WILLIAM C. DIETZ
 
Megtévesztés


 
 
 
 
Legdrágább Marjorie-mnek


 
 
Köszönetnyilvánítás
 
Először
is köszönet Drew Karpyshynnek az ezt megelőző
kiváló regényekért, melyek
lehetővé tették a MASS
EFFECT: MEGTÉVESZTÉS létrejöttét. Ezen kívül köszönet
jár Casey Hudsonnak, Mac Waltersnek és Tricia
Pasternaknak tanácsaikért és
útmutatásukért.


 
 
PROLÓGUS
 
A KHAR’SANON
 
 
 
Több hét
megfeszített munkájába került, mire lekövette a
tárgy útvonalát az utolsó
ismert feltűnési helyétől a
batarián anyabolygóig, Thondu ősi városáig. A
metropolisban több dolog is akadt, amely nem volt Kai Leng
ínyére: a zsúfolt
utcák, a város aszimmetrikus felépítése, na
meg a helyi ételek. Leginkább
azonban a város lakói,
maguk a batariánok zavarták. Nem azért, mert közülük
sokan kalózok vagy rabszolga-kereskedők voltak, hanem
mert egy idegen faj
tagjaiként fenyegetést jelentettek az
emberiségre. A férfi szélsőséges,
mondhatni fajgyűlölő
gondolkodásmódját ő maga nem értékelte problémaként,
idegenek jelenlétében, amikor viszont komoly gondot is
okozhatott volna, képes
volt elrejteni valódi érzéseit.
Az aukciós
ház Thondu egyik kanyargós utcájában állt, a
bejárata valamivel az utcaszint
felett nyílott. Egy nem
sokkal ezelőtti sebesülése okán, Leng egy botra
támaszkodva, egyesével mászta meg a lépcsőfokokat. A
nyitott ajtón áthaladva
egy pazarul berendezett hallba
érkezett, ahol egy detektor kapu és két batarián
őr
vizsgálta át a belépőket. Az idegenek mind a négy
szemükkel nyíltan
gyanakodva méregették az embert.
Leng átadta a meghívót a jobboldali fegyveresnek, aki a
szkennerrel gyorsan meggyőződött az irat hitelességéről.
Az elektronikus
dokumentum valódi volt, Leng egy helyi
üzletembertől vásárolta meg, egy nem
elhanyagolható
összegért. A batarián tiszteletteljesen bólintott.
— Beléphet, de a fegyvere itt marad. És adja át a botot is.
— Semmi probléma — felelte Leng, és mindkét tárgyat a
másik őr
kezébe adta. — Vigyázzanak rájuk, kérem.
— Kifelé jövet visszakapja őket — dörmögte a másik őr,
miközben a
pisztolyt és a botot egy asztalra fektette, amely
tele volt a többi látogató
által hátrahagyott tárgyakkal.
Mielőtt továbbindulhatott volna, a két biztonsági
felszólította,
hogy ürítse a zsebei tartalmát egy tálcára. A
folyamat eredményeként három
érme, egy gyógyszeres
doboz és egy fényceruza került elő. Az első őr a
kollekcióra
pillantva felmordult, majd a biztonsági kapu felé intett.
— Kérem, lépjen át a detektoron.
Mivel a kapu nem jelzett, Leng visszakaphatta a zsebei
tartalmát
és továbbhaladhatott a hátsó szoba felé. A
helyiség nem volt túl nagy, de nem
is kellett annak lennie,
hiszen alig akadt olyan személy, aki elég gazdagnak
számított ahhoz, hogy megvásárolhassa az aukciós ház által
eladásra kínált
árukat. Amikor belépett, minden szem Kai
Lengre tapadt, míg végigsétált a
szobán és az első sorban
helyet foglalt egy idősebb turián mellett.
A férfi még az előtt igyekezett megszerezni a célpontot,
mielőtt
felkínálták volna eladásra, de minthogy ez nem
sikerült, más megoldást kellett
találnia. Az idő ólomlábakon
vánszorgott; még két vendég érkezett és helyet
foglalva
várta az aukció megkezdését. Végül egy jólöltözött volus
tűnt fel a
színen és megállt az emelvényen, a számára
kijelölt helyen.
— Jó napot, nemes lények! A nevem Dos Tasser és a mai
napon én
leszek az önök kikiáltója.
Mivel mindannyian látták már a katalógust, bízom benne,
hogy
rendelkeznek a licithez szükséges ismeretekkel a ma
eladásra felkínált
tárgyakkal kapcsolatban. Az ajánlatokat
egyesével, ezres és milliós
nagyságrendben lehet
benyújtani. Minden eladás végleges. Vannak esetleg
kérdések? Nincsenek? Akkor hát kezdődjék az aukció!
A volus felvette a pultról az adattábláját, és hevesen
gesztikulálva mutatta be az árverés első darabját, amelyet
egy kis asztalra
helyeztek az emelvény mellett.
— A katalógus első cikke egy protheán tojás, amely
aktiválódás
közben kinyílik és egy holografikus
csillagtérképet vetít ki. Mivel ez a térkép
nem egyezik meg
az ismert űr egyetlen pontjával sem, a szakértők úgy vélik,
a
kivetített szektor valahol a galaxisunk határán túl fekszik
és valamiért fontos
volt a protheánoknak. Ha valóban így
van, és a tulajdonos rájön, hol találhatók
ezek a bolygók,
abban az esetben ez a szerencsés személy olyan
technológiai kincset
találhat, amelynek értéke mellett a
tojás ára eltörpül. A licit tízmillió kreditnél
indul.
Tizenegyet hallottam?
Volt tizenegymilliós licit, amelyet gyors egymásutánban
követett a
többi, mígnem a tojás ötvenkétmillió kreditért el
nem kelt. A rafináltan
dekorált tojást egy csodásan öltözött,
az arcát gondosan fátyol mögé rejtő
ember nő mondhatta
immár a magáénak. Vajon meg akarta találni a tojás által
kivetített csillagrendszert? Vagy a szoba díszeként egy
polcon fogja tartani?
Leng nem tudhatta a választ, de nem
is érdekelte.
A következő árucikk egy legendás turián hős könnyeit
tartalmazó
fiola volt. Legalábbis Tasser ezt állította, bár
bizonyítani nem tudta az
igazát és a fiolában akár csapvíz is
lötyöghetett. Mindez azonban nem szegte
kedvét a Leng
mellett helyet foglaló turián férfinak, aki egy turián
megbízásából ötezer kreditet fizetett a relikviáért. A
viselkedéséből ítélve, igen boldog volt, hogy megszerezte
az
ereklyét.
 Harmadikként
került sorra az a tárgy, ami miatt Leng is a
bolygóra érkezett.
— Lássuk a
következő tételt — mondta a volus, és hogy a
közönség jobban meg tudja
vizsgálni, felemelt egy tárgyat,
ami egy kristályra hasonlított. A fény visszaverődött
róla és
különös mintát rajzolt a falakra.
— Íme, egy
védőmátrixba zárt DNS-specifikus biológiai
fegyver. Az eladó, aki szeretné
megőrizni az anonimitását,
azt állítja, hogy amennyiben az emberi populációra
szabadítják, ez a kór azt fogja elpusztítani, akit Titokzatos
Emberként
ismerünk. Azt a személyt, aki a Cerberus
alapítójának vallja magát. Mi
természetesen nem tudjuk
megállapítani ezen kijelentés igazságtartalmát, ahogy
a kór
által okozott esetleges károkért sem vállalunk felelősséget.
Nos,
hölgyeim és uraim... A licit ötmilliónál indul. Hatot
hallottam?
Leng nem
csak hallott a Cerberusról, nekik dolgozott
immár több mint tíz éve. És éppen
ezért tudta, mekkora
fenyegetést jelent ez az aprócska tárgy, még akkor is, ha
elég valószínűtlennek tűnt, hogy egy efféle biológiai fegyver
előállításához
szükséges génmintát valaha is megszereztek
a Cerberus mindenható vezetőjének
ellenfelei. Ráadásul ez
a fegyver nem csak a Titokzatos Emberre nézve volt
veszélyes, hanem a vele távoli rokonságban állókra is, akik
mind sebezhetőek
voltak általa.
Ez volt az
oka annak, hogy Leng eldobta a kezében
szorongatott érméket. Azok hangos
robbanással értek
földet Tasser körül, átláthatatlan füstöt okádva magukból.
Eddigre Leng már talpon volt. Néhány gyors lépéssel
átvágott a szobán, és az
éppen elforduló árverésvezetőhöz
lépett. Leng megragadta a csuklóját, kitépte
markából a
mátrixot, majd eleresztette az idegent, hogy egy jól
irányzott
rúgással a falhoz kenje. Azonban nem
 Leng volt az egyetlen a teremben, aki meg akarta
szerezni a
fegyvert, sőt, akár erőszakhoz is folyamodott
volna a mátrix megkaparintásának
érdekében. Lenghez
hasonlóan az a férfi sem viselt fegyvert, aki hátulról
rátámadt, és a nyaka köré fonta a karját.
Leng mindkét kezével megragadta támadója alkarját és
lefelé
rántotta, míg az állát leszegte. Ezzel a manőverrel
értékes levegőhöz jutott,
miközben mindkét térdét
behajlítva lejjebb helyezte súlypontját, majd előrebukó
ellenfelét átdobta a válla felett. Mivel továbbra sem
eresztette el a támadója
kezét, az a hátán landolt, és Leng
az arcába taposott; úgy érezte, ennyivel még
tartozik neki,
de tudta, hogy a harc ezen részének már vége.
A Cerberus ügynöke a szoba hátsó fala felé fordulva
megnyomta a
gombot a fényceruzán. A pisztolya, legalábbis
az a valami, amit pisztolyként
leadott, hangos robbanással
semmisült meg, forró fémszilánkokat szórva a négy
égtáj
felé. Mire a férfi a hallba ért, mindkét batarián a földön
feküdt,
egyikük testét látványosan megszaggatták a
repeszek.
— Maradjanak csak — mondta Leng és a botjáért sietett.
— Magam is
kitalálok.
Dolga végeztével a Cerberus ügynöke elsántikált. Jobb
lába lángolt
a megerőltetéstől, de a mátrixot biztonságba
helyezte; a Titokzatos Ember meg
lesz elégedve, ő pedig
végre elhagyhatja a Khar’sant. Az élet szép.


 
 
ELSŐ FEJEZET
 
A FELLEGVÁRBAN
 
 
 
— Nem akarok menni — makacskodott Nick. — Miért
nem maradhatok itt?
David Andersonnak nem volt saját gyereke, jelen
pillanatban mégis
neki — az ex-katonatisztnek — kellett
kiparancsolnia a lakásból a tinédzsert,
ez pedig könnyen
járhatott kellemetlen következményekkel. Szerencsére a
nő,
akit szeretett, tudta, hogyan kell megbirkózni az ehhez
hasonló helyzetekkel.
Ahogy mosolygott, apró ráncok
jelentek meg a szeme körül. Anderson nem először
csodálkozott rá, hogy Kahlee milyen kimondottan jól festett
egy harminc-negyven
körüli nőhöz képest.
— Nem maradhatsz itt, mert Daviddel el akarjuk mondani
a Tanácsnak,
mi történt aznap, amikor Grayson
megtámadta a Grissom Akadémiát. Fontos, hogy
soha többé
ne történhessen meg ehhez még csak hasonló eset sem.
A támadás során Nicket gyomron lőtték, és emiatt a
Fellegvárba
szállították orvosi kezelésre. A fiúnak első
kézből származó információi voltak
Graysonról, ezért kellett
megjelennie a meghallgatáson. Nick kisöpörte hosszú
fekete haját az arcából, és bizakodón nézett fel Kahlee-re.
— Bemehetek a Kockába visszafelé?
— Persze — felelte Kahlee. — De csak egy órára.
Gyerünk, indulás!
A krízis megoldódott. Anderson igen megkönnyebbült,
amikor a lakás
ajtaja bezárult mögöttük. A lift az elsőn állt
meg és kiengedte őket az alsóbb
szintek nyugtalan
rohanásába. A monovasút állomása föléjük magasodott, az
aluljáró pedig tömve volt mindenféle fajú lényekkel, az
utcákat ellepték a
földi járművek. Mindez normálisnak
számított a hatalmas, ötágú csillaghoz
hasonló alakú
űrállomáson, amely a galaxis kulturális, gazdasági és
politikai
központja volt.
Anderson azelőtt admirálisként a Szövetséget képviselte a
Fellegvár Tanácsában, ennek megfelelően sok időt töltött
ezen a helyen. Az
Fellegvárban minden egy központi gyűrű
köré szerveződött. A tíz kilométer
átmérőjű központi
blokkból meredeztek elő az állomás ötven kilométer hosszú
„ujjai”, amelyek a távoli csillagokra mutattak. Az a hír járta,
hogy az állomás
népessége meghaladja a tizenhárommillió
főt, azonban a lakók tömegét delegáló
fajok közül egy sem
játszott semmiféle szerepet a Fellegvár komplex
szerkezetének megépítésében.
Az űrállomást magát az aszárik fedezték fel kétezer-
hétszáz évvel
ezelőtt, amikor rájöttek, hogyan hozhatnak
létre tömeghatás mezőket, és ezeket
hogyan használhatják
a galaxis felfedezésére. Ekkor kezdtek bele a tömegrelék
hatalmas hálózatának felderítésébe is, melyet egy űrutazó
faj, a protheánok
hagytak hátra.
A szalariánok pár évtizeddel később találtak rá az
űrállomásra. A
két faj megegyezett abban, hogy a viták
rendezésére létrehozzák a Fellegvárban
a Tanácsot, amely
— uralmát kiterjesztve minden űrutazó fajra — békét és
együttműködést teremt majd a galaxisban. Az emberiség
szinte újoncnak számított
ebben a közösségben és rövid
ideje csak, hogy helyet kapott a Fellegvár
Tanácsában.
A galaxis népei hosszú ideig azt feltételezték, hogy a
protheánok
alkották a Fellegvárat. Azonban az utóbbi
időben fény derült arra, hogy az
állomás valódi tervezői az
úgynevezett Kaszások, egy öntudattal rendelkező
csillaghajókból álló faj tagjai voltak, akik a Fellegvárat nem
űrállomásnak,
hanem tömegrelének építették. Ez a faj
ötvenezer évvel ezelőtt majdnem minden
organikus életet
megsemmisített a galaxisban. Bár a Kaszások a galaxisok
közötti mélyűrben ragadtak, a Fellegvárnak immáron
bizonyítéka volt rá, hogy
még ilyen távolságból is képesek
irányítani a szolgáikat. Anderson úgy vélte,
ez a tény
rávilágított arra, hogy a Kaszások folyamatos veszélyt
jelentenek.
Olyan problémát, amivel a Tanácsnak azonnal
foglalkoznia kell.
A fajok közti mindennapos rivalizálás gyakran háttérbe
szorította
a kevésbé égető problémákat. Ez volt az egyik
oka annak, hogy Anderson és
Kahlee igen nagy fába vágta a
fejszéjét, amikor rá akarta venni a Tanács
tagjait arra, hogy
korábbi sérelmeiket félretéve fordítsák figyelmüket a
hatalmas fenyegetést jelentő Kaszások felé. Ők ketten
biztosak voltak abban,
hogy a Kaszások legalább
részlegesen irányításuk alá vonták Graysont, amikor az
rátámadt a Grissom Akadémiára, de még mindig nem
sikerült erről minden tanácstagot
meggyőzniük. Ezért vált
szükségessé a mostanra tervezett beszámolójuk
megtartása. Ha sikerrel járnak, a Tanács remélhetőleg
egyesíti erőit a
mindnyájukat fenyegető erők legyőzése
érdekében. Ellenkező esetben a Kaszások
azt fogják tenni,
amit egyszer már megtettek: megtisztítják a galaxist a
fejlett, szerves élettől.
A jármű felzúgott, amikor Anderson az irányítópanelek
mögé ült. Az
antigravitációs siklót egy tömeghatás
generátor látta el energiával, ez a
szerkezet volt hivatott
őket az alsóbb szintekről az Elnökség szomszédságába
repíteni, a tanácsi irodák szintjére. Kahlee a férfi mellett
ült, Nick pedig hátul foglalt helyet és az omni-tooljával
babrált. Az eszköz narancsszínű hologramot vetített a
tinédzser jobb karja
fölé. Ez a mikroszámítógép alkalmas
volt más számítógépek feltörésére,
elektromos eszközök
szkennelésére és javítására, ahogy orvosi diagnosztikára és
még oly sok minden másra is, sőt játszani is lehetett rajta.
Nick épp ez utóbbi
elfoglaltságba feledkezett bele, míg
Anderson utcák labirintusán és szűk
aluljárókon vezette
keresztül a járművet.
Tíz perccel
később a sikló egy gyorsmozgású
szállítóplatform mellé húzódott, ahol
kiszálltak. A tömegen
keresztül egy alacsony, köpcös volus tört utat magának,
hogy megszerezze a siklót. A teljes testét fedő enviro-
öltözéket viselt, arcát
zárt sisak takarta.
— Menjetek
földiek, nem érek rá egész nap.
Andersonék
hozzá voltak szokva ahhoz, hogy a
fellegváriak
durván bánnak egymással, így nem lepte meg
őket az idegen éles hangvétele. A
volusok barátai voltak a
hüllőszerű turiánoknak, akik közül sokan még mindig
gyűlölettel viseltettek az emberiség iránt az Első Kapcsolat
Háború óta. Ez
pedig csak egy volt azon problémák közül,
amelyek miatt a különböző fajok nem
tudtak megbízni
egymásban.
Anderson,
Nick és Kahlee a liftek felé vezető útjuk során
elhaladtak egy pár gyönyörű
aszári mellett. Még ha ez egy
egynemű faj is volt, Anderson számára humanoid
nőknek
tűntek, bár a bőrük színe cseppet kékes beütésűnek
tetszett, és haj
helyett bőrvarkocsok fedték formás
koponyájukat.
— Nyugodtan
tömködd vissza a kigúvadt szemgolyóidat a
koponyádba — jegyezte meg évődve
Kahlee, amikor
beléptek a liftbe. — Az aszárik jól megvannak férfiak nélkül
is.
Talán nekem is így kéne élnem.
Anderson
elvigyorodott.
— Csak
megnéztem őket, ez minden. A szőke az esetem.
Kahlee arca megrándult, amikor a lift elindult és az
előttük álló
szalarián leejtette az aktatáskáját. A hóna alatt
tartotta, de hirtelen
kicsusszant onnan és a földön landolt.
Mint fajtája minden tagjának, ennek a
szalariánnak is
keskeny feje volt, két szarvszerű kitüremkedéssel a tetején.
Amikor az idegen lehajolt, hogy felvegye az elejtett táskát,
az arrébb csúszott
a padlón.
— Nick! — mondta Kahlee bosszúsan. — Hagyd ezt
abba... Add neki oda
a táskát és kérj bocsánatot!
A fiú felnézett, arckifejezése arról tanúskodott, hogy
ellenkezni
szeretett volna, de meglátta Kahlee szemének
villanását és meggondolta magát.
Felvette a táskát a földről
és visszaadta a tulajdonosának.
— Bocsánat — motyogta.
A szalarián már korábban is látott biotikus hecceket és
nem
lepődött meg a dolgon.
— Tehetséges vagy, ne pocsékold el a képességed.
Nick egyike volt azon keveseknek, akik manipulálni
tudták a sötét anyag energiáit. A
fiú biotikus képességeinek
finomításán dolgozott és a hajszálnyi
energianyalábok
kombinációja, melyek segítségével kiszabadította a táskát
az
idegen hóna alól, majd elmozgatta onnan, egészen
lenyűgöző mutatványnak
számított. Emellett persze
bosszantó is volt, Anderson pedig homlokráncolva
figyelte a
jelenetet. Nick szerencséjére Kahlee sokkal
türelmesebbnek bizonyult
a férfinál. Talán túlságosan is.
A lift megállt, az ajtaja halkan kinyílt és az Elnökség
halijába
okádta utasait. A sűrűn lakott szárnyakkal éles
ellentétben itt szinte alig
akadtak járókelők. Mesterséges
felhők úsztak a kék égen, napfény áradt a
magasból, és
amikor nekiindultak, Anderson úgy érezte, hogy könnyű
szellő
érinti a nyakát. A parkszerű terület otthont adott egy
tónak, néhány facsoportnak,
és egy nagy kiterjedésű,
gondosan ápolt füves területnek. Folyamatosan
jöttek-
mentek benne a különböző fajú lények. Úgy tűnt, egyesek
sietnek, míg
mások csak lődörögtek vagy padokon
üldögéltek.
Anderson léptei sokkal céltudatosabban vezették a
többieket a
hatalmas állomás közepén elhelyezkedő Tanácsi
Torony felé. Pusztán azzal, hogy
felpillantottak rá, nehéz
lett volna felmérni ezt az épületet, de Anderson
tudta, hogy
a kilométeres távolságból is tisztán látszó építmény a
Fellegvár
egyik legmeghatározóbb jelképe.
A Tanács termei a torony csúcsán kaptak helyet és a
késés nem
használt volna az ügyüknek, ezért Anderson
sietős tempót diktált. A tanács
napirendje jellemzően
változékony volt, ezért a találkozó pillanatáig Anderson
nem tudhatta, hogy a beszámolójuk aznap az első lesz, az
utolsó, vagy a kettő
közt valahol.
Mielőtt a trió beléphetett volna a toronyba, be kellett
jelentkezniük a Fellegvár Biztonsági Szolgálatának, az F-
Secnek a torony
főbejárata mellett felállított irodájában. Az
osztagot egy turián vezette.
Figyelmesen mérte végig
Andersont, csontos szemgödrét vörös tetoválások
keretezték. Lapos, vékony hasítékú orrát kemény
arclemezek borították és fogták
közre. A tiszt szája egy
fordított V-t formált, nem mosolygásra teremtették.
— Igen, uram... Mit tehetek önökért?
— A nevem David Anderson. David Anderson Admirális. A
hölgy Kahlee
Sanders, a fiatalember pedig Nick Donahue. A
Tanács előtt kell megjelennünk.
— Egy pillanat türelmét kérem — mondta a turián, mialatt
végigböngészte az előtte lévő képernyőn szereplő neveket.
— Igen, itt is
vannak. Legyenek szívesek és nézzenek a
szkennerbe, hogy megállapíthassuk a
személyazonosságukat.
A készülék az iroda falába volt beépítve. Mikor Anderson
ránézett,
tudta, hogy az eszköz a retináját szkenneli. A
letapogatás eredményét a
Fellegvár központi komputere
hitelesítette. A turián biccentett.
— Továbbhaladhat
a lifthez, admirális... Üdvözlöm a
Fellegvár Tornyában! Miss Sanders? Kérem,
nézzen a
szkennerbe!
Miután
mindhármukat átvizsgálták, beszálltak a torony
külső feléhez tapadó, átlátszó
falú liftbe, amely felrepítette
őket a Tanácsteremhez. Egyedül voltak, amikor a
platform
felemelkedett, és az elnökségi szint a szemük elé tárult. A
kilátás
olyan lenyűgöző volt, hogy még a csendes Nick is
eleresztett egy halk „Hűha”-t.
Ez
természetesen nem volt véletlen. Azért választották az
állomás ezen részét a
Tanács üléseinek helyszínéül, hogy
lenyűgözzék a látogatókat. Anderson látta az
űrállomás
távolba nyúló, fényekkel teli karjait, melyek csillogva
vesztek a
Fellegvárnak otthont adó csillagköd vörhenyesen
izzó homályába.
Aztán, mikor
a lift lelassított és megállt, az utazás véget
ért. Az ajtó kinyílt, Anderson
pedig követte Kahlee-t és
Nicket a folyosóra, melynek túlsó végén széles
lépcsősor
volt látható. Ahogy a hármas a lépcsők felé közeledett,
elhaladtak
nyolc tiszteletet parancsoló őr mellett; négy-
négy állt a márványköves folyosó
mindkét oldalán. Két
turián, két szalarián, két aszári és két ember. Utóbbiak
akkor kaptak itt helyet, mikor az emberiség is kiérdemelte
a jogot, hogy egy
tagot delegálhasson a Tanácsba.
Egy gyönyörű,
földig érő ruhába öltözött aszári várt rájuk
a lépcső tövében.
— Jó reggelt!
A nevem Jai M’Lani. Az ülés hamarosan
kezdetét veszi. Önök a negyedikek a
napirenden. Kérem,
fáradjanak fel a lépcsőn és haladjanak végig a jobboldali
folyosón. Egy várakozóhelyiségbe jutnak majd, ahonnan
figyelemmel követhetik a
történéseket. Odabent találnak
frissítőket. Körülbelül tíz perccel az önök
bemutatója előtt
önökért megyek.
Megköszönték
M’Laninak a tájékoztatást, majd Anderson
követte Kahlee-t felfelé a lépcsőn. A
várószoba egy
luxuscikkekkel bőven ellátott helyiség volt, benne két tucat
szék, melyek egy
hatalmas képernyőre néztek. Az ülések
majd felét foglalták el különféle fajok
képviselői. Mikor az
emberek beléptek, a többi indítványozó feléjük fordult és
megnézte őket magának. A csapat turiánokból,
szalariánokból és egy ember nőből
állt. Miután kielégítették
kíváncsiságukat, újra a képernyő felé fordultak.
A trió keresett magának három üres széket és helyet
foglalt. Nick
a jobb alkarjára erősített omni-toollal
ügyködött, Kahlee pedig odahajolt
Andersonhoz, hogy a
fülébe súghassa.
— A napirend alsó felére tettek minket. Nem jó jel.
Anderson elértette a célzást. Mindenki tudta, hogy
a
Tanács fontossági sorrendben
vizsgálja ki az ügyeket. A
fontossági sorrend pedig hamar világossá vált,
amikor a
képernyő felvillant és a Tanácsterem jelent meg rajta. A
hatalmas
amfiteátrum hátuljából látható volt, hogy a
diplomáciai követségek és
megfigyelők számára fenntartott
ülések mind foglaltak, ami arra engedett
következtetni,
hogy valami olyasmiről lesz szó, ami többeket érinthet.
A terem bal oldalán állt a Tanácstagok páholya. A
Kérelmezők
Emelvénye pontosan a túloldalon helyezkedett
el, rajta egy beszédre kész
quariánnal. A quariánok egy, az
embereknél alacsonyabb, és törékenyebb
testfelépítésű faj
tagjai voltak. Népére jellemzően a kérelmező tarka ruhákat
viselt enviro-öltözéke felett, melyeket fémhuzalok és
hevederek tartottak
össze. Arcát egy tükröződő üvegű vizor
takarta. A quarián kérésének lényege
azonnal nyilvánvalóvá
vált, amint szót kapott.
 — A nevem Fothar Vas Maynar. A quarián flotta
felhatalmazott
képviselőjeként vagyok ma itt.
— Inkább a söpredék felhatalmazott képviselőjeként
—
morogta a várószobában ülő
turiánok egyike. Anderson
sejtette a turián ellenséges érzelmeinek az okát.
A quariánok hozták létre a gethként ismert mesterséges
intelligenciát háromszáz évvel ezelőtt. Később, a geth
lázadás során a
quariánok kénytelenek voltak elhagyni
otthonukat egy maroknyi csillaghajó
fedélzetén, melyet a
Vándor Flottának neveztek el. E miatt a történet miatt
neheztelt a többi faj ezekre a nomádokra.
A Tanácsteremben ülő diplomáciai küldöttségek tagjai
hangosan
fejezték ki nemtetszésüket, melyet az ember
fegyvermester szigorú hangja
harsogott túl.
— Csendet, különben a katonáim kiürítik a termet, ha
szükséges!
A hangzavar elcsitult és a Tanács aszári tagja szólalt fel.
Kékes
bőre úgy fénylett, mintha belülről világított volna. Az
asszony igen hosszú
életének matriarcha szakaszában járt
és jól ismerték ésszerű, gyakorlatias gondolkodásmódjáról.
— Kérem, fogadja bocsánatkérésünket, Maynar képviselő!
Folytassa!
A quarián enyhén meghajolt.
— Köszönöm. Az ügy, amit önök elé kívánok tárni, igen
egyszerű.
Igaz, népem nem szánt szándékkal, azonban a
galaxisra zúdította a geth
jelentette fenyegetést. Szintén
igaz, hogy megfizettünk ezért, sőt, azóta is
vezeklünk,
szenvedünk tettünk következményeitől. A Tanács talán
emlékszik rá,
hogy sok évvel ezelőtt, a geth lázadásának
kezdetén arra utasítottak minket,
hogy zárjuk be az
elnökségi irodánkat. Megértjük, miért kellett ennek így
történnie. Azóta azonban a körülmények sokat változtak, és
úgy véljük, eljött
az ideje egy újfajta kapcsolatnak. Ez hát
az indok, amiért a Tanács elé
járultam. Hozzájárulást kérek
a Fellegvár területén elhelyezkedő qaurián
nagykövetség
újranyitásához.
A szavak nyomán ellenkezés moraja töltötte be a termet,
mire a
fegyvermester adott szavához híven beparancsolta
az embereit az amfiteátrumba,
hogy a diplomáciai
szabályoknak megfelelően, de azonnal kiürítsék a lelátókat.
A rendteremtés így is vagy tíz percet vett igénybe, mialatt a
quariánnak ott
kellett állnia és várni, hogy a katonák
végezzenek. Aztán a vita komolyan
megkezdődött és hamar
nyilvánvalóvá vált, hogy a Tanácson belül megoszlanak a
vélemények
a kérdéssel kapcsolatban. A szalarián
tanácstag és az emberi faj képviselője,
Udina tanácsos
pártfogásába vette a quariánok csatlakozási kérelmét, míg
a
többiek ellenezték a követség újranyitását.
Tizenöt percnyi adok-kapok után az aszári tanácstag
előállt egy
kompromisszumos megoldással.
— Ellenzem a quarián nagykövetség újranyitásának
ötletét, azonban az
elmondottaknak van igazságtartalma.
Úgy vélem, hogy egy formális kapcsolat
létrehozása,
amelyen keresztül a quarián flotta kommunikálhat a
Tanáccsal,
pozitív kezdete lehetne egy megújuló
kapcsolatnak a fajaink között. Tehát
quarián nagykövetség
létrehozása helyett azt javaslom, engedélyezzük egy
konzulátus felállítását. Így, amikor a körülmények
indokolják, ez az iroda
teljes értékű nagykövetséggé nőheti
ki magát.
Miután a szalarián tanácstag és Udina is beleegyezett a
javaslatba, a turián magára maradt. Maynar képviselő
köszönetet mondott. Nem
sikerült ugyan a nagykövetség
megalakításának tervét elfogadtatnia, de elért
valamit,
amivel a flotta elégedett lesz.
Anderson, Kahlee és Nick számára a következő óra lassan
telt el.
Végül, két kérvényezővel később a M’Lani nevű
aszári értük jött. Mikor Anderson
felállt, Kahlee
megragadta az alkalmat és emlékeztette Nicket.
— Itt várj... lehet, hogy szükségünk lesz rád!
Nick az omni-toolján játszott. A puzzle biotikusok
számára
készült, így nem voltak
rajta fizikai vezérlők az
irányításhoz, csak receptorok, melyek képesek voltak
a
biotikusok fókuszálta sötét energia érzékelésére.
— Aha, aha — mondta a fiú anélkül, hogy felnézett volna.
— Aztán
megyünk a Kockába. Ugye?
— Ugye —
mondta Kahlee. — Kívánj nekünk szerencsét.
A
főlépcsőhöz visszatérve Anderson és Kahlee ezúttal
egészen a Kérelmezők
Emelvényéig kapaszkodott fel. Egy
dolog volt figyelemmel kísérni az eseményeket
a képernyőn
és egy teljesen másik valóban ott állni az emelvényen az
ötvenméternyi mélység felett, melynek túloldalán a
tanácstagok álltak. Az
aszári a bal oldalon foglalt helyet,
utána következett a szalarián, majd a
turián és az ember.
Mindegyikük fölött ott magasodott az ötméteres
holografikus
képmása, hogy a kérvényezők láthassák a
tanácstagok arckifejezését.
Bár nem
viselt egyenruhát, Anderson mégis egyenes
háttal, oldalához szorított karokkal
állt meg az emelvény
korlátja mellett. Fekete haja jól kiemelte kerek arcát és
barna bőrét.
Sok évvel
ezelőtt Kahlee is szolgált a seregben, de
életének sokkal nagyobb részét
töltötte civilként. Ennek
ellenére ő is megértette, hogy a megjelenés sokat
számít és
mindent megtett, hogy felvegye a szemkontaktust a
tanácstagokkal.
Az aszári
szólalt meg elsőként.
— Üdvözlöm
önöket, Anderson admirális és Miss Sanders.
Mielőtt megkezdik a jelentésüket,
hadd mondjam el, milyen
nagyra értékeljük, amit tettek. Ki szólal fel elsőként?

É
 — Én kezdeném —
felelte Anderson. — Ahogy azt tudják,
Miss Sanders és én beleegyeztünk, hogy
részt veszünk
annak kiderítésében, mi történt a Grissom Akadémián és az
események többszörös áttanulmányozása után úgy véljük, a
Kaszások állnak az ügy
hátterében.
— A Kaszások? —
kérdezett vissza cinikusan Udina.
—
Nem a Cerberus? Őszintén szólva a Kaszásokat
kissé
túlzásnak érzem.
Anderson
ismerte a férfit és a találkozó előtt mindent
megtett, hogy meggyőzze őt, de
nem járt sikerrel.
Tudván, hogy
abból az irányból nem várhat támogatást,
Anderson nagy odafigyeléssel válogatta
meg a szavait.
— Igazából
mindkettő — felelte. — Bizonyítékunk van
arra, hogy Paul Grayson, a férfi, aki
megtámadta az
Akadémiát és meggyilkolta a személyzet tagjait, egykor a
Cerberus
ügynöke volt. Azonban okunk van feltételezni,
hogy általunk nem ismert okokból
kifolyólag a Titokzatos
Ember ellene fordult. Bebörtönözték és egy sor kísérlet
alanyává tették, melyek folyamán a Kaszások uralma alá
került. Ezt onnan
tudjuk, hogy saját szemünkkel láttuk ezt a
bizonyos labort. Nehéz lenne
megmondani, pontosan
mekkora befolyással bírtak Grayson felett a Kaszások, de
úgy véljük, nem csekély mértékben irányították őt.
— Úgy vélik,
úgy vélik? — érdeklődött a turián tanácstag.
— És mire alapozzák ezt? Olvastam a jelentéseket. A fickó
vörös
homok-függő volt. Elismerték, hogy a Cerberus
alkalmazásában állt. Miért
készítenek ilyen aprólékosan
kidolgozott elméleteket a Kaszások bevonásával, ha
az
ember indítékai ilyen egyértelműek voltak?
— Igaza van —
ismerte el Kahlee. — Grayson függő volt,
de emellett az egyik diákom apja is.
Egy Gillian nevű,
nagyon tehetséges kislány apja. Grayson pedig rajongott a
lányáért. Ennek fényében a gyermeke iskolájának
megtámadása teljesen szemben
áll a férfi érdekeivel. Mégis
megtette, és hova ment? A kutatólaborunkba. Arra
a helyre,
ahol a diákok minden adatát tároljuk. Majd három kollégám
kivégzése
után belépett a digitális könyvtárba, ahol a
teszteredményeket találta.
Pillanatokkal később
adatküldésbe kezdett.
— Van erre
bizonyítékuk? — kérdezte Udina. — Egy
extraneten keresztül indított hívás?
Tudják bizonyítani,
hogy Grayson adatokat küldött a Kaszásoknak?
— Nem —
ismerte be Anderson. — Nem tudjuk
bizonyítani. De Grayson teste nagymértékű
módosításokon
esett át, és úgy véljük, képessé vált az adatátvitelre a
hagyományos kommunikációs technikák kikerülésével is.
— Még ha így
is történt — szólt közbe az aszári —, nem
sokkal valószínűbb, hogy Grayson a
Cerberus utasítására
cselekedett? És hogy az adatokat nekik küldte? Ne vegye
sértésnek admirális, de a kérdéses személy a Cerberusnak
dolgozott. Ez a
pro-humán szervezet bármit megtesz a
céljai elérése érdekében. És maga ember.
Ezért érthető
lenne, ha megpróbálná a felelősséget elhárítani a saját
fatája
felől. Nem tudatosan, persze, maga túlságosan profi
ahhoz, de tudat alatt ezt
teszi.
— Ami pedig
Miss Sanderst illeti — folytatta az aszári —,
bizonyíték van rá, hogy Grayson
kedvelte őt és bízott
benne. Talán ennyi is elég volt ahhoz, hogy befolyásolja
az
értékítéletét.
Anderson
fokozódó ellenszenvet érzett az aszári iránt.
Minden, a haditengerészetnél
ráragadt fegyelemre
szüksége volt ahhoz, hogy ne fojtsa belé a szót.
— A Cerberus
valóban fenyegetést jelent — szűrte a szót
a fogai között. — De ha elolvasták
az általam és Miss
Sanders által a beszámoló előtt benyújtott iratokat, akkor
tudják, hogy Grayson testét három független kutató
vizsgálta meg, és abban
egyetértettek, hogy a férfi
implantátumai ismeretlen eredetűek. Plusz, az
extranet
segítségével annyit sikerült kideríteniük, hogy a Grayson
testébe
szerelt mechanizmusok túlságosan idegenszerűek
ahhoz, hogy a Cerberus munkái
legyenek. Azonban
általában mindenki csak a saját szemének hisz. Ezért
engedélyt kérek a döntő bizonyíték bemutatására.
Udina
fájdalmasan ingerült pillantást vetett Anderson
felé. — Ha így kell lennie, hát
legyen így. Minél előbb véget
ér ez a komédia, annál jobb.
Egy
reflektor gyulladt ki a magasban és halk szisszenés
keretében egy acéloszlop
emelkedett ki a padlóból. Addig
emelkedett, míg a henger teteje egy szintbe nem
került a
Tanács és a Kérelmezők Emelvényével a terem közepén. A
tanácstagok
ekkor pillantották meg a dolgot, ami egykor
Grayson volt. A test zárt, átlátszó
statikus mezőben
lebegett, mely a porszemekkel való kapcsolatba lépés
nyomán
felragyogott.
Grayson teste
meztelen volt, bőre szürkés árnyalatot vett
fel. Két kékszélű, golyó ütötte
lyuk tátongott a homlokán. A
szemei nyugtalanítóan nyitva voltak, mintha azt
kereste
volna a tekintetével, aki meghúzta a ravaszt. Grayson
törzse is
jelentős károkat szenvedett. Az implantátumai
működésképtelenné váltak,
megfosztották őket az egykor
működtető energiáiktól, de még mindig láthatóak
voltak,
ahogy a félig áttetsző bőr alatt kanyarogtak, akár a kígyók.
Mintha a
teljes testét szisztematikusan újraalkották volna.
— Istennőm —
mondta az aszári tanácstag együttérzően.
— Fogalmam sem volt. Szegény ember.
— Valóban,
szegény ember — értett vele egyet emberi
kollégája higgadtan. — El sem tudom
képzelni, mennyit
szenvedhetett. Azonban bármennyire is fáj ezt
kimondanom,
nincs határa annak, hogy egy ember micsoda
embertelenségekre képes egy másik
emberrel szemben.
Nem tudom megmondani, hogy Grayson implantátumai hol
készültek, vagy milyen céllal kerültek oda, ahol vannak, de

É
azt tudom, hogy a
Cerberus híres a kegyetlenségéről. És
még mindig nem látom hiteles bizonyítékát
a Kaszások
jelenlétének.
— Egyetértek —
vetette közbe a szalarián. — De nem
hiszem, hogy megengedhetjük magunknak, hogy
egyszerűen elutasítsuk a Kaszások részvételének
lehetőségét. Azt javaslom, hogy
bízzuk meg Anderson
admirálist és Miss Sanderst a nyomozás folytatásával.
Feltételezve persze, hogy vállalják.
Anderson
Kahlee-re pillantott, aki biccentett. Tekintete
visszavándorolt a szalariánra.
— Vállaljuk.
— Rendben —
mondta az aszári, mintha örülne, hogy
megszabadulhat az ügytől. — Kérem,
távolítsák el a testet!
Eleget
láttunk. Anderson admirális, üdvözlöm ismét a
szolgálatban.
Bár a
tömegeknek el kellett hagyniuk az amfiteátrumot,
több tucat fellegvári dolgozó
volt jelen. Mikor a
reflektorfény kialudt és Grayson teste a csillogó burokban
leereszkedett a földszint alatt található gyülekező területre,
az egyik
egyenruhás tisztviselő körbepillantott. Két
munkáltatója közül az egyik
olthatatlanul szomjazta az
információkat a másikról. A férfi gyorsan elhagyta
az
Elnökségi szintet.
Kahlee
belépett a várószobába és végigpásztázta a
székeket. Nicket sehol sem látta. A
kérelmezők többsége
már elment, de egy szalarián még mindig itt volt, várva,
hogy sorra kerüljön.
— Elnézést —
mondta Kahlee. — Egy tinédzser fiút
hagytunk itt az imént... Nem tudja, hogy
hová lett?
A szalarián
felnézett az omni-tooljáról.
— Úgy tizenöt
perce ment el. Azóta nem láttam.
Kahlee
megköszönte az információt, aktiválta az
omni-
toolját
és kimondta Nick nevét. Csak egy felvétel válaszolt.
 — Itt Nick.
Hagyj üzenetet! Visszahívlak!
— Nem vette
fel? — érdeklődött Anderson.
— Csak a
hangposta. — Kahlee aggódott, és ez kiült az
arcára is. — Mondtam neki, hogy
maradjon itt.
— Ismered
Nicket — felelte Anderson. — A
legvalószínűbb, hogy unatkozott és lelépett a
Kockába.
Egész reggel arról a helyről beszélt.
— Valószínűleg
igazad van — ismerte el Kahlee. — De
menjünk biztosra. A Kocka útba esik
hazafelé.
Anderson úgy
gondolta, Kahlee egy cseppet túl
gondoskodó, mikor Nickről van szó. A fiú
tizennyolc éves,
az isten szerelmére!
Az üvegfalú
lifttel leutaztak a földszintre, és kiléptek a
főbejáraton. Még mindig ugyanaz
a turián volt
szolgálatban, mint amikor beléptek, ezért Kahlee megállt
mellette.
— Nemrég egy
Nick Donahue nevű tinédzserrel léptünk
itt be. Látta őt azóta?
A tiszt
bólintott.
— Tizenöt-húsz
perccel ezelőtt távozott.
Kahlee a
homlokát ráncolta.
— És maga
elengedte?
A turián
bosszúsan mordult fel.
— Nekem kint
kell tartanom az embereket és nem bent.
És ha elvesztették a fiút, az kinek a
hibája?
Anderson úgy
döntött, beavatkozik, mielőtt Kahlee
válaszolhatott volna.
— Megértjük.
Egyedül volt? Vagy volt vele valaki?
— Egyedül
volt.
Anderson
Kahlee-re pillantott.
— Az jó.
Induljunk. Köszönjük a felvilágosítást.
Alig tizenöt
perc alatt érték el, a Kockának nevezett
tréning-központot.
Biotikusok építették biotikusoknak, hogy
itt egymással együttműködve
javíthassák képességeiket. A
részvételhez szükséges volt, hogy az adott személy
képes
legyen eldobni, megpörgetni vagy kivédeni különféle
tárgyakat különleges
képessége segítségével.
Természetesen akadtak olyan edzőtermek is, ahol gyorsan
mozgó célpontokat kellett elpusztítaniuk a változó
tömegmezők segítségével.
Az aszárik
biotikusnak születtek, bár köztük is akadtak
olyanok, akik tehetségesebbek
voltak a többieknél. A többi
faj képviselői esetében azonban — ideértve a
kroganokat,
szalariánokat és az embereket — a biotikus képességek a
nulladik
elem hatásainak való kitettségből adódtak. És bár
nem mind, de a legtöbb
biotikus implantátummal volt
ellátva. Ezt bio-erősítőnek hívták és arra
szolgált, hogy
erősítse és összehangolja a hordozó képességeit. Az
egységek
általában L1, L2, vagy L3-as szintű besorolást
kaptak az erejüktől és a
stabilitásuktól függően. A
sorszámok nem álltak egyenes összhangban a
szerkezetek
képességeivel, hisz egy L2-es egységgel egy biotikus
könnyedén hozhatott létre közepes
erejű tömeghatás-
mezőket, energiakitöréseket, amelyeket viszonylag
könnyedén
uralt is, és így lassabban fáradt ki az
összpontosítástól, gyakrabban
használhatta az erejét, mint
mondjuk egy L3-as egységgel ellátott biotikus, aki
hajmeresztő mutatványokra volt képes, ám sokkal kevésbé
kontrollált formában.
Nick L2-es szériába tartozó
implantátumokkal volt ellátva, amelyek ugyan
igencsak
finomították a fókuszáló képességeit, azonban megfelelő
gyakorlás, és
pár évnyi fejlődés után Nick képes lett volna
uralni egy L3-as implantátum
rendszert is, amely
megsokszorozta volna az erejét, azonban sokkal
nehézkesebben irányíthatóvá tette volna emiatt a
létrehozott hatásokat. Nick
annak a reményében edzett a
Kockában, hogy a fókuszáló képessége addig fejlődik,
míg
alkalmas lesz az L3-as implantátumok használatára.
 Az edzőterem — ha ez volt a helyes kifejezés — egy
félhomályos
kereskedelmi útvonal mellett állt, s világító
felirat hirdette a nevét. A
bejárati ajtó mellett egy
hüllőszerű krogan állt, hogy kint tartsa a
kíváncsiskodókat.
Úgy két méter magas lehetett és legalább százötven kilót
nyomott. Mint fajtája minden tagja, az ajtónálló is púposnak
hatott a hatalmas
vállán meredező, rákpáncél-szerű hús- és
csontréteg hatására. Arca lapos és
durva volt, a
felismerhető fülek és az orr hiánya nem javította az
összképet.
Egy kicsi, távol ülő szempár méregette
Andersont komor ellenségességgel. Az
idegen hangja olyan
volt, mint egy kavicsdarálóé első sebességben.
— Csak tagoknak.
— A fiunk tag — hazudta Kahlee. — Szeretnénk megnézni
őt edzés
közben.
— Neve?
— Nick Donahue.
A krogan a termináljára emelte a szemét. Hamar
megtalálta, amit
keresett, és felmordult.
— Bemehetnek.
Az ajtó egy
szűk folyosóra nyílt, ahonnan a vendégek
beléphettek az öltözőbe és a mögötte
elterülő területekre.
Egy keskeny lépcsősor vezetett fel egy aprócska erkélyre,
ahonnan a megfigyelők szemmel követhették az alant
történő eseményeket.
— Gyere —
mondta Kahlee. — Megnézzük őt edzés
közben!
— Aztán
kirugdossuk — tette hozzá Anderson halkan, míg
Kahlee nyomában felkapaszkodott
a lépcsőn.
A lelátó
üres volt. Egy rámpa mentén lesétáltak az első
sorba, ahonnan jó kilátásuk
nyílt a kocka alakú, formája
után elnevezett edzőteremre. A párnázott falak
halványan
ragyogó négyzetekre voltak felosztva, s ezek az elemek
rejtették az
erőtér-generátorok sugárzóit, így mikor egy
szalariánt keresztülhajított egy
villogó erőtér-fal a termen,
az lepattant a falról és sérülés nélkül állt fel a
földről. Az
egyik kocka a falban felvillant és megszólalt egy géphang.
— Öt-három
Atilus javára.
Azonban
amikor válaszként az iménti támadásra, a
szalarián egy elhagyott üdítős
palackkal és egy törölközővel
együtt feltépte ellenfelét a padlóról, és nagy
erővel a falhoz
vágta; energiáival egy, a normál gravitációval ellentétes
tömeghatás-mezőt hozva létre, egyértelművé vált, hogy a
meccsnek még koránt
sincs vége.
— Öt-négy
Atilus javára — mondta a géphang.
— Nem látom
Nicket — mondta Kahlee a korlát fölött
áthajolva. Legalább egy tucat biotikus
volt a földszinten,
akik a földön ücsörögtek vagy a falaknak támaszkodtak.
Páran közülük tapsoltak, mikor az állást bemondták, de
nem sokkal később —
amikor némi közelharcot imitáló
gyakorlat után a turián bosszút állt, és az ő
irányukba
hajította a szalariánt — arra kényszerültek, hogy
szétrebbenjenek.
— Úgy tudom, az iroda az alagsorban van — mondta
Kahlee. — Nézzük
meg, hogy bejelentkezett-e!
Lementek a földszintre, onnan pedig az alagsorba, míg
egy
félhomályos irodában nem találták magukat. Egy
gömbölyű, enviro-öltözékes volus
ücsörgött egy rendetlen
íróasztal mögött.
— A Föld-klán biotikusait mindig szívesen látjuk. Egy
vagy két
tagságiról van szó?
— Nem ezért vagyunk itt — felelte Kahlee. — A fiunkat
keressük, Nick
Donahue-t. Járt itt ma?
A volus a termináljához fordult, bepötyögte a nevet, aztán
visszapillantott a nőre.
— Nem, nem járt, de meghosszabbíthatják a tagságát.
Hat hónapra
kétszázötven kredit.
 — Kösz, de nem — mondta Anderson határozottan. —
Áruljon el
valamit... A fiunknak vannak itt barátai? Olyanok,
akikkel szeret együtt lógni?
A volus vállat vont.
— Nincs nekem időm arra, hogy a tagjaink személyes
kapcsolatai után
érdeklődjek, de láttam a fiukat Ocosta
Lemmel és Arrius Sallussal. Együtt
edzenek.
— Kik ők? — kérdezte Kahlee.
— Lem szalarián, Arrius turián. Mindketten L3-asok.
— Jártak ma itt?
A volus a terminál felé fordult. — Nem.
— Hol laknak? — érdeklődött Anderson. — Szeretnénk
beszélni velük.
A volus hezitált, mintha nem szívesen adna ki efféle
információt,
de mikor Anderson mindkét öklével az asztalra
támaszkodott és összevonta a
szemöldökét, a pocakos
idegen megadta magát a sorsának. Három perccel később a
két ember újra kint volt az utcán. Kahlee az omni-toolja
kijelzőjét nézegette.
— Lemnek és Sallusnak ugyanaz a címe.
Andersonnak ez nem tetszett. Egy kicsit sem tetszett. Úgy
határozott, megtartja magának a feltételezéseit, miközben
két emelettel lejjebb ereszkedtek és egyre inkább
szorongást keltő, ivókkal, sztriptíz bárokkal és szimulációs
klubokkal
közrefogott szűk utcákon haladtak előre. A
körülöttük örvénylő tömegből páran
úgy néztek rájuk,
ahogy ragadozó lesi a zsákmányát. A látszat errefelé
mindennél többet számított. Hála annak a ténynek, hogy
Kahlee és Anderson úgy
néztek ki, mintha tudnák, mit
csinálnak, akadálytalanul továbbhaladhattak.
— Ez az a ház —
mondta Kahlee egy siralmas épület előtt
megállva. „SUNSU ELEKTRONIKAI VÁLLALAT”
hirdette
egy tábla az utcafronton. Az ipari épület nem tűnt olyan
helynek, ahol
egy biotik szívesen élne.
 Anderson
kinyitotta az ajtót és mindketten beléptek az
épületbe. Egy középkorú nő ült az
ajtóval szemben álló
asztal mögött.
— Segíthetek? —
kérdezte mosolyogva.
— Igen —
felelte Kahlee. — Ocosta Lemet és Arrius
Sallust keressük. Úgy tudjuk, itt
laknak.
A recepciós
a homlokát ráncolta.
— Ez csak
félreértés lehet. Itt senki sem lakik. Leszámítva
a csatornapatkányokat...
Nekik pedig nincs nevük.
— Biztos
benne?
A nő
bólintott.
— Igen. Három
alkalmazott van, és estére mind
hazamegyünk.
Megköszönték
a segítségét és kijöttek az épületből. Amint
kiértek, Kahlee újra hívta a fiú
kommját, de megint csak az
előre felvett üzenet válaszolt. Nick eltűnt.


 
 
MÁSODIK
FEJEZET
 
VALAHOL A SARLÓ-KÖDBEN
 
 
 
A Titokzatos
Ember egy ovális ablak előtt ült, amely a
Sarló-köd egyik fagyott bolygójára
nyújtott kilátást. Látta az
elhagyott külszíni fejtéseket az előtérben, a
messzeségben
pedig a csipkés csúcsokat. Egy nő hangja hallatszott.
— Kai Leng van
itt, uram.
A Titokzatos
Ember az ajtó felé fordult.
— Küldje be!
Az ajtó
sziszegve kinyílt és Kai Leng lépett a terembe, az
ügynök, aki már számtalan
alkalommal bizonyította
hasznosságát, és igen fontos szerepet játszott a
Cerberus
életében. Leng sötét haja és barna, vágott szeme kínai
származásra
utalt, de az arcformája és a bőre színe alapján
joggal feltételezhette bárki,
hogy szláv vér is csörgedezik az
ereiben. A vendégszék felnyögött alatta, ahogy
leült.
— Értem
küldött?
A Titokzatos
Ember a fémasztalról felemelt egy ezüst
cigarettatárcát és bólintott.
— Beszélnünk
kell!
A Cerberus
vezetője kiválasztott egy cigarettát,
meggyújtotta, majd mélyen leszívta a
füstöt. Szerette a
rituálét, az ízt, és az érzést, amikor a nikotin bejut a
véráramba. Szavai füsttel keveredve távoztak szájából.
— Pár perccel
ezelőtt hívást kaptunk egy emberünktől, a
Fellegvárból. Úgy tűnik, Paul Grayson
ellenünk tanúskodik.
Leng
szemöldöke felemelkedett.
 — Ezt nehezen
tudom elhinni. Kétszer homlokon lőttem.
— Igen, így
történt — ismerte el a Titokzatos Ember,
miközben a hamut egy fekete ónix
hamutálba pöckölte. —
De talán emlékszel, hogy hátra kellett hagynunk Grayson
testét, amikor elmenekültünk az állomásról. Ez tette
lehetővé David Anderson és
Kahlee Sanders számára, hogy
a Fellegvár Tanácsa előtti prezentációjuk
alkalmával
bemutassák. Annak ellenére, hogy Anderson és Sanders
megpróbálta
figyelmeztetni a Tanács tagjait a Kaszások
jelenlétéről, ők mégis a Cerberust
okolják a történtekért.
Ezt pedig nem tetszik nekem. A hitelességünk forog
kockán.
Bármely más
ügynök mondott volna valami feleslegeset
ebben a pillanatban, Leng azonban csak
hallgatott. Ült ott
tovább üres arckifejezéssel, és várt. Ez tetszett a
Titokzatos
Embernek. Nagyot szippantott a cigarettából és hagyta,
hogy a füst
beburkolja a szavait
— És van itt
még valami más is. A Tanács engedélyt adott
Andersonnak és Sandersnek, hogy
folytassák a nyomozást.
Tehát azt akarom, hogy menj a Fellegvárba, tartsd
rajtuk a
szemed és szerezd vissza Grayson testét.
Leng
felállt.
— Ez minden?
A Titokzatos
Ember ismét csak bólintott, majd megvárta,
hogy Leng kiérjen a szobából,
mielőtt lenyomott egy
gombot az íróasztalán. Egy perccel később egy gyönyörű,
barna nő érkezett. Jól szabott dzsekit, miniszoknyát és
térdig érő csizmát
viselt. Egy tálcát tett az asztalra, melyen
egy üveg Jim Beam Black és egyetlen
pohár
pihent.
Háromujjnyit töltött a pohárba a borostyánszín folyadékból
és távozott
a szobából.
A Titokzatos Ember végignézte, ahogy a nő kilép az ajtón,
majd a
pohár után nyúlt és az ablak felé fordult. A jégtakaró
olyan volt, mint maga az
univerzum. Hideg és ellenséges az
emberi élettel szemben. Azonban az emberi a
faj túl fog élni
— gondolta a Titokzatos Ember —, nem számít, milyen
áron.
 
 
A KHAR’SAN DICSŐSÉGE NEVŰ
RABSZOLGASZÁLLÍTÓ
FEDÉLZETÉN
 
 
A Khar’san Dicsősége több mint a századik évét taposta,
és nem
volt éppen csinosnak mondható. Azonban a hajótest
sértetlen volt, a motor
gyakorlatilag új, és jól el volt látva
fegyverekkel. Ez utóbbi tény igen
fontosnak számított egy
olyan galaxisban, ahol rosszallóan tekintettek a
rabszolga
kereskedőkre, akiknek a hajóira így nem csak a kalózok, de
a
különféle fajok rendfenntartói is vadásztak. A Khar’san
Dicsősége erényeit
azonban nem igazán értékelte sem Hal
McCann, sem az a százharminckét másik
lény, akik a hajó
bűzös fedélzetein utaztak. A lezárt alsó fedélzeten
félhomály
uralkodott. Csupán a plafonon végigfutó
lemezsorokból szivárgott némi
világosság a szintre. Az ívelt
tartóoszlopok bordák benyomását keltették, így
McCann
szemszögéből nézve úgy tűnt, mintha egy hatalmas szörny
gyomrába lenne
bebörtönözve. A kondenzációs folyadék
csöpögése rozsdás vájatokat mart a falba,
az egész
fedélzeten mosdatlan testek maró bűze terjengett, és
szaggatott dübörgés
tört elő a falakból. A vezetékrendszer
adta ki magából ezt a hangot,
közvetlenül az előtt, mielőtt
„fröcskölni” kezdett volna. A „fröcskölés”
monszunszerű
zivatart jelentett, amely a rabok megtisztítására és a
hulladékoknak az újrahasznosító rendszerbe való
juttatására volt hivatott. Az egyik rabtársa szavaival élve: —
Megihatjuk
a saját pisánkat.
 Azonban
jelenleg nem tudtak változtatni a helyzetükön.
McCann nem tehetett mást,
minthogy megpróbált elvégezni
egy sor izometriás gyakorlatot, fantáziáit a szabadulásról
és
szundikált. Épp az utóbbi foglalatosságot végezte, amikor
egy batarián arcon
csapta.
— Kelj fel,
Cerberus-féreg! Vagy szeretnéd elveszíteni a
lábaidat?
McCann
szitkozódott és körbenézett. A batariánok
humanoidok voltak, ha egyáltalán
emberszerűnek lehet
nevezni valamit, aminek négy szeme, nyolc orrlyuka és
dülledt orcái vannak.
— Baszd meg,
négyszemű! — mondta McCann. — És
baszd meg az anyátlan kasztodat is!
Ezzel McCann
nyert még egy pofont magának, mialatt a
gépek felsikítottak és egy-egy akvárium
jellegű kalitka
ereszkedett minden rabra, hogy azoknak fel kellett ülniük
és be
kellett húzniuk lábaikat a sérülések elkerülése
érdekében. A biztonsági
rendszer úgy volt megalkotva,
hogy a problémás egyének elkülöníthetők és
kontrollálhatók legyenek, ezen kívül védte őket, ha a
hajónak bonyolult
manővereket kellett végrehajtania. Ebből
kifolyólag McCann tudta, hogy a
batariánok ezek
valamelyikére készülnek fel, de melyikre?
Az interkomban
egy határozott hang szólalt meg.
— Itt a
kapitány. Harci riadó. A személyzet minden tagja
jelentkezzen az állomásán.
Elsődleges fegyverek élesítve.
Másodlagos fegyvere élesítve. Harmadlagos
fegyverek
élesítve. Az összecsapásig hátralévő idő negyvenhét perc.
Vége.
Ettől a
rabok nem lettek sokkal okosabbak, mivel néhány
alapvető információnak még
mindig nem jutottak a
birtokába. A batariánokat fogják megtámadni? Vagy ők
fognak rátámadni valakire? Ha igen, mit akarnak
megszerezni? Lehetetlen volt
megtudni a válaszokat.
 Egy nő imádkozni kezdett, egy turián rászólt, hogy fogja
be,
McCann pedig abban a furcsa helyzetben találta magát,
hogy reménykedik:
fogvatartói nyerik a közelgő
összecsapást. Mert ha veszítenek és a Khar’san
Dicsősége
elpusztul, akkor az ő élete is véget ér.
 
 
AZ IDENNA NEVŰ QUARIÁN HAJÓ
FEDÉLZETÉN
 
 
Gillian Grayson épp szolgálatban volt, amikor a szirénák
bekapcsolódtak. A gyakorlatok szinte mindennaposak
voltak az Idenna fedélzetén,
ezért Gillian azt gondolta,
Ysin’Mal Vas Idenna kapitány újabb vészhelyzetet
szimulált
a személyzet számára, amíg meg nem hallotta a kapitány
hangját a
hangszórókból.
— Ez nem gyakorlat. Ismétlem... Ez nem gyakorlat. Egy
kalózhajó vagy
rabszolgaszállító közeledik hozzánk, és az
adatok előzetes kiértékelése alapján
pár perc múlva sor
kerül a találkozásra. Minden nagykorú személy
jelentkezzen a
harci állomásán — és minden kiskorú térjen
vissza a Fészekbe. Keelah se’lai.
Mivel tizenhat éves volt, Gillian majdnem felnőttnek
számított,
bár a fedélzeten élő két ember egyikeként és
biotikusként különleges státusszal
rendelkezett. Ő volt az
egyetlen L3-as implantátummal ellátott biotikus az
Idenna
fedélzetén. Ez volt az oka annak is, hogy felügyelőjével és
tanárával,
Hendel Mitrával — aki a Szövetség katonája és a
Felemelkedés Projekt biztonsági
főnöke volt egykor —
mindketten helyet kaptak a hajó tengerészgyalogosai
között. Ez igen fontos megbízatás volt, mert abban az
esetben, ha a támadóknak
sikerül összedokkolnia az
Idennával, akkor a deszantosok kritikus szerepet
játszanak
a hajó védelmében.
 A kalózok meg a rabszolga-kereskedők pedig általában
pont ezt
tették. A zsákmányért a fedélzetre kellett lépniük.
A hajó elpusztításából nem remélhettek profitot. Csak a
geth
fosztogatók lőtték szét teljesen az ellenfeleiket. Ezért
Gillian elrohant, hogy
felvegye a quariánoktól kapott,
emberi testre kialakított kinetikus
páncélzatát. Az öltözet a
quariánok enviro-öltözetét mímelte: páncélmellény,
sisak,
védőlemezek; még színében is alkalmazkodott a fedélzetet
uraló
narancssárga árnyalathoz. Miután feltöltötte az
öltözet oxigéntartályait,
Gillian készen állt arra is, hogy
akár vákuumban is harcoljon, ha arra kerülne
sor. Akárcsak
a körülötte nyüzsgő quariánok. Mostanra már hozzászoktak
az ember
jelenlétéhez. Olyannyira, hogy a Gillian Nar
Idenna nevet adták neki. Ami
annyit tesz: Gillian,
az Idenna
gyermeke.
Gillian
végezetül az emberkéz alkotta Hahne-Keder típusú
pisztolyát vette magához, majd
felcsatolta az övére. Hendel
ekkorra érkezett meg. Egy fejjel magasodott az őt
körülvevő quariánok fölé. A páncélja fehér alapon fekete
mintázatú volt,
fegyverzete pedig egy Sokolov shotgunból
és Gillianhez hasonlóan egy
Hahne-Keder pisztolyból állt. A
férfi ádázul vigyorgott.
— Mit
csinálsz? A narancs nem a te színed!
— Arra
gondoltam, látni akarják, ha érkezem.
Hendel
felnevetett. Hangja eltompult, ahogy felhúzta
a
sisakot a fejére. Gillian úgy vélte, ez nem egy, a Grissom
Akadémián szokványos
felnőtt-gyerek csevej volt. Ő maga
egy nagyon labilis, autisztikus tizenkét évesként
találkozott
először vele. Most, pár évvel később, és sokmillió
fényévnyire
attól a helytől már másféle kapcsolat volt
köztük. Hendelnek nehéz dolga akadt,
de ahogy a lány az
idegenek között a pszichológus programoknak és Hendel
gyakorlatainak hála normális tinédzserré cseperedett, a
férfi lépésről lépésre
átalakult szigorú felügyelőből valami
olyasmivé, ami leginkább egy bölcs
nagybácsira hasonlított.
Gillian minden téren sokat fejlődött. Termetre is
nagyobb
lett, és biotikus ereje is nőtt, bár még mindig hajlamos volt
kijönni a
sodrából. Azonban ezzel a problémával Hendel is
küzdött néha.
Egy Erhu
nevű quarián hím volt a gyalogosok vezetője,
aki egy gyors létszámellenőrzés
után kivezette csapatát a
központi folyosóra. Innen át kellett haladniuk azon a
részen, ami egy Szövetségi hajón a legénység szállása lett
volna. Az embereknél
a legénységi szállás általában
alvókapszulákat és egy medikai egységet jelent,
itt azonban
a tér fülkékre volt osztva. Az alvófülkék hatos csoportokban
álltak, tarka függönyökkel elzárva a külvilágtól. Ezek az
anyagdarabok most
mind el voltak húzva és rögzítve, hogy
ha arra kerülne a sor, ne lassítsák a
hajó kárelhárító
személyzetének munkáját.
Végül a
csapat elérte a hajó egyik fő raktártermét, a
quariánok által cserefedélzetnek
nevezett helyet. A majd’
hangárnyi területen szekrények sorakoztak egymás
mellett,
a személyzet minden tagja rendelkezett itt egy aprócska
tárolóegységgel. Itt tarthatták azokat a dolgokat, amiket
nem használtak és
szerettek volna megosztani a többiekkel.
A „vidd, ami kell” rendszer arra szolgált,
hogy mindenki
hozzájusson ahhoz, amire szüksége van, emellett pedig
összhangban
volt az Idenna fedélzetén lévő korlátozott hely
felhasználásának módjával. A
fenti legénységi szálláshoz
hasonlóan a cserefedélzet is üresen állt és a
szekrények
zárva voltak.
— Oké — mondta
Erhu, és az osztag megállt a főbejárat
előtt. — Tudjátok, mit kell tennetek. Ha
a gaz söpredék
megpróbálja átvenni az irányítást a hajó felett, ahhoz ezen
az
ajtón kell bejönniük. A többi zsilipen maximum ketten
férnek át egyszerre. Azokról
a fiataljaink gondoskodnak.

Á
Állítsátok fel a barikádot! Nem juthatnak be!
Gillian,
beszélnünk kell!
A barikádnak
nevezett mozgatható fedezékek átlagosan
egy méter magas, két méter széles,
páncélozott konténerek
voltak, amelyeknek a belsejét repeszálló szövettel töltötték
meg. Ezeket a
fedezékeket kampókkal a földhöz és
egymáshoz lehetett erősíteni, hogy akkor se
szabaduljanak
el, ha a hajón megszűnne a mesterséges gravitáció. Az
osztag
tagjai hangos dübörgés kíséretében vontatták a
konténereket a számukra kijelölt
helyre.
A quarián parancsnok monoton hangon szólt a lányhoz.
— A kapitány megpróbálja még az előtt kiiktatni az
ellenséget, hogy
megközelíthetnének minket. Ez a mi
előnyünk. Használhatjuk a fő ütegeinket, míg
ők —
legalábbis, ha sértetlenül akarják megszerezni a hajót —
nem vethetnek be
igazán komoly erőt. Ennek ellenére, ha
sikerül mellénk kerülniük és áttörniük a
zsilipet, akkor
addig kell kitartanunk, amíg az erősítés meg nem érkezik.
Csak
ti ketten vagytok biotikusok ezen a hajón, így a
jelenlétetek kritikus
mértékben befolyásolhatja az
összecsapás kimenetelét. Főleg, ha meg tudjuk őket
lepni.
Tehát maradj hátul, és várj a parancsra. Értve?
Gillian tudta, hogy Erhu komolyan aggódik, és nagyon is
felnőttes
felelősség terhét érezte a saját vállán. Vajon van-e
olyan jó, hogy
megváltoztassa az esélyeket? A lány úgy
érezte, a gyomra helyén csupán légüres
tér tátong.
Bólintott.
— Értve.
— Rendben. Álljunk neki!
 
 
A KHAR’SAN DICSŐSÉGE FEDÉLZETÉN
 
 
 Adar Adroni kapitány a Khar’san Dicsősége U-alakú
hídjának közepén
ült a parancsnoki állás trónusszerű
székében. Balján az első tiszt, jobbján a
navigátor foglalt
helyet. Egy hajlított taktikai kijelző magasodott előttük,
amelyen nem csak a saját hajójukról beérkező jelentések,
illetve az ellenséges
objektum, hanem a környező űrről a
szenzorok által begyűjtött információk is
megjelentek,
miután végrehajtották a fénysebesség feletti ugrást, hogy a
quarián hajó mellett törhessenek ki a normál térbe;
meglepve ellenfeleiket.
A Khar’san épp egy bányatelepre szállított rabszolgákat,
amikor a
távérzékelők egy közeledő járművet jeleztek.
Igazából csak a szerencsének
köszönhették, hogy Adroni jó
úton haladt egy jelentős mennyiségű bonusz
felvétele felé.
A quarián rabszolgák — magas fokú technikai
ismereteiknek hála —
különösen keresettek voltak, és a
hajójuk is nagy értéket képviselt. Adroni
gondolatmenetét
az első tiszt szakította félbe.
— Két torpedó közelít felénk, kapitány. A becsapódásig
hátralévő idő
huszonkét másodperc.
Adroni bólintott.
— Lőjenek ki négy elhárító rakétát. Annyi elég kell, hogy
legyen.
A hajótest enyhe vibrálással jelezte, ahogy a rakéták
elhagyták a
silókat, és messze maguk mögött hagyva a
Khar’san Dicsőségét a közeledő
torpedók felé száguldottak.
Pár másodperccel később mindkét közeledő torpedó
megsemmisült az egymást követő robbanások sorozatában.
Később, mikor a távolság
egyre kisebb lett, a quarián hajó a
batariánok ellen fordult és tüzet nyitott
rájuk két
sínágyúból. Ezek a fegyverek gyakorlatilag két mágneses
gyorsítópályából álltak, amelyek lövedékként volfrám
köpenyes acélgolyókat
zúdítottak az ellenfélre. Ezeknek az
utólag nem irányítható fegyvereknek a
legnagyobb előnye
abban rejlett, hogy a lövedékek pályáját az elhárítórakéták
csak alig tudták módosítani, az elektronikus zavarás pedig
mit sem ért a
száguldó fémtömbök ellen. A batariánok csak
a pajzsaikban bízhattak.
Azonban Adroni hajója fel volt készülve az efféle
helyzetekre. A
Khar’san Dicsősége egy szabványos
meghajtórendszerrel volt felszerelve, amelyet
plusz H-
üzemanyagcellákkal láttak el, hogy elő tudják állítani a
megerősített
elhárító pajzsok igényelte energiatöbbletet.
A támadás
próbára tette a batarián hajó páncélzatát is,
amikor a pajzsokat leeresztették,
hogy kilőhessék a
meghajtó-romboló rakétákat a quarián hajóra. A sínágyú
becsapódó lövedékei hangos döndüléssel igyekeztek
beszakítani a hajótest
burkolatát, mikor Adroni kiadta a rég
várt parancsot az első tisztnek.
— Lőjék ki az
m-rombolókat!
A
meghajtó-romboló egy igen speciális rakéta típus,
melyet abból a célból
fejlesztettek ki, hogy a hajótest
komolyabb sérülése nélkül iktassa ki a járművek
propulziós
rendszerét. A fegyverrendszer egyetlen gyengeségét
csupán az
jelentette, hogy csak kis távolságról lehetett
bevetni, mivel a kisméretű
rakéták igen sebezhetőnek
bizonyultak, ráadásul az aktív célkereséshez az
indító
hajónak le kellett engedni a pajzsait.
A quarián
hajó tüzérei, akik a közeledő manőverből már
kikövetkeztették, miféle fegyvert
igyekeznek ellenük
bevetni a batariánok, a két hajó közé gyilkos tűzfüggönyt
vontak. Adroni gonoszan mosolygott, miközben két
meghajtó-romboló átjutott az
ellenséges tűzön és
becsapódott a másik hajóba, pontosan a meghajtó szekció
és
a hajótest csatlakozásához.
A robbanás
nyomán fagyott gázok, és a páncélzat
törmeléke vágódott az űrbe. A quarián
cirkáló hajtóművei
azonnal leálltak, majd pár perc elteltével, amint a
fedélzeti
energiatárolók kiürültek elhallgattak a lövegek, végül pedig
kihunytak a pajzsok is.
— Közelítsük
meg őket — rendelkezett Adroni, mikor a
menekülő hajó sodródni kezdett. —
Küldjétek a
deszantosokat! Van egy kis dolguk.
 
