0

GALAKTIKA
Tudományos-fantasztikus antológia

Fredric Brown-Mack Reynolds: Sötét közjáték (Tótfalusi István fordítása) 3

Herbert W. Franke: A kalciumfaló (Apostol András fordítása) 9
Norbert Fangmeier: Kishaza (Ódor László fordítása) 16
John Wyndham: lllatorgia (Borbás Mária fordítása) 26
B. Romanovszkij: Tréfa (Czibók István fordítása) 33
Bernt Kling: SZ mint szerelem (Ódor László fordítása) 37
Gerhard Zwerenz: Huszonnyolc évesen beérkezett ember
(Ódor László fordítása) 41
James Causey: Tejfogú szövetséges (Fazekas László fordítása) 45
Manuel van Loggem: Őskorszak az ablak előtt (Ódor László fordítása) 51
Manuel van Loggem: Az agy hóhérai (Ódor László fordítása) 54
Herbert W. Franke: Félreértés, avagy: „Vigyázat, nemdohányzók!"
(Veres Mihály fordítása) 62
Gahan Wilson: A tudományos-fantasztikus-horrorfilm-zsebszámítógép
(Veres Mihály fordítása) 64
Kurt Vonnegut: Holnap, holnap, holnap (Szilágyi Tibor fordítása) 66
Julij Kagarlickij: A fantasztikus irodalom új utakat keres
(Földeák Iván fordítása) 76
Igor Drucsin: Holdkráterek árnyai (Székely Sándor fordítása) 89
Kötetünk képeiről (K. P.) 126

26
Összeállította és szerkesztette
Kuczka Péter

A fedélterv és a tipográfia
Erdélyi János munkája

A fedélen Szabó Zoltán munkája

Kuczka Péter editor, 1977

 Fredric Brown-Mack Reynolds
Sötét közjáték

A seriff gondterhelten nézett maga elé.

- Oké, fiú! - mondta. - Rohadtul érzed magad, ez természetes. De ha a históriád igaz,
ne tarts semmitől. Nincs ok aggodalomra. Minden rendbe jön, fiú!
- Három órája történt, seriff - nyögte Allenby. - Sajnálom, hogy ilyen sokára értem
csak be a városba, és hogy fel kellett zavarnom. De a húgocskám tisztára bedilizett,
alig tudtam lecsillapítani, aztán a járgánnyal bajlódtam, mire beindult...
- Hogy felzavartál? Rá se ránts, fiú. A seriffnek sose jár le a munkaideje. És nincs
is késő; csak ma éppen korábban értem haza. De most nézzük meg jobban ezt a
dolgot. Azt mondod, Lou Allenbynek hívnak. Allenby, jó név ez errefelé. Rokona
vagy Rance Allenbynek, akinek takarmányüzlete volt odaát Cooperville-ben? Rance-
szal jártam iskolába... De most a fickóról, aki azt mondta, hogy a jövőből jött...

A Történelmi Kutatóintézet előnöke mindvégig szkeptikus maradt.

- Továbbra is az a véleményem, hogy az elképzelés kivihetetlen. Olyan paradoxonokat
involvál, amelyek leküzdhetetlen nehézségeket...
Matthe doktor, a nagynevű orvos udvariasan félbeszakította:
- Feltételezem, uram, hogy ismeri a dichotómiát...
Az előnök nem ismerte, így hallgatásával jelezte, hogy magyarázatot kíván.
- A dichotómiát Zénón formulázta meg. Görög bölcselő volt, nagyjából öt
évszázaddal az antik próféta előtt, akinek születésével primitív őseink az
időszámításuk kezdetét jelölték. A dichotómia azt állítja, hogy lehetetlenség egy adott
távolságot befutni. Értve azt, hogy először a távolság felét kell megtenni, aztán a
fennmaradó távolság felét és így tovább. Ebből következik, hogy a befutandó
távolságnak egy töredéke mindig hátramarad, és ennélfogva a mozgás lehetetlen.
- Hibás analógia - vetette ellene az előnök. - Elsőként is, a maga görögje
feltételezte, hogy bármely, végtelen számú részből összetett egész ab ovo végtelen,
holott jól tudjuk, hogy végtelen számú elem véges egészet alkot. Másodszor...
Matthe szelíden mosolygott, és felemelte a kezét.
- Kérem, uram, ne értsen félre. Nem tagadom én, hogy ma már értjük Zénón
paradoxonét. De higgye el, hogy hosszú évszázadokon át az emberiség leg-ragyogóbb
elméi sem voltak képesek megmagyarázni.
Az előnök tapintatosan megjegyezte:

3
 - Nem értem, hova akar kilyukadni. Bocsásson meg nehéz felfogásomért. Milyen
kapcsolat lehetséges a Zénón-féle dichotómia és a múltba tett utazás között, amelyet
ön javasol?
- Csupán párhuzamot vontam, uram. Zénón kiötlötte a paradoxont, és
bebizonyította, hogy lehetetlenség bármely távot befutni, és őseink nem találtak
magyarázatot a paradoxonra. De vajon ez megakadályozta-e őket abban, hogy tetszés
szerinti távolságot befussanak? Nyilvánvalóan nem. Mármost én és munkatársaim
kidolgoztunk egy módszert, hogy jelenlevő barátunkat, Jan Obreent a messzi múltba
juttassuk. A paradoxon azonnal előáll: tegyük fel, hogy megöli egyik ősünket, és így
megváltoztatja a történelmet. Nem állítom, hogy meg tudom magyarázni, miképp
győzhető le ez a látszólagos paradoxon az időutazás során; azt tudom .csupán, hogy az
időutazás lehetséges. Nálam kiválóbb elmék kétségtelenül megtalálják egyszer a
magyarázatát, addig azonban, paradoxon vagy nem, rendületlenül folytatjuk
időutazásainkat.
Jan Obreen eddig ideges némaságba burkolózva ült ott, és hallgatta nagy
tekintélyű felettesei vitáját. Most megköszörülte a torkát, és megszólalt:
- Azt hiszem, itt az idő elkezdeni a kísérletet.
Az előnök vállrándítással jelezte, hogy fenntartja ellenvéleményét, de a társalgást
nem folytatta. A laboratórium sarkában álló készülék felé fordult, és kétkedőn
fürkészte végig.
Matthe gyors pillantást vetett az időbeállítóra, és sietve adta meg tanítványának a
végső instrukciókat:
- Mindezt már alaposan megbeszéltük, Jan, de hogy még egyszer összegezzem:
nagyjából az úgynevezett huszadik század közepén fogsz felbukkanni; hogy pontosan
hol, nem tudjuk. A nyelv az amer-angol lesz ott, amelyet alaposan elsajátítottál; e
tekintetben aligha lesznek nehézségeid. Az észak-amerikai Egyesült Államokban
fogsz feltűnni; ez egyike a hajdani nemzeteknek - így hívták -, afféle politikai egység,
amelyről nem tudjuk bizonyosan, mi célt szolgált Expedíciód egyik fő feladata
megállapítani, miért oszlott az emberi faj azokban az időkben államok tucatjaira,
ahelyett hogy egységes kormányzat alatt élt volna. Alkalmazkodnod kell a
körülményekhez, Jan, amelyeket ott találsz. Történelmi forrásaink oly hézagosak,
hogy csak igen kevés eligazítást adhatunk a tekintetben, mire számíthatsz.
- Rendkívül pesszimista vagyok ebben az ügyben, Jan - szólt közbe az előnök de
önként jelentkezett, s nekem nincs jogom beavatkozni. A legfontosabb feladata
üzenetet hagyni, ami eljuthat hozzánk; ha sikerrel jár, megkíséreljük a behatolást a
történelem más időszakaiba is. Ha kudarcot vall...
- Nem vall kudarcot - mondta Matthe.
Az előnök a fejét csóválta, és búcsúzóul megszorította Obreen kezét.
Jan Obreen a készülékhez ment, és fellépett a kis emelvényre. Kétségbeesett
nekiszánással ragadta meg a műszertábla fémfogantyúit, és tőle telhetőleg rejteni
próbálta, hogy egész bensője szinte maroknyivá zsugorodik.

- No és ez a fickó - mondta a seriff -, szóval azt mesélte, hogy a jövőből jött?

Lou Allenby bólintott.
- Valami négyezer évvel ezutánból. Azt mondta, háromezerkétszáz-valamennyit írtak,
de ez kábé négyezer év mostantól, mert ők közben valahogy megváltoztatták az
időszámításukat.
- És nem jöttél rá, fiú, hogy humbug az egész? Ahogy beszélsz róla, az az érzésem,
egy kicsit bedőltél neki.
A másik végignyalta kiszáradt ajkát.
4
 - Igen, bedőltem neki - mondta csökönyösen. - Volt benne valami. Más volt. Nem
testileg értem, nem különbözött bárkitől, aki köztünk született, de valahogy... mégis
más volt. Abban, hogy... például hogy békében élt önmagával, és azt az érzést keltette,
hogy ahonnan jött, ott mindenki így él. És eleven volt, olyan fürge, mint a csík. És az
esze, mint a borotva.
- És mi dolga volt itt nálunk? - A seriff hangja finoman gúnyos volt.
- Valami diák volt, hallgató. Abból ítélve, amiket mondott, az ő idejében majdnem
mindenki tanult. Minden termelési és elosztási problémát megoldottak már, senkinek
sem kellett aggódnia a biztonságáért; úgy vettem ki, semmi olyasmi, ami nekünk
gond, nem bántja őket. - Valami ábrándos vágyódás vibrált Lou Allenby hangjában.
Mély lélegzetet vett, és folytatta: - Azért jött, hogy kutatásokat végezzen a mi
korunkban. Nem sokat tudtak rólunk, úgy látszott legalábbis. Valami történt közben,
volt néhány száz évnyi komisz időszak, és a legtöbb könyv és feljegyzés
megsemmisült. Maradt valamennyi, de nem sok. így aztán keveset tudtak rólunk, és be
akarták tölteni a hézagokat.
- És te ezt mind elhitted, fiú? Tudta valamivel bizonyítani?

Ez volt a legveszélyesebb pont, ebben rejlett a fő kockázat. Igazában nem sokat tudtak
arról, milyen volt a földfelszín kontúrja vagy negyven évszázad előtt, voltak-e ott fák,
épületek. Ha rossz helyen bukkan fel, azonnali halálát jelentheti.
Jan Obreennek szerencséje volt, semmibe sem ütközött bele. Valójában épp az
ellenkezője történt. Egy felszántott föld felett tűnt elő, vagy tízlábnyira a levegőben.
Jókorát zuhant, de a puha talaj felfogta; egyik bokája érezhetően kimarjult, de nem
veszélyesen. Sziszegve lábra állt és körülnézett.
A szántóföld jelenléte egymagában is meggyőzte, hogy a Matthe-processzus,
legalábbis részben, sikeresnek bizonyult. Messze a maga kora előtt bukkant fel. A
földművelés még fontos összetevője volt az emberi gazdálkodásnak, s ez határozottan
korai civilizációra vallott.
Mintegy fél mérföldnyire sűrű erdő húzódott; nem park, nem is a tervszerűen
telepített pagony, amely az ő korában a gondozott vadállomány otthonául szolgált.
Szeszélyesen nőtt fák buja összevisszasága - szinte hihetetlen. De hát hozzá kell
szoknia a hihetetlenhez. Ez a legkevésbé ismert minden történelmi korok között. Sok
minden lesz furcsa itt.
Jobb felől, néhány száz yardnyira, faház áll. Kétségtelenül emberi lakhely, primitív
külleme ellenére. Semmi értelme kikerülni; kapcsolatot kell teremtenie
embertársaival. Sántikálva elindult, hogy találkozzék a huszadik századdal.
A lány bizonyára nem figyelt fel furcsa-hirtelen érkezésére, de mire Jan bebicegett
a farmház udvarára, a kapuig sietett eléje.
Ruházata is idegen korra vallott, mert Jan korában az emberi nem női felének
öltözéke nem a férfitekintetek csábításának céljával készült. A lányé azonban takaros
volt, színei ízlésesek, és érvényre juttatták testének fiatalos kontúrjait. De nemcsak
ruhája lepte meg a jövevényt. Ajka színének volt egy árnyalata, amely
- döbbent rá hirtelen - nem természettől való. Olvasott már róla, hogy a primitív
nők festékeket, porokat és színezékeket alkalmaztak az arcukra - valamiképp most,
hogy saját szemével látta, nem viszolygott tőle.
A lány mosolygott, ajka vöröse kiemelte fogai egyenletes fehérségét.
- Könnyebb lett volna az úton jönnie, mint a földeken át - mondta. Tekintete
végigmérte a vendéget, és az, ha kissé tapasztaltabb, kíváncsi tetszést olvashatott
volna ki ebből a tekintetből.
Jan aggályosán formálta a szavakat:
6
 - Tartok tőle, hogy nem ismerem kielégítő módon az önök agrikulturális metó-
dúsait. Szeretném remélni, hogy nem okoztam jóvátehetetlen kártételt növény-
termesztési erőfeszítéseik eredményében.
Susan Allenby rákacsintott.
- Ejha! - mondta kedvesen, és hangjában kacagás bujkált. - Mintha lenyelte volna
az egész nagyszótárt. - Szeme hirtelen kikerekedett, látva, hogy a jövevény milyen
óvatosan lép a bal lábára. - Hiszen maga megsérült I Jöjjön csak be a házba rögvest,
lássam, tudok-e segíteni rajta. Jöjjön!
Jan szótlanul követte, s csak fél füllel figyelt a szavaira. Valami... valami
szenzációs indult meg Jan Obreenben, ami szokatlan, de nem kellemetlen módon
hatott anyagcseréjére.
Most már tudta, mit értett Matthe és az előnök a paradoxonon.

- Szóval te elvoltál, mikor hozzátok érkezett - mondta a seriff. - Hogy került oda? Lou
Allenby bólintott.
- Igen, tíz napja történt. Miamiban voltam kétheti szabadságon. Húgocskám is, én
is elmegyünk egy-két hétre minden évben, de sosem egyszerre, talán mert úgy
képzeljük, jó az, időnként kikapcsolódni egymásból, akárhogy is.
- Jó bizony, fiú. De mondd, a húgocskád, ő bevette ezt a maszlagot, hogy honnan
jött a fickó?
- Igen. És képzelje, seriff, meg is győződött róla. Bárcsak én is láthattam volna. A
föld, ahová lepottyant, frissen volt szántva. A húgom helyrerántotta a fickó bokáját, és
mivel a meséje nagyon kíváncsivá tette, követte a lábnyomait a földön, ameddig tudta.
És ott értek véget, vagy inkább onnan indultak, a szántóföld kellős közepéről, egy
kisebbfajta gödörnél, ami csakugyan úgy festett, mintha lepottyanva nyomta volna a
földbe.
- Nyilván repülőről jött, ejtőernyővel, fiú. Erre nem gondoltál ?
- Dehogynem gondoltam, és a húgocskám is. Azt mondja, ha így jött, akkor biztos
lenyelte az ejtőernyőjét. Jól végigkövette a nyomokat egész úton, néhány száz yard
volt csak, és nem volt ott hely, ahová eldughatta vagy eláshatta volna.
- S mondod, hogy rögtön összeházasodtak? - kérdezte a seriff.
- Két nap múlva. A kocsi velem volt, a húgom befogta a bricskát, és a városba
hajtott vele - a fickónak gőze se volt, hogy kell lovakat hajtani -, és összeházasodtak.
- Láttad a házasságlevelet, fiú? Biztos vagy benne, hogy tényleg...
Lou Allenby elsápadva nézett rá, és a seriff gyorsan így szólt:
- Rendben van, fiú, nem úgy értettem. Felejtsd el, fiú.
Susan megtáviratozta a bátyjának az egészet, de az már más szállodába költözött,
és a táviratot valahogy nem küldték utána. Csak akkor hallott a házasságról, mikor egy
héttel később behajtott az udvarra.
Persze alaposan meg volt lepve, de John O'Brian - Susan kissé változtatott a nevén
- eléggé megnyerőnek látszott. És csinos volt, ha kissé különös is, és Susan meg ő
láthatólag fülig szerelmesek voltak egymásba.
Pénze persze nem volt, azt mondta nekik, hogy az ő korában ilyesmit nem
ismernek; ám dolgozni tud, méghozzá derekasan. Nem volt okuk kételkedni, hogy
megállja a helyét.
Hárman eltervezték, hogy az új házasok egyelőre a farmon maradnak, amíg John
kiismeri magát új világában. Aztán majd csak talál valami módot pénzszerzésre - a fiú
roppantul bízott ilyen irányú adottságaiban -, és aztán utazással tölti idejét, és Susant
viszi mindenfelé magával. Kétségtelenül így tudhat meg a legtöbbet a jelenről.
7
 A legfontosabb dolog, minden másnál előbbre való, az üzenet volt: kitervelni, hogyan
juthat el Matthe és az előnök kezéhez. Ha ők az ilyen típusú kísérleteket folytatni akarják,
minden rajta áll vagy bukik.
Elmagyarázta Susannak és Lounak, hogy az utazása egyirányú. A készülék csak egyik
irányban működik, a múltba lehet utazni, de a jövőbe nem. Ó önkéntes számkivetett,
végzete lett, hogy élete hátralevő éveit ebben a korban élje le. Megállapodtak; ha már
eleget élt ebben a században, s alaposan le tudja írni, összeállítja beszámolóját, elhelyezi
egy különleges tartályban, amely biztosan átvészel negyven századot, és eltemeti ott, ahol
könnyű lesz kiásni, egy olyan helyen, amit a jövőben kijelöltek. Tudja a pontos helyet a
térképen.
Egészen izgalomba jött, mikor meséltek neki a már eddig elásott időkapszulákról.
Tudta, hogy ezek soha nem kerültek elő, és úgy tervezte, hogy beszámolójában ezek helyét
is megjelöli, hogy a jövőbeliek rájuk leljenek.
Estéik hosszú beszélgetésekkel teltek, Jan a maga koráról beszélt, és a közben eltelt
századokról, már amennyit tudott róluk. A hosszú küzdelemről, amely felfelé vezetett, az
emberiség sikereiről a tudományok, a gyógyítás és az emberi kapcsolatok terén. Ők pedig
a maguk koráról beszéltek, leírták intézményeit, a különféle életmódokat, amelyek
számára mind olyan furcsák voltak.
Lou eleinte nem volt különösképp boldog a villámházasságtól, de hamarosan érezte,
hogy kezdi megkedvelni Jant. Míg csak...

- És ma estig - kérdezte a seriff - sose beszélt erről ?

- Nem.
- A húgod hallotta, amikor megmondta? Fog tanúskodni melletted?
- Hát... azt hiszem. Most ki van borulva, ahogy mondtam, kész hisztéria. Azt visítja, hogy
itt hagy engem meg a farmot. De hallotta, amikor megmondta a fickó. Nagyon odalehetett
érte, másképp nem viselkedne így.
- Nem mintha én kételkednék a szavadban, fiú, ami a lényeget illeti, de sokat segít, ha
ő is hallotta. Hogy jött szóba a dolog?
- Kérdezgettem őt mindenféléről, hogy s mint van az ő korában, és azt is kérdeztem,
hogy állnak a faji problémával. Nagyon bamba képet vágott, aztán mondta, igen, rémlik
neki valami a fajokról a történelmi tanulmányaiból, de az ő korában már egyáltalán
nincsenek fajok. Az ő korára, mondta, már befejeződött a fajok összeolvadása, ami a nagy
háború után - mondta a nevét, de nem jön a nyelvemre - indult meg. Hogy a fehérek meg a
sárgák jórészt kiirtották egymást, és egy ideig Afrika volt a világ ura, aztán a fajok kezdtek
egymásba olvadni, gyarmatosítás meg összeházasodás útján, és az ő korára a folyamat már
befejeződött. Rámeredtem és kérdeztem: „Azt akarod mondani, hogy néger vér van
benned?" Mire ő, mintha ez a legtermészetesebb lenne: „Persze, legalább negyedrész."
- Jól van, fiú, azt tetted, amit tenned kellett - mondta a seriff komolyan egy percig sem
kétséges.
- Elöntötte a vér az agyamat. Feleségül vette a húgomat, vele hált! Megőrjített a düh,
azt se tudom, honnan kaptam fel a puskát.
- Ne izgasd magad, fiú. Jól tetted.
- Mégis pokolian érzem magam. Az a fickó nem is tudta...
- Nézd, ez felfogás kérdése, fiú. Talán kissé megzavarta a fejedet a süket dumája. A
jövőből érkezett! No szép! Ezek a niggerek a legpiszkosabb trükköket eszelik ki, hogy
fehérnek adhassák ki magukat. Miféle bizonyíték egy mélyedés a szántóföldön?
Mesebeszéd, fiú! Senki sem jön ide a jövőből, és senki sem megy oda. Szépen
elboronáljuk az ügyet, hogy soha senki nem fog hallani róla. Mintha meg se történt volna.

TÓTFALUSI ISTVÁN FORDÍTÁSA

8
 A kalciumfaló HERBERT W. FRANKE
A Föld magasabb rendű élőlényei
szerves anyagokkal táplálkoznak.
Vannak alacsonyabb rendű
élőlények baktériumfélék amelyek
abból az energiából élnek, amit a
legegyszerűbb vegyi reakciókból
nyernek. Egy űrhajóban lesben
áll egy betolakodó, és kalciumra
sóvárog...
9
Voltaképpen már korábban észre kellett volna vennem.
Amióta az eszemet tudom, mindig segíteni akartam
másokon. Erre a dologra azonban csak a múlt héten
jöttem rá. És a kollégák még most sem sejtenek
semmit.
A felismerésre én magam is rendkívüli helyzetben
jutottam. Akkoriban a Pszi 16-ról utaztunk hazafelé, és
az út kétharmadát simán tettük meg. Senki nem gondolt
semmiféle rosszra. És mi a legrosszabb, ami egy
űrhajóssal megtörténhet? Kétségtelenül az, ha a
légtisztító berendezés felmondja a szolgálatot. És ezt
éppen nekünk kellett kifognunk!
A javításra semmi lehetőség. A porított kalcium
katalizátor eltűnt. Igen, óráról órára kevesebb lett, a
szemünk láttára, és senki sem tudta megmondani, hová
lett. Kalcium nélkül a szén-dioxid redukálása
lehetetlen. Az űrhajóban pedig nem volt tartalékunk. Ki
számít ilyen abszurd esetre?! Oxigénünk legjobb
esetben három napra futotta. Willy nem mozdult a
hőradar mellől, de semmi reményünk nem volt, hogy
valamilyen bolygórendszert találjunk, még kevésbé
remélhettük, hogy olyanra bukkanunk, ahol a levegő
belélegezhető.
Ezt mindenki tudta, a Kapitány semmit sem titkolt
el - ezért bíztunk benne nagyon, és ő mibennünk. Meg
kell mondanom, mindenki példásan tartotta magát,
mindenki szótlanul ment vissza a munkahelyére.
És akkor átsüvített a hajón Willy kiáltása. Aki csak
tehette, odarohant hozzá a navigációs terembe.
- Ott van valami előttünk! - kiáltotta.
- Már egészen közel!
Valóban, a képernyőn egy sápadt korongocska
mozgott a mozdulatlan csillagok között. Mindenki
fellélegzett, de a Kapitány lehűtötte a reményünket.
- Mit segíthet már rajtunk ez a kis égitest? -
kérdezte. - Nem becsülöm nagyobbra egy
köbkilométernél. Bizonyára valami nagyobb
szikladarab.
Gyorsan közeledtünk, a felszín is láthatóvá lett.
- Mulatságos valami ez - vélekedett Jack. - Hol
vannak a szokásos sziklacsúcsok?
Igaza volt. Az ilyen világcsavargók ábrázata többnyire csupa vad hasadék és szirt.
Itt meg semmi. De még csak gömb vagy ellipszoid formája sincs, hanem mintha roppant
fémkockákból állna, melyek valaha megolvadtak.
- Ott a jelzés I - kiáltotta a kövér Smoky. Hájas hasa izgatottan rezgett.
Most már félreismerhetetlen volt. Három fehér nyíl mutatott egy központi hely felé. Willy
oda irányította a hajót. Mindenki feszülten figyelt.
- Gyerekek! - kiabált a Kapitány. - Ez egy űrhajó! Egy hatalmas, kerge monstrum!
Most már mi is láttuk a fedélzeti nyílásokat és egy beszállórámpa korlátját. Minek
részletezzem? Landoltunk, rásegítettük Willyre az űrruhát, s ő kiszállt. Láttuk, hogyan babrál
a fedélzeti nyíláson, s az ajtó kisvártatva kinyílt. Willy eltűnt az űrhajó belsejében. Nem
sokáig tette próbára a türelmünket, mert hamarosan előbukkant, és egyetlen szót kiáltott az
adón keresztül:
- Levegő!
Átszálltunk és elálmélkodtunk. Amit ott találtunk, minden várakozásunkat felülmúlta.
Nemcsak hogy lélegezhető volt a levegő, hanem olyan fényűzésre bukkantunk, amilyenről
még csak nem is álmodik az ember.
Az űrhajó számtalan helyiségre oszlott, kisebbekre és nagyobbakra, de mindegyik úgy
volt berendezve, akár egy hollywoodi villa: modern fekvőhelyek, színes gyékények, beépített
szekrények. Csak a halak voltak döglöttek az akváriumokban, és a leveles növények
zsugorodtak össze furcsán. Sárgák voltak és fonnyadtak. Különben minden a leg-
kifogástalanabb állapotban maradt, rendezetten és tisztán, de sehol egy utas. Észrevettem,
hogy a Kapitány nem olyan vidám, mint amilyennek e hallatlan szerencse után voltaképpen
lennie kellene.
- Együtt maradunk - parancsolta. - Először elszállásoljuk magunkat néhány szobában a
bejárat közelében. Engedély nélkül senki nem távolodhat el a többiektől!
Átcipeltük élelmiszerünk egy részét, és kedélyesen elhelyezkedtünk. Másnap a Kapitány
elkezdte a portyázásokat, mindig két embert vitt magával. Váltakozva mindnyájan sorra
kerültünk.
Először alig történt valami. Mindig új helyiségeket fedeztünk fel, amelyek semmiben sem
különböztek az előzőektől. Az elpusztult élőlényektől eltekintve minden rendben volt. Csak
néhány dolog keltette fel figyelmünket, bár egyik sem látszott lényegesnek: néhány edény
porrá esett szét, s a maradványok úgy hevertek ott, hogy korábbi formájukat fel lehetett
ismerni. Néhány tükör üvegbevonata átlátszatlan, rideg masszává változott. Majdnem minden
képen elbomlott néhány szín. Groteszk hatású mozaik.
A Kapitány már a második napon megtalálta a navigációs szobákat. A rendszer könnyen
áttekinthetőnek bizonyult. A hajó építői bizonyára emberhez hasonló lények voltak, bár
valószínűleg némiképp előbbre jártak, mint mi. Conny megállapította, hogy a hajtóanyag
elegendő, Willy kiszámíthatta az irányszöget, és rá is állhatott.
Első őrjáratomnál Smokyval és a Kapitánnyal a bejárattól legtávolabb levő területeket
barangoltuk be. Beléptünk egy verandafélére - egy sor elszáradt kaktusz meredt ránk s a
Kapitány hirtelen megállt. Intett, hogy figyeljünk.
- Észrevettétek? - kérdezte aztán.
- Ezt a furcsa rándulást? - kérdezte vissza Smoky.
- Pontosan azt - felelte a Kapitány. Mindketten rám néztek, választ vártak.
Be kellett vallanom:
- Semmit sem éreztem.
- Egész testemen végigfutott - magyarázta a Kapitány mintha belül légüres tér keletkezett
volna, valami gyötrő, szívó érzés. Bár ami azt illeti, nem volt rossz, még csak nem is
kellemetlen.
10
 De mégiscsak rosszabbnak kellett lennie, mint ahogyan ők ketten állították - a Kapitány
elrendelte a visszavonulást.
Nem messze lakóhelyiségeinktől baleset ért bennünket, Smoky eltörte az egyik lábát.
Sima bokatörés. Hordágyat kellett rögtönöznünk, és az utolsó útszakaszon azon cipeltük.
Ö maga sem tudta, hogyan történt a dolog. Úgy vélte, hogy nyilván alaposan megbotlott.
De nem botlott meg. Én mögötte haladtam, és láttam, hogy a lába egyszerűen engedett a test
súlyának, és összecsuklott. Nos, Smoky a nyolcvan kilójával ugyan nem volt könnyű fiú, de
az mégsincs rendben, hogy a csontok egyszerűen összeroppannak.
Nem ez a balszerencse volt az utolsó. Néhányan bágyadtságra, étvágytalanságra és
izomfájdalmakra kezdtek panaszkodni. A Doki a fejét csóválta. Nem tudta megmagyarázni a
tüneteket. A hangulat ingerült lett, az emberek minduntalan ráförmedtek egymásra, és Jack
csillapította le őket, akit semmi sem tudott kihozni a sodrából. Amikor a Kapitánynak nem
ízlett az étel, és leteremtette a szakácsot - talán a kelleténél erősebben Jack meg akarta
menteni a helyzetet.
- No, még mindig jobb, ha rossz az étel, mint ha nincs levegő! - mondta kényszeredett
vidámsággal, és barátságosan enyhén belebokszolt a Kapitányba.
Ott álltam mellette, és bizonyíthatom, hogy csak egészen könnyű ütés volt, de a Kapitány
simán összecsuklott. Először azt hittük, tréfál, aztán kiderült, hogy a dolog komoly.
Elmentünk a Dokiért, aki aztán megállapította, hogy a Kapitánynak három bordája eltört.
A Kapitány ezután már nem vezethette a portyázásokat.
Elképzelhető, mit érzett, amikor Willyt bízta meg ezzel.
Willy már a második kutató útjáról néhány lyukszalaggal tért vissza - az első jele
valamiféle írásnak. A Kapitánynak egyéb dolga úgysem akadt, hozzálátott hát a szalag
megfejtéséhez. Meglehetősen hamar boldogult vele, és végre megtudtuk, mi történt a hajóval.
- Még nem világos minden, de valamit már kiderítettem - jelentette ki. - Ez a láda, amibe
most beszorultunk, egy áttelepítő akció nagy flottájának a szállítógépe. Megközelítően
egymillió élőlényt szállított. Az utazás alatt egymás után mindenki megbetegedett, ezért
áttelepítették őket más hajókra. Az okot még nem egészen értem, jóllehet itt valami olyasmi
áll, ami szó szerinti fordításban kalciumfalót jelent.
Tanácstalanul bámultunk egymásra, de a Doki felugrott, hozta orvosi műszereit, és rohant
Spike-hoz, akit a betegség a leginkább levett a lábáról. Külön helyiségben feküdt, amelyet
betegszobának rendeztünk be. A Doki vért vett tőle, és még néhány ilyenkor szükséges
vizsgálatot elvégzett, majd eltűnt szükségből kinevezett laborjában. Nemsokára kihozott egy
kémcsövet, és az orrunk elé tartotta.
- Itt a magyarázat! - kiáltotta. A kémcsőben fehér, bolyhos csapadék örvénylett;
természetesen sejtelmünk sem volt, mit jelenthet ez.
- Kalciumhiány! - mondta a Doki lihegve. - A kalciumszint jóval a megengedett érték alá
süllyedt. Most már értem, miért törnek el a csontjaink, miért mozognak a fogaink.
- Kalcium? - kérdezte töprengve a Kapitány. - Hiszen a katalizátorunk is kalciumból állt.
- Képtelenség - vélte a Doki ez csak véletlen egyezés lehet. Most majd jobban törődöm az
étlappal, és kalciumgazdag ételeket állítok össze. És mindenki mésztablettákat fog szedni!
- De mi az a kalciumfaló? - kíváncsiskodtam.
- Talán baktériumok - vélekedett a Doki. - Azonnal váladékvételt csinálok, és a
mikroszkóphoz ülök.
Ennek alapján most már tovább kutathattunk, de nem állíthatom, hogy pompásan éreztük
magunkat.
Másnap az egyik őrjárat nem tért vissza. Először nem aggódtunk, hiszen egy ilyen nagy
űrhajóban könnyű késni. De amikor Fatty és két társa másnap reggel sem érkezett meg, a
Kapitány Cyrilt és engem küldött a felkutatásukra.

12
 Körülbelül tudtuk, a hajó melyik részén portyáztak, s arrafelé indultunk. Korábban
minden őrjárat szórakozásnak számított, akár egy kirándulás valami szép tájon. Ma ezek a
csodálatos helyiségek kísértetiesen fogadtak bennünket. Idegölő csend honolt mindenütt.
Valahányszor egy ajtón benyitottam, először erőt kellett vennem magamon, mintha az ajtó
mögött valami lesben állna.
Amikor már meglehetősen messzire előrenyomultunk, Cyril furcsa húzásra panaszkodott
a tagjaiban. Én semmit sem éreztem, de mivel Cyril mindjobban panaszkodott, már javasolni
akartam, hogy forduljunk vissza - s akkor egyszerre megtaláltuk társainkat...
Éppen előttünk hevert Fatty, s amikor meghallott minket, kissé megmozdult. Valamivel
távolabb feküdt két társának a teste. Egyformán ernyedten nyúltak el, s amint lehajoltunk
Fattyhoz, észrevettük, hogy az arca elformátlanodott, szivacsos lett, s karjai lazán, ernyedten
lóbálództak. Szeme félig csukva, ajkai nagy nehezen formálták a szavakat:
..egy lény... egy állat és...
Összeroppant, mintha testéből az utolsó csepp erő is eltávozott volna.
Cyrillel iszonyodva néztük. A szomszéd szobából zajt hallottam. Előrántottam a
pisztolyomat, és feltéptem az ajtót. A hosszú télikertféle szoba tele volt elszáradt leveles
növényekkel. Hátul azonban valami forgott, csúszott és tekerődzött, de csak egy részét
láttam, maga a test eltűnt egy kanyarulat mögött: alaktalan tömeg volt, ezüstszürke
póklábakkal vagy csápokkal, amelyek szüntelenül hullámzottak, és tapogatózva ide-oda
mozogtak.
Cyril kiáltása visszatérésre késztetett. Sápadtan támaszkodott a falnak. Alig állt a lábán.
- Egyre pokolibb - nyögte. - Vigyél vissza I
Alig bírt járni, az út nagy részén vinnem kellett.
Ahogy visszaérkeztem, újabb vészhír fogadott: a Doki megállapította, hogy az élelem
nagy része megromlott, mégpedig éppen a mészben gazdag ételek. Egy önkéntes egység
aztán elhozta a szerencsétlenül jártakat az alsó helyiségekből. Az állatra nem bukkantak rá,
de teljesen legyöngülve jöttek vissza. A megmentett embereket alig lehetett kábulatukból
eszméletre téríteni.
A Kapitány gyűlést hívott össze. A helyzetet majdnem reménytelennek találtuk, s arra a
következtetésre jutottunk, hogy az a lény, amelyet láttam, kalciummal táplálkozik, és ezt a
környezetből is képes kivonni. Megvitattunk néhány kétségbeesett tervet, hogy miképpen
védekezzünk ellene; egyesek azt javasolták, hogy robbantsuk fel a hajónak azt a részét, ahol a
szörny tartózkodik, mások bonyolult csapdákat akartak állítani.
Csak fél füllel hallgattam oda. Láttam társaim sápadt alakját, ahogy fáradtan nyúlnak el a
kényelmes fekvőszékekben, a Kapitány bekötözött felsőtestét, a mozdulatlanul heverő Spike-
ot. Mindenféle gondolatok keringtek a fejemben. Változatlanul jól éreztem magamat, nem
tapasztaltam azt a rándítást sohasem: a többieknél ebben nyilvánult meg a kalciumelvonás.
Egyedül én láttam a lényt - és mégsem történt velem semmi. Minden következtetésem egy
pontban futott össze...
Ha igazam van, akkor számomra ez bizony nagyon szomorú. De talán ez a menekülés
útja.
Észrevétlenül visszahúzódtam, eltűntem egy levelekkel borított rácsos fal mögött,
kisurrantam az ajtón...
Meg kellett bizonyosodnom! A Doktor laborjában megtaláltam, amit kerestem - egy
kötőtű hosszúságú injekciós tűt. Kinyitottam az ingemet, és a bőrön át a mellcsont alá
beledöftem a tűt - lassan mélyedt bele, egy kissé ferdén felfelé, pontosan tudtam, hová kell
céloznom. Nagy önuralmamba került, éreztem, lüktet a szívem. A veríték elborította a
homlokomat. Normális emberi reakcióim voltak.
És ekkor megbizonyosodtam. Körülbelül öt centiméter mélyen a tű valami kemény,
áthatolhatatlan fémtestbe ütközött.
13
 Most már egy pillanatig sem haboztam. Az én életem egyáltalán nem volt fontos.
Magamhoz vettem a raktárból egy automata pisztolyt, és rohanva elindultam a hajó belsejébe.
Még soha nem volt ilyen elviselhetetlen számomra az elszáradt növények szaga, és ilyen
nyomasztó ezeknek a luxusszobáknak az élettelensége. De azt sem tudtam még soha ilyen
bizonyossággal, hogy mit kell tennem.
Hosszú ideig futkostam az űrhajó hátsó részében. Kerestem a kalciumlényt. Egymás után
haladtam át a csodaszép szobákon. Mindenütt a halál honolt: aszott növények, akváriumok,
tele elrohadt halakkal, nyugágyak, játékasztalok, kerti hinták, vízmedencék, műanyag
szobrok, világítógömbök - egyszerre fényforrások és díszek.
Aztán felfedeztem a rendetlenség nyomait. Félretolt székek, felborított virágtartók..
Valami zaj hallatszott...
Megálltam - csoszogás, kaparás. Felemeltem a sugárpisztolyt, és továbbsurrantam.
Ezüstszürke halmaz bukkant fel, óriási csápok vagy antennák, póklábak és száz meg száz kar.
Ide-oda csúszkáltak, egy parabolatükör-féle irányult rám, de nem éreztem a hatást. Tőlem
senki sem vonhat el kalciumot. Ujjamat az automata pisztoly billentyűjére helyeztem - de a
fegyver nem működött. Még egyszer megnyomtam a billentyűt - semmi. És ekkor eszembe
jutott: a fegyver germánium-kalciumszulfid-katóddal működik - természetesen régen
tönkrement.
Szörnyű düh fogott el. Most már nem vallhatott kudarcot a tervem. Eldobtam a pisztolyt,
felkaptam egy széket, és rárontottam az állatra. Teljes erőből rávetettem magamat, lecsaptam
a székkel...
Szinte semmi ellenállásba nem ütköztem - valósággal belerohantam az állatba. Porózus
massza porzott a földre. Csápok, karok és lábak vibráltak felém, de amikor a kezemmel
végigsöpörtem rajtuk, letörtek, szétomlottak. Az állat teste, amely napvilágra került a
végtagok alól, felfúvódott, forgott, hullámzott. De alig mértem rá egy-két csapást a székkel,
elcsendesedett. Gyerekjáték volt az egész. Ennek ellenére teljesen kimerültem
- az idegfeszültségtől, az izgalomtól.
Négy órába telt, amíg visszaértem. A Kapitány dühös volt. Amikor azonban elújságoltam,
hogy az állat elpusztult, elhallgatott. Mindenki odarohant, ahol a szétesett test hevert.
Amikor visszatértek, csak akkor ébredtem tudatára a boldogságnak, hogy megmentettem
őket: Spike-ot, a segítőkész, csendes fizikust, a kövér Smokyt, a kíváncsi Willyt és a
többieket, a tapasztalt űrhajósokat, akik mind a társuknak tartanak. Jacket, aki talált egy
kalcium-oxiddal teli gubót, amely elegendő arra, hogy a katalizátorunkat újra feltöltsük, a
Dokit, aki üvegcsében magával hozta a lény szétmorzsolódott maradványait
- és a Kapitányt, aki odalépett hozzám, és kijelentette:
- Még soha nem éreztem ilyen átkozottul kellemetlennek, hogy valakit meg kell
büntetnem. De be kell látnod: három nap fogda. Engedély nélkül távoztál.
A büntetést fel se vettem. Sokkal fontosabb, hogy semmit sem tudtak meg. Mert
kedvelem őket, mindannyiukat, és szeretném, ha ők is kedvelnének engem ezután is. És ez
azért nem egészen bizonyos, ha tudomást szereznek a pozitroncelláról a gyomorüregemben.
Ha megtudják, hogy robot vagyok.
APOSTOL ANDRÁS FORDÍTÁSA

15
KISHAZA
NORBERT FANGMEIER

Míg Dansien a referátumát olvasta, Kurtz az iroda ablakában nézelődött; talán tíz méterre a
helyiség alatt egy teherautó cammogott végig az üres utcán. Nyomában sűrű porfelhő
kavargóit fel, hogy a déli nap izzó fényében lustán gomolygó, szürkéssárga köddé egyesüljön
a motorból kiáradó fekete kipufogó gázzal.
Majd a jármű megállt, és a sofőr kiugrott a fülkéjéből - Kurtz látta az arcát: bozontos
szemöldökét, őszülő haját, hosszú orrát, mely csillogott az izzadságtól. Míg a férfi nagy
káromkodással feltámasztotta a motorház tetejét, a másik ülésről is kiszállt egy ember. Kurtz
elnézte sörényhosszú haját, ráncos arcát; mintha olyan bőrből lett volna, melyet sokáig
kifeszítettek, s azután hirtelen elengedtek: indulatosan hullámzott, s dombocskákba
türemkedett. Kurtz látta a koszos zubbony szétfoszlott anyaga alól előbukkanó formátlan
mellkast, és lassan rábólintott. Ez hát a helyzet: mindenkinek meg kell tennie a magáét, hogy
a kolónia fennmaradjon, és a hanyatlásuk mégis nyilvánvaló, éppen úgy, mint a teherautó
lerobbanása.
Kurtz elfordult az ablaktól, csak most vette észre, hogy Dansien abbahagyta a referátuma
olvasását; megvonta a vállát, mintha bocsánatot kérne.
- Akárhogy is csűröd-csavarod, Gregor - mondta -, leáldozóban van a napunk.
Dansien ingatta a fejét.
- De nem úgy, ahogy te látod, Ottó - válaszolta. - Ez természetes folyamat, és nyomban
lezárul, amint a szociális és gazdasági szervezettség megfelelő fokát elérjük.
Kurtz az ablakból a veszteglő teherautóra mutatott.
- Nézd csak - mondta kihívóan -, ez a te természetes folyamatod: már olyan egyszerű
mechanizmusokat, mint a belső égésű motorok, sem tudunk karbantartani - négy évvel a földi
kapcsolat megszakítása után I Nem vitás, Gregor, ez a folyamat valahol lezárul, de félek,
hogy az a szint, amelyen majd ez megtörténik, túlontúl alacsony lesz ahhoz, hogy örömöm
lelném benne.
Dansien egy pillanatig hallgatott.
- Mit kellene tennünk? - folytatta Kurtz. - Nézzük tétlenül, hogyan morzsolódik fel a
közösségünk, amelyet magunk teremtettünk meg azzal, hogy egy korábban ismeretlen,
szociális szimmetriával és jogrendszerrel rendelkező társadalmat felépítettünk - éspedig több
mint ötmillió ember számára? És az az ötvenmillió, aki itt egy újabb, jobb jövőben
reménykedett? - emlékeztette Kurtz. - Akik voksával ide jutottunk, és a közösségünket
megalakítottuk; mi van azokkal? Megvolt-e a jogunk ahhoz, hogy mindezen emberek
életlehetőségeiért szorgoskodjunk, áldozatuktól hajtva, hitüktől átszellemülten, és akkor két
évtized múltán egyszerre azt mondani nekik: „Állj, maradjatok inkább odahaza, csak
zavarnátok a kényelmünket!" És minden kapcsolatot megszakítani, az orruk előtt, szinte szó
szerint, bevágni az ajtót? Volt-e jogunk mindehhez?
- Szenvedélyes vagy, Ottó - vetette közbe Dansien. - Valamikor másképpen beszéltél,
mint most, és a „szabadságot Kisházának" eszme téged éppúgy hatalmába kerített, mint
mindannyiunkat.
16
 KISHAZA

Kurtz legyintett kezének egy félbehagyott mozdulatával, mely röpte közben mintha
elernyedt volna, célját egy szempillantás alatt elveszítve.
- Az ember okul - mondta fáradtan Kurtz. - Sokat töprengek, amióta a Földhöz vivő út
kapuját bezártuk. Azt hiszem, Gregor, tévedtünk, igazságtalanok voltunk. Nem azért, mintha
a lelkiismeretem nem hagyna nyugton, nem, nem azért; de tartok azoktól a
következményektől, amelyekkel a döntésünk járhat.
- Következményektől? - kérdezte Dansien. - A kolónia belső fejlődésére gondolsz?
- Nem - intett tagadólag Kurtz -, de azt várod talán, hogy a földi emberek egyszerűen
zsebre vágják, hogy kizártuk őket - a legtöbb kolóniával így jártak! Minden bizonnyal
megkísérlik, hogy leszámoljanak velünk, és a kapcsolatok újrafelvételét ránk erőszakolják.
És mindent megtesznek, hogy ezt elérjék, attól félek!
- Arra gondolsz, hogy űrhajókat küldenek ide? - kérdezte Dansien. - És ha úgy volna, mi
lenne a szándékuk?
- Ne add az együgyűt, Gregor - mondta Kurtz szelíden. - Hogy mi volna a céljuk? Éppen
csak egy tranzitállomás szerkezeti elemeit kell a hajójukra pakolniok, és ezt az űrállomást itt
felépíteniük. Máris helyreállna a kapcsolat a Földdel, ami a vágyuk.
- Ebben megakadályoznánk őket! - tiltakozott Dansien.
- Ugyan miképpen? - legyintett Kurtz. - Talán azzal az egy-két vadászfegyverrel, amely
Kisházában megvan még talán?
- Legalább a többi kolóniával kapcsolatban lennénk - mondta Dansien és akkor
kigondolhatnánk egy közös stratégiát.
- De nem vagyunk kapcsolatban velük - állapította meg Kurtz. - Sajnos minden
kontaktusunk a Földön át haladt, teljességgel magunkra maradtunk!
Dansien hallgatott egy pillanatig.
- Végül is felettébb kétséges - mondta -, hogy a Föld, különösen az Európai Közösség,
egyáltalán felkészítette s útra bocsátotta-e az űrhajót, s azonkívül biztosan van egy sereg más
problémájuk, ami jobban leköti őket.
Egy pillanatig csöndben voltak, Kurtz leült, és kifejezéstelen arccal nézett az íróasztalára.
Dansien mozdulatlanul állt a szoba közepén, és az irattartójára meredt.
A csendet zaj szakította meg, először halk volt, majd egyre erősödött.
- Mi ez? - kérdezte Dansien inkább önnönmagától, mint Kurtztól. Kurtz keserűen
mosolygott.
- Egy molyocska, Gregor - válaszolta. - Elküldték mégis az űrhajójukat, ha hiszed, ha
nem I
Dansien az ablakhoz sietett, és kinyitotta; tompa dübörgéstől remegett a lég. Kurtz mellé
lépett és kihajolt.
- Ott! - kiáltotta. Kiabálnia kellett, hogy hallani lehessen, amit mond. - Onnan jön! - és
kelet felé mutatott, ahol a zenitjén álló Nap vakító fénye ellenére egy fényes csillagot lehetett
látni, amelynek ragyogása nőttön-nőtt.

17
KISHAZA

Egy kéz megérintette Kurtz vállát, erre megfordult. A rádióállomás egyik alkalmazottja
állt előtte, a kezében egy darab papír, és igyekezett, hogy Kurtzcal tudasson valamit.
Kurtz azonban semmit sem hallott, és intett az asszonynak, hogy hajoljon közelebb hozzá;
de abban a pillanatban megszűnt a fülsiketítő dübörgés, és elhalványult a ragyogás is, amely
előbb még egyre vakítóbban hatolt be Kurtz szobájába. Most már csak állandó, egyenletes
zúgást lehetett hallani.
- Rádióadás minden hullámtartományban - mondta az asszony, és a papírján levő
szöveget kezdte olvasni. - „Az Európai Közösség IMPERATOR MUNDI nevű hadihajója
rövidesen leszáll Kishaza űrkikötőjében." - A nő felpillantott, mintegy mentegetőzve. - Ez
minden.
- Száraz ténymegállapítás - mondta Dansien. „Nem éppen udvarias" - gondolta. Kurtz
ismét kihajolt az ablakon, és felfelé kémlelt, akárcsak a teherautó sofőrje és utasa lent az
utcán; időközben a zaj intenzitása megint elérte a tetőpontját. Dansien és a rádió-állomás
alkalmazottja is kihajolt.
Jó néhány kilométerrel felettük húzott át Kishaza egén az IMPERATOR MUNDI
- pillanatnyilag csupán hatalmas irányítósíkjain lebegett a Nap ragyogásától csak
homályosan lehetett látni az alakját. Azután, amikor már jócskán elhagyta a várost, újra
fellobbantak a hajtóművek, és robbanásaik dörejétől megremegett a lég.
Kurtz visszament az íróasztalához, és leült. Dansien becsukta az ablakot. Az asszony az
ajtóhoz sietett, de ott megtorpant, és zavartan toporgott.
- Uram - szólalt meg végül -, mit jelent ez a név?
- IMPERATOR MUNDI - válaszolt Kurtz gondolataiba mélyülten - A VILÁG URA, s ez
így igaz.
Az alkalmazott kiment, és halkan becsukta az ajtót.
Csönd maradt utána.
Kurtz lepillantott az űrkikötőbe. Az ellenőrző torony vastag, domború műüveg tábláin át
minden oldalra jól lehetett látni, bár az üveg hajlatai bizonyos fokú torzuláshoz vezettek, és a
még magasan álló Nap sugarai megtévesztő fényhatásokat okoztak.
A vaskos torony lábánál kezdődött a kolónia repülőgépeinek felszálló- és leszálló-pályája;
ezek a gépek röviddel ezelőtt a kishazai kutatások számos feladatát végezték el, s a távol
fekvő települések ellátása is az ő dolguk volt. Most azonban a gépek a hangárokban
vesztegeltek, legtöbbjük műszaki hibával, és olyan különösen sürgős alkalomra vártak, amely
egy-egy repülőgép bevetését szükségessé teszi.
Kurtztól jobbra, a pálya legelején állt egy testes, kocka alakú csarnok, egy olyan űrhajót
tároltak benne, amely nukleáris meghajtású volt, és régen, amikor az első telepesek a
Kishazába érkeztek, az volt a tervük, hogy megfelelően képzett technikusok és tudósok majd
ezzel az űrhajóval kutatják a világűrt a kolónia környezetében.
De ilyen telepesek nem érkeztek ide, a tudósokat és a technikusokat hiába várták; így a
költséges gépet lassan belepte a por a hangárban.

18
 KISHAZA

A tartószerkezet mellett kezdődött a gőzkatapult sínje, s a kilövőszerkezete is ott állt,

amely azelőtt a kolónia légi vonatjait indította el; a katapult kazánháza a csarnok mellett
emelkedett.
Kurtz pillantása átsiklott a betonszalag elejénél álló épületeken, és az indítóberendezés
sínjét követte addig a pontig, ahol a pálya egy nagy, kerek térbe torkollott, amelyet körös-
körül sűrűn benőtt a zöld; gyepszőnyeg terült el a laza talajon, bokrok és gaz burjánzott
térdmagasságig, fák fogtak gyökeret. Csak a kör közepén, a kipufogó gázok aknájának sötét
nyílása körül feszült a földre vastag betongyűrű. Ennek a sötét területnek kellett a közelgő
IMPERATOR hatalmas tömegét megtartania.
A gyász szomorúságával szemlélte Kurtz ennek a körnek a kiégett földjét, ahol minden
zöld kihalt, és hamuvá aszalódott, azután hirtelen Dansienhez és a karbantartó technikushoz
fordult, aki az ellenőrző toronyba kísérte őket.
- Hogyan működnek a tér műszaki berendezései, Hertzhaus? - kérdezte a technikustól. Az
megvonta a vállát.
- A derítőakna vízhűtése hibátlan, uram - mondta -, több mint tízezer köbmétert
beleeresztettünk, és a szivattyúk kifogástalanul helytálltak.
- És azonkívül? - érdeklődött Kurtz.
Hertzhaus elgondolkodott egy pillanatig.
- A második átfogó rendszer a katapult - válaszolta végül. - És azt már több mint egy
esztendeje nem használtuk, de nem tudnám megmondani, mi baj lehetne vele.
Kurtz bólintott.
- Hogy állunk a távközlő berendezéseinkkel? - kérdezte.
- Működnek - mondta tömören Hertzhaus.
- Rendben - válaszolta Kurtz. - Létesítsen kapcsolatot az IMPERATOR-ral!
- Mi a csodának? - vetette közbe Dansien. - Azt hiszed, dűlőre juthatsz velük valahogy?
Kurtz vállat vont és hallgatott.
Akkor Hertzhaus egy műszertábla képernyőjére mutatott, amely vibrálni kezdett, és végül
egy idősebb ember arcképe jelent meg rajta; egy arc, amelyet mély ráncok barázdáltak, ősz
haj és fáradt pillantású szem.
- Kaspak - szólalt meg Kurtz Eugen Kaspak.
- Gondoltam, hogy te vagy, Ottó - mondta Kaspak. - Bár nem tudom, miért hívtál föl.
Örülök, hogy látlak.
- Hogy jutottál a dicsőséghez, hogy erre az útra téged küldjenek? - kérdezte Kurtz.
- Mi a terved?
Kaspak sejtelmesen mosolygott.
- Régen volt, Ottó, nem igaz? - válaszolta. - Sok minden megváltozott azóta. A
Telepítésügyi Minisztérium ügyvezető államtitkára lettem, és ilyen minőségemben vagyok
itt. Te a Kishaza ura vagy (tényleg: az vagy még?) és szakadár! - A fejét csóválta. - Mi a
tervem? Hogyan kérdezheted. Ha eléggé lehűl a talaj, és a radioaktivitás felszívódik,

19
KISHAZA

Chadeau parancsnok kiküldi az embereit, és azok felépítenek egy tranzitállomást. - Élesen

felnevetett. - Természetesen megkönnyíthetitek a dolgunkat: nyissátok meg újra a
kapcsolatotokat a Földdel, talán valamicskét jóvátehettek vele.
- És aztán? - faggatta Kurtz. - Mi lesz akkor, ha felépíttettétek a tranzitállomásotokat?
- Azután - mondta Kaspak megfontoltan -, azután nyolcvanmillió ember jön ide!
Egy negyedéven belül itt lesz valamennyi.
- És mi? - kérdezte Kurtz. - Mivelünk, hűtlenekkel mi történik majd?
- Nektek, a szabadságpolitikusoknak, akik a romlást kihívtátok, meglesz a rendes pörötök
- jelentette ki Kaspak.
Kurtz halványan elmosolyodott.
- És azután nyiszi-nyiszi, le a fejjel? - kérdezte.
Kaspak tagadólag intett.
- Azt már nem - mondta elmélázva. - De talán elküldenek olyan vidékre, ahol tíz
négyzetméter lakóterületen hét ember él, és ahol az éhség állandó vendég, és ahol előbb-
utóbb mindenki meghibban - hogy végre rádöbbenjetek mire is vetemedtetek egykor. -
Kaspak szeme parázslott. - Réges-régen barátok voltunk, Ottó, de most, e fémkoporsóban
eltöltött évek után azt tanácsolom, ne tégy semmit, amivel felbosszanthatsz, és ha
megkísérelnétek az űrhajónk vagy a tranzitállomásunk építése ellen valamit is tenni,
Kishazátokat azon nyomban hamusivataggá változtatnánk.
A képernyő elszürkült.
Kurtz elmosolyodott, mintha nem értené.
- Most már tudjuk pontosan - szólalt meg.
Dansien kinézett az IMPERATOR óriási fémtornya felé.
- Szét kell rombolnunk - bukott föl belőle az indulat - gyorsan és tépelődés nélkül!
Kurtz töprengve ráemelte a szemét.
- Egyetlen mód nyílik erre, Gregor - mondta aztán. - Egyetlen egyszerű, biztos út.
Dansien és Hertzhaus dermedten meredt rá.
- Micsoda? - kérdezte Dansien izgatottan. - Hogyan?
- Persze - folytatta Kurtz megfontoltan - számolnunk kell vele, hogy az életünkbe
kerülhet. Egy olyan agyonfegyverzett, óriási feszültség alatt álló hadi gépezetet, mint az
IMPERATOR, nem lehet szétrombolni anélkül, hogy bizonyos reakció be ne következzék:
valószínűleg felrobbanna és vele a nukleáris töltetek is.
- Ez az ár, amit fizetnünk kell a pusztulásáért - mondta Hertzhaus elszántan.
- De mivel támadhatnánk meg egyáltalában hatékonyan ezt a monstrumot? - kérdezte
Dansien halkan. - Pusztán elméleti elgondolásokkal nem jutunk messzire.
Kurtz a leszállómezőre mutatott.
- Ez a megoldás kulcsa - mondta. - A katapult egyenesen a hajójukra irányul.
- És? - kérdezte Dansien felcsigázva. - Mi lesz azután?

