MÉRAY TIBOR:

SZABÁLYTALAN NEKROLÓG
EMLÉKTÖREDÉKEK ÖRKÉNYRŐL

Ha úgy tudnék írni, mint ő, akkor azzal búcsúznék tőle, aminek feltalálója és mestere
volt: egy „Egyperces novellá”-val. Valamirevaló cigányprímást cigányzenével temetnek a
társai.
De hol van az én hegedűm az övétől?! Irodalomtörténeti méltatásra még kevésbé
vállalkozhatnék: nem a szakmám, s különben is, jobb azt az utókorra hagyni. Legfeljebb
annyit jegyeznék meg: vérbeli író volt. Polaroid, amelyiknek a lencséje beszívja az életet
s aztán egy perc múlva (egy évtized múlva – az idő nem számít) jön ki belőle az írói mű.
Lehet, sőt biztos, hogy kortársai közül is nem egyet magasabb polcra raknak majd a holnap
hűvös műítészei. De még biztosabb, hogy ezeknek nagy része azon a magas polcon csak
porosodni fog. Örkénynek talán kevesebb lesz a hódolója – de olvasói mindig lesznek.
Írónál ez is számít valamicskét.
Emlékezés helyett máris elmélkedésbe keveredtem. Holott semmi mást nem akarok,
mint néhány emléket elmondani. Történeteket, anekdotákat. Ezt sem tenném, ha tudnám,
hogy más megteszi helyettem. De egyik-másik esetet csak én ismerem, s ha most nem
vetem papírra, akkor sohasem; egyik-másikát sokan ismerik, de odahaza aligha fogják
megírni s még kevésbé kinyomtatni. Lássunk neki!

A Hunnia Csöködön
Vannak, akikről azt szokták mondani: tenyérbe mászó képük van. Valahogy ez a mondás
határozza meg a legjobban – egészen a legutóbbi időkig – a kommunista párt viszonyát
Örkényhez. Voltak írók, akiket a párt üldözött; voltak, akiket börtönbe vetett,
elhallgattatott; voltak, akiket megtűrt; voltak, akiket dédelgetett. Örkényt – pofozta.
Húsz éven keresztül pofozta. S ha néha, nagyritkán, a meglendült kéz lelassult, sőt a
mozdulat simogatássá enyhült, az csak azért volt, hogy a következő pofon még
csattanósabb legyen.
Négy és fél éves hadifogság s egy ideológiai átnevelő tanfolyam után egy kész könyvvel
jött haza. Csomagolópapírra írta a táborban – vérbeli írónak mindegy, hogy ceruzacsonkkal
ír-e, vagy Parker-töltőtollal, klozetpapírra, vagy famentes, merített ívekre –, az volt a
címe: Lágerek népe. Örkény azt hitte magáról, hogy kommunista, és a könyvéről, hogy
kommunista könyv. A tábor életét írta meg, a foglyokét és az őrökét. Szeretettel,
humorral, emberien és nem kritikátlanul. Ez lett a veszte. Az orosz őrök is emberek voltak
benne és nem übermenschek. Alighogy a könyve megjelent, Illés Béla elkoboztatta. Talán
csak azért, mert jobb volt, mint amit ő valaha írt és írni tudott. De a hivatalos indoklás –
szovjetellenesség volt.
A kommunista író első könyve, amit szovjetellenesség miatt zúzdába küldet egy szovjet
egyenruhát viselő másik kommunista író: így kezdődött. Ez volt az első pofon.
Én akkortájt ismertem meg Örkényt. A Szabad Nép kulturális rovatát vezettem, és a
párt – pontosabban Révai, Lukács György és Horváth Márton – valami őrület folytán engem
nevezett ki az akkor induló irodalmi folyóirat, a Csillag felelős szerkesztőjének. A
főszerkesztő Németh Andor volt, a szerkesztőbizottság tagjai: Benedek Marcell, Déry,
Kassák, az erdélyi Nagy István, Nagy Lajos és Szabó Pál. Őrületről azért beszélek, mert
23 éves voltam: ép ésszel nehezen képzelhető el, hogy ilyen taknyost bízzanak meg azzal:
ebben a rangos együttesben ő legyen a „párt szeme”.
