Fordította

Tandori Dezső
Lion Feuchtwanger

Ulpius-ház Könyvkiadó
Budapest, 2007
 A fordítás alapjául szolgáló mű:
Lion Feuchtwanger: Jud Süss

Az Ulpius-ház Könyvkiadó klasszikus sorozatában megjelent:

Charlotte Brontë: Jane Eyre

Charlotte Brontë: Villette
Emily Brontë: Üvöltő szelek
Thomas Hardy: Egy tiszta nő
D. H. Lawrence: Lady Chatterley szeretője
Giuseppe Tomasi di Lampedusa: A párduc
Guy Maupassant: Szépfiú
Mary Shelley: Frankenstein
Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe
Emile Zola: Tisztes úriház

Előkészületben:

Charlotte Brontë: A különös tanítvány

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés
Nathaniel Hawthorne: A skarlát betű
Chauderlos de Laclos: Veszedelmes viszonyok
Emilé Zola: Nana

© Aufbau-Verlagsgruppe GmbH, Berlin 1991

(Published with Aufbau;
>Aufbau< is a trademark of Aufbau Verlagsgruppe GmbH)
Hungarian translation © Tandori Dezső, 1990
© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2007

ISBN 978 963 254 080 1

 ELSŐ KÖNYV

A fejedelmek

Mint a testet az erek, úgy hálózták be az utak az országot:

futottak keresztül-kasul, elágaztak, véget értek. És elha­
nyagolt is volt mind, köves, hepehupás, gyomlepte; ha
meg esett: feneketlen mocsár, süppeteg, s ehhez járultak
még úton-útfélen a sorompók. Délen, a hegyek közt, kes­
keny csapássá szűkültek, ha ugyan el nem vesztek. Az
egész ország vérkeringését ezek az utak biztosították. Sok
döcögős út, napos időben por-, esőben sártenger: s ke­
resztülfutott rajtuk egy ország minden moccanása, léleg­
zete, szívverése, eleven élete.
Postakocsik haladtak itt megfelelő időközönként, ócs­
ka, tető nélküli, párnázatlan, támlátlan alkotmányok, zö-
työgősen, gyakran csak nagyjából összetoldozva-foldozva,
hogy szét ne essenek éppen, azután a gyorsposta jóval für­
gébb négyüléses kocsijai, öt lóval, naponta húsz mérföldet
is megtéve olykor. Udvari gyorsfutárok jártak az utakon,
futárok és küldöncök, jó, gyors, váltott lovakon, lepecsé­
telt táskával, meg a Thurn-und-Taxis-féle postaszolgálat
jóval lassúbb emberei. Tarisznyás kézműveslegények, né­
melyik csendes, jámbor, egyikük-másikuk azonban olyas­
fajta, akivel nem jó sötétben találkozni, aztán meg diá­
kok, soványak és szelíd képűek, de kemény és vakmerő
pillantásúak is, lesütött szemű barátok, meleg csuhában
izzadva. Itt haladtak a nagykereskedők ponyvás szekerei,
és a kis házaló zsidók erre húzták kézikocsijukat. Itt vo­
nult végig hat erős, kissé kopottas hintójával a porosz

5
- -
király és kísérete, látogatóban járva a délnémet udvarok­
nál. Végtelen hosszú sorban kígyóztak az utakon a legkü­
lönfélébb emberek, állatok, kocsisorok; itt menekültek a
protestánsok, akiket a salzburgi hercegérsek tajtékzó düh­
vei űzött el országából; tarkabarka komédiások vonultak,
és pietisták, puritán öltözékben és befelé forduló lélekkel;
pompás, könnyű homokfutóján jött Velence szászországi
követe, előtte lovas nyargalt, a sovány, gőgös tekintetű
férfi körül nagyszámú kíséret. A Frankfurt felé vezető
úton nagy nehezen összetákolt szekereken rendetlen ösz-
szevisszaságban vonultak egy középnémet városállamból
elűzött zsidók. És magiszterek meg nemesemberek, sely­
mekbe öltözött kurvák és posztóruhás főtörvényszéki re­
ferensek. Kényelmesen, sok-sok kocsival haladt ott a kö­
vér, ravasz és derűs tekintetű würzburgi hercegérsek, s
megint másutt, gyalogszerrel és meglehetősen lerongyo­
lódva a bajorországi Landshut egyetemének egyik pro­
fesszora, akit lázadó és eretnek beszédei miatt elbocsá­
tottak. Egy angol hajózási társaság ügynökeivel asszo­
nyostul, kutyástul, gyerekestül sváb kivándorlók, úti cél­
juk: Pennsylvania; és mentek ott még jámbor vagy éppen
erőszakos, meg kornyikáló délbajor zarándokok: Róma
felé; azután a bécsi hadügyi hivatal ezüst-, jószág- meg ga­
bonafelvásárlói, akik örökké izgatott, kutató, óvatos pil­
lantásokat vetettek körbe-körbe mindenüvé; és jöttek
még a török háborúkban szolgált császári obsitosok, jöttek
szemfényvesztők és alkimisták, koldusok és fiatal nemes­
urak udvarmestereikkel, Flandriából Velencébe utazván.
így hullámzott a végeláthatatlan embertömeg előre-
hátra, útjaik keresztezték egymást, és megint elváltak; ösz-
szetorlódtak néha, aztán megint száguldottak tovább,
vagy éppen döcögtek, kényelmesen poroszkáltak, s köz­
ben szidták a rossz utakat, nevetgéltek, keserűen vagy elé­
gedetten gúnyolódva a posta lassúságán, zsémbeltek a
rozzant gebék, ütött-kopott, rázós utazó alkalmatosságok

6
- -
miatt. Így hullámzott, apadt-dagadt az emberáradat, és
közben fecsegett-locsogott, imádkozott, kurválkodott,
káromkodott, ujjongott és szorongott: élt, lélegzett.

A herceg megállíttatta a pompás csézát, leszállt, előre-

küldte kamarásait, a titkárt és a szolgákat. Az urak csodál­
kozó pillantására mindössze egy türelmetlen horkantással
válaszolt. Ahol az út felkapaszkodott a lágyan zöldellő
dombhajlatra, ott álltak most a kocsik és vártak. A kama­
rás urak és a titkár a vég nélkül, finoman szitáló eső elől
bebújtak a kocsikba, a vadászok, szolgák, testőr huszárok
halkra fogott hangon beszélgettek, suttogtak, trágár vicce­
ket meséltek, fel-felhorkanva röhögtek.
Eberhard Ludwig herceg, ötvenöt éves, kövér, nagyda­
rab, kicsattanó piros arcú, duzzadt ajkú férfi, hátrama­
radt. Nehézkesen lépkedett, bársonykalapjával kezében,
úgyhogy a finom szemű, langyos eső könnyű permetet
szórt parókájára; ahogy ment, nem nézte a pocsolyákat
sem, fényes csizmájára és hosszú szárnyú, ezüsttel hímzett
kabátjára felfröcskölt a sár. Lassan haladt, elgondolkozva,
gyakran megállt, kedvetlenül és idegesen szippantgatva-
fújtatva húsos, nagy orrán át.
Wildbadban járt éppen; azért ment oda, hogy végleg
búcsút mondjon a grófnőnek. Megtörtént az, amiért
ment? Tulajdonképpen nem. Mert végül is nem mondott
neki semmit. A grófnő pedig csak fátyolos pillantásokkal
válaszolt félszavaira. Persze, meg kellett értenie, miről van
szó, hiszen olyan értelmes nő, igen, értenie kellett, mit
akar tőle.
Tulajdonképpen mégiscsak jó, hogy így történt az
egész, minden különösebb jelenet nélkül. Körülbelül har­
minc éve már, hogy együtt élt az asszonnyal. Mit siránko­
zott, kiabált, jajveszékelt, nyögött, mennyi intrikát szőtt
azóta már a hercegné, csak hogy elszakítsa őt ettől a nőtől!

7
- -
Mi mindent el nem követtek a titkos tanácsosok, a csá­
szár, a prelátusok, az egész átkozott parlamenti csőcselék,
no meg a braunschweigi választófejedelemség és Kassel
követei! Harminc éve, hogy ez az asszony elválaszthatat­
lan volt mindattól, amin az ország meg ő, Eberhard Lud­
wig, keresztülment. Ez az asszony: ő maga volt, ő, az ural­
kodó, ez az asszony: Württemberg maga volt. Mert ha
valaki Württembergre gondolt, azt gondolta mindjárt: az
a nő, vagy: az a kurva, vagy: a grófnő, vagy: a svábföldi
Maintenon. Ha hűvösen-közönyösen, ha gyűlölettel,
akárhogyan gondolt is valaki a hercegségre, egyképp csak
erre az asszonyra gondolt legelőször.
S csak ő, egyedül ő - és erre a gondolatra a herceg el­
mosolyodott csak ő volt képes úgy gondolni erre a nő­
re, hogy annak aztán semmi köze nem volt a hercegség-
hez, sem az egész politikához. Csak neki juthatott eszébe
így: Christi, és akkor szó sem volt katonákról, pénzről,
kiváltságokról, se a parlamenttel folytatott veszekedések-
ről, szó sem volt elzálogosított kastélyokról és birtokok­
ról, mert akkor ő csak a nőt látta, csak a nőt, ahogy mo­
solyog, és kéjesen nyújtózkodik feléje.
És most az egésznek vége; ki fog békülni megint a her­
cegnével, az ország pedig ujjong majd, és pompás aján­
dékkal örvendezteti meg; a császár elégedetten bólogat
petyhüdt fejével, a goromba, rossz modorú porosz király
szerencsekívánatait küldi, és valamennyi európai udvar­
ban hiányolni fogják ezt az elnyűhetetlen, csinos kis bot­
rányt, mely immáron a második nemzedék kedvelt plety-
katémája volt. Ő pedig fiút nemz a hercegnének, s az
országnak lesz végre egy második, igazi örököse, és nagy
örömujjongás lesz égen-földön.
Dühösen szusszantott egyet. Érezte, tompa, vak ha­
ragra gerjed, ha csak eszébe jut, milyen végtelen örömmá­
morban úszik majd az egész hercegség, mit a hercegség!
egész Németország, ha látja ennek a nőnek a bukását.
Szinte hallotta, ahogy fellélegzik az ország, látta parla­
mentjének zsíros, polgári csirkefogóit, ahogy diadalitta­
san röffentenek, teli pofával röhögnek, a combjukat csap-
dossák örömükben, látta a hercegné karótnyelt-józan,
unalmasan korrekt rokonait, silány, savanyú, gúnyos uj-
jongásukat. Az egész csúszó-mászó népség úgy veti majd
rá magát a nőre, mint valami prédára, dögtetemre. Egész
életében óvta-védte az asszonyt ettől a csőcseléktől; s
most, hogy elejti (ötvenöt éves vagyok, gondolta a her­
ceg), a pimaszok aggkori elgyengülésnek tulajdonítják
majd az egészet. Számtalan rendeletet adott ki már, mely­
nek értelmében minden tiszteletlen szó, melyet valaki a
grófnővel kapcsolatban kiejt, szigorúan büntetendő; még
a császárral is összeveszett, ifjúkori jó barátját és főmi­
niszterét száműzte az országból, mert egyetlenegyszer tett
valami sértő megjegyzést az asszonnyal kapcsolatban; ál­
landóan összeütközésbe került tanácsosaival, parlamentjé­
vel, az egész országgal: adóügyekben, mert mindig újabb
adókat vetett ki, mindig újabb pénzt követelt, pénzt,
pénzt - ennek az asszonynak. Védte őt, védte az egész or­
szág, az egész birodalom, az egész világ ellen harminc
éven át.
Micsoda felfordulás volt az akkor, micsoda felháboro­
dás Európa-szerte, mikor mindjárt a kezdet kezdetén,
minden különösebb köntörfalazás nélkül másodszor is
meg akart nősülni, s el akarta venni a grófnőt! Csak úgy
záporoztak, özönlöttek a császári kérések, fenyegetések, a
rendek csaholtak, mint a veszett ebek, a hercegné roko­
nai, a Baden-Durlachok, elzöldültek haragjukban és meg­
botránkozásukban, a papok szószékről mennydörögtek
ellene, megtagadták tőle az úrvacsorát, az egész ország zú­
gott, forrongott, mint a felbolydult méhkas. Nohát, ak­
kor beadta a derekát, felbontotta eljegyzését a grófnővel,
a hercegnével újra kibékült. Ami persze vonzalmát és az
ebből következő házastársi életközösséget illeti - elmo­

9
- -
solyodott, ahogy eszébe jutott ez a szépen csengő frázis,
mellyel a császárnak hozakodott elő annak idején; magát
a kifejezést egyébként a grófnő bátyjától hallotta ami
tehát vonzalmát és az ebből következő házastársi életkö­
zösséget illeti, nos, ez olyasvalami volt, ami egyedül Isten­
től és tőle magától függött, s amit egyetlen birodalmi her­
cegre sem lehet idegeneknek, külső erőszakkal rákénysze­
ríteni. S azután a császár újabb, kemény parancsára való­
ban elküldte Christlt, eltávolította az országból, s hálás
parlamentjével szép summát fizettetett magának ezért, s
az egész ország ujjongott. Nemsokára azonban — kissé el­
mosolyodott, ez volt élete legjobban sikerült csínye -
ügynökei révén felhajtott Bécsben egy totyakos, ügyefo-
gyott grófot, akivel azonmód elvetette Christlt, megtette
főudvarmesterének, s az asszony főudvarmesternéként
tért vissza Württembergbe. A rászedett ország tombolt, a
császár viszont csak vonogatta a vállát, sajnálkozva és te­
hetetlenül: ki tilthatja meg egy uralkodó hercegnek, hogy
első minisztere feleségét ott tartsa udvarában? S hogy ne­
vetett Christi, amikor a szakításért kapott pénzen — a par­
lament pénzén! - megvásárolta neki a höpfigheimi meg a
gomaringeni birtokot!
Akkor azután a kedélyek is szépen megnyugodtak.
Megjelent még itt-ott egy gúnyirat a grófnő ellen, de
kapcsolatuk immáron harminc éve tény volt, politikai
tény Németország-szerte, Európa-szerte. A rendek mo­
rogtak, de hozzájárultak a grófnő nevére történő bizo­
nyos birtokátírásokhoz. A hercegné ridegen, savanyúan
és rezignáltan ült stuttgarti kastélyában, rokonai, az
unalmasan korrekt, karót nyelt őrgrófok keserű, gőgös
hallgatásba burkolóztak. Az esetet mindenki hallatlan­
nak tartotta, de ez immáron harminc éve így volt, meg­
szokták, lenyelték.
És most, tulajdonképpen minden különösebb ok nél­
kül, megszűnik ez a kapcsolat, vége, nem lesz többé.

- 10-
 De hát így lesz-e valóban? Végül is nem mondott még
semmit. Ha úgy akarja éppen, hát nem is történt semmi.
Ott állt most a herceg a sáros országúton, egyedül, fe­
detlen fővel a finoman szitáló esőben. Lehúzta jobbjáról
hajtókás bőrkesztyűjét, szórakozottan a combjához vere­
gette.
Vagy volt rá mégis oka? Valami volt csakugyan?
A zsémbes porosz király, mikor most ott járt Ludwigs-
burgban, egész sor szemrehányást tett neki. Mégiscsak ki
kellene békülnie a hercegnével, mondta, meg az országgal
egyáltalán, és gondoskodnia kellene még egy örökösről,
nem pedig egyes-egyedül a mostani trónörökösre, vagyis
tulajdonképpen egyetlen nagyon bizonytalan lapra tenni
fel mindent, különösen, mikor a katolikusok úgyis azt le­
sik, hogy az evangélikus sváb hercegek nemzetsége kihal­
jon. Nos hát, ez még nem ok. Nem, nem ez volt az ok.
Menjen haza a porosz, menjen, ahová lát, a homokdűnéi­
hez meg a fenyőihez, vigye az egész száraz józanságát meg
a rideg, velőtlen erkölcsi prédikációját, melyben minden
harmadik szó ezt visszhangozta: Halál. Ő, Eberhard Lud­
wig, ötvenöt éves korára, hála istennek, ereje teljében van
még. Halála után pedig mit bánja ő, kinek a nyakába sza­
kad az ország, minden terhével és adósságával együtt, s ki
fog majd a parlamentbeli tetves csőcselékkel bajlódni.
Ezért kiadni Christi útját? Majd ha bolond volna!
Gyorsított egy kicsit ólmos-nehéz léptein, élesen-
hamisan fütyörészni kezdett egy dallamot a múltkori ba­
lettből. Mit is mondott még a porosz? A grófnő nagyobb
szerencsétlenség a hercegségnek, mint a franciák táma­
dásai és a legterhesebb birodalmi háborúk együttvéve.
Württemberg minden nyomorúságának, ínségének, pa­
naszának ez a nő az oka, ez a nő a bajok keverője. Szipo-
lyozza az országot, kizsarolja istentelenül, és a nép min­
den izzadsága eredményeképpen csak az ő erszényébe cso­
rog a pénz. De hát ezt a herceg amúgy is tudta. A fenébe

- 11 -
is! Ugyenezt a dallamot dúdolgatta-fütyörészgette a fülé­
be száz meg száz gyalázkodó irat, hetenként tálalták neki
a rendek ezt a szószt. Ha aszály volt, ha jégverés, nem az
az asszony volt mindenért a hibás? Ahelyett, hogy örültek
volna ezek az örökös zúgolódók és nyavalygó zsugori ku-
fárok, hogy a nyomorúságos petákjaikból ilyen nagyszerű,
fényes pompát varázsolt valaki! Na persze, Christlnek
pénz kellett, pénz és újra csak pénz, és nem volt annyi
pénz az egész Római Birodalomban, amennyi neki elég
lehetett volna, hízelgett, koldult, nyüszített, vagy éppen
fenyegetett, dühöngött, duzzogott, dacoskodott érte:
nyomorúságosán kétségbeejtő helyzet volt igen gyakran,
ha ő nem tudta, honnét teremtse elő; és egyre több kel­
lett. De végül is mi volt a jobb: a hercegné garasoskodó,
szegényes háztartása, ahol egyetlen pfenniget soha hiába
ki nem adtak, vagy ez a bódítóan fényűző asszony, akinek
a kezén kastély és erdő, a kamara minden bevétele-java-
dalma színes tűzijátékként röppent-pukkant szét?
Nem, ilyen érvekkel nem lehetett őt elundorítani, el­
tántorítani az asszonytól. A brandenburginak is nagyon
világosan az értésére adta, mi a véleménye, s a goromba
disznó alaposabbat is kaphatott volna, amúgy sváb mód­
ra, a pofájába, ha neki, Eberhard Ludwignak pár ezerrel
több katonája volna legalább, amit viszont a rendek ez­
után sem fognak soha, de soha megszavazni. Nem, nem,
mindez a legkisebb hatást sem tette rá, s ha mégis ez a
faragatlan tuskó adta meg a végső lökést ahhoz, hogy el­
váljon útja a grófnőtől, hát valami egészen mással, sokkal
csendesebben, mellékesebben elejtett szóval érte el a ha­
tást, úgy, hogy ő maga talán észre sem vette. Felmentek,
a király meg ő, egy kilátóhoz, s ahogy a brandenburgi
megpillantotta az alattuk elterülő kedves haj latú, áldott-
zöld dombokat, ahogy látta a mezőkön ringó gabonát, a
gyümölcsösöket, szőlőket, erdőket körös-körül, inkább
csak úgy magában fölsóhajtott: - De szép! De szép! És ha

- 12-
az ember arra gondol, hogy mindezt egy fonnyadt nő
pusztítja, mint a dögvész meg a nyű!
A dögvész meg a nyű még csak nem is nagyon érde­
kelte volna Eberhard Ludwigot. De: egy fonnyadt nő! Ez
a szúrás a szívét találta. És nem is múlt el a nyoma attól a
perctől fogva. Ő, Eberhard Ludwig, még hogy ő egy fony-
nyadt nőhöz kötődik? Átkok, fenyegetések, szidalmak
úgy peregtek le róla eddig, mint olajozott testről a víz-
cseppek. De: egy fonnyadt nő?
A hercegnek eszébe jutottak bizonyos régen-régi men­
demondák. Mert a legszigorúbb parancsok és rendeletek
ellenére mindig újabb híresztelés ütötte fel a fejét, neve­
zetesen, hogy az a nő megbabonázta őt. Egy ilyen ügyre a
legapróbb részletekig emlékezett. A grófnő egyik cselédje,
még a nevét is megjegyezte: Lampertnak hívták, felkereste
egy szép napon Urlsperger udvari lelkészt, s beszámolt
neki azokról az istentelen, undok boszorkánymesterkedé­
sekről, melyeket a grófnő űz, hogy a herceget magához
láncolja. Az udvari lelkész jegyzőkönyvet vett fel a dolog­
ról, azután aláíratta ezzel a Lampert nevezetű némberrel,
lepecsételte, és fiókjába zárta a titkot. A herceg azonban
rájött, vizsgálatot rendelt el, a vizsgálóbizottság Urlsper-
gert elmozdította hivatalából, a némbert pedig megvesz-
szőztette, és száműzte az országból. De a herceg meg volt
győződve róla, hogy nemcsak a nép, hanem maga a vizs­
gálóbizottság is hitelt adott az elvetemült, ocsmány rága­
lomnak, ami a jegyzőkönyvben eskü alatt állt. A vádak
szerint a grófnő Genfben a hercegné egyik ingét apró,
négyszögletes darabkákra szabdalta, pálinkával átitatott
finom bizmutba mártogatta, s ezek után szemérmetlen és
obszcén célokat szolgáló törlőrongyocskáknak használta a
fehérneműdarabokat. Urachban viszont egy fekete tehén
újszülött borját fejezte le saját kezűleg, ugyanígy tett há­
rom fekete galambbal, egy kosnak pedig a heréjét vágta le;
más undok és erkölcstelen cselekedeteit nem is említve.

- 13-
A vallomás szerint ilyen módon vette rá arra a herceget,
hogy az ránézni se bírjon a feleségére, nélküle viszont, a
grófnő nélkül, élni se; mivelhogy mindannyiszor félelem
fogja el szívét, ha távol lesz az asszonytól.
Az ostobák, a szikkadt velejű, vértelen ostoba fajzatok!
Boszorkányságról fantaziálnak, bűbájosság nélkül el se
tudják képzelni azt, amitől pedig minden egészséges férfi­
nak a természet rendje szerint a szívébe és az ágyékába
szökik a vére! Ha Genfre gondolt, szinte még ma is látta,
ahogy Christi ránevetett, ott, az „Aranyszarv” fogadó hal­
ványkék tapétás szobájában, ahogy ott hevert, felkínálva
testét, a széles ágyon. Akkor, Isten a tudója, nem volt
szüksége rá, hogy borjakat és galambokat fejezzen le,
anélkül is bele tudta égetni magát a vérébe. De most? Egy
fonnyadt nő? Igen, igen, csak meg kell fognia a kezét,
csak bele kell néznie a szemébe. Egy kicsit elhízott és aszt­
más: no de hogy ördöngösség és bűnös boszorkánymes-
terkedés volna mindaz, amivel még ma is magához köti?
Szürke szeme minden szelídsége, fakuló fénye ellenére is
ugyanolyan parancsoló, ugyanolyan vonzó, mint húsz éve,
dióbarna haja nem őszül, hangjában pedig ott cseng-bong
még annak az első napnak valamennyi harangja. Azokat a
kis sebhelyeket persze, melyekért ő annak idején még kü­
lön is olyan féktelenül bolondult - a rágalmazók szerint
egyébként a „rossz nyavalya” nyomai voltak —, ma már
púderrel és festékkel rejti el. Egy fonnyadt nő? Ezúttal
csakugyan eléggé rosszkedvű volt, mondhatni, elégikus
hangulatban találta. Nem nevetett rajta, nem csinált jele­
netet, mint szokott, még csak pénzt se követelt. Megér-
zett volna valamit? De ha mégoly kedves és gyengéd volna
is, mint a ma született bárány: egy fonnyadt nőt ő nem
tud szeretni. O, Eberhard Ludwig, nem. Akkor visszatér­
hetne akár mindjárt a savanyú hercegnéjéhez, gondoskod­
hatna még egy örökösről az országnak, és békében élhetne
Istennel, császárral, birodalommal és a parlamentjével.

14-
-
 Persze, akkor Luxnak nevezte; Eberhard Lux, ezt
mondta, és a harangok ugyanúgy csengtek-bongtak, mint
első nap. És azután tréfálkozott a vidék lakosain, akik a
falvaiból és birtokairól el akarták űzni a zsidókat, pedig
ezeknek a zsidóknak még hétköznap is több ész van a kis­
ujj ukban, mint az egész nagybecsű lakosságnak a fejében
ünnepnap. S ahogy az ostobán rosszindulatú, pokrócdur­
va, faragatlan kérvényt, melyet a környék lakói intéztek
hozzá, ízekre szedte, hát a herceg Törökországtól Párizsig,
Svédországtól Nápolyig nem látott még egy ilyen tiszta
ítéletű, okos, derűs asszonyt - öreget, fiatalt, mindegy —
soha életében. Mégiscsak jó, hogy végül nem mondott
neki semmit: nem tett semmi megmásíthatatlant.
Intett, a kocsik ott álltak közvetlen előtte. Megparan­
csolta, hogy forduljanak meg; mégsem akart most Stutt­
gartba menni, Ludwigsburgba se. Irány Nesslach, rendel­
kezett, az elhagyott kis vadászlak. Elsősorban nyugalom­
ra van szüksége, hogy kiszellőztethesse a fejét. Futárt kül­
dött Schütz titkos tanácsosért, vele akarta még egyszer
higgadtan, józanul megbeszélni a dolgot.
Fonnyadt nő?
Még útban Nesslach felé egy másik vadászt is előre-
küldött. Az az új, fiatal, jó testű magyar táncosnő, aki egy
hete érkezett Ludwigsburgba, jöjjön haladéktalanul a va­
dásziakba. Ezer ördög! Lemossa magáról a porosz láto­
gatásának még az emlékét is.

Isaak Simon Landauer, Württemberg hercegség udvari

intézője Rotterdamban járt, ahol is a pfalzi választófeje­
delemség számlájára bizonyos hitelüzleteket intézett a
Holland-Keletindiai Társasággal. Rotterdamban érte őt
Würben grófnő gyorsfutárja, azzal az üzenettel mégpedig,
hogy a lehető legsürgősebben térjen vissza hozzá Wild-
badba. Útközben egy ismerős üzletember kollégájával ta­

- 15-
lálkozott, Josef Süss Oppenheimerrel, a pfalzi választófe­
jedelemség fő udvari és hadi intézőjével, aki egyben a kölni
egyházi választófejedelem kincstári megbízottja is volt.
Josef Süss egész sor izgalmas és fárasztó üzletet bonyolí­
tott le éppen, és fáradalmait szerette volna valami csendes
fürdőhelyen kipihenni; így azután könnyen hajlott Isaak
Landauer rábeszélésére, s vele tartott Wildbadba.
A két férfi Süss elegáns magánhintóján utazott együtt
tovább. Belekerül vagy kétszáz birodalmi tallérjába éven­
ként, állapította meg jóakaratú, kissé gúnyos rosszallással
Isaak Landauer. A kocsin, hátul, ott ült még Süss minde­
nese és személyi titkára, Nicklas Pfäffle, egykori közjegy-
zőségi gyakornok. Sápadt, kövér, közönyös ember volt ez
a Pfäffle, Süss Mannheimben szedte fel, Lanz ügyvédi iro­
dájában, s azóta, mivel mindenre használható volt, min­
denesként minden útjára magával vitte.
Isaak Landauer zsidó viseletben volt; pajesszal, kerek
sapkában, kaftánban; ritkás vörösesszőke kecskeszakálla
őszbe csavarodott. Még a zsidó jelvényt is hordta - egy
évszázada, hogy a hercegségben bevezették: vadászkürt s
rajta S betű. Kitűzte, bár semmiféle hatósági közeg nem
kívánta volna ezt ilyen tekintélyes, hatalmas embertől, aki
a hercegnél s a grófnőnél egyaránt a legnagyobb kegyben
állt. Isaak Landauer Németország nyugati felében a leg­
ügyesebb pénzembernek számított. Kapcsolatai a bécsi
Oppenheimerektől, a császár bankáraitól egészen a pro-
vence-i tőkésekig, a gazdag levantei kereskedőktől a hol­
landiai és a hanzabeli zsidó tőkepénzesekig terjedtek, akik
a tengerentúli hajózást finanszírozták. Hátradőlt a kocsi
párnás ülésén, csúnyán, természetellenes tartásban ter­
peszkedett ott ez a jelentéktelen, majdhogynem gusztus­
talan külsejű, mosdatlan ember, aszott, vértelen kezét fá­
zósan kaftánjába dugva. Elálmosodott kicsit az utazástól,
így hát félig hunyt apró szemeivel figyelte csak útitársát,
ajkán jóakaratú, kissé gunyoros mosolyféle játszott. Josef

- 16-
Süss jó megjelenésű férfi volt, szakállt nem viselt, divato­
san, majdhogynem piperkőc módra öltözött; most egyenes
derékkal ült a kocsiban, s fáradhatatlan, éles, gyors pil­
lantásokkal figyelte a táj minden apró részletét, melyekre
még mindig fátylat borított a finoman szemerkélő eső.
Isaak Landauer jóakaratú érdeklődéssel méregette kol­
légáját, s meglehetősen mulattatta, amit látott. Elegáns
szabású, ezüsttel szegett s a lehető legfinomabb anyagból
készült őzbarna kabát, kecses és mesterien bodorított pa­
róka, finoman redőzött csipkekézelő, mely egymagában
belekerülhetett vagy negyven forintba. Mindig valamiféle
szeretetteljes elnézéssel viseltetett ez iránt a Süss Oppen­
heimer iránt, akinek nagy, nyughatatlan kerek szeméből
csak úgy sugárzott a vállalkozó kedv meg a mohó élni
vágyás. Ez hát az új nemzedék. Ö, Isaak Landauer, mér­
hetetlenül sokat látott és tapasztalt, a zsidó utcák piszkos
odúit csakúgy, mint a nagyurak kéj lakát, kastélyát. Szű-
kölködést, koszt, üldöztetést, tűzvészt, halált, elnyomást,
teljes tehetetlenséget. És hivalkodó pompát, tágas-téres
világot, önkényt, uraskodást és dicsőséget. Úgy ismerte,
mint a birodalomban rajta kívül alig hárman-négyen, a
diplomácia gépezetét, belelátott a háború és béke mecha­
nizmusának legfinomabb fogaskerékrendszerébe is, is­
merte a hatalmat, az emberek feletti uralkodás sziszté­
máját. Számtalan üzleten edződött pillantása mindenütt
rögtön látta az összefüggéseket, és jóakaratú, gúnyos mo­
sollyal raktározta el magában mindazt a tudáshalmazt,
ami a „nagyok” finom, de olyannyira nevetséges kis kap­
csolatait, összefonódását illette. Tudta nagyon jól, hogy
egyetlenegy realitás létezik csak ezen a világon; a pénz. Há­
ború és béke, élet és halál, asszonyi tisztesség, oldó és kötő
pápai hatalom, a rendek szabadságvágya, az ágostai hit­
vallás tisztasága, a tengert átszelő hajók, a fejedelmek ha­
talma az uralkodáshoz, az Újvilág megtérítése, szerelem,
jámborság, gyávaság, bujaság, bűn és erény: mindennek

17-
-
forrása a pénz, és minden pénzzé lesz újra, és minden ki­
fejezhető - számokkal. Ő, Isaak Landauer, nagyon jól
tudta ezt, hiszen ott ült maga is a forrás mellett, egyike
volt azoknak, akik részt vehetnek a nagy folyam szabályo­
zásában; aszályt idézhetett elő, ha akart, vagy éppen meg­
termékenyíthette a földet. Olyan ostoba azonban sosem
volt, hogy hatalmát világgá kürtölje; titokban tartotta in­
kább, s legfeljebb egy ritkán megvillanó mosoly - azé az
emberé, aki jól mulat a dolgokon - tanúskodott tudásáról
és hatalmáról. S még valami. A zsidó utca rabbijainak és
tudósainak talán igazuk volt, mikor Istenről meg a Tal-
mudról, az Édenkertről és a Siralom völgyéről úgy beszél­
tek, mint aprólékosan részletezhető valóságról, neki sze­
mély szerint azonban nem sok ideje volt ilyesmire, s haj­
lott arra, hogy inkább bizonyos franciáknak higgyen, akik
elegáns-gúnyos kézlegyintéssel intézték el az efféle dolgo­
kat; mindennapi életében se sokat törődött az egésszel,
azt evett, amire kedve támadt, s a sabbat ugyanannyit szá­
mított neki, mint a hét többi napja: öltözködésében és
megjelenésében azonban makacsul és önfejűen ragaszko­
dott a hagyományhoz. Kaftánja mintha második bőre lett
volna. így lépett be a fejedelmek és a császár dolgozószo­
bájába is. És ez volt hatalmának másik, mélyebb és titko­
sabb jegye. Megvetette a kesztyűt és a parókát. Rá, és ez
diadalmas érzéssel töltötte el, így kaftánostul-pajeszostul
is szükség volt.
Itt van ugyanakkor ez a Josef Süss, az új nemzedék
képviselője. Itt feszít, hivalkodik csatos cipőjével és csip­
kekézelőjével. Mintha kicsit ügyetlen volna közben ez az
új generáció, nem sokat ért abból a finomabb élvezetből,
hogy a hatalmat titokban tartsa, birtokolja, de ne árulja
el, s csak csöndben, magában élvezze, ízlelgesse. Csecse­
becsék, atlasznadrág, elegáns utazókocsi, hátul szolgával,
és a vagyon kicsiny, külső jelei többet érnek nekik, mint
egy ládában őrzött, jól elzárt adóslevél: Frankfurt városá­

-18-
nak vagy éppen a Baden őrgrófsági kincstári javadalmak­
nak az adóslevele. Micsoda nemzedék: se ízlés, se igazi
finomság!
S mégis: kedvelte ezt a Süsst. Ahogy ott ült, mindig
ugrásra készen, mohósággal teli, hogy a világból, mint egy
kalácsból, minél nagyobb részt kanyarítson magának!
Ő, Isaak Landauer, ő lökte ki a sodrásba még annak ide­
jén a fiatalember kis hajóját, amikor legjobb igyekezete és
vad kapálózása ellenére sem tudott eltávolodni a parttól.
Nohát, most aztán úszik már a haj ócska, ugyancsak úszik,
méghozzá az ár legközepén, és Isaak Landauer kíváncsian
és nyugodtan nézte, hogyan, merre.
Gyorsposta jött szembe velük. A kocsiban kövér férfi
ült, elterpeszkedve, kemény, zordon arcvonásokkal, mel­
lette terebélyes, ostoba, kerek képű asszony. Alkalmasint
valamiféle családi eseményre utazó házaspár. Mialatt a két
kocsi a kocsisok zajos üdvözlései, tréfálkozása és szitkozó-
dása közepette nagy nehezen kitért egymásnak, a gyors­
postán utazó férfi röpke kis kedélyeskedő úti beszélgetést
kezdett Süss-szel. Ahogy azonban megpillantotta Isaak
Landauert a zsidó viseletben, tüntetően hátradőlt ülésén,
és nagy ívben kiköpött. Felesége is megpróbált buta, jóin­
dulatú, kövér arcára valamiféle szigort és megvetést eről­
tetni. - Etterlin tanácsos Ravensburgból - mondta Isaak
Landauer, aki mindenkit ismert; közben böffentésszerűen
felnevetett. Nem szeretik a zsidókat ezek a ravensburgiak.
Mióta megcsinálták a gyermekgyilkossági pert, mióta
megkínozták, megégették és kirabolták a zsidókat, még
jobban gyűlölnek minket, mint a svábok mind együtt.
Ennek pedig háromszáz éve immár. Persze, ma már hu­
mánusabb módszerekkel lehet elvenni a zsidók pénzét,
ma már egyszerűbb a dolog. De akivel egyszer ilyen igaz­
ságtalanságot követtek el, az iránt csak annál ingerülteb­
bek lesznek azontúl, még háromszáz év múlva is — ez ma­
gától értetődik. No, majd csak kibírjuk valahogy.

- 19-
 Süss ebben a pillanatban gyűlölte Isaak Landauert.
Mocskos-zilált pajeszát, zsíros kaftánját, gurgulázó neve­
tését, mind, mind. Csak szégyent hoz az emberre ostoba,
régimódi, zsidó szokásaival. Nem értette sehogyan sem
ezt az öreget, szenilis hóbortjait. Annyi a pénze, mint a
pelyva, kimeríthetetlen hitellel rendelkezik, kapcsolatok­
kal valamennyi udvarnál, minden fejedelem bizalmasa, ő,
Süss úgy ül csak itt vele szemben, ahogy a gyík a krokodil
előtt: és egy ilyen mocskos zsidó kaftánban jár; gúnyoló­
dást vált ki, kiköpnek, ha meglátják, egy ilyen ember
megelégszik azzal, hogy csak halmozza, halmozza a pénzt,
ami holt bejegyzés marad végül is a könyveiben. Mire jó
a pénz, ha nem változtatjuk tekintéllyé, ha nem pompá­
zunk vele, ha nem lesz belőle házunk, lovunk, fényes
ruhánk, sok nőnk? Hát nem érzett soha vágyat ez az öreg,
hogy ő köpjön így le másokat, ahogy őt leköpik, hogy a
rúgásokat továbbadja? Minek teremt magának valaki ek­
kora hatalmat, ha aztán soha nem mutatja meg senkinek?
A ravensburgi gyermekgyilkossági per! Ilyenek járnak a
fejében még ma is! Réges-rég elfelejtett, elavult, poros
ügyek ezek. A mai kor már, hála istennek, jobb, erkölcsö­
sebb, civilizáltabb. Manapság, ha a zsidó elég ügyesen lát
hozzá, hamarosan egy asztalnál ülhet a nagyurakkal. Hi­
szen nagybátyja, a bécsi Oppenheimer is, nem azzal dicse­
kedhetett a római császár előtt: ha a császári fegyverek
fényes diadalt arattak a törökön, hát abban neki, a zsidó
Oppenheimernek is megvan a maga része, méghozzá mi­
csoda része?! És a császári hadikancellária és maga Savoyai
Jenő herceg fővezér is kellő formában, pecséttel, annak
rendje és módja szerint kinyilvánította köszönetét. Csak
éppen hagyjon fel az ilyesfajta ostoba rigolyákkal, mint a
kaftán meg pajeszviselet, és ne szaladgáljon úgy világszer­
te, mint az ágrólszakadt. Akkor majd még a ravensburgi
Etterlin tanácsos úr is megadja a kellő tiszteletet.
Isaak Landauer még mindig ugyanúgy ült, esetlenül

20-
-
terpeszkedett el a kocsiban, s ráadásul nyilvánvalóan ké­
nyelmetlenül is. Nézte Süsst, és szinte leolvasta homloká­
ról a gondolatait; de nem szólt egy szót sem, félig lehuny­
ta fürkésző szemét, csámcsogott.
Süssnek csakugyan az volt a terve, hogy pihen Wild-
badban egy kicsit. Két veszedelmes, izgalmas ügy volt ép­
pen a háta mögött. Először is a bélyeges papír bevezetése
a pfalzi választófejedelemségben. A választófejedelem át­
kozottul magas bérleti díjat követelt érte, a nép meg láza­
dozott az új adó ellen, csaholt, mint a veszett eb. No csak
rajta, mondta ő, és nem ijedt meg; szitkozódás, fenyege­
tőzés, irodái előtti csődület, gyalázkodó írások, tettleges-
ség ellen mind ott volt a választófejedelem kézírása és pe­
csétje, ő pedig nem engedett egy jottányit sem abból, ami
ott egyszer le volt írva, és nagyon jól tette, mert a szerző­
dést azután tizenkétezer forintos nyereséggel adta tovább.
És még akkor sem pihent meg, szó sincs róla, a tizenkét­
ezer forintot azonnal be kellett fektetni újra, hadd szapo­
rodjék. Gyors elhatározással gondolt egyet, és - mind­
össze két napja volt töprengésre - fejest ugrott a Hessen-
Darmstadttal való pénzverési szerződésbe. Veszedelmes
üzlet. Bátyja, a kikeresztelkedett báró, aki Darmstadtban
lakott, és ilyen módon jól ismerte a terepet, nem mert
volna vállalkozni rá; még maga Isaak Landauer is csak a
fejét csóválta a dolog hallatán, és egyáltalán nem mosoly­
gott. A baden-durlachi, az ansbachi, waldecki, fuldai,
hechingeni, monforti számvevőség mind-mind elkesere­
dett konkurenciát jelentett, és olyan pénzt vert, amilyet
éppen tudott. Ennél még rosszabbat veretni: nos, ehhez
átkozott hidegvér szükségeltetett, és kétségbeesett arcát­
lanság. És Süssben megvolt mindez. S ahhoz is értett,
hogy ebből az üzletből idejekorán s mi több: jókora nye­
reséggel ugorjon ki. Most már csak bajlódjon az utódja az
ezernyi nehézséggel, ami a nyakába zúdul. Öt, Josef Süss
Oppenheimert fedezi a tartományi gróf rendelete; őt,

-21 -
jókora profittal a zsebében, kegyelemben elbocsátották.
Most pedig két szép háza van Frankfurtban és Mann-
heimben, egy fillérnyi adósság sincs rajtuk, s vannak még
bizonyos ingatlanai a Római Birodalom keleti vidékén,
melyekről még csak nem is sejt senki semmit. Tőkéje van,
összeköttetései, rangja, hitele. Találékony elme hírében
áll, ügyes kezű embernek tartják. És Isten a megmondha­
tója, igazán megengedheti magának, hogy nyugodtan él­
vezze az életet, mindenestül. Meg akarta mutatni a világ­
nak, ki is a pfalzi választófejedelemség fő udvari és hadi
intézője. Fényűző szórakozásai is csak az üzletet segítet­
ték, jó ajánlólevelet jelentettek számára nagy uraságoknál.
Bármily szilárdan elhatározta is, hogy Wildbadban pi­
henésre használja fel az időt, bármily hamisnak tartotta is
Isaak Landauer életelveit - mert ahogy ő, Josef Süss bánt
a fejedelmekkel és a nagyurakkal, ahogy ő alkalmazkodott
hozzájuk, meggyőződése szerint ez volt az egyetlen kor­
szerű és járható út mégis, őrültség lett volna, ha nem
arra használja fel közös utazását az előző nemzedéknek
ezzel a zsenijével, ezzel a nagy személyi és pénzügyi tájé­
kozottsággal rendelkező szakemberrel, hogy valamit pro­
fitáljon belőle. így hát faggatni kezdte egyenesen a grófnő
felől: milyenek a kilátásai, esélyei, milyen nehézségekkel
küzd; fizetőképességéről, bonitásáról.
Isaak Landauer, mihelyt üzleti ügyekre terelődött a
szó, az álmosságáról is megfeledkezett, és okos, éber,
figyelő szemmel nézett útitársára. Alapelve volt az üzleti
életben, hogy ha csak lehet, ragaszkodjon az igazsághoz.
Éppen ez a merész és sokszor meghökkentő nyíltsága hoz­
ta gyakran a legnagyobb hasznot. Tudta, hogy Süss alig­
hanem ki nem állhatná a grófnőt; mohó pénzvágyát kö­
zönségesnek, nemesasszonyhoz méltatlannak találná. Mi­
ért ne bosszantaná hát akkor egy kicsit a kollégát azzal,
hogy a maga teljességében megvilágítja az üzlet esélyeit,
méghozzá biztos, nagyon biztosnak nevezhető esélyeit?

- 22-
Elemzése rövid volt, világos, csak a tárgyra szorítkozott.
Okos asszony a grófnő. Van érzéke a realitáshoz. Ahogy a
herceg feljebb és feljebb hágott a szerelem létrafokain, a
grófnő mindig újabb birtokokkal és javadalmakkal fizet­
tette meg magát, s ha a férfi szerelme hanyatlott, újabb
találkozásukkor készpénzben és ékszerekkel kellett tör­
lesztenie. És mit dobott be az üzletbe ő? Nos, egy csinos
kis arcocskát, egy apró nemesi címet, valamint egy elég
kétesnek nevezhető szüzességet. Még csak valamirevaló
ruhái se voltak, mikor az udvarhoz került. És mit szedett
össze magának? Nos, hát, Würben és Urach grófnője
lett, főudvarmesterné őkegyelmessége, miniszterelnökné.
A hercegi magánkincstár főfelügyelője. Ehhez jön még
tizennyolcezer forintnyi apanázs. Nemesi kincsek és házi
ékszerek. S egy közvetlenül a birodalomnak alárendelt fő­
rangú asszonynak kijáró minden tisztelet, előjog, kivált­
ság. Készpénz és intézményezett váltók Prágában, Velen­
cében, Genfben, Hamburgban. Házi pénztárában, ahogy
Pfau titkár közölte, háromszázezer forint. S ha története­
sen csak kettőszázezer, hát az is éppen elég. Lovagi bir­
tokok, nevezetesen Freudenthal és Boihingen, két falu:
Stetten és Höpfigheim, uradalmak, mint Wilzheim,
Brenz, Oggenhausennal együtt, Marschalkenzimmern.
Okos asszony, szeretetre méltó asszony, olyan nő, aki
tudja, mit akar. És azt is, hogyan csinálja. Igazán megér­
demelné, hogy zsidó legyen.
- Ahogy hallom, kegyvesztett lett - jegyezte meg
Süss. - Összeveszett a bátyjával. A környéken azt beszélik,
saját édesbátyja tanácsolta a hercegnek, hogy adja ki az
útját. A porosz király is ezt javasolta. Öregszik már a nő,
egyre nyakasabb lesz, egyre nehezebben kezelhető. És hí­
zik. A herceg az utóbbi időben mintha kevésbé zsíros fala­
tokért rajongana.
- De azért tudja, mit csináljon - felelte Isaak Lan­
dauer -, nem kell féltenie ezt az asszonyt. Tudja például,

- 23-
hogy az angol bank biztosabb fedezet egy buja herceg sze­
relmi esküdözéseinél. Biztosítva van, mondhatom, job­
ban, mint némelyik uralkodóherceg. Higgye el, reb Josef
Süss.
Süss elhúzta a száját. Miért mondta így: reb Josef Süss?
Miért nem: udvari intéző úr, vagy: kolléga, vagy ilyesféle­
képpen? Nehéz az öreggel. Csak kompromittálja az em­
bert. - Ha a herceg sorsára hagyja őt - mondta egy kis
szünet után —, keveset tud majd megmenteni. Olyan ve­
szett híre van a hercegségben. Mint a pestis és a nyű. Az
egész ország gyűlöletét kihívta maga ellen.
- Gyűlöletét, gyűlöletét! - mondta Isaak Landauer,
aki szemmel láthatóan jól mulatott. Lebecsülő hang­
súllyal mondta, megcsóválta a fejét, mosolygott, s ujjaival
végszántott vörösesszőke, őszbe csavarodott kecskeszakál-
lán. És Süssnek éreznie kellett, hogy igaza van. - Nohát,
kit ne gyűlölne az egész ország, aki csak valamirevaló?
A másfélét mindjárt gyűlölik a többiek. Ha egy egész or­
szág gyűlöl valakit, az csak növeli a hitelt.
Süsst ingerelte ez a békülékenyen fölényes hangnem. -
Egy kurva - vonta meg a vállát -, méghozzá fukar és kö­
zönséges. És elhízott és öreg.
— Üres szavak, reb Josef Süss - mondta Isaak Lan­
dauer rendíthetetlen nyugalommal. - Kurva! Szó, semmi
egyéb. Erényes nemesi vénkisasszonyok szájából, akik rá­
adásul még irigylik is. Hiszen Eszter királynő sem tudhat­
ta előre, nem lesz-e Ahasvérus ágyasa végül. Én mondom
magának, reb Josef Süss, hogy ez az asszony ötszázezer
forintra jó. Okos asszony, tudja, mit akar. Vagy nem en­
gedte letelepülni a falvaiban meg az uradalmain a zsidó­
kat? No, nem valamiféle érzelmes megfontolás alapján,
szó se róla. Csak éppen: okos, és jó szimata van ahhoz is,
hogy ki az okos ember, kivel lehet szót érteni, üzletet köt­
ni, méghozzá úgy, hogy abból legyen is valami a végén.
Ötszázezer? Ötszázötvenezerig is felmennék!

24-
-
 Eközben a kocsi megérkezett a „Csillag” fogadó elé.
Wildbadban voltak. A „Csillag” fogadósa már szaladt is
elébük, lekapta sapkáját. Ahogy azonban Isaak Landauer
kaftánját megpillantotta, csak úgy foghegyről odavetette: -
Ez itt nem zsidó fogadó! — és már fordult is volna vissza.
A sápadt titkár-mindenes azonban leugrott az ülésről. -
Oppenheimer és Landauer udvari intéző urak érkeztek
meg - közölte hanyag eleganciával, csak úgy a vállán ke­
resztül ő is, miközben segített lekászálódni az uraknak. És
a „Csillag” fogadósa máris hajlongva tessékelte beljebb a
becses vendégeket a szobákba.
Josef Süss eléggé dühös volt az iménti gorombaság
után; de azért csak szótlanul lépdelt Isaak Landauer mel­
lett. - Nahát - mosolygott amaz -, még egy paszományos
titkos tanácsosi kabátnak sem vághatná különbül a komp-
limentet. - És csak mosolygott s ujjával megint végig­
szántott ritkás szálú, őszbe csavarodott szakállán.

A grófnő kocsijához kísérte a herceget; s míg a nagydarab

férfi körülményesen felkapaszkodott az ülésre, ott állt lent,
s a hódolathoz szokott nő szeretetre méltó magabiztossá­
gával fecsegett, mosolygott, integetett, s amikor megfor­
dult, hogy felmenjen a kék szobába vezető lépcsőn, járása-
tartása akkor is könnyed volt még, ruganyos, egyenes.
Csak ott engedte el magát, válla, keze, karja erőtlenül
csüngött immár, szája félig nyitva, arca ernyedt lett hirte­
len, riadt és riasztó.
Vége, szóval most akkor vége. Ügyesen manőverezett,
mert a férfi végül is nem merte kimondani, amit akart, de
azért ugyanolyan világos volt így is, semmi kétség, miért
jött, azért, hogy kiadja az útját, és ha torkán akadt is a vég­
ső, a döntő szó, zavart udvariassága éppen eleget elárult,
és százszorta rosszabb volt, mint a sok korábbi zsémbelés
vagy dühkitörés, rosszabb, mint a sértett hallgatás akár.

-25-
 Ott ült a grófnő, ernyedten; rettenetesen fáradt volt és
üres; ez az egész fegyelmezetten szeretetre méltó maga­
tartás, az elégikus hangulatocska, mely minden szavát fel-
hőzte, miközben szíve tombolt, átkot szórt, vinnyogott,
nyüszített a kétségbeeséstől, ez az önfegyelem nagyon sok
erejét kiszívta. Most pedig kábultan ült, szörnyen, szinte
bénulásig kimerültén az alacsony, széles heverőn. Arcáról
mintha málladozóban lett volna púder, festék, tág szemé­
ben kialudt az az élénk tűz, mely az imént ott lobogott
még, nagy, hímzett atlaszszoknyája halotti redőkben hullt
alá, s a művészi kivitelezésű, apró rubinokkal díszített
sbernia alatt — ő hozta be ezt a divatot, s még Versailles-
ban is utánozták —, a művészi díszítésű sbernia alatt még
vidám-dióbarna haja is elvesztette gondtalan fényét, fris­
sességét.
Egyszóval vége. És miért? A porosz király áskálódott
ellene folyton, a hitvány kutya, üres szólamaival a köteles­
ségről meg más ostobaságokról. Bátyja is folyton uszítot­
ta a herceget, az az átkozott, alattomos, jéghideg intrikus.
Na persze! Nincs szüksége rá többé, pozíciója elég erős a
hercegnél; okosabbnak vélte nyilván előbb lerázni az asz-
szonyt, nehogy később vele bukjon. Mert az asszony csak
akadály volt, sokba került a császári udvarral folytatott
politikában is, mindig tekintetbe kellett venni őt, és tö­
méntelen pénzt emésztett fel, sok-sok pénzt, s ezeket a
szép summákat sokkal kényelmesebben, az ő megkerülé­
sével is be lehetett volna söpörni a kasszába. Ó, hogy átlá­
tott rajta, a számító gazemberen. Pfuj, pfuj, pfuj! De
majd megfizet neki! Még itt vagyok, gondolta, még élek,
a herceg még nem mondta ki a végső szót, még hatalom
van a kezemben, még én uralkodom itt, én, én, én. De
nem; mindez nem lehetett az oka, a hercegnél ezek a dol­
gok nem számítottak eddig sem. Kiállt már ő, a grófnő,
különb viharokat is. Szembefordult már vele a császár, az
egész birodalom, a nép, a tartomány, az egyház, és mind­

26-
-
hiába: ő élt, és a haja szála se görbült meg! Bátyja! A po­
rosz király! Eh, mindez nem számít. És akkor látta a való­
di okot, látta, ahogy felkúszik rá, igen, igen, mint valami
árnyék, érezte, ahogy nyálasan becsússza még a gondola­
tait is, tudta is, nem is egy időben, kétségbeesetten kapá­
lózott ellene, mint a tű hegyére szúrt hernyó, nehogy hal­
vány sejtésből bizonyosság legyen, kegyetlen bizonyosság.
Pillantása a tükröt kereste, majd elkerülte. Még mélyebb­
re süllyedt-omlott magába a testes asszony, még gyámol-
talanabbul; fonnyadó, petyhüdő hús a pompás kelmék
redői alatt.
Homlokodon ragyog
Minerva dicső alakban,
Zeus a szemeidben,
S Cythere szép hajadban...

- így zengett az udvari költő, harminc évvel ezelőtt. Nem

volt szüksége tükörre, tudta jól anélkül is mindennek az
okát.
Felnyögött, hunyt szemmel előrehajolt, keze szívén
nyugodott. Levegőt! Levegőt! Asztmája mintha présbe
szorította volna. Végre jobban lett, felugrott, összeszedte
magát, száguldozott megint a ház egyik sarkától a mási­
kig, parancsokat osztogatott, visszavonta őket, és megint
újakat adott ki, megpofozta a cselédeket, kiabált minden­
kivel, futárokat küldött a szélrózsa minden irányába.
Még itt van azért! Majd meglátják, hogy még itt van.
A herceg nem mondta ki a végső szót. Ebben pedig ő aka­
dályozta meg, szerencsére. Megfékezte magát. Emberfe­
letti teljesítmény volt, annyi bizonyos, de - sikerült. És a
férfi végül is nem mondta ki azt a szót! és - most még visz-
sza kell tartania mindenkinek a piszkos örömujjongást,
amire vártak pedig, ami ott feszül már a beleikben, mert
most még itt van ő, igen, és majd megmutatja, mennyire
itt van.

-27-
 Megbízható hírszerzői voltak a herceg közvetlen kör­
nyezetében. Tőlük tudta, hogy Eberhard Ludwig még
mindig ott van nesslachi vadászkastélyában. Ez jó, gon­
dolta, ez nagyon jó így. Naponta friss értesüléseket ka­
pott. Naponta járt a gyorsfutár Nesslach és Wildbad
között. Tudott a herceg legkisebb viselt dolgáról is, min­
den parancsáról; tudta, mit eszik-iszik, mikor tér nyugo­
vóra, mikor megy vadászni, sétálni, mikor üldögél az asz­
tal mellett. Csak az a magyar táncosnő volt vele, s az is
csak fél órát naponta. Különben senkivel sem találkozott,
egyetlen tanácsosát sem engedte színe elé. Jól van ez.
Bizonyára szégyenkezett, hogy nem merte kimondani azt
a szót; nem akarta, hogy tovább zaklassák. A kormányza­
ti ügyiratok halmaza pedig közben nőttön-nőtt, aláírásra
várva. A Baden-Durlachhal folytatott nehéz huzavona a
kehli erődítmény költségmegoszlásának ügyében kedvező
fordulat előtt állt, az őrgrófnő megbízottja sürgette már a
dolgot, de a herceg nem volt sehol. A Neckar szabályo­
zásáról Heilbronnnal és Esslingennel kötött egyezmény
ügye is sürgős intézkedéseket követelt: és a herceget mint­
ha a föld nyelte volna el. Jól van, nagyon jól van ez így.
A herceg pedig ehelyett a Hubertus-lovagrendbeli cim­
boráiért küldött, és egyik ivászatot a másik után rendezte.
Ő maga sem tette le a rend jelvényét soha, az aranyke­
resztet a rubinpíros zománcozással, aranysasokkal, va­
dászkürttel, meg a jeligével: Amicitiae virtutisque foedus*
A magyar táncosnőnek is Nesslachban kellett maradnia,
hadd maradjon csak, rettenetesen ostoba, fiatal, hibátlan­
jó testével. Jól van, nagyon jól van. Hadd részegeskedjék
csak a herceg a vadászkompániával, hadd fetrengjen azzal
a szép testűvel, aki olyan ostoba, mint a sötét éjfél, fő az,
hogy még csak a közelében sincsenek a tanácsosok, az int-
rikusok, a lázítók.

* A barátság és erény szövetsége.

-28-
 Ő maga viszont nem pihen közben. Nem fog tétlen­
kedni. Jószágigazgatóit és intendánsait szigorú parancs­
ban utasítja, hogy a kezelésükre bízott birtokokból és ura­
dalmakból a legutolsó krajcárt is sajtolják ki, amit csak
lehet. Húsz új hivatalnoki státust hoz létre, csupa feles­
legeset persze, melyeket újdonsült tulajdonosaik - és az ő
felhajtói mind — azonnal, máról holnapra eladnak majd,
s az árat meg a kauciót kötelesek a grófi pénztárba beszol­
gáltatni. A hercegi kincstári birtok pedig, annak ellenére,
hogy leszállította neki a megrendelt fát, bort, gyümölcsöt,
óriási összegről szóló számlát kap majd kézhez: a herceg
legutolsó látogatásainak költségeiről. Mint a kiéhezett ku­
tya a csontot, úgy harapdálta, szaggatta, tépte az asszony
a hercegség valamennyi bevételét, mohón és megszállot­
tan, és naponta ment külföldre a pénz, nagy összegek a
genfi, hamburgi, velencei bankházakhoz.
És a herceg még mindig ott van Nesslachban. Odaho­
zatta az udvari istállóból három nagyszerű nyolcas fogatát,
azokon mutatja be most naphosszat a lovasiskola legpa-
rádésabb mutatványait. A magyar táncosnő sikít a gyö­
nyörűségtől, a Hubertus-rendbeli urak pedig vörösre tap­
solják tenyerüket, odavannak a csodálkozástól.
Végre - hogy várta már, hogy átkozta, szidta már,
hogy áhította már! -, végre Isaak Landauer megérkezett
Wildbadba. Ott ült mocskos kaftánjában a grófnő dolgo­
zószobájának lazurkő és arany csillogásában, tükrök, cse­
csebecsék közt. A grófnő pedig ott pompázott vele szem­
ben íróasztalánál, kettejük között akták, táblázatok, szám­
lák tornyosultak nagy halomban. A zsidó átnézte egyiket-
másikat, ellenőrizte, miközben a grófnő minden gátlás
nélkül felvilágosításokkal szolgált neki, amiről kellett; itt-
ott hiány mutatkozott, még jobban meg kell szorítani a
prést, még keményebb kézzel kell odacsapni. A grófnő,
túlságosan telt nyakkal, és meztelen, sima karokkal,
figyelmesen hallgatta, néha-néha közbevetett valamit, je-

- 29-
gyezgetett. Végül iszonyatos summa kölcsönt kért három
falujára.
Isaak Landauer rámeredt, ingatta a fejét, és szemrehá­
nyóan mondta: - Megérdemeltem én ezt, főméltóságú
asszony? - Mit? - Hogy kötni való bolondnak tart engem
a főméltóságú asszony. - Mire a grófnő, felfortyanva: -
Mit gondol, zsidó? Hallja, mire céloz? Nem kölcsönzött
volna-e két éve is ugyanekkora summát? Most talán nem
vagyok jó ugyanannyira? — Mire a zsidó, óvatosan: - Mi­
nek kell a pénz főméltóságának? Hogy kivigye az ország­
ból, igen. De miért akarja kivinni az országból? Nohát,
csak azért, mert bizonyos eseményektől tart. Ha azonban
ilyesfajta eseményektől kell tartania, a birtokok már nem
jelentenek garanciát. Csak nem kívánja azt, hogy elveszít­
sem a pénzem főméltóságán? - A grófnő csak meredt ma­
ga elé, tehetetlenül; aztán ránézett megint Isaak Lan-
dauerre, és a szeme elárulta, hogy sokkal többről van itt
szó, nem csupán a pénzről, a szeme bevallotta minden fé­
lelmét, minden reményét, minden kétségét. - Okos ma­
ga, zsidó - mondta kis idő múlva. - Azt hiszi, megenged­
hetem magamnak, hogy a birtokokat - itt elakadt a hang­
ja - ne terheljem meg jelzáloggal?
A zsidó szeretett volna neki valami bátorítót mondani,
valami baráti szót. De hát istenem, okos, kemény asszony
ez itt, akinek nincs szüksége vigaszra, nincs szüksége rá,
hogy elkendőzzenek előtte bármit, majdhogynem illet­
lenség lett volna ilyesmivel előállni. Ezért csak méregette
őt, és a nőnek mintha nem is lett volna többé titka előtte,
látta petyhüdő arcát, hízásnak indult, megereszkedett tes­
tét, és sürgető-kérdő tekintetére nem volt más válasza,
mint a hallgatás, vállvonogatás. Akkor az asszony teljesen
elengedte magát. Hangos, felcsukló zokogásban tört ki,
mint egy kisgyerek. Majd féktelenül szitkozódni kezdett,
szidta a minisztereket, a bátyját, az unokabátyját, min­
denkit, valamennyi kreatúráját, akik hagyták, hogy így

- 30-
elbukjon, akik nemhogy a kisujjukat nem mozdították
érte, de inkább még taszítottak is rajta egyet. A piszkos,
nyomorult csirkefogók! Ő juttatta mind pozícióhoz őket,
az ő segítségével kapaszkodtak magasba. Minden peták­
jukat, egyenruhájuk minden egyes gombját neki köszön­
hetik. Azonkívül még forma szerinti szerződést is kötöt­
tek vele, hogy jóban-rosszban tőlük telhetően segítik egy­
mást; itt van az írás a fiókjában! A gazemberek, hogy még
a pokol is kevés lenne nekik, még sintérkézen is túl jó!
Mert az ilyen egyezséget a legutolsó szegény ördög, tolvaj
csirkefogó is megtartja, betyárbecsületből!
A zsidó csak nézte csendesen, hogyan tombol az asz-
szony, hagyta, hadd adja ki a mérgét. Az végül köhögés­
ben tört ki, arca elvörösödött, hörgött, levegő után kap­
kodott, aztán megint csak sírt, hangtalanul, magában. -
Ó, zsidó - nyögött fel -, ó, zsidó - összetörtén, megaláz­
va, gátlástalanul panaszba fúlva ült ott az elnehezedő, szép
asszony, púder és festék elmázolódott az arcán, büszke ru­
hái halott redőkben lógtak a testén.
Isaak Landauer végigszántott ujjaival fürtös szakállán,
ingatta a fejét. Aztán óvatosan megfogta az asszony nagy,
meleg kezét, mormogott magában valamit, simogatni
kezdte.

Járt a hír, senki se tudta, honnan indult el, mégis: egyre

többen beszéltek országszerte a grófnő közelgő bukásáról.
Senki sem merészelte persze nyíltan kimondani a dolgot,
de suttogni azért suttogtak. Titokban pedig mélységesen
fellélegeztek. Némelyik faluban már harangoztak is az
örömhírre, hálaimát rebegtek, nem mondták meg, miért,
csak úgy általánosságban: a kegyes sorsfordulatért.
De egyelőre semmi sem változott, sőt: még nagyobb
lett a nyomás. Minden hivatalnokot leváltottak, mert új
pályázó akadt a helyükre, aki többet adott a hivatalért.

-31 -
A központi ellenőrzés egész községek, azonkívül magán-
személyek ellen is vádat emelt, tombolva fenyegetőzött, s
csak magas váltságdíj fejében lehetett megmenekülni elő­
le; minden állami intézménytől, még az egyházi javadal­
maktól meg az özvegyek és árvák pénztárából is iszonyú
magas és igencsak bizonytalan sorsú, kamatmentes köl­
csönöket sajtolt ki a grófnő kincstára; emberei pedig kor­
látlanabbik hatalmaskodtak, mint valaha. S amikor rá­
adásul új hercegi rendelet jött, mely súlyos büntetést he­
lyezett kilátásba minden rosszindulatú híresztelésért, ha
az a grófnő személyét sértené, még a legderűlátóbbak is
szép csendesen feladták a reményt.
A parlament szűkebb bizottsága, az államtanács há­
romnaponként ülésezett. Az urakat fogadta annak idején
a porosz király, tudtak hát a grófnő és bátyja viszályáról,
érezték a grófnő közelgő bukását, szerették volna egy ki­
csit meggyorsítani. A császárhoz és a birodalomhoz inté­
zendő újabb vádirat lehetőségeit latolgatták, panaszt akar­
tak emelni a hercegnél a grävenitzi nő újabb hatalmi
túlkapásai miatt. Együtt ült a tizenegy úr, nyolcán a szű­
kebb bizottság tagjai, két tanácsadó, az elnök s az első
titkár. Meglehetősen különböztek egymástól, kezdve
Johann Friedrich Jägeren, a lompos, nagydarab bracken-
heimi polgármesteren, egészen a finom modorú, elegáns,
világfias Philipp Heinrich Weissensee egyháztanácsos és
hirsaui prelátusig; abban azonban mind egyetértettek,
hogy a tartomány jogait és kiváltságait meg kell védel­
mezni. Csak úgy mennydörgött a terem a grófnőre szórt
szitkozódástól, átoktól; korbáccsal kell kiűzni az ország­
ból a disznó kurváját; és Johann Friedrich Bellon, Weins­
berg polgármestere az asztalt verte, hogy ha odáig jut a
dolog, még a kisgyerekeit is kiállítja az utcára, hogy lássák
azt a ringyót, a ragyást, francnyavalya-ette képével, hogy
a pofájába köphessenek. Büszkén mennydörgő beszédek­
ben emlegették fel, hogy sehol Európában nincs még egy

- 32-
olyan ország, Anglia kivételével, mint Württemberg: ame­
lyik annyi szabadságjogot, parlamentáris kiváltságot har­
colt volna ki magának; és a tartományi gyűlés székházá­
ban szinte vágni lehetett volna a honfiúi polgárbüszke­
ségtől, izzadságtól és demokráciától gőzös levegőt. Végül
azonban csak gyengécske határozatok születtek, s mivel
Eberhard Ludwig messze volt, a titkos tanácsosok pedig
legfeljebb ha udvariasan halogató válaszokat adtak mind­
annyiszor, a határozmányok se jutottak semmire, három
hét múlva már csak akták voltak, sárguló, poros akták.
A hercegné, Johanna Elisabetha, aki csak ült és várt az
üresen kongó stuttgarti kastélyban, ugyancsak hallott va­
lami szóbeszédet a grófnő közelgő kegyvesztéséről. A tar­
tományi urak egymásnak adták a kilincset, a császár kü-
lönüzenetet küldött hozzá, a porosz király pedig különö­
sen udvarias formában tett nála tisztelgő látogatást. Hogy
gúnyolódtak a grófnő köreiben a szegényes királyocska
nagy ceremóniával véghezvitt ünnepi vizitjén! S hogy rá­
adásul az ütött-kopott hercegné udvarában esett ilyen
nagy tisztesség! A hercegné figyelmesen hallgatott minden
reménykeltő hangra, gondosan nyugtázta Eberhard Lud­
wig ingadozásának mégoly csekélyke jeleit is, bizakodása
azonban nem csapott túlságosan magasra, s így csalódott­
nak sem volt különösebben mondható, hogy a várt for­
dulat egyre késett. Olyan régóta várt! Harminc éve ült
már a stuttgarti kastély majdhogynem csupasz falai közt,
ahol a herceg csak annyit hagyott meg neki éppen, ami
elengedhetetlenül szükséges volt, ott ült bánatosan, rossz­
kedvűen, makacsul, besavanyodva, és várt. Persze, a kül­
földi követek nála is tettek tisztelgő látogatásokat, de a
hercegné tudta jól, hagy ez kénytelen-kelletlen kötelessé­
gük csupán, s akkor részesítik őt amúgy is ebben a sze­
rencsében, ha a herceggel éppen rossz viszonyban vannak,
bosszantani akarják. Az élet odaát zajlott Ludwigsburg-
ban, abban a városban, melyet Eberhard Ludwig a másik

-33-
asszonynak, a riválisának építtetett, amikor ő, a hercegné,
makacsul Stuttgartban maradt, megaláztatásokkal, fenye­
getésekkel dacolva. Az élet odaát zajlott, Ludwigsburg-
ban, ahová az uralkodó székhelyét is áttette, s ahova át-
kényszerítette az eleinte ellenálló, berzenkedő hivatalokat,
testületeket, az egyháztanácsot, a presbitériumot is. Ott
építtette fel azután a díszes kéj lakot, palotául a mecklen-
burgi nőnek, a maitresse-ének, annak a perszónának, s
odahordatta a stuttgarti palota valamennyi kincsét, relik­
viáját, díszbútorait.
Johanna Elisabetha jól emlékezett a mecklenburgi
némberre - még gondolatban sem mondta volna ki a ne­
vét az átkozottnak -, első naptól fogva. A hercegné sze­
rette és őszintén tisztelte férjét, büszke volt a ragyogó had­
vezérre és lovagra, tudta ugyanakkor, hogy ő maga soha
nem lehet elég szép a számára, s ezért nem is vette tőle
soha zokon, ha valamelyik udvarhölgyének csapta a sze­
let. S még akkor sem ejtett egyetlen zokszót sem, amikor
fiút, majd leányt szült, s olyasféle célzásokat tettek előtte,
miszerint a gyermekek gyenge testi mivolta a herceg ki­
csapongó életének egyenes következménye. S amikor ez a
mecklenburgi nő az udvarba jött - a bátyja hozta, a kerítő
intrikus, csak azért, hogy a maga útját egyengesse általa -,
nos, nemigen értette ugyan, mi van rajta olyan különös,
de ha Eberhard Ludwig annyira akarta: olyan sokszor sze­
met hunyt már a dolgai felett, hát hadd legyen meg neki
ez is. Egyébként a herceg eleinte nem is csinált nagy ügyet
a dologból, csak később, egy szerelmesdi színjáték során,
ahol együtt lépett fel a nővel, ott gyulladt lángra iránta.
A hercegné még ma is szinte látta pimasz, meztelen mel­
leit, ahogy az a személy kacér Phyllis-kosztümjében oda­
nyomja őket a herceghez. S attól kezdve nem múlt el nap,
hogy ne mutatta volna ki gyűlöletét iránta, Johanna
Elisabetha iránt. Boszorkánysággal bűvölte magához a
herceget, ez világos volt, mint a nap; sőt még azt is meg­

- 34-
kísérelte, hogy megmérgezze a hercegnét; a mecklenburgi
nő mérge volt az oka, hogy akkor olyan rosszul lett egy
falat csokoládétól, s csak a gondviselésnek köszönhette,
hogy ennyivel megúszta, hogy a tésztából már nem evett.
Akinek szeme volt, láthatta, micsoda elvetemült boszor­
kány ez a nő, micsoda méregkeverő, pokolbeli ringyófaj-
zat. S hát nem egy kékesfekete, szőrös, töpörödött ördög-
fiókát hozott a világra idő előtt?
Ő azonban, a hercegné, nem hagyta, hogy bármiféle
bosszantás, bűbáj és ocsmány boszorkánymesterség kitúr­
ja jogaiból. Régóta elforrt belőle a gyűlölet minden leve,
kiszáradt valamennyi éltető nedve; nem élt benne már
egyéb, csak szikár, pedáns, kérges-poros várakozás: így
várta, hogy utolérje a sors azt a személyt is. így ült tágas,
üres kastélyában, bánatos hangulatban, szikáran, besava­
nyodva, s a hírek, melyek hozzá érkeztek, éppúgy megfa­
kultak, ugyanolyan kilúgozottak lettek, pókhálószínűre
váltak, amilyen ő maga volt.

Azokban a hetekben, Svábföldön hol itt, hol ott tűnt fel

a Bolygó Zsidó. Legalábbis azt beszélték mindenfelé. Tü-
bingenben állítólag magánkocsin hajtatott át a városon,
mások az országúton postakocsiban látták, vagy éppen­
séggel amint gyalogszerrel vándorolt; a weinsbergi kapu­
írnok pedig egy különös idegenről beszélt, aki addig soha
nem hallott nevet adott meg, s egész lénye valahogy rend­
kívüli volt; ahogy azonban az írnok erélyes hangon igazol­
ványt kért tőle, az istentelen olyan pokoli pillantást lövellt
rá, hogy a hivatalnok zavarában elengedte; de akár a szag­
gatást, még most is érzi minden tagjában az ördögi pil­
lantást. Suttogva járt a hír, szájról szájra, a gyerekeket
mindenütt óvták az ismeretlen tekintetétől, és Weil der
Stadtban, ahol utoljára látták a környéken, a kapuk őrzé­
sénél különösen szigorú intézkedéseket foganatosítottak.

35-
-
 Nem sokra rá Halléban jelent meg. A kapuban kihí­
vóan közölte, hogy nem más ő, mint Ahasvérus, a Bolygó
Zsidó. A magisztrátus, melyet azonnal értesítettek, elren­
delte, hogy egyelőre bocsássák be a külső városrészbe, és
jól tartsák szemmel. Kíváncsi, szorongó tömeg gyűlt össze
körülötte. Olyasféleképpen festett ez az idegen, amilye­
nek a házaló zsidók többnyire: kaftánt viselt, pajeszt. Kész­
ségesen mesélt, ha kérték, gurgulázó hangon, gyakran
szinte érthetetlenül. A kereszt előtt földre vetette magát,
üvöltött, verte a mellét. Egyébként mindenféle limlom­
mal kereskedett, vásároltak is tőle ezt-azt, amuletteket,
emléktárgyakat. Végül odakerült a magisztrátus elé, s ott
aztán kiderült róla, hogy csaló a javából, s megvesszőzték.
Azok azonban, akik látták, azt állították, hogy nem ő
az igazi. Mert azon nem volt külsőleg semmi feltűnő, egy­
szerű hollandi kabátban járt, mint mások is, kicsit régi­
módi volt ugyan az öltözéke, de különben úgy festett, mint
egy magas rangú tisztviselő vagy jómódú polgár. Csak az
arca, meg az egész légkör, ami körülvette, s mindenek­
előtt a szeme — egyszóval, aki találkozott vele, azonnal
érezte, hogy ez a Bolygó Zsidó. így beszélték legalábbis
országszerte, és ebben megegyeztek a legkülönbözőbb vé­
lemények.
A grófnő megkérdezte Isaak Landauert, mi a vélemé­
nye a mendemondáról. Az igyekezett kitérni a válaszadás
elől, mondván: ő nem Leibniz, honnan tudná. Nem szí­
vesen beszélt ilyesféléről, ezekben az ügyekben az ember,
ugye, nem láthat sohasem egészen tisztán, s ő maga hajla­
mos volt arra, hogy ne higgye az egészet, de kétkedése
sem volt túlságosan szilárd.
Meg azután, ha valaki ilyen dolgokkal kezd foglal­
kozni, könnyen meggyűlhet a baja a rendőrséggel meg az
egyházi hatóságokkal. A grófnő viszont erősen hitt a má­
giában, mindenféle titkos mesterkedések művészetében.
Güstrow-ban, még gyerekkorában, sokat volt együtt a

- 36-
vén Johannával, a birkapásztorral, akit azután az emberek
agyonvertek, mert rossz időt hozott a vidékre. A grófnő
néha egész nyíltan, legtöbbször azonban, ha a vénasszony
kizavarta, lopva-lesve, titokban végignézte, hogyan készíti
kenőcseit és italait, s bensejében mélységesen meg volt
győződve róla, hogy felemelkedése és hatalma onnan
eredt, hogy az öreg Johanna halála után köldökét, szemé­
remtestét és combját bekente azzal a bakvérrel, melyet az
utoljára ontott. Azonkívül mindig szívesen társalgott a
ludwigsburgi udvarba érkező alkimistákkal és asztrológu­
sokkal, ilyenkor egész testét bizsergette az alig leplezett,
mohó kíváncsiság és izgalom; s bár társaságban a szabad
szellemű filozófusnőt adta, titokban feszült figyelemmel
és elfúló lélegzettel kevergetett örök ifjúságot ígérő ita­
lokat, s olyanokat, melyektől remélhette, hogy megőrzi
hatalmát a férfi felett. Persze hogy a zsidók is mind ilyen
mágikus eszközöknek köszönhetik hallatlan sikereiket,
páratlan üzleti érzéküket mindenféle pénzügyletben, nos,
nem volt bolond, hogy ezen keresztül ne látott volna.
A vérükben van ez az örökség: Mózes és a próféták ide­
jéből; s mert Jézus el akarta árulni a titkot a világ vala­
mennyi népének, s ily módon értéktelenné akarta tenni a
varázserő birtoklását, ezért feszítették keresztre. És most,
amikor Isaak Landauer csak csűrte-csavarta a választ, és
szemmel láthatóan azon volt, hogy cserbenhagyja őt bajá­
ban, őt, aki olyan nagy bizalommal van iránta, nos hát ez
sem egyéb, mint nyomorúságos félelem bármiféle konku­
renciától, és igazán nem szép tőle, mi több, nagyon igaz­
ságtalan dolog.
A Bolygó Zsidóról szállingózó mendemondák csak
megerősítették elhatározását, hogy ha másképp nem megy,
mágikus eszközökkel szerzi vissza a herceget. Ellenkezést
nem tűrő hangon követelte Isaak Landauertől, vezesse őt
a Bolygó Zsidóhoz. S ha végül mégsem menne a dolog -
ne keressen kifogásokat, természetesen, egy kis jóakarat­

37-
-
tál, megtehetné —, nos, akkor legalább szerezzen neki va­
laki mást, egy olyan kabbalistát, akinek híre van, s akiben
ő, a grófnő, megbízhat.
Isaak Landauer fázósan dörzsölgette sovány, fakó ke­
zét. Kényelmetlen, felettébb kényelmetlen volt számára az
asszony viharos ostroma, képtelen követelőzése. Uram
Isten, végül is ő megbízható, jó kereskedő, előteremtett
eddig mindent, amit csak kívántak tőle, pénzt, birtokot,
nemesi címet, akár még egy kis, közvetlenül a birodalom­
nak alárendelt grófságot is, ha nagyon kellett, tengeren­
túli fűszereket, négereket, barna bőrű rabszolganőket,
beszélő papagájokat: de hát honnan az isten csodájából
szedje elő mármost a Bolygó Zsidót, vagy akár egy meg­
bízható kabbalistát, akivel zöld ágra lehet vergődni? Egy
pillanatra természetesen megfordult a fejében, hogy egy
ügyes csaló is megtenné - de azért nem akarta volna ilyen
csúnyán becsapni ezt a kedves, jó kuncsaftot, aki mindig
annyi bizalommal volt iránta. Isaak Landauer mindig
megbízható üzletember volt. S különben is: túlságosan
kockázatos az ilyesmi. A tartományi rendek amúgy is
eléggé gyűlölik; a legnagyobb gyönyörűséggel állítanák
bíróság elé; vagy akár, isten őrizz, boldogan vetnék mág­
lyára is. így hát, szokásától eltérően, meglehetős rosszked­
vűen búcsúzott el a grófnőtől, s csak úgy félig-meddig,
kelletlenül tett valami ígéretfélét.
Egyenesen Josef Süss Oppenheimerhez ment.
Josef Süss időközben mindent elkövetett, hogy pihen­
jen; csakhogy teljességgel hiányzott belőle a semmittevés
képessége. Szenvedett a tétlenségtől, kifejezetten rosszul
érezte magát ez a nyughatatlan ember, beteg volt, ha nem
szőhetett terveket, nem tárgyalhatott nagyurakkal, nem
hozhatta mozgásba maga körül az élet állóvizét, nem fic-
kándozhatott a maga teremtette örvényekben.
Gyerekkorától kezdve egyre hajtotta valami, nem ha­
gyott neki egyetlen percnyi nyugtot sem. Már akkor elér­

38-
-
te, hogy ne kelljen Frankfurtban maradnia a nagyapjánál,
a jámbor, csendes reb Salomonnál, aki zsinagógái elő­
imádkozó volt; hogy szülei - apja egy zsidó színtársulatot
igazgatott — magukkal vigyék turnéikra. így már hatéves
fejjel megláthatta a wolfenbütteli udvart, és nagyurakat
ismerhetett meg. A herceg nagyon kedvelte apját, s még
inkább anyját, a csodaszép Michaele Süsst, a hercegnő
pedig a bolondulásig rajongott a csinos, szenvedélyesen
élénk, korához képest hihetetlenül okos, pimasz kis kö­
lyökért. Ó, milyen más volt a kis Josef, mint az udvarbe­
li se hús, se hal, lenszőke kisfiúcskák! Attól kezdve örökké
gyötrelmesen vágyott rá, hogy nagyurakkal érintkezzen.
Szüksége volt a változatosságra, szüntelenül új és új arco­
kat kívánt látni maga körül, szomjazott az emberek társa­
ságára, vad vágy hajtotta, hogy emlékezetét megtömhesse
egyre több arccal, és nem felejtett el soha, soha egyetlen­
egyet sem. Semmit sem ért az a nap, amikor legalább
négy új emberrel össze nem akadt, s büszke volt rá, hogy
a német uralkodóknak legalább egyharmadát, a főrangú,
udvari hölgyeknek pedig a felét személyesen ismerhette.
Heidelbergi tanulmányait is alig bírta türelemmel.
Négy év alatt háromszor szökött meg, futott a színtársu­
lat után. S amikor apja is meghalt, anyja minden kérése,
sírása, fenyegetése, átkozódása hiábavaló volt. A csinos
fiú, akit az egész város kényeztetett-babusgatott, a kora­
érett csodagyerek, akinek matematikában például messze
nem volt párja, s aki ráadásul még hercegi külsejére is
büszke volt, szüntelenül a legválogatottabb csínyeket kö­
vette el. A zsidó szomszédok összecsapták a kezüket, a ke­
resztények jót nevettek, mert tetszett nekik a dolog, anyja
pedig hol sírt, átkozódott és könyörgött, hol meg büszke
volt rá. A fiatalember Tübingenben sem bírta ki sokáig a
tantermek falai közt, ahol jogot kellett tanulnia. Mate­
matika és idegen nyelv: játékszámba ment nála, a juris-
prudentia szőrszálhasogató fondorlatai, melyeket a pro­

39-
-
fesszorok verejtékes elméleti munkával hordtak össze, ha­
marosan a kisujjában voltak. Sokkal fontosabb volt neki,
hogy minél többet lehessen együtt nemesi származású di­
áktársaival, s ha azok csak egyetlen rövidke óráig maguk­
hoz hasonló lovagnak tekintették, egyenrangú baj társuk­
nak, már kész volt örömében akár egy hétig is játszani
kedvtelésükre a szolgát és pojácát. Egyre inkább felis­
merte: ez az ő igazi mestersége - nagyurakkal egy asztal­
nál ülni, és úgy bánni velük, ahogy kell, hízelegni hiúsá­
guknak. Nem volt, aki nála jobban értette volna, hogyan
fürkéssze ki, hogyan elégítse ki a fejedelmi nagyurak ké-
nyét-kedvét; mert tudta, hogy csendben kell lenni, mikor
annak van a sora, hogy aztán adott pillanatban beléjük
olthassa akaratát, ahogy a szövőlepke oltja petéjét az érő
gyümölcsbe. S ki tudott még úgy bánni a nőkkel, mint ő,
olyan gyengéd és biztos kézzel meghajlítani a legrátartib-
bakat is? Égette, hajtotta belülről valami: még több ország
kellett neki örökké, még több ember, még több nő, még
több pompa, még több pénz, még több arc. Mozgás, ese­
mény, kavargás. Nem tudott megragadni Bécsben, ahol
nővére élt büszke, gazdag házasságban, fényűzően, paza­
rolva, nem volt maradása nagybátyja, Oppenheimer csá­
szári bankár és hadiszállító irodáiban sem, sem Mann-
heimben, Lanz ügyvéd mellett, sem bátyja, a darmstadti
minisztertanácsi bizományos hivatalában, a kikeresztelke­
dett Tauffenberg bárónál. Valami űzte, hajtotta egyre. Új
asszonyok, új üzletek, új pompa, új szokások. Amszter­
dam, Párizs, Velence, Prága. Kavargás, élet.
Ugyanakkor azonban még mindig csak a sekélyben
tocsogott, holtágban, és sehogyan sem tudott szélesebb,
sebesebb sodrású, igazi folyóra kikeveredni. Isaak Lan­
dauer segítségével kapta végre az első komoly üzleteket, a
bélyeges papírok ügyét a pfalzi választófejedelemségben,
meg a darmstadti pénzverési koncessziót, s csak ügyes­
sége, gyorsasága, szemfülessége, ahogy ezeket a kényes

- 40-
ügyeket megragadta, s ahogy a kellő pillanatban túl is
adott rajtuk, ez szerzett végre méltó hírt a nevének. Meg­
lett volna tehát a jó oka, hogy Wildbadban a kisujját se
mozdítsa, kifújja magát, pihenjen.
De ez a képesség hiányzott belőle, a tétlenkedéstől
viszketni kezdett a bőre, s máris tucatnyi kis szerelmet,
tervet, üzletet szőtt, csak hogy „megmozgassa izmait”.
Mindenese és titkára, Nicklas Pfäffle, akit Lanz mann-
heimi ügyvédi irodájából csalt el, ez a kövér, közönyös,
kifürkészhetetlen, fáradhatatlan, sápadt arcú ember, egész
nap úton kellett hogy legyen: lótott-futott, hogy újdon­
ságokat szimatoljon, híreket hozzon gazdájának, megsze­
rezze a fürdővendégek címeit, szerelmeikről, cselekedete­
ikről, életútjukról-módjukról információkat gyűjtsön.
Süss nagyon fiatalos külsejű ember volt, s büszke is rá,
hogy nagy általánosságban harmincra becsülték, csaknem
tíz évvel fiatalabbnak, mint valójában. Azt szerette, ha
örökké női pillantásokat érezhet a hátában, ha megfordul­
tak utána, ahogy végiglovagolt a promenádon. Fénytelen,
fehér arcbőrét anyjától örökölte, és tucatnyi szépítőszerrel
ápolta, valamint szívesen vette, ha elismerték, hogy görö­
gös metszésű orra van; a fodrásznak naponta ki kellett bo-
dorítania dús, sötétbarna haját, nehogy valahogy megtör­
jön a parókaviseléstől; gyakran járt paróka nélkül is, bár
ez, rangjabeli urak esetében korántsem volt ildomos.
Ügyelt rá, hogy kicsiny száját, telt, kicsattanóan piros aj­
kai szögletét ne vonja ráncba túlságosan sok mosolygás, a
tükörben pedig aggodalmasan szemlélgette, mindig elég
derűt sugároz-e sima homloka, melyet a nemesség jelké­
pének tartott. Tudta, hogy feltűnést kelt, és szüksége volt
rá újra meg újra, hogy hatását igazolva lássa; s egy nő,
akivel egyetlen éjszaka hált, örök életére kedves maradt
neki, mert azt találta mondani, hogy sötétbarna, villogó,
gyors pillantású szemei ívelt szemöldöke alatt: repdeső
szemek.

-41 -
 Valamint hogy a divat, meg saját kénye-kedve is min­
dig újabb ételeket, borokat, mindig más kristályt és por­
celánt állított asztalára, ágyába is ugyanúgy kívánt mindig
új nőket; használta, és - elhasználta őket. Emlékezete ki-
tölthetetlenül téres-tágas múzeum volt, mindent megbíz­
hatóan őrzött, arcokat, testeket, illatokat, helyzeteket és
mozdulatokat; ennél többre azonban egyetlen nő sem
vitte nála. Azazhogy egyetlenegy mégis; volt egy, aki mé­
lyebbre hatolt belé érzékeinél, s az az év, melyet vele töl­
tött Hollandiában, különös módon egyedül állt Josef Süss
életében, egészen egyedül, az emlékét azonban jól elzárta,
nem beszélt róla sohasem, gondolatai félénken kerülték
azt az egy évet, azt az elzengett visszhangot, s csak nagy
ritkán nézett rá ez a különös élmény, belülről, mint egy
óriási tágra nyitott szem, s olyankor teljesen felkavarta és
megzavarta.
Azért is volt olyan könnyű dolga Isaak Landauernek,
mikor rávette, jöjjön Wildbadba, mert a fürdőhely né­
hány éve divatba jött, s aki Németország nyugati felében
igazán előkelő akart lenni, majdhogynem kötelezőnek
érezte, hogy itt üdüljön. Még Franciaországból is sokan
felkeresték a helyet; itt voltak láthatók a legújabb, legdi­
vatosabb hintók, itt lehetett hallani a legelőkelőbb társal­
gást, itt lehetett amúgy istenigazából lecsiszolni a ver-
sailles-i modor iskoláján minden szögletességet, érdessé­
get, amitől a legdivatosabb német udvar sem volt ment
egészen. Itt nyüzsgött a nagyvilág, itt lehetett lemérni a
legjobban a finom, árnyalatnyi kis változásokat és értékel­
tolódásokat, egyes embereket és egész rétegeket illetően;
ki süllyedt, ki emelkedett. Mert az élő, eleven példa ezer­
szer többet ér, mint akárhány Mercure galant.* Egész
Németországban egyes-egyedül itt lehetett tisztába jönni
azzal, milyen komplimentet is kell csinálnia a lábfejével

* Korabeli francia folyóirat.

42-
-
egy â-la-mode* lovagnak szíve hölgye kiválasztásakor, ha­
csak nem akar elmaradottnak látszani.
Mivel Süssnek nem volt éppen semmiféle folyó ügye,
teljes egészében belevetette magát a nagyvilági életbe, s
ügyes karcsapásokkal evezett a gáláns semmiségek vizein.
Nem akadt semmi dolga, és eseményekre éhezett, így hát
mások életéből merített. Hosszas társalgást folytatott pél­
dául a fogadóssal, és terveket szőtt, hogyan lehetne a ven­
déglőt még jövedelmezőbbé tenni; hált a fiatal pincérnő­
vel; a játékkaszinó tulajdonosának új, elegánsabb aszta­
lokat rendelt a fáraójátékhoz, aminek során is négyszáz
forintot keresett; a kurlandi hercegnő délelőtti fogadá­
sainak legkedvesebb vendége lett; ő igazgatta hamarosan
a fürdőszolgák szerelmi üzletelését; Nicklas Pfäffle ügyes­
sége révén a ludwigsburgi üvegházakból narancsvirágot
teremtett elő a németalföldi követ leányának, s amikor a
lány fürdőzés közben gavallérjaival társalgott, Josef Süss
ülhetett a kádat fedő s a fürdőzőnek csupán a fejét sza­
badon hagyó deszkán a legközelebb az ifjú hölgyhöz, s
mint mondták, egész más előjogokat is élvezett. Előnyös
szerződést kötött egy amszterdami ékszerkereskedővel bi­
zonyos ékkövek csiszolását illetően, s egy kis csetepaté
során, Tratzberg gróffal, olyan ügyesen vágta ki magát,
hogy a lompos, szemtelen bajor úrnak másnap el kellett
kotródnia Wildbadból; a kertésznek szerzett egy kis hitelt
a fürdőház körül létesítendő parkhoz, melynek során
száztíz tallér ütötte a markát. A játékasztalnál pedig, ami­
kor valamennyi német úr megretirált, egyedül ő állta a
sarat az ifjú Lord Suffolkkal szemben, és szemrebbenés
nélkül, udvarias mosoly kíséretében veszített négyezer fo­
rintot. Ugyanakkor azonban felpofozott egy divatáru-ke­
reskedőt, mert az valami harisnyatartó-vásárláskor négy ga­
rassal be akarta csapni. Naponta ott előszobázott a szász­

* Divatos.

- 43-
országi miniszternél — a szász udvarnak kölcsönre volt
szüksége és levett kalappal, mélyen meghajolva állt, va­
lahányszor a miniszter merev tekintettel és gőgösen elő­
reszegezett fejjel, üdvözlés nélkül elhaladt mellette. Hogy
irigyelte Isaak Landauert, akit ugyan minden utcagyerek
kicsúfolt, a nép elátkozott, a nagyvilági társaság megve­
tett, mégis: bejáratos volt a grófnő házába, számolt, for­
gatta az asszony pénzét, igazgatta az országot, emberek
boldogságáról és balsorsáról döntött!
Ilyen hangulatban találta őt Isaak Landauer. Óvatosan
kezdte; előbb azokról a furcsa és kiismerhetetlen szeszé­
lyekről beszélt, melyekkel Isten, áldott legyen neve, meg­
áldotta vagy megverte a keresztényeket. Az öreg heilbron-
ni tanácsos úr például megkívánta, hogy állandóan körü­
lötte legyen mind a hét kutyuskája, ráadásul hajszálra egy­
forma valamennyi; von Zwanziger kisasszony fogadalmat
tett, hogy pénteken soha, de soha egy árva szót sem ejt ki
a száján; von Hohenegg méltóságos úr meg arra volt kü­
lönösen kényes, hogy a környék minden nemesi temeté­
sén jelen legyen, s nem sajnálta erre az időt és fáradságot,
így tért rá lassan, óvatosan a Bolygó Zsidóra, s azzal az
egészen mellékesen elejtett megjegyzéssel fejezte be mon-
dókáját, hogy a grófnőnek az a különös ötlete támadt,
hogy mindenképpen találkozni akar a Bolygó Zsidóval,
vagy ha nem, hát legalább valami mágussal vagy asztroló­
gussal, legszívesebben azonban egy megbízható kabbalis-
tával. Aztán elhallgatott; várt.
Süss azonnal rájött, hogy a másik akar valamit. Össze­
húzta hát magát, résen volt. Az azonban, hogy Isaak Lan­
dauer a Bolygó Zsidót így belekeverte a dologba, teljesen
megzavarta számításait. Olyan pontot érintett itt az öreg,
amit nem szabad belevinni az üzletbe, amit nem lehet szá­
mokká változtatni. A hét pecséttel elzárt emléket érintette
Josef Süssben. Ő is hallott persze mindenféle mendemon­
dákat; veleszületett adottsága azonban, hogy mindent

- 44-
kívül rekesszen érdeklődési körén, ami nyugalmát megza­
varhatná, most is megóvta eddig, hogy bármiféle idevágó
sejtéssel, zavaros híreszteléssel foglalkozzék. Ami el van
zárva odabenn, mélyen - minek azt háborgatni? De ahogy
Isaak Landauer most megpendítette a dolgot, mégis meg­
rohanta az a kellemetlen érzés. Látta, ahogy Isaak Lan­
dauer ajánlata közeledik feléje, mint egy távoli hullám,
félt is tőle, kívánta is egyben, s ahogy most Isaak Landauer
elhallgatott, ő csak ült, feszülten, s ott belül kínzón bi-
zsergette valami.
De a másik már folytatta is. Habozva, várakozásteljes
tapogatózását könnyed hangnemmel palástolva, megje­
gyezte: - Arra gondoltam, reb Süss, talán Rabbi Gabriel
jó lenne.
Megérkeztünk hát. Erre célzott hát ez az ember, aki
ott ült vele szemközt, és ravaszul, ráérősen ingatta a fejét,
s közben magabiztosam számításba vette mindazt, amit ő,
Süss, még csak végiggondolni sem akart, s legszívesebben
lerázott volna magáról, mint a kutya a vizet. Az öregem­
ber azonban arra kényszerítette, hogy mégis szembenéz­
zen a dologgal.
- Arra gondolok - puhatolózott tovább a másik, ez a
csábító, ez az olyannyira irigyelt öregember -, arra gon­
dolok, hogy a Bolygó Zsidó, akiről fecsegnek, senki más
nem lehet, csak ő.
Igen, igen, ezt természetesen Süss is sejtette, amikor
fülébe jutottak a híresztelések. De hát éppen ez elől sze­
retett volna mindenképpen elzárkózni, nem akarta, hogy
efféle sejtés határozott tudássá váljék benne. Rabbi Gab­
riel, a nagybátyja, a kabbalista, a titokzatos, aki minden­
ki elől valamiféle sajátos és nyugtalanító ködbe burkoló­
zott, az egyetlen ember, akivel ő, Josef Süss, sose tudott
tisztába jönni, aki puszta jelenlétével is elhalványította oly
szép, oly tarka világképét, megfosztotta szinte valóságtar­
talmától, világos rendben sorakozó, kerek számait kétér­

- 45-
telművé tette, összekuszálta, kitörölte — nos, Rabbi Gab­
riel maradjon csak ott, ahol van, maradjon magának, ha
lehet, minél messzebb. Nem jó dolog, nem, nem, egyálta­
lán nem jó dolog belekeverni őt az üzletbe. Megbolygatja
majd azt a hét pecséttel lezárt emléket. És egyszeriben
zűrzavar támad, kétségek, szorongás, ellentmondások, s
egyáltalán: olyan dolgokról lesz szó, amelyek addig számí­
táson kívül maradtak. Nem, nem, az üzlet - az itt van és
most van — és az a másik odaát, megőrizve a messzeség­
ben. így volt ez jó, és így is kell maradnia.
- Persze, nem ingyen kívánom, reb Süss - folytatta a
másik a tapogatózást. - Bevenném magát is az üzletbe.
Josef Süss megpróbált mindent számításba venni. A kí­
sértés nagy volt. Agya keményen, rettentő energiával és
precizitással dolgozott. Tárgyilagosan mérlegelte az aján­
lattal járó előnyöket, villámsebesen kitörölt megint min­
dent, számolt, összegezett. Kapcsolatba kerülni a grófnő­
vel: ez nagyon sokat jelentett volna, többet, mint akár­
mekkora summa készpénz. Részesülni az üzletben, köze­
lébe kerülni a hercegnek, majd az ő révén Savoyai Jenő
hercegnek is - csak egy lépés. Száz meg száz lehetőség,
szédítő távolságok villantak fel a képzeletében.
De azért csak nem megy, sehogyan sem megy ez a do­
log. Mindent az égvilágon kockára lehet tenni egy üzle­
tért. Nőket, az élet örömeit, magát az életet. Csak ezt
nem. Azt, hogy Rabbi Gábrielt belekeverje az üzletbe,
kufár módon, azt az egyet nem. Josef Süss nem hitt sem­
miben; se jóban, se rosszban. De itt fejest kellene ugrania
valamibe, ahol csődöt mond minden számítgatás és mér­
legelés, fejest ugrania egy örvénybe, ahol minden bátorság
hiábavaló, az úszás minden tudománya értelmetlen, kilá­
tástalan.
Zihálva, nehezen lélegzett néhány pillanatig. Hirtelen
megborzongott, kihúzta magát, mintha így akarna véde­
kezni. Az volt az érzése, hogy egy arc hajol át a válla felett,

46-
-
egy ember, az ő saját arca, s mégis: egészen ködösen de­
rengve csupán.
- Magának nem kell tőle semmit kérnie, Josef Süss -
mondta Isaak Landauer rábeszélően. - Nem kell neki
ajánlatot se tennie. Amit én magától kérek, reb Josef Süss,
annyi csupán, hogy kerítse elő, és hozza ide Wildbadba.
Nem kell mást tennie, csak útnak indítani érte azt a fiatal­
embert, azt a Pfäfflét, az majd előkeríti. Nem kérem in­
gyen, nagyon előnyösen beveszem magát az üzletbe.
Süss lerázta zavarát, magához tért. A dolgok lassan
visszanyerték eredeti formájukat, színüket, minden kivi­
lágosodott megint, minden megfogható volt. A ködalak
arca is eltűnt a válla mögül. Micsoda ostobaság, így meg­
zavarodni! Hiszen nem valami tejfelesszájú, képzelgő, áb­
rándos ifjú ő, Josef Süss. Akkor, igen, akkor, hogy fel­
ajánlották neki: keresztelkedjék ki, ott, a pfalzi választófe­
jedelmi udvarnál, hogy akkor nemet mondott, az más, ott
nagyon is érthető gátlások játszottak közre. S bár mind a
mai napig nem tudta végül is, mért nem állt kötélnek,
mért nem követte bátyja példáját, aki ilyen egyszerű mó­
don szerzett magának címet, rangot, báróságot: mindegy,
ő nem így határozott, és ma sem tenne másként, nem és
nem, nincs a világnak olyan üzlete. De amit most ez a ra­
vasz, okos, minden hájjal megkent öregember kér tőle, mi
van ebben olyan különös? Hiszen senki sem kívánja tőle,
hogy kufárkodjon a titokzatos, fenyegetően rejtelmes rab­
bi leikével! Hogy megzavarta ismét a képzelete, ez a túl
gyorsan nekiiramodó fantáziagépezet! Annyit kell tennie
csupán, hogy idehívja az öreget, és kész. S mit nyerhet
ezért cserébe? Kapcsolatokat: a grófnővel, a herceggel s
Savoyai Jenő herceggel! Bolond volna, ha elszalasztaná ezt
a lehetőséget, csak azért, mert egy kicsit - itt egy pillanat­
ra a helyes szót kereste -, nos hát, mert egy kicsit kényel­
metlen a dolog.
Habozva, csak úgy egy fél mondatban, közölte, hogy

- 47-
elküld a rabbiért, ami azt illeti, végül is rajta ne múljon.
Isaak Landauer azonnal lecsapott a szóra. Akkor azonban
Süss olyan mérvű részesedést kért a grófnő üzleteiből, amit
a másik semmiképpen sem tartott elfogadhatónak. Rész­
letesen, fillérre menően megvitatták a dolgot. Lépésről lé­
pésre hátrált meg csak Süss, hevesen védelmezve minden
talpalatnyi pozícióját.
Mikor végül megegyeztek, Süss már csak az üzletre
gondolt, abban lélegzett, élt, igen, újra élt. Rabbi Gabriel
pedig újra elsüllyedt oda, ahol a hét pecséttel elzárt emlék
lakozott, mihelyt Josef Süss a mindenesét útnak indította.

Nicklas Pfäffle postakocsival utazott. Sehol sem keltett

különösebb feltűnést a sápadt képű, kövér, hallgatag em­
ber. Hanyag, unott mozdulatokkal járt-kelt, kissé mindig
fáradtnak látszott, tevékeny lényét melankolikusan egy­
kedvű külseje mögé rejtette; puffadt, vértelen arca akár az
álarc. Amint egyszer megkapott egy feladatot, beleakasz-
kodott, szívósan, makacsul és - egykedvűen.
Az idegen nyoma egész Svábföldön keresztül-kasul ve­
zetett, önkényesen, minden kiismerhető cél nélkül. Az­
után hirtelen elveszett, mintha a föld nyelte volna el;
majd megint felbukkant Svájcban. A sápadt, kövér ember
pedig követte a nyomot, bármerre fordult is, követte lel­
kiismeretesen, tévedhetetlenül, halálos nyugalommal.
Furcsa út volt ez, az idegené, egyáltalán nem hasonlí­
tott semmiféle megszokott utazáshoz. Csak nagy ritkán
történt meg, hogy ha továbbállt valahonnan, a rendes
utat választotta; mindig valami elhagyott mellékösvényt
keresett, s minél vadabb volt a csapás, annál szívesebben
választotta. De mi a csudát keres valaki ilyen istenverte
kő- meg jégsivatagokban?
Az a néhány paraszt, vadász, favágó, akikkel útközben
találkozott, mind nehézkes, szófukar ember volt. S ha az

48-
-
idegen feljebb járt már legmagasabb legelőjüknél is, hát
legfeljebb utánafordultak lassú, közönyös mozdulattal,
mint a barmaik, s ugyanolyan lassan és közönyösen elfor­
dították tekintetüket, ha már továbbment. Az idegen ru­
hája egyáltalán nem volt feltűnő; tartós, meghatározha­
tatlan színű öltözéket viselt, egy kicsit régimódit, amilyet
Hollandiában hordhattak úgy húsz évvel ezelőtt. Ala­
csony volt, széles, kövérkés, háta egy kicsit hajlott, lassan
vándorolt, kitartóan, nehézkesen. Itt, a hegyek között,
ahol különben sose fordult meg idegen, igazán könnyű
dolga volt Nicklas Pfäfflének, hogy a nyomában marad­
jon. A síkságon, a nagy, nyüzsgő emberforgatagban már
nehezebb feladat volt követnie ezt a semmiképpen nem
feltűnő idegent. S volt valami felettébb sajátos, nehezen
megmagyarázható ebben az emberben, ami minden je­
lentéktelensége ellenére felismerhetővé tette valamennyi
lépését, akármerre járt is. Az emberek nem találtak rá
pontos szavakat, nem is lehetett felfogni azt a valamit, és
mégis: egyszeri és elvéthetetlen volt, és ha beszéltek róla,
mindig ugyanaz a félős tisztelet bujkált suttogó hangjuk­
ban. Útját az a hatás jelezte tehát, amit mindenkire gya­
korolt, ha a közelébe került; aki látta, nehezebben léleg­
zett, a nevetés jelenlétében az ajkakra fagyott; úgy szorí­
totta az emberek homlokát ez a jelenlét, mint egy nyo­
masztó, szűk abroncs.
Nicklas Pfäffle, a sápadt, kövér, közönyös Nicklas
Pfäffle nem kérdezte egyszer sem a dolog okát. Neki elég
volt a nyom.

Három parasztgazdaság volt ott fent a magasban, a fából

ácsolt kis kápolna tőszomszédságában. Feljebb már csak a
marhák legeltek. S még feljebb nem volt még annyi sem:
csak kő meg jég.
Az idegen ott kapaszkodott a meredek szurdokban.

-49-
Lentről patak zaja szűrődött fel hozzá, tisztán látszott,
ahogy keskeny kék csíkja kibukkan a gleccser és a kőhor­
dalék mögül. A másik oldalon cirbolyafenyők szökkentek
magasba, alig egypár szál; kopár kő fojtogatta őket min­
denfelől. Aztán legfelül: a csúcsok, havasan, vakító fehé­
ren a napban, hogy belefájdult a szem, hegyesen, élesen és
bizarr csipkeszegéllyel villogtak a kápráztató kékségben,
meredeken zárták körül az alpesi völgyet. Az idegen ne­
hézkesen, óvatosan kapaszkodott felfelé, kicsit ügyetlen
mozdulatokkal, mégis szívósan. Zuhatagokon kelt át, me­
redélyeken, földcsuszamlásokon oldalazott. Végre egy ki-
szögelléshez ért, előtte megmászhatatlan, jeges sziklafal
szökkent magasba. Alatta gleccser húzódott, mint egy szé­
les, csupasz, repedezett hátú nyelv; oldalról egy másik
torkollott belé, s végül minden sivár kőgörgetegben vég­
ződött, sziklatömbök hevertek szerteszét, vad összevissza­
ságban, titokzatosan meredő szaggatott vonulatokat al­
kotva. Fönn magasan, mindenek felett ott ragyogott a
napsütésben, gúnyosan és elérhetetlenül a havas csúcs ne­
mesen gyöngéd íve.
Az idegen lekuporodott, nézett maga elé. Nagy, sza-
kálltalan, sápadt arcát tenyerébe támasztotta. Kis, lapos
orra volt, fáradt, szürke szeme, túl nagyok voltak ezek a
szemek a tömzsi, húsos arcban, zavaros láz lobogott ben­
nük, sötét, szorongató, reménytelen szomorúságban izzot-
tak. Széles homloka súlyosan, nem túlságosan magasan
nehezült busa szemöldöke felé. Könyökét térdére, arcát
tenyerébe támasztva kuporgott, nézett maga elé.
Itt lelte volna meg hát, amit keresett? Egyik dolog a
másikba torkollt, a fenti világból a lenti világba, s minden
emberi arcnak meg kellett hogy legyen a megfelelője egy
darab földben. Egy darabkát keresett a világból, amelyből
szembenéz majd vele egy emberarc, annak az embernek
az arca, akihez eltéphetetlen szálak fűzik, ezt a nagyobb,
olvashatóbb, jelentőségteljesebb arcot kereste, azt az

50-
-
áramlást, mely azt az embert, tehát őt magát is, összeköti
csillaggal, szóval, végtelenséggel.
Még mélyebbre kuporodott, valamiféle sötét, kelle­
metlenül töredezett, dunnyogó hangon, félig énekelve, a
Kinyilatkoztatás titokzatos verseit mormolta maga elé.
Bőr, hús, csontok, erek - mind csak ruha, csak héj vala­
mennyi, s nem maga az ember. De a legmagasabb böl­
csesség titkai mind az ember testének rendjébe ágyazód­
nak. Lám, a bőr az ég megfelelője, az egeké, melyek min­
den fölé kitérjeszkednek, mindent befednek, mint egy ru­
ha. Lám, a hús megfelel a világ anyagának, s íme, a cson­
tok: az erek: Isten trónusszekere, amelyről a próféta szól,
Isten cselekedeteinek végrehajtói ők. De mindez csak a
burok, az igazi ember belül van, s így az égi ember is, és a
lenti világban minden ugyanúgy megvan, mint a fönti-
ben. S ahogy a földet borító égboltozaton a csillagok és a
csillagképek kirajzolódnak, és rejtett dolgokat, mélységes
titkokat adnak tudtul nekünk, úgy rajzolódnak ki testünk
bőrén apró vonalak és ráncok, jelek és ábrák, s titkok rej­
tőznek bennük is, és a bölcs ért megfejtésükhöz.
Jöjj hát, és láss! A szellem kivési magának az arcot, és
akiben él a tudás, olvas belőle. Ahogy a fenti világban
kialakulnak a lelkek és a szellemek, magukra öltik biztos
formáikat is; felépítik szilárd szerkezetüket, és ez tük­
röződik később az emberi arcban.
Elnémult. Csak nem gondolkozni. Nem gondolni
semmit. Ezek a dolgok nem akarják, hogy elgondolják
őket; széthullnak a gondolatok nyomán. Csak nézni kell
őket, vagy békében hagyni.
Ez volna hát az az arc, amit keresett? Pusztaság, jég és
kőtörmelék körös-körül, és mindenen ez a gúnyos-kék
ragyogás, alig-alig egy kicsike víz lassú csepegése? Szikla­
tömbök széttöredezett jégen, vadul sötétlő vonalakká egy-
beállva - ez volna hát az arc, amit keresett?
Még mélyebbre merült önmagába. Minden rezzenést

-51 -
kioltott belül, ami nem volt azonos azzal, amit keresett.
Orra felett három, majdnem függőleges, éles barázda
szabdalta szét homlokát, a barázdák most még mélyebbé
váltak, kirajzolták a szent betűt, a Sint, Isten nevének kez­
dőbetűjét: Saddai.
Nagy felhő árnyéka borult most a gleccserekre; fönn
elérhetetlenül, szelíd gúnnyal ragyogtak a végtelenül fi­
nom vonalú csúcsok, vakító havukkal. A tündökletes kék­
ségen keselyű úszott át, méltóságteljes, nyugodt köröket
írt le az alpesi völgy kővé meredt cikcakkjai felett.
A kiszögellésen kuporgó ember, ez a kicsiny pont a
végtelen tájban, mintha minden vonalat önmaga fókuszá­
ba vont volna. A kövek vonalát, a sivatag pusztaságát, a
széttöredezett jégét. Benne futott össze, egyetlen ponttá,
mind a gúnyos ragyogás, a felhő, a madár repülése, a szik­
latömbök sötét, féktelen önkénye, lentről a csak sejthető
emberi-állati jelenlét. Alig lélegzett, csak nézett, befoga­
dott, megértett.
Végül, majdnem szédülve már a megfeszített mozdu­
latlanságtól, felemelkedett; kimerült volt, homlokáról
eltűnt a ránc írta jel, mély, elűzhetetlen gyász ült ki a he­
lyére. Azután nehézkesen, szinte bénult tagokkal, vissza­
indult a völgybe.
Lent, a három parasztporta egyikénél, mindjárt szem­
be találta magát egy kövér, sápadt képű emberrel, aki is­
meretlen, vizsgálódó szemekkel mérte végig, arcába né­
zett jó alaposan, közönyösen mégis, már-már szólt volna
valamit, kezében levél. Rabbi Gabriel azonban nem hagy­
ta szóhoz jutni: - Josef Süsstől - mondta olyan egysze­
rűen, mintha régóta értesült volna már erről az emberről
és küldetéséről, s most csak megerősített volna valamit,
amiről már úgyis tudott. Nicklas a legkevésbé sem cso­
dálkozott azon, honnan ismeri őt az idegen, csak megha­
jolt. - Megyek - mondta Rabbi Gabriel.

52-
-
A grófnő tíznapi lázas tevékenység után tompa várakozás­
ba zuhant. Bénultan ült, rossz hangulatban, lazúrkővel és
arannyal borított dolgozószobája mélyén, kövéren, ener­
gikus arca petyhüdt volt, karjai lecsüngtek erőtlen. Gon­
dolkozni sem tudott, ő, aki különben a legkisebb dologra
is maga ügyelt, aki mindent ellenőrzött; s csak hagyta,
tehetetlenül, hogy cselédei masszírozzák, felékszerezzék,
pompás ruhákba öltöztessék. Éjszaka elhivatta Kaspara
Bechert, aki boszorkány és vajákos nő hírében állt; de a
mocskos külsejű némber annyira megrémült és elbutult a
hirtelen rászakadt pompától és ragyogástól, hogy csak ér­
telmetlen, zavaros ostobaságokat dadogott. Az a mágus
pedig, az a kabbalista, akit Isaak Landauer megígért, se­
hogy sem akart jönni.
Követei a nesslachi vadászházból eleinte mindig egy és
ugyanazt jelentették. A herceg vadászik, lakomázik, a ma­
gyar táncosnővel hál. Hirtelen azonban, egyik napról a
másikra, egymás után jöttek a riasztó üzenetek. Schütz
titkos tanácsos, a fáradhatatlan, nyájas modorú, ellent­
mondást nem tűrő Schütz, végül is bejutott a herceghez.
Másnap az elegáns Weissensee prelátus úr is ott volt
Nesslachban: Weissensee, ez a diplomata-világfi a parla­
menti tizenegyek tanácsából. A herceg két óra hosszat tár­
gyalt Schützcel, a magyar táncosnőt még ugyanaznap dél­
ben visszaküldték Ludwigsburgba; este már Osiander
prelátust fogadta Eberhard Ludwig herceg, a bikanyakú
bajkeverőt, a hercegné legvadabb híveinek egyikét.
Ahogy ezek a hírek sorra befutottak, a grófnőnek nem
volt maradása Wildbadban. Ó, hát így állunk! Osiander a
hercegnél! Osiander! Az asszony tombolt dühében. Ami­
kor azt kívánta egyszer, még annak idején, hogy nevét
vegyék be a templomi imába, ez a lompos, kutyafejű gaz­
ember azt merészelte mondani, hogy hiszen már benne
van az annak rendje s módja szerint, mert mi mást jelen­
tene, hogy: „szabadíts meg minket a gonosztól”! Egész

53-
-
Németország ezen nevetett akkor, s a prelátus elégedetten
dörzsölte a kezét. A herceg nem merte elbocsátani egész
Württemberg legnépszerűbb emberét, de nem engedte
többé színe elé. És most ott volt mégis Nesslachban, ott
harsoghatott ellene otromba bugris szellemeskedéseivel.
Nem, nem! Tovább várni? Még mit nem! Megfulladna,
amúgy is fojtogatja már a tétlenség. Még arra se volt tü­
relme, hogy befogasson. Egy-két gyors parancs: inten­
dáns, titkár, cselédek, lakájok jöjjenek utána. Ő maga,
egyetlen lovász kíséretében, lóháton repült Nesslachba,
még csak étkezésnyi időt sem engedélyezve magának, szá­
guldott, mint a sátán dragonyosa.
A herceget a Hubertus-rendi lovagok harsogó huján-
gatása közepette lelte éppen, ahogy művészi kocsimu­
tatványokkal kápráztatták el lármás nézőiket. Eberhard
Ludwig gyámoltalanul, döbbenten állt az egyszeriben el­
némult, hajlongó, titokban vigyorgó urak gyűrűjében,
elvörösödött, bizonytalankodott zavarában, fújt egyet-
kettőt húsos orrán át, majd bevezette a grófnőt a kas­
télyba, fürdőt rendelt neki, frissítőket. Ördögfajzat ez a
nő! Micsoda lovaglás! Ez a Christi! Ördögfajzat, úgy bi­
zony!
A grófnő még lovaglóruhában, kipirulva, kifulladva a
megerőltetéstől, még rajta az út pora, arra kényszerítette
a herceget, hogy játsszanak nyílt lapokkal. És közben
egyre azt mondta magának: csak most kibírni. Tartsd ma­
gad. Szedd össze az erőd. Szorítsd rá az értelem fedelét a
fortyogó, forrongó szív üstjére. És figyelni, mereven, vala­
mi láthatatlan homályba meredve; igen, a szemek is na­
gyon fontosak, egy kis felvillanó fény mindent elárulhat.
Meg kell ragadni mindazt, ami bizonytalanná vált, ami
hajlana ide-oda, ami verdes éppen: jól kézbe kell fogni a
gyeplőt újra, jó erősen. Most, amikor a férfi szólni sem
tud meglepetésében; amikor nincs kiútja, amikor nem
szól bele senki, nem tanácsol józan, szemtelen, tartózko­

- 54-
dó lépéseket. Csak most tartsátok még magatokat, fel­
korbácsolt idegek. Nyugalom, ziháló, verdeső szív, nyu­
galom.
Az asszony könnyedén beszélt, kortyolgatva közben li­
monádéjából, tréfálkozva a férfi hirtelen támadt igényte­
lenségén; mit? hogy a Hubertus-lovagok, ez a kis táncos­
nő, ez már megfelelő társaság a hercegnek? Aztán egy-két
enyhe szemrehányás. Osiandert azért mégsem kellett vol­
na fogadnia. Hiszen érti ő, mulatni akar annak a vén, fara­
gatlan fráternek a durva tréfáin, no igen, de nagyon sokan
másképp is értelmezhetik a dolgot. Eberhardt Ludwig
rettentő zavarában nem tudta, hova legyen ezek elől a
nagy, szürkén csillogó szemek elől, fészkelődött, izzadt
nehéz kabátjában, fújt, zihált. Ez a nő! ez a nő! A Christi!
Micsoda ördögi lovaglás! Egyszerűen ideszáguld, és azon
nyomban rátapint, miről is van szó: mert hát csakugyan,
most se ki, se be. Azután egyenesen megkérdezte azt a
dolgot a hercegnével, csakugyan fecsegés-e, amit minden­
felé beszélnek, valamiféle kibékülésről? Vagy nem? Na
persze hogy fecsegés, így a herceg, nagy torokköszörülések
közepette. Mi lenne egyéb? Megvacsoráznak szép nyu­
godtan, kettesben, a Hubertus-lovagok sehol. Esznek, isz­
nak, és Schütz sehol, Osiander sehol. A grófnő betölti a
szobát gondtalan, zajos vidámságával, mintha abba akar­
ná egészen beburkolni a felszabadult Eberhard Ludwigot.
Ördög és pokol! Ez a lovaglás! Ez az asszony! Az ördög
bújt belé, csakugyan!
A grófnő mélyen, álom nélkül aludta át az éjszakát,
boldogan, hosszan. Amikor felébredt, a herceg nem volt
sehol. Hajnalok hajnalán szökött el, nagy titokban. A gróf­
nő, miután gyorsan felpofozta még az alázatoskodó, váll-
vonogató, magában kuncogó várnagyot, maga is gyorsan
lóra kapott, s hajrá, a herceg után, tajtékosra hajszolva a
paripákat. Ludwigsburgban üres a kastély. A herceg sehol.
A herceg már elment, Berlinbe méghozzá, viszonozni a

- 55-
porosz király látogatását. A szokásos díszkíséretet már
csak a határon túl várja be.
Ő meg, a grófnő, ott járt-kelt őrjöngve, eltorzult arc­
cal, lovaglókorbácsát csattogtatva a falhoz húzódó lakájok
közt az üres termek során. Végre, a legutolsó dolgozószo­
bában, a herceg íróasztalánál, Augustus és Marcus Aure­
lius mellszobra közt, annak az olasz mesternek a képe
alatt, amely a grófnőt ábrázolja a hercegnői jelvényekkel,
ott ült egy parókás, magas rangú hivatalnok, az asszony
jöttére végtelen udvariasan hajlongott, édesen mosolygott,
ki más, mint: Schütz. Andreas Heinrich Schütz, aki pedig
az ő kreatúrája volt, akinek ő adományoztatott nemes­
séget, akiből ő csinált titkos tanácsost. A diplomata, aki
kínosan divatos egyenruhában feszített, cipőjén féldrága­
kövekkel, ahogy ez Párizsban alig három hete éppen elter­
jedt, újra meg újra meghajolt, mélyen bókolva, horgas or­
ra majd hogy a földet nem érte, lábával egyre vágta hátra­
felé a komplimentet, s a legkönnyedebb, legmodorosabb,
enyhén orrhangú franciasággal közölte, hogy őfensége
mintegy isteni sugallatra előre megsejtette az excellenciás
asszony jövetelét, őfensége azonban, sajna, nem tudván
várni tovább, őt, legalázatosabb szolgáját bízta meg azzal
a megtisztelő feladattal, hogy az excellenciás asszonnyal
ebédeljen, s közben bizonyos közléseket is tehessen. A gróf­
nő vérvörös lett, vadul zihált, és azon nyomban a férfi sza­
vába vágott, ne körülményeskedjen itt, hanem mondja
meg érthetően és kereken, mi a helyzet, különben — és az
asszony meglengette a korbácsot. A titkos tanácsos azon­
ban, jottányit sem engedve végtelen udvariasságából, ki­
tartott a mondottak mellett, miszerint végtelenül sajnálja,
hogy nem lehet magas pártfogójának a szolgálatára, de
szigorú parancs köti.
Végre, terített asztal mellett immáron, száz meg száz
bókba csomagolva, közölte a herceg parancsát: a grófnő­
nek el kell hagynia az udvart, s vissza kell vonulnia bir­

-56-
tokaira. Az asszony csengő, visszhangzó nevetésben tört
ki. - Hogy maga micsoda pofa, Schütz! - kiáltotta. - Meg
kell halni a nevetéstől! - és nevetett, nevetett egyre. Az
öreg diplomata meg csak ült szép csendben, és nyájas mo­
sollyal, éles, világos szemmel nézte a felugró, fel-le rohan­
gáló asszonyt. Titokban meg is csodálta, hogy ilyen mes-
terkéletlenül, ilyen tisztán cseng a nevetése, hogy ilyen jól
adja, minden közönségesség nélkül.
A grófnő pedig maradt. Ó, eszében sincs, hogy elhagy­
ja Ludwigsburgot. Azután féktelen dühkitörések követ­
keztek, szolgákat pofozott fel, porcelánt tört-zúzott. Schütz
vonogatta a vállát, neki az az utasítása csupán, hogy őfen­
sége parancsát átadja, s finoman csiszolt szavakkal fejezte
ki örömét; továbbra is gyönyörűséges megtiszteltetés a
számára, hogy nagybecsű társaságát élvezheti, de meg kell
mondja, hogy saját kockázatára marad, a legmagasabb ha­
rag, és sötét kegyvesztés biztos kilátásában. Együtt étkez­
tek. Az öreg, minden hájjal megkent intrikus, aki vala­
mennyi rendszert kiszolgálta eddig, őszintén rokonszen­
vezett a grófnővel, bámulta azt a merészséget, ahogy a
semmiből a magasba tört, s a hozzáértő ember csodálatá­
val adózott bonyolult üzleti manipulációinak, ahogy zsi­
dóival a sok összerabolt kincset a legnagyobb csendben
mind külföldre juttatta. A szikkadt, kiégett öreg gavallér
sose hitte volna, hogy ilyen őszintén és buzgón teszi majd
a szépet egyszer egy hízásnak indult, öregedő nőnek.
Szellemesen beszélgettek az asztalnál, szócsatákat vívtak
szinte, tömérdek játékos fordulattal megtűzdelve-fűsze­
rezve, s a férfi kíváncsian várta, meddig lázad az asszony
Eberhard Ludwig szigorú parancsa ellen.
A herceg nem sokáig maradt Berlinben. Schütz közöl­
hette a grófnővel, a hercegnét felkérték, utazzon a teinachi
kastélyba. A tartományi gyűlés képviselőit is odarendel­
ték, hasonlóképpen Baden-Durlach, a brandenburgi vá­
lasztófejedelemség, valamint Kassel követeit. A herceg a

- 57-
nép és a birodalom színe előtt kíván kibékülni hitvesével.
A grófnő csak nézte a titkos tanácsost, némán, meredten,
s az komolyan és figyelmesen viszonozta az asszony tekin­
tetét. Akkor azután elfúló, gyönge kis kiáltást hallatva a
grófnő fel akart kelni ültéből, s azon nyomban ájultan
rogyott össze. Schütz felemelte a földről, asszonyokat hí­
vott mellé. Este újra jelentkezett nála, megérdeklődni
hogylétét. Az asszony csöndes méltósággal kijelentette,
hazamegy freudenthali kastélyába, anyjához, akit öt évvel
ezelőtt költöztetett oda. Schütz megkérdezte, ne adjon-e
vele fegyveres kíséretet, minthogy félt a népharag kitöré­
sétől. A nő hátravetette fejét, összeharapta ajkát, s elutasí­
totta az ajánlatot.
Másnap kivonult Ludwigsburgból. Hat kocsival ment.
A titkos tanácsos mélyen meghajolva állt a kastély kocsi-
feljárója mellett. Befogták a lovakat. A magas ablakok
függönyei mögött mindenütt ott leselkedtek, vigyorogva,
a hercegi lakájok. A polgárok némán szemlélték csak az
eseményt; nem üdvözölték a grófnőt, de gúnyolódni sem
mertek. Csak az utcagyerekek vijjogó, ujjongó gúnykiál­
tásai repültek a kocsija után.
Egész kocsisort küldött már előre, megrakva bútorok­
kal, csecsebecsékkel. A kastély lecsupasztva állt távozása
után. Még a herceg drága, becses tintatartóját sem hagyta
ott, és Augustus meg Marcus Aurelius mellszobrai na­
gyon siváran álltak az olasz mester képe előtt, mely a gróf­
nőt ábrázolta, hercegi felségjelvényekkel.
Schütz meg csak mosolygott. Hadd menjen.

Süssnek le kellett mondania két szobájáról a négy közül,

melyet a „Csillaghoz” címzett wildbadi fogadóban bérelt.
Karl Alexander württembergi herceg, császári hadvezér és
Belgrád helytartója ugyanis a jelzett időnél korábban ér­
kezett, és szüksége volt a szobákra. A herceg ki nem áll­

- 58-
hatta a grófnőt. Nem mintha előítéletei lettek volna. —
Ha kurva, kurva; de akkor aztán csakugyan az legyen! —
szokta mondani. - No de egy zsugori kurva! ez aztán az
ördög legocsmányabb fattya! - És a grófnőt ilyen zsugori
kurvának tartotta Karl Alexander. így hát meg akarta vár­
ni, míg elutazik, nehogy találkozzanak valamiképpen. De
hát a grófnő hamarabb távozott, mint várta, s így a belg­
rádi vendég is megrövidíthette würzburgi tartózkodását.
A wildbadi fürdővendégek kíváncsian bámulták meg
az érkező herceg hintóját. Karl Alexander, a péterváradi
győztes, Savoyai Jenő herceg jobbkeze, császári hadvezér,
a bécsi udvar kegyeit élvező férfi. Egész Németországban,
s főként Svábföldön, mindenütt ott lógott kiakasztva a
képe, ahogy Belgrád ostrománál török golyóözönben hét­
száz fejszésével megrohamozza a magaslatot. Valóban meg­
ragadó kép volt. Igazi hős. Nagy tábornok. Bravó! Poli­
tikai szempontból egyébként teljesen érdektelen és jelen­
téktelen kis mellékági hercegecske volt. Nem sok vizet
zavart. Amellett gáláns úr, kedves bajtárs, jó fiú. Általános
rokonszenv kísérte útját mindenütt, a hölgyek mind ra­
jongva látták benne a hős hadvezért, s a németalföldi kö­
vet lánya egy babérágat dobott be a kocsijába.
Érkezése egyébként nem volt különösebben ünnepé­
lyes. Eléggé kopottas, nagy, masszív utazókocsin vonult
be Wildbadba. Ő maga persze nagyon elegáns volt, meg­
ragadó látványt nyújtott nyílt, derűs arca; most, utazás
alatt parókát persze nem viselt, s világosszőke haja szép,
hullámos fürtökben omlott alá, erős, szálas termetét még
jobban kiemelte a díszes egyenruha. Kísérete azonban
meglehetősen szegényes volt. Egy testőr huszár, egy haj­
dú, a kocsis, senki több. Csupán egyetlenegy feltűnő,
fényűző mozzanat: egy feketésbarna bőrű, hallgatag,
nagydarab fickó a hátsó ülésen, mameluk vagy ilyesmi,
akit a herceg bizonyára egyik hadjáratából hozhatott ma­
gával, zsákmányképpen.

- 59-
 Süss és Isaak Landauer a fogadó előtt állt, miközben a
szájtátó tömeg éljenezve fogadta a herceget. Süss irigyked­
ve nézte a szálfatermetű, elegáns férfit. Miile tonnerre!* Ez
hát csakugyan egy herceg! Igazi nagyúr. A nyomába se jö­
het senki Wildbadból. Süssre a fekete is nagy benyomást
tett. Isaak Landauer azonban lekicsinylőén szánakozó pil­
lantással méregette a kocsit és a kíséretet. - Szerencsétlen
éhenkórász ez a generális. Én mondom magának, reb
Josef Süss, még kétezer tallérra sem tartom, nem én.
A herceg nagyon jókedvűnek látszott. Három éve volt
immáron, hogy utoljára járt Németország nyugati felé­
ben, azóta ott élt lent Szerbiában, mindenféle pogányok
meg hegyi lakók között, igazgatta a rábízott kormány­
zóságot, verekedett ördöggel-pokollal. Így aztán az érett,
negyvenöt éves férfi örült, hogy újra hazai levegőt szívhat.
Először fürdőbe ment, hogy lemossa magáról a hosszú
út porát, majd mindenese, Neuffer bedörzsölte félig-
meddig béna lábát - a cassanói csata emléke volt ez -
mindenféle eszenciával. Utána kiült az ablakba, csak úgy
háziköntösben, elégedetten nézelődött, beszélgetett a la­
kájjal, mialatt a szerecsen a földön guggolt.
Hányatott élete volt a hercegnek. Tizenkét éves kora
óta egyfolytában katonáskodott, harcolt Németország­
ban, Itáliában, Németalföldön, Magyarországon, Szerbiá­
ban. Savoyai Jenő herceg után, akit egyébként szívből
tisztelt, őt tartották a birodalom első tábornokának. Bécs-
ben és Velencében járta ki a lovagiasság magasiskoláját, s
asszonyok, vadásztársak, ivócimborák mindenütt kedvel­
ték kiváló modorát, jóindulatú, kissé lármás tréfálkozó
kedve miatt. Mindent elért az életben, amit egy kis mel­
lékágról származó német hercegecske egyáltalában elér­
het. Savoyai Jenő herceg meghitt barátja, tényleges titkos
tanácsos, császári vezérlő tábornok volt, Belgrád és a szerb

* Ezer mennykő!

- 60-
királyság főparancsnoka, két császári ezred tulajdonosa, az
aranygyapjas rend lovagja.
Belgrádban állandóan tisztek és asszonyok nyüzsögtek
körülötte. Jól érezte magát abban a rendetlen életben,
melynek irányítása - már ahogy sikerült - Neuffer, a test­
őre meg a szerecsen feladata volt, s ami a belgrádi várban
végül is hamisítatlan „tábori viszonyokat” teremtett. Azt,
hogy Szerbia helytartója lett, barátjának, Savoyai Jenő
hercegnek köszönhette. S a katonai biztonság szabályait
olyan maradéktalanul érvényre juttatta uralkodása során
lent, Szerbiában, hogy módszereit minden katonai akadé­
mián példaként emlegették és tanították. Ami pedig a
kormányzást illette, nos hát - ördög és pokol! - ott per­
sze gyakran inkább ösztönére bízta magát, semmint hoz­
záértésére: ha azonban veszély fenyegetett, ember volt a
talpán, még ha néha bakot lőtt is; többet ért mindennel
együtt, mint valami pergamenszínű szamár a bécsi hadi­
tanácsból.
S ha az elégedett, életvidám katona szenvedett valami­
től, az mindig csak egy dolog volt: a pénzhiány. Zsoldja
csekélyke volt, hercegi apanázsa egyenesen nevetséges. És
képtelen volt fukarkodni. Ott ült császári helytartóként a
pénztől-hájtól puffadozó magyar bárók és török pasák
között, akiknél talán még a Sába királynője sem gazda­
gabb. Nem mintha Karl Alexandernek különösebb igé­
nyei lettek volna, végeredményben éppen eleget élt szűkös
tábori körülmények között, mint a legutolsó katona,
evett már ürüléket is, hogy a belei kifordultak, aludt jéggé
fagyott sárbarázdákban. De cimboráit nem ültethette
üres asztalhoz, szeretőit nem járathatta rongyokban, és
istállóját nem tölthette meg gebékkel.
A bécsi udvarban csak úgy ímmel-ámmal hallgatták
meg efféle panaszait, és a vállukat vonogatták. Mert hát,
istenem, ha a hercegnek nincs ínyére a dolog, majd akad
más az örökös tartományokban, akad gazdag úr elég, aki

-61 -
Szerbia helytartójának rangos címére pályázik, és akár a
saját zsebéből is kész fedezni a dolgot. A bécsi bankárok
mindig oda-odatoltak a hercegnek valami kis összeget,
segítségképpen: most azonban egyszerre megmakacsolták
magukat, majdhogynem udvariatlanul.
Mélyebb együttérzésre csak Würzburgban talált, a
hercegérseknél. Régi ismeretség szálai fűzték a kedélyes,
kövér úrhoz, még az első velencei évek óta. Ott kötöttek
szoros barátságot, hárman: a herceg, a jelenlegi hercegér­
sek és Johann Eusebius, aki most Einsiedelnben, Svájc­
ban volt hercegapát. A három fiatal úr, mindhárman ne­
ves házak kis mellékágainak sarjai, politikát tanulni s az
életet megismerni mentek Velencébe. A lassan elaggott­
nak számító köztársaság, a hanyatlásnak indult városál­
lam, mint egy kokott, aki nem tudja abbahagyni, még
mindig ragaszkodott világhatalmi allűrjeihez, követsége­
ket tartott fenn valamennyi udvarnál, a Signoria egész
Európát és az Újvilágot befonta intrikáinak hálójával, így
ragaszkodott görcsösen a nagy és eleven erejű politika lát­
szatához. S éppen azért, mert a masinéria ügyesen járt,
csak még jobban, még mintaszerűbben működött, úgy­
hogy egész Európa fiatal nemessége itt tanulta, a köztár­
saság államigazgatási köreiben, a magas diplomáciát.
A két fiatal világi pap szakértő szemmel nézte és cso­
dálta a tökéletes mechanizmust, és - a jezsuiták iskoláján
való neveltetésük után - mohón vetették bele magukat a
tanulmányozásába. A sváb hercegecske azonban értetle­
nül mosolyogva forgott csak az örvényekben; bármihez
nyúlt is, azonnal kicsúszott a keze közül; így azután csak
a csillogó, kábítóan nyüzsgő élet felszínébe kapaszkodott,
társasági életet élt, vigadóba, klubokba, színházba, játék­
termekbe meg bordélyházakba járt. A két ifjú jezsuita
őszinte szívből mulatott katonásan naiv nyíltszívűségén,
és nagyon meg is szerették Karl Alexandert; ahogy az em­
ber egy kedves, nagydarab, esetlen kutyát szokott meg­

-62 -
kedvelni, és nagy igyekezettel próbálták a romlatlan, sze-
retetre méltó embert úgy átvezetni a vadul kavargó velen­
cei élet ezernyi buktatóján, hogy minél kevesebb baj érje.
Az egyház fiatal diplomatái csendes mosollyal szemlélték
ezt a rengeteg-nagy ártatlanságot, ezt a jóhiszemű, vidám,
csupa bizalom lubickolást az élet kis vizében. Szóval ilyen
is van még. Itt forog ez a fiatalember, látogatóba jár, tán­
col, játszik, szerelmeskedik - s mindezt államférfiúi kö­
rökben, s ráadásul minden különösebb cél nélkül, mert
szemmel láthatóan nem törekszik arra, hogy karriert csi­
náljon. Végül a két fiatal pap afféle nyílt, kicsit fölényes
rokonszenvet érzett iránta.
Ilyen alapokon nyugodott hát a herceg és a két jezsui­
ta barátsága. Azokból immáron prelátus lett, tekintélyük
volt, nyakig benne voltak a magas politika valamennyi
kérdésében. 0 meg, a herceg, ott csücsült kinn a biroda­
lom keleti partvidékén, bátor és híres tábornokként, mi­
közben azok az urak, akik a németség sorsát irányítgatták,
egy kicsit megmosolyogták, ha jóakaratúlag is. Karl Alexander persze semmit nem érzett
ból, ő gondtalanul és jóhiszeműen járta a maga útját, s ha
mégis bosszantotta valami, az csak a pénzhiány volt.
Würzburgban az einsiedelni hercegapát is együtt ült
velük az asztalnál; a herceg pedig teljesen nyíltan megval­
lotta két barátjának nagy baját. Pénze nincs, hitelezői el-
szemtelenednek, örök bonyodalom az élet. Jókorát ettek,
és ittak is derekasan, a két egyházfejedelem kimelegedett,
a herceg is kigombolta egyenruháját.
A hercegérseknek az volt az alapelve, hogy sohasem
szabad egy kérdésre ott, azon nyomban válaszolni. Meg­
ígérte, hogy gondolkozni fog a dolgon.
Miután a herceg visszavonult szobájába, a két prelátus
leült a parkban, s árnyas padjukról nézegették a várost
meg a szőlőhegyeket. Segíteni fognak a hercegen, persze
hogy segíteni fognak; mi sem egyszerűbb ennél. Sőt, talán

- 63-
még a jó ügy szolgálatával is össze lehet egyeztetni ezt a
segítséget. Egymásra néztek és mosolyogtak, ugyanarra
gondoltak mindketten. Gyakran vitték el a herceget Ve­
lencében, Bécsben s most itt, Würzburgban is katolikus
misére, örültek naiv lelkesedésének, ahogy élvezte a pom­
pát, a tömjénfüstöt. Egy kis mellékági herceg, olyan mesz-
sze tőle a trón, nem nagy ügy az egész; de mégis, ha a
minden ízében protestáns württembergi uralkodóház
egyik tagját megnyernék Róma számára, a rendfőnök -
bár nem becsülné túl - sikernek könyvelné el a dolgot.
Persze nem szabad ajtóstul rohanniuk a házba. Ügye­
sen kell csinálni, finoman mozgatva a szálakat. Mintha
magától menne minden. A két tapasztalt úr félszavakból
is megértette egymást; hiszen olyan könnyű volt, olyan
törvényszerű a dolog útja. Majd előbb protestáns fóru­
mokhoz utasítják Karl Alexandert, unokabátyjához pél­
dául, a herceghez, az most úgyis a grófnője dolgaival van
elfoglalva, azután a tartományhoz, az meg ugye kicsinyes,
zsugori; mindenesetre könnyen elintézhető, hogy zárt
ajtókra találjon. A hercegérsek udvarában van egy úr,
Fichtel titkos tanácsos, mindenféle sváb ügyek specialis­
tája, ő majd nyélbe üti a dolgot. Ha a herceg ott ül szépen
a csávában, üres kézzel, naiv felháborodást érezve az evan­
gélikusok kuporgató kapzsisága láttán, akkor majd színre
lép egy katolikus hercegnő, talán a gazdag regensburgi
Thurn-und-Taxis, s az egyház arannyal, tömjénnel és ho­
zsannával köszönti majd megtért bárányát.
Nyugodtan, jóakaratúan, hanyagul odavetett félsza­
vakkal szőtte tervét a két prelátus az árnyas pádon a park­
ban, jeges italt szürcsölve, nézegetve a szép várost és a na­
pos szőlőhegyeket.
A hercegérsek mellesleg kisegítette azért Karl Alexan­
dert egy kis összeggel, a herceg pedig, hogy egy-két évre
valamelyest fellélegezhessen, azzal a kéréssel fordult a
württembergi tartományi gyűléshez, emeljék valamelyest

64-
-
apanázsát, vagy legalábbis adjanak rá nagyobb előleget.
Az írást Fichtel titkos tanácsos szerkesztette meg gondo­
san és körültekintően, úgyhogy a herceg csaknem biztosra
vette, hogy a dolog sikerülni fog.
Ezek után ott ült Wildbadban, egy kis pénz reményé­
ben, meglehetősen vidáman. Barátságos, erdős dombvi­
dék tekintett be szobája ablakán. Miután megfürdött, és
Neuffer megmasszírozta bénuló lábát, úgy érezte, felfris­
sült; s a helység is tetszett neki, a szerb és magyar falvak
piszka-szennye, rendetlensége után kétszeresen tisztának
és rendesnek látott mindent; így hát kellemes tartózko­
dást remélt Wildbadtól. Ahogy így kinézegetett az abla­
kon, s Neuffer éppen borotválta, a kurlandi hercegnő haj­
dúja toppant be, a hercegnő szíves meghívásával a másnap
rendezendő álarcos-kosztümös mulatságra. Karl Alexan­
derrel nem volt semmiféle jelmez, Neuffer megkérdezte
hát a fogadóst, mit tegyenek, az meg úgy vélekedett, hogy
Josef Süss Oppenheimer udvari és hadi intéző úrnak bi­
zonyára lesz, s talán kisegíti őket. Oppenheimer? A zsidó
ellen a hercegnek tulajdonképpen nem volt semmi kifo­
gása, bármily savanyú képet vágott is a komornyik. De
hát Oppenheimernek hívták azt a bécsi bankárcsaládot is,
ahol olyan csúnyán bántak vele legutóbb. Mindegy; a buz­
gó fogadós közben már felkereste Süsst, s hozta is a jel­
mezt: egy nagyon takaros magyar parasztruhát, melyet -
bár szűk volt egy kicsit - Neuffer könnyűszerrel ráigazíthat
a hercegre. Karl Alexander egy dukátot küldött Neuffer-
rel, köszönetül, amit azután Süss azonmód odanyomott
Neuffer markába, borravalónak. A herceg nem tudta, mi­
tévő legyen, elnáspángolja-e a zsidót, vagy nevessen. Mi­
vel azonban jókedvében volt, az utóbbi mellett döntött.
Az estélyen azután minden a herceg körül forgott, kí­
váncsi, bámuló pillantások záporoztak felé. A hercegnő,
vidéki fogadósné jelmezben, frissebb és elragadóbb volt,
mint ahogy azt Karl Alexander a már-már korosodó

- 65-
hölgyről egyáltalán feltételezte, szeméből pedig olyan tet­
szés és vonzódás sugárzott, ha a férfira nézett, hogy ez
egyértelműbben hatott még annál is, amit az álarcosbálok
általános gyakorlata megenged. A herceg sohasem látott
még ilyesfajta maskarádét - efféle álarcos vigalmak alig fél
éve jöttek divatba a drezdai udvarban —, s tetszéssel nézte
a parasztruhákat, a tenyeres-talpasra maszkírozott szemé­
lyeket, jólesően szívta magába a mulatság hangulatát, le­
vegőjét. Szinte úszott a férfiak tiszteletében, az asszonyok
kacér, kihívó mosolyában. Akkor aztán párba kellett állni
valamiféle kis felvonuláshoz, s egy tübingeni professzor­
költő, köszörűs jelmezben, minden egyes párt borsos rig­
musokkal köszöntött fel; a mondókák vidám malacságait
ujjongva és kacagva fogadták. Még a gőgös szászországi
miniszter is - ha tetszik, ha nem - savanyú mosollyal
zsebre vágta, ami dukált, csak a pompás római jelmezbe
öltözött ifjú Lord Suffolk akart nekirontani a rímkovács­
nak, de megmagyarázták neki a dolgot. A herceg párja a
fogadósné volt, a kurlandi hercegnő. Karl Alexandert vi­
szont már komolyabb hangnemben köszöntötte a botcsi­
nálta költő, s a vendégek üdvrivalgása közepette württem­
bergi Nagy Sándornak, Svábföld Szkander bégjének, német
Akhilleusznak nevezte.
Karl Alexandernak feltűnt, hogy minden vendég meg­
kapta a maga mondókáját, egy kivételével. Ez a vendég
fiatal, jó növésű úriember volt, s mint még néhányan,
csak fél álarcot hordott. Jelmezét - firenzei kertésznek öl­
tözött - nyilván előre megbeszélte hölgyével, aki hatal­
mas, szalagos szalmakalapot hordott, jól kiegészítve a férfi
viseletét; a hölgy egyébként a németalföldi követ lánya
volt. A fiatal férfit szemmel láthatóan nem zavarta, hogy
semmit sem olvastak a fejére, amikor a rímkovács elé ért
párjával, sőt teljesen természetesnek vette a lebecsülésnek
ezt a nyilvánvaló jelét, szerényen egy ablakmélyedésbe
húzódva nézelődött. A herceg megtudakolta, ki ez az úr.

- 66-
Vállrándítások: hát a zsidó, a frankfurti intéző, Josef Süss
Oppenheimer.
Hohó, ez az hát, aki ott lakik vele egy fogadóban, aki
a csinos jelmezt kölcsönözte neki, ez a dukátos! A herceg
ivott már valamicskét, jó hangulatban volt. Tulajdonkép­
pen lehetne pár szót váltani a zsidóval, gondolta, hiszen
olyan szerényen és magányosan támasztja ott az ablakfát.
Talán még ugratni is lehetne egy kicsit, tréfáljuk hát még.
Odament Süsshöz - sok szempár követte lépteit -, s meg­
szólította: - Hallja-e, zsidó, majdnem elnáspángoltam
magát azért a dukáthistóriáért! - Süss azonnal levette álar­
cát, meghajolt, elmosolyodott, kicsit alulról, kicsit hízel­
gő szemtelenséggel a herceg szeme közé nézett, és azt
mondta: - Nohát, akkor sem kerültem volna rossz társa­
ságba. Ha jól tudom, fenség elnáspángolta már a padisah
nagyvezírét meg Franciaország marsallját is. - A herceg
harsogva hahotázott: - Hallja, maga aztán jól forgatja a
szót, mintha Versailles-ban tanulta volna! - A firenzei
hölgy odafurakodott a közeibe, és sietve megjegyezte: —
Igen, igen, járt csakugyan Versailles-ban, fenség. - Süss
pedig, szerény dicsekvéssel a hangjában: - Igen, ismerem
a marsaik, aki a verést kapta. A legnagyobb tisztelettel be­
szélt fenségedről. Ismerek még fenséged baráti köréből is
valakit, a nagy Savoyai Jenő herceget.
- Ejha, szóval a bécsi Oppenheimerek közül való? -
kérdezte Karl Alexander, nem minden érdeklődés nél­
kül. - Csak harmadfokú unokatestvérük vagyok — vála­
szolta Süss. - De nem szeretem a bécsieket - folytatta -,
nincs igazi érzékük hozzá, hogyan kell nagyurakkal
bánni. Csak a számokkal törődnek, semmi mással.
- Hallja-e, zsidó, maga tetszik nekem - mondta a her­
ceg, vállon veregette, és odabiccentett neki egyet, még
mielőtt szálas, sudár alakja, egy fejjel magasabb a többiek­
nél, újra csatlakozott volna egy beszélgető csoporthoz.
Karl Alexander ivott, táncolt, nyers hangnemben ud-

- 67-
varolgatott. Később leült a játékasztalhoz is, harsány han­
gon kommentálta, ha nyert, ha vesztett; valamivel harsá­
nyabban, mint szokás volt. Az ifjú Lord Suffolk tartotta a
bankot, mereven, szertartásosan, hallgatagon, takarékos
mozdulatokkal. A herceg nyert, körülötte mindenki ve­
szített. Végül egyedül ő maradt az asztalnál az angol elle­
nében; már felhevülten, kissé kapatos fejjel ült ott. S hir­
telen néhány ütéssel elveszített mindent, amije csak volt.
Nevetett, magához tért valamelyest, kicsit feszengett. Kö-
rös-körül várakozásteli csend, érdeklődéssel lesték a né­
zők, mi lesz. Sokan úgy vélték, az angol kölcsönt ajánl fel.
Az azonban csak ült, udvariasan, korrektül, némán, nézte
a felhevült, izgatott herceget. Várt. Hirtelen felállt Süss,
odalépett a herceg mögé, meghajolt, s behízelgő hangon,
ügyesen, finoman azt mondta: ha a fenség abban a nagy
megtiszteltetésben részesítené őt, hogy... A herceg elfo­
gadta, nyert.
Távozóban közölte a zsidóval, hogy utasította Neuffert,
bocsássa be délelőtti fogadásaira.
Süss mélyen meghajolva állt, keble dagadt, kezet csó­
kolt a hercegnek.

Isaak Landauer most már együtt intézte Süss-szel a gróf­

nő üzleti ügyeit. Csodálta a grófnő energiáját, makacs­
ságát, ahogy Eberhard Ludwigért harcolt, ő maga viszont
azon fáradozott, hogy amilyen ravaszul és szakszerűen
csak lehet, rendbe hozza az asszony anyagi dolgait. Süss
bámulta az öreg mesterfogásait, ahogy a grófnő legmeg-
átalkodottabb ellenségeit bevonta ebbe az egész óriási köl­
csönügyletbe, s ezzel éppen az ellenfeleket tette érdekelt­
té abban, hogy a grófnő birtokai megmaradjanak. De
bármilyen csodálattal nézte is Süss Isaak Landauer üzleti
zsenijét, igyekezett vele minél kevesebbet találkozni. Úgy
vélte, az öreg kompromittálja őt a herceg előtt. Mert Kari

68-
-
Alexander mindig harsányan nevetett a kaftánon, a paje-
szon, és olykor-olykor megkérdezte Süsstől, ne küldje-e el
egyszer Neuffert a barátjához, hogy megfésülje a paróká­
ját. Landauer viszont csak a fejét csóválta mosolyogva: —
Reb Josef Süss, de hát maga máskor olyan jól tud szá­
molni. Most meg mit vesztegeti az idejét meg a pénzét
erre az éhenkórászra, aki kétezer tallérra se jó?
Süss zavarban lett volna, ha válaszolni akar. Kétségte­
len, a hercegben látta az arisztokratikus magatartás min­
taképét. Az a természetesség, az a biztonság, ahogy moz­
gott, zaj ossága, az úriassága, melyet minden jóindulata
ellenére árasztott magából, az a fejedelmi tökély, melyet
nem rontott le anyagi eszközeinek meglehetősen szerény
volta, mindez imponált neki. No de ez önmagában még
nem lett volna elegendő magyarázat. Mert hát mások is tet­
szettek és imponáltak neki, de azért mégsem jutott volna
eszébe, hogy pénzt fektessen be kétes üzletfelekbe. Vala­
mi más, valami mélyebb megérzés hajtotta őt a herceg
felé. Süss általában nem volt játékos alkat. Abban azon­
ban bizonyos volt, hogy a szerencse: egyéni tulajdonság.
Aki pedig nem rendelkezik azzal a különös adománnyal,
hogy azonmód, bármely pillanatban csalhatatlanul, meg­
ingathatatlanul tudja, hogy ez vagy az a vállalkozás, koc­
kavetés, ez az ember hoz szerencsét, az inkább ne is fogjon
soha üzletbe, mondjon le arról, hogy feljebb kapaszkod­
jék az élet létrafokain. Karl Alexanderhez pedig csalhatat­
lan szimat hajtotta Josef Süsst. A herceg volt az ő hajója.
Lehet, hogy ez a hajó egy kicsit ütött-kopottnak látszik
most éppen, nem túlságosan csábító a külseje, s még olyan
okos pénzügyi szakemberek is, mint Isaak Landauer, az
orrukat fintorgatják. Ő azonban, Süss, tudta, hogy ez az
ő hajója, és erre a ma még oly jelentéktelen alkotmányra
feltétel nélkül, mindenestül rábízta, amije csak volt, s amit
az ő személye jelenthetett.
Karl Alexander bizalmasabban kezelte őt, mint álta-

- 69-
Iában más nagyurak, hogy aztán, rosszkedvében, annál
kegyetlenebb gúnyt is űzzön belőle. Süss viszont egyetlen
délelőtt sem hiányzott a fogadásról. Egyszer Neuffer beje­
lentés nélkül engedte be, s Süss látta, hogy egy lány bújik
ijedten a takaró alá. A hadvezér, miközben a szerecsen vö­
dörszám öntötte rá a vizet, nevetve prüszkölte, hogy csak
sose zavartassa magát a körülmetélt előtt; a párnák közül
pedig zavartan és boldogságban úszva került elő ugyanaz
a fiatal pincérnő, akivel Süss is hált.
Süss a herceg bizalmasságát ajándéknak tekintette, és
nem bosszankodott indulatkitörésein. És ha a herceg, mi­
után délre odarendelte magához, azt üzente Neufferrel,
hogy ma nem tudja elviselni a gyomra a zsidószagot, hát
este ugyanolyan mosolyogva állított be megint, buzgón,
szolgálatkészen. Soha ember még ilyen nagy hatást nem
tett rá, mint Karl Alexander; végtelen figyelemmel tanul­
mányozta minden kis gesztusát, bizalmaskodása boldog­
gá tette, brutális kitörései imponáltak neki, s egyáltalán,
bármit csinált a herceg, csak még szorosabban magához
kötötte vele a zsidót.
Eközben visszaérkezett Nicklas Pfaffle, jelentve, hogy
Rabbi Gabriel jön.
A grófnő elutazott, az üzlet szempontjából Süssnek
nem volt szüksége immáron a kabbalistára, hiszen kap­
csolatba került a grófnővel, Isaak Landauer révén részese
volt a pénzügyeknek. Süss, aki pillanatnyilag a szerencse
fiának érezte magát, el is felejtette már, miért hívatta tu­
lajdonképpen, neki is annyit mondott csak, vágyott már
rá, hogy a szemébe nézzen, a szavát hallja. Nemesnek és
végtelenül jóságosnak érezte magát, hogy ezt így meg
meri tenni, hogy hozzányúljon a hét pecséttel lezárt em­
lékhez; s elhessentett magától minden olyan gondolatot,
miszerint nem éppen ezért hívta ide a félelmetes, kelle­
metlen férfiút.
Ahogy azonban ott állt előtte Rabbi Gabriel, egyszeri­

70-
-
ben és megmagyarázhatatlanul odalett oly szépen elterve­
zett, elegáns biztonsága. Csak az járt az eszében egyre,
hogy még mindig ilyen régimódian öltözik! De ezt is csak
úgy mellesleg gondolta, nem sok meggyőződéssel. Öt is
rabul ejtette az a nyomasztó, tompa érzés, az a megnevez­
hetetlen valami, ami kikerülhetetlenül, mint a levegő, át­
hatott mindent, ahol Rabbi Gabriel jelen volt.
- A lány miatt hívattál? - kezdte a rabbi recsegő, ked­
vetlen hangon. Süss válaszolni akart, hevesen védekezni,
hiszen annyi szép, olajozottan gördülő mondatot készített
elő erre a találkozásra; a homályos, szürke szemekből ára­
dó, végtelen, reménytelen szomorúság azonban megbéní­
totta, mintha zsinór tekeredett volna köréje. - Vagy nem
a leány miatt? - S bár fáradtan, színtelenül csengett ez a
hang, mégis gúnyosan metszett a húsába, és Süss egyszerre
végtelenül kicsinynek és bizonytalannak látszott egyenes
tartásával és pompás ruháiban is a kövérkés, jelentéktelen
külsejű kis ember előtt, akit valamiféle jobb hivatalnok­
nak vagy polgárnak tartott volna bárki.
Pedig egyébként magabiztosan és meggyőzően beszélt
Josef Süss. Ó, milyen fürgén pattogtak ajkáról a szavak,
felugráltak szinte a vele szemben állóra, felmásztak rajta,
és ott hajladoztak, betömve minden rést, kitapintva min­
den gyengét. Miért hát, hogy most olyan nehezére esik a
beszéd, oly kevés meggyőző erőt érez szavaiban, hogy fél
mondatoknál megáll, be sem fejezi sokszor? Kétségkívül,
mondta, megígérte, hogy magához veszi majd a gyerme­
ket. De most sehogyan sem lenne jó. Sem neki, sem a
gyermeknek. Ezer meg ezer üzleti ügye fut, zaklatottan él,
minden napja rohanás. És a rabbinál Naemi egészen más
élethez szokott, s ha ő, Süss, komoly érdeklődést tanúsít
is a műveltség és a szellem iránt, egy lánygyerek számára
a társasági élet dolgai mégis kevésbé fontosak, mint éppen
azok a dolgok, melyekhez a nagybácsi jobban ért, mint ő.
Gyorsan, hevenyészve toldozta-foldozta össze ezt az

-71 -
érvelést, zavarosan, erőtlenül. Elhallgatott. Csak nézett a
zavaros-bánatos szürke szemekbe, nézte a széles, vértelen
arcú rabbi rövid orrát, mázsás homlokát, s orra felett azt
a három függőlegesen futó ráncot, azt a három éles, mély,
rövid árkot, melyek odavésték a szent betűt, a Sint, Isten
nevének kezdőbetűjét: Saddai.
Rabbi Gabriel még annyi fáradságot sem vett, hogy
válaszoljon a másik érveire. Csak ránézett Süssre, lassú
pillantással, nézte őt homályos, tompa, sokat értő szemei­
vel, és hallgatott.
És hogy így hallgattak mind a ketten, egyszerre mint­
ha megnyílt volna a hét pecséttel lezárt emlék, és ott állt
fedetlenül az az egy év, életének ez a különös, majdhogy­
nem érthetetlen darabja a kis holland városkában, melyet
Süss szándékosan, de titkos büszkeséggel rejtett el magá­
ba mélyen, el az egész világ elől, mint valami zavaró, na­
gyon illetlen dolgot. Látta azt a fehér, zárt asszonyarcot,
mely telis-teli volt odaadással és kimondhatatlan idegen-
séggel, látta a megindítóan ernyedt tagokat, látta a halot­
tat, aki, amint lángot fogott, el is lobbant, alighogy meg­
gyulladt az új gyertya. Látta a gyermeket s önmagát, abban
a boldog és mégis rettenetes, nyomasztó tanácstalanság­
ban. Látta a kellemetlen, feszélyező lényű nagybácsit, aki
úgy termett ott egyszerre, mintha a semmiből bukkant
volna elő, s úgy is tűnt el a sötétben, a gyermekkel, hogy
csak nagyon ritkán bukkanjon fel megint, évek, hosszú
évek múltán.
- A gyermek tizennégy éves immár - mondta végül
Gabriel rabbi. — Apját csak az én szavaimból ismeri. Nem
jó, ha szavaim s a valóság közt túlságosan nagy űr tátong
majd. Olyan vagyok, mint Bileám próféta a pusztában -
folytatta a kabbalista rosszkedvű mosollyal -, mert át-
kozódnom kellene, mikor rólad beszélek neki, s ehelyett
áldás árad szavamból. Egyszóval ide hozom a tartomány­
ba - fejezte be -, hogy lásson téged.

- 72-
 Süss rettenetesen megrémült: a gyermek! Itt ül vele
szemben ez a férfi, közönyösen, és egyszerűen azt mondja
neki: - Felbolygatom az életedet. Ide pottyantom a gye­
reket, ide, ahol most világodat éled csupa fény és pompa
között, ahol asszonyok örvénylenek körülötted, ide ho­
zom neked lányodat, Naemit. Kizökkentem életedet biz­
tos sarkaiból, letépem a titok pecsétjét, kitépem szívedet
a helyéről.
- Egyelőre még itt maradok - mondta a kabbalista
hogy közelebbről szemlélhesselek. Hogy mikor hozom el,
hova, hogyan, azt majd még megmondom neked.
Ahogy Rabbi Gabriel elment, a másik felkavarva, dü-
hödten maradt ott. Még gyerekkorában sem bánhatott
vele senki így, akkor sem hagyta magát bolonddá tenni,
soha. De majd megmondja még ennek az öregnek, majd
megleli még a megfelelő szavakat, majd megadja neki még,
a vén bűbájosnak, abban a nyűtt ócska kaftánban!
Lelke mélyén azonban tudta, hogy legközelebb ugyan­
ilyen néma lesz, ugyanilyen letaglózva áll majd, és nem
tudja, mitévő legyen.

A freudenthali kastélyban anyja állott a grófnő előtt.

Irdatlan hústömeg volt, csak a legnagyobb nehézséggel
tudott megmozdulni. Parasztarca, mint maga a föld, fa­
kószürke a haja; a vénség kemény, mohó pillantással
ügyelt fel a kastélyra és vagyonra, szolgákat és parasztokat
szipolyozott, pénzt facsart volna a kőből is, lassan, mo­
hón, telhetetlenül.
- Vége! - tombolt, jajongott fékevesztetten a grófnő:
- Vége, anyám, vége! Elzavart. Száműzött az udvarból.
Ott csókolgatja most azt az aszott, ostoba libát Stutt­
gartban, és az egész világ odafigyel. Gyereket akar tőle.
Elzavart. Harminc év után elzavart, mint egy rossz kur­
vát, akivel már nem jó neki az ágyban!

73-
-
 - Gyúrd meg, lányom, gyötörd meg, ne sajnáld! — ki­
áltotta hörgő, rekedt hangon az öregasszony: - Hadd
vérezzen, gyötörd meg. Sok pénzébe kerültél, míg hevük,
hadd kerülj neki még többe, most, hogy kihűlt. Gyúrd
meg, facsard, míg egy fillér sem jön már belőle!
- És Friedrich tanácsolta neki a dolgot! - kiáltotta a
grófnő felháborodva. Friedrich Wilhelm a bátyja volt. -
Add meg neki, anyám! Mutasd meg neki! Alázd meg!
Üsd, ne sajnáld!
- Ide hívatom, meghallgatom, megadom neki a ma­
gáét - ígérte az öregasszony. - De nem ez a fontos - fejez­
te be mondanivalóját; s aztán csak ült, szinte bugyogott
róla mindenütt a háj, ült, elterpeszkedve, mint egy ázsiai
bálványszobor, földszínű arca dacosan ugrott előre vas­
szürke haja alól. - Kocsikat küldtél ide, megrakodva min­
dennel. Ez a beszéd, lányom. De küldj még többet. Vi­
tesd külföldre, amit csak tudsz még. Hogy a tied legyen,
erről van szó. Pénz, birtok. A tied. Semmi más nem érde­
kes.
A grófnő várt, emésztette magát. Isaak Landauer jött,
különféle dolgokat jelentett, papírokat hozott. A pénz­
ügyek mind simán gördültek, fényes eredménnyel. A nő
azonban a kabbalistát kérte számon Landaueren. Igen,
igen, már útban van Wildbad felé. Nehéz dolog egy ilyen
férfiút irányítani. Excellenciás asszonyom legyen türelem­
mel, két-három héten belül itt lesz, Freudenthalban.
Alighogy az öreg elment, újabb hír jött: a hercegi pár
találkozásáról Teinachban. Nagy, ünnepi szertartás volt,
mint egy menyegző. A sutban porosodó Johanna Elisa-
betha meg udvarhölgyei, „Ez a jeles madárijesztő-kollek-
ció”, gúnyolódott a grófnő, mind díszbe öltözött, vado­
natúj ruhákba. Odarendelték különböző udvarok köve­
teit, akik a hercegnő hű hajbókolói voltak, ott volt az
egész kabinet; s még a bátyja is, a grófnő bátyja! A gazem­
ber, a sima modorú, mérgezett nyelvű, beszédet tartott az

- 74-
ünnepi lakomán. A parlament szűkebb bizottságát is
meghívták. Az udvari zenekar ezt játszotta:

Elűzve immár gonosz ellenünk!

Áldassék Isten, ínségünk véget ért...

— és a bátyja! az édes bátyja! Ott áll levett kalappal, jám­

bor arccal, Schütz horgas orra pedig meghatottan majd-
hogy a földet nem söpri. Az első estén balett volt a prog­
ramon: Odüsszeusz hazatérése. Ó, hogy vigyoroghattak ott
mind, ahogy a gonosz Kirké belevetette magát a tűzhányó
kráterébe, és hogy hullajthatták krokodilkönnyeiket
mind a szívós vén udvari lotyók, ahogy a jámbor Péne­
lopé csak ült a rokkája mellett! De azt várhatják, még
sokáig várhatják, hogy ő a tűzhányó torkába vesse magát!
Azután a hercegi pár visszavonult, és a hálóterem ajtaja
előtt olasz kvartett muzsikált, míg háltak egymással. Jó
étvágyat, Lux! ízlik? Nohát, ilyesmiben úgysem volt rég­
óta részed. Csak fel ne spékeld magad valami csontra!
Másnap pedig tűzijáték volt, rakéták pufogtak, lángolva
írták fel a hercegné nevének kezdőbetűit az égboltra, s a
nép ingyen lakmározhatott naphosszat, jóllakhatott her­
cegi kolbásszal, pukkadásig telhetett a hólyagja ingyen
hercegi borral - s mert a grófnő már nem nézett a körmé­
re, a pincemester száznyolcvan tallért zsebelt be az ünnep­
ből -, megindultan szipoghattak hát, és kiálthatták: „Él­
jen a hercegné!”
Amikor ez a jelentés befutott, a grófnő bezárkózott
azonmód, és levelet írt. A levelet futárpostával küldte Stutt­
gartba. A levél a herceg komornyikjának szólt, egy három­
száz forintos utalványt tartalmazott, és ígéretet további
nyolcszázra, ha szerez neki néhány cseppet a herceg véréből.
Elsietett, ostoba vállalkozás volt, s néhány órával az­
után, hogy elküldte a futárt, a grófnő már bánta nagyon
a dolgot. Ilyesmit soha nem adott ki írásban a kezéből!

