. A lelkész egy értékes, New Orleans-i látképeket tartalmazó, b rbe
kötött albumot nézegetett, mikor nyílt az ajtó, és a ház asszonya lépett be.
– Ön azért jött, hogy adományokat gy jtsön a templom építésére, lelkész úr? –
kérdezte az asszony, miután vendége bemutatkozott. – A múlt héten vártam
jelentkezését. A férjem, a szenátor úr, kész száz dollárt áldozni erre a célra. Szabad volna
a nyugtát kérnem?
Smith lelkész nem nyúlt a százdolláros bankjegyért.
– Azt hiszem, asszonyom, összetéveszt valakivel! – mondta. – Én nem a
templomépítés ügyében jöttem.
– Ön nem Smith lelkész a metodista egyháztól?
– A nevem Smith, asszonyom, de nem New Orleans-ban szolgálok.
– Vagy úgy! – Mistress Brooks ismét magához vette a százdollárost. – Mivel
szolgálhatok tehát, lelkész úr?
– Susanne miatt jöttem.
– Ki az a Susanne, lelkész úr?
– Arra a lányra gondolok, asszonyom, akit önök a Bruin & Hill cégt l vásároltak.
– Susanne? – Mistress Brooks leült egy székre, és vendégét is székkel kínálta. – Arra
lányra gondol, akit a férjem a lányomnak ajándékozott a születésnapján? Nagyon sok
pénzt adtunk érte, és azt hiszem, rossz vásárt csináltunk. A lányom panaszkodik, hogy
Susanne egyre makacsabb.
Smith lelkész elhatározta, hogy ajtóstul rohan a házba.
– Azért jöttem ugyanis, asszonyom, hogy Susanne-t visszavásároljam! Önök 1500
dollárt fizettek érte, sajnos, csak 1400 dollár van nálam. Mindent el fogok azonban
követni, hogy a hiányzó 100 dollárt még ma rendelkezésükre bocsáthassam.
– Meg akarja vásárolni Susanne-t, lelkész úr?
– Ahogy mondta, asszonyom!
Mistress Brooks felemelkedett.
– Mi nem árusítunk rabszolgákat, lelkész úr! Nem vagyunk erre rászorulva. –
Látogatójára nézett. – Milyen érdekei f dnek önnek a lányhoz?
– Csak annyi érdek f z hozzá, amennyi minden emberhez, aki szükséget lát,
asszonyom.
Mistress Brookst kellemetlenül érintették a lelkész szavai.
– A mi rabszolgáink nem látnak szükséget, lelkész úr! Jól vannak ellátva élelemmel,
csinos ruhákkal, egészséges szobákban alszanak, és nem hajszoljuk ket.
– Nemcsak testi szükség létezik, asszonyom! – Smith lelkész hangja nyomatékossá
vált. – Létezik lelki szükség is. Ez pedig sokkal rosszabb. Nem hinném, hogy az ön lánya
a jó élelmezés és a csinos ruhák ellenére is jól érezné magát egy olyan házban, ahol
rabszolgaként kellene szolgálnia.
– Ön túlságosan is sokat enged meg magának, lelkész úr! Az én lányom nem nigger.
Smith lelkész nyugodtan fogadta a háziasszony dühkitörését.
– A négereket nem tartja embereknek?
– Jobb lesz, ha félbeszakítjuk ezt a beszélgetést, lelkész úr! – mondta Mistress Brooks
fagyosan. – Susanne egyébként a lányom tulajdona. Csak dönthet fel le.
Smith lelkészt nem lehetett lerázni.
– Beszélhetnék, kérem, a lányával?
Az asszony vállat vont.
– Ha mindenáron akarja, lelkész úr! – felelte olyan hangsúllyal, melyb l világosan
hallható volt a véleménye: „Ön még nagyon modortalan is, uram!” Mabel meglepetten
nézett az anyjára és az ismeretlen látogatóra, akik némán ültek egymással szemben.
– Ez itt Smith lelkész – mutatott rá Mistress Brooks a vendégre. – Susanne miatt akar
veled beszélni, Mabel!
– Susanne miatt? – A lány élénken fordult oda a lelkészhez. – Ön bizonyára hallott az
esküv l, lelkész úr, és ajánlkozni akar az esketési szertartásra. Mi azonban már
kapcsolatban állunk...
Smith lelkész annyira megdöbbent, hogy szóhoz sem jutott.
 – Tévedsz, Mabel! – mondta az anya. – Smith lelkész nem Susanne esküv je miatt
jött, meg akarja a lányt vásárolni.
– Megvásárolni? – Mabel megrázta göndör fürtjeit. – Kit l hallotta, kérem, hogy
Susanne-t el akarjuk adni?
Most már végre Smith lelkész is meg tudott szólalni:
– Nem hallottam senkit l, kisasszony! Régóta ismerem Susanne-t. önök bizonyára
tudják, hogy a lány csak nemrégiben lett rabszolga. Az a szándékom, hogy Susanne-t
szabaddá teszem. Ugyanannyit kínálok önöknek érte, mint amennyiért vették: 1500
dollárt!