Örkény rendszeresen írt a Szabad Népbe is, a Csillagba is. Ezek még a koalíciós idők
voltak (1947–48) – a pártok között és a párton belül is: az, hogy az első könyvét
elkobozták, még nem jelentette, hogy ne írhasson a párt lapjaiba.
A Csillag egyik első számában – a pontos dátumra nem emlékszem, és az évfolyamok
nincsenek meg nekem – közöltem A Hunnia Csöködön című novelláját. A történet 42-ben
játszódott s arról szólt, hogy Csöködre, ebbe az isten háta mögötti porfészekbe leutazik
vendégjátékra a budapesti bajnokcsapat, a Hunnia, s a meccs után a csapat sztárja,
Mustár kettő, „megizéli” (a kifejezést a novellából kölcsönzöm) az unalmas helyi körorvos
unatkozó feleségét, a forróvérű Lolát. Így, egy mondatban elmondva, ez nem sok, sőt
majdnem semmi. Örkény megírásában kis mestermű. Legalábbis én annak éreztem. Úgy
kellett nekem.
Egy-két nappal a szám megjelenése után megszólal az irodai íróasztalomon a telefon.
Révai hív: menjek be hozzá.
Ez még nem a Szabad Nép pöffeteg, új szerkesztősége volt, hanem az ütött-kopott,
svábbogaras, szűkre szabott régi épület a József körúton; az én szobám (egyben
a Csillag szerkesztősége is) alig volt nagyobb 5-6 négyzetméternél, s egy percre sem
Révai tágas, de legkevésbé sem elegáns főszerkesztői szobájától. Ám ez az egyperces út
a keskeny folyosón a szívszorongás végtelennek tűnő ideje volt. Révai ritkán hívott azért,
hogy megdicsérjen.
Mikor beléptem, az orrom elé tolta a friss Csillagot, az Örkény-novellánál kinyitva.
– Maga olvasta ezt?
Furcsa kérdés volt. Feltételezte azt, hogy a felelős szerkesztő nem olvas el a lapban
mindent, az első betűtől az utolsóig.
– Olvastam…
Révai szemüvege rámvillant:
– És mégis közölte? – folytatta Révai. Ez meg felesleges kérdés volt. Ott volt a kezében
a lap – nyilvánvaló volt, hogy közöltem. Persze, a „mégis” szóban már nem kérdés
rejtőzködött, hanem fenyegetés. Bólintottam.
– És miért közölte? – folytatta Révai.
A legegyszerűbb válasz az lett volna, hogy: „mert jó”, vagy „mert tetszett” – de az még
csak fel sem ötlött bennem, hogy kultúránk vezéralakjának, akire felnéztem, akit
tiszteltem, akit mérföldekkel magam fölött állónak tartottam, ilyen pimasz
egyszerűséggel feleljek. Bonyolult magyarázkodásba kezdtem:
– A novella a háború alatt játszódik… Azt mutatja, hogy miközben százezrek
szenvedtek a fronton, a hátországban milyen vígan éltek a kiváltságosok… a főjegyző, az
alispán… A körorvos alakja a vidéki értelmiség üresfejű, üreslelkű részét szimbolizálja, a
fasisztabarátokat – mulatozás közben az orvos azt kurjonatja: „Éljen gróf Pálfi Fidél!”…
A futballsztár az ostoba léhűtőt, a doktorné a könnyűerkölcsű úriasszonyt….
Mindezt sokkal inkább dadogva és sokkal kevésbé összefüggően mondtam el. Szó
szerint csak az utolsó mondatomra emlékszem:
– Örkény a felbomló úri világot leplezi le…
Révai, aki eddig rezdületlenül és szótlanul hallgatott, most kirobbant. Máig is a
fülemben a hangja:
 – Le-lep-le-zi? – tagolta. – Élvezi! – csattant az ostor.
Az „élvezet” arra utalt, hogy Mustár kettő és Lola kurta szerelmének beteljesülését
Örkény valóban plasztikusan írta meg. Sokkal enyhébben, mint ahogy manapság szokásos,
de sokkal erőteljesebben, mint ahogy a szocialista realizmus rózsavizes prüdériája
megengedte.