75-
-
Először történt meg vele, hogy nem tombolta ki előbb
minden tehetetlen dühét magából, először sietett el vala­
mit. De hát Isaak Landauer is hibás volt, azzal az átko­
zottul késlekedő kabbalistájával.
Amikor Eberhard Ludwig komornyikja kézhez kapta
a levelet, számolni kezdett. A teinachi ünnepség előtt
minden bizonnyal készségesen állt volna a grófnő szol­
gálatára. Most azonban a ceremónia után világos volt,
hogy a grófnőnek befellegzett. Egyszóval nyolcszáz tallért
remélhet tőle csupán, és azzal kész, legfeljebb megtoldja
még pár százzal. A herceg ezzel szemben szerette volna, ha
nyugta van végre a grófnőtől, s ily módon bizonyára há­
lás lesz, ha ilyen jó ürügyet szállít neki valaki, s kitolon-
coltathatja a nőt Württembergből. Nem volt hát kérdéses
egy pillanatra sem, melyik út kecsegtet több haszonnal.
A komornyik futott is a tartományi gyűlés elnökéhez
azonmód, leszúratott magának ezer forintot a bátorságá­
ért, és átadta a levelet a hercegnek.
Eberhard Ludwig, a nagydarab, sűrűvérű férfi, egy pil­
lanatra csak bénultan állt, földbe gyökerezett a lába e
megfoghatatlan szörnyűségtől. Azután heves mozdulattal
intett a szolgának, hogy távozhat, nagyokat nyelt, fújt,
prüszkölt, dobbantott. Vérének minden cseppjét sötét
harag forralta. Megcsalták hát, rászedték! Őt, őt, a herce­
get, harminc éven át csapta be egy ilyen átkozott boszor­
kány, egy szipirtyó. És a többieknek volt igazuk: a polgár­
söpredéknek, a tartományi gyűlés nyüszítő pénzeszsákjai­
nak, az egyháztanács ridegen és szárazon prédikáló pap­
jainak, a nyavalyás porosz királynak, az örökké sértett,
savanyú Johanna Elisabethának, nekik volt igazuk har­
minc éven át vele, Eberhard Ludwig herceggel szemben!
Ezer ördög! Mennyi nője volt pedig, hányféle; szőkék,
feketék, gesztenyebarnák. Kis, hegyes mellekért bolon­
dult meg olykor, máskor meg hatalmas gömböcökért,
melyek közt el kell veszni; hol telten ringó csípőkbe, hol

-76-
meg fiúsán keskenyekbe, finom, hosszú, barnásan csillogó
bőrű combokba, és puha, rózsás-kövérekbe. Szeretett bá­
gyadt, ernyedt, közömbös nőket, és harapós vadakat,
akik a férfi csontjából a velőt is kiszipolyozzák. És utána
is bolondultak a nők, de még mennyi! Pompás példá­
nyok, buja, körülrajongott asszonyok. Mert hiszen, az ör­
dögbe is, ereje teljében levő férfi ő ma is még, és a világ
valamennyi elképzelhető dicsősége ott ragyog a feje felett.
Kapaszkodtak utána, a szívükkel, az öklükkel, a vérükkel,
mennyei boldogságtól nyögtek a markolásában. És job­
bak is voltak, ezer ördög! de még mennyivel jobbak, mint
ez a Christi! Ő azonban egyiknél sem vesztette el a fejét.
Az övé lett mind, ő meg nevetett egy jót, és azzal kész.
De hogy éppen ez a Christi akadt meg így, ilyen hor­
gosán a vérében; s ez a tehetetlenség, amit vele szemben
érzett mindig, hogy nem volt képes elszabadulni tőle,
hogy szorongva-félve kívánta, ez nem lehetett Istentől
való dolog, csakugyan. És hogy nem vette észre! hagyta,
hogy dolgozzék testében a méreg és mind az átkozott
varázslat. Ó, ó! Az a ringyófajzat, az az átkozott! Annak a
jegyzőkönyvnek a sorai felkúsztak rá, s ocsmány, undok
képek kerekedtek ki belőlük. A levágott fejű fekete tehén,
a lemetszett heréjű bak. Minden bizonnyal neki is vala­
miféle alakmását készítette volna el, belevarázsolta volna
magát, a szívét, vérét is, és a kilencfarkú kénköves sátán
tudja, micsoda átkozott és ocsmány munkát művelt volna
a megbűvölttel.
De most rájött végre a mesterkedéseire. Most hát min­
den boszorkányságnak és átkozott bűbájnak vége. Majd ő
megmutatja neki, hogy kiizzadta magából a pokolméreg
és a sátáni ital legutolsó cseppjét is.
Írt, pecsételt, magához rendelte a tanácsosait, tisztjeit.
Gyors, titkos, izgatott sürgés-forgás kezdődött.
Már másnap hajnalban megjelent Freudenthal község­
ben egy dragonyoskülönítmény. A katonák felvonultak a

77-
-
kastély előtt, megszállták valamennyi kijáratát. Vezetőjük,
von Streithorst ezredes, segédtisztje kíséretében, a resz­
kető inú várnagyra ügyet se vetve, maga ment fel a palota
előcsarnokába. Itt a házi udvarmesterrel találta magát
szemközt; minden ajtónyílásban izgatott, kíváncsi szolga­
had szorongott. A nagyméltóságú asszony senkit sem fo­
gad, közölte gyorsan az udvarmester, mert a nagyméltó­
ságú asszony még nem kelt föl. Nohát, akkor majd vár
egy-két percet legfeljebb, válaszolta higgadtan a tiszt, és
leült. Mire az udvarmester még idegesebben, sürgetőb­
ben: a grófnő nem érzi jól magát, nagyon sajnálja, egyál­
talán senkit sem fogadhat. Amennyiben az ezredes úr
netalán valami utasítást hozott volna őfőméltóságától, szí­
veskedjék azt a titkárnak átadni. Az ezredes, még mindig
hűvösen, korrektül: sajnálja, neki parancsa van, hogy
mindenképpen magával a grófnő asszonnyal beszéljen.
Ezek után a grófnő anyja is megjelent. Ott állt a vén-
ség, a földszínű húskolosszus, elállta a leánya szobáihoz
vezető ajtót. Az ezredes tisztelgett, elismételte megbízatá­
sát, felindulás nélkül, tárgyilagosan. Az öregasszony hör­
gő, mély hangján ráüvöltött, takarodjék innen, de azon­
nal; éppolyan jól kell tudnia, mint a gazdájának, hogy az
ő lánya birodalmi grófnő, a római császár őfelségének van
alárendelve. A tiszt vonogatta a vállát, mondván, ő nem
jogász, feladata viszont akképp szól, ahogy elmondotta, és
fél óra időt ad a grófnő asszonynak öltözködésre; aztán
betöreti az ajtót. Az öregasszony testesen elébe terpeszke­
dett; ez lázadás, rikácsolta, és panaszt tesznek a sváb biro­
dalmi lovagrendnél, akkor majd megbűnhődik ezért, és
az ezredest csúfosan megfosztják rangjától. Még huszon­
hat perc, válaszolta az ezredes.
A grófnő meg eközben, amilyen gyorsan csak tudott,
végigszáguldott a szobáin, papirosokat égetett, rendezett,
pecsételt, átadta őket titkárának. Amikor a tiszt behatolt
hozzá, ott feküdt pompás hálóköntösében az ágyon, fel­

- 78-
emelkedett, maga volt a felháborodott ártatlanság. Gyen­
ge hangon kérdezte, mit akarnak tőle. Von Streithorst úr
elnézést kért, de hát kemény parancsa van magától a her­
ceg őfenségétől, hogy a nagyméltóságú asszonyt őrizet
alatt szállíttassa el innen. A szobalányok jajveszékeltek; az
öregasszony gyűlölettől fröcsögő, recsegő hangon riká­
csolt, szitkozódott, a grófnő elájult. A tiszt azonban ren­
díthetetlen. Miközben a vénség mindennek elszidja az
ezredest, gyilkosnak, sátán fiának, az asszony magához
tér, megtört hangon mondja, mint egy kislány, miszerint
tisztában van azzal, hogy semmit sem tehet az erőszakkal
szemben, s hogy a sváb lovagrend sem tud ilyen gyorsan
beavatkozni. De hát lássa be, súlyos beteg, ez az eset csak
ártott neki, s ha mégis ragaszkodnak hozzá, hogy ilyen ál­
lapotban elszállítsák, könnyen a halálát okozhatják! A gróf­
nő elfúló hangon, nagyon halkan beszélt, körös-körül sír-
tak-ríttak a cselédjei. Négy órába telt, míg végre ott ült az
ezredes kocsijában, s megindulhatott a menet; fegyveres
lovasok közt vitték el a grófnőt, szemerkélő esőben. Anyja
ment vele és két komornája. Amerre elhaladtak, parasztok
álltak az útfélen mindenütt, ostoba képpel bámuló nép­
ség. A freudenthali zsidók azonban az imateremben gyűl­
tek össze, reszkettek, életüket, vagyonukat féltették ettől a
váratlan fordulattól, imádkoztak jövőjükért.
A grófnőt Urachba vitték, s rangjához méltó bánás­
módban részesítették, a kastélyt s a környező parkot azon­
ban nem volt szabad elhagynia. Fennhéjázóan viselkedett,
vérig sértette minden pillanatban a személyzetet, és mesé­
be illő borravalókat osztogatott. A herceg megbízottainak
megtagadott minden felvilágosítást, mondván, hogy ő bi­
rodalmi grófnő, s csak a császárnak tartozik számadással.
Amikor még a sváb birodalmi lovagrend is beleavatkozott
az ügybe, és panaszt emelt jogainak megsértése miatt -
mivel a grófnőt freudenthali lovagi birtokán letartóztat­
ták az asszony diadalmámorban úszott, s utasította jogi

- 79-
képviselőjét, emeljen vádat a bécsi udvarnál, ez meg is
történt, méghozzá olyan szavakkal, amilyenekkel a würt­
tembergi uralkodóházat soha még nem illették. A biroda­
lomban tevékenykedő ügynökei mindenütt elhíresztelték,
hogy a hercegségben a jogbiztonság felettébb gyenge lába­
kon áll, ha még egy lovagi személy szabadságát sem biz­
tosítják. Isaak Landauer pedig, enyhe fejcsóválás köze­
pette, azt a kijelentést tette a németalföldi követ előtt,
hogy ilyen körülmények között igencsak kockázatos vál­
lalkozás Württembergben tőkét befektetni; szavai persze
futótűzként terjedtek el, s nagy pénzemberek irodáiban is
hitelre találtak, és veszélyes következményekkel jártak.
Schütz titkos tanácsos meg csak figyelte a hercegi ka­
binetből a grófnő sakkhúzásait, és őszinte csodálattal adó­
zott neki. Eléggé messzire hagyta jutni a dolgokat; akkor
azonban egyszerre megálljt parancsolt, ő meg a grófnő
bátyja, váratlanul és hatásosan. Először is a birodalmi lo­
vagoknál kellett közbelépni. A herceg nagyképűen lenézte
és gyűlölte ezt a testületet, s állandó viszályban állt vele.
Elvörösödött, ha csak a nevüket kiejtette előtte valaki, s
egyszer, vak haragjában az „Ó, Szentlélek, jöjj el hozzánk”
kezdetű énekből saját kezűleg húzta ki azt a sort, hogy
„érezzük szent kenetedet, erősíts, tégy lovagoddá”. Ezút­
tal azonban úrrá kellett lennie haragján, engednie kellett.
Mert ha a lovagrend maga az ördög, hát akkor a grófnő
az ördög öreganyja. Helyt adott a lovagok panaszának,
udvarias formában bocsánatot kért, és más elégtételt is
adott, mindenekelőtt késznek mutatkozott arra, hogy egy
régóta vitatott kérdésben a lovagoknak kedvezzen, elen­
gedje nekik a bor után fizetendő vámot. S minthogy a to­
vábbi ellenállás csupán afféle presztízsnyereség lett volna,
ha viszont engednek, az jó hetvenezer forintot jelentett, a
lovagrend visszavonta tiltakozását. Ezzel el is volt intézve
a bécsi panasz ügye.
Kifogták hát a szelet a grófnő vitorláiból, hívei lassan

-80-
mindenütt kezdték alább adni. Schütz haladéktalanul
hozzálátott, hogy kihasználja az események kedvező ala­
kulását, s az ügyet egyszer s mindenkorra lezárja. A gróf­
nőt Hohen-Urach erődítményébe vitték, s még szigorúbb
őrizetben tartották, úgyhogy még barátai közül sem ke­
reshette fel senki. Azok a gátak pedig, melyek eleddig
megfékezték a nép haragját, egyszeriben átszakadtak. Min­
denféle gúnyos hangú röpiratok jelentek meg, ocsmány
karikatúrák, Kannstattban pedig bábut készítettek a gróf­
nő arcvonásaival, melyet azután a csőcselék ujjongása
közepette előbb a helyi bordélyba cipeltek, majd meg-
vesszőztek, s végül a szemétdombra vetettek.
Eközben a grófnő anyja felkereste legidősebb fiát. Az
angolnasimaságú, jéghideg, gőgös miniszter egészen ki­
csire húzta össze magát a szitkozódó vénség előtt, úgy ült
ott, mint valami kis lurkó. Magyarázkodni próbált: húga
elbizakodottsága, politikai becsvágya előbb-utóbb mind-
annyiukat bajba sodorta volna, ezért kellett beavatkoznia.
Most azonban, hogy a grófnőt politikai szempontból hi­
degre tették, ő, a bátyja mindent elkövet majd, hogy meg­
mentse a végső bukástól. S arra még álmában sem gon­
dol, hogy hozzányúljon a vagyonához.
Az egyezség, melyet a grófnőnek felkínáltak, az első
perctől fogva kedvező volt. Kiderült, milyen ügyesen
szőtte Isaak Landauer a szálakat. Jóformán mindenki ér­
dekelt volt benne, hogy a grófnő württembergi javait
megmentsék. A császári nagykövet, a bátyja, a kamarai
javadalmak igazgatója, egyáltalán, akinek csak volt valami
szava a dologban, ilyen értelemben munkálkodott. így
hát az asszonynak le kellett mondania olyan birtokokról,
mint Brenz, Gochsheim, Stetten, Freudenthal, s ki kellett
jelentenie, hogy a hercegi házzal szemben a továbbiakban
semmiféle igénnyel, követeléssel nem lép fel, s a hercegség
területére soha többé nem teszi a lábát. Isaak Landauer
végkielégítésül olyan összeget sajtolt ki a számára, melyet

- 81 -
még a grófnő és a zsidók maguk is csak suttogva mertek
kimondani, valamint megmaradt a grófnő számára sok
birtokának haszonélvezeti joga egész életére. így hát a
Német-római Birodalom leggazdagabb hölgyei közé szá­
mított, távozván a hercegségből.
Erős katonai kíséret vitte a határig. Útját gúnyolódó,
sarat hajigáló tömeg szegélyezte. Előtte és utána végtelen
hosszú szekérkaraván cipelte roskadozva a ruhákat, búto­
rokat, csecsebecséket.
Csak amikor a legutolsó kocsi is áthaladt a határon,
akkor jött végre, magányosan tornyosulva hintójában, a
földszín arcú kolosszus: a rendíthetetlen vénasszony.

Hirsau prelátusához, Philip Heinrich Weissensee egyház­

tanácsos úrhoz, a szűkebb parlamenti bizottság tagjához
vendég érkezett: Fichtel titkos tanácsos a würzburgi her­
cegérsek udvarából. Már hosszú évek óta szoros baráti
szálak fűzték egymáshoz a két urat: a karcsú termetű, vi-
lágfias protestáns főpapot s a hercegérsek jelentéktelen
külsejű, kerek arcú, okos szemű kis diplomatáját. Mind­
ketten szenvedélyes bábjátékosok voltak, környezetük
nem tudott beléjük látni, egymás előtt viszont feltárták
művészetük mechanizmusának sok titkát, s kölcsönösen
örültek, milyen szépen lehet mozgatni a württembergi
protestáns parlamenti politika meg a katolikus udvari
diplomácia sok-sok drótját-szálát. A jezsuiták iskoláján
nevelkedett Fichtel, csakúgy, mint a protestáns prelátus,
a politikáért szerette a politikát; a céllal keveset törődtek,
a művészi kivitelezésre adtak inkább.
A hercegségben nagyra becsülték Weissenseet, több­
nyire azonban kellemetlen embernek is tartották. Hanyag
szeretetreméltósága és enyhén szkeptikus fölénye, melyet
széles körű műveltségének köszönhetett, az idegenség és
áthatolhatatlanság finom falát vonták közé s számtalan

- 82-
ismerőse közé, akik szinte állandóan megtöltötték nagy,
kényelmes termeit. Kiváló matematikus volt, jó barátság­
ban volt Németország nyugati felének két legjelesebb teo­
lógusával, a csendes, komoly, szó szerint jámbor Johann
Albrecht Bengellel s a szókimondó, kemény Georg Bern­
hard Bilfingerrel. Az Új testamentumnak általa készített
kritikai kiadása, melynek addig természetesen még csak
kisebb része jelent meg, Württemberg határain túl is is­
mertté tette nevét, s szava mértékadó volt a tartományi
gyűlés különbizottságában.
Sokoldalú tevékenysége egy dolognak azonban híján
volt mégis: a melegségnek. Bármihez nyúlt is, igaz, fárad­
hatatlanul és szakszerűen tevékenykedett, de akár az Új-
testamentumról volt szó, akár egy országgyűlési referá­
tumról, akár valamely új gyümölcsfajta meghonosításának
tervéről, mindent játékosan fogott fel, nem volt semmi,
ami idegein túl a szívéig is eljutott volna.
Háza tágas, fehér függönyös termeiben ott élt rajta
kívül még leánya, az előkelő és egyszerű, tizenkilenc éves
Magdalen Sibylle; barnás, fiúsán bátor arcú lány volt, nagy,
kék szeme érdekesen és zavarba ejtően csillogott homlo­
kába hulló sötét haja alól. Az édesanyja fiatalon halt meg,
apja mindig egyforma, langyos nyájasságához pedig nem
talált utat. Magányának, a stuttgarti tartományi tanács­
nok leányával, Beata Sturminnal való gyakori együttlété-
nek, meg Swedenborg könyveinek hatására pietista össze­
jövetelek látogatója lett.
Mert országszerte gombamód szaporodtak a titkos
összejövetelek, a bibliakörök. Hiába volt szigorú tiltó pa­
rancs, fenyegető büntetés, a hercegségben a szorongató
idők hatására egyre több hívő és felvilágosult lélek moz­
dult meg. A kis Hirsauban persze nem élt egyetlen szent
sem, olyasféle, mint Magdalen Sibylle stuttgarti barátnő­
je s vezérlője, a vak Beata Sturmin; mert ő csakugyan
Istennel viaskodott imádságaiban, ígéretekkel és könyör­

83-
-
gésekkel ostromolta, melyeket meg kellett hallgatnia ne­
ki, akitől a vak lány jóslatokat kényszerített ki oly módon,
hogy találomra hol itt, hol ott felütötte a Bibliát. Élt
azonban a helységben egy bizonyos magiszter, Jacob Po­
lykarp Schober, aki Poiret, Böhme, Bourignon, Leade,
Arnold írásait bújta, sőt olvasta még az Örök Evangélium
és a Philadelphiai Társaság* tiltott könyveit is; jóságos
ember volt, együgyű lélek, aki szelíden éldegélt, és a hosz-
szú, töprengő sétákat szerette. Ő tartott Hirsauban bib­
liaórákat, melyeken Magdalen Sibylle is részt vett. Ott ült
a prelátus lánya nagy, kék szemével, homlokába hulló sö­
tét hajával, valami távoliba, megálmodottba merülten, ott
ült előkelően szép, fiúsán merész metszésű barnás arcával
a Collegium Philobiblicum jámbor, szegényes, nyomott­
sápadt arcú, töppedt kis látogatói közt, jóslatokat szere­
tett volna kapni a tetszőlegesen fellapozott szentírás nyo­
mán, imádságában Istennel harcolt, hogy adjon apjának
kegyelmet, és világosítsa meg lelkét.
A leány lelke mélyén ki nem állhatta a würzburgi
titkos tanácsost, és nagyon szomorú volt, hogy apját en­
nek a világias, pogány embernek a társaságában kell lát­
nia. A katolikus diplomata hozott magával abból a diva­
tos, kávé nevezetű micsodából is, amit a kannibálok
találtak ki; fekete, erős illatú főzetet kellett készíteni
belőle. Magdalen Sibylle félénk, rémült szemmel nézte,
ahogy apja is élvezi az ördög italát, s szíve minden ere­
jével azért imádkozott: Isten ne engedje, hogy megbete­
gedjen tőle.
Ott ült hát a két férfi, ilyen ital vagy éppenséggel bor
mellett, és végtelen hosszú beszélgetéseket folytatott a
birodalom e világi hiúságairól, az egyházak zűrzavaros és
bűnös Babilonjáról, politikáról, pénzről, alkotmányról,
rangokról, katonákról és perekről. Ahelyett, hogy Isten

* Német protestáns vallási közösség.

szent arcáról és fenségéről beszélnének, ahogyan pedig az
ő szolgáihoz illenék.
A titkos tanácsos természetesen Karl Alexandert is szó­
ba hozta, aki nemrégiben vendégeskedett a hercegérsek­
nél. Weissensee is ismerte a herceget. Elragadó úriember.
Híre a messzi Al-Dunától egészen a Neckarig ér. Nemes
hajtása Württemberg cédrusának. A titkos tanácsos meg­
említette a herceg anyagi nehézségeit is: tudvalevő ugye,
hogy beadvánnyal fordult a tartományhoz, miszerint jára­
dékának emelését kéri. Igen, igen, Weissensee olvasta a
beadványt, sőt a stílusa még valahogyan ismerősnek is tet­
szett neki. Annyi bizonyos, hogy nem a herceg kancellá­
riáján fogalmazták; s most, ahogy így utólag belegondol,
mintha bizonyos fordulatokban igen tisztelt barátjának
modorát vélné felfedezni benne, tette hozzá mosolyogva.
Az urak kényelmesen üldögéltek, iszogattak ezen a
langyos estén; de hogy szóba került ez az ügy, egyre rit­
kábban, megfontoltabban szólaltak meg, miközben ha­
nyag álarcuk mögött készenlét lapult. Ahogy most állnak
a dolgok, így vélekedett Weissensee, óvatosan tapogatóz­
va, nagyon méltányosnak látszik, hogy a nagyérdemű
hercegnek valami kisebb összeget folyósítsanak.
Aminek is a hercegérsek emberi szempontból bizonyá­
ra felettébb örülne, válaszolta lassan Fichtel titkos tanácsos,
miközben okos kis arcáról a vele szemben ülő jól leolvas­
hatta, milyen óvatosan formálja mondatait, hogy végül is
semmit se mondjanak, de mindent sejtessenek. Mert ugye
az érsek jó barátja a hercegnek. De az érseki széknek, jól
értse meg őt igen tisztelt barátja, semmi, de semmi érdeke
nem fűződik ahhoz, hogy a herceg kap-e segítséget a tar­
tományi gyűléstől vagy sem. Az érseki pénztárak dugig tele
vannak pénzzel; s ha őeminenciája a württembergi uraknak
engedte az elsőbbséget, hogy segítsenek a herceg bajában,
az udvariassági gesztusnak tekintendő, semmi egyébnek.
A titkos tanácsos elhallgatott, kávéját szürcsölgette.

- 85-
 Weissensee figyelmesen nézte barátját, azután óvatosan
annyit mondott: - Ha tehát jól értettem, kedvesem, az ér­
sek valójában nem törődik vele, adunk-e pénzt vagy sem.
Az urak egymásra néztek, óvatosan, barátian. Akkor a
katolikus diplomata így szólt: - Ha én ott ülnék a bizott­
ságban, ellene szavaznék. Éppen most, a grävenitzi nő bu­
kása után; csak semmi engedményt a hercegi háznak.
S a két diplomata egymásra mosolygott, udvariasan,
értőn, teljes tisztelettel egymás iránt, finoman összeszorí­
tott ajakkal.
Amikor a herceg kérelme szóba került a tartományi
gyűlésen, mindenki kész volt rá, hogy jóváhagyja. A gróf­
nő bukása után a tizenegy úr mindegyike igen jó hangu­
latban volt, mondhatni: adakozó kedvében. A lompos,
zsémbes brackenheimi polgármester, Johann Friedrich
Jäger tartotta a beszámolót. Kifejtette, Karl Alexander
herceg nagy úr és nagy hadvezér, szerte a világon dicsősé­
get szerez Württembergnek, és terjeszti a sváb vitézség hí­
rét, jókora pofonokat osztogatva móroknak, törököknek
s más hasonló pogány fajzatnak; azonkívül Eberhard
Ludwig herceg kiadta annak a himlőhelyes kurvának az
útját. így hát helyénvaló, ha a tartomány bőkezűnek mu­
tatkozik, és megadja azt a pár ezer forintot. Körülbelül
hasonló nézeten voltak a többiek is. Akkor Weissensee
felállt, és nagyon finom, udvarias és csiszolt hangnemben
csak úgy mellesleg megjegyezte, hogy az igen tisztelt és
nagyérdemű kolléga urak nagylelkűsége és nemes gesztusa
dicséretes dolog, ő maga is szívből kívánná, hogy a derék
hős kapja meg a kívánt összeget. Az a kérdés csupán, va­
jon hasznos lépés-e, ha éppen most engedékenynek mu­
tatkoznak a hercegi családdal szemben. A herceg végre
pontot tett a grófnővel folytatott viszony végére, ez jól is
van így. No de ez nem egyéb, mint amit a becsület és a kö­
telesség diktált, és ha ők most valamiféle különös előzé­
kenységgel fogadnák lépését, akkor úgyszólván kegy rang­

86-
-
jára emelnék azt, ami pedig magától értetődik, s egy ilyen
gesztussal mintegy visszamenőleg szentesítenék a herceg,
Eberhard Ludwig harminc éven át tanúsított nyakasságát.
Ő tehát arra szavazna, hogy Karl Alexander kérését utasít­
sák el, anélkül természetesen, hogy ez ellenséges magatar­
tásnak tessék az igen rokonszenves herceg irányában.
A bizottság tagjai csóválták nehéz koponyájukat, inga­
doztak, de Weissensee tulajdonképpen máris meggyőzte
őket. Ott fogta meg őket, ahol a leggyengébbek voltak.
Úgy, úgy! Mutassák csak meg Eberhard Ludwig herceg­
nek: egyetlen tapodtat sem engedünk. Kiváltságaink nem
csupán papíron léteznek, élünk is velük. Ez már valami.
Őfensége Karl Alexander herceg, császári tábornok és
hadvezér kérését a tartományi gyűlés elutasította.

Rabbi Gabriel Wildbadban maradt, csendben, visszahú­

zódva élt. Estefelé szokása volt, hogy sétál a környéken.
Beállt az esős idő. A rabbi ott sétált a nyirkos, langyos
alkonyatban, nehezen lépdelt, hátát enyhén begörbítette,
fejét előreszegezte, pillantását - senkire. Bármily kevéssé
feltűnő jelenség volt is egyébként, mégis: amerre járt, el­
némultak az emberek, felnéztek, megborzongtak. És sut­
togás támadt mögötte, mendemonda a Bolygó Zsidóról,
ott Wildbadban is. Háromszor vizsgálták meg a papírjait
a hatóságok a közönyösen morózus férfinak. De minden
rendben volt. Úti okmányait Németalföldön állították ki
Mynheer Gabriel Oppenheimer van Straaten névre, sőt
nagy útlevele volt ráadásul, mely felkérte az összes hatósá­
got, hogy adjon meg neki minden szükséges támogatást.
Karl Alexander herceg is tudomást szerzett természete­
sen a különös fürdővendégről, s arról is, hogy mindenes
zsidójával, Süss-szel jár össze. A herceget lassanként enyhe
türelmetlenség fogta el, ahogy vég nélkül várt a pénzre,
melyet a tartományi gyűléstől remélt, és kezdett unatkoz­

87-
-
ni egy kicsit. Már Velencében, de másutt is szokása volt,
mint a nagyuraknak általában, hogy csillagjóslással és
egyéb mágiával foglalkozzék; barátai közül főként az ein-
siedelni hercegapát kedvelte az ilyesmit. Most Würzburg-
ban is mesék legutóbb egy mágusról, aki éppen az udvar­
ban tartózkodott, s akihez igen nagy bizalma volt. A her­
ceg azt kívánta tehát Süsstől, hozza magával a kabbalistát,
s mutassa be neki. Süss mindenféleképpen szeretett volna
kibújni a dolog alól. Tudta, hogy Gabriel rabbi soha nem
megy bele ilyesfajta komédiába. Végül mentő ötlete tá­
madt. Ha majd a rabbi éppen ott lesz egyszer nála, üzen
a hercegnek, a herceg felkeresi őt, s ily módon fesztelenül
találkozik a rabbival. Karl Alexander nevetve egyezett bele
a dologba.
A kabbalista azt mondta Süssnek: - Egyszóval ide ho­
zom Svábföldre a kislányt. Hirsau környékén találtam egy
eldugott kis tanyát. Hadd vegyük meg azt. Az erdő köze­
pén áll, távol a világ zajától. Semmi baj nem érheti ott a
gyermeket.
Süss némán bólintott. - Jó lenne — folytatta Rabbi
Gabriel dünnyögő hangján -, ha felhagynál ezzel a nagy­
világi élettel és az üzleteiddel. Ha majd nyugodtan élsz,
kívülről szemlélve mindezt, látni fogod, milyen hívságos
kavargás és bódulat csupán, örvénylő semmiség. De hát
ostoba dolog, hogy így beszélek veled - tette hozzá elked­
vetlenedve. Látta Süss arcát, és csak húst és vért és cson­
tokat látott, és semmi fényt, és haragot érzett magában,
miért is létezik az a titkos kötés, mely éppen ehhez az
emberhez kényszeríti őt, s mindig újabb és újabb meg­
aláztatásokat hoz rá. Ó, hány kört kell még leírniuk a fo­
lyók vizeinek, míg ebből a kőből igazi élet fakad!
Amikor már éppen menni akart, hirtelen nyílt az ajtó,
és két szolgájának „sorfala” közt Karl Alexander herceg
jött a szobába, kicsit bicegve, lármásan: - Ó, hát látoga­
tója van, mi, Süss? - és egy székbe vetette magát. Rabbi
Gabriel meghajolt, nem túlságosan mélyen, nem is túlsá­
gosan gyorsan, azután közönyösen, de mégis figyelmesen
nézte a herceget, míg Süss mélyen meghajolva állt to­
vábbra is. A herceg a kabbalista nyugodt, bánatos, szürke
szeme láttán elvesztette lármás magabiztosságát, kínos
csend telepedett a három férfi közé, míg végre Süss meg­
szólalt: - Ez itt, bácsika, őfensége a württembergi herceg,
Karl Alexander, az én kegyes patrónusom. — Mivel pedig
Rabbi Gabriel még mindig hallgatott, a herceg szólalt
meg, és nevetése zavartan csengett: - Biztos maga az a ti­
tokzatos idegen, akiről annyi mindent fecsegnek nálunk?
Alkimista maga, tud aranyat csinálni, mi?
- Nem - válaszolta Rabbi Gabriel nyugodtan. — Nem
tudok aranyat csinálni.
A herceg lehúzta kesztyűjét, azzal csapdosta a combját.
Olyan szomorú, fojtott tűzzel néztek rá azok a túlságosan
is nagy szemek a széles, szakálltalan arcból, a kis lapos orr
mellől, és valami kényelmetlen érzést bizsergettek meg
benne. Egészen másképp képzelte el a mágust, felötlött
benne az a szórakoztató izgalom, amit egy-két mágus­
szeánszon érzett. Ennek a jelenléte olyan tompa, súlyos
volt, s mintha lassan mind kiszökne a levegő a szobából.
- Nagyon érdekelnek az alkimisták kísérletei - mond­
ta kis idő múltán. - Ha hozzám akarna költözni, Belgrád-
ba — ezt most udvariasan tette hozzá: se „hallja”, se „ma­
ga” —, bár nem vagyok gazdag, ezt az unokaöccse jobban
tudja, mint én, azért meglenne a rendes évi jövedelme.
- Nem vagyok aranycsináló - ismételte meg a kabba­
lista.
Megint ez a hallgatás, ez a szorongató, bénító, a szobát
betöltő némaság, mely ránehezedik az emberre; elbizony-
talanítva, elfogódottá téve mindenkit. Hirtelen, mintha
bilincsből akarná kitépni, a herceg odalökte bal kezét a
kabbalista elé: - De ezt már nem utasíthatja vissza, má­
gus! - kiáltotta, harsogó nevetés közepette. - Mondja,

-89-
mit olvas ki belőle! - és odanyomta tenyerét Gabriel rabbi
arca elé. Furcsa kéz volt ez. A háta keskeny, hosszú, cson­
tos, szőrös, a tenyér pedig húsos, kövér, rövid.
A rabbi nem tudta megállni, hogy egy pillantást ne
vessen a herceg kezére. S akkor vad, rémült mozdulatát
alig türtőztetve, hátrált vagy fél lépést. Elfogódottság tele­
pedett rájuk, még nyomasztóbb, még szürkébb-szoronga-
tóbb, mint az előbb. - Nohát, beszéljen! - sürgette a herceg.
- Kérem, ne kívánja tőlem! - válaszolta a kabbalista,
még mindig szinte önkívületben.
- Azt hiszi talán, ha valami rosszat jövendöl, frászt ka­
pok, mint valami halvérű aggszűz? Száz csatán megálltam
már, zsebkendővégről párbajoztam, ott fütyült tőlem alig
egyujjnyira a halál! - Nevetni próbált. - Azt hiszi, nem
bírom elviselni, ha egy öreg zsidó valami bajt jósol ne­
kem? - S mivel a másik hallgatott: - Ne legyen ilyen ma­
kacs és megátalkodott, mint a teknősbéka a páncéljában!
Halljuk a szép szót, Kalkhászom, Dánielem!
- Kérem, ne kívánja tőlem! - mondta a kabbalista.
Nem emelte fel a hangját, szemei azonban mint jeges ta­
vak, úgy meredtek a hercegre, s az egy pillanatra nem
talált szavakat. Élesen, mélyen metszett három rövid ránc
a rabbi széles homlokán, mintha betűt formálnának; ide­
gen, félelmet keltő írásjelet. De a herceg akkor Süssre
nézett, aki feszült figyelemmel, aggódva húzódott hát­
rább, és látva, hogy az milyen nevetségesen, mint egy kis­
gyerek áll az öreg előtt, teljes magasságában felegyenese­
dett, még egyszer odanyomta a kezét Rabbi Gabriel arca
elé, s parancsoló hangon rákiáltott: - Beszélj!
A rabbi meg morogva, egyáltalán nem ünnepélyes
hangon megszólalt végre, szavai félelmetesebben hasítot­
tak a herceg felindult leikébe, mint bármely nagy gesztus
és mágikus hűhó tehette volna: - Látok valamit először,
és látok valamit másodszor. Az elsőt nem mondom meg
fenségednek. A második: fejedelmi korona.

- 90-
 A herceg zavartan nevetett, az orrán keresztül. - Mille
tonnerre! Kelmed azután ugyancsak jól adja, mágus úr!
Csupa aranyat és bíbort lát. Nem olyan felszínesen, ahogy
más tenyérjósok meg asztrológusok: nagy fény, nagy di­
csőség és így tovább. Hanem kereken és félreérthetet­
lenül: fejedelmi korona. A ménkűbe! Hogy örülne, ha
hallaná, a nagybátyám!
Rabbi Gabriel nem felelt. — Ma este elutazom — for­
dult Süsshöz. - A dolog úgy lesz, ahogy megmondtam. -
Meghajolt a herceg előtt, kiment.
- Nem valami udvarias ember a maga nagybátyja -
fordult Süsshöz Karl Alexander, és nevetéssel próbálta
elűzni zavarát.
- Meg kell neki bocsátania, fenség - sietett a válasszal
a zsidó, és ő is megpróbált úrrá lenni felindulásán. - Mo­
gorva és különc. S ha a modora mindenképpen gáncsol­
ható és elitélendő is - fejezte be, s most már újra össze­
szedve magát, megint a régi volt -, amit mondott, annál
örvendetesebb, nemde?
- No igen — vélekedett a herceg, s maga elé meredt,
kardjával a padló deszkáinak vonalát rajzolgatva-piszkál-
gatva -, de hát, amit elhallgatott?
- Vannak neki mindenféle rémképei - nyugtatta
Süss. - Amit fontosnak tart, vagy éppenséggel nagy sze­
rencsétlenségnek, azon a magunkfajta ember, aki az életet
úgy nézi, ahogy van, csak nevet. Egy fejedelmi korona
azonban: realitás. Az a balszerencse meg, amit elhallga­
tott, bizonyára lidérces képzelgés csupán, ostobaság a ma-
gunkfajtának.
- Fejedelmi korona! - nevetett a herceg. - A maga bá-
csikája aggasztóan messze lát. Nagy rendeket kell vágnia
előbb a halálnak, hogy én odáig jussak. Egyelőre él még
az unokabátyám, azután ott van a felnőtt fia, és egyikük
sem gondol rá, hogy átmenjen a másvilágra. Sőt a herceg
éppen azon van, hogy békét kötve a hercegnével, újabb

-91 -
trónörökösről gondoskodjék Württembergnek. - Felállt,
kinyújtózott. - No de, nézzük csak, zsidó! Adna-e nekem
jelzálogkölcsönt a württembergi trónra?
Harsány hahotában tört ki, s Süss vállára csapott. Az
meg hódolattal a szemébe nézett: - Rendelkezésére állok,
fenség, mindenemmel, amim csak van. Mindenemmel,
amim csak van - ismételte.
A herceg abbahagyta a nevetést, és a pénzemberre né­
zett, aki nagyon komolyan és még nagyobb alázattal állt
előtte, mint máskor. - Elég a tréfából! - mondta hirtelen
Karl Alexander, rántott egyet a vállán, mintha valami ide­
gen és nagyon terhére levő dolgot dobna le magáról, és
kiegyenesedett. - A kis fruskám török papucsot kért tő­
lem - mondta aztán a régi hangján -, apró kék kövekkel.
Szerezze meg, zsidó! És a legjobbat! - S ahogy már kifelé
ment kissé bicegve: - De nem csap be többel, hallja, leg­
feljebb három dukáttal! - És harsányan nevetett.

Rabbi Gabriel a rendes postajárattal hagyta el Wildbadot.

Szolid, kissé régimódi kabátjában, amilyet húsz évvel ez­
előtt viselhettek Hollandiában, kövérkésen, kissé begörbí­
tett háttal, úgy festett, mint valami mogorva polgár vagy
egy rosszkedvű főhivatalnok. Mielőtt beszállt, a postako­
csiban víg beszéd folyt, jöttére azonban elhallgattak, és a
hangulat odalett; szomszédja észrevétlenül arrébb is hú­
zódott.
Alig hagyták el a helységet, pompás utazótársaság jött
szembe velük. Anselm Franz von Thurn-und-Taxis her­
ceg, a regensburgi ült a hintóban; nagy pompával és fé­
nyes kísérettel készült bevonulni az Eremitage-ba, az er­
dei kastélykába, melyet kibérelt. Finom, idősebb úr volt,
hosszú, nagyon arisztokratikus vizslakoponyával, özvegy­
ember; vele utazott egyetlen leánya, Marie Auguste. A her­
cegnő szépsége messze Németország határain túl közis­

-92-
mert volt, számos képen, pasztellrajzon örökítették meg,
csodálok sokasága vette körül, akárhol járt. Apja mellett
ült, az olyasfajta szép nők jól ismert részvétlenségével,
akik tudják, hány meg hány szempár követi minden egyes
mozdulatukat. Hanyag kíváncsisággal nézett be a teli pos­
takocsi ablakán, s enyhén gunyoros kis mosolya, ez a fö­
lényesen jóakaratú mosoly nem szállt le ajkáról a kabba­
lista pillantásától. Apja a maga finom módján célzásokat
tett neki, hogy Wildbadban, legalábbis reméli, Marie
Auguste kellemes döntések előtt áll majd. így hát ott ült
a fiatal nő a fényes hintóban, készen, hogy bármely él­
ményt, ami rá vár, inkább igennel, mint nemmel fogad­
jon; fiatal volt, közönyös, de élményekre éhes. Fényes
fekete haja alatt apró, finoman formált kis gyíkfej, régi,
nemes márvány színében játszó arca alul elkeskenyedett,
szeme hosszúkás metszésű mandulaszem, homloka finom,
tiszta, orra szép formájú, kicsi, szája gunyoros vonalú volt.
A wildbadi hölgyek keserűen nézték az új vendég jö­
vetelét. A kurlandi hercegnő, a németalföldi követ lánya
háttérbe szorult, s legfeljebb gúnyosan biggyesztették az
ajkukat, mondván, hogy ez a Thurn-und-Taxis hercegnő
bolondul a férfiakért, és kacér. Ő azonban nem sok ügyet
vetett rájuk, finoman formált kis fejét magasra tartva ha­
nyag, nehezen megfejthető mosollyal ment a maga útján,
melyet mindenütt hódolók szegélyeztek.
Az első este, hogy Marie Auguste hercegnő megjelent
a társaságban, jól sikerült Josef Süssnek. Hangsúlyozott
megkülönböztetésül a többi uraktól, még a leghalványabb
kísérletet sem tette, hogy bemutassák a regensburgi herce­
gi család tagjainak. Míg például az ifjú Lord Suffolk egye­
nesen nevetség tárgya lett merev, szertartásos, nagy sze­
meket meresztő kedveskedésével, Süss az aznap este elha­
nyagolt hölgyekkel foglalkozott inkább, akiknek eddig is
hódolója volt, most azonban, ha lehet, kettőzött kegyben
állt náluk, s csak ha a hölgyek nem vették észre, kereste

-93-
nagy barna szeme a hercegnőt, akkor azonban halovány
fehér arcából olyan egyértelmű és odaadó csodálat sugár­
zott, hogy Marie Auguste is leplezetlen kíváncsisággal
kezdte méregetni a jóvágású, elegáns urat. Egyébként
csendes, izgató mosolyával kecsesen, kissé gúnyosan vo­
nult át az est mindmegannyi ünneplésén és hódolatán.
Aki pedig máskülönben efféle estélyek fénypontja volt,
s akire olyan különösen felhívták a hercegnő figyelmét,
Karl Alexander württembergi herceg, császári vezérlő tá­
bornok, Belgrád, Pétervárad és még annyi sok más csata
hőse, minden várakozás ellenére távol maradt a mulatság­
ról. Dühösen ült szobájában, a „Csillaghoz” címzett foga­
dóban, egyedül, asztalán egy szál gyertya égett. Házikön­
tösben volt, sebesült, köszvényes lábát, mely aznap este
különösképpen sajgott, kendőkbe bugyoláltatta, így bú­
sult borosüvegek és butéliák társaságában. A sötétből né­
ha előbukkant Neuffer, a komornyik, hogy újra töltsön,
és ott guggolt a homályban a szerecsen is. A herceg meg
csak ült, ivott és káromkodott. Ahány nyelven csak szit­
kozódni tudott, amit mocskos tábori katonanyelven el­
mondhatott, minden átkát a tartományi gyűlésre szórta.
Délután jött meg a rendes postával a parlamenti különbi­
zottság levele, mely kíméletlenül és kertelés nélkül eluta­
sította a kölcsönre vonatkozó kérését.
Karl Alexander tajtékzott a dühtől. Hiszen úgy tudta
magáról, hogy népszerű a hercegségben, képe ott lóg
majd minden falon, a nép „Éljen!”-t kiált, ha megjelenik.
És ezek a parlamenti csirkefogók, ezek a kövérre hízott
nyomorultak, ez a fennhéjázó népség fogja magát, és ilyen
szemetet mer odalökni neki, ilyen firkálmányt!
így ült ott, ivott és káromkodott. Azután hirtelen
dühvei letépte lábáról a kötést, melyet Neuffer rakott rá
gondosan, felugrott, és tombolva fel-le járkált. Korona!
Még hogy koronát jövendölt neki az a vén zsidó. A sarla­
tán fajtája! Szép kis korona! Nyomorult, koldus és föl­

-94-
dönfutó ő, akinek ez a banda ilyen vacak, rohadt levelet
mert a képébe vágni. Olyan szörnyűségesen lármázott és
káromkodott, hogy az estélyről hazatérő Süss egészen
megrémült, s még éjnek évadján megtudakolta a komor­
nyiktól, mi történt. Neuffer azonban, aki ki nem állhatta
a zsidót, kitért a válasz elől.
Másnap, dél felé, miután kétszer is hiába kérdezőskö­
dött már, Süss belátogatott a herceghez. Óvatosan lépett
a szobába, különleges új harisnyáját vette fel ez alkalom­
ból, szerette volna megmutatni a hercegnek; őfenségét
mindig nagyon érdekelték a modern holmik. Az előző
esti ünnepségről is beszámolt volna. Ilyen dühödten
azonban még sosem találta. Meztelenül állt a szoba köze­
pén, hatalmas szálfatermetével, miközben Neuffer meg a
fekete bőrű nagy vödör vizekkel öntözték, s utána mindig
újra ledörzsölték. Odalökte Süssnek a tartományi gyű­
léstől kapott levelet, s mialatt Süss kellő alázattal nagy se­
besen végigfutott az iraton, csepegve, prüszkölve nekitá­
madt: - Szép kis mágus ez a maga nagybátyja! Alaposan
becsapott vele! Szép kis kilátások a koronára, mi?
Süss szíve mélyén felháborodott a tartományi gyűlés
goromba elutasítása láttán, s szerette volna megfelelő sza­
vakkal biztosítani a herceget őszinte megvetéséről, melyet
ilyen ripőkség nyomán érez, valamint odaadó segítőkész­
ségéről. A herceg, aki minden emberfiára dühös volt
éppen, látva, hogyan áll ott Süss, milyen elegánsan kiöl­
tözötten, s kezében az az átkozott levél, megparancsolta
hirtelen: - Neuffer! Othman! Kereszteljétek meg a zsidót!
Hadd tanuljon úszni! - És a komornyik meg a fekete
máris zúdították Süssre a mosdóvizet, a herceg kutyája
meg csaholva rohant rá, úgyhogy a zsidó rémülten, sietve
hátrált, csuromvíz volt, nadrágja, szép új harisnyája, cipő­
je tönkreázott, mögötte pedig felhangzott a herceg és a
szolgák harsogó nevetése.
Süss nem vette azért rossz néven a dolgot. A nagyurak

95-
-
már csak ilyenek mind, megvan a maguk kedvtelése. Hi­
szen joguk van rá, bele kell törődni. És mialatt levetette
vizes ruháit, elhatározta, hogy legközelebb ugyanolyan
udvariasan viselkedik majd, sőt még alázatosabban, mint
eddig, s minden bizonnyal jobb fogadtatásban lesz része.
Ugyanaznap megérkezett a würzburgi titkos tanácsos,
Fichtel. A jelentéktelen külsejű, okos arcú emberke még
a délután folyamán felkereste a herceget. Igen, a würzbur­
gi udvarban tudnak már a tartományi urak meglepő és
egészen sajátos arcátlanságáról. A hercegérsek úr roppan­
tul felháborodott, s teli van megvetéssel e nyomorult és
piszkos fukarság láttán, melyet ez a szemtelen csőcselék
tanúsított egy ilyen hatalmas és világhíres hadvezér iránt.
Ura azonban bölcsességével más módot talált, mely a her­
cegnek is segíthetne bajában, s a szemtelen polgárságnak
is például és nagy bosszúságul fog szolgálni.
Mielőtt azonban a részletekbe bocsátkozott volna, a
herceg kegyes engedelmét kérte, hogy kávéját elkészít­
hesse, melyhez hozzászokott. Amikor azután ott ült a szép
szál herceg árnyékában, még jelentéktelenebbül, a forró
fekete leves mellett, lassan és tárgyilagosan kifejtette a
Thurn-und-Taxis hercegnővel való házassági tervet; el­
mondván, hogy az ifjú hölgy a Római Birodalom leg­
szebb hercegnője, s vagyona felbecsülhetetlen. És a tarto­
mány arcátlan és rebellis urai hogy dühöngenének, ha a
herceg áttérne a katolikus hitre. A hercegérsek úr termé­
szetesen kész kisegíteni a herceget akkor is, ha a házassá­
got visszautasítaná. Mégis: ezt a megoldást találná a leg­
jobbnak, és tiszta szívéből kívánná őfenségének a sok
pénzt és a szép nőt, valamint a tartományi uraknak azt,
hogy mérgükben megpukkadjanak. És a titkos tanácsos
kényelmesen, apránként kortyolgatta feketéjét.
Karl Alexander meg, ahogy egyedül maradt, döngő
léptekkel mérte szobáját föl s alá, föl s alá, feje zúgott még
az éjszakai magányos ivászattól, nehezen lélegzett, bele­

96-
-
túrt sűrű, szőke hajába. A ravasz rókák! No nézd csak, mi­
csoda ravaszdi rókák! Szeretnék, ha áttérne katolikusnak.
Schönborn, Friedrich Kari, a kedves, vidám, barátságos
cimbora. Micsoda ravaszdi!
Nevetett. Vicc az egész. Mi a fene! Méghozzá ragyogó
vicc. A magas rangú tisztek nagy többsége katolikus, sőt a
katolikusok a jobb katonák. Ő a maga részéről, velencei
évei óta, nem sokat törődött vallási ügyekkel, a katoliku­
sok miséje mindig tetszett neki, az igaz, és egy katonához
jobban is illik talán a katolikus szertartás, tömjénfüsttel,
szentképekkel meg skapulárékkal. S ha würzburgi meg
bécsi barátainak ezzel a legkisebb szívességet tenné, hát
annál jobb. És végtére is: ő maga se bánná. Egy szép,
gazdag hercegnő. Vége lenne legalább ennek az örökös
nyomorult kuncsorgásnak, nem kellene a fogához vernie
a garast. S ez a komédia, ez a pompás, ragyogóan kitervelt
komédia micsoda borsot törne a renitenskedő tartományi
urak orra alá! Ördög és pokol! Megnézi azt a regensburgi
nőt, mindenesetre megnézi.
Amikor Süss másnap beállított, harsogó jókedvvel ki­
áltotta oda neki: — Megszáradtál, zsidó? Jól jött a keresz­
telő?
- Hogyne - felelte Süss -, ha fenségednek mulatságot
szereztem vele.
- És ha most azt mondanám neked, hogy adj har­
mincezer forintot, de azonnal, adnál?
- Parancsoljon velem!
- És aztán úgy megszorongatnád érte a gigám, hogy
vért izzadnék! Hogyisne! Van már valaki, akitől pénzt sze­
rezhetek, egyetlen fillérnyi kamat nélkül!
- Csak nem választott magának új pénzembert, fen­
ség? - kérdezte rémülten a zsidó.
- Nem - mondta a herceg, és jóízűen nevetett. - Elő­
ször is, mert most még inkább szükségem lesz rád, mint
eddig. Még legalább két hétig itt maradok; ebből a nyo­

97-
-
morult fogadóból azonban elköltözöm, érted? Kibéreled
nekem a Villa Monbijou-t! És berendezed, de úgy, hogy
még Versailles-ban se kifogásolhassanak rajta semmit;
bútorokat szerezz, libériás cselédeket, ami kell. Kinevez­
lek udvari intézőmnek és kincstartómnak.
Süss kezet csókolt a hercegnek, túláradó szívvel hálál­
kodva.
Karl Alexander pedig átküldte a szerecsent a kis kas­
télyba, az Eremitage-ba, megkérdezni, mikor tehetné tisz­
teletét. Azután, bármily rövidke járásra volt is a Thurn-
und-Taxisok szállása, kocsival ment; a derék úti jószág,
minden friss lakkozás ellenére is meglehetősen divatja-
múltan festett; Neuffert meg a kocsist azonban Süss már
új libériába bújtatta.
Az Eremitage-ban a hadvezért a legnagyobb figyelmes­
séggel fogadták. A hercegen s Marie Auguste-ön kívül
jelen volt még Thurn-und-Taxis első intendánsa, vala­
mint Fichtel titkos tanácsos. Franz Anselm von Thurn-
und-Taxis idős, tapasztalt, igencsak felvilágosult gondol­
kodású úr volt. Jó szándékban, derűben, érdeklődésben
nem volt nála hiány, modora körülményesen finom, ked­
velte a társaságot, az emberszólást, s nem hitt senkiben és
semmiben a világon. Sok közös ismerőse volt Karl Alexanderrel a bécsi udvarban, Wü
ben, a nemzetközi nemesi társaságban. A fejedelem go­
noszkodó kis megjegyzéseket tett erről-arról, Karl Alexan­
der meg sokat beszélt, élénken helyeselt, vagy éppenséggel
védelmébe vett valakit. A herceg udvariasan fordította
felé finom, hosszúkás vizslafejét, figyelmesen hallgatott.
Tetszett neki Karl Alexander. Kétségtelenül kissé esetlen,
nagyon könnyen fel is hévül, ami ugye, felesleges; ítélő­
képességével sem tűnt ki különösképpen. De volt benne
temperamentum, és, mon Dieu,* császári tábornok, igazi
* Istenem!

-98-
hős, és egy katonától elsősorban győzelmeket kell várni,
nem pedig azt, hogy valami nagy ész legyen.
Marie Auguste először alig szólt. Csak ült ott, rendkí­
vül fejedelmi tartással, galambszürke bársonyruhában,
telt, ápolt kis kezével illendően és kecsesen tartotta, elő-
írásszerűen, hatalmasan szertebomló szoknyájának legfel­
ső ráncait. Meztelen karja vakító fehéren gömbölyödött
finom csuklója felett, könyökére velencei csipke borult.
Meztelen válla, keble régi, nemes márvány tompa fényével
világított a csipke alatt, karcsú nyaka magasra szökkent.
Kis gyíkfeje finoman formált, arca pasztellszínben játszott
sugárzó fekete hajkoronája alatt. Leplezetlen kíváncsiság­
gal, tetszéssel mustrálgatta eleven, mozgékony, szuggesz-
tív szemével a herceget; az karcsú, szinte légies apja mel­
lett különösképpen széles vállúnak és férfiasnak hatott.
Fichtel titkos tanácsos Karl Alexander egy hadi bra­
vúrját mesélte éppen. Marie Auguste, miközben erősen
rászegezte szemét a hercegre, egy francia zenedrámát ho­
zott szóba, melyet a bécsi Operában látott, Akhilleusz, a
hős, ez volt a darab címe, ahol is Akhilleusz, miután kör­
behurcolta Hektor holttestét, valami nagyon szép és ma­
gasztos áriát énekelt.
- Igen - jegyezte meg az idős herceg -, az ókorban
még nemesen éreztek és gondolkoztak az emberek.
Karl Alexander úgy vélekedett, hogy ő márpedig min­
denkor pillanatnyi érzése szerint cselekszik, és egyáltalán
nem hiszi, hogy túlságosan nemes lelkűnek lenne nevez­
hető. Mire a hercegnő, szemét továbbra is az elvörösödő
férfira szegezve, mosolyogva mondta, hogy egyáltalán nem
is Karl Alexanderről volt szó. Amire mindenki nevetett.
Jégbe hűtött italokat hordtak körbe, a kis würzburgi
titkos tanácsos kávét kapott.
A szőke württemberginek rettenetesen tetszett a fekete
hercegnő. Miile tonnerre! Ha ez a nő majd bált ad ott a
tágas belgrádi palotában, micsoda szemeket meresztenek

99-
-
mind: törökök, magyarok, az egész vad bagázs! Ez aztán
az igazi uralkodónő, akivel méltóképpen lehet reprezen­
tálni, még Bécsben is, mindenütt. S ha a dukátjait is ma­
gával hozza, szépen rendbe lehet majd hozatni a sivár
belgrádi kastélyt. Ez a ravaszdi róka, ez a würzburgi, a
Schönborn! Igazi jó barát, a ménkűbe! Jó barát és jó paj­
tás, hogy neki ilyesmit kitervelt! S ez a nő: nem csak mu­
tatós. Kis ördög ez, ő már csak ért hozzá. Ezek a szemek,
ez a száj! Ez aztán ágyba való! Karl Alexander egész arca
sugárzott, és vissza kellett tartania magát, nehogy csettint-
sen. Igazi hercegnő, a fényes fekete hajában csillogó-villo-
gó boglártól kezdve - a fene! gondolta, ezeknek a regens-
burgiaknak aztán jól megy! - egészen a kis atlaszcipőcs-
kéig, mely néha kikandikált a bő, galambszürke bársony­
szoknya alól, vérbeli hercegnő, s ugyanakkor szemrevaló
szépség. Milyen más, mint a savanyú durlachi hercegné,
az unokabátyja felesége. Itt nem kellene császárnak-biro-
dalomnak interveniálnia, hogy az ember gyereket csinál­
jon neki. S milyen okosan-ügyesen cseveg! Hogy pereg az
a kis nyelve, ördögfattya! Hogy felcsigázza őt, hogy bele-
mélyeszti a szemét a szemébe! Micsoda szép pár lesznek
majd ezzel a nővel. Eberhard Ludwig nagyot nézhet. Ő,
Karl Alexander, nem szorul rá, hogy drága pénzért án­
gyot tartson. Az ő hites felesége szebb lesz, és az ágyban is
jobb, mint a legdrágább francia kurva, s azonfelül meg­
tölti a férje erszényét, nem pedig kiüríti.
S a parlament! Ez az átkozott polgársöpredék! Karl Alexandernek csak úgy dagadt
től. Belesárgulnak, belekékülnek a dühbe. Nohát, ilyen
körülmények között mindenképpen megéri, hogy kato­
likus legyen az ember.
Nézte Marie Auguste-öt, a herceg éppen a két másik
úrral beszélgetett, nézte, buja tekintettel méregette, erő­
szakos, félvad katonapillantásokkal, mint az olyan ember,
aki megszokta, hogy a nőket minden különösebb teke-

- 100-
tória nélkül gyűri maga alá az ágyon, a hercegnő pedig
belemerült ebbe a nézésbe kis, rejtelmes mosolyával.
Karl Alexander azzal az eltökélt szándékkal hagyta el
az Eremitage-t, hogy katolikus lesz.

Josef Süss nagy pompával rendezte be a Monbijou-kas-

télyt, mindenekelőtt a kis csarnokra volt büszke és a hoz­
zá csatlakozó sárga szalonra. Berendezését természetesen
Nicklas Pfäffle hajtotta fel, közönyös, kövér mindenes,
aki a közeli és távoli környék valamennyi kereskedőjét és
iparosát végigjárta.
A hadvezér új szálláshelye nagy pompával várta lakó­
ját, a herceg pedig megelégedetten veregette meg Süss vál­
lát: - Hallja, maga aztán csakugyan boszorkánymester,
Süss! Azt mondja meg, mennyivel akar megvágni közben? -
A szerecsen pompás jelenség volt az új környezetben, a
herceg arca elégedettségtől sugárzott, s még Neuffer is,
aki pedig ki nem állhatta a zsidót, és állandóan azon volt,
hogy kis tűszúrásokkal kipiszkálja rendíthetetlen nyugal­
mából Nicklas Pfäfflét, kénytelen volt elismerni, hogy ő
se csinálhatta volna különbül.
Fichtel titkos tanácsosnak is büszkén mutatta meg
Karl Alexander az új rezidenciát, mielőtt még eljött volna
az estély napja, és a kis diplomata nem fukarkodott a di­
csérettel. Titokban azonban úgy érezte, hogy túlzsúfolt az
egész, amolyan parvenűszagú; meg is próbálta rávenni a
herceget, hogy változtasson itt-ott, egy-két kis részleten.
Urának, a hercegérseknek pedig jelentette, hogy a herceg
egy zsidóval rendeztette be a palotáját; így hát nem csoda,
hogy egy kicsit keleties az egész, s hogy a wildbadi kastély
inkább Jeruzsálem, semmint Versailles hangulatát árasztja.
Hasonlóképpen vélekedett az öreg herceg, Anselm
Franz is a fogadás estélyén. Ő, aki sokat adott a jó megje­
lenésre, hogy is ne lett volna ingerült Karl Alexander kas­

- 101 -
télyában, hiszen halványsárga frakkot öltött, s ez egyálta­
lán nem hatott előnyösen a Monbijou sárga szalonjában.
Karl Alexander kis operaelőadásra invitálta vendégeit -
Zerbinetta bosszúja, ez volt a darab címe -, mivel tudta,
hogy Marie Auguste szereti a színházat, a zenét, a balet­
tet. Süss gondoskodott a dologról, Frankfurtban élő s a
színházi világhoz még mindig közel álló anyja nagy sietve
összehozta a kis heidelbergi társulatot.
Kicsiny, fényes társaság gyűlt össze. A herceg eleinte
szerette volna kihagyni Süsst, de a hűséges, könyörgő
kutyaszemek láttán végül is megesett rajta a szíve, s így,
Neuffer nagy bosszúságára, a zsidó megjelenhetett. Oz-
barna, ezüsttel hímzett kabátban, boldogan és ügyesen
siklott a vendégek között, mintha az egész estélyt az ő
tiszteletére rendezték volna - mérgelődött Neuffer.
Hogy ragyogott, hogy pompázott azonban Marie
Auguste, borvörös atlaszban és brokátban! Büszkén visel­
te mellén a Thurn-und-Taxis család rendjelének szalagját,
ruhája buggyos ujján pedig azt a gyémántcsillagot, melyet
a császár adományozott neki egy védnökség alkalmából.
Keveset beszélt. A kurlandi hercegnő meg a németalföldi
követ lánya azonban - mindkettőjüket a legalázatosabb
szeretetreméltósággal üdvözölte, mint nála idősebbeket -
úgy vélte, mintha a terem minden zugában csak az ő ha­
nyagul nemtörődöm, gyermeki hangja hallatszana. És
szentül megfogadták, hogy soha többé nem jönnek össze
a regensburgi hercegnővel, s egyáltalán: mennek Wildbad-
ból, méghozzá hamarosan. Egymástól függetlenül jutot­
tak erre az elhatározásra, és Süss mindkettőjüket ugyan­
azokkal a szavakkal biztosította vigasztalhatatlanságáról.
Mindenki a legújabb stuttgarti hírről beszélt, hogy a
hercegné újra áldott állapotban érzi magát. Bábaasszo­
nyok és orvosok erősítették meg ebben a hitében, az egy­
háztanács imákat rendelt el jóllétéért, és néhány kíváncsi
megnézte az einsiedelni galagonyát, melyet hajdanán még

- 102-
Szakállas Eberhard ültetett Palesztinából visszatérve, s lám,
csakugyan! most váratlanul újra kihajtott! Jó jel, bizo­
nyára.
Fichtel titkos tanácsos megeresztett néhány nyers, go­
romba viccet a szegény Eberhard Ludwigról meg sava­
nyú, a császár által elrendelt házastársi örömeiről; Bran­
denburg és Württemberg barátsága mindig is eléggé
keserű pirula volt, és a porosz király ebben az esetben is
násznagyként tevékenykedett. Azután a hercegnő és a ki-
ebrudalt grävenitzi grófnő bájainak összehasonlítása kö­
vetkezett. Az urak, akik a titkos tanácsost körülülték a sa­
rokban, majd megpukkadtak nevettükben, a herceg arcán
kis ráncok futottak szét a gyönyörűségtől. A hölgyek
egyre tudakolták, mi a jókedv oka. Süss közvetített. Kun­
cogás. Azután a zsidón kezdtek el tréfálkozni, a paleszti-
nai galagonya kivirágzása miatt. Harsogó nevetés. Még a
pasztellarcú Marie Auguste rejtélyes mosolya is csengő
kacajjá változott.
Karl Alexander gúnyosan jegyezte meg: - Szép kis má­
gus az a te bácsikád! A trónörökös boldog férj, az öreg
herceg pedig még egy örökösről gondoskodik. Jól megad­
tad nekem azzal a varázslómester bácsikáddal!
Marie Auguste soha addig még nem látott zsidót ilyen
közelről. Borzongó kíváncsisággal érdeklődött hát: —
Csakugyan gyerekeket öl?
- No, csak nagyon ritkán - nyugtatta meg Fichtel tit­
kos tanácsos -, általában szívesebben sündörög nagyurak
körül.
A hercegnő feszült arccal töprengett, vajon azok a zsi­
dók is ilyesféleképpen festettek-e, akik Jézus Krisztust
megfeszítették. Ez itt, biztosította őt a titkos tanácsos, bi­
zonyára nem volt köztük.
Süss okos taktikus volt, és amennyire csak lehetett,
távol tartotta magát a hercegnőtől, megelégedett vele,
hogy a távolból csodálja forró, boltozatos szemeivel, tisz­

- 103-
telettudóan. Az operaelőadás után a hercegnő bemutat-
tatta magának Siisst. A zsidó gátlástalan odaadása hízel-
gett neki. — Egészen olyan, mint egy ember - mondta az­
után csodálkozva apjának. Karl Alexander csak nőtt a sze­
mében ügyes, gáláns házi és udvari zsidója révén. Úgyhogy
első csókjuk izgalma közepette is, miközben a herceg még
tele volt Marie Auguste telt kis szájának melegségével, azt
mondta mosolyogva a nő, ruháját igazgatva: - Nohát,
hogy milyen mulatságos udvari zsidója van, kedvesem! -
Azzal visszatértek a kis oldalszobából a nagyterembe.
A hercegnek egyébként, anélkül, hogy bármi biztosat
tudhatott volna, az volt az érzése, hogy ez a vad és mes­
teri csók nem lehetett a hercegnő első csókja.

A parlament tizenegyes bizottságában rossz hangulat ural­

kodott. A hír, miszerint a hercegné teherbe esett, hamis­
nak bizonyult, és ehhez jött még a Karl Alexander herceg
közelgő házasságáról és katolizálásáról szóló jelentés -
„visszatérése katolikus hitre”, így nevezték a dolgot szem­
telenül a jezsuiták. S ha úgy jól magukba néztek az urak,
hát nem tagadhatták, hogy valamelyest azért ők is hibásak
abban, hogy ez a rendkívüli népszerűségnek örvendő
ember ilyen dühítő módon felekezetet változtatott.
Weissensee prelátus már az első jelentések után azon­
nal látta, ki mozgatja a szálakat a herceg és a regensbur-
giak kapcsolatainak ilyesfajta alakulásában: nohát, semmi
kétség, a würzburgi udvar és az ő kedves Fichtel barátja.
Mosolygott, elismerően mosolygott a finoman kitervelt
stratégia láttán; de amilyen érzéketlen volt a politikai cé­
lok iránt végül is, amilyen játékosan fogta fel a dolgot, nem
vette különösebben a szívére a herceg elvesztését. Előre
látta természetesen, hogy az országgyűlési bizottságban
ferde szemmel néznek majd rá, minthogy voltaképpen ő
a hibás, ő javasolta a kölcsön megtagadását. De tudta azt

- 104-
is, hogy fölényével, ha nehezen is, majd csak meggyőzi a
többieket, s hatásos védekezést készített elő. A továbbiak­
ban pedig meg volt győződve róla, hogy a herceg áttérése
gyakorlatilag semmiféle következménnyel nem jár majd.
Még ha szétoszlott is a remény a hercegné újbóli terhes­
ségét illetően, annyi minden választotta el a herceget a
tróntól. Sőt, Weissensee még azt a kérdést is feltette ma­
gának, vajon ez a bizonytalan reménység megérte-e a je­
zsuiták fáradozását a herceg áttérítésére. Na persze, a her­
cegség és a parlament ténykérdésekkel foglalkozott, poli­
tikája - ily módon - rövid távra méretett ki; míg a kato­
likus egyház, és itt a prelátus irigyen sóhajtott fel, olyan
régen-régi intézmény, szinte maga az örökkévalóság, hogy
a jezsuitáknak módjukban áll hosszú évszázadokra szóló,
világi politikát folytatniuk késői nemzedékek számára.
A tizenegyek bizottmányában először kígyót-békát
kiabáltak a hercegre; végül Johann Heinrich Sturm elnök
és első titkár, ez a komoly, megfontolt, nyugodt férfiú vé­
get vetett a henye, céltalan szitoközönnek, és pozitív ja­
vaslatokat kért. A goromba brackenheimi polgármester
minden kertelés nélkül kijelentette, hogy tulajdonképpen
egyes-egyedül Weissensee a hibás, s kutya kötelessége,
hogy most már rendbe hozza, amit elrontott.
Weissensee mosolygott, és egészen mellékesen odave­
tette, hogy véleménye szerint semmi sincs elrontva. Mi­
után a herceg ilyen könnyűszerrel elpártolt az igaz hittől,
ők sem veszítettek vele semmit. A katolikusok számára
csak propagandaértéke lehet a dolognak, a hadvezért vé­
gül is inkább szerencsekívánatokban kellene részesíteni,
hogy ily módon megszabadult anyagi nehézségeitől, és
nem fogja ezentúl követeléseivel háborgatni a tartományi
gyűlést. Egyéb gyakorlati következményekre pedig a tisz­
teletre méltó gyülekezetben senki sem gondol, hogyan is
gondolhatna.
A goromba brackenheimi azonban makacskodott: ha

-105-
a hercegi pár, Istennek légyen hála, jó egészségnek örvend
is, és minden esélye megvan rá, hogy további örökösökről
gondoskodjon, s ha a trónörökös élete virágjában levő ifjú
is, mégiscsak gondolni kellene rá, hogy a hosszú távra ter­
vező római politikával szemben még idejekorán ellenak­
nákat helyezzenek el.
Miért ne?, vélekedett Weissensee könnyedén. Hiszen
titokban felvehetik a kapcsolatot Karl Alexander fivérével,
Friedrich Heinrichhel. Persze, csak úgy, minden eshető­
ségre készen; mondhatni, akadémikus jelleggel. Ez a jám­
bor és kedves úr sem az evangélikus vallás, sem a rendek
szabadságát nem veszélyeztetné a legkisebb mértékig sem.
Fejtörés, nagy csend, szorongó némaság, mind a tizen­
egy úr szemmel láthatóan magába szállt. Nincs egy kicsit
felségárulásíze a dolognak? Persze hogy akadémikus kér­
dés az egész, minden eshetőségre csupán, és kötelezettség
nélkül, no persze, de azért mégis.
Sturm elnök és első titkár, az egyenes beszédű, becsü­
letes Sturm, az igaz szívű hazafi, gyűlölte az effajta jezsui­
ta módszereket. Tudta ugyan, és ez éppen eléggé fájt is
neki, hogy ilyenek nélkül nem lehet boldogulni. De csak
a legvégső esetben. Csakis akkor.
A parlament jogi tanácsadója, Veit Ludwig udvari tör­
vényszéki ülnök viszont egyáltalán nem akart még csak
hallani sem ilyen tervekről. A még fiatal, csontos, sötét
arcú, mélyen homlokába nőtt hajú férfi tulajdonképpen
vad zsarnok- és fejedelemgyűlölő volt, a népszabadság
lelkes harcosa. Unokabátyjával, aki Karl Alexander herceg
komornyikjaként szolgált, gúnyos és dühös szóváltás után
szakította meg a jó barátságot, bár együtt gyerekeskedtek,
együtt nevelkedtek. Most azonban, minthogy már éppen
eleget látott az életből, s ez igencsak rezignálttá tette, azon
a véleményen volt, hogy a rossz: szükségszerű, s szinte vá­
gyódott a rosszra, csak hogy igazolva lássa sötét, baljós tu­
dását, keserű igazát. Igen, a wildbadi látogatás alkalmával

- 106-
találkozott unokabátyjával, pontosabban: felkereste őt, s
furcsa, kicsit érdes, gunyoros beszélgetés során nagyjából
ki is békült vele. Hiszen igaza volt a másiknak. A termé­
szet törvénye ez, nem is lehet másképp: egypáran felül áll­
nak, a többiek meg egyre lejjebb, talpnyalóként, kutya­
sorban. Katolikus fejedelem kerül netalán a württember-
gi trónra? Nohát, ez is a fejedelmek jogai közé tartozik, ez
is isteni elrendelés, a népnek pedig, ördög és pokol! az a
dolga, hogy engedelmeskedjék.
Az éles eszű Weissensee, a nagy taktikus, még mindig
nagyon könnyedén és odavetve tovább elemezte a dolgo­
kat. Belgrád messze van, s különben is, csak elméleti kér­
dés az egész, biztosításként a legváratlanabb eshetőségek­
re. Természetesen írásba semmit sem szabad adniuk az
uraknak, s a Corpus Evangelicorum* itt áll az oldalunkon.
Törték ám a fejüket a tanácsbeliek, kényelmetlen volt
a döntés. Mert egy katolikus herceg uralkodásának még a
leghalványabb lehetősége is elképzelhetetlennek, elvisel­
hetetlennek látszott; beteggé tette őket a gondolat. Kato­
likus uralkodó! Egyértelmű volt ez képzeletükben a des-
potizmussal, tirannizmussal. S főként ez a herceg, akinek
olyan jó kapcsolatai vannak a bécsi udvarnál, amely min­
dennemű vallásszabadság esküdt ellensége, a parlamenti
jogok lábbal tiprója! A szép szabadságjogok! Ők, tizen­
egyen, akik ott ülnek a különbizottságban, az ő tanácsko­
zásaik, az ő döntéseik jelentették ezt a szabadságot. És
most veszély fenyegeti őket, személyükben is, a katolikus
herceg által.
Elhatározták, Weissensee teremtsen kapcsolatot a tá­
bornok fivérével, a kedves, szelíd, protestáns herceggel,
Friedrich Heinrichhel. De csinálja titokban a dolgot, és
egészen bizalmasan, minden kötelezettség nélkül.

* Az evangélikus birodalmi rendek egyesülése.

- 107-
A regensburgi dómban, Karl Alexander esküvőjén ha­
rangzúgás, tömjénfüst lengte-zengte körül a fényes ven­
dégsereget. Elküldte követét a császár, ott volt Passionei
pápai nuncius a szentatya saját kezű iratával, a würzburgi
hercegérsek, a császári hadsereg legkiválóbbjai, köztük
Karl Alexander bizalmas barátja, Franz Josef Remchingen
tábornok, a jezsuiták neveltje, mámorosán vereslő, duz­
zadt, erőszakos arca fénylett a hófehér paróka alatt.
És a hercegi párnál nem volt szebb az egész Német­
római Birodalomban. A herceg: cédrustermetű férfi, büsz­
kén viselte marsallbotját s aranygyapjas rendjét. Marie
Auguste pedig magasra emelte finom metszésű kis fejét,
arca régi, nemes márvány fényével tündökölt, hófehér at­
lasz volt a ruhája és brokát, mellén a Thurn-und-Taxis
család rendjelének szalagja, ruhája buggyos ujján fakó­
arany alapon a császári csillag, ruhakivágásában a pápai
rend keresztje. Könnyed, ruganyos léptekkel járt, fején a
menyasszonyi korona, az ékszerművesség remeke, mely­
nek minden egyes darabkáját Süss szedte össze, széles
Európából; így vonult be sejtelmes mosolyával az ajka
körül az ifjú hercegnő a dómba.
Méghozzá minden elfogódottság nélkül; inkább a ne­
vetséges oldalát látta a sok ünnepi ceremóniának. Fátyo­
los tekintetének nemtörődöm kíváncsiságával figyelte a
vendégeket, s mialatt a hercegérsek ünnepelte őt, hogy a
herceget, a nagy törökverőt, a csatamezők oroszlánját visz-
szatérítette a katolikus egyház keblére, ő arra gondolt,
hogy Fichtel titkos tanácsos az egész ünnepségből bizo­
nyára csak a kávécskájának örül majd. És milyen nevet­
séges az is, hogy a zsidó ott áll most a dómban. Egyébként
nagyon takaros külsejű és mulatságos zsidó, egyáltalán
nem vámpírszerű, ahogy Marie Auguste a zsidókat erede­
tileg elképzelte. Tulajdonképpen a mandzsettái még diva­
tosabbak is, mint az ő férjéé. Jaj de vicces, hát ő most férj­
nél van! És a zsidó minden bizonnyal merően nézi majd

- 108-
a vállát, a nyakát a menyasszonyi fátyol alatt; bámul majd
fehér arcában ülő, nagy, repdeső-verdeső szemeivel.
És lobogott és verdesett a tömérdek gyertya lángja, zú­
gott az orgona, tömjén füstje szállt, csengő, tiszta fiúhan­
gok éneke röppent a magas ég felé.
A hercegi pár már másnap jachtra ült - még szóltak
közben a bankettra hívó ezüsttrombiták hogy végigha­
józzon a Dunán, le Belgrádig. A jacht Franz Anselm feje­
delem ajándéka volt. Nagy kísérettel utaztak, vadászok,
szolgák, hajdúk, cselédség. A hajó, orrában pedig, kereszt­
be vetett lábbal, ott ült Othman, a szerecsen, mereven
nézte nagy, időtlen időkbe merülő szemeivel a Dunát.
A parton, búcsúztatásukra, megjelent a fejedelem, a
würzburgi hercegérsek, Fichtel titkos tanácsos, kissé tá­
volabb, hátrább pedig ott állt, köztük és a szolgák serege
közt, Josef Süss. Enyhe, könnyű szél fújdogált, a levegő
kristálytiszta volt, üde; mindenki jókedvű. Tréfás szavak
röpködtek a hajóról a partra s vissza, miközben felhúzták
a horgonyt. Marie Auguste világos színű, derűsnek ható
úti öltözetben volt, szeme elé emelte kezét, s úgy nézett
vissza az egyre távolodó kikötőre. A herceg és a titkos ta­
nácsos már megfordult, s ballagott visszafelé, s a legutolsó,
amit látott, a jezsuita főpap ravasz, elégedett orcája volt, s
a zsidó, ahogy ott állt elegánsan, elfogulatlan, gátlástalan
odaadással.
- Sose gondoltam volna - mosolygott az újdonsült
asszonyka Karl Alexanderre -, hogy valaki ilyen elegáns
lehet, és egyben ilyen alázatos, mint ez a te derék zsidód.
— A derék zsidó! - nevetett mennydörögve a herceg. —
Városokat és falvakat lehetne vásárolni azon a pénzen,
amivel megvágott minket most is. — S az asszony csodál­
kozó pillantására tárgyilagosan tisztázta: - No de hát,
ehhez joga van. Azért zsidó. De nagyon jól használható
bármire - tette hozzá teljes elismeréssel -: megszerzi, amit
akar, ékszert, bútorokat, egész falvakat, embereket. Sőt

- 109-
még alkimistákat és fekete mágusokat is. - Azután nevet­
ve mesélte el Marie Auguste-nek Gabriel rabbi esetét. -
Akkor azonban ugyancsak rászedett a te jó zsidód! Még
hogy korona! Ahhoz még ketten állnak előttem. A trón­
örökös makkegészséges. Éppen vadászni volt, onnan
küldte jókívánságait. A herceg pedig, akár savanyú a her­
cegnő, akár nem, ha az ördög éppen úgy akarja, hát gon­
doskodik még örökösökről. Szül neki az a nő annyit,
mint a nyúl. - És megint nevetett, harsogva, s közben
megpaskolta a felesége kezét; a hajó pedig jó széllel siklott
alá a zöldeskék hullámokon, mosolygó partok között.
Elöl, a hajó orrában, mozdulatlanul gubbasztott a
fekete bőrű, és kelet felé nézett. A hercegnő szeme pedig
hazája legutoljára látott képeit őrizte: a ravasz, derűs
jezsuitaarcot és a szolgaian elegáns zsidót.

Még a szerb határ előtt, Süss futárstafétája érte utol őket.

- Ejha, ez aztán valami fontosat akar, a zsidód - mo­
solygott Marie Auguste. - De hát miféle portékája lehet,
ami ilyen sürgős?
Karl Alexander feltépte a sürgönyt. A trónörökös, egé­
szen váratlanul, meghalt a stuttgarti udvari bálon.
Odanyújtotta a papírt a hercegnőnek. Fejébe szökött
a vér, morózus, kedvetlen hangot hallott valahonnan,
táncoló-kavargó vérén át szinte látta két bánatos, szürke
szem fölött azt a három rövid, mély ráncot, melyek fenye­
getően, baljóslatúan rajzoltak ki egy idegen, titokzatos
betűt.

- 110-
 MÁSODIK KÖNYV

A nép

Württemberg hercegség hetvenkét várost és négyszáz fa­

lut számlált. Gabonatermő vidék volt, szőlőtermő, gyü­
mölcstermő. Szép, ápolt kertje a Német-római Biroda­
lomnak. Parasztjai és polgárai jó kedélyűek, dolgosak,
barátságosak, józanok. Türelmesen viselték, akármilyen
fejedelmük is volt. Ha jó volt az uralkodó, ujjongtak örö­
mükben; ha rossz, úgy ez is csak az ég akarata, az Örökké­
való büntetése rajtuk. Minden württembergi lakos, ha
férfi, ha nő, ha gyerek, tíz aranyforinttal adózott a herce­
gi kincstárnak.
Ha jó volt a herceg, ha rossz, sütött a nap, eső zúdult
le utána megint, nőtt a gabona szépen, teltek-értek a sző­
lőfürtök, áldott volt ez a föld.
De közben szálak szövődtek, kezek nyúltak ki minde­
nünnen, szemek meredtek mohón, titokzatos szövevény
feszült az ország fölé.
Párizsban akkor XV. Lajos és miniszterei uralkodtak.
Württemberg egy részét, Mömpelgard grófságát térképü­
kön a maguk országához kerítették el, már csak az alka­
lomra vártak, hogy bekebelezhessék. Berlinben ott ült a
grófnő, szőtte összeesküvésének szálait a lovagrenddel, és
megpróbált hol itt, hol ott kisajtolni még egy-egy utolsó
cseppet; Frankfurtban és Heidelbergben pedig Isaak Lan­
dauer és Josef Süss igyekezett, hogy a hercegséget présébe
szorítsa; a pápa államtitkára Rómából a würzburgi her­
cegérsekkel tartotta fenn a kapcsolatot, hogy az országot

- 111 -
a tiara uralma alá kerítsék; Bécsben a császári tanácsosok
igyekeztek az új trónörökössel, a katolikus herceggel és csá­
szári tábornokkal újabb megállapodásokat kiügyeskedni,
új kötéseket Stuttgart és Bécs között; Regensburgból az
öreg Thurn-und-Taxis herceg pislantgatott át; Belgrád-
ban pedig Karl Alexander, a hadvezér és tábornok barát­
ja, Remchingen szőtte nagyralátó terveit.
Ott ültek hát valamennyien, körben, gyanakodva mé­
regették egymást, s prédaleső, nagy, néma árnyaikat az or­
szágra vetették.
És napsütés jött, eső megint; búza termett, szőlő ter­
mett, gyümölcs; áldott volt ez a föld.

November első napjaiban, oly hirtelenséggel, ami több­

nyire élete minden cselekedetét jellemezte, meghalt Eber­
hard Ludwig, Isten kegyelméből Württemberg és Teck
hercege, a német-római császár őfelségének, a szent Római
Birodalomnak, valamint a tekintetes Svábföldnek főhad­
vezére, három gyalog- és lovasezred parancsnoka.
Ott feküdt hát a hatalmas ravatalon, arca kékessárgára
színeződött a fulladásos haláltól; egyenruhában volt, tö­
mérdek rendjel a mellén, közöttük a dán Elefántrend meg
a porosz Fekete Sas a legragyogóbb, körülötte sok-sok
gyertya lángja lobogott, fejénél és lábánál két hadnagy állt
halotti őrséget. Bánatosan, gyászolva kuporgott a nagy,
néma, kongó teremben a fonnyadt, besavanyodott Johan­
na Elisabetha hercegné. Diadala olyan rövid életű volt! s
hogy a férfi, akit oly makacsul és kitartóan várt vissza, akit
véres verejtékkel harcolt ki magának újra, most, alig pár
hónappal visszatérte után itt fekszik holtan: ezt csak az a
másik kívánhatta neki, a mecklenburgi némber, a bo­
szorkány, az a nőszemély. De mégis ő ült itt a ravatalnál, ő
és csak ő, nem a riválisa. Hogy Württembergben ki ural­
kodik ezután, a hercegnének mindegy volt. Valószínűleg

-112-
a katolikus herceg jön majd, gőgös, könnyelműen pávás-
kodó asszonyával. De a hercegné szíve úgy kiégett, olyan
üres volt, hogy ez sem érdekelte. Egyetlen dolga volt már
csak a világon: hogy bosszúját végképp beteljesítse. Mert
ott ültek még annak a nőszemélynek a rokonai az ország
húsosfazekainál, s maga az a személy is teljes fényben s
pompában tündökölhetett, s szívhatta ezernyi kis csator­
nán át, birtokainak igazgatóin, az átkozott zsidóin keresz­
tül az ország éltető nedveit. Most azonban, hogy Eber­
hard Ludwig halott, nem lesz már több támasza, nem lesz
tekintettel rá senki sem. Ő pedig, a hercegné, újra bepa­
naszolja majd az új hercegnél, a császárnál és a birodalom­
nál. Az a személy az ő életére tört, s boszorkánymester­
kedései okozták a trónörökös és a herceg halálát. Ő azon­
ban nem rohan mindjárt ajtóstul a házba. Csak éppen ki­
tart, makacsul; nem jajveszékel, de vádló hangja se hallgat
el, míg az a másik rongyokban nem áll, megszégyenítve,
kivetkőztetve mindenéből. így ült Johanna Elisabetha a
büszke ravatalnál, szürkén és nyomorultan, kezében-szí-
vében forgatva élete szegényes maradványait; a teremben
a melegházi virágok súlyos illata szállt, lobogtak a hatal­
mas gyertyák, füst keringett, a hadnagyok pedig kivont
karddal álltak a halott mellett.
Ahogy a herceg fullajtárjai széthordták a hírt, a pol­
gárok levették kalapjukat, döbbenten álltak. Most látták
csak, most, hogy a herceg halott volt, minden kiválóságát,
jó szívét, katonaerényeit, pompáját, eleganciáját, s hajlot­
tak rá, hogy minden rosszat, melyben kormányzása alatt
részük volt, a grófnő számlájára írjanak, aki boszorkány,
igazi boszorkány. Nemcsak azzal vádolták, hogy azt a ten­
ger sok pénzt kipréselte az országból, hanem az ég min­
den átkát kívánták fejére, mert ő az oka, úgymond, hogy
a fejedelmi ház régi, megalapozott tekintélye Németor-
szág-szerte lehanyatlott, s veszendőbe ment néhány igen
szépen kínálkozó alkalom új jogok és kiváltságok elnyeré­

- 113-
sére; mert, hogy a császári udvar haragját ki ne hívják ma­
guk ellen, mindig és mindenütt a legnagyobb óvatosság­
gal kellett eljárni, sőt általában még pénz se volt elegendő,
ha éppen kellett. S a grófnő képe egyre mélyebbre süllyedt
a sárba, hogy a hercegé annál fényesebben a magasba
emelkedjék, az asszonyok még a szemüket is törölgették:
milyen szép, derék ember volt, milyen pompás, milyen
jóságos úr, mindenkihez volt egy kedves szava!
És futottak, utaztak, vágtattak mindenfelé a futárok.
Az egyik Frankfurtba, ahol Isaak Landauer csóválgatta
fejét, és fázós kezeit dörzsölgetve azt mondta: - Ej, ej, a
reb Josef Süss itt nagy ember lesz hamarosan, nagy ember
lesz, és nagy üzletet csinál. - Ment a futár Berlinbe, a gróf­
nőnek kihagyott a szíve, és aléltan hanyatlott a padlóra.
Ment a futár Würzburgba, ott meg csak mosolygott a kö­
vér, vidám hercegérsek, és magához kérette Fichtel titkos
tanácsost; és nyargalt lóhalálban a futár Belgrádba is, ahol
Karl Alexander herceg, uralkodó herceg immáron, szívből
fellélegzett, s már látta magát, ahogy hadak élén benyo­
mul mélyen Franciaországba, látta kezét, ahogy a világ
kerekét forgatja hamarosan. Ugyanakkor azonban bána­
tos szürke szemeket is látott, és hangot hallott, rosszkedvű,
recsegő hangot: - Látok valamit először, és látok valamit
másodszor. Az elsőt nem mondom meg fenségednek. -
És közben elgondolkozva nézegette kezeit a herceg; hú­
sos, kövér, rövid tenyerét, s hosszú, keskeny, szőrös, cson­
tos kézfejét; furcsa kéz volt ez.
Marie Auguste azonban a tükör előtt állt, gyakran áll­
dogált ott, meztelenül, mosolyogva. Tiszta, felhőtlen
homloka alól hosszúkás mandulaszemeivel vizsgálgatta
testét, puha volt és karcsú, színe régi, nemes márványé.
Nyújtózott, hullámzón, magasra emelte kis gyíkfejét, vér­
piros ajkain még jobban felragyogott a mosoly. Gyönyö­
rűség lesz Stuttgartba menni, uralkodónőként, a nép
ujjongásától kísérve, aranyos hintóban. Itt is nagyon jó

- 114-
volt, itt lenn Belgrádban, uralkodni a félvad, mohó, tisz­
telettudó barbárokon. De mennyivel szebb lesz végre a
császári udvar és a többi német udvar tiszteletének töm­
jénfüstjében állni. És nem hord majd parókát a hercegnői
koronához, hiába parancsolja azt a divat, fütyül rá, a ko­
rona pedig nagyon kicsi lesz és magasra ívelt, büszkén
ragyog majd sugárzó, fekete haján. A meztelen nő félig
hieratikus, félig obszcén mozdulattal felemelte és össze­
kulcsolta a tarkóján mindkét karját, látszott hónaljában a
kis fekete bodor, s nehezen, kéjesen lélegezve, mosolyog­
va lépkedett, ruganyos, szinte táncos léptekkel föl s alá a
szobában. Udvarában hemzsegni fognak majd a férfiak,
németek, olaszok, franciák, nem pedig ilyen félvad népek,
mint itt; hiszen közel lesznek Versailles-hoz. S akik félig
csodálkozva, félig pimaszul néztek rá mint hercegnőre,
hogy nézik majd uralkodónőként! S az udvari zsidó is ott
áll majd megint a kör szélén, gátlástalan alázatával és ele­
ganciájával; a hercegnő ajka tetszéssel rándult meg. Ó, mi­
csoda gyönyörűség, szépnek, gazdagnak, uralkodónőnek
lenni. Milyen csodás világ ez, ahol férfiak vannak, szép
ruhák, koronák, fényesség és ünnepély! Milyen szép is
ilyen világban élni!
A winnenthali kastélyban, négy óra járásnyira csak
Stuttgarttól, a kedves Heinrich Friedrich herceg, Karl Alexander fivére, nagy zavarban és f
meghallván unokabátyja halálhírét. Csendesen, elvonultan
élt itt szép kis birtokán, olvasott, zenélt. Az utolsó évek­
ben szeretőt vett maga mellé, csendes, sötétszőke teremtés
volt a lány, egy vidéki kisnemes gyermeke, puha mozdu-
latú, szép, mélységesen nyugodt szemű, kicsit lassú el-
méjű. Amikor Weissensee prelátus beállított azzal a terv­
vel, hogy a katolikus Karl Alexander helyett pályázza meg
a trónt, az álmodozó férfi egyszeriben kapva kapott az
ajánlaton. De a bölcs prelátusnak hamar látnia kellett,
hogy a herceg a maga világtól elrugaszkodott, ábrándos

- 115-
módján nézi csak a politika eseményeit, fantáziaképeknek
tartva őket, s csak úszott egyre színes-ködös álmaiban.
Nem, nem, ilyen jelöltet hiába is állítanának a rámenős,
energikus Karl Alexanderrel szemben. A trónörökös ha­
lála után, amikor az örökösödés kérdése derengő rémkép­
ből kézzelfogható valósággá lett, Belgrádból - a jó ég
tudja, honnan szerezhetett tudomást a herceg a készülődő
összeesküvésről! - nagyon határozott hangú levél érkezett,
melyben Karl Alexander a legkomolyabban intette fivé­
rét, hagyjon fel minden ármánykodással, és tartsa távol
magát efféle kétes ügyletektől. Rémülten fújt takarodót a
lágyszívű herceg, szemmel láthatóan megijedt, s nagy fé­
lelmében még csak nem is fogadta azontúl Weissenseet.
Most, hogy hallott Eberhard Ludwig herceg haláláról, új­
ra felelevenedtek egy pillanatra tarka, fantasztikus álmai.
Kiverte a veríték, tagjai reszkettek, felindultan járkált a
gyenge férfi a derengő hajnali órán, elképzelte, mire vi-
hetné, ha lenne benne csak egy kis kezdeményezőkészség,
micsoda hatalom hullna egyszeriben az ölébe, a császárral
levelezhetne, minisztereket rendelne magához és bocsá­
tana el, szerződéseket kötne Franciaországgal, gyújtó be­
szédeket tartana a néphez. Sóhajtva tért vissza hálószo­
bájába végül, nem akarta felébreszteni kedvesét, csönde­
sen, óvatosan levetkőzött, gyöngeségén bánkódva nyújtó­
zott el mellette, átölelte, megsimogatta nagy, meleg
melleit, míg végre a szépséges, buta teremtés kinyitotta a
szemét, s a férfi megvigasztalódhatott az ifjú testtől, és
sóhajtva elaludt, töprengve, megbékélten újra.
Weissensee prelátust felizgatta a halálhír, idegesen jár­
kált nagy, fehér függönyös termeiben. Mennyi probléma
egyszeriben, mennyi bonyodalom, konfliktus! Katolikus
fejedelem a tőrőlmetszett protestáns hercegségben: ilyen
se volt még! Micsoda fordulat ez Németország nyugati
felében! Ő, Weissensee, személy szerint idejekorán meg­
tette a kellő lépéseket, számos lehetősége volt, őt aztán

- 116-
nem fogja félreállítani senki. Nem exponálta magát sehol,
erős szálak fűzik mindenhová. Föl-le járkált hát, terveket
forgatott a fejében, egyiket a másik után vetette el, élvezte
a feszült helyzetet. Mozgás, élénkség, ez az intrikus és a
cselszövő lelkek igazi gyönyörűsége.
Lánya, Magdalen Sibylle azonban elgondolkozva ült
szobájában, barna, merész arcán hol árny, hol fény vonult
át, csillogtak nagy kék szemei. Katolikus fejedelem, egy
pogány a trónon. Most aztán nagy ínség és zűrzavar tör az
országra. Segíts, Szabaoth, hogy az ország megálljon a
kísértések idején, melyekkel majd ezek a bálványimádók
csábítják, s erős legyen minden fenyegetéssel szemben,
mely el akarja tántorítani az igaz hittől. A pogány fejede­
lem útját nagy fény és pompa szegélyezi, csaták győztese
volt; császár kegyeltje, felesége gőgös és frivol nő. Segíts,
Uram, segíts, Szabaoth, hogy a nép minden vészben és
kísértésben megálljon. S apja, apja egészen elöl áll a küz­
delemben, dolga az lenne, hogy élen járjon a fenyegetett
evangéliumért vívott harcban. Ó, a lány nem akart volna
véteni semmiképpen a negyedik parancsolat ellen, mégis:
úgy félt, vajon apja elég erős-e, szilárd-e, hogy Isten s em­
ber előtt megálljon? Mint ilyen nehéz órán mindannyi­
szor, Istenhez menekült Magdalen Sibylle, felütötte a
Bibliát, és szent jósjelért imádkozott. De csak erre az igére
bukkant: - Minden tiszta madarat megehettek. De ezeket
mégse egyétek közülük: a sast és a struccot, a karvalyt és
a pelikánt. - Sokáig töprengett, de a jóslatfejtés során
szerzett minden gyakorlatával sem tudott összefüggést ta­
lálni hazája nehéz órái, apja szilárd, igaz hitéért érzett ag­
godalma meg a strucc és a pelikán között, amelyekből az
izraelitáknak sem szabad enniük. Elhatározta, hogy meg­
mutatja ezt a jósjelet barátnőjének, Beata Sturminnak, a
stuttgarti bibliakollégium megvilágosodott, vak szent leá­
nyának. Előbb azonban, férfiasan bátor tekintetében ag­
godalommal és kétséggel nézte apját, aki minden szo­

- 117-
rongás nélkül, sőt inkább tettre kész izgalommal, finom,
eleven arcáig megfeszülő izmokkal, kellemesen felcsigázva
járt fel és alá.

A szűkebb parlamenti bizottság tagjai már egy fél órával

az ülés kezdete előtt ott voltak a parlament épületében.
A napirenden nem volt semmi lényeges pont; de minden
olyan zavaros volt, senki nem látott tisztán, legalább szót
akart váltani mindenki egy másik teremtett lélekkel, hí­
reket akart hallani ebben a sötét éjszakában.
Ó, hogy annak idején a herceg kérését elutasították, ó,
miért is próbáltak paktálni ráadásul a fivérével! Most az­
tán itt ülnek nyakig a pácban. A hercegnek valóságos
szentnek kellene lennie, ha most, hogy hatalomra került,
nem adja meg a magáét a tartományi gyűlésnek. És ép­
penséggel nem volt szent. Hiszen katonaember, császári
tábornok, aki hozzászokhatott a megfellebbezhetetlen
parancsokhoz s a vak engedelmességhez. Olyan hírek jár­
tak, hogy Belgrádban egyáltalán nem bánt kesztyűs kézzel
a tanácsosaival, s alárendeltjeit gyakran sújtotta vad, tom­
boló haraggal, bestiálisán szitkozódott, dühöngött, nem
tűrt ellentmondást, porcelán- és cserépedényeket egy­
aránt nagy kedvvel vert szét tanácsnokainak fején, ha úgy
jött éppen kedve. Egyszóval despota, mint egy pogány
cézár. Majd lesz része Württembergnek is a Leviátán
garázdálkodásában, ha még eddig nem volt.
Mert az urak nem voltak hajlandók, hogy egy tapod­
tat is meghátráljanak, feladjanak valamit szabadságukból,
előjogaikból. Ó, az édes hatalom! Ők, tizenegyen, ők ül­
tek ott az alkotmány húsosfazekánál. A parlament többi
része csak azért volt, hogy megerősítse, amit ők elhatároz­
tak. Ők azonban, tizenegyen, ott trónoltak az ország fe­
lett, zárt ajtók mögött üléseztek, mint a velencei Signoria,
egymás közt üzleteltek, oldottak és kötöttek, és - meg­

- 118-
kötötték a herceg s miniszterei kezét. Szép volt, jó volt,
ilyen fontos poszton állni, hatalmon belül lenni, rendít­
hetetlenül. S ebben csak ne akarja háborgatni őket senki
emberfia. Mert majd megmutatják, mert majd megvédik
az országot a tirannustól, a katolikus szolgaságtól. Miért
lenne különben biztos, erős váruk és biztosítékuk? A tör­
vény szerint az új hercegnek fel kell esküdnie, hogy meg­
őrzi a protestáns egyház és az ő jogaikat. Ebből a törvény­
ből nem tud egy szemernyit se lecsippenteni Róma, min­
den ravasz értelmező művészetével sem. Ezen a záron
nem fog a jezsuiták finom manipulációja. Csak harapjon
a pogány, vad tirannus! Csak csattogtassa a fogát; ebbe a
vasba beletöri valamennyit! Ó, tiszta törvény! Ó, áldott
vallási reverzálisok! Ó, jó, megbízható alkotmány, Tübin-
geni egyezmény! Ó, bölcs, magasztos előrelátás, ősapáké,
akik a mohó, ragadozó hercegekre rákényszerí tették ezt a
szájkosarat!
Pontosan tíz órakor Johann Heinrich Sturm elnök
megnyitotta az ülést. De még mielőtt a napirend első
pontjára térhettek volna, megjelent az elképedt urak előtt
Filipp Jaakob Neuffer kormánytanácsos, az egyháztaná­
csos fivére. Okmányokat mutatott fel, melyek szerint
Karl Alexander törvényes örökösként elfoglalja a würt-
tembergi trónt, s megérkeztéig a hercegségben az állam­
ügyek intézésével ügyvezető miniszteri rangban Forstner
és Neuffer tanácsosokat bízza meg.
Mosolyogva s udvariasan közölte a tanácsos továbbá
az igencsak megrökönyödött urakkal, miszerint a herceg­
nek tudomása van róla, hogy a parlament bizonyos aggo­
dalmakat táplál a vallási és a rendi szabadság ügyével kap­
csolatban. Abban a szerencsés helyzetben van, hogy őfen­
sége megbízásából közölheti az urakkal: Karl Alexander
már most kész megnyugtató biztosítékokat nyújtani. A her­
cegnek volt rá alkalma, hogy még korábban kapcsolatba
lépjen a szűkebb bizottság néhány tagjával az akkor még

- 119-
csak lehetőségként, most tényként fennálló eset vonatko­
zásait megtárgyalandó, s az urak igen kívánatosnak tartot­
ták a felkínált biztosítékokat, melyek révén az uralkodó és
az országgyűlés közötti szükséges bizalom légköre meg­
teremthető.
Némán és a legnagyobb zavarodottságban hallgatták
kilencen a tizenegy közül e szavakat. Még a nyugalmáról
közismert Sturm elnök is csak nehezen préselt ki a száján
néhány higgadt mondatot, miszerint a tanácsos, jelenleg
meghatalmazott miniszter, teljhatalmát elismeri, az át­
nyújtott papírokért köszönetét mond, s biztosítja őt,
hogy nyugodt légkörben megvizsgálja majd azokat.
A miniszter távozott, az urak maradtak: feldúltan, ta­
nácstalanul, bizalmatlanul, dühösen. Szóval voltak köz­
tük, akik saját szakállukra egyezkedtek? Weissensee és
Neuffer szomszédja észrevétlenül egy kicsit odébb húzó­
dott a két úrtól.
Eközben a másik Neuffer, a jelenlegi miniszter, a had­
ügyi bizottságot kereste fel, s hercegi teljhatalma alapján
egy osztagnyi katonát kért maga mellé, melyet az ország-
gyűlés megkérdezése után meg is kapott. Majd - az öreg
herceget még el se kaparták - behatolt a minisztertanács­
ba, Karl Alexander nevében letartóztatta a grävenitzi asz-
szony pártjának vezéreit, s a pokol és a menny vala­
mennyi átkát a fejére zúdító, fogukat csikorgató urakat,
minden tiltakozásuk ellenére a hohentwieli erődbe hur-
coltatta. Fogságba került így Friedrich Wilhelm, a grófnő
bátyja, a jéghideg fejű intrikus, aki húgát azért kapcsolta
ki nemrég a politikai életből, hogy ő maga annál szilár­
dabban üljön főudvarnagyként, miniszterelnökként; fog­
ságba mindkét fia, a főistállómester és az információügyi
miniszter. Fülön csípték kis fullajtárjaikat és kreatúráikat
is, így az egyháztanács igazgatóját, Pfeil urat, Pfau titkos
referenst, Vollmann és Scheid kormánytanácsosokat és
kíséretük számos beosztott tisztviselőjét. Hogy páváskod-

- 120-
tak eddig! Hogy fenn hordták az orrukat, alig álltak szóba
az emberrel! És most ott ülnek a sötét cellában, és a kutya
sem törődik velük.
Akkor Neuffer tisztelgő látogatást tett a hercegnénél,
közölte a porából-gyászából fellobbanó, diadalmas roncs­
csal az eseményeket. Majd hírnök és hirdetmények útján
tudatta az ország népével, hogy Karl Alexander átvette az
uralmat, rövid időn belül megérkezik Belgrádból, s hogy
a hűtlen hivatalnokok ellen, akik a maguk kénye-kedvére
sanyargatták a népet, eljárást indíttatott, valamint hogy
minden szabadságjogot, különösen a vallásszabadságot sa­
ját uralkodói gondoskodásába veszi, s szavát adja, hogy
híven megőrzi és biztosítja.
Ujjong a nép. Ez igen, ez az uralkodó! Ez odacsap,
nem nézi, kire-mire. Pontosan úgy, ahogy a kép ábrázol­
ja őt, Belgrád ostroma közben. Hamar szalagokat, fenyő­
gallyakat, díszítsük fel a képet! Igazi úr és igazi hős. Szép
idők, boldog idők várhatók, ha trónra lép.

Hirsau közelében az országútról szekérút ágazott el. A sze-

kérútról meg egy gyalogösvény, az erdőn át, s végül elve­
szett a sűrűben, egy erős, igen magas fakerítés előtt. Fák
állták a tekintet útját. A helyi lakosok közül egyedül a
kertésznek volt szabad bejárása, meg egy szegény napszá­
mosnak, aki afféle küldöncként szolgált; mindkettő mo­
gorva ember volt, s a kérdezősködőt válasz nélkül hagy­
ták. Csak annyit tudtak a környékbeliek, hogy egy hol­
landus vásárolta meg az ütött-kopott magányos házat a
korábbi tulajdonos örökösétől. A hatóságoknál Mynheer
Gabriel Oppenheimer van Straatenként jelentette be ma­
gát az idegen, aki egyébként Németalföld nagy útlevelé­
vel rendelkezett. A birtokvásárlás szabályos körülmények
közt történt, a vásárló, mind a rendőrség, mind az adóhi­
vatal szempontjából kínos gonddal ügyelt a legapróbb

- 121 -
formaságok betartására is. A hollandus egy fiatal lánnyal
lakott ott, egy komorna s egy inas alkotta a ház személy­
zetét. A környéken érdekes mendemondák szállingóztak:
például egy csavargóról, aki megpróbált behatolni a ma­
gányos házba. Észrevették azonban, s fülön csípték. A hol­
landus nem bántotta egy ujjal sem, csak éppen bezárta
egy éjszakára az orcátlanul csúfolódó fickót egy könyv­
társzobába. Másnap reggel remegő lábakkal, mélységesen
megzavarodva hagyta el a csavargó a házat, bevette magát
az erdőbe, s mindörökre eltűnt a vidékről.
Hírek szállingóztak, mendemondák: a hollandus tu­
lajdonképpen maga a Bolygó Zsidó; aztán a hírek elültek
megint. A ház gazdája kerülte a társaságot, magányos sé­
tákat tett, többnyire az erdőben; ritkán mutatkozott. Vé­
gül megszokták. Egy kerítés csupán, ennyi az egész,
hatalmas fákkal, s mögötte ott lakik a hollandus, s ha
netalán tiltott dolgokat művel, legalább csöndben teszi,
nem zavar vele senkit.
Ott élt azonban Hirsauban az a Jaakob Polykarp
Schober nevű magiszter, aki a bibliakollégiumot vezette;
Magdalen Sibylle is oda járt. A fiatal, kicsit hízásra hajla­
mos, kerek képű férfi magának való ember volt, s szeretett
töprengve sétálgatni az erdőn; egy ilyen sétája során, nem
is annyira szándékosan, inkább egy madarat követve fától
fáig, elvetődött, a magas kerítéshez, minden töprengés és
vesződség nélkül keresztülmászott rajta, végigment a faso­
ron, s hirtelen egy tisztás szélén találta magát, s ott, tuli­
pánok és más, ismeretlen, de gondosan ápolt virágok te­
raszosan kiképzett ágyásai között megpillantotta a hollan­
dus házát. Furcsa látvány volt ez a vakítóan fehér kis
kocka a harsány napsütésben. A ház előtt egyszerű napo­
zósátor állt, s a ponyva alatt ott feküdt egy leány, egészen
idegenszerű ruhában, elnyújtózva, álmodozva, fénytelen,
fehér arccal, kékesfekete hajjal. A magiszter csendben állt,
és alázatos, nagy szemeket meresztett, azután megfordult,

- 122-
és lábujjhegyen távozott. Ettől a naptól fogva azonban a
mennyei Jeruzsálemről szőtt ábrándozásaiban ott volt en­
nek a leánynak a képe is, ahogy sátrában fekszik a vakí­
tóan fehér ház előtt, tulipánok között.

Rabbi Gabriel semmit sem tiltott meg a gyermeknek.

Naemi csendben nőtt, kivirult; kedves, igénytelen lény
lett. Ott volt körülötte az öreg, mogorva, hallgatag szolga
és holland komornája, Jantje, aki már ugyancsak sok-sok
éve szorgoskodott körülötte jószívűen, készségesen, fe­
csegve és nagy-nagy gonddal. A kislány néha vágyott vol­
na az emberek társaságára, de mert a bácsikája távol tar­
totta őket, bizonyára így volt rendjén. Megálmodott
emberek, könyvek lapjain megelevenedő emberek - job­
bak voltak ezek a földieknél.
Kedvteléssel mélyedt el könyveiben, melyeket bácsiká-
jával olvasott kettesben. Többnyire héber könyveket,
köztük a sokjelentésű, titokzatos kabbalát. Naemi nem
„gondolt” a kabbalára, egész egyszerűen - látta. A kabbala
fája, meg az égi ember: mind-mind valóságos, kézzelfog­
ható dolgok voltak képzeletében. Az istennév betűi-szá­
mai szent táncot jártak szeme előtt, színes villogó-lobogó
zászlókként, a szent tudomány ábrái megelevenedtek
minden ízükben, a háromszögek megindultak, a négyszö­
gek föl-le emelkedtek-süllyedtek, az az ötágú csillag egyik
csúcsáról a másikra ugrált. S a hét- és kilencszögek nyúj­
togatták száraikat, utánadöftek, és körülölelték gyengéden.
S minden tarka, táncos forgataggá bomlott-rendeződött.
Bácsikája pedig arra tanította: Az Írás minden monda­
ta, szava, betűje titkos értelmet rejt. S csak akkor nyílik
meg, ha a szavakat az Írás más helyeivel hasonlítod össze,
ha a betűk számértékét új alakzatokká lényegíted át. Nézd
csak, nézd, ez itt mind papiros, rajta néhány fekete kriksz-
kraksz. És mindez elevenebb mégis, mint bármely eleven

- 123-
ember, beszédesebb, mint bármely emberi száj, mind az
örökkévalóságig. Hát nem a csodák csodája ez? Sok-sok
évezreddel ezelőtt valaki elgondolta, valaki megérezte ezt a
mondatot. Az a száj, mely először mondta ki, réges-rég
halott, az agyvelő, mely először elgondolta - halott. A kéz
azonban leírta a gondolatot, s mivel leírta, Isten maga
költözött a betűkbe, s te itt, most elgondolhatod, újra
érezheted ugyanezt — sok-sok évezred múltán. Az írott
szóban ott él maga Isten. A betűk élnek, egymásba fonód­
nak, a betűk számmá változnak át, a számok hangzatok-
ká, örökkévalóan. Amit valaki leírt, az már megszabadult,
különvált tőle, saját életét éli immáron, és szól, minden­
kihez. De aki megszenteli az életét, Istent leli fel minden
írott szóban.
Így tanította Rabbi Gabriel. Naemi figyelmesen hall­
gatta, megpróbálta megérteni. De a szent történetek csak
néhány pillanatra váltak olyan szigorú, misztikus, elvont
dolgokká, ahogy a bácsika alakította-kényszerítette őket.
Utána mindjárt visszaváltoztak, és újra sok színben ra­
gyogtak, újra eleven, élő, lüktető anyaggá, hússá-testté
lettek, s a leány vérében kergetőztek tarka, kedves mese­
ként, hősies kalandok füzéreként.
Az Énekek énekében olvasta: „Szólván az én szerelme­
sem nékem, monda: Kelj fel, én jegyesem, én szépem, és
jöszte. Mert ímé a tél elmúlt, az eső elmúlt és elment.
Szép virágok láttatnak a földön, az éneklésnek ideje eljött,
és a gerlicének szava hallatik a mi földünkön... kelj fel, én
szerelmem, én szépem, és jöjj hozzám! Én galambom, ki
lakozol ím a kősziklának hasadékiban, és a magas kőszál­
nak hasadékiban, mutasd meg nékem a te orcádat, hadd
halljam a te szódat; mert a te szód gyönyörűséges és a te
tekinteted ékes!”*
Ott ült a leány, a finom, gyengéd teremtés, ott ült, és

* Károli Gáspár fordítása.

- 124-
figyelt, bámuló szeme követte a nagy, négyzetes héber be­
tűket. Arca fehér volt, nagyon fehér, akárcsak az apjáé,
nyaka karcsú, büszke, szemeiben évezredes álmok szuny-
nyadtak, fejét tenyerébe támasztotta, karjai lágyan íveltek
finom csuklói felett.
Rabbi Gabriel elmagyarázta, hogy amit éppen olva­
sott, az a világ teremtésének magyarázata, s hogy a virá­
gok az ősapák, s az írás titkait tanuló ifjak hangjának
köszönhető, hogy a világ fennmarad, és az ősapák kinyi­
latkoztatásokat tesznek. És az öreg elemzett és összegezett,
szavai bölcsek voltak és éles elméjűek; végül magába
mélyedt, és elhallgatott. A leány elhitte mind, amit hal­
lott; de alighogy elhangzottak a szavak, a virágok vissza­
változtak újra csak virággá, s Naemi hallotta az egyszerű,
édes dallamot: „Mert ímé a tél elmúlt, az eső elmúlt és el­
ment. Szép virágok láttatnak a földön, az éneklésnek ideje
eljött, és a gerlicének szava hallatik a mi földünkön...” És
ilyenkor lehunyta szemét, és a csábító, csalogató hangot
hallotta csak, fülelt, hall-e valami neszt a fák mögül, még
a lélegzetét is visszafojtotta: most, most, mindjárt a követ­
kező pillanatban feltűnik majd a pásztor, aki ezeket az
ezüstcsengésű, finom szavakat ejti ki ajkán. De nem jött
senki.
A Biblia hősei és jámbor lelkei is minden bizonnyal azt
jelentették valamennyien, amit Rabbi Gabriel mondott el
róluk. De ha ő nem volt jelen, Naemi őket is a saját sze­
mével látta képzeletében. Ő maga volt Támár, aki Am-
nónt szerette, ő volt Ráhel is, aki Jákobbal menekült,
Rebekka volt a kútnál. Meg még Mirjám is, aki győzelmi
táncot lejtett az Úr által tengerbe fojtott egyiptomiak
holttetemei felett. De Jáhel sose, Jáhel, aki Siserának szö­
get vert a halántékába, és Debóra sem, az Izraelben bírás­
kodó Debóra. Környezetének néhány alakjával egészítette
ki még ezeket a bibliai történeteket. Hágár a fecsegő
Jantje dada vonásait viselte, a próféták szeme olyan bá­

- 125-
natos, homályosszürke volt, mint a bácsikáé, s orruk is
ugyanolyan lapos, s mind Rabbi Gabriel zsörtölődő,
rosszkedvű hangján szóltak.
A hősök azonban mind apjára hasonlítottak: tartásuk,
arcuk, szemük, ezek a nagy, repdeső szemek! S hangjuk is:
apja hajlékony, odaadó és meggyőző hangja. Ó, az apa!
A tiszta, szép, a fényes! Ó, hogy csak olyan ritkán jött!
Nyakába csimpaszkodni, ez az igazi élet, s ami addig volt,
az csak a várakozás, hogy újra jöjjön. És az írás valameny-
nyi hőse az ő képmása, mind. Sámson, aki megverte a
filiszteusokat, az ő olajzöld kabátját viselte, az ő csattogó
sarkú lovaglócsizmájában lépkedett sietősen, fényesen és
veszedelmesen. Dávid, ahogy győzött Góliát felett, abban
a piros, finom vonalú frakkban állt ott, melyben apját leg­
utóbbi látogatása során látta, s ahogy felemelte parittyát
tartó kezét, kivillantak vakító fehér mandzsettái. És jaj!
Ezt is valamiféle titokzatos, gyönyörűséges borzongással
látta mindig képzeletében, a haját! mellyel Absolon fenn­
akadt a fán, az apja sűrű, hullámos-csigás, gesztenyebarna
színű fürtjeit, s ahogy Dávid jajongott: - Ó Absolon!
Ó, én fiam! - akkor ez a hang, Dávid hangja, a bácsikáét
idézte, a rabbi morózus, recsegő beszédét, s a szemek,
melyeket örök nyugalomra zárt le kezével az öreg, apja
tüzes drága-drága szemei voltak.

Az új herceg ünnepélyesen vonult jachtjával felfelé a

Dunán. A hajón, apósa nászajándékán, moccanatlanul
gubbasztott elöl a kifürkészhetetlen tekintetű szerecsen.
A hercegnő mellett ott ült a nagydarab Remchingen tá­
bornok, borissza képe lángvörös volt fehér parókája alatt;
szuszogva, divatosan tette a szépet a maga zajos osztrák
dialektusában a szépasszonynak. A katona sugárzott az
örömtől, száz meg száz vakmerő, nagyralátó terv forgott
fejében - s mind egyszerre olyan közel a megvalósuláshoz.

- 126-
A herceg egyik legelső cselekedete ugyanis az volt, hogy
barátját a württembergi haditanács elnökévé és hadainak
főparancsnokává tette meg.
Bécs: fényes fogadtatás. A felség sugárzott a kegyes jó­
akarattól. Nagymise. Bankett a Burgban. Opera. Az öreg
Thurn-und-Taxis herceg veje elé jött Bécsbe; s a két fő­
pap sem mulaszthatta el természetesen, hogy barátjukat,
a herceget, ne mindjárt itt üdvözöljék. Ahogy a jacht ki­
kötött, a würzburgi hercegérsek, tanácsosai, Raab és
Fichtel, valamint az einsiedelni hercegapát mind ott áll­
tak a parton, örömmel ölelték-csókolták a herceget, vidá­
man kacsintva paskolgatták meg Marie Auguste kezét.
Opera után a császári felségek és a hercegnő már
visszavonultak lakosztályukba, Karl Alexander, Thurn-
und-Taxis herceg és a két prelátus azonban még nem tért
nyugovóra. Sűrű, aranysárga tokaji bor csillogott a kan­
csókban, a herceg Belgrádban kedvelte meg ezt az italt,
ivott, nagy kortyokat húzott le egyre-másra, miközben a
jezsuiták csak szopogatták az édes nedűt. A levegőben
gyertyák és bor szaga úszott, sűrű felhőkben.
Karl Alexander itt, barátai és bizalmasai előtt, kitárta
szívét. Ó, hát neki eszébe sem jut, hogy kis tucatfejede­
lemként savanyodjon meg az országban. Becsvágya sokkal
magasabbra tör annál, mintsem hogy arra ügyeljen foly­
ton, miként művelik derék alattvalói a szőlőt, a földet, jól
szövik-e a vásznat, megtörlik-e a kölykeik taknyos orrát,
tisztába teszik-e őket. Majd kormányozzák az országot a
tanácsosai, ő - uralkodni fog. Nemhiába élt olyan sokáig
tábori életet. Katona ő bizony, katonaherceg. Annyi időn
át küzdött idegen, no persze baráti házért, hányszor
győzött, de hát mennyivel jobb lesz immáron magama­
gáért harcolni és győzni. XIV. Lajos is hódító hadjárato­
kat viselt, a kis Velence, lám, Görögország jó részét beke­
belezte, Svédországból kitörve XII. Károly fél Európán
végighordozta diadalmas zászlait, Potsdamban egyre csak

- 127 -
hódításokra készülődnek. Ő, Karl Alexander, érzi, ő ép­
pen arra termett, hogy egy kis országból nagyobbat csi­
náljon, ha nem nagyhatalmat! Isten tudja, talán még azt
is. Úgy, ahogy most van, nem hagyja az országot, annyi
szent. Mert így csak beleveri kezét-lábát tulajdon ország­
határaiba, mihelyt egy kicsit nagyobbat nyújtózik. Akko­
ra stratéga már ő is van, annyit már ő is ért a hadművé­
szethez, hogy tudja: ez a kis állam egy nagyobb állam
magja lehet, fekvése és adottságai szerint. S az idő éppen
kedvező a Franciaország ellen viselendő háborúhoz. Csak
előre kell nyomulni jókor a Rajnán túli württembergi te­
rületekre, a mömpelgardi grófságba, mely francia terület
közé ékelődve fekszik, ami egy katona számára a legki­
tűnőbb bázis a továbbiakhoz. Azután ott van az a sok kis
apróság a hercegségen belül, meg közvetlenül a határain:
Reutlingen, Ulm, Heilbronn, Gmund, Weil der Stadt bi­
rodalmi városok; igazán nem is érti, hogy hagyhatták őket
elődei ilyen gazdagon virulni, így elburjánzani. O majd
gondoskodik róla, hogy ne úgy heverjenek ott, mint egy
sor kölönc; legyenek éléstárak, kincsesbányák.
— Kedvesem, ön nagyon merész - jegyezte meg mo­
solyogva az öreg Thurn-und-Taxis herceg, előrehajtotta
finom agárfejét, és ivott egy csöppet a tokajiból. Tetszés­
sel hallgatta vejének temperamentumos terveit. Merő
utópiának tartotta valamennyit, nem hitte, hogy jottányi
is megvalósul majd belőlük; de hát, istenem! a herceg ka­
tonaember, nem is kívánja tőle senki, hogy politikai átte­
kintése legyen. Nagyon szép tőle, nagyon mulatságos,
izgalmas, hogy ilyen katonás hévvel lát a dologhoz. Két
hónapot tölt majd az új rezidenciáján, és lehiggad szépen.
A két egyházfejedelem érdeklődéssel hallgatta Karl Alexander erőtől duzzadó besz
fáradoztak a herceg katolizálásán, először is, mert minden
sötétben tévelygő lelket a helyes útra kell téríteni, azután
meg jó propagandaeszköz is volt a württembergi uralko­

- 128 -
dóház egyik tagjának megtérése, mindenekelőtt azonban
a játékszenvedély hajtotta őket. Nem voltak az ügyben
különösebb politikai terveik. De ha már Isten ilyen sze­
rencsésen intézte a dolgot, ha a megtért báránynak ilyen
roppant tettrekészséget ajándékozott, előre hallották
mindketten azokat a méltányló szavakat, melyekben bölcs
előrelátásuk okán részük lehet. Mindenekelőtt azonban
az volt a fontos, hogy kihasználják mindazokat a lehető­
ségeket, melyek csakugyan váratlanul adódtak. Ilyesfajta
tűz, ami a hercegben is ég, mindig csak jól jöhet. Meg
lehet melegíteni rajta egynémely leveskét.
A köpcös würzburgi hercegérsek nagyon óvatosan lá­
tott a dologhoz. Barátja, a herceg, ugyebár, nagy terveket
kovácsol, melyhez bármely katolikus herceg csak szeren-
csekívánataival járulhat. De ne feledje, Isten arra válasz­
totta ki őt, hogy egy lázongó és megátalkodott Babilonon
uralkodjék. Ezek az átkozott evangélikusok úgy megrág­
csálták a német fejedelmek istenadta jogait, mint a patká­
nyok; és most a régi dicső állapotoknak csak a roncsai,
rongyai lelhetők fel.
Mire a herceg: a württembergi polgár nem rossz alatt­
való, sőt lojális és hűséges fejedelméhez. Csak ez az átko­
zott parlamenti csőcselék keveri a bajt, ez a zsugori banda,
ez a makacs öszvérfajzat; lám, az ő apanázsát is megtagad­
ta annak idején a felségáruló, megátalkodott söpredék,
mely a háta mögött a fivérével paktál. De ő résen volt, és
nem hagyta, hogy valami módon megfosszák a tróntól, s
most, hogy hatalomra került, most aztán majd visszaadja
nekik a kölcsönt, most majd meggrabancolja őket, hogy
vért izzadnak belé. Ne legyen katona, és ne legyen uralko­
dó, ha le nem töri a szarvát ennek a szemtelen bagázsnak!
Az apát mosolygott: ilyen egyszerűen azért ez nem
megy. Először is hercegi barátja biztosítékokat adott, s
ígéretet tett a vallásszabadságot és egyéb jogokat illetően.
De hát az csak papír, az csak papír, kiáltotta vadul, bor­

- 129-
gőzös fejjel a herceg. Mire a jezsuita nyugodtan: no persze;
de egyelőre kötelező erejű. Mert hát a Biblia is csak papír,
s mégis ráépül Róma és a világ.
Most a würzburgi is közbeszólt, ügyesen forgatva a szót:
Karl Alexander ereje és bölcsessége, barátainak támoga­
tása és ravaszsága, katonai, és egyáltalán: ügyének igazsá­
ga végül is majd csak széttépi, semmivé teszi azt a papírt.
A hercegség katolizálása, mind az iménti tervek alappil­
lére és kiindulópontja, nehéz dolog, de nem lehetetlen.
Gondoljunk csak Pfalz-Neuburg példaszerű okos és sike­
res megtérítésére. Először is, minden katonatiszti pozíció­
ba: csak katolikust. Itt hát semmiféle tartományi gyűlés­
nek beleszólása nincs. Azután az összes magas rangú kor­
mányhivatalokba: csak katolikust. S végül az ország egész
tisztviselői karába: ugyanígy. Az evangélikusokat - elbo­
csátani, tekintet nélkül bármire. Ej, hogy pattantak a jó
lelkek annak idején Pfalzban is, hogy tértek meg sorra-
rendre az igaz hitre! Hányan, de hányan megszabadultak
ily egyszerű módon az örök kárhozattól! Elsősorban a hi­
vatalnokok persze, akiknek családjuk volt, akik a legjob­
ban féltették az egzisztenciájukat. Ej, de gyorsan meg
lehetett győzni őket, hogy melyik is az egyedül üdvözítő
tanítás, ej, milyen hamar felhagytak a protestáns eretnek­
séggel, ej, hogy futottak, hogy szaladtak a derék, jó lelkek,
lélekszakadva az egyház kebelére!
Nevettek, ittak. Van hát egynémely lehetőség. A her­
cegérsek megígérte, megbízza titkos tanácsosát, Fichtelt,
dolgozzon ki bizonyos irányelveket, Württemberg sajátos
viszonyait figyelembe véve. Az urak izgatott, bizakodó
hangulatban váltak el.
Másnap három császári tanácsos jelent meg a herceg­
nél, s vázolta előtte a franciákkal vívott háború állását,
melybe a császár meggondolatlanul belekeveredett. Karl Alexander, aki eddig a császá
kérvényekkel járult, zsoldos tábornokként alkalmatlanko­

-130-
dott ügyeivel, most felfuvalkodottan feszített saját fon­
tossága tudatában. Hanyag eleganciával, széles gesztussal
lökte oda a minisztereknek a tizenkétezer embernyi hoz­
zájárulást, melyet tiszteletteljesen kértek tőle. Ennek fejé­
ben a császári titkos szerződés, számos megszorítással és
homályos célzásokat tartalmazó pontokban, szuverenitása
védelmét és növelését ígérte Karl Alexandernek, tartomá­
nya esetleges túlkapásaival szemben.
Amikor a herceg elhagyta Bécset, búcsúzóul, az udvar
és a nép színe előtt, kétfelől arcon csókolta a római császár
őfelsége.

Josef Süss, ahogy meghallotta Eberhard Ludwig halálhí­

rét, egy pillanatig kővé meredten állt, levegőt alig kapott,
nagyon piros ajkai szétnyíltak, bal kezét maga elé kapta,
mintegy védekezésül, a szíve kalimpált. Célhoz ért hát,
célhoz. Egyszerre ott állt fönn, magasan. Hogy vágyott
erre mindig, milyen gőgösen viselkedett mindenütt, ahol
csak lehetett, eddig is, mintha már rég ott lenne, fönn;
szíve mélyén azonban állandó kételyek emésztették. És
most egyszerre itt van, megvan! mint egy főnyeremény,
telitalálat; százezer lehetőség közül - jóra tett, s most
büszkén, a zseni glóriájával állhat majd Isaak Landauer
előtt is, aki pedig hogy mosolygott, hogy csóválta a fejét,
hogy ő milyen vakon hisz a kis hercegecskében, s csak
dörzsölgette örökké fázós kezeit.
Nohát, most aztán büszkén, emelt fővel járhat, a hata­
lom birtokában. Száz meg száz fényes, csillogó terem ajta­
ja nyílik meg előtte. Egy csapásra - odafönt van. Most
már egyenlő lesz ő is az egyenlők közt, ott ülhet a világ
nagyjainak ragyogó asztalánál; akik az imént még legszí­
vesebben belerúgtak volna, most görnyedni fognak előtte.
Akiknél vég nélkül előszobázott eddig, most az ő ajtaja
előtt várnak majd, míg maga elé engedi őket! És nők,

- 131 -
fehér testű, ragyogó, előkelő asszonyok, akik eddig kegye­
sen elviselték a szerelmét, most majd koldulva kínálják fel
neki büszke testüket! És százszorosán visszafizet minden
rúgást, amit eddig el kellett tűrnie. Magasan ül a hatalom­
ban, és nem osztogatja majd a kegyeit, hanem megmu­
tatja az uraknak: micsoda nagyúr ő, hogy egy zsidó még
tízszer magasabban tudja hordani a fejét, mint ők.
Eladta heidelbergi és mannheimi házát, gőgös hangú
hirdetést tett közzé, hogy jelentkezzenek mindazok, akik­
nek bármiféle követelésük van vele szemben. Közben kéz
alatt megvásárolt közvetítői által egy stuttgarti palotát va­
lami lecsúszott nemesi családtól a Seegassén, rendbe ho­
zatta, berendeztette pompásan, kiegészítette szolgaseregét,
ruhatárát, istállóját. Kellő intézkedéseket tett, hogy feje­
delmi módon és ünnepélyesen mehessen a herceg elébe.
Így találta őt Isaak Landauer. A nagy pénzember jelen­
téktelenül, piszkosan, mint mindig, csúnyán, ormótlanul
ült székén - melengette fázós kezeit, s felettébb idegesí­
tette Süsst pajeszával, kaftánjával, ezzel az egész nyomo­
rult zsidó viselettel. Csalódottan és bosszúsan kellett meg­
állapítania Süssnek azt is, hogy az öreg sem csodálatot,
sem irigységet nem táplál iránta. - Szerencséje volt, reb
Josef Süss — mondta fejcsóválva, jóakaratúan, kicsit gu­
nyorosan. - Egész másképp is elsülhetett volna, bizony, és
ha balul üt ki a dolog, az összes pénze elúszik ezen a sze­
gény ágrólszakadton.
— Most már mindenesetre nem ágrólszakadt - jegyez­
te meg Süss bosszúsan.
— Éppen ezt mondom — felelte készségesen a másik.
S utána mindjárt bizalmasan, tekintélyesen: - Minek csi­
nál ilyen nagy pompát, feltűnést? Öreg üzletember vagyok
én, hallgasson rám, ez nem praktikus, csak kára lehet be­
lőle. Miért olyan felfuvalkodott, miért játssza a nagyurat
az egész világ szeme láttára? Nem jó, ha egy zsidó odaáll,
ahol mindenki látja. Egy öreg üzletember mondja magá-

- 132-
nak, reb Josef Süss, hallgasson rám, egy zsidó jobb, ha
meghúzódik az árnyékban. - S kis gurgulázó nevetéssel
hozzátette még: - Egy adóslevél a láda mélyén többet ér,
mint egy aranysujtásos kabát. - S jóakaratúan, csöndes
gúnnyal vizsgálgatta a hímzést Süss kabátujján, a másik
meg csaknem undorodva igyekezett odébb húzódni tőle.
Ilyenek ezek a fiatalok, gondolta Isaak Landauer Süss
házából távozóban. Lesüllyednek, egészen a gojok színvo­
nalára. Lárma, az kell nekik, fény, pompa, hímzett kabá­
tok. Az kell nekik, hogy mindig igazolva lássák magukat.
De arról a finomabb, titkos diadalérzésről, pajeszosan és
kaftánosan is, arról már nem is sejtenek semmit ezek a
felszínes tacskók.
Milyen gyáva! - gondolta gúnyosan Süss. - Mindig
csak bujkálni. Minek akkor a hatalom, ha senki se látja?
Ezek az ostoba, félős, elavult előítéletek! Csak fel ne hív­
juk magunkra a keresztények figyelmét! Csak húzódjunk
meg az árnyékban! Én pedig kiállók a fényre, és min­
denkinek a szemébe nézek.
Nagy pompával hajtott Frankfurtba. Felkereste any­
ját, meg akarta mutatni magát teljes fényességében. A szép
öreg hölgy - tőle örökölte Süss arca fehérségét s repdeső
szemét - kényelemben, jólétben élt. Élete megüresedett.
Ó, milyen mozgalmasak is voltak a régi napok! Hajszolt
lovakkal kocsikázott végig Michaele annak idején egész
Németországon, s az utak mentén mindenütt ünnepelték
a férfiak a gyönyörű színésznőt; és mennyi vágy, mennyi
kaland, diadal, aggódás, örvénylő forgatag, amerre járt!
Most már csak árnyékélet volt, ami maradt, emlékek fa­
kuló színei, minden semmiséget fel kell fújnia, hogy meg­
őrizze a fontosság, a tevékenység látszatát. Órákat töltött
el testápolással, hatalmas, sokszálú, lármás levelezést foly­
tatott, megannyi ismerősének életébe beleszólt. Süss ke-
vélyen mutogatta magát anyja előtt, az asszony mohó,
büszke pillantásokkal merült el a látványban, szemei ki­

- 133-
tágultak, egyszerre magába akarta szívni ennek a lármás
kérkedésnek minden ragyogását. A férfi meg hálás, bá­
muló közönsége előtt egyre jobban belelendült.
Ebbe a pezsgő tarkaságba robbant bele egyszerre Rab­
bi Gabriel. Süss még éppen az asszonyoknál aratott dia­
dalairól beszélt, nőkről, akik szinte tolongtak a termeiben,
Michaele pedig hallgatta, itta a szavait. Most azonban az
öreg, borongós, mogorva, kőmerev tekintetével, ránehe­
zedett a sok színes, finom apróságra, mint egy kolosszus.
Igen, tudta, hogy az új uralkodó már elhagyta Bécset, s
hogy hamarosan megérkezik. Süss természetesen útban
van hozzá. Rabbi Gabriel olyan hideg, fáradt gúnnyal be­
szélt, hogy minden, ami az imént volt, egyszeriben lecsu-
paszodott, megsemmisült. Csak úgy mellesleg megkér­
dezte, mikor jön el egyszer Süss Hirsauba is, a gyermek
vágyódik utána. Mivel Süss csak kitérő válaszokat adott,
nem erőltette a dolgot. Csak az a három ránc futott össze
mélyebben a homlokán. Hol az anyára, hol a fiúra nézett.
El is ment hamarosan.
Michaele megzavarodott, olyan volt egyszeriben, mint
egy félénken verdeső, ostoba madár. Az öreg jelenléte
okozta mindezt; Süss pedig csak döbbenten nézte - sose
látta még anyját Gabriel rabbi jelenlétében. Ő maga is
csak nagy nehezen szedte össze iménti büszkesége ron­
csait. Lassan újra belelendült, pompázott volna megint,
gúnyolódva az öregen. Csak éppen anyja már nem tudott
belemenni a játékba; minden megzápult, és Süss búcsúja
sem volt olyan nagyszerű, olyan megnyugtató, mint érke­
zése.
Gyorsan hajtatott Regensburgba. Zajos, vidám han­
gulatban fogadta ott a herceg. Remchingen tábornok, pe-
csenyepirosan a hófehér paróka alatt, nyomban goromba
viccekkel esett neki; ki nem állhatta a zsidókat, Süss túl­
ságosan udvarias, sima modora egyenesen undorította. Az
öreg Thurn-und-Taxis herceg is igen tartózkodó volt; nem

- 134-
felejtette el a zsidónak, hogy a sárga szalonjával agyon­
ütötte ott Wildbadban az ő sárga frakkját.
Nagy örömmel és tetszéssel mosolygott azonban Süss-
re a hercegnő. Kecsesen ringatta karcsú derekát hatalmas,
öblös, sötétkék bársonyruhájában, melyben szinte eltűnt
az icipici nőcske. Kegyesen nyújtotta csókra húsos, ápolt
kis kezét, miközben a másikkal illedelmesen, kecsesen
fogta szoknyája legfelső ráncait. Ej, micsoda sötét és elve­
temült gondolatokat csókolhatott bele ez a zsidó a kezébe!
És a szeme: még most is ugyanaz a gátlástalan, majdhogy
meg nem szólaló odaadás égett benne. És milyen divatos
a hajának minden egyes fürtje! Mulatságos dolog egy
ilyen zsidó a háznál, aki úgy fest, mint a legudvariasabb
versailles-i úr, s közben gonosz, zsidó szívét, melyben bi­
zonyára csak úgy forronghat mindenféle rossz, bűbáj és
méreg, ilyen finom, őzbarna kabát mögött rejti el.
Amikor azután kettesben maradtak, a herceg az or­
szágban uralkodó hangulatról kérdezte Süsst. Kicsit le­
ereszkedően és csak úgy mellesleg: de Süss azonnal átlátta
a helyzetet, s szíve mélyén derült rajta, hogy ilyen primi­
tív módon akarja palástolni bizonytalanságát, s érezte,
mennyire ad a válaszára. Azonnal üzletre állította be hát
az agyát; pontosság, számítás, jó szimat, gondolta. Az okos
pénzember megfeszülő idegeivel tudta, hogy a biztonság -
cselekvés. Megforgatta magában számításainak valameny-
nyi kerekét, osztott-szorzott, pontosan mérlegelt minden
érvet és ellenérvet, törölt, számolt, következtetett; számí­
tott. Jobban kifaggatta végül a herceget, mint az őt.
Látta, hogy a herceg mindenekelőtt három dolgot sze­
retne hallani: hogy a nép elégedetlenkedik, s tőle várja
sorsa jobbra fordulását; hogy ő, Karl Alexander a legna­
gyobb német hadvezér, akinek a kezén az ország komoly
katonai hatalommá kell hogy váljon, s mindent meg kell
kapnia ehhez anyagiakban s erőben; harmadszor pedig,
hogy a parlament: fukar, öntelt, nehézfejű, lázadó söp­

- 135-
redék. Süss tehát nagyon okosan úgy válaszolgatott, hogy
minden szavából ez a három fő dolog csendüljön ki.
A herceg kedélyesen veregette meg a vállát: - Mégsem
szedett rá a mágusával, hallja-e, ördögadta zsidaja!
Süss összerándult, szokásával ellentétben kényszere­
detten, vontatottan válaszolt: hát igen, neki magának is
sokba kerültek a kabbalista számításai, természetes hát,
hogy az eredmény megbízható. A herceg pedig alattomo­
san, s szintén kissé kényszeredetten: hogy a rabbi azért
csak rossz véget jósolt a dolognak, nemde. Ha a számítá­
sai olyan megbízhatóak, miért invesztált bele Süss annyi
pénzt, s miért kötötte hozzá magát a herceghez. És Süss,
egy kis idő múltán: az, hogy a rabbi mit tart jónak és mit
rossznak, egész más lapra tartozik, s a reálisan gondolko­
dó emberek, mint őfelsége és az ő szerény személye, nem
szükséges, hogy ilyen szőrszálhasogatóan finom, metafizi­
kus dolgokon rágódjanak. Hirtelen elhallgatott, még a
lélegzete is szinte elállt, fejét oldalra billentette. Az volt az
érzése, mintha a vállán keresztül valaki nézné, egy ember,
akinek az arca: az ő arca, de ködben úszik, sűrű, áthatol­
hatatlan ködben. A herceg is csak hallgatott. A dolgok el­
veszítették színüket, a zsidó is elhalványodott szeme előtt.
Mintha furcsa táncot járva, előtte lépkedett az a nyomasz­
tó férfiú, a rabbi, és vezette őt egyik kezénél fogva; így
ment hát, elöl a mágus, és a másik kezét fogva: Süss.
A zsidó riasztotta fel révedezéséből. Másra terelte a
szót. A herceg megvetően és keserűen szólt fivéréről,
Heinrich Friedrich hercegről s a parlamenttel folytatott
paktálásáról. Ebbe akaszkodott bele Süss, s óvatosan gú­
nyolódni kezdett a szelíd, gyengécske összeesküvőről, az­
után a szeretőjét hozta szóba, a csendes, sötétszőke, kicsit
korlátolt teremtést. A herceg érdeklődve, kárörvendően
hallgatta, jól mulatott, ej, az ördögbe is! Az a nő ugyan­
csak keveset haraphat szegény jó Heinrichen, igen, igen,
sovány falat az, kevés zafttal. És a herceg nevetett, csak

- 136-
nevetett, szemében vad terv fénye villant. A zsidó persze
ismeri a lányt; nohát akkor mondja el, milyen. Süss gon­
dosan le is írta, ínyenc módra részletezve a dolgot, meg
hogy egy kis vidéki nemesi család gyermeke, s milyen
édes, nagy, lágy testű szőkeség, fiatal és kicsattanóan, bu­
tán egészséges. A herceg kajánul, mohón hallgatta, meg­
elégedettség suhant át az arcán; nyilvánvalóan kész volt
tervével. — Maga aztán ért a dologhoz, zsidó - nevetett. -
Ért a keresztény húshoz, maga betyár, hallja-e?
Süss egyedül maradva, győzelemittasan mosolygott;
végiggondolta útját. Minden világos volt. A hercegnek
hízelegni kell, mértéktelenül, sose kell félni, hogy valami
túlzásnak számít esetleg. És pénzt kell szerezni neki s a
pénzen nőket, katonát, dicsőséget. Sokat; és egyre többet.
Nem szabad mértéktelenül nyerészkedni, csak éppen
annyira, hogy gazdag legyen, még ha csak egy picike rész
is az övé. Az országgyűlésre pedig nem kell tekintettel len­
nie. Nyíltan és világosan szembehelyezkedni vele. Úgy
kezelni, mint csőcseléket. Egy cél létezhet csupán: pénzt a
hercegi kasszába.
Jól kezdett hozzá; szerencsés kézzel nyúlt a herceg
gyengéihez. Azt is jól tette, hogy palotát vásárolt Stuttgart­
ban. Amikor még a herceget megelőzve elhagyta Regens-
burgot, már württembergi hercegi titkos pénzügyi taná­
csosként távozott. Kinevezéséhez a hercegnő még egy ren­
deletet csatolt, mely Josef Süsst kincstárnokává tette meg.

Stuttgart lázban égett, várta a bevonuló herceget. Három

diadalkapu, büszke latin feliratokkal és tömérdek allego­
rikus figurával, girlandok, zászlók sokasága. Az utcákon
áradt a nép, fagytól kipirult arccal, élénken nyüzsgött
mindenki a tiszta, hideg, decemberi napon. Kikiáltók árul­
ták mindenütt a herceg képét, a híres képet, ahogy hét­
száz fejszéssel golyózápor közepette hősi rohamra indul

- 137-
Belgrád erődje ellen. Süss sok ezer példányban nyomatta
ki a képet, a herceg és a nép örömére s a maga hasznára;
polgárok és parasztok törték magukat az olcsó, hazafiasan
szívmelengető falidíszért. Az egész város örömmámorban
úszott: zene szólt, lövések pukkantak, kiabálás, lárma hal­
latszott mindenfelől. Végre jött a kétmérföldnyi díszme­
net: hivatalnokok, tisztek, gyalogos és lovas katonák, fu­
tárok, apródok. A herceg tizenhat fogatú gálahintója. így
vonult be a hótól csillogó utcákon, sugárzóan kék decem­
beri ég alatt; a levegőben ezernyi színes zászló verdesett,
lobogott.
Szívek kitárva, szájak kitátva, a stuttgartiak örvendez­
tek impozáns külsejű uralkodójuk láttán, aki ott ült a
hintóban, hátravetve prémes kabátját, hogy csak úgy csil-
logtak-villogtak a rendjelek széles mellén; hatalmas kopo­
nyája, büszke szeme - igazi férfi! de még jobban gyönyör­
ködtek talán a mellette ülő csodaszép hercegnőben, aki
sok fehér prémben, idegenszerű kis gyíkfején diadémmal,
hanyag kíváncsisággal, kecsesen és mosolyogva nézegetett
le rájuk. Ej, hogy nevetett magában, milyen gúnyosan, a
svábokon, ahogy ujjongtak jövetelére, ó, de nevetséges­
nek találta a tübingeni egyetem szónokát, a kövér, elfogó-
dott, izzadó professzort, aki nagy igyekezettel skandálta a
hercegi pár köszöntésére írt verset. Persze, Marie Auguste
udvariasan figyelt, amikor a szónok arról beszélt éppen,
hogy a nép hőn várja hercegétől, hogy jogarával terel­
gesse, s akkor is, amikor patetikusan kijelentette, Karl Alexander neve mindent magába
rollyal és más Károlyokkal kötünk egybe, amit a görög
Nagy Sándorral, amit Isten választott népe Sámsonban
csodált, azonkívül Herkules erejét is; végül pedig Róma
Caesarjával hasonlította össze őt. S még akkor sem nevet­
te el magát, mikor a szónok dicshimnuszokat zengett a
hercegről, mivel az bölcsen, mint Ithaka hercege, szelle­
mének nevelését mentorra bízta. Magában azonban meg­

- 138-
kérdezte a hercegnő, vajon ki is az a mentor, az óvatos
Fichtel titkos tanácsoska az örökös feketekávéjával, vagy
netalán ez a ravaszdi és gálánsán alázatos, jóvágású zsidó?
Az meg csak szerényen állt hátul, végtelen tisztelettu­
dással az arcán, a tömeg szélén. Okosabbnak tartotta, ha
Stuttgartba csendesen, minden feltűnést kerülve érkezik;
beköltözött pompás palotájába, s egyelőre nem nagyon
mutatkozott. Mindeneséből, a csendes, közönyös Nicklas
Pfaffléből egy árva szó kevés, annyit sem tudott kihúzni
senki; nohát, egy magas rangú uraság az új herceg udvar­
tartásából. Csak lassanként terjedt el a híre, hogy a titkos
pénzügyi tanácsos, aki bár ugyanúgy festett, s úgy is visel­
kedett, mint más igazi úr, egészen közönséges, ki nem
keresztelkedett zsidó. Tulajdonképpen zsidóknak nem is
volt szabad Württembergben letelepedniük. A tartományi
gyűlési urak eléggé ferde szemmel nézték is a dolgot, s leg­
szívesebben kiebrudalták volna az országból az új pénzügyi
tanácsost; de hát egy ilyen kis dologban nem akartak
mindjárt ujjat húzni a herceggel. A nép kíváncsian és gya­
nakodva mustrálgatta a zsidót, no de, mondták, végül is
a kamarai javadalmak zilált állapota és a zsidók ravaszsága
miatt, akik a grävenitzi grófnő pénzügyeit intézik, méltá­
nyos, hogy a hercegnek is engedélyezzenek egy zsidót.
Valamint azt is meg kellett adni, hogy az új zsidó egyelőre
eléggé tisztességesen viselkedett, kerülte a feltűnést, s
most, őfelsége eskütételekor is, minden magas címe és fé­
nyes egyenruhája ellenére, szerényen meghúzódott.
Három nap múlva azonban, a tartományi gyűlés foga­
dásakor, mintha kicserélték volna. Büszkén, hidegen, ellen­
ségesen állt a miniszterek sorában, megvetően tekingetve
a nyüzsgő tartományi gyűlési sokadalomra. A miniszterek
kis csoportja, köztük a zsidó is, színpompás egyenru­
hában, gőgösen, elkülönülve állt a parlamenti képviselők
sötét, sűrű tömegétől. A kamarának tizennégy prelátus
volt a tagja, a többi hetvenet a városok és a hivatalok

-139-
delegálták. Csak kevesen tudtak felülemelkedni a helyze­
ten, mint a finom, okos Weissensee s a munkájába mé-
lyedő jogi tanácsos, Veit Ludwig Neuffer; a többiek java­
részt aggódva, szorongva, verejtékezve álltak a teremben,
dacosan és bizonytalanul néztek szembe a miniszterek
hideg, gőgös csoportjával. Azok között ott volt az egyház­
tanács elnöke, Forstner, no meg a kétszínű, rafinált
Neuffer, akik már Eberhard Ludwig életében is az új her­
ceg támaszai voltak, s a tartományi gyűlésnek Heinrich
Friedrichhel kapcsolatos terveit összekuszálták. Azután a
nagy orrú Andreas Schütz, eredetileg a grävenitzi grófnő
kreatúrája, aki minden uralkodót kiszolgált. Ez a három
úr nem sok jót ígért a tartományi gyűlésnek, de a zsidó
sem, akinek jelenléte az ünnepélyes aktuson tulajdonkép­
pen pökhendiség volt. És milyen beképzelten állt ott ez az
ocsmány fickó! Isten a tudója, ez aztán a kihívás a tekin­
tetes tartományi gyűlés ellen. Na, várjon csak a zsidaja,
majd lesz még rá mód, hogy móresre tanítsuk.
A rendeknek egyetlen miniszterben volt csak bizal­
muk. S hogy a herceg őt is beválasztotta kabinetjébe, ez
javított valamit azon a tényen, hogy Neuffer meg a zsidó
is ott van. Ez a miniszter pedig Georg Bernhard Bilfinger
volt, a filozófus és fizikus. Karl Alexander akkor ismerte
meg a kényelemszerető, tekintélyes, örökké energikus,
nyílt, húsos arcú férfiút, amikor bizonyos számításait és
erődítményterveit ellenőrizte. S bármily bizalmatlan volt
is mindenféle filozófia iránt, nem tudott ellenállni a csá­
bításnak, hogy a megbízható matematikust és erődépítőt
miniszterei sorába ne hívja, valamiféle jogászember he­
lyett.
A két csoport, a miniszterek kis szigete és a képviselők
tömege ellenségesen állt egymással szemközt; nagy, sö­
tétlő, nehézkes, tehetetlen gyülekezet az egyik, kicsiny, csil­
logó, tarka, eleven és veszélyes a másik. De minden ilyen
szembeszökő különbség ellenére is megvoltak már a két

- 140-
tábort összekötő szálak: a parlamenti képviselő Neuffert
ilyen kötelék fűzte miniszter fivéréhez, a komoly, meg­
bízható, hazafias érzelmű tartományi gyűlési elnököt,
Sturmot az ugyancsak komoly, megbízható, hazafias ér­
zelmű Bilfinger titkos tanácsoshoz, és már az ideges,
finom, kíváncsi diplomatát, Weissenseet is az érdekes, ki­
ismerhetetlen, sima modorú, elegáns, új pénzügyi taná­
csoshoz, a zsidóhoz, ő-héber-excellenciájához.
A gyűlés pedig csak egyre várakozott, már majdnem
egy óra telt el a kitűzött idő óta. És még mindig semmi,
se a hódolati induló, se a gárda pattogó vezényszavai az
előcsarnokban, a herceg magánlakosztályába vezető ajtók
mind zárva. A nép képviselői izzadtan toporogtak a túl­
fűtött teremben, morogtak, sötét arccal néztek egymásra,
még a miniszterek is türelmetlenkedni kezdtek. Hogy a
herceg már az első pillanatban így kihívja maga ellen a
parlament haragját - szinte hihetetlennek vélték. Szándé­
kosan teszi? Szeszélyből? Véletlen az egész? Feledékenység?
Csak egyvalaki tudta a dolog igazi okát. A zsidó moso­
lyogva állt a helyén, s ízlelgette magában azt a különös
diadalt, melynek részese volt, melyet Karl Alexander eszelt
ki. Az országgyűlésnek paktálni méltóztatott fivérével,
Heinrich Friedrichhel? Jó, hát akkor most csak várjanak,
míg el nem zsibbad a lábuk, mialatt ő a fivére barát­
nőjével szórakozik, azzal az édes húsú, sötétszőke, csendes
teremtéssel.

Andreas Heinrich Schütz titkos tanácsos felolvasta az al­

kotmány szövegét, melyre a hercegnek esküt kellett ten­
nie. Valamint mindazokat a biztosítékokat és kiegészí­
téseket, melyeket Karl Alexander még trónra lépése előtt,
közvetlen Eberhard Ludwig elhunyta után Neufferrel
megküldött a tartományi gyűlésnek. Rettentő cirkalmasan,
óvatosan, hosszú lére eresztve tekeregtek, kanyarogtak a

- 141 -
mondatok. Schütz titkos tanácsos úr meg eléggé halkan,
egykedvűen, rutinosan, horgas orrán át kissé franciás fel­
hangokkal olvasta a szöveget, végeláthatatlanul; a terem­
ben elviselhetetlen volt a hőség, egy szál árva légy züm­
mögött szüntelen, s a sok állig begombolkozott, melegen
öltözött ember iszonyú dohos párabűzt árasztott. Kedvet­
lenül, bosszúsan nézte Karl Alexander a semmitmondó,
hétköznapi arcokat, melyek oly reménytelenül próbáltak
szembenézni fennkölten vele; türelmetlenül, ingerülten
hallgatta, ahogy felolvassák a merev fogalmazású, ünne­
pélyes okmányt, melynek minden szava az ő kezét akarja
megkötni, mely szinte kihívás, lázadás az uralkodó ellen.
És ezt olvasta a titkos tanácsos franciás orrhangon, végte­
lenül, szakadatlan. Alig tudta türtőztetni magát, hogy ne
ásítson hangosan, ne szakítsa félbe az egész felolvasást.
Még nemrég ott ölelkezett az ágyán, még érezte minden
porcikája a sötétszőke lány puha, finom, meleg bőrének
érintését-tapadását, szinte hallotta feltartóztathatatlan,
csendes sírását, ahogy könnyei sűrű patakokban folytak
végig arcán, mellén, karjain; szeretett volna mosolyogni,
ravaszul, kegyetlenül. S a tartományi gyűlési uraknak igen
kevéssé tetszett, ahogy lepedékes torokkal, rekedt, asztma­
tikus hangon - a frissen ízlelt gyönyör emléke mind! -,
felháborító közönnyel, gondolatban nyilvánvalóan egé­
szen másutt kalandozva, elismételte az ünnepélyes eskü
szövegét. - Jóváhagyom és megerősítem fejedelmi, igaz
szavammal, érett megfontolással és kényszerítés nélkül. -
És az egész úgy hangzott, mintha a komornyikjának mon­
daná, hogy nem elég meleg a borotválkozóvize.
Nyomott hangulatban, gondokba merülten hagyták el
a termet a képviselők. Ha legalább nekik rontott volna,
szitkozódva, mint a legutóbbi fejedelem, az elhunyt Eber­
hard Ludwig, ha leszidta volna őket mindennek, mint az
szokta, az ellen mégiscsak könnyebben lehetett tenni
valamit; de így? Mit kezdjenek ezzel a formálisan megve­

- 142-
tő, megdöbbentően közönyös viselkedéssel? Hogy meg­
váratta őket, akár valami hitvány koldus népséget! Ahogy
megesküdött a törvényre, azon az egykedvű hangon!
Ó, szép szabadság! Most aztán meg kell majd harcolni ér­
ted. Ó, uralkodó családok édes hatalma, mennyi bosszú­
ságba és fáradságba kerül majd, míg megvédelmezünk!
Karl Alexander meg, miután a képviselők eltakarod­
tak, belevetette magát egy karosszékbe, elégedetten ki­
nyújtózott. Ezeknek most jól megadta. Ahogy iszkoltak
innen, fülüket-farkukat behúzva! Horkantott, elégedetten
nézett körül. Jó kezdet, s egyáltalán: jól sikerült nap ez a
mai. Először is jól visszafizette a kölcsönt a drágalátos
Heinrich Friedrichnek, a bujtogató, nyúlszívű fráternek,
a pimasz, zsugori, izzadt söpredéket meg hazaküldte, ahogy
jöttek, leforrázva, fuldokolva a lenyelt keserű falattól.
Elbocsátotta minisztereit is, mosolygott, s míg azok
búcsúztak, azt mondta Süssnek: - Még van egy kis meg-
vigasztalnivalóm, egy kis pityergő szőkeség. Hát mond­
hatom, ízlése azért van annak a nyúlszívűnek, több, mint
hittem. - Harsogva nevetett, és vállára veregetett Süssnek,
aki majd elolvadt a boldogságtól.

- Magam akarok kormányozni! - jelentette ki egy

stuttgarti küldöttségnek. - Hallani akarom népemet, sa­
ját fülemmel, és magam akarok segíteni rajta. Kérvények
áradata borította el, mindet saját kezűleg vette át. - Segí­
teni akarok rajtad és magamon - mondotta egy kérvénye­
zőnek. Országszerte elterjesztette magáról, hogy erőt s fá­
radságot nem kímélve, mindent megtesz a hercegség
felvirágzásáért, s gondoskodni fog róla, hogy minden
ügyben becsületesen, intrikák és bonyodalmak nélkül jár­
janak el, a régi, jó württembergi hűség és tisztesség szelle­
mében. Akinek tehát ilyen ügyben panasza lenne vala­
mely hivatalnok ellen, vagy pedig e tekintetben kívánsága

- 143 -
volna, vesse papírra baját, s hozza el neki, a hercegnek, sa­
ját kezébe!
Egymás után három vasárnapon felolvasták az új ural­
kodó parancsát a hercegség minden szószékéről; nyomta­
tásban is ott függött valamennyi tanácsháza falán. És uj­
jongott a nép: ez aztán az igazi fejedelem; aki nem a kan­
cellárián át kormányoz, hanem maga veszi kézbe az ügye­
ket. A grävenitzi nő kreatúrái úgy eltűntek mindenün­
nen, mint májusban a hó. Saját jószántukból, vagy ha
nem, hát elkergették őket, le is csukták némelyiküket. -
Ez aztán megsanyargatja kínzóinkat! - mosolyogtak a pa­
rasztok. Az özvegy hercegné is kivirult a grävenitziek bu­
kásának hírére. Karl Alexander képe azonban, ahogy fej-
széseivel megrohamozza a belgrádi várat, gyorsan elfogyott,
s amikor ráadásul a herceg egy leiratban elrendelte, hogy
ezentúl megtiltja a kérvényezőknek, hogy letérdepeljenek
előtte, mert ilyen tiszteletadás csak Istennek dukál, Süss
újabb óriási kiadásban nyomatta ki a képet, és nem volt
polgár- vagy parasztház a hercegségben, ahova ki ne
akasztották volna, díszhelyre. És a parlamentbeli urak mit
tehettek, savanyú képet vágtak.
A korábbi udvarnagy, a grävenitzi meg a húga ellen in­
dított pert a herceg a legnagyobb nyomatékkai próbálta
dűlőre vinni, minden különösebb siker nélkül. Az ugyan
igaz, hogy az egykori mindenható nagyúr ott csücsült,
rács mögött, a hohentwieli erődben; de ha Karl Alexan­
der nem akarta, hogy rásüssék, hogy igazságtalanságot kö­
vet el, meg hogy erőszakot alkalmaz, óvatosan kellett el­
járnia. Ami meg a grófnőt illeti, hát az kívül volt már
Württembergen, az evangélikus udvarok támogatták őt a
katolikus herceggel szemben, és a csendes, óvatosan tevé­
kenykedő Isaak Landauer mindig megakadályozta, hogy
a kissé hanyag württembergi tanácsosok megszőhessék a
hálót, melyben a grófnőnek végül fenn kellene akadnia.
Igaz ugyan, hogy összeült egy különbíróság az ügyében,

- 144-
élén a hercegség legkitűnőbb jogászával, a szigorú tisztes-
sége miatt egész Németországban nagyra tartott Moritz
David Harpprecht tübingeni professzorral, súlyos vádat
emelve az asszony ellen bigámia, ismételt, sok éven át el­
követett házasságtörés, Eberhard Ludwig felesége ellen
háromszor megkísérelt gyilkosság, felségsértés, magzatel­
hajtás, hamisítás, csalás, megvesztegetés miatt, s a tör­
vényszék még a halálos ítéletet is kimondta. Majd külön-
megbízottat küldött Württemberg a bécsi udvarhoz:
Zech bárót, hogy az ítélet jóváhagyását és foganatosítását
elérje; kidobtak sok pénzt is, hogy a császári tanácsosokat
rábírják a dologra, majdnem száznegyvenháromezer
forintjába került Karl Alexandernek az ügy. De akár azon
múlt, hogy Isaak Landauer még többet adott, akár azon,
hogy ő volt az ügyesebb, a dolog egyre csak húzódott, s
végül bonyolult, körülményes pénz- és kiegyenlítési üz­
letté változott az egész.
A herceg pedig, akárcsak az egész kormányzást, hama­
rosan ezt is pokolian megunta. Ördögbe az egész kabi­
nettel! Először még csak ment valahogy, a néphez intézett
szépen hangzó kiáltványokkal megnyerte magának a szí­
veket, tanácsosai pedig, a mennydörgő Remchingen tábor­
nok, Schütz, a minden hájjal megkent diplomata, Süss, a
ravasz pénzember, napról napra biztosították afelől, hogy
a visszaéléseket megszüntették, új aranykor köszöntött
Württembergre. Hol van Németországban még egy ilyen
kötelességtudó fejedelem? Büszkén állhat Isten és ember
előtt, s nyugodtan nézhet szembe önmagával is, mivelhogy
jól rászolgált mindazokra a titulusokra, melyekkel a tü­
bingeni egyetem professzora elhalmozta üdvözlőbeszédé­
ben: jó pásztora volt a rábízott lelkeknek; így hát ígére­
teinek beváltását tanácsosaira bízva, Karl Alexander fogta
magát, és elutazott Stuttgartból, hogy boldogan belevethes­
se magát a katonaéletbe, és új dicsőségek útjára léphessen.

- 145-
Süss Bilfinger titkos tanácsossal és Harpprecht profesz-
szorral folytatott tanácskozást a két grävenitzi elleni perről.
Az urak Süss pompásan berendezett dolgozószobájában
ültek, a zsidó nagyon karcsú volt, elegáns; a két württem­
bergi pedig nehézkesen, testesen terpeszkedett a díszes
karosszékekben. A per egyáltalán nem állt jól. Bécs azt in­
dítványozta, engedjék szabadon az egykori főudvarna-
gyot, és fogadják el a megegyezésre vonatkozó javaslatát;
alacsony összeg ellenében hajlandónak mutatkozott le­
mondani württembergi birtokairól. A grófnő elleni gyöt-
relmes eljárás ügyében Bécs szintén nem adta szentesíté­
sét, mondván, hogy a dolgot pénzügyi egyezség útjára kell
terelni. Ez a kompromisszum a két württembergi úrnak
sehogyan sem tetszett, úgy vélték, soványka eredmény, és
egyáltalán nem felel meg az uralkodói méltóság követel­
ményeinek. Süssnek viszont az volt a véleménye, hogy a
legkézzelfoghatóbb siker mindig az, amit valamely magas
summával ki lehet fejezni, s egy olyan reálisan gondolko­
zó hölgyet aligha sújthatna jobban bármi, mint egy tete­
mes pénzbüntetés. A pénzügyek rendezését pedig bízzák
csak rá, majd ő elintézi a dolgot a herceg legteljesebb
megelégedésére. A két komoly és igazságszerető úr ezt az
elképzelést nagyon frivolnak és zsidósnak találta, vala­
mint tudták azt is, hogy Süss korábban üzleti kapcsolat­
ban állt a grófnővel, s nem nagyon bíztak benne. De a
württembergi megbízott végül is eredménytelenül jött
meg Bécsből, nem maradt hát más megoldás, mint a
megegyezés, ehhez meg a zsidó csakugyan jobban ért,
mint bárki más, a herceg ráadásul hitt pénzügyi tanácso­
sának szerencséjében. Kénytelen-kelletlen beletörődtek,
hogy Süss folytassa a további tárgyalásokat.
Ezt megbeszélve, Süss még néhány ügyben kérte a jo­
gász úr közreműködését: nevezetesen az országgyűlés bi­
zonyos vitatható jogköreivel kapcsolatban. Ez aztán olyan
kérdés volt, ami a két württembergit amúgy igazából

- 146-
szíven ütötte. Harpprecht, a jogász, ez a lassú, megfon­
tolt, körültekintő férfiú, aki hozzászokott, hogy a dolgo­
kat minden oldalról megvizsgálja, ha kell, csűrje-csavarja,
valamint Bilfinger, a híres filozófus, Wolf meghitt barát­
ja, akit szentpétervári professzorkodása európai hírre
emelt, aki mindent magasról, széles távlatba állítva szem­
lélt, mindketten igaz hazafiak, nyugodt, tárgyilagos em­
berek - nos, egyáltalán nem tagadták önmaguk előtt sem,
hogy néhány kiváltságos polgárcsalád csakugyan úgy ül az
alkotmány adta jogokon, mintha azok saját tulajdonát
képeznék, s a népképviseleti helyekkel is úgy rendelkezik,
mint ingó-ingatlan jószága felett, s így is adják-veszik ma­
guk közt ezeket a pozíciókat, kufárkodva; tudták, hogy a
szabadság zászlaját mindig arra használják, hogy néme­
lyek megfelelő kis darabkákat hasítsanak belőle maguk­
nak, saját hasznukra, zsebükre. Ennek ellenére tiszta szív­
ből meg voltak győződve róla, hogy az ország alkotmánya
és a rendi előjogok az állam pillérei, s a fejedelem és a nép
között előfordulható minden vitás kérdést abban a szel­
lemben értelmeznek, ahogy az első württembergi herceg,
e kis ország valóban nagy, hajdanvolt fejedelme is uralko­
dott, s uralkodásának gyümölcsét, az alkotmány formá­
jában, országára testálta. A nép szabadságjogainak bizto­
sítása — ez volt legelső alapelve, s: — Attempto! Nem félek!
- ez a jelszava. S hogy az alkotmány által a fejedelmet
néha éppen olyan törekvéseiben is gátolni lehet, melyek
pedig az ország üdvére lennének, véleménye szerint alig
jelentett valamit is azzal a roppant jóval szemben, hogy ez
a törvény megóvta őt egyúttal sok nagy tévedéstől is.
Bizonyos adótervezetek voltak meg monopoljavasla­
tok, melyekkel Süss előhozakodott: kétségtelenül szem­
ben állt mindegyikük az alkotmány szellemével; megfo­
galmazásuk azonban kétértelmű, s ha valaki ügyesen
csűri-csavarja a törvényt, hát minden nagyobb nehézség
nélkül keresztülviszi őket. Harpprecht, akinek Bilfinger

- 147-
lelkesen helyeselt, egészen felhevült beszéd közben, Süss
pedig udvarias figyelemmel hallgatta. A tudós azonban
egyszerre belenézett a pénzember szemébe, ezekbe a nagy,
boltozatos, mohó, okos, prédaleső, lelkiismeretlen ragado­
zószemekbe. Nem először pillantott beléjük, de csak most
látott igazán a mélyükre. Mit számít ennek az embernek
szabadság, alkotmány, nép, lelkiismeret? Eszköz mindez,
eszköz az üzlethez, hogy még magasabbra kapaszkodjon,
mint ahol éppen van, hogy jól megrázza magának a fát, s
potyogjon a gyümölcs; s ez a fa nem más, mint maga a
herceg. Látta, jól látta már a tudós, hogy ez az ember itt
vele szemközt az alkotmányt s az alkotmány képviselőit
mind-mind csak konkurenciának tartja, s hogy gyűlöli a
konkurens feneketlen gyűlöletével. Süss okos, ragadozó,
prédaleső, mohó és semmiféle eszménytől meg nem sze­
lídült pillantása előtt mind ezek a szent dolgok szemen-
szedett ostobasággá, ifjúi álmodozássá hulltak szét, nevet­
ségessé tette őket ez a két szem. Harpprecht önmagát is
idétlennek érezte egy kicsit, hogy a törvény szelleméről, a
törvény szépségéről és méltóságáról beszél az üzletember­
nek. Mintha üres, díszes lárvához szónokolna; mert a má­
sik nyilván csak azt hallotta ki szavaiból, amit a saját önző
és piszkos terveihez felhasználhatónak vélt. Harpprecht
hirtelen, majdhogynem egy mondat közepén, abbahagy­
ta, s a lassú Bilfinger is megérezhette, miért. A két würt­
tembergi úr hamarosan távozott is, hűvösen, leverten, s a
fáradhatatlanul udvarias Süss a legnagyobb tisztelettel kí­
sérte ki őket.
Odalenn a kapu előtt szembetalálkoztak a kaftános-
pajeszos Isaak Landauerrel. Süss kérette az öreget, rendez­
zék végre együtt a grófnővel kapcsolatos anyagi ügyeket.
A két pénzember értette egymást, anélkül, hogy ki kellett
volna mondaniuk, hova is akarnak kilyukadni. Az volt a
lényeg, hogy olyan egyezséget szövegezzenek meg, mely
látszólag a hercegnek, valójában azonban a grófnőnek

- 148-
előnyös. Alkudozásuk kemény vívóasszónak is beillett.
Mindkettőjüknek megvoltak személyes érdekeik az ügy­
ben, hiszen egyikük is, másikuk is nyerhetett mind a gróf­
nőn, mind a hercegen. Végül Süss háromszázhuszonhá-
romezer forint nyereséget számolt ki a hercegnek, valójában
azonban a hercegnek kellett százötvennyolcezret fizetnie a
grófnő számára. Az összeg átadásakor Süss harmincezret
vont le a grófnőtől, állítólagos „kölcsönök” és előlegek
fejében, a hercegnek pedig ötezer forintos számlát nyúj­
tott be az üggyel kapcsolatos szolgálatai fejében.
így végződött a grófnő szerelmi-anyagi ügylete, mely
annyi éven át zűrzavart és felháborodást kavart Württem-
berg-szerte; így lett belőle Josef Süss Oppenheimer titkos
pénzügyi tanácsosnak tetemes haszna. A grófnő ezentúl
Berlinben élt, fényűzően, nyughatatlanul. A besavanyo­
dott hercegi özvegy egész élete során betegeskedett, már-
már úgy látszott, meghal, orvosai bámulatára azonban
mindannyiszor felépült. Kopár, tehetetlen, megcsonto­
sodott gyűlölettel nézte Berlinben élő ellenségét, azt a nő­
személyt, s túl is élte végül: három héttel utána halt meg.