20
KISHAZA
KISHAZA

- A főnöknek igaza van - szólt közbe Hertzhaus. - Egyszerűen kivitelezhető: egy

megfelelő méretű objektumot a legnagyobb teljesítménnyel rálövünk a hajóra.
- Az űrhajónk, amely a hangárban áll, éppen jó volna erre - mondta Kurtz. - S egyben ez
az egyetlen lehetőségünk is, hiszen a hajó legénységének a szeme láttára aligha szerelhetnénk
egy hasonló méretű tárgyat a katapult sínjeire.
Hertzhaus futólagos számításokat végzett egy papírfecnin.
- A hajó tömege kereken 50 tonna - mondta végül. - A katapult hengerét és a tartalék
gőztartályt 500 atmoszféra nyomással lehet megterhelni. Ez egy ezerméteres gyorsulási
szakaszon csaknem fél másodperckilométeres végsebességet jelent.
Dansien hevesen bólogatott.
- Annak pedig elégnek kell lennie! - tört föl belőle. - Elégnek kell lennie!
- Mennyi ideig tarthat, míg a gőznyomás a megfelelő szintet eléri? - kérdezte Kurtz.
- Nem szabad túl erősen hevítenünk, nehogy feltűnjön a kazánház párolgása; de most a
levegő még annyira tüzes, hogy emiatt nem kell aggódnunk.
Hertzhaus egy ideig gondolkodott.
- Talán két óra - mondta végül. - Elég kell hogy legyen.
És nekilátott, hogy a műszerfalon beállítsa a kapcsolásokat. A mérőműszerek új életre
támadtak, és a talaj alig érezhetően remegni kezdett, amikor a megnyíló szelepeken át
földgáz áradt a kazánház égőterébe, és a lángok kék lándzsái felvillantak.
- Minden rendben - állapította meg Hertzhaus. - A vezetékekben áramlik a gáz, a
vízszivattyúk dolgoznak, és a gőztartályok nyomása megfelelő.
Kurtz bólintott, azután elfordult, és elhagyta a vezérlőtermet. Lement egy lépcsőn, és egy
kis irodába jutott. Ujjvastagságnyi por borította a padlót, az asztalt és azt a telefont is,
amelynek a kagylóját Kurtz a füléhez emelte. Tárcsázott, és várt egy pillanatig, azután
meghallotta felesége ismerős hangját.
- Márta - mondta -, figyelj ide! Tudod, a Földről egy űrhajó érkezett. A hajó emberei egy
tranzitállomást akarnak építeni, de mi megpróbáljuk szétrombolni a hajójukat.
Egy pillanatig csönd volt. Kurtz csak felesége elfulladó légzését hallotta.
- Igen - szólalt meg végül halkan az asszony. - Azt hiszem, ezt kell tennetek.
- Lehet - folytatta Kurtz érdes, száraz hangon -, hogy a hajó felrobban, és az egész
repülőteret darabokra szaggatja.
Márta hangja elcsuklott.
- Ha úgy látjátok, hogy meg kell tennetek, tegyétek - mondta. - De én félek, Ottó
- suttogta.
Kurtz percekig hallgatott.
- Én is - tört föl belőle végül én is. Viszontlátásra, kedvesem! - nehezen ejtette ki a
szavakat.
Óvatosan helyére rakta a kagylót, nyomorultul érezte magát.

22
 KISHAZA

Nem annyira a maga élete miatt aggódott - nem vitás, hogy félt a haláltól de sokkal
inkább irtózott attól, ami Mártával történhet majd: Márta rákbeteg volt, és az elmúlt huszonöt
évet szinte ajándékként élte, mivel évente olyan injekciókat kapott, amelyek a rákos sejtek
terjedését a szervezetben meggátolták. De a földi kapcsolat megszakításával a gyógyszerek
szállításának is vége lett, és Mártát legutóbb két éve kezelték, és az asszony tudta, mi vár rá,
és tudta Kurtz is - és Dansien is.
„Megtaláltam a módját, hogy az IMPERATOR-t rommá lőjem, és ezzel Mártát halálra
ítéltem" - gondolta Kurtz. Kábán ingatta a fejét.
„De megfordíthatom-e a kolónia sorsát és jövőjét ezen az egyetlen sorson, szabad-e a
cselekedeteimet a magánügyeim parancsára irányítanom?" - kérdezte önnönmagától.
És egyre csak mormolta: „Nem tudom, nem tudom."
Kurtz kipillantott az űrhajó hatalmas hengerére, melynek az árnyékában már hangya-
serénység mutatkozott: gépek ágaskodtak, vezetékek kerültek a földbe, állványzatok nőttek
elő.
- A katapult nyomás alatt áll - mondta Hertzhaus elszánt hangon, a homlokán izzadság
gyöngyözött. - Az embereim a hajót ráhelyezték a kilövőszerkezetre. Amint a katapult
kioldóberendezése működésbe lép, a kilövőszerkezet áttöri a hangár kapuját, és a hajónkat az
IMPERATOR-ra zúdítja. A gyorsítás végére olyan sok energia akkumulálódik benne, hogy
az idegen hajót derékban rombolja majd szét.
Kurtz lepillantott az előtte lévő kapcsolóasztalra.
- A kioldást én irányítom - mondta elhaló hangon.
- Természetesen - helyeselt Dansien. - Ez teljes mértékben a te jogköröd. - Remegett az
ajka, és az arca hamuszürke volt.
Hertzhaus egy piros keretes, fehér billenőkapcsolóra mutatott.
- Ez a kioldóbillentyű - mondta rekedten. - Ez itt! - Orráról és álláról izzadság csepegett.
Kurtz kinyújtotta a kezét - milyen meghitten ismerős volt neki ez a berendezés még abból
az időből, amikor ő is a repülőtér építésén segédkezett. Ujjai sebesen matattak a műszerfal
gombjai és billentyűi fölött; de azt a kapcsolót nem érintette meg.
Egy végtelennek tűnő pillanatig semmi nem történt, a három férfi dermedten állt.
Akkor, mintha ütés érte volna, megremegett a torony. Magasan a leszállópálya
betonszalagja fölött és a kazánház mellett fehér, gyorsan kiterjedő, kúp alakú gőzoszlopok
csaptak elő. Irtóztató, tompa dübörgés rázkódtatta meg a levegőt.
- A főnök, a főnök kinyitotta a szelepeket! - üvöltötte Hertzhaus artikulátlan hangon.
Kurtz arcába vágott, és kirohant.
Kurtz letörölte az ajkáról a vért, és Dansien pillantásába ütközött.
- De miért? - kérdezte Dansien halkan. - Miért? - De amikor Kurtz válaszolni akart,
leintette. - Tudom - morogta -, nem halálfélelemből vagy Kisházáért, csak Mártáért, csak
őmiatta.
Lassan kiment - fáradt, csoszogó járással és mellre csüggesztett fejjel.

23
KISHAZA

Felhangzott a távbeszélő berendezés zümmögő jele, és Kurtz vételre kapcsolt. Kaspak

arca jelent meg a képernyőn.
- Elpusztíthattad volna az IMPERATOR-t - mondta halkan. - Nem voltunk elég óvatosak.
- Igen - válaszolta Kurtz egykedvűen.
- Nehogy valaha is megtehessétek, szétlőjük a kazánházatokat - jelentette be Kaspak
Elgondolkozva bámult Kurtzra, majd értetlenül csóválta a fejét. - Megvolt a lehetőségetek -
mondta csodálkozva. - Miért döntöttetek másként?
- Hallgass már! - szólt közbe Kurtz meggyötörtén. - Hallgass el már végre!
A képernyő fénye kihunyt. Kurtz felzokogott.
FODOR LÁSZLÓ FORDÍTÁSA
JOHN WYNDHAM

ILLAT
Miss Mallison már egy félórája szinte minden percben várta, mégis összerezzent egy

, kissé, amikor nyílt az ajtó. De azért a szemét mereven az íróasztalon heverő levélre
szegezte.
- Jó reggelt, Miss Mallison - szólalt meg a várva várt hang. Vidáman csengett, de
nemigen különbözött mondjuk attól a hangtól, amelyik így szól: „Jó reggelt kívánunk minden
kedves hallgatónknak!"
- Jó reggelt, Mr. Alton - válaszolt kimérten Miss Mallison.
Mire a főnöke felakasztotta kabátját, kalapját, ő már nem volt az íróasztalnál, hanem az
iratszekrényben matatott, háttal Mr. Altonnak.
- Van valami érdekes a postában? - kérdezte a főnök.
- Semmi különös, Mr. Alton. Odatettem az íróasztalára.
Miss Mallison tovább matatott, és elkeseredve várta, mikor csöndesül már egy kissé a
szívverése, és mikor száll el végre az arcából a pír, ami annyira égeti. Tapasztalatból tudta,
hogy ha ezen a fázison sikerül túljutnia, akkor már nem kell félnie a nap folytatásától; arra
azonban, legnagyobb bánatára, nem tanította meg a tapasztalat, hogyan kerülhetné el a
minden áldott reggel beköszöntő kényelmetlen tüneteket.
Nagy sokára úgy érezte, most már bátran megfordulhat. Mr. Alton a leveleit nézte végig,
szemöldökét kissé összevonta. Miss Mallison ezek után kivett az iratszekrényből egy dossziét
- amelyre különben semmi szüksége nem volt -, visszament az íróasztalhoz, és igyekezett úgy
tenni, mintha mi sem történt volna.
- Csakugyan semmi különös - bólintott néhány perc múlva a főnök. - Ezt a Simon
& Smith-ügyet elintézem holnap, mondjuk. A többivel, ugye,* maga is megbirkózik?
Michael Alton kellemes külsejű fiatalember volt, nem túlságosan magas, de kisportolt
alkat. Hullámos fekete haja volt, barátságos, értelmes tekintetű szeme és - mi tagadás -
meglehetősen pufók arca. Miss Mallisont az orcák kevésbé zavarták: figyelmét szinte
tökéletesen lekötötte munkaadójának a szeme meg a szája.
- Természetesen, Mr. Alton - felelte.
- Helyes. Ugye, ma nincs más előjegyzésünk, mint Mr. Grosburger?
Miss Mallison a naptárára pillantott.
- Nincs más, Mr. Alton. Ebéd Mr. Grosburgerrel; csak ez az egy előjegyzésünk van mára.
- Még hogy csak?! Vegye tudomásul, Miss Mallison, hogy Mr. Grosburgeren fogunk
meggazdagodni!
Titkárnője némán bólintott.
- Talán nem hiszi? - kérdezte Mr. Alton.
Miss Mallison a zsebkendőjével babrált. Azután felnézett.
- Valami mindig közbejön - mondta elkeseredett hangon.
Főnöke a fejét rázta.
- Ezúttal semmi sem jöhet közbe. És Grosburger csak az első lépés, ha ő nem érdeklődik,
akad helyette tíz más. Ezúttal ugyanis ésszel éltem. Nagy ívben elkerültem mindenféle
újítást. Keserves lecke volt, de megtanultam, hogy nem holmi falrengető új csodát

26
ORGIA
kell feltalálni, hanem egyszerűen az adott cikket finomítani, tökéletesíteni. Csak egy kicsit
legyen jobb, mint amit a konkurrencia ajánl; indulhat a reklámhadjárat és ölünkbe hullanak a
milliók.
- Szívből kívánom, Mr. Alton - mondta Miss Mallison.
- Nincs magában semmi hit, semmi bizalom, ez a maga baja. De most majd kénytelen lesz
elismerni, hogy nekem van igazam! No ne fecséreljük az időt, megyek a laborba. Ha fontos
hívás fut be, kapcsolja át, ha valami problémája van, csak csöngessen oda.
- Az ajtóban megállt, visszanézett. - És ha azt írja: „megkülönböztetetttisztelettel", ott
három t van egymás után. Nem felejti el, ugye, drága?
Miss Mallison az egész szövegből természetesen csak a legeslegutolsó szót hallotta meg,
de az aztán kitörölhetetlenül a szívébe vésődött.
- Igenis, Mr. Alton - mondta elhaló hangon, és fülig vörösödött.
Miss Mallison ezek után elővette tükrét, és elmerülten tanulmányozta. Minden
szerénytelenség nélkül csinosnak mondható arc nézett rá vissza. Szép, barna szempár,
vékony, ívelt szemöldök és magas, fehér homlok, barna haján vörösen villan a fény, orra
közepes, szája nem túlságosan kicsi, nem is túlságosan nagy, foga akár a gyöngysor, arcbőre
hamvas. Nem is szorul ez az arc semmiféle beavatkozásra. Máshol van a baj - nagyon nagy a
konkurrencia. Mostanában, hála a korszerű tudománynak, annyira elszaporodtak a csinos
lányok, hogy mindegyiküktől elvárják, hogy szép legyen, és csak az tűnik fel, ha valaki
történetesen nem az; ezen aztán már igazán nem segíthet az ember lánya.

Miss Mallison sóhajtott, eltette tükrét, gyors, hivatalos mozdulatokkal papírt fűzött az
írógépbe, és leírta a dátumot. Aztán valahogy megint csak Mr. Alton jutott eszébe.
Sokféleképpen lehetett Mr. Altonra gondolni - ezúttal épp heves felháborodás töltötte el
Miss Mallison kebelét, amiért a világ nem méltányolja Mr. Alton zsenialitását.
Nem mintha bárki is kétségbe vonná, hogy Mr. Alton felettébb tehetséges ifjú ember.
Hogyne, persze, nagyon elmés gondolatai vannak, méltók a világ figyelmére. Sőt még olyan
is akadt, aki egyenesen lángésznek nevezte Mr. Altont. Csakhogy, úgy látszik, a világnak
nincs szüksége lángeszű férfiakra, sem zseniális találmányaikra.
Valamikor régen, Edisonnak meg a többieknek az idejében - gondolta Miss Mallison -
minden egész másképpen volt. Ha színre lépett a Feltaláló, mindenki tapsolt, éljenzett,
kifogták a lovakat a kocsijából, valósággal nemzeti hősként tisztelték - s szakasztott ilyen
bánásmódot érdemelne Mr. Alton is. De mi a helyzet ma? A feltalálót mindenki nyűgnek
tekinti, akit inkább megfizetnek, csak ne találjon fel semmit.
Kezdetben vala Mr. Altonnak mai napig legkedvesebb találmánya - a világító festék.
Csak be kellett mázolni vele a mennyezetet, s elegendő volt egy tízes égő egy jókora
teremben: a plafon ragyogó fényt árasztott. És mi lett a vége? Az okosok összedugták a
fejüket, és szép summát nyomtak Mr. Alton kezébe, a festéket meg a receptjét pedig szépen
bezárták a páncélszekrénybe.

27
 Ezután következett az impregnált vetőmag. Következő esztendőben pedig kikeltek a
szintetikus ízű növények. De akkora ijedelem támadt a csokoládéízű burgonya, az
ananászízzel parádézó karórépa, a kaviár helyébe tolakodó tápióka s isten tudja még, miféle
borzalom gondolatára - hogy az impregnálószer meg a receptje ugyancsak a világító festék
szomorú sorsára jutott.
Négy esztendő tapasztalata azt bizonyította, hogy ambiciózus fiatalemberek csakis a
feltalálástól a lehető legtávolabb eső területeken érvényesülhetnek, mi több: már abból is
tekintélyes jövedelemre tehetnek szert, ha csak feltalálással fenyegetőznek, és még csak
tudományos kutatásra meg kísérletezésre sem kell fecsérelniök a pénzüket. De hát
akárhogyan is: a feltaláló alkotó természet, és mint minden alkotó művész, ő sem nézi
szívesen, ha lelkének szülötteit egyszerűen jégre teszik. Szép dolog a pénz
- gondolta Miss Mallison de egymagában nem boldogít.
Legutóbb is mi történt - egyszerű, olcsó, éghetetlen papírról volt szó, amelyet egy
emberként utasított vissza a fakitermelő és a biztosítási szakma, mire a laboratórium
személyzete kis híján fogta magát, és odébbállt. Az segített csak, hogy idejében észrevették:
legszívesebben Mr. Alton is fogná a kalapját, és velük együtt odébbállna. Értekezletet
tartottak hát, és közfelkiáltással úgy határoztak, hogy legközelebb, fogjon bár össze az alvilág
valamennyi iparvállalata, Mammon felfegyverkezett hadai - ezúttal nem lesz fegyverletétel,
nem lesz behódolás, hanem ha a pokol minden erői esküsznek is össze ellenük, az új
találmány a világ elé kerül, a világ hasznára I
Most pedig - gondolta Miss Mallison - elérkezett ez a „legközelebb", ő pedig éppolyan
nyomorultul érzi magát, mint minden eddigi alkalommal. Meg kell adni, a kozmetikai
készítmények területére először merészkedett a főnöke, de hát ez még nem jelenti azt, hogy
az iparág urai másként fogadnák a feltalálókat meg a találmányaikat, mint a többiek. Sőt úgy
érezte, az ízléses, elegáns csomagolás mögött még keservesebb, gyilkosabb a harc, mint más
területeken.
„Ezúttal ugyanis ésszel éltem" - mondta Mr. Alton. Derűsen, magabiztosan, mint mindig.
Elindult az ártatlan bárány a farkasok közé. Mint mindig. Nos, azért talán ez a hasonlat
mégsem egészen találó. Hiszen a fegyverletételnek mindig igen tekintélyes ára van - de hát
azért a csalódás csak csalódás, ezen a csengő aranyak sem változtatnak, és az egész
laboratóriumnak legalább két hétig megint gyalázatosan rossz kedve lesz.
Az a baj, hogy Mr. Alton mögött nem áll senki, aki támogatná. Pedig hogy kellene egy
baráti szív, amelyre mindig számíthatna, aki gondoskodna róla, hogy...
E ponton azután Miss Mallison gondolatai a heves felháborodásból egyszeriben átillantak
egy másik hangnembe, ahová illetlenség lenne követnünk.
Némi idő elteltével Miss Mallison véletlenül az órára pillantott. Hihetetlenül meredt a
számlapra, azután vadul belecsapott az írógép billentyűibe...

Fél egykor megjelent Mr. Alton. Aláírta az elkészült leveleket, azután felállt, és leakasztotta
kabátját a fogasról.
- Ugye, szurkol értem, Miss Mallison? - kérdezte.
- Ó, hogyne, Mr. Alton, természetesen.
- De azért ne nézzen úgy rám, mintha félne egyedül kiereszteni az utcára!
Miss Mallison elpirult.
- Ö, Mr. Alton, hová gondol! Én igazán...
- Nyugodjon meg! - mondta a főnöke. - Nem szaladok autó alá. Nem lesz semmi bajom;
annyit mondok csak: „Uram, ebből a folyadékból egy cseppet, egyetlenegy cseppet
csöppentsen minden üveg parfümbe, és lehengerli a konkurrenciát!" - Azzal egy színtelen
folyadékkal telt kis fiolát húzott elő a zsebéből, és Miss Mallison orra elé tartotta. - Nincs

28
benne semmi különös. Mindenki ilyenformán csinálja. Elnevezik X elemnek vagy effélének.
Nincs benne semmi forradalmi.
- Igen, Mr. Alton - bólintott Miss Mallison. Igyekezett, hogy a hangja mélységes
meggyőződésről tanúskodjék.
Mr. Alton visszatette mellényzsebébe a fiolát. Eközben valami mást is talált a zsebében.
Előhúzott egy borítékot.
- Uramfia, jobb lesz, ha ezt nem hordom magamnál csak így könnyedén. Ebben van az
anyag kémiai képlete. Legyen szíves, Miss Mallison, zárja be a páncélszekrénybe! - mondta,
és a borítékot az íróasztalra tette.
- Igenis, Mr. Alton - felelte titkárnője, és nézte, amint főnöke a kalapjáért nyúl. Igazán
vehetne már magának egy rendes kalapot... - És... és... szívemből kívánom, hogy járjon
szerencsével!
Mr. Alton komoly pillantást vetett rá.
- Köszönöm, Miss Mallison. Még biztosan itt találom, mire végzek - tette hozzá, azután
becsukódott mögötte az ajtó.

Miss Mallison néhány pillanatig mozdulatlanul ült, és az ajtót bámulta. Amikor megint
lenézett az íróasztalra, észrevette a borítékot, amelyét a főnöke hagyott ott. A borítékon
jókora betűk hirdették:
PARFÜMDÚSlTÓ. 68. sz. képlet (Módosítás)
Először csak gépiesen olvasta a szöveget... azután érdeklődéssel... majd elmélyülten...
Néhány percig nem mozdult; elmerült gondolataiban. Végül határozott.
A borítékot az itatóspapír alá csúsztatta, felállt, és céltudatos léptekkel átment a
laboratóriumba.
Nem volt bent más, csak Mr. Dirks. A többiek bizonyára ebédelni mentek. Amikor Miss
Mallison belépett, Mr. Dirks felpillantott a kezében tartott kémcsőről.
- Nahát, ezt a meglepetést! - kiáltott fel a vegyész. - Hát megsejtette, hogy egyedül
vagyok? Még legalább egy óra hosszat elmaradnak! Drága Miss Mallison, álmodom talán?
Csípjen meg...
Miss Mallison szigorúan elhallgattatta.
- A 68. sz. anyagért jöttem - közölte azután. - Mr. Alton azt mondta, zárjam el a
páncélszekrénybe.
- Nagyon okos - bólintott Mr. Dirks. Elhelyezte egy állványon a kémcsövet, azután
végignézett a hosszú polcon, ahol hatalmas, hasas palackok álltak. A 68-as számot viselő
palack majdnem tele volt. Mr. Dirks leemelte a polcról, és átnyújtotta a titkárnőnek.
- Csak óvatosan! - figyelmeztette. - így szemre olyan, mint a gin, de sokkal
veszedelmesebb, nem is szólva arról, hogy mennyivel drágább!
- Köszönöm, Mr. Dirks - mondta udvariasan a lány.
- Szóra sem érdemes, Miss Mallison. Örülök, hogy végre egyszer bejött hozzám.
Hányszor mondogatom magamban: „Ej, hogy miért nem vegyész inkább a mi Mallison
kisasszonyunk, miért koptatja a körmét az írógépen I"
- Igazán, Mr. Dirks, most már...
- Értem, értem - sóhajtott Mr. Dirks, és megint előszedte a kémcsövet.

Az irodában Miss Mallison íróasztalára állította a palackot, és szemügyre vette. Az itatós alól
előhúzta a borítékot, tétovázott egy-két pillanatig, azután elszánta magát, és feltépte. Egy
szeletke papír volt csak benne; rajta betűk meg számok - egy kukkot sem értett az egészből.
Megint tétovázott egy keveset, azután beletette a papírt a hamutartóba. Sokkal gyorsabban
égett, mint egy híd - de az elv azonos volt.

29
 Miss Mallison szép rendesen kiürítette a papírkosárba a hamut, azután leakasztotta
esőkabátját a fogasról. A köpeny furán dagadozott a hasas palack fölött, amikor Miss
Mallison elindult ebédelni. ,

Mr. Grosburgert a világ Diana Marmion néven ismerte - kozmetikai készítményeit ugyanis e
néven hozta forgalomba. Nem tartozott az iparág legeslegnagyobb nevei közé, de azért nem
panaszkodhatott - szép, kényelmes egzisztenciát biztosítottak az ifjonti arcbőrt, a hamvas és
üde tinédzserbájakat reklámozó készítményei; ezen a vonalon ugyanis nem volt olyan
öldöklő a konkurrencia, mint az iparág végzetes és csáberejű csodaszereinek mezején.
Michael Alton nem ismerte ezeket a finom szakmai árnyalatokat, sőt valljuk be,
tudatlanságában még csak azt sem fogta fel, mi a lényeges különbség a kölnivíz meg a
parfüm között. Nem csoda hát, hogy amikor a kiadós és minden igényt kielégítő ebéd után
Mr. Grosburger betessékelte az irodájába, a tapasztalatlan ifjonc nem épp a legalkalmasabb
húrokat pendítette meg. Pedig jól felkészült a mondókájára, és pergett is ajkáról a csáb, a
bűv, a hév, az egzotikum, az eksztázis, a szenvedély meg a szex.
Mr. Grosburger némileg kurtán válaszolt erre, mondván: az ő üzletében a jelszó a hamv, a
báj s az üdeség.
Michaelt azonban ha egyszer nekilendült, nem lehetett egykönnyen megfékezni. Ő szépen
eltervezte a mondókáját, és mondta is szaporán, s nem vette észre, hogy kettejük között egyre
mélyül a szakadék.
Mr. Grosburger egy darabig tűrte, de aztán felemelte a kezét.
- Ide hallgasson, fiatalember! - mondta. - Az én vevőköröm a szendeségre bukik, nem a
szenvedélyre. Próbálkozzék talán valamelyik francia cégnél.
Michaelt meglegyintette a csalódás szele. Figyelmeztette Mr. Grosburgert, hogy élete
legnagyobb lehetőségét szalasztja el.
Mr. Grosburgert azonban ez hidegen hagyta. Naponta százával tolták az orra alá az apró
üvegcséket - állítólag mindegyikük élete legnagyobb lehetőségét tartalmazta. De persze róla
igazán nem mondhatja senki, hogy könnyelműen kockáztat akár egy ici-pici lehetőséget is.
Meg aztán hátha meg lehet alkudni ezzel a fiatalemberrel jutalékos alapon.
- Mégis miről lenne szó? - kockáztatta meg az óvatos kérdést. - Ha esetleg a tanácsomra
volna...
Michael elővette mellényzsebéből a fiolát, Mr. Grosburger íróasztalára állította, és atyai
büszkeséggel nézte a színtelen, ártatlan folyadékot. Mr. Grosburger két ujjal felcsippentette a
fiolát, kihúzta a dugót, és megszimatolta a gumidugóhoz erősített üvegpálcikát. Szigorúan
összevonta szemöldökét. Megint jól megnézte a pálcikát, megint megszimatolta. Azután
hasonlóképpen szigorú pillantást vetett Michaelre.
- Ez valami vicc, fiatalember? - tudakolta zordul.
Michael megnyugtatta. Ó, dehogy, nem tréfa; ez a folyadék önmagában nem illatos. Új
tényező, új elem, amelyet a régi, jól bevált illatszerekhez kell elegyíteni. Ahhoz, hogy aktív
hatóanyagként szerepeljen, megfelelő körülményekre van szükség, mint ahogy például a jó
brandynek meleg kell. Mr. Grosburger hallgatta az okfejtést, s a bőséges tapasztalattal
rendelkező üzletember kétkedése az újszerű ügynöki fogás iránti bámulattal párosult.
- ...tehát legjobb lenne, ha kaphatnék egy üveg parfümöt az ön készítményeiből, bármilyet
- fejezte be Michael.
- Hm - vélte Mr. Grosburger némi tartózkodással. De azért benyúlt a fiókjába, elővett egy
üveg Pirkadatox, és odanyújtotta Michaelnek. Figyelmesen szemlélte, amint a fiatalember
egyetlen csöppet töltött az eszenciából az üvegbe, azután bedugaszolta, és jól felrázta.
- Lenne oly szíves, és behívatná a titkárnőjét egy percre? - kérte Michael.

30
 Mr. Grosburger megnyomott egy gombot, és bekérette Miss Boyle-t. Kíváncsian nézte,
amint látogatója vattát töm az orrlyukába. Michael orrhangon megmagyarázta, hogy túl
érzékeny a szagokra.
Miss Boyle-ról már belépése pillanatában meg lehetett állapítani, hogy a természet fukar
kezekkel mérte áldásait, de mivel kedvező adottságokban bővelkedő titkárnőt
Mr. Grosburger neje őnagyságának erőteljes közbelépése miatt nem alkalmazhatott,
hozzászoktatta hát magát, hogy lehetőleg észre se vegye Miss Boyle kedvezőnek éppenséggel
nem mondható adottságait. Michael rámosolygott a titkárnőre, amit az ideges szájrándulással
viszonzott. Szégyenkező heherészés közepette hajlandónak mutatkozott, hogy zsebkendőjére
egy-két csepp parfümöt permetezzen. Michael csínján beszórta a zsebkendőt, azután
átnyújtotta jogos tulajdonosának. Miss Boyle az orrához emelte és szippantott.
- Hiszen ez éppolyan, mint a mi Pirkadatunk! - jelentette ki, meglengette a zsebkendőt, s
ezzel illatfelhőt eregetett a szobába. - Pedig én azt hittem, valami új... - Elhallgatott, mert
észrevette a főnöke arcára kiülő különös kifejezést. - Ó, Mr. Grosburger, csak nincs valami
baja?
Érthető volt a meglepetése. Mr. Grosburger arcán ugyanis heves lelki tusa jelei
tükröződtek. Zihált. Alig tudott megszólalni.
- Miss Boyle! - tört fel belőle végül rekedten. - Hermione! Hát vak voltam én mostanáig?
Mondd, drágám, meg tudsz nekem bocsátani?!
Miss Boyle elsápadt, és reszketve hátrált.
- De hát miért... miért, Mr. Grosburger? - kérdezte rémülten.
- Nem! - kiáltott fel Mr. Grosburger. - Nem, Hermione, ebből elég! Szólíts Sollynak,
drága Hermioném, a te Sollydnak! Ah, Hermione, hogyan lehetséges, hogy csak most nyílt ki
a szemem? Miért nem vettem eddig észre, hogy a Paradicsomkert itt virul egy
karnyújtásnyira! Miért is nem tudtam eddig, hogy te, drága Hermione, te vagy a mindenség
középpontja, az életem értelme?! Keblemre, édes Hermione, jer, ne tétovázz!
- De kérem, Mr. Grosburger... - szabadkozott idegesen Miss Boyle.
- Megértem, hogy neheztelsz rám! De hidd el: mostanáig vak voltam! Ne büntess,
Hermione! Hideg szavaiddal megannyi tőrt forgatsz meg a szívemben! - Mr. Grosburger
felállt. Előrelépett, karját kitárta.
Miss Boyle panaszos nyögést hallatott, és az asztal mögé menekült.
- Ah, mily szende! - kiáltott fel Mr. Grosburger. - Hermione, vetkőzd le szemérmetes-
ségedet! Elérkezett diadalod pillanata. Ne fékezd a bensődet mardosó tüzet, engedj utat a
szenvedélynek! Gyere...
- Segítség! - bégetett Miss Boyle, és a szekrény mögé bújt. - Fogják meg! Segítség!
Michael úgy érezte, elérkezett az idő, hogy egy kis ammóniákot dugjon Mr. Grosburger
orra alá. Megtette. Miss Boyle megragadta az alkalmat, és kimenekült. Eltelt egykét perc,
mire az illatszergyáros visszanyerte önuralmát.
- Jóságos ég! - motyogta. Megtörölgette homlokát. - Micsoda élmény! És éppen Miss
Boyle... Jóságos ég!!!
Michael kiszedte orrlyukából a vattaszigetelést. Sietve mentegetőzött; úgy látszik, kissé
erős volt az oldat. Az ő számítása szerint fél liter illatszerhez egy csepp elegendő - márpedig
a Pirkadat nagyon kicsi üveg volt. De reméli, hogy Mr. Grosburger nagyjából látja, miről van
szó. Mr. Grosburger azt felelte, hogyne, persze, nagyon is látja. Ahogy magához tért,
felülkerekedett benne az üzleti érzék. Ő aztán nem fogja elszalasztani élete legnagyobb
lehetőségét, ha egyszer felbukkan - márpedig most felbukkant, de fel ám! Életre keltek az
egész oldalas hirdetések; ez az, amiért a szakma nagymenői habozás nélkül odaadnák a fél
karjukat. Pokolba Pirkadattal, Tavaszi Szellővel, Mezei Virággal...
Mr. Grosburger lelki szemei előtt felrémlett a gigászi csata, melyben porba dől a tucatnyi
illatos birodalom: Doty, Orden, Helenstein, Charbon, Cordley, Yarday, Mactor, Value,
31
Munhill meg a többi - meginganak, azután összeomlanak, és a porondon nem marad más,
csak a győztes, a diadalmas Diana Marmion!
- Valami fülledt parfümbe keverjük... - morfondírozott Mr. Grosburger - valami fojtott,
forró illat kellene... Steubennel terveztetünk hozzá speciális üveget. Fiatalember,
maga aranybányát talált. Ebből vagyon lesz, és világhír! - Majd összevonta szemöldökét.
- Természetesen nem lesz könnyű bevezetni a piacra. No meg nevet találni. Jó név kell...
Hopp! Megvan! Seduction: csábítás.
- Nem lesz az egy kicsit... hm... hogy is mondjam... - habozott Michael.
- Ó, dehogy! Tökéletesen illik rá; persze francia ékezettel, franciás kiejtéssel. Ismerem én
az üzletet, fiatalember, ezt a részét nyugodtan bízza rám. Most pedig mondja csak: elő lehet
állítani ezt az anyagot koncentrált formában, hogy például púderban is alkalmazhassuk?
Nekiláttak a részletek megtárgyalásának. Ha egyszer Mr. Grosburger nekilendült, aligha
lehetett megállítani.
Egy óra múlva Michael Alton ugyancsak elégedett hangulatban búcsúzott Mr.
Grosburgertől. Ahogy kilépett az igazgatói irodából, megpillantotta önkéntelen segítőtársát,
Miss Boyle-t, és hálás mosolyt küldött feléje. Persze a közelében óvatosan visszatartotta a
lélegzetét. Miss Boyle azonban észre sem vette Michaelt - minden energiáját lekötötte az a
fél tucat fiatalember, aki hevesen ostromolta.
Michaelt akkor sem hagyta el a jókedve, amikor visszaért irodájába. Kicsit bosszantó volt
ugyan, hogy Miss Mallison fel sem néz, amikor belép, nem kérdi kíváncsian, hogy milyen
sikerrel járt, hanem buzgón gépel tovább. Michael felhajította kalapját a fogasra.
- Hahó! - mondta jó hangosan. - Ide figyeljen! Megtörtént a frontáttörés! Nincs
vesztegetés. Nincs elhallgattatás. Igenis felhasználják a találmányomat; és hozzá hogyan! Mi
több, nagy pénz üti a markunkat. Na, ehhez mit szól, Miss Mallison?
Miss Mallison bizonytalanul felpillantott.
- Ó... igazán örülök, Mr. Alton...
- Nem látszik, hogy nagyon örülne. Valami baj van?
- Ó, ddd.. .dehogy, Mr. Alton. Nagyon örülök, hogy örül.
Michael közelebb lépett.
- Hiszen maga mindjárt sírva fakad! Csak nem... - Elhallgatott. - Milyen kellemes
parfümöt használ! - mondta azután. - Mi ez?
Miss Mallison megtörölgette az orrát.
- Azt hiszem .. azt hiszem, Pirkadat a neve - mondta bátortalanul. - Én... - Elhallgatott.
Mr. Alton szemében olyan pillantás ült, amilyet még soha-soha nem látott benne.
- Ö! - sóhajtott reszketegen Miss Mallison.
Michael Alton merően bámulta. Miss Mallison ragyogó szemmel viszonozta a pillantást.
Mi több, ragyogott az egész lány. Még sohasem látta ilyennek - sem őt, se mást. Döbbenetes
felfedezés volt! Kinyújtotta kezét, megmarkolta Miss Mallison karját, és felrántotta ültéből a
leányt.
- Miss Mallison! Jill, drágám! Hát vak voltam én eddig ? Ó, drágám, gyönyörűségem,
életem értelme...
- Tessék? - mondta önkéntelenül Miss Mallison.
...Persze nem lesz könnyű kimagyarázkodni. De hát abban a hasas palackban van annyi,
hogy az ember lányának holtáig elegendő, ha száz évig él is...
Ezért tehát Miss Mallison ennyit mondott csupán:
- Ó, drága, drága Mr. Alton...
BORBÁS MÁRIA FORDÍTÁSA

32
 TRÉFA
B. ROMANOVSZKIJ

- Azt nem lehet mondani, hogy lenéznek bennünket. Nem. Szerintem úgy
kezelnek minket, mint a gyerekeket! - mondta Richard Kwembe, a tehetséges
fiatal asztrofizikus Kongóból.
Félig feküdt a karosszékben, és kóladiót forgatott lustán a szájában. Még
ásítani sem volt kedve. A bárban a legnagyobb afrikai obszervatórium
ünnepélyes avatójának egész szervező bizottsága összegyűlt. Csak az elnök
hiányzott, Kichambe professzor. Az öregúr elment haza, mondván, hogy az
összes földi örömök közül ő azt az élvezetet választja, melyet új cipőjének
levetése jelent. Csakugyan, még a fiatalság is elfáradt a csaknem háromnapos
szaladgálástól, beszédektől és kézszorításoktól. Három napon át mesterkélt
mosolyt kellett arcukra erőltetniük. Most azonban, mikor a vendégek elutaztak,
nem volt kedvük hazamenni. Nem csoda, az európai, ázsiai és amerikai
kollégákkal való találkozás izgalomba hozta a fiatal csillagászokat.
Egyenrangúakként fogadták a világ legjobb szakembereit a legutolsó technikai
eredmények alapján berendezett obszervatóriumukban.
Most persze beszámoltak egymásnak benyomásaikról.
Kwembe kijelentésére pár percig senki sem válaszolt. Egyesek tovább
cigarettáztak, mások az italukban úszkáló jéggel foglalták el magukat.
Elsőként az öles termetű nigériai, doktor Joseph Ngolo reagált.
- Miért mint a gyerekeket? - kérdezte nagy füstfelhőket eregetve. Meglepő,
hogy ilyen kis cigarettából ekkora felhőket lehet fújni. - Miért gondolja így,
kolléga?
- Nem tudom - felelte az asztrofizikus -, de mindnyájan voltunk már
nemzetközi kongresszusokon, és ott ők valahogy nem így viselkedtek. Nem
tudom megmondani, miben tér el viselkedésük a szokásostól, de lényegesen
különbözik.
- Szerintem viszont angyalian kedvesek voltak - dörmögte az óriás. Arca
ragyogott a lámpafényben, és úgy rémlett, hogy ebből a robusztus testből a füst
nyomán a következő pillanatban bombák robbannak ki. - Úgy viselkedtek,
mintha testvéreink lennének! Ez az én véleményem!
- Úgy bizony, mint az idősebb testvérek. Mint a bátyáink! - kapcsolódott a
beszélgetésbe Muhamed ibn Rafik, a szikár, választékosán öltözött, máskor oly
nyugodt, ma szokatlanul izgatott szenegáli.
- De hát számon tartanak bennünket. Felsorolták a kontinensünkön írt
összes nagyobb csillagászati munkát - makacskodott Ngolo. - Emlékezzenek a
németre, őszintén örült sikereinknek. A franciák, az amerikaiak... Nem, nem
értem, mit akar még tőlünk.
33
 - Én megmondhatom, miben különbözött viselkedésük a megszokottól -

TRÉFA hallatszott a bárpulttól, ahol hosszú lábával a magas bárszéket ölelve, elegáns
tartással magasodott mindannyiunk fölé az egyiptomi doktor Abdallah Riaf.
Mindnyájan feléje fordultak.
- Nem tréfálkoztak! Értik, az összes kongresszuson, az összes
konferencián, üléseken, találkozókon tréfálkoznak. Egyetlen tudós sincsen, aki
bár a legkomolyabb előadásban is ne mondana el legalább egy viccet. Velünk
viszont tüntető komolysággal beszéltek.
- Mi magunk vagyunk ebben hibásak - mondta ibn Rafik. - Mi magunk
sohasem viccelünk. Sem itthon, sem ott! - Fejével arrafelé intett, ahol az egész
„nem Afriká"-nak kellett lennie. - Mi magunk vagyunk túlságosan komolyak.
Akár a kamaszok felnőttek társaságában. És ők érzik ezt.
- Akkor rajta, vicceljünk! - kiáltott fel a nigériai, és harsányan nevetni
kezdett. Hahotája lapilliként hullott a jelenlévőkre.
- Ajánlok egy tréfát - mondta ibn Rafik. - Jó kis komédia. Kimondottan az
ő szájuk íze szerinti.
- Mindenkinek egy pohárral! - fordult a pincérhez Ngolo. - Fejtse ki,
barátom, és ha életrevaló ötlet, én mindenben benne leszek, a költségeket is
beleértve.
Mindnyájan az asztal köré gyűltek. Odakormányozta karosszékét Kwembe
is, aki végre szétroppantotta a diót.
- Önök tudják, hogy Riaf doktor az új csillagrendszerben felfedezett egy
bolygót, az Atet. És ez a bolygócska elsőrangúan veri vissza a
rádióhullámokat. Erről a felfedezésről egyelőre senki sem tud. Doktor Riaf
egyet s mást pontosítani akar, azután fogja csak a sajtóban közzétenni.
Mindenesetre ő mondta így nekünk.
Riaf doktor ismét bólintott.
- Nos, tehát, ha Riaf doktornak nincs ellenvetése - folytatta ibn Rafik
tréfára használom fel a felfedezését két év múlva.
Riaf doktor bólintott.
- Beleegyezem - mondta.
A pincér mindenkinek koktélt hozott. Mikor elment, az egyiptomi folytatta:
- Mindnyájan meghívást kaptunk a csillagászok és asztrofizikusok londoni
kongresszusára. Mikor is lesz?
- Körülbelül két év múlva - dörmögte a nigériai.
- Két év és nyolc nap múlva - javította ki Kwembe. A dió megtette a
magáét. Visszatért a megszokott aktivitása.
- Ez az. A rádióhullámok az Atéig és vissza szintén két év alatt teszik meg
az utat. Pontosan két év alatt? - fordult ibn Rafik doktor Riafhoz.
- Két év és néhány óra.
- Nagyszerű. Majd pontosítjuk ezeket az időket. Értik már a lényeget? .
- Nem, nem értem - szólalt meg csalódott hangon Ngolo.
- Uramisten! De hát ez annyira világos! Hét nap és néhány óra múlva a
legegyszerűbb számjeles kóddal rejtjelezett rádiógramot küldünk az Atéra. Két
év múlva pedig az angolok a kongresszuson fogják megkapni a
világhírességek egész brancsának jelenlétében. Képzeljék el, a kozmosz
messzeségéből rádiógram érkezik...
- „Sürgősen küldjenek egy hordó sört..vagy ahogy ők mondják, „álét" -
diktálta a nigériai, és hahotázni kezdett.
- Nem - szakította meg a lármát doktor Riaf hűvös hangja. - Mellőzzük a
34
részleteket. A szövegnek általánosnak kell lennie. Olyannak, amilyent

TRÉFA
valóban küldhetnének egy másik bolygóról!
- Helyes - egyezett bele Kwembe.
- Én a következő szöveget javaslom - mondta doktor Riaf.
- „Kérjük, küldjék el képviselőjüket a csillagászok galaktikus... értik,
galaktikus kongresszusára." És az aláírás: Hum-Hum.
- Nem Hum-Hum, hanem Bum-Bum! - javította ki Ngolo a jelenlevők
nevetése közepette. - Ezt a rádiógramot a kongresszus végére tálaljuk fel.
Desszertként.
- Semmi esetre sem I - Doktor Riaf izgatottságában még fel is
emelkedett a helyéről. - A kongresszus második napján. Rögtön a
második napon. A legérdekesebb majd akkor kezdődik, mikor elkezdik a
galaktikus kongresszusi küldött kijelölését. Az lesz ám csak a
világraszóló civakodás!
A tisztes gyülekezet viharos nevetéssel zárta az obszervatóriumavatás
szervező bizottságának utolsó ülését.

A világszerte ismert angol tudós, doktor John K. Smith előadása a

közepéhez ért. Az előadó éppen azt a teljesen tudományos elmésséget
készült elmondani, melyet feleségével és idősebb fiával előre
megbeszéltek, midőn az előadóterembe két ember robbant be. A Red-
Village obszervatórium igazgatója, doktor Mortimer Howday és - mint
sokkal később kiderült - a fiatal csillagász. Henry Shugahed.
- Bocsásson meg. Sir - fordult izgatottan doktor Howday doktor
Smithhez -, rendkívüli dolog történt. Máskülönben sohasem mertem
volna félbeszakítani az ön előadását. Az a helyzet, uraim - fordult a terem
felé -, hogy az Ate csillagrendszerből, melyet doktor Riaf fedezett fel,
meglehetős nagy erősségű, szabályos rádiójelek kezdtek érkezni. Nagyon
tiszták. Rádiógramhoz hasonlítanak, uraim! Számjelkódban. A
rádiógram, merem így nevezni, már háromszor megismétlődött. Fel is
jegyeztük.
A teremben elképzelhetetlen lárma tört ki. Az egész jobban
emlékeztetett egy amerikai kollégiumban az óra végére, mintsem a
legbékésebb tudomány tisztességben megőszült tudósainak nemzetközi
kongresszusára. Csak Afrika képviselői viselkedtek nyugodtan. Már a
tiszteletreméltó igazgató szavainak legelején egymásra néztek az
összeesküvők. Csupán Ngolo kezdett hahotázni. De Richard Kwembe
úgy belecsípett, hogy az óriás sértődötten elhallgatott. Szerencsére a
zűrzavarban ezt az incidenst senki sem vette észre.
A kongresszus izgatott részvevői az elektron-számlálógép
leolvasójánál gyűltek össze. Az érdeklődő arcok tömegétől
megzavarodott számítógépesek sokáig kapkodtak egymás ujjai és a
vezérlőszerkezet billentyűi között. Azért félóra múlva már betáplálták a
lyukszalagot a gépbe. Tíz perc várakozás után a gép írószerkezetéből
keskeny papírcsík bújt elő a rádiógram megfejtett szövegével.
„Figyelmüket nagyra értékeljük - olvasták a jelenlevők. - Az Ate
csillagrendszer képviselője három nappal azután érkezik, hogy önök
megkapták a rádiógramot. Kérjük, biztosítsák a leszálláshoz szükséges
jelzéseket a sarkvidék körzetében. Tisztelettel. Aláírás: III-AP 726 372."
CZIBÓK ISTVÁN FORDÍTÁSA
35
 BERNT KLING

MINT
SZERE-
LEM

01 Láthatatlan üvegfalak nyíltak meg, amikor néhány méterre voltunk tőlük.

Tétován mentünk át a fénylő műanyag padlón, s megálltunk az egyik személy-
azonosító robot előtt.
- Nevük?
A robotból mindössze a falba épített hangszóró dobozát és afölött néhány
objektívlencsét lehetett látni. A műszereket úgy helyezték el, hogy az egész még
csak távolról sem hasonlított az emberi arc vonásaira.
Adatlapunkat a lencse elé tartottuk.
- Látogatásuk célja?
- Hivatalos házasságkötés.
Egy alig hallható kattanás, s máris egy kis, fehér fémlap feküdt a
kiadónyílásban. Lázasan kaptam utána, és átfutottam a ráírt betűket:

HÁZASSÁGKÖTÉS - ADATFELVÉTEL A-K

a 17. emelet: 3. lift: 17/3/101-es szoba

A kis „a" az „emelet" szó előtt az alagsort jelentette, ezért az antigravitációs

lifttel 17 emeletet suhantunk lefelé. Ott egy kis villamoskocsi várt készenlétben,
hogy a 17/3/101-es szobába vigyen minket.
A hangtalan jármű hirtelen megállt, és kinyílt előttünk egy ajtó.
Előreengedtem Andreát, de szorosan a nyomában magam is beléptem a szobába.
A legelső tárgy, amelyen megakadt a szemem, egy finom vonású, szőke lány
volt, aki ferde lapú programozóasztal mögött állt, és megnyerően mosolygott
ránk.
- Mit kívánnak?
A falat hátul ízléses fémminták borították, anélkül, hogy elfedték volna
mindazt, ami mögöttük volt.
Két dísz között jól látszottak a szerkezeti elemek: mágnestekercsek,
világítóskálák, színes lámpácskák sora, billentyűk.
- Szeretnénk... hivatalosan egybekelni - mondtam.

37
 Andrea rácsúsztatta az adatlapját a ferde asztallapra. A házasságkötő komp-
juter szőke asszisztense kedvesen biccentett, és a kártyát egy mélyedésbe
továbbította. Az ujjai fürgén siklottak a programozóasztal billentyűi fölött.
Zümmögő zaj támadt. Színes lámpácskák villantak föl gyors egymásutánban.
Talán két másodpercig tartott. A zümmögés elcsitult. Az ellenőrzőlámpák
tompán fénylettek. A kompjuterasszisztens visszacsúsztatta az adatlapjainkat a
ferde asztalon.
Andrea és én - férj és feleség voltunk!

02 Természetesen szeretem a feleségemet.

Oly tökéletes! Mindenben. Maradéktalanul boldog vagyok, elmondhatom.
Szeretjük egymást, míg csak a halál el nem választ. Komolyan gondolom, még
ha sokak fülében hihetetlenül cseng is.
- Szeretsz?
- Szeretlek!
Már a hangja is: hiába próbálnám leírni, nem tudnám visszaadni csengését.
Egyszerűen: Andrea hangja.
- Még mindig valóban szeretsz?
- Hát persze. Tudod - mindig szeretni foglak.
Közelebb húzódott hozzám, egy gyors kézmozdulattal félresimította arcából
selymes, fekete haját. Ragyogó szeme várakozással telten szegeződött rám. Arca
közeledett. Piros szája az enyémhez ért. Megcsókoltuk egymást.
Andrea finom keze puhán simult a tarkómra. Éreztem, amint teste hozzám
tapad. Szemem sarkából megpillantottam a hold keskeny sarlóját, amely ovális
alakú hálószobánk üvegmennyezetén át szórta ránk sápadt sugarait.
- Szeretlek - mondta Andrea, és ezt éreztette is velem.
Oly tökéletes! Mindenben. Maradéktalanul boldog vagyok, elmondhatom.
Természetesen szeretem a feleségemet.

03 Hogy Andrea a feleségem, csakis és kizárólag az APHRO nevű számítógépnek

köszönhetem. Ha APHRO nem volna, talán soha nem találkoztam volna vele.
Az egész az APHRO COLA cég hirdetésével kezdődött. Tarka füzet volt,
amolyan tréfával és szexszel teli magazin, néhány vidám, színes reklámsztorival,
amelyekben dudás pipik a végén mindig azt mondják: APHRO COLA a legjobb!
Ennek a nyomtatványnak a közepére be volt fűzve egy csillogó, rózsaszínű
műanyag lap, amelyet azonban könnyűszerrel ki lehetett szakítani és plakát
nagyságúra lehetett széthajtogatni. Azon állt tarka betűkkel a bal felső sarokban
a jelszó:
Aphro Cola Service: SZERELEM SZÁMÍTÓGÉPPEL
Nem állhatom az effajta hírverést, de a kíváncsiságom mindenesetre
felébresztette.
A lapon kérdések sorakoztak, intimitásoktól külpolitikai problémákig -
faggatóztak. Egy apró betűs részben az állt, hogy az APHRO nevű kompjuter a
hiánytalanul kitöltött kérdőívet a másodperc tört része alatt kiértékeli, és
matematikailag pontos személyiségrajzot készít rólam. Egyszersmind APHRO
az ilyen személyiségrajzok millióit tárolja el magában, és ez képessé teszi arra,
hogy mindenkinek megtalálja a tökéletes társat.
Egy alcím azt ígérte: nem pusztán egy társat, hanem az egyetlenegyet.
További töprengés helyett fogtam a légirónt, és átfutottam a kérdőív
négyzeteit. Így kezdődött: „Első kérdés: Neme..."
38
 „Válaszlehetőségek: férfi 1 - nő 2. írja be a számok egyikét a fekete
kockába!"
Azután a kedvenc színek következtek a „kék 01 ''-től a „szürke 11 "-ig.
Kérdések sora foglalkozott a szociális állapottal és osztályhelyzettel.
És mi minden érdekelte még az APHRO nevű kompjutert!
„Nyitott ablaknál alszik?" „Szeret-e moziba járni?" „Hol lakna a
legszívesebben?" Könnyen nevet-e önmagán?" „A gyöngédségről megoszlanak a
vélemények. Mit tart Ön róla?"
Mindent a legjobb tudomásom szerint kitöltöttem. Különleges gonddal
dolgoztam ki azt a kérdéscsoportot, amely az ideális társról alkotott
elképzelésemet firtatta.