Mabel arca elsötétült a lelkész szavaira. Így már nem is látszott csinosnak.
– Nem adjuk el Susanne-t! Ami ezel tt volt, elmúlt, lelkész úr! Susanne-nal sok bajom
van, de azért bírok vele. El fogom érni, hogy megértse, én vagyok az úrn , és amit
parancsolok, annak meg kell történnie!
Mistress Brooks leereszked en nevetett.
– Hallhatta, lelkész úr! Lássa be, kérem, kár minden további igyekezetért!
– Férjhez akarják adni Susanne-t? – Smith lelkész összecsapta a kezét. – De hát
kihez, kisasszony?
Mabel kegyeskedett a kérdésre feleletet adni:
– Természetesen Bobhoz, lelkész úr! Susanne tetszik Bobnak. Bob a mi öreg
Mammink unokája. Mammi papa dajkája volt, azután pedig rám és Ronaldra vigyázott,
amikor kicsik voltunk. Mammi kért meg, hogy egyezzem bele Bob és Susanne
házasságába. Bob derék fickó, tizenhét éves, és lesz majd papa inasa, ha a mostani
kiöregszik. Susanne nagyon jó partit csinál. Az esküv re öt ruhát, három pár cip t kap
lem. Bob új egyenruhát és egy pár csizmát kap.
– És mikorra t zték ki az esküv t, kisasszony?
– Mához két hétre, lelkész úr.
Smith lelkész elkomolyodott.
– És Susanne egyetért a házassággal?
Mabel lekicsinyl en vonta meg a vállát.
– Susanne az adott pillanatban igent fog mondani, lelkész úr! Természetesen voltak
bizonyos nehézségek, és ez alkalommal nagyon szigorúan kellett bánnom Susanne-nal.
Azt hiszem azonban, hogy most már belátta, az a legjobb, ha engedelmeskedik.
– Ön tehát kényszeríti Susanne-t erre a házasságra, kisasszony? – A lelkész csak
nagy önuralommal tudta legy zni els felindulását. – Ön bizonyára tudja, kisasszony,
hogy egy ilyen házasság Isten és ember el tt az els perct l fogva érvénytelen!
– Kérem, hallgasson rám, lelkész úr! – Mistress Brooks is beleavatkozott a
beszélgetésbe. – Adna ön egy kisgyerek kezébe kést vagy ollót, ha sír is utána? Nem
ragaszkodna-e ahhoz, hogy egy gyerek tanuljon még akkor is, ha nem érti meg a tanulás
értelmét? A rabszolgák gyerekek, és úgy kell bánni velük, mint gyerekekkel. Ha azonban
mi azzal a szeretetreméltó szigorral bánunk a rabszolgáinkkal, amellyel a szül k bánnak
gyerekeikkel, ránk támadnak Észak újságjai, és becsmérelnek bennünket.
Smith lelkész az asszonyhoz fordult.
– Tisztában vagyok vele, asszonyom, hogy az önök társadalmi köreiben sok embernek
vannak ilyen nézetei – mondta. – Nem akarok err l vitatkozni. Susanne-t azonban nem
lehet egy olyan „gyermekkel” egyenl nek tartani, mint amilyenr l ön beszélt. A lány az
egyik legjobb északi intézet tanulója volt, és igen jó bizonyítványokkal tért haza. Susanne
maga tudhatja a legjobban, hogy helyes-e Bobbal házasságot kötnie vagy sem.
Mabel a karosszékre támaszkodott.
– Susanne már elkerülhetetlenül benne van a dologban, lelkész úr. Kés bb pedig majd
csak hálás lesz, hogy én lehet vé tettem ezt a házasságot!
– Rendben van! – Smith lelkész rájött, hogy minden szó hiábavaló. – Beszélhetnék
legalább Susanne-nal, kisasszony?
Mabel gyanakodva nézett rá.
– Ha megígéri nekem, lelkész úr, hogy Susanne-t irántam való engedelmességre
buzdítja, megengedem.
– Sajnálom, ezt a feltételt nem teljesíthetem, kisasszony!
 – Akkor nagyon sajnálom, meg kell tiltanom önnek, hogy Susanne-nal beszélgessen,
lelkész úr!
Smith lelkész megállt az udvarban, és körülnézett. Némi port tisztított le a kabátjáról,
és a fekete szolgához fordult, aki kikísérte.
– Tudod, hol van Susanne? Miss Mabel szobalánya! – tette hozzá.
A néger a szemével intett.
Smith lelkész egy féldollárost vett el a zsebéb l, és a fekete kezébe tette.
– Tudod, ugye?
A néger óvatosan körülnézett.
– Megmondani Massának… de Massa nem elárulni!
– Nem kell félned! Nem fogom elárulni senkinek!