Karl Alexander a táborban tevékenykedett, az árkászoknál,

az erődítmények közt lovagolt, kocsizott, parancsokat
osztogatott, elemében volt. Boldogan látta viszont régi
főparancsnokát, az idős, rendkívül eszes, kissé merev és
száraz modorú Savoyai Jenő herceget. A franciák túlereje
láttán az óvatos Jenő herceg inkább visszavonult, szilárd
bázist épített ki magának Heilbronn-nál. A franciák pe­
dig újra a hercegség földjén álltak, sarcokat vetettek ki,
rekviráltak. A birodalmi sereg azonban erősítést kapott,
mindenekelőtt Karl Alexander közbenjárására, s így visz-
szavetették az ellenséget a Rajnán túlra. A legnagyobb
sietséggel fáradozott most a herceg a határ menti állások
megerősítésén. Erődöket építtetett, sáncokat ásatott, egy­

- 149-
re-másra tartotta megbeszéléseit Bilfingerrel. Nagyralátó
terv kidolgozását kezdték meg, kellő alapossággal és nem
minden hadvezéri zsenialitás nélkül. Rottweiltől Rotten-
burgig néhány helyen le akarták hordani a hegyek dom-
bos-lankás lejtőit, a meredek hegyoldalakat pedig meg­
erődíteni itt-ott: ily módon ez a határ teljességgel áthág­
hatatlan lenne. A Fekete-erdőben Schiltachtól Obern-
dorfig állásokat akartak kiépíteni a Neckarig, Heuberget
pedig torlaszokkal biztosítani. Ezeknek az erődítmé­
nyeknek az őrzéséhez elég volt öt zászlóalj katonaság és
tíz-tizenkét lovasszázad. S ilyen, aránylag kis erővel sváb
Thermopülait teremtettek, melyen minden francia Xer-
xésznek be kell zúznia a koponyáját.
A tartományi gyűlés eleinte nem szállt szembe Karl Alexander terveivel. Éppen ele
Eberhard Ludwig uralkodása idején a franciák betörései­
től, sarcától, fosztogatásától, rablásától, öldöklésétől s
mindenféle erőszaktevéstől, hogy most a keménykezű,
szakavatott fejedelem hadvezéri lépéseit tiszta szívből ne
üdvözölte volna. Amikor azonban visszavetették a fran­
ciákat a Rajna túlpartjára, s a közvetlen veszély megszűnt,
a rendek újra nehézkessé váltak. Körülményeskedő, pe­
dáns panaszaikkal, javaslataikkal állandóan felbőszítették
a herceget. Mindennap megjelent valamiféle küldöttség,
tiltakozva a sorozással és a fegyverkezéssel kapcsolatos in­
tézkedései ellen, s módfelett felbosszantva Karl Alexan­
dert kövér, korlátolt, kispolgári képükkel, tompa, de ön­
tudatos szűkszavúságukkal. És a nehézségek csak halmo­
zódtak. A csapatok utánpótlása lassan csörgedezett,
kedvetlenül adták meg a szükséges ellátást, lovakat, hadi­
anyagot a rendek - és soha nem adtak eleget! -, a hadi­
adók nem folytak be rendesen, a tervek végrehajtása
késlekedett, a pénztár kimerült. A herceg, aki egyébként
is gyanakvó természetű ember volt, mintha kezdett volna
kevésbé bízni tanácsosaiban: hátha titokban a tartományi

- 150-
gyűléssel paktálnak. Hívatta a zsidót, jöjjön azonnal a tá­
borba.
Az meg közben a württembergi politika legapróbb rész­
leteit is figyelemmel kísérte, tudott mindenről, felbecsülte
magában, s már régóta mohón várt erre a pillanatra. Vilá­
gos, következetes, végtelenül szívós módján kitűzte céljait,
minden lépést átgondolt a legapróbb részletig, útjának-
terepének minden arasznyi darabkája úgy feküdt előtte,
mint egy matematikai pontossággal kidolgozott térkép.
Így érkezett meg, nagy pompával és szilárd eltökélt­
séggel a táborba. Karl Alexander azonnal fogadta. Éjszaka
volt, gyertyák égtek, a sátor egyik sarkában ott gubbasz­
tott a szerecsen. A herceg Bilfingerrel tanácskozott éppen,
geometriai táblázatok fölé hajolva. Dühének és elégedet­
lenségének szabad folyást engedett, mennydörgött, ha
kedve tartotta, a két jelenlevő előtt nem voltak gátlásai.
Miniszterei, elsősorban Neuffer és Forstner iránt táplált
gyanúja csak megerősödött. Ok vették rá még annak ide­
jén, trónra lépése előtt, hogy írásban biztosítsa az ország-
gyűlés kiváltságait és jogait, hogy ezzel megakadályozzon
minden olyan intrikát, mely esetleg fivérét, Heinrich
Friedrichet akarta volna kijátszani ellene. Most bebeszélte
magának, hogy az okmányok aláírása felesleges volt, s a
két tanácsos még a lebonyolítás módjában is becsapta.
Összejátszottak ugyanis a rebellis és rosszindulatú ország-
gyűléssel, s a tisztázatból valami módon kihagytak egy
ívet; a tisztázat tehát másképp szólt, mint az eredeti ter­
vezet, melyet beterjesztettek neki. Bilfinger hitetlenkedve
és rémülten hallgatta ezt az értelmetlen és nyilvánvalóan
minden alapot nélkülöző beszédet; s a herceg sem ügyelt
dühkitörései során, hogy különösképpen összefüggő le­
gyen, amit mond. Bilfinger visszafogta indulatát, igyekezett
a tényekre hivatkozva meggyőzni a herceget, hogy semmi
egyebet nem írt alá, mint amit az alkotmány egyébként is
megkövetel az uralkodótól, s amire a Tübingeni egyez­

151-
-
mény óta valamennyi elődje felesküdött. S ily módon az
idejekorán történt aláírás nem egyéb, mint szép és nemes
gesztus, mely az ország hangulatának megnyerése érdeké­
ben mindenképpen célszerű, ha nem szükségszerű volt.
Karl Alexander pedig csak hallgatott, tanácsosának szavai
elnémították, de nem győzték meg. Süss csak ült és figyelt,
arcán megfejthetetlen mosoly játszott a gyertyafényben,
hófehéren vakított ez az arc, végtelen nyugalmat sugár­
zott, ellentétben a herceg és az erődítményépítő nekihe-
vült, kivörösödött arcával. Karl Alexander egyszerre oda­
fordult hozzá: — Hát te, zsidó? — Süss megvonta a vállát,
s megjegyezte, hogy az mindenesetre feltűnő, hogy a her­
ceg bölcs és teljesen egyértelmű parancsait olyan rosszul
és elégtelenül hajtják végre. Nagyon is lehetséges, hogy a
titkos tanácsosok összejátszanak valamelyest a parlament­
tel; s akár van hűtlenség a dologban, akár nincs, annyi
tény, hogy ez a sok eredménytelenség bebizonyította,
mennyire tehetségtelenek, akadékoskodóak, okvetetlen-
kedőek. No hát akkor mit javasol ő, kérdezte a herceg. Az
ausztriai hadiszállítások során szerzett tapasztalatai arról
győzték meg, válaszolta Süss, hogy a rendelkezések pasz-
szív megtagadóira súlyos pénzbüntetést kell kiróni. Mert
ezzel juthat az ember mindig a legmesszebbre. A polgár és
a paraszt ragaszkodik a tulajdonához, szívesebben adja az
életét, mint a pénzét. A herceg erre azt mondta, majd
még gondolkodik az ügyön. Süss dolgozzon ki különleges
indítványt. A zsidó meg: ezt már megtette ő, s elővett egy
nagy köteg aktát és számítást. Bilfinger újra hozzákezdett,
hogy minden érvét takarosan felsorakoztassa a herceg
gyanújának eloszlatására, s hogy enyhébb, lassúbb rend­
szabályokat javasoljon. Karl Alexander, mogorva tekintet­
tel, közbevágott; a mértani táblázatokról kezdett beszélni,
melyek ott hevertek előttük.
Másnap már utasította Remchingent, hogy Süss elgon­
dolásait a legszigorúbban valósítsa meg. A két férfi ily

- 152-
módon együtt dolgozott tehát - ahol is a tábornok volt az
ököl, a zsidó meg az ész. Remchingen ocsmány, zagyva
tréfálkozással csúfolódott a zsidón. Süss gyűlölte és meg­
vetette a pecsenyeképűt, de nem ugrott a tréfáira, a kato­
naember minden gúnyolódását és piszkolódását sima, kö­
zönyös mosollyal fogadta. S végül hallatlan szakismerete,
találékonysága, újabb meg újabb ravaszságai és trükkjei
kénytelen-kelletlen bár, de kivívták a továbbra is gúnyo­
lódó tábornok csodálatát. A két férfi tevékenységét egyet­
len közös cél fűzte össze: feltétlen becsvágyat tanúsítottak,
hogy a herceg tetszését elnyerjék, pénzt és katonákat te­
remtsenek elő, s közös volt még az a rendíthetetlen meg­
győződésük is, hogy a nép: az uralkodó tulajdona, akár a
lovak és kutyák; bűnös szemtelenség tehát, ha legkisebb
mértékig is lázad ellene.
És mintegy varázsütésre meglett minden, amit koráb­
ban se rábeszélés, sem erőszak nem tudott előteremteni.
Ha a toborzók dobszavára addig legfeljebb pár ezer ön­
kéntes állt be a zászló alá - s micsoda nyiszlett, girhes, lőcs­
lábú alakok akadtak köztük -, most: hemzsegtek a tábo­
rokban a pompás újoncok. Az istállókban tömérdek volt
a ló, a raktárakban rogyásig halmozva az egyenruhák, a
pénztárakban állt a pénz, halomban hevertek a váltók, a
csűrök és színek szűknek bizonyultak, annyi gabona öm­
lött be a hadikincstárba, annyi nagy tömeg eleség. Csak
úgy áramlott, csak úgy forrt a friss, ifjú vér a korábbi hó­
napok sivár aratása után. Utánpótlás, tartalék mindenütt.
Karl Alexander diadalittasan dicsekedett ország-világ előtt
pénzügyi tanácsosának zsenialitásával.
A népre azonban mintha ólom nehezedett volna egy­
szerre, mintha elfogyott volna a levegő. Mert az igaz, hogy
korábban is volt kényszertoborzás, nemegyszer; de csak
házalókat, csavargókat, munkakerülő fickókat szedtek
össze, akik csak terhére voltak a községnek. Most azonban
a hadkötelességet kiterjesztették az ország valamennyi

- 153-
nőtlen ifjára. Aki nem akart menni, magas vakságot kel­
lett fizetnie. Nős emberek mentesültek a besorozás alól;
aki azonban huszonöt éves kora előtt házasodni akart, va­
gyona ötödrészét kellett hogy leszúrja, adóként. Minden
lovat végigmustráltak, minden valamirevalót elrekvirál-
tak, és a kormány hosszú lejáratú utalványokkal fizetett.
Mindennemű kereskedelmet és üzleti tevékenységet sú­
lyos hadiadóval terheltek meg, s az adókat vasszigorral
hajtották be.
Hej, hogy eltűntek egyszeriben azok a koszorúk és sza­
lagok a belgrádi hős képe alól! Az ifjúság színe-javának, ha
tetszett, ha nem, sűrű átkozódások közepette mundérba
kellett bújnia. Sírtak a nők, anyák, menyasszonyok. El-
züllöttek a férfiak távollétében. A házassági tilalom követ­
keztében szaporodtak a törvénytelen gyerekek; egyre több
magzatelhajtás, egyre több csecsemőgyilkosság. A földek
megművelése hanyatlott, nem volt elég munkáskéz, a leg­
jobb lovakat elhajtották. Drágaság fenyegetett, élelmisze­
rek tűntek el egyik napról a másikra, áruhiány volt.
Mindenki átkozódott, dühöngött. Szigorú rendeletek til­
tottak halálbüntetés terhe mellett minden ellenséges meg­
jegyzést, a hercegi parancsokkal való tiszteletlen szembe­
szállást, minden zavarkeltést és felbujtást. Néhány elége­
detlenkedőt, zúgolódót letartóztattak, és pörbe fogtak.
A felháborodás erre elnémult, de nem szűnt meg, csak
suttogva terjedt, ahol biztos lehetett az ember, hogy nem
fülel senki. Az asszonyok meg csak bámultak mereven
nyugat felé, amerre a fiaikat, kedveseiket vitték, kénytelen­
kelletlen, ostoba, átkozott uniformisba bújtatva. Rosszul
művelt földjeik felett keseregtek-morogtak a parasztok: ó,
szép, sima szőrű, erős lovak! Most aztán gebévé soványod-
hatnak a nyomorult ágyúk elé befogva.
Süss azonban a legkevésbé sem izgatta magát. A pfalzi
választófejedelemségben, a pecsétes papírok bevezetése­
kor is nagy volt a felháborodás, jött a tömeg csapatostul a

- 154-
háza elé, írták a gúnyiratokat; lepergett az róla akkor is.
Ki nyúlhatna hozzá akár egy ujjal is? A hatalom birtokosa
a fejedelem legközelebbi, bizalmas tanácsosa, senki sem
tud úgy bánni a herceggel, mint ő. Senki sem érti úgy a
módját, hogy alázatos, hízelgő arccal tűrje a katonai fe­
gyelemhez szokott tábornok legvadabb dühkitöréseit is, s
aztán mintha mi sem történt volna, egy órára rá újból
megjelenjen nála. A herceg hivatalnokai utasítást kaptak,
hogy minden pénzdologban feltétlenül tartsák magukat
az udvari intéző tanácsaihoz. Süss tudta és akarata nélkül
egyetlen pénzügyi rendelet sem láthatott napvilágot. S mit
meg nem mozgat a pénz? Akinek a pénzügyek intézése a
kezében van, az uralkodik az országban.
Fölfuvalkodva, jóleső érzéssel szívta Süss a hatalom
levegőjét: a hatalomét, amelynek bűvkörében élt. A had­
sereg feltöltésére hozott szerencsés kezű intézkedései óta ő
volt tulajdonképpen Württemberg ura. Magasan állt, na­
gyon magasan, egészen közel a csúcshoz; beleborzongott;
lenézett a mélybe, ott nyüzsgött az emberi hangyaboly,
törtetett mindenki felfelé. Néha, mikor előszobája tele
volt szorongó kérvényezőkkel, várakozókkal, föl-le járkált
kabinetjében, egyedül, piros ajkai mosolyra nyíltak, arca
vakító fehéren sugárzott, kifülelt, hallani akarta kint a sut­
togást, kidüllesztette mellét, mosolygott, elküldte az egész
várakozó hadat, jöjjenek újra. Ó, micsoda édes-kéjes érzés
volt ez, a hatalom érzése, hatalomé az emberek felett!
Erezte gyönyörűséges borzongással, hogy válnak alázatos­
sá előtte az arcok, hogy köpnek a háta mögött, dühösen,
tehetetlenül. Jó a nép gyűlölete, sokat ér az, mondta an­
nak idején Isaak Landauer, mert a gyűlölet: a hatalom
csalhatatlan jele, a gyűlölet: növeli a hitelt.
Fülébe jutott egyszer, mit suttognak róla a háta mö­
gött; a kis, köpcös, disznószemű cukrász, Benz, aki a „Kék
Bakhoz” címzett fogadóban szívesen ült össze más, hozzá
hasonló kispolgárokkal politizálni, ő eresztette el egyszer

- 155-
azt a mondást, hogy az előző herceg alatt egy ringyó kor­
mányzott, most meg egy zsidó. Süss maga elé vezettette a
cukrászt; a köpcös kis ember izzadt kegyetlenül, disznó­
szemei gyáván sunytak már, tagadott mindent. Süss erre
összehívatta Benz egész háza népét, s a vigyorgó, egymást
lökdöső cselédség előtt (persze hogy tudta mind, mi az
igazság, persze hogy hallotta mind) megeskette a cukrászt
mindenre, ami csak szent a világon, hogy soha ki sem
ejtette a száján azokat a szavakat, és a kurta nyakú, szu­
szogó emberke megesküdött, még az üdvösségére is, hogy
őexcellenciájáról soha tiszteletlenül nem beszélt. Süss meg
csak nevetett, a szerencsétlen kezet csókolt neki, és hátrál­
va kimenekült a szobából. Süss persze nem mulasztotta el,
hogy el ne panaszolja a hercegnél, hogy őt, a herceg érde­
kében tett hű szolgálatai miatt, a nép körében gyalázat és
ocsmány rágalom éri.
Fejedelmi házat vitt. Belsőépítészül megfogadta a szi­
cíliai Ubaldo Raineri mestert, akit mindenekelőtt a fran­
cia főnemesség számára végzett munkái hoztak divatba.
Termeiben pompás, drága szőnyegek díszlettek, gobelinek,
ragyogó ívű, cirádás bútorok, stukkódíszítések, lazúrkö-
ves berakások, aranyborítások, vázák és mellszobrok. Ho­
mérosz, Szolón és Arisztotelész mellé az építész — ártat-
lanul-e, gúnyosan-e? - Mózes és Salamon mellszobrait is
odaállíttatta. Az ebédlőterem mennyezetén sokalakos
freskó volt látható: Mercur diadala. A hálószoba mennye­
zetén azonban ernyedt, fátyolos szemekkel Léda élvezte a
hattyúval a gyönyört; a számtalan tükör között egy szál
magában, kihívóan és lenyűgözően terebélyesedő díszes
ágyról történetek jártak kocsmákban, ivókban a polgárok
között, durva, faragatlan tréfák, fiatal lányok vihogó sug-
dolózása. Süss büszke volt rá, hogy Németország nyugati
felében elsőként honosította meg a legújabb, egzotikus
párizsi divatot. Kínai porcelánfigurák, csengő-bongó kis
pagodák álltak termeiben, sajátos ellentétet képezve Mó­

- 156-
zes és Szolón, Homérosz, Salamon és Arisztotelész mell­
szobraival. A hölgyek azonban elsősorban aranykalitká­
ban ugrándozó, beszélő papagájától voltak elragadtatva:
Akiba, a madár Bonjour, madame-mai köszönt rájuk, tud­
ta még ezenkívül, hogy „Hogy méltóztatott felségednek
aludni az éjjel?” és Ma vie pour mon souverain. * Süss asz­
talán annyi válogatott finomság halmozódott mindig, mint
sehol másutt az országban; csak ezüst és arany étkészletből
evett, csodával határos módon a legváltozatosabb húsfaj­
ták, kagylók, gyümölcsök kerültek ki konyhájából, hogy
honnan szedte őket, senki se tudta, mindenesetre újdon­
ságnak számítottak Svábföldön; ráadásul havonta mindig
más ínyencségeket produkált. Irigykedő pillantásokat ve­
tett még Benz cukrász is a sok süteményre, édes pásté­
tomra, fagylalt és gyümölcs remekművekre, melyeket a
zsidó francia cukrászművésze kecses, mindig változó for­
mákban készített el.
A zsidó lakájainak borpíros, ezüstgombos egyenru­
háját hamarosan mindenütt megismerték. Volt titkára,
könyvtárosa, fullajtárja, hajdúja, szakácsa, pincemestere.
Birodalmában kövér, fakó képpel, közönyösen járt-kelt
Nicklas Pfäffle, mindent látott, parancsokat osztogatott,
kiegészíttetett ezt-azt. Süss komornyikjának nehéz dolga
volt. A Mercure galant minden apró részletét, újdonságát
kívülről kellett fújnia. A titkos pénzügyi tanácsos elen­
gedhetetlenül fontosnak tartotta, hogy ő legyen a legele­
gánsabban öltözött úr az egész hercegségben, ezért azután
ruhatárát két-három hetenként kiegészíttette. Vad gyö­
nyörűséggel halmozta a drágaköveket. A gyémánt, melyet
ujján hordott, híres volt, cipőcsatjain, kesztyűjén is, a vál­
tozó divatot követve, ékkövek díszelegtek. Öltözőjében,
akárcsak pompás hálószobájában, ékkövekkel teli vitrinek
álltak; amszterdami és itáliai ékszerészekhez fűződő kap­

* Életemet uralkodómért.

- 157-
csolatai révén ezek is mindig cserélődtek. A szekrénykék­
ből szokta megajándékozni hölgylátogatóit, főrangú asz-
szonyokat csakúgy, mint egyszerű származású lányokat.
Gúnyolták, szidták érte, még az arcába is mondták, hogy
lám, ilyen eszközökhöz kell folyamodnia; ő azonban csak
mosolygott, tudta, ennek a gesztusának nem állhat ellen
senki, aki az ajándékot kapja, mohó vággyal kötődik hoz­
zá. Urakkal szemben pedig az volt a szokása, hogy ékkö­
veket adott el nekik, keményen, nyersen alkudozva; ked­
ves tevékenysége volt ez. Pompás érzés volt ezeket az apró
drágaságokat ott csörgetni a kezében, átfolyatni ujjai kö­
zött, s aztán egyet-egyet nagy halom pénzért adni tovább,
s a nagy halom pénzért megint ilyen aprócska követ vásá­
rolni: érezve közben, mennyi hatalom rejlik e kis kavi­
csokban.
Istállója nem volt nagy, de a legjobb lovakat válogatta
össze. Szívesen foglalkozott lókereskedéssel, nagyurak is
tartoztak üzletfelei közé, egészen fel Hollandiáig. Vett,
eladott, csereberélt. Ő szerezte a hercegnő három szép
arabs telivérét. Saját használatára is megtartott egy arabs
szürkét, egy kancát, Asszjadahot, ami annyit tesz, mint: a
„Napkeleti”. Daniele Foa levantei kereskedőtől vette, a ló
kalifa istállójából származott. Tulajdonképpen nem sze­
rette a kancát, de azért jóltartotta; tudta, milyen fejedel­
mi látványt nyújt az apró, ideges, kecses állaton ülve. Még
annak a goromba Remchingennek is be kellett ismernie,
hogy lovon ülve Süss csakugyan úgy fest majdnem, mint
egy „magukfajta”.
Süsshöz nehezebb volt bejutni, mint magához a her­
ceghez. Tömérdek levélbe került, sok fáradságba, futko-
sásba, míg végre kapott valaki egy időpontot, s akkor is
gyakran elküldték, dolgavégezetlenül. Süss a herceg ban­
kára volt, cím szerint: titkos pénzügyi tanácsos. Semmi
egyéb; soha, egyetlen politikai ügyirat alatt sem szerepelt
az aláírása. Az alkotmány tiltotta, hogy zsidók állami

- 158-
hivatalt viselhessenek; és Süss elég okos volt hozzá, hogy
egyelőre megelégedjen a hatalom gyakorlásával, minden
különösebb cím nélkül. Tudta, nem a miniszterek ural­
kodnak Württembergben, nem is a herceg, aki majd min­
den idejét a seregnél töltötte, hanem ő, ő, egyedül ő. Őt
keresték fel a rangos külföldi vendégek, a köréje csopor­
tosuló kis körökhöz - egyelőre még, okosan, óvakodott
nagyobb fogadásokat adni - buzgóbban igyekeztek csat­
lakozni sokan, mint a miniszterek baráti társaságához.
Már pártja is alakult, mely nyíltan vele tartott, kísérte
mindenüvé, ha kilovagolt, zsenijét és ügyességét bámulta,
s dicsérte szerte földön érdemeit, fáradozását a hercegért s
a népért, s úgy vette körül, mint valami udvartartás. A tü-
bingeni jogász, Johann Theodor von Scheflfer kormányta­
nácsos, az államjog kitűnő ismerője volt az első emberek
egyike, akik nyíltan csatlakoztak hozzá, őt követték Btihler
és Mez tanácsosok a hercegi kamarától, majd Hallwachs
árvaházi felügyelő, Knab kérvénymester, Crantz, Thill,
von Grunweiler tanácsosok. Von Lamprechts kincstári
elnök még a két fiát is elküldte Süss szolgálatába, hadd
tanuljanak a pénzügyi tanácsos mellett inaskodva jó mo­
dort és udvari szokásokat. Süss udvartartását „a héber
gárda” néven emlegették, Georgii kamarai igazgató röp­
pentette fel a csúfnevet, s a zsidó nem is felejtette el neki
soha; azonkívül is sokat csipkedték, többnyire olcsó mó­
don a zsidópártiakat. Hamarosan kiderült azonban, hogy
ezek a zsidópártiak nagyon is okosan gondolkodtak.
Mind világosabbá lett ugyanis, hogy a seegassei palota a
hercegség tulajdonképpeni uralkodói rezidenciája. Még
Schütz titkos tanácsos híres kampós orra is feltűnt Süss
termeiben, a sötét, betegesen sovány országgyűlési taná­
csos, Neuffer pedig mintegy saját tétele igazolásául járt a
Seegasséba, látni, milyen mélyre is süllyed az emberiség, s
ott forgolódott már a könnyed, elegáns, hajlékony modo­
rú, okos, kíváncsi Weissensee is.

-159-
 A nők, ha ott mentek el a seegassei palota előtt, kíván­
csiságtól csiklandozva pislogtak be a hatalmas kapu szár­
nyai közt az előcsarnokba, ahol ott magaslott borvörös,
ezüstgombos egyenruhájában a hatalmas, nagydarab aj­
tónálló. Ha pedig Süss arabs szürkéjén végiglovagolt a
városon, fényes öltözetben, tömérdek asszonyi pillantás
követte, vágyódva, megborzongva. Vad, sötét, pajzán tör­
téneteket meséltek róla: hogy tobzódik az asszonyokban,
hogy tombol rajtuk, fekete mágiájával beleégetve magát a
vérükbe, eljegyezve őket az ördöggel. A herceg többet
adott zsidója ízlésére, mint bármely más bizalmasáéra, és
Süss feladata volt, hogy a telhetetlen férfinak, törik-sza-
kad, új nőkről gondoskodjon. S ha Remchingen tréfálko­
zott is a körülmetélt orgiáin, ha irigykedve megszólta,
hogy az ördög vigye el, ha érti, miképpen képes tisztes­
séges keresztény bemászni egy ilyen izraelitának az ágyá­
ba, s hallatlan fekete mágiát űzhet a zsidaja, a herceg csak
hahotázott, s azt mondta: egy megnyerő arc meg két jó
erőben levő comb — ez a legjobb mágia. Néha azzal is
megbízta Süsst, válogasson nőket az operába meg a ba­
letthoz, nevetett is nemegyszer, lévén hogy a zsidó torkos
volt, és bele-belenyalt előtte a tálba. Asszonyok hosszú
sora vonult át a soktükrös hálószobán is, ahol a mennye­
zetet a buja Léda képe díszítette: fiatal és érett nők, szőkék
és feketék, svábok és franciák, ernyedtek és forrók. A zsi­
dó azonban, bármily dicsekvő, bármily fennhéjázó volt is
egyebekben, ezen a téren makacsnak mutatkozott, és soha
nem árulta el egyetlen sikerét sem, sem a nehezen kivívot-
takat, melyekre büszke volt, sem a számtalan könnyű hó­
dítást és kalandot. A sok lármás, dicsekvő férfi között ő
volt az egyetlen, aki tudott hallgatni is, és sem Karl Alexander joviális rámenőssége, s
csúfolódása-kötekedése, sem pedig Weissensee behízelgő-
en hajlékony kíváncsisága nem tudta kizökkenteni udva­
rias tartózkodásából, nem tudott kivenni belőle egyetlen

- 160-
szót sem. S ha az udvar köreiben, kocsmákban, katonatár­
saságban mégis annyi jó ízes-zamatos történet járt szájról
szájra, annyi meglepő, bizonyára nem kiagyalt részlet a
zsidó ágyából, melyeken boldog-boldogtalan mosolyog­
hatott, nevethetett, hahotázhatott, gúnyolódhatott, ebben
egyes-egyedül azok a nők voltak a ludasok, akik, büsz­
kélkedve az olyannyira veszélyes, annyi más nőtől körül­
rajongott férfi kegyeivel, félelmetes titkukat megosztották
legjobb barátnőjükkel, számos eskü alatt persze, hogy hall­
gatni fog róla, kuncogás vagy éppen könnyek közepette.
Amikor a zsidó kész volt palotája berendezésével, ellent­
mondást nem tűrő és mégis alázatos kérésére, Remchin­
gen tábornok kíséretében eljött a hercegnő is, hogy meg­
tekintse a házat. Bájjal hordozta végig kecses kis gyíkfejét
a ragyogó termek során, arca, mint a régi, nemes már­
vány, hosszúkás, fátyolos mandulaszemeivel megszemlél-
gette a kínai figurákat, nevetett, mikor Akiba, a papagáj
Ma vie pour mon souverain-x. rikácsolt, megcsendítette
ápolt kis ujjaival a miniatűr pagodákat, elfogadott aján­
dékba Süsstől egy érdekes formájú, nem túlságosan érté­
kes gyűrűt, apró, könnyű lábacskáin ellejtett a mélyen
meghajló, borpíros egyenruhába bújtatott lakájok sorfala
közt az istállókhoz, s Asszjadahnak, az arabs szürkének
adott egy szem cukrot. Jólesően fogadta, élvezte Süss gát­
lást nem ismerő odaadását. Másoknak kis mór inasuk
van, szerecsenjük netán, vagy akár kínaijuk, bánja is ő; de
hogy valakinek ilyen zsidaja legyen, palotával és papagáj­
jal és szépséges arabs szürkével, santa madre di Loretto!, *
ilyen aztán még Versailles-ban se lehet!
Már a hintóban ülve, a bámuló, födetlen fejjel ácsorgó
utcanépség között azonban, mikor a pénzügyi tanácsos
mélyen meghajolva kezet csókolt neki, azt mondta, lassú,
izgató hangján, mintegy a férfi nyakába: — Minden na­

* A lorettói Szűzanyára!

- 161 -
gyón szép volt, zsidó, nagyon szép. Csak azt a szobát, ahol
a kis keresztény gyerekeket levágja, azt a szobát nem mu­
tatta meg nekem. — És nevetett, nevetett csengő hangon,
mint aki most rettentő jót mulatott valamin, és elhajta­
tott.
Süss pedig ott állt, levett kalappal a háza előtt, a nép
bámult, az emberek oldalba bökdösték egymást; ő azon­
ban ügyet se vetett rájuk, nézett az asszony hintója után,
nézett nagy, boltozatos, repdeső, beszédes szemével, na-
gyon-nagyon piros szája kicsit nyitva maradt, arca fehér
volt, vakító fehér.

Tavasz derekán Rabbi Gabriel elhagyta a Hirsau melletti

kis házat; hirtelen távozott a fehérlő, virágteraszos oázis­
ról. így szokta mindig; egyedül ment, nem vitt szolgát
magával, széles, súlyos arca hol itt, hol ott tűnt fel; nem
sietett soha, nem voltak sehol különösebb üzleti ügyei;
nem is maradt sokáig sehol, szakadatlan úton volt, s olyan
furcsa cikcakkban haladt, mintha előre meg lenne írva út­
jának iránya.
Eltűnt a hegyek közt. Két napot töltött egy paraszt­
házban, egy hegyi patakon átívelő kis híd mellett, nézte,
hogy sodorja a víz az úsztatott fatörzseket, hogy állnak ke­
resztbe a nagy darab rönkök, hogy akadnak fenn valahol,
hogy aztán a zúgó patak nemsokára megint továbbsodor­
ja őket. Éjszakákon át hallgatta egyre a jószág vége nincs
kolompolását, ahogy a hegyi legelőre hajtották. Azután
elindult, lassan, a szűk hegyi úton felfelé, délnek. Dél fe­
lől szél jött, eső, párás levegő nehezedett mindenre, söté­
ten kéklettek a hegyek. Kiszállt kocsijából, hátrahagyta a
zörgős, nehéz úti alkalmatosságot. A nedves, napfénytől
csillogó úton óriási csiga cipelte házát; az öreg csak az
utolsó pillanatban vette észre, nagy nehezen kikerülte;
alig egy negyedórával később kocsija taposta agyon.

- 162-
 Hóban gázolva haladt át a szoroson. Itt szabadabban
járt a levegő, melegen, jólesően vágta az arcát. Áldottan
terpeszkedett odalent, virágokkal borítva, a föld. Nagy,
tág szemű tóhoz ért. Megállt. Órák hosszat időzött a part­
ján, mozdulatlanul, mint egy nehéz kő. Zuhogott rá a
napfény. Sötétzölden álltak körben a sűrű, telt lombú na­
rancsfák, lejjebb ezüstös, légies olajfák kapaszkodtak a
part oldalán.
Eközben Süss Hirsauba ment. Mióta a bácsika Würt-
tembergbe jött a gyermekkel, szótlan, gúnyos intelme óta
Süss nem tudta többé olyan jól elzárni azt a hétpecsétes
titkot. Mintha valami fuvallat kelt volna papírjai felett,
mikor számításait végezte, belopózott éjszakáiba is, ott
érezte a tarkóján, leheletként, ahogy pompázva és gyű­
lölködő pillantásoktól kísérve kilovagolt Asszjadahon;
olyannyira, hogy még az állat is nyugtalan lett, ágaskodni
kezdett, nyerített. Előfordult, hogy ő, a pontos, józanul
számító Süss, aki a dolgokat a maguk meztelenségében,
mindig reálisan látta, és nevükön nevezte, fényes nappal
megborzongott, összerándult, nehezen lélegzett, vállát
felhúzta, mintegy védekezésül; mert mintha egy arc né­
zett volna a vállán keresztül, ködösen, kivehetetlenül, és
mégis; az ő arca volt, az övé.
Már régóta hajtotta valami, hogy Hirsauba menjen,
felkeresse a színes, ünnepien tarka tulipánágyak közt álló
kis fehér házat. Anélkül, hogy bevallotta volna magának,
az tartotta vissza mindannyiszor, hogy ott van Rabbi
Gabriel, ez a lélegzetelállító, fenyegető, nyomasztó öreg,
ott van kikerülhetetlen, fáradt, követelőző, bánatos, szür­
ke szemeivel.
Most sem vallotta be, hogy az öreg távolléte bírta ilyen
gyors elhatározásra. Naemihez sietett, útján csak Nicklas
Pfäffle kísérte el, olyan könnyűnek és szabadnak érezte
magát, mint még soha. Ment, sietett, repült a gyermeké­
hez, és gondolatban már ott is volt nála, és minden szám,

- 163 -
kalkuláció, politika, hatalom és hiúság messze elmaradt
mögötte, porosán és élettelenül. Látta a zsendülő vetést,
érezte a földek illatát, és nem számítgatta, mennyit hoznak
majd ezek a földek, s hogy lehetne a gabonaforgalomból
újabb adókat kiszorítani; csak a friss tavaszi színeket látta,
és beszívta a gabonatáblákat borzoló szelet. És örömet ér­
zett, örült a szálas fatörzseknek, az erdő ünnepélyes
csendjének, anélkül, hogy az erdészetből bezsebelhető ha­
szonra gondolt volna, sőt, még a mohában is gyönyörkö­
dött, s mint egy kisgyerek, úgy szaladt volna a fürge mó-
kuskák után, melyekkel aztán pénzügyi szempontból iga­
zán semmit sem lehetett kezdeni. S amikor megpillantott
egy parasztlegényt, aki a kedvese derekát átölelve állt nem
messze tőle, barátságosan odabiccentett neki, és csak na­
gyon halványan ködlött fel az agyában valami a fiatalkorú
házasságok ravasz megadóztatásáról. Gyermekéhez jött, és
szíve már ott volt nála. Mikor pillantja meg már végre azt
a kis fehér, vakító fehér kockát: a házat? A virágoskertet s
benne a gyermekét? Ott, ott az országútról elágazó földút.
Azután kiszállás a kocsiból, most egyre gyorsuló léptekkel
végig ezen a gyalogösvényen. Itt a kerítés, kinyitja a rej-
tekajtót, most még a magas fák sora, a virágágyaké, és
most, most már ott csügg a nyakában a gyermek, ott
csügg, alig él a boldogságtól.
Nem szól egyetlen szót sem. Nem szól, és ez a hallga­
tás mintha az örökkévalóságig tartana. Csak csügg a nya­
kába csimpaszkodva, könnyei patakzanak, s nagy, nagy
szemével úgy nézi őt, az apját, mintha magába akarná
inni mindörökre. Süss pedig ott áll, és minden feszült
figyelem, minden ugrásra kész ragadozóösztön lemállott
róla. És csak sodródott a boldog óra langyos, simogató
árjával, nem tudva, hova, merre.
Milyen szép is a gyermeke! Felnőtt, kivirult. Nincs
egyetlen arcvonása, mozdulata, hajfürtje, hangjának
egyetlen kis zöngéje, melyet ne ilyennek akarna. Szép­

- 164-
séges leánygyermeke van, finom és tiszta, tisztán izzó ke­
cses lángocska, önmagát izzítja tisztává. És Süss együtt
örül vele, hogy az öreg, fecsegő, odaadóan kedves Jantje
dada milyen jó Naemihez, igen, együtt örvendezik valaki­
vel ő, akinek minden teremtett lény, állat, növény olyan
közömbös volt máskor, hidegen hagyta, nem elevenedett
meg számára, és most mintha minden egyes virág beszé­
dét értené; mert a gyermeke, az ő leánya lehel életet vala­
mennyibe, és Süss a lánya életét szívja magába általuk.
Ha a rabbi ott volt, majdhogynem félénken közelített
Naemihez, Rabbi Gabriel odaállt kettejük közé, mint va­
lami fal. Most azonban egyszerre olyan vágyai, olyan cél­
jai elevenedtek meg, melyek eddig csak sunyítottak, mint
a megvert kutyák. Miért dugja el itt a gyermekét a világ
szeme elől? Sába királynője, Eszter királynő lehetne belő­
le. S miért ne? Hadd fényeskedjék mindeneknek, fejedel­
mek küzdjenek, kolduljanak érte nála, az apjánál, fantasz­
tikus birodalmak hercegei jöjjenek arannyal, drága fűsze­
rekkel megrakodva, és rakják Edom minden gazdagságát
a gyermek lába elé.
De most egyelőre itt állt Naemivel a könyvtárszobá­
ban. Körben táblák, mágikus ábrákkal és asztrológiai táb­
lázatokkal, s hirtelen úgy érezte, mintha az öreg ott rejtőzne
valahol a szobában, és rászegezné a szemét, bánatosszür­
kén, rosszkedvűen, bénító szomorúsággal. S az aranyos
álmok, melyekkel az imént még körülrajongta a gyerme­
ket, hirtelen undorítónak tetszettek, mintha benyálazna
valamit, ami szent.
Akkor Naemi is megszólalt. Halk kis gyermeki hang­
ján a kabbalisztikus fáról beszélt, az égi emberről, Isten
nevének szent betűszámairól; nagy, beszédes szemei át­
szellemültek, még nagyobbnak látszottak nagyon fehér
arcában, és az az iménti bénító fülledtség felengedett.
Süss most nem gúnyolódott a kabbala jelein, mint oda­
haza íróasztalánál ülve, szembeállítva velük az ő főköny-

- 165-
veinek nagyon is reális kalkulusait, s nem is védekezett
fojtott, tompa daccal, mint a rabbi szorongató jelenlété­
ben.
S akkor, még élénkebben, beszélni kezdett a kislány a
szent történetek hőseiről. Szeme odaadóan, könnybe lá­
badva csüggött apján, és egyszerre belépett a szobába Dá­
vid, büszke léptekkel, bátran pillantva körbe, kezében pa-
rittyával, aztán Sámson viharzott be és a filiszteusok jobb-
ra-balra dőltek; szent haraggal űzte ki Júdás Makkabeus a
pogányokat a templomból. És ezek a hősök mind, mind
olyanok voltak, mint az ő apja, mit olyanok!, az ő apja
volt valamennyi, tőle kölcsönözték erejüket, szépségüket,
lendületüket és tettvágyukat. De akkor hirtelen mintha
megmerevedett volna a gyermek. Absolont látta, ahogy
ott lóg, fennakadva szép hajával, az ágon. És Naemi tágra
nyílt szemekkel, megborzongó testtel, görcsösen megra­
gadta apja élő, meleg kezét, fogta, szorította, nem engedte
el. Süss is viszonozta a gyermek kézszorítását, de még csak
nem is sejtette, mi dúlta fel annyira.
Három nap telt el így, gondtalanul, távol mindennap­
jainak forgatagától. A harmadik napon azonban, mikor
egyedül volt a szobában, és ott állt előtte Nicklas Pfäffle
kövér, mozdulatlan arccal, egyszerre megrohanta a kül­
világ, mindaz, amit maga mögött hagyott. Látta ügyiratait,
ahogy aláírásra várnak, feltornyosulva, látta az örvénylő
világot, s hogy - nélküle örvénylik éppen. Hivatalnokok,
üzletemberek, mind-mind vad igyekezettel másztak-tör-
tek feljebb, egyre feljebb, oda, ahol ő áll, fenyegetően, s az
ő keze nem volt benne a játékban, ő, Josef Süss, itt ült
elrejtőzve, messze. Mi minden csúszhatott ki közben a
kezéből, mi mindent fordíthattak ezalatt ellene! Érthetet­
len, hogy itt ül ilyen nyugodtan, érthetetlen, hogy napo­
kon keresztül nem gondol semmire! A virágok egyszerre
visszasüllyedtek némaságukba, és nem érzett immáron
semmit a dolgok eleven leheletéből, a szent tudomány

- 166-
számait és alakzatait újra ostobaságnak tartotta már. Ren­
tabilitási számítások vonultak előtte, hercegi leiratok, az
országgyűlés intrikái, bonyolult üzletek, élet, hatalom.
Most már alig figyelt oda a gyermekre, pedig most is ott
feküdt karjában. Kitépte magát öleléséből; és már messze
maga mögött tudta újra a leányt, a fehér házat, az ünne­
pélyesen derűs virágteraszokat, a titok bezárult.
Ahogy haladt át Nicklas Pfäfflével az erdőn — csak
gyorsan, gyorsan, vissza a szekérúthoz! egy tisztás szé­
lén, a fák mögött hirtelen leányalakot pillantott meg, bar­
nás, bátor arcot, acéloskék, nagy szemeket, melyek külö­
nösen hatottak a sötét haj keretében; két kezét a nyakán
összekulcsolva meredt a magasba, túl a fák koronáján.
Mert látszott egész tartásán, hogy nem pihen, hanem
mintha minden idegszála, minden izma görcsösen meg­
feszülne. Elindult feléje; szép lány volt, egészen más, mint
ezen a vidéken a parasztlányok, barna, fiús, bátor arca
különös, egyáltalán nem sváb lélekre valló gondolatokat
sugárzott. Csak amikor Süss már egészen a közelébe ért a
süppedő erdei talajon, akkor pillantotta meg őt a lány,
felszökött, rémülten tágra nyílt pupilláival rámeredt, és
kiáltozni kezdett: - Az ördög! Az ördög jár az erdőn! - és
elmenekült. A közönyös, mindentudó Nicklas Pfäffle
felvilágosította az elképedt Süsst: — Magdalen Sibylle
Weissensee. A prelátus lánya. Pietista.
A kocsiban ülve Süss úgy vélte, ha már úgyis úton van,
legjobb, ha bizonyos folyó pénzügyeit maga rendezi
frankfurti üzletfeleivel. Ez azonban csak ürügy volt, mely-
lyel saját magát is be akarta csapni. Amit tulajdonképpen
akart, nem az volt, hogy maga járjon a dolgai után
Frankfurtban, nem egyéb kínozta tulajdonképpen, mint
hogy a virágteraszos házban töltött napok bizonytalansá­
ga, ingadozása után újra diadal ízét érezhesse, újra igazol­
va lássa nagyságát, hatalmát, visszhangja legyen annak,
milyen kiváló; biztonság töltse el megint. Titkárjáért kül­

- 167-
dött; és jöjjenek szolgák is. Fényes pompával vonult be
Frankfurtba.
Bámulva, izgatottan álldogáltak a frankfurti zsidók,
ingatták s összedugták a fejüket, csodálkozva csettintget-
tek, karjukat magasba emelték, összecsapták a kezüket
döbbenetükben. Ej, ez a Josef Süss Oppenheimer! Ej, ez
a württembergi udvari bizományos, ej, a titkos pénzügyi
tanácsos! Ejha, ez aztán vitte valamire. Apja színész volt,
anyja meg, az énekesnő, szép asszony, elegáns, szó se róla,
de hát könnyűvérű perszóna, nem valami nagy dicsősé­
gére a zsidóságnak; nagyapja, reb Selmele, áldott legyen
igaz emléke, derék ember volt, kántor, jámbor, tűrő lélek,
de hát mégiscsak jelentéktelen kisember. És most ez a
Josef Süss, ilyen magasan fenn, ilyen pompával, fénnyel
körülvéve mindenünnen, még hatalmasabb, mint a
Darmstadtban élő bátyja, aki kikeresztelkedett, csak hogy
báró lehessen. Ej, de magasra emelte őt az Úr, hadd lássa
mindenki. Bár zsidó, a gojok lekapják előtte a sapkájukat,
földig hajolnak előtte, s ha füttyent egyet, már futnak,
rohannak a tanácsosok, a miniszterek, mintha maga a
herceg hívná őket.
Süss elégedetten itta a csodálatot. Hatalmas összeget
adományozott, hogy elálljon mindenkinek a szeme-szája,
a zsinagóga céljaira, a szegények javára. Felkereste a hit­
község gondnoka és a rabbi, Jaakob Josua Falk, komoly,
alacsony, töprengő ember, arcbőre fonnyadt, halántékán
duzzadó erek, szeme mélyen ülő, és köszönetét mondtak
mindketten, a rabbi még meg is áldotta élete további útját.
És azután ott állt anyja előtt, és a szép, bolondos, idős
asszony puha szőnyegként terítette a lába elé hiú csodá­
latát. Fürdött ebben a langyos, kellemesen hömpölygő
tetszésnyilvánításban; száz fényes tükörből verődött vissza
rá mindaz, amit elért, mindaz, ami most már ő volt; leg­
titkosabb álmait hívta elő sötét zugaiból ez a hálás hall­
gatóság, ez az öregedő asszony, aki boldogan tapsikolt és

- 168-
nevetett, egyre nevetett. Süss pedig keményen eltökélte,
hogy nem zavarja meg a fehér házacska élménye, csor­
dultig telve merész, hihetetlenül nagyralátó tervekkel tért
vissza stuttgarti rezidenciájára.

A háború véget ért, Karl Alexander is újra a fővárosban

volt, meglehetősen borús hangulatban. Legközvetlenebb
célját elérte, az igaz, megvédte az országot a támadástól, a
pusztítástól. Hadműveletei ráadásul mind terv szerint,
szakszerűen zajlottak le, minden harci feladatot kitűnően
oldott meg a hadsereg, a herceg pedig megmutatta a vi­
lágnak, hogy számolni kell vele, hadvezérként és egy
hatalmas hadsereg birtokosaként egyaránt. Mindez azon­
ban csak igen soványka eredménynek számított, messze
elmaradt attól a dicsőségtől, amit megálmodott. Kedvet­
lenül ült hintójában, bénuló lába is egyre jobban kínozta,
asztmája gyötörte.
Delizsánsz jött szembe, tisztelettudóan kitért a herce­
gi hintónak, megállt. Az egyszeriben alázatos arcok között
Karl Alexander morózus, minden különösebb megindult-
ság nélkül ráköszöntő férfit fedezett fel. Széles arc, lapos
kis orr, hatalmas homlok, bánatos szürke szem. A herceg
megrémült egy kicsit, mintha még azt a hangot is hallot­
ta volna: - Az elsőt nem mondom meg fenségednek. -
Hirtelen úgy érezte, eltéphetetlen kötelék között vergő­
dik. Mintha néma árnyéktáncot lejtene, s elöl a rabbi a
jobbját, hátul Süss a bal kezét fogná. S nem ott lépkedett
nagy messze előtte a kezek láncolatában schönborni
Friedrich Kari, a köpcös, vidám würzburgi hercegérsek is?
Milyen hátborzongatóan komikus a főpap! S egyáltalán:
minden olyan zavaros, ködös, színtelen. Kelletlenül, rossz­
kedvűen hajtatott tovább a fejedelem.
Stuttgartban is mindenféle bosszantó újság várta. A her­
cegnő örömmel üdvözölte; éjszaka aztán, a karjaiban, meg­

- 169-
kérdezte tőle az asszony a maga csendes, ironikus módján,
mi minden szépet és jót zsákmányolt hát Versailles-ban.
Ő ugyanis menyasszonyként arról álmodott, hogy férje
letépi majd a francia Lajos király parókáját, s elhozza ne­
ki, diadaljelül. No persze, ártatlan évődés volt az egész,
mégis keserű nyomot hagyott a szívében.
Akkor aztán megjelent zsémbeskedő, nagyhangú mo­
dorával a parlamenti különbizottság is; hogy untatta ez a
makacsság, az idegeire ment, különösen most. Második
kihallgatásukon sürgősen és haladéktalanul követelték,
hogy az eredményes békekötés után a herceg rendelje el a
leszerelést. A herceg elkékült, arcába szökött a vér, alig ka­
pott levegőt. Csak nagy nehezen tudta fegyelmezni ma­
gát, hogy végighallgassa a küldöttséget, ne rohanjon nekik
két ököllel, el ne fogassa valamennyit, vasra ne veresse.
Igencsak rosszkedvűen, barátságtalanul, légszomjasan kö­
högve, átkozódva és szitkokat dörögve kergette el az ijedt,
szorongó népséget. Kérette Süsst.
Az, mint mindig, ismét kész tervekkel érkezett. Karl Alexander mindjárt fürdő után
ben: Neuffer dörzsölgette bénuló lábát, a szerecsen meg
kendőkkel, fésűkkel, kefékkel futkározott ide-oda. Mo­
solyogva, elragadó modorban fejtette ki Süss a finoman
gonosz tervet. Ilyen fontos ügyben őfenségének nem sza­
bad megelégednie annyival, hogy a parlamenti különbi­
zottság tizenegy uraságával tárgyaljon csupán. A bizott­
ságba be kell vonni más képviselőket is.
De hát mit nyerünk ezzel, kérdezte a herceg, kék, erő­
szakos szemét a zsidó sima, mosolygó, ravasz arcára sze­
gezve.
Természetes, folytatta Süss könnyedén, hogy ilyesfajta
kiegészítésnél csak azok a képviselők jöhetnek számításba,
akiknek hű és lojális érzülete őfensége iránt biztosítottnak
látszik.
Karl Alexander figyelmesen nézte a zsidót, szája moz­

- 170-
gását figyelte, s közben járt az agya sebesen, ide-oda for­
gatta magában Süss szavait. Megértette, hogy így az ellenzé­
ket minden különösebb fáradság nélkül ki lehet kapcsol­
ni, a tartományi gyűlést pedig tehetetlen paprikajancsik
gyülekezetévé változtathatja. Felugrott, szinte feldöntötte
Neuffert, aki bénuló lábát dörzsölgette. - Hallja-e, maga
zseni, Süss! - kiáltotta diadalmasan, félig mezítláb, izga­
tottan róni kezdte a szobát. A szerecsen a sarokba vissza­
húzódva, lassan, forgó szemmel követte minden mozdu­
latát. Akkor aztán Karl Alexander hirtelen megállt, s ag­
godalmasan azt kérdezte, hogyan lehet kiválasztani a
megbízható képviselőket. Süss azonban kissé büszkén,
kissé szerénykedve mosolygott, és azt válaszolta, hogy azt
csak bízza rá a herceg, s ha egyetlen lázadó is lesz a kijelöl­
tek közt, űzze el őt az országból, kegyvesztett legyen.
Még ugyanaznap este megbeszélést folytatott Süss
Weissenseevel. Közölte vele: a herceg elengedhetetlennek
tartja, hogy ebben a fontos kérdésben kiegészítse a választ­
mányt. Ki lenne az, a prelátus véleménye szerint, akinek
a képviselők közül van érzéke a nagy problémákhoz, s
kellő megértéssel viseltetik Karl Alexander európai jelen­
tőségű tervei iránt, s ily módon alkalmas rá, hogy mind a
fejedelem, mind a nép javára belevonják egy ilyen kiegé­
szítésbe. A másik tartózkodó volt, dicsérte a herceg körül­
tekintését és lelkiismeretességét, majd hosszas habozás
után óvatosan megnevezett kettőt, hármat a képviselők
közül. Aztán viszont újra visszatáncolt, s valami apróság­
ról kezdett csevegni, a maga elragadó modorában. Süss
udvariasan belement a közönyös témákba is, és csak úgy
mellesleg megemlítette, hogy az udvari egyháztanács
elnöke igen öreg, s a herceg szabadulni akar tőle, s hogy
vajon ő, Weissensee, Hirsauban akar-e megöregedni; egy
hozzá hasonló, az ő diplomáciai tisztánlátásával, tapaszta­
latával és ismereteivel rendelkező tudós férfiú felettébb
szükséges lenne Stuttgartnak. A prelátust csábította az

- 171 -
ajánlat, s kapott rajta, mosolyogva s kissé szomorkodva is
saját gyengeségén s árulásán, felsóhajtott, s ahogy Süss
ismét az egybehívandó tartományi gyűlésről kezdett be­
szélni, felsorolta a kért neveket, s a meg nem nevezettek­
kel egyúttal elárulta az alkotmányt s annak híveit. Ó, hát
ez a világ bizony nem minden elképzelhető világok leg­
jobbika, ahogy ezt bizonyos divatos filozófusok elképzel­
ték; nagyon rosszul elrendezett, visszataszító világ ez.
Csak az együgyű maradhat tiszta; aki már okos és bonyo­
lultabban gondolkodó ember - s nem akar távol maradni
az élet fősodrától, persze -, annak előbb-utóbb be kell
mocskolódnia, árulóvá kell lennie.
Kijelölték az ülésszakot. Az ellenzék képviselőit,
Weissensee listája alapján, egytől egyig kizárták, tiltakozá­
sukra ügyet sem vetve. Hercegi megbízottak jelentek meg
erős katonai kísérettel minden egyes városban, hivatal­
ban, önkényesen iratokat szerkesztettek a nép állítólagos
„kívánságaival”, megbízásokat adtak a képviselőknek, me­
lyeket azoknak szigorúan be kell tartaniuk.
Ilyen körülmények közepette ült össze a tartományi
gyűlés, melynek a sváb politika évtizedekre kiható leg­
fontosabb kérdésében kellett döntenie, nevezetesen egy
nagy létszámú, állandó hadsereg fenntartásáról. Ez a
csonka parlament nem a stuttgarti tartományi gyűlési
épületben tartotta meg ülését, hanem a herceg rendele­
tére, a személyével való kapcsolat egyszerűbb fenntartása
végett, Karl Alexander ludwigsburgi kastélyában, tehát
jól szem előtt. A kis városban hemzsegtek a katonák, a
képviselők is szigorú katonai őrizet alatt tanácskoztak, s
joggal attól kellett tartaniuk, hogy legkisebb ellenkezé­
sük esetén őket hurcolják el „védelmezőik”. A herceg
rövid, könnyed hangú megnyitóbeszédet mondott, s az­
után meg sem jelent többet az urak előtt; díszszemlét tar­
tott, meg a környéken folyó hadgyakorlatokat irányítot­
ta, mialatt miniszterei hanyag-unottan, nagy kegyesen

- 172-
gőgös, semmitmondó válaszokat adtak a képviselők ijedt,
alázatos kérdéseire.
Ilyen módon hagyta jóvá tehát a tartományi gyűlés a
herceg hihetetlenül magas katonai követeléseit, ehhez já­
rult még az évi adók megduplázása, no meg a harmincadé.
Ez az adómódosítás pedig mindaddig érvényben kellett
hogy maradjon; míg a „rendkívül aggasztó külső körül­
mények” fennállnak, valamint az ország a terheket viselni
képes. A muskétás katonák őrizetében szavazó urak nem
merték különösképpen feszegetni a kérdést, mit is értse­
nek ezen a meghatározáson; pedig hogy belekapaszkodtak
máskor mindenbe, hogy alkudoztak minden apróságon!
Most azonban csak nem hivatalos formában merték meg­
pendíteni az életbevágóan fontos dolgot, nevezetesen,
hogy ki állapítja meg, meddig tartanak „ezek az állapo­
tok”, és hogy mennyit bír az ország, Süss és Remchingen
erre azon nyomban olyan nyers hangnemre váltott, olyan
fenyegetően és gőgösen utasította vissza a kérdést, hogy a
küldöttek rémülten hallgattak el, és kénytelen-kelletlen
lemondtak e fontos pont közelebbi tisztázásáról. Mióta
alkotmánya volt az országnak, soha még württembergi
herceg nem csikart ki ilyen engedményeket a parlament­
jétől, mint Karl Alexander a zsidója által.
Az ülést követő második héten a hirsaui prelátus,
Philipp Heinrich Weissensee már a stuttgarti egyházügyi
tanács elnöke volt.

Röviddel Süssnek a parlament felett aratott győzelme után

meghalt winnenthali családi kastélyában a herceg fivére,
Heinrich Friedrich herceg. Mióta Karl Alexander a ked­
vesével hált, s utána harsogó nevetés kíséretében, dölyfö-
sen visszaküldte neki a síró, magánkívül jajveszékelő lányt,
a gyenge fizikumú ember teljes apátiába zuhant, melyből
csak bosszúvágyó, vad fantáziaképei ragadták ki nagy

- 173'-
ritkán. Óvatosan, de meglehetősen céltalanul újabb alku­
dozásba kezdett a parlamenttel, de az uraknak az volt a
véleményük, hogy Heinrich Friedrich nem alkalmas ilyen
feladatokra, s tartózkodóak maradtak. Gyakran nézte el-
kínzott, kétségbeesett tekintettel az édes, sötétszőke te­
remtést, akinek egész lénye bocsánatért könyörgött. Egy­
szer megpróbálta megszorítani erőtlen, izzadságtól nyir­
kos kezével a lány szép, telt nyakát, mintha fojtogatni
akarná, de azután rémülten eresztette el, megsimogatta: -
Hiszen mit tehetsz te róla, mit tehetsz te! - Vad, fantasz­
tikus bosszújeleneteket képzelt el: leszúrja szeretőjét, a holt­
testet maga elé veszi a nyeregbe, s így száguld végig az or­
szágúton, lázadásra szólítva fel a népet. Vagy elfogja fivé­
rét, kényszeríti, hogy csókolja meg kedvese lábát, s aztán
megöli mindkettőjüket, a nőt ünnepélyesen temetteti el,
császárnőként, fivérét pedig elkapartatja, mint egy kutyát.
S ő maga lép a trónra, mint valami színpadi bosszúisten,
s uralkodik mindenek felett. Tenni azonban semmit nem
tudott, csak emésztette magát, s végül belehalt.
Karl Alexander, ahogy hírét vette fivére halálának, azon­
nal a winnenthali kastélyba küldte miniszterét, Forstnert
és haditanácsosát, Dilldeyt, pecsételjék le a halott hagya­
tékát, s különösképpen levelezését. Kobozzák el. A cson­
ka parlament ülésezése alatt ugyanis Heinrich Friedrich
újabb paktálásáról értesült, s égett a vágytól, hogy egyér­
telmű bizonyítékokat kapjon kézhez a parlamenti ellen­
zék némely tagjának árulásáról. Ej, de nagy kedve lett vol­
na a kezébe kaparintani őket, ej, hogy megadná nekik, no
várjanak csak, majd széttapossa ő a hidra fejét!
Küldöttei a csöndes kastélyban gyér számú, rémülten
sunyító szolganépet találtak, a holttest mellett pedig me­
redt, apatikus tekintettel ott virrasztóit a szép, szőke terem­
tés. A hercegnek semmi egyebet nem tudtak magukkal
vinni, mint érdektelen irkafirkákat.
Karl Alexander tombolt. Biztos volt benne ugyanis,

- 174-
hogy a tizenegyes bizottmány tárgyalt fivérével, s hogy
mindent megtettek volna, hogy őt juttassák a trónra. Ha­
ragra gyulladt küldöttei iránt is, hogy csak semmitmondó
firkálmányokat tudtak előteremteni. Egész biztos elrek-
kentették, elégették a terhelő anyagot. Elrontották, szán­
dékosan meghiúsították a jó alkalmat, hogy felfedje az
összeesküvés szálait.
Süss lovalta őt, szította a tüzet. Micsoda alkalom lett
volna ez, hogy a gyűlölt parlamentbelieknek kitörhessék a
nyakát! Ilyen alkalom nem tér vissza többé. Süss a herceg
régi, értelmetlen gyanakvásába akasztotta be a horgát.
Mert hát nem ugyanazok az emberek jártak-e küldöttség­
ben most, mint akik annak idején is kikényszerítették a
hercegtől az engedményeket, azt a sajnálatos vallási türel­
mi rendeletet, melyet azután Stuttgartban, tisztázatban,
másképp forgattak, mint ahogy azt eredetileg Belgrádban
Karl Alexandernek benyújtották? Akik kicseréltek egy
ívet az iratból, egy másikat csempészve az eredeti helyébe?
A pénzügyi tanácsos uszítására még hevesebben kínozta a
régi gyanú a minden diplomáciai cselszövényben járatlan,
gyermekien naiv herceget. Ezeknek az uraknak, igen,
igen, lehet már gyakorlatuk mindenféle írások elsinkófá-
lásában. S ez a mostani eset is, hogy hiába keresték a fel­
ségárulás bizonyosan létező dokumentumait, nem éppen
egykori praktikáik legfényesebb bizonyítéka, tanúbizony­
sága, hogy kezdettől fogva összejátszanak a lázadó, rebel­
lis parlamenttel?
Karl Alexander megelégelte már - Süss volt efféle ter­
veinek kovácsa -, hogy ezzel a kétszínű kabinettel kormá­
nyozzon, mely ha nem is felségárulókból, de legalábbis
nehézkes fajankókból, pedáns szőrszálhasogatókból, be­
gyulladt alakokból, megalkuvókból, kétbalkezesekből áll.
Kegyvesztetten bocsátotta el miniszterei közül Forstnert,
Neuffert, Negendankot, Hardenberget. Egyedül Bilfinger
maradt. A messze földön híres, tekintélyes tudóst az okos

- 175-
Süss nem merte kikezdeni, egyébként is, mit izgatta őt
Bilfinger: távol tartotta az magát a politikától, még ha sö­
téten és fenyegetően is; mindegy. S végül a herceg is nagy­
ra becsülte az erődítményekhez értő szakember tanácsait,
úgyhogy Süss amúgy se ment volna vele sokra.
Belekerült azonban a nagy tömegbukásba Georgii ka­
marai igazgató, aki annak idején eleresztette azt a mon­
dást a „héber gárdá”-ról. Későn bánta meg a kenyerét és
állását féltő hivatalnok azt a szerencsétlen tréfát, későn
kezdett el törleszkedni Süsshöz. A zsidó mélységes meg­
elégedéssel szemlélte diadalát, amikor észrevette Georgii
ügyetlen közeledési kísérleteit. Játszott a nehézkes, lomha
úrral, különös kedvességgel bánt vele, hogy az már-már
fellélegezhetett, remélve, hogy gúnyolódása mégsem ju­
tott el Süss fülébe, vagy ha igen, hát elfelejtette rég. Aztán
megint ráijesztett a tanácsos egy röpke célzással, sejtelmes
fenyegetéssel. Míg végre maga közölte a kamarai igazga­
tóval, hogy mindennek vége. Meghívta őt estélyére. Szűk
körű társaság ült együtt a Mercur diadalát ábrázoló freskó
alatt, rafináltan ízesített ételeket ettek aranyezüst tányé-
rokból-evőeszközökkel, erős, külföldi borokat ittak drága
kelyhekből. Étkezés után elnehezülten ültek az asztalnál,
izzadva, emésztve. Akkor a zsidó könnyeden és kedvesen
azt mondta a kamarai igazgatónak: sajnálja, hogy őfensé­
ge nem tart igényt további odaadó szolgálataira, de hát a
herceg újakkal akarja felváltani az egész gárdát, mivelhogy
képviselőit ki nem állhatja immár. A kamarai igazgató úr
pedig nem tartozik az újakhoz. A nagydarab férfi dermed-
ten meredt rá, szinte értetlenül, dadogott valamit, maga
elé bámult, hamar eloldalgott. Szegény volt, egyenes, kor­
látolt ember, szűkös viszonyok közt élt mindig, tisztelve a
hagyományt, hét gyereke volt és egy vasa se. Kegyvesztett
lett, elkergették a hivatalából. Hazament, fölakasztotta
magát.
Nagy változások történtek a hivatalnoki karban. Ed-

- 176-
dig kedélyes, megbízható, sváb módra gondolkozó, lassú
észjárású, jóindulatú emberek ültek magas pozíciókban;
most a sima modorú, ügyeskedő fürgék ideje jött el, tömén­
telen külföldi kapott állást, ravasz, beszédes, bonyolult
üzletekben jártas férfiak, Süss kreatúrái, Scheffer, Thill,
Lautz, Bühler, Mez, Hallwachs. Ott ültek a legfontosabb
kormányhivatalokban, elzárták a herceghez vezető utakat.
Süss azonban még most is elutasított minden hivatalt,
megmaradt titkos tanácsosi címénél, megmaradt fő ud­
vari pénzügyigazgatónak, azonkívül a hercegnő őfensége
kincstartójának; de ő volt - tudták ezt valamennyi udvar­
ban - az ország igazi feje, kezét pecsétgyűrű nélkül is rajta
tartotta a hercegség minden zegén-zugán.

Az ország fellélegzett, boldogan, várakozástelien nyúlt el.

A háborúnak vége. Most hát visszatérnek a fiúk, a férfiak,
a szerelmesek. Most hát megint nyugodtan zajlik az élet,
nem pedig ilyen lázasan, meg-megszakadva, nélkülözé­
sekkel, mindig új zaklatásokkal. Hazajönnek a fiatal, erős
férfiak; hogy hiányzott már kezük a munkából! Újra szá­
mítani lehet rájuk a házi tennivalóknál, az ágyban. Be le­
het osztani megint az életet, nemcsak úgy találomra kell
gazdálkodni. És mindenki visszakapja a lovait is, a ked­
ves, erős állatokat; nem baj, ha egy kicsit legebésedtek,
majd kihíznak megint. A földeket is ugyanúgy művelik,
mint régen, a szőlőskertek sem lesznek olyan elhanyagol­
tak, a házak nem omlanak-romlanak tovább. A városi kis­
polgároknak meg ugyanúgy meglesz a jövedelme, mint a
háború előtt, lesz némi kis tőkepénze kereskedésre, lesz
mit enni-inni bőven. Nem kell majd pompás holmikkal,
terménnyel, áruval megrakott kocsik láttán felsóhajtani: -
Uram Isten, mind a katonáké! - Amit termelnek, az or­
szágban marad, saját maguknak. A pillantások mind nyu­
gat felé fordultak, ahonnan a csapatokat hazavárták,

- 177-
ahonnan a férfiaknak, lovaknak jönniük kellett, vissza­
hozva sátrat, kocsit, élelmiszert, mind a sok málhát, amit
az otthon maradottak annyira nélkülöztek, amiben hiány
volt, amitől új erőre kell hogy kapjon az élet. Nyugatra
szegeződött minden szem, mint aszály idején a gyülekező
felhőkre.
Az a hihetetlen elkeseredés azután, hogy az országgyű­
lés ilyen siralmasan megretirált! S hogy a hadsereget nem
eresztették szélnek! A herceg képei repültek a tűzbe, sze­
métbe; mit Belgrád, mit a fejszések! Kétségbeesés lett úrrá
mindenkin, lázongok hangoskodtak, még inkább, mint a
háború kezdetekor, de még gyorsabb és keményebb kéz­
zel el is csendesítették őket. Mivel kevés volt a kaszárnya,
minden második családhoz katonát kvártélyoztak be.
Polgárházhoz, parasztházhoz, országszerte. Spionok jár­
tak mindenfelé, s aki morgott, aki gyanús volt, kapott az
dupla terhet a nyakába! Ha a parlament nagy hatalmú
urai olyan hamar kussolni kényszerültek, hát a közember­
nek kétszeresen kuss volt a neve: mert helyőrséget telepí­
tettek mindenüvé, s a lakosság félt az idegen, katolikus
tisztektől, gátlástalan brutalitásuktól.
Körül a többi ország, a többi szabad város békésen vi­
rult; a hercegséget azonban a béke mintha még inkább
sújtotta volna, mint a háború. Mert ha odakint Karl Alexander csak hadicélokra kívánt
zatért, mind csapatait, mind udvartartását tömni kellett
terménnyel-adóval; és mindent elnyelt ez a hivalkodó sok
pompa.
Süss — csoda volt ez, igazi varázslat! - előteremtette a
szükséges pénzt. Mintha varázspálcája lenne, minden rej-
tekhelyet felderített, mindent előkerített. A háború alatt
még csak éppen présbe fogta az országot, most azután las­
sú, baljós nyugalommal és magabiztossággal csavarintott
egyet rajta. A katonaság fojtó szorításában vergődve tehe­
tetlen volt a nép, nem kiáltott fel fájdalmában, csak tom­

- 178-
pán nyögött, ernyedten, vérzőn engedte ki testéből legjobb
erejét, nedveit, fuldokolva sóhajtott, elalélt. Adókiveté­
sek, újra meg újra, és pecsét mindenen, még a cipőkön-
csizmákon is. Mérges-dühös viccek járták: legközelebb az
embereket is lepecsételik, tenyerükbe égetik a jelet vagy a
talpukra, négy garas egy pár.
Igaz, Eberhard Ludwig meg a grävenitzi grófnő is
áruba bocsátott állásokat meg hivatalokat. Süss azonban
rafináltabban dolgozott: külön hivatalt létesített az ilyes­
fajta ügyek lebonyolítására, a kegyhivatalt, melynek felada­
ta az volt, hogy minden megüresedő állást gondosan az
érte legtöbbet ígérőnek adjon el, valamint hogy új címe­
ket, hivatalokat hozzon létre, egyenesen ilyen célzattal.
Minden állást meg kellett fizetni, a szállítmányozási taná­
csosságtól le egészen a falusi bíró hivataláig, a fürdőmes­
terségig és az állami szolgálatban álló sintérségig. És sem
hagyomány, sem hozzáértés nem képesítette az ország
polgárainak egyikét sem hivatalra; akinek nem volt pénze,
csak azon igyekezhetett, hogy elhordja az irháját, és vala­
hol külföldön próbáljon szerencsét. Poroszországban a
stuttgarti Christoph Matthäus Heidegger gyors karriert
csinált, Württembergben mit sem használt neki, hogy
apja, nagyapja, dédapja egy évszázadon át töltöttek be
bírói hivatalt. A teljesen vagyontalan Friedrich Cristoph
Koppenhöfert pedig még Bilfinger legmelegebb ajánlása
sem tudta tübingeni professzori katedrához segíteni; Szent-
pétervárott kellett a kitűnő sváb fizikusnak tekintélyt és
méltóságot szereznie, tanítással. Ezzel szemben a világ va­
lamennyi sarkából odasereglő üzletemberek ültek az ösz-
szes hercegi hivatalban. Hogyan is várhatna valaki hozzá­
értést, jóindulatú ügyintézést olyan hivatalnokoktól, akik
drága pénzen váltották meg pozíciójukat, s akiknek nem
is volt más jogosítványuk rá, mint a busás fizetség, és nem
volt más céljuk, mint befektetett tőkéjük minél kegyetle­
nebb kamatoztatása?

- 179-
 A legkifizetődőbb üzletág azonban, a legfáradhatatla­
nabb prés, soha ki nem merülő jövedelmi forrás - az igaz­
ságszolgáltatás maradt. Süss módszere zseniálisan egysze­
rű volt. A jogot is a kereskedelmi haszon alapelvei szerint
osztották. Akinek pénze volt, megvehette magának, amit
csak akart, kapott rá pecsétes papírt, szentesítésül. Akinek
üres volt a zsebe, nem használt annak a legszebb paragra­
fus sem, bármennyire igaza volt is.
Süss nagyon ügyesen használta fel azt a leiratot, melyet
Karl Alexander trónra lépésekor kibocsátott. A Grävenitz-
párti hivatalokat parancsolta azzal az okmánnyal bíróság
elé a herceg, országszerte bizottságok alakulását hirdette
meg, melyek feladata, hogy mindennemű visszaélést és
megvesztegetést büntessenek; a nép ujjongó örömmel fo­
gadta ezt a rendeletet, maga Thémisz istennő emelkedett
arca sugárzott szavaiból, imigyen énekelte meg az udvari
poéta. Süss néhány mesteri húzással ebből az istenarcból
egy másikat csinált: kövérkéset, pimaszul hunyorítót:
Mammon istenét. Fiskushivatalt állítottak fel a hercegi
rendeletek végrehajtására. Besúgók utazták be az orszá­
got, akadtak önkéntesek is, kiszimatolták, hol vannak
gazdag és tehetős emberek, akik nem rendelkeznek össze­
köttetéssel a hercegi udvarnál, nem állnak a parlament vé­
dőszárnya alatt. Akkor aztán pört akasztottak a nyakukba
azzal, hogy jogtalanul gazdagodtak meg, s fenyegetések­
kel, zsarolással, hamis tanúkkal még a legtisztességesebbet
is úgy meggyúrták, hogy csak a vizsgálattól szabaduljanak
- kifizették a kívánt összeget. Még rég halott személyek
ellen is per indult nemegyszer, ha nagyobb vagyon ma­
radt utánuk.
Wolff kamarai tanácsos és fővámhivatali elnök esete
Württemberg határain túl is feltűnést keltett. A különc­
ködő, folyton az igazát kereső ember nyakába minden ok
nélkül pert akasztottak. Hallwachs szállítmányozási taná­
csos, Süss embere, egyezséget ajánlott neki, Wolff kitért,

- 180-
ragaszkodott igazához. Az eljárás tovább folyt, elvették
bissingi malmát. Amikor azután szőlőbirtokának lefogla­
lását közölték vele, a szangvinikus Wolff tanácsos a végzést
átnyújtó hercegi tisztviselő torkának esett. Ezért aztán
megvonták fiától a már aláírt házassági engedélyt, s beso­
rozták. A makacs, feldühödött ember csak nem akarta
megadni magát, felment egészen a hercegig, s az éppen
ülésező tanács színe előtt vad hangú vádbeszédet mondott
a fiskushivatal ellen, alig tudták eltávolítani a teremből a
svájci gárdisták. Karl Alexanderre nagy hatást tett az eset,
bekérette az ügy aktáit. Végül azonban mégis sikerült
meggyőznie őt Scheffer udvari kancellárnak, hogy a dolog
teljesen rendjén való. Wolff pedig rendzavaró és rebellis.
Ezek után az eljárást megszigorították ellene, rács mögé
akarták dugni. Külföldre menekült, nyomorban halt
meg. Hátrahagyott javait a fiskushivatal elkobozta.
Hat és fél tonna aranyat sajtolt ki az országból ez az
igazságügyi szerv egy év alatt, hat és fél tonna arany folyt
be a hercegi pénztárakba. Ebből egy és negyed tonnát
Süss pénztárnokai költségek és provízió címén számoltak
el, azonkívül még Süss is visszatartott fél tonnát, már le­
szállított drágakövek ellenértékeként.
Stuttgartban, annak ellenére, hogy Süssnek még min­
dig nem volt hivatalos állami pozíciója, régóta tudták
már, hogy nem a hercegi palotából kormányozzák az or­
szágot, nem is a ludwigsburgi rezidenciából, s még csak
nem is az országgyűlés székházából. Mind az összes átko­
zottul fondorlatos leirat, mely első pillantásra olyan ártat­
lannak látszott, olyan jóindulatúnak ráadásul, s végül
mégis úgy feszült meg az emberek nyaka körül, mint a
hurok, úgy lógott rajtuk, mint a malomkő, hogy levegőt
alig kapott az áldozat — mind a seegassei házból származott.
Most már ökölbe szorított kézzel álltak meg az emberek ez
előtt a ház előtt, átkokat morogtak, kiköptek, a bátrabb-
ja még egy-egy gúnyiratot is felragasztott a falra, mindezt

- 181 -
persze csak nagyon óvatosan, jobbra-balra kémlelve köz­
ben. Mert mindenütt ott voltak a zsidó testőrei és besú­
gói, s aki a legkisebb mértékben is ellene fordult, nagyon
hamar a neuffeni börtönben találta magát, ha nem a
hohenaspergi kazamatákban, vasra verve, örök éjben.
A „Kék Bakhoz” címzett fogadóban azonban ott ültek
politizálgatva, lázadozva a kispolgárok, közöttük Benz
cukrász is. Óvakodott persze, hogy még egyszer megéges­
se magát. De most már egyszerű volt a dolog, elég volt
csak annyit mondani: — Igen, igen, az előző herceg alatt
egy ringyó uralkodott - és már hozzá is tette gondolatban
mindenki: - A mostani alatt meg egy zsidó. - És min­
denütt elégedetlenség morajlott, az arcokat elöntötte a te­
hetetlen düh, és Benz cukrász csak ült, kis disznószemei
csillogtak, hájas arca izzadságtól fénylett.
Nyögött az ország, vergődött a fojtogató szorításban.
Gabona termett, szőlő, szorgos volt a nép, ügyes kezű. De
a herceg és a hercegi udvar ránehezedett az országra, s
mindennek tetejébe még a hadsereg is. Az ország pedig
elbírta. Kétszáz város, ezerkétszáz falu sóhajtozott, vér­
zett. A herceg szívta a vérüket a zsidója által. És az ország
elbírta őt meg a zsidót.

Testvéri gyülekezetekben, titkos összejöveteleken, pietista

bibliakörökben jöttek össze a megszomorítottak és meg-
alázottak. Ügy csúsztak Istenük elébe, mint a megvert ku­
tya, nyaldosták lábait. A hercegségben, a szigorú tilalom és
büntetés ellenére egyre több megvilágosodott és megtisz­
tult szívű ember volt. Bietigheimben Ludwig Bronnquell,
egy fiatal prédikátor, Swedenborg és Beata Sturmin tanít­
ványa, akit már Gross-Bottwarban megintett az egyház­
tanács az Ezeréves Birodalmat és a zsidók megtérítését
hirdető eszméi miatt, nos, ez a Bronnquell nevű prédiká­
tor úgy magasztalta Süsst, mint a nép Isten küldötte os­

- 182-
torát. Mert ha egy kutyát egész nap ütnek-vernek, mon­
dotta, a kutya megszökik, és másik gazdát keres. Ugyan­
így a szegényember is. A herceg üti-veri, a katonák sa­
nyargatják, a hivatalviselők, a tisztek piifölik, a legpom­
pásabb vessző azonban: Josef Süss. Ezt már nem állhatják,
így hát megszöknek, és más urat keresnek maguknak:
Krisztust. A prédikátort elbocsátották ugyan, s teljes nyo­
morban kellett Németország-szerte bujdokolnia, tanítása
azonban nem halványult el, és a pietisták gyűléseiken
hálát adtak Istennek a zsidóért, ezért a korbácsért, mellyel
magához terelte őket.
Magdalen Sibylle Weissensee kisasszony Hirsauban
maradt azután is, hogy apja Stuttgartba költözött. Mióta
az erdőben megpillantotta az ördögöt, nem szabadult
attól az arctól soha többé. Úgy érezte, arra hivatott, hogy
megküzdjön vele, megtérítse őt Isten táborába. Különös,
borzongató, csiklandoztató vágy hajtotta újra meg újra
vissza az erdőbe, de nem sikerült még egyszer megpillan­
tania ellenfelét.
Furcsa volt, hogy testvéreinek nem tudott beszámolni
a bibliakollégiumban erről a találkozásról. Még a megvi­
lágosodott, vak, szent vezető, Beata Sturmin előtt is titok­
ban tartotta ezt az arcot. Mert az ő dolga volt, egyes-egye-
dül az ő feladata, hogy megküzdjön az ördöggel. S azok a
szemek, képzeletében még boltozatosabbak, még falán­
kabbak, még tüzesebbek lettek, az a száj még pirosabb,
kéjesebb, veszélyesebb, abban a nagyon fehér arcban.
Lucifer szép volt, ez volt legfőbb ereje, minden csábítása
ebben rejlett. S hogy valaki kézen fogja őt, ne engedje el,
odavezesse Isten elébe, ez olyan diadal bizonyára, hogy
aki érzi, belehal boldogságába. Le kellett hunynia szemét,
hogy egyáltalán még csak el is képzelhessen ilyen győ­
zelmet.
Eközben a szegény bibliakollégiumbeli testvérek Bel­
zebub kis küldötteiről, a hercegről meg a zsidójáról fe-

- 183-
csegtek. Magdalen Sibylle majdhogynem szánakozásteli-
en hallgatta őket. Egy zsidó, egy katolikus herceg - mi­
csoda apróságok ezek, micsoda ártatlan ördögöcskék az
igazi, a valódi sátánhoz képest, akit ő látott, aki ellen ő ki­
áll majd!
Jaakob Polykarp Schober magiszternek is megvolt a
maga titka. A kollégiumbeli testvérek pedig nem voltak
különösebben jó megfigyelők, inkább magukba mélyed-
tek, fel is tűnt néha az a különös ragyogás a fiatalember
kövérkés arcán, mihelyt az Égi Jeruzsálemről énekeltek.
A magiszter olyankor látta a fehér házacskát, virágtera­
szaival, a sátorban heverő leányt, nyújtózkodva és ábrán­
dozva, idegenszerű ruhában, nagyon fehér arccal kékesfe­
kete haja alatt. Még néhányszor behatolt félénken, do­
bogó szívvel a kerítésen át a kertbe, s meg is pillantotta
még egyszer a leányt, de éppen egy rideg, kellemetlen őszi
napon történt mindez, az ismeretlen sötét színű ruhát
viselt, képe pedig elhalványodott ama első mellett, az volt
az igazi, az a vakítóan verőfényes kép. Később azután fel­
szólította a stuttgarti testvéri szövetség, pályázza meg a
hercegi könyvtárosi állást, de a terv csődöt mondott, mi­
vel a fiatalembernek nem volt annyi pénze, amennyit a
kegyhivatal az állásért kívánt. S alapjában véve örült is a
magiszter, mert így Hirsauban maradhatott, az erdő, a
fehér ház közelében.
Közte és Magdalen Sibylle között azonban hamarosan
furcsa, bensőséges kapcsolat alakult ki a kollégiumban.
A testvérek alázatosan szenvedtek az ínség és az ébredés
nehéz, áldott idejétől, a szörnyűséges zsidótól, akit az Úr
küldött a hercegség ostorául, a magiszter látta ugyanakkor
a mennyei leányt, Magdalen Sibylle pedig Lucifert magát,
s álmaik összefonódtak, és felszálltak az együgyű ének
szárnyán a magasba, eggyé olvadtak, és megtöltötték a
csupasz, rideg, alacsony termet.

- 184-
Asszjadah, az arabs szürke - a „Napkeleti”: ezt jelentette
a neve - hamarosan hozzászokott az enyhe, svábföldi le­
vegőhöz; a svábokat azonban nem szerette, kezüket se,
szűkösségüket, mogorva szemellenzősségüket, nehézkessé­
güket se. Jemenben született Asszjadah, adóként került a
kalifa istállójába, egy alpénztárnok azután eladta Daniele
Foa levantei kereskedőnek, az meg tovább üzletfelének,
Süssnek. Süss gondosan ápolta az állatot, hiszen tulaj­
dona volt, és nagyon jól festett rajta. Szeretni azonban
nem szerette. Akkor még nem tudta, hogy minden élőben
van valami belőle, magából, csak sejtett valami ilyesfélét,
homályosan és kényelmetlenül, valahányszor Rabbi
Gabriel szólt hozzá, s kellemesen futott át a vérén ugyan­
ez, mikor Naemit meglátogatta. De ez csak pár óra volt
az életéből, elmúlt, régen volt, nem is akart emlékezni rá.
Asszjadah, az arabs szürke azonban tudta mindezt.
Ismerte ura lépéseinek zaját, keze simogatását, combját,
teste szagát. S azt gondolta, ahogy ott lépkedett alatta
könnyedén és kecsesen: Nem szeret engem. De azért
mégis jó a hátamon hordani őt. Alig érzem. Együtt emel­
kedik, együtt süllyed lélegzetemmel, izmaim játékával.
Ha mások néznek rám, szorongok, s azt érzem: nincs
közöm hozzájuk. Ő azonban mintha egy lenne velem, az
én részem lenne. Szemében olyan végtelen messzeség csil­
log, s úgy érzem, futni szeretnék, repülni, ha rám néz. Ha
pedig megveregeti a nyakam, biztosabbnak érzem ma­
gam, mint annak előtte, és nyugodt vagyok, erős. Hozzá
tartozom, és akkor vagyok igazán otthon, ha velem van.
S a kanca felemelte a fejét, és felnyerített, tisztán és dia­
dalmasan, mintha a polgároknak horkantaná: - Vigyázat!
Ő jön! Ő!
Mert Süss nem titkolta hatalmát, sőt, minél inkább
szerette volna megfürdetni a napfényben, kihívóan és
büszkélkedve mutogatta művészetét az udvari és a társas
élet tudományában. A nemesúri élet egyetlen velejáróját

- 185-
gyűlölte csupán: a nagyon divatba jött hajtóvadászatot.
Kimondhatatlanul ostobának és visszataszítónak találta,
hogy állatokat hajtanak össze egy nagy csomóba, s a véd­
telen vadakat halomra lövik. Ha a nagy halomban feltor­
nyozott zsákmányt látta, felfordult a gyomra, s bármeny­
nyire kerülte is máskor az udvar goromba gúnyolódását,
arra az egyre nem tudta rávenni magát, hogy egyen az
elejtett állatok húsából. Ökrök, borjak, birkák, disznók
levágása a mészáros dolga; tisztes, hasznos foglalkozás, sem­
mi kétség, mindazonáltal nem nagyon tolongtak utána
csak úgy kedvtelésből, a Süss véleménye szerint, aki ilyen
munkára adja a fejét, megszűnik lovagnak lenni. A zsidó
nem tudta megérteni, hogy egy borjú levágása kispolgári
foglalkozás, az összeterelt őzeké pedig lovagi élvezet.
Egyebekben azonban adott arra, hogy az udvari ese­
mények középpontjában álljon. Nem jöhetett rangos ide­
gen Stuttgartba, hogy látogatást ne tegyen a mindenható
hercegi kegyencnél. Süss egyre több szolgát tartott, úgy­
hogy dragonyos testőrei, borpíros egyenruhájukban
majdhogynem egy kisebbfajta századot kitettek. Minisz­
terekkel és magas rangú hivatalnokokkal olyan aláren­
deltségi viszonyt érzékeltetett, mintha szolgák lennének.
Ezért azután majdhogynem jobban féltek tőle, mint a
hercegtől: elég volt egyet Rittyentenie, már lélekszakadva
rohantak. A legkisebb ellenkezést sem tűrte, ha ilyet ta­
pasztalt, azon nyomban vasraveretéssel fenyegetőzött,
vagy éppen megkorbácsolással, bitófával.
Süss körül zajlott az élet, ő pedig mohón vetette bele
magát örvényeibe. Üzlet, politika, fejedelmi társaság,
nők. Ha valakit maga elé rendelt, az már nem merte meg­
tagadni a parancsot. S ha akarta, olyan megvesztegetően
szeretetre méltó is tudott lenni, hogy senki sem tudott
neki ellenállni.
Korlátlan hatalma volt a hercegen. Karl Alexander úgy
érezte, titokzatos kötelék fűzi ehhez az emberhez; hiszen

- 186-
Süss volt az első, aki hitt benne, hitt karrierjében, s erre a
nagyon-nagyon ingatag alapra bízta egész életét. Aki, mint­
egy varázsütésre, elhárított minden akadályt a herceg tk­
jából, melyekkel ő maga, tanácsosaival együtt, hiába győz­
ködött volna. Őszinte csodálattal nézte - és ehhez a cso­
dálkozáshoz egy kis borzongás is járult -, hogyan teremt
elő ez a zsidó mindent, hogyan szerez szinte a semmiből
pénzt, nőket, katonákat - amit csak kívánnak tőle. S Karl
Alexander vakon követte pénzügyigazgatójának minden
tanácsát.
Süsst már kora gyermekkora óta hihetetlen önbizalom
fűtötte. Mostanában voltak mégis pillanatai, amikor szin­
te bénultan nézett maga elé, s arra gondolt: micsoda fel­
adatot is vett magára, s milyen játszi könnyedséggel ol­
dotta meg eddig. Mert az igaz ugyan, hogy a fajtájabeli
nagy pénzemberek hatalmas ügyeket bonyolítottak ezelőtt
is, kezükben tartották a hatalom csordultig teli edényét.
De azok mind meghúzódtak a háttérben, vagy pedig -
bátyjához hasonlóan - kikeresztelkedtek. Ő, a zsidó azon­
ban egész Európának bátran a szemébe nézve állt veszé­
lyes csúcsa magasán, könnyedén és elegánsan mosolygott,
s még a leggondosabb, kémlelő-fürkésző pillantás sem
tudta észrevenni rajta soha, hogy remeg.
Hogy fejedelmi házat vihessen, hogy a herceget egy­
szer s mindenkorra a kezében tarthassa, pénzre volt szük­
sége, fantasztikus tömegű pénzre, áradnia kellett kezéhez
szakadatlanul a hatalmas összegeknek. A bécsi Oppen-
heimereknél, a császár bankárjainál, rokonainál megta­
nulta, hogyan kell nagy számjegyekkel manipulálni. Most
azonban egy egész hercegség teljes adminisztrációja futott
át a kezén. Kétszáz város és ezerkétszáz falu vagyona állt
rendelkezésére tranzakcióihoz. Lázas tevékenysége során
hol itt, hol ott fektette be ezt a tőkét, gyorsan igyekezett
forgatni minden forintját. Kapcsolatai voltak Európa va­
lamennyi pénzemberével, számtalan, javarészt zsidó ügy­

- 187-
nöke révén Svábföld pénze a legbonyolultabb csatornákat
járta meg: Holland Indiában ültetvényeket telepíttetett,
Berberföldön lovakat vásároltatott fel, elefántra és fekete
rabszolgákra vadásztak megbízásából az afrikai partokon.
Alapelve, legfőbb célkitűzése a száguldóan sebes, hatalmas
tömegű forgalom volt. Nem egyetlen üzleten akart hatal­
mas nyereségre szert tenni, hanem azáltal inkább, hogy
mindenből egy icipici részt megtart magának. Így azután
erőt s fáradságot nem kímélt, hogy Németország vala­
mennyi pénzügyletében benne legyen a keze, Európa
minden zugában ellenőrzést gyakorolt az ipar és a keres­
kedelem felett, s az össznémet pénzvagyon tekintélyes
része átfolyt pénztárain.
Magánbevételei mérhetetlenül nagyok voltak. Aki a
württembergi udvarnál valamit el akart érni, nála pró­
bálkozott először, pénzzel s ajándékokkal. Amikor a her­
ceget Remchingen figyelmeztette erre, az csak nevetett, s
azt mondta: - Hadd profitáljon az a csibész. Mert mind­
abból, ami neki hasznot hoz, nekem kétakkora hasznom
van. - Nemes paripákkal kereskedett széles körben, de
drágakövekkel való üzletelése még ennél is jelentősebb
volt. Mindig rajongott az ékkövekért; eddig azonban va­
lamennyi nagyobb fogását megakadályozta vagy megne­
hezítette legalábbis egy bizonyos portugál, Dom Barte-
lemi Pancorbo nevű csendes, hosszú, titokzatos ember,
aki mindenütt ott volt, mintha varázslat vezérelné, ahol
igazán értékes drágakő került piacra, véletlenül megjelent
nyomott, csontos, halottimaszkszerű koponyájával, min­
dig zilált, kopottas, lötyögő portugál udvari viseletében.
A pfalzi választófejedelemségben magas címe-rangja volt,
diplomáciai kapcsolatai révén majdhogynem egyedural­
kodónak számított az amszterdami piacon, s onnan be­
hálózta az egész német kereskedelmet. Süss most politikai
befolyását is latba vetette, hogy a gyűlölt konkurenst ki­
szorítsa. A zsidó vadul, szenvedélyesen vetette bele magát

- 188-
a küzdelembe; hidegen, makacsul, ravaszul tért ki mindig
újra meg újra a portugál; s a sovány, titokzatos férfi csak
lépésről lépésre hátrált meg Süss elől. Egészen kikapcsol­
ni nem tudta őt Süss, annyit mindenesetre elért, hogy
most már a legritkább drágakövekkel mindig először őt
keresték fel, s ily módon csak rajta keresztül juthatott
hozzá bárki a legbecsesebb kincsekhez.
S ha ez nagyon hazárd szenvedély volt is, mely nagy
nyereség mellett olykor óriási veszteségekkel is járt, Süss­
nek volt éppen elég forrása, ahonnan állandó és biztos
bevételre számíthatott. Úgy intézte például, hogy amikor
a hercegi pénztárnak nagyobb fizetéseket kellett volna
eszközölnie, hivatalnokok, katonák zsoldjának kiadása­
kor, ne legyen éppen készpénz a kasszában. Akkor saját
maga kölcsönözte a hiányzó összeget, s ennek ellenérté­
kéül minden forintból egy garast megtartott. A polgárok,
a parasztok a zsidónak ebben az oly világosan átlátható kis
pénzügyi manipulációjában látták mind az összes bajuk,
nyomorúságuk okát, s nem volt annyi balsors, annyi ín­
ség, melytől jobban szenvedtek volna, mint épp ezektől a
hiányzó „zsidó garasoktól”.
A pénzverést is haszonbérbe vette. Ez azonban nem
jelentette azt, hogy értéktelenebb pénzt veretett, s így ju­
tott nyereséghez. Ilyen otromba és alacsonyrendű mód­
szerhez csak annak idején kellett folyamodnia, mikor még
ismeretlen volt, jelentéktelen, és nem volt más eszköz a
kezében, mint a darmstadti pénzverési koncesszió. Ez az
idő azonban elmúlt, most már Josef Süss nagyvonalúbb
volt annál, s inkább a jó pénz nagyobb forgalmán akart
keresni. így azután az a pénz, amit ő veretett, a legjobb
volt valamennyi német váltópénz közül, a legkelendőbb.
Mindenekelőtt azonban arra adott, hogy ellenségeit ép­
pen az általa forgalomba hozott pénz megbízhatóságával
hallgattassa el; tudta, itt csapnának rá először mindazok,
akik gyűlölik, s hogy ő maga itt botolhatna meg a leg­

- 189-
könnyebben. Ha viszont ebben megbízhatónak bizonyul,
ez a tény hihetetlen mértékben emeli hitelét másutt is.
Leste-várta az alkalmat, hogy valaki panaszt emeljen elle­
ne; szinte maga sürgette volna ellenfeleit. A nagydarab,
lompos Remchingen, akit mások is támogattak a pénz­
ügyekről alkotott teljesen laikus elképzelésében, nem tud­
ta mással magyarázni Süss hihetetlen gyors meggazdago­
dását, mint azzal a konvencionális feltevéssel, hogy a zsidó
csal a pénzverésnél. Fellovalta a herceget, végre vizsgálat
következett. Süss pedig csak mosolygott büszkén-szeré-
nyen, megmutatta ügynökei levelét, melyek szerint az
általa vert pénz nemhogy könnyűnek, hanem inkább
mindenütt nehezebbnek bizonyult a kívántnál, s hogy ily
módon kevéssé nyereséges az üzlet; s a vizsgálat végeztével
még fényesebben tündökölt sebezhetetlensége.
Más egyezményekben és haszonbérleti szerződésekben
is érdekelve volt. Mindenütt voltak árulerakatai és keres­
kedelmi megbízottjai; hercegi pátens mentesítette vámtól
és forgalmi adótól; az uralkodó hivatalnokai, városi és
hivatali elöljárók azonkívül még az ő saját hasznára robo­
tot és ingyenszállításokat is követeltek az alattvalóktól.
Saját kezébe vette a szerencsejátékokat, s játékbarlangjai­
ban és -kaszinóiban próbált még több pénzt kicsalogatni
a polgárok zsebéből.
így fonta meg vállalkozásai sűrű hálóját országszerte.
Terjeszkedett és fürdött a hatalom minden előnyében,
fényében. Néha azonban úgy érezte hirtelen, mintha nem
is ő volna ennek a csillogó örvénynek a középpontja.
Olyankor felhúzta a vállát, behúzta fejét, mintha véde­
kezni próbálna. Mintha fogva lenne ő is, így érezte egy-
egy ijesztő pillanatra. A dolgok elveszítették színüket; s ő
maga meg mintha ott lépkedett volna egy néma, árnyjá-
tékszerű négyesben: Gabriel rabbi fogta jobbját, a herceg
a bal kezét. Táncot lejtettek: most a pas, most a meghaj­
lás. S nem lépked ott velük együtt a körben, sok-sok kéz

- 190-
közvetítésével hozzá kapcsolódva, Isaak Landauer is? Mi­
lyen nevetséges, vásári figura koszos kaftánjában és paje-
szával, ahogy ott forog a komoly, néma körben, ott lép­
ked, hajlong a többiekkel!
A zavaros, ködös kép azonban rendszerint ahogy jött,
el is tűnt. Pillanatokig tartott csak. Utána: eltűnt a napvi­
lág elől, a semmibe foszlott, mint a köd. Maradt - az
arany, ami lemérhető, összeszámolható, maradt a női hús,
a tapintható, simogatható, megmarkolható, birtokba vehe­
tő. Ez volt, ez maradt. Fényesség, hatalom, örvénylő élet.

Volt Urachban egy lenvászon-részvénytársaság, a Schert-

lin család tulajdona. A Schertlinek Eberhard Ludwig her­
ceg uralkodása alatt alacsonyan kezdték, most pedig or­
szágszerte ismerték kiterjedt üzletüket. Virágzott a vállal­
kozás, képviseletük volt Maulbronnban, Stuttgartban
selyemmanufaktúrájuk. A családi karrier elindítója,
Christoph Adam Schertlin erőteljesen, ügyesen és szeren­
csésen alakította vállalkozását részvénytársasággá — akkor
még kicsiny, jelentéktelen gyáracskáról volt csak szó -, és
a grävenitzi grófnőnek értéküknél jóval kevesebbért enge­
dett át részvényeket. Később azután, hogy a grófnő kegy-
vesztett lett, és württembergi vagyonát elkobozták, Chris­
toph Adam Schertlin Isaak Landauer segítségével olcsón
visszaszerezte a grófnőnél levő részvényeket. Most már
visszavonult az üzleti élettől, elhagyta a hercegség terüle­
tét, s ott élt Esslingen szabad birodalmi városban az öreg,
patríciusházat vásárolt, gazdagon be is rendezte. Kényel­
mesen, jómódban élt, nagy tekintélyű tanácsúrként.
A stuttgarti, urachi, maulbronni manufaktúrákat fia,
Johann Ulrich Schertlin irányította az idő tájt, erőteljes,
jól tájékozott, rámenős férfi, a sváb nagyiparosok között
is az egyik legelső. Felesége francia nő volt, Pinache emig­
ránstelepülésről, a maulbronni kerületből származott; a

-191 -
múlt század végén telepedtek le ott az elűzött valdensek;
idegenszerűen szép nő volt, piros, metszett vonalú kis
száj, fehér arcbőr, gőgös tekintet, hosszúkás szemek, vö­
rösesszőke, fénylő haj. A rokonok, a barátok nem tudtak
mit kezdeni vele. Pompás nő, tagadhatatlanul, csak éppen
átkozottul büszke, minden szava, válasza rövid. Szófukar,
hallgatag, eléggé unott; s ha szólt is, bár Németországban
született, mégis csaknem mindig franciául; az ország nyel­
vét törve beszélte. Johann Ulrich Schertlint azonban sen­
ki nem bántotta ezért, gazdag ember volt, nagy tekintély­
nek örvendett, háza volt Stuttgartban, Urachban, a ma­
nufaktúrákról nem is beszélve. Ördögbe is, úgy élt, s azzal
érintkezett, ahogy s akivel akart. És szemmel láthatóan jól
élt ezzel az asszonnyal, gazdagodott, gyarapodott a háza
is, üzlete is.
Volt azonban Süssnek egy üzletfele, barátja, a már em­
lített Daniele Foa, aki a Levantéból tőkét, lovakat, éksze­
reket, kelméket és bort szállított neki. Asszjadahot, az
arabs szürkét is tőle vette. Süss már Pfalzból ismerte ezt a
Daniele Foát, ahol nagyon sokat segített neki támogatása
a portugállal, Dom Bartelemi Pancorbóval vívott harca
során. A levantei - nagyvonalú, tapasztalt üzletember -
végig a Rajna mentén hatalmas textilkereskedelmet foly­
tatott, s Süss befolyása révén most sváb területen is ter­
jeszkedni akart. Különböző jogokat és kedvezményeket
kapott, azonban mindenütt beleütközött a konkurens
Schertlin cég manufaktúráiba, mely az egész vidéken
pompásan virágzó üzleteket tartott fenn. Süss, aki szeretett
volna szívességet tenni a levanteinek, a tőle megszokott,
hideg körültekintéssel hozzálátott, hogy ezt a konkuren­
ciát tűzzel-vassal letörje. Schertlinék gyárait a legváloga-
tottabb támadások érték, kiváltságaikat elvették, a kama­
rai javadalmakkal való szerződéseiket felbontották, vám-
és adótételeiket olyan magasra emelték, hogy nem voltak
tovább versenyképesek. A pénzügyigazgató ezzel szem­

- 192-
ben, Daniele Foa „strómanjaként”, a saját neve alatt meg­
indított néhány manufaktúrát, s a vámhivatalnokok nem
merték az illetékeket a nagy hatalmú kegyenc esetében is
az előírt magas kvóta szerint elszámolni, szállítmányait
csak igen kis levonásokkal terhelték meg.
Schertlinéket egyre több személyi támadás is érte. Egyi­
küknek a fiskushivatal koholt vádak alapján pert akasztott
a nyakába, méghozzá olyat, amiből sehogy se tudott kike­
veredni. A két Schertlin fiút pedig, magas váltságdíjuk
lefizetése ellenére is, bevitték katonának. A szabad Esslin-
genben élő Christoph Adam Schertlinnek nem tudtak
ártani, és egyelőre Johann Ulrichhoz se nyúltak. A zsidó
keze azonban erre a családra még jobban ránehezedett,
mint a többiekre, Johann Ulrichot pedig emésztette a
bánat és a tehetetlen düh, hogy üzlete hanyatlófélben, két
Schertlin fiút erőnek erejével besoroztak, s az is búsította,
hogy feleségének nem tudja megadni mindazt a főúri
pompát, amit pedig megálmodott.
Akkor végre Süssnek jó ürügye támadt, hogy Johann
Ulrich nyaka körül is megszorítsa a hurkot. Az egyik
Schertlin fiú szabadságot kapott a katonaságtól, hogy
meglátogathassa esslingeni nagyapját, a szabadság letelté­
vel azonban nem tért vissza, ott maradt a birodalmi város­
ban. A város és a herceg között folyamatban voltak már
bizonyos tárgyalások, szökevények kiadatását illetően, de
még nem zárultak le. Az öreg tanácsos úr kérésére pedig
adtak valamit Esslingenben, s így nem toloncolták vissza
Württembergbe a fiút. Így állt a dolog, mikor Süss drago-
nyosai elfogták Johann Ulrich egy levelét, melyben az
Christoph Adam Schertlint arra biztatja, továbbra is aka­
dályozza meg, hogy a szökevényt kiszolgáltassák a herce­
gi biztosoknak. Nohát, ez háborús bűn volt, felségárulás.
Süssnek most már minden adu a kezében volt; lassan,
kérlelhetetlen biztonsággal haladt előre. Először is felszó­
lították Johann Ulrichot, jelenjen meg a hercegi hadi

- 193-
vizsgálóbizottság előtt. Mivel a büszke férfi fogát csikor­
gatva távol maradt, elfogták, s Hohentwielbe szállították.
Azt beszélték, Hogy katonai törvényszék ítélkezik majd
fölötte, s életfogytig tartó várfogságra számíthat.
A francia asszony egyedül maradt a megüresedett ház­
ban. Némán viselte a rokonok és az ismerősök kíváncsis­
kodó részvétnyilvánításait, szép metszésű, kis, piros ajkait
összeszorítva. Amikor azután mindenki megunta, hogy
vigasztalgassa ezt a gőgös nőt, aki még csak annyit se tett
meg, hogy jajveszékeljen, feléje se néztek többé; akkor je­
lent meg nála Bühler tanácsos a fiskushivatalból. A család
távoli rokona volt ez a Bühler, valamiféle sógorság-koma-
ság alapján. Süss kreatúrája lévén, Schertlinék nem sokra
becsülték, köptek csak, ha meglátták. Most aztán fontos­
kodva jöhetett végre, nagy megelégedettségére szolgálha­
tott az eset, nagyhangúan adta a részvéttel teli rokont, a
francia asszony mereven, gőgösen viselt bánatát azonban
nagyon megnyerőnek találta, s azt tanácsolta neki, keresse
fel Süsst. Mert a pénzügyi tanácsosról minden rosszat be­
szélnek, nohát, üzleti ügyekben nem ismer tréfát, és ez
természetes is, egyébként azonban nem bosszúvágyó.
Szerette-e a francia asszony a férjét vagy sem, senki
nem nagyon tudta; még ő maga sem. Ahogy azonban Jo­
hann Ulrich perének napja közeledett, a nő elment Süss-
höz.
Jó házból való nő volt, családja a régi francia udvari
hagyományoknak megfelelően élt Németországban is,
pompa és választékos modor jellemezte a famíliáját. Az
asszony, megérkezve a seegassei palotába, megpillantotta
sorra a termekben a zsidó borvörös egyenruhás lakájait,
látta inasait, szőnyegeit, szobrait, kínai porcelántárgyait.
Milyen más volt ez, mint Schertlin szolid tehetőssége! Ez
már bőség volt, túláradó bőség, az a bizonyos többlet,
mely felemelő érzéssé teszi az életet, elfeledteti terheit,
kényszerűségeit, s helyette valami könnyedséggel, nagy­

- 194 -
szerűséggel, szeretni- és csodálnivalóval ajándékozza meg
az embert. Süss jókedvében volt, tetszett neki a nő. Ran­
gos, nagyvilági hölgyként kezelte, s minthogy észrevette,
szívesebben beszél franciául, ő is franciára fordította a
szót, mondén bókokkal kedveskedett neki, s egyetlen szó­
val sem említette a Schertlin család baját. Ez a levegő volt
igazán otthonos az asszonynak, s ha nem kéréssel jött vol­
na, magától is odaadta volna magát a férfinak. így azon­
ban, ahogy az egyszeriben cinikusan gáláns modorban
megpróbált hidat verni az asszony kérelme és saját vágya
közé, a nő egy pillanatra megdermedt, halottsápadt lett.
Aztán Süss arcába vágta, hogy szégyelli magát, amiért
nem gondolta meg jó előre, hogy zsidóval lesz dolga.
Mire az szemrebbenés nélkül mosolyogva felelte: — Jó, hát
ha nem, nem! - és meghajolt, udvariasan kikísérte az asz-
szonyt, búcsúzóul pedig kezet csókolt.
Szabadon bocsáttatta Johann Ulrichot, megelégedett
azzal, hogy az ügyet a fiskushivatal rendezze. Johann Ulrich
megúszta pénzbüntetéssel, mely viszont olyan magas volt,
hogy üzleti tevékenységét egyszer s mindenkorra megbé­
nította.
A francia nőben tovább gyűrűzött a Süss-szel való ta­
lálkozás emléke. Eddig nem tudta, szereti-e a férjét vagy
sem. Most már tudta: megveti. A férfinak az a köteles­
sége, hogy sikeres legyen. És ez a férfi, Johann Ulrich,
nem méltó az ő szerelmére, ha az életben ilyen sikertelen.
Megvetette, mert nem tudta elhalmozni az asszonyát
pompával és bőséggel, borvörös lakájokkal, kínai dísztár­
gyakkal, mert hagyta, hogy az a másik fölébe kerekedjen,
s hogy ő meg olyan nyomorultul kellett hogy álljon Süss
előtt. Megvetette Johann Ulrichot, mert miatta volt
kénytelen visszautasítani a zsidó közeledését. Pedig az a
férfi: az a nagyvilág, s ahhoz tartozik ő is, Johann Ulrich
pedig közönséges polgári személy, semmi más. Minderről
nem szólt férjének egy szót sem, még a zsidónál tett láto­

- 195-
gatását sem említette. Az meg csak tombolt Süss ellen,
fenyegetőzött, véres bosszút esküdött újra meg újra. No
de ez csak afféle üres beszéd volt. Az asszony hideg, gőgös
közönnyel mustrálgatta őt hosszúkás szemeivel, és Johann
Ulrich ugyanolyan jól tudta, mint a felesége, hogy ott
fekszik, eltaposva, erőtlenül, és soha nem fog tudni fel­
emelkedni többé, hogy valamit is tegyen.
Egyre jobban lecsúszott. Az urachi manufaktúrát elár­
verezték, ugyanerre a sorsra jutottak a stuttgarti filiálék
meg a maulbronniak is. Mindet a levantei kaparintotta
meg. Mintegy gúnyos alamizsnaként, igazgatói állást kí­
náltak fel Johann Ulrichnak egyik régi gyárában. Talán
még el is fogadta volna, ha az asszony, aki Süss kezét
érezte a dologban, egy kézlegyintéssel, minden külön ma­
gyarázat nélkül el nem utasítja. Eladta urachi és stuttgar­
ti házát, eladta szőlőit és földjeit. A többi Schertlin is vele
bukott. Csak az öreg Christoph Adam tartotta magát
Esslingenben. Még magasabban hordta nagy, ősz, vén fe­
jét, még jobban oda-odaütögette sétabotja hegyét a föld­
höz még jobban szorította aranygombos markolatát
aszott, mégsem reszketős kezében.
Johann Ulrich, aki, mint oly sokan, mindenét elvesz­
tette Süss egyre fokozódó hatalomra jutásával, előkészüle­
teket tett, hogy pennsylvaniai kivándorlók egy csoportjá­
hoz csatlakozzék. A francia nő ellene szegült. Rövid, he­
ves csetepatéra került sor közöttük. A férfi győzött, de az­
után otthon maradt. Vegyeskereskedést nyitott Urach-
ban. Egyre több pénzt elvert, naphosszat a kocsmában
ült, lerészegedett, istentelenül átkozta a herceget meg a
„rohadt zsidó vircsaftot”. De míg másokra ilyesfajta ér­
zelemkitörésekért szigorú büntetés várt, neki a haja szála
se görbült. Még vegyeskereskedését is, mindenféle mó­
don, hivatalból támogatták. A hatóságokat magas helyről
figyelmeztethette valaki.
A francia nő, szegényes ruháiban, ugyanolyan büszkén

- 196 -
járt-kelt, mint korábban. Gőgös, rátarti pillantásokat ve­
tett hosszúkás metszésű szemeivel. Ha egy vevő hosszabb
beszélgetésbe akart bonyolódni, kurtán-furcsán válaszolt
neki, elvágta a beszéd fonalát. Legtöbbször azonban csak
unottan hallgatott. S ha szólt, akkor is többnyire franciá­
ul, mert, bár Németországban született, csak törve be­
szélte a nyelvet.

Süss pompás termein Isaak Landauer haladt végig, kaftá-

nosan, karján ott hivalkodott a zsidó jelvény, amit senki
az égvilágon meg nem követelt volna tőle, az S meg a va­
dászkürt. A csillogó tükrök megsokszorozták képmását,
láthatta bennük okos, csontig sovány fejét, pajeszostul, zi­
lált, rőtes, őszbe csavarodó szakállát - tömérdek lazúrkő
meg aranyciráda közt. A pénzügyigazgató megmutatta neki
palotáját. A kaftános férfiú ott álldogált a vázák, gobelinek,
csilingelő pagodák előtt, ingerlően gúnyos mosollyal te­
kintett föl Mercur diadalára, aszott, örökké fázós kezével
megveregette Asszjadahot, az arabs szürkét, elhaladt a két
inas mellett, akik - Lamprecht uradalmi elöljáró fiai -
Süss magánlakosztályának bejárata előtt álltak feszes tar­
tásban. Megsimogatta, vizsgálgatta ujjaival a bútorok drá­
ga huzatát, elképesztő szakismerettel jegyezte meg, melyik
mibe kerül. Fejcsóválva állt Mózes, Homérosz, Salamon
és Arisztotelész szobrai előtt, s azt mondta: - No hát, ta­
nítónk, Mózes se így képzelhette el napjait. - Kalitkájából
azonban odarikácsolta neki Akiba, a papagáj: - Hogy
méltóztatott aludni, fenség?
Süss régóta várta már Isaak Landauert. Erre a látoga­
tásra még nagyobb gonddal készítette elő palotáját, mint
valamely uralkodó hercegére. Várta, leste a bámulat, a
meglepetés, az elismerés legalább egyetlenegy mozdulatát;
izgató, kínzó vágyat érzett, hogy imponálni tudjon ennek
a kaftános embernek, éppen neki. Isaak Landauer meg

- 197-
csak csóválta-ingatta a fejét, dörzsölgette fázós kezeit, mo­
solygott, és azt mondta: - Minek ez, reb Josef Süss?
Kíváncsian ment át a dolgozószobán Sophie Fischer,
Fischer kamarai fiskális lánya, akit a pénzügyigazgató két
hete vett oda magához a házba, hivatalos szeretőjének. Ma­
gas, jó alakú, fehér bőrű, buja, vörösesszőke, nagyon szép,
kissé közönséges lány volt. Amikor Süss megkérdezte, mi­
ért zavarja őket, talált valami gyors, felületes kifogást, ajk-
biggyesztve mérte végig Isaak Landauert, és eltűnt.
— Mire jó ez, reb Josef Süss? - ismételte Isaak Lan­
dauer. - Minek mindjárt harminc szolga? Jobb étvággyal
eszik, jobban alszik, ha harminc szolgája van három he­
lyett? Megértem, hogy itt tartja ezt a nőcskét magának,
megértem, hogy szép ebédlőben akar étkezni, kényelmes,
jó széles ágyat akar. Mindezt megértem. De a papagáj? az
minek? Minek a papagáj egy zsidónak?
Süss hallgatott, még a fejbőre is viszketett a dühtől. Ez
már nem együgyűség volt, ez már gúny, félreérthetetlen
gúny. Amihez egyetlen miniszter sem vette magának a
bátorságot, azt ez a kaftános ember a legmagátólértető-
dőbben a szemébe mondja: igen, a szemébe, és még jól ki
is neveti közben. Ő pedig tehetetlenül kell hogy eltűrje,
nem tehet semmit, szüksége van a másikra, hallgathat
csupán. Most majd bizonyára megint a régi történeteit
szedi elő, melyeknek manapság már igazán semmi értel­
me nincs, semmi közük a mai időhöz: a ravensburgi gyer­
mekgyilkossági pert, meg más hasonló ostobaságot. S ő,
Süss, kénytelen mindezt végighallgatni. Mert lehetetlen
Isaak Landauer nélkül üzleteket kötni. Ó, ha ezt a komp­
romittáló figurát félre lehetne állítani az útból! De hát in­
kább még örülni kell, hogy egyáltalán szóba áll az ember­
rel. Süss egyelőre nem látott semmi megoldást.
Ügyekről folyt a szó, elintézni való ügyekről: a szó és -
még inkább - a késhegyig menő alkudozás. S bár tulaj­
donképpen Süss volt a hangadó, a kezdeményező, mégis:

- 198-
neki kellett sokkal többet beszélnie, mint a másiknak, és
minden fölénye ellenére úgy érezhette magát, mintha vé­
dekezne. Isaak Landauer előtt nem volt helye látszatnak,
díszes máznak, átlátott a legművésziesebb színfalakon is,
azon nyomban keresztülhatolt rajtuk; fejcsóválva, hitet­
lenkedve tolta félre a fölösleges, csillogó kacatot, és a süssi
ügyletek dobogó, eleven szívét vette mindjárt fázós kezei
közé; a számokat, a mindent magukba foglaló bűvös
számjegyeket. Minél felfuvalkodottabbnak szeretett volna
mutatkozni Süss, annál dühösebb kellett hogy legyen a
végén, annál jobban kellett feszengenie. Nem vallotta be
magának, de azért tudta, érezte mélyen, hogy ez a kaftá­
nos ember ott vezeti őt a kötél végén, s úgy táncoltatja,
ahogyan csak akarja.
Befejezve és aláírva az üzletkötéseket, Isaak Landauer
ezúttal nem a ravensburgi gyermekgyilkossági perrel ho­
zakodott elő, hanem egy másik württembergi zsidó törté­
nettel. A nagy itáliai zsidó művész, Abraham Calorno
esete volt ez — vagy egy jó évszázada már, Friedrich herceg
uralkodása alatt történt -, valamint főkonzuláé, Maggino
Gabrielié. A herceg gazdag ígéretekkel csalogatta az or­
szágba a két külhoni zsidót. Szinte megbabonázta a nagy
zsidó művész elragadó lénye, tudása, pénzügyi manőve­
rekben való jártassága, ügyessége, határtalanul bízott ben­
ne, a papság és az országgyűlés mindenfajta tiltakozását
kereken elutasította, sőt a zsidók miatt még Osiander
püspököt is száműzte, Abraham Calorno és az övéi pedig
nagy kegyben álltak, s uralkodtak Stuttgartban. A törté­
net azonban mégiscsak borzalmas véget ért, sok zsidó kín­
halált szenvedett, a többieket meg mindenüktől meg­
fosztva, úgyszólván mezítelenül kergették ki az országból,
s hosszú ideig nem is engedtek a hercegségbe zsidókat. -
Falánk férgeknek gúnyoltak bennünket - mondta Isaak
Landauer. - No hát, ők is falnak, nem igaz? Aki él, fal.
Egyik fölfalja a másikat. Most aztán magán a sor, reb

- 199-
Josef Süss. Csak faljon, faljon, ameddig hagyják! - És ne­
vetett, gurgulázó kis hangján.
Amikor a kaftános férfi végre távozott a rosszkedvű
pénzügyigazgatótól, végigment az előszobában várakozók
gúnyos, dühödt, sustorgó sorfala között. Odalent újabb
látogatókkal találkozott: Weissenseevel, az egyháztanács
elnökével és lányával. Magdalen Sibylle, ahogy Isaak Lan-
dauert megpillantotta, azt hitte: ez Süss. Igen, így képzel­
te el az addig látott zsidó képek után Belzebub ellenszen­
ves, kis küldöttét: így, kaftánban, pajesszal, koszosán.
Weissensee prelátusnak, mikor egyháztanácsi elnökké
történt kinevezése után köszönő látogatást tett Süssnél, a
pénzügyi tanácsos csak úgy mellesleg és nagyon udvaria­
san megemlítette: hallotta, hogy az elnök úrnak milyen
elragadó kisasszony lánya van. Aligha lenne kívánatos,
mondta, hogy a Svábföld jeles virágai az udvartól távol vi­
ruljanak; Ludwigsburg és Stuttgart nem szívesen nélkülöz­
ne egy olyan nemeskisasszonyt, amilyennek mademoiselle
Weissenseet lefestették neki. Weissensee kedvesen fogad­
ta őexcellenciája nagybecsű érdeklődését, s örömmel ígér­
te meg, hogy kérésének eleget tesz. Ami azután a vártnál
könnyebben sikerült is neki; nem sok rábeszélésbe került,
hogy lányát rávegye: jöjjön vele Stuttgartba, s vele együtt
keresse fel Süsst. Magdalen Sibylle az apa felszólításában
a gondviselés üzenetét és hívását vélte felfedezni. Hogyan
is teljesíthetné másutt küldetéséti hol nyílhatna ennél kü­
lönb alkalma, hogy az ördöggel ismét találkozzék, mint
épp Lucifer kis megbízottainál, a hercegnél meg a zsidó­
nál? Így azután apjával tartott a hercegi székhelyre, na­
gyon éberen, mindenre készen.
Amikor megértette, hogy Isaak Landauer - nem Süss,
valami csalódásfélét érzett, s egyre feszültebb izgalmat és
várakozást. A többi előszobázók előtt jutottak be a taná­
csoshoz. Vigyázzban álló lakájok között lépett be Magda­
len Sibylle apja előtt Süss kabinetjébe, megpillantotta a

- 200-
zsidót, ráismert, igen, az ördög! — és elájult. Visszanyerve
eszméletét, sötétlő-mély, bársonyos hangot hallott: -
Vigasztalhatatlan vagyok, hogy ez a kis baleset történt a
kisasszonnyal, elnök úr, s éppen, amikor először fordult
meg házamban. - Apja válaszolt valamit. Kölnis üvegecs-
két tartottak az orra alá. Csak most nem szabad felnyitnia
a szemét, nehogy szólni kényszerüljön, nehogy szembe
kelljen néznie az ördöggel. Ahogy azonban, akár tetszett,
akár nem, magához térítették végre, látta Belzebub sze­
meit, ezeket a repdeső, forró, boltozatos szemeket, ahogy
végigpásztázzák mellét, csípőjét, s a lányt vad szégyen hul­
láma árasztotta el, ugyanakkor azonban valami mintha
csiklandozta volna.
Süss alaposan megnézte, végigmérte, ahogy ott er­
nyedten feküdt, látta, milyen szép, friss, érintetlen. Mi­
lyen ízes falat. S elájult, nyilvánvalóan azért, mert ő, Süss,
ellenállhatatlan hatalommal bír fölötte; roppant elégtétel
volt ez Isaak Landauerrel folytatott rosszízű beszélgetése
után. Hogy feküdt ott, hogy lélegzett! Milyen szép, hal­
ványbarna, merészen férfias metszésű az arca, milyen izga­
tó erős szemöldökeinek ívelése! Míg lakájok futottak eszen­
ciákért, orvosért, Süss azon töprengett, túlzott merészség
lenne-e, ha megpróbálná kibontani a lány fűzőjét.
Weissensee, ez az öreg, szervilis udvaronc, akárha ott se
lenne, miatta aztán nem voltak gondjai.
Akkor azonban Magdalen Sibylle felnyitotta szemét;
milyen kék szeme volt, különös ellentétben sötét hajával.
Süss felsegítette, pillantása, hanghordozása és könnyed
érintése eleganciát, alázatot és odaadást sugárzott, ahogy
ott szorgoskodott körülötte: előszedte jól bevált gyakor­
latának minden mesterfogását. A lány dadogni próbált
valamit, ahogy a férfit nézte sápadtan, felhúzott szemöl­
dökkel, félig fenyegetően, félig megigézve, az pedig ellen­
állhatatlan rutinnal beszélt, csevegett egyre. Gyaloghin-
tót, orvost, kocsit bocsátott rendelkezésükre. A búcsúzó

-201 -
egyháztanácsi elnököt egyetlen szóval sem tartóztatta.
Maga támogatta végig azonban az előszobán a tisztelettel­
jesen hajlongó lakájok sorfala közt Magdalen Sibyllét, le­
kísérte a ház elé, a kocsiig. Miközben az előcsarnokon
áthaladtak, Sophie Fischer bukkant fel valahonnét. Lusta
macskamozgással lépkedett a szőke, buja testű lány, kíván­
csian, gyűlölködve, összeszűkült szemmel nézte Magda­
len Sibyllét.

A seegassei ház előtt szájtátva tolongott a nép. Viharos,

esős-havas este volt, szél fújta keresztül a lucskosra ázott
ruhákat. Az emberek azonban nem mozdultak, mintha
odaszögezték volna őket, nézték, hogy futnak be sorra
egymás után a hintók, fényesen, zajosan az éjszakában
Süss estélyére.
A bejáratnál szurokfáklyák lobognak. Az ablakok is vi­
lágosak mind. A ház kapuja sarkig kitárva, ott feszít bor­
vörös libériában az ajtónálló, három lakáj nyitogatja a ko­
csik ajtaját.
S a hintók egyre-másra jönnek. Ez a bál most nem
hasonlít a többihez, melyeket Süss rendezett, amelyeken
keresni akart, s listákkal ellenőriztette, ki hiányzik az ud­
vari, a hivatalnok-, meg a közemberek közül. Népünne­
pélyeivel Stuttgart, a főváros és a birodalmi székhely for-
gatagosabb karnevállá változott, mint bármikor koráb­
ban, s több pénzt volt kénytelen kiadni apraja-nagyja e
vigalmakon, többet mulatott el a zsidó jóvoltából s a zsi­
dó zsebét duzzasztva, mint máskor hetek alatt. Ez az in­
tim álarcosbál azonban más célt szolgált, ez most csak a
pénzügyi tanácsos hiúságának kellett hogy megmutassa
minden hatalmát, pompáját, ragyogását. Csak a herceg
környezetének legszebb hölgyei és legkiválóbb férfiai vol­
tak hivatalosak erre az estélyre.
Süss testőrei s a városi hajdúk kordonán át a nép a

-202-
nyakát nyújtogatta, hogy lásson valamit, jaj, el ne mu­
lassza valahogy megpillantani egy-egy kabát alól kivillanó
jelmez szegélyét. Mert egymás után érkeztek a miniszterek,
tábornokok, az udvar. Schütz titkos tanácsos soványan,
mint mindig, horgas orrával, spanyol grand jelmezében, a
nyakfodor csak még jobban kiemelte arca jókora ékessé­
gét, Remchingen meg pecsenyepírosan, tagbaszakadtan,
már a kocsiban ülve izzadt bojárköntösének vastag prém­
je alatt. Hangulata csak tovább romlott, mikor a bejárat­
nál éppen von Riolles úrba ütközött; e jeles úr ugyanis
egyike volt azoknak a „kóbor lovagoknak”, akik Európa
valamennyi udvarában otthonosak, hordják a legfrissebb
pletykát, biztosítják - gáncsoskodva is - a nemzetközi
arisztokrácia félvilági hírét. Néhány nő fölkacag, még a
rendre vigyázó katonáknak is mosolyogniuk kell, ahogy a
sovány, izgő-mozgó kis urat megpillantják, aki ráadásul
kínai jelmezbe öltözött erre az estre, anélkül azonban,
hogy allonge-parókáját letette volna. Komédiába illő jele­
net; törpeként tipeg, kicsiny fejével, aggastyánszerű, kiélt
gyerekarcával a hatalmas Remchingen mellett. A tábor­
nok impozánsan, döngő léptekkel, csörömpölő rendje­
lekkel halad a peckes kis francia oldalán; jól tudja azon­
ban, hogy a hercegnő ma is, mint az utóbbi napokban
mindannyiszor, akár a változatosság adta kedvtelésből,
akár csak azért, hogy bosszantsa, az ostobán fecsegő kis
franciát helyezi majd előtérbe az ő rovására.
Neuffer országgyűlési tanácsos gyalog törtet át a tö­
megen, jelmeze meghatározhatatlan, skarlátszínű, sivár;
amerre elhalad, morgás és szitkok mindenütt; a parla­
mentbéliek közül egyedül őt meg Weissenseet hívta meg
estélyére Süss. Utoléri s elhagyja őt az öreg Thurn-und-
Taxis herceg előkelő, minden feltűnő cifraságot kerülő
hintója. A fejedelem tegnap érkezett Regensburgból, láto­
gatóba; sovány, elegáns vizslafejét borpiros jelmeze teszi
még elefántcsontszerűbbé, genovai nemesi öltözet; örül,

- 203-
hogy ezt a jelmezt, mely különlegesen karcsúsítja alakját,
ő mutatja be először. No de ezzel az átkozott zsidóval
mindig megjárja! Annak idején, a Monbijou-villában a
halványsárga szalon ütötte agyon halványsárga frakkját,
most meg ez a héber bestia egész szolgahadát borpíros
livrébe bújtatta, hogy őt is akárki lakájnak nézheti, vagy
legalábbis teljesen hatását veszíti az ő borvörös jelmeze!
A bosszús herceg mellett meg ott gurul a kövér kis titkos
tanácsos: Fichtel, aki aztán igazán soha nem kelt feltű­
nést; a würzburgi hercegérsek levelét hozta, két napot tölt
Stuttgartban. Török bugyogót húzott fel az estére, olyan,
mint egy kis gömböc, fején fez ékeskedik, alatta elégedet­
ten villognak apró, okos szemei, kedélyesen integet ki­
csiny, húsos kezével a katolikusokra vicsorgó népnek.
Rozzant, sötét színű kocsi érkezik, hátul egyetlen lakáj
ül ódivatú, kopottas viseletben; a kocsiból hórihorgas úr
kecmereg ki, különösen hallgatag, kékes-lilás, vértelen,
csontig aszott az arca, átkígyózik a bámuló nép között,
eltűnik a kapuban; Dom Bartelemi Pancorbo ő, a Pfalz
választófejedelemségi titkos tanácsos; a herceg maga vette
rá az eleinte ellenkező Süsst, hogy a hosszabb ideig Stutt­
gartban időző ékszerkereskedőt hívja meg. Dom Bartele­
mi Pancorbo, mint mindig, most is lötyögős, összevissza
lógó, kopott udvari viseletben jelent meg, halálfejével
még csak álarcra-jelmezre sem volt szüksége.
A hercegi hintó pontosan az előre jelzett időben futott
be. Karl Alexander szállt ki belőle, ma alig bicegett, ókori
hősi jelmezben volt, impozáns, hatalmas termetű férfi;
Marie Auguste meg, karcsú ringó derékkal, hatalmas pá­
vakék abroncsszoknyában, kis gyíkfejét kecsesen magasra
tartva, Minervának öltözött. Ezúttal azonban parókát is
vett fel, rá szép formájú aranysisakot, mellén pedig finom,
arany vértutánzat feszült; pajzsát-baglyát két inas hozta
utána.
Már-már megszólaltak a fanfárok, hogy üdvözöljék a

-204-
hercegi párt, már ott állt Süss a fogadóterem ajtajában,
már kezdtek rang szerint felsorakozni a jelenlevők, ami­
kor a herceg az előcsarnokban váratlanul elidőzött. Egy­
háztanácsi elnöke, Weissensee prelátus oldalán ugyanis
észrevett egy magas növésű, szép termetű lányt, firenzei
kertésznő jelmezben; ahogy a lány levetette kabátját, meg­
igazította hatalmas, szalagos szalmakalapját, egy pillanat­
ra az álarcot is leemelte arcáról, s a herceg fiúsán merész
metszésű, barnás arcot pillantott meg, nagyon-nagyon
kék szemeket, különös ellentétben sűrű, sötét szemöldö­
kével. Karl Alexander olyasvalamit érzett, amit már évek
óta soha; most, ennek a nőnek a láttán, a lába elkezdett
remegni, gyomra idegesen összeszorult. A hercegnő köny-
nyedén mosolyogva, pillantásával előbb Karl Alexandert,
majd az ismeretlen lányt mérte végig, aki közben újra fel­
tette álarcát. - Azt hiszem, bemehetnénk, kedvesem -
mondta Marie Auguste. Akkor azonban ott volt már Süss
is, karcsún, nagyon elegánsan, szaracén jelmezében. — Ki
az a hölgy? - kérdezte Karl Alexander. - Weissensee egy­
háztanácsi elnök úr leánya, azt hiszem - válaszolta a zsi­
dó -, Magdalen Sibylle kisasszony: - A hercegi pár ezek
után bevonult a terembe, a vendégek meghajoltak, térdet
hajtottak, fanfárok hangja zengett.
Minthogy a hercegnő nagyon szerette a színházat,
Süss egy kis olasz operával kezdte: A botcsinálta kéjenc -
ez volt a darab címe. Graziella Vitali, az új olasz énekesnő
most lépett fel első ízben; nápolyi volt, alacsony, eleven
nőcske, kicsit molett, sárgás bőrű, csinos, némileg közön­
séges arc, vígan ugráló szemek. Süss abban reménykedett,
hogy eltalálta vele a herceg ízlését; legalábbis sok előző
esetből erre következtetett. Azonkívül az énekesnőnek is
szép jövőt jósolt ilyen mód, s amikor az előadás után a
zsidó bemutatta őt Karl Alexandernek, a nőcske ott min­
denki szeme láttára olyan odaadóan és felkínáikozón röp­
ködött őfensége körül, mint aki arra vár csak, hogy eltűn­

-205-
hessen vele egy kis mellékszobában. Karl Alexander azon­
ban alig törődött az énekesnővel, szórakozottan olyasfélét
mondott neki csak, hogy: „Majd! majd! addig is!” Látni
való volt, hogy ma valaki más jár az eszében. A nápolyi
nőcskének minden erejét össze kellett szednie, hogy arca
ezek után is ugyanolyan elragadtatást sugározzon; s ami­
kor aztán végre kettesben maradt Süss-szel, dühében
majdhogy ki nem kaparta a szemét.
Magdalen Sibylle az operaelőadás alatt is alig vette le
álarcát. Az álarc meg a nagy szalmakalap legalább elrej­
tette idegesen meg-megránduló arcát. Könnyen hajlott
apja rábeszélésére, könnyen jött el az estélyre; most azon­
ban érezte, hogy minden ereje elhagyja. Nem, nem fog
tudni szembeszállni az ördöggel. Csak ne jött volna el a
bálra. És mégis: a feladat kínozta, összezavarta gondola­
tait. Bárcsak Hirsauban maradt volna! Bárcsak sose talál­
kozott volna az ördöggel! Most csak kínlódhat, csócsál-
hatja magában ezt a lenyelhetetlen falatot, hogy a gyomra
felfordul belé. Hiúság volt, elbizakodottság, hogy azt
hitte, saját gyenge kezével vezetheti át az ördögöt az Isten
táborába. Amióta rájött, hogy maga a zsidó az ördög,
mintha nyű rágná a szívét. Hogy kiáltott Istenhez! Isten
azonban hallgatott. Az alázatot, az önmagunkba mélye­
dést, az átszellemült felismeréseket hirdető könyvek mit
sem érnek, hitvány papiros mind. A lány maga elé meredt
a levegőbe, mint aki szeretne elmerülni Istenben; de a lég
üres marad, nem jelenik meg az Arc, nem segít neki, kö­
rös-körül minden ernyedt és sivár, értelmetlen és kihalt.
Swedenborg művei: szavak, puszta szavak, nem csendül­
nek meg íme, most sem, nem ragadják magukkal: el, el
innen, és Magdalen Sibylle Beata Sturminhoz futna, a
szent, vak lányhoz, de ő sem mondhat neki semmit, hi­
szen a szent lány szerencsétlen, beteg teremtés, sivár, ápo-
rodott levegőt árasztó aggszűz.
Azóta sem látta újra a zsidót. Süss többször érdeklő­

206-
-
dött az állapota felől, virágokat küldött, egy ízben apját is
meglátogatta, a lány azonban nem kereste a találkozást.
Egyetlenegyszer azért látta mégis, a palotatéren, ahol Süss,
arabs szürkéje, Asszjadah hátán lovagolt keresztül, pom­
pázva. Átkok, szidalmak, irigykedő kiáltások röpködték
körül, a karcsú lovas azonban rezzenetlenül ült nyergé­
ben, mintha lepattogott volna róla minden mocsok; igen,
Lucifer nem nézett vissza. A lány azonban utánanézett, de
mit ér? Még tehetetlenebb volt ez a pillantás, mint a nép
dőre átka. Azoknak legalább volt szavuk, Magdalen
Sibylle azonban úgy érezte, mintha a szíve összeszorulna,
nyelve kiszáradna, karja-válla elernyedne.
Sokáig habozott, eljöjjön-e az estélyre. Eljött; és az es­
te csak csalódást hozott és kínos feszengést. Süss nem tö­
rődött vele, éppen hogy csak üdvözölte udvariasan, hűvö­
sen. Magdalen Sibylle nem tudhatta, hogy mindez nagyon
is okos számításból történik így, ő csak azt látta, hogy
nem kell Lucifernek. Levette a maszkot barna, bátor, iz­
galmasan feldúlt, meg-megránduló arcáról: Lucifer egy
pillantásra sem méltatja. Mélyebben letörte ez a tény,
akár egy vereség.
Volt azonban valaki, aki most már másodszor nézte
meg a barna, élénk arcot, szakértő tekintettel mustrálgat-
ta, kéjesen mérte végig többször is, szinte belemerült a
sötétkék, beszédes szemekbe, melyek olyan különös ellen­
tétben voltak azzal a sok fekete hajjal. Az ördögbe is, ez a
Weissensee lány! Egyszóval mégiscsak van ilyen; ilyen
sváb nő Württembergben, az országában! Annyi bizo­
nyos, hogy nem mindennapi teremtés. Azt meg különös­
képpen nem hitte volna Karl Alexander, hogy ennek a
ravaszdi Weissenseenek a házában nőtt fel ilyen pompás
virágszál. A herceg azzal jött el az ünnepségre, hogy vala­
mi újat akar, csak éppen nem tudta, hogy mi lesz az, ami
kielégíti céltalanul kalandozó vágyakozását. Nehéz
munkákkal végzett éppen, pihent volt, frissnek érezte ma­

- 207-
gát. És íme, amit most látott, csakugyan valami új volt,
más, mint az eddigiek. Most már tudta, miért is jött el az
estélyre, volt már célja. Az olasz énekesnő, akit Süss fel­
hajtott neki, csak még inkább növelte étvágyát a különös,
fiatal sváb nőre, aki olyan elszántan ült ott a helyén.
A operaelőadás után hamarosan tálaltak. A souper
hosszadalmas volt és csupa pompa. Mindenki levette álar­
cát, felhevült arcok bukkantak elő, különös kontrasztot
képezve a jelmezekkel, kicsit idegenszerűen, de még izga-
tóbban. Fűszeres ételek, erős, külföldi borok, zamatos po­
hárköszöntők. Egy csodálatos pástétomremeklésből négy
gyermek termett elő: Páris és a három istennő; a kis Páris
azonban egyiküknek sem nyújtotta az almát, hanem a
hercegnőt kereste meg vele. Fichtel titkos tanácsos, aki
török jelmezében majdhogynem gurult, mint egy kis
gömböc, szólásra emelkedett, pattogó alexandrinusokban
mondta el a tósztját, melyet teletűzdelt a tartományi gyű­
lés ellen forduló finom, gonosz hegyű kis tüskékkel, és a
katolikus tisztek lármásan éljenezték a herceget.
Gnómok táncoltak be a díszterembe, nekiestek az
ékszeres vitrineknek, pillanatok alatt kifosztották vala­
mennyit, s bohókásan átnyújtották a hölgyeknek a zsák­
mányt: Süss ajándékait. Dom Bartelemi szúrós szemmel
figyelt, ahogy egyik kő, láncocska, csat a másik után gaz­
dára talált. A szörnyűségesen hosszú férfi, jobb vállát szo­
kása szerint most is magasra vonva, kékes-lilás, csonttá
aszott fejét vékony nyakán a régimódi portugál viselet
bodros gallérjából kinyújtva, összeszorított, ráncos szem­
héjai alól mereven, mégis fáradhatatlanul nézte a jelene­
tet. Szemei mélyen ültek, mint prédára leső vadak, torz
halálfejében. A Pfalz választófejedelemségi titkos taná­
csos, egyben dohányjövedéki és kereskedelmi igazgató,
minden egyes esetben megkérte a hölgyeket, mutassák
meg neki frissen szerzett kincsüket, ő aztán szakértőén
felbecsülte valamennyit. Süss rendkívül bosszúsan hall­

- 208-
gatta üresen kongó, kimért, hideg hangját, mellyel a por­
tugál olyan sokszor rontotta már el az ő üzleteit, annyiszor
szorította háttérbe, és alázta meg őt. Viszolyogva nézte, s
közben hideg borzongás futott végig mindenén, ahogy
Dom Bartelemi kiégett szenvedéllyel csorgatta át hosz-
szú, csontos, kékes-lilás ujjai között a csillogó köveket.
Egymásra néztek, ellenségesen, mint két zsákmányra
éhes ragadozó madár, az egyik öreg, aszott, rettenetesen
tapasztalt, a másik kisebb, fiatalabb ugyan, de játéko­
sabb, vadabb.
- Finom kövek, szép kövek - mondta Dom Barte­
lemi. - De vacak mind ahhoz a gyémánthoz képest, ott,
az ujján. Mutassa csak - mondta Süssnek. S ahogy fino­
man két ujja közé fogta a kincset, kongó pincehangján azt
mondta, hogy a vendégek mind oda néztek: - Mit kér
ezért a kőért, pénzügyigazgató úr? - Nem eladó - felelte
Süss. — Megkapja érte a pfalzi dohányjövedéket — erős-
ködött a portugál. - Mondom, hogy nem eladó - ismé­
telte meg ingerülten a zsidó. Dom Bartelemi kelletlenül
adta vissza a követ, a hercegnő pedig megjegyezte: - No­
hát, most akkor ott hordja az én zsidóm a pfalzi dohány­
jövedéket az ujján.
Ekkor azonban a francia cukrászmester már a desszer­
tet tálaltatta fel. Csodálatos remekmű volt, Benz cukrász
egy hétig nem aludt volna el az irigységtől, ha látja.
Tésztából és fagylaltból kiképzett várakat ábrázolt a mű­
remek, várakat, melyeket Karl Alexander foglalt el, s a
legcsodálatosabb részlete Mercur diadalát mintázta; aki
fenn, a tetőn fújta a harsonát.
Ahogy a vendégsereg felkelt az asztaltól, és elkezdődött
a bál, a hercegi pár néhány kivételes kegyben részesített
vendéggel a télikertbe vonult. Marie Auguste von Riolles
úrral pletykált; bő kimonójában olyan volt a délszaki nö­
vények közt a kopasz, fürge kis francia örökké eleven ar­
cával, mint egy álarcos majom. Dom Bartelemi körbejárt

209-
-
a termekben, és kopogtatta, kapargatta a stukkó­
díszítéseket, a sok márványt, lazúrkövet, elálldogált az ék­
szeres vitrinek előtt. Fichtel titkos tanácsos úr pedig fe­
ketekávéja mellett ült, és Weissensee barátjával ravasz,
fondorlatos diplomatacsevegést folytatott. Remchingen
Süssön töltötte ki a hercegnő miatt érzett bosszúságát,
trágár, sületlen tréfákkal próbálta bosszantani a hanyag
nemtörődömséggel, udvariasan figyelő zsidót.
A herceg a terem távolabbi sarkában ült Magdalen
Sibyllével. Jó sokat ivott már, s nyomban asztalbontás
után jelt adott Süssnek, engedje át ma éjszakára háló- és
dolgozószobáját, s gondoskodjon róla, hogy Magdalen
Sibylle is valahogy oda kerüljön. Süssbe mintha finom
hegyű nyilakat repítettek volna a herceg szavai, látta a
lányt, úgy, ahogy a hirsaui erdőben először pillantja meg
őt, felkiált és elmenekül, majd később, ahogy ott fekszik
dolgozószobájában ájultan, halottsápadt, barna arcával, és
olyan fiatal; Magdalen Sibylle tulajdonképpen az övé,
egyedül, s nem kellett hozzá különösen jó megfigyelő­
készség, hogy lássa: a lány odavan érte, s most, ahogy Karl
Alexander szóba hozta, Süss is őrjöngő vágyat érzett irán­
ta. De megszokta már, hogy előbb az üzlet és a herceg, s
csak azután következhetnek a nők, az érzéki örömök meg
az érzelmek, úgyhogy jól ismert, gátlástalanul odaadó pil­
lantásával kísérve jegyezte meg, mennyire örül, hogy ural­
kodójának szolgálatot tehet. Csupán arra szeretné felhívni
még alázatosan őfensége figyelmét, hogy a kisasszony,
már amennyire ő tájékoztatva van a dologról, pietista, ily
módon tehát nehezen kezelhető, és könnyen kap roha­
mokat; valamint neki, Süssnek, az a véleménye, hogy ezt
a hordót még eddig nem verték csapra. - Hallja, csak
nem próbálta meg? — hahotázott a herceg. - Csak nem,
mi? - És éppen ez izgatja ma a fantáziáját, tette hozzá, ép­
pen ilyesmi, s hogy ráadásul még pietista is? nohát, ettől
lesz csak még ízesebb a falat. S közben joviálisán és kegye-

-210-
sen odabiccentett Weissenseenek, aki nem messze tőlük
Fichtel és Schütz tanácsos urakkal társalgott.
S ahogy aztán ott ült vele a télikertben, mindjárt ug­
ratni kezdte kicsit, csúfolódott a pietizmuson. No persze,
ő ugyan csak katolikus és egészen közönséges pogány, de
hát az egyháztanácsos úr ugyebár, aki pedig igazán szak­
értője az ügyeknek, a kisasszony kedves apjaura sincs
éppen elragadtatva az ilyesfajta rajongó tanoktól, sőt:
éppen tegnap terjesztett elébe egy rendeletet, mely egy
bizonyos Molk nevű asszonynak szigorúan megtiltja szek­
tás összejövetelek rendezését, ellenkező esetben a legsú­
lyosabb büntetést helyezvén kilátásba. S ahogy ő, a her­
ceg, elnézte azt a szent Beata Sturmint, az egész mozga­
lom fejét, úgy vélte, nem olyan biztos, hogy az angyalok­
kal való érintkezés a női szépségnek előnyére válna; most
azonban, hogy Magdalen Sibyllét megismerhette, más­
képp kell gondolkoznia a dologról: mégiscsak lehet vala­
mi az angyalokkal és Istennel fenntartott jó viszonyban,
sőt! És nem volna-e kedve bevezetni őt is efféle dolgokba?
Magdalen Sibylle elgyötörtén hallgatta az otromba élce­
lődést. Félt Karl Alexandertől, felhevült arcától, falánk
szemétől. Frivol megjegyzései a legkevésbé sem csiklan­
dozták, úgy érezte, elhagyta Isten, máskülönben bizo­
nyára felháborodott volna az ilyen istenkáromlás miatt,
nem állna ott ilyen védtelenül, nem félne haraggal és
megvetéssel a szemébe nézni ennek a felgerjedt Nebukad-
neccarnak. Most azonban csak viszolygást érzett, fáradt­
ságot és végtelen szomorúságot, Isten nem tűnt föl a sö­
tétből, nem méltatta válaszra, eltaszította őt.
Újra csak Karl Alexander harsány hangját hallotta. Ne
higgye ám, hogy ő egyáltalán nem hisz ezekben a dolgok­
ban. Velencében nemegyszer volt dolga látnokokkal, még
ha magát Swedenborgot nem olvasta is, de hát ismer azért
Németországban egy mágust, aki a jövőbe lát, és elképesz­
tően közeli kapcsolatban áll az Úristennel. No persze, ez

-211 -
a mágus egy öreg zsidó csupán. Magdalen Sibylle termé­
szetesen sokkal kedvesebb a szívének, s reméli, hogy ha a
továbbiakban valamiféle felvilágosításra lenne szüksége az
Úristentől, a lányhoz fordulhat segítségért. Ahogy ezt
mondta, levette Magdalen Sibylle álarcát, és mohó, erő­
szakos szemmel nézte, szinte felfalta tekintetével.
Rettenetes forróság volt a télikertben, a délszaki fák és
növények a gyertyafényben emberárnyakként imbolyog-
tak, izgató zene úszott mindenütt sejtelmesen, Magdalen
Sibyllének pedig hirtelen szörnyűségesen megfájdult a
feje, a herceg szeme és szavai mintha éles késként szaggat­
ták, sebezték volna. Látta, ahogy a szavak elhagyják a férfi
buja, undorító, fenyegető ajkait, közelítenek hozzá, bele-
szúrnak-döfnek, csiklandozzák, szinte a lelkét horzsolj ák-
tépik. Ügy érezte, szétszakad mindene a feszültségtől,
attól félt, hogy mindjárt valami őrültséget csinál: a her­
cegnő inasa mentette meg, aki azzal a megbízatással jött
oda hozzá, hogy a fenséges asszony várja tisztelgését.
Marie Auguste nagy kör középpontjában ült. Társasá­
gában ott volt Süss, von Riolles úr, Schütz titkos taná­
csos, az ifjú kancellista, Götz, szőke, ostoba, kicsattanóan
egészséges fiatalember, az egyik legtekintélyesebb würt-
tembergi család sarja, pásztorjelmezben, valamint ott ült
még anyja, Götz titkos tanácsosné asszony, és nővére,
Elisabeth Salomea is. A két hölgy, anya és leánya, nevet­
ségesen hasonlított egymásra, mintha nővérek lettek vol­
na, mindkettőjük arca sápadt, finom, kezük-lábuk szép
formájú, hosszúkás, mindketten nagyon csinosak, dús,
világos színű hajjal, nagy, rajongásban úszó, rettenetesen
ostoba szemekkel. Ott ültek lenszőkén és kedvesen, nem
túlságosan eredeti, kissé divatjamúlt pásztorlányjelmez-
ben, s csengő, naiv hangjuk, ostobán csillogó, lelkesült
szemük a hercegnő megtestesült dicsőítése volt. Hanyagul
ringatva magát, éppen a nagydarab Sophie Fischer haladt
át a télikerten, Süss szép, buja szeretője, és Marie Auguste

212-
-
nem állhatta, hogy meg ne csipkedje kicsit a házi zsidót a
lányra tett megjegyzéseivel. Mert ugye, mi másért lett
volna Fischer kamarai fiskális úrból szállítmányozási taná­
csos, ha nem ellenértékképpen leánya szolgálataiért; mert
a zsidó járta ki a dolgot, nem vitás. Süss meg csak állt ott,
könnyedén, elegánsan és nagyon férfiasan szaracén jelme­
zében a hölgyek közt; a legkevésbé sem jött zavarba, és
ügyesen visszaadta a gúnyt, mondván, semmi kétség,
Fischer kisasszonyt nagyon nagyra becsülte, és kedvelte
házában, de most már, hogy őfensége kegyeskedett az ifjú
hölgy édesapját ilyen tekintélyes hivatalba helyezni, nem
veheti többé igénybe szolgálatait; sehogyan sem illenének
azok egy ilyen magas rangú hivatalnok lányához. Mosoly­
gott és közönyös-szemtelen hangon azzal fejezte be mon-
dókáját, hogy a lányt már másnap reggel elküldi házából.
A kis társaság elcsodálkozott ezen a cinikus nyíltságon,
mellyel a férfi olyan elegánsan és gúnyosan intézte el ked­
vesét: végkielégítéssel elbocsátva. A hercegnőnek tetszett a
dolog, Schütz titkos tanácsos sem leplezte elégedettségét
e világfias modor láttán, csak a buta kis kancellista, Götz
nem tudta, mit is csináljon tulajdonképpen, mit kíván itt
a lovagiasság: helyeselje-e, vagy a képébe másszon-e a zsi­
dónak; végül úgy döntött, marad a komor harcias arcki­
fejezésnél. A kedves, finom Götz hölgyek azonban, anya
és leánya, egyképp csodálták a fölényes eleganciát, amely-
lyel ez a lovag befejezi szerelmi ügyét; s leplezetlen bámu­
lattal és őszinte érdeklődéssel tekintettek föl reá.
Ekkor lépett a körbe Magdalen Sibylle. A hercegnő ész­
revette, hogy Karl Alexander buzgón foglalkozik a lánnyal,
s neki is tetszett a bátor, barna arc s a kék szem meg a
fekete haj különös ellentéte. Kíváncsi volt Marie Auguste,
s szerette volna közelebbről is szemügyre venni, mi az,
ami olyan elragadó ezen a teremtésen. Jóakaratúan nyúj­
totta neki csókra kezét, a legkisebb zavar nélkül, könnye­
dén mustrálgatta. Magdalen Sibylle félénk kis oldalpil­

213-
-
lantást vetett Siissre. A zsidó azonban érkezésére mélyen
meghajolt, utána meg csak állt komolyan, szertartásosan.
Magdalen Sibylle megváltásnak érezte, hogy nem kell
hallgatnia tovább a herceget, érezte, hogy a hercegnő jó-
akaratúan fogadja őt, Süss arcának közönyös, udvarias ki­
fejezése azonban megint teljesen megzavarta. Csak ült ott,
némán, míg a többiek vidáman és fesztelenül folytatták a
csevegést, s egyszerre minden szörnyűséges félelme, feszült­
sége, csalódása, felháborodása, várakozása egyetlen fel­
csukló zokogásban tört ki, a hercegnőre meresztette sze­
mét, és sírt, feltartóztathatatlanul. Általános zavar, nevet-
gélés a jelenlevők körében. Marie Auguste kecses, húsos
kis kezével simogatta a lány nagy, hideg kezét, Süss pedig
ügyesen kihasználta ezt a fordulatot, mondván, gondos­
kodik róla, hogy a kisasszony megnyugodjon, kézen fog­
ta, s elvezette a rémületében se eleven, se holt Weissensee
lányt. Riolles úr, kínai kimonójában ostobán felvihogott,
a spanyol jelmezes Schütz is mosolygott, Götz kancellista
meg, aki pásztorjelmezében feszengett, megint nem talált
egy harcias tekintetnél jobb megoldást. A hercegnő azon­
ban mit sem zavartatta magát, fecsegett tovább, szeme
közben férjét kereste, s nagy megelégedéssel nyugtázta,
ahogy az odakacsintott Süssnek, mikor a zsidó a lánnyal
a közelében elhaladt.
A szoba, amelybe Süss Magdalen Sibyllét vezette, hű­
vös volt, ha valaki a gyertyáktól, borgőztől és emberi lehe­
lettől átforrósult levegőjű termekből jött. A következő
szoba már a hálószoba; a függönyön túl odalátszott a dísz­
ágy az arany amorettekkel. Itt halmozták fel mindazt a
holmit, törékeny porcelánt, kínai csecsebecsét, ami az es­
télyen csak útban lett volna; ide hozták Akibát, a papagájt
is, kalitkástul. A bál zaja alig szűrődött idáig, az emberek­
től nyüzsgő termek után egyenesen oázisnak hatott ez a
friss levegőjű, csendes, hűs kis szoba.
Magdalen Sibylle alacsony díványon ült, nyugodtab-

- 214-
ban lélegzett immár, elengedte magát. Nagynak látszott,
ahogy ott ült, zavarában és izgalmában felhevült és csap­
zott lett, és Süss, aki kedvesen és szolgálatkészen állt előt­
te, rettenetesen kívánta. Milyen szörnyű ostoba dolog,
hogy éppen most jön majd a másik, aki bizonyára nem is
értékeli igazán, milyen finomságban van része.
A lány lassan a férfira emelte nagy, beszédes szemét.
Süss illendőnek érezte, hogy pillantását a tőle megszokott
gátlástalan odaadással viszonozza, legfeljebb némi atyai
jóindulatot kevert most nézésébe, az ügy sajátos jellegé­
nek megfelelően. Szegény Lucifer! — gondolta Magdalen
Sibylle. - Tévelygő, boldogtalan lélek. Nincs értelme,
még csak megpróbálni se, hogy vadul és elszántan rátá­
madjon, nem, nem. Inkább, gondolta a lány, lágyan,
gyengéden megfogom a kezét, s kedves szavakkal próbá­
lok hatni rá, míg Istenhez visszatalál. Hogyan is kételked­
hettem erőmben, mellyel küldetésemet teljesítenem kell?
Hiszen csak arra vár, hogy jöjjön valaki, s kibékítse
Istennel!
- Vigasztalhatatlan vagyok, kisasszony - mondta
eközben bársonyos, simogatóan sötét tónusú hangján a
zsidó -, hogy mindig jelenlétemben éri valami kellemet­
lenség. Először, amikor a hirsaui erdőben szerencsém volt
megpillantani önt, elfutott előlem. Majd amikor kedves
édesapjával felkeresett házamban, rosszul lett. Ma pedig,
amikor úgy hihettem, szerény erőm legjavát adom, hogy
vendégeim jól érezzék magukat estélyemen, legnagyobb
sajnálkozásomra fájdalommal kell látnom, hogy megint
csak kudarcot vallottam. Csakugyan olyan elviselhetetlen
és kiállhatatlan a jelenlétem, kisasszony? Vagy talán csak
fatális véletlen műve mindez? - S lehajolt a lányhoz, aki
olyan nagy volt most ott a díványon ülve, kipirult arccal.
- Ne tettesse magát tovább, pénzügyigazgató úr -
mondta akkor Magdalen Sibylle, hirtelen összeszedve
minden bátorságát, és nagy szemekkel, jámborul és rá-

- 215-
beszélően nézett a férfira. - Nagyon jól tudom, kicsoda
ön: maga Lucifer, Beliál fia, s ön is tudja, hogy az a külde­
tésem, hogy küzdjek meg önnel, s vessem alá az Úr min­
denható hatalmának.
Süss igazán nem volt kezdő nőügyekben, hozzászokott
már némely meglepetésekhez is, sohasem veszítette el a
lélekjelenlétét, vagy legalábbis nem mutatta. Ez a beszéd
azonban teljesen váratlanul érte, elállt még a szava is tőle,
s életében először nem tudta, mit mondjon. Még szeren­
cséje volt, hogy Magdalen Sibylle nem is várt feleletet,
hanem egy lélegzetvételnyi szünet után tovább beszélt.
Hiszen érti ő, nagyon is jól, hogy a férfi azt hiszi: Isten,
ősi ellenfele, eltaszítja őt, nem engedi magához; s az is
kétségtelen, hogy hihetetlenül erős elhatározás kell az
ezeréves dac leküzdéséhez. De ha ez a dac és gonosz meg-
átalkodottság lehullana róla, a lélek egyszeriben megsza­
badulna minden nyűgétől, s úgy mártózna meg Istenben,
mintha kedves hullámú, langyos, áttetsző víz simogatná,
így és hasonlóképpen beszélt még Magdalen Sibylle, s rá-
beszélően, kérlelve nyújtotta a kezét Süss felé.
Süss most már a rá jellemző gyorsasággal rátért a pie­
tista nyelvre, megfogta a lány kezét, gyorsan összetákolt
valami ügyes válaszfélét, s már mindketten a legjobb úton
haladtak, amikor egyszer csak ott állt a szobában a herceg.
Kitágult pupillával, rémülten, segélykérőén meredt Süssre
Magdalen Sibylle, zihált. A zsidó azonban csak nézte,
kedvesen, s azt mondta, vissza kell térnie vendégeihez, s a
lány akkor egyszeriben kettesben maradt a herceggel, a
papagáj felrikácsolt: Ma vie pour mon souverain! — és a
másik szobában ott állt pőrén, szemérmetlen fényben úsz­
va a nagy díszágy. Karl Alexander átforrósult, ideges han­
gon tett valami tréfának szánt, teljesen érdektelen meg­
jegyzést. A lány pedig egy húsos, kivörösödött arcot látott
maga előtt, izzadságcseppek gyöngyöztek ezen az arcon,
szemeket látott, elhomályosult, vad szemeket, érezte a

- 216-
férfi felhevült, részeg testének kigőzölgését. Nagy nehezen
az ajtóhoz vánszorgott, bocsánatfélét suttogott, szeretett
volna újra ott lenni Süssnél, a vendégek között. Az ajtó
azonban zárva volt. Karl Alexander gurgulázva felneve­
tett, azután hozzálátott, hogy nagy körülményesen lecsa­
tolja magáról a drága mívű antik mellvértet, némán bab­
rált vele, a szobában csak a lány lihegését lehetett hallani.
Azután rémületes meghittséggel közeledett hozzá, kezébe
vette kezét, olyan furcsa keze volt, a keze feje keskeny,
csontos, szőrös, a tenyere meg húsos, kövér, kicsi. Mag­
dalen Sibylle megpróbált kitérni előle, a férfi ekkor még
jobban magához szorította, teste gőzölgött, felhevülten
fújtatott. A lány új erőre kapott, vadul védekezett, de tel­
jesen reménytelen volt minden a nagydarab, erős, felger­
jedt férfival szemben. Zene foszlányai szűrődtek be ódá­
ién tről, a lány kiáltott, vadul rikácsolt vissza a papagáj.
Az álarcosbál ezalatt egyre szilajabbul tombolt, mind­
jobban felbomlottak az illemszabta formák. Minden sötét
zugból-sarokból vihogás hallatszott, pusmogás, elfojtott
kiáltások, mint amikor csiklandoznak valakit. Von Riolles
elismerően jegyezte meg Schütz titkos tanácsos úrnak,
hogy még őfelsége, a lengyel király udvarában sem hág
ilyen magas fokra a vigasság.
Süss a dolgozószobájából visszatérőben némiképp
erőltetett jókedvvel vetette magát a forgatagba. Kitért a
hercegnő kérdése elől, aki némi derűvel és kéjes borzon­
gással érdeklődött Magdalen Sibylle felől, s a két Götz
úrhölgynek, anyának s lányának, akik iránt a herceg is
érdeklődést mutatott, olyan hevesen kezdett el udvarolni,
hogy az ifjú Götz kancellista már harcias arckifejezése
csődjét is belátva, elvonult, s egy sarokban letelepedve
hozzálátott, hogy amúgy istenigazából leigya magát, míg
a két hölgy odaadóan és ostobán ujjongva fogadta a zsidó
cinikus galantériáját. A sárgás bőrű, kis molett, romlottka
nápolyi énekesnő Thurn-und-Taxis hercegre vetette ki a

217-
-
hálóját. Úgy tett, mintha nem tudná, kivel is van dolga
tulajdonképpen, s egyes-egyediil a férfi elegáns és disz-
tingvált külseje vonzaná, azért legyeskedne-begyeskedne
körülötte. Az öreg herceg, látván, hogy a lakájszínű bor-
piros öltözékben mégiscsak sikere van, egészen feléledt,
szemmel láthatóan elfeledte rosszkedvét. Bár Remchin­
gen is ott próbálkozott a színésznő körül, a nőcske a
finom öreg, gazdag herceggel foglalkozva ügyesen mel­
lőzte az üvegesen rámeresztett szemű, részeg tábornokot.
A terem sarkából azonban még az ifjú kancellista, Götz is
igencsak meregette a tekintetét a nápolyi nőre, s arca még
részegségét is felülmúló elragadtatásban és odaadásban
úszott; s mialatt a művésznő a tábornokot szépen távol
tartotta magától, az öreg herceget pedig bűvkörébe vonta,
arra is talált még módot, hogy a fiatal, buta, szőke pász­
tort egyetlen, sokat ígérő pillantással örök időkre magába
bolondítsa.
Weissensee, Neuffer jogtanácsos és Fichtel, würzburgi
titkos tanácsos Schütz és von Riolles urakkal fáraót ját­
szott; a würzburgi feketézett, Weissensee és Neuffer a sű­
rű, sötétvörös pezsgőt kóstolgatta, amihez Németország
nyugati felében csak Süssnél lehetett hozzájutni, s mind­
annyian politikáról beszéltek. Neuffer, nevetséges és az
este folyamán számtalanszor kigúnyolt, skarlátszín anyag­
ból összetákolt öltözékében, buzgón és önkínzó eltökélt­
séggel itta magába az abszolutisztikus tanokat, melyeket a
jezsuita finom és szenvtelen tárgyilagossággal fejtett ki.
Weissensee azonban most nem tudott annyira oda­
figyelni a dologra, mint általában. Okos, sovány fejét
szüntelenül forgatta ide-oda, mindenkit megkérdezve,
nem látta-e véletlenül a leányát; Magdalen Sibyllét azon­
ban senki sem látta. És Weissensee hosszú, finom keze
izzadni kezdett, szkeptikus tekintetét nyugtalanul jártatta
jobbra-balra.
Egyszer csak megpillantotta Süsst; az urak elnézését

- 218-
kérte, felállt az asztaltól, verdeső szárnyú, velencei selyem­
köpenyében tőle szokatlan hevességgel odasietett hozzá,
és lánya holléte felől érdeklődött. Süss csak annyit jegy­
zett meg könnyedén, hogy a kisasszonynak megfájdult a
feje, és egy hűvösebb, csendes szobába vonult vissza. Az
egyháztanácsi elnök meglehetős feldúltan követelte Süss-
től, hogy vezesse oda hozzá, Süss azonban úgy vélekedett,
legjobb volna hagyni, hogy a kisasszony kipihenje magát;
már csak azért is, mert ha jól tudja, maga őfensége tö­
rődik éppen a hogylétével. S ahogy ezt mondta, a szeme
se rebbent; csak nézte Weissenseet, lekötelezően kedves és
szemtelen mosollyal. Az egyháztanácsi elnök reszketni
kezdett, le kellett ülnie. Süss, rövid hallgatás után, még
mindig mosolyogva jegyezte meg, hogy a herceg rend­
kívül kegyesen nyilatkozott az új egyháztanácsi elnök
úrról, s bizonyára nem kell sokáig várni előléptetésre és
kitüntetésre. Weissensee bólintott egyszer-kétszer valami
furcsa, révült, aggastyános módon, udvarias, kissé zavart
tekintettel nézte a tomboló forgatagot a bálteremben, az­
után hirtelen, fojtott hangon és bizonytalanul kerülve Süss
tekintetét, arról kezdett beszélni, milyen szép, nagy háza
van Hirsauban. Lefestette a kellemes birtokot: a szépséges
szőlősdombokat, az aratás arany pompáját, a ház s az ud­
var fekvését, a falusi élet békéjét; milyen meghitt környe­
zetben dolgozott ő ott az újtestamentumon, semmi sem
zavarta, távol volt tőle a világ zaja, csak éppen nagyon
halk zúgása hatolt el a fülébe néha, csak a dolgok tajték-
ja-habja néha-néha, s hogy milyen értő s ínyenc módon
élvezte azt is; s hogy ebben a nyugodt környezetben mi­
lyen csendben és egyszerűen nőtt fel s élt az ő kedves,
egyszerű lánya.
Álmodozását, melynek során nem is annyira Süsshöz,
mint inkább önmagához beszélt, ugyanolyan hirtelen
hagyta abba, ahogyan kezdte. Elnémult; egyszerre rette­
netesen elesettnek látszott, elegáns velencei köpenyének

- 219-
redői rendetlen összevisszaságban lógtak róla, mint nagy,
lompos denevérszárnyak. A zsidó, ahogy ott állt az önma­
gát ilyen gátlástalanul kiszolgáltató, reménytelenül össze­
omlott férfi előtt, méregette őt, aztán gúnyosan, könnye­
dén, éber, semmit sem leplező hangon odavetette: - Nem
is hittem volna, hogy ön ilyen szentimentális tud lenni.
— No nem, szó sincs róla! - válaszolta a másik gyorsan,
igyekezve összeszedni magát. - Nem menekülök én az
élet elől, excellenciás uram. Soha nem tértem ki egyetlen
kaland elől sem. Kíváncsiság: ez volt az alapelvem, e szerint
rendeztem be egzisztenciámat. - Majd szokott könnyed
mosolyát magára erőltetve hozzátette: - Nagyon nyugta­
lan csillagzat alatt születhettem, annyi bizonyos. Sohase
hagyott nyugodni, sok-sok országon és tengeren át űzött,
és Isten meg a sátán valamennyi kreatúrájának boszor­
kányüstjébe belepillanthattam. Ó, micsoda emlékeim
vannak, micsoda emlékeim!
De miközben azon igyekezett, hogy felidézze ezeket az
emlékeket, úgy látta, mintha a zsidó fehér, mosolygó ar­
ca, boltozatos, barna szemeivel és érzéki ajkával, egy pil­
lanatra eltorzult volna. S ekkor Weissensee hirtelen, tö­
kéletes világossággal tudta, hogy a gyermeke ott küzdhet,
néhány ajtónyira tőle, ereje végső megfeszítésével, mind­
hiába. Szinte látta maga előtt a lányát, ahogy bátor barna
arcából a vér utolsó cseppje is kiszáll, ahogy mélykék sze­
mei dús, sötét haja alatt meredten és üvegesen kifordul­
nak. S miközben ott látta maga előtt ezt az arcot, Süss
hidegen számító hangját hallotta: - Ahogy elnézem a dol­
gokat ma este, egészen biztosan kilátásba helyezhetem
önnek a rendjelet és rangemelést.
Csak az volt az érdekes, hogy közben egyáltalán nem
gyűlölte ezt az embert, aki az arcába hajolt, szemtelen, bi­
zalmas mosollyal. Weissensee csak azt az egyet kívánta
volna magában, hogy bár a másik ülne itt összeroskadva és
erőtlenül; s ő lehetne az, aki mosolyogva, éber tekintettel

220-
-
áll vele szemközt. Azután ugyanúgy viselkedett, mint szo­
kott, csak éppen bármit tett vagy mondott, olyan volt,
mintha nem lenne valóság, mintha álmában derengene
fel, bábjátékszerűen. Udvariasan hajlongott, ha kellett, a
hercegnő tréfájára tréfával felelt, szakszerűen, diploma­
tikusan értekezett Fichtel titkos tanácsossal, von Riolles
úr finom és végtelenül malac élceit még finomabbal és
malacabbal viszonozta. Ezek a hangok azonban mind
olyan furcsán csengtek fülében, gépies volt minden, az
emberek mozgása, sürgése-forgása körös-körül, mintha
dróton rángatnák őket, mintha viaszból volnának. A her­
ceg is, aki most újra megjelent, elnehezült, nagydarab,
fáradtnak és ernyedtnek látszó tagjaival még jobban bi­
cegve a teremben, mintha viaszbábu volna, mintha ködön
és füstön át derengene csak.
Ennek ellenére sikerült valami reményt kicsiholnia
magából, megpillantva a herceget. Elűzte magától sötét
gondolatait, úgy tett, mintha nem tudná, amit pedig tud­
nia kellett, elnémított magában mindent, ami erről szól­
hatott. Sietős, heves mozdulattal markolta össze magán
velencei köpenyét, s a herceg elé állt; egyetlen kérdés volt
az egész ember, egyetlen sürgető, könyörgő kérdés, kér­
dés, hogy ugye, nem történt semmi. A herceg azonban
keresztülnézett rajta, nyilvánvalóan nem akart szólni vele;
s bár Weissensee ott állt közvetlen közelében, mereven
előreszegezett tekintettel lépkedett tovább, furcsán, foj-
tottan és mégis erőszakosan fel-felböffenve közben.
S akkor Weissensee egyszerre rettenetesen fáradtnak és
öregnek érezte magát. Keresett egy csendes sarkot, és leült
az asztalhoz, éppen oda, ahol az ifjú Götz kancellista ült
és ivott. A fiatalember végtelen megtiszteltetésnek érezte
az egyháztanácsi elnök úr társaságát, s bár erősen ittas volt
már, szertartásosan felállt, s nem fukarkodott tiszteletét a
lehető legkörülményesebb módon kifejezésre juttatni.
Ott ült a két férfi, a finom, öreg, összeomlott, és a fiatal,

-221 -
esetlen, ábrándjaiba és tanácstalanságába reménytelenül
beleveszett, csalódott; és némák voltak mindketten, s csak
bámultak bele a kavargó, felhevült, ünnepi tömegbe és
ittak.
Karl Alexander pedig jóllakottan, büszkén és kielégül-
ten lépkedett át a termen. Olykor-olykor végigsuhant az
arcán egy zavart, dacos kis mosoly, mint egy gyereknek,
aki rossz fát tett a tűzre, s éppen hogy büszkélkedni sze­
retne vele, csak hogy legyőzze szégyenét. Éppen ezért
azonban mindenki látta rajta, hogy néhány perccel ezelőtt
még vadul ölelkezett. Odaintett feleségének is, aki kérdőn
nézett rá, s ez a gesztus olyan szélesen joviális volt, hogy
az asszony egészen nyugodtan büszke beismerő vallomás­
nak vehette. Elhaladt a fáraóasztalok mellett, ahol a játék­
ba belehevült s most egyszerre megzavart férfiak maguk­
ban tehetetlenül dühöngve álltak fel sorra, és hajoltak
meg szertartásosan, s a herceg mindegyiküket biztosította
afelől, hogy ma este rendkívül jól érzi magát, ennél job­
bat elképzelni sem lehet. Mohón ledöntött a torkán két
nagy pohár tokajit, és rettenetesen részeg volt. Odafura-
kodott apósához is, aki közben már egészen elmerült a
nápolyi nő társaságában, amit Karl Alexander elismerő,
pártfogó pillantással vett tudomásul. Több ízben meg­
ölelte a herceget, s azt hajtogatta: - Kedvesem! Kedvesem!
Milyen pompás, hogy ilyen fiatalnak érzi magát! - Azután
Olaszországban töltött ifjúkori éveit hozta elő, büszkén és
elérzékenyülve beszélt a lombardiai hadjáratról, a velencei
kalandokról. Nohát, Cassanónak köszönheti a félig béna
lábát, szó se róla, de hát ez igazán nem volt drága ár annyi
mindenért. Ó, Velence, Velence! Álarcos csatangolások,
nők, párbajok, magas politika és alkimisták és szellem­
idézők és a lagúnák meg a paloták s mindenekfölött a
Kéz, a Tízek titokzatos keze. S a színésznő, Graziella
Vitali, most mindezt felidézi a szívében, egyetlen pillanat
alatt, felidézi az illatával, a finom, olasz parfümje lebegé­

222-
-
sével. S jól végignézett a nápolyi nőcskén, szakértő szem­
mel mérte föl, amit látott. - Nohát, igazán jól megy ma­
gának, kedvesem! - mondta nevetve a hercegnek. - De
hát én sem panaszkodhatom. Suum cuique! Suum cuiquet
Az Úristen nem volt fukar hozzánk kegyelmével, mikor
ezen a rohadt világon ilyen pompás helyre csöppentett
bennünket, ahol jó meleg van és csupa napfény! - S eköz­
ben elismerően paskolta meg a színésznő sárgás színű,
kicsit fonnyadó, meztelen karját, gratulálva az öregnek a
pompás tyúkocskához, melyet alkalmasint meg fog ko-
pasztani.
Süss kitért a herceg útjából. Irigységet érzett és kese­
rűséget, mert tudta, mi következik most: Karl Alexander
elmeséli majd az egész dolgot Magdalen Sibyllével, ot­
rombán és terjengősen részletezve minden apróságot, ő
pedig nem volt olyan kedvében, hogy ezekről a gyönyö­
rűségekről, melyek tulajdonképpen őt illették volna, más
szájából halljon. Igyekezett megszabadulni gondolataitól,
inkább belevetette magát az ünnepség magasra csapó hul­
lámaiba. Ezek a gyertyák mind azért ragyognak, hogy őt
ünnepeljék, azt, hogy ő a világon van: az ő születésnapját
ülik, azért roskadoznak az asztalok étellel-itallal, azért
pompáznak mind ezek a termek, s azért jöttek el mind
ezek a gyönyörű nők és előkelő urak. Nagyon, nagyon
magasra jutott, olyan magasra, ahova előtte zsidó Né­
metországban még soha. És még ennél is ragyogóbb fény­
ben áll majd itt. Már útban van a nemesi cím iránti
kérelme Bécsbe, a császári udvarba; így hát - Karl Alexan­
dernek, aki napról napra jobban a lekötelezettjévé vált,
mindenképpen jóvá kell hagynia a dolgot — nemesúr lesz
forma szerint is. Nem olyan futóbolond ő, mint Isaak
Landauer, nem szaladgál kaftánban és pajesszal; de arra
sem gondol, mint a bátyja, hogy hitváltoztatás olcsó esz-

* Mindenkinek a magáét!