 
A QUARIÁN IDENNA FEDÉLZETÉN
 
 
Erősen megrázkódott a hajótest, ahogy a batarián hajó
hangos
döndüléssel az Idennához kapcsolódott. Gillian
nekizuhant az összekapcsolt
konténereknek.
— Jönnek már! — hallatszotta Erhu hangja a kommon
keresztül.
Tompa robbanás döreje hallatszott a külső zsilip felől; a
batariánok a hajóban voltak. Egy pillanattal később a
kontrollpanel körül
izzani kezdett a fém. Aztán egy
plazmasugár törte át a burkolatot, és lassan
haladva
körbevágta a panelt. A védők hangos sziszegést, majd egy
csattanást
hallottak, ahogy a rabszolga-kereskedők egyike
belerúgott a kontroll panelbe,
és az az Idenna padlóján
landolt.
A levegő azonnal szökni kezdett a nyíláson keresztül,
mindent magával
rántott, ami nem volt rögzítve, és a szívás
sokkal erősebb lett, mikor a
batariánok kirobbantották a
belső zsilipet is. Az egész jelenség nem tartott
tovább pár
másodpercnél, amíg a cserefedélzetről el nem fogyott a
levegő,
azonban ez is komolyan hátráltatta a batariánokat,
akiknek az orkánnal szemben
haladva kellett volna
betörniük az Idenna fedélzetére.
A vákuumnak köszönhetően semmilyen más hang nem
hallatszott, csak
az, ami a kommon keresztül érkezett.
Ezért Gillian nem hallotta a leadott
lövések zaját. Erhu
szinte megállás nélkül parancsokat osztogatott és
kommentálta a helyzetet. A hajóba egy megerősített
páncélzatú batarián falanx
tört be.
A kiáramló levegő és a páncélzatuk súlya ugyan
lelassította a
rabszolga-kereskedőket, de lehetővé tette
számukra, hogy a kinetikus pajzzsal
ellátott páncélzatuk
igen sok lövést kibírjon, mielőtt végképp lemerülne. A
quariánok nem is mulasztottak el a lehetőséget, és annyi
lövést adtak le rájuk,
amennyit csak tudtak.
— Szedjétek
szét őket! — követelte Erhu. — Merítsétek le
a pajzsaikat! Meg kell állítanunk
őket, mielőtt elérik a
barikádot!
Mindkét
oldal olyan fegyvereket használt, melyek
részecske méretű lövedékei majdnem
relativisztikus
sebességgel csapódtak a célpontba, és így az igen apró
lövedékek
is hihetetlen rombolást végeztek. A lövedékek
méretei miatt egy tárba rengetek
lőszer fért, azonban a
folyamatos tüzelés miatt a fegyvereik egyfolytában
túlmelegedtek. Gillian tudta, ha nem figyel a kijelzőkre,
akkor a fegyvere — a
vákuumban különösen gyorsan —
túlmelegedhet, így ő védtelenné válhat.
A quariánok
által a batariánokra zúdított össztűz
meghozta az eredményét. A lemerült
pajzsokon áthatoló
lövedékek szörnyűséges gejzíreket fakasztottak a
védőruhák
sérülésein keresztül, ahogy a vákuum
kiszippantotta testnedveket. Már a puszta
látvány is elég
volt ahhoz, hogy Gilliannek felkavarodjon a gyomra. Amikor
az
egyik lemerült pajzsegységgel közeledő behatolóra fogta
a fegyverét és
megnyomta az elsütő billentyűt, szikrák
pattogtak le a batarián páncéljáról,
ahogy a lövedékek
becsapódtak, de a sérülések nem okoztak érzékelhető
változást
a lény előrenyomulásában.
Aztán az
eleve rossz helyzet még rosszabbra fordult,
mikor egy krogan zsoldos is
csatlakozott a támadókhoz.
Gillian nagyon keveset tudott a krogan
lőfegyverekről, de
nem kellett sokat magyarázni neki az erejükről, miután két
társát azonnal széttépte a harcba újonnan becsatlakozó
katona fegyvere.
Erhu
kiemelkedett a fedezék mögül, és egy gránátot
hajított a krogan felé. Fény
villant és a gránát felrobbant,
de alig billentette ki a krogant az
egyensúlyából.
A szörny
Erhura lőtt, aki elkeseredetten hátrálva próbált
állva maradni, de a küzdelme
hamar véget ért, amikor a
nehéz lövedékek átütötték a kinetikus pajzsokat. A
quarián
páncélzatán öklömnyi lyukakat ütött a krogan fegyvere.
Gillian elborzadva figyelte, ahogy a vákuum
kiszippantja
Erhu belső szerveit és a véres, fagyott szilánkokkal teríti be
a
fedélzetet.
Gillian elméjét a düh és a gyász érzése öntötte el. Volt
idő,
amikor az érzelmei csak megzavarták, mostanra
azonban már megtanulta, hogyan
fókuszálja, hogyan
fordítsa a hasznára őket.
Ahogy a quariánok elhátráltak a barikád mellől a
folyamatosan
előrenyomuló krogan miatt, Gillian előbújt a
rejtekhelyéről. Hendel
kétségbeesve parancsolta vissza a
lányt a kommon keresztül, de Gillian Nar
Idenna nem
hallgatott rá. Az Idenna az ő hajója volt, Erhu az ő népéhez
tartozott, és Gillian dolga volt, hogy megvédje őket.
A pisztolyát visszacsúsztatta a tokjába és felemelte a
karját. Két
tenyere közt energiagóc kezdett el villódzni,
miközben annyi sötét energiát
fókuszált, amennyit csak
uralni bírt, majd a támadókra zúdította a nyers
erőket. A
krogan épp halálra taposott egy sebesült quariánt, amikor a
tömeghatásmező elérte. A szörnyet a fal ereje feltépte a
padlóról, majd
áthajította a fedélzeten, és egy válaszfalnak
csapta. A krogan hatalmasat
csattanva a földre zuhant, és
küszködve igyekezett talpra állni, amikor Hendel
a kommon
keresztül kiadta az utasítást.

Ö Ö
 — Öljük meg a rohadékot! Össztűz.
Gillian addigra már még több
energiát gyűjtött össze.
Amíg Hendel és a quariánok a krogant lőtték, ő célba
vett
egy batariánt, aki épp megkerülte a barikádot, hogy hátba
támadhassa a
védőket. Első lépésként nyolc méter magasba
emelte a betolakodót, aztán, amikor
már a halálra rémült
batarián a levegőben kalimpált a lábaival, Gillian
elengedte.
Az Idenna tömeghatás generátorai még rendben
működtek, ezért a
rabszolgahajcsár a fedélzetre zuhant. A
lába kibicsaklott, összerogyott,
Gillian pedig a pisztolyával
a vizorába lőtt. A sisakban kavargó véres zúzalék
pillanatok
alatt jégkristályokká fagyott.
Még ha
többnek is tűnt, alig tíz perc telt el a csata
kezdete óta. Ez azonban
elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy
az Idenna fedélzetén lévő quariánok fegyvert
ragadjanak,
és a cserefedélzetre siessenek. Az időzítés akkor sem
lehetett
volna jobb, ha készakarva így szervezik meg a
védelmet. Mikor Gillian megállt,
hogy hűtőt cseréljen a
fegyverében, a fedélzet hirtelen megtelt körülötte
quariánokkal, akik a főzsilip felé tartottak.
Mivel
mostanra a támadók majd fele, köztük a krogan is
holtan hevert a cserefedélzet
padlózatán, a batariánoknak
vissza kellett vonulniuk. Hendel gyorsan felmérte a
lehetőségeiket, és kockázatos lépésre szánta el magát.
— Ragadjuk meg
az alkalmat! Kövessetek!
A
feldühödött quariánok pedig követték az embert, át a
zsilipen a Khar’san
Dicsőségének gyomrába. A
dokkolóegység a batarián hajón a rabok fedélzetére
nyílt.
Gillian legalább száz, hátát a válaszfalaknak támasztó rabot
látott,
akik mind aprócska acélüveg fülkékben ültek.
Azonban nem jutott sok idő a
környezet felmérésére, mert a
menekülő batariánok megfordultak és tüzet
nyitottak az
üldözőikre. Pár golyó célt tévesztett és a tehetetlen rabokat
óvó
fülkéket találta el. A szerencsétlenek kínlódva
pusztultak el a vákuumban.
— Öljétek meg
a rohadékokat! El kell érnünk a
vezérlőtermet, mielőtt megszöknek! — kiabálta
Hendel.
Gillian már
szédült az izgatottságtól, amikor a quariánok
nyomában benyomult a batarián
hajóra, de csak most
értette meg, mekkora veszélyben vannak. Ha a kufároknak
sikerül elszakadniuk az Idennától, a quariánok csapdába
esnek.
Ez a
lehetőség arra ösztönözte Gilliant, hogy még
gyorsabban haladjon előre.
Felzárkózott Hendel mellé és
bemászott vele a terem túlsó végén lévő vész-búvónyíláson
át az egyik szerelőjáratba. A járatot védő légtérpajzs élesen
felszikrázott, ahogy pár
pillanatra utat engedett a
behatolók kinetikus pajzsainak.
— Nem használhatjuk a liftet — magyarázta Hendel.
—
Lekapcsolhatják,
és akkor bent rekedünk. Vigyázz magadra
Gillian! Az Idennán szerencséd volt!
Mialatt a lány felsietett a vezérlőfedélzetre vezető létrán,
belátta, a férfinak igaza van.
A vezérlőt a batariánok erősen védték, abban a
pillanatban, hogy
felbukkant a nyílásban, máris golyók
záporoztak Gillian páncéljára. A lövedékek
hanyatt
döntötték, és sietősen vissza kellett bújnia az akna
védelmébe, nehogy
teljesen lemerítsék a kinetikus pajzsait.
— Fagyaszd be őket — tanácsolta a pár létrafokkal lejjebb
álló
Hendel. — De előbb engedj át minket!
Egyes biotikusok képesek voltak megragadni a pillanatot,
a
tömeghatás mezők segítségével kimerevíteni a téridőt a
másodperc tört részére.
Mivel ez a technika nem volt
Gillian számára olyan magától értetődő, mint a
tárgyak
mozgatása, ezért komolyan el kellett gondolkodnia azon,
hogy vajon
képes lesz-e alkalmazni ezt a képességét olyan
célpontok ellen is, amelyeket
nem lát.
 Mialatt Hendel vezetésével a többiek felmásztak, Gillian
megpróbált annyi energiát maga köré gyűjteni, amennyit
csak kontrollálni
tudott. A kimerültségtől már fekete
karikák ugráltak a szeme előtt, és az
orrából szivárogni
kezdett a vér. Elég esetlennek tűnt, ahogy igyekezett
megtörölni vérmaszatos ajkát, amelyet nem érhetett el a
lezárt vizor miatt.
Mikor végzett az energiagyűjtéssel,
gömbbé formálta a sötét energia rétegeit,
és arra
koncentrált, hogy a fenti zajokat okozó, neszező
batariánokat lassan
elborítsa az általa megidézett erő.
Érezte, ahogy a téridő megszilárdul
odafenn, és hirtelen
jégvirágok jelentek meg az akna falán, ahogy a
mozdulatlanná dermedt atomok lehűtötték a környezetüket.
Eztán következett a dolgok neheze a statikus mező
fenntartásáért
folytatott küzdelem. A lány eltorzult arccal,
hörögve igyekezett fenntartani az elméjében az üresség, a
semmi
érzetét, miközben a valóság egyre erőteljesebben
öltött formát lehunyt szemhéja
mögött. Három végtelenül
hosszú másodperccel később Gillian érezte, hogy ahogy
téridő odafenn meglódul, és hirtelen a felgyülemlett zajok
egész kavalkádja
sújtott le rá.
A lány pisztollyal
a kezében mászott ki az aknából.
Odafenn fél tucat test feküdt a vezérlő
padlóján, három
batarián pedig tarkóra tett kézzel állt a quariánok
gyűrűjében.
— Megcsináltad
— mondta büszkén Hendel. —
Megfagyasztottál közülük kettőt, és Ibin Vas
Idennát! Most
dühös a dolog miatt, de majd túlteszi magát rajta!
Gillian
hatalmas megkönnyebbülést érzett, majd
rettenetes kimerültséget. Teste eddig
bírta a
megpróbáltatásokat: összecsuklott.
— Emeljétek
fel, és hozzátok vissza az Idennára! —
hallotta még Hendelt, majd minden
elsötétült.
 
 
A QUARIÁN IDENNA FEDÉLZETÉN
 
 
Hat óra telt
el, mióta a csata véget ért. McCann csalódott
volt. Ahelyett, hogy kiszabadult
volna, őt is — mint az
összes többi rabot — őrizet alatt átvezették a quarián
hajó
egy elkülönített, fertőtlenített szekciójába, ahol a rabokat is
alapos
tisztító-csírátlanító eljárásnak vetették alá. Ez
logikus elővigyázatossági
lépés volt egy olyan faj részéről,
amelynek az immunrendszere annyira gyenge
volt, hogy
gyakorlatilag semmiféle fertőzést nem volt képes legyűrni.
Ráadásul
a quariánok tudni akarták, kik az egykori
rabszolgák, mielőtt a világra
szabadítják őket.
Ezért a
hajók továbbra is össze voltak kapcsolva, és míg a
quariánok rendbe hozták a
vezérlőrendszereiket, kihallgató
osztagok kérdezték ki a foglyokat. Egyeseket szabadon
engedtek, másokat nem.
McCann úgy sejtette, volt, akit
bilincsben vezettek el.
A sor átkígyózott a vérfoltos cserefedélzeten és egy
asztalnál ért
véget, ami mögött két quarián ült.
Mikor szólították, McCannen volt a sor, hogy megfeleljen
a
kérdésekre. A kihallgatók arca láthatatlan volt a vizorjuk
miatt McCann-nek —
csakúgy, mint rajta kívül a galaxis
lakói közül sokaknak — rossz véleménye volt
a quarián
fajról.
— Neve?
— Hal McCann. Két ember volt a fedélzetünkre lépők
között.
Tiszteletteljesen kérem, hogy jelen lehessenek a
kihallgatásom alatt.
Egy pillanatnyi csend következett, míg a quariánok
egymásra
néztek, majd visszafordultak felé. Valószínűleg
kommunikálhattak egymással a
kommon keresztül, mert az
egyikük oldalra mutatott.
 — Ott várjon! Következő!
McCann a parancsnak megfelelően várt. A lábai szabadok
voltak
ugyan, de a csuklójára bilincs szorult, és egy erősen
felfegyverzett őr állt
alig három méterre tőle. Nem volt
órája, de úgy sejtette, legalább egy óra telt
el, mire az
emberek megérkeztek. Addigra McCann már keresztbe tett
lábakkal
ücsörgött a fedélzeten, de mikor azok ketten a
quarián kihallgatókhoz léptek,
feltápászkodott.
Mikor közelebb értek, McCann látta, hogy a hat lábnál is
magasabb
sötét bőrű, rozsdabarna hajú férfi rövidre nyírt
bajuszt és kecskeszakállat
visel.
A lány valamivel vékonyabb és alacsonyabb volt a férfinál.
Fekete
haját hátrakötötte. Tágra nyitott szemei olyan
intenzív szuggesztív erőt
sugároztak, mintha elméje épp
nagy munkában lett volna. — Hal McCann? —
kérdezte a
férfi. — Én Hendel Mitra vagyok, ő pedig Gillian Grayson.
McCann olyan mértékben meglepődött, hogy csak
tátogott, mint egy
hal.
— Gillian Grayson? Paul Grayson lánya?
Gillian arca felderült.
— Ismeri az apámat?
— Hát, igen — felelte McCann. — Egyszerre voltunk
ugyanazon a
Cerberus állomáson.
Gillian úgy bámult rá szénfekete szemeivel, mintha lyukat
akarna
fúrni belé a tekintetével. — Hol? Mi történt?
McCann megértette, hogy a lány nem tud az apja
haláláról. Tudta,
hogy a szabadság elnyerésének érdekében
nagyon óvatosnak kell lennie.
— A turiánok ránk támadtak. Ellenálltunk, de legyőztek
minket. Engem
meglőttek.
Mialatt beszélt, McCann félrehúzta hosszú, kócos haját,
és egy
fehér heget mutatott nekik.
Elájultam, amikor ezt szereztem. Mikor magamhoz
tértem, egy hulla
feküdt rajtam. A turiánok átkutatták őket

Ú
— mindent elvettek, ami megtetszett
nekik. Úgyhogy
halottnak tettettem magam, és az arcomra száradt vér
miatt be is
vették. Végül az összes hullát — engem is
beleértve — egy szállítóhajóba
pakoltak. Annak alapján,
amit hallottam, úgy gondolom, egy másik hajóra vitték
volna a testeket, de okosabb vagyok én annál, mintsem
hogy ezt végignézzem!
Úgyhogy amint a transzporter
elindult, én kiküzdöttem magam a hullák alól, szereztem
egy fegyvert azok közül, amiket a turiánok tőlünk
zsákmányoltak, és elindultam
előre. Egy pilóta és egy
másodpilóta volt csak a kabinban. Mindkettőt fej
belőttem.
— És az apám? — tudakolta Gillian. — Vele mi történt?
— Ezt nem tudom pontosan — felelte McCann őszintén. —
A siklónak
egyszerű FTL hajtóműve volt. Csak annyit
tehettem, hogy a legközelebbi
tömegrelé felé vettem az
irányt és az Omegára mentem. Úgy véltem, az a legjobb
az
összes hely közül, ahová mehetek, mert abban sem voltam
biztos, hogy a Titokzatos
Ember életben van-e még. Plusz
egy lopott siklót vezettem. Hova máshova
mehettem volna?
— A menekülésnek
ez a része jól ment — folytatta
McCann. — Áron alul eladtam a gépet, de így is
nagy
összeggel a zsebemben távoztam.
— És akkor mi
történt? — kérdezte Hendel szkeptikus
hangon.
McCann
letekintett mocsoktól kérges cipőjére.
— Arra
gondoltam, hogy megkétszerezem, vagy akár
megháromszorozom a pénzt
Csillagmezőzés közben. Szóval
besétáltam egy batariánok által üzemeltetett
klubba, a
Szerencse Barlangjába.
— Ne mondja —
kezdte Hendel undorodva —, hogy az
összes pénzt elvesztette!
— De igen —
ismerte be McCann szégyenkezve. — De
többet is vesztettem. Feltettem a
szabadságomat, és azt is
elvesztettem.
 — Az apám! —
követelődzött Gillian. — Mondjon valamit
az apámról!
— Itt
hallottam róla — mondta McCann, és ismét
feltekintett. — Aria T’Loak emberei
minden bárt
felforgattak érte az Omegán. Ezért mikor elértek a
Szerencse
Barlanghoz, és azt mondták, egy embert
keresnek, a batariánok felhoztak engem a
pincéből.
Jelentős összeg cserélt gazdát és T’Loak elé löktek. Addigra
azonban
az egésznek vége volt már. T’Loak szerint az ön
apját megölték egy, az Elysium
körüli orbitális pályán
keringő űrállomás fedélzetén.
Gillian
szemei kitágultak.
— A Grissom
Akadémia. Oda jártam iskolába. Biztos
ebben? Az apám halott?
McCann
vállat vont.
— Hogy
lehetnék benne biztos? Azonban Ariának nem
volt oka hazudni valaki olyannak,
akit két nappal később
eladott a batarián rabszolga-kereskedőknek.
Gillian
először mély, csillapíthatatlan bánatot érzett.
Örökre elvették tőle azt az
embert, akit senki nem fizetett
azért, hogy törődjön vele. Paul Grayson messze
nem volt
tökéletes. Ez volt az oka annak, hogy neki és Hendelnek el
kellett
rejtőzniük az Idenna fedélzetén, hogy
elmeneküljenek az apja és az őt irányítók
elől.
Gillian
hitte, hogy az apja szerette őt, ahogy egy ilyen
problémás ember szerethet egy
másik embert. A lány pedig
viszont szerette Graysont. Mindannak ellenére, amit
tett.
Megtapintotta
a nyakában lógó függőt, az arcáról
könnyek peregtek le.
— Ki ölte meg?
És miért?
McCann ott
volt. Látta azokat a szörnyű kísérleteket,
amiket a Titokzatos Ember és a neki
dolgozók Graysonon
végrehatottak. Többet is látott, mint a kutatócsapat tagjai,
és biztos volt abban, hogy a Titokzatos Ember nem akarja,
hogy kiderüljön, mit
művelt ott a Cerberus. Tehát, ha
Grayson képes volt elmenekülni, valakit utána
küldtek,
hogy megölje. Talán Kai Lenget? Valószínűleg. Azonban
nem lett volna
túlságosan okos dolog bevallani Gillian
Graysonnak, hogy milyen szerepet
játszott az apja fogva
tartásában — nem is akarta megtenni.
— Nem tudom —
hazudta McCann. — De egy dolgot
tudok: az apja folyton önről beszélt.
Gillian
bánata haraggá változott, amikor végiggondolta,
mit is vettek el tőle. Az
egyetlen embert — Hendelt
leszámítva —, akire számíthatott. A kézfejével
letörölte a
könnyeit.
— Ki fogom
deríteni, ki ölte meg apámat. És ha
kiderítettem, ki volt, meg fogom ölni!
McCann
megfontoltan bólintott.
— Nem
hibáztatom. Lehetséges, hogy az információ, amit
keres, a Fellegvárban van.
Persze a
férfi egész ötlete a rögtönzésre épült, így nem
vallhatta be Gilliannek, hogy a
dolog teljesen légből kapott.
Ezzel McCann tisztában volt — de ő oda akart
eljutni. Az
Omega ki volt zárva.
— Segítek
magának — fogadkozott. — Kiderítjük, ki tette!
— Ez nevetséges — szólt közbe Hendel. — Nem
tudhatjuk, merre ment a
gyilkos vagy a gyilkosok! Különben
is, hogy jutunk oda?
— A rabszolgaszállító — vágta rá Gillian azonnal. —
Elvisszük a
rabszolgaszállítót!
Hendel a homlokát ráncolta.
— A rabszolgaszállítót? Miért adná neked az Idenna
személyzete azt a
hajót? Az ő joguk felújítani vagy eladni.
Gillian szája egyetlen vízszintes vonallá szűkült.
— Azért adnák nekem, mert ma minden egyes élőlényt az
Idenna
fedélzetén megmentettem a rabszolgaságtól!
Kérdezd csak meg őket! Majd
meglátod!
Hendel legőszintébb csodálatára a lánynak igaza lett.


 
 
HARMADIK
FEJEZET
 
A FELLEGVÁRBAN
 
 
 
Az
elektronikus portás üdvözölte Andersont és Kahlee-t,
mikor beléptek a
lakásukba.
— Üdvözöljük
önöket itthon! Minden rendszer
megfelelően működik. Öt hangüzenet, harminchárom
szöveges üzenet és két holo érkezett.
— Nick nincs
itt — mondta Anderson miután benézett a
vendégszobába. — És a cuccai is eltűntek.
— Nézzük meg
azokat az üzeneteket — mondta Kahlee. —
Talán az egyik tőle jött.
— Én
meghallgatom a hangpostát, te addig nézd meg a
holókat — mondta Anderson. Épp a
nyugdíjazott tisztek
szövetségének üzenetét törölte, mikor Kahlee odaszólt
neki.
— Ez az,
David! Gyere, nézd meg!
Mikor
Anderson odafordult, a hologram megrázkódott, az
elejére tekeredett, és
újraindult. Nick egy erősen
megvilágított széken ült. Ugyanazok a ruhák voltak
rajta,
mint reggel. Ezt azt sejtette, hogy az üzenet az után
készült, hogy
elhagyta a Tornyot. Bűntudat ült az arcán.
— Sajnálom,
hogy leléptem a toronyból — mondta Nick.
— De ne aggódjatok, a barátaimmal
vagyok!
Anderson és Kahlee egymásra néztek. Nick az
úgynevezett barátok
alatt Ocosta Lemet és Arrius Sallust
értette, a titokzatos biotikusokat? Attól
féltek, igen.
— Van valami, amit meg kell tennem — mondta Nick
fontoskodó hangon. —
Hogy jobbá tegyem a dolgokat. Ti is
ezt csináljátok, nem? Csak nekem vannak
olyan
képességeim is, amivel nem sokan büszkélkedhetnek. Ez a
tett pedig
értelmet adna a használatuknak. Nem leszek
egyedül, egy nagyobb csoport, a
Biotikusok Földalatti
Mozgalmának a tagja leszek. — Aztán dallamosabban
kezdett
beszélni, mintha memorizálta volna a mondatokat.
— Úgy hisszük, hogy a biotikusok
különleges képességeivel
különleges kötelesség is jár, hogy segítsünk másokon.
Erre
pedig a legjobb megoldás a fajok összegyűjtése és
felkészítése az egymás
melletti életre. A Tanács
megalapítása jó volt első lépésnek, de több ezer év
telt el,
és a tagok még mindig civakodnak egymással. Ezért itt az
idő, hogy
jelentős lépést tegyünk előre. Egyetlen kormányt
kell létrehoznunk. Egy olyan
szervezetet, melynek tagjai a
különféle fajokat képviselő biotikusok.
Anderson leállította a holót, majd Kahlee-hez fordult.
— Úgy tűnik, ezek felsőbbrendűség-tudattal rendelkező
biotikusok.
Kahlee aprót biccentett.
— Nick idealista. Kihasználják őt.
— Lejátszás — mondta Anderson, és a háromdimenziós
kép újra mozgásba
lendült.
— De ez időbe telik — folytatta Nick. — Szóval egy ideig
nem fogtok
látni engem. Kérlek, mondjátok meg a
szüleimnek, hogy nem kell aggódniuk
miattam! Időről időre
kapcsolatba lépek majd veletek, de csak ha egyedül
leszek.
Más esetekben mindenféle kommunikáció megszakítása
válik szükségessé. —
Ekkor Nick jobbra pillantott, mintha
jóváhagyást várna valakitől, mielőtt
folytatja — Azt hiszem,
ennyi lenne. Köszi, hogy olyan kedvesek voltatok
hozzám!
A holo itt
véget ért. A kép felszikrázott, majd eltűnt.
— Az ördög
vigye el! — mondta Anderson.
Kahlee
ahelyett, hogy ellenkezett volna, csak bólintott.
 — Tudja, mit
csinál. Vagy tudnia kéne. Mit mondjunk a
szüleinek?
— Az igazat! —
felelte Anderson mogorván.
— És az
F-Secnek?
— Azonnal
kapcsolatba lépünk velük, miután beszéltünk
Nick szüleivel!
Kahlee
felsóhajtott.
— Az Anhuron
élnek. Találkoztam már velük az
Akadémián. Majd én intézem a hívást.
— Használd az
én elsőbbségi csatornámat, különben
napokba telhet a dolog!
A hívás nem
sikerült jól. Nick apja dühöngött. Andersont
és Kahlee-t hibáztatta a fia
eltűnéséért. Felelőtlennek és
hanyagnak nevezte őket.
Nick anyja
egy kicsivel megértőbb volt, de nem sokkal, és
feltörtek belőle a könnyek,
mikor meglátta a holót.
Mindketten azonnal hajóra akartak szállni, hogy a
Fellegvárban segédkezzenek a fiuk felkutatásában, de nem
volt pénzük az
utazásra. Anderson biztosította őket, hogy az
F-Sec azonnal tájékoztatva lesz,
és hogy ő és Kahlee is részt
vesznek a kutatásban.
Nick anyja
aggódott, hogy fia beváltja a fenyegetését, és
valóban megszakítja a kapcsolatot
a külvilággal, de
megadta magát a többiek által felhozott észérveknek és
hagyta, hogy a férje befejezze a hívást. Addigra Anderson
és Kahlee is sokkal
rosszabbul érezték magukat, mint
előtte.
Későre járt,
de tudták, hogy a keresést minél előbb meg
kell kezdeni, ezért Anderson
felhívott egy F-Sec tisztet,
Amy Varmát. A nő korábban Anderson
segédtisztjeként
szolgált, de mióta leszerelt, az F-Sec Vámosztályán
dolgozott
műszakfelügyelőként. Ez azt jelentette, hogy
segíthetett nekik bejegyeztetni az
eltűnt személyről szóló
jelentést, és biztosíthatta, hogy a Fellegvár vámosai
mind
odafigyeljenek és keressék Nicket. Hátha a titokzatos
biotikusok, akik
magukkal vitték a fiút, megpróbálnák
elvinni őt az űrállomásról. Varma
megígérte, hogy azonnal
értesíti az embereit.
Hosszú és
fárasztó nap volt. Anderson és Kahlee épp hogy
ettek valamit vacsorára, aztán
lefeküdtek aludni. Remélték,
hogy a mesterséges éjszaka alatt az F-Sec
megtalálja
Nicket, és reggelre ezen az egészen túl lesznek. Azonban
nem így
történt. Mikor az ébresztő megszólalt és
kikászálódtak az ágyból, csak egyetlen
üzenetük volt. A
feladó egy volus ügynökség volt, akik szerették volna
felkelteni Kahlee érdeklődését egy földi utazással
kapcsolatban.
Így hát lezuhanyoztak, gyorsan ettek valamit, és elmentek
Varma irodájába. A tisztnek rövid, fekete haja,
homlokközépig érő frufruja és
intelligenciától csillogó,
barna szeme volt. Kahlee azonnal szimpatikusnak
találta a
fiatal nőt, abban a pillanatban, hogy az kijött üvegfalú
irodája
hátsó szekciójából, hogy üdvözölje őket. A
Vámosztály az állomás egyik központi
gyűrűjén lévő
toronyban kapott helyet.
— Anderson
admirális! Jó önt újra látni, uram! És Miss
Sanders is ex-katona, ha jól tudom.
Az utóbbi
mondatot mosolyogva ejtette ki a száján, Kahlee
kedvesen válaszolt rá, miközben
kezet ráztak.
— Jó ideje
már, de igen. Olvasta az aktámat?
— Természetesen
— mondta Varma minden megbánás
nélkül. — Egy ilyesféle ügynél nem tudhatjuk,
mely
információk lesznek hasznosak.
— Tehát nem
járt szerencsével? — kérdezte Anderson.
— Attól
tartok, semmit sem találtunk, de minden
emberem erősen figyel, szóval ki tudja,
akár még
szerencsénk is lehet! A KÖZPKOM sem tétlenkedett az
utóbbi időben,
szóval vár ránk pár átnézendő kép. Kérem,
kövessenek!
Anderson és Kahlee követték Varmát egy személytelen,
üres
folyosón.
— A KÖZPKOM terminálok különböző helyeken vannak
elhelyezve a Fellegvárban
— magyarázta Varma. — De
lezárt területen vannak,
szóval meg kell majd állnunk, hogy
átvizsgáljanak minket.
Miután átjutottak a biztonsági ellenőrzőponton, Anderson
és Kahlee
egy barátságtalan szobában találták magukat.
Kahlee-nek úgy tűnt, a kupolás
terem falait színes
burkolólapokkal igyekeztek némiképp barátságosabbá
tenni.
Ekkor azonban a szoba közepén ülő szalarián az
egyik lapra mutatott, amely egy
feltartott kezű batarián
háromdimenziós képévé nyílt ki. Pillanatokkal később
két,
fegyverét markoló egyenruhás tiszt nyomult be a
holoképbe.
— Amint tudják, több százezer biztonsági kamera van a
Fellegvárban —
mondta Varma, miközben a holo
visszacsukódott a falat takaró videómozaikba. —
Azzal,
hogy folyamatosan figyeljük őket, képesek vagyunk
pillanatok alatt
reagálni az erőszakos bűncselekményekre.
A csalás, a szélhámosság, és az
ezekhez hasonlók
nehezebben szúrhatok ki, de utólag átvizsgálhatjuk a
KÖZPKOM-ot a bizonyítékokért. Jelen esetben is ezt fogjuk
tenni.
— Az önök által adott fényképet azzal a paranccsal ellátva
töltöttük
fel, hogy nézzenek át minden felvételt, ami azután
készült, hogy önök
észrevették a fiú eltűnését. És itt is van,
amit találtunk. Urbo felügyelő!
Tekerje a felvételt a
482.967-es esethez, kérem!
Urbo egy emelvényen ült, egy félig átlátszó félköríves
kontrollpanel mögött. Ujjai mintha vibráltak volna, mikor
beütötte a számot a
halványan derengő billentyűzeten.
Pillanatokkal később újabb, négy méter magas
hologram
jelent meg előttük. Gyorsan egyértelművé vált, hogy több
kamera
felvételeiből vágták össze az anyagot, amely
szaggatottan ugyan, de nyomon
követte Nicket, miután a
fiú elhagyta a Fellegvár Tornyát.
Anderson és Kahlee több kameraállásból követhették,
ahogy
pártfogoltjuk kilép a Torony épületéből, átvág az
Elnökségen,
tömegközlekedéssel hazamegy, majd belép
abba a házba, ahol a lakásuk volt. A
következő felvétel
tizenkét perccel később készült, Nick ezen éppen távozott
az
épületből. Ketten vártak rá a kapu előtt: Ocosta Lem és
Arrius Sallus voltak.
Varma utasította Urbót, hogy állítsa
meg a holót.
— Itt vannak a biotikusok, akikről beszéltek. Mint az
kiderült, már
korábban is a látókörünkbe kerültek.
Mindketten részt vettek a Biotikus
Földalatti Mozgalom
által szervezett politikai tüntetéseken. A tüntetések közül
pár csúnya véget ért, amikor egy nem biotikus keveredett
közéjük, mire a
barátaink elkezdték őket ide-oda dobálni.
Urbo felügyelő előkereste maguknak az
egyik ilyen balhét.
Figyeljék a háttérben állókat!
A kép újra mozgásba lendült. A felvétel a Fellegvárban
fizikai
munkát végző többezres tömeg szekciójában készült.
Lem a kép előterében volt
látható, amint egy dühös turiánt
„emelt fel” a földről. Ezután egy világosabb
kör tűnt fel a
jobboldalon. Egy pillanatig kásás volt a felvétel, majd egy
nagyon ismerős arc bontakozott ki belőle. Nick nem csak
hogy ott volt, de az
arckifejezéséből ítélve el volt ragadtatva
a látottaktól.
— Tehát, úgy tűnik, Lem és Sallus megtalálták, akit
kerestek. Egy
újabb követőt.
— Nick több annál — mutatott rá Kahlee az igazságra. —
Második
szintű biotikus, és esélyes, hogy harmadik szintűvé
válik. Szóval millió módon
fel tudják őt használni.
 — Jó meglátás — ismerte el Varma. — Eggyel több ok,
hogy folytassuk
a keresést.
— Hová mentek a lakástól? — kérdezte Anderson.
— Eltűntek. Tudtak a kamerákról, mindenki tud róluk,
utoljára egy
étterembe mentek be Nickkel a vörös
szárnyban. Odaküldtem egy felügyelőt, hogy ellenőrizze a
helyszínt. A
hátsó ajtó egy keskeny aluljáróba nyílik,
azonban mindhárom kamerát a körzetben
működésképtelenné tette egy helyi banda.
— Akiket a
biotikusok fizettek — egészítette ki a
mondatot Anderson keserűen.
— Úgy tűnik —
értett egyet Varma.
— És aztán? —
érdeklődött Kahlee. — Biztos sikerült
valahol felvenni őket!
Varma
megrázta a fejét.
— Mostanáig
nem, de tovább keresünk.
— Mi van Nick
mindenesével? — kérdezte Anderson.
—
Le tudják követni?
— Megtaláltuk —
felelte Varma. — A jel egy közterületen
felállított szemétledobó aljáról jött.
Azonban van még egy
lehetőség... Szörnyű, hogy fel kell ezt hoznom. Van egy
hely, amit még nem néztünk át.
Kahlee a
homlokát ráncolta.
— Mi az?
— A hullaház.
 
 
A PARSUS II NEVŰ SZEMÉLYSZÁLLÍTÓ FEDÉLZETÉN
 
 
Voltak idők,
mikor Kai Lenget nem vette a pártfogásába a
szerencse, különböző problémákkal,
nehézségekkel kellett
megküzdenie. Ez most azonban nem egy ilyen időszak volt.
Miután megkapta az utasításokat a Titokzatos Embertől,
Leng az Illiumra
utazott, ahol jegyet váltott a Parsus II-re,
amelynek célállomása a Fellegvár
volt. Választott
személyazonosságához méltóan, Leng első osztályon
utazott. Ez
azt is jelentette, hogy az érkezés egész
folyamatát a kényelmes üléséből
nézhette végig szemben az
alsóbb osztályon utazókkal, akik egy nyilvános
helyiségben
tolongtak.
A fénysebesség feletti utazás alatt a kabinja teljes falát
elfoglaló, plafonig érő ablak a NAVKOMP által kivetített
gyönyörű
csillagképekkel volt tele. Miután azonban
visszatértek a normál űrbe, Leng
megpillantotta a hatalmas
űrállomást, amely a galaxis politikai, gazdasági, és
kulturális központjaként működött. A Fellegvár körül
fantasztikus,
ékszerszépségű fényes öv ragyogott, amelyet
valójában egy az Özvegy nevezetű
csillag által megvilágított
gázfelhő alkotott.
Mielőtt a Parsus II — vagy bármely más hajó — bedokkolt
a
Fellegvárra, meg kellett szabaduljon a töltéstől, amely a
fénysebességű utazás
alatt halmozódott fel a meghajtóban.
Ezt az erre a célra kialakított, szabadon
lebegő űrállomások
egyikén hajtották végre. Időigényes, de biztonsági okokból
abszolút szükséges művelet volt, és Lengnek lehetősége
nyílt, hogy végignézze a
tűzijátékhoz hasonló tüneményt,
amelynek során a Parsus II meghajtója és a
mentesítő
állomás ellentétes polaritású pajzsa közti töltéskülönbség
kiegyenlítődött.
Legalább három óra eltelt, mire a Parsus II dokkolhatott a
Fellegváron. Az első osztálynak megvoltak a maga előnyei,
így Leng az elsők
között hagyhatta el a hajó fedélzetét. A
Cerberus ügynök két önjáró bőrönddel
volt felszerelve,
amelyek szorosan a nyomában gurultak végig az utcán.
Nem
azért voltak nála, mert sok csomagja akadt. Csak a
fedősztorihoz volt rájuk
szükség, meg hogy a vámosoknak
legyen mit átnézniük. Mert minél több dolgot
kellett
ellenőrizniük, annál kevesebb idejük maradt az egyes
tárgyakra. Ezzel
nőtt a valószínűsége annak, hogy
elsiklanak majd afelett, hogy a botja
puskacsőként is
funkcionál, vagy, hogy a díszes faragások egy borotvaéles
kést
is rejtenek, amellyel bármit át lehet vágni.
Amikor a vámosoknak átadta a bőröndöket, Leng
kellemetlen
bizsergést érzett. Egy fehér arcfestéses turián
ült a magas pult mögött.
— Kellemes délutánt kívánok, uram! Az útlevelét, legyen
szíves!
A kártya, amit Leng átadott nem volt más, mint egy chip,
amelyre a
Cerberus egyik legjobb hamisítója
lelkiismeretesen felírta a hamis adatokat,
amelyeknek a
párját a beépített ügynökeik már felvitték a Fellegvár
adatbázisaiba. Pittyenés hallatszott, amikor a vámtiszt az
olvasóba dugta a
chipet, és a KÖZPKOM jelezte az
azonosítást.
— Köszönöm, Mr. Forbes! — mondta a tiszt a képernyőre
nézve. —
Kérem, nézzen a szkennerbe!
Leng tudta, hogy most érkezett el az igazság pillanata.
Vajon az
általa viselt színes hologramkivetítős
kontaktlencsék átverik a
retinaszkennert, ahogy azt a
Cerberusnál remélték? Illetve az adatbázisba a
nevéhez
felvitt hamis DNS-azonosító kódok beválnak-e? Vagy
beindul a riasztó és
egy gyorsreagálású osztag azonnal itt
terem, hogy elfogják? A szívverése enyhén
felgyorsult,
egyet előre lépett, és jobbra fordította fejét. Pittyenés
hallatszott, és a turián eltávolította az útlevelet az
olvasóból.
— Üdvözlöm a Fellegvárban, Mr. Forbes! Kérem, haladjon
tovább a
második állomáshoz!
Leng elmosolyodott. A speciális kontaktlencsék és a
hamis adatok
remekül működtek.
— Köszönöm!
 Világító nyilak vezették Lenget és a bőröndjeit a második
állomáshoz, ahol egy robot feltette a csomagokat egy
rozsdamentes acél
asztalra. Egy egyenruhás tiszt üdvözölte
őt, kérte, hogy nyissa ki a táskákat,
majd felületesen
átvizsgálta a csomagok tartalmát. A bot, amire Leng
támaszkodott, nem került átvizsgálásra.
— Üdvözlöm a Fellegvárban! — mondta a tiszt, majd
intett a robotnak.
— Kérem, kövesse a padlóba épített
lámpákat, amelyek kivezetik önt az érkezési
területről!
Leng utasította a bőröndöket, hogy záródjanak be,
megvárta, míg a
robot visszahelyezi őket a földre, majd
kisétált egy hatalmas terembe, ahol legalább százfős tömeg
verődött össze.
Mind a Parsus II-re látogató barátaik vagy
rokonaik üdvözlésére érkeztek. Az
Elnökség csak egy rövid
sétára volt innen. Leng a Fellegvárban volt, a
Titokzatos
Ember meg lesz elégedve.
 
 
A FELLEGVÁRBAN
 
 
A
Fellegvárban nap mint nap két-háromszáz lény tért meg
teremtőjéhez.
Legtöbbjüket pár perc vagy óra alatt
azonosították. Majd a maguk után hagyott
útmutatásnak,
vagy a legközelebbi hozzátartozó kéréseinek megfelelően
az
elhunyt által otthonnak nevezett bolygóra szállították a
testet, vagy itt, a
Fellegvárban helyezték örök nyugalomra.
De voltak
páran — napi pár tucat fő —, akiket nem
sikerült azonosítani. Ezért Andersonnak
és Kahlee-nek
szörnyű sétát kellett tennie a Fellegvár azon szektorába,
amely
az azonosítatlan holtaknak volt fenntartva. Beláttak a
gázzal töltött
kapszulákba, amelyekben mintha csak aludtak
volna az ismeretlenek.
 Csak a
huszonkét százalékuk volt ember. Ez egy cseppet
megkönnyítette a folyamatot, de
még így is nehéz volt
elviselni a borzalmas látványt. Kahlee megkönnyebbülten
követte Varmát ki a halottasházból a fényes folyosóra.
— Örülök, hogy
végeztünk. Istennek hála, Nick nem volt
köztük!
Varma
biccentett.
— Sajnálom,
hogy keresztül kellett mennie ezen, de
legalább már ezt is tudjuk. Jelen
pillanatban ennyit
tehettünk. Szólok, ha hírt kapunk a fiúról!
— Most mi
legyen? — érdeklődött Kahlee, míg az áramló
tömeggel a lift felé tartottak,
amely az Elnökség felső
szintjeire szállította őket. — Van ötleted?
— Igen, van —
felelte Anderson. — Először is eszünk.
Valami finomat. Aztán hazamegyünk, és
felkészülünk a
holnapra. Én rosszarcú üzletember leszek, te játszod majd a
csajomat.
— A csajod
vagyok.
Anderson
elmosolyodott.
— Igen, az
vagy. Ezért vagy tökéletes erre a szerepre.
Kahlee
felnevetett. Anderson szerette ezt a hangot.
Akkor
ismerték meg egymást, amikor együtt dolgoztak
egy Saren nevű Fantommal
kapcsolatos nyomozásban,
azonban a karrierjük miatt kis időre elszakadtak
egymástól,
így a Cerberus jelentette fenyegetés volt az, ami újra
összehozta
őket.
— Szóval —
mondta Kahlee — miért is játszunk majd
jelmezesdit?
— Mert, ahogy
a katonaságban mondtuk, van egy módja
annak, ahogy csinálni kéne a dolgokat, és
van az a mód,
ahogy csináljuk.
— Azaz?
— Azaz amíg az
F-Sec a könyv szerint jár el, mi
megszegjük a szabályokat.
 Kahlee
mosolygott, mikor kiléptek a mesterséges
napfénybe.
— A neveletlen
admirális. Ez tetszik. Gyere! — mondta.
—
Kedvem lenne az aszári konyhához.
Anderson
elvigyorodott.
— És mi lesz a
desszert?
— Azt neked kell kitalálnod!
Másnap
reggel korán ébredtek, egy helyi étteremben
reggeliztek, majd elindultak a
Fellegvár egyik kevésbé
őrzött szektora irányába. Anderson egy olyan drága
öltönyt
viselt, ami túl ízléstelen lett volna egy valódi
üzletembernek. A
vizorját körbeölelő stílusos keret
eltakarta a szemét és az arca nagy részét.
Kahlee pedig a
kísérőjéhez illő ruhát viselt: smaragdszín tapadós nadrágot
és
sok-sok arany ékszert.
Az álca leglátványosabb része azonban az a krogan testőr
volt,
akit Anderson egy biztonsági cégen keresztül rendelt.
A Tark nevezetű idegen
könnyű páncélt viselt, és kábítóval,
valamint gumibottal volt felszerelkezve. A
cél az volt, hogy
Anderson és Kahlee a Fellegvár alvilágának jóhiszemű
tagjainak tűnjön.
Ezért két szinttel lejjebb a szó szoros értelmében
beléptek az
alvilág kapuján; Tark ment elöl. A krogan
puszta látványa is távol tartotta tőlük
a koldusokat,
gengsztereket, és a zsebeseket. Ezzel együtt természetesen
a
figyelmet is magára vonta, ez pedig zavarta Kahlee-t.
— Pontosan hová is megyünk?
— Egy batariánt látogatunk meg, Nodi Bancát. A Camala
Exports nevű
céget irányítja. Régi barátom, Barla Von
szerint szakértője annak, hogy hogyan
lehet eltüntetni
dolgokat a Fellegvárból. Ezek legtöbbször olcsó cuccok, de
Bon
szerint Banca embercsempészettel is foglalkozik.
Kahlee már találkozott Vonnal, és tudta, hogy a volus egy
pénzügyi
zseni, aki már korábban is kisegítette Andersont.

Ú
 — Úgy gondolod, hogy a Biotikus Szövetség felbérelte
Bancát, hogy
tüntesse el a Fellegvárból Lemet, Sallust és
Nicket? Mégis mennyi ennek a
valószínűsége?
— Nem sok — ismerte el Anderson. — De minden mást
átvizsgál az
F-Sec, szóval ez a lehetőség is megér egy
próbát.
Egy simlisnek tűnő csoport szétrebbent, amikor Tark
átvágott
köztük, hogy levezesse klienseit egy rámpán. A
Fellegvárat az évezredek során
többször átépítették, hogy
működőképes maradjon, és megfelelően kiszolgálja a
rajta
élő több millió lényt, de minél lejjebb jutottak, Anderson
annál többet
pillantott meg az állomás eredeti felépítéséből.
A vázszerkezetet a Kaszások
alkották, ideértve az igen
ellenálló burkolatot, és a hatalmas gépeket, amelyek
lehetővé tették, hogy az állomás kinyíljon, vagy
összecsukódjon. A folyosók,
rámpák, és a többi építmény
azonban, amelyek körülvették Andersont, már mind az
állomáson megtelepedő fajok keze nyomát viselték
magukon.
A trió pontosan a Fellegvár központi kikötője alatt haladt
el; ez
a terület zsúfolásig volt gyárakkal, raktárakkal és
fuvarosokkal.
Rakodómunkások, üzletemberek, a
dokkmunkások minden fajtája, technikusok és
mozgóárusok
voltak kénytelenek félreugrani, amikor Tark jobbra fordult,
és
bevezette az embereket egy sötét folyosóra, amelynek
túlvégén egy hiányosan
fénylő felirat hirdette: „CAMALA
EXPO TS”
A felirat alatt két batarián támasztotta a falat, amikor
Tark
elhaladt mellettük, ellökték magukat a faltól, és az
egyikük — amelyiknél egy
csinos kis acélcső volt —
megszólította a krogant.
— Ácsi, nagyfiú... Kit keresel?
— A főnöködet keressük — mondta Anderson előrelépve.
— Mondd meg
neki, hogy egy potenciális vevő van itt.
 A batarián mind a négy szemével egyszerre pislogott.
— Mi a vevő neve?
— Ray Narkin. — Valóban létezett egy Ray Narkin. Egy
sötét fickó,
akinek többször is volt már ügye az F-Sec-kel,
de ezek az ügyek sosem voltak
olyan súlyosak, hogy egy
börtönhajóra hurcolják. Ha Banca veszi a fáradtságot,
és
felmegy az extranetre, akkor hosszú listát lát majd Narkin
bűntetteiről,
mellettük pedig Anderson arcát találja meg a
feljegyzésekben.
— Várjanak itt — mondta a batarián. — Utánanézek, hogy
Mr. Banca
tudja-e fogadni önöket.
— Tegyen úgy — mondta Anderson nyugodtan. — De ne
tartson sokáig!
Nem érünk rá egész nap.
Miután az egyikük belépett az épületbe, a következő
három percben
Tark és a másik batarián farkasszemet
néztek egymással, Anderson úgy tett,
mintha üzenetet
küldene az omni-toolján, Kahlee pedig kihasználta a
lehetőséget, és megigazította a sminkjét egy kis kézitükör
segítségével. Aztán
az ajtó kinyílt és az első batarián intett
nekik, hogy beléphetnek.
— A főnök fogad titeket... De a krogan kint marad.
Anderson vállat vont.
— Oké, nem probléma. Tark, várj itt! Úgy fél óra múlva itt
vagyunk.
Tark felmordult és kint maradt, az emberek pedig
beléptek a nagy,
de elhanyagolt irodába. A teremben három
asztal állt, de csak az egyik viselte
magán a használat
nyomait. Ez az asztal a szoba végében állt, egy batarián ült
mögötte, akit a plafonba süllyesztett lámpa világított meg.
Míg felé sétáltak,
Anderson észrevette, hogy Banca egyik
szeme le van takarva egy fekete
szemfedővel. A másik
háromban viszont gyanakvás csillogott.
— Gondolom, ön Mr. Banca. A nevem Narkin. Ray Narkin.
Ő az asszisztensem,
Lora Cole. Köszönöm, hogy szakított
ránk az idejéből!
Banca nem mutatta jelét annak, hogy fel akarna
emelkedni ültő
helyéből. Fejét jobbra fordította, amely
egyértelmű jele volt annak, hogy nem
tiszteli a
tárgyalófelét. Csak az egyik kezét nyugtatta az asztalon.
Amikor a
másik keze is előkerült, egy félautomata pisztolyt
tartott benne. A fegyver
csöve akkora volt, mint egy
metróalagút.
— Üljenek le!
Banca a két vendégszék felé intett a pisztoly csövével.
Fegyver
híján Anderson és Kahlee nem tudtak mást tenni,
mint engedelmeskedtek.
— Maga nem Ray Narkin — dörmögte Banca. — Az a fickó
több mint
háromszáz kiló, és a Medálok tegnap kapcsolták
le. Engem is le akartak
kapcsolni, mert közösen
szállítottunk vörös homokot az Omegáról, és olcsóbban
adtuk az anyagot, mint ők. Úgyhogy énekeld el szépen,
hogy ki is vagy te, és
csináld gyorsan, vagy a hulláitok egy
hebati állateledel-gyárban végzik!
 
***
 
Kai Leng jó hangulatban volt. Az utazás a Fellegvárba
simán ment,
a lakás, amit bérelt, több volt, mint jó, és azok,
akiket meg kellett
figyelnie, nem voltak otthon. Ezt pedig
onnan tudta, hogy a házzal szemközti
kioszkban teázott
éppen, amikor a csicsásan öltözött páros elhagyta az
épületet.
Kísértést érzett, hogy kövesse őket, de nagy tapasztalattal
rendelkezett az efféle dolgok terén, így tudta, hogy nem ez
a legfontosabb.
Ezért megitta a teát, kifizette a számlát,
majd kisántikált a széles, fákkal
szegélyezett járdára.
Érkezését úgy időzítette, hogy egy lakóval egyszerre
érkezzen a kapuhoz. A nő bepötyögte a belépőkódot, Leng
pedig követte. Sima ügy
volt felmenni a lifttel a megfelelő
emeletre, és gyorsan körülnézni. A folyosó
üres volt. Leng a
háromszázhatos ajtóhoz sietett, aminek nekinyomta a
botját,
majd aktiválta katonai omni-toolját. Aranyszín fény
vetült az ajtóra, mialatt a
férfi lefuttatta a zártörő-
programot. A művelet alig hat másodpercet vett
igénybe.
Leng kattanást hallott, lenyomta a kilincset, és belépett a
lakásba.
A virtuális portás, amely azt hitte, Anderson lépett be,
bemondta
a szokásos szöveget.
— Üdvözöljük itthon! Minden rendszer megfelelően
működik. Két
hangüzenet, tizenhat szöveges üzenet, és egy
holo érkezett.
Leng megállt, hogy felmérje a környezetét. Úgy ismerte
Andersont
és Kahlee-t, ahogy a ragadozó ismeri a
zsákmányát. Amatőröknek tartotta őket,
és a Grissom
Akadémián történtek csak bizonyítékként szolgáltak erre.
Aznap
Anderson megölhette volna. Meg kellett volna ölnie,
de ehelyett inkább lábon
lőtte. A bal lábán szépen gyógyult
a seb, de a jobb combjának izmai elszakadtak,
és a
prognózis nem kecsegtetett semmi jóval. Szerencsére az
orvosai keményen
dolgoztak a megoldáson. Azt állították,
hogy jobb lesz, mint újkorában, de ő
maga úgy hitte, erősen
túloznak.
Jelen pillanatban azonban nem volt szüksége a lábára, így
jött a
bot a képbe. Ha szükséges volt, tudott a bot nélkül is
járni, de még mindig meg
volt benne a berögződés, hogy a
jobb lábára helyezze a testsúlyát, és jó volt,
hogy van
valami, amire időről-időre támaszkodhat.
Szóval volt mit kiegyenlíteni. Vágyott az elégtételre. Leng
tudta,
hogy eljön majd az ő ideje. Nem most, amikor a
megfigyelésükkel volt megbízva,
majd akkor, ha a
következő küldetésére indul. Az egyetlen kérdés csak az
volt,
hogy tisztán végezzen velük, vagy lője el a térdüket,
hogy a földön kelljen
csúszniuk, ahogy neki is kellett.
A gondolat sötét mosolyt csalt Leng arcára, mialatt a férfi
lassan
körülnézett. Tizenkét vezeték nélküli poloskája volt.
Az összes képes volt egy
héten keresztül adást közvetíteni.
Olyan kicsik voltak, hogy csak egy elektronikus
pásztázó
tudta volna felfedni jelenlétüket.
Vajon Anderson és Kahlee tartanak maguknál pásztázót?
Volt rá
esély. Anderson a Tanácsnak dolgozott és
hozzáférhetett a készülékeikhez.
Azonban megvolt arra is
az esély, hogy nem kutakodnak, ha nincs rá okuk. Leng
pedig minden tőle telhetőt megtett, hogy ne legyen okuk.
Egy tapasztalt ügynök sebességével dolgozva elhelyezte a
poloskákat, mégpedig olyan módon, hogy azok az egész
lakást lefedjék. Miután
elhelyezte a jeltovábbítót a komm-
konzol alján, már végzett is. Vagy legalábbis
végeznie
kellett volna, de Leng adrenalin-függő volt, és élvezte, hogy
itt
lehet.
Ezért kiválasztott egyet a szekrényben található
gabonapelyhek
közül, megreggelizett, majd mindent
pontosan ugyanoda tett vissza, mint ahol
eredetileg állt. Ez
már az ő lakása volt. Az a hely, ahol bármi is történik,
arról
ő tudni fog. És a Cerberus is. Ez a gondolat tetszett neki.
Mosolygott,
mikor távozott.
Anderson hülyén érezte magát. A feltételezés, hogy
Narkin és Banca
nem ismerik egymást, hibásnak bizonyult.
Ezenkívül kiderült, hogy a Vörös
Medáloknak nevezett
banda mindkettőjüket el akarta kapni, és Narkin esetében
sikerrel jártak. Nem tehetett mást, igazat mondott.
— Oké, nem vagyok Ray Narkin.
— De a Medáloknak dolgozik. — Banca rászegezte a
pisztolyt, és egy
vörös pötty jelent meg Anderson homlokán.
— Nem! Hallottuk, hogy embereket csempész ki a
Fellegvárból. Három
lehetséges kliensét keressük.
 Banca szóra nyitotta száját, de mielőtt megszólalhatott
volna, a
plafonba süllyesztett lámpák egyike rázuhant az
egyik üresen álló asztalra.
Porfelhő töltötte be a teret,
Banca pisztolya enyhén oldalra fordult, és
elsült. Anderson
még látta a plafonon futó szellőzőből kizuhanó vézna ember
testét elhanyatlani. A férfi nem viselt páncélt, vagy pajzsot,
mert a
szellőzőbe az nem fért volna be, ezért a lövedék
átütötte a testét és a falba
fúródott mögötte.
Az első őr, akinél a vascső volt, odarohant és felnézett a
szellőzőaknába. Magas árat fizetett az ostobaságáért, mert
valaki fejbe lőtte.
A cső nagyot csattanva hullott az
élettelen kézből a földre, majd elgurult.
A szellőzőben rejtőző Medál nem akart leugrani a
terembe. Azután
semmiképp, ami a társával történt.
Azonban bárki sétált be alá, azt lelőhette.
Kint felsivított egy kábító, az ajtó sziszegve kinyílt, és a
kint
maradt őr Tark kíséretében behátrált az irodába. A
nyomukban bőrruhás,
csövekkel és késekkel felfegyverzett
emberek nyomultak a terembe, mindegyikük
egy-egy vörös
medált viselt a nyakában.
Banca felállt és lőni készült, de Kahlee megdobta őt egy
nehéz
asztali órával. A batarián kivédte az ütést, de ezalatt
Anderson átvetette
magát az asztalon. Lábak és kezek
kusza egyvelegévé olvadtak össze.
Kahlee a pisztolyért sietett, felkapta a földről, és az ajtó
felé
fordult. Úgy tűnt, Tark kábítója lemerült vagy elveszett
a harc közben, mert a
krogan a gumibotot lóbálva
igyekezett távol tartani magától a támadókat. Egy
visszakezes csapása nyomán az egyik Medálnak felrepedt a
homloka, a férfi
azonnal összerogyott. A hirtelen támadt
helyet kihasználva Kahlee az ajtó
felett a falba lőtt, majd a
Medálok közt párszor a padlóra tüzelt. A bőrruhások
hamar
megfutottak az esztelenül lövöldöző nő elől.
 — Zárjátok be az ajtót! — utasította Tarkot és a batariánt
Kahlee.
A batarián engedelmeskedett és épp visszafordult volna,
de a
krogan őt is leütötte.
— Szép munka — mondta Kahlee. — Gyere be, de maradj
távol attól a
szellőzőtől. Davidnek szüksége van egy segítő
kézre.
Azonban az ex-tengerészgyalogosnak nem volt szüksége
segítségre.
Banca nem csak a földön feküdt, de nem is volt
magánál.
— Beütötte a fejét a padlóba — magyarázta Anderson
tárgyilagosan. —
Négy vagy öt alkalommal.
— Szedd össze — utasította Kahlee Tarkot. — Tűnjünk
innen!
A krogan a vállára vette Bancát, Kahlee pedig elment
megnézni a
hátsó ajtót. A kukucskálón kitekintve nem látott
egyetlen Medált sem. Ez
meglepő volt. Biztos, hogy a
bandavezérnek volt annyi esze, hogy a hátsó
bejárathoz is
küldjön valakit. Mindenesetre Kahlee számára szabadnak
tűnt az
út, tehát kinyitotta az ajtót, majd intett Tarknak,
hogy induljon előre, és
követte a krogant.
Ekkor látta meg Varma hadnagyot. Az F-Sec tisztje pár
méterrel
arrébb állt. Pont nem látszott a kukucskálón
keresztül. Két erősen
felfegyverzett turián állt a két
oldalán, akik fegyvereiket Tarkra szegezték.
— Tegye le a batariánt! — utasította Varma.
Tark engedelmeskedett, de nem úgy, ahogy azt Varma
várta.
Ahelyett, hogy szépen leengedte volna Bancát a
földre, egyszerűen csak
elengedte az ájult négyszeműt. A
test nagyot puffant a földön.
— Hopsz... megcsúszott a kezem.
Varma nem volt elragadtatva.
— Forduljon a fal felé, kezeket a tarkóra!
Tark engedelmeskedett.
 — Engedéllyel rendelkező testőr vagyok.
— Tudjuk, ki maga — mondta Varma a másik kettő felé
fordulva. —
Anderson admirális... Miss Sanders... van némi
elmagyarázni valójuk.
Anderson félénken vigyorgott.
— Igen, azt hiszem, van. Hogy talált ránk?
Varma sötéten mosolygott.
— Egy csomó kameránk van. Emlékszik? Megfigyelés
alatt tartottuk a
Medálokat. Most szerencséjük volt, ez a
banda tegnap megölt egy Narkin nevű
embert. Van róluk
egy felvételünk, ahogy kidobják a testét egy vészzsilipen.
Banca felnyögött és felült.
— Hol vagyok?
— Nagy bajban — felelte Varma. — Bilincseljék meg!
— Nagy esély van arra, hogy kicsempészte Nicket a
Fellegvárból —
mondta Kahlee.
— Nemsoká megtudjuk, így volt-e — ígérte Varma.
—
Addig
is örülnék, ha átadná azt a pisztolyt, mivel maguk is
mennek a börtönbe.


 
 
NEGYEDIK FEJEZET
 
A FELLEGVÁRBAN
 
 
 
Gillian csalódott volt. Miután a hálás quariánok átadták
neki az
alaposan lecsupaszított és kifosztott Khar’san
Dicsőségét és szavát vették,
hogy a hajót visszajuttatja a
Flottába, ő és a felszabadított rabokból álló
legénység nem
azért utaztak a Fellegvárba, hogy valamiféle karanténba
zárják
őket. A probléma az volt, hogy a hajó egy batarián
cég nevére volt bejegyezve,
akik vissza akarták kapni. Ez
olyan kérdéseket vetett fel, amelyek érintették a
joghatóságok körét, a galaktikus rabszolga kereskedést, és
a kalózkodást.
Mindezek okán a hajó a joghézagok közt ragadhatott
volna
hónapokra, ha nem évekre, ha az egyik felszabadított
nem egy palaveni turián
lett volna. A hím a Mérnöki
Hadtestnek volt a rangidős tagja, és hála Tal Vedus
Tanácstaggal való kapcsolatának, a Khar’san Dicsősége alig
egynapi jogi huzavona
után bedokkolhatott.
Hendel meg volt elégedve, akárcsak McCann, hogy magát
a turiánt ne
is említsük. Azonban Gilliannek nem volt
türelme várni, nem akarta, hogy bármi
is távol tartsa őt új
céljától: hogy megtalálja az apja haláláért felelős
személyt,
és megbüntesse. Ezért még akkor is bosszús volt, amikor a
legénység
kiszállt a hajóról, áthaladt a vámon, és bevette
magát az űrállomásba.
A turián tisztet körbevették a hírességek meg egy
hadseregnyi
riporter, de a csapat többi tagját békén
hagyták. McCann ebben a pillanatban
próbált meg
elslisszolni.
Bár minden joga megvolt a távozásra, McCann
bizonyítottan a
Cerberus tagja volt, és ő volt az egyetlen
kapcsolódási pont Gillian és a
szervezet között. Ezért,
amikor az ex-rabszolga utat tört magának a tömegben azzal
a szándékkal, hogy eltűnjön, a biotikus finoman energiát
gyűjtött, majd egy
apró tömeghatás-mező életre hívásával
meglökte őt. Az egész csak némi
fényjátéknak tűnt a
szemlélők számára.
A lökés olyan erejű volt, hogy a McCann körül állók is
ledőltek a
lábukról azt a benyomást keltve, mintha a férfi
megbotlott volna, és ő sodorta
volna magával a többieket.
Mire McCann felállt, Gillian és Hendel már ott is
voltak,
hogy megállítsák.
— Hova siet, Hal? — érdeklődött Gillian. — Nem szép
dolog köszönés
nélkül távozni. Főleg, hogy a segítségünk
nélkül most egy bányában dolgozna.
— Nem vagyok a rabszolgájuk — jelentette ki McCann. —
Oda megyek,
ahová akarok!
— Igaz — mondta Gillian megnyugtató hangon. — Vagy
legalábbis igaz
lesz. Miután meglátogattuk a barátaimat.
Ismerték az apámat, és tudnak ezt-azt
a Cerberusról.
Szóval azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy imádnák a
maga
történetét. Aztán, ha mindenki megkapta, amit akart,
maga is mehet az útjára.
Rendben?
McCann leporolta a ruháit. Bosszúsnak tűnt.
— Rendben.
— És még valami — tette hozzá Gillian. — Ha megpróbál
elszökni, a
falhoz fogom csapni! Aztán Hendel eltöri a
térdét. Szerintem spóroljon meg
magának némi fájdalmat,
és csendben jöjjön velünk.
Gillian szavai büszkeséget és aggodalmat váltottak ki
Hendelből.
Büszke volt, hogy milyen magabiztossá vált a
lány, és aggódott, mert a harag
eluralkodott a tanítványa
felett. Eltörné McCann lábát, ha a lány azt kérné
tőle?
Természetesen nem. Akkor Gillian blöffölt? Vagy a lány úgy
hitte,
megtenné? Beszélnie kellett vele, de tudta, hogy ezzel
várnia kell.
— Gyerünk — mondta a férfi. — Tudom, hol lakik
Anderson és Kahlee.
Meglepjük őket!
 
*
* *
 
Andersonnak fájdalmai voltak — és nem ok nélkül. A rövid
dulakodás
alatt a batariánnak sikerült bevinnie pár ütést.
Varma már több mint hat órája
bent tartotta őket, míg az
emberei tüzetesen átfésülték Banca vérrel borított
irodáját.
Szerencsére az általuk szerzett információk összhangban
álltak az
Anderson, Kahlee és Tark által elmondottakkal.
Mind megesküdtek, hogy csak önvédelemből
alkalmaztak
erőszakot.
Eközben Varma és egy, a batarián testbeszédet fordító
tiszt
kihallgatták Bancát. Az üzletember először
visszautasította az együttműködés
lehetőségét, de mikor
Varma megmutatta neki a felvételt, amin Narkin hulláját
egy zsilipbe dobják, majd megfenyegette, hogy egy fél tucat
Medállal közös
cellát kap, a batarián meggondolta magát.
Banca elmondta, hogy az idegenek hárman voltak. Egy
turián, egy
szalarián és egy ember. Mindhárman az
Omegára mentek. Készpénzzel fizettek,
majd bezárták őket
egy speciális tervezésű rakománytárolóba, ami el volt látva
önfenntartó rendszerrel, apró élettérrel, és az utazásra
elegendő élelemmel.
Közvetlenül a fedél alatt egy
elektronikus eszközökkel teli tálca volt. A
vámosok ezt
látják, ha kinyitják a konténert. Nem üzembiztos módszer,
de
elegendő ahhoz, hogy átmenjen egy felületes

É
ellenőrzésen. És ott, ahol napi
több ezer ilyen konténer jön-
megy, lehetetlen mindet átkutatni.
Így hát Anderson és Kahlee már
tudták, hova kell
menniük, ha meg akarják találni Nicket. Azonban majd csak
az
után, ha már lesz egy tervük, és aludtak egy jót.
Anderson pedig ezt tartotta
leginkább szem előtt, miközben
ettek valamit, majd hazamentek. Addigra már
besötétedett,
ezért nem ismerte fel az épület előtt várakozó embereket,
míg
közelebb nem értek, és Kahlee örömujjongásban nem
tört ki.
— Gillian? Te vagy az? És Hendel... Visszajöttetek! Milyen
csodás
meglepetés!
Anderson kezet rázott Hendellel, míg a nők egymást
ölelgették,
majd Kahlee bemutatta egymásnak a férfiakat. A
csoport harmadik tagja
nyugtalanul nézelődött.
— Ő Hal McCann. El sem hiszitek, hogy találkoztunk!
— Szeretem a jó történeteket — felelte Anderson. —
Gyertek, menjünk
be az utcáról! Mióta vártok? Nem
vagytok éhesek?
— Úgy fél órája. És nem, nem vagyunk éhesek. A sarkon
vacsoráztunk.
Meg akartunk lepni titeket.
— Hát ez baromira összejött — mondta Anderson, mialatt
kinyitotta a
bejárati ajtót. — Üdvözöllek titeket a
Fellegvárban!
Kai Leng a konyhaasztalnál ülve ette az elvitelre kért
vacsoráját,
amikor a riasztó megszólalt. A rögtönzött
megfigyelőállomás a szoba másik
felében volt. Ezért fogta a
tányérját, és odament, hogy lássa, mi történik. A
rendszer
mozgásérzékelők segítségével döntötte el, melyik kamera
rögzítsen
felvételeket, hacsak a férfi át nem vette felettük
az irányítást. Így mikor a
szalarián curryt kanalazó Leng
odaért, azt látta, amire számított. Anderson
lépett a
lakásba, Kahlee-vel a nyomában. A kamera magasan volt a
sarokban, így
Leng rálátott az ajtóra és szinte az egész
nappalira.
Majd váratlan dolog történt. Kahlee ahelyett, hogy
becsukta volna
az ajtót, félreállt az útból. Ebben a
pillanatban belépett a szobába Hal
McCann, egy másik férfi
és Paul Grayson lánya! Ez igencsak meglepte Kai lenget,
hiszen McCann halott volt. Vagy annak kellett volna lennie.
Akkor halt meg,
mikor a turiánok megtámadták a Cerberus
bázisát.
Hogy McCann életben volt, jó hírnek számított Leng
számára, hiszen
majdhogynem jóban voltak. Azonban hová
tűnhetett a csata óta? És mit keres a
Fellegvárban? Leng az
asztalra tette a tálat, majd leült. Gyorsan
leellenőrizte, hogy
az automata felvevő be van-e kapcsolva.
A hang fátyolos volt, de érthető. Három kamera volt a
nappaliban.
Leng átvette a rendszer felett az irányítást, így
bármire ráközelíthetett.
— Üljetek le! — mondta Anderson. — Hozok valamit inni!
Sok
elmesélnivalónk van! Ki akarja kezdeni?
Leng érdeklődve hallgatta, ahogy Gillian elmeséli az
Idennával
tett utazást, a csatát a batariánokkal, majd végül
a rabok kiszabadítását.
Anderson és Kahlee egyértelműen
le voltak nyűgözve. McCann azonban idegesnek
tűnt. Kai
leng már tudta, hogy végződik a történet. Vagy többről van
szó? Volt
még valami, amit McCann nem mondott el
Gilliannek? Igen, gondolta Leng, Hal
elhallgat valamit.
— Ezért — fejezte be Gillian a mondókáját — mikor Hal
elmondta, hogy
az apámat megölték, elhatároztam, hogy
kiderítem, mi történt. Plusz, volt egy
hajónyi rab, akik
vissza akartak térni a civilizációba. Ezért idejöttünk, és
megkértem Halt, hogy maradjon velünk, amíg meg nem
találunk titeket. Elég durva
története van. Ugye, Hal?
Leng baljós felhangot vélt kihallani a kérdésből. Látta,
ahogy Hal
izegni-mozogni kezdett. A Cerberus állomáson
végzett munkájáról és a turián
támadásról a lehető
legkevesebbet mondott. Leng tudta is, miért. McCann nem
akarta, hogy Gillian tudomást szerezzen a tényről,
miszerint
ő kulcsfigurája volt a Grayson testén végzett
átalakításokért felelős
kutatócsoportnak.
Kahlee
Andersonra pillantott, majd amikor a lány
elhallgatott, Gillianhez fordult.
— Úgy
sajnálom, drágám... De Daviddel tudjuk, ki ölte
meg apádat. Azt is, miért
tette. Talán tudod, hogy a
Cerberus vezetőjét Titokzatos Embernek hívják.
Kísérletezett az apádon, akinek sikerült korábban
elmenekülnie előle. Az apád
az Akadémiára ment, nem
tudjuk biztosan, miért, de lehet, hogy a Kaszások
kényszerítették erre annak érdekében, hogy információt
gyűjtsön nekik a
legígéretesebb biotikusokról. Szörnyű
csata volt, és apádat lelőtte a Cerberus
egyik ügynöke.
Könnycseppek
gördültek le Gillian arcán.
— De
megöltétek, ugye?
— Nem —
felelte Anderson. — De megtehettem volna.
Meg kellett volna tennem. Ezért
bocsánatot kérek.
De ellőtted
mindkét lábamat, gondolta Leng keserűen.
Ezért még megfizetsz!
— Ne feledd —
figyelmeztette Kahlee. — A fejvadász csak
eszköz volt. Az igazi gyilkos a Titokzatos
Ember.
Gillian
letörölte könnyeit.
— Meg kell
találnom. Hol van?
— Senki sem
tudja — mondta Anderson. — Hacsak Hal
nem tudja megmondani. Mit tudsz erről?
Van a Titokzatos
Embernek búvóhelye? Egy hely, ahol meghúzhatja magát?
McCann
megrázta a fejét.
— Tudjátok, ki
voltam... Ez az információ csak jóval
magasabb körökben hozzáférhető.
— Akkor arra
kell koncentrálnunk, hogy megtaláljuk ezt a
férfit! — mondta Gillian remegő
állal. — És ha megtaláljuk,
végzek vele.
— Nem
valószínű, hogy sikerülni fog a nyomára akadni —
mondta Anderson. — Nagyon jól
őrzik. Ráadásul bármilyen
fontos is legyőzni a Cerberust, jelen pillanatban
valami még
fontosabbal kell foglalkoznunk. Ez pedig az, hogy
megállítsuk a
Kaszásokat. A probléma az, hogy a Tanács
úgy véli, már elhárították a veszélyt.
Talán Halnak kéne
beszélnie velük.
Úgy tűnt,
McCannt kényelmetlenül érinti a felkérés, de
nem volt esélye válaszolni, mert
eddigre Gillian már talpon
volt.
— Nem! A
Titokzatos Ember felelős az apám haláláért, én
pedig meg fogom őt találni!
— Várj —
mondta Hendel. — Beszéljük meg!
Ekkor
azonban már késő volt. Gillian kifelé tartott
a
lakásból. Hendel utána akart menni, de Kahlee megfogta a
kezét.
— Hadd menjen!
Okkal ideges. Ha kidühöngte magát,
majd meghallgatja az érveinket!
Ezt a
javaslatot kellemetlen hallgatás követte, amelyet
McCann tört meg, mikor
felállt.
— Ha senkinek
nincs ellenvetése, én mennék.
Kahlee a
homlokát ráncolta.
— A Cerberus
embere. Talán értesítenünk kéne az F-
Secet.
— És aztán? —
kérdezte Hendel cinikusan. — Erre az
egyetlen bizonyíték az, hogy ő ezt mondta.
Mi tartja őt
vissza a történet megváltoztatásától?
— Tényleg, mi
lenne az? — kérdezte Leng a távoli
lakásban hangosan, mialatt McCann az ajtóhoz
lépett.
— Semmi —
mondta a férfi, majd kisétált a lakásból.
 