A dolog ezzel el volt intézve, közvetlen következményei nem voltak. Örkény esetében
(és az enyémben is) ez csak amolyan arcullegyintés volt, nem igazi pofon. Bevezetés és
nem befejezés.
A Hunnia Csöködön sokszor eszembe jutott, dehát csak úgy a történet fővonalaiban,
egyre elhalványulóbban. Szerettem volna újra elolvasni, érettebben, öregebben – vajon
most hogyan látnám? De hol? Az említett Csillag-szám nem ért meg második kiadást.
Pár évvel ezelőtt, egyik párizsi találkozásunk alkalmából, Örkény megajándékozott
néhány könyvével. Az egyikben, a Jeruzsálem hercegnőjében újra megjelenhetett az
elátkozott novella.
Elolvastam. Harminc év távlatából el kell ismernem, hogy Révainak igaza volt.
Örkény élvezte azt, amit írt.
Én is.

Sztálinváros
49 elején, a nagy felülvizsgálat során, Örkényt kizárták a pártból. Indok: nagypolgári
származás (apja ismert és gazdag patikus volt Pesten) és ideológiai elégtelenség (lásd:
a Lágerek népe, A Hunnia Csöködön).
Ez már nem is pofon volt: taglóütés. Kommunista írót akkor alig érhetett nagyobb
szégyen. S ráadásul: a puszta megélhetés kérdése is vele járt. Arról szó sem lehetett,
hogy egy kizárt párttag a Szabad Népbe, vagy valamelyik más pártlapba írjon. Miből fog
élni?
Szerencsére a Szabad Nép szerkesztőbizottságában ott volt Gimes Miklós. Talán nem
is szerette olyan nagyon Örkényt – Pista nem volt mindig és mindenkivel szeretetre méltó
–, de tehetségét becsülte. A szerkesztőséget akkoriban kezdték elárasztani a
félanalfabéták, akiket egy-egy üzemi faliújságcikkük, vagy egy „csasztuskájuk” nyomán
neveztek ki újságíróvá. Gimes képtelenségnek érezte, hogy olyan írástudó ember, mint
Örkény, ne írhasson többé a lapba.
Kijárta Horváth Mártonnál, az akkori főszerkesztőnél, hogy legalább álnév alatt
dolgozhassék. (Különben nemcsak rajta – amennyire tehette, minden üldözöttön,
félreállítotton segített. Hányszor hallottam, amint Horváth a fejéhez vágta: „Már megint
ügyvédkedsz?”. De ki ügyvédkedett Miklós mellett, mikor Kádár Nagy Imrével együtt
felakasztatta?)
Örkény tehát álnéven írt. Behúzott nyakkal és behúzott kalappal surrant be Gimes
szobájába, letette a cikket, a kiadóhivatalban fölvette a száz vagy kétszáz forintot, és
sietve elillant – nem akart szemet szúrni az „éberebb” elvtársaknak.
Főleg üzemi riportokra specializálta magát, úgyis azt mondták neki, hogy csak a
polgárokat ismeri, most aztán – úgy gondolta – megismerkedik majd a munkásosztállyal.
Ekkor esett meg az alábbi történet, amelyet ugyan egész Pest ismer (vagy legalábbis
amit „egész Pest”-nek szoktak nevezni), s ha most mégis ideírom, az csak azért van, hogy
ne csak legenda formában, de nyomtatásban is megmaradjon. Megérdemli: kortörténet.
 Pista Sztálinvárosba ment, amit akkor kezdtek építeni. Ott senki sem tudta róla, hogy
„kizárt párttag”, azaz nem is egészen ember – ott csak azt tudták, hogy a Szabad
Nép tudósítója.
Az össz-építkezés főmérnöke-főfelelőse kalauzolta végig a születő, nagy iparvároson.