A fekete bólintott. Az udvar vége felé mutatott, ahol a melléképületek álltak.
– Kis kamra lenni mosókonyha mellett, Massa! Oda bezárni Susanne-t. Kulcs
Mamminál lenni. Ablaknak azonban rácsa lenni. Lehet Susanne-nal beszélni, ha akarni!
– Rendben van, fickó!
Smith lelkész elt nt a jelzett irányban, miután meggy dött arról, hogy senki sem
látja.
Minden úgy volt, ahogy a néger mondta. A kamraajtó bezárva, de a rácsos ablak olyan
alacsony volt, hogy a lelkésznek még lábujjhegyre sem kellett állnia.
– Susanne!
A kamra belsejéb l mozgás hallatszott.
– Susanne!
Az ablak rácsa mögött egy sápadt arcocska jelent meg. Smith tiszteletes alig tudott
elfojtani egy ijedt kiáltást. A lányka sápadt volt és sovány. Ilyen rossz állapotban nem volt
soha, akkor sem, mikor a lelkész utoljára látta.
– Susanne... nem ismersz meg?
A lánynak gondolkodnia kellett.
– Ön az, lelkész úr?!
– Igen, Susanne.
– Mégis megtalálták a végrendeletet?
– Milyen végrendeletet, Susanne?
Mikor a lány nagy sietve beszámolt neki Ronald terveir l, a lelkész a fejét rázta.
– Ne táplálj hiú reményeket, Susanne. Én nem hallottam semmit. Ronaldot nem is
láttam. Nem hiszem, hogy lett volna titkos rekesz. És ha volna is, apád biztosan nem tette
oda a végrendeletet. Minden fontos papírját Mr. Brownnál helyezte el.
Susanne szomorúan csüggesztette le a fejét. Haja a homlokába hullott. A lelkész
akaratlanul is megállapította, hogy a lány nem fordít már annyi gondot a hajára, mint
azel tt.
– Miért jött ide, lelkész úr?
– Meg akartalak venni, hogy felszabadítsalak, Susanne! De uraid nem adnak el!
Susanne csendesen zokogott.
– Szegény kislány – mondta a lelkész –, bárcsak segíteni tudnék rajtad.
Susanne a rácson át nézett rá.
– Biztosan tudja, lelkész úr, hozzá megyek Bobhoz.
– Miss Mabel mondta.
– Mit tegyek, tiszteletes úr?
– Szívesen hozzá mész, Susanne?
A lány a fejét rázta.
– Bob egy aljas, beképzelt fajankó. – Susanne a könnyeivel küszködött. – És ezt
megmondtam Miss Mabelnek. Miss Mabel nagyon mérges volt, mert Bob Mammi unokája.
És Mammi addig könyörgött Miss Mabelnek, míg a kisasszony megparancsolta nekem,
hogy menjek Bobhoz feleségül. És mivel nem mondtam azonnal igent, tegnapel tt
megvessz ztetett. – Susanne elakadt.
– Ezt nem is sejtettem! – mondta a lelkész megrendülten. Tudta, hogy vannak házak
New Orleansban, ahová az engedetlen rabszolgákat elküldik, hogy megvessz zzék ket.
 Susanne a kezébe temette arcát. Még egyszer átélt mindent: Miss Mabel haragos
arcát, amint az asztalnál ül és levelet ír. „Ezt azonnal elviszed Mr. Wilsonhoz, a Víz
utcába! Bob fog elkísérni! Majd meglátjuk, mire megyek veled!” És el kellett mennie
Bobbal, el kellett viselnie a fickó diadalittas ábrázatát. És aztán egy csipás szem n
elvette t le Miss Mabel levelét, és vizsgálódva nézett rá. „A kisasszony parancsára tizenöt
vessz csapást kapsz – mondta. – Gyere velem!” Ezzel megragadta a karjánál, és egy
fehérre meszelt kamrába vezette, melyben csak egy fapad állt, más semmi. „Feküdj le!” –
parancsolt rá, és hozzászíjazta a padhoz. És aztán...
– Miel tt még egyszer abba a házba kellene mennem, lelkész úr – tört el szinte
sikoltva a szó Susanne-ból –, inkább hozzá megyek Bobhoz!
– Teljesen megértelek, Susanne – bólintott a lelkész. – Mégsem szabad
kétségbeesned! Sohasem szabad kétségbeesnünk! És ha az élet mégoly nehéz is, és úgy
látszik, hogy a jöv teljesen kilátástalan... Ki tudja? Isten mindenható, és meghallgatja
imáinkat.
 MEGLEP SORSFORDULAT

Smith lelkész kilépett a dolgozószobájából, mikor hallotta, hogy a házvezet je

beszél valakivel a folyosón. Házikabát volt rajta, a kezében biblia, melyb l a következ
vasárnapi prédikáció igéjét akarta kikeresni.
– Mi történt? – kérdezte.