 
VALAHOL A SARLÓ-KÖDBEN
 
 
A Titokzatos
Ember figyelte, ahogy a sápadt hold elválik a
csipkés horizonttól, hogy
megkezdje újabb körútját a
csillagoktól pettyezett égbolton. A hold több millió
évvel
ezelőtt esett fogságba a bolygó gravitációs vonzásának
eredményeképp. Úgy érezte, ez a
kapcsolat valahogy
hasonlít az emberi faj helyzetéhez. Mindkettő arra volt
kényszerítve, hogy valami nagyobb körül forogva élje az
életét. Jelen esetben
egy galaxist átívelő közösségről volt
szó, melyet nem irányíthattak, de egyre
nagyobb
befolyással volt rájuk. Olyannyira, hogy a Titokzatos Ember
már-már
azon gondolkodott, a Rendszerek Szövetsége,
mely a Fellegváron belül az emberi
faj összes kolóniáját volt
hivatott képviselni, egyáltalán emberekből áll-e
még.
A beilleszkedést erényként könyvelték el. Azonban a
beilleszkedés
ára a kompromisszum volt. Több ezer,
látszólag ártalmatlan engedmény,
megállapodás, melyek
mind-mind aláásták az emberi faj függetlenségét. Ez tette
sürgőssé a cselekvést. Ha a Cerberus nem reagál gyorsan,
az egész megmenteni
kívánt faj alárendeltté válik.
A Titokzatos Ember gondolatait egy sípoló hang szakította
félbe.
Oldalra fordult, és az erősen elmaszkírozott Kai Leng
holoképe bontakozott ki
előtte.
— Van önnek egy meglepetésem!
A Titokzatos Ember elővett egy cigarettát.
— Miféle meglepetés?
— Hal McCann életben van!
A Titokzatos Ember meggyújtotta a dohányrudat és
mélyen letüdőzte
a füstöt.
— Biztos?
— Igen. Grayson lányával és a Grissom Akadémia ex-
biztonsági
főnökével érkezett a Fellegvárba. Találkoztak
David Andersonnal és Kahlee
Sandersszel. Az egész
megvan egy chipen.
— Játssza le! — a Titokzatos Ember lehetőségek tucatjait
gondolta
végig, mialatt Gilliant, McCannt és a többieket
nézte. A terv már készen állt,
mire a lejátszásnak vége
szakadt. — Sajnos McCann bevallottan
szerencsejáték-
függő. Csak idő kérdése, hogy újra bajba kerüljön, és akkor
meglehet, hogy a Tanács előtt kell majd felelnie.
Felhasználhatják a Cerberus
jó hírének megrontására.
Rövid csend
állt be. Leng arca kifejezéstelen maradt, de a
Titokzatos Ember már hosszú
ideje ismerte az ügynököt,
ezért észrevette a férfi szeme körüli ráncokat, és a
nyaka
merevségét.
— Úgy
emlékszem, barátok voltatok... Küldjek valaki mást
az ügy elrendezésére?
— Megittunk
pár pohárral. Néha kártyáztunk az
állomáson. A barátság túl erős kifejezés
lenne.
A Titokzatos
Ember füstöt eregetett a holo irányába. A
kép megrázkódott.
— Tehát
megteszed?
— Meg.
— Jó.
Beszéljünk Grayson lányáról, Gillianről. Egyrészt
túlhajtott tinédzsernek
tűnik, aki gyászolja az apját.
Olyannak, aki rászolgált a megértésünkre és
türelmünkre.
Mindazonáltal — folytatta a Titokzatos Ember, miközben
lehamuzta a
cigarettát —, a szenvedély veszélyes dolog.
Vegyük példának a te helyzetedet. A
Szövetség
letartóztatott téged, mert megöltél egy krogant egy
kocsmai
verekedésben. Egy krogant, az isten szerelmére...
Egy késsel! Ki kellett volna
tüntetniük téged! Ehelyett
börtönbe küldtek. A döntésük igazságtalansága öntött
beléd
annyi szenvedélyt, aminek segítségével nyersacélból
kovácsolt pengévé
változtál! Így hát, figyelembe véve
Gillian sorsát, fontos, hogy lássuk, kivé
válhat. Egy
veszélyes valakivé.
— Értettem.
— Nos — mondta
a Titokzatos Ember —, ennyi elég
McCannről és a lányról. Volt egy feladatod...
hol van
Grayson teste?
Egy kevésbé
magabiztos ügynök megingott volna, vagy
előhozakodott volna egy rakás
kifogással, de Leng nem
tartozott ezek közé.
— Még nincs a
birtokomban.
— Ez
elszomorító.
— Dolgozom az
ügyön.
— Látom. Amíg a test a Tanács kezében van,
felhasználhatják
ellenünk. Nehéz napok állnak előttünk. A
szavahihetőségünk fontos lesz. Kai...
— Igen?
— Azt beszélik, bottal jársz. Vigyázz arra a lábra!
A holo szertefoszlott, a Titokzatos Ember sötéten
mosolygott. Az utolsó megjegyzés
azt volt hivatott
érzékeltetni, hogy annak ellenére, hogy megfigyelés alatt
tartották, Leng fontos volt a Cerberus vezetőjének. Mert —
gondolta a
Titokzatos Ember — fontos, hogy emberek
vagyunk.
 
 
A FELLEGVÁRBAN
 
 
Gillian életében először szabadnak érezte magát. Mióta
az eszét tudta,
fogságban volt. Először a Grissom
Akadémián, aztán a quarián flottában. Most,
hogy otthagyta
a felügyelőit, azt csinálhatott, amit csak akart. Még ha
Hendel
és Kahlee nem is értettek egyet.
 Részben azért igazuk volt. Gillian tudta ezt. A Titokzatos
Ember
jól védett helyen lesz. Pont, ahogy mondták. Ezt a
problémát azonban meg
lehetett oldani a már most is
figyelemre méltó biotikus erejével, amit addig
tovább
fejleszt majd. Ez természetesen nem lesz ingyen, de
szerencsére
Gilliannek volt pénze. A batarián hajón volt egy
nagy széf. Két sikertelen
próbálkozást követően sikerült
meghekkelnie, ily módon hozzáférést nyerve egy
adag
berillium rúdhoz. Mindegyik száz gramm körüli volt, és
legalább ezer
kreditet ért. A zsákmány nagy részét
szétosztották az Idenna legénységének
tagjai között —
ebből Gillian is részesült —, a többit a felszabadítottaknak
adták.
Tehát Gillian első feladata az volt, hogy találjon egy
ellátót.
Egy első osztályú szakemberre volt szüksége,
akinek rendelkezésére állnak azok
az erőforrások, amelyek
segítségével minimum tíz százalékkal növelheti erejét.
Mivel nem volt hova mennie, bejelentkezett egy boxtelbe. A
hely hangosabb volt
a kívántnál, de hajnali egy körül
elkezdett elcsendesedni, és ekkor Gilliannek
is sikerült
elaludnia.
Reggel megújult céltudatossággal ébredt. Lezuhanyozott,
majd a
boxtelt elhagyva megreggelizett egy kis kávézóban.
Aztán egy, a nagyközönség
számára fenntartott siklóval
elutazott ahhoz a magas toronyhoz, amely helyet
adott az
aszárik által szponzorált Armali Tanácsnak. A tanács
számos céhet
képviselt, köztük azt is, amely a galaxisban a
legjobb biotikus erősítők
gyártójának és installálójának
számított.
A siklóból kilépve Gillian rövid séta után elérte az
épületet,
megállt, és felnézett. Az építmény több száz méter
magas volt, és azt az érzést
keltette a szemlélőben, mintha
kristályoszlopok csoportjára nézne. Az oszlopok
különböző
hosszúságúak voltak, és az épület közepén találkoztak.
 A hatalmas építmény mellett Gillian parányinak érezte
magát, de
összeszedte a bátorságát, felsétált a lépcsőkön,
és egy turián nyomában
belépett az ajtón. A hall óriási volt.
Az enyhén íves recepciós pult mögött egy
aszári állt. Gillian
eltöprengett azon, milyen érzés lehet gyönyörűnek lenni. A
recepciós udvariasan mosolygott.
— Segíthetek?
— A Biotik Céh egyik tagjával szeretnék beszélni pár új
implantátum
behelyezéséről.
Az aszári arckifejezése lépésről lépésre változott, mintha
új
megközelítésben látná Gilliant.
— Természetesen. Kérem, fáradjon fel a tizenkettedik
emeletre.
Tudatom velük, hogy érkezik!
A lift felvitte Gilliant és még fél tucat vendéget az átlátszó
falú irodák mellett a tizenkettedikre. Egy bokáig érő,
karcsúsított
laborköpenyes aszári várt rá.
— Üdvözöljük a Biotik Céhnél! A nevem Nomi E’Lan. Ön
pedig?
— Gillian Grayson.
— Örülök, hogy megismerhetem! Úgy tudom, egy
fejlesztésünk iránt
érdeklődik. Így van?
— Igen.
— Az ön implantátumának szintje pedig...
— Hármas.
— Kiváló! Kérem, kövessen! Először is leellenőrizzük a
jelenlegi
implantátumát.
Ebben volt logika, ezért Gillian követte az aszárit a
folyosó
végéig, ahonnan befordultak egy jól felszerelt
laborba.
— Kérem, álljon a paraván mögé, és vegye le a ruháit!
—
mondta
E’Lan. — Aztán kérem, feküdjön az asztalra!
Mint a legtöbb biotikusnak, Gilliannek is a nyaka hátulján
volt a
port, amin keresztül hozzá lehetetett férni az
idegrendszerét behálózó apró
erősítőkhöz. Ezek az
eszközök tömeghatás mezőket hoztak létre, amelyek
segítségével Gillian képes volt manipulálni a sötét energiát.
Akadtak jobb és
rosszabb implantátumok, ezért nem volt
szokatlan, ha egy biotikus, aki
megengedhette magának,
újakat vásárolt.
Félrefésült hajjal az asztalon fekve Gillian a fogát
csikorgatta,
miközben a szondát rácsatlakoztatták a nyaki
portjára. Pillanatnyi fájdalmat,
majd bizsergést érzett,
ahogy az izmai akaratlanul meg-megfeszültek, és
impulzusok indultak teste különböző pontjai felé. E’Lan az
apró irányítókart
azokra a pontokra vezette, ahová az
implantátumok be voltak helyezve, hogy a
komputer meg
tudja mérni az ellenállást közöttük. A diagnosztikai
folyamat még
öt percig tartott, mielőtt a tűszerű eszközt
kihúzták volna Gillian nyaki
portjából.
— Rendben — mondta E’Lan. — Felöltözhet. Minden
szükséges adatot
begyűjtöttünk, köszönöm!
Gillian visszament a paraván mögé. Még mielőtt felvette
volna a
ruháit, magára csatolta a berillium rudakat
tartalmazó övét.
— Szóval… — mondta Gillian kifelé jövet. — Mit gondol?
E’Lan egy magasított terminál előtt állt, és a szeme
előtt
sorjázó adatokat méricskélte.
— Úgy tűnik, ön virtuális intelligencia-chippel felszerelt
L4
implantátumokkal rendelkezik. Jó kialakítás, jobb az
átlagosnál, de lehet rajta
javítani.
— Mennyivel?
— Úgy vélem, tíz százalékos, vagy nagyobb növekedést
várhat, és ez idővel
csak jobb lesz. Azonban lesznek
személyre szólóbb ötleteim is, miután megkapunk
bizonyos
adatokat attól a helytől, ahol az implantátumát behelyezték.
Gillian a homlokát ráncolta. Együttműködik majd velük az
akadémia?
Ha igen, mennyi időt vesz majd igénybe a
folyamat?
 — Mennyi időbe telik?
— Ó, egy-két héten belül meglesz — mondta lendületesen
E’Lan. —
Aztán felírjuk önt a frissítésre várók listájára.
— Maga nem érti — mondta Gillian keményen. — Nekem
most van
szükségem az erősítőkre. Még ma.
Érthetetlen módon két aszári lépett a szobába,
mindketten könnyű
páncélzatot viseltek. És bár senki nem
szólt semmit, Gillian érezte, hogy
biotikusok. Erős
biotikusok. E’Lan kedvesen mosolygott.
— Ez esetben attól tartok, nem segíthetünk. Tökéletesen
fel kell
készülnünk, mielőtt véghezviszünk egy frissítést. E
tekintetben nagyon szorosan
követjük az etikai
irányelveket.
Tíz perccel később Gillian kint volt az utcán. Nagyon
csalódott
volt, de nem adta fel.
— Mindennek megvan a maga módja. — Ez Hendel
kedvelt mondása volt.
Gillian pedig azon volt, hogy
megtalálja ezt a módot.
Kai Leng Gilliant és Hal McCannt is meg akarta ölni, de
úgy
döntött, az ex-ügynökkel kezdi, mert McCann bármikor
elhagyhatja a Fellegvárat,
Gillian viszont valószínűleg még
itt marad egy darabig.
Aztán, ha ezekkel végzett, Leng visszatér majd Grayson
testének
megszerzéséhez. Ez sokkal nehezebb feladat lesz,
hiszen a testet a F-Sec
biológiai bizonyítékokat őrző
törvényszéki laboratóriumában tárolták. Ezzel a
Titokzatos
Ember vagy nem volt tisztában, vagy nem izgatta a dolog.
Nem mintha
különösebb problémát jelentett volna a
helyszín, hiszen Leng szeretett ilyen
jellegű ügyeket
megoldani.
Mikor a mesterséges éjszaka beköszöntött az állomáson,
és a
többség visszavonult az otthonába, az utcán sétálók
kezdtek kicserélődni.
Egyesek — Lenghez hasonlóan —
ragadozók voltak. Míg mások — McCannhez hasonlóan
—
prédák. Egy ilyen hatalmas űrállomáson pedig türelem
kellett a préda
felkutatásához.
Leng kilépett az utcára. Volt pár ötlete, hol keresse a
célpontját.
McCann megrögzött szerencsejátékos volt, így
előnyben részesítette az alkoholt
felszolgáló, játékkal
kecsegtető létesítményeket.
Leng listájának élén egy Dagály nevű klub állt, amely
könnyen
megközelíthető volt a felsőbb szintekről, és a
közelben boltokat is talált az
idelátogató. A bot a gyengeség
jele volt, ezért Leng otthon hagyta. Minden
lépés fájdalmat
okozott, de a sántikálás nem kívánt figyelmet irányított
volna
rá, ezért kényszerítette magát, hogy normálisan
járjon.
Leng tudta, hova megy, de megállt egy publikus
terminálnál, hogy
megnézze, követik-e. Ostoba feltételezés
volt, tudta ezt ő is, de a Titokzatos
Ember botra tett
megjegyzése beékelte magát a gondolatai közé.
A helyzetet csak még nevetségesebbé tette, hogy ha ki is
szúrna
valakit, aki követi, az sem változtatna semmin.
Akkor is megtenné, amit meg
kellett tennie, és úgy tenné
meg, ahogy azt eltervezte. Azonban a tény, hogy
valaki
képes lenne észrevétlenül figyelni őt, nem csak a
büszkeségét sértette,
hanem veszélyt is jelentett, hiszen a
Cerberusnak voltak ellenségei. Nem is
kevesen.
Leng azonban nem figyelt fel senkire. A Titokzatos Ember
ügynökei
vagy nagyon jók voltak, vagy nem dolgoztak
esténként. Így a férfi bevetette
magát a boltok felé áramló
embertömegbe, majd kilépve közülük befordult a
Dagály
utcájába, amely egy viszonylag új nightklub volt bárpulttal
és
tánctérrel a földszinten, valamint kaszinóval a
félemeleten.
A zene hangosan dübörgött, a terem tele volt fiatal
prostikkal, és
Leng nem látta nyomát McCann-nek a
bárban. Ez azonban nem volt meglepő, mert ha
az ex-
Cerberus ügynök itt van, akkor bizonyára egy emelettel
feljebb kell őt
keresni. Mivel nem ártott óvatosnak lenni,
ezért Leng leellenőrizte a mosdót,
mielőtt megmászta volna
a kaszinóba vezető lépcsősort.
Itt nem voltak olyan sokan, mint odalent, de nem
elhanyagolható
mennyiségű pénz cserélhetett gazdát abból
ítélve, hogy minden asztalnál folyt a
játék. Innentől kezdve
sokkal feltűnésmentesebben mozgott, mert nem tudta,
hogyan reagálna McCann egy Cerberus ügynök hirtelen
feltűnésére. Úgy üdvözlik
majd egymást, mint két jóbarát?
Vagy a technikus menekülni fog?
Leng biometrikus maszkot viselt, hogy Hal ne ismerje fel
rögtön,
ahogy találkoznak. Ettől a homloka magasabbnak,
az orra szélesebbnek és
laposabbnak, az arccsontja pedig
erősebbnek látszott. Az arca jóval
keményebbnek mutatta,
mint általában, pont bárokba illő módon. Emellett
bizonyos
nők számára sokkal vonzóbbá is tette. Nem telt bele sok
idő, és valaki
megérintette a karját.
— Helló, édes! Jó téged újra látni!
Sosem találkoztak még, ezt mindketten tudták, de Leng
eljátszotta
a szerepét.
— Téged is... Tetszik a ruhád. Az a kevés.
A nő haja a
zöld legvalószínűtlenebb árnyalataiban
játszott, ruhája pedig két elasztikus
pántból állt, melyek
közül az egyik a mellkasát, a másik a csípőjét ölelte
körül.
Az anyag szikrákat vetett a fényben. A megjegyzés
mosolyra késztette a
nőt.
— A kevesebb
néha több.
— Milyen
igaz... Meghívhatlak egy italra?
— Igen. Egy
Nova jólesne.
Leng a
derékig érő asztal mellől a kaszinó bárpultjához
lépett. Mikor a csapos odament
hozzá, aktiválta az omni-
toolját. McCann képe már be volt készítve.
— Nem láttad a
haveromat? Itt kellett volna találkoznunk.
 A volus
megrázta a fejét.
— Nem léptem
kapcsolatba ezzel a lénnyel.
— Oké, kösz!
Lesz egy Nova és egy Honzo, ha van.
Az italokkal
felszerelkezve Leng visszatért az asztalhoz. A
nőt Marcynak hívták. Leng
hagyta, hogy a munkájáról
beszéljen egy darabig, mielőtt megmutatta volna neki
McCann képét. Marcy fodrász volt. — Ez a fickó kétszáz
kredittel tartozik
nekem. Nem láttad véletlenül? Szeret
játszani, szóval valószínűleg újra és újra
megjelenik itt, a
kaszinóban.
Marcy
megnézte a képet, és megrázta a fejét.
— Nem láttam. —
Mikor a szemébe nézett, Leng
észrevette, hogy a haja pont ugyanolyan színű,
mint a
szeme. — Mit fogsz csinálni vele?
— Addig
gyömöszölöm, amíg ki nem pattannak belőle a
kreditjeim.
— Az a
gyömöszölés jó lehet!
Leng
elvigyorodott.
— Minket
egymásnak teremtettek. Itt leszel holnap?
Marcy
csalódottnak tűnt.
— Talán.
— Az jó!
Addigra meglesz a kétszáz kreditem, te meg
segíthetsz majd elkölteni!
Marcy arca felderült.
— Ez jól hangzik!
— Az is lesz — mondta Leng, és kiitta a szakéját. —
Vigyázz magadra
odakint! — Ezzel lelépett.
Leng listájának következő helyén a Sötét Csillag Szalon
állt. A
huszonnyolcadik emeleten volt, és csodálatos kilátás
nyílt belőle az Elnökség
gyűrűjére. A Cerberus ügynöke
keresztülsétált egy flancos éttermen, és a nagyon
is
csendes bárba megérkezve arra a megállapításra jutott,
hogy ez a hely nem
illett bele a McCannhez hasonló
balfékek profiljába. Azonban a fickó már járt
itt, így nem
volt teljesen értelmetlen az asztalok között átsétálva
szemügyre
venni a csinosan öltözött játékosokat. McCann-
nek nyoma sem volt még a
kaszinóban sem, ahol halk taps
jelezte, ha valaki nyert.
Miután leellenőrizte a Sötét Csillag Szalont, Leng az útját
egy
remélhetőleg sokkal produktívabb vadászterület felé
vette. Ez pedig a Chora
Mázlija volt jó húszpercnyire a
jelenlegi pozíciójától. A klub a nevét a
szerencsétlen véget
ért társintézménye a Chora Odúja után kapta, amelyet a
Fejedelem támadása után zártak be. Leng a belépése
pillanatában tudta, hogy ez
az a fajta hely, amihez McCann
vonzódik. Középen állt a bár, a terem külső
falát privát
fülkék takarták. Minden egyes fülke el volt látva egy
terminállal,
amin virtuális játékok garmadája volt játszható.
A nem kívánt figyelem felkeltésének elkerülése végett
Leng lassan
körbejárta a termet. Nagy csalódására nem
látta McCannt. Ahelyett azonban, hogy
azonnal
továbbindult volna, Leng úgy döntött, egy kicsit pihenteti a
lábát.
Leült egy olyan helyre, ahonnan akadálytalanul
rálátott a bejáratra, és rendelt
egy sört. Egyes bárok
bizonyos fajokra specializálódtak, de a Chora Mázlijának
igen változatos volt a vendégköre. Bár Leng nem kedvelte
az idegen fajokat,
tagadhatatlan volt, hogy a bár közepén
álló pódiumon táncoló aszári szemet
gyönyörködtető
látványt
nyújtott, sőt, amikor a táncos rákacsintott, a férfi
álcázásképp viszonozta a
gesztust.
A látnivalók
ellenére a következő óra lassan, túl lassan
telt el. Leng épp indulni készült,
mikor Hal McCann
belépett az ajtón. Ahogy az ex-Cerberus ügynök
körülnézett,
Leng lehajtotta a fejét. McCann az egyik
üresen álló fülkéhez lépett. Bedobott
egy érmét a
terminálba, és játszani kezdett. A képernyő kékes fénybe
vonta
arcát.
 Leng döntés
előtt állt. Leülhetett McCann mellé,
beszélgetést kezdeményezhetett, majd
átvághatta volna a
combartériáját. McCann harminc másodpercen belül
eszméletét
veszti, három percen belül pedig elvérzik.
Rengeteg idő, hogy kereket oldjon.
Azonban McCann talán
zajongani kezd, azt pedig nem lehetett megjósolni, hogyan
reagálnának a vendégek.
A másik
lehetőség, hogy megvárja, amíg McCann kimegy
a mosdóba, és ott intézi el. Ekkor
nehézséget jelenthet, ha
mások is kint vannak a klotyón, de Leng úgy vélte,
szóval
tudja tartani a fickót annyi ideig, hogy egyedül maradjanak.
Lett volna
egy harmadik lehetőség is, mégpedig, hogy
követi McCannt az utcára, de Leng nem
volt biztos abban,
hogy a lába kibírná a gyors sétát, egy üldözésről nem is
beszélve. Ezért rendelt még egy italt, és várt. Azonban
tizenöt perccel később
McCann még mindig a fülkében ült,
Lengnek pedig hugyoznia kellett. Ezért kiment
a mocskos
mellékhelyiségbe. Épp a piszoárnál állt, amikor McCann
belépett a
mosdóba, és pont a mellette állt meg. Leng
öblített, és felhúzta a cipzárját.
— Helló, Hal!
Mizújs?
McCann
homlokráncolva fordult az idegenhez.
— Ismerjük
egymást?
— Hal, hát nem
ismersz meg? Öreg barátod, Kai Leng áll
előtted!
Addigra
McCann már ellépett a piszoártól. Az
arckifejezése örömről árulkodott, majd
aggodalommal telt
meg.
— Álruhát
viselsz. Miért?
— Ez a munkám —
felelte könnyedén Kai Leng, és elállta
McCann útját. — Hiszen tudod.
McCann jobb
karja az oldalánál lógott. Hosszú, keskeny
zsebnek kellett lennie a nadrágján,
mert a teleszkópos
sokkolópálca mintha a semmiből került volna elő.
 Hangos
kattanással ugrottak helyükre a bot darabjai.
— Ne próbálj
átvágni, Leng! A Titokzatos Ember küldött.
— Oké, ő
küldött — mondta Leng a botot figyelve.
—
Essünk túl rajta gyorsan!
McCann
felemelte a jobb kezét, Leng blokkolta a lefelé
irányuló ütést, de közben egy
térd csapódott az ágyékába.
Azaz így kellett volna történnie, ha nem fordult
volna az
utolsó pillanatban oldalra, így a rúgás a combját érte.
McCann
rávetette magát. A férfi súlya a falhoz préselte
Lenget, aki a lehetőséget
megragadva, ököllel állcsúcson
vágta McCannt. A férfi hátratántorodott a
szemközti falig,
majd lecsúszott a földre. Készen arra, hogy pontot tegyen
az
ügy végére, Leng utána indult.
Félig vakon,
kétségbeesetten védekezve, McCann
előrelendült. Az acélbot suhogva hasította a
levegőt, majd
nekicsapódott Leng lábának. A jobb lábának. Leng hallotta
magát
sikítani, miközben a földre zuhant... De az agya
tovább dolgozott. McCann
tudott a sebéről? Nem, az ütés
csak szerencsés véletlenként érte épp ott.
Leng az
oldalára gördült, míg McCann talpra küzdötte
magát. Egy profi bevitt volna egy
ütést Leng védtelen
fejére, vagy menekülésre használta volna a lehetőséget.
McCann azonban elégedett volt magával, és ki akarta
élvezni a pillanatot.
— Hát, hát.
Ennyit a híres Kai Lengről. Tudom, hogy érzel
az idegenek iránt. Milyen érzés a
pisájukban hemperegni?
— Mondd meg te — szűrte a fogain keresztül Leng, és
előrántott egy
kést derékig érő kabátja alól. A penge
átdöfte McCann csizmáját, és a padlóban
állt meg. McCann
elejtette a botot, és megragadta a lábát, üvöltve
káromkodott,
majd elzuhant, miközben egy hátborzongató
reccsenés kíséretében kifordult a
penge a sebből.
A sokkolópálcát Leng McCann torkának szorította, majd a
teljes
súlyával ránehezedett. A férfi szemei kidülledtek,
háta ívbe feszült, ahogy
próbálta lelökni magáról Lenget.
Aztán görcsbe rándult a teste, és vége volt.
Leng legördült a hulláról. Felvette a kést, és felállt. Nem
volt
könnyű felnyalábolni McCann testét, és bevontatni a
fülkébe, majd ráültetni a
WC-re, de megérte. Nagy esély
volt rá, hogy csak záráskor fedezik majd fel a
testet.
Addigra pedig Lengnek már hűlt helye lesz. Tehát rengeteg
ideje volt,
hogy feltakarítson, bekapjon egy
fájdalomcsillapítót, és elhagyja a helyiséget.
Mindent
egybevetve, jól végezte a dolgát.


 
 
ÖTÖDIK FEJEZET
 
A FELLEGVÁRBAN
 
 
 
Miután az aszári Biotik Céhtől nem sikerült megszereznie
a
fejlesztéseket, Gillian úgy döntött, más módon tesz rájuk
szert. Ezért egyezett
bele abba, hogy követi a Horst Acara
nevű embert a Vörös Szárny mélyére. A
férfi cseppet
túlsúlyos volt, kopott öltönyt viselt, és gyakran
hátrapillantott, hogy ellenőrizze, a lány még mindig a
nyomában van-e. Minden
ilyen alkalommal mosoly jelent
meg holdvilágképén.
— Nyugalom, mindjárt ott vagyunk!
Egyre melegebb lett. Gillian egy ősrégi folyosón követte
Acarát. A
falakból újra és újra felhangzó, folyamatos
dübbenések úgy hangzottak, mintha
egy hatalmas szív
pumpálna a közelben. Egyetlen idegent sem látott. Csak
fáradt, beesett szemű emberek hevertek a kapualjakban, és
ücsörögtek a
lépcsőkön; figyelték, mi történik. Az Em-Város
névre hallgató gettóba értek.
Azok az emberek, akiknek
nem sikerült megtalálni a szerencséjüket az idegenek
uralta Fellegvárban, gyakran végezték itt. Keserűségük
leolvasható volt a
graffitikkel borított falakról, és az azokra
felkúszó professzionális módon
előállított reklámokon. Az
egyiken ez volt olvasható: „A Cerberus jelt fog adni.
Állj
készen!”
Mire készen? — találgatott Gillian. Nem
mintha számított
volna. Ő ennek a szervezetnek a vezetőjét akarta megölni.
Az
Andersonhoz és Kahlee-hez hasonlóak aggódhattak a
politikai vonzatok miatt.
— Mindjárt ott vagyunk — mondta Acara ötödszörre vagy
hatodszorra. —
Ne feledje, hogy ez a helyszín csak
átmeneti! Hamarosan feljebb költözünk.
Gillian a boltok között ismerte meg Acarát, ahol a férfi
egy sötét
sarokban álló kioszkban volt eladó. Olyan helyen,
amit Gillian sose talált
volna meg, ha nem keresett volna
egy igazán félreeső helyet, hogy nyugalomban
fogyaszthassa el ebédjét. Azonban az „Egyéni erősítők”
felirat láttán, Gillian
úgy döntött, utánakérdez a dolognak.
Acara ekkor kezdett bele értékesítési
prezentációjába. A
férfi azt állította, a probléma abban gyökerezik, hogy a
legjelentősebb szolgáltatók a saját gyártmányaikat engedik
csak a
felhasználókhoz, majd csapdába ejtik őket azzal,
hogy nem engedélyezik a
többplatformos alkalmazások
létrehozását. Ezt a stratégiát a piaci részesedés növelésére,
és a verseny korlátozására találták ki a férfi állítása szerint.
Azonban, hála az „Egyéni erősítők” által kidolgozott
virtuális
intelligenciával rendelkező chipeknek, lehetőség
nyílt a különböző gyártmányú
erősítők keverésére és
összeillesztésére, ezáltal pedig a biotikus energia
erejének
és időtartamának kitolására. Ez zene volt Gillian füleinek,
akárcsak a
cég hajlandósága, hogy igényei szerint
kiszolgálják őt.
Ez azt jelentette, hogy sokat kértek a vásárlóiktól? Gillian
úgy
gondolta, igen. Azonban Acara előadása összhangban
volt Gillian lázadó
hevületével, és azzal, hogy a lány mind a
támadó, mind a védekező képességét
fejleszteni akarta.
— Itt is vagyunk. — mondta Acara, mikor befordultak egy
szűk
mellékutcába. Az „Egyéni erősítők” felirat monotonon
villogott, míg a kereskedő
bepötyögte a kódot a
billentyűzeten, hogy az ajtó szisszenve kinyíljon. A
Gillian
orrát megcsapó levegő ózon és curry illatát hozta.
Mindenféle dobozok
állták el a bejáratot, igen kis helyet
hagyva a belépőknek.
A folyosó egy recepcióba torkollott, ahol recepciós nem
volt, csak
egy rendetlen ágy. Úgy tűnt, hogy az ágyon
terpeszkedő szalarián alszik.
— Dr. Sani munkamániás — magyarázta Acara. — Ezért
néha itt alszik.
Hé, doki, ébresztő! Vendégünk van. Ő itt
Gillian, aki szeretne venni pár
erősítőt.
Sani az oldalára fordult, kinyitotta a szemét, és motyogott
valamit. Aztán, mikor meglátta Gilliant, felpattant. A
szalariánnak a fajtájára
jellemző vékony arca, lefelé görbülő
szája, és vékony teste volt. Nagy
szemeivel szaporán
pislogott miközben beszélt.
— Üdvözlöm! Ne vegye sértésnek, de nem tűnik
biotikusnak.
Gillian dühös lett, összegyűjtött némi energiát, majd
megformázta.
— Hé! Tegyen le! — kiabált Acara, mert Gillian felemelte
őt.
— Ön több, mint aminek látszik — mondta Sani merészen,
mikor Gillian
visszatette a férfit a földre. — Kérem,
kövessen!
A fény egyre erősebb lett, miközben Sani bevezette őt
abba a
terembe, ami nyilván a labor volt, de semmiben sem
hasonlított a Biotikus Céh
csinosan berendezett szobáihoz.
Felszereléssel teli állványok sorakoztak a
falak mellett,
kábelek futottak minden irányba, és a terem közepén álló
asztal
úgy nézett ki, mintha egy kórház szemeteséből túrták
volna ki.
— Nem csicsázzuk túl a dolgokat. — magyarázta Acara.
—
Ezzel
tartjuk lenn az árainkat.
— Vegye le a ruháit — utasította Sani — és hasaljon az
asztalra.
Gillian a homlokát ráncolta.
 — Mi van? Nincs köpeny?
— Bocsánat — mondta Sani, és kinyitott egy szekrényt. —
Itt van.
A Sanitól kapott köpeny egyértelműen használt volt.
Gillian a ruhadarabról
Sanira pillantott.
— Biztosan tudja, mit csinál?
A szalarián továbbra is folyamatos rosszallással nézett rá.
— Megduplázhatom az erejét és megtriplázhatom az
időtartamát.
Egy pillanatnyi csend után Gillian bólintott.
— Ha az urak kifáradnak a szobából, átveszem a köpenyt.
A folyamat első fele nagyon hasonlított a Biotikus Céh
vizsgálatához. Gillian érezte a másodpercnyi fájdalmat,
majd a bizsergést, és
az akaratlan izom-összehúzódásokat.
Úgy tíz perc telhetett el így, mialatt Dr.
Sani különböző
eszközök segítségével virtuális térképet készített Gillian
implantátumairól. A szalarián alig hallhatóan kommentálta
a folyamatot, mintha
csak magának beszélne.
— Hmm... Nem rossz. Oh, úgy tűnik, a huszonhármas
erősítő kezd
gyengülni. A 4.5-ös Nexus az optimális szint
alatt van — darálta csendesen, míg
nem végzett.
— Tehát — szólalt meg Sani. — Jó híreim vannak! A
HMBA és a Kassa
Művek gyártmányait a virtuális
intelligenciával rendelkező chipünk segítségével
kombináljuk, így jelentősen növelhető az ön teljesítménye.
Folytassuk?
Gillian még mindig az asztalon hasalt, és azt kívánta,
bárcsak
láthatná a szalarián arcát. Nem mintha számított
volna. Az idegen arckifejezése
alig árult el valamit, a lány
pedig érzelmileg és szellemileg is elkötelezte
már magát.
— Igen — mondta az asztalnak. — Folytassuk!
Nem voltak orvosi vizsgálatok, és nem ellenőrizték
az
adatait. Dr. Sani azonnal
munkához látott. Fárasztó
folyamat következett, amelynek során eltávolították a régi
implantátumokat: mikrovágásokat ejtettek a testén,
kiemelték az apró
erősítőket, újakat helyeztek be, majd
gyógyító nanitokat fecskendeztek a
testébe. Mivel minden
erősítőt le kellett tesztelni, úgy tűnt, a
megpróbáltatások
sosem érnek véget. Voltak pillanatok, amikor Gillian úgy
érezte,
hogy egyik-másik testrésze lebénul, vagy
érzéketlenné válik; ekkor értette meg,
hogy súlyos
idegrendszeri sérüléseket kockáztat azzal, hogy egy ilyen
helyen
szerelteti be az új implantátumait.
A stressz nagyon kimerítette Gilliant, aki egy idő után
azon kapta
magát, hogy elveszíti az eszméletét. Sötét álmok
kínozták. Ott volt egy férfi,
aki csak félig látszott, és vagy az
apja volt, vagy az, aki felelős volt a
haláláért, de nem tudta
megmondani, melyikük az. Végül egy hang visszahívta őt
a
menedékül szolgáló álomországból.
— Miss Grayson! Hall engem? A folyamatnak vége.
Kérem, bólintson, ha
érti, amit mondok.
Gillian óvatosan forgatta a szemeit és rezzenésnyire
megmozdította
a fejét.
— Úgy, most leteszteljük az idegi helyreállítást.
Gillian az aszári laborhoz hasonló szkennert várt,
azonban
az itteni orvos csupán
valamiféle tűvel böködte végig, majd
letesztelte, hogy rendesen mozognak-e a
végtagjai.
Gilliannek egy órájába került, mire sikerült annyira
összeszednie
magát, hogy leguruljon az asztalról. Minden
egyes pont, ahol eltávolítottak egy
régi implantátumot,
hogy újat helyezzenek a helyére, sajgott, a nanitok még
éppen csak nekiláttak újraépíteni a szöveteket. A lány
megtántorodott, Acara
elkapta a karját.
— Óvatosan — mondta a férfi. — Kell egy kis idő, amíg az
idegrendszere hozzászokik, illetve a varratokra is vigyáznia
kell még pár
napig.
Gillian kirántotta a karját a férfi kezéből.
— Rendben leszek — közölte. — Hagyjanak magamra!
 Acara és Sani kimentek a recepcióhoz. Gilliannek a
szokásosnál hosszabb időbe telt az
öltözés. Mikor készen
volt, visszahívta a párost a szobába. A hat kilónyi
berillium
rudakat tartalmazó öv a jobb kezében lógott.
— Mivel tartozom?
Acarával már korábban megállapodtak egy összegben, de
Saninak több
HMBA erősítőt kellett elhasználnia a vártnál,
ami feljebb tornázta az árat.
Mire a csere végére értek,
Gillian öve sokkal könnyebb volt. Vajon elég rúdja
maradt,
hogy elérjen az Omegára? Nagyon remélte.
— Ennyi? Végeztünk?
— Nem egészen — felelte Sani. — A számítógépes
vizsgálat egy dolog,
de szeretném terepen is tesztelni a
rendszert. Kövessen!
Sani folyosók labirintusán vezette át Gilliant és Acarát,
beszálltak egy liftbe, ami hat emelettel lejjebb vitte őket,
majd kilépve a
felvonóból egy szemétszagú sikátorban
találták magukat.
— Hol vagyunk? — kérdezte Gillian.
— A nem újrahasznosítható szemetet hozzák ide — felelte
Sani. —
Tartályokba teszik, majd kifejezetten erre a célra
kialakított hajókra
pakolják. A konténereket elviszik az
Özvegyhez, ahol orbitális pályára állítják
őket. A többiről
már gondoskodik a gravitáció.
Gillian tudta, hogy az Özvegy a Fellegvárhoz legközelebbi
csillag.
Befogta az orrát. A gépek szüntelen zakatolása
miatt muszáj volt kiabálni.
— És mi mit keresünk itt?
— Ezt! — mondta Sani, és egy kis lelátóra vezette őket.
Hatalmas
területet láttak be innen. A világítás nem volt túl
erős, de több tucat
szentjánosbogár-szerű robot vizslatta a
rakományt, és holofelvételeket küldtek
a nagyrészt
automatizált rendszert irányító központi számítógépnek.
 Hatalmas tartályok érkeztek a hulladékledobók
kiömlőnyílásai alá,
amelyekből iszonytató csörgés-zörgéssel
„szemétfolyók” ömlöttek beléjük. Mikor
egy konténer
megtelt, továbbhaladt a következő állomásra, ahol egy
robotkar
lezárta a tartályokat. Szikrák záporoztak, ahogy a
robotkarok a helyére
hegesztették a fedőlapokat, majd a
konténereknek át kellett haladnia egy
homályos kapun,
amelynek túloldalán a hatalmas szállítóhajó állt.
— És most? — kérdezte Gillian.
— Fókuszáljon a teli konténerekre, mikor késznek érzi
magát,
teremtse meg a lehető legerősebb szingularitást,
amire csak képes!
Mikor Gillian összegyűjtötte az erőit, az energia olyan
hulláma
söpört végig rajta, amelyet még sosem érzett
ezelőtt, az aurája fényesen
felvillant. Olyan nagyra és
erősre nőtt az energiahullám, hogy csak nehezen
volt képes
fókuszálni, irányítani az erejét. Mikor már úgy érezte,
testének
minden porcikája darabokra szakad, útjára
engedte az energiát. Az eredmény igen
látványos volt. A
nyitott konténerekből az összes szemét kiszippantódott, és
egy tomboló ciklonban egyesült. Néhány másodperccel
később a hulladék tonnáit
köpte szét az örvény. Olyan volt,
mint egy roncstelepi hóesés. Végül vékony
rétegben
mindent belepett a hulladék. Valami megakadt, a rendszer
leállt, és
megszólalt egy sziréna.
Gillian a pusztítás mértékén meglepődve lépett egyet
hátra.
— Istenem, ezt én tettem?
Dr. Sani bólintott. Gillian most először látott az arcán
valami
mosoly-féleséget.
— Úgy ám. Nem tudom, hova tart, és mit akar ott csinálni
— mondta
Sani. — De egyvalamit tudok....Készen áll rá.
Kahlee egész nap Gillian után kutatott, mindhiába.
Visszatekintve
rájött, hogy hiba volt elengedni. Mostanra
már két ex-diákja tűnt el. Kahlee
nyomorultul érezte magát,
amikor belépett a lakásba. Anderson és Varma már
vártak
rá.
Az F-Sec tisztjére vetett egyetlen pillantástól szédülni
kezdett.
Anderson megrázta a fejét.
— Tudom, mire gondolsz. Gillian jól van! Legalábbis
gyanítjuk. Az
F-Sec felvételt készített róla. Belépett az Em-
Városba. Aztán eltűnt. Hendel
még keresi, de Varma
hadnagy most valaki másról szeretne velünk beszélni.
— Így igaz — mondta Varma. — Hal McCann miatt vagyok
itt.
Meggyilkolták. És mivel kapcsolatban állt Gilliannel,
gondoltam, beszélek
önökkel. Egyikőjük sem lépett
kapcsolatba McCann-nel, miután a férfi elhagyta a
lakást,
igaz?
Kahlee leült a kanapéra.
— Igen, így van. McCann nem érezte jól magát köztünk,
méghozzá
okkal: a Cerberus tagja volt. Mi történt?
— Meggyilkolták a Chora Mázlija nevű nightklubban.
— Ismerem azt a helyet — vallotta be Anderson félénken.
— Elég
furcsa.
Kahlee orrán ráncok szaladtak össze.
— Férfiak.
Varma elmosolyodott.
— A klub személyzete szerint McCann egyedül volt, az
egyik fülkében
álló játékgépet használta. Majd felállt, és
kiment a mellékhelyiségbe. A bár
biztonsági kameráinak
felvétele szerint egy másik férfi addigra már bent volt a
WC-ben. Nem lehetünk biztosan abban, hogy McCannt
ekkor gyilkolták meg. A
gondnok órákkal később találta
meg a holttestét a WC-n ülve. A gyilkos addigra
már rég
nem volt ott.
— Tehát lehetett egyszerű kocsmai verekedés, vagy egy
rajtaütés —
vélekedett Anderson.
 — Pontosan — felelt Varma. — De nagy összegben
fogadnék az utóbbira,
figyelembe véve McCann múltját.
Kahlee a homlokát ráncolta.
— Úgy véli, a Cerberus tette?
— Úgy hiszem, ez egy életszerű feltételezés — mondta
Varma óvatosan.
— Ezt támasztja alá az is, hogy a gyilkos
gondosan elkerülte a biztonsági
kamerákat, mikor távozott
a bárból. Ez egy profira vall.
A Varma által emlegetett profi a közeli lakásában
ücsörgött, és
azt figyelte, ahogy Varma, Kahlee és
Anderson megvitatják McCann
meggyilkolását. Nem
sikerült olyan tisztán csinálnia a dolgot, mint ahogyan
szerette, de a halál az halál, McCann pedig igazán halott
volt.
Ideális esetben a McCann-ügyet a Gillian nevű lány
meggyilkolásának kellett volna követnie, de a hallottak
alapján a tinédzser
kikerült a képből. Azonban amíg Leng
Gillian felbukkanására várt, volt mit
csinálnia: el kellett
lopnia Grayson testét. Ehhez a Titokzatos Ember
ragaszkodott. Ez azonban nem tűnt egyszerű feladatnak.
Legalábbis az elmúlt
napok kutatásai alapján. Ugyanis a
testet az F-Sec Törvényszéki
Laboratóriumában tartották. A
létesítmény az Elnökség szintje alatt
helyezkedett el, a
biztonsági rendszere pedig egy remekmű volt.
Jobb lába — bár nem működött tökéletesen — jobb
állapotban volt,
hála egy kis medi-gél szabadelvű
felhasználásának, és némi alvásnak. A
megfigyelő rendszert
„felvétel”-re állította, új álcát öltött, fogott egy újabb
kamerát, és betette a táskájába, majd elindult a Kék
szárnyba. Bőven volt ideje
— és a hamis napsütés jól esett
neki.
 
***
 
 Wilbur Obey a szokások rabja volt. Minden nap 6:30-kor
kelt,
8:00-ra munkában volt, 17:00-kor pedig eljött a
munkahelyéről. Hazafelé
beugrott azon három étterem
egyikébe, ahonnan ételt szokott rendelni. Elvitelre
kérte.
Másokat biztos idegesített volna, ez a rutinszerű élet, de
Obey
imádta, mivel ez volt az egyetlen dolog a
Fellegvárban, amit kontrollálhatott.
Obeynek örömet
okozott a napjai megszervezése, és az, hogy a
stúdiólakásában
mindennek megvolt a helye.
Így, amikor becsukta maga mögött
Suki éttermének az
ajtaját, pár nap nyugodt egyedüllétre számított.
Házimunka,
egy virtuális kisállat, és a kedvenc holo-
sorozatai vártak rá otthon. Az épület
ajtaja egy dísztelen
folyosóra nyílt. Egy rövid lépcsősor vezetett le a
lakásajtóhoz.
Obey beírta a belépőkódot, megvárta, míg az ajtó
félrecsúszik,
majd belépett a lakásba. Sötét volt. Épp
kimondta volna: „Fények be”, mikor
szövetsuhogást hallott.
Obey a hang felé fordult volna, de egy tűszúrást érzett
a
nyakán, amit a fájdalom hullámai követtek. Hirtelen
összecsuklott, de
teljesen magánál volt, és képes volt
felfogni azt, amit hallott. Elterült a
földön.
— Nem tart sokáig — mondta egy nyugodt hang.
—
Először
kinyitom a szemed. Aztán egy speciális kamerával
felvételeket csinálok a
retinádról. Ez nyilván kellemetlen
lesz, de mindenképpen szükséges, mert amint
eltávolították
őket a testből, a retinák nagyon gyorsan bomlásnak
indulnak.
Obey megpróbált ellenállni, küzdeni, de a teste teljesen
lebénult.
Eközben a szemhéját felhúzták, és kifeszítették.
Obey a hangjából tudta, hogy a
támadója férfi, de nem
látott belőle többet, mint egy fölé hajoló sötét alakot.
Ez az
alak Wilbur arcához szorított valamit.
 — Ez a kamera — magyarázta a férfi, és egy sor villanás
vakította el
Obeyt.
— Kész — mondta a férfi. — Ezt most meg kell tennem.
Megvan, amiért
jöttem. Sajnálom, de háborúban állunk, és
áldozatokat kell hoznunk. — Obey még
mindig az iménti
mondatokon gondolkodott, még mindig próbálta megtalálni
bennük
az értelmet, amikor Leng elvágta a torkát.
Leng szeretett egyedül dolgozni, ha ez lehetséges volt, de
voltak
alkalmak, amikor segítséget kellett fogadnia.
Grayson testének visszaszerzése
pedig ilyen alkalom volt.
Nem az F-Sec Törvényszéki Laboratóriumába való bejutás
lett volna
a problémás. Azt meg tudta oldani egyedül is. A
problémát a test, és a
tartósító gázzal teli kapszula tömege
okozta: túl nehéz lett volna egyetlen
embernek.
Azonban hol találhatna megfelelő embert? A Chora
Mázlija megfelelő
lett volna, de oda nem mehetett vissza,
ezért körbejárta az 5. űrkikötő
közelében lévő bárokat. A
belső gyűrűn elhelyezkedő csehók gyűjtőhelyei voltak
az
utazóknak, zsoldosoknak és kisstílű bűnözőknek. Pont ilyen
embert keresett.
Miután benézett pár szinte üresen álló bárba, és egy
aszáriaknak
fenntartott helyre, Leng belépett a Szabadesés
Klubba. Több faj képviselői is
jelen voltak. Emberek,
szalariánok, turiánok, batariánok és egy-két volus. A
belépőre emelt óvatos tekintetekből ítélve több ügylet is
megköttetett ebben a
helyiségben.
Kék füst gomolygott a mennyezet alatt, szalarián techno
dübörgött
a háttérben, a falon lévő képernyőkön pedig egy
zéró-g meccset adtak. Éljenzés
futott végig a tömegen,
amikor a Vörös szárny csapata pontot szerzett.
Leng körbenézett, és egy nemrég felszabadult asztal felé
vette az
irányt. Székek nem voltak. Csak oszlopokon álló
kerek asztalok, melyek
magasságát az igényeknek
megfelelően lehetett állítani. Nem telt bele egy perc,
és egy
hiányosan öltözött aszári jött felvenni a rendelését.
— Egy Honzót kérnék — mondta az ügynök —, és egy
szívességet. Egy
olyat, ami magas borravalót hozhat neked.
— Tilos a vendégekkel szexelnünk — felelte az aszári.
Leng megértően vigyorgott.
— Nem, én másfajta szívességről beszéltem. Szükségem
lenne pár
emberre. Olyanokra, akik fel tudnak emelni
valami nehezet, és el is tudják azt
vinni a hátukon, no meg
csukva tartják a szájukat. Tudsz segíteni?
Az aszárinak gyönyörű zöld szemei voltak, és rákacsintott
Lengre.
— Egy Honzo és két ember rendel! — Aztán már el is
tűnt.
Az ital egy fél percen belül megérkezett. Leng épp hogy
csak
belekortyolt, amikor egy idősebb férfi tűnt fel az
asztala mellett. Vállig érő,
ősz haj keretezte az arcát,
kétnapos borostája volt, és látszott rajta, hogy
látott már
jobb napokat is.
— Hobbs. Rex Hobbs. Hallom, felvételt tart.
Leng a férfira nézett.
— Így van... Meséljen kicsit magáról!
Hobbs vállat vont.
— Csináltam én már mindent, de nemrég kirúgtak, és le
vagyok égve.
— Eléggé le van égve ahhoz, hogy megtegyen ezt-azt?
Hobbs arcán fanyar mosoly terült szét.
— Nem ez lenne az első alkalom.
Leng kortyolt egyet az italából.
— Olyan embereket keresek, akik segítenénk nekem
kihozni valamit,
amit egy bizonyos szervezet elzárva tart.
Megszereztem mindent, amivel átjutunk
a biztonsági
rendszereken, de szükségem van segítségre a tárgy
kijuttatásánál.
 — Izgalmasan hangzik — felelte Hobbs. — Miféle tárgyról
beszélünk?
— Egy testről.
— Mármint egy holttestről?
— Pontosan.
— Miért kell az magának?
— Miért ne? Kétnapi munkáért ezer kreditet fizetek!
Hobbs átgondolta a dolgot.
— Be tud vinni minket? És ki is hoz? Anélkül, hogy
elkapnának?
Leng megvonta a vállát.
— Nincs rá garancia, de én is ott leszek. Ugyanannyit
kockáztatok,
mint maga.
Mintha kapzsiság csillant volna Hobbs szemében.
Bólintott.
— Benne vagyok!
— Helyes. Meghívom egy italra. Még várunk egy kicsit,
hátha a
csapatunk harmadik tagja is felbukkan.
Nem sokkal később egy részeg férfi állt meg az
asztaluknál.
Elutasították. Talán kijózanodott volna, és úgy
is marad, de Lengnek sem ideje,
sem kedve nem volt ehhez.
Tizenöt perc telt el, mielőtt a következő jelölt feltűnt
volna a
színen. A nő neve Ree Nefari volt. Sötét bőre,
rasztás haja, és ajakpiercingje
volt. Az ezüstékszer
egyértelműen egy emberi combcsontot ábrázolt. Leng a
homlokát ráncolta.
— Maga nő.
Nefari elmosolyodott.
— Látom már, hogy nehéz dolgom lesz magával!
— Én egy férfit keresek.
— Miért?
— Munka közben nehezet kell emelni.
Nefari bólintott.
 — Megmondom, mi lesz... Lenyomom ezt a majmot! Ha én
győzök, a meló
az enyém!
Hobbs ajkain halvány vigyor jelent meg.
— Hogyne, te kurva... Mindent bele!
Leng vállat vont.
— Oké, áll az alku!
Leng abban a pillanatban látta, hogy Hobbs bajban lesz,
hogy az
ellenfelek egymásra kulcsolták kezüket. Nefari erős
volt, magabiztos, és
egyértelműen győzött már le férfiakat.
Valójában Lengnek az volt a sejtése,
hogy a nő életének
szerves része volt a szemetek helyrerakása. Azonban már
túl
késő volt ahhoz, hogy Hobbs kihátrálhasson a
helyzetből, ezért mikor Leng azt mondta
„Rajta!”, a másik
férfi mindent megtett, hogy egyetlen rántással lenyomja
Nefari kezét.
Azonban minden próbálkozása hiábavaló erőfeszítés volt
csupán.
Nefari karja olyan volt, mint egy acélrúd. A nő
üdvözülten mosolygott, és Hobbs
arca elvörösödött.
— Ennyi? — kérdezte a nő kedvesen. — Ez minden?
Hobbs felmordult.
— Oké — mondta Nefari. — Beszéljünk arról, mennyit fog
fizetni
nekem!
Hobbs karja hangos puffanással érkezett az asztalra. A
csapat
teljes volt.
 
***
 
— Gillian! Megállj! — kiáltotta Hendel. A lány
beszállt a
monovasút egyik kocsijába, és az ajtók becsukódtak
mögötte. Ha a
lány hallotta is a férfit, ennek semmi jelét
nem adta, ezért Hendelnek be
kellett ugrania a következő
kocsiba, vagy örökre nyomát veszíti pártfogolnának.
Egy
batarián szitkozódott, de arrébb húzódva utat adott
Hendelnek, aki
bevetette magát az utasok közé. A vonat
elhagyta az állomást.
Hendel addigra már két napja kutatott Gillian után.
Átfésülte
Em-Város utcáit, járt több tucat hotelben, és
órákat töltött a Gillian által
kedvelt éttermek
felkeresésével. Mind hiába. Így hát feladta. Épp Anderson
és
Kahlee lakása felé tartott, amikor kiszúrta Gilliant a
monovasút peronján.
Hendel érzelmei kavarogtak, mikor a vonat lassítani
kezdett.
Gillian él, és látszólag egészséges, de miért nem
hívott? És miféle bőröndöt
húz maga után?
A vonat megállt, az ajtók sziszegve kinyíltak, és a tömeg a
peronra özönlött. Hendel hagyta, hogy az ár magával
sodorja. Nyakát nyújtogatva
kereste Gilliant az utasok
árjában. Legnagyobb megkönnyebbülésére, meglátta a
lányt.
— Gillian! — kiáltotta, de túl messze voltak egymástól
ahhoz, hogy a
hangzavarban a lány meghallhassa őt, ezért
futásnak eredt.
Cikkcakkban tudott csak haladni a tömeg miatt.
Véletlenül
meglökött egy krogant.
— Hé, ember, nézz az orrod elé! — A mondat egy csapás
kíséretében
érkezett, amitől Hendel elterült a földön. Mire
feltápászkodott, Gilliannek már
nyoma sem volt.
Hendel futásnak eredt, de ezúttal elővigyázatosabb volt,
és
próbált nem nekimenni senkinek. Csak annyit tehetett,
hogy követi a tömeg
sodrását annak reményében, hogy az
elvezeti őt lányhoz. Aztán meglátta a vörös
feliratot:
BESZÁLLÁSI TERÜLET, és rájött, hogy a 4. Űrállomás
területére értek.
Kétségbeesésében felugrott egy lapos tetejű szemetesre,
hogy
ellásson a fejek felett. Meglátta Gilliant, aki épp
áthaladt az első biztonsági
kapun.
 Hendel lábai rugókként csaptak ki, mikor földet érve újra
rohanni
kezdett, ezúttal a bejárat felé. Egy turián F-Sec
tiszt felemelte a kezét,
amikor a férfi odaért mellé.
— Az útlevelét, legyen szíves!
— A lány… — zihálta Hendel. — Aki most ment itt át.
Beszélnem kell
vele! Nagyon fontos!
— Sajnálom. Kérem, álljon félre, hogy a többiek
áthaladhassanak!
Hendel nem tehetett mást, engedelmeskedett.
Felpillantott a
kijelzőre, amin az induló járatokról szóló
információk szerepeltek.
Rosszkedvűvé vált. A felirat
szerint az a hajó, amire Gillian felszállt, egy
olyan
aszteroidára tartott, amely otthonul szolgált mindenféle
bűnözőnek,
törvényen kívülinek és zsoldosnak. A
hangosbeszélő utoljára szólította fel az
utasokat a
beszállásra, és Hendel megértette, nem tehet semmit.
Gillian úton
volt az Omegára.
Jó nyolc óra
telt el, mióta Leng felvette Nefarit és Hobbst.
Most — Leng tervei szerint — a
labortechnikusok kék
egyenruháját viselve a trió arra készült, hogy a
földalatti
dolgozói bejáraton lépjen be az F-Sec Törvényszéki
Laborjába.
Leng úgy
döntött, éjszaka hatolnak be az épületbe,
amikor kevesebben lesznek
szolgálatban. Ehhez azonban át
kellett jutniuk az acélajtó mellé szerelt
retinaszkenneren.
Leng a szkenner elé tartott egy fekete dobozt, és ekkor
került képbe Obey retinájának másolata. Működnie kellett.
Korábban már
működött. Leng szíve kalapált.
A szkenner
kereste a retinát. Talált is egyet, majd
elküldte a képet a központi
számítógépnek. Az
megerősítette, hogy a jelen hajszálerekkel rendelkező
egyénnek van belépési engedélye a létesítménybe, és
kinyitotta az ajtót. Így
lehetővé vált mindhárom ember
számára, hogy beosonjon a dolgozói pihenőbe. A terem
néhány praktikus bútort és
egy vid-kijelzőt leszámítva üres
volt. Utóbbi a jelenlétüket érzékelve
bekapcsolt.
Leng valami
örömfélét érzett. Az első akadályt legyőzték.
A következő lépésben rá kellett
jönniük, merre tovább.
— Üljetek le —
utasította a többieket. — Ha valaki bejön,
szüneten vagytok!
Nefari és
Hobbs leültek, míg ő odalépett egy talapzatra
szerelt terminálhoz és aktiválta
a bal karjára szíjazott omni-
toolt. A készülék fel volt szerelve a legjobb
hacker-
programmal, amit a Cerberus csak megengedhetett
magának. Könnyedén átjutott
az első szintű biztonsági
tűzfalon, ami megakadályozta az alaprajzokhoz,
személyzeti
névsorokhoz és vészhelyzeti eljárásokhoz való illetéktelen
hozzáféréseket. Mindezt inkább bizalmas, mint titkos
anyagként kezelték.
Miután
hozzáfért a rendszerhez, alig harminc
másodpercre volt szüksége ahhoz, hogy
letöltse a
szükséges térképeket.
Az első
megmutatta neki az irányt ahhoz a raktárhoz, ahol
a teherkocsikat,
kézikocsikat, és a szállítható
sztáziskapszulákat tárolták. A második segítségével
megismerte a legrövidebb utat a Szerves Anyagok
Raktárához. A leltár szerint
pedig Paul Grayson teste itt
volt, a tizenhatos rekeszben.
Leng
megszakította a kapcsolatot, utasította a többieket,
hogy csatlakozzanak hozzá,
és átvezette őket egy ajtón,
amelynek túloldalán egy sterilnek tűnő folyosó
várt rájuk.
Tíz métert haladtak, amikor Leng meglátta a „12-es üzem”
feliratú
ajtót, és befordult jobbra. Az ajtó kinyílt, mögötte
csillogó-villogó
szállítóeszközök álltak.
Leng odament
a sor szélén álló kapszulához. Elég nagy
volt ahhoz, hogy egy krogan
kivételével bármely faj
képviselője beleférjen. A kapszula rendeltetése szerint
megakadályozta egy test bomlását, míg az F-Sec nyomozói
a dolgukat végezték.
— Hobbs —
mondta Leng megérintve egy kapcsolót. —
Befelé!
Hobbs a
homlokát ráncolta, mikor az ívelt tető sziszegve
felnyílt.
— Miért?
— Hogy Nefari
és én magunkkal hurcolhassunk valamit,
ami egy hullának tűnik. Fejezd be a
szarakodást... Minél
gyorsabban túl vagyunk rajta, annál jobb!
Hobbs
grimaszolt, felült a tartály szélére, és felhúzta a
lábát. Másodpercekkel
később már a teste mellé fektetett
karokkal feküdt. Ruhasuhogás hallatszott,
ugyanis Nefari
egy lepedőt terített Hobbsra, hogy eltakarja a ruháját.
— Ne felejtsd
el csukva tartani a szemed! — mondta
Leng, és bezárta a kapszulát.
— Már azelőtt is halottnak tűnt, hogy bemászott volna
ebbe az izébe —
mondta Nefari.
— Tudom —
felelte Leng. — Ez volt az egyik oka annak,
hogy magammal hoztam. Oké, kezdjük!
A tartály nehéz volt, de viszonylag könnyen lehetett
iránytani.
Együttes erővel végigtolták a folyosón egy szerviz
liftig, ahol kifutottak a
szerencséből. A lift egyik oldalán egy
turián állt. Laborköpeny volt rajta, és
úgy nézett ki, mint
egy orvos.
— Önök kicsodák? — érdeklődött. — Nem hiszem, hogy
találkoztunk
volna.
— Nem, uram — felelte Leng tisztelettudóan. — Pár napja
dolgozunk
itt. Tudja, hogy megy ez... az újaknak mindig az
éjszakai műszak jut.
Leng csak találgatott, de a turián nem ellenkezett.
— Értem — mondta, miközben a lift mozgásba lendült. —
Mit fogtak?
 — Valószínűleg szívroham — felelte Leng. — Egy bár
mögötti
sikátorban találták.
A turián bólintott. Azonban Leng, aki szakértője volt az
ilyen
ügyeknek, tudta, hogy az idegen nincs megelégedve.
Talán egy apró részlet nem
volt a helyén. Vagy annyira
gyűlölte az embereket, amennyire Leng a turiánokat.
— Láthatnám az igazolványukat? — érdeklődött a turián.
— Tudják,
elővigyázatosnak kell lennünk.
— Hogyne — felelte Leng, Nefari pedig minden tőle
telhetőt megtett,
hogy eltűnjön. — Parancsoljon!
Az igazolvány Obeyé volt, de mostanra új név és Leng
képe volt
rajta. Nem a valódi arca, hanem az, amit Hobbs
és Nefari ismertek. Az az arc,
amit több tucat F-Sec kamera
rögzített az elmúl húsz percben.
A probléma csak az volt, hogy ha a turián kiszáll a liftből,
és
lehúzza a kártyát az egyik szkenneren, elszabadul a
pokol. Természetesen Leng
még ezelőtt megölné a doktort.
De egy holttest komplikáltabbá tenné a dolgokat,
és
csökkentené a siker esélyét. Az idő lassan vánszorgott, míg
a turián vissza
nem adta a kártyát.
— Rendben — mondta a turián, amikor a lift megállt.
—
Üdvözlöm
önöket a csapatban! Viszlát!
Leng vett egy mély levegőt, majd nagyot sóhajtott.
— Ez közel volt — szólalt meg Nefari, amikor az ajtók
bezárultak, és
a lift elindult lefelé.
— Igen — értett egyet Leng. Az ajtó kinyílt, az emberek
kitolták a
tartályt a folyosóra. — De mindjárt ott vagyunk.
Miután végigtolták a tartályt egy rövid folyosón, egy ajtó
kinyílt
előttük, és beléptek egy hosszú, keskeny terembe. A
világítás gyengén
pislákolt, és a nagy hidegben szinte
üvöltött a csend. Egymástól egyenlő
távolságokra
sztáziskapszulák sora állt a közlekedőtér két oldalán.
Minden
rekesz meg volt számozva, ezért Lengnek semmi
más dolga nem volt, mint
megkeresni a tizenhatost.
 — Ez az — mondta. — Ezt keressük.
A sztáziskapszulát a folyosó közepére húzták, és Leng fölé
hajolt,
hogy megbizonyosodjon róla, Grayson van benne. A
férfi bőrének szürkés
árnyalata volt. A szemei nyitva
meredtek a semmibe, két kék szélű lyuk
tátongott a
homlokán. Leng mosolygott. Ismét
találkozunk, gondolta.
— Oké — mondta Leng Nefarihoz fordulva. — Húzd ki a
csöveket és az
áramot! Ezek tizenkét órán át működnek
még. Az bőven elég idő arra, hogy
elvigyük innen.
Nefari munkába lendült. Halk pukkanás, majd gáz
sziszegése
hallatszott, amikor a csöveket kihúzta. A riasztó
megszólalt, amikor az
áramellátásból kihúzva a folyosó
közepére tolták a tartályt.
— Segíts a helyére állítani a másik tartályt! — mondta
Leng. — Amint
bekötjük, a riasztó leáll. — Hobbs akkor már
az átlátszó fedélen dörömbölt.
— Mi lesz Hobbsszal? — kérdezte Nefari, miközben az
említett férfi
hangtalanul üvöltött, és ököllel verte a
kapszula fedelét.
— Neki itt kell maradnia — felelte Leng, és a tartály a
helyére
került. — Különben valakinek fel fog tűnni, hogy
eggyel kevesebb test van itt.
Kösd be a gázt, én
gondoskodom az áramról!
— Te aztán hidegvérű szemétláda vagy! — mondta Nefari
szigorú
hangon. A riasztó elhallgatott. — Mit csinál majd
vele a gáz?
— Nem tudom — mondta Leng. Hobbs elkékült. — De a
bére a tiéd.
Nefari csípőre tett kézzel felállt.
— Add oda most! Mindet!
Leng tiltakozott volna, de meggondolta magát. Omni-
toolját elővéve
így szólt.
— Kérem a számlaszámot!
 Nefari megadta, ellenőrizte az egyenlegét, majd
biccentett.
— Na tűnjünk el innen!
Hobbs addigra már elhallgatott. Élettelen szemei egy
pontra
szegeződtek, mialatt a haláláért felelős emberek
elhagyták a helyiséget. Miután
kimentek, már semmi sem
zavarta meg a csendet, csak a gépek folyamatos
zümmögése.
Ironikus, de kilenc órával később Nefari egy Hobbstól
hatrekesznyire lévő tartályban pihent. A torkát elvágták, a
zsebeit
kiürítették, és senki nem jött azonosítani a testet.


 
 
HATODIK FEJEZET
 
VALAHOL A SARLÓ-KÖDBEN
 
 
 
A Titokzatos Ember körvonalai kopár táj előtt rajzolódtak
ki. Egy
fiatal nő lépett be az irodába.
— Madam Oro hívja.
A Titokzatos Ember felpillantott a termináljából.
— Köszönöm, Jana! — Jobbra fordult, ahol a holo-kijelzőn
egy nő képe
bontakozott ki. A nőnek fekete haja, nagy
barna szemei és telt idomai voltak.
Elegáns, szürke tunikát
viselt. A Titokzatos Ember elmosolyodott.
— Margaret... jó látni Önt!
Oro mosolygott.
— Önt is!
— Alig várom, hogy hallhassam a jelentését! — mondta a
Titokzatos
Ember. — A Szívek és Elmék program nagyon
fontos nekem.
A harmincperces prezentáció végére a Titokzatos Ember
mindent
tudott a nagyrészt titkos pro-Cerberus
kommunikációs háló kiépítéséről,
amelyben a nő és
munkatársai is érintettek voltak. A kampány célja az volt,
hogy szembeszálljanak a sajtóban megjelent negatív
felhangú hírekkel, amelyek
újra és újra utat találtak a
közönséghez.
— Jelen pillanatban ezzel a jelszóval dolgozunk: A
Cerberus jelt fog
adni! Állj készen! — magyarázta a nő. — A
legnagyobb médiumok nem hozzák le a
reklámjainkat, ezért
gerilla marketingtechnikával terjesztjük az üzenetet. Ez
mozgó feliratokat jelent olyan helyeken, mint az Em-Város a
Fellegvárban, az
extranet kalózoldalai, és persze hús-vér
hírmondókat. Utóbbiakat arra képezték
ki, hogy az
emberiség felemelkedéséről beszéljenek.
— Gratulálok! — mondta a Titokzatos Ember elismerően.
— Felméréseink
szerint annak ellenére, hogy a többi faj
képviselői negatívan viseltetnek a
Cerberus iránt, a legtöbb
ember úgy érzi, pozitív változást jelentünk. Én
tudom, hogy
ön nagy szerepet játszik ennek a benyomásnak a
megteremtésében és
megerősítésében.
Oro köszönetet mondott, amikor a beszélgetés a végéhez
közeledett.
— Egy dolgot ne felejtsen el — mondta a Titokzatos
Ember, mielőtt
elbúcsúzott volna. — A legnagyobb
problémánk nem a többi faj, még ha
különböznek is tőlünk.
A legjelentősebb kihívások, amelyekkel szembe kell
szállnunk az apátia, a szociális integráció, és az idő múlása.
Ha az emberiség
elveszíti az identitását, a csata egyetlen
fegyver elsütése nélkül fog véget
érni. Ezért ne adják fel a
harcot, Margaret! Az utóbbi időben tapasztaltunk
némi
visszaesést, de a dolgok jóra fognak fordulni!
Mikor a kapcsolat megszakadt, a Titokzatos Ember tett
egy lépést
az ovális ablak felé. Olyan sok csatát kellett
megvívni. Olyan sok változót
kellett kontrollálni. Egy
pittyegő hang szakította félbe a gondolatmenetet.
— Ki az?
— Kai Leng — felelte Jana az interkomon.
A Titokzatos Ember visszafordult az asztal felé. Kai Leng
enyhén
áttetsző alakja bontakozott ki a semmiből. Az
ügynök arca, mint mindig, most is
kifejezéstelen volt.
— Híreim vannak.
— Hát persze — mondta a Titokzatos Ember elnézőn. —
Hol vagy?
— A Fellegvárban.
 A Titokzatos Ember addigra már ült és cigaretta volt a
szájában.
— Értem. És?
— És McCann halott.
— Remek. Simán ment?
— Nagyjából igen.
— És a lány?
— Az az ügy még nem zárult le — felelte Leng. — Az
alapján, amit
Hendel Mitra pár órával ezelőtt Kahlee
Sandersnek és Andersonnak mondott,
felszállt egy az
Omegára tartó gépre.
A Titokzatos Ember csalódott volt, de tudta, hogy a
piszkos munka
nagyon embert próbáló tud lenni. — Mi van
a harmadik feladatoddal?
— Elvégeztem. A test egy hajón van és önhöz tart. Mégis
mire jó ez?
A Titokzatos Ember beleszívott a cigarettájába, a felizzó
parázs
egy pillanatra megvilágította az arcát.
— A test egy változó. És a változókat kontrollálni kell.
Ezért
mehetsz a lány után!
— Igenis!
— Légy óvatos! — a Titokzatos Ember megszakította a
hívást.
Füstfelhőt fújt a szoba közepére, ami megrázkódott,
és lassan elkezdte
elveszíteni a körvonalait, oszlásnak
indult. Energiaveszteség,
gondolta. Mindennek az
ellensége.
 
 
A FELLEGVÁRBAN
 
 
A liftajtó kinyílt, Anderson gondolatai egyre csak
kavarogtak a
fejében, miközben követte Kahlee-t a folyosón.
Először Varma hívta fel őket,
hogy tudassa velük, Grayson
testét ellopták, és egy másikat hagytak a helyén.
Aztán,
amikor még csak emésztették a hírt, a szalarián tanácstag
ügyvezető
asszisztense hívta őket, és még aznap délutánra
találkozóra invitálta őket. Az
efféle „kérések” inkább
parancsnak számítottak, főleg Anderson számára, aki a
Tanács alkalmazásában állt.
A sétány elkanyargott egy szobor mellett, majd egy
facsoporton
keresztülfutva a Tanácsi Toronyhoz ért. Az F-
Sec irodájánál valószínűleg
rekordidő alatt átvizsgálták
őket. Pillanatokkal később az üvegfalú lift
repítette őket
felfelé. A kilátás csodálatos volt, de Andersonnak máson
járt az
esze. A lift jóval a magasban lévő Tanácsterem alatt
állt meg.
Egy homokszín márványpadlójú, tágas előtérbe léptek,
amely
absztrakt festményekkel és fémkeretes bútorokkal
volt berendezve. Egy szalarián
sietett az üdvözlésükre.
— Helló... a nevem Nee Brinsa. Dor Hana jelen
pillanatban elfoglalt,
de nemsokára végez. Kérem,
kövessenek!
Anderson és Kahlee követték Brinsát egy kicsi, de szépen
berendezett várószobába, ahol nem tehettek mást, mint
helyet foglaltak a
szalarián ülőalkalmatosságokon.
Kényelmetlen volt, de Brinsa igazat mondott, és
perceken
belül visszajött értük.
— Dor Hana fogadja Önöket.
Hana irodája nagy volt, és az Elnökségre, valamint a
mögötte kinyúló
szárnyakra nyújtott kilátást. Anderson
azonban csak egy pillantást vetett a
fantasztikus kilátásra,
mert Hana megkerülte az asztalát, és üdvözölte őket.
Anderson nem ismerte a szalariánt közelről, de párszor már
találkozott vele.
Kahlee megvárta, hogy bemutassák. Amint
ezzel végeztek, Hana egy kisasztal és a
körülötte álló,
törékenynek tűnő székek felé intett.
— Kérem, foglaljanak helyet!
 A szalariánnak nagy szemei, száraz bőre és hosszú arca
volt.
Testre simuló, fekete öltöny viselt, melyet mesterien
elhelyezett, fehér foltok
díszítettek. Mikor mindhárman
elhelyezkedtek, Hana azonnal a tárgyra tért.
— Amint azt tudják, Paul Grayson testét ellopták az F-Sec
törvényszéki laborjából.
— Igen — felelte Anderson. — Varma hadnagy értesített
minket. Hogy
lehetséges ez?
Hana a homlokát ráncolta.
— A vizsgálat még nem fejeződött be, de úgy tűnik, a
betörők
ismerték az F-Sec biztonsági rendszerének gyenge
pontjait, és kijátszották
őket.
Anderson és Kahlee végighallgatták, hogyan öltek meg
egy Obey nevű
alkalmazottat a Törvényszéki
igazolványáért, és hogy hagytak ott egy másik
testet
Grayson helyén.
— Akik ezt tették, hidegvérű gyilkosok — vonta le a
következtetést a
szalarián. — A Tanács nagyon zaklatott.
Anderson tudta, hogy mikor a szalarián a „Tanácsot”
említette,
leginkább a főnökére gondolt. Az egyetlen olyan
tanácstagra, aki számított,
mivel ő volt érintett az ügyben.
— Én a Cerberusra fogadnék — mondta Kahlee
keményen. — Ők
kísérleteztek Graysonon, és ők akarták
visszaszerezni a testét.
— Ennek van értelme — helyeselt Hana. — Valóban
lehetséges, hogy az
a prezentáció volt a lopás kiváltója,
amit ön és Anderson admirális tartottak.
Ez nem tűnt butaságnak, Anderson bólintott.
— Amit Kahlee mondott, az igaz, de úgy hiszem, ennél
többről van itt
szó. Azért citáltuk a testet a Tanács elé, hogy
bemutassuk a rajta elvégzett
módosításokat.
— Azokat a módosításokat, amiről önök úgy vélik,
valamilyen módon
kapcsolatban állnak a Kaszásokkal —
mondta Hana. — A véleményük a témában jól
ismert. És
annak ellenére, hogy a múltban kételkedtem, be kell, hogy
valljam,
kezdek hajlani arra, hogy magam is az önök
álláspontjára helyezkedjek.
Anderson nem volt biztos abban, mit kéne éreznie ezzel
kapcsolatban. Jól esett volna komolyan hinni a változásban,
ha tényleg ez volt
a helyzet. Hana azonban a Tanács
hírszerzésének tartozott felelősséggel, és
notórius
összeesküvő hírében állt. Vajon a szalarián valóban hitt
abban, hogy a
Kaszásoknak köze van az ügyhöz? Vagy
megpróbálta elnyerni Anderson bizalmát
annak érdekében,
hogy közelebbről figyelemmel kísérhesse az emberek
ténykedéseit?
Anderson gondolatmenete megszakadt, amikor Brinsa
belépett az
irodába.
— Varma hadnagy van a vonalban, uram. Bekapcsoljam a
hívást?
— Igen — mondta Hana, majd visszament az íróasztalhoz,
hogy felvegye
a kagylót. — Bocsássanak meg, kérem, de ez
a hívás kihatással lehet az épp
tárgyalt ügyre.
A szalarián úgy döntött, ahelyett, hogy kihangosítaná,
inkább
megtartja a hívás során átadott információkat
magának.
— Varma hadnagy? Itt Hana.
Az ezt követő kommunikáció szinte egyoldalú volt,
melyben Varma
beszélt többet. Hana válaszai csak olyasmik
voltak, mint „Tényleg?”,
„Érdekes...” és „Igen, ellenőrizze
újra, hogy biztos lehessen, mind megvan.”
Mikor a hívás véget ért, Hana letette a kézi egységet, és
ismét
helyet foglalt.
— Bizonyára érdeklődéssel fogadják majd a hírt, hogy a
hadnagy az
önök lakásában van.
— A mi lakásunkban? — követelte a választ Kahlee.
—
Nincs
joga bemenni oda!