Büszkén-komolyan magyarázta neki:
– Látja, Örkény elvtárs, itt lesznek az új lakótelepek, ennyi és ennyi ezer munkáscsalád
számára… Itt lesznek az új iskolák, bölcsődék, kórházak… Itt lesz az új pályaudvar, ahol
ennyi és ennyi ezer vagon szén és vas érkezik majd ide havonta… Itt lesz a villanyerőmű,
itt lesznek a hűtőberendezések… És itt lesz a nagy kohó, amelyikben vörösen, izzón fog
hömpölyögni ennyi és ennyi ezer tonna acél…
Örkény szorgalmasan jegyzett. Az adatokat kétszer is megkérdezte, nehogy hiba
csússzék a riportba. Szinte szédülten, elkápráztatva hallgatta a technikai
magyarázatokat.
Pompás, termékeny nap volt, lelki szemei előtt már látta az új várost, az új acélművet,
fejében már kezdett formát önteni a riport.
A főmérnök elkísérte őt a vasútállomásig. Búcsúzkodtak, amikor megkérdezte:
– Mondja, Örkény elvtárs, rokona maga az Örkény patikusnak?
– A fia vagyok – felelte Pista.
– Annak az Örkénynek, akinek a Rákóczi úton volt a patikája?
– Annak…
– Hát ide figyeljen, Örkény úr – fogta halkabbra a hangját a főmérnök –, akkor magának
megmondhatom: lófasz fog itt folyni, nem acél!

A Ferihegyi repülőtér
’51 július végén összeakadtunk a Ferihegyi repülőtéren.
– Hová mész? – kérdeztem.
– Szegedre. És te?
– Koreába…
Mintha nem is hallotta volna. Talán nem is hallotta. Mesélni kezdte, milyen remek
riporttémát jeleztek neki Szegeden. Egy mondata közepén kapcsolt:
– Mit mondtál, hova mész?
– Koreába…
Elnevette magát:
– Ne marháskodj!
Akkoriban még egy prágai út is világkörüli utazásnak számított. Moszkváig csak a
„kiválasztottak” jutottak el. A Távol-Keletre még egyetlen magyar újságíró sem.
– Komolyan mondom…
– És minek?
– A fegyverszüneti egyezmény aláírására küldenek, tudósítónak.
– Meddig maradsz?
– Két-három hétig…
Irigykedve nézett:
– Hogy neked milyen mázlid van!
 A pár hétből 14 hónap lett. Koplalás, hőség, fagy és jóformán minden nap és minden
éjszaka bombázások. Sokszor eszembe jutott a ferihegyi találkozás: kinek is volt
„mázlija” akkor kettőnk közül?

A „Lila tinta”
Örkény nem hallgatott a főmérnöki figyelmeztetésre: következő könyve,
a Házastársak színhelyéül Sztálinvárost választotta. Ez volt élete legrosszabb regénye –
ezért kapta mindaddig a legtöbb elismerést. Előírt, százszor is feldolgozott párttéma
volt: egy munkás házaspárról szólt – egyikük (már nem emlékszem: a férj-e vagy a feleség),
hála a pártnak, rohamos fejlődésnek indul, a másik elmarad mögötte, s ez iszonyú
konfliktushoz vezet köztük, ami – megint csak hála a pártnak – végül is elsimul.
Lehet, hogy Örkény tudta: az a világ, amit ábrázol, nem igaz; lehet, hogy hinni akart,
lehet, hogy hitt is benne; sohasem törekedett hősi szerepre – élni és írni akart.
A kritikák jócskán megdicsérték, a párt visszavette a pártba, a saját nevén írhatott
újra a Szabad Népben.
S egyszercsak megint kitört a botrány. Egy, a Csillagban közölt novellájából: a Lila
tintából.
A Déry-vita ideje volt ez: Révai zsdanovi gőzkalapáccsal lapította szét
Déry Felelet című regényét – de nemcsak rajta verte el a port, hanem jóformán az egész
kommunista irodalmon. A legdurvábban Örkényen, a Lila tinta miatt.
Fölösleges tartalmi kivonatot adnom a novellából – akit érdekel, az az általános enyhülés
bizonyságaként elolvashatja a már említett Jeruzsálem hercegnőjében. Kicsit erotikus,
kicsit gyermeteg és nagyon kommunista-szándékú írás.