- 223-
közével szerezzen magának címet és rangot. Nem, nem; ő
a maga zsenialitása és szerencséje által jut fel magasra, na­
gyon magasra. Jókor tett a hercegre, amikor az még kicsi
volt és jelentéktelen. S most már azt a néhány lépcsőfokot
sem hagyja ki, ami előtte van. Zsidó marad, és ennek
ellenére - s éppen ez lesz a legnagyobb diadal! - nemesúr
lesz és udvarmester, és elfoglalja majd a hercegségben és
az egész világ színe előtt az őt megillető helyet.
Állt a bál. Szívet, szemet, fület hízelgő, hódoló lárma
zenéje töltött el. Az ő álmai szökkentek magasba a he­
gedűk futamain, az ő hatalmát döngték-dübörögték szét
a teremben a dobok, a nők szépsége, az urak pompája
mind-mind neki hódolt. Ő pedig belebámult saját ünne­
pélyének örvényeibe, beleálmodta minden nagyralátó
álmát, piros, telt ajkai szétnyíltak, s fehér arcán elragadta­
tott mosoly suhant át. Mégis, ekkor valami váratlan dolog
mosta ködbe a látványt szemei előtt. Mintha elfújták vol­
na a színesen kavargó, vidám tajtékot, mintha hirtelen
színtelenre váltott volna a tarka forgatag körös-körül; lát­
ta ugyan, hogy a zenészek húzzák-fújják, de a zenét nem
hallotta már. Önmagát látta, mintha egy másik, ködös,
szorongató körtáncot lejtene, előtte nagybátyja, a rabbi
lépked, kezét fogva mögötte a herceg, még jobban biceg­
ve, mint szokása. Legelöl azonban - sok-sok kéz lánca
köti össze vele - nem Isaak Landauer lépked, fejét ingat­
va, aszottan, abban az ostobán lifegő kaftánban, nem ő
rakja ott ritmusra a lábát?
Ahogy elűzte ezt a jelenést, egyszerre csak azt látta,
hogy Dom Bartelemi Pancorbo áll előtte kopottas portu­
gál viseletében, ragadozó szemei mély üregükből szinte
sütöttek felé, a hangja pedig, ez a halotti hang, mintha a
pincéből kongana: - Hogy áll a dolog, pénzügyi tanácsos
úr? A dohányjövedéket megtoldom még az egyhavi szesz­
adóval is: nos hát, eladó az a gyűrű?
És az estély kavargott tovább. Nicklas Pfäffle, aki kö­

-224-
zönyösen, álmos arccal, és nagyon pontosan irányította az
események bonyolult mechanizmusát, a bál második felé­
re valami meglepetést terveit ki. A Mercur diadalát ábrá­
zoló freskós mennyezet egyszerre csak megnyílt, s valami
repülő masinán Cupido jelent meg, a kis fiúcska ott
lebegett a vendégek feje fölött, rózsákat szórt mindenfelé,
kecses alexandrinusokban fejezte ki hódolatát a hercegi
párnak, és gratulált Süssnek születésnapja alkalmából.
Nagyon ügyes fiúcska volt, a verset is szépen mondta, s ha
Cupido egy kicsit svábosan beszélt is, még mindig jobb,
jegyezte meg Remchingen jó hangosan, mintha zsidósan
beszélne.
Amikor a rövid ünnepség után újra folytatódott a tánc,
egy kis zűrzavar támadt. Valami gyanús külsejű, topron­
gyos ember jelent meg a teremben, és szónokolni kezdett.
A társaság nevetve gyűlt köréje, mindenki azt hitte, ez is
a mulatsághoz tartozik. Hamarosan kiderült azonban,
hogy a toprongyos ember komolyan gondolja a zsidó
igazságszolgáltatás meg az egész disznó, gyilkos zsidó rab­
lógazdálkodás ellen intézett kirohanásait.
Ez az ember pedig nem volt más, mint Johann Ulrich
Schertlin. Volt valami kis elintéznivalója Stuttgartban, s
ha már ott volt, benézett a „Kék Bakhoz” címzett fogadó­
ba, politizáló kispolgárok között jól leitta magát, miköz­
ben Benz cukrász, aki szintén jelen volt, mindvégig hall­
gatott, elégedetten persze, és csak egyetlenegyszer fakadt
ki a mérge, mondván: - Előző hercegünk alatt egy ringyó
kormányzott... - amire mindenünnen kuncogás és vi­
gyorgás volt a válasz. Ott töltötte hát Johann Ulrich az
estét, jól érezte magát, ahogy már rég nem, hiszen most
végre nem kellett ott éreznie a hátában a francia asszony
szemrehányó és megvető pillantását; ivott is derekasan, s
végül elvonult a zsidó palotájához, hogy megmondja neki
a véleményét. Ivócimborái közül elkísérték néhányan,
azok kint álltak most a hóban, a palota fényes ablakain

-225 -
kiszűrődő gyertyák világosságában, csatlakoztak hozzájuk
az urasági hintók kocsisai, akik akkorra már előálltak,
hogy hazaszállítsák gazdáikat; így álldogáltak ott izgatot­
tan és kíváncsian, s várták, hogy mikor viszi el Johann
Ulrichot vasra verve az őrség. Az azonban ott állt a se-
lyembe-pompába öltözött vendégsereg közepén piszko­
san, toprongyosan, bűzlött a sok rossz vinkótól, és szitko­
zódott, mocskos szájjal, kegyetlenül. Már-már azon vol­
tak, hogy átadják a rendőrségnek; Süss azonban, mihelyt
megtudta, hogy Schertlinről van szó, parancsot adott,
hogy csukják egy éjszakára a bolondokházába, s aztán
másnap küldjék haza a feleségéhez, Urachba.
És az ünnepség tombolt, kavargott tovább. Karl
Alexander, aki ugyancsak részeg volt, szinte észre sem vett
semmit a Schertlin-incidensből. Most végre sikerült Süss
közelébe férkőznie, letelepedett mellé, és hozzálátott,
hogy - két ínyenc egymás közt - beszámoljon a frissen
kóstolt gyönyörökről. A herceg elbeszélés közben állan­
dóan fel-felhorkant, böffentgetett, valóban nagyon részeg
volt, antik hősi jelmezét nem is kapcsolta be rendesen
újra, izzadt, borgőz áradt leheletéből, arca kivörösödött,
ott ült elterpeszkedve, súlyosan, és csak nevetett és dado­
gott, és a tisztelettudóan, megadóan hallgató zsidónak
újra meg újra nagyokat csapott a combjára. Micsoda
ínyencfalat! - mondta csettintgetve és csámcsogva. - Ezt
azután csakugyan jól tette, zsidó, hogy őt is meghívta!
Meghálálom majd, attól nem kell félnie. Egy német feje­
delem sose zsugori. Micsoda ínyencfalat! - És leírta Mag­
dalén Sibyllét, esetlen, vörös kezeivel, melyek olyan külö­
nösek voltak (a keskeny kézfej és a kövér, rövid tenyér),
lerajzolta a lány testének egyes részeit, combját, mellét. —
Micsoda csikó, micsoda vad csikó! Kirúg, harap, dacos-
kodik, és milyen tüzes! És olyan hideg, mint a jég, amikor
arra kerül sor, hogy megadja magát. - Odamutatott a kis
molett, sárgás bőrű, fürge nápolyi énekesnőre, aki az öreg

-226-
herceggel volt elfoglalva ugyan, mégis talált rá módot,
hogy csibészesen Karl Alexanderre kacsintson, kéjesen
megnyalogatva kissé a szája szélét. - Ez itt csak mint egy
szélroham, egy illatos, bódító parfüm, és kész. Nocsak,
legyen boldog vele apósom őfensége! - Megvetően felne­
vetett, rövid felcsukló hangon. - De az a másik, az én
szívszerelmem, ördögadta! az nem ilyen olasz cafraság! Az
nem adja be olyan könnyen a derekát, az nem csuklik
össze az ember karja közt, ha arra kerül a sor, de nem ám!
— Hátradőlt, álmodozva, érzelmes hangulatba merülve. —
Az enyém olyan, mint egy kis erdei tó - mondta, bizony­
talan kézmozdulatot téve, mintha ágakat hajtana félre. -
Mint egy kis erdei tó - ismételte dadogva, előrehajolt ki­
csit, behunyta szemét, szuszogott.
Süss már dühös volt, legjobban szeretett volna óvato­
san és tisztelettudóan eltávozni, Karl Alexander azonban
újra kezdte, hadonászva, fontoskodva. - Micsoda szeme
van a zsiványnak! Micsoda szeme! Tudod, mire kellett
gondolnom? Nem találod ki! Ha holtig élsz, se találod ki!
- Felnevetett, először csendesen rötyögve, aztán gurguláz-
va, végül egész testében rázkódva, egyre hangosabban,
harsogóbban: - Arra a te mágusodra kellett gondolnom
egész idő alatt, arra a varázsló bácsikádra... Micsoda sze­
mei vannak a kis zsiványnak... A mágus... Az elsőt nem
mondom meg... - Hirtelen harag futotta el: - Nem
mondta meg, a kutya disznó mágusa, nem mondta meg
az alattomos gazember! Hát ne mondja meg, nyelje le, és
akadjon a torkán, hogy megfullad tőle az átkozott zsidó
boszorkánymester!
Süss megrémült, elsápadt, hátrább húzódott, a léleg­
zete majdnem elakadt, rémülten tiltakozó könyörgő moz­
dulatot tett. Karl Alexander feltápászkodott nagy nehe­
zen, ittasan, haragosan, és megpróbálta hadvezéri pózba
vágni magát, büszkén, ahogy a kép ábrázolja őt, rohamra
indulva Belgrád ellen hétszáz fejszésével, így ordította

- 227-
bőgő hangon: — Nekem aztán jósolhatnak, amit akarnak!
Én nem félek. Attempto! Én megteszem! Én, Karl Alexan­
der, Württemberg és Teck hercege! Isten kegyelméből!
Fölötte állok én a sorsnak! Én, a német Akhilleusz! Isten
kegyelméből! - S mintha önmaga szobra lenne, úgy állt ott.
De nem sokáig; hamarosan visszazuhant székébe. Mo­
solygott, újra bizalmasan, barátságosan. — Mint egy kis
erdei tó — hebegte, dadogta még, aztán szuszogva, bö­
fögve, horkantva elaludt.
És a bál tombolt tovább. Mint a zabolátlan csikó,
mely lovas nélkül vágtat árkon-bokron át. Az estély lár­
mája kihallatszott az utcára, ahol éppen elvezették Johann
Ulrichot suttogó cimboráinak sorfala közt, most már fá­
radtan, kijózanodva; ott úszott a lárma a város felett, az
ország felett, és az ország aludt, felnyögött, forgolódott
álmában, hánykolódott, morgott valamit felriadva, aztán
elaludt megint, és viselte tovább az igát.

-228-
 HARMADIK KÖNYV

A zsidók

A Földközi-tenger és az Atlanti-óceán városaiban erősek

voltak a zsidók, erősek és hatalmasak. Ők irányították a
Kelet és Nyugat közti kereskedelmet. Eljutottak a tenge­
rentúlra is. Az első hajókat küldték Nyugat-Indiába.
Megszervezték a kereskedelmet Dél- és Közép-Ameri-
kával. Meghódították Brazíliát. Megalapították a nyugati
félteke cukoriparát. Ők vetették meg New York alapjait.
Németországban azonban nyomorúságosán tengették
csak életüket. A tizennegyedik században több mint há­
romszázötven gyülekezet zsidóit mészárolták le: agyon­
verték, vízbe fojtották, elégették, kerékbe törték, elevenen
elásták őket. Akik túlélték a borzalmakat, javarészt Len­
gyelországba menekültek. Azóta nagyon kevés zsidó élt a
Római Birodalomban; minden hatszáz németre jutott
egy. A nép és a hatóságok nagy kedvteléssel kínozták, sa­
nyargatták őket, így éltek ínségesen, nyomorúságosán, sö­
tét zugokban, mindenféle erőszak szabad prédájaként. El­
tiltották őket az iparűzéstől és a szabad foglalkozásoktól,
a hivatalok szigorú előírásai bonyolult és kockázatos ku-
fárkodásra, uzsoráskodásra kényszerítették őket. Korlátoz­
ták a zsidókat az élelmiszer-vásárlásban; nem volt szabad
megnyírniuk szakállukat, nevetséges, megalázó viseletet
kellett hordaniuk. Szűk helyekre terelték össze mindüket,
gettókba, melyek kapuit szigorúan lezárták éjszakára, s el­
lenőrizték a ki- és bejárást. így éltek, összezsúfolva, em­
bertelenül; szaporodtak, de ehhez sem engedtek nekik

-229-
elegendő teret. S minthogy nem volt szabad terjeszked­
niük odalenn, emeletet emeletre építettek. Utcáik egyre
szűkebbek, sivárabbak, zegzugosabbak lettek. Nem volt
itt egy fa, egy szál fű vagy virág; nem volt napfény ezek­
ben az utcákban nem volt levegő, egymástól vették el a
világosságot, itt éltek, ragadós, járványhordozó mocsok­
ban. Elzárták őket a termékeny, jó szagú földektől, az ég­
től, minden tenyérnyi kis zöldtől. A szél is vergődött csak
szűk, büdös utcáikban, az egymás hegyibe-hátába épített
házak elfedték az eget, nem látták lakói sem a felhők vo­
nulását, sem a végtelen kékséget soha. A férfiak görnyed-
ten, sompolyogva jártak-keltek, szép nők hervadtak el ko­
rán, életük virágján, tíz gyerekből hét meghalt. Holt víz
volt a zsidóság, elzárták életét a valamivel távolabb höm­
pölygő folyam egészséges, széles árjától, nem kapcsolód­
hatott más népek művészetébe, szellemébe, nyelvébe. Ott
éltek a zsidók egy kupacban, egymás szájába láttak szinte,
mindegyik tudott a másikról mindent, pletykára éhesen,
bizalmatlanul forogtak örökké egymás közt, megkötözve,
ők: az örökké mozgékonyak! Egymás ellenségeivé lettek,
egyik a másikat sebezte, s mégis, egyik a másiktól függött,
mert csak egyetlen kis hibát kövessen is el valamelyikük,
az egész közösség vesztét okozhatta vele.
Biztos ösztönükkel azonban, mellyel mindig az újra,
mindig a holnapra vártak, megsejtettek valamit a világ
külső erőviszonyainak átalakulásából; hogy a születés és a
rang uralmát hamarosan a pénz mindenhatósága veszi át.
Tapasztalhatták: jogtalanságban, örök létbizonytalanság­
ban, veszélyek közt egyetlen biztos védőpajzs létezik, a
pénz. A pénzes zsidót már nem állították meg a gettó ka­
pujánál az őrök, a pénzes zsidó már nem volt büdös zsidó
többé, nem volt hatóság, amely őt már megalázó viselet
hordására kényszerítette volna. A fejedelmeknek meg a
nagyuraknak szükségük volt rá, nem tudtak kormányozni
és háborúzni nélküle. A grävenitzi nő meg a sváb herceg

230-
-
uralkodása alatt nőtt nagyra Isaak Landauer és Josef Süss;
a brandenburgi választófejedelem éltető napfényében süt­
kérezhetett Lipmann Gomperz és Salomon Elias, a csá­
szári udvarban ott voltak az Oppenheimerek.
De mindannyiuknak, az elnyomottak, jogfosztottak
széles tömegeinek csakúgy, mint a gazdag és hatalmas le-
vantei s a nagy kikötővárosokbeli zsidóknak, akik Európa
és az újvilág kereskedelmi főútvonalait ellenőrzésük alatt
tartották, s akik irodájukban döntöttek háborúról és bé­
kéről, meg a német gettók piszkos, lezüllött, nevetséges
kis senki zsidóinak, a kalifa, a perzsa sah és a marokkói
szultán fényben és pompában élő zsidó orvosainak és mi­
nisztereinek, a lengyel zsidófészkek mocsokban és megve­
tésben tengődő csőcselékének, a császár és a fejedelmek
körüludvarolt és halálosan gyűlölt bankárainak, s az or­
szágúti házaló zsidónak, akit megkergettek a kutyák, s az
utcagyerekek és a rendőrség egyaránt nevetségessé tett, s
megalázott lépten-nyomon - mindannyiuknak a lelkében
ott élt nagyon mélyen, elrejtve egy bizonyosság. Sokuk­
ban talán nem is vált tudatossá, kimondani is kevesen
tudták, számosán akadtak olyanok is, akik határozottan
tiltakoztak még csak efféle gondolatok ellen is. De a vé­
rükben, érzésviláguk mélyén ott lapult ez az alapvető tu­
dás: tudták, hogy a hatalom értelmetlen, változó, gyar-
lóan forgandó. Éppen elég ideig éltek törpévé zsugorodva
a föld népei között, nevetségesen szétszórva, mint egy ma­
rék por, hogy láthassák, tapasztalhassák: a hatalom gya­
korlása és a hatalom eltűrése nem a legfontosabb dolog a
világon, nem az, amiért itt vagyunk. Mert nem forgácso-
lódik-e szét újra meg újra az erőszak kolosszusa? s nem
éppen egymáson-e a különböző hatalmak? Ők azonban,
az elnyomottak, akiknek sohasem volt hatalom a kezé­
ben, mégis ők azok, akik túlélték valamennyit, és a ma­
guk képére formálták a világ arculatát.
És mind tudták, mind meg voltak győződve a hatalom

-231 -
hiúságáról és értelmetlenségéről: kicsinyek és nagyok, sza­
badok és elnyomottak, távol s közel. Nem tudták volna
szavakba önteni ezt a tudást a zsidók, nem voltak erre
mértékek, mérhető fogalmak, ott élt a vérükben, a lelkűk­
ben, valamennyiüknek. Ez a titkos tudás volt az oka,
hogy néha rejtélyes, lágy, fölényes mosoly futott át az ar­
cukon, ami ellenségeiket még inkább ingerelte, mivel ki­
hívó szemtelenségük tanújelének vették, s - mert minden
kegyetlenség, minden kínzóeszköz csődöt mondott előt­
te. Ez a titkos tudás volt az, amely egyesítette és eggyé for­
rasztotta a zsidóságot, ez és semmi egyéb. Mert ez a titkos
tudás: a Könyv szelleme volt.
A Könyv szelleme, igen, a Könyvé. Nem volt a zsidók­
nak államuk, ami összetartsa őket, nem volt országuk,
földjük, királyuk, megszabott, egységes életformájuk. S ha
mégis egyek voltak, sokkal inkább egyek, mint a föld bár­
mely más népe, hát a Könyv volt az az erő, ami eggyé tet­
te őket. Barna, fehér, fekete, sárga bőrű zsidók, nagyok és
kicsinyek, pompában vagy nyomorban élők, istentelenek
és jámborak, akár csendes kis szobákban élték végig az
életüket, ábrándvilágban, akár a valóság igazi színes,
aranyló forgatagában sodródtak és uralkodtak: lelke mé­
lyén mindnek ott élt a Könyv tanítása. Mert tarka forga­
tag a világ, gazdag és sokszínű, de az egész csak hiúság,
mintha a tovasuhanó szél után kapkodna valaki; egyetlen­
egy azonban Izrael Istene, a Mindenható, Örökkévaló Is­
ten. Néha, igaz, mintha az élet mindennapjainak zúgása
elhalványította volna ezt a szót, de azért ott élt mégis
mindannyiukban, s olyan órákon, amikor magukra ma­
radtak, mikor életük csodálatos magasságokba szárnyalt,
vagy éppen a halál percéhez érkezett el, feltündökölt a
szó, ezt suttogták egymásnak ilyenkor. Imaszíjjal láncol­
ták a szívükhöz s homlokukhoz, ott állt ajtajukon is ez a
szó, ezzel kezdték napjukat, s ezzel fejezték be; ezt a szót
tanulta meg elsőként a csecsemő, s a haldokló ezt lehelte

-232-
utoljára. Ebből a szóból szívtak erőt, hogy útjuk egyre so­
kasodó gyötrelmei közt össze ne roskadjanak. És csak mo­
solyogtak titokban, sápadtan Edom hatalmán, minden
tombolásán, hűhóján, őrületén. Mert mindez múlandó,
mindez elenyészik; csak az Ige marad meg.
Magukkal hordták a Könyvet két évezreden át. Ez volt
országuk, népük, hazájuk, örökük, birtokuk. Az ő közve­
títésükkel jutott el a Könyv valamennyi néphez, és azok
mind magukénak vallották. De ők voltak, igen, ők és sen­
ki más, egyedüli jogos tulajdonosai, ismerői és bizomá­
nyosai.
Hatszáznegyvenhétezer-háromszáztizenkilenc betűj e
volt a Könyvnek. Megszámoltak, megmértek, megvizs­
gáltak és megismertek minden egyes betűt. És minden
betűnek tömérdek élet volt az ára, ezrek és ezrek haltak
mártírhalált valamennyiért. így azután teljességgel övék
lett a Könyv. És imaházaikban, legnagyobb ünnepükön,
egy emberként hirdette, vallotta, kiáltotta gazdag, dölyfös
és megtiport szegény: nincs semmi egyebük, csak a Könyv.

Karl Alexander pompás ajándékokat küldött Magdalen

Sibyllének; flandriai és velencei gobelineket, arany illat­
szeres üvegcséket — spanyol munka mind -, perzsa rózsa­
olajjal, arabs hátaslovat, gyöngy nyakláncot. Nem volt
fukar, sőt, gavallér ember volt, és Magdalen Sibyllét nyil­
vánosan elismert szeretőjének tekintette. Naponta megje­
lent a lánynál Neuffer komornyik, és a herceg megbízá­
sából udvariasan érdeklődött a kisasszony hogyléte felől.
Magdalen Sibylle hidegen és szótlanul tűrte mindezt.
Némán járt-kelt, mint a halott, férfiasan merész metszésű,
szép arca meg se rezzent, ajkait összeszorította, karja fur­
csán bágyadt volt, erőtlen. Ki se mozdult a házból, legfel­
jebb jó reggelt, jó estét köszönt, egyébként egy szót se
szólt senkihez, egyedül étkezett, azzal se törődött, mi lesz

-233-
a háztartással. Azt, ami a herceg s közte történt, senkinek
nem említette, még apjának se; megtörtént, hogy nap­
hosszat nem is látta apját.
Weissensee pedig még csak meg sem kísérelte, hogy
kimozdítsa lányát ebből az állapotából. Nemesi rangot
kapott, tanácsadó miniszter lett belőle. Mégis bizonyta­
lanul s meglehetősen nyomorultul érezte magát. Tudnia
kellett, hogy a tartományi gyűlés szűkebb bizottságában
kollégái bizalmatlanul kezelik, szeretett volna beszélni
végre Harpprechttel, a jogásszal, meg Bilfingerrel; mind­
kettő becsületes, igaz ember, s azonkívül barátja is, de
nem volt hozzá bátorsága.
Magdalen Sibylle pedig csak ült órák hosszat mereven,
és bámult a semmibe, maga elé. Mintha kiforgatták volna
önmagából, letiporták, összetörték volna. A karjai - az ő
karjai ezek itt? Ha beleszúr önmagába, és vér serken a
tűszúrás nyomán - az ő vére? S ami a legszörnyűbb: nem
érzett gyűlöletet a herceg iránt. Fáradtan, idegesen pró­
bálta felidézni magában: hogyan is történt? S szinte érezte
újra a borgőzt és izzadságszagot, ami Karl Alexanderből
áradt, látta, ahogy közeledik felé valami undorító vörös­
ség: a férfi keze, az arca. S ahogy erre gondolt, langyos,
okádtató undor fogta el olykor-olykor. Hogy aztán, később
mi történt, már nem is tudta pontosan. Azt tudta csak,
hogy egyáltalán nem gyűlöli a herceget. Hiszen olyan
volt, mint egy otromba, nagy állat, ló vagy bika, forró és
hatalmas, és önmaga rabja csupán. Magdalen Sibylle né­
ha, mikor egy ilyen állatot látott, a szemébe nézve érezte,
milyen idegen, milyen elérhetetlen távolságban élő más
lény ez itt szemközt, máskor viszont az volt az érzése,
mégis olyan közeli. De gyűlöletet sohasem érzett.
Ez volt a legszörnyűbb, ez rombolta le álomvilágát s őt
magát is, hogy ostoba, nevetséges, romhalmazzá lett min­
den; ez volt a legszörnyűbb: hogy a másik - állat, gyűlöl-
hetetlen. S ő maga is nyilván csak állat, legfeljebb gyengé-

234-
-
debb, nem olyan vörös, szuszogó és gőzölgő, de — állat.
S mindez, amiről, álmodott: Isten és lebegés, feloldódás
benne, boldogság és megdicsőülés, nos hát, mindez csak
ostoba, gyermeteg képzelődés volt, sületlen együgyűség.
Az ember: állat. És nem virág.
Elment Beata Sturminhoz. Meghallgatta, mit mond
az öregedő, szent, vak lány, s alig tudta megállni; hogy
jámbor, magabiztos, békés szavaiba közbe ne vágjon nyer­
sen, ki ne nevesse. Mit tudja ez itt! Hiszen vak. Semmit
sem tud, és minden, amit mond - üres szalmacséplés csu­
pán. Prédikálhatsz - gondolta. Éltél szépen magadban,
szent voltál és erényes, élvezted a boldog megvilágosodást,
és szennyes gondolatok soha el nem hatoltak hozzád. S ak­
kor jön egy vöröslő, borszagú, szuszogó-fújtató állat, és le­
tapos és beléd ereszti a mocskát. S te nem tudod még csak
gyűlölni sem. Ezt magyarázd meg hát! Ezt fejtsd meg!
A herceg magához kérette Weissenseet meg a lányát.
Weissensee félve említette Magdalen Sibyllének a meg­
hívást. A lány nem válaszolt, és nem is ment el. A herceg
másodszor is kérette. Magdalen Sibylle azonban úgy tett,
mint aki semmit sem hall. A herceg ezek után Neuffer
útján közölte elégedetlenségét és haragját az egyháztanács
elnökével. Weissensee azonban még most sem mert szól­
ni leányának a dologról. Beata Sturminon keresztül pró­
bálkozott, célzásokat tett neki, melyeket a szent leány ter­
mészetesen nem értett. Azért mégis magához hívatta
Magdalen Sibyllét, elmondta neki, hogy apjától hallott
róla, miszerint a herceg érdeklődik iránta, menjen hát el
hozzá, és próbálja megtörni makacsságát. Talán erre a fel­
adatra szemelte ki őt Isten, ahogyan Esztert Ahasvérus-
nak. Magdalen Sibylle nevetett, hosszan, gúnyosan. A vak
lány nem értette, miért; szelíden fordította felé kialudt
szemeit.
De azért csak elment. Elment az állathoz; nem élt ben­
ne egyéb, mint tompa, halott kíváncsiság. Olyan torz és

- 235 -
nevetséges volt az egész. Hogy sürgött-forgott mindenki,
hogy fontoskodtak, hogy fecsegtek, ha nem lett volna mi­
ért s miről, hát maguk csináltak száz okot. Valójában pe­
dig értelmetlen és céltalan volt mindez, olyan, mint a
skatulyába zárt cserebogár kaparászása a sötétben.
Ott ült hát Karl Alexandernél. Jó napot, fenség,
mondta, ivott a csokoládéból. A férfi beszélt hozzá, na­
gyon kedves volt, derűs, jóakaratú, úgy kezelte a lányt,
mint egy kisgyereket. Ő meg válaszolgatott, közönyös, ér­
dektelen dolgokat. Bármit tett, bármit mondott, álarc
volt, máz volt. A férfi egyre csak vele foglalkozott. Mag­
dalen Sibylle pedig azt gondolta: nem is annyira bika, in­
kább nagy testű, nehéz ló, s csendes, utálkozó kíváncsi­
sággal arra várt, mikor teszi megint a magáévá. A herceg
meg, látva, hogy semmire sem megy vele, feldühödött.
Na jó, a szüzek előbb szemérmeskednek, azután adják a
sértettet, ez a világ rendje. De hát végül is az sem egészen
megvetni való dolog, ha valaki a württembergi fejedelem
szíve hölgye lehet! Ilyen drágán egyik se adta még, mint
ez itt, ilyen hideg, fagyos teremtéssel még eddig sosem
találkozott. Egyre jobban felhevült. A lány pedig csak
nézte, minden szemrehányás nélkül, gőg nélkül; tekinte­
tében azonban olyan végtelen maró gúny volt, hogy a
herceg már-már kellemetlenül érezte magát, feszengett,
mint egy leforrázott kis zászlós. Aztán megint megpróbált
gyöngéd lenni, kedveskedni. A lány egyre csak hallgatott.
Végül aztán magáévá tette. Hagyta, hidegen, nem ellen­
kezett, s nem is nyújtott élvezetet. Amikor Karl Alexander
lekísérte kocsijához, a lakájoknak arcára fagyott a vigyor:
mint egy halott, mint egy őrült, úgy ment ott a lány.
Ezentúl is hagyta, történjék, aminek történnie kell,
nem védekezett, a herceg pedig nem titkolta, hogy a sze­
retője. S ha a férfi magához parancsolta, ment. Nyilváno­
san is mutatkozott vele. A nép örült, hogy a fejedelem
ilyen takaros, szép, tiszta lányt választott magának, akiről

-236-
ráadásul még azt is beszélték, hogy szent lány, s ráadásul
odavalósi. Az, hogy Karl Alexander a szép kis hercegnője
mellé ilyen szép derék sváb lányt vett magának szeretőül,
ha nem is békítette ki a népet a herceg zsidójával, de azért
sok mindent jóvátett, újra emelte az uralkodó hanyatló
népszerűségét. A polgárok megsüvegelték Magdalen
Sibyllét, sokan meg is éljenezték.
Weissenseenek is csak használt ez a közhangulat. Te­
kintélye nőtt, még a parlamentben is. S ha a tizenegyek
bizottmányában háborogtak is néha ellene, hát azért ket­
tő-három kivételével mindegyik szeretett volna ott ülni a
helyén, s irigyelték őt szívük mélyén a szerencséjéért.
Neuffer ráadásul úgy tekintett rá, bizonyos komor tiszte­
lettel, mint a herceg pótapósára.
Lassan, hetek múltán tért vissza Magdalen Sibyllébe az
élet. Mint ahogy a megfagyottnak is szinte fáj, ha ereiben
újra keringeni kezd a vér, úgy érezte ő is azt a fájdalmas
pezsgést, mely eltöltötte minden ízében. Gyűlöletet érzett
és vágyat. Karl Alexander továbbra is közönyös maradt a
szemében, enyhe undorral nézte, állat volt, akit meg kel­
lett tűrnie magán: gondolatai és érzései azonban a másikat
keresték, a másikat! A herceg, bah! mit tud az! érti is az!
Balsorsa volt csak a herceg, semmi más. Éppoly kevéssé
gyűlölhette, mint ahogyan az almahéjat sem gyűlöljük,
amelyen elcsúszunk az utcán. Az a másik azonban, aki fe­
lelős volt mindezért, az nagyon jól tudta, mit csinál, min­
dent pontosan kiszámított, előre kalkulált, hogy előnyö­
sebb neki; az a másik az igazán gyűlölni való, az az igazi
ördög, minden bajnak kútfeje. Milyen áldott jó érzése
volt annak idején, ahogy a hirsaui erdőben megpillantot­
ta, mintha valami megsúgta volna neki: menekülj! A zsi­
dó, a pimasz, sima modorú, ügyes, gátlástalan, jéghideg
szívű ördög, az tudta igen, tudta, ugyanúgy, mint ő, hogy
egyetlen becsületes, meleg szó elég, s odadobja magát ne­
ki, s minden gyermeki, ködös és titkos álmodozása Isten­

- 237-
ről s ördögről feloldódik egy igazi, forró emberi érzésben,
ha a férfinak lett volna annyi ereje, hogy bevallja érzéseit,
ha nem dobta volna oda iránta érzett vonzalmát a herceg
egy mosolyáért, egy marék aranyért vagy valamiféle cí­
mért. Mert tudta jól, a férfi szerette őt. Nem képes így
beszélni, így nézni, így bókolni az, akiben nem él igaz ér­
zés. Akit az ösztöne arra visz, hogy nyomorba taszítsa
alattvalóit, nőket erőszakoljon meg, katonákat fogdosson,
hát az olyan ember: állat, akit nem lehet felelősségre von­
ni tetteiért. De az a másik, aki az érzéseivel is kufárkodni
képes, pfuj, pfuj! az aztán az igazi zsidó és az igazi ördög.
A lány nem tudta, mennyi más fontosabb dolog közt
villant fel egyetlen pillanatra Süssben az az igazi érzés
őiránta. Mert egy másodperc ezredrészére talán csak­
ugyan a lányra gondolt, őszintén, odaadón; de sokkal
elfoglaltabb volt, sokkal több bonyolult ügye volt annál,
sokkal inkább a pillanat embereként élt Süss, semhogy
ilyen érzés, még ha akarta volna is, hosszabban megma­
radhatott volna benne. S hogy egész egzisztenciáját, a
herceghez fűződő kapcsolatát kockára tegye egy nő miatt:
nos hát ennek még a gondolatát is képtelenségnek tartot­
ta volna.
Magdalen Sibylle egyetlenegyszer látta őt ebben az
időben. Akkor nagyot dobbant a szíve: mit tesz vajon?
Lesz-e bátorsága, hogy megszólítsa? De a férfi nem szólt
hozzá. Csak üdvözölte udvariasan, komoly, tiszteletteljes
tekintettel. Ettől fogva még jobban gyűlölte őt Magdalen
Sibylle.
A hercegnő már az első estétől fogva őszintén érdek­
lődött Magdalen Sibylle iránt. Tetszett neki a férfiasan
bátor arcú szép, magas lány, szeretett volna összebarát­
kozni vele. Észrevette azt is, hogy a herceg teljesen kö­
zömbös neki, hogy az nem érti meg őt, a lány pedig csak
hidegen, érzéketlenül adja oda magát. Olyasvalami volt
ez, amit viszont ő nem értett, ezért aztán kettőzött kíván­

238-
-
csisággal fordult a lány felé, akinek mélykék szeme olyan
különös ellentétben volt tömérdek sötét hajával. Magda­
len Sibylle érezte, hogy Marie Auguste jóakarója, s hagy­
ta, hadd legyen. A hercegnő pedig ellenállhatatlan vágyat
érzett, hogy a közelébe hízelegje magát, mintha húga lenne,
bizalmasan karolta át a derekát, s ő, aki egyébként min­
dig olyan magabiztosan gúnyolt ki más nőket, férje szíve
hölgye iránt nem titkolta barátságát és rajongását.
Komédiázott neki, mindenféle pózokat vágott, csü­
csörítette száját: olyan volt, mint egy kisgyerek, olyan bu­
tácska! Magdalen Sibylle annyi mindent megmagyaráz­
hatna neki. Hiszen olyan okos, művelt lány, olyan ko­
moly dolgokkal foglalkozott már eddig is, mint Isten, az
Ezeréves Birodalom meg a Philadelphiai Társaság. Mi­
lyen jó volna neki egy ilyen kitűnő barátnő. Marie Auguste
persze járt szép szorgalmasan a templomba, gyónt, áldo­
zott, Istenről azonban jóformán annyit tudott csak, ami a
katekizmusban állt, s igazából csak a társadalmi érintkezés
meg a divat kérdéseihez értett. Nos, hát, Magdalen
Sibyllének feltétlenül rövidebb ruhaujjat kellene horda­
nia, buggyosabbat is: az majd még jobban kiemeli szép
barna karját. És a frizurájával sem volt egészen elégedett a
hercegnő. Kis húsos kezét Magdalen Sibylle nagy, meleg
kezére fektette, közben csibészesen elmosolyodott, mint
akinek nagyon, de nagyon tetszik valami, és így szólt: -
Egyébként nem figyelte meg tegnap, kedvesem, mikor
Lord Suffolknak félrecsúszott a zsabója, hogy milyen sző­
rös a melle? Ugyanolyan bozontos, mint a hercegé.
Marie Auguste az időben szebb volt, mint valaha.
Haja csillogott, akár a fekete selyem, arca halvány pasz­
tellszínű volt, hosszúkás mandulaszeme sugárzott, hom­
loka derűs, vidám. Járása harmonikus, önelégült ringató-
zás volt inkább. Boldogan élte napjait, élvezte az életet, és
egyetlen kívánsága az volt, hogy mindez még soká, na­
gyon soká így maradjon. Útját férfiak szegélyezték:

- 239-
Remchingen, a mindig pulykavörös, zsémbeskedő, na­
gyon férfias tábornok, akit olyan jóleső kis borzongással
lehetett ugratni; egyszer a férfi egészen komolyan meg is
akarta ütni már! Azután ott volt az ifjú Lord Suffolk, a
szófukar angol, akit hiába szólított vissza hazájába min­
denféle kötelesség, azzal töltötte napjait, hogy a hercegnőt
bámulta komolyan és kitartóan. Talán egy szép napon
majd meghallgatásra talál, gondolta a hercegnő, miért is
ne? miért ne legyen kegyes egy ilyen ifjú emberhez, aki
vonzalmának állandóan tanújelét adja? No persze, az is
lehet, hogy rosszul bánik vele majd. Igen, igen, hátha sok­
kal izgalmasabb ennél az, hogy a fiú agyonlövi magát a
végén! S ott állt a díszsorfalban von Riolles úr, aki elra­
gadóan rút volt, s halk, vékonyka hangján örökké a leg­
gonoszabb vicceket mesélte-faragta, főleg nőkről, akikről
aztán csakugyan van mit mesélni. S nagy messzi ott volt
a zsidója, akire nagyon büszke volt, s aki a legnagyobb
tisztelettel az arcán, a legarcátlanabb bókokat mondta
neki örökké.
A hercegnőnek kellettek a férfiak, és gondoskodott
róla, hogy legyenek is körülötte szép számmal. És vadászni
járt, egyik bált adta a másik után, színház, opera, komé­
dia nem hiányozhatott programjából, és közben ő maga
is komédiázott; és kikocsizott, és fürdőhelyekre utazott,
aztán Regensburgba, Bécsbe. És boldog volt, kimondha­
tatlanul boldog.
Magdalen Sibylle viszont úgy nézte csak a hercegnőt,
mint valami kis játékos macskát. Ó, de jó is annak, aki
képes így ugrándozni, futkározni a dolgok felszínén, és
soha nem érinti semmi a bőrénél mélyebben: az ilyen em­
bernek minden oka megvan rá, hogy gondtalan legyen, és
örökké nevessen.

-240-
Ahogy nőtt a vetés, ahogy a mezők, a rétek, a virágos­
kertek újra színpompát öltöttek, mindenütt feliratok nőt­
tek ki a hercegség földjéből. Valamiféle titkos megegyezés
volt ez, hogy a városok körül, országszerte pipaccsal,
búza- és lóherevirággal, de még nemesebb virágok magjá­
val is betűket-szavakat vetettek a parasztok földjeikre, rét­
jeikre, kertjeikbe. Most aztán zsendült a vetés, kivirult a
határ, és a fekete föld mélyéből kibukkantak, láthatóvá
váltak a betűk: hol ormótlanok, ügyetlenek, hol meg na­
gyon is kecses rajzúak; ott rikított pipacspirosan, búzavi­
rágkéken, pitypangsárgás, sőt még liliomfehéren is a nagy
gonddal készített írás: „Süss Rohadt Zsidó.” Vagy: „Josef
Süss Büdös Zsidó és Ördög.”
A hatóságok itt-ott beavatkoztak ugyan, de nem a tő­
lük megszokott eréllyel. Mindenki vigyorgott, kuncogott
titokban, a herceg hahotázott, Marie Auguste pedig kiko-
csizott a határba, hogy a tulajdon szemével lássa ezt a mű­
vészi munkát, és jót nevethessen az ötleten. Hazatérve
részletesen beszámolt a látottakról Magdalen Sibyllének,
aki valami kifogást talált, és nem tartott vele.
A hirsaui erdőben, a tisztás nagy rétjén is elvetette egy
paraszt az írást, méghozzá nem messze a virágteraszos ház
fakerítésétől. Fiatal ember volt ez a paraszt, Jaakob Poly­
karp Schober magiszter szemináriumainak szorgos láto­
gatója. A bibliakollégium egyébként Magdalen Sibylle tá­
vozása óta kihalt lett, sivár. Ott ült a jámbor, alázatos
gyülekezet most is, de hogy a prelátus lánya, akire titkon-
nyíltan mindig büszkék voltak, elment, a kis kör még
szomorúbb képet nyújtott. Meg azután furcsa hírek ke­
ringtek Magdalen Sibylléről, s ha a jámbor lelkeknek
soha eszébe nem jutott volna is, hogy hitelt adjanak efféle
mendemondának; mert hiszen szent testvérükről ilyet
még csak feltételezni sem lehet, gyűlöletük és utálatuk
nőttön-nőtt a gonosz Heródes, a herceg ellen, s nem kü­
lönben éreztek a zsidó iránt is, aki a fejedelem hű kiszol­

-241 -
gálója volt: nyilván maga a sátán. Efféle keresztényi utálat
indította a fiatal parasztot, hogy az erdei tisztáson elvesse
az írást: „Josef Süss Büdös Zsidó és Sátán.”
A magiszter, Jaakob Polykarp Schober maga is nagyon
elszomorodott Magdalen Sibylle távoztán, mintha vigasza
és világossága hagyta volna el. Mert, minden alázata és
meghunyászkodása ellenére érezte a bibliakollégium ve­
zetője, hogy közte s a lány között titkos kapocs fűződött,
valamiféle egyetértés, közös tudás, ami kiemeli őt a többi­
ek közül. Nem lehetett ez másként, mint hogy Magdalen
Sibylle megsejthetett valamit az ő lelke nagy titkából, s
így a kövérkés, pufók arcú, csendes fiatalember mindig
nagy-nagy gyengédséget és büszkeséget érzett a lány társa­
ságában. Milyen szép is, így járni-kelni egymás mellett,
ilyen titkos sejtésekkel egybefűzve; és a jámborsággal na­
gyon jól összeegyeztethető volt ez az érzés: sőt, mintha
éppen azt igazolta volna. A magiszter szerette a magányt,
szeretett egyedül lenni Istenével, de Magdalen Sibylle ret­
tenetesen hiányzott neki, s most sajnálta csak igazán,
hogy a kegyhivatal által követelt pénzösszeget nem tudta
lefizetni azért a könyvtárosi állásért, s csak még jobban
gyűlölte Süsst, most már személyes indulat is hajtotta, bár
tudta, hogy ez nem keresztényi dolog, de hiába, nem tud­
ta magában leküzdeni. S amikor az erdőben sétált tűnőd­
ve, gyakran megállt a tisztáson, s elégedetten nézegette a
feliratot: „Josef Süss Büdös Zsidó és Sátán.”
Egyszer, ahogy megint arra vette az útját, szinte a szív­
verése elállt, megpillantva még valakit a virágfelirat előtt:
a kékesfekete hajú, fehér arcú lány volt az, a mennyei Je­
ruzsálem hercegnője. Ott feküdt, földre roskadva és szinte
ájultan. Valami kövérkés, jóindulatú arcú nőszemély hiá­
ba próbálta élesztgetni, felemelni, nem használt semmi.
A gyengéd szívű magisztert részvét árasztotta el. Nem
volt kétséges: itt most tenni kell valamit, ezt kívánja a ke­
resztény felebaráti szeretet. Mégis, elég sok időbe telt, míg

-242-
félénkségét legyőzte e számára teljesen földöntúli látvány
előtt, titokban még attól is félt közben, hogy a hercegnő
saját erejéből feléled, mielőtt még ő bátorságot gyűjtene,
hogy megszólítsa.
Végül azután mégiscsak összeszedte a bátorságát, s egy
gyökérben megbotolva, odalépett, levette kalapját, és azt
sem tudva, hova legyen a tisztelettől, megszólította: -
Kisasszony! Kisasszony! — A kövérkés nő rémülten fordult
meg, a hercegnő lassan felemelte szemét, mely azonban
mintha valahová a messzeségbe, a semmibe révedt volna,
s nyilvánvalóan nem is látta a magisztert. Az meg bár nem
volt valami éles kombinációs készséggel megáldva, azon­
nal megértette, hogy a hölgy ájulása valami módon a vi­
rágfelirattal függ össze, ez a felismerés nagyon megörven­
deztette, s udvariasan, a legkedvesebb, legodaadóbb han­
gon kérdezte meg tőle: - Csak nem rontotta meg a kis­
asszonyt is a gonosz zsidó? Mert ez maga az átok és a sátán
kénköves fattya!
Barátságosnak szánt szavai ijesztő hatást tettek, mert a
kecses lény felugrott, s mintha egy szempillantás alatt
lángba borulna, váratlan hevességgel tört rá: — Rágalma­
zó! Mocskos, csúszó-mászó rágalmazó! - A magiszter ré­
mülten ugrott hátra; a hölgy azonban, könnyek közepette
folytatta édes, szemrehányó hangján: - És hogy virágokat
gyalázzanak meg így, ártatlan virágokba öltöztessenek
ennyi ocsmányságot és gyalázatot!
Jaakob Polykarp Schober magisztert pedig, ahogy az
égi Jeruzsálem édes teremtményét ilyen kétségbeesetten
sírni látta, nagy szorongás és bizonytalanság fogta el. Da­
dogott, hebegett: - De hát igazán nem akartam semmi
rosszat, kisasszony, a tettei önmagukért beszélnek, kis­
asszony. Hiszen tudják ezt szerte az egész országban, kis­
asszony. - Újra megpróbált hódolattal fordulni az édes,
kékesfekete hajú teremtés felé, az azonban csak sírt csön­
desen tovább szakadatlanul, a kövérkés nőszemély meg

- 243-
éppen csitította volna, el akarta vinni onnan. Végre sike­
rült is vigasztaló szavak kíséretében eltámogatni a lányt a
szerencsétlen virágfelirattól.
A magiszter azonban sehogyan sem akarta, hogy rajta
száradjon ez a megbélyegző szó, miszerint ő rágalmazó
lenne. Ott bukdácsolt a két nő mellett az úton, kétségbe­
esetten, megsemmisülten próbált védekezni, mentegetőz­
ni, mondván, hogy az egész ország így gondolkozik ebben
a kérdésben, és ő személy szerint igazán nem akarta meg­
sérteni a kisasszonyt. A lány azonban vadul nézett rá, sze­
mei villogtak hófehér arcában s azt kiáltotta: - Sátán! Ö!
Ó és a sátán! Ragyogó és piros ő, tízezer között is a leg­
szebb, feje mint a színtiszta arany, fürtjei fodrosak, hol­
lófeketék. Arca mint a balzsamágyás, mely illatos füveket
nevel, ajkai liliomok, melyekről mirhanedv foly. Kezein
aranygyűrűk, topázba foglalva, teste elefántcsont oszlop,
zafírokkal rakva! - És ahogy ezt mondta, ajkáról szent el­
ragadtatás sugárzott, homloka ragyogott magasztosan.
Jaakob Polykarp Schober, ahogy meghallotta a bibliai
verseket, mindjárt otthonosabban érezte magát, kicsit meg­
könnyebbült. Most végre megértette a lány zavarodott­
ságát. Hohó! Hát ezt a lányt a zsidó ilyesfajta boszorkány­
mesterséggel varázsolta el. Mert sokféle báj ital van, sok
szerelmi mágia, melynek sötét, fekete éje a legtisztább el­
mét is megzavarja, és az ördög karjaiba hajtja. S a mand-
ragóra gyökere ellen még a legerősebb szív is védtelen,
gondolta a magiszter, itt bizony még magamagáért sem
állna jót. A zsidó hírhedt volt asszonyhistóriáiról; s ha a
Magdalen Sibylléről keringő mendemondáknak nem is
lehetett hitelt adni, mármint annak, hogy a zsidó varázs­
erővel csábította el, hát a többiből nyilván sok minden
igaz volt. S ez a szépséges hercegnő itt, az égi Jeruzsálem
ékessége bizonyára szintén egyike az áldozatoknak. Pedig
milyen tiszta és ártatlan: kiderült ez abból is, hogy rémü­
letében és keservében a Bibliát idézte. A szent szavak tisz­

- 244-
tán és gyönyörűségesen áradtak ajkairól; Belzebub bizo­
nyára szent vagy angyal képében kísértette meg, semmi
kétség.
A pufók arcú magiszter úgy érezte magát, mintha an­
gyalszárnyak emelnék a magasba, míg végiggondolta
mindezt. Élete Magdalen Sibylle távoztával nagyon meg­
üresedett, céltalan lett. Most azonban az ég kegyelme azt
a magasztos feladatot bízza rá, úgy látszik, hogy ezt a ke­
cses és törékeny hercegnőt kiszabadítsa a falánk és buján
mohó sátán karmai közül. Hozzá is kezdett tehát nagy
körülményesen szónokolni az ég öröméről, mellyel a
megtért bűnöst fogadja, rátért a bűnbánó Magdolna ese­
tére, s azzal végezte, hogy éppen a legtisztább lelkek nem
tudhatják, milyen ravasz és alattomos csapdák, milyen
finom hurkok leselkednek reájuk. Mert a sátán, az ősel­
lenség, a kerítő...
Ekkor azonban a lány még egyszer közbevágott, és
most már végérvényesen kétségbe ejtette a magisztert. —
Az én apám nem sátán és nem kerítő! - kiáltotta izzó han­
gon, miközben a kövérkés nőszemély kétségbeesetten igye­
kezett lefogni és visszatartani. - Amit beszél, nem más,
mint gonosz, mocskos, ocsmány rágalom!
A magiszter barátságos, pufók arcából kifutott a vér.
A zsidó - az apja! A mohos föld mintha megindult volna
alatta. A fák jobbra-balra dőltek, rázuhantak, úgy érezte,
összezúzzák, betemetik. A zsidó az apja! A magiszter egész
világa Istenestül, ördögöstül, kinyilatkoztatásostul kibil­
lent sarkaiból, és a feje tetejére állt.
Ahogy aztán lassan visszanyerte önuralmát, és újra
gondolkozni tudott, így szólt magában: ha a zsidónak
ilyen lánya van, hát bizonyára sok minden tényleg csak
rosszindulatú rágalom abból, amit beszélnek róla. A világ,
tudjuk, gonosz, a nyelvek: mérgezett hegyű kardok, s
könnyen úgy festenek le valakit, mintha Heródes lenne
vagy Barrabás, pedig az illető alig különbözik a valóság-

- 245 -
ban tőlünk magunktól. Az a tény persze továbbra is csak
tény marad, hogy a könyvtárosi állást, hiába volt ő, Jaakob
Polykarp Schober akármilyen jámbor és rátermett, meg­
tagadta tőle, pusztán azért, mert nem tudott eleget fizet­
ni. S ez a rendszer bizonyára a zsidó találmánya. És bár­
milyen szép leánya legyen is, tiszta és ártatlan, az erdő
mélyén, a zsidó számos egyéb dolga csakugyan gonoszság­
gal teljes és ugyanolyan szemmel láthatóan átkozott, mint
ahogy ez a hófehér teremtés itt áll.
A gyermek észrevehette, hogy a magiszter zavarba
jött. - Ó - kiáltotta -, most aztán megijedt, hallván, hogy
az apám! Ne féljen! Magasabban ül ő annál, hogysem a
kisujját is megmozdítsa nyomorult rágalmazói és gyalázói
ellen!
Ez azonban megint csak nem tetszett a magiszternek.
Nohát, ő alázatos ember és nagyon csekélyke porszem, de
az emberektől nem fél. És ha a kisasszony kedves édesap­
ja, a zsidó méltóságos úr maga Nebukadneccar lenne is,
és forró kemencébe vettetné őt, Istennek mindig csak
meg kellene adnia a tiszteletet.
így társalogtak, míg elérték a fakerítést, ahol azután a
kövérkés nőszemély megkérte Jaakob Polykarp Schobert,
hogy most már hagyja magukra őket. Félrevonta, és
ügyetlen, dadogó szavakkal, idegenes kiejtéssel arra kérte,
hogy ne higgyen a kicsi egyetlen szavának sem. Hogy is
lenne a pénzügyigazgató lánya! Csak álmodozik minden­
ről, összevissza. És a magiszter nehogy egy árva szót is ejt­
sen valahol a dologról. Az meg, bár egyébként nem volt
valami gyors felfogású, s ettől a különös találkozástól
egész lénye reszketett, mégis rájött, hogy boldogsága né­
hány másodperc múlva mindörökké köddé foszlik; így
hát hirtelen elhatározásra jutott. Azt mondta, keresztény
becsülete megköveteli, hogy a kisasszonyt teljességgel fel­
világosíthassa afelől, miszerint ő nem gonosz rágalmazó, s
éppen ezért okvetlenül még egyszer részletesen beszélnie

246-
-
kell vele ez ügyben. Ha erre ígéretet kap, ő is megígéri,
hogy egyetlen szót sem ejt sehol a dologról. A kövérkés
nő, ilyen érvek hatására, végre engedett, s megegyeztek
egy későbbi időpontban. Ezek után a két nő eltűnt a kerí­
tés mögött, de még onnan is kihallatszott a hercegnőcske
panaszos hangja: - És hogy virágokat, ilyen szegény, ár­
tatlan virágokat így megmérgezzenek!
Jaakob Polykarp Schober azonban attól a naptól fogva
úgy érezte: rendkívül fontos és magasztos személlyé vált.
Isten választottja lett, nagy és súlyos események irányí­
tására készülhetett tehát. Mert az ugye világos, hogy a
hercegnő mégiscsak a zsidó excellenciás úr leánya, s hogy
a kövérkés nőszemély hiába beszélt összevissza bármit en­
nek az ellenkezőjéről, nem, nem, okos ember ő, nem le­
het csak úgy egyszerűen túljárni az eszén. És most már
rajta áll, hogy megmentse az ifjú szűz lelkét, igen, s ezen
az úton talán magához a zsidóhoz is eljutva, annak lelki­
ismeretére hasson; mert az még nem kizárt dolog, hogy
egy zsidónak lelkiismerete legyen. És ha az Úr, Szabaoth
erőt ad szavainak, talán az egész hercegségre áldás jöhet
még, megszabadulhat ínségéből e föld.
Ilyesfajta várakozások közepette élt ezek után a ma­
giszter; lényéből magasztos emelkedettség sugárzott, s
mintha fény vette volna körül. Még az sem ingatta meg
önbizalmát, mikor meghallotta, hogy a hercegi könyv­
tárosi állást olyasvalaki szerezte meg, aki arra teljességgel
méltatlan, s csengő tallérjain kívül semmi mást nem
mondhat magáénak. A kegyelem szemmel láthatóan ki­
terjesztette fölé védőszárnyait, ajkáról áradt, patakzott a
szó, mint még soha, sőt szavait még rímekbe is szedte
olykor. így például, éppen azután, hogy a könyvtárosi
állás betöltésével kapcsolatban a hírt vette, dalt költött,
ínségünk és hitünk címmel, mely a következőképpen kez­
dődött:

247-
-
 Mig egy verebet, mig egy varjai
S más állatot láthatok,
Addig érez szívem nyugalmat,
Addig nem érez bánatot.
Mert ha őket táplálja Isten,
Rajtam, gyermekén ne segítsen?

Egy másikdal címe pedig ez volt: Jézus, a legjobb szá­

molómester.
Ottan is tud összeadni
Jézusom, és tud szorozni,
Ahol csupa nulla van.

A bibliakollégium látogatói lelkesen tanulták meg

mindkét verset, és alázatosan hajtogatták életük nehéz
óráin, boldog pillanataikban, haláluk közeledtén, gyermek
születésén. Jaakob Polykarp Schobert pedig, bármilyen
alázatos lélek volt is, mindez mélységes megelégedett­
séggel töltötte el, s némiképp megvigasztalta Magdalen
Sibylle távozása miatt.

Jantje, a kövér dada bűntudatosan mesélte el Gabriel

rabbinak, hogy történt a szerencsétlen találkozás. A rabbi
meghallgatta, intett, hogy távozhat, aztán csak ült né­
mán.
Ahogy a dada kiment a szobából, a kőszerű, borús arc
még inkább elkomorodott, az a három függőleges ránc
még mélyebb árkot szántott az orr fölött. Csak azt meg
tudja akadályozni, hogy a gyerek kérdezzen. Mert a gye­
rek nem kérdezhet. Ó, egek s minden angyalok, óvjátok
meg ettől. Hiszen ha arra kerülne sor, hazudni a rabbi
úgyse tudna. Azt még csak a lelkére venné, hogy a gyer­
mek szívében összezúzza az apa képét, de ezzel valami
utolsó lehetőség csúszna ki a kezéből. Inkább változtatta

- 248-
volna a gyönyörű virágágyakat pöcegödörré, semmint,
hogy ez bekövetkezzen.
És a szeráfok meg a szolgálattevők védelmükbe vették
a mogorva, szomorú embert. Naemi nem kérdezett sem­
mit. Az öreg látta ugyan, hogy egyszer-egyszer majdnem
kérdésre nyílt az ajka, látta, hogy felhők homályosítják el
szemét. De a kislány - hallgatott.
Mert hát nem lett volna-e már a kétkedés jele minden­
féle kérdés? Nem, nem, apja nagy és hatalmas, a rágalma­
zó pogányok és filiszteusok a lába nyomába sem érhetnek,
még a cipője talpát se mocskolhatják össze. A héber írás
tömbszerű betűi kőkockákként sorakoztak fel, apja dicső­
ségére. Mert ő volt maga Sámson, aki legyőzte a filiszteu-
sokat, és Salamon volt, bölcsebb valamennyi halandónál,
s - ez egyre gyakrabban megjelent Naemi álomképeiben —
József, a szelíd, okos József, akit a fáraó minden népek
urává tett, s aki megadóztatta a népet, mert tudta: éhín­
ség jön még. A nép azonban ostoba volt, nyomorultul os­
toba, és nem értette meg bölcsességét. Ó, csak jönne már,
csak jönne már! Ha a nyakába borulhatna végre, ha ott
csügghetne aléltan! Tüzes szemei előtt szénné-porrá égne,
hamuvá válna a kövérkés fiatalember fecsegése.
Rabbi Gabriel pedig Isaak Luria Aschkenasi mester
írását olvasta. Ezt írta a kabbalista: „Megtörténhet, hogy
az emberi testben nemcsak egyetlen lélek teszi meg újra a
földi élet útját, hanem egyazon időben két, sőt akár több
lélek is társul a testben az új életútra. Egyesülésük célja
nem más, mint hogy támogassák egymást vezeklésükben,
ily módon szabadulva meg a bűntől, melynek büntetése
ez az újabb földi lét.”
Arcát kezébe támasztva ült ott, töprengett, megpró­
bálta újra felidézni magában a képeket, melyek vándorút-
ján felbukkantak. Látta a végtelen hegyvidék kopár vonu­
latait, sivatagát, széttöredezett jégfennsíkjait. S fönn a
tisztán kiemelkedő csúcsok enyhe, már-már gunyoros

- 249-
kékjét, a felhő árnyát, madárraj vonulását, a jégre zuhant,
szertegurult sziklatömböket. Sejtette mélyen lentről az
embereket, a legelésző állatokat. Kereste e képek mását,
kereste abban az arcban, melyhez az ő élete kötődött.
Elborult körülötte a szoba, mintha köd szállt volna le,
már nem is a könyvekbe nézett, abba az arcba nézett im­
már, gondosan megvizsgálva minden vonását. Látta a bol­
tozatos szemeket, a telt kis ajkat, a dús, gesztenyebarna
hajat. Igen, csak bőrt és húst és hajat látott, semmi mást.
Megborzongott, s aztán csak ült ott fáradtan, ernyed­
ten, nehezen lélegzett, fel-felmordult, mint egy állat, mely­
re túl sok terhet raktak, s nem bír még feljebb kapaszkodni
a meredek kaptatón.

Heilbronn mellett, szép szőlőhegyek között állt a stetten-

felsi kastély. Birtokosa, Johann Albrecht Fugger gróf je­
zsuita tanítvány volt, buzgó katolikus, a würzburgi her­
cegérsek jó barátja. Kastélya a sváb lovagrendhez tarto­
zott, s gruppenbachi uradalmával, a vár alatt levő faluval
együtt württembergi hűbérként volt a birtokában. Már
Eberhard Ludwig idejében többször kérte a hitbuzgó
várúr, hogy engedélyezzék számára külön katolikus isten-
tisztelet megtartását, de hiába. Most azután, hogy katoli­
kus herceg került a trónra, minden további nélkül kapu­
cinusokat hozott az udvarába, s hozzákezdett a hegyen a
templom- és kolostorépítéshez. Támogatta őt a würzbur­
gi püspök, a katolikus udvaroknál gyűjtést rendeztek a
javára, előretolt állásában az egyház bátor harcosának szá­
mított, meg aztán annyira szem előtt volt.
Ez a törvények nyílt megszegése volt, a parlamentben
nagy vihar támadt, fenyegető felszólítások mentek a kabi­
nethez, lépjen közbe, vessen véget az arcátlan fenegyere-
keskedésnek. A herceg meg csak dühöngött, meg volt
kötve a keze. Azokban a bizonyos reverzálisokban határo­

250-
-
zott ígéretet tett, hogy tartózkodni fog a vallási kérdé­
sekbe való beavatkozástól, az egyházzal kapcsolatos ügyek
intézését mind a minisztériumára ruházta, minden for­
mában lemondott az evengélikusok feletti püspöki jogai­
ról, valamint arról, hogy személyesen működjön közre
konzisztoriális ügyekben. Ünnepélyesen kijelentette,
hogy katolikus templomot építeni sehol sem szabad, ka­
tolikus istentiszteletet pedig egyes-egyedül az ő számára
tarthatnak.
Tiszta eset. A jogász Harpprecht tartotta a kabinetülé­
sen a referátumot, Bilfinger volt az ügy korreferense. A két
becsületes, egyenes szívű férfi örült, hogy ez a kérdés leg­
alább nem tartozik a herceg jogkörébe. Nagyon elszo­
morította őket, ahogy az ország egyre mélyebbre süllyedt,
ahogy a hivatalokat mind elkótyavetyélték, korrupttá tet­
ték. S csak azért maradtak hivatalukban, mert nem akar­
ták, hogy az ő helyükre is Süss kreatúrái kerüljenek. Itt
van hát végre egy eset, ahol a hercegnek meg a zsidónak
semmi, de semmi szava nincs; itt majd meg lehet mutat­
ni az evangélikus testvéreknek, hogy bármily züllöttnek
látsszék is kívülről az ország, a lelkiismeret és a vallás kér­
déseiben szilárdan áll, és a legkisebb folt sem szennyezi:
Schütz és Scheffer aggályoskodott, Harpprecht és
Bilfinger azonban keresztülvitték javaslatukat, miszerint
Gruppenbachba vizsgálóbizottságot kell kiküldeni a gróf­
hoz, a hűbéri szerződés felülvizsgálatára, s a bizottság élére
Johann Jaakob Mosert, a neves publicistát nevezték ki,
aki épp a közelmúltban bizonyította be újra szóval s tet­
tel, milyen rendíthetetlen protestáns. Majdhogynem telj­
hatalmat kapott.
A gróf gúnyosan és dacosan fogadta a küldöttséget, s a
legkisebb hajlandóságot sem mutatta az engedelmességre.
Megvárakoztatta a kormánybizottságot a kapu előtt szél-
ben-esőben, s csak úgy foghegyről beszélt az urakkal.
S amikor azok rámutattak az épülő kolostorra meg a

-251 -
templomra, melynek már a tornyán dolgoztak a kőmű­
vesek, s megkérdezték: hogy merészel a törvény határo­
zott tilalma és a minisztérium figyelmeztetése ellenére
Württemberg hercegség földjén katolikus épületeket
emelni, a sovány, fürge kis ember gőgösen mérte végig a
bizottságot, s aztán hidegen, provokatív hangon odavetet­
te, hogy azok az ő új gazdasági épületei. Azt azonban nem
engedte meg, hogy valaki is az építkezés közelébe menjen.
Kapucinusok jöttek, párosával. A kis gróf még mindig
ugyanolyan gőgösen és gúnyosan közölte, hogy ez a kas­
télybeli szolgák legújabb libériája; szeretné, tette hozzá, ha
ez a divat mihamarabb elterjedne országszerte. A bizott­
ság dolgavégezetlen tért vissza Heilbronnba. Majd mégis
kikényszerítette, hogy megnézhesse az építkezést. Majd
törvényszolgát küldött a grófhoz, goromba paranccsal,
romboltassa le a készülőfélben levő kolostort és a templo­
mot egyaránt; három napon belül kezdjen munkához.
A gróf saját kezűleg hajította ki a küldöncöt, s kutyákkal
zavarta le a hegyoldalon. Akkor azután megjelent újra a
nagydarab, fontoskodó, izgága Moser, vele egy szakasz
katonaság, leromboltatta a templomot s a kolostort, s
csak akkor volt hajlandó elvonulni, mikor a káromkodás­
tól már rekedt gróf az utolsó fillérig megfizette a katonai
egzekúció és a bontás költségeit. A kolostor alapkövénél
írást találtak, mely szerint a stettenfelsi kolostort az egye­
dül üdvözítő katolikus hit terjesztésére és a pogány Würt­
temberg megtérítésére szentelték fel.
Ujjongott az ország, ujjongott a parlament. A tizen­
egyek bizottmányában büszkén verte az asztalt a nagy­
darab, goromba polgármester, a brackenheimi Johann
Friedrich: - Na ugye, azért még mi is itt vagyunk! Ha
komolyan akarjuk, rákényszeríthetjük még ma is ezeket
az eretnek kutyákat, hogy egyék meg, amit odarondítot­
tak. - A komor Neuffer így okoskodott: - A fejedelmek
útjában akadályok állnak, ez igaz. De ezek csak izgató­

252-
-
szerek: ha legyőzik őket, annál ízletesebb utána a hata­
lom. - A nép ujjongott. A „Kék Bakhoz” címzett kocsmá­
ban Benz cukrász kétannyi bort rendelt, mint szokott, s
kijelentette: — Vannak dolgok, amikbe se ringyó, se zsidó
nem szólhat bele. - Harpprecht és Bilfinger pedig ki­
mondhatatlanul boldog volt a szíve mélyén. A bibliakol-
légium-beliek csendesen, alázatosan adtak hálát az úrnak.
Beata Sturmin, a vak szent mindezt már előre tudta.
Jóslatért ütötte fel a szentírást, s erre az igére bukkant:
.Átkozott legyen az, aki faragott vagy öntött képet készít­
tet magának az Örökkévaló képmásául művész keze által,
és titokban felállítja azt.” A hirsaui bibliakollégiumban a
jámbor kórus háromszor is elénekelte Jaakob Polykarp
Schober magiszter versét Jézusról, a legjobb számolómes­
terről.
De Svábföldön túl is, egész Németországban nagy fel­
tűnést keltett a stettenfelsi eset. A würzburgi hercegérsek
Fichtel és Raab tanácsosok útján hivatalosan is tiltakozott
a hercegnél. A herceg azt hitte, szándékosan hozták őt
rossz hírbe katolikus barátai előtt, rettentő haragra gerjedt.
Az okos würzburgi hercegérsek azonban nem tüzelte őt
tovább. Tudta, Karl Alexandernek most van éppen elég
más tennivalója, ezért hát későbbre halasztotta az akciót.
Karl Alexandernek valóban rengeteg apró, kellemetlen
ügy zúdult a nyakába. Süss most már egészen határozot­
tan sürgette a nemesi oklevelet. Pozíciója megszilárdult, a
hatalom mellé a címet és a rangot is megkívánta, s az volt
a terve, hogy annak rendje-módja szerint megszerzi magá­
nak az udvarmesteri hivatalt. Persze, ha megkeresztelked-
ne, mindez menne, mint a karikacsapás. Az a becsvágy
fűtötte azonban, hogy a hercegség legmagasabb állását
annak ellenére kapja meg majd a császártól s a birodalom­
tól, hogy zsidó. A herceg különösen az estély óta, hogy
megszerezte neki Magdalen Sibyllét, támogatta kérését, s
bécsi követe, Keller titkos tanácsos útján igyekezett meg­

- 253 -
szerezni udvari intézője számára a nemeslevelet, ezer du-
kátot ajánlva érte az udvarnál. De mivel Bécsben nemcsak
a württembergi parlament, hanem maguk Süss miniszter
társai is intrikáltak ellene, a dolog megakadt. Süss, hogy
sarkallja egy kicsit a herceget, s nélkülözhetetlenségét bi­
zonyítsa, fékezte ügybuzgalmát, és sürgős személyes elin­
téznivalók ürügyén szabadságot kért, hogy külföldre utaz­
hasson. És Württembergben mindjárt minden akadozni
kezdett: nem volt elég újonc, nem folytak be a pénztárba
a kívánt összegek, a nők se hulltak olyan könnyen a her­
ceg ölébe, egyáltalán: ezer meg ezer apró nehézség tá­
madt, melyeket a pénzügyigazgató ügyessége addig mind­
annyiszor elsimított, s most annál kellemetlenebbnek lát­
szottak. Saját roppant pénzszükségletét sem tudta fedezni
Karl Alexander a hadseregszállítások terén, melyeket Süss
olyan mesterien bonyolított. Ehhez jött még Magdalen
Sibylle változatlan ridegsége, s hogy a két Götz hölgy,
anya és leánya, akiket Süss a háttérből irányítgatott ügye­
sen, váratlan ellenállást tanúsított: mindez végtelenül in­
gerelte és bosszantotta a herceget. Remchingent unta,
Bilfingerrel meg azért nem szeretett együtt lenni, mert
haragudott rá a stettenfelsi eset miatt, von Riolles úr, a kis
francia meg túlságosan hegyes nyelvű volt, okos és ma­
jomszerű. így azután csak sóhajtozott egyre az ő zsidója
után. Lett volna csak itt! Majd másképp történtek volna
Stettenfelsben is a dolgok; micsoda szégyen, hogy minisz­
terei nem boldogulnak a zsidó nélkül ezekben a keresz­
tény ügyekben!
így hát tárt karokkal fogadta a hazatérőt. Süss Hollan­
diában és Angliában járt. Ünnepeltette magát Frankfurt­
ban, Darmstadtban felkereste bátyját, a bárót, és azzal gú­
nyolta, hogy ő majd mindenféle megalázkodás nélkül is
eléri ugyanazt: rangot, címet. Németalföldön megismert
egy portugál hölgyet, egy bizonyos Madame de Gastrót;
vörösesszőke, még fiatal, jó megjelenésű, nemes és büszke

-254-
tartású nő volt, az egykori németalföldi portugál követ
özvegye. Azonkívül nagyon gazdag is. Süss feleségül akar­
ta venni. A nő nem mondott nemet; mindössze azt a fel­
tételt szabta, hogy a zsidó szerezzen nemességet. Minden­
esetre hamarosan meglátogatja majd Stuttgartban. Marie
Auguste jót nevetett, ahogy értesült a tervről. A herceg
viszont sehogyan sem örült az udvari zsidó esetleges há­
zasságának, bosszúsan jegyezte meg, hogy semmi értelmét
nem látja a dolognak, hiszen megengedte, hogy Süss sze­
retőt tartson, ahányat akar. — Te zsidó, te! amúgy is min­
dig belenyalsz a tányéromba! - dörmögte. Süss azonban
csak mosolygott nagy alázatosan, de az elképzeléstől nem
állt el, s az eleinte ellenkező hercegnél végül is kierősza­
kolta, hogy írjon újra Bécsbe nemesi rangja ügyében. Karl
Alexander azután írt is, saját kezűleg, sürgető hangnem­
ben. Hangsúlyozta, hogy udvari zsidója segítségével
messzebbre jut, mint valamennyi miniszterével és taná­
csosával, valamint hogy nélkülözhetetlennek tartja zsenia­
litását és páratlan ügyességét a legbonyolultabb esetek­
ben; s hogy személy szerint ő, a herceg, egyes-egyedül a
nemeslevéllel fejezheti ki háláját és nagyrabecsülését a pénz-
ügyigazgató szolgálataiért. Most aztán Süss biztosra vette,
hogy a siker nem marad el.
Kilovagolt a városba Asszjadahon. Tíz évvel fiatalabb-
nak látszott, mint amennyi volt, egész Svábföldön ő volt
a legelegánsabb férfi. Karcsún és büszkén ült a nyeregben,
nem volt túl magas, arca azonban fehér, ajkai duzzadtak,
pirosak, gesztenyebarna haja hullámokban omlott le
nagy, széles karimájú kalapja alól, korbácsán drágakövek
csillogtak, és csillogott boltozatos szeme is derűs homlo­
ka alatt. A nők megfordultak utána, amerre ment: Újra itt
van! A Götz hölgyek kihajoltak az ablakon, felujjongtak a
láttán, Süss pedig a legodaadóbb tisztelettel köszöntötte
őket. — Újra itt van! - járt a nép közt szájról szájra, s bár
morgott mindenki, azért a tetszését sem tudta visszafoj­

- 255 -
tani. Dom Bartelemi Pancorbo pedig a zsidó kezét nézte,
ahogy viszonozta köszöntését - a gyűrűt. Csillogott a ha­
talmas drágakő. - Újra itt van! - mosolygott vértelen aj­
kaival a portugál, s avíttas udvari viseletének óriási gallér­
jában ő is utánafordult, ragadozó szemmel követte az el­
tűnő lovas alakját.
Asszjadah, az arabs szürke pedig felvetette fejét, nyerí­
tett diadalmasan, hadd hallják a lapuló polgárok, a gú­
nyos-gőgös, de szívük mélyén irigy lovagok, hadd csiklan­
dozza a nőket a hír: Újra itt van!

A hercegi pár ludwigsburgi tartózkodását ünnepi

színielőadás zárta be. A hercegnő is színpadra lépett, ját­
szott azonkívül az ifjú Götz, akiből közben szállítmá­
nyozási tanácsos lett, és játszott Süss titkos pénzügyi taná­
csos úr is. A nehezebb és hálátlanabb szerepeket a hercegi
színtársulat énekeseire és színészeire bízták.
Théátre páré* Allonge-paróka az uraknak, kivágott
ruha a hölgyeknek: így szólt az előírás. És már a negyedik
sorból alig lehetett látni a színpadot a sok feltornyozott
parókától meg a meztelen vállak erdejétől. A hercegnő áll
éppen a színpadon. Milyen gyönyörű spanyol viseletben,
fényes fekete hajában aranytű villog, ez a hajviselet kiemeli
szépségét, nemes márványként sugárzó arcélét. Remchin­
gen szinte felhördül, állati hangon, ahogy meglátja Marie
Auguste-öt, a herceg is alig tud erőt venni magán, nehogy
csettintsen, az ifjú Lord Suffolk pedig teljesen belesápad
a látványba.
Valami régi, nagy spanyol mester művét játsszák. A mű
sok-sok kézen ment már keresztül, olasz vándorszínészek
vették műsorukra, s gyúrták át a maguk tetszése szerint,
úgyhogy most már egy-két ária és balett is gazdagította a

* Színházi gálaest.

-256-
darabot. A tübingeni udvari költő végezte rajta az utolsó
simításokat, nagy lelkiismeretesen mindent szép, csiszolt
alexandrinusokba rakott át. A sárga bőrű kis nápolyi nő
azonban, aki természetesen a legnehezebb és legfontosabb
szerepet játszotta, ragaszkodott hozzá, hogy nagy jelene­
teiben olaszul szólalhasson meg s énekelhessen. A sváb
poéta megsértődött, levette a kezét a darabról; Süss, az
ezerkezű Süss kellett, hogy anyja baráti köréből nagy siet­
ve előteremtsen egy másik költő-rendezőt; végül aztán az
egyik jelenetet németül, a másikat olaszul játszották, ami
már önmagában is gondoskodott a változatosságról, jó
mulatság volt, és senki sem unatkozhatott.
A vígjáték egyébként sem volt híján feszültségnek és
izgalomnak. Igazi hős állt a színpadon, bátor lovag és vak­
merő, vad szerető. Háború és szerelem: ez mesterségének
címere. Éppen csak az volt különös, hogy mihelyt magáé­
vá tett egy nőt, már megutálta, látni se bírta többé.

A szépség, mig csalogat,

Csupa bűbáj és igézet,
De birtokolva csak
Elnyűtt limlomnak érzed...

— így szólt a hős, s a hallgatóság allonge-parókás része csak

bólogathatott nagy megértően ehhez az életigazsághoz.
A hős a színpadon természetesen ezt az elvet követte,
egyre kutyábbul bánt a nőkkel, az egyik jelenetben elcsá­
bított, a másikban megölt, a harmadikban otthagyott va­
lakit. Csak a nemesen tündöklő hercegnő állt ellen ostro­
mainak, nos hát, így is illett ez egy ilyen magas rangú,
előkelő hölgyhöz. Marie Auguste roppant büszkén visel­
kedett; von Riolles úr azonban, akinek a nézőtéren ülők
közül a legélesebb szeme volt ilyesfajta dolgokhoz, észre­
vette, hogy az asszony titokban mosolyog ezen a min­
denképpen megjátszott és eltúlzott erényességen. S ahogy

257-
-
a színpadról távozott, már nem is leplezett jókedvvel bök­
te oldalba Götz szállítmányozási tanácsost: - Ennek jól
megadtam, nem? - A fiatalember hódolatteljesen hajlon­
gott. Ő maga tulajdonképpen már halott volt. A hős
egyik vetélytársát játszotta ugyanis, s már a darab legele­
jén leszúrták. Persze, alaposan megdolgoztatta színész el­
lenfelét, mivel - ahogy ez már egy jó családból származó
sváb fiatalemberhez illik - nem adta könnyen az irháját,
minden vívótudományát felvonultatta, s nem sok hiány­
zott hozzá, hogy súlyosan megsebesítse a hősszerelmest;
úgyhogy erőnek erejével kellett leráncigálni a színpadról,
különben sose ér véget a darab.
Nohát, a darab aztán pergett tovább. A hősnek seho­
gyan sem volt szerencséje a hercegnőnél. El akarta szök­
tetni az asszonyt. A sárga bőrű kis nápolyi komédiásnő
azonban, akit a vad hegyek között hagyott el, s aki a mó­
rok foglya lett, újra kiszabadult, s a szerző igencsak jeles
művészi fordulata segítségével feltűnik megint, a hős pe­
dig a sötétség leple alatt nem veszi észre, hogy őt szökteti
meg a hercegnő helyett. Magával viszi megint a hegyekbe,
s csak ott jön rá tévedésére; tomboló dühében a mórok­
nak adná el már a boldogtalant. A kis nápolyi nőcske
azonban könyörögni kezd neki, kérleli, ne dobja el magá­
tól. Ez volt a darab legjobb jelenete, a nagy spanyol mes­
ter láthatóan beleadta szívét-lelkét, s a mű itt még a sok
átírás, egyszerűsítés s az ezek során rárakódott mocsok
ellenére is megőrzött valamit eredeti szépségéből. Ott
térdelt hát a kis sárga nőcske a kikent-kifent, gőgös és
unott színész előtt, olajlámpák és primitív díszletek kö­
zött, amelyeknek a vad hegyvidék illúzióját kellett volna
kelteniük; ott térdelt, s így jajongott: - Megesküdtél,
hogy elveszel. De ha neked ez ily gyötrelem, feloldlak
szavad alól. Bocsáss el, s zárj kolostorba örökre! Vagy
hadd legyek rabnőd, cseléded! Örökké csak a boldogsá­
godért imádkozom majd úgy is. Míg a csatába mégy,

- 258 -
sátradban főzök neked, ruháidat tisztogatom. Vagy vigyél
el a szeretődhöz, tégy annak a szolgálójává! Míg fésülöm
őt, s te mellette állsz, nem hallod egyetlen panaszszavam
se, nem tépek fésűmmel a hajába; s ha gyengéd szavakat
suttogsz a fülébe, gyengéden becézed őt, mint hajdan en­
gem, összeszorítom csak a szám, s magamra veszem tűrve,
némán a leggonoszabb sorsot is, ami csak asszonyra vár­
hat: rabnője leszek a szerelmem kedvesének. Csak el ne
adj! Csak el ne adj a mórnak!
Miközben így szólott, rá sem lehetett ismerni szinte a
molett, sárgás bőrű, romlott kis nápolyi nőcskére: a ver­
sek mintha szárnyukra kapták volna, s a közönség pana­
szos, kiszolgáltatott, elgyötört teremtést látott maga előtt.
Csend lett a teremben, hallatszott, ahogy az egyik lámpá­
ból olaj csepeg a színpadra, s a fali gyertyatartókban ser-
cegtek a lángok.
A szőke, kecses, finom Götz hölgyek nagyon megha­
tódtak, a lány hangosan felcsuklott, arra azonban vigyá­
zott, hogy a könnye el ne eredjen, mert attól kipirosodna
az orra: Isten őrizz! Madame de Castro viszont, a portugál
nő, akit Süss el akart venni feleségül, s aki ígéretét bevált­
va, valóban ellátogatott Stuttgartba, gyakorlatias szellemű
hölgy volt, és bármit látott is, mindjárt szerette levonni
belőle az őt illető tanulságot. Így most azt gondolta:
Nocsak, ilyenek a férfiak. Megígérnek mindent, mielőtt
az övék leszel, az első éjszaka után viszont mindjárt kímé­
letlenek. Ha férjhez megyek hozzá, mindenesetre biztosí­
tom a vagyonomat, s amit csak lehet, kisrófolok magam­
nak; így azután, bármi történjék is, megtalálom a számí­
tásomat. S egyáltalán: jól meggondolom, megfontolom
még a dolgot, mielőtt bármit határoznék.
Meg kell zabolázni a nőket, kurtára kell fogni a gyep­
lőt, így okoskodott a herceg, ez az egyedüli helyes bánás­
mód. No persze, ez az alak ott a színpadon túlzásba viszi
a dolgot: ami sok, az sok. Megvesszőztetném, azt érde­

- 259 -
melné. Hanem az olasz nő príma! Mindjárt megtetszett
nekem. Csoda, hogy még nem dugtam eddig az ágyamba.
Ebben Magdalen Sibylle a hibás. Micsoda ostoba vagyok,
hogy az egyik miatt már nem is nézek a többire! De ma
éjjel majd pótolom a mulasztást!
Remchingen majd fölfalta szemével a komédiásnőt.
Ő már megkapta, hált vele, de mivel zsugori volt, mikor
a fizetségre került a sor, a nő ejtette. A tábornok felsóhaj­
tott: meg kell kockáztatnom még egy-két dukátot, gon­
dolta. A zsidónál majd kárpótlást találok. A legközelebbi
csizmaszállítási üzletbe már be kell vennie. Ez az átkozott
zsidó a ludas mindenben. Elkényezteti a nőket, persze
hogy riszálják akkor a farukat, s megkérik az árát annak,
ami nem is kerül nekik semmibe.
A terem leghátsó sarkában meg ott állt a szerecsen, fel­
ágaskodott, hogy a parókák felett is lássa a színpadot.
Nem akart egyetlen pillanatot sem elveszíteni. Tágra nyílt
állatszemeivel csaknem elnyelte a szerencsétlen, zilált nőt.
S nem tudta visszafojtani hörgő, tompa kiáltását, amikor
a színésznő így fejezte be könyörgését: - Édes, drága jó
uram! Boldogságom! Mennyországom! Szállj magadba,
légy újra olyan, mint rég! Találd meg önmagad! Még
erény lehet megbánásod, még nem jóvátehetetlen a bűn!
Mert ha másképp nem határozol, fellázad ellened az ég, a
hold s a csillagok, ember és állat, hegy és erdő, megtagad­
ják tőled szolgálataikat maguk az elemek is, látván ily go­
nosz cselekedetet. Hallgass rám! Állj el szándékodtól!
Senor Gomez Arias! Nézz rám, milyen nyomorultul tér­
delek előtted! Ne adj el a benamegi mórnak! — Az utolsó
szavaknál hangocskája egészen elvékonyodott, esdeklőn
énekelt. Olyan megindítónak találták a teremben levő
urak közül néhányan, így Remchingen is, mintha valami­
képpen rájuk vonatkozna a dolog; senki nem is sejtette,
hogy a színésznő közben az esetlen, zsemleszőke Götzre,
a szállítmányozási tanácsosra gondol.

260-
-
 Akkor azonban Süss lépett a színre. Ő játszotta a mór
fejedelmet, akinek a gazember spanyol a kis nápolyi nőcs-
két eladta. - Na persze, hogyan is lenne másképp -
mondta Remchingen a szomszédjának -, ahol valami el­
adó, rögtön ott a zsidó. - Süss azonban nagyon nemesen és
lovagiasan viselkedett. Bár forró szerelmet érzett iránta, a
rabszolgaként megszerzett nőhöz ujjal se nyúlt. Így beszélt:

Számomra nem szerelem,

Amit nem a szív nyer el,
Mit izzó vágy helyett
Csak rut önkény terel.

így állt ott a színpadon, mindenütt drágakövek csil-

logtak-villogtak rajta, mór selyemöltözetét flandriai csip­
ke díszítette, pompás jelenség volt.
A szerecsen örvendezett, hogy a muzulmán a színpa­
don is ilyen talpig ember. A herceg meg nevetett: - No,
hát a valóságban az én zsidóm aligha teketóriázna ennyit!
- Dom Bartelemi Pancorbónak viszont az forgott egyre
az eszében: Csak jár a szája, hogy ezt adna, meg azt adna
a nőnek. Ha én a nő helyében volnék, hát a gyűrűt kér­
ném tőle a drágakővel. Akkor majd nem lenne olyan nagy
legény. - Ezt gondolta a portugál, előrenyújtotta inas
nyakát, csupa csont, pulykavörös fejét, és ragadozó sze­
mével bámulta a csillogó követ.

Dolgozott a Schertlin cég urachi manufaktúrájában egy

bizonyos Kaspar Dieterle. Negyven év körüli férfi volt,
duzzadt arcú, vizenyős kék szemű, vöröses fókaszakállal,
csapott tarkóval. Amikor a manufaktúra a Foa-Oppen-
heimer társaság kezébe ment át, őt is megtartották mint
szövőmestert. Alázatosan és meghunyászkodóan viselke­
dett, titokban azonban annál vadabbul gyűlölte és szidta

-261 -
a piszok zsidó vircsaftot. Néha kisebb zendüléseket szer­
vezett; ő maga azonban lojális maradt, cserbenhagyta tár­
sait. Máskülönben durva és kíméletlen volt beosztottjai­
val. Végül kiderült kétszínűsége, és elbocsátották.
Nem tudott sehogyan se beletörődni abba, hogy kül­
földön vállaljon munkát. Maradt Württembergben, nyo­
morúságosán élt, házalásból, olykor csempészésből; tiltott
árukkal kereskedett. Többször lecsukták, egy ízben meg is
vesszőzték.
Volt egy kis árva unokahúga, maga mellé vette, segí­
tett neki a lány, együtt tolták a házalókocsit: velük ment
egy öreg kutya is mindenüvé. Tizenöt éves volt a lány,
koszban nőtt fel, apró termetű, esetlen, félénk, ugyanak­
kor szemtelen, alamuszi, makacs, enyveskezű, s valamiféle
primitív módon ráadásul még kacér is. A férfi rosszul bánt
vele, rettenetesen elnáspángolta olykor, hogy a lány vére­
sen, ájultan terült el a végén. Amikor azonban a hatósá­
gok beavatkoztak volna, hogy elvegyék tőle a gyereket, a
lány mégis kitartott mellette, tagadta, hogy bántalmazta
egyszer is, nem hagyta, hogy elszakítsák a nagybátyjától.
Dieterle az anyátlan, ágrólszakadt kis teremtést valami­
képpen a feleségének tekintette. Összefonódott a sorsuk,
a lány is szerette őt a maga módján, durvaságát és mocs­
kos fókaszakállát a férfiasság jelének tartotta, érezte, hogy
hatalma van felette, és egyformán szerette, ha megverte,
vagy ha gyengéden bánt vele. S mindegyre nélkülözhetet­
lenebbé vált a férfi számára. Dieterle összes szórakozása
egyébként abból állt, hogy a vásárokon meg a hetipiaco­
kon veszekedett az alkudozó vevőkkel, meg azokkal, akik
végül nem vásároltak nála semmit; azután meg ivott,
mint a kefekötő; mindkettőjükről a lánynak kellett gon­
doskodnia.
Amikor viszont a lány látta, mennyire szüksége van rá
a házalónak, éreztetni is kezdte vele a hatalmát, csúfolni
kezdte, s legjobban az a veszedelmes játék tetszett neki,

262-
-
hogy ingerelje, ha részeg. Egyre többször fordult elő, hogy
úgy agyba-főbe verte a férfi, hogy a végén ájultan terült el.
Néhányszor meg is szökött tőle; de mindannyiszor vissza­
tért, hiszen a házaló volt az egyetlen ember, aki felett vala­
mi kis hatalma volt, s aki ragaszkodott hozzá.
Így kóborolt a furcsa pár az utakon; loptak, házaltak,
nyomorúságban tengődtek. Kaspar Dieterlének szörnyű­
ségesen mocskos szája volt, nem tudott az egész herceg­
ségben még valaki úgy szitkozódni, mint ő. Ez is rettene­
tesen imponált a lánynak, az erő és a férfiasság különös
jelének tartotta. Az volt azonban a legszebb, ha a zsidókat
szidta. Mocsokzuhatagok hagyták el ilyenkor a száját,
szinte végigcsorogtak vöröses fókaszakállán, vizenyős sze­
mében tűz gyúlt, fakó arca megduzzadt, a lány pedig itta
minden szavát. Néha, jókedvében, hogy szórakoztassa a
kicsikét, utánozta a zsidókat, görnyedt háttal ugrabugrált,
zsidósan beszélt, s a gyermek harsogó kacaja közben meg­
próbálta úgy fésülni a szakállát, mintha pajesza lenne.
Igazi ünnepet azonban mégiscsak az jelentett, ha a vá­
sárban összeakadt a zsidókkal. Hercegi területen a zsidók,
bár csak úgy tessék-lássék, Süss parancsára a hatóság vé­
delmét élvezték. A szabad városokban viszont Dieterle
szabad prédát talált bennük, rájuk zúdíthatott minden
ocsmányságot, amit csak szűk, nyomorult agyával kieszelt.
Az esslingeni húsvéti vásártól a házalópár igen sokat
remélt. Volt ott azonban egy Jecheskel Seligmann nevű
zsidó, régebben a grävenitzi grófnő védence, most
Freudenthalban élt, hallgatólagosan megtűrték a grófnő
régi birtokán. A Süss-Foa manufaktúra portékáival keres­
kedett, s mivel sokkal nagyobb választéka volt, mint Kas­
par Dieterlének, legyőzhetetlen konkurenciát jelentett a
számára. Jecheskel Seligmann Freudenthal öregecske,
aszott, görbe hátú, csúf ember volt. Kaspar Dieterle ezer­
szer is kigúnyolta mindenért, pultját bekente disznózsír­
ral, hogy a kaftánjára ragadjon, ráuszította a gyerekeket,

-263-
megugráltatta, kényszerítve közben, hogy „hep-hep”-ez-
zen, s mindenki nevetett a tréfán. A zsidó meg csak tűrte,
rettenetesen elcsigázottnak látszott a csúf, aszott kis em­
berke, s ha néha pultja mögött kifújta magát egy csöppet,
kínosan mosolygott. Az emberek jót mulattak ugyan
Kaspar Dieterle viccein, amikor azonban vásárlásra került
sor, mégiscsak a zsidóhoz mentek, mert olcsóbban és job­
ban válogathattak nála, mint a házaló szegényes, ócska
lomtárából. Kaspar Dieterle pedig tehetetlen dühöt érzett
magában Jecheskel Seligmann iránt; elhatározta, éjszaka
félholtra veri, és összetapossa; azonban nem volt annyi
pénze, amiből a vásárosok és zsidók szállásán megaihatott
volna, ahol a másik is lakott, így hát még kapuzárás előtt
el kellett takarodnia a városból.
A furcsa pár egy gyér lombú erdőben éjszakázott. Ret­
tenetesen rossz hangulatban voltak mindketten, szörnyen
nekikeseredett a férfi is, meg a lány is. Még az eső is el­
eredt, vacogtak és éhesek voltak. A házaló megígérte a
lánynak, hogy az esslingeni vásáron vesz majd neki egy
korall nyakláncot, a lány félre is tette erre a célra a kis
megtakarított pénzét, a férfi azonban elvette tőle végül, és
pálinkára költötte. Most azt követelte a lány, legalább a
pálinkából adjon innia. A másik azonban csak gúnyoló­
dott rajta, elmondta mindennek; ő a hibás, az átkozott
kurvafajzatja, hogy nem kerestek többet. A lány meg visz-
szakiabált, mondván, feljelenti, hogy erőszakot követett el
rajta, azonkívül kirabolta és meglopta, nohát, aligha ke­
rüli el az akasztófát. A férfi megütötte, a lány kiáltott, és
tovább szitkozódott, a kutya csaholt, a férfi egyre vadab-
bul ütött, a másik meg marta, ahol érte. Végül a házaló
látta, hogy nem boldogul a vadul rúgkapáló, foggal-kö­
römmel védekező lánnyal, felkapta a pálinkásüveget, és
jól odasózott egyet a fejére. Az meg csak eldőlt, mint a
zsák. Történt már ilyesmi máskor is, Kaspar Dieterlét
nem sokat izgatta a dolog; hadd feküdjön. Kifújta magát,

- 264-
kiszopogatta, ami még az összetört üvegben maradt. Be­
burkolózott rongyaiba, nagy hortyogás közepette elaludt.
Az eső azonban egyre sűrűbben esett, átszivárgott a ruhá­
ján, s hamarosan felébresztette. Dörmögött, hívta a lányt,
jöjjön oda mellé, melegítse, rakjon rá még valami takarót.
Mivel a lány nem válaszolt, odanyúlt hozzá, megcibálta,
jót káromkodva közben. Látván, hogy még most se moc­
can, dideregve feltápászkodott, belerúgott. Végre sikerült
meggyújtania nagy nehezen a homályos üvegű, mocskos,
törött lámpát; szitkozódott, sóhajtozott, nyögött közben.
Végigvilágított a mozdulatlan testen. Leesett állal, tágra
nyílt szemmel, lucskosra ázva, mozdulatlanul feküdt a
földön a lány.
Kaspar Dieterle sokáig állt az esőben, mely sűrűn sze­
merkélt a ritkás lombon át; csak állt ott bambán, vacog­
va, semmi sem jutott az eszébe, lábánál ott feküdt a halott
meg a halkan vinnyogó kutya. A szél hamarosan kioltot­
ta a lámpát; sötét volt és hideg. A fáról, melynek nekitá­
maszkodott, esőcsepp hullott a fejére, végigfolyt nyomo­
rult, csapott tarkóján, be a nyakába, lecsöppent vöröses
fókaszakállán. Így állt ott sokáig, s nem értette, hogyan is
történhetett, hogy Babett, az egyetlen lény, akihez valami
köze volt, most holtan fekszik előtte. Végül üvölteni kez­
dett, oktalanul, szörnyűségesen, és a kutya vele vonított,
a férfi felemelte a lábát, hogy belerúgjon, aztán félúton
megállt a mozdulatával.
Egy kis idő múlva letérdelt a holttest mellé; nagy ne­
hezen levetkőztette, nem volt könnyű lehúzni a merev,
csúnya, mocskos testről a ruhát, s amikor ott feküdt mez­
telenül, összevissza vagdosta; nem sietett, szakszerűen
dolgozott. Az összetört pálinkásüveg cserepeit használta
erre a célra, habár késsel sokkal egyszerűbb lett volna.
Azután, még mindig esőben, felrakta a megcsonkított
meztelen holttestet a kocsira, jól körülbugyolálta takarók­
kal meg mindenféle limlommal, a kocsit a kutya segítsé­

265-
-
gével behúzta a városba. Hajnalban érkezett, éppen kapu­
nyitáskor. A kapuőrnek azt mondta, van még valami elin­
téznivalója Jecheskel Seligmann-nal. Beengedték.
Kocsiját odahúzta a fogadó elé, ahol Jecheskel Selig-
mann Freudenthal, a zsidó lakott. Minden úgy ment,
mint a karikacsapás, különös, egykedvű céltudatosság ve­
zérelte minden lépését. A fogadó udvarán leállította a
kordét. Potom pénzért mindenét eladta nagy hirtelen.
Aztán nekilátott inni. Közben újra meg újra kiszaladt a
kocsijához. Míg végre egyedül maradt vele, s csak a disz­
nók látták, ahogy a holttestet elkaparta a trágyadombon.
Még mindig esett. Aztán visszament az ivóba. Előszedte
az unokahúga ruháit. És belekezdett egy történetbe. Las­
san, zavarosan adta elő. Igen, mindenki hallhatta tegnap,
hogy ő meg a Babett alaposan összekülönböztek a
Jecheskel Seligmann Freudenthal zsidóval. Az azonban
ennek ellenére korall nyakláncot ígért a lánynak. A lány
vissza akart hát menni hozzá. Ő azonban, Kaspar Dieterle
nem engedte. Megverte. Éjjel, talán a zsidó adott be neki
valamit, ki tudja, mégis megszökött. Néha aludni is kell
az embernék, nem igaz? Nem vigyázhatott rá még álmá­
ban is. És most a zsidó holmijában mit talált? Ruhákat!
Babett ruháit. A gyerek nyilván meztelenül mászkál vala­
hol, korall-lánccal a nyakában. Igen, és éppen most van a
zsidó húsvét ünnepe.
így mesélt Kaspar Dieterle, miközben az utolsó gara­
sát is elitta. Többször egymás után elmesélte a történetét,
s egyre többen figyeltek rá. S egyre izgatottabban hallgat­
ták, egyre feszültebb figyelemmel, és egyre több borza­
lommal meredtek az ittas férfira; nézték csapzott, vörhe-
nyes fókaszakállát, rossz, feketéllő fogait, melyek közül
borgőzösen kavarogva áradt a sok szörnyűség.
S akkor azután megtalálták a feldarabolt holttestet is a
trágyadombon; már rágni kezdték a disznók. Denevér­
szárnyon röppent szét a hír a városban, mindenki hozzá­

— 266 —
tett még valamit az iszonyatos eseményhez; az emberek
összeszaladtak, mindenki abbahagyta a munkát, a kapu­
kat lezárták, összehívták a tanácsot. Micsoda borzalom!
Micsoda szörnyűség! A zsidók kegyetlenül megkínoztak
egy ártatlan keresztény gyermeket, húsvéti kalácsukhoz a
vérét vették, megcsonkított holttestét a disznóknak vetet­
ték. Hát ennyire jutottak a dolgok a württembergi herceg
zsidó vircsaftja alatt, hogy még a szabad Esslingen váro­
sában is ilyen sötét bűntényre kerülhetett sor; mert ez a
gyilkosság szégyent és gyalázatot hoz egész Svábföldre.
A város háborgott, forrongott. Negyven éve, nem is:
pontosan negyvenhárom éve nem követett el senki ilyen
szörnyű bűntényt a Római Birodalomban. Az emberek
java része már csak könyvekből tudott efféle dolgokról.
A ravensburgi gyermekgyilkosság óta pedig ezen a kör­
nyéken egyáltalán nem történt hasonló eset. Ó, milyen
bölcsek voltak az ősök, hogy kiűzték a zsidókat Esslin-
genből! A hechingeni Salomo, az orvos volt az utolsó,
akinek megengedték közülük, hogy bűnös, bűzös lehe­
letével a becsületes város tiszta levegőjét bemocskolhassa.
S amikor a császár zsidóadót követelt, büszkén felelhet­
ték: két évszázada immár, hogy nem él e falak közt egy
sem. Most azután az eretnek herceg, ez a Heródes behoz­
ta őket megint az országba: behozta a gyilkos, gazember
fajtájukat, hogy ártatlan keresztény gyermekekre vadász-
szanak, s vérüket ontsák. Az anyák aggódva féltik gyer­
mekeiket. Egyre borzalmasabb részletek keringenek. Ami
ma egy idegen gyermekkel megtörtént, holnap a magad
gyerekével is megeshet. A megrémült apróságok minden­
esetre sokáig kerülni fognak minden idegent; elfutnak
majd előle, és vérről, késről meg lobogó, vad szakállakról
álmodnak majd.
Jecheskel Seligmann Freudenthal, a zsidó kereskedő
eközben az alsóvárosban járt üzleti ügyeiben. Ott fogták
el, letartóztatták azon nyomban; éppen azon volt, hogy

267-
-
alázatosan, de nagyon makacsul a pénzét követelje ki
egyik adósától. Sejtelme sem volt róla, miről van szó, azt
hangoztatta csak egyre, hogy előző nap se Kaspar Dieter-
lével, se mással nem veszekedett, még a száját se nyitotta
rossz szóra. Kedvelt s gyakori eljárás ez a zsidó konkurens­
sel szemben, hogy először feldühítik, provokálják, azután
pedig lecsukatják, mondván, hogy a veszekedés során a
keresztények vallásos érzületét szitkozódó szavakkal sér­
tette meg. A poroszlók azonban a szájára ütöttek, nem
hagyták beszélni, megkötözték nyomban. A ház előtt nagy
tömeg várta a rémülten reszkető, aszott kis embert, do­
bálták kővel, sárral, ezer kar lendült a magasba, ezer száj
átkozta, szidta, földre teperték, megtaposták, összevissza
köpdösték, haját, szakállát kitépték. Megpróbált könyör­
gő szóval hatni támadóira; vér és nyál folyt a szájából, még
akkor is egyre csak azt erősítgette, nem bántott ő egyetlen
szóval se senkit, hogy is bánthatott volna, hiszen meg se
szólalt egész nap. Végre aztán egy asszony szavaiból, aki az
oldalát szurkálta egyre orsójával, megtudta, mivel vá­
dolják: elájult. Ügy cipelték be végül a toronyba.
A tanácsbeli urak azonban ujjongó kárörömet éreztek.
Mert kik a bűnösök a szörnyű gyilkosságban? Nos hát, a
herceg védencei, a zsidó barátok. De most aztán jól oda­
dörgölhetik az orruk alá, most aztán megkapják majd!
Végre eljött a pillanat, amikor a hercegnek meg a zsidajá­
nak jól megadhatják a magukét. Nem elég bajuk volt ed­
dig a württembergi udvarral? Ha hercegi vaddisznók meg
szarvasok összetiporták valakinek a földjét, mindjárt azt
mondta az arcátlan pogány, hogy az esslingeniek orvva-
dászok - de hát hogyan segítsenek magukon másképp? -,
és megbüntette őket. S nem vádaskodik-e szüntelenül,
hogy az esslingeni utak a szerződéses kötelezettségek elle­
nére rosszak? Nohát, mi az az egy-két gödör az országuta­
kon egy ilyen szörnyűséges gyilkossághoz képest? Derék
urak! Valamint a Neckar-szabályozás kérdésében sem le­

-268-
hetett vele sehogyan sem megegyezni. Az esslingeni kór­
ház jövedelmeit meg lefoglaltatta magának. S ez még csak
a herceg, de a zsidó! az csak a pimasz bajkeverő! Amikor
a város, éppen csak formálisan persze, hogy valamiféle
könnyítést csikarjon ki magának, felmondta a véd- és
dacszövetséget, ez a büdös zsidó nem úgy tett rögtön,
mint aki komolyan veszi az egészet? s mintha nem is
létezne a szerződés, az esslingenieket idegenekként kezeli!
S egyáltalán: bármit tesz is, csak őket rövidíti meg. Min­
denekelőtt a kereskedelemben; hiszen melyik tanácsbeli
urat nem károsította meg még legalább ezer tallérral? No
de várjunk csak, zsidó uram! Most megfizetünk neked!
Megfizetjük neked a tartozásunkat hamarosan, méghozzá
az egyik átkozott hitsorsosod bőrére! Spanyolcsizmába
szorítjuk, hogy vér serked a körmei alól, izzó fogókkal
csipkedjük. A tanácsbeli urak közül már előre örvendez­
tek a piactéren lakók, hogy láthatják ablakukból, mint ég
majd a gazember. És kezdték elígérni rokonnak-ismerős-
nek, ki melyik ablakból szemlélheti a mulatságot. Csak az
a kár, hogy valakit csak egyszer s ilymód egyféleképpen
lehet kivégezni. Az lenne az igazi, ha egyszerre lehetne
felakasztani, kerékbe törni, felnégyelni és megégetni az
átkozottat.
A tanácsbeli urak legidősebbike Christoph Adam
Schertlin volt, aki annak idején az urachi manufaktúrát
megalapította, s aki öregségére esslingeni patríciusházából
tehetetlenül kellett hogy végignézze, miként hull szét a
műve, miként kerül minden a zsidó kezébe, miközben fiai
tönkremennek, lezüllenek. Már jól túl volt a hetvenen.
Micsoda öröm volt hát ez a számára, ami most történt!
Valami kis vigasz legalább a sír előtt; szívből jövő gyűlö­
lettel tajtékzott a zsidók gaztettei ellen, s ott a tanácsban
szembeköpte láthatatlan ellenfelét. Magasan hordta
őszülő, büszke fejét, határozott léptekkel járt-kelt; s olyan
hevesen ütötte oda mindannyiszor a földhöz sétabotja he­

269-
-
gyét, mintha ellensége testébe döfné; sovány, de még
öregkorára sem reszketeg kezével szorította a bot aranyfo­
gantyúját.
A vásárosok fogadójában pedig ott ült Kaspar Dieter-
le. Nem kellett többé semmit eladnia, hogy pálinkát kap­
jon. Mindig nagy tömegben ültek körülötte az emberek,
szorongva és izgatottan, mintha valami csiklandozná őket
belülről. Tegnap még mindenki elkergette volna a házától
a rossz külsejű házalót, ma azonban fontos embernek
számított, körüludvarolták. Ő pedig egyre jobban kiszí­
nezte rémtörténetét, s már maga is rég elhitte a históriát,
igen: a gonosz zsidók ezt tették vele, megfosztották leg­
utolsó támaszától. Legerősebb bizonyítéka az volt, hogy a
gyermek karácsony éjjelén született, s az érdeklődők mind
mereven, tiszteletteljesen nézték mocskos száját, vizenyős
szemét, mely titokzatosan meredt a semmibe, mikor a
történetnek ehhez a részéhez ért. Mert ez csakugyan meg­
cáfolhatatlan bizonyíték volt, számos könyvben is olvas­
hatta mindenki, a karácsony éjjelén született gyermekek
különösen nagy veszélyben vannak, hogy a zsidók lemé­
szárolják őket.
Mindenekelőtt azonban az asszonyok halmozták el
részvétükkel a házalót. Hiszen az ő esete figyelmeztette
mindannyiukat: vigyázzanak jobban gyermekeikre. Hoz­
tak hát neki tésztát, sültet, sonkát, mindenféle ennivalót.
Püffedt arca megszínesedett, zilált, vöröses fókaszakállát
kifésülte, megtisztogatta; csak szuvas, fekete fogai voltak
a régiek. S egy pék özvegye egészen komolyan foglalko­
zott a gondolattal, ne menjen-e feleségül az elárvult, sze­
gény lélekhez, akivel így elbántak a zsidók.

Wendelin Breyer doktor, a herceg háziorvosa megvizsgál­

ta Kari Alexandert. Sovány, magas ember volt, rettentően
igyekvő, aggályoskodó, de azért kedves modorú, mindig

- 270-
széles, nagy gesztusokkal, színtelen, rekedtesen feltörő
hanggal. Félénken mosolygott örökké, ezerszer bocsána­
tot kért mindenért, s ha valamit közölnie kellett, hát meg­
próbálta esetlen, se füle, se farka tréfákkal elvenni a dolog
élét. A herceg nem volt könnyű páciens; másik orvosát,
Georg Burkhard Seegert már egyszer félholtra kardlapoz­
ta; s az is kedvelt szórakozása volt, hogy orvosságosüvege-
ket tört szét doktorai fején.
- Nos hát? - ripakodott a doktorra. Wendelin Breyer
ijedt kis mozdulatokat tett, hogy eltávolodjon a herceg
közvetlen közeléből, azután így szólt: - Egy kis goutte mi­
litant az egész! - hangja erőltetetten, rémülten remegett.
- Egy egészen apró, jelentéktelen kis goutte militaire! -
makogta. S minthogy a herceg sötéten hallgatott, sietve
hozzátette: - Fenségednek felesleges gyötörnie magát a
dolgon, aggodalomra igazán semmi ok. Az effajta goutte
militaire-nek semmi köze a gonosz bujakórhoz, vagy aho­
gyan mondani szokás: a francuz betegséghez. Mert míg az
utóbbi a nő váladékában preegzisztáló méregből szárma­
zik, melyet az ördög oltott beléjük, addig fenséged beteg­
sége múló indiszpozíció csupán, olyasmi, mintha legfen­
ségesebb hólyagja - nos hát - egy kis náthát szedett volna
össze. Fenséged Isten segítségével három hónap múlva
már el is felejtheti minden baját. Hadd jegyezzem meg a
legalázatosabban, hogy e kis indiszpozíció a kereszténység
valamennyi nagy hadvezérénél előfordult. A krónikák bi­
zonyossága szerint pedig a nagy ókori tábornokok közül
Nagy Sándor és Julius Caesar is keresztülesett rajta.
A herceg sötéten intett orvosának: elmehet; s az a le­
hető legalázatosabb bocsánatkérések közepette távozott.
Ahogy a doktor kívül volt az ajtón, Karl Alexander na­
gyot fújt, és marsallbotjával dühösen tört szét egy kis por­
celánfigurát. Fiatalabb korában kétszer kapta meg már ezt

* Kankó vagy tripper.

-271 -
a nyomorult betegséget, annak idején azonban egyszer
sem tudta, kitől. No de most aztán tudta! Az a disznó,
mocskos kurva volt az oka! Milyen ízletes kis falatnak lát­
szott a színpadon, milyen fürgén járt a szeme, milyen ta­
pasztalt bestia volt, milyen kéjesen tekergett, riszálta magát,
s neki gusztusa támadt rá, és kész. Az a parfüm! S közben,
tessék! Ott volt a testében az ördög mérge, az ördög
mocska. Átkozott szajha! No de majd megvesszőzteti, úgy
kergetteti ki az országból.
Azután megelégedett azzal, hogy a nőcskének egy sze­
meteskordét kellett végighúzni a városon, mint azoknak a
nőszemélyeknek, akiket fajtalankodáson kaptak. Durva
darócruhában húzta a molett, sárgás bőrű kis nápolyi nő
a trágyás taligát, eleven szemei gyámoltalanul, hajszoltan
tekingettek jobbra-balra. Nyakában tábla lógott: „Szaj­
ha.” A polgárok sajnálkozva csettintgettek, de kár, de kár,
ezt jó lett volna előre tudni; mert biztosan zamatos kis fa­
lat lehetett, mindegyik szívesen belekóstolt volna, mielőtt
még megromlott persze. A nők viszont gyűlölettel köp-
döstek feléje, szeméttel dobálták. Így űzték ki a városból,
betegen, egyetlen fillér nélkül.
Ugyanabban a betegségben szenvedett azonban a her­
cegen kívül Remchingen tábornok meg a szerecsen is.
Remchingen és Karl Alexander együtt ült, és rettenete­
sen szidta a nőket. A herceg dühös tréfákkal üldözte Süsst.
Mert hát annak is - s talán neki elsőként - volt dolga a
nőcskével, mégse kapta meg a nyavalyát. Az ördög a meg­
mondhatója, miféle fekete mágia segítette, miféle ravasz
zsidó ügyesség.
A zsemleszőke ifjú Götz szállítmányozási tanácsos azon­
ban maga volt a megtestesült tanácstalanság. Ő értette
egyedül az összefüggéseket. Hiszen a betegséget ő szedte
össze eredetileg a „Kék Bakhoz” címzett fogadó egyik
pincérlányától. Aztán továbbadta az olasz nőnek, akit ár­
tatlanságában úgy imádott, úrnőjének, kedvesének neve­

- 272-
zett. Más körülmények között, semmi kétség, kötelessé­
gének tartotta volna, hogy jóvátegye bűnét, sőt, talán még
el is vette volna a nápolyi nőcskét feleségül. Így azonban,
látva, hogy udvari körökben milyen tisztelettudón, milyen
elismeréssel mosolyognak a herceg kis gáláns betegségén,
ahogy lassan megértette tehát, hogy ő, Karl Alexander
legodaadóbb és leghűségesebb alattvalója az oka a fenség
piszkos kis bajának, mintha egy világ omlott volna össze
benne. Mert hogy ő, a lojális ifjú tanácsos zúdította az
uralkodó fejére mindezt a mocskot, s hogy ezt tudva, még
ártatlanul meg is húzhatta magát, anélkül, hogy a haja
szála meggörbülne, ez minden képzeletét felülmúlta. Két­
ségbeesésében el is határozta, hogy főbe lövi magát. Ké­
sőbb azonban meggondolta a dolgot, s rájött, hogy a ná­
polyi nő a hibás; igen, csak az, hiszen általa kerülhetett
Istentől rendelt uralkodójával ilyen boldogtalan kapcso­
latba. Felmentette hát lelkét minden mardosó önvád alól,
az énekesnőre tolt mindent, s nagy megelégedéssel szem­
lélte, hogy húzza az a trágyával megrakott taligát végig a
városon.
A nő azonban csakugyan szerelmes volt a gyámoltalan,
zsemleszőke fiúba. Nem árulta el őt, pedig úgy talán meg­
menthette volna a maga bőrét. S miközben a szitkozódó
és sarat hajigáló utcanépség közt elvezették, a nő csak rá
gondolt. Ajkai remegtek, a nép azt hitte, imádkozik, ő azon­
ban hangtalanul és szinte kábult önkívületben azt a verset
hajtogatta csak egyre, melyet a színdarabban kellett éne­
kelnie: - Ó, uram! Boldogságom! Mennyországom! Lásd
meg nyomorúságomat! Ne adj el Benamegiben a mórnak!
- Régi mesék jutottak eszébe, koldusasszonyokat maguk
mellé emelő hercegekről. Most, most lép majd elő a sze­
relmese, s kiderül, hogy ami történt, gonosz lidércnyomá-
sos álom. Csak amikor már túl volt a határon, anélkül,
hogy a szerelme akár egyetlen lépést is tett volna érte,
akkor omlott össze benne minden.

-273-
 A herceg betegségének híre lassanként elterjedt ország­
szerte. A hirsaui bibliakollégiumban arról suttogtak, hogy
az Úr büntetése ez, s a gonosz Nebukadneccart emleget­
ték, akinek nyomorultul kellett elpusztulnia, s végnapjai­
ban füvön élt, mint az ökör. Udvari körökben azonban
mindenütt inkább csak becsületet szerzett neki ez a kis
gáláns betegség. A tübingeni udvari költő költeményt
nyújtott át neki külön ebből az alkalomból; a vers tanúsá­
ga szerint Ámor birodalmában aratott győzelmeinket né­
ha apró sebesülésekkel kell megfizetnünk, ezek a sebek
azonban semmivel nem szégyellnivalóbbak, mint amelye­
ket a csatamezőn szerzünk. Mert ugye, Ámor néha mér­
gezett nyíllal lő. S mivel a derék poéta nem felejtette el
mind a mai napig, hogy a nápolyi nőcske nem volt haj­
landó a darabban az ő alexandrinusait elszavalni, nem
mulasztotta el versében, hogy kígyót-békát ne szórjon rá,
megállapítván, hogy a német múzsa olasz megbecstele-
nítőjétől minden kitelhet, s ő ezzel az első perctől kezdve
tisztában is volt. Végül azzal zárult a poéma, hogy aki a
törökök meg a franciák felett olyan fényes győzelmeket
aratott, e múló kis bajon is úrrá lesz majd, és Svábföld
Nagy Sándora hamarosan újra Svábföld Párisa lehet.
A hercegnő férje betegségében a sors intését vélte fel­
fedezni. Az ifjú Suffolk még mindig rajongott érte azzal
az ostoba, pirospozsgás, szerelmes arcával. Már réges-rég
lehetetlenné tette magát odahaza, az angliai udvarban s
birtokán is hosszú távollétével, de csak imádta őt kitartó­
an, némán, kétségbeesett elszántsággal, s csak napok kér­
dése volt, meddig bírja, mikor vet véget életének. S hogy
most férje nem hálhat vele: nem a gondviselés intelme va­
jon? Ezt gondolta a hercegnő, s megszánta végre hűséges,
szegény udvarlóját, a maga módján jót nevetve a dolgon.
Az ifjú angol azonban nyilvánvalóan nem volt a sze­
rencse fia, sőt, igencsak rossz csillagzat alatt születhetett.
Karl Alexander egyébként nemigen hajlott a féltékeny­

- 274-
kedésre, még csak eszébe se jutott, hogy őt! őt! valaki
megcsalhatja. De akár betegsége tette gyanakodóvá, akár
mások ültettek bolhát a fülébe, mindegy: váratlanul be­
toppant a hercegnő hálószobájába; éppen, hogy az ifjú
lord félig öltözetlenül, rangjához igencsak méltatlanul el
tudta hordani még az irháját. A herceg pokoli skandalu­
mot csinált, tükröket és parfümösüvegeket zúzott ízzé-
porrá, kardjával összeszabdalt sok drága fehérneműt, Marie
Auguste-öt mindennek elszidta, sőt még arcul is ütötte,
igen, lekevert neki egyet arra a kis gyíkfejére, a régi, ne­
mes márvány csillogású orcájára. A hercegnő sírva, felhá­
borodottan mesélte el az eseményt Magdalen Sibyllének,
színpadiasan hangsúlyozta ártatlanságát, hamarosan
azonban egy kis huncut nevetés is belopakodott felhábo­
rodásába; csibészesen utánozni kezdte, mit művelt a her­
ceg dühében, mulatott a furcsa, közönséges jelzőkön, me­
lyekkel őt illette, megpróbálta lefordítani, amit hallott,
olaszra, franciára. Végül nevetve jegyezte meg: milyen kü­
lönös, ha netalán Riolles vagy Remchingen lett volna az
ügy főszereplője, hát biztos, hogy huszadszorra se veszít
rajta egyik se; ez a szegény, zöldfülű fickó meg persze
hogy már elsőre megjárta, pedig még jóformán végig se
csinálta; nem is szólva arról, hogy valami túl nagy jártas­
ságot sem árult el a dologban.
Mivel sehogyan sem lett volna illendő, hogy maga az
uralkodó vívjon meg a lorddal, mindenesetre — akár bű­
nös az angol, akár nem - Remchingen hívta ki őt párbaj­
ra. Remchingen persze azt dörmögte magában, hogy neki
is megvolna a jó oka, ami azt illeti. Végül aztán, mikor
komolyabbra fordult, siettette a dolgot, úgyhogy az angol
haza is utazott szépen, egyáltalán nem angolosan, elég
nagy pompával, csak éppen egy világ omlott össze benne,
nem hitt többé Istenben, gondviselésben, meghasonlott
az emberekkel csakúgy, mint önmagával. Az a pár pilla­
natnyi élvezet, amiben része volt, mélységesen felkavarta;

-275 -
nem is emlékezett jóformán semmire, a hercegnő haris­
nyatartója volt minden, amit fel tudott idézni magában,
ezért pedig igazán nem volt érdemes kockára tennie az
életét, jó hírnevét, otthoni pozícióját.
Karl Alexandernek volt épp elég oka, hogy kételkedjen
hitvestársa hűségében, kézzelfogható bizonyítéka azonban
nem volt. Máskor nyilván hamar túltette volna magát a
dolgon; most viszont zsémbes volt és rosszkedvű, hogy
betegsége mindenben megakadályozta. Marie Auguste,
aki egy ideig még csak játszotta a Genovévát, hamarosan
megelégelte az örökös szemrehányásokat, az állandó el­
lenőrzést, s a herceg gorombaságait csípős gúnnyal és
rendíthetetlen iróniával viszonozta, kijelentvén, hogy ha
ez így megy tovább, hazautazik az apjához. Mire a herceg
válasza nyersen csak annyi volt, hogy Württemberg összes
harangjai zúgni fognak azon a napon, örömünnepre dur-
rogatnak majd a mozsarak, s minden alattvalója annyit
ehet-ihat ingyen, amennyi csak beléfér.
Az öreg, finom Thurn-und-Taxis herceg a legkevésbé
sem örült a viszálykodásnak. Na jó, hát a lánya elszórako­
zott egy kicsit egy angol úrral. De hát miért is ne szóra­
kozna el egy angol úrral? Rossz társalgók, elég nagy fajan-
kók, de ami az olaszokkal meg a franciákkal szemben fel­
tétlenül előnyükre válik, egészségesek, romlatlanok és
diszkrétek. Ha ő asszony lenne, ő is csak angolt válasz­
tana. Ezért aztán igazán nem kell olyan nagy lármát csap­
ni, ekkora tűzijátékot. De már az ő kedves veje ura ilyen:
afféle hadvezér, aki megszokta, hogy mindenből nagy
ügyet csináljon. S a stratégától nem is azt várja az ember,
hogy gyerekszobája legyen, hanem hogy győzzön, ha arra
kerül a sor. Nagyot sóhajtott hát, leült, hogy megírja a
dolgot barátjának, a würzburgi hercegérseknek, azzal a ké­
réssel, hogy hozza rendbe mielőbb ezt a gyerekes civódást.
Az okos, ravasz, kövér úrnak meg kapóra jött az ügy.
Nem felejtette még el, mi történt Stettenfelsben, az egy­

276-
-
ház veresége bosszantotta rettenetesen, ott tartotta udva­
rában Fugger grófot, s csak a jó alkalomra várt, hogy fel­
tűnés nélkül Stuttgartba mehessen, és személyesen lépjen
fel annak érdekében, hogy az országot végre visszaszerez­
zék Rómának, a lehető leggyorsabb és legsimább úton-
módon. Így aztán nem is kérette magát sokáig őeminen­
ciája, hogy tanácsosai, Fichtel és Raab urak kíséretében,
díszes hintókkal, nagy pompa és fény közepette, bevo­
nuljon Stuttgartba.
Hamiskásan mosolyogva kérdezte meg a herceget, hogy
van, gyógyul-e már, örömmel nyugtázta, hogy a dolog
majdnem teljesen rendbe jött, barátilag azt tanácsolta,
hogy kedves barátja a közeljövőben legjobb, ha Fichtel
tanácsos feketekávéját részesíti előnyben a tokajival szem­
ben. Atyásan megpaskolta a babaarccal duzzogó hercegnő
fehér, húsos, kis kezét. S a házasfeleket olyan szépen kibé­
kítette egymással egykettőre, hogy azok már alig várták,
hogy a herceg teljes felgyógyulása után az ország, az egy­
ház s önmaguk számára örökösről gondoskodhassanak.
A hercegérsek kifejezte azt az óhaját, hogy a híres tit­
kos tanácsost és házi zsidót közelebbről szemügyre vehes­
se. Karl Alexander nem örült túlságosan a dolognak. Attól
félt, el akarják csalogatni tőle nélkülözhetetlen zsidóját. De
végül nem tudott kitérni barátja kívánsága elől. Süss meg­
jelent hát, szokott, határtalanul hódolatteljes modorában
üdvözölte a hercegérseket, megcsókolta gyűrűjét, ügyes
bókokkal dicsérte szembe a nagy világorákulumot, a szür­
ke eminenciást, aki titokban hatalmasabb, mint a császár,
s akinek ott a keze a politika kerekén. A würzburgi emi­
nenciás úr azonban nem kevésbé volt ravasz ember, mint
Süss. A két tapasztalt róka így hát csak méregette egymást,
elismerően szaglászva, bizalmatlanul. Könnyedén, ártat­
lanul csevegett a ravasz, nagydarab ember a ravasz, karcsú
férfival; semmivel sem kerültek közelebb egymáshoz.
A hercegérsek és két tanácsosa fáradhatatlanul mun­

277-
-
kálkodott nagy tervén. Szakadatlanul unszolták a herce­
get és Remchingent. Nyilvános és titkos tanácskozásokat
tartottak, amelyeken részt vett Weissensee, részt vettek a
különféle szerzetes papok, akik az alkotmányos tilalom
ellenére már ott voltak mindenütt, befészkelték magukat
az országba, főleg Weil der Stadtba. Amikor a hercegérsek
elhagyta Stuttgartot, elégedett lehetett: alaposan visszafi­
zetett Stettenfelsért, sokat elért tervei érdekében, még
többet tett a továbbiakért. A ludwigsburgi várkápolnát
katolikus istentiszteletekre rendezték be, megszervezték
az udvari katolikus papságot, nyíltan, hivatalosan is szer­
zeteseket hívtak az országba. Katolikus tábori papok mi­
séztek s kereszteltek mindenfelé. Továbbá kidolgozták a
legapróbb részletekig a katolikus katonai reglamát, előké­
szítették a vallási reverzálisok rendkívül finom és ravasz
jogi magyarázatát, mely illuzórikussá teszi a parlament
szabadságjogait. Előkészítették még a katolikus vallásnak
a lutheránussal való teljes és forma szerinti egyenjogúsítá­
sára vonatkozó tervezetét is. Ilyen egyenjogúsítás vezetett
harminc évvel ezelőtt a pfalzi választófejedelemségben is a
protestantizmus elnyomásához.
Elegáns, kifogástalan latinsággal jelentette Fichtel titkos
tanácsos, nem leplezve persze jámbor örömét, Remchingen
öccsének, a pápai udvari kamarásnak Rómába, mi min­
dent ért el a hercegérsek stuttgarti látogatása során. Majd
az utazás indítóokára is kitért, nevezetesen a herceg beteg­
ségére, s így zárta sorait: - Látod tehát, főtisztelendő
uram és testvérem, hogy az isteni gondviselés néha a leg-
kacskaringósabb utakat választja, hogy az egyedül üdvözí­
tő egyházat megsegélje, s terjessze az igaz hitet.

Süss viszont ideges volt, nem tudta, mitévő legyen. Ne­

meslevelének ügye egyre inkább elhúzódott, s nem ke­
csegtetett közeli eredménnyel. Erre nem számított. A csá­

-278 -
szár hatalmas összegekkel tartozott a bécsi Oppenheime-
reknek. Immanuel Oppenheimer sürgette, de a császár nem
tudott fizetni. Nem csoda, hogy a kancellária kifogásokat
keresett egy másik Oppenheimer bárósítása ügyében. Meg
aztán a württembergi parlament ügynöke is állandóan
áskálódott. Madame de Castro tartózkodó maradt; Süss
nem tudta elhatározásra bírni az okos, számító asszonyt.
A würzburgi hercegérsek tervei is aggodalomra kész­
tették Süsst. Nagyon jól látta, hogy nem sikerült bizalmat
ébresztenie őeminenciájában, s hogy nem akarták bevon­
ni őt abba a nagyszabású tervbe, mely tulajdonképpen a
svábföldi politika következő évtizedeinek alappilléreit
kellett hogy képezze. Egyik-másik kisebb jelentőségű
tervbe bepillanthatott ugyan, sőt nála is tartottak összejö­
veteleket. Remchingen azonban durván kinevette a zsidó
valamennyi javaslatát, és az is nyilvánvaló volt, hogy a
katolikus urak első számú bizalmi emberüknek Weissen-
seet szemelték ki, nem pedig őt. Süss ezekben a dolgok­
ban nem is érezte magát olyan jártasnak, mint különben.
Nem szívesen bonyolódott egyházügyi dolgokba, s a kér­
déseket, melyekről oly heves vita folyt, valamiképpen gyer­
metegnek találta, méltatlannak felnőtt férfiakhoz. Józan
gyakorlati érzékével hamarosan felismerte, hogy nagyon
is gyakorlati kérdések rejtőznek a bonyolult megfogalma­
zás mögött: hogy az alkotmány és a parlament félreto-
lásáról, a herceg katonai diktatúrájának kialakításáról van
szó; csak azt nem értette, miért vigyáznak ezek az avatott
politikusok még egymás társaságában is kínosan arra,
hogy a lehető legkörmönfontabban fejezzék ki magukat,
miért csűrik-csavarják a dolgot, miért tesznek többnyire
csak homályos célzásokat, mikor pedig olyan világosan
lehetne beszélni. Igen, az ő eszközei sokkal egyenesebbek,
gyorsabbak és közvetlenebbek voltak, sehogyan sem tu­
dott megbarátkozni a jezsuiták lassú, lágy, elálmosító
módszereivel. Csodálkozva látta, hogy az urak milyen kí­

-279-
nosan kerülik a dolgok nevén nevezését még négyszem­
közt is, s csak jámbor, erkölcsös körülírásokba bugyolál-
ják a lényeget, s ha ő vagy Remchingen kereken kimondott
valamit, elnéző vagy éppenséggel lenéző pillantásokat
küldtek feléjük.
Így tehát Süss úgy érezte, nem bíznak benne, és meg­
erősítésre volt szüksége.
Elérte Karl Alexandernél, hogy megbízást kapott: ad­
jon át Magdalen Sibyllének egy különösen becses ajándé­
kot a herceg nevében. Bejelentette magát a kisasszonynál,
s aztán másnap nagy pompával érkezett, apródokkal, haj­
dúkkal, kísérettel. Magdalen Sibylle kétségkívül a herce­
get sérti meg, ha nem fogadja a látogatót, aki ily nagy
tiszteletadással érkezik. Fogadta hát.
Ott lakott most a lány egy kastélyban a városon kívül.
A mennyezeten arany amorettek füzérei ragyogtak, drága
gobelineken előkelő vadászcsoportok lovagoltak, fényes
tükrök tették még tágasabbá a pompás termeket, melyek
szinte zsúfolásig telve voltak egy nagyúri hölgy díszeivel,
cifraságaival. Két hintó, szán, hordszékek, hátaslovak áll­
tak Magdalen Sibylle rendelkezésére. Az előcsarnokban
drágakövekkel kirakott páva terpeszkedett: aranyból-
ezüstből volt a teste, a gazdagság jelképeként. Fölös szol­
gaszemélyzet ásítozott tétlenül mindenfelé. Karl Alexan­
der nem volt szűkmarkú szíve hölgyével szemben; még a
lengyel király szeretője sem élhetett nagyobb pompa s fé­
nyesség közepette.
Magdalen Sibylle fagyos nyugalommal tűrte mind e
pompát. Kikocsizott, vendégeket fogadott, nevetett, ha
kellett éppen, csevegett, mindezt mintha álarcban csinál­
ná végig. Élettelen volt körülötte a fény, szárnyaszegett a
pompa; olyan volt a kastély, mint egy díszes ravatal.
Süsst is merev udvariassággal fogadta. Hatalmas, viola­
színű brokátruhában volt, hosszú, szűk ujjal, kis kivágás­
sal. Barna arca, kék szemei illő kimértséget tükröztek,

- 280-
mintha mondjuk a baden-durlachi ügyvivővel kellene ta­
lálkoznia, akinek udvarával Württemberg feszült viszony­
ban volt; fekete haját előírás szerint paróka alá rejtette.
Süss először csapongó, vidám szeretetreméltósággal sze­
rette volna megolvasztani a fagyos légkört a lány körül,
szórta a bókokat nyakra-főre. A dolog azonban nem na­
gyon ment, a lány röviden, kimérten válaszolgatott. Ak­
kor másképp próbálkozott a férfi, támadásra próbálta
ingerelni, túláradó köszönetét fejezte ki, hogy kegyeske­
dett fogadni őt. A lány azt felelte, őfensége parancsára
cselekedett. Hallgatott egy kicsit, de akkor már nem tud­
ta türtőztetni magát, kifakadt, hogy ha már eddig elbírt-
eltűrt egy-két dolgot, hát ezt is elviseli majd.
Ez kellett csak Süssnek. Elbírt! eltűrt! Nocsak, micso­
da szerencsétlenség, ha valaki a württembergi herceg szíve
hölgye! Minden sváb nemeskisasszony versengne ezért a
pozícióért. Díszes kastély, száz lakáj, vadászatok, estélyek,
egyiket rendezheti a másik után, kedvére - szegény kis­
asszony, de nyomorúságos sorsra jutott csakugyan!
Magdalen Sibylle pedig erre már levette az álarcot.
Úgy, hát ha a zsidó azt akarja, ám legyen harc. Azt hiszi
nyilván, hogy ő már mindent elfelejtett, mindenbe bele­
törődött, s hogy folythatja ott, ahol abbahagyta, mielőtt
ördögi módon eladta őt a hercegnek. Büszkén állt fel a
lány, földre ejtve a divatos kis japán pincsit, hogy az csak
úgy nyekkent szegény - Karl Alexander ajándéka volt az
is -, szikrázó szemekkel sziszegte a férfi arcába: hagyja
végre abba a színlelést. Hiszen tudnia kell, miről van szó,
tudnia kell, mit tett vele. - Maga a hibás mindenben,
maga, egyedül maga! - kiáltotta Magdalen Sibylle, vér
szökött barna, férfiasan bátor arcába, finom pihéi szinte
belerezzentek.
Süss nézte a szép, sima, lüktető nyakat. Hiszen ott van
Magdalen Sibylle, ahol lennie kell, ahova ő segítette,
igen, ő. Ne becsülje le magát annyira, mondta ügyes,

-281 -
behízelgő modorában, izgató hangján. Őfensége amúgy is
szemet vetett rá, aligha volt szükség az ő segítségére. De
tegyük fel, hogy valóban ő az oka itt valaminek - s ahogy
ezt mondta, kérdő mosollyal, megértően nézett körül a
teremben -, hát olyan nagy bajt csinált vajon? Mert nyil­
ván nem akarnak itt a dohos polgári morál szókincsével
élni, hanem úgy beszélnek egymással, mint két nagyvilá­
gi ember. Nos hát, rajta, mondja meg Magdalen Sibylle,
mit ártott ő neki?
A lány zihált, mozdulatai gyorsabbak voltak, mint
amit a súlyos, terebélyes ruha megengedett; kitört belőle
természetes hevessége. Hogy mit ártott neki? Ó, micsoda
álszent, gonosz zsidó! Hamissá tesz mindent, minden
egyes szavával, minden tettével elkendőzi az igazságot!
Megfojtotta benne Isten éltető leheletét! - Ha a szentírás
szavai - kiáltotta -, ha a szent igék színüket vesztették a
szememben, ha nincsen értelmük a számomra többé: ez a
maga bűne, maga ölte meg őket! Maga!
De tulajdonképpen nem ezt akarta volna mondani.
Miért nem vágja az arcába a csupasz tényeket, miért nem
mondja meg neki, hogy kufárkodott az érzelmeivel, miért
nem mondja meg neki, milyen alávalóságot cselekedett?
Ó, istenem, miért hazudik most még ő is?
Ekkor azonban már a férfi is megérezte a lány szemre­
hányásai mögött a bűnös gerjedelmet. Nem szabad így
beszélnie, mondta, legalábbis vele nem volna szabad. Hi­
szen mindez csak öncsalás, menekülés önmaga elől. A hir-
saui bibliakollégium, Isten szent lehelete, a látomások
meg az álmok, mindez csak máz volt és álarc, és az ilyes­
mi jó lehet gyönge lelkek számára, csúnya aggszüzeknek,
beteges, göthös férfiaknak. Szemtelenül méregette falánk,
mohó szemeivel a lányt, és azt mondta: - De nem annak,
akinek ilyen termete van! Nem annak, akinek ilyen szeme
van, mint önnek, kisasszony, s ha elrejti is, ilyen haja!
Nézzen csak jól önmagába. Ne csapja be saját magát! Az

- 282-
a sok szent dolog: ürügy volt csupán, míg ön valami más­
ra várt.
A lány védekezni próbált, visszavágni. — Maga viszont
elvette tőlem, amim csak volt! Az azonban nem fog sike­
rülni a maga ördögi ügyességének, hogy utólag be is
mocskolja. Beszéljen csak! Mondja csak szegényes, hit­
vány léhaságait! Mégsem fogja bebizonyítani nekem az én
Istenemről, hogy nem volt más, mint egy férfira éhes nő
lázálma! - Visszaidézte képzeletben a Swedenborg-szöve­
gek társaságában töltött meghitt órákat, a jámbor gyüle­
kezet áhítatát, a hajdani látomások újra felfénylettek előtte,
visszakényszerítette magát a vak szent bűvkörébe, meg­
állította a pillanatot, hogy a múlt megjelenhessen benne,
s erre az egyetlen pillanatra újra az volt ő maga is, aki ré­
gen, egyszerű volt, nem mardosták kétségek, Isten eleve­
nen élt a szívében. - Ha kigúnyol is érte - kiáltotta, és a
másik megdöbbent, olyan tiszta hit sugárzott a lány
hangjából -, hát azt mondom: Isten él! - S még egyszer
odakiáltotta neki: - Isten él! - S Isten mintha valóban fel­
támadt volna benne.
De jaj! csak egy pillanatra. A zsidó hallgatott, élvezte,
hogy feltüzesedett, hogy nekibuzdult a lány. Akkor az­
után gyakorlott kézzel elsöpörte légvárait. - Ha így van -
jegyezte meg —, miért menekült el előlem akkor, ott a hir-
saui erdőben? Miért nem segítette akkor Istene a herceg
ellenében? Bennem nem valami sok hit buzog; de abban
hiszek, hogy azt a nőt, akiben Isten ilyen elevenen él, aka­
rata ellenére soha meg nem kaphatja férfi. Ha Beata Stur-
min történetesen szép lenne, hát azért még senki nem
merné kinyújtani utána a kezét, se generális, se herceg.
Na persze, ha szép lenne - mosolygott a zsidó -, nem is
élne benne ilyen elevenen Isten. - S míg a lány arcáról el­
tűnt az iménti lobogás, míg tovatűnő Istene után meredt,
a férfi közelebb lépett hozzá, s most már kimondta azt,
amitől Magdalen Sibylle úgy félt, de nem diadalittasan

- 283 -
mondta, hanem jóakaratúlag, azon a behízelgő hangján:
- Hadd mondjak önnek valamit, Magdalen Sibylle.
Hadd mondjam meg, miért menekült el akkor ott a hirsaui
erdőben. Azért menekült el, mert belém szeretett. S min­
den, amit azóta tett és érzett, a gyűlölet, a kétségbeesés, az
ellenkezés, a nyakasság, a sok panasz, mind-mind azért
volt. És hadd mondjam meg még azt is: nekem se volt
egyetlen napom se, hogy ne gondoltam volna önre, ne
láttam volna képzeletemben az arcát.
Magdalen Sibylle azt hitte, belepusztul, ha a férfi ezt
egyszer kimondja. De most ott állt előtte mégis mezte­
lenre vetkőztetve, a másik most nevén nevezte az ő legtit­
kosabb érzelmeit, szent buzgóságát, mellyel egykor a sátánt
Istenhez akarta visszavezetni, és milyen kisszerű csengése
volt ennek a névnek, milyen nevetséges volt mindez!
Hiszen milyen egyszerű a képlet: kis buta, sváb falusi lány
volt ő, s beleszeretett az első délceg lovagba, aki az útjába
akadt, s egész szenteskedése és istenkeresése csak a legkö­
zönségesebb testi vágy volt, kielégítetlen, nyomorult sóvár­
gás. Érdekes módon azonban nem pusztult bele, ahogy
Süss mindezt a fejére olvasta. Sőt még jobban kiegyene­
sedett, szembeszállt vele, szólni tudott ismét, és haragos,
kertelés nélküli szavakkal támadt rá: igen, talán különös
köntösben jelentek meg vágyai és érzései, de a férfi a leg­
alávalóbb dolgot követte el, a legpiszkosabb zsidó undok-
ságot, amire képes lehet valaki: elkótyavetyélte érzéseit.
Süss a lány szavainak csak mézét érezte-ízlelte, kéjesen
simogatta mindez a hiúságát, büszkén, jóllakottan hall­
gatta, hogy tölti meg lénye a másik egész lényét. S szerette
volna, ha hívőként áll megint előtte, hogy ő annál ragyo­
góbban parádézhasson. Ügyesen csűrve-csavarva a szót -
készült már erre régóta -, kifejtette mindazokat az érveit,
melyeknek, tudta jól, nem állhat ellen a lány. Hízelegve
mondta, a maga megszokott módján: ne legyen vele ilyen
igazságtalan. Igen, tudja, annak idején könnyen megka­

- 284-
parinthatta volna, kihasználhatta volna érzéseit. De ő nem
híve a könnyű sikereknek. Hogy az ő hatalmának fénye
nagy benyomást tegyen egy kis vidéki sváb lányra, túlsá­
gosan olcsó dolog lett volna. Az azonban, hogy a herceg
is érdeklődni kezdett Magdalen Sibylle iránt, jeladás volt
a számára. Most a lány már belekóstolhatott a hatalom
ízébe, s azonos esélyekkel áll vele szemben. És ő tisztes­
séges fegyverekkel küzdött. És Süss boldogan nyugtázta,
hogy a dolgok állását teljesen a maga javára fordította.
Magdalen Sibylle a szíve mélyén tudta, hogy amit hall:
csupa frázis, gáláns ürügy. A férfi szavai azonban valami
jóleső érzéssel is eltöltötték; oly soká küzdött önmagával,
jólesett már neki is ez a kis öncsalás. A zsidó meg szinte
szárnyakat kapott saját szavaitól, s beszélt tovább. Nem
látta már az ellentétet az egyenes lelkű, természetes gon-
dolkozású, egyszerűségében szép vidéki lány és az udvari
módon szertartásos finom modor és külső között. Nem
látta már, hogy a paróka elvette legszebb ékességét: fekete
haját, hogy a violaszínű brokát a szép növésű, eleven lányt
élettelen babává fűzte-terebélyesítette, s hogy tagjainak
merész karcsúsága elveszítette lendületét, szemeinek ártat­
lan, természetes fényű tüze most már illedelmessé szelí­
dült, s Magdalen Sibylle egy volt immáron a többi közül.
Olyannak szerette volna látni, ahogy szüksége volt rá,
hogy parádézhasson előtte, saját emlékműveként állhas­
son piedesztálra. Így szólt hozzá: - Akinek ilyen gyönyörű
termete van, aki ilyen büszkén hordja a fejét, nem arra
született, hogy a hirsaui bibliakollégiumban jámbor iste­
nes énekeket kántáljon. - A férfi ott állt egy székre támasz­
kodva, előrehajolt a lány felé, így beszélt halkan, behízel-
gő hangját boltozatos szemét forrón arcára függesztve: -
Nem érezte, milyen borzongató a hatalom íze? Hát
megérezné majd, ha visszatérne a bibliakollégiumba! Ha
a szabad idejében körtét aszalna télire, harisnyát kötne!
Próbálja csak meg! Nem lenne rá képes többé! — zárta

-285 -
diadalmasán fejtegetését. - Mert megkóstolhatta az igazi
élet ízét, amire hivatott!
A lány felállt, zihált, kezét mintegy védekezésül maga
elé emelte. A kis kutya közben rémülten bújt meg a szoba
sarkában. Feldúltan, hitetlenkedve, mégis, hogy a férfi
hallgatott, szavára vágyva állt Magdalen Sibylle a csecse­
becsékkel telezsúfolt szoba másik sarkában, melynek nagy
részét meg az ő violaszínű ruhája töltötte be, állt, szinte
remegve, s nézte Süsst. Karcsún, ruganyos léptekkel, a
süppedő szőnyegeken nesztelenül jött hozzá egyre köze­
lebb és közelebb a férfi.
— Hagyjon föl már azzal a naiv ábrándozással, Magda­
len Sibylle! Rendben van, az jó volt a hirsaui erdőben.
Most azonban a maga számára a ludwigsburgi kastély a
valóság. Nézzen jól körül! Ragadja meg, amit maga körül
lát! Szép valóság ez, jó és kellemes valóság. Büszke vagyok
rá, hogy én voltam az, aki megmutatta az útját.
Most már egészen a közelébe ért, úgyhogy a lány ré­
mülten húzódott a sarokba. - Magdalen Sibylle! - bi­
zonygatta Süss, s szinte már maga is hitt saját szavának; a
lány meg, jól látta ezt a zsidó az első pillanattól fogva,
hogy belépett, csak arra várt, hogy meggyőzzék, és ez sike­
rült is, mert minden szava termékeny talajra hullt. -
Magdalen Sibylle! Isten látja a lelkem, nem azért enged­
tem át a hercegnek, hogy jobban a kegyeibe kerüljek.
Csak maga miatt tettem. Azért, hogy megmutassam,
merre vezet az igazi útja. Nekünk ugyanis egy utunk van,
Magdalen Sibylle, egy közös utunk: a hatalomé.
S ahogy a lány nézte őt, Süss látta, hogy bizalmat­
lanságának legkisebb nyoma is eltűnt, s ha szorongott,
csak a bámulattól, mintha, mondjuk, egy kötéltáncost
csodálna, és a férfi büszke volt a sikerére. Mert anyjának,
aki már az első pillanatban készpénznek vett mindent,
nem volt nehéz imponálni. De hogy ezt a bizalmatlan,
nyakas teremtést megnyerje, ez már feladat volt a javából,

-286-
s hogy sikerült megoldania: diadal, igen, erre az önigazo­
lásra vágyott. Ahogy egy nagy színészt is ingerel, ha közö­
nyös nézőközönségnek kell játszania a kivilágított szín­
padon, egyre többet igyekszik adni magából, hogy mégis
magával ragadja őket, így licitált Süss is egyre feljebb, csak
azért is, szinte úszott a gyönyörűségben, melyet saját lé­
nye okozott neki, saját legtitkosabb vágyai; igen, szólt ró­
luk, elárulta őket, olyan elképzeléseiről és meglátásairól
beszélt a lánynak, melyeket jobb lett volna inkább elhall­
gatnia. Föl-le dobálta ez az ár, ez a hullám, belerészegült
saját szavaiba, gyönyörködve képmásában, mely a tükör­
ből úgy tekintett vissza rá, egyre fényesebben, ahogy egy
nagy színész nézhet szemközt diadalittas önmagával.
Magdalen Sibylle pedig némán, feldúltan hallgatta. Süss
így beszélt: - Nos hát, végre egyenlők vagyunk, Magdalen
Sibylle. Maga meg én: mindketten ott tartjuk kezünket a
hatalom emelőkarjain. És ha valakinek joga van magára,
hát akkor nem a herceg az. Mert ki is ez a herceg?
A felhevült férfi egyre jobban belelovalta magát, el­
árulta megvetését, melyet a herceg iránt érzett, amit pedig
magának se vallott be talán soha; kijózanodva, bánta is
később, ami itt kitört belőle.
- A herceg! Ó, hát ez az ember azt hiszi, hogy egy
egész országot belekényszeríthet a katonai dresszúrába.
Így uralkodna! Fogalma sincs a dolgok valódi összefüggé­
seiről. Nincs szeme, amivel igazán láthat, nincs esze, hogy
magában is elboldoguljon, sőt még szíve sincs talán. A gyö­
nyört a letepert nők számán meg a kiszopott fiaskók re­
gimentjein méri! Remchingen barátjának ostoba röhejét
dionüszoszi kacajnak véli. Véletlen, vakszerencse, hogy
magára bukkant! Hiszen semmit nem érthet, nem láthat
abból, mit is ér maga! Nekem van jogom magára, igen,
nekem! Én juttattam oda, ahol most áll, én juttattam fel
a csúcsra, én láttam meg magát, én tudok magáról az első
perctől fogva. Én is felkapaszkodtam a magasba, megve­

- 287-
tett zsidó létemre, a saját erőmből, lépésről lépésre, fokról
fokra, s íme, úgy állok most már a sok sváb fajankó előtt,
ahogy paripám, Asszjadah állhat az ő kövér parasztlovaik­
kal szemben. S én emeltem magát is a sok derék, jámbor,
otthon ülő, házias sváb kisasszony fölé. Most pedig itt
vagyok, egy szintről beszélhetünk, és kimondom: igényt
tartok magára, kívánom magát! Ha semmiről nem tudva,
buta kis falusi lányként került volna az ágyamba, úgy,
ahogy a hirsaui erdőből szalasztották épp, hát az nem lett
volna kedvemre való diadal: olcsó győzelem az ilyen, ol­
csó és hazug. Most már tapasztalt egyet s mást, tudhatja,
ki vagyok, tudhatja önmagáról is, hogy kicsoda: most már
dönthet. Most mondja: a tied vagyok, jövök!
A lány egészen megzavarodott e szavaktól, állt, hallga­
tott. A zsidó azonban ügyes volt, nem akarta volna elron­
tani a hatást semmiképpen, hirtelen hangnemet változta­
tott hát, felhevült szavakból hűvös, csevegő modorba csa­
pott át. S mielőtt Magdalen Sibylle egyáltalán magához
térhetett volna, a férfi már meg is hajolt, kezet csókolt,
ahogy illik, szertartásosan távozott, s otthagyta a feldúlt,
szédült teremtést egymagában.
Most már könnyednek és vidámnak érezte magát, így
tért vissza a városba, kíséretével. Ezért jött, ilyen megerő­
sítésre, igazolásra volt szüksége! Milyen magasan fölötte
áll mindazoknak, akik egy pillanatra mintha veszélyeztet­
ték volna hatalmát! Hohó! Ezt csinálja utána valamelyi­
kük is, az otromba Remchingen vagy a kövér hercegérsek!
Mert ellenfeleinek oldalán álltak a születés adta kiváltsá­
gok, de az ő oldalára billentette a mérleget a nő. És az
előbbieket könnyű pótolni. Ő az erősebb!
S Asszjadah is úgy érezte, könnyebb, ruganyosabb a
lovasa, mint idejövet volt. Gyönyörűség volt a hátán hor­
dani őt, s a paripa felnyihogott, gazdája dicsőségét hir­
detve végig a városon.

- 288 -
Az esslingeni gyermekgyilkosság nagy feltűnést és riadal­
mat okozott birodalomszerre. Egyre borzalmasabb részle­
teket meséltek a dologról: hogyan kínozta meg a kislányt
a zsidó, hogyan vette vérét, hogy azzal süsse meg húsvéti
kalácsát, s így nyerjen hatalmat valamennyi keresztény fe­
lett, akivel csak dolga akad. S a régi históriák is mind fel­
elevenedtek, a trieri Szent Simon vértanú legendája, akit
a zsidók ugyanígy mészároltak le gyerekkorában, azután a
ravensburgi Ludwig Etterlein esete. Egyre nagyobb dics­
fény övezte a holt kislányt; milyen édes, kedves kis terem­
tés volt. A kocsmában vándorénekesek fűzték dalba a gyil­
kosságot, újságok és röplapok tálalták vad versekben s
véres fametszetekkel.
A nép pedig már-már hajlott rá, hogy tettleg álljon
bosszút a zsidókon. Tömeg gyülekezett a gettók bejárata
előtt, s ha az ott lakók közül valaki csak mutatkozott is,
már röpült a kőzápor, a mocsok, a gyalázkodás. A keres­
kedelem megakadt, a keresztény adós gúnyos arccal állt
oda a zsidó hitelezője elé, a szakállát rángatta, leköpdöste.
A bíróságok örökkévalóságig húzták-vonták a peres ügye­
ket, s végül se nagyon született döntés. Bajorföldön, Rosen­
heim környékén a Bécsből nyugat felé vezető kereskedel­
mi főútvonal mentén egy gabonauzsorás szövetkezett egy
volt írnokkal, bandát szerveztek, s a zsidó kereskedőket
fosztogatták. A választófejedelmi kormány pedig ölbe tett
kézzel nézte az eseményeket, titokban még talán örült is,
hogy így áll a dolog. Csak a Svábföldről és Bécsből jött
erőteljes tiltakozások hatására avatkoztak be, s vetettek
véget a banditizmusnak.
Különféle udvarokban és kabinetekben is nagy érdek­
lődéssel figyelték az esslingeni ügy fejleményeit. Látni va­
ló volt, milyen ingatag alapokon nyugszanak a bizonyíté­
kok, mindenki mosolygott, hogy a birodalmi város ilyen
primitív módon próbál a württembergi hercegnek és
zsidó pénzügyigazgatójának ártani: a kislány holttestén

- 289-
keresztül. Kárörömmel állapították meg viszont, hogy ez
a naivitás nem mentes minden ügyességtől. A bizonyíték
gerincét szerencsés módon a néphit szolgáltatta, miszerint
a karácsony éjjelén született gyermekek vannak a legna­
gyobb veszélyben a zsidóktól, s a meggyilkolt kislány is
szenteste jött a világra.
Akár így, akár úgy, a zsidók felett beborult az ég, nyo­
masztó, sűrű, agyagszínű felhők közeledtek. Meghu­
nyászkodva húzódtak be zugaikba a szegény páriák,
várták a közelgő veszedelmet. Aj! aj! valahányszor egyi­
küket ilyen ostobasággal vádolták, az ezrek halálát jelen­
tette: ezreket kínoztak s égettek meg, akasztottak fel,
tízezreket űztek szanaszét, világgá. Ott lapultak zugaik­
ban, borzadozva, csend volt körös-körül, halotti csend,
nevén nevezhetetlen, mintha utcáikból elfogyna a levegő,
s ők fuldokolva kapaszkodnának az elillanó élet után:
hiába. A legszörnyűbb az első hét volt. A várakozás, a
szörnyűséges, bénult lapulás, az, hogy nem tudtak sem­
mit, ki, hol, mikor kerül sorra. A tekintélyesebb zsidók a
hatóságokhoz szaladtak. Egyébként, ha szükség volt va­
lamelyikükre, hivatalos helyeken hízelegtek nekik; most
be se bocsátották őket. Vállvonogatás az előszobákban,
gúny mindenütt, a hivatalbeli urak mintha élveznék a ki­
szolgáltatottságukat, mintha gyönyörűségüket lelnék
benne, hogy ilyen szorult helyzetbe jutottak a zsidók,
nem nyújtottak segítő kezet: Aj! ezek a hivatalok! milyen
drága pénzt fizettettek menedéklevelekért, most meg
aztán nincs idejük rá, hogy érvényt is szerezzenek biz­
tosítékaiknak. Aj! aj! ez a két hitvány katona a gettó előtt,
hogy védik meg őket ezernyi-ezer rablótól és gyilkostól?
Aj, de szép dolog csakugyan, hogy a hivatalok és a város­
atyák úgy tesznek, mintha se látnának, se hallanának,
a székükben hátradőlve, karba tett kézzel nézik, ahogy a
csőcselék lerohanja a védteleneket! Aj, de nyomorúságos
helyzet! A mindenható Isten segíthet csak itt, áldott

- 290-
legyen szent neve! Aj, szegény Izrael! Jaj nektek, Jákob
védtelen, összeszaggatott sátrai!
És szállt a hír fekete szárnyon, sötéten, keselyűcsőrrel,
szívet bénítón hitközségről hitközségre, Lengyelországtól
Elzászig, Mantovától Amszterdamig. Fogva tartanak egy
zsidót Svábföldön, Esslingenben, minden gonoszság és
gyalázat fészkében. A gojok azt mondják, megölt egy
gyermeket az övéik közül. Edom fegyverkezik, készül le­
csapni ránk, ma-e, holnap-e? ki tudja. Halld, Izrael! - El­
sápadtak a férfiak, elszürkült az arcuk, elfeledkeztek még
üzleteikről is, rémülten, tanácstalanul verdeső szemmel
néztek rájuk a sarokból szép, félénk asszonyaik, hívőn te­
kintettek a férfiakra, készen arra, hogy vakon kövessék,
amit tanácsolnak. Az egész Római Birodalomban elállt a
zsidóság lélegzete, s annak határain is messze túl. Össze­
gyűltek imaházaikban a zsidók, verték mellüket, megval-
lották bűneiket, böjtöltek hétfőn, csütörtökön, aztán me­
gint hétfőn, estétől másnap estig. Nem ettek, nem ittak,
asszonyt nem érinthettek. Csak ott szorongtak áporodott
levegőjű imaházaikban, imaköpenyükben, halotti lepleik­
be burkolózva, fanatikusan hajlongva, rángatózva. Iste­
nükhöz kiáltottak, hívták Adonáj Elóhimot, kétségbe­
esett, rekedt hangjuk az újév napján megszólaló kostül-
kök repedt hangjára emlékeztetett. Felsorolták bűneiket,
s így kiáltottak: - Ne érettünk irgalmazz, ó, Uram, ne
érettünk! Hanem őseink érdemeiért! - És végeláthatatlan
hosszan sorolták őseiket, akik Isten szent nevének szol­
gálatában vesztették életüket, akik Szíriában haltak már­
tírhalált, akiket a rómaiak kínoztak meg, keresztények
mészároltak le, fojtottak meg vagy száműztek, a lengyel
hitközség halottait és a trieri, speyeri, wormsi áldozato­
kat. Halotti leplükbe burkolózva álltak; talpig fehérben,
fejükre hamut szórtak, ott álltak egész nap imaházaikban,
tagjaik szinte eksztázisban reszkettek végkimerülésig, ott
könyörögtek Istenükhöz, alkudoztak vele, jajongtak haj­

-291 -
nalhasadásig, s amikor újra alkonyuk, még mindig ott áll­
tak, és kiáltoztak rekedten, elfulladón: - Gondolj Ábra-
hám szövetségére! Gondolj Izsák feláldozására! — De száz
meg száz kerülő úton is minden ima ugyanoda torkollt,
ugyanabba a rekedt hangú, vad, kórusban tett vallomás­
ba: - Egy és egyetlen isten Adonáj Elóhim, Izrael Istene,
az örökkévaló, mindenható Jahve.
S a férfiaktól ráccsal elkülönítve ott voltak az asszo­
nyok. Riadtan, megfélemlítve nézték őket tágra meresz­
tett szemmel, mint a kalitka rúdján gubbasztó madarak,
halk hangon mormolták imájukat, ájtatosan idézték a
bibliai történeteket s más jámbor legendákat, valamiféle
keverék német és héber nyelven.
Mantovától Amszterdamig, Lengyelországtól Elzászig
így álltak a férfiak minden imaházban és templomban,
imádkoztak és böjtöltek. S ugyanazon az órán, amikor
kelt és szállt a nap, kelet felé fordult az egész zsidóság,
Sión felé, halotti leplekbe burkolózva, imaszíjjal szívü­
kön, és homlokukon, álltak s vallották: - Nem maradt
egyebünk, csak a Könyv! — így álltak, s kiáltottak: — Egy
és egyetlen isten Adonáj Elóhim, Izrael Istene, az örökké­
való, mindenható Jahve!
Ahogy azonban elmúltak a nagy rémület első napjai,
kiderült, hogy Esslingen városa csak húzza-halasztja a
Jecheskel Seligmann Freudenthal zsidó elleni pört. Vagy
politikai okból történik így, vagy azért, hogy alkalmas pil­
lanatban konkréten használhassák ki a per adta lehetősé­
geket a hercegi kabinet ellen, vagy éppen csak jobban tet­
szett nekik így, ha hosszabb ideig gyötörhették áldozatu­
kat, esetleg abban bíztak, találnak még valami egyértelmű
vádbizonyítékot, nem tudni; tény az, hogy teltek-múltak
a hónapok, s a zsidó még mindig ott volt a toronyban,
tömlöcre vetve, ügye nem jutott előbbre az előzetes ki­
hallgatásnál s az első fokú kínzásoknál.
A zsidók azonban hozzászoktak évezredek alatt az örö­

- 292-
kös üldöztetéshez, s első rémületükből felocsúdva futot­
tak fűhöz-fához, menedéket kerestek, ahol csak lehetett,
hadd legyen hova bújniuk, ha kitör a vész. Menleveleiket
újra megerősíttették, lepecsételtették, fegyvereseket és vá­
rosi szolgákat béreltek védelmükre, futárok száguldottak
az utakon országszerte, a szélrózsa minden irányába, hogy
közösen szervezzék meg védelmüket, az udvaroknál, a ta­
nácsházakon ott dolgoztak, serénykedtek ügynökeik,
hogy jóakaratukat cselekvésre bírják; váltók és hitellevelek
segítségével tőkéjük java részét külföldre mentették, biz­
tonságba helyezték.
De bármit tettek, bármire gondoltak is, ott lebegett
felettük az agyagszínű felhő. Álmukat is megzavarták a
dermesztő rémképek, nem ízlett nekik az étel, italuk meg­
keseredett, fűszereiknek nem volt illata, s hol voltak már
a Talmudról folytatott, máskor oly élénk, heves, buzgó,
kedves vitáik: néha mondat közepén elakadt a szavuk, el­
némultak; dermedten maguk elé meredtek. Igen, az az
agyagszínű felhő rátelepedett még büszke, diadalmas
sabbatjaikra is, pedig ezt a napot az elpusztult biroda­
lomról, és az eljövendő Messiásról álmodozva, még a leg­
szegényebb koldus is mindig fejedelmi módon ünnepelte
meg. Megtettek hát minden óvintézkedést, de mindez
annyit ért csak adott esetben, mint a nyomorúságos
szama a háztetőkön, mint lombkunyhók pálmalevél fe­
dele: egy szélroham felkapja, s vége. A felhő ott volt egü­
kön, és semmi nem segített ellene, akár hétköznap volt,
akár ünnep, bármely percben rájuk törhetett az a torok­
szorító félelem. Ott leselkedett minden zugban, minden
sarokban.
A frankfurti rabbi, Jaakob Josua Falk, az írásba mé-
lyedve ült. S ha akarta, ha nem, aszott, ráncos kezével
Mózes ötödik könyvének azt a fejezetét ütötte fel, ahol a
legborzalmasabb átok volt olvasható, melyet emberi elme
valaha is kigondolt. Az az átok, melyet a zsidók rémülten

- 293-
lapoztak át a Könyvben, melyen az írás évenkénti felolva­
sásakor is csak félhangon, gyorsan siklottak át az előimád-
kozók, nehogy felidézzék, kihívják maguk ellen. Az öreg
rabbi szeme azonban az írásra tapadt, olvasva a fenyegető,
vaskos betűket: Átkot bocsát az Úr rád, bomlást és rom­
lást, mindenben, amit kezdesz vagy cselekszel. Nőt jegy-
zel el magadnak, de más férfi él vele; házat építesz, de nem
lakói benne. Az úr leterít téged ellenségeid előtt: egy úton
vonulsz ki ellene, és hét úton menekülsz előle. Ő lesz a
fej, te pedig a farok. S mialatt ostromolja országod min­
den városát, a megszállás és szorongatás alatt, amellyel
szorongat téged ellenséged, megeszed saját gyermekeidet,
fiaidnak, leányaidnak húsát, akiket az úr, a te Istened
adott néked. Leggyengédebb és legfinnyásabb asszonyod
is — aki kényeskedésében és finnyáskodásában alig érin­
tette talpával a földet - irigy szemmel tekint kebelén levő
férjére, fiára, leányára, az ő kicsinye miatt, amelyet meg­
szül, gyermekei miatt, akiket világra hoz, mert maga eszi
meg ezeket titkon, mikor mindenből kifogy, a megszállás
és szorongattatás alatt, amellyel szorongat téged ellensé­
ged minden városodban. És szétszór téged az Úr minden
nép közé, a föld egyik végétől a másik végéig. De e nem­
zetek között sem pihensz meg, és nem lesz nyugvóhelye a
te talpadnak, mert ott is rettegő szívvel, epedő szemekkel
és csüggedő lélekkel sújt az Űr. Rettegsz éjjel és nappal, és
nem bízol az életedben. Reggel azt mondod: Bárcsak este
volna! Este pedig ezt mondod: Bárcsak reggel volna! — a
rettegés miatt, amely szívedet eltölti, és a látvány miatt,
mely szemed elé tárul.
Így olvasta az írást az öregember, szíve tele volt ször­
nyűséges félelemmel, fejére borította imaköpenyét, hogy
ne lássa a nagy, fenyegető betűket, és sírt és sóhajtozott.
Felesége nem merte megzavarni őt a Könyv tanulmányo­
zásában, riadtan állt csak az ajtóban, és hallgatta, hogy
nyög a rabbi, ő maga pedig remegett, öreg szíve a féle­

294-
-
lemtől a torkában dobogott. De nem merte volna az urát
semmiképpen se megzavarni.
Jaakob Josua Falk rabbi pedig magába roskadva sírt,
öreg, fáradt, beesett szeméből patakzottak a könnyek, és
összeáztatták imaköpenyét.
Philipp Heinrich Weissensee egyháztanácsi elnök -
most már von Weissensee - nagyon megváltozott ama
éjszaka óta, amikor Magdalen Sibylie áldozatul esett a
hercegnek. Nem volt persze most sem egyetlen olyan po­
litikai ügylet a birodalomban s különösen Svábföldön,
amibe készségesen bele ne szimatolt volna finom szaglású
orrával. De minden fürgesége mélyén ott lappangott, ott
settenkedett valami közöny; élettelen mechanizmus haj­
totta csupán. Megtörtént, hogy a tapasztalt, minden kér­
désben járatos, kiváló szónoknak ismert ember beszéd
közben egyszerre csak elkalandozott, vagy éppenséggel
valami homlokegyenest ellenkező témára ugrott át. Vagy
megállt a mondat közepén, félrebiccentett, ingatta a fejét,
motyogott valamit magában s elnémult. Máskor pedig a
mindig a legutolsó divatot követő férfi térdszalag nélkül
jelent meg valahol, vagy hasonló érthetetlen öltözködési
hibát követett el. Nagyon furcsán viselkedett a nőkkel is.
A legnagyobb udvariasságot és előzékenységet tanúsította
velük szemben minden szavával és cselekedetével, meg­
történt azonban, hogy a lehető legszívélyesebb társalgás
közepette valami olyan trágárságot eresztett meg, amire
még Remchingen tábornok se lett volna képes. Azt is sut­
togták, hogy gáláns kalandjai vannak, ami pedig teljesen
idegen volt tőle addig. S furcsamód, előszeretetben része­
sítette azokat a nőket, akiknek általános vélemény szerint
volt már dolguk Süss-szel.
Süsshöz jobban húzott, mint bármikor azelőtt. Ez is
feltűnő volt. Hiszen a herceg közvetlen környezetében
mindenki tudta, hogy a zsidó már nem áll akkora kegy­
ben, mint néhány hónappal azelőtt. S Weissensee bizalmi

-295 -
funkcióját tekintve, melyet a katolikus tervek első embe­
reként betöltött, az is világos volt, hogy semmi szüksége
nem lett volna a zsidó körül való legyeskedésre, hízelgés­
re. És mégis: ki nem hagyott volna egyetlen alkalmat sem,
hogy szólhasson vele, sőt, olyan bizalmasan érintkezett
vele már, hogy a gyanakvó Süss attól tartott, vesztére tör,
így azután a legnagyobb óvatossággal kezelte az egyház­
tanácsi elnököt. Máskor viszont, éppen olyan váratlanul,
Weissensee gúnyolódni kezdett, a legdurvább nevetség
tárgyává téve Süss zsidó mivoltát, ami pedig korábban
szintén nem volt szokása. Megkérdezte például, ismeri-e
bizonyos héber szavak jelentését, s bármily elutasítóan je­
lentette ki Süss, hogy azt a keveset is régen elfelejtette
már, amit héberül tudott, Weissensee többször megismé­
telte ezt a kérdést, méghozzá sokak füle hallatára. Az egy­
háztanács igazgatója aztán egy este nagy sietve magához
kérette Bilfingert és Harpprechtet; mindketten régi jó
barátai voltak. Jöttek is az urak nyomban, aggódva kér­
dezték, mi történt, miben segíthetnének. De nem volt,
úgy látszik, semmi különösebb baj; Weissensee valami
egészen átlátszó ürüggyel hozakodott elő. A két úr elké­
pedt, összenézett, aztán mindketten Weissenseere; megér­
tették, hogy valami bántja, maradtak. Ott ült hát a három
régi iskolatárs, három sokat próbált férfi, három nagy te­
hetségű, a kor minden tudományában jártas, szilárd pozí­
ciót betöltő, fontos ember. Ültek és ittak, a két kövér,
kényelmes ember jóformán szótlanul, míg a karcsú, elegáns
prelátus majdnem végigbeszélte az estét: csupa szellemes
semmitmondás volt minden szava, s aggályosán ügyelt,
nehogy egyetlen pillanatra is csend álljon be. Akkor
Bilfinger megkérdezte, hogyan halad a bibliakommentá­
rokkal. Mert Andreas Adam Hochstetter, Christian
Eberhardt Weissmann, Johann Reinhard Hedinger mű­
vei legfeljebb afféle jó középszert jelentenek e témában, s
már nagyon hiányzik kedves barátjuk kitűnő műve.

-296-
Weissensee halvány mosollyal azt felelte, miközben kezé­
vel tétova, bizonytalan mozdulatot tett, hogy talán leg­
jobb lett volna Hirsauban maradnia végig, legjobb lett
volna, ha egész életét csak ennek a munkának szenteli.
— Igen - mondta Harpprecht, de ez tulajdonképpen
nem volt válasz mégsem -, nehéz időket élünk, piszkos
időket, minden út szennyen át vezet, és rettentő nehéz
tisztának maradni.
Weissensee politikai pozíciója időközben egyre bo­
nyolultabb és kétértelmű lett. Mintha egyesíteni akarta
volna személyében az egyesíthetetlent. Ott ült a parla­
ment tizenegyes választmányában, ő fogalmazta, ő stili­
zálta a demokraták panaszait a herceg önkényuralma el­
len, s ugyanakkor félig-meddig apósa és bizalmasa volt
Karl Alexandernek. Tanácskozott Süss-szel, a jezsuiták­
kal, a tábornokkal, és lendületes alkotmányvédő beszéde­
ket tartott, kirohanásokat az evangélikus szabadságjogok
érdekében. Minden tűzben ott tartotta a vasát, minden
húsosfazéknál ott sürgött-forgott. A régi Weissensee bol­
dog lett volna, ha ennyi intrika, ennyi titkos és bonyolult
tervezgetés és szervezkedés részese, irányítója lehet. Bol­
dogan vetette volna magát ebbe a lélegzetelállítóan izgal­
mas, ezerfelé ágazó tevékenységbe. Az egyháztanácsi el­
nök persze most is rajta tartotta a szemét mindenen, de a
legváratlanabb pillanatban kijelentette, hogy pihenésre
van szüksége, vissza kell vonulnia a világi sürgés-forgás-
ból, Hirsauban a helye, bibliakommentárjai mellett.
Azokkal viszont eléggé keservesen haladt. Csak ült,
meddő órákat töltött Weissmann, Hedinger és Hochstet-
ter vaskos köteteit forgatva, nézegette a nehézkes szerzők
műveit, akik oly derekas alapossággal vágtak neki előtte
ugyanennek a feladatnak. Ó, hát a diákoknak bizony még
sokáig ugyanezeken a bölcselkedéseken kell rágódniuk,
gondolta. Mert neki ugyancsak meg kell kínlódnia majd,
míg valahogy életet lehel az óriási anyagba.