04 Minden egyebet az APHRO intézett.

Közölte, hol és hogyan találkozhatom Andreával. Egészen megszokott módszert
javasolt: találka kávéházban, a gomblyukamba vörös szegfűt tűzzek
ismertetőjelül.
Találkozóhely: Café Monopteros, München-Schwabingban.
Természetesen - ahogy az már lenni szokott - néhány percet késtem.
Napfényes délelőtt volt, a presszó előtti elkerített részen kávézók serege
üldögélt. A legtöbben új, átmeneti fémruhát viseltek, amelyen ezüst és arany
színben ragyogott a nap.
A harsány színek elvakítottak, és meg kellett állnom, hogy a puszta
színfoltoknál is lássak. Átvágtam az emberek között, és bementem a kávéházba,
hogy körülnézzek.
És akkor megláttam őt...
Nyomban tudtam, hogy ő az. Szerelem - első látásra. Másodszor is
rápillantottam. Pontosan megfelelt annak a nőnek, aki az álmaimban élt.
Az alakja finom és karcsú; csaknem törékenynek tetszett. Hozzá éjfekete haj,
mely középütt divatosan feltornyozódott, s a hosszú hajtincseket hátul színes
szivárványszalag tartotta össze. Fekete mintás, piros kombiruhát viselt.
Most figyelmes arcát, melyet enyhe pír futott át, felém fordította. Csillogó,
barna szeme kérdőn rám szegeződött, barátságos mosollyal nyugtázta a
gomblyukamba dugott vörös szegfűt.
Maga mellett foglalt nekem helyet. Leültem, miközben arcáról egy pillanatra
sem tudtam levenni a szemem. Egymás karjába hulltunk. #
APHRO nem csalódott.
A nap hátralevő részét a Citta 2000-ben: egy régi Corbucci-filmben (12
grande silenzio) és a hami-hami nevű lokálban töltöttük.
Szerettük egymást - ahogy APHRO akarta.

05 Természetesen szeretem a feleségemet. Oly tökéletes. Mindenben.

Maradéktalanul boldog vagyok, elmondhatom.
„A szerelemhez a gyomron át visz az út" - mondják sokan. És igazuk van.
Andrea a szakácsnők szakácsnője. Úgy főz, ahogy szeret. És már három éve
élünk boldog házasságban - nem puszta szóvirág ez, hanem való igaz.
Úgy szeretjük egymást, mint az első napon.
És természetesen segítek a konyhában, szántszándékkal lemondtunk róla,
hogy túl sok konyhai automatánk legyen, így legalább van egy zug a lakásban,
ahol magunk is eldolgozgathatunk.

39
 Így tartjuk ébren azt az érzést, hogy mégsem vagyunk örökösen ráutalva az
automatákra. Hogy elsajátított emberi készségeink is fölhasználhatók. Ezért
mondtunk le a „mélyhűtött késztányér"-ról, amelyet csak egy UV-lapra kell
feltenni, és a készétel néhány másodperc múlva leemelhető.
Magunk csinálunk mindent, ma például vadászszeletet, rizst salátakörítéssel...
Egy régi családi szakácskönyv utasításai szerint főzünk. A nagyszüleimtől
maradt ránk két vaskos kötetben.
Az előkészítő munkálatok kellős közepén vagyunk, amikor hirtelen... egy
kiáltás... és én riadtan arra fordulok.
- Andrea!
Megtántorodik, és a padlóra zuhan. Én okoztam a bajt, figyelmetlenségből.
Egy vibrokés fúródott az oldalába.
Ájultan fekszik ott. Fölé hajolok, és a testét óvatosan oldalt fordítom.
Kikapcsolom a vibrokést, és kihúzom a pengét Andrea testéből.
A seb...
Alig-alig szivárog belőle vér. Úgy tetszik, mintha a seb önmagától ismét
összezáródnék. Szabaddá teszem a szúrás helyét, és alaposan szemügyre veszem
a sebet.
És most már minden világos!
Csillogó-villogó fémlemezkék... drótok összevisszasága... és műanyag
tasakokból folyadék sugárzik, mintha vér volna...
Andrea az APHRO nevű kompjuter alkotása. Megalkotta a szívem szerinti
ideális társat, olyannak, amilyennek az Aphro Cola Service kérdőívében
megálmodtam őt.
Andrea egy Androida - ember formájú robot tehát.
- Szeretlek...
Épp csak suttogja: alig-alig hallom. Ez az utolsó szava. Még egyszer
felegyenesedik, majd élettelenül zuhan a földre.

06 Andrea halott.
Tulajdonképpen nem is halott, hanem úgy mondhatnám: már nem funkcionál.
Azután, hogy a vibrokés belészaladt, nem tért magához többé. Még mindig
mozdulatlanul fekszik a konyha műanyag padlóján. Nincs merszem megérinteni.
Nincs merszem egyáltalán a konyhába bemenni.
Tudom: Andrea elvesztését sosem fogom kiheverni. Oly nagyon
hozzászoktam már! Úgy szerettem őt, mintha hús-vér ember lett volna... és
szeretem. Mindig szeretni fogom.
De arra is ráeszméltem, hogy ez a szerelem visszanyerhető. Ez a reménység
enyhíti a fájdalmamat. Amit tennem kell, megteszem, hogy újra boldog legyek.
Hiszen minden oly egyszerű. Kitöltők egy új kérdőívet, és elküldöm az APHRO
kompjuternek.
Megrendelek nála egy másik Andreát.
ÓDOR LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

40
GERHARD ZWERENZ
Huszonnyolc évesen
beérkezett ember
Minden reggel kilenckor kelek fel, ez a kedvemre való idő, és amikor belepillantok a tükörbe,
így szólok magamhoz:
- Jó reggelt, Uram I
Ezzel kezdődik a napi munkám.
Öltözködésre és reggelizésre egy órát szánok.
Pontosan tízkor kilépek a házból. Délig alaposan be van osztva az időm.
Naponta újra meg újra ráébredek egy tényszerű megállapításra: nekem, mint
mélyépítőnek, a pokol a mennyek mennyországa volt I
No de erről később.
Ebédelni a város legjobb éttermébe, a Platinhofba járok. Minden ebédem finom levessel
kezdődik, és magától értetődik, hogy egyéni kiszolgálásban részesítenek.
A délutánom szabad. Nyáron jobbára a strandon heverészek, télen korcsolyázni megyek,
szívesen síznék is, de errefelé nincsenek hegyek, és én nem tudok elutazni, hiszen délelőtt
mindig az üzleti ügyeim után kell néznem.
Huszonnyolc évemmel beérkezett ember vagyok, és sok az irigyem, ami érthető.
Nem vagyok nős, és nem is igen gondolok a házasságra, még ha cefetül bolondulnak is
utánam a lányok - jó partinak számítok, de nem hagyom, hogy elkampózzanak.
Sosem álmodtam volna, hogy egyszeriben ilyen jó dolgom lesz.
Nyomorúságos körülmények között nőttem fel. A szüleim az élettől semmi jót nem
kaptak. Anyám korán meghalt, s röviddel azután apám is.
Egy távoli rokonom vállalta végül, hogy egyetemi tanulmányaimat finanszírozza. De
elfogyott a pénze, éveken át inkább éheztem, mint étkeztem. A súlyom harminc és negyvenöt
kiló között ingadozott. A lányok szánalommal tekintettek rám, és elfordultak.
Az orvosok egymás között fogadásokat kötöttek, és keserűen csalódtak, amikor nem
tudták rám bizonyítani a tébécét.
Magam csodálkoztam a legjobban, hogy egészséges vagyok.
Kezdetben irodalmat tanultam. Közben egy építőipari vállalatnál dolgoztam.
Őszintén megvallva, semmi hasznom nem látták. A téglák kicsúsztak a kezemből, a falak
összekacsintottak a hátam mögött. Még az állványról is leestem egyszer.
A csoportvezető azt mondta:
- Nyomás, csákányozz, lapátolj, legalább addig nem potyogsz mások fejére I
Attól fogva aztán csak földmunkával foglalkoztam, és fura mód ebben a munkában
rövidesen mindenkit lepipáltam, még ha mások sokkal erősebbek voltak is, mint én.
Valami belső kényszer húzott a föld mélye felé. Az segített. Levontam a konzekvenciát,
átmentem a műegyetemre, és mélyépítő szakember lettem.
Innen kezdve felfelé ívelt a pályám. Öt évig tanultam. Négyig dolgoztam. Egy éve
nyugdíjas vagyok.
Minden délelőtt elmegyek a nyugdíjamért.
Hétfőn az egyházon a sor. Jól van ez így, nagyon jól, szoktam mondogatni.
Vasárnaponként az egyháznak rengeteg dolga akad, az emberek csak úgy tülekednek az
Igéhez, fura lehet a szentegyházaknak, hogy hétfőn mindig olyan istentelenül konganak.
Tehát megjelenek a plébánián, csevegek egy csöppet a pénztárossal, dicsérem a papot.

41
 S mivel a plébánia nincs messze a Platinhoftól, ahol ebédelni szoktam, hétfőn bőségesen
van időm.
Kedden kapom meg az állami nyugdíjat. Ennek oka a közszolgáltatási rendelkezésekben
rejlik, amelyek előírják, hogy az állami nyugdíjat kedden délelőtt kell felvenni.
A pénztár a város túlsó végén van, sietnem kell, hogy megjárjam ebédig. Nem szeretek
taxizni. Délelőtti feladataim elvégzését a hivatásból eredő kényszer és a sportos megelőzés
egyvelegének tekintem. Semmi kedvem 28 évesen szívelhájasodással bajlódni.
Szerdán a szakszervezeti nyugdíjamat zsebelem be. Csütörtökön a vállalkozók, pénteken
a jogászok következnek. Szombaton kipihenem magam.
Vasárnaponként a barátnőmmel csatangolok.
Más intézménytől is kapok még nyugdíjat.
A tűzoltóságtól, a tornászegylettől, a hadügyminisztériumtól, az orvosszövetségtől, a
mezőgazdasági egyesüléstől, az egyesített mélytengeri búvároktól és másoktól. De ezek
többnyire havi vagy éves átalányt fizetnek. Van, ahonnan a pénzt küldönc hozza.
Amikor elszántam magam, hogy mélyépítésre állok át, halvány sejtelmem sem volt róla,
hogy megfogtam az isten lábát.
Nem akarok nagyképűsködni, jól tudom, hogy a 08-42-es ötvözet véletlen keverési
arányból született.
Magam is alaposan elcsodálkoztam, amikor kiderült, hogy a talajfúróim hússzor
keményebbek és jobbak, mint az eladdig legkeményebb és legjobb gyártmányok. A fúróim
úgy lövelltek a földbe, mint a rakéták. Óriási szenzáció volt. Minden nagy újság külön-
tudósítót küldött.
A kisebb lapok csődbe jutottak, mert nem küldtek.
Én természetesen, mint minden értelmes műszaki, hitetlen voltam. Menny és pokol
- mi dolgom volt velük? Amikor kihúzattam a földből a fúrót - ötezer méteres mélységben
jártunk először csak tompa zsongást hallottam.
A lyuk fölé hajoltam.
És akkor egy fickó kis híján a képembe ugrott.
Egészen sötét ruha volt rajta, és nyomában még sokan előmásztak.
Később sokan a szememre hányták, hogy a rám vonatkozó előírásokat nem ismertem; ez
nem igaz.
Ahogy említettem, tanulmányaim idején a matematika mindvégig éhezéssel társult
- a szakterületemen mégis szilárd ismeretekre tettem szert. A rendtartás az összes
lehetséges szerencsétlenségre kitért, tartalmazta mindazon rendelkezéseket, amelyek tűz,
földrengés, robbanás, vízkitörés, járványveszély esetére vonatkoztak.
De egyetlen bekezdés, egyetlen utalás, egyetlen szó sem volt benne arra az esetre, amely
velünk történt.
Ma persze más a helyzet.
Kárán tanul az ember. A mélyépítő társaságom azóta betoldott egy megfelelő paragrafust.
Egyidejűleg az állam is általános tilalmat helyezett hatályba. Háromezer kilométernél
mélyebbre nem szabad lefúrni.
Azon a napon, amelyen a dolog velem megesett, az irodámba rohantam, és valami
eligazító rendelkezés után kutattam.
Odakint a komák csak jöttek és jöttek elő a lyukból. Mi az isten haragját csináljak?
Az a néhány barakk, amelyben a munkásaink laktak, nem tudta volna a sötét ruhások
egytizedét sem befogadni, ők márpedig kimásztak a lyukon I
Volna mit mesélnem - csak hát, hallgatásra köteleztem magam, és ennek következtében
28 évemmel beérkezett ember vagyok.
Azon az éjszakán telefonon és táviratilag tárgyaltam a világ minden nagyurával.
Micsoda felfordulás volt!
42
 A fickók a barakkokban üldögéltek, a munkaterületen ácsorogtak, cigarettáztak,
káromkodtak, vihorásztak, snúroztak, pálinkát és sört követeltek, és ha nem dugattam volna
vissza a lyukba a fúrót, isten tudja, hányan kászálódtak volna még elő.
A társaságom a lehető legkorábban a helyzet tudatára ébredt.
- Betömni a fúrólyukat! - parancsolta a vezérigazgató. Azután megkérdezte, hogy
társaságunk egykori részvényesei körül vannak-e lent. Megmondtam hányan, amennyire úgy
kapásból meg tudtam számolni őket. Arról is tájékoztattam, hogy vezető testületünk több
elhunyt méltósága szintén felszínre került.
Amikor a telefonban ezt megemlítettem, fura hangot hallottam, olyasfélét, mintha egy
megfeszített dróthuzal elszakadt volna. A társaságomnak abban a pillanatban szüksége lett
egy vezérigazgatóra.
Még az éjszaka értesített a lyukőrség, hogy a fúrót alulról fellöködik, és hogy ennek a
nyomásnak csak óriási erőfeszítések árán tudnak ellenállni.
Megnéztem a dolgot.
Valóban, a fúró rángott és remegett, és alatta irdatlan nagy volt a mozgás.
Lehajoltam, és jól ismert hang ütötte meg a fülem:
- Kinyitni! - kiáltotta.
Így válaszoltam:
- Röviddel ezelőtt telefonon azt parancsolta, hogy le kell zárni a nyílást!
De ő egyre csak üvöltözött lentről, és követelte, hogy vegyem el a fúrót. Nagy összeget
kínált föl érte.
Visszarohantam az irodámba, még tíz munkást rendeltem a fúróhoz, nehogy visszalökjék
a besték odalentről, és átkoztam a feltaláló szellemem, amely ilyen kényszer-helyzetbe
hozott.
Az első értelmes útbaigazítást Rómától kaptam.
A következő táviratot küldtem nekik: „Pokol megfúrva stop három pápa a menekültek
között stop mit tegyek stop."
Róma postafordultával visszakérdezett: „Pápák melyik korszakból?"
Válaszoltam, miután a pápákat megkérdeztem: „Kettő a középkorból, egy az újkorból."
Róma erre lakonikusan értesített: „Pápák szélhámosok stop mindhármat visszaküldeni
stop önnek nyugdíj felajánlva stop."
Ilyen eszmei alapon azon az éjszakán minden érdekelt hellyel megkötöttem a
nyugdíjszerződésemet. Biztosítva volt tehát a jövőm.
A társaságom a rendőrminiszterhez fordult, a rendőrminiszter a hadügyminiszterhez; kora
hajnalban hajók zárták le a tengert. Tankok indultak útnak, repülők bőgtek fel az égen, és
ledobtak három hadosztály harcedzett ejtőernyős vadászt.
Micsoda látvány volt, ahogy a fickókat a lyukba visszagyömöszölték!
Az ejtőernyős vadászok aztán ámulatba ejtik ám az embert!
Kemény legények, annyi bizonyos! Egyik sötét ruhást a másik után csípték nyakon, és
föl, majd zsupsz! egy hórukkal le a lyukba, és már füstölt, sistergett is odalentről az ördög
pecsenyéje, zengzetes káromkodások kilövellő csóváját húzva maga után. Két hétig tartott
mindez, a katonák végkimerülésig dolgoztak, háromszor is le kellett őket váltani.
Azután betömtük a nyílást, elaknásítottuk és lezártuk a környékét. A társaság olyan
hálalevelet küldött nekem, amilyet még vezérigazgatók sem igen kapnak. A többi intézmény
is biztosított kézzel fogható hálájáról. 28 évemmel így beérkezett ember vagyok.
Elmondhatom-e tehát, hogy nekem, mint mélyépítési szakembernek, a pokol volt a
legtisztább mennyország ?
Így hát délelőttönként elhozom a pénzem mindenünnen, délután meg élem világomat. Mi
mást kívánhatna még a szakmájától az ember?
ÓDOR LÁSZLÓ FORDÍTÁSA
44
JAMES CAUSEY

Tejfogú
szövet-
séges

Egy félórával ezelőtt még - miközben annak a buta zenés rádiójátéknak a soron következő
folytatását hallgatta, ifjabb Harry pedig az ágyában üvöltött - Melinda természetesen bevágta
volna az ajtót a kis ember orra előtt. Amikor azonban megszólalt a csengő, éppen az új kínai
vörös pongyola volt rajta, már megszáradt körmein a bíborszínű lakk, ifjabb Harry pedig úgy
aludt, mint valami angyal.
Melinda ásítozva nyitott ajtót, s a kis ember sugárzó mosollyal azt mondta:
- Csodás nap van I Remek dolgokat hoztam.
Melinda nem volt teljesen elutasító. Az alig másfél méteres férfi kopasz feje csillogott,
arca nem volt se fiatal, se öreg. Egyszerű, szürke zubbonyt viselt, vézna válláról a házalók
hordozható ládája lógott.
- Nem kell semmi - jelentette ki Melinda határozottan.
- Kérem!- Nagy, esdeklő, borostyánszínű szeme volt a férfinak. - Mind ezt mondják.
Nincs időm. Délre vissza kell érnem az egyetemre.
- Maga az egyetem mellett még dolgozik is?
A férfi elmosolyodott.
- Igen. Azt hiszem, nevezhetjük így. Idegen emberfajokról tanulok.
Melinda megenyhült. Mi mindent elviselnek ezek a szerencsétlen diákok manapság
- leborotválják a nyomorultak fejét, aranyhalat esznek, ez egyszerűen rémes!
- Nos? - kérdezte kimérten. - Mi van a ládájában?
- Műszerek - vágta rá a kis ember mohón. - Oszcilloszkópok. Hordozható erőtérgeneráto-
rok. Egy idegrendszer-átalakító.
Melinda arcán zavar jelent meg. A kis ember összevonta a szemöldökét.
- Természetesen használják ezeket, nem? Ugye, ez IV. osztályú kultúra?
Melinda megkísérelt egy gyenge vállrándítást, mire a kis ember megkönnyebbülten
felsóhajtott. Szeme az asszony háta mögé, a tévé sötét képernyőjére siklott.
- Ó, egy képernyő. - Elmosolyodott. - Már éppen attól kezdtem félni... bejöhetek?

Melinda vállat vont, kinyitotta az ajtót. Még érdekes is lehet, mint az a porszívóügynök, aki a
múlt héten kitisztította az összes szőnyegét ingyen. És Csizmás Kandúr, a Csaták Hőse csak
egy óra múlva kezdődik.
45
 - A nevem Porteous - mondta a kis ember buzgó mosollyal. - A IV. osztályú kultúrában
folytatok tanulmányokat. - Tollat rántott elő, és jegyezgetni kezdett a noteszába. A
tévékészülék láthatóan elbűvölte.
- Épp most kapcsoltam ki - mondta Melinda.
Porteous szeme kerekre tágult.
- Azt akarja mondani - suttogta rémülten -, hogy maga az V. osztály előjogait gyakorolja?
Ez rettenetesen zavarba ejtő. Mindig bevágták az ajtót az orrom előtt, amikor feltételeztem,
hogy a IV. osztályúak nagyszerű társas hányadossal rendelkeznek. Ugye, maguknak van
atomerő a birtokukban?
- Ó, hogyne! - mondta Melinda feszengve. Ez nem ígérkezett éppen mulatságosnak.
- Űrutazás? - Az apró arc figyelmesen, szigorúan nézett rá.
- Hát - ásított Melinda, és rápillantott az üres képernyőre -, adják az Űrőrjáratot, az
Űrkadétot, a Holnap történeteit...
- Nagyszerű. Űrhajók vagy erőterek?
Melinda pislogott.
- A férjének van ?
Melinda reménytelenül rázta szőke fejét.
- Milyenek az anyagi körülményeik?
Melinda torkából hörgésszerű sóhaj tört fel.
- Ide hallgasson, uram! Ez valami közvélemény-kutatás vagy afféle kérdezz—felelek
játék?
- Ó, bocsásson meg, közvélemény-kutatás természetesen. Nem zavarják a kérdéseim ?
- A kérdései? - Baljós csillogás jelent meg Melinda kék szemében.
- A maguk csodálatosan primitív szokásai, művészi formáik, egyéni szokásaik...
- Ide figyeljen! - mondta Melinda elvörösödve. - Ez egy jó hírű környék, és én nem
vagyok hajlandó választ adni semmiféle Kinsey-jelentés számára, megértette?
A kis ember bólintott, tovább firkálgatott.
- Tilos az egyéni szokásokról kérdezni? Nagyon sajnálom. A közvélemény-kutatás.
Széles mozdulattal mutatott a ládájára.
- Antigravitációs szandálokat? Hordozható, napenergiával működő áramátalakítót?
Bocsásson meg ezért a szegényes választékért, de a Capellán azt mondták nekem...
- Elkapva Melinda elragadtatott pillantását, kiemelt egy apró, zöld üvegcsét. - Ez csak egy
regeneráló oldat. Úgy látom, magán nincs semmiféle vágás vagy horzsolás.
- Ó - mondta Melinda gúnyosan -, elmulasztja a szemölcsöket, meggyógyítja a rákot, kinő
tőle a haj; ugye, nem tévedek?
Porteous felderült.
- így van. Látom, jó szeme van. Bámulatos! - Megint jegyezgetett valamit a tollával,
felpillantott, észrevette Melinda arcán a nyilvánvaló gúnyt. - Itt van. Próbálja ki.
- Próbálja ki maga! Lássuk csak, most majd kínlódhat!
Porteous habozott.
- Azt kívánja tőlem, hogy növesszek egy felesleges ujjat vagy hajat?
- Növesszen pár szál hajat. - Melinda megpróbált komoly maradni.
Porteous kihúzta a kis üveg dugóját, kiöntött egy' csillogó zöld cseppet a csuklójára.
Arcán rosszalló kifejezés ült.
- Ez egy sűrítmény - magyarázta. - Tóriumbázis, szuszpenziós oldat. Azonnal megindítja
a hormonműködést, teljes biztonság... látja?
Melindának leesett az álla. Rámeredt a kis hajcsomóra, amely nyomban megjelent a
csupasz csuklón. Hirtelen boldogtalan lett, mert eszébe jutott a konty, amelyet tegnap
vásárolt. Nyolc dollárt voltak képesek elkérni érte, pedig most ezzel a szerrel lehetne igazi
kontya is.
46
 - Mennyibe kerül? - érdeklődött óvatosan.
- Csak egy félórájába - mondta Porteous.
Melinda határozott mozdulattal megragadta a fiolát, letelepedett a heverőre, egyik lábát
maga alá húzva.
- Oké, beszélhetünk! De semmi személyes.
Porteous boldog volt. Egy csomó kérdést tett fel, a legtöbbje érdektelen, némelyik naiv,
Melinda pedig leásott csekélyke tudásának legmélyére, és válaszolt. A kis ember eszeveszett
iramban jegyzetelt, s közben kotyogott, mint valami tojós tyúk.
- Azt akarja mondani - kérdezte döbbenten -, hogy maguk a saját jószántukból laknak
ezekben a primitív kunyhókban ?
- Ezek állami típusházak - mondta megszégyenülten Melinda.
- Megdöbbentő. - Felírta: Feudális anakronizmus és atomerő egymás tőszomszédságában.
A IV, osztály időnkénti megnyilvánuló „lázadása" vissza a természethez mozgalmakban.
Ifjabb Harry ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy ennivalóért kiabáljon. Porteous
remegni kezdett ültében.
- Ez valami vészjelzés?
- A fiam - mondta Melinda csüggedten, és elindult a gyerekszobába.
Porteous utána ment, s izgatottan figyelte az üvöltő gyereket.
- Újszülött?
- Tizennyolc hónapos - mondta Melinda hűvösen, pelenkázás közben. - Jönnek a fogai.
Porteous megborzongott.
- Milyen kár. Nyilvánvaló atavizmus. A bölcsőde nem veszi be? Nem kellene itthon
tartania.
- Próbálom Harryt rávenni arra, hogy fogadjunk fel egy lányt, de azt mondja, nem
engedhetjük meg magunknak.
- Nyilvánvalóan veszélyes - mormolta a kis ember ifjabb Harryt vizsgálva. - Határozott
paranoid tendenciák.
- Két héttel előbb született a kelleténél - ismerte el Melinda. - Tagadhatatlanul érzékeny
gyerek.
- Én tudok erre valamit - mondta Porteous boldogan. - Itt van. - A tálcán levő csillogó
limlom közül kiemelt egy áttetsző prizmát, és átnyújtotta ifjabb Harrynak. - Idegrendszer-
átalakító. A Rigel Kettőn alkalmazzuk a szellemileg visszamaradottak oktatásánál. Talán
segíteni fog.
Melinda kétkedve nézett a prizmára. Ifjabb Harry, arcán valami feszült kifejezéssel,
belebámult a folyton változó kristály mélyébe.
- Felgyorsítja az idegrendszeri folyamatot - magyarázta büszkén a kis ember. - A
működésbe be nem kapcsolódott nyolcvan százalékot segíti az aktivizálódásban. Túlterhelés
esetében az agy automatikus emlékezetkihagyása következtében érzéketlenné válik a
preszimptomatikus emlékezet. Attól tartok, hogy ez sem tehet annál többet, mint hogy köbre
emeli a gyerek jelenlegi intelligenciahányadosát, és bár egy intelligens idióta csak-idióta
marad, de...
- Hogy merészeli?! - Melinda szeme villámlott. - Az én fiam nem idióta! Tűnjön el ebben
a pillanatban, és vigye a... vackát magával. - Ahogy a prizma után nyúlt, ifjabb Harry ordítani
kezdett. Melinda megkönyörült rajta. - Tessék - mondta dühösen, a pénztárcájával
ügyetlenkedve. - Mennyit kér?
- Csereeszközt kínál ? - Porteous kopasz fejét dörzsölte. - Ó, igazán nem kellene, hogy
én... de micsoda nagyszerű adalék lesz ez a primitív népek fejezetéhez! Mi a maguk
legkisebb címlete?
- Egy dollár elég? - reménykedett Melinda.

47
 George Washington képe boldoggá tette Porteoust. Ujjai között forgatta a bankjegyet,
aztán lassan, szertartásosan meghajolt, elnézést kért, ha megsértett valami tabut, és elment.
- Őrült diákok szövetsége - mormolta Melinda, és bekapcsolta a tévét.

Csizmás Kandúr aznap reggel lehangoló volt. Kis habozás után Melinda rákent a szem-
pillájára egy keveset a zöld folyadékból; az eredménnyel nagyon meg volt elégedve.
Ifjabb Harry egész nap az engedelmesség mintaképe volt. Mialatt Melinda csokoládét
majszolva a tévét nézte, megfésülte, majd újrafésülte a haját, ifjabb Harry békésen játszott a
kristályprizmával.
Késő délután felé odakúszott a könyvespolchoz, lerángatta az enciklopédiát, és boldog
gügyögések közepette forgatta végig a lapokat. „Egy napon - álmodozott Melinda - még híres
ügyvéd is lehet belőle, nem pedig afféle haszontalan pepecselő, mint az apja, a nagy Harry,
aki még munkaidő után is ott lebzsel abban az átkozott laboratóriumban." Egészen
elkomorodott, látva, hogy ifjabb Harry, megunván az enciklopédiát, nagy Harry egyik, a
nukleáris fizikával foglalkozó könyve után kezd nyúlkálni. Egy pepecselő elég a családban!
Ám amikor megpróbálta a könyvet elvenni, ifjabb Harry olyan éktelen bömbölésbe kezdett,
hogy végül is jobbnak látta békén hagyni.
Fél hétkor nagy Harry felhívta a labiból a szokásos csüggedt szöveggel, miszerint
Melinda ne várja őt haza vacsorára. Melinda erre megkockáztatott néhány rezignált
megjegyzést az egyedül elfogyasztott szomorú vacsorákkal kapcsolatban, néhány sötét
célzást arról, hogy magányos asszonyok mit képesek tenni azért, hogy társaságuk legyen, erre
Harry kijelentette, hogy ő a maga részéről végtelenül sajnálja, mire Melinda dühösen letette a
kagylót.
Pontosan tizenöt perc múlva csengettek. Melinda kinyitotta az ajtót, és a szája tátva
maradt. Az előtte álló kis ember Porteous ikertestvére is lehetett volna, kivéve a fekete
fémzubbonyt és a jeges szürke szemet.
- Mrs. Melinda Adams? - Még a hangja is hidegen csengett.
- l-igen. Miért?
- Nord őrnagy vagyok, Galaktika Biztonság. - A kis ember meghajolt. - A kora reggeli
órákban egy bizonyos Porteous járt önnél. - Mintha valami undorral ejtette volna ki a nevet. -
Egy idegrendszer-átalakítót hagyott itt. így van?
Melinda kissé habozva bólintott. Nord őrnagy egyszerűen besétált a szobába, az ajtót
becsukta maga mögött.
- Bocsásson meg a tolakodásért, asszonyom. Porteous tévedett: az önök VII. osztályú
világát IV. osztályúnak gondolta. Tessék! - Átnyújtotta az összegyűrt egydollárost. -
Ellenőrizheti a sorszámát. Az átalakítót legyen szíves.
Melinda elgyengülve lerogyott a heverőre.
- Nem értem - mondta panaszosan. - Tolvaj volt?
- Hát... eltévesztette a térbeli koordinátáit. - Az őrnagy arcán megjelenő halvány mosoly
láttatni engedte kissé a fogait. - Helyrehoztuk a hibát. Hol van?
- Hát ide figyeljen! - mondta Melinda kissé ingerülten. - Ettől a holmitól ifjabb Harry
egész nap békében volt. Én jóhiszeműen vettem, és nem az én hibám; mondja, van magának
valami igazolványa?
- Asszonyom! - mondta méltóságteljesen az őrnagy. - Nem szívesen sértem meg a helyi
tabukat, de kell-e magyaráznom, milyen hatása lehet egy idegrendszer-átalakítónak egy
stagnáló kultúrában? Milyen következményei lettek volna annak, ha az önök neandervölgyi
embere atombombával rendelkezett volna? Hol lenne ön akkor ma? Az ágakon hintázna, ez
kétségtelen. És ha az önök Hitlerének erőtér jut a birtokába?
- Felsóhajtott. - Hol van a fia?

48
 A gyerekszobában ifjabb Harry elégedetten játszogatott a kockáival. A prizma ott
csillogott a szoba sarkában.
Nord őrnagy óvatosan felvette, közben alaposan szemügyre vette ifjabb Harryt. Alig
hallható hangon kérdezte meg:
- Azt mondja... játszott vele ?
Valami mélyről jövő anyai ösztön azt súgta Melindának, hogy habozás nélkül,
határozottan nemet intsen. A kis ember szúrós szemeket meresztett ifjabb Harryra, aki
nyomban nyafogni kezdett. Melinda reszketve ölelte magához ifjabb Harryt.
- Ezt aztán értik; berontani, ijesztgetni a nőket, a gyerekeket? I Fogja a vacak átalakítóját,
és tűnjön el! Hagyja békén a rendes embereket I
Nord őrnagy összevonta a szemöldökét. Csak tudná biztosan! Hűvös pillantást vetett
ifjabb Harryra.
- Kifejezett egománia. Nem látni, hogy hatott volna rá. Különös - mormolta.
- Azt akarja, hogy sikítsak? - kérdezte Melinda.
Nord őrnagy felsóhajtott. Meghajtotta magát, kiment, becsukta az ajtót, megfogott egy
apró gombot a zubbonyán, és eltűnt.
- Némely ember modora... - szólt oda Melinda ifjabb Harrynak. Kicsit megkönnyebbült,
mivel az őrnagy nem kereste a zöld fiolát.
Ifjabb Harry is megkönnyebbült, bár egészen más okból.

Nagy Harry valamivel tizenegy óra után érkezett haza. Apró, gondterhelt ráncok húzódtak a
szája körül, és a homlokán, szemében a közelgő vereség nyomasztó gondja tükröződött.
49
Bement a hálószobába, és Melinda álmosan kezdte mesélni a kis embert, aki az egyetem
mellett vacak tárgyakkal házal, aztán a faragatlan Nord nevű rendőrt. Harry megjegyezte,
hogy ez igazán meglepő, és Melinda felcsattant:
- Harry, te ittál!
- Nem is egyet - mondta Harry ostobán. - Drágám, te egy csődtömeghez mentél feleségül.
A kísérleti minta egy része elpárolgott, huss!, és ezzel kész. Papíron olyan jónak tűnt...
Melinda már hallotta ezt eleget. Megkérte a férjét, nézze már meg, nem takarózott-e ki
ifjabb Harry, és nagy Harry betántorgott a gyerekszobába, leült a fia ágya mellé.
- Szegény kis kölyök - mormogta. - Az öreged egy segg, egy haszontalan kontár. Azt
hitte, hogy embert küldhet fel a csillagokba héliumatommag fonálon. Ó, milyen okos ember
volt! Mindennek ellenére. Kiegészítő sugarak, amelyek kiküszöbölik a negatív megterhelést,
a higanypára feldúsítása - micsoda remek kezdősebességet kaphatnak a pozitív
alfarészecskék! - Csuklott egyet, arcát a tenyerébe temette.
- Még soha nem gondoltál arra, hogy csekély számú levegőmolekula szétszórhatja a
sugarat? Próbálkozz vákuummal, ostoba!
Nagy Harry felállt.
- Mondtál valamit, fiam?
- Plömplöm - mondta ifjabb Harry.
Nagy Harry, mint valami alvajáró, imbolygott vissza a nappaliba.
Papírt, ceruzát vett elő, izgatott képleteket kezdett firkálni. Nemsokára taxit hívott, és
elrohant a laboratóriumba.

Melinda gyémántszegekkel kivert tálcákat hordozó, kicsi, kopasz emberekről álmodott.

Kergették, rubin- és smaragdkövekkel hajigálták, semmi mást nem akartak, csak kérdezni, de
ő rohant tovább, ifjabb Harryt szorosan magához ölelve. Aztán vészcsengők szólaltak meg. A
csengők még akkor is csöngtek, amikor felnyögött, felült az ágyban, és felkapta a telefont.
- Drágám! - Nagy Harry hangja riasztotta fel. - Megtaláltam! Több kiegészítő védőanyag
plusz vákuum. Gazdagok leszünk!
- Hát ez igazán nagyszerű - mondta Melinda ingerülten. - Felébresztetted a gyereket!
Ifjabb Harry keserű könnyeket hullajtott a párnájába. A csalódás egészen beteggé tette. Még
a legoptimistább becslések szerint is legalább tizenkilenc évbe telik, míg a világ urává válik.
Egy örökkévalóság. Tizenkilenc év!
FAZEKAS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA
ÕSKORSZAK
AZ ABLAK
.
MANUEL
VAN
LOGGEM

ELÕTT
Hébe-hóba, mikor a lelkem felfrissülni vágyik, elmegyek a pszicholó-
gusnőmhöz. Ez - természetesen - nem olcsó mulatság, de rajta kívül
nem ismerek más emberi lényt, aki oly sok rokonszenves érdeklődéssel
tűrné el, hogy csak magammal törődjem, olyasmivel, amit mások
esetében nevetségesnek tartanék. De a lélekszakértők figyelme nem
lankad, hiszen ez a dolguk.
Legutóbbi látogatásom alkalmával néhány olyan álmomat tálaltam
föl neki, melyekben nyilvánvaló szimbólumok bújtak meg, hiszen
tudom, hogy a pszichológusnőm úgy gyűjti az álmokat, mint más ember
a bélyeget. Egyszer elmesélte, hogy olyan könyvön dolgozik, amelyben
a felvonóhíd tudat alatti jelentését kutatja, és ezért sosem tagadtam meg
tőle ezen útösszekötők néhány ritka példányát.
„A felvonóhidakat nem kellett volna megemlítenem magának -
mondta egyszer. - Könnyen befolyásolhatom az álmát."
Arról a heverőről, amelyen hanyatt feküdtem, az ablakon át a szem-

51
 közti házak felső emeleteit lehetett látni. Elbámultam a felhőket és a fákat, és

.
könnyűszerrel olyan dolgokat meséltem el, amelyeket mások előtt aligha tudtam
volna szóba hozni. Mintegy álomban hallgatva a saját hangomat, egy olyan ember
személytelen bizonykodásával, akinek semmi köze ahhoz, amit mond.
Lelki lényem szolgálója a heverő mellett, az ablaknál ült, nagy ritkán
belekérdezett, hogy lódítson az elbeszélésemen, vagy azért, hogy emlékeztessen
a jelenlétére, és semmi szín alatt sem engedte, hogy piaci kofaként locsogjak
neki.
Mindketten elégedettek voltunk, mind a pszichológusnőm, mind jómagam.
Jól tudtuk, mit várhatunk egymástól, és a közöttünk kialakult összhangba csak
havonta egyszer vegyült enyhe diszharmónia; amikor elém rakta a számlát.
Lopva az órámra pillantottam, és láttam, hogy a negyvenöt perc, amit egy
órának neveztünk, lassan letelik, és kimondtam ama végkövetkeztetést, hogy az
ilyen lélekmosoda hetente egyszer mindenkire ráférne. Még feküdtem a saját
szavaim élvezetébe merülten, a lágy őszi idővel és a kényelmes heverészéstől
elégedetten.
Belső életem minden apró fekete foltját kibeszéltem.
- Ez minden mára? - kérdezte jóakaróm.
- Igen, egyetlen dolog kivételével - mondtam. - Az ablak előtt áll egy
brontosaurus.
Hallottam, ahogy a lélegzete elakad a csodálkozástól. Megértettem a
viselkedését.
Azokból az enyhe lelki zavarokból, amelyeket mindeddig énbennem észlelt,
sosem gondoltam volna, hogy komolyabb betegség tünetei is jelentkezhetnek.
- Olvasott-e valahol mostanában brontosaurusról ? - kérdezte határozatlanul.
- Igen. Tegnap este, egy őskorszakról szóló könyvben. Az őskorszak engem
felettébb érdekel.
- Egyáltalán nem rendkívüli eset - mondta sietve. - És egészen biztos benne,
hogy az brontosaurus?
- Igen - válaszoltam. - Egészen biztos vagyok benne.
- Kínozták már hallucinációk?
- Soha.
- Csak semmi aggodalom I - mondta olyan makacs bizonykodással a
hangjában, hogy azon nyomban elfogott volna az aggodalom, ha előtte nem
ringatózom olyan isteni hangulatba.
- Igen. Éppen az ablak előtt áll, és bebámul a szobába.
- És miféle szerzet?
- Éppen olyan, mint a könyv képein. Apró, okos fej, szúrós pillantású
gombszemek. És istentelenül hosszú nyak, csodásán karcsú, akárcsak a pálmafák
törzse. Annyit mindenesetre megér, hogy ide álljon az ablakhoz az ember, és
kinézzen rá. Eddig azt hittem, hogy ez a fajta őslény már kihalt.
A pszichológusnő jó ideig hallgatott. Láthatóan azon töprengett, miképpen
lehetne úrrá a helyzeten.
- Folytassuk még a beszélgetést néhány percig - mondta végül enyhén
reszkető hangon. - Bár a vizit ideje már letelt. S nem kis munka van előttünk. De
azt hiszem, megéri a fáradságot, hogy kiűzzük a fejéből ezt a csúnya
brontosaurust. A lelkében megrekedt őskorszak kukucskál be ugyanis az
ablakon. Valóban - egyszerű eset.
- Integet - mondtam. - Ilyet még életemben nem láttam!

52
 - Ha olyan személyre gondol, aki integet, ki az első ember, aki eszébe jut? -
kérdezte fürgén.
- Az anyám - válaszoltam tétovázás nélkül.
Jól tudtam, milyen választ vár, de mindamellett ez volt az igazság.
- Ki-tű-nő - csengett vidámabban a hangja. - És ha megemlítem önnek azt a
.
szót, hogy brontosaurus, mire gondol önkéntelenül, mi az első dolog, ami eszébe
jut róla?
- Őskorszak - válaszoltam határozottan. Az ilyen kérdésekhez már
hozzáedződtem. - Állatbőrbe bújt férfiak, akik asszonyokat vonszolnak hajuknál
fogva. És az erkölcsösséget nem ismerő nagy szabadság, amely akkortájt
uralkodott.
- Úgy van - mondta a pszichológusnő. - Örülök, hogy ilyen könnyen dűlőre
jutottunk. Természetesen majd maga is belátja, hogy mit jelent a látomása. Mindez
ugyanis önnönmaga visszamaradt vágyakozása. Az őskorszak maradványai,
melyek önben élnek, kivetítődnek a külvilágba, és onnan visszapillantanak
magára. Semmi ok az aggodalomra. Rá se hederítsen ezután. Tekintse olyan
álomnak, melyet a szokásosnál éberebben él át. És felejtse el, ugyanúgy, mint az
álmait.
Felálltam, és kezet fogtam vele.
- Nagyon köszönöm, doktornő - mondtam. - Kellemes időtöltés volt. Egészen
megkönnyebbültem. De ami a brontosaurust illeti, az valódi. Sajnos, nem vitás,
hogy még mindig ott áll.
A pszichológusnő felsóhajtott, és a szeméhez emelte a kezét.
- Jöjjön vissza holnap. Elcsípjük a bestiát.
- Nézze meg maga is - unszoltam. - Ott integet.
A pszichológusnő kinézett az ablakon. A szeme tojásdadra tágult. Olyan
rekedt, éles sikollyá változott a hangja, hogy elakadt a lélegzetem.
A brontosaurus csak bámészkodott; hosszú nyakán hintáztatta a fejét.
Az orvosom akkor már ájult volt. Óvatosan a heverőre fektettem.
Amikor magához tért, szelíden így szóltam hozzá:
- Még mindig ott áll. De ne féljen tőle! Ezek az állatok ártalmatlanok. Fűevők.
Újra behunyta a szemét. Bátorítóan megsimogattam a kezét, és lementem az
utcára. A brontosaurus még az ablaknál állt. Elkaptam a gallérjánál, amelyet a
nyaka körül úgy embermagasságban viselt, és elvezettem a legközelebbi
rendőrőrsre.
ÓDOR LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

53
MANUEL VAN LOGGEM
Az AGY hóhérai

I.
Mindig sejtettem, mennyire borzalmas lehet, de sosem mértem föl igazán, milyen a valódi
félelem.
Nem tudom, miért börtönöztek be.
Éjszaka csaptak le rám, és elhurcoltak, pontosan úgy, amiként mindig is gyanítottuk, hogy
egyszer megtörténhetik. Állandóan tudtunk történetekről, amelyek körülöttünk keringtek
kimondatlanul; és mégis valamennyiünk számára ismertek voltak azok a módszerek,
amelyeket a rendszer az ellenlábasaival szemben alkalmazott. De mivel még senki nem tért
vissza az isten háta mögötti táborokból, ahová internálták őket, senki se tudta, hogy mi az
igazság. Az első vallatom egy kedves, enyhén öregedő ember volt, aki olyan elnézően bánt
velem, mint az apám, aki a nézeteimmel nagy vonalakban kibékül, csak éppen azt hányja
szememre, hogy szertelen vagyok.
- Örülnék, ha megmondhatná, kik voltak annak a csoportnak a vezetői, amely megrontotta
önt.
A hangja lágy volt és behízelgő. A szavai mintha sűrű szövésű, nyálkás fonadékkal
kötöztek volna meg. Nem kis erőfeszítésembe került, hogy fülbemászó duruzsolásától
elszabaduljak.
No meg aztán, tényleg, egy fia információm sem volt.
Valószínűleg félreértésből tartóztattak le. Nem voltam más, mint egy olyan csoport
jelentéktelen tagja, amely szétzüllesztett elégedetlenkedőkből állott, akik csak egymás közt
fortyogtak, miközben a közösség törvényeinek minden ízükben engedelmeskedtek. Hébe-
hóba esetleg én is hangot adtam felháborodásomnak a diktatúra - melyben élni
kényszerültünk - legkirívóbb visszaélései miatt...
Az igazat vallottam, amikor tagadtam mindazt, amivel vádoltak.
- Természetesen, ön nem tud semmit - mondta a vallatóm nyájas, behízelgő hangon. -
Nyilvánvaló. Nincs, aki valaha is tudna valamit. De ez még nem menti fel önt az alól, hogy
többet tudjon.
Egyre szűkülő körben keringélt körülöttem. Végül már szorosan mellettem állt.
- Tudnia kell, hogy ajánlatosabb tudni valamit, mint nem tudni semmit. Ne vegye
hencegésnek, de ez a paradoxon legtöbb látogatómnak gyorsan a hasznára válik.
Megrémített. Faggattam magam, hogy hallgattam volna-e akkor is, ha valamit tényleg
tudnék. Ez a fajta hízelkedő fenyegetés dermesztőbben hatott, mint a leplezetlen
kegyetlenség, amelyre elkészültem.
54
 Hirtelen elmosolyodott, mint az apa, amikor fiacskája neveletlenségét megbocsátja
- Most elmehet. Talán igazat mond.
Egy arc nélküli férfi lépett be, és egy kis, fehér falú szobába vezetett, melyben csak egy
szék és egy ágy állt bútor gyanánt. Tisztán hallottam a mágneses zár zizzenését a zárban. Úgy
hát valóban fogoly vagyok.
A félelmem nőttön-nőtt. Az első vallatóm váratlan nyájasságával elérték a céljukat
Kiismertek a fejem búbjától a lábam ujjáig, tudták, hogyan kezeljenek.
Csak akkor vettem észre, amikor már elment, hogy a vallatóm egy cédulát nyomott a
kezembe, mielőtt átadott a foglárnak. Mivel a harmadik rendhez, az értelmiséghez tartozom,
el tudtam olvasni. Egyébként négy kaszt van nálunk. Születéskor kompjuterek döntik el, ki
melyikhez tartozik: az agyimpulzusok analízisével megállapítják az újszülöttek értelmi
szintjét, különleges adottságaikat és jellemvonásaikat. Rólam azt sütötték ki, hogy a gyógyító
szakmához mutatkozik bennem hajlam, így lettem orvos. Betegekkel bajlódom, s olvasni is
tudok. Értelmiségieknek gyakran kell régi könyvekben bogarászniok. A munkások, az
alattunk levő kasztban nem ismerik a betűt. Mindazt, amiről tudniok kell, a képek tárából
nyerik, amely azonban közvetlenül az agyrendszerükre hat.
Megkaptam a rólam készített jellemzés egyik példányát. Ilyesmi is ritkán történik A
hivatalnokok az efféle titkokat mindig hét lakat alatt őrzik. Ők az uralkodók, a felső kaszt.
Utánuk következnek a tulajdonosok.
Tehát azt a papirost tartottam a kezemben, amelyen a személyleírásom állt. Rajta volt:
név, kaszt, hivatás, értelmi szint, az érzelmi beállítottság részletes rajza, a lelki labilitások
rendszere, a hivatásban szükséges jártassági alapszint, a nevelésre kiadott gyermekek száma
és az ideológiai elhajlási együttható.
Az utolsó pontot vastagon írták. Eszerint ideológiai tekintetben ingadozom, tiltott
eszmékre fogékony vagyok. Meglehet, hogy ezért füleltek le első gyanakvó indulatukban.
Döbbenten bámultam a papírt. Mindenre ráismertem. Élő lényem nyomtatott mása meredt
elém, bár volt némi ellentmondás a között, amit róla leolvastam, s amit magamról tartok.
Valami hiányzott belőle, de nem tudom, hogy mi. Ez a hiány oly mélyen fészkelt bennem,
hogy nemcsak az agyamat fürkésző kutató figyelmét kerülte el, hanem az én tudatom elől is a
semmibe veszett. Az volt a benyomásom, hogy egy ikertestvéremre bámulok csodálkozva.
Azután elaludtam. Szuroksötétben ébredtem fel, elakadt a lélegzetem, halálfélelem
gyötört - minden észlelhető ok nélkül, még csak egy lidérces álom emléke sem nyomasztott.
Hirtelen átható furulyaszót hallottam. A hang magassága és ritmusa időnként változott. Néha
elmosódott, de a visszatérésére várni rosszabb volt, mint a közellétét elviselni.
Aztán egy csapásra megszakadt. Először megkönnyebbülten fellélegeztem, azután gyanú
ébredt bennem, és félelem töltött el, s végül a teljes üresség állapotába zuhantam. Koponyám
minden eldugott zugát fénycsóvák járták át.
Lassan árnyékok nyomultak homlokom mögé, mintha ujjak lettek volna, hogy a
gondolataimat letapogassák.
Kimerültem. Különleges kutató csápjaikkal ridegen és tökéletes hozzáértéssel, téved-
hetetlenül és szisztematikusan számba vették agyam minden zugát és rejtett ösvényeit,
átvizsgálták a legeldugottabb szegleteket is, minden félrevezető kísérletemet meghiúsították.
Rátámadtak legtitkosabb gondolataimra és érzéseimre, melyek olyan alacsony sugárzási
szinten bújtak meg, hogy létezésüknek jelét sem adták még nekem sem, s a homályos
érzelmek üledékébe süllyedtek, az agyam legmélyebb rétegeibe rakódva.
Úgy tetszett, hogy az egész testem átlátszó, mint az üveg; fölmérhetetlen űr támadt
bennem. A kutatás tökéletesnek mutatkozott. És mégis, amikor a sugárzó energiák
elcsitultak, halványan úgy éreztem, hogy az elmém egy icipici darabja megmenekült a
vizsgálattól; olyan alig meghatározható csonkok, melyek még a rám irányított irgalmatlan
sugárzás számára is elérhetetlen mélységekben rejtőztek.
55
 Minden meghitt gondolatom, képzetem és érzésem lavinaként omlott vissza belém.
„Most már mindent tudnak rólam" - gondoltam.
Ám ebben a pillanatban világossá vált előttem, hogy ez nem teljesen igaz.
Az a szövettartomány, melyből a lélek él, részben érintetlen maradt.
Amikor a vallató ennivalót hozott, kis híján megkönnyebbültem. Olyan volt, amilyennek
mindig is elképzeltem; alacsony, zömök ember unott, sunyi arccal: élvezte a kegyetlenkedést.
Kevéssel is megelégedett. Gyomron vágott, arcul csapott, s megkérdezte, hogy netán jobb
belátásra tértem-e már. Nem hivatalnok volt, hanem fizetett bérenc - a legalsóbb kaszt tagja;
a felettesei megvetéssel kezelték, de eltűrték a jelenlétét, és piszkos munkájáért gyanús
megbecsülésben, de az uralkodókéval azonos anyagi juttatásban részesült. Meglehet, hogy
saját házában lakott, hogy maga szemelhette ki a feleségét, sőt még a gyermekei számát is
meghatározhatta.
Nem maradt sokáig. A fájdalom, amelyet okozott, éppenséggel elviselhető volt.
Nyilvánvalóan előkészítő kezelésre küldték. Millió kétséget támasztott bennem. „Azért
bírtam olyan jól a kínzást - kérdeztem -, mert felfedeztem magamban az ellenállás utolsó
bugyrát, mely az agykutatók legszigorúbb vizsgálatai elől is rejtve maradt?"
„Talán célúk volt, hogy felfedezd ezt az ismeretlen tartományt" - gondoltam azután.
- Ha legközelebb ezt is elveszik tőled, még védtelenebb leszel." De miért folyamodnának
ilyen durva lépéshez, ha szokásos módszereikkel is megtudhatnak mindent, amit csak
akarnak?