Révai szónoklata is megjelent a Kulturális forradalmunk kérdései című könyvében
(Szikra, 1952), de mert aligha hiszem, hogy ez ma könnyen kapható volna, akár
Budapesten, akár külföldön, hadd idézzek néhány mondatot belőle. Már csak a hangütés
finomsága kedvéért is:
„Ez a novella rothadt és hazug. A Lila tinta Örkény elvtárs munkásságában sajnálatos
visszaesés A Hunnia Csöködön című, 1947-ben megjelent novellájához, amelynek
jellegzetessége szintén a fülledt és rothadt szexualitás volt… Amit Örkény ábrázol, az –
ha nem is nyíltan, de a dolog lényegét tekintve – semmi egyéb, mint prostitúció, sőt több
ennél, a prostitúció idealizálása, szentesítése…”
„Egy író, aki meg tudta írni a Házastársakat, amely minden gyengesége és
fogyatékossága ellenére, becsületes, derekas, eszmei mondanivalójában helyes munka,
hogyan tudta megírni egy-két évre rá ezt a novellát? Mindegy Örkénynek, hogy mit ír?
Tudja ezt is és azt is? Csak rutin kérdése neki az irodalom? Az ilyen rothadási
termékeknek a mi új irodalmunkban nem lehet helyük…”
„Mindegy Örkénynek, mit ír? Tudja ezt is és azt is?” Szállóigeként terjedtek el a
szerkesztőségekben, a kiadóknál a kérdésformába csomagolt vádak. Ki törődött azzal,
hogy Örkény tulajdonképpen a pártot vélte szolgálni a novellájával – még akkor is, ha Révai
szerint ennek a fordítottja történt? Ki merte volna akkor azt feszegetni, milyen elfojtott
mélylélektani okok rejtőzhetnek Révai következetes acsarkodása mögött – a „fojtott
szexualitás” ellen? Az ítélet kimondatott. S ha pár hónapra rá nem hal meg Sztálin, nem
kerül ki a vezetésből Révai s nem Nagy Imre lesz a miniszterelnök Magyarországon – ez
után a pofon után tartósan aligha állt volna újra talpra az író.
A hét szovjet partizán
Nagy Imre első miniszterelnöksége idején sok mindennel kellett szembenéznünk.
Elsőnek önmagunkkal. Azzal, amit a megelőző években írtunk, mondtunk, cselekedtünk.
Azzal, amit nem írtunk, nem mondtunk, nem cselekedtünk.
Az országgal.
S egymással is.
Az irodalom még ott sem csupa szeretet és összetartás, ahol nincs egypártrendszer.
De a pártnak külön adottsága van arra, hogy egymás ellen ugrassa, kijátssza az embereket.
Senki sem mondhatta el közülünk, hogy nem osztott és kapott sebeket saját írótársaitól
is. Hogy félelem és gáncs nélküli lovag volt.
54 őszén egyszer Örkény azt mondja nekem:
– Le kellene ülnünk, beszélgetni…
– Le, bizony…
Én kezdtem. Elmondtam neki, hogy Nagy Imre kinevezését én Mukdenban tudtam meg,
Mandzsúria fővárosában. Egy román újságíró fordította le nekem angolra a Pravdából.
Nem értettem. Nem tudtam felmérni a jelentőségét. Több hónap múlva jöttem csak haza,
és további hónapokba telt, amíg a szemem kinyílt. Így történt meg, hogy egy írószövetségi
értekezleten, röviddel hazaérkezésem után, „balról” belemásztam Örkény egyik
felszólalásába. Számomra utólag a legmegalázóbb az volt, hogy ő tüstént „önkritikát
gyakorolt” és privátim külön megköszönte nekem, amiért olyan „enyhén” bíráltam. Mikor
neki volt igaza! Most megkövettem őt érte.
Ő is sajnálkozott bizonyos kötekedések miatt, de valójában mást akart elmondani. Azt
akarta megmagyarázni, mi is volt az „ezt is tudja, azt is tudja” magatartásának a mélyén,
és mi az oka annak, hogy viszonylag passzív marad a Rákosi-ellenes hadakozásunkban.