297-
-
 Nem, a munkájával sehogyan sem haladt előre. S bár
éjnek évadján is égett még a dolgozószobájában a lámpa,
ott virraszthatott akár hajnalig könyvei felett, szeme
mintha nem a betűket látta volna, nem a cirádás görög,
sem a szálkás gót, sem a szögletes héber betűket. Hanem
helyettük másvalakit látott, aki nem volt ott a házban;
barna, pihés, férfiasan merész arcát, kék, bátor szemét,
mely oly furcsán ragyogott tömérdek fekete haja árnyéká­
ban. Ott látta őt, a lámpa csendes fénykörébe zárkózott,
gyerekesen komoly arcát. Napközben föl s alá járkált a
házban; milyen tágasak, milyen kongó üresek voltak egy­
szeriben a termek! Papucsban csoszogott, paróka nélkül,
elhanyagolt külsővel, beszaglászott egy-egy sarokba, fi­
nom, sovány kezével megsimogatta valamelyik asztal lap­
ját, egy dívány támláját, tétován járkált, zavartan mosoly­
gott.
Akkor aztán egy nap magához kérette Jaakob Polykarp
Schobert, a magisztert. Az volt csak a rémület szegénynek!
No, most az egyháztanácsi elnök úr biztosan megmossa a
fejét, hogy szektás, hogy hamis hitet prédikál, bíróság elé
cipelted, börtönbe csukatja, világgá kergeti nyomorultul
megalázva! Mert hát a lánya nem jár többé a bibliakollé­
giumba, nincs oka kíméletességre immár. A pufók képű
embert elöntötte a veríték, jámbor gyermeki szeme kime­
redt, riadtan futkosott fel s alá, szuszogva, fújva, szorong­
va. Hamarosan aztán elmúlt a félelme. Ha Isten mártí-
romságot rendelt osztályrészéül, hát boldogan vállalja a
kiválasztottak sorsát. Így jelent meg a prelátusnál, szem­
mel láthatóan izzadva bár, mégis egyenes tartással, emelt
fővel, bátran, s ahogy belépett, rögtön a tüzes kemencébe
vetett három férfiúról kezdett szólani. Weissensee álmél-
kodva hallgatta, majd szavába vágott, szeretetreméltóan
megmagyarázta neki, hogy most itt nem hivatalos ügyek­
ről lenne szó, éppen csak a lánya régi barátjával szeretne
elbeszélgetni. A magiszter megkönnyebbült, s attól kezd­

298-
-
ve nagyon egyszerűen, szívből jövő tiszteletadással szólt
Magdalen Sibylléről, arról, hogy a jámbor, nemes gon­
dolkodású és kiválasztott testvér mennyire hiányzik a bib-
liakollégium-belieknek. Weissenee mohón csüggött min­
den szaván, a magiszter pedig titokban valami önvádfélét
érzett, hogy idejövet zsarnoknak és Holofernesnek hitte
ezt a szívélyes urat; egyre több bizalmat érzett a másik
iránt. Az egyháztanácsi elnöknek meg szemmel láthatóan
tetszett ez a jó szándékú fecsegés, ezek után többször ta­
lálkozott még a magiszterrel, közös sétákat is tettek a kör­
nyékbeli erdőkben. Schober végül egészen odáig merész­
kedett, hogy verseiről beszéljen: idézte Jézus, a legjobb szá­
molómester című költeményét, meg a táplálékszerzésről és
az istenhitről szólót. Weissensee barátian meghallgatta
mindezt, sőt még valami olyasfélét is emlegetett, hogy
kiadatásuk sem lehetetlen. A tudós nagyúrnak ez a nyá­
jassága végképp megnyerte a fiatalembert, úgyhogy szíve
nagy titkát is megosztotta vele végül: elmondta, amit az
égi Jeruzsálem hercegnőjéről tudott, no meg apjáról, a
gonosz zsidóról.
Felfigyelt ám erre Weissensee. Egyszeriben megfeled­
kezett fáradtságról, közönyről. Naphosszat kószált a büsz­
keségtől sugárzó magiszterrel az erdőn. Megálltak a fake­
rítés előtt, s akkor újra meg újra elmondatott magának
minden apró részletet. Megpróbált nyomozni az öreg
hollandus, Mynheer Gabriel Oppenheimer van Straaten
után. S bár Naemit nem láthatta szemtől szembe, a sok
apró mozaikrészecskéből meglehetősen kikerekedett a
tényállás. Lámpája ezután is sokáig égett minden éjszaka.
De már nem rótta többé a házat bizonytalan, öreges lép­
tekkel; nem, a prelátus ruganyosán járkált tágas, nagy ter­
meiben, álmaiban emberek nyüzsögtek, eljövendő esemé­
nyek képe rajzolódott ki. Finom, élénk ajkain mosoly ját­
szott, mintha valami csiklandozná belül, s néha - álmai­
nak színpadán állva mintegy - beszélt is magában:

-299-
 — Voyonsdone* kedves titkos pénzügyi tanácsos uram! -
mondta, vagy így szólt éppen: - Ej, ej, ki hitte volna ezt,
excellenciás uram?
Igen, igen: ki hitte volna ezt? Mert Weissensee öreg
róka volt, volt rá módja, hogy az embereket s az életet a
legkülönbözőbb oldalról megismerje, kifürkéssze. S azt
hihette, hogy olvasni tud az emberek arcából. S most
megint csak be kellett látnia, hogy a nagy világszínházban
még több a festék az arcokon, még több az álarc, mint
hinnénk, s itt még a leggyanakvóbb lélekre is meglepeté­
sek várnak. Mert hát sejtette volna ezt valaki is? Felidézte
a zsidó arcát, felidézte szobája éjszakai csendjén. Lehuny­
ta szemét, s megpróbálta kifürkészni ezt az arcot, végig­
ment minden egyes vonásán, látta az élveteg, telt ajkakat,
s az elegáns, hideg, fehér arcot, látta a rámenős, kemény
állat, a ragadozóként figyelő, repdeső, boltozatos szeme­
ket, a sima, felhőtlen homlokot, szemöldöke fölött azzal
a két kis domborulattal. Ki hitte volna, hogy a jéghideg és
végtelenül tisztán látó üzletember és politikus szíve mé­
lyén ilyen érzelmes erdei idill képe rejtőzik? Itt, Hirsau-
ban! Ejha, kedves pénzügyigazgató uram! Hogy állt ott
előttem azon az éjszakán a palotája nagytermében! S az
arca milyen világfias volt, milyen cinkosan cinikus! Ej, ej,
héber uracskám! Nohát, az szent igaz, hogy egy kicsit job­
ban összeszedhettem volna magam, szó se róla. Mert ugye
akkor éjjel összetörtem valamelyest, és nem viselkedtem
egészen úgy, ahogyan azt az illemszabályok megkövetelik.
Nagyon-nagyon nyomorultan gubbasztottam én akkor,
és kegyed karcsún, fölényesen, világfiasan megállt ott, és
még a velő is megremegett a csontjaimban. Jó; arra azon­
ban kíváncsi lennék, hogyan áll majd excellenciád hasonló
esetben!
Philipp Heinrich Weissensee egyháztanácsi elnök hir­

* Nézzük csak.

- 300-
telen megállt a szoba közepén. A lámpa csendesen szórta
fényét a tágas helyiségben, éjjeli lepke zümmögött, a
könyvek pedig némán, közönyösen bámultak rá körös­
körül. A nyitott ablakon át beszűrődött az éjszakai erdő
illata, neszezése. Bosszúvágyat érzett? Terveket szőtt, hogy
valamit visszafizessen? Fi done, nem piszkítja be ő magát
ilyen alantas polgári érzelmekkel. Egész egyszerűen — nos
hát, mi is? —, egészen egyszerűen kíváncsi volt, hogyan
viselkedik majd a zsidó. Vajon ő is úgy összeroskad majd,
úgy megöregszik egyetlen pillanat alatt? vagy mégis mit
tesz? Nohát, bármit tesz is majd, nagyon tanulságos lesz,
az már bizonyos, sokkal érdekesebb, mint amit ilyesmiről
a regényekben olvashat, vígjátékok színpadán láthat az
ember.
- Voyons done, excellenciás uram! Eh voilá! kedves tit­
kos tanácsosom! — mondta a finom, elegáns prelátus, éjsza­
kájának árnyékszínpadán, csiklandósan mosolyogva. Ak­
kor aztán leült újra bibliakommentárjaihoz, tettvágyat
érzett; lekicsinylőén, gúnyosan nézte Hochstetter, Weis-
mann és Hedinger pepecselő, körülményeskedő műveit,
nohát, derék, tanult mind a három, gondolta; és most
már ment a munka, frissen, könnyedén.

Eközben a würzburgi hercegérsek emberei csöndesen, szí­

vósan dolgoztak tovább Stuttgartban. Új emberek kerül­
tek egyszerre rivaldafénybe: többségükben katonák, akik
nem sokat hederítettek Süssre, s bár színleg nem volt vele
semmi bajuk, titokban annál jobban megvetették. Ott
sürgött-forgott von Röder gróf, a tábornok, otromba tus­
kó, azután Asperg parancsnoka, Bouwighausen alezredes,
meg egy sereg lármásan nyüzsgő tiszt, akik szinte élő fal­
ként vették körül a herceget; Tornacka és Laubsky ezre­
desek, Buckow kapitány. Volt köztük egy bizonyos Röder
őrnagy, a gróf unokaöccse, a stuttgarti lovasgárda pa­

-301 -
rancsnoka, kereplő hangú, szűk homlokú, durva beszédű,
nagy mancsú tiszt - kesztyűben volt csak igazán formát­
lan, medvetalpszerű a keze! -, akit Süss különösen ki nem
állhatott. A zsidó azonban Dom Bartelemi Pancorbót
gyűlölte a legjobban, a pfalzi választófejedelemségi titkos
tanácsost, a dohányjövedéki és kereskedelmi főigazgatót;
mert az ékszerkereskedő újra előtérbe került, jobb vállát
ferdén tartva, mostanában is ugyanabban a szertartásosan
merev portugál udvari viseletben járt-kelt, apró, pulyka­
vörös, csontig aszott koponyáját halálfejként forgatta ha­
talmas csipkegallérjában, orra mint a keselyűcsőr, bajusza
festve, ráncos, szűkre vont szemhéja alól állandóan Süss
felé sunyított.
Ezek, meg azután Süss két régi ellensége: Remchingen
tábornok és Neuffer, a komornyik buzgólkodtak a kato­
likus terveken. Süss persze tisztán látta, mire megy a já­
ték, jobban látta talán, mint a sok goromba, nagyképű,
ostoba tiszt, s látta azt is, hogy őt szépen félretolták az
útból. Csak úgy mellesleg értesült fontos dolgokról, vagy
egyáltalán nem értesült róluk; ha pénzügyi kérdésekben
szaktanácsra volt szükség, kérették, s olyankor közöltek
vele egyet s mást, fölényesen, lekezelő modorban. Igen,
amikor egy ízben megpróbált valamivel többet megtudni,
a herceg gorombán leintette, ráförmedt, mit képzel, hagy­
jon fel egyszer s mindenkorra ezzel a szaglászással és kém­
kedéssel. Majd ha eljön az ideje, akkor - esetleg! — meg­
mondják neki, ami rá tartozik.
Karl Alexander hamarabb felépült betegségéből, mint
hitte, s most tetterősen, telve nagy reményekkel tevékeny­
kedett. S a würzburgi hercegérsek is eredményes munkát
végzett: kibékült a hercegi pár, és Marie Auguste teherbe
esett. Az ország nem fogadta valami nagy örömmel ezt a
hírt. Hiszen ha a herceg gyermektelenül hal meg, újra
protestáns uralkodót kap az ország; így azonban minden­
ki tudta, hogy Róma és a jezsuiták hatalma terjeszkedik

- 302-
majd még tovább, ki tudja, meddig. A hivatalosan elren­
delt istentiszteletekre, melyek célja a hercegnő egészségé­
ért való könyörgés lett volna, alig mentek el néhányan:
legfeljebb, akiknek muszáj volt.
A herceg viszont rettenetesen örvendezett a dolognak.
Mindenkinek a várva várt örökösről beszélt, húsos, szang-
vinikus arcán boldog vigyorral; goromba vicceket csinált,
Marie Auguste-öt elhalmozta otromba kedveskedésével.
A hercegnő egyáltalán nem örült annak, hogy gyereke lesz.
Félt, hogy elveszíti szépségét, egyébként is csak baj lesz
majd a kicsivel, akadályozza mindenfélében, félt és undo­
rodott a szüléstől; az anyaságot valamiféle plebejusízű,
közönséges dolognak tekintette, nem is illik ilyesmi arisz­
tokrata nőhöz. Arra gondolt, hogy megszakítja a terhessé­
get, sőt egész konkrét célzásokat is tett a dologról Wen-
delin Breyer doktornak. Az orvos azonban vagy nem
értette, vagy nem akarta megérteni, miről van szó. Széles,
bocsánatkérő mozdulatokkal ecsetelte rekedtes, erőltetett
torokhangján, milyen gyönyörűség anyának lenni; ókori
példákkal hozakodott elő, megemlítette a Gracchusok
anyját, meg azt a másik, hős asszonyt, aki fiát inkább paj­
zson látta volna viszont, mint anélkül. Sóhajtott csak a
hercegnő, a herceg katonásan parancsolgató modorára
gondolt, s letett reményeiről.
Kellemes és mohó borzongással hallgatta viszont, mi­
kor Süss egy alkalommal Lilithről, a démonok királynő­
jéről mesélt neki. Lilith Ádám első felesége volt, s össze­
veszett urával, mivel a hosszú hajú, szárnyas asszony úgy
találta, testi vágyainak kielégítése a férfi részéről némi
kívánnivalót hagy hátra. Ezek után mindenféle fekete
mágia közepette kimondta Isten tiltott nevét, s elrepült
Egyiptomba, a gonosz varázslatok földjére. Azóta, gyű­
lölködve Évára és minden ép, egészséges házasságra, szü­
lőanyák és csecsemők ádáz ellensége, átkot és romlást
hozna mindegyikükre. Egyiptomban azonban elérte őt

303-
-
Isten három angyala: Szenoi, Szanszenoi és Szemangelof.
Először vízbe akarták fojtani; majd mégis szabadon bo­
csátották, azzal a feltétellel, hogy megesküszik a démonok
esküjével, hogy egyetlen szülőanyát s egyetlen csecsemőt
se ront meg, akit a három angyal neve véd. Ezért védik a
zsidó asszonyok gyermekágyukat a három angyal nevét
rejtő amulettel.
A hercegnőt izgatta a dolog, beleborzongott, s meg­
kérdezte, vajon titokban szerezhetne-e neki a zsidó ilyes­
féle amulettet. Hogyne szerezhetne, felelte az szolgálatké­
szen. A nő egy alkalommal elmesélte a dolgot gyóntató-
papjának, Flórián atyának. A pap a leghatározottabban
megtiltotta, hogy bármi ilyen eszközhöz folyamodjon.
Marie Auguste úgy határozott azonban, hogy mégiscsak
elfogadja az amulettet, ha arra kerül sor. Biztos, ami biztos,
s ha már használta, még mindig meggyónhatja akkor is.
Terhességét egyébként ugyanolyan könnyedén, gu­
nyorosan viselte, mint minden mást. Valahogy úgy, mint
ha valaki könnyű nyári öltözetben megázik, s csuromvizes
ruháit levetve, parasztgúnyát ölt, s fölényes derűvel néz
végig újdonsült maskaráján.
így ült karácsony estéjén is törékenyen, kecsesen, tal­
pig hófehér, könnyű csipkében, mely finom, nemes már­
vány színű arcbőrét még jobban kiemelte, ahogy apró
gyíkfejét csibészesen ide-oda forgatta, nagy, fekete hajko­
ronájával. Körülötte egészen szűk körű bizalmas baráti
társaság: a szentestére meghívottak. A herceg szerette vol­
na, ha Süss nincs ott. Marie Auguste azonban ragaszko­
dott a mulatságos és gáláns udvari zsidóhoz; különösen
megnyerte tetszését a Lilithről mesélt történettel, mintha
valami titkos, kimondatlan egyezség kötné össze őket, s
hiányolta volna Süsst éppen ezen az estén. Az meg, éppen
elszigetelődésének ebben az időszakában, elégtételt érzett,
hogy ott lehet a meghívottak között. Hálája jeléül három
ajándékot nyújtott át a hercegnőnek: egy nagyon szép

- 304-
gemmát, melybe egy csecsemő volt belevésve, azután egy
porcelánból s elefántcsontból készült díszes kínai csörgőt,
nyelén rendkívül finoman kifaragott copfos emberkék
másztak felfelé, ide-oda forgatva fejüket, azonkívül pedig
icipici pagodácskák csilingeltek-csörögtek. Harmadik
ajándékát tiszteletteljes és rejtélyes mosollyal adta át: kis
aranyszelence volt, s a hercegnő azonnal tudta, hogy az
amulett van benne.
A többi vendég azonban kedvetlenül nézte, hogy a zsi­
dó még most is milyen nagy kegyben áll. Betolakodónak
tartották, éppen ezen az estén, s elkezdték otromba, rossz­
indulatú tréfálkozásukat. A herceg, Remchingen egy elej­
tett szavába beleakaszkodva, figyelmeztette a hercegnőt,
ne nézze annyit a zsidót, mert a württembergi trónörökös
a végén görbe orral jön a világra. Marie Auguste csak mo­
solygott. Titokban megsimogatta a kis szelencét; azután,
mikor senki se látta, elővette az amulettet: kis pergamen­
csík volt, rajta szögletes, vörös héber betűk; a betűk kö­
zött cikornyás, izgatóan titokzatos figurák, gubbasztó,
furcsa és ijesztő, kezdetleges madarak.
Süss a durva támadásokat s a csipkelődést ugyanazzal
az udvarias közönnyel viselte el, mint máskor. Később
azután Weissensee és a herceg társalgásába kapcsolódott
bele, mondván, hallotta, hogy Karl Alexander és az egy­
háztanácsi elnök úr a karácsonyi evangélium katolikus és
protestáns szövegén vitatkozott, vagyis hogy a protestáns
változat helyes-e, mely így szól: „az embereknek jóaka­
rat”, avagy pedig a katolikus: „a jóakaratú embereknek”?
Nagyon örül, hogy apró karácsonyi ajándékként átnyújt­
hatja nekik hozzájárulását a probléma megfejtéséhez. Az
urak kissé meglepődtek, mások is elnémultak a teremben,
és gúnyosan, kétkedve figyelték, mi következik most, Süss
pedig nagyon udvariasan és közönyösen folytatta: amióta
a boldogult pfalzi választófejedelem meghívta Baruch
d’Espinoza professzort a heidelbergi egyetemre, hitsorso-

-305 -
sai behatóbban kezdtek foglalkozni az Új testamentum
tudományos jellegű tanulmányozásával is. 0 maga a kér­
déses szövegrész ügyében írt egy amszterdami ismerősé­
nek, s a következő felvilágosítást kapta. A görög szöveg­
ben „eudokias” áll, amit a Vulgata és a katolikusok na­
gyon helyesen „bonae voluntatis"-nak, „jóakaratu’-nak
fordítanak. Erasmus azonban Bibliáját olyan kézirat alap­
ján adta ki, ahol - helytelenül - „eudokia” állt, .f nélkül,
ennek alapján készítette Luther is a fordítását, s írta a
kérdéses helyen: „jóakarat”. Erasmus bizonyára felfedezte
volna a hibát, ha nem siet annyira. Hajtotta azonban a
becsvágy, hogy Bibliáját még a Ximenes kardinálisé előtt
kiadhassa. Ezért azután, bár minden tisztelet az egyház­
tanácsi elnök úrnak, a lutheri karácsonyi evangélium szö­
vege itt nincs egészen rendben, s őfenségének van igaza a
kérdésben.
Süss szerényen, udvariasan és nagyon tárgyilagosan
mondta el mindezt. Maguk az elmondottak pedig annyi­
ra egyszerűnek és világosnak látszottak, hogy még a tisz­
tek egyike-másika is megértette; Marie Auguste örven­
dezett, milyen okos és ügyes az ő udvari zsidója. A töb­
bieket azonban mind bosszantotta, hogy karácsony szent
estéjén az evangéliumot ilyen szakértő módon elemezte a
zsidó, Remchingen meg is jegyezte mindjárt dörmögve,
hogy a zsidók, úgy látszik, már nemcsak ékszerekkel és
váltókkal kufárkodnak, hanem Isten igéjével is. Weissen­
see más témába kezdett: a nők helyét elemezte az Ó- és
Űjtestamentumban. Olyan téma volt ez, melyet az utób­
bi idők élményei és eseményei - ha sok fájdalom köze­
pette is - érdeklődésének előterébe toltak; bibliakom­
mentárjaiban is sokat foglalkozott ezzel a kérdéssel. Az
Újtestamentumban: a Madonna, az Ótestamentumban
pedig: Salamon ezer asszonya. Könnyedén, elegánsan be­
szélt, közvetlenül és csiszolt modorban, ahogy szokott.
Volt hangszínében mégis valami sejtelmes, valami fe­

-306-
nyegető és idegen, úgyhogy Magdalen Sibylle elsápadt, és
keze egészen hideg lett.
Ott ült a kecses, szeszélyes Marie Auguste mellett, szép
volt és illedelmes. A hercegnő kezében fogta kezét, simo­
gatta, jólesett neki, hogy húsos, ápolt, kis kezével a lány
nagy kezét érintheti. Magdalen Sibylle újra fájdalmas ra­
jongást érzett Süss iránt. Bár nem volt áttekintése a poli­
tikai helyzetről, látta, hogy a férfi nagyon egyedül van,
csupa ellenség veszi körül, olyannak látta, mint egy kar­
csú párducot egy csomó lompos, lomha medve között.
Sejtette azt is, hogy valami furcsa dolog van kialakulóban
Süss és a herceg között, Süss és apja közt.
Süss könnyedén jegyezte meg, hogy az ő ízlésének sem
az Ó-, sem az Új testamentum hölgyei nem felelnek meg.
Az egyikben túl hősiesek, a másikban túlságosan szenti­
mentálisak a nők. Ahogy ezt mondta, szeme végigsiklott
a jelenlevőkön: sokatmondóan mosolygott a hercegnőre,
aki kíváncsian kéjes jóindulatával kellemesen borzolta
meg idegeit, aztán Magdalen Sibylle következett, akiben
boldogan láthatta menedékét és önigazolását, ott volt
még a vörösesszőke, díszesen öltözött Madame de Castro,
az okos, számító nő, aki még nem adta fel egészen a há­
zasság gondolatát, majd megállapodott tekintete az édes
Götz hölgyeken, akik - anya s leánya - egyképp ellenáll­
tak egyelőre a herceg minden ostromának.
Remchingen megmaradt az Ótestamentum témájá­
nál. Nyafka bécsi dialektusában, melyet, bár Augsburg-
ban született, felvett és megszokott, azt gondolván, hogy
ez így rettentő arisztokratikus, kifejtette, miszerint a
szentírás eredeti szövege, a napjainkban hallható zsidós
beszédmodorból ítélve, ugyancsak kiállhatatlanul fülsértő
zagyvalék lehet, ha felolvassák.
— Ügy gondolja, excellenciás uram — kérdezte Süss
nagyon udvariasan -, hogy az Úristen bécsi dialektusban
vagy héberül beszélgetett Ádámmal a paradicsomban?

- 307-
 A hercegnő nevetett, örült, hogy ilyen jól feltalálja ma­
gát a zsidója, s miközben Remchingen nagy mogorván
takarodót fújt, Marie Auguste lopva megsimogatta a kis
szelencét, melyben az amulett lapult, s a csendben meg­
szólaltatta a csörgő csengettyűit. Von Röder gróf azonban
szükségesnek tartotta, hogy Remchingen segítségére sies­
sen. A hercegnőhöz fordult, s megjegyezte: jó, hogy a fen­
séges asszony még nincs annyira. Hiszen azok a gyerme­
kek, akik karácsony éjjelén születnek, halálos veszélyben
forognak. És ezzel a társalgás oda érkezett, ahova már
mindenki régen szerette volna, s fontoskodva, részletekbe
menően tárgyalni kezdték az esslingeni gyermekgyilkos­
ságot. Süss makacsul hallgatott. A tiszteket mindenek­
előtt az az érv győzte meg teljességgel, hogy a kislány
karácsony éjjelén született. Csak von Riolles úr, aki köz­
tudomásúlag szabad szellemű volt, jegyezte meg, hogy ha
a zsidók csakugyan veszélyeztetik a karácsonykor született
gyermekek életét, miért, hogy Názáreti Jézus urunk nem
választott más éjszakát áldott megszületésére; s akkor
megkímélte volna magát a kereszttől, az emberiséget pe­
dig a kereszténységtől.
Pancorbo titkos tanácsos eközben megkérte a herceg­
nőt, hadd nézhesse meg Süss ajándékait. Aszott, lila, kösz-
vényes ujjaival megtapogatta őket, sorra, odaemelte kese­
lyűorra, mélyen ülő, üreges szeme elé; azután szakszerűen
elmagyarázta, milyen értéktelen anyagból készült a gem­
ma is, meg a csörgő is, hogy ékszerkereskedőknél bevett
szokás, ilyesmit ingyen ráadásnak adni. Kajánul megje­
gyezte viszont ismét, hogy az a gyűrű, amit Süss az ujján
visel, az aztán az igazi érték, és üreges szemei a ráncos
szemhéjakkal mohón pislogtak a drágakő felé. Marie
Auguste azonban megvédte zsidóját. Ez korántsem min­
den, amit kapott, mondta hanyag, kissé gúnyos, vonta­
tott hangján, és elővette az amulettet, elmesélve Lilith, a
démonkirálynő történetét. Mindenki félénken és kicsit

- 308-
feszélyezetten hallgatta a dolgot, nézegették a primitív
rajzú, ijesztő madarakat, a pergamen ormótlan, baljós be­
tűit. Míg végre Karl Alexander hangosan, kissé erőszako­
san felnevetett, feloldva a bénult csendet, és kegyes jóin­
dulattal és lármás gúnnyal megjegyezte, hogy Marie
Auguste a végén még zsidó nő lesz, s örülhet, hogy körül-
metéltetnie legalább nem kell magát.
Vacsora után azonban félrevonta Süsst, vállon vereget­
te, nagyon kegyes volt irányában. Az a bibliamagyarázat;
a katolikus szöveg igazolása: nohát, az igen jól sikerült,
nagyon szórakoztató és meggyőző volt a kommentár, s a
zsidó, Isten a megmondhatója, mégiscsak aranyember.
Süssnek hízelgett a herceg beszéde: mindjárt elkomorult
azonban, amikor a herceg a mágus nagybácsikáról kezdett
beszélni, nohát, nem lehetne-e előkeríteni még egyszer,
hadd mondja el, amivel annak idején nem mert előhoza­
kodni. Süss meg csak próbált kitérni a kérés elől, Karl
Alexander nem is erőltette különösebben, hiszen tudja ő
azt jól, milyen nehéz ember a mágus. Egyet azonban meg
kell ígérnie Süssnek: hogy horoszkópot szerez neki arra
vonatkozólag, mit várhat a jövőben a nőktől, rosszat-e,
jót-e. A kis nápolyi nőcskével történt sajnálatos ügy, a
hercegnő ide-oda táncolása, a butácska Götz hölgyek ma­
kacskodása után igazán nem csodálhatja senki, hogy végre
tisztán akar látni ebben a kérdésben. Igazán nem kerülhet
sok fáradságába Süssnek, hogy elkészíttesse a kabbalistá-
val a horoszkópot. Ha már a hercegnőnek szerzett egy
ilyen amulettet, ez elől a szívesség elől nem zárkózhat el;
s ha a bibliamagyarázatot ilyen ügyesen előteremtette, hát
ez szinte potomság ahhoz képest. Süss erre mit mondha­
tott mást, kénytelen-kelletlen megígérte.
A társaság hamar feloszlott. A katolikus urak még el
akartak menni a várkápolnába, éjféli misére. Weissensee
megkérte Süsst, hadd kísérhesse haza.
Az urak előreküldték kocsijukat, gyalog mentek. Eny­

309-
-
he éjszaka volt, hamarosan azonban erős szél vágott az
arcukba. Weissensee visszatért témájára: milyen különös,
hogy a keleti legendák így elterjedtek szerte a világon.
Beszélt a német erdőkről, s arról, hogy milyen különös is
lenne, ha az évszázados fák közt egyszerre csak feltűnne
egy ilyen keleties stílusban épült ház. Az ő környékén,
Hirsauban valami hollandus meg is próbálkozott ilyes­
mivel. Eközben Süss seegassei palotája elé értek, az egy­
háztanács igazgatója különösen szívélyesen, nagy udva-
riaskodva vett búcsút a zsidótól, megjegyezvén, hogy mi­
helyt elkészül bibliakommentárjával, melyben most már a
pénzügyigazgató úr szíves közlése is méltó helyet foglal
majd el, tartja szerencséjének, ha ezt az értékes adatot az
első példányok egyikével viszonozhatja.
Süss végigment a homályos előcsarnokon. Fülébe
csengett még: Ó, te vidám, te boldog, kegyelmes kará­
csony! Lábujjhegyen megjelent a komornyik, megkérdez­
te, parancsol-e levetkőzni a kegyelmes úr. Süss elküldte.
Nem tudott volna még elaludni. Talán a főn, a meleg szél
forralta fel a vérét? S amit ez az öreg róka mondott Hir-
sauról, no nézzük csak: ártalmatlan fecsegés, a nagybácsi
háza egyébként nem is keleti stílusú; de nem rejtenek-e
mégis valamiféle csapdát Weissensee szavai?
Leült ügyirataihoz. A számok azonban nem úgy néz­
tek vissza rá, mint máskor, nem érezte azt a tiszta, tárgyi­
lagos légkört körülöttük. Mintha a virágos, fehér ház kör­
vonalai derengtek volna át rajtuk. Elhajította a tollszárat,
fel-alá járkált a szobában, zavaros gondolatok gyötörték,
kavarogtak a fejében, miközben odakint az éjféli misére
szóltak a harangok.

Isaak Landauer ott ült illetlenül elterpeszkedve Süss egyik

pompás karosszékében. Már végeztek az üzleti ügyekkel,
és Süss, akit idegesített a mocskos kolléga, várta, hogy

- 310-
végre megszabaduljon tőle. Isaak Landauer azonban a leg­
csekélyebb hajlandóságot sem mutatta a távozásra, s egyre
csak vöröses szakállát gereblyézte, végül pedig így szólt: -
Nohát, negyedik hete folyik már reb Jecheskel Seligmann
Freudenthal pere. Nagyon kellemetlen ügy, reb Josef
Süss. Magának különösen kellemetlen lehet. Hiszen itt
ül, lakájostul, kínai porcelánok közt, díszes öltözetben,
papagájjal. Az esslingeniek azonban köpnek minderre, és
a végén megölik majd reb Jecheskel Seligmann Freuden­
thalt. - S mivel a másik hallgatott, így folytatta: - Amikor
a ravensburgi gyermekgyilkossági perről beszéltem; csak
nézett rám nagy gőgösen, mint egy goj, s azt mondta: régi
mese. Most aztán itt a régi mese megint, most aztán a ma­
ga nyakába szakad a baj.
Josef Süss azonban makacsul hallgatott. Amikor meg­
hallotta az első híreket Esslingenből, természetesen azon­
nal megértette, hogy ellene indult valami, egyes-egyedül
ellene. Le akart csapni rájuk első haragjában, de azután
aludt rá egyet, s egy kicsit higgadtabban gondolta végig,
mi szól a közbeavatkozás mellett, s mi ellene. Ha kiállna
Jecheskel Seligmann mellett, veszélyeztethetné nemesle­
velét, s ily módon házasságát a portugál nővel, kihívná
maga ellen a parlamentet, ellensúlyozásul sok enged­
ményt kellene tennie az esslingenieknek. Így hát világos
volt, milyen taktikát kell követnie. Nem ismerte ezt a zsi­
dót, ezt a Jecheskel Seligmannt. Ha az esslingeniek, csak
azért, hogy őt bosszantsák, nyilvánvaló törvénysértéssel
akarják kompromittálni joggyakorlatukat, hát csak tes­
sék, rajta. Az ő dolguk. Ő nem keveredik bele. Semleges
marad. Hallgatni fog, mint a sír.
Ennek megfelelően cselekedett. Annyit tett csupán,
hogy a hercegségben élő zsidók és valamelyest kétes ér­
tékű jogaik védelmére hathatós védőintézkedéseket tett.
Semmiféle piszkálódással és gúnyolódással nem tudták
azonban kizökkenteni passzivitásából.

-311 -
 S bármennyire bosszantotta is Isaak Landauer beszé­
de, nem válaszolt arra sem. A másik azonban csökönyö­
sen hajtogatta: - Összevásároltam néhányadmagammal
Esslingen városának valamennyi adóslevelét. Ha a város
kitart a per mellett, hát legyen per, én azonban egy héttel
előbb jövök a követeléseimmel. Ha Esslingen enged, én is
engedek. Ha szorít, én is szorítok. De azért sose lehet
tudni - mondta végül gondterhelten, s megdörzsölgette
fázós kezeit. — Ezek a gojok olyan végtelenül gonoszak és
ostobák. Mihelyt zsidóról van szó, nem kell nekik a pénz
se, inkább vért akarnak, vért, mindenáron. És mit szól eh­
hez maga, reb Josef Süss? - kérdezte végül, minthogy a
másik egy szó kevés, annyit nem szólt.
Süss nagy nehezen azt mondta, elutasítólag: - Nem
ismerem ezt a Jecheskel Seligmannt. Az én kerületemben
majd tudni fogom, hogyan védjem meg magam.
Isaak Landauer felpattant: - Nem ismeri! Tudni fogja,
hogyan védje meg magát! micsoda beszéd ez! Itt ül a la­
kájaival, aranyos ruhákban, kínai porcelán csecsebecsék
közt, és nem ismeri! És majd megvédi magát! Hadd
mondjam magának én, öreg üzletember létemre: mire jó
ez a sok kacat, ki hisz ebben, ki hagyja, hogy rászedje
mindezzel, ha maga nem tudja megvédeni szegény reb
Jecheskel Seligmann Freudenthalt sem? - És ott hadoná­
szott vadul a másik orra előtt, kaftánja haragosan lobo­
gott. - Papagáj, gobelinek, márványfejek! Minek a már­
ványfejek? - kérdezte, hangjában metsző gúnnyal. — Mó­
zes prófétánk és Salamon király nem így festett életében,
mint a maga hófehér márványfejei itt! És a szemük se volt
lezárva örökké. Különben nem vitték volna annyira,
amennyire vitték. - És dühödten meredt maga elé, csak
még jobban bosszantotta a másik törhetetlen hallgatása.
— Minden valamirevaló zsidó őrizkedni fog attól,
hogy magával üzletet kössön - játszotta ki végre legutol­
só aduját is, várva a hatást.

312-
-
 Süss azonban csak megvonta a vállát, és azt mondta: —
Nem hagyom zsarolni magam - s ellenséges, gőgös arccal
fordult el. Isaak Landauernek nem maradt más hátra,
mint hogy szedelőzködjön, s morogva, ingerülten gereb­
lyézve vöröses szakállát, távozzon a palotából.
Pár héttel később, amikor már igencsak közeledett az
esslingeni per kezdete, tíz zsidó állt Süss előszobájában,
élükön a kis, fonnyadt frankfurti rabbival, Jaakob Josua
Falkkal. Beesett arccal állt ott, mellette a gondnok és a
hitközség három tekintélyes elöljárója; s velük a fürthi
zsidók delegációja, hasonló összetételben. Freudenthal-
ban gyűltek össze, ahol fennmaradt egy kis zsidó hit­
község, még a grófnő idejéből; Seligmann feleségét keres­
ték fel. Az asszony azonban teljesen bánatába süllyedt, és
lehetetlen volt megvigasztalni. A nép ferde szemmel né­
zett rájuk, hamarosan továbbmentek hát Stuttgartba, ott
a zsidó fogadóban szálltak meg, a tulajdonos nem túlsá­
gosan nagy örömére. Nagy gondossággal, körülményes
szertartások közepette imádkoztak reggel, délután és este,
hiszen tíz zsidó: már egy hitközség, ahol az imádkozás
minden előírt szabályát annak rendje és módja szerint be
kell tartani. Ünnepélyesen álltak a szentírás előtt, melyet
természetesen magukkal hoztak, megcsókolták a tekercset,
imaköpenyükbe burkolózva, szívükön és homlokukon a
szíjjal, megindultan és áhítatosan fordultak kelet felé, Sión
felé. Kezük, szájuk, minden tagjuk imádkozott nagy ínsé­
gükben, mardosó kínjukban, végveszedelmüktől félve. És
most izgatottan, sápadtan, pajeszosan-kaftánosan vára­
koztak, fejükön a hegyes zsidó sapkával, karjukon a jellel;
ott álltak Süss előszobájában, szobrok, stukkódíszítések,
gobelinek, arany és lazúrkő berakások között. Izzadtak, és
suttogó, rekedt, gurgulázó hangon szóltak egymáshoz hé-
be-hóba egy szót. Valahol óra ütött, játékos, csengő ezüst­
hangon játszott le egy vidám pergő melódiát, s tíz zsidó
várta, mikor fogadja őket végre a titkos pénzügyi tanácsos.

313-
-
 Németország-szerte nyolcvanezer zsidó böjtölt ezen a
napon; böjtölt mindegyikük, aki csak elmúlt már tizen­
három éves.
Süss a legszívesebben nem fogadta volna a küldött­
séget. Megőrültek? Hiszen tudhatnák: ha ő bele akart vol­
na avatkozni a dologba, megtette volna magától is. Így
meg csak kompromittálják. A parlament amúgy is egyre
energikusabban követelte annak a be nem tartott, de vál­
tozatlanul érvényben levő törvénynek az érvényesítését,
mely a hercegségben a zsidók jelenlétét csak rendkívüli
esetben, akkor is számos szigorító intézkedés figyelembe­
vételével engedélyezi. A hercegtől nem kapott többet,
mint hogy Karl Alexander biztosítja pénzügyigazgatójá­
nak s a hozzá tartozó zsidónak a sérthetetlenségét; egye­
bekben azonban maradjon minden, ahogy volt, így véle­
kedett az uralkodó. Az országgyűlés viszont, kihasználva
az esslingeni esetet, újra kiadta a régi szigorú rendelkezé­
seket. A legkülönösebb az volt a dologban, hogy Weissen­
see állt ennek a parlamenti mozgalomnak az élén. No­
csak, a prelátus talán a katolikus intrikáit akarja leplezni a
zsidók elleni fellépésével?
Annyi bizonyos, hogy ha így álltak a dolgok, a zsidó
küldöttség akadékoskodása teljesen felesleges volt, ha
nem éppen káros. Másrészt viszont ezek voltak a német
zsidóság vezető személyiségei, akik ott álltak most az elő­
szobájában; fogadnia mindenképpen kellett őket. Ha ele­
get tehetne kérésüknek, hízelegne neki, hogy nagylelkű
lehet velük, élvezheti hálálkodásukat. Így azonban nem
sok kedve volt a dologhoz, el is határozta, hogy valami
homályos ígérettel bocsátja el őket.
Belépett hát a tíz zsidó; esetlenül, köhécselve, csoszog­
va, zavartan, s ahogy ott álltak, jóformán megtöltötték a
kis irodát. Karcsún, elegánsan, kimérten állt előttük Süss,
nézte a szuszogó, nehézkes, toporgó férfiakat.
Jaakob Josua Falk, a frankfurti rabbi szólalt meg első-

314-
-
nek: - Összefogtunk valamennyien, az egész zsidóság,
mindent megpróbálva: ajándékokat, pénzt, de hiába. Mert
a nép nagyon ellenünk fordult, az esslingeni tanács pedig
hajthatatlan: ki akarja irtani az ottani zsidókat. Bizonyára
azért is, hogy téged bosszantsanak, mert nem tudják elvi­
selni, hogy te olyan nagy kegyben állsz a hercegednél.
Nagy a gonoszok haragja, Edom álnoksága végromlással
fenyegeti Izraelt. Falja a pénzt, de meg nem enyhül.
Mivel pedig Süss nem válaszolt, csak hallgatott, vára­
kozásteljesen, a fürthi rabbi - testes, szomorú arcú, gyap­
jas hajú férfi - átvette a szót: - Nincs más segítség, reb
Josef Süss, csak ha te cselekszel. Reb Jecheskel Seligmann
Freudenthal württembergi illetőségű. Kérünk, érd el ki­
adatását a hercegnek, hogy aztán ügyét württembergi tör­
vények szerint tárgyalhassák. Nincs más segítség - fejezte
be beszédét, követelőzve, egészen odanyomkodva Süss
orra elé.
Az azonban íróasztalára támaszkodva udvariasan, ele­
gánsan, a zavar legkisebb jele nélkül így felelt: - Ez a
Jecheskel Seligmann zsidó nem kapott tőlem rendes men­
levelet, neve nem szerepel listáimon; nagyon kétséges te­
hát, hogy a hercegség fennhatósága alá tartozik-e. - Majd
ugyanilyen tárgyilagos hangnemben folytatta: - Esslingen
városa tiltakozni fog a császár őfelségénél Bécsben, az or­
szággyűlés is hallatni fogja szavát. Nem célirányos tehát,
hogy Jecheskel Seligmann kiadatását kérjem.
- Nem célirányos! - kiáltott fel a fürthi rabbi indu­
latosan. A kis fonnyadt, szelíd frankfurti rabbi azonban a
szavába vágott: - Annyit tettél már értünk. Így hát azt re­
méltük, most is segítesz majd, hogy ártatlanul ne ömöljön
ki ez a vér.
A kövér, heveskedő fürthi rabbi azonban mégsem
hagyta annyiban: - Nem célirányos, azt mondod! Meg­
menteni egy emberéletet, egy zsidót, akinek semmi más
bűne nincs, mint az, hogy zsidó, ez neki nem célirányos!

315-
-
 - Ti mind csak egyet láttok, rabbi, tanítómesterünk -
válaszolta Süss, továbbra is ugyanazon a higgadt, udvarias
hangon, még az illendő megszólításra is ügyelve. - Ne­
kem azonban messzebbre kell néznem, összefüggéseket
kell kutatnom, a jövővel kell számot vetnem. Tegyük fel,
megmenthetném reb Jecheskel Seligmannt; de hát nem
látjátok-e, milyen drágán kellene megfizetnem ezért: új
engedményekkel Esslingennek és a császárnak. Nem en­
gedhetek meg magamnak efféle lágyszívűséget. Ti persze
egyszerűbb elveket követtek: itt egy zsidó, nem szabad
veszni hagyni. Én azonban nem szemlélhetem ilyen egy­
szerűen a dolgokat; nekem, lássátok be, számolnom kell,
mérlegelnem, latolgatnom kell mindenféle eshetőséget.
Nektek megvannak a magatok zsidó gondjai, és kész, ne­
kem azonban ott van még ezer más.
Szelíd, reszketős hangján így felelt erre Jaakob Josua
Falk, a frankfurti rabbi: - Hányan, de hányan odaadnák
Izrael fiai közül minden vagyonukat, birtokukat, szegény,
nyomorúságos kis garasukat, s még többet is ennél! csak
hogy megakadályozzák az ártatlan vér hullását. Te pedig
egyetlen tollvonással segíthetnél, és nem teszed. Ne ke­
ményítsd meg így a szíved, reb Josef Süss!
A kövér fürthi rabbi pedig hozzátette: - Cserben aka­
rod hagyni az egész zsidóságot, csak azért, mert félsz pár
vacak fecsegőtől, akik kellemetlenkedhetnek majd neked
a tartományi gyűlésben?
Süss még mindig az íróasztalra támaszkodva állt, kar­
csún, udvariasan-elegánsan, nyugalma mint valami gát,
úgy verte vissza a szemrehányások özönét; így nézte a szu­
szogó, toporgó, zúgó-morajló kis csoportot, mely teljesen
betöltötte a kis irodát. Boltozatos, szép nagy barna szeme
villámgyors, dühös, gőgös pillantást lövellt a kövér, izgá­
ga fürthi rabbi felé; hamar összeszedte magát azonban
megint, és így felelt könnyedén: - Tettem eddig is éppen
eleget a német zsidóságért; láthatja bárki, hogy megvan

- 316-
bennem a jó szándék. Ha kikeresztelkedtem volna, ha
otthagytam volna a zsidó hitet, ma én lennék a Római Bi­
rodalomban a második ember a császár után. De nem
voltam gyáva, odaálltam a zsidóság élére; s ha nem is kür­
töltem minden percben világgá, hogy zsidó vagyok, de
tagadni se tagadtam soha.
- Akkor tégy most hitet mellette! Most, most, itt az idő!
- gurgulázta erőszakosan a kis fiirthi rabbi, gyapjas fejét
előrelendítve, mintha fel akarná öklelni a titkos tanácsost.
Süss azonban fagyos hangon azt válaszolta: - De hát
máskor olyan jól tudtok mérlegelni, latolgatni ti is. Most
miért nem mérlegelitek a dolgot? Most miért nem latol­
gattok? Nézzetek tovább az orrotok hegyénél! Kikérjem
reb Jecheskel Seligmann Freudenthalt? Jobb kezemben,
íme, halála, bal kezemben pedig mindaz a kellemetlenség,
gyalázkodás, bonyodalom, veszély, ami rám zúdulna, ami
engem érne, ha tennék valamit az érdekében. — Abba­
hagyta, nyugodtan nézett végig a tíz arcon, felindultság
nélkül viszonozta izgatott, mohó, várakozó pillantásaikat.
S így fejezte be mondanivalóját: - Ma még nem döntök.
De lehetséges, hogy úgy határozok a végén, hogy nem ér­
demes kockázatot vállalnom... egy semmiség miatt.
A férfiak fölfortyantak. Felháborodottan hadonásztak,
szájuk kiáltásra nyílt, nem is tudták türtőztetni magukat.
-Aj, aj! - Felindultságukban kis félmondatok röppentek
fel ajkukról, egymás szavába vágtak; gurgulázva,
fenyegetően harsogta túl azonban valamennyiüket a
fiirthi rabbi bárdolatlan, kellemetlen, ingerült próféta­
hangja: - Egy kis semmiség miatt! Azt mondod, sem­
miség! Egy embert, egy zsidót, egy testvéredet készülnek
megkínozni, szégyenteljes halálra juttatni, anélkül, hogy
bármit elkövetett volna! Megáll a szívverésem, ha arra
gondolok, hogy tétlenül kell néznem, ami jön! És te váll-
vonogatva azt mondod: semmiség! - S megint közelebb
lépett Süsshöz fenyegetően szuszogva, fújtatva, dühödten.

- 317-
 A kis frankfurti rabbi azonban visszalökdöste a he­
lyére. Nagyon-nagyon öreg, szelíd kis hangján azt mond­
ta: - Nem akarunk mi kényszeríteni téged semmire, reb
Josef Süss, kéréssel jöttünk csupán. Isten magas polcra
emelt téged, az egész világ szeme rajtad, mint egy zsidón
se egész Németországban. Fejedelmed szívét a kezedbe
tette, olyan az ott, mint az olvadó viasz: hát akkor ne ke­
ményítsd meg te a magadét, amikor egy testvéred életéről
van szó!
A többiek mind elcsendesültek eközben, úgy hallgat­
ták a csendes szavú kis embert. A fürthi rabbi is néma
volt. Süss, miután néhány pillanatnyi csend telepedett a
szobára, újra megszólalt, és most sem mondott mást, de
hangja bizonytalanabbul csengett, mint korábban, hiszen
ő nem utasította el a kérésüket, s ha tud, közbelép. De ha
érett megfontolás után úgy találná, hogy az interveniálás
nem célszerű, senki se vádolja őt keményszívűséggel és
rosszakarattal.
Ezzel a küldöttséget elbocsátotta, udvariasan kikísérve
őket az előszobába.
Egyedül maradt; most már csakugyan bosszús lett.
Közvetlenebb hangot ütött meg velük, mint kellett volna;
eltért végül is eredeti szándékától. Feltárta előttük in­
dítóokainak egy részét, úgy, ahogyan azok a valóságban
voltak. Minek ilyet csinálni? Hűvösebb, udvariasabb kel­
lett volna hogy maradjon, hiszen hány meg hány ennél
sokkal fontosabb, sokkal bajosabb dologban tartózkodó
tudott maradni! Itt, ebben az ügyben minden olyan vilá­
gos volt pedig, előre ki lehetett számítani minden szót.
Többet kellett volna mondania, s kevesebbet ígérnie.
Hiszen ezek úgysem értik meg az ő finomabb érvelését.
Csak néznek maguk elé, meredten, csak egyet látnak
mindig: azt a nyavalyás Jecheskel Seligmannt, azt sze­
retnék megszabadítani mindenáron.
Egyre kedvetlenebbül járkált fel s alá irodájában. Hogy

-318 -
ilyen érteden legyen valaki, mint ezek! Hát nem juttatott
nekik Frankfurtban hatalmas adományt? Nem segítette
őket, ahol csak tudta, a kereskedelemben? Nem biztosí­
tott nekik könnyebbséget, előnyöket itt-ott, ahol csak tu­
dott? Az, hogy ma a hercegségben az alkotmányos tör­
vények ellenére több száz zsidó ülhet szép nyugodtan, az
egyes-egyedül az ő érdeme. Hogy körüludvarolták annak
idején Frankfurtban, hogy tapsoltak neki! És most mind­
ez mintha nem is lett volna soha, most aztán minden
érdeméről megfeledkeznek, csak mert egy, igen, egyetlen­
egy esetben nem tesz a kedvükre. Hálátlanok, igen! Nem
értik, nem is érthetik, milyen áldozatot hoz már eleve
azzal is, hogy hozzájuk tartozik! Istenemre, gondolta, Is­
tenemre, már talán csak azért is ki kellene keresztelked-
nem, hogy megmutassam ezeknek!
Másrészt viszont nagyon kellemes érzés lett volna, ha
teljhatalmát ezúttal is bebizonyíthatta volna előttük. Os­
toba dolog, gondolta, hogy az esslingeniek így packázhat­
nak vele, hogy nem veheti el tőlük egyszerűen azt a zsi­
dót. Mert ha nem tud majd segíteni rajta végül, az biztos,
hogy tekintélye az egész zsidóság szemében alaposan meg­
csappan. Ez is bántotta valamiféleképpen a hiúságát.
Minden erejével azon volt, hogy lehetőleg ne is gon­
doljon a dologra. Belevetette magát a munkába. Asszo­
nyok nyüzsögtek körülötte, élte az életét, de az éjszakái
valahogyan nyugtalanok lettek. Almok kísértették, látta
például, hogy ott vonul előtte lassan, nagyon lassan a
Jecheskel Seligmann zsidó kivégzési menete. Ő, Süss, ott
vágtatott Asszjadah hátán, a menet nyomában, meg akar­
ta állítani őket, de bármilyen csigalassan haladt is a me­
net, bármennyire sarkantyúzta is a lovát ő, nem fogyott a
távolság sehogyan sem. Felkiáltott, lobogtatta a mentesítő
iratokat, álljanak meg! De szél fújt, viharos erejű szél, és
nem hallották a szavát. Egyszerre ott termett előtte Dom
Bartelemi Pancorbo, csonttá-bőrré aszott koponyájával,

319-
-
furcsán felhúzott jobb vállával, nagy gallérjában, s azt
mondta, ha eladja neki azt a drágaköves gyűrűt, melyet a
kezén hord, elintézi, hogy megálljon a menet. Süss, izzad­
va és szorongva ugyan, de beleegyezett. Amikor azonban
le akarta húzni a gyűrűt az ujjáról, nem ment, mintha
odanőtt volna, Dom Bartelemi pedig azt javasolta, hogy -
ha nincs más mód - le kell vágni a kezét is vele.
Süss felriadt végre, elcsigázott volt, fájt a feje. S bár­
mennyire fáradtnak érezte is magát, félt újra lefeküdni.
Félt az éjszakától. Mert reb Jecheskel Seligmann
Freudenthal, akire napközben a rengeteg munka és a ren­
geteg nő közt ügyet sem vetett, rövid, enyhületet nem
adó éjszakáinak állandó vendége lett.

A rémült, magába roskadt Süss előtt ott gubbasztott a

morózus Rabbi Gabriel. Ott ült, kövérkésen, bosszúsan,
orra felett a három éles, függőleges ránccal. Fenyegető
hangzású, homályos, ófrank tájszólásban beszélt a maga
szófukar módján.
Tehát a gyermek mindenféle mendemondákat hallott,
gonosz, tüskés mendemondákat Süssről. No persze, a
gyermek nem beszélt minderről, csak éppen látszott, hogy
a nyugalma oda, bánatos lett, hallgatag. Süss rémülten,
szorongva kérdezte: mit tehet ő? Rabbi Gabriel pedig to­
vábbra is morózusan, komoran azt felelte: itt nem hasz­
nálnak a szavak, nem használnak a kifogások. Oda kell
állnia a gyermek elé, hagynia kell, hogy a gyermek olvas­
son az arcából. Talán, tette hozzá gúnyosan, a gyermek
szeme többet lát majd, mint az övé. Talán a gyermek
mást is felfedez majd Süss arcában, mint ő, és nemcsak
húst és bőrt lát és csontokat.
Süss, ahogy megint egyedül maradt, feldúltan meredt
maga elé. Szíve ide-oda hánykolódott, végletes érzések
gyötörték. Pedig, alapjában véve, már rég határozott, rég

320-
-
eldöntötte, mit tesz. És mégis, a rabbi veszedelmes és gú­
nyos követelését intő jelnek tekintette, igen, mintha vala­
mi megvilágosította volna útját. S mintha ő maga is vá­
gyott volna erre.
Odaállni a gyermek elé, hadd lássa belső tisztasággal és
fénnyel sugárzó arcát, az apja tekintetét. Süss cinikus volt,
éppen eléggé cinikus ahhoz, hogy csak a kézzelfogható és
szemmel látható dolgokban higgyen, de hogy éppen eb­
ben a pillanatban jött ez a kényszerhelyzet, még a hitet­
lent is meggyőzte arról, hogy intő jel ez, valamiféle gond­
viselés útmutatása. Nem gazember ő, szó se róla, odaáll ő
bármikor bárki elé, s ha valóban létezik Isten, aki figyeli
teremtményeit, könyvébe feljegyzi cselekedeteiket, mér­
leget készít: nohát, ő aztán nem kell hogy féljen ez előtt
az Isten előtt, az ő egyenlege rendben van, végelszámolása
tiszta. És mégis: ha most oda kell állnia a gyermek elé,
gondolnia kell arra is, hogy a gyermek egészen másféle
szemmel néz, nincs fogalma az élet bonyolultságáról, csak
virágokat és tiszta kék eget lát mindig, s talán szenny és
bűn nyomait fedezi fel ott is, ahol a magunkfajta ember
úgy vélheti, minden makulátlan tiszta: szíve, keze. S ha
már úgyis mindenféle piszkos híresztelés jutott a gyermek
fülébe, legjobb, ha ő, Süss, csakugyan megtisztítja magát
minden szennytől, mielőtt a szorongó szívű Naemi elé
állna.
Lehorgasztott fejjel, ajkát harapdálva sétált fel s alá,
karja mereven, élettelenül csüngött. Mert hát, ezer ördög!
ő nem az az ember, akinek áldozatokat kell hoznia. Aján­
dékozni, az más; szórni maga körül, bőkezűen, kinek mi
jár, az igen; és így is cselekedett mindeddig, nagyúri, ga­
vallér módon. De hogy áldozatot hozzon? Neki se hozott
még soha senki áldozatot, az életben nincs helye az érzel­
gősségnek, a tétet állni kell, s ha valaki vajszívű, hát alul­
marad; igen, az olyan ne is csodálja, ha leköpik. Ő nem
fél, sem a zagyva csőcseléktől, sem a szemtelen, ripők

-321 -
nagyuraktól, sem a parlamenttől, sem az Úristentől - ha
ugyan egyáltalán létezik. És mégis: ebben az egyetlenegy
esetben az áldozat valami bizsergetően édes fájdalomnak
tetszett, igen: az, hogy vakító fényesen állhat oda a gyer­
mek elé, és még a virágokhoz és tiszta kék éghez szokott
szem sem talál rajta kivetnivalót.
De mi minden elvész ugyanakkor, ha meghozza ezt az
áldozatot! Ostobaság, politikai szempontból egyenesen
őrültség bármiféle akciót kezdeni Jecheskel Seligmann
megmentésére, csak azért, hogy a gyermek fejéből egypár
kósza, kínzó gondolatot elűzzön. Elúszna, oda lenne a
portugál nővel való házasság, bajba kerülhetne a nemesí-
tési kérelem, elveszítene a lába alól egy jókora darab föl­
det, melyen oly szilárdan állt pedig már - nem, nem! S ha
talán a sors intő jelét kell látnia a történtekben, olyan
könnyen mégsem enged azért, merő gyermeki szeszélyért
nem fog odadobni valamit, amiért annyit küzdött, annyi
áldozatot hozott.
Alapjában véve azonban úgyis tudta, mit fog tenni. Az
első pillanattól kezdve tudta, amikor Rabbi Gábrielt meg­
látta. Miközben jajgatott, és érzelmesen sóhajtozott, mi­
csoda áldozatot követelnek tőle, magában, lelke legmé­
lyén könnyebbséget érzett: fellélegzett. S keményen vissza
kellett fognia magát, nehogy túlságosan konkrét alakot
öltsenek azok a képek, melyek egyelőre ködösen gomo­
lyogtak benne: hogy ünnepli majd az egész zsidóság, hogy
imponál majd valamennyi hitsorsosának Európa-szerte,
hogy az egész Római Birodalom első zsidójának tekintik
majd őt, aki képes volt arra, hogy kiragadja egy keresz­
tény város karmai közül veszni ítélt testvérét.
S ahogy hiúsága egyre jobban hatalmába kerítette,
ügyelt még arra is, hogy valahogyan önmaga el ne feled­
kezzen róla: mekkora áldozatot hoz.
Másnap elment a herceghez. Nem csinált annyi teke-
tóriát, mint máskor, nem volt annyira megalázkodó, erő­

322-
-
teljesebb hangon kérte, amit kért. Hangsúlyozta: a herceg
méltóságával összeegyeztethetetlen, hogy egy zsidóját csak
így, minden további nélkül átengedje az esslingenieknek;
valamint hogy az ő tekintélye, mármint Süssé is csorbát
szenved Esslingen örökös gúnyolódásától, fennhéjázó be­
szédeitől. Karl Alexander nyersen leintette, hagyja őt
békén ilyesmikkel, elege van már ezekből a zsidóügyekből
a parlamentben is; birodalomszerte szidják már, hogy így
zsidóbarát, úgy zsidóbarát, hát csak fogja be akkor azt a
pimasz zsidó száját. Süss azonban, szokásától eltérően,
makacsul a témánál maradt, nem tágított, kezdte felso­
rakoztatni érveit, hiába üvöltött rá megint a herceg. Azt
kívánta, hogy Karl Alexander legalább Johann Dániel
Harpprechtet, az ország első jogászát kérdezze meg, mi a
véleménye az esslingeniek illetékességéről ebben az ügy­
ben, ha számít neki valamit is az, hogy ő, Süss, fáradságos
és áldozatkész munkáját a herceg érdekében tovább foly­
tassa. Mert véleménye szerint, ha az esslingeniek így elpi-
maszodnak, ez aláássa az ő tekintélyét, méghozzá oly mó­
don, hogy kénytelen lesz a legalázatosabban kérni a herce­
get, mentse fel őt hivatalából. Karl Alexander pulykavö­
rösen, fújtatva üvöltött titkos tanácsosára, hogy hát akkor
menjen a fenébe, de gyorsan.
Süss távozott; elégedett volt, mosolygott. Tudta, ez
csak olyan ribillió, volt már rá példa nem egy; a herceg
másnapra úgy tesz majd, mintha mi sem történt volna.
Karl Alexander nem nélkülözheti őt, engednie kell hát,
teljesítenie kell a kérését. Másnap közölte is Rabbi
Gábriellel, hogy Jecheskel Seligmann ügyét gyakorlatilag
elintézettnek tekinthetik, eljárt kiszabadítása ügyében;
büszkén feszített a rabbi előtt, dicsekedve, milyen mérhe­
tetlen terhet vett ezzel a nyakába. Miközben ezt fejtegette
a makacsul hallgató kabbalistának, egyszerre csak kivágó­
dott az ajtó, s nagy lármával Karl Alexander robbant be a
szobába; a díszszemléről jött: egyenruhában, vállszíjjal,

-323-
érdemrendekkel a mellén. Véletlen volt, hogy összetalál­
kozott a mágussal? Vagy talán értesült ittlétéről, és ugyan­
azt a jelenetet akarta megismételni, amire Wildbadban
már egyszer sor került? Mindenesetre ott volt, és meg­
töltötte az irodát harsány lármájával, közvetlenkedésével.
Ej, micsoda pompás alkalom, kiáltotta erőltetett humor­
ral a mágusnak. Hát csakugyan nem szándékszik elkészí­
teni a horoszkópját? Süss közvetíteni próbált, csendesí­
tette a herceget. Nohát, a horoszkópnak nőügyekben kel­
lene tanáccsal szolgálnia, hiszen már többször is írt erről a
bácsikának. Az igazság az volt, hogy csak egyszer írt,
akkor is csak úgy tapogatózott, célzást tett a dologgal
kapcsolatban; Rabbi Gabriel azonban megértette, miről is
van szó. Csak éppen hallgatott. Nézte az erőszakos, lassan
megint elkedvetlenedő, lelohadó herceg arcát, és hallga­
tott. Végül aztán Karl Alexander megint megkérdezte,
erőltetett, fölényes humorral, vajon összefüggésben van­
nak-e az ő nőügyei azzal a végzetes eseménnyel, amelyet a
mágus annak idején, találkozásukkor megjósolt, helyeseb­
ben szólva, elhallgatott. A herceg nem várt végül is felele­
tet erre a kérdésre, Süss is azt hitte, bácsikája kitérő választ
ad, Rabbi Gabriel azonban még mindig mereven a her­
cegre emelve szemét, mogorván, de félreérthetetlenül azt
felelte: - Igen.
Karl Alexander, aki nem készült ilyen kerek, tömör
válaszra, megdöbbent, egy pillanatra mintha elállt volna a
szívverése, alig jutott lélegzethez. Csönd telepedett a szo­
bára, súlyos, baljóslatú csönd. Végül Karl Alexander tré­
fával próbálta elütni a dolgot, mondván, lám, most leg­
alább tudja; aztán gyorsan más témára tért át. Odavetette
Süssnek: no igen, hát nem is ezért jött tulajdonképpen;
megbízta Harpprechtet, adjon szakértői véleményt annak
a rongyos esslingeni zsidónak az ügyében. Nohát, szép kis
keresztet vett ő is a vállára, micsoda mocsok ügyekbe nem
keveredik miatta! Aztán kocsiját kérette, kedvetlenül tá­

- 324-
vozott, közben elsütött valami sikertelen viccet Mózes
márvány mellszobrával kapcsolatban.
Ahogy a herceg elment, Süss diadalmasan felujjon­
gott. Nohát, most már biztos lehet benne, hogy kiszedte
szegény Jecheskel Seligmannt Edom markából! Amire
eddig nem volt példa a Római Birodalomban, most neki
sikerült. Neki, Süssnek. Vajon a bácsika még mindig azon
a véleményen van, hogy az élete és minden cselekedete
hiúság és múlandó örömök hajhászása?
A rabbi meg csak nagy kedvetlenül válaszolt a pöffesz-
kedőnek: Süss élete nem élet. Fickándozás csupán, mene­
külés önnön üressége elől.
Süss először sértetten, szinte gyermekien duzzogva
hallgatott. Aztán, a rabbi pillantását kerülve, fel s alá járva
a hallgatag ember előtt, mindenféle érveket szedett elő, s
felsorakoztatta ügyének védelmében. Nohát, nem most
érett be éppen egy nemes elhatározásának gyümölcse,
nem hozta-e meg a szükséges áldozatot, amit elvártak tő­
le? Az ő tartalmas, gazdag, gyümölcsöző élete üres fickán­
dozás lenne csupán? A rabbi éppen most mondja neki ezt,
irgalmas cselekedete láttán? Fiát nem elég egyetlen ilyen
cselekedet is, hogy tartalmat adjon az ember életének?
S ha ez a tett, ez az esemény egyetlen gyöngyszem csupán
a jó cselekedetek füzérében? Fia az ő egész élete, ebből a
szemszögből nézve nem egyéb, mint áldozat, valami jám­
bor, szent eszme eszköze?
Fel-alá járkálva egy pillanatra megállt a szobában,
mert ez a gondolat különösen megtetszett neki. Ő, a pil­
lanat embere, az örök komédiás, különösen nagy gyönyö­
rűséggel tetszelgett ebben a szerepben: hogy az ő egész
életét ebből a kiindulópontból lehet szemlélni. Hízelgő­
nek találta, hogy üresen kavargó napjait egy jámbor élet
magasztos szentségének lehet tekinteni majd. Még hogy
az ő életét valaki csak úgy félresöpörhesse, mondván,
hogy értelmetlen, tartalmatlan, céltalan? Ez sértette hiú­

- 325 -
ságát. Minden erejét összeszedte, hogy kiszakítsa magát a
bénító körből, Rabbi Gabriel jelenlétének nyomasztó sú­
lya alól. Kényszerít ette magát, hogy higgyen élete sors­
szabta, magasztos rendeltetésében, hogy felemelkedésé­
ben példázatot és tanulságot lásson. Fürgén lépkedett hát;
gyakorlott, behízelgő hangját suttogóra fogta, titokzatos-
kodva próbálta meggyőzni hallgatásba burkolózó közön­
ségét. Felvonultatta szónoki készségének egész ragyogó
fegyvertárát, ügyvédhez méltó rábeszélőkészségét, céltu­
datosságát, melyet politikai akciókban oly eredményesen
kamatoztatott, szerette volna elkápráztatni a rabbit egy
jámbor élet csodás tűzijátékával.
Mert hát, ha karriert akart volna csinálni, miért ma­
radt akkor zsidó hiten? Miért nem keresztelkedett ki,
ahogyan a bátyja? Nem, nem, a bácsika nagyon igazság­
talanul ítéli meg őt, ha életét ennyire semmibe veszi.
Egyáltalán nem csak pénzvágyból és hataloméhségből áll
az élete, nem a világi hívságok vezérelték őt fel, egyre fel­
jebb, ilyen magas, irigyelt és veszélyes pozícióba.
Megkapaszkodott ebben a gondolatban, ez hízelgett
neki; s szinte beleszuggerálta önmagába, hogy aztán a má­
sikba is beleszuggerálhassa ugyanezt a szemléletet. Úgy
suttogta el a kabbalistának, mint valami nagy titkot, ját­
szott, komédiázott, már nem is annyira a másik, inkább
önmaga, előtt; sors, meggyőződés, küldetés: sziporkáztak
a rakéták. És ha ő lenne kiválasztva arra, hogy megbosz-
szulja Izraelt Edomon? Mert vakvéletlen mégsem lehet,
hogy úgy áll itt, mint József, akit a fáraó tett magas polc­
ra annak idején?! S ha ilyen magasba jutott fel, hogy akik
Izrael neve hallatára is kiköpnek egyébként, akik csak be­
lerúgni szeretnének minden zsidóba, s ha hozzáérnek egy­
hez is, már letörlik magukról az érintése nyomát, nos hát,
ha ezeknek mind hajbókolniuk kell előtte, a földet majd
hogy fel nem kell nyalniuk: hát nem bosszú már ez is? O, a
zsidó áll ma az ország felett, ő szívja ennek a földnek a vérét-

- 326-
velejét. S ha hitsorsosai közül valamelyiket is baj éri, ő ter­
jeszti ki védőszárnyát fölébe, Edom pedig - nos, Edom be­
húzza fülét-farkát, és sunyit, mint a megvert kutya. Nem
elég ez, hogy értelmét, magvát és gerincét adja egy életnek?
Rabbi Gabriel azonban hallgatott, s ahogy Süss látta
maga előtt a hallgatag férfit, szárnyaló szavai is egyre erőt­
lenebbek lettek, s mint sebzett madarak hulltak végül a
földre. Elnémult hát, s csak állt ott, mint egy iskolás fiú,
aki megint nem tanulta meg a leckét, benne ragadt a mon-
dókája közepén, szavai olyanok voltak, mint a rossz, ol­
csó, gyorsan pattogzó és lemálló festék.
A kabbalista pedig egyetlen szót sem válaszolt Süss
hosszú, lelkes és igen meggyőzőnek szánt beszédére. Fel­
állt, és csak annyit mondott: - Mielőtt odaállsz a gyermek
elé, menj el Frankfurtba, anyádhoz.
S azzal eltávozott. Süss meg ottmaradt, tompán forrt
benne a düh. Most meghozta az áldozatot, megtette, amit
annyira követeltek tőle: cselekedett. Mit akar hát tőle az
öreg? Mit kellene tennie még? Miért hallgatott, miután
hallhatta tettét, miért hallgatott, hogy ő úgy érezze magát,
mintha mégsem tett volna semmit? S ez a frankfurti dolog?
mit akar ezzel? Nohát, persze hogy elmegy Frankfurtba,
az anyjához. És a frankfurtiak többre fogják majd értékel­
ni, amit tett. Anyja pedig ájtatosan lesi minden szavát. S a
frankfurti zsidók is mind, a bölcs kis rabbi, Jaakob Josua
Falk, meg az elöljárók és az összes többiek, hogy áldják
majd, hogy csodálják, dicsérik, Ő lesz a büszkeségük.
Hallgasson csak Rabbi Gabriel, hiába hallgat! mert ezrek
és tízezrek beszélnek majd, és fennen hirdetik s bizonyít­
ják tettét.

Johann Dániel Harpprecht professzor ott ült a könyvtá­

rában, és megértően, kissé védekezőleg mosolygott ba­
rátjára, Bilfinger titkos tanácsosra az akták és okmányok

327-
-
fölött. A tágas, egyszerű bútorzatú szobába besütött a nap,
és a ferde fénykévében porszemek miriádja táncolt.
A két tekintélyes férfi éppen Württemberg ügyeit-dol-
gait beszélte meg igen alaposan, különös figyelmet szen­
teltek a tizenegyek bizottsága által körülményesen és nagy
buzgalommal készített, Weissensee fogalmazta beadvány­
nak, miszerint az esslingeni zsidókérdésbe semmiképp sem
szabad beavatkozni. - Látod, testvér - mondta Harpprecht,
kezét barátja széles vállára téve -, én is szívesebben hagy­
nám ezt a Jecheskel zsidót a pácban, hadd kapjon egyet
végre Süss is a szeme közé; meg azután Weissenseenek is
szívemből kívánnám ezt a kis diadalt. S ha arra gondolok,
milyen sokba fog kerülni még nekünk ez a büdös zsidó,
mit kell fizetnünk még ellenértékképpen a kiadatásáért,
mert a pénzvágyó, mohó esslingeni kalmárok ugyancsak
oda fogják tartani a markukat, méghozzá nem egy jogos
követeléssel is, s mi meg azt kapjuk csak, hogy biroda-
lomszerte nevetnek rajtunk, szidnak majd a zsidóbarátsá­
gunkért - drága testvérem, bizony, keserűen szorul össze
a torkom. A herceg azonban jogi szakvéleményt kért tő­
lem s nem politikait. S bármennyire nehezemre esik is,
bármennyire szívesen vágnék mindenféle kompendiumot
és kommentárt a zsidó excellenciás úr fejéhez, ebben az
esetben kötve a kezem: Jecheskel hozzánk tartozik: és ha
érvényt akarunk szerezni a jognak és a törvénynek, nem
vehetjük tekintetbe azokat a formaságokat, melyekre nagy
csűrés-csavarással végül is in contrarium* hivatkozni le­
hetne. Jogász lévén, azt kell hát mondanom: Jecheskelt ki
kell hogy adják a hercegi törvényszéknek.
Bilfinger lehorgasztotta nagy, busa fejét. Tudta, hogy
így lesz, tudta mindenki, hogy így lesz; kétségkívül a
herceg is tudta, s amikor szakvéleményt kért Harpprecht-
től, az ügy gyakorlatilag már eldőlt. Mégis: milyen szép

* Ellenében, ellenkező értelemben.

-328 -
lett volna, ha Harpprecht valami mást okoskodik ki jo­
gászfejjel. A herceg persze akkor is bizonyára követelte
volna a kiadatást, de a zsidó legalább kapott volna egyet.
- Így viszont - dörmögte bosszúsan — ott áll fenn, a ma­
gasban, és csak neveti, hogyan ugrálunk a kedve szerint.
De nem próbált ő sem változtatni a dolgon; tudta,
hogy jogász barátja előbb vágatná le a kezét, mintsem
hogy a jog egyetlen betűjét is megcsorbítani hagyná, ő
maga végképp sose tenne ilyesmit. Elköszönt tehát, ko­
moran és rosszkedvűen, de erős, baráti kézszorítással.
Harpprecht egyedül maradt; de nem volt kedve nyom­
ban munkához látni. Teletöltötte poharát, bámult a fény­
kévébe, figyelte a porszemek táncát. Töprengett. Meg­
szokta már, hogy magasból, nagy távlatból nézze a dolgo­
kat. Ezt az esetet is beillesztette hát a többi közé, a maga
helyére. Túlnézett a hercegség határain. És a kis házaló
zsidó esetét európai szintű események egyetlen apró hul­
lámának tekintette.
Hiszen a megkínzott, alaptalanul gyilkossággal vádolt
kis házaló zsidó és Süss, a teljhatalmú, körülhízelgett
pénzügyi igazgató, az európai udvarok gazdasági ügyei­
nek fontos tényezője, ott hintázik ugyanannak a hullám­
nak a gerincén. Milyen furcsa módon fonódik egybe en­
nek a két embernek a sorsa! Ha Süss nem állna ott fenn
magasan, dicsősége zenitjén, az esslingeniek bizonyosan
futni engednék azt a szegény ördögöt. De ha Süss nem
állna éppen ott, ahol áll, nem tudna segíteni a szegény
ördögön. De hát mi köti össze a pénzügyigazgatót a kis
házaló zsidóval? A közös vér? Ostobaság! A közös hit?
Üres fecsegés! Nincs, ami közös lenne kettejükben: a gyű­
lölet közös, melyet éreznek irántuk, a zsidógyűlölet, mely
kicsik-nagyok ellen egyaránt fellángolt most.
Harpprecht elgondolkozva lapozgatott bele Gabelkho-
ver, Magnus Hessenthaler, Johann Ulrich Pregizer köny­
veibe, a rendeletekbe, leiratokba, tartományi határoza­

- 329-
tokba, melyek ott tornyosultak előtte. Olvashatta, miként
bántak ezen a földön a múltban a zsidókkal, a sváb her­
cegek és rendek törvényhozása jelentette egyben az itt élő
zsidóság történetét s jogait.
Ősidők óta itt éltek. És újra meg újra megvádolták őket
gyilkossággal, kútmérgezéssel, ostyagyalázással, s minde­
nekelőtt tűrhetetlen, néprontó uzsorájuk okán. Újra meg
újra agyonvertek közülük sok-sok százat, jogaiktól meg­
fosztották őket; így volt ez Calwban, Weil der Stadtban,
Bulachban, Tübingenben, Kirchheimben, Horbban,
Nagoldban, Öhringenben, Kannstattban, Stuttgartban.
És mégis mindig újra visszahívták a zsidókat. Egy császári
rendeletben ez állt: el kell venni birodalomszerte minden
vagyonukat, életüket, ki kell irtani őket, hogy csak írmag­
juk maradjon, azokat azonban meg kell kímélni, hogy
emlékezetük fennmaradjon. Másutt meg, egy konzisztó-
riumi véleményezésben az olvasható, hogy a keresztények
legnagyobb ellenségei - az ördög után - a zsidók. A né­
met király és Sokatszeretett Ulrich gróf egyezményében
rendelkezések álltak a zsidók ellen emelt sokféle panasz
okán, lévén, hogy szokott kegyetlen módjukon a biroda­
lom világi és egyházi alattvalóit magas uzsorakamataikkal
embertelenül gyötrik, másrészt viszont ők maguk olyan
tűrhetetlenül viselkednek, amiből mindig csak viszály és
háborúság robban ki. Szakállas Eberhard gróf pedig úgy
beszél végrendeletében a zsidókról, mint Istennek, a ter­
mészetnek és a keresztény világrendnek gyűlöletes ellen­
ségeiről, pusztító férgeiről, akik szegény, ártatlan alattva­
lókat rontanak meg, tehát Isten dicsőségére s a közérdek
javára szolgál, ha a leghatározottabban, minden teketória
nélkül kiutasítják őket az országból.
De ha így gondolkodtak felőlük, miért mégis, hogy
újra meg újra visszahívták őket a hercegségbe? Miért vé­
delmezte őket Mogorva Eberhard meg Ulrich gróf? Ha
Szakállas Eberhard, Ulrich, Christoph meg Ludwig her­

330-
-
cegek kiűzték őket, miért jöhettek vissza mégis I. Friedrich
és Eberhard Ludwig kérésére-hívására? A legkönnyebb
dolog volt elátkozott, Isten által szétszórt népnek nevezni
őket. Miért nem viseltettek olyan közönyösen irántuk,
mint más idegenekkel? mint például a francia bevándor­
lókkal? Miért voltak visszataszítók és vonzók, utálatosak
és kedvesek egyszerre?
Johann Dániel Harpprecht felnézett a könyvek közül.
A ferdén behulló napfény port táncoltatott, a fénykévé­
ben pedig a tudós előtt lassan megformálódott a herceg és
a zsidó képe, összefonódva álltak, rejtelmes módon egyik
alak a másikban folytatódott. Mindkettő közös szeren­
csétlenséget jelentett. A herceg ellen volt védelmező bás­
tya az alkotmány; no persze, ez is olyan ütött-kopott
erődítmény volt, nem sokat ért. A zsidó ellen meg voltak
törvények, leiratok, csak éppen nem lehetett velük semmi­
re se menni. A régi iratok, rendeletek rágcsáló férgeknek
nevezik őket. Az ország tönkremegy szép lassan, szegény­
ség, nyomorúság, elkeseredés, züllöttség, kétségbeesés
martaléka lesz. A rágcsáló férgek ott voltak az országon
belül, szívták, emésztették java erejét, kigömbölyödtek
rajta. Odafent pedig ott állt a herceg és a zsidó: egymás­
ba olvadtak körvonalaik, ott terpeszkedtek szemtelenül,
leplezetlenül, undorítóan.
A tudós, derék, egyenes gondolkodású férfiú agyában
ekképp kavarogtak a gondolatok. Nehéz itt szilárdan meg­
állni; a zsidók s mindaz, ami velük összefüggött, állandó
nyugtalanságot jelentettek, örökös rejtélyt. Kiűzni az or­
szágból: nem használt, hiszen mindegyre visszahívták őket;
s még az a primitív eszköz, hogy egyszerűen agyonüssék
valamennyit, az sem megoldás. A rejtély csak megmaradt
továbbra is, kínzó makacssággal; s a zsidók is feltűnnének
megint, ahol a legkevésbé várják.
Látsz valahol egy házaló zsidót, csúf emberke, kacsázó
léptekkel botladozik nagy ügyetlenül, teste-lelke görbe,

-331 -
nyomorult, undorodsz tőle, vigyázol még arra is, nehogy
mocskos kaftánja hozzád érjen; de akkor hirtelen valami­
féle ősi, bölcsebb világ tekint rád arcából-szeméből, egé­
szen összezavarja gondolataidat, s a tetves, büdös zsidó,
akibe még a csizmádat se törölted volna bele az előbb,
egyszerre fölemelkedik, mint egy felhő, ott lebeg feletted,
mosolyogva, elérhetetlenül magasan.
Még csak elgondolni is rossz volt, hogy efféle mocskos
kis házalók Abrahám ágyékából származnak. S dühítő és
nyugtalanító az is, hogy Benedictus d’Espinoza, a világ­
hírű bölcs ennek az átkozott népnek a sarja. Mintha a ter­
mészet ezen az egyetlen törzsön akarná bebizonyítani,
hogy az ember a csillagos ég magasáig emelkedhet, de le
is süllyedhet mélyre a sárba, mocsokba.
Rágcsáló férgek. Rágcsáló, kártékony férgek. Johann
Dániel Harpprecht professzor erőnek erejével kényszerí­
tette magát, hogy visszaüljön okmányai mellé, de nézd
csak! a józanul gondolkodó, nyugodt férfiú mintha jele­
nést látna, mint valami rajongó; a betűk kúsznak-tekereg-
nek előtte, mint a férgek, undorítóan, nyirkosán, nyálká-
san kirajzolják a herceg és Süss fejét-alakját. Rágcsáló fér­
gek, rágcsáló férgek. A tudós elhúzta a száját, köpött.
Gondolataival abba a birodalomba menekült, ahol
efféle lázas felhevülésekre a legkevésbé van mód, az állam­
tudományokba, az ő igazi világába. Mert mi is éltette a
zsidókat? A gazdasági szükségszerűség. A világ átrétegező-
dött. Korábban kétségkívül a születés, a származás emelt
magasba valakit, most pedig: a pénz. Amikor a megvetett
és gyűlölt nemzetséget a pénz monopol urává tették, hát
kötelet dobtak oda neki, melyen aztán szépen fölmászha­
tott, föl, a magasba. Most pedig már a pénz a társadalom
és az állam éltető vérkeringése, s akik mechanizmusát irá­
nyítják: a zsidók, ők állnak ott a gépezet legfontosabb
kerekeinél, emelőkarjainál. Ha kikapcsolnák őket, össze-
omlana társadalom és állam. A herceg, a régi rend, a szár­

332-
-
mazás és a születés adta jogok világának szimbóluma, és a
zsidó, az új rend, a pénz világának szimbóluma, ott álltak,
kéz a kézben, szorosan összefonódtak, ránehezedtek a nép­
re, egyetértésben szívták erejét-velejét: véd- és dacszövet­
ségben.
Rágcsáló férgek, rágcsáló férgek. Harpprecht felsóhaj­
tott, aztán folytatta munkáját. Erős akarattal újra világos,
száraz betűkké változtatta vissza az iménti undorító forga­
tagot, s hozzálátott, hogy tárgyilagosan, gondosan, lelki-
ismeretesen, körülményesen megírja szakértői jelentését.

Az esslingeniek - kemény alkudozás után és zsíros ellen­

szolgáltatások fejében - kiadták a kis házaló zsidót,
Jecheskel Seligmannt a hercegi törvényszéknek, színleg
fogcsikorgatva, lelkűk mélyén azonban mélységesen elé­
gedetten. A württembergi bíróság azután néhány nap
múlva már szabadon is bocsátotta. Testileg-lelkileg össze­
törve, megzavarodva szinte az átélt félélemtől és iszonyattól,
a kínok emlékétől reszketve tért vissza Jecheskel Freuden-
thalba, s nem is nyerte vissza igazi emberi mivoltát halála
napjáig. Gyakran ideges, görcsös rángatózás vett erőt
rajta, vállát húzkodta, keze-lába remegett, arca meg-meg-
vonaglott; néha meg váratlanul állatiasan nyöszörögni kez­
dett, vonítani csendesen. A zsidók azután gondozásukba
vették: külföldre vitték, Amszterdamban telepítették le.
Mielőtt távozott volna Németországból, írt a pénz­
ügyigazgatónak, tudakolta, megjelenhetne-e nála, kifejez­
hetné-e köszönetét. Süss határozatlanul töprengett. Az
bizonyos, hogy diadalmas érzés lett volna megmutatni a
stuttgartiaknak a zsákmányt, amit Esslingentől elraga­
dott. Másrészt viszont ez a zsákmány olyan nyomorúsá­
gos állapotban volt, hogy a stuttgartiak legalábbis durva
vicceket faragnak a láttán, ha szitkozódásra nem vetemed­
nek; s a herceg is éppen eléggé bosszús volt már az egész

- 333-
ügy miatt, nem akarta volna Jecheskel megjelenésével fo­
kozni a haragját. Így azután nagylelkűen lemondott arról,
hogy a megmentett személyesen rója le háláját. De, ahogy
ez a legutolsó időkben immáron szokásává lett, még ma­
gának sem vallotta be a dolog igazi okait, hanem szinte
tetszelgett önmaga előtt is: lám, nem vár köszönetét, tet­
tét nemes szíve sugallta, önzetlenül.
Annál jobban kielégítette hiúságát a frankfurti út. No­
hát, ott aztán zsúfolásig megteltek a gettóbeli utcák zsi­
dókkal, akik mind látni akarták őt, akik mind áldani
akarták, gurgulázó hangon, Isten minden áldásával elhal­
mozták volna, gyermekeiket magasra emelték, hadd lás­
sák szép, idegenes, hosszúkás metszésű szemükkel a kicsi­
nyek a megszabadító magasztos arcát. Mintha szőnyeget
terítettek volna elébe, úgy járt-kelt mindenütt a mérték­
telen csodálat és hála özönében. Ej, micsoda jámbor és
hatalmas szabadítót küldött Izraelnek ínsége idején az Úr,
áldott legyen neve! És ott állt a zsinagógában, és őt kérték
meg, hogy olvassa fel az Írás szent szövegét, s miközben a
zsúfolt teremben, melyet különben mindig megtöltött a
zaj s a moraj, síri csend lett, pedig majd szétvetette a fala­
kat a rémületükből felszabadult emberek kitörni vágyó,
vad öröme, az öreg rabbi reszkető hangon elmondott
szép, régies áldásai úgy permeteztek fejére, mintha szép-
mívű tálból harmatozna rá enyhet adó, drága víz.
Csak egyvalaki nem csodálta őt annyira, ahogy számí­
tott rá — az anyja. Máskor oly alázatos, odaadó, boldog­
ságtól sugárzó csodálója most mintha szorongóbb, tartóz­
kodóbb lett volna, nem oldódott fel irányában igazán.
Magasztalta persze most is: milyen nagy és hatalmas, mi­
lyen pompás a külseje, karcsú és elegáns, és milyen gaz­
dag, okos, jószívű, és igaz, mennyire megvan mindene,
ami csak szép és jó a világon, pénz és ész, hatalom és nők.
Csak valahogy nem azonosult vele annyira, mint azelőtt.
Szépségesen buta szemei, melyek úgy ragyogtak tiszta fe­

- 334-
hér arcában, most néha riadtan rebbentek félre, nem áll­
ták tekintetét; kezei, ahogy simogatta elegáns, okos, büsz­
ke fiát, hirtelen, minden ok nélkül, megmerevedtek.
A szép, vidám, derűsen csacsogó-fecsegő, könnyűvérű
idős hölgy - szokása ellenére - lehangoltnak, idegesnek,
gondterheltnek látszott.
Ahogy ott ültek kettesben, nyomott hangulatban, Rabbi
Gabriel lépett be. Michaele felugrott, rémült kis kiáltást
hallatva, kezét könyörgőn-védekezőn emelte maga elé.
- Odaadtad neki? - kérdezte a kabbalista. Michaele
falfehér lett, szeme tágra nyílt, egy lépést hátrált. - Nohát,
akkor add oda neki most! - mondta a rabbi, anélkül,
hogy hangját felemelte volna, mégis ellenállhatatlanul,
parancsolóan. Michaele ernyedt mozdulatokkal, reszket­
ve indult el.
- Mit jelentsen ez? - kérdezte Süss bosszúsan és zavar­
tan. — Miért kínozza őt? Mit akar tőle?
- Azt mondtad nekem - válaszolta a rabbi -, hogy
oda akarsz állani a gyermek elé, önmagad igazolására. Hát
most én veszem a kezembe az igazolásodat, és megmuta­
tom neked, milyen is az a valóságban.
Michaele vánszorogva tért vissza. Kezében egy köteg
írás, szemlátomást levelek. Félénken letette az asztalra a
bámuló Süss elé. - Itt kell maradnom? - kérdezte szo­
rongva; hangját csaknem suttogóra halkította a félelem.
- Menj csak! - mondta a rabbi, szinte jóságosán.
Süss megvárta, míg anyja kimegy a szobából, s csak
aztán nyúlt az írásokhoz; eleinte habozva, bizonytalanul
kezdte olvasni őket. Kissé divatjamúlt stílusban írott sze­
relmes levelek voltak, mit érdekli ez őt? Csodálkozott, egy
szót sem értett a dologból. Mit jelentsen ez? Végre fel­
derengett benne valamiféle összefüggés, járt az agya sebe­
sen, kombinált, s aztán, mintha fényesség világosította
volna meg agyát, felnézett a papírokból, azt hitte, a rab­
bira. De a rabbi már nem volt a szobában.

- 335 -
 Felugrott, izgatottan kezdett el járkálni föl s alá. Sze­
mei előtt hol felragyogott, hol elsötétült a világ. Baljósla­
tú, rohanó felhők vonultak, aztán újra felragyogott a nap,
de megint csak sötét éj borult rá. Bizonytalan mozdula­
tokat tett a kezével, lábai megcsuklottak, mintha részeg
lenne. Zavaros dadogás, szófoszlányok tolultak elméjébe,
aztán összeszedte magát, s a zagyvaságok egyszerre egé­
szen világos mondattá rendeződtek. Akkor azonban me­
gint elborult előtte minden, ernyedten, összetörtén állt,
tagjaiból kiszállt az élet. Olyan lett a máskor mindig ma­
gabiztos férfi, mint a színész, aki éppen szerepet tanul; s a
szerep egyik percben a csillagokba röpíti, a másikban a
mélybe taszítja. Míg végre magába roskad, összerogy,
mint egy zsák, lelkében minden forrong, arca halálsápadt,
tagjai ernyedtek, élettelenek. És sokáig, nagyon sokáig
olyan, mint a halott.
Így fonódnak hát egymásba a dolgok. Most már vilá­
gosság gyúlt, láthatóvá lett minden addig homályos zug,
sötét sarok. Csúnyán becsapta őt az az átkozott rabbi, a
boszorkánymester, és anyja! az anyja is, hogy ezt ilyen
sokáig eltitkolták előtte. Gonosz játék volt, igazi alatto­
mos, zsidó módszer, hogy ilyen hosszú éveken át oda­
kötözték, odaláncolták ehhez a rossz hírű, semmirevaló,
közönséges és nevetséges társasághoz. Ő persze, hála is­
tennek, tehetsége és az ereiben folyó nemes vér jóvoltá­
ból, nem hagyta elnyomni magát. Zsenije kivirult, ragyo­
gott minden közönséges gátlás és megkötöttség ellenére
is. De mennyi felháborító, vérlázító megaláztatástól, hány
lealacsonyító kerülő és mellékutcától kímélhette volna
meg magát, milyen szépen és simán ment volna minden,
ha nem hagyják bűnös módon ebben a tévhitben, ha nem
kényszerítik rá ennek az alja népségnek a nyomorúságos
sorsát!
De - csak nyugalom! Nyugalom! Nem szabad elha­
markodni semmit. Csak mérlegelni, jól átgondolni min-

- 336-
dent! Most már csakugyan olyan sima és egyenes lesz az
útja?
Szóval nem Issaschar Süss volt az apja, a kis zsidó kán­
tor és komédiás. Világosan és minden kétséget kizáróan
bizonyítható, hogy az apja nem más, mint Georg Eber­
hard von Heydersdorff báró, császári tábornok. Nem sar­
jadt hát rossz magból, vérmérséklete, modora, viselkedése
nem mesterkélten eltanult, nem üres utánzás. Sok lovagi
tulajdonsága, felemelkedése, nemesúrhoz méltó fellépése
ily módon egészen természetes volt, ősi ösztönei törtek át
minden gátláson, minden korlátozáson; mert mindez
származása természetes velejárója. Keresztény ő, születését
tekintve, keresztény és lovag.
Fattyú? Nohát, nem éppen azok voltak mindig is a
legtehetségesebbek, a legtöbbre hivatottak, akiket vad, za­
bolátlan kéj közt nemzettek? Ahol nem gátolta, nem mér­
legelte valamiféle kijózanítóan hideg számítás: legyen-e
gyümölcs a virágból? S ha nem is trónokon, mégis: Euró-
pa-szerte a legmagasabb pozíciókban mindenütt fattyúk
ültek. S apjának csak dicsőségére szolgált, hogy nem vala­
mi savanyú, vérszegény arisztokrata lány kellett neki,
hogy fiának anyja legyen, hanem a szép zsidó nő!
Heydersdorff hát az apja, Georg Eberhard von
Fíeydersdorff. Milyen szép név. Vad név, igen. Véres,
ronggyá tépett-sebzett, boldogtalan név. Ismerte az apját:
képről. Milyen vakmerően szégyentelen is volt az anyja,
hogy kiakasztotta a képét a szobájában, s akkor sem vette
le onnan, amikor a férfi kegyvesztett lett, s biztos vesztébe
rohant már. Hányszor állt Süss gyerekkorában a fényes
tábornok képe előtt, s az első szó, amire anyja megtaní­
totta, ez a szinte kimondhatatlanul nehéz név volt: Georg
Eberhard von Heydersdorff, igen, ez volt, melyet a kora­
érett gyermek hibátlanul ki tudott ejteni. Anyjától, em­
lékszik, egy szem cukrot kapott érte. Ó, hát tőle örökölte
gesztenyebarna haját, karcsú-nemes tartását, s ez a büsz­

337-
-
ke, piros egyenruha vonzotta, csalogatta egész élete útján,
mindig tovább, tovább, így jutott fel ilyen mesés magas­
latokba!
Georg Eberhard von Heydersdorfif: a tábornokot gyors
siker röpítette magasra, hogy aztán lefelé vezető útja is
ugyanilyen hirtelen és meredek legyen. Altábornagy, dia­
dalmas hadvezér a török háborúkban; a heilbronni német
lovagrend parancsnoka, a francia háborúban heidelbergi
parancsnok. Irigyei és ellenségei juttatták féltékenységből
a vár eleste után haditörvényszék elé. Az volt a vád ellene,
hogy gyáván és elhamarkodva feladta az erődöt, pedig tar­
tania kellett volna, míg Badeni Lajos meg nem érkezik.
Halálra ítélik. Aztán: kegyelem a császártól. De hogyan!
A fiú látta a képeket, melyek ezt a jelenetet ábrázolták.
Világosan látja még most is a röplapok minden apró rész­
letét. Az irigy őrgróf a Neckar jobb partján sorakoztatta
fel csapatait. Milyen mereven ült sovány gebéjén! S az
volt az apja, az a férfi, akit végigvezettek a felsorakozott
császári sereg előtt. Végtelen sorban álltak ott a katonák;
és egyik sor a másik után, betöltötték az egész térséget.
Apja pedig ott gubbasztott a szégyenkordén, gyalázatos
módon kitaszítva a német lovagrendből, megfosztva jel­
vényeitől, mellette pedig ott ment a heilbronni hóhér,
pribékjeivel.
Látott azután még más rajzokat, metszeteket és röpla­
pokat is az apjáról. Azokra azonban már nem tudott
olyan jól visszaemlékezni. Az egyikre mégis: valaki egy
kardot tör ketté. Nyilvánvalóan akkor történt ez, amikor
a tábornagy nevét viselő ezred előtt felolvasták a hadvezér
halálos ítéletét, majd annak száműzetésre való átváltozta­
tását. Hűtlen árulóként száműzték Ausztriából és Sváb­
földről. A hóhér letépte róla kardját, háromszor meg­
suhintotta az elítélt előtt, aztán kettétörte. Majd csónakba
lökték a hangosan jajgatót, s átvitték a Neckar túlpartjára.
Amit az ezután történtekről tud, mendemonda csu­

- 338-
pán. Állítólag a kapucinusokhoz menekült, Neckarsulm-
ba, és kapucinus barátként halt meg Hildesheimben.
Anyja bizonyára többet tudna mondani róla. Annyi azon­
ban biztos, hogy nevének újra jó csengése van. Azt mond­
ják, irigység és féltékenység volt az oka az igazságtalan
ítéletnek. A nép hősei közt tartotta számon Heydersdorffot,
a hadvezért, mártírjai közt Heydersdorffot, a szerzetest.
Ilyen ember volt hát az apja. Vad név, vad sors. A kab­
balista sok mindent kiokoskodhatott az ő sorsát illetően
is apja nyugtalan csillagzatából. Mert nem sejlettek-e föl
mindenben titkos kapcsolatok szálai? Az apja: kapucinus
barát volt, őt pedig belevonták Karl Alexander katolikus
terveibe. Apja: katona volt, csoda-e hát, hogy valamiféle
titkos, mágikus erő fűzi össze őt a herceggel, a hadvezérrel?
Hagyjuk az álmodozást! Vége legyen már! Mi a te­
endő? Mi lesz most, és mit kell neki tennie?
Odaáll papírjaival a herceg elé, s kéri törvényesítését,
keresztény születésének elismerését. Talán maga utazik ez
ügyben Bécsbe. Minden különösebb nehézség nélkül dű­
lőre viszi nemeslevelének kérelmét, akkor azután forma
szerint is főudvarmester lehet, esetleg tanácselnök is. Ez
tehát eddig rendben lenne. Igen, de mi lesz aztán?
Akkor talán más ember lesz belőle, mint amilyen most?
Könnyebb lesz majd, semmi kétség, hogy befolyást gya­
koroljon a katolikus tervekre is. A würzburgi hercegérsek
nem zárkózhat el előle többé olyan mereven, a tisztek
gúnyolódó, mocskos száját is befogja így valamelyest.
Hatalmához, melyben eddig része volt, megszerzi a címet
és rangot is, de mi lesz aztán?
Több lesz úgy, mint ami most? Kevesebb lesz. Egész
sereg olyan diplomata van a birodalomban, mint amilyen
akkor ő lesz. Elvész az a varázs, mely most körülveszi,
odalesz esetének páratlan, egyedi volta. Most ő a zsidó
miniszter. Ez mégiscsak valami. Nevetnek rajta, kigú­
nyolják; de a nevetés csodálatot is rejt, bámulatot. Az vi­

- 339-
szont, hogy egy arisztokratából miniszter lesz, nem olyan
nagy ügy. Egy zsidó azonban, aki egymaga, a saját erejé­
ből ilyen sokra viszi, az már mégiscsak több, mint egy
egész rakás arisztokrata karrierje. Eldobja magától ezt a
lehetőséget? Mit kap érte? Mi haszna belőle? Hiszen ré­
gebben is megkeresztelkedhetett volna, ha akarja. S talán
még többet elért volna úgy, mint most, ha egyszerre csak
született kereszténynek nyilvánítja magát. Kereszténynek
lenni, mit is jelent ez? Egynek lenni a sok közül. De a zsi­
dóból csak egy jut hatszáz keresztényre. Zsidónak lenni:
megvetést jelent, üldöztetést, megalázást, ugyanakkor
azonban valami páratlant; azt a tudatot örökké, hogy
minden szem rád szegeződik, téged figyel, s így mindig
arra kényszerülsz, hogy megfeszítsd izmaidat, ugrásra ké­
szen, hogy óvd magad, hogy résen légy, bármi jön.
Miért mutatta meg neki a rabbi ezeket a papírokat ép­
pen most, ilyen hirtelen, amikor már jóval túl jár élete
delén? Talán attól a diadaltól akarja megfosztani, amit
magáénak könyvelt el Jecheskel Seligmann esetében? Go­
noszul el akarják kaparintani tőle örökségének legszebb
darabját? Ravaszul és alávalóan ki akarják taszítani a leg­
többet érő közösségből?
A nagy üzletember úgy érezte, hogy most az egyszer
olyan ügybe keveredett, ahol nem segítenek a számok,
nem segít a kalkuláció, ahol csődöt mond minden tudo­
mánya, ahol nem tud a vele szemben állók gondolataiban
olvasni. Mi az ördögöt akar a rabbi azzal, hogy éppen
most tolja az orra alá ezeket a papírokat? Mi a szándéka?
Ha, ő, Süss, most egyszerre keresztényként lép ki a világ
elé, mi haszna lesz abból Rabbi Gábrielnek? Nem tudta
elfelejteni egész életének vezérelvét: hogy az ember min­
den cselekedetében nyerni akar valamit, a másik rovására.
A lengyel zsidók, a legtetvesebb, legkoszosabb, ócska
kis zsidók is nemesi levelet kaphatnak, ha megkeresztel-
kednek. Miért nem teszik meg mégsem? Miért nem élnek

340-
-
a ravasz üzletemberek ezzel a könnyű nyerészkedési lehe­
tőséggel? Inkább agyonveretik magukat, semhogy erre
kényszerüljenek. Jámbor ájtatosság? Hit? Meggyőződés?
Mégiscsak lenne valami értelmük ezeknek a szavaknak?
S elképzelhető, hogy egy ilyen koszos lengyel zsidó lelké­
ben éljen az, ami e szavak mélységes zengése mögött rej­
tőzik? Elképzelhető egyáltalán, hogy egy ilyen alacsony­
rendű lény, a maga primitív kis érzelemvilágával bölcsebb
lenne, készebb valamiféle sötéten derengő túlvilágra,
mint ő, minden okosságával és élettapasztalatával? Úgy
érezte magát, mint egy tanácstalan gyerek.
Ma ő a német zsidók legkiválóbbika. Ma, amerre elha­
ladt, magasba emelték a gyerekeket, hogy őt lássák, áldot­
ták, bármerre járt, izgatottan hadonásztak, az ég kegyel­
mét kérték fejére. Arra gondolt, ahogy ott állt a zsina­
gógában, körülötte az a megilletődött csend (pedig hogy
nyüzsögtek máskor mind, hogy zajongtak!), és a rabbi
finom kis hangja megáldja őt, és ez az áldás úgy hull rá,
mint valami gyengéd és finom permet. Édes, ernyesztő,
boldog érzés hatalmasodott el rajta. Nagy elhatározás vol­
na, ha minderről egyszeriben lemondana, bizony, fog­
csikorgatva lenne csak képes rá. Mert szép dolog, semmi
kétség, ha győzelmet arat ellenfelén, ha az arcába vághat­
ja ráadásul, hogy győzött, ha dicsekedhet sikereivel a nők
előtt, Magdalen Sibylle előtt, de a legmámorítóbb diadal
mégiscsak az volt, ha Isaak Landauer előtt feszíthetett, ha
a zsidó utcában ünnepelték, ha anyja terítette elébe hódo­
latát. Ilyenkor élvezhette igazán a győzelem ízét, nem kel­
lett irigykedő szavaktól, gonosz pillantásoktól félnie, mert
itt azok is vele örültek, akiknek dicsekedett. Ilyenkor va­
lóban otthon volt, nem kellett vigyáznia minden szavára,
gesztusára, arca rezdülésére, elengedhette magát, pihenhe­
tett egy kicsit. Itt béke várta, és biztonság vette körül.
Az anyja. Nohát, az anyja, hogy is szokták ezt mon­
dani? félrelépett. Milyen furcsa, hogy közben hajszálnyira

-341 -
ugyanaz maradt a számára. Mert a jószívű, udvarias, sze­
retette méltó énekes-komédiást kellene most igazában meg­
vetnie, akit eddig apjának hitt. S milyen különös, hogy
vele kapcsolatban sem érzett egyebet, mint valamiféle
gyengédséget. - Hogy szerethette ez az ember az ő anyját,
hogy soha szemére nem vetette: fattyút hozott a világra!
Mert gyerekkorában egyetlen alkalommal sem hallotta,
hogy akár csak gorombán is beszélt volna Michaelével. S
vele is milyen kedves volt ez az ember; milyen figyelmes
egész életében, milyen megértő, milyen atyai. Nem lett
volna képes másképp gondolni rá, csak így: az apám.
Hát a nemes nekibuzdulás Jecheskel Seligmann ügyé­
ben, mely olyan elemi erővel megrohanta, hát az áldozat,
melyet hozott végül, az mi volt? Öncsalás csupán? Maga­
magával sem volt őszinte? Megdöbbent. Hát hazugság
volt csupán az a magasztos érzés, mely eltöltötte, mikor
végre cselekvésre határozta el magát, és siker koronázta
vállalkozását, nos hát, az a boldog ellágyulás, az a jóérzés
a szíve mélyén, mind hazugság volt csak és hiúság? S a
bosszú gondolata, Izrael megbosszulása Edomon, az is
csak üres fecsegés, szóvirágok, hogy a rabbi orra alá dör­
gölhessen ő is valamit? De akkor hogyan lehet mégis az,
hogy úgy felülemelte őt mindez önmagán? Nem, ő csak­
ugyan hitte ezt, tudta mindvégig, hogy jó, amit tesz, jó és
igaz! És a gyermek? Ha nem mutatják meg neki ezeket a
papírokat, most hazugsággal állt volna oda a gyermek elé,
maga is hitt volna ebben a hazugságban, s így a gyermeket
is tévútra vezette volna? Nem, ez lehetetlen. Az az igazság,
amit annak idején érzett, amikor Júdáért küzdött Edom
ellen, amikor megmentőként és bosszúállóként szállt sík­
ra övéiért, becsületesen cselekedett, egyetlen pillanatig
sem vezette hamisság. Ez volt élete értelme és mozgatója
mindvégig. Mert hiszen az anyja gyermeke ő mégiscsak,
és nem az apjáé.
Akkor viszont miért csupán hatalom és pompa köze­

-342-
pette érezhette magát otthon? Ez is érthető volt, ez is ter­
mészetes, hiszen az öröklött vér joga, hogy minden éppen
így történt és nem másképp. Hogy ömlött hozzá a pénz,
az arany, a fényesség, hogy a hatalom az ölébe hullt, va­
rázsütésre szinte, s úgy illett hozzá, ahogy egy jól szabott
ruha állhat viselőjén: testre szabott ruha volt ez, igen, apai
öröksége. Ezért vonzódhatott hozzá a herceg is, ezért fo­
gadta bizalmába. Apja fia ő, hiába. Joga és kötelessége,
hogy kilépjen a megnyomorítottak és megalázottak sorai­
ból, hogy ott álljon magasan a fényben, kinyújtsa kezét
név, rang, cím és vagyon után.
Kavarogtak benne a gondolatok. Mit tegyen? Hova
tartozik hát? Aranyos szálaival már-már behálózta volna a
hatalom: de éppoly makacsul és édesen csábította, hogy a
megvetettek között álljon. Vonzó dolog letenni minden
fegyvert; de micsoda kísértés, milyen hatalmas gyönyö­
rűség az is, hogy megtartsa aranyos páncélzatát!
S akkor megint ott látta magát abban az álomjelenet­
ben, mely néha megjelent képzeletében. Ott lépkedett
kísértettáncot lejtve, egyik kezét a herceg fogja, a másikat
a rabbi. S ott, ott messze; legelöl, nem tábornok apja lép­
ked? Vállrojtjai letépve, kettétört kardjával ütemesen csö­
römpöl, kezében pedig származásának okmányaival in­
teget hadonászva? De az a kapucinus barát, ott hátul: az
is az apja! Milyen furcsa, hogy nem lehet kideríteni pon­
tosan: kettétört kard-e az ott a derekán vagy rózsafűzér.
De ott megy még valaki elöl; mocskos kaftánban, ritkuló
szakállal: Isaak Landauer az. Nem, nem Isaak Landauer,
hanem Jecheskel Seligmann. Jön, hogy köszönetét mond­
jon neki, esetlenül meghajol, és megcsókolja a ruhája sze­
gélyét, s az egész jelenet olyan nevetséges és szorongató,
ahogy nevet azzal a kínzástól elgyötört arcával, s aztán
leborul megint, s kaftánjával végigsöpri a padlót.
Süss erőnek erejével szakította ki magát szorongó kép­
zelődéséből. Anyját akarja látni. Dönteni még korai len­

-343-
ne, latolgatással és számítással itt nem sokra jutna. S elege
is van ezekből a gondolatokból, nyugalmat szeretne, meg
akar szabadulni lidérces, ostoba álomképeitől, egyetlen­
egyet szeretne látni most: az anyja arcát.
Ahogy azonban elindult, Rabbi Gabriel lépett be a
szobába. A kemény arc most mintha nem lenne olyan
sziklaszerű, mint máskor, orra nyerge felett az a három
ránc mintha kevésbé mélyen vágna be a homlokába, még
örökös mogorvasága is mintha oldódott volna valame­
lyest, emberibb, elevenebb.
— Fel akarsz jelenteni? - kérdezte gúnyosan. - Csak
használhat a karrierednek, ha átadsz az egyházi hatósá­
goknak, mert ilyen sokáig tévhitben hagytam egy szüle­
tett keresztényt.
S mivel Süss türelmetlen mozdulatot tett, hozzátette
még:
- Vagy talán anyádnak akarsz szemrehányást tenni?
A fejére akarod olvasni bűnét, hogy ilyen sokáig hallga­
tott? Vagy éppenséggel köszönetét akarsz mondani neki,
hogy ilyen jeles lovagot választott apádul?
Süss féktelen gyűlöletet érzett magában egyszerre. Hogy
jön ez az ember ahhoz, hogy minden további nélkül fel­
tételezze róla: ő most már a legkényelmesebb utat választ­
ja, és a kereszténység boldogító révébe tér meg? Mit áll itt
olyan gúnyosan, miért csillog úgy bánatos, szürke szeme,
mellyel mindig olümposzi magasságból néz le rá, mint a
tanító, aki átlátszó hazugságon kapta nyomorult kis tanít­
ványát? Talán csak nem akarja elvitatni tőle zsidó szárma­
zását, hazugságnak és hiú fellengzésnek minősíteni legtit­
kosabb ösztöneinek szavát, megfosztani őt java öröksé­
gétől?
Felháborodása, melyet a rabbi iránt érzett, bármennyi­
re tompa, tehetetlen dühként forrt is benne, becsületes
volt és őszinte; először érezte, hogy most neki van igaza,
még ha nem csűri-csavarja is a szót, és a rabbi először gú­

344-
-
nyolja ok nélkül. Most végre egyszer nem érezte azt a szo­
rongást, ami mindig erőt vett rajta Rabbi Gabriel jelen­
létében, s akkor már azt is tudta: határozott. Ami eddig
csak valamiféle messzi homályban derengett, most tisz­
tán, fényesen ott állt előtte, elvitathatatlanul, magától ér­
tetődően.
Hangjában nyoma sem volt félelemnek, remegésnek,
amikor azt mondta: - Megyek Hirsauba. Naemihez.
A rabbi meglepetten tett egy lépést Süss felé. Arcáról
mintha még több ború tűnt volna el, hitetlenkedve, s
szinte jóindulatúan tréfálkozva kérdezte: - Edom legyő-
zőjeként? Bosszúállóként?
Süss azonban megőrizte nyugalmát. Felindulás nélkül,
magabiztosan, nagyon egyszerűen felelte: - Látni akar en­
gem. Én pedig odaállok elébe.
Rabbi Gabriel akkor megfogta Süss kezét. Arcába né­
zett. Tisztátalan, hazug, hitvány dolgokat látott ebben az
arcban. De - mögötte valami mást is. A bőr, a hús, a
csont mögött először látott valami fényt.
- Legyen! — mondta, s hangja újra olyan kedvetlenül,
tompán hangzott, mint máskor. - Gyere, menjünk hát a
gyermekhez!

-345-
 NEGYEDIK KÖNYV

A herceg

A Tiberias-tó partján ott sétált Rabbi Isaak Luria, a kab­

bala mestere, kedvenc tanítványával, Chajjim Vitai
Calabresével. Ittak a Mirjam-forrás vizéből, aztán csónak­
kal kimentek a tóra. A mester tanairól beszélt. Szellemek
lebegtek mindenütt a víz felett, csendesen himbálózott a
csónak. Csoda, hogy el nem süllyedt; mert a rabbi szava
millió és millió életet zárt magába.
Utána visszatértek a Mirjam-forráshoz, ittak belőle új­
ból. S akkor a forrás vizének folyása hirtelen megváltozott.
Nagy ívet alkotott a levegőben, két függőleges sugárral,
fölötte még egy keresztsugár, s ennek az ívnek a közepére
állt be a rabbi, harmadik függőleges sugárként. Így alakult
ki a forrás vizéből s belőle magából a szent Sin betű, a
legmagasztosabb istennév: Saddai kezdőbetűje. S a betű
nőttön-nőtt, ívébe fogta a tavat, ívébe a világot. Amikor
Chajjim Vitai, a tanítvány magához tért döbbenetéből, a
forrás vize ugyanúgy folyt, mint régen, Rabbi Isaak Luria
azonban nem volt sehol.
A szentséges betű középső szára volt mindaz, amit a
rabbi valaha is leírt tanaiból. Mert tanításának szavai aj­
káról peregtek, s olyanok voltak, mint a hó, mely fehéren
ragyog és hűsít, de megőrizni senki sem tudja testi való­
ját. Így hullt és hullt ajkáról a tanítás, és nem lehetett
megőrizni egyetlen szó alakját sem. A rabbi nem írta le
őket, s azt sem tűrte, hogy másvalaki leírja. Mert a leírt
szó: torzítás, az eleven szó halála. Ily módon az írás sem

-346-
Isten szava, hanem csak torzítás és álarc, olyan, mintha
deszkát hasogatnának az élő fából. Csak az igazak ajkán
elevenedik meg, csak általuk kel új életre.
Amikor azonban a rabbi eltűnt, tanítványa nem tudta
megállni, hogy papírra ne vesse tanítását az írás fecsegő,
hazug jeleivel. Megírta hát Az élet fájának könyvét, és
A lelkek átalakulásának könyvét. Ó, mily bölcs volt a
mester, amikor lelke szent tudását nem akarta bemocs­
kolni az írás által, amikor tanítását nem akarta eltorzítani
a betűk gonosz varázslatával! Megjelent előtte Illés prófé­
ta, látta Simon ben Jokhajt álmában. Feltárult előtte a
madarak nyelve, értette a fák, a tűz, a kövek szavát. Látta
a holtak lelkét és az elevenekét, ahogy sabbat éjszakáján a
paradicsomba szálltak; és az emberek homlokára nézve,
leolvasta a lelkűket, magához vonzotta őket, szólott ve­
lük, s aztán visszaadta őket tulajdonosuknak. A kabbala
kinyílt, kitágult előtte, átlátszó volt számára a dolgok tes-
te-alakja, egy testben látta a lelket és a szellemet; és a leve­
gő, a föld, a víz tele volt szellemek rajával, látta Isten
kezét, ahogy a világban munkál, angyalok jöttek el hozzá,
tanácskoztak vele. Tudta, hogy mindenütt titok lapul, de
a titok megnyitotta szemét, követte őt, mint a hű kutya.
Amerre járt, útját csodák szegélyezték. A kabbala fája ke­
resztülnőtt rajta, gyökerei mélyen lenn voltak a földben,
koronája az Úr arcát legyezte az égben.
Ó, de mivé lett a tanítvány könyveiben mind a böl­
csesség! Vad gyomként tenyészett bennük a balgaság,
összezavarva az igazi tudást. Hamis próféták és messiások
nőttek a betűkből, varázslat és zűrzavar ömlött belőlük a
világra, elfajzottság keveredett a csodákkal, szajhálkodás
virult, tombolt a hatalomvágy és az istentagadás. Simon
ben Jokhaj sápadt arca tekintett ki a könyv sorai közül,
ezüstös szakállának bozótjában biztonságban pihentek a
jámborok és a szentek miriádjai, de ott pompáztak Lilith
hegyes, pucér, pimasz mellei is, fürtökben csüngtek rajta

- 347-
a kéj és a hatalom szédült, eszüket vesztett, ernyedő gyer­
mekei.
Íme, néhány mondat Rabbi Isaak Luria Aschkenasi
titkos tanításaiból:
„Megtörténhet, hogy egyetlen emberi testbe nemcsak
egy lélek kerül vándorlása során, hanem két, sőt több lélek
választja egyidejűleg ugyanazt a testet új földi vándorlásá­
nak porhüvelyéül. Lehet, hogy az egyik balzsam, a másik
méreg; lehet, hogy az egyik valamely állat lelke volt, a má­
sik viszont papé vagy annak tanítványáé. Most hát egy a
sorsuk, egy testhez tartoznak, miképpen a jobb kéz meg a
bal. Átjárják, megkötik egymást, megtermékenyülnek
egymástól, egymásba folynak, mint kétféle és mégis egy­
féle víz. Azonban akár pusztítják egymást, akár támogat­
ják, efféle egyesülés mindenkor arra van, hogy segítsék
egymást a lelkek bűneik levezeklésében, melynek okán új
vándorútra kellett kelniök.”
Íme, néhány mondat Rabbi Isaak Luria Aschkenasi
titkos tanításából, a kabbalisták legigazabbjának szavai­
ból, aki Jeruzsálemben született, hét évig sanyargatta ma­
gát a Nílus partján, magányosan, bölcsességét Galileába
vitte magával, és csodákat tett az emberek között; aki ta­
nait sohasem szentségtelenítette meg betű és papír által, s
aki titokzatosan tűnt el a Tiberias-tó partján életének har­
mincnyolcadik esztendejében.

A würzburgi hercegérsek jóleső érzéssel utazott keresztül

egy áldott, viruló országon. A kövér úr hátradőlt finoman
rugózó kocsijának puha párnáin, és elégedetten szívta a
gyümölcsfák első virágainak illatát; napfényben úszott
köröskörül a táj, finom, pihés zöld borította mindenütt a
földet, a bokrokat, a fákat. Az érsek Stuttgartba ment ép­
pen, a trónörökös keresztelőjére. Nem is lehetett volna

- 348-
vidámabb. Micsoda gyönyörű ország! És ő szerzi meg Ró­
mának ezt a gazdag, áldott földet!
Friedrich Karl von Schönborn, Würzburg és Bamberg
hercegérseke, az egyház első számú diplomatája, akit a
katolikusok nagy világorákulumként, német Ulyssesként
ünnepeltek, az evangélikusok pedig ravasz kígyónak,
Hámánnak és Heródesnek szidtak és gyaláztak, tulajdon­
képpen joviális, kényelmes úr volt. Igaz világfi lévén, s
mivel egyaránt otthonos volt Bécsben és a pápai udvar­
ban, sokat utazott és tapasztalt, megértő jósággal kezelte
az embereket, s valamiféle kegyes abszolutizmusban, de­
rűs katolicizmusban vélte felfedezni a világ boldogsága fe­
lé vezető utat. A tömeg sötét és érzéketlen anyag, ez már
csak Isten akarata, Isten elrendezése, s ha van valakiben
elegendő életbölcsesség, be is látja ezt. Fájdalmas persze,
hogy annyi nyomorúság van a földön; sőt, mi több, az em­
bernek fel is kell emelnie ez ellen tiltakozó szavát. Alkal­
masint azonban elegendő, ha kellő pillanatokban fel-fel-
sóhajtunk ennek okán; az már, hogy örökké bús képpel
járjunk miatta, vagy éppen azon törjük a fejünket, ho­
gyan is lehetne megváltoztatni a természetnek ezt a rend­
jét: nohát, legjobb, ha ezt a bolond álmodozókra hagyjuk.
Ő, Karl Schönborn, legszebb éveit Itáliában töltötte,
Velencében tanulta ki a diplomácia művészetét, szerette a
derűs, déli levegőt; s Würzburgban ezt találta meg ismét.
Katolicizmusa a vérében volt, katolikusként evett-ivott,
mondhatni: katolikus volt a tartása, a járása is. Olyannak
látta az egyházat, ahogy Itáliában, fiatalon magába szívta.
A vatikáni gyűjtemények, a velencei diplomácia, sőt még
az albai hegyek is az egyházat jelentették. Minden, ami csak
szép a világon — s ilyesmi, hála istennek! van épp elég —,
misék és templomok, evés-ivás, meg műkincsek, állam­
csínyek, szép prédikációk és szép testű nők, s egyáltalán:
minden, ami csak derűs és vidám ezen a világon, az római

-349 -
és katolikus. Ami azonban tompa, sötét, ködös és pókhá­
lószínű: az evangélikus, szász, brandenburgi. Nem gyű­
lölte a protestantizmust; hiszen semmit sem gyűlölt a
világon. Csak éppen irtózott tőle. Az egész szürke, józan
liturgiájuk, fakó, ködös, kanyargós teológiájuk: ez ápo-
rodott levegő, csőcseléknek való bölcsesség, meddő fecse­
gés. Az apostolok, ha feltámadnának, maguk sem érte­
nének egy kukkot sem azokból a dolgokból, amikről ezek
az úgynevezett teológusok vitáznak. Nem lehetett egysze­
rűen lélegzetnyi levegőhöz jutni ebben a nyomott, szürke
világban. De — gloria in excelsis!* — tűnik már a köd a gyö­
nyörűséges sváb vidékről, és ő, Friedrich Karl ugyancsak
megtette a magáét, hogy az országban újra üde katolikus
szelek fújjanak, ami sokkal jobban is illik ide. Most pedig
éppen útban van, hogy megkeresztelje az új trónörököst
az igaz hit jegyében. Ejha, ez aztán a pompásan berende­
zett világ! Ej, de jó élni! Vidáman szívta be a tiszta leve­
gőt, tréfálkozott okos tanácsosaival, az útfélen álló gyere­
keknek pénzt osztogatott, kedvteléssel nézte meg az egyik
fogadó csinos pincérlányát. Nagydarab teste elégedetten
imbolygott, kövér, okos kis arcáról pedig vidámság sugár­
zott, egész környezetét beragyogva.
Az ország azonban egészen másképp látta őt: úgy vo­
nult végig Württembergen, mint holmi nagy, vörös, bal­
jóslatú telihold. Ó, hát a stettenfelsi győzelem rövidke kis
diadal volt! Most már látszik, hogy az országot egészen
felforgatták a katolikusok, megszőtték hálójuk szálait
mindenfelől. Mit segítenek mind a klauzulák, a körülmé­
nyes reverzálisok a würzburgi tanácsosok pokolian ravasz
törvénycsavarásaival szemben! S ha még szembeszáll is ve­
lük valaki, ha pontról pontra megcáfolja is érvelésüket, az
sem ér semmit; mert a würzburgiak mögött ott áll a kato­
naság, ott állnak a hercegi szuronyok. Ha a zsidó csak az

* Dicsőség a magasságban!

350-
-
ország testét zsigerelte ki, pénzét zsebelte be, most jön a
katolikus főrend, és bezabálja a lelkét. Katolicizmus: azt
jelenti ez a szó, hogy le kell mondanod önmagadról, le
kell mondanod minden emberi és politikai szabadságjo­
godról. Azt jelenti ez a szó, hogy katonai abszolutisztikus
rendszerben kell élnie egy országnak, azt jelenti, hogy
polgárerény és rátermettség léket kapott, szolgák roppant
eltompult tömege keletkezik így egy csapásra, melynek
odafentről egy kis csoport gátlástalan udvaronc dirigálhat.
Katolicizmus: Belzebub uralmát jelenti ez a szó, a szégyen­
telen ocsmányság elterjedését, tirannizmust, kurválko-
dást, dőzsölést. Az ország rángatózott, vonaglott, mint
egy gombostűhegyre szúrt bogár. De hiába, reménytelen
erőkifejtés volt ez. A zsidó jól előkészítette a terepet, így
hát a katolikus főrendnek könnyű a dolga. A népet meg­
félemlítették, hatalmaskodó hivatalnokok, katolikus tisz­
tek gyötörték, a polgárok csak gubbasztottak a kocsmá­
ban, nemigen szóltak, s a würzburgi újabb jövetelére is
legfeljebb mosolyogtak gúnyosan, tehetetlenül. Nohát,
megjött! Miért is ne? Megfékezték azonban dühkitöré­
seiket, úgy üldögéltek mind, ahogy a kis disznószemű
Benz, a cukrász: forrt bennük a keserűség, de tudták,
jobb, ha hallgatnak.
Harpprecht és Bilfinger titkos tanácsosok megpróbál­
ták, hogy minden erejükkel szembeszegüljenek a hercegi
tervekkel. Azonban legfeljebb csak adminisztratív dolgok­
ban értek el egyet-mást, és ez kevés volt, nagyon kevés.
Mert látniuk kellett, hogy másfelől jön a veszély: a had­
sereg katolizálása a legkomolyabb fenyegetés. Méghozzá -
feltartóztathatatlan. A würzburgi tanácsos urak, Fichtel és
Raab, csendben, majdhogynem elégedetten nézték a
württembergiek erőfeszítéseit; sőt olykor udvariasan, némi
gúnnyal, még egy kicsit engedtek is. Milyen mulatságos
volt látni aztán, ahogy a két nagydarab, derék protestáns
erőlködik, és semmire se megy, miközben a katolikusok­

351
- -
nak még az idő is a kezére játszott! Mert valamint bizo­
nyos, hogy áprilisra május következik, így kellett, hogy
terveiket törvényszerűen siker koronázza végül.
A katolikusok egyetlen érzékenyebb vereséget szen­
vedtek csupán. A parlament tizenegyes bizottsága kihasz­
nálta Weissensee egy könnyebb betegségét, és a kétszínű
ember helyére megbízható evangélikus demokratát válasz­
tott be soraiba, Moser kormánytanácsost, a publicistát,
aki a stettenfelsi ügyben olyan nagy erélyről tett tanúsá­
got. Ott ült hát együtt a tizenegy úr, és dühöngött, tom­
bolt, átkozódott. Sturm elnök férfias komolysággal kép­
viselte az ország érdekeit most is, a brackenheimi pol­
gármester mocskos szájjal szitkozódott, pulykamérgesen,
hasonlóképpen a weinsbergi is, Moser pedig lendületes,
pátosszal teli szónoklatot tartott; miközben némán, szája
szögletében világmegvető keserűséggel ült ott sötéten
Neuffer jogtanácsos. Igen, Neuffer nem állt már a trón
lépcsőjénél. Rájött; a hatalom nem olyan nagy robajjal,
nem látványos eszközökkel dolgozik, nem olyan hirtelen
következnek be fordulatai, s nem is övezi fény és pompa,
mint ahogy azt ő eleinte hitte; látnia kellett, hogy a hata­
lom sok-sok apró kis cselfogásból tevődik össze, piszkos
kis trükkökkel, silány eszközökkel dolgozik, így hát nem
sokkal különb, mint az úgynevezett szabadság. Itt is, ott
is bűzlött valami, undorító tákolmány volt mind: hata­
lom és szabadság, abszolutizmus és demokrácia; díszes
külsőség valamennyi, mely alatt ellenszenves, kicsinyes,
ostoba érdekek lapultak meg, hitvány kis hiúságok, önér­
dekek. Akkor már mégiscsak sokkal jobb, ha azon az ol­
dalon áll az ember, ahol származása szerint is állnia kell.
Sötéten és szívében az emberiség iránt érzett keserű meg­
vetéssel fordított hátat az udvari ügyeknek, s csökönyös,
komor fanatizmusát újra a nép, a parlament, a protestan­
tizmus ügyének szolgálatába állította.
De hát teljesen mindegy volt, milyen módon ellenzé-

-352-
kieskedett valaki: komolyan és tárgyilagosan, mint Sturm,
komor ügybuzgalommal, mint Neuffer, vagy éppen go­
romba szitkozódások közepette, mint Jäger és Bellon pol­
gármesterek. A hercegi kancellária dölyfösen kurta-furcsa
feleleteket adott csak valamennyi parlamenti panaszra,
kérvényre, előterjesztésre, alázatos kérésre. Ezzel szemben
híre ment a herceg fenyegető, erőszakos beszédeinek,
hogy kivezényel ő egy zászlóaljnyi gránátost a parlament
elé, és a bent ülő gazemberek megkapják majd, ahogy az
elődeik már mórest tanulhattak egy württembergi herceg
kezétől. Egyre többször hangoztatta, hogy ő majd szétta­
possa ennek a lázadó és alattomos hidrának a fejét. A gyám­
sági eljárások rendezése miatt felterjesztett parlamenti
panaszt különösen erőteljesen fogalmazták meg a bizott­
ságbeli urak. Karl Alexander nyomban hívatta Fichtel ta­
nácsost, aki az alkotmányos ügyek legjobb ismerőjének
számított, s szakértői véleményben leszögezte, hogy az or­
szággyűlés semmilyen körülmények közt nem hozhat
olyan határozatot, mely megfeledkezik az uralkodó iránti
köteles tiszteletről. Aki ilyen iratot fogalmaz, megér­
demli, hogy lecsapják a fejét. Az országgyűlési küldöttsé­
gek sem jártak jobban, ha kihallgatásra mentek a her­
ceghez. A brackenheimi polgármester bárdolatlan modo­
ra egy ízben annyira felbőszítette Karl Alexandert, hogy
ott helyben megkardlapozta a protestáns urat, hadd éb­
redjen rá alattvalói kötelességeire: szegény alig tudott el­
menekülni valahogy.
Így álltak a dolgok, amikor Johann Jaakob Mosert
beválasztották a tizenegyes bizottságba, Weissensee he­
lyére. Ő volt a legfiatalabb az urak közt, de annak ellené­
re, hogy alig múlt harmincéves, eléggé gazdag pályát fu­
tott be; könnyen hevült, fontoskodó ember volt, szerette
a kalandot és a változatosságot, a nagy szavakat és a hirte-
lenében tett kijelentéseket, nem fukarkodott patetikus
gesztusokkal sem, ügyesen forgatta a tollat, szenvedélyes

-353 -
publicista volt. Kora ifjúságától kezdve művelte magát,
hatalmas ismeretanyagot szedett össze. Tizenhét éves ko­
rában már értekezései jelentek meg, s alig múlt tizenki­
lenc, mikor kierőszakoskodta Eberhard Ludwignál, hogy
nevezze ki őt Tübingenbe professzornak. Húszévesen a
bécsi udvarba tette át működésének székhelyét, kormány-
tanácsos lett, ott sündörgött a császár körül. Hogy besú-
gásaitól menekedjenek, inkább visszahívták Württem-
bergbe. A merev gondolkodású, elbizakodott emberrel
azonban most sem tudtak kijönni; ment hát Poroszor­
szágba, ott rektor lett, az Odera menti Frankfurt isten
háta mögötti, jelentéktelen egyetemén, hamarosan ott­
hagyta hát a hálátlan hivatalt, s Karl Alexander uralko­
dása idején visszatért Stuttgartba. Ezekben az években is
tömérdeket írt és beszélt, nem volt olyan napi esemény,
nem volt olyan örök érvényű kérdés, melyről ne írt volna,
ne szólt volna. Emellett még arra is maradt ideje a koráb­
ban szkeptikus, majd deista gondolkodónak, hogy felvilá­
gosulttá legyen, s beálljon Luther, Arndt, Spener, Francke
sorába.
A stettenfelsi eset kapcsán nagy feltűnést keltett hatá­
rozottsága, gyors, tetterős cselekvése, s ily módon már-
már Württemberg megmentőjének érezte magát. Elhatá­
rozta, hogy szónoki képességeiben bízva, felkeresi a herce­
get, elébe áll egyszerűen, minden kertelés nélkül, ahogy
Náthán próféta tette Dávid királlyal, s szól vele, mint férfi
a férfival, s jobb belátásra bírja. Kihallgatást kért tehát,
személyisége varázsától és súlyától eltelve; kitűnő hangu­
latban ment a herceghez, minden képességének teljes bir­
tokában, publicisztikai, prófétai és ügyvédi szónoklatra
egyképp készen: mint a színész, aki örül jól betanult sze­
repének, örül, hogy végre előállhat vele. A kihallgatás
azonban váratlan fordulatot vett. Karl Alexander Süss je­
lenlétében fogadta. Moser nyugodt maradt, nem hagyta,
hogy kihozzák a sodrából. Okosan, finoman, alaposan

354
- -
beszélt, morálteológiai érveket sorakoztatott fel, hivatko­
zott az ó- és az újkori történelem számos példájára, állam-
tudományi fejtegetéseket kevert olcsó napi politikával,
hasonlatokat hozott a természet világából, egyszóval, úgy
érezte, meggyőző. A herceg meg a zsidó valóban figyelme­
sen hallgatta, sőt, a herceg egy alkalommal még egy széket
is elhúzott a fel-alá járkáló Moser útjából, ne zavarja a be­
szédben. Amikor azonban a publicista mintegy húsz perc
után rövid szünetet tartott, és karja szép, kerekded moz­
dulattal megállt a levegőben, a herceg odalépett hozzá,
megveregette a vállát, és elismerőleg jegyezte meg: - Ha
gyermekünk, akit a hercegné hamarosan világra hoz majd,
fiú lesz, magához küldöm, hogy retorikát tanuljon. - Süss
pedig néhány szakszerű megjegyzést tett, összehasonlítva
a német és a francia deklamáció fordulatait, stílusát. S ami­
kor Karl Alexander kegyes és hamiskás mosollyal elbocsá­
totta, a verejtékező publicista elképedten távozott, s kény-
telen-kelletlen ilyesféleképp szólt magában: - Szegény
hazám! Szegény Württemberg! Rajtad már én sem segít­
hetek.
A würzburgi hercegérseknek tehát minden oka meg­
volt, hogy jókedvű legyen, ahogy most bevonult Stutt­
gartba a sváb trónörökös keresztelőjére, méghozzá ilyen
kedvező kilátások közepette: ez aztán diadal volt a javából,
a katolikus ügy diadala, méghozzá nemcsak Württem-
bergben. Így hát természetes, hogy a legnagyobb pompá­
val zajlott le, áradtak Stuttgartba a katolikus hercegek és
fejedelmek. A pápa követet küldött Marie Auguste-höz; a
hercegnő a máltai lovagrend keresztjét kapta meg a szent­
atyától a nagy esemény alkalmából. Rajta kívül csak két
hölgy mondhatta magáénak eddig ezt a rendjelet: a spa­
nyol királynő és Ucella hercegnő, Rómában.
Marie Auguste ott feküdt kecsesen, törékenyen, kissé
áttetsző pasztellszínű arcával a hatalmas díszágyban. Süss
amulettje, rajta a primitív rajzú, ijesztő madarakkal és a

- 355 -
titokzatos, ormótlan betűkkel gyóntatóatyjának tilalma
ellenére ott volt a párnája alatt; csibészesen mosolygott a
hercegnő, amikor arra gondolt, hogy dühöngene a derék
pap, ha tudná. Szilárd meggyőződése volt, hogy az amu­
lett mentette meg; a szülés ugyanis nehezen, fájdalmak
közepette zajlott le. Most, hogy már túl volt rajta, attól
félt, örökre elcsúnyul a teste, s a két doktor, Wendelin
Breyer és Georg Seeger egyebet se tett, mint hogy bizony­
gatta: nem marad őfelsége testén semmiféle forradás vagy
ráncocska. Ő azonban többet adott az öreg Barbara Holzin
szavára, aki rendkívüli szakértelemmel és fensőbbséggel
erősítette meg azt, amit az orvosok mondtak. Marie
Auguste egyébként roppant mulatságosnak találta a hely­
zetet. Kíváncsian nézegette a kis emberkét, akit - nohát,
mégiscsak ő hozott a világra. Szóval trónörököst adott az
országnak, ez ám a jó vicc! Aztán még nagyobb érdek­
lődéssel szemlélte magát az aranykeretes tükörben: ilyen
hát egy anyafejedelemnő. Furcsa, nagyon furcsa. Karl
Alexander meg nem tudta, mit is mondjon tulajdonkép­
pen; minden válogatás nélkül ajándékokkal halmozta el
feleségét, a holmik inkább csak küldőjük jó szándékáról,
mintsem ízléséről tanúskodtak. Amikor aztán látogatókat
is fogadhatott már, tágra nyílt szemmel nézte Remchin-
gent, von Riolles urat, mulatott tanácstalanságukon, ahogy
alig tudtak pár esetlen frázist kinyögni a csecsemőről, lé­
vén hogy gyerekekkel egyikük se nagyon foglalatoskodott
soha életében.
A würzburgi hercegérsek pedig Karl Eugen névre ke­
resztelte Württemberg és Teck trónörökösét, Mömpel-
gard, Urach örökös grófját, Heidenheim, Forbach stb.
stb. kegyurát.
És dörögtek a mozsarak, zúgtak a harangok. Dísz­
lakoma, tűzijáték. Aki jókívánságokkal jött, sülttel-pe-
csenyével fogadták, aki meg is köszönte, ihatott rá, ameny-
nyi belefért. S bármennyire szidta is a nép a katolikus

- 356-
trónörököst, azért csak elpusztította délutánra az utolsó
falat húst, csak kiitta az utolsó korty bort is, csepp se ma­
radt a nagy hordóban.

Süss végig a nagy ünnepségsorozat alatt meghúzódott a

háttérben. Régebben minden eszközt megragadott, hogy
a würzburgi hercegérsek s két tanácsosa közelébe férkőz­
hessen; most viszont az volt a látszat, mintha szántszán­
dékkal még kerülné is őket. A katolikus terv, mely a sváb
politika kizárólagos középpontját képezte, teljességgel a
würzburgi diplomaták és katonák kezében volt. Míg az urak
korábban csak nagy ímmel-ámmal vonták bele a pénz­
ügyi tanácsost a dologba, ha okvetlenül szükségesnek lát­
szott, s akkor is igyekeztek minél többet eltitkolni előle,
most bámulva tapasztalták, hogy a zsidó az, aki minden
kérdésben, ami a dologgal összefügg, a legtartózkodóbb
magatartást tanúsítja, sőt: gondosan kitér a kérdések elől.
Nem értették a dolgot, cselt gyanítottak, azt gondolták,
Süss talán közvetlenül a herceggel intrikál. De Karl Alexan­
dert is csak akkor kereste fel, ha hívatták. A herceg bosz-
szús volt, hogy abban a kínos esslingeni ügyben az egész
birodalom köznevetségére a zsidó szája íze szerint kellett
cselekednie, így hát valahányszor csak találkoztak, eluta­
sítóan, kelletlenül viselkedett vele, nem titkolva haragját;
a másik azonban, szokása ellenére, tartózkodó maradt,
hanyagul fogadta a dolgot, és nem tett az égvilágon sem­
mit, hogy a fejedelem bizalmát visszaszerezze.
Kizárólag a pénzügyekkel törődött. Régebben, hiszen
végül is minden a pénzzel függött össze, a kormányzás ap­
parátusának a legkisebb kis kerekén is rajta tartotta a ke­
zét; most viszont, majdnem mindent, amit elébe tettek,
elutasítólag küldött vissza, mondván: nem tartozik az ő
jogkörébe. A kormány emberei bizalmatlanul méregették,
azt szimatolták, miféle hátsó okai lehetnek, feszengtek,

- 357-
mert úgy érezték, hogy ez a látszólagos tétlenség csak ké­
szülődés valami nagyszabású dologra.
S hogy a herceg nem érezte meg a zsidó visszavonu­
lásának következményeit, ahogy erre egyszer már volt
példa, hogy a pénzügyek nem akadoztak, mint akkor,
egyes-egyedül a Pfalz választófejedelemségi tanácsosnak, a
portugálnak köszönhette, aki most már állandóan ott
lebzselt a környezetében. Dom Bartelemi Pancorbo vadul
csapott le mindenre, amit Süss kiengedett a kezéből, fenye­
getően, saskarmokkal kapaszkodott meg minden tenyér­
nyi felületen, mintha az örökkévalóságig tartani akarná
magát, mohón kapott minden falat után, mely a másik­
nak, úgy látszik, nem kellett. A sovány, csupa csont és
bőr, pulykavörös képű férfi majdnem egyedül intézte a
katolikus terv igencsak bonyolult és szerteágazó pénz­
ügyeit; az államhatalom legfelső irányítása ezzel javarészt
az ő kezébe ment át. Igen, a portugál tulajdonképpen a
zsidó birodalmába hatolt be. Ott volt például a dohány­
jövedék ügye. Süss kezdeményezésére, mindenféle félig
sikerült kísérletezgetések után, egy zsidó társaság dohány­
gyárat alapított Ludwigsburgban. A társaság hatalmas
anyagi eszközökkel és nagy perspektívával rendelkezett,
fiókokat állított fel Stuttgartban, Tübingenben, Göttin-
genben, Brackenheimben, sőt még a határokon túlra is
terjeszkedett. Dom Bartelemi Pancorbo, a pfalzi dohány­
jövedék bérlője, aki ezekben a kérdésekben szakértőnek
számított, olyanféleképpen beszélt a hercegnek, hogy a
zsidók nagyon keveset adóznak a monopóliumért, ő ma­
ga többet ajánlott. Süss harc nélkül, az első szóra félreállt,
nagy összegekkel kártalanította a zsidó társaságot, s átadta
a jól felszerelt gyárat a csodálkozva vigyorgó portugálnak.
Régebben lelkesedett a társasági életért; most ezzel is
felhagyott. Előfordult, hogy belekezdett valami kis flört­
be, de nem sokkal a cél előtt megunta, kedvét vesztve ab­
bahagyta. A számtalan sok nő közül, akik meghempereg­

-358 -
tek az ágyában, s akiket elhagyott, javarészt el is felejtett,
voltak olyanok, akik csatlakoztak a becsmérlők hadához;
mások viszont őrizték az élmény emlékét, mint valami
csiklandozóan izgató érzést, mint valami ékszert, melyet
csak nagy titokban, jól bezárkózva mertek feltenni ma­
gukra tükrük előtt, de máskülönben hallgattak, ha a fér-
firól'esett szó; megint mások ott álltak, ha végiglovagolt a
városon, nagy szemeket meresztve, mosolyogva néztek
utána, amíg csak el nem tűnt, és nem vetették a szemére,
hogy olyan hamar túladott rajtuk, inkább hálát éreztek a
boldog, rövid órákért, amikor annyi szépet mondott ne­
kik, még akkor is, ha ki tudja, hány más nőnek is el­
mondta ugyanazt, s még akkor is, ha ő már régen nem
emlékszik rájuk.
Süss ebben az időben kezdte jobban megismerni régi,
hűséges szolgáját és titkárát, Nicklas Pfäfflét. Mindig jól­
tartotta a kövér, közönyös, lassú és fáradhatatlan fickót,
ahogy általában a hozzá hasonló rendkívül megbízható és
jól használható embereket megbecsülni szokás. De hogy
ennek az embernek, használhatóságán és megbízhatósá­
gán kívül másféle tulajdonságai, másféle érzései és élmé­
nyei is vannak, amelyek nem okvetlenül őrá, a gazdájára
vonatkoznak, ezt csak most kezdte észrevenni, és érdeklő­
déssel figyelni. Persze, ez nem jelentette azt, hogy többet
beszélt volná netalán Nicklas Pfáfflével. Nem lett volna
helyes, sőt képtelenségnek tetszett volna, ha egyszerre a
kelleténél bőbeszédűbbnek mutatkozik ezzel a sápadt,
kövér fickóval. Hangneme azonban megváltozott valame­
lyest, ha szólt vele, másképp nézett rá, kezdte kicsit em­
berszámba venni.
Asszjadah, az arabs szürke is megérezte, hogy ura meg­
változott. Talán nem lovagolt olyan fényességgel-pompá-
val, mint régebben, talán az utcán bámészkodó nép is
érezte, hogy nem olyasvalakit lát, aki korlátlan teljhata­
lommal rendelkezik, a paripa azonban tudta, hogy ő maga

359
- -
többet jelent most, mint a pompa egyéb kellékei, s hogy
gazdája néha még a szemébe is belenéz, s talán észrevette,
hogy egy és ugyanaz az élet buzog mindkettőjükben.
Nem sokkal a dohányjövedék ügye után, miközben
Stuttgartban és Ludwigsburgban lázas előkészületek foly­
tak a katolikus terv megvalósítására, miközben bonyolód­
tak a titkos tárgyalások a többi katolikus udvarral és ural­
kodóval, katonai egyezményeket kötöttek, megpróbálták
az országgyűlést rossz hírbe hozni a császárnál és birodal­
mi körökben, az evangélikus udvarokat viszont éppen
csillapítani akarták, miközben Pancorbo, új pénzforrások
után kutatva, egyre jobban behatolt a zsidó hajdani fel­
ségterületére, a rejtélyes pénzügyigazgató mindenféle üz­
leti tevékenységtől visszavonult, szabadságot kért, fonto­
sabb ügyeinek intézésével Nicklas Pfäfflét bízta meg, és
minden kíséret nélkül, ismeretlen céllal elhagyta a fővárost.
Hirsauba ment. Ahogy így utazott, ilyen egyedül, a
dolog szokatlansága azt az érzést keltette benne, hogy
lénye most nagyon nemes, nagyon fennkölt lehet. Arra
gondolt: egyetlen szóval, egyetlen leleplezéssel teljességgel
a maga oldalára állíthatta volna a herceget, magát pedig a
katolikus terv középpontjába, a kaján, kárörvendő vetély-
társakat szétszórhatta volna a szélrózsa minden irányába.
Arra gondolt: íme, mit tett ezzel szemben? egyszerűen ki­
nyitotta ökölbe zárt kezét, s kihullajtotta belőle mindazt,
amit oly sok áldozatos munkával megszerzett, elejtette
páratlan sikereit, oly könnyen kínálkozó céljait. Milyen
nemesen cselekedett, tettei mennyire nem e világiak,
mennyire áldozatosak voltak! Arcára komolyságot, vi­
lágtól való elzárkózottságot, papi nyugalmat erőltetett,
fürge, elegáns mozgását lelassította, hadd legyen méltó­
ságteljes, nyugtalanul repdeső tekintetét visszafogta, hadd
legyen pillantása elmélkedő inkább és bensőséges.
Más alkalmakkor mindig inkább akkor ment Hirsau­
ba, ha azt remélte, nem találja ott a kabbalistát. Most

-360-
egyenesen kereste a jelenlétét. Ahogy a gyermek túláradó
rajongással a nyakába borult, úgy érezte, ez a sors ellen­
szolgáltatása, amit meg is érdemel. S bár Naemi már az
első pillanatban, apjának arca, tartása láttán, hangja hal­
latán érezte, hogy a magiszter szavai, vádjai hazugak, na-
gyon-nagyon hamisak mind, mégis: furcsa volt neki egy
kicsit ez az új maszk is. Megzavarodott. Hiszen Sámson­
nak látta apját, aki szétveri a filiszteusokat, Dávidnak, aki
győz Góliáton. Ez az új arc azonban nem illett sehogyan
sem a régi képbe, s ha csak futólag is, egyre izgatóbban,
egyre nyomasztóbban merült fel képzeletében az a másik,
az a borzongató kép, ahogy Absolon fennakad dús hajá­
nál fogva az ágon, s arcvonásai az apjáéhoz hasonlítanak.
Süsst rettenetesen bántotta, hogy a kabbalista nem ad­
ta meg neki azt a méltánylást és tiszteletet, amit pedig —
úgy vélte - most már nyilvánvalóan elvárhat. Rabbi Gab­
riel ehelyett azt mondta egy alkalommal: — Rájöttél, hogy
keresned kell az Utat; ez is valami. De még nem találtad
meg.
A virágteraszos fehér ház csendjében apja sorsán töp­
rengett Süss, vizsgálta, forgatta magában a dolgot. A nyug­
hatatlan embert újra elfogta magányában a régi kísértés.
Mert ha egészen egyszerűen kiállna atyai származásával a
világ elé? ki hibáztatná ezért? Eléggé megmutatta már,
hogy tud alázatos is lenni: s vajon ilyen próba után nincs-e
joga rá, hogy alázatosságból újra felemelkedjen a fénybe,
mely megilleti? Ha elvágná azokat a kötelékeket, melyek
a megalázottakhoz kötik, melyek minduntalan visszarán­
tották, ha csak egy lépést is próbált tenni fölfelé? Ha le­
rázza magáról a tömeg undorát és megvetését, mindazt a
mocskot, ami egy zsidóhoz tapad? Ha kézen fogja szép
gyermekét, ledobja álruháját, mint egy arab kalifa, és su­
gárzó arccal, hogy ellenfelei arcára ráfagy a vigyor, odaáll
közibük, most már nem csupán páratlan zsenialitásával,
de származás szerint is keresztény nemesúr módjára?

-361 -
 Büszkén meredtek a magasba álmodozásaiban a tuli­
pánok, fehérlett a kis kocka alakú ház a ragyogó napsü­
tésben. Töprengéseinek hátterében pedig ott rajzottak,
elmosódva, a mágikus figurák, az ormótlan héber betűk,
ott állt az égi ember rajza bábszerűen, ott virágzott a kab­
bala fája.
Apja. Örökös forgatagban élt, és szégyenteljes volt a
bukása, kolostorban fejezte be. Ó, mert elhagyta a szeren­
cse, eltaszította magától az élet, a siker. Mi maradt hát ne­
ki, mire törekedhetett még? Akinek nincs sikere, nem
marad más választása, mint hogy elrejtőzzék, és befelé for­
duljon, önmagába. Az ő, Süss esetében, másképpen álltak
a dolgok. Sikeres ember volt. Keze úgy gyúrta-alakította
az életet, ahogy csak akarta, kedvére voltak a dolgok,
meghunyászkodva álltak mind-mind szolgálatába.
Felnézett. Nagybátyja állt előtte. Ej, hát rajtakapta vol­
na titkos töprengései közben? Ez az alattomosan besur­
ranó kém, aki minden gondolatára vadászik, hogy aztán
gúnyosan odadörgölhesse az orra alá! Ó, az már bizonyos,
hogy soha többé nem élhet olyan gondtalanul, mint az­
előtt. Mert ha azt tenné, amihez persze kétségkívül joga
van, ha tehát kijelentené magáról, hogy keresztény, min­
dig ott érezhetné magán ennek a nevetséges, rosszul öltö­
zött embernek a megvetését. Ó, micsoda gyönyörű élete
volt pedig! Élvezte a napokat; és a napok jöttek, egymás
után. Mire jó ez a sok önemésztő töprengés? Ostobaság,
mind! Csak kiirthatná a véréből azt az édes-mérges csábí­
tást, mely ebből a kis fehér házból, a túlvilágból, az alázat­
ból és a lemondásból árad!
Naemi bejött a szobába. És Süss gyorsan magára öltöt­
te újra maszkját; arca nyugalmat és megbékélést tükrö­
zött.
Ahogy így küzdött magában, görcsös, dicsekvő aláza­
tosság és meg-megránduló tettvágy meg becsvágy közt
ingadozva, váratlanul Nicklas Pfäffle érkezett meg. Jelen­

362-
-
tette, hogy hercegi bizottság foglalta le Süss pénztárait és
pénztárkönyveit, hogy ellenőrzést tartson. A pénzügy­
igazgatót ugyanis azzal gyanúsítják, hogy mind hivatalos,
mind magán üzleti ügyeiben nagyarányú csalásokat köve­
tett el, s elrendelték a legszigorúbb vizsgálatot.
Süss ellenségei kihasználták hát távollétét, hogy táma­
dást indítsanak. Barátja meg, akire támaszkodhatott vol­
na, nemigen volt már. Scheffer udvari kancellár meg Pfau
titkos tanácsos nyíltan átállt a katolikus katonai párthoz,
s nyilvánosan támadta őt nyakra-főre. Lamprecht uradal­
mi igazgató fiai felnőttek, apjuk hazavitte hát őket apród-
szolgálatukból. Remchingen, a két Röder - a tábornok
meg az őrnagy -, Laubsky és Tornacka ezredesek, Neuffer,
a komornyik meg folyton rágták a herceg fülét a zsidó
elleni gyanúsítgatásaikkal. Karl Alexander környezetéből
egyedül Harpprecht és Bilfinger nem vettek részt ebben
az áskálódásban. Szemükben a jezsuiták képviselői még
ellenszenvesebbnek látszottak, mint a zsidó.
Nos tehát, Dom Bartelemi Pancorbo már régóta figyel­
te Süss ékszerügyleteit. Elmondta Karl Alexandernek,
hogy a zsidó az ékszerpiacon minden vásárlását a herceg
nevében bonyolítja le. Az árak azonban rendkívül válto­
zékonyak; s ha egy kő értéke lemegy, Süss gyakran, akár
egy év múlva is, kijelenti, hogy ez a kő a hercegé, ha viszont
valamelyiknek nagyobb lesz az ára idővel, a magáénak
nyilvánítja azt. Így tehát a zsidó az ügylet egész kockázatát
a hercegre hárítja, a veszteségek mindig csak az uralkodót
sújtják, míg a hasznot ő maga zsebeli be. A portugál leg­
nagyobb bosszúságára azonban Karl Alexander egyáltalán
nem úgy reagált a dologra, ahogyan azt várni lehetett
volna; nohát, mondta egykedvűen, azért zsidó a zsidó,
egyebekben pedig majd óvatosabb lesz ezentúl; további
konzekvenciákat nem volt hajlandó levonni az ügyből.
Érdekes módon, egészen jelentéktelen dologban sike­
rült ellenfeleinek valóban kikezdeni Süsst. A pénzügy­

-363-
igazgató rendeletet adott ki a kéményseprés államilag tör­
ténő szabályozására, oly módon méghozzá, hogy a kémé­
nyek tisztogatását átalány fejében hatóság veszi át. Ez a
rendelet mindenfelé nevetséget és bosszankodást váltott
ki, Neuffer, a komornyik meg is mutatott Karl Alexan­
dernek egy gúnyiratot, ahol borzalmas rajzolmányok
felett ez a szöveg volt olvasható: „Valamennyi seprűs bo­
szorkány a legalázatosabb alattvalói tiszteletét és köszö­
netét fejezi ki ő-zsidó-hexellenciájának,* Josef Süss
Oppenheimernek, rajzolta és átnyújtja valamennyiük ne­
vében, az Éjszaka Repdeső Társaság ősöreganyja, az en-
dori cigányasszony.”
Mikor a herceg elolvasta a röpiratot, elfogta őt megint
a régi látomás. Látta magát, ahogy ott lépked abban a
furcsa, titokzatos táncban, hallotta a mágus recsegő,
rosszkedvű hangját, s érzékelte-hallotta, szinte a hallga­
tását is látta, hogy az, amit elhallgatott, alaktalanul, ren­
geteg csápjával kúszik feléje. Ki akart szabadulni végre
ebből az egész átkozott boszorkánykörből. Minek tartja
itt ezt a zsidót? Hiszen csak baja van miatta örökké, gú­
nyolják érte. Fejébe szállt a vér, félig béna lábával erősen
bicegve járkált fel s alá. Majd ő megmutatja ennek a ra­
vasz csibésznek, aztán jöhet ezentúl a boszorkánytrükk-
jeivel! Rekedt hangon, dühödten mondta tollba szigorú
parancsát, mely a pénzügyi tanácsos számláinak és pénz­
tárkönyveinek alapos átvizsgálását rendelte el.
És futott az udvari kancellár, futottak a generálisok, a
portugál pedig szinte a nyakát törte, úgy igyekezett legelöl
csontig aszott, kéklő-vöröslő fejével. A revizorok pedig
buzgón nekiláttak, verejtékezve dolgoztak, szemüvegü­
kön át minden kis részletet kétszer is megvizsgáltak, tol­
lúk sercegve szántotta a papírt, számoltak, szimatoltak,
kutattak. Számoszlopokat építettek fel, számerdőket tele­

* Szójáték: Hexe = boszorkány.

364-
-
pítettek. Aztán kiöntötték a sok számot, amit nagy gond­
dal összehordtak, hogy megint összeszedjék valamennyit.
Szaglásztak, számoltak, verejtékeztek.
Eközben pedig vadul meghajszolt váltott lovakon szá­
guldott a pénzügyi tanácsos, vissza Stuttgartba. Ez a vizs­
gálat, ez a támadás intő jel volt a számára. A szerencsét, a
jó sorsot meg kell ragadni, kényszeríteni kell. Ha az em­
ber nincs résen, ha nem foglalkozik minden gondolata
ezekkel a dolgokkal, már recseg-ropog valamennyi eresz­
ték, elillan a szerencse. Ha a stuttgarti csőcselék nem érezte
volna, hogy lazított valamelyest az istrángon, nem merte
volna megkockáztatni ezt az aljas, otromba támadást.
Így hát mindjárt első felháborodásában, ahogy Nicklas
Pfäffle meghozta a hírt, felkerekedett, mint a szélvész.
Nem látta már a bácsikája súlyos, kőforma arcát, nem tö­
rődött vele, hogy azokból a borús, szürke szemekből gúny
vagy szomorúság sugárzik felé, még a kislány bánatát is
kitörölte emlékezetéből. Egyetlenegy dolog járt csak a fe­
jében, ahogy lovon, kocsin száguldott visszafelé, Stutt­
gartba: mit tegyen? mit, tegyen most? Mert amit ellenfelei
csináltak, ostobaság volt, semmi kétség. Még hogy ilyen
szamárnak tartják, hogy a könyvelésében a legkisebb sza­
bálytalanság is kimutatható lenne? Ezek a gojok! Milyen
rossz a szimatjuk, milyen tompa agyúak! Mosolyognia
kellett: nem, hát ezekhez aztán nem tartozik ő soha.
Számítgatásokba kezdett. Kiindulás: nem találnak
semmit. Mit tesznek vajon erre? Bevallják, hogy nem volt
igazuk? Soha. Bizonyára belekötnek majd valami formális
ostobaságba, megdorgálják végül, valami hajánál fogva
előráncigált alaki hiba miatt. Mert azt Karl Alexander se
nagyon akarhatta, hogy erőteljesen lecsapjanak rá. Meg
akarják leckéztetni, hogy ne érezze magát olyan túlsá­
gosan nagy biztonságban. Így hát meg is ússza nyilván egy
kis szidással. Számára pedig az lenne a legokosabb visel­
kedés, ha az amúgy is ingerlékeny hercegnek látszólag

365-
-
igazat adna, lenyelné szépen a dorgálást, de akkor azután
újra a kezébe venné az ügyeket, amúgy istenigazából, jól
megfizetne az ellenségeinek, s minden erejével azon len­
ne, hogy a katolikus tervekbe bedolgozza magát.
No de itt volt megint a kérdés: miért nem játssza ki
akkor az igazi aduját? a származását?
Nem, nem, ez a régi Süsshöz lenne méltó legfeljebb.
Ahogy azonban most nézte a világot, ahogy ez az alázat,
ez a világon való felülemelkedés hatalmasodott el rajta,
másképpen kellett cselekednie. Ellenfelei akciója az, hogy
behatoltak üzleteinek és papírjainak szentélyébe, a sors
jeladása volt, no jó! De nem hagyta, hogy a sors tegye őt
próbára; azt nem! Inkább ő fogja kényszeríteni a fátumot,
hogy nyilatkozzék; nyissa fel szorosan lezárt szempilláit.
Ahogy a tajtékot hányó lovak a főváros felé közeled­
tek, egyre világosabban kirajzolódott benne elhatározása.
Útjának minden lépése, minden szó, melyet mondani
akart, minden mozdulat tisztán kialakult képzeletében.
Most majd nem az okos Süss áll oda a herceg elé, nem az
üzletember, nem a politikus. Nem, hanem az az ember,
aki kihívja a sorsot. Mert a hercegtől nem kér mást, mint -
elbocsáttatását. Ha a fejedelem beleegyezik, jól van, akkor
így nyilatkozott a végzet. Visszavonul majd, csendben fog
élni, valahol, mint apja, magányba süllyedve. Ha azonban
megtartja őt a herceg, akkor, nos igen, akkor... ellenség­
ként fog visszatérni, bosszúszomjasan. Akkor majd vissza­
fizeti a megaláztatást. Megszorongatja jól az ellenségei
nyakát. Hadd hörögjenek! Fuldokoljanak! Amíg csak
szusz van bennük!
Azt várták az udvarnál, hogy Süss védekezni fog, haj­
lékonyán, ügyesen, mint a jó ügyvéd; vagy érdemeire
hivatkozva bizonygatja ártatlanságát; vagy éppen dühön-
geni fog, őrjöngve vagdalkozik majd. Nem ez történt.
Nyugodtan ment a herceghez. A dühöngő Karl Alexan­
der harsány szitkaira egyetlen szóval sem válaszolt. Hagy­

- 366-
ta, hogy befejezze, aztán higgadtan és határozottan az el­
bocsátását kérte. Ha valamivel megkárosította az uralko­
dót, térítésül szolgáljon minden ingó és ingatlan vagyona.
A herceg először szóhoz sem tudott jutni, aztán ocsmány,
dühödt káromkodásba kezdett, de hiába: Süss udvariasan
ugyanazt ismételgette, maga volt a nyugalom szobra.
Amikor aztán Karl Alexander felemelte öklét, és sántikál-
va feléje indult, kérte, hogy távozhasson, megismételve
legalázatosabb kérésének teljesítésére irányuló óhaját.
Az uralkodó akkor aztán hívatta a vádlókat. Megkér­
dezte, hangjában visszafojtott, remegő dühvei, találtak-e
valamiféle terhelő bizonyítékot? Azok meg csak dadogtak,
kifogásokkal hozakodtak elő. A herceg erre a legocsmá-
nyabb trágárságokat zúdította a fejükre, leszidta őket
mindennek a világon. A zsidónak a seggében több az ész,
mint ennek a piszok népségnek a buta fejében. Nem is
érti, hogyan hallgathatott erre az ostoba, kicsinyes, irigy
áskálódásra. Mennyivel kedvesebb neki a zsidó, mint ezek
az ostoba, keresztény csirkefogók!
Bosszúsan küldte vissza Süssnek az összes aktát, hatal­
mas ajándék- és földadományozó levél kíséretében. A pénz-
ügyigazgató ellenségei pedig sietve visszahúzódtak zugaik­
ba. Süss majdnem harc nélkül szerezte vissza elveszített
pozícióit. A katolikus tervtől még mindig távol tartotta
magát; más területeken azonban újra a régi volt: odacsa­
pott keményen, ha úgy érezte, valaki veszélyeztetheti az
érdekeit.
Ott ült tehát megint, hatalma teljében, kezében tar­
totta a gyeplőt, s kemény kezét hamarosan újra érezni
lehetett a hercegségben. Ami közben történt, könnyen
korrigálható volt. A kéményseprő-rendelet, melyet már
visszavontak, mégis törvényerőre lépett; a röplapokat
mintha elfújta volna a szél; csak nagy titokban, a „Kék
Bak” fogadó illemhelyén mutogatta Benz cukrász az Éj­
szaka Repdeső Társasig ő-zsidó-hexellenciájának írt kö­

367-
-
szönőlevelét. Lamprecht uradalmi igazgató is visszaküldte
fiait Süss szolgálatába; meggondolta ugyanis a dolgot,
nem olyan nagyok még azok a gyerekek.
így hát, külszínre, Süss hatalma Stuttgartban megint a
régi volt. Újra visszatértek régi szokásai: rákapott megint
a társas életre, csak éppen parancsolóbb lett, elhagyta
megszokott nyájas modorát. Gyakran engedett meg ma­
gának sértő, kíméletlen tréfákat, s azt sem tűrte szó nél­
kül, ha a rovására ékelődtek. Amikor egy alkalommal
Remchingen tábornok, miként ez már szokása volt, mon­
dott neki valami gorombaságot zsidó származása miatt,
Süss jó alaposan végigmérte néhányszor tetőtől talpig, s
fenyegető tekintetétől a tábornoknak ajkára fagyott a mo­
soly. A zsidó ekkor hirtelen, egészen közelről, harsányan
az arcába nevetett.
Marie Auguste sajnálkozással állapította meg, hogy az
ő kedves házi zsidója már korántsem olyan mulatságos és
szórakoztató. Ó, mennyi minden megváltozott oly rövid
idő alatt!
A herceg és Süss kapcsolata sem volt a régi. Karl
Alexander gyakran mutatkozott vele együtt, s hogy kár­
pótolja bizalmatlanságáért, elhalmozta kegyének leglátvá­
nyosabb tanújeleivel. Magában azonban arra gondolt
nemegyszer: nem lenne-e jobb végül is, ha megszabadul­
na a zsidótól? Hogy mégsem próbálkozott meg ilyesmi­
vel, az volt az oka, hogy Süss túlságosan sokat tudott, és
könnyen kompromittálhatta volna; meg aztán különben
is őrültség lenne kiengedni őt Württembergből, miután
így megszedte magát, kövérre hizlalta vagyonát az ország
zsírján. Magának sem vallotta be a herceg, hogy másvala­
mi köti őt elválaszthatatlanul a zsidóhoz, s ez a valami ott
rejtőzik a vérében mélyen.
De azért most is megtörtént néha, hogy Süss minden
ok nélkül magába roskadt, kezét ernyedten leengedte, ti­
tokzatos mozdulatlanságba merült, látszott, hogy másutt

368-
-
járnak a gondolatai. S ilyenkor Dom Bartelemi Pancorbo
kidugta aszott pulykavörös fejét abból a zugból, ahova
vissza kellett húzódnia, alattomos szeme sarkából ragado­
zó pillantásokat vetett a zsidó kezén ragyogó drágaköves
gyűrűre. Pislogott, hunyorgott, ujjait már-már támadásra
görbítette. Mégis jobbnak látta, ha nem tesz semmit elha­
markodottan; ezért hát megelégedett azzal, hogy mereszt-
getheti a szemét, tapogatózhat.

Marie Auguste ott állt meztelenül a tükre előtt, nyújtóz­

kodott, nézegette magát. Gondosan, aprólékosan, min­
den tagját, minden porcikáját külön-külön. Fellélegzett,
mosolygott. Nem, nincs semmi baj, a szülésnek nem ma­
radt semmi nyoma. Sima a bőre, karcsú és ruganyos az
alakja, akárcsak azelőtt. Húsos kis kezével végiggyúrta,
végigtapogatta a testét. Ó, milyen lágy a tapintása min­
denütt, és mégis, milyen gusztusosán kemény. Hosszúkás
mandulaszemével kis gyíkfejét is könyörtelenül megvizs­
gálta a tükörben. A hosszú terhesség kellemetlenségei, a
szülés vad kínjai azonban egyetlen barázdát, egyetlen torz
vonást nem hagytak hátra ott sem. Homloka tiszta fénnyel
ragyogott nagy, fekete hajkoronája alatt, sima orcáin
egyetlen ránc sem futott égő piros ajkáig. A meztelen nő
félig obszcén, félig hieratikus mozdulattal felemelte és tar­
kójára kulcsolta mindkét karját, úgyhogy hónaljában
megvillant a kis fekete szőrzet. Aztán elfúlón lélegezve,
mosolyogva lépkedett a szőnyegen, ruganyosán, szinte
táncos könnyedséggel föl-le a szobában. Ó, még mindig
olyan könnyen siklik, ahogy a víz fut a sima mederben,
tagjai még nem veszítettek semmit tökéletes összhangjuk­
ból. Kéjesen nyújtózott hát, boldogan, mosolyogva érez­
te, hogy megint milyen gyönyörű napnak néz elébe.
Másnap éjjel azonban újból kínozni kezdték félelmei,
egyre jobban szorongatta, szinte fojtogatta az aggodalom.

- 369-
És ott állt következő reggel megint a tükre előtt, és még
gondosabban vizsgálta a testét, bőre, húsa minden haj­
latát. Az öregedéstől való iszonyú, beteges félelem vett
erőt rajta. Elképzelhetetlen, hogy ez a haj kifakuljon, ez a
bőr megráncosodjon, ez a hús elpetyhüdjön. Mert ez tör­
ténik majd: elnehezedik, köhécsel, köpköd, a férfiak örül­
ni fognak, ha szertartásos kis kézcsókjaikkal és udvarias
bókjaikkal minél hamarabb végezhetnek. A nők pedig
nem fogják irigyelni többé. Szeme elhomályosult, ahogy
erre gondolt; megmérgezte a képzelődés.
Ha eszébe jutott, hogy a gyermek tulajdonképpen
siettette ezt a folyamatot, szinte haragot érzett a csecsemő
iránt. Idegennek érezte magától, nem érezte, hogy az ő
testének része, nem tudta megérteni, hogy növekedhetett
egykor méhében. Nagy, egészséges gyerek volt, húsos or­
rát, alsó ajkát az apjától örökölte; de azért kedves volt,
értelmes, eleven. Marie Auguste-öt mindenki versengve
biztosította, milyen jól illik lényéhez a gyerek, milyen
elragadó látványt nyújt anyaként is, a hercegnő azonban
képtelen volt jobban szeretni a kis újszülöttet, mint,
mondjuk, a divatos kis pincsikutyáját, melyről tudta, hogy
nagyon kedves, mikor kidugja fejecskéjét a szoknyája alól.
Napjai most is lármás vidámság közt, jókedvűen tel­
tek, mint azelőtt. Csak idegesebb volt, szórakozottabb.
Kezdte unni von Riolles urat, nem volt ínyére csípős szel­
lemeskedése, a zsidó nem mulattatta már annyira, egyéb­
ként is: Süss mintha nem ment volna bele olyan készsége­
sen minden játékba, Remchingentől meg, durva, trágár
tréfáival egyetemben, szinte undorodott. Ezért most új
kegyencet vont bűvkörébe, Johann Jaakob Mosert, a kép­
viselőt, hogy bálványa legyen ennek a tekintélyes, pateti-
kus, tüzesen szónokló, beképzelt publicistának.
A kormánytanácsos számára ez nagy kitüntetés volt.
Mert ha a herceg és Süss nemesen viselkedtek is, nem
kürtölve világgá csúfos szereplését, önbizalma alaposan

- 370-
megcsappant az eset óta. Most aztán a hercegnő kegyének
napfényében megint kezdett megerősödni, kiegyenesed­
ni, akár a jégveréstől földre döntött gabona. Mégiscsak
jelent valamit, hogy a hercegnő, akinek szépsége Európa-
szerte híres, érdeklődik iránta, ellenfele iránt, méghozzá
ilyen nyíltan; nem lehet akkor olyan semmi ember ő!
A parlamenti kufár lelkek talán nem értik meg majd,
hogy ő, a nagy zsarnokgyűlölő demokrata, annyit forgo­
lódik udvari körökben. De gondoljanak csak, amit akar­
nak, szegények: érzi ő annyira Ulyssesnek magát, hogy a
sváb Kirkének ellenálljon.
Az impozáns, fontoskodó, hiú ember minden percet
kihasznált tehát, hogy ott sündörögjön a hercegnő körül.
Megjelent a reggeli audienciánál, ha a hercegnő fürdött,
ő ült a kád deszkáin; melyek Marie Auguste-nek csak a
fejét hagyták szabadon. Szónokolt fáradhatatlanul, tüze­
sen, szeme ragyogott nagy cézárfejében, kardja ritmiku­
san lengett jobbra-balra, szavai hosszú folyamként höm­
pölyögtek. Így ült ott, Svábföld Démoszthenészeként, ha­
talmas koponyája rengett, hogy parókájából csak úgy
szállt a rizspor. Előadást tartott a hercegnőnek minden
elképzelhető témáról, kéziratokat olvasott fel, melyeket
folyóiratokban szándékozott megjelentetni, rátért később
nagyobb szabású műveire is, teológiai, jogi, közgazdaság­
tani értekezésekre, a napi politika kérdéseit taglaló cik­
kekre, utána jött szép sorjában az esztétika, botanika, ás­
ványtan, mind-mind; mivelhogy Johann Jaakob Moser
igencsak tudós férfiú volt. És mindent ugyanazzal a lelke­
sedéssel olvasott fel, szavából sohasem hiányzott a kifeje­
zőerő. Marie Auguste általában oda sem figyelt arra, amit
hallott; fésültette magát közben, vagy éppen manikűröz-
tetett, esetleg a Mercure galant-x olvasta; gyakran azt sem
tudta volna megmondani, németül olvas-e föl a képviselő
vagy latinul. Kellemes volt azonban fülének ez az állandó
mormolás, ahogy házi Cicerója szónokolt vagy recitált,

-371 -
szívesen elnézte a nagydarab, tekintélyes férfiút, ahogy
felhevülve ágált, mint valami komédiás; és hízelgett a her­
cegnőnek, hogy ez a fejedelemfaló demokrata ilyen ifjúi
lelkesedéssel néz rá, még ha közben a fogát csikorgatja is.
Olykor, ha észrevette, hogy a férfi magasztalon és mohón
mereszti rá nagy, valamelyest üres pillantású szemét, vi­
szonozta a tekintetét, de úgy, hogy Moser belevörösödött,
levegő után kapkodott, ő pedig önfeledt kacagásban tört
ki mindannyiszor. A képviselő odahaza, feleségének gyak­
ran körülményesen ecsetelte a hercegnő szépségét, vala­
mint azt, hogy milyen nyilvánvalóan tetszik neki ő, Johann
Jaakob Moser; az ő szívét azonban páncél védi, három­
szoros. S ekképp szólva leborult, s feleségével együtt azért
imádkozott, szépen megfogalmazott szavakba öntve
mondókáját, hogy Isten adjon neki a jövőben is elegendő
erőt, hogy adott esetben köpenyét hátrahagyva, elmene­
külhessen a hercegnő elől.
A nők között most is egyetlen barátot talált csak Marie
Auguste, Magdalen Sibyllét. Neki hízelgett, hozzá szere­
tett volna igazodni, kicsinek érezte magát előtte, s csak­
ugyan: úgy is viselkedett, mintha a buta kishúga lenne,
aki felnéz a sokat tapasztalt nagylányra. Ó, mert olyan
okos és tapasztalt Magdalen Sibylle, olyan lelkiismeretes.
Az ő kis fejében meg csak színes zagyvaságok kavarognak,
róla minden lepereg, mint a vízcsöppek, benne semmi
sem ragad meg soha. Magdalen Sibylle azonban megőriz
magában mindent, emlékszik mindenre, ami fontos,
mérlegel, és magáévá tesz bármit, ami arra érdemes. Ezért
rendelkezik annyi élménnyel is, annyi tapasztalattal, ő
meg, a hercegnő, hiába hord koronát, fel sem ér hozzá,
mert ilyen dolgokban mit sem segít, ha valaki egy ország
anyja, és ha máltai lovagkeresztje van, nos hát, az sem.
Magdalen Sibylle tartózkodóan barátságos volt Marie
Auguste-tel, s tőle telhetően megpróbálta beleélni magát
ennek a szeszélyes asszonynak a helyzetébe. Olykor persze

372-
-
megborzadt, hogy is lehet valaki ilyen üres, ennyire felüle­
tes. Mert hát ez a nő, akiben nem hagyott nyomot semmi:
férfi, gyermek, országos gondok, aki csak testi valójának
él, nos, él-e egyáltalán, vagy puszta fantáziaszülemény,
káprázat fény- meg árnyjátéka csupán?
A nagy barna arcú, férfiasan bátor tekintetű lány egyre
inkább megfáradt. Fekete hajának oly valószínűtlenül el­
lentmondó kék szeme veszített fényéből, mindig oly
büszke tartása mintha ernyedtebb lett volna, asszonyo­
sabb. Elfáradt, kiégett, letört és csendes volt immár, nem
lett volna képes fellobbanni többé.
Alázatosság és elragadtatás vezette annak idején a bib­
liatársaságba, az írásnak hangja és értelme volt a számára,
látta Istent, az apostolok odaültek az ágya mellé, és tár-
salkodtak vele. Azután megpillantotta az erdőben az ör­
dögöt, s ő lett volna az a ragyogó fáklya, az a szent tűz,
melynek meg kellett volna térítenie a megátalkodottat. És
akkor jött a herceg és a zsidó, s mint valami roppant
iszaptenger, elárasztották és elpusztították kertjét. Virág
és gyümölcs, gyönyörű lombos fák és üde gyep: mind ál­
dozatul esett a rombolásnak, s ahogy visszavonult az ára­
dat, nem maradt utána más, csak terméketlen sár.
S akkor következett Süss vallomása. Magdalen Sibylle,
bár először mélységesen csalódott benne, ragyogó, éltető
napnak látta a férfit, szerelmes volt belé mindenestül,
nem is titkolta maga előtt sem határtalan odaadását. De
rá kellett jönnie: olyan napért rajongott, mely világít
ugyan, fényeskedik, de nem melegít, nem éltet, csak vo­
nul részvétlenül a maga égi útján. A lány minden erejével
megpróbálta megérteni őt, szerette volna, ha a férfi magá­
val ragadja, mert közben tudta róla, érezte, jobban, mint
bárki más, milyen bonyodalmakba keveredhetett, igen,
senki sem értett meg ennyit Süss elszigeteltségéből, har­
caiból, vereségeiből, bénultságából s újbóli felemelkedésé­
ből, mint Magdalen Sibylle. De akár csendesen,

- 373-
szemérmesen, akár nyíltan kínálkozott fel, próbálkozása
eredménytelen maradt; csak udvarias, bizalmas barátságot
kapott cserébe, az igazi férfitűz kihunyt, elhamvadt Süss-
ben iránta.
Másodszorra persze már Magdalen Sibylle nem esett
kétségbe, hogy így fordult a dolog. Ment tovább a maga
szürke, napfénytelen útján. Reálisan, józanul mérlegelte a
lehetőségeket, önmagát: földbirtokosnénak született ő,
semmi másnak, nagybirtokos nemesúr feleségének, aki ha
nem zárkózik is el teljesen a világtól, mégis, odahaza érzi
magát igazán biztonságban, ott veti meg szilárdan a lábát,
a földjén, a parasztjai között. Rossz csillagzata vitte hamis
irányba. De maga is hibás volt a dologban: hiszen Belze­
bub csak ott jelenik meg, ahol idézik, s aki megpillantja
az ördögöt, mint ő, ott a hirsaui erdőben, hát az lelke leg­
mélyén rejtett vágyat érzett iránta. Nos, volt, ahogy volt,
kár töprengeni rajta, kár emészteni magát. Most itt él az
udvarban, ideláncolva, értelmetlen kavargás veszi körül,
állati lények színes, összevissza forgataga, s az egyetlen
ember, akihez száz meg száz kötelék kötötte - kötötte vol­
na! —, az az ember minden udvarias, bizalmas barátsága
ellenére százszor, de százszor messzebb van, távolabb áll
már tőle, mint annak idején a hirsaui erdőben az ördög.
Magdalen Sibylle újra gyakrabban kezdett eljárogatni
Beata Sturminhoz. Már nem tartotta a vak szentet osto­
ba, vénülő aggszűznek, a csend, melyben az élt, számára
is mintha megelevenedett volna; igen, a megbékélt lelkű,
kegyelemben lakozó, jámbor nő jelenlétében Magdalen
Sibylle úgy érezte, szinte alakot ölt ez a csend, ráborul,
mint egy jó meleg kabát.
Beata Sturminnál gyakran összetalálkozott Johann
Konrad Rieger városi dékánnal, aki Stuttgart legjobb pré­
dikátora volt, s annak öccsével, Immanuel Rieger kiadó­
hivatali tanácsossal. Johann Konrad, a prédikátor a szent
csöndes szobájában sem tudta visszafogni ékesszólását.