II.
Ez az álom, melynek csak egy kis hányadára emlékeztem, ékesen bizonyította, hogy
mindenképpen igazam volt. Csak később döbbentem rá, hogy álomsipka nélkül aligha
álmodhattam. Amióta az álomsipkát bevezették, a spontán álom ritkaságszámba ment.
Beszélni akkor sem beszélt róla az ember. A spontán álomtól mindenki úgy berzenkedett,
mint az ideológiai elhajlás minden megnyilvánulásától, s az volt az általános felfogás, hogy a
legbölcsebb róla hallgatni, még ha a szabadon álmodás nem ütközött is a törvényekbe.
Sík tájon sétálgattam, mindenfelé dús vegetáció, olyan rendetlen burjánzásban, mintha
kutya sem törődött volna vele. Sok állat élt ott, szabadon csatangoltak, nem egyet
felismertem közülük a könyvek után. Már réges-régen kihaltak valamennyien; farkasok,
galambok, apró énekesmadarak és lovak is, nagy és szelíd állatok, amelyek - még az
álmomban is feltűnt - elvesztették a helyüket abban a környezetben, amelybe már nem
tartoztak bele. A proteinember, akinek húsételét és zöldfőzelékét magas nyomáson
készítették el, könnyű szívvel kiirtotta őket. Összeterelte az állatokat, majd rájuk irányította a
lézerfegyverét, és azok csak összecsuklottak, a halálukban is éppoly szelíden és
hasznavehetetlenül, mint egykori életükben. Zabolátlan szépségük lenyűgözött. Az volt az
érzésem, hogy tiltott szépség tanúja vagyok. Magamat is láttam az álmomban; tudtam, hogy
sajnálom az elhulló állatokat. A gyilkosuk is sajnálta őket. Mindketten remegtünk egymástól.
Én azt színleltem, hogy megértem, amiért öl; ő részvétteljes magatartást öltött magára,
mintha sajnálná az állatokat, melyeket lemészárol. Egy ló nyakát paskolgatta. A ló mereven
bámult a férfira. A férfi rám nézett. Tisztán láttam az arcát.
„Hitvány vagy" - mondtam az álmomban. - Jelenetet rendezel abból, hogy sajnálod a
szegény párákat. De hivatalnok vagy. Ezek az állatok többnyire vadak voltak, nem tudtátok
megszelídíteni, uralni - ezért öltétek le őket."
Amikor felébredtem, az arca élénken élt az emlékezetemben, még később is, amikor az
álom már egészen szertefoszlott bennem.
56
 Csak most vettem észre, hogy szokatlan hang volt, ami felvert: kopogás - valahol a
közelemben. Az üzenetet nem volt nehéz megértenem. A földalatti újságokban, melyek
természetesen megjelentek, gyakran lehetett olvasni, hogyan érintkeznek egymással a
foglyok. Aki tudott olvasni, és ismerte az ábécé sorát, könnyen megfejthette a
kopogásjeleket. Néhány percen belül rájöttem, hogy a nevemet kopogtatják.
Visszakopogtam: értem. Akkor aztán a kopogás megszűnt.
Nem éreztem magam olyan egyedül. Szabályos időközönként szólítottak. A legtöbb hír,
amelyet továbbítottak, nem érdekelt, mégis feloldotta a félelmemet. Ha másokkal
megoszthatod a sorsod, távolibbnak tűnik a halál. Amikor a foglár ennivalót hozott,
elfelejtette bezárni az ajtót. Gyanakodtam. Talán megpróbálnak csapdába ejteni. Talán a
szabadság illúziójába akarnak ringatni, hogy aztán még kegyetlenebből lesújtsanak. Amikor
az álmomban látott férfi besettenkedett, egy csapásra olyan tisztán felismertem, hogy a
megdöbbenéstől félni is elfelejtettem. Egy pillanat alatt akkor tudatosodott bennem, hogy ezt
a férfit megelőzően csak az álmomban láttam.
Köszönt, és leült az ágyamra.
- Nem is olyan rossz fickó ez az őr - mondta. - Egy lyukas kétfilléressel meg lehet
vásárolni.
Még a hangját is felismertem.
Úgy bámultam rá, mintha álomsipkás látomás volna. Tudod, hogy nem létezik, és mégis,
minden idegedben érzed, hogy itt van. Visszahőkölt, olyan szúrós szemmel meredt rám,
mintha agyletapogató nélkül akarta volna előhalászni az agyamból a gondolatokat.
- Ki maga? - kérdeztem végül.
- Az vagyok, aki magának kopogtatni szokott. Én is fogoly vagyok. Azt mondták, hogy
most érkezett ide, és amint csak tehettem, eljöttem, hogy lássam. Segítenünk kell egymáson.
- Ilyen könnyen lehet itt látogatóba menni?
- Az őr hajlik arra, hogy másfele nézzen. Cserébe adunk neki az élelmiszeradagunkból.
Azután a szervezetről mesélt. Úgy tetszett, hogy ő az izgatók főnöke. Hallottam már róluk
ezt-azt. Mindenki hallott róluk ezt-azt. Elkülönülten élnek, törzsi közösségekben, és vannak
szövetségeseik a nagy városokban is. Ők a rendszer legszívósabb ellenfelei. Valamikor azt
gondoltam, hogy nem igaz az egész, hogy csak az uralkodó rendszer vezetői találták ki a
róluk szóló történeteket. Néha azonban a létezésüknek jelét is adták. Volt propagandájuk.
Álomhangszalagokat és könyveket osztogattak. Egyszer volt is kezemben egy ilyen könyv. A
váróban találtam. Egyik betegem hagyhatta ott.
Természetesen elégettem. De néhány passzusát lehetetlen volt nem elolvasnom. A címe
ez volt: A boldog élet. Az izgatók elődeitől szerepeltek benne rövidített írások. Egy olyan
lehetséges társadalomról szóltak, melyben az emberek szabadok; ahol mindenki
megszorítások nélkül teheti, amihez kedve van, megválogathatja a barátait, énekelhet és
játszhat. Mindenkinek egyenlő joga van. Nincsenek uralkodók és feljebbvalók. És ez
rémisztett meg a legjobban.
Az izgatásaikkal, melyeket mindenfelé lehetett hallani, felhívták a figyelmet a társadalom
veszedelmes fekélyeire, és mindenki, aki csak hallotta a szamárságaikat, kénytelen volt
elgondolkodni. Ebben rejlett a legnagyobb veszedelem. Tanításuk a fennálló rendszer
alapvető dogmáit támadta meg. Megtanított gondolkodni. És a kételkedő embernek megvan
az esélye, hogy előbb-utóbb elvesszen.
Amikor ebbe a könyvbe beleolvastam, nyomban felmértem, milyen veszedelmesek az
izgatók. Ám egyszersmind ráeszméltem arra is, hogy a pártjukon állok.
Könnyen lehet, hogy a hivatalnokok csak ezért börtönöztek be. Valószínűleg gyanították,
hogy fertőzött vagyok. Mindaz, amit az izgatók vallottak, olyan nyilvánvaló igazság volt;
mintha minden véleményük az ember őstermészetéből fakadó igazság-tétel lett volna.

57
 Azt a világot, amelyben éltünk, az igaz út letérőjének láttatták. Igen, az izgatók
veszedelmesek voltak. Veszedelmesebbek, mint hinnénk. Természetesen nem egyedül engem
mérgeztek meg az eszméikkel. Lehettek közöttük nálam bátrabb emberek is, akik nemcsak
alamuszin meglapultak, amikor a tiltott lapokat olvasták.
Most tehát az egyik vezetőjük együtt ült velem a cellámban. A boldog életről beszélt;
minden nyakatekert blöffölés vagy apologetika nélkül. Úgy tálalta föl az eszméit, mint az
egyetlen evidens eszményt, amely távolról sem ködös és zavaros torzszülemény.
Lelkesedése és nyílt őszintesége kis híján levett a lábamról. Megingásomat észrevette.
Megragadta a kezemet.
- Maga a mi emberünk!
Visszahúztam a kezemet. Eszembe jutott az álmom. Tudtam, hogy nem szabad bíznom
ebben az emberben. Hogy nyavalyás spicli. Észrevette a gyanakvásomat. Arca idegesen
megrándult. Kiment anélkül, hogy egy szót szólt volna.
Ezután sokáig magamra hagytak. Időnként felhangzott a kopogás a falon, de nem
válaszoltam. Már ismertem a besúgó fogásait.
Gyakran elcsodálkoztam azon, hogyan kaphattam hasznos tájékoztatást egy álomból.
Igyekeztem ésszerű magyarázatot találni, meggyőzni magam, hogy egyáltalán nem is
álmodtam, hanem csupán elképzeltem a látogatómat. De minden igyekezetem csak az
alapvető tény elhessegetésére irányult: mert a jövő volt az, ami az álmomba beszivárgott.

Amikor a két majom belépett a cellámba, és intett, hogy kövessem őket, tudtam, hogy a
döntő pillanat elérkezett. Odakint a világban gyakran beszélték, hogy a foglyokat újranevelik.
Néha-néha mutattak a tévében helyrepofozott lázadókat, akik az átnevelő táborokból érkeztek
vissza. Az a közönyösség, ahogyan ezek az emberek lelki újjászületésük paradicsomi óráiról
beszéltek, éppenséggel megfagyasztotta bennünk a lelket.
A csarnok, amelybe elcipeltek, nagy volt és fehér, és nem állt benne bútor vagy műszer.
Pontosan középütt egy fémlemez volt a padlóra csavarozva. Arra kellett állnom. Az őreim
kimentek. Valaki egy pántot erősített a halántékomra, egy széles, zöld színű fémdarabot.
Hirtelen megszólalt egy hang a fejemben:
- Amint úgy gondolja, hogy okosabb, ha beszél, beszéljen. Hallgatjuk. Amikor a
vallomását kielégítőnek tartjuk, abbahagyjuk a kihallgatást. Szeretnénk, ha megértené: a
kihallgatásnak bármelyik pillanatban vége lehet, amikor csak akarja. És vallja az igazat! Ez
minden.
- De én semmit sem tudok.
- Tudjuk. Ön nagyon óvatos. Túlságosan is az. Mondhatni végzetesen.
A hang most felcsattant, mintha megleckéztetne, amiért felismertem benne a spiclit, de
lehet, hogy csak képzelődöm.
Hirtelen fáradtság árasztott el. Megpróbáltam leülni. Amikor megérintettem a fémlemezt,
mintha villám csapott volna belém, egyetlen fájdalmas ponttá zsugorodott a testem. Csak a
másodperc törtrészéig tartott. Megértettem, hogy hiába minden, nem mozdulhatok.
- Beszélhet - szólalt meg a hang a fejemben.
Tapogató ujjak nyomultak lassan az agyamba. Nem fájt túlságosan, de olyan dermesztő
érzés volt, hogy felvisítottam.
Az agyfacsarást egy csapásra megszüntették.
- Csak beszélnie kell, nem kívánunk semmi egyebet - hallottam ismét.
- Nem tudok semmit - mondtam kétségbeesetten. - Higgyenek nekem!
Boldogság öntött el. Hirtelen és mélyről jövőn. Az egész testem gyönyörben izzott.
Aranyló nyugalom áradt el az agyamon, a világmindenség tejétől megbékélt csecsemő
boldog révülete ömlött belém.
A boldogság azonban túl mély volt ahhoz, hogy megmaradjon. Nyomban a gyönyör
nyilallásai után felébredt bennem a gyanú, és amikor egy új fájdalom szorító karjai
közeledtek tapogatózva, már boldog voltam újra. Ismerőseim voltak.
A fájdalom hamar tetőzött. Tudtam, hogy nem bírnám sokáig. Azután abbamaradt.
A fájdalom heves hullámokban érkezett, és tompa szenvedéssé csitult. Rövid, éles hang
csapódott a kínzás menetébe, mintha hozzá tartoznék.
- Vallja be, amit tud! Vallja be, amit tud!
De nem tudtam semmit. Beszéltem volna. Még csak az is lehetetlen volt számomra, hogy
feláldozzam az életemet - a hallgatásommal.
A kín már a halál partjáig sodort, de nem mentett el a vizében. Nem öltek meg.
A kínzásnak vége lett. Most az elmémet hideg sugarakkal kezdték el kutatni.
Jól tudtam, hogy a fölvett hullámokat képernyőkre kivetítik, és kimondott gondolatokká
alakítják. Most már mindent tudtam, mindent az égvilágon.
Egy apró részlet kivételével. Azt jól éreztem. Valami érintetlenül megmaradt bennem.
Nem tudom, mi őrizhette meg. A faggatóim nem tudták megközelíteni; de én sem. Ha
tudomásom lett volna a tartalmáról, szívesen elmondtam volna. Mi értelme lett volna titokban
tartanom?! Semminek sem volt értelme már. Kivéve azt, hogy elkerüljem a kínt.
Újra nekiestek az agyamnak. Forgó tűket eresztettek belé. Felsikoltottam. Hallottam a
saját hangomat.
59
 - Állj! Beszélek.
Nyomban abbahagyták.
- Nos, beszéljen - hallottam.
Csöndesen, kimérten, mintha leckét mondanék, belekezdtem. Ki kellett találnom valamit.
Meglepődtem, hogy milyen könnyű hazudni.
- A szervezet három személy egységeire szakadt. Egyikük a főnök. A Központi Tanács
főnöke. Ott választják a triumvirátust.
- Rendben. A maga egységének a neve?
Tétováztam. Tudtam a neveket. Mint papirosra, úgy voltak az agyamba beírva. El tudtam
olvasni őket. Kapásból kivághattam volna a választ, de tétovázást színleltem, hogy a
hazugságom meggyőzőbbnek tűnjék.
- Csak a főnök nevét tudom.
Éreztem, hogy ismét az agyamban kutakodnak. De azt is éreztem, hogy kezdik elhinni,
amit mondok. Az volt a benyomásom, hogy a műszerek, melyek az emlékezetem áramköreit
vizsgálták, bizonyos értelemben igényelték az életet, képesek voltak arra, hogy érzelmi
töltetű sugárzással felfrissítsenek.
Igen, kezdtek bízni bennem.
- Talán fedőnév volt.
- Halljuk!
- Johann Breitenbach.
- Adjon személyleírást róla!
Részletesen ecseteltem Breitenbach küllemét. Valamivel magasabb nálam, vékony, sápadt
arc kicsi orral, hézagosan nőtt fogak, melyek - ha nevetett - jóindulatú vadállat benyomását
keltették. Fekete haja volt, mely a halánték táján már kikopott, elálló a füle, és mély sebhely
húzódott a jobb szeme fölött, kettéhasítva a szemöldököt is. Csak szavakba kellett
öltöztetnem mindazt, amit lehunyt szemmel láttam.
Alighogy kimondtam, a képzeletemben élő arckép csaknem eredeti formájában megjelent.
Mintha sebtében csináltak volna róla felvételt, s azt most megmutatják.
- Emlékezteti rá?
- Igen.
- Hazudik! - A fejemben élesen és ellentmondást nem tűrő tömörséggel szólalt meg a
hang. - Elemeztük a válaszát szavahihetőség szempontjából. Hazudik. Nem valódi emlékkép,
amit körülírt. Nem tudjuk, honnan szedi, de nem felel meg a követelményeknek. Statisztikai
aránnyal meghatározva: annak, hogy igazat mond, egy a négymillióhoz a lehetősége. Ön is
beláthatja, hogy ez kevés. Kár. Nagyon kár!
A hang a semmibe veszett. Üres és nyugodt lettem.
Az őrzőim megjelentek ismét, és visszavittek a cellámba.
Találgattam, hogy mihez kezdenek velem ezután. Kínoznak-e újra, vagy minden teketória
nélkül megölnek? Nem érdekelt. Az egyetlen fontos felismerés az volt, hogy addig élek, amíg
van érintetlen része az agyamnak. Elnyúltam az ágyon. Nem voltam fáradt. Nem tudtam
gondolkodni. Fény, fehér, koponyámban lebegő sugárzó gömb, megbékélt üresség, melynek
valamiképpen végső boldogsággá kell kibomlania, ahogy istenkeresők ősi könyveiben
olvastam.
Nem tudtam megérteni, miért nem hisznek nekem az agy hóhérai. Hiszen azokat a
vonásokat, melyek az elmémben felötlöttek, torzítás nélkül kivetítettem. A műszereik
hamisnak deklarálták. És a műszereik csalhatatlanok. A képvonások akkor bizonyára a torz
fantázia szennyes forrásaiból erednek. Ez nyilvánvaló volt, hiszen én semmiféle lázadó
csoportnak nem voltam a tagja, a főnököt soha nem láttam, és mégis a kép olyan tiszta volt,
úgy áthatotta a valóság, hogy kételkedni kezdtem, nem láttam-e az izgatók vezetőjét, s
később nem nyomtam-e el magamban - félelemből - ennek a találkozásnak az emlékét,
60
olyannyira, hogy most már a legérzékenyebb mérőműszerek sem mutatják ki a valódi értékét.
Elképzelhető, hogy mint orvos kezeltem a sebesült főnököt, s gyanítottam is, hogy kivel van
dolgom, de ezt a magyarázatot sem fogadhattam el, hiszen a műszerek megvétózták
állításaim őszinteségét.
Töprengés közben elnyomott az álom.
Amikor felébredtem, tompa lövéseket hallottam, sikoltozást, majd valószínűtlen csöndet.
A cellám ajtaja kinyílt. Odakint a szokásostól elütő ruhába öltözött emberek csoportját
pillantottam meg. A mendemondákból rájuk ismertem: izgatók voltak. Meghökkentett, hogy
annyira hasonlítanak a róluk költött mesés alakokhoz.
Egy férfi lépett a cellámba.
- Szabad vagy! - mondta. - A hivatalnokok önkényuralmának vége.
- Kicsoda ön?
Vékony, sápadt arc, kicsi orr, hézagosan nőtt fogak, melyek - ha nevetett - jóindulatú
vadállat benyomását keltették. Fekete haja volt, amely a halánték táján már kikopott, elálló a
füle, és mély sebhely húzódott a jobb szeme fölött, kettéhasítva a szemöldököt is.
- Johann Breitenbach - válaszolta.
Most már bizonyos voltam benne, hogy azelőtt soha nem láttam ezt a férfit. Most már azt
is tudtam, hogy honnan áramlottak belém a vonásai, és miért vallott kudarcot az agyhóhérok
azonosítási kísérlete.
Azok a vonások valódiak voltak, igazán azok, de olyan szálak kötötték a valósághoz,
amelyeket műszerekkel nem lehetett kimutatni.
Egy ablak kinyílt életem falán, s kitárult előttem idő és tér korlátlan egysége, mely
általában kinnreked a hétköznapi tapasztalatok körén.
ÓDOR LÁSZLÓ FORDÍTÁSA
 HERBERT W. FRANKE
Félreértés,
avagy:
„Vigyázat,
nemdohányzók!”
Sakadze lefelé irányította az űrhajót, a
horizont lassan emelkedni kezdett. A
fehér napfényben a moha szegte
mészkőlapok olyanok voltak, mintha
penészesek lennének. Sakadze az
otthoni teraszos kertekre gondolt, a
lampionok ringására a szent hegy
lejtői felől lengedező szélben, a
fények villódzására a folyó tükrén. Az
egész Föld volt most a tét - de a
„Föld" szó először mindig ezt a békés
képet juttatta eszébe, és csak később
ért a tudatába a szürkészöld gömb a
kontinensek kopár foltjaival.
Sakadze a leszállásra
összpontosított. A síkság egyhangúan
és üresen terült el alatta, a méretek
összehasonlítására nem kínálkozott
semmiféle támpont. Űrhajója földön
siető árnyékát figyelte, amely sötéten
siklott odalenn a köveken, és úgy tűnt,
mintha átugrálná a moha sávjait. Az
ovális folt növekedett, mozgása
felgyorsult, és végül, mintha jól
begyakorolt manővert hajtana végre, a
földet érés pillanatában a hajó alá
siklott.
Sakadze kiugrott. Vizsgálódva
szippantott a levegőbe - lágy volt és
lélegezhető. Nekitámaszkodott az
egyik tartólábnak, és várt.
Tárgyaló partnere hamarosan
megérkezett. Korong alakú űrhajója
nem messze tőle ért földet. Az ajtó
kitárult.
Sakadze ismét azt a kellemetlen
érzést érezte, amely mindig hatalmába
kerítette, ha teljesen idegen típusú
élőlényekkel készült találkozni; egy
érzést, amely egy kis félelemből, egy
kis feszült kíváncsiságból és abból az
akaratból tevődött össze, hogy
megőrizze önuralmát.
Szemben tehát nyílt az ajtó, és egy
keservesen hosszú pillanat múltán
előmászott egy lény, amely úgy nézett
ki, mint egy összekötözött rozsdavörös
rongycsomó. A lény a férfi felé gurult.
Sakadze már a rádiókapcsolatból
tudta, mennyire bizalmatlanok ezek a
lények. Tudta, hogy rendkívül
elővigyázatosan kell viselkednie,
semmi olyat nem szabad tennie, ami
akár a legcsekélyebb mértékben is
ellenségesnek értelmezhető. A Castor-
lakók életmódjáról sejtelme sem volt,
és azoknak sem az övéről. Semmit
sem tudott a felépítésükről, arról sem,
mi az, ami veszélyes számukra - lehet,
hogy leheletét fülsiketítő zajnak érzik;
lehet, hogy egy köhintést támadásnak
vélnének; lehet, hogy... De nem volt
értelme ezen töprengeni.
Sakadze tudott magán uralkodni,
ezért is esett rá a választás. Ahogy a
Castor-lakó felé közeledett, került
minden heves mozdulatot, még
szempillája rezdülésére is vigyázott.
Óvatosan ment, kimért, lassú
léptekkel. Igyekezett a lehető
legkisebb zajt ütni.
A vörös test tétován közeledett.
Felületét szőrös csüngök borították
bundaszerűen, közülük néhány
állandóan csápként felegyenesedett.
Mintegy két méterre tőle a lény egy
pillanatra megtorpant, majd
visszagurult megint kétméternyit.
Pontosan kettejük között most egy
ládikó állt, akkora, mint egy rádió.
Ebből szólalt meg egy hang, kissé
torzítva, de jól érthetően:
- Beszélj saját nyelveden, mi majd
lefordítjuk a miénkre!
Sakadze, anélkül hogy
meglepetését elárulta volna, felelt:
- Kormányunk nevében üdvözlünk
benneteket! Reméljük, hogy
megállapodásra fogunk jutni.
Egy darabig csönd volt. A Castor-
lakó néhány csápja fel - kunkorodott,
néhány másik lekonyult. Majd ismét
megszólalt a hang a készülékből:
- Figyelmeztetünk, hogy tartózkodj
bármiféle támadó cselekedettől !
Sugárvetőink pontosan rád céloznak!
- A mi sugárágyúink pedig rád! -
mondta Sakadze. Közben jól tudta: a
Földnek nincsenek sugárágyúi. Ebben
a pillanatban alig hitt küldetése
sikerében: hogyan is győzze meg ezt a
lényt, hogy a Föld nem védtelen
zsákmány, hanem méltó, hatalmas
ellenfél!
A tárgyalás megkezdődött.
Sakadzénak olyan volt az egész, mint
egy pókerjátszma. Ha helyesnek
tartotta, kiterítette lapjait, ha jobbnak
látta, blöffölt. Többnyire blöffölt.
Két óra hosszat állt ott, szinte
mozdulatlanul. Beszélt, hallgatott,
figyelt, ismét beszélt. Megismerte a
másik rendkívüli erejét - és nem tudott
mit szembeszegezni vele, csak a
fantáziát.
Végül befejezték a tárgyalást. A
Castor-lakó fogta a ládikót, és űrhajója
felé indult. Sakadze mintha álomból
ébredt volna, a ránehezedő szörnyű
feszültség lehullt, testén könnyű
remegés futott át. Elérte célját,
győzött. Alig tudta elhinni.
Fellélegezve nyúlt zubbonya zsebébe
cigarettáért, meggyújtott egy gyufát...
A vörös lény hirtelen megtorpant.
Csápjai vibrálva felmeredtek;
egyszerre olyan volt, mintha
kétszeresére nőtt volna.
Sakadze váratlanul perzselő
fénytenger közepén találta magát.
Aztán már csak egy porfelhő lebegett
ott, ahol az energiakisülés
bekövetkezett.
VERES MIHÁLY FORDÍTÁSA
GAHAN WILSON Előfordult-e már - valahol egy tudományos-
fantasztikus horrorfilm második része alatt,
mondjuk mikor dr. Yamamoto nevetve intézi el

A tudományos- íróasztal mellől az ostoba bennszülött

halászlegendát a Kyoto nagyságú kagylóról -,
hogy hirtelen úrrá lesz Önön a bizonyosság,

fantasztikus-
hogy mindezt valahol már látta? Nem kerítette
Önt még soha hatalmába a déjà vu
ellenállhatatlan érzése, amikor a cirkónium-
robot a főszereplőnő kebleit kezdi mustrálni

horrorfilm- tisztességtelen rövidzárlatjelzéseket bocsátva

ki magából? Nem szállja meg Önt egy különös
előérzet, midőn Feebly atya bibliával a hóna

zsebszámítógép alatt a most leszállt repülő csészealjhoz megy,

és mindenfajta élet egységéről dünnyög
valamit. Ön pedig lát egy teremtményt, ami két
mázsa krumplisalátára emlékeztet, mereven
néz az egyetlen guvadt szemével, és papi
gallért köt az álla alá?
De ha Ön az a típus, aki tudományos-
fantasztikus filmeket egyáltalán megnéz, akkor
számolni kell azzal, hogy semmit sem tehet az
ellen az erő ellen, amely Önt arra kényszeríti,
hogy úgy üljön a képernyő vagy a filmvászon
előtt, mintha odaragasztották volna. Ön brutális
kényszer hatása alatt kénytelen a gyászos
Véget kivárni, hogy megtudja, valóban sikerül-
e a kék jupiteri rágcsálóknak Monique van
Voorent teherbe ejteni, vagy hogy elpusztítja-e
a fomalhauti pálcikahal lényeket az
elektrosztatikus termonátor. Valljuk be -
Önnek látnia kell, mi sül ki ebből az átkozott
ügyből, Ön kivárja...
Most azonban, hála szorgalmamnak, Ön
mindezt úgy teheti meg, hogy drága idejének
egyetlen perce sem vész kárba, amennyiben
igénybe veszi az én figyelemre méltó
tudományos-fantasztikus-horrorfilm-
zsebszámítógépe-met, amelyből egy példány a
túloldalon kerül bemutatásra. Helyesen
alkalmazva, a tudományos-fantasztikus-
horrorfilm-zsebszámítógép megkíméli Önt
attól, hogy óraszám kitegye magát a
tévéképernyő ártalmas sugárzásának, és
megrövidíti az Ön ócska mozikban eltöltött
idejét.
Hogyan is működik?
Nos, fussa át próbaképpen, és használja
egészséggel !
VERES MIHÁLY FORDÍTÁSA
 HOLNAP
HOLNAP
KURT VONNEGUT

. Holnap

Elérkezett az i. u. 2158-as esztendő, és Lou és Emerald Schwartz suttogva beszélgettek Lou

családi lakásának erkélyén, Alden Village-ben, a 257. lakótömb hetvenhatodik emeletén.
Alden Viliágé egy New York-i lakótelep volt, azon a részen, amelyet valamikor Dél-
Connecticutnak hívtak. Amikor Lou és Emerald összeházasodtak, Em szülei könnyezve azt
mondogatták, május és december házassága ez; de most, amikor Lou százhúsz éves volt és
Em kilencvenhárom, Em szüleinek be kellett ismerniük, hogy a házasság igazán jól sikerült.
De azért Em és Lou életéből sem hiányoztak a bajok, s most éppen emiatt álldogáltak
odakinn az erkélyen, a csípős levegőn.
- Néha olyan dühbe gurulok, hogy úgy érzem, mindjárt fogom magam, és felhígítom az
antigerazonját - mondta Em.
- Ez természetellenes lenne, Em - mondta Lou -, ez gyilkosság lenne. Amellett, ha
rajtakap minket, hogy pancsolunk az antigerazonjával, nemcsak kitagad bennünket, de a
nyakamat is kitöri. Attól, hogy százhetvenkét éves, Nagypapa még mindig bikaerős.
- Természetellenes? - mondta Em. - Ki tudja ma már, mi az, hogy természetes? Óóóó...
nem hiszem, hogy valaha is rá tudnám szánni magamat, hogy felhígítsam az antigerazonját
vagy ilyesmi, de a fenébe is, Lou, az ember nem tehet róla, ha eszébe jut. Nagypapa sose fog
búcsút venni tőlünk, ha valaki nem segít neki egy kicsit. A mindenségit... úgy össze vagyunk
zsúfolva, hogy az ember megfordulni is alig tud, és Verna majd belehal, úgy szeretne
gyereket, és Melissa harminc évig nem szülhetett gyereket. - Toppantott a lábával. - Már
rosszul leszek, ha meglátom azt a ráncos vén pofáját, nézem, ahogy terpeszkedik az egyetlen
külön szobában, elfoglalja a legjobb széket, eszi a legjobb kosztot, diktálja, hogy mit nézzünk
a tévében, és dirigálja mindenkinek az életét azzal, hogy folyton megváltoztatja a
végrendeletét.
- Hát, azért végül is Nagypapa a családfő - mondta Lou, különösebb meggyőződés nélkül.
- És nem tehet róla, hogy ilyen ráncos. Hetvenéves volt, mikor az antigerazont feltalálták. Itt
fog ő hagyni bennünket, Em. Csak adjál rá neki időt. Ez az ő dolga. Tudom, hogy nehéz
együtt élni vele, de légy türelmes. Nem lenne értelme olyasmit csinálni, ami felbosszantaná.
Végül is jobb dolgunk van, mint bárki másnak, ott a rekamién.
- Mit gondolsz, meddig fogunk még a rekamién aludni? Mikor választ új kedvencet
magának? Két hónap a világrekord, nem?
- Azt hiszem, papa meg mama aludtak rajta egyszer ennyi ideig.
- Mikor fog már elbúcsúzni, Lou ? - kérdezte Emerald.
- Hát, azt mondogatja, hogy mindjárt az ötszáz mérföldes indianapolisi gyorsasági után
abba fogja hagyni az antigerazont.
66
 - Igen... és ez előtt azt mondta, hogy majd az olimpia, az előtt majd a világbajnokság, és
az előtt az elnökválasztás, s az előtt a mit tudom én mi. Ez mind csak ürügy volt, és egyik a
másik után, már ötven éve. Én nem hiszem, hogy valaha is lesz külön szobánk, vagy
megehetünk egy igazi tojást, vagy valami.
- Na jó... mondd ki, hogy én egy csődtömeg vagyok! - mondta Lou. Mit tudok csinálni?
Keményen dolgozom, és jól keresek, de gyakorlatilag az egészet elviszik adóba,
honvédelemre meg nyugdíjra. És ha nem menne el adóba, mit gondolsz, hol találnék egy
kiadó üres szobát? Iowában? Ki a fene akar Chicago mellett lakni?
Em a nyakába borult.
- Lou, szívem, dehogy vagy te csődtömeg. Isten a tanúm, hogy nem. Egyszerűen nem volt
rá esélyed, hogy legyél valami, vagy szerezzél valamit, mert Nagypapa meg a nemzedéke
nem búcsúzik el, és nem engedi, hogy más lépjen a helyébe.
- Eegen, eegen - mondta Lou komoran. - De ezért éppenséggel nem lehet őket
kárhoztatni, igaz? Úgy értem, kíváncsi vagyok, mi milyen gyorsan hagynánk abba az
antigerazont, ha Nagypapa korában lennénk.
- Néha azt kívánom, bárcsak ne is létezne ez a vacak, ez az antigerazon! - mondta Em
szenvedélyesen. - Vagy bárcsak valami tényleg drága és nehezen megszerezhető anyagból
készülne, ne iszapból meg pitypangból. Néha szeretném, ha az emberek csak úgy fognák
magukat, és meghalnának, szabályosan, mint az óramű, anélkül hogy beszélni kellene róla, és
nem maguk döntenék el, hogy meddig akarnak még itt lebzselni. Törvényt kellene hozni,
hogy százötven éves koron felül senki ne vásárolhasson antigerazont.
- Erre aztán nagy esély van - mondta Lou -, mikor a pénz meg a szavazatok többsége
mind az öregeké. - Erősen az asszony szemébe nézett. - Te kész lennél fogni magadat és
meghalni, Em?
- Nahát, az isten szerelmére, hogy kérdezhetsz ilyet a feleségedtől I Szívem! Hiszen én
még száz éves sem vagyok. - Könnyedén végigsimított a kezével feszes, fiatalos testén,
mintegy bizonyítékul. - Életem legjobb évei még előttem vannak. De arra mérget vehetsz,
hogy amikor eljön a százötven, a jó öreg Em fogja az antigerazonját, kiönti a mosogatóba, és
nem veszi el mások elől a helyet... méghozzá mosolyogva.
- Persze, persze - mondta Lou -, holtbiztos. Mind ezt mondják. És hányról hallottál, aki
meg is tette ?
- Ott volt az a férfi Delaware-ban.
- Nem fáradtál még bele egy kicsit, hogy folyton róla beszélsz, Em? Ez öt hónapja volt.
- Jól van, na... akkor hát Winkler mami, mindjárt itt, ebben a tömbben!
- őt a metró ütötte el.
- Mert ő pont ezt a módszert választotta a távozásra - mondta Em.
- Akkor vajon mit akart azzal a hat csomag antigerazonnal, ami nála volt, amikor
kinyiffant ?
Emerald fáradtan megrázta a fejét, és eltakarta a szemét.
- Nem tudom, nem tudom, nem tudom. Csak azt tudom, hogy egyszerűen csinálni kell
valamit. - Felsóhajtott. - Néha szeretném, ha meghagytak volna egypár betegséget, akkor
megkaphatnék valamit, és ágyba kerülhetnék egy kicsit. Túl sok az ember! - kiáltotta, és
szavai ezer meg ezer aszfaltburkolatos, felhőkarcolókkal körülvett udvarban zengtek fel és
haltak el.
Lou gyöngéden a vállára tette a kezét.
- Naa... szivi, úgy nem szeretem látni, mikor így le vagy lombozódva.
- Hiszen ha lenne egy kocsink, ahogy a régi szép időkben volt - mondta Em -, akkor
elmehetnénk kocsikázni, és megszabadulhatnánk egy kicsit az emberektől. Huhuu! Azok
lehettek a szép idők!
- Aha! - mondta Lou. - Amíg teljesen ki nem fogytak az összes fémek.
67
 - Beülnénk, odarobognánk a benzinkúthoz, és aszondanád: „Tőccsen föl!"
- Kassa volt, mi... amíg el nem használtak minden kőolajat.
- És rá se rántanánk semmire, elmennénk vidékre, kirándulnánk.
- Aha... most már tündérországnak látszik az egész, igaz, Em? Nehéz elhinni, hogy
valamikor tényleg annyi hely volt a városok között.
- És mikor megéheznénk - mondta Em -, keresnénk magunknak egy vendéglőt,
bevonulnánk, mint a nagyok, és aszondanánk: „Én azt hiszem, egy bifszteket eszem,
rósejbnivel", vagy „Milyen márna a karaj?" - Megnyalta a száját, és csillogott a szeme.
- Huhuu, fiam! - morogta Lou. - Hát egy hamburgerhez mit szólnál, Em, mustárral meg
minden?
- Mmmmmmmm.
- Ha annak idején valaki finomított tengeri hínárral kínált volna minket, azt szemen
köptük volna, mi, Em?
- Vagy finomított fűrészporral - mondta Em.
Lou makacsul próbálta megtalálni a dolgok derűsebb oldalát.
- No de legalább annyit elértek, hogy most már nincs annyira tengeri hínár meg fűrészpor
íze, mint eleinte; és aszongyák, tulajdonképpen sokkal egészségesebb, mint amit azelőtt
ettünk.
- Én pompásan éreztem magam! - mondta Em indulatosan.
Lou vállat vont.
- Hát, tudomásul kell venned, hogy a világ képtelen lenne tizenkét milliárd embert
eltartani finomított tengeri hínár és fűrészpor nélkül. Komolyan, ez igazán csodálatos dolog.
Azt hiszem. Azt mondják.
- Azt mondják, ami éppen eszükbe jut - mondta Em. - Lehunyta a szemét. - A kutya-fáját
.. emlékszel, milyen volt vásárolni, Lou? Emlékszel, hogy törték magukat az üzletekben,
hogy az emberek vásároljanak valamit? Az embernek nem kellett megvárni, amíg meghal
valaki, hogy szerezhessen magának egy ágyat vagy székeket vagy egy kályhát vagy ilyesmit.
Az ember csak bement... és hipp-hopp! megvette magának, amit csak akart. Huhuu, de szép
is volt, amíg el nem használtak minden nyersanyagot. Én még kis taknyos voltam akkor, de
olyan tisztán emlékszem rá.
Lou leverten az erkély korlátjához lépett, és felnézett a végtelenség fekete bársonyán
ragyogó tiszta, hideg csillagokra.
- Emlékszel, Em, mikor majd megőrültünk a Science fictionért? A tizenhetes járat indul a
Marsra a tizenkettes rakétaállásról. Beszállás! A műszaki személyzet kivételével mindenki
szíveskedjék a fedezékben maradni. Tíz másodperc... kilenc .. nyolc... hét... hat., öt... négy...
három... kettő... egy! Főhajtómű! Buuuumm!
- Minek is izgatjuk magunkat, hogy mi folyik itt a földön? - mondta Em, és ő is felnézett
a csillagokra. - Néhány év múlva mindnyájan kirepülünk az űrbe, hogy egy új bolygón újra
kezdjük az életet.
Lou fölsóhajtott.
- Csak éppen az a nagy helyzet, hogy valami olyasmi kell hozzá, ami kétszer akkora, mint
az Empire State Building, hogy egyetlen tetves gyarmatost eljuttassanak a Marsra. És ha fizet
még néhány milliárd dolcsit, akkor magával viheti a feleségét meg a kutyáját is. Ezzel aztán
el lehet intézni a túlnépesedést... Kivándorlással!
- Lou?...
- Hmmm?
- Mikor lesz az ötszáz mérföldes indianapolisi gyorsasági?
- Ööö... a Győzelem Napján, május tizenharmadikán.
Az asszony az ajkába harapott.
- Szörnyeteg vagyok, hogy megkérdeztem ?
68
 - Nem, azt hiszem, nem nagyon. Mindenki megnézte a lakásban a biztonság kedvéért.
- Nem akarok szörnyeteg lenni - mondta Em -, de időnként egyszerűen muszáj beszélni
ezekről a dolgokról, hogy az ember kiadja magából.
- Hát persze. Jobban érzed magad?
- Igen... és nem fogom többé elveszteni az önuralmamat, és olyan kedves leszek hozzá,
amilyen csak bírok.
- Ez a beszéd, Em.
Kihúzták magukat, és bátor mosollyal bementek a lakásba.

Álla a kezén, keze botjának fogantyúján, Schwartz nagypapa ingerülten bámulta a szobán
uralkodó másfél méteres tévéképernyőt. A képernyőn egy kommentátor éppen összefoglalta a
nap eseményeit. Nagypapa átlagosan fél percenként odakoppantott botja végével a padlóra,
és felkiáltott:
 - Egy fenét! Ezt mi már száz évvel ezelőtt is csináltuk.
Amikor bejöttek az erkélyről, Emerald és Lou kénytelenek voltak az utolsó sorba ülni,
Lou apja és anyja, bátyja és sógornője, fia és menye, unokája és annak felesége, másik
unokája és annak férje, dédunokája és felesége, unokaöccse és annak felesége, másodunoka-
öccse és felesége, másodunokahúga és annak férje, valamint dédunoka-öccse és annak
felesége mögé. No és persze Nagypapa mögé, aki legelöl ült, mindenki előtt. Nagypapa
kivételével, aki kissé töppedt volt és hajlott hátú, az antigerazon előtti mércével mérve
valamennyien körülbelül egykorúnak látszottak - mintha valahol húszas éveik végén,
harmincas éveik elején jártak volna.
Eközben, mondta a kommentátor, az iowai Council Bluffs még mindig a tragédia
fenyegetésében élt. A mentésben részt vevő kétszáz kimerült önkéntes azonban nem volt
hajlandó feladni a reményt, és fáradhatatlanul tovább ásott, hogy kiszabadítsa a
száznyolcvanhárom éves Elbert Haggerdot, aki két napja szorult be a...
- Szeretném, ha valami vidámabbra kapcsolna át - súgta Emerald Lou fülébe.
- Csend! - ordított Nagypapa. - Aki legközelebb kitátja azt a nagy pofáját, amikor megy a
tévé, azt úgy kitagadom, hogy ott találja magát egy dollár nélkül - hangja itt hirtelen ellágyult
és mézesmázos lett -, amikor Indianapolisban meglengetik a pályán azt a kockás zászlót, és a
jó öreg Nagypapa felkészül a Nagy Utazásra. - Érzelmesen szipákolt, miközben örökösei
kétségbeesett erőfeszítéssel próbálták a legcsekélyebb zajt is elkerülni. A kilátásba helyezett
Nagy Utazás izgalmát számukra némileg tompította az a tény, hogy a Nagypapa ezt ötven
éve átlag naponta egyszer szóba hozta.
Dr. Brainard Keyes Bullard, mondta a kommentátor, a Wyandotte College rektora, ma
este tartott beszédében kijelentette, hogy a világ bajainak nagy részét arra a tényre lehet
visszavezetni, hogy az ember önmagáról való ismeretei nem tartottak lépést a fizikai világról
szerzett ismereteivel.
- Egy fenét! - mondta Nagypapa. - Mi már száz évvel ezelőtt is ezt mondtuk.
Ma este Chicagóban, mondta a kommentátor, ünnepséget rendeznek a Chicagói
Szülészeti Klinikán. Az ünnepség díszvendége Lowell W. Hitz, kora nulla év. A ma reggel
született Hitz a huszonötmilliomodik gyermek, aki a klinikán jött a világra. A kommentátor
arca elhalványult, és a képernyőn megjelent az ifjú Hitz, aki dühösen ordított.
- Nahát - súgta Lou Emeraldnak -, mi már száz évvel ezelőtt is ezt mondtuk.
- Hallottam! - üvöltötte Nagypapa. Kikapcsolta a televíziót, kővé meredt leszármazottai
némán bámulták az üres képernyőt. - Te, te ott, kölyök...
- Én nem gondoltam semmi rosszat - mondta Lou.
- Hozzátok ide a végrendeletemet. Tudjátok, hol van. Ti, kölykök, mind tudjátok, hol van.
Hozd ide, fiú!
Lou leverten bólintott, és mire észbe kapott, már a hallban járt, óvatosan kerülgetve az
ágyakat útban Nagypapa szobája, az egész Schwartz lakás egyetlen külön szobája felé. A
lakásban ezen kívül még a következő helyiségek voltak: a fürdőszoba, a nappali meg egy
széles, ablaktalan hall, amelyet eredetileg étkezőhelyiségnek szántak, és egyik végén parányi
főzőfülke csatlakozott hozzá. A hallban meg a nappaliban hat matrac meg négy hálózsák volt
szanaszét leterítve, a tizenegyedik házaspár, a pillanatnyi kedvenc pedig a nappaliban, a
rekamién helyezkedett el.
A végrendelet ott feküdt Nagypapa íróasztalán maszatosan, szamárfülesen, össze-
lyukasztgatva, telefirkálva a toldalékok, törlések, vádaskodások, feltételek, intelmek,
tanácsok és házi használatra szánt filozofálgatások százaival. „Ez a dokumentum - emlékezett
Lou - ötven év naplója két árkusra összezsúfolva: egy mindannapos küzdelem zűrzavaros,
olvashatatlan hajónaplója." Lout ezen a napon fogja tizenegyedszer kitagadni, és alighanem
vagy hathónapi kifogástalan viselkedésébe fog kerülni, amíg újra ígéretet kap, hogy
részesedni fog a hagyatékból.
70
 - Fiú! - kiabált utána Nagypapa.
- Jövök már! - Lou visszarohant a nappaliba, és átnyújtotta Nagypapának a végrendeletet.
- Tollat! - vezényelt Nagypapa.
Tüstént tizenegy tollat nyújtottak feléje, minden házaspár egyet.
- Nem ezt a csöpögő vacakot - mondta félrelökve Lou tollát. - Aha, ez egy rendes toll.
Derék fiú vagy, Willyl - Willy tollát fogadta el. Erre az útmutatásra vártak mindannyian.
Tehát Willy, Lou apja lesz az új kedvenc.
Willy, aki csaknem olyan fiatalnak látszott, mint Lou, bár száznegyvenkét éves volt, csak
meglehetősen gyatrán tudta eltitkolni az örömét. Szégyenlős pillantást vetett a rekamié felé,
amely most az övé lesz, s amelyről Lounak és Emeraldnak vissza kell költözniük a haliba, a
létező legrosszabb helyre, a fürdőszoba ajtaja mellé.
Nagypapa egyetlen pillanatát sem mulasztotta volna el az izgalmas drámának, amelynek ő
maga volt a szerzője, és mindent beleadott saját, jól ismert szerepébe, ami csak tőle telt.
Összeráncolta a homlokát, úgy követte ujjával a sorokat, mintha most látná először a
végrendeletet. Harsányan és olyan mély, nagyképű, monoton hangon olvasta fel, akár egy
templomi orgona leragadt pedálbasszusa:
- „Én, Harold D. Schwartz, Alden Village-i lakos (257. tömb, New York City), ezennel
elrendelem, kinyilvánítom és kijelentem, hogy ez a végső akaratom és testamentumom,
azáltal egyben visszavonván minden korábbi végrendeletet és záradékot, melyet ez idáig
bármikor tettem." - Fontoskodva kifújta az orrát, aztán folytatta. Nem hagyott ki egyetlen
szót sem, sokat viszont a nyomaték kedvéért megismételt - különösen a temetésére
vonatkozó, egyre bonyolultabbá váló rendelkezéseket ismételgette.
Amikor az idevágó rendelkezések végére ért. Nagypapának úgy elszorították az érzelmek
a torkát, hogy Lou már-már arra gondolt, talán el is fogja felejteni, miért is szedette elő a
végrendeletet. De Nagypapa hősiesen visszafojtotta háborgó érzelmeit, és miután egy teljes
percig húzgált a szövegből, elkezdett egyszerre írni és beszélni. Amit mondott, azt Lou is el
tudta volna mondani helyette, olyan gyakran hallotta már.
- Sok-sok szívszaggató fájdalomban volt részem, mielőtt elköltöztem e siralom völgyéből
egy jobb hazába - mondta és írta Nagypapa -, de aki a legmélységesebb, legfájdalmasabb
sérelmet okozta nekem, az... - Végignézett a csoporton, megpróbált visszaemlékezni rá, ki is
volt a gonosztevő.
Mindenki segítőkészen Loura nézett, aki reményvesztetten feltartotta a kezét.
Nagypapa bólintott, most már emlékezett. Befejezte a mondatot:
- ...az dédunokám, Louis J. Schwartz volt.
- Unokája - mondta Lou.
- Ne kötözködj. Eléggé nyakig vagy így is a pácban, kölyök - mondta Nagypapa, de azért
kijavította ezt a csekélységet. Ettől kezdve pedig egyetlen hiba nélkül ment végig a kitagadás
megfogalmazásán, melynek okául a tiszteletlenséget és a kötözködést jelölte meg.
A következő bekezdésből, abból, amelyben ekkor vagy akkor már mindenki szerepelt a
családtagok közül, kihúzta Lou nevét, és helyette Willyt tette meg a lakás és - mind közt a
legzsírosabb falat - a külön hálószobában álló dupla ágy örökösének.
- Nahát! - mondta Nagypapa sugárzó vigyorral. Kihúzta a végrendelet alján álló dátumot,
helyébe odaírta az újat, méghozzá órára, percre. - Hát... itt az ideje, hogy megnézzük a
McGarvey családot. - A McGarvey család egy tévésorozat volt, amelyet Nagypapa
hatvanéves kora óta, azaz százhúsz éve soha nem mulasztott el. - Már alig várom, hogy most
mi fog történni - mondta.
Lou otthagyta a csoportot, és lefeküdt a kínok ágyára, a fürdőszobaajtó mellé. Néhány
pillanat múlva halk, gurgulázó hangot hallott. Mintha kiöntötték volna valamit a mosdó
lefolyójába. Hirtelen átvillant az agyán, hogy Em biztos kiborult, és most valami drasztikus
lépésre készül Nagypapa ellen.
71
 - Em? - suttogta a vékony falnak. Válasz nem jött, és Lou nekilódult az ajtónak. Az ócska
zár, melynek nyelve alig-alig fogott, csak egy pillanatig tartott, aztán az ajtó befelé lódult.
Morty! - szisszent fel Lou meghökkenve.
Mortimer, Lou dédunokája, aki nemrég nősült, és hozta haza újdonsült feleségét a
Schwartz háztartásba, meglepve és zavartan nézett Loura. Berúgta a lábával az ajtót, de
addigra már Lou meglátta, hogy mi van a kezében: Nagypapa óriási, családi méretű
antigerazonos palackja - félig már üresen. Morty éppen csapvízzel töltötte fel.
Morty pár pillanat múlva kijött, dacosan Lou arcába bámult, aztán szó nélkül elhaladt
mellette, és visszament csinos asszonykájához.
Lou meg volt döbbenve, nem tudta, mi a csudát csináljon. Azt nem engedhette, hogy
Nagypapa a fölhígított, hatástalan antigerazont szedje: de ha figyelmezteti Nagypapát a
dologra, akkor holtbiztos, hogy Nagypapa gyötrelemmé teszi a lakásban az életet, amely
addig pusztán csak elviselhetetlen volt.
Lou bekukkantott a nappaliba, és látta, hogy a Schwartz família, köztük Emerald is,
pillanatnyilag pihen, és élvezi, hogy a McGarvey család hogyan paccolja el a saját életét.
Belopakodott a fürdőszobába, bezárta az ajtót, ahogy csak lehetett, és elkezdte Nagypapa
palackjának a tartalmát beleönteni a mosdóba. Meg akarta ugyanis újra tölteni erős, hígítatlan
antigerazonnal a polcon álló huszonkét kisebb palackból. A félgallonos palacknak azonban
olyan szűk volt a nyaka, hogy Lou úgy érezte, az örökkévalóságig fog tartani, amíg kiüríti. És
idegességében azt képzelte, hogy a kulcslyukon keresztül meg az ajtó alatt szétárad a
lakásban az antigerazon szinte észrevehetetlen, Worcester-szószra emlékeztető szaga.
Glukk-glukk-glukk-glukk - kotyogott a palack egyhangúan. Hirtelen zene harsant fel a
nappaliból, aztán mormoló hangok hallatszottak, és széklábak sikárolták a padlót. Ezzel véget
ért, mondta a tévébemondó, szomszédaink, a McGarvey család életének 29 121-dik fejezete.
Léptek indultak kifelé a haliba. Kopogtak a fürdőszoba ajtaján.
- Egy pillanat - kiabált ki Lou vidáman. Kétségbeesetten rázogatni kezdte a hatalmas
palackot, megpróbálta gyorsabban kiönteni. Tenyere megcsúszott a nedves üvegen, és a
súlyos palack szilánkokra tört a kőpadlón.
A fürdőszoba ajtaja fölpattant. Nagypapa kábultan bámulta a rombolás zűrzavaros
maradványait.
Louval forgott a világ. Lekötelezően mosolygott, és mivel semmi nem jutott eszébe, ami
akár csak távolról is gondolatra emlékeztetett volna, várta, hogy Nagypapa beszéljen.
- Ejnye, fiú - mondta végül Nagypapa -, úgy látszik, lesz egy kis takarítanivalód.
És ez volt minden, amit mondott. Sarkon fordult, könyökével utat tört magának a
tömegben, és bezárkózott a hálószobájába.
A többi Schwartzok még egy pillanatig hitetlenkedve, némán bámultak Loura, aztán
sietve visszamentek a nappaliba, mintha rájuk ragadna valami ebből az iszonyatos bűnből, ha
túl sokáig néznék. Morty egy kicsit tovább maradt, és furcsa, bosszús pillantást vetett rá.
Aztán ő is bement a nappaliba, és már csak Emerald állt a fürdőszoba ajtajában.
Az asszony arcán patakzottak a könnyek.
- Ó, szegény báránykám... kérlek, szedd össze magad. Az én hibám volt. Én vettelek rá
erre.
- Nem - mondta Lou, végre megtalálva a hangját -, nem te, igazán. Em, én becsszóra
csak...
- Nekem nem kell magyarázkodnod, szívem. Én melletted vagyok, nem számít,
akármiben. - Megcsókolta Lou arcát, és a fülébe súgta: - Nem lett volna ez gyilkosság, szivi.
Nem halt volna bele. Nem csináltál semmi borzasztót. Ez csak olyan állapotba hozta volna,
hogy bármikor mehetne, ha isten elszólítja. És isten várja őt.
- Most mi lesz, Em? - kérdezte Lou síri hangon. - Mit fog csinálni?

72
 Lou és Emerald félelmükben egész éjjel nem tudtak aludni, várták, hogy Nagypapa mit
fog csinálni. De a szentséges hálószobából egy árva hang sem jött. Aztán hajnal előtt két
órával elszenderedtek.
Hatkor már újra fenn voltak, mert ez volt az az idő, amikor az ő nemzedékük a konyhában
megehette a reggelijét. Egyikük sem szólt egy szót sem. Húsz percük volt az evésre, de rossz
éjszakájuk annyira eltompította a reflexeiket, hogy alig nyeltek le kétfalatnyi tojásízű
finomított tengeri hínárt, máris letelt az idejük, és át kellett adniuk a helyet fiuk
nemzedékének.
Aztán, mivel a legutóbb kitagadottól ezt követelte a szokás, nekifogtak elkészíteni
Nagypapa reggelijét, melyet hamarosan be kellett vinni neki. Tálcán, az ágyba. Megpróbálták
vidáman felfogni a dolgot. Az egész feladatban az volt a legnehezebb, hogy biz'isten valódi
tojásokkal, szalonnával és olajos margarinnal kellett bánniuk, ezekre költötte ugyanis
Nagypapa tekintélyes vagyonának majdnem teljes jövedelmét.
- Hát én nem fogok pánikba esni - mondta Emerald -, amíg nem vagyok benne biztos,
hogy van miért pánikba esnem.
- Talán nem is tudja, mit törtem össze - mondta Lou reménykedve.
- Valószínűleg azt gondolja, hogy az órád üvegjét - mondta Eddie, a fiuk, apatikusan
piszkálgatva a kukoricakása-szerűre finomított fűrészporból készült pogácsát.
- Ne gúnyolódj az apáddal - szólt rá Em -, és ne beszélj teli szájjal.
- Szeretném én azt az embert látni, aki a szájába vesz ebből a vacakból egy falatot, és nem
mond semmit - mondta Eddie, aki hetvenhárom éves volt. Fölnézett az órára.
- Azt tudjátok, hogy ideje bevinni Nagypapának a reggelit.
- Aha, igen, ideje - mondta Lou bágyadtan. Vállat vont. - Add ide a tálcát, Em.
- Menjünk be mind a ketten.
Amikor, ajkukon bátor mosollyal, lassan odasétáltak a tálcával, a hosszú képű Schwart-
zok tágas félkörben álldogáltak a hálószoba ajtaja körül.
Em bekopogott.
- Nagypapa I - mondta vidáman - kéész a reggelű!
Semmi válasz. Újra bekopogott, erősebben.
Az ajtó fölnyílt a keze alatt. A szoba közepén a puha, tágas, széles mennyezetes ágy
- minden Schwartz szemében az édes hajcsi-hajcsi szimbóluma - üres volt.
A halál lehelete, amelyről a Schwartzok mindeddig annyit sem tudtak, mint a zo-
roaszteriánizmusról vagy a sepoy lázadás okairól, most mindenkinek elnémította a hangját,
lelassította a szívverését. A megilletődött örökösök gyöngéden elkezdtek a bútorok alatt és a
függönyök mögött kotorászni, hogy megkeressék azt, ami Nagypapában, a nemzetség
ősatyjában, halandó volt.
De Nagypapa nem a földi porhüvelyét hagyta maga után, hanem egy cédulát. Lou találta
meg végül az öltözőasztalkán, a papírnehezék alatt, amely megbecsült emlék volt a 2000. évi
világkiállításról. El-elcsukló hangon, hangosan olvasta fel.
- „Valaki, akinek annyi éven át adtam szállást és fedelet, akit megtanítottam minden jóra,
ami csak tőlem telt, tegnap este nekem esett, mint egy veszett kutya, és felhígította az
antigerazonomat, vagy legalábbis megpróbálta. Már nem vagyok fiatal. Már nem bírom úgy
elviselni az élet nyomasztó terheit, ahogyan valamikor tudtam. Így a tegnap esti keserű
élmény után búcsút mondok nektek. A világ gondjai hamarosan lehullnak rólam, mint a
töviskorona, és végre megismerhetem a békét. Mire ezt megtaláljátok, én már nem leszek itt."
- Nahát - mondta Willy megtörten -, még azt se láthatta meg, hogy mi lesz az ötszáz
mérföldes indianapolisi versenyen.
- Se a világbajnokságon - mondta Eddie.
- Se azt, hogy Mrs. McGarvey visszakapja-e a szeme világát.