Az ajtó el tt egy néger állt lihegve.
– Nem értem, mit akar a fickó mondani, lelkész úr – mondta a házvezet a fejét
csóválva.
– Te vagy az, Napóleon? – A lelkész felismerte Mr. Shillow ültetvényének egyik
rabszolgáját, aki isten tudja, milyen okból, ilyen el kel nevet kapott.
– Szükséges lenni... jönni... lelkész úr – hebegte a néger, és kétségbeesetten forgatta
a szemeit. – Massa Manuel küldeni... vén Mózes beteg lenni.. . meghalni... akarni jó
lelkészt... akarni jöjjön... akarni beszélni! – Azonnal Brand's House-ba kell mennem, Miss
Jezabel – mondta a lelkész a házvezet nek, és visszament a dolgozószobájába, hogy
a házikabátot utcai ruhára cserélje.
– De hiszen csak most érkezett haza, lelkész úr!
Miss Jezabel haragos arccal állt a dolgozószoba ajtajában.
– Nincs mit tenni, Miss Jezabel! Azt kívánják, hogy odamenjek!
– Nem várhat reggelig, lelkész úr? Mindjárt este lesz!
– Már éppen eléggé ismerhet. – Smith lelkész útra készen lépett az el térbe. – Ha
szükség van rám, mindig rendelkezésre állok.
– És egy cent haszna sincs bel le! – A házvezet nem tudta megállni, hogy ki ne
mondja. – Ez a nigger legalább kocsival jött volna önért! Nem látom a kocsit sehol.
– Lovat kérek kölcsön Mr. Thortontól – felelte a lelkész, mikor megtudta Napóleontól,
hogy gyalog jött át.
Úton voltak Brand's House felé. Smith lelkész könny ügetésben haladt, Napóleon a
kengyelt fogva szaladt mellette. Közben lélegzetéb l még arra is futotta, hogy részletesen
beszámoljon Mózesr l. Úgy látszik, Mózes valóban halálán van. Néhány óra óta
összevissza beszél, és mindig visszatér ahhoz a kívánságához, hogy „a jó Massa
lelkészt” szeretné látni. A gyógynövények és a ken csök, melyekkel a vén néger a
környez ültetvények négereit éveken át meggyógyította, rajta már nem segítenek.
– Dr. White volt Mózesnél? – tudakozódott a lelkész.
– Massa Shillow nem küldeni Massa doktorért – újságolta Napóleon. – Massa Shillow
mondani, Mózes meghalni Massa doktor nélkül is.
Smith lelkész ajkán megvet mosoly jelent meg. Eszébe jutott, hogy Mr. Shillow
vadászebe néhány hónappal ezel tt nem akart enni. Mr. Shillow akkor eget-földet
megmozgatott, hogy a környék legjobb állatorvosa jöjjön Riverside-ba; amíg ezt nem
sikerült elérnie, nem nyugodott. A kutya meg is gyógyult. A vén Mózes kilencvenéves
lehetett vagy még több. Lehet, hogy száz. Hogy valójában mennyi volt, senki sem tudta.
Egész életében h ségesen szolgálta urait, akiknek tulajdona volt. Harminc éve lakott
Brand's House-ban, és most Mr. Shillow, az ültetvény új ura nem látta szükségesnek,
hogy dr. White-ot hívassa.
A nap lenyugodott a felh k fátyla mögött. Es jön – gondolta Smith lelkész, mikor a
vérvörös korongot lenyugodni látta. Gyorsan sötétedett, rá kellett bíznia magát a ló
ösztönére és Napóleonra, aki ismerte az utat.
A ló ügetésr l lépésre váltott.
– Milyen messze van még, Napóleon? – kérdezte a lovas.
– Mindjárt ott lenni, lelkész úr! – nyugtatta meg t a néger.
Még fél órába telt, amíg lekanyarodtak az útról a vén Mózes kunyhója felé. Napóleon a
zablájánál tartotta a lovat.
– Itt lenni, lelkész úr!
Smith lelkész leszállt, és begombolta a kabátját, melyet lovaglás közben meglazított.
Aztán el vette a bibliát a zsebéb l, bár olyan sötét volt, hogy nem tudott olvasni.
– Van ott gyertya? – kérdezte a kísér jét.
A kunyhó ajtaja már kinyílt, és a lelkész dereng fényt látott, mely megvilágította a
kunyhó belsejét.
Mikor belépett, a jelenlev k hátrahúzódtak. Smith lelkész felismerte Brand's House
néhány öregebb rabszolgáját, meg riversideiakat is, akikkel Mózesnek közelebbi
kapcsolata volt. Az öreget nagypapának nevezték. Azt azonban senki sem tudta, hogy
valóban rokonai voltak-e azok, akik így szólították. A dereng világosságot egy majdnem
tövig égett gyertya szolgáltatta a fali polcon.