374-
-
Jószívű, becsületes ember volt, de ha már egyszer rendel­
kezik Istennek ezzel az adományával, miért ne dicseked­
jen vele? Kellemes, mély hangjával szinte bársonyszőnye­
get terített hallgatósága elé, hadd gyönyörködjenek, hadd
teljék benne kedvük. Magdalen Sibyllét a bőbeszédű em­
ber Johann Jaakob Moserre emlékeztette, akivel néha
összetalálkozott Marie Auguste-nél; egyszer szóba is hozta
a publicistát s annak szónoki képességeit. S bár teljesen
gyanútlanul és elfogulatlanul tette ezt, a jámbor prédiká­
tor szörnyű dühbe gurult, tajtékzott a szónokképviselő
sátáni hiúsága ellen, kifejtette, hogy mindenféle világi re­
torika szemfényvesztés, az ördög találmánya, s a vak szent
alig tudta megfékezni haragját, mely világi konkurense el­
len forrt Johann Konradban; s még akkor is tovább füs-
tölgött magában, mikor nagy nehezen lecsitították.
Immanuel Rieger, a kiadóhivatali tanácsos tisztelettu­
dóan és odaadóan hallgatta híres bátyja szavait. Kicsiny,
sovány, jelentéktelen külsejű ember volt ez az Immanuel
Rieger; hogy fiúsán félénk arcának valamiféle férfiasságot
kölcsönözzön, rövid bajuszt hordott, ami ellentétben állt
a divattal. Szeretett minden emberben csak jót felfedezni,
nagyon elszomorította tehát, hogy bátyja így kikelt a szé­
les körben tisztelt publicista ellen, ilyen bántóan nyilatko­
zott róla; félénkségében azonban nem merte másképp ki­
nyilvánítani eltérő véleményét, mint hogy védekező moz­
dulatokat tett a kezével. A szorgos és lelkiismeretes hiva­
talnok mély, belső, lelki szükséglete volt, mondhatni,
egyetlen kedvtelése és pihenése, hogy nagy embereket
bálványozzon, s egyáltalán nem volt nehéz dolog, hogy az
ő szemében valaki nagy embernek számítson. Hiszen
annyian voltak, akiket Isten nagy tehetséggel áldott meg,
s a tanácsos olyan boldogan nézett fel rájuk, olyan oda­
adóan, s már az is gyönyörűséget szerzett neki, hogy a vak
szent körében ennyi igazán jelentős férfival és nővel érint­
kezhetett.

- 375-
 Magdalen Sibyllét mindig is a legodaadóbb tisztelettel
nézte, lelkében szinte porba omlott előtte. Micsoda nő!
Micsoda mártír! Egész Svábföld legtisztább és legerénye­
sebb leánya, és mégis: mit kellett szenvednie, hány ezer­
szer kellett meghalnia szívében, amikor az eretnek fejede­
lem szemet vetett rá! A félénk tanácsos még legmerészebb
álmaiban sem merte másképp megfogalmazni a dolgot,
mint így: „szemet vetett rá”. S milyen büszkén, milyen
méltósággal viseli ez a test és lélek megannyi csodájával
megáldott szent a töviskoronát!
A félénk, apródtermetű, bajuszos úr néha odáig me­
részkedett, hogy beszélgetést kezdeményezett Magdalen
Sibyllével. De nem végtelen csodálatáról szólott ilyenkor,
nem, ehhez sohasem lett volna bátorsága, hanem egy kö­
zös ismerősükről, Jaakob Polykarp Schoberről, a hirsaui
magiszterről. Magdalen Sibylle elmosolyodott a név hal­
latára, mosolyában azonban furcsa fény bujkált. Ó, Hirsau!
A derék, kövérkés, pufók arcú magiszter! Sült alma szagát
érezte egyszeriben, összekeveredett ez az illat emlékezeté­
ben az égi Jeruzsálemről zengedező ájtatos ének szavával.
Rieger tanácsos meg közben tovább beszélt a magiszter­
ről, nagy tisztelettel és kellő szerénységgel szólt annak
költői munkásságáról, megemlítve az ínségünk és hitünk
meg a Jézus, a legjobb számolómester című énekeket, Mag­
dalén Sibylle pedig csöndes örömmel hallgatta a kis taná­
csos őszinte, tiszteletteljes szavait.
Mert ez a határtalan, áhítatos tiszteletadás, mely az
egész ember lényéből oly őszintén sugárzott, jólesett neki.
Az udvarban, ahol csak a legszükségesebb látogatások al­
kalmából tartózkodott, igaz, mégis: számtalan emberrel
találkozhatott, akik mind mesterkélten, valamelyest gör­
csös igyekezettel beszéltek vele, mintha álarcot hordana
mind, meg aztán az ő sajátos helyzetével sem nagyon
tudtak mit kezdeni. Mert hiszen a herceg szeretője volt a
lány, aztán meg pietista, ráadásul a katolikus hercegnő

-376-
bizalmas barátnője — mindez nem illett egybe sehogyan
sem, az már igaz. Azok az emberek, akik az útjába kerül­
tek, gúny és elfogódottság, pimasz kíváncsiság és szolgai
meghunyászkodás sajátos keverékében részesítették, oly
módon, hogy Magdalen Sibylle jótéteménynek érzett már
minden őszinte, mesterkéletlen, emberi szót. Ezért aztán
Immanuel Rieger naiv, olyannyira szívből jövő csodálata
is jólesett neki.
Egyre inkább arra vágyott, hogy csendben és nyuga­
lomban élhessen, távol az udvartól. Mert a hatalom lel­
ketlen gépezetének és az udvari élet vad és vak kavargásá­
nak tulajdonította azt is, hogy Süss végül is nem vette
észre őt szíve mélyén, igazán; meg aztán egyre fárasztóbb
lett számára a nagyvilági élet sok külsősége. Mintha feltá­
madt volna benne őseinek szelleme, mintha azok lázadtak
volna fel a lány szívében a fény és a pompa közt dőzsölő
uraságok ellen; hiszen anyai ágon egyik őse vezér volt
Szegény Konrád lázadásában, ki is végezték szörnyűsége­
sen. Magdalen Sibylle egyre dísztelenebbül rendezte be
városon kívüli házát, egyre asszonyosabban és polgária-
sabban öltözködött; ahova csak tehette, paróka nélkül
ment. Karl Alexander, aki nem nagyon tudott miről tár­
salogni vele, s egyáltalán, az egész kapcsolatot már csak
azért tartotta fenn, mert úgy vélte, ez a liaison* illik hozzá,
és népszerűvé teszi, csodálkozva nézte mindezt, mivel
azonban a hercegnő inkább mulatott, mintsem hogy fel­
háborodott volna a dolgon, - ő is csak értetlenül csóválta
a fejét, és ennyiben maradt minden.
Volt azonban valaki, aki Magdalen Sibylle elpolgária-
sodását mélységes szomorúsággal, tehetetlen keserűséggel
nézte; ez pedig nem volt más, mint maga Weissensee.
Sohasem tudott leányához közel kerülni, s a komoly, zár­
kózott lány valamelyest még kényelmetlen is volt neki

* Kapcsolat, viszony.

377-
-
azokban a hirsaui években. Titokban azonban legna­
gyobb büszkeségét látta benne, élete kiteljesedését. Mert
a lány különb anyagból volt gyúrva, mint a többi ember,
az átlag. Sugárzása volt, külön világa, s még a szkeptikus
apa is, bár néha csak nevetett rajta, gyöngédebben szólt
hozzá, és valamiféle önkéntelen tisztelettel tekintett rá. Az
okos, józan ítéletű férfi tudta jól, hogy minden tehetsége,
esze, ügyessége ellenére személyiségének nincs igazi kö­
zéppontja, benső magva; Magdalen Sibyllének azonban
hangjában, beszédében, mozgásában felismerte ezt a ter­
mészetes emberi tartást, s úgy érezte, ha már saját magá­
ban nem, legalább gyermekében meglelheti önmaga iga­
zolását, beteljesülését, s így még kimondatlanul sem bírál­
ta ezután a lányát. Mindegy volt neki, micsoda Magdalen
Sibylle: ha nagyvilági hölgy, ha szent, fő az, hogy felette
állt a közönséges embereknek, más volt, a köznapi dolgok
nem érinthették őt, magasabb rendű, önmagában zárt
világ adott tartalmat és célt az életének. Amikor a herceg
meggyalázta, bármennyire feldúlta, meggyötörte ez az
apát, a benne élő képen lényegében nem változtatott sem­
mit. Pallasz Athénét látta benne, sváb lány alakjában, aki
leszállt a halandók közé; s ha nem is istennőnek, legalább
félistennőnek tartotta.
Ahogy azonban látnia kellett, mint polgáriasodik el
életvitelében, gondolkodásmódjában, öltözetében, dédel­
getett eszményei omlottak össze egy csapásra, legerősebb
támasza, legfőbb bizonysága hagyta cserben, melyben úgy
bízott a szívét rágó elégedetlenség és szemrehányások
legkeserűbb óráján is. Ó, mert ez az átalakulás nem volt
puszta látszat, csakugyan polgárnő lett a lányából. Belőle,
aki a philadelphiai eszmékért lelkesedett annak idején, aki
márványszoborként élte a hercegi szerető életét, aki nem
törődött azzal, micsoda hatalom van a kezében, mert sze­
mét más, igazabb csillagzatra függesztette: nos hát, mind­
ez álca volt csupán. S egy polgárasszony bukkant elő mö-

378-
-
giile, akinek gondolatait kitöltik a mindennapi élét gya­
korlati apróságai, tennivalói, ez volt hát a végeredmény!
Ó, milyen sajnálatosan kisszerű, nevetséges forma, milyen
kiábrándító valóság. Lett volna inkább komédiásnő, csa­
vargó hercegnő, ringyó vagy szent, mindegy, ő, az apja,
ugyanúgy hitt volna benne. Csak egy ne lett volna, csak
ez az egy ne: a derék, hétköznapian közönséges, alacsony
átlagemberek egyike, csak az ő szűkös életüket, levegőt-
lenségüket, perspektívátlanságukat ne választotta volna
sorsául.
Weissensee finom szimattal megérezte, hogy valami­
képpen a zsidó hibás benne, hogy lánya sorsa így alakult.
De most sem érzett semmiféle alacsonyrendű bosszúvá­
gyat. Éppenséggel csak még jobban mardosta a kíváncsiság:
mit tenne Süss hasonló esetben? Eltorzulna-e, megváltoz­
na-e az arca, tartása, kézmozdulatai? És ez a kíváncsiság
egyre jobban gyötörte, ott vibrált körülötte a levegőben,
ezt érezte, mikor elaludt, ez lopózott be legtitkosabb ál­
mába is, végigcsiklandozta a gerincét, megborzongatta
minden idegszálát.
Azzal, hogy nem hitt immáron a lányában, legvégső
gátlásaitól is megszabadult. Számolnia kellett azzal, hogy
nem sokáig egyeztetheti össze az udvarnál viselt hivatalát,
részvételét a katolikus tervekben, a parlamenti különbi­
zottság tagságával. Amikor azonban, betegségét kihasz­
nálva, olyan szépen, finoman kibillentették a tizenegyek
bizottságából, mégis fájdalmasan érintette; attól fogva most
már nyíltan a herceg pártjára állt. Okosabb volt persze,
jobb szimattal rendelkezett, mint a faragatlan Remchin­
gen meg a kapzsi Pancorbo, így hát nem csatlakozott a
Süss elleni akcióhoz, nem hitte, hogy a zsidó passzivitása
és tétlensége sokáig tartson. Így azután ő lett a legalkal­
masabb személy rá, hogy helyreállítsa a némiképp meg­
tépázott kapcsolatokat a katolikus terv vezéralakjai és Süss
között; mert az látni való volt, hogy a pénzügyigazgató

- 379-
nélkül nem mennek a dolgok. Weil der Stadt-i kapuci­
nusokkal találkozott Süss házában, egy itáliai abbéval, az
einsiedelni hercegapát követével. Ha Weissensee efféle
összejövetelekre igyekezett, a forma kedvéért mindig a pa­
lota hátsó bejáratán ment be az épületbe, tette viszont
mindezt fényes nappal, úgyhogy csak még feltűnőbb volt
a dolog. Szinte kihívóan hatott ez a viselkedés. Bilfinger-
től és Harpprechttől, régi barátaitól teljesen elszakadt; ők
meg minden harag nélkül, inkább szomorúan nézték,
hogy merül el régi társuk az áldatlan és rossz hírű konspi­
rációkban.
Ő pedig napról napra jobban behízelegte magát a her­
ceg bizalmába, gátlástalanul kihasználta azt a helyzetet,
hogy tulajdonképpen titkos apósa az uralkodónak. Latba
vetette minden emberismeretét, hogy a herceg hangula­
tait kifürkéssze, Karl Alexander pedig, aki haragudott még
tanácsadóira, mert belevitték abba a nyomorult Süss-elle-
nes akcióba, magával Süss-szel azonban bizonyos mérté­
kig feszült viszonyban maradt azután is, örömmel fogadta
Weissensee hízelgését és készséges jószolgálatait. Azokat a
kis feladatokat, melyekre korábban a zsidót használta fel,
mint például személyes kötelezettségek kielégítését, nők
szerzését és elküldését, egyre inkább az egyháztanácsi el­
nökre bízhatta. A würrzburgi titkos tanácsos, Fichtel pe­
dig örült, hogy nagyérdemű barátja testestül-lelkestül ud­
varonc lett; sokkal szívesebben látta a herceg kegyence-
ként és bizalmasaként Weissenseet, mint a zsidót, akire
nem lehetett befolyása. Szívből kívánta, hogy barátja be­
folyásra és hatalomra tegyen szert, gyakran még tanácso­
kat is adott neki szép finoman, amúgy kávészürcsölgetés
közben, hogyan férkőzzön még jobban a herceg bizalmá­
ba, hogyan erősítse pozícióját.
Weissensee meg, hogy még jobban magához láncolja
Karl Alexandert, rafinált, perverz élvezetekbe vezette be
fokról fokra, s az alapjában véve egészséges uralkodó, aki

-380 -
nem sok fantáziát látott efféle gyönyörűségekben, s jobban
szerette az egyszerűbben ízesített falatokat, végül úgy
érezte, rangjának és méltóságának mégiscsak tartozik any-
nyival, hogy ezeket a dolgokat is megismerje. A prelátus
olyan nőket hajtott fel számára, akik tulajdonképpen nem
is tetszettek neki, de mit lehet tenni, ha a mindennel
torkig lakott Párizs ezeket hozta divatba; meg aztán kül­
földi arkánumokat és izgatószereket is hozott neki új ke-
gyence; egyre jobban bevezette hát a mérges virágokkal
teli, buja kertbe, ő maga pedig nélkülözhetetlen tanító-
mesterévé vált. Furcsa dolog, hogy a hercegnő nem szívesen
vette ezt a nagy barátkozást. Nem lehetett azt mondani,
hogy Marie Auguste prűd lélek lett volna, sőt, nagyon
szerette, ha efféle bűnös dolgokról beszélnek a jelenlété­
ben, az ilyesmit álmodozó, töprengő arccal hallgatta; apja
arcát is szerette a maga módján, szerette rajta a kicsapon­
gástól beleevődött kis ráncocskákat, a bűn lenyomatait.
Weissensee arcát azonban nem tudta megszeretni, talán
azért, mert úgy érezte: romlottsága nem valódi, hanem mes­
terkélt; így hát az egyháztanácsi elnök azon kevesek közé
tartozott, akiket Marie Auguste semmiképp sem szívelt.
Karl Alexander kedvenc mulatságai közé tartozott,
hogy nagy vadászatokat rendezzen, nem sajnálta rá sosem
a pénzt; egyik erdőbirtokán mesterséges tavat létesített,
hogy aztán abba hajtsák bele a vadat. Egy ilyen alkalom­
mal Weissensee szóba hozta, nem volna-e kedve a herceg­
nek egyszer egészen szűk körű társasággal vadászni menni.
Mert, mondta, az ilyen nagy vadászat, mint a mai, inkább
reprezentatív dolog, nem annyira szórakoztató. A herceg­
nek tetszett a gondolat. Később aztán az egyháztanács
elnöke mesélt neki a Hirsau környéki szép, vadban gaz­
dag erdőkről; az lenne csak a változatosság, a kikapcso­
lódás, ott tölteni egyszer pár napot, vadászkastély, kom­
fort, nagy szolgasereg nélkül, egy-két úr, egy-két meghitt
barát társaságában. Ott lehetne végre pihenni, ott lete-

-381 -
hetné őfensége a koronát, az uralkodás gondjait, s élvez­
hetné, akár egy kis vidéki nemes, a vadászélet igazi örö­
meit. Arról nem is szólva, hogy micsoda megtiszteltetés
lenne neki, Weissenseenek, ha uralkodóját szerény házá­
ban üdvözölhetné. Karl Alexander nem sokat teketóriázott,
elfogadta az ajánlatot. Weissensee a legjobb pillanatot
választotta ki, hogy előhozakodjon ötletével; az is jól jött,
hogy a herceg még csak két ízben járt a környékbeli szép
kolostorban. Kitűzték hát a kirándulás napját, méghozzá
egészen rövid időn belül és a legnagyobb titoktartással,
természetesen.
Ettől fogva Weissensee egészen különös módon meg­
változott: még élénkebb, még mozgékonyabb lett. Mint­
ha megfiatalodott volna, fürgébben járt, ruganyos léptek­
kel, okos szemével mindent észrevett, minden foglalkoz­
tatta, emberek, dolgok, események. Főként Süss társaságát
kereste; amikor csak lehetett, ott volt a közelében. Finom,
ínyenc szája körül elégedett mosollyal hallgatta, mikor a
zsidó beszélt, keskeny, okos fejét előrenyújtotta, mintha
szimatolna. S amikor Süss nem vette észre, jó alaposan
végigmérte, mohó pillantásokat vetett rá, úgyhogy a má­
sik is megérezte, megborzongott, nem tudta, miért, zavar­
tan állt meg beszédje közben, vagy egészen elhallgatott.

Rabbi Gabriel elhagyta a fehér virágteraszos házat, s elin­

dult magányos utazásainak egyikére.
Nyugatról kelet felé haladt, beutazta Svábföldet, kó­
borolt Augsburg ódon méltóságú utcáin, mindenfelől fé­
lénk, megbabonázott szemek követték. Aztán megérke­
zett, ostobán bámuló tekintetek közepette, a bajor válasz­
tófejedelmek színes, élénk fővárosába. Majd délnek vette
útját, a hegyekbe. A folyó partján lármás piac volt, zajlott
az élet kényelmes, ráérős medrében. A völgy ettől kezdve
elszűkült, zegzugosabb lett, az út a fehéren-zölden vil-

382 -
-
lódzó sebes folyam végtelenbe vesző kanyarulatait követ­
te. Messze fent a magasban, egy hegyi réten, óriási, rőt
sziklafalak között fejedelmi vadászkastély állott.
Az út kettéágazott. Rabbi Gabriel belevette magát a
sűrű, végtelen rengetegbe. Ott kapaszkodott az egyre job­
ban elkeskenyedő, egyre szilajabbul örvénylő folyócska
partján felfelé; vidáman és gondtalanul áradt, szökellt a
sűrű erdőben a hűs víz. A kabbalista átkelt a határon, csá­
szári földön járt már. A vidék csendes volt, elhagyatott;
ahol a völgy kiszélesedett, vagy kétnapi járóföldre pár
szegényes házikóhoz ért; egy templom is volt a közelben.
Ott töltött egy éjszakát.
Néhány mérfölddel odébb hatalmas hegytömeg zárta
el a folyó völgyét, melyben eddig haladt. Valamennyivel
előtte három mellékvölgy ágazott szét, ahonnan kisebb
patakocskák ömlöttek a főfolyóba. Megnézte az első völ­
gyet. Nem volt túlságosan meredek kaptató, barátságos
vidéknek látszott, a hegyoldalt mindkétfelől sűrű erdő
borította. Aztán a másodikat vette szemügyre. Rövid völgy
volt, meredeken vitt felfelé az út, s hamarosan óriási, csu­
pasz, piszkosbarna színű sziklafalak arénaszerű félkörébe
torkollott. Végül a harmadik völgy útját követte. Ez
hosszabb volt és szélesebb is az előző kettőnél. A patak,
mely itt futott, enyhe lejtőkön kanyargóit, néha pedig
egészen eltűnt, búvópatakszerűen. Rabbi Gabriel mocsa­
ras helyekre, füzesekre bukkant. Feljebb elhagyott kis
kunyhó állt, nyilván az utolsó ezen a vidéken.
Felhős idő volt, nem túlságosan meleg, de erősen fül­
ledt. A zömök férfi nehezen lélegzett, fáradtan vonszolta
magát az úttalan utakon.
A kunyhó mögött meglepetésszerűen kiszélesedett a
völgy. Néhány juharfa állt ott, ez is furcsa volt, aztán még
több. Egy egész liget. Csendesen magasodtak ott az öreg
fák, szellő se rezdült. A fák lombján átderengett a távoli,
fehérlő sziklafal, mely körbezárta a völgyet, és olyan ma-

-383 -
gas volt, hogy a fák lombján át nem is lehetett látni a
csúcsait. A levegő is fáradt volt, szorongató, a nagy, ko­
moly, fakó lombú liget úgy állt a színfalak közt, mintha
valami déli tájból varázsolták volna ide, a csend szinte ta­
pintható volt, nyomasztó, halotti csend, a völgy mocca­
natlanul feküdt ott, elvarázsoltan; aki idejött, úgy érez­
hette, a világ végére érkezett.
A rabbi lekuporodott, tagjai elnehezültek, fáradt volt,
nyögdécselt; ott gubbasztott egy fa alatt. Zsebéből levelet
húzott elő: Süss írta, héberül; a szavak majdhogynem sér­
tetten jámborak voltak, Rabbi Gabriel elmerült az írás­
jelekben, szinte itta őket a szemével. Aztán lehorgasztotta
a fejét, megpróbálta felidézni a levél írójának arcát, aki a
lelke után fut, annak a férfinak az arcát, akivel az ő sorsa
elszakíthatatlanul összefonódott. Segítenie kell neki! Segí­
tenie kell az eltemetett léleknek, hogy kijusson a napfény­
re, és akkor majd az ő lelke is szabadabban lélegezhet.
Ez a völgy azonban sehogyan sem volt alkalmas hely
az elmélyedésre. Micsoda nyomasztóan mozdulatlan le­
vegő! Talán Szamáéi, a Baloldali küldte ide leghatalma­
sabb szellemét, hogy őt művétől elriasszák? Ó, mentsd meg,
Uram, lelkemet, a fenyegető kard élétől, életem mene­
kítsd a gonosz kutya hatalmából!
Moccanatlanul, szinte fenyegető nyugalommal álltak
körös-körül az idegenszerű különös fák. És a démonok
mindenütt, szellemmiriád, ott repkedtek alaktalanul a
magasabb világokba törni készülő körül. Millió és millió
tárgyba-dologba száműzve bűnhődnek a halottak lelkei,
bűnhődnek állatban, kőben, növényben. A fecsegő ember
lelke, aki visszaélt a szó erejével, a zümmögő méhben ölt
testet, a paráznáé a lobogó lángban, a rágalmazóé meg a
hazug gyalázkodóé a néma kőben. Isaak Luria rabbi pe­
dig, az emberek legbölcsebbike, látta a testből kiszálló lel­
keket, az élők lelkét is, amikor sabbat-estéken útra keltek,
s felszálltak a paradicsomba.

- 384-
 Ó, ha ő most megláthatná annak az embernek a lelkét!
Szólhatna vele, segíthetne rajta! Annak az embernek a
lelke, aki a földi életében csak a földi javakra tör, halála
után a vízben bolyong. Nyugtalanul hullámzik föl-le a
vízben, minden pillanatban széthull, szétporlik, és aztán
egyesül újra, hogy folytassa ezt a kört. Ha az ilyen ember
tudna erről a kínról, sírna egész életében. Ó, nyugtalan,
űzött, örökké rohanó ember! Gondold meg! Gondolj
erre!
A levegő még fojtogatóbban, még nyomasztóbban
nehezedett a rabbira. Nem bírta tovább, fel kellett néznie.
S ahogy felnézett, látta, hogy a lombok közül ezernyi
szem mered rá, barnás-aranyló színű szemek, a gyermek
szemei, igen, azok az átszellemült szemek. A szívverése el­
állt. Naemi! S a szemek mintha kérlelően, sürgetően, kö­
nyörögve kiáltották volna: - Segíts!
— Segíts! — igen, ezt kiáltották e szemek, egyre sürge­
tőbben, könyörgőbben, egyetlen pillanatra sem hagyták
nyugodni. Szeme elé kapta kezét, megpróbálta elhessen­
teni a látomást, fejét hátrahajtotta, felnézett az égre. Oda­
fent különös alakú felhőfoszlányok lebegtek, moccanás
nélkül, meredten. Aztán Rabbi Gabriel felismerte alakju­
kat: betűt formáltak, két héber betűt: - Segíts! - ezt
mondták a betűk is. Nem bírta ki a látványt, a fákra
nézett, de a fa ágai, amely alatt üldögélt, ugyanezt a szót
rajzolták a levegőbe: — Segíts! - És a gyökerek ugyanígy:
- Segíts! - Felugrott, levegő után kapkodva, verítékezve,
torka kiszáradt, háta borsózott; gyomra görcsösen összes­
zorult, melle elszűkült. Elindult visszafelé. A sziklafalak
repedései, a patak medre, az egész néma völgy egyetlen
száj volt, mely újra ugyanazt a két betűt formálta könyö­
rögve, sürgetve, borzongva, őt hívta rémülten és iszo­
nyodva: - Segíts!
A kövérkés, zömök ember nekiiramodott akkor, fu­
tott, ahogy csak bírta, nehéz, esetlen ruhájában botorkált

-385 -
lefelé a völgy görgetegkövein; megbotlott, elesett, feltá-
pászkodott, elesett újra. Végre megint emberlakta vidékre
ért, öszvéren, lovon, szekéren folytatta útját. Maga mö­
gött ott érezte mindvégig a gyermek barnásan aranyló,
sürgető, rémült szemét, szinte a tarkóját égette, az agyát,
a két némán üvöltő betű: - Segíts!

Hirsauban, Weissensee csendes, tágas házának termeiben,

az elfüggönyözött ablakok mögött ott ült a kis vadásztár­
saság; a házigazda, a herceg, a horgas orrú, simulékony
Schütz titkos tanácsos, a kereplő hangú von Röder őrnagy,
aki ormótlan mancsán majdnem mindig kesztyűt hor­
dott. Weissensee a teremben szinte látta még, szellemje­
lenésként, Magdalen Sibylle ábrándosán gyermeki arcát,
látta leányát, ahogy ott ül a lámpa csendes fénykörében,
nagy komolyan könyvére hajolva, zárkózottan, megköze­
líthetetlenül. Olyannak látta őt, amilyen egykor volt:
barna, pihés, férfiasan bátor metszésű arcát, kék, nagy sze­
mét, mely oly különös ellentétben volt fekete hajával.
Ó, mennyi fényt, mennyi reményt merített valaha ebből
az arcból! S milyen zavarosan hunyt ki benne a fény, mi­
lyen fagy költözött a helyébe!
A teremben, mely tele volt még nagy várakozásaival,
reményeivel, a bibliakommentárokon végzett munka em­
lékével, leánya álmaival, most ott ült, és megelégedetten
ivott, mulatott cimboráival a herceg. Karl Alexander friss­
nek, fiatalosnak érezte magát, fene jó kedve volt. Kigom­
bolta zöld kabátját, lazított mellényén, őszbe vegyült sző­
ke haja szabadon lebegett. Micsoda pompás ötlet volt ez
a vadászat! S hogy éppen ide jöttek! Stuttgartban és
Ludwigsburgban remekül haladtak az ügyek, a katolikus
tervnek a legjobb esélyei voltak a megvalósulásra. Aztán
ott volt még az az új nőcske az Operában, az Ilonka, pon­
tosan a kedvére való; el is hozhatta volna tulajdonképpen

- 386-
magával. No de jobb így, jobb így. Napközben hadd
vágja a szél az arcát, este meg jöjjön a bor és a jó férfitár­
saság, ízes, erőteljes tréfák, malackodás. Pokolba a nőkkel!
Pokolba a politikával! Az egész parlamenti csőcselékkel:
akár soha ne is lássa őket! Milyen fiatalnak érezte magát!
Miile tonnerre! Mintha nem is múlt volna ötvenéves. Mi­
lyen jóízűeket lehet nevetni mégis, milyen jó, ha semmi
más nincs egész nap, csak egy jó hűs kis erdő meg egy-két
jó puskalövés.
Neuffer ott szorgoskodott az urak körül, töltött újra
meg újra. A lámpa fénykörén kívül, a félhomályban, ott
gubbasztott a szerecsen. Karl Alexander jócskán ivott, ki­
nyújtotta a lábát, harsányan nevetett von Röder otromba
trágárságain, Weissensee finomabb malackodásán s a rafi-
náltan disznó anekdotákon, melyeket Schütz úr adott elő,
finomkodva, francia szavakkal keverve. Aztán ő is mesélt
egy-két adomát, tábori történeteket, gáláns velencei ka­
landokat.
Weissensee tulajdonképpen dühösen hallgatta. Ha jól
meggondolja, a zsidó az oka annak is, hogy most be kell
mocskolnia házát, szobáit ezzel a sok bárdolatlan ocsmány­
sággal. No de az is igaz, ha az ember kíváncsi, ha tudni
akarja végül, amit tudni akar, meg kell fizetnie az árát. De
megéri majd, annyi szent, hogy megéri!
Amikor az urak nyugovóra tértek, bortól elnehezült
fejjel, Weissensee közölte a herceggel: másnap délután­
ra valami kis meglepetést készített elő. Azt tanácsolja hát
őfenségének, aludja ki magát, holnap majd jól megebé­
delnek, és utána az erdőn át elvezeti őfenségét oda, ahol
a meglepetés várja. - Weissensee! - nevetett a herceg. -
Vén róka! Excellenciás elnök uram! Meg vagyok
elégedve magával! Maga aztán tud minden napra valami
újat. Hallja, maga egy nagyon-nagyon jól használható
prelátus! - Azzal a vállára veregetett, és bebotorkált szo­
bájába.

- 387-
 Másnap, majd szétpukkadva a sok evéstől, gőzösen-
kábultan az ínyenc Weissensee óborától, felkerekedtek az
urak. Először az országúton mentek, aztán elkanyarodtak
egy szekérútra. Kiszálltak a kocsiból, ösvényen haladtak
tovább, végül ott álltak egy magas deszkakerítés előtt. Ha­
talmas fák állták a tekintet útját.
A kis társaság tagjai nézegették, méregették a kerítést.
Meleg szél fújt. A bor még dolgozott bennük. Fújtattak,
verítékezték, viccelődtek. Odabenn van hát a meglepetés;
érdemes-e átmászni érte a kerítésen; nem hajlandó-e va­
lamivel többet is elárulni Weissensee? Az meg arra kérte
őket, ne sajnálják a fáradságot, s mindjárt elsőnek át is
mászott a palánkon. A többiek nyögve, szuszogva, ügy-
gyel-bajjal követték. Aztán izgatottan, kíváncsian halad­
tak tovább.
Elérkeztek a virágteraszokhoz, megpillantották a koc­
ka alakú, vakítóan fehér házat. Karl Alexanderben vadul
kavarogtak az emlékek: Velence, Belgrád. Egyikük se na­
gyon tudta azonban, mit keres itt ez a furcsa építmény a
sváb erdőkben.
- A mágus háza - mondta Weissensee -, a pénzügy­
igazgató bácsikájának a háza. — Az urak elképedve néztek
rá, nagy szemeket meresztettek. A hercegben felböffent a
bor émelyítő utóíze, egyszerre nehéznek érezte tagjait, bé­
na lábát üggyel-bajjal vonszolta a hepehupás erdei úton.
Érthetetlen szorongással nézett a kis házra, olyasféle érzé­
se volt, mintha borús, szürke szemek figyelnék minde­
nünnen. - A mágusé? Nocsak! - mondta rekedten. - Hát
ez aztán csakugyan meglepetés.
- És ez még nem is minden - mondta mosolyogva
Weissensee, finom, ínyenc száját szélesre húzva. - Paran­
csolja fenség, hogy megszemléljük a dolgot egy kicsit kö­
zelebbről?
Karl Alexander összeszedte magát, legyőzte rossz érzé­
seit. - Nohát, a vén boszorkányos amúgy is tartozik még

- 388-
valamivel - felelte megszokott lármás modorában. — Néz­
zük meg odújában a vén baglyot!
Az urak közelebb mentek, kopogtattak, s mivel senki
sem válaszolt, benyitottak a házba: Az öreg, töpörödött
szolga jött elő; megkérdezte, mit akarnak az urak.
- A gazdádat keressük.
- Nincsen itthon - felelte. - Egyébként se fogad sen­
kit — tette hozzá rosszkedvűen. No, nem baj, mondták az
urak, azért egy kicsit körülnéznek a házban. Mi jut eszük­
be, mordult rájuk az inas. Takarodjanak innét. Nincs itt
senkinek semmi keresnivalója.
- Pofa be! - kiáltott rá dühösen Röder őrnagy. Az öreg
csökönyösen zsémbesen ismételgette: - Itt nincs senkinek
semmi keresnivalója, itt senki se parancsol, csak a gaz­
dám.
- Meg Württemberg hercege - szólalt meg most már
Karl Alexander is. A megdöbbent szolgát faképnél hagy­
va, beljebb vonultak hát. Be a szobába. Ott aztán némi­
leg megborzongva, de azért csak gúnyolódva nézegették a
fóliánsokat, a rajzokat: a kabbala fáját, az égi embert, a
furcsa feliratokat. Ironikus megjegyzéseket tettek a sok
mágikus zagyvaságra. A titokzatos szoba azonban nyo­
mott hangulatot teremtett, s még az urak se voltak olyan
lármásak, mint máskor.
- Hogy az ördög! - kiáltotta végre Karl Alexander,
hogy megtörje a szorongó csendet. - Nem vagyunk még­
se a templomban! Bort ide, Neuffer! Ha az öreg boszor­
kánymester nincs idehaza, hadd lássuk, ide tudjuk-e vará­
zsolni egy-két jó pohár borral a szellemét!
- Ne nézzük meg előbb a többi szobát? - javasolta
Weissensee. - Talán ott is találunk még valamit! - Okos
tekintete nyugtalanul kutatott, hosszú, finom orrával kör-
beszaglászott minden sarkot.
Míg Neuffer hozta a bort, a társaság bejárta a házat. Az
egyik ajtó előtt ott állt Jantje, a kövérkés, fecsegő szolgáló,

- 389-
megpróbálta feltartóztatni az urakat. Ők azonban félre­
tolták, behatoltak a szobába. És akkor megpillantottak az
egyik sarokban egy nagy szemű, keleties ruhába öltözött
leányt. A kékesfekete hajjal körülvett, riadt fehér arc, a
beszédes, gyönyörű szem láttán visszahőköltek az urak. -
Hogy az a hosszúfarkú! - káromkodott félhangosan a
herceg. - Hát ilyesmit rejteget a zsidóm! Ilyesmit dugdos
előlem az a himpellér! Maga akarja élvezni a finom pe­
csenyét!
Az urak még mindig néhány lépésnyire álltak a lány­
tól. Csend nehezedett a szobára. Naemi akkor felugrott,
széke mögé állt, megpróbált behúzódni a sarokba, ahogy
csak tudott. A férfiakat még mindig lenyűgözte ez a szo­
katlan, idegenszerű látvány, nem mozdultak az ajtóból.
Csak bámultak bambán.
A nagy csendben aztán az egyháztanácsi elnök szólalt
meg tiszteletteljes, behízelgő hangon: - A kisasszony a
pénzügyigazgató úr lánya. - S ahogy látta, mint képed el
a herceg, szeretetre méltó mosollyal tette hozzá: - Ez volt
hát az én meglepetésem.
- Ezer ördög! Ezer ördög! - mormogta Röder őrnagy;
egyéb nem jutott az eszébe. A herceg azonban magához
tért első döbbenetéből, mohón falta szemével a lányt, s
elragadtatott hangon kezdte dicsérni szépségét, divatos
közhelyekkel. - Mestermű, igazi mestermű! A feje: mint­
ha elefántcsontból meg ébenfából faragták volna. Mesés,
mintha Kelet varázsa elevenedne meg! - Schütz titkos
tanácsos úr nagy hozzáértéssel jegyezte meg: azt mindig
tudták, hogy a pénzügyigazgató úr zseni; most látni való
azonban, hogy ágyékának termése messze fölülmúlja még
agyának legkiválóbb szüleményeit is.
Weissensee hallgatott. Mert ő bizony sokkal szebb sza­
vakkal, sokkal értőbben tudta volna dicsérni a lány szép­
ségét a herceg helyében, a száraz Schützről és a szűk agyú
Röder őrnagyról nem is beszélve, akinek egyre csak az

-390-
jutott eszébe, hogy „Ördög és pokol”. Weissensee azon­
ban hallgatott. Csak nézte a kislányt, méregette, ajkán
élveteg mosoly játszott. Nohát, kedves titkos pénzügyi ta­
nácsos uram, ez csakugyan drága kincs, méltó arra, hogy
így őrizzék. A világ nyolcadik csodája! A héber Vénusz!
A szemei: mintha az Ótestamentumból sugároznának.
S egyáltalán nem úgy fest az egész kis teremtés, mint aki
csak szemrevaló éppen, s azzal kész is. Magdalen Sibyllé-
hez az apostolok jöttek társalkodni. Ehhez itt bizonyára a
próféták járnak. Ravaszabb volt kelmed nálam, pénzügy­
igazgató uram, ravaszabb; de úgy látszik, mégsem elég
ravasz. Még messzebb, még nagyobb titokban kellett vol­
na elrejteni a kincsét. Voilá! Most majd meglátjuk, micso­
da arcot vág, ha itt lesz az ideje.
Közben a többi urak is magukhoz tértek, udvarolni
kezdtek a kislánynak. Még Röder őrnagy is abbahagyta az
„Ördög és pokol”-ozást, s azt mondta: — Ki hitte volna a
vén rókáról? Ki hitte volna, hogy itt van még neki ez a
fiatalka is?
Naemi a sarokba húzódott, egész teste egyetlen reme­
gő védekezés volt, szégyenkezve nézett a férfiakra.
- Hogy hívják, kisasszony? - kérdezte a herceg. S mi­
vel nem kapott választ, maga próbálkozott. - Szulammit?
Salome? Nohát, leüttessük valakinek a fejét, s odategyük
a lába elé?
Naemi azonban egyre csak hallgatott, az utálattól, a
félelemtől szinte testi kínt érzett.
- Nohát, annyi bizonyos, hogy nem az apukától örö­
költe a szerénységét - állapította meg Schütz tanácsos úr.
Röder őrnagy azonban gorombább, katonás hangot ütött
meg, és rárivallt a gyermekre:
- Felelj, te zsidó poronty, ha az uralkodód kérdez va­
lamit!
- Fogd be a szád, Röder! - mondta Karl Alexander.
S barátságosan fordult az ijedt lányhoz, mintha egy kis­

-391 -
gyereket akarna bátorítani: - Ne félj, nem bántlak, nem
eszlek meg. Félénk kis zergécském! Mimózavirágom! Ne
légy már olyan kényes!
Jantje, a dada közben odafurakodott a lány mellé,
nyugtatni próbálta, de ő is reszketett, nem tudta, mitévő
legyen.
- Én vagyok a te urad és fejedelmed - folytatta Karl
Alexander -, és az apád jótevője is, én vagyok a herceg.
S most már mondd meg végre szépen, hogy hívnak.
- A kisasszonyt Naeminek hívják - felelte helyette a
szolgáló.
- Na, most megtudtuk végre - vigyorgott elégedetten
Röder. — Naemi! micsoda furcsa név! - és kirobbant be­
lőle a röhögés. A herceg azonban ráparancsolt a kislányra:
- Jöjjön közelebb a kis Naemi! Csókolja meg uralko­
dója kezét!
A dada rábeszélően noszogatta a gyermeket, gyengé­
den előretolta. A lány lassú, vontatott léptekkel indult
meg, szemét földre sütötte, Weissensee pedig mohón, elé­
gedetten követte minden mozdulatát.
A társaság aztán átment a dolgozószobába. Ittak. Arra
kényszerítették a gyermeket, hogy felvilágosításokat ad­
jon erről, arról. A falon ott virágzott a kabbala fája, ott
kígyóztak-tekeregtek a furcsa, ormótlan betűk, az égi em­
ber titokzatosan nézett le rájuk. A gyermek eleinte meg­
tette, amire kérték. De nem lehetett sokáig tartóztatni.
Kimenekült a teremből, bezárkózott. Ott ült aztán, szo­
bájában, minden tagja jéghideg volt, remegett.
A dolgozószobában meg, a poharazgató urak közt,
Schütz tanácsos megjegyezte, a mágikus képekre mutatva:
- Először afféle zsidó iskola- és temetőszag volt itt, most
viszont mintha Párizs és a Mercure galant illata lengene
körül. A parfüm elhessentette a kísérteteket. Lám, lám,
elég egy kis friss női hús, és már a legbölcsebb mágus sem
elég érdekes többé.

-392 -
 Felálltak az asztal mellől. Von Röder és Schütz indult
előre, követte őket a herceg, Weissensee kíséretében,
Neuffer zárta a sort. A nagydarab herceg bizalmasan tá­
maszkodott a finom, karcsú Weissensee vállára. — Ezt az­
tán ravaszul kitervelte, hallja-e? - mondta örvendezve. -
Ez még sokáig pompás mulatság lesz. Ez a zsidó, ez a zsi­
dó! Micsoda sunyi gazember! Majd megcsipkedjük egy
kicsit, hadd sápadjon, hadd piruljon.
Weissensee azonban ennél sokkal többet akart. Mit?
elmenni most, épp csak egy kicsit megtréfálni, felbosszan­
tani a zsidót, és azzal kész is? Ez aztán igazán nem éri meg
a fáradságot. Mert a zsidó ravasz ám, ismeri ő jól! tudja,
micsoda kincs ez a gyermek. Elküldi majd valahova, hogy
bottal üthetik a nyomát, külföldre, vagy ha nem is, hát az
udvarba fel nem hozza semmiképpen, ahogy ő, Weissen­
see tette a lányával. A zsidó eszes ember; s ha netalán még
eszébe jutna is, hogy odavigye, hát a mágus biztosan nem
engedné. S ha a herceg most távozik innen, aligha lehet
még egyszer idehozni, Hirsauba. S akkor Weissensee ret­
tenetes, mardosó kíváncsisága kielégítetlenül marad.
Az egyháztanácsi elnök látta maga előtt a gyermeket,
látta, ahogy a sarokba menekül, szeme tágra nyílik, arca
vakító fehér, halottsápadt, rémült, undor borzongatja
meg minden tagját; és Weissensee valami gyöngédségfélét
érzett egyszerre. De legyőzte ezt az érzést, győzött a vad,
emésztő kíváncsiság, szinte a gyomra kavargott tőle, torka
elszorult, lélegzetet is alig kapott.
Lassította lépteit, azt javasolta a hercegnek, ne sies­
senek annyira, tartsanak egy kis pihenőt. Hiszen Neuffer-
nél van még bor. Weissensee töltött a hercegnek. Karl
Alexander ivott. Weissensee újra meg újra a kislányra te­
relte a szót; udvarias, behízelgő hangon beszélt, félsza­
vakkal, ínyenc módjára; dicsérte Naemi szépségét, mert
milyen fiatalka, és mégis milyen érett. A zsidó nők ilyen­
kor a legszebbek, a legkívánatosabbak, szebben virág­

393-
-
zanak, mint a föld valamennyi asszonya; tüzük hűvös és
mégis hódító, mint a délszaki boroké. De hamar elvirít ez
a szépség, utána már undorítóak mind. Így kell leszakí­
tani hát őket, ilyen félénken, szemérmesen, forrón és fris­
sen, mint amilyen ez a lány; mert aki ilyenkor szedi le a
fölét, olyan gyönyört ízlel, hogy nem felejti el halála órá­
jáig sem.
Így csöpögtette édes mérgét a hercegbe. Karl Alexan­
der ivott, vére forró, vad hullámokban zúgott, áradt. Es­
teledett, meleg szél jött, s a homályba boruló fák közt
felderengett előtte Naemi arca, puha vonásai, félénk,
riadt teste. - Ilyenek lehettek hajdan azok a nők - foly­
tatta álmodozásait Weissensee, mintha magában be­
szélne; de minden szavát a hercegnek szánta -, akiket
Salamon király választott ki magának. Ezer asszonya volt.
Ilyenek voltak az Ótestamentum királyai. A pénzügyigaz­
gató úr Ótestamentumában. - Ahogy ezt mondta, alig
hallhatóan felnevetett.
Karl Alexander akkor hirtelen felugrott, leverte kabát­
járól a rátapadt avart, fojtott hangon azt mondta Weissen-
seenek, egymagában kíván sétálni még egyet az erdőben.
Weissenseet pedig arra kéri, szíveskedjék az uraknál ki­
menteni őt; ne várjanak rá, térjen haza nyugodtan, s
küldjék érte vissza a kocsit; Neuffer vele marad. Az egy­
háztanácsi elnök meghajolt, távozott. Amikor aztán maga
volt, fellélegzett, szélesre tárta karjait, eleven arca furcsán
eltorzult, felcsukló hang hagyta el a torkát.
Karl Alexander meg ezalatt ment, ahogy csak félig
béna lábától tellett, sietett vissza, komornyikja kíséreté­
ben, az erdei úton. Alkonyodott, s ahogy odaért megint,
a kis fehér házhoz, a virágteraszokhoz, már egészen sötét
volt, feketéllő, gyors felhőrongyok úsztak az égen, hold
nem világított, a szél nagy, meleg lökései egy-egy pillanat­
ra elállították lélegzetét. Micsoda pompás érzés, kalandra
menni újra! És ilyen fiatalnak lenni, ilyen fiatalnak!

- 394-
Kerítéseken mászni át, erdőben lopózni éjszaka. Ej, ez az
élet, nem pedig az örökös veszekedés a tetves parlamenti
söpredékkel, mindenféle paragrafusokon. Ha még álarc is
fedné az arcát, teljesen úgy érezné magát, mint Velencé­
ben, ifjúkorában.
De - nem kutyaugatást hall? Vagy talán varázskört
húzott a mágus, áthatolhatatlant; elvarázsolta netán a ház
küszöbét, hogy mozdulatlanná meredjen, aki átlépi?
Megparancsolta Neuffernek, maradjon hátra, ő maga
meg óvatosan körüljárta az épületet. Nem volt nehéz
megjegyezni az egyszerű alaprajzot. Igen, az ott a kislány
szobája; sötét van odabenn. Ahol pedig a fény ég, az a
mágikus rajzokkal teli terem. Talán ott...? Könnyű felka­
paszkodni. Aztán majd meglátja.
Halk kis nyögéssel vetette át magát a párkányon. És
megpillantotta a lányt. Ott ült, igen, karjai ernyedten
csüngtek, nagy szeme nyugtalanul meredt maga elé.
- Psszt! - suttogta a herceg, mosolygott, és rákacsin­
tott a lányra.
Naemi felijedt, látta a nagy, vörös férfiarcot, látta a
kék, sóvárgó szemeket. Görcsösen hátravetette magát, sá­
padtan nézett a szuszogó idegenre.
- Megijesztettem? Buta kis gyermek! Ne féljen, no! -
A herceg most már ott állt a szobában, fújtatva, verí-
tékezve közelített. - Nohát, nézze csak, micsoda ablak­
mászó még ma is a fejedelme. Legény a talpán, ugye?
A lány a szoba legtávolabbi sarkába menekült, imád­
ságokat dadogott maga elé, félig önkívületben, értelmet­
len szavakat, összehúzta magát, amilyen kicsire csak tud­
ta. A herceg követte, beszélt hozzá, mint valami kisgye­
rekhez; hátborzongató kedveskedését azonban a lány csak
még ijesztőbbnek érezte. Szemei, mint két befagyott tó,
ajka elfehéredett, így meredt a férfira, míg az végül türel­
metlenül, durván megragadta, magához húzta, csókolni
akarta a jéghideg ajkú teremtést, melle után tapogatózott.

- 395-
A lány azonban kicsúszott a kezei közül, alig hallható gye­
rekhangon felkiáltott, bácsikáját hívta, kiugrott az ajtón,
felrohant valami lépcsőn. A lépcső a tetőre vezetett.
Felérve levegő után kapkodott, hevesen szívta magába
az éjszaka jóleső melegét. A langyos, nyirkos szél karjaiba
vette, mintha sodorta volna magával. Fülelt; nem hallott
lentről semmi neszt. Kitárta karját, úgy érezte, megsza­
badult, bácsikája segített, s ez a jóleső langyos-nyirkos szél
elviszi annak a vadállatnak még a szagát is. Ott lépkedett,
táncolva szinte, a lapos tető peremén. Az erdő! nem az
erdő neszeit hallja-e? Vagy apja simogatóan lágy hangját s
aztán a bácsikája mogorva, rosszkedvű, de mégis oly vi­
gasztaló szavát? Mosolygott, fülelt az éjszakába.
És akkor odalent megnyikordult a lépcső, újra hallat­
szott az a szuszogás, fújtatás, a csendes káromkodás. Az
állat jön. De a lány most már nem félt. Most már tudta,
érezte: kocsi jön, robog az erdőből, érte jön a hintó, lég­
ből vannak a lovai, most, most megáll a tetőnél. Moso­
lyogva, könnyed mozdulattal szállt be.
Karl Alexander ahogy felért, nem látott semmit. No­
hát! a lány a lépcsőn jött fel, máshova nem mehetett.
Vagy talán - ezer ördög! - a bácsikájától tanult el valami
boszorkánytudományt, hogy láthatatlanná tegye magát,
bagollyá változzék, mely aztán felröppen a magasba, s va­
lamelyik sötét felhőfoszlány mögül huhog rá gúnyosan?
Átkozott kis bestia! Ott állt a herceg a tetőn, csalódottan,
dühösen; erős szél jött, belekapott a kabátjába, meglobog­
tatta, összeizzadt haját a szemébe fújta. De hát ő is, mi­
csoda szamár! Ott lent kellett volna elintéznie ezt a kis
rüfkét, akármilyen kényes is, leteperni az asztalra, és jól
ellátni a baját. Mert hát az ördögbe is! Ő a fejedelem vagy
sem? Most aztán oda az egész éjszaka, s azok ott Hirsau­
ban joggal nevethetnek rajta!
Dühösen botorkált vissza a lépesőn. Fájt a lába, s ku­
tyául fáradtnak érezte magát. Üggyel-bajjal kimászott az

396
- -
ablakon, lehuppant a kertbe. Akkor a komornyik ijedt,
izgatottan suttogóra fogott hangját hallotta: - Ott fekszik
a virágok közt!
A herceg azt gondolta, ott rejtőzött el. Nevetett: -
A bestia! - az éjszaka bizonytalan derengésében botorkál­
va elindult arrafelé, amerre Neuffer mutatta.
Igen, ott feküdt a virágok közt. A virágok hevesen haj­
ladoztak a szélben, ezernyi karjukat-fejüket rázták-him-
bálták, a lány azonban mozdulatlan volt. A herceg enye-
legve kérdezte:
- Hogy kerültél ide, te kis bestia? - Választ azonban
nem kapott, megfogta hát gyengéden a karját, hátrahaj­
totta a fejét, kapkodó mozdulatokkal, rémülten tapogatta
végig. Aztán rájött, hogy halott. Ezt sehogyan sem értette.
Fönn felhőrongyokat kergetett a szél. Az újhold gyön­
ge fényével hasztalan erőlködött, hogy bevilágítsa a tájat.
Neuffer egy kicsit arrébb, oldalt állt. Württemberg her­
cege pedig letérdelt a zsidó lány holtteste mellé, ott
kuporgott a virágok között, tehetetlenül, apró ember­
keként a sötét éjszakában, a langyos, főnszerű szélben.
Mert mi történt tulajdonképpen? Lelépett a tetőről a
mélybe? Leugrott netán? Akárhogy volt is, ő most oda
van láncolva ehhez a halotthoz, ő az oka, hogy ez a gyer­
mek meghalt.
Ugyan! Csak enyelegni akart egy kicsikét. Ki sejthette
azonban, hogy a hajadon ilyen kényes lesz? Másképpen
szokta ő elkapni az ilyen korú lányokat, méghozzá mi­
lyeneket! A sváb nemesség színe-virágát! Hát akkor ennek
a kis zsidó nőnek se kellett volna annyira kapálóznia;
ennyire megijednie. Előfordul, hogy gyerekek, ha valaki
egy rossz szót szól hozzájuk, vízbe ölik magukat, vagy
valami más szörnyűséget követnek el. Előfordul, kétségte­
lenül. Az ilyenek azonban bolondok, nem életrevalók. Így
hát ő legfeljebb előidézője ennek a szörnyűségnek, de
semmiképp sem hibás.

397-
-
 Mégsem tudott megszabadulni attól a kínzó, szoron­
gató rossz érzéstől. A zsidó eldugta a kicsikét, messze a
világtól, az erdő mélyén, és most lám, itt fekszik mégis,
mereven, holtan, és a zsidónak minden ravaszsága kevés
ahhoz, hogy segítsen rajta. Egy széllökés, egy fuvallat va­
lahonnan, és oda az ember élete. Nagyon különös, bo­
nyolult dolog ez. Hiszen ez a kislány is ott ült még az
előbb a lámpafényben, és a szemében sugárzott az élet,
most pedig itt fekszik az éjszakában, és a meleg szél sem
segíthet rajta, kihűl a teste.
Az erdő hallgatagon feketéllett, titokzatosan, ellen­
ségesen. Hangok, neszezések hallatszottak innen-onnan
gúnyos, zavaros összevisszaságban. A meleg szélben tér­
deplő férfi megborzongott. Gyermekmesék ködlöttek fel
képzeletében, az elvarázsolt erdőről, ahol elátkozott kísér­
tetek bolyonganak, nyakon ragadják, haját cibálják, kísér-
tetkarokkal kapkodnak utána. S akkor egyszerre ott lép­
kedett megint abban az ismerős, néma árnyéktáncban;
jobb kezét a mágus fogta, bal kezét, mögötte, Süss. S nem
hajladozik-e a kislány is ott a körben? S hallani vélte a
mágus mogorva, rosszkedvű hangját is. Világosan hallott
minden egyes hangot, összeszedte erejét, hogy valamikép­
pen megértse; de nem sikerült. Kínlódott, de hiába. És
minden olyan zavaros volt, ködös, színtelen.
Felhorkant, rekedten kiáltott, kiszakította magát eb­
ből a varázskörből. Kutya fáradt; aludni akar. Ott fekszik
egy halott a szélben. Nohát, talán nem látott még halot­
tat! Amikor rohamot vezényelt, nem hevertek-e utána
tucatjával az elesettek? s annak is ő volt az oka végső
soron. Ostobaság, esztelen dolog ezen ilyen sokat töpren­
geni. Miért is gyötörné jobban a lelkiismeretét a halott
zsidó nő, mint a sok ezer derék, bátor keresztény tiszt és
katona? Azért herceg. Ez már Isten rendelése, hogy ahova
ő lép, új élet fakad, vagy arat a halál.
Egyszóval - aludni tér. És mi lesz a kislánnyal? Itt

-398 -
hagyják egyszerűen? Nohát, neki már nem árt eső, se szél.
Ha most fogná magát, és eltávozna innen, be lenne fejez­
ve az ügy; kész, finito. A háziak majd megtalálják holnap
a gyermeket, értesítik Süsst. Az meg emésztheti magát,
miért halt meg a kislány, hogyan halt meg a kislány.
Valószínű azonban, hogy ennél többet nem tesz. Attól
óvakodni fog. Nagy csendben eltemeti a gyerekét, és tart­
ja a száját. S azok, akik itt voltak vele, a vadásztársak,
Weissensee meg a többiek, hasonlóképpen. Vége, kész,
befejeztük; meghalt, eltemetik, slussz-passz!
Ő tehát... Nem, szó sem lehet róla mégsem. Meg­
szökni? Hohó! Hiszen az úgy tűnhetne fel, mintha félne
a zsidótól. Szó sincs róla. Felébreszti a háziakat, küld egy
lovas futárt Süssért, bevárja itt, míg megjön, s azt mond­
ja neki: - Szép kis dolgai vannak, hallja-e, maga zsivány!
Idejön az ember, s itt talál egy kislányt, halva. Ha el nem
rejted a világ elől, te álnok, sunyi zsidó, ha felhozod Stutt­
gartba, hát bizony soha meg nem történik ilyesmi.
Micsoda csapás lesz ez a zsidónak, micsoda tragikus
fordulat. Ej, a fenébe ezt az egész átkozott, titokzatoskodó
népséget! Először beleviszi őt egy olyan nevetséges és ké­
tes hírű históriába, mint az az esslingeni dolog. S közben
itt őrzi ezt a különös kis lányt, akihez éppen csak hozzá
akar nyúlni az ember, s lám - már halott. A dolognak ak­
kor se lehetne pontot tenni a végére, ha fogná magát, és
egyszerűen távozna a tetthelyről, visszatérne Stuttgartba,
és soha még csak szóba se hozná a dolgot. A gyermek
arcát nehezebben lehetne elfeledni, mint ezer meg ezer
más halottat, ezer meg ezer eltorzult arcú, megcsonkított
katonatetemet. Felidézte magában a zsidó arcát: fehér bő­
rét, piros, érzéki, telt ajkát, repdeső tekintetét, boltozatos
szemeit. Ugyanolyan fehér volt ez az arc, mint a gyer­
meké. Hogy törleszkedett hozzá a fickó, hogy hízelgett
neki mindjárt az első perctől fogva, ott, Wildbadban!
Hogy nézett rá azzal az átkozott, mélységesen odaadó ku­

- 399-
tyatekintetével! Persze, ha jól belegondol, akkoriban még
nem sokat remélhetett tőle. Mert mi volt ő akkor? Jelen­
téktelen kis herceg, aki még a parlamenttől se kapta meg
a rongyos előleget, nohát, nála aztán se tőkét, se kamatot
nem szimatolhatott. S ha másképp lett is végül, ha Süss
uzsorakamattal fizettette is meg a szolgálatait, jól mégsem
járt az üzlettel. Mert ha az a Jecheskel olyan rettentő
fontos tudott lenni a számára, hát akkor ez az ezerszere­
sen őrzött-óvott gyermek még sokkal, de sokkal drágább
kell hogy legyen. És a gyermek ott fekszik a virágok közt
a földön, egy marék eledel a férgeknek, semmi más, ott
fekszik a szélben, holtan.
Megszabadulni tőle! Megszabadulni a zsidótól! Elbo­
csátja. Hadd menjen, hadd vigyen magával mindent,
amit csak összeszedett: aranyat; drágaköveket, birtokleve­
leket, mindent, amit összeharácsolt, amit az ország zsír­
jából leszedett, vigye csak! Ő nem állja útját. Sőt, még
ajándékot is ad neki, fejedelmi díjat, csak menjen! De
mielőbb!
Nem, mégsem; az sem ér semmit. Mert ez így azt je­
lentené, hogy fél a szemébe nézni. Mégsem bocsátja el.
De most aztán elég volt! Később is ráér töprengeni a
dolgokon. Most, az ördögbe is! előbb lefekszik, alszik
egyet. Odament a ház kapujához, dörömbölni kezdett,
kíméletlenül. A mogorva öreg szolga nyitott ajtót; meg­
mutatta neki a holttestet. Aztán a kővé meredt embert
faképnél hagyva elment, egy szó magyarázat nélkül. Hal­
lotta még a szolga állati nyögését, rémült kiáltását, a szol­
gáló jajveszékelését, nyüszítését. De nem törődött semmi­
vel, bement a házba, ügyet sem vetve Neuffer sápítozá-
sára, aki attól félt, hogy az elátkozott falak között a halál
leselkedik rájuk; éppen csak dühösen odavicsorított a ko­
mornyiknak. Aztán ruhástul egy díványra vetette magát,
és röfögve, horkolva, szuszogva elaludt. Úgy aludt, mint
egy darab fa.

400-
-
 Már fényes nappal volt, amikor felébredt. Merevnek,
mocskosnak érezte magát. A sarokban ott szuszogott, ösz-
szekuporodva, Neuffer. Karl Alexander nyújtózott. No­
hát, most távozik ebből a barátságtalan házból, visszatér
Hirsauba, ott majd megfürdik, megreggelizik Weissensee
kényelmes termeiben. Megvárja a zsidót, vállon veregeti,
mond neki egy-két fejedelmi vigasztaló szót, és kész. Be
lesz fejezve a vadászat; csak az a kár, hogy nem végződött
ugyanolyan fényesen, mint ahogy indult. Olyat dobban­
tott, hogy Neuffer riadtan nyitotta ki a szemét. Míg az
összeszedelőzködött, a herceg átment a dolgozószobába.
Ott feküdt a halott, az ablakok be voltak függönyözve,
hatalmas gyertyák lobogtak; az égi ember mágikus képe is
le volt takarva. A kislány fejénél pedig ott állt Rabbi
Gabriel. Bánatos, szürke szemeit fel sem emelte, ahogy a
herceg belépett. Nem kérdezett semmit. Recsegő, rossz­
kedvű hangján csak annyit mondott:
- Menjen innen, herceg úr!
A herceg pedig zavartan távozott. Nem haragudott,
csak valami tompa, ólmos zsibbadás lett úrrá rajta, el­
hagyta a házat, s ahogy keresztülvágott a kerten, nem lát­
ta, milyen szépen, egyenesen állnak a virágok, hogy pom­
páznak a napsütésben; némán lépkedett, Neufferhez se
szólt, pedig az mit nem adott volna érte, ha legalább egy
emberi szót hall ebben a kísérteties kertben! Sietve ment,
át az erdőn, ki a szekérútra, ott várta a hintó; beszállt,
még akkor sem szólt egy szót sem.
Rabbi Gabriel anélkül, hogy valaki is értesítette volna,
még az éjjel megérkezett. Nem látszott túlságosan meg­
lepettnek, sűrű szemöldökét összehúzta, az a három füg­
gőleges ránc még mélyebb barázdát szántott széles, ala­
csony homlokára, ennyi volt az egész. Elmondta az áldást,
amit minden halottnál el kell mondani: „Dicsértessél,
Örökkévaló Isten, igaz bíró!” Lefektette a lányt, mellén
keresztbe tette a két halott kezet, mutató-, középső és

-401 -
gyűrűsujját eligazgatta, hogy a Sin betűt formálják, a leg­
szentebb név: Saddai kezdőbetűjét. Befiiggönyözte az ab­
lakokat, gyertyát gyújtott, leakasztotta az égi ember ké­
pét. Vizet hintett maga mögé, ahogy belépett a halottas
szoba küszöbén, vizet hintett a lány fejéhez. Mert a víz
elriasztja a démonokat, akik a halál szelére odasereglené-
nek. Csak Szamáéi, a Balkézfelőli, a halál angyala marad
ott, csak őt nem lehet elűzni. Így aztán a rabbi egyedül
maradt a halottal és Szamáellel, a Baloldalival.
Fejét lehorgasztotta térde közé, elmondott három
himnuszt a földnek: a nagy megszentelés, a harmadik
mennyországba ragadtatás és a halottak seregének him­
nuszát. A lány lelke még ott volt, és Szamáéi, a Baloldali
nem tudta elrejteni. Ő, Rabbi Gabriel tudta, hogy ott van
még, tudta, hogy nem röppent fel azonnal a felső világba,
az alsó világban még valaminek történnie kell vele. Azért
is hívta őt a gyermek, ő azonban nem tudott idejében ér­
kezni; és a gyermek meghalt, mielőtt ő megjött volna.
Ott gubbasztott a kövérkés kis ember a szobában,
olyan volt, mint egy elhagyott batyu; és a szobát teljesen
betöltötte Szamáéi, a Baloldali és a gyermek röpdöső,
bátortalan lelke. S a rabbi recsegő, komor hangján szólott
hozzá, a gyermekhez; de hiába, nem tudott neki semmit
se mondani, hiszen a lélek ott volt már, túl a harmadik
világ küszöbén, s bármennyire szerette volna is a lélek,
hogy a rabbi visszatartsa, nem volt képes rá.
S mivel érezte, hogy a lélek egyre távolabb sodródik
tőle, érezte, hogy befedi őt a Baloldali, utánakiáltott hát
az eltávolodónak, az Írás szavait küldte neki kíséretül,
azokat az igéket, amelyek legkedvesebbek voltak a kislány
szívének: - Milyen drága voltál nekem, leányom, Naemi!
Drágám! Drágaságom! Völgyek lilioma! Sáron rózsája!
S ekkor még valami gyenge, leheletszerű üdvözletét
érzett, a lélek elhaló üzenetét. De Szamáéi volt az erősebb,

- 402-
és tovasodorta őt. A rabbi akkor arcra bukott, talán soha
nem érezte magát ilyen gyarlónak, ilyen tehetetlennek;
így feküdt ott órák hosszat, rettenetesen elgyengülve.
A gyertyák pedig égtek, a halott ujjai a Sin betűjét formál­
ták; de nem segített semmiféle jel, nem volt a szobában
senki rajta kívül, egyedül maradt, gyötrelmes szorultság­
ban, tehetetlenül, érzéketlenül gubbasztott, és csak Sza­
máéi volt jelen, a Baloldali.

A herceg félszavakkal adta Weissensee értésére, mi történt.

A lovas küldönc már útban volt Süssért, Karl Alexander
pedig, miközben a zsidóra várt, lármás jókedvet erőltetett
magára, evett-ivott, káromkodott, adomázott, vadászni
járt.
Weissensee csak annyit értett meg végül, hogy a gyer­
mek halott. Sikerült nyugalmat erőltetnie magára a her­
ceg jelenlétében, sikerült megőriznie szokott udvarias
modorát. Amikor aztán egyedül maradt, teljesen össze­
tört. A zsidó megint fölébe kerekedett. Megint a zsidó lett
a győztes. A gyermek halott volt. Nem piszkították be,
nem gyalázták meg, nem tiporták le, egyszerűen halott
volt; tisztán ellibbent a földről, most már a szellemek
birodalmából mosolyog le talán. A zsidó nem lesz hát
olyan nevetséges, összetört, mocskos kerítő, mint ami­
lyenné ő vált; hanem tragikus hős lesz, valóságos mártír;
és a zsidó legdrágább kincsét nem árasztja el a fojtogató
iszap: amint valaki utána akart nyúlni a szennyes kezével,
a gyermek egyszerre beleolvadt Isten tiszta, áttetsző egébe.
És most már nincs értelme a kíváncsiságnak, most már
nem csiklandozta Weissenseet a vágy, hogy lássa Süss ar­
cát, amint értesül a dologról. Ott ült ernyedten, üresen,
hajlott háttal az egyháztanácsi elnök a karosszékben, da­
dogott valamit, motyogott magában értelmetlenül, ami

403-
-
mintha ilyesféleképpen hangzott volna: - Nenikékasz,
Judaie! Nenikékasz Judaie!*
Süss pedig vágtatott Hirsauba. Amikor jelentették ne­
ki, hogy a herceg Hirsauban van, s hogy haladéktalanul
oda várja őt is, kiszáradt a torka a rémülettől. Mert szinte
biztosra vette, hogy a gyermeket veszély fenyegeti, ha már
eddig is nem történt valami baj. Hirsauban azonban,
Weissensee házában, közölték vele, hogy a herceg kikocsi-
zott az erdőbe, csak az egyháztanácsi elnök van idehaza,
akar-e vele beszélni. Süss azonban meg sem várta, hogy
előjöjjön a késlekedő, zavartan habozó Weissensee, fogta
magát, és azonnal továbbment az erdei úton. A szekérút.
A léckerítés. A magas fák. A virágteraszok. A fehér ház.
Személyzet sehol. A herceg sehol. A rabbi sehol. Mintha
mágnes vonzaná, nem töprengett, mit tegyen, ment egye­
nesen a dolgozószobába. Befüggönyzött ablakok. Gyer­
tyák, hatalmas szál gyertyák. A halott, kezei keresztbe rak­
va a mellén, mutató-, középső és gyűrűsujja betűt formál:
a Sin jelét. Süss elájult. Órák hosszat feküdt ott eszmé­
letlenül a padlón.
Amikor felnyitotta a szemét, a rabbi állt előtte. Rabbi
Gabriel összetört, megöregedett férfit látott. Hajlékony,
rugalmas háta meggörnyedt, sima, fehér arca beesett volt
és piszokszínű, barna haja fénytelen, fakó, csúnya. A rab­
bi bebalzsamozta a halottat, most fel s alá járkált, újra
meggyújtotta a gyertyákat, démonűző vizet hintett szét a
szobában.
Hosszú, örökkévalóságnak tűnő hallgatás után Süss
azt kérdezte: - A herceg miatt halt meg?
- Temiattad halt meg - válaszolt Rabbi Gabriel.
- Ha elvittem volna innen, ha elmentem volna vele -
kérdezte Süss —, ha régóta csak vele lettem volna már,
messze innen, nem halt volna meg?

* Győztél, zsidó!

- 404-
 - Temiattad halt meg - ismételte a rabbi.
- Lehet beszélni a halottakkal? - kérdezte Süss.
Rabbi Gabriel megborzongott. Aztán így szólt: -
A halottak seregeinek könyvében ez áll: gondoljatok na­
gyon erősen az elhunytra, és megjelenik. Felidézhetitek őt
magatokban, jönnie kell; tartóztathatjátok; maradnia kell.
Fia szeretettel gondoltok rá, ha gyűlölettel, megérzi. Ha
még több szeretettel, még több gyűlölettel, még jobban
érzi. Minden ünnepen, melyet a halottnak szenteltek,
megjelenik, minden kép körül, melyet neki szenteltek, ott
lebeg, figyel minden szóra, mely őt említi.
- Szólhatnék vele? - kérdezte Süss.
Rabbi Gabriel még erősebben megborzongott. Majd
azt mondta: - Légy tiszta tenmagad, és néki is nyugta lé­
szen. Ha majd te is beáradsz a harmadik világba, veled
együtt merül el majd ama világnak tengerébe.
Süss akkor hallgatott. Nem szólt, nem evett, nem ivott.
Éj szállt le, megpitymallott megint, ő csak ült, mozdulat­
lanul.
Azt mondta akkor a rabbi: - A herceg beszélni akar ve­
led. - Süss nem felelt. Karl Alexander belépett. Vissza­
hőkölt a látványtól. Alig ismerte meg ezt a férfit. Ez a bo­
rostás arcú, piszokszín arcú ember, ráncokkal a szája körül,
csúnya, megfakult hajjal, beesett, vörösen égő szemmel:
ez lenne Süss, az ő zsidója, a pénzügyigazgató, a nagy lo­
vag, a nők titkos álma és szíve vágya?
Rekedtes, érdes hangon, krákogva és akadozva kezdte
Karl Alexander a mondókáját: - Legyen férfi, Süss. Ne
merüljön el a szíve fájdalmában. Láttam a gyermeket, tu­
dom, milyen volt. Nagyon jól értem, mit veszített el ben­
ne. De gondolja meg, annyi minden maradt még az életé­
ben. Élvezi hercegének kegyét és szeretetét. Legyen ez a
vigasza.
Csendesen, közönyösen, furcsán fagyos alázattal vála­
szolt a zilált külsejű, megcsúnyult férfi: - Igenis, herceg úr.

405-
-
 Karl Alexander meg valahogy kezdte rosszul érezni
magát ettől a halk igentől. Szívesebben vette volna, ha
Süss sértetten felel, mert akkor ő, a herceg, kiüvöltözhette
volna magát egy kicsit, s azzal rendben lett volna minden.
Ez a szerzetesi alázat viszont nem tetszett neki. Hogyan is
mondta Schütz: zsidó iskola és temető szaga. Homályo­
san felderengett emlékezetében a mágus recsegő, rossz­
kedvű hangja, s az, amit elhallgatott előle. Szeretett volna
tiszta vizet önteni a pohárba, nohát akkor, lássuk a medvét.
Majdhogynem kedélyes hangon, szinte goromba nyílt­
sággal mondta: - Buta dolog, hogy éppen akkor történt,
amikor itt voltam. Azt pedig, hogy miként történt a bal­
eset, nem tudja ember, nem fogja se zsidó, se keresztény,
se pedig mágus soha kibogozni. Én találtam meg, ott fe­
küdt a virágok között. Persze most feltételezi, hogy én va­
gyok az oka. Téved.
Mivel azonban Süss csak hallgatott, a herceg hozzá­
tette: - Fáj a szívem, zsidó, higgye meg. Nem szabad
débaucheur-nek* tartania, aki mindenáron el akarja érni a
célját. Bevallom, csakugyan udvarolgattam neki egy ki­
csit. De ha csak sejtem, mi lehet belőle, esküszöm, elkot-
ródom jókor. Még csak egy kézcsókot se kértem volna.
Parole d’honneur!* Ki hitte volna, hogy a kislány ennyire
nem érti a tréfát!
Süss ugyanabban a csendes, fagyosan alázatos modor­
ban felelte: - Igen, fenség, ki hitte volna, csakugyan.
Karl Alexander hallgatott; zavarban volt. Aztán me­
gint csak belekezdett: - Nem hiszem, hogy én okoztam
volna. De ha mégis, hát minden lehető módon kérem
bocsánatát. Nem szeretném, ha közénk állna valami. Ne
nehezteljen rám. Legyen hűséges szolgálatomra, mint ed­
dig volt! Adja a kezét!

* Csábító, kerítő.
** Becsületszavamra.

406-
-
 S akkor Süss a herceg nagy kezébe tette hideg, nagyon
hideg kezét. Egy kis ideig így állt ott a két férfi, fogták
egymás kezét, anélkül, hogy egyikük is megszorította vol­
na, s nyomasztó, szorongató bénultság áradt egyikből a
másikba. Az ablakokon be volt húzva a függöny, a gyer­
tyák villódzó-lobogó fényében táncot jártak a hosszúra
nyúlt mágikus figurák, ott lebegett a szobában Szamáéi, a
Baloldali. Így álltak ott, ketten, valójában csak annak a
felderengő, fantasztikus körtáncnak két alakjaként, me­
lyet ködös álmukban jártak.
Végül a herceg tért magához előbb. - Bient* - mond­
ta. - Temesse el most a halottját. Aztán Ludwigsburgba
utazik! Összegyűltek a tennivalók.
S azzal elment. Fellélegzett; a kínos ügy mögötte volt
immár; derűsen itta magába a fényes, tiszta nappalt. Isten
lehet a tanúja, igazán fejedelem módjára viselkedett,
nagyúrként, akinek szíve is van. Elégedetten, igaz gyö­
nyörűséggel tépett le egy ünnepélyes derűt árasztó virá­
got, ahogy végigment a teraszok közt; háta mögött volt
már a ház; ott bicegett, fütyörészve, az erdei úton, örült a
napsütésnek, a rengeteg sűrűjén áttörő sugaraknak; jó­
kedvűen kocsizott vissza, a fővárosba.
Süss ott gubbasztott a halottnál. Arcát elcsúfította a
borosta, ajka vértelen volt, mosoly ült rajta, sokat tudó,
ravasz mosoly. Szavak nélkül hívta a gyermeket, s a gyer­
mek hallotta őt. Elmondta a halottnak, milyen ravasz is
volt, s mesélt tervezett bosszújáról. Hát nem férfi módra
viselkedett? Nem tartotta vissza magát, ahogy kell, nem
volt hideg, ahogy kell? Nemcsak hogy nem ugrott a feje­
delem torkának, de még barátságos szavakat is szólt hoz­
zá, és nem bénult meg közben a nyelve. Kezet fogott vele,
és nem fojtotta meg, beszívta testének gőzét, leheletét, és
nem fulladt meg tőle. Milyen zavart is volt az a másik.

* Jól van, helyes.

407-
-
Persze, nem tudta megérteni, sehogyan sem, hogy a gyer­
mek inkább eltűnt, egész egyszerűen megszökött előle,
mielőtt kielégíthette volna rajta fenséges vágyát.
Mit is mondott legvégül? Összegyűltek a tennivalók
Ludwigsburgban? Meg akarta vásárolni tőle, üzleti ügyek­
kel akarta elcsalni tőle a gyermek halálát! Ez a nyomorult
bolond, ez a hét- meg hétszeresen vak! Ő azonban nyu­
godt maradt, barátságos és alázatos hangon felelt, és me­
gint csak nyugodt maradt. A másik persze örült, hogy
ilyen szép simán megússza. Ott feküdt közben a gyermek,
élettelen hús csupán, a pusztulásé mindenestül, és mégis
milyen elevenen élő, égő vád! Nocsak, nocsak, gondolta
bizonyára a másik, ha itt, a halott jelenlétében nem ugrik
a torkomnak, hát akkor később majd még inkább meg­
hunyászkodik majd. Hibás a számítás, herceg uram! Hi­
bás, legfenségesebb gyilkos úr! Ilyen együgyű, durva frá­
ternek azért nem kellene tartani Süsst, nem paraszt ő,
nem holmi katona, hogy afféle nyers, együgyű bosszú
kielégítse. Rafináltabban áll ő bosszút! Kifőzi előbb a ter­
vét, forralja egy darabig, ügyelve rá, hogy minden része
jól átsüljön-főjön.
Elmerülten mosolygott, színtelen ajkát felhúzta, hogy
sárgás-csontszínűen kivillantak máskor oly vakító fehér
fogai.
Rabbi Gabriel szögletesen, nehézkes léptekkel keresz­
tülment a szobán. - Nem ez a te utad, Josef - mondta
hirtelen, recsegő, kedvetlen hangon.
Süss felpillantott, ellenségesen nézte Rabbi Gábrielt.
Nocsak! Ez már megint itt van? Megint prédikálni akar
neki? Hát van itt más megoldás a számára, mint a bosszú?
Nemes szavakkal akarja közbevetni magát? Ledobunk
valakit a szakadékba, s aztán utánakiáltunk: Ne zuhanj!
És gyűlölködve nézte a rabbit fáradt, gyulladt szemével.
Szólni azonban egy szót sem szólt.
Rabbi Gabriel is hallgatott. Némán ültek a holttest

- 408-
mellett kettesben. Gondolataik különböző utakon jártak.
Szamáéi, a Baloldali azonban ott lebegett a szobában; és
gondolataik, bármilyen úton keringtek is, mindig csak
visszakanyarodtak hozzá, őt érték el végül: Szamáéit, a
Baloldalit.

A Római Birodalom valamennyi zsidó hitközségében fu­

tótűzként terjedt a hír: reb Josef Süss Oppenheimernek,
a württembergi herceg miniszterének és mindenható ke-
gyencének, Izrael szörnyűséges ínsége idején való meg-
mentőjének meghalt a gyermeke. Egyetlen lánya volt, egy
szem gyermeke. És az a gyermek halott. Frankfurtba viszi,
és ott temetteti el. Dicsértessél, Örökkévaló Isten, igaz bíró.
Felkerekedtek a férfiak, készülődtek valamennyi hit­
községben, keleten és nyugaton, északon és délen, elindul­
tak, hogy ott legyenek a gyermek temetésén, akinek apja,
reb Josef Süss Oppenheimer végveszélyből mentette meg
Izraelt. Eljött a fürthi, a prágai és a wormsi rabbi, sőt,
Hamburgból is eljött mesterünk, Rabbi Jonathan Eybe-
schütz, Sabbatai Zewinek, a kabbalista messiásnak rette­
gett és sokak által nem szívelt titkos tanítványa és utódja.
Hirsauba, a virágteraszos fehér házba eljött a frankfur­
ti rabbi, s vele Isaak Landauer, a nagy pénzember. Nagy
erővel, szótlanul megszorította Süss kezét. Tulajdonkép­
pen örvendeznie kellett volna, hogy a württembergi pénz­
ügyi tanácsos most az egyszer nem olyan kikent-kifent,
nem úgy fest tehát, mint egy goj, egy lovag; ó, éppen el­
lenkezőleg: gondozatlan, csúnya szakállával, piszkos, ren­
dezetlen ruháiban nagyon-nagyon zsidós volt, gettószag
áradt körülötte. Isaak Landauer azonban, bármennyire iz­
gatta is ez a jó alkalom, türtőztette magát: egyetlen meg­
jegyzést sem tett, fázósan dörzsölgette a kezét, fejét ingatta,
végig-végigszántott vörösesszőke, fakó szakállán, nagyo­
kat nyelt, és néma maradt.

409-
-
 Akkor koporsóba tették a gyermeket. Rabbi Gabriel
kis aranyamulettet akasztott a nyakába, Dávid pajzsán a
Saddai név állott rajta. Intett Süssnek, sárga, vértelen ke-
zével megemelte a halott fejét, és a ragyogó fekete hajtin-
esek alá, melyek még mindig nem vesztették el fényüket,
nem látszottak halottnak, egy marék földet szórt, egy ma­
rék zsíros, fekete, morzsalékos földet, Palesztina földjét,
Sionét. S aztán leszögezték a koporsót; és négy férfi vitte,
vállon: a kövérkés Rabbi Gabriel, az összeroskadt, piszkos
szakállü Süss, a szelíd, fonnyadt kis Jaakob Josua Falk, a
frankfurti rabbi, és a kaftánjában botladozó Isaak Lan­
dauer; vállukon vitték ki a halottat a fehér házból, az ün­
nepélyes derűt sugárzó virágágyak között, át az erdőn,
végig a fakerítés mentén. Ott más zsidó férfiak várakoz­
tak, átvették a könnyű terhet, ők vitték vállukon tovább,
s aztán félmérföldnyire megint újak várakoztak, és aztán
félmérföldnyire onnét újra mások. Így vitték végig Josef
Süss Oppenheimer gyermekét az országon, át a határon,
Frankfurt városába. És a kicsiny koporsó nem ért földet,
kocsi se vitte, eleven vállról eleven vállra csusszant, míg
Frankfurtba nem ért. A koporsót azonban hatalmas kordé
követte. És amerre a koporsó elhaladt, mindenütt zsidók
álltak az útszélen, és amikor a néma menet elébük ért, így
szóltak: Dicsértessél, Örökkévaló Isten, igaz bíró! — És
mindegyikük egy marék földet dobott a kordéra, egy ma­
rék jó zsíros, fekete, morzsalékos földet, Palesztina földjét,
Sionét. A maguk számára tartogatták ezt a földet, saját
fejük alá, koporsójukba; most azonban szívesen odaadták,
szívesen hajították a kordéba. Csak azért, hogy mindenes­
tül szent hazai földben nyugodjék a gyermek, urunk és
tanítónk, reb Josef Süss Oppenheimeré, aki megmentette
Izraelt szörnyű szorongattatásából.
Frankfurtban feketéllett a tömegtől a zsidó temető.
Mind némán álltak, ők, akik máskor olyan mozgékonyak
voltak, olyan hangosak, most némán hallgatták, ahogy

410-
-
Süss a koporsó előtt ekképpen szólott: - Dicsértessél,
Örökkévaló Isten, igaz bíró. - És kórusban válaszolták: -
Hiú és szétszórt a világ, szél után kapkodás; de egyetlen és
örök Izrael Istene, a Mindenható és Örökkévaló Isten! -
És a kis koporsót leeresztették akkor Sión földjébe, és
Sión földje befödte a kis koporsót. És a némán hallgató
tíz- meg tízezrek között Süss kiszáradt, tompa hangon
mondta el az isteni név megszentelésének imáját. És mind
füvet téptek, és maguk mögé hajították. És így szóltak: -
Úgy száradunk el a fényből, mint a fű. - És így szóltak: -
Emlékezzünk rá, porból vagyunk. - S aztán megmosták
kezüket démonűző élővízzel, és elhagyták a temetőt.
És a Római Birodalom valamennyi hitközségében har­
minc napig mondták az imát, az isteni név megszentelé­
sének imáját, a szűz Naemiért, tanítónk és urunk, Josef
Süss Oppenheimer leányáért.

Stuttgartba visszatérve, Süss vadul belevetette magát a

munkába. Most aztán kíméletlenül hatolt be a katolikus
terv minden részletébe, mindent megragadott, aminek
csak valami köze volt reszortjához. Elvetette magától szer-
vilizmusának és szeretetreméltóságának mankóját. Határ­
talan, sötét gúnnyal-gőggel bánt környezetével, ugráltatta
a minisztereket, és ők ugráltak is, mint a lakájok. Sötét,
dühödt megvetés sugárzott belőle komoran minden iránt,
ami emberi; szabadság, méltóság, felelősség mind meg­
kapta a magáét. Szörnyűségesen kiszámíthatatlan önkény­
nyel kényszerítette beosztottjait egyre újabb, felesleges
megalázkodásra, mintha játszana csak velük, s ha már csu­
paszon álltak előtte, kevéske ember voltuktól is megfosztva,
ízzé-porrá zúzott önérzettel, leplezetlen, csöndes gúnnyal
kezelte őket, végtelen embergyűlölete a legnagyobb gyö­
nyörűségét lelte csúszó-mászó megalázkodásukban.
Nyíltan, korlátlanul rabolta a hercegi pénztárakat.

-411 -
Hatalmas jutalékokat számított fel magának, értéktelen
ékszereket adott el hihetetlen áron a hercegnek. A nyögve
tűrő, már-már összeroskadó népre új meg új terheket
rótt, s amit ily módon kipréselt, az nem Karl Alexander,
hanem az ő kincstárába vándorolt. Eddig nagy szakérte­
lemmel, célszerűen szorította a prést, hogy pénzt sajtoljon
ki a hercegségből, most azonban már a sanyargatás felett
érzett rafinált, sötét gyönyörűség vezette. Tette pedig
mindezt a legszemérmetlenebbül, a legnyíltabban, szem­
mel láthatóan az volt a célja, hogy Karl Alexander észreve­
gye a dolgot; mindent megtett, hogy ügyvitelével ingerel­
je a herceget. A herceg azonban hallgatott.
A zsidó külseje is átalakult. Sima, ruganyos járása ke­
ményebb lett, katonásabb, brutálisabb. És az arca is: ha­
tározottabb, keményebb; hullámos, dús, gesztenyebarna
haját eddig szabadon viselte, most - szigorú paróka alá
rejtette állandóan. Röviden szólva: megöregedett, meg-
kérgesedett. Mély, bársonyosan sötét hangjából kiveszett
minden behízelgő, megejtő tónus; gyakran mordult fel
parancsolóan, ellenszenvesen, csúnyán; zsidósan, mond­
ták ellenségei. Boltozatos, repdeső pillantású szeme fürge
maradt, leselkedő, sőt készséges és alázatos, de hirtelen
szúrós, mérges tekintetet lövellt a vele szemben állóra, alig
fékezve ellenséges, sárgásan villogó tüzét.
Az arabs szürke, Asszjadah is nehezebben lépkedett lo­
vasa alatt. Már nem a fényes, gyűlölt és mégis csodált, ne­
mesúr módjára szabad férfit hordta a hátán; terhet hordott,
eltompult, zord hajcsárt, aki önmaga számára is teher
volt, ellensége mindenkinek, s neki is ellensége mindenki.
Ragyogó ünnepségeket rendezett most is. Ezekben
azonban nem sok öröme telt a vendégseregnek, mintha
méreg itatta volna át minden percüket. Kedvelt szórako­
zása volt ilyenkor, hogy a maskarádé során hol egyik, hol
másik vendégének, egy vagy más módon, de úgy, hogy
mindenki hallja, a legnagyobb gorombaságokat mondja -

-412 -
finoman, horgas hegyű nyilakat eresztve áldozatába, le­
leplezze az illető magánéletének vagy politikai szereplé­
sének kis piszkosságait; és mindig talált, mindig a legér­
zékenyebb pontba célzott, s vendégei mindig idegesen, a
legnagyobb bizonytalanságban várták, nem kerül-e éppen
rájuk a sor.
A nők iránt gúnyos, megvető, gáláns udvariasságot ta­
núsított. Mert csak egyetlen nő létezett a világon; fehér
volt a bőre, szemében évezredek álmai kavarogtak ködö­
sen; s ha megszólalt, a pacsirta csicsergése kárálásnak tet­
szett kis hangocskájához képest. És ez az Egyetlen most ott
feküdt Frankfurtban, felette föld, alatta föld. Mit akarnak
akkor itt mind, ezek a többiek? Lihegnek, fecsegnek, ne­
vetgélnek, kelletik magukat, és szétrakják a lábukat, ha az
ember egy kicsit hízeleg nekik. No persze, mindig is ilyen
volt a fajtájuk; de élni csak az az egyetlenegy élt.
Weissensee eddig eléggé zavarodott volt és tanácsta­
lan; most magához tért ő is, és ott szaglászott Süss körül.
Érezte: forr itt valami ebben a szörnyűséges, mértéket
nem ismerő emberben, aki annyira más, mint az összes
többiek; erjed benne valami roppant méretű, egyszer csak
kirobbanó, ezer színnel felsziporkázó katasztrófa. Ez az
ember nem olyan, mint ő, nem képes meghúzni magát,
nem képes csendben sunyítani. Az egyháztanácsi elnök
érezte már a szörnyű vulkánkitörés kénköves szagát, előre
érezte, és előre gyönyörködött benne; a kiégett lelkű em­
bert csak az a vágy éltette, hogy megérheti ezt az összerop­
panást.
Süss kihívó elbizakodottsága nőttön-nőtt. Nem titkol­
ta: az ország urának tartja magát, nem ismert korlátokat
semmiben.
Ez idő tájt történt az ifjú Michael Koppenhöfer esete.
A következő volt az ügy:
Kétévi flandriai, franciaországi, angliai tanulmányútja
után hazaérkezett Svábföldre ez a fiatalember, Johann

-413-
Daniel Harpprecht professzor unokaöccse - egyébként
Philipp Heinrich Weissenseenek is rokona hogy toll-
nokként a württembergi herceg szolgálatába lépjen. Igen
magas, szép szál, bátor, barna arcú fiatal férfi volt, szeme
mélykék, haja sötét; huszonhárom éves volt, s akár Mag­
dalén Sibylle bátyja is lehetett volna. Utazásáról forradal­
mi eszméket hozott magával: emberi szabadságjogok,
emberi felelősség, minden zsarnokság féktelen gyűlölete -
ilyen és hasonló gondolatok kavarogtak a fejében; új,
jobb államrendszer, igazságosabb, humánusabb világ:
majd szétrepesztették az ifjú ember szívét ezek a tavaszi­
friss tiszta gondolatok.
Harpprechtnél lakott. Az öregedő úr - felesége fiata­
lon, házasságuk első hónapjában halt meg - maga nevelte
unokaöccsét, s a két év alatt, míg az külföldön járt, szo­
morú szívvel nélkülözte; most elárasztotta szűkszavú, tar­
tózkodó szeretetével.
Michael Koppenhöfer utazása során ha lehet, még
büszkébb lett arra, hogy hazája a többi német tartomány­
hoz képest oly szabad alkotmánnyal rendelkezik. Persze,
biztosan mindvégig tudott a herceg katonai önkényural­
máról, a würzburgi hercegérsek jezsuita fondorlatossá­
gáról, a zsidó gazdasági préséről-szipolyáról. De egészen
más dolog volt az, amíg csak leveleket, brosúrákat olva­
sott minderről, mint amikor hazaérkezvén, ott találta ma­
gát az arcátlan elnyomás közepén, tulajdon szemével lát­
hatta a gátlástalanul pöffeszkedő erőszakot, kezével tapint­
hatta az ország minden nyomorúságát. A fiatalember látta,
miféle kufárkodást folytatnak az állásokkal és a hivatalok­
kal, hogy árusítják az igazságszolgáltatást, milyen kímé­
letlenül kisajtolják a nép java erejét. Az urachi Schertlinek
tönkrejutottak, nagy tehetségű, ifjú unokabátyját és ba­
rátját, Christoph Koppenhöfert száműzték, Wolff fővám­
őrt kétségbeesésbe és halálba hajszolták, s hogy ugyanígy
járt Georgii kamarai igazgató is. Kifosztva, fölemésztve

- 414-
terült el a gazdag, áldott, szép ország, ezreket és ezreket
hurcoltak erőszakkal zászló alá, tízezrek éheztek, nyomo­
rogtak, rongyokban tengődtek, százezrek züllöttek le
testileg-lelkileg. Paráznaság és dőzsölés: ez volt az udvar;
tarka egyenruhában feszített-hencegett az erőszak, gúnyos
rabulisztikával diadalmaskodott a régi drága, tiszta alkot­
mány felett. A közigazgatás elburjánzott, a jogszolgáltatás
elzüllött, a szabadság, a kedves, sokat dicsőített szabadság
pedig gúny volt csak, és rongy, melybe a herceg jezsuitái
és zsidai a hátsó felüket törölték.
Mardosó, szent lázadás töltötte el az ifjú szívét, eltöl-
tötte egész lényét, férfiasan bátor, barna arcát még elszán-
tabbá tette, szeme élénk kékjében még fénylőbb tüzet csi­
holt. ó, ifjúi, hajlékony ékesszólás tudománya! Ó, ne­
mes felindulás, harcias lobogás! Az öreg Johann Dániel
Harpp rechtet is hosszú ideje kínozta a haza romlása felett
érzett bánata, ez ásta alá lelkének harmóniáját, s minden
reménységét elpusztította. Most azonban a szilárd, egye­
nes jellemű férfi minden reményét az ifjúba vetette; jelen­
léte ragyogó frissességet árasztott az öreg tudós különben
oly sivár, magányos estéibe.
Süssnek mindig ellenszenves volt valahogy a tollnok.
Kezdettől fogva bosszantotta a fiatalember szép tartása,
magas növése, tekintélyt parancsoló merevsége, amelyben
ugyanakkor nyomát sem lehetett felfedezni esetlenség­
nek, bárdolatlanságnak. Rosszkedvre hangolta politikai
meggyőződésének nyilvánvaló becsületessége is. A poli­
tikai ellenzékieskedés mögött rendszerint egyéni haszon­
lesés, önérdek rejtőzött; s ha nem ez, hát a kellő képessé­
gek hiánya. Az még egyáltalán nem lett volna csodálni
való, hogy az ifjú ember hírneves nagybátyja demokratiz­
musát vallja; de hogy ez az eleven, minden jó tulajdon­
sággal, szép előmenetel ígéretével megáldott ifjú kész volt
még arra is, hogy a fennálló rendszer elleni heves támadá­
sai révén karrierjét veszélyeztesse, azt bizonyította, hogy

- 415-
igenis még mindig van politikai meggyőződés az ország­
ban, méghozzá ellenséges színezetű. Süss persze éppoly
kevéssé félt gyakorlati szempontból Michael Koppenhöfer
tollnok ifjonti heveskedésétől, mint a publicista Moser
gyakorlott pátoszától, s a hirsaui csapás előtt mindkettő­
jüket békén hagyta; így az ifjú hivatalnok nem szenvedett
hátrányt forradalmiaskodó felfogása miatt.
Most, Hirsau után a megmérgezett lelkű emberben
sötétebben lobogott fel a düh a fiatalember fékezhetetlen
szabadságvágya, forrófej űsége iránt. Sötéten figyelte min­
den mozdulatát, leste, várta az alkalmat, hogy gonoszul
nekironthasson. A fiatalember pedig meggondolatlan volt,
így hát hamarosan akadt is ürügy, hogy Süss példaszerűen
megbüntethesse.
Az öreg Johann Dániel Harpprecht már jó előre látta,
hogy baj lesz, de nem lépett közbe, nem volt szíve hozzá,
hogy csitítgassa Michael nemesen izzó indulatait. Mert
hiszen a fiatalság joga, hogy forrófejű legyen, támadja,
ami ferde, próbálja kiigazítani, még ha beleszakad is az
erőfeszítésbe. De összeszorult a szíve, elakadt a lélegzete,
keserű íz futott össze a szájában, ha arra gondolt, hogy
fáradt, hosszú estéin megint egyedül kell majd lennie, a
fiatalember jelenlétének melengető, éltető fénye nélkül,
így hát egyre csak abban reménykedett, hogy az ő tekin­
télye s egyáltalán, a Harpprecht név megakadályozza
majd Süsst abban, hogy adott pillanatban erőteljesebben
odasújtson.
A haza nagy nyomorúsága, a körös-körül tapasztalható
elzüllés közepette Michael Koppenhöfer, az ifjú tollnok,
egyetlen ragyogó és mégis leheletfinom fényt látott. Ez a
fény nem volt más, mint Elisabeth Salomea kisasszony,
Götz tanácsos lánya. Szőke volt, pasztellszínű, kedves, és
ezek a tulajdonságai nagy hatást tettek a könnyen lobba­
nó, rajongó természetű ifjúra. Amikor ráadásul meghal­
lotta, milyen finoman, de hajthatatlanul utasította vissza

-416-
Karl Alexander udvarlását a leány, az emberi szabadság
szimbólumaként tündökölt a szemében. Képzeletében
egymásba úsztak a képek és a fogalmak, ugyanazokkal a
szavakkal beszélt a szent szabadságról és a nemes, bájos
Elisabeth Salomea Götz kisasszonyról.
Süss úgy vélte, most elérkezett a pillanat, amikor
Harpprechtre sem kell immár tekintettel lennie. Elbo­
csáttatta a hivatalából az ifjú Michael Koppenhöfert, azon
a címen, hogy az többszöri figyelmeztetés ellenére to­
vábbra is állandóan megfeledkezett a hercegnek kijáró
köteles tiszteletről, és bűnös, istentelen, lázító beszédeket
tartott. Különös kegynek kell tekintenie, hogy a bünte­
tőeljárástól ez esetben eltekintenek. Száműzték azonban;
két héten belül el kellett hagynia az országot, és életfogy­
tig nem is térhet vissza Württembergbe.
Ez a fenyegető veszély ott ködlött mindvégig a hori­
zonton. De most, hogy valóban lecsapott, váratlanul jött
mégis, és kétségbe ejtette az öreg Harpprechtet. Ó, hát
megint egyedül kell maradnia, ott ülhet tágas, üres dolgo­
zószobájában könyvek és kézirattekercsek között, magá­
nyosan; a körben imbolygó sok árny lesz társasága csupán
a lámpafényben. Sovány, görnyedt hátú kivándorlók,
éhezők, rongyosok alakját öltik magukra majd ezek az ár­
nyak, vagy görbe, karmos zsidó ujjként kapdosnak a ma­
gányosan gubbasztó felé. És rátörnek az emberre, és el­
szívják még a levegőt is körüle ezek az árnyak. Pedig itt
van ez az ifjú, akinek elég egyetlen szemrebbenése, és
eloszlanak; a kemény pillantású kék szemek behatolnak a
legsötétebb zugba is, és elűzik a félhomályt. De az ifjú:
nincs már, a zsidó kiutasíttatta őt az országból, a zsidó
nem engedi többé hozzá, Harpprechthez.
A nagy termetű úr így küszködött magával, míg végre
határozott: odaáll a herceg elé. Soha nem kért még sem­
mit életében, amit kapott, járt neki; ráadásul hozzászok­
hatott, hogy inkább hozzá jönnek tanácsért. Egyenes em-

- 417-
bér volt, rettentő kínt jelentett hát a számára, hogy kérel­
mezőként álljon oda a herceg elé, s alig-alig jött ki szó a
száján. Az ítélet, persze, igazságos, és még csak túlságosan
szigorúnak sem lehetne nevezni. De gondolja meg mégis
a herceg, mennyi minden nincs rendjén az országban, és
nem jobb-e akkor, hogy ez a fiatalember legalább szabad
folyást engedett az elégedetlenségének, mint ha úgy forr­
na csak benne a leleplezett indulat, mint másokban. Karl Alexander sötét tekintettel ha
szengő öregembert, megszorította a kezét, aztán eléggé
bizonytalanul megígérte, hogy utánanéz a dolognak.
Rosszkedvűen kért jelentést az ügyről. Süss maga jött
kihallgatásra. Na igen, igen, minden úgy áll, ahogy a pro­
fesszor vázolta. Csak éppen ő meg Harpprecht más néze­
ten vannak azzal kapcsolatban, mi kell a fejedelmi méltó­
ság megőrzéséhez. Haragosan vetette oda Süssnek a her­
ceg, milyen kellemetlen helyzetbe hozta őt, mert most
vagy meg kell hátrálnia, vagy pedig elutasítja ennek a
nagy érdemű derék férfiúnak a kérését. Süss szemtelenül
és csípősen válaszolt: érti ő, hogy őfenségének inkább
nehezére esik, ha a sváb professzor kívánságát kell elutasí­
tania, mint ha zsidó pénzügyi tanácsosáról lenne szó.
Persze, mindezen kívül megvolt még Süssnek a maga jó
oka, hogy az ifjú tollnok urat félretolja az útból. Annak
ugyanis, fűzte hozzá szemtelen bizalmaskodással, hogy a
herceg a Götz hölgyeknél sehogyan sem tud előbbre jutni
az udvarlással, elsősorban ez a fiatalember az oka. Ponto­
sabban szólva: Elisabeth Salomea kisasszonynál igencsak
keresztezi az útját. A herceg csak morgott valamit erre, de
különben néma maradt.
Mindenesetre elhatározta, hogy most már csak azért is
megtűri az ifjú tollnokot Württembergben. Nézd csak,
ezt a zsidót! Mit merészel, hova nem szemtelenkedik már!
Még hogy ő, Karl Alexander félne egy ilyen nyomorúságos
kis demokratácskától és rebellistől, hogy az előbb célba ér

- 418-
a kisasszonynál, mint uralkodója! Vagy azt hiszi a zsidó
most, Hirsau után, hogy ő megijed minden kis szüzecs-
kétől, és nem bízik többé férfiassága erejében? Düh öntöt­
te el erre a gondolatra, buja indulat. Miile tonnerre! Vég­
eredményben ki ő, ha nem Karl Alexander, Württemberg
és Teck hercege, és hiába ágál itt neki bármiféle kis tetves
rebellis, majd ő megmutatja, hogy kell betörni egy ilyen
szűz lányocskát! Annyi bizonyos, hogy nem ijed meg a
konkurenciától, és érvényteleníti az ítéletet.
Amikor azonban már azon volt, hogy lediktálja a ren­
deletet, mégis meggondolta magát; alszik egyet a dologra.
Másnap viszont Ludwigsburgba kellett utaznia. Mulatsá­
gok, ünnepségek, más fontos, politikai ügyek az előtérben.
És eljött a nap, amikor hatályba lépett az ítélet, de a vissza­
hívó rendelet csak nem jött ki. Az ifjú Michael Koppen-
höfernek, csakúgy, mint korábban unokabátyjának,
Friedrich Christophnak, el kellett hagynia az országot, és
Johann Dániel Harpprecht professzor estéi újra ridegek
és üresek lettek, sivárságukat nem derítette fel fénysugár.
Most aztán már nem tehetett semmit meg nem tör-:
téntté Karl Alexander. És ha a Götz hölgyekre gondolt,
tulajdonképpen valami elégedettségfélét érzett. Ezt azon­
ban még magának sem akarta bevallani. Hanem inkább a
zsidóval szemben töltötte el tompa, vak düh. Az a hibás
mindenben; az állította őt válaszút elé: vagy Harpprecht,
vagy ő, a zsidó; na tessék.
Süss tudta, hogy Karl Alexander tulajdonképpen még
soha nem követett el tudatosan, szántszándékkal semmi­
féle aljasságot; bizonyára ennek a kiutasításnak a valódi
indítóokait sem vallja be magának. Ezért aztán különösen
izgatónak találta, hogy örökké emlékeztesse az ítéletre a
herceget. Olykor-olykor csak úgy mellékesen megje­
gyezte: - Most majd minden jobban megy, meglátja, fen­
ség, a Götz hölgyeknél. Most már nem lesz útban folyton
az a kis Koppenhöfer, félretettük egy kicsit.

- 419-
 A herceg legszívesebben nekirontott volna ilyenkor,
de fékezte magát, és csak mordult egyet, vagy minden
különösebb nyomaték nélkül odavetette: - Méghogy mi?
Mi tettük el az útból? - Süss pedig megelégedett azzal,
hogy csak mosolyogjon, és nem szólt egy szót sem.
Ellenségeinek fülébe jutott, hogy a herceg túlságosan
hevesnek találta Süss eljárását az ifjú Koppenhöferrel
szemben, s hogy nem volt nagyon az ínyére a dolog. Nem
értették a herceg türelmét, s éltek a jó alkalommal: meg­
próbálták megmagyarázni neki, hogy elég a zsidó iránti
megfoghatatlan toleranciából. Számokkal is alátámasztot­
ták, mennyit árt Süss az országnak, hogy kiszipolyozza,
megzsarolja, csak a saját pénztára javára, anélkül, hogy a
herceg részesülne a dologból; elmondták, hogy a herceget
is becsapja, rászedi minden egyes üzletükben. Majdnem
két óra hosszat beszéltek így, és Karl Alexander hagyta,
hadd beszéljenek; végighallgatta őket, sőt, ha nem értette
jól a részleteket, külön meg is magyaráztatott magának
egy-két dolgot; legfőképpen azonban az érdekelte,
ahogyan Dom Bartelemi Pancorbo kifejtette, milyen szé­
gyentelenül szúrja ki a szemét Süss olcsó kövekkel, milyen
aljas módon megkárosítja. Amikor pedig az urak végeztek
a mondókájukkal, kegyelemben elbocsátotta őket, s a leg­
kisebb megjegyzést sem fűzte a dologhoz.
Másnap Süss hívatlanul megjelent a herceg reziden­
ciáján. Hallja, mondta, hogy újból intrikálnak ellene.
Szeretné megkímélni magát attól a szégyentől, hogy a pa­
pírjait másodszor is áttúrják és feldúlják; így hát a legalá­
zatosabban megismétli mihamarabbi elbocsáttatására
vonatkozó kérelmét.
- Ide hallgass, zsidó! - mondta Karl Alexander. - Ok­
tóberben eladtál nekem egy követ több mint ötezer du-
kátért. Mennyit ér az a kő, mondd csak?
— Ma alig ötszázat - válaszolta a zsidó. És miközben
rebbenés nélkül nézett a herceg szemébe, szemtelen, vég­

420-
-
zetes mosollyal hozzátette: — Nohát, az ilyen dolgoknak
az árát a műgyűjtő ízlése szabja meg, s az értékük persze
változik.
- Rendben van - mondta Karl Alexander. Aztán egyi­
kük se szólt egy szót sem. A herceg csengetett, és azonnal
hívatta Scheffer udvari kancellárt; jöjjön, de prestissimo*
így is eltelt vagy húsz perc, míg a kancellár megérkezett,
s ezalatt a két férfi egyetlen szót sem szólt egymáshoz.
Még csak nem is gondoltak egymásra. Mély, csodálatos,
telt hallgatás volt ez, betöltötte a tágas dísztermet. Képek
és álmok kerengtek, a hercegtől Süssig, Süsstől a hercegig.
A mágus mogorva hangja szólt ezekben az álmokban, és
ott feküdt a gyermek, holtan, ujjaival a Sin betűt formálva.
Végre megjött Scheffer úr. A kancellár most már Süss
nyílt ellenségeihez tartozott; kiverte a veríték, ahogy
meglátta a zsidót, azt hitte, a herceg szembesíteni akarja
vele, és most majd nehéz perceknek nézhet elébe e miatt
az ördögi ember miatt.
De nem így történt. Alig lépett be a kancellár a terem­
be, a herceg feszesen kihúzta magát, és szigorú, hideg,
katonásan kimért hangon közölte, mint egy parancsot, a
meglepett miniszterrel: - Az itt jelen levő pénzügyi igaz­
gató úr panaszt jelentett be ügyvitelének megrágalmazását
illetően, és elbocsáttatására vonatkozó kérelmet terjesztett
elő. Tekintettel legnagyobb megelégedésünkre végzett
hosszú, kiváló szolgálatára, azt kívánjuk, történjen meg
minden, ami megtarthatja őt nekünk. Szíveskedjék tehát
excellenciád azonnal megírni egy okmányt, igazoló okira­
tot vagy felmentést, nevezze, ahogy akarja, hercegi rende­
letet tehát, amely a pénzügyi tanácsos urat ezennel felold­
ja minden eddigi és ezután cselekedetének felelőssége
alól. Senki nem vonhatja őt felelősségre semmiért, bárki
legyen is az illető, és bármi történjék is. Szíveskedjék az

* Nagyon gyorsan, sebesen.

-421 -
iratot kellő formában azonnal elkészíteni, és aláírás végett
elénk terjeszteni, hogy a legközelebbi hivatalos közlöny­
ben megjelenhessen. Várjuk.
Karl Alexander hangja e beszéd közben olyan fémes­
hidegen csengett, hogy a rémült kancellár nem mert ellen­
vetést tenni. Sem a herceg, sem a zsidó nem szólalt meg
azalatt, míg SchefFer az okmányt megfogalmazta. Karl
Alexander szótlan volt akkor is, amikor aláírta. Majd, alig
tudván türtőztetni tovább magát, rárivallt a kancellárra: -
A hivatalos lapba ezt a szemetet! - A miniszter reszketve
vonult vissza.
Süss a lehető legalázatosabban köszönte meg ezt a meg
sem érdemelt roppant kegyet és a mindenekfelett kitün­
tető bizalmat. Szemében azonban nem hála, inkább kihí­
vás és gúny tükröződött. Némán és ellenségesen mére­
gette egymást a két férfi, és Karl Alexandernek látnia kel­
lett, hogy semmit nem nyert meg így sem.
— Eredj, zsidó! - ordította végül, tombolva. És Süss
ment. De nem olyasféleképpen, mint a kancellár. Lassan
ment, emelt fővel, arcán pedig hatalmának teljes tuda­
táról árulkodó, széles, gonosz mosoly ült.
A herceg egyedül maradván, tajtékzott dühében, tört­
zúzott volna legszívesebben. Láthatatlan, szétszakíthatat-
lan kötelék fűzte ehhez az emberhez; és a kötelek most
megfeszültek, belevágtak a húsába, véresre-sebesre hor­
zsolták, tépték.
Az ifjú Götz, a zsemleszőke szállítmányozási tanácsos,
aki eközben fiatal kora ellenére a titkos iroda prokuráto-
rává lépett elő, kellemetlen érzéssel figyelte a herceg gá­
láns igyekezetét anyja, Johanna Ulrike Götz titkos taná-
csosné, és nővére, Elisabeth Salomea kisasszony körül.
Nem is tudta, mit kellene csinálnia voltaképpen. Egyrészt
van-e annál nagyobb megtiszteltetés, mint ha egy ural­
kodó udvarol bármely hölgynek, hiszen az alattvaló köte­
lességei közé tartozik az is, hogy Isten akarata szerinti urát

422-
-
testtel és lélekkel szolgálja; saját karrierje szempontjából is
csak hasznosnak mondhatta, hogy az uralkodó ekképpen
választott. Másrészt viszont a herceghez vezető és a her­
cegtől eredő minden út a végzetes zsidón keresztül kellett
hogy haladjon; sőt az ifjú tanácsosnak az volt a benyo­
mása: Elisabeth Salomea csaknem szívesebben látná a
zsidót, mint a herceget. S ha Süss az udvarnál betöltött
magas állás révén valamelyest megtisztult is a megszokott
zsidószagtól, mégiscsak rossz volt arra gondolni, hogy a
nővére és az anyja közelebbi kapcsolatba kerülhetnek ne­
tán az említett zsidóval. Az ifjú szállítmányozási tanácsos
talán könnyűszerrel meg is oldhatta volna mindezen
problémáit: búcsút vesz az udvartól, visszavonul a két
hölggyel heilbronni birtokára, és kész. De az az eset a ná­
polyi színésznővel, Karl Alexander megbetegedése az ügy­
ből kifolyólag, mélységesen megzavarta, úgy érezte, súlyos
vétség terheli a lelkét fejedelmével szemben, s lelkiisme­
rete nem engedte, hogy ezt a kiutat válassza. Nem szólt
hát egy szót sem, csak szorongva figyelte, hogyan alakul­
nak a dolgok.
A dolgok azonban sehogyan nem akartak alakulni,
kezdetben legalábbis meglehetősen akadoztak. Süss újra
meg újra visszarántotta a gyeplőt, nem engedte előbbre
jutni a herceget. Karl Alexander, mint oly gyakran, most
is azt forgatta a fejében, hogy erőszakhoz folyamodik; de
szerette volna megmutatni a zsidónak, hogy a gáláns hó­
dítás eszközeivel is megtalálja végül az utat az olyannyira
szigorúan őrzött hölgyhöz. Így hát csak várt szép türelme­
sen; a várakozás azonban egyre fokozta vágyát.
Szép ajándékokat küldözgetett a hölgyeknek, anyának
s lányának. Az ajándékokat a szerecsen mameluk adta át;
a nagydarab ember mindig hallgatott, úgyhogy a nép kö­
rében elterjedt már a hiedelem: néma. A kedves, sötét bő­
rű férfi tetszett a nőknek, olyan távolinak, melankolikus­
nak, olyan állatiasnak látszott; és a várbeli cselédeknél, sőt

423-
-
sokkal rangosabb körökben is igen nagy sikerei voltak. Az
édes-kedves, szőke, finom Götz hölgyek viszont az ő kép­
zeletét izgatták rendkívüli módon; amikor átadta nekik az
ajándékokat, mindig majd fölfalta őket a szemével, mély,
forró pillantásokat vetett a két pasztellszínű kedveskére.
Elisabeth Salomea kisasszony azonban állta a szerecsen
tolakodó, illetlen pillantásait, és szép tisztán, kislányosan
nevetett vissza rá mindannyiszor.
Süss jól pórázon tartotta a hölgyeket. Mindketten ret­
tentő ostobácskák voltak, és fülig szerelmesek a zsidóba,
anélkül, hogy eközben egymásra a legcsekélyebb mérték­
ben féltékenyek lettek volna. Sőt, még csak növelték egy­
más csodálatát a zsidó rendkívüli tulajdonságai iránt. Mi­
közben az anya a férfi zsenialitását dicsérte, mondván,
hogy tudja, régóta tudja ő, ki az igazi úr a hercegségben:
nem Karl Alexander, hanem Süss - miközben tehát így
magasztalta, hogy milyen hatalmas, mennyire fél tőle
mindenki, és mégis milyen szeretetre méltó, a leánya,
Elisabeth Salomea, férfiasságát és erejét dicsérte, ugyanúgy
hangsúlyozván, hogy azért sose közönséges, sose durva.
Milyen más, mint az a fatuskó Koppenhöfer! de nem is
olyan, mint a lármás, brutális viselkedésű tisztek. Így áb­
rándoztak róla, szinte mint két jó testvér, élvezték, hogy
az ország két első embere, a herceg és a zsidó teszi nekik a
szépet; a szállítmányozási tanácsos pedig csak hallgatott.
Süss könnyen megkaphatta volna mindkét nőt még a
herceg előtt. De csak sötéten mosolygott, ha erre gondolt;
úgy tett, mintha túlságosan magasan állnának ahhoz,
hogy ő elérje őket, nem vette észre felajánlkozásukat; neki
elég volt annyi, hogy úgy irányíthassa őket, hogy a herceg
ne érjen célhoz náluk.
Ez idő tájt történt azonban, hogy egy holland ékszer-
kereskedő egy rendkívül értékes követ ajánlott fel megvé­
telre: a Paradicsom Szeme, ez volt a neve a kőnek. Indiából
származott, valami angol kalandor hozta magával, való­

424-
-
színűleg nem is a legtisztességesebb úton-módon jutott
hozzá. Akárhogy is, a Paradicsom Szeme volt a maga ne­
mében a legszebb és a legtisztább kő Európa-szerte. A nagy-
vezír hihetetlen árat ajánlott érte; az amszterdami keres­
kedő azonban úgy gondolta, hogy mielőtt a kő visszake­
rülne újra Keletre, megpróbálkozik előbb a keresztény fe­
jedelmeknél, hátha valamelyik túltesz a pogány ajánlatán.
Mikor aztán egy alkalommal a Götz hölgyek Karl
Alexander ajándékaival dicsekedtek, Süss megemlítette
nekik a Paradicsom Szemét, s hogy a kő éppen eladó. Aki
egy hölgynek ilyen követ ajándékoz, mondta, az bebizo­
nyítja ezzel, hogy valóban szereti; és aki ilyen ajándékot
kínál, attól a hölgy sem tagadhatja meg kegyeit.
Minden úgy történt, ahogy Süss akarta. Elisabeth
Salomea, mintha csiklandozná a férfit, úgy mesélt Karl
Alexandernek a Paradicsom Szeméről. Karl Alexander hí­
vatta Dom Bartelemi Pancorbót, megkérdezte, mi a véle­
ménye a kőről, s az mennyit érhet. Ejha, ez aztán a gyé­
mánt, ez aztán a drágaság, válaszolta kongó pincehangján
a portugál, s közben izgatottan nyújtogatta hosszú nyakát
nagy körgallérjából. De hogy mennyibe kerül? És akkor
megmondta a nagyvezír által felajánlott árat. Öt uradal­
mat lehetne azért a pénzért vásárolni, a hozzájuk tartozó
falvakkal együtt. Karl Alexander hátrahőkölt, amikor a
hihetetlen összeget meghallotta, és elállt a vételnek még a
gondolatától is.
Sejtette, mit, sejtette: tudta, nagyon jól, ki gyújtotta
fel ezt a gondolatot, ezt a vágyódást a kecses szőke fejecs­
kében. De olyan bolond azért nem volt, hogy ezt a hatal­
mas summa pénzt - mennyi birtokot, mennyi katonát
vásárolhat rajta! - csak úgy odadobja egy nőért, akit végül
is, minden további nélkül leteperhetne az ágyra; és még
csak azt sem vethetné senki a szemére, hogy nem áldozott
elég időt, pénzt, kedvességet a két hölgyre. Csak éppen a
zsidó tartja majd zsugori, kicsinyes fráternek. S azzal az

-425-
aljas, hízelgő, sima modorával telebeszéli nyilván a höl­
gyek fejét, hogy ő ilyen zsugori, olyan fösvény. Bujasága
egyszerre feltámadt. Ej, mi az ördög! Melyik asszony adja
oda magát szívesen annak a férfinak, amelyikről kiderül,
hogy fukar? Hívatta megint Dom Bartelemit, és a portu­
gál nagy örömére megbízta, mégiscsak szerezze meg neki
azt a követ.
Ámde a kereskedő már csak azt közölhette a rohanvást
érkező Pancorbóval, hogy a kőnek gazdája akadt. Hogy ki
vette meg? Nohát, a kereskedő azt már igazán nem tudja.
Valami ügynök, aki ráadásul alku nélkül messze túlkínál­
ta a nagyvezír által felajánlott összeget.
- Annál jobb! - örült meg a dolognak a herceg, s azon
nyomban elmesélte a Götz hölgyeknek a dolgot, mond­
ván, nagyon sajnálja, hogy nem járhatott ily módon a
kedvükben.
Két napra rá Süss Elisabeth Salomea kisasszonynak
ajándékozta a Paradicsom Szemét. Mérhetetlenül nagy
ajándék volt ez, Németország nyugati részében mindenü­
vé eljutott a híre, beszéltek róla; az ifjú Götz tanácsos
megint nem tudta, mit kellene tennie ilyen esetben.
Süss hívatlanul állított be a mogorva herceghez. S pon­
tosan ugyanúgy, ahogyan az Karl Alexander szokása volt,
szemtelenül, csámcsogó részletességgel ecsetelni kezdte
neki Elisabeth Salomea kisasszony bájait.
Karl Alexander legszívesebben ököllel ment volna dü­
hében a zsidónak. Süss azonban csak egykedvűen állt, meg
se moccant, úgy nézett mereven a fejedelem szeme közé.
Karl Alexandernek sikerült türtőztetnie magát. Hö­
rögve szusszantott egyet. - Hát akkor most kvittek va­
gyunk, zsidó! - mondta végül fojtottan.
A zsidó azonban hallgatott. A herceg pedig tudta,
hogy a megváltás ezúttal is elmaradt.

426-
-
A würzburgi hercegérsek udvarában eközben rendkívül
ravasz és finoman körmönfont tervet szőttek. Alsó-Auszt-
ria mintájára Württemberget is tizenkét katonai várnagy­
ságra kell osztani. Minden várnagynak egy ezred katona­
ságot rendelnének alá, a hivatalnokok pedig közvetlenül
az ő fennhatósága alá tartoznának. Ez a rendszer az ország
közigazgatásának teljes katonásítását, a katonai autokrácia
szentesítését jelentené.
Abból a célból pedig, hogy a parlamentet teljesen
megbénítsák, rendeletet készítettek elő, melynek értelmé­
ben a tizenegyes bizottság minden ülésén jelen lesz majd
a herceg által kijelölt titkos tanácsos is. E hivatalnok fel­
adata abban áll majd, hogy a hercegi javaslatokat megin­
dokolja, egyúttal azonban azt is megfigyelje, kik azok,
akik a javaslatokat ellenzik; s amennyiben ellenvélemé­
nyük jó szándékú, az 6 véleményüket fogadják el végül,
ha viszont csupán rosszindulatú ellenzékieskedésről van
szó, egyiket-másikat vagy akár valamennyit lecsukatják.
Az egyháztanács elnökével együttműködve az egyéb­
ként jelentéktelen külsejű kis Fichtel titkos tanácsos, tö­
mérdek csésze kávé mellett, körülményes, pokolian ravasz
okfejtést dolgozott ki, melynek ezeket az intézkedéseket a
császár, a birodalmi gyűlés és a Corpus Evangelicorum
előtt igazolnia kell majd. Hűséges, majdnem együgyű alá­
zattal és nyíltszívűséggel magyarázták félre az alkotmányt,
hogy minden szó épp az ellenkezőjét jelentse benne, s a
legfinomabb ügyvédi mesterkedéssel fejtették ki azt az ér­
vet, miszerint az uralkodó és a tartomány között régebben
kötött szerződések esetében figyelembe kell venni, mikor,
milyen időkben jöttek létre ezek az okmányok; hiszen
ami évekkel ezelőtt jó volt még, nem biztos, hogy manap­
ság kielégítőnek bizonyul.
Ezer kéz dolgozott szorgosan, egymást segítve. A pápa
meg a császár jóakaratúlag, biztatóan intettek oda néha-
néha, s a württembergi alkotmánypártiak szemében egy­

427-
-
szeriben fenyegető értelmet kaptak azok a hajdani, megle­
hetősen ködös szerződések, amelyeket Karl Alexander
még trónra lépésekor a bécsi tanácsos urakkal kötött, me­
lyek értelmében ő a Franciaország elleni háborúban a csá­
szárt, a császár pedig, szuverenitásának megőrzése érdeké­
ben, őt, Karl Alexandert segíti katonai erővel. Az öreg
Thurn-und-Taxis herceg Alsó-Ausztriába utazott, s onnan
küldött utasításokat a stuttgarti alkotmányreformmal kap­
csolatosan. A katonai szervezést Remchingen intézte, me­
reven és nyersen, a pénzügyek gazdája Süss lett, a diplo­
máciai ügyeké Fichtel, a parlament demoralizálását és
szétbomlasztását pedig Weissenseenek kellett elvégeznie.
Karl Alexander lázasan, pihenést nem ismerve dolgo­
zott. Konferenciákat hívott össze, tömérdek levelet írt,
csapatszemlét tartott. Úgy vetette bele magát a katolikus
terv részleteibe, mintha pezsdítő fürdő hullámaiban me­
rülne meg. Breyer és Seeger doktor érvágásai, köpölyözé-
sei mit sem segítettek rajta, amikor a zsidó miatt érzett
tompa dühe mind a fejébe kergette a vért. Most úgy érez­
te, megkönnyebbül, megszabadítja minden feszültségtől,
minden önemésztő kíntól ez a pompás katolikus terv.
A herceg egyáltalában nem volt jámbornak nevezhető.
És Isten a tudója, nem a mennyei Szűz Mária kedvéért
tért meg a római katolikus egyház kebelére, hanem Marie
Auguste kedvéért, no meg egy zsák dukátarany is volt ott
még a dologban: De minden szabad szellemű tréfálkozása
ellenére, amit néha-néha megeresztett, távol állt tőle,
hogy valamiféle elvi és feltétlen a-la-mode ateizmussal el­
jegyezze magát. Nagyon jól érezte magát az egyházi rítu­
sok közepette, úgy vélte, katonaemberhez, nagyúrhoz
bizonyos okokból ez a vallás jobban is illik; különösen a
gazdagon díszített, pompás egyenruhák, melyeket úgy sze­
retett, mutattak jobban ebben a cirádásabb, katolikus „ke­
retben”. Aztán az is milyen kényelmes dolog volt, hogy a
szelíd, kövér Kaspar atyának meggyónhatott olykor-oly­

- 428-
kor, habár az ember a legtitkosabb és legvétkesebb gon­
dolatait nem szívesen teregeti ki mások előtt, sőt még arra
sem igen képes, hogy magamagának számot adjon róluk.
Híg, felületes hite most megkomolyodott, magvasabb
lett. Míg korábban a vallás nem jelentett mást a számára,
mint politikai eszközt, a császár és Róma által támogatott
svábföldi katonai autokrácia gyakorlati előfeltételét vagy
legjobb esetben valamiféle dekorációt, most az ily módon
elért abszolút hatalom lassan mind misztikusabb ködbe
burkolózott előtte. Ügy érezte, nagy, isteni eszme szolgá­
latában jár e földön; a hatalom pedig, amelyért küzdött,
szent dolog, s az érte vívott harc: istentisztelet. Kaspar
atya és az egyházfejedelem számára nagy örömet jelentett
tehát, hogy jó barátjuk szemmel láthatóan egyre valláso­
sabb, mindjobban betartja a szokásokat.
A dolog mozgató rugója azonban valójában az volt -
és ezt még önmagának sem vallotta be Karl Alexander —,
hogy a vallási szertartásokban vezeklést látott a zsidó iránt
érzett különös, gyűlöletes, de elszakíthatatlan vonzalo­
mért. Ravasz, körmönfont, jezsuitáktól tanult rabuliszti-
kával elhitette magával, hogy csak azért tűri meg a zsidót,
egész ingerlő lényét, mert politikai okokból szüksége van
rá. Mihelyt azonban célhoz ér, galléron ragadja majd a
fickót, és rács mögé dugja. Máskor pedig azzal vigasztal-
gatta magát, hogy ha megteremtheti a katolikus egyház
uralmát Svábföldön, bizonyára meg is jutalmazza majd őt
az Úr, és megszabadítja ettől a kínos köteléktől, mely a
zsidóval összefűzi.
Ó, jaj, nem kellett volna jóslatot kikényszerítenie a
zsidó mágusból! A második rész beteljesedett, most azon­
ban a jóslat első része égette, kínozta: „Az elsőt nem mon­
dom meg!” Levelet írt sürgősen a barátjának, az einsiedel-
ni apátnak, aki nagy asztrológus volt, küldjön neki Svájc­
ból egy katolikus csillagjóst és jelmagyarázót. Hamarosan
be is állított udvarába egy efféle mágus. Milyen más volt

429-
-
ez, mint a kabbalista! Annak sem lényében, sem viseleté­
ben nem lehetett felfedezni semmi különöset, és mégis,
csak rá kellett nézni, hogy futkosson a hideg az ember há­
tán. A hercegapát asztrológusa viszont a hivatásos bűvé­
szek valamennyi kellékét felvonultatta. Állványokat,
háromszögeket, távcsöveket hozott, lombikokat, varázs­
patkókat; magányos toronyszobát kért, éjente tarka áb­
rákkal telerajzolt ingben járkált fenn a kastély tetején, és
különös varázsigéket mormolt. Földet hozatott a teme­
tőből, újhold idején összegyűjtötte az ablakokról a párát,
nyárfát égetett szénné, és más efféle furcsa szertartásokat
űzött. Szobájából éjféltájt is vad lárma hallatszott ki néha,
s a lakájok, akik legyőzve borzadályukat ott leselkedtek,
megesküdtek volna rá, hogy nagy csilingelés közepette
egy felszerszámozott lpvat láttak kiugrani az ablakán. Az
asztrológus megígérte a hercegnek, hogy tervezett vállal­
kozásához meghatározza a csillagokból kiolvasható legked­
vezőbb napot és órát. A herceg nem csinált titkot belőle,
hogy ez a csillagjós mindenféle hókuszpókusza ellenére
sem tett rá közel akkora hatást sem, mint annak idején a
maga csendes, látszólag jelentéktelen gesztusaival a kab­
balista; nem nagyon bízott hát benne, s amikor egyszer
Süss, az asztrológuson gúnyolódva, az ott levő ágyúkra
mutatott, mondván: - Herceg uram, hát nem ezek a leg­
jobb csillagjósok és jelmagyarázók? -, harsogva vele haho-
tázott. És mégis: nyugodtabbnak érezte a lelkiismeretét,
hogy a keresztény bölcshöz fordult; egyébként a zsidó bo­
szorkánymesterből úgysem tudott volna többet kikény­
szeríteni.
Karl Alexander nem tudott sehogyan sem ellenállni a
kísértésnek, hogy bár Süss belenyalt előtte a tálba, meg ne
próbálkozzon maga is a Götz hölgyeknél, akiket azután a
zsidó hanyag, gúnyos eleganciával oda is tálalt elébe. Csak
éppen igazi élvezetet nem lelt a dologban, mert mindig a
zsidóra kellett gondolnia közben. Egyre vadabbul vetette

430-
-
bele magát a katolikus terv részleteibe; hamarosan egészen
elhanyagolta a Götz hölgyeket. Ott ült hát a két megalá­
zott kedveske; finom, pasztellszín arcukra kiült a szomo­
rúság, különösen az anya öregedett meg egyik napról a
másikra. Az ifjú Götz tanácsos pedig mit tehetett egyebet,
csak a fogát csikorgatta, s egy versikét idézgetett abból a
vígjátékból, amelyben a kis nápolyi színésznővel megis­
merkedett:
A szépség, míg csalogat,
Csupa bűbáj és igézet,
De megkóstolva csak
Elnyűtt limlomnak érzed.

Nem tudta most sem, hogyan is viselkedjék. Tombolt,

egészen komolyan gondolt arra, hogy fogja magát, és
visszavonul szépen Heilbronn melletti birtokára, s mikor
előléptették, akkor is morgott még magában egy jó ideig.
A kedves, szőke hölgyek bánata azonban a szerecsen
mameluk, Othman szívét fójdította leginkább. Ott feküdt,
mint máskor is mindig, gazdája küszöbe előtt, azon az éjsza­
kán, amikor Johanna Ulrike eljött, s azon a még szomo­
rúbb éjen, amikor Elisabeth Salomeát fogadta a herceg.
Nem aludt egyik éjszaka sem, ott kuporgott a küszöbön,
és fülelt minden hangra, minden kiszűrődő neszre; és
amikor Elisabeth Salomea távozott a kastélyból, fegyel­
mezett, zárkózott arca a lányt kísérő Karl Alexander háta
mögött egyszeriben megváltozott: vad, állatias harag ült
ki rá, úgy nézett gazdája után, hogy az önkéntelenül is
összeborzongott, s - mintegy védekezésül - behúzta a
nyakát.
A szerecsen nagyon jól látta a dolgok összefüggéseit.
Tudta, kitől kapta Elisabeth Salomea a drágakövet, a Pa­
radicsom Szemét, s azt is tudta, mit jelentett ez az aján­
dékozás. Csodálatosképpen Süsst mégsem gyűlölte ezért;
sőt valami furcsa elégtételfélét is érzett, hogy legalább

- 431-
nem keresztény férfi kapta meg először a lányt. Annál va-
dabbul lángolt fel gyűlölete Karl Alexander ellen.
A herceg úgy bánt a mamelukkal, mint egy hű kutyá­
val. Úgy gondolta, ügyeiből a mameluk nem ért meg
semmivel sem többet, mint egy állat, úgy hát nem is tit­
kolt előtte semmit. Akárhol volt is Karl Alexander, egé­
szen biztos, hogy valamelyik sarokban ott guggolt, kupor­
gott, hevert, leselkedett Othman is; éjente ráadásul bent
aludt a herceg hálószobájában vagy a küszöbön. Csak­
hogy a szerecsen sokkal jobban tudott kombinálni, mint
ahogy a herceg hitte, szeme-füle volt mindenhez, s apró­
ságokból is össze tudta állítani mindig a teljes képet. A zár­
kózott, szótlan, nagydarab mameluk mostanában gyakran
kereste fel Süsst, beszámolt neki a fejedelem apró titkai­
ról, amelyekről a zsidó máskülönben semmiképp sem tud­
hatott. S a két férfi ilyenkor mindig hosszan nézte egy­
mást, azok a boltozatos, repdeső tekintetű szemek és a má­
sik csendes, állatias szemei egymásba fúródtak, s mindkét
szempárban ugyanaz a vad, féktelen gyűlölet lobogott.

Süssnek volt pár csendesebb napja; felhasználta tehát az

alkalmat, hogy Hirsauba menjen. A fehér ház most néma
volt, halotti csöndes. Rabbi Gabriel egyetlen szót sem
szólt; éppen csak köszöntötte egymást a két férfi, egyéb­
ként nem is találkoztak egymással a házban. Végül, né­
hány napra rá, a rabbi megtörte a hallgatást: - Hús és
csont alatt kezdem látni az arcodat, Josef - mondta.
- Megváltoztam? - kérdezte Süss. Majd, valamivel
bosszúsabban, hozzátette: - Most már valóban olyan va­
gyok külsőre is, mint egy igazi zsidó. Vagy még mindig az
apám fia volnék?
- A fájdalom lemarja az arcunkról a mázt — mondta
Rabbi Gabriel. - És neked most fájdalom marta arcod
van, zsidó arcod. Hamis úton jársz, Josef - mondta aztán

- 432-
egy kis idő múlva még vissza kell fordulnod. - Süss
azonban hallgatott, egyetlen arcizma sem rándult, s nem
lehetett volna megmondani, hallotta-e a rabbi szavait.
A gyermekről pedig nem beszéltek.
Süss végigsétált az ünnepélyes, derűs virágteraszok kö­
zött, ahol a gyermek oly boldog volt egykor, mereven
nézte a kabbala fáját, meg az égi ember képét, melyet a
gyermek is annyit nézett, megbámulta az Énekek éneke
nagy, szögletes betűkkel teleírt lapjait, melyet Naemi a
Biblia valamennyi könyve közül a legjobban szeretett. Az
édes-kedves szavak azonban nem csendültek meg, ehe­
lyett fojtogatóan forró, vad intelem áradt belőlük; Süss
nem is tudta sokáig nézni.
Az erdőben váratlanul összeakadt az egyháztanácsi el­
nökkel. Weissensee újra visszavonultan élt, elmerült bib­
liamagyarázataiba, ott csoszogott tágas termeiben, az ab­
lakokon mindenütt fehér függöny, és elmélyült beszél­
getéseket folytatott Schoberrel, a magiszterrel. Most arra
kérte Süsst, hadd csatlakozhasson hozzá pár szóra. Mivel
a zsidó nem válaszolt, az egyháztanácsi elnök ezt bele­
egyezésnek vette. Lassan, óvatosan lépkedett hát a zsidó
mellett Weissensee a napsütötte foltoktól tarkálló erdőn
át, egyikük sem szólt egy szót sem; s mivel Süss nem el­
lenkezett, együtt értek be a virágteraszos kis házba is. Az
egyháztanácsi elnök kissé zavartan ült ott, némán, a fur­
csa mágikus ábrákkal telerajzolt szobában. Egy kis idő
múlva Rabbi Gabriel is csatlakozott hozzájuk. Ott gub­
basztott hát a három férfi, fáradtan, elcsigázottan; nehéz
volt a szívük. Érezték, hogy megöregedtek, érezték, ahogy
az élet, az erő eliramlik testükből, egyre inkább minden
csak múlttá válik számukra, pillanatról pillanatra illan;
nem tudták volna becsapni se magukat, mindez olyan
világos volt, s még valami fájó gyönyörűséget is éreztek,
mint aki fáradtságtól elgyötörtén kinyújtja, megropogtat­
ja tagjait; s mintha egymás terhét is viselniük kellett

-433-
volna, mintha egybemosta volna kontúrjaikat ez a szinte
már kéjes tehetetlenség.
Másnap Rabbi Gabriel elbúcsúzott Süsstől. Nem
szándékozik többé az országba visszatérni, mondta. Süss
oldottabb, barátságosabb volt, mint máskor. Bármennyi­
re lázadozott is mindig a rabbi ellen, bármily gúnyosan
utasította is el jó tanácsát, hogy forduljon vissza az úton,
hiába mondogatta, hogy csak afféle puhány fecsegés az
egész, szerette volna, ha ott maradhat legalább a közelben.
A rabbi csúnya, kövér arcán ott derengett számára egy arc
visszfénye: Naemié, Naemi álmai rejtőztek Rabbi Gabriel
széles, alacsony, előreugró homloka mögött, melyre cik-
cakkos ráncok rajzolták ki a Sin betűt. S ha most elmegy,
Süss rettenetesen egyedül marad. Ezt azonban még magá­
nak sem vallotta be; elhitette magával, csak azért bosszús,
mert így egyetlen tanúja sem lesz rá, hogy igazolva láthas­
sa: mégis az ő útja volt a helyes út, s hogy mesterien ki­
eszelt bosszúja az egyedüli mód, hogy újra eggyé válhas­
son a gyermekkel.
így állt hát a kabbalista előtt, meghasonlott szívvel, és
szeretett volna legalább egy gyengédebb szót szólni, hal­
lani. A rabbi azonban ugyanolyan morózus és kedvetlen
volt, mint mindig. Könyveit és kabbalista szerszámait
javarészt mind elszállíttatta már. Recsegő hangján adott
egy-két végső utasítást öreg szolgájának. Aztán, Kelet felé,
Sión felé fordulva, elmondta a nagy útra lépés előtti imát,
háromszor háromféleképpen az Űr segítségében való
bizakodás hitvallását. Borús szürke szemét még egyszer
Süssre függesztette, s bosszús, kelletlen hangon odamor-
gott neki valami búcsúfélét: - Béke legyen veled. - Aztán
elment, Jantje, a kövér, fecsegő dajka ment vele, a rabbi
magával akarta vinni őt, vissza, hazájába. Süss egy darabig
látta még a széles, enyhén hajlott hátat, az ófrank visele-
tet, látta, ahogy végigvonul a virágágyak között, aztán el­
tűnik az erdőben. Csendben azt kívánta magában, bár­

434-
-
csak még egyszer visszafordulna. Rabbi Gabriel azonban
csak ment nehézkes, mindig egyforma, biztos lépéseivel,
és nem nézett semerre sem.
Néhány napra rá Süss meg az öreg szolga is elhagyta a
fehér házat. Az idegenszerű kis épület most már végképp
kiürült, némaságba, magányba burkolózhatott. A szobák
fájdalmasan megüresedtek, a fehér ablaktáblákat besze­
gezték, kísérteties, visszahőköltető látvány volt ez az egész.
Az ünnepélyes, derűs virágágyakat nem öntözte senki, a
tarka virágok kókadtak, hervadtak. Az elhagyott, külö­
nös, valaha oly büszke kis épületet mendemondák boros­
tyánja fonta be; gyerekes rémmesék keringtek, még a fő­
városba is eljutottak. A „Kék Bakhoz” címzett kocsmában
Benz cukrász, nagyra meresztve disznószemeit, sokat­
mondó kacsintások közepette mesélte a rémült vendégek­
nek a legeslegújabb titkot; ő-zsidó-excellenciája valahol,
egy erdőben boszorkánykonyhát tart. Keresztény szűz lá­
nyok véréből, akiket persze megkínoz előbb, s megkö­
tözve taszít le a ház tetejéről, hogy felnyársalják őket oda­
lent a vasvirágok, szóval ezeknek az ártatlan nyomorul­
taknak a véréből ördögi főzetet kotyvaszt, hogy azzal
nyerje meg magának mindig újra a herceg rokonszenvét.
A sátán pedig egy kövér kis ember képében jár ki-be, az
apró emberkének hosszú ördögfarka van, szarva, lópatái.
Jantje dadának volt egy tarka, öreg, csúnya macskája.
Rabbi Gabriel nem nagyon szerette az állatot, Jantje így
nem merte magával vinni a hosszú útra. Töprengett hát,
kinél lenne legjobb sora a macskának, elvitte végül Jaakob
Polykarp Schober magiszterhez. A magiszter, ahányszor
csak lehetett, igyekezett találkozni Naemivel, mindig
kedvesen, illedelmes, tisztelettudó szavakkal szólt hozzá,
néha még félénk kísérleteket is tett, hogy a kislányt tiszta,
mély hitének megnyerje; elsősorban maga költötte versek
szavalásával próbált rá valamiféle hatást tenni, lelkét meg­
menteni. Amikor azonban Naemi felháborodottan és

- 435-
sértetten utasított vissza minden ilyesfajta próbálkozást, a
magiszter felhagyott igyekezetével, és megelégedett
annyival, hogy szívét örvendeztetheti az angyali látvá­
nyon. S mikor oly hirtelen elragadta a kislányt a halál, a
pufók képű ember á legmélyebb bánatba zuhant, meg­
rendültén járkált naphosszat, tehetetlenül, gyermeki sze­
mének fénye megtört, összezavarodott, titokban szemre­
hányásokat téve magának, miért is nem volt buzgóbb,
miért nem irányította Naemi életének mérgezett vizű
folyóját Isten boldog, tiszta tengere felé. Akkor is ott állt
az úton, amikor a kis koporsót kihozták a fehér házból,
kezében egyszerű virágkoszorú volt, lelke pedig mélysége­
sen megkeseredett, hogy a koporsót vivő négy férfi - mint
megannyi sötét és hamis próféta - az ő együttérzésének
tanújelét nem fogadta el. Bánatosan tért haza, papírt vett
elő, tollat fogott, és hozzálátott, hogy versbe szedje búcsúz­
tatóját, Sirató Naemiért, az elhunyt Naemi Süss kisasszo­
nyért, aki zsidó volt, de tiszteletre méltó címmel. A köl­
temény így kezdődött:

Ím, a rideg halál, hogy könnyeket fakasszon,

Lecsapott hát terád is, ó, szép zsidó kisasszony.

Ezt a verset hajtogatta azután Jantje dadának, s köz­

ben keserű könnyei végigfolytak kövér arcán.
Erre a derék, jóindulatú férfira bízta tehát macskáját a
dajka. A magiszter nem utasította vissza a kérést, sőt na­
gyon szívesen vállalta a dolgot. Süss ekkor találkozott a
magiszterrel először. Most, mielőtt ő is végleg elhagyta
volna a virágteraszos fehér házat, nyugtalanul járkált fel-
alá a szobákban, melyek hamarosan halotti csendbe és
feledésbe burkolóznak majd. Megállt a tulipánok előtt,
révükén nézte a falon a kabbala fáját, az égi embert. Ami­
kor megpillantotta a magisztert, nagyúri gesztussal intette
magához, meglehetősen nyers hangon néhány gőgös kér­

436-
-
dést vetett oda neki. Jaakob Polykarp Schober, aki min­
dig félénk és szerény volt, mihelyt valaki kedvesen köze­
lített hozzá, most a zsidó heveskedő, komor viselkedé­
sében kísértést és próbát látott, így hát legyőzte vele­
született félénkségét. A pufók arcú ember szívdobogva,
szuszogva próbálta minél jobban kihúzni magát, és azon­
nal harcias szónoklatba kezdett, hóna alatt a macskával,
hogy a hit fegyverével vegye fel a harcot a sátáni pénz-
ügyigazgató ellen, s megtérítse végül e gonosz lelket az
egyetlen igaz útra. Süss, aki Magdalen Sibylle révén tu­
dott már a magiszterről, valamint az sem maradt titokban
előtte, hogy Schober néha-néha találkozott Naemivel, egy
darabig csak hallgatta szépen ezt a nagy kirohanást, arcán
azonban még csak nyoma sem volt az iróniának, sőt in­
kább töprengőnek látszott, úgyhogy a pufók férfiú már-
már reménykedni kezdett, s csak még buzgóbban szó­
nokolt, felvonultatta minden lehetséges érvét, s eközben
oly hevesen gesztikulált, hogy a macska kicsúszott a kezé­
ből, és elszaladt. A magiszter megpróbálta újra nyakon
csípni az állatot, ez a művelet azonban nem gátolta ab­
ban, hogy szónoklatát tovább folytassa; ekkor azonban
már a pénzügyigazgató megelégelte a dolgot, nem gorom­
bán, mégis határozott mozdulattal leintette, más témára
tért át. Nem sok fáradságába került, hogy a fiatalember
bizalmát megnyerje, a magiszter merevsége is felengedett,
így aztán Süss hamarosan értesülhetett Schober életkörül­
ményeiről, terveiről, vágyairól, szóba került egyebek kö­
zött a könyvtárnoki állás rosszul végződött ügye is.
A magiszter nagyon csodálkozott, hogy Süss, legalább­
is viselkedése után ítélve, egyáltalán nem volt az a véreng-
ző Holofernész, ahogy híresztelték. Türelmesen végig­
hallgatta a körülményeskedve, részletezve mindent
elmagyarázó pufók fiatalember mondókáját, érdeklődést
mutatott versei iránt, és biztosította, hogy ha Weissensee
ilyen pártolóan lép fel e művekkel kapcsolatban, ő a maga

- 437-
részéről megígérheti: kiadásuknak nem lesz semmi aka­
dálya. A könyvtárnoki állás, fejezte be Süss, gyakorlatilag
már elkelt; ellenben talán megtalálja majd a módját, hogy
a magisztert kárpótolhassa. Már másnap újra hívatta
Schobert, felajánlotta neki: legyen az ő titkára; nem szük­
séges az állás betöltéséhez semmi egyéb, mint a retorika
ismerete és a becsületesség, a magiszternek pedig ezen a
téren igazán nincs mit röstelkednie, sőt! Jaakob Polykarp
Schober mindebből elsősorban azt látta, hogy csodálatos
módon, mintegy Isten rendeléseként a fővárosba kerül­
het, ott lehet újra Magdalen Sibylle bűvkörében, eljárhat
a stuttgarti testvéri közösségbe, a szent Beata Sturminhoz,
találkozhat a kedves, jó, mindig olyan barátságos Imma­
nuel Riegerrel. S mindezen felül: talán még arra is lehető­
sége nyílik, hogy - jámbor, de határozott szavakkal - a
zsidó lelkére beszéljen, esetleg még a tévelygő hercegre is
valami hatást tehessen; és ahogy ezt végiggondolta, olyan
érzés fogta el, mintha az ég összes angyalai kórusban zen-
gedeznének, ő pedig sugárzó arccal állt a dicsőség legkö-
zepén, és igent mondott. Aztán megkereste a macskát,
mely tegnap elszökött tőle, s azóta se jutott eszébe, s a tar­
ka, csúf állatot karjába ölelve cipelte haza.
Stuttgart azonban, a seegassei ragyogó palota nem
hozta meg azt a boldogságot, amelyre a magiszter titkon
számított, hanem csak zűrzavar fogta el, nyomasztó érzé­
sek kerülgették újra meg újra. Magdalen Sibyllével talál­
kozhatott természetesen; látta, hogy a lány egyáltalán
nem lett gőgös az elmúlt időben, és meggyőződhetett ar­
ról, hogy a róla terjesztett mendemondák igazságtalanok,
hazugak, csupa rágalom, semmi kétség; és mégis: a régi
szent és boldogító otthonosság és bizalom érzése szerte­
foszlott, eltűnt a lányból az a különös sugárzás, amely
olyannyira mássá tette őt valaha, különbbé a többieknél,
s ami a magiszter szívét úgy lelkesítette. Ha együtt voltak,
Jaakob Polykarp Schober szíve nem dobogott fel úgy,

- 438-
mint hajdan, sőt majdhogynem hidegen hagyta a dolog;
s ez csak még jobban nyomasztotta, még jobban össze­
zavarta a magisztert. Hiszen látszólag nem volt semmi baj
a lánnyal, nem volt rajta semmi kifogásolnivaló: jámbor­
ság, hitbuzgalom, szerénység, kedvesség, minden ugyan­
úgy, mint régen. Azt már persze nem vallotta be még ma­
gának sem Schober, hogy éppen ez volt az, ami kijózaní­
totta, ez volt az, ami csalódást okozott neki várakozásában.
Ami azonban mindennél rosszabb volt: maga a szol­
gálat Süssnél. Sohasem hitte, hogy ennyit szenvedhet,
ennyire összezavarodhat. Szabad ideje volt elég; hiszen
rajta meg Nicklas Pfáfflén kívül ott volt még két titkár, ők
bonyolították a pénzügyigazgató kiterjedt magánlevele­
zését. Süss tehát csak ritkán hívatta magához. Olyankor
azonban a legveszedelmesebb iratokat diktálta neki, olya­
nokat, hogy még a legtudatlanabb, a leggyanútlanabb
ember is beleláthatott az evangélikus és parlamenti sza­
badság ellen szőtt sötét tervekbe. Olyan akták mentek
keresztül a magiszter kezén, amelyeknek minden sora a
legsúlyosabban kompromittálta a herceget és a pénzügy­
igazgatót, dokumentumok, melyek a magiszter számára
kulcsot adtak a katolikus tervek legtitkosabb, legfonto­
sabb vonatkozásaihoz.
Jaakob Polykarp Schobernek attól kezdve nem volt
egyetlen nyugodt perce sem; mintha örökös szédülés álla­
potában élt volna, minden ízében reszketett. Süss hangja
rezzenéstelen, homloka felhőtlen tiszta volt, mikor sötét,
bűnös titkait diktálta a magiszternek; nyilván határtalan,
feltétlen bizalom élt benne titkára iránt. Mert mi történ­
het? Schober elárulja őt, megszegi a szavát, hidegvérrel
becsapja a zsidót, kenyéradó gazdáját? No persze csak egy
zsidóról van szó, de mégis: nem mutogathatna ujjal a leg­
nyomorultabb csavargó is akkor a magiszterre, nem ne­
vezhetné gazembernek, hitvány árulónak? Ha viszont
hallgat, s csak tűri, hogy hazája, vallása szabadságát alat­

- 439-
tomosan hátba támadják, leteperjék, megfojtsák, pokolba
döntsenek sok százezer evangélikus lelket, nohát nem
ugyanolyan gazember akkor is, ha nem különb?
Kétségek mardosták a magisztert, egy nyugodt perce
sem volt. Hirsauban kiválasztottnak látta magát, s halvá­
nyan azt remélte, hogy Isten egy emelőkar mellé állítja a
sors és a megváltás gépezetében. És most ez a titkos vágya
ilyen szörnyűségesen kétes módon teljesül be, mert csak a
saját lelke feláldozásával mentheti meg sváb evangélikus
testvéreit. Kínszenvedéssé lett az élete, szüntelen reszke­
tett, mint egy megvert kutya. Lefogyott; hőhullámok ro­
hanták meg naponta többször is, máskor meg kiverte a
hideg veríték, éjszakánként álmatlanul hánykolódott az
ágyán, felkelt, félig öntudatlanul botorkált a sötétben,
bele-belebotolva néha a csúf, öreg macskába.
Elment Beata Sturminhoz, kérte, jövendöljön neki.
A szent, vak lány felütötte a Bibliát: - „Izrael fiai elmen-
vén pedig Rithmából, tábort járának Rimmonpéresben.”
A magiszter nagyon sokáig töprengett rajta, mit is je­
lentsen ez, s végül rájött: Rithma az, amit el kell hagynia,
Rimmonpéres pedig az, amit tennie kell. Azt azonban
sehogyan sem tudta már kiokoskodni, hogy a Rithma a
zsidóhoz való hűtlenséget jelenti-e, Rimmonpéres pedig
az evangélikus testvérek megváltását, vagy éppen fordítva.
Mit volt mit tenni, ugyanúgy élt tovább, ahogy addig,
hideglelés és verejték gyötrelmeiben, és éjjel-nappal töp­
rengett, tanácstalanul forgatta kövér, tétova kezében az
ország balsorsát vagy üdvét.

Karl Alexander alig palástolta elégedetlenségét, amikor az

urakat a titkos tanácskozásról nagy hamar elbocsátotta;
ezek az urak voltak azok, akikre rábízta a katolikus terv
kivitelezését. Türelmetlenül intett a zsidónak: maradjon
még egy kicsit. - Semmit se mondott, hallja, zsidó! Né­

-440-
ma volt mindvégig! - rontott rá az udvariasan várakozó
Süssre.
- Nem volt érdemes válaszolni — felelte Süss, és egyet­
len könnyed vállrándítással mintha eltörölte volna a föld
színéről, ami csak a tanácskozáson elhangzott.
Karl Alexander fújt egyet dühösen, az asztalra koppan­
tott behajlított ujjaival. Ej, a fene vigye el az egészet! Mi­
csoda disznó dolog, igaza van a zsidónak.
Megint a zsidó volt az, aki megelőzve a herceget, meg­
fogalmazta, summázta a lényeget. — Az urak csak kicsi­
nyeskednek, aggályoskodnak - mondta behízelgő, gu-
nyoros hangján. - Részletekben gondolkoznak, a pókháló
szálait méregetik az ujjaik között, nincsen semmi érzékük
az egészhez. Ej, mit tudnak ezek! - Hangja világosan kife­
jezte, mit tart róluk: ezeknél hülyébb, tehetetlenebb nép­
séget még csak elképzelni sem lehet. - Mintha arról lenne
szó itt, hogy ravasz jogászi csűrés-csavarással elsinkófál-
junk itt egy vesszőt, amott egy pontot az i-ről a reverzáli-
sok szövegében. Milyen nyomorult, satnya krejzlerájos
módszer! Elég lenne egyetlen felirat: Mi, Karl Alexander,
Württemberg és Teck hercege, ismét kezünkbe vesszük
azt a hatalmat, amelyet Isten adományozott nékünk, s
amitől csak gonosz, alattomos; rebellis módszerekkel
fosztottak meg bennünket egy időre. Mától kezdve mi va­
gyunk az ország egyetlen tényleges ura! Mi vagyunk
Württemberg! Az urak azonban gyáván visszariadnak et­
től! Tehetetlen, totyakos népség! Ezt már ők nem értik, a
fejüket csóválják, agyoncsócsálnak minden szót, mielőtt
kimondják, és akkor is milyen nyögve, csupa Ah! meg Jaj,
istenem! meg De ha mégis! Egész egyszerűen túl nagysza­
bású, túl fejedelmi, túl királyi nekik ez a gondolat.
Karl Alexander tompa gyűlöletet érzett a zsidó iránt,
de hiába: tudnia kellett, hogy egyedül Süss érti, miről is
van szó valójában. Kelletlenül, de némi csodálattal adóz­
va a pénzügyigazgatónak, mégis belátta, hogy a katolikus

-441 -
tervet egyes egyedül csak vele, általa viheti igazán sikerre.
Mert amit Süss egyszer a kezébe vesz, azt olyan hihetetlen
erővel, olyan ügyesen gyúrja-forgatja, hogy - mintha el­
varázsolnák - az engedetlen massza egyszeriben összeáll
kerek egésszé. Fanatikus lobogása mellett egész egyszerű­
en nevetséges a többiek derék, lelkiismeretes igyekezete,
amivel csak félsikereket lehet elérni, azt is izzadságosan.
Mert hát mit is tudnak a többiek? Számukra a katolikus
terv: üzlet, feladat, talán életbevágóan fontos. Jó, legyen.
De hogy valójában mindez sokkal, de sokkal több, hogy
ez az államcsíny az ő, Karl Alexander életét, életének ér­
telmét jelenti, ezt csak ketten tudták: ő meg a zsidó.
Mert így alakult, így formálódott át lassan a lelkében
a terv, Süss hatására, az ő hajszoló, fáradhatatlan lobogása
izzította ilyenné. Először csak politikának vette, a hata­
lom eszközének, dekorációnak: szép, szép, de azzal kész;
aztán misztikusra fordult az egész konstelláció, vágyva vá­
gyott feloldozást jelentett volna, szabadulást egy kínzó
kötelékből; életévé és vérévé vált. Mert mostantól fogva -
és ebben volt a terv igazi értelme és betetőzése! - ő maga
lesz az ország. Nem az ország javának-üdvének szolgája
vagy fejedelme, se nem törvényhozó vagy hadvezér; ez
mind csak nyomorult, jelentéktelen kacat. Nem. Az egész
országot fogja 6 most majd magába olvasztani, ő maga je­
lenik meg az ország képében, ő maga lesz: Württemberg.
Az ország csak akkor lélegezhet, ha ő lélegzik, csak akkor
moccanhat, ha ő megmoccan, ha pedig ő áll, mozdulat­
lanul, az ország is megáll. És ez az elképzelés majdhogy­
nem testi valót öltött Karl Alexanderben. Stuttgart az ő
szíve, a Neckar a fő ütőere, a sváb hegyvidék a mellkasa,
a sváb erdőség a haja. Ő maga: Württemberg, testestül-
lelkestül, és Württemberg nem egyéb, mint: ő, ő, ő.
Az efféle hatalmas, vérbően eleven dolgot pedig nem
lehet csak úgy mellesleg, kis jogászravaszkodásokkal in­
tézni. Ő gondolta ezt? Vagy a zsidótól hallotta? Mindegy;

442-
-
így gondolkodott tovább: — Zseniálisan és egyszerre kell
megragadni a dolgot. Úgy kell történnie, hogy az ország
egy reggel felébred, és akkor már benne is van a herceg­
ben, Istentől rendelt fejedelmében, hús-vér testi valóság­
ként. Így kell ezt csinálni, felesleges a sok kis előcsatá-
rozás, huzavona. Nem, mindennek természetesen kell
lezajlania, mintha magától menne, ahogy egy rügy kipat­
tan, ha itt az ideje.
Igen, igen, igen! A zsidónak igaza van. Elképzelhetet­
len és lehetetlen, hogy erről vitatkozni lehessen. Mert
akkor ő csak afféle paprikajancsi lenne, ostoba báb, s az
egész élete: üres képzelgés, szétpattant tojáshéj. De ezt
nem értik ám ezek, a Remchingen-, Fichtel-, Pancorbo-
félék. Nohát, semmi kétség, hű szolgák, jó katonák, ügyes
diplomaták, de az a zsenialitás, hogy az egészet egy csa­
pásra intézzék el, egyszerre ragadják meg, s hozzá még
minden csodálatos természetességgel történjék, ez a zse­
nialitás nincs meg bennük. Mert ez - ördög és pokol, ha
az ember beleháborodik is, ki kell mondani, ha egyszer
így van -, ez a zsenialitás csak a zsidóban él.
Minderről persze egyetlen szó sem esett a zsidó meg a
herceg között. De ott lüktetett kimondatlanul is, átáram-
lott az egyikből a másikba. Így volt ez már hetek óta. Egy
élet lüktetett bennük, a zsidó szó nélkül, tettekkel vála­
szolt Karl Alexander kimondatlan kérdéseire, vágyaira,
mintha azzal a levegővel szívná magába mindezt, amit a
másik kilehelt: egyetlen test részei voltak, elválaszthatat­
lanul összefűzve.
A zsidó egyre mohóbban oltotta bele a hercegbe azt a
vágyat, hogy eljöjjön végre már a nap, amikor az ország
teljesen beléje olvad, áthasonul, és rajta kívül attól kezdve
nem létezik semmi sem; belelovalta Karl Alexandert
ezekbe a cezaromániás álmokba, hogy Istenhez válhat ha­
sonlóvá, tüzet gyújtott a vérében, fanatikusan lobogó,
minden mást elhamvasztó lángokat. A méreg átjárta a

- 443-
fejedelmet; és egyre inkább kereste az önigazolást, kereste
a további gyújtó parazsat a zsidó cinkosan egyetértő te­
kintetében. Néha persze, egy-egy pillanatra csupán, magá­
hoz tért lázálmából, és elgondolkozott rajta, hova is vezet­
het ez a furcsa, boszorkányos-mágikus cimboraság. Gon­
dolni sem mert rá, olyan szörnyűnek tartotta, hogy valaki
egy életen át ismeri majd vérének-ösztöneinek minden
titkát. Hiszen az ember még maga sem tudja jóformán,
mit rejt a szíve, milyen mérgeket, szörnyűségeket, ha fel­
színre kerül közülük valami, még magának sem vallja be,
hogy úgy igaz. És akkor létezik valaki a nap alatt, akivel
szinte eggyé nőttek ezek az ő legtitkosabb elemei! Most
persze szüksége van rá, hiszen a tervet nem tudná meg­
valósítani nélküle; erre elegendő bizonyság volt a mai ta­
nácskozás is. De ha a terv megvalósul, majd elnémítja,
várbörtöneinek legmélyebb kazamatájába dugja, hadd ro­
hadjon ott; ahogy az ember saját szívének vad, gonosz,
ősidőktől fogva benne élő pusztító indulatait sem engedi
fel a napvilágra.
Bizalmatlanul, gyűlölettel méregette a zsidót. Vagy
talán már ezek a gondolatai sem jelentettek Süss számára
titkot? - Hát akkor írja meg azt a leiratot úgy, ahogy a
legjobbnak gondolja! - parancsolt rá nyersen. Süss pedig
udvariasan meghajolt, mintha meghátrálna a felhevült,
lihegő fejedelem előtt. Szemében azonban sötét, gúnyos,
ordas-diadalmas várakozás lobogott.

Az ország nyögött, hánykolódott terhei alatt, melyeket

immáron ereje megfeszítésével is alig tudott viselni. Vilá­
gosan látszott, hogy a katolikusok minden pillanatban
készek rá, hogy lecsapjanak. Fenyegetővé vált a légkör
mindenütt, méghozzá nem puszta sejtésekre épült a ko­
mor hangulat, hanem a leggondatlanabb léleknek is teljes
bizonyossággal meg kellert éreznie a készülődő rosszat.

-444-
A határok közelében mindenütt idegen katonaság vonult
fel: bajorok, würzburgiak. A tizenegyes bizottság biztos
forrásból értesült, hogy a herceg csak Würzburgból tizen-
kilencezer főnyi sereg támogatására számíthat; az elővéd
már ott volt Mergentheimben, a Deutschmeister-rend
székhelyén, és csak parancsra várt, hogy előnyomuljon.
S egyáltalán, országszerte megszaporodott a katonaság;
idegenek: bajor, frank tájszólásban beszélők. Éjszaka me­
neteltek mindig, kis csoportokban. A hercegi kastélyok­
ban és erdőkben csak úgy hemzsegtek a katonák. Az
összes várat: Asperget, Neuffent, Urachot, Hohentwielt,
az erős tübingeni kastélyt mind-mind a stratégia művé­
szetének legújabb vívmányaival szerelték fel; az Aspergbe
vezető rossz utat éjjel-nappal, váltott műszakban dolgozó
munkacsapatoknak kellett mielőbb hűbérmunkában
rendbe hozniuk. Remek hírszolgálatot szerveztek, külön
futárok, várnagyi küldöncök biztosították az egyes erő­
dök között az összeköttetést. Az ország lőpormalmai éjjel­
nappal dolgoztak; különösen kitűnt közülük a hatalmas
Hans Semmingen-féle gyár. Végtelen oszlopokban szállí­
tották az ágyúkat, a lőszert; a nép, ha a titokzatos szeke­
reket megpillantotta, azt suttogta, az új hitre térítéshez
hozzák a rózsafüzért; pedig a ponyvák egészen másfajta
golyóbisokat rejtettek.
Az egyik várnagyi küldönc, Bilhuber nevezetű, Nür­
tingen közelében verekedésbe keveredett valahogy Johan­
nes Krausszal, a stuttgarti városi mészáros fiával. A vere­
kedés során a polgárfiú elvette a futártól a sürgönyöket, az
idegen katonaság érkezéséről szóló iratokat, mindenféle
papírokat, amelyek a katolikus hazaáruló tervére fényt
vetettek. A herceg el akarta fogatni Kraust. A fiatalember
azonban még jókor Reutlingen szabad birodalmi városba
menekült, néhány nappal később pedig átszökött Esslin-
genbe, ahol alkotmányhű württembergi emigránsok na­
gyobb csoportja verődött már össze.

- 445-
 Kraus átadta a kompromittáló sürgönyöket és iratokat
a stuttgarti polgármesternek, a parlamenti bizottság sok-
szorosíttatta őket, és terjesztette a nép körében. Amikor
látták, hogy a hitet ilyen közvetlen veszély fenyegeti, még
a legnyugodtabbak is kijöttek a béketűrésből. Mindenfelé
titkos összejövetelek és titkos társaságok szerveződtek a
hit védelmére, polgárok és parasztok fegyverkeztek nagy
titokban, a stuttgarti csizmadia- és kádárcéh a szabad
esslingenbeli kollégáktól még lőszert is szerzett; a stuttgar­
ti arzenálból is egyre-másra tünedeztek el a puskák, a leg­
békésebb polgárok pedig somolygó büszkeséggel mutat­
ták meg barátaiknak fegyvereik rejtekhelyét. Annyi jele
mutatkozott már a forrongásnak, hogy a herceg megerő­
sítette személyi testőrségét, a trónörököst nagyapjához, az
öreg Thurn-und-Taxis herceghez küldte, a császári Alsó-
Ausztriába. Természetesen ilyen körülmények között Karl
Alexander szándéka az volt, hogy az országot módszeres,
nyílt erőszakkal fegyverzi le; s már elő is készítette ren­
deletét, melynek értelmében, tekintettel a rendkívül elha­
rapózott vadorzásra, fegyverét mindenkinek le kell adnia.
De a fegyverviselés hozzátartozott az alkotmány biztosí­
totta állampolgári szabadságjogokhoz; ha tehát el akarta
kerülni a polgárháborút, várnia kellett a rendelet kiadásá­
val, míg az államcsínyt végre nem hajtják.
A hercegnek mégis sikerült annyit elérnie, hogy a
stuttgarti lovas polgárőrség beszüntette fegyvergyakorla­
tait. A hercegség e legerősebb polgárőrségének von Röder
őrnagy volt a parancsnoka; az őrnagy Karl Alexander leg­
szűkebb baráti köréhez tartozott. Jó protestáns volt, egy­
szersmind azonban Remchingennek is legjobb adjutánsa
a katolikus terv katonai szervezése során. A kissé korlátolt,
szűk látókörű ember mindenképpen rendjén valónak
találta a tervezett államcsínyt; nem értette: mi ez a nagy
felháborodás mindenütt, miért ez az ellenséges magatar­
tás és rosszindulat? Hát ha a herceg azt akarja, hogy a

- 446-
katolikusoknak több szerep jusson ezentúl, miért ne? Elég
nagy az ország, van hely templomépítésre. Alkotmány?
Parlament? Szabadság? Ostoba fecsegés. Fontoskodás,
csőcseléklázító demagógia; hiszen mit akar a csőcselék?
Zabálni, és lehetőleg minél kevesebbet dolgozni. Mit
ordítoznak ezek a fickók annyira? Ördögadta, hiszen ő
maga is jó protestáns, és lám, még eddig senki nem kor­
látozta semmiben. Járhat mindenki templomba, amennyit
csak tetszik, és a felesleges urak - így nevezte a prelátu-
sokat és a papokat - járathatják a szájukat kedvükre, a
herceg és kabinetje nem szól bele a dolgukba, rájuk se he­
derít. Ilyen egyszerű a világ sora. Csak egy kis jóakarat
kell, hűség, derekas magaviselet és mindenekelőtt enge­
delmesség az Isten akaratából uralkodó fejedelemnek.
Érdekes módon, von Röder őrnagy mindeme nézetei el­
lenére egyre növekvő népszerűségnek örvendett a nép
közt; pedig a herceg legszűkebb baráti köréhez tartozott
csakugyan, s a katolikus tervben is vezető szerepet ját­
szott. Szájról szájra jártak nyers, ostobácska élcelődései.
Anekdoták keringtek róla, az emberek nagyokat nevettek
rajtuk, pedig ezek a történetek mind csak valamiféle dur­
va lelkű, könnyelmű fráternek mutatták be von Rödert.
Mégis, mint annyiszor, a nép most is ok nélkül részesített
kegyeiben valakit; a zömök, alacsony homlokú, mocskos
szájú ember, örökké kesztyűbe bújtatott, ormótlan ke­
zeivel kétségtelenül Stuttgart legnépszerűbb katonája
volt. Népszerűségének volt köszönhető, hogy a városi lo­
vas őrség gyakorlatozásának beszüntetése nem vezetett
bonyodalmakhoz.
Eközben a város minden zuga forrongott, pattanásig
feszült a hangulat. A legfelső egyházi hatóság elrendelte:
tartsanak általános vezeklő és könyörgő hetet. Sokan el­
készítették végrendeletüket. Virágvasárnap előtt egy hét­
tel olyan hatalmas tömeg jelentkezett úrvacsorára, hogy a
templomoknak késő éjszakáig nyitva kellett tartaniuk.