73
 - Van itt még más is - mondta Lou, és újra elkezdte hangosan olvasni: - „Én, Harold D.
Schwartz... ezennel elrendelem, kinyilvánítom és kijelentem, hogy ez a végső akaratom és
testamentumom, ezáltal egyben visszavonván minden korábbi végrendeletet és záradékot,
amelyet ez idáig bármikor tettem."
- Nem! - ordított fel Willy. - Már megint? Azt nem!
- „Ezennel kikötöm - olvasta Lou -, hogy tulajdonom és vagyonom, legyen az bármiféle
és bármifajta, ne kerüljön felosztásra, hanem úgy rendelkezem és hagyatkozom, hogy legyen
az ivadékaim közös tulajdona, nemzedékre való tekintet nélkül, egyenlő részben és egyenlő
arányban."
- Ivadék? - kérdezte Emerald.
Lou egyetlen karmozdulattal egybefoglalta a Schwartzok sokaságát.
- Ez azt jelenti, hogy ez az egész rohadt kupleráj köztulajdon.
Minden szem azonnal az ágyra szegeződött.
- Ténylegesen - mondta Willy, a jelenlévők közül a legidősebb - ez pontosan ugyanaz,
mint a régi rendszer: a legidősebb a családfő, itt van a főhadiszállása, és...
- Szeretném én azt látni! - mondta Em. - Lou éppen úgy tulajdonos, mint te, annyi jár
neki, mint neked, és én aszondom, ez a legidősebbnek jár, aki még dolgozik. Te egész nap itt
szundikálhatsz, és várod a nyugdíjadat, szegény Lou meg hazatámolyog munka után
kimerülve, és...
- Nem hagyhatnátok, hogy valaki, akinek soha nem volt semmiféle magánélete, végre
kapjon belőle egy icipicit? - vágott közbe Eddie indulatosan. - A fene egye meg, ti öregek
gyerekkorotokban rengeteget lehettetek egyedül. Én itt születtem és itt nőttem fel ebben a
rohadt kaszárnyában, a hallban! Mi volna...
- Igen? - mondta Morty. - Hát persze, nektek mindnyájatoknak nagyon nehéz volt, a
szívem vérzik érettetek. De próbáljatok csak nászútra menni a haliba, az aztán a kéjmámor!
- Csönd! - üvöltötte Willy parancsolóan. - Aki legközelebb kitátja a száját, hat hónapra a
fürdőszoba mellé kerül. Most tisztuljatok a szobámból. Gondolkodni akarok.
A váza néhány hüvelykkel a feje fölött törött szilánkokra a falon. A következő pillanatban
kitört az általános pankráció: minden házaspár csatába szállt, hogy minden más házaspárt
kihajítson a szobából. A taktikai helyzet villámgyors változásainak megfelelően alakultak és
bomlottak fel a harci szövetségek. Emet és Lout kiszorították a haliba, ahol aztán csatarendbe
szervezték azokat, akik hasonló helyzetbe kerültek, majd újra megrohamozták a hálószobát.
Kétórai harc után zsaruk özönlöttek be a lakásba.
A következő félórában a járőrkocsik meg a mentőautók elszállították a Schwartzokat.
Utána a lakás csöndes és tágas lett.

Egy óra múlva a zavargások utolsó mozzanatairól készült filmeket már sugározta a televízió
a Keleti Tengerpart 500 000 000 elragadtatott nézőjének.
A 257. lakótömb 76. emeletén a kétszoba-hallos Schwartz lakás csöndjét csak a nyitva
hagyott televízió zavarta meg. A levegőt újra betöltötte az összetűzés zaja, az üvöltözés, a
fájdalomkiáltások, az ütések csattanása, csak immár ártalmatlanul, a hangszóróból.
A csata megjelent a rendőrőrszoba televíziójának képernyőjén is, ahol a Schwartzok és
őrzőik feszült, szakszerű érdeklődéssel nézték végig.
Em és Lou egymás melletti, négyszer nyolcas cellákba kerültek, és békésen elnyúltak a
priccseiken.
- Em... - szólt át Lou a válaszfalon -, neked is van saját külön mosdód?
- De van ám. Mosdó, ágy, villany... komfort. Haha! És mi azt hittük, hogy már Nagypapa
szobája is valami. Vajon meddig tarthat ez a paradicsom?
- Kopogd le - mondta Lou az ügyvéd megpróbál kibulizni nekünk egy évet.

74
 - Fincsi - mondta Em álmodozva. - Kíváncsi vagyok, milyen protekció kellene ahhoz,
hogy az ember magánzárkát kapjon?
- Na jól van, most már pofa be - mondta a smasszer -, mert mindjárt kiszórom cakk-pakk
az egész bandát. És mindenekelőtt: aki egy szót is kifecseg odakinn, hogy milyen jó a
börtönben, az sose jön vissza!
Az őrizetesek azonnal elnémultak.
A Schwartz lakás nappali szobája egy pillanatra elsötétült, amikor a zavargásról szóló
képsort lekeverték. Aztán úgy jelent meg a bemondó arca a képernyőn, mint a felhők mögül
előbukkanó Nap.
És most, barátaim, mondta a bemondó, rendkívüli üzenetem van az Önök számára az
antigerazon előállítóitól, egy üzenet, amely mindnyájuknak szól, százötven éven felül. Netán
hátrányos helyzetbe kerültek társadalmilag, mert megráncosodtak, merevek az ízületeik,
kifakult vagy kihullott a hajuk? S mindez csak azért, mert ezek a problémák akkor
jelentkeznek, amikor még nem fejlesztették ki az antigerazont? Nos, ha így van, nem kell
tovább szenvedniük, nem kell többé azt érezniük, hogy megbélyegzettek és kirekesztettek.
Több éves kutatások után az orvostudomány most kifejlesztette a szuper-antigerazont!
Hetek, igen, hetek alatt olyan fiatalos lesz a külsejük, olyan fiatalosan fogják magukat érezni,
és olyan fiatalosan fognak viselkedni, akár az ükunokáik! Ki ne fizetne szívesen 5000 dollárt,
hogy pontosan olyan legyen, mint mindenki más? Nos, nem kell ennyit fizetniük. A fiatalság
szikrázó vonzerejének visszaszerzése átlagosan nem kerül ötven dollárba sem.
Írjanak azonnal az ingyenes próbacsomagért! Írják fel a nevüket és a lakcímüket egy
egydolláros levelezőlapra, és címezzék meg a következőképpen: SZUPER. Pf. 500 000,
Schenectady, N. Y. Nem felejtették el? Megismétlem: SZUPER. Pf... A bemondó szavait
ritmikusan festette alá Nagypapa töltőtollának percegése, azé a töltőtollé, amelyet Willy adott
oda neki előző este. Néhány perccel azelőtt jött meg az Üres Órák nevű kocsmából, ahonnan
az Alden Viliágé Parknak nevezett aszfalttengeren át pompás kilátás nyílt a 257. lakótömbre.
Telefonált takarítónőért, hogy jöjjön, és szedje rendbe a lakást, aztán megbízta a város
legjobb ügyvédjét, hogy ítéltesse el a leszármazottak. Nagypapa ezután a televízió elé tolta a
rekamiét, hogy fekve nézhesse a képernyőt. Évek óta erről álmodozott.
- Schen-ec-ta-dy - szótagolta Nagypapa. - Megvan. - Figyelemreméltóan megváltozott az
arca. Arcizmai mintha ellazultak volna, a régi feszes, indulatos vonások alól jószívűség és
lelki nyugalom bújt elő. Pont olyan volt, mintha már meg is érkezett volna a szuper-
antigerazon próbacsomagja. Amikor a televízióban mulattatta valami, nemcsak éppen egy
milliméternyit húzta el vékony ajkát, hanem szélesen, felszabadultan mosolygott. Az élet
szép! Alig várta, hogy meglássa, mit hoz a jövő.
SZILÁGYI TIBOR FORDÍTÁSA