Ó
 — Ó, de van — felelte Hana fagyosan. — Az F-Sec
felügyelői bárhová
beléphetnek, ha megvan hozzá az
engedélyük a megfelelő embertől. Jelen esetben
tőlem. Az
eltűnt fiúban, McCann halálában és Grayson ellopott
testében volt
valami közös. Maguk. Ezért elrendeltem egy
házkutatást.
— Nem — mondta a szalarián, Anderson ellenkezését
megelőzve. — Nem
hiszem, hogy maguk lopták volna el
Grayson testét. Azt mondtam, ezek az
események
valamilyen módon mind köthetők magukhoz. Ez volt az oka
annak, hogy
Varma hadnagy belépési engedélyt kapott a
maguk lakásába, hogy poloskákat keressen. A csapata
tizenkét
darabot talált. Valaki figyelte minden egyes
lépésüket.
Kahlee
elpirult, Anderson káromkodott.
— Megértem az
érzéseiket — mondta Hana szinte
mosolyogva. — Nyilvánvaló, hogy valaki amiatt
aggódik,
amit maguk talán tudnak. Ez tegye magukat óvatossá.
Nagyon óvatossá,
ha nem akarják mindketten úgy végezni,
mint McCann.
Kijózanító
gondolat volt. Anderson Kahlee-re pillantott,
majd vissza a szalariánra.
— Elővigyázatosak
leszünk.
— Rendben. Mi
lesz a következő lépésük?
Hana szemei
olyan sötétek voltak, mint az űr távoli zugai.
Anderson ismét úgy érezte,
óvatosnak kell lennie. Miért
akarta ezt Hana tudni? Ostoba kérdés volt. A
szalariánnak
az volt a dolga, hogy tudjon ilyesmiket.
— Az Omegára
megyünk.
— Hogy
megkeressék a fiút?
— Hogy
megkeressük a fiút és Grayson lányát, Gilliant
—
vetette közbe Kahlee. — Meg akarja találni a
Titokzatos
Embert, hogy megölje.
 — Nemes
ambíció — felelte Hana. — Azonban hiábavaló
az erőfeszítés. Megpróbálnak
közbeavatkozni?
— Igen —
felelte Kahlee. — Meglátjuk, mi sül ki belőle.
Talán Gillian felkavarja az
állóvizet. Ha így történne,
meglelhetnénk az információt, amit keresünk.
Hana
felállt. Így közölte, hogy a találkozó véget ért.
— Tartsuk a
kapcsolatot — mondta.
Lehetett
volna ez felhívás, vagy az aggodalom
kifejezésének eszköze, de Anderson a
hadsereg tagja volt,
és felismert egy parancsot.
— Uram, igen,
uram!
 
 
A THESSIA NEVŰ BOLYGÓN
 
 
Aria T’Loak kilépett a hálóból a
hűvös levegőjű verandára,
amely fölött a tetőt hét oszlop tartotta. Az aprócska
makettváros minden lágyan lekerekített dombjára jutott
egy. Három látszódott a
házból. A gondosan karban tartott
gyepen több száz drága háznak jutott hely. A
reggeli
napfény megcsillant a hatalmas ablakok, medencék és apró
fegyvertornyok
millióin. A gazdagság ismertetőjegyein.
Aria hosszú élete során többször
is rá kellett jöjjön, van,
amit nem lehet pénzen megvenni. Ezen dolgok egyike
volt
az elme nyugalma. Mert a lánya holttestének képe még
mindig ott kísértett
a gondolataiban, ott bujkált az elméje
hátsó felében, nem hagyta őt nyugodni
soha.
A Titokzatos Ember azt állította, Paul Grayson volt a
felelős
Liselle haláláért. Ez igaz lehetett, mert azok ketten
szeretők voltak, és a
férfi vörös homok-függő volt. Talán
veszekedni kezdtek, Grayson be volt szívva,
mérges lett, és
elvágta Liselle torkát.
 A probléma abban állt, hogy T’Loak bűnöző volt, egy
nagyon jól
kitanított bűnöző. Sokan úgy vélték, ő az Omega
domináns ereje, ami megfelelt a
valóságnak. Egyrészt ez,
másrészt a tény, hogy már több száz éves volt, azt
jelentette, hogy nagyon is tapasztalttá vált a gyilkosságok
terén. És nem tudta
biztosan, hogy mi, de valami nem
stimmelt. De rá
fogok jönni, ígérte meg önmagának, inkább
előbb, mint később.
Ennek most azonban várnia kellett. Mivel ahelyett, hogy
Liselle
testét elhamvasztatta volna az Omegán, inkább
hazahozta őt ide, ahol a
hagyomány szerint a lelke
csatlakozhat azokéhoz, akik már korábban elmentek.
T’Loak nem volt biztos abban, hogy ez így történik, de
remélte, hogy igaz.
Vetett egy utolsó pillantást az általa oly
nagyon kedvelt aprócska városra,
majd — mint ezelőtt oly
sokszor —
hátat fordított neki, és bement a házba. A
temetés kevesebb, mint egy órán
belül kezdetét veszi.
Liselle
gondosan megőrzött testét az aszári
hagyományoknak megfelelően előző este
megmosdatták,
beolajozták és fehér ruhába öltöztették. Majd a villa tágas
központi aulájában elhelyezett emelvényre fektették, itt
töltötte az éjszakát.
Az őrzésére kirendelt négy őr még
szolgálatban volt, mikor T’Loak megérkezett.
Hosszú ruhát
és hozzá illő fűzőt viselt, akárcsak a rá váró
többi aszári. Nyolcan voltak,
mind rokonok. Nem az összes
rokon. T’Loaknak több száz volt belőlük. A
legtöbbjük
helytelenítette az életstílusát. Jobban, mint azt, hogy
Liselle-t az
Omegán nevelte fel, és hagyta neki, hogy ott
élje le az életét. Utólag a
bandavezér is egyetértett velük.
Az, hogy Liselle rossz társaságba került, az ő
hibája volt, és
ez a tudat felemésztette.
Ezért
történhetett meg, hogy épphogy csak elegen voltak
ahhoz, hogy felemeljék a
díszes hordágyra fektetett testet.
Mikor a gyászolók kivitték a házból az
elhunytat, és
betették a hosszúkás halottaskocsiba, rengeteg erősen
felfegyverzett testőr állta körül őket. Testőrök, gondolta
Aria keserűen, milyen
ideillő.
A temetési
menet négy járműből állt. Egy speciálisan
kialakított rohamjárműből, amely
képes volt belehajtani
bármibe, hogy arrébb tolja azt az útból, ha ez
szükségessé
válna. Mögötte a hosszú, páncélozott limuzin, amiben Aria
és a
családtagok utaztak. Ezt szorosan követte a
halottaskocsi. A sort egy fekete
csapatszállító zárta, amely
rakétafegyverzettel is el volt látva. Ezt
valószínűleg nem
kell majd bevetni, főleg nem a Thessián, de a hatalom erős
ellenségekkel is jár. T’Loak pedig sosem kockáztatott, ha
nem volt muszáj.
Mikor
mindenki beszállt a járművekbe, a menet
megindult. A limuzinban senki sem
beszélt. T’Loak előjoga
lett volna beszélgetést kezdeményezni, de ő sosem
osztotta
meg az érzéseit másokkal. Így hát csend telepedett rájuk,
míg
végighajtottak a kacskaringós utcákon, el a domboldali
házak mentén, le az
alant elterülő a síkságra. A völgyben
magas toronyházak csoportjai álltak,
közülük többet is
törékenynek látszó hidak kötöttek össze. A felhőkarcolók
körül kisebb építmények magasodtak, az autonóm környék
jelképeként. Voltak
köztük kifejezetten szépek is.
T’Loak nagyon jól ismerte a város csúf alvégét, mivel ő
maga is „A
Pokol Várószobája” nevű területről, egy húsz
háztömbből álló negyedből származott,
ahol mindenki
reménytelenségben élt, senkiben nem lehetett megbízni, és
a
bűnözés általánosan elfogadott volt. Az anyja nem onnan
származott, de
odakényszerült olyan okokból kifolyólag,
amiről T’Loaknak csak elképzelései
lehettek, és sosem
költözött el. Mióta T’Loak elhagyta az otthonát, ahogy azok
a rokonai mondták volna, akikkel beszélő viszonyban volt
„csúfosan az előtérbe”
emelkedett. A szavaknak bántónak
kellett volna lenniük, de ő nem érezte őket
annak, mert
T’Loak úgy vélte, a természetes kiválasztódás folyamata
során
fejlődött azzá ami, ahogy a természet törvényei
szerint lennie kell. Minden
bolygónak megvolt a maga
táplálkozási lánca, aminek a ragadozók mindig is a
tetején
álltak, és ezen kívül minden mást csak érzelmeskedő
baromságnak gondolt.
Egy sor hatalmas örökzöld takarta el időről-időre a
csillogó
folyóra nyíló kilátást, amelynek mindkét partján
házcsoportok álltak. Később az
autópálya széles ívben
elkanyarodott, és meglátták a távolban a temetőt. Több
ezer éve használták, hatalmas területet ölelt fel. A minden
lehetséges formában
és méretben megtalálható sírok,
emlékművek és fejfák látszólag végtelen
útvesztője volt. A
mauzóleumok közül nem egy valóságos templomra
hasonlított.
Mások magasra törő tornyokra, szobrokra, vagy
absztrakt alkotásokra hajaztak.
A síremlékek körülvették a kanyargós úton haladó
menetet, amely
áthaladt egy gyönyörű kupola alatt,
amelyből egy híd ívelt egy mesterséges tó
közepére, az
aprócska szigeten álló piramis alakú kriptához. A telek a
temető
szélén állt, amikor T’Loak megvásárolta.
Ám azóta síremlékek ezreit építették körülötte, ezzel
pedig sokkal
feltűnőbbé vált a kis vízfelület. Egyesek
szerint egy árok volt, amely távol
tartotta az alacsonyabb
rendűeket. Mások T’Loak egójához illő méretű
testamentumként tekintettek rá, saját átkeléséért tett
erőfeszítéseként, és a
rossz ízlés jeleként. Az összes kritika
igaznak bizonyult,
gondolta T’Loak, amikor a menet
megállt. Nem mintha
bármit is számítana.
Az építményt fekete gránitból emeltette a régi önmaga,
aki bizonyítani
akart, és úgy érezte, az extravagancia a
legjobb útja ennek. Egy alig száz évet
látott lélek
éretlenségét hordozta magán. Most, mint matriarcha,
T’Loak úgy
érezte, túlzásba esett. De a változtatással
elárulná egykori önmagát, ezt pedig
visszautasította.
T’Loak megvárta, míg a sofőr hátrajön, és kinyitja neki a
kocsiajtót, hogy kiszállva elvezethesse a gyászolókat oda,
ahol ki tudják
emelni a szertartási hordágyat a
halottaskocsiból. Liselle szemei csukva
voltak. Smink
takarta a nyakán lévő szörnyű vágást, keze össze volt
kulcsolva a
mellkasán. Nem fogok sírni,
gondolta T’Loak. A
sírás a gyengeség jele.
A hordágyat felemelve a halottvivők követték T’Loakot
egy meredek
rámpán az alant elterülő kör alakú kamrába.
A levegő hűvös volt itt lent. A
világítás szándékosan lett
minimumra állítva. A terem közepén víz zuhogott egy
medencébe, csak a vízcsobogás hallatszott.
A falon egymástól egyenlő távolságban fülkék sorakoztak,
mint a
küllők egy kerékben. Néhány foglalt volt közülük,
mások üresen álltak. Az egyiket
előkészítették Liselle-nek.
Lassan, nagyon odafigyelve felemelték Liselle
testét, és
nyughelyére helyezték. Mikor ezzel végeztek, T’Loak
lehajolt, hogy
csókot leheljen lánya fagyos ajkaira.
— Nem adom fel — ígérte. — Nem, amíg meg nem tudom
az igazat!
Mikor a koporsót lezárták, és betolták a falba, a nő, aki
nem
akart sírni, mégis könnyekre fakadt. Mélyről feltörő
zokogás rázta a testét,
míg a márványba karcolt nevet
nézte. Senki sem merte átölelni, vagy
vigasztalni, mert Aria
T’Loak volt a Kalózkirálynő. Aki megérintette, halott
volt.
 
 
A PICTOR NEVŰ TEHERSZÁLLÍTÓ
FEDÉLZETÉN
 
 
Mikor a Pictor nevű teherszállító másodpercenkénti
tizenöt
kilométeres sebességgel kilőtt a tömeghatás relé
irányába, csak egy pillanatnyi
elmosódás volt érzékelhető.
Hirtelen fény villant, amikor a hajó nullem magjai
kikapcsoltak, és tömeghatás mezői megszűntek. A Pictor
puskagolyóként hasított
az űr sötétjében lebegő, gonosz
szemhez hasonló szerkezet felé. Az objektumhoz,
amely egy
izzó gömb körül forgó gyűrűpárból állt, két kommunikációs
torony is
tartozott. Ahogy a hajó közelített, a gyűrűk egyre
nagyobb sebességgel
pörögtek. Aztán, mikor a Pictor ötszáz
kilométer távolságra lehetett, a relé
kilőtt, és a
teherszállítót elnyelte egy sötét energiaörvény, amely
felvillant,
majd eltűnt.
Anderson nem tudott odafigyelni a változásra, mert
valami mással
volt elfoglalva. Épp Kahlee-vel szeretkezett.
A nagy utasszállító cégek nem
indítottak járatot az
Omegára. Ezért mindenkinek, aki a Fellegvárból oda akart
jutni, rendelkeznie kellett saját hajóval, vagy egy, a
Pictorhoz hasonló
teherhajón kellett helyet szereznie
magának. Mint a legtöbb ilyen típusú hajó,
ez is képes volt
a rakományon kívül néhány utas befogadására.
Az a tény, hogy a hangsúly a rakományon volt és nem az
utasokon,
azt eredményezte, hogy a kabinok annyira kicsik
voltak, hogy alig lehetett
elférni az ágy mellett. Ezért az
volt a legkézenfekvőbb ülőhely, és miután
leültek egyik
dolog követte a másikat. Nem telt bele sok idő, és a saját
útjukat járták. Az igen kellemes játék félbeszakadt, amikor
valaki dörömbölni
kezdett az ajtón. Márpedig ez szükséges
volt, mert se az interkom, se a csengő
nem működött.
— Igen, igen — morogta Anderson, miközben felhúzta a
nadrágját. —
Egy perc.
Kahlee mellkasára húzta a takarót, és látta, hogy a nyitott
ajtóban egy pocakos volus áll. Ő volt a légiutaskísérő, és
nem volt éppen
elragadtatva.
— A földi barátjuk bajt csinál.
 — Hendel Mitra? Bajt csinált? Ezt nehezen hiszem
—
mondta
Anderson.
— Harc volt a második raktérben. Hendel Mitra
megtámadott négyet a
legénység tagjai közül és két utast.
Aztán bezárkózott a szakács raktárába. Nem
hajlandó
kijönni.
Anderson elkáromkodta magát és a válla fölött
visszanézett a
kabinba.
— Hallottad ezt? Te jobban ismered Hendelt, mint én. Mi
folyik itt?
— Nem tudom — mondta Kahlee. — Csukd be az ajtót,
hogy
felöltözhessek.
Két percbe telt, mire sikerült felkapniuk magukra valamit,
és a
volus nyomában leereszkedtek a hajó mélyébe, ahol
egy félig üres raktérben a
személyzet és az utasok egy
része ivott és szerencsejátékokat játszott. Egy
felborult
asztal körül törött székek feküdtek.
— Itt volt az összecsapás — mondta a volus vádlón,
mintha Anderson
és Kahlee felelősek lennének a
történtekért. — Szemtanúk szerint a Mitra
nevezetű ok
nélkül rátámadt a többiekre. Mikor azok védekezni
próbáltak, az
ember elfutott.
Kahlee egy szót sem hitt ebből. Hendel az általa ismert
egyik
legfegyelmezettebb és legmegbízhatóbb ember volt.
A Földön született, Új
Kalkutta külvárosában. Az anyja a
terhesség alatt ki volt téve a nullem-por
belégzésének. A
„por” babák, mint Hendel, születési rendellenességek
helyett
biotikus erőkkel jöttek világra.
A képességei nem értek fel az olyan csodagyerekekével,
mint Nick
vagy Gillian, de elegendőek voltak ahhoz, hogy
felvételt nyerjen általuk a biotikusokat
képző intézménybe.
A szervezet a hadsereg irányítása alatt drákói szigorral
működő program volt, amely tudatosan elidegenítette a
résztvevőket a
családjuktól. Ez a stratégia olyannyira
sikeres volt, hogy Hendel évekkel a
program után is
visszautasította a családjával való találkozás lehetőségét.
Ezután Hendelt besorozták a Szövetség soraiba, ahol
végleg eltávolodott a civil
élettől, míg a Grissom Akadémia
biztonsági főnökévé nem vált. Majd az önzetlen
hűség
jeleként önként jelentkezett Gillian gyámjának, amíg a
lánynak a quarián
Idenna fedélzetén kellett bujkálnia.
— Tartogassa a rizsát másoknak — mondta Kahlee
szigorúan, és a volus
szemébe nézett. — Azt mondta,
Hendel magára zárta az egyik raktárhelyiséget.
Vezessen
oda!
A volus megfordult és két tartály között egy folyosón át
egy
kereszteződéshez vezette őket. A legénység két tagja
egy RAKTÁR feliratú ajtó
előtt állt. Az egyikük turián, a
másikuk batarián volt, de mindketten úgy
néztek ki, mint
akiket megvertek.
— Az a szemét még mindig bent van — recsegte a
batarián, és egy
sokkolóbottal a tenyerébe csapott.
— Nyissák ki az ajtót, és mi gondoskodunk róla, hogy
biztonságban
visszajusson a kabinjába! — mondta a turián,
mintha enyhíteni akarná társa
szavait.
— Ideje lenne visszatérni a feladataikhoz — mondta
Kahlee kedvesen. —
Biztos vagyok benne, hogy a
kapitánynak szüksége van önökre.
A batarián kinyitotta a száját, de a volus megelőzte,
bármit is
akart mondani.
— Szólni fogok, ha szükséges!
Némi morgás után a legénység két tagja elment. Kahlee
az acélajtó
felé fordult.
— Hendel? Én vagyok... Kahlee. — Nem érkezett válasz,
ezért újra
próbálkozott. — Nyisd ki az ajtót, Hendel!
Beszélni szeretnék veled!
Öt másodperccel később sziszegés hallatszott, és a zár
kinyílt.
Anderson kinyitotta az ajtót, Kahlee pedig bement.
Hendel arcát a tenyerébe
temetve a földön ült, hátát egy
állványnak támasztotta. Arca véres volt és
püffedt.
— Hatan voltak — mondta halkan. — Az egyiket a falhoz
csaptam, de a
többiek csak jöttek és jöttek.
— Utasok nem léphetnek a raktárba — mondogatta a
volus. — Ki kell őt
hoznia onnan, most!
— Mindjárt kijön — mondta Anderson ingerülten. — Most
pedig fogd be,
és tűnj innen!
— Jelenteni fogom a viselkedését a kapitánynak! — felelte
az
utaskísérő fontoskodóan.
— Tégy úgy! — mondta Anderson. — És ha már ott vagy,
mondd meg neki
azt is, hogy vádat fogunk emelni ellene, és
a legénység azon tagjai ellen, akik
megtámadták Mitra
állampolgárt!
A volus szortyogó hangot hallatott, és távozott.
Kahlee Hendel mellett térdelve vizsgálgatta a vágásokat
és
horzsolásokat a férfi arcán.
— Ittál? — kérdezte, bár a válasz magától értetődőnek
tűnt.
Hendel megrezzent, amikor a nő megérintette az egyik
zúzódást.
— Kicsit.
— Nem csak kicsit, Hendel — felelte Kahlee. — Olyan
szagod van, mint
egy sörgyárnak. Ez nem te vagy! Mi a baj?
Hendel egyik
szeme úgy bedagadt, hogy nem tudta
kinyitni. A másik Kahlee-re meredt. —
Gillian.
— Mi van
Gilliannel?
— Cserbenhagytam.
Az volt a dolgom, hogy megvédjem,
de nem tettem.
Az igazság
az volt, hogy Kahlee nem foglalkozott
mostanában Hendellel. Sem azzal, hogy
milyen hatással
lehetnek rá a közelmúlt eseményei. Ő csak úgy ott volt.
Sziklaszilárd és örökké megbízható. Mostanáig. Amikor
Kahlee Hendel csúnyán
helyben hagyott arcára nézett,
rájött valamire. Valamire, amire már korábban
gondolnia
kellett volna. Hendel hosszú éveket töltött a szigorú
biotikus
programban, majd a Szövetség katonájaként, és a
Grissom Akadémia biztonsági
főnökeként. Mindenhol volt
miért küzdenie, célok, melyeket el kellett érni.
Aztán
elkísérte Gilliant, hogy megvédje őt a quarián
flottában, és utána? Semmi.
Gillian köszönés nélkül
távozott, Hendel nem csak a lányt kereste, de önmagát
is.
— Ne hibáztasd
magad — mondta Kahlee. — Gillian
felnőtt ember. Legalábbis jogilag. Mindent
megtettél, amit
lehetett!
— Segíts —
mondta Kahlee Andersonhoz fordulva.
—
Add
a kezed. Visszavisszük Hendelt a kabinjába,
és
összefoltozzuk!
— És
kijózanítjuk — tette hozzá Anderson, mikor odaért.
— Jézusom, Hendel, úgy nézel ki, mintha a pokolból léptél
volna elő!
— Ó, valóban? —
kérdezte Hendel, miközben felállították.
— Látnotok kéne a többieket!
— Láttuk —
felelte Kahlee. — Legalábbis párat közülük.
Nem túl boldogok.
— Basszák meg!
— kiáltott fel Hendel.
— Látod? —
mondta Anderson, mikor kihozta Hendelt a
raktárból. — Máris jobban érzi magát!
Kahlee
felnevetett, és együtt végigcsoszogtak a folyosón.


 
 
HETEDIK FEJEZET
 
AZ OMEGÁN
 
 
 
Nick a Gozu kerület egyik lepusztult épülete előtt,
közvetlenül az
elhaladó járókelők folyama mellett állt. A
levegő tele volt az el nem
szállított szemét szagával, a pár
emelettel lejjebb rejtőző titkos üzletből
kieresztett ózonnal
és az utcán álló, legalább hét ételárus portékájának
kombinált illatanyagával. Nick azonban boldog volt, mert
itt, az Omegán
életében először Nick Donahue volt valaki.
Ezt egyértelműen jelezte az általa viselt III. szintű Hydra
Páncél, a csípője mindkét oldalán ott lógó Brawler
pisztolyok és az a tény,
hogy a saját fegyverzetén kívül volt
még támogatása. Mégpedig a biotikus
képességei,
amelyeknek segítségével sikerült bekerülnie a Biotikusok
Földalatti
Mozgalmába.
A valaha nehézfémben gazdag aszteroida hajdanán a
nullem egyik
fontos forrása volt, ezért szerette volna az
eltelt évek során több csoport is
átvenni fölötte a hatalmat.
Azonban egyikük sem tudta sokáig megtartani, s arra
kényszerültek, hogy megosszák másokkal, vagy
kivonuljanak.
A régi nullem bányáknak köszönhetően, és annak, hogy
mélyen a
törvényen kívüli Terminus Rendszerben volt, az
Omega adómentes kikötőként
funkcionált; ahol minden faj
kalózai, zsoldosai, rabszolga kereskedői,
fejvadászai, és
bűnözői kereskedhettek egymással, megpihenhettek, és
élvezhették a profitot. Központi kormányzat nélkül az
űrállomás ötletszerűen
kialakított kerületek halmazává
fejlődött, amelyek harcoltak és újraalakultak,
attól függően,
hogy a felettük uralkodó bandavezér épp mit kívánt.
Végeredményül létrejött egy közel nyolcmillió főt
számláló
társadalom, amelynek minden tagja egy olyan
helyen élt, ahol bármit meg lehetett
kapni, el lehetett adni,
vagy el lehetett lopni. Ennek fényében nem volt
meglepő,
hogy az Omega fortyogó üstjében több politikai csoport
keresett
menedéket, mint ahány bűnöző. Még ha a
módszereik gyakran megegyeztek is.
Ez volt az oka annak, hogy Nicket és a Mozgalom egyik
magasabb
rangú tagját kint hagyták, hogy őrizzék annak az
alacsony épületnek a
bejáratát, ami a Kék Napok
főhadiszállásául szolgált. Egy csapat fegyveres
zsoldos is
volt itt, akik mind úgy tettek, mintha a biotikusok ott sem
lettek volna.
A két csoport vezetői bent találkoztak.
Bár nem volt tisztában a részletekkel, Nick tudta, hogy a
Mozgalom
azt reméli, sikerül olyan kapcsolatokat
kialakítaniuk, amelyek segítségével
felszámolhatják a
domináns erőt az Omegán, Aria T’Loakot és seregét.
Nick gondolatait beszélgetésfoszlányok szakították félbe,
és az
ajtó kinyílt. Először egy Cory Kim nevű ember lépett
ki rajta, kinézett jobbra
és balra, ellenőrizte, hogy Arrius
Sallus és Nick a helyükön vannak-e. Miután
megbizonyosodott arról, hogy minden rendben van,
beleszólt az apró mikrofonba. —
Tiszta. Vége.
Mikor Kim az utcára lépett, Nick tudta, hogy a környéket
kéne
figyelnie fenyegetés után kutatva, nem pedig a
csapattársait, de nem tudott
ellenállni annak, hogy
végignézze, ahogy Mythra Zon elhagyja az épületet.
Magas homloka, hatalmas szemei, és tökéletes ajkai
voltak.
Összességében igen formásnak találta az aszárit.
Nick Zonért való rajongása több volt egy tinédzser
hormonjainak
ámokfutásánál. Valamiféle energia lengte
körül a lényt. Valami, ami mélyen a
belsejéből áradt. Talán
ennek segítségével jutott oda, ahol most volt. Olyan
biotikus képesség, amely messze meghaladta Nickét. A
csomagolás csak rátett egy
lapáttal. Zonba természetes
karizmája miatt minden faj képviselője belezúgott.
— Hazamegyünk — mondta Kim a rádióba. — Nick vezeti,
és Sallus zárja
a menetet. Jól figyeljetek, és ne
feledkezzetek meg a felsőbb emeletekről!
Nick fiatal és tapasztalatlan volt, de még ő is tudta,
milyen
veszélyes lehet a vezető feladata. Ha valakik
elrejtőzve várják, hogy
lecsaphassanak a biotikusokra,
akkor őt ölik meg elsőnek. Azonban páncélban, a
két
pisztollyal és a tehetségével megtámogatva Nick nem hitte,
hogy ez
megtörténhet. Azt el tudta képzelni, hogy egy
támadás során
hősiesen kimenti Zont a halálos veszélyből,
miáltal elnyeri halálig tartó
tiszteletét. Az jó lett volna! A
csapatot vezetve folytonosan körbejártatta
tekintetét,
készen arra, hogy a veszélynek bármely formáját
felfedezze.
Az utca tele volt szalariánokkal, turiánokkal,
batariánokkal,
kroganokkal, még pár ember is volt köztük.
Izzadságuk és feromonjaik
összekeveredő szaga olyan erős
volt, hogy kaparta Nick torkát. Legalább fél
tucat
nyelvjárás, egy közeli gyár folyamatos zakatolása, és az ide
hallatszó
idegen zene foszlányai áthatolhatatlan és
érthetetlen hangzavarba olvadtak. A
járókelők a másik
irányba haladtak, mint amerre Nick a mögötte sorjázó
biotikusok útját törte, szó szerint árral szemben. A tömeg
nagy része
kikerülte, mint víz a sziklát. Azonban páran
olyan közel haladtak el mellette,
hogy az inzultussal
fenyegetett.
Az ilyen esetek miatt volt Nick ideges, mert nem tudhatta,
melyik
torkollik erőszakba. Mikor elhagyott
egy pár
goromba krogant, meglátta a
barikádot. Nemrég felállított
építmény lehetett, melyet szétvert konténerekből,
néhány
fém irodai székből, és egy Hosker II típusú rakodógép
maradványaiból
hordtak össze. A szemetet homokóra
formában tornyozták fel, és a keskeny résen
átkelő
gyalogosoknak „utca adót” kellett fizetni, amely valamelyik
banda
kasszáját gyarapította.
Ezek az akadályok idegesítőek voltak. Azonban amíg
alacsonyan
tartották a vámokat, addig a bűnözői
tápláléklánc magasabb szintjén állóknak
nem állt
érdekében fellépni ellenük. Ez itt valóban a szokásos
barikádok egyik
lenne, vagy egy ügyesen megtervezett
csapda? Ha a csoport belép a szűk
nyílásba, kiszolgáltatottá
válnak. Nick szerencséjére Kim dolga volt meghozni
az
effajta döntéseket, akinek acélkemény hangja ebben a
pillanatban szólalt meg
a rádióban.
— Tisztítsd meg a terepet, Nick! Átmegyünk!
Nick félelemmel teli vágyódással kezdett neki az
energiagyűjtésnek. Vágyott arra,
hogy használhassa az
erejét, de félt, mert még sosem volt ilyen szituációban.
Mi
lesz, ha elszúrja? Zon szeme láttára! Mintha jeges ólom
töltötte volna el a
gyomrát, amikor a kezével fél tucat utcai
gengszter felé mutatva szabadjára
engedett egy
energiahullámot. A feléjük rohanó erőfal felborította őket,
és
Nick elégedetten nyugtázta, hogy a társaik fedezékbe
futottak. Megcsinálta!
Teljesen egyedül!
A pisztolyok mintha maguktól ugrottak volna a kezébe,
mindkettővel
lőtt egyet. Az egyik lövedék betört egy ablakot
a szemközti házban, a másikról
nem lehetett tudni, hol
végezte. A lövöldözés miatt mindenki fedezékbe
húzódott.
— Elég — mondta Kim, amikor Nick belépett egy
mellékutcába. — Figyeljetek
oda, emberek, még nem
vagyunk otthon!
Az út innentől kezdve eseménytelenül telt, de Nick
örömmel ismerte
fel a Biotikus Földalatti Mozgalom vezetői
által főhadiszállásnak kinevezett
épületet. Egy lapos tetejű
monstrumot, amely Kim szavajárásával „Légi árokkal”
volt
elválasztva a többi háztól. Ezalatt azt a távolságot értette,
ami két ház
között nyílt, és amit a betolakodóknak át kellett
hidalni, ha a tető felől
akartak támadni. A nap minden
percében fegyveres őr állt a tetőn.
Mint annyi más épületet az Omegán, ezt is sok mindenre
használták
már az évek során, de a hatalmas előtér, a
második emeleti árkádok, és a sok
kicsi szoba arra engedett
következtetni, hogy egykor hotelnak épült. Ez jó
volt, hiszen
így a legfiatalabb tagnak is jutott saját személyes tér.
Nick tehát itt volt, épp a piszkot törölgette az arcáról,
amikor
kopogást hallott. Megfordulva látta, hogy Kim áll az
ajtóban. Biztosra vette,
hogy a biztonsági főnöknek voltak
ázsiai felmenői, bár a nő haja barna volt és
nem fekete, és
majdnem egyforma magasra nőttek. Miután elnyerte a
vezető
pozíciót, és jól végezte a dolgát, Nick készen állt
arra, hogy megkapja jól
megérdemelt dicséretét.
— Cory... Gyere be!
Azonban mikor Kim belépett, Nick meglátta a tekintetét,
ami minden
volt, csak nem barátságos. A nő az ujjával
intett.
— Gyere ide!
Nick, aki hirtelen nagyon bizonytalanná vált,
engedelmeskedett.
Mikor a fiú kartávolságba ért, Kim
pofonvágta, durván.
Nick ösztönei azt súgták, támadjon vissza, de mielőtt
mozgásba
hozhatta volna a testét, egy kattanó hangot
hallott. A rugós penge kinézetre olyan volt, mint egy
lovaglópálca, de valójában nagyon is veszélyes fegyvernek
számított. Nick azon
kapta magát, hogy lábujjhegyen
egyensúlyozik, és a penge az álla alatt a bőrét
karcolja.
— Érzed? — kérdezte Kim. — Csak feljebb nyomom kicsit,
és a penge
átcsúszik a nyelveden, a szájpadlásoson,
egészen az aprócska agyadig!
— Nem volt szükség fegyverhasználatra! A túlzott erő
használata
baromság! És könnyen fel lehet vele húzni
embereket. Mi van, ha az a golyó, ami
betörte azt az
ablakot, kinyírt egy bandavezért? Vagy a szeretőjét? Vagy a
közös gyereküket? Nyakig szarban lennénk, az lenne! És
nekünk nem kell a szar!
Mindezt csak azért, mert valami
barom elsütött egy fegyvert, amikor nem is volt
rá szükség!
Ez pedig felvet egy újabb kérdést. Lőfegyvert használni az
egy
dolog. Eltalálni a célpontot már egy másik. Gyakorolni
fogsz! Megértetted?
Nick lenyelte a gombócot a torkából.
— Megértettem.
— Helyes — mondta Kim, és az ajtófélfa segítségével
visszanyomta a
pengét a tokjába. — És még valami...
Nick megérintette az állát, az ujja véres lett.
— Igen?
— Ott a barikádnál, szép dobás volt. Gyönyörű!
Nick meglepődött, és elöntötte a boldogság. Kim
megfordult, és kiment. Mindent
egybevetve, a nap jól
végződött.
 
***
 
Miután Gillian arra kényszerült, hogy egy fémhulladékot
szállító
hajó fedélzetén megosszon egy klausztrofóbiát
ébresztő kétemeletes kabint egy
horkoló nővel, ujjongani
tudott volna az örömtől, amikor végre a többi utas
kíséretében kisétált a hajó zsilipjén, egyenesen a szabadba.
Azonban a megkönnyebbülés érzése gyorsan tovaszállt.
Az első, ami
Gilliannek feltűnt a reptéren, az a komoly
rendőri ellenőrzés volt. Aztán rá
kellett ébrednie, hogy
közel s távol ő volt az egyetlen élőlény, aki nem viselt
fegyvert. Ez, plusz a bőrönd, amit maga után húzott,
minden utcai zsebes
számára ideális célponttá tette.
Maga mögött hagyta a főútvonalat és egy telefirkált
aluljáróba
ért. A helyiek inzultálni kezdték. — Olyan helyet
keresel, ahol elalhatsz? — kérdezte egy mocskos arcú
utcagyerek. —
Héderezhetsz anyámnál öt kreditért!
Ezt követte
egy másik meghívás, amely egy idősebb
férfitól származott, aki Gilliant a
könyökénél fogva
megpróbálta berángatni egy sötét sarokba.
— Hé, bébi!
Nem kell munka? Az arcod nem az igazi, de a
tested csinoska. Hat dugást
összehoznék neked naponta!
Na, hogy tetszik?
Egy biotikus
taszítás elég volt ahhoz, hogy arrébb
tántorogjon.
— Tyű! — mondta
egy hang, amikor Gillian gyorsabb
tempóra váltott. — Mire a sietség, ember? —
érdeklődött a
mellécsapódó turián. — Kell egy kis boldogság?
Homokembernek
hívnak. És a cuccom vörös. Nagyon vörös.
Tíz kredit a szép álmokért!
Gillian
megszaporázta a lépteit, utolért egy pár állig
felfegyverzett batariánt, és
besorolt mögéjük. Egyetlen
díler, strici vagy vándorárus sem zaklatta őket, ami
azt
jelentette, egy időre Gillian is biztonságban volt. Azonban
magára maradt,
amikor a felszínre érve a páros belépett
egy bárba.
— Hé,
kisasszony! — mondta egy rongyos koldus, aki
maga előtt tartott tálkával
csoszogott felé. — Adjon má’ pár
kreditet egy otthontalan veteránnak! A
Szövetségért
harcoltam, de tényleg, és kell egy hely, ahol elalhatok.
Gillian
adott neki egy kreditet. Ekkor jött rá, hogy a
bőrönd volt a hibás. Mágnesként
vonzotta a rossz
embereket. Mikor meglátott a szeméttel borított utca
túloldalán egy csicsásan kivilágított üzletet, fogta magát, és
átvágott az
úton. A csengő megszólalt, amikor benyitott a
régi stílusú ajtón, és elsétált
egy turián őr mellett. A terem
mindkét oldalán üvegfalú hűtőpultok sorakoztak,
túlsó
végén pedig a tulajdonos álldogált. A hatvanas férfi feje
teljesen kopasz
volt, és egy nagyon erős speciális szemüveg
volt az orrára tolva. Az
arckifejezése teljesen
semmitmondónak tűnt.
— Igen, hölgyem... mit tehetek önért?
— Szükségem van egy táskára — felelte Gillian.
— Bizony — helyeselt a férfi —, semmi sem vonzza úgy a
döglegyeket,
mint egy bőrönd, és a hasznára válna valami
fegyverféle is. Van egy használt Hahne-Keder
pisztolyom,
amit kedvező áron odaadhatok.
— Mennyi? — érdeklődött Gillian.
A férfi megmondta az árat, Gillian megrázta a fejét.
— Annyim nincs. Csak a táskát kérem!
A boltos adott neki egy csinos táskát, és öt kreditet
ajánlott a
bőröndért cserébe, majd egy nagyon valódinak
tűnő pisztolyt tett az
üvegasztalra kettőjük közé.
— Hamisítvány — magyarázta. — Csak pár darab van
nálam ilyenből.
Adjon három kreditet, és a magáé!
Győződjön meg róla, hogy mindenki látja!
Aztán jöjjön
vissza, és vegyen egy igazit, ha már lesz rá pénze!
Kedves gesztus volt, amitől Gilliannek sikerült
összegyűjtenie a
bátorságát, hogy feltegyen egy igen
sürgető kérdést.
— Tud egy jó helyet, ahol elalhatnék?
Az öregember a homlokát ráncolta.
— Olyan jó hely, ahol egy lány, aki nem engedhet meg
magának egy
fegyvert elalhat, nincs. A fekházak
veszélyesek, főleg ha fiatal lány vagy.
Gillian nem volt fegyvertelen. Egyáltalán nem, de úgy
gondolta,
jobb, ha minél tovább titokban tartja biotikus
képességeit. Miközben átpakolta
a holmiját a bőröndből a
táskába, eszébe jutott valami.
 — Mondja, vannak quariánok az Omegán?
A férfi kíváncsian pillantott rá.
— Jobb lenne, ha nem lennének, ha engem kérdez! De
igen,
rendszeresen jönnek-mennek a hajóik. Szóval van egy
raktáruk pár kilométerre
innen.
— Megmutatná az irányt? Megfizetem!
A férfi felhorkant.
— A helyzet az Omegán rossz. De nem ennyire.
Rajzolok egy térképet. De ne lássa senki, hogy nézegeti!
Különben
felhívja magára a figyelmet, és maga pont azt
nem akarja.
Tíz perccel később Gillian újra az utcán volt. A hamis
pisztoly
egy az öregember által ingyen odaadott tokban
lógott az oldalán, a holmijait
pedig a helyiek által az
élelmiszertől a szajré szállításáig mindenre használt
táskában hordta. Szerencséjére volt úticélja.
Szerencsétlenségére messze volt
tőle. Azonban — a
változásoknak hála — Gillian már kevésbé hívta fel magára
a
figyelmet, így nem volt többé a stricik és dílerek
elsőszámú célpontja.
Memorizálta a boltos által rajzolt
térképet, majd keletnek indult. Legalábbis
abba az irányba,
amerre keletet sejtette, bár nem hitte, hogy ez a szó sokat
jelentene az űrállomáson.
Sok látnivalót vett szemügyre útja során, nem utolsó
sorban a
rétegről rétegre való építkezést. Látott egy ősrégi
bányagépet, amit
beépítettek egy épület oldalába. Magas
oszlopok sorát, amelyek már nem
tartottak semmit, és egy
annyira idegen építményt, hogy Gillian nem volt biztos
benne, épületnek volt-e még nevezhető egyáltalán.
Azonban a különös építményeken túl ott volt valamiféle
mámorító
energia a levegőben, mintha minden vibrált
volna, és ez reménnyel töltötte el,
mert ha a Cerberus ott
van valahol, hát akkor az Omegán biztosan! Rajtuk
keresztül pedig eljut a Titokzatos Emberhez!
 Gillian gondolatmenetét tűzharc hangjai szakították félbe,
majd be
kellett húzódnia egy kapualjba, hogy utat adjon az
utcán felé rohanó tömegnek.
Egy szalarián odaállt mellé.
— Remélem, nem zavarok — szólította meg kedvesen —,
de a kóbor
golyók minden nap megölnek valakit.
— Á, dehogy! — felelte Gillian. — Mi történik ott?
— A Vérfalka és a Karmok a Noro körzet feletti
hatalomért harcolnak —
felelte a szalarián.
Szavait fegyverropogás és visszhangzó robbanás hangja
erősítette
meg. Gillian tudta, hogy veszélyes lenne
helyismeret nélkül útnak indulnia az
Omegán, de úgy
döntött, vállalja ezt a kockázatot.
— Ki lehet őket kerülni?
— Igen — felelte a szalarián. — Üzleti találkozóm lesz a
Pára
túloldalán. Követhet, ha gondolja.
Gillian biztosra vette, hogy biotikus ereje segítségével
meg tudja
majd védeni magát, ezért követte a szalariánt az
utcák, sikátorok, és alagutak
labirintusába. A távolból
idehallatszottak a csata zajai. „Nyugatnak”
fordultak, majd
egy használaton kívüli metróalagútba alámerülve
bevetették
magukat abba a tömegbe, amely a lövöldözés
kikerülése végett kényszerült a föld
alá. Egy kiszáradt
szökőkút mellett újra a felszínre értek, ahol a szalarián
búcsút intett neki.
— Én eddig jöttem... Sok szerencsét!
Gillian megköszönte a segítséget, alkalmi vezetője pedig
pillanatokon belül eltűnt a tömegben.
Gillian kicsit elveszítette az irányt a földalatti út alatt,
emellett éhes is volt, ezért beugrott egy lakóháznak tűnő
épület sarkán lévő
étterembe. Nem csak egy jót evett, de
újra irányba is tudta állítani magát a
korábban kapott
térkép segítségével. Étellel a gyomrában már készen is állt,
hogy a fárasztó utazás végére érjen.
 Kanyargó járda vezette el Gilliant egy krogan fej nélküli
szobra
mellett, majd át egy szeméttel borított téren,
egészen egy ablaktalan házig. A
ház ragyogott, mintha
erőtér védené, ezenkívül egy alacsony fal vette körbe,
valamint több enviro-ruhát viselő őr is állt a bejárat mellett.
Gillian odament
a legközelebbihez.
— A nevem Gillian Nar Idenna. Menedéket kérek!
Nem láthatta, mi történik a quarián tükröződő felületű
maszkja
mögött, de a hosszú csend sokat sejtetett.
— Ember vagy — mondta végül az őr.
— Így igaz — felelte Gillian. — De tagja vagyok az Idenna
legénységének is,
ellenőrizze csak le!
Az őr egy pillanatnyit habozott.
— Várjon itt. — Majd intett és belépett az épületbe. Tíz
hosszú perc
telt el, míg Gilliannek semmi más dolga nem
volt, mint a bejárat előtt
őgyelegni. Egy örökkévalóság
múlva az őr újra feltűnt, ezúttal egy
feljebbvalója
kíséretében, aki odalépett Gillianhez, hogy üdvözölje.
— A nevem Elia Vas Ormona. — Ez quarián nyelven azt
jelentette,
Elia, az Ormona nevű hajó legénységének tagja.
—
Az ön
neve, fényképe, és szakmai képesítése szerepel a
listánkon. Menedéket adunk
önnek. Kérem, kövessen!
A tinédzsert hirtelen elöntötte a melegség. Itt, legalábbis
egy
pillanatra, biztonságban volt. Gillian megérkezett.
 
***
 
Nick álmában épp egy távoli helyen volt, Mythra Zonnal
szeretkezett, amikor szobája ajtaja a piszkos falnak
csapódott, és ő felriadt.
— Hé, kétlövetű — kiáltotta Kim. — Itt az ideje, hogy
megdolgozz a
kvártélyért! Nagy találkozónk lesz ma reggel.
Harminc perc múlva indulásra készen
legyél lent!
 Az ajtó becsapódott, Nick felnyögött. Az efféle, minden
előzetes
figyelmeztetés nélküli látogatások egyre
gyakoribbakká váltak. Mintha a
seregben lett volna. Vagy
legalábbis ilyennek képzelte azt is. Visszatekintve,
az élet
az Akadémián könnyűnek tűnt.
Nick nagy lendülettel pattant fel az ágyról, odasétált a
mosdókagylóhoz, megmosta a fogát, aztán beállt a zuhany
alá, ami sosem tudott
többet nyújtani langymeleg
vízpermetnél. Majd megtörölközött, felcsatolta a
fegyverövet, és lesietett a közös étkezőbe egy gyors
kajálásra. Az ételt egy
sarokkal arrébb lévő étteremből
hozták, és nem tartozott a legfinomabb étkek
közé.
Azonban — ahogy Kim szokta mondani — megeszed, vagy
éhes maradsz. Te
döntesz.
Befalta a hideg reggelit, közben egy barátja, Monar
„megdobta” őt
egy gyümölccsel. Ezután az utcára sietett,
ahol a körmenet tagjai gyülekeztek.
Néha Zon és más
vezetők is tagjai voltak a biotikusok igen feltűnő
csoportjának, néha nem. A felvonulás célja mindkét esetben
az erőfitogtatás
volt. Az Omegán ez igencsak komoly
befolyással bírt a bűnözői hierarchia
kialakulására.
Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy eme különleges
alkalommal Mythra
Zon és másodparancsnoka, Rasna Vas
Kather (Rasna, a Kather
nevű hajó legénységének tagja)
elkülönülnek majd a csoport többi tagjától. Az
egész,
pusztán a hírnév kedvéért történő utcán való
végigparádézás butaságnak
tűnt Nicknek, de Sallus, és a
hozzá hasonlók megnyugtatták. Szerintük erre
azért volt
szükség, mert az omegaiak nem ismerték a Biotikusok
Földalatti
Mozgalmát, akiknek ezért most meg kellett
alapozniuk a hírnevüket.
Nick a húsz főt számláló csoport elején sétált, kezében
egy botot
tartva, amelynek tetején a csoport villám alakú
jelvénye volt látható. Egyes
biotikusok csak „golyómágnes”-
ként emlegették a jelet, mert a háztetőkön
ácsorgó
unatkozó őrök előszeretettel használták azt céltáblának. De
Kim
biztosította Nicket, hogy az állandó hordozó pozíciója
nagyon is fontos. A fiú
nem volt erről meggyőzve, de
beletörődött a szerepbe, máskülönben gyávának tűnt
volna.
Egy újonc vezette a menetet, utána jött Kim és Nick, majd
a
többiek. A csoport minden tagja biotikus volt, de közülük
sokan csak első, vagy
második szinten álltak, ezért ha
harcra került volna a sor, akkor hagyományos
fegyverekre
kellett volna hagyatkozniuk. Mivel Nicket átsorolták
harmadik
szintűvé, és mivel őt választották a jelvény
állandó hordozójának, természetes
felsőbbrendűség érzet
kerítette hatalmába, ha az alacsonyabb rangúak kerültek
szóba.
Egy lövedék keresztülhasított a villám alakú jelvényen,
amitől a
rúd megrázkódott Nick kezében, de az út további
része zökkenőmentesen zajlott
le. Tizenöt perccel később a
biotikus menet, amely az Omega kacskaringós utcáit
rótta,
egy hatalmas munkagép elé ért. A bányagép legalább
három emelet magas
volt, és annak ellenére, hogy a
lánctalpát eltávolították, még mindig lenyűgöző
látványt
nyújtott. A jármű felett a Kegyetlen Koponyák vették át a
hatalmat.
Közülük néhányan készenléti pozícióban álltak a
behemót körül. Koponya alakú
sisakot, és csontvázmintás,
közepes páncélt viseltek.
Mivel őrszolgálatra már osztották be korábban is, Nick
úgy
sejtette, kint kell majd maradnia, azonban legnagyobb
meglepetésére Kim azt
mondta neki, hogy csukja össze a
teleszkópos jelvényt, és kövesse őt a jármű
belsejébe. Bár a
járgány láthatóan több száz éves volt, a belseje meglepően
jó
állapotúnak látszott. A roncsban helyreállították az
áramszolgáltatást. Nick
batarián írásnak tűnő graffitikkel
telefirkált válaszfalakat látott, amelyeken
a Kegyetlen
Koponyák jelét is felfedezte.
 Egy sor folyosón vezették végig őket. Nick a kialakításból
és
felszerelésből ítélve úgy vélte, az egykori raktérbe értek.
Két felülről
megvilágított asztal volt egymástól három
méterre felállítva, egy a
Koponyáknak, egy a biotikusoknak.
Kim úgy utasította Nicket, hogy a fiú álljon Zonhoz közel,
jobb
oldalt, közvetlenül szemben azzal a Koponyával, aki az
ő jelüket, egy fém rúdra
erősített turián koponyát tartott.
Bár Nick nem tudta pontosan, mi zajlik
körülötte, annyit
azért megértett, hogy Zon és a tanácsadói valamiféle
megállapodást kötöttek a Koponyákkal.
A tárgyaló fél vezetője egy zord külsejű turián volt, akit
Sy
Tactusnak hívtak. Arcának bal oldala mintha megégett
volna, és a jobb keze
hiányzott, helyére egy krómozott fogót
erősítettek. A fény megcsillant a
protézisen, ahogy a
biotikusok felé intett.
— Megvan hát a célpont és az időpont. Ez felveti a
zsákmány
megosztásának kérdését. Mivel a Koponyák
végzik majd a nehezebb munkát, nagyobb
részesedést
kérünk. Ezt szem előtt tartva a hetven-harminc nekünk
megfelelne.
Zon érdes nevetése csendült fel.
— Imádom a humorérzékét — mondta. — Tudja, mivel
állunk majd
szemben. A hely tömve lesz erős biotikusokkal.
Magának mégis mennyi van? Egy?
Kettő? És milyen
erősek? Úgy hiszem, nem azok. Tudja mit, Tactus... a
leggyengébb követőm kiáll a maga legerősebb biotikusa
ellen. Ha az én emberem
nyer, ötven-ötven arányban
osztozunk. Ha a magáé, hetven-harmincban. Na, mit
mond?
A fémcsipesz hangosan csengve csapódott a
fémasztalnak.
— Harc halálig! Maga akarta.
Nick a szeme sarkából látta, hogy Zon a homlokát
ráncolja. Az
aszári nem számított erre. Ő olyan tesztre
gondolt, mint amit Nick és társai
újra és újra
végigcsináltak, de Tactus egy másik típusú összecsapást
említett.
Zon pedig nem hátrálhatott meg, ha nem akart
gyengének tűnni. Ezért az első és
második szintűek közül
valakire igen komoly megpróbáltatás várt. Legalábbis
Nick
így hitte, de akkor Zon odafordult, és egyenesen a szemébe
nézett.
— Nick, a jelet és a pisztolyt add át Kimnek! Ne
játszadozz az
ellenfeleddel, bárki is legyen az! Öld meg
gyorsan!
Mindenféle érzelmek és gondolatok kavarogtak Nick
fejében. Először
is le volt nyűgözve, hogy Zon tudja a nevét.
Aztán rájött, hogy Zon nem a
leggyengébb, hanem a
legfiatalabb követőjét küldi a harcba, ezzel próbálván meg
kijátszani Tactust, aki valószínűleg egyenlőségjelet tesz az
életkor és az erő
közé. Végül ott volt az gyomorszorító
érzés, hogy meg kell ölnie valakit. A
dolog, amit annyira
szeretett volna, de hirtelen rá kellett ébrednie, hogy nem
is
akarja megcsinálni.
— Kapd el őket, gyilkos! — mondta Kim, miközben átvette
a jelet. —
És ne cseszd el! Ez nem játék!
Egy perccel
később Nick a két asztal közti tér egyik
végében állt. Vele szemben a várt
turián helyett egy karcsú
szalarián nőstényt pillantott meg. Míg Nick a cserén
gondolkodott, az ellenfele mozgásba lendült, s gyors
táncnak tűnő mozdulataival
fókuszálta az erejét, és egy
tömeghatás mezőt létrehozva felkapta őt a
padlóról, és
nekivágta egy acélfalnak. A levegő kipréselődött a fiú
tüdejéből,
és zihálva hullott a padlóra.
Helyeslő
morajlás futott végig a Koponyák csoportján.
Nick talpra küzdötte magát.
Hallotta Kim kiáltását:
— Nyírd ki a
picsát!
Közben
fókuszálni próbált. Úgy érezte, mintha az összes
csontja eltörött volna, de
logikusan átgondolva a dolgot ez
nem történhetett meg, hiszen képes volt lábra
állni.
Azonban amennyire fájdalmas volt a meglepetésszerű
támadás, annyiban
hasznosnak is bizonyult, mert
feldühödött tőle. És megijedt. Ha a szalarián
erősebb lett
volna, ő már halott lenne. Most volt két-három másodperce,
hogy
reagáljon, mielőtt az ellenfele újra lecsap.
Nick
felemelte a kezét és összegyűjtött annyi energiát,
amivel fel tudta emelni a
Koponyát a földről, majd egy
pillanatig a levegőben tartotta. Mikor ellenfele
lábai
tanácstalanul kalimpáltak a semmiben, Nick a földhöz
csapta a szalariánt.
A nőstény felsikoltott fájdalmában.
Nyilvánvalóan megsérült, mert amikor
felegyenesedett, az
egyik lábára nem tudott ránehezedni. Dühödten emelte fel
a
kezeit, hogy a koncentrációját elősegítő mozdulatsorral
zárja ki a tudatából a
fájdalmat, hogy ismét az erők
összpontosítására tudjon fókuszálni. Nick tudta,
hogy csak
másodpercei vannak, hogy kivédje a támadást.
Egyszerűen
elsöpörhette volna ellenfelét egy tömeghatás
mezőt létrehozó fallal, hogy tőle
távolodva a falnak
zuhanjon, de Nick ingerült volt, és tudta, hogy nézik. Ezért
inkább egy sokkhullámot formált az energiáiból, és a
szalarián felé lökte az
apró téridő torzulások alkotta
örvényt. Mindenfelől gyors sötét energia-lökések,
apróbb
gravitációs
torzulások csapódtak ellenfelébe, fizikai ütések
sorozataként csépelve a
szalariánt, amíg az össze nem
rogyott. Mikor elesett, a feje borzalmasat
csattant a fém
padlón.
Ekkor a Koponyák egyike megvizsgálta a szalarián
pulzusát, majd
Tactusra pillantva megrázta a fejét. A turián
arca grimaszba rándult.
— Rendben. Az üzlet az üzlet. A zsákmányt ötven-ötven
százalékban
osztjuk meg.
Azonban a dolognak nem volt még vége. Még egy darabig
nem, mert
miközben a halott biotikust a lábánál fogva
kihúzták a teremből, Tactus és Zon
már arról tárgyaltak,
hol és hogyan osztják el a zsákmányt. Eközben a
hányingerrel küszködő Nicknek vissza kellett térnie
kötelességéhez, mint
jelhordozó. Tette egyre nagyobb
súllyal nehezedett rá. Még akkor sem volt jól,
amikor Zon
kivezette embereit a forgalmas utcára.
Itt pedig ahelyett, hogy magára maradt volna az
érzéseivel,
gratuláló hátba veregetések, és baráti ölelések
gyűrűjében találta magát, még
Kim is megdicsérte.
— Szép munka, kétlövetű, de legközelebb támadj te
elsőnek!
Mámorító volt, és Nick egy része élvezte a helyzetet, de
semmi sem
tudta felejtetni a sötét lyukat a szívében, mert
ahelyett, hogy önvédelemből
használta volna az erejét egy
utcai zsivány ellen, hagyta, hogy egy üzleti
megbeszélésen
bábként használják, és emiatt valaki meghalt.
Mikor hazaértek, Nick elslisszolt, bement a szobájába, és
magára
zárta az ajtót. Az ágyon feküdt és a plafont
bámulta. A szüleire gondolt. Fel
kéne hívnia őket, és
Kahlee-t is. Vagy mégsem. Mit hinnének, mit tett? A
gondolat nyugtalan álmában is vele maradt. Olyan helyen
járt, ahol az emberek
olyan okból harcoltak egymással, ami
nem volt világos, egy olyan háborúban,
amit senki sem
értett.


 
 
NYOLCADIK
FEJEZET
 
AZ OMEGÁN
 
 
 
Az apró
futárhajó egy Cerberus által irányított
társasághoz volt bejegyezve. Ügynökök,
foglyok és
készpénz szállítására használták. Az Aria T’Loaknak előre
kifizetett, kiemelten magas kikötői díjnak hála, a kis hajó
késés nélkül
dokkolt be.
Húsz perccel
később egy csodálatosan öltözött nő és két
erősen felfegyverzett férfi hagyta
el a fedélzetet. Az Omega
söpredéke elég bölcs volt ahhoz, hogy ne
merészkedjenek a
közelükbe, ezért a trió akadálytalanul, és igen gyorsan tette
meg az utat az űrállomás felszínétől a belső, központi
kerületekig. Az egyik
ilyen belsőbb szektor határán egy
emberekből, turiánokból és batariánokból álló
csoport várt
rájuk, és gyorsan körbevették őket.
A közjáték
alatt az eredeti testőrök egyike kereket oldott.
Pillanatokkal később Kai Leng
eltűnt a tömegben. A
figyelmes szemlélők fejvadásznak, zsoldosnak, vagy
valamiféle futárnak vélték volna. Az Omega tele volt az
effélékkel. Mivel a
lába gyorsan gyógyult, ezért Leng gyors
iramot diktált.
A munkájából
kifolyólag sok időt töltött az Omegán, de az
űrállomáson a dolgok folyamatos
változásban voltak.
Legutóbbi látogatása óta a kedvenc éttermei bezártak, az
egykori feldúlt utcák most le voltak zárva, és a Kék Napok
fennhatósága alá
tartoztak. Ez leginkább a koldusok
számának drasztikus csökkenéséből látszott.
 Szerencsére megmaradt egy dolog, amire Leng mindig
számíthatott,
ez pedig a Cerberus menedékháza volt.
Miután Leng megölte Liselle-t, Grayson
pedig elmenekült
az Omegáról, szükségessé vált, hogy a szervezet összes
búvóhelyét lezárják, nehogy a teljes hálózat veszélybe
kerüljön miattuk.
Azóta új menedékek jöttek létre, és Leng nem tudta, mire
számítson. Egy keskeny utcán végigsétálva az úri bűnözők
által kedvelt negyedbe
ért. Biztonsági személyzet állt a
sarkokon, a kapualjakban és a tetőkön. Mind
azt nézték,
ahogy az ügynök odasétál egy háromemeletes épülethez,
amelyet
hatalmas falak, fémajtók, és egy csapat krogan
védett. Gyanakvó tekintettel
méregették Lenget, míg ő
megállt és azonosította magát a falra szerelt
retinaszkennerrel, majd hátat fordítva nekik belépett a
kitáruló ajtón.
Még egy szkenre volt szükség, mielőtt Leng beléphetett
volna az
épületbe. A külső és belső ajtó közti apró,
páncélozott falú teremben a
biztonsági panelt még két
automata géppuskával is felszerelték, hogy a csapdába
esett tolvajt hamar ártalmatlaníthassák. Miután kilépett az
előtérből, lifttel
felment a negyedikre, ahol be kellett
táplálnia egy négyjegyű kódot a
digipadba, hogy az ajtó
kinyíljon előtte. A lakás pont olyan volt, amilyenre
Leng
számított. Egyetlen, hotelszobára hajazó, személytelen
nappali, egy
hálószoba, egy zuhanyzó, plusz egy főzőfülke.
Kényelmes, de személytelen. Még a
levegőnek is
fertőtlenítő illata volt. Azonban Lengnek, aki nem készült
sokáig
itt maradni, jó volt így.
Mint minden nagyvállalat, a Cerberus is egy kisebb
seregnyi
alkalmazottal rendelkezett. Olyan emberekkel,
akik el tudták intézni, hogy Leng
eltűnhessen, menedékeket
béreltek a cég ügynökeinek, és még vagy egy tucat
kritikus
fontosságú dolgot intéztek. Lengnek eszébe jutottak ezek
az emberek,
amikor a dohányzóasztalhoz lépve
megvizsgálta, mit hagytak hátra neki a cég
névtelen
dolgozói.
Az igényeinek megfelelő piperecikkek mellett három
váltás ruha,
fegyverek és nagy mennyiségű lőszer pihent az
asztalon, egy, az alkalomnak nagyon
is megfelelő könnyű
páncél társaságában. Leng gyorsan átnézte a fegyvereket,
tárakkal, energiacellákkal babrált, tűzkész állapotba hozta
a puskákat és a
pisztolyokat. A szokásos, Razer típusú
pisztoly mellett ezúttal a kérésére
hagytak itt neki egy
Sokolov típusú shotgunt és egy Vesper mesterlövész puskát
is, pár doboz lőszer és két tisztítókészlet társaságában.
Ilyen pazar
felszerelés csak a legjobbaknak járt, azonban
Leng nem is érte volna be
kevesebbel.
A holo felől bejövő hívás hangja hallatszott. A Titokzatos
Emberen
kívül nem sokan ismerték ezt a számot, így ez a
hívás egy újabb emlékeztető
volt Leng számára, hogy még
mindig megfigyelés alatt áll. A holo-pad felé
fordult.
— Hívás fogadása.
Fénypászmák jelentek meg a levegőben, hogy egyesülve a
Titokzatos
Embert formálják meg. Mikor Leng legutóbb
látta a férfit, fagyott sivatag
látszott mögötte a háttérben. A
kopár vidéket mostanra egy rozsdavörös bolygó
váltotta fel.
Úgy tűnt, főnöke hollétét továbbra is ismeretlen célú
küldetése
határozza meg.
— Örömmel látom, hogy biztonságban megérkeztél!
—
mondta
a Titokzatos Ember.
— Köszönöm.
— Hendel Mitra, Kahlee Sanders és David Anderson az
Omegán vannak
vagy rövid időn belül odaérnek.
Leng bólintott.
— Ez várható volt. Nick Donahue-t és Gillian Graysont
keresik.
Megölöm őket, ha lesz rájuk időm.
 A Titokzatos Ember egy még nem égő cigarettát tartott a
kezében.
Átpörgette jobb keze ujjai között, majd vissza.
— Mielőtt elhagyták volna a Fellegvárat, Kahlee-t és
Andersont a Dia
Oshar nevű Tanácstag kérette magához.
— Érdekes.
— Nagyon is. A
nyilvánvaló kérdés, hogy miért? Míg meg
nem tudjuk a választ, azt akarom, hogy
hagyd őket békén!
— Értettem.
Egy
pillanatig csendben hallgattak, majd a Titokzatos
Ember elnézett a kamera
mellett. Végül acélkék tekintete
újra találkozott Lengével.
— Gillian
Grayson meg akar ölni engem. Úgy hiszem,
nyugodtan feltételezhetjük, hogy Oshar
és a Tanács többi
tagja is örömmel venné, ha ez megtörténne.
— Valószínűleg
— értett egyet Leng nyugodt hangon.
—
De meg fogom találni Gilliant, és abban a
pillanatban a
probléma ezen része megoldódik.
— Most, hogy a
többi megbízatásodat töröltem, minden
erőddel koncentrálhatsz erre az ügyre. —
felelte a
Titokzatos Ember, miközben meggyújtotta a cigarettát.
—
Nagy munka vár rád, Kai... Intézd el, amilyen
gyorsan csak
lehet! — biccentett, majd eltűnt.
Miután a
kapcsolat megszakadt, Leng eltöltött pár percet
a számítógép terminál előtt,
megtöltötte a shotgunt, majd
visszatért az utcára. A puskát abból a célból
vitte magával,
hogy elkedvetlenítse az utcai zsebeseket és hogy meg tudja
védeni magát valamivel, ha egy bandával kerülne szembe.
A kroganok
még mindig az ajtó előtt álltak, minden
normálisnak látszott, Leng pedig
elindult, hogy látogatást
tegyen a Kolduskirálynál. A gúnynév egy Hobar nevű
volust
takart, aki szerves részét képezte az Omega
hierarchiájának. A cím Hobar
pozíciójából eredt, mivel a
volus egy hatalmas, profi és félprofi koldusokból
álló
hálózat vezetője volt, akik napi nyereségük tíz százalékát a
volusnak
adták az általa „menedzsment szerviz” néven
emlegetett szolgáltatásokért
cserébe. A csomaggal járt a
biztos területvédelem a konkurenciával szemben,
illetve az
alapvető orvosi ellátás.
Hobar
azonban egy másfajta üzletágban is érintett volt.
Koldusokból álló hálózata olyan nagy kiterjedésűre duzzadt,
hogy alkalmazottai szinte mindent láttak, ami az Omegán
történt; üzletfeleik
pedig mindig akadtak, olyanok, akik
hajlandók voltak fizetni némi információért
az
ellenségükkel, üzleti partnereikkel, és — bizonyos
esetekben — a barátaikkal
kapcsolatban. Ezt a lehetőséget
szándékozta most Leng kihasználni.
Hobar a székhelyét egy olyan kávézó stílusú étterem
hátuljában
rendezte be, ahol a mennyiséget többre
tartották a minőségnél. Az Omega lakosai
közül sokaknak
volt érdekeltsége ebben az üzletágban. Hála a hosszú ideje
tartó
mecénásságának, valamint a koldusok mindennapos
jövés-menésének, Hobar kedvenc
boxát mostanra
átalakították, hogy ne csak gömbölyű teste, de a hiányzó
lábait
pótló erős fémszék is beférjen oda.
Senki sem tudta, miért volt szükség az amputációkra, bár
egyes
rosszindulatú pletykák szerint a volus maga vágatta
le lábait annak érdekében,
hogy így még szánalmasabban
nézzen ki. Ha így volt, akkor a stratégia működött,
mert
Hobar a járókelőktől kapott pénzből kopott, de hatalmas
birodalmat épített
fel.
Leng, aki már korábban is igénybe vette a Kolduskirály
szolgálatait, belépett az ajtón. Az étterem kipárolgásai
valósággal
körülölelték. Egy hosszú, ételtartályokkal teli
melegítőasztal mentén sétált el
oda, ahol Hobar széke állt.
A volus előtti asztal tele volt félig üres
tányérokkal,
kimutatásokkal, és különféle irodai kellékekkel. Hobar
jobbján egy
vékony számítógép terminál állt, a balján pedig
két fegyveres őr támasztotta a
falat. Az egyikük ember volt,
a másik batarián, és mindketten alaposan fel
voltak
fegyverezve. Figyeltek, de nem avatkoztak közbe, mikor
Leng a fali
kampóra akasztotta puskáját, és leült a Hobarral
szemközti, olcsó műanyag
székre.
A Kolduskirálynak kiváló memóriája volt, ami azonnal
nyilvánvalóvá
is vált, mikor megszólalt.
— Mr. Manning... Jó ideje nem láttam. Remélem, legutóbb
minden jól
sikerült!
Legutóbbi, omegai küldetésén Leng betört Grayson
lakásába és
megölte Liselle T’Loakot. A Manning név akkor
bevált, most is jó lehet.
— Igen, köszönöm.
— Az jó. Miben segíthetek?
— Egy fiatal nőt keresek. Ember. Valószínű, hogy az
utóbbi pár
napban érkezett az Omegára.
— Van róla fényképe?
— Van — mondta Leng és átcsúsztatott egy chipet az
asztalon.
Hobar felvette.
— Ötezer kredit lesz, hogy megtaláljuk és megadjuk a
címét.
— Kétezer-ötszáz.
— Négyezer, egy kredittel sem kevesebb.
Leng haloványan elmosolyodott.
— Háromezer.
— Háromezer-ötszáz.
— Rendben.
Ha Hobar arcán látszott is valami, azt eltakarta a feje
egészét is
beborító öltözet, de Leng tudta, hogy meg van
elégedve.
— Az elérhetősége?
— Rajta van a chipen.
— Kitűnő! Legyen szép napja, Mr. Manning. És ne
felejtsen el
adakozni a rászorulóknak!
  