A haldokló néger szalmazsákon feküdt, piszkos takaróba burkolózva. A haja hófehér
volt, de még olyan s , mint egy javakorabeli férfié. Az arcán ernyedten lógott a b r,
arccsontjai er sen kiugrottak. Alsó fogai majdnem mind megvoltak még, a fels k azonban
hiányzottak.
– Ki lenni itt? – suttogta. Aztán hozzátette: – Jó Massa lelkész jönni?
– Én vagyok itt, Mózes! – felelte Smith lelkész, és letérdelt a szegényes fekv hely
mellé.
– Jó Massa lelkész lenni! – suttogta az öreg halkan.
– Hívattál, Mózes?
Az öreg folytatta saját gondolatait:
– Lenni jó Massa lelkész Mózesnél. Mózes mindig mondani: jön jó Massa lelkész! És
most eljönni!
– Beteg vagy, Mózes!
A néger a fejét rázta.
– Mózes tudni... beteg lenni? Mózes soha beteg lenni. Egészen kicsi gyerek volt, jönni
nagy hajóval Afrikából. De Mózes nem lenni beteg. – Elsorvadt kezeivel a takaróját
tapogatta. – Mózes csak nagyon fáradt.
Smith lelkész ugyan nem járt a Harvard egyetem orvosi el adásaira, mint doktor
White, mégis felismerte: itt már nincs segítség. Mózes valóban nem volt beteg. Utolérte az
aggkori elgyengülés. Fáradságos életének terhe most már végképp ránehezedett.
– Minden rendbe jön majd, Mózes – vigasztalta Smith tiszteletes az öreget.
A néger nemet intett a fejével.
– Mózes tudni... Mózes meghalni... Mózes akarni a mennyországba. – Gyanakodva
mérte végig a lelkészt. – Jó Massa lelkész nem hazudni, ha Mózes meghalni!
– Nem, én nem hazudok, Mózes!
– Mózes kérdezni... mennyország csak fehéreknek lenni, vagy szegény fekete
niggereknek is? – Egy egész élet aggodalma szólalt meg az öregb l.
– A mennyország minden derék ember el tt nyitva áll, Mózes – mondta a lelkész
határozottan –, akár fehér, akár fekete, akár rézb .
Mózes keresztbe tette a karját a mellén.
– Jó Massa lelkész nem hazudni. Mózes boldog lenni. – Becsukta a szemét, és mintha
elaludt volna.
Smith lelkész fölegyenesedett.
– Mózes nagyon gyenge – mondta a kunyhóban lev négereknek. – Nem tudom,
tudják-e, mit jelent az aggkori elgyengülés. Nem hiszem, hogy még egyszer lábra tud állni.
 – Jó Massa lelkész még itt? – Mózes ismét fölnyitotta a szemét.
– Még itt vagyok, Mózes.
A néger a nyakát tapogatta. Ugyanakkor ravasz kifejezés ült az arcán.
– Mózes biztosan a mennyországba kerülni, jó Massa lelkész?!
Smith lelkész ismét megnyugtatta:
– Egész életedben szorgalmasan dolgoztál, Mózes, és senkinek sem tettél soha
semmi rosszat. A jó Isten kegyes lesz hozzád, és befogad téged a mennyországba.
Úgy látszott, Mózes nem érti a lelkész szavait. Föl akart támaszkodni a könyökére, de
nem sikerült.
– Mózes lenni okos nigger, jó Massa lelkész – dadogta és körülnézett. – Mózesnek
lenni nagy varázslat fehér embert l. Mondani fehér ember... Mózes ügyelni a varázslatra...
Minden ett l függeni. . .
Smith lelkész fölfigyelt.
– Mir l beszélsz, Mózes?
A vén néger gyengén intett a kezével.
– Jó Massa lelkész... mondani... soha senkinek... elvenni szegény Mózest l nagy
varázslat... Mózesnek nem lenni akkor semmi... semmi sem!
– De hiszen tudod, hogy varázslat nincs, Mózes! – mondta a lelkész rosszallóan. –
Azel tt mindig ott voltál az istentiszteleten. – Közben arra gondolt, mi minden lehet ennek
a vén embernek a fejében.
– Jó Massa lelkész – a néger ismét ravaszul mosolygott, mosolya fintornak is beillett –,
jó Massa lelkész... Mózest l nagy varázslat nem elvenni... Mózes jó fehér embert l
kapni… jó fehér ember lenni beteg, itt meghalni Mózesnél!
Smith lelkész feszülten figyelt.
– Milyen fehér ember, Mózes?
– Jó fehér ember… Massa Brand... itt meghalni Mózesnél... nagyon beteg lenni a
fején... Mózes nem tudni segíteni… mondani jó Massa... akarni mindent helyrehozni...
Mózes segíteni… adni Mózesnek... írni varázslat a papírra...
Smith lelkész megragadta a néger vállát.
– Hol van a varázslat, Mózes?