75
JULIJ KAGARLICKIJ
A FANTASZTIKUS IRODALOM
ÚJ UTAKAT KERES
Érdekes, miért olyan ritkák a tudományos-
fantasztikus irodalommal foglalkozó jó
tanulmányok.
Nem vállalkozom az összes ok
áttekintésére, de úgy vélem, köztük nem
utolsó az, hogy hiányzik a művészi
színvonal követelménye, amely nélkül
bármely irodalommal foglalkozó mű
elveszti komolyságát.
Természetesen soha senki nem jelentette
ki, hogy a tudományos-fantasztikus
irodalomra nem érvényesek az esztétikai
értékítéletek. Úgy tetszik azonban,
túlságosan hosszú ideig és makacsul
kitartottunk amellett, hogy a fantasztikus
irodalomra más esztétikai követelmények
vonatkoznak, mint a „másik irodalomra".
Ugyanakkor elfeledkeztünk arról, hogy nem
létezik általában valamiféle „másik
irodalom", csak regény van, a maga
műfajbeli sajátosságaival és
törvényszerűségeivel (a fantasztikus
regényre, bármennyire sajátos jelenség, is;
szintén érvényesek a műfaj törvényei), csak
dráma (a fantasztikus drámának is éppoly
jónak kell lennie, mint más színműnek) és
csak költészet van. Az esztétikailag fejlett
ízlésű olvasó mindig rájön, még akkor is, ha
valami igen fantasztikusról van szó, hogy
jó-e az előtte levő elbeszélés, regény,
színmű, film. A fantasztikus műalkotást
óhatatlanul összeveti tudatában az adott
műfaj „nem fantasztikus" hagyományaival,
jelenével. A fantasztikus irodalom
meggyőző erejének jó részét abból meríti,
hogy megfelel napjaink irodalmi, színházi
és filmbeli ízlésének, szélesebb értelemben
annak az ízlésideálnak, mely lehetővé teszi,
hogy a különböző korokban, különböző
népek irodalmában született művekről
megállapítsuk: a klasszikus alkotások
körébe sorolhatók-e. A fantasztikus
irodalom (természetesen művészi
értelemben) csak akkor meggyőző, ha azon
a nyelven szól hozzánk, amit a modern
művészettel való érintkezés során
elsajátítottunk. Egyes esetekben - nem
kevésbé, mint a „nem fantasztikus"
irodalom - az életszerűség hitelére tesz
szert. Jonathan Swift Gulliverjét a Robinson
Crusoe paródiájának szánta, meg akarta
mutatni, hogy az effajta „utazások"
lényegében fantasztikusak; sokan azonban
nem kevésbé hittek a hajóorvos
feljegyzéseinek, mint a yorki tengerész úti
élményeinek; mindkét könyv egyformán
megfelelt az akkori olvasó irodalmi
ízlésének és az életről alkotott
elképzeléseinek. Most is egyformán
hiszünk Defoe-nak és Swiftnek, jóllehet
másképp, mint a kortársak. Könyveik a
századok során bizonyították irodalmi
meggyőző erejüket. Jól megírt, örök időkre
érvényes művek.
Hiba lenne például azt állítanunk, hogy
a fantasztikus irodalom a cselekmény
felépítésének vagy a jellemábrázolásnak
bizonyos meghatározott módszerét követeli.
A módszert nem a fantasztikus irodalom,
hanem az általa választott műfaj - regény,
elbeszélés, dráma, forgató-könyv -
sajátosságai szabják meg, melyeket a
fantasztikus irodalom talán előbbre vitt
fejlődésében, talán csak bizonyos időre
ragadott magával, de korántsem tett
kizárólagos tulajdonává. A fantasztikus
irodalom általános esztétikai
törvényszerűségei - hiszen valami
mégiscsak megkülönbözteti a nem
fantasztikus irodalomtól! - nem fedhetik el
előttünk azt a tényt, hogy nincs valamiféle
„általában vett fantasztikus irodalom". A
fantasztikus irodalom mindig történetileg
konkrét és ennélfogva változó formákban
jelentkezett, s mindig meglepő módon alá
volt rendelve a környező világnak. Stendhal
a realista regényt egy nagy országút mentén
végigvitt tükörhöz hasonlította. Nem volt
igaza. A realista regény a tükörrel
ellentétben nem fordítja meg az ábrázolt
világot. A fantasztikus irodalom a valóság
tükörképe. Több szempontból, talán
leginkább intellektuális oldalról. De
mégiscsak tükör!
Mindezt ma könnyebb bizonyítani, mint
tegnap. Nem is olyan rég a fantasztikus
irodalom kritikusai azon vitatkoztak, joga
van-e az írónak a fantasztikumra, s ez
bizonyos fokig elvonta a vitában részt
vevők figyelmét arról a problémáról, ami az
oly általános síkon folyó vita fényében nem
látszott fontosnak: joga van-e a fantasztikus
írónak arra, hogy ne legyen író?
Ma mindenki az írói mesterségről
beszél, s már kritikusok vetik más
kritikusok szemére, hogy nem beszélnek
erről eleget. Fölöttébb jellemzőnek tartom
J. Szmelkov cikkét a Voproszi Lityeraturi
című folyóiratban N. Csernaja és A. Urban
1972-ben megjelent könyvéről. A cikkben
többek között elhangzik a kijelentés, hogy
ezeknek a kritikusoknak az értelmezésében
a tudományos-fantasztikus irodalom
„elválik napjaink irodalmától, s a jelenlegi
irodalmi folyamattal szemben látszólagos
autonómiára tesz szert". A megjegyzés
annál is inkább jellemző, mert éppen
azoknak a kritikusoknak címezték, akik
igyekeztek elmozdítani az ügyet a
holtpontról. Áll ez elsősorban Urbanra.
Távol áll tőlem a szándék, hogy védjem
könyvét, melynek véleményem szerint van
egy lényeges fogyatékossága: a szerző az
alapgondolatot nem viszi végig
77
következetesen, s a könyv végén egészen
ellentétes megállapításra jut, mint az elején.
Nem vitás azonban, hogy éppen Urban volt
az, aki elsőként tért ki az addig kanonizált
művek művészi fogyatékosságaira, s
próbálta meg - még ha majdnem költői
szeszélyességgel is - a fantasztikus
irodalommal szemben is érvényesíteni az
irodalomkritika általános követelményeit.
Nos, ma ez nyilván kevés. De vajon miért?
A lényeget - azt hiszem - nem a
fantasztikus irodalom régi megítélésének
maradványaiban kell keresni, amelyek
Csernaja és Urban könyveiben olyannyira
ingerlők, hanem valahol másutt. A Cser-
najára különösen jellemző
konzervativizmus és az Urbannál jelentkező
szeszélyes véleménynyilvánítás általában
ugyanabból a forrásból ered. A fantasztikus
irodalom tanult a másik irodalomtól, de
sokra meg is tanította azt. Gondolok itt arra
az egyre erősödő törekvésre, hogy a jelent a
jövő szempontjából vizsgáljuk, és még sok
egyébre is. Természetesen lehet vitatkozni
azon, hogy beszélhetünk-e a fantasztikus
irodalom hatásáról a nem fantasztikus
prózára vagy egyes közös, mind a
fantasztikus, mind a nem fantasztikus
irodalomban jelentkező folyamatokról. Úgy
vélem, mindkettő létjogosult. Napjainkban
azonban mindenképpen újfajta viszony
alakult ki a fantasztikus és a nem
fantasztikus irodalom között. Közelebb
kerültek egymáshoz, s az általános irodalmi
követelmények igencsak alkalmazhatókká
váltak a fantasztikus irodalomra is. Az
olvasó rendkívül határozottan rátapint egyik
vagy másik fantasztikus alkotás művészi
gyengéire. Egy-egy új gondolat továbbra is
képes valamennyire kiegyenlíteni (de
korántsem teljes mértékben) az írói munka
alapvető fogyatékosságait. De hol vannak
ezek az új gondolatok? Bizony már jó ideje
nem találkoztunk velük!
Más lett az olvasói felfogás, és
megváltozott az irodalom, amelynek
keretében a fantasztikus irodalom létezik,
így az utóbbi sem maradhat változatlan. A
lényeg nem csupán a külső
körülményekben rejlik - maga a
fantasztikus irodalom is befutott egy
meghatározott fejlődési szakaszt. Ma már
sok minden másképp van. Mellesleg csupán
ezt tudjuk biztosan. Mert másképp van, ez
igaz, de hogyan? S hová tart mindez?
J. Szmelkovval ellentétben én nem
tartozom a szovjet tudományos-fantasztikus
irodalom szakértői közé, tehát a nyugati
fantasztikus irodalomra vonatkozó
ismereteimre fogok támaszkodni. Az
általam elmondottakat természetesen nem
jellemezheti a szükséges teljesség, de úgy
vélem, csupán közös erővel mérhetjük fel a
fantasztikus irodalom helyzetét a mai
világban.
Nos, nyugaton a fantasztikus irodalom
az utóbbi tíz-tizenkét évben válságban van.
Ezt egyébként nem is vitatják túlságosan. A
kérdés csupán az, mennyire mély ez a
válság, és meddig tart még. Persze semmi
szín alatt nem a fantasztikus irodalom
végéről van szó. A válságnak megújuláshoz
kell vezetnie. De milyen új formák
alakulnak ki? S mikor?
Csak egy módszerünk van arra, hogy
megsejtsük a jövőt: a múlt és a jelen
fejlődési irányainak vizsgálata. A helyzet
sajnos ezen a téren nem túl jó. Még a múltat
illetően sem.
J. Szmelkov jogosan bírálta cikkében az
utóbbi évek kutatásait a tudományos-
fantasztikus irodalom terén. Éppen az ő
tollából származott egy igen jó cikk A
technika korának humanizmusa címmel,
mely a Voproszi Lityeraturi 1973. évi 11.
számában látott napvilágot. A cikk
érdemeiről később lesz szó. Most csak egy -
véleményem szerint a fantasztikus
irodalommal foglalkozó munkákra
rendkívül jellemző - fogyatékosságát
szeretném kiemelni.
Bármennyit beszélünk is arról, hogy
szükség van az általános irodalmi
követelmények érvényesítésére a
tudományos-fantasztikus irodalomban,
közben akaratlanul is gátoljuk e fölöttébb
pozitív kívánság megvalósulását. Azt
hiszem, éppen ebbe a hibába esik J.
Szmelkov is. S persze nem áll egyedül
ebben. Ez azonban csak növeli a problémát.
Irodalomkritikánkban több évtizedes
vita folyik arról, vajon van-e valami köze a
mai tudományos-fantasztikus irodalomnak
a fantasztikus irodalomhoz, s általában a
múlt irodalmához. A vitában először azok
kerekedtek felül, akik tagadták a
kapcsolatot. A tudomány és technika
korának előzmények nélkül álló jelenségévé
kiáltották ki a tudományos-fantasztikus
irodalmat. Nem vitás, a világ-irodalom
történetében még nem volt példa a
fantasztikus irodalom olyan erőteljes
fejlődésére, mint amilyennek az elmúlt
évtizedben lehettünk tanúi. S ráadásul a mai
fantasztikus irodalom a fogalmak olyan
rendszerével dolgozik, olyan tudományos
és társadalmi ismeretekre támaszkodik,
aminőket az elmúlt századokban nem
ismertek, arról nem is beszélve, hogy fő
pillére éppen napjaink valósága. A
fantasztikus irodalom bizonyos értelemben
valóban előzmények nélkül álló jelenség.
De nem jobban az, mint bármely új jelenség
az irodalomban. Ezért, ahogy a humán
ismeretek egyre jobban elterjedtek a
fantasztikus irodalom kedvelőinek és
alkotóinak tudatában, úgy foszlott semmivé
ez a kategorikus nézet. Ma már lényeges
kiigazítás nélkül nem ismételhetjük meg a
régit.
Kiderül, hogy napjaink „gigászainak"
(ezt a kifejezést használta Sam Moskowitz
amerikai kritikus) voltak elődeik. Igaz,
meglehetősen szerények, mint Lukianosz,
Kepler, Cyrano de Bergerac, Swift,
Voltaire, s tőlük mégiscsak maradt ránk
valami! .. Egyébként Wellst is csak nemrég
sorolták be a modern tudományos-
fantasztikus írók közé. Még 1959-ben is a
tudományos-fantasztikus irodalom akkortájt
talán legbefolyásosabb amerikai kritikusa,
Basil Davenport azt írta Gondolatok a
tudományos-fantasztikus irodalomról című
könyvében, hogy jóllehet a kívülállók
számára a tudományos-fantasztikus
irodalom Jules Verne-nel és Wellsszel
kezdődik (és ők - ismeri el a szerző -
valóban tettek egyet s mást ennek
érdekében), alapjait igazából egy amerikai
reklámmérnök, Hugó Gernsback rakta le,
78
aki elbeszéléseket írt a jövő technikájáról.
1926-ban megalapította az Amazing
Stories-t, az első teljesen a tudományos-
fantasztikus irodalomnak szentelt
folyóiratot, s „ez az esemény szent
dátummá lett, innen számítják a
tudományos-fantasztikus irodalom
történelmét".
Manapság a tudományos-fantasztikus
irodalommal foglalkozó nyugati kritika
általánosan elfogadja, hogy az irodalom
ezen területének alapjait mégsem Gerns-
back, hanem Herbert Wells rakta le (ámbár
egyesek még tovább nyúlnak vissza, az
angol, amerikai romantikus írókhoz, s
gyakran még a XVII. század tudományos
forradalmáig is). A szembetűnő haladás
ellenére azonban az „igazi kritikát" még
mindig nem érdekli eléggé a fantasztikus
író Wells, ez az oka, hogy képtelen
következetesen úgy értékelni őt, mint
kiemelkedő írói egyéniséget és újítót.
Valóban igaza van Anthony Bouchernak,
amikor Damon Knight Csodák után kutatva
című könyvéhez írt előszavában ezt
mondja: „A tudományos-fantasztikus
irodalom kritikusai rendkívül ritkán tűnnek
ki szakmai hozzáértésükkel. Ami pedig a
nem hivatásos kritikusok által találomra tett
kijelentéseket illeti, ezekből annyi van, mint
a pelyva, s a magabiztos irodalom-
történészek és entellektüellek műveiből
rendszerint azt látjuk, hogy egyáltalán nem
értik a tudományos-fantasztikus irodalmat,
és legalább ennyire nem ismerik."
A mi kritikánk sohasem állt ilyen
provinciális szinten. Ami „a tudomány és
technika korának előzmények nélkül álló
jelenségéit illeti, e kifejezésben a
„tudomány és technika kora" szavakat
kezdettől fogva igen tágan értelmezzük, s
nem kételkedtünk Jules Verne és Wells
jelentőségében. Ma nyugaton éppen az
egykor szélsőséges nézeteket valló
kritikusok jelölik meg így a tudományos-
fantasztikus irodalom határait. Nem túl
szűkek ezek a határok? Nem zavar-e ez az
irodalom évszázados fejlődési folyamatától
való elkülönülés abban, hogy a fantasztikus
79
irodalomra alkalmazzuk az imént említett
általános irodalmi kritériumokat?
Sajnos, J. Szmelkov szintén meg van
róla győződve, hogy a tudományos-
fantasztikus irodalom Verne-nel kezdődik, s
nem korábban. Igaz, miután a kereteket
igen szűkre szabta, kénytelen egyre
magyarázkodni; ez azonban nem segít, a
szerző mégiscsak a jelenleg létező egyik
legszűkebb elmélet híve marad. Most - mint
már az előbbiekben említettük - egyre
inkább elterjed az a nézet, hogy a
tudományos-fantasztikus irodalom kezdetei
az első tudományos forradalom, vagyis a
XVII. század idejére nyúlnak vissza. Nem
állítom, hogy ez a nézet teljesen helytálló,
úgy vélem azonban, kevésbé önkényes,
mint J. Szmelkové. S jóval termékenyebb: a
fantasztikus irodalom fennállását legalábbis
valamennyire egybeveti az „általában vett
irodalom" létével. Nem nehéz megérteni,
hogy ez, ha nem is egyetlen, de mégis
fölöttébb lényeges feltétele annak, hogy a
fantasztikus és „nem fantasztikus" irodalom
„egyenrangú" legyen szemünkben.
Semmiféle magyarázkodás nem segít itt.
Vagy úgy tekintünk a tudományos-
fantasztikus irodalomra, mint az irodalom
hagyományos területére, s akkor jogosan
alkalmazhatjuk vele szemben azokat a
követelményeket, amelyek mellett J.
Szmelkov kiáll, vagy „előzmények nélkül
álló jelenségének tartjuk; ebben az esetben
viszont gondosan bábáskodnunk kell
felette, s óvnunk kell a kritika huzatjától.
Lehetetlen, hogy a fantasztikus irodalmat
egyidejűleg vessük alá az „általános kritikai
követelményeknek" és határoljuk el az
„egész irodalomtól", ha mégoly széles is a
kerítés. Az „általában vett kritika" ebben az
esetben csupán a dilettantizmus és
ízléshiány szinonimája.
Igaz, ha a fantasztikus irodalmat az
egész irodalomtörténettel szembesítjük
(vagy a viták elkerülése végett például a
XVII. századtól), a „tudományos" jelző
túlságosan is tágnak tetszik a fantasztikus
irodalomra. Ilyen körülmények között ezt a
jelzőt (hiszen a tudomány azóta alapvetően
megváltozott) csupán úgy értelmezhetjük,
mint annak igényét, hogy kifejeződjenek a
leglényegesebb elképzelések a kor
világképéről és emberéről. Ha helyesen
értettem, a fantasztikus irodalom effajta
meghatározásával J. Szmelkov nagyjából
egyetért, s ez véleményem szerint cikkének
nagy érdeme.
Ha arról beszélünk, mi az, amit sikerült
megvalósítania a szerzőnek, úgy vélem.
A cikkben két, egyformán helytálló, de
az adott pillanatban nem egyformán fontos
törekvés jelentkezik. Az első az, hogy „a
fantasztikus irodalom ma lemond arról a
feladatról, hogy a modern tudomány
vívmányait és elméleteit népszerűsítse,
olvasmányos formában terjessze, ezt a
szerepet átadta a tudományos-népszerűsítő
irodalomnak". Ez általánosan elfogadott
vélemény; nemegyszer hallottunk már
hasonlót, és úgy látszik, már semmiféle
vitára nem ingerel. Azt hiszem, J. Szmel-
kov is csupán kiindulópontnak tekinti a
gondolatot további fejtegetéseihez. Mert
végül is az a fontos, hogy milyen nem lett a
fantasztikus irodalom (ha alapvető fejlődési
irányából indulunk ki, már jó ideje nem az,
ami volt, Európában Wellstől, vagyis a
század végétől kezdve, Amerikában pedig
1937-től, amikor John Campbell, az
Astowding Science Fiction című folyóirat
szerkesztője maga köré gyűjtötte a
tudományos-fantasztikus irodalom szinte
valamennyi akkori kiválóságát). Az a
fontos, hogy a tudományos-fantasztikus
irodalom mivé lett, s mivé lesz. S ezt a
napjainkra jellemző folyamatot elemezve, J.
Szmelkovnak szintén teljesen igaza van. A
fantasztikus irodalom közeledik a „másik
irodalomhoz". Sajnos, ez a folyamat sokkal
bonyolultabb, mintsem A technika korának
humanizmusa c. cikk szerzője véli.
Miért ez a váratlan „válság" a fantasztikus
irodalomban? Éppen csak kijelentettük,
hogy az effajta alkotó tevékenység jelentős
szerepet játszik a mai irodalomban, s
alighogy ez a véleményünk
megalapozódott, rögtön hozzátesszük: a
fantasztikus irodalom válságban van. Van-e
ebben logika?
Bizony van, mégpedig igen határozott.
Az irodalomban a fellendüléseket gyakran
előzik meg válságok. A folyamat
dialektikája éppen abban nyilvánul meg,
hogy a tökéletességig eljutva egyik vagy
másik irodalmi irányzat nem állítja meg a
művészet fejlődését, hanem valami újnak
rakja le az alapjait. Klasszikussá, tehát a szó
meghatározott értelmében örök érvényűvé
válva egyúttal önmagát tagadja a történelem
konkrét folyamatában. Ezt Stendhal
meglehetősen régen észrevette, amikor a
műélvezet két típusáról beszélt: arról,
melyben a klasszikus művészetet s arról,
melyben napjaink művészetét élvezve van
részünk. Ez utóbbinak csupán jelentéktelen
része válik egykor klasszikus értékké,
mégis van valami rendkívül vonzó a
„maiságában". A fantasztikus irodalom
azonban, melyről nemrég mint napjaink
jellemző jelenségéről beszéltünk, most már
nem „mai jelenség". Már nem közöl többé
újat. A régit kombinálja, a szerző
tehetségétől függően hol jobban, hol
rosszabbul. Igaz, a nem túlságosan régit.
Nem a tegnapelőttit, hanem a tegnapit, azt,
amit már intellektuálisan és érzelmileg
egyaránt a magunkévá tettünk.
Ez ma a fantasztikus irodalom
bármelyik olvasójának a szemébe tűnik, s
az utóbbi időben általánosan elismert
valósággá vált. Donald A. Wollheim A min-
denség teremtői. A tudományos-fantasztikus
irodalom ma (1972) című könyv szerzője
rámutat, hogy a fantasztikus irodalom „új
világa" nemcsak fő vonalaiban rajzolódott
ki határozottan, hanem kialakította a maga
általános történelem-képét is. Szmelkov is
írt erről. Amint mondja, a „fantasztikus
világ" körülbelül annyira ismerős és
megszokott az ember számára, mint a
hagyományos irodalom világa. Érdemes
egyébként elgondolkozni, miért van ez így.
Hiszen a fantasztikus irodalom minden
másfajta irodalomnál szabadabban nyúl a
valósághoz. Ennek ellenére kialakult benne
egy sok változatban létező, de egészében
mégis egységes „fantasztikus világ",
hőseinek cselekvési tere. Ráadásul ez a
„fantasztikus világ", ha közelebbről
80
vizsgáljuk, kevésbé változatosnak bizonyul,
mint a nem fantasztikus irodalom világa, s
hőseinek cselekedeteit lényegesen
könnyebb előre megjósolni.
A fantasztikus írók kísérletei nem voltak
eredménytelenek. Éppen ellenkezőleg:
„campbelli nemzedékük" meglepően rövid
idő alatt klasszikussá lett, s ma sem lanyhul
irántuk az érdeklődés. Négyötszáz amerikai
egyetemen oktatják tantárgyként a
tudományos-fantasztikus irodalmat. Újból
és újból kiadják, külön könyvtárak gyűjtik
össze a fantasztikus írók műveit.
Az olvasók, akik annak idején elkéstek
azzal, hogy bepillantsanak a 40-es, 50-es
évek fantasztikus irodalmának világába,
most próbálják behozni lemaradásukat
- mintha elfelejtették volna, hogy nem is
olyan régen még úgy tekintettek a
fantasztikus irodalomra, mint valami
„jelentéktelen semmiségre". Igen, a
fantasztikus irodalom tekintélyre tett szert.
De mint klasszikus irodalom, több mint egy
évtizede már nem folytatókat, hanem epigo-
nokat szül. Az írók megtalálták, amit
kerestek. Majd megformulázták, amit
találtak. Napjainkban a hagyományos (igen,
ma már hagyományos) fantasztikus
irodalom mindenekelőtt az alkotó kombina-
tív képességét teszi próbára. Az írók
változatlanul dolgoznak, ez tény. Ez
azonban már sakkjátékszerű alkotás. A
változatok száma óriási, de mégiscsak
kombinációkról van szó. Hogy történt ez?
Úgy látszik, többről van itt szó, mint az
irodalom belső fejlődési
törvényszerűségeiről. Végül is egyik vagy
másik irodalmi irányzat élettartamát nem
csupán a művészi alkotó munka elvei
határozzák meg, hanem (méghozzá
elsősorban) a társadalmi helyzet s annak
változásai. Nem érvényes-e ez vajon a
fantasztikus irodalomra is?
Természetesen igen. De - és könnyű
megérteni - sajátos formában.
Egyszerre két tényező hatott a
fantasztikus irodalomra. Egyrészt
kialakulása (a fasizmus ellen vívott harc) és
felvirágzása (a hidegháború évei) idejének
társadalmi viszonyai lényegesen eltérnek a
81
maiaktól. Másrészt a fizikai, létező világról
a tudomány által rajzolt kép ez alatt az idő
alatt lényeges változásokon nem ment át.
(Itt nyilván nem a tudományos fejlődésről
van szó, mely nem állt meg, hanem az
általános világképről, olyan alapvető
felfedezésekről, mint Einsteiné és Wieneré.)
S a fantasztikus irodalom szokatlan, mi
több, számára veszélyes helyzetbe került.
Új társadalmi problémákat kellett volna
fölvetnie, de hozzászokott, hogy azokat
másképp oldja meg, mint a nem
fantasztikus irodalom. Ez utóbbi a
viszonylag változatlan fizikai világ egyre
megújuló szociális arculatát rajzolja meg, a
fantasztikus irodalom viszont a tudomány
új eredményeinek megfelelően formálja át a
már ismert valóságot, amellett hogy
társadalmi feladatát is teljesíti. Mi legyen
azonban akkor, ha a tudomány nem közöl új
ismereteket? Miben tér el a fantasztikus
irodalom a nem fantasztikustól?
Természetesen találhatunk, kiötölhetünk
számos ügyes fogást, de vajon ez lenne a
lényeg?
A 40-es, 50-es évek fantasztikus
irodalma óriási feladatot teljesített.
Elősegítette, hogy az emberi értelem
magáévá tegye az új fizika által feltárt
világot. Egy szokatlan világmindenség
jelent meg az olvasó előtt, mely nem
hasonlított mindennapi newtoni világunkra,
s ez a meglepő újdonság örömmel töltött el
bennünket. A világmindenség új képe eddig
ismeretlen lehetőségekkel csábított, a
megszokottat is új fénnyel árasztotta el, s
lehetővé tette, hogy abban is valami új,
korábban ismeretlen vonást vehessünk
észre.
Ez az új világkép azonban ma már nem
is olyan új számunkra. Hozzászoktunk,
ismerjük lehetőségeit. Tudjuk azt is, hogy
miben marad el a korábbi mögött. Nem az
emberi érzelmek számára kimeríthetetlen
élő természet világa ez, hanem a
matematikáé, mely csak egyfajta, az új
fizikai elméletek megalapozta
változásoknak veti alá magát. S úgy tetszik,
ezek ideje még nem érkezett el.
 Ez a világmindenség igen tartósnak
bizonyult. Majdhogynem változatlannak...
Oly megszokottá vált, hogy lassan a
„második valóság"-ra kezdett emlékeztetni.
Ebben is súlyos veszély rejlett.
Kezdett eltűnni a fantasztikus irodalom
és a mítosz közötti határvonal. A
fantasztikus irodalom mindig elkülönítette
magát a mítosztól, az értelem kutató
képességét fejlesztette az olvasóban. S mint
minden irodalom, igényt tartott a hitre, de
már megtanult kételkedni is. Az egyszer s
mindenkorra megismert fantasztikus világ
azonban már nem szült kétséget, hanem
kezdett hasonlítani a középkori kérész-tény
mítosz „második valóságára”. Ugyanolyan
elérhetetlen volt érzelmeink számára, mint a
csillagokon túli szférák, „valóságosabb"
volt, mint maga a „valóság", hosszabb, örök
érvényű, szilárd, inkább a dolgok lényegét
fejezte ki, mint pillanatnyi, változó
formájukat.
Bemard Shaw annak idején figyelmeztetett
az effajta veszélyre - természetesen
szokásos paradox modorában. „A
középkorban az emberek azt hitték, hogy a
Föld lapos; ezt a tapasztalat is
megerősítette. Mi azt hisszük, hogy kerek,
jóllehet közülünk alig minden századik
tudna valamennyire is hiteles bizonyítékot
felhozni különös meggyőződésünk
bizonyítására. S tesszük ezt csupán azért,
mert a modern tudomány leszoktatott arról,
hogy higgyünk saját szemünknek, viszont
tekintélyével felkarolt minden mágikus,
lehetetlen, hihetetlen, gigászi,
makroszkopikus, lélektelen és elriasztó
jelenséget" - írta 1924-ben, a Szent Johanna
előszavában. „Nincs semmi, amiben ma ne
hinnének az emberek, ha tudományosan
tálaljuk" - jelentette ki 1934-ben, Egy
együgyű teremtés a Váratlan szigetekről
című művének előszavában.
Tudományellenes virtuskodása ellenére itt a
tudomány századának emberéhez méltón
szólalt meg. Mint tudjuk, a tudomány úgy
kutatja a valóságot, hogy közben
mindenben kételkedik, ideértve a kispolgári
„józan ész" közkincsévé lett a priori
igazságokat is. Shaw úgy tartotta: a
tudományos világkép fejlődésének
érdekében kételkedni kell mindenben, ami
általánosan elismert, többek között minden
általánosan elismert tudományos
elméletben. Különben a tudomány vallássá
válik - vélekedett. Nem tudják, csupán
hisznek benne. Igen, a tudományos-
fantasztikus irodalom legutóbbi fejlődési
szakaszában jó néhányan felfigyeltek erre a
lehetőségre. Ámbár nem feltétlenül azért,
hogy figyelmeztessenek rá.
1958-ban, Angliában megjelent Roger
Green könyve, az Idegen világok felé -
űrrepülés az irodalomban Lukianosztól
Lewisig, melyben ha naiv és retrográd
formában is, de hasonló törekvésekre
figyelhetünk fel. Green minden ellen lázad,
ami a világ demitologizálását szolgálja. A
legsötétebb színekkel lefestett ellenfelei
Cyrano de Bergerac és Herbert Wells
voltak; hőse Clive Lewis, egy űrtrilógia
szerzője, melyben a modern tudományos-
fantasztikus irodalom a hagyományos
keresztény kozmogónia formájába öltözött.
Mi több, Green könyvében arra a
következtetésre jutott, hogy a tudományos-
fantasztikus irodalom vagy a valláserkölcs
alapján áll, vagy teljességgel erkölcstelen.
Másfél évtized múlva megjelent a
tudományos-fantasztikus irodalomról egy
másik könyv, mely első pillantásra teljesen
elüt az előbbitől - David Ketterer Új világok
a régiek helyett. Az apokaliptikus képzelet,
a tudományos-fantasztikus irodalom és az
amerikai irodalom című munkája.
Szerzőjétől távol áll, hogy elutasítsa
Wellset és a tudományos-fantasztikus
irodalom utána következő képviselőit.
Csupán vallásos szempontból értékeli
műveiket, s úgy tekint rájuk, mint
valamiféle modern Apokalipszis szerzőire.
Nem nehéz észrevenni: elég régi keletű
az a törekvés, hogy a fantasztikus irodalmat
a vallásos mítosz változatának kiáltsák ki.
Ma már azonban e nézet hívei nem veszik
semmibe a tudományos-fantasztikus
irodalom alkotásait, csupán a saját ízlésük
szerint értelmezik őket. „Ezúttal a
tudományos-fantasztikus irodalom kritikája
82
formálódott át apokaliptikus módon" - így
jellemezte S. C. Fredericks amerikai
kritikus Ketterer könyvét. Ennek egyik oka
természetesen a tudományos-fantasztikus
irodalom növekvő tekintélye. Már nem
intézhetjük el egy kézlegyintéssel. De
lehetetlen, hogy a fantasztikus irodalom
múltjának ilyen értelmezése ne mondjon
valamit ennek az irodalomnak a jelenéről is.
Amint látjuk, ez a művelet bizonyos
értelemben annál könnyebb lesz, minél
inkább gyarapszik a tudományos-
fantasztikus irodalom. Kialakulóban van
néhány objektív feltétele.
Ezek természetesen nem hatnak át
mindent. Napjaink fantasztikus irodalma
már meglehetősen régóta a humoros
fantasztikus irodalom irányába fejlődik,
egyes esetekben ez a folyamat alaposan
előre is haladt. Lem érdeme, hogy
miközben igyekezett az olvasóban
megszilárdítani a mai fantasztikus irodalom
„másfajta valóságát", szinte ezzel egy
időben hozzálátott e valóság rombolásához
is Ijon Tichy csillagnaplóival. A humorra,
iróniára, a kialakult sablonok szét-
rombolására hajlamos művész mindig
távolabb kerül a mítosztól, mint az ilyen
tulajdonságokat nélkülöző író. De nem a
mitizálás az egyetlen veszély, amely ma a
fantasztikus irodalmat fenyegeti.
A megszokott világban az ember többet
van szem előtt. A szakavatott rendező
mindig képes a szokatlan díszletek és
kellékek között a színész „elrejtésére". De
mit tegyünk, ha az egykor nagy érdeklődést
kiváltó díszletek és kellékek már
elhalványultak, és észre sem veszik őket?
Túlságosan hozzászoktunk a
fantasztikus világhoz, túlságosan
otthonosak vagyunk benne. Szmelkov
cikkében e folyamatnak még egy igen
fontos okára mutat rá: „Végigpillantva a
fantasztikus írók megvalósult jóslatain - írja
-, figyelmen kívül hagyjuk, hogy a képzelet
valósággá válása bizonyos mértékben
megváltoztatta magának a fantasztikus
irodalomnak a fogadtatását - ez az irodalom
ma sokkal valószínűbbnek, reálisabbnak
tetszik." Mellesleg itt nem feltétlenül a már
83
megvalósult jóslatokról van szó. Szmelkov
helytálló véleménye alapján az a fontos,
hogy a tudomány és technika fejlődésének
eredményeképpen az olvasó tudatában
megszilárdult „az elvi lehetősége (még ha
időben fölöttébb távoli lehetősége is) annak,
amiről ma a fantasztikus írók írnak".
Teljesen igaza van Szmelkovnak akkor
is, amikor ebben látja a mai fantasztikus
irodalom és a „másik irodalom"
közeledésének okát. A helyzet azonban -
ismétlem - korántsem olyan egyértelmű,
mint ahogy ő hiszi.
A tudományos-fantasztikus irodalom
sokat tett azért, hogy bemutassa az embert a
kitágult világban, megismertesse életének
hagyományos és új, a tudományos-
technikai forradalom során kialakult
közegével, megmutassa megnövekedett
lehetőségeit. Ez az egyik legfontosabb
magyarázata annak, miért volt olyan
jelentős a tudományos-fantasztikus
irodalom elmúlt fejlődési szakasza. Akkor
ez az-irodalom rendkívül meggyőző volt, és
sokakat meg is tudott győzni. Többek
között a hagyományos műfajok képviselőit
is. A tudományos-fantasztikus irodalom
azonban nem egymaga birtokolja többé az
általa feltárt igazságokat. Elvesztette a téma
monopóliumát. Kiderült, hogy a nem
fantasztikus irodalom (ez különösen
szembeötlik Frisch és Dürrenmatt
művészetében) szintén képes ennek a
témának a feldolgozására. Ez az irodalom
behatol a fantasztikus irodalom védett
területére úgy, hogy közben maga nem lesz
fantasztikus irodalommá. Az emberi jellem
feltárásának lehetőségei a hagyományos
formákban nagyobbak, mint a
fantasztikusban.
Végeredményben nemcsak a nem
fantasztikus irodalomnak (vagy mondjuk
egy részének) kellett átalakulnia. Sokkal
inkább rákényszerült erre maga a
fantasztikus irodalom.
Az első időkben (valószínűleg éppen
erre gondol J. Szmelkov) az átalakulás igen
békésen és eredményesen folyt. Ennek az
volt az oka, hogy bizonyos határokon belül
az átalakulás teljesen a tudományos-
fantasztikus irodalom lehetőségein belül
mozgott. Ehhez csupán arra volt szüksége,
hogy átformálja saját alkotóelemeit.
1973-ban az USA-ban megjelent Lin Carter
- témánk szempontjából - igen érdekes
könyve, az Elképzelhető világok. A szerző
irodalomtörténeti megállapításai
- különösen első pillantásra - rendkívül
furcsa benyomást keltenek, jóllehet
általában nem furcsábbat, mint a
fantasztikus irodalommal foglalkozó
számos amerikai kritika. Lin Carter meg
van győződve arról, hogy egykor az egész
irodalom fantasztikus volt, majd harcban a
fantasztikum ellen kialakult a regény (arra,
hogy a regény a fantasztikus irodalom elleni
harcban jött létre, a szerző olyan példákat
sorol fel, mint a Gargantua és Pantagruel,
valamint a Don Quijote, mert ezekben a
művekben kigúnyolják mindazt, ami
fantasztikus), majd a Bovarynétól kezdve
beköszönt a realizmus kora. Ám a
regénnyel és a realizmussal a hátterében (a
műfajokat és az irodalmi irányzatokat jelölő
kifejezéseket Carter a legkülönösebb
összetételekben alkalmazza) egy idő múlva
ismét felbukkan a fantasztikus irodalom,
mely két változatban jelentkezik. Egyrészt
napvilágot látnak a kísértet-históriák,
másrészt kialakul a tudományos-
fantasztikus irodalom.
A fantasztikus irodalom első változatát
Horace Walpole Az otrantói várkastély
(1765), a másodikat Jules Verne Öt hét
léghajón (1862) című munkájától számítja.
Maga Lin Carter egyébként nem kíván sem
egyikről, sem másikról írni. Témája a
„fantasy": olyan „elbeszélés, mely nem
tartozik sem a tudományos, sem a túlvilági
fantasztikus irodalomhoz". Mágikus
mozzanatokon alapul, de nem monda vagy
gyermekmese. Ugyanakkor a mágia a
valóságos világ része, bár nem azé a világé,
amelyikben élünk. Ezért ezeknek a
műveknek a szerzői kénytelenek sajátos
világokat alkotni, ahol a mágia
majdhogynem természeti törvényként
jelentkezik...
A téma ennyire bizonytalan
meghatározása miatt Carternek .
természetesen nem mindig sikerül pontosan
kijelölnie a helyes útvonalat a túlvilági és a
tudományos világ zátonyai között.
Munkájában hol az egyik, hol a másik
irányba téved. Mindezt azonban nem azért
mondom el Carter könyvével kapcsolatban,
hogy egy-két irodalomtörténeti furcsasággal
szórakoztassam önöket.
Carterből hiányzik az elméleti
gondolkodás fegyelme, de nem rossz
gyakorlati ember. S annak ellenére, hogy
elméleteit a múlt század rosszul elsajátított
irodalomtörténetének a töredékeire építi,
könyvének van bizonyos racionális magja.
Lin Carter hosszú éveken át volt az USA-
ban megjelenő Fantasy könyv-sorozat
előszóírója, a Ballantine Books kiadó
szaktanácsadója ebben a kérdésben. Az
Elképzelt világokban a „fantasy"-t olyannak
rajzolja meg, amilyennek az kialakult az
amerikai olvasó tudatában. Végső soron
éppen az olvasó végezte el azoknak a
könyveknek a kiválogatását, melyek Carter
számára az irodalom sajátos válfaját
alkották.
A mai „fantasy" valóban nem vallásos
irodalom, de nem is tudományos-
fantasztikus irodalom a szó többé-kevésbé
szigorúan vett értelmében. Az utóbbi
azonban magyarázatra szorul. Amellett,
hogy a „fantasy" nem tudományos-
fantasztikus irodalom, erőteljesen behatolt
abba, s egyes esetekben bizonyos funkcióit
még magára is vállalta. Abban az esetben,
amikor a kísérlet az elbeszélés keretein
kívül marad (s a mai tudományos-fan-
tasztikus irodalom éppen erre a rendszerre
alapulva tevékenykedik), amikor nem maga
a kísérlet a fontos, hanem a
következményei s az általa létrejött helyzet,
az elbeszélés menete szempontjából nem
túlságosan lényeges, hogy mi töltötte be az
„első lökés" szerepét: a „tudomány csodája"
vagy az „egyszerű csoda". Ráadásul a
mindennapi tudat nem is mindig tudja
megkülönböztetni őket
- hiszen közismert, hogy egyre újabb
elméletek születnek, s a tudomány általában
84
„csodákra képes". Vannak más okai is, de
itt nincs hely a felsorolásukra - nemcsak a
„fantasy" segít a tudományos-fantasztikus
irodalomnak, hanem a tudományos-
fantasztikus irodalom is a „fantasy"-nak. Az
előbbi segíti az utóbbit abban, hogy
emberekről szóljon, az utóbbi támogatja az
elsőt tekintélyével, segít neki abban, hogy
életben maradjon korunkban, a
tudományos-technikai forradalom
időszakában.
A tudományos-fantasztikus irodalomnak
és a ,,fantasy"-nak ez az összeolvadása
meglehetősen korán végbement - először
Wells művészetében (J. Szmelkov ezzel
kapcsolatban igen szerencsés példát hoz fel,
amikor Wells A csodaműves című
elbeszélését a newtoni fizika törvényei
szempontjából kommentált mesének
nevezi), majd a 40-es, 50-es évek amerikai
fantasztikus irodalmában. Ez a folyamat
fölöttébb termékenynek bizonyult. A
„fantasy" valóban segítette a fantasztikus
irodalmat abban, hogy része legyen a
szélesebb értelemben vett irodalomnak. Ez
azonban a múlté. Ma egy kissé más a
helyzet.
Mint már mondtuk, a fantasztikus
irodalom ma bonyolult helyzetbe került. Ma
már nemcsak az fontos számára, hogy
csatlakozzék a nem fantasztikus
irodalomhoz (ebből a szempontból
egyébként sok még a kívánnivaló), hanem
az is, hogy megvédje önállóságát vele
szemben. Mi itt a megoldás?
Az egyik lehetséges válasz a szabad
fantázia, a „fantasy", a romantika felé
vonzódó fantasztikum szerepének növelése,
túl a korábbi időszakot jellemző határokon.
Ez azonban szétrombolja a megszilárdult
művészi struktúrákat, s határt szab annak a
fantasztikus irodalomnak, amelyet az elmúlt
években ismertünk meg.
Ez a fantasztikus irodalom igen erős
felvilágosító töltéssel rendelkezett. Sőt, a
„fantasy" minden más hatása ellenére éppen
ez alkotta az alapját. A fantasztikus
irodalom ezen időszakának kutatói
változatlanul kiemelik azt a tulajdonságát,
hogy a szokásos szépprózához képest
85
magasabb szinten absztrahál. Erről igen
meggyőzően írt Sámuel Delany amerikai
író 1968-ban. Hasonló gondolatot fejtett ki
1970-ben Franco Ferrini olasz kritikus
egész sor tanulmányában. Igen, általában ez
a meggyőződés ilyen vagy olyan formában,
de jelen van az adott kérdéssel foglalkozó
összes komolyabb munkában is. A
fantasztikus irodalom, amilyennek az
elmúlt évtizedek során megismertük
- ez általános vélemény -, nem más,
mint napjaink „intellektuális realizmusa",
ahogy Ernst Baker, az angol regény
kutatója a felvilágosodás uralkodó stílusát
nevezte. Manapság van olyan törekvés,
hogy a fantasztikus irodalmat feltételesen
romantikus ihletésű irányzatként kezeljük.
A fantasztikus irodalom ebben az
irányban nyugaton két fő fejlődési
szakaszon ment keresztül.
Az első közülük az „új hullám"
elnevezést kapta.
Ez az irányzat Angliában alakult ki, a
60-as évek közepén, a New Worlds című
folyóirat körül, széles körben ismertté
azonban Az angol fantasztikus irodalom a
hintán című antológia 1968-as megjelenése
után vált. Az antológiát összeállító kanadai
írónő és kritikus, Judith Merril a folyóirat
huszonhat szerzőjének munkásságával
ismertette meg az olvasókat, s egyúttal
lehetőséget adott a szerzőknek, hogy
nyilatkozzanak a világról, irodalomról és
saját alkotó tevékenységükről. Az egyik
nyilatkozat majdhogynem botrányt váltott
ki. Josephine Saxton írónő kijelentette az
antológia lapjain, hogy a könyv
megjelenése után az elmúlt évtizedek egész
amerikai fantasztikus irodalma
divatjamúlttá válik. Isaac Asimov azt felelte
erre: a hullám előretör és visszacsapódik, de
a fantasztikus irodalom szilárd partja
sértetlen marad. Frederick Pohl tapintatosan
megjegyezte Saxton szavaival
kapcsolatban, hogy az „új hullám" kísérlet,
amely esetleg kudarcot vallhat.
Az „új hullám" nem jelentkezett
irodalmi kiáltvánnyal. Úgy vélem, e csoport
íróinak nem lenne könnyű dolog
megfogalmazni azt. Az antológia
résztvevőinek kijelentéseiből és
elbeszéléseiből kiderült, hogy korántsem
egységes csoportról van szó. S mégis, van
valamilyen közös nevező. Ez különösen
azután lett szembetűnő, amikor a 60-as
évek végén megjelent három, jóllehet
sokban eltérő, de valamiben mégis
egymáshoz kapcsolódó író regénye: Brian
Aldiss Mezítlábas az élen, John Brunner
Pihenő Zanzibar-ban és J. G. Ballard A
kegyetlenség tárlata című munkái. Az „új
hullám" képviselői ilyen vagy olyan
mértékben, de szellemükben közel állnak a
lázadó fiatalsághoz, mindnyájan
elkerülhetetlennek tartják a fantasztikus
irodalom közelítését a „másik irodalomhoz"
(Roger Johns, az „új hullám" egyik
legifjabb képviselője még azt is feltételezte,
hogy a fantasztikus és nem fantasztikus
irodalom nemcsak a téma területén
közeledik egymáshoz, hanem a nem
fantasztikus irodalom - például Vonnegut és
Heller személyében - sokkal jobban
dolgozza fel ezeket a témákat), s
mindnyájan vagy legalábbis nagyobb
részük a viszonylag közelmúlt nem
fantasztikus, modern irodalmától vett
stílusbeli mintákat követi: Joyce, Proust,
Becket a leggyakrabban előforduló nevek
itt. Az „új hullám" számos írója
művészetében a pop-art sajátos irodalmi
hasonmását látja.
Az „új hullám" azonban nem tudott
olyan széles olvasótáborra szert tenni, mint
az elmúlt évtizedek fantasztikus irodalma.
Nem is volt rá nagyon szükség ott, ahol
Vonnegutot és Hellert olvasták, s
túlságosan nehéznek bizonyult azoknak,
akik Asimov és Clarké révén kaptak kedvet
az olvasásához. Az „új hullám" most próbál
demokratizálódni, s ennek megfelelően új
stílusbeli normákat fogad el. Újakat, nem
csupán saját közelmúltjának, de az elmúlt
„klasszikus évtizedek" fantasztikus
prózájának szempontjából is.
A fantasztikus irodalom stílusának
bonyolultabbá válását a 60-as években
többek között azzal a törekvéssel is
magyarázták, amely igyekezett elhatárolni a
komoly írók munkáit a bulvárirodalom
tengerétől; ez az óceán körülöttük höm-
pölygött, és el kell ismerni, hogy gyakran
elnyelte őket. Ezért történt meg most a
visszatérés a fantasztikus irodalom
meglehetősen régi hagyományaihoz,
amelyek időközben az egész irodalom
hagyományának részéve lettek.
1973-ban Brian Aldiss, akinek „joyce-
os" (és pszichoaktív) Mezítlábas az élen
című regényét a kritika minden idők egyik
legérthetetlenebb fantasztikus művének
kiáltotta ki, új, fölöttébb érthető és
hagyományos előadásmódban megírt művet
tett közzé, a Megszabadított Frankensteint.
Aldiss számára mintául Mary Shelley
Frankensteinje szolgált; a regény szereplői
között megjelenik mind Frankenstein, mind
szörnye, sőt maga Mary Shelley is. A
regény hőse „időeltolódás" következtében
2020-ból 1816-ba kerül, és saját szemével
lehet tanúja a Mary Shelley által megírt
eseményeknek.
A Megszabadított Frankenstein inkább
tekinthető egy régi ötlet újabb
feldolgozásának, mintsem egyszerű
áthelyezésének más korba; a 2020-as évek
embere már tudja, hogy a tudomány
ellenőrzés nélküli fejlődése milyen
következményekhez vezetett, s ebből a
szemszögből nézi Frankenstein báró őrült
kísérleteit.
Idén adta ki Aldiss a fantasztikus
irodalom történetét A milliomodik év
kedvtelései címmel; a cím nem egészen
érthető, és a szerzőnek a jelenre vonatkozó
komor véleményét tükrözi. A fantasztikus
irodalom történetének hősnője ismét Mary
Shelley. Az amerikai romantikus írókkal
együtt Aldiss is úgy véli, hogy ő áll a
modern fantasztikus irodalom forrásánál.
Éppen hogy a modern fantasztikus
irodaloménál. Aldiss a fantasztikus
irodalom történetét nem korlátozza teljesen
a romantikára. Könyve harmadik
fejezetében még távolabbi időkhöz tér
vissza: Lukianoszhoz, Cyrano de Berge-
rachoz, Keplerhez, Swifthez, Voltaire-hez;
ők azonban a modern fantasztikus irodalom
szemszögéből csupán „módszereket és
témákat halmoztak fel"; a fantasztikus
86
irodalom igazi története - Aldiss szerint -
mégiscsak a romantikával kezdődik. Ez
nagyon jellemző, amikor egy író annak a
műfajnak a történetét írja, amelyben maga
is alkot, rendszerint az effajta történetírás
„múltba visszavetített jelennek" tetszik
(amilyennek a szerző a jelent látja). Ebben
az esetben is ez a helyzet.
A romantikusok érdeklődése az egyéni
tudat iránt, s bizalmatlanságuk mindennel
szemben, amit a tudomány nyújt, sőt ez
utóbbinak gyakori és határozott tagadása
imponált Aldissnak. S az írónak ugyancsak
szerfölött megfelelőnek látszott a
fantasztikus irodalom jelenlegi fejlődési
szakasza számára a romantikus
előadásmód. A fantasztikus irodalom Aldiss
szerint (tegyük hozzá, a mai Aldiss szerint,
mert a fiatal Aldiss, aki 1958-ban nagy
hírnévre tett szert egy távoli űrutazásról
szóló Amíg világ a világ című regényével,
akkor hitt a tudományban és a tudományos
ismereteknek az emberre tett nemesítő
hatásában) „gyakorlótér, ahol az egyéni
fantázia és a társadalmi események
összecsapnak", a tudomány pedig nem más,
mint „a fantáziára húzott köntös". Ez a
köntös most divatos, mivel „a technika
fantomjai nyelik ma el a legsikeresebben
reményeinket és csalódásainkat". Ezt a
ruhát azonban alkalomról alkalomra
változtatjuk. A remények ideje elmúlt,
beköszönt a csalódásoké. „Az értelem
veszélyessé tette bolygónkat az értelem
számára. Ugyanaz az átok ül rajtunk, ami
Frankenstein bárón Mary Shelley
regényében: túl sokat akartunk
meghódítani, s közben elvesztettük a
hatalmat önmagunk felett." Az utóbbi
Aldiss-idézet már nem a fantasztikus
irodalom történetéből való, hanem a
Megszabadított Frankensteinből, de ahogy
már említettük, az író Aldiss és a kritikus
Aldiss csupán kiegészítik egymást.
Ügy látszik, hogy az „új hullámra"
jellemző fölöttébb mesterkélt, sőt
provinciális „világfájdalom" (az igazság
kedvéért jegyezzük meg: maga Brian Aldiss
nem állítja, hogy a mai ellentmondásoknak
feltétlenül tragikusan kell végződniük) még
87
sokáig el fogja határolni az „új hullám"
képviselőit azoktól, akik az asimovi kor
fantasztikus irodalmán nevelkedtek. S az
„új hullám" művészi át-orientálódását sem
nevezhetjük egyelőre radikálisnak. Ezért
nem meglepő, hogy az „új hullám"
tiltakozást váltott ki, és vált ki ma is.
Igen határozottan lépett fel vele
szemben Róbert Silverberg, akit Asimov
vezetett be a fantasztikus irodalomba.
Silverberg szintén azt tartja, hogy a
korábbinál több figyelmet kell szentelni az
ember egyéniségének: ábrázolni igyekszik a
bonyolultabbá vált emberi tudatot, ami
egyes kritikusokat arra indított, hogy az
utóbbi években született műveiben az „új
hullám" amerikai változatát lássák. Maga
Silverberg azonban nem fogadta el az „új
hullámot". Kijelentette, hogy nem tekinti
különösebb érdemnek a néhány évtizeddel
ezelőtti avantgarde stílusának másolását. S
mivel a fantasztikus irodalomnak változásra
van szüksége, ő maga úgy döntött, hogy
megpróbálkozik a saját útjával. 1971-ben
Silverberg új regényt jelentetett meg Az
ember fia címmel, melyhez ilyen
értelemben nagy reményeket fűzött. A
regény arról szól, hogy korunk embere
váratlanul az időnek abba a „rétegébe"
kerül, ahol összegyűltek (s együtt élnek) a
legkülönbözőbb földrajzi korok képviselői
(és az ember majdani „biológiai
származékai"). A regény alakjai többé-
kevésbé megfelelnek annak, amihez már
lényegileg az előző korszakban
hozzászoktunk, de szimbólumokra
emlékeztetnek. Ezek fölöttébb optimista
szimbólumok. Silverberg alap-gondolata: az
élet megsemmisíthetetlen. A szimbólumok
fölöttébb szárazak is. A regény, jóllehet
nem túl terjedelmes, meglehetősen fárasztó
olvasmány.
Más utat választott Jack Finney. Célja
az volt, hogy a realista - pontosabban a
társadalmi - irányt erősítse a fantasztikus
irodalomban. Hősei rendszerint korunkhoz
közeli időben cselekednek, s szerfölött
elhihető körülmények között. Az elbeszélés
nyugodt tempóban halad, a hősnek jut ideje
arra, hogy töprengjen, s az olvasónak is a
gondolkodásra. Egyébként Finney ma egy a hanem (több más okkal közösen) forradalmat
sok közül. Éppen ez a „realista" fantasztikus váltott ki benne, s a béke egyelőre' még nem
próza az, ami felkelti figyelmünket az utóbbi állt helyre. A folyamat, amit J. Szmelkov
évek amerikai antológiáiban. Az is helyesen vett észre, sokkal nagyobb
vitathatatlan, hogy észrevehetően megnőtt az ellentmondást rejt, mint ahogy azt szavaiból
írók mesterségbeli tudása. Ma már jóval kivehetnénk.
színvonalasabban írnak, és a korábbi, még a A cikk elején arról beszéltünk, hogy a
40-es, 50-es évek íróinál is megfigyelhető fantasztikus irodalom csupán átalakítja az
fogyatékosságok, a korábbi sietség és átvett irodalmi műfajokat, és nem rajtuk kívül
szembetűnő stilisztikai hibák nélkül. De hová létezik. Most mást is hozzátehetünk. A
tűnt a korábbi lendület és ihlet? Hiszen fantasztikus irodalom a hagyományos
egyedül a mesterségbeli tudás nem segít a műfajok alapvető átalakítására kényszerít,
fantasztikus irodalomnak, hogy túljusson a hiszen anélkül megszűnik fantasztikus
válságon,. Lehetséges, hogy az elkövetkező irodalom lenni.
években a fantasztikus irodalom a prózai Milyen utakat járva teszi ezt? Hol találja
műfajban nem lendül előre, inkább szélesedni meg az „általános irodalmi jelleg", a
fog az a szakadás, amit a filmművészetben meghökkentés, a hagyomány és a korszerűség
már előidézett. Vagy esetleg meghódítja a együttes mértékét? Ki vállalkozik most arra,
költészetet. Hallotta-e valaki is valaha, hogy a hogy válaszoljon a kérdésre ? Hiszen nemcsak
regény és az elbeszélés a fantasztikus azt nem ismerjük eléggé, ami ma történik
irodalom egyetlen lehetséges formája? ezen a téren; nem írták még meg az elmúlt
Talán a fantasztikus irodalom alapjainak évszázadok fantasztikus irodalmának
mostani megszilárdulása a „régi gárda" történetét sem. S - mint mondják - történelem
meginduló ellentmondásának első jele? nélkül nincs elmélet.
Hiszen vannak más jelek is. Hosszú hallgatás Vajon nem azért olyan nehéz-e
után ismét visszatért Asimov. Pohl tavalyi rátalálnunk a művésziség ismérvére, amely
sikere után, amikor A találkozó című oly szükséges ma a fantasztikus irodalomról
elbeszéléséért Hugo-díjban részesítették, az szóló munkáink számára?
amerikai kritika türelmetlenül várja új
regényét. Nemegyszer hangot adtak már FÖLDEÁK IVÁN FORDÍTÁSA
annak a reménynek, hogy a közelebbi
megismerkedés a szocialista országok
fantasztikus irodalmával szintén hasznára lesz
az amerikai fantasztikus irodalomnak. Ezen a
téren már történt egy s más. 1970-ben, az
USA-ban Darko Suvinnak, a montreali
egyetem professzorának összeállításában
megjelent a Más világok, más tengerek című
antológia, majd 1973-ban Franz Rottensteiner
osztrák kritikus szerkesztett válogatást
Pillantás a másik partról címmel. (Az
antológiában megtalálhatók a nyugat-európai
szerzők művei is.) A Solaris nagy sikere után,
1973-ban megjelent Lemtől a Legyőzhetetlen,
majd 1974-ben a Kiberiáda. 1973-ban jelent
meg a Sztrugackij testvérek Nehéz istennek
lenni című könyve.
Akárhogy van is, ma más a helyzet az
irodalomban, mint tíz évvel ezelőtt. A „másik
irodalom" behatolása nemcsak közelebb hozta
a fantasztikus irodalmat a nem
fantasztikushoz, nem csupán „közelítette, és
kulturáltabbá tette" a fantasztikus irodalmat,
 IGOR DRUCSIN
HOLDKRÁTEREK ÁRNYAI
Erich Tronheim pszichobionikus félretolta a
grafikonokat, fáradtan hátradőlt a karosszék
támlájára, és csüggedten nézte a
Kopernikusz tudományos állomás egykori
lakóinak kartonjait a kis műanyag
dobozokban. Úgy látszik, túlságosan
kemény dió ez neki. A főnök, amikor
megbízta azzal, hogy derítse ki a lelki
betegségek okait, maga sem nagyon
reménykedett a sikerben: a pszichoterápiái
intézet két év alatt több mint száz beteget
meggyógyított, a pszichikum szétesését
kiváltó okokat azonban nem sikerült
kideríteni. Megszólalt a berregő. Erich
89
bekapcsolta a Videotont. Manuel Korrens
volt, az osztály vezetője.
- Elaludt vagy mi? - A főnök ősz
szemöldöke haragosan rángatózott.
Erich hallgatott. Már a legelején
figyelmeztették, hogy jobb, ha nem
ellenkezik Korrensszel.
- Egy újoncot hoztak. Nem ártana, ha
találkozna vele. Beszélje meg a vezetővel.
Talán felbukkan valami új ötlet. Na,
induljon. A terepjáró a déli zsilipben van.
Tronheim még nem tudott
megismerkedni a föld alatti város minden
kis zugával, úgyhogy amikor az intézet
körletén áthaladt, gyakran fel kellett
pillantania a feliratokra és útmutató
nyilakra. A felvonónál hordágyat cipelő
ápolókat pillantott meg. A különleges
szíjazattal le rögzített beteg megpróbált
felállni. A napbarnította fiatal arcot szörnyű
fintor torzította el.
- Diablot Vigyetek a levegőre! - kiabált
valami kevert, francia-angol nyelven. -
Megfulladok! Mentőpalackot!
Svábbogarak! Zavarjátok el őket! Rám
másztak. De hát élek! Halljátok? Még élek!
Hát nem látjátok?
A dühkitörés elfárasztotta. Valami ki-
vehetetlent mormogott. Tronheim követte a
hordágyat. A beteg ismét őrjöngve fel-
üvöltött.
- A Kopernikuszról? - kérdezte Erich az
üvöltözés szünetében.
- Igen, uram.
- Ki ez?
- Henri Falk. Kanadai francia. Vulka-
nológus.
- Állandóan üvöltözik?
- Nem, többnyire szabadulni igyekszik.
A vezető azt mondta, hogy az állomás
zsilipkamrájában találták. Szkafander
nélkül akart kimenni.
- Üldözési mánia?
- Nem, uram! Erről az állomásról
másfajta betegeket hoznak. A Föld vagy a
hozzátartozóik jelennek meg
képzeletükben.. .
- Heves honvágykitörés?
- Valami olyasmi.
- A sofőr hol van ?
- Biztos a garázsban. És ne nevezze
sofőrnek, uram. Megsértődik. Inkább
mondjon vezetőt.
Erich bólintott, és visszafelé indult a
felvonóhoz.
A tisztaságtól ragyogó garázsban egy
tucatnyi könnyű és nehéz holdjármű állt.
Nem látszott, hogy bármelyikük is hosz-
szabb útról tért volna vissza. A
dohányzóban Tronheim egy
technikuscsoportot pillantott meg, és
odament hozzájuk.
- Megmondanák, hol van a Koperni-
kuszról jött kocsi ?
- Mosáson. Mindjárt itt lesz.
Erich rágyújtott, és hallgatta, miről
beszélnek.
- Igaz, Ray szereti szépítgetni a
dolgokat. Miért is ne tenné? Nem az első
eset. Nem hiába fizetnek ott tripla bért.
Valamiben azonban igaza van. Nem
mindenki betegszik meg. Van, aki kétszer,
háromszor is leszerződik. Na és maga a
főnök? Szinte az állomás megnyitása óta
dolgozik.
- Mit ér a mi tudásunk? Hány éve írnak
már Kepler fénysugarairól, és mi a valóság?
És itt, a Kopernikuszon szintén...
Halk surrogással szétnyíltak az
ajtószárnyak. A propilén lánctalpakon
lágyan ringó hatalmas gép kisiklott a
mosókamrából, befordult, és könnyedén
begördült az ellenőrző állásba. A felső
nyíláson markáns, vörös hajú fej bukkant
ki.
- No, jó egészséget, technikusok!
- Isten hozott, Ray! Hát még élsz?
- Már miért ne élnék?
- Azt mondják, Loomerel akar tángálni,
már elő is készített egy jókora husángot.
- Nono. Csak semmi túlzás! Fenntartjuk
vele a semlegességet.
A technikusok nagy sürgés-forgással
felerősítették a mérőberendezések
érzékelőit, megvizsgálták a futóművet,
ellenőrizték a szigetelést.
Ray O'Brian futólag a műszermutatókra
pillantott, aztán odalépett Tronheimhez.
- Maga rám vár?
- Szeretném megtudni, mister O'Brian...
- Szólítson csak egyszerűen Raynek.
Erich bólintott.
- A beteg nem nagyon nyugtalankodott
az úton ?
- Nem jobban, mint máskor. Lármázott
egy kicsit, de miss Loomer kitűnően
boldogult vele.
- Miss Loomer?
- Igen, Elsie, az állomás igazgatójának a
lánya. Olyan expeditőrféle. A főnök maga
nem nagyon szeret utazgatni.
- Gyakran kell odamenni?
- Nem nagyon szeretnek nálunk
odamenni, pedig duplán fizetik az utat. De
nekem nem számít. Loomer már
90
megszokott engem. Elsie-t nem is bízza
másra, csak énrám.
- Ismerte Henri Falkot?
- Természetesen. Remek fiú volt. Vele
minden út rövidebbnek tűnt. Mindig tele
volt viccekkel meg történetekkel... Szegény,
nem nagyon fért össze Loomerrel.
Elsie körül sündörgött, csapta neki a
szelet. Hát persze, francia, mit lehet tenni?
Ez már a vérükben van...
- Várjon csak, Ray. Valamit nem értek.
Hogy kerül ide Loomer?
- Lehet, hogy semmi köze a dologhoz.
Ezt senki nem tudja. Minden ok nélkül is
megbetegednek, de ha egyszer valaki nem
fér össze Loomerrel, hát jobb, ha odébbáll.
Mondtam is Henrinek. De nem akaródzott
neki. És most itt van.
- Na és maga, Ray, nem fél, hogy
Loomer megtudja, miket beszél róla ?
- Na és aztán? Az emberek annyira
félnek odamenni, én meg nem ütöm bele az
orrom a dolgaiba. A kocsiban alszom, a
magamét eszem. Csak ha Elsie is velem
jön, akkor vendégel meg. Kitűnő
gyümölcsei vannak. Sehol másutt nincs
ilyen.
- Gondolja, hogy beletesz valamit?
- Ki tudja? Jobb óvatosnak lenni.
- De hát ezt nem nehéz ellenőrizni.
O'Brian elnevette magát.
- Ellenőrizték. Két bizottság is volt.
Orvosok és kémikusok. Hárman betegen
jöttek vissza.
- Igen. Érdekes - mondta Erich a lehető
legőszintébben. Ez a sok szóbeszéd már
ingerelni kezdte. Elég sokat tudott az
állomásról, de még többet tudott a
betegekről. Voltak köztük geológusok,
kémikusok, biológusok - képzett és jő
képességű emberek, akik nemcsak az
analizátorokkal tudtak bánni, és
valamelyikük nyilván felfedezte volna
valami erős izgatószer vagy narkotikum
alkalmazását. A bizottságok jelentését is
olvasta, amelyekben kerek perec
leszögezték az efféle vádak
megalapozatlanságát. Ezért' hát nem hitt
O'Briannek.
- Mikor megy megint oda?
91
- Vagy három nap múlva. Amint Elsie
összeszed mindent az állomás számára.
Aztán meg, megértheti, fiatal még. Otthon
nem nagyon sétafikálhat! Az apja árgus
szemekkel figyeli. Itt - egészen más a
helyzet.
- Három nap... Tudja mit, Ray? Szóljon
nekem, amikor indulni készül. Lehet, hogy
magukkal megyek. Köszönöm a
beszélgetést.
Tronheim felment a laboratóriumába, és
felhívta a részleg vezetőjét.
- Na, mi van? - kérdezte türelmetlenül
Korrens.
- A beteg Henri Falk, kanadai francia. A
jelek szerint honvágyroham. Ray O'Brian
szerint barátságos, optimista fickó.
Vulkanológus. Gyakran volt kint a felszínen
az állomáson kívül.
- Ez minden?
- O'Brian kapcsolatot lát Henri Falk
megbetegedése és az állomás igazgatójával
való rossz viszonya között.
- Ne törődjön vele. Rögeszme.
Gondolkozzon, keressen! Falk
pszichogram-ját meg fogja kapni. Mi van
még?
- Főnök, szeretnék kiutazni az állomásra
legalább egy rövid időre. Szeretnék
körülnézni a helyszínen.
- Megtiltom. Kérje meg a vizsgálati
anyagot. Tanulmányozza, ‘ és Falk fel-
gyógyulásáig egy szót se többet.
A képernyő elsötétült. Tronheim
fellapozta a katalógust, és amikor
megtalálta Loomerék személyi anyagának a
számát, feladta a megrendelést a központi
archívumnak. A főnök téved, Elsie Loomer
nem azzal keltette fel a figyelmét, hogy nő,
hanem azzal, hogy egészségesen él hosszú
ideje azon a rendellenes állomáson.
Felvillant" egy jelzőlámpa. Erich
megnyomott egy gombot, és a nyílásból két
tömött dossziét vett ki. Figyelmesen
megnézte Róbert Loomer sztereofotóját.
Semmi különös. Borotvált fej, száraz,
sovány arc, hideg pillantású szem... A
dossziéban lapozgatva Tronheim megtudta,
hogy Loomer kiváló biológus és
fajtanemesítő, doktor Weinberg követője,
aki elsőként fedezte fel a hanghullámoknak
a növényi élettevékenységekre gyakorolt
hatását. Ezután a tudományos munkák
hosszú felsorolása következett, a szelekció,
a hanghullámok sejten belüli hatásai a
nukleinsavak biokémiája terén. Sehol
egyetlen szó a szokásairól, az ízléséről, a
pszichológiájáról...
Erich elégedetlenül hümmögött, és Elsie
Loomer dossziéja után nyúlt. A fényképről
kedves arcocska nézett rá. Sovány,
szögletes alak. Húszéves korában végezte
az orvosegyetemet. Ohó! Az apjával együtt
érkezett. Orvosi kinevezést kapott a
Kopernikusz állomásra.
Tronheim a dátumra pillantott, és
elhúzta a száját. Szép kis nyilvántartás! Hét
év alatt egyetlen új adatot sem tudtak
bevezetni. Különben érthető. Semmi
betegség, semmi panasz. Nézzük csak,
mikor is kezdődött ez az egész? Erich
elővette az évek szerint sorbaállított
kartonokkal telt dobozt. Az első
megbetegedés az állomás beindításától
számított másfél év múlva történt. Két év
alatt négy eset. Ez után már lavinaszerűen
terjedt a betegség... Világos. Tronheim
félretolta a kartonokat, és felhívta Korrenst.
- Főnök, eszembe ötlött valami. Ha
összeállítunk egy grafikont évek szerint, és
megpróbáljuk kifejezni a betegség
statisztikai középértékét és a valószínűségi
redukciót a...
- Ki akarja emelni a tiszta betegséget és
a pszichológiai vonatkozásait? Elkésett,
kolléga. Misem lopjuk itt a napot.
- Korrens egy papírlapot vett elő. - Itt a
grafikon.
A grafikonon a görbe alacsonyan indult,
és egy hirtelen ugrás után lassan emelkedni
kezdett, a csúcsa már katasztrofikus
magasságokba lendült. Tronheim
felsóhajtott.
- Nem tudok semmi újat mondani,
főnök?
Korrens legyintett. Erich kikapcsolta a
készüléket. Hányszor megfogadta már,
hogy fékezi magát, és előbb utánanéz a
dolgoknak, és most megint elvetette a
sulykot.
A szállásügyi eligazítóban közölték
vele, hogy Elsie Loomer a 301-es szobát
kapta, nem messze az övétől. Az ajtó nem
volt elreteszelve. Bekopogott.
- Tessék!
Tronheim lenyomta a kilincset. Az ajtó
hangtalanul becsúszott a falba. A lány a
földön térdelt, és nagy almákat rakott egy
műanyag ládába, mindegyiket gondosan
külön papírba csomagolta. Egyáltalán nem
hasonlított arra az Elsie-re, akit a
sztereofotón látott. Az alakja
kigömbölyödött, a lába formás lett, úgy
tűnt, még a testtartásából is sugárzik a
nőiesség. A vendég láttán felemelkedett a
térdéről, és félresimította a homlokába hulló
sötét hajtincset.
- Elsie Loomer?
- Kételkedik talán benne?
- Nem - felelte mosolyogva Erich.
- De valahogy csak el kell kezdeni. A
pszichoterápiás intézetből jöttem.
Remélem, nem zavarom a munkájában?
- De zavar - a lány szintén mosolygott.
- Amint látja, csomagolok.
- Hm. Azt hittem, ez az ósdi dolog csak
a Földön létezik már.
- A Hold sem kivétel, de ezt most a
Földre küldöm.
- Hát, tudja... Ha vagy tíz évvel fiatalabb
volnék, most azt mondanám, hogy nincs
minden rendben!
Elsie elnevette magát. A nevetése
kellemes, nyíltszívű volt.
- Mit lehet tenni! Apa hóbortja. Soha
nem mulasztja el az alkalmakat, hogy almát
küldjön az unokatestvéremnek, Freddinek.
De nem tartom fel?
- Tulajdonképpen csak puszta
kíváncsiságból jöttem. Szerettem volna egy
pillantást vetni az állomás egészséges
lakójára.
- És kiderült, hogy az egészségesek is
hóbortosak?
- A hóbortosság éppen hogy az
egészségesek kiváltsága. Olyan gondolat
rejlik mögötte, amelyet a normális ember
képtelen megfejteni. Ezért is találtak ki rá
ilyen lenéző kifejezést.
92
 - Maga persze a nem normális
emberekhez tartozik, mi?
- Én, bizonyos mértékben, profi vagyok.
Az emberi lélek ismerete nekem
kötelességem.
- Nagyon hízelgő az érvelése - mondta
gúnyosan Elsie. - No, de a munka mindenek
előtt. Ezért hát kérem, legyen olyan
kedves... - Ismét térdre ereszkedett, és
ügyesen válogatva gyorsan megtöltötte
almával a műanyag ládát. Lezárta a fedelet,
és bekapcsolta a kommunikációs rendszert.
Tárcsázott. Megnyílt a szállítócső nyílása.
Elsie behelyezte a dobozt, fogta a
elmblankettát, és felragasztotta a fedélre.
Aztán becsukta a nyílás zárólemezét. Halk
kattanás hallatszott, és a zárólemez mögött
felhangzott a szállítószalag surrogása.
- Na, most már szabad vagyok. Akar
almát? A mi üvegházunkból van. Apa
termeszti.
Miközben Erich a nagy, sáfrányos ízű
almát harapdálta, Elsie rendet csinált a
szobában.
- Ízlik? Alfréd is mindig azt mondta, hogy
életében nem evett ennél jobbat. Azt is
közölte, hogy csak a vizsgák előtt eszik
belőlük. Apának ez nagyon hízeleg. Én
azonban nemigen hiszek Freddinek.
Elvetemült naplopó és hazudozó. Az
iskoláit úgy-ahogy elvégezte, valami csoda
folytán bekerült az egyetemre, és egyszerre
csak kiderült, hogy matematikai tehetség.
Pedig olyan buta volt mindig, mint egy
ökör. Furcsa, mi? Egyen csak, ne
feszélyezze magát. Talán magából is
előbújik valamilyen tehetség! - Elsie
elnevette magát, és Erich ismét felfedezte,
hogy a nevetése nyíltszívűségre vall.
- Egyébként, még meg se mondta, hogy
hívják I
Erich megnevezte magát, és
szertartásosan meghajolt.
- Maga német?
- Származásra igen, de az Államokban
születtem.
- Én pedig Berlinben, de már egészen
elfelejtettem. Apát meghívták a Harvard
Egyetemre, és odaköltöztünk... Régóta van
itt?
- Egy hónapja.
- Akkor ezért nem láttam még. Azelőtt
Dick Maggle dolgozott itt. Gyakran járt
nálunk. Olyan felfuvalkodott, öntelt alak.
Senki sem szerette.
- És hova tűnt? - érdeklődött Tronheim.
Elsie arcán árny futott keresztül.
Határozottan megrázta a fejét, és
egyszeriben elkomolyodott.
- Visszairányították a Földre. Tudja
maga is, hogy nálunk nem mindenkinek jön
ki a lépés.
Erich megborzongott. Az elődjéről
senki semmit nem mondott neki.
- Most elrontottam a kedvét, mi ?
- Dehogy, dehogy! Na és maga, maga
nem fél ott élni?
- Mitől féljek? Én a kezdet kezdetétől
ott vagyok. Általában az újoncok
betegednek meg.
A lány lopva az órájára nézett.
- Nos, mit fogunk csinálni? Én az
illúzionba készülök, ha kedve van...
- Miért ne? Annál is inkább, mivel
tulajdonképpen én még itt semmit sem
láttam.
- Akkor átöltözöm.
Erich kiment a szobából, és várakozás
közben rágyújtott.
A főnöknek mégiscsak igaza van. A
lánynak van vonzereje. Meg kell ismernie
közelebbről és mellékesen pszichogramot is
kell készíteni róla.
A központi tér, amelyre az átjárón
kibukkantak, lenyűgöző volt a méreteivel.
Karcsú titánoszlopok tartották a magas
tetőzetet, amely a fényáradat ellenére is
sötét maradt. Ezt a hatást polaroid
lemezekkel érték el, amelyek a világosságot
lefelé irányították. A boltozat sötétkékje és
a felületén sziporkázó fénypontok a
csillagos égbolt érzetét keltették. Az
étterem, az illúzión, a revüszínház és a
többi szórakoztató intézmény mind a térről
nyílt, domborműként beugró homlokzattal,
ragyogó reklámfényekkel, maguk a
helyiségek azonban, a bazalthegység
mélyében voltak, mint az egész föld alatti
város. Ez az építészeti együttes, az építők
elképzelése szerint, a földi körülményeket
volt hivatott felidézni. A város lakóinak jó
közérzetét fokozta még a tér közepén
elhelyezkedő kis park, valódi fákkal és
bokrokkal, sárga, folyami homokkal
felszórt sétányokkal. A parkban a
tartóoszlopokat elrejtette a sűrű lomb és a
felfutó vadszőlő.
Erich az állomás életéről faggatta Elsiet.
- Unalmas ott nálunk. Fiatalok
nincsenek. Csak öregek meg nős emberek.
Lesütött szemmel járnak. Amikor megjött
Henri, egy kicsit vidámabb lett az élet.
Olyan vidám, mozgékony fiú. Mindig ugrat
valakit, mindig tréfálkozik. Megtudta, hogy
apa senki kívülállót nem tűr meg az
üvegházban... Fontos kísérleteket végez
ott... Henri kiválasztott egy pillanatot,
amikor apa épp ebédelt, és leszedte az
uborkát valami kísérleti növényről. Apa
rettenetesen feldühödött, ő meg csak
94
nevette: „Szeretem az uborkasalátát!" -
mondta. Aztán elkedvetlenedett, kezdett
össze-vissza beszélni, és aztán... Na, igyunk
egyet!
Az est folyamán aztán Erich többet egy
szót sem hallott az állomás életéről.
Henri az asztal szélén ült, nagy kacagva a
legújabb vicceket mesélte. Erich
elégedetten hümmögött, és a pszichogramot
nézte. Falknak, kétségkívül, semmi
szüksége nem volt már az intézeti ápolásra.
Minden csúcs a helyén volt. Igaz, a
felfokozott érzékenység megmaradt, de a
Földön idővel az is rendbe jön.
- De hiszen maga vulkanológus, Henri.
Mik hát maga szerint a Kepler-
fénysugarak? Azt mondják, nem ismerjük
őket eléggé.
- Drága doktor, így csak a kívülállók
beszélnek. Ez éppen azon kevesek egyike,
amiket itt a Holdon jól ismerünk. A kitörő
vulkánok közönséges "kísérőjelensége. A
nehézkedési erő itt meglehetősen gyenge,
ezért a vulkáni anyag - hamu, lapillit és más
törmelékek - a kitöréskor több száz
mérföldre repült szét. Világos színű, igen
laza kőzet keletkezett, olyasmi, mint a
homokdűnék, szóval vulkáni tufa alakult ki.
A Földön a kitöréskor a kilövellt anyagot a
légkör lefékezi és szétválasztja. A hamut
rendszerint elhordja a szél, itt viszont az
apró részecskék ugyanolyan messzire
repülnek, mint a nagyok, hát így alakul ki a
„fény". Az ismétlődő kitörések létrehozták
a „fényrendszert". Világos, amit mondok?
- Tökéletesen - nevette el magát Erich. -
Mondja, nem csodálkozik a kérdéseimen ?
- A pszichológia területén én teljesen
sötét vagyok. Azt ellenőrzi, nem gyengült-e
a szaktudásom?
- Ugyan már, Henri. Az ellenőrzésre
megvannak a kibernetikai rendszerek és
tesztek. Viszont azt mondják, ezek az
alakzatok hatással vannak a pszichikumra...
Nos... mondhatnám... hogy ez volna az oka
a megbetegedéseknek?
- Istenem, micsoda badarság! Ezt a
szakemberektől hallotta?
- Nem, csak afféle szóbeszéd.
95
- Sületlenség! Milyen hatása lehetne a
laza tufának?
- Talán valami ismeretlen sugárzásfajta.
- Doktor! Én hiszek magának! Miért
nem hisz maga nekem?! Ez az én
szakterületem.
- Nyugodjon meg, Henri. Én hiszek, de
nem engedhetem meg, hogy bármiféle, akár
teljesen abszurd variációnak is akárcsak a
legkisebb gyanúja megmaradjon bennem.
- Megadom magam, doktor, nem
értettem, mire akar kilyukadni.
Falk szódavizet töltött a poharába, és
apró kortyokban ivott belőle. Tronheim
.belemerült a grafikonokba, hogy időt adjon
a vulkanológusnak a lecsillapodásra.
Gépiesen bejegyezte a kórtörténetbe a
fokozott ingerlékenységet, aztán becsukta a
dossziét.
- Nos, Henri, minden rendben. Hova
megy most ?
Falk a padlóra mutatott, aztán
felnevetett, és felemelte az ujját.
- Nem, inkább oda! A Földre! És
amilyen gyorsan csak lehet!
- És a szerződés ?
- Magától felbomlik. A biztosításon
kívül a társaságnak még munkát is kell
szereznie nekem. Az állomás kiemelt hely.
Másként nem kapnak embert.
- Ez esetben szívből örülök a
szabadulásának, Henri. És ha megengedne,
búcsúzóul, még egy kérdést...
- Bökje ki, doki.
- Miért nem fért össze Loomerrel? Azt
hallottam, hogy a viszonyuk enyhén szólva
feszült volt.
- Fecsegés! Az öreg cúgos cipő teljesen
híján volt minden humorérzéknek. Viszont
a lánya igencsak csinos. Hát udvarolgattam
neki egy kicsit. - Henri vidáman
elmosolyodott. - De különben teljesen
hétköznapi ember, és semmi különös nem
történt közöttünk. Ez az egész cirkusz, doki,
a körülmények miatt van. Az első dolog,
ami az idegeimre ment, a ferde árnyékok. A
Kopernikusz körvonala meglehetősen
zegzugos. Három kicsipkézett hegyvonulat.
Megy az ember, és csak úgy vibrál a szeme:
egyszer árnyék, egyszer napfény, egyszer
hideg, egyszer meleg. Egyenlítő, hogy az
ördög vinné el! És még a Föld is ott lóg a
fejünk fölött. Úgy tűnik, kézzel is elérhető.
Itt közelebb van a horizonthoz, ezért
egészen másképp néz ki. Nem, doktor, ezt
nem mindenki bírja ki. Loomernek ehhez
semmi köze. Ezt jegyezze meg. A többség
ott német, és azoknak semmi bajuk.
Megvédi őket a pedánsságuk. A napirend
pontokba van szedve, csak végre kell
hajtani. Én viszont így nem tudok élni. így
aztán bediliztem. Van még valami, doktor?
- Köszönöm, Henri. Ez minden.
A vulkanológus elbúcsúzott és elment.
Tronheim elgondolkozott. Most hát megint
minden feltevés megdőlt. Különben ez a
gondolata Henrinak a németekkel
kapcsolatban, egész érdekes. Erich
bekapcsolta a videofont, és felhívta a
központi archívumot.
- Közöljék, hány német dolgozott a
Kopernikusz állomáson, és hányan kaptak
idegösszeomlást. Sürgős.
A gépkezelőnő a kapcsolótáblához
fordult, Erich látta, hogyan táplálja be a
programot. Villogtak a jelzőlámpák. A
válaszra várva Erich elővett egy statisztikai
összesítést. Az állomásról minden harmadik
ember hozzájuk került gyógykezelésre, az
állománynak több mint harminc százaléka.
Az állomáson kívül, a holdfelszínen
dolgozók adtak huszonnyolc százalékot.
Tehát Henri elképzelése a fény-árnyék
váltakozásról szintén elvethető. A
legmagasabb az arány a melegházban
dolgozóknál. Különös! Éppen a fordítottját
lehetett volna várni. A kerti munka áll a
legközelebb a földi viszonyokhoz.
Különben, talán a kertészeknek hiányzik
éppen a tágas földi térség vagy más valami
hasonló érzés. Nem, úgy látszik,
mindenképpen el kell menni erre az
átkozott állomásra, és meg kell próbálni a
helyszínen körülnézni, és megismerni
legalább az effajta speciális részleteket.
A berregő hangja kizökkentette a
tűnődésből. A képernyőn az archívum
munkatársa mosolygott.
- Kész?
- Igen. Gondoltam, hogy levette a
hangot. Csak beszélek, maga meg nem
hallja. Jegyezze. Összesen ötvenhét német
dolgozott ott, a megbetegedettek száma
pedig tizenkilenc.
- Köszönöm. Készítsen kimutatást az
összes nemzetiségről, és küldje el nekem.
Erich átkapcsolt a részlegvezető
csatornájára. Egy perc sem telt el, és a
képernyőn megjelent Korrens.
- Főnök, már megint a levegőben lógok.
Egyetlen használható ötletem sincs. Az
utazás mellett kardoskodom.
- Ne ostobáskodjék, Tronheim.
Harminckét százalék a valószínűsége
annak, hogy idiótaként jön vissza.
- Biztos ebben, főnök?
- Hogy érti ezt?
- A nemzetiségi differenciálódás
számaira gondolok. Én német származású
vagyok, a németek meg, Falk szívélyes
adatai szerint, nem olyan fogékonyak erre a
betegségre.
- És az archívum mit mond?
- Sajnos, nem erősítik meg Falk
állítását... Harminchárom egész három, a
végtelenig... Szóval, mi legyen főnök?
- Ezt a makacs alakot! - Korrens most
először nézett rá leplezetlen kíváncsisággal.
- Na jó, utazzon. Törje ki a nyakát. Azt
hiszi, maga előtt nem létezett még ilyen
lángész?
- Tudok az elődeimről, főnök. Mégis
szeretnék szerencsét próbálni. Azonkívül,
főnök, még valami: szerezzen nekem a
legfőbb helyről egy korlátlan
teljhatalommal felruházó papírt.
- Ez meg minek?
- Biztos, ami biztos.
Az alagút végén felderengett a fény.
Ray O'Brian leengedte a napvédőt. A
holdjáró kiszökkent az alagútból egy tágas,
köves térségre. Erich lehunyta a szemét: a
napfény a speciális szűrők ellenére is
szokatlanul éles volt. A gép fokozatosan
felgyorsult. A betonút egyenletes íve eltűnt
a horizont mögött, ott, ahol az éles csipkés
hegylánc emelkedett. A sötétibolya égen
pislogás nélkül ragyogtak a csillagok, és
úgy tűnt, hogy az út ugródeszka a
96
semmibe... Amikor Ray maga felé húzta a
kart, és a holdjáró törzséből kitárult két pár
hatalmas tükröző szárny, a repülés érzete
még jobban megerősödött. Tronheim
megszédült, bár jól tudta, hogy ezek csak
napenergia-telepek.
- Ingyen energiát fogyaszt?
- Nem túl sokat adnak - fitymálta le a
szárnyakat Ray. - A törzs jóval többet ad.
Ott termodifferenciál telepek vannak
- magyarázta, amikor látta, hogy
Tronheim nem érti a dolgot. - Felül forró,
alul hideg. A hőmérsékletkülönbség több
mint száz fok.
- És eleget ad ?
- Még marad is. A maradékkal
akkumulátorokat tölt. Tudja, hogy megy ez
itt? Hajtunk vagy ötven mérföldet, és akkor
kikapcsolunk. A tehetetlenség visz tovább.
A lánctalpakon alacsony diffúziós
koefficiensű anyagokat építettek be, hogy
ne melegedjenek fel a súrlódástól.
Légellenállás nincs. Nézze, most
kikapcsolok, és így megyünk a kikötőig.
- Az mennyire van?
- Cirka nyolc mérföld. Látja, ott, a
torony megjelent a horizonton.
Erich észrevette a kis, ezüstös piramist,
amely lassan előúszott a horizont mögül, és
beleszúrt az ég ibolyaszínű sötétjébe.
Leeresztette a sötétítő ernyőt az
oldalablakon, és a váratlan meglepetéstől
megdermedt: a fél ablakot betöltve
egyenesen az arcába bámult egy hatalmas,
kék gömb. A felhőtakaró fehér fátylán át
kirajzolódtak a földrészek gyermekkora óta
jól ismert körvonalai.
- Nem vonzza valami a Földre, amikor
így itt van a szeme előtt? - kérdezte
kíváncsian Tronheim.
- Először nagyon, aztán már nem.
Megszoktam. Ez még semmi I Most
oldalvást van, de amikor majd a
Kopernikuszhoz befordulunk, szemközt
lesz, a fejünk fölött. Az lesz csak az igazi I
- És ott, mik azok a hegyláncok?
- A Python-hegység. Jó tájékozódási
pont. Mellette fogunk elmenni. Út csak az
űrkikötőig van, utána aztán az orrunk után
megyünk.
97
- Messze van még ?
- Vagy negyven mérföld.
- Negyven mérföld I De hiszen egészen
közelinek látszik I
- A Holdon ilyenek a távlatok. Meg kell
szokni.
Amikor az űrkikötő épülete feltűnt,
O'Brian ismét bekapcsolta a hajtóművet.
- A menetrendszerű járat - intett egy
rakéta felé. - Az meg egy mentőhajó. Mi
csak rézládának hívjuk.
Erich bólintott. Az úti izgalom kezdett
elsimulni benne. Most már kevesebb
érdeklődéssel nézegetett kifelé. A vöröses
talajba vágott út a kisebb-nagyobb
krátermélyedésekkel tarkított síkon
kanyargóit, időnként hasadékokat szelt át a
zöldes sziklatömbök között. A Python-
hegység lábánál kékesen sötétlő
árnyékfalba futottak be. Ray bekapcsolta a
fényszórókat. A lámpák fényében rózsás
fényben derengett az út, az útszéli kövek
rejtélyes félhomályba vesztek. Ez nem a
Földön megszokott fényfolyosó volt: az
oldalablakon olyan sűrű sötétség nézett be,
mintha fekete papír fedné őket.
- Ijesztő, mi ? - kérdezte csipkelődve
O'Brian.
- Az ördög tudja, mi ez! - dünnyögte
Tronheim. - Ha valami történik, itt aztán
semmiféle mentőhajó nem talál meg.
- Az igazat megvallva, ahányszor csak
erre járok, mindig igyekszem a lehető
leggyorsabban magam mögött hagyni ezt a
szakaszt. Megkerülni viszont túl sokáig
tartana: az árnyék messze elnyúlik. A nap
ezen a héten alacsonyan áll.
Ugyanolyan hirtelen bukkantak ki a
sötétségből, ahogyan belehajtottak. Az
egyhangú fennsík véget ért. A tájék dombos
lett, a holdjáró azonban lágyan ringatózva,
változatlan sebességgel száguldott tovább.
Egyre gyakrabban bukkantak fel nagyobb
kráterek és festői sziklatömbök. Az utazás
negyedik órájában jártak már, amikor
előttük, a horizonton csipkézett vonalú
hegylánc tűnt fel.
- Az Archimedész. Egy orosz állomás
van ott. Meg kell állnunk pihenni.
Mellesleg, kitűnő a konyhájuk.
Megebédelhetünk. Én mindig zöldséglevest
eszem náluk. Hogy is hívják?... Aha! -
O'Brian csettintett a nyelvével, és nagy
erőlködéssel kimondta: - Borscs! Nagyon
finom dolog I
A tágas ebédlőben Ray O'Briant régi
ismerősként fogadták. A társalgás orosz-
angol keveréknyelven folyt. Egy szőke hajú
fiatalember telepedett az asztalukhoz.
- No, Ray, borscsot?
- Borscsot! - mosolyodon el
megelégedetten a vezető. - Ülj le, doktor.
Egyél velünk.
- Köszönöm, már túl vagyok rajta. Még
mindig torzsalkodsz Loomerrel?
- Ugyan! Békés együttélésben vagyunk.
- Ha rajtam állna, már régen lehúztam
volna róla a vizes lepedőt.
- Ki ez? - kérdezte Erich, amikor az
orosz ellépett az asztaltól.
- Az itteni biológus.
- És mit mondott?
- Azt mondta... hogy is fordítsam ezt le?
Szóval, kivinni mister Loomert a tengerhez,
és behajítani a vízbe.
Tronheim a fejét csóválta: vagy az orosz
beszél rejtélyekben, vagy O'Brian fordít
zavarosan. Egy azonban világos: láthatóan
ez a fiú is osztja Ray gyanakvását.
Az ebéd jó kedvre derítette O'Briant.
Hatalmas keze könnyedén igazgatta a
holdjárót. A holdjáró merészen megkerülte
az épp előbukkanó gödröket, és hajszálnyira
húzott el a sziklatömböktől, Ray pedig
ráérősen a menyasszonyáról mesélt.
O'Brian monoton hangja álmosítóan
hatott Erichre. Elnézést kért, és átment a
szomszédos fülkébe szundítani egyet.
Dübörgés ébresztette fel: valami alagútba
futottak be. Tronheim visszament a
vezetőfülkébe.
- Mi az, már megérkeztünk?
- Nem, ez Eratoszfen. Innen még vagy
kétszáz mérföld. Ötszáz mérföldet már
letudtunk. Ideje pihenni egyet.
A vendégszobában O'Brian azonnal
álomba merült, Erich azonban az úti
élményektől felzaklatva még sokáig
forgolódott, és hogy elterelje a figyelmét,
elhatározta, végiggondolja az előtte álló
munka tervét. Mindenekelőtt fel kell venni
minden munkatárs pszichogramját. A
szobájában fel kell állítani az
analizátorokat, a laboratóriumban meg az
automata írószerkezetet, hogy ne zavarja
őket semmi. A gondolatai akaratlanul Elsie-
re terelődtek. Végül mégiscsak sikerült
felvenni a pszichogramját. Nem talált benne
semmi különösebb elváltozást. Csak az
akarati központok csúcsértékei voltak
gyanúsak: szokatlanul lapos trapézgörbék,
amelyekből szórványosan kiugrott néhány
csúcs. A lány viselkedésében is volt valami
meghökkentő. Erich felsóhajtott. Nem,
egyelőre nem lehet eligazodni ebben a
zűrzavarban. A helyszínen kell
megpróbálni. Lehunyta a szemét, és alvást
parancsolt magára.
Reggel gyorsan bekaptak valamit. O'Brian
sietett. A holdbéli nappal a vége felé
közeledett, igyekezni kellett visszafelé,
amíg a nap még elég magasan áll. Az út
szeszélyesen kanyargott a lankásan
emelkedő hegyek között, útjukban néha éles
fogazatú sziklatömbök hevertek. A vöröses
háttéren egyre gyakrabban tűntek fel zöldes
sávok, foltok, és amikor a holdjáró kiért a
fennsíkra, a szürkészöld szín uralkodóvá
vált. A nagyszámú kráter, szakadék és
kődarab valósággal vibrált a szemük előtt.
Végre feltűnt a Kopernikusz csipkés lánca.
Lassú emelkedő kezdődött. Ray azonban
még itt is ki tudta használni a tehetetlenségi
erőt. Amikor lefelé haladtak egy-egy lejtőn,
csak a következő emelkedő előtt kapcsolta
be a hajtóművet. Az alacsonyabb kiugrókat
lendületből vitte át. A holdjáró, mintha
hatalmas hullámokon siklott volna, a
himbálódzás vetekedett a tengeri ringató-
zással. Az út hirtelen alagútba torkollott.
- No, doki, itt az állomás - szólalt meg
Ray, aki a nehéz út négy órája alatt végig
hallgatott. - Nem fog sokra menni itt... De
ha már egyszer itt van, adok egy tanácsot:
fogyassza a saját élelmiszereit.
Tronheim vállat vont. A felszerelés
ládáit is csak épp hogy sikerült elhelyezni,
meg aztán nevetséges is volna saját kanállal
menni vendégségbe.
98
 - Köszönöm, Ray, de elkésett a
figyelmeztetéssel, magam meg nem
gondoltam rá.
- Nekem van kétheti készletem.
- Nem számít, Ray. Elég sok műszerem
és indikátorom van, hogy
meggyőződhessem az élelmiszerek
ártalmatlanságáról.
- Ej, doktor, doktor... - szomorodott el
O'Brian. - Biztosan arra gondol most: mit is
ért ehhez ez a tudatlan fickó.
Tronheim hallgatott. Igazán nem akarta
megsérteni ezt a rendes fiút csak azért, mert
a fejébe vett valami rögeszmét.
Felvillantak a zsilipkamra lámpái.
Erich a folyosón lépdelt. Kissé ingatagon,
bizonytalanul járt, akár a Holdon töltött első
napokban. Akkor ez érthető volt: még nem
szokott hozzá a cipőtalpába épített
mágneses betéthez, amely a mágneses
terével a földi nehézkedést volt hivatott
pótolni.
- Ide figyeljen! - szólt oda az előtte
menetelő fiatalemberhez, az állomás egyik
munkatársához. - Magyarázza meg nekem,
mi történik itt!
- Fölöslegesen izgatja magát... ööö...
mister Tronheim. Minden új ember átesik
nálunk ezen.
- Micsodán, az ördögbe is!? - fakadt ki
Erich. - Magyarázza csak meg, miért
rángatózom, mint valami bábu a madzagon.
-- Ez egy kis állomás, mister Tronheim.
Gyenge a mágneses tér... Hamar meg fogja
szokni.
- Szép dolog - zsörtölődött a pszicho-
bionikus. - Nem tudják biztosítani az
emberhez méltó feltételeket.
Vagy harminc lépést haladtak előre a
lakórészleg területén. A kísérő ekkor
megállt.
- Itt vannak a szobái, mister Tronheim.
Segítek berendezkedni.
- Köszönöm, kitűnően elboldogulok
magam is. Mondja meg Loomer profesz-
szornak, hogy egy félóra múlva
felkeresném.
- Elnézést, uram. El kell önt szomoríta-
nom. Az állomás igazgatója a nap második
felében nem fogad. Csak holnap reggel
mutathatom be önt neki.
A fiatalember benyomta a nyitókódot,
és az ajtó a falba húzódott. Erich
háromszobás lakrészt kapott, ahogy kérte.
Az előtérben hevert a felszerelése.
Tronheim bejárta a szobákat, és elégedett
volt velük.
- A pokolba ezzel a Loomerrel - zárta le
a mérgelődést. - Ki kell csomagolni és fel
kell állítani a berendezést.
- Segíthetek, uram?
Erich felpillantott. A fiatalember,
tiszteletteljes pózban, még mindig az
ajtóban állt.
- Na gyerünk - egyezett bele váratlanul
Tronheim. - Hogy hívnak?
- John Calcott, uram.
- Szóval Johnny. Húzzuk közelebb az
asztalhoz ezt az egész miskulanciát, és
kezdjünk hozzá.
Egészen a nap végéig vesződtek a
műszerek összeállításával. Próbaként Erich
Calcott pszichogramját vette fel. Feltűnt
neki a hasonlatosság Elsie Loomer pszi-
chogramjával a lemetszett akarati csúcsok
tekintetében, bár ez esetben kevésbé volt
szembetűnő. Nem volt nehéz levonni a
következtetést, hogy az ok mindkét esetben
ugyanaz.
- Ha már nincs rám szüksége, mister
Tronheim, engedje meg, hogy magára
hagyjam.
- Igen, tessék csak - bólintott Erich. -
Valóban, ideje lepihenni. Egyébként, hol
szoktak összejönni?
- Mi nem szoktunk összejönni, uram.
- De hát valami szórakozásuk csak van?
- Van egy söröző, biliárddal, és hetente
kétszer mozi.
Calcott eltávozott, Erich pedig vagy
félóráig járkált fel-alá a szobában. Mivel
nem volt túlságosan barátkozó természetű,
szívesebben ismerkedett volna az állomás
lakóival valami feszélyezetlenebb
környezetben. Úgy látszik, az ilyen
kapcsolat-teremtésre azonban az állomáson
nincs semmi hely. Fellapozta a
kódjegyzéket, és vacsorát rendelt magának.
Felvillant a jelzőlámpa. Erich kinyitotta a
100
kis ajtót, és füttyentett egyet: a vacsora
olyan pazar volt, mint valami rendes
vendéglőben. Gőzölgő bifsztek sült
krumplival, feketekávé házi sütésű
zsemlével, két frissen szedett, zamatos
uborka egészítette ki a harmonikus képet.
Étkezés után elálmosodott, és bár
elhatározta, hogy csak egy kicsikét alszik,
az utazás fáradsága megtette a magáét, és
egészen reggelig aludt.
Az állomás igazgatója a megjelölt
órában fogadta. Figyelmesen végighallgatta
a Tronheim által előterjesztett programot, és
megkérte, hogy lehetőség szerint ne nagyon
vonja el a munkatársakat a munkájuktól.
- Feltétlenül meg kell kapnom az összes
itt dolgozó pszichogramját, beleértve az
önét is, mister Loomer. A továbbiakban
igyekezni fogok az összes vizsgálatot
azonnal elvégezni, vagy a munkaidőn
kívülre beállítani.
Erich az igazgató asztalára helyezte az
állomás dolgozóinak vizsgálati
munkatervét. Loomer összeszorította az
ajkát, végigsimította tar fejét, majd miután
átfutotta, határozott mozdulattal aláírta.
- Van még valami kérdése?
- Magánjellegű. Hogyan tud ilyen
uborkát termeszteni?
Loomer elmosolyodott.
- Az állomás egyik feladata a holdfajták
szelekciója. Mi itt tulajdonképpen kísérleti
példányokat fogyasztunk... Ha ízlett önnek,
küldhetek gyakrabban.
- Lekötelezne vele.
A professzor bólintott. Erich kilépett a
dolgozószobából, igen elégedett volt az első
látogatással. Lassan ment, mivel még nem
sikerült elsajátítania a gyenge mágneses
térben való mozgást. Annyira a mozgásra
összpontosította a figyelmét, hogy majdnem
összeütközött egy fiatal lánnyal. A lány
közönyösen rápillantott és félrehúzódott.
- Elsie? - csodálkozott a pszichobio-
nikus. - Nem ismer meg?
Miss Loomer végigsimított a
halántékán.
- Úgy rémlik, mister ööö...
- Tronheim.
101
- Elnézést, mister Tronheim. Nem
ismertem meg azonnal, nagyon
elgondolkoztam.
Elsie elmosolyodott. De mosolya
valahogy kényszeredett volt.
- Beteg talán?
- Ugyan, dehogy! Egyszerűen csak
fáradt vagyok... Aztán meg nem vártam,
hogy itt találkozunk.
- Hát akkor, ne haragudjon, hogy
feltartottam. Két órakor várom a
laboratóriumomban kivizsgálásra.
Elsie elvörösödött és felkacagott.
- Stop! Maga Erich, a pszichobionikus ?
Tronheim széttárta a karját. Most már
véglegesen meggyőződött arról, hogy Elsie
az) előbb egyáltalán nem ismerte meg, és
arra gondolt, hogy ez volna a legjobb
pillanat, hogy felvegye miss Loomer
pszichogramját.
- Milyen ostoba dolog! Vannak néha
ilyen emlékezetkieséseim. Nem komoly,
amennyire ismerem a dolgokat, de... nem
nagyon kellemes ilyen históriákba
csöppenni.
- És gyakran fordul ez elő?
- Nem mondhatnám.
- Ide hallgasson, Elsie! Jöjjön velem,
megvizsgálom.
- De hát...
- Semmi „de hát". Egyébként - és Erich
szeme itt vidáman felcsillant - szükségem is
van egy erős horgonyra, különben egy
óvatlan mozdulattól kirepülök az űrbe!
- Nagy meggyőző erővel rendelkezik
maga - nevette el magát miss Loomer, és
karon fogta Erichet.
Mindenféle apróságokról beszélgettek,
miközben Erich a készülék kapcsolóit
kezelte, és a nyílásból előkúszó grafikont
nézegette. Úgy van. Általános
tónuscsökkenés, egyes memóriapontok
negatív értéke, az akarat gyengülése. Elsie
megérezte Tronheim hangulatváltozását.
- Rossz? - kérdezte visszafogott riadt-
sággal.
Tronheim a vállára tette a kezét, és a
szemébe nézett.
- Megmondom az igazat, Elsie. Nem
maguk az eltérések nyugtalanítanak, hanem
az időzítésük. A te korodban a karakter
általában már felveszi a végleges formáit.
Ha változnak is egyes vonásai, a változások
lassan történnek, és rendszerint az életmód
vagy a körülmények megváltozása előzi