***
 
Az őrszolgálatra rendeltek kivételével a Biotikusok
Földalatti
Mozgalmának minden tagja összegyűlt az hotel
aulájában, vagy a félemeletén,
ahonnan a korlátra
könyökölve le tudtak nézni a lent állókra. Hetvenhárman
voltak, Nicket is beleszámolva, aki Lem mellett állt.
Nick
mostanra már megnyugodott, de még mindig bánta,
hogy megölte a biotikust, akit
a Kegyetlen Koponyák
állítottak ki ellene. Még akkor is, ha az efféle
halálesetek,
— ahogy Mythra Zon mondta — szerencsétlen, de
szükséges velejárói
a forradalomnak. Ezalatt a folyamat
alatt azt értette, hogy a biotikusok
átveszik a Fellegvár
Tanácsának helyét. Ehhez persze pénzre volt szükség.
Méghozzá sok pénzre. Ez volt az oka annak, hogy a
biotikusok és a Kegyetlen
Koponyák azt tervezték, hogy
együttes erővel kirabolnak egy bankot.
És nem
akármilyen bankot, hanem Aria T’Loak, a
Kalózkirálynő szervezetének egyik
pénzintézetét. Merész
vállalkozásnak tűnt a dolog, de ha sikerül, akkor nemcsak
az olyannyira szükséges tőkét szerzi meg a Mozgalom,
hanem itt az Omegán
azonnal a bűnözői hierarchia felsőbb
régióiba emelkedik.
— Tehát —
mondta Zan, és körbejártatta tekintetét a
jelenlévőkön. — A bankot erősen
védik. A hagyományos
tűzerő nagy részét a Koponyák nyújtják majd, de készen
kell állnunk arra, hogy a segítségükre siessünk, ha
szükséges.
— Ennek
ellenére — folytatta — elsődleges feladatunk az
lesz, hogy megütközzünk T’Loak
biotikusaival, és legyőzzük
őket. A Koponyák és a saját embereink által
gyűjtött
információk alapján legalább három harmadik vagy
magasabb szintű
ellenféllel kell majd szembenéznünk.
 — Nem gond —
mondta az egyik ember a földszinten.
—
Megesszük őket reggelire! — A hozzászólást
hasonló
bekiabálások kórusa követte.
— A beszéd mit
sem ér — mondta Zon. — A túlzott
önbizalom pedig ostobaság. Plusz
emlékeztetnélek titeket,
hogy az embereink harmadát itt kell hagynunk, hogy
őrizzék a hotelt, mivel egy, maximum két órával a rablás
után T’Loak emberei
meg fogják támadni az épületet, és a
Koponyák főhadiszállását is. Tehát
körülbelül ötven embert
küldünk. Közülük durván tíz lesz kiemelkedően tehetséges,
mint Nick Donahue.
Zon szavait
taps követte.
Vajon Zon
ismerte Nick kételyeit? Így próbálta
felspannolni őt? A fiú nem tudta a
választ, de amikor az
aszári egyenesen a szemébe nézett, és kimondta a nevét, a
tinédzser olyan erős büszkeséget érzett, hogy bármit
megtett volna a gyönyörű
idegenért. Ebbe beletartozott egy
erősen védett bank kirablása is.
A
megbeszélés még tizenöt percig tartott. Ezalatt Zon és
Kathar másodparancsnok
átvették a tervet, a
kommunikációs protokollt, és a rablást követő órák
menetrendjét.
Mert betörni még csak-csak be lehetett, még
egy ilyen erősen őrzött objektumba
is, azonban hazatérni a
zsákmánnyal... az már más lapra tartozott.
Aztán eljött
az ideje annak, hogy a biotikusok elhagyják a
hotelt, és megkezdjék a bankba
vezető utat, ami majdnem
három kilométert jelentett, erősen őrzött területeken
át.
Ezúttal nem
körmenetként vonultak végig az utcán, mint
ahogy azt korábban tették, hanem
három csoportra
oszlottak, amelyek különböző útvonalakon közelítették meg
a
célpontot. Nick a harmadik csoportba került, Arrius
Sallus parancsnoksága alá.
A tíz óra
hosszú mesterséges éjszaka már majdnem véget
ért. Sallus átvezette embereit a
kihalt utcákon. Az útvonalat
egy nappal korábban ő maga is végigjárta. A korai
időpont
ellenére más ragadozók is portyáztak az utcán. Itt-ott
feltűntek,
készen arra, hogy megigyanak egy pohár italt,
kizsebeljenek egy munkába
igyekvőt, vagy egymásra vessék
magukat, ha éppen arra adódik lehetőség. Azonban
okosabbak voltak annál, mintsem hogy rátámadjanak az
erősen felfegyverzett, az
árnyékok közt sietősen mozgó
csoportra.
Mikor
megérkeztek az előre megbeszélt gyülekezési
pontra, eljött az ideje annak, hogy
a biotikusok és a
Koponyák egyesítsék erőiket, és megtegyék a végső
előkészületeket a támadás előtt. T’Loak háromszög
alaprajzú bankjának minden
oldalára jutott egy-egy csapat.
Az épület régen valamiféle templom lehetett,
amelyet egy
rég elfeledett vallás hívei emeltek, és minden oldalról utcák
vették körül. Ezek a nyitott terek lehetetlenné tették, hogy
bárki is észrevétlenül
a bank közelébe jusson, ráadásul a
védők számára könnyen belőhető zónába
kényszerítették az
esetleges támadókat.
Az épület minden sarkán elhelyezett géppuskafészkek
tovább
nehezítették a támadás kivitelezését. T’Loak hetven
évvel ezelőtt szereltette
fel őket, és mostanáig csak
egyetlen egyszer került sor a bevetésükre, amikor a
Black
Jackek nevű banda megtámadta a bank északi oldalát. A
történet szerint
egyetlen támadó sem jutott be az épületbe,
így aztán — érthető módon — azóta
sem próbált meg az
Omega egyik bűnözőszerve sem betömi ebbe a bankba.
A felszíni támadás tervét tehát el kellett vetniük, azonban
a
földalatti járatok, kábelcsatornák sem jelentettek
könnyebb bejutási
lehetőséget, mivel T’Loaknak a
mélységben is voltak védelmi erői.
Egyszóval, T’Loak kincsesbányája tökéletesen
bevehetetlen volt.
Legalábbis a Kalózkirálynő így hitte, bár
a feltételezést még nem tesztelték.
Nick pedig tagja volt
annak a csapatnak, amelyik ott is sikeres lesz, ahol a
Black
Jackek elbuktak, vagy belehal a próbálkozásba.
— Oké — mondta Sallus, amikor a harmincfős,
biotikusokból és
Koponyákból álló csapat összegyűlt. —
Ismeritek a tervet. Az egyes és kettes
csapat az épület
északi és északkeleti sarkára fog tüzelni az utca
túloldaláról. A mi feladatunk, hogy lesújtsunk a déli
sarokra. Koponyák, hogy
állunk? Készen állnak a töltetek?
— Élesítve és elhelyezésre készek — mondta egy sisakos
harcostársuk
szenvtelen hangon.
— Helyes — mondta Sallus. — Emlékezzetek arra, hogy
amint mozgásba
lendültünk, fontos, hogy gyorsan csináljuk
a dolgunkat. Ha a fegyvereik még
mindig működnek,
kiiktatjuk őket. Ha már nem tudnak tüzelni, irány a
központ.
Az épület túloldalán lévő védők nem
foglalkozhatnak majd velünk anélkül, hogy a
saját
szektoraikat ne tegyék ki veszélynek. Oké, mindenki
emlékszik a
feladatára? — nézett körbe Sallus, miközben
egyesével mindenkinek a szemébe
nézett. — Rendben van,
akkor utánam!
Nick érezte, hogy a szíve gyorsabban ver, miközben
követte az
idegent és a Koponyákat. Jellegtelen épületek
mellett haladtak el, végül egy
ötven méter magas oszlophoz
értek, amely egykoron talán az Omega mesterséges
légkörének kialakításában játszott szerepet. Az állomáson
több tucat volt
ezekből a monumentális régiségekből, és az
egyik pont szemben állt T’Loak
bankjával.
— Helyezzétek el a tölteteket — mondta Sallus az omni-
tooljával
babrálva. — A parancsomra robbantsatok!
A Koponyák telepítették a bombákat, és hátrébb küldték a
csapat
többi tagját. Sallus sokat sejtetően bólintott, amikor
tűzharc hangjait
hallották északról, és feltartotta háromujjú
kezét, nehogy az egyik Koponya túl
gyorsan robbantsa fel a
töltetet. Az időzítés roppant fontos volt, mivel elég
időt
kellett adniuk T’Loak gyorsreagálású erőinek arra, hogy
megerősítsék a
bank támadás alatt álló oldalán a védelmet,
mielőtt a torony felrobban.
— Most — mondta hatvan másodperccel később Sallus.
—
Robbantsátok!
A mesterséges nappal közben átvette az éjszaka helyét,
így Nick
nem csak hallotta a hosszú robbanásokat, és
érezte a föld remegését a talpa
alatt, de végig is nézhette,
ahogy a torony ledől. Először porfelleg szállt fel
a szerkezet
alapjaitól. Aztán furcsa látvány következett: a torony
megingott,
majd — mintha lassított felvételt látna —,
megindult a föld felé és hatalmas
porfelhőt kavarva
csapódott be a bank déli végébe, átszakítva a
háromemeletes
épület két felső szintjét. A becsapódás
erejétől az erősen sérült épület déli
sarkán lévő
géppuskafészek leszakadt a falról és a fegyver a kezelőivel
együtt
a majd’ tíz méter mélységben tátongó utca
kövezetére zuhant. Senki sem élhette
túl a becsapódást és
az azt követő törmelékzáport, ami a romokra zuhogott.
— Ez az! — ordított Sallus. — Itt a hidunk... Utánam!
A hatalmas porfelhő még le sem ülepedett, mikor Nick
már egy
Koponya társaságában mászott felfelé a
banképületnek dőlt torony oldalában,
lépcsőnek használva
az épület külső falát. Az egykor ötven méter magas
építmény
teteje most T’Loak bankjának oldalába fúródott. A
domború felületen nehéz volt
járni és mikor az egyik
Koponya leesett, vérfagyasztó sikolyt lehetett hallani,
de a
legtöbb támadónak sikerült megőriznie az egyensúlyát.
Nick minden érzéke
kiélesedett, mint soha ezelőtt, és az
egyetlen, amire gondolni tudott, hogy jól
teljesítsen, még
több elismerést nyerve ezzel Zontól. Nem tudta, hol van az
aszári, talán Tactusszal, de biztos volt benne, hogy
részletes jelentést fog
kapni a történtekről.
 Bármekkora pusztítást is végzett a kidőlő torony, a
banképület
védői még mindig nem adták meg magukat. A
törmelékfelhőből fegyverropogás zaja
hallatszott, majd a
Nick előtt haladó Koponya megtántorodott az őt elérő
lövedékek becsapódásának erejétől. Azonban hála a
nehézpáncélnak, amit viselt,
a fickó képes volt megtartani
az egyensúlyát és viszonozni a tüzet. Az
úgynevezett
„nehezek” viszonylag lassúak voltak, ezért a mögöttük
felsorakozók
közepes páncélt hordtak, és könnyebb
fegyverekkel voltak felszerelve.
Nick egy könnyűpáncél mellett döntött, hogy
megőrizhesse a
fürgeségét. Villanások szakították fel a
hajnali párát, mikor a bankrablók leugrottak
a rögtönzött
hídról az épület belsejébe, és tüzet nyitottak a védőkre.
Nick
először arra gondolt, biotikus pajzsot húz fel a csapata
védelmének érdekében,
de nem tudta biztosan, ki kerülne a
körön belülre, ezért inkább összegyűjtött
annyi energiát,
hogy elég legyen a támadáshoz, majd létrehozta a
szingularitást. A hatás igen látványosra sikerült. Hirtelen az
összes védő az
iroda közepe felé kezdett zuhanni némi
törmelék és egy halott turián
kíséretében, mintha
megbolondult volna a gravitáció. Mikor T’Loak emberei
tehetetlenül lebegetek előttük, a Koponyák tüzet nyitottak
rájuk. A célpontjaik
csoportja vegyesen állt emberekből,
szalariánokból és batariánokból. A
halálraítélt lények
görcsösen rángatóztak, ahogy a lövedékek százai
lemerítették a kinetikus pajzsaikat, majd a testükbe
fúródtak.
Pillanatokkal később mind halottak voltak, Nick pedig
hagyta, hogy
a szingularitás összeomoljon és a testek a
földre hulljanak.
— Szép volt! — ordította Sallus. — Most pedig jöjjön a
központ!
Utánam!
 Nick nem tudta biztosan, a vezetőik honnan tudtak a
központról és
annak pontos helyéről, de azt gyanította,
hogy az információért cserébe
lefizették T’Loak egyik
emberét. Ha ez a valaki elég okos volt, akkor mostanra
már
elhagyta az Omegát.
Sallus vezetésével leereszkedtek egy tűzlétrán az első
emeletre.
Nick tudta, hogy a központ átvétele kritikus
fontosságú a széfek kinyitása
szempontjából. Azonban, ha
Nick tudta ezt, akkor T’Loak emberei sem lehettek
ezzel
másképp. Azok, akiket nem vonzott az épület északi végére
az elterelés,
ott vártak a lépcső alatt és mikor Sallus feltűnt
a szemük előtt, nagy
sebességű lövedékek záporát
zúdították rá.
Ez igencsak feldühítette Nicket. Haragját egyetlen pontba
fókuszálva sokkhullámokat küldött végig a folyosón, aztán
pisztolyát előkapva,
menet közben lőni kezdett. Koponyák
lendültek előre, hogy egyesítsék
tűzerejüket Nickével. A
folyosó végén meghúzódó KÖZPONTI IRÁNYÍTÓ feliratú
ajtó
előtt eddigre már egy halom holttest feküdt.
Mikor a Koponyák egyike puskáját az ajtón lévő zárra
fogta, majd
kétszer meghúzta a ravaszt, sziréna búgott fel.
A szétfröccsenő repeszek működésképtelenné
tették a
zárszerkezetet, így az egyik biotikus eltolhatta az ajtó egyik
szárnyát az útból. A fentről érkező fény világos foltokat
festett a padlóra. Hárman
voltak odabent, az ajtótól
körülbelül nyolc méterre lévő, ívelt konzolnak
vetették
hátukat.
Nick harmadikként lépett a terembe, de máris tudta, ki itt
az ő
igazi ellenfele. Az aszári felemelt kézzel állt. Az előtte
lévő pajzsfal
felszikrázott, ahogy a nagysebességű
lövedékek belecsapódtak. Ez azt is
jelentette, hogy a
biotikus és a vele lévő technikusok jelen pillanatban
biztonságban voltak a Koponyáktól.
 Azonban nem menekülhettek Nick elől, aki tudta, hogy
egy ilyen
pajzsfalat egy biotikus támadás is
megsemmisíthet, illetve közelharcban is át
lehet törni, ezért
előre lendült. Pillanatnyi ellenállást érzett, amikor a
pajzsfalhoz ért, ezután viszont olyan érzése támadt, mintha
futóhomokba hasalt
volna. Egy pillanattal később pedig már
a pajzson belül volt.
Az aszári rettegett. Nick látta az arcán. Amint nekirohan
és
megszakítja a védő koncentrációját, a fal összeomlik.
Ezzel az irányítóterem
kitárul a bank biztonsági
rendszerének meghekkelésére felbérelt szalarián
előtt, aki
épp a felszerelést hozta befelé, és bármely pillanatban
megérkezhet.
Ez mind átfutott Nick agyán, de ezzel egy
időben egy lövedék eltalálta a jobb
vállán. Az ütéstől
megpördült és a földre zuhant, eltaszítva az aszárit.
Testében égető fájdalom harapódzott el. A könnyű páncél
kiválasztása élete
egyik legnagyobb, lehet, hogy utolsó
tévedése volt.
Attól tartott, hogy hátba lövik, ezért megfordult. A
védtelenül
maradt aszárit és a technikusokat pillanatok
alatt tépték szét a golyók és a
repeszek.
— Ne öljétek meg a technikusokat! — kiáltotta Nick, de
addigra már
késő volt. Ez pedig azt jelentette, hogy a
sikerük csakis azon az egy
szalariánon múlott.
Nick a sértetlen oldalára gördült. Egy lány, — az egyik
gyengébb
biotikus — medi-gélt fecskendezett a sebére,
aztán segített neki felállni.
Egykorúan lehettek, a lány
közepes páncélt viselt.
— Járnod kell — mondta ellenvetést nem tűrő hangon. —
A Koponyák nem
fognak a hátukon cipelni, én pedig nem
vagyok elég erős.
Nick tudta, hogy a lánynak igaza van. Lőtték már meg őt
korábban
is, még az Akadémián, de ettől nem érezte jobban
magát. Szédült és
bizonytalanul imbolygott. Hálás volt,
amikor a lány a jobb válla alá bújva
támogatni kezdte őt.
Sérülés ide vagy oda, elégtétellel öntötte el őt a
látvány,
amikor az irányítópanel előtt ülő szalarián alig hallhatóan
felujjongott, mert az első széf kinyílt.
Aztán feltűnt Zon, Tactusszal a nyomában. Egyetlen
pillantás
nélkül mentek el Nick mellett. Egyenesen az
irányítópanelhez siettek, és ott is
maradtak, míg az összes
széf nyitva nem állt. Kathar berontott a terembe. A
páncélja
állapotából ítélve jócskán kivette a részét a harcból. Nick
elég közel
állt hozzájuk, ezért hallotta, amit a quarián
Zonnak mondott.
— T’Loak emberei minden irányból özönlenek! Ki kell
jutnunk innen!
— Az egyes széfen át megyünk — mondta Sallus komoran.
— Kipakoljuk,
robbantunk egy lyukat a nyugati falra, és
kimászunk rajta. Utasítom az egyes és
kettes csapatokat,
hogy foglalják el a pozíciójukat és nyújtsanak fedező tüzet.
Nem tűnt rossz tervnek, Zon pedig volt olyan okos, hogy
ezt
észrevegye.
— Részemről rendben — mondta nyugodt hangon. —
Eszerint rendezzük át
az embereinket. Sajnálom, hogy a
kettes és hármas széfek kipakolására már nem
lesz időnk,
de ez is több a semminél.
Pillanatokkal később Nick egy sebesültekből álló sorban
találta
magát, akik kilopództak a folyosóra, amely egy
berobbantott ajtóhoz vezette
őket. Mögötte hosszú, vékony
terem rejtőzött, 1. SZÉF felirattal. Tompa
dörrenés
hallatszott, mikor az egyik Koponya lukat robbantott a
hátsó falba.
Egy biotikus kiabálni kezdett.
— Fogjatok egy táskát! Fogjatok egy táskát!
Az időzítés volt mindennek a kulcsa. Ennek tudatában
bújtak át a
hátsó falon ütött lyukon. A túloldalon a
mesterséges napfény várt rájuk. A
sebesültek nem kaptak
táskát, de a többiekét az előre kijelölt „pakolok” apró
rudakkal töltötték meg. A galaxis legtöbb ügyletét digitális
úton
bonyolították, de azok a tranzakciók lekövethetőek
voltak, ezért a bűnözők
másfajta valuta használatára
kényszerültek. Ezen alternatívák közé tartozott a
berillium
is.
Először lassan haladt a sor, majd egyre gyorsabban,
ahogy a
pakolok egyre gyakorlottabban végezték a
munkájukat. Nem telt bele sok idő, és
Nick — segítőjével a
válla alatt — kilépett az újonnan létrehozott ajtón
keresztül
a kaotikus tűzharcba. Úgy tűnt, az egyes és kettes
osztagnak sikerült
elfoglalni a pozícióikat, hogy fedező
tüzet biztosíthassanak, de T’Loak emberei
megszállták a
területet, és minden irányból záporoztak rájuk a golyók.
— Gyerünk! — mondta a lány, mikor elindultak, hogy
átkeljenek az
utcán. — Fuss!
Nick nem tudott futni, de minden tőle telhetőt megtett. A
csata
egyre jobban elfajult, lövedékek pattogtak a járdán
körülöttük. Aztán máris az
utca túloldalán voltak, és
beléptek egy szűk sikátorba. A csata hangjai
halkulni
kezdtek, és Nick már épp úgy hitte, biztonságban vannak,
amikor úgy
nyolc méterrel előttük egy batarián lépett ki
egy ajtón. A zsoldos egyenesen
rájuk fogta a puskáját.
Nick az övén lógó pisztolyért nyúlt, a lány pedig kibújt a
válla
alól. Maximum második szintű lehetett, de szép
„dobást” produkált. A batarián
hátratántorodott, keze
félrecsapódott. Repeszek húztak el Nick feje felett nagy
sebességgel, a fiú pedig elérte a fegyverét és háromszor
meghúzta a ravaszt. A
gyakorlótéren töltött idő most
kifizetődött, mert a három golyó közül kettő
eltalálta a
zsoldos védtelen arcát. A becsapódó relativisztikus
sebességű
mikrolövedékek letépték a batarián fejét.
Átbukdácsoltak a holtest felett,
és próbálták minél
gyorsabban elhagyni a helyszínt. Egyértelmű volt, hogy a
terv azon része, miszerint újra alakzatba rendeződjenek és
egységes erőként
térjenek vissza a hotelbe, már nem él.
Minden biotikus magára maradt. A lány
tudta ezt.
— Nem fogunk visszaérni a főhadiszállásra — mondta
mogorván. —
Azelőtt biztos nem, hogy T’Loak emberei
megtámadnák az épületet.
— Hagyj itt — mondta Nick. — Hála neked, rendben
leszek! Csak egy
búvóhelyre van szükségem, ahol
meghúzhatom magam, míg elül a harc.
A lány felnézett Nick arcára. Széles homloka, nagy szemei
és
csinos szája volt, de utóbbi jelen pillanatban vékony
vonallá zsugorodott.
— Nem hagylak magadra!
Nick hirtelen valami teljesen újat fedezett fel a lány
pillantásában. A biotikus védelmezőn, melegen mosolygott
le rá, és volt ott még
valami: az áhítatnak egy olyan
mélysége, amit Nick nem érdemelt ki. A fiú
elmosolyodott.
— Köszönöm! Gyere...! Van egy hotel erre. Mindkettőnk
nevében
bejelentkezhetsz. T’Loak emberei mindjárt
átfésülik a környéket kóborlók után
kutatva. El kell tűnnünk
az utcáról!
A szálloda le volt zárva, mégpedig jó okkal. Az utolsó
dolog, amit
a hotel tulajdonosa akart, az volt, hogy
belekeveredjen egy épp kirobbanó
bandaháborúba.
Azonban a lány határozottan lépett fel, addig verte az
öklével
az ajtót, amíg a menedzser résnyire ki nem nyitotta
azt. Mikor sikerült
felhívni magára a figyelmet, előállt egy
teljesen hihető történettel arról,
hogy ő és a férje épp
elsétáltak volna T’Loak bankja előtt, mikor elszabadult a
pokol. A férjét egy eltévedt golyó
eltalálta, és most semmi
másra nem vágytak, mint egy biztos helyre, ahol
meghúzhatják magukat, míg az őrület véget nem ér
odakint. Szerencsére a
menedzser ember volt, és
hajlandónak mutatkozott, hogy segítsen a saját fajának
tagjain.
 A páros
percekkel később már egy koszlott kis szobában
ült, miközben odakint a csatazaj
halkulni, a közlekedés
hangjai pedig erősödni kezdtek. A fegyveres
összecsapások
mindennaposak voltak, az embereknek azonban dolgoznia
kellett, az
élet ment tovább. A legtöbb ember legalábbis így
volt vele, kivéve persze
azokat, akik életüket vesztették az
ilyen csatározások során.
Nick az ágy
szélén ült, és megpróbált elnyomni egy
nyögést, amint a lány felemelte a
lábait, és végigfektette őt
az ágyon.
— Mondj meg
nekem valamit! — kérdezte Nick.
A lány leült
mellé az ágyra. A szemei barnán csillantak a
lámpafényben, miközben igen
komolyan végigmérte a fiút.
— Mit
szeretnél tudni?
— A nevedet.
— Marisa.
Marisa Mendez.
— Az enyém
Nick. Nick Donahue.
— Tudom.
Mindenki tudja.
— Szeretnék
köszönetet mondani, Marisa. Megmentetted
az életem.
Marisa
lenézett rá.
— Semmiség
volt.
Nick a bal
kezét Marisa álla alá tette, találkozott a
tekintetük. Még mondani szeretett
volna valamit, de
helyette megcsókolta a lányt. Marisa ajka puha volt, az
illata, mint a szappané, Nick pedig egy pillanatra
megfeledkezett a fájdalomról
a vállában. Jó érzés volt
életben lenni.


 
 
KILENCEDIK FEJEZET
 
AZ OMEGÁN
 
 
 
Aria T’Loak dühöngött. A
Thessiáról visszatérve meg
kellett tudnia, hogy egy nappal ezelőtt kirabolták a
bankját.
Bár a teljes vagyonának csak egy apró darabkájáról volt
szó, a
bosszantó veszteséget akár a gyengeség jelének is
tekinthették. Ez pedig sosem
jelentett jót az Omegán. A
tény, hogy egy olyan kisstílű szervezet, mint a
Koponyák, és
egy olyan ismeretlen banda, mint a Biotikusok Földalatti
Mozgalma
vitte véghez az akciót, igen komoly
presztízsveszteséget jelentett T’Loak
hálózata számára. A
csapatai mindkét csoport ellen megtorló támadásokat
hajtottak végre, de egyiket sem sikerült rövid időn belül
teljesen
felszámolniuk, és ez további bonyodalmakhoz
vezethetett.
Ezért mikor az aszári a bank előtt állva igyekezett
felmérni a
károkat, igen dühös lett. Azonban szépen lassan
egy másik érzés is a hatalmába
kerítette. T’Loak aggódott.
Mikor felmászott a kidöntött oszlopra, amely az
utca felett
átívelve, egyenesen a bankjába vezetett, rá kellett
ébrednie,
milyen ötletes és elegáns volt a támadók terve.
Ilyesmit nem várt volna a
Koponyáktól. Vajon a
biotikusoktól származik? Valószínűsítette a dolgot. Úgy
tűnt, az Omega alvilágának porondján feltűnt egy új,
potenciálisan veszélyes
játékos. Egy olyasfajta, akire
érdemes lesz odafigyelnie.
 Szerencsére az emberei gyorsan reagáltak a támadásra.
Ezért — bár
a bankrablóknak sikerült kipakolniuk az egyes
széfet — a másik kettő érintetlen
maradt. A veszteség két
és félmillió kreditre rúgott, ami még a Kalózkirálynő
számára is jelentős összegnek tűnt. Valakinek pedig meg
kellett fizetnie érte.
A történtekért T’Loak részben magát is
okolta, mivel nem vette észre, milyen
célokra lehet
használni a téren álló oszlopot. Ezt a leckét örökre
megtanulta,
és a többi kintlévőségét mostantól eszerint
menedzselte. Minden épületet, amit
a mostani támadáshoz
hasonlóan lehetett felhasználni, lefoglaltak vagy
megvásároltak, majd megsemmisítettek.
A bank épületében egy meglehetősen rémült batarián
várakozott
T’Loakra. A rablás után fogták el, épp
megpróbált feljutni egy Khar’sanra tartó
teherszállítóra.
Jelenleg fegyveres turiánok őrizete alatt várta, hogy a
Kalózkirálynő
megérkezzen. Obo Polnak hívták, és a rablás
napján ő volt a bank szolgálatban
lévő biztonsági főnöke.
T’Loak kétméternyire állt meg a fogoly előtt és fel-alá
kezdett sétálni a törmelék közt tallózva.
— Te élsz — jelentette ki T’Loak a kézenfekvő tényt. —
Miért?
— Figyelmeztetés nélkül támadtak — felelte Pol sután. —
Azt hittem,
az északi fal mentén akarnak majd betörni,
ezért odaküldtem a gyorsreagálású
osztagot. Aztán
felrobbantották az oszlopot. Biotikusok voltak velük. Sok
biotikus.
— A kifogások nem forgatják vissza a történelem kerekét
— mondta
T’Loak élesen. — Az oszlop meglepetésként
érhette a védőket, ezt elhiszem.
Azonban miután
becsapódott, neked erősítést kellett volna küldened a
központba,
de ezt valamiért nem tetted meg. Azt a tényt ne
is említsük, hogy ahelyett,
hogy itt maradtál volna, hogy
vállald a felelősséget, elfutottál! Ezért lógni fogsz.
Mégpedig a bejárat
előtt. Hogy mindenki láthassa, mi volt a
bűnöd. Vigyétek!
Pol
megpróbált elfutni, de a turiánok felkészültek erre az
eshetőségre. Elkábították,
és elvonszolták a batariánt. Az
akasztás nem fogja helyreállítani a T’Loak
renoméján esett
károkat, de nem árthat, és ingyen cirkuszt jelent az Omega
lakosainak.
Tann Immo a
T’Loak szindikátusából emelkedett fel, és
addig mászott felfelé a ranglétrán,
míg az aszári
legmegbízhatóbb tanácsadója nem lett. Ezért volt most itt,
hogy a
rablás után helyükre tegye a dolgokat. Mikor Polt
kivitték, megragadta a
lehetőséget.
— Három
foglyunk is van. — jelentette Immo.
— Jó —
bólintott T’Loak ingerülten. — Akasszák fel őket
is!
— Ha úgy
kívánja — mondta Immo komoran. — De az
egyikük, egy ember, azt állítja, jelen
volt, mikor az ön
lányát megölték.
Mintha jeges
víz szivárgott volna T’Loak ereibe.
— Hol van most
ez az ember?
— A foglyok az
épület északi végében lévő lezárt
területen vannak.
— Vezess oda!
T’Loak Immo
nyomában végigsétált egy folyosón, amely a
bank közepére vezette őket. Az
oszlopot és a becsapódási
zónát maguk mögött hagyták, az épületnek ezen a
részén
semmi sem emlékeztetett a támadásra. Elhaladtak azon
irodák mellett,
amelyekben T’Loak eredményes
kölcsönügyletei megköttettek, és maguk mögött
hagyták az
adatbankot is. Beléptek az őrök számára kialakított,
aprócska szobák
labirintusába.
A lakószobák
egyik része jelen pillanatban rendelőként
szolgált, ahol T’Loak költségére
ápolták a sérülteket, mert
az aszári úgy gondolta, az inkompetenciát büntetni,
a
hűséget jutalmazni kell. Ez magyarázatot adott arra a
kérdésre is, miért volt
az ő csapatában relatíve alacsony a
kilépők száma.
— A foglyokat
itt helyeztük el — mondta Immo, mikor
elhaladtak két őr mellett. —
Megsebesültek, s mikor a
támadók visszavonultak, őket hátrahagyták. Ketten
Koponyák. A harmadik a Biotikusok Földalatti
Mozgalmának tagja.
T’Loak
biccentett.
— Melyikük
állítja, hogy tud valamit Liselle haláláról?
— A Shella
nevű Koponya. A folyosó végén jobbra lévő
szobában van.
Az ajtó
előtt egy batarián állt, valami tisztelgés-félét
hajtott végre, amikor T’Loak
odaért. Az aszári biccentett, és
belépett a szobába. Az ideiglenes cellában
csupán egyetlen
ágy állt, azon feküdt a nő. Harminc év körülinek tűnt, haját
katonai
stílusban, tüskére vágva hordta, így láthatóak
voltak a koponyáján lévő,
bonyolult mintázatú tetoválások.
Sovány volt, az arca beesettnek tűnt. T’Loakot
meglepte a
dacos tekintete. Az ember felült és párnát tett a bekötözött
jobb
térde alá.
— Szóval —
mondta T’Loak — a neve Shella. Van esetleg
vezetékneve is?
— Van — mondta
a nő. — Shella.
Talán más
helyzetben T’Loak elmosolyodott volna, de
nem most.
— Értem.
Rendben, Shella. Úgy tájékoztattak, maga ölte
meg a lányomat.
— Nem — mondta
Shella nyomatékosan. — Jelen voltam,
amikor a maga lányát megölték. Nagy
különbség. A
gyilkosság abszolút meglepetésként ért.
— Ezt nehezen
hiszem — felelte T’Loak. — De folytassa,
győzzön meg! És ha már itt tartunk,
mondja csak, ki vágta
el a torkát? Ahhoz, hogy higgyek magának, ennél több
kell.
 — Megmondom —
ígérte Shella. — De csak ha életben
hagy. Máskülönben a lánya gyilkosának neve velem együtt
a
sírba száll.
T’Loak nem szerette, ha kényszerítik, és a tény, hogy
Shella a
bankrablók közül való volt, csak még nehezebben
lenyelhetővé tette a békát.
Azonban szüksége volt az
információra.
— Talán beleegyezem — felelte. — Talán nem. Felteszek
pár egyszerű
kérdést. Olyanokat, amiket meg fog
válaszolni, ha életben akar maradni. Aztán,
ha tetszik, amit
hallok, akkor áll az alku.
— Oké — felelte Shella óvatosan. — Ez azon múlik, hogy
mit kérdez.
T’Loak küszködött, hogy megőrizze nyugalmát.
— Hol történt a gyilkosság?
— Paul Grayson lakásán. Maga Paul Johnsonként ismerte
őt.
Ez igaz volt. Aria lassan izgatottá vált. Talán Shella
tényleg
tudja, ki volt a gyilkos. A Titokzatos Ember azt
állította, Grayson a felelős
Liselle haláláért. Ő maga is ezt
feltételezte, de tényleg így volt?
— A gyilkosság után valamit elvittek a lakásból — mondta
T’Loak. —
Mi volt az?
Shella nem habozott a válasszal.
— Egy nagy adag vörös homok. A maga vörös homokja.
Ennyi elég volt. T’Loak hitt neki. Ez a nő ott volt.
Lehet, hogy ő volt a gyilkos, de lehet, hogy nem. El fogja
fogadni
az ajánlatát. Aztán, ha egyszer bizonyítéka lesz
arra, hogy a kés a nő kezében
volt, elvágja a torkát. A saját
kezével.
— Rendben... Kezdjen bele!
— Tehát megállapodtunk?
— Igen.
— Honnan tudhatom, hogy tartani fogja a szavát?
 — Nem tudhatja — felelte T’Loak mogorván. — De hírből
ismer engem,
mint az Omegán mindenki. Ha megkötöttem
egy üzletet, tiszteletben tartom azt.
Shellának
voltak kétségei, de kutyaszorítóba került. Csak
annyit tehetett, hogy megtesz
minden tőle telhetőt, és
reménykedik a legjobbakban. — Oké, elmondok magának
mindent, amit tudok. Mielőtt csatlakoztam volna a
Koponyákhoz, szabadúszó
voltam. A Cerberus felfogadott.
T’Loak máris
nagy figyelemmel követte az elhangzottakat.
A Cerberus említése pedig csak még
jobban felkeltette az
érdeklődését.
— A
Cerberusnak dolgozott? Mint mi?
— Kommunikációs
technikus voltam egy Manning nevű
ügynök alatt. A fickót a Titokzatos Ember
küldte ide, hogy
keresse meg Graysont, és gyűjtse be. Fogalmam sincs,
miért
volt erre szükség. A szabadúszóknak az ilyesmit nem
mondják el.
Ha a
Titokzatos Ember bármilyen módon is felelős volt
Liselle haláláért, akkor erről
T’Loak mindent tudni akart.
— Folytassa!
— Sikerült
átjutnunk a biztonsági szolgálat őrein a
kapunál. Aztán bejutottunk a lakásba.
A lánya ott volt. A
csapatunk egyik tagja egy nyugtatólövedékkel kiiktatta őt,
aztán Graysont is, és akkor Manning azt tette, amit tett.
T’Loak
megpróbálta lenyelni a torkában képződött
gombócot.
— Mit is?
— Volt nála
egy kés. A konyhából hozta. Azzal metszette
el a maga lányának a torkát. Nem
azzal a szándékkal ment
be abba a lakásba, hogy végezzen a lánnyal. Nekem
legalábbis így tűnt, de Manning az egyetlen ember, aki
biztos választ adhat
erre a kérdésre.
T’Loaknak
nem volt szabad sírnia. Csak később, majd ha
egyedül lesz. Megköszörülte a
torkát.
 — Tehát
Manning még életben van?
Shella
vállat vont.
— Honnan
tudjam? De valószínűleg igen. Igazi túlélő a
fickó.
— Mondja el,
hogy néz ki!
Így hát Shella leírta a férfit, akit Manningként ismert,
ahogy viselkedett, és a közte és a Titokzatos Ember közti
kapcsolatot, amit
Shella a „közeli” szóval jellemzett.
T’Loak
tökéletes ívű szemöldöke magasra kúszott.
— Milyen
közeli?
— Már mondtam —
felelte Shella —, hogy nem voltam
jelen a magas szintű megbeszéléseken, de
tudom, hogy
Manningnek közvetlen vonala volt a Titokzatos Emberhez,
és ez
ritka!
— Igen, az —
mondta T’Loak elgondolkozva. Tudott egy-
két dolgot a Titokzatos Emberről,
párszor üzletelt vele és
Shella leírása passzolt az általa megfigyeltekhez.
—
Rendben. Tartotta a szavát, én is tartom a
sajátomat.
Immóhoz
fordulva azt mondta. — Vigyétek a
Koponyákhoz!
Immo
bólintott.
— És a többi
fogoly?
— Kihallgatták
őket?
— Igen.
— A biotikusok
vagy a Koponyák foglyul ejtették az
embereinket?
— Nem.
Hosszú
szünet következett. Végül, mikor a csend már
kényelmetlenné vált, a Kalózkirálynő
megszólalt.
— Engedjék el
őket! Elég volt az öldöklésből. — Ezzel
elhagyta a szobát.
Az Omega
utcáit ellepte a tömeg, miközben — egy újabb
mesterséges nap végén — a fény
halványulni kezdett. A
legtöbben hazafelé tartottak, de voltak olyanok is, akik
csak
most kezdték a napjukat. Gillian a quarián raktárház
rendezett világát
maga mögött hagyva kilépett a város
káoszába. Addigra már kétszer végigjárta az utcákat.
Kapcsolatot
keresett a Cerberussal, legfőképp a Titokzatos
Emberrel, de ez nem volt könnyű
feladat. Akik semmit sem
tudtak róluk, hazugságokat adtak el neki, akik pedig
tudtak, vagy valószínűleg tudtak valamit, nagyon
szűkszavúak maradtak.
Frusztráló volt. Rendkívül frusztráló. Gillian pedig kezdett
kifogyni a lehetőségekből, hogy a pénzt ne is említsük.
Azonban volt még egy
ötlete, ami finoman szólva is igen
kockázatosnak ígérkezett. Ez pedig az
úgynevezett Túlvilág
volt. Itt mindenki megkapott mindent. Azt mondták, a
gazdagok és hatalmasok ugyanúgy összegyűltek itt
esténként, mint az állomás
köznépe, mert szociális
helyzettől függetlenül mindegyiküket ugyanazok a dolgok
érdekelték. Ezek közé tartozott a zene, a szex és a drogok.
Ezek közül egyik
sem varázsolta el Gilliant. Az ő
érdeklődése abból fakadt, hogy a Túlvilág nevű
klub Aria
T’Loak tulajdonában állt, az aszári pedig a legnagyobb
hatalmú
bandavezér volt az Omegán. Azonban még ennél is
fontosabb volt
—
legalábbis
Gillian szemszögéből nézve —
hogy volt valamiféle kapcsolat T’Loak, az apja és
a
Titokzatos Ember között, mert Kahlee szerint T’Loak
beleegyezett, hogy a
Titokzatos Ember megölesse Graysont.
Ez a megállapodás feltételezett valamiféle
kapcsolatot a két
vezér között, Gillian pedig ezt szerette volna kihasználni. A
baj csak az volt, hogy nem tudta, hogy eszközölhetne ki egy
audienciát
T’Loaknál. De még ha ez sikerült volna is, azt
sem tudta, hogy fogja kiszedni
belőle a szükséges
információkat. Ezért állt a Túlvilágba való ellátogatás
Gillian listájának utolsó helyén ahelyett, hogy legelőre
került volna.
 Gillian terve az volt, hogy vesz magának valami olcsó
ételt
elvitelre, aztán valahogy elüti az időt estig, amikor is
ellátogat a nightklubba.
T’Loak általában kilenc körül
érkezett, legalábbis ez a hír járta, ezért nem
volt értelme
korábban odamenni.
Gillian addigra már megtanulta, hogyan kell feltűnés
nélkül
mozogni az utcán, így képes volt elkerülni a
zsebeseket. A taktika egyik
legfontosabb része az volt, hogy
folyamatosan mozgásban kellett maradnia.
Amikor elsétált egy páncélokat árusító bolt mellett,
bizsergést
érzett a lapockái között, és megállt egy
pillanatra, hogy körülnézzen. Nem első
alkalommal érzett
így. Előző nap is elfogta ugyanez az érzés, mintha figyelné
őt valaki.
Az Omegán mindenki figyelt mindenkit. Vagy abban a
reményben, hogy
előnyt kovácsol a helyzetből, vagy a saját
testi épsége megőrzésének érdekében.
Ezért, mikor a
környezetét végigvizslatva nem fedezett fel semmi
fenyegetőt,
Gillian folytatta az útját.
Annyi időt töltött az Omega megismerésével, hogy Gillian
mostanra
összeállított egy listát a kedvenc étkezdéiről. Az
egyik nemcsak finom, de
megfizethető árú kifőzde volt, és
erősen fűszerezett tésztába bugyolált
kolbászt árult, ami
igencsak elnyerte a lány tetszését. Ezért Gillian beállt a
sorba, megvárta, míg sorra került, megvásárolta a
vacsoráját, majd az utcára
kitett asztalok felé indult, hogy
elfogyassza. Ekkor ismét megérezte azt a
bizonyos bizsergő
érzést. Gyorsan megfordult, és elkapta valakinek a
tekintetét, valaki olyanét, akiről úgy gondolta, már látta
korábban, de nem
tudta, hol. Aztán a férfi eltűnt a
tömegben. Gillian hajlamos volt a
történteket az idegesség
számlájára írni, de innentől kezdve nyitva tartotta a
szemét.
Kellemes vacsorája után vett magának egy csésze forró
teát egy
másik utcai árusnál, majd leült, tenyereit a meleg
csészén pihentetve. Az
üldögélő embereket és a sétáló
párokat figyelve úgy érezte magát, mint mindig:
magányosnak. Örökké kívülálló volt. Először az Akadémián,
ahol a többi gyerek
kínozta őt, aztán az Idennán, ahol bár
elfogadták, mégsem volt quarián, és most
itt, ezen a nagyon
veszélyes, idegen helyen.
Azonban volt
pár pillanat az életében... Rövid pillanatok,
amiket az apja nála töltött. Gigi. Így becézte őt. Az egyetlen
ember volt, aki becézte őt.
Kahlee-t leszámítva ő volt az
egyetlen, akivel szabadon beszélhetett.
Szaggatottan
ugyan, gyakori szünetekkel, hallgatásba burkolózva.
Ilyenkor
Grayson az ágya szélén ült, és várt. A férfi
csinosan volt felöltözve ezen
alkalmakkor, de olyan
szikárnak tűnt, mintha éhen akarna halni.
Gillian jobb
keze a nyakában lógó zöld függőre tévedt. Az
ajándékra, melyet nem sokkal
azelőtt kapott az apjától,
hogy elhagyta az Akadémiát. Remegő kézzel írt levél
volt
hozzá mellékelve. „Kedves Gigi.” — írta.
—
„Csinos holmit
egy csinos lánynak. Szeretettel,
Apa.”
Még ha
Grayson nem is volt az igazi apja, akkor is
szerette a lányt, és ez sokat
jelentett Gilliannek. Úgy
érezte, hogy muszáj megtennie azt, amit minden jó
gyermek megtett volna: megbosszulni a halálát. A baj csak
az volt, hogy a
felelőst nagyon nehéznek bizonyult
megtalálni.
A csésze
lassan kihűlt, de Gillian melegséget érzett. Úgy
érezte, készen áll arra, hogy
továbbhaladjon az általa
választott úton. A tinédzser megújult elszántsággal
állt fel
az asztaltól, a kiürült papírcsészét kidobta egy
szemétledobóba, és
elindult a Túlvilág felé.
Csak lassan,
óvatosan közelítette meg az épületet, szinte
becserkészte, miközben igyekezett
elég bátorságot
összeszedni ahhoz, hogy a klub felé induljon. Több dolog is
igen csak megrémítette, vagy legalább is kényelmetlenül
érintette. Az első
természetes volt, de sokkal világiasabb
akadémiai társai butaságnak tekintették
volna. Gillian még
sosem járt ezelőtt nightklubban. A hírneve alapján a
Túlvilág minden volt egyszerre, amitől Kahlee és Hendel
óvták őt. Plusz,
Gillian nem tudta, hogy kell viselkedni ilyen
környezetben. Léteznie kellett
valamiféle normáknak, mint
ahogy az Omega utcáinak is megvoltak a maguk
szabályai;
Gillian azonban nem ismerte a klubok életét.
A helyzetet csak még bonyolultabbá tette a küldetésének
természete. T’Loak nyilván sok testőrrel rendelkezett. Hogy
jusson át rajtuk? A
kérdés még mindig ott visszhangzott
Gillian fejében, mikor megérkezett a klub
bejáratához,
amely előtt igen nagy tömeg hömpölygött. Egyesek befelé
mentek,
mások kifelé jöttek, megint mások csak őgyelegtek,
és mint minden ilyen
csoportosulás, ez is ide vonzotta az
árusokat, az utcai előadóművészeket és a
kisstílű
bűnözőket. Az utóbbiakat általában gyorsan kiszúrták és
elhajtották
T’Loak egyenruhát viselő zsoldosai.
Bátorságát összegyűjtve Gillian kihúzta magát, odasétált
a
bejárathoz. A legjobb ruhája volt rajta. Derékig érő piros
kabátot, széles
övet, és szürke nadrágot viselt. Ez semmi
volt ahhoz képest, amivel az előtte
belépő nő
büszkélkedhetett, de a lánynak ennyire futotta.
A bejárat mindkét oldalán hatalmas kroganok álltak.
Tekintetüket a
köztük elhaladó Gillianre szegezték, de nem
állították meg. A lány átjutott a
fegyverdetektoron, és
belépett az épület földszintjére. Zene dübörgött a
füleiben,
mesterségesen ízesített dohány illata töltötte be a levegőt,
gyenge
világítás fényei vetültek a benntartózkodókra.
Mivel nem volt biztos abban, hogy merre induljon, vagy
mit
csináljon, Gillian megállt, hogy összeszedje a
gondolatait. A terem közepén
lévő színpadon három aszári
táncos vonaglott a zene ritmusára. Mindhárom
gyönyörű
volt, majdnem meztelenek, igéző látványt nyújtottak. Mivel
még sosem
látott semmi effélét, Gillian egyszerre találta a
jelenetet izgalmasnak és
kínosnak. Nem tudta magát az
aszárik helyébe képzelni, és meglepődve
tapasztalta, hogy a
többi vendég milyen közömbös maradt. Közülük sokan a
színpadot körülölelő bárpultnál ültek és egymással voltak
elfoglalva ahelyett,
hogy az aszárikat figyelték volna. Látott
a teremben más táncosokat is: a
mennyezetről a második
emelet magasságában lógó kalitkákban.
— Egy italt?
Gillian
megfordult, és a tőle alig fél méterre álló
pincérnőre nézett. Az aszári egy
félig áttetsző topot, rövid
szoknyát, és zölden világító, magas talpú cipőt
viselt. A
kezében tartott tálcán két üres pohár pihent, az arcán
pedig várakozó
kifejezés ült. Sajnos Gilliannek fogalma sem
volt, mit kéne tennie. Szükséges
volt italt vásárolni?
Megengedhette magának? És mit rendeljen egyáltalán?
A pincérnő
megnyerően mosolygott, mintha csak el
akarná oszlatni Gillian kellemetlen
érzéseit.
— Járt már itt
korábban?
Gillian
megrázta a fejét.
— Nos akkor —
mondta az aszári — talán jólesne önnek
az egyik alkoholmentes koktélunk. A
Zesmeni Pír esetleg.
Gyümölcslevek keveréke egy leheletnyi mentával.
Ez segített
Gilliannek megtalálni a hangját.
— Igen, kérek.
És lenne még valami. Szeretnék beszélni
Aria T’Loakkal.
Ha a
pincérnő meg is lepődött, ennek semmiféle nyoma
nem akadt gyönyörű arcán.
— Egy Zesmeni
Pír rendel... és továbbítom a kérését. —
Azzal elsétált.
A közelben
volt egy üres asztal, ezért, ahelyett, hogy
továbbra is a kör alakú tánctér
szélén ácsorgott volna,
Gillian odasétált. A legközelebbi vendégek — egy
batariánokból álló trió — tizenkét szemmel fordultak felé.
Miután megszokták a
jelenlétét, folytatták a beszélgetést.
Az idő csak
telt, és Gillian kezdte hihetetlenül kínosan
érezni magát, mert nem volt mit
innia, és nem volt kihez
szólnia. Egy örökkévalósággal később a pincérnő
visszatért.
— Tessék —
mondta, miközben egy magas poharat tett az
asztalra. A pohár borostyánszín
folyadékkal volt tele, a
szélére pedig egy szelet gyümölcsöt tűztek, az italban
csillogó koktél pálcika úszott. — Tíz kredit lesz.
Gillian chipek után kotorászott a zsebében, majd hármat
kitett a
tálcára. Nem tudta, mennyi borravalót kéne adni,
de remélte öt kredit elég
lesz. Az aszári mosolyából ítélve
elég volt.
— Köszönöm! — mondta. — Miss T’Loak jelen pillanatban
nem elérhető,
de Mr. Immo beleegyezett abba, hogy
találkozzon önnel. Ő Miss T’Loak vezető
munkatársainak
egyike, és minden lehetséges kérdését meg fogja tudni
válaszolni. Várjon itt, az úr hamarosan megérkezik.
Gillian nem akart találkozni egy vezető munkatárssal, és
tudta,
hogy Immo nem fogja tudni megválaszolni a
kérdéseit. Azonban, talán ha beszél
ezzel a fickóval, az
megkönnyíti a T’loakkal való találkozást.
— Köszönöm! — mondta, majd végignézte, ahogy a
pincérnő elsétált.
Vajon ő is tudná így tekergetni a csípőjét?
A kérdésre nem tudta a választ. Gillian kortyolt az italából
—
finomnak találta —, majd visszatért a járókelők
megfigyeléséhez. Pár perccel
később egy félrészeg űrutazó
állt meg az asztalánál, „drágám”-nak szólította,
és le akart
ülni mellé, de Gillian „meglökte” őt. A taszítás elég erős
volt
ahhoz, hogy a fickó a fenekére huppanjon, amit a
batariánok nagyon
mulatságosnak találtak, és jót nevettek a
történteken.
Az ember felállt, megmondta nekik, mit gondol róluk,
majd odébb
botladozott.

Ö
 Öt perccel később egy szalarián tűnt fel, megállt, hogy
körülnézzen, majd észrevette Gilliant, és odalépett az
asztalhoz. Szalarián
módra mosolygott, de ez sokkal inkább
tűnt grimasznak.
— Helló... A nevem Tann Immo. Csatlakozhatok?
Gillian bólintott. Türelmetlennek, de egyre
bizakodóbbnak érezte
magát.
— Kérem! Köszönöm, hogy időt szakított rám!
— Részemről a megtiszteltetés — felelte Immo, majd
leült. — Miben
lehetek a szolgálatára?
— Szeretnék beszélni Aria T’loakkal — felelte Gillian.
— Milyen ügyben? — tudakolta Immo. — Talán én is
segíthetek.
— Nem — mondta Gillian keményen, kezdte egyre
feszültebbnek érezni
magát. Ez rossz módja volt a dolgok
megközelítésének. A tinédzser az agyával
tudta ezt, de az
érzései átvették az irányítást. Ez a probléma már az
iskolában
is fel-felbukkant. Többről volt itt szó, mint az
önfegyelem hiányáról. Ha
elmondja Immónak, miért jött,
majd ő adja tovább az információt T’Loaknak,
Gillian
minden, a meglepetésre épített előnyét elveszíti.
— Magánügyben szeretnék beszélni T’Loakkal — mondta.
— És szeretném
ezt személyesen tenni.
Úgy tűnt, Immo válaszolni készül, de zsivaj kélt a
tömegben. Két
zsoldos, mögöttük egy aszári, majd még két
testőr tűnt fel. Az aszári bőre
levendulaszínű volt. Szemei
között két vékony vonal ívelt át, formás szájától
álláig
vastagabb vonal futott.
A közelben ülő vendégek azonnal beszélgetésbe kezdtek,
de Gillian
anélkül is tudta, ki a jól őrzött személy, hogy
bárki is bemutatta volna őket
egymásnak.
— Aria T’Loak! — kiáltotta Gillian és felpattant. —
Beszélni
szeretnék magával!
 Az aszári bandavezér továbbsétált, arra sem véve a
fáradtságot,
hogy a lány felé fordítsa a fejét, de a négy
testőr közül három megtorpant, az
általuk fenyegetésnek
ítélt személy felé fordultak, és rászegezték a
fegyverüket.
Gillian mind érzelmileg, mind fizikailag fel volt tüzelve. A
válasza olyan magától értetődő volt, mint a lélegzetvétel.
Kezei felemelkedtek,
az energia megfolyt, majd kilövellt. A
rablás
— ahogy a biotikusok nevezték — az ellenfél
idegrendszerét támadta meg. Mivel
az őrök nagyon közel
álltak egymáshoz, Gillian képes volt egyszerre
mindhármukra kiterjeszteni az erejét. A testőrök elejtették
a fegyverüket,
meggörnyedtek, majd a földre
zuhantak.
Kitört a pánik. Mindenki sikítozott, egyesek a bejárat felé
rohantak.
Immo a
biotikusra vetette magát, de egy sztázismezőbe
fagyva elvesztette miden
lendületét, Gillian pedig
visszafordult eredeti célpontja felé. Utol kellett
érnie
T’Loakot. Ezt észben tartva kilépett az asztal mögül a
járólapokra, és
épp a nightklub tulajdonosa után akart
eredni, amikor hirtelen úgy érezte,
mintha egy kalapáccsal
ütötték volna meg. Egy sokkhullám sújtott le rá. A
biotikus
kitörés ereje ledöntötte őt a lábáról.
Azonban nem
maradt a földön fekve, hanem az oldalára
lendült, felpattant, és szembetalálta
magát két biotikus
aszárival, akik elállták az Aria T’Loakhoz vezető utat.
Gillian sürgető haraggal telt el, kezeit felemelve tisztította
meg maga előtt
az utat. Mikor a gondolatok kézzel fogható
energiává sűrűsödtek, három sebesen
forgó tömeghatás
mező jött létre. A görbület
darabokra tépte az aszári
biotikokat. Az egyik
pillanatban még ott voltak, a
következőben pedig már csak húsdarabkák repültek
minden irányba.
Vérpermet
töltötte be a termet, ami egész addig szitált,
míg a félig kivitelezett vonás, melyet az egyik aszári halála
pillanatában idézett meg,
erejét nem vesztette. Azonban
nem volt idő ezen, vagy bármi mások
elgondolkodni, mert
lövedékek húztak el Gillian mellett, és fúródtak bele a
bárpultba. Poharak törtek össze, faszilánkok repültek
szerte szét, valaki pedig
azt kiáltotta.
— Öljétek meg!
Gillian
újabb támadókkal találta szemben magát.
Látta, hogy
a korábban az ajtónál álló két krogan most
folyamatosan tüzelve közeledik felé,
de az általa felhúzott
biotikus pajzs egy ideig még meg tudta védeni őt.
Addigra
Gillian már feladott minden reményt azzal kapcsolatban,
hogy beszéljen
Aria T’Loakkal. Már csak ki akart jutni.
Összegyűjtötte a sötét energiát,
átvezette a személyre
szabott erősítőkön, majd életre keltette.
Ami ekkor
történt, teljes meglepetésként érte a
kroganokat, ugyanis Gillian a roham nevezetű biotikus
képességet hívta életre. Ahelyett, hogy
elfutott volna az
őrök elől, egyenesen feléjük lendült. Három lépés alatt a
lány teste elmosódott folttá vált a megfigyelők számára, és
Gillian érezte,
ahogy a további energiák átjárják a testét.
Beleütközött az egyik hüllőbe, aki
hátrazuhanva a falnak
csapódott, majd egy asztalra esett, ami összetört az
óriás
súlya alatt. Társa dühösen felhördült. Gillian az ajtó felé
rohant. Az
idő mintha lelassult volna.
Az utca
túloldalán lévő, elsötétített harmadik emeleti
lakásból Kai Lengnek tökéletes
kilátása nyílt a Túlvilágra. A
nyitott ablak előtt álló asztalra volt készítve
a Vesper típusú
mesterlövész puska. A Cerberus ügynökének semmi mást
nem
kellett tennie, mint várni. Mert miután a
Kolduskirálytól megtudta, hol
tartózkodik Gillian, Leng
követte őt a quarián raktárból a Túlvilághoz.
Talán jobb
lett volna, ha csendesen végez vele, mondjuk
az ágyában vagy egy sötét
sikátorban, de a quarián
raktárházat nagyon erősen őrizték, és még ha sikerülne
is
belopóznia, hihetetlenül feltűnő lenne odabent. Ezért
nyilvánosan kellett
elvégeznie a feladatát. Az Omegán
sokkal könnyebben ment az ilyesmi, mint a
Fellegvárban,
de így is volt benne némi kockázat, mert azok, akik odalent
voltak az utcán, nemcsak fel voltak fegyverkezve, hanem
mind paranoiásakká is
váltak az itt töltött idő alatt. Ha
rájuk lő, valószínűleg viszonozni fogják a
tüzet.
Leng
gondolatait halk zokogás szakította félbe.
Hátrapillantott a válla felett. A
nő, aki itt lakott, már megint
sírt. Hosszú kábelekkel egy székhez volt
kötözve, a száját
ragasztószalag tapasztotta be. Leng a homlokát ráncolta.
— Pofa be! Emlékezz, mit mondtam! Ha jól viselkedsz,
tovább élhetsz,
ha rosszul, megdöglesz! A döntés a tiéd.
A sírás abbamaradt.
Leng újra a távcsőbe, azon keresztül pedig az utcára
nézett. Semmi
sem változott. Felmerült benne a kérdés,
vajon mit keres Gillian a Túlvilágban?
Nem tűnt olyannak,
aki sokat járna efféle helyekre. Nem mintha ez bármit is
számított volna, mert a dolga az volt, hogy megölje, nem
pedig, hogy megértse.
Teltek-múltak a percek. Az utcán jöttek-mentek a
helybéliek. Két
prostituált összeverekedett, T’Loak
zsoldosai elkergették őket. Még több idő
telt el. Végre, pont
mikor Leng az erre a célra kiválasztott vázába akart
hugyozni, történt valami.
Az Omegán nem akadt túl sok privát jármű, ezért mikor
feltűnt egy,
mindenki biztos lehetett abban, hogy egy
nagyon fontos személy ül benne. A
páncélozott limuzin
kifordult az egyik mellékutcából, Leng felkapta a puskát,
és
annak a távcsövével követte a járművet. Az autó tetejére
egy géppuskatorony
volt szerelve, ezen kívül négy,
egyenruhába bújtatott zsoldos kapaszkodott a
fellépőkön.
Mind készen álltak arra, hogy alkalom adtán leugorjanak,
és
eltakarítsák az útból az akadályokat, legyen az bármi
vagy bárki.
Aria T’Loak? Idejön? Leng úgy
gondolta, így van. A
feltételezését megerősítette, hogy a kocsi lehúzódott a
Túlvilág bejárata mellett, és egy aszári szállt ki belőle. Leng
nem látta az
arcát, és ha akart volna, sem tudott volna
rálőni, mert a limuzin útban volt. A
különösen nagy
tisztelet, ahogy az őrök kezelték az érkezőt, mindent
elárult. A
Kalózkirálynő megérkezett. Ez az egész
szórakoztatta Lenget, de a feladata
szempontjából teljesen
jelentéktelennek tartotta.
A limuzin elhajtott, a nyüzsgés elhalt, és Leng épp újra a
hólyagjára fordította volna figyelmét, amikor furcsa dolog
történt. Hirtelen, minden látható ok nélkül, az ajtónálló
kroganok hátat fordítottak, és bementek. Ez felkeltette
Leng érdeklődését, és
arra ösztönözte, hogy tartsa a
célkeresztet az ajtóra.
Először
semmi nem történt, de aztán, pár másodperccel
később, Gillian lépett ki, és
egyenesen felé rohant. A lány
olyan gyorsan és olyan váratlanul távozott, hogy
Lengnek
alig volt ideje célra tartani és meghúzni a ravaszt. Halk
pukkanás
hallatszott, a hangtompító jól végezte a dolgát. A
puskatus megrúgta a vállát,
a lövedékek pedig spirális
pályán közeledtek célpontjuk felé. A golyók kicsik
voltak, de
hála a puska huzagolásának és a hatalmas
kezdősebességnek, nagy
rombolást végeztek.
Gillian
azonban igen gyorsan mozgott, így ahelyett, hogy
a lányt találták volna el, a
lövedékek a Gilliant üldöző
kroganba fúródtak. Véres agydarabok repültek szét,
amikor
a zsoldos koponyája egyszerűen lerobban a nyakáról.
A test még
nem ért földet, mikor Leng már szitkozódva
újratöltötte a puskát, és Gillian
után kutatott. Azonban
elkésett, a célpont eltűnt.

Í
 Így Lengnek
nem maradt más választása, minthogy
összepakoljon, és elhagyja a helyszínt.
Csak annyi időre állt
meg, amíg egy rugós kést előhúzva elvágta a nőt fogva
tartó kábeleket.
— Köszönöm a
vendéglátást! Elnézést a rendetlenségért!
Szép estét kívánok! — Az ajtó
nyílásának sziszegő hangja
hallatszott, majd egy másik is követte, mikor az
ajtó
becsukódott. Fiatal volt még az éjszaka. Az élet pedig ment
tovább.


 
 
TIZEDIK FEJEZET
 
AZ OMEGÁN
 
 
 
Kahlee és Anderson már jártak az Omegán korábban is,
de Hendel még
soha. Bár hallott az űrállomáson uralkodó
állapotokról, a saját szemével látni
őket egészen más dolog
volt. Köszönhetően annak, hogy fel voltak fegyverezve,
és
egyértelműen tudták, mit csinálnak, sikerült incidens nélkül
elhagyniuk a
dokkoló kart, majd megkezdhették útjukat az
állomás belseje felé.
Mikor sikerült átverekedni magukat a tömegen, a TraNa
hotel felé
vették az irányt. Ez az intézmény igen jó
hírnévnek örvendett, ennek
megfelelően az árai is magasak
voltak, de Andersonnak kormányzati számlája
volt, és nem
látta értelmét annak, hogy egy fekházban töltsék az
éjszakát —
különös tekintettel a biztonsági hiányosságokra.
Már majdnem besötétedett, mire megérkeztek. Ettek,
aztán ideje
volt visszavonulni a szobáikba. Az alvást
megnehezítették az időnként kitörő
tűzharcok hangjai,
ezért egyikük sem volt teljesen kipihent, mikor a reggelinél
találkoztak.
— Mi a feladat mára? — kérdezte Hendel, miután
lehörpintette a
második csésze kávéját.
— Az Omegán nincs állami hírszolgálat — felelte
Anderson, aki épp
egy pirítóst kent meg vajjal. — Azonban
van egy fickó. Saját lapja van.
Előfizetéssel lehet hozzájutni,
néha a Fellegvárba is küld egy-egy sztorit. Azt
az
információt kaptam, hogy ő felvilágosíthat minket arról, mi
folyik itt, az
pedig igen hasznos lenne.
A többiek egyetértettek vele. Mikor befejezték a reggelit,
útnak
is indultak. Az úti céljuk alig húsz perc tempós
gyaloglásra volt tőlük.
Anderson és Kahlee haladt elöl,
Hendel zárta a sort. Az általuk keresett iroda
egy mosoda
és egy apró kávézó közé volt beékelődve egy passzázson. Az
ajtó
felett felirat hirdette: GALAKTIKUS HÍRÜGYNÖKSÉG.
Olyan név volt ez, ami sokkal
többet sejtetett egy
egyszemélyes vállalkozásnál.
Mikor Anderson, Kahlee és Hendel beléptek a helyiségbe,
a hosszú,
szűk terem túloldalán, három lapos monitor előtt,
nekik háttal ült valaki,
akiről azt feltételezték, a tulajdonos.
Ahogy a videók feltűntek, és semmivé
lettek, egyértelművé
vált, hogy épp egy híranyagot állít össze.
— Mr. Nix? — kérdezte Anderson, mire a férfi megfordult.
A különféle implantátumok gyakoriak voltak az Omegán,
a
Fellegvárban és az egész ismert űrben — közülük sokat az
ügyfél elvárásainak
megfelelően alakítottak ki — ezért
mindennapi jelenségnek számítottak. Mégis
volt valami
sokkolóan megdöbbentő a Nix jobb szemgödréből
kitüremkedő
nagyítólencsében. A készülék halkan
felberregett, ahogy a látogatókra
fókuszált. Vajon egy
idegrendszeri chiphez volt kapcsolva? Vajon lehetővé tette
Nix számára, hogy felvegye, amit lát? Anderson fogadott
volna, hogy igen. A
riporter arcának többi része
halottsápadt volt. Vékonyszálú haja, enyhén
hajlott orra és
himlőhelyes bőre volt.
— Igen?
A kérdés elég őszinte volt, de Anderson úgy érezte, van
valamiféle
mögöttes tartalma is, mint például: elfoglalt
vagyok, mi a frászt akarnak?
Mosolyt erőltetett az arcára.
 — A nevem Anderson, David Anderson. Ez itt Kahlee
Sanders, a
jobbomon álló úriember pedig Hendel Mitra.
Tegnap érkeztünk. A Fellegvárbeliek
szerint ön mindent
tud arról, ami az állomáson történik. Reményeink szerint
hajlandó lesz felvilágosítani minket.
Nix arckifejezése enyhén megváltozott.
— David Anderson. Mint David Anderson admirális?
— Igen.
— Kérem, foglaljanak helyet! — mondta az újságíró
lelkesen. — Én
Harvey Nix vagyok. Hopsz! Csak két
vendégszékem van! Elnézésüket kérem! Mr.
Mitra, ugye?
Esetleg idehúzná azt a dobozt? Tökéletes, szuper! Tehát,
admirális... Mi szél hozta az Omegára?
Anderson látta, merre tart a beszélgetés, és a kezét
ellenkezve
felemelte.
— Nem adhatok interjút önnek, de szívesen fizetnék, hogy
ránk
áldozzon egy órát az idejéből!
Nix irodájának kinézetéből ítélve a pénz hiánycikknek
számított
errefelé. Anderson mintha kapzsiságot látott
volna megcsillanni a riporter
valódi szemében.
— Igen, hogyne, megértem. Az óradíjam ötszáz kredit.
Anderson nem hitte, hogy Nixnek megszabott óradíja lett
volna.
Emellett pedig ez az összeg túl soknak tűnt.
Elmosolyodott.
— Kettő-ötven.
— Áll az alku — egyezett bele Nix gyorsan. — Mit akar
tudni?
— Címszavakban foglalja össze az elmúlt hetek
történéseit. — mondta
Kahlee. — Aztán ha hallunk valami
érdekeset, a részletekbe is belemehetünk.
Nix hátradőlt, és belekezdett egy igen alapos
összefoglalóba az
Omegán az utóbbi tizenöt napban történt
főbb eseményekről. Hallgatóságát a
mondanivalója nagy
része cseppet sem érdekelte, de mikor Nix megemlítette,
hogy
a Kegyetlen Koponyák egy új szervezettel, a
Biotikusok Földalatti Mozgalmával
szövetkezve kirabolták
Aria T’Loak bankját, a közönség csupa füllé vált.
Anderson
további részleteket követelt. Nix elmondott mindent, amit
tudott,
beleértve azt is, hogy a bankért felelős batariánt
felakasztották, és azóta
céltáblának használják.
Miután kifizették a férfit, Kahlee a társaihoz fordult.
— A Biotikusok Földalatti Mozgalma. Ehhez a csoporthoz
csatlakozott
Nick.
— Bizony, ez az a banda — mondta Anderson némi
megvetéssel. — Milyen
érdekes.
— Ha a bankrablás felkeltette az érdeklődésüket —
vetette közbe Nix —,
akkor biztos érdekelni fogja magukat
az is, mi történt tegnap este.
Anderson, Kahlee és Hendel csendben figyeltek, míg Nix
elmondta,
hogy egy biotikus nő milyen őrültséget csinált a
Túlvilág nevű nightklubban.
T’Loak számos alkalmazottját
meggyilkolta, köztük két biotikust, akiket
darabokra tépett.
Ez nagy dolog volt, az Omegán mindenki erről beszélt.
Először
Hendel szólalt meg.
— Véletlenül nincs fényképe róla? Mármint a biotikusról,
aki
darabokra szedte a helyet?
— Van, ami azt illeti — nyugtatta meg őket Nix. —
Várjanak egy
percet!
Anderson, Kahlee és Hendel egymásra néztek, majd a
hátsó falra.
Nix ujjai szélsebesen repkedtek a vezérlő
gombjai felett, és egy videó jelent
meg a falon.
— Ez a Túlvilág egyik biztonsági kamerájának felvétele —
mondta Nix
hátat fordítva nekik. — Aria T’loak emberei
küldték át annak reményében, hogy
mindennap közhírré
teszem. A Kalózkirálynő tízezer kreditet ad a lányért. Élve
vagy halva.
Kahlee visszafojtott lélegzettel nézte a videót. Azért
imádkozott,
hogy az ott szereplő biotikus egy idegen
legyen. Aztán a szíve összeszorult,
mert mindhárom
képernyőn egy ismerős arc tűnt fel. Gillian felemelt
karokkal,
grimaszolva egyenesen a kamerába nézett. Majd
a videó a másik oldalt mutatta,
ahol két aszári épp
darabokra szakadt. A Kahlee által ismert kislány nem
létezett többé. Megszületett egy gyilkos.
Miután megtudták, hogy a Biotikusok Földalatti
Mozgalma részt vett
a bankrablásban, Anderson, Kahlee és
Hendel egyetértettek abban, hogy egy
teljes szervezetnek
egyszerűbb lesz a nyomára bukkanni, mint egyetlen
embernek,
és — hála a csoportot övező nagy érdeklődésnek
— a trió alig pár óra alatt
kiderítette, hol van a
főhadiszállásuk.
Azonban mikor odaértek a régi hotelhez, szembesülniük
kellett a
ténnyel, hogy a Mozgalom tagjai elhagyták a sokat
látott épületet, és egy utcai
banda költözött a helyükre. Egy
ápolatlan kinézetű, kifestett arcú, különböző
típusú
páncéldarabokat viselő, hatalmas korcsolyákon közlekedő
csapatról volt
szó. Villámoknak hívták őket, és arról voltak
híresek, hogy a rablás után
mindig gyorsan kereket
oldanak.
Hendel átvágott az utcán, hogy beszéljen az egyik épület
előtt
álló őrrel. Abból ítélve, ahogy az öreg hotel kinézett, a
nagyon közeli múltban
ütöttek rajta. Az őrnek lila haja,
narancssárga arcfestése, és hiányos fogazata
volt.
— Itt állj meg, barátom! — mondta a bandita. — Ne
akard, hogy
eltiporjalak!
— Nyugi — felelte a tenyerét feltartó Hendel. — Csak
némi
információra lenne szükségem. És mielőtt eltiporsz,
vess egy pillantást a
mellkasodra!
A Villám lenézett, meglátta a vörös pöttyöt, és tudta, mit
jelent.
Valaki rá célzott. Valószínűleg az utca túloldaláról.
Volt arrafelé egy
törmelék halom, ami jó fedezéknek tűnt.
Az őrszem felnézett, nem volt félelem a
szemében, de a
hangja békésebbé vált.
— Szóval barátom, mi járatban?
— Úgy tudjuk, a Biotikusok Földalatti Mozgalmának a
főhadiszállása
itt van, de ti vagytok itt. Mi történt?
A Villám
vállat vont.
— A Biotikusok
voltak olyan hülyék, hogy kirabolják Aria
T’Loak
egyik bankját, aki egy kisebb sereget küldött
utánuk, de a helyiek szerint csak
döntetlen lett a meccs
vége. A biotikusok számítottak a visszavágásra. Szóval
felkészültek a támadásra. Aztán mikor a csata véget ért,
kiköltöztek.
— Hová mentek?
— Fingom
sincs... most pedig sétálj el szépen, mielőtt
szólok a tetőn császkáló
tesóimnak, hogy repítsenek egy
rakétát abba a szeméthalomba, ahol a haverod
bujkál!
— Vettem...
Amúgy bírom a fogad. Csinos!
Ezzel Hendel
hátat fordított a Villámnak, és átvágott
az
utcán. Anderson és Kahlee már várták.
— Attól
tartok, nincs szerencsénk — mondta Hendel.
—
Nem tudják, hová mentek a biotikusok.
— Picsába —
mondta Anderson ingerülten. — Kezdhetjük
újra az elejétől!
— Mi van
Gilliannel? — kérdezte Kahlee. — Talán most
vele kéne foglalkoznunk.
— Igazad van —
ismerte el Anderson. — De hol kezdjük?
Vérdíj van a fején. Szóval biztos
bujkál.
Egy percnyi
csend után Hendel szólalt meg.
— Van egy
ötletem. Van az Omegán quarián
nagykövetség? Mert ha igen, akkor be kell
fogadniuk őt, ha
menedéket kér.
— Briliáns! —
kiáltott fel Kahlee. — Kell lennie valahol
egy épületüknek, és Gillian pontosan
oda ment! Gyerünk!
Keressük meg a quariánokat!
  
***
 
A fények
haloványak, a levegő hideg volt a raktárban. A
zajok visszhangot vertek a
falakon, mikor egy csapat bio-
ruhába öltözött quarián a dokkba szállított egy
halom kifelé
menő rakományt. Tar Vas Sootha részben mozgatható
modulokból
felépített irodája a barlangszerű helyiség
sarkában állt.
Tar volt a raktár vezetője, és igen gyakorlatias
gondolkodásmódjáról volt ismert. Gillian a fémasztal másik
oldalán ült, halálra
rémülve. Mégpedig okkal. Miután annak
reményében, hogy beszélhet Aria T’Loakkal
belépett a
Túlvilág nevű klubba, harcba keveredett, és menekülni
kényszerült.
Egy álmatlanul, forgolódva töltött éjszakával
később azt az utasítást kapta,
hogy jelentkezzen Tarnál. Ő
pedig nem vesztegette az időt, rögtön a tárgyra
tért. Gillian
nem láthatta a quarián arckifejezését, de a nemtetszése
egyértelmű volt.
— Gillian Nar Idenna — mondta szigorúan. — Szavakkal
nem tudom
kifejezni, mekkorát csalódtam benned.
Menedéket kerestél nálunk. Az Idennán
betöltött
státuszodból és a kalóztámadás során tanúsított
bátorságodból
kifolyólag ez a menedék megadatott neked.
És te mivel viszonoztad ezt a
szívességet? — kérdezte. —
Azzal, hogy besétáltál a
Túlvilágba és megölted Aria T’Loak
őreit. A tetteidet megörökítő videó a ma
reggeli hírekben is
szerepelt. T’Loak tízezer kredites vérdíjat tűzött ki a
fejedre. Tudod te, hogy ez mit jelent? A kisebb bandák, az
útonállókat nem is
említve, mind utánad fognak kutatni.
Nemcsak a vérdíj miatt, hanem azért is,
mert ezzel a
Kalózkirálynő kegyeibe férkőzhetnek. És hogy van valaki,
aki
tudja, hol vagy. Erre akár fogadhatsz is... Tehát, ha
megengedjük, hogy itt
maradj, minket is üldözni fognak, és
az Omega lakosságának nagy része már amúgy
is gyűlöli a
fajtánkat.
— Sajnálom — mondta Gillian bűnbánóan. — Nagyon
sajnálom. Csak
beszélni akartam T’Loakkal, de mikor
megpróbáltam, az őrsége rám támadt. Meg
kellett védenem
magam.
— Ami nagyon jól sikerült — felelte Tar ingerülten.
—
Nos, az
ítélkezés nem az én dolgom, és nem szeretnénk
begyűjteni a fejpénzt sem. Nem
maradhatsz itt.
A veszedelem a sarkadban liheg, mi pedig nem
engedhetjük meg
magunknak, hogy bajba kerüljünk.
— De hova mehetnék? — kérdezte Gillian panaszos
hangon.
— Erre korábban kellett volna gondolnod — felelte Tar
hidegen. —
Szedd össze a holmid, és tűnj el innen! A neved
kitöröltetik az Idenna
személyzetének listájáról, és többé
nem látunk szívesen a flottában!
Gillian felállt, elsétált az egyedülálló, nőneműeknek
fenntartott
alvóhelyekhez, és elkezdte összepakolni a
holmiját. Valahogy, anélkül, hogy
akarta volna, sikerült
mindent tönkretennie. Tudta, hogy Tarnak igaza volt.
Nagyjából mindenki a fejét akarta, és szövetségesek nélkül
a hátralévő életét
inkább órákban, mint években kellett
számolnia.
De nem adja olcsón a bőrét... Bárki is jön majd, hogy
megölje,
magas árat fog fizetni a tettéért. A gondolatot
komor elhatározás kísérte.
Gillian az ajtóhoz indult.
Figyelték őt. Erezte magán a tekinteteket. Nart
abban a
pillanatban tájékoztatni fogják, hogy ő kilépett innen.
Az ajtó kinyílt. Gillian hunyorgott, mert a mesterséges
napfény
elvakította a szemét, és az Omega életének
szüntelen hangzavara a fülében
dübörgött. A szíve
lüktetett, ahogy lassan érezni kezdte a vérkeringésébe jutó
adrenalin hatásait. Elindult. Balról valaki megszólította.
 — Miss... nem tudom a nevét! De tudom, ki ön... és
segíteni
szeretnék!
Gillian felemelt kezekkel, harcra készen megpördült a
sarkán, bár
ez nem volt szükséges. Egy oldalra kitartott
kézzel álló, barna hajú nő állt
mellette.
— A nevem Cory Kim. A Biotikusok Földalatti
Mozgalmának tagja
vagyok. Nick Donahue kért meg, hogy
üdvözöljelek. Szeretne találkozni veled!
— Nick? Tényleg?
— Igen, tényleg. Tudunk arról, ami a Túlvilágban történt.
Mindenki
tud. Szeretnénk, ha csatlakoznál a Mozgalomhoz!
— Hogy találtál rám? — kérdezte gyanakodva Gillian.
— Könnyebb volt, mint gondolnád — felelte a másik nő. —
Aria T’Loak
tízezret ad érted. Élve vagy halva. Mi
tizenötezret ajánlottunk, de csak élve.
Egy utcai árus látott
téged tegnap este bemenni a raktárba.
— Ilyen sok pénzetek van?
— Bizony — válaszolt Kim vidáman. — T’Loak saját
bankjából vettük kölcsön!
Persze a nyomunkba eredt, de
még mindig itt vagyunk. Nesze! Vedd ezt fel, és
tartsd
magadon a csuklyát! Így senki nem fog felismerni! Le kell
ráznunk a
fickót, aki követ téged. Az utca túloldalán lévő
sikátorból figyel. Ne, ne nézz
oda! Hadd higgye, hogy nem
szúrtuk ki! Úgy majd könnyebben lerázhatjuk.
-   
Fejvadász?
— kérdezte Gillian, mialatt a könnyű
köpenyt ráhúzta a ruháira.
-   
Nem. —
felelte Kim. — Kai Leng és én együtt ültünk a
Szövetség börtönében, a Cerberus
hozott ki minket. Ő
velük maradt, én leléptem.
Gilliant hirtelen elöntötte a remény. A Cerberus! Egy
lehetséges
kapcsolat... Ezúttal óvatosnak kell lennie. Előző
este hibát követett el.
Ostoba hibát. És nem akarta
megismételni.
 — Tudod, hol lakik ez a Leng? — kérdezte Gillian,
miközben felvett
egy napszemüveget.
Kim a homlokát ráncolta.
— Nem, de egy emberünk követni fogja. Miért?
— Ó, semmi — felelte Gillian. — Cory! Köszönöm! Mutasd
az utat!
Kai Leng már órák óta figyelte a raktárházat, mindenféle
eredmény
nélkül. Még mindig mérges volt magára, amiért
előző este elszalasztotta az
alkalmat. Ahogy Gillian Grayson
kitört a klubból, meglepő volt, de neki akkor
is jobban
kellett volna teljesítenie ennél!
Ennek következményeként Leng a raktár előtt várta, hogy
a célpont
kilépjen az ajtón, még ha ez azt is jelentette, hogy
egy napon át kell ott
szobroznia. Azonban megéhezett,
elfáradt, és az elszántsága kezdett
halványulni. Leng
pulzusa egyik pillanatról a másikra felgyorsult, amikor a
raktár ajtaján egy embernő lépett ki. Leng felkapta a
mesterlövész puskát, hogy
jobban megnézze magának.
Mikor a célkereszt az arcára ért, már tudta, hogy a
célpontja ott állt közvetlenül előtte. Lelője? Azzal
megkockáztatná, hogy a
quarián őrök viszonozzák a tüzet.
Vagy kövesse, amíg tisztes távolba nem kerül a
raktártól?
Mielőtt még dönthetett volna, egy másik nő belépett
Gillian elé.
Leng elkáromkodta magát. Aztán — a felismerés
okán — újra káromkodni kezdett.
Mert ismerte ezt a másik
nőt. Azaz akkor ismerte, mikor mindkettőjüket
ugyanabban
a szövetségi börtönben tartották fogva. Egy Cory Kim nevű
biotikus
volt, és ennél több is: egy ex-szerető. Ez azonban
már a történelem részét
képezte. Vajon mit keres Cory az
Omegán és miért beszél Gilliannel?
Leng még mindig egy elfogadható magyarázat után
kutatott, amikor azok
ketten elindultak. Ösztönösen követte
volna őket, de mi van, ha Cory nincs
egyedül? Ha van
valaki, vagy valakik, akik vigyáznak rá? Mindent
lehetségesnek
tartott. Ezért Leng kényszerítette magát,
hogy várjon harminc másodpercet, majd
átfésülje a
területet valami vagy valaki gyanús után kutatva. Ez nem
volt
könnyű az Omegán, ahol mindenki potenciális
fenyegetést jelenthetett. Leng
erőfeszítései
eredménytelenek maradtak.
Jó lett volna több időt tölteni a helyszín felmérésével, de
akkor
nagy lett volna az esélye annak, hogy Gillian és Cory
eltűnnek a tömegben.
Pedig a tinédzser hátán lógó táskából
ítélve a lány nem tervezett visszatérni
ide. Ezért Leng
összecsukta a puskát, a hátára dobta, és a lányok után
indult.
Fontos volt, hogy távol maradjon, de ne
túl távol,
nehogy egy hirtelen fordulónál szem elől veszítse őket.
Sokan voltak
az utcán, ami egyrészt megkönnyítette Leng
dolgát, másrészt viszont el is
takarta a célpontjait, ezért
folyamatosan résen kellett lennie. Bár a sebeit
szinte
teljesen meggyógyították, a mozgás még mindig fájdalmas
volt a számára.
Szerencsére egyik nő sem vette észre, hogy
követik őket, egyik sem nézett
vissza, hogy ellenőrizze az
esetleges kullancsokat.
Leng ezen és
efféléken gondolkodott, mikor az egyik
mellékutcából egy tíz-tizenöt fős,
fiatalokból álló csoport
vágott elé. Valakit követtek, vagy legalábbis úgy
tűnt, mert
érthetetlen, halandzsanyelven kiabáltak egymásnak, aztán
az, aki
után jöttek, körbe-körbe vezette őket. Aztán amilyen
gyorsan feltűntek, olyan
gyorsan köddé is váltak. Mikor
Leng végignézett az utcán észrevette, hogy a két
nő is
eltűnt. Véletlen? Vagy egy az ő kedvéért létrehozott utcai
előadás egyfős
közönsége lehetett? Nem tudhatta.
Leng
felsóhajtott. Úgy döntött, visszatér a menedékbe,
pihen egy kicsit, reggel
pedig ismét felkeresi a
Kolduskirályt. Mivel egyszer már megtalálta Gilliant,
biztos
volt benne, hogy újra sikerülni fog. Ha egy fejvadász meg
nem találja
előtte. Ennek az eshetősége felvidította, és
mosolyt csalt az arcára. Pozitív
gondolkodás. Ez a lényeg.
Késő délután
járt az idő, mire Anderson, Kahlee és
Hendel megérkeztek a quarián
raktárházhoz. Az ide vezető
út hosszabb volt, mint azt bármelyikük szerette
volna,
ugyanis az Omegán nem voltak címek, egyes utcák le voltak
zárva, mások
pedig nem vezettek sehová. Mindezek okán az
utazás frusztrálóvá és időigényessé
vált.
Mikor végre
odaértek a quariánok raktárához, Hendel
előrement, hogy bebocsátást kérjen. Az
őr meghallgatta a
kérését és ahelyett, hogy rádión szólt volna be a
felettesének, inkább belépett az épületbe. Ez biztos jele volt
annak, hogy úgy érezte, az ügy
kényes, és nem szerette
volna, ha Hendel hallja a beszélgetést. Öt perccel
később
tért vissza. A hangja semmit nem árult el.
— Kérem, kövessen!
— Jöhetnek a barátaim is?
— Igen.
 Hendel, Anderson és Kahlee követte a vékony, törékeny
nőstényt a
gyéren megvilágított épületbe, a raktár
sarkában álló aprócska irodáig. Odabent
egy másik quarián
emelkedett fel ültő helyéből, hogy üdvözölje őket.
— Jó napot — mondta. — A nevem Tar Vas Sootha. Én
vagyok itt a
vezető... Úgy tudom, Gillian Nar Idennával
kapcsolatban lenne néhány kérdésük.
Kérem, foglaljanak
helyet!
Hendel már megmondta a nevét az őrnek, de most ismét
bemutatta
önmagát és útitársait. Tar bólintott.
— A feljegyzéseinkben Hendel Vas Idennaként szerepel.
Az Idenna
megbecsült tagjának tartják. Ha nem így lenne,
visszautasítottam volna a
kérelmüket.
— Köszönjük — mondta Hendel. — Amint már az őrnek is
mondtam,
Gillian Nar Idennát keressük. Egyedül érkezett
az Omegára és talán itt keresett
menedéket.