- 447-
A parlament megbízható hírszolgálatot szervezett, lova­
sokat küldött szét az egész országba, derítsék fel, nem vo-
nul-e föl valahol idegen hadsereg. Jött is a jelentés hama­
rosan Wimpfenből, miszerint a hercegérsek csapatainak
mergentheimi elővédje elhagyta a lovagrend területét, és
Ellwangen felé közeledik; ugyanezt jelentették a hírszer­
zők a hohenlohei seregről.
Johann Konrad Rieger, a városi dékán ezen a vasárna­
pon olyan hévvel prédikált, mint még soha. Prófétai sza­
vakkal szólott azokról a szörnyűséges bűnösökről, akik az
evangéliumi hit és a keresztényi szabadság szent tábláit
összezúzzák; komor nyomatékkai hívta fel a közfigyelmet
arra, milyen hatalmas felelősség hárul Isten és a Római
Birodalom előtt mindazokra, akik ilyesmire törekszenek.
Aztán férfiasan zengő, dörgő hangon intette az imént
említetteket, hogy vigyázzanak; a leggyengébb kézben is
hatalmas erejűvé válhat bármely hitvány fegyver, ha Isten
vezérli. Végül aztán hangjának bársonyát mint valami
széles szőnyeget terítette le a gyülekezet elé, kérve-híva
őket, lépjenek a megbánás és a vezeklés útjára; szárnyaló,
szép, erős szavai nyomán a nagytemplom tágas csarnoká­
ban végighullámzott mindenütt a fel-felcsukló zokogás.
Az egész város a prédikációról beszélt. Johann Jaakob
Moser kormánytanácsos irigyen, bosszúsan vette tudo­
másul vetélytársa roppant sikerét, és egy álmatlan éjszaka
után elhatározta, hogy most majd ő fog szólni a néphez.
Ő azonban nem törekszik afféle olcsó sikerre, mint a pré­
dikátor, aki a templom szentségét használta fel szavainak
védelméül, visszhangteréül; nem, ő kiáll a szabad ég alá, ott
tartja meg szónoklatát, nem törődve a herceg poroszlói­
nak jelenlétével. Fel-le járkált dolgozószobájában, mon­
datokat fogalmazott nagy izgatottan, hevesen gesztikulált,
Gracchusnak, Harmódiosznak vagy Arisztogeitónnak*

* Görög összeesküvők és szabadsághősök (i. e. 514).

-448-
érezte magát, vagy Brutusnak, patetikus mozdulattal ren­
dezte képzeletbeli tógájának redőit.
Egyre jobban belehevült, fejébe szállt a vér, kiverte a
verejték. A hirtelen rátört forróságot a rossz emésztésnek
tulajdonította; talán túl sok áfonyabort ivott ebédre, úgy­
hogy most amúgy is renyhe belei végképpen megtagadták
a szolgálatot. Elmondta panaszait feleségének, aki a jó
egészséget mindennél fontosabbnak tartotta, s az aggódó
nő adott is neki egy jó adag keserűsót. Moser ezek után
újra hozzálátott nagyszabású beszédének kidolgozásához,
s a munkával járó heves mozdulatok csak még inkább se­
gítették az orvosság kedvező hatását.
Másnap nagy titokzatosan, sokat sejtető célzások köze­
pette maga köré gyűjtött egy jó csomó embert. Az utóbbi
napokban nagyon sokszor riasztott szét tüntető csopor­
tokat a hatóság; mindenfelé hercegi tisztek, poroszlók,
huszárok cirkáltak. A publicista már-már érezte, hogyan
ragadják meg durván a gallérját, hogyan hurcolják el a leg­
sötétebb kazamatába. Mindegy, lesz, ami lesz: összeszedte
maradék bátorságát, és belefogott beszédébe, amikor
egyszerre csak egész testében szédülés fogta el, tagjai meg­
merevedtek, görcsöt, szúrást érzett a hasában, beleiben.
Hogy mi okozta a dolgot: az orvosság utóhatása volt-e,
vagy hogy az erőnek erejével összeszedett bátorságon épp
akkor tört át valódi természete - tény az, hogy a herceg­
pártiak gúnyos pillantása közepette a tér elhagyására
kényszerült, anélkül, hogy bármiféle babért aratott volna
vetélytársával szemben. Másnap, Marie Auguste vörös
bársonykabinetjében megtartotta azért a beszédét, a her­
cegné és Magdalen Sibylle előtt. Nem veszett kárba tehát
mégsem a nagy igyekezet. Magdalen Sibylle egyébként
nagyon egyszerűen, békésen, s egy kissé testesen ült ott,
Marie Auguste viszont habkönnyű fehér negligée-btn, a
Mercure galant-t lapozgatta a szónoklat alatt, titkon rá­
uszítva néha kis kínai pincsikutyáját a publicistára, és csi-

-449-
bészesen mosolygott, mikor az apró állat a szónok lábszá­
ra után kapkodott; Moser azonban, ha beleizzadt is egy
kicsit, nem hagyta, hogy kihozzák a sodrából.
A polgárok pedig, érezvén a közelgő veszedelmet,
megpróbálták, hogy még egyszer küldöttséget menessze-
nek a herceghez, s komolyan, de alattvalóhoz illő tisztelet­
tel terjesszék be panaszaikat. Nem akarták azonban sem­
miképp sem felingerelni Karl Alexandert, így hát a parla­
ment tizenegyes bizottságából senki sem ment a deputá-
cióval, hiszen a herceg, ha csak meglátott egyet is az urak
közül, már rögtön dührohamot kapott; ehelyett csendes,
megállapodott és köztiszteletnek örvendő polgárembe­
rekből állították össze inkább a kis csapatot. Ludwigs-
burgba mentek, ahol a herceg éppen a hadi előkészületek­
kel foglalatoskodott. Elindulás előtt betértek egy kis ven­
dégfogadóba, hogy harapjanak, s igyanak is rá egyet.
Egyikük azt mondta: - Ránk fér egy kis szíverősítő a
nehéz követség előtt! - Ha a herceg is ilyen borús lesz ma,
mint az ég - mondta a másik -, hát nemigen látunk na­
pot. — Bízzuk Isten kegyelmére a dolgot! - mondta végül
a harmadik.
Karl Alexander fogadótermének ajtaja előtt ott gug­
golt Othman, a szerecsen. Tompán kiszűrődött hozzá a
fejedelem rekedtes szitkozódása: - Eretnek, gyilkos haza­
árulók! - Aztán lábdobogás, egyre hevesebben, majd el­
csitulva. És akkor már jött is ki a küldöttség első két tagja,
őket követte nyomban a harmadik. Othman látta, milyen
rémültek és halálra váltak a derék polgárok, utánuk nézett
nagy, barnásan csillogó állatszemeivel, és csak mosolygott
csendben, sokat tudóan. A férfiak gyorsan szedték a lábu­
kat, eltűntek a lépcsőfordulóban, lent beugráltak a kocsi­
jukba, s még arra sem szántak időt, hogy felemeljék egyi­
kük földre hullt sapkáját. Az egész visszaúton némán
ültek a kocsiban, csak a legidősebbik sóhajtott fel egyszer,
fohászt küldve az ég felé: - Ó, Urunk, Szabaoth, kiáltunk

-450-
hozzád a mélyből, küldj segítséget nekünk hegyeidből! -
Stuttgartban nagy tömeg várta vissza a küldöttséget. Ami­
kor azonban megpillantották a követek hosszúra nyúlt
ábrázatát, szó nélkül szétoszlottak, csüggedten, lógó orral.
A szabad városok egészen másképp tiltakoztak a kato­
likus fondorlatok ellen. Különösen Esslingenben szidták-
csúfolták Karl Alexandert naponta nyilvánosan. Esslingen
afféle emigránsgyűjtőhely volt: itt futottak össze a herce­
gi területről menekült elnyomottak, jogtalanul kifosztot­
tak, száműzöttek. Ide menekült Johannes Kraus, itt volt
az ifjú Michael Koppenhöfer, a vénséges vén Christoph
Adam Schertlin, akit már talán csak izzó gyűlölete tartott
életben. Ezek a férfiak mind maró gúnnyal, lobogó düh­
vei támadták a herceget, gyújtó beszédekkel bujtogatták
az otthoniakat. Élt a városban néhány hercegpárti is, ezek
most reszketve zárkóztak be házaikba; néhány átutazóban
levő katolikust pedig elnáspángoltak az esslingeniek.
Fischer tanácsost, az egykori kamarai fiskálist, Süss haj­
danvolt szeretőjének, Sophie Fischernek az apját, aki üz­
leti ügyekben tartózkodott itt, majdnem meglincselték
felbuzdult polgárfiúk, miután macskazenét adtak neki a
vendéglő udvarán: a városi őrség csak nagy nehezen tudta
megoltalmazni az ágyából kiugrasztott, félmeztelen em­
bert; hamarosan ki is rakták a szűrét a városból a kövér,
halálra vált hivatalnoknak.
Végül a keresztjáró hét vasárnapján közbotrányra és a
herceg elleni tüntetésre is sor került. Előző éjszaka - a vá­
rosi rendőrség úgy tett, mintha semmit nem vett volna
észre - fiatal suhancok két szalmabábut kötöttek ki a pel­
lengérre, hercegnek és zsidónak öltöztették őket, és gya­
lázkodó feliratokat tűztek rájuk. És egész vasárnap ott vo­
nult el a két díszes figura előtt a város népe: aggastyánok­
tól pendelyes apróságig mindenki dőlt a nevetéstől, az
emberek rikoltoztak, gúnyosan füttyöngettek, egymás
vállát veregették. Míg végül estefelé nagy máglyát raktak,

-451-
a bábukat ünnepélyesen rákötözték, néhány képet is fel­
hajtottak még valahonnét, melyeken a herceg volt látha­
tó, ahogy hétszáz fejszésével éppen Belgrád várát roha­
mozza meg, bekenték sárral-mocsokkal, odarakták a szal­
mafigurák mellé, és az egészet nagy ceremónia közepette
meggyújtották. Lobogó lánggal égtek a bábuk, a nép vo­
nított a gyönyörűségtől, hétrét görnyedtek nevettükben
a jó esslingeni polgárok, a könnyük potyogott, úgy de­
rültek.
A tömegben ott állt az ifjú Michael Koppenhöfer is; a
barna arcú fiatalember mélykék szemében lelkesedés csil­
logott, nagyot sóhajtott: Ó, bárcsak így végezné minden
zsarnok! Christoph Adam Schertlin, a vénséges vén emig­
ráns is ott volt, komoran kerepelt vékonyka fahangján,
sétabotjával a földet kopogtatta, mint aki tánchoz üti a
ritmust, múmiává aszott arcáról csak úgy sugárzott a gyű­
lölet. És ott állt a tömegben Johann Ulrich Schertlin szép
francia felesége is. Férje teljesen lezüllött már, ő maga sze­
gényes öltözékben volt, fejét azonban magasan hordta,
kemény kis piros száját ugyanolyan büszkén szorította
össze, mint hajdan. Hosszúkás mandulaszemeiből gőgös
pillantásokat vetett az őrjöngő népre, az égő szalmabá­
bokat körültáncoló, eksztázisban visongó tömegre; s ami­
kor szomszédnője odaszólt neki valamit, nem felelt, csak
ránézett megvetően, megközelíthetetlenül; aztán lassú,
előkelő léptekkel elhagyta a teret, járása is ugyanolyan
büszke volt, mint régen.

Beata Sturmin szerényen berendezett, nagy, rideg szobá­

jában ott ült a vak, szent lány körül Magdalen Sibylle,
Johann Korhad Rieger prédikátor, fivére, Immanuel, a
szállítmányozási tanácsos, és Schober, a magiszter. Mag­
dalen Sibylle csukaszürke ruhát viselt; nagyon drága
anyagból volt, de a szabása egyszerű, cseppet sem hivalko­

- 452-
dó. A leány még testesebb lett, mélykék szemének fénye
fakóbb, barna arca megpetyhüdt egy kicsit, tagjai ernyed-
tebbek, lomhábbak. Ott ült, majdnem olyan volt, mint
egy hízásnak indult, megelégedett polgárasszony, figyel­
mesen hallgatta a dékánt, aki éppen prédikációjáról be­
szélt, a szónoklat nagy, Istennek tetsző hatásáról, részlete­
ket idézett belőle, most még lendületesebben, begyakor-
lottabban.
Szerényen húzódott meg az egyik sarokban Jaakob
Polykarp Schober. Süssnél betöltött kétes értékű állása-
szerepe rettenetesen meghajszolta, elcsigázta lelkileg, így
hát szeretett volna lelkiismeretének háborgása közepette
legalább itt egy kis nyugalomra lelni Beata Sturmin házá­
ban. Verset írt éppen, amelyben Őrült Johanna halott
férjéhez hasonlította magát. Az uralkodónő ugyanis ko­
porsóba zárva cipelte magával a megboldogultat az egész
országon keresztül, kis óraszerkezetet tétetett a szíve he­
lyére, hogy a tiktakolás azt az illúziót keltse, mintha a férfi
élne. Így ketyegett őbenne szüntelenül a lelkiismeret;
nyugalmat csak itt, a jámbor, csendes testvérek között lel­
hetett. Ott ült hát a sarokban, és nézte a tiszteletest, aki
szüntelenül fel-le járkált, szónokolt, belefeledkezve gon­
dolataiba, aztán a vak, szent lányra siklott a tekintete, aki
szürkén, fakón, megértően gubbasztott, és hallgatott,
majd Immánuelre, a szállítmányozási tanácsosra vetett
egy pillantást, aki elragadtatással és tisztelettel csüggött
híres fivére minden szaván. A tanácsos azonban olykor­
olykor megfeledkezett a szónokról, a feltűnő bajuszviselet
ellenére is jelentéktelen arcú ember ilyenkor szemét ku­
tyahűséggel Magdalen Sibyllére függesztette, a már-már
asszonyosodó, terebélyesedő Weissensee lány pedig szinte
matrónaként ült ott a társaságban, nagy, mégis gyermekes
formájú kezét csukaszürke ruhájának ölébe ejtve. A ma­
giszter látta ezt a hűséges, vágyakozó pillantást, és meg is
értette, mit jelent ez a nézés; s akkor lassan felderengett

- 453-
előtte, hogyan enyhíthetné lelkiismeretének kínjait egy
nehéz, de Istennek bizonyára tetsző jó cselekedettel. Hi­
szen a hirsaui évek során elég sokáig imádta tisztelettelje­
sen és megadóan a kisasszonyt ahhoz, hogy valamiképpen
jogot formálhasson rá. De nem baj, lemond e jogairól,
bármily nehezére essen is, ellenáll vágyainak, visszavonul,
és szabad utat enged Immanuel Rieger úrnak, testvérének
az Úr hitében.
A dékán eközben befejezte prédikációját és elmélkedé­
sét: s most váratlan dolog történt. Magdalen Sibylle ugyan­
is bejelentette, méghozzá a legcsekélyebb zavar nélkül,
egészen fesztelenül, magától értetődően, hogy felbuzdul­
va kedves jó testvérének, Jaakob Polykarp Schobernek a
példáján, ő is verset írt. És most fel fogja olvasni mindjárt
fivéreinek és jámbor nővérének a verseket. Így is történt;
a művek eléggé gyengécskék voltak; földhözragadt, dísz­
telen, banális, ridegen kongó versbe szedett moralizálás.
A hallgatóság azonban szemmel láthatóan mit sem vett
észre a dolog művészi sivárságából; tiszta, egyszerű szívü­
ket magukkal ragadták a megénekelt gondolatok, meg­
rendültén ülték körül Magdalen Sibyllét, s Immanuel
Riegernek még a könnye is eleredt a meghatottságtól és a
véghetetlen tisztelettől.
Amikor aztán elváltak, a magiszter a szállítmányozási
tanácsoshoz csatlakozott. Immanuel Rieger a maga józan,
gyámoltalan modorában áradozni kezdett Magdalen
Sibylléről. Schober magiszter ekkor összeszedte magát,
nagyot nyelt, és megindultan közölte a másikkal elhatáro­
zását, hogy lemond a lányról. A tanácsos vizenyős-fakó
szeme tágra nyílt a bámulattól és a csodálkozástól, aztán
könnybe lábadt; ő maga pedig megindultan, remegő han­
gon kérdezte meg barátjától, mit gondol, van-e valami
remény; ha egyáltalán rá meri vetni a szemét, nem fordul-e
majd el tőle ez az oly sokak által csodált, nagyszerű,
nemes szívű nő? Nem sújtja-e megvetésével a tolakodót?

- 454-
Schober azonban úgy vélte, tiszta szívvel megnyugtathat­
ja, s így mindketten boldogan váltak el egymástól aznap
este.
Magdalen Sibylle meg is hallgatta aztán a férfi dadogó
kérését, komoly maradt, de nem volt elutasító. Gondol­
kodási időt kért, aztán nekiült, hogy versben válaszoljon.
Ezek voltak a legboldogabb percei mostanában, melyeket
az íróasztal mellett tölthetett, várva, hogy rímek és sorok
tóduljanak tolla hegyére. És jöttek, szálltak - összeállt a
vers! Homályosan felderengett elméjében: Kezdetben vala
az ige; a szó: maga Isten. Micsoda isteni kegyelem, való­
ban, ahogy elragadják lelkét a szavak, rímen-ritmuson
himbálózva úszik az Örök Tengeren, végtelen álmokba
merülve. A világ: zűrzavar, rendezetlen tolongás, vad, os­
toba, értelmetlen, mocskos vásár. Itt azonban rend van,
értelem, tisztaság, a lélek átlépi a tátongó szakadékokat,
nem mocskolja be a felcsapó sár és iszap; a lélek itt álmo­
dozhat, önmagára lelhet. Az a hajdani forróság, mely mé­
regként égette-hajtotta a vérét, itt elnyugszik; elcsendesíti
ez az ártatlan-langyos lebegés, ez az örökös föl-le, föl-le
ritmus. A világ mélységei és magaslatai elsimulnak, el­
apadnak a szélsőségek, korrekt, lapos, egymásra rétegező-
dő alexandrinusok lesznek belőlük.
Így ült ott ma is, így írta válaszát Immanuel Rieger-
nek. Gondolatai és elernyedt ösztönei lágyan siklottak e
hullámokon, föl-le, föl-le. Végül nagyon-nagyon hosszú,
körülményesen fogalmazott, komolykodó, rossz vers ke­
rekedett érzéseiből, melyek előbb habozva, később azon­
ban egyre határozottabban azt lüktették: Igen, igen. A rí­
mek bőségesen áradtak tollából, hosszan, körülményes­
kedve állítottak szembe érveket ellenérvekkel, szabadságot
felelősséggel, dicsérték a törvényt, a rendet, a csendessé­
get, a magányt, a szellem elvonulását a világ zajától.
Persze volt egy pillanata, miközben ezeket az okos, kö­
zépszerű elmélkedéseket papírra vetette, hogy kihagyott a

-455 -
rím és a ritmus, hihetetlen fáradtság és sivárság lett úrrá
rajta, tagjai elernyedtek, boltozatos, repdeső tekintetű
szemek jelentek meg képzeletében, behízelgő, simulé-
kony, kedves hang fürdette szóáradatában, és Magdalen
Sibylle akkor úgy érezte, hogy az egész poétáskodás sivár
pótlék csupán. Gyorsan kitörölte azonban leikéből a fel­
toluló képeket, és komor elszántsággal, majdhogynem
fanatikus áhítattal és józansággal fejezte be versét.
Az idő tájt már mindenkinek feltűnt a Weissensee
kisasszony elpolgáriasodása; ez a házasság azonban álta­
lános felhördülést váltott ki. A herceg bosszús lett, nohát,
egy ilyen kis tutyimutyi hivatalnok kóstolgatja majd az ő
desszertjét, egy ilyen kis aktakukac. De mert sosem volt
kicsinyes ember, jegyajándékul odaadta Magdalen
Sibyllének a gyümölcskultúrájáról híres württembergi
uradalmat. Még Süss is kizökkent mindig egyazon közép­
pont körül gyűrűző köreiből. Ilyen a világ, nincs mit ten­
ni; végül kiderül mindenről, amit eleinte nagyszerűnek,
édesnek, bátornak, kiválónak hisz az ember, hogy az is
csak ostoba, kisszerű, szánalmas, sivár, nyomorult dolog;
nincs kivétel. De hát nem Karl Alexander keze műve ez
is, nem a herceg tiporta le ezt a pompás, sudár hajtást a
sárba, a hétköznapok kisszerűségébe? S hát akkor az ő
szándéka, hogy megszabadítsa a földet ettől a gonosz fé­
regtől, nem dicsérni való, nemes törekvés-e vajon? még
akkor is, ha csak egyéni bosszú hajtja? Még csak meg sem
fordult a fejében, hogy Magdalen Sibylle bukásáért őt ter­
heli valamicske felelősség. Nyergeltette Asszjadahot, és
teljes díszben-pompában átlovagolt Magdalen Sibylle kis
kastélyához; egész lényéből sötét, keserű nagyság sugár­
zott még most is, amikor elment ehhez az asszonyhoz,
hogy még egyszer, utoljára, megcsillogtassa előtte összes
galantériáját, széthulltában is. Magdalen Sibyllét pedig
úgy lesújtotta ez a látogatás, Süss szerencsekívánata, hogy
csak napok múlva tért magához kábulatából.

456-
-
 A hercegnő pedig egy kicsit gunyorosan vetette oda
Weissenseenek:
- Kegyelmed talán nincs megelégedve Magdalen Si­
bylle választásával, excellenciás uram? — Ahogy e szavakat
ívelt, piros kis száján kiejtette, apró gyíkfejét, tömérdek
sugárzó haja alatt sugárzó nemes márványszín arcát oldal­
ra biccentve csibészes mosollyal hozzátette még: - Vagy
talán inkább az udvari zsidónkhoz kellett volna feleségül
mennie?
— Igen, fenség — válaszolta Weissensee. - Ezerszer job­
ban örülnék. - És a finom, szeretetre méltó úr szájából
olyan keserűen és dühödten hangzottak ezek a szavak, mint
egy felvijjogó, vad kiáltás; Marie Auguste meg is döbbent,
meg is riadt egy kicsit, gyorsan elhallgatott, majd másra
terelte a szót.

Neuffer komornyik becsukta a herceg dolgozószobájába

belépő Süss mögött az előszobaajtót. Aztán, már a pénz-
ügyigazgató háta mögött, a merev, rezzenéstelen lakájarc
ijesztő átalakuláson ment keresztül; ha valaki látja, talán
rá sem ismer, olyan vad düh, olyan kegyetlen, elkesere­
dett gyűlölet ült ki a vonásaira. A zsidó! Mindig újra meg
újra csak a zsidó! Neuffer emlékezett még rá, igaz, hogy a
herceg egyszer valami olyasféle fenyegetést eresztett meg
öltöztetés közben, hogy ha eljön a napja, a legsötétebb
tömlöcbe csukatja, három évig vasban tartja, és végül
felkötteti Süsst. De ez csak afféle elhamarkodott düh­
kitörés volt; s ha így lesz netalán, mit ér az még most? Az
ország ura és parancsolója továbbra is a zsidó volt. A her­
ceg persze szidta, pocskondiázta a pénzügyigazgató taná­
csait, dicsérte a többieket: de ha arra került sor, hogy te­
gyen valamit, mégiscsak Süssre hallgatott.
Az előszoba másik sarkában ott gubbasztott szőnye­
gén a szerecsen. Látta, milyen arcot vágott a komornyik

-457-
az imént, hogy levetette lelkében a lakájegyenruhát, s
Othman titokban jót mulatott a keresztény kolléga fe­
gyelmezetlenségén, azonban egy szót sem szólt, merev,
zárkózott arca sem árult el többet, mint kőszoborszerű
mozdulatlansága.
Eközben a dolgozószobában Süss előadta a hercegnek,
hogyan is állnak az ügyek. Két nap múlva készülnek le­
csapni az összeesküvők; megtettek minden szükséges elő­
készületet. Hivatalosan a herceg elutazik a fővárosból,
hogy mint az ország legfőbb hadura, szemlét tartson a
kebli és philippsburgi várakban, majd lábfájdalmaival fel­
keresse Hulderopot, a híres danzigi orvost, a kor legkitű­
nőbb ortopédjét. Távollétének idejére kormányzó tanács­
ra bízzák az állam ügyeinek intézését: a tanács tagjai -
Marie Auguste hercegnő elnökletével, aki nagyon méltó­
ságteljes szerepnek tartotta ezt a megbízatást — Scheffel és
Pfau miniszterek, Lauz államtanácsos, Remchingen és
von Röder tábornokok. Ez a kormány hivatott arra, hogy
Karl Alexander távollétében végrehajtsa az államcsínyt: az
ország valamennyi stratégiailag fontos pontjának meg­
szállása után a katolikus vallást egyenjogúsítsa, a polgáro­
kat lefegyverezze, az alkotmány számos cikkelyét törölje,
az egyházi adót a katolikus egyház javára mindenkitől
behajtsa, törvény által kötelezzen mindenkit valamennyi
ezüsttárgynak a hercegi pénzverdébe való beszolgáltatá­
sára, és még más egyebekre.
Süss még egyszer összefoglalta, miről is van szó tehát:
egyetlen éjszaka kell lehetőleg zökkenőmentesen, össze­
csapásokat elkerülve, ellenállás nélkül végrehajtani a kato­
likus tervet. Karl Alexander alkotmányos hercegként
hagyja el az országot, és rövid idő múltán abszolút ural­
kodóként tér vissza. Ha viszont a dolog kivitelezése elhú­
zódik, ha összecsapásokra, ellenállásra, vérontásra kerül
sor, no, hát akkor azoknak volt igazuk, akik féltek, akik
legszívesebben meghátráltak volna. Mert hiszen az alkot­

-458 -
mányt nem lehetett már tovább feszíteni, egy ponton túl
elégtelennek bizonyul mindenféle jezsuita csűrés-csava-
rás. Így hát nem maradt más hátra, mint hogy erőszakkal
törjék meg azt, ami másképp nem akar engedelmeskedni;
ezt azonban egyetlen határozott mozdulattal lehet csak
végrehajtani, fokozatosságnak itt helye nincs. Ha a legki­
sebb részlet félresikerül, hát maga az a tény, hogy erőszak­
hoz kellett folyamodniuk, bizonyítja majd, mennyire
nem álltak valódi jogalapon; a Corpus Evangelicorum
ráront ekkor a katolikus pártra, a hercegre, mindenkire,
az alkotmány korlátait pedig még ezerszerte jobban őrzik
majd. Mert ha harcra kerül a sor, kiderül, hogy az alkot­
mánypártnak túl sok híve van az országban, túlságosan
hatalmas, befolyásos emberek támogatását élvezi. A sike­
res, rajtaütésszerű megoldásban azonban ki így, ki úgy,
sírva vagy nevetve, mindegy, kénytelen lesz beletörődni.
Ő maga, Süss, az eddigiek során, azokkal ellentétben,
akik látványos, erőszakos megoldásokat követeltek, min­
dig a megbízható, lassú, alapos munkát pártfogolta; most
azonban nincs más megoldás, csak ez: odacsapni, erősen,
hogy visszhangozzék; mert most egyetlen pillanat jelent­
het sikert vagy bukást egyképp.
Nagy tárgyilagosságával, félelmetes logikájával, hely­
zetismeretével próbált tehát Süss végső rohamra indulni a
hercegnél. Soha még ilyen izzó, ékesszóló szavakkal nem
fejtette ki: túl minden gyakorlati megoldáson, magát az
eszmét, az Istentől származó fejedelmi hatalom eszméjét
mocskolná be minden kisszerű elővillongás, viszálykodás,
perek, csetepaték a polgárőrséggel, és a többi. Nyomorú­
ságos megoldás lenne csak az; itt azonban többről kell
hogy szó legyen: mindent, vagy semmit. Vagy természet­
szerűleg megtér a hercegség fejedelmének kebelébe, vagy
ez az anyag nem volt alkalmas ahhoz, hogy az isteni esz­
mének szállást adhasson, azt megtestesíthesse.
Karl Alexandert a düh fojtogatta. Milyen igaza van a

459
- -
zsidónak, milyen igaza, mint mindig; s mint mindig,
most is milyen találóan fogalmaz! Hogy belelát a szí­
vekbe, a vesékbe! Hát éppen ezért, pusztulnia kell majd,
sötét tömlöcben kell majd megrohadnia! S mit is mon­
dott az imént: hogy ez az anyag nem volt alkalmas az
isteni eszme megtestesítésére? Miféle anyag? Az persze
elképzelhetetlen, hogy a terv ne sikerüljön: miféle anyag
volt akkor rossz, miféle anyag volt akkor alkalmatlan? Az
ország? Vagy... csak nem merészeli még ezt is ez a zsidó,
csak nem merészeli? szóval ő, a fejedelem? Hát persze
hogy úgy értette! hát persze hogy merészeli! Udvarias,
szolgai képe mögött ott bujkált, ott villogott lidércesen a
gúnyos, csúfolódóan pimasz, vállvonogató örök kétely.
Ez aztán az átkozott, pokolra való rebellis! Százszor rosz-
szabb ez, mint a nyakas, ostoba parlamenti csőcselék.
Mert hát azok csak buta szamarak! De ez itt, ez az örökö­
sen mosolygó, udvarias arc, ez igazi tudást rejt, és szégyen­
telen vigyora, szemtelen kételyei az ember szívéig hatol­
nak, velejét mérgezik meg. Pusztulnia kell! Megsemmi­
sülnie, igen, azt kell! Örökös sötétre vele!
- Fenség, meghatározta már a jelszót? - kérdezte most
a zsidó hűvösen, tárgyilagos hangon.
- Igen - felelte Karl Alexander röviden, nyersen, ka­
tonásan. -Jelszavam: Attempto!
Süss egy kicsit meglepetten, elismerő mosollyal pillan­
tott fel a hercegre. „Attempto! Nem félek!” — szemtelen,
bátor, szinte zseniális ötlet. „Attempto! Nem. félek!” — ezt
mondta Szakállas Eberhard is, aki elsőként adott alkot­
mányt német fejedelemségnek. íyAttempto! Nem félek!” -
ez volt jelmondata ennek a fejedelemnek címerén, a céd­
rusfán, melyet a keresztes háborúból hozott magával.
Arcképe mindenütt ott függött a hercegségben, vele ez a
mondat. Mert ezzel a bátor felkiáltással vált meg hatalma
nagy részétől is, így adta vissza a népnek. S ha valaki az
országban nem is értett egy szót se latinul, hát azért ezt a

460-
-
szót: „Attempto!” - megértette; hiszen ez volt az alkot­
mány s vele az összes polgári szabadságjogok alapja. Karl
Alexander ugyanezt az „Attempto!- Nem félek!”-et válasz­
totta most jelszavául, hogy az őse által alkotott alkot­
mányt szétzúzza, a hatalmat újra mindenestül magához
ragadja, a legfejlettebb demokráciát nyílt abszolutizmus­
sal helyettesítse. Az ördögbe is! Ehhez nemcsak bátorság
kellett, hanem valami kis sütnivaló is! Ki hitte volna erről
a Karl Alexanderről!
Süss elégedetten, dagadó kebellel tért haza. Ő tette ezt
az embert azzá, ami most; ő gyújtott benne tüzet, ő gyúr­
ta fejedelemmé a durva, nyers, forrongó anyagot. Ó, még
hogy az ő útja nem a helyes út! Milyen közönséges, osto­
ba megoldás lett volna, ha annak idején, első dühében
nekiugrik a torkának! Most aztán igazán magasba emelte,
naggyá tette áldozatát, most már csakugyan jelentékeny
emberre sújthat le bosszújával. És így is van ez rendjén,
hiszen még Isten sem fogad szívesen áldozatként egy ki­
éheztetett állatot. Ez az áldozat, melynek vérét ontja most,
méltó lesz, csakugyan.
Föl-le járkált dolgozószobájában, izgatott volt; min­
denütt gyertyák égtek, a szomszédos szobákban is. Mit is
mondott Rabbi Gabriel? Minden ünnepen, amelyet ha­
lottadnak szentelsz, a halott felszáll hozzád, ott lebeg
minden kép körül, amelyet neki áldozol, hall minden
szót, amelyet róla szólsz. Eddig is hívta a halottat, hívta
minden idegszálával, minden csepp vérével; de hiába, a
halott nem jött, ködben derengett csupán messze, messze.
Most aztán olyan áldozati ünnepet rendez a tiszteletére,
hogy meg kell jelennie. Nemcsak testileg áldozza fel majd
a herceget; lelkét is úgy készítette elő, hogy éppen abban
a pillanatban hagyja el a testét, amikor fennhéjázásának
virágjába borulna éppen. S a fennhéjázó lélek tűzben tes­
tesül meg; a tűz martaléka lesz, marcangolni fogja őt a
tűz, ízekre szedi majd minden pillanatban. Szaggatja,

-461 -
örökkön-örökké. - Szállj fel, Naemi! Szállj fel, gyermek,
szállj fel, gyermekem, tisztaságom, gyönyörűségem, völgy
lilioma, jelenj meg újra! Egy fejedelmet áldozok neked
egy összetört királyság cseréphalmazán, egy lelket hajszo­
lok örökké emésztő tűzbe! így hívlak, gyermekem,
Naemi! Szállj fel! Én galambom, ki lakozol ím a kősziklá­
nak hasadékaiban és a magas kőszálnak hasadékaiban,
mutasd meg nékem a te orcádat, hadd halljam a te szó­
dat, mert a te szód gyönyörűséges, és a te tekinteted ékes!
Itt abbahagyta, visszazökkent a valóságba. Van itt még
valami, okvetlen sort kell keríteni rá. Semmiképpen sem
akarta, hogy az legyen a látszat, mintha biztosítani akarná
magát a Karl Alexandert fenyegető veszedelmek közepet­
te, vagy hogy előnyökre kívánna szert tenni ráadásul.
A leghalványabb gyanú sem merülhet fel majd ezzel kap­
csolatban sem másokban, sem önmagában. Ha az ország
jól jár az ügyben, ahhoz semmi köze, ilyesmit sem elter­
vezni, sem megakadályozni nem lehet, nem is szükséges,
ami viszont őt magát illeti, már előre biztosítani akarta,
hogy az ő részére eleve ne lehessen nyereséges az üzlet.
Mert itt most másról volt szó: arról, hogy ennek a fejede­
lemnek, ennek a württembergi Karl Alexandernek a szívét
minél jobban felhevítse, vágyait a végtelenségig felcsigáz­
za, amikor az ostoba gőgje szinte szétfeszíti, akkor tiporja
el. Ez volt most élete legfőbb értelme, ez az áldozat, ez a
megtorlás: és ami utána következhet; ó, de messze van
még, és milyen nagyon, nagyon mindegy.
Magához hívatta Schobert, a magisztert. Álmából
riasztották fel a pufók képű férfit, ijedten állított be, ret­
tegett, hogy a pénzügyigazgató most vajon mire akarja
kényszeríteni meggyötört lelkiismeretét. Ott állt hát tágra
nyílt gyerekszemekkel ura előtt, egy szál hálóköntösben,
mert Süss parancsa olyan sürgető volt, hogy még arra sem
maradt ideje, hogy felöltözzön rendesen. Süss pedig derűs
volt, jóindulatú, olyan kedves, mint szinte még soha.

462-
-
Versei iránt érdeklődött, azt tudakolta, miért húzódik a
kiadásuk, hiszen a nyomtatási költségekre a pénzt már
hetek óta kiutalták. - Hogy méltóztatott aludni fensé­
gednek? - szajkózta Akiba, a papagáj. A magiszter csak
hebegett-habogott, már a korrektúránál tart, mondotta,
egy-két hét, és az énekek megjelennek a leggyönyörűbb
nyomtatásban. Süss akkor hirtelen elvágta ezt a témát, a
magiszter vállára tette kezét, gúnyos, ferde mosolyra húz­
ta száját, és bizalmasan, kedélyesen azt mondta: - Nohát,
az ördög akárhová tegye! maga aztán igen rossz protes­
táns, magiszter! - És amikor a reszkető emberke megint
érthetetlenül dadogott csupán, így folytatta: - Én, a ma­
gam számító, zsidó gondolkozásmódjával, még én is azt
tettem volna a maga helyében, hogy eltöprengek egy ki­
csit a dolgon: ha elárulom a zsidót, no lássuk csak, kit
árultam el? hát csak egyetlen embert, méghozzá egy zsi­
dót, és azzal kész; de ha a zsidót el nem árulom, hát
elárultam egymillió evangélikust, egymillió keresztényt.
És ha én mindezt így végiggondolom, hát az is biztos,
hogy nyomban odaállok Sturm elé vagy Jäger elé, felkere­
sek akárkit a tizenegyes bizottságból, és töviről hegyire
elmesélem a dolgot. Mondhatom, magiszter, maga olyan
hűségről és diszkrécióról tett itt tanúságot, hogy az em­
beri ésszel szinte már felfoghatatlan.
Jaakob Polykarp Schober pedig csak állt ott szédülve,
remegő lábbal a gyertyák lobogó, verdeső fényében, s még
csak ahhoz se volt bátorsága, hogy letörölje magáról az
irtózat verítékét, mely végigcsorgott pufók gyermekábrá-
zatán. Kővé meredve, tágra nyílt szemmel nézte a zsidót.
— Maga most bizonyára azt hiszi: megőrültem - mondta
Süss egy kis hallgatás után. - Nem, magiszter, egyáltalán
nem őrültem meg - tette hozzá szárazon, megint egy kis
idő múlva. - Vagy legalábbis nem jobban, mint mások.
A gyertyafényes szobában halotti csend volt. Behallat­
szott odakintről az éjszakai őrjárat lábdobogása. Süss le­

- 463-
ült, előregörnyedt, s bár a szobában túl meleg volt, meg­
borzongott, mintha fázna; s mintha teljesen megfeled­
kezett volna az esetlenül álldogáló, se élő, se holt magisz­
terről. Aztán váratlanul megint beszélni kezdett: - Sze­
retném kisegíteni a dilemmájából. Most szépen fogja ma­
gát, elmegy a parlamenti urakhoz, és azt mondja nekik: az
idő - keddre virradó éjszaka. A jelszó: Attempto!, és ha az
urak el akarják kerülni a felesleges vérontást, vagyis ha azt
akarják, hogy az egész terv kártyavárként összeomoljon,
menesszenek hétfőn este küldöttséget Ludwigsburgba.
A mameluk a palota bal szárnyának oldalbejáratánál várja
majd, és felvezeti őket a herceghez.
Schober kidülledt szemmel hallgatta, amit Süss tárgyi­
lagosan elmondott neki; megfeszült a figyelemtől, és még­
is: maga volt a megtestesült értetlenség és izgalom. -
Mindennek pedig az első és legfontosabb feltétele - foly­
tatta Süss ugyanolyan hideg tárgyilagossággal -, s ezt
esküvel kell megerősítenie: hogy soha egyetlen emberfia
meg ne tudja, hogy én valamit is tudattam magával, vagy
hogy ráadásul én küldtem magát.
- Excellenciás uram - dadogta végre Schober -, nem
értem ezt a dolgot, egyáltalán nem értem ezt a dolgot. Bol­
dog vagyok, rettentő boldog vagyok, hogy a mi Urunk
megvilágosította excellenciád szívét, s hogy excellenciád
ily módon meg akarja menteni az evangélikus hitet. De
ha az eretnek terv meghiúsul, s nem tudódik ki, hogy ön
hiúsította meg, hát excellenciád lesz az első, már megbo­
csásson, akit a tartomány perbe fog. Igazán nem erős ol­
dalam a politika, de a herceg akkor aztán aligha védheti
meg majd.
— Nem, a herceg nem védhet meg, az bizonyos -
mondta Süss szárazon. - De csak sose bánja, magiszter -
tette hozzá szelíd, majdhogynem atyaian gyengéd han­
gon. - Az ügy, kétségtelenül, nagyon furcsa. Adva van egy
katolikus herceg, aki egy evangélikus országot katolizálni

- 464-
akar, és egy zsidó, aki inkább akasztófára kerül, mintsem
hogy ezt hagyja. Nahát, ezt szedje versbe, ha olyan nagy
poéta.
Jaakob Polykarp Schobernek a térde remegett, ahogy
hálóköntösével a földet seperve, szédelegve távozott e be­
szélgetés után az éjszakai csendbe borult palota sötét fo­
lyosóin. Le se tudott feküdni, szobájában fel-alá járkált
reggelig. Nem látott tisztán, minden olyan zűrzavaros
volt, olyan ködös volt. Annyi azonban bizonyos: csak­
ugyan Isten választottjának tarthatta magát. Nyugtalanul
járkált hát fel s alá a szobájában, hálóköntösének rojtja,
szegélye a földet seperte. Az öreg, tarka macska felébredt,
s ott járkált egyre a nyomában. Elkényeztetett, vén jószág
volt; azt szerette volna, ha új gazdája az ölébe veszi, vagy
akár bebújhat melléje az ágyba, mint régen oly gyakran.
Miákolt is, Schober azonban ügyet se vetett rá, csak rótta
útját faltól falig.
A zsidó, amikor a magiszter távozott, nyújtózott egyet,
s elengedte magát. Asztalán ott állt a herceg képe, Karl
Alexander saját kezűleg írta meleg ajánló szavait erőszakos
betűivel; most megállt egy kicsit a kép előtt, s azt mond­
ta halkan: - Agyő, Louis Quatorze! Mehetsz, német
Akhilleusz, jó utat! - Aztán még egyszer, most már vadab-
bul: - Mehetsz, német Akhilleusz, jó utat! Agyő, Louis
Quatorze!
Nem is gondolt már a gyermekre. Ez most már az ő
kettejük ügye volt, Karl Alexanderé meg az övé, a gyer­
meknek ehhez semmi köze. Szívét-lelkét elárasztotta a
gyűlölet, és ő úszott ezen a sötét, bíborpiros tengeren.
Hogy zúgott ez a tenger! Hogy betöltötte fülét, érzékeit,
egész bensőjét! Milyen vad illata volt, milyen kábító, bol­
dogító! Hallotta szinte a halálos csalódástól letaglózott
fejedelem dühödt hördülését, látta a férfi vérbe borult
szemét; mert kiütötte kezéből az áhított álomképet, meg­
fosztotta élete nagyra törő céljaitól, éppen amikor már

-465-
karnyújtásnyi közelben hihette magát. Micsoda fenséges
érzés, ellenségének mellére térdelni majd, micsoda édes
gyönyörűség, torkára szorítani hüvelykujját, mikor az
kétségbeesetten kapkodna Isten levegője után, és el nem
engedni, míg egyet is rándul, szorítani, lassan, de egyre
erőteljesebben, és közben mélyen a szemébe nézni, igen:
megtört szemébe diadalittasan! Ezért a pillanatért érde­
mes volt élni! Igen, ezért az egyetlen pillanatért!
Vadul kavargó vágyálmai közepette megzavarták: hir­
telen, hangtalanul megjelent a szobában valaki, egy em­
beri lény. Othman volt, a szerecsen. Meghajolt, közölte,
hogy a herceg átadta Remchingennek a rendeletet. - Mi­
féle rendeletet? - A listát. - Vagy úgy, a listát, amelyet
Süss állított össze a herceg számára, a letartóztatandók
névsorát. De hogy Karl Alexander ilyenkor, éjnek idején
efféle jelentéktelen kis részletről tudósítaná őt? Képte­
lenség. Valószínűleg van a szerecsennek még valami más,
fontosabb közölnivalója is. Figyelmesen vizsgálgatta a zár­
kózott arcot. De a szerecsen akkor már hozzá is kezdett a
nevek felsorolásához: Johann Georg Andrea, Johann
Friedrich Bellon. Nahát, jól van, jól van, ez a letartóz­
tatandók névsora, szépen ábécérendbe szedve. De mire jó
ez a nagy titokzatosság? Hiszen tudja ő, maga állította
össze. A szerecsen azonban tovább sorolta a neveket:
Friedrich Ludwig Stöffeln, Johann Heinrich Sturm, Josef
Süss Oppenheimer. Süss meg se moccant. A szerecsen a
felsorolást bevégezve szótlanul meghajolt, távozott.
Süss egyedül maradt, majdhogynem elégtételt érzett,
Rittyentett egyet, elmosolyodott. Ez aztán a szép játszma,
hogy még igazolják is őt a körülmények. Rég mulatott
ilyen jól valamin. Jaj, istenem, de tréfás ember ez a Karl
Alexander! Legalább adott volna Remchingennek külön-
parancsot a letartóztatására, de nem, egyszerűen fogja
magát, és besorolja őt is a többiek közé, a listába, melyet
ő, Süss állított össze, ez volt aztán a - fejedelmi tréfa!

- 466-
Látta, ahogy ott ülnek kettesben, Remchingen és Karl
Alexander, a lista fölé hajolva, s a herceg otromba, erősza­
kos írásával odakörmöli: Josef Süss Oppenheimer, pénz­
ügyigazgató. Hogy nézhettek azok ketten ott egymás
szemébe, szótlanul, gonoszul mosolyogva a herceg, széles
vigyorral a képén a tábornok! Drága Karl Alexander!
Érző, kegyes szívű herceg! Ott ülsz most biztosan, és jót
mulatsz buta zsidódon, aki előbb megszerezte neked szé­
pen a koronát a semmiből, most meg, hálából, tömlöcbe
akarod csukatni. Hohó! Ahhoz korábban kellett volna
felkelni egy kicsit, fenséges uram! A te zsidód még mindig
előbbre tart egy fordulóval, bizony, ő ül most is maga­
sabban, és már a nyakadba vetette a hurkot, s csak nevet
a te gyanútlan jókedveden. Ej, te fejedelem! Te nagyúr, te
hős! Te buja, ostoba tökfilkó, te liliomtipró, te mészáros,
te szemét!
Nem volt pillanatnyi nyugta sem, kavarogtak fejében
a gondolatok, fel-alá járkált. Eszébe jutott, hogy egyszer
egy kutyával játszott, az éhes állat elől mindig elkapta az
utolsó pillanatban a falatot, míg a dög végül belemart a
kezébe. Még most is látta az újra meg újra rászedett állat
szemében felizzó vad, vérszomjas gyűlöletet. Veled még
gonoszabb játékot űzök, Karl Alexander! Értékesebb fala­
tot rántok el az orrod elől. Készülj csak, hogy rávesd ma­
gad a zsákmányra, lapulj, prédaleső vadállatként! Mereszd
véreres, mohó szemed! Nesze, herceg! No, kapd el, ha tu­
dod, fejedelmem!
Még két nap; de már nem is egészen annyi; már csak
negyvenöt óra. Még sötétebben mosolygott, ahogy magá­
nyosan járkált termei gyertyafényes menedékén. Mere­
ven, fehéren álltak helyükön Szolón, Homérosz, Arisz­
totelész, Mózes és Salamon szobrai, az apró pagodák alatt
copfos kínaiak sétálgattak, a mennyezeten ott száguldott
diadalmasan egyetlen mozdulattá merevedve a sokalakos
Mercur-kompozíció, a vitrinekben ragyogott a sok drá-

-467-
gaság, Akiba papagáj pedig kiszólt aranyozott kalitká­
jából: - Bonjour, madame! — rikácsolta, s aztán: - Ma vie
pour mon souverain! - De a kivilágított termekben nyug­
talanul, magányosan vándorló férfi nem látott, nem hal­
lott semmit, egész lényét megtöltötték a gondolatok, ké­
pek, látomások.
A mameluk ugyanez idő tájt érkezett vissza a palotába,
végignyújtózott szőnyegén a herceg hálószobája sarkában,
és hallotta, hogy Kari Alexander hánytorog az ágyon, mint
akit nehéz álmok gyötörnek, úgy dobálja magát, úgy nyög.
Már késő este volt, amikor Rabbi Gabriel Oppen­
heimer van Straaten, tanítónk és mesterünk megérkezett
barátjának, Rabbi Jonathan Eybeschütz, tanítónk és mes­
terünk hamburgi házába. A házban nyüzsögtek a láto­
gatók, tanácsot kérők, tisztelgők, s bár a tanítványok újra
meg újra közölték, hogy a rabbi könyveibe merült, elmél­
kedik, nincs rá kilátás tehát, hogy bárkit is fogadjon, a
sokaság csak nem oszlott, mindenki azt remélte, hogy
legalább egy pillanatra láthatja a szent férfiút. Sokan nagy
messziről jöttek, hogy láthassák, a rabbi korábbi hitköz­
ségeiből: Krakkó, Metz, Prága környékéről, vagy még
messzebbről is, Provence-ból, sőt volt olyan is, aki egye­
nesen a Fekete-tenger mellől. Mert a hamburgi rabbi,
Jonathan Eybeschütz neve híres volt messze földön, és
mindenütt nagy tisztelettel emlegették.
Ugyanakkor azonban sok ellensége, vad gyűlölője is
volt szerte a világban. Ej, milyen maró gúnnyal támadta
őt tanítónk és mesterünk, Rabbi Jaakob Hirschell
Emden, Amszterdamban; Izrael ellenségének, a Talmud
megtiprójának, a rabbik és az igaz szó szégyenének
bélyegezte őt, megsemmisítőnek szánt beszédeiben.
Rabbi Jonathan Eybeschütz: ez a név két táborra osztotta
a zsidóságot; minden iskolában és imaházban, valameny-
nyi zsinaton heves harc folyt e név körül, áldották és di­
csőítették, gúnyolták és átkozták.

- 468-
 Ki is volt ez az ember? Buzgólkodó, kötekedni vágyó,
a rítusokhoz mereven ragaszkodó, az írás minden betű­
jéért makacs igyekezettel harcoló, a törvény magas kerí­
tését szinte szőrszálhasogató módon védelmező, konok
talmudista? Filozófiai, történelmi, matematikai, csillagá­
szati tudománya összetörte igaz hitét, s a rabbinikus tevé­
kenység kigúnyolásának, megvetésének útjára vezette?
Hisz-e valóban a kabbala tanaiban, szellemükben él-e,
Sabbatai Zewi messiás titkos követője, tanítványa-e, e
megváltó nevében oszt áldást, szór átkot, tesz csodát? De
miért átkozza akkor a nyilvánosság előtt Sabbatai tanít­
ványait, miért közösíti ki őket ünnepélyesen? S vajon mi­
ért küldi fiait a lengyelországi frankistákhoz, e kétes hírű
messiás fanatikus apostolaihoz? S ez a buzgó, ortodox tal­
mudista csakugyan levelezésben áll a francia bíborosok­
kal, a római jezsuita atyákkal, s azt kéri tőlük, tegyék meg
őt a héber könyvek cenzorává? Gúnyból teszi, vagy ha
nem, hát miért, hogy szigorú rabbinikus hitének védel­
mét mindenféle gyanúsítással szemben éppen Karl Anton
helmstedti professzorra bízza, egykori tanítványára, aki
azonban kikeresztelkedett, s a keresztény evangélium apo-
logétája és hirdetője?
Amikor Rabbi Gabriel megérkezett, Rabbi Jonathan
tanítványai mély meghajlással köszöntötték. — Béke le­
gyen veled! - mondták; és előtte azonnal kinyílt a mester
szobájának ajtaja. A dolgozószoba lámpafényében ott ült
szelíden, gondolataiba merülve Rabbi Jonathan Eybe-
schütz, a legbölcsebb és legravaszabb ember e világon. Ba­
rátságosan, hamiskásan, némi öngúnnyal, de minden­
képp nagy örömmel mosolygott a vendégre; hatalmas,
inkább széles, mint hosszú szakálla tejfehéren omlott le
arcáról, alig észrevehetően kettéválasztva, kabbalistamód;
szöges ellentétben volt ez az arc a jövevény szakálltalan,
mogorva, kőszerű arcával. A hamburgi rabbi körül min­
den a méltóság és a kényelem légkörét árasztotta. Hosszú

469-
-
kaftánja drága, nehéz selyemből; bő ujjából üdvözlésre
nyújtott keze kicsi, finom, törékeny. Hatalmasan, fehéren
hullámzó szakálla barátságos, rózsás, ránctalan arcot rej­
tett. Csak szépen formált kis orra, gyengéd tekintetű, so­
kat tudó, ravasz és mégis bársonyos barna szeme felett
metszette be fehér, előreugró homlokába a három ránc a
Sint, a legszentebb név kezdőbetűjét: Saddai.
- Ne szidj, s ne haragudj rám, uram és testvérem! -
üdvözölte vendégét héberül. Mosolygott, s ebben a mo­
solyban annyi tudás volt, és ugyanakkor annyi gyengeség,
kacérság, bűntudat s még egy kis hamiskás huncutság is!
Mindezeken felül mágikus erejű, megvesztegető szeretet-
reméltóság.
Rabbi Gabriel esetében nem sokat ért ez a mágia. Kis
lapos orra felett végtelen tompa szomorúság áradt borús,
szürke szeméből, súlyos, széles, alacsony homloka nyo­
masztó rosszkedvet sugárzott, melyet még elviselhetet­
lenebbé tett valamiképpen a bozontos szemöldök. Rabbi
Jonathan Eybeschütz viszont semmiképpen nem akarta,
hogy ilyesféle szomorúság nehezedjen rá is. Megkérdezte
tehát a lehető legkönnyedebben: - Nahát, Gabriel,
mondd csak, olvastad-e ennek a szedett-vedett, ki tudja,
honnét szalajtott alaknak a legújabb vitairatát? — A ham­
burgi rabbi itt az amszterdami Rabbi Jaakob Hirschel
Emden műveire gondolt; legelkeseredettebb ellensége
volt a szerző. - A jóember éppen most adta ki ellenem
tizenkét gúnyiratát, Izrael minden törzsére jut hát egy -
folytatta; bölcs-barna, ravasz szemei gúnyosan villogtak. -
Az amszterdami Jaakob Hirschel tehát tucatemberke lett
- tette hozzá még. Ápolt kis kezével belelapozott a nagy­
alakú vitairatba. - Ó, micsoda sivár elme szegény! - je­
gyezte meg részvéttel, jót mulatva ellenfelén. - Minden
legyen világos, mint a nap, sehol ne derengjen egy csöpp­
nyi homály sem! Ezt akarja ő. És közben még csak nem is
sejti a szegényes képzeletű, földhözragadt gúnyolódója,

- 470-
hogy a szárított virág: széna, s csak az ökörnek való, ké-
rődzni. Röpiratokat bocsát ki! Azt bizonygatja bennük,
hogy a Zohar hamisítvány. Hogy Rabbi Simon ben Jokhaj
nem írhatta. Hamisítvány, hamisítvány! Mintha a toll
lenne a legfontosabb, nem pedig a lélek, amely vezérli. -
Szelíden ingatta tej fehér szakállas fejét, maga volt a meg­
testesült gúny, a megrendíthetetlen, derűs fölény.
Rabbi Gabriel azonban nem vette át ezt a hangne­
met. - Miért közösítetted ki Sabbatai tanítványait? -
kérdezte morózus, recsegő hangján. - Miért térsz ki a tá­
madások elől, miért húzod össze magad, miért tagadsz
mindent, ahogy éppen neked tetszik? És miért bízod a
védelmedet egy gojra, erre az ostoba, együgyű szofistára?
Miért nem mondasz le inkább? Olyan fontos az, hogy
hamburgi rabbi legyél, hogy itt nyüzsögjenek a szobád­
ban a látogatók? Miért közösítetted ki - kérdezte végül
Rabbi Gabriel, és hangja itt fenyegető volt és vádló -, mi­
ért közösítetted ki tenmagadat?
Jonathan Eybeschütz csak jóindulatúan nevetett, elé­
gedetten rázkódott fehéren hullámzó szakálla. - Jól van,
jól van, Rabbi Gabriel - mondta. - Semmit sem változtál
az elmúlt két évben, sőt ha lehet, még szigorúbb lettél.
Azt is felelhetném most neked: hát nem mindegy, zsidó-e,
goj-e vagy muzulmán valaki, ha hisz egy felsőbb világ­
ban? Mondhatnám: rendben van, hajdanvolt tanítvá­
nyom, Karl Anton kikeresztelkedett, ez igaz: de hát nem
fűz-e hozzá igazabb kapcsolat, mint reb Jaakob Hirschel
Emdenhez, aki jó zsidó, szó se róla, meg aztán éles eszű,
művelt koponya, csak hát egyebekben nem más, mint
korlátolt átlagember, aki nem hisz, nem is hihet a felsőbb
világban, hiszen nincs semmi érzéke hozzá. Mondhat­
nám: maga Sabbatai Zewi, a messiás is muzulmán hitre
tért, csak azért, hogy az elvet, az eszmét megmenthesse,
tanítványa, Frank pedig kikeresztelkedett; hát akkor csak
nekem nem szabad egy purifikáló rabbi képébe öltöznöm,

-471 -
csak nekem nem szabad átkot szórnom akár saját fejemre
is? fenyegető ajakkal, de mosollyal legbelül, a szívemben?
Mondhatnám neked: könnyű a mártíromság; de mennyi­
vel nehezebb kétszínűnek lenni az eszme érdekében!
- Mindezt mondhatnám neked, Gabriel. De nem,
nem mondom. - Felállt és széles, baráti gesztussal lépett
oda súlyos redőjű selyemkaftánjában a kövérkés, mogor­
va, borús tekintetű, ófrank hivatalnokviseletben álldogáló
kis emberhez. Szeretetre méltóan, szinte fiúsán kedves köz­
vetlenséggel mondta: — Elismerem, hogy gyenge, ostoba
és hiú lélek vagyok. A csillagok kegyesek voltak hozzám,
lehetővé tették, hogy nagy bölcsesség edényévé válhassak
akár; összekötő csatorna lehettem volna, mely hatalmas
áramlatokat közvetít a felső világból az alsó világba, Isten
lehelete áradhatott volna rajtam át. De én rossz, törékeny
edény vagyok. Tudom, és senki sem tudhatja nálam job­
ban e világon, micsoda boldogság, micsoda nyugalom
elmerülni Istenben, és milyen hiúság vására ez a tarka,
omlandó-porlandó lenti világ. De hát én mégis ide kö­
tődöm. Szép dolog a tudás, a tudás túl van a tetteken, a
cselekvésen; a tudás és a nyugalom állapota megóvja a
lelket új, gonosz megtestesülésektől; és a cselekvés: bal­
gaság, a cselekvés: együgyű, állati, piszkos dolog, rossz íz
marad utána a szánkban. De nekem nincs más utam, csak
a cselekvés, a hiú hajsza, mindig újra meg újra. Hadd le­
gyek hát ilyen ostoba továbbra is, kedvesem! Hadd legyek
piszkos és állatias! Hadd törődjek többet a szakállam
ápolásával, mint a lelkemével! - És kötekedve tette még
hozzá: - A lelkemet megtalálhatom, és tisztára moshatom
majd évmilliárdok során; de arról ki biztosít, mondd
csak, hogy még egyszer ilyen szép szakállam lehet?
Szelíden áradt az istenkáromlásnak ez a zuhataga a
bölcs, de könnyelmű, menthetetlenül elveszett rabbi
megvesztegetően kedves, beszédes ajkairól. A másik rabbi
pedig csak hallgatta, borús tekintettel, némán, mozdulat­

-472-
lanul. Egyszerre - egy tájat látott maga előtt. Kövek, pusz­
taság, széttöredezett, megrepedezett jég; finom, gunyoros
fény a magasban, árnyvető felhő, keselyűk keringése, vad,
őrjöngő erők játékának maradványai: a jégen szertedobált
kőtömbök. Rémülten döbbent rá: itt is, ott is ugyanaz a
csillagmesszeség! Efféle sejtés űzte ide attól az embertől,
akivel össze volt láncolva; ezért jött ide, ehhez a másikhoz.
Lilith pucér, parázna mellein csüggött az a másik; közben
azonban a Felsőbb Világra szomjazott, áhítozott: míg
ez itt a szentek és jámborok társaságát élvezheti, ott élhet
Simon ben Johai ezüstös szakállának védelmében, és
mégis Lilith pucér melleire vágyik! Ugyanaz a kép mind a
kettőnél, ugyanaz a viszonylat. Csak éppen az a másik
sokkal közelebb áll a tökéletességhez, mint ez.
Nem felelt hát akkor sem, amikor Jonathan Eybe-
schütz végre elhallgatott. Csak annyit mondott: - Béke
veled, testvérem és uram - és hálószobájába ment, melyet
elkészítettek a számára. Jonathan Eybeschütz hosszan né­
zett utána, amíg kövérkés, kissé hajlott háta el nem tűnt
a folyosón; szelíd ajkáról akkor eltűnt a könnyelmű mo­
soly, s tej fehéren hullámzó szakálla ellenére is mintha
kevésbé fölényesnek, kevésbé méltóságteljesnek látszott
volna, ahogyan visszaült könyveihez és tekercseihez.

Karl Alexander fáradtan, idegesen dőlt hátra kocsijában.

Ludwigsburgba tartott éppen, s onnan tovább, irány: kül­
föld, hogy aztán csak a sikeres puccs után térjen vissza az
országba. Két igencsak megerőltető karneváli nap volt
mögötte; böjtidő ellenére mulatságot rendezett Pálffy bi­
rodalmi gróf tiszteletére. Pálffy gróf a bécsi udvar külön-
megbízottjaként érkezett Württembergbe; nagy megtisz­
teltetés és kegy volt a császár részéről, hogy külön követ
által adja beleegyezését a tervezett államcsínyhez, cinkos
hunyorítással. A herceg aztán kora hajnalban búcsúzott el

473-
-
Marie Auguste-től. Vele töltötte az éjszakát, gátlástalanul
beszélt neki terveiről, elmondta, hogy ez az utolsó éjsza­
ka, amelyet az asszony kis német fejedelem feleségeként
alszik át, mert ő, Karl Alexander holnaptól kezdve a nagy
európai uralkodók sorába tartozik majd, és akkor aligha
szólítgathatják csak úgy „fenségének. Izgatottan, felhe-
vülve suttogta el mindezt a gyönyörű, meztelen asszony­
nak, aki fölényesen hallgatta ugyan, mint mindig, de az­
tán sokkal forróbban viszonozta a férfi ölelését a szokott­
nál; hatott rá mégis a dolog. Karl Alexander fáradt volt a
mozgalmas, jelentőségteljes búcsúzástól, idegesen, elcsi­
gázottan dőlt hátra a kocsi bársonyülésén. Nem ez volt az
első nagy vállalkozása, de eddig még mindig megőrizte
hidegvérét, soha nem idegeskedett a csatatéren sem, ha
kilőtték alóla a lovat. Ma azonban, ezer ördög! minden
tagja bizsergett, mintha hangyák futkároznának-nyüzsög-
nének a vérében. Még jó, hogy Pálfify grófot előreengedte;
így legalább magára maradhatott egy kicsit. A lába sem
hagyta békén, szaggatott a nyavalyás kegyetlenül. Nem
csoda, ritka pocsék idő volt, hol kisütött a nap, hol me­
gint leszakadt az eső, hogy aztán újra harsány napsütés
oszlassa szét az olmós felhőket. Az elemek is harcban
állottak egymással. Erős, nyirkos szél fújt, rohantak a fel­
hők az égen. S mindehhez még tűz ütött ki Eglosheim-
ben, s ez idegesítette a lovakat. Karl Alexander agyában
halványan felderengett egy emlék; egy ilyen szeles éjsza­
kán, nem is olyan régen, ott állt a vöröslő hold fényében
valahol az erdőszélen; ellenségesen, idegenül feketéllett a
vadon, lábainál pedig ott feküdt egy fehér test, egy lány
holtteste, hajladozó virágok közt, kísérteties szélsüvítés-
ben. Ostoba emlék. Miért jut az eszébe éppen most ilyes­
mi? Isten a tudója, kellemesebb dolgokra is gondolhatna!
Végre megérkezik Ludwigsburgba! De itt sincs nyug­
ta. Futárok, jelentések az ország legtávolabbi helyőrsé­
geiből. Fogadta Scheffert, Remchingent, Pfaut. Bosszú­

-474-
ság, rohanás mindenütt. Ha legalább az az átkozott zene­
szó abbamaradna végre! De hát ő maga rendelte ki a szín­
házi zenekart a zenekedvelő gróf lakosztályához. Hirtelen
rettentő éhséget érzett, húslevest kívánt, le akarta hajtani
az egészet egy kortyra, de a leves forró volt; falhoz vágta a
csészét. És akkor még ezek a nyomorult vészharangok is,
az eglosheimi tűz miatt. A süvítő szél zaja a kémények­
ben! A kastélyban mindenütt ablakok nyíltak-csapódtak,
ajtókat vágott be a huzat. A zenekar, szüntelen. A herceg
sehol nem lelte a helyét. A zenészek meg a színészek titok­
ban összesúgtak: úgy jár-kel, mint premier előtt szokás,
így jött el, végre, az este.
Stuttgartban nagy csend honolt ezen az estén. Sehol
egy szikrányi fény. A sötétben azonban zaj hallatszott,
halk neszezés mindenütt, léptek zaja, fegyvercsörrenés,
suttogás, mozgolódás. Tudták mind a polgárok, hogy
döntő órákat élnek át. Schober híradása megtette a hatá­
sát. Mindnyájan fegyverben, készenlétben álltak, feszült­
ség forrt bennük, tompa feszültség, mely olykor-olykor
félelembe csapott át, de azért nem bénította harci kedvü­
ket. Senki sem aludt Stuttgartban ezen az éjszakán, legfel­
jebb a kisgyerekek. Ezer- meg ezerszer elmondta minden­
ki ugyanazt, átkok, vágyak röppentek fel; félénken, de
bizakodva vizsgálgatták, ellenőrizték fegyvereiket. És
egész éjjel készenlétben álltak.
A ludwigsburgi kastélyban eközben mindenütt égtek a
gyertyák. A herceg, mielőtt külföldre távozott, udvari bált
adott a császári követnek és a würzburgi uraknak. A tár­
saság eléggé szűk körű volt, tulajdonképpen csak a puccs-
ba beavatottak voltak ott. Közöttük igen sok katona: a két
Röder, a tábornok meg az őrnagy. Karl Alexander alatto­
mosan elmosolyodott, amikor a recsegő hangú, szűk
homlokú katonát meghívta: a stuttgarti lovas polgárőr­
ségnek ezen az éjszakán aligha lesz szüksége parancsno­
kára, mondotta neki; az őrnagy, aki nagyon komolyan

-475 -
vette megbízatását, mintha nem is értette volna meg az
élcelődést, katonásan nyújtotta kesztyűs, ormótlan kezét,
és elfogadta a megtisztelő meghívást. A teremben ott rep-
desett Dom Bartelemi Poncorbo keselyűtekintete: széles
körgallérjában kíváncsian forgatta sovány, kékeslila, cson­
tig aszott fejét a portugál; Süss közelében ott volt a telje­
sen összeroskadt Weissensee, szimatolt, okos szeme meg­
megrándult, kénkőszagot, pokoltüzet, vihart, pusztulást
érzett a levegőben. Süss pedig olyan ragyogó volt aznap
este, mint hajdan, fénykorában; gáláns, szellemes, könnyed,
minden gesztusa csupa diadalmas magabiztosság, ünne­
pélyesség; milyen más volt biztos, ünnepélyes lénye, mint
Karl Alexanderé, aki révetegen, tétován kóválygott csak az
ünnepi társaságban! A pénzügyigazgató tekintete találko­
zott néha a szerecsen csendes, állatian csillogó nagy sze­
meivel; utasításokat adott neki, diadalmas egyetértéssel
néztek egymásra ilyenkor, kérdés és felelet egészen magá­
tól értetődően sugárzott át egyik szempárból a másikba.
A kora éjszakai órákra tervezték az alkotmánypárt stutt­
garti vezetőinek letartóztatását, s ugyanakkor kellett be­
vonulniuk Württembergbe a würzburgi és bajorországi
segédcsapatoknak. Karl Alexander ott akarta tölteni ven­
dégei között az estét, amíg csak a futár a sikeres puccs
hírével meg nem érkezik; mert valami biztosat szeretett
volna tudni, mielőtt aludni tér. Odarendelte már háló­
szobájába az új énekesnőt, a kemény húsú, tüzes szemű,
forró bőrű Teresa kisasszonyt. Karl Alexander az utóbbi
két évben, valahányszor csak először hált egy-egy új nő­
vel, mindig egy adag aphrodisiacumot vett be, mert nem
tudta volna elviselni, hogy a nők ne legyenek férfiasságá­
tól egészen rendkívüli módon elragadtatva; most a Marie
Auguste-tel töltött búcsúéjszaka után, megparancsolta a
szerecsennek, hogy növelje az adagot.
De a futár csak nem jött a jó hírrel. Telt-múlt az idő,
és a herceg egyre nyugtalanabb lett, nyugtalansága átra­

-476-
gadt az egész teremre, az egész vendégseregre. Odakint
tovább tombolt a vihar, verte, paskolta az ablaktáblákat a
jég, az eső; a rossz huzatú kémények füstje ott keringett
a teremben, nem lehetett sehogyan sem kiszellőztetni. És
hiába égett tömérdek gyertya, hiába zengett egyre bujáb­
ban a zene, hiába folyt a legöregebb hordókból az óbor,
hiába csillogott minden és mindenki ünnepélyesen, igazi
hangulat csak nem kerekedett sehogy.
Karl Alexander cercle-t tartott, lármás, kegyeskedő
kérdéseket tett fel vendégeinek, hogy aztán tüstént gon­
dolataiba merüljön megint, oda se figyeljen a válaszra,
félbeszakítsa, aki épp beszél. A mameluk csendesen siklott
oda hozzá, jelentette, hogy Teresa kisasszony a magán­
lakosztályában van. A herceg, mit sem zavartatva magát,
azt felelte: - Hát csak hadd várjon a szajha. - Süss tár­
saságához ült le a jeu-höz.*
A mameluk ezüstcsészében hozta az aphrodisiacumot.
Ott állt csendesen, alázatosan a szerrel. - Elég nagy ada­
got kevertél? - kérdezte Karl Alexander. - Igenis, fenség —
felelte rekedtes, közönyös hangján a mameluk.
Karl Alexander felhajtotta az italt. Játszott. Sokat nyert.
De nem érdekelte ez sem, gondolatai másfelé kalandoz­
tak. Zöld díszkabátja szárnyát hátracsapta, keze hol sárga
nadrágján pihent, hol idegesen játszott arany óraláncával;
hosszan kivárt mindig ütés és hívás között. - Ej, hogy ez
a futár nem jön! - morogta. - A vihar - nyugtatta meg
Süss -, rosszak az utak. - A szerecsen újra ott volt, oda­
osont nesztelenül, észrevétlen. Jelentette, hogy a kisasz-
szony még mindig várakozik. - Hát vetkőzzék le addig -
ordította a herceg. - Igazán nem tudom hamarabb ide­
varázsolni a futáraimat!
Hódolatteljes kibicek állták körül a kártyázókat, eről­
tetett, mesterkélten kicsiholt viccekkel kísérve a jeu min-

* Kártyajáték.

-477-
den mozzanatát. A herceg nyerő kártyát ütött fel, megint
besepert egy nagy halom dukátot. - Ma visszaadod egy
részét, amivel becsaptál, zsidó - mondta nevetve. - Ma
nem bánom - felelte Süss. Von Röder őrnagy közbekur-
rogott kellemetlen hangján: - Ha így szemtől szembe áll
vele az ember, nehezebb a zsidónak a csalás. Mert úgy a
távolból, papírokkal meg trükkökkel egyszerűbb, nem is
kell közben a rászedett szemébe nézni. - Süss a következő
menetben is vesztett. A herceg észrevette a kibicek között
Retti építészt, és odaszólt neki: - Ha továbbra is ilyen disz­
nóm lesz, még a végén lesz valami a galéria átépítéséből,
nemhiába adta be a terveket, hallja! - Az építész boldo­
gan, buzgón nevetett, Dom Bartelemi Pancorbo várat­
lanul megjegyezte kongó pincehangján: - Azt a köves
gyűrűt azért nem veszti el a zsidó, azt hiszem. - És a kö-
rülállók mind kimeredt szemmel bámulták a pénzügy­
igazgató ujján levő követ, áhítozva nézték, milyen szivár-
ványos összevisszaságban lövellnek belőle a sugárkévék.
Végre megjelent a herceg mögött ismét a mameluk, s
jelentette: — Itt vannak — Karl Alexander tettetett hanyag­
sággal összecsapta a kártyát, s a nagy halom nyereséget
odatolta Süss elé: - Itt a pénze, zsidó! A galériát egyelőre
nem építtetem át. Tegye el, a magáé. - Süss elmosolyo­
dott magában, jót mulatott a dolgon, s azt gondolta:
„Nocsak, ajándékot nem fogad el. Megfizet, ahol úgy
érzi, segítettem neki, s aztán még egy kis borravalót is
hozzácsap. Utána viszont börtönbe csukát, és újra zsebre
vágja a fizetséget borravalóstul.” Figyelmesen és sürgetően
nézett a herceg szemébe, aki, mintha még mindig ellenáll­
hatatlanul kényszerítené ez a pillantás, odavetette: — Ve­
lem jöhet. - Előrement tehát a szerecsen, utánabicegett,
szuszogva, kivörösödve Karl Alexander, végül Süss, ruga­
nyos léptekkel, fehér arccal, boldogságtól repesve, megfia­
talodva.
Keresztülvágtak előbb az előcsarnokon, a hajlongó,

-478 -
néma lakájok között, aztán csendes folyosók következtek,
itt már érződött a szélvihar léghuzata, vonultak, át a kas­
tély másik szárnyába, a herceg magánszobáiba. Dolgozó-
szoba, kis átjáró, aztán a hálószoba, a várakozó nővel.
A mameluk kitárta a dolgozószoba ajtaját. Odabenn
azonban nem a várva várt futár volt, hanem négy férfi,
akiket a herceg nem ismert. Két öreg, ezüstös hajú, so­
vány, vékony, inas, a másik kettő meg zömök, esetlen,
pórias külsejű. És mind a négy: néma; mind a négy meg­
hajolt a belépő herceg előtt, a két fiatalabbik egy kicsit
nehézkesen, az öregebbek viszont buzgón többször is egy­
más után; így álltak ott a léghuzattól lobogó gyertyalán­
gok furcsán táncoló fényében-árnyában.
A herceg iszonyatos csalódást érzett, szinte a hangja
elakadt tomboló dühében, ahogy a mamelukra ordított: -
Megbolondultál? Éjnek évadján, méghozzá ma éjjel ép­
pen, ideereszted a nyakamra ezt a csőcseléket? - Aztán be­
lerúgott, hogy a szerecsen a szoba túlsó sarkába repült. -
A futár! - üvöltötte. - Hol marad a futár?
- Minket, fenség, nem nevezhet csőcseléknek - szólalt
meg akkor az egyik férfi; nehézkesen, ellenségesen. - Mi
a tartomány képviselői vagyunk.
Karl Alexander rárohant, megragadta a zömök, esetlen
külsejű embert, és megrázta: - Rám akartok törni? Meg
akartok gyilkolni orvul? Eretnekek! Gyilkosok! - Ordí­
tott, torkaszakadtából; a szomszéd szobában várakozó
meztelen nő rémülten bújt a takaró alá, hányta a keresz­
tet. - De most aztán végzek veletek! - bömbölte fékevesz­
tett indulatában a herceg. - Elevenen fogtok megrohadni
a tömlöcben, nyomorultak! Lázadók! Eretnekek! Kutyák!
Odavetlek a kazamaták legmélyére, a tizenegyes bizottsá­
gotokhoz, pusztuljatok együtt!
- Nem úgy ám, herceg úr - felelte akkor az egyik
öreg, udvarias, majdhogynem szelíd hangon -, szó sincs
ám erről. - És mikor ezt mondta, még mindig alázatosan

- 479-
hajlongott. - A dolog ugyanis úgy áll, hogy fenséged leg­
kegyesebb engedelmével ma éjszaka senkit sem tartóztat­
nak le Stuttgartban. És bajor meg würzburgi csapatok is
igen kis létszámban vonulnak csak be, és akik az Attempto!
jelszóval érkeztek, fenséged legkegyesebb engedelmével,
azoknak a fele jó evangélikus testvér! S hiába van itt a kas­
télyban von Röder parancsnok úr, azért a városi polgár­
őrség ugyanúgy készenlétben áll, és minden körülmények
között megvédi Stuttgartot.
Maga Süss sem tárhatta volna tárgyilagosabban, jele­
sebben, kevesebb szóval a herceg elé a puccs elárulását és
meghiúsulását, mint ahogyan ez az egyszerű kis öregem­
ber, aki ezután még számtalan meghajlás és bocsánatkérés
közepette a további részletekre is kitért. De végigmon­
dani nem tudta már a beszédét; a herceg csak az első
mondatokat hallotta; akkor iszonyú változás ment végbe
rajta. Keze, mely a parasztos küllemű, vaskos küldött gra-
bancát fogta, lassan elernyedt, arca kékes-lilás színt öltött,
melléből furcsa, állati hörgés tört fel, szája tehetetlenül tá-
togott, s a hatalmas, nagydarab ember egyszer csak végig­
terült a padlón, görcsben fetrengve, iszonyatosan eltorzult
arccal, testtel. Ahogy a négy derék polgár ezt látta, halál­
ra rémült, hogy még a végén őket vádolják majd a történ­
tekért, hiszen a kastély tele ellenséggel, a mameluk rejtek-
úton bocsátotta be őket, bejelentés nélkül, gyanús körül­
mények között, így hát attól féltek, bántalmazzák vagy
esetleg agyon is ütik őket; szedték hát sietve a sátorfáju­
kat, és akkor könnyebbültek csak meg egy kicsit, amikor
kint voltak újra az utcán, a viharban meg az esőben, meg­
lelték kocsijukat, és a hidegtől meg az átélt izgalmaktól
egész testükben remegve, Stuttgart felé hajthattak.
Karl Alexander eközben ott feküdt a padlón, csak Süss
volt mellette meg a szerecsen. Ruháit, ingét felszakította
hatalmas, szőrös mellén. A szomszéd szobában ott szo­
rongott ijedten a meztelen nő, halálra váltan hallgatta az

480-
-
átszűrődő vad, állati hörgést, mely a herceg torkából tört
fel. Karl Alexander iszonyatos erőfeszítéssel meresztette
megtört szemeit, vad, végtelenül gyűlöletteli, kérdő pil­
lantást vetett Süssre, aki csak annyit mondott: — Igen,
herceg úr!
A zsidó nem tudta, így akarta-e végül is, vagy hogyan
is akarta, hogy a herceg az árulás és a meghiúsult puccs
hírét megtudja. De nem is törte a fejét azon, hogy a kar­
neváli éjszakák fáradtsága, a dupla adag aphrodisiacum
mennyiben járult hozzá ehhez a hirtelen összeomláshoz;
hozzájárult-e egyáltalán, vagy csak az ő műve teljesedett
be ekképpen, egyes-egyedül az övé. Ösztönösen intézett
mindent úgy, ahogy végül történt, és úgy irányította a
dolgot, hogy a felhevült herceg a várva várt futár helyett
a vészhírt hozó küldöttséggel találta szemközt magát az
éjszakában. És afelől már nem lehetett semmi kétség,
hogy ez szíven találja majd, hogy Süss ezzel egyszer s min­
denkorra szétzúzza ellenfelét, megöli benne az oly magas­
ra felcsigázott reményt s a lelket. Az, hogy mindez még
testi összeomlást is eredményezett, nem volt eredetileg a
terveiben, de ha már így történt, nem bánta.
Minden erejét összeszedte, hogy a hatalmas testet fel­
emelje, karosszékbe ültesse, s aztán odaszólt a szerecsen-
nek: - Jó lesz, ha hozod Kaspar atyát. - Othman vona­
kodva távozott, egyedül hagyva a haldoklót a zsidóval.
Az énekesnő a szomszéd szobában halálra dermedve
hallotta, hogyan szólal meg egy halk, vad érzelmektől pat­
tanásig feszült hang, hogyan beszél fehér izzásig forró
szavakkal az elnémult herceghez. Az egyes szavakat nem
érthette odaátról, de jeges iszonyat futott végig tagjain a
forrón suttogó, rettenetesen diadalmas hang hallatán.
A zsidó pedig ekképpen beszélt: - Herceg! Durva
szívű, együgyű herceg! Te ostoba, te ökör állat, te, Karl
Alexander! Most szeretnéd befogni a füledet, mi? Szeret­
nél elkotródni innen, hogy ne kelljen hallanod se engem!

-481 -
Imádkozni szeretnél és enyhülést szerezni lelkednek, gyón-
tatódtól, az utolsó kenetet felvenni, ugye? De ezt egyelőre
nem engedem meg neked. Nem hagyom, hogy meghalj,
mielőtt meg nem hallgattál engem. Forgasd a szemed,
amerre csak akarod, hörögj tele tüdővel: hiába, hallani
fogsz, hallanod kell. Halkan beszélek, nem emelem fel a
hangom, de füled és gonosz, erőszakos szíved csordultig
megtelik majd szavaimmal. És nem válaszolhatsz, meg se
moccanhatsz, de meg se halhatsz, hallgatnod kell, végig
kell hallgatnod.
...Igen, a gyermek másként halt meg. Ott szuszogtál,
ott fújtattál mögötte felhevülten, átkozott, bűzölgő lehe­
leted már a tarkóját perzselte; a gyermek azonban bizo­
nyára mosolygott, és olyan könnyű lett egyszerre, és ezer­
nyi jó angyal nyújtotta ki érte a kezét. Te pedig ott álltái
a halott mellett, tanácstalanul meredtél rá durva mészá­
rosarcoddal, s hogy nem köptem a szemedbe, azt hitted,
képes voltál azt hinni! hogy most már minden rendben,
nem történt semmi. Látod, Karl Alexander, látod, te os­
toba fajankó-herceg, nem ugrottam akkor a torkodnak,
olyan együgyű azért nem vagyok; hanem hozzáláttam
szépen, másképp: előkészítettelek, megdolgoztalak előbb,
hogy emberformád legyen, sőt fejedelemformád, azt is
mondhatnám. Ágaskodnál? Szuszogsz, fújtatsz? Na látod,
itt fekszel, tehetetlenül, jaj, de keserves látványt nyújtasz,
nevetséges vagy önmagad és mindenki más előtt. Mert
látod, szegény bolondom, a te nagyra törő terveidet, hogy
te leszel majd Svábföld XIV. Lajosa, te leszel az újkor
cézára, látod, mindezt én álmodtam csak beléd. Soha, de
soha nem voltál egyéb, mint egy jelentéktelen, erőszakos
kis tucathercegecske, akit én táncoltattam mindvégig, én,
igen, én.
...Csak meredj rám, meredj, azzal a nagy szemeddel.
Nem fogom még le, mert még nem fejeztem be. Látod,
éppen azt csöpögtettem beléd, ami bennem a legrosszabb

-482-
volt, a leghitványabb vetőmagomat. Elérhettem volna azt
is, hogy az egész világ szeme láttára testvéredként ölelsz a
kebledre; nem kellett volna mást tennem, csak megmu­
tatnom neked papírjaimat, melyek bizonyítják: Heyders-
dorff marsall, a keresztény báró fia vagyok, természetes
fia. De ezt tartottam én lényem legrosszabb felének, és
látod, ezt tápláltam beléd, és táncoltattalak, hizlaltalak,
amíg meg nem értél.
Süss most elfordult a haldoklótól, magába merült; az­
tán megint megszólalt, más hangon, szelídebben: - Igen,
vonzódtam hozzád valamilyen módon, barátod lehettem
volna. De te, amikor ilyesvalamit megéreztél, azonnal
védekeztél, berzenkedtél ellene, és csak a rosszat fogadtad
el belőlem, csak a rosszat hasonítottad önmagaddá, az vi­
rult ki benned szépen, az szökkent virágba. Te, nagyúr,
nagy hős, te német Louis Quatorze! nyomorult, ostoba
kakas!
Odakint, a folyosón izgatott, sietős hangok. Jött dok­
tor Wendelin Breyer, vele Neuffer komornyik; utánuk
Kaspar atya, a herceg gyóntatója; nem tudták olyan köny-
nyen megtalálni, a jelentéktelen külsejű, okos Fichtellel
ült együtt a cukrászdában, a würzburgi titkos tanácsossal,
aki még ezen az éjszakán is nyugodt maradt, élvezni akar­
ta a diadal mámorát, és egyik csésze feketét kortyolgatta a
másik után. Most mind berohantak a herceg dolgozó-
szobájába, rémülten, tanácstalanul állták körül Karl
Alexandert, látták, hogy már csak percei lehetnek neki
hátra, látták eltorzult, lila-szederjes arcát, kétségbeesetten
faggatták Süsst, aki hanyagul, foghegyről válaszolgatott,
aztán nagy hamar észrevétlenül eltűnt a sokadalomból.
A szomszéd szobában ezalatt az énekesnő is magára kap­
kodta a ruháit. A halk, suttogó, gyűlölködő, diadalmasan
forró hang az előbb szinte megbabonázta, még most is a
fülébe csengett, sose felejti el talán; sápadtan, dideregve
állt ott egy darabig; aztán, mintha még mindig az a bor­

- 483 -
zasztó hang üldözné, lopva végigsietett a folyosókon, le a
lépcsőn, és csak akkor lélegzett fel, amikor végre kikerült
a palotából, ott állt a süvítő szélben, eső verte az arcát.
Wendelin Breyer doktor eret akart vágni a hercegen.
De ez már feleslegesnek bizonyult. A mameluk, aki visz-
szajött az urakkal, csendesen odalépett a karosszékben he­
verő urához; feszülten, rettenetes hidegvérrel szemlélte a
görcsbe rándult kezeket, a szederjes-lila arcot, a félig ki-
liffent nyelvet, a tágra meredt, kidülledt szemet. Aztán
megszólalt sötét, furcsán rekedtes hangján olyan hirtelen,
hogy mind összerezzentek - hiszen a legtöbbjük még ed­
dig szólni se hallotta a szerecsent, soha az életben -, azt
mondta: - Meghalt. - Wendelin Breyer doktornak nem
maradt más dolga tehát, mint hogy a halál beálltát hivata­
losan is megállapítsa.
Az orvos, kongó hangján, tett néhány homályos meg­
jegyzést a halál nemével kapcsolatosan: heveny spasmus
diaphragmatis, vérkeringési elégtelenség, stagnatio sangui­
nis plenaria; a szerecsen csendes, gúnyos arccal nézte a
nagy zavarban kapkodó, fontoskodó férfit, és eközben pa-
lotaszerte suttogva járt a hír, át az előcsarnokon, a folyo­
sókon, s a szertartásmester bekiáltotta a bálterembe: —
Meghalt a herceg! - A zene hirtelen abbamaradt. Retten­
tő, bénító rémület mindenütt, sápadt, eltorzult arcok.
Tanácstalan kavarodás, fejvesztettség, mindenki sunyt,
úgy tett, mintha nem tudna semmiről: a császári, a bajor,
a würzburgi urak, sorra. A tisztek úgy álldogáltak kis cso­
portokban, mint buta, gonosz, nagy ragadozók, akik
most egyszeriben csapdába kerültek. Egy ilyen átkozott
véletlen, éppen most, mindenkinek nemcsak állásába és
vagyonába: az életébe kerülhet. Még Fichtel úr, a kis tit­
kos tanácsos is kijött a sodrából; évtizedek óta uralkodott
magán, önmaga és mások előtt, most azonban egyszerre
elbambult az arca, mint egy parasztnak, és halkan, megle­
hetősen trágárul szitkozódott magában. Tíz percbe is be­

-484-
letelt, míg újra össze tudta szedni egy kicsit a gondolatait,
újra latolgatni tudta az esélyeket. Mit lehet tenni, csak­
ugyan? a halottól kicsikart végrendelet itt most már nem
sokat ér; nincs más hátra, leállítani az akciót, ha lehet,
eltörölni a Würzburgba vezető nyomokat, és épségben,
makulátlanul, emelt fővel kikerülni a dologból.
Süss ezalatt egymagában álldogált egy félreeső kis dol­
gozószobában. Semmi sem érdekelte, az általános felfor­
dulás zaja ide nem hatott el. A vihar odakünn egy kicsit
lecsendesedett. A zsidó nem hallott, nem látott semmit,
ködbe borult körülötte minden, akárha nem is létezett
volna a világ. Várt. Most, most fog mindjárt megjelenni
a gyermek; körüllengi majd őt, mint az Isten drága jó le­
vegője, beleáramlik testébe-lelkébe, könnyűvé, lebegővé
teszi. Ott várt hát a kis szobában, ajkán majdhogynem
ostoba mosoly játszott, ernyedten várta, mi lesz.
De a gyermek nem jött. Semmi sem jött. Süss pilla­
natról pillanatra hidegebbnek, üresebbnek, nehezebbnek
érezte magát. És ekkor egyszer csak megértette: nem jön
el soha. Látta a herceget, a szederjes-lila, eltorzult arcot, a
kiliffent nyelvet, a dülledt szemeket. Undor fogta el, meg­
rémült. Nem értette már, hogyan tölthette ki ez az ő
lelkét, egész lényét, ez, amit most művelt? Az istenért, mi
köze volt mindennek a gyermekhez? A gyermek olyan pa­
tyolatfehér volt, olyan szelíd, tiszta, mint a hold perme­
tező fénye. Amit pedig ő művelt a herceggel, s a végered­
mény: az a szederjes-lila tenger, az a hörgés, az a vad,
nyers szag - Uram Isten, hogy hihette egyetlen pillanatig
is egyáltalán, hogy ezen keresztül jut el majd újra a gyer­
mekhez? Szorongó, tompa félelemben kereste, de seho­
gyan se találta az összefüggést. Már önmagát sem értette.
S az a párbeszéd, az az egyoldalú párbeszéd is Karl Alexan­
derrel, ott, a végén: az is inkább vad rángatózás és kiürülés
volt, olyan, mintha egy nővel fetrengett volna az ágyon;
akármi volt az, csak nem megkönnyebbülés, feloldódás.

485-
-
És most milyen eltompult, milyen szomorú lett utána,
milyen émelygés fogta el, milyen messze-messze volt a
gyermektől, távolabb, mint valaha!
Fájó, nyirkos borzongás futott végig a gerincén. Meg­
borzongott, hátát fagyosan begörbítette, mintha védekez­
ni akarna. A válla felett egy arc hajolt át. A saját arca.
Megpróbálta lerázni magáról a látomást; felállt. A vi­
har újra felerősödött; Süss bezárta az ablakot. A szélben
egy hangot hallott, ott volt a fülében, ott volt a szobában,
mogorva, szomorú hang; a nagybátyja hangja. Nem volt
erős, mégis betöltötte az egész szobát, az egész kastélyt; az
egész világ ezzel a hanggal volt tele. És most már bizo­
nyosan tudta ő is: rossz úton járt. Minden, amiről csak
álmodott, amit eltervezett, amit a herceggel tett, ez az
egész mesterkélten kicsikart diadal hamis volt, tévelygés
volt, nem az igaz út.
Furcsa; még csak csalódást, felindulást sem érzett e
felismerés nyomán. Nem, nem, jó ez így, ahogy van. Lát­
ta magát megint, ahogy ott lépked abban a néma, árnyék­
szerű francia négyesben, Rabbi Gabriel fogja a jobbját, a
herceg a bal kezét. Körbejártak, szabályosan lépkedtek a
tánc ütemére, hajlongtak egymás felé. De ma nem érzett
semmi kínt e ködös álomjelenség nyomán. Mert íme, a
kezek elengedték egymást, a táncosok összenéztek, csen­
desen, komolyan, ellenségeskedés nélkül, utoljára biccen­
tettek egymásnak, és mindegyik ment a maga útján.
Végtelen fáradtság lett úrrá rajta. Soha életében nem
érezte magát ilyen kimerültnek, ilyen üresnek, tehetetlen­
nek, mint most. De hát így is kellett ennek történnie: ülni
a langyos fürdővízben, s érezni, ahogy felmetszett erein át
kiáramlik belőle, elhagyja örökre az élet. Ez az olvadás, ez
a gyengeség, ez az összeomlás! Ez az édes, vonzó, kéjes,
minden tagján végigborzongó, simogató, megváltó fájda­
lom! Az ember megadja magát, nem moccan, csak zuhan,

-486-
hagyja, hogy vigyék, ellenállás nélkül. Semmit nem akar,
semmire nem vágyik, nem törekszik, rábízza magát az ár­
ra sodorja, ahova, oda. Micsoda boldogság ez az akaratlan
siklás, eliramlás! Mintha vérével együtt minden vágya,
minden indulata is elfolyna, elszökne belőle; úgy érezte,
belemerülhet, belesüllyedhet végre ebbe a boldog, fájdal­
masan végtelen ernyedtségbe.
így lelt rá egy kis idő múlva az öreg, reszketeg gyertya-
oltogató, aki - végigjárva a folyosókat, termeket - a kis
dolgozószobába is betévedt. Megrémült, ahogy felismerte
a sápadt, magába roskadt férfit, elejtette koppantórúdját,
s felkiáltott: - Uram Jézus, a pénzügyigazgató úr! - Süss
azonban felegyenesedett, és továbbra is rettentő sápadtan
enni kért, mondván, az éhségtől gyengült el így. Az öreg,
nagyon meglepődött ezen, keresztet vetett, és elment;
hozta az ételt. Süss kézzel esett neki az ételnek, mohón
falta, ami a tányéron volt, aztán odaszólt az öregnek, ne
zavartassa magát, tegye, amit kell. Az meg csak dadogott
valamit; hogy a pénzügyigazgató urat mégsem hagyhatja
itt így a sötétben... Süss azonban a szavába vágott: -
Oltsa el végre azokat a gyertyákat, és ne törődjön velem,
kérem. - Az öreg zavartan, kényszeredetten eleget tett a
parancsnak. A vihar közben újra féktelenül üvöltött,
tombolt odakünn. Süss falt, nagy sebesen rágta, nyelte az
ételt. Az öreg is megpróbálta sietve eloltogatni a gyertyá­
kat, aztán, lemászva a létrájáról, odasandított a pénzügy­
igazgatóra. Az meg még mindig csak evett, tömte magá­
ba, nyelte a falatokat. Végül, egészen különös vidámság­
gal a hangjában, így szólt az öreghez: - Ne bízd a te szíved
soha emberfiára! Nem ezt tanítja az Újtestamentum?
- Nem értem excellenciádat - dadogta riadtan az
öregember.
- Na, csak hagyja, hagyja - mondta Süss, lenyelve az
utolsó falatot is -, inkább világítson nekem! - A kis dol­

487-
-
gozószoba sötétben maradt; Süss az öregember kis lám­
pásának fénye mellett elindult, végig a sötét folyosókon,
melléktermeken át a palota főszárnyába.
Itt, egy kis oldalteremben, együtt ült a katolikus terv
egész vezérkara: tábornokok, miniszterek. Csupa würt­
tembergi. A würzburgi és a bajor urak, ő apostoli felsé­
gének küldötte, és a többiek mind-mind elszeleltek; még­
hozzá milyen sietve! eső, vihar nem tudta visszatartani
őket; még az einsiedelni hercegapát asztrológusa is össze­
szedte minden varázsszerszámát, lombikját, háromszögét,
és megszökött, mit sem törődve azzal, hogy végül is ő ál­
lapította meg: ez az óra a legkedvezőbb a csillagképek
állása szerint. Ott ültek hát a sváb urak, sápadtan, verej­
tékezve, feszült izgalomban, rettentő tanácstalanul. Fel­
lélegeztek, amikor Süsst meglátták, úgy néztek rá, mint
aki most majd végre valami megoldást talál mégis.
A zsidó nyugodtan, szelíden, szinte mosolygósán pil­
lantott körül barna szemével a tanácstalan társaságon. Az­
tán odaszólt a zömök von Röder őrnagyhoz, aki ha lehet,
még a többieknél is merevebben és ostobábban ült ott: —
Nohát, nem világos ön előtt, őrnagy úr, mi ebben a kü­
lönös helyzetben a teendő? - Azzal odalépett a továbbra
is tanácstalanul bámuló, értetlen ember elé, és roppant
szeretetreméltóan azt mondta: - Tartóztasson le: és akkor
bárki kerüljön is felül, ön mindenképpen tisztán áll majd.
- Ezt mondta, egészen könnyed, udvarias, társasági mo­
dorban.
Elképedve bámultak rá az urak. Aztán lassanként fény
gyúlt a szemükben, gonosz, ellenséges fény. Nem tudták
volna megmondani, mit is akar a zsidó; egy azonban bi­
zonyos volt: ha őt fülön csípik, akkor legalább van valaki
az egészen magasan állók közül, akire mindent rá lehet
kenni, aki ellen a közharag első kitörése irányulhat. Egy
hosszú percig halálos csend honolt a teremben. Az urak
körülbelül mind ugyanazt gondolták végig, s az agyuk is

-488 -
egyforma sebesen járt. És mind arra a következtetésre
jutottak: Igen! A zsidót fülön csípni! Ez a megmenekülés!
A zsidónak lógnia kell!
Mert ily módon: mégiscsak történik majd valami. Így
majd vége lesz ennek az ostoba, ködös szorongásnak,
ennek a szégyenteljes félelemnek. Mert, ördög és pokol! a
csatában ezer- meg ezerszer megállták már a helyüket: és
akkor itt van, tessék, belekerültek ebbe a kutyaszorítóba,
ebbe az ostoba, mocskos ügybe, aminek a végén még a
nadrágjukat is majdnem összerondították, mindenesetre
a szívüket meg a gyomrukat egyképp szorongatta valami­
féle tehetetlen ijedség. Remek, hogy most ilyen szépsze­
rével ki lehet keveredni ebből a kulimászból! Egy pillanat
alatt túl lesznek az egész nyomorult, undok, siralmas szi­
tuáción, elfelejtik még az emlékét is.
Von Röder őrnagy már fel is állt. Úgy érezte, ő itt az
igazi katona, az igazi hazafi, az igazi jó keresztény. Zömö­
kén állt meg Süss előtt, arcáról sugárzott a meggyőződés,
hogy most aztán valami nagyszerű tettet hajt végre Isten
és ember előtt, mert oldalán a józanság és a jog; rátette hát
nagy, ormótlan, kesztyűs mancsát a zsidó karcsú, elegáns
vállára, nagy nehezen szóra nyitotta otromba száját, és azt
mondta: - A hercegnő és az alkotmány nevében, zsidó,
ezennel letartóztatom.
És a szorongó csend egyetlen pillanat alatt tomboló,
diadalittas, állati üvöltéssé változott. A zsidó csendesen
mosolygott, egyedül volt, határtalan távolságban mindet­
től. Az urak ocsmány szidalmakkal, durva taszításokkal,
rúgásokkal estek neki, legfőképpen azért, hogy kikerül­
jenek ennek a mosolynak az igézetéből, lehetőleg még
csak meg se érintse őket, lelkűkbe ne hatoljon.

-489 -
 ÖTÖDIK KÖNYV

A másik

Napkelet és Napnyugat találkozásánál ott fekszik egy ici­

pici föld: Kánaán földje. És Dél, az ősi, öreg Micraim ide
nyújtja előre a nyelvét, kettejük találkozásához. Ahol Ke­
let és Nyugat útjai metszik egymást, ott fekszik Jeruzsá­
lem városa, ott magasodik Sión vára. És a zsidók, amikor
Izrael istenéhez, az egyetlen, a mindenek felett való úrhoz
imádkoznak, akár napkelte legyen, akár napnyugta, ösz-
szezárt lábbal állnak, és Jeruzsálem városa, Sión vára felé
fordulnak, a nyugatiak tehát kelet felé, a napkeletiek pe­
dig nyugatnak, mind ugyanazon az órán, mind Jeruzsá­
lem városa felé.
Napnyugat felől örökös vad hullámzás verdesi Kána­
ánt: az élet, a személyiség utáni szomjúhozás, a tevékeny­
ség, az örömök, a hatalom utáni vágy hullámai. Megra­
gadni mindent, amit lehet, gyönyörűségünket lelni benne,
birtokolni, még több gyönyörűséget érezni, még többet
birtokolni, élni, harcolni, cselekedni. Ez a Nyugat hang­
ja, jelszava. De Délen, a csipkés élű hegyek alatt aranyba
takarva, illatos fűszerek között ott feküsznek a halott kirá­
lyok, akik büszkén óvják meg testüket a pusztulástól-, a si­
vatag ölén, hatalmas fasorok között csúfolja meg képmá­
suk a halált. És Dél felől örökös vad hullámzás verdesi
Kánaán földjét: forró, sivatagi ragaszkodás a létezéshez,
gyötrő vágy, hogy emberi formánkat, alakunkat ne enged­
jük át a halálnak, ne hagyjuk, hogy porrá omoljon, elvesz-
szen a test. Kelet felől azonban édes, szelíd bölcsesség

490-
-
hangja csendül: aludni jobb, mint ébren lenni, halottnak
jobb, mint élni. Nem szabad semminek ellene szegülnünk,
bele kell olvadnunk a Semmibe, nem szabad semmit sem
cselekednünk, mindenről le kell mondanunk. S ez a sze­
líd, örök hullám felfut Napkelet felől Kánaán partjaira.
Örökösen ostromolja ez a három hullámzás a kicsiny
országot, összefutnak, egymásba olvadnak: a cselekvés, a
törekvés, és az izzó-forró, büszke maga-meg-nem-adás, a
szembeszegülés a halállal, és harmadikként: a szelíd, sötét
lemondás és beleolvadás hulláma. Kánaán pedig, a pici föld
ott fekszik csendesen, figyelmesen, és tűri, hogy a hullá­
mok ide-oda járjanak, egymásba fussanak fölötte.
S ebben a kicsiny országban élt Izrael népe: nyílt sze­
mű, éles hallású nép. Lesett Kelet felé, fülelt Nyugat felé,
kémlelt Dél felé. Kis nép volt, és hatalmas kolosszusok
vették körül: Bábel-Asszur, Micraim, Róma-Szíria. Na­
gyon kell vigyáznia, ha nem akarja, hogy egyik pillanatról
a másikra elpusztítsák, szétlapítsák ezek az óriások. És ez
a nép nem akart elpusztulni, élni akart; okos, bátor kis nép
volt, gondolni sem akart arra, hogy szétlapítsák. A három
hullám pedig jött, szakadatlan, örökös egyhangúsággal,
újra meg újra. A kis nép azonban kitart. Nem ostoba ez a
kis nép, nem védekezik az elkerülhetetlen ellen; meghúz­
za magát, meglapul, ha egy hullám túlságosan magasból
csap le rá, hagyja, hogy tetőtől talpig elborítsa az ár. De
akkor újra felbukkan a mélyből, és megrázza magát, íme,
újra itt vagyok. Kitartó, de nem esztelenül makacs. Egy
kicsit mindegyik hullámnak odaadja magát, de egyiknek
sem egészen. És a három áramlatból kiszűri, magához ha­
sonlítja, ami neki megfelelő, amit használni tud.
Ez az állandó veszélyeztetettség arra kényszeríti ezt a
kis népet, hogy örökké odafigyeljen: mit is művelnek ha­
talmas szomszédai, megérezze, kiszagolja, felderítse, érté­
kelje minden mozdulatukat. Így azután természetévé
válik a világ megfigyelése, megismerése, az ismeretek ren-

-491 -
dezése. És hatalmas, forró szeretet ébred benne e tudás, e
felismerés eszköze: a szó iránt. Vallási törvénnyel kiközö­
síti az analfabétákat, és az írás ismerete: isteni parancs
nála. Feljegyzi, amit a három hullám hoz neki. Saját maga
teremt szavakat, melyekre aztán átülteti a tevékenységről
szóló harsány, lelkesült tanokat, a halhatatlanságért való
küzdelem tompán felizzó tanát, és a Nirvána szelíd, bol­
dogító tanítását: ne tégy semmit, ne vágyakozz semmire.
És ez a kis nép megírja azt a két könyvet, amely minden
könyv közül a legjobban átformálja a világ arculatát: a te­
vékenység nagy Könyvét, az Ótestamentumot, és a le­
mondás nagy Könyvét, az Újtestamentumot. De a halha­
tatlanságra való törekvés marad egész életének, minden
szavának-betűjének az alapja.
E kis nép fiai azután kirajzottak a világba, és a Nyugat
tana szerint éltek. Tevékenykedni, küzdeni, megragadni.
De mindennek ellenére sem érzik magukat egészen ott­
hon a tevékenység világában, igazi otthonuk ott van vala­
hol a cselekvés és a lemondás között. És mindig Sión felé
fordulnak, oda néznek vissza. És gyakran, a győzelem, be­
teljesülés mámorában, a vereségre való rádöbbenés köze­
pette, a legnyaktörőbb rohanásban megállnak egy pilla­
natra, megborzongnak, ezernyi szó, ezernyi zaj közül ki­
hallanak egy egészen halk hangot: ne akarj, ne tégy sem­
mit, mondj le énedről.
És van köztük, aki végigmegy az úton: a cselekvés, a
hatalom, a gyönyörűség, a birtoklás őrjöngő kavargásából
a pusztulással való dacoláson keresztül eljut egészen a bol­
dog feloldódásig és szabadulásig, a semmit-nem-akarásba
és a teljes lemondásba való beleolvadásig.

Éjen, viharon, esőn át vágtattak a futárok Stuttgartba.

Mentek a parlamenti urakhoz, Remchingenhez, a herceg­
nőhöz. Elhagyták a hercegnél járt küldöttség kocsiját.

-492-
Karl Alexander halálhíre már a küldöttség visszaérkezése
előtt megérkezett tehát a városba, végiglobogott a sötét­
ségbe burkolózó, csendes városon, még jobban felszítva a
borzongás, a lázas várakozás parazsát. A polgárok mind
kitódultak az utcára, siettek szomszédaikhoz. Csakugyan
igaz lenne? Isten büntetése, az Úr intő keze! Milyen hihe­
tetlen, milyen megrázó megváltás! De vajon csakugyan
igaz-e? Nem csapda-e vajon? Félénken gyűlt mind több
fény a házakban. A suttogás erősödött, most már felszaba­
dultabban törtek fel az öröm első hangjai. Ekkor azonban
az a híresztelés terjedt el városszerte, hogy csak roham volt
az egész, orvosi beavatkozással megmentették a herceg
életét. Hogy sunytak a polgárok egyszeriben! hogy vissza­
bújtak házaikba! hogy oltogatták a gyertyát! Míg azután
végre megjött, immáron megcáfolhatatlan, a biztos hír, s
a városháza előtt ki is hirdették: a herceg halott. Most
végre parttalanul áradhatott az ujjongás. Ölelkezés, hála­
ima. Boldogság sugárzott az arcokon, mint az üdvözül-
tekén. Fények gyúltak mindenütt megint, örömünnep
kerekedett. Benz, a disznószemű cukrász a „Kék Bak”-beli
ivócimborái segítségével hatalmas transzparenst festett,
melyen kéttornyú templom felett szárnyas ördög visz el
egy embert. A kép alatt pedig a következő rigmus állt, ha­
talmas betűkkel:

Kufárkodott a hitével:
Most az ördög tépi széjjel!

Örömtől reszkető, izzadó kézzel állította ki azután a

transzparenst gyertyákkal kivilágított ablakába, s rettentő
boldog volt, hogy az emberek megállnak, felnéznek a fel­
iratra - és hamarosan az egész város a rigmustól vissz­
hangzik. Nemsokára az a hír terjedt el, hogy a hercegért
végül is az ördög jött fel a pokolból. Nem hallottátok,
milyen szederjes-fekete volt az arca, milyen szörnyen el­

- 493-
torzultak a vonásai? Nohát, Belzebub a karmaival fojtot­
ta meg az eretnek fejedelmet.
Marie Auguste rettentő tanácstalanul ült kabinetjé­
ben. Körülötte Scheffer udvari kancellár, Remchingen
tábornok, gyóntatóatyja, a kapucinus Flórián szerzetes.
Ragyogó pongyolában volt a hercegnő, éppen aznap hoz­
ta a különfutár Párizsból, s az asszony folyton arra gon­
dolt, milyen kár, hogy nem egy nappal előbb futott be a
küldemény. Mert akkor rajta lehetett volna azon a búcsú­
éjszakán, és Karl Alexander látta volna még. De most már
késő, a herceg halott, csúnya, merev hulla, és nem örvend
soha többé pongyoláknak, asszonyoknak. Marie Auguste
úgy érezte, jót cselekedett azzal, hogy legalább utolsó éjjel
olyan kedves volt hozzá. Lentről, a városból felmoraj lőtt
az öröm zaja.
A nagydarab Remchingen az általános pánik és zava­
rodottság ellenére is mohón falta tekintetével Marie
Auguste meztelen karjait; a zajt hallván fel-felmordult
tehetetlen haragjában: odasózni nekik! Közibük csapni!
Végrehajtani a tervet, mindezek ellenére. Mire való a ka­
tonaság? Jótáll a katonáiért. Nohát, legfeljebb egypár ez­
red rabolni fog, ő meg majd lelövet egyet-kettőt a zsivá-
nyok közül. Felesküdnek a hercegnőre. Semiramis.
Erzsébet. Katalin. Közibük vágni! Az udvari kancellár ré­
mülten tiltakozott. Az ég szerelmére, csak semmi véron­
tást, csak azt ne! A puccsnak vége; volt, nincs. Most már
csak legyünk óvatosak, és tartsuk be a törvényességet.
Igen, igen, mindent csak törvényes keretek közt. A vég­
rendelet alapján kell cselekedni. Hasonlóképpen érvelt
Flórián atya is, csak határozottabban, nem annyira ijed­
ten. A kapucinus fantáziája gyorsan működött, s már-már
ki is rajzolta a jövő képét. Persze mindenekelőtt a maga
számára. Ki is ő? Az uralkodó hercegnő gyóntatója, dip­
lomáciában jártas ember, az egész ország talán legjelen­
tősebb, kulcsfontosságú pozíciójában. Miközben halkan,

- 494-
 megfontoltan beszélt, már valamiféle német Richelieu-
nek vagy Mazarinnek látta magát. Marie Auguste azon­
ban, miközben kis gyíkfejének tartásán, pasztellszín arcán
úgy látszott: figyel, tulajdonképpen egészen másutt járt
gondolatban, ott kalandozott valahol Karl Alexander meg
a pongyola körül, arra gondolt, milyen lesz majd az özve­
gyi fátyol, melyet fel kell öltenie - egy ilyen fátyol is lehet
nagyon pikáns, nagyon jól állhat egy nőnek, miért is ne?
ha még a csúf Angoulëme hercegnőt is megszépítette -, s
miközben az urak egymás után tették a leggyakorlatibb
javaslatokat, fontoskodó kis hangján a lehető legnagyobb
közvetlenséggel azt mondta: - Que faire, messieurs? Que
faire?
A parlament szűkebb bizottsága még az éjjel összeült;
s meg kellett engedniük más képviselőknek is, hogy jelen
lehessenek a tanácskozáson. Ó, micsoda ujjongás volt ott,
micsoda diadalmámor! Az urak mind úgy tettek, mintha
a herceg halála az ő személyes érdemük lett volna, mintha
ügyes diplomáciai manővereik vezettek volna ehhez a po­
fonegyszerű és az állam érdeke szempontjából legüdvösebb
megoldáshoz. Neuffer parlamenti képviselő úr például
úgy vélte, ő váltotta ki ezt a sajátos eseményt, igen, ő ma­
ga az ország mentőangyala. Képzeletében összekeverte a
tényeket a híresztelésekkel, s ezt mind aztán titokzatos
masszává gyúrta; kalandos kis variáció kerekedett ki be­
lőle, ahol ő mozgatta a szálakat. Tudniillik: ő volt az, aki
unokaöccsét, Neuffer komornyikot meggyőzte arról,
hogy nem szolgálhat ilyen gonosz despotát, ő térítette
meg, s ő vezette a parlamenti urak táborába a rossz úton
járó rokont. Persze nem szólt róla senkinek, azonban két­
ségtelen, hogy a hű szolga adott be túlságosan nagy adag
aphrodisiacumot a hercegnek, ami, tekintettel a herceg
életmódjára és elhájasodott szervezetére, egészen szükség­

* Mit tegyünk, uraim? Mit tegyünk?

-495 -
szerűen vezetett a gutaütéshez. Neuffer képviselő kon­
zultált már az ügyben különböző orvosokkal is; s mind­
egyikük megerősítette ezt a feltevést, miszerint ilyen kö­
rülmények között okvetlenül be kellett következnie a ka­
tasztrófának, különösképpen ha megfelelő ellenszerek
nem voltak kéznél. És - nem voltak kéznél, ez megint
csak tény; Karl Alexander meghalt. De vajon véletlen-e?
vagy egy okos, ügyes kéz rendezte úgy, hogy egészen egye­
dül haljon meg? Mert még a gyóntatója sem volt ott,
hogy legalább abba az eretnekmennyországba segítse eret­
nek lelkét; a folyosón egyetlen lakáj, egyetlen szolga sem
tartózkodott, a palota személyzete - nohát, nem feltűnő?
- mind az épület másik szárnyában volt, nézte a táncot.
És a despota magányosan adta ki a lelkét, mint egy kutya.
Ezt a kalandos történetet suttogta a sötét ember, ördögien
és jelentőségteljesen vigyorogva, képviselőtársainak; a do­
log eléggé hihetetlen volt, már csak azért is, mert sokan
tudhatták, hogy azt az italt nem Neuffer, a komornyik
keverte, hanem Othman, a szerecsen; de hát a herceg ha­
lála is annyira valószínűtlen szerencse volt, épp ebben a
pillanatban, hogy sokan még arra is hajlottak, hogy a sötét
fanatikus meséjének higgyenek. S bár hamar otthagyták,
némi csodálattal néztek rá mégis, és a stuttgarti Brutus
magányosan sütkérezett komor nagysága fényében.
A többiek tervek kovácsolásán buzgólkodtak. Az első
örömön már túl voltak, természetesnek látszott immáron
a megmenekülés; előtérbe került hát a birtoklás, a hata­
lom és a bosszú megannyi kérdése. Hohó! Most mi va­
gyunk felül! Hohó! Most aztán eljött a perc, hogy meg­
fizethetnek a zsidónak, az eretnekeknek, mindenkinek,
aki előtt eddig lapulniuk kellett. Nyilvánvaló volt, hogy a
neuenstadti Karl Rudolf herceg lesz a kis trónörökös­
herceg gyámja, senki más; akármit tartalmazzon is Karl
Alexander végrendelete. Karl Rudolf hercegben pedig
meg lehet bízni. Jó protestáns, aki az ő pártjukon áll

-496 -
majd. Még holnap küldöttséget menesztenek hozzá. És
még az éjszaka megtáncoltatják az eretnekeket, a hazaáru­
lókat meg a zsidóbarátokat. A katonasággal nem mertek
ujjat húzni; de a civil Süss-páriákat, már legalábbis, akik
azon az éjjelen Stuttgartban voltak és nem Ludwigsburg-
ban, nyomban fülön csípték. Ugyanaz történt körülbelül,
mint Eberhard Ludwig halálakor, a grävenitzi nő bukásá­
val. A poroszlók és törvényszolgák körbejártak a város­
ban, és letartóztatták, akit csak kellett; aztán a bambán
pislogó, rettenetesen káromkodó, jajveszékelő, könyörgő
áldozatokat a csúfondárosan ujjongó, szájtátó, bámész­
kodó nép sorfala közepette cipelték az őrségre. Rács mögé
került Bühler, Mez, Hallwachs, a Lamprechtek, Knab,
sőt maga SchefFer udvari kancellár is.
Remchingen fogcsikorgatva nézte a dolgot, a herceg­
nő szigorú parancsára azonban nem léphetett közbe. No
de merészeljenek csak a katonákhoz nyúlni! Csak egyet­
lenegy tisztjét érintsék mocskos polgárkezek! Majd akkor
odasóz nekik, majd akkor nem türtőzteti magát tovább!
A tartomány emberei azonban nagy ívben kikerülték, ha
katonát láttak.
Különös dolog, de egy valakiről egész Stuttgartban
senki sem beszélt, s ha beszéltek is, csak halkan, suttogva,
még a nevét sem mondva ki. Pedig ez az ember élt min­
den titkos gondolatuk mélyén: a hercegnő meg a katonák
benne bíztak még nagy titokban, a parlamenti urak meg
a polgárok tőle rettegtek. Mit tesz Süss? Vajon mihez kezd
most? Támadni fog? Vagy védekezik, angolnasimasággal,
ördögi ügyességgel kicsúszik a hurokból? Ludwigsburg-
ban volt, az tény; és semmi hír nem jött felőle, se sür­
göny, se üzenet, semmi az égvilágon. Felderengett a haj­
nal, meleg, nyirkos márciusi nap. Mindenki halálosan
fáradt volt az éjszakai virrasztástól, a váratlan fordulatok,
izgalmak kimerítették a württembergieket; aki tehette,
lefeküdt egy kicsit, pihenni. De a zsidóról még ekkor sem

-497 -
volt semmi hír. Ejha, csak nem forral valamit alattom-
ban? És a hercegnőt körülvevő tehetetlen, dühös urak, a
diadalittas parlamenti képviselők s a letartóztatottak, le-
buktatottak első álmába belopózott tompa félelemként és
reményként: mit tesz vajon Süss?

Ludwigsburgban Wendelin Breyer doktor az orvosi

leletet diktálta. Kollégáival, Georg Burkhard Seegenel és
Ludwig Friedrich Bilfingerrel, von Beulwiz kormányel­
nök és von Schenk-Kartell udvari marsall jelenlétében
végezte el a boncolást. Mind a három udvari orvosnak
ugyanaz járt az eszében, miközben a hullát vagdalták: „Ej,
no látod! Most milyen szép nyugodtan fekszel itt, nem
toporzékolsz, nem vágsz orvosságosüvegeket az ember fejé­
hez.” Arcukon azonban továbbra is komolyság ült és illő
gyász, ahogyan a tudós férfiakhoz illik efféle esetekben.
Wendelin Breyer doktor tompa hangján, szélesen gesz­
tikulálva diktálta éppen a körülményesen és lelkiismere­
tesen megfogalmazott judicium medico-chirurgicum-oi, az
orvosi bizottság vizsgálatának eredményét: - „Ebből a
visum repertum-ból - diktálta - elegendően kiviláglik, hogy
Őfensége nem gutaütésben, sem gyulladás vagy gang-
raena, sem vérömlés, sem nem polyp stb. következtében
halt meg, hanem vérkeringési elégtelenség miatt, vér
okozta fulladástól. Ehhez az oly gyorsan bekövetkezett el­
változáshoz kétségkívül jelentős mértékben hozzájárult a
korábban már többször gyógykezelt, legutolsó ízben kü­
lönösen hevesen megnyilvánult spasmus diaphragmatis
stb., és a felfúvódott, a rekeszizmot megnyomó has, más­
részt pedig az ad stagnationem sanguinisplenariam, ob ato-
niam et debilitatem connatam, egyébként is hajlamos pul-
mones (amely eset is nagyon szomorú fényt vet arra, hogy
a Württemberg-házbeli fenséges fejedelmek legtöbbje
valamiféle mellbetegség áldozata lesz).”

- 498-
 Stuttgartban ezalatt, már Karl Alexander halála más­
napján, sor került végrendeletének felbontására. A vég­
rendelet, eredeti megfogalmazásában, a hercegnőt jelölte
ki gyámul a neuenstadti Karl Rudolf herceggel egyetem­
ben. Egy későbbi, Fichtel és Raab titkos tanácsosok által
sugalmazott záradék azonban a würzburgi hercegérseket
is megnevezte másodgyámként, s egy másik, közvetlenül
Karl Alexander halála előtt aláírt toldalék különleges telj­
hatalommal ruházta fel a hercegérseket.
A tizenegyes bizottság küldöttsége már útban is volt a
csöndes Neuenstadtba, Karl Rudolf herceghez, hogy leg­
alázatosabban megkérje őt a kormányzói hatalom azonnali
átvételére. Karl Rudolf zárkózott, idős úr volt. Tanulmá­
nyait Tübingenben végezte, fiatalkorában becsatangolta a
világot, járt Svájcban, Franciaországban, Angliában, Né­
metalföldön. Azután Velence szolgálatába szegődött, har­
colt Moreában, érdemeket szerzett Negroponte ostromá­
nál. Önkéntesként harcolt Írországban, tizenkétezer dán
zsoldos vezére volt a spanyol örökösödési háborúban, ő
döntötte el a véres ramillies-i ütközetet. Jenő herceg és
Marlborough nagyra becsülte, neve ott ragyogott a legki­
válóbb európai hadvezérek sorában. De akkor, hirtelen,
amikor bátyja halála révén rászállt a württemberg-neuen-
stadti apanázsbirtok, az ötvenéves katonaember minden
rangjáról lemondott, visszavonult a kis városkába, ott élt,
olyan egyszerűen, mint akármelyik paraszt, kis népének
szigorú, lelkiismeretes atyjaként.
Karl Alexanderrel semmiféle kapcsolata nem volt.
A pompakedvelő fejedelem, a fényűző udvartartás, a pi­
masz, csirkefogó hercegi zsidó - mind, mind végtelenül
ellenszenves volt neki. Ő maga szigorú, zárkózott, takaré­
kos ember volt, immáron túl a hetvenen. Szerette isten
háta mögötti kis városát, szerette a nyugalmat; és ha vala­
ki netalán szóba hozta Marie Auguste-öt, az eretnek her­
cegnőt, aki olyan frivol módon kedvélte az öltözködést és

-499-
a komédiásokat, hát az öregúr mindig kelletlenül, undor­
ral húzta el kemény vonalú száját. Alacsony, száraz mo­
dorú, kissé hajlott ember volt, szavai katonás rövidséggel
pattogtak mindig, öltözködése, udvartartása kimért, sza­
bályosan rendezett, takarékos. Ez volt a jelszava: Köte­
lesség! Meg ez: Igazságosság! Meg ez: Tekintély! És hajlott
kora ellenére még mindig nagyon tudott dolgozni.
Meghallgatta a stuttgarti urakat, nem szólt egyetlen
szót sem, végigmondatta nyakatekert mondókájukat,
meg is ismételtette velük, s ő még mindig csak hallgatott.
Idős ember volt, hátralevő néhány évét olyan szívesen töl­
tötte volna a csendes, isten háta mögötti kis Neuenstadt-
ban, felügyelt volna a mezei munkára, a szőlőművelésre,
a szüretre, mint egy egyszerű, jó gazdaember; körmére
nézett volna minden egyes alattvalójának, jól bánik-e gye­
rekeivel, jószágával. És akkor tessék! Isten egy ilyen öreg­
emberre bízza ezt a nehéz feladatot, hogy a lezüllött orszá­
got rendbe hozza, megtisztogassa, haláláig hadakozzon
császárral és birodalommal, bosszantsa a kövér, minden
hájjal megkent würzburgi jezsuita. De Isten parancsolt; ő
maga egyszerű katona volt, és tudta, mi a fegyelem, az en­
gedelmesség, meg sem próbálkozott tehát ilyen magas
rendeltetéssel szembeszegülni. Közölte a stuttgartiakkal,
elfogadja a kormányzói széket, de csak azzal a feltétellel,
hogy nem lesz mellette másik gyám, sem a regensburgi
katolikus hercegnő, sem pedig a würzburgi jezsuita. És
bejelentette, hogy már másnap ott lesz új székhelyén.
Elégedetten utaztak haza a stuttgartiak. Ilyen emberre
van szükségük, pontosan ilyenre! Ez majd elbánik
Remchingennel, meg a zsidóval is, akiről - milyen érde­
kes! - azóta se jött semmi hír.
Remchingen rettentő dühbe gurult a hírek hallatára.
Kezdettől fogva gyűlölte a magának való, fura kis neuen-
stadti urat, és ha csak tehette, ékelődött zsugoriságán,
kicsinyességén. Most vadul verte a vasat: minek ott a zá­

-500-
radék a végrendelet végén, amely a würzburgi hercegérsek
teljhatalmát biztosítja, ha így tartják be? És végül is: kinek
a parancsnoksága alatt állnak a csapatok? És kihez hűek?
Hozzá, Remchingenhez. Meg is tagadta a kormányzótól
a hűségesküt, nem fogadott el tőle parancsot, s aláren­
deltjeinek is megtiltott bármi effélét; feleskette őket Karl
Alexander végrendeletére. A kormányzó-herceg tudta nél­
kül és akarata ellenére megerősítette a stuttgarti helyőr­
séget, és utasítást küldött valamennyi vár és helyőrség pa­
rancsnokának, hogy senki mástól parancsot el ne fogadja­
nak, csak közvetlenül tőle vagy a hercegnőtől. Karl Rudolf
ellen akarta hangolni a hadsereget; széltében-hosszában
elterjesztette hát a hírt, hogy az új kormányzó egyezséget
kötött a parlamenttel, miszerint a hadsereg létszámát je­
lentősen csökkentik, és nagy elbocsátásokat eszközölnek.
Karl Rudolf ilyen körülmények között vonult be tehát
Stuttgartba; csendesen, minden pompát kerülve. Beköl­
tözött a kastély egyik mellékszárnyába, tisztelegni akart az
elhunyt fejedelem özvegyénél, aki azonban nem fogadta.
Nem törődött vele; s a hetvenegy éves férfi másnap reggel
hatkor, szokása szerint, munkához látott. Azzal kezdte,
hogy kíméletlenül megtisztogatta a fővárost, elbocsátotta
az összes megbízhatatlan hivatalnokot, papírjaikat lefog­
laltatta, sokat le is tartóztatott közülük. A katolikus párt
vezetőinek java része már réges-régen elmenekült.
A nép pedig nyíltan gúnyolta az elhunyt herceget, akit
még földbe sem tettek; szidalmazta a hercegnőt, aki ide­
gesen, tehetetlenül duzzogott szobáiban. A kormányzó­
herceg szigorú rendeleteket adott ki, melyek megtiltották
az effajta megnyilvánulásokat. Jelszava ez volt: Kötelesség!
És: Igazságosság! Meg: Tekintély!
Többekkel együtt Benz cukrászt is háromnapi elzárás­
ra ítélték a miatt a bizonyos transzparens miatt, mely az
ördög társaságában ábrázolta a herceget. Az apró, disznó­
szemű ember a börtönben jó erősen meghűlt. Ahogy

-501 -
aztán újra hazakerült, ágynak esett, s hiába ivott minden­
féle teát, hamarosan az a hír járta: nem áll lábra többé.
Betegágyát körülállták „Kék Bak”-beli ivócimborái. Go­
noszkodó vigyorral vetette oda nekik: - Az utolsó előtti
herceg alatt egy szajha uralkodott, a legutóbbinál egy
zsidó, most meg egy vén bolond. - Rettenetesen kínló­
dott, rúgkapált haláltusáján, szörnyűséges, mocskos átko­
kat hörgött. A „Kék Bak”-ban azt beszélték az emberek,
az eretnek herceg meg a zsidója okozta ennek a derék pol­
gárnak a halálát is.
Marie Auguste vadul, fáradhatatlanul dolgozott Rem-
chingennel a parlament és az új kormányzó, Karl Rudolf
ellen. Hízelgett neki, hogy nagyasszonyként bámultassa
magát. Elég régóta volt már Németország első szépasszo­
nya; most azt szerette volna, ha az éppen trónra lépett ifjú
porosz király női ellenlábasa lehetne. Ej, miért is ne? Ő
lesz majd a katolikus ellenfele ennek a nagy protestáns­
nak. Nem áll-e mögötte a császár, a bajor választófejede­
lemség, apja, sőt még Franciaország is? Ő ne vehetné fel a
versenyt Karl Rudolffal, ezzel a vén trotlival, ezzel a pa­
raszttal, ezzel a pimasz bitorlóval? ő, az okos, szépséges,
nagyvilági asszony? És csak szőtte, szőtte Remchingennel,
kapucinus gyóntatójával, Flórián atyával, meg Hophan
nevű könyvtárnokával, akit nagy politikusnak tartott,
számtalan apró, gyerekesen intrikus tervét, duzzogott, ha
valami nem ment mindjárt úgy, ahogy ő szerette volna.
Ezernyi sürgönyt küldetett: Bécsbe, Würzburgba, Brüsz-
szelbe apjához. Gyászoló özvegyként mutatkozott az ud­
var és az ország előtt, a fekete pompában kecsesen ragyo­
gott apró finom kis gyíkfeje. Hazahozatta Brüsszelből
kisfiát, a trónörököst; megmutatta a népnek a sugárzó
szép szemű hercegi árvát.
Karl Rudolf azonban öreg katona volt, nem hagyta,
hogy kifogjanak rajta. Nyilatkozatot adott ki, melyben
mindenkinek értésére adta, akit illet: nem áll szándéká-

502-
-
ban a hadsereg létszámának csökkentése, s a parlamenttel
is hasonló nyilatkozatot tétetett. Másnap a csapatok fő-
parancsnokává von Gaisberg tábornokot nevezte ki, a dü­
hében tomboló Remchingennek házi őrizetet rendelt el,
őrséget állítva ajtaja elé. Ez bátor húzás volt, könnyen
járhatott volna vérontással, külső-belső ellenállással,
háborúval; dupla vagy semmi volt a tét. De a kormányzó­
herceg nyert. A hadsereg s velük együtt az ország, enge­
delmeskedett.
A császár egyelőre nem ismerte el ezt az erőskezű új
uralmat. A hercegnő jezsuitái arra törekedtek, hogy a bé­
csi udvar Karl Alexander legutolsó végrendeletét érvé­
nyesítse, mely szerint a trónörökös két gyámja: a herceg­
nő és a würzburgi hercegérsek. Maga a hercegérsek is
ilyen értelemben folyamodott a császárhoz, saját kezűleg
írott levelében, és Ikstatt professzor, udvari tanácsos által
kiváló eszmefuttatást készíttetett, melyet „Württembergi
alapokmányának neveztek el, s amelyben igen finom és
helytálló érveléssel bizonyította a legutolsó, vitatott vég­
rendelet legitimitását. A bizonyítás mindenütt, még a
würzburgi egyházfejedelem ellenfeleinek körében is osz­
tatlan sikert aratott, gyakorlati eredménye azonban sem­
mi nem lett. Karl Rudolf félretette az útból Remchin-
gent, és most már biztosan ült a nyeregben; háború nél­
kül (és senki sem akart háborút) nem lehetett volna el­
mozdítani. Minden tiltakozás, reklamáció pusztán elvi
jelentőségű maradt.
Az okos würzburgi egyházfejedelem persze nem is várt
egyebet. Tudta, hogy így lesz; megindította ugyan gépe­
zetét, de minden különösebb lendület nélkül, éppen csak
a látszat megóvására. Végighallgatta ördögien ravasz taná­
csosának, Fichtelnek az előterjesztését; mindenben igazat
adott neki. Itt most erőszakkal nem lehetett célt érni. De
hát az egyház ráér, az egyház hosszú távra dolgozik. Most
az a legfontosabb (egyebet sem lehet tenni tulajdonkép-

- 503 -
pen), hogy a kis trónörökös-herceget buzgó katolikus hit­
ben neveljék; ő maga persze, a hercegérsek nem éri meg
ennek a munkának a gyümölcsét. Egyebekben pedig: sze­
gény jó Karl Alexander! Jó, öreg barát, kedves cimbora!
Requiescat in pace.* Majd az érsek maga mond miséket
érte. A jelenlegi helyzetben viszont nem lehet mást tenni,
mint megpróbálni, hogy szépszerivel kikeveredjenek vala­
hogy ebből a württembergi ügyből, anélkül, hogy az egy­
házat kompromittálnák.
És Stuttgartban a legnagyobb óvatossággal és ügybuz­
galommal láttak hozzá, hogy minden nyomot eltörölje­
nek, amely a Würzburghoz és a katolikusokhoz fűződő
kapcsolatokról árulkodhatna. A legkompromittálóbb,
legfontosabb iratok azonban ott voltak Remchingennél.
Miután a tábornokot ilyen váratlanul letartóztatták saját
lakásán, az őrök megvesztegetésének sikertelen kísérletei
után egy kéményseprőinas mászott be a szomszédos ház
tetejéről a kéményen keresztül Remchingen lakosztályá­
ba, s így hozta ki onnét a dokumentumokat, átadta a her­
cegnő szerzeteseinek, s végül a papírok mindörökre eltűn­
tek Würzburg irányában.
Az öreg kormányzó ezalatt a maga katonás módján
teljességgel a kezébe vette a hadsereget, megszigorította a
tábornok házi őrizetét, majd adjutánsával, Gerhard kapi­
tánnyal egyetemben Aspergbe szállíttatta.
Mikor látta, hogyan bánnak legkedvesebb emberével,
segítőtársával, Marie Auguste megváltoztatta Karl Ru­
dolffal szembeni gőgösen elzárkózó magatartását. Most
már nem tartotta méltóságán alulinak, hogy tárgyalás cél­
jából magához kéresse Karl Rudolfot. Az öregúr minden
ceremónia nélkül el is ment; ott állt a maga szegényes,
parasztos, sete-suta módján a díszesen öltözött, a modern
kozmetika minden vívmányával sugárzó-illatozó szépséges

* Nyugodj békében.

- 504-
hölgy előtt. A férfi egyedül jött; Marie Auguste társasá­
gában ott volt Flórián atya, a gyóntatója, és Franz Joseph
Hophan, a könyvtáros, ez a fiatal, macskarugalmasságú,
irodalmiaskodó, legújabb divat szerint öltöző ifjú politi­
kus; ő volt Remchingen bukása után a hercegnő legmeg-
hittebb embere a kapucinus mellett.
Karl Rudolf hidegen nézett végig ezen a hármason;
dudva, gondolta, háromlevelű dudva; miért is engedte
Isten, hogy ilyen gyom nője be Württemberget, ezt a gyö­
nyörűséges szép kertet! Marie Auguste pedig gőgösen
nézte, mulatott magában a sete-suta, szegényes külsejű kis
katonaemberen, aki aligha tudná értékelni, milyen rafi­
nált szabása van özvegyi gyászruhájának. Karl Rudolf né­
mán hallgatta végig a hercegnő számtalan panaszát. Ez a
némaság idegesítette a nőt, egyre jobban felhevült, s a lé­
nyeges dolgok mellett gyerekes apróságokat is felhozott,
nevetséges dolgokat; elgaloppozta magát; tanácsadóinak
kellett a dolgot visszazökkenteniük a rendes kerékvágás­
ba. Karl Rudolf megvetően, undorral hallgatta ezt a női
fecsegést, amit - többnyire mindig rossz helyen - fon­
toskodó jogi kifejezések tarkítottak. Úgy érezte, ezeket a
szent fogalmakat, mint reverzálisok, polgári szabadságjo­
gok és a többi, csak megszentségteleníti a hercegnő, ami­
kor ostoba kis ringyószájára veszi őket. A kormányzó vá­
lasza rövid volt, eléggé nyersen lecsapott minden ostoba­
ságra, amelyet beszédében az asszony elkövetett; és hiába
próbálkozott ellenvetésekkel a kapucinus barát meg az
udvari könyvtáros, úgy tett, mintha nem is hallaná őket;
neki, a fejedelemnek, csak a fejedelemnővel lehet dolga.
Korholta Marie Auguste-öt, mondván: rossz tanácsadói
vannak, méltóságán aluli, hogy Remchingent védje, ezt a
hazaáruló senkiházit. Az asszony által fontoskodva felho­
zott kis etikettkérdésekben a legmesszebbmenőkig egyet­
értését fejezte ki, amint azonban politikailag valóban fon­
tos ügyekre került szó, a lehető legszilárdabban kitartott

- 505-
álláspontja mellett. A kapucinus barát meg a könyvtáros
kezét tördelte, látván, hogy örül Marie Auguste az apró
engedményeknek, hogy egyezik bele ugyanakkor a ravasz
trónbitorló minden lényeges követelésének teljesítésébe.
Végül anyagi ügyekre került szó. Marie Auguste-öt itt
már végképp cserbenhagyta a tudománya; Európa egyik
leggazdagabb házából származott, úgy dobálózott egész
életében az uradalmakkal, mint más egy lyukas pfennig­
gel, és afféle bundaszagú plebejusszokásnak tartotta, ha
valaki a pénzügyeket egyáltalán csak szóba hozta. Karl
Rudolf rendkívül pontosan számolt, ha államérdekekre
ment a játék; ami azonban saját szükségleteit illeti, végte­
lenül igénytelen volt; öregúr volt, gyermektelen, így hát
semmi kétség nem volt afelől, hogy szerény javadalmaiból
is meg tud élni. Egyiküknek sem esett tehát nehezére,
hogy nagylelkű legyen; a pénzügyek területén könnyen
megegyeztek, és elég jó egyetértésben váltak el. A herceg,
távozván, igencsak csodálkozva, de tulajdonképpen meg­
elégedetten könyvelte el magában, hogy a hercegnő egyál­
talán nem afféle festett démon, buta liba inkább. A her­
cegnő viszont azon csodálkozott - és annak örült -, hogy
Karl Rudolf tulajdonképpen nem is olyan nyakas, parasz­
tosan kicsinyes zsugori, hanem legfeljebb - vén szamár,
így váltak el egymástól; valamiféle fölényes, majdhogy­
nem megvető jóakarattal.
Kisebb összetűzésekre, villongásokra persze sor került
köztük még a későbbiekben. A kormányzó-herceg azon­
ban ez után az egyszeri találkozás után egészen tisztán
látta már, milyen politikát kell folytatnia. Ha komoly
közigazgatási kérdésben akarta Marie Auguste beleegye­
zését, előbb okvetlenül össze kellett különböznie vele va­
lamiféle apró etikettkérdésen. Például elvitatott tőle egy
címet, törzstiszt helyett alacsonyabb rangú tisztet küldött
hozzá őrségbe, vagy a hercegnő kedvencének, a finom­
kodó, divatosan járó könyvtárosnak tört borsot az orra

-506-
alá. S ha az asszony tiltakozott, Karl Rudolf eleget tett jo­
gos kívánságainak: ő maga viszont ellenszolgáltatásul
mindig megkapta a maga számára fontos politikai ügyben
azt, amit kívánt.
Komolyabb összecsapásra csak a Karl Alexander teme­
tésére való előkészületek alkalmából került sor közöttük.
Marie Auguste két hónapon át előre örült már, hogy a
temetésen majd egész Európa szeme előtt parádézhat,
mint a birodalom legszebb, legmondénabb özvegye, aki
egyben nagy fejedelemnő is, Róma és a katolikus világ
szeme fénye, reményeinek záloga. A kormányzó-herceg
azonban arra hivatkozott, hogy a katolikus szertartás fel­
ingerelné a népet, s ezért nem adott rá engedélyt; mire a
katolikus urak és fejedelmek azzal fenyegetőztek, hogy
távol maradnak Karl Alexander végtisztességéről. Marie
Auguste majd belebetegedett dühébe, vénséges vénre sírta
az arcát. Végül a császárnak kellett beleavatkoznia: saját
kezűleg írásban szólította fel Karl Rudolfot, hogy enged­
jen az özvegy kérésének. A temetés aztán valóban hihe­
tetlen pompával zajlott le. Gyászkocsik, gyertyavivők,
csuklyás barátok egész sora; fekete gálában a fejedelmek és
az urak; hivatalnoksereg, tömérdek libéria. A hadsereg
csapatainak órák hosszat tartó felvonulása. Harangzúgás,
gyászbeszédek, énekek, díszsortűz a halott emlékére. És
sok-sok ezer szempár, amely mind vágyakozva bámulta-
csodálta a csodaszép özvegy hercegnőt. Karcsún és hajlé­
konyán, bő brokátszoknyában jelent meg; valószínűtlenül
fehéren villant ki keze a fekete csipkéből; és nem volt rajta
semmi, de semmi ékszer a pápai rend keresztjén és egy,
tizenhat, válogatottan szép fekete gyöngyszemből álló
nyakláncon kívül. Az özvegyi fátylat pedig úgy tette fel a
fejére, hogy fekete színe valósággal elhalványult hajkoro­
nájának sugárzó feketesége mellett. Nemes márványszín
kis gyíkfejecskéje minden magasztossága ellenére is kecses
volt, nagyon-nagyon e világi és elragadó. Így sütkérezett a

507-
-
gyászoló Marie Auguste szépségének véghetetlen pom­
pájában.
Egyébként a koporsó, melyet nagy harangzúgás köze­
pette, beszédek és gyászénekek meg a lövegek díszsortüze
mellett a földbe helyeztek, felcicomázott, üres láda volt
csupán. Kari Alexander holtteste ugyanis, az orvosok
minden balzsamozó művészete ellenére oszlásnak indult,
míg a hercegnő és a kormányzó a temetés mikéntjén vi­
tatkozott; mit volt mit tenni, a bűzölgő holttetemet még
jóval a hivatalos gyászszertartás előtt nagy titokban elhe­
lyezték az új ludwigsburgi sírboltban.

Azok a diplomaták és katonák, akiket Karl Alexander ha­

lála Ludwigsburgban ért, jó ideig csendben maradtak, és
vártak. A letartóztatott Süss személyében mindenesetre
bizonyítékuk volt az állam iránti hűségükről. Néhány nap
elteltével már a vak is látta, hogy az alkotmánypárt győ­
zött, s hogy katonai puccsra meg katolikus tervre immár
gondolni sem lehet. Csak egy egészen kis csoport, valami
Waldeck herceg vezetésével, volt olyan elvakult, hogy
semmiképpen nem tudott beletörődni a fényekbe. A töb­
biek - nos, hát a többiek soha nem is gondoltak erősza­
kos cselekedetekre, felforgatásra, valamennyi tervük vég­
rehajtását szigorúan az alkotmány keretei között, a parla­
ment jóváhagyásával képzelték el csupán. Egyetlen gaz­
ember volt csak, egyetlen bajkeverő, minden rossz okozó­
ja, minden baj forrása, ő vezette rossz útra a jó fejedelmet,
ő fordította minden nemes tervét a visszájára, igen, ez az
országrontó, lelkiismeretlen gazember: a zsidó. S hogy a
többiek milyen hűek voltak hazához és alkotmányhoz,
már csak abból is szépen kiviláglott, hogy nem hagyták
elillanni a zsidót, de nem ám, fülön csípték nyomban.
Persze Süss elfogatása lényegében a legegyszerűbb do­
log volt a világon, egyáltalán nem valami dicső úton-

- 508 -
módon zajlott le, semmiképp sem szolgált az urak külö­
nösebb dicsőségére. Ezért szükséges volt, hogy a letartóz­
tatással kapcsolatos ludwigsburgi eseményeket egy kicsit
kiszínezzék, romantikusabbá tegyék, több feszültséget vi­
gyenek az ügybe. Így hát elterjesztették Stuttgartban a
hírt, sőt, hamarosan nemcsak suttogták, hanem egészen
nyíltan is beszélték már az emberek, hogy Süss a herceg
halála után azonnal kereket oldott Ludwigsburgból, be­
jött a fővárosba, titkon meghúzódott palotájában, majd
egy kis idő múlva, értékeit és mindenféle iratokat magá­
hoz véve, külföldre akart szökni. A derék tisztek azonban,
élükön a különösen éber von Röder őrnaggyal, a városi
őrség jó protestáns hírében álló, közszeretetnek örvendő
parancsnokával, utánaeredtek, és még éppen idejében el­
kapták a bitangot. Sőt már a legapróbb részleteket is szél-
tében mesélték az esetről; e szerint Süss a szőlődombokon
át menekült, s jókora egérutat is nyert már a kriegsburgi
úton. Von Röder őrnagy azonban legjobb lovasait vette
maga mellé a városi őrségből - még a neveket is tudta
mindenki: Guckenberger, Trefts, Weis, Mann, Meier -,
s a hattagú kis különítmény nekivágott az üldözésnek.
A kornwestheimi magaslaton aztán utolérték a szökevényt.
Von Röder őrnagy bátran szembefordult a zsidóval, mel­
lének szegezte pisztolyát, és úgy mennydörögte: - Állj! -
És akkor már nem tudta megmenteni magát a zsidó se
fenyegetőzéssel, se szitkozódással, se szemtelenkedéssel.
A bátor városi lovasok megfordították kocsiját, és most,
most hozzák éppen, mindjárt itt lesz, lám csak, ott hozzák
a vesztőhely felőli úton, a ludwigsburgi kapun át.
Ünnepélyes, háborgó tömeg várta a foglyot a város
szélén. Otromba viccek röpködtek; boldog, várakozástel­
jes izgalom a levegőben, suhancok a környező fákon, a
kapu párkányszegélyein. A „Zöldfához” címzett vendég­
lőben, mindjárt a kapu mellett, ott ült barátaival az ifjú
Langefuss, más tehetős polgárfiúkkal. A nagyra nőtt, erős,

- 509 -
fakószőke, piros képű legény jó uhlbachi óborral vendé­
gelte társait, zajosan tréfálkozott a lányokkal, az egész tár­
saság olyan vidám hangulatot árasztott, mintha még
mindig tartana a farsang. Amikor végre a nép harsogó
üvöltése közepette a kocsi áthaladt Süss-szel a ludwigs-
burgi kapun - a kocsi mellett Röder és emberei -, az ifjú
Langefuss asztala mellől egypár legény felugrált, odaro­
hant, kirángatta a kocsiból a foglyot, nekiestek, rángat­
ták, cibálták, ütlegelni kezdték, bántalmazták. Az ifjú
Langefuss eközben poharát emelte von Röder őrnagyra;
az őrnagy elfogadta a poharat, mosolygott, szerénykedett,
miközben a nép ütötte-verte a zsidót. Süss egyébként állta
a sarat, nem ijedt meg támadóitól, keményen vissza­
visszaütött; egy kis kölyöknek, aki a lábszárába harapott,
akkora pofont adott, hogy végigtörölte a földet a mögötte
állók lábai közt; támadói átkait, szitkait is derekasan vi­
szonozta. Nem valamiféle fanatikus rombolás volt ez, in­
kább szabályos verekedés a javából. Persze, a nép azért
csak agyonverte volna a zsidót, még ha jó mulatságnál
nem is indult egyébnek a dolog; beavatkoztak azonban a
lovas őrök meg a városi gránátosok, és kiszabadították a
tömeg keze közül. Kifulladva, véresen, ronggyá tépett ru­
hában gubbasztott azután Süss a kocsiban. Az ifjú Lange­
fuss, aki mindig nagy mókamester volt, s ezért a nők is
igencsak kedvelték, most azzal jeleskedett, hogy felkapta
a zsidó parókáját, amely a verekedés során a földre hul­
lott, s nagy hahota közepette botjára tűzve meglobogtatta,
így vonult be Süss, a nép ujjongásától és tombolásától kí­
sérve a városba; ott aztán a főtérre, a főrendi házba vitték.
A tömeg pedig, miután ennek a mulatságnak vége volt,
hozzálátott, hogy valami újat keressen magának; így az
ifjú Langefuss vezetésével elkezdték felhajkurászni a város­
beli zsidókat, összeterelték őket, s kiélték rajtuk tréfás ked­
vüket. Különösen jó mulatság volt, ahogy egy kétségbe­
esetten védekező öreg zsidó ősz haját és szakállát kitépdes-

- 510-
ték, miközben Langefuss úrfi, a tömeget harsány jókedvre
derítve néhány szellemességet eresztett meg mindenféle
tervekről. Egy túlságosan csinosnak sem mondható, ha­
lálra rémült leányt, Jentel Hirschet pedig, általános viho­
gás kíséretében, pucérra vetkőztettek, hogy megbolházzák.
A tömeg szorgalmasan begyűjtötte az összes stuttgarti zsi­
dót, aggastyántól csecsemőig, s aztán az utcagyerekek fütty­
koncertje, sár és kőhajigálása közepette bekísérték őket a
várnagy elé. Két prágai zsidó éppen ebben az időben ér­
kezett a városba, gyorspostával; a nagy hatalmú pénzügy­
igazgatóval szerettek volna egyet-mást elintézni. Halvány
sejtelmük sem volt a svábföldi politikai viszonyokról,
főként arról nem, miképpen függ össze a katolikus terv az
ő országos bankügyleteikkel; annyit tudtak csupán, hogy
Süss Európa leghatalmasabb zsidója, s hogy a württem­
bergi zsidóság különleges védettséget élvez. Annál inkább
megdöbbentek, amikor alig szálltak ki postakocsijukból,
mindjárt fülön csípték és elhurcolták őket, útközben még
jól el is tángálták, aztán dutyiba csukták; s csak ott tudták
meg, milyen szomorú sorsra jutott a nagy hatalmú pénz­
ügyi tanácsos úr. A tömeg brutális akciói során egyébként
néhány zsidó életét is vesztette, közöttük három frankfur­
ti védett zsidó, amiért azután a szabad birodalmi város
erélyesen tiltakozott a württembergi kormánynál. A kor-
mányzó-herceg jelszava azonban ebben az ügyben is a régi
maradt: Kötelesség! Tekintély! Igazságosság! - és a bűnö­
sök közül hármat - két napra - lecsukatott.
Egy fürge rímkovács mindjárt meg is verselte Süss el­
fogatásit. A vers hamarosan elterjedt Stuttgartban, sőt az
egész országban; különösképpen két sorát idézgették nagy
előszeretettel, ezt a két sort Württemberg apraja-nagyja
betéve tudta, s nem is felejtette el soha életében:

Állj, ha mondom, vagy lövök!

Röder őrnagy mennydörög.

- 511-
 S egyáltalán: von Röder őrnagy népszerűsége csak még
jobban nőtt azáltal, hogy megakadályozta a gonosz, isten­
telen, zsidó hazaáruló szökését; s akárhol jelent is meg
szűk homlokával, keményen összeszorított szájával, akár­
hol harsant is fel recsegő hangja, mindenütt ünnepelték a
lelkes polgárok.
Még aznap, hogy Süsst Stuttgartba hozták, a tömeg
megkísérelte kirabolni seegassei palotáját is. Sophie
Fisher, Fischer szállítmányozási tanácsos lánya, Süss egy­
kori szeretője állt az akció élén. A hajdan oly ingerlően
szép, buja, szőke lány nagyon megváltozott azóta. Harsá­
nyan ordítozott, arcvonásai eldurvultak, haja zilált volt,
csörgött róla a verejték. A többi stuttgarti zsidó házát nem
őrizte senki, így a tömeg akadálytalanul fosztogathatott, s
akadt is elég szép zsákmány: ékszerek, arany, értéktár­
gyak. Süss házát erős katonai őrség védte. Nicklas Pfäffle
időben megtette a szükséges intézkedéseket. Volt még va­
laki, aki mindent elkövetett, hogy Süss háza az ostromló
tömeg elől megmeneküljön: a portugál, Dom Bartelemi
Pancorbo. Rendőrséggel, katonasággal jelent meg a ház­
ban, kormánymegbízottként, és minden ingó és ingatlan
értéket lefoglalt. Nicklas Pfäffle kíséretében végigcsoszo­
gott a hatalmas, szépen rendben tartott, pompás terme­
ken, ragadozószemével minden sarkot átkutatott. Megve­
tően haladt el az értékes szőnyegek, bútorok, képek, dísz­
tárgyak mellett. Csakhogy a végén éppen azt nem találta
sehol, ami egyes-egyedül érdekelte volna: a drágaköves
vitrinek mind egy szálig üresek voltak. Gyanakvóan fag­
gatta Nicklas Pfäfflét a kövek holléte felől; a tohonya,
nagydarab, sápadt ember rendíthetetlen közönnyel vála-
szolgatott, ő ugyan nem tud semmiről.
A portugál fenyegetni kezdte, de még az ő kongó pin­
cehangja sem tette a legkisebb hatást sem az egykedvű tit­
kárra. Végül letartóztatták Nicklas Pfäfflét, apróra kikér­
dezték, levelezését átkutatták, de hiába, sehol semmi

- 512-
 nyom; így hát szabadon kellett engedni a hallgatag, nyu­
galmából kizökkenthetetlen fickót.
Süsst először a hohenneuffeni várba vitték; ott tulaj­
donképpen nem is bántak vele rosszul. Saját költségére
bőségesen és ízlése szerint ellátták mindennel, látogatókat
fogadhatott, kedvére hozathatott magának ruhaneműt és
egyéb holmikat. De nem élt túlzott mértékben ezekkel a
jogaival. Ha csak tehette, magányosan töltötte idejét.
Olyankor aztán elégedett arccal, majdhogynem moso­
lyogva járkált szobájában föl-le, föl-le, mormogott vala­
mit, mintha ének lett volna, csak éppen dallama nemigen
volt; a fejét ingatta nagy nyugalommal, ravaszul jobbra-
balra, mint egy vén kaftános zsidó.
Ej, de jó dolog is ez, végre egy kis nyugalom, szemlé­
lődés. Körülötte: nagy sürgés-forgás, igyekezet. Mindenki
azon volt, hogy őt minél mélyebbre nyomja, elintézze; de
azért ő is megtette a magáét, hogy kicsússzon a karmaik­
ból. Hohó! Csak nyúlkáljanak, csak kapkodjanak utána.
Micsoda bolondok ezek! Nem tudják, hogy aki itt kapá­
lózik, az nem az igazi Süss; az csak a régi, ostoba, tudatlan
Süss, aki még nem jutott a dolgok végére, aki még nem
ismert fel semmit a világból. És az igazi Süss, a mostani...
hohó! - vad, gúnyos gyönyörűséggel nevetett fel -, az
igazi Süss túl van immár mindenféle kapálózáson, aminek
élet a neve; azt már el nem csípi se herceg, se császár, se
bíróság.
így azután nem volt valami egyszerű dolga annak a
bizottságnak, amelyet azért küldtek ki, hogy kivizsgálja
mindazokat az istentelen, hazaáruló cselekedeteket és
üzelmeket, amik Josef Süss Oppenheimer zsidó és haj­
dani pénzügyi tanácsos és társai számláját terhelik. Pedig
maga a bizottság igen tekintélyes társaság volt. Az élén
von Gaisberg titkos tanácsos állt, a tábornok fivére, alap­
jában véve tohonya ember, aki szerette a dolgokat valami­
féle kedélyes-nyers tréfával elintézni; tagjai voltak Pflug

513-
-
titkos tanácsos, szikár, gőgös, kesernyés modorú úr, gyű­
lölte és utálta a zsidókat; két professzor; Harpprecht és
Schöpf, azután Faber, Dann, Renz és Jäger kormányta­
nácsos, meg stréber, karrierre áhítozó középkorú hivatal­
nokok; a két titkár: Bardili ülnök és Gabler tollnok.
A bizottság meg volt győződve arról, hogy Süss egy egész
sor főbenjáró bűnt követett el. Hamarosan kiderült azon­
ban, hogy jogilag nem sokat lehet rásütni. Méghozzá azért
volt olyan nehéz törvényes úton-módon elítéltetni őt, mi­
vel nem volt felesketett hivatalnok, sőt jószerivel még
alattvaló sem. Nem tett egyebet, mint hogy titkos pénz­
ügyi tanácsosi címmel felruházva, teljességgel magánsze­
mélyként, tanácsokat adott a hercegnek. Ha a felesküdött
miniszterek és tanácsosok ezeket a bűnös terveket végre­
hajtották, hát akkor ők voltak a hazaárulók, nem pedig a
zsidó. A vizsgálat ekképpen elaprózódott-ezernyi kis rész­
let között, viták folytak napestig, hogyan lehetne mégis
valamiféle épkézláb vádat összehozni ellene. A végtelen­
ségig húzták a vizsgálatot; úgy látszott, már sose lesz vége.
De hát miért is siettek volna a bírák? Nem volt talán kel­
lemes szerep ez a vizsgálósdi? Az ismerősök pedig mind
csak azt kérdezték tőlük: - Nohát, mi újság a zsidó ügyé­
ben? - Mondhatni, egész Svábföld szeme rajtuk csüggött.
Azonkívül igen magas különjövedelemmel is járt a bizott­
sági tagság, melyet természetesen a vádlott lefoglalt javai­
ból fizetett nekik az állam. És ez a kis mellékes mindenek-
felett jól jött a törtető, középkorú hivatalnokoknak.
Az urak hol négyszemközt, hol bizottsági üléseken
hallgatták ki Süsst. Pénzhamisítás, felségárulás, hazaárulás:
ezek voltak a tervezett vádpontok. Harpprecht professzor,
aki derék, törvénytisztelő ember volt, holtbiztosán tudta,
hogy a zsidó nagy gazember, de azt is látta, hogy a törvény
értelmében nem vétkes; így hát megundorodott attól,
hogy a zsidót erőnek erejével bíróság elé cipeljék olyas­
miért, amiért tulajdonképpen másoknak kellene felel­

514 -
-
niük, hamar visszalépett a bizottságból, és arra korlátozta
tevékenységét, hogy az ügyiratokat szakértőként vélemé­
nyezze: kollégája, Schöpf professzor hasonlóképpen csele­
kedett. A bizottság elnöke, von Gaisberg egymaga keres­
te fel Süsst, kedélyesen a vállára veregetett, és azt mondta
nyers modorában: - Mit keseríti meg az életünket feles­
legesen, zsidó? Mert hogy a hóhér taligáján megy a pokol­
ba, afelől semmi kétség. Ne nehezítse meg a poggyászát!
Tegyen szépen tisztességes vallomást, a mindenségit!
Süss mosolygott, ő is hasonló hangnemben felelgetett,
s végül megjegyezte, hogy az akasztófánál magasabbra
úgysem köthetik fel, hát nem mindegy akkor? Ujja köré
csavarta a kedélyes, felületes, hangoskodó tanácsost, oda­
vetett neki, csak úgy mellékesen, egy-egy megjegyzést,
hogy az már megörült: na most lépre ment a zsidó, de a
következő szavával már vissza is vonult. Udvariasan mo­
solygott, látván, milyen savanyú képpel távozik végül a
bizottsági elnök.
A többiek is szerencsét próbáltak mind a ravasz, csa­
varos eszű bűnösnél. Látogatták nyakra-főre, meglepték,
a lelkére beszéltek, fenyegették. Süss, immár e világon túli
biztonságát érezve, szinte sportot űzött belőle, hogy szelíd
gúnnyal, fejcsóváló, jóakaratú fölénnyel bánjon velük.
Mintha nem is ezen a földrészen élne, mintha más évszá­
zadba költözött volna át, úgy nézte saját perét, úgy mula­
tott az urakon, furcsaságaikon, ravaszkodásukon, cselei­
ken; meg akarják őt fogni! Hahaha! Szegény bolondok!
Hogy igyekeznek, bizonyítékokat hajkurásznak, izzad­
nak! Hogy szaglásznak, kutatnak, megszállottként keresik
az utat, amelyről azt hiszik, fölfelé vezet. Karrier, karrier!
S milyen kíváncsiak, úgy nézik őt, mint valami tárgyat, de
közben vakok, tapogatóznak körülötte, érzéketlenül, a sö­
tétben szaglásznak körülötte, de nincs igazi szimatjuk.
Egyikük-másikukról a hosszú vizsgálat közben kiderült:
van benne valami szikrányi kis emberi érzés, valami jó­

-515 -
akarat; ezek éppúgy tudták, hogy a fogoly nagy gazember
lehetett, és mégis: éles esze, fürge szelleme ha nem is meg­
becsülésre méltó, de felettébb szokatlan, izgató dolog.
Süss szinte jóakaratú gúnnyal nézte, hogy még a két titkár
is eljött hozzá, a két buta, ravaszkodó, stréber fiatalember,
abban a reményben, hogy majd éppen ők lesznek azok a
szerencsések, akiknek sikerül! Mert ők olyan ügyesek!
Ó, szegény tompa agyú, tompa szívű népség! Süss úgy ját­
szott velük, mint a kölyökkutyákkal: hagyta, hogy felug­
ráljanak rá, belecsimpaszkodjanak, aztán egyetlen hanyag
mozdulattal lerázta őket.
A bizottság csupa középszerű emberből állt. Johann
Christoph Pflug titkos tanácsos, a vizsgálóbizottság moz­
gatója és irányítója, születésétől fogva közepes tehetségű
fickó volt. És mégis: a zsidó iránti gyűlölete mintha szik­
rát csiholt volna tompa agyából, mintha finomította vol­
na a szimatát. Ha még a régi Süss lett volna ott a cellában,
bizonyára halálra gyötörte volna, hányféleképpen is tudja
éreztetni ez a szikár, kemény szavú, kesernyés modorú úr
undorát és gyűlöletét. Pflug úrnak már az is nagy megeről­
tetésébe került, hogy egy levegőt szívjon a zsidóval, szinte
testi rosszullét, hányinger kerülgette, valahányszor csak a
cellába belépett. Kötelességének tartotta azonban, hogy ezt
a züllött embert, ezt a velejéig romlott lelket mindig újra
meg újra megalázza, emberi méltóságát sárba tiporja, tur­
káljon ennek a senkiházinak a mocskában. Hogy nem sike­
rült neki, ez rettentően elkeserítette: mindig holtfáradtan
hagyta el a cellát, de aztán más alkalommal csak visszatért
megint. Süss gúnyosan, szánakozva nézte Pflugot. Ha ez
a nemességére oly büszke úr megtudná, hogy a megvetett,
züllöttnek tartott zsidó apja nem más, mint báró Heyders-
dorff császári marsall, nohát egy világ omlana össze benne.
Egyetlen ügyvéd nem akadt, aki Süss védelmét önként
elvállalta volna. Eleve biztos volt, hogy elítélik. Ilyen
ügyekkel legfeljebb a karrierjét veszélyeztetheti valaki.

516 -
-
Tehát a bíróságnak kellett hivatalból védőt kirendelnie a
vádlott mellé. A bizottság igen gavallérosan fizetett ezért
a tisztségért, ezt is a vádlott elkobzott javaiból fedezte, ter­
mészetesen; s végül a parlamentben uralkodó családok
egyik sarját, Michael Andreas Mögling udvari törvényszé­
ki ügyvédet választotta ki a feladatra. Az ügyvédnek Stutt­
gartba kellett tehát jönnie, hogy megfogalmazza védőbe­
szédét, amelyet igen magas díjazásban részesítettek. Tud­
tára adták, hogy felesleges különösképpen igyekeznie, hi­
szen mindenki előtt világos: az egész védelem kutyakomé­
dia. Mögling doktor azonban - jószívű, fiús arcú, szőke,
nyílt tekintetű ember, aki szeretett mindig megdolgozni a
pénzéért - rettentő komolyan vette a dolgát; körmök,
rohangált, izzadt. A vizsgálóbizottság tagjai csak mosolyog­
tak, látván nagy buzgalmát; még a zsidó se tudta megáll­
ni, hogy ne nevessen rajta. A lelkiismeretes fiatalember­
nek igencsak megnehezítették a dolgát: fontos adatokhoz
nem juthatott hozzá, s egyenesen megtiltották, hogy az
egyes kihallgatások jegyzőkönyvébe betekintsen. Míg ma­
gát Süsst különben egyáltalán nem akadályozták, hogy lá­
togatókat fogadjon, a szegény ügyvédnek megkeserítették
az életét, valahányszor szóban vagy írásban kapcsolatba
akart lépni védencével. De ő nem hagyta annyiban a dol­
got; szorgalmasan, lelkiismeretesen és a tehetség legkisebb
jele nélkül végezte ügyvédi munkáját.
Süss még mindig ott volt a hohenneuffeni várban; to­
vábbra is jól bántak vele. Csak épp állandóan ott sündö­
rögtek körülötte a vizsgálóbizottság tagjai: testüket, lelkű­
ket, erszényüket belőle hizlalták. Ő azonban csendesen,
önmagával megbékélten töltötte napjait; szinte érthetet­
len volt ez az éber nyugalom: mintha vatta venné körül, s
nem lehetne hozzáférni sehogyan sem.
Mindez a szikár, kesernyés modorú Pflug urat bántot­
ta a leginkább. A vizsgálat megakadt, nem haladtak előre
egy tapodtat sem; ez a zsidó, a zsivány, kifogott valameny-

-517-
nyiükön. A tanácsos megkérte von Gaisberg urat, hívja
össze a bizottság teljes ülését, mivel javaslatot szeretne be­
terjeszteni. A bizottság tíz tagja össze is gyülekezett, mind
kíváncsi tekintettel néztek Pflug úrra, mit eszelt ki vajon.
Ő pedig ugyanolyan szögletesen, soványan állt ott, ajka
ugyanolyan keskenyre összeszorítva, keselyűorra éles, pil­
lantása mohó, rideg. Elmondotta: eddig felségsértéssel,
hazaárulással, pénzhamisítással próbálták megvádolni a zsi­
dót; ideje lenne végre, hogy megvizsgáljanak olyan főben­
járó bűnöket is, amelyeket a zsidó más területen követett
el. A birodalmi büntető törvénykönyv halállal bünteti zsi­
dó férfinak keresztény nővel való közösülését. Az pedig
köztudomású, milyen ocsmány módon becstelenített meg
a vádlott keresztény szüzeket, milyen intim kapcsolatban
állt előkelő hölgyekkel és alacsony sorból való nőszemé­
lyekkel egyaránt. Soron következik a vizsgálat kiterjesz­
tése, erre a pontra is.
Az urak kényszeredetten hallgattak. Ez kényes ügy.
Mert belevágni, az még csak igen; de hol végződik majd
az egész? Kit kompromittálnak végül ilyen módon, ha
ezeket az ügyeket érintik? Mert hiszen izgató dolog, szó se
róla, idegen ágyakról fellebbenteni a függönyt, afféle kér­
désekkel szórakozni, hogy ki, hol, mikor, hogyan és hány­
szor; egy-két úr arcán már a gondolatra is enyhén feszé­
lyezett, kéjes mosoly jelent meg. De megéri-e az egész
Római Birodalom előtt feltárni efféle intim ügyeket? Va­
jon merészelhetnek-e ilyesmit egyáltalán? Mert nem tud­
hatják előre, hány családot érint majd kínosan a dolog,
akikkel azután egy ilyen vizsgálat életre szóló haragot te­
remt. Jaj, de kényes ügy volt ez, jaj, de kényes ügy. Johann
Dániel Harpprechttől távol állt minden ilyesfajta latolga­
tás; azt válaszolta végül, véleménye szerint ennek a magas
személyekből álló bizottságnak nem szükséges minden­
képpen beleütnie az orrát az összes szennybe és mocsok­
ba. Elszomorító dolog, semmi kétség, hogy ennyi keresz­

518-
-
tény leány és asszony fajtalankodott a zsidóval. De az is
biztos, hogy sem a hercegkormányzó, sem a kormány,
sem a parlament nem nevezett volna ki különbizottságot
pusztán a zsidó által elkövetett testi szemérmetlenségek
kivizsgálására. Mert Süssnek ezek a dolgai nem veszélyez­
tették sem a fejedelem, sem az ország biztonságát. Vala­
mint, hogy az a büntetőjogi passzus is, miszerint zsidó és
keresztény nemi közösülése halállal büntetendő, formai­
lag érvényben volt még, de két évszázada immár, hogy
gyakorlatilag nem éltek vele, nem volt hát az aktuális jog-
gyakorlat része sehogy sem. Továbbá: meggondolandó az
is, hogy e törvény értelmében nemcsak a zsidónak kellene
bűnhődnie, hanem az érintett keresztény nőszemélyekre
is máglya várna. Mielőtt tehát ebben a kérdésben bármi­
képpen döntenének, jól meg kellene gondolni a követ­
kezményeket is, amelyekkel egy ilyen döntés jár.
Pflug titkos tanácsos erre nagyon határozottan, hideg
fanatizmussal azt felelte, nem azért vannak itt, hogy poli­
tizáljanak, hanem hogy kiderítsék az igazságot. Itt most
nem államférfid bölcsességre van szükség, hanem szemé­
lyekre és bármiféle megfontolásra való tekintet nélkül,
pártatlanságra és igazságosságra.
A többiek ezalatt meghányták-vetették magukban egy
kicsit az érveket és ellenérveket. Összenéztek, egymás
titkos gondolatait fürkészték, mintha valami titkos egyet­
értést keresnének a másik szemében. Mert ha a vizsgála­
tot kiterjesztik a zsidó parázna bűneire, hány meg hány
asszony becsületét, hány család jó hírét, sorsát kaparintják
egyszerre a kezükbe! Tudtak már így is egy-két nevet; mi­
csoda magas rangú, kiterjedt családok! És elég lenne csak
arra szorítkozni, hogy kivizsgálják a tényeket; az ügy foly­
tatását már a kormányzóhercegre és a minisztertanácsra
bízhatnák. Egyébként: nem is kellene mindent kivizsgál­
ni, hiszen majdhogynem teljhatalmuk van, azt kevernek
bele, azt hagyják futni, akit akarnak. A vizsgálat ilyen irá­

-519-
nyú kiterjesztése viszont kétségtelenül növelni fogja vala­
mennyiük tekintélyét, hatalmát, befolyását. Olyan lesz ez
a vizsgálóbizottság, mint egy nagy, fekete viharfelhő Würt­
temberg felett; villámaikkal tetszésük szerint sújthatnák
ezt, megkímélhetnék amazt. És mennyi, de mennyi titkot
tudhatnának meg, olyanokat is, amelyeket talán ebben a
pillanatban még nem lehetne közvetlenül felhasználni, de
később milyen sokat érhetnének! Hatalmasak és fenyege-
tőek lehetnének, mint valami spanyol inkvizíciós tör­
vényszék, mint a velencei köztársaság titkos tanácsa. Ez
nagyon izgató lehetőségnek látszott. Milyen zárkózott,
titokzatoskodó arccal járhatnak-kelhetnek majd! Hogy
hízelegnek majd nekik sokan, igyekeznek megkörnyé­
kezni őket, alázatosan lesik, kire csapnak le, kinek a bűnei
fölött hunynak kegyesen szemet! És mennyi, de mennyi
pikáns részletről szerezhetnének tudomást, amivel később
bizalmasan el lehet szórakoztatni rokont, jó barátot, fele­
séget vagy szeretőt, sőt akár nagyobb társaságban is sikert
lehet aratni, ha elmesélik! Von Gaisberg titkos tanácsos
durván joviális arcán csendes mosoly suhant át, a fiatalabb
évjáratú urak arcáról is eltűnt a szigorúság, félig lehuny­
ták pilláikat, kacsingattak. És elfogadták Pflug titkos ta­
nácsos úr javaslatát.
Süsst először teljes ülésen hallgatták ki e kérdéssel kap­
csolatban. Schöpf és Harpprecht professzor távol maradt.
Süss a fogságban töltött idő alatt magára szedett néhány
kilót, tartása veszített korábbi ruganyosságából, kicsit
görbén tartotta magát. Arca mintha megszélesedett volna,
szemei is megváltoztak: tekintete nem volt olyan repde-
sően élénk, nem villant úgy, szelídebbé vált. Homlokán,
orra felett megjelent néhány mind mélyebb ránc. Mozdu­
latai is kimértebbek lettek, egyáltalán: valamiféle kiismer­
hetetlen nyugalom lengte körül.
Amikor megkérdezték tőle, volt-e dolga keresztény
nővel, először csodálkozó tekintettel nézett a bírákra. Az

- 520-
a törvény, amely az efféle közösülést halálbüntetés terhe
mellett tiltotta, annyira kiment már a gyakorlatból, hogy
Süss nem is emlékezett rá hirtelenében. Gúnyos kíváncsis-
kodásnak tartotta a kérdést, úgy gondolta, nyilván ez is
megaláztatásának eszköze; nem tudta, hova akarnak ki­
lyukadni az urak, hallgatott tehát. Von Gaisberg titkos
tanácsos azonban tovább erőltette a dolgot, mondván, ne
tartsa itt bolondnak őket, hanem sorolja fel mind a szajhá­
kat, akikkel együtt hált. Süss figyelmesen nézett végig az
urakon, kutató pillantását végigjártatta minden arcon, az­
tán a gúny legkisebb nyoma nélkül hangjában megjegyezte,
hogy semmiképp nem érti, mi köze ennek a hazaárulás­
hoz vagy akár a pénzhamisításhoz. Mire Pflug úr nyersen
a szavába vágott: ez nem az ő dolga, hanem bíráié; egyéb­
ként pedig türtőztesse egy kicsit azt a szemtelen zsidó
nyelvét.
Süss pedig csak állt az urakkal szemközt, fejcsóválva,
töprengve. És akkor hirtelen eszébe jutott a birodalmi
büntető törvénykönyv megfelelő paragrafusa, amelyet év­
századok óta nem vettek komolyan; most is lehet, hogy
csak tréfából hozakodnak elő vele. Micsoda? Ezzel a régi,
rozsdás karneváli fegyverrel akarják elintézni őt? Ilyen os­
toba módon kell végeznie az életét? Egyszerre a régi, ragyo­
gó, karcsú Süss állt ott megint. Kihúzta magát, gyors, vil­
lámló pillantást vetett bíráira, aztán gúnyosan így szólt: -
Nem tagadom, háltam keresztény nőkkel. S ha az urak
ezért halálra akarnak ítélni, ám tegyék. Az egész Római
Birodalom ezen nevet majd, annyit előre megmondha­
tok. De nem rajtam. - Az urak felháborodottan hördül­
tek fel, rátámadtak, hogy lehet még most is ilyen szemte­
len, kiabáltak összevissza; Süss eközben nyugodtan állt.
Bíráit nézte. Látta szemükben az állatias, bestiális, diadal­
ra szomjas gyűlöletet, a bujaságot, kegyetlenséget, felfu-
valkodott hiúságot. Micsoda mocskos játékot űznek majd
ezek a nőkkel, milyen hidegvérrel zsarolják majd őket.