meg őket. Nálad viszont, bocsánat a
hasonlatért, egy tizenhárom éves kislány
pszichikumát találom.
Kiegyensúlyozatlanság, félénkség...
- Csak ez a baj ? - mondta látható
megkönnyebbüléssel miss Loomer. - Úgy
látszik, még nem nőttem fel!
A sör hideg volt, és egy kissé fanyar
Erich a söröző egy félreeső sarkában
telepedett le, ahonnan az egész termet jól
láthatta. Nem volt sok vendég, többnyire
idősebb emberek. Csöndesen üldögéltek az
asztalkák mellett, nagy néha vetettek oda
egymásnak egy-egy mondatot. Időnként
teljes csönd borult a teremre, és Erich
ilyenkor úgy érezte, mintha az illúziont
nézné, amelyen valaki kikapcsolta a hangot.
A poharáért nyúlt, és ezért nem vette
észre a terembe belépő miss Loomert. A
lány egy pillanatra megállt a pultnál, aztán
Erich asztala felé indult.
- Hogy ízlik a sörünk? - kérdezte,
miközben helyet foglalt.
- Jobb, mint várná az ember, de...
Mindig ilyen csend van nálatok?
- Ezekről beszélsz? - intett Elsie
hanyagul a többi vendég felé. - Már
mondtam neked, hogy a miénk a
legunalmasabb állomás.
- És téged mint orvost ez nem
nyugtalanít?
- Kárba veszett fáradság volna. Már
minden módszerrel megpróbálkoztam. A
szesztilalom előtt még volt valami társas
élet, volt egy kis mozgás. Aztán előfordult
néhány verekedés, és apa megtiltotta a
szeszes italok árusítását. Csak az ünnepeken
lehet inni.
A termen halk moraj futott végig. Elsie
megfordult. Az élénkség kihunyt a
szemében: a küszöbön Loomer professzor
állt.
- Megengedik a fiatalok, hogy egy öreg
ember helyet foglaljon? - mondta, amikor
az asztalukhoz ért.
- Ugyan, miféle ceremóniákról lehetne
itt szó, mister Loomer, már csak azért is,
mivel én vendég vagyok itt, és ön a
házigazda.
- Köszönöm - a professzor kényelmesen
elhelyezkedett a karosszékben. - A mai
fiatalság gyakran elfelejti, hogy az ő
öregségük is csak idő kérdése.
- Vagy inkább úgy véli, hogy az öregség
éppen az az életszakasz, amikor ki lehet
javítani a fiatalkorban elkövetett hibákat.
- Lehetséges - egyezett bele Loomer. -
Nem vagyok erős a szofisztikában. Már
ismerik egymást?
- Igen, amennyiben ismeretségnek lehet
nevezni az orvos és a páciens viszonyát -
mosolyodon el kesernyésen Elsie.
- Nem tesz jót önnek a mi éghajlatunk? -
tréfálkozott jóindulatú mosollyal a
professzor.
- A páciens én vagyok, apa I - előzte
meg a válasszal Erichet miss Loomer. - Az
utóbbi hetekben fejfájás gyötör. Mister
Tronheim vállalkozott arra, hogy
meggyógyít.
- Elnézést - bólintott nyájasan a
professzor -, elfelejtettem, hogy most már
két orvos van az állomáson. Na, és hogy
tetszik minálunk? - kérdezte hirtelen az
állomás igazgatója.
- Tudja, nagyon különösnek találom ezt
a... - Erich nehezen találta a megfelelő
kifejezést - ez az elkülönültség vagy mi, ez
a zárkózottság...
- Tudja - komorodott el a professzor -,
az egyik hipotézis a pszichikai szétesés
megbetegedéseit holdbéli eredetű vírus-
fertőzéssel vagy ultravirológiai fertőzéssel
magyarázza, amely a szokásos eszközökkel
nem leküzdhető. Meg lehet érteni az
ittenieket...
- De megbocsásson, a kórokozó csírák
hiányát már a múlt században, az első
holdutazások során bebizonyították.
Valóban volnának emberek, akik hitelt
adnak az efféle ostobaságnak?
102
 - Az én tanítómesterem, doktor Wein-
berg, gyakran óvott engem az
elhamarkodott következtetésektől. Az, ami
az emberi logika szemszögéből
abszurdumnak tűnik, a természetben a
biológiai objektum új feltételekhez való
alkalmazkodásának bizonyulhat. Miért ne
tételezhetnénk fel egy földi vírus bonyolult
módosulását a holdbéli feltételek között?
- Amennyire tudomásom van róla, a
víruskutatók éppen ezzel foglalkoznak.
- A maga meggyőződése a maga dolga -
nevetett fel gúnyosan Loomer. - Akkor hát
talán meg is tudja nevezni a
megbetegedések okát?
- Ugyan, mire való egy tisztán
tudományos vitában ilyen övön aluli ütéssel
élni ?- jegyezte meg nyugodtan a pszicho-
bionikus. - Természetesen én nem tudok
válaszolni erre a kérdésre, de hát bizonyít
ez valamit? A vírushipotézisben a fel-
tételezésen kívül semmi objektív adat nincs.
- Kategorikus ítélet - a fiatalság előjoga!
- jelentette ki a professzor atyai hangon, és
felállt. - Elnézést, mennünk kell. Gyere,
Elsie!
Néhány napon keresztül Erich hatalmas
munkatempóval dolgozott: álomtalan
alvásba zuhant, amint elvánszorgott az
ágyig, de ezalatt az állomás egész
személyzete sokoldalú vizsgálaton esett át,
az anyagot rendszerezte, és lehetővé vált az
első következtetések levonása. Három
munkatársnál állapított meg Erich
rendellenes elváltozásokat: az egyik kertész
volt a melegházban, a másik asztronómiai
megfigyeléseket végzett, a harmadik pedig
Elsie Loomer volt. Sajátos módon, az öreg
kertész kitűnt az állomás többi lakója közül
a matematika iránt érzett leküzdhetetlen
szenvedélyével. Ez a vonzalom, mint maga
Artúr Lemberg közölte, csak öregkorában
alakult ki. A pszichobionikus ezt nagyon is
furcsának találta. A kertész fiatalos külseje
nem árulkodott arról, hogy csak hetek
választják el a hatvanötödik
születésnapjától. Tronheim elnevette magát,
amikor eszébe jutott, mennyire megrémült
az öreg, amikor a nyugalomba vonulást
103
említette neki. Az állomáson töltött hét év
után Lemberg igen előnyös feltételekkel
vonulhatott volna nyugalomba, és erre ez a
különös reagálás! Az öreg hosszan és
részletesen beszélt a matematikáról, az
egész asztalt telefirkálta képletekkel. Erich
később alig tudta lemosni a műanyag lapról
a tartós festékanyagot. A pszichobionikus
nem is tudta eldönteni, hogy matematikai
megszállottal van-e dolga, vagy az őrültség
határán álló lángésszel: a záróképletek
mindenesetre igen tetszetősek voltak, bár a
levezetés módja szokatlan volt, és nem is
mindig érthető.
Rosszabb volt az asztronómus, James
Kelvin esete. A depresszió minden tünete
felismerhető volt rajta: általános lehan-
goltság, mindennemű érdeklődés teljes
hiánya. Feltétlenül környezetváltozásra volt
szüksége, de hát ez aligha lehetséges.
Hacsak az igazgatóval nem lehet beszélni.. .
A beszélgetés nem egészen úgy alakult,
ahogyan Tronheim szerette volna. Loomer
figyelmesen meghallgatta a beszámolót, és
mereven Erichre nézett:
- Mit javasol?
- Az ideális megoldás az volna, ha
áthelyeznénk a kertészt az
obszervatóriumba, a csillagászt meg az
üvegházba, de sajnos Lemberg, bármilyen
matematikai képességei vannak is, mégsem
asztronómus. A csillagásznak viszont
egyáltalán nem ártana, ha egy kicsit az
üvegházban dolgozna, ha nem is
kertészként, legalább egyszerű kisegítőként.
Főleg a környezetváltozás végett.
- Ez itt nem valami jótékonysági
intézmény - jegyezte meg szárazon Loomer.
- Azonkívül kétlem is Lemberg
szenvedélyének a komolyságát. Ez az
ember harminc éve dolgozik nálam...
Erich bizalmatlanságot érzett kicsengeni
a professzor szavaiból. Valóban, harminc
év alatt meg lehet ismerni egy embert
minden pszichokibernetikai analizátor
nélkül is.
- Azt nem tudom megmondani,
menynyire komoly a dolog, de a hatása a
pszichikumára...
 A professzor megnyomta a
jelzőgombot, a képernyőn megjelent miss
Loomer gondterhelt arca.
- Elsie, nézd meg Lemberg
megrendelését.
- Tudom anélkül is, apa. Bevezetés a
kvantumelméletbe, Einstein, Freeman, Lo-
bacsevszkij művei... Meg egy sor más
efféle.
- És mindebből meg is ért valamit?
Elsie megvonta a vállát.
- Nem szóltál nekem róla.
- Annyira fontos volna?
- Na, nem számít - hagyta rá komoran
Loomer, és kikapcsolta a videofont.
Végigsimított a halántékán. A
pszichobionikus gépiesen megjegyezte
magának ezt a mozdulatot, amelyet
annyiszor látott már Elsie-től a nehéz
pillanatokban. - Na jó, beszélek
Lemberggel, ami viszont a csillagászt illeti,
döntsön maga. Nincs rám szüksége, hogy
kieszközölje a leváltását. Ha úgy érzi,
veszélyes volna továbbra is itt maradnia az
állomáson, éljen az orvos jogaival.
- Én gyógyító célzatú intézkedésekre
gondoltam.
- Engedje meg, hogy még egyszer
emlékeztessem arra, hogy ez itt nem valami
üdülőhely, mister Tronheim. És ezzel
kapcsolatban szeretném azt is megjegyezni,
hogy a lányomnak sincs szüksége a maga
különleges figyelmességére.
Erich keményen a professzor szemébe
nézett, de Loomer tekintete a fáradtságon és
a gondterheltségen kívül semmi egyebet
nem árult el.
- A lányának nagyobb szüksége van a
gondoskodásomra, mint ön gondolná -
vágott vissza határozottan a pszichobio-
nikus.
- Valóban? - az igazgató hangjában
kíváncsiság és gúny csengett.
- Miss Loomernél az egyértelműen
észlelhető infantilitás az akarat
elnyomásával egyesülve szkizofréniához
vezethet.
A professzor álla megremegett, de
sikerült legyűrnie a felindulását.
- Erről eddig nekem senki nem beszélt.
- Lehet, hogy ezek a tünetek korábban
nem léteztek. Az idegrendszerben, ahogy
egyébként az egész szervezetben is, a
változások apránként halmozódnak fel,
mielőtt még szemmel láthatóan
megjelennének. Mellesleg,
emlékezetkiesésekre panaszkodott...
- Ez néha előfordul nála...
- És ez önt nem nyugtalanítja?
Loomer hallgatott. Erich csodálta az
önuralmát, és ezért szánta rá magát a
kérdésre, amelyet más körülmények között
nem lehetett volna feltenni.
- Miért nem ment férjhez mindmáig a
lánya?
- Ez is közvetlenül összefügg az ön
feladatával?
- Tartsa meg a szarkazmusát egy más
alkalomra. A lányának normális életre van
szüksége. Ezt mint pszichológus mondom
önnek.
- Köszönöm a jó tanácsot. A lányom
azonban elég nagy már, hogy az ilyen
kérdésekben maga döntsön. És azonkívül...
Ha önnek komoly szándékai vannak, nekem
semmi kifogásom.
Erich megvonta a vállát. A professzor
logikája eléggé megzavarta, de valahogy
tudat alatt valami összefüggést látott a
professzor szavai és tettei között. Ez az
ellentmondás váltotta ki belőle a pimasz
visszavágást:
- Még gondolkozom az ajánlatán.
- A döntés joga azonban Elsie-é, addig
pedig kérem, maradjon meg az illem keretei
között - fejezte be zordan a professzor a
kellemetlen beszélgetést.
Erich, miközben a folyosón lépdelt, azon
tűnődött, vajon mi az erősebb érzés Loo-
merben: az apai szeretet vagy az apai önzés.
Tisztában volt azzal, hogyha egy ilyen erős
önuralmú ember megremegett, akkor
nagyon mélyen érinthette a váratlan közlés.
És mi más magyarázhatná a megrendülését
az apai érzésen kívül? Másrészről viszont,
Elsie férjhezmenetelének még a gondolata
is igen kínosan érintette. Szülői
féltékenység? Lehetséges. Anyáknál ez
gyakrabban és élesebben nyilvánul meg, de
104
bizonyos fokig a férfiak is hajlamosak rá. El
lehet képzelni egy hipertrofizált esetet.
Ebben a végletesen elidegenült életmódban
a professzor teljesen meg van fosztva a
környezettel való élő kapcsolattól, a lányát
érezheti hát az egyetlen, hozzá közel álló
embernek. És akkor ez a különös ajánlat...
Tronheim megállt a szobája ajtajánál,
gépiesen beállította a kódszámot. Az ajtó
feltárult, de ő, gondolataiba merülve,
továbbra is ott állt az ajtó előtt.
- Erich!
Tronheim megfordult. Elsie sietett felé.
- Történt valami ?
- Nem. - Elsie lihegett a gyors járástól. -
Menj, kapcsold ki a videofont.
Erich engedelmesen kihúzta a dugaszt,
közelebb húzott egy fotelt az asztalhoz,
leültette Elsie-t, és várta, mit fog mondani.
- Megtudhatnám, miről beszéltetek
apával? - Elsie arca könnyen elpirult.
- Mindenféléről. Rólad is.
- Éppen ez az, ami engem érdekel.
- Nos, például felajánlotta nekem, hogy
vegyelek feleségül.
- Visszautasítottad ?
- Nem. Azt mondtam, majd
gondolkozom rajta.
- Miért?
- Csak úgy. Látni akartam, hogyan
reagál rá.
Miss Loomer arca csak úgy lángolt az
erős felindulástól.
- Ez valami új dolog nála velem
kapcsolatban - nyögte ki végül.
- Bocsáss meg, kérlek, a
tapintatlanságomért. .. Az apád mindig
ilyen betegesen reagál arra, ha udvarolnak
neked? Henri Falk mesélte, hogy neki is
összetűzései voltak a professzorral, hasonló
okból kifolyólag.
- Apát meg lehet érteni... Nagyon szeret
engem és...
- És az igaz, hogy akik megpróbáltak
neked udvarolni, többnyire a mi
intézetünkben kötöttek ki?
Elsie ijedten felkapta a fejét, s az arcán
olyan erős zavar tükröződött, mintha valami
szégyenletes dolgon kapták volna rajta.
105
- Nem tudom... - mondta minden
meggyőződés nélkül. - Gondoltam ilyen
egybeesésre, de sehogyan sem tudtam
megmagyarázni.
- Na és ha nem véletlen egybeesés?
- Azt gondolod, hogy apa... - miss
Loomer keserűen felkacagott. - Nem,
Erich, nem. Minthogy magam is érdekelt
voltam a dologban, a leggondosabban
ellenőriztem mindent... De az egybeesés
borzasztó. Van benne valami misztikus.
Amint megismerkedem egy rendes
emberrel, máris elkezdek remegni a
gondolattól, hogy valami szerencsétlenség
fogja érni. Nagyon nagy megnyugvás lenne
nekem, ha te elutaznál innen...
- Elutazom - ígérte Erich -, amint a
vizsgálatokat befejeztem. És ebből a
témából elég ennyi. És nem kell annyit té-
pelődnöd, az idegeid már így is elég rossz
állapotban vannak. Vigyázz rájuk egy
kicsit.
Elsie az ujja hegyével dörzsölgette a
halántékát.
- Nagyon fáj a fejem. Nincs valami jó
erős szered ?
- Keresünk valamit.
A pszichobionikus leültette a lányt a
kombinált elektromágneses mező
berendezés alá, felhelyezte az elektródákat
a halántékára és a csuklójára.
- Tíz perc, és rendbe jössz. Addig főzök
egy kávét. Nem olyan istenit, mint amilyent
te főzöl, de azért kávé...
A kezelés után Elsie megitta a kávét,
csevegett egy kicsit erről-arról, aztán
elment, és hagyta Erichet, hadd töprengjen
egyedül az apa és a lánya viselkedésének
pszichológiai hátterén.
Azon az éjjel Erich első ízben álmodott,
és nyomasztó álma volt. Mintha egy dühödt
légy dongott volna a fülébe, és képtelen volt
elzavarni, összetörtén ébredt,
kényszeredetten elvégezte a reggeli
tornagyakorlatokat a bekapcsolt
ózonsugárzó előtt, felfrissítette magát a
fürdőszobában. Mindez jelentős mértékben
javította a közérzetét, úgyhogy a végén
fütyürészve látott munkához. Átnézte a
legutolsó pszichogramokat, és elhatározta,
hogy elsőként a csillagászt hívatja
magához. Amikor a páciens belépett, Erich
azonnal észrevette, hogy változás állt be az
állapotában. Az egészséges fiatal ember
teljesen elhanyagolt volt: borotválatlan, a
szeme alatt püffedt táskák, mocskos ing.
A szokásos pszichikumerősítő kezelés
után Erich leültette a fotelba.
- Mister Kelvin, azt hiszem,
megállapodtunk abban, hogy a maga
közérzete saját magától függ, de nem
veszem észre, hogy valami különösebben
igyekezne javítani a helyzeten. Nézze meg
ezeket a rajzokat, amíg átnézem a legutolsó
pszichogramját.
Kelvin átvette a tesztlapokat, átpörgette
az ujjai között, aztán látván, hogy nincs
bennük semmi érdekes, az asztalra dobta az
egészet.
- Ismeri ezeket a rajzokat?
- Nem. Valami hülyeség. Miért?
- Semmi, semmi. Egyszerűen csak
szórakoztatni akartam, amíg én elvégzem a
munkám.
A rajzokat a karikaturisták klasszikus
örökségéből nagy gonddal válogatta össze
Erich. Egy egészséges emberben feltétlenül
nevetést váltottak volna ki. Rossz jel. Ezek
szerint már a humorra is teljesen érzéketlen.
- Mondja csak, mister Kelvin, nem volt
magának valami súrlódása az állomás
igazgatójával ?
Kelvin ijedten körülpillantott, és a
szájára tette az ujját:
- Pszt!
- Aha, úgy látom, fél tőle.
- Ugyan, dehogy! Hiszen olyan
nagyszerű ember! - kiáltott fel jó hangosan
Kelvin, majd a pszichobionikus füléhez
hajolva hozzátette: - Ne beszéljen hangosan
róla. Mindent hall, akár az isten, és még az
álmunkban is megjelenik.
Kelvin megint körülnézett, és amikor a
televízióra esett a pillantása, bekapcsolta.
Egy zenés filmet közvetítettek a Földről. A
hősök sírtak és nevettek, a csillagász pedig
a hadarástól dadogva csak beszélt, beszélt...
Később, amikor Erich visszapergette a
hallottakat, csak egy dolgot tudott
kideríteni, azt, hogy Loomer éjjelenként
megjelenik Kelvinnek, és reggelig
egyfolytában mindenféle sötét dolgot
sugdos neki. Lehetséges volna, hogy
Loomer természetének nyomasztó súlya
hatással van a gyenge idegrendszerű
emberek kedélyállapotára, s így azok az ő
számlájára írják azokat a tényeket,
amelyekhez pedig semmi köze? Igen, a
csillagásszal nem szabad sokat késlekedni.
Szemmel láthatóan nem ura önmagának.
Erich felhívta az állomás igazgatóját, és
engedélyt kért Kelvin eltávolítására.
Loomer összeszorította a száját.
- Elegendő alapja van erre?
- Tökéletesen. Tipikus eset.
- Jól van. Hívok egy kocsit. Ki fogja
fizetni ?
- Micsodát?
- A soron kívüli holdjáró kihívását.
- Már megbocsásson, de hát...
Loomer elnevette magát. Úgy látszik,
mulattatta Tronheim tájékozatlansága.
- A szabályzat lehetőséget biztosít az
ingyenes segélynyújtásra, amennyiben
életveszélyről van szó. Ön be tudja
bizonyítani, hogy ezúttal ilyen esetről van
szó?
- Közvetlen életveszély nincs, viszont a
megbetegedés minden tünete
megfigyelhető... Úgy gondoltam...
- Nem érdekel, hogy mit gondolt.
Szóval, kihívjam a kocsit, vagy megvárjuk
a menetrend szerinti járatot?
Erich zavartan meredt az igazgatóra.
Erre a fordulatra nem számított.
- Tegyen, ahogy jónak látja. Én úgy
ítéltem meg, hogy egy szakember meg-
gyógyítása olcsóbb, mintha a Földre
küldenénk, és másikat kérnénk helyette.
- Úgy látszik, a dolgok ilyen állása
nagyon jól megfelel a társaságnak.
- Lehetséges, de mindenesetre értesíteni
lehetne a főnökséget.
- Tetszik nekem a maga hevessége és
ügybuzgalma. Alkalomadtán majd jelentést
teszek róla - az igazgató egy mosolyt
engedélyezett magának. - Ez azonban nem
az első eset, és feltehető, hogy nem is az
utolsó. Nekem az az utasításom, hogy a
betegeket a rendszeres járattal küldjem el.
106
 Az információs automata egy hónapra
előre megadta a rendszeres járatok
menetrendjét. Kiderült, hogy csak négy nap
múlva lesz lehetőség a beteg elszállítására.
Tronheim nem volt biztos abban, hogy
Kelvin kibírja ezt a négy napot, és
elhatározta, hogy szól miss Loomernek,
hogy készítse elő a betegszobát.
- Gondolod, hogy Kelvin ... - sóhajtott
fel gondterhelten Elsie.
- Igen... Egyébként megmondanád,
mennyi ideig tart a betegség lappangási
időszaka?
- Nézzük csak... - Elsie elhallgatott,
figyelmesen végiggondolta az ismert
kóreseteket. - Nekem nincs speciális
felszerelésem. Én már a nyíltan fellépő
betegséggel álltam szemben, így hát elég
nehéz volna... Úgy vettem észre, hogy a
zavaros beszéd mintegy két héttel a kritikus
állapot előtt kezdődik, de néha minden
átmenet nélkül, azonnal beáll a válságos
állapot.
Erich este bekapcsolta a televíziót, és
kiválasztott a programból valami látványos
adást. A képernyőn a Colorado kanyonja
vonult végig, a Niagara-vízesés milliárdnyi
vízcseppje sziporkázott, mamutfenyők
nyújtózkodtak az égbe, és Erich valami
különös, szokatlanul heves gyönyörűséget
érzett, ahogy az ismert földi tájakat nézte.
Amikor meggyulladt a bejárati jelzőlámpa,
és megszólalt a berregő, kelletlenül oldotta
fel az ajtóblokkolását. Az ajtóban Lemberg
állt, a kertész.
- Elnézést kérek, doktor, úgy látom,
megzavartam a pihenésében. Fizetni fogok
a vizitért...
- Jöjjön csak be - élénkült fel a
pszichobionikus. - A semmittevést sohasem
szabad összetéveszteni a pihenéssel. A
pihenés, az valami másféle tevékenységre
való aktív átállás. Mint az ön esetében: egy
kis fizikai munka, aztán egy kis
matematika!
- Hát, nem tudom, a tudomány szerint
hogy van, de szerintem... Szóval, úgy
látszik, az öregség elől nincs menekvés...
Valami más pihenés után kell nézni.
107
Lemberg leült egy fotelba, a képernyőre
pillantott, amelyen éppen egy nagy folyam
partjai úsztak el, és felsóhajtott.
- Hát igen, ideje már. A múltkor ön a
visszavonulásról beszélt. Most már tudom,
doktor, hogy igaza van. A memóriám kezd
cserben hagyni. Ma, életemben először,
elfelejtettem beadagolni az előírás szerinti
tápanyagokat. Harminc évi hibátlan munka
után egyszerre csak magától az igazgatótól
kaptam figyelmeztetést. Úgy látszik,
doktor, nagyon rosszul áll a szénám.
- Ugyan, ugyan, na gyerünk, megnézzük
- biztatta Erich. - Lehet, hogy nem is olyan
szörnyű a dolog, mint amilyennek látja.
Maga nagyon is fiatalosan tartja magát.
Legalább egy óra hosszat vizsgálta a
pszichobionikus Lemberg idegközpontjait.
Mindent teljesen rendben talált, de az akarat
és az emlékezet görbéje lapos volt. Megint
csak ezek a szinte egyformaságig hasonló
tünetek.
- Semmi baj, Lemberg papa, nem
annyira az öregség az oka, mint inkább a
fáradtság - nyugtatta meg Tronheim az
öreget. - El fog múlni. Bizonyára túlzásba
vitte a szellemi tevékenységet. Néha abba
kell egy kicsit hagyni.
- Miket beszél, doktor?! A matematika
egyszerűen csak szórakozás... Ostoba,
öreges kedvtelés... Hiszen egy könyvet se
veszek a kezembe!
- Én nem mondanám, hogy egyszerűen
csak szórakozás. Az ön fejtegetéseiben igen
érdekes gondolatok vannak, ráadásul
eredeti, új gondolatok. Nem mindennapi
tehetsége van hozzá.
Az öreg megélénkült. A szeme
csillogott, de ugyanakkor félt is hitelt adni a
pszichobionikus szavainak.
- Komolyan mondja, vagy csak meg
akar nyugtatni? Tegnap este Loomer doktor
is kérdezősködött a hobbymról, de semmit
nem tudtam értelmesen elmondani...
Valahogy kiszökött a fejemből. Ő meg azt
mondta, lekéstem már a tanulásról. Jobb, ha
egy valamihez ért az ember, de ahhoz aztán
igazán...
- Én másképpen értékelem az ön
tehetségét. És higgye el, ehhez nekem több
az adatom és a szakmai tudásom, mint az
ön főnökének.
- Köszönöm doktor, nagyon
megnyugtatott, de bocsásson meg az
öregnek, túl sokat fecsegtem. Hiszen önnek
pihennie is kell.
Az öreg eltávozott. Erich kikapcsolta a
televíziót, és elővette Lemberg korábbi
pszichogramját. A kertész pszichikumában
szemmel látható volt a változás: a korábbi
emlékezetgörbén a normális, hegyes
csúcsok voltak láthatók. Tronheim nem
tudta, mit gondoljon a dologról,
gondterhelten nézett egyik pszichogramról
a másikra. Ezek szerint az a feltevés, hogy
Loomer erős személyisége a maga kemény
akaratával és hipnotikus erejével elnyomja
a mellette élőket, éppúgy nem állja meg a
helyét, akár a többi hipotézis. A kertész, aki
harminc évig dolgozott mellette, és
vitathatatlanul a befolyása alatt állt, egészen
a legutóbbi napokig a legcsekélyebb
mértékben sem mutatta az akaratelnyomás
tüneteit. A változás hirtelen jött. De mi is ez
a változás? Mi történt? Erre a kérdésre a
pszichobionikus nem tudott válaszolni.
Tronheim elhatározta, hogy körülnéz
Lemberg munkahelyén, hogy további
adatokat kapjon az összehasonlításhoz,
aztán aludni tért.
Ahogy a múlt éjszakán is, megint
rémálmok gyötörték, valaki bántó hangon
suttogott, mindenféle zajokat hallott, az este
látott földi tájképek villogtak a szeme előtt.
Összetörtén,. kialvatlanul ébredt, és
kelletlenül látott hozzá a soron következő
vizsgálati fázishoz. Semmi kedve nem volt
elmenni Lemberghez, a melegházba. Több
mint egy óra hosszat mozdulatlanul
üldögélt a fotelban, próbálta valahogy
összeilleszteni az eddigi megfigyelések
anyagát.
Kivilágosodott a videofon képernyője.
Miss Loomer figyelmes tekintete
kiszakította a gondolataiból.
- Nem valami jól nézel ki. Jót tenne egy
kis kikapcsolódás. Ma mozielőadás lesz.
- Fáj a fejem - panaszkodott Erich. -
Éjjel mindenféle lidérceset álmodtam.
Elsie aggódva vonta össze a
szemöldökét.
- Mindjárt odamegyek. Van egy szabad
félórám. Viszek valamit a fejfájásodra is.
Tronheim bólintott, és továbbra is ott
maradt a fotelban. Semmi kedvet nem érzett
a megmozdulásra. Gondolkozni sem
akaródzott. Teljes közönyösséggel
tapasztalta, hogy egy csöppet sem érdekli se
a munkája, se saját maga.
Elsie megjött, mindenféle tablettákat
tömött Erichbe, kávéval itatta. A tunya
bénultság lassan oldódni kezdett.
- Nem volna mégis jobb, ha elutaznál?
Három nap múlva jön Ray. Valakinek el
kell kísérnie a beteget...
- Ray? Várj csak, ki is az?
Elsie elsápadt. Ajkáról akaratlanul egy
nyögésszerű kis kiáltás szállt fel.
- Ray O'Brian, a holdjáró vezetője! Hát
nem emlékszel?
Erich megfeszítette az akaratát, és
váratlanul feltűnt előtte a vörös hajú ír
legény és a figyelmeztetései. Felugrott a
fotelból.
- Köszönöm, Elsie. Már minden
rendben van. A fejfájásom is gyengült.
Bocsáss meg, vár a munka.
Elsie elment. Erich lázasan nekiesett a
még felbontatlan ládáknak, és kirakta az
asztalra az összes új berendezést. Aztán
felhívta az irányítóközpontot.
- Itt a központ - egy kellemes hangú,
csinos gesztenyebarna hajú nő nézett
figyelmesen a pszichobionikusra.
- Egy elektronikus műszerészre van
szükségem.
Vagy tizenöt perc múltán az ajtóban
megjelent John Calcott.
- Azt mondták, hogy elektronikus
műszerészre van szüksége, doktor.
- Jó napot, Johnny! Fogd ezt a rajzot, és
ess neki.
Calcott levette a zakóját, bekapcsolta a
forrasztópákát, és megkezdődött a munka.
Tronheim hangulata egyre derűsebb lett,
tréfálkozott, ugratta Calcottot, egész
kiselőadást tartott neki a női cipősaroknak a
férfiúi karakterre gyakorolt hatásáról.
Johnny kizökkenthetetlenül hallgatta, és
108
csak amikor Erich azt ígérte neki, hogy leüti
a kezéről a szépséges hölgyet, akkor
jegyezte meg:
- Ne feledje, doki, hogy én a West-Side-
ról származom!
- Ez bizony nyomós érv, Johnny. Na és,
mondd, téged nem zavarnak éjjelenként
lidérces álmok?
- Én úgy alszom, mint akit agyonvertek.
- Nekem meg, látod, védőrendszert kell
felállítanom. Elkapom az álmaimat, és
felveszem a videofonra.
- Hát ez lehetséges?
- A tudomány és a technika jelenlegi
fejlettsége mellett!
- Én soha nem álmodom. Szeretném
megtudni, hogyan is néz az ki.
- Ezen ne múljék. Gyere ide holnap, és
egészen elsőosztályú álmokat fogok
bemutatni, borzalmasabbak lesznek, mint a
cowboyfilmek vagy a Frankenstein-féle
rémfilmek!
- Holnap nem érek rá, ügyeletes leszek.
Talán holnapután. Akkor Ketty is szabad
lesz.
- A te dolgod, Johnny. Gyere, amikor
tudsz.
Calcott most már kíváncsian nézte a
kapcsolási rajzot, megpróbálta megérteni az
egyes blokkok szerepét. Osztóerősítő,
szűrő, impulzusátalakító... Ohó! Legalább
egy tucat sztereomikrofon.
- Komolyabb, mint egy tévéstúdió -
bökött Johnny a rajzra. - És mindegyiket
bekapcsolja ?
- Ahogy a szükség diktálja - leplezte el
az igazságot a semmitmondó szavak mögé a
pszichobionikus. Nem illett bele a terveibe,
hogy elárulja a védőrendszer képességeit. -
Tudod, az ember gyakran beszél álmában...
A külső zajok befolyásolják az álmot, és az
elemzésnél erre is szükség van.
A rendszer végszerelését és a speciális
adók bekötését Tronheim mára műszerész
távozása után végezte el.
Átöltözött, és a bárba ment. A film már
elkezdődött, és a helyiség szinte teljesen
üres volt. Ivott egy pohár sört, és
visszament a szobájába. A
szállítószekrényből kivette a vacsoráját, és
109
már-már nekilátott, hogy alaposan
bevacsoráljon, amikor eszébe jutott O'Brian
tanácsa. Bekapcsolta az analizátorokat, és
aprólékosan ellenőrzött minden
húsdarabkát, minden szem sült krumplit,
minden uborkaszeletet. Az élelmiszerben
semmiféle kábítószer vagy más hatóanyag
nem volt. Megnyugodott, de a külső behatás
gondolata nem hagyta békén. Teljesen
étvágytalanul evett. Végignézte az esti
tévéműsort, aztán bekapcsolta a védő-
rendszert, és lefeküdt aludni.
A kép hol homályos volt, mintha ködön
át látnák, hol meg olyan éles volt, mintha
filmfelvevővel forgatták volna, és olyankor
a járókelők arcát is fel lehetett ismerni vagy
az elsuhanó autók márkáját, sőt még az
épületeken rikító reklámfeliratokat is. A
nyugodtan lépegető ember megállt. Egy
közeli gépkocsi élesen felé kanyarodott. A
férfi elugrott, elbújt egy kerek hirdetőoszlop
mögé, az autó azonban, mintha gumiból
volna, utána hajolt és nem tágított. A férfi
pillantása egy tűzoltólétrára esett, és lázasan
mászni kezdett rajta felfelé. Az autó
mordult egyet, és macskaként felugrott a
függőleges falra. A férfi lihegve egyre
feljebb mászott, és egyszerre csak egy
ablakból hatalmas, fekete kéz nyúlt ki, és
elkapta az ingét... Elengedte a létrát, és
zuhanni kezdett a feneketlen mélységbe.
Tompa, elfojtott kiáltás hallatszott, és a kép
eltűnt.
- Na, milyen ?
Calcott a fejét csóválta.
- Ide hallgasson, doki, nem bolondít
engem? Még sohasem hallottam színes
álmokról.
- Én sem gyanítottam magamban ilyen
képességeket, de hát itt van .. A színes
álmok többnyire a felzaklatott pszichikumú
embereknél fordulnak elő. Néha
kábítószerek hatására jelentkeznek.
- Na és a kiáltás?
- Én kiabáltam. Álmomban.
Szinkronfelvétel a hangcsatornán. Na és
maga, Ketty, maga szintén álomtalanul
alszik?
- Dehogyis. Én szinte minden éjjel
álmodom, csak nem ilyesmiket. - A lány
fázósan összehúzta magát. - Az ilyentől
szörnyethalnék.
- Én, mint látja, élek.
- Az maga - Ketty felállt. - Gyerünk
Johnny! Mister Tronheimnek biztosan
dolga van.
- Maradjanak csak, mindjárt készítek
egy kávét.
A vendégek azonban siettek odébbállni,
és Tronheimet magára hagyták nem túl
vidám gondolataival. A védő-rendszer
kitűnően feljegyezte a lidérces álmait, de az
a reménye, hogy valami külső behatást is
fel fog jegyezni, nem vált valóra. Mint
pszichológus, jól tudta, hogy az
idegrendszerre a legerősebb hatással a
hipnózis lehet, különösen éjjel. Amikor a
védőrendszert felszerelte, éppen erre a
beavatkozásformára számított. És most
semmi! A mágneses, elektromágneses és
egyéb erőterek kombinációja is annyira
jelentéktelen mértékű befolyást
gyakorolhatott, hogy azt gyakorlatilag
figyelmen kívül lehetett hagyni. És mégis,
Tronheim úgy érezte, hogy ezek az álmok
nem lehetnek véletlenek...
Aznap reggel óta Erich az állomás
űrbiológiai körülményeivel foglalkozott.
Kiválasztott a körzetben három
megfigyelési pontot, szkafanderbe bújt, és
egy vezető kíséretében a zsilipkamrán
keresztül kiment a felszínre.
Megdöbbentette a körös-körül tornyosuló
sziklák és kőtömbök tömkelege és az éles
fény-árnyék határok.
- Tetszik? - kérdezte a vezető, aki
élvezte Erich megdöbbenését. - Ilyen pokoli
látványban csak a Kopernikuszon lehet
része. Másutt semmi hasonlót nem lehet
látni, még az Eratoszfen kráterében sem.
A mozgás jóval nehezebbnek bizonyult,
mint ahogy azt Erich feltételezte. Itt nem
volt izomerő-kiegyenlítő mágneses tér, s
csak a vezetőhöz kapcsolt kötél mentette
meg többször a szakadékba zuhanástól. A
gyakori fény-árnyék változástól káprázott a
szeme, és többszörös piros körvonalakat
látott a kőtömbök körül, mégis makacsul
folytatta a méréseket, amíg átlósan be nem
járta a föld alatt megbújó állomás fölötti
egész területet. Odaértek a második
zsilipkamrához, és a liften leereszkedtek a
mélybe. Amikor a zsilipkamrában a levegő
elérte a megfelelő nyomást, a vezető
lekapta magáról a szkafandert, és a
ruhaujjával letörölte az arcán végigcsorgó
verejtéket.
- Na, szép kis munkát talált ki nekem,
doki. Hányszor gondoltam már, no ennek
befellegzett. De nem, látom, hogy él, matat
a szerkentyűivel. A műszerek épségben
vannak?
Erich megnézte az univerzális
integrátort. Minden érzékelő teljesen
rendben volt, és néhány apró karcoláson
kívül semmit sem talált a műszeren.
- Kész csoda - álmélkodott a vezető. -
Mázlija van, doktor!
Az állomás űrbiológiai körülményeinek
igen gondos vizsgálatát már korábban is
elvégezték. Tronheim most minden adatot
újra átnézett. Semmiféle eltérést nem talált.
Felállt az asztaltól. Kész. Egyetlen
ellenőrizetlen feltételezés sem maradt.
Henri Falk fény-árnyék elmélete is tévesnek
bizonyult. Ezután a nagy megpróbáltatás
után Erich jobban érezte magát, és a
felszínről való visszatérés után felvett
pszichogramja ezt megerősítette. Igaz, itt
van még Ray O'Brian verziója is. Mi van,
ha valóban doktor Loomer, az állomás
igazgatója és biológusa a betegség forrása ?
Erich a halántékát nyomogatta. Az
utóbbi napokban erősödött a fejfájása. Nem
segítettek már sem a kémiai sem a fizikai
eszközök. Felállt, kávét főzött. Két csésze
jó erős ital felfrissítette, visszanyerte a
képességét, hogy kritikusan végiggondolja
a következtetések logikai fonalát. A jelek
szerint Elsie maga is a behatás áldozata,
habár talán valami más síkon. És a kertész
is. Erich kitette az asztalra miss Loomer,
Lemberg, Calcott, Kelvin pszichogramját és
a sajátját is. Az első három csak kisebb
részletekben tért el egymástól. Calcottnál
volt a legkevésbé lapos a görbe, a behatás,
mondhatni, még kedvező is volt: mérsékelte
a temperamentumát. Rosszabb volt a
helyzet Elsie-nél és különösen a kertésznél,
de náluk csak két-három idegközpont volt
110
több-kevesebb mértékben blokkolva,
ugyanakkor Kelvinnél és Tronheimnél hét-
nyolc I Vagyis, a betegség kifejlődése az
idegközpontok normális működésének
fékezési fokától is függ, és a blokkolt
központok számától is. Lehetséges-e
viszont ilyen szűkre szabott támadási terület
kémiai hatóanyag esetében? Erre a kérdésre
határozott nemmel lehet válaszolni. A
kábítószerek egyszerre hatnak az
idegrendszer minden központjára. A
pszichikai ráhatás minden ismert módszere
közül egyedül a hipnózis rendelkezik ilyen
szelekciós képességgel, de ha ez így van,
miért nem észlelte a védő-rendszer Loomer
hipnotikus beavatkozását?
Erich felsóhajtott. Nem, hiszen a
betegek közül egy sem panaszkodott arra,
hogy rossz viszonyban van az állomás
igazgatójával. Hirtelen megragadta egy
egyszerű ötlet: kioltja az emlékezetet!
Hiszen Kelvin félt! A csillagászt a hideg
rázta, ha Loomernek csak a nevét is
említette ! És a kertész is, közvetlenül
azután, hogy Tronheim a professzornál járt,
emlékezetkihagyásra panaszkodott! Nos,
akkor vegyünk egy ilyen verziót:
valamilyen, a tudomány előtt ismeretlen
módszerrel Loomer elbánik az ellenfeleivel,
megfosztja őket az ítélőképességüktől, és
hogy eszükbe ne jusson panaszkodni,
kioltja az emlékezetüket. Minden egyes
emberrel másképpen jár el. Egyszerűen
elnyomja az akaratot és az emlékezetet. Ha
ez nem valami vad képzelgés, akkor ez a
feltételezés könnyen megmagyarázza az
összes esetet. Tronheim felállt, és izgatottan
fel-alá járkált a szobában, elemezgette a
Loomerhez való viszonyát. Kezdettől fogva
rosszul alakult a kapcsolatuk. Loomer
korrekt volt és udvarias, de került minden
közeledést. Csak egyetlen alkalommal
gerjedt haragra, amikor Erich a
melegházban vizsgálta meg a kertészt, ezt
azonban könnyű megmagyarázni: a
melegház a professzor kedvence, és hol az a
tudós, aki hajlandó megmutatni a
boszorkánykonyháját, mielőtt még
publikálta volna a kutatások eredményét,
hogy ezzel is biztosítsa az elsőségét?
111
Melyik hát az a pillanat, amikor viszonyuk
megromlott? Nyilvánvalóan a Kelvinről és
a kertészről folytatott beszélgetés. Erich
belelapozott a feljegyzéseibe, minden
egyezett: az első lidércnyomásos éjszaka,
aztán a kertész hirtelen memóriazavara és
utána napról napra rosszabbul lett. Erich
megrázta a fejét, megpróbálta más irányba
terelni a gondolatait.
Elsie már második napja nem
jelentkezett. A hívásokra sem válaszolt.
Igaz, most torkig van munkával: James
Kelvin nem tudta kivárni a holdjáró
megérkeztét. Teljes elmezavar. Minden úgy
történt, ahogy Tronheim előre látta.
Egyébként ő maga sem állt ettől nagyon
messze.
Az utolsó pszichogramja nem mutatott
ugyan súlyosabb eltéréseket, de hát ki tudja,
mennyit bír elviselni... Erich elnevette
magát, mert eszébe jutott a lapocska, amely
korlátlan hatalommal ruházza fel az
állomáson. Mit tehet bizonyítékok nélkül?
Ki kell tartani, ki kell tartani, minden áron,
mindaddig, amíg megdönthetetlen
bizonyítékok nem lesznek a kezében. A
pszichobionikus megállt. Stop. Ki kell
kapcsolni. Az idegei érezhetően
összerándultak, amint Loomer rejtélyes
ügyeire gondolt. De hiszen éppen ez az
egyik tünete a betegségnek! Hiszen Kelvin
is ellenséges hangon beszélt az igazgatóról,
utána meg valóságos dicshimnuszt zengett
róla. Ha csak egy egészen kicsi fogódzót
találhatna, ha csak egy célzást is hallhatna
magától Loomertől.
- Hm! - Tronheim rejtélyesen
elmosolyodott az új ötlettől, és fennhangon
is kimondta: - De miért is ne?
Bekapcsolta és beállította a
védőrendszert, belenézett a dossziéba,
felvette a paramétereket, és előkészítette a
berendezést. Ezután beült a videofon előtti
fotelba. Felhívta az állomás igazgatójának a
számát, és komoly, gondterhelt
arckifejezést parancsolt magára. A videofon
képernyője azonban sötét, üres maradt.
Erich felhívta a központi ügyeletet.
 - Ketty, aranyos, kapcsolj össze a
professzorral. Nem jön válasz a
hívójelemre.
- Az a helyzet, mister Tronheim, hogy a
professzor meghagyta, hogy ne zavarják.
Holnap elutazik, rendbe kell szedni a
jelentését.
- Hogyhogy elutazik? De hiszen profí-
laktikus konrollra kell jönnie.
- Én nem szeghetem meg az állomás
igazgatójának az utasítását.
- Az ördög vigye el...
Erich dühös volt, hogy a terve
meghiúsult. Mit jelentsem ez? Tűzszünet,
vagy Loomer alibit akar arra az esetre, ha a
pszichobionikus váratlanul a kórházba
megy?
- Mister Tronheim, óhajt még valamit
megtudni?
Erich felemelte a fejét. Elfelejtette
kikapcsolni a videofont.
- Nem, Ketty. Azaz, ha nem titok, a
professzor Luna-citybe megy?
- Igen, persze.
- Mivel megy?
- A menetrend szerinti járattal, mister
Tronheim.
- Hát megjött?
Ketty finoman megmosolyogta a
csodálkozását.
- Erről bizonyára csak ön nem tud. Mi
már rég kívülről tudjuk a menetrendet.
Elküldjem önnek?
- Nem kell, Ketty. Van nekem is
valahol. És ki jött?
- Senki. Felszerelés, posta.
- Úgy értem, ki a vezető?
- Ray O'Brian.
- Ray? - Erich felszökkent a
karosszékből. - A mindenit! Hogy is
felejthettem el ?
- Levelet vár? Nem jött önnek semmi.
- Köszönöm, kislány. Szaladok. Ray
megígérte, hogy hoz nekem valami
felszerelést.
Tronheim kikapcsolta a videofont, és
szinte futva indult a garázs felé.
A hosszú járatú holdjáró szirtként
magasodott a földhöz ragadt, kis hatósugarú
kutató terepjárók között. Sehol egy lélek.
Ma úgy látszik, senki nem ment ki, és a
technikusok, miután átvizsgálták a
holdjárót, szétszéledtek az otthonukba. A
néma gépezetek között álldogálva Erich
megpróbálta kitalálni, hova tűnhetett
O’Brian.
- Helló, doki! Maga még nem bolondult
meg?
Tronheim megfordult. Hát persze. Ray a
holdjárója ablakán nézett ki.
- De már kezdek.
- Komolyan mondja? - O'Brian kiugrott
a nyíláson, és közelebb lépve
aggodalmasan, tetőtől talpig végignézte
Erichet. - Tréfál, doktor?
- Sajnos nem - a pszichobionikus
keserűen felnevetett. - Az első tünetek már
felléptek. Ezért is akartam veled beszélni.
- Hallgatom, doki.
- Úgy érzem, már rá tudnék jönni miről
van szó, de valami még nem stimmel. Te
azt mondtad, mindig hozol magaddal
élelmiszert?
- Igen, doki, úgy van.
- Megveszem.
- Ugyan már! Nem fogok itt üzletelni.
Az ellátást ingyen kapjuk. Vagy három
napra valót hagyok magamnak, a többit
kirakhatom. Egy hétig kihúzza vele.
- Köszönöm, Ray, egyedül benned
reménykedtem.
- Én rögtön tudtam, doki, hogy
kellemetlenségei lesznek. Nekem senki nem
hisz. Ne egyen mást, csak gyümölcsöt.
Minden más gyanús.
- Félek, Ray, hogy valamiben
csakugyan igazad van. Mindenesetre ki kell
próbálni.
Erich este átcipelte az élelmiszert a
lakószobájába. Ray a saját étvágya alapján
számolt, Erich igényei ezt meg sem
közelítették, úgyhogy szükség esetén akár a
küldetése végéig is kihúzhatja ezzel a
mennyiséggel. A hangulata úgy meg-
vidámodott, hogy pompás vacsorát
engedélyezett magának: fél doboz
marhahúst kétszersülttel és egypár friss
uborkát a Loomer-félékből, amelyeket
azonban előbb nagyítóüveggel alaposan
megvizsgált.
112
 Éjjel a Yellowstone-parkról álmodott,
ahol egyszer megfordult. Álmában a
parkban sétált, és ott volt vele Larelene.
Tronheim érezte talpa alatt a puha pázsitot,
beszívta a mamutfenyők illatát, hallotta a
gejzírek forró bugyborékolását, és érezte
Larelene keze hűvösségét. Felébredt, és
bekapcsolta a kislámpát. A félhomályos
szoba valahogy nem tűnt valóságosnak az
álombéli érzések rendkívüli tisztasága és
élessége után. Felkelt, és meggyújtotta a
mennyezetvilágítást. Elviselhetetlenül
vágyott a Föld után. Úgy látszik, mégiscsak
az ételben van valami. Tronheim elővette a
feljegyzéseit, és ismét figyelmesen átnézte
az utóbbi két hét étrendjét. Semmiféle
szabályszerűséget nem tudott felfedezni.
Felerősítette magára az érzékelőket és új
pszichogramot készített magáról. Igen, az
aggasztó tünetek megerősödtek, az
idegközpontok blokádja kiszélesedett. És ha
mégis az étel? Teljességgel mindent ki kell
zárnia, még a gyümölcsöt és a főzelékfélét
is, ha meg akarja őrizni a kísérlet
tisztaságát. Kissé megnyugodva
visszafeküdt, de újra az előbbi tiszta képek
tűntek fel előtte: zöld mezők, kék ég, a
menyasszonya tarka ruhája ...
Reggelire megette a húskonzerv
maradékát, a megrendelt reggelit pedig
kivette a szállítószekrényből és gondosan
feljegyezte, mit kapott, volt ott két nedvdús,
piros paradicsom is, aztán kidobta az
egészet a szemétbe. A lidérces éjszaka után
valósággal szédelgett. A munka csak nagy
nehezen döcögött valamelyest.
Erich elővett egypár fejfájás elleni
tablettát, és hideg feketekávéval bevette.
Valami bosszús gondolat zavarta az
összpontosításban, de nem sikerült
elkapnia. A védőrendszert átállította az éber
állapot ellenőrzésére, aztán elengedte
magát, remélte, hogy később, a felvételek
alapján elkapja ezt a kisikló gondolatot. A
pillantása Loomer kartonjára esett, amelyet
előző este elöl felejtett. Egy hirtelen jött
hangulatnak engedelmeskedve, a rendszert
gépiesen átállította Loomer paramétereire.
A jelzőlámpa váratlanul felvillant. A
pszichobionikus megremegett, mint a
113
vadász, ha ritka vadat pillant meg, és
elfordította a beállító tárcsát. Felszisszent a
szoba ajtaja, és Loomer professzor lépett
be. Végigfuttatta a szemét az új készüléken,
aztán megállapodott Tronheimen. Erich
libabőrös lett, egy pillanatra kísérleti
állatnak érezte magát, akit a professzor még
egyszer ellenőrizni akar, mielőtt elutazna.
- Nem valami jól néz ki. Rosszul aludt?
- Igen. Az idegeim kezdik felmondani a
szolgálatot.
- Velünk kellene jönnie. Egy félórát
még várhatok. Szedje össze a legfontosabb
anyagot, a berendezést majd elküldik
később.
- Még nem fejeztem be a munkámat.
- Önnek teljesen jóhiszemű ürügye van:
valakinek el kell kísérnie Kelvint.
- Ezzel elboldogul Elsie. Annál is
inkább, mivel ő tapasztaltabb ezen a téren.
- Ő, sajnos, most nem ér rá.
- Köszönöm az ajánlatát. Én azonban
mégiscsak megpróbálom befejezni a
munkámat - szándékosan megnyomta a
„megpróbálom" szót, Loomer azonban
egyáltalán nem reagált erre a kihívásra.
- Hát, ahogy gondolja - húzta el a száját
a professzor. - Nem merészelem
befolyásolni. Van valami üzenete a
főnökének?
- Nincs semmi. Vagy talán annyi - Erich
egyenesen Loomerszemébe nézett hogy
szilárd meggyőződésem: a betegség okának
semmi köze a Kopernikusz állomás
életfeltételeihez.
Loomer még erre a nyílt támadásra sem
reagált. Megígérte, hogy pontosan átadja az
üzenetet, majd nyugodt, ráérős léptekkel
eltávozott. A jelzőlámpa pislogott egyet,
aztán kialudt. Erich fáradtan felállt, és
lezárta az ajtót. Nagy nehezen leküzdötte a
vágyat, hogy azonnal lehallgassa a
professzor ki nem mondott gondolatait,
aztán rövid téblábolás után elhatározta,
hogy Loomer indulásáig kialussza magát.
Az alvás némi megkönnyebbülést
hozott. Megéhezett. Felnyitott egy virsli-
konzervet, és megette mind egy szálig. A
forró kávé után aztán úgy érezte, hogy
ismét képes logikusan gondolkodni.
Kényelmesen elhelyezkedett a fotelban, és
elindította a felvételt.
- ...A katonai szervek két kézzel kapnak
utána. A jól kiképzett, lojális katona minden
hadsereg álma. Na, hogy van a nyuszikánk?
A hangszóróban most az ajtószárnyak
sziszegése hallatszott. Tronheim lekapcsolta
a külső zajok hangcsatornáját, és a
csöndben tisztán, érthetően hangzott fel a
zöngés, fémes hang, a védőrendszer által
bioáramról szavakra fordított gondolatsor:
- Nini. valami új. Meg kell majd nézni,
ha nem lesz itt... Nem valami jól néz ki.
Rosszul aludt?
Erich összerezzent a meglepetéstől, de
aztán gyorsan rájött, miről van szó. A
kimondott szavakat az ember,
természetesen, egyidejűleg gondolja és
mondja.
- Hohó, én azt hittem, erősebb vagy...
Talán belemegy... Jobb lenne eltávolítani. ..
Biztosabb... Velünk kellene jönnie. Egy
félórát még várhatok. Félóra alatt nem
lehet leszerelni ezt a készüléket... Szedje
össze a legfontosabb anyagot, a berendezést
majd elküldik később... Akkor majd
meglátjuk, van-e félnivalónk. ..
A felvételt kisebb szünetek szakították
meg, ezek nyilván Erich válaszai miatt
voltak. A pszichobionikust zavarta egy
kicsit ez a körülmény. Mint sok más kutató,
ő is úgy vélte, hogy a gondolkodás
megszakítatlan folyamat. Bekapcsolta a
szinkronhang csatornát is.
- Még nem fejeztem be a munkámat -
hallotta a saját válaszát. A szünet pontosan
megfelelt a kiejtett mondat időtartamának.
A pszichobionikus úgy vélte, hogy a
gondolati szünet azért van, mert a figyelem
átterelődik a válaszmondat tartalmára,
különösen, ha még a rejtett célzásokat is ki
kell hámozni belőle.
- No nézd csak. .. Még fickándozik...
Önnek teljesen jóhiszemű ürügye van:
valakinek el kell kísérnie Kelvint. Azt
hiszem, túl sokat fecsegtem. Nem kellett
volna bogarat ültetni a fülébe...
- Nariá... Hagyjalak itt, felügyelet
nélkül. .. ő, sajnos, most nem ér rá. Nem fog
ez menni kedves uborkafalóm... Mulatságos,
hát hogy képzeli ez... Hát, ahogy gondolja.
Nem merészelem befolyásolni. Nyugodt
léptek, nehogy azt gondolja, hogy... Van
valami üzenete a főnökének? (Szünet)
Gyanakszik talán? Nem ő az első...
Kíváncsi vagyok, kibírja-e a visszatérése-
mig. Jól van, pontosan átadom. No, hát itt
rendben van minden. Megmondom
Korrensnek, hogy ne siessen visszahívni.
Érdekes, hogy... De nem. Ostobaság...
Elsie.
Erich úgy borzongott, mintha a hideg
rázná. Tehát jól sejtette, Loomer azért jött,
hogy megnézze, milyen fokra jutott az
idegösszeomlása. Mennyire biztos lehet ez
az ember a büntetlenségében, ha a
pszichikai betegségek okának
kivizsgálására érkezett pszichológus
szakembert kísérleti alannyá meri tenni,
kísérleti nyulat csinál belőle I De hogyan
éri el az eredményeit? Milyen eszközökkel?
Nyilvánvaló, hogy se nem kábítószer, se
nem hipnózis... Valami teljesen új. Az élő
anyag megváltoztatása a sejtmag szintjén ?
Akkor az már nem ugyanaz az anyag, nem
ugyanaz a szervezet... A feszültség enyhült,
valami oldódni kezdett Tronheim
elcsigázott pszichikumában. Aznap éjjel
először aludt álom nélkül.
Másnap Erich egész nap kitűnő
kedélyállapotban volt, eltekintve némi
gyengeségtől és egy kis fejfájástól. Este
megnézett egy tévéműsort a Földről, aztán
megágyazott és megfürdött. Elalvás előtt
figyelmesen végigtanulmányozta az
étrendjét, egészen az ideérkezésétől kezdve,
és még egyszer meghallgatta a védő-
rendszer utolsó felvételét. A kimondatlan
mondatok elemzésével megpróbálta
kihámozni rejtett értelmüket, hogy
megállapíthassa, merről fenyegeti a veszély.
Most már semmi kétsége nem volt afelől,
hogy a szervezetet befolyásoló rendszer
Loomer távollétében is működik. Azt
sejtette, hogy valami összefüggés van a
táplálkozással, de Loomer rejtett gondolatai
semmiféle támpontot nem adtak a módszer
hatásmechanizmusának megfejtésére. A
berregő szakította félbe az elmélkedésben.
114
Tronheim felkelt, és kinyitotta az ajtót. Az
ajtóban egy megszépült Elsie állt.
- Kérsz konyakot?
A lány átlépte a küszöböt. Tronheim
sietett becsukni mögötte az ajtót.
- Te már beszívtál?
- Á... - legyintett Elsie. - Használjuk ki
az alkalmat.
Egy palackot tett az asztalra.
- Nem lesz sok? - pillantott rá
gyanakodva Tronheim.
- Ma megemelt adag, holnap a fele, és a
gyógyulási folyamat biztosítva van. Keserű
orvosság, mister, de eredményes.
- Hm... Akkor hát tudományosan kell
eljárni. A gyógyszer bevétele előtt fáradj be
a laboratóriumba, felvesszük a betegről a
pszichogramot.
Elsie kelletlenül ugyan, de utána ment.
Tronheim beállította a készüléket, és
türelmetlenül nézte a lassan előkúszó
grafikont. A görbén új kiemelkedések
jelentek meg - kis csúcsok az ellapult
hullámvonalakon.
- Mért nem utazol el innen? - kérdezte
hirtelen Erich.
- Nem akarom apát egyedül hagyni.
- Hát igen, elég bonyolult dolog ez -
mondta töprengve Erich. - No, akkor
lássunk a gyógyításhoz a nagyrabecsült
miss Loomer receptje szerint.
Átmentek a hálószobába, ahol nem volt
semmiféle készülék, ha csak a védő-
rendszer mikrofonjait és érzékelőit nem
számítjuk. Tronheim egy doboz
disznóhúsos babkonzervet nyitott,
felmelegítette a főzőlapon, kibontott egy
kompótot is.
Elsie megvetően hümmögetett.
- A konyakot a régi, jól bevált módon
kell inni: citrommal. Szükség esetén az
alma is megfelel.
- Ezzel is elmegy - jelentette ki Erich, és
szétosztotta a konzervbabot.
- Azt már nem I Mégiscsak én vagyok
itt a háziasszony - Elsie beletúrt a táskájába,
és egy kulcscsomót vett elő. - Gyerünk!
- Hova?
- Választunk valamit, amire gusztusunk
van.
115
- Elsie! Megőrültél? - próbálta
kijózanítani Tronheim. - Ilyen állapotban?
És ha találkozunk valakivel?
- Ne félj. - Elsie a férfi kezébe nyomta a
kulcsokat. - A lyukaikban kucorognak, mint
az ürgék. De ha meg is látnak, befogják a
szájukat. Apa nem tűri a besúgókat!
Nem segített a szép szó, Elsie elszántan
vonszolta a férfit a melegház felé, és Erich
végül beadta a derekát. Eléggé
bizonytalanul lépegetve, és a saját
sutaságukon nevetgélve mentek végig a
folyosókon, míg végül egy zsákutcába
értek. Elsie megszokott mozdulatokkal
állította be a kódot, és beléptek a feltáruló
ajtón.
A tágas, szépen gondozott melegházban
a terület ágyásokra volt osztva. Minden
egyes terület egymástól átlátszatlan
kerítéssel elválasztva, a maga életét élte. A
citrusfélék szekciójában párás forróság volt.
Az alacsony mandarinfák ágait lehúzták a
hatalmas, de zöld gyümölcsök. A citrom is
zöld volt. Nagy nehezen találtak egy félérett
grapefruitot, aztán továbbmentek. Az egyik
szekcióban még csak virágoztak az
almafák, a másikban már apró zöld
gyümölcskezdemények csüngtek az ágakon,
a harmadikban csupaszon álltak a fák: épp
csak kezdtek kipattanni a rügyek. Elsie
végigsimított a halántékán.
- Elfelejtettem. Alma már nincs. Gyere,
szedjünk paradicsomot.
- És zsenge uborkát - közölte a maga
óhaját is Tronheim.
A piros gyümölcsökkel megrakodva
szekcióból szekcióba mentek, de az egyik
uborkásban csak néhány levélke volt a
növényeken, a többiben meg már teljesen
elszáradtak.
- Várj csak - állt meg Elsie. Apának
vannak kísérleti hibridjei is. Óvatosan
leszedünk egy párat. Marad neki épp elég.
Átmentek a melegház legtávolabbi
végébe. Elsie megállt egy teljesen elzárt
szekció előtt, és sorra próbálta a kulcsait.
Amikor kinyílt az ajtó, egy almáskertben
találták magukat.
- Na, ez már jó lesz.
 Az almát a zsebükbe kellett szedni, mert
Erich keze már tele volt paradicsommal.
- Elég lesz, ne vidd túlzásba - mondta
Erich, mert látta, hogy Elsie a nagy
lendületben többet szed, mint amennyit el
tudnak vinni. - Hagyjál helyet az uborkának
is.
- Te kis gyáva... - értelmezte a szavait a
maga módján Miss Loomer. - Nyitva áll az
ajtó... Ne félj, most én vagyok itt a gazda!
- Jól van, gazda - mondta gúnyolódva
Erich. - De magad fogod cipelni, mert én
már dugig tele vagyok.
A szomszéd szekcióban találták meg,
amit kerestek. Világossárga virágokkal és
rücskös, zsenge uborkával zsúfolt ágyások
birodalmába kerültek.
- Ezt a szekciót apa maga gondozza -
mondta Elsie, és óvatosan leszakított egy
uborkát a száráról.
- Nocsak - hökkent meg a
pszichobionikus, és megtántorodva az
ajtókilincs után kapott. Halk csettenés
hallatszott. Az ajtó becsapódott. És sötét
lett, még a naplementénél is sötétebb.
Tisztán kivehető suttogás hangzott fel:
.....ÉS GYÖNYÖRŰ A FÖLD, AHOL
NINCSENEK FÖLD ALATTI
ÁTJÁRÓK, AHOL A LEVEGŐ TISZTA
ÉS ÁTLÁTSZÓ, A FENYŐERDŐBEN
PEDIG GYANTA- ÉS FENYŐTŰILLAT
SZÁLL EL LEHET TERÜLNI A FŰBEN,
ÉS HALLGATNI A MADARAK
ÉNEKÉT, TELJES TÜDŐVEL LEHET
LÉLEGEZNI, NEM KELL FÉLNI, HOGY
ELROMLIK A LÉGKONDICIONÁLÓ,
ÉS LASSÚ HALÁLLAL HALSZ MEG A
LEVEGŐTLENSÉGTŐL. ELŐBB CSAK
AZT ÉRZED, HOGY A LEVEGŐ
MEGSŰRŰSÖDIK, AZTÁN
SZOMJASAN KAPKODSZ A
MARADÉK KIS OXIGÉN UTÁN,
LESZAGGATOD A RUHÁDAT, ÉS
LASSAN ELVESZÍTED AZ
ESZMÉLETEDET..."
- Mi a csuda! - kiáltott fel Erich. -
Beszélő uborkák!
A kiáltás mintha felébresztette volna
Elsie-t. Megragadta a mellén a ruháját.
- Segítség! Megfulladok! - kiabált
rémült hangon, és térdre roskadt. A
leszedett uborkák kihullottak a kezéből, és
begurultak a polcok alá. Tronheim lázasan
rácsapott a kilincsre, és kitárta az ajtót.
Megragadta Elsie-t a hóna alatt, és
kivonszolta a folyosóra. Mint valami
rajtakapott gyerek, Erich gyorsan
összeszedte a szétgurult uborkákat, és félve
körülnézett. Az ittassága ellenére is
tisztában volt azzal, hogy mister Loomer
legszentebb szentélyét, az uborkást, messze
el kellett volna kerülni. Mindent
visszaállítottak az eredeti helyére, semmi
áruló nyoma nem maradt a behatolásuknak.
Ekkor döbben rá, milyen halálos csend állt
be. Becsapta az ajtót. A szekció ismét
elsötétedett, és újra felhangzott az iménti
fojtott, szuggesztív suttogás... Ezúttal
azonban ezek a monoton hangú szavak a
halálról, a magány szörnyűségéről az
állomás bezárt térségében, egészen más
reakciót váltottak ki, és Erich gyorsan
kiugrott a szekcióból.
Elsie lassanként magához tért a
pszichikai sokk állapotából. Erich
felsegítette.
- Mi történt velem? - kérdezte a lány
tompa hangon, amikor újra szabadon
lélegzett.
- Nem tudom - mondta komoran Erich. -
Valami suttogás volt, aztán...
- Suttogás? Ja, a suttogás... ugyanaz a
suttogás, ami éjjelenként - borzongott meg
a lány. - Gyerünk innen, félek.
Így aztán visszatértek Erich szobájába.
Útközben senkivel nem találkoztak.
- Remek ember vagy te, Elsie - mondta
Tronheim, míg kitöltötte a konyakot -, de
azt hiszem, az idegrendszered nem bírja
már sokáig ezt az életmódot. Valami
vénemberes suttogástól sokkba estél, és mi
lesz később?
- Kérlek, Erich, ne tréfálkozz. Ez a vén-
emberes suttogás, ahogy te nevezed, az
apám hangja volt. Nem tudom, miféle
kísérleteket folytat ott, de valamiért rosszul
lettem... Na, igyunk, és erről többet egy szót
se!
116
 - Ahogy akarod. Szóval, azt mondod, az
apád hangja volt?
- Azt hiszem, megegyeztünk, hogy...
- Igen, igen... De azért mégis furcsa...
Reggel Erich alig tudott felkelni. A
fejfájásán nem enyhített se a kezelés, se a
forró kávé. A tegnap szedett gyümölcs és
zöldségféle érintetlenül állt az asztalon:
túlságosan nagy hatással voltak rá az
éjszakai események. Tronheim fel s alá
járkált a szobában, megpróbált
összpontosítani, igyekezett végiggondolni a
tegnap történteket. Végül is az események
és tények halmazából sikerült egy vékony
fonalat kiemelnie. A friss zöldfélék nagy
választékából az ő étrendjén egyedül az
uborka szerepelt. Tegnap viszont
meggyőződött arról, hogy a nagy
melegházban az uborkaszezon már véget
ért. Vagyis, amit kapott, az a kísérleti
szekcióból származik. Beszélő uborka! Ha
ezt elmondaná, mindenki őrültnek tartaná!
De hát lehetséges volna valóban ez a
lázálom? Mindenekelőtt tisztázni kell Loo-
mer szerepét. Erich a Videotonhoz lépett, és
a konyha számát hívta. A képernyőn
idősebb, testes férfi jelent meg, fáradt,
táskás szemekkel.
- Egyedi megrendelése van, mister
Tronheim?
- Köszönöm, nem. Azt szeretném
megtudni, hogyan állítják össze az állomás
munkatársainak étrendjét.
- Ez egy egész tudományág, mister
Tronheim, de gyakorlatilag
harmincnegyven menüt állítunk össze egy
hónapra. A sorrendjüket számítógép
határozza meg. Az osztja aztán szét a
szobákba is a meghatározott élelmiszereket.
- Szóval az ismétlődést, ha jól értettem,
számítógép ellenőrzi? A zöldféléket is...
- Ó, azt nem! A zöldfélékkel kissé
bonyolultabb a helyzet. Ami nem nyers
formában kerül fogyasztásra, mint a
krumpli, a cékla és más efféle, a konyhára
kerül, a többi, köztük a gyümölcs is,
közvetlenül a melegházból kerül
szétosztásra.
117
- Szóval a melegágyból egyenesen a
fogyasztó asztalára? - tréfálkozott
Tronheim.
- Dehogy! Vannak ott tárolók,
amelyekben vigyáznak az optimális tárolási
feltételekre.
- És, bocsásson meg, még egy utolsó
kérdés. A zöldfélék és gyümölcsök
szétosztását is a konyhai számítógép végzi?
- Nem, a melegháznak megvan a saját
gépe. Az számítja ki a munkák programját
is: az öntözést, a műtrágyázást. Ha meg
szükséges, professzor Loomer elvégzi a
kellő változtatást a programban.
- Nagyon köszönöm a felvilágosítást.
Tronheim kikapcsolta a videofont, és a
tenyerébe temette az arcát. Korábban a
képernyő fénye nem okozott ilyen
ingerültséget benne. Ez is az idegrendszer
elgyengülését mutatja. És Loomer
közreműködése alátámasztást nyert. A
pszichobionikus érezte, hogy a
legfontosabb még hiányzik: a tényleges
tudományos alap. Loomer megvádolása
ilyen fantasztikus hipotézis alapján, mint a
beszélő uborka, nem komoly dolog. Mit
lehet tenni? Hogyan lehet igazolni?
A szakáccsal folytatott beszélgetés
eszébe juttatta, hogy ideje volna enni.
Bement a lakószobába. Az asztalon még
mindig ott hevert a tegnapi gyümölcs- és
zöldséghalom. Talán éppen ezekben rejlik
az a hipnotikus méreg, amelyet semmiféle
analízissel nem lehetett kimutatni. Miért is
ne? Hiszen Loomer a Holdra érkezése előtt
is már hasonló problémákkal foglalkozott.
Ha feltételezzük, hogy a növényi sejtek
befogadják az információt, ez a lehetőség
nem is olyan értelmetlen, hiszen az
agysejtjeink is ugyanolyan módon épülnek
fel... Ez a feltételezés egységes lánccá
kovácsolja össze az eddig széteső
eseményeket és tényeket. Igen, Loomer, aki
annak idején nagy port vert fel azzal, hogy
felfedezte a hanghullámoknak a növényi
élettevékenységre gyakorolt hatását,
emellett tehetséges fajtanemesítő is
- képes lehetett jelentős mértékben
megnövelni a növények hangérzékenységét,
sőt kialakítani azt a képességüket, hogy
akkumulálják a hangot. Igen, ebben a fel-
tételezésben van logika. Nehezebb a dolog
a bizonyítékokkal. A nagyszámú pszichikai
megbetegedés az állomáson? Túlságosan
kényes kérdés, és nem fog elég
meggyőzően hatni. Kísérletet lehetne
végezni egy szakértői bizottság előtt, előbb
azonban fel kell kelteni a bizottság
érdeklődését, meg kell győzni őket. Ehhez
pedig másféle tények is szükségesek. Stop!
És az almák? Azok a bizonyos almák,
amelyeket miss Loomer olyan akkurátus
pontossággal küldöz a Holdról az
unokatestvérének, akiben váratlan
matematikai tehetség bukkant fel. És a
kertész? Még egy példa a pozitív hatásra, és
ez itt van, kéznél. Tronheim megfeledkezett
a fejfájásáról. Aha! Az alma stimulálja az
analitikai képességeket! Erich felkapta a
legnagyobbat, és beleharapott. Ez volt az,
avval a különös sáfrányos mellékízzel!
Megevett néhányat, rendbe tette a szobát, és
ebédet rendelt. Most első ízben ette könnyű
szívvel a forró levest, elpusztította a
nedvdús sültet, csak a két nyers uborkát
tette be egy műanyag zacskóba a tegnap
szedettekkel együtt, és behelyezte a
termosztátba. Jó lesz majd a kísérlethez, a
bizottság előtt, amennyiben Loomernek
sikerülne megsemmisítenie a kísérleti
szekció termését a bizottság érkezése előtt.
Ebéd után egyet szundítva, Tronheim
ismét teli volt erővel és energiával. A
zuhany alatt elűzte a maradék álmosságot
is, aztán felhívta miss Loomert.
- Hogy vagy, Elsie? - kérdezte, a
képernyőt nézegetve.
- Fáj a fejem, és általában, olyan
undorom van mindentől...
- Gyere ide, szabadalmazott gyógyszerre
leltem a fejfájás ellen.
- Komolyan ? És segít ?
- Tökéletesen. Majd meglátod magad is.
- És eddig még nem kínáltad fel?
- Azt se tudtam, hogy létezik.
- Istenem, micsoda ember! Mindjárt ott
vagyok.
A várakozás közben Erich felvette a
pszichogramját. A görbe teljesen kielégítő
volt, a pszichobionikus a kezét dörzsölte
örömében. Ügy látszik, igaza van. A
legfontosabbak azonban a tények. Erich
találomra behívta néhány páciensét. Aztán
megállapodott Lemberggel és Calcottal,
hogy munka után találkoznak. Most aztán
minden részletében végig keli gondolni az
elképzelését, ekkor azonban feltárult az
ajtó, és belépett Elsie.
- Fáj? - kérdezte együttérző pillantással
Erich.
- Borzalmasan. Valósággal szétrobban.
- Semmi baj, mindjárt meggyógyítjuk.
Tronheim átment a lakószobába, és
behozott egypár almát.
- Egyél almát, Elsie, ez jót tesz a
szervezetednek.
- Előbb kérem a tablettákat - makacs-
kodott a lány. - Meg aztán nem is szeretem
az almát.
- Meg kell szeretned. Az alma a
gyógyszered.
Miss Loomer mérgesen felpattant a
fotelból.
- Azért hívtál, hogy csúfolódj velem?
- Nana, Elsie - Tronheim gyengéden
visszaültette. - Túl jól ismerem az
állapotodat, hogysem ostoba tréfákat
engednék meg magamnak. Higgy nekem,
megeszel két almát, és mindjárt sokkal
jobban leszel. Persze nem azonnal. Egy-két
óra múlva...
- Nem értem.
- Pedig nagyon egyszerű. Méreg és
ellenméreg. Mint abban a régi mesében a
kis Mukkról. Milyen zöldséget szoktál
enni? Uborkát?
- Nem, a paradicsomot szeretem.
- Igen, persze, nem uborkát. Nem
etethetett téged uborkával. Ma is ettél
paradicsomot?
- Mondjuk, na és aztán ? Rejtélyekben
beszélsz.
- A paradicsom, amit eszel, elfojtja az
akaratot és az emlékezetet.
Miss Loomer a kezébe temette az arcát.
- Nem értek egy szót sem. Miért
ijesztgetsz? - a hangja könnyes volt.
- Elsie, nyugodj meg, kérlek. Lehet,
hogy nincs igazam. Paradicsomot, nyilván,
nem kapsz nagyon gyakran. És megeszed
118
ezeket a csodás almákat, amelyeket annyira
magasztal a te Alfréd unokatestvéred. Jól
mondtam a nevét?
Elsie felsóhajtott, megtörölte a szemét a
zsebkendőjével, és nekilátott az almának.
- Most pedig, kedvesem - mondta Erich,
amikor a lány végzett az almával -,
felvesszük a pszichogramodat. Rendben?
Erich óvatosan, akár egy szeszélyes
gyerekre, felhelyezte a lányra az
érzékelőket, és bekapcsolta a készüléket.
- Doktornő, tud olvasni ezekben a
cikcakkokban ? - kérdezte, amikor a lány
elé tette a friss grafikont.
- Tudok egy kicsit, de fáj a fejem.
- Bocsáss meg, egészen elfelejtettem.
Tudod mit, menj, feküdj le egy kicsit. Talán
sikerülni fog szundítani egyet, utána majd
beszélgetünk.
Erich elkísérte Elsie-t, aztán visszatért a
feljegyzéseihez, de dolgoznia már nem
sikerült, mert a berregő az első páciens
érkezését jelezte.
- Jöjjön be, mister Parson. Hogy érzi
magát?
- Képzelje, doktor, egész jól.
- Hát ez nagyszerű. Mondja csak, nem
hiányol valamit a táplálkozásban, nem
hiányzik, mondjuk, valami különleges,
kedvenc étele?
- Ugyan, doktor! Itt kitűnő az ellátás.
- Mondja mister Parson, vissza tudna
emlékezni az utóbbi hét étrendjére?
- Erre elég nehéz válaszolni... Mindig
van valami új... Ráadásul ezek az állandóan
szereplő friss zöldségek...
- Friss zöldségek? Éspedig mik?
- De hát mit csodálkozik ezen? Hát nem
tudja, hogy...
- Nem - bocsátkozott bele egy kis
csalásba Tronheim. - Nekem úgy látszik,
nem jár.
- Lehetséges, lehetséges - mondta
zavartan Parson -, ámbár, megértheti,
eléggé különös...
- Nem válaszolt még a kérdésemre -
emlékeztette Tronheim.
- Hát, volt mindenféle. Retek,
újhagyma, uborka, paradicsom...
- Mindennap ennyiféle?
119
- Bocsásson meg, nem így gondoltam.
Az uborka úgy két héttel ezelőtt elfogyott.
A retek még előbb. Most főleg paradicsom
van.
- Köszönöm, világos.
Erich feltett még néhány kérdést a
munkáról, a napirendről, az álmairól.
Miután nyilvánvaló lett, hogy mister Parson
pszichikumában semmiféle eltérés nincs,
elbocsátotta. A berendelt páciensek
kikérdezése után Tronheim meggyőződött
arról, hogy az uborka tekintetében ő az
egyetlen kedvezményezett. Késő délután
Johnny nyitott be a szobába.
- Hívatott, doki?
- Igen, barátocskám. Volna egy kis
kérésem. Nézd meg ezt a limlomot itt a
ládákban, és ha lehetséges, állíts össze
belőlük egy hordozható magnetofont.
Calcott beleturkált a ládákba.
- Megvan minden, ami kell. Egypár óra
múlva kész lesz. De a saját szobámban
jobban tudok dolgozni.
- Ahogy akarod, Johnny. Csak legyen
meg még ma.
- Meglesz, mister Tronheim.
Calcott elment. Erich felállt,
nyújtózkodott. Elégedett volt az eltelt
nappal. Az éjszakai lidércnyomás
megszűnt. Felbukkant egy teljesen ésszerű
munka-hipotézis, amely nagyjából fedte a
valóságot. Gondolta, megnézi, hogy van
miss Loomer. Elsie asztalnál ült, és jó
étvággyal vacsorázott éppen. Egy külön
kistányéron két uborka feküdt.
- Tudod, remekül kialudtam magam, és
alaposan megéheztem - mondta, és az
uborka után nyúlt. - Nézd, milyen
pompásak.
Erich abban a pillanatban tépte ki a
kezéből az uborkát, amikor már éppen a
szájához emelte.
- Megőrültél? Hiszen ez a beszélő
uborka! Nekem szánták.
- Ide hallgass! - ugrott fel az asztaltól
miss Loomer. - Ebből elegem van! Miféle
rémlátomásaid vannak?
- Hogy van a fejed? - kérdezte
gyengéden Tronheim, mintha nem is
hallotta volna a lány heves kitörését.
 - Elmúlt... - mondta zavartan Elsie, akit
Erich hangja teljesen lefegyverezett.
- De magyarázd meg már végre, miről
van szó. Elvégre orvos vagyok és...
- Megmagyarázom, kedves, egy kicsit
később. Befejezted a vacsorát? Akkor
gyerünk.
- Megint pszichogram?
- Igen. És hiába mosolyogsz. Ez az
egyetlen meggyőzési eszközöm a számodra.
Amikor a felvétel elkészült, Erich az
asztalra tett két pszichogramot.
- Nos, kedves doktornő, valaki azt
mondta nekem, hogy eligazodik a pszi-
chogramokon... Az elsőt négy órával ezelőtt
vettem fel. Nézd, milyen tompák a csúcsok
itt... Mit jelent ez?
- Hát, bizonyos idegközpontok
elfojtását.
- Nem bizonyosakét, Elsie, hanem egész
pontosan meghatározottakét: az akaratét és
az emlékezetét. Na most, mint orvos,
mondd meg nekem, milyen betegség
idézhet elő ilyen eltéréseket?
- Ezeknek az agyterületeknek a
közvetlen traumája, alkohol vagy
kábítószer. És, persze, az általános
idegkimerültség.
- Jól van. És milyen gyorsan lehet
helyreállítani az elváltozást?
- Helyes diagnózis esetén két-három hét
alatt.
- Akkor most nézd meg a második
pszichogramot. Azt most, az előbb vettem
fel.
- Lehetetlen! Szóval teljesen egészséges
vagyok?
- Nem, nem egészen. A csúcsok, bár
tisztán kirajzolódnak, lemetszett trapéz
alakú görbéből emelkednek ki. Egyél almát,
Elsie!
- Nagyon furcsa - mondta Elsie
elgondolkodva. - És mivel magyarázod te
mindezt?
- Te nagyon jól tudod, milyen
kísérleteket folytat az apád.
- Tudom: a hangrezgések hatását
vizsgálja a növényeken.
- És olyan fajták nemesítésével is
foglalkozik, amelyek érzékenyebbek a
hanghatásokra - tette hozzá Erich. - így
van?
- Mondjuk - hagyta rá Elsie.
- És milyen következményekre vezethet
ez a fajta növénynemesítés?
- Megnő a terméshozam, javulnak az
ízek... Nem tudom, talán még más is van...
- Hát ez az! Van még valami más is! Ez
a más pedig az, hogy a növény információt
vesz fel, és felhalmozza a gyümölcsében.
- Azt gondolod, hogy apának sikerült
olyan fajtákat kinevelnie, amelyek... - Elsie
elhallgatott, félt fennhangon kimondani a
gondolatot, amely túlságosan képtelennek
tűnt.
- Igen - felelt keményen Tronheim.
- De hát ez lehetetlen I
- Na és a te Alfréd unokatestvéred a
hirtelen jött matematikai tehetségével?
Kicsit furcsa szeszély, nem igaz, a Holdról
küldeni almát a Földre! Az a dolog nyitja,
hogy a Földön ilyen alma nincs. Te magad
is annak köszönheted a gyógyulásodat !
Elsie elgondolkodott. A pszichobioni-
kus nem zavarta. Miss Loomernak jóval
több végiggondolni valója van, mint neki. A
lány jobban ismeri a körülményeket az
állomáson, a szeme előtt kifejlődött
betegségek kórtörténetét és sok más
egyebet, amit most újra át kell nézni. Erich
tisztában volt azzal, hogy az egyetlen
esélyt, hogy meggyőzze a bizottságot a
kísérlet elvégzésének szükségességéről, az
adja neki, ha a lány támogatja, de vajon
szembefordul-e az apjával?
Borzasztó dolog az, amit mondasz
- törte meg a csendet Elsie. - De
ugyanannyira fantasztikus is.
Az ajtólámpa felvillant, és megszólalt a
berregő.
- Biztos a kertész - súgta Erich. -
Átmennél a másik szobába?
- Igen, persze, ha zavarok.
Elsie csöndesen kiment az ajtón.
Tronheim kinyitotta a bejáratot.
- Jöjjön be, mister Lemberg. Hogy érzi
magát?
- Köszönöm, kitűnően.
- Nagyon örülök. És mi van a
memóriazavarokkal ?
120
 - Azóta nem fordult elő. Nagyon-
nagyon hálás vagyok önnek, doktor.
- Azt hiszem, az én segítségem nem a
legfontosabb tényező volt - nevette el magát
Tronheim. - Minden a táplálékon és az
egészséges életmódon múlik.
- Nagyon találó megjegyzés, doktor.
Vegyen például engem. Mértékletesen
étkezem, növények között dolgozom, azok
meg, mint ismeretes, oxigént lélegeznek ki.
Ezért aztán én jobban érzem magam, mint a
többiek.
- Na és, bocsásson meg a
kíváncsiságomért, milyen növényi
táplálékokat kedvel leginkább?
- A gyümölcsöt, fiatalember, a
gyümölcsöt, nem pedig a főzelék- és
zöldségféléket. Legjobban az almát
szeretem, és nem is akármelyiket, hanem a
sáfrányosat. Hoztam is önnek.
Csemegézzen belőle.
Lemberg kirakott egy csomag
sáfrányalmát.
- Köszönöm - örvendezett tiszta szívből
Erich. - Igazán nagyon köszönöm. De,
elnézést a háborgatásért, mondja, akkor,
amikor az az eset történt... nem evett valami
zöldséget?
- De igen, tudja, megettem két
paradicsomot. Biztosan tévedésből küldték
nekem. Mister Loomer jól tudja, hogy én
nem szeretem az ilyesmit.
- Pontosan emlékszik, hogy akkor volt?
- Már hogyne emlékeznék? Hiszen
mondom, valami hiba történt. Ha nekem
kell valami, szedek magamnak.
- Na és mi van a matematikával?
- Bármilyen különös, doktor, ebben is
igaza van. Meg fogom kérni mister Loo-
mert, hogy engedjen nyugdíjba menni.
Pénzt kerestem már eleget. Visszamegyek a
Földre, és a mű-algoritmusok megoldásával
fogok foglalkozni. Tudja, rendkívül érdekes
probléma I
- Az ilyen késői szerelem mindennél
erősebb. És nem próbált rájönni, honnan
támadt ez a váratlan matematikai tehetsége?
Az öreg elgondolkodott, a fejét csóválta.
121
- Ne nézzen bolondnak, de én azt
mondanám, hogy ebben részben mister
Loomer kísérletei a bűnösek.
- Hogyhogy?
- Tudja, a szekcióban, ahol ezek az
almák teremnek, mister Loomer elhelyezett
egy magnetofont, amely matematika-
leckéket ad le. Nagyon világosan
megmagyaráznak mindent. Tudja, ez afféle
hipnózis. Én meg már sok éve dolgozom
mellette. Akarom, nem akarom, hallgatom.
Persze, ez aztán hatott rám. Igaz, mister
Loomer mindig azt tanácsolja, hogy
kapcsoljam ki. A többi szekcióban meg is
teszem, ott más program megy. Néha
belehallgatok - elfog a szorongás. Ahogy
elkezd ott beszélni a Földről, az egész
lelkem elszomorodik, futnék, repülnék
innen.
Erich csak hallgatta, nem szólt közbe. A
diadalhoz most már a siker érzése is társult.
A kertész elbeszélése aranybánya. Hát ha
még a segítségét is megkaphatná I
- Szóval, minden szekcióban ott vannak
a magnetofonok ?
- Miért volnának mindegyikben? Csak a
kísérletiekben. Azok teljesen külön vannak
elhelyezve. Mister Loomer nem szereti, ha
valaki oda dugja az orrát. Úgyhogy, doktor,
nehogy kiadja az öreget, ne beszéljen
senkinek sem a kísérletekről.
Erich bólintott. A kertész elköszönt és
elment. Erich bezárta az ajtót, és kiengedte
Elsie-t a búvóhelyéről. A lány szórako-
zottnak és zavartnak látszott.
- Nos? - kérdezte Tronheim. Hogy
tetszik egy teljesen objektív és eléggé jól
értesült ember beszámolója?
- Az ő szavai semmit sem bizonyítanak
- mondta halkan, de határozottan Elsie. -
Hiszen ő közvetlenül kapta az információt.
- Nem, csak még nem jött rá, hogy az
információt nem csupán kívülről kapja,
hanem, hogy úgy mondjam, belülről is.
Maga az a tény, hogy az összes kísérleti
szekcióban van magnetofon, már sok
mindent elárul.
- Semmit nem árul el. Tegyük fel, hogy
a kísérletekhez egyszerűen csak alacsony
hangfrekvenciára volt szükség, és erre a
célra egy hipnopedagógiai matematika
tanfolyam felvételét használta. És akkor mi
van ?
- Csak az, hogy a növények felvették az
információt, és valamilyen módon
továbbadták az embereknek, köztük például
Alfrednak.
- És ha csak véletlen egybeesés?
- Nem volna rossz. De sajnos, egész
tömeg negatív pszichikai ráhatási esetre van
példánk. Itt vannak azok a beszélő uborkák!
Olyan programot kaptak, hogy az
információs töltésükkel az idegrendszer
traumáját okozzák.
- Nem, ez valami képtelen rémlátás.
- Rémlátás? De hát erről igen könnyű
meggyőződni, legalábbis, amíg az apád
nincs itthon. Ha tényleg vannak ott
magnetofonok, akkor...
- És ha nincsenek?
- Akkor nekem itt nincs több
keresnivalóm, pakolok, és szedem a
sátorfám...
Elsie habozott. Egyrészt nem akart még
egyszer belépni a melegházba, másrészt
viszont szomjazott az igazságra, bár
ugyanakkor félt is tőle.
- Jól van - mondta bizonytalanul. -
Nézzük meg.
- Most mindjárt?
- Nem - válaszolta töprengve Elsie
inkább egy kicsit később, amikor minden
lecsendesedik.
John Calcott teljesítette az ígéretét. A
magnetofon elég kicsi lett ahhoz, hogy
zsebre lehessen tenni. Tronheim kipróbálta
a készülék érzékenységét különböző
távolságú hangforrásokkal. A felvételek
teljesen kielégítőek voltak.
- Minek önnek ez a magnó, doki? -
kérdezte Calcott, miközben a művében
gyönyörködött.
- Tudod, Johnny, lehetnek bizonyos
szolgálati kellemetlenségeim, ha nem
vagyok elég körültekintő. Előfordulhat,
hogy nem tudom elkerülni az összecsapást
az állomás igazgatójával, és akkor jobb, ha
megvan a felvételem a beszélgetésünkről.
- Verekedésre készül, doki?
Erich ravaszul kacsintott.
- Mit lehet tenni? Ahogy a görögök
mondták: „Szeretem Platónt, de az
igazságot még jobban."
Miss Loomer már várta a szobájában.
- Hol a csodában voltál? - kérdezte, s
közben idegesen simogatta a halántékát.
Erich keményen a lány arcába nézett.
- Ahogy így elnézlek, nem az életed
legszebb estéje.
- Mit számít ez...
- Félek, hogy számít. A legjobb
formában kell lennünk. Kapjunk be két-két
almát, nézzünk meg valami szórakoztató
műsort...
Elsie tűnődve nézte az almáját, mintha a
gondolataival be akarna hatolni a gyümölcs
sejtjeibe, ahol a zamatos nedven kívül még
valami idegen információ is van.
- Hát igazán lehetséges volna?
Végighaladtak a folyosón, és a melegház
közönséges részét maguk mögött hagyva,
megálltak az első szekciónál. Erich
észrevétlenül megindította a
zsebmagnetofont - felvétel. Csörögtek a
kulcsok, az ajtó feltárult. Paradicsomok
százai nőttek itt teljes békében. Kevés volt
az érett gyümölcs. Elsie megkönnyebbülten
fellélegzett: a szekcióban teljes, mélységes
csend honolt.
- Hol vannak hát a magnetofonjai,
fantaszta úr? - kérdezte gúnyosan.
- Amíg az ajtó nyitva van, ki vannak
kapcsolva. Csukd be az ajtót kulcsra.
Figyelj csak.
Erich becsukta az ajtót, és azonnal
felhangzott a monoton suttogás:
.....NE ÖNFEJŰSKÖDJETEK, AZ
OSTOBASÁG. AZ
ENGEDELMESSÉGNEK
MAGASRENDŰ ÉRTELME VAN.
MEGSZABADÍT BENNETEKET A
TÉPELŐDÉS KÍNJAITÓL, ÉS
KÖNNYEBBÉ TESZI AZ ÉLETET.
HALLGASSATOK A BELSŐ HANGRA,
AZ ÖSZTÖNRE, NE TÖPRENGJETEK A
TETTEKEN, AZ ÉLET EGYHANGÚ,
MINEK VISSZAEMLÉKEZNI A
TEGNAPRA..."
122
 - Ez a te programod, Elsie - mondta
komoran Tronheim, és megérintette a lány
vállát.
- Mi az? Mit mondtál? - szakította ki
magát felriadva a kábulat tapadós
pókhálójából a lány. - Ne haragudj, azt
hiszem, nem aludtam ki magam.
- Azt mondom, menjünk - Erich
kinyitotta a szekció ajtaját. - Túlságosan
érzékeny vagy erre a programra.
- Azt gondolod, hipnózis?
- Te még mindig kételkedsz? Elég, ha
csak meghallod ezt a hangot, már transzba
esel. Azt hiszem, jobb lesz, ha nem
hallgatod végig ezt az egészet.
- Nem. Meg kell győződnöm a
valóságról.
Szekcióról szekcióra jártak. A
programok nem voltak valami túl
változatosak. A kilenc szekcióban
mindössze háromfajta növény termett:
paradicsom, uborka és alma. Minden
fajtánál két egymás utáni szekcióban
előnevelés folyt, a harmadikban pedig
megerősödtek az örökletes tulajdonságok.
Mindez különös élességgel volt látható az
almaszekció programjaiban. Az első
almaszekcióban az almafák az általános
iskolai matematikaanyagot tanulták, a
másodikban a magasabb matematika
tételeit, a harmadik pedig a modern
számítási módszerekkel ismertette meg a
növényeket. Pszichológiai szempontból az
uborkák programja volt a
legkörmönfontabb. Felzaklató fényjátékkal
kísért zagyvaságok váltakoztak meleg
líraisággal és meghittséggel; halk suttogásra
vérfagyasztó kiáltások következtek.
Felismerhetően követték egymást a divatos
vadnyugati felvételek, a klasszikusok és
utánuk újra meg újra a hipnotikus suttogás.
A körséta végére Elsie teljesen
összeomlott. Szótlanul mentek vissza Erich
szobájába. A küszöbön Elsie megtorpant.
- Én hazamegyek, Erich. Végig kell
gondolnom az egészet, és valamire el kell
határoznom magam.
Tronheim nem tartóztatta. Most, hogy
meggyőződhetett a hipotézise
helyességéről, előtört belőle az elmúlt
123
napok minden fáradtsága, na meg a kísérleti
szekciók végigjárása sem múlt el
nyomtalanul: tudat alatt hatottak rá a
hipnotikus programok, ha nem is olyan
mértékben, mint Elsie-re. Erich levetkőzött,
és lefeküdt aludni. Mindenekelőtt
feltétlenül ki kell aludnia magát.
Túlságosan világosan állt előtte a helyzet,
az állomás igazgatójával megvívandó harc
minden nehézsége.
Egy óra volt már csak hátra a menetrend
szerinti járat érkezéséig, és Tronheim még
mindig nem tudta semmire sem elhatározni
magát. Egyrészről Loomer felfedezése
hatalmas érték az emberiség számára. A
biológiai stimulálás segítségével a
lángelmék egész seregét lehet nevelni a
tudomány, a technika, a művészet
számára... Minden a programon múlik. Ha
egy olyan fafej, mint Alfréd Loomer
rendkívüli tehetséget kap, mi lesz egy már
eredetileg is tehetséges fiatalból? Viszont
Loomer professzor felfedezéséből könnyen
valami titkos fegyver lehet, ahogy ezt
egyébként ő maga is megvalósította;
zúgolódás nélkül robotoló munkaerőt lehet
nevelni vele, korlátolt, morális korlátokat
nem ismerő s ezért irgalmatlan, de
ugyanakkor fegyelmezett katonákat. Erich a
fejét fogta a nagy tépelődésben. De mi tartja
vissza a döntő lépéstől? A bizonyítékok. A
konkrét, súlyosan terhelő bizonyítékok.
Maga, Tronheim meg volt győződve arról,
hogy az összes ideg-összeomlásos esetet a
beszélő uborka idézte elő, de arra, hogy
Loomer használta fel ezeket a szörnyű
stimulátorokat, semmi bizonyítéka nem
volt. Igen, haladéktalanul cselekedni kell:
Elsie hallgatására nem szabad számítani, őt
túlságosan felzaklatták apjának feltárult
titkai. Elég, ha Loomer eltávolítja a
szekcióból a magnetofonokat, és egyetlen
bizottság se köthet bele. Erichet agyalágyult
hülyének fogják bélyegezni. Éljen a
meghatalmazásával, és tartóztassa le
Loomert... De meg tudja-e győzni a
későbbiekben a bizottságot? Ha nem, egy
ilyen kockázatos lépés a karrierjét szegheti.
Így aztán minden határozott elképzelés
nélkül indult el Tronheim a zsilipkamra
felé.
Dübörgés hangzott fel. Ray hű maradt
önmagához. A holdjáró pontosan a
menetrend szerint gördült be a
zsilipkamrába. Erich türelmetlenül várta
végig, hogy a gépet lemossák és
megszárítsák. Végre megnyílt az ajtó, és
megjelent Loomer professzor. Kissé
zavartan bámult a pszichobionikusra.
- Mivel érdemeltem ki ezt a
megbecsülést?
- Mint látja, teljesen egészséges vagyok,
Herr Professor - fordult hozzá németül
Tronheim -, és ebben az ügyben volna
beszélnivalóm önnel.
- Valami komoly? - kérdezte Loomer,
mintha észre se venné az ironikus
hangnemet.
- Ön nagyon jól tudja - Erich alaposan
megnyomta az „ön" szót -, hogy elegendő
komoly adat nélkül nem fordulnék önhöz.
- Jól van, gyerünk.
A dolgozószobájához érve a professzor
kulcsot vett elő, elfordította a zárban, és
csak ezután állította be a nyitókódot.
- Nos, mi közölnivalója van?
- Mindenekelőtt az, hogy az ön
módszere az én esetemben nem érvényesült,
professzor úr.
- Nem értem önt. Beszéljen
világosabban.
- Nagyon is jól ért engem. A központi
bázisra érkező roncsok, ez az ön keze
munkája, de Kelvin az utolsó áldozata volt,
erre a szavamat adom.
- Ide hallgasson, mister Tronheim!
Nekem nem először van alkalmam efféle
vádaskodásokat hallani, de hogy ilyen
arcátlan módon álljanak velük elő, az...
- Fölösleges komédiáznia, Loomer.
Maga nagyszerű színész, arról
meggyőződhettem, de hát maga is
elismerheti: az, hogy én tökéletesen
egészséges vagyok, azt jelenti, hogy
elvesztette a játszmát!
- Nos, hát éppen kezdek kételkedni
abban, hogy ön tökéletesen egészséges.
- Ah, úgy? - dühödött meg Erich. -
Akkor hallgassa meg ezt.
Elővette a zsebéből a kis magnetofont,
és bekapcsolta.
- Az ön felvételei semmit nem
bizonyítanak - vágott vissza rendíthetetlen
nyugalommal Loomer.
 - Úgy gondolja ? Hát akkor tegye hozzá
az ön biológiai munkásságát, a beszélő
uborkák programját és felhasználásuk
következményeit, és végül, a vizsgálati
kísérletet, amelyhez, hála az ön
gondoskodásának, kitűnő anyagom van, és ez
már több bizonyíték, mint amennyi szükséges.
E pillanatban váratlanul kinyílt az ajtó, és
két ember lépett be az irodába. A hatalmasan
fejlett vállak és a tekintélyes öklök a belső
szolgálat munkatársaira utaltak.
A markos fickók rávetették magukat
Erichre, ő azonban előrántotta a zsebéből a
különleges kártyát, mire megtorpantak.
- Na, mi lesz? - emelte meg a hangját
Loomer.
- Teljhatalmú megbízatási kártyája van,
igazgató úr.
Erich felállt a karosszékből.
- Eltávolítóm önt a hivatalából, mister
Loomer. A különleges bizottság
megérkezéséig szigorú házi őrizetben lesz.
Senkivel nem beszélhet, nem levelezhet. A
legkisebb érintkezésért, akár a lányával is,
teljes felelősséget kell vállalnia a különleges
bizottság előtt. Az élelmiszeradagját csak az
én kezemen keresztül kaphatja meg. Világos?
- Igenis.
- Vezessék el.
Tronheim egypár percig mozdulatlanul
ült, végiggondolta a történteket. És ő még
habozott, mi legyen Loomerral! Egy
professzor egy bűnöző pszichikumával! Az
ilyen nem riad vissza a gyilkosságtól.
Amíg Erich rágta magát, hogy aljasságot
követ el azzal, hogy magnetofonra veszi a
professzor beismerését, az behívta ezeket a
fickókat, és csak a teljhatalmú megbízott
igazolványa mentette meg az elzárástól; hogy
a későbbiekben mi történt volna, nem nehéz
elképzelni. Loomer bármi áron az őrületbe
kergette volna, akkor meg beszélhet, amit
akar! Erich felállt, és fel-alá járt a
dolgozószobában. Most pedig feltétlenül ki
kell hívni a különleges bizottságot, de persze
nem használhatja a szokásos hírközlő
csatornákat.
Felhívta a garázst. A képernyőn az
ügyeletes arca jelent meg.
- Mondja csak, a központi járat nem ment
még el ?
- Nem, uram, most végezzük a
karbantartást.
125
- Hívja ide O'Brian gépészt.
- Igenis, uram.
Tronheim türelmetlenül dobolt az ujjával,
míg végre feltűnt a képernyőn a vezető jól
ismert arca.
- Ray, barátom, el kell küldenem egy
cédulát a központba. Elvihetnéd?
- A rendes postát is elviszem, doki
- sértődött meg O'Brian.
- Tudod, ez egy bizalmas üzenet. Azt
szeretném, ha személyesen a címzett kezébe
adnád át.
- Jól van, doki, úgy lesz. De siessen, egy
óra múlva indulok.
Erich megírta a hivatalos jelentést és egy
rövid beszámolót a részlegvezető, Korrens
részére. Két külön borítékba zárta, és sietett a
garázsba. Ray már az útra kész gép mellett
várt rá.
- Na, minden jót, doki! Úgy látom,
magánál minden rendben.
- Köszönöm, Ray. - Tronheim melegen
megszorította a vezető kezét. - A segítséged
nélkül nem úsztam volna meg.
- Szóval elkapta, doki?
- Ettől még messze vagyunk, barátom, de
egyet s mást már megtettem, és ez a fontos.
Mindkét borítékot személyesen a
főnökömnek, Korrensnek add át, a
pszichoterápiái intézetben. Biztosan ismered.
Olyan magas, betegesen sápadt arcú férfi.
Ray bólintott, eltette a leveleket a
kezeslábasába, és bemászott a vezetőfülkébe.
Aztán eszébe jutott valami, és kidugta a fejét.
- Doki, hoztam magának élelmiszert is.
- Köszönöm, Ray, de neked csak részben
volt igazad. Most már nincs szükségem az
élelmiszeredre.
- Vigyázzon magára, doki!
Tronheim búcsút intett. A holdjáró
nekilódult, és begördült a zsilipkamrába.
SZÉKELY SÁNDOR FORDÍTÁSA
Többnyire fiatalok. Nagy hajúak, szakállasak. Mappát hoznak a hónuk alatt, kinyitják, kicsit zavartan
mutogatják vázlataikat, festményeiket, rajzaikat. Szeretik a sci-fit - mondják örülnének, ha
megjelenhetnének a Galaktikában, vagy címlapot rajzolhatnának a Kozmosz fantasztikus könyveihez.
Bradbury novellái vagy Asimov regényei indították el a képzeletüket. Vagy Verne vagy Wells vagy
Borges, vagy Jefremov vagy Jókai vagy valaki más. Vagy nagy általánosságban a sci-fi... / Észrevették,
hogy grafikai és festői ideáljaik irodalmi megfelelője a tudományos-fantasztikus irodalom.
Aprólékosan, precízen rajzolnak, ösztönösen érzik vagy tudják, hogy a látomást pontos, „reális"
ábrázolással kell közvetíteni. / Mutassuk be egyiküket. / Szabó Zoltán 1954-ben született. Babarcon,
Bolyon járt iskolába, aztán beiratkozott a Pécsi Tanárképző Főiskolára rajz és biológia szakra,
önéletrajzában hálásan emlékszik tanítóira. Kőibe Mihályra és Pandúr Józsefre. És Dürerre, Kondor
Bélára, Szalay Lajosra. Találkozott a sztereomikroszkóppal. Csodálatos világba látott. Fantasztikus
világba, amelyet a tudomány nyitott ki előtte. / Legyeket ábrázoló finom ceruzarajzokat hozott a
szerkesztőségbe. Ezek a legyek mintha Wells híres tápszeréből, az „istenek eledeléből" ettek volna.
Nagy-nagy legyek. Majdnem akkorák, mint a tenyerem. Tökéletes portrék. Elégedett lehet velük
nemcsak a Magyarország Állatvilága sorozat tudós szerkesztője - mert neki készültek -, hanem még
maga Belzebub is, a „legyek ura". Gyönyörű állatok, de nem szívesen találkoznék ekkora élő
példányaikkal. / Ebből a világból - mondta Szabó Zoltán - nem volt nehéz a tudományos-fantasztikus
irodalomhoz közeledni. Szerencsére olyan novellákat olvashattam, amelyek formavilága rajzolásra
késztetett... / Reméljük, hogy Szabó Zoltán szerencsés találkozása a sci-fivel örömöt szerez a Galaktika
olvasóinak is. Reméljük, hogy illusztrációinak egyéni jellegzetességei megragadják olvasóinkat.
Figyelmet érdemel. / Elmondta, hogy a festésen kívül érdekli a rajzfilm, „mert abban semmi sem
lehetetlen", és hogy mintázással meg faragással is foglalkozott. / Babarcon egy téglagyár agyagfalába
tíz méter magas, két méter hosszú domborművű frízt faragott. Színes frízt, valami olyasmit, mint az
egyiptomiak, a maják, a khmerek. Mennyi lehet egy ilyen agyagba faragott dombormű élettartama? Mi
lesz belőle, ha jön az eső, a szél, a hó. a fagy? / A gesztus egyszerre játékos és keserű, nevetséges és
tiszteletre méltó, lehetetlen és reményteljes. Korszerű. Mozdulat, amelyből a modern művészet minden
problémáját kiolvashatjuk.
Kuczka Péter
A Galaktika kéthavonként megjelenő tudományos-fantasztikus antológia
Szerkesztősége: Kozmosz Könyvek szerkesztősége
Bp. VII., Lenin krt. 9-11. Levélcím: 1428 Bp., Postafiók 43.