Í É
 — Így tett — felelte Tar komoran. — És boldogan láttuk őt
vendégül,
míg a Túlvilág nevű klubban meg nem ölte Aria
T’Loak testőreit. Ezzel tisztában
vannak?
— Igen — mondta Hendel. — Tudunk róla.
— Akkor azt is tudják, hogy Gillian többeket megölt, aztán
elmenekült a helyszínről, illetve, hogy T’Loak tízezer
kredites vérdíjat tűzött
ki a fejére.
— Nagyon sajnálatos. — értett egyet Hendel. — de én
ismerem ezt a
lányt. Ha megölt valakit, akkor azt
önvédelemből tette. Itt van? Szeretnénk
beszélni vele!
— Nem — felelte Tar. — Nincs itt. Maga azt mondja,
önvédelemből
tette. Gillian is ezt állítja, de mi mást is
mondhatna? T’Loak szóvivője
„indokolatlannak” nevezte a
támadását, és nincs lehetőségünk megtudni, melyikük
mond igazat. Azonban, mivel ön élt és dolgozott is
közöttünk, tudhatja, hogy
sokan nem kedvelik a fajunkat.
Ez az, ami olyannyira törékennyé teszi a
helyzetünket itt, az
Omegán is. Így megkértem Gilliant, hogy távozzon.
Hendel felpattant a székből, és előrántotta a pisztolyát.
Tar fejére
célzott.
— Te rohadt köcsög! Tudtad, hogy vérdíj van a fején,
mégis kiküldted
az utcára! Nem azért, mert ártott neked,
csak azért, hogy csontig nyalj
T’Loaknak és az összes többi
gecinek, akik ezen a gennylabdán élnek! Le kéne
robbantanom a kibaszott fejed a nyakadról!
— Hendel — mondta Kahlee, aki szintén felállt, hogy
közbeavatkozhasson. — Tedd el a fegyvert, kérlek. Azzal
hogy megölöd, semmi nem
oldódik meg! Kérlek... Ami
történt, megtörtént. Megtaláljuk őt!
Hendel lassan, fokozatosan hagyta, hogy Kahlee lejjebb
nyomja a
kezét. És ez jó volt így... mert két erősen
felfegyverzett quarián érkezett meg
ebben a pillanatban.
— Jobban teszi, ha imádkozik, hogy Gillian életben
maradjon — mondta
Hendel, miközben a tokjába dugta a
pisztolyt. — Mert ha nem így lesz,
visszajövök magáért!
— Vezessétek ki őket — mondta Tar fagyos hangon a két
quariánnak. —
És szóljatok az őröknek. Ha bármelyikük
újra felbukkan a környéken, lőjék le! —
A meghallgatás
befejeződött.
Este volt, a Túlvilág kezdett megtelni, és T’Loak rossz
kedvében
volt. Jó oka volt rá. Bár a bankrablással és az
előző esti törés-zúzással
kapcsolatos fennmaradó ügyek
nem voltak döntő fontosságúak, de így is túl sok
időt és
energiát fordított rájuk, pedig lett volna jobb dolga is. A
bandavezér
gondolatai ekörül forogtak, mikor Immo
belépett a második emeleten Aria számára
fenntartott U-
alakú boxba. A szalarián arra várt, hogy főnöke jelét adja
annak,
észlelte jelenlétét.
Aria tisztában volt azzal, hogy
Immo előző este rávetette
magát az őrült biotikusra, ahogy azt is tudta, ilyen
hűséges
embert nem talál minden sarkon. Mosolyt erőltetett arcára.
— Tessék, Tann? Mi van?
— Néhány vendégünk szeretne önnel beszélni.
T’loak felhúzta az egyik szemöldökét.
— Remélem, egyikük sem egy őrült biotikus!?
Ezt viccnek szánta, de Immo nem a humorérzékéről volt
híres.
— Nem, asszonyom. Az egyikük egy ember, akit David
Andersonnak
hívnak. A másik egy nő, aki a Kahlee Sanders
névre hallgat.
T’Loak mindkettőjüket ismerte, mivel a Paul Grayson
utáni kutatás
kezdeti szakaszában foglyul ejtette őket itt, az
Omegán. Akkoriban nemcsak a
Titokzatos Ember nevében,
de a saját kedvére is cselekedett, mert hitte, hogy
Grayson
volt felelős Liselle haláláért.
Most, mindannak fényében, amit Shella mondott arról az
éjszakáról,
úgy tűnt, egy Manning nevű Cerberus ügynök
vágta el Aria lányának torkát. Vajon
élvezetből tette? Vagy
a Titokzatos Embertől kapta az utasítást? Figyelembe
véve,
hogy mennyire voltak érintettek az ügyben, talán Anderson
és Kahlee
értékes információkkal szolgálhattak. T’Loak
biccentett.
— Rendben, küldd fel őket!
Immo nem találkozott korábban az emberekkel, és most
meglepettnek
tűnt. Vagy legalábbis annyira kizökkent,
amennyire ez a fajtájánál lehetséges
volt.
— Fegyverrel? Vagy lefegyverezve?
— Megtarthatják a fegyvereiket. Fogalmam sincs, mit
akarnak, de nem
fejvadászok.
— Igenis, asszonyom! — mondta Immo, majd távozott.
T’Loak kortyolt egyet az italából, majd letekintett a
kalitkában vonagló táncosokra.
Fiatalok voltak. És éhesek.
Pont, mint ő, mikor a hely eredeti tulaja
felbérelte, mint
egzotikus
táncost. Hiba volt, hiszen a klub, ami egykor az
övé volt, mostanra Ariáé lett.
Vajon ez alkalommal is így fog
végződni? Vajon az egyik párductestű kislány
megtalálja
majd a módját annak, hogy a földre kényszerítse őt? Lehet.
Majd
egyszer, de egy darabig még nem.
Alig volt
hallható, ahogy Immo az emberekkel visszatérve
utasította a testőröket, hogy
engedjék őket át. Aria az ívelt
padon ülve intett az embereknek.
— Kérem...
foglaljanak helyet! Rég találkoztunk!
— Így van —
értett egyet Anderson. — Bár a legutóbbi
alkalommal az ön vendégszeretete
valamivel több volt a
kelleténél.
T’loak
felkacagott.
— Az ajtók
zárva voltak, ezt elismerem, de a szobák
kellemesek!
— Sokkal kellemesebbek,
mint amiket most bérlünk —
ismerte be Kahlee. — Értesítsen, ha lesz kiadó szobája!
— Észben
tartom — mondta T’Loak. — Mi szél hozta
önöket a Túlvilágba? Vagy csak
szórakozni jöttek?
 — Bár úgy
lenne — sóhajtott Anderson. — Paul Grayson
lányának ügyében érkeztünk.
T’Loak egyik
szemöldöke felemelkedett.
— Mi van vele?
— A neve
Gillian — felelte Kahlee.
— Ő az a
biotikus, aki tegnap este megölte az ön
alkalmazottait.
T’Loak a
homlokát ráncolta.
— Komolyan?
Grayson lánya volt?
— Igen —
felelte Kahlee. — Ő volt. Nem a biológiai, csak
a nevelt lánya. Gillian már
nagyon kicsi kora óta biotikus
képességekkel él. A Titokzatos Ember felfigyelt
rá, és arra
utasította Graysont, hogy játssza el az apa szerepét, majd
juttassa
be Gilliant a Grissom Akadémiára. Grayson így is
tett, de az évek alatt törődni
kezdett a lánnyal, és valódi
apa-lánya kapcsolat alakult ki köztük. Ezalatt
Gillian
biotikus képességei folyamatosan fejlődtek, valamint annak
alapján, ami
tegnap este itt történt azt feltételezzük, hogy
új erősítőket installáltatott.
— Megölt kettőt a legerősebb biotikusaim közül —
mondta Aria
keserűen. — Ezért megfizet!
— Ezért vagyunk itt — vágott közbe Anderson. — Tudunk
a vérdíjról,
és reméljük, visszavonja. Amint megtaláljuk,
megadjuk neki a segítséget, amire
szüksége van. Gillian
igen heves természetű, és elhatározta, hogy megöli a
Titokzatos Embert. Valójában, ha találgatnék, azt
mondanám, emiatt jött ide.
Meg akarja találni.
Ez felkeltette T’Loak érdeklődését.
— Miért?
— Mert a Titokzatos Ember megölte az apját —
magyarázta Kahlee. —
Bosszút akar állni.
T’Loak elgondolkodott. Ironikus, hogy Gillian Grayson és
ő azonos
célt tűztek ki maguk elé. A lány vissza akart vágni
a Titokzatos Embernek, és
ha Shella igazat mondott, akkor
ő is ugyanezt akarta. Aria inkább megtartotta
ezt az
információt.
— Szóval van itt valami, ami kell maguknak — mondta
T’Loak. — És
történetesen van valami, ami meg nekem kell.
Esetleg meg tudunk állapodni.
Kahlee a homlokát ráncolta.
— Mégis mire lenne szüksége?
— Információra — felelte T’Loak. — Mielőtt Grayson
elhagyta az
Omegát, letörölte a számítógépét, de
bizonyítékunk van rá, hogy mielőtt ezt
megtette volna,
mindenről másolatot küldött valakinek, aki nem az
állomáson
tartózkodott. Tudják, ki ez az ember?
Kahlee történetesen tudta, ki volt az, mivel mielőtt
Grayson
megkezdte volna a vesszőfutását, a
merevlemezének másolatát Kahlee-nek küldte
el. A nőnek
még mindig megvoltak ezek a fájlok. Fájlok, amelyeket
Grayson
éveken keresztül frissítgetett. Feljegyzések,
melyekben minden benne volt, amit
a férfi a Cerberusról
tudott. Ügynöklisták, kulcsfontosságú létesítmények és
menedékek több tucat planétán. Mind egyetlen
gombnyomással eltüntethető.
— Tudjuk — felelte Kahlee. — Grayson a számítógépe
teljes tartalmát
nekem küldte el.
T’Loak elmosolyodott.
— Hát persze. És mivel maga okos ember, még mindig
megvannak ezek az
információk.
— Így van — felelte Anderson. — Bár ezek az információk
egykor
hihetetlen erőt képviseltek, mostanra teljesen
elértéktelenedtek. A Titokzatos
Ember tudta, Grayson
mennyire elszánt. Ezért az ügynököket figyelmeztették, a
kódokat megváltoztatták, a menedékeket pedig bezárták.
Mindezt alig egy-két nap
alatt. Azért mondom el mindezt,
mert ha szeretnénk egyezségre jutni, akkor az
igazságnak
mihamarabb ki kell derülnie.

Ö
 — Ön igazán segítőkész — mondta Aria egy cseppnyi
szarkazmussal a
hangjában. — Ezt értékelem. Ugyanakkor,
bár a működési adatok már nem felelnek
meg a valóságnak,
ott vannak a régi, „történelmi” feljegyzések. És a
történelem
olyan, amilyen. Még a Titokzatos Ember sem
tud rajta változtatni.
T’Loak keresett valamit. Valamit, ami fontos volt neki. De
mit?
Kahlee nem tétovázott, rákérdezett.
— Mi az, amit keres? Talán segíthetünk!
— Magánügy — felelte T’Loak elutasítóan. — Jelen
pillanatban
legalábbis az, de úgy látom, az alku
kialakulóban van. A Grayson-fájlokat az
Omegáról is eléri?
Kahlee egy pillanatig gondolkodott a dolgon.
— Igen, ha van egy link a fellegvári extranethez, akkor el
tudom
érni őket. Ha ez megvan, akkor már könnyű dolog
lesz letölteni az adatokat.
— Kiváló — mondta T’Loak. — Ha nincs ellenére, hogy az
egyik
kommunikációs specialistámmal együtt dolgozzon,
akkor biztosíthatom, hogy az
ügy simán fog menni.
— Oké — mondta Anderson óvatosan. — Azonban egy
alkut említett. Milyen
feltételekre gondolt?
T’Loak bólintott.
— A javaslatom... Utasítani fogom az embereimet, hogy
terjesszék el
a következőket: továbbra is tízezer kreditet
fizetek Gillian Graysonért, de
csak akkor, ha jó egészségnek
örvend. Ezalatt maguk letöltik a fájlokat.
Kahlee megrázta a fejét.
— Kizárt! Amint magánál lesz Gillian, azonnal letöltöm az
anyagot.
Majd akkor!
T’Loak haloványan elmosolyodott.
— Pontosan ezt akartam mondani.
Kahlee ezt nem hitte. Egy pillanatig sem hitt neki, de
nagyon is
meg volt elégedve az alku feltételeivel. A
megállapodás azt jelentette, sokkal
több esélyük van
megtalálni Gilliant, mintha maguknak kéne elvégezniük ezt
a
feladatot. Kahlee mosolyt erőltetett az arcára.
— Hát persze!
— De ne feledjék — mondta T’Loak szigorúan. — Ha
átadom maguknak a
lányt, meg kell ígérniük, hogy elzárva
tartják őt! Különben nagyon dühös
leszek.
— Azt szeretnénk elkerülni — mondta Anderson száraz
hangon.
— Majd meglátjuk, hogy sikerül — mondta T’Loak
keményen. — Most
pedig, meghívhatom önöket egy italra?


 
 
TIZENEGYEDIK FEJEZET
 
AZ OMEGÁN
 
 
 
Gilliant lenyűgözte, hogy egy utcai banda milyen
könnyedén
leválasztotta róluk a Cerberus ügynökét. Az apja
miatt követte? Valószínűleg
igen, bár Gillian nem tudta
biztosan, mit akar a Titokzatos Ember elérni. Ha a
biotikusoknak sikerült követniük ezt a férfit, akkor talán
Gillian még
előnyösen is kikeveredhet a helyzetből.
Mielőtt azonban ezen gondolkodhatna, egyezségre kellett
jutnia a
Biotikusok Földalatti Mozgalmával. Őt akarták.
Legalábbis Cory Kim ezt
állította. De Gillian vajon akart-e
csatlakozni hozzájuk? Nem mintha sok
lehetősége lett
volna, figyelembe véve, hogy el kellett rejtőznie. Gillian
ilyesmiken gondolkodott, miközben Coryt követte az Omega
szürreális világában.
A mesterséges napfény halványulni kezdett; egy
számítógép valahol
bekapcsolta a közvilágítást, hogy azon
fajok képviselői, akiknek aktív
periódusai nappalra vagy
estére estek, de igényeltek némi átmeneti időt is,
megfelelően kipihenhessék magukat. Mialatt a nő az ősi
zsiliprendszer mentén
nyugatnak tartott, a neonlámpák és
hirdetések színes feliratai kigyulladtak. Az
éles fény
rengeteg árnyéktócsát teremtett, amelyek remek
búvóhelyet
biztosítottak a ragadozóknak. Gillian tudta ezt,
és félni kezdett.
Kim azonban nem tartott semmitől. Ő folyamatosan
csacsogott, míg
egymás mellett sétáltak. Leginkább Nick
Ú
tetteiről mesélt. Úgy tűnt, fogalma
sincs az őket körülvevő
veszélyről. Egyszer csak egy háromfős tolvajbanda
lépett ki
eléjük, akik elállták az útjukat. A középső vitte a szót.
Turián
volt, páncélban, puskával a kezében.
— Jó estét, hölgyeim! Adományokat gyűjtünk egy jó ügy
érdekében,
mondhatnám, magunknak!
A batarián és az ember ezt nagyon viccesnek találta, és
hangos
hahotában tört ki. Kim a szája sarkából csak annyit
vette oda Gilliannek:
— Enyém a négyszemű vicces kedvű a jobb oldalon. A
többi a tiéd.
Verjük szét őket!
A Túlvilágbeli bemutatkozása után Gilliannek nem volt
kétsége
afelől, hogy képes lesz elintézni az ügyet, és már
gyűjtötte is a szükséges
energiát. Kezeit felemelve a földre
teperte ellenfeleit, az útonállók nagy
erővel csapódtak a
kövezetnek. Az ember fájdalmában felordított, mindkét
bokája
eltörött. Eközben a hátára zuhanó turián egy
sorozatnyi lövedéket eresztett a
levegőbe. Épp
feltápászkodott volna, mikor Kim rádobta a batariánt, akit
egy
sokkhullám követett, amely mindkettőjüket kivonta a
forgalomból.
Mikor elsétáltak a testek mellett, Kim a batariánra köpött.
Ez a
cselekedetet egyszerre taszította és vonzotta Gilliant.
Kahlee Sanders és
Hendel Mitra felügyelete alatt mindig
vissza kellett fognia biotikus
képességeit annak érdekében,
hogy beilleszkedjen a társadalomba. Ezért azt
látni, hogy
Kim nyilvánosan, sőt, büszkén használja az erejét, nagyon
felszabadító érzés volt. Hirtelen rájött, hogy ő az, akitől
másoknak félnie
kéne, nem pedig fordítva.
Már majdnem beesteledett, mire a nők egy megviselt
fémajtóhoz
értek. Idegen hieroglifák voltak belevésve, és
nagyon-nagyon öregnek tűnt. Egy ember és egy aszári állt
előtte, laza
viselkedésük ellenére Gillian tudta róluk, hogy
őrök. Az aszári megnyomott egy
kapcsolót, és az ajtó
felhúzódott, feltárva ezzel a mögötte ásító alagutat.
Gillian
kényelmetlenül érezte magát attól, ahogy az őrök
ránéztek, de Kim belökdöste őt
az ajtón, ami leereszkedett
mögöttük.
— Miért
bámultak így rám?
— Híres vagy —
mondta Kim, miközben a félhomályban
botladozva egy régi, néhol betemetett
sínpárt követtek az
alagútban. — Legalábbis itt, az Omegán. Te vagy a biotikus
felsőbbrendűség élő példája.
Ez új volt
Gilliannek. Ő mindig is szörnyetegként gondolt
magára, nem pedig úgy, mint egy
csodálatraméltó valakire.
Három poros
girocikli, egy nyitott kocsi és egy szétvert
felszíni autó állt a folyosó egyik
oldalán. Az alagút egy
újabb, erősen őrzött ajtóban ért véget. Annak ellenére,
hogy az őrök ismerték Kimet, a lánynak át kellett esnie egy
retinaszkenen.
Gilliant felszólították, hogy pakolja ki a
zsebeit, és álljon szétvetett
lábakkal, felemelt kezekkel. Az
őr pálcája hangosan felsípolt, mikor Gillian
mellkasához ért.
A férfi a mellette lévő terminálra pillantott.
— Az ékszer
egy adattároló eszköz. Kérem, vegye le!
Gillian
összezavarodott.
— Egy mi?
Az őr ügyet
sem vetett a kérdésre.
— Megadja az
engedélyt, hogy átvizsgáljuk az eszközt?
Gillian
Kimre pillantott, majd vissza az őrre.
— Persze,
hogyne. Őszintén szólva, fogalmam sem volt,
hogy adattárolásra is alkalmas.
Az őr
elvette az ékszert, betette a terminálján lévő lyukba,
majd a képernyőre
bámult.
— Se
titkosítás, se vírus. Mehetnek! — A nyakéket kivette
a terminálból, és
visszaadta Gilliannek. A lány a függőt a
lánccal együtt betette a zsebébe, ráhúzta a cipzárt, és
úgy
döntött, amint alkalma lesz, megnézi, mi van benne.
 — Ajándékba kaptam — mondta Gillian — az apámtól, de
fogalmam sem
volt, hogy üzenet van benne.
Kim elmosolyodott.
— Milyen aranyos! Gyere, már várnak ránk.
A Biotikusok Földalatti Mozgalmának főhadiszállása
Gillian
feltételezéseivel ellentétben nem csak egy kiürült
bányát jelentett. A tömör
sziklákat addig csiszolták, míg
félgömb alakú termet nem hoztak létre. A terem
falát
egymástól egyenlő távolságra lévő kiszögellések mögül
induló alagutak
pöttyözték, amelyeket egy hosszú, spirális
ösvény kötött össze. Gillian
felnézve láthatta, hogy emberek
jönnek-mennek rajta.
A hatalmas terem közepén egy kupolaszerűség
magasodott. Miközben
Gillian Kim nyomában haladt, az az
érzése támadt, hogy egy teljesen más faj
volt felelős a
kupola kialakításáért, mint a terem megépítéséért, de nem
volt
módja arra, hogy efelől bizonyosságot szerezzen.
— Úgy hisszük, a barlang eredetileg egy fészek volt
—
mondta
Kim, miközben átvágtak a termen. — De nem ez a
fontos. A fontos az, hogy a hely
biztonságos. Legalábbis
annyira, amennyire bármi is biztonságos lehet ezen a
szarlabdán. A hotel — ahol korábban a főhadiszállásunk
volt — sem volt rossz,
de mikor ez a hely felszabadult,
azonnal lecsaptunk rá! Köszönhetően a
T’Loaktól ellopott
pénznek, készpénzben fizethettünk!
Megint. Az önbizalom és felsőbbrendűség pofátlan
kinyilatkoztatása. Gillian csak csodálkozni tudott. A tetőt
hornyolt oszlopok
tartották. A kinézetéből ítélve a terem
egyszerre volt kommunális tárgyaló,
étkező és konyha. Úgy
tizenöten lődörögtek benne, és mind az újonnan érkezettek
felé fordultak, mikor Kim átvezette Gilliant a barlang
túloldalára.
— Gillian! Én vagyok, Nick! — kiáltotta egy férfihang
valahonnan a
tömegből.
 Gillian megfordult, és egy ismerős arcot pillantott meg.
Nick
magasabbnak tűnt, mint korábban, a jobb válla be volt
kötözve, és két pisztolyt
viselt az övén. Ilyesmire számított
a fiútól, ahogy nem lepte meg a széles
vigyor és a puszi
sem.
— A francba, jó látni téged, kislány!
Hirtelen, a sok magányosan töltött nap után — még ha
valójában nem
is volt egyedül —, Gillian úgy érezte, tartozik
valahová.
— Nick, a vállad! Mi történt?
— T’Loak bankjában voltunk, épp visszavonultunk
—
mesélte Nick. — Én cikkbe
futottam, amikor cakkba kellett
volna. A harcról szólva... Láttad a Túlvilágban
készült
felvételeket? T’Loak emberei szétküldték őket, én meg
felismertelek.
— Zon szeretne megismerni — vetette közbe Kim. —
Nick,
csatlakozhatsz hozzánk, ha szeretnél.
A kupolás termet az egyik földszinti barlang irányába
hagyták el.
Gillian úgy vélte, ez nagyobb lehet a felsőbb
szinteken lévőknél, de nem volt
biztos a feltételezésében. A
szokatlan helyszín szokványos bútorokkal volt
berendezve,
egy kerek asztal és hat szék állt a helyiségben. A bent lévők
az
érkezők üdvözlésére felálltak. A Gillian köszöntésére
siető, egyszerű pamut
ruhát viselő aszárinak kék bőre és
nagy szemei voltak.
— Üdvözlöm! A nevem Mythra Zon.
Gillian érezte a másik nő erőteljes egyéniségét, és
elhódította a
Zont körüllengő parfümfelhő, miközben aszári-
módra távoli csókot váltottak. A levegő
megtelt statikus
elektromossággal, amikor a két biotikus közel került
egymáshoz.
— Hadd mutassam be Rasna Vas Kathart — mondta Zon
egy enviro-ruhás
quarián felé fordulva. — Ő a jobbkezem,
és a technikai műveletek feje.
 Miközben Gillian kezet fogott a quariánnal arra gondolt,
vajon
Rasna miért hagyta el a flottát, és a korábbi
hajójának legénysége vajon mit
gondol arról, amit egykori
társuk most csinál.
— Üdvözlöm — mondta. — A nevem Gillian Nar Idenna.
Azaz ez volt. Tar
Vas Sootha azt mondta, még ma törölni
fogják a feljegyzésekből.
A quarián vállat vont.
— Ismerem Tart, egy barom. De ha a nevedet le is húzzák
az egyik
listáról, talán felkerül egy másikra.
— Így van — mondta Zon nyájasan. — Miért nem teszed le
azt a táskát,
és foglalsz helyet? Esetleg Cory és Nick is
csatlakozhatnának hozzánk!
Mindketten gyorsan elfogadták a meghívást. Gillian nem
tudta, hogy
azért tették-e, mert ott akartak lenni, vagy
azért, mert kötelességüknek
érezték. Határozottan úgy
érezte, hogy az emberek nem szoktak nemet mondani
Zonnak.
— Most pedig — mondta Zon, mikor mindenki leült
—
szeretnénk
megosztani veled néhány, a mozgalmunkkal
kapcsolatos információt. Biotikusok
Földalatti
Mozgalmának hívjuk. Célunk, hogy a Fellegvár Tanácsát
egy biotikus
meritokráciával váltsuk fel.
Gillian Nickre pillantott. A fiú rámosolygott.
— Isten hozott itthon, Gillian! Te ide tartozol!
 
***
 
Ellentétben azokkal a luxus felszereltségű hajókkal,
amelyeket Kai
Leng előnyben részesített, ez egy
lecsupaszított katonai támadóhajó volt.
Minden felszerelése
praktikussági szempontokat követett, és senki nem tett
semmit, hogy csinosabbá tegye. A jól a helyükre erősített
ládák túloldalán két
rakodómunkás ült a lenyitható
székekbe csatolva, az omni-tooljainkon
játszottak.
— Megvagy! — kiáltott fel az egyik és szemmel láthatóan
diadalmaskodott valamiféle ügyességi játékban a társa
felett. A berakodás már
folyamatban volt, mikor Leng
megérkezett a huszonkettes kikötőállomásra.
Átvilágították,
majd engedélyt kapott a felszállásra. A ládák jelöletlenek
voltak, így nem lehetett megmondani, mit szállítanak
bennük. Fegyvert?
Technikai felszerelést? Készpénzt?
Lehetetlen volt kideríteni.
Leng csak azt tudta, hogy nagyon-nagyon elfáradt.
Miután nyomát
vesztette Gilliannek, visszatért a
menedékbe, ahol egy üzenet várta. A
Titokzatos Ember
találkozni akart vele a Cerberus egyik hajóján, a Nepál
Szellemén. Alig volt
ideje odaérni a megfelelő dokkhoz,
majd felszállni az SN-2 nevű hajóra. Az
utazás célja titok
maradt — legalábbis Leng előtt — bár meg mert volna
kockáztatni egy feltételezést. A Titokzatos Ember a
környéken volt, és meg
akarta beszélni a Gillian Grayson
ügyet, vagy a lezárásának hiányát.
Leng gondolatait a pilóta bejelentkezése szakította félbe;
a sikló
lassított, és nem sokkal később megállt. Leng tudta,
hogy az SN-2 a Nepál Szellemének hangárjában
van, de
nem látott semmit, mert nem voltak ablakok.
Mielőtt elhagyhatta volna a fedélzetet, még le kellett
zárni a
hangárt, és ki kellett egyenlíteni a nyomást odakint,
ez a folyamat pedig
legalább tizenöt percet vett igénybe.
Ezért Leng engedélyezett magának egy
rövid szunyókálást.
Fémesen csengő hangra ébredt. Úgy érezte, alig egy perce
szunnyadt el, de az omni-tooljára pillantva látta, hogy fél
órát aludt. Ezalatt
egy kivételével az összes ládát
kipakolták a raktérből. Leng kikapcsolta a
biztonsági övet,
majd a leeresztett rakodórámpán át elhagyta a hajót. A
hangár
nagy volt ugyan, de tele volt az SN-2
szállítmányával.
Leng átverekedte magát a ládák és felszerelések
sokaságán egy
személyzeti ajtóig, amely kinyílt, és ott állt
az örökké kifejezéstelen arcú Jana.
Ha a Titokzatos
Ember
asszisztense neheztelt is a késlekedés miatt, ennek
semmi nyomát nem mutatta
finoman cizellált arca.
— Kérem,
kövessen — mondta, ezután hátat fordított neki
és elindult. Sarkai gyors
ütemben kopogtak a padlón. Leng
azon töprengett, vajon valóban ember-e a nő.
Folyosók
labirintusán és emeleteken át követte Janát, míg
végül egy nagy ablakkal
ellátott, tágas terembe nem értek.
A kilátás a nyüzsgő Omegára nyílt. Az
űrállomás felületét
borító, ragyogó navigációs berendezésektől az aszteroida
úgy nézett ki, mint egy hatalmas országalma. Leng ebben
látott némi iróniát.
— Kai Leng van
itt, uram — mondta Jana és kiment. A
sarkainak kopogása egyre halkabbá vált,
ahogy távolodott.
A Titokzatos Ember az ajtónak háttal ült. Mosolygott, mikor
megfordult.
— Köszönöm,
hogy eljöttél! Tudom, hogy elfoglalt vagy...
Foglalj helyet, kérlek!
— Biztosan
tisztában vagy azzal — mondta a Titokzatos
Ember —, hogy Aria T’Loak minden
volt, csak nem jókedvű,
mikor Gillian Grayson mészárolni kezdett a Túlvilágban.
Ezért vérdíjat tűzött ki Gillian fejére. Tízezer kredit élve
vagy halva. Aztán
történt valami érdekes. T’Loak arra
utasította az embereit, hogy módosítsák az
ajánlatot.
Továbbra is hajlandó tízezret fizetni a lányért... de csak ha
életben van, mi több, jó egészségben! A kérdés az, mi
történt?
Leng
meglepődött. Ha Aria emberei életben akarják
tartani Gilliant, akkor annyival
is nehezebb lesz megölni őt.
 — Fogalmam
sincs — mondta nyugodtan. — Azonban
tanúja voltam egy esetnek, amely talán
hatással volt a
szituáció kialakulására. Miután szétverte a Túlvilágot,
Gillian
egy quarián raktárházba ment. Mikor kijött onnan
egy nő várt rá. Egy Cory Kim
nevű biotikus.
— Szóval
ismered?
— Együtt voltunk börtönben, mint azt tudja, a Cerberus
egyik
toborzótisztje intézte el a szabadulásunkat. Én
maradtam, ő lelépett.
Mindenesetre Kim beszélt Gilliannel,
utána pedig együtt mentek tovább, azt
azonban nem tudom,
hogy hová.
— Érdekes, főleg, hogy Kim biotikus. Ő biotikus, Gillian is
biotikus, és egy Biotikusok Földalatti Mozgalma nevű
szervezet készül épp
feltörni az Omega hierarchiájában.
— Talán a soraik közt akarják tudni Gilliant.
— Valószínűnek tűnik — töprengett a Titokzatos Ember.
— Ha így van,
Aria emberei pedig meg akarják védeni,
akkor a feladatod még nehezebb lesz.
— Tehát a feladatom változatlan?
— Igen — mondta a Titokzatos Ember. — Találd meg
Gillian Graysont,
és végezz vele, mielőtt valaki Aria kezére
juttatja a lányt. Nem tudhatjuk,
mire készül az az aszári
boszorkány... de kétlem, hogy a Cerberus javát
szolgálná.
Leng felállt, hogy távozzon.
— Értettem.
— És még valami...
— Igen?
— Kahlee Sanderst és Andersont látták a Túlvilágban.
Ariával
találkoztak. Van némi esély rá, hogy a beszélgetés
Gillian Grayson és Nick
Donahue előkerítéséről szólt, de az
is lehet, hogy nem. Tartsd nyitva a szemed!
Ne feledd...
Anderson kapcsolatban volt a Tanáccsal, szóval lehetséges,
hogy
egyes tagok is érintettek.
 A szék felnyögött, a Titokzatos Ember hátat fordított a
szobának.
A találkozó véget ért.
 
 
AZ OMEGÁN
 
 
A Biotikusok Földalatti Mozgalmának célkitűzései
megdöbbentőek
voltak. Nemcsak az Omega bűnözői
hierarchiájának csúcsára akartak jutni, hanem
ők akartak
irányítani mindent! Ideértve a Fellegvárat és a Tanácsot is.
Nehéz volt elhinni, hogy ilyesmi megtörténhet, Gillian
kételkedése
pedig minden bizonnyal kiült a lány arcára,
mert a kerek asztal túloldalán
Mythra Zon elmosolyodott.
— Őrültségnek hangzik, tudom, de hallgass végig! A
Fellegvár Tanácsa
már több ezer éve ül a helyén, és mit
értek el? Semmit! — mondta Zon. — Csak
tárgyalnak az
újonnan felbukkanó fajokkal, mint a tiétek, és fenntartják a
status quot. Ne feledd, hogy a Fellegvár, a relék és minden
más is ott volt
már, mielőtt a Tanács létrejött.
— Semmi sem tart örökké, legalábbis nem kellene —
folytatta Zon. —
Hisszük, hogy elérkezett az új vezetés
ideje, és ki lenne erre alkalmasabb,
mint a biotikusok?
Minden fajt képviselünk, a jelenlegi rendszerben semmiféle
jogcímet nem birtoklunk, emellett rendkívüli hatalmunk
van. Ezen képességeink
segítségével fogjuk megszerezni és
megtartani a hatalmat.
A Grissom Akadémián Gillian jó tanuló volt. Eszébe jutott
egy
alapvetés, amibe akkoriban futott bele: Az abszolút
hatalom abszolút zülleszt. Ezért Gillian úgy gondolta,
hülyeség a többfajú Tanácsot behelyettesíteni egy biotikus
meritokráciával.
Kivéve persze, ha történetesen te vagy
Mythra Zon és valószínűleg te leszel a
főnök. Egyszóval
Gillian nem vette be ezt a maszlagot.
 Ennek ellenére azonban szüksége volt egy helyre, ahol
elalhat, és
segítőkre, hogy eljuthasson a Titokzatos
Emberhez. Ez pedig felvetett egy
fontos kérdést: vajon a
Mozgalom a segítségére lehet?
Mindenesetre, most csupán egyetlen dolog számított,
hogy elrejtse
valódi érzéseit, és azt mondja, amit Zon
hallani akart. Mióta elhagyta az Akadémiát és a felnőttek
világában élt,
mindenhol ezt a kettősséget látta.
— Nagyon
merész terv — mondta Gillian vidáman —, de
hogy tudunk valami ilyesmit
véghezvinni?
— A folyamat
már elkezdődött — felelte Zon
magabiztosan. — Első körben a hírnevet építettük
ki. Aztán
kiraboltuk T’Loak bankját. Nick nélkül nem sikerült volna,
amit nem
felejtjük el neki. A rablás biztosította számunkra a
működésünkhöz szükséges
financiális alapokat és a
tiszteletet, amely megilleti a nagyméretű, állandó
csoportosulásunkat. Most beolvasztjuk vagy eltiporjuk a
többi szervezetet, míg
teljes hatalommal nem bírunk az
Omega felett. Mikor ezzel végeztünk, a Tanács
következik.
És te fontos szerepet játszhatsz abban, hogy ez
megtörténhessen. A
Túlvilágban történteknek és a fejedre
kitűzött vérdíjnak hála, híres vagy. Ez
jól jöhet.
— Minden lehetséges
módon szeretnék segíteni —
mondta Gillian komolyan. — Lehetne egy javaslatom?
Gillian
látta, hogy Zon szemében mintha az óvatosság
szikrája csillant volna meg. Az
aszári újoncokat akart, főleg,
ha azok harmadik szintű biotikusok voltak, de a
vezetést a
saját kezében akarta tudni. Ezt azonban nyíltan nem
mondhatta ki,
ezért kénytelen volt beletörődni a helyzetbe.
— Mi jár a
fejedben?
— Az Omegán
sok banda van — kezdte Gillian. — Ha a
legerősebbel kezdenénk, azzal azonnal
hitelt adnánk a
Mozgalom erejének.
Gillian
elhallgatott. Zon bólogatott.
 — Ez felveti a
kérdést, hogy melyik csoport szétverése
jöjjön most — folytatta Gillian. — A
hagyományos
okoskodás szerint a Kék Napoknak, vagy valami effélének
kéne
következnie, de én egy másikat javasolnék. Egy titkos
szervezetre gondolok,
aminek sokkal messzebbre ér el a
keze, mint a Napoknak. Ami egyértelmű
fenyegetést jelent
egy kivételével az összes Tanácsi fajra, amit ha legyőzzük,
sokkal
nagyobb befolyásra tehetünk szert.
Zon valóban kíváncsinak tűnt.
— És mi ennek a szervezetnek a neve?
Gillian sötéten mosolygott.
— Cerberus.
— Jól hangzik — szólalt meg először Kathar. — Azonban a
Napokkal
ellentétben a Cerberusnak nincs ismert
tartózkodási helye az Omegán. Mit kéne
megtámadnunk?
— Egy szörnyeteg legyőzésének a legjobb módja, ha
levágjuk a fejét —
mondta Gillian gonoszan. — Jelen
esetben ez a Titokzatos Ember kiiktatását
jelenti.
Gillian Zon szemébe nézett, hogy lássa a reakcióját: egy
sor
érzelem hullámzását látta az aszári tekintetében.
Kétely, félelem és kapzsiság.
Zon tudta, hogy Gilliannek
igaza van; ha a Mozgalomnak sikerülne legyőzni a
Cerberust, az nagyon nagy szó lenne, és természetesen
igen jó bemelegítés Aria
T’Loak előtt.
— Oké — mondta az aszári tétovázva. — Hogyan
csináljuk?
Pontosan ezt a kérdést kellett Zonnak feltennie, Gillian
egy
pillanatra nem csekély elégedettséget érzett. Aztán
megosztotta az asztalnál
ülőkkel azt, ami beszéd közben
jutott eszébe arról, hogy is ölhetnék meg a
Titokzatos
Embert.
 
***
 
 A legtöbben tudtak a Túlvilág nevű klubról, és arról, hogy
Aria
T’Loak gyakran látható a második emeleti privát
asztala mögött. Amit nem
tudtak, az az volt, hogy a klub
alatt rejtőzött az aszári valódi irodája, egy
igen fejlett
kommunikációs központtal, fegyvertárral és két
menekülőalagúttal
ellátva. Utóbbiak közül egyiket sem
használta még. A bandavezér idelent ült egy
szinte teljesen
átlátszó asztal mögött, mikor csilingelő hangot hallott.
— Videó be — mondta, és a lapos képernyőn a szöveg
helyét átvette
Tann Immo képe.
— A fájlokat dekódolták — mondta a szalarián. — Készen
állnak a
vizsgálatra.
— Köszönöm — mondta T’Loak, ahogy előhívta beérkező
üzeneteit. Az
általa várt üzenet a hosszú lista legtetején
állt. A nő gonoszan vigyorgott.
Kahlee Sanders vagy naiv
volt, vagy bolond, vagy mindkettő egyszerre. Most,
hogy
már T’Loaknál voltak a fájlok, miért is kéne megvárnia,
hogy valaki
besétáljon ide Gilliannel, mielőtt megnyitná
őket?
A Kahlee-vel és Andersonnal folytatott beszélgetés után
pár
perccel T’Loak utasításokat adott a Fellegvárban
tartózkodó ügynökeinek. Két
óra alatt az extraneten
keresztül betörtek Kahlee számítógépébe, szárazra
szívták,
és véghezvitték azt a kényes folyamatot, amelynek során az
önmegsemmisítő
program élesítése nélkül megnyitották a
nő fájljait. Ehhez kellett némi
szaktudás, de T’Loak
technikusai értették a dolgukat. Nekik köszönhetően az
információ immáron az aszári birtokában volt.
Ahelyett, hogy átküldte volna az adatokat egy programon,
Aria maga
akarta elolvasni azokat, mert az, amit ő keresett,
a sorok között rejtőzött.
Olyasmi volt, amit csak ő vehetett
észre, mert csak neki volt fontos.
Ezért T’Loak olvasott és olvasott, míg már nem tudott
többet
olvasni. Aztán szundított egyet az egyik fal előtt
szinte teljes hosszában
végighúzódó kanapén. Két óra
múlva felkelt, hogy újra olvasni kezdjen. Ételeket
hoztak
neki, majd elvitték őket. Üzenetek maradtak
megválaszolatlanul. Mindezt
egyetlen cél érdekében: hogy
megtalálja Liselle gyilkosát.
Végül, húsz óra kitartó munka után, T’Loak megtalálta,
amit
keresett. Összevetette a személyleírást, amit Shella
arról a férfiról adott,
aki elvágta Liselle torkát egy
biztonsági kamera felvételével, amin a Graysont
meggyilkoló fejvadász szerepelt. A halott férfi fájljai között
talált egy fotót
is. Az archoz már név is tartozott: Kai Leng.
A Cerberus ügynöke, ahogy Shella
mondta. A bizonyosság
az elégedettség érzésével töltötte el T’Loakot.
Bosszúvágya
nőttön nőtt. Leng meg fog halni.
Azonban hol van most a gyilkos? Az Omegán? Vagy
valahol máshol? Az
egyetlen, valami eséllyel kecsegtető
módja annak, hogy kiderítse, merre jár Kai
Leng, az az, ha
megkérdezi a Kolduskirályt. A kérdést elküldte Hobarnak,
aki
tíz percen belül válaszolt. A volus nemcsak látta a
kérdéses személyt, de az
egyik kliense is volt, épp egy
embernő után kutatott, ugyanaz a nő után, akinek
a
nyomában fejvadászcsapatok tucatjai loholtak, a biotik
után, aki elvesztette
az eszét a Túlvilágban.
T’Loak érezte, hogy a szíve gyorsabb tempóban kezd
verni. Kezdett
összeállni a kép. Rendkívül nagylelkű
ajánlatot tett Hobarnak. Nem sokkal
ezután az Omega
minden koldusa Lenget kereste. Egy órával és tizenhat
perccel
később meg is találták.
 
***
 
A biotikusokkal való találkozás után Gilliannek
megmutatták a
szobáját, ami egy barlangszerű helyiség volt
a második emeleten. A berendezés
egy ágyból, egy
szekrényből, egy székből és egy alacsony asztalkából állt.
Az
utóbbin egy terminál pihent, ami felkeltette a lány
érdeklődését.
Gillian leült, gyorsan lehúzta a zöld nyakéket a láncról, és
a gép
univerzális portjába tette. Aztán, mint egy kísértet a
múltból, Paul Grayson
jelent meg előtte. Betegnek tűnt, de
elmosolyodott.
— Szia, Gigi! Hát már tudod... A nyakék több, mint egy
csinos csecsebecse,
amit a nyakadban hordhatsz. Nem
lehetek biztos abban, hogy mikor nézed meg ezt
a felvételt,
de az biztos, hogy addigra én már halott leszek, te pedig
azon
fogsz töprengeni, mi történt velem, és miért. Minden
válasz itt van. Minden
apró részlet. Minden, amit a
Cerberustól loptam. Figyelmeztetlek, hogy a
felvételek egy
részét nehéz lesz végignézni. Szeretlek Gigi... És sajnálom,
hogy nem voltam jobb apa!
Ezzel az apja eltűnt, átadva a helyét a többi felvételnek.
Több
száz oldalnyi jelentés, ezernyi szenzor leolvasott
értékei és egy rendkívül
felkavaró holo volt a lemezen.
Gillian nézte a felvételt, és valahonnan nagyon
mélyről
feltört belőle a zokogás. Mire a videó véget ért, hányingere
volt. Megfizetsz
azért, ami tettél — gondolta Gillian — és az
ár nagyon-nagyon
magas lesz.
Mikor visszatért az Omegára, Leng úgy döntött, hogy
ahelyett, hogy
visszamenne a menedékbe, inkább
meglátogatja a kedvenc éttermei egyikét. Fáradt
és éhes
volt, a lakásban viszont alig akadt valami étel.
Az étterem, ahová betért, a Kék Golyó nevet viselte, és a
földi
konyhára specializálódott. Leng a mexikói konyha
szerelmese volt, ezért
enchiladát, tacót és egy pohár
Honzót rendelt. A Golyó mindig tele volt
vendégekkel.
Emiatt is kedvelte annyira ezt a helyet. Leng sok időt töltött
egyedül, de így enni nyomasztó volt. Ezért az itallal a

É
kezében leült, és csak
nézte a tömeget. Épp ezt tette akkor
is, amikor az emberek elkezdtek eltűnni az
étteremből.
Először fel sem tűnt neki, hisz csoportok jöttek-mentek
egész nap
az éttermekben, de aztán észrevett valami
furcsát. Elsőre úgy tűnt, mintha a
tulajdonos csak a
szokásos köröket írná le: hátakat veregetne, smúzolna a
vendégekkel. Aztán Leng észrevette, hogy nem sokkal a
tulajjal való beszélgetés
után a Kék Golyó vendégei sorra
felálltak az asztaluktól, és elhagyták a
helyet. Volt, aki nem
is fizetett, vagy be sem fejezte az evést.
Leng elméjének hátsó traktusában ekkor szólalt meg a
vészcsengő. A
zsíros kötényt viselő férfi szisztematikusan
kiürítette saját éttermét. Miért? Mert a rohadt köcsög tud
valamit, amit én nem,
gondolta Leng. Csúnya dolog fog
történni, ő meg azt
akarja, hogy a vendégei túléljék a
napot.
A kifőzdének volt egy hátsó ajtaja a gőzzel teli konyha
túloldalán. Leng tudott erről. Sosem evett olyan helyen,
ahol nem volt hátsó
ajtó. Azonban, ha igaza van, és valami
rossz készülődik, akkor az most minden
bizonnyal be van
zárva.
Ezért meg sem próbált odajutni, inkább egy általa
jobbnak tartott
alternatívával állt elő. Mégpedig azzal, hogy
fejbe lövi a tulajt. Részben
bosszúból tette, de főként azért,
hogy kitörjön a pánik. Ez meg is történt. A
lövések
természetellenesen hangosnak hatottak a zárt térben. Az
egyik női vendéget
beborították a véres agyvelődarabok. A
nő sikítani kezdett.
Mindenki felpattant. Az egyik vendég székeket és
asztalokat
borított fel, miközben minél hamarabb
igyekezett eljutni az ajtóig. Az egyetlen
kivételt egy magas
munkás jelentette, aki azt hitte, meg tud feledkezni a
zűrzavarról, és befejezheti a vacsoráját. Leng pisztolyából
épphogy kiesett az
előző üres hüvely, mikor már torkon is
lőtte az ücsörgőt. Vér fröccsent, a
férfi a hátsófalnak
zuhant, és halott volt, mire a segge földet ért.
Ekkor csatlakozott Leng a fejvesztetten menekülő
tömeghez. Épp
kilépett volna a bejárati ajtón, amikor
lövöldözés vette kezdetét. Leng arra a
következtetésre
jutott, hogy vagy hatalmi harcról van szó, vagy a támadók
egy
bizonyos vendéget akarnak megölni, és nem érdekli
őket, hány ártatlan veszti
közben életét.
Ami a civilizáltabb bolygókon simán ment volna, az nem
volt olyan
könnyű az Omegán, ahol mindenkinek
volt
fegyvere. Mint például a páncélt viselő Kék Napnak, aki
közvetlenül Leng
előtt állt, és máris viszonozta a tüzet.
Nagydarab fickó volt, ami Leng
előnyére szolgált, ugyanis
fedezékbe húzódhatott a zsoldos háta mögött, hogy
kiút
után kutasson.
A támadók fedezékek mögül repítettek több ezer
lövedéket a Kék
Golyó utcafrontjára. Fél tucat
szerencsétlen vendég már a földön feküdt, és
Leng tudta,
hogy a Kék Nap kinetikus pajzsai sem bírják örökké. Ezért
kivágott
egy piruettet, mintha eltalálták volna, majd elterült
a földön. Aztán a
holttestek között kúszva eljutott egy
szemetes konténer takarásába. Annak
fedezékéből hallotta
a véget nem érő koppanás-sorozatot. A golyók
keresztülrepültek a konténeren, de túl magasan húztak el
Leng felett, így nem
találták el.
Végre volt egy másodpercnyi ideje, hogy elővegye a hátán
lógó
puskáját. Sötét volt, de a torkolattüzek fénye
elegendőnek bizonyult ahhoz,
hogy egy perc alatt három
ellenfelet is telibe találjon. Az ellenséges tűz egy
időre kissé
lankadt, majd amint a pajzsok újratöltődtek, a korábban
kiesett
három harcos ismét beszállt az ütközetbe. Leng azt
is elképzelhetőnek tartotta,
hogy az ellenfeleik erősítést
kaptak. Gyorsan döntött, és a szürkületet
kihasználva
elmenekült a helyszínről.

Á
 Árnyékból árnyékba sietve hagyta el a Kék Golyó
környékét,
cikkcakkban haladva a menedéke felé. Éhes
volt, de nem annyira, hogy újra
próbálkozzon egy másik
étteremben, szóval bármilyen étel is maradt a lakásban,
megteszi. Félúton hazafelé sántítani kezdett. Mindent
egybevetve, a napja
rosszul alakult.


 
 
TIZENKETTEDIK
FEJEZET
 
AZ OMEGÁN
 
 
 
A golyóálló
redőnyök között beszűrődő, villogó reklámok
fénye lassan kúszott fel a falakon.
Hazafelé menet Leng
többször is ellenőrizte, nem követik-e. Egyszer olyan
messzire ment, hogy öt teljes percig állt két ház között a
sötétben, mielőtt
folytatta volna az útját a menedék felé. Az
ajtók előtt és a tetőkön őrök
álltak, de senki nem törődött
azzal, amit Leng csinált, amíg nem okozott gondot
a felsőbb
osztálybeli klienseiknek.
Amikor
odaért az épülethez, két ismeretlen őr állt a
Cerberus menedékháza előtt. Ez
nem volt szokatlan, mert a
zsoldosokat foglalkoztató társaság napi háromszori
őrségváltást írt elő. Az egyikük turián volt, a másik
szalarián. Mindketten
gyanakodva figyelték a szkenner elé
álló Lenget, de mikor az ajtó kinyílt,
azonnal hátat
fordítottak.
Még egy
vizsgálat volt szükséges ahhoz, hogy Leng
beléphessen az épületbe. Aztán
lifttel felment a
harmadikra, ahol bepötyögte a digitális kódot a lakásajtó
biztonsági paneljébe. Leng valami ételre és pár óra alvásra
vágyott, de mikor
belépett a lakásba, erős kezek ragadták
meg két oldalról. Másodpercek alatt
megszabadították a
pisztolyától és a puskájától. Aztán egy rég látott alak
lépett
elé.
Cory Kim elmosolyodott.
 — Kai, ismered a dörgést... Kezeket a tarkóra, és ne
próbálkozz
semmivel! A falhoz csapkodunk, ha
rosszalkodsz!
Lengnek nem volt választása. Hallotta a kommfelszerelés
pittyegését, miközben Cory a hátába került. Leng érezte,
ahogy a nő
végigmotozza, kihúzza a kést a jobb
csizmájából, majd ellép tőle. Leng
vigyorgott.
— Minden úgy van, ahogy hagytad.
— Mármint hogy petyhüdten — vágott vissza Cory,
miközben
visszasétált Leng elé. — Szóval Gillian, láttad már
ezt az embert?
Leng hirtelen beleborzongott, mikor rájött, hogy a lány,
akinek a
meggyilkolásával megbízták, itt áll előtte! Ebben a
pillanatban vetette hátra a
csuklyáját. A lány látta az
arckifejezését.
— Igen, azt hiszem... Csak egy pillanatra, de olyan
ismerősnek
tűnik.
Leng gondolatai szélsebesen száguldottak. Mennyit tud a
lány? Csak
annyit tehetett, hogy megőrizte a hidegvérét, és
várt valamiféle lehetőségre.
Leng tekintete
összekapcsolódott Gillianével.
— Szóval a Biotikus Földalatti Mozgalom tagja vagy.
— Egy bizonyos értelemben igen — felelte Gillian.
—
Kiderült,
hogy vannak közös céljaink.
— Például?
Mielőtt Gillian felelhetett volna, Kim szólalt meg.
— Rengeteg időd lesz még beszélgetni. Szép álmokat,
Kai!
Leng a homlokát ráncolta.
— Szép... — már nem tudta befejezni a kérdést. A
kábítófegyver
halkan pattant, Leng pedig égő fájdalmat
érzett a nyakában. Aztán szédülni
kezdett, a lábai
elernyedtek, és a világ elsötétült.
 — Szép lövés — mondta Kim, miközben Leng elterült a
földön. Ocasta
Lem eltette a Cerberus ügynök pisztolyát.
Őt, mint szakértőt azért küldték,
hogy feltörje a Cerberus
biztonsági rendszerét.
Kim a kommjába beszélt, és Gillian tudta, hogy a nő az
ajtó előtt
álló őröknek ad utasításokat.
— Hozzátok a járművet olyan közel a kapuhoz, amennyire
csak lehet.
Leng polgár nagyfiú! Nem szeretném a
feltétlenül szükségesnél tovább cipelni,
és azt sem
szeretném, hogy a szomszédos épületek őrei kiszúrjanak
minket. Ha
érdeklődni kezdenének, azonnal szóljatok!
 
***
 
Mott, mivel a Kék Golyónál történtekkor elvesztette
Lenget szem
elől, úgy döntött, visszamegy a
menedékházhoz. Pont Lenggel egyszerre ért oda,
és mivel
az őrök az ő beosztottai voltak, tudta, hogy az a kettő, akik
a
bejárat előtt állnak, nem tartoztak valójában ide. Ezért
megpróbálta elérni
Lenget a lakásának holovidjén
keresztül, de a férfi nem fogadta a hívást.
Mostanra már
tudta, miért. Akik Lenget épp egy autóba gyömöszölték,
valószínűleg odafent vártak rá. Úgy tűnt, élve kell nekik az
ügynök, hiszen mi
másért hurcolnának magukkal a hullát?
Nos, nem gond, gondolta Mott, miközben
kilépett a
menedékkel szemközti épület bejáratán. Követem
őket, és
erősítést hívok. A világítás szerény volt, de
látta a járművet
és az azt kísérő embereket. Már pont azon volt, hogy készít
a
csoportról pár felvételt is, amikor a kocsit körbeállók
furcsán kezdtek
viselkedni. Arccal kifelé körbeállták az
autót, mind felemelték a kezüket,
mintha a békét hirdetnék,
ujjaik között energia nyalábok feszültek ki, aztán az
egyikük
azt elkiáltotta magát.
— Most!
 A körkörös sokkhullám minden irányba kilőtt. Elsodort
minden
szemtanút a földszinten, és hátra repítette őket.
Mott teste a falnak
csapódott, tarkója a kemény betonnak
ütközött, majd durván a földre zuhant.
 
 
A NEPÁL SZELLEMÉNEK FEDÉLZETÉN
 
 
A Titokzatos Ember aludt, és nem is akart változtatni
ezen az
állapoton. Azonban a csengő keresztülhúzta a
számításait. A jelzésnek
szándékosan kellemes hangja volt,
de a Titokzatos Ember kezdte meggyűlölni.
Egyik
beosztottja sem zavarhatta őt, hacsak nem volt valamiféle
vészhelyzet. Az
ilyen alkalmak azonban túlságosan
gyakoriakká váltak az elmúlt hetekben. A
Titokzatos Ember
kinyitotta a szemét, hogy álmosan körbepillantson. Néhány
jelzőfényt leszámítva teljesen sötét volt a kabinban. A férfi
az oldalára fordult,
és rácsapott a gombra.
— Igen?
— Problémánk van, uram. — Jana hangja
kifejezéstelennek tűnt, de a
Titokzatos Ember tudta, hogy a
nő aggódik.
— Milyen probléma?
— Kai Lenget elrabolták. A megfigyelője a vonalban van,
és tanúja
volt a történteknek. Szeretne beszélni vele?
A Titokzatos Ember káromkodott.
— Hamarosan ott leszek.
A fények a férfi egyetlen kurta vakkantására kigyulladtak.
Álmatagon kelt fel az ágyból, felkapta a szék támlájára
vetett szaténköpenyt,
majd belebújt egy pár papucsba. Két
perccel később az asztala mögött ült, Jana
pedig ott állt
mellette. A nő gondoskodásának jeleként egy csésze forró
kávé
állt az asztalon. A férfi aprót kortyolt az italból,
kinyitotta a
cigarettatárcáját, és előhúzott egy szálat. Az
öngyújtó felszikrázott, a férfi
pedig beszippantott egy adag
füstöt.
— A hölgy neve Mara Mott — mondta Jana. — Én
rendeltem őt Leng mellé
a Grissom Akadémián történtek
után. Eddig jól teljesített.
A Titokzatos Ember ismerte Janát, és tudta, hogy a nő
irányítani
próbálja. Erre válaszként viselkedhetett volna
zárkózottként vagy akár
elutasítóként, de nem akarta, hogy
Jana, az egyik legmegbízhatóbb beosztottja
motiválatlanná
váljon. A férfi elmosolyodott.
— Üzenet fogadása.
Egy átlagos külsejű nő képe jelent meg a Titokzatos
Ember előtt.
Semmi figyelemreméltó nem volt rajta. Se
sötét haj, se sötét bőr, még a ruhái
sem voltak azok. A
Titokzatos Ember tudta, hogy ez szándékos. Mott munkája
az
volt, hogy jelen legyen, de mindezt szinte láthatatlanul
tegye. Mosolyt
erőltetett az arcára.
— Nem hiszem, hogy ezelőtt találkoztunk volna, de Jana
szerint ön
jól végzi a munkáját, amit nagyra értékelek.
Mott meglepettnek tűnt, talán mert nem hitte, hogy
láthatja majd a
Titokzatos Embert, vagy, mert ritkán kapott
dicséretet. Nem számított.
— Köszönöm, uram.
— Meséljen Lengről... Mi történt?
Mott elmesélte, hogy szakadt el Lengtől a Kék Golyóban
kialakult
lövöldözés során, és hogyan jött rá, hogy valami
baj van, mikor meglátta az
ál-őröket. Majd Mott beszámolt
arról, hogy tették be Lenget az autóba, és hogy
vonták ki őt
a forgalomból egy biotikus sokkhullámmal.
— Mire magamhoz tértem, már elmentek — fejezte be
Mott. — Ezért
feljöttem Leng lakására, most is itt vagyok.
A Titokzatos Ember mélyen leszívta, majd kifújta a füstöt.
 — A biotikusok... Gillian Grayson véletlenül nem volt
köztük?
— Sötét volt — felelte Mott. — De igen, azt hiszem, ott
volt.
— Tehát a Biotikusok Földalatti Mozgalma rabolta el
Lenget. De
miért? A dolog egyértelmű — válaszolta meg
saját kérdését a férfi. — Leng is és
ők is követték Gilliant.
Így
szúrták ki Lenget. Észlelt valami gyanúsat?
Mott megrázta a fejét. Nem vette észre a biotikusokat és
ez rossz
érzéssel töltötte el.
— Nem, uram.
A nő nem
mentegetőzött. Ez kedvére volt a Titokzatos
Embernek.
— Rendben...
Én így látom a dolgokat: jó lenne, ha
tudnánk, ki támadta meg a Kék Golyót, és
miért. Lenget
akarták? Vagy valaki mást? Másodszor, mit akarnak a
biotikusok?
Információt a Cerberusról? Vagy valami mást?
Válaszokra van szükségünk! Szórja
a pénzt! Tegyen meg
mindent, amit kell, és értesítse Janát, ha szüksége van
némi
izomerőre!
Mott
bólintott.
— Igen, uram!
— Helyes —
mondta a Titokzatos Ember. — Vonal
bontása.
Csillogó
pöttyök kavarogtak, szikráztak, majd váltak
semmivé a holovid kivetítője
felett. Jana várt.
— Vannak
további utasításai?
A Titokzatos
Ember széke felnyögött, mikor a férfi az
ablak felé fordult.
— Igen. Bízzon
meg valakit Mott megfigyelésével!
Jana
biccentett.
— Igen, uram!
A nő halkan
hagyta el a szobát, csak a cipője sarkának
kopogása hallatszott egyre
távolabbról.
 A Titokzatos
Ember füstöt fújt az előtte lebegő űrállomás
felé. Egy pillanatra elhomályosult
a kép, de mikor a füst
eloszlott, az Omega pont ugyanolyan volt, mint előtte.
Az Omegán
Kahlee
csalódott volt. Már napok óta kutattak Nick és
Gillian után, eddig
eredménytelenül. Az Omegán fennálló
helyzetet figyelembe véve ez érthető volt.
Azon azonban
meglepődött, hogy Aria T’Loak sem tudott a nyomukra
bukkanni.
Semmi mást nem
tehettek, minthogy folytatták a
keresést. Amíg Anderson átesett a reggeli
tisztálkodáson,
Kahlee leült a terminál elé. Az extranet hozzáférés sokba
került az Omegán, a hotel által erre rászámolt kiegészítő díj
pedig még
drágábbá tette. Amíg azonban volt rá esély —
bármily kevés is —, hogy Nick vagy
Gillian üzen neki, addig
Kahlee úgy érezte, rendszeresen ellenőriznie kell a
leveleit.
Rövid
késleltetési idő után megjelent a levelesládája,
majd elkezdett lepörögni. Nick
szüleitől legalább fél tucat
„sürgős” üzenet érkezett. Ezeken kívül a szokásos,
ignorálható szemét jött csak. Az eltűnt tinik egyike sem írt.
Aztán,
mielőtt Kahlee bármi mást csinálhatott volna a
BIZTONSÁGI RIASZTÁS felirat
jelent meg a képernyőn,
amelyet a következők követtek: — Illetéktelen
behatolás
történt. A potenciálisan kompromittálódott fájlok listájáért
kattintson ide.
Míg a lista
meg nem nyílt, Kahlee pénzügyi hekkelésre
számított. Mondjuk, hogy valaki
feltörte a bankszámláját,
de nem ez történt. Csak egyetlen mappa volt a listán.
Mégpedig a „Grayson” címkével ellátott.
Kahlee
mozgásra lett figyelmes. Mikor megfordult, látta,
hogy Anderson kijön a
fürdőből. Derekára csavart egy
törülközőt, egy másikkal pedig a haját
szárítgatta.
— David...
Nézd csak! Valaki betört a gépembe és
letöltötte a Grayson fájlokat.
 Anderson
szitkozódva hajolt át Kahlee válla felett.
— Ennek nem
lett volna szabad megtörténnie — mondta
komoran. — Az egyik legjobb biztonsági
szolgálatot fizetem,
hogy ne történhessenek ilyenek!
— Emlékszel
arra a sok poloskára, amiket a lakásodban
találtak? — kérdezte Kahlee. — A te
felszereléseid és
lehetőségeid sosem érnek majd fel a Cerberuséihoz, mert
nekik
megvan a pénzük arra, hogy a legnagyobb
tehetségekkel dolgozzanak.
— Szóval
szerinted a Cerberus volt?
— Nem —
felelte Kahlee. — Annak semmi értelme nem
lenne. A Titokzatos Ember mindent tud
Graysonról.
— Aria T’Loak —
mondta Anderson. — Ő volt! Annyira
akarta azt az információt, hogy Gilliant is
odaadta volna
érte. Talán félredobta az alkunkat, és megszerezte, ami
kellett
neki.
Kahlee a
férfira nézett.
— Szóval
becsapott minket?
Anderson
megvonta a vállát.
— Számíthattunk
volna rá. Végül is bűnöző. Miután
elmondtad, hogy nálad van az információ,
emellett azt is
elmondtad, hol, már nem tudott ellenállni.
— Oké — értett
egyet Kahlee. — De mit akar?
— Reggelizzünk
valamit. — javasolta Anderson. — Aztán
átfutjuk a Grayson-ügyet. Talán
rájövünk, mit keres T’Loak.
— És ha nem?
— Akkor
elmegyünk hozzá — felelte Anderson. — És
megkérjük, hogy tisztázza a helyzetet.
Kahlee a
homlokát ráncolta.
— Szerinted ez
működni fog?
Anderson
elvigyorodott.
— Nem, de
legjobb tudomásom szerint nincs jobb
dolgunk.
 Annak
ellenére, hogy Anderson és Kahlee órákat töltöttek
Grayson fájljainak
átbogarászásával, nem sikerült
rájönniük, mit keres Aria T’Loak. Ezért vacsora
után
vesztenivaló nélkül indultak el a Túlvilágba.
A klub tele
volt, mint mindig. Nem sokkal az után, hogy
Kahlee és a többiek leültek, egy
pincérnő lépett oda
hozzájuk, hogy felvegye a rendelésüket. Miután ezzel
végeztek, Kahlee egy ötkredites chipet adott a pincérnőnek.
— Megtenne
nekem egy szívességet? Mondja meg Aria
T’Loaknak, hogy Kahlee Sanders, David Anderson és
Hendel Mitra vannak itt!
Kérdezze meg, hogy
rabolhatnánk-e az idejét öt percig!
A felszolgáló elmosolyodott, eltüntette a chipet, és
elment. Tíz
perccel később tért vissza az italokkal és egy
üzenettel.
— Aria fél óra múlva tudja fogadni önöket. Egy
munkatársunk önökért
jön majd. Az italokat a ház állja.
Kahlee újabb borravalót adott a pincérnőnek, majd
hátradőlve
élvezte az italát. Anderson és Hendel nagyon el
voltak foglalva az aszári
táncosok bámulásával, a zene jó
volt, és ha nem azért jöttek volna, amiért,
tulajdonképpen
jól érezte volna magát.
Legalább negyvenöt perc telt el, mire Tann Immo
megjelent az
asztaluknál, újra bemutatkozott, majd
felkísérte őket a második emeletre. De
mielőtt a csapatot
odaengedték volna Aria privát asztalához, utasították őket,
hogy adják át a fegyvereiket.
— Mi a fene? — kérdezte Anderson, mialatt a pisztolyát
egy krogannak
adta. — Legutóbb mindent magunknál
tarthattunk.
Immo arca kifürkészhetetlen volt, mint mindig.
— Az akkor volt — mondta. — Most ez van.
Anderson és Kahlee egymásra pillantottak. Ha
bizonyítékot akartak
arra, hogy T’Loak tört be Kahlee
számítógépébe, hát itt volt egy! Az aszári
tudta, hogy
tudják, vagy legalábbis feltételezte, de nem akart
kockáztatni.
Hendel hőzöngött, mikor felszólították a puska
és a pisztoly átadására, de —
Kahlee sürgetésének hála —
végül beadta a derekát.
T’Loak gyönyörű volt, mint mindig, de ezúttal volt valami
kemény
az arckifejezésében, mintha valami rosszra
számított volna.
— Kérem, foglaljanak helyet! — mondta az aszári. — Üdv
újra!
Miután bemutatta Hendelt, Kahlee azonnal a tárgyra tért.
— Gondolom nincs semmiféle előrelépés Gillian Grayson
ügyében.
T’Loak enyhén felhúzta a szemöldökét.
— Nincs. Üzentem volna, ha lenne. Mintha felszívódott
volna. Lehet,
hogy feltűnés nélkül elhagyta az Omegát.
Vajon T’Loak komolyan beszélt? Vagy ezzel a
megjegyzéssel csak
félre akarta őket vezetni? Kahlee csak
annyit tehetett, hogy nem hátrált meg.
— Valaki betört a gépembe és lemásolta a Grayson
fájlokat.
T’Loak arckifejezése változatlan maradt.
— Sajnálatos. Úgy hangzik, frissíteni kéne a biztonsági
rendszerét.
Kahlee nem állt te.
— Maga adott utasítást arra, hogy valaki törjön be a
gépembe?
A bandavezér megrázta a fejét.
— Nem, természetesen nem. Miért tennék ilyet?
— Mert Gillian nincs magánál, de maga akarja azt az
információt —
vetette közbe Anderson.
T’Loak vállat vont.
— Már válaszoltam. Még valami?
 — Igen — suttogta Hendel előrehajolva. — A testőreid
elvették a
pisztolyomat, de én biotikus vagyok. Mondj el
mindent Kahlee-nek, vagy
megfizetsz!
A kábító egyszer csak megjelent T’Loak kezében.
Elsütötte, Hendel
görcsösen rángani kezdett, majd rádőlt
Andersonra, aki minden erejével próbálta
megtartani a
nagydarab férfit.
— A barátjuk egy idióta — mondta Aria megvetően.
—
Vigyétek
ki őket! A meghallgatás véget ért.
Új nap virradt, mint már ezerszer korábban. Hendel még
mindig a
kábító utóhatásait nyögte, ezért Anderson és
Kahlee nélküle reggeliztek. Aztán,
mivel nem sikerült
semmi hasznosat kihúzniuk Aria T’Loakból, elindultak, hogy
felkeressék Harvey Nixet.
— Merész húzás — ismerte el Anderson —, de talán tudja,
mire készül
Aria.
Mikor megérkeztek Nix koszos irodájába, várniuk kellett,
amíg a
riporter be nem fejezte az interjút, amelyet egy
lapos arcú elcorral készített.
Mikor végeztek, és a négylábú
távozott, Nix odajött hozzájuk. Fény villant a
szeme helyén
lévő objektívban, mikor kezet rázott velük. Arckifejezéséből
ítélve újabb konzultációs díjra számított.
— Miss Sanders... Anderson admirális. Micsoda váratlan
öröm! Mit
tehetek önökért?
— T’Loakról szeretnénk információt szerezni — felelte
Anderson. — A
baj csak az, hogy nem tudjuk, mit
kérdezzünk. Ezért, ha nem probléma, nagyra
értékelnénk
egy kis útbaigazítást. Előre fizetünk.
— Hogyne, természetesen — felelte Nix lelkesen. —
Kérem, foglaljanak
helyet! Meg tudnak nevezni egy
bizonyos intervallumot? T’Loak több száz éves. A
tudásom
pedig csak az utóbbi öt évre korlátozódik.
— Kezdjük a múlt évvel — javasolta Kahlee. — Hagyjuk a
részleteket,
csak a legfontosabbakkal foglalkozzunk. Főbb
tevékenységek, problémák,
ilyesmik.
— Mindent megteszek — ígérte Nix. — Vegyük
figyelembe, hogy T’Loak
mindent megtesz a magánéletének
titokban tartása érdekében.
Ezután következett némi érdekes, de spekulatív
beszámoló T’Loak
ügyleteiről, egy pletykáról, ami egy
állítólagos szeretőről szólt, és egy
utazásról a Thessiára.
Ekkor Kahlee közbeszólt.
— Aria a Thessiára ment? Miért?
— Nem tudhatjuk biztosan — felelte Nix. — Egyesek
szerint egy régóta
várt vakáció miatt. Mások viszont azt
állítják, azért ment haza, hogy ott
temesse el a lányát.
Anderson ültében kiegyenesedett.
— Ariának volt egy lánya?
— Igen — válaszolta Nix. — Bár csak kevesen tudtak róla.
T’Loak
mindent megtett, hogy titokban tartsa a kettőjük
kapcsolatát. Egyrészt azért,
hogy a lányának megmaradjon
a magánélete, másrészt pedig azért, hogy megvédje
őt az
emberrablóktól. Azonban sajnos az óvintézkedések ellenére
is
meggyilkolták Liselle-t.
Kahlee érezte, hogy a szíve egyre gyorsabban ver.
— Ki ölte meg?
Nix megvonta a vállát.
— Nem tudom, de úgy hírlik, egy ember volt, T’Loaknak
dolgozott.
Kahlee Andersonra nézett.
— Grayson T’Loaknak dolgozott. És a Cerberusnak.
— Ez igaz — felelte Anderson. — De ő már halott. És Aria
ezt tudja.
Szóval mit keres?
— Nem Grayson tette — mondta Kahlee. — Legalább is
Aria nem hiszi,
hogy ő volt. A tettest keresi.
Nix felváltva nézett Andersonra és Kahlee-re. Az objektív
halkan
csikorgott.
 — Ha így van, akkor a gyilkos halott. Vagy nemsokára az
lesz.
Kahlee elgondolkodott, és tudta, hogy ez így igaz. De ki
volt a
gyilkos? És hol bujkált? Úgy határozott, kideríti a
válaszokat.
 