– Jó Massa lelkész... Mózesnek varázslat hagyni… nem elvenni... lenni nagy
varázslat…
– Hol van a varázslat, Mózes? – Smith lelkész hangja izgatottá vált.
Mózes bizalmatlanul nézett a lelkészre.
– Mózes... akarni varázslatot megtartani… jó Massa lelkész... Mózest l nem elvenni. ..
– Nem! – A lelkész a fejét rázta. – Ha azonban megmutatod nekem a varázslatot,
valami sokkal jobbat adok neked annál. – El vette a bibliáját. – Ez az a könyv, amelyet a
jó Isten írt. Neked adom, Mózes!
Mózes megtapogatta a könyvet, és a kezébe vette.
– Igazán lenni Mózesé? – kérdezte. – Csak Mózesé... fehér ember könyve... jó Massa
lelkészt l?
– Igen, Mózes – er sítette meg Smith lelkész az ígéretét. A vén néger ekkor a
szalmazsák alá nyúlt, és egy összegy rt papírdarabot vett el .
Smith lelkész rögtön látta, hogy egy levél letépett darabja.
Egyik oldalán leánykéz írásának nyomát fedezte fel. A másik oldalon, melyet a levél
írója üresen hagyott, reszket bet k voltak láthatóak, alig olvashatóan. Csak néhány szó.
A lelkész mélyet lélegzett, amikor az utolsót lobbanó gyertya fényénél elolvasta.
Nem, mégsem volt tévedés. A papírdarabon ez állott: „Tiszta öntudattal, halálom
közeledtét érezve, lányomat, Susanne-t szabaddá nyilvánítom, és minden vagyonom
örökösévé teszem.”
És aztán az aláírás:
„Frederick Johnson Brand.”
 A JÓVÁTÉTEL

Brooks szenátor hosszú, ruganyos léptekkel járt föl-alá villája szalonjában.

Valahányszor megfordult, rosszalló pillantásokat vetett lányára, aki az ablak mellett ült, és
azon fáradozott, hogy könnyeit a zsebkend je mögé rejtse.
– Végtelenül kellemetlen! – mondta a szenátor izgatottan. – És méghozzá az én
házamban! A közeli választások máris el revetik árnyékukat, és semmi kétség nem lehet
afel l, hogy az abolicionisták nagy sikereket fognak elérni. Ebben az illinoisi Abe
Lincolnban olyan férfira találtak, akit senki sem képes félreállítani. Máris arról beszélnek,
hogy a legközelebbi elnökválasztáson is jelöltként lép fel. Abe Lincoln meg fogja
szüntetni a rabszolgaságot. Éppen ezért, ha ez az egész ügy neki vagy az embereinek a
fülébe jut, csak a malmukra hajtjuk a vizet.
– Éppen ezért az lesz a legjobb, szenátor úr – mondta Brown ügyvéd, aki
kifogástalanul öltözve ott ült a házigazdával szemben, hóna alatt iratkötegével –, ha az
egész ügyet, amilyen gyorsan csak lehet, felt nés nélkül intézzük el.
– Valóban fogalma sem volt arról, hogy az elhunyt Mr. Brand az utolsó pillanatban még
papírra vetette végakaratát?
Az ügyvéd a kezeit dörzsölte.
– Éppen olyan gyanútlan voltam, mint ön, szenátor úr! Ki gondolhatott volna arra, hogy
Mr. Brand egy öreg nigger kunyhójában még egyszer magához tér, és egy papírfecnire,
mondom önnek, szenátor úr, szó szerint egy papírfecnire rákaparja utolsó akaratát!
– Az irat jogérvényességében nem lehet kételkedni, ugye, ügyvéd úr?
Mr. Brown a fejét rázta.
– Semmi esetre sem, szenátor úr! És ha meg is akarnánk támadni, Smith lelkész
minden rendelkezésre álló eszközzel küzdene ellenünk. Képzelheti, mit jelentene éppen a
választások el tt, ha Smith lelkész a lapokban szell ztetné az ügyet!
– Akkor hát tudomásul kell vennünk, hogy Susanne szabad, és apja akaratából
Brand's House úrn je.
– Így igaz, szenátor úr!
– Kellemetlen! Rendkívül kellemetlen! – Mr. Brooks lányához, Mabelhez fordult. –
Felel tlenség, ahogy te bántál vele. A végén még meg is vessz ztetted!
– Fogalmam sem volt az egészr l! – védekezett Mabel apja vádjai ellen. – Te magad
mondtad, hogy bánjak szigorúan Susanne-nal, és semmiben se engedjek neki.
– Kellemetlen! Kellemetlen!
A szenátor ismét végigrohant a szalonon.
– A Bruin & Hill céghez fogok fordulni. Nem volt joguk Susanne-t eladni nekünk.