ISSN 0133-2430
Felelős kiadó: Szilvásy György
Felelős szerkesztő: Futaki József
Műszaki vezető: Gonda Pál
Képszerkesztő: Szecskó Tamás
Műszaki szerkesztő: Gergely István
39 800 példány, 11,2 (A/5) ív, MSZ 5601-59
IF 2879-e-7779

Készült a Zrínyi Nyomdában (77.1049/1) rotációs ofszetnyomással

Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgató
„A Science fiction híveinek egyik kongresszusán, amelyen hat Nobel-díjas
és ötven egyetemi tanár volt jelen, elhangzott az a kijelentés, hogy a
tudományos-fantasztikus irodalom nagyobb erő, mint az atomenergia."
Jacques Bergier

„A Science fiction hibrid termék, amely gyakran se nem tudomány, se nem

irodalom a szó igazi értelmében."
Fred L. Polak

„Úgy látszik, a science fiction korunk mitológiájának megszokott formája:

olyan forma, amely nemcsak arra képes, hogy egészen új témákat vessen
fel, hanem arra is, hogy magába gyűjtse a régi irodalom témáinak
összességét."
Michel Bútor

„A science fiction (művészi szempontból) nagyon különböző szférákban

helyezkedik el, a jelentős alkotói fegyverténytől a tisztes átlagon keresztül,
egészen a már olvasott motívumok reménytelen egymásbafűzéséig."
Dr. Otakar Chaloupka

„A tudományos-fantasztikus irodalom valamennyi humán terület közül a

legközelebb áll a tudományhoz; e tekintetben csak a filozófia versenyezhet
vele. De - ismétlem - humán terület marad, és mentes a tudomány betű
szerinti értelmezésétől."
Julij Kagarlickij

„A science fiction sem a túlzó dicséretekre, sem a szertelen rágalmakra

nem szolgált rá, megérdemli viszont, hogy tanulmányunk tárgya legyen."
Jacques Bergier

Szocialista országok SF íróinak II. Konferenciája, Poznan, 1973. október: a

Móra Könyvkiadó díjat kapott a GALAKTIKA kiadásáért.

II. Európai Science Fiction Kongresszus. Grenoble, 1974. július: A

GALAKTIKA „A legjobb európai science fiction magazin" díjat kapta.

Ára 12, - Ft