*
* *
 
Kai Leng a hátán fekve a mennyezetet bámulta. Odafent a
barlangot
kialakító szerszámok nyomai barázdálták a szikla
felületét. Egyetlen
villanykörte lógott a plafonról
folyamatosan lengve a szellőzőaknából érkező
fuvallat
miatt.
A lámpán, a sarokba állított vödrön, meg a fal mellett álló
keskeny ágyon kívül semmi nem volt a helyiségben. Semmi,
amit fegyverré
lehetett volna alakítani, álkulcsként lehetett
volna használni, vagy a
fogvatartói ellen lehetett volna
fordítani. Leng tudta, miért cselekedtek így a
biotikusok.
Cory Kim is elítélt volt, tudott mindent, amit a börtönökről
tudni
lehetett.
Kai Leng az ítélet előtt a haditengerészet hadnagya volt.
N7-es
besorolású szövetségi katonatiszt. Ez azt jelentette,
hogy egy elit speciális
egység tagja volt. Épp emiatt a
kiképzés miatt került bajba, más szemszögből
viszont ez
mentette meg az életét. Nézőpont kérdése.
Leng, Kim és pár haverjuk aznap este egy fellegvári
bárban
csinálták azt, amit a szolgálaton kívüli
tengerészgyalogosok szoktak csinálni.
Ittak, rámozdultak a
másik nem tagjaira és háborús történeteket meséltek. Leng
is épp így cselekedett, egy razziáról mesélt, amiben
bizonyos „gyíkokra”
csaptak le, mikor egy hatalmas krogan
emelkedett ki a félhomályból, haragtól
csillogó
borostyánszín szemmel. Rekedt hangon szólalt meg.
— Mondd csak, ember... Mi az a „gyík”?
 Leng — aki általában „korcsokként” hivatkozott a többi
faj
tagjaira, és azon a véleményen volt, hogy a
Szövetségnek a saját útját kellene
járnia ahelyett, hogy
behódol a többi fajnak — eddigre már sokat ivott. Nem
mintha bármit is változtatott volna a dolgok alakulásán az,
ha józan lett
volna.
— A gyíkok nagy, ronda korcsok, akik nem tudnak
reprodukálódni, mert
a turiánok ivartalanították őket. Jó,
hogy megtették, mert úgy terjedtek, mint
a tetvek. Miért
kérdezed?
A krogan egy pillanatig csendben maradt, mintha nem
hinne a
fülének. Aztán felháborodottan üvölteni kezdett, és
támadásba lendült. Leng
készen állt. Lebukott, a hatalmas
ököl a levegőbe kaszált ott, ahol az előbb
még a férfi feje
volt. Ezzel egy időben behúzott egyet a krogannak, aki fel
sem
vette az ütést. Leng úgy érezte, mintha betonba
öklözött volna. A szemmel
látható különbségek miatt ebben
az összecsapásban az egyik oldalon az erő, a
másikon pedig
a gyorsaság és a mozgékonyság
állt. Egyiküknek sem volt
pisztolya, de a krogan egy pillanat alatt felkapott
egy
bárszéket.
Ennek
hatására Leng előkapta a bal alkarjának belső
felére szíjazott kétélű katonai
kését, és várta a lehetőséget.
Körbe-körbe járkáltak, drukkerek kiabáltak, és
fogadások
köttettek.
— Csak a
gyávák futnak — morogta a krogan. — Állj meg
és harcolj!
Leng be volt
ugyan csípve, de hülye azért nem volt, nem
dőlt be a hergelésnek. Ha így tett
volna, a szörnyeteg
másodpercek alatt megnyerte volna az összecsapást. Erre
gondolt épp, mikor a körbeállók közül valaki meglökte.
Talán egy korcs vagy egy
ember, aki a kroganra fogadott,
nem mintha bármit is számított volna. Leng
elesett. A
krogan a magasra tartott bárszékkel felé rohant. A szék
pont oda
csapódott, ahol Leng egy pillanattal azelőtt még
feküdt, majd apró darabokra
tört. Mikor a krogan
felegyenesedett volna, Leng az idegen térdhajlatába vágta
a pengéjét.
A vágás nem
volt mély, de ellenfele felordított
meglepetésében, nem szokta meg, hogy
közelharcban
bármi is képes átütni vastag, elszarusodott bőrét. Ez a
döfés volt
az egyik kezdő mozdulata a Leng tanárai által A
halál
ezer vágásának nevezett folyamatnak. Ezt a technikát
külön a
legyőzhetetlennek tűnő kroganok ellen dolgozták
ki.
Azonban a
krogan korántsem volt hülye. Leng
körbetáncolta, kereste a lehetőséget a
támadásra, de
egyszer csak a gyík előrerontott, és a férfi irányába gördült
a
padlón. Olyan gyorsan váltott irányt, hogy Leng nem
tudott félreugrani, és a
majd hárommázsás izomhegy
ledöntötte a lábáról.
A krogan
csak erre várt. Leszorította Lenget, erős ujjai a
férfi nyakára kulcsolódtak.
Dulakodás közben Leng
többször is megszúrta ellenfelét. A penge azonban nem
hatolt elég mélyre ahhoz, hogy bármiféle figyelemreméltó
sebet ejtsen az idegenen. Leng tudta, mindjárt el
fog ájulni,
amikor egy biotikus lökés mindkettőjüket elrepítette.
Valószínűleg
Kim avatkozhatott közbe.
A becsapódás miatt a krogan szorítása lazábbá vált,
Lengnek pedig
éppen erre volt szüksége. A kését a krogan
szemgödrébe döfte, megtalálva ezzel
az egyetlen sebezhető
pontot a bestia testén. A nagy test görcsbe rándult,
ahogy a
krogan kontrollálatlan csapkodással igyekezett
megszabadulni a
koponyájába ékelődött pengétől, majd
elernyedt.
Hangos éljenzések vegyültek hörgések közé, Leng barátai
odaléptek
a férfihez, hogy kihúzzák őt a hatalmas gyík
hullája alól. Épp felsegítették,
mikor egy F-Sec osztag
lépett a bárba. Lenget és a barátait letartóztatták,
majd
átadták őket a Szövetségnek, ahol fegyelmi eljárás várt
rájuk.
Leng először nem vette komolyan a dolgot. Igen, tudta,
hogy a
dolognak lesznek következményei, de úgy gondolta,
képes lesz egy negatív
jelentéssel vagy alacsonyabb
zsolddal élni.
Ezért sokkolta, mikor a Szövetségi hadbíróság elítélte őt,
lefokozták közlegénnyé, és húsz év nyomorra ítélték.
Ráadásul — ellentétben a
többiekkel, akik megúszták a
dolgot egy írásbeli megrovással — Kim ugyanezt a
büntetést kapta, mert biotikus volt. Szemtanúk szerint
felemelte a kezét, és
valamiféle energianyalábot idézett
meg, amely az egyiküket el is sodorta. Kim
öt évet kapott
bűnrészességért. Mindezt azért, mert a Szövetség vezetői
meg
akarták békíteni a korcsokat.
Leng fém csörgését hallotta, és felült az ágyon, mikor Kim
belépett a cellába. A nő egy étellel megpakolt tálcát tartott
a kezében, két
fegyveres biotikus kísérte. Leng ekkor
értette meg: ebből a börtönből csak
egyféleképpen lehetett
kijutni, régi barátja, Cory Kim segítségével.
— Oh — mondta
Leng könnyedén. — Itt a vacsi. Vagy a
reggeli?
— Kaja —
mondta Kim kurtán. — Elég, ha ennyit tudsz.
Bon appetit!
Az ajtó
kattanva záródott be. Leng megint egyedül
maradt. Felkelt, hogy elvegyen némi
ételt a tálcáról. Hideg
volt és csaknem teljesen ízetlen, de szüksége volt a
kalóriákra, úgyhogy gépiesen hozzálátott az étel
elfogyasztásához. Közben az
agya nem szűnt meg dolgozni.
A Biotikus Mozgalom jelentős erőfeszítéseket tett
az ő
elfogásának érdekében. Miért? Mit akartak ezzel elérni?
A Titokzatos
Ember keresni fogja őt! Biztos, hogy keresni
fogja? — Mind
feláldozhatók vagyunk. A Cerberusnak kell
túlélnie. — Ezt mondta a Titokzatos Ember. Szóval lehet,
hogy már
lemondtak róla, és sorsára hagyták. Főleg, hogy
nemcsak nem teljesítette a
feladatát, hanem még
kompromittálódott is.
A Kimmel
való kapcsolata tíz évvel ezelőtt kezdődött, a
brutális börtönben a Nyomoron,
ahol minden nap meg
kellett küzdeniük az életben maradásért. Nem voltak cellák,
konyha, vagy őrök. Legalábbis a harminc láb magas
elektromos kerítésen belül.
Egyik „fasz” — az elítéltek csak
így hívták az őröket — sem merészkedett be.
Mind az ötven
méter magas tornyaikból nézték, ahogy a foglyok kinyírják
egymást. Nem mocskolták be a gondosan kifényesített, első
osztályú katonai
csizmájukat.
A Pokol Félholdja — ahogy az elítéltek hívták — egy
önfenntartó közösség volt,
amelyet maguk a bennlakók
irányítottak. Mind emberek voltak. Az erősebb
elítéltek
irányítottak, a gyengébbek a túlélés érdekében kénytelenek
voltak
bandákba tömörülni. Az úgynevezett „törzsek”
folyamatos háborúban álltak
egymással.
A kiképzése
okán Leng talán képes lett volna saját törzset
alapítani, ezzel pedig helyet
biztosítani magának a börtön
vezérei között. Úgy döntött azonban, ezt mégsem teszi meg.
Egyrészt
azért, mert el akarta kerülni a poszttal járó
veszélyt, másrészt pedig azért,
mert nem szeretett volna az
előtérbe kerülni.
Kim ugyanezt a taktikát választotta. Együtt maradtak, és
bekerültek a Kések nevezetű törzsbe. Ez a törzs irányította
az elítéltek által
lakott nyomornegyed egy elég nagy részét,
ezen kívül volt egy kertjük, amit
éjjel-nappal őrizni kellett,
nehogy a többi törzs elpusztítsa.
Hát ezt csinálták. Együtt éltek, és próbáltak életben
maradni. Egy
nap kopogtattak Leng és Kim közös
kunyhójának ajtaján. Kai nyitott ajtót. Az
előtte álló férfi
inkább öreg volt, mint fiatal. Hosszú, kócos haj keretezte
markáns arcát. Saját maga által készített köpenyt —
használt katonai egyenruhák
darabjaiból mocskos lábán
pedig sarut viselt. Hat láb hosszú pálcája egyszerre
szolgált
fegyverként és segédeszközként, mert A Pokol
Félholdja
nagyon saras hely volt az évnek ebben a
szakában. Az öreg
lehelete gőzölgött, mikor megszólalt.
— Maga Kai Leng?
— Igen.
— A nevem Foster. Nick Foster. Beszélni szeretnék
magával.
Leng gyanakvó volt, mégpedig okkal. Bűnözőkkel volt
körülvéve.
— Miről?
Foster elmosolyodott. A fogai sárgák voltak.
— A Cerberusról. Bemehetnék? Hideg van idekint.
Leng egy pillanatig habozott. Hallott már a Cerberusról.
A
Rendszerek Szövetségének egyik titkos csoportjának
kódneve volt ez régen, de ez
a csapat azóta más útra tért. A
pletykák szerint a Cerberus vezetője eltökélte,
hogy az
emberi fajt nem fogja egyetlen korcs sem félreállítani vagy
leigázni.
Leng lépett egyet oldalra, és intett Fosternek,
hogy lépjen be.
— Vigyázzon a fejére. A tető alacsonyan van.
— Ah, de kint tartja az esőt — mondta Foster a döngölt
padlóra
lépve.
Kim a tűz mellett ült, épp egy kapát javított.
— Foster vagyok — mutatkozott be a férfi ismét, mikor
Kim felnézett.
— Ön minden bizonnyal Cory Kim.
Kim meglepettnek tűnt.
— Ismerjük egymást?
— Nem — mondta Foster. — Még nem. Leülhetek?
— Csak nyugodtan — mondta Leng a rogyadozó székre
mutatva, amin egy
perccel korábban még ő ült.
 — Ah, ez jól esik — mondta Foster a székben ülve,
mocskos tenyereit
a tűz felé tartva. — Otthon, édes otthon,
he?
— Nem pont — mondta Kim a kapát a földre téve.
—
Ne
vegye sértésnek, de mit akar?
— Nem vettem annak — nyugtatta meg Foster. — Ah,
várjanak egy
percet. Van valamim maguknak... ajándék a
Cerberustól. — Ezzel Foster benyúlt
kopottas köpenye alá,
kotorászott benne, majd előhúzott két rugóskést. Öt
centis
borotvaéles, rozsdamentes pengék. A Pokol
Félholdjában
minden kés szerencsét hozott. Lengnek
tetszett a dolog, de
ahelyett, hogy a fegyverekért nyúlt volna, Foster szemébe
nézett.
— Nincs olyan, hogy ajándék. Itt nincs. Mit akar?
— Magukat — mondta Foster egyszerűen. —
Mindkettőjüket. Toborzó
vagyok. A Cerberusnak dolgozom.
Kim a homlokát ráncolta.
— Egy toborzó? Itt?
— Tud jobb helyet? Mármint a mi céljainkra? Több
magukhoz hasonló is
van itt. Olyanok, akik állatkertbe illő
lények ellen elkövetett bűnök miatt
kerültek börtönbe.
Leng a késre pillantott, majd Fosterre.
— Hogy hozta be ezeket ide?
Foster felkuncogott.
— Néhány fasz Cerberus-szimpatizáns. A többi
megvásárolható. Nem
olcsón, de megvásárolhatók, és ezzel
visszaértünk magukhoz. Ha hajlandóak a
Cerberusnak
dolgozni, megvásároljuk a szabadságukat. Eltűnhetnek a
Nyomorról
pár napon belül.
Kim nem bízott az öregben.
— Mondjuk, hogy hajlandóak vagyunk... mit kéne
tennünk?
— Ugyanolyan dolgokat, mint amit a Szövetségi
Haditengerészetnél
csináltak. Kivéve, hogy minden
küldetésük az emberi faj megerősítésére és
védelmére fog
irányulni. A korcsok vigyázzanak saját magukra!
— Nekem tetszik — mondta Leng. — Benne vagyok!
Kim egy pillanatra csendben maradt, majd biccentett.
— Én is.
Három nappal később Kai Leng speciális orvosi kezelésre
szorult,
ezért áthelyezték A Pokol Félholdjáról egy
másik
telephelyre. Nem sokkal ezután Cory Kimet egy, a kerítésen
kívüli munkára
osztották be. A nős sosem tért vissza. A
Cerberus két emberrel erősebbé vált.


 
 
TIZENHARMADIK FEJEZET
 
VALAHOL A SARLÓ-KÖDBEN
 
 
 
A Titokzatos Ember hazament, már ha egy távoli
bányászbolygón
lévő, spártai funkcionalitással berendezett
irodát otthonnak lehetett nevezni.
Sok munkája volt. Ott
volt az új gerilla marketingkampány, amelyet a Szövetség
által vezetett bolygókon alkalmaztak, az új űrállomás
építése és a bevetésen
lévő ügynökök folyamatosan
beérkező jelentéseinek átnézése. Utóbbival foglalta
el
magát épp, mikor Jana lépett a szobába.
— Sajnálom, hogy megzavarom önt, uram... de van itt egy
üzenet, amit
minden bizonnyal látni szeretne.
A Titokzatos Ember felnézett.
— Kitől jött?
— A Biotikusok Mozgalmától. Náluk van Leng... És pénzt
követelnek.
A Titokzatos Ember biccentett.
— Hát persze, hogy pénz akarnak, de honnan tudták,
hova küldjék az
üzenetet?
— Nem tudták. Az üzenetet vagy fél tucat
fedővállalatunknak
elküldték, ők pedig továbbították
nekünk.
— Értem. Egy pillanatra világosság gyúlt, mikor a
Titokzatos Ember
meggyújtott egy cigarettát, ezután
megnyomott egy gombot. Egy számítógép által
generált kép
jelent meg előtte, szétesett, majd újra összeállt. Bár
embernek
tűnt, az avatár megjelenése nemtelen volt.
Ü
 — Üdvözletem — mondta a hírnök. — A Biotikusok
Földalatti Mozgalmát
képviselem. Elfogtuk a maguk egyik
legjobb ügynökét, egy Kai Leng nevű embert.
Ekkor e videón egy barlangszerű helyiség jelent meg,
amelyben Leng
egy ágy szélén ücsörgött. A kamera a
magasból figyelte őt. Ügy tűnt, nem tud a
létezéséről, de
Leng esetében nagy esély volt arra, hogy egyszerűen csak
nem
érdekli, hogy ott van. Az avatár visszatért.
— Amint látják, Leng sértetlen, ami így is marad,
amennyiben maguk
követik az utasításaimat.
A Titokzatos Ember megállította a lejátszást, és Janához
fordult. —
Le tudjuk nyomozni ezt az üzenetet?
— Az Omegáról indult, de ez minden, amit tudunk.
A Titokzatos Ember lehamuzta a cigarettáját, majd
újra
elindította az üzenetet.
— Tízmillió kreditet akarunk — mondta az avatár.
—
Berillium rudakban. Az Omegán.
Ezt az összeget a
Titokzatos Ember, és csakis ő fogja átadni nekünk, annak
érdekében, hogy biztosak lehessünk abban, hogy minden
feltételünk teljesült.
— Tudjuk, hogy a Titokzatos Ember valószínűleg nem az
Omegán
tartózkodik. Ennek fényében három napot adunk
neki, hogy ideérjen. Amikor
megérkezett, küldjenek
üzenetet a holo végén megjelenő számra. Az átadás
további
részleteit ekkor fogjuk majd megadni. Amennyiben úgy
döntenek, hogy
megtartják a tízmillió kreditet, tudassák ezt
velünk! Lelőjük Lenget és olyan
helyen hagyjuk a testét,
ahol az ügynökeik begyűjthetik.
Ekkor az avatár eltűnt, ezután egy számsor jelent meg a
helyén.
Olyan volt, mintha víz alatt lettek volna a számok.
Mintha hullámoztak volna.
— Megvan a szám — mondta Jana sötéten.
— Hát már tudjuk — mondta a Titokzatos Ember,
miközben eloltotta a
cigarettáját. — Pénzt akarnak.
 — Pénzt, de lehet, hogy csapda.
— Igaz — értett egyet a Titokzatos Ember. — Azonban a
pénzszerzési
kísérletük összhangban áll T’Loak bankjának
kirablásával. Meg akarják tölteni a
hadipénztárukat.
— Lehet, hogy tényleg ezt csinálják — ismerte el Jana.
— Te mit tennél? — kérdezte a Titokzatos Ember. —
Kifizetnéd őket?
Vagy hagynád, hogy megöljék Lenget?
Az ilyen kérdések arra voltak hivatottak, hogy teszteljék
Janát,
és arra ösztönözzék, hogy komplex kérdésekkel
foglalkozzon, hiszen a jövőben
nagy felelősség nyomja majd
a vállát. A nő arcvonásai lassan megkeményedtek.
— Mind feláldozhatók vagyunk.
A Titokzatos Ember bólogatott.
— Így igaz... És Leng sem jelent kivételt. Azonban ő
értékes. Se
húszat, se harmincat nem fizetnék érte, de
tízet? Tekintetbe véve azt, amit
véghezvitt, és valószínűleg
a jövőben tenni fog, a tíz elfogadható árnak tűnik.
Jana nem tágított.
— Az érvelése helytálló, uram, de ez a szituáció nem teszi
kérdésessé mégis Leng kompetenciáit? Egy biotikus
hibbantakból álló,
harmadrangú csoport ejtette őt foglyul!
A Titokzatos Ember elmosolyodott.
— Jana, de kemény vagy! Tetszik. Azonban vedd
figyelembe azt is,
hogy Leng nem tudhatja, kiváltjuk-e vagy
sem. Szóval ott ül a barlangjában és
átkozza a saját
hülyeségét. Ha fizetünk, hálás lesz, és mindent meg fog
tenni,
hogy elkerülje az efféle hibákat. A hűség nagyon
értékes dolog.
A Jana a Titokzatos Ember szemébe nézett.
— Igen, uram. Értem.
— Helyes. Azt akarom, hogy küldjön a biotikusoknak egy
üzenetet,
miszerint ötmilliót fizetünk és egy kredittel sem
többet! Ebbe a biotikusok nem
fognak beleegyezni, hiszen a
pénzt akarják, de gyanakodni kezdenének, ha nem
alkudoznánk. Nekünk pedig időre van szükségünk. Mott a
helyszínen próbáljon
további információkat szerezni! Ki
tudja, talán szerencséje lesz!
Jana biccentett.
— Gondoskodom róla.
— És Jana...
— Igen, uram?
— Mondja meg a szemétládáknak, hogy ha bántják
Lenget, minden erőmet
a szervezetük felszámolására fogom
fordítani!
Jana elmosolyodott. Katonatiszt volt, mielőtt a
Cerberushoz
csatlakozott volna, és ennek visszhangjai néha
még fel-felhangzottak.
— Uram, igen, uram!
 
 
AZ OMEGÁN
 
 
T’loak nem a szó kellemes értelmében vett módon izgult,
amikor két
zsoldosa között az ajtóban állva az
aszimmetrikus tér másik oldalán álló
hatalmas lánctalpasra
meredt. Bankjának megtámadása óta az Omega népe a
megtorlásra várt. Az azonban egyre csak késlekedett.
Emiatt pedig mindenki találgatni
kezdett. A Kalózkirálynő
kezd elpuhulni? A Koponyák karrierje felfelé ível?
Efféle
kérdéseket tettek fel az Omega minden bárjában, klubjában
és
kávézójában.
T’Loak tudott erről, de a Biotikusok Mozgalma elhagyta a
hotelt,
ahol azelőtt a főhadiszállásuk volt és ismeretlen
helyre költözött. T’Loak
biztosra vette, hogy az ügynökei
hamarosan megtalálják őket. A Kegyetlen
Koponyák
azonban nem hagyták el összegraffitizett otthonukat. Az
acélkaszni jól
szolgált erődként, és koporsónak is megteszi
majd. Most már — jelentős előkészületekkel
a háta mögött
— T’Loak készen állt arra, hogy visszavágjon.
Immo ellenezte, hogy T’Loak részt vegyen a valószínűleg
nagyon is
aktív tűzharcban, de az aszári ragaszkodott
ahhoz, hogy jelen legyen annak
érdekében, hogy ösztönözze
az embereit, továbbá, hogy az Omega minden lakója
előtt
világossá váljon, mire is képes. Úgy számította, eme
stratégia
segítségével megkímélheti magát a jövőbeli
támadási kísérletektől.
Az elmúlt pár órában több száz zsoldosa kerítette be az
öreg munkagépet.
A terv az volt, hogy közel jussanak, de ne
túl közel, nehogy a Koponyák
rájöjjenek, hogy egy támadás
van készülőben.
Most, hogy az előkészület utolsó percei is véget értek,
T’Loak
Immo hangját hallotta a fülébe dugott adóvevőn
keresztül.
— Készülj... Tíz másodperc. Kilenc... négy, három, kettő,
egy.
Semmi sem történt. T’Loak a homlokát ráncolva épp meg
akarta
kérdezni Immótól, mi történt, mikor tompa dübörgés
hallatszott, és a lábuk
alatt megrázkódott a talaj. Egy
pillanattal később egy második, sokkal
látványosabb
robbanás végzett a mélyen a gépben lévő fegyvertárral.
Lángnyelvek
és füst lövellt ki az ajtókon, végül minden más
nyíláson is. A robbanást egy
bunkerromboló rakéta okozta,
amelyet direkt az erre a célra, megfelelő irányba
kialakított
vájatból indítottak. T’Loak emberei nagyobb részt ennek a
vájatnak
a kialakításával töltötték az előző hetet.
A rakéta több földalatti akadályon túljutva lyukat ütött a
gép
fenéklemezébe, abból az irányból támadva a
Koponyákra, ahonnan nem számítottak
rá. Alulról.
Az ezt követő események elragadóan kiszámíthatóak
voltak. T’Loak
úgy saccolta, több tucat Koponya veszthette
életét a robbanás során, de sok
menedék, kamra akadt
odabent, ezért könnyen feltételezhető volt, hogy a
zsoldosok nagy része túlélte a támadást.
Aria érvelése helyesnek bizonyult, mivel a robbanást
követő
második percben legalább egy tucat Kegyetlen
Koponya tört ki a bányagép
zsilipjén át. T’Loak erői odakint
vártak rájuk és könyörtelen hatékonysággal
végeztek velük.
Emiatt az odabent ragadtak harci kedve igencsak
lecsökkent,
páran már a megadást fontolgatták, amikor
T’Loak széles, nyílt sávon adott
parancsot az embereinek,
hogy az ellenség is tisztán hallhassa.
— Befelé és végezzünk a többivel!
A T’Loak testőreinek kijelölt zsoldosok az aszári két
oldalán
haladtak, mikor a nő elhagyta a kapualj nyújtotta
relatív biztonságot, majd
cikkcakkban haladva elindult a
lánctalpas gép felé a téren keresztül.
Pillanatokkal később
Aria átugrott egy holttest felett és csatlakozott a
masszív
masinát megrohamozó zsoldosokhoz. A bejárat mögötti
folyosón három
Koponya tűnt fel, mindannyiuknál automata
fegyvereket láttak. T’Loak egyik
testőre elterült, amikor
egyetlen nagy energiájú lövedék szikrázva átütötte a
kinetikus pajzsokat, majd a páncélt is. A választűz
megtisztította az előteret,
és a támadók a holttesteken
átlépve behatolhattak a munkagép belsejébe. A sűrű
füsttől
alig lehetett valamit látni.
— Szétválni — parancsolta T’Loak a rádión keresztül. —
Nézzetek be
mindenhová. Öljétek meg mindet, csak Tactust
ne. Őt élve akarom.
A gép egykori reaktorterméhez vezető, félhomályos
folyosóról
mindkét irányba szobák nyíltak, amelyeket
egyesével át kellett nézniük, és ki
kellett pucolniuk. Az első
helyiség, ahová T’Loak belépett, üres volt, és a
jellegéből
ítélve őrszobaként funkcionált. Mikor kihátrált a folyosóra,
T’Loak
egy automata fegyver hangját hallotta balról.
Odafordult, egy zsoldost látott,
akit épp hátba lőttek az
emberei. Aztán az egyik Koponya gránátot dobott a
helyiségbe, és egy nagy villanás kíséretében a fegyverek
elhallgattak.
A támadók egyre mélyebbre furakodtak a gép belsejében.
T’Loak
átengedte a vezető szerepet másoknak, de kivette a
részét a lövöldözésből. Egy
javítólétrán keresztül a második
emeletre, a legénységi szállásokhoz jutottak.
Immo kilépett
a kavargó füstből. Aria biccentett.
— Hogy állunk?
— Jól.
— És Tactus?
— Egyelőre semmi nyoma, de ráakadtunk a nőre, akit
kihallgatott a
bankban. Két másikkal együtt a gyengélkedőn
fekszik. Nem voltam biztos abban,
mit kéne tennem, szóval
őrt állítottam az ajtó elé.
— Vezess.
T’Loak Immo vezetésével megtett pár lépést a folyosón.
Az egyik
ajtó előtt egy katona állt. Közvetlenül a nyitógomb
mellett a falba volt
karcolva a „Gyengélkedő” szó. Az őr
oldalra lépett, hogy T’Loak bemehessen.
Odabent kicsi, de jól felszerelt orvosi szoba kapott helyet.
Négy
ágy állt a fal mellett, ezek közül kettő volt
használatban. Az egyiket egy
gépekre kötött, eszméletlen
turián foglalta el. T’loak felismerte Shellát, aki
a másik
ágyon ült. A nő térde alá egy párna volt begyömöszölve.
— Hát-hát — mondta T’Loak —, ismét találkozunk.
Shella félt. T’loak látta a szemében.
— Nem volt értelme elfutni.
— Nem, nem volt.
— Most mi lesz?
Shella a legrosszabbtól tartott. T’Loak érezte.
— Úgy hiszem, igazat mondtál nekem a lányommal
kapcsolatban. Ezért
tartom a szavam. Immo intézkedni fog,
hogy egy megfelelő egészségügyi
intézménybe kerülj!
 Shella egyszerre tűnt meglepettnek és
megkönnyebbültnek.
— Köszönöm!
— Szívesen. — T’Loak elhagyta a szobát. Tactust még
mindig nem
sikerült előkeríteni, de ahogy Aria csapatai
egyre lejjebb és lejjebb jutottak
a gépezetben, a turiánnak
és maradék embereinek egyre kevesebb mozgástere
maradt. Végül pedig bekerítették.
Ariát kommon értesítették és a helyszínre hívták,
valahová az
egykori lőszerraktár környékére.
T’Loak végül a kíséretével együtt egy rosszul kivilágított
folyosóra lépett be, miután leereszkedtek a létrákon.
Valahonnét fel-felberregő
hangot lehetett hallani. Egy
batarián lépett oda a nőhöz, hogy jelentést tegyen
a
helyzetről.
— Úgy hisszük, Tactus és két embere a folyosó túlsó
végén lévő
szobák egyikében ragadt. Pár gránát végezne
velük, de úgy tudjuk, Tactust élve
kell elfognunk.
— Jól tudják — mondta Aria. — További utasításig pihenj.
— T’Loak
tölcsért formált a kezéből, és bekiabált a
folyosóra.
— Tactus... Itt T’Loak! Hall engem?
— Igen — jött a felelet. — Hallom.
— Jó. Innen nincs kiút, csak az én utam. Szóval, ha élni
akar, akkor
tegye le a fegyvert, és jöjjön ki a fejére tett
kézzel.
Pillanatnyi csend állt be.
— Oké! Ne lőjenek! Kijövünk!
T’Loak a batariánhoz fordult.
— Világítsd be valahogy a folyosó túlsó végét. Hiba lenne
megbízni a
köcsögben.
Aria zsoldosa bekapcsolta a fegyverlámpáját, az igen éles,
fehér
fénykör végigvándorolt a csapat feje felett, majd
megállapodott a folyosó végén
lévő nyitott ajtón, melyen
Tactusnak ki kellett lépnie. A férfi jött is, a
tarkójára
kulcsolt kezekkel. Ahogy előre lépett, két másik Koponya
jelent meg mögötte, kinetikus pajzsok híján a vértezetük
matt feketének tűnt a fegyverlámpa erős fényében. T’Loak
felemelte a pisztolyát
és kétszer elsütötte. A Koponyák feje
hátracsapódott, a férfiak eldőltek.
Tactus dühösen nézett
Ariára.
— Megígérte! —
mondta vádlón.
— Megígértem,
hogy megkímélem magát — felelte
T’Loak. — És így is lesz. Ott álljon meg!
Immo ekkor
érkezett meg. T’Loak odafordult hozzá.
— Láncokat
akarok látni Tactuson! Sokat! Ha kész,
végigparádézunk vele az utcán. A hír
gyorsan el fog
terjedni. Megértetted?
Immo
biccentett.
— És keressétek
meg azt, ami a pénzemből maradt.
Vissza akarom kapni!
Így esett hát, hogy az egykor oly büszke Tactus láncra
verve
kullogott a Túlvilág elé, ahol ketrecbe zárták, hogy
mindenki láthassa és
nevethessen rajta. A turián
megaláztatásairól szóló hírek gyorsan terjedtek. Az
üzenet
egyértelmű volt: Bárki, aki úgy dönt, rátámad a
Kalózkirálynőre, magas
árat fog fizetni. Az Omegán az élet
visszatért a normális kerékvágásba.
A Kék Golyó
éttermet azonban már nehezebb lett volna
visszazökkenteni a szokásos üzletmenetbe.
A kirakat betört,
a homlokzatot több száz helyen lövésnyomok csipkézték ki.
Mara Mott az út túloldaláról figyelte, ahogy a munkások
egy tekintélyes úr
felügyelete alatt máris nekiálltak a
felújításnak. Ő lehet a tulaj? Igen,
gondolta Mott, és
átvágott a forgalmas úton, hogy beszéljen a férfival.
— Helló...
Véletlenül nem maga a tulaj?
A férfi
odafordult hozzá. Összenőtt szemöldöke,
krumpliorra, és reggeli borostája volt.
 — Ki akarja
tudni? — kérdezte harciasan.
— A nevem Hoby
— hazudta Mott. — Carol Hoby, és az
érdekelne, mi történt itt.
A férfi a homlokát ráncolta.
— Miért?
— Van egy ügyfelem — felelte Mott. — Ez a személy
szeretné tudni.
Hajlandó fizetni érte. Persze, csak ha maga
a tulaj.
A tulaj szeme kapzsin felcsillant.
— A nevem Garza, én voltam a szakács. Az üzletvezető
meghalt a
lövöldözésben. Jöjjön... A konyhám épségben
maradt. Iszunk egy teát és
megbeszéljük! Itt egy kicsit nagy
a nyüzsgés.
Mott tudta, hogy Garzának igaza van. Ha ő figyelt, akkor
mások is
tehettek így. Ezért a munkások mellett elsétálva
követte a szakácsot a Kék
Golyó belsejébe. Nem volt
odabent senki, a helyiség állapotából ítélve, bőven
volt még
munka.
A konyha épségben megúszta. Itt, a hátsó fal mellett volt
egy kis
asztal, ahol a személyzet tagjai pihenhettek. Garza
feltette a vizet, mielőtt
leült a nővel szemben.
— Mennyit fizetne?
— Ez attól függ, mit tud — felelte Mott. — Ha meg tudja
mondani, ki
rendelte el a támadást és miért, ötszáz kredit
üti a markát.
— Ezer.
— Hatszáz. Ez a végső ajánlatom. Ne feledje, hogy ez
talált pénz.
Nem hiszem, hogy bárki mást érdekelne, ki volt
a támadás kivitelezője.
Garza gyanakvó pillantást vetett rá.
— Igen is meg nem is. Tudok valakit, akit talán
érdekelne... Egy
olyan személyt, aki nagyon mérges lenne,
ha beszélnék róluk.
— Ígérem, nem mondom el neki.
 — Keményen alkuszik, Hoby polgártárs... ha tényleg így
hívják.
Legyen hatszáz. Kér a teába tejszínt és cukrot?
— Igen, kérek.
Garza kiszolgálta a vendégét, majd leült. A tekintetük
találkozott.
— Volt egy fickó. Bejött az étterembe, leült. Mexikói kaját
rendelt.
— Leírná, hogy nézett ki?
Garza megtette, Mott pedig érezte, hogy a szíve egyre
gyorsabban
ver. Mert a szakács Lenget írta le.
— Oké. Leült. És aztán?
— Egy szalarián jött a hátsó ajtóhoz — mondta Garza és
megzörgette a
háta mögötti ajtó kilincsét.
— Azt mondta nekem, hogy nemsokára lecsapnak az
étteremre, de még
figyelmeztethetjük a vendégeket.
— Kivéve a férfit, aki mexikóit evett?
— Pontosan. Szóltam az üzletvezetőnek, aki továbbadta
az üzenetet.
Mott a homlokát ráncolta.
— Miért figyelmeztették volna magukat a támadók?
Ennek semmi
értelme.
Garza a csészéje fölé hajolva válaszolt.
— Az üzletvezető csak vezette a Kék Golyót — de nem ő
volt a tulaj.
Mott egyre izgatottabb lett.
— Ki az?
— Aria T’loak.
— Szóval megtámadta a saját éttermét?
— Igen.
— Miért?
Garza vállat vont.
— Meg akarta ölni azt a férfit, akiről beszéltem, de nem
sikerült.
Sokan meghaltak, sokan megsebesültek, de az a
pasi elmenekült.

Ú
 Újabb kérdéseket újabb válaszok követtek, de egyik sem
adott
magyarázatot arra, miért akarta T’Loak holtan látni
Lenget. Ezért Mott
kifizette Garzát, kijött az étteremből és
folytatta a nyomozást. Nem sokkal
később már tudott a
Kegyetlen Koponyákról és arról, hogyan vonszolták végig
Tactust az utcákon.
Vajon volt valamiféle kapcsolat a Koponyák elleni
támadás és
aközött, hogy T’loak holtan akarta látni Lenget?
Mott nem látott erre utaló
nyomot, de tudta, hogy Jana és a
Titokzatos Ember azt akarnák, hogy az összes
lehetséges
nyomnak utánajárjon.
Mott azzal az elhatározással indult el, hogy első kézből
szerezzen
információt a Kegyetlen Koponyák
főhadiszállásának megtámadásáról. Mikor
odaért,
megtudta, hogy a zsoldosok közül szinte senki nem maradt
életben.
T’Loak emberei pedig nem beszéltek. Ez a kitérő
azonban mégsem volt teljesen
sikertelen, Mott talált egy
lehetséges nyomot. Mégpedig egy olyan embert, akit
T’Loak nem csak megkímélt, de kórházba is szállíttatott. Az
egyértelmű kérdés
az volt, miért öli meg T’Loak az összes
Koponyát, kivéve a vezérüket és egy
egyszerű közkatonát?
Ezért Mott elindult a „Húspiacra”, az Omega sokemeletes
egészségügyi intézményébe, melyben csak szegényeket
ápoltak, mert mindenki más
igyekezett messzire elkerülni
ezt a helyet. Az egyszerű kétszintes homlokzaton
megfakult
felirat állt: — Omegai Központi Kórház. Mott előtt egy
hatkerekű
„hússzállító” húzott el keresztbe.
A páciens, akit idehoztak, egy hordágyon feküdt, a
mellkasán lévő
véres kötszerekből ítélve meglőtték. Az őt
toló két ápoló belökte a kórház
ajtaját a hordágy végével,
Mott pedig követte őket. Továbbmentek a balra lévő,
erősen megvilágított sürgősségi szobába, de Mott megállt
az előtérben. Kész
őrültek háza volt itt. Legalább húszan
várták, hogy megnézze őt egy orvos.
Hosszú sor kígyózott a
recepciós pult előtt, ami mögött egyetlen zaklatottnak
tűnő
aszári ült. A folyamatos beszéd zümmögése betöltötte a
szobát. Néha
kiáltások, vagy a terem túlsó végében fekvő
beteg gyerek jajgatása hasított a
monoton alapzajba. A
káosz, a nyomor és a reménytelenség általános benyomását
keltette ez a hely.
Mott nem állt be a recepció előtti sorba, hanem a kórház
földszinti szárnyához vezető kétszárnyú ajtóhoz lépett.
Odabent alig lézengtek
ápolók. Ezt azt jelentette, hogy a
betegek a családtagok és barátok
jóindulatára voltak
utalva. Mivel ennek köszönhetően sokan jöttek-mentek,
Mott
is szabadon mozoghatott.
Nem tudott képet szerezni a Shella nevű nőről, de tudta,
hogy a
Kegyetlen Koponya ember és nő. Szóval kihagyhatta
a férfiakat, a turiánokat,
batariánokat, meg az összes
többit. De miután végigsétált a szárnyon, és
szemügyre vett
minden olyan pácienst, akit nem bújtattak mocskos
függönyök
mögé, Mott három lehetséges személyre
szűkítette a kört. Mind tagadták, hogy ők
lennének Shella
— és nem hasonlítottak ahhoz, amit Mott a zsoldosról
tudott.
Ezért a vérpettyes lifttel felment az első emeletre, hogy
ott
folytassa a kutatást. Itt is hasonló körülményekkel
találkozott, mint odalent.
Néhány páciens reménykedve
nézett rá. Azt hitték, ő valamiféle doktor, aki
azért jött,
hogy megvizsgálja őket. Mások rosszallóan ráncolták a
homlokukat.
Végül sikerrel járt, de nem úgy, ahogy gondolta. A nő, aki
felé
jött, utcai ruhát viselt, és ha nem használt volna
mankót, akkor simán elsétált
volna Mott mellett anélkül,
hogy a nő felfigyelt volna rá. Azonban a Cerberus
ügynöke
tudta, hogy az általa keresett nőt térden lőtték, ezért
oldalazva
lépett egyet, és elállta a másik nő útját.
— Elnézést... nem Shellának hívják véletlenül?
 A csontsovány nőnek rendkívül rövid haja volt.
— Ki kérdezi?
— A nevem Hoby. Szeretnék feltenni önnek pár kérdést.
— Miről?
— A Kegyetlen Koponyákról, a támadásról és arról, maga
miért maradt
életben.
— Nincs mit mondanom. Kérem, álljon félre az útból!
Mott mozdulatlan maradt.
— Vannak ennél jobb egészségügyi intézmények az
Omegán.
— És pénzbe kerülnek.
— Feleljen a kérdéseimre, és megengedheti magának,
hogy ott ápolják.
Shella egy pillanatra csendben maradt.
— Pénzre van szükségem, hogy megoperáljanak. Itt nem
tudják
megcsinálni, de nem is akarom magamat ezeknek a
henteseknek a kezére adni.
— Mennyi?
— Tízezer.
— Rendben.
Shella szemöldöke felszaladt.
— Tizenötöt kellett volna mondanom.
Mott elmosolyodott.
— A valami több mint a semmi.
— A felét előre adja ide, én pedig elmondok mindent, amit
tudok.
— Adok előre ezret — felelte Mott. — És kiviszem magát
innen.
Shella megtorpant, de csak egy másodpercre.
— Áll az alku.
— Elmenjünk a holmijáért?
— Milyen holmimért? Minden vagyonomat viselem!
Fél órával később a két nő egy csinos étterem asztalánál
ült
egymással szemben. Shella lába egy széken pihent. A
Húspiacon borzalmas volt az
étel, ezért Shella megragadta
az alkalmat, és kiadós vacsorát rendelt magának.
Rögtön az
italok megérkezése után Mott elkezdte feltenni a kérdéseit.
— Ön a Kegyetlen Koponyák bandájának a tagja volt.
T’Loak megölt
minden Koponyát, kivéve magát és Tactust.
Miért kímélte meg magát?
Shella kortyolt az italból.
— Emlékezett rám. Kinek dolgozik?
— Egy olyan valakinek, aki ki tud fizetni magának tízezer
kreditet —
felelte Mott. — Kérem, válaszoljon a kérdésre!
Shella vállat vont.
— Oké... Úgy csináljuk, ahogy maga akarja. Szóval a
Koponyák
összeálltak a Biotikusok Földalatti Mozgalmával,
hogy együtt kirabolják T’Loak
bankját. A terv működött! Azt
leszámítva, hogy engem térden lőttek, és
otthagytak.
T’Loak meg akart öletni, de információim voltak a lánya
halálával
kapcsolatban. Ezért felajánlottam neki, hogy az
életemért cserébe elmondom, mi
történt. Ő meg
beleegyezett.
Mott egyre izgatottabbá vált.
— Ez a tudás… Hogy jutott a birtokába?
Hosszú szünet következett, mintha Shella a lehetőségeit
mérlegelte
volna. Aztán megszólalt.
— Régebben szabadúszó voltam. Egyszer egy titokzatos
csoportnak
dolgoztam. Egy Cerberus nevű szervezetnek.
Mottot annyira váratlanul érte a válasz, hogy tudta, az
arckifejezése is tükrözte meglepettségét.
— Cerberus? Az emberek érdekképviseletének érdekében
létrejött
csoport?
Shella gúnyosan felhorkantott.
— Így szoktak rá hivatkozni, de a Cerberus sokkal több
dolgot
csinál, nem csak az emberi jogokat védelmezi.
Mindenféle dolgokat tesznek
azokkal az emberekkel és
szervezetekkel, akikről úgy gondolják, fenyegetést
jelenthetnek.
— Hogy jön ide T’Loak lánya?
— Nem jön. Nem közvetlenül. Aria lánya romantikus
kapcsolatban állt
egy Paul Grayson nevű férfivel. Bizonyos
okok miatt pedig, amiket nem ismerek teljesen,
a Cerberus
el akarta kapni ezt a fickót. Szóval a vezető ügynök
összehozott egy
csapatot, és betörtünk Grayson lakásába.
Mott szűknek érezte a mellkasát.
— Hogy hívták ezt az embert?
— A Manninget használta az Omegán, de kétlem, hogy ez
lenne az igazi
neve.
Mott küzdött, hogy az arcára ne üljenek ki az érzelmei. Ő
tudta
Manning valódi nevét. Leng. Közel járt. Nagyon közel.
Még pár kérdés, és tudni
fogja, miért akarta elfogatni
T’Loak Lenget.
Szóval betörtek. És aztán?
Shella félrenézett, majd Mott szemébe vájta tekintetét.
— Grayson megszökött, de valaki telenyomta kábító
lövedékkel T’Loak
lányát, szóval ott feküdt tehetetlenül.
Manning elvágta a torkát.
Mott a homlokát ráncolta.
— Miért?
Shella vállat vont.
— Nem tudom. Talán parancsa volt rá. Vagy csak olyan
kedve volt.
— Szóval elmondta ezt T’Loaknak, ő pedig elengedte
magát?
— Igen, kétszer.
Mott gondolatai a frissen megtudottak körül forogtak.
Leng ölte
meg T’Loak lányát. Nem csoda, hogy a
Kalózkirálynő a nyomába eredt.
— Ön egy szerencsés hölgy!
— Az lennék? Én nem érzem magam szerencsésnek.
 — Talán további kilencezer kredit jobb kedvre deríti majd
— mondta
Mott. — Aztán, ha kész az az operáció, esetleg
elhagyhatná az Omegát. Ez egy
nagyon veszélyes hely.
 
***
 
A zárban kulcs csörgött, az ajtó kinyílt, Leng pedig készen
állt.
Naponta egyszer elhagyhatta a barlangot. Ilyenkor
elkísérhette Cory Kimet a
barlang aljáig tartó spirális
ösvényen. Néha előre-hátra sétáltak, máskor
körbe-körbe.
Leng nem volt megkötözve, de nem is volt rá szükség,
hiszen Kim és
a többi biotikus akkor rúgták szét a seggét,
amikor úri kedvük úgy kívánta.
Ez azonban nem jelentette azt, hogy Leng ne tudott volna
megszökni. Csak egy kis segítségre volt szüksége, amit
Kimtől remélt megkapni.
Amikor elérték a földszintet, és
elkezdtek fel-alá járkálni, az volt az
egyetlen olyan pillanat,
amikor Leng anélkül beszélhetett Coryval, hogy a
cellájában lévő mikrofonok is hallják őket. Ez tette
értékessé a séta minden
pillanatát.
— Mondd csak — kezdte. — Van, hogy hiányzik A
Pokol
Félholdja!
Kim a férfi felé fordult.
— Hülyéskedsz?
Leng alattomosan elmosolyodott.
— Nem a börtön. Az szörnyű volt. Én ránk gondoltam.
Kim a földre szegezte tekintetét.
— Talán. Néha. De az igazi volt? Csak próbáltunk túlélni.
Szóval
értelmesnek tűnt összeállni.
— Igaz — mondta Leng, miközben megfordultak és
visszafelé indultak. —
De szerintem ennél többről volt szó.
— Tényleg? Én sosem voltam benne biztos.
— Te hagytál el engem. Nem pedig fordítva.

É
 — Nem — mondta Kim. — Én a Cerberust hagytam el. A
kettő nem
ugyanaz. Vagy legalább is nem volt az.
— Tartozom a Cerberusnak — felelte Leng. — Mindketten
tartozunk
nekik. Nélkülük még mindig A Pokol
Félholdján
élnénk. Vagy már nem is élnénk.
— A Cerberus kihasznál téged — felelte Kim. — Úgy
tűnik, ez téged
nem érdekel, de engem érdekelt.
Mindennek van határa. Még a jó ügyek érdekében
tett
szolgálatnak is.
— Ezért beálltál a Biotikusok Mozgalmába. És most
emberrablásban
utazol.
— Egy csomó mindent csináltam, miután otthagytam a
Cerberust. A
Mozgalom volt a legutolsó, amibe
belekezdtem. És nem emberrablásban utazunk.
Pénzre van
szükségünk, ez minden... A biotikusok természetes úton
váltak
felsőbbrendűvé. Az agyunk kialakításának
köszönhetően okosabbak vagyunk, és
jóval ellenállóbbak,
hála azoknak a veszélyeknek, amiket még születésünk előtt
le kellett küzdenünk. Ha mi leszünk a vezető pozíciókban,
minden jobb lesz.
— Kinek lesz jobb? — tudakolta Leng. — Nektek? Az
emberiségnek? Vagy
a vezetőiteknek?
— Mindenkinek — makacskodott Kim. — Az összes fajnak.
Leng vállat vont.
— Talán ez itt a probléma, kicsim. Talán magunkra kellett
volna
gondolnunk. Volt köztünk valami... Téged látva csak
erre tudok gondolni.
Kim elmosolyodott. Elértek a barlang másik végéhez,
ismét
fordulniuk kellett.
— Be akarsz hálózni engem, Kai? Mert ha igen, nem fog
sikerülni.
— Ugyan — hazudta Leng. — Csak az életemen
gondolkodtam, ez minden.
Azon, hogy alakult... És hogy
alakulhatott volna.
 Egy hosszú percig csendben sétáltak egymás mellett.
Elsőként Kim
szólalt meg.
— Lépj túl rajta, Kai. Ami volt, elmúlt.
Durva szavak voltak, de Leng mintha bánatos felhangot
érzett volna
bennük. Nem szabadult ki. Még nem, de az
első lépést megtette.


 
 
TIZENNEGYEDIK
FEJEZET
 
AZ OMEGÁN
 
 
 
Az egyik
földszinti barlangot használták
konferenciateremnek. Mikor Mythra Zon leült az
asztalhoz,
a beszélgetés megakadt. Zon mosolyogva nézett végig az
arcokon.
— A legtöbben
azért vagyunk itt, hogy változtassunk. Ez
jó, mert sok minden megbeszélnivalónk
van, kezdve azzal,
hogy T’Loak el akar kapni minket. Arrius, erről mit tudsz
mondani nekünk?
Arrius
Sallus vezette a biztonsági csapatokat. Ez eleve
fontos megbízatás volt, de még
nagyobb hangsúlyt kapott
azáltal, hogy a Kalózkirálynő nemcsak meg akarta
találni a
szervezetüket, de el is akarta tiporni őket.
— Nos —
felelte Sallus —, T’Loak ötszáz kreditet ajánlott
annak, aki bármilyen
információval tud szolgálni a
főhadiszállásunk elhelyezkedését illetően.
Ocasta Lem a
homlokát ráncolta.
— Ez valódi
fenyegetést jelent. Valakinek előbb vagy
utóbb fel fogunk tűnni, és be fog
minket köpni!
— Így van —
felelte Sallus. — Ezért fizettem le két tucat
járókelőt, hogy tegyenek hamis
bejelentéseket. T’Loak
embereinek mindet le kell majd ellenőrizniük, az pedig
beletelik majd egy kis időbe.
— Szép munka — mondta Zon. — Egyáltalán nem akarom
egy kalitkában
végezni Tactus mellett. Azt hiszem, mind
tudjuk, mi fog történni vele, ha
T’Loak megkapta, amit
akart.
— Tactus egy idióta — vetette közbe keserűen Rasna Vas
Kathar. — Fel
kellett volna készítenie az embereit az
ellentámadásra, de ő inkább csak
ücsörgött, számolgatta
T’Loak pénzét, és sört vedelt.
— De hasznos idióta volt — vágott vissza Sallus.
—
Hála
az
ő hülyeségének, T’Loak minden figyelmét feléjük
fordította. Ezzel pedig időt
nyertünk.
— Igaz — ismerte el Zon. — Az óra azonban ketyeg. Ki
kell másznunk a
csávából, méghozzá gyorsan. Ezalatt pedig
azt értem, hogy el kell hagynunk az
Omegát. Egy
biztonságosabb helyre kell menni. Ki tudja? Ha legyőztük a
Cerberust, talán itt lesz az ideje, hogy a Fellegvárnak is
adjunk egy pofont.
— Ha legyőzzük a Cerberust — szólt közbe kételkedő
hangon Kathar. —
Gondolkodtam a terven és kétségeim
vannak. Ha T’Loak el tud üldözni minket az
Omegáról,
akkor miért hisszük azt, hogy el tudjuk intézni a Cerberust?
— Lehet, hogy nem fog sikerülni — felelte Zon. — Egy
próbát azonban
megér. Gillian terve olyan merész, hogy
akár még működhet is. Egyébként hol van
Gillian? Azt
hittem, ő is itt lesz.
Kathar gondosan megválogatta a szavait. Az igazság az
volt, hogy
nem tudta, miért, de nem bízott Gillianben. Plusz,
attól tartott, hogy a lány
felfelé ívelő csillaga elhomályosítja
az övét.
— Én is így akartam — hazudta. — De így, hogy T’Loak
ránk vadászik,
úgy láttam a legjobbnak, ha Gilliant és
Nicket állítom a bejárat elé.
Sallus a homlokát ráncolta. Szóra nyitotta a száját, majd
becsukta.
— Oké, de a tervet megalapozottnak látom. Nálunk van
Leng, a
Titokzatos Ember azonnali válaszából ítélve pedig a
Cerberus vissza akarja őt
kapni. Szóval csak rá kell
vennünk a Titokzatos Embert, hogy elhozza a pénzt,
aztán
megöljük!
Olyan egyszerűnek tűnt a terv, Kathart azonban nem
ejtették a
fejére. A valódi véleményét azonban nem
mondhatta ki
— Igen, nos, hogy állnak a tárgyalások?
Lem állt az ügy élén, a szalarián megköszörülte torkát.
— A Titokzatos Ember elutasította az eredeti
követelésünket,
ötmilliót ajánlott helyette.
— Ez várható volt — mondta Zon szelíden. — A
legfontosabb az, hogy a
Titokzatos Ember eljöjjön az
Omegára.
— Igen — ismerte el Lem. — Azonban jó lenne, ha
sikerülne minél
magasabbra tornáznunk az összeget.
Reménykedjünk abban, hogy nemcsak a
Titokzatos Embert
öljük meg, de a pénzt is megkaparinthatjuk!
Sallus elvigyorodott.
— Tetszik az ötlet!
— Ezért hét és félmilliót mondtunk — mondta Lem.
—
Most
várjuk a válaszukat.
— A Titokzatos Ember el fogja fogadni — mondta Zon. —
Vissza akarja
kapni Lenget.
— Ha már Lengről van szó — mondta Kathar —, bölcs
dolog Kimet
megbízni a fickó megfigyelésével? Régebben
volt köztük valami.
— Igen, tisztában vagyok vele — mondta Sallus
nyomatékosan. — Cory
és én már beszéltünk erről.
Biztosított, hogy csak ismerősök voltak. Semmi
több.
Kathar látta, hogy Sallus még mindig dühös amiatt, hogy
kiállította az őrségbe Nicket és Gilliant. Ezért inkább nem
bosszantotta
tovább.
— Jó, akkor nincs miért aggódnunk.
 Zon érezte a beosztottjai közt vibráló feszültséget, és
szerette
volna oldani az ellentétet.
— Vannak veszélyek, de ismerjük őket... És felkészültünk
rájuk.
Köszönöm mindenkinek a részvételt! Az ülésnek
vége.
Anderson álmodott. Szép álom volt, amíg a hívásjelző meg
nem
szólalt. Aztán mikor valaki megérintette a kezét, a férfi
felébredt.
— David — mondta Kahlee. — David, vedd fel, lehet, hogy
fontos!
A komm az ágynak azon az oldalán volt, amelyiken ő
feküdt, ezért
Anderson elkezdett a készülék után
tapogatózni. Mikor rátalált, bedugta a
fülébe. Lehet, hogy
Gillian az. Vagy olyasvalaki, aki tudja, hol van Gillian.
— Igen, itt David Anderson.
Egy pillanatnyi csend után hangos kilégzés következett.
— Anderson admirális? Itt Dor Hana.
Anderson ülő helyzetbe küzdötte magát. Hana! Bűntudata
volt. Azért
fizették, hogy információt gyűjtsön arról, ki
lophatta el Paul Grayson testét,
és hogy kiderítse, ez
összefüggésbe hozható-e a Kaszásokkal. Ő azonban egész
idő alatt Gillian és Nick után kutatott. Megköszörülte a
torkát.
— Jó estét, uram! Vagy talán már a jó reggelt is megfelel.
— Remélem, nem ébresztettem fel. — mondta Hana.
—
Volt
egy szusszanásnyi időm, és gondoltam, pont elég lesz
arra, hogy felhívjam. Hogy
megy a nyomozás? Sikerült
információt szerezni a Kaszásokról?
A vészharangok elhallgattak Anderson fejében. De miért?
Mert
Hanának, a Tanács tagjának minden joga megvolt
ahhoz, hogy kérdéseket tegyen fel
a nyomozással
kapcsolatban. Ezen kívül pedig Anderson azt szerette volna,
ha a
Tanács aktívan érdeklődik a Kaszások iránt. Azonban
nem tudott az elméje
hátuljába szorított sötét gyanútól
szabadulni. Nem mintha ez számított volna
valamit, hiszen
nem volt mit jelentenie.
— Sajnálom, uram... de nem. Folyton zsákutcába futok.
— Sajnálattal hallom — felelte Hana —, de ez egy nehéz
feladat, és
mint ilyen, sok időt igényel.
Hana kedves volt? Vagy megkönnyebbült, mert Anderson
nem talált
semmit? Az admirális nem tudta eldönteni.
— Igen, uram. Azonban előrelépésről tudok jelentést
tenni a Gillian
Graysont és Nick Donahue-t érintő üggyel
kapcsolatban. Remélhetőleg hamarosan
megtaláljuk őket.
— Helyes — mondta Hana. — Majd tájékoztasson a
fejleményekről!
Pár másodperccel később a hívás véget ért.
— Mi volt ez az egész? — kérdezte Kahlee.
— Ez egy nagyon jó kérdés. Bár tudnám a választ!
 
***
 
Hendel fáradt volt, mégpedig okkal. A Biotikus Erősítő és
Felszerelés Laboratórium éjjel-nappal nyitva tartott. Ezért
— mivel azt a
feladatot adta magának, hogy megfigyelje ezt
a létesítményt — kényszerítenie
kellett önmagát, hogy
minél kevesebbet aludjon. Elméletben könnyű volt. Mivel
Hendel maga is biotikus volt, tudta, hogy az erősítők
szabályos időközönkénti
karbantartást igényelnek. És mivel
a BE&FL volt az Omegán a legjobb hely
erre, minden olyan
biotikus, aki megengedhette magának, előbb vagy utóbb
ellátogatott ide. Még Gillian Grayson és Nick Donahue is. A
kérdés csak az
volt, mikor. Lehet, hogy napok, hetek akár
hónapok vannak hátra, amíg az egyik
fiatal feltűnik a
színen. De Hendelnek nem volt mit tennie, és — saját
szavaival élve —, a valami jobb volt, mint a semmi.
A „leshely”, ahogy ő nevezte, a laborral szemben álló,
borzalmas
állapotban lévő kocsi volt. Egy koldus lakott
benne, mielőtt Hendel kidobta
volna. Majd a helyiekkel
megkötött egyezségek után ideköltözött. Mikor is volt
ez?
Másfél napja? Valahogy úgy. Azonban a saját szagából
ítélve több is
lehetett.
A fény az autón kívül lassacskán egyre erősebbé vált. Egy
újabb
mesterséges nap vette kezdetét. Este nem volt nagy
forgalom a laborban, de a
dolgok felgyorsultak, amikor a
nappali személyzet tagjai elkezdtek besorjázni
az épületbe.
Hendel már elég ideje figyelt ahhoz, hogy felismerje
egyiküket-másikukat, és beceneveket aggasson rájuk. Ott
volt Botsáska, Négyszem
és Dagi. A baj csak az volt, hogy
nehezen tartotta már nyitva a szemét,
miközben a
teherautó hátuljában felállított teleszkópba bámult.
Ezért Hendel nagyon megörült a kopogásnak, amely az
életmentő kávét
és reggelit jelezte. A férfi a pisztolyára
tette a kezét.
— Gyere. — A hátsó ajtók egyike kinyílt. Az utcagyereket
Corának
hívták, és Hendel azért fizette, hogy szabályos
időközönként hozzon neki bármi
ennivalót. Corának sűrű,
göndör haja, sötét bőre, és ragyogó barna szeme volt.
— Szereted a palacsintát? — kérdezte a kislány, majd egy
gőzölgő
kartondobozt tolt be a kocsiba. — Én szeretem a
palacsintát.
— Akkor megosztozunk — felelte Hendel kedvesen.
—
Csukd
be az ajtót magad mögött, kérlek!
Mikor Cora bent volt, és a reggeli lakomát szétterítették a
földön, Hendelnek muszáj volt hátat fordítania a távcsőnek,
hogy egyen. Cora
éhesnek is látszott, meg nagydumásnak
is, ezért hajlamos volt teli szájjal
beszélni. Hendel azonban
elnézte ezt neki, hiszen amúgy is kevés mondanivalója
lett
volna, főleg egy hétéves utcagyereknek. Ezért csak
iszogatta a kávéját,
miközben hallgatta Cora terveit arról,
hogy mikor felnő olyan lesz, mint Aria
T’Loak. Két falat
között Hendel bele-belepillantott a csőbe. Emberek
jöttek-

É
mentek. Épp végzett a kolbásszal töltött palacsinta ráeső
felével, mikor
egy teherautó állt meg a labor előtt. Hendel
elkáromkodta magát, amikor a
vezető kiszállt, kinyitotta a
hátsó ajtót, és elkezdett dobozokat kipakolni az
utcára. Így
Hendel nem látta az épületet az autótól.
Ez pedig azt jelentette, hogy senki sem figyeli, kik
jönnek-
mennek.
Szerencsére nem sokkal később a labor egyik
alkalmazottja kijött a
dobozokért, így a szállító elmehetett.
Pont ekkor, mikor az autó elhajtott,
Nick Donahue tűnt fel a
színen. Bent volt az épületben. Hogy mióta, azt nem
lehetett tudni. Piros dzseki volt a vállára vetve, de elöl
szétnyílt, így
Hendel láthatta a mellkasán keresztbefutó
kötést.
Magasabb volt, mint amilyenre Hendel emlékezett,
ezenkívül két
pisztoly is volt nála. Egy csinos, barna hajú nő
állt az oldalán, és abból
ítélve, ahogy a fiúba kapaszkodott,
többek voltak egymásnak, mint barátok.
Nicknek, aki olyan
nehezen kezelhető tini volt, barátnője van? Nehéz elhinni.
A lány Nick fülébe súgott valamit, és Hendel látta, hogy a
fiú
biccent. Aztán eltűntek a szeme elől. Hendel tudta, hogy
csak másodpercei
vannak arra, hogy kirontson a leshelyéről
és utolérje őket, különben a párost
végleg elnyeli a
forgatag. A teleszkópot otthagyta, ahol volt, felkapta a
puskát,
és adott ötven kreditet Corának.
— Köszönöm kicsim! Adok egy tanácsot: ne akarj olyan
lenni, mint
Aria T’Loak. Ő nem túl kedves.
Aztán kilökte a hátsó ajtót és kiugrott a járdára.
Addigra már tömve volt az utca a dolgukra sietők
sokaságával. Néhányan
bosszankodva fordultak Hendel
után, aki könyökkel törte magának az utat.
Sietsége
azonban kifizetődőnek bizonyult, hamarosan meglátta a
párost, amint
egymásba karolva sétálnak az utcán.
 Hendel oda akart rohanni, elkapni Nicket, és értelmet
rázni a fiúba.
Ez azonban hiba lett volna, és a férfi tudta ez.
Lehet, hogy Nick kitálalt
volna Gillianről és a Biotikus
Mozgalomról, de lehet, hogy nem. Szóval az okos
megoldás
az volt, ha követi a fiút hazáig, és majd ott dönti csak el,
hogyan
tovább. Sajnos azonban, mivel végeztek azzal,
amiért a laborba jöttek — bármi
is legyen az —, gyorsan
nyilvánvalóvá vált, hogy Nick és a barátnője nem
sietnek
sehová. Nagyot sétáltak, vagy egy tucat üzletbe bementek,
majd beültek
egy riksába. Ezért Hendel kénytelen volt futva
követni őket egy darabon, majd
attól tartva, hogy
hátrafordulva kiszúrják, ő is bepattant egy riksába. Egy
erőszakos arcú turián hajtotta a járművet.
— Látja azt a riksát? — kérdezte Hendel. — Kövesse, de
ne túl
közelről!
Ha a pedálozó bandita meg is volt lepődve, semmi nyomát
nem
mutatta ennek. Hendellel a kocsiban utcák
labirintusán haladtak végig. Az út
még több mint tíz percig
tartott, mikor Hendel az egyik sarkon benézve meglátta
a
párt. A kocsijuk az út szélére húzódott, épp most fizették ki.
— Menjen tovább — mondta Hendel. — Menjen el
mellettük, és forduljon
be a következő utcán! Ott álljon
meg!
Mikor Hendel elhaladt a pár mellett, látta, hogy Nick
alaposan
körbenéz. Azt keresi, hogy követik-e. A tinédzser
szemei átsiklottak a kocsin
és a férfin, akit régebben
minden egyes nap látott. A fiú nem fedezte fel
Hendelt a
szakáll és az ápolatlan ruházat alatt. Valószínűleg nem
számított
arra, hogy az Omegán fogja újra látni a férfit.
Két perccel később Hendel már gyalogosan igyekezett a
párocska
után, akik befordultak az egyik mellékutcába.
Balra egy meredek domb
emelkedett, jobbra pedig egy
nyomornegyed egy-kétemeletes épületei álltak.
Egyik-másik
előtt ápolatlan külsejű emberek ültek, és úgy méregették a
járókelőket, ahogy a ragadozó figyeli zsákmányát. Keresték
a gyengeségre utaló
jeleket.
A szeméttel teli utca kis ívben kanyarodott, ezért Hendel
— annak
ellenére, hogy folyamatosan rajtuk akarta tartani
a szemét — arra kényszerült,
hogy kicsit jobban
lemaradjon, mint eddig, nehogy kiszúrják. Így veszítette el
a nyomukat.
Mikor Hendel a körív végére ért, totálisan biztos volt
abban, hogy
meg fogja látni őket. Azonban eltűntek.
Mindemellett volt ott egy ajtó. Egy
acélajtó a
domboldalban. Résnyire nyitva volt, épp egy girocikli jött ki
rajta.
A mechanikusan stabilizált jármű hangosan felbőgött,
és porfelhőt kavart maga
körül. Két páncélos őr állt ott,
nézték, ahogy az ajtó becsukódik. Vajon Nick
és a társa
odabent vannak? Igen, Hendel teljesen biztos volt benne,
hogy
bementek. Főleg, hogy a másik lehetőség a túloldalon
lévő nyomornegyed lehetett
volna.
Hendel koncentrált, hogy ne nézelődjön, még csak ne is
pillantson
az őrök irányába, mikor elhaladt mellettük. Hiba
lett volna kimutatni az
érdeklődését.
Lehet, hogy két pisztolyod is van, gondolta az egykori
biztonsági főnök, és
lehet, hogy van egy csajod is, de attól
még mindig csak egy pattanásos kis
bajkeverő vagy. És
most elkaptalak! Szép napot, Nick! Még visszajövök!
 