Mr. Brown megvárta, amíg a szenátor újra megáll. Akkor így szólt:
– Bocsásson meg, kérem, szenátor úr, de Mr. Bruin Susanne-t törvényesen, nyilvános
árverésen vásárolta meg. Ha törvénytelenségr l beszélünk, akkor mindannyian
törvénytelenséget követtünk el. Végzetszer volt, hogy ez a vén néger Mr. Brand
végrendeletét varázslatnak tartotta, és elrejtette a kunyhójában.
– Brand's House-t tehát vissza kell adnunk Suanne-nak?
 – Természetesen, szenátor úr! – bólintott az ügyvéd. – És szeretném az ön segítségét
kérni, hogy az állam részér l a birtok visszaadása gyorsan és id t rabló formalitások
nélkül történjék meg. A formalitásoknak eleget tehetünk kés bb is. Louisiana államnak
kártalanítania kell a vev ket is, akik az árverésen megszerzett vagyont vissza kell, adják a
jogos örökösnek.
– Mennyi volt az árverés összbevétele, Mr. Brown?
– Az ültetvény, teljes tárgyi és eleven leltárral, 125 ezer dollárért talált gazdára.
– Hm! – A szenátor az állát simogatta. – A legjobb volna, ha a lánynak fájdalomdíjat
ajánlanánk föl.
Mr. Brown egy iratot vett el a dossziéjából.
– Én is éppen erre gondoltam, és ilyen értelemben javaslatot akartam tenni önnek,
szenátor úr! – Pillanatnyi szünetet tartott, átfutott néhány írást, és aztán így folytatta: – Mit
szólna ön, mondjuk, tízezer dollár kártérítéshez?
– Sok pénz, Mr. Brown!
– De ez a legkevesebb, amit Miss Brandnek felajánlhatunk. Gondolja csak meg,
szenátor úr, hogy ma 125 ezer dollár érték vagyon tulajdonosa. Rendkívül gazdag
örökösn !
– Jól van! Egyetértek önnel, Mr. Brown!
Az ügyvéd fölemelkedett.
– Ezzel az üzleti ügyeket befejeztük, szenátor úr. Lesz olyan kedves intézkedni, hogy
Miss Susanne Brand szabaddá nyilvánításának iratai, amilyen gyorsan csak lehet,
kezeimhez eljussanak.
– Ismét ön képviseli jogilag Miss Susanne érdekeit? – kérdezte a szenátor.
Az ügyvéd vállat vont.
– Kötelességemnek tartottam, hogy jogilag ismét olyan állapotot érjek el, amilyen a
szerencsétlen ügy kezdeténél volt. Hogy Miss Susanne megajándékoz-e továbbra is a
bizalmával, azt még nem tudom. – Odakintr l hangos beszéd hallatszott.
– Jönnek! – kiáltotta Mabel, és fel akart ugrani.
– Hová mész? – kérdezte az apja szigorúan.
– Szégyellem magam Susanne el tt – felelte a lány szintén.
Mistress Brooks, aki az egész megbeszélés alatt némán hevert egy karosszékben, de
azért mindenre odafigyelt, a férjéhez fordult.
– Talán mégis jobb volna, ha Mabel átmenne a szomszéd szobába. Az els pillantás...
– Bocsánatot kell kérnie Miss Susanne-tól – mondta a szenátor komolyan. – Éppen
úgy, ahogy nekünk mindnyájunknak bocsánatot kell kérnünk.
Kinyílt az ajtó, és Ronald viharzott be. Olyan izgatott volt, amilyen csak egy tizenhárom
éves fiú lehet. Amint n vérét, Mabelt megpillantotta, megragadta a kezét, és odavonszolta
Susanne-hoz, aki Ronald mögött jött be a szobába.
– Íme, bemutatom neked Miss Susanne Brandet – mondta a fiú diadalittasan. Mabel
zavartan állt volt rabszolgája el tt.
Susanne-on szép új ruha volt, útra készen állt. Mögötte Smith lelkész, kezét a lány
vállára téve.
– Bocsáss... bocsásson meg, kérem, Miss Susanne!
Susanne volt fiatal úrn je felé nyújtotta a kezét.
– Isten önnel, Mabel! – mondta egyszer en.
A szenátor a torkát köszörülte, és váratlanul a lányhoz lépett.
– Végtelenül sajnálom, Miss Brand – mondta –, hogy önt éppen a mi házunkban érte
annyi kellemetlenség. Brown ügyvéd úr közölni fogja önnel elhatározásunkat, hogy milyen
módon szeretnénk jóvátenni balfogásunkat, és hogyan szeretnénk önt...
A szenátor nem folytathatta. Susanne félbeszakította.
– Köszönöm, szenátor úr – mondta nyugodtan. – S hogy mégsem távozom az ön
házából csak kellemetlen emlékekkel, ez egyedül Ronaldnak köszönhet , aki igaz
barátommá lett.
Ronald Susanne-ra nézett.
– És micsoda balszerencsém volt a kutatásban, Susanne! – mondta. – Nem is én
találtam meg apád végrendeletét, hanem Smith lelkész úr.