Magyarán: mi nyomasztja még mindig, amikor Rákosi hatalma már nem olyan teljes, de
továbbra is ő a párt főtitkára.
Bizalmasan, négyszemközt mondta el, de most, hogy már nem él, azt hiszem,
megírhatom.
A történet az egyik oroszországi fogolytáborban kezdődött. Az „antifasiszta iskola”,
amelyen részt vett s ahol moszkovita magyar kommunisták igyekeztek „átnevelni”
kiválasztott foglyokat, nemcsak előadások hallgatásából állt, hanem – akárcsak később a
pártiskolákon – „lelkizésből” is. A foglyokat egyenként is megdolgozták, múltjuk
„feltárására”, gyónásra késztették.
Örkény megpuhítása – avagy bolsevikká keményítése – egy Nemes Dezső nevű
funkcionáriusra volt kiosztva. (Azt hiszem, ma is létezik még, sőt valami magas pozíciót
tölt be.)
Nemes már hónapok óta gyötörte Örkényt, hogy nézzen mélyebben magába, tárjon fel
még többet és többet múltja sötét rejtelmeiből.
Pista már mindent „feltárt”, amit tudott: az ecetgyáros nagypapát, a patikus papát, a
kizsákmányolt cselédlányokat és gyógyszerész-segédeket, léha nyugati útjait, első
írásait, amiket még József Attila közölt, de amik „polgáriak” voltak, házasságon kívüli
kalandjait, ha nem is örömteli, de fegyelmezett zászlósi szolgálatát Horthy hadseregében
– mindent.
 De Nemesnek ez nem volt elég. Nap mint nap noszogatta: ásson mélyebbre, biztosan
talál még valamit.
Fogolytáborban amúgy is feszültek az idegek. Egy szép napon Pista idegei
megpattantak. Gyónás közben odafordult Nemeshez:
– Hát rendben van, Nemes elvtárs, akkor bevallom…
– Mit?
– A hét szovjet partizánt…
– Milyen hét partizánt?
– Egyszer az egységemmel Ukrajnában elfogtunk hét szovjet partizánt…
– És?
– És… és… nem tagadom tovább: kivégeztettem őket…
Nemes egy percig hallgatott, aztán csak annyit mondott:
– Rendben van, Örkény elvtárs… Elmehet… És pihenjen egy pár napig…
Nyilvánvaló, hogy a történet túl vaskos volt, még Nemes sem hitte el. Örkény viszont
elérte azt, hogy ezentúl békében hagyta, nem kellett többé „mélyebben” magába néznie.
Az ügy soha többé sehol nem került szóba.
Tíz évre rá Örkény megírta a Házastársakat. Egyik nap felhívta őt a pártközpont:
Rákosi kéreti.
Majdnem két órán át üldögélt Rákosinál. Ő keveset beszélt, Rákosi annál többet: csupa
megnyerő báj volt, csupa elbűvölő kedvesség. Ez igen, ez aztán a jó regény. Egy éjszaka
elolvasta, nem tudta letenni. Milyen kitűnően ábrázolja az újtípusú embert, a szocialista
munkást, az épülő Sztálinvárost. Talán nem hibátlan, de mégis: micsoda előrelépés – az író
művében is, zsenge kommunista irodalmunkban is. Mire volna Örkénynek szüksége: egy
nagyobb előlegre, egy új lakásra?
Pista úszott a boldogságban. Végre, vége a pofonoknak. Hirtelenében nem is tudta, mit
kérjen. De nem is ez volt a fontos. Hanem a nagy megbékülés a párttal – a saját pártjával.
Egy kis béke, egy kis nyugalom – hiszen nem akart ő sem hős, sem ellenálló lenni: csak élni
és írni akart.