-521-
Látta, hogy hullnak le az emberálarcok, hogy jelennek
meg alattuk a bestiális pofák: igen, ordasok ezek, szenny­
ben turkáló disznók. De mielőtt kitörhetett volna hirte­
len felgyülemlett haragja, már el is csitult; inkább sajnálat
ébredt benne e nyomorult, gonosz lelkek iránt. És most
már újra az előbbi rejtélyesen szelíd mosollyal az ajkán
mondta: - A nevüket azonban nem mondom meg. A höl­
gyek felkutatása már az urak feladata.
A bírák, még azok is, akik eddig valamelyest jóakara-
túnak és elnézőnek bizonyultak, felháborodtak ekkora
szemtelenségen. Az, hogy a zsidó esetleg a nők iránti ta­
pintatból nem mond neveket, még csak meg sem fordult
a fejükben. Hiszen az lehetetlen, hogy ők, a nagy hatalmú
urak kevésbé lennének lovagiasak, mint egy zsidó, hogy
ez a zsidó itt nemesebben gondolkozhatna, mint, mond­
juk, egy württembergi titkos tanácsos! Nem, ez is csak
merő rosszindulat és megátalkodottság, de hát mit is vár­
janak a csibésztől, ez is egyfajta zsidó fontoskodás és pi­
maszság; nem akarja megengedni nekik, akiknek ehhez
törvény adta joguk van, hogy betekinthessenek hálószo­
bája titkaiba, és még a neveket is megpróbálja eltitkolni!
Pedig milyen szépen kiszínezték már előre a dolgot, mi­
csoda szenzáció lett volna, mennyi izgalom, és akkor ez a
senkiházi elrontja az örömüket! Na de várjunk csak, majd
adja még alább is, majd megmutatják a büdös zsidónak,
mi a sváb becsület, s egyáltalán: hogyan kell a bíróság elé
tisztességesen odaállni!
Szigorítottak a bánásmódon: úgy vélték, a hohenneuffe-
ni várparancsnok alatt túl jó dolga volt; átvitették tehát
szigorú őrizetbe Aspergbe. Itt Glaser őrnagy volt a pa­
rancsnok, pedáns, mindenütt-mindenben fegyelmet haj­
szoló ember. Süsst bezárták egy szűk, dohos odúba. Nap
és éj közt nem volt itt szinte semmi különbség, ruhái
bűzölögtek a nyirkos pincelevegőn, testére fülledtek. Nem
kapott fekhelyet, a cella földje hideg volt, göröngyös,

- 522 -
nedves. Kenyeret és vizet kapott csupán, órák hosszat ki­
kötötték. Kificamodott tagjain kövér patkányok szalad­
gáltak, és nem tudott védekezni ellenük.
Gesztenyeszínű haja kifakult, finom, ruganyos bőre
ráncos lett, egykor oly feszes, sima arcán csúnya, borostás
szakáll nőtt, egészen beleszürkült. Őreivel goromba volt,
dühösen káromkodott, szidta őket, átkozódott, rúgka-
pált, ha meg akarták kötözni. De amikor egyedül maradt,
éhezve, kificamított tagokkal, vacogva, köhögve a nyirkos
odúban, őrei, akik az ajtórésen belestek, csodálkozva látták,
milyen furcsán, szinte elégedetten ingatja a fejét jobbra-
balra, szinte még azt is hallani vélték, hogy morog magá­
ban valamit, színtelen, reszelős hangon. Néha olyan volt
az egész, mintha valakivel beszélgetne, bólintott, választ
várt, felelt. Pedig nem volt rajta kívül senki a cellában,
hacsak a patkányok nem. Az őrök bökdösték egymást,
vigyorogtak, kirobbant belőlük a röhögés; kezdték gyen-
geelméjűnek, zavarodottnak tartani a zsidót.
De nem volt zavarodott. A dolog így állt. Voltak olyan
órái, amikor messze túl volt éhségen, hidegen, kificamí­
tott, összekötözött tagjainak minden kínján. És ilyenkor
még a patkányok surranó zaja is kedves kis hangnak tet­
szett a számára, és ha ilyenkor szólt; választ is kapott, és a
választ hallva elmosolyodott.
Elkeseredett küzdelem kezdődött közte s Glaser őr­
nagy között. Az őrnagynak azt mondták: a cél nem egyéb,
mint hogy kiszedjék a zsidóból mindazon nők nevét,
akikkel hált; és akkor majd kivégezhetik, ahogy megér­
demli, eltaposhatják mindenki szeme láttára, mint egy
poloskát. Az őrnagy tehát mindennap kilenc és tíz óra kö­
zött kihallgatta őt. Süss nem tagadta: intim kapcsolatai
voltak magas és alacsony rangú hölgyekkel. Az őrnagy azt
felelte: ez így nem elégséges vallomás, neki nevek kelle­
nek. Süss: az őrnagy mégiscsak tiszt, meg kell hát értenie,
hogy a neveket sosem fogja megmondani. Az őrnagy: ami

- 523 -
egy keresztény tisztre áll, nem áll egy büdös zsidóra; és
még szigorúbban bánt a csökönyös fogollyal.
Süss egyáltalán nem törődött azzal, hősiesen viselke­
dik-e vagy sem. Hosszú ideig képes volt egykedvűen ne­
vetni mindenen, utána azonban dührohamok jöttek rá.
Olyan utálat fogta el például dohos, megbüdösödött ru­
hái iránt, hogy ledobta mindet, és meztelenül járkált fel s
alá; a parancsnok erőnek erejével öltöztette fel újra. Az őr­
nagy a fogoly magaviseletéről, jóformán minden mozdu­
latáról beszámolt Pflug titkos tanácsos úrnak; beszámo­
lóit kínos pontosság és könyörtelen tárgyilagosság jelle­
mezte. Ilyesmiket jelentett: mivel a héber kutya nem tu­
dott mérget szerezni Hoffmann felügyelőtől, lerágta és
megette saját körmeit, azt gondolván, hogy a lerágott kö­
römben méreg van. Az őrök természetesen jót nevettek az
ostobán. Vagy, a héber kutya négy napon át egyetlen
krajcár árát sem evett, úgyhogy az őrnagy már attól félt, a
fogoly éhen hal ott, a cellában. Ma azonban újra hozzá­
nyúlt az ételhez, van tehát remény arra, hogy elevenen jut
az akasztófa alá.
Néha olyannyira eluralkodott Süssön a gyengeség,
hogy panaszosan kiabált: nem elég az uraknak az ő vagyo­
na, miért akarják még magát is ilyen alávaló módon el­
pusztítani? Más alkalommal ravaszul megjegyezte: úgy­
sem tudnak majd semmit felhozni ellene, az egész csak
ostoba tréfa, ötvenezer aranyba fogad, hogy hamarosan
szabad lesz. Egyszer pedig tomboló dühvei parancsolta
meg, hogy eresszék azonnal szabadon, joga van ehhez,
egyébként is Stuttgartba kell mennie, hogy utánanézhes­
sen üzleti ügyeinek; az őrök a hasukat fogták nevettük-
ben. A parancsnokot mindez egyáltalán nem izgatta, az ő
dolga csak annyi volt, hogy minden egyes szót jelentsen
Pflug titkos tanácsos úrnak, naponta kilenc és tíz között
kihallgassa a delikvenst, megkérdezze a nők nevét, s ami­
kor aztán mindig ugyanazok a kérdések és válaszok hang­

- 524-
zanak el, megállapítsa, hogy a vádlott nemcsak hazaáruló
gazember, hanem ezenfelül a legmegátalkodottabb lélek,
akit valaha életében látott.
Azután hetekig megint csendesen, megbékélve töltötte
napjait Süss; beszélt cellája nyirkos falaihoz, a dohos leve­
gőhöz, mintha nem lenne egyedül. Apját látta, életnagy­
ságban, ott állt a cellában, kapucinus viselet volt rajta, ma­
gas, karcsú alakja kissé elnehezedett, kitelt, szeme azonban
békességet és csöndet sugárzott. És szólt vele, megértették
egymást, és kart karba öltve járkáltak: a bukott marsall és
a bukott miniszter, a kolduló barát és a megkínzott rab,
büdös rongyaiban, egymásra néztek, mosolyogtak, és ér­
tették egymást; így sétálgattak jókedvűen a szűk, nyirkos
cellában, lábuknál néha patkányok surrantak el.
A bizottság tagjai pedig eközben végezték tovább
munkájukat: vizsgáltak, fontoskodtak, és felvették rend­
kívül magas napidíjukat.

Marie Auguste, a herceg özvegye annyira kedvet kapott a

politikai cselszövősdihez, hogy még toalettkérdéseit is
háttérbe szorította a magas politika kedvéért. Gyóntatója,
Florian páter és könyvtárosa, Franz Joseph Hophan társa­
ságában számtalan intrika, bonyodalom, csapda kútfeje
volt, ahogy ott ült kecsesen és kacéran a stuttgarti kastély­
ban vagy a Teinach melletti szép kis özvegyi birtokán;
egyszóval mindent megtett, hogy Karl Rudolf dolgát ne­
hezítse. Az ifjú, macskaszerűen szelíd, irodalmiaskodó,
mindig divatosan öltözött könyvtáros ott görnyedt az író­
asztal mellett, és terveket szőtt; a gyóntató pedig azon fá­
radozott, hogy az elképzeléseket azután keresztül is vigyék
valahogyan; Marie Auguste szerepe annyi volt csupán,
hogy közbekotyogjon, vak, szeretetre méltó ügybuzgalmá­
val. A kikent-kifent könyvtáros majd elolvadt a hercegnő
iránti odaadó csodálatában; számtalan divatos versikét

- 525 -
faragott, amelyekben ég és föld minden elképzelhető szép­
ségével összehasonlította őt, írt azonkívül egy terjedelmes
regényt is, a hercegnő mint a regény hősnője, Szemirá­
miszként járt-kelt a földön, és cselekedetei éppen annyi
diplomáciai bölcsességről és hősiességről, mint erényről és
méltóságról tanúskodtak. Az asszonynak nagyon jólesett
ez az áradó és elegáns imádat, s egyre többet átvett a fiatal
könyvtáros beszédfordulataiból, gesztusaiból is.
A száraz, tárgyilagos, katonás kormányzó-hercegnek
akadályozta a munkáját, hogy mindig ügyelnie kellett a
hercegnő apró, gyermeteg csapdáira, pókhálóira, szét kel­
lett tépnie őket, mielőtt bármibe belefoghatott volna. Elha­
tározta, hogy egyszer s mindenkorra véget vet a cselszövő
nő összes kis üzelmeinek. Országszerte híresztelni kezdték
hamarosan, hogy a hercegi özvegy tulajdonképpen nem
mondott le elhunyt férje katolikus terveinek megvalósítá­
sáról, sőt most is azon buzgólkodik: a teinachi templomot
például katolikus istentiszteletre akarja berendezni. Ez a
kis rágalomhadjárat azért volt különösen gonosz élű, mivel
a hercegnőnek ezer- meg ezernyi apró intrika és tervecske
közepette ez az egész még csak eszébe se jutott soha. A sors
kegyetlen iróniája volt tehát, hogy éppen ily módon buk­
tassák meg őt. A nép azonban elhitte a dolgot. Gyújtó
hangulatú beszédek, röpiratok, néma tüntetés, amerre el­
vonult: megtagadták az üdvözlését. Amikor aztán köz­
belépett a rendőrség, és letartóztatott egy-két polgárt, aki
nem üdvözölte a fenséges asszonyt, hát attól fogva meg
üresek lenek az utcák, ha a hercegnő hintója csak a távol­
ból feltűnt, egy árva lelket nem láthatott sehol; így aztán
nem volt aki üdvözölje, ne üdvözölje. Marie Auguste ezt
sehogyan sem tudta elviselni, így hát Florian atya meg a
könyvtárnok hatalmas összegeket áldoztak arra, hogy a
hercegnő útját mindenütt éljenzők szegélyezzék. Az asz-
szony azonban rájött, hogy a hódolatot pénzen vásárol­
ták, s ettől csak még inkább szenvedett. Florian atyának

- 526-
levélben kellett fordulnia a kormányzó-herceghez, bizony­
gatni Marie Auguste tökéletes ártatlanságát a teinachi
esetben; a páter egyebekben megbotránkozását fejezte ki
a felizgatott nép tiszteletlen magatartása miatt, és a legeré­
lyesebb hangon megfelelő ellenintézkedéseket követelt.
Karl Rudolf azonban még csak nem is válaszolt. Marie
Auguste tajtékzott, felkereste a kormányzó-herceget. Az
meg azt felelte: nem ér rá, hogy szerzetesek leveleire vála-
szolgasson. Florian páter, rendje előírásai szerint, „méltat­
lan kapucinusaként írta alá a levelet. - Nohát - kérdezte
a hercegnőtől kelletlenül, nyersen Karl Rudolf -, olyan
embernek válaszoljak, aki saját bevallása szerint még arra
sem méltó, hogy kapucinus legyen? - Egyébként, fejezte
be szavait, az alattvalóknak megparancsolhatja, hogy ne
legyenek illetlenek a hercegnővel, azt azonban már nem,
hogy szeressék is és örvendjenek a látásán. És csak azt a
kollegiális tanácsot adhatja a fenséges asszonynak, visel­
kedjen úgy, ahogyan ő, akkor az alattvalók bizonyára
minden külön parancs és fizetség nélkül is illő hódolattal
köszöntik majd.
E megaláztatás után a hercegnő úgy határozott, hogy
otthagyja ezt az ostoba, hálátlan Svábföldet, Brüsszelbe,
Regensburgba, Bécsbe helyezi át udvartartását, s duzzogó
női Coriolanusként ott várja, hogy visszahívják.
Elbúcsúzott Magdalen Sibyllétől. Magdalen Sibylle,
vagyis Rieger tanácsosné asszony nagyon komolyan, há­
ziasán, terebélyesen állt a kecses, izgő-mozgó, fecsegő, csil­
logó szemű hercegnő előtt; Marie Auguste-öt különben is
felvillanyozta az utazás, így hát még fiatalosabban, csibé-
szesebben viselkedett, mint különben. Magdalen Sibylle
időközben még jobban meghízott; ölében gyermeket hor­
dott, egy leendő Rieger csemetét. Pedáns rímekbe szedett,
élettelen fahangon kongó búcsúéneket hozott barátnő­
jének, Marie Auguste meg is hallgatta illő meghatottság­
gal, és köszönetét mondott a tanácsosné kedves figyelmé­

527-
-
ért. Aztán, örvendve, hogy túl vannak a szükséges cere­
móniákon, a hercegnő rátért kedves témájára: mennyire
örül, hogy itt hagyhatja ezeket a buta, trotli svábokat; gú­
nyos megjegyzéseket tett a szegény, esetlen Karl Rudolfra,
az ám a vén szamár! meg a tüzesen, de annyira nevetsége­
sen szónokló Johann Jaakob Moserra; ej, micsoda fara­
gatlan népség. Csak egyet sajnált: hogy az a szegény jó
Remchingen ott sínylődik Aspergben, és ő nem tehet érte
semmit; ó, az a hűséges, nagydarab, erős férfi! És az ő
kedves, gáláns házi zsidója is ott van még, csakugyan! mit
művelnek vele ezek a disznók, kínozzák, kikötik szegényt;
és ő megint csak nem tud beavatkozni. Mivel egy ilyen ak­
ció - és a hercegnő itt rettentő fontoskodó arcot vágott -
népszerűtlenné tenné őt esetleg, éppen ezért könyvtárosa,
ez a kedves fiú, politikai okokból nem engedné meg neki,
hogy próbálkozzon valamivel. Na persze, a zsidó valószí­
nűleg kiontotta sok-sok keresztény kisgyermek vérét, meg
még Isten tudja, micsoda szörnyű mágiát nem űzött. De
gáláns, szép termetű férfi volt, és kétségkívül a legszórakoz-
tatóbb ember egész Stuttgartban (pfuj, micsoda unalmas
fészek!), és mindenesetre rémséges, hogy ezek az otromba
vadállatok így megkínozhatják, tönkretehetik. - Hélas! hé-
las! ~ csücsörített, ahogy ezt kedves könyvtárnokától látta.
Egy félpercnyi csend támadt; mindkét nő Süssre gon­
dolt. Marie Auguste a férfi forró, repdeső tekintetét látta,
tolakodó alázatát, izgató, szemtelenül csiklandozó udvar­
lását. Nyújtózott egy icipicit, és kellemesen megborzon­
gott; mosolygott. Magdalen Sibylle meg csak ült csende­
sen, ölébe ejtve szép, nagy, asszonyos kezét. Ott találkoz­
tak először a hirsaui erdőben, és ott a zsidó az ördög képé­
ben jelent meg; aztán Stuttgartban nem kellett neki, ha­
nem odadobta őt annak az állatnak, a hercegnek; s aztán,
később, kiteregette előtte a hatalomról szőtt minden hó­
dító álmát, és akkor csakugyan az övé lett; később pedig
elhidegültek egymástól, a férfi udvarias volt hozzá, de hi­

- 528-
deg, viselkedése, egész lénye áthatolhatatlan. Most pedig
ott ül Aspergben, kínozzák őt, tagjait kificamítják. Ö vi­
szont, Magdalen Sibylle, gyermeket hord méhében, s ez a
gyermek, ha majd megnő, bizonyára jóravaló, derék em­
berré válik, mert derék ember az apja is, olyan ember, aki
véghetetlenül tiszteli és megbecsüli őt. Ott fog felnőni
majd a gyermek Würtigheim békés, tágas termeiben, jól­
tartott jószágot lát a réteken, meg szép gyümölcsfákat.
Aspergbe azonban soha nem kerül majd, és az ördöggel
sem lesz találkozása. Talán, talán verseket is ír majd, jám­
bor, jóravaló költeményeket, melyeket szívesen hallgat­
nak meg, és meg is jegyeznek az emberek, vigaszuk lesz
általa; de az ördöggel nem találkozik soha, sohasem.
Marie Auguste törte meg a jelentőségteljes csendet. El
ne felejtse, mondta, ravaszkás kis mosollyal, hozott vala­
mi kis ajándékot búcsúzóul az ő kedves barátnéjának, bi­
zalmasának, és reméli, jól választott, amikor éppen ezt
adja neki. - Cara mia! - mondta Marie Auguste. - Cara
mia Maddalena Sibilla! - Jó lesz majd nehéz óráira, sut­
togta a hercegnő titokzatosan, egész közel bújt a nagyda­
rab asszonyhoz, megsimogatta. Neki segített. Ennek kö­
szönheti, hogy nála olyan könnyen ment a szülés, s hogy
az alakja nem torzult el utána, teste ugyanolyan fiatal ma­
radt; és most átnyújtja barátnéjának ezt a kicsiny taliz­
mánt. Neki magának, habár nincs szándékában kolostor­
ba vonulni, úgy gondolja, mégsem lesz rá szüksége még
egyszer. S csibészes mozdulattal előhúzta a kis amulettet,
a zsidó aranytokba rejtett ajándékát; a zsidóét, aki most
ott sínylődik, kikötve, valami dohos, szűk börtöncella
mélyén. Odaadta hát Magdalen Sibyllének a pergamen­
szalagot, a szögletes, piros, héber betűkkel. Szenoi, Szan-
szenoi és Szemangelof angyalok nevével, a nyugtalanítóan
cirádás ábrák között a furcsán, fenyegetően guggoló pri­
mitív rajzolatú madarakkal. Kuncogva mesélte el, hogyan
is kapta a kis dobozkát Süsstől, elmesélte továbbá Lilith

-529-
rövid, pikáns történetét, Ádám első feleségének históriá­
ját, aki nem volt megelégedve a férje által nyújtott testi él­
vezetekkel. Magdalen Sibylle az amulett után nyúlt, aztán
megint visszahúzta kezét; végül nagyon bizonytalan moz­
dulattal, kissé megborzongva átvette mégis.
Marie Auguste most már távozott Stuttgartból. Nagy
kísérettel utazott, közvetlen környezetében ott volt Florian
atya és, igen divatos úri viseletben, a szelíd, nyájas mo­
dorú könyvtáros. Tömérdek kocsi vitte el már jó előre a
hercegnő ruhatárát. Az út szélén mindenütt bámész nép­
ség állt. Az emberek tulajdonképpen örültek a hercegnő
távozásának, tréfálkoztak, kedélyes vicceket eresztettek
meg. Marie Auguste számtartói nem fukarkodtak az aján­
dékokkal, így hát az éljenzés, mellyel elutazását fogadta a
nép, majdhogynem szívből jött.
Még Johann Jaakob Moser is ott állt az utcán, felesé­
gestül. Nagyon meghatotta az esemény. - íme, távozik te­
hát - mondta feleségének. - Úgy érzi, bizonyára, hogy
többé nem tudna ellenállni a kísértésnek. Inkább elme­
nekül. Nagy Isten, köszönöm neked, hogy megerősítettél
kegyelmeddel, önuralmat adtál, hogy megfékezzem há­
borgó véremet. - Ezt mondta a publicista, és közben
megszorította felesége kezét.
Mikor a hintó készen állt már, hirtelen megjelent a se­
te-suta, szerényen öltözött kormányzó-herceg, hogy elbú­
csúzzon. Magában mosolygott; azt hittem, gondolta, az
ördögöt kell kiűznöm Württembergből, és lám, az ördög
helyett csak egy gágogó libát találtam. Marie Auguste pe­
dig így vélekedett magában gúnyosan: - Amit itt hagyok,
csak a zsák meg a foltja; legyen boldog a szamár népség a
főszamarával. - És óriási fekete kalapja alatt pasztellszínű
arcán jóakaratú, csúfondáros mosolyt villantott az öreg
katonára, aki összeverte bokáját, katonásan üdvözölte a
távozót, és szokatlanul udvariasan mosolygott.

- 530-
A vizsgálóbizottság hiába kínozta-gyötörte Süsst, semmit
sem tudott kicsikarni belőle; a zsidó kitartott általános­
ságban mozgó vallomása mellett, miszerint keresztény nők­
kel hált, de a nevüket nem árulja el. Így hát nem maradt
más hátra, mint hogy az urak a seegassei palota lakájait,
komornáit kérdezzék ki a lehető legaprólékosabban, min­
den kis részlet felől. Az egyik a kulcslyukon kukucskált, a
másik kiabálást, kéjes sóhajtást, nyögést hallott néha-né-
ha. A bizottság pedig minden kis nyomnak örült, meg-
csócsálta, ki, hányszor és mikor volt a zsidónál; mindent
feljegyeztek, mindenből ügyirat lett. Lepedőket, ingeket,
éjjeliedényeket szagolgattak az urak, s amit találtak, jegy­
zőkönyvbe vették akkurátusán. Így aztán egész hosszú lista
volt a végén a kezükben, mindenféle rendű és rangú nők,
hajadonok és férjes asszonyok vegyesen. És mindegyikü­
ket a legaprólékosabban kifaggatták, mikor, milyen gyak­
ran, milyen hosszan, milyen módon közösültek a zsidó­
val. A hallottakat azután megint csak feljegyezték, egy
szót ki nem hagytak, három példányban leíratták, és álla­
mi okmányként a levéltárban helyezték el.
A bíróság a Götz hölgyek kihallgatását is elrendelte.
Az ifjú Götz tanácsos megint nem tudta, mitévő legyen.
Legjobbnak azt találta volna, ha anyja és húga szépen vissza­
vonul Heilbronn melletti kis birtokukra. Onnan aztán
igen egyszerűen átmehettek volna Heilbronn birodalmi
városába, ahol a hercegi igazságszolgáltatás nem érheti már
utol őket; csakhogy akkor a fiatalembernek is le kellene
mondania hivataláról. Ha viszont bíróság elé állnak mégis,
akkor sincs minden elveszve; mert ő majd ott lesz, és ha
valaki akár csak egyetlen gúnyos pillantást is merészelne
vetni a hölgyekre, hát olyan keményen visszanéz rá, hogy
az illetőnek elmegy a kedve a gúnyolódástól. Ez persze,
bármily izgalmas feladat is, nem lesz könnyű, hiszen
majdnem mindenkire így kell majd néznie. Az ifjú taná­
csos azonban mégis ezt az utóbbi megoldást választotta.

-531 -
 Egy verőfényes, szép nyári napon aztán a hölgyek meg­
jelentek a bíróság előtt. Az urak igencsak élvezték ezt a
pikáns helyzetet; előbb az anyát, aztán a lányát hallgatták
ki. Izgalmukat, kéjsóvár örömüket, melyet a rendkívüli
esemény kiváltott belőlük, csak nagy nehezen tudták szi­
gorú bírói maszkjuk mögé rejteni. Elisabeth Salomea
most talán még szőkébb volt, arca még pasztellszínűbb az
egyszerű fekete ruhában; szürkéskék szeme még űzöttebb,
ahogy remegve állt a bíróság előtt. Az is furcsa volt, hogy
egyetlen ékszert viselt csupán, a Paradicsom Szemét, pe­
dig bátyja a legszigorúbban megtiltotta, hogy felhúzza uj-
jára a követ; az urak le sem tudták venni tekintetüket az
ékszerről. Sértette az a könyörtelen pontosság és tárgyila­
gosság, ahogyan ezek az emberek, akiket az értékes kő ön­
maguk előtt csak még inkább igazolt, mocskosán kíván­
csiskodó kérdéseiket feltették. S hiába sütött be a tárgya­
lóterembe a meleg nyári napfény, Elisabeth Salomea di-
dergett, olyan durvák, olyan kínosan zavarba hozók vol­
tak ezek a félreérthetetlen kérdések; sokat nem is fogott
fel közülük, igyekezett elkerülni közben a bírák szemér­
metlen tekintetét, fejét lehajtva állt ott, vékony ujjait gör­
csösen összeszorította. Halkan, fojtott hangon válaszolga-
tott, gyakran nem is lehetett hallani, mit mond; ilyenkor
aztán el kellett ismételnie, a nagyothalló Jäger kormány-
tanácsos olykor háromszor is elkérdezett valamit: —
Hogy? Hogy? — Ugyanilyen részletességgel faggatták a
herceggel való szerelmi viszonyáról. Különösen Pflug tit­
kos tanácsos erőltette a dolgot, úgy gondolván, hogy ab­
ból is ki lehet hozni még valami felségsértési ügyet, hogy
a zsidó még az uralkodó előtt belekóstolt a hercegi falat­
ba. Így vergődött a szép szőke lány a láthatatlan pellen­
géren, senki sem kímélte, rárontottak újra meg újra. Mint
a haj tóvadászat, olyan volt az egész. Elöl haladt a szikár,
gőgös, kemény szavú Pflug tanácsos, aki gyűlölködve,
szinte fintorgó undorral kérdezte újra meg újra: vajon

- 532 -
nem érzett-e hányingert a körülmetélt zsidó bűzétől? És
Faber, Renz, Jäger meg Dann tanácsos urak egyre újabb
meg újabb részletekre voltak kíváncsiak: a középkorú,
stréber, karrierhajhászó hivatalnokok úgy érezték, mintha
ez a váratlanul érdekes, minden eddigivel összehasonlít­
hatatlan ügy megbizsergetné a vérüket; és kérdéseikben
eleinte csak körülírták a dolgokat, de aztán kertelés nélkül
nevén neveztek mindent; a két titkár viszont, Bardili ül­
nök és Gabler tollnok kellemetlen galantériával szólt
mindannyiszor, egész hanghordozásukon érződött: tet­
szelegnek maguknak ebben a szerepben, hogy egy szajhát
védelmeznek, igyekeztek ugyanis enyhítő körülményeket
találni az ifjú Götz hölgy érdekében; az elnök, von Gais-
berg viszont olykor-olykor rámordult, hogy ne tettesse
magát, ne adja itt az ártatlan virágszálat, ha már megtette,
hát akkor most ne tegyen úgy, mint egy tizenkét éves szűz
lány; tárja fel az igazságot, ha már mást is széttárt ugye­
bár. A kihallgatás után reszkető tagokkal, lüktető halán­
tékkal, a szégyentől és kimerültségtől félholtan feküdt ott
a szép szőkeség a Götz-ház egyik elsötétített szobájában;
bátyja dühösen szónokolva járt fel s alá, szavai még to­
vább gyötörték Elisabeth Salomeát, pedig jóformán sem­
mit sem értett belőlük.
Bár a vizsgálóbizottság tagjai rettentő szigorú arcot
vágtak, és mindenképpen titokzatoskodtak, a kihallgatá­
sok részletei mégis kiszivárogtak, városszerte, országszerte
erről beszélt a nép. És megint mindenkinek a gondolatá­
ban megjelent a seegassei ház, a hálószoba, a hatalmas dísz­
ágy, Léda a hattyúval. A nők neve sem maradt titok; s a
szégyenbe került asszonyok-lányok nem bújhattak el úgy,
hogy utánuk ne kiabáljanak, arcukba ne vigyorogjanak.
Törvényen kívül helyezték őket, szidalmazták, leköpdös-
ték őket; sokuknak még a haját is levágták megszégyení­
tésül. Aztán más részletek is kiszivárogtak. Szinte kéjhul­
lám futott végig a hercegségen Süss régmúlt éjszakáinak

- 533 -
emléke nyomán. A férfiak durván tréfálkoztak a kocs­
mákban, a pincérnők alig tudtak kitérni bizalmaskodásuk
elől; a kurvák üzlete felvirult. Asszonyok-lányok vihán-
coltak, vagy éppen felháborodott arcot vágtak; volt, aki
belekeseredett az irigységbe, volt, akinek csak a lélegzete
nehezült el, tagjai lettek ernyedtebbek. Egy angol gyűjtő
hihetetlen összeget ajánlott fel Süss hírhedt díszágyáért.
Persze, az ifjú Michael Koppenhöfer is hallott Elisa­
beth Salomea Götz kisasszony szégyenéről. Az új szelek
visszahozták őt is Stuttgartba. A száműzetés ideje alatt
megférfiasodott; s minthogy politikai meggyőződéséért
kellett szenvednie, mártírnak számított, sokan a fiatalok
közül vezérüknek és példaképüknek tekintették. Talán
tudták is baráti köréből némelyek, hogy milyen érzelmek
fűzték az ifjú Götz kisasszonyhoz, de még erre sem voltak
tekintettel, ugyanolyan gúnyosan és megvetően beszéltek
a lányról, szerették volna legalább jelképesen úgy kifejezni
gyűlöletüket, hogy az örökké emlékezetes maradjon. Sen­
ki sem hitte, hogy az ifjú, erényes, sziklaszilárd demokra­
ta vonzalma a Götz lány iránt egy ilyen botrányt túlélhet.
Michael Koppenhöfer egyetlen szót sem hozott fel Elisa­
beth Salomea védelmére. De szidni sem szidta őt, ahogy
sokan várták volna. Csak hallgatott. Titokban pedig szen­
vedett, rettenetesen. Eszébe sem jutott, hogy megbocsás­
son szerelmének, ezt gyengeségnek tartotta volna. Csak
éppen látta ezt a tiszta, pasztellszínű arcot, látta a lány
csodálatos szőkeségét, és szenvedett. Nagybátyjától,
Harpprechttől elkérte az ügyiratokat. Az öregúr számára
megint szép idők kezdődtek az ifjú visszatértével. A köny­
vek, a jog, a demokrácia, a haza, mindezek a fogalmak,
melyekért a professzor élt-halt, most egyszeriben megele­
venedtek, ott csillogtak a fiatalember mélykék szemében,
ott ragyogtak bátor, barnáspiros arcán. Amikor azonban
a Götz kisasszony ügye városszerte közbeszéd tárgya lett,
az öregúr egyre aggodalmasabban figyelte az ifjú egész

- 534-
lényében végbemenő változást; tudta, milyen mélabúra
hajlamos az unokaöccse, s hogy Elisabeth Salomea iránti
érzései nem múlhattak el máról holnapra. Látta a fiatal­
ember feszült, erőltetett közönyt sugárzó arcát, töprengett,
mitévő legyen, végül odaadta a kért aktákat. Michael tanul­
mányozni kezdte őket, de nem jutott messzire az olvasás­
sal, tomboló düh támadt fel benne a herceggel, a zsidóval,
a bírákkal, mindezekkel a férfiakkal szemben. A jegyző­
könyvből kiderült, hogy Süssnek nem kellett különös­
képpen erőszakot alkalmaznia. Michael azonban abban a
tudatban szeretett volna élni, hogy a lányon erőszakot kö­
vettek el, és nem is tágított ettől az elképzelésétől. Képze­
letében látta, ahogy a lány ott áll szőkén, törékenyen,
kedvesen a durva, nagydarab férfiak, a bírák előtt. És tud­
ta, hogy talán szentimentalizmus az ilyesmi, de ahogy ez
a kép megjelent a szeme előtt, kétségbeesett, hogy ő nem
lehetett ott, nem ragadhatta ki a kezük közül, nem vihette
magával, büszke, férfias léptekkel. Agyongyötörte magát
ezekkel a képzelgésekkel; ha az öreg Harpprecht gyöngé­
den célozgatott a dologra, kitért a válasz elől. Megpróbál­
ta összegyűjteni emlékezetében, amit csak a szüzesség ha-
szontalanságáról hallott: merész, szabad szellemű dolgo­
kat; de hiába, mindez csak elmélet maradt, nem elevene­
dett meg, vérének minden cseppje lázadt ez ellen. Végre
erőt vett magán. Elhatározta, visszavonul a politikától, s
akárki akárhogy csúfolja is majd, hogy kurva a felesége,
magához emeli Elisabeth Salomeát, megtisztítja a házas­
ságban testét-lelkét, és csendes magányban, tudós ember­
ként él majd könyvei között, távol a világtól; igazából
azonban szerelmének bűnbánata és hálája élteti.
Így hát, anélkül, hogy bármit is szólt volna a dologról
az öreg Harpprechtnek, fogta magát, és a Heilbronn kö­
zelében fekvő Götz-birtokra sietett, ahova a hölgyek ki­
hallgatásuk után visszavonultak. Sokáig kellett várnia,
míg végre beengedték. És akkor, íme: Elisabeth Salomeát

- 535 -
úti előkészületek kellős közepén találta. Még csak arra
sem volt módja az ifjú Koppenhöfernek, hogy nagylelkű
ajánlatát megtegye. A kisasszony ugyanis megdöbbentő
változáson ment keresztül, amióta utoljára látta. Nagy
sebbel-lobbal futkosott, kapkodott a sok becsomagolni
való pipereholmi közt; apró dísztárgyak, könyvek, fehér­
nemű, még ez, még az; rakodott, csomagolt, s közben ke­
serű, gunyoros vidámsággal, frivol társalgást folytatott a
fiatalemberrel. Rettenetes elveket hangoztatott. Az erkölcs:
nohát az erkölcs mindenképpen viszonylagos. Stuttgart­
ban például egy éve még az udvarias és gáláns viselkedés
jelentette a jólneveltséget, most viszont mindennek éppen
az ellenkezője a követelmény. Véleménye szerint a zsidó
volt egész Svábföld legkülönb lovagja, sőt az egyetlen igazi
lovag. Egyébként ő most külföldre utazik, Drezdába,
Varsóba, utána pedig Nápolyba és Párizsba. És ezzel bú­
csúzik is! Integetett még a fiúnak, kezén ott ragyogott a
Paradicsom Szeme, kápráztató-fényesen.
Összeszorított ajakkal, feldúltan tért haza Michael
Koppenhöfer. Később hallotta azután, hogy Elisabeth
Salomea az európai udvarokban nagyvilági életet él, mint
nagystílű, sikeres kalandornő. Kíséretében, akármerre ment
is, ott volt testőre és bizalmasa: Othman, a szerecsen.

Jaakob Polykarp Schober magiszter belépett Süss cellájá­

ba. Sötét és nyirkos volt az odú, penészszag és bűz terjen­
gett a levegőben. Süss görnyedten gubbasztott, nehezen
lélegzett; meghízott, elformátlanodott, arcán piszokszínű
borosta. A magiszter rettentően megrémült, el sem akar­
ta hinni, hogy ez az emberroncs az ő hajdani jótevője, az
egykor volt hatalmas úr. A magiszter sehogyan sem tudott
rendbe jönni önmagával. Bántotta, hogy a pénzügyigaz­
gató végül is miatta jutott ilyen szomorú sorsra, pedig ő
volt az, aki az evangélikus hitet megmentette Württem-

536-
-
bergben; s a magiszter rettenetesen kínlódott, megtartsa-e
adott szavát, vagy mondjon el mindent úgy, ahogy tör­
tént, tisztázza, szabadítsa ki Süsst, hiszen ártatlan szegény.
A fogoly csak fejcsóválva hallgatta a magiszter kétségbe­
esett kérését, esküdözését, szerencsétlenkedését, s azt felel­
te rá végül: - Jó ember maga, magiszter. Csak éppen kevés
az ilyen. - S aztán, egy kis idő múlva, rejtelmes mosollyal
hozzátette még: - Nohát, ha mindenképpen beszélni akar,
nem bánom, beszéljen, mondjon el mindent. - A ma­
giszter kezet csókolt neki, olyan boldogan távozott.
S aztán szaladt is nyomban a parlamenti urakhoz, akik
előtt annak idején, Süss felhatalmazására, felfedte a kato­
likus tervet. Elmondott mindent, megesküdött minden­
re, erősítgette: ez az igazság, semmi egyéb. De mindenki
csak döbbenten hallgatta, nem is nagyon értették. Azt
hitték, valamiféle jutalmat akar magának a puccs elárulá­
sáért, ezt aztán meg is ígérték neki, eléggé kelletlenül,
mondván: majd csak akad valami jó kis állás, ahova be­
dughatják. Mikor azonban továbbra is csak erősítgette,
hogy Süss beleegyezésével, sőt a pénzügyi tanácsos meg­
bízásából árulta el az eretnek terveket, már nagyon türel­
metlenek lettek az urak; ne csináljon rossz vicceket; azt
hitték, valamiféle zsarolási kísérletről van szó, a zsidó ki
tudja, miféle manipulációjáról. A leginkább Pflug titkos
tanácsos úr gyanakodott, bizonyára valami egészen elve­
temült menekülési kísérlettel próbálkozik Süss; s mikor a
magiszter nem hagyta abba a kellemetlenkedését, és tovább
molesztálta a bírákat meséivel, elrendelte, hogy börtönbe
vessék. Mivel azonban még maga a zsidó sem támasztot­
ta alá semmivel a Schober-féle variációt, megállapították,
hogy a magiszter egész egyszerűen nem beszámítható, ár­
talmatlan őrült, háborodottságát pietizmusának és rajon­
gó természetének tulajdonították, így hát futni hagyták,
figyelmeztetve természetesen, nehogy még egyszer ilyen
játékba kezdjen. A magisztert halálosan kimerítette és el­

- 537-
 keserítette, hogy milyen vak és értetlen a világ, visszavo­
nult hát Hirsauba, ott éldegélt erényesen, ápolva öreg
macskáját és a költészetet.
Hamarosan követte őt Hirsauba Philipp Heinrich
Weissensee is. Weissenseenek le kellett mondania egyház­
tanácsi elnökségéről. A régi, a valamikori Weissensee talán
képes lett volna rá, hogy mindennek ellenére megőrizze
pozícióját; mert hiszen Heinrich Andreas Schütz titkos
tanácsos például sokkal jobban belebonyolódott a kato­
likus tervbe, mint ő; az ügyes, hajlékony ember azonban
Karl Rudolf kormányzó-herceg rendszerét éppen olyan
jól kiszolgálta, mint bármely más korábbit, s ha már ezt
nézzük, Weissensee volt olyan hajlékony, mint kollégája.
Csak éppen rettentően elfáradt, ereje java odalett, és ami­
kor taszítottak rajta egyet, nem állt ellen, bukott. Magda­
len Sibyllétől nagyon elidegenült. Most, hogy apja csillaga
leáldozott, az asszony úgy érezte, közelednie kell hozzá,
hiszen nagy igazságtalanság történt vele; verseket írt, me­
lyekben igyekezett bebizonyítani: nem önhibája, hanem a
szerencse forgandósága, az emberi szívekben lakozó gyű­
lölet oka vesztének. Az öreg Weissensee azonban nem en­
gedte lányát magához, elzárkózott, begubózott; Magdalen
Sibylle elpolgáriasodása nagyon nem tetszett neki, most
azonban, hogy lánya teherbe esett, szinte testi undort ér­
zett az egésztől. Mi köze ehhez a tisztes, kövér polgárasz-
szonyhoz? Nem érzett iránta semmit, és meggyőződése
szerint ez a viszony kölcsönös volt. Mit kezdjen egy uno­
kával, akit Immanuel Rieger,nemzett, ez a szikár, jelen­
téktelen külsejű, bajuszos, derék, pedáns, fantáziátlan
ember? Nem és nem! Ehhez neki semmi köze, ez benne a
legkisebb érzelmet sem gyújtja, szíve-vére hideg marad
tőle. Azonkívül még a lányának ezt az új, ostoba szokását,
a versfaragást is rettenetesen röstéllte. Egy költői hajlamú,
derék orvos ismerőse, doktor Dániel Wilhelm Triller ki-
nyomattatta Magdalen Sibylle verseit, a göttingeni pietis-

- 538 -
ta kör pedig elérte, hogy az ottani egyetem protektora,
Seldner professzor császári-birodalmi grófi minőségében
Magdalen Sibyllét koszorús költő rangjára emelte. Szegény
hannoveri választófejedelem! szegény angol király! hogy
ilyen egyetemért, ilyen esztétikáért és fűzfakritikusokért,
ilyen Marszüasz-fajzatokért* kell felelősséget vállalniuk!
Ezek után persze se vége, se hossza nem volt a gratulációk
özönének, természetesen verses formában, kínosan össze­
farigcsált rímekkel, lapos gondolatokkal; s a nő, aki ezt
csinálta, közben gyermeket hordott méhében, ez a silány
poéta laureate?* - az ő, Weissensee leánya volt. Az öregúr,
akinek életeleme volt a tapintat, a nagyvilági modor, az
előkelőség és a diplomácia, szégyellte magát. Hányinger
kerülgette, ha csak rágondolt, jobb is volt hát, hogy visz-
szavonult Hirsauba bibliakommentárjaihoz; ott élt kiégett
szívvel, magányosan, szegényen.

Az ország pedig újra felvirágzott. Fellélegezhetett, nyúj­

tózhatott a föld, megszabadult a fojtogató kezektől. Az árak
lementek, még alacsonyabbak voltak, mint Karl Alexan­
der uralkodásának első, valóban sikeres esztendeiben. Hat
font kenyér kilenc krajcárba került mindössze, egy pint
bor a söntésben hat krajcár, az ökör és a sertéshús fontja
öt krajcár, egy korsó sör két krajcár és három fillér, egy öl
bükkfa tíz, egy öl fenyőfa öt forint. S ha belpolitikailag
egyébként nem is volt éppen minden a legnagyobb rend­
ben - kötelesség! mondta Karl Rudolf; igazságosság! te­
kintély! és nem volt hajlandó a parlamenttel szemben egy
jottányit sem engedni fejedelmi jogaiból, másrészt azon­
ban beválasztotta kabinetjébe az okos, szilárd, becsületes,
körültekintő Bilfingert, s a vallási és polgári szabadságjo­

* Szatír a görög mitológiában.

** Koszorús költő.

- 539-
goknak ily módon való biztosítása, a gazdasági enyhülés­
sel karöltve, általános elégedettséget szült. Elő is keresték
mindenhol azokat a régi-régi képeket, amelyeken Karl
Rudolf volt látható, kopottas ruhájú csapatainak élén,
amint éppen bő bugyogós törökökkel és görbe kardos sza-
racénokkal verekszik; s akárhol jelent is meg az apró ter­
metű, sete-suta, egyszerűen öltözött katonaember, min­
denütt megéljenezték.
Az öreg kormányzó megbízhatósága, tárgyilagos ügy­
intézése mindenekelőtt Veit Ludwig Neuffer tartományi
ügyésznek imponált. Neuffer a hatalom vakbuzgó imádó­
jából ugyanilyen vakbuzgó zsarnokgyűlölővé vedlett át.
Most viszont rájött arra, hogy ezek csak címszavak, nem
jelentenek egyebet, mint külső mázt, fennen lobogtatott
zászlót, ami alatt azután lehet ez is, az is. Kötelesség! Igaz­
ságosság! Tekintély! - ez mindenféle államvezetés sarkköve,
minden jó rendszer alapelve. Karl Rudolfnak is megtet­
szett ez a sovány ember dacosan ódivatú öltözködése, ma­
gatartása, száraz fanatizmusa. S ha nem is tudta, miképpen,
arról meg volt győződve, hogy Neuffernek is komoly ér­
demei voltak a régi, rossz uralkodó meg a zsidó megbuk­
tatásában. Karl Rudolf tehát őt is meghívta a kormányba.
Ott ült tehát a hidegen izzó lelkű férfi, és irányította az
állam ügyeit, acélos kötelességtudás, acélos igazságosság
vezérelte minden tettében, tiszteletet követelt és tiszteletet
adott maga is.

Így múlt el, esővel-széllel a tavasz, aztán egy sugárzó fényű

nyárelő, nyomasztó, forró, zivataros nyár, s most már az
ősz is vége felé járt; szép tiszta ősz volt eddig, de jöttek az
első fagyok, és Süss még mindig ott ült szűk cellájának
nyirkos, csöpögő falai között. Kedélye teljesen elborult,
komorság lett úrrá egész lényén. Nem volt nehéz elviselni
a kínzásokat, valószínűleg meghalni sem nehéz, de szívni

- 540 -
ezt a bűzt, ezt a nyirkos, nehéz levegőt, enni a várbörtön
kihányni való, komisz kenyerét, ez volt napról napra egyre
nehezebb. Háta meggörnyedt, tagjai kificamodtak, elgém­
beredtek, bokáját-csuklóját sebesre törte a bilincs. És
eközben odakint, ó, odakint friss levegő járt, nap sütött,
szél fújt, odakinn fák és mezők, házak, békés zajok, a fér­
fiak ügyes-bajos dolgaikban szorgoskodtak, gyerekek ugrán­
doztak, lányok szoknyája ringott. Ó, csak egyszer, csak
még egyszer teleszívhatná a tüdejét friss levegővel, csak
egyszer tehetne hét lépést legalább, a cella örökös öt és fél
lépése helyett. Süss leült és írt. írt a kormányzó-herceg­
nek; idős ember, talán meghallgatja. Tisztelettudóan, de
nem alázatoskodva írt; stílusa tárgyilagos maradt. Szavai­
ban nyoma sem volt keserűségnek, csak éppen azt szerette
volna bebizonyítani, hogy a hercegségben uralkodó törvé­
nyek értelmében - nem bűnös. S ha itt vagy ott vétett is
az ország életének megszokott rendje ellen, védi őt a Karl
Alexander hercegtől kapott menlevele, miszerint nem
vonható felelősségre semmiért. Ennek ellenére: kész jóvá­
tenni, ha valakinek kárt okozott tevékenységével. Harminc­
négy hete immár, hogy fogságban van, ennek jó részét
börtönben töltötte. A börtönfalak közt megtört, öregem­
ber lett belőle. Ezért reméli, hogy a kormányzó-herceg,
akinek most lába elé borul, kegyelmes lesz hozzá.
Régóta nem várt Süss semmire ilyen nagy izgalommal.
Reggel lett, aztán este lett megint, elmúlt egy nap, aztán
még egy, egyik hét a másik után. Végül, egy nap, a szokásos
kilenc és tíz óra közti kihallgatáson, miután Glaser őr­
nagy diadalittasan közölte vele megint egy-két nő nevét,
melyet a bizottság kiszaglászott, Süss megkérdezte kerte­
lés nélkül, jött-e válasz a kormányzó-hercegtől vagy sem. Az
őrnagy metsző gúnnyal visszakérdezte rögtön: hát komo­
lyan azt hiszi, hogy a kéréseivel zaklatják majd a kormány­
zót; micsoda zsidó szemtelenség! Természetes dolog, hogy
egy ilyen megátalkodott, zsidó gonosztevő beadványát

-541 -
csupán bírálnak kezébe juttatták. Pflug titkos tanácsoshoz
intézett szokásos napi jelentésében az őrnagy külön kitért
rá, hogy a héber disznó egészen összeomlott a hír hallatára.
Süss azonban ismét összeszedte régi tetterejét és szívós­
ságát. Szabad levegőt akart szívni, a börtönön kívül lenni
újra. Schober magiszter balul sikerült, szerencsétlen vállal­
kozása óta nem fogadhatott többé látogatókat, még védő­
jét, a derék Mögling ügyvédet sem engedték hozzá. A be­
teg, összetört emberben azonban felébredt a régi ravaszság.
Kellő tisztelettel azt kérte, bocsássanak hozzá lelkiatyát.
Ezt a kívánságát azután nem tudták megtagadni tőle.
Terve az volt, hogy a papot próbálja közvetítőnek felhasz­
nálni, hátha a segítségével kérelmet nyújthat be az öreg
kormányzóhoz. Reményeiben azonban hamarosan csalat­
koznia kellett; Hoffmann városi vikáriust küldték el hozzá,
a vikárius az alkotmánypárt buzgó híve, neki magának ré­
gi ellenfele volt. A pap azt hitte persze, hogy Süsst könnyű
lesz ilyen állapotban megtéríteni, nyomban hozzá is fo­
gott, hogy a lelkére beszéljen, gúnyosan és kenetteljesen.
A zsidó vállvonogatva fogadta, látta, hogy utolsó reménye
is oda; közölte hát a vikáriussal, esze ágában sincs meg­
térni, őszintén megvallotta, hogy csak azért hívatta, hátha
kapcsolatot teremthet általa a hercegi gyámnál, s kieszkö­
zölhet netán egy kihallgatást. A pap dühösen felhorkant,
ez nem tartozik az ő feladatkörébe, mondta, Süss erre azt
felelte, hogy akkor köszöni a látogatást.
A városi vikárius azonban eljött újra. Ugybuzgó pap
volt, s különben is: látta, milyen rossz állapotban van Süss,
úgy vélte hát, hogy az elcsigázott testben bizonyára elcsi­
gázott lélek is lakik. Süss mosolyogva fogadta. Nyugod­
tan, türelmesen, figyelemmel hallgatta végig. Aztán meg­
csóválta a fejét, és azt mondta: - Vallást csak szabad em­
berek változtathatnak, fogolyhoz ez nem illik! - A viká­
rius azonban nem hagyta olyan könnyen lerázni magát.
Fejébe vette, hogy megtéríti ezt az embert, akinek veszett

542-
-
híre volt az egész Római Birodalomban; nagy sikernek
számított volna tehát, ha éppen neki sikerül meggyőznie
Süsst az ágostai hitvallás igazságáról. Segítséget is hozott
magával, Johann Konrad Rieger prédikátor személyében.
A két egyházi úr mindent megtett az ügy érdekében; Jo­
hann Konrad Rieger ékesszólásának egész bársonyszőnye­
gét odaterítette Süss lába elé, a vikárius segített, egy egész
missziós társaság nem tudott volna szebb és különb érve­
ket összehordani. Süss azonban, ez a makacs zsidó, kitar­
tott tévelygése mellett.
A többi foglyokkal - Schefferrel, Hallwachsszal, Bühler-
rel, Mezcel sokkal kíméletesebben bántak. Rokoni szálak
fűzték valamennyiüket a befolyásos parlamenti családok­
hoz; így azután pörüket is a lehető legkedvezőbben alakítot­
ták; meghamisították, elködösítették, elkendőzték ügyük­
ben, amit csak kellett. Pedig ők felesküdt hivatalnokok
voltak, mégis: törvényszegő tetteik mindegyre jelentékte­
lenebb vétségnek tűntek, nem pedig felség- és hazaárulás­
nak; a vizsgálat merőben formasággá változott. Scheffer
udvari kancellárt bocsátották szabadon elsőnek, mindösz-
sze a vizsgálóbizottság munkájával kapcsolatos költségek
megtérítésére kötelezték; megtarthatta titkos tanácsosi cí­
mét, teljes nyugdíjat kapott, így távozott Tübingenbe.
Azután Bühler és Mez került szabadlábra, végül Hallwachs.
Büntetésként kiutasították őket az országból, ennyi volt
az egész. Óvatosságból azonban már rég külföldre juttat­
ták vagyonuk nagy részét: azt a pénzt, amelyet Süss üzle­
tein kerestek. Pedig még ez is felesleges óvintézkedésnek
bizonyult: hiszen az országban maradt tulajdonukhoz,
birtokaikhoz se nyúlt senki egy ujjal sem. A szabadon bo­
csátott urak azután Süss más régebbi munkatársaival elköl­
töztek pár mérfölddel odább, a szabad birodalmi Esslin-
genbe, ott éltek gondtalanul, élvezték vagyonukat, a ba­
rátságos, kellemes városban; naponta érkezett látogatójuk
Stuttgartból, ők maguk pedig kíváncsian, jóakaratú ér­

- 543 -
deklődéssel figyelték Süss perét. Az esslingeniek eleinte
kicsit berzenkedtek az új jövevények ellen. De hát így van
ez, változnak az idők, a korábbi emigránsok hazatértek a
hercegségbe, az esslingeniek pénztárcája megérezte pedig
ezt; végül is örülniük kellett, hogy újak jöttek helyettük,
s költekeztek; így most éppen az ellenpárt emigránsait
védték Esslingen város falai. Süss egykori munkatársai ha­
marosan úgy éltek hát, mint hal a vízben, és arra vártak,
hogy újabb kormányváltozás történjen, s őket visszahív­
ják; miért is ne? hiszen a kis herceg csak felnő egyszer;
Karl Rudolf pedig már ugyancsak öregecske.
Süss vagyonát, már amennyi a hercegség területén ma­
radt belőle, így elsősorban palotáját, lefoglalták. A pénz-
ügyigazgató szerteágazó, áttekinthetetlen üzleteinek felszá­
molása azonban egyelőre igen komoly nehézségekkel járt.
Dom Bartelemi Pancorbo, ha fogcsikorgatva is, végül
mégiscsak segítségül kellett hogy hívja Nicklas Pfäfflét.
A kövér, sápadt képű fickó kötélnek állt; tett azonban
néhány kikötést szenvtelen modorában. Mindenekelőtt:
idegen kéz nem érintheti azokat a tárgyakat a házban,
amelyek gazdája személyes használatára szolgáltak. Mi­
helyt a portugál a legkisebb mértékben is megszegte ezt az
egyezséget, látnia kellett, hogy Nicklas Pfäffle visszavág:
összezavarja a kényes egyensúlyban billegő pénzügyi dol­
gokat, passzív ellenállást tanúsít, és a többi, úgyhogy
Dom Barteleminek végül mégiscsak vissza kellett húznia
a kezét azoktól a holmiktól, amelyekhez a csendes modo­
rú titkár nem engedett hozzányúlni.
Asszjadah nagyon megérezte gazdája hiányát, úgyhogy
hiába tartották akármilyen jól, letört. Von Röder őrnagy
szerette volna megkaparintani az arabs szürkét, s a portugál
már oda is ígérte neki. Nicklas Pfäffle azonban megaka­
dályozta az üzletet, és az őrnagy ajánlatát váratlanul túlli­
citálták; s mielőtt még az őrnagy észbe kaphatott volna, a
nemes állatot elvitte egy ismeretlen vevő, úgyhogy von

- 544 -
Röder őrnagynak, akiről még mindig mondogatták or­
szágszerte a versikét -„állj, ha mondom, vagy lövök!” -,
meg kellett elégednie azzal, hogy régi sárgáján feszít az őt
ünneplő nép előtt. A szép keleti paripa nem sokkal később
Elisabeth Salomea Götz kisasszonynál bukkant fel újra,
gondozója a szerecsen volt. Később a kisasszony, súlyos
anyagi gondokkal küszködvén, meg kellett hogy váljon
tőle. Egy gazdag muzulmán vette meg az állatot; úgyhogy
Asszjadah újra visszakerült Keletre, ahonnan származott.
Nicklas Pfäffle kimentette Akiba papagájt is („Ma vie
pour mon souverain! - Hogy méltóztatott aludni, fen­
ség?”) a mohó győztes kezei közül. 0 maga vitte el a mada­
rat, kalitkástul, Isaak Landauerhez Frankfurtba, aki aztán
talált egy Nicklas Pfäfflének megfelelő vevőt. A nagy pénz­
ember ott fogadta a titkárt sötét, rossz levegőjű irodájá­
ban, a piszkos, zegzugos gettó egyik házában. Mocskos
kaftánjában, illetlen, kényelmetlen testtartással ült Isaak
Landauer, nézte a kövér, sápadt titkárt, gyűlölködő pillan­
tásokat vetett a rikácsoló madárra, és így szólt: - Meg­
mondtam neki még jókor, minek a zsidónak papagáj! -
Csontos ujjaival ritkás, zilált kecskeszakállát gereblyézget-
te ideges mozdulatokkal, kedvetlenül, ingerülten tekinge­
tett jobbra-balra. Nicklas Pfäffle hallgatott. De a két férfi
azután még együtt maradt néhány óra hosszat; sok min­
dent megbeszéltek, az egyik alig szólt pár szót, a másik jaj-
veszékelt, dühöngött, fenyegetőzött, kétségbeesett.
A megbeszélést követően mind Isaak Landauer, mind
pedig Nicklas Pfäffle útra kelt. A zsidóság kezdettől fogva
próbált tenni valamit a megbuktatott pénzügyigazgató
érdekében. Most ezt a tevékenységüket meg is szervezték.
A legkülönbözőbb európai udvarokban ott ültek a minisz­
tereknél meg a magas rangú uraknál a zsidó bankárok sor­
ra, tárgyalták a württembergi per ügyét. Nem az a fontos,
hangsúlyozták, hogy történetesen Süssről van szó, nem is
arról, milyen kegyetlenül bánnak vele. A lényeg az, hogy

- 545 -
a pert önkényesen, a római és a német jog szellemét, vala­
mint az ország törvényeit megtiporva folytatják. Mert mi
történt? A felesküdött hivatalnokokat futni hagyták, ezzel
szemben a magánembert, aki nem is württembergi alatt­
való, hazaárulással vádolják. Ott volt pedig a hercegi men­
levél is, miszerint Süss semmiféle tettéért nem vonható
felelősségre. A württembergi urak semmibe veszik ezt a
legmagasabb aláírást, pert indítanak felségárulás címen.
Hol itt a jog? És hol a jogbiztonság egy ilyen államban?
Lehet-e tárgyalni egy ilyen kormánnyal, lehet-e vele üzletet
kötni? Süss csak egyetlen jogi paragrafus ellen vétkezett.
Méghozzá - ej, micsoda bűn! keresztény nőkkel hált.
Ez az egész bűne. És ezért kobozzák el a vagyonát. Hát ezt
jognak meri nevezni valaki? Igazságszolgáltatásnak? Lehet
ilyen államnak hitelezni?
Körülbelül ugyanígy ment ez minden udvarnál. Ug­
ratták a württembergi követeket, gúnyolódtak ezen a ha­
szonéhes államerkölcsön, hogy egy magánember pásztor­
órái révén lehet a legkitűnőbben megszüntetni az ország
deficitjét! És hogy a bírák csak húzzák-halasztják a pert,
hogy minél jobban megszedjék magukat busás napidíjjal.
Mert a zsidó valamennyi ágyasát addig szimatolgatják a
vizsgálóbizottsági urak, míg csak mindegyik meg nem ke­
resi a maga ezer tallérját.
Johann Dániel Harpprecht felkereste a kormányzó­
herceget, beszámolt neki a vizsgálat menetéről. Nem so­
kat kertelt, kimondta az igazságot úgy, ahogy van. Ha ez
így megy tovább, a sváb igazságszolgáltatást teljesen lejá­
ratják. Már eddig is éppen eléggé szégyellhetik magukat.
Nem tartja szükségesnek külön hangsúlyozni, hogy ő
maga is kártékony féregnek tartja a zsidót. De az mégse
járja, hogy valakit egy modern jogállamban ilyen kínzá­
soknak vessenek alá. Állítsák össze végre a zsidó ellen fel­
hozható érveket, szerkesszék meg a vádiratot, tárgyalják
az ügyet. Egyebekben pedig kész botrány, hogy a többi

- 546-
gazembert futni hagyták. Megérti ő a dolog politikai
szükségszerűségét, szó se róla; de akkor nem kellene még
jobban lejáratnia magát a kormánynak a zsidó barbár kín­
zásával. És a nőügyek kiteregetése: nohát, ez a vizsgálóbi­
zottság részéről országrontó disznólkodás. Az öreg jogász
egészen felhevült beszéde során, kemény szavakat hasz­
nált. Mert ugyebár, ha magukat a meztelen tényeket néz­
zük, és az elavult törvény betűit csupán, hát akkor azokat
a nőszemélyeket meg mind máglyán kellene elégetni. Erre
persze senki sem gondol. De hát akkor mi a fészkes ördö­
göt akarnak ezzel az egész processzussal? Minden éjjel
százezer nővel hálnak a hercegségben. És ha egy zsidó vagy
egy eretnek akármiféle nővel hempereg az ágyban, nohát,
azzal még nem veszélyezteti sem az állam biztonságát, sem
a vallás vagy az alkotmány érdekeit. Sőt nagyon jó lett
volna, ha a zsidó egyebet sem csinál annak idején éjjel­
nappal, csak ezt. Egyébként sokkal nemesebbnek és lova-
giasabbnak tartja a zsidó viselkedését, hogy nem nevez
meg egyetlen nőt sem, mint buzgó bíráiét. És végre abba
kell hagyni már ezt a disznóólasdit! Az öreg kormányzó
sötét arccal hallgatta. Harpprecht most nyíltan kimond­
ta, elmennydörögte mindazt, amit homályosan már ő is
sejtett. Kötelesség! Igazságosság! És Karl Rudolf utasítást
adott, állítsák le a nőügyekkel kapcsolatos vizsgálatot.
Egy-két nőt megvesszőztetett, a többivel szemeteskordét
húzatott végig a városon.
Megparancsolta továbbá, hogy Süss-szel, ha nem is
enyhén, de legalább emberhez illően bánjanak. Glaser
őrnagy a szokásos precizitással teljesítette ezt a parancsot
is. Enyhén: erről szó sincs. Megmaradt tehát az öt és fél
lépésnyi cella, a zsidót továbbra is minden másodnapon
kikötötték, húst csak vasárnap kapott, és csak a legegysze­
rűbb ruhában járhatott. Viszont: emberhez illően. Elma­
radt tehát a mindennapos kihallgatás kilenc és tíz óra kö­
zött, mindennap adtak neki friss mosdóvizet, cellájában

- 547-
ezentúl fapadló volt, s beállítottak egy priccset is, aludjon
azon.
A vizsgálóbizottság tagjaira hatással volt a kormányzó­
herceg rendelete. S bár továbbra is nagy hangon szóno­
koltak, régóta kellemetlenül érintette őket a külföld egyre
hangosabb, okosan szított rosszallása. Csakugyan, nem is
olyan könnyű forma szerint kellőképpen megindokolni a
jelen esetben óhajtott ítéletet. Az urak tudták, hogy
Harpprecht és Schöpf egészen biztosan elzárkózik majd a
részvételtől továbbra is; de más, fiatalabb bizottsági tagok
is elbizonytalanodtak, tartózkodóbbak lettek, féltek, hogy
rossz hírbe keverik magukat. Mögling ügyvéd végre úgy
érezte: sok buzgólkodása meghozza a gyümölcsét. Meg volt
győződve róla, hogy neki köszönheti Süss az embersége­
sebb bánásmódot, valamint egyes bírák hangulatváltozása
is az ő érdeme. Bár még mindig megnehezítették számára
a védencével való érintkezést, valamint a tanúkihallgatáso­
kon felvett jegyzőkönyveket sem adták oda neki még ezután
sem, úgyhogy védőiratával tulajdonképpen nem haladt
egy tapodtat sem előre; mégis, ami a formai részt illeti, igen
lelkiismeretesen dolgozott, csiszolgatta, egymáshoz illeszt-
gette a szavakat, úgyhogy a lelkiismerete nyugodt lehe­
tett, minden fillérnyi napidíját becsülettel megszolgálta.
Pflug titkos tanácsos nagy aggodalommal és elkesere­
déssel látta, hogy mindenféle zsidó machinációk által igen
komoly veszélybe került, sőt kérdésessé vált a Süss elítél-
tetésére és megsemmisítésére irányuló akció sikere. Izzó
fanatizmusa nem hagyta nyugodni; a tanácsos úr emész­
tette magát, elhatározta, mégis mindent megtesz, meg kell
tennie. Hiszen olyan közel volt már a cél; nem tudta vol­
na elviselni, ha a zsidó mégis kisiklik a keze közül. Kese­
rűen, elszántan, céltudatosságtól bódultán, elvakultan,
örökké együtt ült a parlamentiekkel, akikről tudta, hogy
Süss legelkeseredettebb ellenségei. Fáradhatatlanul ta­
nácskozott Dom Bartelemi Pancorbóval. Nem kímélte

548-
-
sem a pénzt, sem a fáradságot. Röpiratok jelentek meg a
zsidó ellen, a nép haragja, melyet felszított Mez, Bühler,
Hallwachs meg a többiek szabadon bocsátása, most min­
den Süss ellen fordult. Felröppent a hír, hogy Süsst is el­
eresztik. És elkezdődött a lágyszívűnek tartott bírák meg­
dolgozása, még a nagy tekintélyű Harpprechtet is állan­
dóan zaklatták; úgyhogy még egy kocsmába se térhetett
be nyugodtan. Csoportosulások, tüntetések. - A zsidónak
lógni kell! - adta ki a jelszót Pflug úr és Dom Bartelemi.
- A zsidónak lógni kell! — mennydörögték a parlamenti
szószékről számosán. - A zsidónak lógni kell! - üvöltötte,
bömbölte, rikácsolta a nép; ezt énekelték az utcagyerekek,
egyhangú, primitív kis dallamra; ezt állapították meg a
parasztok odahaza, a legtávolabbi tanyákon is.

Ilyen nyomással Pflug úr elérte, hogy a vizsgálóbizottság­

ból némelyek kiváltak. Helyükre Süss legelkeseredettebb
ellenségei kerültek mind, akiknek a szavazata felől a titkos
tanácsos bizonyos lehetett. Így lett a bíróság tagja Forstner
és Negendank, két hajdani miniszter, akiket Süss bukta­
tott meg; a Karl Alexander idejében Süss által mindenütt
kíméletlenül háttérbe szorított, hiú Heinrich von Schütz;
sőt Pflug úr még azt is kimódolta, hogy az ifjú Götz titkos
tanácsos is a bizottság tagja legyen, ily módon méltó bosz-
szút állhasson nővére és anyja megrontóján.
Ők voltak hát Süss új bírái. Ezekben az emberekben a
gyűlölet fehérebben izzott, mint a pénzvágy; a nép ítéletet
sürgetett, ők pedig készek voltak arra, hogy eleget tegye­
nek a sürgetésnek. Meggyorsították a vizsgálatot. Philipp
Heinrich Jäger kormánytanácsos vádirata körülbelül
mindent Süss számlájára írt, ami rossz csak történt Karl
Alexander uralkodása alatt, olyan dolgokat is, amelyekről
neki egyáltalán nem is lehetett tudomása. Öt tették egy
személyben felelőssé valamennyi magas államhivatalnok,

- 549 -
valamennyi miniszter, valamennyi alacsony rangú beosz­
tott törvénytelenségéért. A derék Mögling ügyvéd bátor
védőiratát szinte figyelemre sem méltatták. Gyűlölet vakí­
totta el a bírák tekintetét, nem törődtek a tényekkel, az
ítélet indoklásában alig érintették a számtalan ellenérvet,
amelyek kétségessé tették illetékességüket, és kizárták Süss
törvény szerinti elítéltetését.
Számtalan pontban találták bűnösnek a zsidót: először
is a herceg ellen vétett, továbbá az ő hű tanácsosai ellen,
miniszterek ellen, az egész nemzet ellen, lévén, hogy oly
sokakat befeketített és kegyvesztetté tett az uralkodónál;
harmadsorban, de mindenekelőtt: a parlament és az al­
kotmány ellen - itt felhoztak példának egy sor, Süss által
kiadott rendeletet, többek között a kéményseprő-rende-
letet is; negyedszer pedig bűnös volt községek és egyes
alattvalók vonatkozásában is. Megállapították tehát, hogy
bűnös felségsértésben, államérdekek megsértésében,
pénzhamisításban, hazaárulásban és országrontásban.
Mindezen okok számbavételével tehát a bűneinek vizs­
gálatára kirendelt rendkívüli törvényszék kötél általi ha­
lálra ítélte Josef Süss Oppenheimer zsidót, egykori pénz-
ügyigazgatót. A kivégzésnek ezt a nemét azért választot­
ták, mivel valamennyi bűnéért halálbüntetés járt volna,
úgymint: felségsértésért felnégyelés, pénzhamisításért ele­
venen való elégetés, és a többi; a kötél általi halál pedig,
és ez volt e halálnem megválasztásának fő oka, jelen eset­
ben középbüntetésnek számít az előbbi kivégzési módok
és a kard általi lefejezés kétségkívül legmagasztosabb hó­
hérszertartása között.
Az urak büszkén feszítettek. Sikerült némiképpen elfo­
gadható formába öltöztetniük az ítéletet. S ha szőrszálha­
sogató jogászok akadékoskodhatnak is netalán, annyi bi­
zonyos, hogy a nép egészséges ösztöne az ő pártjukon van.
Tauffenberger báró, darmstadti pénzügyi tanácsos és
kormányintéző nyugtalanul, rossz érzésekkel eltelve ült ak­

- 550 -
tákkal zsúfolt fogadószobájában. Vele szemben ült anyja, a
szép és ostobácska Michaele Süss. Az asszony hét éve nem
járt már a fiánál, attól a naptól fogva, hogy az a korábbi
Nathan Süss Oppenheimer nevet letette, s megkeresztel-
kedve helyette a Ludwig Philipp Tauffenberger báró ne­
vet vette fel. A szép öreg hölgy, aki egész életében egyéb­
bel sem foglalkozott, mint öltözködéssel, levelezéssel, szín­
házi ügyekkel; ifjú művészek pártfogolásával, utazásokkal,
a társasági élettel, mindig kínosan kerülte Darmstadtot,
idősebb fia lakhelyét. Azt még csak megértette volna, ha
a fiatalabb, ha Josef áttért volna apja hitére, sőt ennek még
örült volna is talán, hiszen mindig olyan gyengéd bűn­
tudattal fürkészte arcát, a szeretett férfi vonásait keresve
rajta. De hogy épp Nathan tegye ezt, Isaschar Süss kántor
fia, nos, ez hihetetlen, égbekiáltó bűnnek tetszett, aminek
bizonyára meg is lesz még egyszer a büntetése. Félve nézte,
hogy emelkedik fia egyre magasabbra. S hogy most Josef,
aki annak idején azt a szegény szerencsétlen Jecheskel
Seligmann Freudenthalt is megmentette, s aki annyi csá­
bítás ellenére is megmaradt zsidónak, hogy ez a nemes
lélek most ilyen szörnyű véget érjen, miközben az igazi
nagy bűnös, ez a kikeresztelkedett itt, ni, él és virul: olyas­
valami volt ez, ami az idős hölgyet teljesen összezavarta.
Michaele Süss a maga módján szerette férjét, Isaschar
kántort. Kedves, derék ember volt, nagy énekes és színész,
mindenekelőtt azonban szelíd modorú, nyugalomszerető
ember, aki sokat volt távol otthonról, és nem adott sem­
mit a feleségéről keringő pletykákra, hanem mindig egy­
formán kedves volt az asszonyhoz, hálásan csodálta szép­
ségét. A nő hosszú, eseménydús, könnyű élete során sok
férfit kedvelt. De azok a hónapok, melyeket a ragyogó
Georg Eberhard Heydersdorff-fal tölthetett, leggyönyö­
rűségesebb emlékét, életének megkoronázását jelentették.
Amikor aztán szégyenbe és gyalázatba taszították a kiváló
embert, a szép Michaele olyan őszintén, olyan megren-

- 551 -
dülten gyászolta, mint soha semmi mást egész életében.
Josef fiában legalább valami kárpótlása maradt az apáért;
ezért hát még inkább szorongva, csodálattól elgyengülve
nézte gyors felemelkedését, reszketett érte, bámulta és
imádta fiatalságát és kedvességét, lényének bódító auráját,
odaadóan nézett fel zseniális fiára, csillagára, az ő méltósá-
gos szeme fényére. És most tessék, megismétlődik benne
az apa sorsa és bukása, csak még borzalmasabban!
Az asszony azt hitte először, hogy fia elfogatása: egy
csel csupán a sok közül; s mint amikor a hernyó bebábo-
zódik, annál gyönyörűségesebb lepkeként röppen fel újra,
burkát levetve. De most már látnia kellett, hogy itt vala­
mi másról, valami szörnyűségesen komoly dologról van
szó. Az ítélet ugyan még nem volt ismeretes, de biroda­
lomszerre egyre többen, egyre fenyegetőbben rebesgették,
hogy a württembergiek néhány héten belül felakasztják
egykori pénzügyminiszterüket. - A zsidónak lógni kell! -
ezt a dalocskát már nemcsak a Neckar mentén, hanem
végig az egész Rajna-vidéken fütyörészték. Michaelének
állandóan a fülébe csengett a szörnyűséges, primitív dal-
lamocska, és egyre inkább kétségbeesett, egyre tanácstala­
nabb lett. Szárnyaszegett próbálkozásokat tett fia kiszaba­
dítására, együgyű panaszos leveleket küldözgetett szét min­
denhová. Ha legalább Gabriel rabbi hallatna magáról! Sür­
gető, gyámoltalan levelet írt neki; de nem tudta, vajon a
címzett megkapta-e egyáltalán; mert csak feltételezte, hogy
Hollandiában van, bizonyos azonban nem lehetett efelől
sem. Irt Bécsben élő asszony leányának, egész sor csapongó,
összevissza levelet menesztett a bécsi Oppenheimereknek,
míg végre elszánta magát a legvégsőre is: felkereste kikeresz­
telkedett fiát. És most ott ült vele szemben, szája várako­
zástól remegett, félénk, ostobácska tekintettel nézett a tekin­
télyes úrra. - Mit tegyünk? - jajveszékelte. - Mit tegyünk?
Tauffenberger báró kényelmetlenül feszengett; hátra­
dőlt, előredőlt megint, idegesen és gépiesen papírjai közt

- 552 -
kotorászott, eléggé tanácstalan volt ő is. Alacsony, majd­
nem kövér ember volt, bőre fehér, nagyon ápolt, fürge
pillantású szeme kicsit kidülledt, ujjai görbék, vastagok;
az egész jelenség, gondos öltözködése ellenére, aligha volt
elegánsnak nevezhető. És bármennyire adta is a szabadgon­
dolkodót, valahogyan feszengett keresztény hitre térve.
Szeretett gúnyolódni a zsidó szokásokon, egyáltalán, a zsi­
dókon; érintkezésben állt Karl Anton helmstedti profesz-
szorral és a prédikátornak Stuttgartba helyezett korábbi
denkendorfi préposttal, Johann Friedrich Paulusszal, akik
mindketten szintén kikeresztelkedett zsidók voltak, most
a keresztény hit legbuzgóbb, fanatikus hirdetői. Közben
azonban őszinte szívből irigyelte öccsét, hogy ilyen sokra
vitte, és mégis zsidó hiten maradt. Josef pedig leplezetlen
gúnnyal beszélt bátyjáról, s ezt ha együtt voltak, se titkol­
ta; egy alkalommal, amikor a pfalzi udvarnál találkoztak,
nem átallt egyszerűen hátat fordítani neki. Ha üzleti
ügyeik keresztezték egymást, kiegyezéssel soha nem is pró­
bálkozva, azonnal pörre mentek, és a kikeresztelkedett fi­
vért vérig sértette, hogy Süss sose tárgyalt vele személyesen,
inkább elviselte még az ezzel járó anyagi veszteségeket is,
mégis ügynökökre bízta a dolgot. Öccse bukása azonban
mélyen megrendítette; őt is sokat bosszantották, gúnyol­
ták emiatt; és mégis, ahogy most itt ült vele szemben az
anyja, és drága, mindenekfelett csodált fia ügyében kö-
nyörgött, igen, könyörgött neki: nohát, nem tudott ma­
gában valami csöndes diadalérzést elfojtani. - Na tessék!
- mondta többször is vékonyka, sipákoló hangján. - Na
tessék! Nem megy ám az, hogy valaki ilyen magasra felka­
paszkodik, és közben mégiscsak zsidó marad. Nem is illik
az ilyesmi - folytatta hevesen gesztikulálva -, nem lehet,
ellene mond az isteni és az emberi akaratnak.
Michaele azonban nem bocsátkozott ilyesféle filozófiai
vitába. - Mit tegyünk? De hát mit tegyünk? - jajveszékelt
továbbra is.

- 553 -
 A kövér kis ember felállt, idegesen járkálni kezdett, ide-
oda rakosgatta asztalán az aktacsomókat. - Egyetlenegy
megoldás van csupán - mondta végül. S amikor Michaele
várakozásteljes pillantással nézett fel rá, Tauffenberger
báró nagy lélegzetet vett, és a lehető legközömbösebb
hangon, a legmagátólértetődőbben odavetette: - Ki kell
keresztelkednie.
Michaele töprengett. Aztán eléggé bátortalanul meg­
szólalt: - Nem fogja megtenni. - Majd pár pillanat múl­
va: — Gabriel rabbi nem engedi.
A fia gúnyosan utánozta: - Nem engedi, nem engedi!
Nekem sem engedte. És ha rá hallgatok, talán én is ott
tartok most, mint az öcsém. Nem engedi! Még hogy nem
engedi!! - ismételgette bosszúsan, vékonyka kis hangján,
gesztikulálva. - Semmi egyebet nem tudok - mondta hirte­
len, abbahagyva a járkálást. S ahogy anyjára nézett, és lát­
ta, milyen erőtlenül, reménytelenül gubbaszt az asszony,
hozzátette: — Nagyon szívesen megteszek mindent, ami
csak rajtam áll, hogy minél többet megmentsünk a vagyo­
nából, már amennyit lehet. Még akkor is, ha nem nekem
szedte össze. Ami csak megmenthető Heidelbergben,
Frankfurtban, Mannheimben, ráteszem a kezem. És nem
fukarkodom majd a saját pénzemmel sem; szerencsét pró­
bálok Stuttgartban a kormánynál, a bíráknál, a börtönőrei­
nél. De ha nem keresztelkedik ki - fejezte be vállrándítva
-, nem sokra megyünk. - Michaele pedig távozóban úgy
érezte, még nehezebbek a tagjai, mint amikor jött.

Stuttgartban ezalatt megállás nélkül tevékenykedett ura

érdekében Nicklas Pfäffle. Nagy pénzek folytak be kor­
mánykörökhöz, törvényszéki tisztviselőkhöz. Mivel a kor­
mányzó-herceg elrendelte, hogy a legszigorúbban ki kell
vizsgálni, mi az, amit vagyonából a zsidó kétségtelenül
törvényes úton szerzett, és ahhoz nem szabad hozzányúlni,

- 554-
Nicklas Pfäfflének volt miből adnia. Drága vázák, szőnye­
gek, ékkövek vándoroltak el a seegassei házból, s kötöttek
ki ajándékként - befolyásos parlamenti uraknál, udvari és
államhivatalnokoknál, akiknek hivatalosan semmi dolguk
nem volt a pörrel, közvetve annál többet tudhattak segíteni.
Az egész zsidóság körében szájról szájra járt: - Meg­
mentette reb Jecheskel Seligmann Freudenthalt; kinyúj­
totta a kezét, és megvédelmezte a zsidóságot a Neckarnál,
a Rajnánál. Most pedig összegyülekezett ellene Edom va­
lamennyi bűnöse, és megrohanták őt. Túlságosan meg­
növekedett immár, sokallták azt a fényt, amit a zsidóságra
szórt. Rárontottak, mint a gonosz Hámán, rárontottak, és
most meg akarják ölni. Segítsetek! Mentsétek meg reb
Josef Süss Oppenheimert, aki jó zsidó volt világéletében,
és míg nagy fényben állt, sem feledkezett meg rólunk, ha­
nem kinyújtotta fölénk óvó kezét. - És imádkoztak az
imaházakban, és böjtöltek a zsidók, és járták a kormányo­
kat, az udvarokat, a kancelláriákat, és pénzt gyűjtöttek,
egyre több pénzt, rettenetesen sok pénzt; reb Isaak Simon
Landauert, a kormányintézőt, ezt a derék zsidót bízták
meg a rabbik és a hitközségek azzal a feladattal, hogy
minden erejét, ravaszságát és az ily módon összehordott
temérdek pénzt latba vetve, mentse meg reb Josef Oppen­
heimert, aki egykor maga is Izrael szabadítója volt. Isaak
Landauernek pedig volt egy terve, nem túlságosan ravasz,
az igaz, de bátor vállalkozás arra az esetre, ha csakugyan
elítélni merészelnék Süsst. És e terv végrehajtásához pénz­
re volt szüksége, mesésen sok pénzre. És mesés pénz és
mesés kincs folyt be pénztárába, színarany, váltók, utalvá­
nyok; aki szegényebb volt, kevesebbet adott, a tehető­
sebbje többet, mindenki adott, áradt a pénz minden or­
szágból, minden hitközségből, a világ valamennyi zsidó­
jától.

- 555 -
Johann Daniel Harpprecht ott ült könyvtárában, és dol­
gozott. A kormányzó-herceg nem szentesítette még a vizs­
gálóbizottság ítéletét; megparancsolta, tartsák egyelőre
titokban, azután az ítéletet - a többi hatalmas aktacsomó­
val együtt - elküldte szakértői véleményezés céljából neki,
Harpprechtnek.
Az idős úr mérgesen ült a nagy aktahalmaz közepette.
Éppen négy esztendeje, hogy Jecheskel Seligmann ügyé­
ben a véleményét kérték; éppen négy esztendeje, hogy
akarata ellenére meg kellett mentenie azt a büdös zsidót.
A rágcsáló férgek azóta elkotródtak, visszabújtak lyukaik­
ba; hol volt már a két legfőbb, akik olyan magasan trónol­
tak mindenek felett! Az egyik, a herceg, halott, a másik pe­
dig minden hatalmától megfosztva, tehetetlenül sínylődik
a börtönben, ott fekszik a földön, tiporni kész lábak előtt;
és most rajta, Harpprechten múlik a sorsa, élete-halála.
Ej, hogy rágcsáltak, hogy pusztítottak még nemrég! Ő ma­
ga, Harpprecht, micsoda életerős férfi volt, és nekik köszön­
hette, hogy ilyen hamar aggastyán lett, megöregedett; és
milyen sok jó földet meg erdőt tettek tönkre ezek a rágcsá­
ló férgek, hány ember testét-lelkét pusztították el, kikezd­
ték az ifjú Michaelt is, a kedves, szelíd Elisabeth Salomea
Götz kisasszony miattuk kurvult el. És ha a férgek elkot­
ródtak is, elbújtak is, eljön majd az idő, amikor újra előme­
részkednek, ahogy ez eddig is történt, és a világ régi épü­
lete összeomlik majd. És most neki kell döntenie, jogos-e,
ha szét akarják taposni ezt a rágcsáló, kártékony férget.
Jött Bilfinger. Ő volt most az ország tulajdonképpeni
kormányzója; csak ő hű, igaz kormányzó volt, nem hiú­
ság vezérelte tetteit; dolgozott, keményen és eredménye­
sen. A munka jót tett neki; a nagydarab, sűrűvérű úr tíz
évvel látszott fiatalabbnak, mint Harpprecht, pedig egy­
idősek voltak.
- Hogy állunk, testvér? - kérdezte, a hatalmas akta­
tornyokra pillantva. - Ugyanúgy, mint annak idején? -

- 556-
tette hozzá lassan, kényelmetlen érzéssel. - Ugyanúgy, mint
a Jecheskel zsidó esetében?
Odakint nagy, kövér pelyhekben havazott. A szo­
bában csend volt. A szomszédból áthallatszottak az ifjú
Michael Koppenhöfer lépései. - Igen, testvér - felelte
Harpprecht. - Ugyanaz az eset. Forma szerint, a büntető
törvénykönyv paragrafusai szerint nincs rá elég bizonyíték.
Bilfinger felvett egy aktacsomót, ide-oda forgatta, visz-
szarakta megint. - És azt vajon nem kell-e meggondol­
nunk, testvérem-uram - mondta egy kis hallgatás után -,
mennyi kivételt engedett meg magának ő a württember­
gi alkotmánnyal szemben, ha a saját érdekéről volt szó?
Nem kell-e vajon neki is eltűrnie, egy szó nélkül, ha vele
szemben engedünk meg mi magunknak egy kis kivételt?
— Ez valóban meggondolandó - válaszolta Harpprecht.
- Csak ez már nem az én dolgom, hanem a hercegé.
Eközben a Remchingen elleni per is befejeződött.
A jezsuita báróval, osztrák ezredessel, württembergi tábor­
nokkal már nem bántak olyan kesztyűs kézzel, mint tár­
saival: Hallwachsszal, Mezcel, Bühlerrel, Lamprechték-
kel, Schefferrel; neki nem voltak rokonai a kancellárián,
ő maga ráadásul mindig megvetette a civileket, a parlamen­
tet, a polgárokat, csőcseléknek, lázadó szemét népségnek
és még ki tudja, mi mindennek nem nevezte őket; ezért
aztán őt is gyűlölték kellőképpen. Összeszedtek hát ellene
minden terhelő anyagot, amiből ha halálos ítélet nem is,
de életfogytiglani várfogság egész szépen kikerekedhetett.
Ez időben azonban éppen megegyezett egymással Karl
Rudolf és az özvegy hercegnő, Marie Auguste, a gyámság
kérdésében, méghozzá oly módon, hogy a kormányzó­
hercegre nézve minden a legkedvezőbben végződött; ez az
okmány, mely egyben a kormányzási időszakra vonatkozó
igazgatási szabályzatot is tartalmazta, ott volt éppen, jóvá­
hagyásra, a császári kancellárián. Nem volt tanácsos ilyen
helyzetben ingerelni a bécsi udvart a katolikus és osztrák

- 557 -
tábornok ellen hozott szigorú ítélettel. Így aztán elhatá­
rozták, hogy egyelőre elhalasztják az ítélethozatalt, a tábor­
nokot pedig ideiglenesen szabadlábra helyezték, becsületszó
és kézfogással megpecsételt eskü ellenében. Remchingen
pedig, ahogyan ez várható is volt, azon nyomban megszeg­
te becsületszavát, külföldre szökött, és Schulenburg tábor­
nok alatt velencei szolgálatba állt. Elítélték, in contumati-
am* mire ő számos panasziratban fordult a császárhoz és
a birodalomhoz; különösen az Innocentia Remchingiana
vindicata és a Becsületmentés — kényszerűségből címűben
követelte elkeseredetten az igazát. És még évek múlva is
köpködte, gyalázta, mocskolta, sárral hajigálta Württem-
berget.
A nép háborgott Remchingen szökése miatt. Lám csak,
lám csak, a vérebek mind elszeleltek, büntetlenül megúsz­
ták a dolgot, és most ott ülnek Esslingenben, alig pár
mérföldnyire, nevetnek, a hasukat fogják; sőt még gyaláz­
kodnak is, bonyodalmakat kevernek, mint ez a Remchin­
gen. Egy, csak egy van még, akit a kezükben tartanak, és
az: a zsidó. De akkor legalább ez az egy aztán - lakoljon.
Pflug és Pancorbo titkos tanácsos újra elemében volt,
uszított, tüntetéseket szervezett. És még hevesebben, még
fenyegetőbben, még követelőbben harsogta az ország: —
A zsidónak lógni kell!
így álltak a dolgok, amikor Harpprecht a kormányzó­
herceg elé terjesztette szakértői véleményét. Az igazságos,
derék öregember nem hagyta, hogy ítéletét a zsidó elleni
gyűlölet befolyásolja, nem zavarta meg a tomboló népha­
rag, mely egy emberként követelte Süss halálát; a parla­
ment, a minisztertanács tetszése vagy nemtetszése sem ér­
dekelte. És a tárgyilagos jogász így ítélt: az alkotmányra és
a hivatali tisztükre megesketett tanácsosok és miniszterek,
akik a vádban sérelmezett parancsokat és rendeleteket

* Távollétében.

- 558 -
aláírták, kellene, hogy bíróság elé kerüljenek és bűnhőd­
jenek, nem pedig ez a fel nem esketett, állami tisztséget
nem is viselő külföldi. A római és a német jog értelmében
azok érdemelnek halálbüntetést, nem ez az ember. Egyet­
len pontban marasztalható el a vádlott, és ez a keresztény
nőkkel való közösülés. Ezt a pontot viszont több oknál fog­
va nem lehet figyelembe venni, továbbá a vizsgálóbizottság
nem is vette fel ezt az érvet döntésének lényegi indoklásá­
ba. Harpprecht akképpen fejezte be véleményét, hogy a
Római Birodalom és a hercegség fennálló törvényei értel­
mében a vádlottat halálra ítélni nem lehet; hanem meg kell
fosztani rablott javaitól, és száműzni kell az országból.
A sete-suta, szürke hajú, viharvert, kopottas herceg
figyelmesen hallgatta a nagydarab, becsületes, tárgyilagos
férfi okfejtését. - Az a véleménye tehát - mondta végül -,
hogy a bizottság alaptalanul ítélte el a csirkefogót?
- Igen - felelte Harpprecht -, az a véleményem.
Odakint felhangzott a gúnydalocska: - A zsidónak
lógni kell! - az öreg kormányzó keményen összeszorítot­
ta a száját. - Bárcsak hallgathatnék a tanácsára — mondta.
Azzal elengedte a jogászt.
Másnap aláírta a halálos ítéletet. - Jobb, ha a zsidót
jogtalanul felakasztják - mondta -, mint ha jogosan élet­
ben hagyjuk, s az ország forrong tovább. - És hozzátette
még: - Furcsa eset, hogy egy zsidó fizeti meg a keresztény
gazemberek számláját.

Hohenasperg várának sivár, dohos folyosóin ott támoly-

gott Michaele Süss; egy mogorva káplár ment előtte, ha­
talmas kulcscsomót lóbálva-zörgetve a kezében. Az elké­
nyeztetett idős hölgynek elszorult a szíve, ahogy látta a
kopár falakat és az otromba fegyvereket mindenütt, látta
ezt az egész fenyegető, hatalmas apparátust. A káplár gyor­
san haladt, az asszony csak nehezen tudott lépést tartani

- 559-
vele, kifulladt, de nem mert egy szót se szólni. Végül
megálltak, s egy alacsony, csúf ajtó csikorogva kinyílt. Az
asszony benézett, beszaglászott a rideg cellába, és egy öreg­
embert látott odabent, görbe háttal ült fapriccsén, ernyed­
ten, formátlanná petyhüdt tagokkal, piszkosszürke, ápo­
latlan szakállal; maga elé meredve dúdolt valamit, arcán
együgyű, ábrándos mosoly játszott. Michaele Süss bátor­
talanul azt mondta a káplárnak: - Rossz helyre hozott,
jóember, Josef Süsst szeretném látni.
Mire a káplár csak annyit mondott rosszkedvűen: -
Nohát, ez itt a zsidó, na!
Michaele Süss iszonyatosan megrémült, nézte a cella
lakóját, aki most feléje fordította arcát, ráemelte barna,
hunyorgó, gyulladásos szemét. A káplár kintről rájuk zár­
ta nagy körülményesen a recsegő-csikorgó ajtót. A fia! Ez
itt az ő szépséges fia, ez a csúf, elhanyagolt külsejű öreg­
ember. Ó, most már semmit sem ismert fel benne Heyders-
dorff arcvonásaiból, tartásából, hanem sokkal inkább -
rémületére - Gabriel rabbira hasonlított. Ijedten, meg­
szeppenve nézte, szívében nyoma sem volt az előbbi fáj­
dalmas együttérzésnek; érezte, hogyan szállt el belőle, ho­
gyan ürült ki egészen; ez egy idegen ember, akit természe­
tesen sajnálni kell, hiszen börtönbe vetették, rossz sora
van, s azonkívül - zsidó. De a szíve nem nyílt meg többé,
mintha kéreg borítaná. Mint egy idegen, elegáns hölgy,
zavartan állt az ápolatlan, mocskos férfi előtt.
S amikor aztán beszélgetni kezdtek, nem talált már
szívből jövő szavakat. A férfi nagyon kedves volt, szinte fö­
lényesen jóságos, tréfás; simogatta anyja nagyon-nagyon
fehér kezét. Michaele sírva fakadt. De a férfi egyetlen sza­
va sem hatolt el a szívéig. Mindegyre csak azt gondolta: ez
az öregember a fiam! - és a szíve kérges lett. Tulajdonkép­
pen megkönnyebbült, amikor lejárt a látogatásra engedé­
lyezett egy óra, és megjelent érte a mogorva káplár. Kö­
rülnézett még egyszer, már az ajtóban állva, rémülten,

- 560-
elszörnyedve nézte ezt az öregembert, aki a fia. Amikor
aztán kint volt a várból, szaporábbra fogta a léptét.
Nem sokkal később szelíd, csendes, szomorú arcú úr
jelent meg a cellában, meghajolt, nagyon udvarias volt.
Csöndes, nagy, fehér kezek, melankolikus, fátyolos szemek,
húsos, kékre borotvált arc. Szomorú hangon beszélt, szív­
hez szólóan, halkan. Johann Friedrich Paulus volt, az egy­
kori denkendorfi prépost, jelenleg stuttgarti prédikátor, a
kikeresztelkedett zsidó. Hoffmann városi vikárius küldte.
A városi vikárius kezdetben szerette volna maga megnyer­
ni a makacs bűnöst az egyháznak; mikor azonban látta,
milyen kevés a remény, azt gondolta, inkább próbálkoz­
zon meg valaki más is a dologgal, hátha sikerül. Az egyko­
ri zsidó talán jobban hozzáférkőzik majd Süss leikéhez,
bele tud nyúlni, becsempészi az egyház eszméit a makacs,
megkeményedett szívbe.
A kikeresztelkedett prédikátor csendesen ült a fal mel­
lett, s bár szép, nagydarab ember volt, olyannak tetszett
most, mint egy árnyék. Szomorú mandulaszemeit körül-
jártatta a cella kopár falain. Halkan, társalgó hangon szólt:
- Minden, minden csak maszk, csak álruha — mondta. -
A maga hajdani palotája, ez a mostani cellája, a maga zsi­
dósága, az én kereszténységem: álruhák, maszkok. Csak
egyetlen dolog van, ami érvényes: ha valaki megérzi ön­
magában Isten áramló, eleven valóságát. Megérzi, hagy
lénye csak látszat a látszatban, szó a szóban. Láttam egy­
kor a maga káprázatosán ívelő pályáját, pénzügyi tanácsos
uram, láttam magát nagyon-nagyon magasan állni, fény­
ben, dicsőségben. Rabbi Jonathan Eybeschütz barátja és
tanítványa vagyok, a rabbi pedig a maga bácsikájának a
barátja, Rabbi Gábrielé. Nagyon sokszor kedvem lett vol­
na beszélni magával, pénzügyigazgató uram. Nem azért,
mert tudtam, megvet engem a kikeresztelkedésem okán,
azért sem, hogy én magát megtérítsem. Ahogy elnézem
most - fejezte be, és simogató hangja még lágyabb volt,

561-
-
majdnem megindultan remegett ahogy most elnézem,
úgy látom, mindkettőnk érdekében jöttem, a magamé­
ban nem kevésbé, mint a magáéban.
- Végül mégiscsak azért jött - mondta Süss -, hogy
megtérítsen engem, nem igaz? Végül mégiscsak Hoffmann
vikárius úr küldte, nem? Ráhibáztam, nagytiszteletű uram?
Vagy nevezzem rabbi mesterünknek? — kérdezte moso­
lyogva.
A csendes ember azt mondta ott a falnál: - Nem nehéz
dolog, sőt a legkönnyebb megoldás dacolni, és mártírnak
lenni. Sokan megvetnek érte, hogy keresztény lettem. De
nem fáj a gyalázkodásuk. Meg sem moccanok, nem söp-
röm félre őket az utamból. Mert amit tettem, nem pén­
zért, címért és rangért tettem, hanem magáért az eszmé­
ért, az én lelkem törvényéért. A maga lelkének is megvan
az eszméje, megvan a törvénye. Nem helyesebb-e hát élni
ennek az eszmének, életben tartani ezt a törvényt, nem
hagyni kioltani ezt a fényt, még akkor is, ha a zsidóság
köntöse helyett a kereszténység köntösébe bújtatja a lel­
két? Egy ilyen cellában élni - simogató, fénylő pillantása
végigfutott a kopár falakon — nem lehet könnyű. De hon­
nan tudja excellenciád, hogy minden, ami nehéz, az már
attól mindjárt érdem is?
— Nagyon kedvesen beszél, nagytiszteletű uram —
mondta Süss -, vonzó köntösbe csomagolja üdvösség­
tanát. Puha ágy, meleg szoba, őzgerinc a tálon, fűszeres
madeirabor; nohát, mindez elvitathatatlan, egyértelmű,
felettébb kellemes valóság; s amit itt elmondott; a látszatról
a látszatban és a szóról a szóban, az is jól hangzik és tet­
szetős. De látja, én mégiscsak elcseréltem a seegassei palo­
támat erre a cellára, itt ni. És ha minden más tulajdonsá­
gomat kétségbe vonták is, egy dolgot senki nem vont két­
ségbe: azt, hogy jó kereskedő vagyok. Tehát - tette hozzá
ravaszul mosolyogva —, bizonyára jó okom volt erre a cse­
rére. Mondja meg a városi vikárius úrnak - fejezte be de­

- 562 -
rűsen és kedvesen de mondja meg, kérem, önmagának
is: megtett mindent, amit ember megtehetett. Mert a
többi már csakugyan rajtam múlik, csak rajtam.
Aztán egyedül maradt megint; dúdolgatott, mosolygott,
fejét ingatta. Michaelére gondolt. Szegény, szépséges,
együgyű asszony! Gyengének érezte magát, könnyűnek;
kellemes fáradtság áradt szét tagjaiban. Mint az ágyban
fekvő nagybeteg, aki a gyógyulás első jeleire eszmél. Így
ült, dudorászva, a priccsén. És akkor egészen váratlanul
megjelent a gyermek; megjelent, és szólt hozzá. Milyen
kicsi volt, milyen fiatal, még sokkal inkább; mint életé­
ben; akkora volt csak, mint egy baba, odaült a vállára,
megcibálta a szakállát, kedvesen, és azt mondta: - Buta
apa! Buta apa! - Körülbelül fél óráig volt vele. Beszélt
még mást is, csupa apró-cseprő dolgokról, nagy fontos­
kodva, mint a gyermekek szoktak; tulipánokról, az Éne­
kek éneke egy részletének értelméről, új ruhájának bélé­
séről. Amikor elment, Süss úgy lélegzett, mint egy boldog
alvó, félig nyitott szájjal. Igen, hányszor hívta, de nem
jött; hívta vad, őrült, ostoba tettekkel, szörnyűséges ha­
lotti áldozatot nyújtott neki, de nem jött. Micsoda őrült
is volt ő! Hiszen milyen kicsi, milyen végtelenül kicsi,
édes, békés kis lény ez a gyermek! Mit kezdett volna az ő
nagy, harsogó, túlméretezett tetteivel, áldozataival? Most
azonban, amikor már elcsendesedett benne minden, ami­
kor már lemondott róla, hogy valaha is eljön hozzá, most
egyszerre mégis eljött, és ez nagy-nagy ajándék volt, egész
lelkét betöltötte. Fel-alá járkált öt és fél lépésnyi cellá­
jában, és a cella egyszerre olyan tágas volt, benne volt az
egész világ, ő pedig kinyújtotta a kezét, és nevetett, egé­
szen egyedül, fiatalosan, hangosan, boldogan; úgy neve­
tett, hogy az őr is meghallotta kint a folyosón, és riadtan
kémlelt be hozzá: mi történt?

- 563-
Glaser őrnagy közölte Siiss-szel, készüljön, mert másnap
kora reggel Stuttgartba viszik. Az őrnagy tudta, miért; a
zsidó azért megy Stuttgartba, hogy meghallgassa halálos
ítéletét. Azonban nem kapott rá utasítást, hogy ezt közölje
vele, s nem is tartotta szükségesnek. Süssben ott vissz­
hangzott Naemi édes szavainak emléke, és azt hitte, házába
megy vissza, a szabadság friss levegőjét szívni megint. Még
csak elképzelni sem tudta, hogy jogtipró módon az életére
törhetnek. Jókedvűen tréfálkozva, derűsen jegyezte meg:
örül a szép időnek, bizonyára kellemes lesz az utazás, meg­
kérdezte a parancsnokot, aki nagy tubákos volt, küldhet-e
neki emlékül majd egy szép szelencét. Az őrnagy kimérten
utasította vissza; azt azonban megengedte - majdnem el­
mosolyodott közben -, hogy Süss díszkabátot ölthessen
az útra. A börtönőrnek is boldogan beszélt szabadulásáról,
s az elképedt embernek, aki nem tudta, mitévő legyen, te­
kintélyes összegről szóló utalványt adott, borravalónak.
Ahogy aznap este végignyújtózott a priccsen, boldog­
ságot és megkönnyebbülést érzett. Elmegy innen; elmegy
valahova külföldre, egy tó vagy a tenger mellé, csendes kis
eldugott fészekben él majd magányosan, begubózva, derű­
sen. Társasága: néhány könyv, vagy még az sem. És hama­
rosan elfelejtik még az emlékét is, egy darabig még fel-fel-
sejlik valami hajdani lényéből és életéből; de az is milyen
másképp lesz, ha jó, ha rossz, s aztán, egyszer, már csak pár
halott betű lesz a neve, semmitmondó, üresen csengő szó;
s aztán annyi se lesz már, ez is elnémul, csak nagy, tiszta
csend lesz, csak a Felső Világ lebegése, finom ragyogása.
Fagyos, hideg, napos reggelre ébredt másnap; korán
elvitték. S bár dermesztő hideg volt: nyitott kocsiban. Ott
gubbasztott elgyengülve, de boldogan a kocsi fenekén;
mellette, szemben vele egy-egy őr. A kocsi két oldalán is,
hátul is megerősített őrség. Megpróbált szóba elegyedni
kísérőivel, azoknak azonban szigorú parancsuk volt, hogy
egy szót sem válthatnak a fogollyal. Nem bánta ezt sem.

- 564-
Hátradőlt, szívta a szabad levegőt, igen, annyi keserves bör­
tönhónap után boldogan ízlelgette, nyelte, bámulta, tapin­
totta Isten mámorító, tiszta levegőjét. Milyen csodás ér­
zés, hogy pillantása nem ütközik falakba! Fák, lágy vona­
lakkal kirajzolódó fák, ágaikon lágy, vakítóan tiszta hó! És
amíg a szem ellát, mezők, hó alatt, a távolban eggyé ol­
vadnak az éggel. Fehér világ, csodaszép, tiszta, tágas fehér
világ! Levegő! Szabad levegő, drága friss levegő! A hosszú
hónapokig szűk cellába zárt foglyot szinte lerohanta ez a
sok gyönyörűség, elszokott tőle; és most egészen ernyedten,
elgyengülve dőlt hátra; de milyen boldog volt még így is!
Kigombolta aranyhímzésű, bolyhos bársonybéléses, vörös
kabátját, aztán még az aranyszegélyű zöld ujjast is, hadd
érje a levegő, a szél. Lába reszketett a barna nadrágban, fá­
zott, elgémberedett. Nem baj! Még bársonykalapját meg
gondozatlan haján rosszul ülő parókáját is levette, élvezte,
ahogy a szél átjárja fehér fürtjeit a gyorsan robogó kocsin.

De a stuttgarti városkapunál ott várta már a csőcselék.

Üvöltött, visongott, ahogy jött a kocsi, kővel, sárral haji-
gálta meg. Rárontottak a zsidóra, leráncigálták a földre,
rángatták, lökdösték jobbra-balra, tépték fehér szakállát.
Magasra emelték a gyerekeket, hogy jobban lássák ők is:
- Oda nézz! Látod, a hóhért, a Júdást, ezt a vérengző, bü­
dös zsidót! - És a tömeg köpködött, toporzékolt. Leszag­
gatták Süssről a szép piros díszkabátot, sárba taposták a
kecses bársonykalapot. A „Kék Bak” törzsvendégei me­
lankolikusan, szomorkás elégtétellel jegyezték meg: - Ha
ezt a Benz cukrász megérhette volna! - Az őrség csak nagy
nehezen mentette ki a zsidót a tömegből. Lihegve ült visz-
sza a kocsiba, zihált, szürke arca össze volt karmolászva,
nyál és vér folyt zilált szakállán; katonák vették körül, fe­
nyegetően fordították fegyverüket a nép felé.
A kiabálás, a ricsaj behallatszott abba a nagy szobába

- 565 -
is, ahol Magdalen Sibylle vajúdott éppen Immanuel Rieger
gyermekével. A szállítmányozási tanácsos szívesebben lát­
ta volna, ha az asszony vidéken, szép würtigheimi birto­
kukon hozza világra a gyermeket; mivel azonban Magda­
len Sibylle megmagyarázhatatlan okokból ragaszkodott a
városhoz, a férfi beleegyezett. Ott feküdt most kínok
közt, bőbeszédű, fontoskodó bábaasszony sürgött-forgott
mellette, a tanácsos sápadtan, szolgálatkészen, alázatosan
és verejtékezve járt föl s alá. S bár úgy látszott, minden
rendben lesz, a szülés mégsem ment olyan simán, mint re­
mélték. Magdalen Sibylle nyögött, feltámaszkodott, eről­
ködött, aztán egy-egy pillanatra megkönnyebbülten ha­
nyatlott vissza párnáira; sápadt volt, rettentően verejté­
kezett, remegett. A szoba csendjében jól kivehető volt a
tömeg örömtől ujjongó éneke; - A zsidónak lógni kell! -
A szállítmányozási tanácsos boldogan dörzsölgette a ke­
zét: - Jó jel! - mondta. - Jó, jel, hogy a gyermek az igaz­
ságosság jegyében születik meg. - Az asszony azonban
gyűlölettel nézett a sovány, jelentéktelen emberre, és alig
hallhatóan, rímek és cikornyák nélkül így imádkozott,
kétségbeesett erővel: - Ó, Uram Istenem! Add, hogy ne
olyan legyen, mint ez itt! Uram Istenem! Annyit ostoroz­
tál már életemben. Add meg nekem, legalább azt add meg
nekem, hogy a gyermekem ne olyan legyen, mint ez itt!
Süsst közben a városházára vitték. A nagy termet zsú­
folásig megtöltötték a nézők, összegyűlt már a bírói testü­
let is, az urak mind ünnepi feketében. A zsidó látta von
Gaisberg elnök kedélyesen brutális, széles arcát. Schütz
finom, gúnyos, kampós orrú fizimiskáját, látta a kemény,
hajthatatlan, kegyetlen Pflug urat, ott volt még az ifjú
Götz is, máskor oly üres, rózsás arcát most gyűlölet, bosz-
szúszomj, diadalmámor élénkítette. És Süss akkor meg­
értette, hogy nem a szabadság várja, hanem a halál. És a
tanács elnöke, von Gaisberg titkos tanácsos már kezdte is:
kemény, fenyegető, durva hangon, erősen svábos akcen­

- 566-
tussal felolvasta az ítéletet. Süss fülébe monoton zajként
jutott el a legváltozatosabb főbenjáró bűnök felsorolása:
országrontás, rablás, fosztogatás, felségárulás, hazaárulás,
államérdekek megsértése; s végül maga a büntetés: kötél
általi halál. Látta a túlfűtött teremben szorongó tömeget,
a nagyurakat, minisztereket, parlamenti képviselőket, tá­
bornokokat, ott izzadtak, gőzölögtek mind, de nemcsak a
forró, fülledt levegőtől, hanem a diadalmámortól is. Látta
ezeket az undorító kis férgeket, melyek rárontanak az ön­
ként földre terülő nagy állatra, és egymást félretaszigálva
falna belőle mind, belevágná a fogát, ha csak egyszer is, az
élet múló anyagába. És akkor egy pillanatra feltámadt
benne megint a régi Süss. Kiegyenesedett, és beszélni kez­
dett: a terem fölé magasodva állt ott egyszerre ez a meg­
öregedett, megrokkant, sárral-vérrel, ütlegek nyomaival
borított férfi, és felelt bíráinak. Jéghideg tárgyilagossággal
kaparta le az ítéletről a patetikus mázt. Első mondatait
döbbenten hallgatták. Akkor azonban, felháborodva e pá­
ratlan szemtelenség hallatán, az előkelő urak, csakúgy,
mint a nép, kivörösödve, üvöltve rohantak a zsidóra, kard­
lappal verték, és miként az imént, az őrség most is csak
nagy üggyel-bajjal tudta megszabadítani a vádlottat, hogy
fel ne koncolják ott helyben. Amikor aztán elvezették,
hallotta még Pflug titkos tanácsos kemény, gúnyos sza­
vait: - Azt mondta a zsidó: magasabbra úgysem köthetjük
fel az akasztófánál. No, majd megmutatjuk neki!

Gyorskocsival sietett Hamburgból Stuttgart felé a két

rabbi: Gabriel Oppenheimer van Straaten és Jonathan
Eybeschütz. Egész úton alig szóltak egymáshoz, csak, ha
nagyon szükséges volt. Nézték a lovak imbolygó farát,
nézték a sűrűn váltott lovakat, barna, fekete, fehér; néze­
gették az elsuhanó tájat, a sík mezőket, hegyeket, erdőket,
folyókat, szőlődombokat. De nem figyeltek a látványra.

- 567-
Gondolataik másutt jártak. Feltűntek, elmaradoztak a
mérföldkövek. Csak egy arcot láttak, melyhez oda akartak
érni még időben, még mielőtt fénye kihunyna.
Rabbi Gabriel, mint mindig, ódivatú, polgári ruhát
viselt kövérkés testén, és duzzadt, kedvetlen arccal, mogor­
ván ült a kocsiban. Rabbi Jonathan selyemkaftánban volt,
tej fehéren hullámzó szakálla szelíden világított; maga a
rabbi azonban a bűnösen világias hetek-hónapok után
ismét visszasüllyedt gondolatainak, látomásainak világá­
ba, Istené volt mindenestül újra. Süss hihetetlen változása
az utóbbi időben rettenetes csábításként vonzotta. Nem is
a bukás színjátéka, nem a látvány. Rabbi Gábriellel
együtt, szavak nélkül is tudták, érezték, hogy itt kénysze­
rűség és önkéntes elhatározás különös keverékével állnak
szemben. És az a titkos kötelék, mely Süsst összekötötte
velük, most Rabbi Jonathan szívét is megérintette; és a
rabbi borzadály és gyönyörűség közt hánykolódott azóta.
Úgy érezte, ő is része a másik lényének, s ha a másik meg­
hal, az ő életének egyik erős gyökere pusztul el általa. Így
ment a két rabbi, előremeredve, Süss halála felé; sötét fel­
hőként nehezedett szívükre ennek a kapcsolatnak tudata.
De más utakon is igyekeztek némelyek Stuttgart felé.
Süsshöz, Süssért. Jött Isaak Landauer udvari intéző, erős
fegyveres fedezettel; s bár máskor mindig a lehető legegy­
szerűbben utazott, most három zsidó pénztáros is vele
ment, s a bérelt rendőrkíséreten kívül még néhány mar­
kos, megbízható legény. Jött a fonnyadt kis frankfurti
rabbi, Jaakob Josua Falk, és jött a kövér, heves vérű fürthi
rabbi is. A három férfi Stuttgart közelében találkozott; ki­
hallgatásra jelentkeztek be a kormányzó-herceghez, és gon­
doskodtak róla, hogy a városba érkezésükkor ne legyen
bántódásuk.
Karl Rudolf Bilfinger és Pancorbo jelenlétében fogad­
ta őket. A fürthi rabbi így szólt: - Fenséged igazságossága
világszerte köztudott és híres. De hát most igazságosság­

- 568 -
nak nevezhetjük-e vajon, hogy a rablók, a gazemberek ott
ülhetnek körös-körül Reutlingenben, Esslingenben, a mar­
kukba nevetve örülhetnek zsákmányuknak, és az a zsidó,
aki a törvény előtt kevésbé bűnös, érettük kell hogy meg­
fizessen? Fenséged mindig igazságos volt, alacsony sor-
súakkal és magas rangúakkal, svábokkal és osztrákokkal,
katolikusokkal és protestánsokkal szemben. Legyen igaz­
ságos most egy zsidó ügyében is.
És a frankfurti rabbi így szólt: - Reb Josef Süss Oppen­
heimer az első ember volt a zsidók közt, és tekintélyes,
régi zsidó családból származik. És az emberek azt mond­
ják majd, amit ő tett, az egész zsidóság cselekedte. Ha fel­
akasztják, és keresztény bűntársai szabadon járhatnak-kel-
hetnek, azt mondja majd a világ: a zsidóság bűnös min­
denben, és újabb gyűlölködés, üldöztetés sújtja akkor az
egész zsidóságot. Fenséged nagy és kegyes fejedelem, fen­
séged tudja, hogy a zsidók sem nem ártatlanabbak, sem
nem bűnösebbek a keresztényeknél. És új gyűlölködést
szülne csak a világban, új megpróbáltatást hozna csak a
letiportakra és megalázottakra, ha a zsidó Süss ügyében
másképp ítélnének, mint akárki ügyében. Ezért kérjük
fenségedet alázatos és megtört szívvel, kegyelmezzen en­
nek az egynek és az egész zsidóságnak.
Isaak Landauer azt mondta: - Amit reb Josef Süss
Oppenheimer elkövetett, annak a következménye az lett,
hogy Württemberg nagy anyagi veszteségeket szenvedett,
birtokaiban, javaiban megkárosodott. De amit pénz által
vétettek, jóvátehető ismét a pénz által. Mi összefogtunk,
az egész zsidóság; és pénzt adtunk össze, sok pénzt, hatal­
mas summa pénzt. S így jöttünk el, és kérjük fenségedet:
bocsássa szabadon reb Josef Süss Oppenheimert. Jóvá
akarjuk tenni, amit ő vétett, jóvá akarjuk tenni, még­
hozzá olyannyira, hogy Württemberg felviruljon, és di­
csőségesen ragyoghasson újra. Felajánlunk ezért, ameny-
nyiben fenséged szabadon bocsátja Josef Süss Oppen-

- 569-
heimer zsidót, önkéntes váltságdíj fejében ötszázezer dup-
ladukátot.
A kormányzó-herceg és a két miniszter némán hallgat­
ta végig ezt a beszédet. Isaak Landauer ajánlatára megrez­
zentek. Pimasz ajánlat volt ez, annyi szent. De az összeg,
ez az összeg olyan hatalmas, annyival nagyobb, mint a
legnagyobb summa, mely eddig Württemberg költségve­
tésében előfordult; így aztán nem lehetett mégsem afféle
egyszerű szavakkal elütni ezt az ajánlatot, hogy „szemte­
lenség” meg „arrogancia”. Ötszázezer aranydukát! ha va­
laki ki akarja váltani fogságából Josef Süss Oppenheimert,
hát az pimaszság és ostobaság, ez kétségtelen. De ha vala­
ki Süsst ilyen hatalmas összegen akarja kiváltani, hát az
bátor, zseniális terv, mely a maga naiv nagyvonalúságával
csakugyan megdöbbentő. Isaak Landauer is erre számított.
Kezdettől fogva biztosan tudta, hogy itt sem csellel, sem
érveléssel, sem az igazságosság hangoztatásával, kegye­
lemért való könyörgéssel nem mennek semmire. Talán az
otromba szókimondás hatásos lesz.
Pénzért a világon mindent meg lehet vásárolni; földet
és jószágot, hegyet, folyót, erdőt, császárt és pápát, mi­
nisztertanácsot és parlamentet. Miért ne lehetne ezeknek
a sváb goj oknak a bosszúszomját meg azt az együgyű fe­
csegésüket az igazságszolgáltatásról megvásárolni! És ha
olyan drága ennek a hercegnek az ostoba, sanda igazsá­
gossága - hát jó, akkor majd drágán fizetik meg. Ötszáz­
ezer dupla aranydukát. Egész kis hercegséget lehet venni
szükség esetén ennyi pénzen: hát nem jó ár akkor egy da­
rabka ilyen-olyan igazságszolgáltatásért?
Mielőtt az urak magukhoz térhettek volna meglepe­
tésükből, megszólalt újra Isaak Landauer: - Nem váltók­
ban fizetünk, nem is utalvánnyal. Arannyal fizetünk,
csengő arannyal. Kerek, nyirbálatlan aranydukátokkal. -
Az ajtóhoz csoszogott, intett embereinek, fölényesen mo­
solyogva ingatta a fejét, az urak csak bámultak. A kor­

-570-
mányzó és miniszterei némán, megbabonázva nézték a
belépő legényeket. Mindegyikük egy súlyos kis zsákot ci­
pelt, aztán kioldották s kiürítették őket a piszkos kaftánú
ember egyetlen intésére. És folyt, ömlött az arany, vert
arany, aranypénzek, vörös arany, spanyol, afrikai, török,
arany a világ minden tájáról. Felhalmozódott kupaccá,
toronnyá nőtt, növekedett, sehogyan sem akart elfogyni,
embermagasságú volt már a hegy, terebélyesedett, mint
egy szép öreg tölgy. Némán nézte ezt a jelenést a sete-suta
kopott kis herceg, a zömök Bilfinger. Dom Bartelemi
Pancorbo forgatta csontos, kékes-lilás fejét hatalmas kör­
gallérjában, és nem állhatta meg, hogy meg ne simogassa
az aranyat, meg ne fürössze benne a kezét, görbe, mohó
ujjai közt végig ne csorgassa a drága kincset. Isaak
Landauer ott állt az aranyhegy mellett, piszkos kaftánban,
fésületlen pajesszal, természetellenes, illetlenül csúf tartás­
sal, ajkán végzetes mosoly, egyik karját szorosan a testé­
hez szorította, tenyérrel kifelé, a másikkal vöröses, gyér
kecskeszakállában turkált.
Isaak Landauer ajánlatát elutasították. Az idős férfi
szavai azonban a herceg fülébe csengtek ezután is. Igaz­
ságtalan volt! Kénytelen volt rá, hogy halála előtt igazság­
talan legyen! Nemcsak Süss-szel, hanem a többi zsidóval
is. Nem izgatta őt a vagyon, a birtok, a pénz. De ezeknek
az embereknek ez a mindenük. Arany, arany! Ez az életük
értelme. És mégis: lám, önként összeadtak ilyen hatalmas
összeget, váltságdíjat kínáltak neki, hogy igazságtalan el­
határozásától elálljon. Világosan látta, mi a kötelessége:
elsősorban svábjainak kellett igazat adnia, tehát a zsidóval
szemben igazságtalannak lenni. De ez az aranyhegy ráne­
hezedett, és lelkének nem volt tőle nyugta.
Sürgősen magához kérette Karl Friedrich herceget
Württemberg-Ölsből. Az volt a szándéka, hogy átadja ne­
ki a gyámságot és a kormányzást. Ő megtette a magáét,
kihúzta az ország szekerét a kátyúból, semmi kétség.

- 571-
Igazságosság! - mondta. Kötelesség! Tekintély! De hát
lehetetlen, igen, látnia kellett, lehetetlen ezekben az idők­
ben ilyen elvek alapján kormányozni. Tétlenül kellett
szemlélnie, hogyan hagyták futni az akasztófára való gaz­
embereket; most nézheti, hogyan akasztják fel a zsidót,
noha ez igazságtalanság. Hetvenegy éves volt, és fáradt.
Érezte, hogy fogytán-fogy testi-lelki ereje. Nehezére esik
már, írta a császárnak, magyarázta a titkos tanácsosoknak,
hogy a maga kedve szerint rendbe hozza, kiigazgassa az
ország kormányzásának oly sok bonyolult és fontos rész­
letét. A sete-suta, kopottas öltözetű, tisztességes kis kato­
naember isten háta mögötti kis Neuenstadtjának falusi
magányára vágyott, ott akart csendben meghalni.

Mivel Süss az ítélet kihirdetésekor olyan szemtelenül és

vérlázító módon viselkedett, a főrendiházban, ahol az íté­
let végrehajtására kellett várakoznia, kikötötték, és egy na­
pon át minden táplálék nélkül egy üres kamrába csukták.
A bírák előtt kitört, de most már újra lecsendesedett, csak
nézett, mosolygott, fejcsóválva, nyugodtan; vér és mocsok
borította. Ott guggolt, kificamított tagokkal, az üres, vilá­
gos helyiség fala mellett, a padlón. És látogatói jöttek:
Hámán, Ahasvérus minisztere; és mintha ugyanolyan kam-
pós orra lett volna, mint Pflug titkos tanácsos úrnak, és a
hangja is szakasztott ugyanolyan volt, kemény, gőgös.
Aztán jött Góliát, és von Gaisberg úr hányaveti, joviálisán
goromba mozdulatával vállon veregette, hogy mindene
belesajdult. Jöttek azután mások is, barátságosabbak is.
Félig sváb, félig héber dialektusban csevegtek. Megjelent
a hű Eliézer-Pfäffle, aztán Ábrahám, Johann Daniel
Harpprecht professzor képében, alkudozva-veszekedve az
urakkal az igazságról. És eljöttek mindazok, akik Naemi-
nek is állandó látogatói voltak: Ézsaiás próféta, és mintha
a bácsikája örökké mogorva hangján zsörtölődött és vi­

- 572-
gasztalt volna. Absolon pedig ott lógott, fennakadva dús
hajánál fogva a faágon; de a haja fehér volt, és az arca:
igen, az ő arca volt, Süssé.
De akkor nagy csoszogás, lárma, ugatás hallatszott be.
Hát persze, ismét Hoffmann városi vikárius úr, jön, hogy
dicsérje az ágostai hit áldásait. Valóban, a buzgó lelkipász­
tor nem késlekedett egy percet sem, úgy vélte, most aztán
megpuhult a hús, ez a legjobb pillanat. Süss azonban még
csak arra sem érzett kedvet, hogy elbeszélgessen vagy vi­
tatkozzon vele. Ez a durva hang elnyomta a többiekét, az
édes-kedves hangokat körülötte. Csendesen és minden
gúny nélkül arra kérte hát a papot, mondjon le róla. Ha
lemondanak róla, szívesen testál tízezer tallért az evangé­
likus egyházra, a vikárius fáradozásai jutalmául. Remény-
vesztetten távozott a pap, nem titkolva mérgét.
Jött még egy látogató, ez volt csak a váratlan vizit!
Finom, idősebb, vizslafejű úr, szimatolva, nagyon egysze­
rű, mégis valószínűtlenül előkelő öltözetben. A hercegi
özvegy apja, az öreg Thurn-und-Taxis herceg. Nem volt
nyugta, mióta meghallotta a hírt; Hollandiából utazott
ide. Mégsem lehet hagyni, hogy Süss így haljon meg. Az az
ember, akinél a lánya látogatóban járt, akivel ő maga ke­
zet fogott. Az az ember, aki, ha nem is hivatalosan, még­
is úgy, hogy minden udvarban tudták, nagy szolgálatokat
tett a katolikus egyháznak. Nem, nem, ezt nem tudta volna
összeegyeztetni az udvariasságról alkotott fogalmaival; túl­
ságosan jól nevelt volt ahhoz, hogy ezt elnézze. Egy em­
ber, akivel ő annyit volt együtt, az az ember: úr. Tapintat,
illem, modor parancsa, hogy ne engedje közelebbi kap­
csolatba kerülni az akasztófával. Az öreg herceg maga uta­
zott hát Stuttgartba, inkognitóban, természetesen, Neuhoff
báróként. Sose szerette a zsidót, sosem felejtette el neki,
hogy agyonütötte a sárga frakkját azzal a monbijoui sárga
szalonnal, aztán meg azok a borvörös lakáj egyenruhák!
Azok is hogy elbántak az ő gyönyörű borvörös kabátjával.

- 573-
De hát az is ízléstelen dolog lett volna, ha most örvendez­
ne, milyen nyomorúságos sorsra jutott a másik; és az is
biztos, hogy most már nem vethet árnyékot megjelenése
fényére a zsidó környezete.
Határozott tervvel érkezett. Segíteni fog Süssnek, hogy
megszökhessen, ugyanúgy, ahogy Remchingen. A zsidó
esetében nem megy majd olyan egyszerűen a dolog; azon­
ban eltökélte magában, hogy sem pénzt, sem fáradságot
nem kímél. Talán még örül is a végén ez az ellenszenves, vén
parasztos kormányzó, hogy ily módon megszabadul a zsi­
dótól. Mindenesetre: akárhogy is, de menni fog, menni kell
a dolognak. Egyetlenegyet köt ki csupán, gondolta a finom,
vizslafejű úr. Mégpedig azt, hogy ne egy zsidó legyen az,
akiért ő ilyen hihetetlen erőfeszítéseket tesz. Nem, nem le­
het zsidó többé. Nem szabad, és természetesen ilyen körül­
mények között nem is fog ellenvetéseket tenni, hanem ki­
keresztelkedik, és punktum. Micsoda diadal lesz a katolikus
egyház újabb nagy győzelme; s azonkívül hasznos is, hogy
megnyerik maguknak ezt a ravasz pénzembert, ezt a min­
den hájjal megkent politikust, aki egyébként sokkal inkább
lovag volt, mint Svábföldön a legtöbb úgynevezett „úr”.
Az elegáns herceg aztán undorral hőkölt meg egy pil­
lanatra, amikor, magában már előre örvendezve a készülő
meglepetésnek, belépett a cellába. Hát ez meg micsoda?
Ki ez, aki ott guggol a falnál? ez a vénséges, görbe hátú
zsidó ember? Ez lenne a pénzügyigazgató? A nagy szela-
don? Kellemetlen érzés fogta el, mintha ő maga is piszkos
volna. Süss látta látogatója arcát: - Igen, fenség - és hal­
ványan elmosolyodott -, igen, fenség, én vagyok az.
Azóta már beállítottak egy priccset, egy széket, egy
asztalt is a kamrába. A herceg óvatosan leült, kényelmet­
len érzése továbbra is megmaradt. Nem értette, hogy vág
egybe ez a kettő: az a férfi, aki itt gubbaszt előtte a földön,
meg az a másik, az az elegáns úr, akire emlékezett még
nem is olyan régről. Csak nem akarja rászedni megint a

574-
-
zsidó a világot? Az egész csak valamiféle trükk? cselfogás?
Ugyanolyan kellemetlen, bizonytalan érzés kerülgette,
mint annak idején, a sárga szalon meg a borpíros libériák
láttán. Sikerült volna a zsidónak a lehetetlen? sikerült vol­
na lefőznie őt még itt is, ebben a nyomorúságos cellában?
De ha mindenki bedől is efféle cselvetésnek, hát ő nem!
Eszébe sem jut, hogy lépre menjen a zsidónak. Nohát, ő
azért mégiscsak világlátott, szkeptikus úr, herceg, nem en­
gedi, hogy megtévesszék.
- Előttem nem szükséges szimulálnia, excellenciás
uram - tapogatózott sima modorban, udvariasan az öreg
Thurn-und-Taxis, mintha csak szalonban ülne. - Nem
várhatja, hogy elhiszem önnek ezt az álarcosdit. Tudom
jól, miről van szó: egész egyszerűen trükk az egész. És ha
majd ott áll az akasztófa alatt, leveszi hirtelen a visszata­
szító szakállár, és ugyanaz az okos, tapasztalt nagyvilági
gavallér lesz, aki volt hajdanán. Manőver az egész, én tu­
dom - tette hozzá diadalmasan. - Hát mi lenne más? De,
kedves pénzügyi tanácsos uram, efféle színháznak a parla­
menti urak lehet, hogy bedőlnek. De én nem. Velem ezt
nem hiteti el.
Süss hallgatott.
- Valószínűleg van még egy-két tromf a kezében - pró­
bálkozott megint a herceg. - s ezeket a tromfokat az utolsó
pillanatban akarja majd kijátszani. Feltehetően a szentet
akarja játszani most, hogy azután annál fényesebb feltá­
madást rendezzen. De vigyázzon! A hangulat errefelé na­
gyon forró manapság. Könnyen megtörténhet, hogy nem
lesz mód terveinek végrehajtására. Vagyis - már megbocsás­
son - nagyon könnyen felakaszthatják a tromfjaival együtt.
Mivel pedig Süss ezek után is hallgatott, elvesztette a
türelmét. - Excellenciás uram! Ember! Legyen észnél! Be­
széljen! Jót akarok önnek. Nem hiszem, hogy aki a böl­
csőjét ringatta, álmodozott volna arról, hogy egyszer még
egy német birodalmi herceg ennyit fog vesződni önnel!

- 575 -
Hallgasson rám! Beszéljen! - És akkor enervált tartással és
ugyanilyen hangon elmondta tervét és a tervvel kapcsola­
tos kikötését is. Amikor végzett, Süss továbbra is néma
maradt, meg se moccant. Ennél nagyobb vereség nem is
érhette volna a herceget. Ide jön, fáradságot nem kímélve,
és akkor ez a zsidó meg se mukkan, ahelyett, hogy leg­
alább patetikus hangon elutasítaná az ajánlatát, vagy mit
tudom én, mi. A herceg egyszerre rettentő öregnek és erőt­
lennek érezte magát, nem tudta már elviselni a hallgatást,
és erőltetett gúnnyal mondta: - Úgy látom, a börtönben
még a jó modort is elfelejtette. Ha valaki ennyit hajszolja
magát az érdekében, hát annyit legalább mégis illene
mondania: Mille merd!“
- Mille merci - mondta Süss.
A herceg felállt. Személyes sértésnek érezte, hogy a zsi­
dó nem akar megmenekülni a segítségével, hanem inkább
akasztófán akarja végezni. - Maga kötözni való bolond,
kedvesem - mondta, és behízelgő hangja váratlanul éles
lett. - Ez a sztoicizmus manapság nagyon elavult már.
Manapság nem szokás meghalni, hogy az iskolai történe­
lemkönyvekben jobb bizonyítványt állítsanak ki az em­
berről. Többet ér egy élő kutya, mint egy döglött orosz­
lán, ezt mondta az ön Salamon királya. És milyen igaza
volt. - Leporolta kabátját, majd az ajtóból visszaszólt még
búcsúzóul: - Legalább vágassa le a szakállát, és öltözzön
fel rendesen, ha már - orrát fintorította -, szóval ha min­
denképpen fel akarja köttetni magát. Ezt igazán elvárhatja
az ember valakitől, akivel olyan szívélyes viszonyban volt.
Nagyszámú és igen jelentős közönsége lesz. Egész életé­
ben kitűnő jelenség volt. Ne rombolja össze tehát lovagi
jó hírét, amikor lelép majd e világ színpadáról. - S azzal
távozott.

* Ezer köszönet.

- 576-
Száznegyven évvel azelőtt készült az a bitófa, mely Süssre
várt. Drága jószág volt, még annak idején, abban az olcsó
világban is háromezer oberlandi forintba került; de meg­
érte, mert különleges alkotmány lett, nem is hasonlítható
a közönséges, fából készült bitó fákhoz. Toronymagas,
harmincöt lábnyi. És: vasból volt az egész; abból a har­
minchat mázsa és tizennyolc fontnyi vasanyagból, amelyet
Georg Honauer, az alkimista választott, hogy Friedrich
hercegnek aranyat csináljon, minek során is két tonna
arannyal károsította meg a herceget. Ennek a Georg Ho-
nauernak emelték hát az akasztófát, szép pirosra festették,
kicifrázták arannyal, s végül annak rendje és módja sze­
rint fel is húzták rá az alkimistát.
Öt aztán gyors egymásutánban további alkimisták kö­
vették, akik ugyancsak rászedték Friedrich herceget. Petrus
Montanus nevezetű olasz volt az első. Aztán egy évre rá
jött Hans Heinrich Neuscheler, Zürichből, a „vak arany­
csináló”. Megint egy év telt el, s őt egy másik Hans Hein­
rich, ezúttal Müllenfels nevezetű követte. Az ő szerencse­
csillaga egy kicsit tovább ragyogott; ráért ugyanis jó ideig
gúnyolódni a friss levegőre kiaggatott szaktársain, míg
végre maga is hasonló sorsra nem jutott. Ezután az akasz­
tófa sokáig használaton kívül volt. Míg végül egy öttin-
geni kovácsnak az az ötlete támadt, hogy a vasanyagot
hasznosítani kellene, és hozzálátott, hogy szépen aprán­
ként elhordja a bitófát. Már három rudat ki is emelt be­
lőle, és éjnek idején eltulajdonított több mint hét mázsa
vasat, mikor rajtacsípték, és bűnéért ott kellett megbűn­
hődnie a vágyva vágyott matérián.
Azóta, majd egy évszázadon át üresen állt a bitó.
Most Pflug úr rendelte el, hogy hatodikként a zsidó kö­
vetkezzék e gyönyörű alkalmatosságon. A titkos taná­
csos dolga volt ugyanis, hogy az ítélet végrehajtásáról
gondoskodjék; a szikár, könyörtelen ember a per kezde­
te óta várta már, hogy gyűlöletét kitombolhassa. Elha­

- 577-
tározta tehát, hogy olyan ünnepséget rendez, amit egész
Európa megemleget.
A kivégzést úgy készítette elő, hogy minden lehetősé­
get kihasználjon a zsidó meggyalázására. Az ítélet indok­
lásába, hiába követelte Pflug úr, sajnos, nem került bele,
miféle buja bűnöket követett el ez a körülmetélt kutya;
hány keresztény, német asszonyt mocskolt be undokul. De
most, az ítélet végrehajtásakor szabad keze volt. És most
majd pellengérre állítja a zsidó pimasz, parázna életét! Mert
nem egyszerűen az akasztófára lógatja fel, nem ám! hanem
ezt a sivár mulatságot összeköti majd (népies szójátékra
célozva: „madárkázni” - kettyenteni) a zsidó buja éjsza­
káinak emlékével, tehát madárkalitkában akasztatja fel.
A vizsgálóbizottságnak nem két fillérbe került a nagy
esemény megrendezése. A vesztőhelyen, a tunzenhofi lép­
csőn, melyet akasztófalépcsőnek is neveztek, kényelmes
páholyokat építettek a hölgyek és urak számára. A kato­
nai osztag, melynek az elítéltet kellett volna kísérnie és a
teret elzárnia, fáradhatatlanul gyakorolta ezt a manővert.
A vasbitót gondosan kijavítgatták, ahol kellett, a hóhér­
szekérre nagyobb kerekeket szereltek, a szégyenharangra
új kötelet, a hóhérlegények új uniformist kaptak.
A legfontosabb azonban Pflug tréfás ötletének meg­
bízható kivitelezése volt. A zsidó gúnyolódott, hogy ma­
gasabbra nem köthetik a bitónál. No, hát most majd
megmutatják neki, hova kötik. A vasketrecet egész egy­
szerűen az akasztófa fölé húzzák fel.
A kalitka és a hozzá tartozó bonyolult szerkezet elké­
szítésével Johann Christoph Faust és Veit Ludwig Rigler
mestert bízták meg. A ketrecet két részre lehetett szétszed­
ni, nyolc láb magas volt, négy láb széles, tizennégy abroncs
fogta össze, tizenhét rúdja volt fölfelé. Ötletes gépezet
tette lehetővé, hogy könnyűszerrel felhúzhassák az akasz­
tófa fölé. Előállítása rendkívül költséges volt; végül az
egész lakatoscéhnek dolgoznia kellett rajta egy sort. Két

- 578-
nappal a tervezett kivégzés előtt azután hat ló vonszolta
fel a szörnyűségesen nagy alkotmányt a meredek tunzenhofi
lépcsőn. A stuttgarti iskolás gyerekek lelkendezve tán­
colták körül a menetet. Az egész város ott tolongott ezek­
ben a napokban az akasztófalépcsőn. Sátrakat vertek fel,
bort-sört mértek, az árusok mindenütt röplapokat kínál-
gattak a zsidó képével és megfelelő gúnyversekkel. Derűs,
hideg idő volt, zajongó tömeg hömpölygött a vesztőhe­
lyen, érdeklődve pillantgatott fel a páholyokra, csodálta a
fényesre csiszolt bitót, az elmés kalitkaszerkezetet.
A madárkalitka olyan sikert aratott a nép körében,
hogy ez még Pflug titkos tanácsos úr várakozását is felül­
múlta. Az egész város, az egész ország vigyorgott, viho­
gott, vinnyogott gyönyörűségében. Számtalan verset fab­
rikáltak a madárkatémára, melyeket aztán még az utca­
gyerekek is kántáltak-daloltak. Csak azt az egyet nem hit­
te senki, hogy csakugyan Pflug úr ötlete volt az egész; a
nép úgy vélekedett, hogy ez a szellemes tréfa von Röder
őrnagyra hajaz inkább, aki amúgy is nagy közszeretetnek
örvendett. Így aztán a madárkadalokhoz többnyire a régi
rigmust is hozzáénekelték: - Állj, ha mondom, vagy lö­
vök! Röder őrnagy mennydörög.
Süss cellájában ott ült Rabbi Gabriel és Jonathan Eybe-
schütz. A németalföldi nagy útlevél megtette a hatását, a
két rabbit minden további nélkül beeresztették a fogoly­
hoz. A három férfi együtt ült, és evett. Rabbi Gabriel gyü­
mölcsöt hozott: datolyát, fügét, narancsot, hozott süte­
ményt, hozott jó fűszeres délvidéki bort. Süssön a skarlát­
vörös kabát volt, fehér haján barett; orra felett mély rán­
cok metszették be homlokába, akárcsak a két rabbinak,
neki is a Sint, a Saddai istennév kezdőbetűjét. Borba már­
totta a fügét, úgy ette; ez volt az utolsó étkezése. Rabbi
Gabriel vaskos ujjaival gerezdekre szedett szét egy naran­
csot. A három ember gyümölcsöt evett, és közben hallga­
tott, halálos komolysággal. Gondolataik azonban súlyo­

579-
-
san áradtak hármójuk közt. Rabbi Gabriel és Süss egyek
voltak, és a rabbi életében először nem érezte e köteléket
tehernek, gonosz végzetnek, hanem ajándéknak. Harma-
dikuk, Jonathan Eybeschütz ugyanezt az áramlást érezte,
csak ő éppen ki volt rekesztve belőle, a parton állt, s a hul­
lámok őt nem hordozták. Ott volt, együtt evett, ivott velük,
ugyanúgy viselte a Sin jelét, lelkében tudás és világosság,
mint azokéban: a hullám azonban őt nem hordozta. Rab­
bi Gabriel nagy gonddal cukrot szórt a narancsgerezdekre,
szétosztotta őket. Töltött a sűrű, feketéllő délszaki borból.
A cellában kimondatlan szavaktól, gondolatoktól, láto­
másoktól sűrűsödött a levegő; maga Isten volt jelen. Jona­
than rabbi azonban rettenetesen kínlódott, vergődött te­
hetetlenül. Megpróbálta cinikus tréfával elütni a dolgot:
könnyű annak lendületben lennie, akit épp akasztanak.
De ez hitványka vigasznak bizonyult, üres lelkűnek, irigy­
nek és félig-meddig árulónak érezte magát, ő, a gazdag,
tudós férfi! S amikor együtt mondta velük az asztali imád­
ságot, hiába volt rajta pompás selyemkaftán, hiába omlott
le fényes hullámokban szép tej fehér szakálla, hiába volt az
egész lénye oly méltóságos, tiszteletet parancsoló, nemes:
szegény, szomorú, elrontott életű embernek érezte magát.
Fenn a városházán még egyszer felolvasták Süss ítéle­
tét, és pálcát törtek felette; ezalatt az előcsarnokban várt
rá a szelíd, fonnyadt kis frankfurti rabbi, a testes, heves
vérű fürthi rabbi, és fázós kezeit dörzsölgetve, izgatottan
ott várt még rá Isaak Landauer is. Nagy pelyhekben hul­
lott a hó, a szürke égen, a ködön néha átszűrődött valami
kis napfény, sápadt, fakó, tünékeny sugarak. A kapu előtt
ott tolongott a kíváncsi tömeg. Von Röder őrnagy ott ült
öreg pej lován erős katonai őrség élén, hatalmas kerekei­
vel csupaszon kiemelkedett a hóhér szekere, körülötte a
hóhér és segédjei, rikító öltözetben.
Végre hozták Süsst a lépcsőn. Megengedték a zsidónak,
hogy itt még egyszer beszélhessenek vele. Süss lehajtotta a

- 580-
fejét. A kis frankfurti rabbi, Jaakob Josua Falk a fejére
tette fonnyadt, finom kezét, és azt mondta: - Az Örökké­
való áldjon meg téged és oltalmazzon meg. Világosítsa
meg az Űr az ő orcáját teirántad, és kegyelmezzen tené-
ked. Fordítsa feléd az ő orcáját, és adjon neked békét. -
Ámen. Szela - mondta rá a másik kettő.
Nagy körülményesen felrakták és odakötözték a zsidót
a magas hóhérszekérre. Habár hideg, nyirkos, lucskos idő
volt, az egész piactér feketéllett a néptől. A főrendiház, a
tanácsház, a gyógyszertár, a „Naphoz” címzett fogadó va­
lamennyi ablaka tele volt kíváncsiakkal. A kúton, a pálin­
kás állványon és az ácsolt emelvényen mindenütt utca­
gyerekek csimpaszkodtak. Némán bámult a nép. Végre
von Röder őrnagy recsegő hangján kiadta a parancsot.
Megindult a kíséret, elöl a városi lovasok, kéttrombitás,
majd egy század gránátos, gyalog. Az egyik hóhérlegény
felpattant a szekér elé fogott lóra, csettintett, s a gebe
megindult. A kis frankfurti rabbi, Jaakob Josua Falk vér-
telen ajka elismételte: - És adjon neked békét. - A hara­
gos fürthi rabbi azonban most már nem tudta türtőztetni
magát, vad haraggal átkozni kezdte Edomot és Amáleket,
a bűnös istentagadókat. Isaak Landauer torkából pedig fék­
telen, állati üvöltés tört fel. Különös látvány volt, ahogy a
nagy pénzember a városház kapuoszlopába verdesi a fejét,
és üvölt, szakadatlanul. Ekkor megszólalt a szégyenharang.
Vékonyan, élesen, a zsidó üvöltésébe keveredve szólt, ve­
lőkig hatolt a hangja a nyirkos havas levegőn át.
Kongatása Magdalen Sibylle szobájába is behallat­
szott. Az asszony szerencsésen túl volt a szülésen, de még
feküdt. Nézte az újszülöttet, rendes kis gyerek volt, se nem
nagy, se nem kicsi, se nem szép, se nem csúnya. Hallotta
a harang éles jajongását, idegesen összerándult, ránézett
az ő és Immanuel Rieger gyermekére, és nem volt tekin­
tetében semmi szeretet.
A harangot a kormányzó-herceg palotájában is hallot­

-581 -
ták; Karl Rudolf már ott ült Bilfingerrel, Harpprechttel.
Mindhárman hallgattak. Végre megszólalt Harpprecht: -
Bántja a fülemet ez a harangszó.
Karl Rudolf pedig csak azt válaszolta: - Meg kellett
tennem. Szégyellem magam, uraim.
Süsst eközben végigvitték a városon, fel, az akasztófa-
lépcső felé. Ott ült a hóhérszekéren, magasan, mint egy
bálvány, skarlátvörös kabátban, ujján csillogott-villogott
a drágaköves gyűrű; a kormányzó-herceg nem engedte
meg, hogy elszedjék tőle. Az utcákon tolongott a nép; ha­
vazott, a menet kísérteties csendben vonult, a sokaság sem
mert hangoskodni tehát. S ahogy elvonult előttük az el­
ítélt, tíz- meg tízezrek indultak el a menet után, ki gyalog,
ki lóháton, ki kocsin. És a ködös, nyirkos levegőben, a
hóban minden lépés kétszer olyan nehéz volt, kétszer
olyan csendes. Nem választották a rövidebb utat, lassan
vitték a zsidót, nagy kerülőkkel, végig a városon. Sokan
jöttek el Stuttgartba aznap messzi földről, ott akart lenni
az egész ország, sőt még külföldről is érkeztek a nagy szín­
játékhoz. Süss megkötözve trónolt a magas szekéren, ruhá­
jára, fehér szakállára mereven, súlyosan hullott a hó.
Az út mentén ott állt a kis Mögling ügyvéd is. Szomo­
rú volt és letört; védiratára oda se figyeltek, semmit sem
ért a fáradsága. Elmondhatta ugyan, hogy mindent meg­
tett, a vox popul? azonban egyhangúan az elítélt ellen szólt.
De mégis elkeserítő és megdöbbentő volt, hogy jogilag
elégséges alap nélkül csak így kivégezhetnek valakit, aki­
nek a védelmével ő volt megbízva. Rossz érzés volt ez, be-
leborzongott. Megkérte az egyik hóhérlegényt, nyújtson
oda egy kupa bort Süssnek. A zsidó ugyan nem fogadta el
a bort, meg se köszönte, teljesen mozdulatlan maradt, az
ügyvéd mégis valami megkönnyebbülést és melegséget
érzett.

* A nép hangja.

- 582 -
 Az út mentén, ahol a zsidó szekere elhaladt, ott állt
Schertlin asszony is, a francia nő. Látta, hogy ül Süss
megkötözve a magasban, milyen furcsán mozdulatlan,
csendes, mint egy szentkép, melyet körmenet visz végig a
városon, látta hogy borítja be szakállár, kabátját a hó. És
talán a francia nő volt a városban az egyetlen, aki sejtett
valamit mindabból, ami itt valójában történik; sejtette,
hogy valami önként vállalt szenvedés is van ebben a szé­
gyenteljes színjátékban. Sóvárogva, ronggyá tépett, gúnyos
diadallal nézte a férfit, kis piros szája félig tátva, mandula­
szemeiben tűz gyulladt. Egy asszony halkan megszólalt
mellette, sváb akcentusban: - Mindig fenn akart lenni a
magasban. Most még annál is magasabbra jut.
— Sale betel* — suttogta maga elé a francia nő, mintha
a hóeséshez beszélne.
Az út egyik fordulóján ott állt Johann Jaakob Moser,
a publicista. Amikor a menet odaért, rövid, velős, hazafias
beszédbe kezdett. Tüzes szavai azonban hatástalanok ma­
radtak, elvesztek a hó hangfogójában, a nép oda se figyelt
rá, a publicista befogta hát a száját, mielőtt végigmondta
volna, amit akart. Nem sokkal az út vége előtt ott állt a
tömegben Nicklas Pfäffle, a sápadt, egykedvű titkár. Ami­
kor ura utoljára elhaladt előtte, mély meghajlással köszön­
tötte. Süss észrevette, bólintott neki, kétszer is, Nicklas
Pfäffle, ahogy a szekér továbbhaladt, nem ment fel a vesz­
tőhelyhez; félrehúzódott, és sírva fakadt.
A menet elérte a vesztőhelyet; felszállt a köd, a havazás
elállt. A fagyos, téli napon nagyon tisztán odalátszottak
messziről a szőlődombok, élesen rajzolódott ki vonaluk a
fehéresen derengő égből. A zsidó látta a szőlőteraszok közt
a kis őrházat, lejjebb a víztornyot, az Andrea-féle házat, a
fürdőt. Aztán megfordult, és látta Stuttgartot. Az alapít­
ványi templom, a Szent Leonard, a régi palota és az új

* Piszkos állat

- 583 -
szárny, melyhez ő szerezte a pénzt. Bal kéz felől kopaszon
meredt az égbe a magas fabitó, mely azonban szinte elve­
szett a bonyolult szerkezetű, művészien kiképzett, hatal­
mas vasalkotmány mellett, mely őrá várt. Kettős létra
vezetett fel rá, számtalan fokkal; aztán fogaskerekeket,
láncokat, köteleket látott, ezekkel húzzák fel majd a kalit­
kát. A tágas tér tele volt emberrel. Ott gubbasztottak
minden fán, ott kapaszkodtak minden kerítésen, sóvár
szemmel, kíváncsian. Még egészen messziről is az akasz­
tófát nézték, irdatlan hosszú távcsövekkel. Süss kabátjára
ráfagyott a hó, apró, fehér kristályocskák csillogtak ba­
rettjén, fehér szakállán.
A hat-hatszáz személyes tribünökön - összesen hármat
építettek - ott szorongtak a hölgyek és urak, magas rangú
udvari emberek, hivatalnokok és katonák, a külországok
követei, törvényszéki urak, parlamenti képviselők. Az első
sorban Pflug titkos tanácsos. Az utolsó pillanatig attól
félt, hogy ez a héber állat valamiféle ocsmány csellel még
megszökik a végén. És most, most végre elérkezett a perc.
Pflug titkos tanácsos életének csúcspontja, betetőzése.
Most, most mindjárt a magasban lebeg az átkozott, most
mindjárt megszorul nyakán a hurok. A szikár, kampós or­
rú bizottsági elnök szeme mohón kereste a gallér alatt a
zsidó nyakát, a kötél helyét. Van-e pompásabb érzés,
mint látni, hogy hal meg az ellenség, micsoda langyos für­
dő a szemnek, a halált pergő dobok meg a szégyenharang
hangja pedig édes permet a fülnek! A tribünökön, a höl­
gyek közt voltak olyanok, akik Süss-szel nagyon is közeli
kapcsolatban voltak egykor, de valamiképpen megmene­
kültek a vizsgálattól. Ezek a nők most fagyosan, idegenül
néztek a férfira, akinek egykor odaadták magukat. Milyen
fiatalos volt akkor, tudja isten, hogy csinálta, de olyan
erőben volt, mint egy ifjú, nem is lehetett több egyébként
sem negyvennél, és most tessék: fehér a haja, és úgy fest,
mint egy öreg rabbi. A hölgyeknek tulajdonképpen szé­

- 584 -
gyellni kellett volna magukat önmaguk előtt is, hogy lefe­
küdtek vele. Érdekes, mégsem szégyellték. Izgatott, mohó
szemmel néztek fel a furcsamód átalakult emberre. Most
mindjárt meghal, és örökre elnémul; s akkor nem fenye­
geti őket se több veszély, kapcsolatuk erőszakosan, borzal­
masan véget ér. Várták, hogy megtörténjen a dolog, kéje­
sen borzongtak; vágyakoztak rá, és mégis: féltek tőle, sze­
rették volna elodázni a dolgot. Legtöbbjük azt gondolta
végül, inkább egész életében rettegne a büntetéstől, csak
ez az ember élve maradhasson, élve.
Az ifjú Michael Koppenhöfer is a tribünön volt. Ösz-
szezúzza hát a malomkő azt az embert, aki olyan sokáig
szívta az ország vérét, eléri az igazságszolgáltatás az ország­
rontó gazembert. Egy azonban bizonyos: ettől nem olyan
kutyafuttában búcsúzott volna el Elisabeth Salomea,
nem csak úgy csomagolás közben vetett volna oda neki
pár szót; mert ennek a férfinak az ölébe hullt annak ide­
jén, legalábbis nem valószínű, hogy Süssnek valami külö­
nösebb erőszakot kellett volna alkalmaznia. Nézd csak az
öreg, görbe zsidóját! Hát mit ettek rajta annyira? Mi
lehetett a titka? Michael Koppenhöfer keserű irigységgel
nézett a hóhérszekéren ülő emberre. Az ifjú Götz tanácsos
azonban a bírák között ostoba, dohos önelégültséggel né­
zelődött. Most aztán lemossák a szégyenfoltot anyjáról,
nővéréről. És ha valaki ferde szemmel merészelne nézni
rájuk, majd megmutatja neki! Porba sújtja! Mert most
már tudja, most már mindig tudni fogja, mit kell tennie.
És ott ült még a tribünön egy finom, törékeny öregem­
ber: Weissensee. Nenikékasz, Judaie! Nenikékasz, Judaie!
Ó, a zsidó megint legyőzte őt! Belekóstolt minden tálba,
minden gyönyörűségbe, amit az érzékek, a szív, az elme
kínálnak a világon, megízlelte mindenfajta győzelem és
vereség ízét, eltelt gyermeke tragikus halálával, aztán ki­
tervelte és végrehajtotta azt a színes, kavargó, rettenetesen
finom és rettenetesen vad, kénköves, pokoli bosszút, most

- 585 -
pedig meghal, így hal meg az egész világ szeme láttára,
ilyen romantikus és valószínűleg önkéntes halállal; meny­
nyivel hősiesebb ez, csakugyan, mint az ellenség kezétől
esni el a csatamezőn! Arad körülötte a gyűlölet, a szeretet;
ő pedig e hullámok fölé magasul, megfejthetetlen lénye
hatalmasan felfénylik, ragyog. Belőle viszont, Weissensee-
ből mi marad? Siralmasan elpolgáriasult lányának nyo­
morúságos verse. A zsidó azonban tovább él. Ami volt,
amit átélt, látott, gondolt, ahogyan meghalt, mindezt a
későbbi nemzedékek újra kézbe veszik, elmélyedve néze­
getik, végigélik magukban, átérzik, megismétlik a halálát.
Süsst eloldozták és leszedték a hóhérszekérről. Ott állt
elgémberedett tagokkal, hunyorgott. Látta a zsúfolt páho­
lyokat, a parókákat, a hölgyek festett arcát. Látta a teret
körülzáró katonaságot. Ejha, igazán kitettek magukért;
csak a bitófa körül legalább öt század állt. Élükön persze
von Röder őrnagy, a katonai vezetés tündöklő egyénisége.
Na persze, persze, ragyogó stratégának kell lenni ahhoz,
hogy a Süss zsidót végképp eltörölje valaki a föld színéről.
Süss látta a tíz- meg tízezer arcot, látta a kíváncsi nőket,
ahogy mindjárt sikoltanak, a megelégedett férfiakat,
ahogy mindjárt széles mosolyra szalad a képük, felhor­
kannak a gyönyörűségtől, látta a nagy szemű pufók gye­
rekarcokat, melyek arra vannak rendelve, hogy ugyan­
olyan üresek és rosszindulatúak legyenek egykor, mint a
szüleik ábrázata. Látta a hideg téli levegőben a tömeg fe­
héren gőzölgő, szinte testet öltött leheletét, és ezek a ki­
dülledt szemek, előremeresztett nyakak; nem is olyan rég,
még előtte hajlongtak. Látta a madárkalitkát, megöletésé-
nek szégyenteljes, bonyolult szerkezetét. S ahogy így
körüljártatta a szemét mindenen, hangot hallott: kaffogó,
kornyikáló hang ütötte meg a fülét. Hoffmann, a városi
vikárius nem tudta megállni, hogy ott ne várja az akasztó­
fa tövében, megpróbáljon még egyszer a lelkére beszélni,
az égről és a földről, az isteni és az emberi bűnbocsánat­

- 586 -
 ról; a bűnhődésről, a hitről. Süss látta a papot, hallotta
szavait, lassan végigmérte a vikáriust, elfordult, kiköpött.
A szemek tágra meredtek, halk, felháborodott moraj fu­
tott végig a tömegen, de hamar elcsitult.
A pompás, új mundérba öltöztetett hóhérlegények ek­
kor odaléptek hozzá, kigombolták kabátját. Ahogy meg­
érezte nyers, durva kezüket, undor tört fel a gyomrából,
kinyújtózkodott, merevsége eltűnt, ütött-vágott maga kö­
rül, kétségbeesetten védekezett. A tömeg egy emberként
előremeredt. Furcsa látvány is volt, csakugyan, ahogy ez a
fehér szakállú, díszruhás férfi, kezén a ragyogó drágaköves
gyűrű, ott verekszik, huzakodik a hóhérlegényekkel. A gye­
rekek nevettek, visongattak, tapsoltak; a tribünön egy fes­
tett arcú hölgy sikoltozni kezdett, úgy kellett lecipelni on­
nan. A zsidó barettje leesett, beletaposták a sárba. A pri­
békek végül megragadták, kabátját feltépték, őt magát
bezárták a kalitkába, nyakába vetették a hurkot.
Ott állt hát. Hallotta a szél halk süvítését, a tömeg
lélegzetét, a lovak dobogását, a pap mormoló hangját. Ez
hát a legutolsó, amit e földön hall? Valami másra szomja­
zott, szívét-fülét kitárta, valami mást szeretett volna hal­
lani. De nem hallott mást, csak ezt, s hozzá még a saját
lélegzetét, a saját vére zúgását. A kalitka már megingott,
emelkedni kezdett. És akkor a hiábavaló szörnyűséges za­
jon át felharsant egy másik hang, velőtrázó, elnyújtott
kiáltás: - Egyetlen és örök a mindenek felett és mind-
örökkön létező Izrael Istene, Jahve Adonáj! - A zsidók
voltak azok, a kis Jaakob Josua Falk, a kövér fürthi rabbi,
a mocskos öltözetű Isaak Landauer. Ott álljak, imakö­
penybe burkolózva, ők hárman és még hét másik, össze­
sen tízen, ahogyan ez elő van írva; és nem törődtek vele,
hogy a nép az akasztófa helyett mind őket bámulja, he­
vesen hajlongtak, és kiabáltak, sivítva, kántálva mondták
az imát, a halotti imát, és hangjuk betöltötte a teret: -
Halld, Izrael, Jahve Adonáj, egyetlenegy! - A szavak kis

-587-
fehér felhőkként röppentek fel szájukról a hidegben, és el­
értek a kalitkában álló ember füléhez, és ekkor Heyers-
dorff marsall fia szóra nyitotta száját, és visszakiáltott ne­
kik: - Jahve Adonáj, egyetlenegy!
A tarka ruhás pribékek fürgén másztak fel a létrákon.
A kalitka egyre magasabbra emelkedik, a hurok mindjob­
ban szorul. Lentről a vikárius még utánakiáltja: - Eriggy
a pokolba, megátalkodott, zsidó gazember! - De a zsidók
átható „Adonáj”-a ott visszhangzik a levegőben, ott vissz­
hangzik mindenki fülében. És visszhangzik a kalitkából,
mígnem a hurok szorítása halálos.
Dom Bartelemi Pancorbo, aki a tribünön az első sor­
ban ült, most felemelkedik, csontos fejét gúnárként
nyújtja ki nagy körgallérjából, görbe ujjai görcsösen mar­
kolják a korlátot; és mohó, sóvárgó szemekkel nézi a ma­
gasban lebegő kalitkát, s benne azt a skarlátszín kabátos
férfit, s ujján a drágaköves gyűrűt, mely ezer színben tün­
dököl a tiszta, téli levegőben.
Miután a csapatok védőkordona feloszlott, a tömeg
közelebbről is megszemlélhette az akasztófát; néhány su-
hanc a létrákon is felmászott feleútig; megtapogathatta
mindenki a bitó állványzatát; fent, a kalitka rúdjaira nagy,
fekete madarak sűrű hada telepedett le.
A tömeg lassan eltakarodott, visszatért a városba. Ün­
nepnek tekintették ezt a napot, ettek-ittak, táncoltak,
hancúroztak a kocsmákban. Az ifjú Langefuss megszerez­
te valahogy Süss sipkáját, kikotorta a sárból; mivel nagy
tréfacsináló volt, most sem tagadta meg önmagát: fejébe
nyomta a barettet, aztán a lányok fejébe nyomta, azok
meg iszonyodva sikoltoztak a zsidó holmijának érintésé­
től. De mégsem kerekedett igazi vidámság. Nem is na­
gyon tudta senki, miért nem; csak éppen másképp, derű­
sebbnek, boldogabbnak képzelték el ezt a napot. Énekel­
ték is pedig: - A zsidónak lógni kell! - aztán meg azt,

- 588-
hogy: — Állj, ha mondom, vagy lövök! Röder őrnagy
mennydörög. - De a zsidók „Adonáj ”-a ott visszhangzott
a fülükben, nem tudtak szabadulni tőle. A gyerekek
akasztósdit játszottak; méghozzá olyan módon, hogy az
egyikük felállt, jó magasra, és elkiáltotta magát, hogy:
„Adonáj!”, mire a többiek, akik lent álltak, ugyancsak azt
kiáltották, kórusban: „Adonáj”.

A kivégzést követő éjszakán, úgy három óra tájban, magas

sovány úr lépkedett fölfelé a tunzenhofi lépcsőn a vasbitó
felé. Nehéz volt felkapaszkodni az úton, a hó javarészt el­
olvadt, és sártengerré változott. A sovány úr igencsak fá­
zott, ódivatú, bő, avíttas kabátjába burkolózott állig. Két
suhanc ment vele, két lezüllött polgárfiú, akiket Stutt­
gartban úgy tartottak számon, hogy minden gazságra ké­
pesek, mindenre vállalkoznak, ha megfizetik őket. A két
legény nekilátott, hogy felmásszon a létrán a vaskalitká­
hoz. A dolog nem ment valami könnyen, mert a megol­
vadt hó az éjjel ráfagyott a létrafokokra; halkan szitkozód­
tak, körülöttük felrebbentek a gubbasztó madarak. Fent
aztán meglepően sokáig elidőztek. A szikár úr, aki lent
várt rájuk, türelmetlenül húzta fel a vállát, topogott, bosz-
szús hangon mormolt valamit az orra alatt.
- Megvan? - támadt nekik, mikor a suhancok végre
ismét lent voltak.
- Nincs ott! - dadogták zavartan.
- Elloptátok, gazemberek, elloptátok a követ! - kiál­
totta fojtott hangon a portugál. - De várjatok csak, majd
feljelentelek benneteket; kerékbe töretlek!
A két legény azonban továbbra is csak azt hajtogatta
ijedten, megszeppenve: - Nincs ott! Az egész zsidó nincs
ott! Másvalaki lóg a kalitkában. — Elvitte az ördög.
Dom Bartelemi ezt aztán különösen nem akarta hin­

589-
-
ni, végül még az éjjel hivatalosan megvizsgáltatta a kalit­
kát poroszlókkal. És csakugyan, a holttestet ellopták, ki­
cserélték.
Hajnalok hajnalán Ott volt már a tomboló, csalódott
ember a kormányzó-hercegnél.
— Ez lett fenséged jóságának az eredménye. A zsidók
ellopták a drágaköves gyűrűt.
A drágaköves gyűrűt? Karl Rudolf a hatalmas arany­
hegyre gondolt, és nem hitte a dolgot. A holttestet, azt
igen, azt ellophatták. Töprengett, földerült, szinte elmo­
solyodott. Tulajdonképpen ördöngös népség ez, ezek a
zsidók. Fogják magukat, és ellopják a holttestet az akasz­
tófáról; keresztények és katonák sem csinálhatták volna
különbül. Nem sajnálta tőlük jutalmul azt a drágaköves
gyűrűt, nem adott parancsot üldözésükre. Kopott visele­
tében, dühöngve, kaffogva, átkozódva távozott a sovány
portugál.
A holttest eközben, limlomba, ringy-rongyba bugyo-
lálva, egy kocsi mélyébe rejtve, útban volt már Fürth felé.
Házaló zsidók kísérték véges-végig, egymást váltva közsé­
genként. A drágaköves gyűrű ott volt a halott ujján; és a
kísérők nem féltek attól, hogy a váltótársak ellophatnák.
Fürthben azután megmosták a holttestet, hosszú, fe­
hér halotti gyolcsba burkolták, koporsóba tették. A mu­
tató-, középső és a gyűrűsujját a Saddai istennév kezdőbe­
tűjének, a Sínnek a jelébe igazították, feje alá egy marék­
nyi földet tettek, porhanyós, fekete földet, Sión földjét.
A hatóságnak pedig azt jelentették, hogy egy ismeretlen
frankfurti zsidót temetnek el, aki az országúton halt meg.
A hitközség tagjainak sem mondtak egyebet. De azért
szájról szájra járt a hír.
Ott feküdt az ismeretlen, fulladástól kékes-feketés ar­
cát különös keretbe foglalta piszkosszürke szakálla; sze­
mét sehogyan sem lehetett lezárni, kidülledt, bánatosan,
barnásan csillogott; orra felett mélyen bemetszett hom­

- 590-
lokába a Sin három barázdája. A fehér, egyszerű gyolcsból
hatalmasan, ezer sugárral ragyogott a drágaköves gyűrű.
A hitközség tíz legtekintélyesebb férfija ott virrasztott be-
függönyözött ablakok mellett, a gyertyafényben.
Ekkor egy idegen érkezett. Kövérkés, széles arc, szakáll-
talan; megkövesült, homályos szürke szemek, ófrank vise­
let. Vizet hintett maga mögé, ahogy belépett a halottas
szobába, vizet hintett a halott fejéhez, lábához. A férfiak
felismerték a kabbalistát, suttogva félrehúzódtak.
Rabbi Gabriel odalépett a halotthoz, mogorva hang­
ján elmondta az áldás szövegét: - Dicsőség néked, Jahve,
Istenünk, igazságos bíránk! - Tömpe ujjaival óvatosan
megérintette a halott szemhéját: íme, a pillák lecsukód­
tak. S akkor leült a földre, fejét térde közé csüggesztve.
A tíz férfi visszahúzódott, egészen a falig. S hiába voltak ott
még rajta kívül tízen, Rabbi Gabriel olyan magányosan
gubbasztott a halott mellett, mint egy elhagyott kis batyu.
Fürth összes zsidója kint volt a temetőben, amikor az
ismeretlent a földbe tették. Leeresztették a koporsót a gö­
dörbe. A drágaköves gyűrű ott volt a halott ujján, feje
alatt ott volt Sión maroknyi földje. És a zsidók kórusban
feleltek az előimádkozó szavára: - Hiú és szétszórt a világ,
szél után kapkodás; de egyetlen és örök Izrael Istene, a
Mindenható és Örökkévaló Isten, Jahve. - És akkor füvet
téptek, és maguk mögé hajították. És azt mondták: - Ügy
száradunk el a fényből, mint a fű. - Majd azt mondták: —
Emlékezzünk rá, porból vagyunk. - S akkor megmosták
a kezüket démonűző élővízzel, és elhagyták a temetőt.
Josef Süss Oppenheimer.
Gazdag. Befolyásos. Zsidó.
Minden döntés tőle függ. Minden fillér az ő kezén
megy keresztül. És sok ott is marad.
Gyűlölik. Félik. Irigylik.
És imádják. A nők. Tucatjával, százával, ezrével.
A hálószobák sötétjében.

Josef Süss Oppenheimer. Egy zsidó a 18.

századból. A legokosabb, legkihívóbb,
legkéjsóvárabb, legemberibb. Zsidó. Akire a 20.
században rátalál Hitler propagandagépezete.
Torz, beteg, és gonosz film hősévé teszik, hogy
ahol csak bemutatják, Németországtól
Magyarországig, pogrom, tűz és gyilkosság
járjon a nyomában.

Lion Feuchtwanger könyve kegyetlen, őszinte és

maradandó mű. Kulcs a 18. századhoz éppúgy,
mint a 20.-hoz, vagy a mához. Egy felkavaró, igazi
nagyregény.