 – Jegyezze meg magának, kedves Ronald – a lelkész a szenátor fia felé fordult –, az
életben mindig többet számít a szándék, mint a cselekedet. Még akkor is, ha az emberek
másként gondolják. Szándékainkat egyszer mérlegre teszik majd, amikor mindenr l
számot kell adnunk.
– Ezt külön meg kell köszönnöm neked, Ronald – mondta a szenátor –, mert te
mentetted meg a Brooks család becsületét.
– Papa – kiáltotta a fiú –, elkísérhetem Susanne-t a hajóállomásra?!
– Hát igazán nem akar már egyetlen éjszakát sem a házunkban tölteni, Miss Brand? –
fordult Brooks szenátor Brand's House fiatal úrn je felé.
– Nem, szenátor úr! – rázta a fejét Susanne. – Meg fogja érteni álláspontomat.
– Visszatér Brand's House-ba?
– Igen, visszatérek, szenátor úr. De csak néhány napra. Még fel kell kissé készülnöm
az útra, és meg akarom látogatni papa sírját. Aztán visszautazom az intézetbe, ahol papa
haláláig tanultam, mert be akarom fejezni iskoláimat.
– Ha megengedi, elkísérem, Miss Susanne – fordult az ügyvéd a lányhoz, és ismét a
hóna alá fogta az iratköteget. – Van még néhány üzleti ügy, amelyeket szívesen...
– Mr. Brown! – Susanne közvetlenül az ügyvéd elé állt. – Nagyon köszönöm önnek,
hogy ismét tör dik az ügyeimmel. Tudom, hogy ön szigorúan korrekt ügyvéd, aki soha
semmi olyat nem tesz, ami a törvény bet inek ellentmond. Ezt a saját b römön is
tapasztaltam. Azt hiszem azonban, hogy ma szükség van az emberiességre is az ön
törvényei mellett, és nem szabad kizárólag a törvény bet i szerint ítélkezni. Megkértem
Smith lelkész urat, hogy a gyámom legyen, és vállalkozott is rá. Arra kérem, legyen
olyan jó, Mr. Brown, és adjon át minden Brand's House-ra vonatkozó iratot Smith lelkész
úrnak.
Az ügyvéd nem tudta, mit feleljen.
– Ön megvonja t lem a bizalmát… és ügyeinek vezetését másra…
– Igen, ezt teszem, Mr. Brown – bólintott Susanne. – Smith lelkész úr mindent el fog
intézni önnel. Azt hiszem, azzal is egyet fog érteni, hogy Brand's House minden
rabszolgáját felszabadítsuk, és közülük azokat, akik hajlandók, mint szabad munkásokat,
ill bérért felfogadjuk.
– Akkor… hát... ajánlom magamat, Miss Susanne!
– Minden jót önnek, Mr. Brown!
– Nagyon... sajnálom... az ön atyja...
Az ügyvéd félbeszakította mondatát, minden irányba meghajolt, és gyors léptekkel
kiment a szalonból.
– Azt hiszem, igyekeznünk kell, ha el akarjuk érni a g zhajót – mondta a lelkész.
– Akkor hát induljunk!
 A SZERZ UTÓSZAVA

Susanne története és sorsa nem életrajz, hanem elbeszélés. Egyes részleteiben

azonban a régi déli államok történeti mili jének és társadalmi adottságainak kutatásain
alapszik. Irodalmilag természetesen a legtöbbet a rabszolgakorszak két leghíresebb
elbeszéléséb l merített: Harriet Beecher-Stowe: Uncle Tom's Cabine (Tamás bátya
kunyhója, els kiadás 1852) és R. Hildreth: The White Slave (el ször 1836-ban „The
slave, of Memoire of Archy Moore” címen jelent meg, majd 1852-ben új címmel).
Még fontosabbak azonban a történeti munkák, melyekb l a régi déli államok élete
rekonstruálható. A legfontosabbakat alább fölsoroljuk:

Frederic C. Bancroft: Slave-Trading in the South (Baltimore, 1931)

Arthur W. Calhoun: A Social History of the American Family (Cleveland, 1918)
Thomas R. R. Cohb: An Inquiry into the LW of Negro Slavery in the United States of
America (Philadelphia & Savannah, 1858)
Ralph Betts Flanders: Plantation Slavery Georgia (Chapel Hill, 1933)
William Goodell: The American Slave Code (New York, 1853)
James Benson Sellers: Slavery in Alabama (Alabama, 1950)

Hogy Beecher-Stowe asszony nagyon kevéssé ismert dokumentumgy jteményébe („A

Key to Uncle Tom's Cabin”, 1853) is belepillantottam, éppen olyan természetes, mint hogy
a déli államok különböz újságjainak évfolyamait is átnéztem 1838-tól 1858-ig, valamint
az 1915-t l kezdve megjelen Journal of Negro History egyes köteteit.