Rákosi az ajtóig kísérte. Hosszan, melegen szorongatta a kezét:
– Gratulálok még egyszer… És hadd áruljam el magának előre: József Attila-díjra fogjuk
felterjeszteni…
Örkénynek már párás volt a szeme. Nem is tudott mit válaszolni. Elindult a folyosón,
szinte nem is lépkedett, hanem lebegett, amikor Rákosi az ajtóból utána szólt:
– És tudja, Örkény elvtárs, ha így folytatja, egyszer még azt a hét legyilkolt szovjet
partizánt is el fogjuk felejteni magának…
Eddig a történet. Örkény rám emelte nagy, kék szemét:
– Most már érted, miért nem ugráltam, miért nem ugrálhatok túlságosan?
Elképedve feleltem:
– Hátborzongató… Agybaj…
Pista vállat vont:
– Az… De rajta van a „káderlapomon”…

Páros csillag
Az irodalomban, művészetben mindig is voltak páros-csillagok: Byron és Shelley, Goethe
és Schiller, Petőfi és Arany, Bartók és Kodály – több-kevesebb okkal együtt szokás
emlegetni őket. Nálunk, maibb és bőkezűbb mércével mérve, ilyen volt Sarkadi és Kuczka,
(egy ideig) Juhász és Nagy László, no meg Déry és Örkény. Az ő viszonyukban az volt a
megkülönböztető, hogy amolyan apai-fiúi kapcsolatnak indult, és az évek múltával alakult
át az idősebb és fiatalabb testvérévé.
Elválaszthatatlanok voltak – nemcsak akkor, amikor egyiküket vagy másikukat
bántották, hanem akkor is, amikor mind a kettőjüknek jól ment (és ez a nehezebb). Néha
összezördültek, de az ilyesmi nem tartott sokáig. Déry makacs volt, Örkény rugalmas.
Déry vakmerőbb, Örkény ijedősebb, Déry politikusabb, Örkény mulatságosabb: jól
kiegészítették egymást. Azt mondják: 56 után, Déry perében fő ellensége, Illés Béla
jobban viselkedett, mint legjobb barátja, Örkény – de Déry ezt sem vette túlságosan
zokon; Pista is megkapta Kádáréktól a magáét (szigorúbban bántak vele eleinte, mint
Rákosiék) –, ha nem is börtönt, de teljes elnémítást: öt évig egy sort sem publikálhatott,
visszatért „eredeti” szakmájához, vegyészmérnökként dolgozott egy gyógyszergyárban.
A véletlen úgy hozta, hogy Magyarországon utoljára együtt találkoztam velük. 56
november közepén történt; egyik reggel felhívott Gimes Miklós felesége. Elmondta, hogy
magyar és orosz nyomozók jártak náluk, a férjét nem találták otthon, de házkutatást
tartottak, és eközben két embert szidtak különösen: Déryt és engem.
– Csak figyelmeztetni akartalak – mondta Gimesné. – Déryt is kerestem, de a telefonja
nem felel… Ha el tudod érni, értesítsd…
Tudtam, hogy Déry „illegalitásba” vonult és azt is, hogy Örkényen keresztül lehet vele
kapcsolatba lépni. Elmentem Pistához, aki telefonált valahová és fél óra múlva együtt
voltunk Déryvel a Rózsadomb egyik eldugott utcájában.
– Te nem bujkálsz? – kérdezte.
– Minek? Kicsi ország vagyunk, itt nem lehet elbújni. Egy nappal előbb vagy később
találnak meg: nem mindegy?
Átadtam neki az üzenetet.
– Akkor sem megyek el – mondta. – Én már voltam emigráns. Tudom, mi az, 62 éves
vagyok. Se kedvem, se erőm elölről kezdeni. Lesz, ami lesz.
Igazat adtam neki. Én még csak 32 éves voltam, nem tudtam, mi az emigráció, de én sem
akartam „disszidálni”. Nagy Imréék akkor még a jugoszláv követségen voltak: naivul azt
hittem, hogy még van valami remény. Csak akkor döntöttem másként, amikor szószegéssel
elhurcolták őket Romániába.