***
 
Kahlee és Anderson már elég ideje voltak az Omegán
ahhoz, hogy
kialakítsanak pár szokást. Ezek egyike volt,
hogy a Michele’s nevű előkelő
étteremben reggeliztek. Épp
a zavaró reggeli eseményeket beszélték meg, amikor
Hendel belépett. Úgy nézett ki, mint egy csöves, és puska
volt nála. Az étterem
biztonsági személyzete megpróbálta
megállítani. Hendel hangosan panaszkodott,
és testi
sértéssel fenyegette a batariánokat, mikor Anderson
odaért.
— Nincs gond — mondta megnyugtató hangon. — Annak
ellenére, hogy
ennek semmi nyoma a megjelenésén, az úr
velünk van. Hendel kérlek, ne fenyegesd
a biztonságiakat!
Csak rontasz a helyzeten.
Anderson némi rábeszéléssel és fejenként tíz kredit
segítségével
rávette az őröket, hogy térjenek vissza a
posztjaikra. Aztán Hendel vállára
tette a kezét, és
odavezette a férfit az asztalhoz, ahol Kahlee már várta őket.
— Te jó ég! — mondta rosszallóan. — Hol voltál?
Aggódtunk miattad!
Szörnyen nézel ki!
— A szaga rosszabb — mondta Anderson, miközben a két
férfi leült az
asztalhoz.
— Nektek is jó reggelt — mondta Hendel durcásan.
—
Úgy öt
kilométerre voltam innen, egy teherautó hátuljából
figyeltem a Biotikus
Erősítők és Felszerelések
Laboratóriuma nevű helyet.
Kahlee a homlokát ráncolta.
— Miért?
— Mert a biotikusok előbb vagy utóbb, de odamennek.
Kahlee szeme egyre nagyobbra tágult.
— Ez okos. Nagyon okos. Bejött?
— Igen — mondta Hendel önelégülten. — Nick Donahue
tűnt fel ott ma
reggel, egy lánnyal a karján.
Anderson előrehajolt.
— És?
— És elvezettek engem a Biotikus Mozgalom feltételezett
főhadiszállásához.
— Ez óriási — mondta Kahlee. — Mire várunk még?
Menjünk oda!
— Nem eszik olyan forrón a kását — mondta Hendel.
—
A
hely
biztosan tele van igen erős biotikusokkal, akik még a
seggükben is fegyvereket
hordanak. Nem lenne semmi
esélyünk. Plusz egy acélajtó vezet be egy domb
belsejébe.
Szóval kemény szikla veszi őket körül.
— Hendelnek igaza van — mondta Anderson komoran. —
Egy kisebb
seregre lenne szükségünk ahhoz, hogy
bevegyünk egy ilyen helyet.
Csend állt be, melyet Kahlee tört meg.
— Oké... akkor kérdezzünk meg valakit, akinek van egy
kisebb serege,
hogy kölcsön adja-e!
Anderson szemöldöke magasra futott.
— Aria T’Loak?
Kahlee elmosolyodott.
— Persze! Ki más?
Kai Leng a hátán fekve bámulta a sziklaplafont, és
önmagát
sajnálta. Hol a fenében van a Cerberus? A
szervezet minden bizonnyal megtalálta
a barlangot
mostanára. Persze csak ha keresték. De azt,
hogy
foglalkozzanak-e ezzel az üggyel, hogy szánjanak-e rá időt,
maga a
Titokzatos Ember dönti el, gondolta, több
mint tíz
évet adtam a Cerberusnak, és most itt hagynak
megrohadni!
Leng gondolatait megzavarta egy régimódi kulcs
csikorgása a
zárban. Az ajtó kinyílt.
— Jó napot! — mondta Kim a cellába lépve. — Itt az ideje,
hogy
sétálj egyet!
— Mintha kutya lennék.
— Aha, igen találó hasonlat. Na, emeld a segged. Veled
ellentétben
én nem érek rá egész nap!
Leng letette a lábát az ágyról a padlóra. Aztán felhúzta a
csizmáját. Mikor becsatolta őket, az egyikbe belecsúsztatta
a fogkeféjét, majd
felállt. Kim a nyitott ajtó felé biccentett.
— Ismered a dörgést. Na, indulj!
Leng elsétált a nő mellett, és az ajtón kilépve az
erősebben
megvilágított főteremben találta magát. Ahogy
lenézett promenádról, elég kevés
mozgást látott odalent.
 Amennyire meg tudta állapítani, nem túl sokan sétáltak
odalent.
Kavicsok csikorogtak a talpa alatt, mikor elindultak lefelé.
— Oké — mondta Kim. — Sétáljunk!
Leng szót fogadott. Jól esett kinyújtóztatni a lábait.
Árnyékaik
nyomában elsétáltak a barlang végéig, ahol meg
kellett fordulniuk. — Szóval… —
törte meg Kim a csendet.
— Készen állsz?
— Mire?
— A szökésre. Nézz egyenesen előre! Látod azt az ajtót?
Az az
egyetlen kiút. Gillian Grayson van szolgálatban. A
másik őr szüneten van. A
lány sokkal erősebb nálam, de
meglepetésből fogok támadni. Van egy biometrikus
szkenner, de ki tudom nyitni. Aztán végigrohanunk az
alagúton, ami egy másik
ajtóhoz vezet, de azt ki tudod
nyitni egy gombbal. Odakint két őr fog állni, de
el tudom
intézni őket. Azonban, ha valami félresikerül, segítened
kell! Aztán
átrohanunk az utca túloldalán lévő
nyomornegyedbe. Követni fognak minket, de a
hely kész
labirintus, szóval kis szerencsével lerázhatjuk őket.
Megértetted?
Leng a nőre nézett. Már látta ezt az arckifejezést
korábban. Még A
Pokol Félholdján. Akkoriban Kim
szerelmes volt belé,
és annak ellenére, amit mondott, még
mindig ugyanúgy érzett iránta.
— Szóval, szerinted megérdemlem, hogy megmentsenek?
Kim elmosolyodott.
— Talán... De az én véleményem most nem fontos. A
Titokzatos Ember
ki akar téged vinni innen. Szét akarja
barmolni azt a sok munkát, amivel
beépültem a Biotikusok
Mozgalmába.
Leng szeme elkerekedett.
— Szóval még mindig a Cerberusnak dolgozol?
— Hát persze!
 — Köszönöm!
Kim grimaszolt.
— Majd megköszönöd, ha túléltük! Készülj... Most!
Gillian az ajtó mellett állva épp az omni-tooljával babrált,
amikor Kim egy biotikus sokkhullámot szabadított rá. A
sötét energia felkapta a
lányt, és a falhoz vágta. Mielőtt
Gillian összeszedhette volna a gondolatait,
Kim már ott állt
felette, a pisztolya markolatával fejbe vágta.
Leng tehetetlennek érezte magát, amíg arra várt, hogy
Kim a
retinaszkenner elé lépjen. Egy örökkévalóságnak
tűnő idő telt el, mire a zöld
fény kigyulladt, és kinyithatták
az ajtót. Miközben a lemez dübörögve
félrehúzódott az
útból, Leng kiabálást hallott a távolból. Tudta, hogy
kiszúrták őket. A szavakat golyózápor követte, úgy
hangzott, mintha dühös méhek
donganának körülöttük.
— Gyerünk! — kiáltotta Kim. — Utánam!
Leng követte a biotikust, aki a következő ajtóhoz érve
rácsapott a
kapcsolóra. A második ajtó félrehúzódott. Két őr
állt előtte az utcán.
Meglepetten néztek rájuk. Kim
megrohanta az egyiküket, Leng pedig egy
jobbegyenessel
elintézte a másikat. Mikor a férfi ökle az őr állkapcsába
csapódott, a biotikus összeesett. A géppisztoly kifordult a
kezéből. Leng
felmarkolta a fegyvert, majd követte az utcán
átfutó Kimet. Duda harsant fel,
egy autó csikorogva
megállt. Leng elugrott a kocsi elől. Az első őr valami
érthetetlent kiabált, majd üldözőbe vette őket.
A helyi lakosok kifejezéstelen tekintettel bámulták Lenget
és
Kimet, akik berobogtak a nyomornegyedbe, hogy
fedezéket keressenek egy
szeméttel teleszórt szűk utcában.
Egy korcs kutya követte őket. Épp bele akart
harapni a nő
lábába, amikor Kim beleeresztett egy sorozatot. Az állat
testét
szétszaggatták a becsapódó lövedékek.
Leng lába addigra már komolyan fájt. A Grissom
Akadémián
beszerzett térdseb majdnem teljesen
meggyógyult, de minden alkalommal, amikor
futni
kényszerült, meghosszabbította a gyógyulási folyamatot.
Most nem volt
választása, ezért csak annyit tehetett, hogy
összeszorította a fogát, és
igyekezett megbirkózni a
fájdalommal.
— Erre! — kiáltotta Kim és egy másik sikátorba vezette
őt. Leng
hangos dörrenést hallott, miközben látta, hogy Kim
lába mellett a por
gejzírként lövell felfelé. Rájött, hogy az
egyik helyi lakos lőtt rá a lányra.
A kutya miatt? Vagy
pusztán sportból? Nem tudhatták. Berontottak egy üres
kunyhóba, és pihentek egy kicsit.
Elég gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy nincs idő pihenni.
Kiáltások
hangzottak fel, és az üldözőik megjelentek az utca
végében. Nem tudhatták,
hányan vannak, hacsak ki nem
néznek a bódék takarásából, ez viszont egyet
jelentett volna
a fejlövésért való sorbaállással.
— Tudjuk, hogy odabent vannak! — mondta egy férfi
hangja.
—
Tegyék
le a fegyvert és jöjjenek elő a tarkójukon
összekulcsolt kézzel!
Leng meglepődött. Kimre nézett.
—  Élve akarnak minket. Miért?
— Téged akarnak élve! — felelte. — A Mozgalom vezetői
tízmillió
kreditet kértek érted a Titokzatos Embertől. Ő csak
ötöt akart adni, de úgy egy
napja megpróbálkoztak a hét és
féllel.
Lenget egy pillanatra elöntötte az öröm. Bármilyen
ostobán is
hangzott, jól esett tudni, hogy a Titokzatos
Ember vissza akarja őt kapni.
— Először a bank, most ez... Mit akarnak a biotikusok
ennyi pénzzel
csinálni?
— Ez nem a pénzről szól — felelte Kim.
— Ez az utolsó esélyük — harsogta a hang. — Jöjjenek elő,
most!
 — Nem a pénzről? — érdeklődött Leng, miközben
ellenőrizte a
géppisztolyt. — De ha nem a pénzről, akkor
miről?
— A Titokzatos Emberről szól az egész — felelte Kim. —
Ide akarják
csalogatni, hogy megölhessék és elpusztítsák a
Cerberust. Gillian Grayson
ötlete volt.
Leng még mindin nem dolgozta fel a hallottakat, amikor
valami
csattanva érkezett a jobbjukon lévő viskó tetejére.
Majd csörgő hang
következett. Megragadta Kimet, és
hátrarántotta.
— Gránát! — kiáltotta.
A villanógránát a levegőben robbant fel. Fény árasztotta
el a
sikátort, majd a falak megremegtek. A támadás célja az
volt, hogy a
szökevényeket elkábítva a biotikusok
befordulhassanak a sarkon, és elkaphassák
Lengéket. A
férfi azonban jól ismerte ezt a stratégiát, és még időben
eltakarta
a szemét.
Mikor újra kinyitotta, látta, hogy az első támadó belép a
sikátorba. A férfi ahelyett, hogy a kezében lévő géppuskával
a menekülőkre lőtt
volna, elengedte a fegyvert, és mindkét
kezét biotikus támadásra emelte.
Hibázott, erre azonban
csak akkor döbbent rá, amikor Leng jól irányzott lövései
csapódtak a kinetikus pajzsának. Erős villódzás közepette
térítette el a pajzs
a lövedékeket, majd miután egy végső
villanással lemerült, a páncél állította
meg az utolsó néhány
golyót. A valódi kárt azonban a gyorsan hátráló
biotikusban
nem a lövedékek, hanem Kim okozta, mikor energiáit egy
szikrázó
örvényben fókuszálva áthajította a fickót a
szomszédos bódé felett. Még földet
sem ért, mikor Kim
megérintette Leng karját.
— Induljunk!
Kim átrohant két viskó között, Leng pedig követte.
Fontosabb volt,
hogy elmeneküljön, minthogy károkat
okozzon a Biotikusok Mozgalmának. Most,
hogy tudta, mi
van készülőben, figyelmeztetnie kellett a Titokzatos
Embert.
Ez azonban nem lesz könnyű. Egy puska lövedéke alig
tévesztette el
Lenget, aki egy szennyvízpatakon átlendülve
elfutott egy nyitott ablak mellett.
Úgy látszott, minimum
egy lakó nem örült annak, hogy tűzharc alakult ki az
otthona körül. Talán a biotikusokra is lőni fog. Leng
remélte, hogy így lesz.
Amikor Leng végre meglátott egy rendes utcát,
reménykedni kezdett.
Ha át tudnának rajta vágni, és
beljebb jutnának a kunyhók labirintusába, akkor
esetleg
lerázhatnák az üldözőiket. Úgy tűnt, Kim ugyanerre
gondolt, mert abba
az irányba indult a kátyúkráterekkel
tarkított mellékutcán.
Eddigre Leng már sántított. A sebessége a fele sem volt a
korábbinak, és minden alkalommal, mikor a talpa a földhöz
ért, égő fájdalom
vágott végig a lábán. Kim már rég az utca
túloldalán várt rá, amikor egy erős
motor zúgása töltötte be
a levegőt.
Leng jobbra fordította fejét; egy egyenesen felé közeledő
girociklit látott, és úgy érezte, mintha egy láthatatlan kéz
mellkason vágta
volna, mikor a kétkerekű jármű elhúzott
mellette. Ketten ültek rajta: egy
vezető és egy utas. Az
utóbbi támadta meg.
Leng nagyot csattant a földön, levegőért küzdött, mikor
Kim
megjelent felette, hogy felsegítse. Eközben fél
háztömbbel arrébb a girocikli
épp megfordult. Leng
megfizettette velük az inzultus árát: hosszú sorozatot
eresztett rájuk a géppisztolyból.
A távolság nagy volt, de a változatosság kedvéért a
szerencse
ezúttal az ő oldalára állt, és egy lövedék betörte
a vezető vizorját. Az alak a
földre hullott, így az utas
előrehajolva átvehette az irányítást. De mivel nem
volt
képes egyszerre támadni és irányítani a járművet, inkább
elinalt.
Ez valamit javított a helyzetükön, de közelében sem
voltak a
győzelemnek. Valahol felbúgott egy másik motor.
— Fedezéket kell keresnünk! — mondta Kim. — Vagy még
jobb lenne egy
hely, ahol elbújhatunk. Ezzel a lábbal nem
jutsz messzire.
Leng tudta, hogy Kimnek igaza van. A nő segítségével
átbicegett
két viskó között. A közelben egy gyerek sírt,
valahol egy kutya ugatott, és a
motorzúgás egyre
hangosabbá vált. Egy helyi lépett eléjük, shotgunnal a
kezében. Kim három golyót eresztett belé. Nem volt rajta
semmi, ami megvédte
volna Úgy esett össze, mint akit
letaglóztak.
Azonban amint az egyik fenyegetést elhárították, már ott
is volt a
másik. Leng hallotta a fékek sikítását, a motor
túlpörgését, és amikor
megfordult, egy egyenesen felé tartó
girociklivel találta magát szemben. Épp
célra tartotta volna
a puskát, mikor Kim egy sokkhullámot indított útjára a
keskeny sikátorban. A fókuszált energia letaglózta a sofőrt,
aki elvesztette az
uralmat a jármű fölött, és a falnak
ütközött. Még a beépített giro-stabilizátor
sem tudta
egyenesben tartani a járművet, ami felborulva maga alá
temette
mindkét biotikust.
Leng visszafordult abba az irányba, amerre indultak,
majd futni
kezdett. Azonban nem volt kiút. Biotikusok álltak
a sikátor végében vállt vállnak
vetve. Középen Mythra Zon,
aki — az arckifejezéséből ítélve — igen dühös volt.
Kezét
magasba emelte, Leng tudta, hogy meg is ölhetné őt.
— Nincs értelme további erőszak alkalmazásának —
mondta Zon. — Adja
fel és nem esik bántódása!
Leng tudta, hogy Zonnak igaza van. Nem tudott
elmenekülni. Amit
meg tudott tenni, az az volt, hogy elveszi
Kim pisztolyát, és fejbe lövi magát.
Azzal pontot tenne a
Titokzatos Embert csapdába csaló ügy végére. Vagy
mégsem?
Nem, a biotikusok úgy tennének, mintha még
mindig életben lenne, ezzel pedig
értelmetlenné válna az
önfeláldozása. Azonban volt még valami, amit meg kellett
tennie.
— És mi lesz Kimmel?
— Életben hagyjuk, de a rendet fenn kell tartanunk.
Gondolom, a
Cerberusnál is így működik.
Lengnek eszébe jutott McCann, meg a durva harc a
férfimosdóban.
Kimre pillantott. A nő arca kifejezéstelen
volt, de Leng látta a félelmet a
szemében. Visszafordult
Zonhoz.
— És jelen esetben mit jelent a „rend”?
— Tárgyalást — mondta Zon. — A társai döntenek majd a
sorsáról.
Nem volt sok, de több a semminél. Legalább a biotikusok
nem fogják
itt helyben megölni Kimet. Talán közbejön
valami jó, mielőtt a tárgyalás
megkezdődhetne.
— Oké — mondta Leng fáradtan, majd letette a
géppisztolyt a földre.
Kimhez fordult — Sajnálom, szívem!
Bármit is teszel, ne mondd el nekik, hogy a
Cerberusnak
dolgozol!
Kim vállat vont.
— Anyám mondta, hogy ne kezdjek katonával. Hallgatnom
kellett volna
rá. — Kim biztosította a pisztolyt, majd hagyta,
hogy a fegyver a földre
hulljon.
— Jó — mondta Zon. — Nagyon jó. — A csapás
figyelmeztetés nélkül
érkezett. Az egyik pillanatban Leng
még ott állt. A következőben már a
levegőben volt. Aztán
jött a becsapódás. Fájdalom söpört végig a lábán, a
testén,
fel az agyába, ahol felrobbant. Aztán hosszan zuhant a
semmibe. És a
fájdalom megszűnt. A szökési kísérlet véget
ért.


 
 
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
 
AZ OMEGÁN
 
 
 
Sötét volt, és már jócskán esteledett, amikor Aria T’Loak
és
kísérete megérkezett a Túlvilágba. Először a testőrei
szálltak ki a páncélozott
limuzinból, majd miután beszéltek
az ajtónál álló őrökkel, visszatértek az
autóhoz, hogy
kinyissák neki az ajtót.
T’Loak kiszállt, semmibe vette a szokásos bámészkodó
tekinteteket,
és a bejárathoz sietett. Vörös szőnyeg vezetett
az előtérben elhelyezett
ketrechez. Sy Tactus ott várt rá.
Nem semmi látványt nyújtott. Arckifejezése
leginkább egy
vicsorhoz hasonlított. Két kézzel markolta a rácsokat.
— Jó estét... te kurva!
T’Loak nyugodtan mosolygott.
— Szép próbálkozás, Tactus... De még nem akarlak
megölni. Azért
mindketten várjuk már, ugye? — Azzal
elsétált.
Tactus panaszos üvöltése még a táncparketten is
hallatszott, de
T’Loak csak felsétált a másodikra az
„irodájához”, és nem nézett vissza. Mint
mindig, most is sok
munka várt rá. Onnantól kezdve, hogy fel kellett venni egy
új táncost odáig, hogy meg kellett vesztegetni egy
kormányzati képviselőt a
Camalán. T’Loak azonban szerette
a kihívásokat, és büszkeséggel töltötte el a tudat, hogy
mindig megtalálta a
megfelelő megoldást. Tehát boldogan
veszett bele a munkába, amikor Immo
belépett a szobába.
— Hívása van.
 T’Loak
felnézett a terminálról.
— Ki az?
— A Titokzatos
Ember.
— Valóban?
Nos, érdekes. Aktiváld az adatvédelmi
akadályt. Fogadom.
Az
adatvédelmi akadály egy elektronikusan generált, félig
áttetsző függöny volt,
amely parancsra leereszkedett, ezzel
elrejtve T’Loakot és a vendégeit a nightklub
közönsége elől.
Ez esetben úgy döntött, egyedül fogadja a hívást.
A fények
elhalványultak, és a levegő mintha izzott volna,
ahogy a kép formát öltött, és
a Titokzatos Ember megjelent.
T’Loak több alkalommal is kommunikált már vele a
múltban, és egy kivétellel mindig ugyanúgy nézett ki. A
Titokzatos Ember mögött
szemet gyönyörködtető volt a
háttér. Egy nap vagy egy tájkép. A mostani hívás
azonban
más volt. Ezúttal a háttér semleges szürke színt öltött,
mintha úton
lett volna egy űrhajón, vagy valami olyan
helyen, amit nem akart felfedni.
Udvariasan biccentett.
— Aria T’Loak.
Mindig örömömre szolgál önt látni. Egy
nappal sem tűnik idősebbnek kétszáz
évesnél!
Aria elmosolyodott.
— Lefogadom,
hogy minden nőnek ezt mondja!
— Csak az ön
fajtájából valóknak. Máskülönben veszélybe
sodornám magam.
T’Loak
felkuncogott.
— Mit tehetek
önért?
— Elvesztettem
valamit és vissza akarom kapni.
— Értem.
Miféle dologról van szó?
— Egy
férfiról. Az egyik ügynököm. Elrabolták.
T’Loak érezte, hogy a szíve egyre gyorsabban ver. A
beszélgetés
kezdett érdekessé válni. Nagyon
érdekessé.
— És az Omegán van?
— Igen. Ezért hívtam önt.
 — Hát persze — mondta T’Loak, minta ez lett volna a
világon a
legtermészetesebb. — Mit tud elmondani róla?
— A neve Kai Leng — mondta a Titokzatos Ember,
miközben az
öngyújtója felszikrázott. — Így néz ki. A
Biotikusok Földalatti Mozgalma tartja
fogva.
A Titokzatos Ember helyén egy háromdimenziós kép
jelent meg, ami
lassan forogni kezdett. T’Loak úgy érezte,
valami jeges szivárog a véráramába.
A férfi pontosan úgy
nézett ki, mint az ügynök, akiről Shella beszélt. Más
szóval,
a férfi, aki hidegvérrel megölte Liselle-t.
Ezen felül, ha a Titokzatos Embernek igaza volt, akkor
Lenget a
Biotikusok Földalatti Mozgalma tartotta fogva! A
bankjának kirablásáért felelős
két szervezet egyike, akiknek
tegnap nem akadt a nyomára. Azonban pont jókor
érkezett
Kahlee Sanders és David Anderson. Tudták, hol bujkálnak a
biotikusok,
és remélték, hogy megmenthetnek kettőt
Sanders ex-tanítványai közül. Buta
gondolat volt, hiszen
mindkét tinédzser saját elhatározásából tartózkodott az
Omegán, de T’Loak áldásként élte meg a váratlan
szerencsét.
Azonban nagyon fontos volt, hogy ezt az információt
magában
tartsa, mert amíg a Titokzatos Ember meg akarta
menteni Lenget, az ő terve az
volt, hogy megöli ezt a férfit.
— Másol és tárol — mondta T’loak annak tudatában, hogy
így a kép a
saját fájljai közé kerül.
A Titokzatos Ember újra megjelent. Cigarettájának vége
rosszindulatú vörös szemként parázslott fel, amikor nagyot
szippantott belőle.
— Tudom, hol van, de a kezem meg van kötve, és
szükségem lenne egy
kis segítségre a kiszabadításában.
Tudna segíteni?
— Természetesen, de nem lesz ingyen.
A Titokzatos Ember finoman elmosolyodott.
— Hát persze, hogy nem. Mennyi kér?
 T’Loak egy pillanatra elgondolkodott. Fontos volt, hogy a
bére elég
magas legyen ahhoz, hogy a Titokzatos Ember
megrettenjen, de ne legyen túl
magas, nehogy elijessze őt.
Szerette volna, ha pénze is származik a Titokzatos
Ember
ügynökének megöléséből.
— Kétmillió.
A Titokzatos Ember kifújta a füstöt, amelynek csóvája a
légáramban
szertefoszlott. — Leng értékes a számomra, de
nem ennyire. Egymillió.
— Másfél.
— Rendben, másfél. Ha gyorsan intézkedik. Megakadtam,
a biotikusok
viszont nem viccelnek, és lassan kifutok az
időből.
— Miért nem fizeti ki a váltságdíjat?
A Titokzatos Ember lehamuzta a cigarettáját.
— Maga megbízik a Biotikusok Mozgalmában?
— Nem.
— Hát én sem.
T’Loak bólintott.
— A mentőosztagot a következő két ciklus alatt útnak
indítom.
— Nem akarja megkérdezni, hol van?
Aria elmosolyodott.
— Már tudom.
 
***
 
A dolgok nagyon rosszul alakultak, és Gillian nem tudta,
hogyan
hozhatná helyre őket. Az egyik pillanatban még a
belső kapu mellett
beszélgetett az omni-toolján, a másikban
meg már a levegőben röpült. Nem tört
el egyetlen csontja
sem, de eszméletét vesztette, amikor Kim leütötte. Zon meg
a többiek pedig otthagyták őt, mikor Kim és Leng után
indultak.
 Az egész olyan megalázó volt, és nemcsak megnyirbálta
Gillian
megbecsülését a csoportban, hanem sok más
dologra is kihatással lehetett ez az
esemény. Mi van, ha a
csoport úgy dönt, megölik Lenget? Azzal elveszítené a
csalit, amivel a Titokzatos Embert ide akarták csalogatni!
Azzal elbukna... és
ennek a lehetősége aggodalommal
töltötte el Gilliant.
Erre gondolt a tini, amikor a szolgálaton kívüli biotikusok
összegyűltek
a központi terem kupolája alatt. Az U alakban
a földre helyezett, különféle
színű és anyagú szőnyegekre
ültek le, és mind abba az irányba néztek, ahol Leng
és Kim
egy-egy erős székbe volt szíjazva. Mindketten megtettek
minden tőlük
telhetőt, hogy az arcuk semmiféle érzelmet ne
áruljon el, de Leng egy icipicit
jobban csinálta. Mythra Zon
megnyitotta az ülést.
— Szomorú nap a mai. Biotikusok vagyunk. Ez azt jelenti,
fajra való
tekintet nélkül eredendően felsőbbrendűek
vagyunk az egyszerű halandóknál. Szabad
akaratunk van.
Így tehát lehetnek rossz döntéseink is. Cory Kim rosszul
döntött, amikor személyes érzéseit a szervezetünk érdekei
elé helyezte.
Kim dühösnek tűnt.
— Tisztázzuk a dolgokat egyszer s mindenkorra! Valóban,
egykor
éreztem valamit Kai iránt, de nem ez volt az oka
annak, hogy segítettem neki
megszökni.
Zon meglepettnek tűnt.
— Nem? Akkor mi?
— Az, hogy én is a Cerberusnak dolgozom! Mi mindenhol
ott vagyunk,
te korcs! Ezt tartsd észben...
Leng felnyögött.
— Elment az eszed? Miért mondtad...
Azonban nem fejezhette be a mondatot, teste görcsbe
rándult.
Sallus egy sokkolót nyomott a férfi tarkójához,
akinek eszméletlen teste a
szíjaknak feszült. Kimnek a
szeme sem rebbent, de beharapta az alsó ajkát. A
homlokán
apró izzadtságcseppek jelentek meg. Zon a homlokát
ráncolta.
— Igazából ez egy jó kérdés volt. Miért mondtad ezt el
nekünk?
— Mert büszke vagyok rá — mondta Kim keményen.
—
És
így
is, úgy is megöltök.
Zon biccentett.
— Kém vagy. És Lenggel ellentétben, rád nincs semmi
szükségünk.
Leng ekkortájt tért magához. Szóra nyitotta a száját, de
mikor
Sallus felemelte a sokkolót, hogy vethessen rá egy
pillantást, inkább nem
szólalt meg. Semmit sem tehetett.
Zon tekintetével végigpásztázta az egybegyűlteket.
Pillantása
Gillianen állapodott meg.
— A döntés megszületett. Amire szükségünk van, az egy
hóhér. Mivel
Cory Kim Gillian Graysont támadta meg, ez a
privilégium az övé lesz. Gyere
Gillian, és teljesítsd be a
bosszúdat!
Gilliannek hányingere volt. Nem akart hóhér lenni, és
annak
ellenére, amiket Zon mondott, tudta, hogy ez a
feladat az ő büntetése azért,
mert figyelmetlenségével
hagyta, hogy Leng megszökjön. Gillian felállt és
elindult, de
belül az érzelmei harcoltak egymással. Mi lenne, ha nem
lennék
hajlandó megölni Kimet? Akkor börtönbe vetnének
vagy
megölnének, felelte egy hang, és nem lenne esélyed
megbosszulni apád halálát.
Tehát a bosszú ára bosszú, gondolta Gillian. Igen, felelte
a hang,
itt és most az. Gondolj apádra! Gondolj arra, mit
tett vele a Titokzatos Ember!
Hogy mit fog tenni másokkal,
ha életben marad! Kár Kimért. De ő választotta meg
a
sorsát. És neked is meg kell választanod a sajátodat!
Mikor Gillian odaért Zonhoz, az aszári tekintetében
megelégedés
ült. Egy hatalmas pisztolyt nyújtott át a
lánynak.
— Lődd fejbe! — utasította. — És vedd át a helyét a
tanácsban!
Gillian egyfajta elégedettséget érzett, tudván, hogy amint
a
tanács tagja lesz, ideális pozíciót tölt majd be ahhoz, hogy
kivitelezhesse a
Titokzatos Ember megölésének tervét.
Amikor felemelte a nehéz pisztolyt — és az
összes biotikus
tekintete rászegeződött — Kim egy utolsó, elkeseredett
próbálkozást tett a szabadulásra, de erősen a székhez volt
szíjazva, és nem
volt képes fókuszálni biotikus erejét. A
próbálkozás eredménye csak egy gyenge,
felfénylő
energiaemanáció lett, ami pont arra volt csak elég, hogy
okot adjon
Gilliannek a ravasz meghúzására.
Kim feje egy hangos dörej kíséretében darabokra
robbant.
Csontszilánkok és húscafatok terítették be az első
sorban ülő biotikusokat. A
vérpermet rózsaszín aurát vont
Leng köré. A lövés hangja a barlang falai közt
visszhangzott. A szék, amihez Kimet szíjazták felborult.
Igazság tétetett.
Leng lehunyt szemmel küzdött, hogy ne veszítse el az
érzelmei
felett az irányítást. Parancsa volt arra, hogy
megölje Gilliant, de az ügy már
kezdett személyessé válni,
és ami korábban csak kötelesség lett volna, most
örömet
fog okozni. A kérdés csak az volt, mikor és hogyan.
 
*
* *
 
Mott ideges volt. Jó okkal. A második személyes
beszélgetésére
készült a Titokzatos Emberrel. Nem akart
hibázni. Ezért mikor a holovid
felragyogott, a nő nagyon is
tudatában volt annak, milyen pozícióban ül, hogy
tartja a
kezét, és hogy a jobb lábán ideges rángás vett erőt.
A Titokzatos Ember biccentett.
— Jó újra látni! Fontos dolgokat kell megbeszélnünk!
 A Cerberus vezére vonzó volt, mint egy mágnes. Még
fényévek
távolságából is érzékelhető volt a kisugárzása.
Gleccserkék szemével a nő
tekintetét kereste, pillantásuk
összefonódott.
— Beszéltem Aria T’loakkal — mondta a férfi. — A
rendelkezésünkre
bocsájtja néhány emberét.
Mott szemei lassan elkerekedtek.
— Ezek szerint hajlandó segíteni? Részt vesz a
támadásban?
— Ha fizetek neki egy nagy halom pénzt... igen.
— Ez nagyon érdekes — felelte Mott —, de talán át kéne
gondolnia a
T’Loakkal kötött üzletet.
A Titokzatos Ember a kezébe vett egy cigarettát, de nem
gyújtotta
meg.
— Mondja csak, csupa fül vagyok!
— Amint azt ön is tudja, a Kegyetlen Koponyák a
Biotikusok
Földalatti Mozgalmával szövetkezve rabolták ki
T’Loak bankját. Bosszúból a Kalózkirálynő
megölte az
összes Koponyát, kivéve a vezetőjüket és egy Shella nevű
nőt.
Sikerült beszélnem vele, és egy nagyon érdekes
történetet osztott meg velem.
Shella azt állította, egyszer a
Cerberus ügynöke volt.
— És?
— És Shella elmondta, hogy egy Manning nevű ügynök
alatt dolgozott,
aki a nő által adott személyleírás alapján
Leng kiköpött mása.
— Ez érdekes — ismerte el a Titokzatos Ember —, de mi
van vele?
Lengnek több tucat álneve volt az elmúlt tíz
évben és több száz emberrel
dolgozott együtt.
Mások talán beleremegtek volna a Titokzatos Ember
rezzenéstelen
tekintetébe, de Mott nem. Hazai pályán
játszott, amivel tisztában is volt.
— Igaz, uram. Shella azt állítja, Leng az Omegán volt, és
egy Paul
Grayson nevű férfit keresett, aki T’Loaknak
dolgozott akkoriban. A célpont elfogásának
érdekében Leng
és a csapata betörtek a férfi lakásába.
Volt odabent egy aszári is. Kábító lövedékkel kiiktatták.
Majd
miután körülnéztek a lakásban, Leng elvágta az aszári
torkát. Liselle-nek
hívták. T’Loak lánya volt.
A Titokzatos Ember egy percig csendben ült.
— Biztos ebben?
— Amennyire csak lehetséges anélkül, hogy hozzáférésem
lenne Leng
személyes aktáihoz.
A Titokzatos Ember megnyomott egy gombot.
— Jana, küldd be nekem Leng SZ-1 fájljait a terminálra,
kérlek!
Szinte azonnal érkezett a válasz.
— Igen, uram!
A Titokzatos Ember öngyújtója felszikrázott, és mire a
fájlok a
terminálján voltak, a Cerberus vezetője már mélyen
a tüdejébe szívta a füstöt.
Mott túl messze volt ahhoz, hogy
el tudja olvasni a képernyőn megjelenő
szöveget, de annyit
látott, hogy a titokzatos Ember legörget egy hosszú
dokumentumnak tűnő valamit. Majdnem egy teljes perc
eltelt, mire a férfi
megszólalt.
— Ah, itt van... Leng beszámolója a kérdéses estéről.
Maradjon a
vonalban, amíg átfutom!
Mott tovább várt, míg a Titokzatos Ember végig nem
olvasta a
beszámolót. Mikor végzett, a képernyő elsötétült.
— Tehát — mondta a nőre nézve — az információi
helyesek. Leng
jelentése említést tesz egy aszári
meggyilkolásáról, de nem írja a nevét.
Mott vállat vont.
— Szerintem nem tudta, ki az. Úgy gondolta, nem
hagyhat tanúkat.
Mindenesetre úgy tűnik, T’Loak a
bankrablásig abban a hitben élt, hogy Grayson
a felelős a
lánya haláláért, de aztán a Shellától kapott információk
segítségével kiderítette, mi történt valójában. Ezért
üldözőbe vette Lenget.
Megpróbálta megölni őt a Kék Golyó
étteremben, de nem sikerült. Aztán, mielőtt
újra ráakadt
volna, a biotikusok elrabolták a férfit.
— Ezért —
vonta le Mott a következtetést — ha segít
megtámadni a biotikusokat, az nem azért
lesz, hogy
kiszabadítsa Lenget. Hanem, hogy megölje.
A Titokzatos
Ember szürke füstfelhőt fújt maga elé. A
hangja nyugodt volt.
— Rendben...
Sajnos nem tudjuk megakadályozni, hogy
T’Loak Leng után induljon, mert tudja,
hol van. Ezért más
módon kell ezt megoldanunk. Mondom, mit kell tudnia!
Mott
figyelmesen hallgatta. Mikor a Titokzatos Ember
végzett, a nő biccentett.
— Igen, uram,
de borzalmasan aggódom az időzítés miatt!
— Ahogy én is.
 
***
 
Gillian nem
tudott aludni. Minden egyes alkalommal,
mikor elnyomta volna az álom, Cory Kim
állt ott vele
szemben. Gillian újra és újra látta az elsülő pisztolyt, a
szanaszét repülő csontszilánkokat, és hallotta az örökké
tartó visszhangot.
Hirtelen felriadt, a szíve vadul kalapált,
az ágyneműje lucskos volt az
izzadtságtól.
Azt a
lehetőséget leszámítva, hogy drogokkal nyugtassa
meg magát — nem látott más
esélyt az alvásra, minthogy
olyan keményen edz, hogy a testének fel kelljen
adnia a
harcot abban a pillanatban, amikor leteszi a fejét a párnára.
Ezért
mikor Mythra Zon beszélni akart vele, a barlang
közepén, a gyakorlásra kijelölt
területen találta meg a
lányt.
Gillian egy
táncra emlékeztető mozdulatsor közepén
tartott. A gondosan megkoreografált
gyakorlat arra volt
hivatott, hogy egyszerre erősítse a testet és a biotikus
képességeket.
— Igazán
lenyűgöző — mondta Zon, mikor Gillian
befejezte a hulló
levél névre hallgató mozdulatsort. —
Bárcsak minden tag olyan keményen
gyakorolna, mint te!
Esetleg a következő pár napban tarthatnál órákat. Most
azonban, kérlek, tarts velem! Híreim vannak, amelyek
minden bizonnyal érdekelni
fognak téged.
Gillian egy törölközővel felitatta az izzadtságot az arcáról,
és
követte Zont abba a barlangterembe, amelyben a tanács
gyűléseit szokták
tartani. A többi tanácstag nem volt jelen.
— Kérlek — mondta Zon egy üres székre mutatva —,
foglalj helyet!
Mostanra Gillian több volt, mint kíváncsi.
— Két dologról szeretnék veled beszélni. Ezek szorosan
összefüggenek. Először is üdvözöllek a vezetői tanácsban a
tagok nevében! Le
voltunk nyűgözve attól, ahogy a Cory
Kim ügyet kezelted. Tudjuk, hogy nem volt
könnyű, de te a
csoport iránti felelősségérzetedet a Cory iránt táplált
érzelmek elé tudtad helyezni. Ez az az elkötelezettség,
amire nekünk szükségünk
van!
Ez nem volt teljesen igaz, hiszen a hóhér szerepének
felvállalásában Gillian fő motivációja az volt, hogy
megbosszulhassa apja
halálát, de nem látta okát annak,
hogy ezt megemlítse.
— Azt mondtam, híreim vannak — folytatta Zon —, ez így
is van. A
Titokzatos Ember elfogadta a váltságdíjat.
Gillian szíve gyorsabban kezdett dobogni.
— Ez csodálatos... Tudjuk már, hol és mikor?
— Igen. A csere egy Cerberus által meghatározott helyen
lesz holnap
helyi idő szerint 0900-kor.
— Ők választják meg a helyszínt? Biztonságos ez?
— Nem, nem az — felelte Zon —, de máskülönben a
Titokzatos Ember nem
hajlandó eljönni. Ez pedig nagyon is
fontos, ha meg akarjuk ölni. Mi pedig ezt
akarjuk.
— Így van — mondta Gillian határozottan. — Ezzel a tettel
megsemmisítenénk
a Cerberust.
— Pontosan — értett egyet Zon. — Most biztosnak kell
lennünk abban,
hogy készen állunk a holnapi napra.
A
váltságdíjért induló csapat belőlem, belőled, Lemből,
Sallusból és egy tucat
kisebb erővel rendelkező tagunkból
fog állni. Kathar a barátoddal, Nickkel és a
harcosaink nagy
részével itt marad. Nemsokára elhagyjuk ezt a barlangot,
de még
legalább egy hétig itt leszünk, ezért meg kell
védenünk. Van kérdésed?
Volt. Sok.
De Zon egyikre sem tudott volna választ adni.
Kivéve, ha tudott jósolni.
— Nincs.
Köszönöm.
— Akkor
rendben. A csere pontos helyéről egy órával a
találkozó előtt értesítenek
minket. Ezért nagyon fontos,
hogy kiosszuk a szerepeket, minden lehetséges
forgatókönyvre legyen tervünk, illetve, hogy ezeket át is
vegyük előtte. Ezért
fél óra múlva legyél a központi
teremben. Amellett, hogy a tanács tagja lettél,
te vagy
köztünk az egyik legerősebb biotikus. Számítunk az erődre!
Gillian
megújult céltudatossággal és elszántsággal sétált
vissza a spirális ösvényen a
szobájához. Beteljesítheti a
bosszúját! A Titokzatos Ember halálával többet
kap, mint
amennyit kérhetett. A jövő az övé volt!
 
***
 
A
krematórium tömegátalakítója egy teknő alakú
mélyedés közepén állt, amelyet
negyvennyolc oszlop vett
körbe. Mint a régi állomáson oly sok más épület
esetében,
az eredeti funkciót itt is homály fedte. Egyesek szerint a
krematórium egykor templom volt, és Mott hajlamos volt
hinni nekik, hiszen
olyan szépnek látta az épületet. Ennek
semmi köze nem volt ahhoz, hogy pont
megfelelt az általa
kitűzött céloknak. Mégpedig, hogy ez legyen a csere
helyszíne.
Mikor egy
szalarián temetési menet lépett az
amfiteátrum-szerű térbe, és lassan
elindultak a finoman
lejtő rámpán lefelé a fénylő tömegátalakító irányába,
Mott leült a
köríves padsorok közül a legfelsőbe, és csak
nézte a gyászolókat. Voltak persze
más bámészkodók is.
Koldusok, árusok és olyanok is, akik egyszerűen csak
kíváncsiak voltak. Egy nő indult Mott felé, kezében vallásos
szimbólumokat
ábrázoló medálokkal teli tálcával, de az
ügynök egyetlen kézmozdulattal
elküldte.
A szalarián
siratóénekben ugyanaz a dallam ismétlődött
újra meg újra, és bár Mott nem
beszélte a nyelvet, a
szavakban rejlő szomorúság így is érthető volt a számára.
Az Omega lakosainak nagy része — kivéve T’Loakot és a
hozzá hasonlókat — nem
engedhette meg magának, hogy a
halottait elszállítsa az állomásról. A temetőben
pedig nem
volt elég hely. Ezért a legtöbb holttestet elhamvasztották.
Ide
tartozott az a több tucat névtelen halott is, akik
áldozatul estek az Omegán
burjánzó bűnözésnek. A
hullaházba vitték őket, ahol két cikluson keresztül
tárolták
a testet. Aztán, ha senki nem jelentkezett érte, a test
"eljárás
alá vétetett”. Kedves eufemizmusa volt ez annak a
folyamatnak, amely során
hullák tucatjait dobálták fel egy
futószalagra, és még egy felületes ima sem
hangzott el a
lelkükért, mialatt a tömegátalakítóba értek.
Jelen
esetben azonban úgy tűnt, a szalarián természetes
okokból távozott erről a
világról, s emellett volt elég pénze,
hogy egy, az előbb említettnél méltóságteljesebb
búcsúztatást vásároljon magának. A négy hímnemű által
cipelt koporsó tele volt
vésve áramköröknek látszó
hieroglifákkal. A hordozók méltóságteljesen végezték
a
munkájukat, jellegzetes, csúsztatott lépésekkel haladtak
előre.
Mottnak az
is tetszett a helyben, hogy a sok, egymáshoz
közel álló oszlop miatt nagyobb
létszámú haderő nem tudta
volna megrohanni az amfiteátrumot, ezenkívül több
útvonal
is rendelkezésre állt a teknőalakú belsőben. Plusz —
köszönhetően annak
a ténynek, hogy a
biotikusok az
egyetlen bejáraton fognak belépni az épületbe már a
rámpán
megszorongathatják őket. Persze a dolgok csak
ekkor válnak majd érdekessé.
Lehetséges, hogy a Cerberus
ügynökei kevesebben lesznek, és mivel nincs köztük
egyetlen harmadik szintű biotikus sem, ki lesznek téve a
biotikus túlerőnek.
Ezért, hogy egyenlő feltételekkel
induljanak a csapatok, Mott előkészített egy
kis ajándékot.
Vajon működni fog? Maga a helyszín is olyan sok
lehetőséget
rejtett magában, hogy a legaprólékosabban
kidolgozott terv is könnyedén
félrecsúszhatott.
Amíg Mott tervezgetett, a gyászolók félkörbe álltak az
átalakító
előtt. Az irizáló fényoszlop csillogott, készen arra,
hogy elnyeljen bármit,
ami tündöklő belsejébe kerül.
Odabent minden energiává alakult, ezzel téve
teljessé a
teremtés, pusztítás és újjászületés korokon átívelő ritmusát.
A rámpa végén, közvetlenül az átalakító előtt egy
emelvény állt,
amelyre a koporsót fektették. Az ének egyre
hangosabb lett, a szalariánok
vezetője megnyomott egy
gombot, és a sík platform egyik vége leereszkedett.
Emiatt
a csodásan díszített koporsó a tűzoszlopba csúszott, majd
egy villanás
alatt semmivé vált. A temetés véget ért. Mikor
a gyászolók elhagyták az
épületet, Mott velük tartott.
 
***
 
Majd’ egy teljes ciklus eltelt a felderítés óta, a barlang
elleni
támadás már folyamatban volt. Bár Hendel azt hitte,
a "támadás” totális
rajtaütés lesz az ellenség által tartott
pozíció ellen, nem pedig egy hosszú
ideig tartó csúszkálás
az alagutak labirintusában. Elégedetlenségéhez az is
hozzájárult, hogy annak ellenére, hogy ő talált rá a
biotikusok búvóhelyére, és
ő vezette ide a
felderítőcsapatokat egy nappal korábban, most Pa-Dah állt
a
hatfős felderítőcsapat élén, amely a szellőzőrendszeren
keresztül közelítette
meg a helyszínt. Azonban a kis szerep
jobb volt, mintha egyáltalán nem engedték
volna ide, főleg,
hogy így az elsők között lehetett, akik beléptek a biotikusok
erősségébe.
Mivel nem volt más választása, Hendelnek el kellett
fogadnia a rá
osztott szerepet. A csapat kúszva haladt, friss
levegő fütyült a fülükbe, és
Hendel fejlámpájának fényköre
egy pár kopott csizma talpán ugrált. A szűk hely
egyet
jelentett azzal, hogy a csapat tagjai csak könnyű pácéit
viselhettek, és
nem vihettek magukkal fegyvert, leszámítva
a kisméretű géppisztolyaikat. A
kivételt T’Loak két
biotikusa jelentette, akik azért tartottak velük, hogy
megvédjék a behatolókat az odabent rájuk váró, őrségbe
rendelt biotikusoktól.
Vajon Gillian és Nick is köztük lesz?
Könnyen lehet. Ha rábukkan Gillianre,
melyik énjével fog
találkozni? A naiv tinédzserrel, akinek a védelmére
felesküdött? Vagy a gyilkossal, akivé vált. Mindkettőre
megvolt az esély.
Az akadályok ellenére egész gyorsan haladtak, hála Pa-
Dah
frissített alaprajzainak és a Hendel által a szellőző
falára fújt nyilaknak.
Egymás után beugráltak egy elosztó
dobozba, ami alig volt elég nagy ahhoz, hogy
elférjenek
benne. Pa-Dah az utolsó utasításokat adta ki, miközben két
zsoldos
felkészült, hogy leeressze a köteleket.
— Oké — mondta a batarián —, a terv szerint csináljuk. A
cél, hogy
egy darabban érjünk földet. Összefogdossuk az
őröket, és messze visszük őket a
bejárattól. Talán csak
ennyit tehetünk, de ha a dolgok különösen jól alakulnak,
megpróbálom megtalálni Kai Lenget, és elfogni őt. Ezalatt
Hendel megpróbálja
belülről kinyitni a kaput. Kérdés?
Nincs? Akkor vágjunk bele!
Egy plazmavágóval lyukat égettek a rácsba, a fémdarab
méterekkel
lejjebb, porfelhőt kavarva ért földet. Egy
biotikus felnézett — meglátta a
támadókat, akik épp a
köteleket eresztették le —, és riadóztatta a többieket.
Az egyik zsoldos egyetlen, bár kissé elkésett lövéssel
elhallgattatta. Ebben a pillanatban érkeztek meg a védők,
és elkezdtek felfelé
lőni a szellőző irányába, miközben
biotikus képességeiket is bevetették.
Mikor Hendel lecsúszott a kötélen, a mellette leereszkedő
férfit
mellbe lőtték. Sikítva zuhant a mélybe, undorító
reccsenő hanggal csapódott a
talajnak, majd kicsavart
testhelyzetben terült el.
A lövöldözés ellenére a behatolók nagy része sértetlenül
ért
földet. Így volt ezzel Hendel is, aki felé két női biotikus
rohant. Az egykori
biztonsági főnök összpontosított, aurája
felfénylett, miközben a sötét energia
villódzó csápokkal
tépett a valóságba, hogy egy szingularitást nyisson a
folyosón. A két biotikus összpontosításra képtelenül,
arcukon a rettegés
maszkjával, üvöltve sodródott a
megnyílt hasadék felé. Eközben Hendel előhúzta
a
pisztolyát, és célbavette először az aszári, majd az emberi
biotikust.
Mindkettőjük viselt páncélt, de ostoba
figyelmetlenségüknek köszönhetően, egyikük
sem vette fel
a sisakját. A pajzs erőtere a nyakuknál vetet fodrot. Hendel
két-két golyót repített a fejükbe. A két sodródó test
elernyedt és a földre
zuhant, amint Hendel engedte a
szingularitást bezáródni. A padló hangos
reccsenéssel
egyenesedett ki, amint a téridőt megtörő jelenség hatása
elmúlt.
 Hendel épp egy harmadik biotikust, egy turiánt akart
ártalmatlanná
tenni, amikor egy hátulról érkező sokkhullám
elérte őt. Az ütés erejétől
elhasalt. Még éppen sikerült a
hátára fordulnia, hogy egy nagy kaliberű
pisztollyal
nézhessen farkasszemet, amelynek másik végén Nick
Donahue állt.
— Mr. Mitra! — kiáltotta Nick. arca egyszerre tűnt
szomorúnak és
zaklatottnak. — Mit művel? Megölte
Marisát!
Körülöttük tombolt a harc. Hendel tudatáig alig jutott el
egy, a
földet is megrengető robbanás. A férfi a könyökére
támaszkodott. — Marisa? Ő
volt a barátnőd?
— Igen, bassza meg! Össze akartunk házasodni! — a fiú
hangja egyre
hisztérikusabbá vált.
— Sajnálom — mondta Hendel lassan —, de te idézted ezt
a saját
fejedre. Emlékszel, mit tanítottunk neked, én és
Kahlee? Akik arra használják a
biotikus képességeiket,
hogy ártsanak másoknak, megfizetnek a tetteikért! Csak
idő kérdése, mikor.
— Maga szemétláda! — Nick a fogai közt szűrte a
szavakat. —
Kibaszott szemétláda! Először megöli Marisát,
aztán még van bátorsága azt
állítani, hogy ez az én hibám?
Viszlát, Mr. Mitra! Prédikáljon a pokolban!
— Hol van Gillian? — kiáltotta Hendel. — Életben van?
Látta a szikrákat a fiú szemében, de nem élt elég
ideig
ahhoz, hogy hallhassa a válaszát,
vagy érezze a homlokába
fúródó lövedéket. Ahogy azt sem láthatta már, hogy
T’Loak
egyik biotikus követője a földhöz csapja Nicket. Két
méterre feküdtek
egymástól.


 
 
TIZENHATODIK FEJEZET
 
AZ OMEGÁN
 
 
 
T’Loak semmit sem bízott a szerencsére. Az acélajtó előtt
álló két
őrt egy mesterlövész ölte meg, mielőtt még bárkit is
riadóztathattak volna.
Aztán egy több mint kétszáz főből
álló kisebb sereg átvette az irányítást a
szomszédos
nyomornegyed felett, és lezárta az ajtóhoz vezető utat.
— Senki se ki, se be. — Ez volt T’Loak parancsa.
Mikor Pa-dah rádióüzenetet küldött, berobbantották az
ajtót. A por
még el sem ült, mikor egy zsoldos-falanx
nyomult be az ajtón, és haladt el
néhány jármű mellett.
Aztán jött Immo, mögötte T’Loak és az emberek. Kahlee és
Anderson mostanáig hasznavehetetlen koloncok voltak csak
a Kalózkirálynő
szemében, de nem volt ellenére, hogy vele
tartsanak, ha nem állnak az útjába.
És ki tudja? Kis
szerencsével a zavaró páros egyik vagy akár mindkét tagja
életét veszti a harcban.
A Kalózkirálynő célja az volt, hogy megtalálja Kai Lenget.
T’Loak
ment elöl, Kahlee és Anderson pedig kibiztosított
fegyverrel követte őt.
A csapat az alagút felénél járhatott, amikor egy második
robbanást
hallottak. A belső ajtó is megsemmisült. A
katonák tüzelve léptek be rajta,
egyikük csapkodva repült
hátra, miközben a teste körül megnyíló, apróbb
szingularitások és sötét energia kitörések tépték-szaggatták
a férfi kinetikus
pajzsát és a testét óvó páncélzatot. Egy
másik zsoldos görcsös rázkódásba
kezdett, mikor a
nagyteljesítményű fegyverekből rá záporozó golyók
lemerítették
a pajzsát, és átfúrva a páncélzatát
szétroncsolták a létfontosságú szerveit.
T’Loakot is eltalálhatták volna, de nem így történt.
Biztonságban
volt amögött a biotikus pajzs mögött, amit az
egyik legerősebb biotikusa húzott
fel a számára. Mikor
beözönlöttek a barlangba, az aszári fejében csak egy
gondolat cikázott: megtalálni a lánya gyilkosát.
— Keressétek meg Lenget — parancsolta —, és hozzátok
elém!
Kahlee és Anderson már korábban megegyeztek, hogy
nem foglalkoznak
T’Loakkal, hanem elindulnak megkeresni
Nicket és Gilliant. T’Loak emberei
átjutottak a második
ajtón, és az alakzat legyezőszerűen szétnyílt, ők szorosan
az
elővéd mögött haladtak. Kahlee meglátott egy holttestet, és
odarohant, hogy
megnézze, nem-e Gillian az, de mikor
odatérdelt a vértócsába, észrevette, hogy
a nő sokkal
öregebb, mint az ő tanítványa. Kahlee már újra talpon volt,
mikor
Anderson hangja betöltötte a sisakját. Egy olyan
frekvenciát választottak
személyes beszélgetésre, amit a
többiek csak ritkán használtak.
— Kahlee... Gyere ide!
A földszintért való harc addigra már véget ért, T’Loak és
zsoldosai a spirális ösvényen nyomultak felfelé. Néha
felhangzottak a tűzharc
hangjai. Ilyenkor a megszállók az
oldalbarlangokba behúzódott biotikokkal
vették fel a
harcot. Egyszóval a veszély minimális volt, és Kahlee-nek
sikerült
eljutnia oda, ahol Anderson négykézlábra
ereszkedve már várt rá.
— Ez Hendel — mondta a férfi — és Nick.
Kahlee önkéntelenül felsikoltott, amikor meglátta, mi
maradt
Hendel arcából. Közvetlen közelről lőtték fejbe. Egy
pisztoly hevert nem messze
Nick kicsavarodott kezétől.
Anderson épp a fiú övén lógó tokból húzott ki egy
másik
fegyvert, amikor Kahlee féltérdre rogyott. Pulzus után
kutatott. — Nick!
Hallasz engem? Kahlee Sanders vagyok!
Anderson leoldotta az övére erősített flaskát, és vizet
locsolt a
fiú arcára. Nick szemhéja megremegett, és kinyílt.
Egy pillanatig felfelé
bámult, mintha nem hinne a
szemének, aztán pislogott. — Miss Sanders? Tudnom
kellett
volna, hogy ön is itt lesz, ha Mr. Mitra itt volt.
— Hogy érzed magad?
— Rosszul... Nagyon rosszul, de ez mindegy. Mr. Mitra
megölte
Marisát.
Kahlee emlékezett, hogy Hendel azt mondta, egy lánnyal
látta
Nicket, a többit pedig magától is ki tudta találni.
— Ezért te lelőtted őt?
— Igen... Nagyon dühös voltam.
— Sajnálattal hallom, Nick. Hendel jó ember volt, és
jobbat érdemelt
ennél. Főleg valaki olyantól, akin segíteni
akart.
Nick úgy nézett ki, mint aki mindjárt elsírja magát.
— Hol van Gillian? Ő is belekeveredett a harcba?
Nick megrázta a fejét.
— Nem. Van egy foglyunk. Egy Leng nevű Cerberus
ügynök. Gillian pont
a támadás előtt vitte őt el. A Titokzatos
Ember több millió kreditet fizet,
hogy visszakapja a fickót.
Leng és a Titokzatos Ember említése mindkettőjükben
megkondította
a vészharangot. Egy pillanatra egymásra
néztek, majd visszafordultak Nickhez.
— Pont a támadás előtt? — kérdezte Anderson.
— Igen.
— Nick, hová mentek? Hol van a csere?
— A krematóriumba — mondta Nick. — Miss Sanders! A
szüleim... mondja
meg nekik...
— Igen?
Eldördült egy lövés, Nick teste görcsösen összerándult.
Anderson
és Kahlee felnéztek. Egy méterre tőlük ott állt
Immo, pisztollyal a kezében. A
háttérben további lövéseket
lehetett hallani. A többi biotikus életének is
véget vetettek.
A szalarián kimérten biccentett.
— Aria T’Loak beszélni szeretne magukkal.
— Miért, te rohadt szemétláda? — mondta Kahlee,
miközben felállt. —
Épp...
De nem volt értelme befejezni a mondatot, mert Anderson
puskatusa
a szalarián fejének csapódott. Immo a földre
zuhant.
— Gyerünk! — mondta Kahlee. — Még odaérhetünk, ha
sietünk!
— A csere mostanra véget is érhetett — mondta
Anderson, míg az
alagút felé rohantak.
— Igaz — felelte Kahlee —, de meg kell próbálnunk!
— Nézd! — kiáltott fel Anderson. — Girociklik! Láttam
őket befelé
jövet. Vigyünk el egyet!
— Tudod vezetni?
Anderson egy sokkal fiatalabb verziója jelent meg a férfi
mosolyában.
— Egy űrhajót is el tudok irányítani, nem?
Anderson már át is lendítette egyik lábát a legközelebbi
jármű
felett, és elfordította a kapcsolót, mikor egy kiáltás
harsant fel mögöttük.
— Állítsátok meg az embereket! T’Loak beszélni akar
velük!
Kahlee felmászott Anderson mögé, a motor felbőgött,
kavicsok
verődtek fel, és pár zsoldosnak félre kellett
ugrania az útból, mikor Anderson
pontosan feléjük indult.
Aztán a pár már kint is volt az utcán, egyre távolabb
kerülve az alagúttól. Golyók repkedtek körülöttük, de mind
célt tévesztett.
Bevetették magukat a kanyargós utcák
labirintusába.
Anderson elég időt töltött már ahhoz az Omegán, hogy
nagy
biztonsággal eligazodjon a nagyobb tereptárgyak
segítségével, és volt egy erős
sejtése afelől, hogy a
krematórium merre lehet. A problémát csak az igen nagy
forgalom jelentette. Szerencséjükre a girocikli könnyen
manőverezett el a
riksák és autók között, alkalom adtán
felhajtottak a járdára, és volt, hogy
leugrattak egy hosszú
lépcsősoron.
Egy szűk balkanyar következett, de a motor könnyedén
vette, és
Anderson ugyan nem szándékosan, de egy kerékre
állította a járművet, amitől a
fojtószelep kinyílt. Az első
kerék nagy puffanással érkezett vissza a földre,
egy utcai
árus fedezékbe vonult, a kétkerekű pedig egyenesen haladt
tovább.
— Ott van! — kiabálta Kahlee a rádióba, mikor a távolban
oszlopcsoport tűnt fel. Anderson lassított, és félrehúzódott
egy apró boltocska
előtt, ami vallási kellékeket árult
gyászolók számára. Leszálltak a
girocikliről, és futottak
felfelé az emelkedőn. Remélték, hogy még időben
érkeznek.
 
***
 
Gilliannek kellett vigyáznia Lengre. A lány egyre
izgatottabbá
vált, mióta csak beléptek a krematóriumba. A
Cerberus ügynöke ment elöl. A
kezei meg voltak
bilincselve, a lábait összekötő lánc megnehezítette a járást.
Közvetlenül mögötte jött Gillian, akit Zon követett. Csak ők
hárman. A Titokzatos
Ember csak ennyibe egyezett bele.
Igaz, hogy Zon arcán az összpontosítás ráncai
látszottak,
miközben csendesen áramoltatta az aurájából a sötét
energiákat a
testüket óvó biotikus pajzsba, ami egy cseppet
megnyugtatta Gilliant.
Ahogy elhaladtak két oszlop között, a pajzs okozta
tértorzulás
hangos reccsenéssel szakította le a burkolatot
az oszlopokról. A csarnokot
betöltötte a reccsenés
visszhangja. Odalent, a három méter magas fényoszlop

Ú
előtt, ott állt egy férfi. A Titokzatos Ember? Igen!
Úgy
nézett ki, mint ahogy leírták. A hangok enyhén eltompultak,
és az egész
jelenet olyan szürreálisnak tűnt, ahogy Leng
előre csoszogott.
Leng úgy érezte magát, mint egy csapdába esett patkány.
A kezei
meg voltak bilincselve, és a bokáit összefogó lánc
megnehezítette a járást. Ez
volt a legrosszabb helyzet,
amibe valaha is belekerült. Azonban, mikor a sor
elején a
rámpára lépett, meglátta a Titokzatos Embert. Két kisebb
táska volt
mellette egy emelvényen. A váltságdíj, a kulcs a
szabadságához.
Alig tudott hinni a szemének. Az érzelmek széles skálája
hullámzott fel benne. Elsőként meglepődött. A Titokzatos
Ember nagy kockázatot
vállalt azzal, hogy személyesen vett
részt a cserében. Aztán jött a hála. Mert
a Titokzatos
Ember könnyedén leírhatta volna őt, talán ez lett volna a
helyes
cselekedet. Mégis ott állt ő, csak maga, várta, hogy a
trió megérkezzen. Ezt a
képet Leng sosem fogja elfelejteni.
A rámpa felénél jártak, és mostanáig minden simán ment,
de Gillian
tudta, hogy ez egy szempillantás alatt
megváltozhat. Ezért csapda nyomait
kereste, de a
Titokzatos Ember olyan volt, mint egy mágnes, időről időre
magára
vonta a tekintetét. A távolság csökkent, és a
másodpercek fogytak. Zon fog
jelet adni, de addig nem,
amíg nincsenek olyan közel a táskákhoz, hogy magukhoz
ragadják azokat.
Mikor a távolság alig volt nagyobb pár méternél, Gillian
úgy
érezte, acélkarmok kulcsolódnak a mellkasára. Aztán,
mikor Leng még mindig jó
öt méterre járt, a Titokzatos
Ember megszólalt.
— Jó téged újra látni, Kai! A kishölgyet szintúgy!
— Megölted az apámat — mondta Gillian jeges hangon,
miközben elég
energiát gyűjtött ahhoz, hogy megölje a
férfit.
 — Az apád jó úton haladt afelé, hogy megölje önmagát —
mondta a
Titokzatos Ember —, de igen, volt benne némi
részem. Azonban jó ügyért történt.
Sokat tanultunk az
apádon végzett kísérletekből. Eleget ahhoz, hogy egy
hadseregnyi Graysont hozzunk létre!
Gillianből kirobbantak az energiák, a szingularitások
alkotta
ezernyi pengével tépett a Titokzatos ember felé. A
férfinak vérpárává kellett
volna robbannia, de nem így
történt. A Titokzatos Ember gonoszul mosolygott.
— Pont erre számítottam... Benned meg a fajtádban nem
lehet
megbízni, de a megállapodás még áll. Fogjátok a
váltságdíjat, és hagyjátok itt
nekem Lenget.
Gillian egyszerre érezte magát összezavarodottnak és
dühösnek. A
Titokzatos Embernek halottnak kellett volna
lennie! Ehelyett itt állt és
beszélt hozzá. Zon megszólalt.
— Gillian! Csináld, amit mondott! Hozd a táskákat!
Gilliant nem érdekelték a táskák. Fogcsikorgatva
újból
összpontosított, és ugyan
sötét karikák ugráltak a szeme
előtt, mégis ismét kinyúlt a férfi felé, hogy
összeroppantsa.
Az energiák vad kitörése kavargó szemétfelhőt idézett meg:
padokat tépett fel, és az átalakító mellett álló, három méter
magas szobrok
egyikét is ledöntötte és darabokra
szaggatta. Az elzuhanó, majd’ egytonnás
műalkotás
keresztezte a tömegátalakító sugarát és egyetlen hatalmas
villanásban
eltűnt. A hirtelen átalakuló tömeg rengeteg
energiafölöslegét nem nyelte el a
fókusznyaláb, így kisebb
plazmanyalábok terültek szét a teremben. Gillianéket
megóvta a Zon által fenntartott pajzs, és a védtelennek
tűnő Titokzatos Ember
is sértetlen maradt.
A kimerültségtől tántorgó Gillian haragjában felkiáltott,
és
pisztolyt rántott. A becsapódó lövedékek azonban
valahogy a Titokzatos ember
mögött, vakító villanásokkal
tűntek el az anyagátalakító nyalábjában. Ekkor
jött rá
Gillian, hogy a lövedékek áthaladtak a Titokzatos Emberen,
és riadót
fújt.
— Nem valódi! Ez egy holo!
Leng egyszerre volt csalódott és boldog. Egyfelől a
Titokzatos
Ember nem is akarta kockára tenni a saját
életét. Másfelől a Cerberus vezetője
különösen messzire
ment annak érdekében, hogy visszakapja őt. De mit tegyen
most? Hagyja a biotikusoknak, hogy magukkal vigyék? Vagy
vegye fel a harcot?
Nem volt könnyű a döntés.
A biotikusok — a szokásos eljárással ellentétben — nem
rögzítették
a kezét egy a derekán futó lánchoz. Ennek a
hibának az árát Gillian fizette
meg. A férfi egyik kezével
rámarkolt a másikra, és ökleit buzogányként
használva úgy
fejbe vágta Gilliant, hogy a lány teste az ütéstől megpördült
a
tengelye körül, és elterült a földön.
Leng nem tétovázott, gyorsan utána lendült. Elhatározta,
hogy
kivonja a biotikust a forgalomból, de Gillian gyors volt.
A lány talpra pattant
és kinyúlt Leng felé. Az energiahullám
felkapta és a földhöz csapta a férfit. A
Cerberus ügynöke
nyilvánvaló problémával állt szemben. A lánynak nagy
hatótávú
fegyvere volt, míg Lengnek semmilyen. A
megoldás az lett volna, hogy olyan
közel kerül ellenfeléhez,
ahol kiegyenlítődnek az esélyeik, és végre
kamatoztathatja
saját fizikai fölényét. De hogyan csinálja? Leng elernyedt,
és
összecsuklott.
Gillian látta, hogy Leng a földhöz csapódik, majd
mozdulatlanul
fekszik tovább. Az egész csere terve igen
balul sült el, de egy dolog tisztán
látszott. A Titokzatos
Ember valóban törődött Leng sorsával. Ennek alapján, ha
el
tudná fogni a fejvadászt, és ki tudná őt vinni a
krematóriumból, akkor
előnyhöz jutna a Cerberus fejével
szemben.
Úgy tűnt, Leng eszméletlen vagy halott, de lehet, hogy
csak megint
valamiféle trükköt vetett be. Gillian pisztollyal
a kezében, lépésenként
közelített a férfihez. Tekintete Leng
arcára fixálódott, s ez hiba volt. A lány
lábait Leng egy
félköríves rúgással söpörte el. Gillian a földre zuhant, a
pisztoly pedig kiesett a kezéből, Leng felugrott. A férfi
Gillianre vetette
magát, súlyával a földön tartotta a lányt,
aki azonban nem adta fel. A fejelés
azon dolgok közé
tartozott, amiket Hendel megtanított neki. Lefejelte a férfit,
látta a meglepetést Leng arcán, aztán megpróbálta ágyékon
rúgni támadóját. A
csapás nem ütötte ki a fejvadászt, csak
feldühítette.
A fegyver egykor fogkefe volt, de számtalan élesítéssel
töltött
óra börtönbökővé változtatta. A bökő mélyen a lány
testébe fúródott. Gillian
felsikoltott, megrándult, és vádló
tekintettel nézett fel Lengre. Aztán
megpróbált mondani
valamit, de a vére mindent elöntött, és csak bugyogó
hangok
törtek fel belőle.
Mikor Leng feltápászkodott látta, hogy Zon kilép a rámpa
tetején
lévő ajtón. A biotikusok menekültek.
Mott odasietett, hogy kiszabadítsa a férfi kezét. A
Titokzatos
Ember képmása Leng szemébe nézett.
— Üdv újra köztünk, Kai... És ne aggódj a lábad miatt!
Amint a
doktorok végeztek veled, jobb leszel, mint
újkorodban! Sokkal jobb. Hamarosan
találkozunk!
A kivetítés eltűnt. Mott és Leng két erősen felfegyverzett
őr
társaságában elhagyta a helyszínt. A táskák érintetlenül
ottmaradtak. Mindkettő
kövekkel volt tele.
Anderson és Kahlee az emelkedőn rohantak felfelé a
krematórium
irányába, mikor egy fehér teherautó elhúzott
mellettük. Senki sem állta
útjukat, ezért beléptek a
krematóriumba, és megálltak a rámpa tetején. Első
pillantásra az amfiteátrum üresnek tűnt. Aztán Anderson
meglátta a fényesen
izzó torony előtt elterült testet.
— Nézd! Az Gillian!
 Mindketten lerohantak a gyorsan alvadó vértócsában
fekvő lányhoz.
Tényleg Gillian volt az. Valami kiállt a
nyakából, és a légzése egyre lassult.
— Ne húzd ki — tanácsolta Anderson. — Attól még
rosszabb lehet.
Kahlee kinyitott egy csomag medi-géllel átitatott gézt, és
a bemeneti
nyílás köré tekerte, de túl későn érkeztek. Ez
hamar nyilvánvalóvá vált, amikor
lehajolva a tinédzser
szemébe nézett.
— Gillian! Kahlee vagyok!
Gillian hangja alig volt erősebb a suttogásnál.
— Kahlee?
— Igen. És David Anderson.
— Meg akartuk ölni a Titokzatos Embert — mondta a tini
Kahlee kezét
megragadva. — De nem sikerült. — Gillian
köhögött, a mellkasát vér öntötte el.
— Sajnálom — felelte Kahlee. Úgy értette, sajnálja Gillian
döntéseit, az embereket, akiket megölt és azt, hogy a lány
haldoklik.
Azonban Gillian nem érzékelte a finom felhangokat.
— Semmi baj... Legalább megpróbáltam, de van itt
valami. Valami
fontos.
Kahlee megszorította Gillian kezét.
— Igen? Mi az?
A lány a nyakában lógó ékszerre húzta Gillian kezét.
— Adatok... Az apámtól... A Cerberustól lopta. A
Kaszások. Minden,
amit tudtak róluk. És...
— Igen?
— Egy sereg... A Titokzatos Ember beszélt róla nekem.
Apám volt az
első. Sereget építenek. Egy sereget, ami...
— Ami? — kérdezte Kahlee.
Gillian azonban hallgatott. Kahlee érezte, ahogy a
szorítása
elernyed, és látta a fényt kihunyni a lány
szemében. Beharapta az alsó ajkát.
 — A francba!
— Igen — mondta Anderson szárazon. — Micsoda
pazarlás.
 
 
A FELLEGVÁRBAN
 
 
A Biotikusok
Földalatti Mozgalmának megtámadása és a
krematóriumban történtek után
Kahlee-nek és Andersonnak
gyorsan el kellett hagynia az Omegát, mert azzal,
hogy
Anderson rátámadt Immóra, magára a Kalózkirálynőre
támadt rá. Szóval, ha
maradnak, annyi erővel öngyilkosok is
lehettek volna.
Ezen kívül,
mikor a nyílt űr biztonságában kinyitották a
Gilliantől kapott adathordozót,
már tudták, hogy van még
valami dolguk. Mégpedig, hogy másodszor is jelentést
tegyenek a Fellegvár Tanácsának.
Az átlátszó
falú lifttel felfelé tartottak a Toronyban, és
Kahlee rácsodálkozott a
kilátásra. A napfény csókolta táj
éles kontrasztban állt az Omega gyengén
kivilágított
utcáival.
Mikor az
ajtó kinyílt, Anderson előre engedte Kahlee-t a
folyosóra. Mint legutóbb, most
is nyolc őr volt szolgálatban,
és a Jai M’Lani nevű aszári várt rájuk a folyosó
túlsó végén.
A tunikája más színű volt, de semmi más nem változott
rajta.
— Jó reggelt!
Jó önöket újra látni! A kihallgatások épp
most kezdődtek meg, önök lesznek a másodikak.
Amint azt
tudják, a lépcső a Tanácsterembe vezet, a jobboldali folyosó
pedig a
váróba. Önökért jövök körülbelül tíz perccel a
beszámolójuk megkezdése előtt.
Megköszönték
M’Laninak a segítséget, és felsétáltak a
váróba. Három turián volt odabent, ami
azt is jelentette,
hogy a székek többsége üresen állt. Mikor leültek,
Kahlee-
nek eszébe jutott Nick, és a legutóbbi alkalom, amikor itt
jártak. Ha
tudta volna, mire készül a fiú! Talán elejét tudta
volna venni a dolgoknak, de
az is lehet, hogy Nick akkor is
beállt volna a Biotikusok Földalatti
Mozgalmába. És Gillian!
Szegény Gillian! Ezt
érted teszem, gondolta Kahlee,
miközben helyet foglalt
Anderson mellett. Sikerül vagy sem,
megpróbáljuk!
A nagy, fali
kivetítőn egy turián volt látható. Kahlee-nek
az volt a benyomása, hogy
valamiféle adó ellen tiltakozik,
ami — szerinte — teljesen igazságtalan volt.
B’Than
megköszönte a turiánnak a beszámolót, majd biztosította a
panasszal élő
idegent, hogy a Tanács meg fogja vitatni a
kérdést, amikor M’Lani belépett a
váróba.
Az aszári
egy kisebb várakozó helyiségbe vezette őket,
ami a Kérelmezők Emelvénye mögött
volt. Mikor a turián
végzett, rajtuk volt a sor, hogy felsétáljanak a
platformra.
Bár Kahlee állt már itt korábban is, még mindig furcsa
érzés
kerítette hatalmába, amikor a kettejük közt húzódó
üres téren keresztül a
Tanácsra nézett.
Mint
legutóbb, B’Than most is a bal oldalon ült, mellette
Oshar, őt követte Vedus,
utána pedig Udina, de mind
eltörpültek a fejük felett lebegő, öt méter magas
holografikus hasonmásuk alatt.
B’Than
szólalt meg elsőként.
— Anderson
Admirális, Miss Sanders, üdvözlöm önöket!
Úgy tudom, most tértek vissza az
Omegáról. Üdvözlöm
önöket újra itthon! Ki fog elsőként beszélni?
— Én — felelte
Anderson. — Mikor legutóbb Miss Sanders
és én itt álltunk önök előtt, Grayson
testét, és az azon
elkövetett szörnyűségeket akartuk bemutatni önöknek.
Amint
azt tudják, meg vagyunk győződve arról, hogy csak a
Kaszások rendelkeznek az
ehhez szükséges technológiával,
még ha a Cerberusnak nagy szerepe is volt az
átalakításban.
— Legutóbbi
látogatásunk óta további információk
birtokába jutottunk, amelyeket most abban
a reményben
osztunk meg önökkel, hogy mindezek tudatában majd
valamilyen módon
fellépnek a Kaszások ellen.
Udina
bosszúsnak tűnt.
— Ne vegye tiszteletlenségnek, admirális, de a maga
Kaszás-imádata
magán hordja a megrögzöttség minden
ismertetőjegyét. Azonban, ha újra végig
kell járnunk ezt az
utat, akkor tegyük a lehető leghatékonyabban! Kérem,
folytassa!
Gillian ékszerén mindenféle információ helyet kapott.
Köztük egy
nagyon is megrázó videó, amelytől Anderson és
Kahlee azt remélte, hogy
kizökkenti a Tanácsot a szokásos
rátarti hozzáállásából. A terem közepén a
levegő
megreszketett, a holo megjelent. Grayson felordított.
Meztelen teste
valamiféle keretre volt szíjazva, bőre
szürkés árnyalatúnak tetszett. A lábain
nyílt bemetszések
voltak láthatók. Ordított, és vékony, kígyószerűen mozgó
kábelek kúsztak be a testébe. Mintha saját akaratukból
bújtak volna bele.
Mikor a kamera széles látószögre váltott, laborköpenyes
emberek
kerültek bele a képbe.
— Ne! — mondta Grayson egyikről a másikra nézve.
—
Az
isten szerelmére, állítsátok meg őket! Megteszek bármit...
Bármit, amit
akartok! Ne hagyjátok, hogy ezt tegyék velem!
— De a bámészkodók ahelyett, hogy
leállították volna a
folyamatot, csak feljegyzéseket írtak a noteszaikba. A
kábelek egyre beljebb kígyóztak Grayson bőre alá. Halvány
fény gyúlt a férfi
epidermisze alatt, nyakán kidagadtak a
huzalok.
— Öljetek meeeeeg! — nyöszörögte Grayson. — Kérlek,
öljetek meg! — Azonban
senki sem könyörült rajta.

Á
 — Eleget láttunk — szólt közbe Vedus. — Állítsák le a
holót! Rendben,
admirális. Mi a célja ennek a bemutatónak?
Önöknek köszönhetően a Tanács már
ismeri a módszert,
amellyel Graysont kínozták. Nem látom, hogy ez a holo
hogyan
deríthet fényt bármire is.
Anderson mérges volt, de küzdött, hogy ne veszítse el a
fejét.
Újra és újra megfeszítette az állkapcsát. - Látott
bármelyikük is valaha ehhez
hasonlót? Vagy hallott valaha
ilyesmiről? Nem hinném... Tegyék fel a kérdést
önmaguknak... honnan származik ez a technológia? És hova
vezetnek a szálak?
— A
Cerberushoz - vonta le az ésszerű következtetést
B’Than. — Ha jól emlékszem, ön
is tagja volt annak a
csapatnak, ami lerohanta a kísérleteknek otthont adó
Cerberus űrállomást, így első kézből láthatott mindent.
Valahogy, ismeretlen
módon, a Cerberus szert tett erre a
technológiára, de ez nem jelenti azt, hogy
a Kaszásoknak
közük lenne a dologhoz.
Kahlee tett
egy lépést előre, és most először megszólalt.
— Gillian
Grayson a halála pillanatában adta oda nekünk
azt az eszközt, amin ez a felvétel
is szerepelt, és mondott
még valamit, ami nagyon fontos lehet. Azt mondta
„sereget
építenek”. Gondolják csak végig! Gondoljanak bele, mire
lenne képes
egy seregnyi Grayson!
— Mire
lennének képesek? — kérdezte Vedus megvető
hangnemben.
— Grayson egyedül
elfoglalt egy űrállomást —
emlékeztette Anderson.
— Amit alig
védtek — ellenkezett Oshar. — Köszönjük
mindkettőjüknek... De hacsak nincs
konkrét bizonyítékuk a
Kaszások jelenlétére, akkor javaslom, vessünk véget a
megbeszélésnek.
Kahlee
beszélni kezdett, de rá kellett ébrednie, hogy
egyik Tanácstag sem figyel rá.
Andersonhoz fordult.
 — Igaza van. A
megbeszélésnek vége. Menjünk haza!
 
 
AZ ÉDEN EGYESEN
 
 
A fák
lombkoronáján átszűrődő napfény aranyló
tócsákban gyűlt meg a földön. A levegő
meleg volt, színes
bogarak szálldostak, és madarak szólongatták egymást a
lombok magasában. Az Emlékezés Erdejének hívták ezt a
területet, ahol egy több
ezer fából álló erdő borította a
dombokat. Mindegyiket egy-egy eltávozott személy
emlékére ültették. Mivel Anderson és Kahlee nem tudtak
szertartást tartani
Hendel, Nick és Gillian tiszteletére, hát
elutaztak az Éden Egyesre.
A napsütötte tisztáson bőven akadt hely. Anderson három
gödröt
ásott. Nem csak arra figyeltek, hogy a fák nagyra és
erősre nőhessenek, de arra
is, hogy ha bekövetkezik az
esős évszak, és a szél végigver majd a fákon, az
erdő pedig
egymással hadakozó ágak szövedékévé válik, a csemeték
védelmet
nyújthassanak egymásnak. Mikor Anderson
elkészült, Kahlee a gödrökbe helyezte a
fácskákat, gazdag,
fekete földet borított a gyökereikre, és megöntözte őket.
— Így — mondta, mikor felállt. — Problémás emberek
voltak, de
mindegyikük csak jót akart tenni a maga
önpusztító módján. Hiányozni fognak!
Anderson biccentett.
— Szépen mondtad. Gyere, kétmérföldnyi sétára vagyunk
a hoteltől.
A nap épp lebukott az Éden Egyes nyugati horizontján,
amikor
Kahlee kiment Anderson után az erkélyre. A hotel a
majdnem ezer
négyzetmérföldes, érintetlen esőerdő
közepén álló, piramis alakú arkológia
huszonharmadik
emeletén állt. Amíg az ember ellátott, semmi más nem volt
a
láthatáron, mint hullámzó, zöld lombszőnyeg.
— Gyönyörű, főleg az Omega után — mondta Kahlee.
David átkarolta őt.
— Szóval örülsz, hogy eljöttünk?
— Nagyon. Szükségünk volt rá.
— Egyetértek, de még mindig van tennivalónk.
— A „seregre” gondolsz, amiről Gillian beszélt?
— Igen.
— Talán Gillian tévedett.
— Mythra Zon talán tudja a választ, de ő megszökött.
Kahlee bólintott.
— Talán megkereshetnénk.
— De nem ma este.
— Nem — mondta Kahlee, miközben a nap eltűnt a
horizont mögött. — Ma
este semmiképp.
 
 
VÉGE