Már több mint másfél évtizede tanulgattam, mi az: emigránsnak lenni, amikor egy párizsi
barátunk lakásán együtt üldögéltem Örkénnyel. Kisebb társaság verődött össze, eléggé
heterogén, a beszélgetés sokkal akadozóbb volt, mint kettesben-hármasban lenni szokott,
s nem is mindig nagyon kellemes. Egy börtönviselt, aztán jó állásba került, félig-meddig
diplomata honfitársunk azt vitatta meg hosszan Örkénnyel: valóban a Mercedes-e az a
kocsi, amit a legérdemesebb itt, Nyugaton megvenni és hazavinni. Az illető valaha
szocdem-, most Mercedes-párti volt, Örkény valaha Sztálin-, most Mercedes-ellenes.
A földhöz-frankhoz-márkához ragadt témák után végre irodalomra fordult a szó, s
hogy, hogy nem, Déryre. A társaság többsége nem volt nagy híve Dérynek. Voltak, akik az
önéletrajzát, annak egyes részleteit, voltak, akik egyik új regényének a hosszát, voltak,
akik a stílusát kifogásolták.
Örkény csak hallgatta őket, szórakozottan, türelmesen, elnézőn (ismerte ő jól hazulról
is ezeket az ellenvetéseket), aztán szépen, szokatlanul nyugodtan beszélni kezdett –
egyébként elég hirtelen beszédű volt. Nem tudom még csak megközelítően sem idézni,
amit mondott – de néhány érvére még emlékszem:
A bírálóknak nincs igazuk. Elfelejtik, hogy Dérynek tulajdonképpen nem magyar az
anyanyelve. Az anyja bécsi – ő maga gyerekkorában jobban tudott németül, mint magyarul.
Micsoda erőfeszítésébe került, hogy egyáltalán magyarul írjon! Ha néha kicsit
keresettnek vagy erőszakoltnak tűnik, arra a küzdelemre kell gondolni, amit még mindig
folytat a nyelvvel, a helyes kifejezésért. Aztán meg ő maga is mondogatja, hogy valójában
nem termett írónak. Hányszor jegyzi meg, vele, Örkénnyel beszélgetve: Neked könnyű,
belőled csak úgy ömlik a szó, a betű, nekem meg minden mondatért meg kell verekednem…
Lassan, kínlódva ír, nehezen csiszolja-formálja szinte minden sorát. A csoda éppen az,
hogy ezt nem érezni jobban a stílusán… Talán az egyetlen író a világirodalomban, akinek
volt bátorsága magáról kimondani: „Én nem hoztam magammal semmit. Amit tudok, azt
megtanultam.” Hát igen: ez az ember mindent megtanult, amit egy író megtanulhat –
felépítést, szerkesztést, emberábrázolást, tájak, enteriőrök, ízek, szagok
érzékeltetését, epikai szélességet – bár igaz, hogy néha kissé túlzásba viszi és akkor nem
valami szórakoztató, de hát az irodalomnak nemcsak a szórakoztatás a feladata – igen,
mindent megtanult, amit csak a klasszikusoktól, meg Prousttól, meg Gide-től, meg Kafkától
meg lehet tanulni… Hát nem igazságtalanság számon kérni rajta azt, ami nem
megtanulható, amire születni kell?!
Legalább egy fél órán át védte meggyőződéssel, odaadóan legjobb barátját,
elválaszthatatlan csillag-párját.
Soha senkitől Déryt, az írót, így ízekre szedni nem hallottam.
Utóhang
Egy közös barátunk jár nálam, Pestről.
– Mondd, mikor Örkény Pista nemrég Párizsban volt, találkoztál vele?
– Találkoztam…
– És miről beszélgettetek?
– Erről-arról… Főleg régi dolgokról…
Hallgat, hümmög. Mondani akar valamit, de nem tudja, elmondja-e.
– Miért kérded?
– Tudod… pár héttel ezelőtt eljutott hozzám egy beszélgetés híre… Többen is jelen
voltak…
– És?
– És ennek a beszélgetésnek a során Örkény azt mondta Aczélnak (Aczél György:
kulturális miniszter, vagy valami efféle), hogy jól beolvasott neked Párizsban…
– Beolvasott? Mit?
– Azt már nem tudom…
Rácsodálkozom:
– Ezt mondta?
– Ezt… Szóról szóra…
Már észbe is kaptam:
– Jól tette!”